Christopher Moore

ÖRDÖGÖD VAN!
(Tartalom)

Akiknek ördögük van:

Karlene, Kathy, Heather

Köszönetnyilvánítás
Köszönetet mondok mindazoknak, akik segítettek: Darren Westlundnak és Dee Dee
Leichtfussnak a kézirat gondozásáért, a Harmónia Tésztagyár és a Fenyőfa fogadó alkalmazottainak
türelmükért és támogatásukért, Pam Jacobsonnak és Kathe Frahmnak a hitükért, Mike Molnarnak a
zökkenőmentes szervezésért, Nick Ellisonnak és Paul Haasnak az áskálódó kritikák kivédéséért és
Faye Moore-nak „anyáskodásáért”.

Első rész
SZOMBAT ESTE

Mint aki magányos úton halad

– a szíve fél, remeg –
s ha hátratekint, szaladni kezd
s többé nem állana meg,
mert tudja: mögötte iszonyatos
ördög fut és liheg.
Samuel Taylor Coleridge:
Rege a vén tengerészről
(Szabó Lőrinc fordítása)

1
A SZIPI
A SZIPI Billy Winston Pinto kombijának anyósülésén suhant be San Juniperóba. A kocsi
észveszejtően szlalomozott leállósávtól leállósávig, majd megint vissza az út közepére. Mindez
Billynek volt köszönhető, aki egyik kezével marihuánás cigit próbált sodorni, miközben egy
dobozos sört egyensúlyozva, felsőtestét a hangfalakból sercegő Bob Marley-nóta ritmusára
himbálta.
– Ma tarolni fogunk, főnök! – harsogta Billy, és felköszöntésképpen a Szipi felé lötykölt egyet a
sörrel.
Az bosszúsan rázta meg a fejét.
– Tartsd egyenesben a járgányt, az utat figyeld, a staubot pedig megsodrom én! – morogta.
– Bocs, Szipi – szeppent meg a fiú. – Csak úgy fel vagyok dobva, hogy elindultunk.
Billy határtalan csodálatot érzett útitársa iránt. A Szipi tényleg menő volt, a bulizás igazi
nagymestere. A nappalokat a tengerparton töltötte, éjszakáit pedig marihuánás felhőkben.
Végigpöfékelte az egész éjszakát, betekert egy üveg tequilát, hazafelé simán levezette a negyven
kilométert Pine Cove-ig anélkül, hogy kiszúrta volna egy árva zsaru is, másnap reggel kilenckor
meg már ott virított a parton, mintha a másnaposság kifejezés túl elvont lenne ahhoz, hogy
figyelembe vegye. Billy Winston istenített hőseinek titkos listáján Szipit csupán David Bowie
előzte meg.
Készre sodrintotta a cigit, meggyújtotta, és odanyújtotta Billynek az első slukkra.
– Mit ünneplünk? – krákogott a fiú, miközben próbálta benn tartani a füstöt.
Szipi feltartott ujjal jelezte, hogy vette a kérdést, közben hawaii mintás ingének zsebéből
előhalászott egy könyvet – Dionüszoszi kalendárium: Mindennap ünnep valahol címmel –, és
böngészni kezdte. Végigpergette a lapokat, mígnem ráakadt a pontos dátumra. – A Függetlenség
Napja, Namíbia! – közölte.
– Marha jó, murit csapunk Namíbia függetlenségére – vigyorgott Billy.
– Azt írja – folytatta Szipi –, a namibok azzal ünneplik meg függetlenségüket, hogy egybesült
zsiráfot esznek, erjesztett guajavadzsúszt isznak hozzá levelibéka-kivonattal vegyítve, aminek
különös varázserőt tulajdonítanak. Az ünnepség csúcspontján pedig az összes nagykorú fiút
körülmetélik egy éles kővel.
– Esetleg körülmetélhetünk néhány Müszit ma este, ha elunjuk magunkat – javasolta Billy.
A Müszi nevet Szipi a San Juniperó-i Műszaki Egyetem hím tagjaira használta. Legtöbbjük
ultrakonzervatív, kefehajú ifjonc volt, akik tökéletesen elégedettek voltak az egyetem szigorú
tanterve által rájuk osztott szereppel: ömlesztett élőáruból az amerikai ipar eszközeivé váltak.
A Müszik gondolkodásmódja olyan idegen volt Szipinek, hogy még egészséges utálatot sem tudott
érezni irántuk. Egyszerűen nem létező egyedek voltak. Ugyanakkor az egyetem lány hallgatói
különleges helyet foglaltak el szívében. Tulajdonképpen a szexi egyetemista csajok lába közt
fellelhető, néhány pillanatnyi boldog révület volt az egyetlen ok, amiért elviselte a
negyvenmérföldes együttlétet Billy Winstonnal.
Billy Winston magas volt, iszonytatóan sovány, csúnya és büdös, ezenkívül különös tehetsége volt
rá, hogy rosszat szóljon szinte minden helyzetben. Ráadásul Szipi azt gyanította, meleg a fiú. Egyik
este, mikor beugrott a Rooms-R-Us Motelbe, ahol Billy éjszakai recepciósként dolgozott, ez a
gyanúja csak megerősödött: érkezésekor a srác éppen egy Playgirlt lapozgatott. Foglalkozásából
adódóan, Szipi tudta már, hogy minden embernek van vaj a füle mögött. Az semmi gondot nem
jelentett, hogy Billy odavan a női fehérneműkért. Billy Winston homoszexualitása annyira volt
meglepő, mint egy lepráson a pattanás.
A fiatalembernek volt egy jó oldala is: üzemképes autója, ami elvitte Szipit, ahová csak akarta.
Szipi furgonja átmenetileg néhány Big Sur-i őstermelőnél dekkolt, a lakókocsijában lévő bőröndbe
rejtett negyvenfontnyi marihuána ellentételeként.
– Szerintem, a Mad Buliba menjünk először! – szólalt meg Billy. – Bedobunk egy margaritát
Josénál, csörgünk egy kicsit a Pucér Bálnában, és ha nem találunk egy szabad nunát, akkor
hazatűzünk, s iszunk még valamit lefekvés előtt a Naplopóban.
– Nézzük meg inkább, mi az ábra a Bálnában!
A Pucér Bálna volt San Junipero legmenőbb egyetemi táncklubja. Ha valahol, hát ott felszedhet egy
belevaló csajt. Egyébként esze ágában sem volt visszabumlizni Billyvel Pine Cove-ba egy uccsó
pohárra a Naplopóban. Ebben a csehóban kikötni kész kudarc, és Szipinek már elege volt a
kudarcokból. Holnap, mikor eladja a negyven font füvet, húsz lepedőt vág majd zsebre. Húsz éven
át furikázott ide-oda a tengerparton huszadrangú dílerként, hogy ki tudja fizetni a rezsijét. Most
viszont végre belép a nyertesek klubjába, ahol semmi keresnivalója egy olyan balféknek, mint Billy
Winston.
Billy leparkolt a tilosban, egy háztömbnyire céljuktól. Már a járdáról hallották a legújabb
technozene lüktető ritmusát.
A valószínűtlen páros néhány másodperc alatt eljutott a klubhoz. A fiú lépdelt elöl, míg Szipi
ráérősen hátul slattyogott. Amikor Billy a neon bálnafarok alatt beslisszolt az ajtón, egy kefehajú
izompacsirta – a portás – karon ragadta.
– Mutass már valami papírt!
Billy elővillantotta lejárt jogsiját, közben Szipi is odaérkezett, és a tárcája után kezdett kotorászni
zölden fluoreszkáló szörfnadrágjának zsebében.
A portás felemelt kézzel jelezte, hogy mehet.
– Minden rendben, hapsikám, ezzel a séróval bármikor bejöhetsz.
Szipi zavartan simította végig a feje búbját. A múlt hónapban lett negyvenéves, és ez kétes értékű
teljesítmény egy olyan ember esetében, aki korábban megesküdött arra, hogy a harminc fölöttiekben
nem szabad megbízni.
Billy keze előrelendült, és két egydolláros bankjegyet nyomott a portás markába.
– Fogja, és fizessen be egy felfújható plasztikmacára – mondta.
– Micsoda? – pattant föl az izompacsirta, és harcállásba vágta magát, de Billy addigra már
fölszívódott a zsúfolt teremben. Szipi a portás elé lépett, és megadóan föltartotta a kezét.
– Hagyja futni! Gondjai vannak.
– Most lesznek csak gondjai – sziszegte a kidobóember.
– Na de tényleg! – győzködte tovább Szipi, miközben arra gondolt, a haverja igazán megkímélhette
volna ezektől a lojális gesztusoktól, mint ahogy attól is, hogy neki kell megbékítenie ezt a
kőkorszaki egyetemistát. – Gyógykezelés alatt áll. Pszichológiai problémái vannak.
A portás elbizonytalanodott.
– Ha veszélyes ez a fickó, tüntesse el innen!
– Nem veszélyes, csak egy kicsit csapongó... bipoláris Ödipusz-komplexusa van – jelentette ki Szipi
emelkedett szakszerűséggel, ami legalábbis meglepő volt az ő esetében.
– Aha – hümmögött a cerberus, mint aki már mindent ért. – Rendben, de azért tartsa kordában,
különben mindkettőjüket kirúgom!
– Nem lesz baj. – Sarkon fordult, és csatlakozott Billyhez, aki a bárpultnál állt, söröző diákok
gyűrűjében. A fiú egy Heinekent nyomott a kezébe.
– Mivel nyugtattad le a faszit?
– Azt mondtam neki, meg akarod kettyinteni az anyádat, az öregedet meg kinyírod.
– Szuper, kösz, Szipi.
– Nem tartozol semmivel – billentette meg a sörét tisztelgésképpen.
Szipinek nem állt jól a szénája. Valahogy besétált ebbe a férfibarátságnak nevezett marhaságba,
holott semmit sem akart jobban, mint lerázni Billy Winstont, aztán egy jót kefélni.
Megfordult, hátradőlt, és fürkésző tekintetével lehetséges jelöltet keresett. Épp megakadt a szeme
egy csúnyácska, de feszes seggű, bőrnacis kis szőkén, mikor Billy megzavarta az összpontosításban.
– Van egy kis porod, főnök? – próbálta túlkiabálni a zenét Billy, de rosszul időzített: éppen vége lett
a nótának.
A bárpultnál álldogálók mindannyian Szipi felé fordultak és vártak, mintha csak válaszából
megtudnák az élet igazi értelmét, a nyerő lottószámokat és az Úristen titkos telefonszámát.
Szipi ingénél fogva ragadta meg ifjú társát, és a terem hátsó részébe lökte, ahol egy csapat müszis
gyilkolta a flippergépet: a berregő-cserregő csengőkön kívül semmi nem érdekelte őket. Billy úgy
festett, mint egy megszeppent kölyök, akit kidobtak a moziból, mert kikottyantotta a film végét.
– Tisztázzunk valamit! – sziszegte remegő ujját ide-oda mozgatva a fiú orra előtt, hogy nyomatékot
adjon mondandójának. – Egy: nem fogyasztok és nem is árulok kokaint. – Ez csak félig volt igaz.
Felhagyott az árusítással, miután leült hat hónapot a Soledadban dílerkedésért, és további öt évet
ígértek neki, ha még egyszer lebukik. Csak akkor élt a szerrel, ha potyán kapta, vagy ha csalira volt
szüksége a csajozáshoz. Ma este egy gramm volt nála.
– Kettő: ha mégis kokóznék, nem kötném az egész város orrára.
– Sajnálom, főnök. – Billy megpróbált kicsinek és elesettnek látszani.
– Végül pedig – Szipi most már három tömpe ujjával hadonászott a fiú orra előtt – megállapodtunk
valamiben: ha valamelyikünknek kapása van, a másik lelép. Nos, azt hiszem, én sínen vagyok,
szóval kopj le!
Billy lehajtott fejjel, alsó ajkát lebiggyesztve ódalgott az ajtó felé, mint egy lincselés dagadtra vert
áldozata. Néhány lépés után visszafordult. – Ha kell a kocsi... ha nem jön be a dolog... a Bolond
Bikában leszek.
Szipi enyhe lelkiismeret-furdalást érzett, amint megalázottan elkullogó társát figyelte.
Felejtsd el, gondolta, magának kereste a bajt. Holnap, ha már nyélbe ütötte az üzletet, nem lesz
szüksége Billyre meg a hozzá hasonló, heti-egynegyed-unciás kuncsaftokra. Mohón várta az időt,
mikor megengedheti már magának, hogy ne legyenek haverjai. Peckesen megindult a táncparketten
a bőrnacis kis szőke felé.
Élete negyven évének legnagyobb részét agglegényként lébecolta végig, ezért már régóta tudta,
milyen fontos az alkalmi partnerek szakszerű becserkészése. Legjobb, ha a módszer eredeti,
elragadó, lényegre törő, ám mégis lírai – egyfajta katalizátor, ami kíváncsiságot és buja vágyakat
gerjeszt. Mindezek ismeretében egy állig fölfegyverzett vadász nyugalmával közelítette meg
áldozatát.
– Figyuzz, bébi – búgta –, van egy gramm príma perui anyagom. Nem jössz egy menetre?
– Hogy mondja? – kérdezte a lány megdöbbenés és undor között ingadozva. Szipi most vette csak
észre, hogy a kis szőke olyan, mint egy tágra nyílt szemű őzike – egy Bambi, túl sok
szempillafestékkel.
Magára varázsolta legelbűvölőbb szörfös mosolyát.
– Tudod, azt hittem, be akarod púderezni a nózid.
– Maga az apám lehetne! – zárta le a beszélgetést Őzike.
Szipit megdöbbentette az elutasítás. Miközben a lány a zsúfolt táncparkettre menekült, ő a
bárpulthoz vonult vissza, hogy átgondolja stratégiáját.
Próbálkozzon egy másikkal? Időnként mindenki pofára esik – csak vissza kell mászni a deszkára és
várni a következő hullámot. Fürkészőn nézett végig a táncolókon, egy kóbor numerát keresve.
Csupa tanult, leányegyleti bige, egytől egyig kifogástalan frizurával. Reménytelen. Vágyálma, hogy
kikap közülük magának egyet, és addig strapálja, míg a kifogástalan frizura hasznavehetetlen,
összegubancolódott hajcsomóvá nem válik, már rég visszaszállt a tündérmesék és a könnyen
szerzett pénz birodalmába.
Semmi értelme, hogy tovább erőlködjék San Juniperóban. Nem is baj – holnap már gazdag ember
lesz. A legjobb, ha stoppal visszamegy Pine Cove-ba. Egy kis szerencsével zárás előtt odaér a
Naplopóba, és fölszed egyet a mindig kéznél lévő kurvák közül, akik még díjazzák a jó társaságot,
és nem kérnek százdollárnyi kokót azért, hogy lefeküdjenek az emberrel.

Amint kilépett az utcára, hűvös szél kapott bele lábikrájába, és keresztülsüvöltött lenge
ingén. Stoppal visszajutni Pine Cove-ba az nem semmi, rámehet egy csomó idő. Lehet, hogy Billy
még mindig a Bolond Bikában van? Na, nem. Vannak rosszabb dolgok is annál, mint hogy befagy
az ember segge, győzködte magát. Nem törődve a hideggel, lendületes léptekkel az országút felé
indult. Új, sárgásan fluoreszkáló holdjárója minden lépésnél nyikordult egyet. A lábbeli járás
közben dörzsölte a kislábujját. Öt háztömb után érezte, hogy kifakad a hólyag, és már nyílt seb
tátong az ujján. Átkozta magát, hogy ő is bedőlt a divatőrületnek.
San Junipero után fél mérfölddel már nem volt utcai világítás. A sötétség csak fokozta növekvő
elkeseredését. Fák és házak már nem állták útját a hideg csendes-óceáni szélnek, így aztán az
fölerősödött, és Szipin tépett harci lobogóként lifegett a ruha. Vászon holdjáróját egyre több helyen
vérezte át sérült lábujja.
Egy mérföld után felhagyott a táncolással, vigyorgással és képzeletbeli kalapjának emelgetésével –
ezzel akarta rávenni az autósokat, hogy álljanak meg, s vegyenek föl egy szegény, eltévedt
hullámlovast. Leszegett fejjel caplatott a sötétben, háttal a forgalomnak. Dermedt hüvelykujját
magasba tartotta, majd dacosan előrebökte a középsőt, mikor egy kocsi lassítás nélkül robogott el
mellette.
– Kösd föl magad, szarrágó seggfej! – Már fájt a torka a folytonos üvöltözéstől.
Megpróbált a pénzre gondolni – az édességes, felszabadító, ropogós, zöld hasú bankókra –, de sajgó
lába, a fagyos szél és hazajutásának egyre halványuló esélye minduntalan visszaráncigálta a
gyászos jelenbe. Későre járt, úgy ötpercenként tűnt föl csak egy-egy kocsi.
A kétségbeesés keselyűi köröztek a fejében.
Szippanthatna egy kis kokót, de semmi perc alatt önfeledt őrjöngésbe fogni a kihalt, sötét úton,
aztán meg ripsz-ropsz paranoiás, fogcsattogtató emberroncsként botorkálni tovább, az valahogy
nem frankó.
Gondolj a pénzre. A pénzre!
Billy Winston tehet mindenről. Na, meg a Big Sur-i krapekok. Nem kellett volna elvenniük a
furgont. Ő még soha nem vágott át senkit, ha nagy üzletről volt szó. Ő soha nem volt rossz fiú. Tán
nem megengedte Robertnek, hogy hozzá költözzön – ingyen és bérmentve –, mikor az öreg csaj
kirúgta? Tán nem ő segített neki berakni az új hengerfejtömítést a járgányába? Ő mindig
tisztességes volt – mindenki kipróbálhatta az árut, mielőtt megvette. A törzsvevőknek pedig
negyedunciányi anyagot adott előlegbe a fizetésig. Tán nem az erény bajnoka egy olyan
„üzletágban”, ami köztudottan linkségre és átverésre épít? Kitűnően, egyenes gerinccel...
Egy kocsi állt meg mögötte, és felkapcsolta fényszóróit. Elcsigázott vándorunk nem fordult hátra.
Többéves tapasztalatból pontosan tudta, mire hajtanak az ilyenek, és azt is, hogy a fuvar
végállomása mindig a „Rácsos Hotel” – azaz a rendőrségi fogda. Így aztán ment tovább, mintha
észre sem venné a kocsit. Mélyen a nadrágzsebébe süllyesztette kezét, mintha fázna, megtalálta a
kokainos tasakot, és úgy, ahogy volt, a szájába tömte. Azonnal elzsibbadt a nyelve. Megadóan
felemelte mindkét kezét, és megfordult, arra számítva, hogy egy megyei seriff járőrkocsijának
villogó vörös és kék fényeit pillantja meg.
De nem zsaruk voltak. Két fószer ült csak az öreg sevróban, és játszottak valamit. Az erős fény
mögött is ki tudta venni alakjukat. Szipi lenyelte a kokainos papírtasakot. Őrült harag fogta el, és
kokaintól fűtött vérszomjas indulattal rohamra indult a sevró ellen.
– Kiszállás, faszkalapok!
Az utasülésről kikászálódott valaki. Úgy nézett ki, mint egy gyerek – nem, ahhoz túl tagbaszakadt:
egy törpe!
– Hozz egy vasrudat, te kis seggdugasz! Szükséged lesz rá – ordította.
– Ön téved – szólalt meg halk, vészjósló hangon a törpe.
Szipi visszahőkölt, és hunyorogva nézett az erős fénybe: ez nem törpe... ez egy benga pacák... egy
hatalmas óriás... és egyre nőtt, ahogy jött felé. Hű, de gyors! Szipi megperdült, és rohanni kezdett.
Alig tett három lépést, mikor feje és válla az állkapocs fogságába került, és az iszonyú fogak úgy
ropogtatták el csontjait, akárha mentolos rudacskák lettek volna.

Miután a sevró elhajtott, a leállósávon mindössze egyetlenegy dolog maradt Szipiből, fél
pár, sárgán fluoreszkáló lábbeli: múló rejtély, egy-két napos talány az arra járóknak, mígnem egy
torkos varjú magával nem ragadja. Azt senki sem fogja észrevenni, hogy egy láb is volt a cipőben.

Második rész
VASÁRNAP

Minden misztikus élmeny

véletlen esmények
összetalálkozása,
ami, természetesen,
fordítva is igaz
Tom Stoppard
Mitugrászok

2
 PINE COVE
A PINE COVE NEVŰ kisközség egy fenyves erdő szélén terült el, éppen délre Big Sur vad
és kietlen vidékétől. A természetes kikötőt alkotó öböl partján fekvő települést egy Ohióból jött
tehenész alapította az 1880-as években. A szűk tengeröblöt zöldellő hegyek övezték, kiváló
minőségű takarmányt biztosítva a farmer teheneinek. A két családot és száz tehenet számláló
falucskának vagy tíz évig még csak neve sem volt. 1890 körül azonban megérkeztek a
bálnahalászok, és a Harpooner’s Cove nevet adták a helynek.
A szűk öböl védelmet nyújtott a kis halászhajóknak, a hegyekről pedig jól megfigyelhették a messzi
tengeren vándorló szürke bálnákat. A halászoknak jól ment a soruk, és Harpooner’s Cove
növekedésnek indult. A városkát harminc éven át az ötszáz gallonos, óriás zsírolvasztó bödönökből
áradó sűrű, halált idéző pára lengte be. A bödönökben olajat főztek le bálnák ezreiből.
Mikor a bálnapopuláció megfogyatkozott, és a bálnaolaj mellett a petróleum és a villanyáram is
megjelent, a halászok otthagyták Harpooner’s Cove-ot. Emléküket jókora bálnacsonthegyek és
málladozó óriás bödönök őrzik csupán. Mind a mai napig a városka kocsifelhajtóinak nagy részét
kifehéredett bálnabordák szegélyezik. Mikor a nagy szürke bálnák elúsznak Pine Cove mellett, még
most is kiemelkednek a vízből egy kicsit, és gyanakvó pillantásokat vetnek a szűk öbölre, mintha
attól tartanának, hogy újrakezdődik a mészárlás.
A halászok távozása után a városka életben maradását a szarvasmarha-tenyésztés és a közeli
hegyekben fölfedezett higanylelőhelyek kiaknázása biztosította. A higanybánya körülbelül a Big
Suron átvezető autópálya elkészültével egy időben merült ki, Harpooner’s Cove pedig a turisták
kedvelt célpontja lett.
Az arra vetődők közül néhányan, akik ki akartak hasítani maguknak egy kis szeletet Kalifornia
bimbózó turizmusának tortájából, de kerülni akarták San Francisco vagy Los Angeles stresszes
légkörét, letelepedtek, és moteleket, ajándékboltokat, vendéglőket, no meg ingatlanirodákat
építettek. A környező hegyeket fölparcellázták. A fenyvesek és legelők óceánra néző telkekké
váltak, amiket aztán bagóért eladtak a Kalifornia központi völgyéből érkező, nyugdíjas éveiket a
tengerparton eltölteni akaró turistáknak.
Az egykori halászfalu tovább nőtt, nyugdíjasokkal és olyan ifjú házasokkal népesült be, akik azért
menekültek el a nagyvárosok nyomasztó világából, hogy egy csendes tengerparti városkában
nevelhessék fel csemetéiket. Harpooner’s Cove a gyermeket és az elmúlást várók menedéke lett.
A hatvanas években a fiatal, környezetvédelmi szempontból erősen felvértezett helybeliek úgy
döntöttek, hogy – mivel a Harpooner’s Cove helységnév a település egy szégyenteljes időszakát
idézi föl – a Pine Cove elnevezés jobban illik ahhoz a sajátos, bukolikus arculathoz, amely
lakóhelyük megélhetését biztosítja. Így aztán egy tollvonással és a helységnévtáblák lecserélésével
– ÜDVÖZÖLJÜK PINE COVE-BAN, BIG SUR KAPUJÁBAN – tisztára mosták a múltat.
Az üzleti negyed a tengerparti autópályával párhuzamosan futó Cypress utca nyolc háztömbjére
korlátozódott. Az utca legtöbb épülete Tudor-favázas homlokzattal büszkélkedett, amitől aztán Pine
Cove Kalifornia túlnyomórészt spanyol-mór stílusban épült, tengerparti városainak kakukktojása
lett. Egy-két régebbi épület még állt ugyan, ám ezek nyers fagerendáikkal és rég volt nyugati
határvidéki hangulatukkal felbőszítették a Kereskedelmi Kamara tagjait, akik a turizmus felfuttatása
érdekében az angol módi mellett tették le a voksukat.
A tematikus következetességre irányuló, balsikerű kísérlet eredményeként ügyetlenül archaizált,
óangol vendégfogadókat nyitottak a Cypress utcában, s a csapnivaló angol konyhaművészettel
próbáltak becsalogatni a turistákat. (Egy vállalkozó még egy echte angol pizzéria beindítását is
megkockáztatta, de hamarosan fölhagyott vele, mert rá kellett jönnie, hogy a pizza főzve szinte
teljesen híján van bármiféle kulináris vonzerőnek.)
Az itteniek messziről elkerülték ezeket a helyeket, ám éppoly kétlelkűek voltak, mint mondjuk egy
hindu szarvasmarha-kereskedő: a hasznot lefölözték, ámde az árut meg nem kóstolták volna. Pine
Cove polgárai abba a néhány, eldugott helyen lévő kisvendéglőbe jártak, ahol a tulajdonosok – jó
kosztot és kiszolgálást nyújtva – megelégedtek a helybeli törzsvendégek hozta haszonnal, mert nem
akartak részt venni a turisták álságos vendégszeretettel és szemérmetlen árakkal történő
megkopasztásában.
Az utcában lévő boltok tényleges funkciója az volt, hogy a turisták pénzét a helyi gazdaságba
áramoltassák. Az itt lakók az égvilágon semmi használhatót nem tudtak venni ezekben az
üzletekben. A vakáció mámorától megrészegedett „utazók” számára azonban a Cypress utca ritka és
becses ajándéktárgyak kincsesbányáját jelentette, melyekkel bizonyíthatták az otthoniaknak, hogy
ők aztán jártak valahol: méghozzá egy olyan helyen, ahol nyilvánvalóan elfelejtették, hogy
hazatérve tovább kell törleszteniük a jelzálogkölcsön esedékes részletét, nem beszélve a fogorvosi
számlákról és az American Express rendszerint hó végén – afféle financiális „halál angyalaként” –
érkező leveléről.
És ők mindent megvettek: fából faragott, fröccsöntött, rézből vagy ónból készült kulcstartókat,
képeslapokat és kotonokat ékesítő bálna- és tengerividra-figurákat. Továbbá vettek még mindenféle
hasznavehetetlen kacatot, melyek mindegyikére – a könyvjelzőtől a pipereszappanig – ezt
nyomtatták: Pine Cove, Big Sur kapuja.
Ahogy múltak az évek, Pine Cove bolttulajdonosai afféle kihívásnak vették, hogy időről időre
valami teljességgel eladhatatlan bóvlival rukkoljanak elő. Gus Brine, helyi vegyesbolt-tulajdonos, a
Kereskedelmi Kamara egyik ülésén azt javasolta, hogy a kereskedők – természetesen árucikkeik
kiváló minőségének csorbítása nélkül – gyárthatnának szárított tehéntrágyából préselt korsókat,
Pine Cove, Big Sur kapuja felirattal, amiket aztán eredeti szürkebálna „végtermékként”
árulhatnának. Amint az anyagi természetű ügyekben gyakran megesik, föl sem fogták a javaslat
iróniáját, az indítvány elfogadtatott, a tervek elkészültek, és ha nem jelentkeznek oly csekély
számban önkéntesek a tényleges csomagolás elvégzésére, akkor a Cypress utca kirakatai korlátozott
mennyiségben kiadott, számozott, Hitelesített Bálnapotyadék feliratú korsókkal lennének tele.
A turisták megkopasztását Pine Cove lakosai lassú és módszeres eltökéltséggel végezték, amit
inkább a kivárás, mintsem a cselekvőkészség jellemzett. A városban egyébként is lassan folydogált
az élet. Erre még a csendes-óceáni esti szelek is tekintettel voltak: szelíden, lágyan cirógatták a fák
ágait, bőséges időt hagyva a helybelieknek, hogy bevigyék a gyújtóst, és felszítsák a tüzet a nyirkos
hideg ellen. A Cypress utca nyitva tartást jelző tábláin olvasható időpontok még csak
megközelítőleg sem fedték a valóságot. Egyes boltok korábban nyitottak, mások később, néhányuk
pedig egyáltalán nem, különösen akkor, ha szép volt az idő egy tengerparti sétára. Úgy festett a
dolog, mintha a békés, kisvárosi nyugalmat meglelt emberek arra várnának, hogy történjen már
valami.
És így is lett.

Aznap éjféltájban, mikor Szipinek nyoma veszett, Pine Cove minden kutyája ugatásba
kezdett. Az ezt követő tizenöt perc alatt cipőket hajigáltak, fenyegetések hangzottak el, és egyre-
másra kihívták a seriffet. Feleségeket agyabugyáltak el, pisztolyokat töltöttek meg, párnákat
püföltek, és Mrs. Feldstein mind a harminckét macskája szimultán szőrgombolyag-öklendezésbe
fogott a tornácon. Felszökött az emberek vérnyomása, előkerültek az aszpirinek, a város
bajkeverője, Milo Tobin pedig kinézett elülső ablakán, és azt látta, hogy ifjú szomszédnője, Rosa
Cruz két spicckutyát kerget kertjében anyaszült meztelen. Ez a sokkoló látvány túl sok volt
nikotintól agyongyötört szívének: elvágódott, mint akit fejbe vertek, és meghalt.
Az egyik közeli hegyen Van Williamst, a fadoktort végképp kihozták a sodrából szomszédai, egy
reinkarnálódó, kutyatenyésztő család, akiknek hat labradorja egész éjjel egyfolytában vonyított, ha
észlelhetők voltak természetfeletti hatások, ha nem. A doktor végül elővette csúcsminőségű
láncfűrészét, és úgy vágott ki egy harmincméteres Monterey-fenyőt, hogy az pontosan a
szomszédék Dogde furgonjára dőlt.
Néhány perccel később egy mosómedvecsalád, amely kukákat dézsmálva általában Pine Cove
utcáin szokott barangolni, egy érthetetlen, hirtelen támadt elhatározás folytán felhagyott szokásos
tevékenységével, elcsente a sztereó rádiót egy lerobbant furgonból, és egy üreges fában lévő
odújába hurcolta.
Egy órával később vége szakadt a kakofóniának. A kutyák elugatták, amit akartak, és amint az lenni
szokott, földrengésekre, tornádókra és vulkánkitörésekre figyelmeztető előrejelzéseik süket fülekre
találtak. Másnap álmatag, mogorva reggelre ébredt a város: jogi kereseteket indítottak, biztosítási
kártérítéseket követeltek, de hogy mi vár rájuk, azt senki nem sejtette.

Ugyanezen a napon, reggel hatkor egy csapatnyi öreg fazon gyűlt össze a vegyesbolt előtt,
hogy megvitassa az előző éjszaka történéseit. Tájékozatlanságuk, tudatlanságuk nem tarthatta őket
távol a jóízű reggeli traccspartiktól.
Egy új, négykerék-meghajtású kisteherautó állt be a csöppnyi parkolóba, Augustus Brine
kászálódott ki belőle, és a házmesterek istenétől kapott bűvös erejű talizmánként csörgette hatalmas
kulcscsomóját. Hatvanéves, nagydarab, fehér hajú és szakállú ember volt, vállát még egy hegyi
gorilla is megirigyelhette volna. Az emberek hol Mikuláshoz, hol pedig Odinhoz, a bölcsesség
skandináv istenéhez hasonlították.
– Üdv, fiúk – dörmögte a köréje gyűlő vén csontoknak. Kinyitotta az ajtót, és beengedte a
társaságot a Brine-féle Csalik, Horgászfelszerelések és Kiváló Borok elnevezésű sötét raktérbe.
Amint fölkapcsolta a villanyt, és főzni kezdte az első két – mélysötétre pörkölt szemekből, titkos
recept alapján készített – kanna kávét, máris kérdések özönével árasztották el.
– Gus, hallottad tegnap éjjel a kutyákat?
– Hallottuk, hogy ledőlt egy fa a hegyen, ott, ahol laksz. Megtudtál a dologról valamit?
– Csinálnál nekem egy koffeinmentes feketét? Azt mondta a doki, hogy vigyázzak a koffeinnel.
– Bill szerint egy tüzelő szuka kezdte az ugatást, csak hát a város összes kutyája vonyított.
– Aludtál azért valamennyit? Nekem nem sikerült visszaaludnom.
Brine magasba emelte hatalmas mancsát, jelezvén, hogy szólni akar, és erre mindenki elhallgatott.
Minden reggel ez történt: Brine megérkezett egy vita kellős közepébe, és rögtön ráosztották a
szakértői-mediátori szerepet.
– Uraim, mindjárt kész a kávé. Ami a tegnap éjszaka történteket illeti, be kell vallanom, semmit
sem tudok az egészről.
– Azt akarod mondani, hogy fel sem ébredtél? – hitetlenkedett Jim Whatley Brooklyn Dodgers
feliratú baseballsapkája sildje alól.
– Tegnap este korán nyugovóra tértem két bájos, tizenéves borosflaska társaságában, minden, ami
ezután következett, tudomásom és jóváhagyásom nélkül történt.
Jimet kifejezetten bosszantotta Brine közönye.
– De hát minden istenverte kutya a városban úgy ugatott, mintha legalábbis a világ vége közeledne.
– A kutyák ugatnak – jelentette ki Brine. Ezúttal nem tette hozzá, hogy „nagy ügy!”, inkább
hanghordozásával pótolta kedvenc szófordulatát.
– De nem a város összes kutyája, és főleg nem egyszerre. George úgy gondolja, ez egy
természetfeletti dolog lehetett, vagy valami ilyesmi.
Brine fölvonta fehér szemöldökét, és George Petersre pillantott, aki a kávéfőző gép mellett állt, és
elképesztő, műfogsort reklámozó vigyort villantott a jelenlévőkre. – George, mégis miből jutottál
arra a következtetésre, hogy ennek a tegnapi miskulanciának valami természetfölötti oka volt?
– Húsz év után végre újra arra ébredtem, hogy merevedésem van. Teljesen fel voltam dobva, bár
először azt gondoltam, ráfekhettem valahogy a zseblámpára, amit az ágyam szélén tartok
vészhelyzetekre.
– Jól föl lehettek töltve az elemek, ugye, Georgie? – vetette közbe valamelyikük.
– Megpróbáltam fölébreszteni az asszonyt. A lábához dörgöltem a micsodámat, hogy fölhívjam a
figyelmét. Szóltam neki, hogy az öreg mordály ki van biztosítva, és még van benne egy golyó.
– Na és? – töltötte ki Brine a szünetet.
– Azt mondta, hogy rakjak rá egy kis jeget, attól majd lelohad.
– Hát tudod – birizgálta szakállát Brine –, ezt hallva, tényleg azt kell mondanom, hogy valamilyen
fölöttébb természetfölötti dologgal állunk szemben. – A többiek felé fordult, és ítéletet hirdetett. –
Urak, egyetértek George-dzsal. Ezen megmagyarázhatatlan erekció éppoly megdönthetetlen
bizonyítéka a természetfölötti erők munkálkodásának, mint Lázár feltámasztása. Most pedig,
bocsássatok meg, megjöttek a pénzes kuncsaftjaim.
Ezt minden bántó él nélkül mondta öreg barátainak, akik egész nap ingyen kávézhattak nála.
Augustus Brine már réges-régen elnyerte lojalitásukat: az öreg cimborák számára teljességgel
abszurd lett volna az a gondolat, hogy máshoz menjenek bort, sajtot, horgászcsalit vagy benzint
vásárolni, noha Brine árai jó harminc százalékkal magasabbak voltak, mint az utca végén lévő
Spórol-hatban.
Meg tudnák-e mondani az ottani, mitesszeres elárusítók, hogy melyik csalira kap legjobban a
tőkehal, na meg, hogy hogyan kell elkészíteni a hozzá való fölséges kapormártást, a megfelelő
borfajtáról nem is beszélve, továbbá mindőjüket keresztnevén szólítva ugyan ki érdeklődik ott
három nemzedékre visszamenőleg szeretteik hogyléte felől? Ugyan már! Ebben rejlett Augustus
Brine üzleti sikerének titka: csak a helybelieket vette védőszárnyai alá, méghozzá egy olyan
városban, amely kizárólag a turistákból élt.
Brine a pulthoz lépett, ahol kezében ötdolláros bankjegyet szorongatva egy szemrevaló pincérnő
várakozott.
– Ólommentest, öt dollárért, Gus! – tette le a pénzt.
– Nehéz estéd volt, Jenny?
– Látszik? – A lány látványosan megigazította vállig érő, aranybarna haját, s lesimította kötényét.
– Csupán egy óvatos feltételezés – mosolygott Brine, kivillantva a többéves kávézástól és pipázástól
megsárgult fogait. – A fiúk azt mondják, hogy tegnap éjjel feje tetejére állt az egész város.
– Ja, a kutyák. Én azt hittem, hogy csak mifelénk ugatnak. Már hajnali négy volt, mikor el tudtam
aludni, de megszólalt a telefon, és felébredtem.
– Azt beszélik, hogy szakítottatok Roberttel.
– Talán csak nem küldözget valaki körleveleket? Alig egy-két napja vagyunk külön. – Sértett
zavarától érdessé vált a hangja.
– Ez egy kisváros – mondta Brine halkan. – A világért sem akartam tolakodó lenni.
– Sajnálom, Gus. Alig aludtam valamit. Olyan fáradt vagyok, hogy végig hallucináltam idejövet.
Wayne Newtont véltem hallani: a „Milyen jó barátunk Jézus”-t énekelte.
– Lehet, hogy jól hallottad.
– Egy fenyőfáról jött a hang. Bevallom, már egy hete teljesen magam alatt vagyok.
Augustus átnyúlt a pult fölött, és megpaskolta a lány kezét.
– A változás az egyetlen állandó dolog az életben, persze, ezt nem könnyű elfogadni. Lazíts egy
kicsit.
Vance McNally, a helyi mentőautó sofőrje éppen ebben a pillanatban esett be az ajtón. Az övén
fityegő rádió úgy sistergett, mintha most kapták volna ki a fritőzből.
– Tudjátok, ki adta be tegnap a kulcsot? – kérdezte, nyilvánvalóan abban a reményben, hogy senki
nem tudja a választ. Várakozóan fordult felé mindenki. Vance néhány pillanatig fontoskodva
élvezte a feszült figyelmet. – Milo Tobin – bökte ki végül.
– A bajkeverő? – kérdezte George.
– Ő bizony. Valamikor éjféltájban. Épp most raktuk be a tepsibe – zárta le a témát a mentős, majd
Brine felé fordult. – Kaphatnék egy doboz Marlborót?
A javakorabeli emberek egymás arcát vizslatták: tudni akarták, hogy miként kell illendően fogadni
a hírt. Mindegyikük a másikra várt, hogy kimondja azt, amit valamennyien gondoltak: „Ez egy
rendes fickóval nem történhetett volna meg!”, vagy akár: „Hál’ istennek megszabadultunk tőle”,
mivel azonban mindnyájan tudatában voltak annak, hogy Vance legközelebb talán éppen róluk hoz
valamilyen hasonlóan durva, megmásíthatatlan hírt, inkább azon törték a fejüket, mi szépet is
mondhatnának. Az ember nem parkol a mozgássérülteknek fenntartott helyen, már ha nem akar
megvető gúny tárgyává válni, és a halottakról is csak jót mond vagy semmit, hacsak nem akar a
következőként tepsibe kerülni.
Jenny mentette meg a helyzetet.
– Gyönyörű tisztán tartotta a Chryslerét, nem így van?
– Hát, ez igaz.
– Csak úgy ragyogott az a kocsi.
– Úgy bánt vele. mintha új volna, az egyszer biztos.
Vance mosolyogva nyugtázta a kellemetlen helyzetet, amit okozott.
– Viszlát, fiúk. – Megfordult, de kifelé menet majd föllökte a mögötte álló kis emberkét. – Elnézést,
öregem! – mondta.
Az emberkét nem látták bejönni, amint az ajtó fölötti csengő hangját sem hallotta senki. A hosszú,
kampós orrú idegen arab volt, sötét bőrű és öreg. Szúrós tekintetű, kékesszürke szeme alatt
redőkben csüngött a bőr. Legalább két számmal nagyobb, gyűrött flanelöltönyt viselt. Kopasz feje
búbját vörös pamutsapka fedte. Pöttömnyi alkatával párosuló szakadt külsejének köszönhetően úgy
nézett ki, mint egy hasbeszélő bábuja, amit jó ideig a kelleténél kisebb bőröndben tartottak.
A kis ember csontos kezével hadonászni kezdett Vance orra előtt, és szélsebes, arab
káromkodásfüzér szökött ki a száján, egy damaszkuszi penge élének kéken örvénylő fényével
világítva meg a helyiséget. Vance gyorsan kihátrált, beugrott a mentőbe, és elhajtott.
A kis emberke vad dühkitörése mindenkit megdöbbentett. Vajon jól látták: tényleg kéken örvénylett
a levegő? Tűhegyesre voltak reszelve a fogai? És egy pillanatra vörösen izzott a szeme? Ezek a
kimondatlan kérdések örökre megválaszolatlanul maradtak.
Elsőként Augustus Brine ocsúdott föl.
– Segíthetek valamiben, uram?
Az arab szemében kihunytak a különös fények, és szerény, alázatos hangon így szólt:
– Elnézését kérem, nagy gondot okozna, ha kérnék egy csipetnyi sót?

3
TRAVIS
TRAVIS O’HEARN egy Los Angelesben vásárolt, tizenöt éves Chevy Impalát vezetett. A
kocsit abból a pénzből vette, amit ördöge egy stricitől szerzett. A Catch névre hallgató lény az
utasülésen állt, fejét kidugta az ablakon, és egy ír szetter nyáladzó örömével nyeldeste be a süvöltő
tengerparti szelet. Időnként visszahúzta fejét, Travisre nézett, és incselkedve, gyerekesen dalolni
kezdett: „Mami kukit szop a pokolbaan, mami kukit szop a pokolbaan.” Aztán, a hatást erősítendő,
többször is teljesen körbeforgatta a fejét.
Az éjszakát egy San Juniperótól északra fekvő, olcsó motelben töltötték, ahol is Catch egy
kábelcsatornára kapcsolta a tévét, amin az Ördögűző csonkítatlan változatát adták. Ez volt a
kedvenc filmje. Még ez is elviselhetőbb, gondolta Travis, mint amikor ördöge az Óz a csodák
csodáját nézi, egy álló napon át röpködő majmot játszik, vagy azt rikoltozza, hogy „És a kiskutyád
is megjárja majd”.
– Maradj már nyugton, Catch! – morogta Travis. – Így nem tudok vezetni.
Mióta előző este befalta a stoppost, Catch csupa ideg volt. A fickó tuti, hogy be volt lőve: kokain
vagy speed. Travis számára rejtély volt, hogy miért hatnak ördögére a kábítószerek, ha a mérgek
meg se kottyannak neki.
Catch hüllőszerű karmaival megérintette társa vállát.
– A motorháztetőn akarok utazni! – Hangja olyan volt. mint rozsdás szögek zörgése egy
konzervdobozban.
– Érezd jól magad! – intett kezével előre Travis.
Ördögünk kimászott az ablakon a kocsi elejére, és úgy gubbasztott ott, akár egy pokoli orrszobor:
villás nyelve vihar tépte lobogóként lengett a szélben, nyála a szélvédőt fröcskölte. Travis
beindította a szenzoros ablaktörlőt, örömmel tapasztalva, hogy milyen spéci extrák vannak az
Impalában.
Los Angelesben egy teljes napjába került, amíg egy olyan stricire akadt, akiből kinézett egy kocsi
vásárlásához elegendő készpénzt, és egy újabb napba tellett, mire Catch talált egy kellőképpen
elhagyatott helyet, ahol nyugodtan elfogyaszthatta a fickót. Travis ragaszkodott ahhoz, hogy az
ördögöt ne lássa senki evés közben. Mikor evett, mások számára is láthatóvá vált, ráadásul
megháromszorozódott méretben.
Travisnek volt egy állandóan visszatérő rémálma, amiben mindig arra kérték, ugyan magyarázza
már el útitársa evési szokásait.
Ebben az álomban az utcán sétál, és váratlanul egy rendőr veregeti meg a vállát.
– Elnézést, uram! – mondja.
Travis – akár egy lassított felvételen – feléje fordul.
– Igen?
Erre a rendőr:
– Igazán nem akarok alkalmatlankodni... de van ott egy nagydarab pikkelyes pasas, aki éppen a
polgármesterünk bekebelezésére készül... nem ismeri véletlenül? – mutat Catch felé, aki abban a
pillanatban harapja le egy hajszálcsíkos poliészteröltönyt viselő úriember fejét.
– Hát persze hogy ismerem. Ő Catch, az ördög. Egy-két naponként meg kell ennie valakit, különben
kibírhatatlanná válik. Tudja, már hetven éve ismerem, és kezeskedhetem jellemtelenségéért.
A rend őre, aki mindezt már korábban is hallotta, így folytatja:
– Városunkban rendelet tiltja a választott tisztségviselők engedély nélküli elfogyasztását. Láthatnám
az engedélyét, kérem?
– Sajnálom – válaszolja Travis –, nincs engedélyem, de szívesen beszereznék egyet, ha elmondaná,
hol juthatok hozzá.
A zsaru sóhajt egyet, és írni kezd egy jegyzettömbre.
– Ilyen engedélyt csak a polgármester adhat, de úgy látom, hogy a barátja épp most végez vele.
Tudja, mi itt nem szeretjük az olyan idegeneket, akik megeszik a polgármesterünket. Attól tartok,
elő kell állítanom önt.
– De ha még egyszer megbírságolnak, ugrik a biztosításom – tiltakozik Travis. Álmának ezt a részét
nem értette, hiszen soha életében nem volt biztosítása. A zsaru nem vesz róla tudomást, és írja
tovább a büntetőcédulát. Ő csak a munkáját végzi, még egy álomban is.
Travis szörnyen tisztességtelennek tartotta, hogy Catch már az álmait is kisajátítja. Az alvás
legalább rövidke menekülést jelenthetne ördöge elől, aki már hetven éve vele van, és vele is marad
mindörökre, hacsak nem találja meg a módját, miként küldje vissza a pokolba.
Kilencven éve ellenére, Travis kitűnő kondiban volt. Ami azt illeti, húszas éveinek elején járó
fiatalembernek látszott: éppen ennyi idős volt, mikor megidézte ördögét. Komor, szikár, sötét
szemű ember, gonoszságot sejtető, markáns vonásokkal, ám ezt az arcán honoló állandó
bizonytalanság megcáfolta – olyan benyomást keltett, mint aki egyetlenegy kérdésre vár választ,
ami élete valamennyi gondját megoldaná, már ha emlékezne a kérdésre.
Sok-sok, végtelen hosszúnak tűnő napot töltött el már az utakon Catchcsel, de ebből nem csinált
ügyet, inkább arra próbált rájönni, hogyan akadályozhatná meg a gyilkosságokat. Az ördögnek néha
naponta megjött az étvágya, néha pedig hetekig nem ölt meg senkit. Travisnek soha nem sikerült
okot, összefüggést vagy rendszert találnia a dologban. Olykor le tudta beszélni társát az ölésről,
máskor viszont annyit tudott csak elérni, hogy ő választhatta ki ördöge áldozatait. Ilyenkor
selyemfiúkat vagy dílereket zabáltatott meg vele – egyszóval olyasféléket, akik nélkül meg tud
lenni a társadalom. De az is előfordult, hogy koldusokat és csavargókat kellett kiválasztania, olyan
embereket, akik nem hiányoztak senkinek.
Megtörtént az is, hogy sírva fakadt, mikor ördögét egy munkát kereső szerencsétlenre vagy egy
hajléktalan nőre szabadította rá. Sok otthontalan barátra tett szert, mikor vonattal járták az országot,
mert akkoriban még ritkaságszámba mentek az autók. Gyakran megesett az is, hogy egy
ágrólszakadt flótás, aki azt sem tudta, mikor alhat vagy ihat egy jót legközelebb, megosztotta vele a
helyét és borosflaskáját a tehervagonban. Ekkor értette meg Travis, hogy a szegénység nem bűn: a
nyomorúságban élők egyszerűen jobban ki vannak téve a gonosznak. De a hosszú évek során
elsajátította, miként altassa el lelkiismeretét, így aztán Catch időről időre csavargókkal csillapította
étvágyát.
Gyakran eltűnődött, miféle gondolatok járhatnak Catch áldozatainak fejében közvetlenül haláluk
előtt. Maga előtt látta őket: kezüket szemük elé kapták, mintha a fölébük magasló szörny csupán
fényjáték okozta lidérces látomás lenne. Kíváncsi volt, mi történne most, ha a szembejövő autósok
láthatnák a Chevy motorháztetején trónoló Catchet, amint filmbeli bálkirálynőként illegeti magát.
Pánikba esnének, félrerántanák a kormányt, a védőkorlátot áttörve bucskáznának le a keskeny
tengerparti útról. Szélvédők törnének szilánkokra, benzintankok robbannának, és sorra halnának az
emberek. A halál és az ördög hosszabb időre soha nem szakadt el egymástól. Nemsokára egy
hozzád közel álló városba érünk, gondolta Travis. De meglehet, hogy ez lesz az utolsó állomás.
Mikor balján felhangzott egy sirály halkuló, majd erősödő boldog rikoltása, Travis a kocsiablakon
át kinézett az óceánra. A hullámtaréjokról visszatükröződő reggeli napfény szikrázón permetező
fényglóriát varázsolt a víztükör fölé. Egy pillanatra elfelejtkezett Catchről, és rácsodálkozott a
látvány szépségére, de mikor ismét az útra kezdett figyelni, és meglátta a lökhárítón feszítő ördögöt,
rögtön eszébe jutott a terv.
Tövig nyomta a gázpedált, az Impala motorja, automata sebváltójának rövid „hezitálása” után
felbőgött, és mikor a sebességmérő elérte a hatvan mérföldet, Travis teljes erővel a fékre lépett.
Catch arccal előre az úttestre vágódott, majd a súrlódástól föl-fölszikrázó pikkelyekkel csikorogva
szánkázott tovább az aszfalton. Aztán egy jelzőpóznáról visszacsapódva, az útszéli árokba zuhant,
ahol is megpihent egy kicsit, és megpróbálta összeszedni gondolatait. Az Impala fara kilengett, de
azért megállt oldalvást az úton.
Travis villámgyorsan tolatni kezdett, egyenesbe hozta a kocsit, majd egyesbe kapcsolt, és az ördög
felé robogott, ügyelve arra. hogy a csikorgó kerekek csak az ütközés pillanatában érjék el az árkot.
A fényszórók Catch mellkasába vágódtak, a lökhárító széle derékba kapta, és mélyen betaszította az
árok sarába. A Chevy motorja lefulladt, a kipurcant hűtő pedig rozsdavörös gőzfelhőt okádott az
ördög képébe.
A vezetőülés melletti ajtó az árokszélhez préselődött, így hát Travis az ablakon mászott ki,
megkerülte az autót, hogy lássa, mennyire súlyosak a sérülések. Mindeközben Catch az árokban
heverészett, mellkasán a lökhárítóval.
– Klasszul vezettél! – mondta. – Jövőre már a profik közt akarsz indulni?
Travis csalódott volt. Nem igazán remélte, hogy kárt tehet Catchben – tapasztalatból tudta, hogy az
ördög gyakorlatilag elpusztíthatatlan –, de legalább szeretett volna jól betartani neki.
– Csak meg akartalak dolgoztatni egy kicsit, kíváncsi voltam, hogy bírod a gyűrődést.
Catch megemelte a kocsit, kimászott alóla, és odaállt Travis mellé az árokba.
– Nos, mi az ítélet? Átmentem a vizsgán?
– Meghaltál?
– Ugyan már, istenien érzem magam.
– Ez esetben csúnyán megbuktál. Sajnálom, de újból el kell hogy gázoljalak.
– Ezzel a kocsival ugyan nem – csóválta meg fejét elnyűhetetlen útitársa.
Travis szemügyre vette a gőzölgő hűtőt, és arra gondolt, hogy idegességében talán egy kicsit
elhamarkodottan eresztette szabadjára dühét.
– Ki tudod kapni az árokból?
– Gyerekjáték. – Megemelintette a kocsi orrát, és a padka felé húzta. – Ugye tudod, hogy új hűtő
nélkül nem jutsz messze?
– Nofene, semmi perc alatt miszter ezermester lettél? Hát akkor, tisztelt-varázslatos-ujjával-minden-
rejtett-hibát-automatikusan-diagnosztálni-tudó-mindentudorkám, segítsen nekem.
– Rendben. Mire gondolsz?
– Arra, hogy van itt egy város a közelben, ahol megcsináltathatjuk. Hát nem olvastad el a feliratot a
póznán, mielőtt összecsókolóztál vele? – Ez övön aluli ütés volt. Travis tudta, hogy ördöge nem tud
olvasni – ami azt illeti, gyakran levett hanggal nézte a feliratos filmeket, pusztán azért, hogy
bosszantsa haverját.
– Mi állt rajta?
– Az, hogy „Pine Cove, öt mérföld”. Pont oda tartunk. Azt hiszem, öt mérföldet még eldöcögünk
ezzel a lerobbant járgánnyal. Ha pedig nem, akkor te majd tolod.
– Elütsz, tönkreteszed a kocsit, és ezek után még velem akarod tolatni?
– Pontosan – biccentett Travis, és az ablakon át visszamászott a kocsiba.
– Ahogy parancsolja, mesterem – mondta Catch szarkasztikusan.
Travis elfordította a slusszkulcsot. A motor hörgött egyet, aztán kimúlt.
– Ez már nem indul el. Menj hátra, és toljad!
– Oké – válaszolta az ördög. A csomagtartó mögé került, vállával nekiveselkedett a lökhárítónak, és
kitolta a Chevyt az árokból. – Csak tudod, a kocsitologatástól megéhezik ám az ember.
 4
ROBERT
ROBERT MASTERSON negyed liter tequila kísérőjeként egy ötliteres Coors-féle
vörösboros hordócskának több mint a felét megitta, mégis visszajött az álom.
Sivatag. Nagy, vakító, homokos istenverése. A Szahara. A meztelen Robertet szögesdróttal egy
székhez kötözték. Előtte hatalmas, fekete szaténnal borított baldachinos ágy. A baldachin hűs
árnyékában felesége, Jennifer egy idegennel – fiatal, izmos, sötét hajú férfival – szeretkezik. Robert
arcán könnyek gördülnek le, és azonmód sókristályokká válnak. Nem tudja lehunyni a szemét, és
fejét sem tudja félrefordítani. Üvölteni próbál, de valahányszor kinyitja a száját, egy köpcös, gyíkra
emlékeztető, csimpánzméretű szörny sós kekszet gyömöszöl a szájába. Robert már-már agonizál a
hőségtől s a mellét szaggató fájdalomtól. A szerelmesek észre sem veszik szenvedését. A pöttöm
hüllőember egy botcsavarintással szorosabbra húzza a mellének feszülő szögesdrótot. Minden
egyes mozdulattal mélyebben vág húsába a drót. A szerelmesek végtelen lassúsággal fordulnak
feléje, anélkül, hogy megszakítanák ölelkezésüket. Integetnek neki, igazi házi mozi módra,
képeslapmosollyal. Üdvözletünket küldjük a gyötrelmek szépséges paradicsomából.
Fölébred, az álombeli, mellét szaggató fájdalmat valódi fejfájás váltja föl. A világosság félelmetes
ellenség. Csak arra vár, hogy kinyisd a szemed. Nem. Azt semmiképpen.
Szomjazott – a világosságot nem láthatod, ha borba fojtod bánatod –, tennie kell valamit.
Sápadt, megbocsátó fényre nyitotta ki szemét. Biztosan felhős kint az ég. Körülnézett. Párnák, teli
hamutartók, szék, régi falinaptár egy hatalmas hullámon száguldó szörfössel, pizzásdobozok. Egy
otthon nem ilyen. Ő soha nem élt így. Emberi lények nem élnek így.
Valakinek a díványán feküdt. De hol?
Felült, és kábultan várt, amíg agya visszakattan a fejébe, ami iszonyú lüktetéssel meg is történt. Ja,
igen... már eszébe is jutott, hol van. Ez itt Macskajaj – Macskajaj, Kalifornia. Pine Cove pedig az a
város, ahol neje kirúgta otthonról: Szívfacsar nagyközség, Kalifornia.
Jenny... hívd föl Jennyt. Mondd meg neki, hogy emberi lények nem élnek így. Senki nem élhet így.
Szipit kivéve. Robert az ő lakókocsijában töltötte az éjszakát.
Vizet keresett. Ott a konyha, tizennégy mérföldnyire, amott, a dívány végénél.
Meztelenül lekászálódott a heverőről, elmászott a konyhai mosogatóhoz, és valahogy felhúzta
magát. A vízcsapnak nyoma veszett, vagy legalábbis a mosatlan edényhegyek alá temetkezett.
Benyúlt egy nyíláson, és megpróbálta kitapogatni a szerkentyűt, olyan óvatosan, amint azt a víz
alatti hasadékokban murénát kereső búvárok teszik. Tányérok csusszantak le. és törtek darabokra a
padlón. A lába körül heverő porcelántörmelékre pillantva, egy Coors-hordócska délibábját vélte
felfedezni. Egy akrobata ügyességével vetette magát az égi tünemény felé, és kezével megragadta a
hordócsapot. Valódi volt. Ez maga a megváltás: a „kutyaharapást szőrivel” gondolatának
materializálódása, és mindez könnyen elérhető, ötliteres, egyszer használatos kiszerelésben.
Inni kezdett, és szája, torka, homlok-, arc- és orrüregei egy pillanat alatt sörhabbal telítődtek,
éppúgy, mint mellszőrzete.
– Használj poharat – mondaná Jenny. – Olyan vagy, mint egy állat. – Föl kell hívni Jennyt,
bocsánatot kell kérni, persze ha már elmúlt a szomja.
Első lépés: egy pohár. A konyha minden vízszintes felületén mosatlan edények hevertek szanaszét:
a bárszekrény pultján, a tűzhelyen, az asztalon, a reggelizőasztalkán és a hűtőszekrény tetején. Még
a sütő is piszkos edényekkel volt tele.
Senki, de senki nem él így. Az enyészetnek induló ételmaradékok gyilkos párájában látta meg a
poharat. A Szent Grál. Megragadta, és teletöltötte sörrel. A leülepedő habon penészfoltok úszkáltak.
A sütőbe hajította a poharat, és gyorsan bevágta az ajtaját, mielőtt megindulhatott az edénylavina.
Talán akad valahol egy tiszta pohár. Benézett a faliszekrénybe, ahol hajdanában a tiszta edényeket
tartották. Egy darab müzlistál árválkodott benne. A tál mélyéről Fred Flinstone gratulált neki: – Jó
srác vagy! Belevaló tányérnyaló! – Robert csurig töltötte a tálat, lábát keresztbe vetve leült a
padlóra, és törött tányérok társaságában itta meg sörét.
Fred Flinstone háromszor is gratulált, mire szomja alábbhagyott. A jó öreg Frédi. Ez az ember egy
szent. Bedrocki Szent Frédi.
– Frédi, hogy tehette ezt velem Jenny? Senki sem élhet így.
– Jó srác vagy! Belevaló tányérnyaló! – ismételte meg Frédi.
– Hívd föl Jennyt – emlékeztette magát Robert. Fölállt, és a hulladékhegyeken át a telefon felé
indult. Hirtelen hányinger fogta el, gyorsan hátraugrott a lakókocsi szűk folyosójára, beesett a
fürdőszobába, és addig okádott a vécékagylóba, amíg ki nem adott mindent. A Szipi szólásával
élve: „Beszélt a haverjával a nagy, fehér telefonon.” Ez a mostani távolsági hívás volt.
Öt percébe tellett, amíg összeszedte magát, és megtalálta a telefont. Emberfeletti erőfeszítésnek tűnt
a helyes gombokat eltalálnia. Miért kell ezeknek állandóan ide-oda mozogniuk? Végre sikerrel járt,
s már az első kicsengés után fölvette valaki.
– Úgy sajnálom, kicsikém! Jenny, drága, én...
– Köszönjük, hogy a Mozgó Pizzát hívta. Délelőtt tizenegykor nyitunk, házhoz szállítás délután
négytől. Miért is főzne, ha...
Robert lerakta a kagylót. Otthoni száma helyett a készülékre ragasztott „fontos számok” közül
tárcsázott egyet. Újra ellenőrizte a billentyűket, és egyiket a másik után nyomta le. Olyan volt az
egész, mint az agyaggalamb-lövészet, mikor egy kicsit a cél elé kell lőni.
– Halló – szólt bele Jenny álmosan.
– Úgy sajnálom, kicsikém. Soha többet nem csinálok ilyet. Hazamehetek?
– Te vagy az? Mennyi az idő?
Robert elgondolkodott egy pillanatra, aztán saccolni próbált.
– Úgy dél körül lehet.
– Hajnali öt óra van, Robert. Alig egy órája alszom. Egész éjjel ugattak a kutyák. Most semmire
nem vagyok használható. Isten veled, Robert.
– Mégis, hogy tehettél ilyet, Jenny? Ráadásul utálod a sivatagot. És pontosan tudod, hogy ki nem
állhatom a sós kekszet.
– Te részeg vagy, Robert.
– Ki az a pasas, Jenny? Mije van neki, ami nekem nincs?
– Nincs semmiféle pasas. Mondtam már tegnap is. Egyszerűen nem tudok veled élni tovább. Azt
hiszem, már nem szeretlek.
– Kit szeretsz? Mégis, ki az illető?
– Saját magamat, Robert. Saját magamért csinálom az egészet. Most pedig lerakom, saját
magamért. Köszönj el, kérlek, nem akarom azt érezni, hogy csak úgy lecsapom a kagylót.
– Na de Jenny...
– Köztünk mindennek vége. Boldogulj egyedül, Robert. Most lerakom. Isten veled.
– De... – Jenny befejezte a beszélgetést. – Senki sem élhet így – mondta Robert a tárcsahangnak.
Boldogulj egyedül. Oké, ez már egy terv. Rendbe teszi ezt a helyet, és rendbe teszi az életét is. Soha
többé nem iszik. Megváltoznak majd a dolgok. Jennynek nemsokára eszébe jut, milyen nagyszerű
fickó is ő. Először azonban ki kell mennie a vécére, hogy válaszoljon Ralph segélyhívására.

A füstriasztó úgy visított, mint egy megkínzott bárány. Robert, aki már visszafeküdt,
vánkost húzott a fejére, és azon törte a fejét, hogy miért nincs Szipi füstriasztóján halkítógomb.
Ekkor kezdődött el a dörömbölés. Az ajtócsengő szólt, nem a füstriasztó.
– Szipi, nyiss ajtót! – ordította Robert a vánkoson át. A dörömbölés folytatódott. Lemászott az
ágyról, és átgázolt a padlót borító szeméttörmeléken. – Kitartás! Már jövök is. – Föltépte az ajtót, és
megpillantotta az embert, aki magasba emelt öklével éppen újabb dörömbölésre készült. Egy
nyersselyem öltönyös, határozott arcélű spanyol volt. Hátranyalt haját fekete zsinórral fogta
varkocsba. Robert meglátta mögötte a felhajtón parkoló, legújabb típusú BMW-t.
– A francba! Jehova tanúinak van mit a tejbe aprítaniuk, az egyszer biztos.
A spanyol nem volt jókedvében.
– Beszélnem kell a Szipivel.
Ennél a pontnál jött rá Robert, hogy meztelen, fölkapott egy üres boroskannát a padlóról, így
takarván férfiasságát.
– Jöjjön be – mondta behátrálva –, megnézem, ébren van-e.
A spanyol belépett a keskeny folyosóra. Robert elbotorkált Szipi szobájáig. Bekopogott.
– Szipi, valami pénzeszsák van itt, és téged akar látni. – Semmi válasz. Kinyitotta az ajtót, bement,
átkutatta a takarók, lepedők, párnák, sörösdobozok és borosflaskák jókora halmát, de Szipit nem
találta.
Visszafelé menet fölkapott egy nedves, penész lepte törülközőt a fürdőszobából, s a dereka köré
tekerte. A spanyol egy kicsiny „tisztás” közepén állt, és néma undorral nézett körül a lakókocsiban.
Robertnek úgy tűnt, mintha a vendég levitálni próbálna, nehogy olasz cipője érintkezésbe kerüljön a
padlót borító szutyokkal.
– Nincs itt – mondta Robert.
– Hogy tudnak így élni? – érdeklődött a spanyol, észrevehető akcentus nélkül. – Még az állatok sem
élnek így, ember.
– Magát az anyám küldte?
A varkocsos figyelmen kívül hagyta a kérdést.
– Hol van a Szipi? Találkozót beszéltünk meg ma reggelre. – Külön hangsúlyt helyezett a találkozó
szóra. Robert vette a lapot. Szipi halványan utalt rá, hogy valami nagy üzletet ütött nyélbe. Ez a
fickó biztos a vevő. A selyemöltönyök és BMW-k nem voltak jellemző tartozékai Szipi
ügyfeleinek.
– Elment tegnap este. Azt nem tudom, hova. Talán nézze meg a Naplopóban.
– A Naplopóban?
– Naplopó bár, Cypress utca. Időnként ott lóg.
A spanyol lábujjhegyen lépdelt át a szeméten, majd megállt egy pillanatra az ajtónál.
– Mondja meg neki, hogy látni akarom. Hívjon föl. Azt is mondja meg neki, hogy így én nem
szoktam üzletet kötni.
Robertnek nem tetszett a spanyol hangjának parancsoló hangneme.
– És mit mondhatok, ki tette tiszteletét, nagyságos uram? – vette föl egy angol komornyik alázatos
modorát.
– Ne szarozz velem, tökfej! Ez üzlet.
Robert mély lélegzetet vett, és nagyot sóhajtott.
– Nézze, Panchókám, másnapos vagyok, épp most rúgott ki a nejem, és szart sem ér az életem. Más
szóval, ha azt akarja, hogy üzeneteket adjak át, kurva jó lenne, ha megmondaná, ki a fasz maga.
Vagy esetleg mondjam azt a Szipinek, hogy keressen egy mexikói, Gucci-surranós ürgét, aki ma
reggel tolta ide a seggét? Jól fejeztem ki magam, ember?
A spanyol visszafordult a lépcsőn, és kezét felöltője zsebébe csúsztatta. Robert egész testében
érezte, mint szökik föl adrenalinszintje, és még erősebben kezdte szorongatni a törülközőt. Aha,
gondolta, vedd csak ki a pisztolyt, én meg majd kiverem a szemed ezzel a törülközővel. Hirtelen
teljesen védtelennek érezte magát.
A spanyol továbbra is a zsebében tartotta a kezét.
– Te ki vagy?
– A Szipi lakberendezője. Az egész helyet átalakítjuk absztrakt, expresszionista motívumokra épülő
stílusban. – Robert egy pillanatra arra gondolt, hogy talán mégiscsak le akarja magát lövetni.
– Nos, okostojás, ha előkerül a Szipi, te szépen megmondod neki. hogy hívja fel Riverát. És azt is,
hogy ha túlleszünk az üzleten, igényt tartok a lakberendezőjére. Értve vagyok?
Robert gyámoltalanul biccentett.
– Adios, kutyatápom. – Rivera sarkon fordult, és kocsija felé indult.
Robert becsukta az ajtót, nekitámaszkodott, és megpróbálta lassítani szapora lélegzését. Szipi
teljesen ki fog akadni, ha ezt meghallja. Félelmét önutálat váltotta föl. Lehet, hogy Jennynek van
igaza. Lehet, hogy fogalma sincs arról, hogyan kell bárkivel is kapcsolatot tartani: hitvány,
semmirekellő, aszott alak.
Valami innivalót keresett, halványan emlékezett arra, hogy ezt már az imént is megtette. Déjá vu?
„Senki sem élhet így.” Minden megváltozik majd, hogy az isten verje meg! Mihelyt megtalálta a
ruháit, mindenen változtatni fog.

RIVERA
Alphonse Rivera, a San Juniperó-i Megyei Seriff Hivatalának nyomozója hátradőlt a bérelt
BMW-ben, és káromkodott. – A kurva életbe, a kurva életbe és még egyszer a kurva életbe! –
Ekkor jutott eszébe a mellkasára erősített adó-vevő. – Oké, cowboyok, nincs itt az emberünk.
Tudhattam volna. A furgonnak már egy hete színét sem láttam. Fújjátok le az akciót!
Hallotta, amint kocsik indulnak el a távolban. Néhány másodperccel később két drapp Plymouth
húzott el mellette. Sofőrjeik még csak véletlenül sem néztek a BMW felé.
Mit csinálhatott rosszul? Három teljes hónapjába tellett, amíg előkészítette az egészet. A végsőkig
elment, mire sikerült meggyőznie a kapitányt, hogy Charles L. Belew – alias Szipi – az ő emberük,
akinek segítségével be tudnak épülni a Big Sur-i nagymenők közé.
Már kétszer ült kokain miatt. Ha most feldobjuk dílerkedésért, kedvenc kábítószerkoktél-
receptjének kivételével mindenről énekelni fog, csak hogy ne kelljen újból a Soledadba mennie.
– Ő csak egy kis hal – mondogatta a kapitány.
– Igen, de mindenkit ismer, és nagyon mohó. Ami pedig a legjobb az egészben, tudja magáról, hogy
kis hal, ezért úgy gondolja, nem törődünk vele.
Végül a főnök beadta a derekát, és fölállították a csapdát. Most is hallotta a hangját: „Rivera, ha
hagyja magát átveretni egy ilyen kiégett balfácántól, mint Belew, akkor visszabújhat közrendőri
egyenruhájába, ahol nagy hasznát veszi majd szembeötlő termetének. Persze rakhatom a
sajtóirodára vagy mondjuk a személyzetisekhez is.”
Rivera feneke jobban kilátszott a nadrágjából, mint azé a részeg, lakókocsis mitugrászé. Különben
is, ki volt az a pofa? Mindenki úgy tudta, hogy a Szipi egyedül él. De úgy tűnt, tud valamit a
senkiházija. Különben miért nehezítené meg ennyire a dolgát? Talán pont ő segíthetne neki a
megoldásban. Kétségbeesett ötlet. Csekély esély.
Rivera megjegyezte a Szipi lakókocsija mellett parkoló, régi Ford teherautó rendszámát. Ha
visszaér az állomásra, majd átfuttatja a számítógépen. Talán meg tudja győzni a főnököt, hogy még
mindig van valami a tarsolyában. Talán van is. Persze lehet, hogy megint csak a szarnak ad egy
pofont.

Rivera a kapitányság irattárában ült, kávézott, és közben egy videót nézett. Átfuttatta a
rendszámot a komputeren, és megtudta, hogy a teherautó a huszonkilenc éves Robert Masterson
nevű személyé. Született Ohióban, felesége Jennifer Masterson, szintén huszonkilenc éves.
Egyetlenegyszer volt dolga a rendőrséggel: két évvel ezelőtt elítélték részeg vezetésért.
A videofelvételen Masterson volt látható, amint megfújja a szondát. Néhány éve az osztály minden
tesztet videóra vett, hogy elkerülje a rendőrök hibás alkoholszondáztatási gyakorlatára hivatkozó
védőügyvédek jogi csűrés-csavarásait.
A televízió képernyőjén egy szerfelett részeg Robert W. Masterson (magasság: száznyolcvan centi,
testsúly: kilencven kiló, szeme zöld, haja barna) hablatyolt összevissza két egyenruhás
tiszthelyettesnek.
– Egy közös célért dolgozunk. Maguk is az államot szolgálják testestül-lelkestül. Én is az államot
szolgálom egyet nem értésemmel. Az ivás a polgári engedetlenség megnyilvánulása. Én azért
iszom, hogy véget vessek a világ éhezésének. Én azért iszom, hogy tiltakozzam az Egyesült
Államok Közép-Amerika ügyeibe való beavatkozása ellen. Én azért iszom, hogy protestáljak a
nukleáris hatalom ellen. Én azért iszom...
A felvétel nézése közben Rivera a gyászos végzet elkerülhetetlen közeledését érezte. Hacsak nem
kerül elő Szipi, az ő karrierje ettől a hóttlökött, teljesen szétesett, részeg idiótától függ. Egy
pillanatig azon tűnődött, milyen élete is lehet egy bank biztonsági őrének.
Most a két tiszthelyettes elfordította tekintetét a fogolyról, és a kihallgatószoba ajtaja felé nézett. A
helyiség felső sarkában levő videokamera olyan nagy látószögű optikával volt felszerelve, hogy az
bármiféle igazítás nélkül mindent fölvehetett, ami a szobában történt. Egy vörös pamutsapkás, arab
emberke jött be az ajtón, akinek a rendőrök épp azt magyarázták, hogy rossz helyen jár, és
távozásra szólították föl.
– Nagy gondot okozna, ha kérnék önöktől egy csipetnyi sót? – érdeklődött az apróka ember. Aztán
egyszerre csak eltűnt a képernyőről, mintha leállította volna valaki a szalagot, hogy kivágja a
jelenetből.
Rivera visszatekerte a kazettát, és újraindította. Ez alkalommal Masterson megszakítás nélkül
végigcsinálta a tesztet. Az ajtó nem nyílt ki, és híre-hamva sem volt a kis emberkének. Rivera ismét
a szalag elejére állt: híre-hamva sem volt a kis emberkének!
Biztosan elbóbiskolt, miközben ment a videó. Alvás közben tudatalattija a jelenetbe képzelte a kis
ember belépését a szobába. Ez az egyetlen elképzelhető magyarázat.
– Nincs szükségem erre a szarra – mordult föl. Kivette a kazettát, és magába döntötte kávéját, aznap
már a tizediket.

5
AUGUSTUS BRINE
EGY ÖREG EMBER VOLT, aki végighalászta Pine Cove összes partjait, és nyolcvannégy
napot töltött kinn a vízen anélkül, hogy egyetlen halat is fogott volna. Ez azonban nem bírt túl nagy
jelentőséggel, mert övé volt a vegyesbolt, és meglehetős jólétének köszönhetően megengedhette
magának, hogy hódolhasson szenvedélyeinek: a halászatnak és a kaliforniai borok élvezetének.
Augustus Brine öregsége ellenére izmos, életerős és veszélyes ember volt, ha verekedésre került a
sor. Bár az elmúlt harminc év során nemigen kellett ezt bebizonyítania (azt a néhány esetet
leszámítva, amikor grabancánál fogva fölemelt egy-egy tizenéves srácot, hátravitte a raktárba, ahol
is előadást tartott a halálra rémült kölyöknek egyrészt a kemény munka dicséretes voltáról, másrészt
pedig arról, mekkora marhaság bolti tolvajlással próbálkozni a Brine-féle Csalik,
Horgászfelszerelések és Kiváló Borok nevű intézményben). Jóllehet az évek múltával
türelmetlenebbé vált, változatlanul gyorsan és élesen vágott az esze. Minden este kandallója előtti
bőrszékében kinyújtózkodva találhatta őt az ember. Csupasz lábfejét a tűznél melengette, miközben
Arisztotelészt. Lao-cét vagy Joyce-t olvasott.
A Csendes-óceánra néző hegyoldalon lakott. A kis faházat maga tervezte és építette: egyedül akart
élni ott, ám anélkül, hogy környezete magányosnak tűnjék. Napközben földszinti és tetőablakokon
át áradt be a fény, és még a leggyászosabb, legködösebb napokon is beborította a ház minden
szegletét. Esténként három, terméskőből rakott kandalló – melyek mindegyike egy-egy teljes falat
foglalt el a nappaliban, a háló- és a dolgozószobában – melegítette a házat. A kandallók puha,
narancsszínű nyugalmat nyújtottak az öregembernek, aki maga vágta s aprította vöröstölgy- meg
eukaliptuszhasábokkal táplálta a tüzet.
Mikor saját halandóságára gondolt, ami ritkán esett meg, Augustus Brine tudta, hogy ebben a
házban fog meghalni. Egyszintes épületet tervezett, széles folyosókkal és ajtónyílásokkal, azért,
hogy ha valaha is tolószékhez lenne kötve, önellátó maradhasson egészen addig a napig, míg le nem
nyeli a Mérges Növények Baráti Köre által küldött fekete pirulát.
Tisztán és rendben tartotta házat. Nem mintha vágyott volna a rendre – szerinte világunk káoszra
épült –, csak nem akarta megnehezíteni bejárónője életét, aki hetente egyszer jött port törölni és
kihamuzni a kandallókat. Azt sem akarta, hogy trehánynak tartsák – tudta, milyen nagy
előszeretettel ítélnek meg az emberek másokat egyetlen tulajdonságuk alapján, és még Augustus
Brine sem volt híján némi hiúságnak.
Azon meggyőződése ellenére, hogy bármiféle rendre való törekvést hiábavalónak tartott e kaotikus
univerzumban, Brine nagyon is rendezett életet élt. Ez a paradoxon, ha belegondolt, még mulattatta
is. Mindennap ötkor kelt, engedélyezett magának egy félórás zuhanyt, felöltözött, majd
elfogyasztotta reggelijét, ami mindig hat tojásból és félcipónyi – élesztőpótlóval kelesztett – jól
megvajazott pirítósból állt. (Ami a koleszterint illeti, túl csöndesnek és szolgalelkűnek tűnt ahhoz,
hogy veszélyes legyen, így aztán Brine már rég eldöntötte, mindaddig figyelmen kívül hagyja, amíg
a könnyűlovasság féktelen lendületével, minden erejét összeszedve, a tányérján keresztül frontális
támadást nem indít ellene.)
Reggeli után rágyújtott tajtékpipájára, a nap folyamán először, aztán beült teherautójába, és a
városba hajtott, hogy kinyissa üzletét.
Az első két órában úgy szuszogott-pöfögött föl s alá a boltban, akár egy nagy, fehér szakállú
gőzmozdony: kávét csinált, cukrászsüteményeket árult, idétlen csevegésbe elegyedett az
üdvözlésére minden reggel megjelenő öregfiúkkal, és mindeközben gondoskodott arról, hogy egy
csapatnyi elárusító felügyelete mellett, éjfélig teljes gőzzel üzemelhessen a hely.
Brine első alkalmazottja nyolc órakor érkezett, és átvette a pénztárgép kezelését, ezalatt a főnök –
saját kifejezésével élve – az epikureus igényeket kielégítő árucikkek megrendelésével foglalta el
magát, úgymint: cukrászsütemények, importsajtok és -sörök, pipadohány és különféle cigaretták,
házi tészták a megfelelő szószokkal, frissen sült kenyér, ínyenceknek való kávékülönlegességek és
kaliforniai borok. Augustus, Epikuroszhoz hasonlóan, hitte, hogy jól élni egyet jelent az egyszerű
örömök megfontolt és mértékletes élvezetével. Évekkel korábban, mikor kidobóemberként
dolgozott egy bordélyházban, többször is látta, miként válnak dühös és depressziós férfiak szelíd és
vidám emberekké néhány pillanatnyi örömszerzés után. Ekkor fogadta meg, hogy egy napon majd ő
is kuplerájt nyit, de amikor megvételre kínálták a lerobbant vegyesboltot két benzinkútjával együtt,
Brine, föladva álmát, megvette, és elhatározta, hogy másféle örömöket nyújt majd az embereknek.
Időről időre azonban az a bosszantó megérzése támadt, hogy pályát tévesztett: „madámnak” kellett
volna mennie.
Mindennap, miután föladta a megrendeléseket, levett magának egy palack vörösbort a polcról, némi
kenyér, sajt és csali társaságában egy kosárba rakta, és leindult a tengerpartra. Ott töltötte a nap
hátralévő részét, egy rendezői vászonszékben üldögélve szopogatta borát, pöfékelve szívta pipáját,
és várta, hogy hosszú horgászbotja végre kapást jelezzen.
A legtöbb ilyen napon Brine hagyta, hogy a lehető legteljesebben kiüresedjen az agya: ne
nyugtalankodjon, ne is gondolkodjon, és így legyen eggyé mindennel, ami körülötte van. Ilyenkor
tudatánál volt meg nem is: a Zen-féle mushin, azaz gondolattalanság állapotában. A Zen-
buddhizmusig úgy jutott el, hogy Suzuki és Watts írásaiban felismert egy olyan szellemi
beállítottságot, melyet önmaga minden külön tanulás nélkül ért el, pusztán azzal, hogy a
tengerparton ülve bámulta az üres eget, és közben ő maga is éppoly üressé vált. A Zen lett a vallása,
meglelte benne békéjét és jó kedélyét.
Ezen a bizonyos reggelen Brine csak nehezen tudott eljutni a teljes lelki nyugalom állapotába.
Felbosszantotta őt a kis arab emberke látogatása a boltban. Brine nem beszélt arabul, mégis
megértett minden egyes szót, amit a kis ember mondott. Ő tényleg látta az arab szitkaitól kéken
örvénylő levegőt, és azt is látta, hogy vörösen izzott szeme a dühtől.
Pöfékelt egyet – mutatóujja pontosan a tajtékpipára faragott hableány keblei közt pihent meg –, és
próbált valamiféle magyarázatot találni egy olyan helyzetre, mely túllép a valóság határain. Tudta,
agyának teljesen kitisztultnak, tökéletesen üresnek kell lennie ahhoz, hogy eljuthasson ennek az
élménynek a befogadásához. Most azonban nagyobb eséllyel vitte volna ágyba tíz centért a világ
legszebb nőjét, mintsem eljusson a Zen-féle nyugalmi állapotba. Nagyon bosszús volt.
– Rejtélyes az ügy, nemdebár? – szólalt meg valaki.
Brine döbbenten nézett körül. A kis arabus alig egy méterre állt tőle, és egy nagy műanyag pohárból
ivott valamit. Vörös pamutsapkája sziporkázva fénylett a reggeli párában.
– Igazán sajnálom – mondta Brine –, de nem vettem észre magát.
– Rejtélyes az ügy, nemdebár? Hogy a fenébe jelenik meg mindig a semmiből ez a levakarhatatlan
alak? Ön most biztos halálra van rémülve. Vagy mondjuk, megbénította a félelem?
Brine a bohókás vörös fejfedőt és gyűrött flanelöltönyt viselő aszott kis emberkére pillantott.
– Hát, majdnem megbénított, egyébként Augustus Brine vagyok – nyújtotta kezét a kis embernek.
– Nem fél attól, hogy érintésemtől esetleg lángra lobban?
– Fönnáll a veszély?
– Nem, de tudja, milyen babonásak a halászemberek. Bár azt is hihetné, hogy varangyos békává
változik. Maga jól palástolja a félelmét, Augustus Brine.
Augustus elmosolyodott. Zavart volt, ugyanakkor mulattatta is a dolog – de hogy félnie kellene
valamitől, az eszébe sem jutott.
Az arab kiitta poharát, és egy hullámba mártva újratöltötte.
– Szólítsál csak Gusnak – mondta Brine, továbbra is kinyújtva kezét. – És téged hogy hívnak?
A kis ember ismét kiitta poharát, aztán kezet fogott Brine-nal. Bőre olyan volt, akár a pergamen.
– Gian Hen Gian vagyok, a dzsinnek királya, a túlvilág ura. Ne remegj, nem akarok kárt tenni
benned.
– Nem remegek – felelte Brine. – Jobban tennéd, ha vigyáznál a tengervízzel! Nagyon rosszat tesz
az ember vérnyomásának.
– Ne hullj térdre, nincs szükségein rá, hogy leborulj nagyságom előtt. Azért jöttem, hogy
szolgáljalak.
– Köszönöm, ez igazán megtisztelő – kockáztatta meg Brine. A boltban történt különös események
ellenére is nehezére esett komolyan vennie ezt a kis fontoskodó emberkét. Az arab nyilvánvalóan
diliházból szalajtott Napóleon. Már több százat látott belőlük, papundeklipalotában éltek, és
kukából lakmároztak szerte Amerikában. De ennek az alaknak van valamiféle megbízólevele: kéken
örvénylő szitkokat tud szórni.
– Az jó dolog, hogy nem félsz, Augustus Brine. Szörnyű gonosz közelít felénk. Szükséged lesz a
bátorságodra. Jó jel, hogy megőrizted hidegvéredet a nagy Gian Hen Gian jelenlétében. Lelki
nagyságom olykor túl soknak bizonyul a gyengébb emberek számára.
– Megkínálhatlak egy kis borral? – nyújtotta felé Gus a boltból hozott cabernet-s üveget.
– Nem kérek, inkább erre szomjazom – lötyögtette meg tengervízzel teli poharát. – Ez még abból az
időből származik, mikor csak ezt ihattam.
– Ahogy parancsolod – húzta meg Brine az üveget.
– Kevés időnk van, Augustus Brine, és lehet, hogy picinyke agyad nem lesz képes felfogni, amit
mondanom kell neked. Kérlek, készülj föl!
– Az én picinyke agyam mindenre fel van készülve, ó, királyom. De először világosíts föl, jól
láttam-e, hogy kéken örvénylő szitkokat szórtál ma reggel.
– Kicsit kijöttem a béketűrésből. Semmi komoly. Jobban szeretted volna, ha kígyóvá változtatom
azt az idétlen frátert, hogy aztán mindörökre a saját farkát harapdálja?
– Á, dehogy, tökjó volt a káromkodás. Bár ami azt illeti. Vance esetében ez a kígyódolog kifejezett
javulás lett volna. Egyébként arabul káromkodtál, igaz?
– Egy olyan nyelven, melyet dallamosságáért kedvelek.
– Én nem beszélek arabul, mégis megértettelek. A következőket mondtad: „Bárcsak rájönne az
APEH, hogy kedvenc barikádat repi költségként vontad le az adódból!” Így volt?
– Rendkívül érzékletesen és leleményesen tudom kifejezni magam, ha dühös vagyok – eresztett
meg egy fülig érő vigyort büszkén az arabus. Fogai hegyesek voltak, és recés szélűek, mint egy
cápáé. – Te kiválasztott vagy, Augustus Brine.
– Miért pont én? – Brine valahogy fölhagyott a kétkedéssel, és már nem is tartotta abszurdnak a
helyzetet. Ha már egyszer nincs rend az univerzumban, miért lenne rendellenes dolog a
tengerparton üldögélni és egy arab törpével társalogni, aki a dzsinnek királyának tartja magát, bármi
fenét jelentsen is az. Eléggé meglepő módon Gust megnyugtatta az a tény, hogy mostani élménye a
világ természetéről eleddig vallott, összes feltételezését érvényteleníti. Rátapintott a boldog
tudatlanság Zenjére, felvilágosíttatott az abszurditás által.
Gian Hen Gian fölnevetett.
– Azért választottalak téged, mert te olyan halász vagy, aki nem fog halat. Már ezer éve vonzódom
az ilyen emberekhez. Akkor halászott ki valaki engem a tengerből, és eresztett szabadon Salamon
palackjából. Tudod, az ember nyűgössé válik, ha évszázadokat kell eltöltenie egy palack belsejében.
– Meg ráncossá is, ahogy látom.
Gian Hen Gian nem vett tudomást Brine megjegyzéséről.
– Itt találtam rád, Augustus Brine, amint a világmindenség hangjait hallgattad. Szívedben, mint
minden halászéban, ott parázslott a reménynek egy szikrája, és te mégis eltökélted, hogy csalódni
fogsz. Te nem szeretsz senkit, nincsen hited, és nincsen célod, Így hát te az én eszközöm leszel, és
viszonzásképpen mindent elnyersz, amiben hiányt szenvedsz.
Brine tiltakozni akart az arab ítélete ellen, de rájött, hogy ez az igazság. Elméjének
megvilágosodása pontosan harminc másodpercig tartott, és már vissza is került a vágy és a karma
földi ösvényére. Megvilágosodás utáni depresszió, gondolta.

6
A DZSINN TÖRTÉNETE
ÉS SZÓLT BRINE – BOCSÁSS meg, ó, király, de pontosan mit is jelent az, hogy dzsinn?
Gian Hen Gian egy hullámtaréjba köpött, és káromkodni kezdett, de ez alkalommal Brine nem
értette a nyelvet, és a levegő sem örvénylett kéken.
– A dzsinn én vagyok! A dzsinnek voltak az első emberek. Ez itt a mi világunk volt jóval az első,
földi emberlények megjelenése előtt. Nem olvastad Sehrezád meséit?
– Azt hittem, azok csak olyan történetek.
– Hogy Aladdin lámpája égetné le a golyóidat, ember! Minden az. Mi egyéb van a történeteken
kívül? Egyedül a mesék hordozzák az igazságot. A dzsinnek tudták ezt. Nekünk hatalmunk volt
saját történeteink felett. Mi olyanná alakítottuk világunkat, amilyenné akartuk. Ebben állt a mi
dicsőségünk. Jehova alkotásra teremtett bennünket, és aztán féltékeny lett ránk. Ellenünk küldte a
sátánt és az angyalok seregét. A túlvilágra száműzettünk, ahol nem tudtuk valóra váltani
történeteinket. Ezután teremtett egy olyan fajt, amelyik nem tudott isteni módon alkotni, és ezért
félte a Teremtőt.
– Az embert? – lepődött meg Augustus.
A dzsinn bólintott.
– Amikor a sátán a túlvilágra űzött bennünket, meglátta erőnket. Meglátta, hogy ő nem több egy
szolgánál, míg Jehova az istenek erejével ajándékozta meg a dzsinneket. Visszatért hát Jehovához,
és hasonló erőt követelt magának. Kijelentette, hogy ő és serege nem szolgál többé, hacsak meg
nem kapják az alkotás erejét.
Jehovát ádáz düh fogta el. A pokolba küldte a sátánt, ahol övé lehetett a kívánt hatalom, de azt
csupán saját lázadó serege fölött gyakorolhatta. Jehova, hogy még jobban megalázza, megteremtette
a lények új faját, lehetőséget adott nekik saját sorsuk irányítására, és önnön világuk uraivá tette
őket. A sátánnak pedig a pokolból kellett figyelnie mindezt.
Ezek a lények az angyalok gyenge utánzatai voltak. Csak külsőleg hasonlítottak rájuk, de semmi
nem volt meg bennük az angyalok bájából, jóindulatából, intelligenciájából. Mivel Jehova korábban
már két hibát is elkövetett, halandóvá tett benneteket, hogy alázatosak maradjatok.
– Ezzel azt akarod mondani – vágott közbe Brine –, hogy az emberi fajt a sátán bosszantására
teremtették?
– Így igaz! Jehova aljassága határtalan.
Brine eltűnődött ezen egy pillanatig, és már bánta, hogy nem lett bűnöző ifjúkorában.
– És mi történt a dzsinnekkel?
– Forma, cél és erő nélkül maradtunk. A túlvilág időtlen, változatlan és unalmas... sokban hasonlít
egy orvosi várószobára.
– De te itt vagy, nem pedig a túlvilágon.
– Légy türelemmel, Augustus Brine. Mindjárt elmondom, hogy kerültem én ide. Tudod, sok-sok év
eltelt a földön, s minket nem háborgatott senki. Aztán megszületett Salamon, a tolvaj.
– Úgy érted, Salamon király? Dávid fia?
– A tolvaj! – köpött egyet a dzsinn. – Bölcsességért folyamodott Jehovához, hogy építhessen egy
csodálatos templomot. Segítségképpen Jehovától egy nagy ezüstpecsétet kapott, amit egy jogarban
hordott, valamint hatalmat a dzsinnek visszahívására a túlvilágról, hogy rabszolgáiként
dolgozzanak. A földön Salamon uralma alá kerültek a dzsinnek, holott ez a jog egyedül engem illet.
És ráadásul az a pecsét arra is felhatalmazta, hogy fölhívja a bukott angyalokat a pokolból. A sátán
őrjöngött, hogy ekkora hatalmat kaphat egy halandó – Jehova természetesen épp ezt akarta.
Salamon először az én segítségemet kérte templomának megépítéséhez. Kiteregette előttem a
tervrajzot, én meg a képébe nevettem. Jobbára valamiféle kőkalyibára emlékeztetett. Képzelőereje
éppoly korlátolt volt, mint intelligenciája. Mindazonáltal dolgozni kezdtem a templomán, kőről kőre
építvén, utasításai szerint. Ha megparancsolja, egy pillanat alatt kész vagyok vele, de az a gazember
csak emberekben tudott gondolkodni, még ha egy templom felépítéséről volt is szó.
Lassan dolgoztam, mert jobban éreztem magam a földön – még e tolvaj rabszolgájaként is –, mint a
túlvilág végtelen ürességében. Egy idő után elhitettem Salamonnal, hogy egyedül nem győzöm, így
aztán kirendelt mellém rabszolgákat, akik segítettek az építkezésnél. A munka még lassabban
haladt, mert amíg néhányan dolgoztak, a többiek csak álldogáltak, és a szabadságról szőtt álmaikról
fecsegtek. Úgy látom, ezt a módszert alkalmazzátok ma is az autópálya-építkezéseknél.
– Ez bevett szokás – mondta Brine.
– Salamon türelmetlen lett a munka lassúsága miatt, ezért fölhívta a pokolból az egyik bukott
angyalt, egy Catch névre hallgató, harcos szeráfot. Ez lett aztán minden bajának forrása.
Catch valamikor régen magas, gyönyörű angyal volt, de a pokolban eltöltött idő alatt –
keserűségének levében főve – megváltozott. Mikor megjelent Salamon előtt, pöttömnyi szörnyecske
volt csupán, alig nagyobb egy törpénél. Bőre, mint egy kígyóé, szeme, akár egy macskáé. Iszonyúan
randa volt, ezért Salamon nem engedte meg, hogy a jeruzsálemi emberek szeme elé kerüljön, így
aztán, önmagát kivéve, mindenki más számára láthatatlanná tette.
Catch szívből megvetette az embereket, gyűlölete éppoly mélységes volt, mint a sátáné. Nekem
soha nem volt bajom az emberi fajjal. Catch azonban bosszút akart állni. Szerencsére nem
rendelkezett a dzsinnek erejével.
Salamon megmondta a rabszolgáknak, hogy isteni segítség kíséri a templom építését, de azért csak
viselkedjenek úgy, mintha semmi különös nem történne. A gazember azt akarta elérni, hogy
Jeruzsálem lakói ne vegyék észre az ördög jelenlétét. Az pedig belevetette magát a munkába –
sziklákból hatalmas kőtömböket faragott, és a helyükre is emelte őket.
Salamon elégedett volt vele, és ezt meg is mondta neki. Catch erre azt válaszolta, hogy gyorsabban
menne a munka, ha nem kellene egy dzsinnel együtt dolgoznia, így hát én háttérbe húzódtam, és
csak figyeltem, miként magasodik a templom. Időnként hatalmas kövek estek le a falakról, halálra
zúzva a rabszolgákat odalenn. Miközben folyt a vér, hallottam, hogy Catch nevet, harsány „hoppá”-
kat rikolt a fal tetejéről.
Salamon elhitte, hogy ezek a gyilkosságok egyszerű balesetek, de én tudtam: ezeket az embereket
megölték. Ekkor értettem meg, hogy Salamonnak nincs korlátlan hatalma az ördög felett,
következésképpen fölöttem sincs. Megpróbálok elmenekülni, gondoltam először, de ha mégis
tévednék, tudtam, hogy visszaküldenek a túlvilágra, és akkor minden elveszett. Talán szabadon
engedne, ha olyasvalamit ajánlanék föl neki, amit csak az én erőm segítségével szerezhet meg.
Salamon hírhedett nőfaló volt. Földön maradásom engedélyezéséért cserébe megígértem neki, hogy
megkapja a legszebb a nőt, akit valaha is látott. Beleegyezett a dologba.
Visszavonultam szállásomra, és azon morfondíroztam, vajon miféle nő nyerhetné el legjobban az
idióta király tetszését. Feleségei közül láttam mind az ezret, de bájaik semmiféle támpontot nem
nyújtottak arra nézvést, mit is tart igazán vonzónak Salamon egy nőben. Így aztán csak a saját
fantáziámra hagyatkoztam.
Szőke lett, és kék szemű, bőre oly fehér és sima, mint a márvány. Mind külsőleg, mind belsőleg
megvolt benne minden, amit csak egy férfi kívánhat egy nőtől: szűz – egy kurtizán örömszerző
ismereteivel felruházva –, kedves, intelligens, megbocsátó, melegszívű és vidám.
Mihelyt elébe vittem a nőt, Salamon azonmód beleszeretett. „Akár egy ékszer, úgy ragyog –
mondta. – Legyen hát Drágatincs a neve!” Egy órát vagy tán még többet is pusztán azzal töltött,
hogy bámulta őt. Szépsége rabul ejtette. Mikor végre felocsúdott, ezt mondta: „A jutalmadról majd
később beszélünk, Gian Hen Gian.” Aztán kézen fogta Drágatincset, és hálószobájába vezette.
Abban a pillanatban, mikor Drágatincset a király elé vittem, éreztem, hogy visszatér belém
valamiféle erő. Elmenekülnöm nem volt szabad, de ez volt az első lehetőség a város elhagyására
anélkül, hogy valamely láthatatlan kötelék a királyhoz való visszatérésre kényszerített volna.
Kimentem a sivatagba, és az éjszakát nemrég szerzett szabadságom élvezetével töltöttem. Csak
másnap reggeli visszatértemkor értettem meg, hogy Salamon hatalma felettem és az ördög felett
éppúgy függött akaraterejének összpontosításától, mint Jehovához intézett könyörgéseitől, valamint
a tőle kapott pecséttől. A nő, Drágatincs, megtörte akaraterejét.
A királyt palotájában találtam. Az egyik pillanatban zokogott, a következőben meg dühöngve
ordított. Amíg távol voltam, Catch bement a hálószobájába, de oly alakban, hogy a király nem
ismert rá, egy két embernél magasabb, csapatnyi lónál szélesebb, hatalmas szörnyként, akit most
még a rabszolgák is láttak. Mialatt Salamon rémülten meredt rá, egyik karomszerű kezével kikapta
Drágatincset az ágyból, és leharapta a fejét. Aztán lenyelte a lány testét, és a király felé nyúlt. Ám
valamilyen erő megóvta Salamont, aki ráparancsolt az ördögre, hogy pöttömödjék vissza. Catch a
képébe nevetett, és elsompolygott a feleségek hálótermei felé.
A palota egész éjjel a halálra rémült asszonyok sikoltozásától volt hangos. Salamon parancsot adott
testőreinek, hogy támadják meg az ördögöt. Catch úgy csapta le őket, mint a legyet. Hajnalra a
palotában szerteszét összezúzott testőrtetemek hevertek. Salamon király ezer feleségéből csak
kétszáz maradt életben. Catch eltűnt.
A támadás alatt Salamon a pecsét erejéhez folyamodott, és Jehovához imádkozott, hogy állítsa meg
az ördögöt. Akaratereje azonban még nem volt a régi, így hát hiába próbálkozott.
Ekkor ösztönöm azt súgta, hogy végleg elmenekülhetnék Salamon fennhatósága alól, és szabadon
élhetnék, de végül még ez az idióta király is rájönne, hogy közöm volt a történtekhez, és akkor
sorsom ismét a túlvilágra vetne.
Megkértem Salamont, engedje, hogy én állítsam Catchet az igazságszolgáltatás elé. Tudtam, hogy
hatalmam jóval nagyobb, mint az ördögé. Salamon képességeimet azonban csupán a templom
építése alapján mérhette föl, abban viszont az ördög tűnt különbnek. „Tedd meg, amit megtehetsz –
mondta. – Ha foglyul ejted az ördögöt, a földön maradhatsz.”
A nagy sivatagban leltem rá Catchre, amint féktelenül öldökölte a nomád törzseket. Miután
varázserőmmel megbabonáztam, azzal védekezett, hogy amúgy is visszatért volna, mert a
megidézés Salamon rabszolgájává tette, így aztán igazándiból soha nem menekülhet tőle. Csak
játszadozott egy kicsit az emberfélékkel, mondta. Megnyugtatásul homokkal tömtem tele a száját,
addig is, amíg vissza nem értünk Jeruzsálembe.
Mikor Salamon elé vittem, a király megparancsolta, találjak ki méltó büntetést az ördög számára,
hogy aztán Jeruzsálem lakói végignézhessék gyötrelmes szenvedéseit. Catchet egy óriási kőhöz
láncoltam a palota előtt, ezután teremtettem egy hatalmas ragadozó madarat, az pedig lecsapott rá,
és tépdesni kezdte a máját, ami rögtön visszanőtt, mert az ördög, akár a dzsinnek, halhatatlan.
Salamon elégedett volt a munkámmal. Távollétem alatt némiképp visszanyerte érzékeit és ezáltal
akaraterejét is. Ott álltam a király előtt jutalmamra várva, de éreztem, hogy Salamon akaraterejének
visszatértével saját hatalmam gyengülni kezd.
„Megígértem neked, hogy soha többé nem kell visszatérned a túlvilágra, és ez így is lesz – mondta.
– De el sem mondhatom, mennyire megutáltatta velem ez az ördög a halhatatlanokat, éppen ezért
nem akarom, hogy szabadon kószálhass a világban. Egy tengerbe hajított palack lesz a börtönöd. Ha
mégis eljönne az idő, mikor ismét szabadon járhatsz-kelhetsz a földön, nem lesz hatalmad az
emberek birodalma felett, hacsak én másként nem rendelkezem. Ez pedig így lészen, minden ember
javára, mostantól fogva egészen az idők végezetéig. Ezzel kötöm meg kezed mindörökre.”
A palackot ólomból öntette, és minden oldalát ezüstpecséttel jelölte meg. Mielőtt börtönömbe
záratott, megígérte, hogy Catch mindaddig a sziklához lesz láncolva, amíg sikolyai bele nem égnek
a király lelkébe – hogy Salamon soha többé ne veszíthesse el erejét és bölcsességét. Aztán
visszaküldi az ördögöt a pokolba, mondta, majd megsemmisíti a bűvös igékkel teleírott táblákat és a
nagy pecsétet. Mindezeket eskü alatt fogadta meg nekem, mintha csak azt hitte volna, hogy engem
érdekel a démon sorsa. Catch tőlem akár a francba is elmehetett. Végül adott még nekem egy utolsó
parancsot, majd lezárta a palackot, amit katonái a Vörös-tengerbe vetettek.
Kétezer évig senyvedtem a palack belsejében, némi enyhet egyedül a beszivárgó tengervíz vékony
erecskéje nyújtott, amelyet mohó élvezettel ittam, mert szabadságíze volt.
Mikor végre egy halász kifogta a palackot a tengerből, és kieresztett, nem törődtem én se
Salamonnal, se Catchcsel, csak a saját szabadságommal. Akár egy ember, úgy éltem az elmúlt ezer
évben, bár Salamon akaratának béklyóitól nem szabadulhattam. Ebben igazat mondott Salamon, de
az ördöggel kapcsolatban hazudott.
A kis ember szünetet tartott, és újratöltötte poharát az óceánból. Augustus Brine tanácstalan volt. Ez
az egész egyszerűen nem lehet igaz. Nincs semmi, ami ezt a történetet alátámasztaná.
– Bocsáss meg nekem, Gian Hen Gian, de hogyhogy egyetlen szó sincs erről a Bibliában?
– A szerkesztés miatt – mondta a dzsinn.
– De nem kevered te össze a görög mitológiát a kereszténnyel? Az ördög máját evő madár története
állatira hasonlít Prométheuszéra.
– Ez az én ötletem volt. A görögök tolvajok, semmivel sem különbek Salamonnál.
Brine ezen eltűnődött egy pillanatig. De hiszen ő tényleg a természetfölötti bizonyítékát látta, tán
nem? Hát nem a szeme előtt ivott tengervizet ez a kis arab, minden látható mellékhatás nélkül? És
ha néhány dolgot még lehetne is hallucinációval magyarázni, abban viszont egészen biztos, hogy
nem ő az egyetlen, aki látta azt a különös kék örvénylést reggel az üzletben. És mi van, ha egy
pillanatra – csupáncsak egy pillanatra – igaznak tartotta az arab lehetetlen történetét?
– Ha ez igaz, akkor honnan tudod ennyi idő után, hogy Salamon hazudott? És főleg miért mondod
el nekem?
– Mert tudtam, Augustus Brine, hogy te hinni fogsz nekem. Azt is tudom, hogy Salamon hazudott,
mert érzem Catch, az ördög jelenlétét. És biztos vagyok benne, hogy idejött, Pine Cove-ba.
– Oltári! – fakadt ki Brine.

7
A MEGÉRKEZÉS
VIRGIL LONG ELŐMÁSZOTT az Impala motorháztetője alól, overalljába törölte kezét, és
megvakarta négynapos szakállát. Travist egy kövér, rühes menyétre emlékeztette.
– Szóval, maga azt hiszi, a hűtővel van valami? – kérdezte Virgil.
– Igen, a hűtővel – felelte Travis.
– Lehet, hogy az egész motor tropára ment. Elég gyatrán döngicsélt, amikor beállt ide. Nem jó jel.
Hitelkártyája van?
Virgil párját ritkítóan alkalmatlan volt az átlagosnál bonyolultabb motorhibák diagnosztizálására.
Amikor turistákkal akadt dolga, stratégiája általában a következő volt: cserélgetni kezdte egymással
az alkatrészeket, és ezt a csereberét addig folytatta, míg meg nem oldotta a problémát, vagy ki nem
merítette a kuncsaft hitelkártyáját, tetszőleges sorrendben.
– Egyáltalán nem járt a motor, mikor idejöttem – tiltakozott Travis. – És nincs hitelkártyám.
Állítom, hogy a hűtővel van gond.
– Ide figyeljen, apafej! – folytatta Virgil kimódolt lassúsággal. – Tudom, azt hiszi, hogy tudja miről
beszél, de ott lóg a falon a Ford gyári bizonyítványom, mely szerint én a szerelőszakma mestere
vagyok. – Vaskos ujjával a műhelyiroda felé mutatott. Az egyik falat bekeretezett mesterlevelek
borították, egy motorolajat reklámozó poszter társaságában, amin meztelen hölgy üldögélt egy
Corvette motorháztetején, szemérmét pici kendővel takarva. Virgil a mesterleveleket egy New
Hampshire-i kiskereskedőtől vette: két darab öt dollárt kóstált, hat darab tízet, tizenöt pedig húszat.
Mesterünk a húszdolláros göngyöleg mellett döntött. Azok, akik nem sajnálták az időt. és elolvasták
az okiratokat, némi meglepetésükre megtudták, hogy a város egyetlen szervizállomásának és
autómosójának főnöke okleveles hómobilszerelő. Pine Cove-ban még soha az életben nem esett a
hó.
– Ez itt egy Chevy! – közölte Travis.
– Képesítésem erre a márkára is érvényes. Minden bizonnyal új szorítógyűrűkre lesz szükség. A
hűtő csupán szimptóma, éppúgy, mint ezek az összetört fényszórók. Ha pusztán a tüneteket
kezeljük, a betegség csak súlyosbodik. – Virgil a televízió egyik orvosi műsorában hallotta
valamikor ezt a fordulatot, és megtetszett neki a hangzása.
– Mennyibe kerül, ha csak hűtőt pofozza helyre?
A mester elmélyedten bámulta az olajfoltokat a műhelypadlón, mintha mintáik megfejtése és
valamilyen misztikus sugallat – mondjuk, „benzihlet” – révén egy olyan árat tudna megszabni, ami
nem rettentené el ezt a komor kinézetű fiatalembert, de ugyanakkor csillagászati órabért jelentene
számára.
– Száz dolcsi! – Ennek olyan szép kerek hangzása volt.
– Rendben – mondta Travis –, csinálja meg. Mikor lesz kész?
Virgil ismét az olajfoltokhoz fordult segítségért, majd fölegyenesedett, arcán a régi-jó-haver
mosolyával.
– Mit szólna déli tizenkettőhöz?
– Rendben. Van itt egy biliárdterem a közelben – és valami hely, ahol reggelizni lehetne?
– Biliárdterem nincs. Az utca végén a Naplopó bár nyitva van. Van néhány asztaluk is.
– És reggelijük?
– Ezen a környéken csak a H. P. van nyitva, a Naplopótól lefele, egy háztömbnyire a Cypress
utcától. De oda a helybeliek járnak.
– Nem fognak kiszolgálni?
– De igen. Lehet, hogy az étlap kicsit meglepi majd. Olyan – különben mindegy, majd meglátja.
Travis megköszönte az útbaigazítást, és elindult a H. P. irányába, a háta mögött sompolygó
ördöggel. Amint elhaladtak az önkiszolgáló autómosó mellett, Travis egy harminc körüli, magas
férfit pillantott meg, aki piszkos edényekkel teli műanyag szennyeskosarakat pakolt ki egy régi Ford
teherautóból. Úgy tűnt, elég nehezen tudja betuszkolni a negyeddollárosokat az automata
pénznyelőjébe.
A férfi láttán Travis így szólt:
– Tudod, Catch, lefogadnám, hogy ebben a városban bevett szokás a vérfertőzés.
– Valószínűleg ez az egyetlen szórakozási lehetőség – kontrázott az ördög.
Az autómosóbeli férfi beindította a nagynyomású szórófejet, és ide-oda mozgatva, kosarastul
elmosogatta a piszkos edényeket az erős vízsugárral. Minden mozdulata közben ugyanazt
ismételgette: – Senki nem él így. Senki.
A spriccelő vízsugarak egy részét a szél Travisék felé sodorta. Az ördög egy pillanatra láthatóvá
vált a permetfelhőben.
– Elol-vadok – nyafogott Catch, tökéletesen utánozva a gonosz nyugati boszorkányt.
– Gyerünk már! – mondta Travis, és gyorsan továbbindult, hogy ne kapjon több zuhanyt. – Délig
szereznünk kell száz dolcsit.

JENNY
Jenny Masterson két órája érkezett a kávézóba. Ez idő alatt sikeresen elejtett egy poharakkal
teli tálcát, három asztalnál rosszul vette fel a rendelést, a sótartókat cukorral, a cukorszórókat pedig
sóval töltötte meg. ezenkívül két vendégnek, akik poharukat lefedő tenyérrel jelezték, hogy már
nem szomjasak – ami egy szabadalmaztathatóan hülye mozdulat, gondolta Jenny –, forró kávét
öntött a kezére. Rendes körülmények között mindig hibátlanul végezte a munkáját – tényleg mindig
–, és most mégsem kétbalkezessége zavarta a legjobban, hanem az, hogy mindenki olyan átkozottul
megértően viselkedett vele.
– Nehéz napokat élsz át, drágám, én megértlek!
– A válás mindenkit megvisel!
A részvétnyilvánítások a „kár, hogy már nem kaptál előbb észbe”, valamint az „amúgy is egy
részeges disznó volt, sokkal könnyebb lesz nélküle” típusú vigasztalások között mozogtak.
Pontosan négy napja nem élt együtt Roberttel, és Pine Cove-ban ezt már mindenki tudta. És
egyszerűen nem akartak leszállni róla. Miért nem hagyják már békén, hogy túltehesse magát a
dolgon. Akkor legalább nem kellene folyamatosan elviselnie az együtt érző sopánkodások áradatát.
Olyan volt ez az egész, mintha egy nagy, vörös V betű lett volna varrva a ruhájára, jelezvén a
helybelieknek, hogy éhes amőbaként vegyék őt körbe.
Mikor a második, poharakkal teli tálca is a padlóra esett, Jenny csak állt az üvegszilánkok között,
megpróbált egyenletesen lélegezni, de nem sikerült neki. Valamit csinálnia kellett volna – sikítani,
kiabálni, elájulni –, de ő csak állt bénultan, miközben a pincértanuló föltakarította az
üvegtörmeléket.
Két csontos kéz szorította meg a vállát. Hangot is hallott, de mintha nagyon messziről jött volna.
– Szorongásos neurózis, kedveském. Mindjárt elmúlik. Lazíts, és lélegezz mélyeket! – Érezte, amint
a kezek szelíden áttessékelik a konyhaajtón, a hátul lévő irodába.
– Ülj le, és hajtsd a fejed a két térded közé!
Engedte, hogy egy székhez vezessék. Teljesen leblokkolt az agya, és mintha a tüdejébe szorult
volna a levegő. Érezte, amint egy csontos kéz a hátát masszírozza.
– Lélegezz, Jennifer! Nem tűrhetem, hogy eltávozz az élők sorából a reggelizési idő kellős közepén.
Jenny feje egy pillanat alatt kitisztult, és mikor felnézett, Howard Phillipset, a H. P. tulaját látta
maga előtt.
Magas, csontos ember volt, aki mindig fekete öltönyt és egy száz évvel korábbi divatot idéző
gombos cipőt viselt. Az orcáin lévő, mélyen sötétlő horpadásokat leszámítva, Howard bőre olyan
fehér volt, mint egy temetőbogár. Robert egyszer azt mondta, hogy H. P. úgy néz ki, mint egy
kemoterápiás örömünnep szertartásmestere.
Maine-ben született és nevelkedett, mégis, mikor beszélni kezdett, egy nagy tudású londoni polgár
hanghordozását mímelte.
– A változás lehetősége ezerfejű szörnyeteg, kedveském. Az viszont nem helyénvaló magatartás, ha
meghunyászkodva engedelmességet tanúsítasz e szörny iránt, mégpedig úgy, hogy saját
pohárkészletem romjai közé kucorodsz, miközben egy csomó rendelésed van.
– Sajnálom, Howard. Robert hívott ma reggel. Olyan gyámoltalan és szánalomra méltó volt a
hangja.
– Ez tényleg tragikus, szó, ami szó. Mindezek ellenére, miközben mi itt saját bánatunkba
felejtkezve üldögélünk, két, tökéletes állapotban lévő napi ajánlat senyved a mikróban, s már-már
alig tud ellenállni a botulizmusra – úgy is mint húsmérgezésre – csábító átváltozás zselatinos
örömének.
Jenny megkönnyebbült, hogy Howard a maga sajátos, rejtélyesen elbűvölő módján nem
együttérzéséről biztosította, hanem arra kérte, hogy álljon már a sarkára, és élje a saját életét.
– Azt hiszem, már jól vagyok. Köszi, Howard.
Jenny fölállt, kötényéből elővett egy papírszalvétát, és megtörölte a szemét. Aztán már ment is,
hogy kivigye a megrendelt ételeket. Howard, kimerítvén napi részvétnyilvánítási penzumát,
becsukta irodája ajtaját, és nekilátott a könyvelésnek.
Mikor Jenny visszaért a helyére, látta, hogy a vendéglő kiürült, leszámítva néhány törzsvendéget és
egy komor tekintetű, ismeretlen fiatalembert, aki a KÉRJÜK, VÁRJON, ASZTALÁHOZ
VEZETJÜK feliratú tábla mellett álldogált. Ő legalább nem fog Robertről kérdezősködni, hála
istennek. Ez nagy megkönnyebbülést jelentett Jennynek.
Turisták nemigen találtak rá a H. P.-re. Az átalakított viktoriánus stílusú villa egy eldugott, fák
övezte zsákutcában állt, nem messze a Cypress utcától. Az épület külsején lévő, kisméretű és ízléses
cégtáblán mindössze ez állt: KÁVÉZÓ. Howard nem hitt a reklámban, és bár szívében anglofil volt
– minden angol dolgot szeretett, és az volt az érzése, hogy azok valamiképpen magasabb rendűek
amerikai megfelelőiknél –, a vendéglőjében semmiféle olyan angol szobadísz vagy tárgy nem volt,
ami becsalogathatta volna a turistákat. A kávéház egyszerű ételeket kínált elfogadható áron. Bár az
étlap Howard Phillips különcségéről árulkodott, ez nem tartotta vissza a helybelieket attól, hogy
nála egyenek. A Brine-féle Csalik, Horgászfelszerelések és Kiváló Borok nevű intézményhez
hasonlóan a H. P. kávézó rendelkezett a leglojálisabb klientúrával Pine Cove-ban.
– Dohányzó vagy nemdohányzó? – kérdezte Jenny a fiatalembertől, aki nagyon jóképű volt, bár
Jenny ezt csak futólag észlelte. Többéves monogámiájának köszönhetően nem jutott ideje arra,
hogy ilyen dolgokkal foglalkozzon.
– Nemdohányzó.
Jenny az egyik hátsó asztalhoz vezette. Mielőtt leült, kihúzta a vele szemben lévő széket, mintha rá
akarná tenni a lábát.
– Vár valakit? – kérdezte Jenny, miközben átadta neki az étlapot. A fiatalember úgy nézett föl rá,
mintha csak akkor vette volna észre. Egyetlen szó nélkül mélyen a lány szemébe nézett.
Jenny zavartan sütötte le a szemét.
– A napi ajánlatunk tojás bantu módra – ami pompás alkotóelemek ördögien ínycsiklandozó elegyét
jelenti, olyannyira, hogy kulináris tartalmának puszta leírása is révületbe ejti a kedves vendéget –
fejezte be a lány.
– Maga viccel?
– Nem. A tulaj ragaszkodik ahhoz, hogy a napi ajánlatokat szóról szóra memorizáljuk.
A komor tekintetű férfi továbbra sem vette le róla a szemét.
– És mit jelent ez az egész? – kérdezte.
– Sonkás-sajtos tojásrántotta, csak egyik oldalán megpirított kenyérrel.
– Akkor miért nem ezt mondta?
– A tulaj egy kicsit különc, úgy gondolja, hogy csupán az ő speciális napi ajánlataival lehet sakkban
tartani a Régvoltakat.
– A Régvoltakat?
Jenny sóhajtott egyet. A törzsvendégek esetében az volt a jó, hogy nem kellett nekik elmagyarázni
Howard bizarr étlapjait. Ez a fickó biztos nem a városból való. De miért kell állandóan így
bámulnia?
– Ez az ő vallása vagy valami ilyesmi. Hisz abban, hogy a világot egykor egy másik faj lakta. Őket
nevezi Régvoltaknak. Valamiért száműzték őket a földről, de a főnök azt hiszi, hogy megpróbálnak
visszatérni és átvenni a hatalmat.
– Maga viccel?
– Hagyja már abba. Én nem viccelek.
– Sajnálom. – Az étlapra nézett. – Oké, hozzon egy tojást bantu módra és egy adag Irtósejbnit.
– Kávét kér?
– Az remek lenne!
Jenny fölírta a rendelést, és indult, hogy leadja a konyhára.
– Elnézést – szólt a férfi.
A lányt lépés közben érte a kérdés.
– Igen?
– Hihetetlenül szép a szeme.
– Kösz. – Érezte, hogy elpirul, miközben elindult a férfi kávéjáért. Erre még nem készült fel.
Szüksége volt valamiféle szünetre a férjezett és az elvált állapot között. Válási szabadság? Végtére
szülési szabadság is van, nem?
Mikor visszajött a kávéval, először nézett úgy a férfira, ahogy azt egy egyedülálló nő tenné. Az
ismeretlen vendég jóképű volt, markánsan, komoran jóképű. Fiatalabbnak nézett ki, mint ő, úgy
huszonhárom éves lehetett, vagy talán huszonnégy. Szemügyre vette a ruháját, és megpróbálta
kitalálni, mi lehet a foglalkozása, de nekiment a széknek, amit a férfi korábban kihúzott az asztal
másik oldalán, és a kávé nagyját a csészealjba löttyintette.
– Atyavilág, sajnálom!
– Semmi gond! Rossz napja van?
– Percről percre rosszabb. Hozok önnek egy másik csészével.
– Ne! – emelte föl kezét tiltakozásul a vendég. – Ez nekem így pont jó. – Elvette tőle a csészét és a
csészealjat, és az egyikből visszaöntötte a kávét a másikba. – Na látja, olyan, mint új korában. Nem
akarom még jobban elrontani a napját.
Ismét olyan furcsán nézte a lányt.
– Ugyan, maga nagyszerű... úgy értem, én már nagyszerűen érzem magam. Köszi. – Hülyén érezte
magát, magában Robertet átkozta, akinek ezt az egészet köszönheti. Hogyha ő nem... dehogy, ebben
nem Robert a hibás. Ő döntött úgy, hogy véget vet a házasságuknak.
– A nevem Travis. – A férfi kezet nyújtott. Jenny rövid habozás után elfogadta.
– Jennifer... – Éppen azt akarta mondani, hogy nagyon kedves meg minden, de ő férjnél van. –
Egyedülálló vagyok – szólalt meg. Abban a pillanatban szeretett volna eltűnni a konyhában és
vissza se jönni többet.
– Én is – mondta Travis. – Új vagyok itt. – Nem látszott rajta, hogy észrevette volna a lány zavarát.
– Nézze, Jennifer, egy címet keresek, mondja, meg tudná mondani, merre találom? Nem tudja
véletlenül, hogyan juthatok el a Cheshire utcába?
Jenny megkönnyebbült, hogy végre nem magáról kell beszélnie. Végighadart egy sor utcát meg azt,
hogy mikor merre kell fordulni, útjelző és cégtáblákat, melyek elvezetik majd Travist a Cheshire
utcába. Mikor befejezte, a férfi továbbra is fürkészőn méregette.
– Rajzolok magának egy térképet – mondta. Előkapott egy tollat a kötényéből, az asztal fölé hajolt,
és rajzolni kezdett egy szalvétára.
Arcuk alig néhány centire volt egymástól.
– Nagyon szép vagy.
Ránézett a fiatalemberre. Nem tudta, hogy mosolyogjon-e vagy sikítson. Még ne, gondolta. Még
nem vagyok felkészülve.
A férfi nem várta meg, hogy válaszoljon.
– Emlékeztetsz valakire, akit valamikor régen ismertem.
– Köszönöm... – Megpróbálta felidézni a nevét. – ...Travis.
– Velem vacsorázol ma este?
Próbált valami kifogást találni. Egy se jutott eszébe. Az, amit már tíz éve használt, nem működött –
nem igaz többé. Ahhoz pedig nem volt egyedül elég hosszú ideig, hogy kiötöljön egy újat. Ami azt
illeti, valahogy úgy érezte, hűtlen Roberthez, már azzal is, hogy beszélget ezzel a fickóval. De
hiszen ő egy egyedülálló nő. Végül leírta a számát a térkép alá a szalvétára, és odaadta neki.
– A számom ott van az alján. Mi lenne, ha felhívnál ma este öt körül, és akkor majd meglátjuk, oké?
Travis összehajtogatta a szalvétát, és berakta az ingzsebébe.
– Hát, akkor este – mondta.
– Ó, csak ezt ne – szólalt meg egy síri hang. Jenny a hang irányába fordult, de csak egy üres széket
látott.
– Hallottad ezt? – kérdezte Travistől.
– Mit kellett volna hallanom? – meredt ellenségesen Travis az üres székre.
– Semmit – mondta gyorsan Jenny –, azt hiszem, teljesen kivannak az idegeim.
– Ereszd el magad! – nyugtatgatta Travis –, nem fogom leharapni a fejedet. – Gyilkos pillantást
vetett a székre.
– Elkészült az ételed, mindjárt hozom.
Elvette az ételt a tálalóablakból, és odavitte Travisnek. Amíg a férfi evett, ő a pult mögött állt, és a
kávéfiltereket válogatta az ebédhez, időnként fölpillantott, és rámosolygott Travisre, aki, szünetet
tartva a falatok között, visszamosolygott.
Jenny remekül érezte magát, egyszerűen remekül. Egyedülálló nő, aki az égvilágon bármit
csinálhat, amit csak akar. Azzal randizik, akivel akar. Fiatal, vonzó, és épp most beszélte meg az
első randevúját tíz év után – vagy legalábbis majdnem.
Minden önbizalom-erősítő igyekezete ellenére fejében a félelem károgó varjúi köröztek. Fogalma
sem volt, hogy mit fog fölvenni, jutott eszébe. Az önálló élet szabadsága hirtelen teherré vált, kétes
áldássá, mintha bibis lenne a pápa csókra nyújtott keze. Talán nem kéne fölvennie a telefont, amikor
hívja.
Travis befejezte az evést, kifizette a számláját, és iszonyatosan nagy borravalót hagyott neki.
– A ma esti viszontlátásra.
– Arra mérget vehetsz – mosolygott Jenny.
Figyelte, amint a férfi átvágott a parkolón. Mintha beszélgetett volna valakivel séta közben. Biztos
csak énekelt. Hát nem mindig ezt csinálják a fickók, ha sikerül megbeszélniük egy randit? És mi
van, ha egyszerűen csak dilis a pasas?
Jenny, ma reggel immáron századik alkalommal, ellenállt egy sürgető érzésnek: nem hívta föl
Robertet, és nem kérte meg, hogy jöjjön haza.
 8
ROBERT
ROBERT FÖLRAKTA az utolsó, edénnyel teli szennyeskosarat a kocsira. A teherautónyi
tiszta edény látványa korántsem derítette föl annyira, mint hitte. Továbbra is depressziós volt.
Továbbra is mélyen le volt sújtva. És továbbra is másnapos volt.
Egy pillanatra arra gondolt, hogy talán hiba volt elmosni az edényeket. Azzal, hogy teremtett egy
tiszta pontot, nem számít, milyen kicsi legyen is az, életének többi része csak még gyászosabbnak
tűnt a kontraszttól. Talán a sodrás irányába kellett volna mennie, akár egy pilótának, aki lefelé löki
a botkormányt, hogy kikerüljön egy irányíthatatlan dugóhúzópörgésből.
Robert titokban hitt abban, hogy ha sorsa már annyira rosszra fordul, hogy nem lát semmiféle
kiutat, akkor mindig történik valami, ami nemcsak megmenti a katasztrófától, de mindent
egybevéve még javít is életén. Ez a zavaros téveszme többéves tévénézés – merthogy a
tévéműsorokban az utolsó reklámig bezáróan nincs az a gond, amin ne lehetne fölülkerekedni –,
valamint két saját élményének hatására alakult ki benne.
Fiatal srácként Ohióban vállalt először nyári munkát a helyi megyei vásárban: a mutatványosbódék
közti útszakaszon kellett összegyűjtenie a szemetet. A meló irtó jó muri volt az első két hétben. A
többi sráccal a takarítócsapatból azzal töltötték napjaikat, hogy a bódék közt kószáltak, és hosszú,
szeges végű botokkal papírpoharakra és hot dogos dobozokra vadásztak, mintha csak oroszlánokat
akartak volna dárdavégre kapni a Serengetiben. Minden este készpénzben fizették őket. Másnap
aztán a pénzt szerencsejátékokra költötték, nem is beszélve a számtalan menetről a Zipper nevű
óriássiklón – egyébként ekkor vett fel Robert egy életre szóló szokást: a pénzt szédülésre és
hányingerre váltotta át.
A zárást követő napon azt mondták nekik, jelentkezzenek a vásárterület élő állatok bemutatására
kialakított részén. Már hajnal előtt odaértek, és azon tűnődtek, mi lesz a dolguk most, hogy a színes
mutatványosbódék a siklóval, no meg a vidám menetekkel egyetemben mind eltűntek. A vásár útjai
is oly sivárak voltak, akár a repülőtéri kifutópályák.
Valami megyei ember várta őket a nagy kiállítási csarnokok előtt, egy dömper, jó csomó vasvilla és
néhány talicska társaságában. – Takarítsátok ki azokat az istállókat, fiúk! A trágyát pedig rakjátok
föl a dömperre! – mondta. Aztán elment, felügyelet nélkül hagyva a fiúkat.
Alig hányt föl Robert három vasvillányi ganéjt, máris ki kellett rohannia a fiúkkal együtt. Az
ammónia csípős szaga annyira égette orrukat és tüdejüket, hogy mindnyájan levegő után kapkodtak.
Többször is nekifogtak, hogy rendbe tegyék az istállókat, de a bűz mindig megfutamította őket.
Panaszkodva és káromkodva álldogáltak az istállóépületek előtt, mikor Robert észrevette, hogy a
szomszédos réten valami előtűnik a reggeli ködből. Úgy nézett ki, mint egy sárkányfej.
Már világosodott, amikor a fiúk egyszer csak csörömpölést, dörömbölést és különös állathangokat
hallottak a közeli rét felől. Merőn kémlelve próbálták kivenni a ködben mozgó alakokat, és örültek,
hogy valami eltereli a figyelmüket nyomorúságos feladatukról.
Mikor a vásárterület keleti oldalán álló fák közül előbukkant a nap, egy kék munkaruhás, csenevész
alak lépett elő a ködből, és feléjük indult. – Hé, srácok – kiáltotta, és ők mindannyian letolásra
számítottak, hiszen csak álltak ott körben ahelyett, hogy dolgoztak volna. – Akartok dolgozni a
cirkusznál?
A fiúk úgy dobták el vasvilláikat, mintha vörösen izzó acélrudak lettek volna, és odarohantak az
emberhez. A sárkányról kiderült, hogy teve volt. A különös hangok a trombitáló elefántoktól
származtak. A gyérülő ködben egy csapatnyi férfi a Clyde Beatty Cirkusz hatalmas tetejét
göngyölte ki.
A srácok egész délelőtt a cirkuszi emberek mellett dolgoztak: összekötözték a sátor élénksárga
vászondarabjait, és összeillesztették az alumíniumrudak jókora szelvényeit, melyek majd a hatalmas
tetőt fogják tartani.
Gyötrelmes, izzasztó, nehéz munka volt, de gyönyörű és izgalmas is. Mikor aztán az egybeillesztett
rudak a vásznon hevertek, sodronyköteleket erősítettek egy csapatnyi elefánthoz, és az oszlopok a
magasba emelkedtek. A hatalmas vászonsátrat drótkötelekkel egy csörlő hajtókarjához rögzítették.
A fiúk félelemmel vegyes ámulattal figyelték, amint a hatalmas sátortető, akár egy csodálatos sárga
ábránd, a rudak tetejére libbent.
Mindössze egy napig tartott az egész. De káprázatos volt, és Robert gyakran gondolt rá – maga előtt
látta a porondmunkásokat, akik farzsebükből elővarázsolt, lapos pálinkásüvegekből iszogattak, és
szülőföldje vagy szülővárosa nevén szólítottak mindenkit. – Kansas, lökd már ide azt a
támasztóéket! New York, kéne egy kalapács! – Emlékezett az izmos combú nőkre, akik tűzön
jártak, és lengőtrapézon repültek. Erős sminkjük közelről groteszknek hatott, de gyönyörű volt
távolról nézve, amint a levegőben szálldostak az emberek feje fölött.
Az a nap egyszerre volt kaland és álom: Robert életének egyik legszebb napja. A legnagyobb hatást
azonban az gyakorolta rá, hogy mindez pont akkor történt meg vele, amikor minden teljesen
kilátástalannak tűnt, amikor, szó szerint, szarrá lett minden.
Robert életének következő zuhanórepülésére Santa Barbarában került sor, a megváltást pedig
ezúttal egy nő hozta el.
A fiatalember minden vagyonát egy Volkswagen Bogárba gyömöszölve érkezett meg Kaliforniába.
Eltökélten egy álmot kergetett, amiről úgy hitte, már a kaliforniai határon valóra válik, a Beach
Boys muzsikájának hangjai mellett, a hosszú, fehér homokkal borított tengerparton, ahol csak úgy
nyüzsögnek a formás, szőke lányok, majd meghalva a vágytól, hogy egy fiatal ohiói fotográfus
társaságában lehessenek. Ehelyett azonban, érdektelenség és nincstelenség lett osztályrésze.
Robert a híres Santa Barbara-i Fotóművészeti Főiskolát választotta, mert mindenki ezt tartotta a
legjobbnak. Otthon ő készítette a középiskolai évkönyvek fényképeit, és ennek köszönhetően a
város egyik legjobb fényképészének tartották. Santa Barbarában azonban egyike volt csupán a több
száz, tizenéves diáknak, akik, ha másban nem is, de előképzettségüket tekintve jobbak voltak nála.
Egy élelmiszer-áruházban vállalt munkát, éjféltől reggel nyolcig élelmiszerpolcokat töltött föl.
Teljes munkaidőben kellett dolgoznia, hogy ki tudja fizetni az elképesztően magas tandíjat és a
lakbért. Hamarosan el is maradt iskolai feladataival, és két hónap után távoznia kellett a suliból,
mielőtt ők rúgták volna ki.
Egy idegen városban találta magát, barátok nélkül, és annyi pénzzel, amennyi az életben
maradáshoz is alig volt elég. Rákapott a sörivásra – minden reggel együtt szlopált az éjszakás
csapattal a parkolóban. Kábultan hazavezetett, és végigaludta a napot, a következő műszakkezdésig.
A sörözés miatt megnőttek a kiadásai, ezért zálogba kellett tennie fényképezőgépeit, hogy
kifizethesse a lakbért. Ezzel aztán, az áruházi kulimunkát leszámítva, elszállt minden jövőbe vetett
reménye.
Egyik reggel a műszak után behívatta irodájába az igazgató.
– Mond ez magának valamit? – Az igazgató négy mogyoróvajas üvegre mutatott, melyek ott álltak
kinyitva az íróasztalán. – Ezeket a vevők hozták vissza tegnap. – Valamennyi üvegben a
mogyoróvaj sima felületére ez volt karcolva: „Segítség, a Szupermarketek Poklainak fogságába
estem!”
Robert töltötte föl az üveges áruk polcait. A tagadásnak semmi értelme nem volt. Ő írta az
üzeneteket egyik éjszakai műszakja alatt, miután megivott több üveg, a polcról elemelt köhögés
elleni szirupot.
– Pénteken vegye föl a csekkjét! – mondta az igazgató.
Elkullogott, leégve, munka nélkül, kétezer mérföldnyire otthonától: tizenkilenc éves, két lábon járó
csődtömeg. Éppen kifelé tartott az áruházból, mikor az egyik pénztárosnő – egy körülbelül vele
egykorú, csinos kis vöröske –, aki a reggeli nyitásra jött, megállította.
– Robertnek hívnak, ugye?
– Igen.
– Te vagy a fényképész?
– Voltam. – Robertnek nem volt kedve a csevegéshez.
– Nos, remélem, nem veszed rossz néven – mondta a lány –, de az egyik reggel a pihenőben ültem,
megláttam a mappádat, és belenéztem. Nagyon jó vagy.
– Már nem csinálom.
– Nagy kár. Az egyik barátnőmnek szombaton lesz az esküvője, és kellene neki egy fotós.
– Nézd – mondta Robert –, méltányolom a kedvességedet, de épp most rúgtak ki, úgyhogy
hazamegyek, hogy kiüssem magam. Különben is bevágtam a gépeimet a zaciba.
A lány elmosolyodott. Hihetetlenül kék volt a szeme.
– Itt csak vesztegetted a tehetségedet. Mennyibe kerülne kiváltani a gépeidet a zaciból?
Jennifernek hívták. Kiváltotta a gépeket, és elárasztotta a fiút dicsérettel és bátorítással. Robert
elkezdett pénzt keresni: esküvőkön és bar micvákon, de ez nem volt elég arra, hogy kifizesse a
lakbért. Túl sok jó fotós versengett egymással Santa Barbarában.
Beköltözött a lány parányi műteremlakásába.
Néhány hónapos együttélés után összeházasodtak, és fölköltöztek Pine Cove-ba, ahol nem
tolonganak úgy a fotósok, mint Santa Barbarában.
Mikor Robert megint csak a lehető legmélyebbre süllyedt, a sors kegyes asszonya ismét megadta
neki a menekülés csodálatos lehetőségét. Robert világának bántó egyenetlenségeit elsimította
Jennifer szerelme és odaadása. Megint jó lett az élet, mostanáig.
Robert kényelmes élete eltűnt a süllyesztőben, önmagát pedig hirtelen egy irányíthatatlan
szabadesés kellős közepén találta. Ha holmi tervezgetéssel próbálná kontrollálni a dolgokat, az csak
késleltetné amúgy is elkerülhetetlen megmenekülését. Minél előbb padlót fog, annál hamarabb
fordul jobbra a sorsa, okoskodott magában.
Minden alkalommal, mikor ez történt, a dolgok pusztán azért váltak egy kicsit rosszabbá, hogy
aztán egy kicsit jobbá válhassanak. El kell jönnie annak a napnak, amikor végleg rámosolyog a
szerencse, és az élet minden szarsága cirkuszi mulatsággá szelídül. Robert hitte, hogy ez meg fog
történni. De ahhoz, hogy az ember poraiból föléledjen, előbb össze kell roppannia, majd elégnie.
Ezzel a gondolattal fogta az utolsó tíz dollárját, és elindult az utcán a Házatlan Csiga felé.

9
A HÁZATLAN CSIGA
MAVIS SAND, A Házatlan Csiga tulajdonosa, oly sokáig élt együtt a feje fölött lebegő
Halál Fantomjával, hogy lassan már úgy gondolt rá, mint mondjuk egy kényelmes, ősrégi pulcsira.
Már régóta megbékélt a Halállal, a Halál pedig, viszonzásképpen, apránként le-lefarigcsált valamit
Mavisből, ahelyett hogy azonnal elvitte volna.
Életének hetven éve során a Kaszás megszabadította jobb tüdejétől, epehólyagjától és vakbelétől.
Majd szemlencséi következtek, némi szürke hályoggal körítve. Ezután aortális szívbillentyűjére
került a sor. Ennek helyére Mavis berakatott egy acélból és műanyagból készült ketyerét, ami pont
úgy nyílt és csukódott, mint az önműködő ajtók a Spórol-hat nevű vegyeskereskedésben. Később a
Kaszás haja legjavát is elirigyelte, és Mavisnek poliészter parókát kellett viselnie, ami irritálta a
fejbőrét.
Valamennyi foga kihullott, a hallását is majdnem teljesen elveszítette, és végképp nyoma veszett
ezüst tízdollárosokból álló, teljes gyűjteményének. (Jóllehet, a pénzérmék eltűnéséért inkább
rosszcsont unokaöccsét gyanúsította, mintsem a Halált.)
Harminc évvel ezelőtt kivették a méhét, még abban az időben, amikor a sebészek olyan nagy
gyakorisággal kapkodták ki az uterusokat, mintha valamilyen díjért versengtek volna,
következésképpen ezért sem a Halált okolta.
Méhének elvesztése után Mavisnek bajsza nőtt, amit minden reggel szépen leborotvált, mielőtt
elindult, hogy kinyissa a kocsmát. Egy acéltokokba ágyazott fémgolyókból álló protézis segítette,
hogy eltotyogjon a bárpult mögött. A Kaszás a csípőjét is tönkretette, de meghagyta neki a
lehetőséget, hogy előzőleg egy hadtestnyi cowboynak és kubikosnak szerezhessen vele örömöt.
Az évek során a Kaszás oly sok mindentől megfosztotta Mavist, hogy nem félt már semmitől. Ha
eljön majd az az idő, mikor el kell mennie arra a másik világra – gondolta –, biztos olyan érzés lesz,
mint szép lassan becsusszanni egy gőzölgő, forró vízzel teli kádba.
Mikor Robert belépett a Házatlan Csigába, Mavis a pult mögötti székén trónolt, egy hosszú
Tarytont szívott, és úgy festett, mint a Gyíkország kvintesszenciális rúzskirálynője. Három-négy
slukk után vastag, tűzoltóvörös rúzsréteget vitt föl az ajkára, és – meg kell adni – jobbára célba is
talált. Valahányszor elnyomta a cigijét, befújt egy jókora löket Éjféli Csábítás nevű parfümöt a füle
mögé és dekoltázsának mérhetetlen mélységeibe. Ezt a kölnit állandóan a hamutartója mellett
tartotta. Azon esetekben, amikor túl sok whiskyt öntött magába, és ettől kissé ingataggá vált, a
parfümöt egyenesen valamelyik hallókészülékébe spriccelte, rövidzárlatot okozva ezzel, minek
köszönhetően az italrendelés egyszerű aktusa ordibáló kakofóniává változott át. A probléma
kiküszöbölése céljából valaki egyszer megajándékozta egy pár kéregpapírból készült, karácsonyfa
alakú légfrissítőből formált fülbevalóval, amitől Mavis garantáltan egy új kocsi illatát árasztotta
volna magából. Mavis azonban kötötte az ebet a karóhoz: vagy Éjféli Csábítás, vagy semmi. Így a
fülbevalókat a fal egyik előkelő helyére akasztották, közvetlenül a dicsőségtábla mellé, amin a
Házatlan Csigában évenként megrendezett nyolclyukú biliárdbajnokság és csilifőzőverseny – az
ünnepséget a helyiek csak Csigafestnek hívták – győzteseinek neve szerepelt.
Robert a pult mellett állt, és megpróbálta hozzászoktatni szemét a Házatlan Csigában uralkodó
füstös sötétséghez.
– Mit adhatok neked, drága szívem? – kérdezte a főnökasszony, és műszempillái szaporán
verdestek szódásüveg-vastagságú lencsékkel ellátott, hamis gyémántkeretes szemüvege mögött. Az
egyszervolt fényképészt a befőttesüvegből menekülő pókokra emlékeztette a látvány.
Kitapogatta zsebében a tízdollárost, és felmászott a bárszékre.
– Egy korsót kérek.
– Kutyaharapást szőrivel?
– Látszik? – kérdezte Robert komolyan.
– Nem nagyon. Bár éppen arra akartalak kérni, hogy csukd le már a szemed, mielőtt halálra
könnyeznéd magad. – Mavis kuncogni kezdett, mint egy kokettáló vízköpő, aztán rátört a köhögési
roham. Csapolt egy korsó sört, és Robert elé tette, elvette a tízest, és visszaadott helyette kilencet.
A férfi nagyot húzott a sörből, miközben megfordult a székén, és körülnézett a kocsmában.
A Házatlan Csigában a jól megvilágított biliárdasztalok kivételével alig voltak fények, Robert
szeme pedig nehezen alkalmazkodott a félhomályhoz. Hirtelen eszébe jutott, hogy még soha nem
látta a kocsma padlóját, amihez járás közben szinte odaragadt az ember lába. A Házatlan padlója,
leszámítva a talpad alá kerülő pattogatott kukorica vagy mogyoróhéj egyértelműen azonosítható
roppanásait, maga volt a megfejthetetlen rejtély. Bármi legyen is ott lenn, békén kell hagyni, hogy
kifejlődjék – egy fehér, szem nélküli valamivé. Robert megfogadta, hogy azonnal elindul kifelé,
mihelyst elájulni készül. Hunyorogva nézett bele a biliárdasztalok feletti lámpák fényébe. A hátsó
asztalon egy vérre menő nyolcgolyós mérkőzés zajlott. Vagy fél tucat helybeli állt ott, és figyelte a
küzdelmet. A közvélemény szemében ők jelentették a munkanélküliek kemény magját, Mavis
napközi, hivatásos törzsvendégeknek nevezte őket. Az asztalon Slick McCall játszott egy komor
külsejű fiatalemberrel, akit Robert nem tudott hova tenni, jóllehet ismerősnek tűnt. Ezenkívül – ki
tudja, miért – azon kapta magát, hogy nem szimpatikus neki a fickó.
– Ki az az idegen? – kérdezte a válla fölött Mavistől. A sasorrú fiatalember jóképűségében volt
valami, ami taszította Robertet – mintha tömött foggal harapott volna rá egy sztaniolpapírra.
– Slicknek akadt egy új balekja – állapította meg Mavis. – Körülbelül tizenöt perccel ezelőtt jött be,
és pénzben akart játszani. Elég bénán játszik, ha érdekel a véleményem. Slick dákója még a bárpult
mögött van, arra vár, hogy komolyabb tétekbe játsszanak.
Robert figyelte az asztal körül járkáló, sovány, de keménykötésű Slick McCallt, aki most
lecövekelt, hogy kocsmai dákójával az oldalsó lyukba pöcköljön egy tisztán álló golyót. Így viszont
nem maradt lehetősége egy újabb lökésre. Csak állt ott, és ujjaival végigsimította hátranyalt, barna
haját.
– A francba! Saját magamnak csináltam maszkot – kezdett bele Slick az etetésbe.
Megcsördült a telefon. A rúzskirálynő fölvette a kagylót.
– Métely bűntanya. A bűnbanya beszél. Nem, nincs itt. Tartsa egy kicsit. – Kezével lefedte a
kagylót, és Roberthez fordult. – Láttad a Szipit valahol?
– Ki keresi?
– Ki keresi? – kérdezte Mavis. Hallgatott egy pillanatig, aztán ismét letakarta tenyerével a telefont.
– A háziúr.
– Nincs a városban – hadarta Robert. – De hamarosan visszajön.
Mavis átadta az üzenetet, és lerakta a kagylót. A készülék abban a pillanatban csöngeni kezdett
megint.
– Édenkert. A kígyó beszél – búgta bele a telefonba a ház asszonya. Ezután rövid szünet
következett. – Hát mi vagyok én? Hangposta? – Újabb szünet. – Nincs a városban. De hamarosan
visszajön! Mondjátok, hapsikáim, miért nem vállaljátok azt a szociális rizikót, hogy fölhívjátok
otthon? – Ismét szünet. – Igen, ő itt van. – Mavis egy gyors oldalpillantást vetett Robertre. – Akar
vele beszélni? ...Oké! – csapta le a kagylót.
– A Szipit keresték? – kérdezte Robert.
Mavis rágyújtott.
– Mitől lett egyszerre ilyen népszerű?
– Ki volt az?
– Nem kérdeztem. Mexikóinak hangzott. Felőled érdeklődött.
– A kurva életbe!
A ház asszonya egy újabb korsó sörrel próbálta felvidítani Robertet, aki elfordult, hogy tovább
nézze a játékot. Az idegen nyert. Épp most gyűjtött be öt dollárt Slicktől.
– Azt hiszem, megleckéztettél, cimbora – szólalt meg Slick. – Adsz egy esélyt, hogy visszanyerjem
a pénzemet?
– Dupla vagy semmi! – jelentette ki az idegen.
– Remek! Majd én felrakom a golyókat. – Slick belökdöste a negyeddollárosokat a biliárdasztal
oldalán lévő pénznyelő nyílásba. A golyók behullottak a folyosókba, és Slick kezdte elrendezni
őket.
Az ifjú bajnok piros-kék pöttyös poliészteringet viselt, hosszú, hegyes gallérral, ami abban az
időben volt menő, amikor a diszkó kezdett kimenni a divatból – Robert sejtése szerint Slick
körülbelül akkortájt hagyta abba a fogmosást. A bajnok arcán egyfolytában baljós, nyugtalan vigyor
honolt, olyan vigyor, ami egy életre beleivódott számtalan turista emlékezetébe, akik betévedtek a
Csigába, hogy aztán a bajnok rettenthetetlen dákója által megkopasztva távozzanak.
Az idegen hátrált egy kicsit, és robbantott. A dákója által keltett bágyadtan vibráló hang
egyértelműen gikszert jelzett. Saját golyója végigszáguldott az asztalon, egyszerűen lekaszálta a
pályát, aztán visszapattant két sarokperemről, majd hirtelen nyílegyenesen elindult a saroklyuk felé,
ahol a bajnok kihívója állt.
– Sajnálom, testvér – mondta Slick, aki dákóját krétázva már az elhibázott lökés kihasználására
készült.
Mikor az idegen saját golyója a saroklyukhoz ért, hirtelen megtorpant, pontosan a lyuk szélénél.
Ekkor – afféle elkésett gondolatként – az egyik álló golyó kivált társai közül, nekiindult, és halkan
belepottyant az átellenben lévő sarokba.
– A fene egye meg! – tört ki Slickből. – Ilyen angol lökést még nem láttam! A fejemet tettem volna
rá, hogy gikszert csinálsz.
– Érvényes golyó volt? – kérdezte az idegen.
Mavis áthajolt a pulton.
– Láttad, hogy állt meg az a golyó? – kérdezte suttogva Roberttől.
– Lehet, hogy egy krétadarabka van a posztón, és az állította meg – találgatta az egykorvolt fotós.
A sasorrú fiatalember újabb két pontot szerzett – minden különösebb fakszni nélkül –, majd
egyenesen megcélozta a hármas golyót. Ahogy ellökte dákóját, saját golyója leperdült a dákó
hegyéről, tett egy C alakú kanyart, és beküldte a hatos golyót az ellenkező sarokba.
– Azt mondtam, hogy a hármas labdát! – üvöltötte a sasorrú.
– Tudom, hogy azt mondtad – vágta rá Slick. – Úgy látszik, kimerített az előbbi trükkös lökésed. Én
jövök.
Az idegen úgy festett, mint aki dühös valakire, de nem ellenfelére.
– Hogy keverheted össze a hatost a hármassal, te idióta?
– Haljak meg, ha értem, de ne légy már olyan pipa magadra, cimbora! Egy meccsel már beljebb
vagy.
Slick bevitt négy golyót, aztán olyan nyilvánvaló szándékossággal hibázott el egy lökést, hogy
Robertnek megrándult az arca. A bajnok általában sokkal kifinomultabb svindliket alkalmazott.
– Az ötöst az oldalsóba! – ordította az idegen. – Vetted? Az ötöst!
– Hát hogyne vettem volna! És az összes fickó vette, valamint az utcán lévő emberek legalább
ötven százaléka. Nem kell ordibálnod, cimbora. Ez csak egy barátságos mérkőzés.
Az idegen az asztal fölé hajolt és lökött. Az ötös golyó odébb perdült a lökéstől, gurulni kezdett a
mandiner felé, majd irányt váltott, és bekanyarodott az oldallyukba. Robert elképedt, éppen úgy,
ahogy a többi néző. Teljességgel lehetetlen lökés volt, de hát valamennyien látták.
– A kurva életbe! – káromkodott a bajnok csak úgy, aztán a ház asszonya felé fordult. – Mavis,
mikor szintezték utoljára ezt az asztalt?
– Tegnap, Slick.
– Hát, kurva gyorsan csálé lett megint, az egyszer biztos. Add ide nekem a saját dákómat, Mavis.
Mavis eltotyogott a pult végéig, és előhúzott egy méter hosszú, fekete bőrtokot. Óvatosan fölemelte,
és tisztelettel átnyújtotta a bajnoknak, akár a Tó Hölgyének elaggott változata, aki átadja a
keményfából készült Excaliburt a jog szerinti királynak. Slick fölpattintotta a tok fedelét,
összecsavarta a dákót, mindeközben egy pillanatra sem vette le szemét kihívójáról.
A dákó láttán a sasorrú idegen elmosolyodott. Slick viszonozta a mosolyt. A kérdés eldöntetett. Két
svindler találkozott, és ráismertek egymásra. Hallgatólagos egyezség született közöttük: Hagyjuk
abba a marháskodást, és kezdjünk játszani!
Robert annyira belemerült a két ember közt egyre növekvő feszültség megfigyelésébe és abba, hogy
megpróbálja kitalálni, miért dühítette föl annyira az idegen, hogy észre sem vette, mikor valaki a
mellette lévő székre csusszant.
– Hogy vagy, Robert? – A nő hangja mély volt, és rekedtes. Kezét a férfi karjára tette, és együtt
érzőn megszorította. Robert megfordult, és megrökönyödött a látványtól. Mindig így hatott rá ez a
nő, aki egyébként ugyanilyen hatással volt a legtöbb hímnemű egyedre.
Fekete, testhez álló dresszharisnyát viselt, derekát széles bőröv fogta körbe, ami mögé
megszámlálhatatlanul sok sifonkendőt gyömöszölt, ezek aztán Szalómét idéző, áttetsző
kísértetekként táncoltak-lebegtek csípője körül séta közben. Csuklóján karperecek díszelegtek,
hosszú körmeit feketére lakkozta. Ezt az összképet egymástól távol ülő nagy, zöld szempár, kis,
egyenes orr és telt, vérvörösre fényezett ajkak tették teljessé. Kékesfekete haja derékig ért. Keblei
között ezüst pentagramma himbálódzott egy ezüstláncon.
– Teljesen magam alatt vagyok – válaszolta Robert. – Köszönöm, hogy megkérdezte, Henderson
kisasszony.
– A barátaim Rachelnek hívnak.
– Oké. Szörnyen érzem magam, Henderson kisasszony.
Rachel harmincöt éves volt, de elment volna húszévesnek is, ha nem mozog olyan arrogáns
érzékiséggel, és nem bujkál szemében az a bizonyos gúnyos mosoly, ami minden húszévest
megszégyenítő tapasztaltságról, magabiztosságról és fondorlatosságról tanúskodott. Nem teste
árulkodott a koráról, hanem a viselkedése. Úgy vágott a férfiakba, mint kés a vajba.
Robert már évek óta ismerte, de valahányszor találkozott vele, mindig rá kellett jönnie, hogy
házastársi hűsége nem több egy abszurd elképzelésnél. Most, így visszatekintve azonban, talán
mégis több volt. Ennek ellenére feszengett a jelenlétében.
– Én nem vagyok az ellenséged, Robert, függetlenül attól, hogy te mit hiszel. Jenny már jó ideje
gondolkozott azon, hogy hosszabb időre elhagy téged. Nekünk semmi közünk nem volt az
egészhez.
– Hogy mennek a dolgok a boszorkányok gyülekezetében? – kérdezte az elhagyott fényképész
szarkasztikusan.
– Mi nem boszorkányok gyülekezete vagyunk. A Pogány Vegetáriánusok a Békéért egylete a Föld
öntudatosságáért harcol, mind szellemi, mind testi értelemben.
Robert az utolsó cseppig kiitta ötödik sörét, és a pultra csapta a korsót.
– A Pogány Vegetáriánusok a Békéért egylete nem egyéb, mint egy csapatnyi megkeseredett,
fütyköskókasztó nőszemély, akik utálják a férfiakat. Minden energiájukat arra fordítják, hogy
tönkretegyék a házasságokat, és a férfiembereket undok varanggyá változtassák.
– Nem igaz, és ezt te tudod.
– Én azt tudom, hogy minden nőszemély, aki belépett ebbe a banyák gyülekezetébe, egy éven belül
elvált a férjétől. Kezdettől fogva elleneztem, hogy Jenny részt vegyen ebben a marhaságban.
Megmondtam neki, hogy agymosásban fogod részesíteni, és te meg is tetted.
Rachel hátrébb húzódott a bárszéken, mint egy vinnyogó macska.
– Te csak hidd, amit hinni akarsz, Robert. Én megmutatom a nőknek a bennük rejlő istennőt.
Megismertetem velük saját perszonális erejüket – hogy aztán ezt mire használják föl, az már az ő
dolguk. Mi nem vagyunk férfiellenesek. A férfiak egyszerűen nem bírják elviselni, ha egy nő
fölfedezi önmagát. Talán kritizálás helyett inkább dicsérned kellett volna Jenny fejlődését, és akkor
még mindig együtt lehetnétek.
Robert elfordult tőle, és megpillantotta magát a bárpult mögötti tükörben. Hirtelen önutálat fogta el.
Rachelnek igaza volt. Kezébe temette arcát, és rádőlt a bárpultra.
– Nézd, nem azért jöttem, hogy veszekedjek veled – mondta a főboszorka. – Láttam, hogy kint áll a
kocsid, és arra gondoltam, hogy biztosan jól jönne neked egy kis pénz. Van egy kis munkám a
számodra. Talán segít elfelejteni a sérelmeidet.
– Milyen munka? – kérdezte a férfi, arcát még mindig a kezébe temetve.
– A minden évben megrendezett tofuszobrászati versenynek idén mi vagyunk a szponzorai.
Szükségünk van valakire, aki megcsinálja a poszterképeket és a sajtóanyagot. Tudom, hogy le vagy
égve, Robert.
– Nem csinálom meg.
– Nagyszerű! Azt teszel, amit akarsz. – A főboszorka lelibbent a székről, és távozni készült. Mavis
még egy sört rakott megfáradt vendége elé. – Remekül állsz – közölte. – Négy egész dolcsid
maradt.
Robert fölemelte a fejét. Rachel már majdnem az ajtónál járt.
– Rachel! – szólt utána.
A nő megfordult és várt, finom kezét pompás csípőjén nyugtatva.
– A Szipi lakókocsijában húzom meg magam. – Megadta a telefonszámát. – Hívj föl, oké?
A főboszorka elmosolyodott.
– Oké, fotóskám. Majd hívlak – ezzel megfordult, hogy kimenjen a Házatlan Csigából.
Robert még egyszer utánaszólt.
– Ugye, te sem láttad a Szipit?
Rachel elhúzta a száját.
– Robert, ha én véletlenül egy szobába kerülök a Szipivel, rögtön ellenállhatatlan vágyat érzek,
hogy egy fertőtlenítő fürdőt vegyek.
– Ugyan már, olyan kedves krapek.
– Olyan tetves krapek – vágott vissza Rachel.
– Mégis, nem láttad?
– Nem!
– Kösz! Akkor hívjál!
– Jó. – Hátat fordított az elhagyott férjnek, és kisétált. Mikor kinyitotta az ajtót, a beáradó fény
elvakította Robertet. Mire visszanyerte látását, egy apró termetű, vörös pamutsapkás ült mellette.
Nem látta bejönni.
A kis ember így szólt Mavishez:
– Nem okozna gondot, ha kérnék öntől egy kis sót?
– Mit szólnál egy margaritához extra adag sóval, szépfiú? – rezegtette meg pókpilláit a
rúzskirálynő.
– Az nagyon jó lesz. Köszönöm.
Robert figyelte egy pillanatig a kis embert, majd elfordult, hogy a biliárdjátékot nézze, közben a
maga sorsán töprengett. Talán ez a munka Rachelnél, ez lesz a kiút. Az mindenesetre különös, hogy
a dolgok még nem mennek kellőképpen rosszul. Megmosolyogtatta az ötlet, hogy Rachel lenne az ő
álruhás tündér keresztanyja. De hát a megváltáshoz vezető spirál egész szépen tekeredik lefelé.
Szipi eltűnt. A bérleti díj esedékes. Magára haragított egy eszement mexikói drogdílert, most meg
majd megbolondul attól, hogy nem tud rájönni, hol látta már a sasorrú idegent.
A biliárdasztalnál még javában folyt a játék. Slick gépi pontossággal gurította a golyókat. Ha néha
mégis hibázott, az idegen lehetetlen, bizarr kanyarokat produkáló lökéseivel letarolta az asztalt, a
nézőseregnek leesett az álla a látottaktól, a bajnok homlokát pedig elöntötte a verejték.
Errefelé Slick McCall a nyolcgolyós biliárd vitathatatlan királya volt, már akkor is, mikor a kocsmát
még nem is hívták Házatlannak. Régebben a helyet ötven évig Farkaslesnek nevezték, míg Mavis
bele nem fáradt a részeg környezetvédők gajdolásába, akik erősködtek, hogy a kanadai erdei farkas
veszélyeztetett faj, és hogy ő ezzel a kocsmával valamiképpen szentesíti a meggyilkolásukat. Egy
nap fogta a bejárat fölött lógó, kitömött farkasfejet, elcipelte az Üdvhadsereghez, aztán megbízott
egy helybeli művészt, hogy alkosson egy óriási meztelencsiga-fejet üveggyapotból. Kitette az új
cégért, és várta, mikor tűnik már föl néhány lökött állatvédő a Mentsétek Meg a Meztelen Csigákat
Társaságtól, hogy tiltakozzon. Erre azonban nem került sor. Ha üzletről vagy éppen politikáról van
szó, a közvélemény mindig is hihetetlenül elnéző a gusztustalan, nyálkás dolgokkal szemben.
Évekkel ezelőtt a bajnok és a rúzskirálynő már kötött egymással egy kölcsönösen előnyös üzleti
megállapodást. Mavis megengedte Slicknek, hogy az ő biliárdasztalán keresse meg a kenyerét,
viszonzásul Slick leadta neki nyereményeinek húsz százalékát, ezenkívül pedig soha nem vett részt
a Házatlan Csiga évenként megrendezett nyolcgolyós viadalán. Robert már hét éve volt
törzsvendége a Házatlan Csigának, és eddig még soha nem látta a bajnokot dühbe gurulni egy
biliárdmeccs miatt. Slick most nem látott a pipától.
Időnként előfordult, hogy valamilyen turistakinézetű alak, aki korábban megnyerte a kansasi
Birkabögyörő névre hallgató vendéglátó-ipari egység kilencgolyós bajnokságát, betért a
Házatlanba, úgy pöffeszkedve, mint a zöld posztó mindenható istensége. Slick természetesen
perceken belül visszahozta a földre, rendelésre gyártott, elefántcsont berakásos dákójának szelíd
bökéseivel végképp lelohasztva felfuvalkodottságát. Na de az ilyen fickók a fizika ismert
törvényeinek keretein belül játszottak. A fenyegető tekintetű idegen azonban úgy játszott, mintha
Newtont születésekor fejére ejtették volna.
Dicséretére legyen mondva, Slick szokásos, módszeres játékát játszotta, de Robert látta rajta, hogy
fél. Amikor a sasorrú a lyukba küldte a nyolcas golyót egy százdolláros partiban, Slick félelme
dühvé fokozódott, és úgy hajította végig a kocsmán rendelésre gyártott dákóját, mint egy eszét
vesztett zulukaffer.
– Hogy szakadna rád az ég, fiú, nem tudom, hogyan csinálod, de így senki nem tudja lökni a golyót
– ordította az idegen arcába, ökölbe szorítva leeresztett kezét.
– Kopj le – mondta az idegen. Minden kisfiússág eltűnt az arcáról. Akár ezeréves is lehetett volna,
kőbe vésve. Tekintetét Slickre szegezte. – A játéknak vége. – Mondhatta volna akár azt is, „a víz
nedves”. Igazat mondott, és halálosan komolyan.
A bajnok farmerének zsebébe nyúlt, előhalászott egy maroknyi gyűrött húszdollárost, és az asztalra
vágta.
Az idegen fölvette a bankjegyeket, és kisétált.
Slick visszaszerezte dákóját, és nekilátott, hogy szétszedje. A napközi hivatásosok csöndben
maradtak, időt hagyva a bajnoknak, hogy visszanyerje méltóságát.
– Olyan volt ez az egész, mint egy kurva rossz álom – szólt oda szurkolóinak.
A megjegyzés úgy hatott Robertre, mintha telibe trafálták volna madársöréttel. Hirtelen eszébe
jutott, hol is látta az idegent. Döbbenetes tisztasággal tért vissza sivatagi álma. Hátrafordult, és
elképedten korsójáért nyúlt.
– Kérsz egy margaritát? – kérdezte Mavis, kezében egy baseballütővel, amit akkor szokott előhúzni
a pult alól, mikor meredekké vált a helyzet a biliárdasztalnál.
Robert a mellette lévő székre pillantott: a kis ember eltűnt.
– Végignézte a fickó egyik lökését, aztán kirohant, mintha égő gyertyát dugtak volna a seggébe –
jegyezte meg Mavis.
Robert fölkapta a margaritát, és egy mozdulattal magába döntötte a jeges italt, amitől azonnal meg
is fájdult a feje.
Odakint az utcán Travis és Catch a javítóműhely felé vette útját.
– Nos, talán megtanulhatnál játszani, ha már egyszer biliárdon akarsz pénzt nyerni.
– Te meg megtanulhatnál figyelni arra, hogy melyik golyót kérem.
– Nem hallottalak. Egyszerűen nem értem, miért nem lopunk magunknak pénzt.
– Nem szeretek lopni.
– De attól a stricitől loptál Los Angelesben.
– Az más volt.
– Mi a különbség?
– A lopás erkölcstelen dolog.
– És csalni a biliárdban nem az?
– Én nem csaltam. Pusztán tisztességtelen előnyöm volt. Neki viszont rendelésre gyártott, profi
dákója volt. Én meg veled lökettem be a golyókat.
– Nem értem, hogy mi az az erkölcsösség.
– Ez nem lep meg.
– Azt sem hiszem, hogy te érted.
– El kell mennünk a kocsiért.
– Utána hová megyünk?
– Meglátogatunk egy régi barátot.
– Bárhová megyünk is, mindig ezt mondod.
– Ez lesz az utolsó.
– Biztos?
– Maradj csendben! Néznek minket az emberek.
– Át akarsz ejteni. Mi az az erkölcsösség?
– A különbség a között, ami helyes, és amit ésszerűnek tűnő indokok alapján meg tudunk
magyarázni.
– Ez biztos valami emberi izé.
– Pontosan.

10
AUGUSTUS BRINE
AUGUSTUS BRINE A HALÁNTÉKÁT masszírozva egyik magas háttámlájú bőrszékében
üldögélt, és megpróbált kidolgozni egy akciótervet. Megoldás helyett azonban a Miért pont én?
kérdés motoszkált egyre a fejében, mint egy nyugtalanító mantra. Augustus Brine – öles termete,
ereje és élete során szerzett összes tapasztalata ellenére – kicsinek, gyengének és ostobának erezte
magát. Miért pont én?
Néhány perce Gian Hen Gian rontott be a házba, és úgy hablatyolt arabul, mint aki megőrült. Mire
Brine-nak végre sikerült lecsillapítania, a kis ember elmondta neki, hogy megtalálta az ördögöt.
– A komor kinézetű fickót kell megtalálnod. Nála kell hogy legyen Salamon pecsétje. Meg kell
találnod!
Most a dzsinn, a Brine-nal szemközti széken ülve, rósejbnit ropogtatott, és a Marx fivérek egyik
filmjét nézte videón.
A kis kobold ragaszkodott ahhoz, hogy Brine mindenképpen lépjen a tettek mezejére, de arra
vonatkozóan, miként is fogjon hozzá, semmiféle javaslata nem volt. Brine átgondolta választási
lehetőségeit, és mindegyiket kétségesnek találta. Fölhívhatná a rendőrséget, elmondhatná nekik,
hogy egy kobold elmondása szerint egy láthatatlan, emberevő ördög ütött rajta Pine Cove-on...
persze mindezek után leszedálnák egy életre: nem jó! Vagy megtalálhatná a komor kinézetűt, és
követelhetné, hogy küldje vissza az ördögöt a pokolba, miután rögtön befalná az ördög: nem jó!
Vagy megtalálhatná a komor kinézetűt, körülszaglászna, reményei szerint anélkül, hogy a
láthatatlan ördög, aki persze bárhol lehet, észrevenné, ellopná a pecsétet, és maga küldené vissza az
ördögöt a pokolba, aki eközben minden bizonnyal megenné: ez sem jó! Természetesen le is
tagadhatná, hogy elhitte a történetet, azt is, hogy látta, hogy Gian Hen Gian annyi sós vizet
megivott, amennyi egy zászlóaljat is megölne, utána pedig kinyitna egy kis üveg kacérkodó merlot-
t, leülne a kandalló mellé, és bort szopogatna, miközben egy pokolból jött ördög sorra megenné a
szomszédait. Csak az volt a baj, hogy elhitte a történetet: ez a megoldás sem volt jó! Ezért most úgy
döntött, dörzsölgetni kezdi a halántékát, és azon gondolkodik: Miért pont én?
A kobold az égvilágon semmiben sem tud majd segíteni. Mestere nélkül éppoly gyenge, mint maga
Brine. A pecsét és a bűvös igék nélkül nem léphet kapcsolatba mesterével. Brine gyorsan végigvette
Gian Hen Giannal a kézenfekvőbb megoldásokat is, melyek mindegyikéről kiderült, hogy kudarcra
vannak ítélve. Nem, nem tudná megölni az ördögöt: a démon halhatatlan. Nem, nem tudná megölni
a komor kinézetűt: az ördög védelme alatt áll, és ha mégis lehetséges lenne végezni vele, akkor az
ördög feltehetően szabadon garázdálkodhatna. Ördögűzéssel próbálkozni ostobaság, érvelt a
kobold: hogy is lenne képes holmi nyeretlen papocska Salamon erejét fölülmúlni.
Talán elválaszthatnák őket egymástól – és valamilyen erőszakkal rábírnák a komor kinézetűt, hogy
küldje vissza az ördögöt. Brine épp meg akarta kérdezni Gian Hen Giantól, hogy ez keresztülvihető-
e, de leállította magát. A kobold arcán patakokban folyt a könny.
– Mi a baj?
Gian Hen Gian tekintete a televízió képernyőjére tapadt: Harpo Marx éppen különféle tárgyakat
huzigált elő a kabátjából, olyan tárgyakat, amik nyilvánvalóan túlságosan nagyok voltak ahhoz,
hogy egy ruhadarabban elférjenek.
– Olyan régóta nem láttam már fajtámbelit. Őt itt, aki nem szól egy szót sem, nem ismerem föl, de
az biztos, hogy dzsinn. Milyen varázslatos!
Brine egy pillanatig eltűnődött azon a lehetőségen, hogy Harpo Marx netán a dzsinnek közül való,
de aztán rögtön leszidta magát már a puszta gondolatért is. Túl sok olyan dolog történt ma, ami
kívül esett tapasztalatainak határain, nyitottá téve őt annak elfogadására, hogy bármi lehetséges. Ha
nem vigyáz, teljesen el fogja veszíteni ítélőképességét.
– Ezer éve vagy már itt, és még egy filmet sem láttál?
– Mi az a film?
Augustus Brine lassan és türelmesen elmagyarázta a dzsinnek királyának, miből is áll a
mozgóképek által előidézett illúzió. Mire befejezte, úgy érezte magát, mintha épp most erőszakolta
volna meg a fogtündért egy csoportnyi óvodás szeme láttára.
– Tehát még mindig egyedül vagyok? – kérdezte a kobold.
– Nem egészen.
– Jó – kezdett gyanús gyorsasággal hadarni a dzsinnek királya –, de mit csinálsz Catchcsel,
Augustus Brine?

11
EFFROM
EZEN A REGGELEN EFFROM ELLIOT már ébredéskor mohón várta délutáni
szunyókálásának idejét. Nőkről álmodott, olyan időkről, mikor még volt haja, és szabadon
válogathatott a csajok közül. Nem aludt jól. Ugató kutyák ébresztették fel éjszaka, és hiába szeretett
volna visszaaludni, amikor a nap besütött hálószobája ablakán, nyomban kiment szeméből az álom,
még csak reménye sem volt arra, hogy újból elszunnyadjon, és ott folytassa, ahol abbahagyta. Ezt
már csak a délutáni szundítás alatt teheti meg. Huszonöt éve vonult nyugalomba, és azóta mindig ez
az ábra. Attól a pillanattól kezdve, hogy élete könnyebbé vált, és alhatott volna, amennyit csak
akart, öregedő teste megakadályozta ebben.
Kikászálódott az ágyból, és felöltözött a hálószoba félhomályában. Kordbársony nadrágot és
flanelinget vett magára, ezeket a felesége készítette ki neki. Belebújt a papucsába, és lábujjhegyen
ment ki a szobából, halkan tette be maga mögött az ajtót, hogy föl ne ébressze a feleségét. Ekkor
eszébe jutott valami: a neje elment Montereybe vagy talán Santa Barbarába? Akárhogy is, nincs
itthon. Ennek ellenére, a megszokott lopakodó stílusban folytatta mindennapos reggeli teendőinek
elvégzését.
A konyhában vizet rakott föl melegedni reggeli koffeinmentes kávéjához. Kint a konyhaablaknál a
kolibrik már az etető körül lebegtek, szippantottak egyet a barna cukros vízből, majd folytatták
röptüket felesége fuksziái és loncai között. A kolibrikre már csak úgy gondolt mint neje házi
kedvenceire. Neki valahogy túl gyorsan mozogtak ezek az apró madárkák. Látott egyszer egy
természetfilmet a televízióban, amiből megtudta, hogy a kolibrik anyagcseréje hihetetlenül gyors, és
könnyen meglehet, hogy meg se látják az embereket. Egyébként, Effrom szempontjából nézve, az
egész világ olyannak tűnt, mint a kolibrik röpte. Minden és mindenki túl gyors volt a számára, és
néha úgy érezte, hogy már észre sem veszi őt senki.
Az autóvezetés szóba se jöhetett. Amikor utoljára megpróbálta, a rendőrök megállították, mert
akadályozta a forgalmat. Azt javasolta a zsarunak, hogy álljon meg egy pillanatra, és szívja be a
virágok illatát. Elmondta neki, hogy ő már akkor is vezetett, mikor a rendőr még csak egy
felcsillanó reménysugár volt apja szemében. Rosszul közelítette meg a kérdést: a zsaru elvette a
jogosítványát. Mostanában mindig a neje vezetett. Még belegondolni is rossz – mikor a nejét
vezetni tanította, neki kellett két kézzel megmarkolnia a volánt, nehogy a T-Modelt az árokba rakja
őnagysága. Vajon erre mit mondana az a takonypóc zsernyák?
A víz forrni kezdett a gáztűzhelyen. Effrom az öreg bádog kenyértartóban kotorászott, és megtalálta
a csomag csokoládéval bevont Graham-kekszet, amit az asszony hagyott ott neki. A
konyhaszekrényben a pótkávés üveg közvetlenül az igazi kávé mellett álldogált. Miért is ne?
Őnagysága elment, miért ne élhetne egy kicsit? Levette a valódi kávét a polcról, és keresgélni
kezdte a szűrőt és a filtertartót. Fogalma sem volt arról, hol tartja Amanda. A felesége nagyon
ügyelt az ilyen dolgokra.
Végül megtalálta a filtereket, a tartót és a vizeskancsót az alsó polcon. Öntött egy kis kávét a
szűrőbe, szemrevételezte, majd öntött még egy kicsit. Azután rácsurgatta a forró vizet az
őrleményre.
A kávé lecsöpögött, erősen és feketén, mint az éjszaka. Töltött magának egy csészével, de még
maradt valamennyi a kancsóban. Kár lenne elpocsékolni. Kinyitotta a konyhaablakot, rövid ideig
babrálta a madáretető tetejét, aztán beöntötte a maradék kávét a kolibriknek.
– Éljetek egy kicsit, fiúk!
Egy pillanatig elgondolkodott: mi van akkor, ha a kávé úgy felpörgeti ezeket az apró
teremtményeket, hogy eljutnak addig a pontig, amelynél egyszerűen szétporladnak a légkörben?
Eljátszadozott a gondolattal, hogy egy ideig vár, és figyeli a fejleményeket, de aztán eszébe jutott,
hogy nemsokára kezdődik kedvenc tévétornája. Fölmarkolta a csokoládés kekszeket, fogta a kávét,
és elindult a nappaliba, ahol már várta jókora kényelmes, párnázott karosszéke, közvetlenül a
tévékészülékkel szemben.
Ellenőrizte, hogy le van-e véve a hang, majd bekapcsolta a régi, konzolos televíziót. Mikor bejött a
kép, egy színjátszó tornadresszben virító fiatal, szőke nő vezetésével három másik fiatal hölgy
különféle bemelegítő tornagyakorlatokat végzett. Effrom a mozgásukból gyanította, hogy zenére
csinálják, de ő mindig levett hanggal nézte a műsort, mert nem akarta fölébreszteni a feleségét.
Mióta fölfedezte magának ezt a táncos tévétornát, álmaiban minden nő színjátszó tornadresszt
viselt.
A lányok most valamennyien a hátukon feküdtek, lábukat pedig a levegőben lóbálták. Effrom
rágicsálta a Graham-kekszeket, és elbűvölten figyelt. Volt idő, mikor egy férfiembernek heti bére
nagyobbik részét kellett föláldoznia, ha egy ilyen műsort akart látni. Ma meg már bejön a kábelen,
és nem kerül többe, mint... Ami azt illeti, Amanda reszortja volt a tévészámla kifizetése, de annyit
azért sejtett, hogy nem kerülhet túl sokba a dolog. Nagyszerű volt így az élet.
Effrom fontolgatni kezdte a lehetőséget, hogy kimegy a műhelybe, és magához veszi a cigarettáját.
Néhány cigi kifejezetten jólesne most. Végül is a felesége elment. Miért kellene neki settenkedve
járni-kelni a saját házában? Mégse jó, rájön az asszony! És amikor majd szemben áll vele, nem fog
kiabálni, egyszerűen ránéz majd azzal a jól ismert, szomorúan kéklő tekintetével, és csak ennyit
mond: „Ó, Effrom!” Csak ennyit: „Ó, Effrom!” Ő meg úgy fogja érezni magát, mintha megcsalta
volna. Nem, most még nem, vár a műsor végéig, aztán majd megy és rágyújt a műhelyben, ahová a
felesége soha nem merné betenni a lábát.
Hirtelen nagyon üresnek érezte a házat. Olyan volt, mint egy hatalmas, elhagyatott raktárépület,
ahol a legkisebb zajtól is recsegni kezdenek a padlásgerendák. Hiányzott valakinek a jelenléte.
Délig soha nem szokta látni a feleségét, aki mindig tizenkettőkor kopogott a műhelyajtón, hogy
ebédelni hívja. Most mégis kifejezetten hiányzott, mintha elrabolták volna elszigeteltsége
védőburkát, kiszolgáltatva őt az elemeknek. Hosszú idő után ez volt az első alkalom, hogy Effrom
félelmet érzett. Az asszony nemsokára visszajön, de talán egy napon elmegy örökre. És akkor ő
tényleg egyedül marad. Egy pillanatig azt kívánta, bárcsak ő halna meg előbb, akkor viszont a
felesége maradna magára – jutott eszébe –, és hiába kopogtatna a műhelyajtón, amin ő soha többet
nem jöhetne ki. Ettől a gondolattól szégyenkezni kezdett, és önzőnek érezte magát.
Megpróbált a tévétornára összpontosítani, de nem talált vigaszt a testhezálló tornadresszekben.
Fölállt, és elzárta a tévét. Kiment a konyhába, és berakta kávéscsészéjét a mosogatóba. Az ablakon
kívül a kolibrik nekiláttak a dolguknak, csillogva vibráltak a reggeli napban. Effromot sürgető érzés
fogta el. Hirtelen nagyon fontos lett számára, hogy műhelyébe menjen, és befejezze legújabb
faszobrát. Az idő éppoly suhanónak és törékenynek tűnt, mint a piciny madárkák. Fiatalabb korában
saját halandóságának naiv tagadásával fogadta volna ezt az érzést. Az öregedés egy másfajta
védekezés lehetőségével ajándékozta meg: gondolatban fölidézte a képet, mikor ő és felesége együtt
fekszenek le, és soha nem ébrednek föl, életük és emlékeik együtt és egyszerre hunynak ki
mindörökre. Persze tudta, hogy ez sem egyéb, mint naiv fantáziálás. Most már teljesen biztos volt
abban, hogy pokollá fogja tenni az asszony életét, mikor hazajön, pusztán azért, mert elutazott.
Mielőtt kinyitotta műhelyét, beállította az ébresztőt a karóráján déli tizenkettőre. Ha átdolgozza az
ebédidőt, eleshet délutáni szundikálásától. Nem volt értelme pusztán azért elpocsékolni a napot,
mert a felesége elutazott a városból.

Mikor meghallotta a kopogtatást a műhelyajtón, Effrom először arra gondolt, neje jött haza
korábban, hogy ebéddel lepje meg őt. Szétmorzsolta cigarettáját egy erre a célra tartott üres
szerszámosdobozban. Az utolsó tüdőnyi cigarettafüstöt befújta a légszívóba. A készüléket
egyébként azért szerelte be, hogy „kivigye a fűrészport”.
– Mindjárt jövök. Egy perc az egész – mondta. A hitelesség kedvéért gyors menetre kapcsolta egyik
nagy sebességű polírozógépét. A kopogtatás folytatódott, és Effrom rájött, hogy a hang nem a benti
ajtó felől hallatszik, amin a felesége szokott bejönni, hanem a másikon dörömbölnek, ami az elülső
kertre nyílik. Valószínűleg Jehova tanúi. Lemászott a székéről, ellenőrizte, hogy vannak-e a
zsebében negyeddollárosok, és talált is egyet. Ha vesz tőlük az ember egy Őrtornyot, akkor
elmennek, de ha véletlenül nincs aprója, akkor ráakaszkodnak, mint afféle lélekmentő kutyák.
Effrom kilökte az ajtót, és a kint álló fiatalember hátrahőkölt. Fekete sportpulóver és farmer volt
rajta – elég lezser viselet, gondolta Effrom, olyasvalaki esetében, aki világ végére szóló hivatalos
meghívókat hordoz magánál.
– Ön Effrom Elliot? – kérdezte a fiatalember.
– Az vagyok – válaszolta Effrom. Előrenyújtotta negyeddollárosát. – Köszönöm, hogy benézett
hozzánk, de most nagyon el vagyok foglalva, szóval, adja csak nekem ide az Őrtornyomat, majd
később elolvasom.
– Mr. Elliot, én nem Jehova tanúja vagyok.
– Rendelkezem minden olyan biztosítással, amit megengedhetek magamnak, de ha itt hagyja a
névjegykártyáját, odaadom majd az asszonynak.
– Életben van még a felesége, Mr. Elliot?
– Természetesen igen. Mégis mit gondol? Talán a sírkövére akartam ragasztani a névjegykártyáját?
Fiam, nem való magának ez az ügynökösködés. Szerezzen magának egy tisztességes állást!
– Én nem vagyok ügynök, Mr. Elliot. Régi barátja vagyok az ön feleségének. Beszélnem kell vele.
Nagyon fontos.
– Nincs itthon.
– A feleségét Amandának hívják, igaz?
– Igaz. De hagyja már abba ezeket a sunyi trükköket! Maga nem barátja a feleségemnek, mert akkor
ismerném. Azonkívül pedig olyan porszívónk van, ami még egy medvéről is lekapná a bőrét,
úgyhogy menjen csak el szépen – és Effrom már csukta is az ajtót.
– Kérem, ne, Mr. Elliot! Tényleg beszélnem kell a feleségével.
– Nincs itthon.
– Mikor jön haza?
– Holnap érkezik. De figyelmeztetnem kell magát, fiam, hogy ő sokkal keményebben bánik az ilyen
nyámnyila alakokkal, mint én. Gonosz, mint egy kígyó. Azt hiszem, jobban tenné, ha bepakolna az
útitáskájába, és elindulna tisztességes munkát keresni.
– Ön első világháborús veterán, ugye?
– Igen. És akkor mi van?
– Köszönöm, Mr. Elliot. Holnap visszajövök.
– Ne fárassza magát.
– Köszönöm, Mr. Elliot.
Effrom bevágta az ajtót. Olyan szorító fájdalmat érzett a mellkasában, mintha egy karom
marcangolta volna belülről. Megpróbált mélyeket lélegezni, közben pedig egyik ujjával igyekezett
előkotorni ingzsebéből a nitroglicerin tablettát. Szájába dobta, és az azonnal szétolvadt a nyelvén.
Néhány másodperc múlva alábbhagyott mellkasában a fájdalom. Talán kihagyhatná a mai ebédet, és
azonnal ledőlhetne hunyni egyet.
Képtelen volt megérteni, hogy miért válaszolja meg felesége állandóan ezeket a biztosítási
micsodákat. Hát nem jött még rá, hogy a „nem küldünk ki ügynököt” kezdetű mondat a három nagy
hazugság egyike? Ismét eltökélte magában, hogy pokollá fogja tenni Amanda életét, csak érjen már
haza.

Mikor Travis visszaszállt a kocsiba, próbálta eltitkolni izgalmát az ördög előtt. Leküzdötte
ellenállhatatlan vágyát, hogy egy heurékát kiáltson, nem verte öklével a volánt, és halleluját sem
zengett torkaszakadtából. Lehet, hogy egyszer és mindenkorra véget ér ez az egész! Most nem akart
erre gondolni. Kicsi még az esély, de azért még soha nem érezte ilyen közelinek az ördögtől való
megszabadulás lehetőségét. – Szóval, hogy van a régi jó barátod? – kérdezte Catch gúnyosan. Ezt a
jelenetet már több ezer alkalommal szóról szóra végigjátszották ugyanígy. Travis megpróbált úgy
viselkedni, mint mindig, mikor efféle kudarcokkal szembesült.
– Remekül – felelte. – Érdeklődött felőled. – Elindította a kocsit, és lassan learaszolt a
járdaszegélyről. Az öreg Chevy motorja köhögni kezdett, majdnem lefulladt, de aztán mégis
beindult.
– Tényleg?
– Igen. Érthetetlen volt a számára, hogy anyád miért nem ette meg a kölykeit.
– Nekem nem volt anyám.
– Gondolod, hogy igényt tartana rád?
Catch elvigyorodott.
– Anyád összepisilte magát, mielőtt végeztem vele.
Travis sok-sok évvel ezelőtti haragja egy pillanat alatt újraéledt. Leállította motort.
– Szállj ki és told! – parancsolta. Aztán várt. Néha az ördög pontosan azt tette, amire kérte, máskor
viszont kinevette. Travis soha nem volt képes megfejteni ennek a következetlenségnek az okát.
– Azt már nem – mondta Catch. Az ördög kinyitotta a kocsiajtót. – Bűbájos az a lány, akivel ma
este randizol, Travis.
– Eszedbe se jusson a dolog!
Az ördög megnyalta a szája szélét.
– Miféle dolog?
– Kifelé!
Catch kiszállt. Travis sebességben hagyta a kocsit. Mikor az autó gurulni kezdett, hallotta, hogy az
ördög lábának karmai mély barázdákat vájnak az aszfaltba.
Már csak egy nap! Talán.
Megpróbált a lányra, Jennyre gondolni, és hirtelen eszébe jutott valami: legjobb tudomása szerint ő
az egyetlen ember, akinek túl kellett lépni a kilencedik ikszen, hogy végre rászánja magát egy
randevúra. Halvány sejtelme sem volt arról, hogy miért kért találkát a lánytól. Volt valami a
szemében. Valami, ami a boldogságra emlékeztette, a saját boldogságára. Travis elmosolyodott.

12
JENNIFER
MIKOR JENNIFER HAZAÉRT a munkából, csöngött a telefon. Odarohant, aztán megállt,
kezét a készüléken tartva ellenőrizte az óráját, és úgy döntött, hogy az üzenetrögzítőre hagyja a
dolgot. Túl korán volt még ahhoz, hogy Travis hívja.
A szerkezet pityegett egyet, és elkezdte visszajátszani az üzenetet. Jennifer összerázkódott, mikor
meghallotta Robert hangját a szalagról. „Önnek sikerült kapcsolatba lépnie Pine Cove fotográfiai
műtermével. Kérem, a sípoló hang után hagyja meg nevét és telefonszámát.”
Az üzenetrögzítő sípolt egyet, és újból Robert hangja hallatszott: „Szivi, vedd föl, ha ott vagy.
Rémesen sajnálom az egészet. Haza kell mennem. Egy árva tiszta alsógatyám sincs. Ott vagy?
Vedd föl, Jenny! Olyan egyedül vagyok. Hívj vissza! Rendben? Még mindig a Szipinél vagyok. Ha
majd...”
A magnó véget vetett a monológnak.
Jennifer az elejére pörgette a szalagot, és meghallgatta a többi üzenetet. Mind a kilencen Robert
beszélt. Egyfolytában nyafogott, részeg volt, megbocsátásért esedezett, és olyan változásokat ígért,
amik soha nem fognak bekövetkezni.
Jenny felvételre állította a rögzítőt. A telefon melletti jegyzettömbre ezt írta: „Az üzenetrögzítő
szövegét megváltoztatni.” A papíron volt még egy csomó, saját magának szóló feljegyzés is:
söröket eltüntetni a frigóból, sötétkamrát kipakolni, szétválogatni a lemezeket, kazettákat,
könyveket. El akart tüntetni mindent, ami Robertre emlékeztette. Most azonban igazándiból arra
volt szüksége, hogy lemossa a bőrébe ivódott nyolcórás vendéglői robot minden szagát. Robert
mindig erősen magához szorította és megcsókolta, mikor a munkából hazaérkezve belépett az ajtón.
„Olyan fickóssá tesz ez a zsírszag”, szokta mondogatni.
Jenny a fürdőszobába ment, hogy megeressze a vizet. Üvegeket nyitogatott ki, és öntött belőlük a
kádba: Esszenciális Algavarázs, új életre kelti a bőrt, csak természetes alapanyagok
felhasználásával. „Francia termék”, mondta jelentőségteljesen az eladó, mintha a franciák a
durvaság mellett a fürdővíz minden titkának is mesterei lennének. Egy csipetnyi Aminosav
Extraktum, csak tiszta, abszorbeálható növényi fehérjék felhasználásával. „Olyan sima lesz tőle az
arca, mintha frissen vakolták volna”, mondta erre a termékre az eladó. A szikár-száraz úriember
másodállásban dolgozott a kozmetikai osztályon éjszakásként, és még nem sajátította el a szépészeti
ipar szakzsargonját. Kétkupaknyi Füvészeti Gyógygyönyör: organikusan termesztett gyógyfüvek
illatos keveréke – eme csodatévő gyógynövényeket maguk a maják spirituálisan felvilágosodott
leszármazottai szedték saját, természetszerető kezükkel. Végül pedig egy csavarintásnyi Gyengébb
Nem-E, vietnami ingó-dákógyökér-extraktum és E-vitaminolaj, hogy napvilágra kerüljön a
gyengébbik nem minden egyes tagjában rejlő istennő. A vitaminolajat Racheltől kapta a Pogány
Vegetáriánusok a Békéért utolsó gyűlésén, mikor Jenny a válását vitatta meg a csoporttal. „Nyugi,
csak rossz jangulatban vagy – nyugtatta meg a főboszorka. – Próbáld ki ezt.”
Mire minden összetevőt beleöntött a kádba, fürdővize egy lágyan és áttetszőn zöldellő, jókora
ömlesztett sajtra emlékeztetett. Nagy meglepetést okozott volna neki, ha megtudja, hogy tőle
kétszáz mérföldnyire észak felé, a Stanford Őslénytani Intézetének Állati Eredetű Váladékokkal
foglalkozó épületének laboratóriumaiban néhány végzős egyetemista ugyanezeket az összetevőket
elegyíti (ámbár tudományos elnevezéseket használva) egy klimatizált tartályban, arra téve kísérletet,
hogy reprodukálják az eredeti állapotokat, melyek között az élet megjelent a Földön. Még ennél is
jobban meglepődött volna, ha a fürdőszobai kvarclámpa (az utolsó szükséges összetevő)
bekapcsolásakor fürdővize hirtelen valamilyen alakot ölt magára, föláll, és azt mondja, „szia”, ami
által azonnal a Nobel-díj egyik várományosa lenne, a milliókban mérhető adományokról már nem is
beszélve.
Miközben a napi munkától meggyötört pincérnő esélyei a tudományos halhatatlanságra
pezsgőbuborékok formájában elillantak a kádból, a borravalóját – negyvenhét dollárt és harminckét
centet kitevő aprót és papírpénzt – számolta bele egy jókora cserépbödönbe, aztán beírta az összeget
a fésülködőasztalán fekvő naplójába. Nem sok, de azért megjárja. A borravaló és a heti bér elég volt
arra, hogy kifizesse a lakbért, a rezsit, ételt vegyen magának, benzint a Toyotájába, és úgy-ahogy
Robert teherautóját is üzemképes állapotban tartsa. Még arra is maradt pénz. hogy Robert
professzionális fotós illúziói is tovább élhessenek. Férje egyébként azt a kevés pénzt, amit a
véletlenszerűen adódó esküvői és érettségi képekkel keresett, filmekre, illetőleg felszerelésre
költötte. Legnagyobb része azonban mindig borra ment el. Úgy tűnt, hogy Robert kreativitásának
kulcsa egy dugóhúzó.
A fotográfusi tevékenység látszatának fenntartása Jennifer önfeláldozó lemondásának volt
köszönhető. A lány egy időre lemondott saját álmairól, és pincérnőként vesztegette az idejét. Úgy
tűnt, valami mindig meggátolja terveinek megvalósításában, és folyton csak arra vár, hogy végre
élni kezdhesse a maga életét. Az iskolában azt mondták neki, hogy ha keményen dolgozik, és jó
jegyeket szerez, bejuthat egy jó főiskolára. Türelem, kislány! Aztán jött Robert. Dolgozz keményen,
légy türelmes, hamarosan beindul az üzlet, és akkor majd jó sorunk lesz! Jenny belekapaszkodott
ebbe az álomba, és megint takaréklángra tette saját életét. Mindvégig rengeteg energiát pazarolt
ennek az álomnak a megvalósítására, jóval azután is, hogy Robert már rég feladta az egészet.
Aztán egy reggel, miután Robert végigitta az egész éjszakát, Jennynek elege lett az egészből. Férjét
a televízió előtt találta. Úgy sorakoztak előtte az üres borosüvegek, akár a sírkövek.
– Mondd, nem ma lesz az az esküvői fotózás?
– Nem csinálom meg, valahogy nem vagyok ráhangolva.
Jenny teljesen kikelt magából, ordítozott Roberttel, körberugdalta a borosüvegeket a szobában,
végül pedig elviharzott. Ez volt az a pillanat, amikor eltökélte magában, hogy mostantól a saját
életét éli. Már majdnem harmincéves volt, és szakadjon rá az ég, ha egy másik ember álmaiért
búslakodó özvegyként fogja leélni hátralévő napjait.
Még aznap délután megkérte a férjét, hogy költözzön el, aztán felkeresett egy ügyvédet.
Most, hogy végre elindult saját élete, fogalma sem volt, hogy mit fog csinálni. Amint beszállt a
kádba, rájött, hogy ő tulajdonképpen csak egy pincérnő és feleség, semmi más.
Megint csak alig tudta lebeszélni magát arról, hogy fölhívja Robertet, és megkérje, jöjjön haza.
Persze nem azért, mert szerelmes belé – szerelme már annyira megkopott, hogy szinte észre sem
lehetett venni –, de hát Robertben testesültek meg céljai és elképzelései, és ami még fontosabb, ő
volt a mentség Jenny középszerűségére.
Fürdőszobája biztonságában üldögélve elfogta a félelem. Ezen a reggelen Pine Cove
izzasztókamrának tűnt, amely szorosan körbefogta őt, és nem hagyta lélegzethez jutni. Most Pine
Cove és az egész világ egy nagy és ellenséges helynek tűnt. Milyen könnyű lenne a meleg víz alá
merülni és föl sem jönni többé, csak menekülni. Nem volt ez komoly szándék, csupán egy
pillanatnyi képzelgés. Ő erősebb ennél. Nem reménytelen a helyzete, csak nehéz. A dolgok pozitív
oldalára összpontosíts, győzködte magát.
Aztán itt van ez a Travis nevű fickó. Ígéretesnek látszik. És ráadásul még jóképű is. Minden
nagyszerű. Ez nem a vég, ez a kezdet.
A pozitív gondolkodás irányába tett gyámoltalan kísérletei hirtelen egykori, első randevúkkal
kapcsolatos félelmeinek vaskos naplójává változtak át. Ez valahogy kényelmesebbnek tűnt a pozitív
gondolkodás korlátlan lehetőségeinél, mert ilyesfajta élményben legalább már volt része.
A tartóról elvett egy szappant, ami kicsúszott a kezéből, és a vízbe esett. A csobbanástól nem
lehetett hallani azt az elhaló zihálást, mellyel a fürdővíz – a szappan gyilkos vegyszereinek hatására
– kifröcsögte lelkét.
 Harmadik rész
VASÁRNAP ÉJSZAKA

Számtalan szellemlény járja a földet.

Láthatatlanul, ha alszunk, ha nem.
John Milton

13
SZESZÉLYES ÉJ
MINDENT EGYBEVÉVE, Pine Cove városkájának lakói zsörtölődős kedvükben voltak.
Senki nem aludt jól szombat éjjel. A víkendező turistákat undok meglepetések várták Pine Cove
bájos kisvárost sejtető álarca mögött, szinte egész vasárnap.
A boltosok udvariatlanul és szarkasztikusan fogadták a szokásos bárgyú kérdéseket a bálnákról meg
a tengeri vidrákról. A pincérek és pincérnők kijöttek a béketűrésből az ehetetlen angol ételekre
vonatkozó panaszok miatt, és vagy egyből ráförmedtek a vendégre, vagy pedig, kiszolgálás
ürügyén, szándékosan kitoltak vele. A motelek recepciósai abban élték ki magukat, hogy
önkényesen változtatgatták a kijelentkezési időpontokat, nem vették figyelembe az érvényes
szobafoglalásokat, és minden alkalommal, amikor valaki beállt a motel elé, kitették a TELT HÁZ
táblát, majd fennhangon közölték az illetővel, hogy épp az imént adták ki az utolsó szobájukat.
Rosa Cruz, aki szobalány volt a Rooms-R-Us Motelben, úgy ragasztgatta föl a „Fertőtlenítve Önért
és Önnek” szövegű papírcsíkokat az angolvécékre, hogy még a tetejüket sem emelte föl. Aznap
délután, mikor egy vendég panaszt tett, őt pedig jól lehordta az igazgató, aki a 103-as szoba vécéje
fölé hajolva állt, és úgy mutatott egy úszkáló szarcsimbókra, mintha az egy füstölgő, életveszélyes
fegyver lenne, Rosa csak ennyit mondott: „Nos, azt is fertőtlenítettem.”
A gyanútlan ideérkezőket ért megszámlálhatatlan méltatlanság miatt ezt a vasárnapot akár Kifelé-a-
Turistákkal nappá is nyilváníthatták volna. Ami a helybelieket illeti, ők azon a véleményen voltak,
hogy sokkal jobb hely lenne a világ, ha a turisták egy emberként felkötnék magukat kameratáskáik
vállszíjaival, és kiguvadt szemmel, kilógó kék nyelvvel ott himbálódznának mind egy-egy motel
villámhárítóján.
Amint közeledni kezdett az este, és a turisták eltűntek az utcákról, Pine Cove lakosai egymás ellen
fordultak, hogy szabadjára ereszthessék haragjukat. A Házatlan Csigában Mavis Sand már az estére
töltötte fel a bárpultot. A főnökasszony, aki egyébként szenvedélyesen figyelte a társasági
hangulatváltozásokat, egyre jobban érezte, miként nő a feszültség vendégeiben és benne magában a
délután folyamán.
Biztos, hogy legalább harmincszor elmesélte Slick McCall és a komor kinézetű idegen nyolcgolyós
párviadalának történetét. Mavis nagyon szerette újra és újra elmondani a Házatlanban történteket
(olyannyira, hogy nem átallott egy kis kazettás magnót rejtegetni a pult alatt, a zaftosabb változatok
megőrzése érdekében). Szívesen hagyta, hogy egy-egy esemény mítosszá, legendává
terebélyesedjék, hiszen ő maga pótolta kitalált-kiszínezett részletekkel a feledésbe merült tényeket.
Gyakran előfordult, hogy egykorsós anekdotából háromkorsós hősköltemény született (mert ha
egyszer a főnökasszony mesélni kezdett valamit, akkor ott egyetlen torok sem maradhatott
szárazon). Az anekdotázás Mavis számára egyet jelentett az üzlet fellendítésével.
De ma valahogy türelmetlenek voltak az emberek. Azt akarták, hogy minél gyorsabban mérje ki a
sört, és térjen a lényegre. Megkérdőjelezték szavahihetőségét, megcáfolták a tényeket, és még jó,
hogy nem nevezték hazugnak. A sztori túl hihetetlen volt ahhoz, hogy egy az egyben elfogadható
legyen.
Mavist egyre jobban idegesítették azok a vendégek, akik az eset felől érdeklődtek. És voltak
egypáran. A hírek gyorsan terjednek egy kisvárosban.
– Ha nem érdekel, hogy mi történt, akkor ne kérdezősködj! – csattant föl minduntalan.
Mégis mit vártak? Slick McCall intézmény volt, egy hős, a maga ellenszenves módján.
Vereségének története eposzt érdemel, nem pedig gyászjelentést.
Még a vegyesbolt tulajdonosának, annak a jóképű pasasnak is csak hadarva mondhatta el Slick
tragikus esetét. Hogy is hívják? Asbestos Wine? Nem, Augustus Brine. Igen, ez az. Szó, ami szó,
szívesen elidőzne a pasas alatt egy darabig. De még ő is olyan ingerült volt, és anélkül rohant ki a
kocsmából, hogy ivott volna valamit. Ez felbőszítette Mavist.
A főnökasszony pontosan úgy figyelte magán a hangulatváltozásokat, akár a barométer mutatóját.
Saját idegállapotát figyelembe véve, a mai este viharosnak ígérkezett a Házatlanban: verekedésekre
számított. A kútban tárolt röviditalok alkoholfokát desztillált víz segítségével a felére csökkentette.
Ha már egyszer az emberek be akarnak rúgni, és szét akarják verni az ő kocsmáját, hát akkor
fizessék is meg a dolgot.
Szíve legmélyén Mavis azt remélte, hogy alkalma lesz jól kupán vágni valakit baseballütőjével.

AUGUSTUS
Azon az estén akkor kezdett leszállni a sötétség Pine Cove-ra, amikor Augustus Brine-t
valamiféle meghatározhatatlan rettegés töltötte el. Régebben a napnyugtát mindig egyfajta
ígéretnek, valami új dolog kezdetének érezte. Fiatalemberként a naplemente ábrándos és izgalmas
kihívást jelentett a számára, újabban pedig a pihenés és elmélkedés eljöttének idejét.
A ma esti azonban nem ilyen ígéretes napnyugta volt, inkább naphalál: fenyegetés! Mikor aztán
beköszöntött az éj, felelőssége ólomsúlyként nehezedett rá, és akárhogy próbálta, nem tudott
szabadulni tőle.
Gian Hen Gian meggyőzte arról, hogy meg kell találnia azt az embert, aki a parancsokat adja az
ördögnek. Brine elment kocsival a Házatlan Csigába, és miután elviselte Mavis Sand leplezetlenül
buja célozgatásait, annyit azért sikerült megtudnia tőle, hogy a kocsmából való távozása után
melyik irányba indult a sasorrú idegen. Virgil Long, az autószerelő, részletes diagnózissal
igyekezett rávenni, hogy feltétlenül hozassa rendbe a járgányát.
Mindezek után hazament, hogy kidolgozzon egy akciótervet a dzsinnek királyával, aki teljes
odaadással éppen Brine negyedik, a Marx fivérek főszereplésével készült filmjét nézte videón.
– Mégis, honnan tudtad, hogy idejön? – kérdezte tőle Brine.
– Megérzés.
– Akkor most miért nem tudod megérezni, hogy hol van?
– Meg kell találnod, Augustus Brine!
– És mit kell tennem?
– Megszerzed Salamon pecsétjét, és visszaküldöd Catchet a pokolba.
– Vagy, mondjuk, fölfal.
– Igen, ez a lehetőség fennáll.
– Miért nem te csinálod? Neked nem tud ártani.
– Ha Salamon pecsétje a sasorrúnál van, akkor én is könnyen a rabszolgájává válhatok. Ez nem
lenne jó. Neked kell megcsinálnod!
Brine-nak attól fájt legjobban a feje, hogy Pine Cove elég kis hely ahhoz, hogy tényleg át lehessen
kutatni. Los Angelesben vagy San Franciscóban feladhatná az egészet, mielőtt még belekezd.
Kinyitna egy üveg bort, és hagyná, hogy a felelősséget az emberiség viselje – már persze, saját
magát leszámítva –, miközben ő elmerülhetne a semmittevés jótékony ködében.
Augustus azért jött Pine Cove-ba, hogy elkerülje a konfliktusokat, egyszerű örömöknek
hódolhasson, legyen ideje elmélkedni és eggyé válni mindenekkel. Most, mikor cselekvésre
kényszerült, jött csak rá, hogy mennyire megtévesztette önmagát. Az élet cselekvés, és a síron innen
soha nincs béke. Olvasott egyszer egy kendoharcosról, aki elsajátította a kontrollált spontaneitás
Zenjét: soha nem várt támadásra pusztán azért, hogy ne kelljen megváltoztatnia stratégiáját váratlan
csapás esetén, inkább állandóan cselekvésre készen állt. Brine kivonta magát a cselekvő világból, a
kényelem és a biztonság erődjét építette ki maga körül anélkül, hogy rájött volna: ez az erőd egyben
börtöne is.
– Gondold át a sorsodat hosszan és alaposan, Augustus Brine – javasolta neki a dzsinnek királya,
szapora rósejbniropogtatás közben. – Szomszédaidnak az életükkel kell fizetniük a te tétovázásod
miatt.
Brine felpattant a székből, és beviharzott dolgozószobájába. Addig keresgélt íróasztala fiókjaiban,
amíg nem talált egy térképet Pine Cove-ról. Kiterítette az asztalra, és egy piros szövegkiemelővel
elkezdte négyzetekre osztani a várost. Miközben dolgozott, Gian Hen Gian bejött a
dolgozószobába.
– Mit fogsz tenni?
– Megtalálom az ördögöt – sziszegte Augustus, fogait csikorgatva.
– És ha megtalálod?
– Még nem tudom.
– Te jó ember vagy, Augustus Brine.
– Tudod, hogy kolonc vagy a nyakamon, Gian Hen Gian? – Brine fölkapta a térképet, és kifelé
indult a szobából.
– Ha így gondolod, hát legyen! – kiáltotta utána a kobold. – De legalább egy marha nagy kolonc
vagyok.
Augustus Brine nem válaszolt. Már a kocsija felé tartott. Mikor elindult, félt, és nagyon
magányosnak érezte magát.

ROBERT
Nem Augustus Brine volt az egyetlen, akit elfogott a rettegés, mikor leszállt az est. Robert
napnyugtakor ért vissza Szipi lakókocsijához, ahol három fenyegetés várta az üzenetrögzítőn: kettő
a háziúrtól jött, a harmadik baljós figyelmeztetés pedig a BMW-s drogdílertől. A cserbenhagyott
férj háromszor is lejátszotta a szalagot, abban reménykedve, hogy Jennifer is üzent valamit, de nem
talált semmit.
A Házatlanban az összeroppanásra, majd az azt követő elégésre irányuló kísérletei csúfos kudarcot
vallottak: elfogyott a pénze, még mielőtt távozhatott volna erről az árnyékvilágról. A Rachel
ajánlotta munka sem volt neki elég jó. Ha jól belegondol, semmi sem lenne neki elég jó. Ő egy
született vesztes, ilyen egyszerű az egész. Most senki sem fogja megmenteni, arra pedig nincs
felkészülve, hogy saját erejéből másszon ki a bajból.
Találkoznia kell Jennyvel. Ő meg fogja érteni. De hát így nem mehet oda: háromnapos a szakálla,
ruhában aludt, és bűzlik az izzadságtól meg a sörtől. Letépte magáról ruháit, és bement a
fürdőszobába. Kivett egy borotvát meg egy kis borotvakrémet az orvosságos szekrényből, és beállt
a zuhany alá.
Ha olyan külsővel jelenik meg előtte, ami némi önbecsülésre vall, akkor neje talán visszafogadja őt.
Biztos hiányzik neki, hát nem? Különben is, nem igazán hitte, hogy kibírna még egy éjszakát
egyedül, rémes álmok közt gyötrődve.
Megeresztette a zuhanyt, és elállt a lélegzete. A víz jéghideg volt. A Szipi nem fizette ki a
gázszámlát. Robert minden erejét összeszedte, hogy elviselje a hideg zuhanyt. Jól kell kinéznie, ha
rendbe akarja hozni az életét.
Ekkor aludt ki a villany.

RIVERA
Rivera egy kávézóban üldögélt, közel a rendőrkapitánysághoz. Koffeinmentes kávét
szürcsölgetett, cigarettázott és várt. A szervezetnél lehúzott tizenöt évéből, becslése szerint, tízet
várakozással töltött. De most legalább rendelkezésére álltak a letartóztatási parancsok, az
engedélyezett költségkeret, a szükséges számú rendőr, egy valószínűsíthető indíték, csak épp nem
volt gyanúsítottja.
Holnap be kell fejeznie, így vagy úgy. Ha a Szipi feltűnik, nem lesz gond az előléptetésével. Ha
viszont megneszelte a dolgot, akkor azt a részeg fickót gyűjti be a lakókocsiból, és csak
reménykedhet, hátha tud valamit. Elég gyászos kilátás! Rivera lelki szemeivel látta, amint
különleges egysége üvöltő szirénákkal, villogó fényekkel lecsap a helyszínre, pusztán azért, hogy
feljelentést tehessenek egy, a biztonsági előírásoknak nem megfelelő jármű miatt, esetleg egy
videokazetta törvénybe ütköző lemásolása vagy mondjuk egy matrac csücskének megrongálása
miatt. Rivera beleborzongott a gondolatba. Szétmorzsolta cigarettáját a hamutartóban, és azon
tűnődött, vajon hagyják-e majd, hogy bagózzon, ha a Hét-tizenegyes pultja mögött fog dolgozni.

A SZIPI
Mikor az ördög állkapcsának fogságába került, Szipi egy pillanatnyi fájdalmat érzett, aztán
könnyed fölszabadultságot és valamiféle lebegő érzést, amiről bizonyos hallucinogén gombafajták
jutottak az eszébe. Aztán lefelé nézve azt kellett látnia, hogy a szörny begyömöszöli testét nagyra
tátott szájába. Olyan mulatságos és földöntúli az egész, kuncogott magában Szipi. Nem, inkább a
kéjgáz okozta érzésre emlékeztet, nem pedig a gombáéra, futott át az agyán.
Látta, amint a szörny összezsugorodik, majd eltűnik, aztán azt, hogy az öreg Chevy ajtaja kinyílik
és becsukódik. A kocsi eltűzött, és Szipi érezte, amint a gyorsulás okozta légörvények hátán
lebegve ide-oda szálldos. A halál kegyes volt hozzá. Afféle pszichedélikus végső utazásként élte át,
csak olcsóbban és mellékhatások nélkül.
Hirtelen egy hosszú alagútban találta magát. A távolban ragyogó fényt pillantott meg. Valamikor
látott erről egy filmet – igen, ilyenkor állítólag a fény felé megy az ember.
Az idő már nem jelentett semmit Szipi számára. Egy teljes napon át lebegett az alagútban, de ez
neki csak néhány percnek tűnt. Csak sodródott tovább mámoros bódulatban. Marha klassz volt
minden. Ahogy közeledett a fényhez, egyre tisztábban látta az embereket, akik mind rá vártak.
Nagyon helyes: a családod és a barátaid kijöttek eléd, hogy üdvözöljenek az új életben. Felkészült
egy igazi, döglesztően menő bulira az asztrálsíkon.
Kiérve az alagútból, erős, fehér fény ölelte körül. Meleg volt, és megnyugtató. Már látta az emberek
arcát is, és amint közelebb lebegett hozzájuk, rá kellett jönnie, hogy mindegyikőjüknek pénzzel
tartozik.

FENEVADAK
Miközben egyesek számára baljós lepelként szállt le az éj, mások boldog izgatottsággal
várták a sötétség eljövetelét. Az éj teremtményei előóvakodtak búvóhelyeikről, és portyára indultak,
hogy kizsigereljék gyanútlan áldozataikat.
Fogakkal és karmokkal fölfegyverzett zabagépek voltak, ösztönük hajtotta őket a préda után. A
lopakodás és az éjszakai látás birtokában tökéletesen alkalmasak voltak a vadászatra. Amikor
kalandra indultak Pine Cove utcáin, egyetlen kuka sem érezhette magát biztonságban.
Aznap este, ébredés után, egy fura szerkezetet találtak az odújukban. Az előző esti természetfeletti
érzetek már a múltba vesztek, és egyáltalán nem emlékeztek arra, hogy loptak egy kazettás magnót.
A zaj esetleg megrémíthette volna őket, de az elemek már rég kimerültek. Majd kilökik a masinát az
odúból, ha visszajöttek, de most olyan kellemes illatot sodort feléjük a szél, hogy kínzó éhségük
azonnali vadászatra ingerelte őket. Két házzal odébb Mrs. Eddleman kidobott egy igencsak kétes
állagú tonhalas szendvicset, és ezt kifinomult szaglószerveik már álmukban jelezték.
A mosómedvék farkashordaként vágtak neki az éjszakának.

JENNIFER
Ami Jennyt illeti, számára ez az este áldást és átkot egyaránt hozott. Travis, ígéretéhez
híven, ötkor hívta. Ez teljesen feldobta, ugyanakkor nehéz döntés elé állította. Nem tudta, mit
vegyen föl, hogyan viselkedjen, és hova menjenek. Travis mindent rábízott. „Te itthon vagy,
ismered a legjobb helyeket” – mondta neki, és igaza volt. Még arra is megkérte, vezessen ő.
Amint lerakta a kagylót, már rohant is a garázsba a kis porszívóért, hogy kitakarítsa a kocsiját.
Amíg dolgozott, gyorsan végigvette a lehetőségeket. Válassza ki a legdrágább helyet? Nem, ezzel
lehet, hogy elriasztja a férfit. A várostól délre volt egy romantikus olasz vendéglő, de mi van, ha
félreérti a dolgot? Pizzát vacsorázni túl meghitt dolog az első randevún. A hamburgerájok szóba se
jöhetnek. Jenny vegetáriánus volt. Angol konyha? Azt nem – miért büntesse a fickót?
Azon kapta magát, hogy megorrolt Travisre. Miért kellett minden döntést ráhagynia? Végül az
olasz éttermet választotta.
Mikor végzett a kocsival, visszament a házba, hogy kiválassza, mit is vegyen föl. A következő
félórában hétszer öltözött fel, és hétszer vetkőzött le, hogy aztán egy fekete ujjatlan ruha és egy
azonos színű tipegő mellett tegye le a voksát.
Félórán át illegette magát az egész alakos tükör előtt. A fekete ruci volt egyértelműen a nyerő. És ha
rálöttyint egy kis marinaraszószt, akkor a foltot se lehet észrevenni. Csinos volt. A cipő jól kiemelte
lábikráit, de ugyanakkor a vörösesszőke szőrszálak is jobban látszottak a lábán. Ez eddig még nem
jutott az eszébe. Belekotort a fiókjaiba, talált egy fekete harisnyanadrágot, és gyorsan fölvette.
Miután ez a probléma is megoldódott, újból pózolni kezdett a tükör előtt. A manökenek
divatmagazinokból ellesett, unott, lebiggyesztett ajkú arckifejezését próbálta magára ölteni. Vékony
testalkatú volt, és meglehetősen magas, szemrevaló, izmos lábát pedig a pincérkedésnek
köszönhette. Harmincéves létemre még egészen meglehetős csajszi vagyok, gondolta. Aztán
fölemelte mindkét karját, és bágyadtan nyújtózott egyet. Hónaljszőrzetének két göndör pamacskája
bámult vissza rá a tükörből.
Természetes és nem hivalkodó, futott át az agyán. Körülbelül akkor hagyta abba a borotválásukat,
amikor felhagyott a húsevéssel. Ezt mind azért tette, hogy kapcsolatba léphessen önmagával, hogy
közelebb juthasson a Földhöz. Ezzel mutatta meg, hogy nem hódol be a Hollywood és a Madison
Avenue kreálta nőideálnak. Ő a természetesség híve. Az Istennő miért nem borotválta a hónalját?
Na ugye! Viszont az Istennőnek nem kellett első randira mennie tízévi kihagyás után.
Jenny csak most vette észre, mennyire nem törődött a külsejével az elmúlt néhány évben. Nem
mintha elhanyagolta volna magát, csak éppen az évek során szép lassan felhagyott a sminkeléssel,
nem kreált már magának spéci frizurákat, és szinte észre se vette ezeket a változásokat. És Robert
sem vette észre, vagy legalábbis nem tiltakozott. De ez már a múlt, mint ahogy Robert is az,
pontosabban, hamarosan az lesz.
Bement a fürdőszobába, hogy kerítsen egy borotvát.

BILLY WINSTON
Billy Winstonnak nem voltak ilyen problémái a borotválkozással. Magától értetődő
természetességgel minden zuhanyozás után leborotválta a szőrt a lábáról és a hónaljáról. Őt egy
fikarcnyit sem zavarta, hogy a cukormentes üdítőt ivó, tökéletes nőre próbál hasonlítani.
Ellenkezőleg, Billy azt érezte kompromittálónak, hogy meg kellett őriznie egy kiálló ádámcsutkájú,
száznyolcvanhét centi magas férfi látszatát, ha nem akarta elveszíteni éjszakás recepciósi állását a
Rooms-R-Us Motelben. A szíve mélyén Billy bögyös, szőke nőstény róka volt, aki a Roxanne névre
hallgatott.
Roxanne-nek azonban el kellett bújnia a szekrényben egészen éjfélig, amíg a személyzet többi tagja
haza nem megy. Billy ekkorra már végez a motel könyvelési munkáival, és teljesen egyedül van a
recepcióban. Csak ilyenkor kezdhette el Roxanne egész éjszakán át tartó táncát a szilikoncsipes
billentyűzeten, hogy magányos férfiak nemi vágyait feltüzelje, és szíveket törjön össze, ha kell.
Mikor éjfélt ütött az óra, a szextündér mindig rátalált az ő online-szeretőire. Addig azonban
Roxanne Billy Winstonként viselkedett, és Billy Winston most készülődött, hogy munkába álljon.
Keresztülcsúsztatta hosszú, cingár lábát a vörös selyembugyin és a harisnyakötőn. Majd lassan
fölhúzta a fekete harisnyát, önmagát ingerelve az ágy végénél álló egész alakos tükörben. Mikor a
harisnyát a helyére csíptette, szemérmesen önmagára mosolygott. Aztán fölvette a farmert, a
flanelinget, és befűzte a teniszcipőjét. Ingzsebe fölé pedig betűzte azonosító jelvényét: Billy
Winston, éjszakai recepciós.
A dolog szomorú iróniája, gondolta Billy, hogy amit legjobban szeretett – Roxanne-nek lenni –,
attól függött, amit a legjobban utált: a munkájától. Minden este félelemmel vegyes izgalommal
ébredt. Na, nem baj, egy marihuánás cigi majd átsegíti az első három órán, a következő öt órában
pedig ugyanezt teszi majd Roxanne.
Gyakran álmodozott arról a napról, amikor megengedhet majd magának egy saját számítógépet, és
bármikor Roxanne-é változhat, ha kedve tartja. Otthagyja a munkáját, és úgy fog élni, mint a Szipi:
gyorsan és lazán. Alig néhány hónapot kell már csak a pult mögött töltenie, és meglesz a pénz!
 CATCH
Catch a huszonhetedik rendbe tartozó ördögök egyike volt. Ez azt jelenti, hogy a pokol
hierarchiájában mélyen alatta állt a főördögöknek, például Mammonnak, a fösvénység urának, de
magasan fölötte az olyan bérből és fizetésből élő ördögöknek, mint Arrrgg, akinek az volt a dolga,
hogy polisztirénhabot csempésszen az elvitelre rendelt kávékba.
Ördögünket szolgának és pusztítónak teremtették, és meg volt áldva azzal az együgyűséggel, ami
illett ezekhez a szerepkörökhöz. Megkülönböztetett helyzetét a pokolban az jelezte, hogy minden
más ördögnél több időt töltött a földön, ahol az emberek társaságában elsajátította a fondorlatosság
és nagyravágyás tudományát.
Nagyravágyása abban öltött testet, hogy egy olyan mestert akart magának, aki megengedné neki,
hogy pusztításban és rémületkeltésben élhesse ki magát. Mindazon mesterek közül, akik alatt Catch
Salamon óta szolgált, Travis volt a legrosszabb: volt egy idegesítő tulajdonsága – a becsületesség –,
ami agyára ment az ördögnek. A múltban olyan körmönfont emberek idézték meg őt, akik csak
annyiban gátolták pusztításait, hogy jelenlétét titokban kellett tartania a többi ember előtt.
Legtöbbször ezt úgy oldotta meg, hogy minden tanút eltett láb alól. Catch mindig ügyelt rá, hogy
legyenek tanúk.
Most, hogy Travis volt a főnöke, Catch pusztítási hajlamai ellenőrzés alá kerültek, és önmagában
kellett ápolgatnia őket mindaddig, amíg Travis rá nem kényszerült, hogy szabadjára engedje. De
mindig csak olyasvalakire csaphatott le, akit Travis kiválasztott. És mindig csak titokban, tanúk
nélkül. És Catch soha nem tudott jóllakni.
Travis szolgájaként mintha mindig zavarosak lettek volna a gondolatai, és a benne égő tűz csak
lassan hamvadó parázsként pislákolhatott. Gondolatai csupán akkor tisztultak ki, csupán akkor
lángolt föl benne újra a tűz, mikor gazdája rámutatott egy újabb áldozatra. De csak nagyon kevés
ilyen alkalom adódott. Az ördög megint egy olyan mesterre vágyott, akinek ellenségei vannak,
ahhoz viszont, hogy kitervelje, miként találhatna egy ilyet, sohasem volt elég tiszta az agya. Travis
akarata erősebb volt az övénél.
Ma azonban Catch valahogy különösen felszabadultnak érezte magát. Akkor kezdődött az egész,
amikor Travis megismerkedett azzal a nővel a kávézóban. Aztán az öregember házánál az ördögöt
olyan erőhullám öntötte el, amihez hasonlót már évek óta nem érzett. Később gazdája felhívta a
lányt, és Catch érezte, hogy tovább növekedett ereje.
Eszébe jutott, mi is ő: egy olyan lény, aki királyokat és pápákat segített hatalomra, ő pedig,
viszonzásképpen, zsarnokoskodhatott mások felett. A sátán maga mondta a következőket, mikor
trónján ülve beszédet intézett a pokoli vendégseregnek Pandemonium hatalmas városában:
„Száműzetésünkben két dolog miatt kell hálásnak lennünk Jehovának: egy, mert létezünk, kettő,
mert Catchnek nincsenek ambíciói.” A bukott angyalok együtt nevettek Catchcsel a tréfán, mivel
akkoriban ördögünk még nem járt a földi emberek között. Az emberek rossz hatással voltak
Catchre.
Új mestere lesz, olyasvalaki, akit meg tud rontani erejével. Aznap délután látta meg a nőt a
kocsmában, és rögtön megérezte, mennyire vágyik rá, hogy uralkodhasson a többiek felett. Ők
ketten együtt az egész világot uralni tudnák. A mindent megoldó pecsét ott volt a közelben – érezte.
Ha Travis találná meg, Catch visszaküldetne a pokolba. Neki kell a kezébe kaparintania, hogy
odaadhassa az öreg banyának. Végül is, sokkal jobb uralkodni a földön, mint szolgálni a pokolban.

14
A VACSORA
TRAVIS AZ UTCÁN parkolta le a Chevyt, Jenny háza előtt. Leállította motort, és
odafordult Catchhez.
– Itt maradsz, érted? Nemsokára visszajövök és ellenőrizlek.
– Köszi, papus.
– Ne kapcsold be a rádiót, és ne nyomkodd a dudát! Csak várj!
– Ígérem, hogy jó leszek. – Az ördög egy ártatlan vigyorral próbálkozott, de nem jött össze neki.
– Arra ott vigyázz! – mutatott rá Travis egy alumíniumbőröndre.
– Érezd jól magad a randin. A kocsinak nem lesz semmi baja.
– Mi bajod?
– Semmi – vigyorgott Catch.
– Miért vagy ilyen kedves?
– Örülök, hogy emberek közé mész.
– Hazudsz.
– Travis, le vagyok sújtva.
– Az príma lenne – nyugtázta Travis. – Ja, és ne egyél meg senkit.
– Ugyan, tegnap éjjel ettem. Még csak éhes sem vagyok. Majd elüldögélek itt, és meditálok.
Travis benyúlt sportzakójának zsebébe, és előhúzott egy képregényt.
– Ezt neked szereztem – dugta Catch orra elé a lapot. – Nézegetheted várakozás közben.
Az ördög kiügyeskedte gazdája kezéből a képregényt, és kinyitotta az ülésen.
– Ördög a falon! A kedvencem! Kösz, Travis!
– Viszlát!
Travis kiszállt, és bevágta a kocsi ajtaját. Catch figyelte, amint átvágott az udvaron.
– Ezt a képregényt már láttam, seggfej! – sziszegte. – Ha új mesterem lesz, letépem a karodat, és a
szemed előtt eszem meg.
Travis visszanézett a válla fölött. Catch integetett neki, és minden tőle telhetőt megtett, hogy
mosolyogjon.

Az ajtócsengő pontban hét órakor szólalt meg. Jenny reakciói így sorjáztak: ne nyiss ajtót,
öltözz át, nyisd ki, és tégy úgy, mintha beteg lennél, takarítsd ki a házat, cseréld le a bútorokat, kérj
időpontot a plasztikai sebészeten, változtass hajszínt, vegyél be egy maroknyi Valiumot, fohászkodj
az Istennőhöz égi beavatkozásért, csak állj nyugodtan, és próbálj rájönni, hogyan küzdheted le a
pánikod.
Mosolyogva nyitott ajtót.
– Szia.
Travis volt az, farmerben és szürke, halszálkás tweedzakóban. Úgy állt ott, mint aki megbénult.
– Travis?
– Gyönyörű vagy! – szólalt meg végre a férfi.
Csak álltak az ajtóban, Jenny elpirult, Travis pedig le nem tudta venni róla a szemét. Marad a fekete
ruha, döntötte el magában Jenny. Most már egyértelmű, hogy jól választott. Egy teljes perc telt el
anélkül, hogy bármelyikük egyetlen szót szólt volna.
– Nem akarnál bejönni?
– Nem.
– Oké – csukta be Jenny Travis orra előtt az ajtót. Nos, ez igazán nem ment rosszul. Most aztán
fölvehet egy melegítőnadrágot, kipakolhatja a frigóban lévő kajákat egy tálcára, és letelepedhet a
televízió elé egész éjszakára.
Félénk kopogtatás hallatszott az ajtón. Jenny újból ajtót nyitott.
– Sajnálom, egy kicsit ideges vagyok – bökte ki.
– Semmi baj! – mondta a férfi. – Mehetünk?
– Hát hogyne, csak hozom a tárcámat – és megint rácsukta az ajtót Travisre.
Amíg a vendéglő felé mentek, a kocsiban nyomasztó csend honolt. Az esetek többségében ilyenkor
a felek élettörténetet élettörténetre cserélnek. Jenny azonban eltökélte magában, nem mond el
semmit a házasságáról, ami annyit jelentett, hogy felnőttéveinek legnagyobb részéről nemigen
beszélhetett. Travis meg azt határozta el, hogy nem tesz említést az ördögről, ami viszont a
huszadik század legnagyobb részét tette tiltott témává.
– Hát... szereted az olasz ételeket? – kérdezte Jenny.
– Aha – dünnyögte Travis. Az út hátralévő részében többet nem beszéltek.
Meleg volt az este, főleg légkondicionáló nélkül. Jenny nem merte letekerni az ablakot, félt, hogy
összekócolja frizuráját a szél. Egy óráig tartott, amíg elkészült vele, és hátratűzte, hogy hosszú
csigákban hulljon alá, egészen a háta közepéig. Mikor izzadni kezdett, eszébe jutott, hogy a hóna
alatt még mindig ott vannak a borotválás okozta vérzés elállítását szolgáló vécépapírlabdacsok. A
következő néhány percben egyfolytában azon járt az agya, mikor mehet ki végre a mosdóba, hogy
megszabaduljon az átvérzett labdacsoktól. Végül úgy döntött, hogy nem tesz említést a dologról. A
Régi Olasz Tésztagyár nevű vendéglő egy valamikori tejfeldolgozó épületében volt található, a régi
idők emlékeként, mikor is Pine Cove gazdasági élete még inkább a haszonállatokra épült, mintsem
a turistákra. A betonpadlózat érintetlen maradt, csakúgy, mint a hullámlemez tető. A tulajdonosok
ügyeltek rá, hogy megőrizzék az épület falusi egyszerűségét, egy meleget árasztó kandallóval,
tompított fényekkel és az olasz vendéglők hagyományos piros-fehér asztalterítőivel egészítve ki. Az
egymástól kellő távolságra elhelyezett asztalok kicsik voltak, és mindegyiket friss virág és egy
gyertya díszítette. A Tésztagyárat mindenki egybehangzóan a környék legromantikusabb
vendéglőjének tartotta. Amint leültették őket, Jenny elnézést kért, és kiment a toalettre.
– Bármilyen bort rendelhetsz – mondta gyorsan –, nem vagyok válogatós.
– Én nem iszom, de ha te inni akarsz...
– Á, dehogy! Végre valami változatosság!
Alig ment el, a pincérnő – harmincas éveiben járó, rátermettnek látszó nő – már jött is az asztalhoz.
– Jó estét, uram. Mit innának ma este? – Olyan gyors, begyakorolt mozdulattal húzta elő a
blokktömbjét, ahogy egy bérgyilkos rántja elő hatlövetűjét. Nagyon profi, gondolta Travis.
– Úgy gondoltam, megvárom, amíg a hölgy visszajön – felelte.
– Ja, Jenny? Ő gyógyteát fog kérni. Maga pedig kér majd egy, lássuk csak... – Jól megnézte
magának a férfit, fölmérte, osztályozta, majd kategorikusan közölte: – Maga pedig egy importsört
kér, igaz?
– Én nem iszom, úgyhogy...
– Tudhattam volna. – A pincérnő a homlokára csapott, mintha valamilyen szörnyű tévedésen kapta
volna magát, mondjuk, plutóniummal szolgálta föl a salátát olasz tejszínmártás helyett. – A férje
állandóan részeg. Teljesen érthető, hogy antialkoholistával randizik, afféle ellentételezésként.
Hozhatok önnek egy ásványvizet?
– Az nagyszerű lenne! – helyeselt a férfi.
A pincérnő sebesen írt, de nem nézett a blokktömbre, és a „mi önökért vagyunk”-féle magatartást
sejtető mosolyát sem veszítette el.
– Kérnének esetleg egy kis fokhagymás kenyeret, amíg várakoznak?
– Igen, persze – válaszolta Travis, és figyelte, hogyan távozik a pincérnő. Apró, gyors, gépies
léptekkel ment, és egy pillanat alatt el is tűnt a konyhában. Travis egy pillanatig eltűnődött azon,
miként képesek egyesek gyorsabban sétálni, mint ahogy ő futni tudna. Profik, zárta le magában a
kérdést.
Jennynek öt percébe telt, amíg ki tudta szedni a beragadt papírlabdacsokat a hónaljából, és ezt még
egy kínos élmény is követte. Éppen a tükör előtt állt magasba emelt könyökkel, amikor bejött egy
másik nő. Visszatérve az asztalukhoz, látta, hogy Travis a távolba mered, ügyet sem vetve a
fokhagymás kenyérre.
Megpillantotta a gyógyteát az asztalon, és ezt kérdezte:
– Honnan tudtad?
– Gondolom, pszichés alapon – felelte a férfi.
– Értem – mondta Jenny, és leült.
Úgy bámultak a fokhagymás kenyérre, mintha egy bürökkel teli katlan fortyogott volna előttük.
– Szereted a fokhagymás kenyeret? – érdeklődött Jennifer.
– Imádom! És te?
Fölemelte a kosarat, és Jenny felé nyújtotta.
– Vegyél!
– Most még nem. De te csak egyél!
– Nem kösz, valahogy nincs hangulatom hozzá – rakta le Travis a kosarat.
Ott feküdt előttük a fokhagymás kenyér, rejtett célzásokat sugallva. Természetesen
mindkettőjüknek enni kell belőle, különben egyikük sem teheti. A fokhagyma fokhagymás leheletet
jelentett. Esetleg később szóba jöhet egy csók, talán több is. Olyan átkozottul intim dolgokba is bele
tud avatkozni egy ilyen fokhagymás kenyér.
Csendben ültek, és az étlapot tanulmányozták. Jenny a legolcsóbb előételt kereste, amit egyébként
nem szándékozott megenni. Travis pedig olyan ételt akart választani, amit a lehető legkisebb
kellemetlenség nélkül megehet valaki más jelenlétében.
– Te mit eszel? – kérdezte Jenny.
– Hát, spagettit nem – csattant föl Travis.
– Oké! – Jenny már elfelejtette, milyen is egy randevú. És bár nem volt biztos a dologban, az jutott
eszébe, talán azért ment férjhez, hogy az ehhez hasonló kínos helyzeteket mindörökre elkerülje.
Olyan volt az egész, mint behúzott kézifékkel vezetni.
– Mindjárt kilyukad a gyomrom. Told ide a kenyereskosarat.
A férfi elmosolyodott.
– Hát hogyne! – Eléje tolta a kosarat, és magának is vett egy szeletet. Egy pillanatra abbahagyták az
evést, és úgy méregették egymást az asztalon keresztül, mint két blöffölő pókerjátékos. Jenny
fölnevetett, kenyérmorzsákat szórva szerteszét az asztalon. Beindult az este.
– Szóval, Travis, mit csinálsz?
– Férjes asszonyokkal randizom. Ez evidens, nem?
– Hogy tudtad meg?
– A pincérnő mondta.
– Külön élünk!
– Az jó! – állapította meg Travis, és mindketten nevetni kezdtek.
Megrendelték az ételeket, majd, ahogy telt az idő, közös témát találtak: megvitatták, milyen kínosak
az ilyen helyzetek. Aztán Jenny mesélt a házasságáról és a munkájáról. A férfi azt találta ki, hogy
utazó biztosítási ügynökként dolgozik, és nincs családja, sem pedig állandó otthona.
Az őszinte hazugságokkal helyettesített igazságok elmondása után úgy találták, hogy tetszenek
egymásnak – sőt, kifejezetten odavannak egymásért.
Karonfogva és kacagva mentek ki a vendéglőből.

15
RACHEL
RACHEL HENDERSON EGYEDÜL élt egy eukaliptuszliget közepén álló kis házban, a
Beer Bar tehénfarm legszélén. A ház Jim Beeré, egy hórihorgas, negyvenöt éves cowboyé, aki
feleségével és két gyermekével a farm távoli végében lakott, a nagyapja által épített tizennégy
szobás házban. Rachel már öt éve élt a farmon. Lakbért soha nem fizetett.
Rachel a Házatlan Csigában ismerkedett meg Jim Beerrel, mikor először tette be a lábát Pine Cove-
ba. Jim álló nap ivott, és robusztus cowboykarizmájának súlya alatt már némiképp ernyedni kezdett,
mikor Rachel leült a mellette levő bárszékre, és egy újságot tett a pultra.
– Nos, kedvesem, szakadjon rám az ég, ha te nem egy friss szellőlány vagy ezen az áporodott
legelőn. Meghívhatlak egy italra? – Jimnek bendzsóként pengő, tiszta oklahomai akcentusa volt,
amit a farmon dolgozó idénymunkásoktól tanult el még gyerekkorában. Jim a Beer família
harmadik generációjához tartozott, és elődeihez hasonlóan neki is a farm irányítása volt a feladata.
Valószínűleg ő volt az utolsó Beer, aki cowboyként élte életét, mert tizenéves fia, Zane Grey Beer
úgy döntött, hogy ő inkább szörfdeszkán lovagol, mint lovon. Ez is szerepet játszott abban, hogy
Jim felöntött a garatra aznap délután a Házatlanban. Bánatának másik oka az volt, hogy neje épp
akkortájt vásárolt meg egy vadonatúj, turbódízeles Mercedes kombit, ami annyiba került, mint a
Beer Bar farm teljes nettó évi bevétele.
Rachel kinyitotta a Pine Gazette-et a hirdetéseknél.
– Köszi, csak egy narancslét. Ma házvadászaton vagyok. – Egyik lábát csábosan maga alá húzta a
bárszéken. – Nem ismer valakit, akinek van kiadó háza?
Az elkövetkező évek során Jim Beer sokszor visszagondolt erre a napra, de soha nem emlékezett
igazán arra, hogy mi történt ezután. Azt tudta, hogy furgonjával a hátsó úton a farmra hajtott,
Rachel meg követte egy régi Volkswagen kisbusszal. Ettől a ponttól kezdve csak bizonyos képekre
emlékezett: Rachel meztelenül a kis tábori ágyon, saját türkizkék nadrágövének a csatja verdesi a
padlót, csuklói selyemkendőkkel vannak összekötve, Rachel ugrándozik rajta – megüli, mint egy
vadlovat –, napnyugta után visszamászik a furgonjába, egy merő izzadság, és fáj mindene, fejét a
volánra hajtja, a feleségére és a srácaira gondol.
Azóta öt év telt el, és Jim Beer még csak a közelébe sem ment a farm túlsó végén álló kis háznak.
Minden hónapban ceruzával bevezette a bérleti díj összegét egy főkönyvbe, aztán a pókerpénzéből
kivett némi kézpénzt, és átutalta az üzleti számlájára, hogy nyoma legyen a dolognak.
Néhány barátja látta Rachellel együtt elmenni a Házatlan Csigából azon a délután. Mikor
legközelebb találkoztak Jimmel, heccelték, durva vicceket sütöttek el a rovására, és célirányos
kérdéseket tettek fel. Jim Beer hátratolta könnyű Stetson-kalapját, és a következő választ adta a
gúnyolódóknak: – Fiúk, erre csak annyit mondhatok, hogy a férfimenopauza nagyon rázós dolog. –
Ezt még Hank Williams sem tudta volna szomorúbban eldalolni.
Miután Jim elment aznap este, Rachel összeszedett néhány ősz hajszálat a tábori ágy vánkosáról, és
gondosan átkötötte egy vörös cérnaszállal, majd az egészet két csomóval szorosra fogta. A két
csomó elégségesnek bizonyult ahhoz, hogy uralkodjon Jim Beer felett. A picinyke batyut egy
bébiételes üvegbe lette, vastag filctollal megjelölte, és berakta a mosogató fölötti szekrénybe.
Mostanra már a szekrényke megtelt üvegekkel, mindegyikben volt egy kis csomagocska, vörös
cérnával átkötve. A cérnán lévő csomók száma különböző volt. Három közülük négy csomóval volt
átkötve. Ezek a hajszálak azoké a férfiaké voltak, akiket Rachel szeretett. Ezek a férfiak már rég
nem éltek.
Rachel házának többi részét erőt szimbolizáló tárgyak díszítették: sastollak, kristályok,
pentagrammák és mágikus jelekkel telehímzett faliszőnyegek. Rachel múltjára utaló jelek nem
voltak a házban. Minden fénykép, amin látható volt, Pine Cove-ba érkezése után készült.
Azoknak az embereknek, akik ismerték, semmi támpontjuk nem volt, ami alapján tudhatták volna,
hogy hol élt, és ki is volt, mielőtt a városba jött. Elfogadták mint szép és titokzatos hölgyet, aki
aerobiktanításból él. Voltak, akik boszorkánynak hitték. Rejtély volt a múltja, és ő pontosan ezt
akarta.
Arról senkinek nem volt tudomása, hogy az aerobik-tanárnő Bakersfieldben nőtt föl, egy
írástudatlan olajbányász lányaként. Azt sem tudták, hogy kövér, ronda kislány volt, aki élete
legnagyobb részében lealacsonyító dolgokat művelt undorító férfiakkal, mert csak így tudta
legalább részben elfogadtatni magát az emberekkel. A pillangók nem gondolnak vissza
nosztalgiával azokra az időkre, amikor még hernyók voltak.
Rachel egy nála húsz évvel idősebb légipermetező pilótához ment feleségül. Tizennyolc éves
korában.
A dolog egy teherautó első ülésén esett meg a Kalifornia állambeli Visalia városának szélén
található, út menti szálló parkolójában. A pilóta, akit Merle Hendersonnak hívtak, még mindig
nehezen lélegzett, mikor Rachel már egy langyos Budweiserrel próbálta kimosni szájából az
utálatos ízt. – Ha ezt még egyszer megcsinálod, elveszlek feleségül – lihegte Merle.
Egy órával később már a Mojave-sivatag fölött repültek Las Vegas felé, Merle Cessna-152-sével.
Merle egyébként közben még egyszer elment, tízezer láb magasságban. Egy roskadozó
betonkápolna neon boltíve alatt esküdtek meg. Pontosan hat órája ismerték egymást.
Életének következő nyolc évét Rachel afféle börtönbüntetésnek tekintette az erőszak
mókuskerekében. Merle Henderson fölszállómezője melletti lakókocsijában helyezte őt letétbe, és
ott is tartotta. Egy héten egyszer mehetett be a városba az önkiszolgáló mosószalonba és az
élelmiszerboltba. Maradék idejét azzal töltötte, hogy vagy várta, vagy a szó legszorosabb
értelmében kiszolgálta Merle-t, és segített neki a gép körüli munkákban is.
Merle minden reggel a levegőbe emelkedett permetezőgépével, magával vive a teherautó
slusszkulcsait. Rachel a lakókocsi kitakarításával, evéssel és tévénézéssel töltötte napjait.
Meghízott, Merle pedig kezdte feleségét az ő kövér, kicsi mamájának szólítani. Rachel a még
meglévő kis önbecsülését is elvesztette, férje basáskodó hím énje teljességgel fölemésztette. Harci
helikopteres volt Vietnamban, és még mindig úgy beszélt erről mint élete legboldogabb időszakáról.
Mikor egy salátaföld felett kinyitotta a rovarölővel teli tankokat, azt képzelte, hogy levegő-föld
rakétával lő egy vietnami falura. A hadseregben ráéreztek Merle pusztító hajlamaira, Vietnam pedig
borotvaélesre fente ilyen irányú tulajdonságait, amik aztán hazatérte után sem veszítettek erejükből.
Rachellel kötött házassága előtt felgyülemlő energiáit azzal vezette le, hogy kocsmákban
verekedéseket provokált, és életveszélyes nemtörődömséggel repült. Most, hogy Rachel otthon
várta, ritkábban kocsmázott, és agresszivitását feleségére zúdította állandó kritizálás, megalázó
szidalmak és végül verés tonnájában.
Rachel úgy tűrte az erőszakot, mintha az Isten büntetése lett volna azért a bűnéért, hogy nőnek
született. Anyjának ugyanilyen erőszakot kellett elviselnie apjától, és ő éppoly belenyugvással tűrte,
mint Rachel. Egyszerűen így működtek ezek a dolgok.
Aztán egyik napon, mikor Rachel a mosószalonban arra várt, hogy Merle ingei megszáradjanak,
odalépett hozzá egy hölgy. Ez az egyik különösen kegyetlen verés utáni napon történt, és Rachel
feldagadt arca tele volt zúzódásokkal.
– Tudom, hogy nincs jogom beleszólni – mondta a negyvenes éveinek közepe felé járó, magas,
tiszteletet parancsoló hölgy. Megjelenésében volt valami különös, ami megrémítette Rachelt, de a
hangja szelíd volt, és határozott. – De ha lesz egy kis ideje, talán elolvashatná ezt – nyújtott Rachel
felé egy vékony kis füzetet, Rachel pedig elfogadta. Az erőszak mókuskereke volt a könyvecske
címe. – A végén talál néhány telefonszámot. Azokat fölhívhatja. Nincs mitől tartania – fejezte be a
hölgy.
Rachel nem értette, miért kell ilyet mondani, mikor nem is tart semmitől. De az ismeretlen mély
benyomást tett rá, így aztán elolvasta a füzetet.
Az írás az emberi jogokról, az emberi méltóságról és a személyiség erejéről szólt. Mintha
Rachelhez beszélt volna az életéről, és oly meggyőző erővel, amit ő azelőtt elképzelni sem tudott
volna. Az erőszak mókuskereke az ő élettörténete volt. Honnan tudhatták?
Legtöbbet a változtatáshoz szükséges bátorságról írtak a könyvben. Rachel megtartotta a füzetet, és
egy tamponos dobozba rejtve a fürdőszobai mosdó alá dugta. Két hétig ott is maradt. Egészen addig
a reggelig, amíg be nem telt a pohár.
Rachel hallotta férje gépének hangját, amint elrepül a távolba, miközben ő meredten bámulta a
tükörben azt a véres lyukat, aminek helyén egykor elülső fogai voltak. Előhalászta a füzetet, és
felhívta a végén lévő telefonszámok közül az egyiket.
Félóra múlva két nő érkezett a lakókocsihoz. Összepakolták Rachel holmijait, és elvitték a
menedékhelyre. Rachel szeretett volna írni egypár sort Merle-nek, de a két nő makacsul ellenezte a
dolgot.
A következő három hétben a menedékhelyen élt. A menedékhelyen élő nők viselték gondját. Ételt,
megértést és szeretetet adtak neki, és cserébe pusztán azt kérték, hogy ébredjen rá saját emberi
méltóságára. Mikor felhívta Merle-t, hogy megmondja neki, merre van, mindannyian ott álltak
körülötte.
A férje megígérte, hogy minden megváltozik. Azt is mondta, hogy hiányzik neki Rachel, és
szüksége van rá.
Visszatért a lakókocsiba.
Merle egy hónapig nem ütötte meg. Még csak meg sem érintette. És egy szót sem szólt hozzá.
A menedékhelyen felhívták a figyelmét erre a típusú erőszakra: a szeretet megvonására. Mikor
egyik este beszélni próbált erről, a férje az arcába vágta a tányért. Utána pedig olyan kegyetlenül
elverte, mint még addig soha. Aztán éjszakára kizárta a lakókocsiból.
A legközelebbi szomszéd tizenöt mérföldnyire volt, ezért Rachelnek a lépcső alá kellett kucorodnia
a hideg elől. Kizárt dolog, hogy meg tudott volna tenni tizenöt mérföldet.
Az éjszaka közepén Merle kinyitotta az ajtót, és ezt ordította: – Most jut eszembe, kitéptem a
telefonzsinórt a falból, úgyhogy ne törd a fejed semmiféle marhaságon! – Aztán bevágta és bezárta
az ajtót.
Hajnalhasadáskor Merle ismét megjelent a lakókocsi ajtajában. Rachel bemászott a lakókocsi alá,
ahová férje nem tudott utánamenni. Merle felemelte a műanyag szegélyt, és beordított neki: – Ide
figyelj, te szuka, javaslom, hogy legyél itthon, amikor megjövök, különben nagyon megjárod!
Rachel a lakókocsi alatt várt a sötétben, amíg meg nem hallotta a felszállópályán végigdübörgő
kétfedelű gép hangját. Ekkor előmászott, és figyelte, amint a gép lassan a magasba emelkedve
eltűnik a távolban. Nem tudta megállni, hogy el ne mosolyodjék, holott sajgott tőle az arca, és
száján a sebek kifakadtak. Fölfedezte saját személyiségének erejét. A lakókocsi alatt volt elrejtve
egy ötgallonos, kátránylemezből készült kannában, ami most már csak félig volt tele minőségi
motorolajjal.
Aznap délután egy rendőr jelent meg a lakókocsinál. Sztoikus eltökéltséggel összeszorított szája
arról tanúskodott, hogy tudja, milyen kellemetlen feladatot kell végrehajtania, de – jöjjön, aminek
jönnie kell – ő megteszi. Amikor azonban megpillantotta a lakókocsi lépcsőjén üldögélő Rachelt,
kifutott az arcából a vér, és odarohant a nőhöz. – Jól van?
Rachel nem tudott beszélni. Érthetetlen nyögések jöttek csak ki felsebzett száján. A rendőr kocsival
vitte be a kórházba. Később, mikorra már lemosdatták és bekötözték, a rendőr bement a szobájába,
hogy elmondja neki, micsoda tragédia történt.
Merle motorja valószínűleg kihagyott, mikor végzett egyik kijelölt területével. Nem tudott elég
gyorsan fölemelkedni ahhoz, hogy elkerülje az ütközést a nagyfeszültségű vezetékkel. Merle és a
gép égő darabkái egy rügyező eperföldön szóródtak szét. Később, a temetésen, Rachel csak ennyit
mondott: – Ő is ilyen halált akart volna magának!
Néhány hét múlva megérkezett egy ember a Szövetségi Légügyi Hivataltól, és mindenféle
kérdéseket tett föl. Rachel elmondta neki, hogy Merle rendszeresen megverte, utána pedig
dühöngve kirohant a géphez, és felszállt. A nyomozó arra a következtetésre jutott, hogy Merle,
feldúltságának köszönhetően, elfelejtette alaposan átvizsgálni gépét felszállás előtt. Soha senki nem
gyanúsította Rachelt azzal, hogy leeresztette a motorolajat a gépből.

16
HOWARD
HOWARD PHILLIPS, a H. P. kávézó tulajdonosa, aki épp az imént helyezkedett el
kényelmesen kőházának nappalijában, kinézett az ablakon, és észrevette, hogy valami mozog a fák
között.
Howard felnőttéletének túlnyomó részét azzal töltötte, hogy bebizonyítson három teóriát, amelyeket
még a középiskolában fogalmazott meg magának: egy, mielőtt az ember megjelent volna a Földön,
nagy hatalommal bíró, intelligens lények éltek itt, akik a civilizáció rendkívül magas fokát érték el,
és aztán, valamilyen ismeretlen ok miatt, eltűntek; kettő, civilizációjuk maradványai még mindig
léteznek a föld alatt vagy az óceán mélyén, és, a lények hihetetlen ravaszságának és
leleményességének köszönhetően, az ember nem tudja felderíteni rejtekhelyüket; három, azt
tervezik, hogy planétánk uraiként térnek vissza majd, nem éppen barátságos hangulatban.
Az a mozgó valami Howard Phillips háza előtt elméleteinek első, fizikai bizonyítéka volt. Ez eddig
még nem fordult elő életében. Azonnal fellelkesült, és egyidejűleg meg is rémült. Pont olyan volt,
mint a kisgyerek, akit gyönyörűséggel tölt el, ha a Mikulásra gondol, de amikor összetalálkozik az
áruházi Télapók testes, piros ruhás valóságával, sírni kezd, és édesanyja mögé bújik. Howard
Phillips nem volt teljesen felkészülve annak fizikai manifesztációjára, aminek létezésében már jó
ideje hitt. Ő tudós volt, nem pedig kalandor. Jobban szerette tapasztalatait másodkézből –
könyvekből – beszerezni. Howard számára a kaland egyenlő volt azzal, hogy a szokásos fehér
kenyér helyett, megkockáztatta a teljes őrlésű kenyérből készült pirítós elfogyasztását mindennapi
sonkás tükörtojása társaságában.
Kimeredt szemmel bámulta a holdfényben mozgó lényt. Nagyon hasonlított azokra a
teremtményekre, akikről ősrégi kéziratokban olvasott: kétlábú, mint az ember, de hosszú,
majomszerű keze van, hüllő. Howard ki tudta venni a holdfényben megcsillanó pikkelyeket.
Egyetlenegy, logikátlan dolog azonban nyugtalanította: a lény méretei. A kéziratok szerint, a
Régiek rabszolgaként tartották ezeket a teremtményeket, akik kis termetűek voltak, nem
magasabbak néhány lábnál. Ez itt iszonyúan nagy volt – négy vagy talán öt méter magas.
A lény egy pillanatra megállt, aztán lassan megfordult, és egyenesen Howard ablakára nézett.
Howardnak sikerült leküzdenie azt az őszinte vágyát, hogy a földre vesse magát, a helyén maradt,
és pontosan a szemébe bámult ennek a hagymázos álomalaknak.
A szeme akkora volt, mint egy autó fényszórója, a barázdált, macskaszerű pupillák körül bágyadt
narancsok parázslottak. A fején lévő hosszú és hegyes pikkelyek fülre emlékeztettek. Csak álltak
ott, és meredten bámulták egymást, a lény és az ember, egyikőjük sem mozdult, míg aztán Howard
nem bírta tovább. Megragadta a függönyszárnyakat, és olyan hevesen rántotta össze, hogy majd
leszakadtak a tartórúdról. Kintről nevetés hangját hallotta.
Mire rászánta magát, hogy kiles a függönyrésen át, addigra a teremtménynek már nyoma veszett.
Miért nem alkalmazott tudományosabb módszereket a megfigyelés során? Miért nem rohant el a
fényképezőgépéért? Az emberek ütődöttnek tartották, amiért annyit foglalkozott a misztikus
memoárokkal és rémoárokkal, hogy megtalálja a rejtély hiányzó mozaikjait. Egy fénykép
meggyőzte volna őket. De ő elmulasztotta a lehetőséget! Vagy mégsem?
Howardnak hirtelen eszébe jutott, hogy ez a lény meglátta őt. Hát miért titkolták kezdettől fogva
olyan körültekintően létezésüket a Régvoltak, ha most meg úgy grasszálnak a holdfényben, mintha
vasárnapi sétát tennének? Lehet, hogy nem is ment el, itt köröz a ház körül, végezni akar a tanúval.
Fegyver kellene, gondolta először. Egy sem volt a házban. Jó néhány régi könyvében voltak
varázsigék a rontás ellen, de egyáltalán nem tudta, hol kezdje a keresgélést. Különben is, amikor a
pánik határán van az ember, lelkiállapota nemigen teszi alkalmassá, hogy kutatómunkába fogjon.
Azt talán még meg tudná tenni, hogy kirohan az öreg Jaguarjához, és kereket old. De az is lehet,
hogy egyenesen ennek a lénynek a karmaiba futna. Mindezek a gondolatok egy pillanat alatt
cikáztak át az agyán.
A telefon! Fölkapta a készüléket az íróasztaláról, és tárcsázott. Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg
helyükre pörögtek a számok, de végre kicsöngött, aztán megszólalt egy női hang a vonal másik
végén.
– Kilenc-egy-kilenc, vészhelyzeti csoport – mondta.
– Igen, szeretném bejelenteni, hogy valaki ólálkodik a fák között.
– Mi a neve, uram?
– Howard Phillips.
– És milyen címről telefonál?
– Öt-nulla-kilenc, Cambridge utca, Pine Cove.
– Fenyegeti önt valami közvetlenül?
– Nos, igen, éppen ezért telefonálok.
– Szóval azt mondja, hogy valaki bújócskázik a fák között? Megkísérelt már behatolni a házba?
– Még nem.
– És maga látta az ólálkodót?
– Igen, az ablakom előtt, a fák között.
– Le tudja írni az illetőt?
– Kérem szépen, a mérhetetlen ocsmányság egy olyan förtelmes mintapéldánya, hogy az emlék
puszta visszaidézése, miszerint ez az irdatlan szörnyeteg kint kódorog a sötétben szerény lakom
körül, a csontkamrák természetfeletti borzongását hozza rám.
– Ezzel a magasságát akarja meghatározni?
Howard eltűnődött egy pillanatra. A törvények foganatosítására létrehozott szervezetek
nyilvánvalóan nincsenek felkészítve arra, hogy kezelni tudják az alvilág legmélységesebb
krátereinek transzkozmikus hasadékaiból jövő perverziókat. Ennek ellenére szüksége volt
segítségre.
– A bestia két méter magas – bökte ki.
– Látta, mi volt rajta?
Howard megint fontolgatta egy darabig, hogy az igazat mondja-e, és letett róla.
– Farmer, azt hiszem. És bőrdzseki.
– Mit gondol, van nála fegyver?
– Fegyver? Hát, az van. A szörny, kérem szépen, fel van fegyverezve iszonyú karmokkal, és akkora
fogak vannak a pofájában, mint a legelvetemültebb fenevadnak.
– Nyugodjon meg, uram! Kiküldök egy egységet a házához. Ellenőrizze, hogy be vannak-e zárva az
ajtók. Őrizze meg a nyugalmát, vonalban maradok, amíg a kollégák megérkeznek.
– És az mikor lesz?
– Kábé félóra múlva.
– Ifjú hölgyem, húsz perc múlva én már legfeljebb csak egy emlékfoszlány leszek! – csapta le a
kávéház-tulajdonos a kagylót.
Hát akkor menekülni kell. A hallból kihozta a nagykabátját és a kocsikulcsokat, odaállt a bejárati
ajtó mellé, és nekitámaszkodott. Aztán lassan balra tolta a reteszt, és megmarkolta a kilincset.
– Hát akkor, háromra – mondta magának.
Egy. – Lenyomta a kilincset.
Kettő. – Előrehajolt futásra készen.
Három! – Nem mozdult.
Na, nem baj. Szedd össze magad, Howard! – Újból számolni kezdett.
Egy. – Talán a szörnyeteg már nincs kint.
Kettő. – Ha egy rabszolgaféle volt, nem is lehetett veszélyes.
Három! – Nem mozdult.
Howard a számolás műveletét újra meg újra megismételte, minden alkalommal összemérve saját
félelmét a kint ólálkodó veszéllyel. Végül, önnön gyávaságától megundorodva, kivágta az ajtót, és
nekiiramodott a sötétnek.

17
BILLY
BILLY WINSTON a Rooms-R-Us Motelben már a vége felé tartott a számlák
ellenőrzésének. Ujjai úgy táncoltak a számológépen, akár egy megkergült Fred Astaire. Minél előbb
végez, annál hamarabb beléphet a komputerbe, és Roxanne-é válhat. A motel száz szobájából csak
harminchetet adtak ki, úgyhogy ma korán kész lesz. Már alig várta. Szüksége volt rá, hogy
Roxanne-énje szárnyalni tudjon, miután előző este a Szipi olyan csúnyán cserbenhagyta.
Vidor lendülettel nyomta meg a végösszeg gombot, mintha csak egy zongoraverseny utolsó hangját
ütötte volna le, aztán beírta a számot a főkönyvbe, és gyorsan becsukta.
Billy egyedül volt a motelben. A fluoreszkáló lámpák zümmögésén kívül nem hallatszott más zaj.
Az íróasztalánál lévő ablakokból száznyolcvan fokos rálátása volt az autópályára és a parkolóra, de
nem volt semmi látnivaló. Ilyenkor éjszaka félóránként egy vagy két kocsinál több nem jött arrafelé.
Nem szerette, ha elvonta valami a figyelmét, amikor Roxanne volt.
Billy odalökött egy széket a komputer mögötti főpulthoz. Begépelte a kódját, és belépett a
rendszerbe.
VITKSAS: HOGY VAN A KUTYÁD, SZIVI? KÜLDI: PNCVCAL
A Rooms-R-Us szállodalánc egy számítógépes hálózatot üzemeltetett, hogy moteljeiben szobákat
foglaltathassanak az egész világon. Egy hétbetűs kód beütésével a recepciósok bármely helyszínről
kapcsolatba léphettek a hálózatba bekapcsolt kétszáz motel mindegyikével. Billy épp most küldött
egy üzenetet éjszakás kollégájának a Kansas állambeli Wichitába. A zölden foszforeszkáló monitor
előtt várta a választ.
PNCVCAL: ROXANNE! A KUTYÁM MAGÁNYOS. SEGÍTS RAJTAM, BÉBI! VITKSAS
Wichita belépett a rendszerbe. Billy lepötyögte a választ.
VITKSAS: TALÁN MEG KÉNE DORGÁLNI EGY KICSIT. BETARTHATOK NEKI ÉN IS, HA
AKAROD. KÜLDÖM: PNCVCAL
Most egy kis szünet következett, mialatt Billy várt.
PNCVCAL: A DINNYÉID KÖZÉ AKAROD SZORÍTANI AZT A SZŐRÖS KÉPÉT, AMÍG
KÖNYÖRÖGNI NEM KEZD? VITKSAS
Billy gondolkodott egy pillanatig. Ezért szerették. Nem lökött oda nekik olyan uncsi válaszokat,
amilyeneket azok a szemét telefonlotyók szoktak. Roxanne istennő volt.
VITKSAS: IGEN. ÉS PASKOLGASD MEG LÁGYAN A FÜLEIT! CSÚNYA KUTYA!
CSÚNYA KUTYA! KÜLDÖM: PNCVCAL
Billy ismét válaszra várt. Egy üzenet jelent meg a monitoron.
MERRE VAGY, ÉDESEM? HIÁNYZOL! TULSOKL
A tulsai szeretője küldte. Roxanne egyszerre két-három kedvesével is tudott foglalatoskodni, de
most valahogy nem volt hangulatban. Nyűgösnek érezte magát. Billy megigazgatta ágyéktáját,
kicsit fölcsúszott a bugyija. Begépelt két üzenetet.
VITKSAS: MENJ ÉS SZERETGESD A KUTYUSODAT EGY DARABIG! ROXANNE
NAGYNÉNÉD NEMSOKÁRA A KÖRMÖDRE NÉZ. KÜLDÖM: PNCVCAL
TULSOKL: VEGYÉL KI EGY NAPOT, ÉS VÁSÁROLJ MAGADNAK VALAMI CSIPKÉS
CUCCOT! REMÉLEM, NEM DÖBBENT MEG A KÉRÉS. KÜLDÖM: PNCVCAL
Amíg az oklahomai válaszra várt, Billy beletúrt a tornazsákjába a vörös, magas sarkú tipegőjét
keresve. Szerette beakasztani a tűhegyes cipősarkát a szék aljába, miközben szeretőivel csevegett.
Mikor fölnézett, mintha valami mozgást látott volna a parkolóban. Biztos csak egy vendég hoz be
valamit a kocsijából.
PNCVCAL: TE DRÁGA KIS VACAK, SEMMIVEL NEM TUDNÁL MEGDÖBBENTENI!
MONDD EL, MIT VETTÉL! TULSOKL
Billy elkezdte beütni a gépbe, ügyelve a szolid fogalmazásra, hogyan is néz ki az a csipkébe
öltöztetett játék maci, amit egy katalógusban látott.
A tulsai fickó számára Roxanne szemérmes kis virág volt, a wichitai kapcsolatban pedig szadomazo
úrnő, a seattle-i kolléga szemében pedig tetőtől talpig bőrcuccba öltözött bicajos csaj. Az öregúr
Arizonában olyan, két gyermekét egyedül nevelő anyának hitte, aki alig tud kijönni recepciósi
fizetéséből. Mindig pénzt akart küldeni neki. Összesen tízen voltak. Roxanne azt adta nekik, amire
szükségük volt. Odavoltak érte.
Billy hallotta, hogy a hallban nyílnak a dupla ajtók, de nem nézett föl. Befejezte az üzenet
gépelését, és megnyomta a KÜLDÖM billentyűt.
– Segíthetek valamiben? – kérdezte gépiesen, és még mindig nem nézett föl.
– Arra mérget vehet – szólalt meg egy hang. Két hatalmas, hüllőszerű kéz vágódott le a pultra.
Mindkét kézfej egy jó méternyire volt Billytől. Fölnézett, és azt látta, hogy az ördög tágra nyitott
szája egyre közeledik az arca felé. Hátralökte magát, a sarka beakadt a szék lábába, és átesett rajta,
miközben a hatalmas ördögpofa fogai épp fölötte záródtak össze vészjósló csattanással. Billy
megeresztett egy hosszú szirénsikolyt, és amilyen gyorsan csak tudott, négykézláb mászva a pult
mögött a hátsó iroda felé igyekezett. Hátrapillantva látta, hogy az ördög átjutott a pulton, és a
nyomában van.
Alighogy beért az irodába, recepciósunk talpra ugrott, és becsapta az ajtót. Megfordult, hogy
kirohanjon a hátsó kijáraton, mikor meghallotta, kivágódik és a falnak verődik a szoba másik ajtaja.
Az iroda hátsó kijárata egy hosszú folyosóra nyílt, amelynek mindkét oldalán a vendégek szobái
sorakoztak. Billy dörömbölt az ajtókon, de egyet sem nyitottak ki, néhány helyről azonban dühödt
kiabálás hallatszott.
Hátrafordult, és a folyosó legvégén meglátta az ördögöt. A démon teljesen kitöltötte a helyet.
Összekuporodva, esetlen denevérként kúszott előre négykézláb a szűk térben. Billy a zsebébe nyúlt
a főkulcsért, megtalálta, végigszáguldott az előtéren, a saroknál bevette a kanyart, és közben
kificamította a bokáját. Égő fájdalom nyilallt a lábába. Felordított, és a legközelebbi ajtóhoz
sántikált. A horrorfilmekből jól ismert képek ötlöttek fel benne a bokájukat kificamító nőkről, akik
aztán erőtlenül a szörnyeteg karmai közé kerültek. A franc esne bele ezekbe a magas sarkú cipőkbe!
Beügyetlenkedte a kulcsot a zárba, miközben, hátrasandítva, egyfolytában a folyosót kémlelte. Az
ajtó kinyílt, és Billy pont akkor esett be a szobába, amikor a szörny befordult a háta mögötti
saroknál.
Ép lábáról lerúgta a cipőt, felegyenesedett, és fél lábon elugrált az üveges tolóajtóig. A biztonsági
reteszrúd be volt tolva. Térdre esett, és ráncigálni kezdte. Csak az előtérből szűrődött be fény, aztán
hirtelen kihunyt az is. A szörny bepréselte magát az ajtón.
– Ki a fene vagy te? – sikította Billy.
A szörnyeteg megállt. Éppen csak befért a szobába. Lekuporodva is a mennyezetet súrolta vállával.
Billy még mindig a tolóajtónál szűkölt, kétségbeesetten ráncigálva a reteszrudat. A szörny
körülnézett a szobában, óriási feje előre-hátra mozgott, akár egy keresőlámpa. Aztán Billy
megrökönyödve látta, hogy felcsavarja a villanyt. Úgy tűnt, mintha az ágyat vizsgálgatná.
– Maszi-Maca van benne?
– Micsoda? – sikoltotta Billy.
– Ez olyan masszírozós ágy, ugye?
Végre kijött a reteszrúd, és Billy a szörnyeteg felé hajította. A súlyos acélrúd a szörny arcát találta
el, majd csörömpölve a földre hullott. A szörnyeteg észre sem vette. Billy a gömbkilincs felé nyúlt,
és húzni kezdte, hogy kinyíljon az ajtó.
A rém gyorsan előrenyúlt Billy feje fölött, és egyik karmos ujjával visszalökte a tolóajtót. Billy
belecsimpaszkodott a reteszbe, de az meg sem mozdult. A rémült recepciós ekkor jajveszékelve a
padlóra rogyott, pontosan a szörnyeteg alá.
– Adj egy negyeddollárost! – szólalt meg a rém.
Billy belenézett az iszonyú óriásgyíkarcba. A szörny majd két láb szélesen vigyorgott.
– Adj már egy negyeddollárost! – mondta megint.
Billy kivett a zsebéből egy marék aprót, és riadtan felnyújtotta a szörnyetegnek.
A szörny egyik kezével még mindig zárva tartotta a tolóajtót, másik kezének két karmával pedig,
mintha csak evőpálcikák lettek volna, kicsippentett egy negyeddollárost a recepciós tenyeréből.
– Köszi! – mondta. – Imádom a Maszi-Macákat! – A démon elengedte az ajtót. – Most mehetsz –
közölte.
Billy gondolkodás nélkül félretolta az ajtót, és négykézláb kiiszkolt. Éppen fel akart állni, amikor
valami megragadta a lábát, és visszacibálta a szobába.
– Csak vicceltem! Mégse mehetsz.
A rém bokájánál fogva, fejjel lefelé tartotta a recepcióst, és közben beejtette a negyeddollárost az
éjjeliszekrényen álló fémdobozba.
Billy úgy hadonászott a levegőben, mint egy cséphadaró. Üvöltve belecsimpaszkodott a démonba,
és körmeivel kétségbeesetten markolászva, megpróbálta letépni pikkelyeit. A rém karjába vette,
akár egy játék mackót, és hátradőlt az ágyon. Lelógó lába majdnem a szemközti falnál lévő
ruhásszekrényig ért.
Billy már sikítani sem tudott, nem maradt levegője. A szörnyeteg egyik kezét levette róla, és hosszú
karmát a rémült recepciós füléhez tette.
– Ugye, te is imádod a Maszi-Macákat? – kérdezte, és ezzel belemélyesztette karmát Billy
agyvelejébe.

18
RACHEL
MIUTÁN MERLE MEGHALT, Rachel illően kivárta a gyászidőt – ami pontosan annyi
ideig tartott, amíg a bíróság elintézte az örökséggel kapcsolatos ügyeket, és Merle vagyonát
feleségére ruházta –, aztán eladta a Cessnát meg a lakókocsit, vett magának egy Volkswagen
kisbuszt, és a menedékhelyi nők tanácsát megfogadva elindult Berkeley felé. Berkeleyben, állították
jótevői, talál majd egy női közösséget, melynek tagjai segítenek neki, hogy távol tartsa magát az
erőszak mókuskerekétől. Jótevői igazat mondtak.
A hölgyek Berkeleyben tárt karokkal fogadták.
Segítettek neki lakást találni, beíratták testedző és önmegvalósító tanfolyamokra, megtanították,
hogyan védheti meg, hogyan nevelheti önmagát, és ami a legfontosabb, hogyan tehet szert
önbecsülésre. Lefogyott és megerősödött. Szinte kivirult.
Egy év múlva hozzájutott öröksége fennmaradó részéhez, és a University of California kollégiuma
mellett megvette egy kis stúdió haszonbérleti jogát, ahol aztán intenzív aerobik-tanfolyamokat
tartott. Hamarosan hírnévre tett szert, amit annak köszönhetett, hogy mindenki kemény, szigorú
rendet tartó, belevaló aerobikoktatónak tartotta. Óráira csak várakozólistáról lehetett bekerülni. A
kövér, kicsi lány szép és erőt sugárzó nőként végre megtalálta önmagát.
Rachel mindennap hat órát tartott, és maga is végigcsinálta a kemény, embert próbáló
gyakorlatokat. Néhány hónapig bírta a megterhelést, de aztán megbetegedett: egyik reggel úgy
ébredt, hogy mozdulni sem bír. Arra volt csak ereje, hogy felhívja a tanítványokat, és lemondja
óráit, semmi többre. Néhány órával később egyik tanítványa – negyvenes éveiben járó, ősz hajú,
szoborszerű nő, akit Bellának hívtak – jelent meg Rachel lakásának ajtajában.
Bella már az ajtón keresztül parancsokat kezdett osztogatni.
– Vedd le a ruháidat, és vissza az ágyba! Azonnal hozok neked teát. – Hangja mély volt, és erős,
mégis valahogy megnyugtató. Rachel tette, amit mondtak neki. – Nem tudom, mit tettél, és miért
gondolod, hogy kiérdemled azt a büntetést, amit magad rósz ki önmagadra – folytatta Bella –, de ezt
abba kell hagynod.
Bella leült ágya szélére, és amíg Rachel megitta a teát, csendben figyelt.
– Most feküdj hasra, lazíts!
Az ősz hajú parancsnoknő illatos olajjal kente be Rachel hátát, és dörzsölni kezdte. Először széles
és lassú mozdulatokkal, hogy mindenhová jusson az olajból, aztán fokozatosan egyre erősebben
mélyesztette ujjait az izmokba, mígnem Rachel majdnem felkiáltott a fájdalomtól. A masszázs után
az áldozat még kimerültebbnek érezte magát, mint előtte, és mély álomba merült.
Mikor fölébredt, Bella megismételte a procedúrát, arra kényszerítve Rachelt, hogy keserű teát
igyon, aztán pedig addig gyúrta az izmait, amíg azok fájni nem kezdtek. Rachel újra elaludt.
A negyedik alkalommal, mikor Rachel fölébredt, Bella megint csak teát hozott neki, de ezúttal a
hátán kellett feküdnie a masszírozás alatt. Bella ujjai lágyan végigfutottak a testén, hosszasan
elidőzve a mellén és a két lába között. A tea kábítóan gőzölgő páráján át Rachel észrevette, hogy
ápolónője majdnem meztelen, és ugyanazzal az illatos olajjal kente be testét, amit nála is használt.
A ház asszonyának eszébe sem jutott, hogy ellenkezzen. Mióta Bella belépett az ajtón, egyfolytában
parancsolgatott, ő pedig engedelmeskedett. Rachel kis lakásának sápadt fényében lettek szeretők.
Rachel két éve nem volt már férfival. Lágyan ölelgették, becézgették egymást, és utána Rachel már
nem törődött azzal, hogy lesz-e még férfi az életében vagy sem.
Mikor felépült, Bella bemutatta egy csoport nőnek, akik hetente egyszer a parancsnoknő házában
jöttek össze, hogy különböző szertartásokat és rituálékat végezzenek. Ezektől a nőktől szerzett
tudomást Rachel arról az új erőről, amit a bensőjében hordoz: az Istennő erejéről. Bella bevezette őt
a fehér mágia rejtelmeibe, és nemsokára már ő irányította a boszorkánygyülekezet rituáléit,
miközben mentora úgy nézett rá, mint egy büszke anya.
– Árnyald a hangodat – figyelmeztette mindig Bella. – Nem számít, mit mondasz, csak az a fontos,
hogy úgy hangozzék, mint egy templomi ének, amit az Istennőhöz intézel. A gyülekezetet az ének
erejével kell megigézni. Ez a bűbájolás értelme, drágám.
Rachel föladta a lakását, és beköltözött barátnője felújított, viktoriánus stílusú házába, közel a
University of California kollégiumához. Életében először érezte magát igazán boldognak.
Természetesen ez nem tartott sokáig.
Egy délután arra érkezett haza, hogy az ágyban találja Bellát egy kopasz, pofaszakállas
zenetanárral. Halálsápadtan nézte őket, aztán egy piszkavassal megfenyegette a pofaszakállas
idegent, aki félmeztelenül rohant ki az utcára üldözője elől. Tweedzakóját és bő nadrágját maga elé
szorítva távozott sietve.
– Azt mondtad, hogy szeretsz! – ordította Rachel Bellának.
– Tényleg szeretlek, drágám. – Bella egy csöppet sem jött ki a sodrából. Hangja mély volt, és
árnyalt, akárha énekelne. – Ez a dolog itt az erőről szólt, nem pedig a szerelemről.
– Ha nem tudtam kielégíteni az igényeidet, szólhattál volna.
– A legcsodálatosabb szerető vagy, akit valaha ismertem, Rachel. Csak, tudod, Mendellhall doktor
nevére van bejegyezve a házunk jelzálogjoga. És ez egy kamatmentes kölcsön, ha nem vetted volna
észre.
– Te kurva!
– Hát, nem azok vagyunk valamennyien, drágám?
– Én nem vagyok az.
– Te is az vagy! Én is az vagyok! Az Istennő is az! Mindegyikünknek megvan a maga ára. Legyen
az szerelem, pénz vagy hatalom, Rachel. Mit gondolsz, miért vállalják azt a sok szenvedést a nők az
óráidon?
– Eltérsz a tárgytól.
– Felelj! – követelte Bella. – Miért?
– Egészséges testet akarnak. Azt akarják, hogy erős test védje az erős lelküket.
– Szarnak ők az erős lélekre! Feszes segget akarnak, hogy kívánják őket a férfiak. Inkább
meghalnának, mintsem bevallják, mégis ez az igazság. Minél előbb felfogod ezt, annál előbb
megérted majd saját erődet is.
– Te beteg vagy. Ez mindennek ellentmond, amire tanítottál.
– Ez a legfontosabb, amit valaha is tanítani fogok neked, úgyhogy figyelj! Tudd, hogy mennyit érsz,
Rachel!
– Nem akarom!
– Azt hiszed, hogy egy olcsó lotyó vagyok, ugye? Azt hiszed, te felette állsz ezeknek a dolgoknak,
és hogy te nem adod el magad? Fizettél nálam lakbért egyáltalán?
– Fölajánlottam. Azt mondtad, nem érdekes. Én szerettelek.
– Hát, akkor ez az árad.
– Ez nem ár! Ez szerelem.
– Elkelt! – Bella kikecmergett az ágyból, és öles léptekkel róni kezdte a szobát. Járás közben
követte ősz hajának hosszú uszálya. Kivette a szekrényből a pongyoláját, magára kapta, és
megkötötte a széles selyemövet. – Olyannak szeress, amilyen vagyok, mint ahogy én is olyannak
szeretlek, amilyen vagy. Semmi sem változott meg. Mendellhall doktor vissza fog jönni, nyüszítve,
mint egy kölyökkutya. Ha attól jobban érzed magad, a tiéd lehet. Esetleg csinálhatjuk ketten is.
– Te nem vagy ép! Mégis, hogy jut ilyesmi az eszedbe?
– Rachel, mindaddig gondjaink lesznek egymással, amíg embereknek tekinted a férfiakat. Ők
alsóbbrendű lények, akik képtelenek a szerelemre. Ez a néhány pillanatnyi állati dörzsölőzésem egy
alsóbbrendű lénnyel hogyan is lehetne bármiféle hatással a kapcsolatunkra? A kettőnk közötti
kötelékre?
– Úgy beszélsz, mint egy férfi, akit rajtakaptak letolt nadrággal.
Bella felsóhajtott.
– Nem akarom, hogy találkozz a többiekkel, amíg meg nem nyugszol. Van egy kis pénz az
ékszerdobozomban. Vedd csak magadhoz, és legalább egy hétre utazz el Esalenbe! Gondold át ezt
az egészet! Mire visszajössz, sokkal jobban leszel.
– És mi lesz a többiekkel? – tudakolta Rachel. – Mégis, szerinted mit fognak érezni akkor, amikor
rájönnek, hogy ez az egész mágia és spiritualizmus, amiről papolsz, egy kalap szart se ér?
– Minden igaz! Azért követnek engem, mert csodálják az erőmet. Ez is erőm egy része. Én nem
árultam el senkit.
– Engem elárultál!
– Ha így érzed, akkor jobb, ha elmész. – Bella bevonult a fürdőszobába, és megeresztette a
fürdővizet. Rachel utánament.
– Miért mennék el? Mindent elmondhatnék nekik. Most már én is pontosan annyit tudok, mint te.
Akár én is vezethetném őket.
– Na de drága Rachel! – Bella, föl sem nézve, olajat öntött a fürdővizébe. – A férjed megöléséből
sem tanultál semmit? A pusztítás az ember sajátja.
Rachel megdöbbent. Mesélt barátnőjének a balesetről, de azt nem mondta el, hogy ő okozta. Azt
senkinek nem mondta el.
Bella végre ránézett.
– Maradhatsz, ha úgy kívánod. Én még mindig szeretlek.
– Elmegyek.
– Sajnálom, Rachel. Azt hittem, magasabb szinten állsz. – Bella lecsúsztatta magáról a pongyolát,
és beszállt a kádba. Rachel az ajtónyílásban állt, és mereven nézte barátnőjét.
– Szeretlek – mondta.
– Tudom, hogy szeretsz, drágám. Most pedig menj szépen pakolni!
Rachel még a gondolatát sem bírta elviselni, hogy Berkeleyben maradjon. Akármerre is ment,
minden Bellára emlékeztette. Telepakolta a kisbuszt, és egy hónapig járta Kaliforniát. Egy olyan
helyet keresett, ahol könnyen be tudna illeszkedni. Aztán egyik nap éppen újságot olvasott
reggelizés közben, és megakadt a szeme egy cikken. „Tények Kaliforniáról” volt a címe. Egyszerű
adatfelsorolás volt, ami a legkülönfélébb obskúrus információkkal látta el az olvasókat, akik
megtudhatták, hol termesztik a legtöbb pisztáciát Kalifornia megyében (Sacramento), hol van a
legnagyobb esélye az embernek arra, hogy ellopják a kocsiját (North Hollywood) s a többi. Ezután
látszatra érdektelen demográfiai statisztikák következtek, amik között azonban volt egy hasznos is:
melyik városban legnagyobb az egy főre jutó elvált nők aránya (Pine Cove). Rachel megtalálta a
célállomást.
Mostanra, öt év múltán, a közösség oszlopos tagja volt, a nők tisztelték, a férfiak pedig féltek tőle,
és sóvárogtak utána. Lassan és óvatosan kezdte. Gyülekezetébe csak olyan nőket vett föl, akik
önszántukból keresték meg őt – többnyire olyan asszonyok, akik már komolyan fontolgatták, hogy
elhagyják férjüket, és valamilyen támaszra volt szükségük a válási procedúra alatt. Rachel megadta
nekik ezt a segítséget, amit ők hűséges ragaszkodással háláltak meg. Alig múlt hat hónapja, hogy
fölvette gyülekezetébe a tizenharmadik és egyben utolsó tagot.
Végre be tudta mutatni azokat a rituálékat, amelyeket oly sok munka árán Bellától megtanult. A
szertartások éveken át hatástalannak tűntek. Rachel ezt annak tulajdonította, hogy még nem volt
teljes a gyülekezet. Most viszont már arra gyanakodott, hogy az általa celebrált földmágia
egyszerűen nem működik, hogy nem tud igazi erőt nyerni belőle.
Bármire rá tudta venni a gyülekezetet, és a parancsait mindig végrehajtották. Ez egyfajta erőt
jelentett a számára. Mindössze egy csábos pillantásába került, és a férfiak máris különféle
szívességeket tettek meg neki. Ez is az erejét igazolta. Csakhogy ez őt nem elégítette ki. Azt akarta,
hogy hasson a mágia. Igazi hatalmat akart.
Catch megérezte Rachel hatalom utáni sóvárgását azon a délutánon a Házatlan Csigában. Felismerte
benne korábbi, könyörtelen mestereinek jellemvonásait. Aznap este, mikor Rachel, saját
tehetetlenségén tűnődve, házának sötétjében feküdt, az ördög meglátogatta.
A nő azon az estén bezárta az ajtót, inkább megszokásból, mint félelemből. Pine Cove-ban nemigen
történtek bűncselekmények. Kilenc tájban meghallotta, hogy valaki az ajtógombbal próbálkozik, és
felült az ágyban.
– Ki az?
Mintegy válaszul az ajtó lassan befelé dőlt, az ajtófélfa reccsent egy nagyot, aztán darabokra tört.
Kinyílt az ajtó, de nem volt mögötte senki. Rachel egészen állig húzta paplanát, és az ágy végébe
menekült.
– Ki az?
Morgó hang szólalt meg a sötétben.
– Ne félj, nem bántalak.
Fényesen ragyogott a hold. Ha volt ott valaki, látnia kellett volna az árnyékát az ajtónyílásban, de
bármennyire is erőlködött, nem látott semmit.
– Ki vagy? Mit akarsz?
– Nem... te mit akarsz? – kérdezte a hang.
Rachel megrémült. A hang az ágyától alig fél méterre lévő üres helyről jött.
– Én kérdeztem először. Ki maga?
– Húúúúúúúúúúú, a múlt karácsony kísértete vagyok.
Rachel megcsípte a combját, hogy meggyőződjék, nem álmodik-e. Nem álmodott. Azon kapta
magát, hogy – akarata ellenére – egy testetlen hanggal társalog.
– A karácsony már rég elmúlt.
– Tudom. Hazudtam. Egyszer egy filmben láttam ilyet.
– Ki maga? – Rachel már közel volt a hisztériához.
– Én a maga valóra vált álma vagyok.
Valaki biztos eldugott valahol egy hangszórót a házban. Rachel félelme haraggá változott. Kiugrott
az ágyból, hogy megkeresse a bosszantó szerkezetet. Két lépés után beleütközött valamibe, és a
földre esett. Valami karomfélék fogták át a derekát. Érezte, hogy fölemelik, és visszarakják az
ágyra. Rátört a pánik. Mikor a hólyagja már nem bírta tovább, sikítani kezdett.
– Hagyja abba! – A hang elfojtotta sikításait, és megremegtette a ház ablakait. – Erre nem érek rá!
Rachel összekuporodott az ágyon. Zihált, és érezte, hogy a feje kezd kótyagossá válni. Majdnem
elájult, de valami megfogta a haját, és visszarángatta a valóságba. Rachel lázasan gondolkodott,
fogódzót keresett. Egy szellem – ez csak egy szellem lehet! Hisz ő a szellemekben? Mindenesetre,
ideje lenne elkezdeni. Lehet, hogy ő az, visszajött bosszút állni.
– Merle, te vagy az?
– Ki?
– Sajnálom, Merle, de én...
– Ki az a Merle?
– Maga nem Merle?
– Soha hírét nem hallottam.
– Hát akkor ki... mi a fene maga?
– Én a maga ellenségeinek vagyok a legyőzője. Én vagyok az erő, amit annyira áhít. Én vagyok,
élőben és egyenesen a pokolból, Catch, az ördög! Tatatta-titta! – A padlóról sztepptáncra
emlékeztető dobogás hallatszott.
– Te egy... földszellem vagy?
– Hogy mi? Földszellem... aha, persze! Az, én vagyok Catch, a földszellem.
– Én meg azt hittem, hogy nem hatnak a rituálék.
– Rituálék?
– Meg akartunk idézni téged a múlt heti összejövetelünkön, de én nem gondoltam volna, hogy
sikerülni fog, mert nem egy szűz lány vérbe áztatott hajszálával rajzoltam meg a mágikus kört.
– Hát akkor mivel?
– Egy körömreszelővel.
Csend lett. Megsértette volna a földszellemet? Itt volt az első bizonyítéka annak, hogy mágiája
működhet, ő meg elrontotta az egészet, mert nem vette komolyan a rituálé előírásait.
– Sajnálom, de nem könnyű manapság hozzájutni egy szűz lány vérbe áztatott hajszálához.
– Semmi baj.
– Ha tudtam volna, én...
– Ugyan, hagyd már!
– Megsértettelek, Nagy Szellem?
– Éppen arra készülök, hogy egy olyan nőre ruházzam rá a legnagyobb hatalmat a világon, aki
köröket rajzolgat a porba egy körömreszelővel. Nem is tudom. Várjunk csak egy percet!
– Hát akkor elhozod nekünk a harmóniát?
– Mi a francról beszélsz? – horkant föl a hang.
– Azért idéztünk meg, ó, Szellem, hogy hozd el nekünk a harmóniát.
– Ja persze, a harmóniát. De van egy feltételem.
– Mondd el, mit kívánsz tőlem, ó, Szellem!
– Később visszajövök hozzád, boszorka. Ha megtalálom, amit keresek, szükségem lesz rád: meg
kell tagadnod majd a Teremtőt, és celebrálnod kell egy rituálét. Cserébe olyan hatalmat adok neked,
amivel uralhatod a Földet. Jó lesz így?
Rachel nem akart hinni a fülének. Jóllehet magával a bizonyítékkal beszélt, még azt is alig tudta
elhinni, hogy mágiája működik. De hogy korlátlan hatalmat ígérjenek neki a világ fölött?! Nem volt
teljesen biztos abban, hogy aerobik-tanárnői múltja kellőképpen felkészítette erre.
– Mondj már valamit, asszony! Vagy inkább úgy akarod leélni az életedet, hogy hajszálakat
gyűjtögetsz a lefolyókból és körömdarabkákat a hamutartókból?
– Ezt honnan tudod?
– Én már akkor is a pogányokat irtottam, amikor Nagy Károly még élt. Nos, felelj! Mennem kell,
kezdek éhes lenni.
– Pogányokat irtottál? Azt hittem, a földszellemek jó szándékúak.
– Nekünk is vannak gyenge pillanataink. Szóval meg fogod tagadni a Teremtőt?
– Megtagadni az Istennőt? Én nem tudom, hogy...
– Nem az Istennőt! A Teremtőt!
– De az Istennő...
– Tévedés! A Teremtőt, a Mindenhatót! Segíts már ki, bébi – én nem ejthetem ki a nevét.
– A keresztények Istenére gondolsz?
– Bingó!
– Meg fogod tagadni?
– Ezt már régen megtettem.
– Nagyon jó! Várj meg, visszajövök!
Rachel még mondott volna valamit, de nem jutott eszébe semmi. Hallotta, hogy megzizzennek a
levelek a ház előtt, és az ajtóhoz futott. A holdfényben ki tudta venni a közeli réten legelő tehenek
körvonalait, és azt is látta, hogy valami mozog közöttük. Valami, ami a város felé indult, és egyre
nagyobb lett.

19
JENNY HÁZÁBAN
JENNY LEPARKOLTA a Toyotát Travis kocsija mögött, és lekapcsolta világítást.
– És most? – kérdezte Travis.
– Nem akarnál bejönni?
– Nos... – Travis úgy tett, mintha gondolkodnia kellene a kérdésen. – Igen, nagyon szeretnék.
– Csak adj egy percet, hogy rendet rakjak, oké?
– Semmi gond, úgyis meg kell néznem valamit a kocsimban.
– Köszi – mosolygott megkönnyebbülten a lány.
Kiszálltak a kocsiból. Jenny bement a házba. Travis a Chevy ajtajának támaszkodva várt, amíg a
lány eltűnik az ajtóban. Aztán kinyitotta az ajtót, és belesett. Catch, arcát egy képregénybe temetve,
az utasülésen üldögélt. Felpillantott Travisre, és elvigyorodott.
– Már meg is jöttél?
– Bekapcsoltad a rádiót?
– Még véletlenül sem.
– Jó! Közvetlenül az aksira van kötve, könnyen lemerítheti.
– Hozzá se nyúltam!
Travis a hátsó ülésen fekvő bőröndre pillantott.
– Azon tartsd rajta a szemed!
– Azt tettem.
Travis nem mozdult.
– Valami baj van?
– Tudod, olyan rémesen készséges vagy.
– Egyszerűen öröm látni, hogy végre jól érzed magad, de ezt már mondtam.
– Lehet, hogy éjszakára a kocsiban kell maradnod. Nem vagy éhes, ugye?
– Állítsd le magad, Travis. Tudod, hogy tegnap éjszaka ettem.
Travis bólintott.
– Később majd rád nézek, úgyhogy maradj itt – csukta be a kocsiajtót Travis.
Catch fölugrott, és a szélvédőn keresztül figyelte, amint Travis bement a házba. A sors fintora, hogy
mindketten ugyanarra a dologra gondoltak: nemsokára vége lesz ennek az egésznek.
Catch köhögött egyet, szájából vörös tűsarok lövellt ki, visszapattant a szélvédőről, és a pokoli
köpet nyálával mocskolta be.

Robert régi lakhelyétől egyháznyira parkolta le teherautóját. Visszasétált, és remélte is, de

félt is, hogy Jennyt rajtakapja egy másik férfival. Ahogy a házhoz közeledett, meglátta a felesége
kocsija előtt parkoló ütött-kopott Chevyt.
Már százszor lejátszotta agyában ezt a jelenetet. Kilép a sötétből, rajtakapja a nejét a pasassal, és
felordít: „Aha!” Az ezt követő események csak vázlatosan voltak meg.
De mi értelme az egésznek? Valójában ő semmin nem akarta rajtakapni a feleségét. Azt akarta,
hogy patakzó könnyekkel nyisson ajtót. Azt akarta, hogy ölelje át, és könyörögve hívja haza. Meg
akarta nyugtatni Jennyt, hogy minden nagyszerű lesz, és ő nem haragszik rá azért, mert kidobta. Ezt
a jelenetet is százszor lejátszotta már az agyában. A harmadik szeretkezésük utáni rész azonban
csak vázlatosan volt meg.
A Chevy nem szerepelt előre megírt forgatókönyvében. Olyan volt, mint egy incselkedő
filmelőzetes. Azt jelentette, hogy volt valaki a házban Jennyvel. Valaki, akit, Roberttel ellentétben,
meghívtak. Új jelenetek futottak át az agyán: kopog az ajtón, nem tágít, amíg Jenny ki nem nyitja,
bepillant a válla fölött, és meglátja a másik férfit, amint a díványon ül, őt meg szépen elküldik. A
gondolatát se bírta elviselni. Túlzottan is valóságos volt.
Lehet, hogy nem is egy pasas van bent. Talán az egyik nő a gyülekezetből, aki beugrott, hogy
megvigasztalja Jennyt a bajban. És akkor az álom újra visszatért. Megint a sivatagban volt egy
székhez kikötve. Jennyt nézte, amint egy másik férfival szeretkezik. A kis szörny meg sós
kekszeket nyomogatott a szájába.
Robert most jött rá, hogy már jó néhány perce álldogál az utca közepén, bámulja a házat, és közben
gyötri önmagát. Viselkedj felnőtt módjára! Menj oda, és kopogj az ajtón! Ha Jennynél van valaki,
kérj elnézést, és gyere vissza később. Már a gondolatra is erősödni kezdett mellkasában a fájdalom.
Nem, egyszerűen menj el! Menj vissza Szipi lakókocsijába, és hívd föl holnap! Ha arra gondolt,
hogy még egy éjszakát egyedül kell töltenie, ilyen szívfájdalmak közepette, csak tovább fokozódott
a fájás mellkasában.
Robert határozatlansága mindig feldühítette Jennyt. Most ez a tulajdonsága egyszerűen lebénította
őt. „Csak válassz ki egy irányt, és indulj el Robert! – mondogatta mindig a felesége. – Annál, hogy
itt üldögélsz, és sajnálod önmagadat, rosszabb már nem jöhet.”
De én egyedül csak ehhez értek igazán, gondolta.
Egy teherautó kanyarodott be a sarkon, és lassan közeledett. Robert villámgyorsan cselekedett. A
Chevyhez rohant, és lebukott mögötte. Bujkálok a saját házam előtt. Hülyeség, gondolta. Mégis
olyan érzése volt, hogy minden arra járó észrevenné, milyen kicsi és gyenge. Nem akarta, hogy
meglássák.
A teherautó idegesítő lassúsággal gurult el a ház előtt, aztán a sofőr fölpörgette motort, és elhúzott.
Robert még jó darabig guggolt a Chevy mögött, mielőtt megmozdult.
Meg kell tudnia.
„Csak válassz ki egy irányt, és indulj el!” Elhatározta, hogy beles az ablakon. A nappali két ablaka
mintegy másfél méterre volt a földtől. Mindkettő régimódi, nehezékes tolóablak.
A virágosládákba Jenny muskátlit ültetett. Ha elég erősek, fel tudná húzni magát, és beleshetne az
összehúzott függönyök közti résen.
Ocsmány dolog, ha az ember a saját felesége után kémkedik. Undorító és perverz! Ezen eltűnődött
egy pillanatra, aztán átvágott az udvaron az ablakok felé. Jelenlegi lelkiállapotánál még egy
ocsmány, undorító és perverz dolog is jóval kecsegtetőbb volt.
Megmarkolta a virágosládák szélét, és kipróbálta, elbírják-e a súlyát. Elbírták. Felhúzódzkodott,
állát a ládába akasztotta, és bekémlelt a függönyök közti nyíláson.
A díványon ültek, háttal neki. Jenny és egy férfi. Először azt hitte, Jenny meztelen, de aztán
észrevette fekete ruhájának vállpántjait. Rég nem viselte ezt a ruhát.
Rossz üzenete van, mondogatta mindig, arra célozva, hogy túl szexi.
Megbűvölten meredt rájuk, valóra vált félelmei lebénították, mint a szarvast az autó fényszórói. A
férfi megfordult, hogy mondjon valamit Jennynek. Robert meglátta az arcélét. A rémálombeli fickó
volt, az a pasas, akit a Házatlanban látott délután.
Nem bírta tovább. Leereszkedett a földre. Egy csomó fájó kérdés kavargott a fejében. Ki ez a fickó?
Mi olyan nagyszerű rajta? Mije van, amije neki nincs? És, ami a legfájóbb, mióta zajlik ez az egész?
Tétova léptekkel elindult az utca felé. Az ő házában üldögélnek, az ő díványán – azon a díványon,
amit összekuporgatott pénzükön vettek Jennyvel. Hogy tehetett ilyet a felesége? Hát nem a
házasságára emlékezteti őt abban a házban minden? Hogy képes leülni arra a díványra egy másik
férfival? Vajon az ő ágyában fognak dugni? Úgy rátámadt a mellkasi fájdalom, hogy majd kétrét
görnyedt.
Arra gondolt, hogy megrongálja a pasas kocsiját. Egyébként is elég ócska már. Eressze le a
gumikat? Törje be a szélvédőt? Pisáljon a benzintartályba? Nem jó! Akkor be kellene vallania, hogy
kémkedett. Valamit mégis tennie kell!
Esetleg találhat valamit a kocsiban, amiből megtudja, ki ez a házassággyilkos. Benézett a Chevy
ablakain. Nem sok látnivaló volt benne: néhány készételes doboz, egy képregény az első ülésen és
egy Haliburton-bőrönd a hátsón. Ezt Robert azonnal felismerte. Ugyanilyenben tartotta négyszer
ötös fényképezőgépét. A gépet eladta, a bőrönd pedig, lakbér fejében, a Szipié lett.
Ez a fickó fényképész? Ezt csak egy módon tudhatja meg. Kezét tétovázva a kocsiajtó kilincsére
tette. És mi van, ha kijön a pasas, miközben ő a kocsijában matat? Akkor mit csinál? A francba is!
A fickó meg az ő életében matat, hát nem? Megpróbálta kinyitni az ajtót. Nem volt bezárva.
Kinyitotta és benyúlt.

20
EFFROM
KATONA VOLT. Szabad pillanataiban, mint minden katona, hazagondolt, és arra a lányra,
aki várta őt. Egy dombon ült. Körülötte hullámzott az angol vidéki táj. Sötét volt, de szeme már
hozzászokott a hosszú őrség alatt. Szívta a cigarettáját, és a fura alakzatokat bámulta a dombokon,
amiket a telihold varázsolt rájuk, mikor meg-meghasadt az alacsonyan szálló felhők takarója.
Szinte gyerek volt még, alig tizenhét éves. Szerelmes volt egy barna hajú, kék szemű lányba, akit
Amandának hívtak. Combját lágy pihék borították, amik csiklandozták tenyerét, amikor szoknyáját
a csípőjéig csúsztatta. Jóllehet Anglia tavaszban zöldellő dombjait bámulta, mégis a lány combján
játszó őszi nap fényeit látta maga előtt.
Megnyíltak a felhők, engedték, hogy a hold bevilágítsa a tájat.
A lány egészen a térdéig húzta le a gatyáját.
A lövészárkok csak négynapi járásra voltak. Mélyet szívott a cigarettájából, és elnyomta a fűben.
Sóhajtva fújta ki a füstöt.
A lány keményen és nedvesen megcsókolta, aztán magára húzta.
Egy árnyék jelent meg a távoli hegyen, feketén és éles körvonalakkal. Figyelte, amint az árnyék
végigsiklott a dombok oldalán. Nem, ez nem lehet, gondolta. Soha nem repülnek teliholdnál.
Persze, a felhőtakaró!
Kereste a léghajót az égen, de nem látott semmit. A csendet csak a tücskök szexis ciripelése törte
meg. Az árnyékot leszámítva nyugodt volt a táj. Amanda emlékképe eltűnt a szeme elől. Nem maradt
más, csak a hatalmas, szivar alakú árnyék, ami közeledett feléje csendesen, mint a halál.
Tudta, hogy rohannia kellene riadót fújni, figyelmeztetni a barátait, de ő csak ült és figyelt. Az
árnyék megnőtt, a hold elsötétült. Megborzongott, a léghajó közvetlenül fölötte repült. Még a
motorok hangját is hallotta, amint távolodott. Aztán holdfény árasztotta el, az árnyék továbbsuhant.
Túlélte. A léghajó nem szabadította rá a gyomrában rejlő halált. Ekkor kezdődtek a robbanások a
háta mögött. Megfordult, és figyelte a tüzeket s a felvillanó fényeket a távolban. Hallotta barátainak
sikolyait, akik arra ébredtek a táborban, hogy mindannyian égnek. Felnyögött, fejét a térde közé
temette, és minden alkalommal megrázkódott, amikor egy bomba felrobbant.
Aztán felébredt.
 Nincs igazság! Effrom biztos volt ebben. Egy szikrányi, szemernyi, jottányi igazság sincs az
egész világon. Ha lenne, nem fosztaná meg őt az alvástól egy több mint hetven évvel ezelőtt történt
eset. Nem, az igazság csak mítosz, ami meghalt, akárcsak a többi mítosz. A megtapasztalt dolgok
realitása fojtotta meg mindet.
Effrom túl nyugtalan volt ahhoz, hogy az igazság kimúlását gyászolja. Felesége a flanellepedőket
húzta fel az ágyra, hogy férje kényelmes melegben lehessen, amíg ő távol van. (Még ennyi év után
is egy ágyban aludtak – soha nem gondoltak arra, hogy ez másként legyen.) A lepedő most nehéz és
nyirkos volt az izzadságtól. Pizsamája esőverte köpenyként tapadt rá.
Miután délutáni szundikálása elmaradt, korán lefeküdt, megkísérelte visszacsalogatni a feszes
tornamezbe öltözött fiatal nőkről szóló álmait. Tudatalattija azonban összeesküdött gyomrával, és
inkább egy lidérces álmot küldött rá. Az ágy szélén ülve érezte, hogy úgy fortyog a gyomra, mint a
kannibálok üstje, belülről kifelé emésztve meg őt.
Annak a kijelentésnek, hogy Effrom nem volt különösebben jó szakács, körülbelül annyi
igazságtartalma volt, mint annak az állításnak, hogy a genocídium nem különösen hatékony formája
a nagyközönséggel való kapcsolat ápolásának. Az öregúr úgy döntött, hogy a félkész
burgonyafalatkák éppen úgy megteszik, mint bármilyen más étel, és még csak nem is jelentenek
kihívást szakácsművészeti képességei számára. Figyelmesen elolvasta az elkészítés módjára
vonatkozó instrukciókat, aztán a folyamat meggyorsítása érdekében elvégzett néhány matematikai
műveletet: húsz perc 375 fokon az annyi mint alig tizenegy perc 575 fokon. A matematikai
megközelítés fagyott belsejű faszénbrikettekre emlékeztető falatkákat eredményezett. Effrom
viszont alig várta, hogy ágyba kerüljön, így aztán nyakon öntötte ketchuppal, és megette mind.
Sejtelme sem volt arról, hogy lelkük visszatér, a zeppelintámadás hagymázos álomképeit hozva
magával. Soha nem rémült meg ennyire, még a lövészárokban sem, ahol lövedékek fütyültek el a
feje fölött, és mustárgázt sodort a szél. A dombok közt suhanó árnyék mindennél félelmetesebb
volt.
De most, az ágy szélén ülve ugyanazt a bénító félelmet érezte. Bár halványodott már az álom, nem
könnyebbült meg attól, hogy biztonságban ül az ágyában. Inkább azt érezte, hogy olyasmire ébredt,
ami a rémálomnál is rosszabb. Valaki járt a házban. Ez a valaki úgy csépelt-csapkodott, mint egy
kétéves gyerkőc a lábaspüfölő versenyen.
Bárki volt is az, a nappalin keresztül jött. A háznak fapadlója volt, aminek az öregúr minden
nyikordulását, reccsenését ismerte. A nyikorgó hangok az előszoba felé tartottak. A betolakodó
kinyitotta a fürdőszobaajtót, amit két ajtó választott el Effrom hálószobájától.
Az öregúrnak eszébe jutott a régi pisztoly a zoknis fiókban. Van még ideje? Félelmét legyőzve,
Effrom a szekrényhez csoszogott. Járása olyan merev és bizonytalan volt, hogy majdnem ráesett a
szekrényre.
Megreccsent a padló a vendégszoba előtt. Hallotta, hogy kinyílik az ajtaja. Igyekezz!
Kihúzta a fiókot, és addig kotorászott a zoknik között, amíg meg nem találta a fegyvert. Egy angol
pisztoly volt, amit még a háborúból hozott haza – egy Webley 45-ös revolver. Szétnyitotta, mint
egy vadászpuskát, és belenézett a cilinderekbe. Üres! Keresgélni kezdte a töltényeket a zoknik alatt.
A töltények egy félhold alakú acéltálkán sorakoztak hármasával, azért, hogy a hat cilindert két
gyors mozdulattal be lehessen tölteni. Az angolok fejlesztették ki ezt a módszert, hogy
használhassák ugyanazokat a perem nélküli lövedékeket, amiket az amerikaiak a coltjaikban.
Effrom megtalálta az egyik félhold alakú tálkát, és a pisztolyba ejtette a golyókat. Aztán nekiindult,
hogy megkeresse a hang gazdáját.
Szobájának ajtógombja elfordult. Nincs idő! Fölrántotta a pisztolyt, csak félig volt töltve. Lassan
nyílni kezdett az ajtó. Effrom az ajtó közepére irányította a Webleyt, és meghúzta ravaszt.
A pisztoly kattant, a kalapács egy üres cilinderre csapott. Ismét meghúzta a ravaszt, és a fegyver
eldördült. A kis hálószobában olyan erős volt a hangja, mintha a világ vége jött volna el. Egy
jókora, szakadozott szélű lyuk tátongott az ajtón. Az előtérből éles női sikoly hallatszott. Effrom
kezéből kiesett a pisztoly.
Csak állt egy pillanatig, a dörrenés és a sikoltás visszhangzott a fejében. Aztán eszébe jutott e
felesége. – Te jó ég! Amanda! – Már futott is. – Atya jó Úristen, Amanda! Én... – Feltépte az ajtót,
hátrahőkölt, és a melléhez kapott.
A szörnyeteg négykézláb állt. Felsőteste betöltötte az ajtónyílást. Nevetett.
– Átvertelek, átvertelek! – kántálta.
Effrom az ágyig hátrált és ráesett. Szája mozgott, mint egy felhúzható műfogsor, de hang nem jött
ki rajta.
– Szép lövés volt, öreg! – állapította meg a szörny. Mint afféle obszcén szépségtapaszt, Effrom látta
az összezúzódott lövedék maradványait a szörnyeteg felső ajkán. Az iszonytató lény karmának
egyetlen mozdulatával fricskázta le a golyót. A nehéz fémdarab tompa puffanással hullott a
szőnyegre.
Effrom nehezen vette a levegőt. Minden egyes lélegzésnél jobban szorított a melle. Az ágyról a
földre csúszott.
– Ne halj meg, öreg! Kérdeznem kell egy-két dolgot. El sem tudod képzelni, mennyire
lelombozódnék, ha meghalnál itt nekem.
Effrom agyában fehér köd gomolygott. Mellkasa égett a fájdalomtól. Érzékelte, hogy valaki beszél
hozzá, de a szavakat nem értette meg. Próbálta kinyitni a száját, de egy árva szó sem jött ki rajta.
Végre levegőhöz jutott.
– Sajnálom, Amanda, sajnálom! – nyögte zihálva.
A szörnyeteg bemászott a szobába, és egyik kezét az öregember mellkasára tette. Effrom a
pizsamáján át érezte a kemény, pikkelyes érintést. Föladta a dolgot.
– Ne! – ordította a démon. – Nem fogsz meghalni!
Effrom már nem volt a szobában. Egy dombon ült Angliában, és figyelte, amint a halál árnyéka
lebegve suhan feléje a mezőkön át. A zeppelin most őrá támadt, nem a táborra. Ült a dombon, és
várta a halált. Sajnálom, Amanda!
Nem, ma este nem.
Ki mondta ezt? Egyedül volt a hegyen. Hirtelen tudatára ébredt a mellkasában perzselő
fájdalomnak. A léghajó árnyéka fakulni kezdett, aztán az angol táj szertefoszlott. Hallotta a
lélegzését. Visszakerült a hálószobájába.
Megnyugtató melegség öntötte el a mellkasát. A fájdalom alábbhagyott. Megmarkolta a szörny
egyik karmát, és megpróbálta lefeszíteni a mellkasáról, de az nem mozdult. Nem kapott bele a
húsba, csak feküdt rajta.
A szörny beszélni kezdett hozzá.
– Olyan klassz voltál azzal a pisztollyal, meg úgy általában. Meg is jegyeztem magamban, milyen
dörzsölt ez az öreg fószer. Aztán egyszerre csak elkezdtél nyavalyogni és nyüszögni, teljesen
elrontva az első benyomást. Hová lett az önbecsülésed?
Effrom érezte, hogy a megnyugtató meleg a végtagjaira is átterjed. Agya ki akart kapcsolni, hogy
lemerüljön az öntudatlanság rejtekébe, és elő se jöjjön napestig, de valami visszatartotta.
– Most már jobb, ugye? – A szörny elvette a kezét, a hálószoba sarka felé hátrált, ahol aztán
keresztbe tett lábbal leült. Úgy nézett ki, mint a gyíkok Buddhája, hegyes füle csikorogva karcolta a
mennyezetet, mikor fejét mozdította.
Effrom gyors pillantást vetett az ajtóra. A démon úgy két méterre lehetett. Ha el tudna menni
mellette, akkor talán... Vajon milyen gyorsan mozog egy ilyen benga bestia a ház szűk terében?
– Csupa lucsok a pizsid – mondta a szörny. – Át kéne öltöznöd, mert különben kinyúlsz.
Effrom elképedt, hogy milyen gyorsan váltott az agya. Valóságnak fogadja el ezt az egészet. A
szörnyeteg itt van a házában, beszél hozzá, ő pedig valóságként éli meg az egészet. De nem, ez nem
lehet igaz!
– Te nem vagy valódi – mondta.
– Ahogy te sem – vágott vissza a szörny.
– De én az vagyok – felelte Effrom, ostobának érezve magát.
– Bizonyítsd be – replikázott a démon.
Effrom elgondolkodva feküdt az ágyon. Félelmének nagy részét morbid, hátborzongató csodálkozás
váltotta föl.
– Nem kell bebizonyítanom! Itt vagyok előtted.
– Hát hogyne! – mondta a démon hitetlenkedve.
Effrom fölkászálódott, és közben észrevette, hogy nem ropognak a térdízületei, és a hátát negyven
éve kínzó fájdalom is megszűnt. A helyzet furcsasága ellenére pompásan érezte magát.
– Mit csináltál velem?
– Hogy én? Én nem vagyok valódi! Hogy csinálhatnék bármit is?
Effrom érzékelte, hogy a metafizikus sarokba hátrált vissza, ahonnan már csak a helyzet
elfogadásával menekülhet ki.
– Rendben van, valódi vagy. Mit csináltál velem?
– Nem hagytam, hogy bekrepálj.
Effrom végre kapcsolt. Látott már erről egy filmet: a gyógyítás hatalmával rendelkező idegenek
érkeztek a Földre. Ám legyen! Ez itt ugyan nem egy bájos kis cserzett bőrű, villanykörtefejű idegen,
mint a filmben, de viszont nem szörny. Ez itt egy tökéletesen normális egyén, aki egy másik
bolygóról érkezett.
– Hát akkor, akarod használni a telefont vagy valami mást?
– Minek?
– Hogy hazatelefonálj. Nem akarsz hazatelefonálni?
– Ne szórakozz velem, öreg. Tudni akarom, miért volt itt Travis ma délután.
– Nem ismerek semmiféle Travist.
– Itt volt ma délután. Te beszéltél vele. Láttam.
– A biztosítási ügynökre gondolsz. A feleségemmel akart beszélni.
A szörny olyan gyorsan mozdult előre, hogy Effrom majdnem hátraesett az ágyon, mikor el akarta
kerülni az ütközést. Az ajtón való kislisszolás reménye egy pillanat alatt szertefoszlott. A szörny ott
magasodott felette. Effrom érezte bűzös leheletét.
– A varázsigékért jött ide! Azokat akarom, méghozzá most, öreg, különben a beleidnél fogva
aggatlak föl a függönyrúdra.
– Az asszonnyal akart beszélni. Én semmiféle varázsigéről nem tudok. Talán Washingtonban kellett
volna landolnod. Ott intézik az ilyen ügyeket.
A szörny fölkapta Effromot, és megrázta, mint egy rongybabát.
– Hol a feleséged, öreg?
Effrom szinte hallotta, hogy kattog az agya. A szörny keze kiszorította belőle a szuszt. Felelni
próbált, de erejéből csak egy patetikus nyögésre futotta.
– Hol van? – A démon az ágyra dobta az öregembert.
Effrom égő fájdalmat érzett, amikor a levegő végre visszaszüremlett a tüdejébe.
– Montereyben van, látogatóban a lányunknál.
– Mikor jön vissza? Ne hazudj! Észreveszem, ha hazudsz.
– Miből fogod észrevenni?
– Próbáld csak ki! A beleid jól kiegészítik majd a berendezést.
– Reggel itthon lesz.
– Ennyi elég is – mondta a szörny. Vállánál fogva megragadta az öregembert, és keresztülhúzta a
szobán. Effrom válla kiugrott a helyéből, hátába és mellkasába iszonyú fájdalom nyilallt. Mielőtt
kiadta volna a lelkét, utolsó gondolata ez volt: Istenem, segíts, megöltem a feleségemet!

21
AUGUSTUS BRINE
– MEGTALÁLTAM ŐKET! A kocsi Jenny Masterson háza előtt parkol – viharzott be
Augustus Brine a házba, mindkét kezében egy-egy bevásárlószatyorral.
Gian Hen Gian a konyhában egy kerek, kék dobozból éppen sót töltött egy Koolaid-kancsóba.
Brine a kandallóra rakta a szatyrokat.
– Segíts behozni ezeket! Van még néhány a kocsiban.
A kobold a kandallóhoz sétált, és belenézett a csomagokba. Az egyik szárazelemekkel és
dróttekercsekkel volt tele. A másikban körülbelül négy hüvelyk hosszúságú és egy hüvelyk
átmérőjű papundeklihengerek sorakoztak.
Gian Hen Gian kivette az egyik hengert a szatyorból, és maga elé tartotta. A henger egyik végéből
zöld, vízhatlan gyújtózsinór állt ki.
– Mik ezek?
– Fókabombák – felelte Brine. – A Hadászati és Vadászati Hivataltól kapják a halászok, hogy
elriasszák a fókákat a hálóktól és a horgászzsinegektől. Egy egész köteggel volt a boltban.
– A robbanószerek hatástalanok az ördöggel szemben.
– Van még öt csomag a kocsiban. Behoznád azokat? – Augustus kezdte sorba rakni a bombákat a
kandallón. – Nem tudom, mennyi időnk van még.
– Mi vagyok én, valami toplák szolga? Igavonó állat? Nekem, Gian Hen Giannek, a dzsinnek
királyának le kellene alacsonyodnom odáig, hogy egy tudatlan halandó helyett cipekedjek, aki
petárdákkal akar támadni egy pokolbeli ördögre?
– Ó, király – vágott közbe Augustus ingerülten –, hozd már be azokat az istenverte szatyrokat, hogy
befejezhessem ezt az ügyet még hajnal előtt.
– Semmi értelme!
– Nem felrobbantani akarom, egyszerűen csak tudni szeretném, hol van, ha már egyszer te képtelen
vagy féken tartani hatalmas erőddel, ő, dzsinnek királya!
– Tudod, hogy képtelen vagyok rá.
– A szatyrokat!
– Te egy ostoba, elvetemült alak vagy, Augustus Brine. Még a hárembeli szajhák altáji tetveiben is
több intelligenciát véltem fölfedezni, mint benned.
A kobold kimasírozott az ajtón, és sűrű szitkait elnyelte az éj. Brine akkurátusan körbetekercselte a
bombák gyújtózsinórjait vékony, műselyem borítású ezüsthuzallal, ami majd felhevül az áram
hatására. Nem éppen helyes módszere a robbantásnak, de Brine a napnak ebben az órájában nem
tudott hozzájutni fojtósapkákhoz.
A kobold két bevásárlószatyorral a kezében pillanatok alatt visszatért.
– Rakd a székre! – intett Brine a fejével.
– Ezek a szatyrok liszttel vannak tele – jegyezte meg Gian Hen Gian. – Kenyeret szándékozol sütni,
Augustus Brine?

22
TRAVIS ÉS JENNY
VOLT VALAMI JENNYBEN, ami arra késztette Travist, hogy egész életét, mint egy
pénzérmékkel teli zsebet, kiborítsa a kávézóasztalra, hadd válogasson a lány kedvére, és tartson
meg magának belőle, amennyit akar. Ha másnap reggel még itt lesz, beszélni fog a lányról
Catchnek, de most még nem.
– Szeretsz utazni? – kérdezte Jenny.
– Kezdek belefáradni. Jól jönne egy kis szünet.
Jennifer kortyolt egyet vörösboros poharából, és már tizedszer húzkodta térdére a szoknyáját. A
díványon még mindig volt köztük egy semleges zóna.
– Egyetlenegy biztosítási ügynököt sem ismertem, aki hasonlított volna rád. Remélem, nem zavar,
amit mondok, de a biztosítási emberek általában rikító színű blézerben járnak, és émelyítő
pacsuliszagot árasztanak. Egyetlen olyannal sem találkoztam, aki őszintének tűnt volna bármiben is.
– Ez is csak egy munka. – Travis remélte, hogy Jenny nem fog a részletek felől érdeklődni. Nem
tudott semmit a biztosításról. Azért választotta ezt a foglalkozást, mert ma délután Effrom Elliot
biztosítási ügynöknek nézte, ezért aztán ez volt az első, ami az eszébe jutott.
– Amikor gyerek voltam, egy biztosítási ember jött a házunkba, hogy életbiztosítást adjon el
apámnak – mesélte Jenny. Az egész családot a tűzhely elé gyűjtötte, és készített rólunk egy polaroid
képet. Szép felvétel volt. Apám ott állt mellettünk az egyik oldalon, és nagyon büszkének látszott.
Amint körbeadtuk egymás közt a képet, a biztosítási ügynök kikapta apám kezéből, és így szólt:
„Milyen szép család!” Aztán kitépte apámat a képből, és ezt kérdezte: „Most mit fognak csinálni?”
Én sírva fakadtam, apám pedig megrémült.
– Sajnálom, Jenny – szólalt meg Travis. Talán azt kellett volna mondania, hogy kereskedelmi
ügynök, aki főleg kefében utazik. De vajon nincs-e neki egy fájó emléke a kefékről is?
– Te is ezt csinálod, Travis? Abból élsz, hogy megrémíted az embereket?
– Szerinted?
– Szerintem nem nézel ki biztosítási ügynöknek.
– Jennifer, el kell mondanom neked valamit...
– Jól van! Elnézést, egy kicsit kemény voltam veled. Ez a munkád, és kész! Én se gondoltam volna,
hogy pincérnő leszek ennyi idős koromban.
– Mi szerettél volna lenni? Úgy értem, amikor kislány voltál, mi szerettél volna lenni
felnőttkorodban?
– Őszinte legyek?
– Hát hogyne!
– Anyuka akartam lenni. Azt akartam, hogy családom legyen, egy szép házam, és álljon mellettem
egy férfi, aki szeret. Eléggé földhözragadt vágyaim voltak, nem?
– Nem, nincs azokkal semmi baj. És mi történt aztán?
Jennifer kiitta a borospoharát, és töltött még magának az asztalon álló üvegből.
– Ha egyedül vagy, nem lehet családod.
– Na de...
– Travis, nem akarom tönkretenni az estét azzal, hogy egyfolytában a házasságomról beszélek.
Mostanában azon vagyok, hogy változtassak egy kicsit az életemen.
Travis ráhagyta a dolgot. Jenny a férfi hallgatását egyetértésnek vette és felélénkült.
– És te mi akartál lenni felnőttkorodban?
– Őszintén?
– Ne mondd, hogy te is háziasszonynak készültél.
– Az én időmben minden lány annak készült.
– Te hol nőttél föl, Szibériában?
– Pennsylvaniában. Egy farmon.
– És mi akart lenni nagykorában ez a pennsylvaniai kisfiú?
– Pap.
A lány nevetett.
– Nem ismertem senkit, aki pap akart lenni. Mit csináltál, amikor a többi fiú katonásdit játszott,
megadtad a végtisztességet a halottaknak?
– Nem erről volt szó! Az anyám mindig azt akarta, hogy pap legyek. Mihelyt elég nagy lettem,
elmentem a papneveldébe. Nem vált be.
– Ezért aztán biztosítási ügynök lettél. Gondolom, az bevált. Valahol olvastam, hogy az összes
vallást és biztosítótársaságot a halálfélelem tartja fenn.
– Ez elég cinikus megállapítás – jegyezte meg a démontulajdonos.
– Sajnálom, Travis. Én nem nagyon hiszek egy olyan mindenható lényben, aki a háborút és az
erőszakot dicsőíti.
– Pedig jobban tennéd!
– Meg akarsz téríteni?
– Nem, csak az a helyzet, én tökéletes bizonyossággal tudom, hogy Isten létezik.
– Senki sem tudhat semmit tökéletes bizonyossággal. Én nem vagyok hitetlen. Sok dologban hiszek,
de sokban kételkedem.
– Ezzel én is így voltam.
– Voltál? Mi történt? Egyik este meglátogatott a Szentlélek, és azt mondta, hogy „Menj utadra, és
árulj biztosítási kötvényeket”?
– Valahogy így – válaszolta a démontulajdonos, mosolyt erőltetve magára.
– Travis, te nagyon különös ember vagy.
– Én tényleg nem akartam a vallásról beszélni.
– Rendben! Reggel majd mesélek a hiedelmeimről. Meg fogsz döbbenni, ebben biztos vagyok!
– Kétlem, de tényleg... azt mondtad, reggel?
Jenny a férfi felé nyújtotta a kezét. Legbelül nem volt meggyőződve arról, hogy helyesen
cselekszik, de remek ötletnek tűnt – és nem is volt rossz érzés.
– Elrontottam valamit? – kérdezte Travis. – Mintha megharagudtál volna.
– Ugyan miért haragudnék rád?
– A hitem miatt.
– Nagyon jópofán adod elő.
– Jópofán? Jópofán! Szerinted a római katolikus egyház jópofa? Most legalább száz pápa forog a
sírjában.
– Nem baj, őket nem hívtam meg. Gyere közelebb!
– Biztos? Sok bort ittál.
Jenny egyáltalán nem volt biztos, mégis bólintott. Ő egyedülálló nő, tán nem? Tetszik neki Travis,
tán nem? A fenébe is, most már úgyis beindult a dolog.
Travis odébb csúszott a díványon, Jenny mellé, és átölelte a lányt. Az első csókok sutára sikeredtek
– a férfi túlságosan figyelt magára, Jenny pedig még mindig azon tűnődött, hogy egyáltalán jó ötlet
volt-e behívnia Travist a házába. A férfi most szorosabban ölelte magához. A lány megadó ívben
feszülő háttal hozzásimult, aztán mindketten megfeledkeztek gátlásaikról. A külvilág megszűnt
létezni számukra. Mikor végül abbahagyták a csókolózást, a férfi Jenny hajába temette arcát, és
erősen magához szorította, hogy a lány ne tudjon elhúzódni, és ne vegye észre a könnyeket
szemében.
– Jenny – mondta lágyan –, én már annyi ideje...
A lány elcsitította, és kezével a férfi hajába túrt.
– Minden csodálatos lesz! Egyszerűen csodálatos!
Az is volt, talán azért, mert mindketten féltek, vagy talán mert tényleg nem ismerték egymást –
esetleg azért, mert szerepet játszva, csak a múló pillanattal kellett szembenézniük. Az éj során
játszott szerepeik váltakoztak. Először mindegyikük adott, amikor a másiknak szüksége volt rá,
később pedig, mikor a szükség már nem sokat nyomott a latban, az örömért játszottak csupán. A
dolgok valahogy így történtek: Jenny volt a megnyugvást adó, Travis a nyugalmat befogadó – majd
a férfi a megértő tanácsadó szerepét öltötte magára, a nő pedig a gyámoltalan, vallomást tevő
asszonyét – aztán kedves nővérré vált Jenny, Travis pedig szenvedő beteggé – megint később
Travis naiv lovászfiút játszott, és Jenny volt a csábító hercegné – ezután a férfi kiképző őrmesterré
vedlett, a nő pedig nyeretlen újonccá – végül Jenny a kegyetlen gazda szerepét kapta, míg Travis a
tehetetlen rabszolgalányét.
A kora hajnal meztelenül találta őket a konyha kövén, miután Travis egy őrjöngő Godzillát
alakított, Jenny pedig a mit sem sejtő Tokiót. Egy kenyérpirító fölött guggoltak, mindkettőjüknél
vajjal bőven megkent konyhakés, készen arra, hogy lecsapjanak a pengével – akár a jelre váró
hóhér. Elpusztítottak egy vekni pirítós kenyeret, fél font vajat, negyed gallon tofufagylaltot, egy
doboz teljes őrlésű lisztből készült krémpiskótát, egy zacskó sótlan, kék színű kukoricapelyhet,
valamint egy biogörögdinnyét, aminek vastag sugárban lövellő rózsaszín leve lecsurgott arcukon,
miközben mindketten kacagtak.
Eltelten, kielégülten, ragadós-édesen tértek vissza az ágyba, és meleg ölelésbe fonódva álomba
merültek.
Talán nem szerelem volt az, ami összekötötte őket, hanem inkább menekülésre és felejtésre vágytak
mind a ketten. És ezt meg is kapták.
Három órával később megszólalt az ébresztőóra, és Jenny elment, hogy kiszolgáljon a H. P.
kávézóban. Travis, aki álomtalanul aludt, felsóhajtott és elmosolyodott, amikor a lány búcsúcsókot
cuppantott homlokára.
Aztán jöttek a robbanások, és Travis üvöltve ébredt.
 Negyedik rész
HÉTFŐ

Az a sok szép, derék fiú!

S halott volt mind, szegény:
S ezerszer ezer nyálkás dolog
Élt tovább, ahogyan én.
Samuel Taylor Coleridge:
Rege a vén tengerészről
(Szabó Lőrinc fordítása)

23
RIVERA
RIVERA KÉT EGYENRUHÁS rendőr kíséretében lépett be a lakókocsi ajtaján. Amint
Robert fölült a pamlagon, menten a hasára fordították és megbilincselték. Még mielőtt egészen
magához tért, Rivera felolvasta neki a jogait. Mikor Robertnek kitisztult a feje, Rivera egy székben
üldögélt vele szemben, és egy papírdarabot dugott az orra elé.
– Robert, én Alphonse Rivera detektív őrmester vagyok. – Másik kezével gyorsan felvillantotta
jelvényét. – Ez itt a maga és a Szipi elfogatási parancsa. Házkutatási parancsunk is van, amit a
helyetteseim, Deforest és Perez pillanatokon belül foganatosítanak.
Egy egyenruhás rendőr tűnt föl a lakókocsi távoli végében.
– Nincs itt, őrmester.
– Kösz – mondta neki Rivera, majd Robert felé fordult. – Sokkal jobban jár, ha most rögtön
elmondja, hol találhatom meg a Szipit.
Robert lassan kezdte felfogni, mi is történik körülötte.
– Szóval maga nem díler? – kérdezte álmosan.
– Gyorsan vág az esze, Masterson! Hol van a Szipi?
– Szipinek semmi köze az egészhez. Már két napja elment. Én vettem el a bőröndöt, mert tudni
akartam, ki az a fickó, aki a feleségemmel volt.
– Miféle bőröndöt?
Robert a padló felé intett a fejével. Ott feküdt a Haliburton-bőrönd. Nem volt kinyitva. Rivera
fölemelte, és a zárnyelvet vizsgálgatta.
– Számzáras – mondta Robert. – Nem tudtam kinyitni.
Rivera helyettesei közben átkutatták a lakókocsit.
– Főnök, megtaláltuk! – kiáltotta egyikük a hátsó hálószobából.
– Maradjon itt, Robert, rögtön jövök.
Rivera fölállt, és a hálószoba felé indult volna, mikor Perez jelent meg a konyhában, kezében egy
másik alumíniumbőrönddel.
– Ez az? – kérdezte a detektív őrmester.
Perez, egy napbarnított spanyol, aki túl magasnak tűnt ahhoz, hogy helyettes legyen, a bőröndöt a
konyhaasztalra lökte, és fölnyitotta a tetejét.
– Telitalálat! – mondta.
A bőröndben, gusztán elrendezett sorokban, ott feküdtek a „gazdagító gaz” műanyag fóliába
csomagolt takaros tömböcskéi. Robert érezte a marihuána enyhe, bűzös borzra emlékeztető szagát.
– Hozom a bevizsgálómasinát – folytatta Perez.
Rivera mélyet szippantott, és gúnyosan méregette Perezt.
– Rendben, persze az is lehet, hogy csak fűnyiradék, amit fontonként mértek ki.
Perezen látszott, hogy szívére vette Rivera csípős megjegyzését.
– De hát a jegyzőkönyvhöz kell!
Rivera egy kézmozdulattal elküldte, visszament a pamlaghoz, és leült Robert mellé.
– Nagy bajban van, barátom!
– Nézze, sajnálom, hogy olyan durva voltam magával tegnap, amikor benézett hozzám – jegyezte
meg bágyadt mosollyal. – Eléggé ki voltam akadva.
– Tálaljon ki, Robert! Mondja meg, hol a Szipi!
– Nem tudom.
– Akkor viszont maga fogja elvinni a balhét azért a cuccért ott az asztalon.
– Azt sem tudtam, hogy a lakókocsiban van. Azt hittem, fiúk, maguk a másik bőrönd miatt jöttek,
azért, amit elemeltem.
– Robert, maga meg én most szépen elmegyünk a kapitányságra, és alaposan megbeszéljük a
dolgot. Mindent elmondhat a bőröndről meg azokról a palikról, akikkel a Szipi kapcsolatban állt.
– Rivera őrmester, nem akarok udvariatlan lenni vagy ilyesmi, de nem voltam teljesen magamnál,
amikor ismertette az ellenem felhozott vádakat... uram!
Rivera fölsegítette Robertet, és kivezette a lakókocsiból.
– Marihuána birtoklása eladás céljából, valamint a marihuána árusítása céljából létrehozott
bűnszövetkezetben való részvétel. Ami azt illeti, a második vádpont sokkal rázósabb!
– Szóval nem is tudtak a bőröndről, amit én csentem el?
– Egyáltalán nem érdekel az a bőrönd. – Rivera betuszkolta Robertet a rendőrautóba. – Vigyázzon a
fejére!
– Elhozhatnák azt is, legalább megtudnánk valamit a tulajdonosáról. Maguk, fiúk, ki tudják nyitni a
laborban, és...
Rivera válaszként bevágta a kocsiajtót, aztán odafordult Deforesthez, aki épp kilépett a
lakókocsiból.
– Markolja föl azt a bőröndöt a nappaliban, és címkézze föl!
– Abban is fű van, őrmester?
– Nem hiszem, de ennek a dilinyósnak valamiért fontos!

24
AUGUSTUS BRINE
AUGUSTUS BRINE A FURGONJÁBAN üldögélt, egy telekkel odébb Jenny házától.
A gyenge hajnali fényben alig tudta kivenni Jenny Toyotájának és az előtte parkoló öreg Chevynek
a körvonalait. A mellette lévő utasülésen a dzsinnek királya ült, csipás kék szeme épphogy kilátszott
a műszerfal mögül.
Brine titkos recept szerint készült kávéját szürcsölgette. A termosz már üres volt, Gus az utolsó
csészényi kávét ízlelgette. Talán ez a legeslegutolsó csésze az életében. Megpróbált a Zen nyugalmi
állapotába eljutni, de nem sikerült. Le is torkolta magát: minél jobban erőlteted, annál távolabbra
kerülsz! Mintha a saját fogadat harapnád, semmit sem érsz el, és semmid se marad, amivel
elérhetnéd – tartja a Zen egyik közmondása. A teljes feledést legkönnyebben úgy érhetné el, ha
hazamenne, és néhány üveg borral elpusztítaná néhány millió agysejtjét – ez viszont most nem
lenne jó megoldás.
– Nyugtalan vagy, Augustus Brine. – A kobold már egy jó órája csendben volt. Hangjának hallatán
Brine annyira megriadt, hogy majdnem kilötykölte a kávéját.
– A kocsi! – mondta Brine. – És ha az ördög a kocsiban van? Ez az, amit nem tudunk kideríteni.
– Megyek és megnézem.
– Megnézed? Azt mondtad, láthatatlan!
– Beszállok a kocsiba, és körbeszimatolok. Ha ennyire közel van, megérzem a jelenlétét.
– És ha ott van?
– Visszajövök, és elmondom neked. Nekem nem tud ártani.
– Nem jó! – vakarta meg a szakállát Augustus. – Azt akarom, hogy csak az utolsó percben tudják
meg, hogy itt vagyunk. Inkább megkockáztatom én!
– Remélem, nagyon gyors vagy, Augustus Brine. Ha Catch meglát, azonnal rád támad.
– Gyors vagyok – mondta Brine olyan magabiztossággal, aminek nemigen volt alapja. Kövér
öregembernek érezte magát – fáradt volt, és kicsit nyugtalan a túl sok kávétól és a kevés alvástól.
– Ott a nő! – bökte meg csontos ujjával a kobold.
Jenny jött ki a házból pincérruhájában. Lejött a bejárati lépcsőn, és a keskeny előkerten át a
kocsijához ment.
– Legalább még életben van! – Brine felkészült az indulásra. Most, hogy Jenny nem volt a házban,
egyik gondjuk megoldódott, de csak kevés idejük maradt a cselekvésre. Az ördög gazdája
bármelyik pillanatban kijöhet. Ha nem áll készen a csapda, minden elveszhet!
A Toyota motorja kétszer felmordult, aztán lefulladt. A kipufogócsőből kék füstpászmák lövelltek
ki. A motor hörgött egyet, beindult, köhögni kezdett és lefulladt. Újabb kék füstpászmák.
– Ha visszaindul a házba, meg kell állítanunk! – hadarta Brine.
– Ezzel elárulod magadat. Semmit sem fog érni a csapda!
– Nem hagyhatom, hogy visszamenjen a házba!
– Az a nő csak egy a sok közül, Augustus Brine. Catch, az ördög, ezreket fog megölni, ha nem
állítjuk le.
– Jenny a barátom.
A Toyota ismét felhörgött, nyöszörögve, mint egy sebzett állat, aztán beindult. Jennifer gázt adott,
és olajos füstcsíkot hagyva maga után, elhajtott.
– Ez az! – mondta Brine. – Menjünk! – Beindította a furgont, előbbre ment és megállt.
– Kapcsold ki a motort! – javasolta a kobold.
– Te nem vagy észnél! Járatjuk!
– Hogy hallod meg az ördögöt, ha akkor jön, amikor még nem vagy kész?
Brine morogva leállította a motort.
– Indulás! – adta ki a parancsot.
Mindketten kiugrottak, és a kocsi hátuljához rohantak. Augustus lenyitotta a hátsó ajtót. A raktérben
ötkilós liszteszsákok sorakoztak. Mindegyik tetejéből egy drót lógott ki. Gus mindkét kezével
felkapott egy zsákot, az előkert közepére futott, és közben drótot húzott maga mögött a földön. A
kobold nagy nehezen lecibált egy zsákot a furgonról, és akár egy csecsemőt, karjában cipelte el a
kert túlsó sarkába.
Brine minden egyes fordulónál érezte, hogy egyre jobban erősödik benne a páni félelem. Az ördög
bárhol lehetett. A kobold egy ágra lépett a háta mögött, mire Augustus, melléhez kapva,
hátrapördült.
– Csak én vagyok – mondta a kobold. – Ha az ördög itt lesz, először engem vesz majd üldözőbe.
Talán lesz időd elmenekülni.
Kilencven másodperccel azután, hogy elkezdték, a kertben liszteszsákok sorjáztak, és a földön
pókhálószerű drótköteg kanyargott visszafelé a furgonig. Brine beemelte a koboldot a raktérbe, és
két ólomhuzalt nyomott a kezébe. Gian Hen Gian fogta a huzalokat, egy akkumulátor fölé guggolt,
amit Brine ragasztószalaggal a platóra erősített.
– Számolj tízig, aztán érintsd a huzalokat az aksihoz! Amint felszikráznak, indítsd a kocsit!
Brine megfordult, és a kerten át a bejárati lépcsőhöz futott. A kis veranda alatt nem volt elég hely
ahhoz, hogy alábújhasson, így aztán mellé kuporodott. Arcát a kezébe temette, és számolni kezdett
magában, hét, nyolc, kilenc, tíz. Brine fölkészült a robbanásra. A fókabombák nem elég hatékonyak
ahhoz, hogy sérülést okozzanak, ha egyenként robbannak, de ha húsz darab csinnadrattázik
egyszerre, akkor komoly lökéshullámokat idézhetnek elő. Tizenegy, tizenkettő, tizenhárom,
tizennégy, a fenébe! Brine felállt, és megpróbált benézni a raktérbe.
– A drótok, Gian Hen Gian!
– Megvan! – jött a válasz.
Mielőtt Brine bármit is mondhatott volna, megkezdődtek a robbanások – nem egy, hanem
durranások egész sorozata hallatszott, mintha egy hatalmas petárdafüzér lépett volna működésbe.
Egy pillanatra fehér lisztporba öltözött a világ. Aztán örvénylő lángfolyam jelent meg a ház elején,
és gombatölcsért húzva maga után felszökött az ég felé, miközben a levegőben száguldó lisztfelhő
felizzott, ami újabb robbanássorozatot eredményezett. A fenyőfák alsó ágai megperzselődtek, és az
égő tűlevelek vad ropogásba kezdtek.
A lángtenger láttán Brine a földre vetette magát, és tarkójára kulcsolta kezét. Mikor a robbanások
hangja elült, talpra állt, és megpróbálta kivenni a liszt-, füst- és koromfelhőkön át, hogy mi is
történt. Hallotta, hogy nyílik mögötte a bejárati ajtó. Megfordult, és az ajtónyílás felé nyúlt. Érezte,
hogy keze beleakad egy férfi ingébe. Hátrahőkölt, csak remélte, hogy nem egy ördögöt rántott le a
lépcsőn.
– Catch! – ordította a férfi. – Catch!
Brine, aki semmit sem látott a portól, vaktában a hadonászó férfi felé ütött. Csontos ökle valami
keménybe ütközött, és a férfi magatehetetlenül a karjába esett. Brine hallotta, hogy indul a
teherautó. Az ájult embert keresztülhúzta a kerten, a járó motor felé. A távolban felvijjogott egy
sziréna.
Brine nekiment a teherkocsinak, mielőtt meglátta. Kinyitotta az ajtót, és belökte a férfit az első
ülésre, amitől Gian Hen Gian nekivágódott a másik ajtónak. Brine beugrott a kocsiba, sebességbe
tette, és maga mögött hagyva a lisztkásás lángtengert, elindult a reggel fényei felé.
– Nem mondtad, hogy tűz is lesz – méltatlankodott a kobold.
– Nem tudtam. – Brine köhögött, és kitörölte a lisztet a szeméből. – Azt hittem, hogy minden töltet
egyszerre robban. Elfeledkeztem arról, hogy a gyújtózsinórok nem egyforma gyorsasággal égnek.
Mint ahogy azt sem tudtam, hogy a liszt lángra kap – azt csak arra szántam, hogy mindent befedjen,
és így megláthassuk a közeledő ördögöt.
– A Catch nevű ördög ott sem volt!
Brine közel volt ahhoz, hogy elveszítse önuralmát. A liszt- és koromrétegnek köszönhetően, úgy
nézett ki, mint egy feldühödött himalájai majomember.
– Ezt meg honnan tudod? Ha nem rejt el a lisztfelhő, mostanra akár már halott is lehetnék.
Korábban sem tudtad, hogy merre jár, hát akkor most honnan tudod, hogy nem volt ott? Mondd,
mégis honnan tudod?
– A démontulajdonos elveszítette hatalmát Catch fölött. Különben nem árthattál volna neki.
– Miért nem mondtad ezt előbb? Miért nem mondod el ezeket előre?
– Kiment a fejemből.
– Akár meg is ölhetett volna.
– Meghalni a nagy Gian Hen Gian szolgálatában – micsoda megtiszteltetés! Irigyellek, Augustus
Brine. – A kobold levette sapkáját, lerázta róla a lisztet, és a fejfedőt a melléhez tartva tisztelgett.
Kopasz feje volt az egyetlen testrésze, amit nem lepett be a liszt.
Augustus Brine nevetni kezdett.
– Mi olyan mulatságos?
– Úgy nézel ki, mint egy koszlott barna kréta – horkant föl nevetve Brine. – Dzsinnek királya,
hagyjál már békében egy kicsit!
– Mi olyan mulatságos?!
Balját a volánon tartva, Augustus Brine jobb öklének hirtelen csapásával leterítette a
démontulajdonost.

25
AMANDA
AMANDA ELLIOT AZT MONDTA a lányának, korán akar indulni, hogy elkerülje a
csúcsforgalmat. Az igazság persze az volt, hogy otthonától távol nem tudott jól aludni. Nem bírt
volna elviselni még egy reggelt Estelle vendégszobájában, csendben lapítva és arra várva, hogy
fölébredjen a ház. Ötkor fönn volt, felöltözött, és fél hat előtt már úton volt. Estelle a kocsifelhajtón
állt hálóingben, onnan integetett, mikor anyja elhajtott.
Az elmúlt néhány évben Amanda látogatásai gyászosra és szomorúra sikeredtek. Estelle nem győzte
hangoztatni, hogy minden anyjával töltött pillanat akár az utolsó is lehet. Amanda eleinte
nyugtatgatta lányát, igyekezett meggyőzni, hogy még sok-sok évig vele lesz. Múltak az évek, ám
Estelle csak nem akarta ejteni a témát, és Amanda most már válaszképpen összehasonlította saját
energikusságát lánya semmittevő férjének, Herbnek a tohonyaságával. – Ha ujjai nem matatnának
állandóan a távkapcsolón, senki nem mondaná meg, hogy él.
Amandát ugyan néha idegesítette Effrom, aki úgy bajmolódott a ház körül, mint egy vén kandúr, de
elég volt csak az Estelle díványára ragadt Herbre gondolnia, és férje máris kedvezőbb színben tűnt
föl előtte. Herbbel összehasonlítva, Effrom Errol Flynn és Douglas Fairbanks volt egy személyben:
egy hősi hitvestárs! Amanda már alig várta, hogy újra lássa.
Öt mérfölddel a megengedett sebességhatár fölött vezetett, erőszakosan váltogatva a sávokat,
miközben állandóan a visszapillantó tükröket figyelte a járőrkocsik miatt. Öregasszony létére nem
volt hajlandó öregasszony módjára vezetni.
A hazáig vezető százmérföldes utat alig több mint másfél óra alatt tette meg. Effrom most a
műhelyében van, a fafaragásain dolgozik és pöfékel. Amanda semmivel sem tudhatott többet a
cigarettákról, mint amennyit arról tudhatott, hogy férjeura reggelenként a női tévétornát bámulja. A
férfiaknak szükségük van külön bejáratú titkaikra és tiltott élvezeteikre, legyenek azok valóságosak
vagy képzeletbeliek. A dobozból elcsent süti mindig édesebb, mint a tányérra kitett. És semmi sem
ébreszti fel jobban a buja vágyakat, mint a puritanizmus. Amanda jól játszotta szerepét, folyton a
sarkában volt Effromnak, ügyelt, hogy férje a lebukástól félve állandóan résen legyen, mint ahogy
arra is vigyázott, hogy igazándiból sohase kapja rajta.
Ma is beáll majd a felhajtóra, egy kicsit fölpörgeti a motort, utána meg ráérősen megy be a házba,
hogy Effrom biztosan meghallja érkezését, és legyen ideje szagtalanító sprayjel eltüntetni a dohány
jellegzetes illatát. Az sem tűnt föl az öregfiúnak, hogy a szagtalanítót ő veszi és hordja haza a
boltból a többi cuccal együtt? Ostoba öregember!
Mikor belépett a házba, maró, égett szag ütötte meg az orrát. Nem ismerte a kordit szagát, ezért arra
gondolt, hogy Effrom főzött valamit. Bement a konyhába, arra számítva, hogy valamelyik
serpenyőjét elszomorító állapotban találja. A konyha azonban, a pulton lévő néhány kekszmorzsát
leszámítva, tiszta volt. Lehet, hogy a műhelyből jön ez a szörnyű szag.
Amanda, ha tehette, nem ment Effrom műhelyének a közelébe, főleg a fafaragáshoz használt nagy
sebességű fúrók hangja miatt, amik a fogorvosi rendelők kellemetlen hangulatát idézték föl benne.
Ma semmiféle zaj nem szűrődött ki a műhelyből.
Óvatosan kopogott az ajtón, hogy meg ne ijessze férjét.
– Effrom, megjöttem. – Ezt meg kell hallania. Borzongás futott át rajta. Ezerszer is elképzelte már,
hogy Effromot mereven és kihűlve találja, de valahogy mindig sikerült elhessegetnie magától a
gondolatot.
– Effrom, nyisd ki az ajtót! – Amanda soha be nem tette a lábát a műhelybe. Leszámítva azt a
néhány játékot, amiket Effrom karácsony táján hozott elő a jótékonysági egyletek megsegítésére,
Amanda férjének egyetlenegy szobrát sem látta soha. A műhely Effrom féltve őrzött birodalma volt.
Amanda kezét az ajtógombon tartva várt. Talán hívnia kellene valakit. Esetleg felhívhatná az
unokáját, Jennifert, hogy jöjjön át. Nem akart egyedül szembesülni azzal, hogy Effrom meghalt. De
mi van, ha csak megsebesült, és ott fekszik a padlón, segítségre várva? Benyitott a műhelybe.
Effrom nem volt ott. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, de aztán újból aggódni kezdett. Hol lehet?
A műhely polcain mindenütt faragott fafigurák sorakoztak, néhány egészen apró is akadt közöttük,
de voltak nagyok is. Minden egyes szobor meztelen nőt ábrázolt. Amanda alaposan szemügyre vette
őket. Teljesen elbűvölte férje titkos életének ez az új oldala. A nőalakok futottak, feküdtek,
guggoltak és táncoltak. Néhány, még kezdeti állapotban lévő darab kivételével minden faragvány
fényezett volt, leolajozott és hihetetlen részletességgel megmunkált. És egy dolog közös volt
bennük: Amandát ábrázolta valamennyi.
Többségük fiatalabb korát idézte, de összetéveszthetetlenül ő volt mindegyik szobor: az álló
Amanda, a fekvő Amanda, a táncoló Amanda, mintha Effrom így próbálta volna megóvni,
megvédeni őt. Érezte, hogy egy sikoly készül kiszökni belőle, és könnybe lábad a szeme. Hátat
fordított a szobroknak, és kiment a műhelyből. Hol vagy, te vén csibész?
Szobáról szobára járt, benézett minden sarokba és szekrénybe – Effromot nem találta. Effrom nem
szokott sétálni menni. És még ha lett volna is kocsija, mostanában már nem vezet autót. Ha elment
volna valahová egy barátjával, lenne itt pár soros üzenet. Különben is, már rég meghalt az összes
barátja. A Pine Cove-i Pókerklub sorra veszítette el tagjait, mígnem a pasziánsz vált az egyetlen
lehetséges játékká a városban.
Kiment a konyhába, és megállt a telefon mellett. Kit hívjon? A rendőrséget? A kórházat? Mit
fognak szólni, ha elmondja nekik, hogy már majdnem öt perce itthon van, és nem találja a férjét?
Azt fogják javasolni, hogy várjon. Nem fogják megérteni, hogy Effromnak egyszerűen itt kell
lennie. Sehol máshol nem lehet.
Fölhívja az unokáját, Jenny tudni fogja, hogy mit kell tenni. Ő majd megérti.
Mély lélegzetet vett és tárcsázott. Az üzenetrögzítő hangját hallotta. Állt, és a búgó hangra várt.
Mikor megszólalt, megpróbálta fegyelmezni a hangját.
– Jenny, drágám, itt a nagyi beszél. Hívj vissza! Nem találom a nagypapát. – Lerakta a kagylót, és
zokogni kezdett.
Megszólalt a telefon, Amanda hátrahőkölt, de még a második kicsengés előtt fölvette.
– Halló?
– Ó, remek, tehát otthon van – szólt bele egy női hang. – Mrs. Elliot, bizonyára észrevette a golyó
ütötte lyukat a hálószoba ajtaján. Ne ijedjen meg! Ha jól figyel, és követi az utasításaimat, minden
rendben lesz.

26
TRAVIS TÖRTÉNETE
AUGUSTUS BRINE AZ EGYIK nagy bőrfotelben ült a kandalló előtt. Vörösbort ivott egy
öblös talpas pohárból, és füstöt eregetett tajtékpipájából. Megfogadta, hogy csak egy pohár bort
iszik, véget vetve ezzel az adrenalin kontra koffein párviadalnak a gyomrában, amit az emberrablás
óta egyfolytában érzett. Most már a harmadik pohárnál tartott, és a bor áradó melegséggel töltötte
el. Hagyta, hogy az ábrándos kábulatban gondolatai elkalandozzanak, mielőtt belefogott volna a rá
váró kemény feladatba: a démontulajdonos kikérdezésébe.
A fickó, akit egy másik bőrfotelbe ültettek és megkötöztek, nemigen tűnt veszélyesnek. És mégis,
ha Gian Hen Giannek hinni lehet, ez a komor kinézetű fiatalember a legveszélyesebb emberi lény a
földön.
Brine azon tűnődött, hogy megmosakodjon-e, mielőtt felébreszti a foglyát. Ahogy belenézett a
fürdőszobatükörbe – szakállát és ruháját korom lepte el, izzadság csíkozta bőrére vastagon rászáradt
a sáros trutymó –, úgy döntött, hogy a kihallgatás alatt sokkal félelmetesebb lesz jelenlegi
állapotában. Miután megtalálta a repülősót az orvosságos szekrényben, fürödni küldte Gian Hen
Giant, amíg ő pihen. Valójában nem akarta, hogy a kobold bent legyen a szobában, mialatt ő a
démontulajdonost faggatja. A dzsinnek királyának szitkozódása és összefüggéstelen hablatyolása
csak megnehezítette volna az amúgy is bonyolult feladatot.
Augustus borospoharát és pipáját az asztal végére tette, aztán fölemelte a pamutkendőbe burkolt
repülősós kapszulát. A fiatalember fölé hajolt, és szétpattintotta a kapszulát az orra alatt. Egy
pillanatig nem történt semmi, és Brine már attól tartott, hogy túl keményen ütötte meg, de a
démontulajdonos ekkor köhögni kezdett, Brine-ra nézett és felordított.
– Nyugodjon meg... semmi baja – csitította Brine.
– Catch, segíts rajtam! – A sasorrú férfi megpróbált kiszabadulni a kötelek szorításából.
A vegyesbolt-tulajdonos nemtörődömséget színlelve fogta a pipáját, és rágyújtott. A fogoly egy
percen belül megnyugodott.
Brine vékony füstcsíkot fújt kettőjük közé, a levegőbe.
– Catch nincs itt. Csak magára számíthat.
Úgy tűnt, Travis elfelejtette, hogy leütötték, elrabolták és megkötözték. Figyelme Brine utolsó
kijelentésére irányult.
– Mit jelent az, hogy Catch nincs itt? Maga tud Catchről?
Brine fontolgatta, hogy előjöjjön-e az „Itt csak én kérdezek” című jelenettel, amelyet már oly
sokszor látott bűnügyi filmekben, de jobban átgondolva a dolgot, rájött, hogy ostobaság lenne. Ő
nem egy keménykedő fickó, miért játszaná ezt a szerepet?
– Igen, tudok az ördögről. Tudom, hogy embereket eszik, és tudom, hogy maga a mestere.
– Honnan tudja?
– Az nem számít – mondta Brine. – Azt is tudom, hogy elvesztette a hatalmát Catch felett.
– Tényleg? – Travist láthatóan őszintén megdöbbentette ez a hír. – Nézze, én nem tudom, hogy ki
maga, de nem tarthat itt. Ha Catch ismét felügyelet nélkül van, én vagyok az egyetlen, aki meg
tudja állítani. Most már valóban nagyon közel vagyok ahhoz, hogy véget vessek ennek az egésznek,
nem akadályozhatnak meg benne.
– De miért aggódik emiatt?
– Hogyhogy miért aggódom? Lehet, hogy maga tud Catchről, de fogalma sem lehet arról, hogy
milyen tud lenni, ha felügyelet nélkül marad.
– Hát – mordult föl Brine –, én azt nem értem, hogy miért aggódik maga Catch pusztításai miatt.
Maga idézte meg, nem? Maga küldi gyilkolni, nem?
Travis hevesen tiltakozott.
– Maga ezt nem érti. Én nem az vagyok, akinek gondol. Én ezt soha nem akartam, és most
lehetőségem van rá, hogy véget vessek az egésznek. Engedjen el, csak én tudok pontot tenni a dolog
végére.
– Miért bízzak magában? Maga gyilkos.
– Nem, Catch az.
– Mi a különbség? Ha én tényleg elengedem magát, az azért lesz, mert már mindent elmondott, amit
tudni akartam, mint ahogy azt is, miként használhatom fel a kapott információkat. Nos, akkor én
most figyelek, maga pedig beszélni fog.
– Nem mondhatok magának semmit. És biztosíthatom, hogy maga nem is akar tudni semmit.
– Tudni akarom, hol van Salamon pecsétje. Hallani akarom a varázsigét, amivel vissza lehet küldeni
Catchet. Amíg ezeket meg nem tudom, maga nem megy sehova.
– Salamon pecsétje? Nem tudom, miről beszél.
– Nézze – különben is, hogy hívják?
– Travis.
– Nézze, Travis – folytatta Brine –, a társam meg akarja kínozni. Nekem nem tetszik az ötlet, de ha
a bolondját járatja velem, lehet, hogy mégis ez lesz az egyetlen megoldás.
– Nem két fickó kell a jó zsaru, rossz zsaru játékhoz?
– A társam fürdik. Látni akartam, hogy dűlőre jutok-e magával, mielőtt a közelébe engedném a
barátomat, akiről nem is igazán tudom, hogy mire képes... még abban sem vagyok biztos, hogy
kicsoda-micsoda. Szóval, ha zöld ágra tudnánk vergődni egymással, mindketten jobban járnánk.
– Hol van Jenny? – kérdezte Travis.
– Semmi baja! Dolgozik.
– Nem fogja bántani?
– Én nem vagyok terrorista, Travis. Nem akartam belekeveredni ebbe, mégis megtörtént. Nem
akarom bántani magát, Jennynek meg sohasem ártanék. Ő a barátom.
– Szóval ha elmondom, amit tudok, akkor elenged?
– Ebben állapodtunk meg. De meg kell bizonyosodnom afelől, hogy amit mond, az igaz. – Brine
megnyugodott. Ez a fiatalember nem úgy fest, mint aki a tömeggyilkosok bármely tulajdonságával
is rendelkezne. Ráadásul egy kicsit naivnak is tűnik.
– Oké, elmondok mindent, amit Catchről és a varázsigékről tudok, de esküszöm magának, hogy
Salamon pecsétjéről még csak nem is hallottam. A történetem egyébként meglehetősen különös.
– Szinte sejtettem – mondta Brine. – Vágjon bele! – Öntött magának egy pohár bort, újból
rágyújtott a pipájára, és lábát a kandallónak támasztva hátradőlt a széken.
– Mint mondtam, meglehetősen furcsa történet következik.
– Elkezdené végre?
– Maga akarta! – Travis mély lélegzetet vett. – A Pennsylvania állambeli Clarion városában
születtem, ezerkilencszázban.
– Baromság! – szakította félbe Brine. – Maga legfeljebb huszonöt éves lehet, egy nappal se több!
– Sokkal tovább fog tartani, ha állandóan félbeszakít. Csak figyeljen, meglátja, minden részlet a
helyére kerül majd.
Brine mormogva Travis felé bólintott, hogy folytassa.
– Egy farmon születtem. Szüleim ír bevándorlók voltak, sötét írek. Hat gyermekük volt: két fiú és
négy lány, én voltam a legidősebb. Anyám azt akarta, hogy pap legyek. Ő ösztökélt, hogy tanuljak,
és jelentkezzem a szemináriumba. Alighogy megfogantam, ő már azon dolgozott a helyi
egyházmegyében, hogy felajánlhasson engem az Úr szolgálatára. Mikor kitört az első világháború,
kikönyörögte a püspöktől, hogy korengedménnyel vegyenek föl a papneveldébe. Már csak idő
kérdése volt, ezt mindenki tudta, hogy Amerika belépjen a háborúba. Anyám a szemináriumban
akart tudni, mielőtt behívhattak volna a hadseregbe. A világi középiskolákba járó fiúk mind
Európában voltak, mentőautókat vezettek, és néhányat közülük már meg is öltek. Anyám nem
akarta elpuskázni az esélyt, hogy fiából pap legyen, egy olyan jelentéktelen ügy miatt, mint a
világháború. Tudja, a kis öcsém egy kicsit lassú volt – szellemileg, ha érti, mire gondolok –, szóval
én voltam anyám egyetlen reménye.
– Tehát bekerült a szemináriumba – szakította félbe Brine. Már idegesítette a történet lassú
kibontakozása.
– Igen, tizenhat évesen. Ez azt jelentette, hogy legalább négy évvel fiatalabb voltam a többi fiúnál.
Anyám csomagolt nekem szendvicseket, én pedig nagy nehezen fölvettem egy három számmal
kisebb, viseltes fekete öltönyt, és fölszálltam az Illinois felé tartó vonatra.
Meg kell értenie, hogy én nem akartam belekerülni ebbe az ördögbalhéba – én valóban pap akartam
lenni. Mindazok közül, akiket gyerekkoromban ismertem, a pap tűnt számomra az egyetlen olyan
embernek, akinek valamiféle hatalma van a világ dolgai felett. A termés tönkremehet, a bank
csődbe juthat, az emberek megbetegedhetnek és meghalhatnak, de a pap és a templom mindig itt
van, nyugodtan és rendíthetetlenül. És persze vonzott az egyház miszticizmusa is.
– És a nők? – érdeklődött Brine. Lélekben már fölkészült, hogy egy eposzt kell végighallgatnia, és
mintha Travisnek is szüksége lett volna arra, hogy kibeszélhesse magából az egészet. Brine azon
kapta magát, hogy akarata ellenére kezdi megkedvelni a fiatalembert.
– Az embernek nem hiányzik az, amit soha nem is ismert. Persze voltak sürgető vágyaim, de hát
ezek bűnös gondolatok voltak, nem? Ilyenkor csak azt kellett mondanom, „Távozz tőlem, sátán!”,
és már nem is törődtem a dologgal.
– Ez eddig a leghihetetlenebb dolog, amit elmondott – kétkedett Brine. – Tizenhat éves koromban
számomra a szex jelentette az élet egyetlen értelmét.
– A többiek is így gondolkodtak a szemináriumban. Mivel fiatalabb voltam társaimnál, Jasper atya
– a növendékek fegyelmezésével megbízott prefektus – csak az én kedvemért egy speciális
módszerhez folyamodott. Egyfolytában dolgoztatott, hogy ne juthassanak eszembe tisztátalan
gondolatok. Esténként, mikor a többiek imádkozással vagy meditációval tölthették az idejüket,
engem a kápolnába küldtek ezüstöt pucolni. Amíg a társaim ettek, én a konyhában gürcöltem,
tálaltam, és edényeket mosogattam. Két éven át hajnaltól éjfélig nem volt nyugtom, csak az órák és
a mise alatt pihenhettem egy kicsit. Mikor visszaestem a tanulásban, Jasper atya még keményebben
bánt velem.
A Vatikán megajándékozta a papneveldét egy ezüst gyertyatartókészlettel, amit az oltár díszítésére
szánt. Feltehetőleg valamelyik régen élt pápa megrendelésére készültek több mint hatszáz évvel
ezelőtt. A gyertyatartók voltak a szeminárium legbecsesebb tárgyai, és nekem kellett tisztogatnom
őket. Jasper atya estéről estére ott állt mellettem, szidott és szapult tisztátalan gondolataim miatt.
Annyit csiszatoltam az ezüstöt, hogy a végén már egészen fekete lett a kezem, Jasper atya azonban
még mindig elégedetlen volt velem. Ha voltak is tisztátalan gondolataim, ez csak azért volt, mert ő
állandóan eszembe juttatta, hogy vannak.
Nem voltak barátaim a szemináriumban. Jasper atya megbélyegzett, és a többi növendék kerülte a
társaságomat, attól félve, hogy kihívják maguk ellen a prefektus haragját. Mindig írtam haza, ha
alkalmam nyílott rá, de valamilyen okból soha nem kaptam választ a leveleimre. Gyanítani
kezdtem, hogy Jasper atya tartja vissza a leveleimet.
Egyik este, amikor éppen az ezüstöt tisztogattam az oltárnál, Jasper atya lépett be a kápolnába, és
előadásba fogott a gonosz természetemről.
„Tisztátalan vagy, gondolataidban és tetteidben egyaránt, és mégse gyónod meg bűneidet – mondta.
– Gonosz vagy, Travis, és nekem kötelességem, hogy kiűzzem belőled a gonoszt!”
Nem bírtam tovább. „Hol vannak a leveleim? – fakadtam ki. – Maga elszakít engem a családomtól.”
Nagyon dühbe gurult. „Igen, visszatartom a leveleidet. Téged a gonosz méhe szült a világra,
máskülönben hogy kerültél volna ide ilyen fiatalon? Nekem nyolc évet kellett várnom, hogy ide
kerülhessek – nyolc évet kint, a kegyetlen világban, míg közben másokat szerető szívébe fogadott
Krisztus.”
Végre megtudtam, hogy miért engem szemelt ki magának. Semmi köze nem volt ennek az én lelki
tisztátalanságomhoz. Egyszerűen féltékeny volt az atya. Megkérdeztem: „És maga, Jasper atya,
maga meggyónta már a féltékenységét és a rátartiságát? És a kegyetlenségét is meggyónta?”
„Még hogy én kegyetlen vagyok? – Kinevetett, és ez volt az első alkalom, hogy tényleg féltem tőle.
– Krisztus szívében nincs kegyetlenség, ezek csak a hit próbatételei. Elégtelen a hited, Travis. De
majd én megmutatom neked.”
Azt mondta, hogy feküdjek le kinyújtott karral az oltár lépcsőjére, és imádkozzam erőért. Egy
pillanatra kiment a kápolnából, és mikor visszatért, hallottam, hogy valami suhog a levegőben.
Fölnéztem és láttam, hogy egy fűzfavesszőből font, vékony korbácsot tart a kezében.
„Hát, nincs benned alázat, Travis? Hajts fejet a mi Urunk előtt!”
Hallottam, hogy mögém lép, de látni nem láttam. Hogy miért nem mentem el rögtön akkor, azt nem
tudom. Talán azt hittem, Jasper atya tényleg a hitemet teszi próbára, hogy ő az én keresztem, amit
cipelnem kell.
Hátul föltépte a taláromat, fölfedve csupasz hátamat és lábamat. „Nem kiabálsz, Travis. Minden
ütésre egy Üdvözlégyet mondasz. Akkor kezdjük!” – mondta. Aztán éreztem a csapást a hátamon,
és azt gondoltam, kiabálni fogok, de egy Üdvözlégyet mondtam helyette. Elém dobott egy olvasót,
és azt mondta, vegyem föl. A tarkóm mögé tartottam, és a rózsafüzér minden egyes szemét az
ütések okozta fájdalom követte.
„Gyáva féreg vagy, Travis. Nem érdemled meg, hogy szolgáld a mi Urunkat. Azért vagy itt, hogy
megúszd a háborút, ugye, Travis?”
Nem feleltem, és a korbács újból lesújtott.
Valamivel később arra lettem figyelmes, hogy mindegyik korbácsütésnél felnevet. Nem fordultam
hátra, mert féltem, hogy a szemembe vág. Mielőtt befejeztem a rózsafüzért, hallottam, hogy zihálni
kezd, és a földre esik mögöttem. Azt gondoltam – nem, reméltem –, hogy szívrohamot kapott.
Amikor azonban hátranéztem, ott térdelt mögöttem, kimerülten levegőért kapkodott, de mosolygott.
„Arccal a földre, bűnös!” – üvöltötte. Fölemelte a korbácsot, mintha arcul akarna ütni, én meg
elfedtem arcomat.
„Erről pedig nem beszélsz senkinek! – parancsolta mély és nyugodt hangon. Valami miatt ez még
lobban megrémített, mint a dühe. – Itt kell maradnod éjszakára, tisztogatod az ezüstöt, és
megbocsátásért imádkozol. Reggel visszajövök, és hozok egy új köntöst. Ha erről bárkinek egy szót
is szólsz, gondom lesz rá, hogy eltávolítsanak a szemináriumból, és ha tehetem, arról is, hogy
kiközösítsenek.”
Soha nem hallottam még, hogy a kiközösítést fenyegetésként használják. Tanultunk róla az órákon
is. A pápák használták politikai hatalmuk megőrzésének eszközeként, de az, hogy valaki engem
megfoszthat az üdvözüléstől, az idáig föl sem merült bennem. Nem hittem, hogy Jasper atya tényleg
ki tud engem közösíttetni, de azért nem akartam kipróbálni.
Az atya figyelt, és én eszeveszett igyekezettel suvikszolni kezdtem a gyertyatartókat, hogy
elfelejtkezzem sajgó hátamról és lábamról, no meg a mellettem vizslató prefektusról. Végül aztán
kiment a kápolnából. Amint meghallottam az ajtó csukódását, a bejárathoz vágtam a kezemben lévő
gyertyatartót.
Jasper atya próbára tette a hitemet, és én kudarcot vallottam. Elátkoztam a Szentháromságot, a
Szűzanyát és minden szentet, akinek eszembe jutott a neve. Később alábbhagyott a dühöm, és attól
féltem, hogy a prefektus visszajön, és meglátja, mit csináltam.
Fogtam a gyertyatartót, és alaposan szemügyre vettem, hogy lássam, nem okoztam-e benne kárt.
Reggel, mint mindig, Jasper atya ellenőrizni fogja mindegyiket, és akkor nekem végem.
A gyertyatartó tengelyénél mély horzsolás látszott. Dörzsölni kezdtem, egyre erősebben, de csak
még csúnyább lett. Hamarosan rájöttem, nem horzsolás volt, hanem egy ereszték, amit az
ezüstműves el akart tüntetni. A felbecsülhetetlen vatikáni műtárgyról kiderült, hogy hamisítvány. A
gyertyatartónak tömör ezüstből kellett volna lennie, de most kiderült, hogy belül üreges.
Megfogtam a gyertyatartó két végét, és tekertem rajta egyet. Amint sejtettem, szét lehetett csavarni.
Egyfajta diadalt éreztem. A kandeláber két darabjával a kezemben akartam várni Jasper atyát. Meg
akartam lengetni az orra előtt. „Tessék – mondom majd neki –, ezek pontosan olyan értéktelenek és
hamisak, mint maga.” Lerántom majd róla a leplet, tönkreteszem, és még az sem érdekel, ha
kiközösítenek és kiátkoznak. De többé nem nyílt lehetőségem arra, hogy találkozzam vele.
Mikor szétszedtem a gyertyatartót, egy szorosan összetekert pergamen hullott ki belőle.
– A varázsigék – vágott közbe Brine.
– Igen, de akkor ezt még nem tudtam. Kigöngyöltem a tekercset, és elkezdtem olvasni. Az első
passzus latinul volt, amit könnyen lefordítottam. Valami olyasmiről szólt, hogyan kell segítséget
kérni Istentől az egyház ellenségei ellen. Ezt a részt őszentsége III. Leó pápa írta alá.
A második rész görögül íródott. Amint mondtam, elmaradtam a tanulással, így a görög nehezen
ment. Elkezdtem hangosan olvasni, küszködnöm kellett minden egyes szóval. Mire az első részen
túljutottam, a kápolnában hűvösödni kezdett. Nem voltam biztos abban, mit is olvasok. Néhány szó
rejtélyesnek tűnt. Ezeken csak átfutottam, megpróbálva kihámozni a szövegösszefüggésekből, miről
is lehet szó. Egyszerre csak úgy tűnt, mintha valami átvette volna az uralmat az agyam fölött.
Úgy olvastam a görög szöveget, mintha anyanyelvemen beszéltem volna, tökéletesen ejtettem ki a
szavakat, ám arról, hogy mit jelentenek, fogalmam sem volt.
Hirtelen szél támadt a kápolnában, és elfújta az összes gyertyát. Az ablakon beáradó holdfényt
leszámítva teljesen sötét volt, de a pergamenre írott szavak izzani kezdtek, és én olvastam tovább.
Foglyul ejtett a pergamen, nem tudtam szabadulni, mintha csak egy elektromos vezetéket fogtam
volna meg.
Az utolsó sornál már sikoltva olvastam a szavakat. Villám csapott az előttem fekvő gyertyatartóba.
Elállt a szél, és füst árasztotta el a kápolnát.
Egy ilyen élmény megtapasztalására semmi sem készítheti föl az embert. Egy egész életen át
készülhetsz arra, hogy Isten eszköze légy. Olvashatsz írásokat a megszállottságról, az ördögűzésről,
megpróbálhatod beleképzelni magadat egy ilyen helyzetbe, de amikor az ténylegesen előáll,
egyszerűen befuccsolsz. Velem legalábbis ez történt. Csak ültem ott, és próbáltam kitalálni, mit is
tettem, de nem működött az agyam.
A füst felszállt a kápolna tetőgerendái közé, és egyszerre csak megláttam egy hatalmas termetű
lényt, aki az oltárnál állt. Catch volt az, emberfaló formájában.
– Milyen az emberfaló formája? – kérdezte Brine.
– A lisztes trükk alapján feltételezem, tudja, hogy Catch csak akkor látható mások számára, amikor
emberfaló alakját ölti magára. Én legtöbbször egy kilencvencentis, pikkelyes ördögöcske
formájában látom. Amikor zabál, vagy kiszabadul az ellenőrzés alól, iszonyú nagy lesz. Láttam
már, amint egy embert karmának egyetlen ütésével kettévágott. Nem tudom, miért van ez így. Csak
azt tudom, hogy soha nem rémültem még meg annyira, mint amikor először megláttam óriásként.
Körbenézett a kápolnán, aztán rám pillantott, majd megint a kápolnát kezdte nézegetni. Suttogva
imádkoztam, az Úrtól kérve oltalmat.
„Hagyd abba! – mondta. – Majd nekem mindenre gondom lesz.” Aztán végigment a padsorok közti
folyosón, keresztül a kápolnaajtón, kiszakítva a csuklópántokat. Utána visszafordult, és rám nézett.
Megkérdezte: „Ja, ezeket a micsodákat ki kell nyitni, ugye? Elfelejtettem – már olyan rég volt.”
Amint elment, fölkaptam a gyertyatartókat, és futásnak eredtem. Már a külső kapunál jártam, mikor
észrevettem, hogy még mindig a szakadt talár van rajtam.
Szabadulni akartam, elrejtőzni és elfelejteni a látottakat, de vissza kellett mennem a ruháimért. A
szobámba rohantam. Harmadéves koromra volt egy kis külön szobám, így, hála Istennek, nem
kellett átvágnom a hálótermeken, ahol az elsős és másodikos növendékek aludtak. Csak az a ruhám
volt, amiben érkeztem, meg egy kezeslábas, amit akkor vettem fel, amikor a papnevelde földjein
dolgoztam. Megpróbáltam fölvenni a ruhát, de a nadrág túl szűk volt. Így aztán belebújtam az
overallba, és fölé vettem a zakót, hogy legyen valami a vállamon is. A gyertyatartókat egy takaróba
bugyoláltam, és a kapu felé vettem az irányt.
Már kint voltam a kapun, mikor egy szörnyűséges sikoltást hallottam a paplakból. Nem lehetett
eltéveszteni: Jasper atya volt az.
Hat mérföldet rohantam megállás nélkül a városig. Éppen kelt föl a nap, mikor beértem az
állomásra, ahonnan egy vonat futott ki. Nem tudtam, hová megy, de utánaeredtem, és mielőtt
összeestem volna, sikerült felugranom.
Szívesen mondanám, hogy volt valami tervem, de nem volt. Egyetlen vágyam az volt, hogy olyan
messzire kerüljek a papneveldétől, amennyire csak lehet. Nem tudom, miért vittem magammal a
kandelábereket. Úgy sejtem, nem akartam nyomát hagyni annak, amit tettem. De az is lehet, hogy a
természetfeletti erők hatottak rám.
Mindenesetre kifújtam magamat, és elindultam, hogy ülőhelyet találjak. A vonat majdnem tele volt,
katonákat és civileket láttam mindenütt. Végigtámolyogtam a folyosón, és lehuppantam az első üres
ülésre, egy fiatal nő mellé, aki olvasott.
„A hely foglalt” – mondta.
„Hadd pihenjek egy percig, kérem! – könyörögtem. – Azonnal fölkelek, ha az útitársa visszatér!”
Fölnézett a könyvéből, és én belenézhettem a legnagyobb, legkékebb szempárba, amit valaha is
láttam. Soha nem fogom elfelejteni. Fiatal volt, körülbelül egykorú velem. Sötét haját feltűzte a
kalapja alatt, az akkori divatnak megfelelően. Látszott rajta, hogy fél tőlem. Azt hiszem, a saját
félelmem is kiült az arcomra.
„Jól van? Ne hívjam a kalauzt?” – kérdezte.
Megköszöntem és elmondtam, hogy csak egy pillanatnyi pihenésre van szükségem.
Megrökönyödve nézte öltözékemet, de megpróbált udvarias maradni. Fölnéztem és észrevettem,
hogy mindenki engem bámul a fülkében. Lehet, hogy tudnak a dolgaimról? Erre kíváncsi lettem
volna. Aztán rájöttem, miért bámulnak. Folyt a háború, és én láthatóan katonaköteles korú voltam,
mégis civil ruhát viseltem. „Papnövendék vagyok” – böktem ki zavaromban. Hitetlenkedő
suttogásokat hallottam mindenfelől. A lány elpirult.
„Sajnálom – mondtam. – Elmegyek.” Felállni készültem, de ő a vállamra tette a kezét, hogy
visszatartson. Mikor sérült vállamhoz ért, megrándult az arcom.
„Ne menjen! Egyedül utazom. Csak azért tartottam ezt a helyet, hogy elijesszem a katonákat. Tudja,
milyenek tudnak néha lenni, atyám.”
„Még nem vagyok pap.”
„Akkor nem tudom, hogy hívjam.”
„Hívjon Travisnek!”
„Én Amanda vagyok” – mondta. Elmosolyodott, és egy pillanatra teljesen elfelejtettem, miért is
menekülök. Csinos lány volt, de amikor mosolygott, egyszerűen nem lehetett neki ellenállni. Most
rajtam volt a sor, hogy elpiruljak.
„New Yorkba utazom a vőlegényem családjához. Ő Európában van.”
„Szóval ez a vonat keletre megy?”
Meglepődött. „Azt sem tudod, hogy merrefelé megy a vonat?” – kérdezte.
„Nehéz éjszakám volt” – feleltem. Aztán, magam sem tudtam, miért, nevetni kezdtem. Olyan
valószínűtlen volt ez az egész. Az viszont, hogy ezt elmagyarázzam neki, ostobaságnak tűnt.
Félrenézett, és az erszényében kezdett kotorászni. „Sajnálom – mondtam –, nem akartalak
megbántani.”
„Nem bántottál meg. Elő kellett keresnem a jegyemet a kalauz miatt.”
Teljesen kiment a fejemből, hogy nincs jegyem. Felpillantottam, és megláttam a kalauzt a folyosón.
Talpra ugrottam, de a kimerültség ledöntött a lábamról. Majdnem Amanda ölébe estem.
„Valami baj van?” – kérdezte.
„Amanda, igazán kedves vagy, de inkább keresek egy másik helyet, hogy nyugodtan utazhass.”
„Nincs jegyed, igaz?”
Megráztam a fejem. „Szeminarista vagyok. Elfelejtkeztem róla. Nekünk ott egyáltalán nincs
szükségünk pénzre, és...”
„Van nálam egy kis pénz az utazásra.”
„Ezt nem kérhetem tőled – tiltakoztam. Akkor eszembe jutottak a gyertyatartók. – Nézd, ezeket
megtarthatod. Sokat érnek. Maradjanak nálad, a pénzt pedig majd elküldöm, mikor hazaérek.”
Kigöngyöltem a takarót, és az ölébe ejtettem a kandelábereket.
„Erre nincs szükség – mondta. – Kölcsönadom neked a pénzt.”
„De igen, ragaszkodom ahhoz, hogy eltedd ezeket!” – mondtam, megpróbálva lovagiasnak látszani.
Biztos nevetséges lehettem, amint ott álltam kezeslábasban és rongyos zakóban.
„Hát, ha ragaszkodsz hozzá, akkor nem bánom. A vőlegényem is nagyon büszke ember.”
Adott pénzt, amennyi kellett, és én megvettem a jegyet egészen Clarionig, ami alig tíz mérföldre
volt szüleim farmjától.
A vonat valahol Indianában lerobbant, és kénytelenek voltunk az állomáson várni, amíg mozdonyt
cseréltek. Nyár közepe volt, és tombolt a kánikula. Anélkül, hogy átgondoltam volna a dolgot,
levettem a zakómat, és Amandának elállt a lélegzete, mikor meglátta a hátamat. Mindenáron azt
akarta, hogy menjek orvoshoz, de én nem voltam hajlandó, mert akkor megint kölcsön kellett volna
kérnem tőle. Egy padon ültünk, ő pedig a hátamat tisztogatta az étkezőkocsiból hozott nedves
szalvétákkal.
Abban az időben egy félmeztelen férfit mosdató nő látványa botrányos lehetett, de az utasok
többsége katona volt, akiket jobban érdekelt az engedély nélküli eltávozás megúszása vagy pedig
utazásuk végállomása, Európa. Szóval többnyire észre sem vettek minket.
Amanda aztán eltűnt egy pillanatra, és csak közvetlenül vonatunk indulása előtt jött vissza.
„Foglaltam fekhelyet magunknak a hálókocsin” – közölte.
Meg voltam döbbenve. Tiltakozni próbáltam, de ő leállított. „Te aludni fogsz, én pedig vigyázok
rád. Te pap vagy, én pedig jegyben járok, úgyhogy semmi rossz nincs a dologban. Azonkívül nem
vagy abban az állapotban, hogy végig tudd ülni az éjszakát egy vonaton.”
Azt hiszem, ekkor fogtam föl, hogy szerelmes vagyok belé. Nem mintha számított volna. Csak
éppen olyan hosszú ideig kellett tűrnöm Jasper atya zsarnokoskodását, hogy teljesen váratlanul ért
ez a kedvesség, amivel elhalmozott. Eszembe sem jutott volna, hogy bajba sodorjam.
Amint vonatunk kifutott az állomásról, kinéztem a peronra, és először láttam meg Catchet kisebb
alakjában. Hogy ez miért ott és akkor történt, azt nem tudom. Talán már nem maradt elég erőm,
mindenesetre, amikor megpillantottam őt a peronon, amint rám villantotta borotvaéles fogakkal
ékes vigyorát, elájultam.
Mikor magamhoz tértem, úgy éreztem, mintha égett volna a hátam. A hálókocsiban feküdtem, és
Amanda alkohollal kenegette a hátamat.
„Azt mondtam nekik, hogy Franciaországban sebesültél meg – mondta. – A hordár segített behozni
ide. Úgy gondolom, most már azért elmondhatnád, hogy ki tette ezt veled.”
Elmondtam, hogy mit művelt velem Jasper atya, de kihagytam az ördögről szóló részeket. Könnyek
között fejeztem be, ő pedig átölelt, és előre-hátra ringatott.
Nem tudom, hogy történt – a pillanat varázsa meg minden –, de egyszerre csak azt vettem észre,
hogy csókolózunk, és már vetkőztetem is. Éppen szeretkezni kezdtünk volna, mikor megállított.
„Ezt le kell vetnem” – mondta. Egy fából készült karperecet viselt, amibe az E + A kezdőbetűk
voltak beégetve. „Nem volna szabad ezt tennünk” – mondtam.
Erre ő: „Ó, hát ne csináljuk.”
Átölelt, és úgy aludt el, miközben én ébren feküdtem. A szexen és az elkárhozáson járt az eszem,
pontosan úgy, ahogy ezt a szemináriumban szoktam tenni éjszakánként – bár a veszély valamivel
közvetlenebb volt, úgy hiszem.
Majdnem elszundítottam, mikor mozgolódást hallottam a hálókocsi túlsó feléről. Kilestem a fülke
függönyén keresztül, hogy lássam, mi történik. Catch jött végig a folyosón, és minden fülkébe
benézett. Akkor még nem tudtam, hogy Catch láthatatlan a többi ember számára, és nem értettem, a
láttán miért nem sikoltoznak az utasok. Az emberek persze kiabáltak, és kinéztek fülkéikből, de az
égvilágon senkit sem láttak.
Fölmarkoltam a kezeslábasomat, és kipattantam a folyosóra. A zakómat és a kandelábereket bent
hagytam a fülkében Amandánál. Még csak meg sem köszöntem neki semmit. Végigrohantam a
folyosón, a szerelvény vége felé, minél messzebb akartam kerülni Catchtől. Futás közben hallottam
kiáltozását: „Miért rohansz? Nem ismered a szabályokat?” Átmentem a vagonokat összekötő ajtón,
és bevágtam magam mögött. Mostanra már sikoltoztak az emberek, de nem Catch miatt, hanem
azért, mert egy meztelen ember rohangált a hálókocsiban.
Benéztem a másik vagonba, és láttam, hogy a kalauz jön felém a folyosón. Catch már majdnem a
mögöttem lévő ajtónál járt. Gondolkodás nélkül, oda se nézve, föltéptem az ajtót, és leugrottam a
vonatról, meztelenül, az overallom még mindig a kezemben.
A vonat egy fahídon ment éppen át, és jó nagyot estem, vagy tizenöt méternyit. Emberi számítás
szerint meg kellett volna halnom. Mikor a földhöz csapódtam, teljesen elszállt belőlem a szufla, és
emlékszem, azt hittem, hogy eltörött a gerincem, de néhány másodperc múlva már talpon voltam, és
rohantam keresztül a fák borította völgyön. Csak később értettem meg, hogy a démonnal kötött
szövetségem védelmezett meg, jóllehet akkor még nem volt hatalmam fölötte. Nem tudom
pontosan, meddig terjed ez a védelem, de vagy száz balesetem volt már azóta, amiben meg kellett
volna halnom, mégis karcolás nélkül megúsztam mindet.
Rohantam a fák között, amíg egy földútra nem értem. Fogalmam sem volt, hol vagyok. Csak
mentem, amíg bírtam, aztán leültem az út szélére. Nem sokkal napkelte után egy rozoga szekér állt
meg mellettem, és a kocsis megkérdezte, hogy nincs-e valami bajom. Akkoriban nem volt szokatlan
dolog, hogy egy mezítlábas, overallos srácot látott valaki az út szélén.
A farmertől megtudtam, hogy húszmérföldnyire voltam már csak az otthonomtól. Azt mondtam
neki, diák vagyok, és a szünidőben stoppal próbálok hazajutni, mire felajánlotta, hogy hazavisz. A
kocsin elaludtam. Mikor a farmer fölébresztett, a szekér szüleim farmjának kapujában állt.
Megköszöntem neki a segítséget, és elindultam a házunk felé vezető úton.
Azt hiszem, rögtön sejtenem kellett volna, hogy valami nincs rendben. A reggelnek ebben az
órájában mindenkinek kint kellett volna dolgoznia, de a baromfiudvar, néhány csirkét leszámítva,
teljesen elhagyatott volt. Hallottam, hogy két tejelő tehén bőg az istállóban, amelyeket már régen
meg kellett volna fejni és kicsapni a legelőre.
Fogalmam sem volt, mit mondok majd a szüleimnek. Nem gondolkoztam azon, mit fogok csinálni,
ha hazajutok, csak egyet akartam, hogy sikerüljön.
Berohantam a hátsó ajtón, remélve, hogy anyámat a konyhában találom, de nem volt ott. A
családom ritkán ment el a tanyáról, főleg úgy, hogy el ne látták volna előbb az állatokat. Első
gondolatom az volt, hogy baleset történt. Apám talán leesett a traktorról, és bevitték a clarioni
kórházba. Az elülső bejárathoz rohantam. Apám szekere ott állt kifogva a ház előtt.
Végigszáguldottam a házon, bekiabáltam minden szobába, de nem volt otthon senki. Aztán a
bejárati tornácon találtam magamat, és épp azon tűnődtem, mit is tegyek, mikor meghallottam
Catch hangját a hátam mögül.
„Előlem nem futhatsz el” – mondta.
Megfordultam. A hintán ült, és a lábát lógázta. Féltem, de dühös is voltam.
„Hol a családom?” – üvöltöttem.
Megpaskolta a gyomrát. „Elmentek” – bökte ki.
Elöntött a düh. Megragadtam a hintát, és minden erőmet beleadva taszítottam rajta egyet. A hinta
nekivágódott a korlátnak, Catch átesett rajta, és belezuhant a sárba.
Apám egy tuskót és baltát tartott a ház előtt faaprításhoz. Odaugrottam, fölkaptam a baltát, és
homlokon vágtam vele Catchet, aki éppen föltápászkodni készült. Röpködtek a szikrák, és a balta
feje úgy pattant vissza, mintha öntöttvasra sújtottak volna vele. Észre se vettem, s már a hátamon
feküdtem, Catch pedig a mellkasomon üldögélt vigyorogva, mint az ördög Fuselli Lidércnyomás
című képén. Egyáltalán nem látszott dühösnek. Hiába kapálództam, nem tudtam kievickélni alóla.
„Tudod, ez ostobaság. Megidéztél, hogy végezzek el egy munkát, és én elvégeztem. Szóval mi a
fenének hőbörögsz? Erről jut eszembe, imádtad volna a dolgot. Átvágtam az inakat a pap térdében,
aztán néztem egy darabig, amint könyörögve csúszott-mászott négykézláb. Valójában szeretek
papot enni. Mindegyik meg van győződve arról, hogy a Teremtő teszi próbára.”
„Megölted a családomat!” – lihegtem. Még mindig alatta vergődtem, hogy kiszabaduljak.
„Nos, ilyesmi könnyen megeshet, ha elrohansz. Csak magadra vess. Ha nem akartad vállalni a
felelősséget, minek idéztél meg. Te megtagadtad a Teremtőt, és tudtad, hogy ez mivel jár.”
„De hát én nem... – tiltakoztam. Ekkor eszembe jutott, miket káromkodtam a kápolnában. Igenis
megtagadtam Istent. – ...én nem tudtam...”
„Nos, ha továbbra is nyavalyogni akarsz, inkább közlöm veled a regulákat. Először is, nem futhatsz
el előlem. Megidéztél, és én afféle szolgád lettem mindörökre. A mindörökre nálam pontosan azt
jelenti, hogy mindörökre. Nem öregszel, és nem leszel beteg. A második, amit tudnod kell, az az,
hogy én halhatatlan vagyok. Akármilyen baltával vágsz is fejbe, csak annyit érsz el, hogy kicsorbul
az éle, neked pedig megfájdul a hátad. Tehát inkább spórolj az energiáddal. A harmadik, hogy én
vagyok Catch, a pusztító. Így hívnak, és én rászolgálok a nevemre. A segítségemmel uralhatod a
világot és egyéb menő helyeket. Múltbeli gazdáim jobban is felhasználhattak volna, talán te leszel a
kivétel, bár kétlem. A negyedik: koboldalakomban egyedül te látsz engem. Amikor emberfaló
alakomat öltöm magamra, mindenki számára látható vagyok. Sok teteje nincs, és hogy miért van
így, az hosszú történet. Mindenesetre, ez van. A múltban úgy döntöttek, hogy eltitkolnak az
emberek elől, jóllehet, ezt semmilyen szabály nem írja elő.”
Várt egy kicsit, aztán leszállt rólam. Felálltam, és leporoltam magamat. Zúgott a fejem a
hallottaktól. Nem tudhattam, hogy igazat mond-e, de más kiindulópontom nem volt. Mikor
természetfeletti dolgokkal szembesül az ember, valamilyen magyarázatot akar találni. A magyarázat
ott volt az orrom előtt, de én nem akartam elhinni.
„Szóval pokolbéli vagy?” – kérdeztem. Tudtam, hogy hülye kérdés, de hát az embert még a
papneveldében sem készítik fel egy ördöggel folytatandó társalgásra.
„Nem – mondta –, édenkerti vagyok.”
„Hazudsz” – vágtam rá. Így kezdődött, és Catch immár hetven éve folyamatosan félrevezet a
hazugságaival.
„Tényleg édenkerti vagyok. Édenkert egy városka, kábé tizenöt kilométerre Newarktól.” Azzal
hemperegni kezdett a sárban, és majd megszakadt a nevetéstől.
„Hogyan tudok megszabadulni tőled?” – szegeztem neki a kérdést.
„Sajnálom, de már mindent elmondtam, amit el kellett mondanom.”
Akkor még nem tudtam, hogy Catch milyen veszélyes. Annyit azért felfogtam, hogy nem fenyeget
közvetlen veszély. Így aztán azon kezdtem törni a fejemet, miként rázhatnám le. Nem volt hova
mennem, de a tanyán sem akartam maradni.
Ösztönöm azt súgta, forduljak az egyházhoz. Kereshetnék egy papot, és kiűzethetném vele az
ördögöt.
Bementünk a városba, ahol megkértem a helybeli papot, hogy füstölje ki az ördögömet. Mielőtt
azonban meggyőzhettem volna Catch létezéséről, az én ördögöm láthatóvá vált, és a szemem láttára
apránként befalta a papot. Ekkor jöttem rá, hogy Catch hatalmának megértése meghaladja minden
rendes pap – sőt az egész egyház – szellemi képességeit.
A keresztényektől elvárják, hogy higgyenek a gonosz tevőleges erejében. Ha tagadjuk a gonosz
létezését, akkor a jó és egyben Isten létezését is tagadjuk. Ámde a gonosz létének elfogadása
éppúgy hit kérdése, mint az istenfélelem. Én azonban akkor nem absztrakcióként, hanem
valóságként szembesültem a gonosszal. El is hagyott a hitem, többé már nem volt rá szükségem.
Tényleg létezett gonoszság a világon: én voltam az. A saját felelősségem abban áll – okoskodtam –,
hogy ez a gonosz ne ölthessen testet a többi ember előtt, elrabolván ezzel hitüket. Titokban kellett
tartanom Catch létezését. Lehet, hogy nem tudom visszatartani az emberfalástól, de a léleköléstől
igen.
Elhatároztam, hogy biztonságos helyre viszem, ahol nincsenek emberek, akiket felfalhatna.
Felugrottunk egy tehervonatra, és elmentünk Coloradóig, ahol fölvittem Catchet a hegyekbe.
Találtunk egy eldugott helyen lévő faházat, és én azt gondoltam, hogy ott meglesz áldozatok nélkül.
Múltak a hetek, és úgy vettem észre, hogy valamennyire kordában tudom tartani az ördögöt. Néha
rá tudtam venni, hogy hozzon vizet és fát, de voltak alkalmak, amikor dacolt velem. Soha nem
értettem meg állhatatlan engedelmességét.
Miután belenyugodtam a ténybe, hogy Catchtől nem szabadulhatok, állandóan kérdésekkel
bombáztam. Reméltem, rátalálhatok a titkos kulcsra, mellyel visszaküldhetem a pokolba. Mit
mondjak, nagyon ködös válaszokat adott, amelyekkel nem tudtam mit kezdeni. Azt legalább
sikerült megtudnom, hogy korábban járt már a földön, de valaki visszaküldte.
Már két hónapja voltunk a hegyekben, mikor is egy mentőosztag érkezett a faházhoz. Kiderült,
hogy a közelmúltban nyoma veszett a környéken cserkésző vadászoknak éppúgy, mint a húsz
mérföldön belül lakó falusiaknak. Amíg én éjjel aludtam, Catch áldozatok után kajtatott.
Nyilvánvalóvá vált, hogy az elszigeteltség nem gátolja meg az ördög öldökléseit. Elküldtem a
mentőosztagot, és nekiláttam, hogy kidolgozzak valamiféle tervet. Tudtam, hogy odébb kell
állnunk, mert különben az emberek fölfedeznék Catch létezését.
Biztos voltam abban, hogy van valamilyen logikus oka földi jelenlétének. Miközben elhagytuk a
hegyvidéket, eszembe ötlött, hogy Catch visszaküldésének a kulcsát minden bizonnyal egy másik
gyertyatartóba rejtették el. Én meg a vonaton hagytam a kandelábereket, a lánynál. Azzal, hogy
Catch elől menekülve leugrottam a vonatról, talán az ördögtől való megszabadulás egyetlen esélyét
puskáztam el. Próbáltam mindent fölidézni magamban, ami a lány nyomára vezethetne. Egyszer
sem kérdeztem meg tőle, hova megy, és azt sem, hogy mi a családneve. Visszaemlékezve a vele
töltött időre, állandóan az a döbbenetesen szép kék szempár jelent meg előttem. Egyszerűen
belevésődtek lelkembe, a többi emlékem viszont mind elhomályosult. Járjam talán be az Egyesült
Államok keleti részét, és kérdezzem meg mindenkitől, hogy nem látott-e egy fiatal lányt, akinek
gyönyörű kék szeme van?
Egy dolog azonban nem hagyott nyugodni. Volt valami, ami a lány nyomára vezethetne, csak
eszembe kell hogy jusson! És akkor beugrott – a fából készült karperec a csuklóján. A szív
közepébe két kezdőbetű volt beégetve: E + A. Vajon mennyi munkát jelentene átnézni a szolgálati
lajstromokat, egy olyan katonát keresve, akinek a keresztneve E betűvel kezdődik? A
feljegyzésekben a legközelebbi rokonok adatainak is szerepelniük kell. A lány pedig a vőlegénye
családjánál lakott. Kész volt a tervem!
Visszamentünk keletre, és kezdtem végigjárni a sorozóbizottságokat. Azt adtam be nekik, hogy
Európában szolgáltam, és ott egy katona, akinek E betűvel kezdődik a keresztneve, megmentette az
életemet, őt szeretném megtalálni. Mindig hadosztályokról meg állomáshelyekről kérdezgettek, és
arról, hogy hol zajlott le a csata. Azt mondtam nekik, hogy egy gránátrepeszt kaptam a fejembe, és
semmi másra nem emlékszem, csak a férfi keresztnevének kezdőbetűjére. Természetesen egy
szavamat se hitték, de megtették, amit kértem – gondolom, szánalomból.
Mindeközben Catch állhatatosan gyűjtögette áldozatait. Ha tehettem, tolvajokat és mutatványosokat
ajánlottam a figyelmébe, úgy okoskodván, hogy ha már egyszer ölnie kell, legalább az
ártatlanoknak legyen nyugtuk.
Rendszeresen bújtam a könyvtárakat, a legrégebbi, mágiával és démonológiával foglalkozó
könyvek után kutatva. Azt reméltem, hogy csak ráakadok valamelyikben a varázsigére, amivel
visszaküldhetem ördögömet. Több száz szertartást mutattam be – pentagrammákat rajzoltam, bizarr
talizmánokat gyűjtöttem, és különböző szigorú testgyakorlatoknak és diétáknak vetettem magam
alá, mindezt azért, hogy a varázsló megtisztulhasson, és hasson a mágia.
Az ismétlődő kudarcok aztán ráébresztettek, hogy a kötetnyi, mágiáról szóló írás nem egyéb, mint
néhány középkori kuruzsló kontármunkája. Feltételül mindig a varázsló tisztaságát szabták meg,
hogy legyen mire hivatkozniuk, ha a varázslat eredménytelen maradt.
Ugyanakkor persze egy papot is próbáltam keresni, aki végrehajtja majd az ördögűzést. Baltimore-
ban aztán végre találtam egyet, aki elhitte a történetemet. Bele is egyezett, hogy elvégzi az
ördögűzést. Védelme érdekében úgy rendeztem a dolgokat, hogy ő egy balkonon állt, Catch és
jómagam pedig lent az utcán. Catch halálra röhögte magát az egész rituálé alatt, és mikor vége lett,
berontott az épületbe, és befalta a papot. Akkor értettem meg, hogy a lány az egyetlen reményem.
Állandóan úton voltunk, néhány napnál tovább sohasem maradtunk egy helyen. Szerencsére
azokban az időkben még nem voltak számítógépek, amikkel nyomon lehetett volna követni Catch
áldozatainak eltűnését. Minden városban begyűjtöttem a veteránok listáját, aztán pedig bejártam a
terepet, ajtókon kopogtattam, és kikérdeztem a rokonokat. Már hetven éve csinálom ezt. Tegnap, azt
hiszem, megtaláltam az emberemet. Mint kiderült, az E a második keresztnevének a kezdőbetűje. J.
Effrom Elliotnak hívják. Úgy éreztem, hogy végre eljött az én időm. Azt akarom mondani ezzel,
hogy már maga az is nagy szerencse, hogy ez az ember még él. Én már arra számítottam, hogy a
rokonoknál kell majd felkutatnom a gyertyatartókat, azt remélve, hogy valaki emlékszik rájuk, vagy
pedig családi ereklyeként megőrizte.
Azt gondoltam, hogy most véget vethetek ennek az egésznek, de elvesztettem a hatalmamat Catch
fölött, maga pedig megakadályozza, hogy egyszer s mindenkorra megállítsam.

27
AUGUSTUS
AUGUSTUS BRINE RÁGYÚJTOTT a pipájára, és újra lepergette magában Travis
történetét. Megitta az egész üveg bort, aminek egyetlen hatása az volt, hogy a reggeli kaland
termelte adrenalin felszívódásának köszönhetően kitisztultak a gondolatai.
– Régebben, ha valaki ilyen történetet adott volna elő nekem, Travis, felhívtam volna a
fejgyógyászokat, hogy jöjjenek érte, és vigyék el. Az elmúlt huszonnégy órában azonban a feje
tetejére állt a valóság, és én próbálok valahogy alkalmazkodni a dologhoz.
– Mit akar ezzel mondani? – kérdezte Travis.
– Azt, hogy hiszek neked! – Brine fölkelt a székéből, és kezdte kioldozni a köteleket.
Szörtyögést hallottak a hátuk mögül. Augustus megfordult, és azt látta, hogy Gian Hen Gian halad
át a nappalin, derekán és fején egy-egy virágmintás törülközővel. Augustus azt gondolta, hogy
leginkább úgy fest, mint egy aszalt szilva Carmen Miranda-kosztümben.
– Felfrissültem, és készen állok a kínzásra, Augustus Brine. – A kobold abbahagyta a beszédet,
mikor észrevette, hogy Brine kioldozza a démontulajdonos köteleit. – Szóval fölakasztjuk ezt a
vadállatot a sarkánál fogva egy magas épületre, amíg el nem kezd beszélni?
– Nyugodj már le, királyom! – szólt Brine.
Travis a két karját hajlítgatta, hogy meginduljon a vérkeringés.
– Ez ki? – kérdezte.
– Ez – felelte Brine – nem más, mint Gian Hen Gian, a dzsinnek királya.
– Mint a koboldoknál?
– Pontosan.
– Nem hiszem el.
– Nem vagy abban helyzetben, hogy kételkedj a természetfölötti lények létezésében, Travis.
Azonkívül, a kobold mondta el, hogyan találhatlak meg. Te még meg sem születtél, mikor ő már
huszonöt évszázada ismerte Catchet.
Gian Hen Gian hadonászni kezdett egyik göcsörtös, barna ujjával Travis arca előtt.
– Mondd el nekünk, hol van elrejtve Salamon pecsétje, különben befogatjuk a micsodádat egy
kilencsebességes, irányváltós, öt év garanciás háztartási robotgépbe, mielőtt annyit nyögnél, hogy
ejnye-bejnye!
Travis kérdőn vonta föl a szemöldökét.
– Belenéztél a háztartási gépek katalógusába a fürdőszobában?
A kobold bólintott.
– Tele van jobbnál jobb kínzóeszközökkel.
– Azokra nem lesz semmi szükség. Travis azon van, hogy megkeresse a pecsétet, aztán
visszaküldhesse az ördögöt a pokolba.
– Mondtam már, hogy soha nem láttam Salamon pecsétjét – szólt közbe Travis. – Az egy legenda.
Legalább százszor olvastam róla a különféle varázskönyvekben, de mindegyikben másként írják le.
Azt hiszem, hogy a középkorban találták ki az egészet, hogy el tudják adni csodatévő könyveiket.
A kobold lepisszegte Travist, damasztkék füstpamacsot kanyarítva a levegőbe.
– Hazudsz! Nem tudtad volna előszólítani Catchet a pecsét nélkül.
Brine fölemelte a kezét, hogy lecsillapítsa a koboldot.
– Travis megtalálta a varázsigéket egy gyertyatartóban. Azokkal szólította elő a pokolból az
ördögöt. A pecsétet soha nem látta, de úgy gondolom, hogy az is a gyertyatartóba volt rejtve, csak
Travis nem vette észre. Gian Hen Gian, te láttad valaha Salamon pecsétjét? El lehetne rejteni egy
gyertyatartóban?
– Salamon idejében ezüstjogar volt. Azt hiszem, átalakíthatták gyertyatartóvá.
– Nos, Travis úgy hiszi, hogy a visszaküldő varázsigék abban a gyertyatartóban vannak, amit még
nem szedett szét. Azt gondolom, aki birtokában volt ennyi tudásnak és Salamon pecsétjének is, az a
hatalmat adó varázsigéket is ismerte. Ami azt illeti, az életemet tenném rá!
– Lehetséges, de az is meglehet, hogy ez a sötét alak félrevezet téged.
– Nem hiszem – mondta Brine. – Úgy gondolom, éppannyira nem akart belekeveredni ebbe az
ügybe, ahogy én sem. Hetven éve nem tudott rájönni, hogy az akaratereje az, amivel kordában tudja
tartani az ördögöt.
– Szóval akkor gyogyós?
– Figyelj csak! – emelte föl a hangját Travis.
– Elég legyen! – mondta Brine. – Rengeteg dolgunk van. Gian Hen Gian, eredj és öltözz föl!
A kobold szó nélkül kiment a szobából, és Augustus ismét Travis felé fordult.
– Azt hiszem, megtaláltad a nőt, akit kerestél – mondta. – Amanda és Effrom Elliot közvetlenül
azután házasodtak össze, hogy a férfi megjött az első világháborúból. Minden házassági
évfordulójukon lehozatják a képüket a helyi újságban ilyen képaláírással, hogy „És még azt
mondták, hogy nem fog sokáig tartani!”, ismered ezeket, ugye? Alighogy a király elkészül,
átmegyünk hozzájuk, és megpróbáljuk visszaszerezni a gyertyatartókat – már ha megvannak még
neki. Add a szavadat, hogy bízhatok benned, és nem fogsz megszökni.
– Már meg is kaptad – vágta rá Travis. – De azt hiszem, vissza kellene mennünk Jenny házához,
hogy készen álljunk, mikor Catch visszatér.
– Próbáld meg kiverni a fejedből Jennyt, Travis. Csak így szerezheted vissza a hatalmat az ördög
felett. De először hadd mondjak róla valamit.
– Tudom – férjnél van.
– Nem... ő Amanda unokája!

28
EFFROM
MIVEL KORÁBBAN MÉG egyszer sem halt meg, Effrom zavarban volt, nem tudta,
hogyan lásson hozzá. Nem tűnt tisztességes dolognak, hogy az ő korában ilyen új és kényes
helyzetekhez kelljen alkalmazkodnia. De hát az élet ritkán sportszerű, és így bízvást föl lehet
tételezni, hogy a halál sem az. Nem ez volt az első alkalom életében, mikor kísértést érzett, hogy
hangosan követelve hívja a cégvezetőt, mondván: beszélni akar vele. Ez a postahivatalban, az
autószalonban vagy üvegvisszaváltóban soha nem vált be. Talán itt most bejön.
De hol itt az itt? Hangokat hallott – jó jel. Nincs túlzottan meleg – jó jel. Beleszippantott a levegőbe
– semmi kéngőz (kénkő, ahogy a Biblia mondja), ez is jó jel. Lehet, hogy minden rendben. Gyors
leltárt készített az életéről: jó apa, jó férj, megbízható, sőt inkább elkötelezett munkás. Jól van,
tényleg csalt a kártyán a veteránklubban, de hát az örökkévalóság iszonytatóan hosszú büntetés
azért, hogy az ászokat a pakli aljára keverte.
Kinyitotta a szemét.
Mindig nagyobbnak és ragyogóbbnak képzelte a mennyországot. Ez itt úgy nézett ki, mint egy
faház belseje. Aztán észrevette a nőt. Színjátszó, lila tornadressz volt rajta. Hollófekete haja a
derekát verdeste. Ez a mennyország?, tűnődött Effrom.
A nő telefonált. Van telefon a mennyországban? Miért ne?
Mikor megpróbált felülni, észrevette, hogy odakötözték az ágyhoz. De miért? Vagy ez a pokol?
– Most akkor melyik? – méltatlankodott hangosan.
A nő kezével letakarta a kagylót, és feléje fordult.
– Mondjon valamit a feleségének, hadd tudja, hogy jól van!
– Nem vagyok jól! Meghaltam, és nem tudom, hogy hol vagyok.
A nő a telefonba beszélt.
– Tudja, Mrs. Elliot, a férje biztonságban van, és marad is mindaddig, amíg ön pontosan követi az
utasításaimat. – A nő megint lefedte a kagylót. – Azt mondja, hogy semmiféle varázsigéről nem tud.
Effrom hallotta, amint egy rekedtes férfihang válaszol a nőnek, de senki mást nem látott a szobában.
– Hazudik – mondta a hang.
– Nem hiszem – sír.
– Kérdezd Travisről.
A nő tovább folytatta:
– Mrs. Elliot, nem ismer valakit, akit Travisnek hívnak? – Egy darabig figyelt, aztán a mellére rakta
a kagylót. – Azt mondja, nem.
– Az is lehet, hogy nagyon régen történt – mondta a hang. Effrom nagyon szerette volna megtudni,
hogy ki beszél, de nem látott senkit.
– Gondolkozzon – mondta a nő telefonba –, lehet, hogy nagyon régen történt.
A nő hallgatott, aztán mosolyogva bólintott. Effrom a bólintás irányába nézett. Ki a fenének
bólingat ez a nő?
– És adott magának valamit? – A nő megint hallgatott. – Gyertyatartókat?
– Bingó! – csattant föl a hang.
– Igen! – mondta a nő. – Hozza ide a gyertyatartókat, és a férjét sértetlenül elengedjük. Ne beszéljen
róla senkinek, Mrs. Elliot! Tizenöt perce van!
– Különben a férje meghal – morogta a hang.
– Köszönöm, Mrs. Elliot – mondta a nő, és lerakta a kagylót. Effromhoz fordult: – A felesége
elindult, hogy hazavigye magát.
– Ki van még ebben a szobában? – érdeklődött Effrom. – Kihez beszélt?
– Ma már találkozott vele – felelte a nő.
– Az idegen? Azt hittem, megölt.
– Még nem! – mordult föl a hang.

– Jön? – kérdezte Catch.

Rachel kinézett a ház ablakán, és porfelhőt látott felemelkedni a földútról.
– Még nem tudom – felelte. – Mr. Elliot, milyen kocsija van a feleségének?
– Egy fehér Fordja.
– Ő az. – Rachel érezte, hogy borzongató izgalom fogja el. A csodák elfogadására irányuló
hajlamait igencsak próbára tették az elmúlt huszonnégy óra eseményei: nyitottá és túl érzékennyé
vált minden érzelmi hatásra. Félt a hatalomtól, amelyet nemsokára megkap, ugyanakkor az ezen
hatalom által biztosított milliónyi lehetőség gondolata izgatottan kelekótya derűlátássá szelídítette
félelmét. Bűnösnek érezte magát, mert azért zsarolt egy idős házaspárt, hogy megszerezhesse a
varázsigét, de újdonatúj hatalmának segítségével talán kárpótolni tudja majd őket. Akárhogy lesz is,
hamarosan vége az egésznek, és mehetnek haza.
A földszellem igazi természete is aggasztotta. Miért tűnik olyan... nos... olyan istentelenül
trágárnak? És miért ennyire férfias?
A Ford befordult a ház elé, és megállt. Rachel figyelte, amint a törékeny öregasszony kiszáll a
kocsiból, kezében a két díszes gyertyatartóval. A nő magához szorította a kandelábereket, állt a
kocsi mellett, körülnézett és várt. Láthatóan meg volt rettenve, és Rachel, erős bűntudatot érezve,
inkább elfordította a tekintetét.
– Megjött – mondta.
– Mondd neki, hogy jöjjön be – mondta Catch.
Effrom fölnézett az ágyból, de nem tudott eléggé fölemelkedni ahhoz, hogy kilásson az ablakon.
– Mit akarnak csinálni az asszonnyal? – kérdezte háborogva.
– Az égvilágon semmit – felelte Rachel. – Van valamije, amire szükségem van. Ha megkaptam,
mindketten hazamehetnek.
Rachel az ajtóhoz ment és kitárta, mintha csak egy régen látott rokont üdvözölt volna hazatértekor.
Amanda a kocsinál állt, úgy tíz méterre.
– Mrs. Elliot, be kellene hoznia a gyertyatartókat, hogy megvizsgálhassuk.
– Nem! – Amanda úgy állt, mint a cövek. – Majd csak akkor, ha épségben tudom Effromot.
Rachel Effromhoz fordult.
– Mondjon valamit a feleségének, Mr. Elliot.
– Dehogy mondok – felelte Effrom. – Nem beszélek vele. Ez az egész az ő hibája!
– Kérem, működjön együtt velünk, Mr. Elliot, hogy hazaengedhessük magukat. – Most Amandához
fordult. – Nem akar beszélni, Mrs. Elliot. Miért nem hozza be a gyertyatartókat? Megnyugtathatom,
hogy egyiküknek sem esik bántódása. – Rachel alig akarta elhinni, hogy az ő száján jönnek ki ezek
a szavak. Úgy érezte magát, mintha egy rossz gengszterfilm forgatókönyvét olvasná.
Amanda csak állt, magához szorította a gyertyatartókat. Nem tudta, hogy mit tegyen. Rachel látta,
amint az idős asszony egy bizonytalan lépést tett a ház felé, amikor is a gyertyatartókat váratlanul
kitépték a kezéből, ő pedig a földre vágódott, mint akit puskagolyó terített le.
– Ne! – sikította Rachel.
A gyertyatartók lebegni látszottak a levegőben, miközben Catch odavitte őket Rachelhez. Rachelt
nem érdekelték, ő a földön fekvő Amandához rohant. Megemelte az idős asszony fejét. Amanda
kinyitotta a szemét, és Rachel megkönnyebbülten föllélegzett.
– Nem esett baja, Mrs. Elliot? Rettenetesen sajnálom.
– Hagyd ott! – vakkantotta Catch. – Egy perc, és mindkettőt lerendezem.
Rachel a hang irányába fordult. A gyertyatartók meg-megrázkódtak a levegőben. Rachelt még
mindig idegesítette, hogy egy testetlen hanggal kell beszélgetnie.
– Nem akarom, hogy ezeknek az embereknek bajuk essen, érted?
– De most, hogy megvannak a varázsigék, teljesen érdektelenek. – A gyertyatartók forogni kezdtek
a levegőben, ahogy Catch vizsgálgatni kezdte őket. – Gyere már! Azt hiszem, van egy hegesztés az
egyiken, de nem tudom megfogni. Nyisd már ki!
– Egy perc – mondta Rachel. Talpra segítette Amandát. – Menjünk be a házba, Mrs. Elliot!
Hazamehetnek, mihelyt elég erősnek érzi magát.
Rachel Amanda vállába kapaszkodott, és bement vele az ajtón. Az idős asszony teljesen kábának és
egykedvűnek tűnt. Rachel attól félt, hogy bármelyik pillanatban elájulhat. Mikor azonban Amanda
meglátta az ágyhoz kötözött Effromot, ellökte magától Rachelt, és odalépett a férjéhez.
– Effrom! – Leült az ágyra, és megsimogatta férje kopasz fejét.
– Hát, asszony! – szólalt meg Effrom. – Remélem, most boldog vagy! Te csak utazgatsz ide-oda,
közben pedig ez történik. Valami láthatatlan holdlakók jöttek és elraboltak! Remélem, jól utaztál –
már a kezemet sem érzem! Valószínűleg üszkösödik. Biztos, hogy mindkettőt le kell majd vágni!
– Sajnálom, Effrom! – Amanda Rachelhez fordult. – Eloldozhatom?
Könyörgő tekintete láttán Rachelnek majd megszakadt a szíve. Még soha nem érezte magát ilyen
kegyetlennek. Beleegyezően bólintott.
– Most elmehetnek. Sajnálom, hogy ezt kellett tennem.
– Nyisd már ki! – szólalt meg Catch, és az egyik gyertyatartóval megkocogtatta Rachel vállát.
Amíg Amanda kiszabadította Effromot, és dörzsölgetni kezdte férje csuklóját és bokáját, hogy
meginduljon a vérkeringés, Rachel szemügyre vette az egyik gyertyatartót. Gyorsan csavarintott
rajta egyet, és a kandeláber máris szétvált az eresztéknél. A súlya alapján, Rachel soha rá nem jött
volna, hogy üreges. Mikor szétcsavarta, észrevette, hogy a csavarmenet aranyból van. Ennek volt
köszönhető a súlytöbblet. Bárki készítette is a gyertyatartókat, igencsak ügyelt rá, hogy eltitkolja az
üreges belsőt.
A két rész elvált egymástól. Rachel egy szorosan összetekert pergament pillantott meg. A
gyertyatartót talpával az asztalra tette, kihúzta belőle a sárga pergamentekercset, és lassan
szétgöngyölte. A pergamen recsegett-ropogott, és a szélei lerepedeztek, ahogy kitekeredett. Rachel
érezte, hogy felgyorsul a szívverése, amikor az első néhány betűt meglátta.
Mikor már fél oldal látszott belőle, izgatottsága aggodalommá változott.
– Lehet, hogy bajban leszünk – mondta.
– Miért? – szólalt meg Catch hangja alig néhány centire az arcától.
– Ezt nem tudom elolvasni. Valamilyen idegen nyelven van – talán görögül. Tudsz olvasni görögül?
– Egyáltalán nem tudok olvasni! Nyisd ki a másik gyertyatartót! Lehet, hogy abban van, amit
keresünk.
Rachel fölemelte a másik kandelábert, és megforgatta a kezében.
– Ezen nincs forrasztás.
– Nézd meg jobban. Lehet, hogy nem látszik – utasította Catch.
Rachel a főzőfülkébe ment, és kivett egy kést az evőeszközös fiókból, hogy lekaparja az ezüstöt.
Amanda segített Effromnak felállni, és nógatta, hogy menjenek már.
Rachel megtalálta az eresztéket, és próbálta szétfeszíteni a késsel.
– Megvan! – Szétcsavarta a kandelábert, és kihúzta a második pergamentekercset.
– Ezt el tudod olvasni? – kérdezte Catch.
– Nem. Ez is görögül van. Le kell fordíttatnunk! De én még csak nem is ismerek senkit, aki tud
görögül.
– Travis tud – mondta Catch.
Amanda már majdnem az ajtónál járt Effrommal, amikor meghallotta Travis nevét.
– Még életben van? – kérdezte.
– Egy ideig még igen – mondta Catch.
– Ki ez a Travis? – kérdezte Rachel. Állítólag az övé itt az irányítás, és mégis úgy látszik, az
öregasszony meg az ördög többet tudnak arról, ami itt folyik, mint ő.
– Nem mehetnek el – jelentette ki Catch.
– Miért nem? Megtaláltuk a varázsigéket, most már csak le kell fordíttatni őket. Hadd menjenek!
– Nem – hajtogatta Catch. – Ha figyelmeztetik Travist, akkor megtalálja a módját, hogyan védheti
meg a lányt.
– Milyen lányt? – Rachel úgy érezte magát, mint aki egy összeesküvésekkel átszőtt kísértetfilm
kellős közepébe sétált bele, és senki nem mondja meg neki, hogy mi történik.
– El kell rabolnunk a lányt! Túszként fogjuk itt tartani, amíg Travis le nem fordítja a varázsigéket.
– Milyen lányt? – kérdezte újból Rachel.
– Pincérnő az egyik városi kávézóban. Jennynek hívják.
– Jenny Masterson? Ő a gyülekezet egyik tagja. Mi köze neki ehhez?
– Travis szerelmes belé.
– Ki az a Travis?
Csend lett. Rachel, Amanda és Effrom egy emberként az üres levegőt bámulta, válaszra várva.
– A mesterem – mondta Catch.
– Ez már végképp felfoghatatlan! – fakadt ki Rachel.
– Kicsit lassú a felfogása, jól mondom, drága? – kajánkodott Effrom.

29
RIVERA
A KIHALLGATÁS KELLŐS közepén Alphonse Rivera őrmesternek látomása volt. A
Seven-Eleven pultja mögött látta magát, amint melegszendvicseket csomagol, és jégkásás üdítőket
lötyköl papírpoharakba. Nyilvánvaló volt, hogy a gyanúsított, Robert Masterson, igazat beszél. És,
ami még rosszabb, nemcsak hogy semmi köze nincs a marihuánához, amit emberei a lakókocsiban
találtak, de halvány segédfogalma sincs arról, hova ment a Szipi.
A helyettes kerületi ügyész, egy fontoskodó kis patkány, aki csak akkor tolta be a képét az ügyészi
irodába, amikor éppen nem kellett a magánpraxisában tépnie a száját, világosan és egyértelműen
fejtette ki a főnökség véleményét az ügyről: – Megszopatták magát, Rivera! Engedje el a fickót!
Riverának már csak egyetlenegy halvány reménye maradt: a második bőrönd, ami miatt Masterson
azt a műsort csinálta a lakókocsiban. Ott feküdt kinyitva Rivera íróasztalán. Egy merő dzsumbuj:
papírfecnik, levélgyufák, ősrégi névjegyek és csokiborítók meredtek rá a nyitott bőröndből.
Mindegyikre egy név, egy cím és egy dátum volt írva. A dátumok nagy része nyilván kamu volt,
mert egészen a húszas évekig mentek vissza. Rivera vagy egy tucatszor átnézte már a papírhalmazt,
anélkül hogy bármiféle összefüggést fölfedezett volna.
A helyettese, Perez óvakodott az asztalához. Minden tőle telhetőt megtett, hogy viselkedése
együttérzést sugalljon, de nem nagyon sikerült neki. Bármit mondott is a délelőtt folyamán, abból
mindig valami önelégült gúny érződött. Erről Mark Twain igen tömören fogalmazta meg a
véleményét: „Soha ne becsüld alá azoknak az embereknek a számát, akik szívesen látnák
bukásodat.”
– Találtál már valamit? – kérdezte. Az önelégült vigyor most is ott ült.
Rivera fölnézett a papírokból, elővett egy cigarettát, és rágyújtott. Sóhajtás közben hosszú füstcsík
szökött ki a szájából.
– Nem értem, hogy függhetne össze ezek bármelyike a Szipivel. Vannak itt címek az ország minden
részéről. A dátumok pedig túl régiek ahhoz, hogy igaziak lehessenek.
– Lehet, hogy ezek az üzlettársak címei, talán náluk akarta teríteni Szipi az anyagot – vetette föl
Perez. – Tudod, hogy az FBI becslése szerint a kábítószerek több mint tíz százalékát postai úton
terítik!
– És mi van a dátumokkal?
– Talán valamiféle kódok! A kézírás megegyezik?
Rivera visszaküldte Perezt a lakókocsiba, hogy hozzon valamit, amin a Szipi kézírása van. A
helyettese egy autóalkatrész-listával tért vissza.
– Nem egyezik – mondta Rivera.
– Lehet, hogy az egyik kapcsolata írta a listát.
Rivera Perez arcába fújta a füstöt.
– Használd már az eszed, seggfej! Én voltam a kapcsolata.
– Hát akkor valaki feldobott, és a Szipi lelépett.
– Miért nem vitte magával az anyagot?
– Nem tudom, őrmester. Én csak egy egyenruhás helyettes vagyok. Ez nekem olyan
detektívmunkának tűnik. – Perez már nem is próbálta palástolni vigyorát. – A helyedben én
elvinném a Pókhoz.
Ez közös megegyezést jelentett. Mindenki, aki látta a bőröndöt, vagy hallott róla, azt javasolta
Riverának, hogy vigye el a Pókhoz. Az őrmester hátradőlt a székében, és végigszívta a cigarettáját,
kiélvezve az utolsó békés pillanatokat a Pókkal való elkerülhetetlen konfrontáció előtt. Néhány
mély slukk után elnyomta a cigit az íróasztalon lévő hamutartóban, berakta a papírokat a bőröndbe,
becsukta, és lefelé indult a lépcsőn, az. épület gyomrába, a Pók főhadiszállására.

Élete során Rivera fél tucat Pók becenevű emberrel találkozott. A legtöbbjük magas volt,
szögletes arcvonásokkal és azzal a szívós mozgékonysággal, amiről az embernek a farkaspók jut az
eszébe. A műszakisok vezetője, Irving Nailsworth őrmester a kivételek közé tartozott.
Nailsworth százhetven centi magas volt, testsúlya pedig meghaladta a háromszáz fontot. Mikor a
San Juniperó-i kapitányság központi komputerszobájának konzoljai előtt ült, egy olyan mátrixba
volt bezárva, ami nemcsak a megyét hálózta be, hanem az Egyesült Államok minden fővárosára, az
FBI számítógépes adatbázisára és a washingtoni Igazságügyi Minisztériumra is kiterjedt. A mátrix
volt a Pók hálója, és úgy trónolt fölötte, mint egy kövér fekete özvegy.
Amikor Rivera kinyitotta a komputerszobába vezető acélajtót, hideg és száraz levegő csapta meg.
Nailsworth kötötte az ebet a karóhoz, hogy a számítógépek jobban működnek ilyen körülmények
között, ezért a kapitányság egy speciális klímaberendezést és légszűrőt szereltetett be a kedvéért.
Rivera belépett, megborzongott, majd becsukta maga után az ajtót. A komputerszoba sötét volt,
csupán egytucatnyi monitor lágyan zöldellő fényei világítottak. A Pók egy klaviatúrák és monitorok
alkotta patkó közepén ült, hatalmas ülepe lefolyt az aprócska forgószékről. A mellette lévő acél
íróasztalt különböző állagú ételmaradékok, többnyire pillecukorral és rózsaszín kókusszal bevont
süteményes kosárkák borították. Amíg Rivera állt és figyelt, a Pók lehántotta egy süteményes
kosárka pillecukros tetejét, és a szájába pottyantotta. Magát a csokoládés süteményt egy
szemétkosárba dobta, az összegyűrt nyomtatópapír-halmok tetejére.
A Pók ülőmunkát végzett, és ezért nem kellett betartania a törzstisztek minimális erőnléti szintjére
vonatkozó előírásokat. A kapitányság még egy új beosztást is kreált a számára – műszaki
részlegvezető őrmester –, hogy legyezgessék hiúságát, ő pedig minél boldogabban kattintgassa a
billentyűket. A Pók soha nem ment járőrözni, soha nem tartóztatott le gyanúsítottakat, soha nem
tűnt ki a lövészetben, ennek ellenére, alig négyévi szolgálat után, gyakorlatilag ugyanolyan rangban
volt, mint Rivera az utcán eltöltött tizenöt év után. Felháborító!
A Pók fölemelte tekintetét. Mélyen ülő, apró szeme olyan mélyen besüppedt pufók arcába, hogy
Rivera csak valami gyöngyszerűen zöldellő pislákolást látott.
– Bűzlesz a cigarettától – közölte a Pók. – Itt bent nem dohányozhatsz.
– Nem azért jöttem, hogy dohányozzak. Segítségre van szükségem.
A Pók ellenőrizte a monitorokon sorjázó adatokat, aztán teljes figyelmét Riverának szentelte.
Egyenruhájának elején rózsaszín kókuszdarabkák foszforeszkáltak.
– Pine Cove-ban dolgozol, ugye?
– Egy narkós trükk! – Rivera maga elé tartotta a bőröndöt. – Ezt találtuk. Tele van nevekkel és
címekkel, de én nem találok semmilyen összefüggést. Arra gondoltam, hogy esetleg te...
– Semmi gond – mondta a Pók. – Villámujj még ott is megtalálja a nyílást, ahol nem is volt. – A
Villámujj becenevet a Pók adta saját magának. Szemtől szembe senki nem hívta Póknak, és
Villámujjnak is csak akkor, ha szükségük volt valamire.
– Aha... szóval arra jutottam, hogy itt a Villámujj boszorkányos ügyességére van szükség.
A Pók a szemétkosárba söpörte az ételmaradékokat az íróasztalról, és megütögette az asztallapot.
– Lássuk, mit hoztál!
Rivera az asztalra helyezte a bőröndöt, és kinyitotta. A Pók nyomban kotorászni kezdett a papírok
között, néha kivett egyet, elolvasta, aztán visszadobta a többi közé.
– Ez itt egy kupleráj!
– Azért jöttem hozzád.
– Ha valamire jutni akarok ezzel, be kell vinnem a gépbe. A szkennert nem használhatom kézírásos
anyagoknál. Fel kell olvasnod az egészet, hogy betáplálhassam.
A Pók az egyik klaviatúrához fordult, és gépelni kezdett.
– Egy másodperc, és formattálom az adatbázist.
Ami Riverát illeti, a Pók akár szuahéliül is beszélhetett volna. Az őrmester akarata ellenére is
csodálta Villámujj felkészültségét és szakértelmét, a férfi húsos ujjai csak úgy cikáztak a
billentyűzeten.
Harminc másodpercnyi dühödt gépelés után a Pók megpihent.
– Oké, olvasd föl a neveket, címeket és a dátumokat, ebben a sorrendben!
– Szóval nekem kell őket szortírozni?
– Nem, azt majd a gép megcsinálja.
Rivera elkezdte felolvasni a neveket és címeket minden egyes papírfecniről, időnként szünetet
tartott, hogy a Pók el ne maradjon.
– Gyorsabban, Rivera. Nem tud megelőzni.
Rivera gyorsabban olvasott, és miután végzett, a papírfecnit a padlóra dobta.
– Még gyorsabban! – sürgette a Pók.
– Gyorsabban nem megy. Ilyen sebességnél, ha rosszul ejtek egy nevet, elveszíthetem az
önuralmamat, és kitörhetem a nyelvem.
A Pók fölnevetett. Rivera eddig még soha nem látta nevetni.
– Pihenj egy kicsit, Rivera! Annyira hozzászoktam már, hogy gépekkel dolgozom. Szinte eszembe
se jut, hogy az embereknek vannak korlátai.
– Hogy is van ez? – lepődött meg Rivera. – Csak nem behúzta Villámujj a fullánkjait?
Látszott, hogy a Pók zavarban van.
– Nem, csak kérdezni akartam valamit.
Rivera meghökkent. A Pók valóságos mindentudó volt, vagy legalábbis úgy tett, mintha az lenne.
Ez a nap a meglepetéseké!
– Mit szeretnél tudni? – kérdezte.
A Pók elpirult. Rivera még soha nem látott egy ekkora lottyadt hájpacnit elvörösödni. Úgy képzelte,
hogy ez iszonyú megterhelést jelenthet a Pók szívének.
– Pine Cove-ban ügyködsz, ugye?
– Igen.
– Nem futottál össze véletlenül egy Roxanne nevű lánnyal?
Rivera gondolkodott egy pillanatig, aztán azt mondta, hogy nem.
– Biztos? – A Pók hangja csalódottnak tűnt. – Valószínűleg becenév. A lány a Rooms-R-Us
Motelben dolgozik. Ellenőriztem már a biztosításokat, a hitelkártyákat, mindent, amit lehet.
Egyszerűen képtelen vagyok megtalálni. Több mint tízezer Roxanne nevű nő van Kaliforniában, de
egyik sem stimmel.
– Miért nem ugrasz be Pine Cove-ba kocsival, hogy találkozz vele?
A Pók még jobban elvörösödött.
– Azt nem tehetem.
– Miért nem? Különben is, miért fontos ez a nő? Valami köze van ehhez az ügyhöz?
– Nincs... ez egy... egy személyes természetű dolog. Szerelmesek vagyunk egymásba.
– Holott még soha nem találkoztatok?
– Nem, tulajdonképpen, nem... minden este modemen beszélgetünk. Tegnap nem jelentkezett be.
Aggódom miatta.
– Villámujj, azt akarod nekem mondani, hogy szerelmi viszonyt folytatsz egy nővel a komputeren
keresztül?
– Ez több, mint egy viszony.
– Mit kellene tennem?
– Nos, csak meg kellene nézned, hogy nincs-e valami baja. De azt nem tudhatja meg, hogy én
küldtelek. Azt nem mondhatod meg neki!
– Villámujj, én beépített ügynök vagyok. Abból élek, hogy észrevétlen maradok.
– Szóval megteszed?
– Ha találsz valamit ezekkel a nevekkel kapcsolatban, amitől okosabb leszek, akkor igen.
– Köszönöm, Rivera!
– Járjunk már ennek a végére! – kapott kézbe egy levélgyufát Rivera, és már olvasta is a nevet és a
címet. A Pók begépelte az információt, de amikor Rivera a következő nevet olvasta volna, hallotta,
hogy a Pók megint leállt a gépeléssel.
– Valami baj van?
– Lenne még egy dolog.
– Micsoda?
– Megnéznéd azt is, hogy nem modemezik-e valaki mással is?
– Szűz Máriám, Villámujj! Te aztán nem vagy semmi!

Három órával később Rivera az íróasztalánál ülve várta a Pók hívását. Mialatt a
komputerszobában volt, valaki az asztalán hagyott egy szamárfüles, puha fedelű könyvet, Hogyan
legyünk sikeres magándetektívek? címmel. Rivera Perezre gyanakodott. A könyvet a szemétkosárba
hajította.
Most, hogy egyetlen gyanúsítottja szabadlábra került, és a Pók sem jelentkezett, Rivera már azon
volt, hogy előhalássza a könyvet a szemétből.
Megszólalt a telefon. Rivera villámgyorsan fölkapta a kagylót.
– Itt Rivera – mondta.
– Rivera, Villámujj vagyok.
– Találtál valamit? – Rivera cigaretta után kotorászott a dobozban. Cigi nélkül egyszerűen képtelen
volt telefonálni.
– Azt hiszem, találtam egy kapcsolatot, de valahogy nem illik a képbe.
– Ne beszélj talányokban, Villámujj! Nekem kell valami fogódzó!
– Nos, először végigfuttattam a neveket a társadalombiztosítási regiszteren. A legtöbben már
meghaltak. Aztán észrevettem, hogy valamennyien veteránok.
– Vietnam?
– Első világháború.
– Te viccelsz!
– Nem. Mindannyian első világháborús veteránok, és mindegyikük keresztneve vagy második
keresztneve E-vel kezdődik. Erre már a betáplálás előtt rájöhettem volna. Végigfuttattam egy
korrekciós programot is, de nem vezetett semmire. Aztán megnéztem a címeket, hogy nincs-e
valamilyen földrajzi összefüggés.
– Na és?
– Semmi. Egy darabig arra gondoltam, hogy valakinek az első világháborús kutatásait találtam meg,
de a biztonság kedvéért az Igazságügyi Minisztérium adatbankján is lefuttattam az anyagot. Ezt arra
használják, hogy kriminalisztikai összefüggéseket keressenek ott, ahol semmi ilyesmi nincs.
Lényegében logikussá teszik a véletlenszerűséget. Így szűrik ki a sorozatgyilkosokat és a
pszichopatákat.
– És nem találtál semmit?
– Azt nem mondanám. Az igazságügy aktái csak az elmúlt harminc évet fedik le, ezzel körülbelül a
listádon lévő nevek fele kiesett. De a többi név valahogy ismerősen csengett.
– Villámujj, térj már a tárgyra, kérlek!
– A fájlodon szereplő városok mindegyikében előfordult legalább egy megmagyarázhatatlan eltűnés
nagyjából a megjelölt időpontokban – nem veteránok tűntek el, hanem mások. A véletlen
egybeesésre hivatkozva a nagyvárosokat kihagyhatjuk, de több száz ilyen eltűnés kisvárosokban
fordult elő.
– A kisvárosokban is tűnnek el emberek. A nagyvárosokba menekülnek. Megfulladnak. Ezt nem
nevezheted összefüggésnek.
– Gondoltam, hogy ezt fogod mondani, úgyhogy a valószínűség-számítási programon is
végigfuttattam az anyagot, hogy megtudjam, mennyi az esélye a véletlenszerűségnek.
– És mire jutottál? – Riverát már kezdte fárasztani Villámujj drámai előadásmódja.
– Nos, annak a valószínűsége, hogy az elmúlt harminc év során az adott helyeken és időpontokban
valakinek a neve véletlenül kerüljön föl az eltűntek listájára, az egy a tíz az ötvenedikenhez.
– És ez pontosan mit jelent?
– Ez azt jelenti, hogy ennek körülbelül ugyanannyi az esélye, mint annak, hogy a Titanic roncsát
pecabottal fogd ki egy pisztrángos patakból. Ez azt jelenti, Rivera, hogy van egy rázós ügyed!
– Azt akarod mondani, hogy ez a bőrönd egy sorozatgyilkosé?
– Egy nagyon öreg sorozatgyilkosé! Á legtöbb sorozatgyilkos még csak el sem kezdi harmincéves
kora előtt. Ha feltételezzük, hogy az emberünk elég figyelmes volt ahhoz, hogy pont akkor kezdjen,
amikor beindult a minisztérium bűnügyi nyilvántartása – azaz harminc éve –, ebben az esetben már
bizonyára több mint hatvanéves.
– Úgy gondolod, hogy régebbre nyúlik vissza az ügy?
– Találomra kiemeltem néhány dátumot és helyszínt, egészen 1925-ig visszamenve. Fölhívtam a
városi könyvtárakat, hogy nézzék át a korabeli újságok eltűnésekről szóló történeteit. Bejött a
dolog. Az emberünk kilencven-valahány éves lehet. Vagy pedig a fiú viszi tovább a családi
hagyományt.
– Ez lehetetlen! Kell lennie egy másik magyarázatnak. Kapd már össze magad, Villámujj! Egy
nyerő tippre van szükségem! Nem nyomozhatok egy kilencvenéves sorozatgyilkos után!
– Nos, az anyag egy nagyon alapos tanulmány része is lehet, ami az eltűnt személyekkel
foglalkozik, de ez nem ad magyarázatot az első világháborús veteránokra, mint ahogy arra sem,
miért írta a kutató az információkat levélgyufákra és olyan cégek kártyáira, amelyek már rég nem
léteznek.
– Nem értem ezt az egészet! – Rivera úgy érezte, hogy belegabalyodott a Pók hálójába, és
nemsokára megeszik.
– Úgy néz ki, hogy a feljegyzéseket vagy ötven évvel ezelőtt írták, de ezt ellenőriztethetem a
laborban, ha akarod.
– Ne, azt ne csináld! – Rivera nem akarta, hogy megerősítsék a dolgot. Inkább felejtsék el úgy,
ahogy van. – Villámujj, nem fordulhat elő, hogy a számítógép teljességgel lehetetlen
következtetésre jutott? Úgy értem, te arra programoztad be, hogy közös nevezőket találjon – a gép
viszont túlzásba vitte a dolgot, és ezt az egészet csak kitalálta!
– Ismered az esélyeket, őrmester! A komputer semmit sem tud kitalálni, csak értelmezni tudja a
betáplált adatokat. Ha a helyedben lennék, én megtörném a gyanúsított hallgatását, és kiszedném
belőle, hogy hol találta a bőröndöt.
– Elengedtem. A kerületi ügyész azt mondta, nincs elég bizonyítékom arra, hogy vád alá
helyezzem.
– Kerítsd elő! – mondta Villámujj.
Riverának nem esett jól Villámujj atyáskodó hangneme, de nem szólt semmit.
– Most mennem kell.
– Van még valami.
– Igen?
– Az egyik címed Pine Cove-i. Mondjam, melyik?
– Hát persze!
Villámujj beolvasta a nevet és a címet, Rivera pedig fölírta egy jegyzettömbre.
– Ezen nem volt dátum, őrmester. Lehet, hogy a gyilkos még mindig a környéken van. Ha el tudod
kapni, meglesz a biztos tipped.
– Ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen!
– És ne felejtsd el megnézni Roxanne-t, oké? – rakta le a Pók a kagylót.

30
JENNY
JENNY FÉLÓRÁS KÉSÉSSEL érkezett a munkába, arra készült, hogy Howard a pult
mögött várja, és majd jól leszidja a maga professzoros módján. Bármilyen különös, de nem izgatta a
dolog. Ennél már csak az volt a furcsább, hogy Howard egész délelőtt még csak nem is mutatkozott
a kávézóban.
Figyelembe véve, hogy megivott két üveg bort, nehéz olasz ételt evett, és egész éjjel
szerelmeskedett, fáradtnak kellett volna lennie, de nem volt az. Csodálatosan érezte magát, tele volt
jókedvvel és energiával, és egy csöppet sem izgult. Ha a Travisszel töltött éjszakára gondolt,
megborzongott és elvigyorodott. Bűntudatot kellene éreznie, gondolta. Jogi szempontból nézve még
férjes asszony. Jogilag tiltott viszonyt folytat. De őt soha nem érdekelték a jogi nyavalygások.
Bűntudat helyett boldog volt, és már alig várta a folytatást.
A munkába állás első pillanatától kezdve az órákat számolta a déli váltás végéig, amikor leléphet.
Már csak egy órája volt hátra, amikor a szakács szólt, hogy telefonja van az irodában.
Gyorsan kitöltötte a kávét a vendégeinek, és hátraindult. Ha Robert, úgy tesz majd, mintha semmi
sem történt volna. Ő nem szerelmes senkibe, mint azt Robert gyanította. Ő most... de mit számít,
hogy mi van most! Nem tartozik senkinek magyarázattal. Ha meg Travis az – nagyon remélte, hogy
ő az.
Fölvette a kagylót.
– Halló!
– Jenny? – Női hang volt. – Rachel vagyok. Figyelj, egy különleges rituálét tartunk a barlangban ma
délután. Feltétlenül el kell jönnöd!
Jenny nem akart elmenni a rituáléra.
– Nem is tudom, Rachel, munka után programom van.
– Jennifer, ez fontosabb mindennél, amit valaha is csináltunk. Ott kell lenned. Mikor végzel?
– Kettőkor lelépek, de először haza kell mennem, hogy átöltözzek.
– Nem, ne tedd! Gyere úgy, ahogy vagy! Ez most tényleg nagyon fontos!
– De hát én...
– Jenny, kérlek! Néhány perc az egész.
Jenny még soha nem hallotta Rachelt ilyen hajthatatlannak. Talán tényleg fontos a dolog.
– Oké, azt hiszem, el tudok menni. Akarod, hogy értesítsek valakit a többiek közül?
– Ne, majd én. Kettő után siess a barlanghoz, ahogy csak tudsz.
– Oké, rendben, ott leszek.
– Még valami, Jenny – Rachel egy oktávval mélyebbre váltott –, ne mondd el senkinek, hogy hova
mész! – azzal lerakta a kagylót.
Jennifer azonnal föltárcsázta otthoni számát, de csak az üzenetrögzítő válaszolt.
– Travis, vedd föl, ha ott vagy! – Várt. Biztos még alszik. – Egy kicsit késni fogok. Később érek
haza ma délután. – Már majdnem azt mondta, hogy „szeretlek”, de aztán úgy döntött, nem teszi.
Elhessegette magától a gondolatot. – Viszlát – mondta, és letette a kagylót.
Most már csak annyi kellene, hogy ne találkozzon Roberttel addig, amíg meg nem találja a módját,
hogyan oszlathatná el férje kibékülésükhöz fűzött reményeit. Visszatérve asztalaihoz észrevette,
hogy valahol útközben jó hangulatának nyoma veszett, és nagyon fáradt.

31
JÓ FIÚK
AUGUSTUS BRINE, TRAVIS és Gian Hen Gian összepréselődve ültek Brine
teherautójában. Amint feltűnt Effrom és Amanda háza, a kocsifeljárón észrevettek egy ott várakozó
bézs Dodge-ot.
– Tudod, milyen kocsijuk van? – kérdezte Travis.
Brine lassított.
– Egy öreg Ford, azt hiszem.
– Ne lassíts! Menj tovább! – mondta Travis.
– De miért?
– Bármibe lefogadnám, hogy az egy rendőrkocsi. Egy ostorantenna van a farára erősítve.
– És akkor mi van? Nem követtél el semmi törvénybe ütközőt. – Brine túl akart már lenni az
egészen, hogy végre alhasson egy sort.
– Menj tovább! Nincs kedvem válaszolni egy rakás kérdésre. Nem tudjuk, hogy Catch mit csinál.
Később, ha a rendőrség elment, visszajöhetünk.
– Travisnek igaza van, Augustus Brine – jegyezte meg a kobold.
– Rendben. – Brine gyorsított és elhúzott.
Néhány perccel később már Jenny konyhájában ültek, és az üzenetrögzítőt hallgatták. Hátulról
mentek be, hogy elkerüljék a kormos, égett liszttel borított ragacsot az előkertben.
– Nos – mondta Travis, alaphelyzetbe állítva az üzenetrögzítőt –, ezzel legalább nyerünk egy kis
időt, mielőtt meg kell magyaráznunk Jennynek ezt az egészet.
– Úgy gondolod, hogy Catch vissza fog jönni? – kérdezte Brine.
– Remélem – felelte Travis.
– Nem tudnád az akaraterőddel visszahozni addig, amíg meg nem tudjuk, hogy még mindig
Amandánál vannak-e a gyertyatartók?
– Ezen dolgozom. Én sem értek sokkal jobban dologhoz, mint ti.
– Nos, innom kell egyet – mondta Brine. – Van valami a házban?
– Kétlem. Jenny azt mondta, hogy semmilyen italt nem tarthat a házban, mert a férje rögtön
megissza. Volt bor, de tegnap Jenny megitta az egészet.
– Még egy kis főzéshez való sherry is jólesne – jegyezte meg Brine, és ahogy kimondta, már el is
szégyellte magát.
Travis keresgélni kezdett a szekrényekben.
– Ha akadna egy kicsinyke só, rendkívül hálás lennék – szólalt meg a kobold.
Travis talált egy doboz sót a fűszerek között, és épp odaadta Gian Hen Giannek, mikor megszólalt a
telefon.
Mindannyian megdermedtek, és az üzenetrögzítőről megszólaló Jenny hangjára figyeltek. A sípjel
után csend volt, majd egy nő kezdett beszélni.
– Travis, vedd föl! – Nem Jenny volt az.
Travis Brine-ra nézett.
– Senki sem tudja, hogy itt vagyok.
– Ők tudják! Vedd föl!
Travis fölvette a kagylót, és a rögzítő kikapcsolt.
– Itt Travis beszél.
Brine figyelte, hogy fut ki a vér a démontulajdonos arcából, amíg a nőt hallgatja.
– Jenny jól van? – szólt bele Travis a telefonba. – Hadd beszéljek vele! Ki maga? Tudja, milyen
bajba keveri magát?
Brine el sem tudta képzelni, miről folyik a társalgás.
Travis váratlanul ordítani kezdett.
– Ő nem egy földszellem... ő egy ördög. Hogy lehet ilyen ostoba?
Travis még hallgatta a nőt egy pillanatig, aztán Augustus Brine-ra nézett, és letakarta kezével a
kagylót.
– Tudod, hol vannak barlangok a várostól északra?
– Igen – felelte Brine –, ott volt a régi gombafarm.
Travis újból beszélni kezdett a telefonba.
– Igen, odatalálok. Négykor ott leszek – mondta. Lehuppant az egyik konyhaszékre, és visszaejtette
a kagylót a készülékre.
– Mi zajlik itt? – sürgette Brine.
Travis megrázta a fejét.
– Valami nő túszul ejtette Jennifert és Amandát. Catch vele van, és nála vannak a gyertyatartók.
Különben igazad volt, három varázsige van.
– Nem értem – mondta Brine. – Tulajdonképpen mit akar?
– Azt hiszi, hogy Catch valamilyen jó szándékú földszellem, és szeretné megszerezni az erejét.
– Az emberi lények olyan ostobák – mondta a kobold.
– De mit akar tőled? – kérdezte Brine. – Hiszen nála vannak a gyertyatartók és a varázsigék.
– A varázsigék görögül vannak. Azt akarják, hogy fordítsam le, különben megölik Jennyt.
– Tegyék csak – szólalt meg Gian Hen Gian. – Ha a nő meghal, talán visszanyerheted a hatalmadat
Catch felett.
Travis majd szétrobbant a dühtől.
– Erre is gondoltak, te kis vakarék. Ha nem jelenek meg négykor, megölik Jennyt, és
megsemmisítik a varázsigéket. Akkor aztán soha nem leszek képes visszaküldeni Catchet a
pokolba.
Augustus Brine az órájára nézett.
– Pontosan másfél óránk van, hogy kidolgozzunk egy tervet.
– Talán tegyük át székhelyünket az ivóba, és vegyük fontolóra a lehetőségeinket! – javasolta a
kobold.

32
A HÁZATLAN CSIGA
A CSAPAT AUGUSTUS BRINE vezetésével lépett be a Házatlan Csigába. Őt Travis
követte, és Gian Hen Gian csoszogott be utoljára. Az ivó majdnem teljesen üres volt: Robert
üldögélt a pultnál, hátul a sötétben is iddogált valaki egy asztalnál, Mavis pedig a pult mögött
trónolt. Robert hátrafordult, amikor bejöttek. Amint meglátta Travist, leugrott a székéről.
– Te átkozott szemétláda! – üvöltötte. Ütésre emelte összeszorított öklét, és Travis felé rohant. Alig
tett négy lépést, mikor Augustus Brine izmos alsókarja előrelendült, és homlokon találta a megcsalt
férjet. Egy röpke pillanatig kalimpáló teniszcipők taposták a levegőt, miközben Robert
megtapasztalta az ádámcsutkás szerelés hatékonyságát. A következő másodpercben már
eszméletlenül hevert a padlón.
– Ez kicsoda? – érdeklődött Travis.
– Jenny férje – válaszolta Brine, közben lehajolt, és Robert nyakát vizsgálta, hogy nem ugrott-e ki
néhány csigolyája. – Nem lesz semmi baja.
– Talán menjünk inkább máshova.
– Nincs rá időnk – mondta Brine. – Azonkívül lehet, hogy tud nekünk segíteni.
Mavis Sand egy műanyag tejesdobozon állt, onnan vette szemügyre lenyugtatott törzsvendégét.
– Szép ütés volt, Asbestos! – mondta. – Szeretem az olyan palikat, akiknek helyén van a kezük.
Brine ügyet se vetett a dicséretre.
– Van repülősó?
Mavis lemászott a tejesdobozról, egy pillanatig a pult alatt matatott, aztán elővett egy jókora
ammóniás üveget.
– Ennyi elég kell hogy legyen – mondta, majd Travis és Gian Hen Gian felé fordult. – És ti, fiúk,
kértek valamit?
A kobold odalépett a pulthoz.
– Gondot okozna önnek, ha kérnék egy kis...
– Egy paradicsomlevet kérek sóval meg egy korsót – vágott közbe Travis.
Brine Robert hóna alá nyúlt, és az egyik asztalhoz húzta. Nekitámasztotta a szék hátlapjának,
elhozta az ammóniás üveget a pultról, és Robert orra alá dugta.
Robert nyeldekelve tért magához.
– Hozz egy sört a fiúnak, Mavis! – intézkedett Brine.
– Ma nem iszik alkoholt. Dél óta csak kólát töltögetek neki.
– Akkor hozz egy kólát!
Travis és a kobold fogták az italaikat, és csatlakoztak Brine-ékhoz. Robert úgy nézett körül, mintha
életében először szembesült volna a valósággal. Csúnya daganat éktelenkedett a homlokán.
Megdörzsölte, és fájdalmas arcot vágott.
– Mi ütött meg?
– Én voltam az – közölte Brine. – Robert, tudom, hogy dühös vagy Travisre, de tegyük ezt most
félre! Jenny bajban van!
Robert tiltakozni próbált, de amikor Brine fölemelte az egyik kezét, elcsendesedett.
– Robert, egyszer az életben csináld már végre azt, amit kell. Figyelj ide!
Brine-nak tizenöt percébe tellett, hogy elmesélje az ördög történetének tömörített változatát.
Előadását csupán Mavis nagyothalló készülékének recsegése zavarta meg néha. A rúzskirálynő a
maximumra állította a segédeszközt, hogy hallgatózhasson. Brine, befejezvén a történetet,
fölhajtotta sörét, és rendelt még egy kancsóval.
– Akkor mi legyen?
– Gus, te vagy a legépeszűbb ember, akit ismerek, és elhiszem, hogy szerinted Jenny bajban van.
Azt viszont nem hiszem el, hogy ez a törpönc egy kobold, és az ördögökben sem hiszek!
– Én láttam az ördögöt! – szólalt meg egy hang a kocsma sötét végéből. Az idáig csendben ülő alak
fölállt, és hozzájuk sétált.
Mindenki feléje fordult, és a sötétből előbotorkáló gyűrött, csupa ránc emberben a nyilvánvalóan
részeg Howard Phillipset ismerték föl.
– Tegnap éjjel a házam előtt láttam. Azt hittem, hogy a Régvoltak egyik rabszolgája került oda.
– Mi a fenéről beszélsz, Howard? – kérdezte Robert.
– Ez most nem számít! Az viszont igen, hogy ezek az emberek igazat beszélnek!
– És akkor? – makacskodott Robert. – Akkor most mit csináljunk?
Howard előhúzott egy zsebórát a mellényéből, és ellenőrizte az időt.
– Egy órátok van, hogy kidolgozzatok egy akciótervet. Ha bármiben segítségetekre lehetek...
– Ülj le, Howard, mielőtt még elesnél! – mondta Brine. – Lássuk csak! Úgy gondolom, most már
pontosan tudjuk, hogy az ördögnek semmilyen módon sem árthatunk.
– Ez igaz! – helyeselt Travis.
– Éppen ezért – folytatta Brine – csak úgy állíthatjuk meg őt és új mesterét, ha megszerezzük a
varázsigét a második gyertyatartóból, ami aztán vagy visszaküldi Catchet a pokolba, vagy pedig
Gian Hen Giant teszi meg a hatalom birtokosává.
– Mikor Travis találkozik velük, miért nem rohanjuk le őket, hogy elvegyük tőlük a
gyertyatartókat? – kérdezte Robert.
Travis megrázta a fejét.
– Catch megölné Jennyt és Elliotékat, mielőtt a közelükbe kerülhetnénk. Még ha meg tudnánk is
szerezni a varázsigéket, utána le kell fordítanunk őket. Ez időbe telik. Évek óta nem olvastam
görögül. Catch mindannyiótokat megölne, aztán kerítene egy másik fordítót.
– Ez így van, Robert – szólalt meg Brine. – Azt, ugye, még nem mondtuk el, hogy Catchet Travis
kivételével nem látja senki, hacsak nem emberfaló alakját ölti magára, mint ahogy ezt Howard háza
előtt bizonyára megtette.
– Én jól tudok görögül – jelentette ki Howard. Erre mindenki ránézett.
– Nem jó! – mondta Brine. – Travist egyedül várják oda. A barlang szája legalább ötven méterre
van mindenféle búvóhelytől. Alighogy Howard megjelenne, vége is volna az egésznek.
– Talán jobb is lenne – mondta Travis.
– Nem! Várjatok egy percet! – vágott közbe Robert. Kivett egy tollat Howard zsebéből, és
mindenféle számokat kezdett firkálni egy papírszalvétára. – Azt mondjátok, hogy a barlang szájától
ötven méterre van egy fedezék? – Brine bólintott. Robert tovább firkált. – Oké, mondd, Travis,
pontosan mekkorák a betűk a pergamenen? Vissza tudsz emlékezni?
– Mit számít?
– Sokat! – makacskodott Robert. – Mekkorák a betűk?
– Nem tudom már, olyan régen volt. Kézzel írták, és jó hosszú volt a pergamentekercs. Úgy
gondolom, hogy a betűk olyan félhüvelykesek lehettek.
Robert lázasan körmölt a szalvétára, aztán lerakta a tollat.
– Ha ki tudod csalni őket a barlangból, és a magasba tartod a pergament – mondjuk, azt mondod
nekik, hogy több fényre van szükséged, vagy valami ilyesmit –, én felállítok egy teleobjektívet egy
háromlábú állványra az erdőben, és Howard le tudja fordítani a varázsigéket.
– Nem hiszem, hogy annyi ideig tarthatnám a tekercset, hogy Howardnak legyen elég ideje a
fordításra. Szerintem gyanút fognának.
– Nem érted, mit beszélek. – Robert Travis elé lökte az arányszámokkal és törtekkel teleírt
szalvétát.
Travis megnézte és elképedt.
– Ez mit jelent?
– Azt jelenti, hogy felrakhatok egy polaroid tagot az egyik Nikonomra, és amikor föltartod a
pergament, lefényképezem, aztán odaadom a képet Howardnak, aki harminc másodperccel később
kezdheti fordítani a varázsigéket. Ezekből a számításokból az derül ki, hogy a betűk olvashatóak
lesznek a polaroid képen. Csak időre van szükségem, hogy beállítsam a fókuszt, és exponáljak,
olyan három másodperc elég lesz. – Robert körbenézett a társaságon.
Elsőként Howard Phillips szólalt meg.
– Kivihetőnek tűnik a dolog, bár fölmerülhetnek előre nem látott nehézségek.
Augustus Brine mosolygott.
– Te mit gondolsz, Gus? – kérdezte tőle Robert.
– Tudod, mindig elveszett embernek tartottalak, de azt hiszem, most megváltozott a véleményem.
Howardnak persze igaza van – elég sok a ha ebben az elképzelésben. De lehet, hogy beválik.
– Még mindig elveszett ember – kotyogott bele a kobold. – A varázsigék nem érnek semmit
Salamon ezüstpecsétje nélkül, ami be van dolgozva az egyik gyertyatartóba.
– Reménytelen az ügy! – szólalt meg Travis.
– Nem, nem az! – mondta Brine. – Csak éppen nagyon nehéz feladat. Meg kell szereznünk a
gyertyatartókat, mielőtt rájönnének, hogy az egyikben benne van a pecsét. A figyelemelterelés
eszközét fogjuk alkalmazni!
– Megint lisztet akarsz robbantani? – érdeklődött Gian Hen Gian.
– Nem. Majd téged használunk fel csaléteknek. Ha Catch tényleg annyira gyűlöl, mint mondod,
akkor üldözőbe vesz, és ezalatt Travis fölmarkolhatja a kandelábereket, és elrohanhat velük.
– Nem tetszik az ötlet – mondta Travis. – Hacsak Jennyt és Elliotékat előbb nem sikerül
biztonságba helyeznünk.
– Egyetértek! – szólt Robert.
– Van valakinek jobb ötlete? – kérdezte Brine.
– Rachel egy büdös kurva – mondta Robert. – De azt nem hiszem, hogy gyilkos. Talán Travis
elküldhetné Jennyt a gyertyatartókkal. Ez lenne a feltétele annak, hogy lefordítja a szöveget.
– De mi lesz az Elliot házaspárral? – vetette föl Brine. – Azonkívül nincs róla tudomásunk, hogy az
ördög tud-e a gyertyatartóban lévő pecsétről. Szerintem maradjunk a figyelemelterelés ötleténél!
Amint Howard befejezi a fordítást, Gian Hen Gian kilép a fák közül, mi pedig rohamra indulunk.
– De nem elég, hogy megvan a pecsét meg a varázsige, azt föl is kell olvasni, még mielőtt az ördög
megöl minket.
– Így igaz! – helyeselt Travis. – És hozzá kell fognunk, mihelyt Rachel olvasni kezd, különben
Catch gyanút foghat. Én nem blöffölhetek fordítás közben.
– Nem is kell! – mondta Brine. – Csak légy lassúbb, mint Howard, de ez nem jelenthet problémát.
– Álljon meg a menet! – szólalt meg Robert. Fölpattant a székéről, és a pult mögött álló Mavishez
sietett.
– Mavis, add ide a magnót!
– Miféle magnót? – kérdezte a főnökasszony szemérmes értetlenkedéssel.
– Ne nézz már hülyének, Mavis! Van egy kis mikrokazettás magnód a pult alatt, hogy fölvehesd a
vendégek szövegeit.
A rúzskirálynő előszedte a készüléket a pult alól, és vonakodva odaadta Robertnek.
– Itt a megoldása az időproblémának – jelentette ki Robert. – Erre fölvesszük a varázsigéket,
mielőtt a kobold kijön a fák közül. Amikor – már ha sikerül – megszereztük a gyertyatartókat,
lejátsszuk a felvételt. Ezen nagy sebességgel is megy, titkárnők használják, mikor diktálás után
gépelnek.
Brine Travisre nézett.
– Menni fog?
– Semmivel sem kockázatosabb, mint bármi, amit csinálunk.
– Kinek a hangját használjuk? – kérdezte Robert. – Magára vállalja valaki a felelősséget?
– Mindenképpen Augustus Brine-ét! – oldotta meg a kérdést a kobold. – Ő a kiválasztott.
Robert az órájára pillantott.
– Félóránk van, és még el kell hoznom a kamerákat a Szipi lakókocsijából. Találkozzunk tizenöt
perc múlva a SZEDD MEG MAGAD táblánál!
– Várj, vegyük át még egyszer! – mondta Travis.
– Később – jelentette ki Brine. Egy húszdollárost dobott az asztalra, és az ajtó felé indult.
– Robert, menj Howard kocsijával! Nem akarom, hogy azon múljon a dolog, indul-e a tragacsod
vagy sem. Travis, Gian Hen Gian, ti velem jöttök!

33
RIVERA
A PINE COVE-IG TARTÓ kocsikázás alatt Riverát egyfolytában nyugtalanította, hogy
valamiről elfelejtkezett. Nem az aggasztotta, hogy nem jelentette be, hová megy – ezt szándékosan
tette. Amíg nincs fizikai bizonyítéka, hogy sorozatgyilkos van a környéken, addig egy árva szót sem
szól. Mikor aztán kopogtatott Ellioték bejárati ajtaján, és az magától kinyílt, akkor rögtön eszébe
jutott, hogy golyóálló mellénye a szekrényében lóg a kapitányságon.
Bekiáltott a házba, és várta a választ. De nem jött semmilyen válasz!
Csak a zsaruknak és vámpíroknak van szükségük meghívóra ahhoz, hogy valahova bemehessenek,
gondolta. Viszont van egy lehetséges oka a behatolásának. Ekkor lépett be agyának kerületi
ügyészként funkcionáló része.
„Szóval, Rivera őrmester – mondta az ügyvéd –, maga behatolt egy magánlakásba egy komputer
adatbázisának információi alapján, ami egyébként akár egyszerű címjegyzék is lehetett?”
„Azt hittem, hogy Effrom Elliot nevének megemlítése a listán nyilvánvaló, jelenleg is fennálló
veszélyt jelent egy magánember számára, ezért aztán behatoltam a lakásba.”
Rivera elővette a revolverét, a jobbjába fogta, bal kezében pedig a jelvényét tartotta.
– Mr. és Mrs. Elliot, Rivera őrmester vagyok a megyei rendőrkapitányságról. Most belépek a házba!
Szobáról szobára ment, és mindig bejelentette ottlétét, mielőtt belépett a következő helyiségbe. A
fürdőszoba ajtaja csukva volt. Meglátta a szilánkos, golyó ütötte lyukat az ajtóban, és érezte, hogy
megugrik az adrenalinszintje.
Kérjen segítséget?
„Mégis milyen alapon lépett be a házba?” – kérdezte a kerületi ügyész.
Rivera összegörnyedve kúszott be az ajtón. Egy pillanatig fekve maradt az üres szoba padlóján, és
hülyén érezte magát.
Most mi legyen? Nem szólhat be a kapitányságra, hogy jelentést tegyen egy golyó ütötte lyukról
egy olyan lakásban, ahova minden bizonnyal jogtalanul hatolt be, különösen akkor nem, ha be sem
jelentette Pine Cove-i útját.
Csak lépésről lépésre, figyelmeztette magát.
Visszament jelzés nélküli kocsijához, és jelentette, hogy Pine Cove-ban van.
– Rivera őrmester – mondta a diszpécser –, van egy üzenete a műszakis Nailsworth őrmestertől.
Arra kért, mondjam meg magának, hogy Robert Masterson Effrom Elliot unokáját vette feleségül.
Azt mondta, nem tudja, ez mit jelent, de magának tudnia kell.
Ez annyit jelentett, hogy meg kell találnia Robert Mastersont. Nyugtázta az üzenetet, és
kijelentkezett.
Tizenöt perc múlva már a Szipi lakókocsijánál volt. Az ócska teherautó eltűnt, és senki nem nyitott
ajtót. Rádión beszólt a kapitányságra, és közvetlen kapcsolást kért a Pókhoz.
– Villámujj, meg tudod szerezni nekem Masterson feleségének az otthoni címét? A fickó a
lakókocsit jelölte meg állandó lakhelyéül, amikor bevittük És tudnom kellene, hol dolgozik a nő.
– Tartsd, egy másodperc, és mondom a címet. – Rivera várakozás közben rágyújtott. A második
slukk előtt Villámujj már mondta is a címet és a legrövidebb útvonalat Rivera tartózkodási helyétől.
– A munkahely egy kicsit hosszabb lesz. Be kell lépnem a társadalombiztosítási fájlokba.
– Mennyi idő kell?
– Öt, esetleg tíz perc.
– Indulok a házhoz. Lehet, hogy nem lesz szükségem a másik címre.
– Rivera, tüzet jelentettek erről a címről ma reggel. Mond ez neked valamit?
– Nekem már az égvilágon semmi nem mond semmit, Villámujj!
Öt perccel később Rivera beállt Jenny háza elé. Nyúlós, szürke ragacs borított mindent: hamu, liszt
és a tűzoltófecskendőkből kijött víz elegye. Rivera éppen kiszállt, amikor Villámujj visszahívta.
– Jennifer Masterson jelenleg a H. P. kávézóban dolgozik, a Cypress mellett, Pine Cove-ban. Kell a
telefonszám?
– Nem – mondta Rivera. – Ha nincs ott, átmegyek. Csak néhány háznyira van a következő
helyszínemtől.
– Szükséged van még valamire? – Villámujj úgy beszélt, mint akinek még van valami
mondanivalója.
– Nincs – felelte Rivera. – Hívlak, ha kell valami.
– Rivera, ne felejtkezz el arról a másik ügyről!
– Milyen ügyről?
– Roxanne. Nézz már rá a kedvemért!
– Amint lesz rá időm, Nailsworth.
Rivera az utasülésre dobta a rádiótelefon mikrofonját. A ház felé menet hallotta, hogy valaki
iszonytató kappanhangon a Roxanne című nóta refrénjét énekli a rádiótelefonban. Rivera pontosan
tudta, hogy Villámujj – miután a nyílt frekvencián elárulta gyenge pontját – hamarosan az egész
kapitányság otromba tréfáinak áldozata lesz.
Rivera elhatározta, hogy ha túl lesz ezen az ügyön, kitalál egy történetet, amivel helyrepofozhatja
Villámujj megtépázott tekintélyét. Ennyivel tartozik neki. Ami pedig a saját renoméját illeti, az csak
tőle függ.
Az ajtóig megtett út eredményeképpen cipőjét szürke ragacs borította el. Egy darabig várt, hátha
ajtót nyit valaki, aztán visszament a kocsihoz. Spanyolul káromkodott, miközben cipői
tésztalabdacsokká lényegültek át.
A H. P. kávézónál nem szállt ki a kocsiból. Az elsötétített ablakokból nyilvánvaló volt, hogy nincs
bent senki. A Házatlan Csiga volt az utolsó esélye. Ha Masterson nincs ott, akkor oda az utolsó
nyom, neki pedig jelentenie kell a kapitánynak mindazt, amit megtudott, vagy, és ez a kínosabb,
mindazt, amit nem tudott meg.
Rivera talált egy helyet a Házatlan előtt, Robert teherautója mögött. Néhány percet arra szánt, hogy
ragacsos jobb cipőtalpát valahogy letépje a gázpedálról, aztán bement az ivóba.

34
SZEDD MEG MAGAD
A POGÁNY VEGETÁRIÁNUSOK a Békéért gyülekezet tagjai Szent Odúknak nevezték a
barlangokat, mert ezekben mutatták be valamikor régen vallási szertartásaikat az ohlone indiánok.
Ez egyébként nem volt igaz, mivel az ohlone törzs tagjai, ha tehették, a közelébe se mentek a
barlangoknak a bennük tanyázó megszámlálhatatlan denevér miatt, amelyek a hely fátumának
titokzatos megtestesítői voltak.
A barlangok emberi hasznosítására először az 1960-as években került sor, amikor egy lecsúszott
farmer, bizonyos Homer Styles úgy döntött, hogy a nyirkos barlangokat gombatermesztésre fogja
használni. Homer a vállalkozást ötszáz, szódásüvegek szállítására használt farekesszel és fél gallon
postán rendelt gombaspórával indította be – összbefektetés: tizenhat dollár. Homer a rekeszeket az
élelmiszerbolt hátsó udvaráról lopta, apránként. Beletelt néhány hetébe, de ezalatt áttanulmányozta
az Egyesült Államok Mezőgazdasági Minisztériuma által kiadott, Örömet és hasznot hozó
gombáinkról című könyvecskét.
Homer a nyirkos tőzegkockákkal megtöltött rekeszeket lerakta a barlang aljára, megszórta spórával,
aztán várta, hogy dőljön hozzá a pénz. Homer csak egy dologgal nem számolt: a gombák gyors
növekedésével (ezt a részt nem olvasta el a könyvecskéből). Néhány nap múlva ott ült a barlangban,
nyakán a rengeteg gombával. Vevők nem voltak, és pénze sem, hogy napszámosokat vegyen föl a
gombaszedésre.
Homer problémáját egy másik kormányzati kiadvány oldotta meg. A Szedd meg magad, avagy
szüreteljen a vevő című füzetet tévedésből rakták egy borítékba az Örömöt és hasznot hozó
gombáinkról című dolgozattal. Homer az utolsó tíz dollárjából föladott egy hirdetést a helyi
újságban: SZEDD MEG MAGAD, 50 cent/font, saját rekesz. Old Creek Road, naponta 9-5-ig.

Népes csapatokban érkeztek a gombára éhes Pine Cove-iak. Amilyen gyorsan szedték a
gombát, az éppoly gyorsan újranőtt, és dőlt a pénz.
Homer első nyereségéből egy generátort és egy lámpafüzért vásárolt. Azt tervezte, hogy
meghosszabbítja a nyitvatartási időt egészen az esti órákig, aminek köszönhetően a bevétel is
arányosan növekedik majd. Ez épkézláb üzleti húzás lehetett volna, de sajnos a szőrös fejű
denevérek hevesen tiltakozni kezdtek a dolog ellen.
Napközben elégedetten lógtak a barlang boltozatán, miközben Homer lent ügyködött. De az első
olyan estén, amikor a gombafarm tovább tartott nyitva, és a denevérek arra ébredtek, hogy
otthonukat bántó fénnyel megvilágított gombaszedők szállták meg, vége szakadt türelmüknek.
Mikor bekapcsolták a világítást, húsz vevő volt a barlangban, akik egy pillanat alatt rikoltozó,
szőrös, vadul repkedő rágcsálók * örvénylő forgatagába kerültek. [ *Gyakori tévedés. A denevérek,
bár hasonlítanak az egerekre (innen a „bőregér” név is), de nem rágcsálók, hanem külön rendet
alkotnak és többségében rovarevők. (E)] Menekülés közben egy nő elesett, és eltörte a csípőjét, egy
másiknak a kezét harapták meg, miközben egy denevért próbált kicibálni a hajából. A
denevérsereglet aztán hamar eltűnt az éjszakában, hogy helyüket másnap földön járó élősködők,
balesetekre szakosodott ügyvédek hasonlóan népes csapata vegye át.
Az élősködők elsöprő győzelmet arattak a bíróságon. Homer üzlete tönkrement, és a denevérek
ismét békében alhattak.
A lesújtott Homer Styles elment mulatni egyet a Házatlan Csigába. Az ír whisky gőzében eltöltött
négy nap után elfogyott a pénze, és Mavis elküldte a Névtelen Alkoholisták gyűlésére. (Mavis
mindig észrevette, ha egy vendég leégett, és semmi értelmét nem látta annak, hogy potyán strapálja
magát.)
Homer a First National Bank üléstermében találta magát, ahol elmesélte a vele történteket.
Úgy esett, hogy ugyanezen a találkozón egy ifjú szörfös is jelen volt, aki Szipinek hívta magát.
Éppen egy bíróság által kiszabott büntetést dolgozott le, amit azzal érdemelt ki, hogy 62-es
Volkswagenjével részegen belerohant egy járőrkocsiba, és utána rögtön lehányta az őt letartóztató
rendőr cipőjét.
A gombatermesztő történetének hallatán az ifjú szörfösben fellobbant a vállalkozói szellem szikrája.
A gyűlés után Szipi egy ajánlattal támadta le Homert.
– Homer, mit szólnál ahhoz, ha dilidelikusgomba-termesztéssel egy csomó dohányt szakítanánk le?
Másnap a farmer és a szörfös tehéntrágyás zsákokat húzkodtak be a barlangba, a tőzegre terítették,
és egy egészen másféle spórával szórták meg.
A Szipi azt mondta, hogy a termést unciánként tíz és húsz dollár közti összegért lehet majd eladni a
Homer-féle gombák fontonkénti ötven centje helyett. A gombászt egészen lázba hozta a
meggazdagodás lehetősége. És be is jött volna a dolog, ha nincsenek denevérek.
A termés beérése előtt Szipi távozni kényszerült gombafarmjukról, mivel a hétvégét a megyei
börtönben kellett eltöltenie (az elsőt a kiszabott ötvenből – a bíró nem volt igazán boldog attól,
hogy bizonyíték gyanánt okádék lepte rendőrcipőt volt kénytelen vizsgálgatni a tárgyalóteremben).
Az ifjú szörfös biztosította Homert arról, hogy hétfőn visszajön, és segít neki a gombák szárításában
és értékesítésében.
Időközben a nőn, akit megharaptak a felbolydult denevérek, kitört a veszettség. A megyei állat-
egészségügyieket kirendelték a barlangokhoz, hogy irtsák ki a denevérkolóniát. Amikor
megérkeztek, Homer épp egy tálca pszichedélikus gomba mellett guggolt.
Az egészségügyiek felajánlották Homernek azt a lehetőséget, hogy szépen elmegy, és otthagyja a
gombákat, de ő hallani sem akart erről, így aztán beszóltak rádión a seriffnek. A gombatermesztőt
megbilincselve vitték el, az egészségügyiek pedig gombával telepakolt zsebbel távoztak, és a
denevérek végre magukra maradtak.
Hétfőn Szipi arra jött ki a fogdából, hogy új balek után kell néznie.
Néhány hónappal később, a lompoci állami börtön lakójaként Homer Styles levelet kapott Szipitől.
A levelet finom, sárga por borította, és ez állt benne: „Sajnálom, hogy befürödtél. Remélem, elássuk
a csatabárdot.”
Homer a levelet a priccse alatt tartott cipősdobozba süllyesztette, és az elkövetkező tíz évét
viszonylagos jólétben töltötte, a rabtársainak eladott pszichedélikus gombából származó haszonnak
köszönhetően. Homer csak egyszer próbálta ki a gombáját, és egy életre megesküdött, hogy soha
többet, mert azt hallucinálta, hogy belefullad egy denevértengerbe.

35
ROSSZ FIÚK, JÓ FIÚK
RACHEL A BARLANGBAN tőrével számjegyeket rajzolt a földre, mikor szárnycsapkodás
ütötte meg a fülét.
– Mi volt ez?
– Egy denevér – mondta Catch, aki láthatatlan volt.
– Nem jó helyen vagyunk itt – mondta Rachel. – Vidd ki őket!
Effrom, Amanda és Jenny háttal ültek a barlang falának, kezük és lábuk meg volt kötözve, szájukat
felpeckelték.
– Nem értem, miért ne várhattunk volna a házadban – értetlenkedett Catch.
– Ennek több oka is van. Most pedig segíts kivinni őket!
– Félsz a denevérektől? – kérdezte Catch.
– Nem, egyszerűen csak úgy érzem, hogy ezt a szertartást a szabadban kell bemutatni –
makacskodott Rachel.
– Ha gondjaid vannak a denevérekkel, akkor nagyon fogsz csípni engem, ha meglátsz.

Száz méterre, a barlanghoz vezető úton Brine, Travis és Gian Hen Gian Howard és Robert
érkezésére várt.
– Gondolod, hogy meg tudjuk csinálni? – kérdezte Travis Brine-tól.
– Miért engem kérdezel? Én kevesebbet tudok erről, mint ti ketten. Hogy sikerül-e, az nagyrészt a te
meggyőző erődön múlik.
– Átfuthatnánk a terven újra?
Brine ellenőrizte az óráját.
– Várjuk meg Robertet és Howardot. Van még néhány percünk. És nem hiszem, hogy baj lenne egy
kis késésből. Catch és Rachel számára egyedül te vagy a fontos, senki más.
Ebben a pillanatban hallották meg egy kocsi motorjának erőlködő hangját, odafordultak, és látták,
amint Howard öreg Jaguarja ráhajt a földútra. Howard Brine furgonja mögött állította le a kocsit.
Kiszállt Roberttel, aki benyúlt a hátsó ülésre, és kezdte kiadogatni a holmikat Brine-nak és
Travisnek: egy fényképezőgép-táskát, egy jókora állványt, egy hosszú, alumínium objektívtartót és
végül egy távcsöves vadászpuskát. Brine nem vette el Roberttől a puskát.
– Ez minek kell?
Robert, puskával a kezében, fölegyenesedett.
– Ha úgy látjuk, hogy nem jön össze a dolog, ezzel fogjuk kényszeríteni Rachelt, hogy kijöjjön,
mielőtt megszerezné a hatalmat Catch fölött.
– És mit érünk el vele?
– Továbbra is Travis parancsol majd az ördögnek.
– Nem! – szólt Travis. – Így vagy úgy, itt vége lesz a történetnek, de lövöldözni nem fogunk. Azért
vagyunk itt, hogy véget vessünk a gyilkosságoknak, nem pedig azért, hogy mi is részt vegyünk
bennük. És ki tudná megmondani, hogy Rachelnek nem lesz-e nagyobb hatalma Catch fölött, mint
nekem?
– De neki fogalma sincs arról, hogy mibe keveredett. Ezt éppen te mondtad.
– Ha megkapja a hatalmat Catch fölött, az ördögnek ezt meg kell mondania neki, ahogy nekem is
meg kellett mondania. Legalább megszabadulok tőle.
– Jenny pedig meghal! – fakadt ki Robert.
– A puska a kocsiban marad – mondta Augustus Brine. – Induljunk ki abból, hogy sikerülni fog a
dolog! Normális körülmények között azt mondanám, hogy aki ki akar szállni, még elmehet. Csak
hát az a helyzet, hogy minden emberre szükség van, különben kudarcot vallunk.
Brine végignézett a csapaton. Mindenki várt.
– Szóval, akkor így csináljuk?
Robert visszadobta a puskát a kocsi hátsó ülésére.
– Hát, legyen!
– Jól van – nyugtázta a dolgot Brine. – Travis, neked ki kell csalnod őket a barlangból a szabadba.
A varázsigéket pedig annyi ideig kell a magasba tartanod, hogy Robert meg tudja csinálni a képet.
Utána eljuttatod hozzánk a gyertyatartókat, az lenne a legjobb, ha Jennyék hoznák le a hegyről.
– Ebbe soha nem fognak belemenni! Ha nincsenek túszok, miért fordítanám le nekik a
varázsigéket?
– Legyen ez a feltételed! Tegyél meg mindent, hogy sikerüljön! Talán egyiküket leküldheted.
– Ha a gyertyatartókat akarom, biztos, hogy gyanút fognak.
– A fenébe is! – csattant föl Robert. – Nem fog összejönni. Nem is tudom, miért hittem, hogy
rendben lesz minden.
A kobold az egész beszélgetés alatt a háttérben maradt. Most ő is bekapcsolódott a vitába.
– Adjátok meg nekik, amit akarnak. Ha a nő megkapta a Catch fölötti hatalmat, már nem fognak
gyanakodni semmire.
– De Catch meg fogja ölni a túszokat és valószínűleg mindnyájunkat – vágott közbe Travis.
– Várjatok csak – vetette közbe Robert. – Hol van Rachel kocsija?
– Ennek mi köze az egészhez? – kérdezte Brine.
– Nem hiszem, hogy a túszokat maguk után húzva, gyalog jöttek volna ide. A teherautó meg nincs
itt. Ez azt jelenti, hogy a nő kocsija biztosan a barlangnál van.
– És akkor mi van? – kérdezte Travis.
– Akkor az van, hogy le kell rohannunk őket. Mehetünk, mondjuk, Gus furgonjával. Az út valahol
biztos kivezet az erdőből, és fölfelé kanyarog a hegyen, egészen a barlangokig. A magnófelvétel
már kész lesz, úgyhogy a varázsigéket gyorsan lejátszhatjuk. Gus föltűzhet a hegyre, Travis
bedobhatja a gyertyatartókat a kocsijába, Gusnak pedig nem kell mást csinálnia, csak lenyomnia a
lejátszógombot.
Egy pillanatig gondolkodtak a dolgon, aztán megszólalt Brine:
– Szálljatok fel a kocsi platójára! Az erdőben állunk majd meg, olyan közel a barlanghoz,
amennyire csak lehet, anélkül hogy meglátnának. Hát, valahogy így néz ki a tervünk!

– Késik – mondta Rachel, a barlang előtti füves domboldalon állva.

– Öljük meg az egyiket! – javasolta az ördög.
Jenny és nagyszülei a földön ültek, háttal egymásnak.
– Ha vége lesz a szertartásnak, többé nem engedem meg, hogy így beszélj – mondta Rachel.
– Igen, úrnőm, epedve várom már a parancsaid.
Rachel föl s alá sétált a domboldalon, és ha tehette, nem nézett túszaira.
– Mi van, ha Travis nem jön?
– Jönni fog – mondta Catch.
– Mintha kocsiberregést hallanék. – Rachel arra a pontra szegezte tekintetét, ahol az út kiér az
erdőből. – És mi van, ha tévedsz, és mégse jön? – kérdezte, mikor látta, hogy tévedett.
– Ott van! – mondta Catch. Rachel meglátta Travist, aki kisétált az erdőből, és fölfelé indult a szelíd
lankán.

Robert az állványra rögzítette a teleobjektívet, ellenőrizte, hogy stabilan áll-e, aztán fölrakta
a fényképezőgépet, és addig forgatta, amíg helyére nem kattant. A lábánál lévő fotóstáskából kivett
egy tekercs polaroid filmet, és a Nikon hátuljába csúsztatta.
– Soha nem láttam még ilyen gépet – mondta Augustus Brine.
Robert beállította az élességet a teleobjektíven.
– Ez egy szabványos harmincöt milliméteres fényképezőgép. A polaroid kiegészítőt én vettem
hozzá, hogy előre ellenőrizni tudjam a műtermi felvételeket. Soha nem jutottam odáig, hogy
használjam is.
Howard Phillips tettre készen várakozott, kezében jegyzetfüzettel és töltőtollal.
– Nézd meg, hogy jók-e az elemek a magnóban – mondta Robert Brine-nak. – Van néhány új a
fotóstáskámban, ha kell.
Gian Hen Gian a nyakát nyújtogatta, hogy kilásson a bozótból a tisztásra, ahol Travis állt.
– Mi történik? Nem látom, hogy mi történik.
– Még semmi – mondta Brine. – Kész vagy, Robert?
– Igen – felelte Robert, föl sem nézve a fényképezőgépből. – Rachel közelijére fókuszálok. A
pergamen szövege biztos, hogy könnyen olvasható. Kész vagy, Howard?
– Hacsak nem következik be az a valószínűtlen eset, hogy a döntő pillanatban görcs áll az ujjaimba,
akkor készen állok.
Brine berakott négy ceruzaelemet a magnóba, és ellenőrizte, hogy működik-e.
– Most már minden Travisen múlik – jelentette ki.

Travis fölért a domb feléig.

– Oké, itt vagyok. Engedjétek el őket, és én lefordítom nektek a varázsigéket.
– Én másképp gondoltam – mondta Rachel. – Ha bemutattam a szertartást, és biztosan tudom, hogy
hatott, akkor mindannyian szabadon elmehettek.
– Magának fogalma sincs, mit beszél. Catch mindnyájunkat megöl.
– Nem hiszek magának. A földszellemnek én parancsolok majd, és nem engedem meg, hogy ezt
tegye.
Travis kajánul fölnevetett.
– Még csak nem is látta, ugye? Mégis minek képzeli, húsvéti nyuszinak? Catch embereket öl, ezért
van itt.
– Akkor se hiszek magának – mondta Rachel, de közben egyre jobban elbizonytalanodott.
Travis Catchet figyelte, aki a megkötözött túszok felé indult.
– Gyere, Travis, és csináld, különben meghal az öregasszony. – Az ördög karmait Amanda feje fölé
tartotta.
Travis fölkaptatott a dombra, és megállt Rachel előtt. Nagyon csendesen csak ennyit mondott:
– Tudja, maga megérdemli, amit kapni fog. Soha nem gondoltam arra, hogy valakinek olyan rosszat
kívánjak, mint Catch társasága, de maga megérdemli. – Jennyre pillantott, aki kérdőn nézett vissza
rá. Travis elfordította a tekintetét. – Adja ide a varázsigéket – mondta Rachelnek. – Remélem, van
magánál ceruza és papír. Emlékezetből ezt nem tudom megcsinálni.
Rachel belenyúlt a nála lévő táskába, és előhúzta a gyertyatartókat. Egyesével szétcsavarta őket,
kivette a tekercseket, aztán visszarakta a gyertyatartó darabjait a táskába. Odaadta a pergameneket
Travisnek.
– Vigye odébb a gyertyatartókat, Jenny mellé.
– Miért? – kérdezte Rachel.
– Mert a mágia hatástalan lesz, ha a kandeláberek túl közel vannak a pergamentekercsekhez.
Tulajdonképpen sokkal jobban működne a dolog, ha eloldozná és elküldené őket a gyertyatartókkal,
hogy egyáltalán ne legyenek a közelben. – A hazugság olyan nyilvánvaló volt, hogy Travis attól
félt, mindent elrontott, mert túl sokszor emlegette a gyertyatartókat.
Rachel mereven nézte, és próbálta felfogni, miről is van szó.
– Én ezt nem értem – mondta.
– Én sem – bökte ki Travis. – Tudja, ez olyan misztikus valami. Csak nem akarja bemesélni nekem,
hogy összeegyeztethető a logikus gondolkodással, ha valaki azért ejt túszokat, mert csak így tudja
megidézni az ördögöt?
– Földszellem, nem ördög! És az erejét én jóra fogom használni.
Travis azon gondolkodott, vajon meg lehetne-e győzni a nőt arról, hogy ostobaságot csinál, de aztán
letett róla. Jenny és az Elliot házaspár életéről volt szó. Catch játssza csak tovább a jó szándékú
földszellem szerepét, egészen addig, mikor már késő lesz visszakoznia. Haragosan nézett az
ördögre, aki visszavigyorgott rá.
– Nos? – kérdezte Travis.
Rachel fölemelte a táskát, és arrébb vitte a domboldalon, néhány méter távolságra a túszoktól.
– Nem jó! Vigye messzebbre! – utasította Travis.
A nő vállára vetette a táskát, és még húsz méterrel lejjebb ment, aztán megfordult, és beleegyezést
várva Travisre nézett.
– Mi ez az egész? – kérdezte Catch.
Travis, attól félve, hogy túllő a célon, jóváhagyóan bólintott Rachelnek, aki lerakta a táskát. Most
már a gyertyatartók húsz méterrel közelebb voltak a hegy túloldalán kanyargó úthoz – ahhoz az
úthoz, ahol Augustus Brine jön majd, ha beindul a ramazúri.
Rachel visszament a dombtetőre.
– Most kell az a ceruza meg a papír – szólt utána Travis.
– A táskában vannak. – Rachel visszaindult a táska felé.
Amíg a nő kivette a papírt és a ceruzát, Travis maga elé tartotta a pergameneket, egyiket a másik
után, elszámolt hatig, mielőtt lerakta az elsőt, és fölvette a másikat. Remélte, jó volt a szög Robert
gépének, és azt is, hogy nem takarta ki a szövegeket.
– Tessék – nyújtotta át Rachel a ceruzát és a jegyzettömböt.
Travis leült törökülésbe, és maga elé terítette a pergameneket.
– Üljön le és lazítson, ez eltart egy darabig.
A második gyertyatartóból való tekerccsel kezdte, remélve, hogy ezzel nyer egy kis időt. Betűről
betűre fordította a görögöt, először a betűket idézve föl emlékezetében, aztán a szavak értelmét.
Mire túljutott az első soron, elkapta a ritmust, attól fogva erőnek erejével lassított.
– Olvasd föl, amit leírt! – parancsolta Catch.
– De még csak egy sort csinált meg – mondta Rachel.
– Olvasd csak!
Rachel elvette a jegyzettömböt, és olvasni kezdte.
– „Salamon erejét birtokolva megidézem a fajt, amely az ember előtt járt a...” – Abbahagyta. –
Ennyi az egész.
– Ez a rossz tekercs – mondta Catch. – Travis, fordítsd a másikat! Ha nem csinálod jól, a lány
meghal.
– Ez lesz az utolsó fánkinges képregény, amit felolvasok neked, te pikkelyes seggfej.
Travis vonakodva megcserélte a tekercseket, és fordítani kezdte azokat a varázsigéket, amelyeket
hetven évvel ezelőtt mondott el a szeminárium kápolnájában.

Két polaroid kép feküdt kiterítve a földön Howard Phillips előtt. Egy jegyzetfüzetbe írta a
fordítást, miközben Augustus Brine és Gian Hen Gian a válla fölött figyelte ügyködését. Robert
Travist nézte a teleobjektíven.
– Kicseréltették vele a tekercseket. Biztos a rosszat fordította.
– Howard, azt fordítod, ami nekünk kell? – kérdezte Brine.
– Még nem biztos. Csak a görög szövegből fordítottam le néhány sort. Ez a latin rész a lap tetején
inkább üzenetnek látszik, mint varázsigének.
– Nem futnád át gyorsan? Nincs időnk hibázni.
Howard átolvasta, amit írt.
– Nem, ez nem jó! – Kitépte a lapot a füzetből, és újból nekilátott a munkának, ezúttal a másik
polaroid képre összpontosítva figyelmét. – Ezen, úgy tűnik, van két rövidebb varázsige. Az első, azt
hiszem, az, amelyik a koboldot ruházza fel erővel. Egy olyan fajról beszél, amely az ember előtt járt
a Földön.
– Ez az! Fordítsd a két varázsigéset! – sürgette a kobold.
– Siess! – mondta Robert. – Travisnek már csak fél oldala maradt. Gus, ha indulsz, én is veled
megyek a hegyre a kocsi platóján. Ha odaérünk, kiugrom, és fölkapom a táskát a gyertyatartókkal.
Az még mindig jó harminc méterre van az úttól, és én gyorsabb vagyok, mint te.
– Kész vagyok – szólalt meg Howard, és odaadta a füzetet Brine-nak.
– Normál sebességgel vedd föl! – mondta Robert. – Aztán majd nagy sebességgel játszd le.
Brine maga elé tartotta a magnót, ujja a „felvétel” gombon.
– Gian Hen Gian, jó lesz ez így? Úgy értem, hogy a szalagról jövő hangnak ugyanaz lesz a hatása,
mint az élőbeszédnek?
– Tegyük föl, hogy igen.
– Azt akarod mondani, hogy nem tudod?
– Honnan tudnám?
– Marha jó! – fakadt ki Brine. Lenyomta a „felvétel” gombot, és rámondta a magnóra Howard
fordítását. Mikor végzett, visszatekerte a szalagot. – Oké, gyerünk! – adta ki a parancsot.
– Rendőrség, senki ne mozduljon!
Megfordultak, és Riverát pillantották meg, aki mögöttük állt az úton, kezében harmincnyolcasával,
amit ide-oda mozgatott, hogy sakkban tartsa őket. – Le a földre, mindenki! Arccal lefelé!
A csapat dermedten állt.
– Le a földre, most! – Rivera kibiztosította revolverét.
– Biztos úr, ez valami tévedés lesz – próbálkozott Brine, de ahogy kimondta, már érezte, hogy
ostobaságot csinál.
– Lefelé!
Brine, Robert és Howard vonakodva hasra feküdt. Gian Hen Gian állva maradt, és arabul kezdett
káromkodni. Rivera szeme tágra nyílt a döbbenettől, mikor kék örvények jelentek meg a levegőben
a dzsinn feje fölött.
– Hagyja abba! – mondta Rivera.
A kobold a füle botját se mozgatta, csak káromkodott tovább.
– Hasra, te nyomorult vakarék!
Robert a karjára támaszkodva kissé fölemelkedett és körülnézett.
– Mi ez az egész, Rivera? Csak azért jöttünk ide, hogy néhány képet csináljunk.
– Aha, és ezért van nálatok egy távcsöves vadászpuska a kocsiban?
– Ugyan, az semmi – mondta Robert.
– Én nem tudom, mi az, de hogy a semminél több, az biztos. Azonkívül, innen senki nem megy
sehová, amíg választ nem kapok néhány kérdésre.
– Nagy hibát követ el, biztos úr! – szólalt meg Brine. – Ha nem csináljuk tovább, amit elkezdtünk,
emberek fognak meghalni.
– Először is, őrmester vagyok. Másodszor, mostanában annyi hülyeséget csinálok, hogy egy újabb
baklövés már nem oszt, nem szoroz. Harmadszor pedig, egyedül ez a törpönc arab fog meghalni, ha
nem rakja le a seggét a földre.

Mi tart nekik olyan sokáig? Travis olyan lassan csinálta a fordítást, ahogy csak tudta. Egy-
egy szónál hosszabb-rövidebb ideig megállt, de érezte, hogy Catch egyre türelmetlenebb, és minden
további késlekedés veszélyt jelenthet Jenny számára.
Letépett két oldalt a jegyzettömbről, és odanyújtotta Rachelnek.
– Kész van, úgyhogy most már eloldozhatja őket – intett Jennyék felé.
– Nem! – szólt közbe Catch. – Először megnézzük, hogy hat-e.
– Rachel, kérem, megkapta, amit akart. Semmi oka, hogy továbbra is itt tartsa ezeket az embereket.
Rachel elvette a papírlapokat.
– Mihelyt nálam lesz az erő, kárpótolni fogom őket. Semmi bajuk nem lesz, ha itt maradnak még
egypár percig.
Travis leküzdötte azt a vágyát, hogy hátranézzen az erdő felé. Inkább a kezébe temette az arcát, és
nagyot sóhajtott, mikor Rachel belefogott, hogy hangosan felolvassa a varázsigéket.

Augustus Brine-nak végül sikerült rávennie Gian Hen Giant, hogy feküdjön le a földre.
Nyilvánvaló volt, hogy Rivera senkire nem figyel addig, amíg a kobold be nem adja a derekát.
– Nos, Masterson, honnan a fenéből szerezte azt a fémbőröndöt?
– Mondtam már, hogy egy Chevyből loptam.
– Kié a Chevy?
– Azt nem mondhatom meg.
– De megmondhatja, különben gyilkossággal vádolom.
– Gyilkossággal? Kit öltek meg?
– Úgy tűnik, hogy körülbelül ezer embert. Hol van a bőrönd tulajdonosa? Ezek közül a fickók közül
az egyik?
– Rivera, mindent elmondok magának mindenről úgy tizenöt perc múlva, de most meg kell
engednie, hogy befejezzük, amit elkezdtünk.
– És mit kezdtek el?
Brine közbelépett.
– Őrmester, Augustus Brine a nevem. Üzletember vagyok itt a városban. Nem tettem semmi
rosszat, ezért nincs okom, hogy hazudjak magának.
– Nos? – kérdezte az őrmester.
– Nos, magának igaza van. Létezik egy gyilkos. Azért vagyunk itt, hogy megállítsuk. Ha nem
cselekszünk most rögtön, akkor elszökik. Úgyhogy nagyon szépen kérem, engedjen el bennünket.
– Ezt nem veszem be, Mr. Brine. Hol az a gyilkos, és miért nem értesítették a rendőrséget? Mondja
el szépen lassan, ne hagyjon ki semmit!
– Nincs időnk – kötötte az ebet a karóhoz Brine.
Pontosan ebben a pillanatban csattanást hallottak, és egy földre zuhanó test huppanását. Brine
megfordult, és Mavis Sandet pillantotta meg, aki baseballütőjével a kezében az összecsuklott
detektív fölé hajolt.
– Szervusz, szépségem – üdvözölte Brine-t.
Mindannyian talpra ugrottak.
– Mavis, hát te mit csinálsz itt?
– Megfenyegetett, hogy sittre vág, ha nem mondom meg, merre mentetek. Amikor elhúzott, nagyon
szarul éreztem magam, hogy eljárt a szám, úgyhogy most itt vagyok.
– Kösz, Mavis – mondta Brine. – Gyerünk! Howard, te itt maradsz! Robert, irány a plató!
Remélem, ön is készen áll, királyom – fordult a koboldhoz.
Augustus beugrott a volán mögé, indított, és négykerék-meghajtásra kapcsolt.

Rachel a varázsige utolsó sorát fennkölt kézmozdulatok kíséretében olvasta föl.

– „Salamon király nevében megparancsolom tenéked, hogy jelenj meg!” Semmi sem történt! –
mondta Rachel.
– Travis, semmi nem történt – kontrázott Catch.
– Várjatok egy percet – próbálkozott Travis, aki már-már föladta a reményt. Valamit szörnyen
elrontottak. Most aközött választhatott, hogy vagy beszél nekik a gyertyatartókról, vagy pedig
fennmarad a kötelék közte és az ördög között. A túszok sorsa így is, úgy is megpecsételődött.
– Pompás, Travis! – csattant föl Catch. – Az öregemberrel kezdem.
Catch egyik kezével átfogta Effrom nyakát. Majd az ördög Travisék szeme láttára magára öltötte
emberfaló alakját, és fölemelte Effromot a földről.
– Ó, istenem! – Rachel a szájához kapta öklét, és hátrálni kezdett az ördög elől. – Jaj, ne!
Travis megpróbálta az ördögre összpontosítani akaraterejét.
– Tedd le, Catch! – parancsolta.
Hallani lehetett, hogy valahol a domb lábánál beindítottak egy teherautót.
Gian Hen Gian lépett ki a fák közül.
– Catch! – kiáltotta. – Hát soha nem hagysz fel a játékaiddal? – A kobold megindult fölfelé a
dombon.
Catch félrehajította Effromot. Az öregember rongybabaként hullott a földre, tíz méterrel odébb.
Rachel kétségbeesetten rázta a fejét, mintha az ördög látványát próbálta volna elűzni magától.
Patakokban folytak a könnyei.
– Szóval kieresztette valaki ezt a kis seggdugaszt a palackjából! – mondta Catch. Hosszú léptekkel
lefelé indult a domboldalon a kobold felé.
Felbőgött egy motor, Augustus Brine furgonja tört ki a fák közül, és jókora porfelhőt hagyva maga
mögött, bukdácsolva a földútra hajtott. Robert a platón állt a tartórúdba kapaszkodva.
Travis elszáguldott Catch mellett, Amandához és Jennyhez rohant.
– Még mindig gyáva vagy, dzsinnek királya? – tudakolta Catch, aki egy pillanatra megállt, hogy
megnézze magának az egyre gyorsuló teherautót.
– Még mindig a feljebbvalód vagyok – szólt a kobold.
– Ezért engedted harc nélkül, hogy a néped a túlvilágra vettessék?
– Ez alkalommal veszíteni fogsz, Catch.
Catch megpördült, és látta, hogy a teherautó becsúszik az utolsó kanyarba, aztán letér az útról, majd
bukdácsolni kezd a gyertyatartók felé a füves réten.
– Erről majd később, dzsinn – mondta, és futva indult a teherautó felé. Ötméteres lépéseivel
másodpercek alatt túljutott a dombon, Traviséken és a nőkön is.
Augustus Brine észrevette a közeledő ördögöt.
– Kapaszkodj, Robert! – Félrerántotta a kormányt, hogy csúszni kezdjen a kocsi.
Catch behúzta a vállát, és szemből nekirohant a teherautó lökhárítójának. Robert látta a közeledő
veszélyt, és nem tudta eldönteni, hogy erősebben kapaszkodjon-e vagy ugorjon. A kérdés egy
másodperc alatt megoldódott, mivel az ördög szétlapította a lökhárítót, a teherautó két kerékre
billent, aztán pedig a tetejére fordult.
Robert a földön feküdt, igyekezett lélegzethez jutni. Mikor mozdulni akart, szúró fájdalom nyilallt a
karjába. Eltört! A levegőben sűrű porfelhő kavargott, elhomályosítva látását. Hallotta az ördög
bömbölését a háta mögött és a szétrepedő fém csikorgó hangját.
Miután elült a porvihar, csak a felborult teherautó körvonalait tudta kivenni. Az ördög a
motorháztető alá szorult, és karmaival a fémet hasogatta. Augustus Brine a biztonsági övén lógott.
Robert látta, hogy mozdulni próbál.
A fotós lábra állt, a jó kezével segítve fel magát.
– Gus! – kiáltotta.
– A gyertyatartók! – jött a válasz.
Robert körülnézett a földön. Meglátta a táskát. Kis híján ráesett az előbb. Két kézzel nyúlt felé, és
majdnem elájult, ahogy törött karját megbénította a fájdalom. Térden állva valahogy sikerült ép
karjával fölnyalábolnia a gyertyatartók súlyától nehéz táskát.
– Siess! – ordította Brine.
Catch abbahagyta a fémszaggatást. Harsogó üvöltéssel megemelte és letaszította magáról a
teherautót. A kocsi előtt állva hátravetette a fejét, és egy akkora ordítás szakadt ki belőle, hogy
Robert majdnem kiejtette a kezéből a gyertyatartókat.
Robert minden porcikájában érezte, hogy menekülnie kell, el kell tűnnie a fenébe. De csak állt
dermedten.
– Robert, beszorultam! Hozd ide azokat! – Brine próbált kiszabadulni a biztonsági öv szorításából.
Hangjának hallatán az ördög odaugrott a kocsi volán felőli oldalához, és karmolászni kezdte az
ajtót. Brine hallotta, amint az ajtó dukkózása már ez első karomcsapás után lepattogzik. Rémülten
meredt az ajtóra, arra számított, hogy a karmok bármelyik pillanatban fölhasítják az ablakot. Az
ördög karmai már a merevítőrudat görbítgették az ajtóban.
– Ide, Gus! Jaj! A francba! – Robert az utasülés melletti ablaknál feküdt, és megpróbálta valahogy
átjuttatni a gyertyatartós táskát a furgon tetején. – A lejátszógomb, Gus! Nyomd meg!
Brine flanelinge zsebéhez nyúlt. Mavis magnója még mindig oda volt csíptetve. Ujjával kitapogatta
a lejátszógombot, megnyomta, ám ekkor egy karom hegyes tőrként hasított a vállába.

Száz mérfölddel odébb, délen, a Vandenberg légi támaszponton az egyik radaros jelentette,
hogy egy ufó lépett a tiltott légtérbe a Csendes-óceán felől. Mikor a légi jármű nem volt hajlandó
reagálni a rádiófigyelmeztetésre, négy sugárhajtású vadászgépet vetettek be, hogy feltartóztassák az
ufót. A vadászpilóták közül három nem jelentett vizuális észlelést. A negyediknek
vizeletvizsgálaton kellett átesnie a leszállás után, majd pedig nem hagyhatta el a körletét, amíg ki
nem kérdezte tapasztalatairól a Légierők Minisztériumának egyik stresszhelyzetekkel foglalkozó
tisztje.
A bizarr esetet később hivatalosan a part menti erős dagály okozta radarinterferenciával
magyarázták.
A harminchat jelentés közül, amiket három példányban iktattak a katonai bázis különböző
osztályain, egyetlenegy sem tett említést egy huszonnégy méter szárnyszélességű, hatalmas fehér
bagolyról.
Mindazonáltal, rövid mérlegelés után, a Pentagon tizenhétmillió dollárt szavazott meg arra, hogy a
Massachusettsi Műszaki Kutatóintézet titkos kísérleteket folytasson, azt kiderítendő, hogy
lehetséges-e egy bagoly formájú repülőgép kivitelezése. A prototípussal végzett, két évig tartó
komputerszimulációs és szélcsatornás vizsgálatok után a kutatócsoport arra a következtetésre jutott,
hogy egy bagoly formájú repülőgép minden bizonnyal hatékony fegyver lehet, amennyiben az
ellenség valaha is egér formájú tankokat vetne be szárazföldi alakulatainál.

Augustus Brine felfogta, hogy meg fog halni. Ugyanebben a pillanatban arra is rájött, hogy
nem fél, és nem is fontos számára az egész. Az sem érdekelte, hogy a karmolászó szörny
mindenáron a közelébe akar jutni. A saját, magnóról dupla sebességgel csicsergő madárhangja sem
számított semmit. Mint ahogy Robert és Travis kiabálása sem. Pontosan érzékelt mindent, része volt
az egésznek, de ez se jelentett semmit. Még a puskalövések sem érdekelték. Tudomásul vett
mindent, hagyta, hogy elmenjenek mellette a dolgok.

Rivera akkor tért magához, mikor Brine beindította a furgont. Mavis Sand a rendőrt vigyázta
annak pisztolyával, de közben ő és Howard is azt figyelték, hogy mi történik a dombon. Rivera a
dombtető felé pillantott, és látta, hogy Catch magára ölti emberfaló alakját, s közben nyakánál
fogva tartja Effromot.
– Szűz Máriám! Hát az meg mi a fene?
Mavis ráfogta a fegyvert.
– Maradjon ott, ahol van!
Rivera ügyet se vetett rá, fölállt, és futni kezdett az úton járőrkocsija felé. Mikor odaért, fölnyitotta
a csomagtartót, és kikapta a riasztófegyvert a tokjából. Rohanás közben meglátta Howard Jaguarját,
megállt, aztán kinyitotta a hátsó ajtót, és kiemelte Robert vadászpuskáját.
Mikor újból rálátott a dombra, a szörny a felborult teherautó ajtaját karmolászta. Az őrmester
eldobta a riasztófegyvert, és vállához emelte a vadászpuskát. A fegyver csövét egy fához szorította,
állított a závárzaton, hogy beessen egy golyó a töltényűrbe, a teleszkópba nézett, és a szörny arcára
igazította a célkeresztet. Leküzdve ordíthatnékját, meghúzta a ravaszt.
A lövedék a szörny tátott szájába csapódott és hátralökte. Rivera gyorsan állított a závárzaton, és
tüzelt. Aztán még egyszer. Mire üres töltényűrre kattant az ütőszeg, a szörnyet már több lábbal
hátravetették a lövések, de az csak jött előre.
– Hogy az isten verje meg! – fakadt ki Rivera.

Gian Hen Gian fölért a dombtetőre Travishez, aki Amanda és Jenny mellett térdelt.
– Megcsináltuk! – mondta a kobold.
– Akkor csinálj te is valamit – ajánlotta Travis. – Segíts Gusnak!
– Amíg ő meg nem engedi, addig csak a korábbi mesterem parancsait hajthatom végre – mutatott
Gian Hen Gian az ég felé. Travis fölnézett, és valami nagy fehérséget látott a felhők között, de túl
messze volt ahhoz, hogy kivehesse, mi az.
Catch, kihevervén a lövéseket, egyre előretartott. Hatalmas karját beakasztotta a furgon ajtajának
merevítőrúdjába, kitépte, és a háta mögé hajította. A kocsi belsejében Augustus Brine, aki még
mindig a biztonsági övön lógott, nyugodtan az ördög felé fordította fejét, és ránézett. Catch hátrébb
húzta a kezét, hogy egy ütéssel letépje prédája fejét a válláról.
Ekkor mosolygott rá Brine. Az ördög megállt.
– Csak nem valami lökött örült vagy? – kérdezte Catch.
Brine-nak nem volt ideje válaszolni. A bagoly rikoltásának hangrezgései szétrepesztették a kocsi
szélvédőjét. Catch éppen fölnézett, amikor a hatalmas karmok körbezárták a testét, és elragadták a
kapálódzó ördögöt, föl a magasba.
A bagoly olyan gyorsan röpült föl az égbe, hogy néhány másodperc múlva már csak kicsiny
sziluettje látszott a napban, amint a horizont felé távolodott.
Augustus Brine még akkor is mosolygott, amikor Travis kikapcsolta a biztonsági övét. Sérült
vállával esett a furgon tetejére.

Amikor Augustus visszanyerte eszméletét, mindenki körülötte állt. Amanda Jenny vállára
hajtotta a fejét. Az idős asszony zokogott.
Robert szólalt meg először.
– Szólj Gian Hen Giannek, hogy gyógyítsa meg a válladat, Gus! Addig nem csinálhatja, amíg meg
nem parancsolod neki. És kérd már meg, hogy az én karomat is hozza rendbe!
– Tedd, amit mondok! – szólt Brine. Alig mondta ki, máris kiállt a fájdalom a vállából. Felült.
– Hol van Effrom?
– Nem bírta ki, Gus! – mondta Robert. – Megállt a szíve, mikor az ördög odavágta.
Brine a koboldra nézett.
– Hozd vissza!
A kobold rosszat sejtetően rázta meg a fejét.
– Ezt nem tehetem meg!
– Sajnálom, Amanda! – mondta Brine, majd Gian Hen Gianhez fordult. – Mi történt Catchcsel?
– Úton van Jeruzsálem felé.
– Nem értem.!
– Hazudtam neked, Augustus Brine. Sajnálom! Az utolsó mesterem parancsát kellett követnem.
Salamon úgy rendelkezett, hogy vigyem vissza az ördögöt Jeruzsálembe, és láncoljam egy
sziklához a nagytemplom előtt.
– Ezt miért nem mondtad el nekem?
– Azt hittem, ha ezt megtudod, soha nem adod vissza az erőmet. Gyáva vagyok.
– Ne nevettesd ki magad.
– Jól mondta Catch. Amikor az angyalok eljöttek, hogy a túlvilágra űzzék népemet, nem hagytam,
hogy harcoljanak. Nem küzdöttünk. Csak mentünk, mint birkák a vágóhídra.
– Gian Hen Gian, te nem vagy gyáva. Te egy teremtő alkat vagy, ezt te magad mondtad. Nem olyan
a természeted, hogy pusztíts, háborúzz.
– Pedig megtettem. Azzal próbáltam fölmenteni magamat, hogy megállítom Catchet. Meg akartam
tenni az emberekért azt, amit nem tettem meg a saját népemért.
– Most már nem számít – mondta Brine. – Vége van!
– Nem, még nincs – vágott közbe Travis. – Nem láncolhatod Catchet egy sziklához Jeruzsálem
kellős közepén. Vissza kell küldened! Föl kell olvasnod az utolsó varázsigét! Howard lefordította,
amíg arra vártunk, hogy magadhoz térj.
– Na de Travis, azt sem tudod, hogy veled mi lesz. Lehet, hogy azonnal meghalsz.
– Még mindig összefűz bennünket a kötelék, Gus. Ez különben sem élet így! Szabad akarok lenni! –
Travis átadta neki a varázsigét és a gyertyatartót a benne elrejtett pecséttel. – Ha te nem teszed meg,
megteszem én! Ennek meg kell lennie!
– Rendben van, megteszem! – mondta Brine.
Travis Jennyre nézett. A lány elfordította a tekintetét.
– Sajnálom – szólalt meg Travis, aztán lesétált a dombról. Mikor eltűnt, Augustus Brine olvasni
kezdte a bűvös szavakat, melyek visszaküldik majd Catchet a pokolba.

Travist Howard Jaguarjának hátsó ülésére kucorodva találták meg. Augustus Brine ért oda
elsőként.
– Megtettem, Travis! Jól vagy?
Mikor Travis fölnézett, Brine alig tudta megállni, hogy hátra ne hőköljön. A sasorrú férfi arcát mély
ráncok barázdálták, és megpattant erek borították. Sötét haja és szemöldöke hófehér lett. Brine csak
a szeméről ismerte föl, amely még mindig fiatalosan csillogott. Travis elmosolyodott. Elöl még volt
néhány foga.
A hangja is fiatal maradt.
– Nem fájt! Olyan gyötrelmes, farkasemberes átváltozásra számítottam, de nem így történt. Egy
csapásra öreg lettem. Ennyi.
– Örülök, hogy nem fájt – mondta Brine.
– Most mitévő legyek?
– Nem tudom, Travis. Gondolkodnom kell!
 36
JENNY, ROBERT, RIVERA,
AMANDA, TRAVIS,
HOWARD ÉS A PÓK
RIVERA VITTE EL Robertet és Jennyt a házukig. Egymást átölelve ültek a hátsó ülésen az
egész út alatt. Csak akkor szólaltak meg, mikor kiszálltak, és megköszönték a fuvart. A kapitányság
felé hajtva, az őrmester megpróbált kigondolni egy történetet, amely megmentheti a karrierjét. Az
igazság bármelyik változata egyet jelentett volna a biztos beutalóval a sárga házba. Végül úgy
döntött, hogy a valós történtet mondja el, egészen Szipi eltűnéséig.
Egy hónap múlva jégkásás üdítőket árult a Seven-Elevenben mint a rablási osztály titkos ügynöke.
Később viszont, mikor letartóztatott egy csapat rablót, akik hat hónapon át tartották rettegésben a
megye készételeket árusító üzleteit, hadnaggyá léptették elő.
Amanda és Travis Howard kocsijába ült be. Amanda kérésére Gian Hen Gian Effrom testét kővé
változtatta, és egy barlangba helyezte. Mikor Howard beállt Amanda háza elé, az idős asszony
behívta Travist a házba, aki ezt előbb visszautasította, mert egyedül akarta hagyni őt a bánatával.
– Te egyáltalán nem fogtad föl ennek az egésznek a jelentőségét, Travis? – kérdezte.
– Attól tartok, hogy nem.
– Eszedbe se jutott, hogy Catch és Gian Hen Gian jelenléte azt bizonyítja, hogy Effrom nem
távozott el teljesen? Hiányozni fog, de tudom, megy tovább a maga útján. És most nem akarok
egyedül lenni. Én is segítettem neked, amikor szükséged volt rá – mondta és várt.
Travis bement a házba.
Howard hazament, és hozzálátott egy új étlap megalkotásához.
Nailsworth őrmester, a műszaki részleg főnöke soha nem tudta meg, mi történt Roxanne-nel, mint
ahogy azt sem, hogy ki volt valójában. Ettől teljesen összetört a szíve. A fájdalom miatt képtelen
volt enni, hetven kilót lefogyott, megismerkedett egy lánnyal valamelyik számítógépes
konferencián, és feleségül vette. Otthonának falain kívül soha többé nem hódolt a
komputerszexnek.

37
JÓ FIÚK
AUGUSTUS BRINE SENKINEK a kocsijába nem ült be. Sétálni akart. Szüksége volt rá,
hogy gondolkozzon. Gian Hen Gian ott lépkedett az oldalán.
– Meg tudom javítani a furgonodat, ha akarod, repülhetsz is vele – szólalt meg a kobold.
– Nem akarom – mondta Brine. – Még abban sem vagyok biztos, hogy haza akarok-e menni.
– Azt teszel, amit akarsz, Augustus Brine.
– A boltba se akarok visszamenni. Azt hiszem, átadom az üzletet Robertnek és Jennynek.
– Bölcs dolog kecskére bízni a káposztát?
– Robert soha többé nem fog inni! Azt akarom, hogy a ház is az övék legyen. Holnap reggel
elkészítem az iratokat.
– Már készen vannak!
– Csak így?
– Kételkedsz a dzsinnek királyának szavában?
Egy darabig csendben ballagtak, aztán Brine újból beszélni kezdett.
– Nem jó az, hogy Travis olyan sokáig vegetált a földön anélkül, hogy élt volna, anélkül hogy
szerelmes lett volna.
– Akárcsak te, ugye?
– Nem, ez nem igaz! Nekem jó életem volt.
– Szeretnéd, ha újból megfiatalítanám?
Brine gondolkodott egy pillanatig, mielőtt válaszolt volna.
– Meg tudnád tenni, hogy fordítva öregedjen, hogy minden év elmúltával egy évvel fiatalabb
legyen?
– Megoldható.
– És meg lehet tenni ugyanezt a nővel is?
– Nővel?
– Amandáról beszélek. Meg tudnád tenni, hogy együtt fiatalodjanak?
– Igen, ha megparancsolod.
– Megparancsolom!
– El van intézve. Megmondod nekik?
– Most még nem! Ez egy szép meglepetés lesz.
– És veled mi legyen, Augustus Brine? Te mit kívánsz?
– Nem tudom. Mindig arra gondoltam, hogy jó madám lenne belőlem.
Mielőtt a kobold bármit mondhatott volna, Rachel teherautója verte föl a port mellettük. A kocsi
megállt, Rachel letekerte az ablakot, és kiszólt.
– Elvigyelek, Gus?
– Most éppen gondolkodik valamin – csattant föl a kobold.
– Ne pimaszkodj – intette le Brine. – Merre mész?
– Még nem tudom biztosan. Nincs kedvem hazamenni. Lehet, hogy nem is lesz soha többé!
Brine megkerülte a kocsit, és kinyitotta a hátsó ajtót.
– Szállj be, Gian Hen Gian!
A dzsinnek királya engedelmeskedett. Brine rácsukta az ajtót, és előreült, Rachel mellé.
– Hát, akkor?
– Menjünk keletnek, Nevadába! – mondta Brine.
A helyet Királytavának hívták. Mikor egyszer csak előbukkant a sivatagban, ezzel egyidejűleg a
Nevadában valaha is kinyomtatott összes térképen megjelent. Az arrafelé utazó emberek egytől
egyig megesküdtek volna, hogy soha az életben nem látták még a tavat, még ha az ott is volt a
térképen. A Királytava fákkal övezett partja fölé százszobás palota magasodott. A kastély tetején
jókora cégtábla villogott. Ez állt rajta: BRINE-FÉLE CSALIK, HORGÁSZFELSZERELÉSEK ÉS
KIVÁLÓ NŐSZEMÉLYEK.
A palota minden látogatóját egy gyönyörű, sötét hajú nő üdvözölte, aki elvette a pénzüket, és a
szobájukba vezette őket. Mikor távoztak, egy pöttöm, gyűrött ruhás, barna bőrű emberke visszaadta
pénzüket, és minden jót kívánt nekik.
Hazatérésük után a látogatók egy fehér hajú emberről meséltek, aki lótuszülésben üldögélt egy móló
végén, a palota előtt, álló nap pecázott, és csak szívta a tajtékpipáját. Azt is mondták, hogy mikor
esteledni kezdett, a sötét hajú nő csatlakozott a férfihoz, és együtt nézték a naplementét.
A látogatók soha nem tudták pontosan, hogy mi is történt velük, amíg a palotában voltak. De ez
nem is tűnt fontosnak. A látogatás után viszont azt vették észre, hogy meg tudják becsülni az élet
apró örömeit, és boldogok. Jóllehet minden barátjuknak ajánlották ezt a helyet, maguk soha nem
mentek vissza.
Hogy pontosan mi zajlott a szobákban, az már egy egészen más történet.

Tartalom
Köszönetnyilvánítás
Első rész
1
Második rész
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
Harmadik rész
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
Negyedik rész
23
24
25
26
27
28
29
30
31
32
33
34
35
36
37