Professional Documents
Culture Documents
Sumer Irodalmi Szovegek Magyarul
Sumer Irodalmi Szovegek Magyarul
Sumer Irodalmi Szovegek Magyarul
(https://christal.elte.hu/curriculum2/Okor-kelet/Okori.es.keleti.irodalmak/index.asp_id=683.html)
Komoróczy Géza ford., in: “Fénylő ölednek édes örömében…” A sumer irodalom kistükre
(Budapest: Európa Könyvkiadó, 19832), pp. 28–31, no. 1 (64–132. sor)
***
2
“Enlil és Ninlil”
Ég s föld köldöke, íme a városuk, itt laknak ők,
Nippur, íme a városuk, itt laknak ők,
a datolya-erdő, íme a városuk, itt laknak ők,
az Iszalla, ez ott a fénylő folyó,
a Kargestinna, ez ott a rakpart,
a Karuszar, ez ott a hajók kikötő helye,
a méz-kút, ez ott az édes víz kútja,
az Inunbirra, ez ott a tündöklő csatorna,
mérjük fel, a művelt föld ott megvan egy dűlő;
Enlil, ő ott az ifjú legény,
Ninlil, ő ott az ifjú szűz,
Nunbarsegunu, ő ott az anyóka.
Egy napon a szűz leány szülőanyja elé áll,
Ninlil a nagyasszony, Nunbarsegunu elé áll.
„A fénylő folyóban én, az asszony,
a fénylő folyó vizében bizony megfürdöm;
én, Ninlil, az Inunbirra partjára bizony kiállok!"
„Ninlil, az Inunbirra partjára ne állj ki,
asszony, a fénylő folyó vizében ne fürödj meg;
Ninlil, a fénylő folyó vizében ne fürödj meg!
Szemet vet rád az úr, a fénylő szemű;
szemet vet rád a Nagy Hegy,
Enlil atya, a fénylő szemű;
szemet vet rád a pásztor, a fénylő szemű,
a sorsot megszabó:
vesszejével feltöri tested, megcsókol téged!"
Ám a tanácsot Ninlil nem fogadta meg.
A fénylő folyóban az asszony,
a fénylő folyó vizében bizony megfürdött,
Ninlil az Inunbirra partjára bizony kiállt.
Szemet vetett reá az úr, a fénylő szemű;
szemet vetett reá a Nagy Hegy,
Enlil atya, a fénylő szemű;
szemet vetett reá a pásztor, a fénylő szemű,
a sorsot megszabó.
3
„Parancs! Szolgálatodra!"
„Az Ekur nagy mesterembere!"
„Parancs! Szolgálatodra!"
„A szűz, a fénylő, tündökletes szépségű,
Ninlil, a fénylő, tündökletes szépségű -
teste feltöretlen, nem csókolták meg őt."
A követ a királynak valami csónakot hoz,
kis csónakot hoz, horgonykötélen,
nagy csónakot hoz/ -
a király a fénylő folyó partjához evez.
A király lebírta őt,
vesszejével feltöri testét, megcsókolja őt;
Enlil atya lebírta őt,
vesszejével feltöri testét, megcsókolja őt,
gyönyörben öleli karjába,
vesszejével feltöri testét, megcsókolja őt,
gyönyörben öleli nyoszolyáján,
vesszejével feltöri testét, megcsókolja őt.
Azzal, hogy vesszejével feltörte testéi,
azzal, hogy megcsókolta őt:
Szu'en isten magját Ninlil méhébe lökte.
Majd Enlil a Ki'urba érkezett.
Amint Enlil a Ki'uron áthaladt,
a nagy istenek, ők ötvenen,
a sorsot megszabó istenek, ők heten,
Enlilt a Ki'urban foglyul ejtik.
„Enlil, ez a mocsok, hagyja el a várost,
Nunamnir, ez a mocsok, hagyja el a várost!"
Enlil, miként sorsául rendeltetett,
Nunamnir, miként sorsául rendeltetett:
Enlil elindult,
Ninlil követte őt;
Nunamnir elindult,
a leány követte őt.
Enlil a kapu őrének így mondja a szót:
„Hallod-e, kapu őre, hallod-e, retesz őre,
hallod-e, kapuív őre, hallod-e, fénylő retesz őre:
úrnőd, Ninlil, éppen erre jár.
Hogyha felőlem kérdezne téged,
meg ne mutasd neki, merre járok."
Enlil a kapu őrének így mondja a szót:
„Hallod-e, kapu őre, hallod-e, retesz őre,
hallod-e, kapuív őre, hallod-e, fénylő retesz őre:
úrnőd, Ninlil, éppen erre jár.
E leányt, ki oly szép, oly bájos,
ember, ne merd megölelni,
4
ember, ne merd megcsókolni:
Ninlilre, ki oly szép, oly bájos,
Enlil vetett szemet,
szemet vetett reá, a fénylő szemű."
Ninlil a kapu őrének így mondja a szót:
„Hallod-e, kapu őre, hallod-e, retesz őre,
hallod-e, kapuív őre, hallod-e, fénylő retesz őre:
urad, Mullil, merre jár?"
A kapu őre így adja vissza a szót:
„Enlil, az országok királya, meghagyta nekem:
»E leányt, ki oly szép, oly bájos,
ember, ne merd megölelni,
ember, ne merd megcsókolni!«
Ám a leányt, ki ily szép, ily bájos,
bárki örömmel megölelné,
bárki örömmel megcsókolná;
Ninlilt, aki ily szép, ily bájos,
bárki örömmel megölelné,
bárki örömmel megcsókolná!"
Enlil gyöngéden, gyöngéd szóval, rejtve szól vele.
„Vigyázz! Mullil az országok királya,
Mullil a te urad, s én úrnőd vagyok!"
„Ha te az úrnőm vagy,
köntösödet kezem hadd rántsa le!"
„Uradnak magját fogadtam méhembe,
fenséges ez a mag;
Szu'en isten magját fogadtam méhembe,
fenséges ez a mag!"
„Királyom fenséges magja jusson fel az égbe,
az én magom menjen a föld mélyére:
királyom fenséges magja helyett
az én magom menjen a föld mélyére!"
Ekkor Enlil, a kapuőr képében, lebírta őt,
vesszejével feltöri testét, megcsókolja őt.
Azzal, hogy vesszejével feltörte testét,
azzal, hogy megcsókolta őt:
Meszlamta'ea isten magját Ninlil méhébe lökte.
Enlil elindult,
Ninlil követte őt;
Nunamnir elindult,
a leány követte őt.
Enlil az alvilági folyó őrének így mondja a szót,
az embert elsodró folyó őrének így mondja a szót:
„Hallod-e, az alvilág folyójának őre,
hallod-e, az embert elsodró folyónak őre:
úrnőd, Ninlil, éppen erre jár.
5
Hogyha felőlem kérdezne téged,
meg ne mutasd neki, merre járok."
Enlil az alvilági folyó őrének így mondja a szót:
„Hallod-e, az alvilág folyójának őre,
hallod-e, az embert elsodró folyónak őre:
úrnőd, Ninlil, éppen erre jár.
E leányt, ki oly szép, oly bájos,
ember, ne merd megölelni,
ember, ne merd megcsókolni:
Ninlilre, ki oly szép, oly bájos,
Enlil vetett szemet
szemet vetett reá, a fénylő szemű."
Ninlil az alvilági folyó őrének így mondja a szót:
„Hallod-e, az alvilág folyójának őre,
hallod-e, az embert elsodró folyónak őre:
urad, Mullil, merre jár?"
Az alvilági folyó őre így adja vissza a szót:
„Enlil, az országok királya, meghagyta nekem:
»E leányt, ki oly szép, oly bájos,
ember, ne merd megölelni,
ember, ne merd megcsókolni!«
Ám a leányt, ki ily szép, ily bájos,
bárki örömmel megölelné,
bárki örömmel megcsókolná;
Ninlilt, aki ily szép, ily bájos,
bárki örömmel megölelné,
bárki örömmel megcsókolná!"
Enlil gyöngéden, gyöngéd szóval, rejtve szól vele.
„Vigyázz! Mullil az országok királya,
Mullil a te urad, s én úrnőd vagyok!"
„Ha te az úrnőm vagy,
köntösödet kezem hadd rántsa le!"
„Uradnak magját fogadtam méhembe,
fenséges ez a mag;
Szu'en isten magját fogadtam méhembe,
fenséges ez a mag!"
„Királyom fenséges magja jusson fel az égbe,
az én magom menjen a föld mélyére:
királyom fenséges magja helyett
az én magom menjen a föld mélyére!"
Ekkor Enlil, az alvilági folyó őrének képében, lebírta őt,
vesszejével feltöri testét, megcsókolja őt.
Azzal, hogy vesszejével feltörte testét,
azzal, hogy megcsókolta őt:
Ninazu isten, a tiszta kezű király magját Ninlil méhébe lökte.
Enlil elindult,
6
Ninlil követte őt;
Nunamnir elindult,
a leány követte őt.
Enlil a révésznek így mondja a szót:
„Hallod-e, révész, a bárka evezőse:
úrnőd, Ninlil, éppen erre jár.
Hogyha felőlem kérdezne téged,
meg ne mutasd neki, merre járok."
Enlil a révésznek így mondja a szót:
„Hallod-e, révész, a bárka evezőse:
úrnőd, Ninlil, éppen erre jár.
E leányt, ki oly szép, oly bájos,
ember, ne merd megölelni,
ember, ne merd megcsókolni:
Ninlilre, ki oly szép, oly bájos,
Enlil vetett szemet,
szemet vetett reá, a fénylő szemű."
Ninlil a révésznek, a bárka evezősének így mondja a szót:
„Hallod-e, révész, a bárka evezőse:
urad, Mullil, merre jár ?"
A révész, a bárka evezőse így adja vissza a szót:
„Enlil, az országok királya, meghagyta nekem:
»E leányt, ki oly szép, oly bájos,
ember, ne merd megölelni,
ember, ne merd megcsókolni!«
Ám a leányt, ki ily szép, ily bájos,
bárki örömmel megölelné,
bárki örömmel megcsókolná;
Ninlilt, aki ily szép, ily bájos,
bárki örömmel megölelné,
bárki örömmel megcsókolná!"
Enlil gyöngéden, gyöngéd szóval, rejtve szól vele.
„Vigyázz! Mullil az országok királya,
Mullil a te urad, s én úrnőd vagyok!!"
„Ha te az úrnőm vagy,
köntösödet kezem hadd rántsa le!"
„Uradnak magját fogadtam méhembe,
fenséges ez a mag;
Szu'en isten magját fogadtam méhembe,
fenséges ez a mag!"
„Királyom fenséges magja jusson fel az égbe,
az én magom menjen a föld mélyére:
királyom fenséges magja helyett
az én magom menjen a föld mélyére!"
Ekkor Enlil, a révész képében, lebírta őt,
vesszejével feltöri testét, megcsókolja őt.
Azzal, hogy vesszejével feltörte testét,
7
azzal, hogy megcsókolta őt:
Enbilulu isten, a csatornák víz-biztosa magját
Ninlil méhébe lökte.
Az úr te vagy,
Enlil, az úr te vagy,
Nunamnir, az úr te vagy,
a csorda ura, a raktár ura te vagy,
a gabonát növesztő úr,
a lent növesztő úr te vagy,
az ég ura, a bőség ura, a föld ura te vagy,
Enlil az úr, Enlil a király,
ő a király, kinek szava támadhatatlan,
önként támadó parancsa másíthatatlan.
Édes a dicsérete Ninlil anyának!
Ó, Enlil atya, tied a dicséret!
K. G. ford., in: “Fénylő ölednek édes örömében…” A sumer irodalom kistükre (Budapest:
Európa Könyvkiadó, 19832), pp. 36–44, no. 2
***
8
Nammu, a legelső anya,
a számtalan sok isten szülőanyja,
az istenek könnyeit fia elé vitte.
„Fiam, te alszol? Gúzsba kötött az alvás?
[...]
Az isteneket, kezed műveit,
ostor kergeti!
Fiam, ágyadból kelj ki!
Hozza létre leleményed a mesterségeket,
alkoss helyettest az isteneknek,
hogy eldobhassák a kosarakat."
Enki, anyját, Nammut hallva, nyoszolyájából kikelt,
a vidám isten most térdére könyökölt, mélyen gondolkodott.
Ő, az okos, a bölcs, az ötlettel teli,
mesterségével, mit ő hozott létre,
megalkotta minden teremtmény mintáját,
Enki odanyúlt karjával, domborúvá tette a mellét.
Enki a maga-alkotta alakot vizsgálgatta,
s anyjának, Nammunak, így mondja a szót:
„Anyám, arra, amit így magad alkotsz,
az istenek munkáját arra kényszerítsd.
Ha majd kigyúrtad az Abzu kövér agyagjából,
a vető-forma, az agyag gyorsan készítse őket,
alakjukat te add meg.
Ninmah legyen a segítőd ebben,
s Ninimma, Egizianna, Ninmada, Ninbara, Ninbara,
Ninmuga, Ninszarszardu, Ninniginna:
szülötteidet ők állítsák talpra.
Anyám, a sorsukat te szabd meg,
Ninmah a munkát kényszerítse rájuk."
K. G. ford., in: “Fénylő ölednek édes örömében…” A sumer irodalom kistükre (Budapest:
Európa Könyvkiadó, 19832), pp. 45–47, no. 4
***
15
„Legyen bár királyunké a tetem, vagy úrnőnké, mégis add nekünk!"
- így mondják a szót.
A karón lógó tetemet nekik adták.
Egyikük az élet füvét hintette rá,
másikuk az élet vizét hintette rá,
s Innin talpraállt.
/A fénylő Ereskigal az emberkének, az alakocskának
így mondja a szót:
„Vigyétek úrnőtöket!"
Innin, Enki jóvoltából, az alvilágból távozóban./
Innin az alvilágból távozóban;
az Anunnák elfogják.
„Ki van, aki - alászállván az alvilágba -
az alvilágból épen távozott?
Ha Innin az alvilágból távozik,
maga helyett helyettest kell adnia!"
Innin az alvilágból távozóban.
Mint a zsenge sás, kis Ördögök,
mint az öles nád, nagy ördögök
tömörülnek az oldalán.
Aki előtte áll, nem követ, de pálcát tart kezében,
aki mellette áll, nem küldönc, de buzogányt tűzött övébe.
Akik követik őt,
akik követik Innint,
az ételt nem ismerik,
az italt nem ismerik,
az elhintett lisztet nem eszik,
a loccsantott italt nem isszák,
/ajándékot el nem fogadnak,
asszony édes ölébe nem fekszenek,
hízelgő gyermeket nem csókolnak,
nászágyáról letépik a menyasszonyt,/
férfi öléről letépik az asszonyt,
dajka kebeléről letépik a gyermeket.
Innin az alvilágból távozóban.
Midőn Innin az alvilágból távozott,
követe, Ninsubur, a lábához borult,
a porba omlott, gyászba öltözötten.
Az ördögök a fénylő Inninnek így mondják a szót:
„Innin, hogy eljuthass városodba,
őt visszük magunkkal!"
A fénylő Innin az ördögöknek így adja vissza a szót:
„Jó szavú követem,
szilárd szavú futárom ő:
utasításom nem feledte,
elmondott szavam iránt nem volt hanyag:
sírással töltötte meg az eget érettem,
jajszót fakasztott a csarnokban érettem,
az istenek Házait felkereste érettem,
16
szeme sírt érettem, szája sírt érettem,
nagy torka, az emberek között páratlan, sírt érettem,
miként a nincstelen, egy szál ruhába öltözött érettem.
Az Ekurba, Mullil Házába,
Urban Nanna Házába,
Eriduban Amanki Házába ment,
ő keltett életre engem:
/hogyan adhatnám nektek éppen őt?/"
„Akkor követünk Ummába,
akkor a Kursaga szentély tégláihoz követünk!"
Ummában a Kursaga szentély tégláinál
Sara a lábához borult,
a porba omlott, gyászba öltözötten.
Az ördögök a fénylő Inninnek így mondják a szót:
„Innin, hogy eljuthass városodba,
őt visszük magunkkal!"
A fénylő Innin az ördögöknek így adja vissza a szót:
„Magasztalások éneklője ő,
az én Sarám;
fodrászom ő, testem ápolója ő:
hogyan adhatnám nektek éppen őt?"
„Akkor követünk Badtibirába,
akkor az Emuskalamába követünk!"
Badtibirában az Emuskalama szentélyéből
Lulal a lábához borult,
a porba omlott, gyászba öltözötten.
Az ördögök a fénylő Inninnek így mondják a szót:
„Innin, hogy eljuthass városodba,
őt visszük magunkkal!"
A fénylő Innin az ördögöknek így adja vissza a szót:
„Lulal, az élen haladó,
jobbomon, bal oldalamon áll ő:
hogyan adhatnám nektek éppen őt?"
„Akkor követünk Kulaba mezejére,
a nagy almafát elpusztítni a nyomodban maradunk."
Követték Innint Kulaba mezejére,
a nagy almafát elpusztítni a nyomában maradtak.
Íme, Dumuzi: pompás ruhában,
kevélyen ül pompás trónszékén,
/pompás nyoszolyán hever;
megtanulta az asszony ölelését,
megtanulta a csókot./
Az ördögök Dumuzi karját megragadják,
heten a sajtárját felborítják;
heten rontanak reá, ő elernyed,
pásztorok sípja, furulyája nem szól már neki.
17
Szemét reá emelte, a halál szemét,
szavát ellene szólta, a rontás szavát,
igéjét ellene kiáltotta, a büntetés igéjét:
„Ő az! Őt vigyétek magatokkal!"
A fénylő Innin Dumuzit, a pásztort, kezükre adta.
Akik követik őt,
akik követik Dumuzit,
az ételt nem ismerik,
az italt nem ismerik;
az elhintett lisztet nem eszik,
a loccsantott italt nem isszák;
/ajándékot el nem fogadnak,/
asszony édes ölébe nem fekszenek,
hízelgő gyermeket nem csókolnak;
férfi térdéről letépik a fiát,
nászágyáról letépik a menyasszonyt.
Dumuzi sír, arca sápad-zöldül,
az ég felé, Utuhoz nyújtja fel kezét:
„Utu, a sógorom vagy, én a sógorod vagyok,
anyád házába én vittem vajat,
Ningal házába én vittem tejet.
Ha kezemet kígyó kezévé változtatnád,
ha lábamat kígyó lábává változtatnád,
ördögeim elől menekülhetnék:
nem kötöznének meg!..."
Utu a szót elfogadta,
kezét kígyó kezévé változtatta,
lábát kígyó lábává változtatta,
ördögei elől menekül...
A kis ördögök szóra nyitják a szájukat,
a nagy ördögöknek így mondják a szót:
„Rajta, kövessük a fénylő Innin ölét!"
Az ördögök Urukba érnek, a fénylő Innint megragadják:
„Rajta, Innin, ismét utadra,
az alvilágba szállj alá!
Oda mégy, hová magad vágytál,
az alvilágba szállj alá!
Rajta, Ereskigal földjére,
az alvilágba szállj alá!
Uralkodói köntösöd ne öltsd testedre, úrnői ruhádat,
az alvilágba szállj alá,
a fénylő koronát, a büszke ékszert, vedd le fejedről,
az alvilágba szállj alá,
embert bűvölő szem-festéket ne kenj szemedbe,
az alvilágba szállj alá,
lábad ne álljon oroszlán hátára,
az alvilágba szállj alá!
Te távoztál az alvilágból,
s magad helyett helyettest nem adtál."
18
A fénylő Innint közrefogják;
a rémült Innin Dumuzit kezükre adja.
„Íme, az ifjú: lábára fabilincset verjetek,
íme, az ifjú: béklyóba vessétek,
hátára kínzófát kötözzetek!"
Bronzkampó, bronzhorog mered arcába, hosszú bronztű,
bronzfejsze sebzi testét,
íme, az ifjú: most állni kényszerítik,
majd meg ülni kényszerítik,
[…]
íme, az ifjú: karját szoros gúzsba kötik,
szemét a rémület leplével borítják.
Az ifjú az ég felé, Utuhoz nyújtja fel kezét:
„Utu, a barátod vagyok,
ismersz engem, a legényt,
nővéredet asszonyomnak én vettem el.
Ő az alvilágra szállt alá,
s mert ő az alvilágra szállt alá,
engem maga helyett helyettesül az alvilágra adna:
Utu, te vagy az igazság bírája,
ne hagyd, hogy elhurcoljanak!
Kezemet változtasd át, alakom másítsad meg,
ördögeim kezéből így kicsúszhatnék;
add, hogy el ne fogjanak!
Mint az erős fejű kígyó, a hegység rétjein átkelek;
nővérem, Gestinanna úrnő földjére
hagyd, hogy átmentsem életem!"
Utu a könnyeit elfogadta,
kezét átváltoztatta, alakját megmásította,
s ő, mint az erős fejű kígyó, átkelt a hegység rétjein,
mint kotlós, ha sebes héja csap le rá, mentette életét:
nővére, Gestinanna úrnő földjére
mentette életét.
Gestinanna a fivérére nyitja a szemét;
arcát körmével szántja, ajkát körmével szántja,
szemét körmével szántja, ruháját megszaggatja,
az ifjú keserve fölött keserves jajszót mond:
„Ó, jaj, fivérem! Ó, jaj, fivérem!
Ifjú, kinek napjai nem térnek többé vissza!
Ó, jaj, fivérem! Ó, jaj, pásztorom, Ama'usumgalanna!
Ifjú, kinek napjai, éjei nem térnek többé vissza!
Ó, jaj, fivérem!
Ifjú, kinek nincs asszonya, nincsen gyermeke!
Ó, jaj, fivérem!
Ifjú, kinek nincs barátja, nincsen társa!
Ó, jaj, fivérem!
Ifjú, ki anyjának nem szerez örömet immár!"
Az ördögök Dumuzit keresik, nyomában vannak.
A kis ördögök a nagy ördögöknek így mondják a szót:
„Ördögök, ti! Nincsen anyátok,
19
apátok, anyátok, nővéretek, fivéretek,
nincsen asszonyotok, gyermeketek:
égen, földön cikáztok folyton, rendőrök vagytok!
Ördögök, ti! Az ember mellé fenyegetőn léptek,
irgalom nincsen bennetek, szánalom nincsen bennetek!
Hogy egy ember, akinek nincsen háza,
maga mentette volna meg az életét,
ki látta már?
Nos, barátjának földjére ne menjünk utána,
sógorának földjére ne menjünk utána:
a pásztort Gestinanna földjére kövessük!"
Összeütik tenyerüket az ördögök;
elindulnak keresni őt,
torkuk mélyéről hangot se adnak.
Az ördögök Gestinanna földjére követték őt.
„Fivéred rejthelyét mutasd!" - így mondták a szót,
ám ő nem mondott semmit.
Reá döntik az eget, ölébe öntik a földet,
ám ő nem mondott semmit;
reá döntik a földet, ruháit mind letépik,
ám ő nem mondott semmit;
reá döntik az eget, ruháit mind leszaggatják,
ám ő nem mondott semmit;
halmot hánytak ölére,
ám ő nem mondott semmit:
Dumuzit Gestinanna házában nem találták.
A kis ördögök a nagy ördögöknek így mondják a szót:
„Rajta, a fénylő akolhoz kövessük őt!"
Dumuzit a fénylő akol mellett megtalálták.
Közrefogják, megragadják,
nyomban, amint megtalálták,
nyomban, amint észrevették;
az ifjúra bronzfejszét emelnek,
hasába tőrt szúrnak, közrefogják.
Nővére, a fivér miatt, mint a madár, helyét nem leli.
„Ó, jaj, fivérem! Bár én mennék a nagy kín országába,
bár engemet vinnének..."
„... Úgy történt, ahogyan Innin sorsként szabta meg.
[Gestinanna] könnyet ont:
„Derék vitézem, ím, eltávozott,
ó, jaj, most [...]"
„Az év felén át te vagy az alvilágban,
az év felén át nővéred van az alvilágban.
Ha itt a megszabott nap: [távozhatsz] onnan e napon,
Ha itt a megszabott nap: nővéred [távozhat] onnan e napon."
Mert a fénylő Innin Dumuzit adta helyetteséül,
ó, fénylő Ereskigal,
édes a dicséreted!
20
K. G. ford., in: “Fénylő ölednek édes örömében…” A sumer irodalom kistükre (Budapest:
Európa Könyvkiadó, 19832), pp. 199–215, no. 31
***
Lugalbanda
„Lugalbanda..."
Lugalbanda a hegységben, messzi földön időzik,
a Szabum hegy vidékén vitézkedni vágyik.
Anyja nincsen vele, nem ad neki tanácsot,
apja nincsen vele, nem inti őt,
jó ismerős nincsen vele,
ember, a szívében kelő szót meghányni-vetni -
szívében a szót magának kell meghányni-vetni.
„A madárnak, bizony, megadom, ami méltó hozzá,
Anzunak, bizony, megadom, ami méltó hozzá:
asszonyát kedvesen megölelem,
Anzu asszonyát, Anzu gyermekét
dús lakomához ültetem.
S mert hát An az árpaföldek úrnőjét
a hegyvidékről idehozta:
az ügyes asszony, ki anyjára dicsőséget hoz,
Ninkaszi, az ügyes asszony, ki anyjára dicsőséget hoz,
üstje csillogó lazúrkő,
korsaja, amibe csapol, arany, ezüst,
ha a sör mellett áll, jókedvre derít,
ha a sör mellett ül, örömet ad,
ha a poharat kézben tartják, sört tölt belé,
ide-oda jár, nem fárad el -
Ninkaszi, a hordó mellett álló,
adja, hogy a szesz, amit kínálok, méltó legyen.
A madár, ha sört ivott, s jókedvre derült,
Anzu, ha sört ivott, s jókedvre derült,
a földet, hol Uruk jár, talán majd megmutatja,
az útra, hol testvéreim járnak, talán majd elvezet
A tündökletes fa, Enki sas-fája,
ősidők óta, mint egy óriás, a hegycsúcson áll,
Innin, a fénylő szemű, karneol hegyén,
ágai mint a fürtös gyapjú,
árnyéka, mint a kendő, beborítja a hegy csúcsait,
mint a lepel, föléjük terül,
gyökerei, mint hatalmas kígyók,
Utu hét ágú folyójáig érnek,
körben kopár hegyek, növény nem sarjad ott,
kígyó nem siklik, skorpió nem kúszik -
a fa lombjába madárka száll,
fészket épít, tojást rak:
Anzu, a madár, a fa ágain
észket épít, fiókáját kikölti,
a fa: boróka, a fa: puszpángfa,
21
csillogó gallyaiból a madár árnyékot hajlít.
Ha a madár - napkeltekor - kiröppen,
ha Anzu - Utu kiléptére - felrikolt:
rikoltásától a Lullubi hegyekben
mintha a föld rendült volna meg.
Fogai: cápáé, karma: sasé,
féltében a bölény a hegy ölére menekül,
sziklára szökken fel a kecske.
Lugalbanda nagy a tudásban,
s nagy dolgot cselekszik:
isteneknek való édes ételt készít,
gondosnál gondosabban csinálja,
a tésztába mézet csorgat,
s ismét mézet kever belé,
a fészekbeli fiókát, Anzu fiókáját kínálja,
hájat ad ennie, juh hájjal eteti,
csőrébe süteményt dug.
Anzu fiókája a fészekben ül -
szeme alá színes festéket ken,
fejére fehér cédrus ágakat tűz,
koszorút fon, fejére helyezi,
majd Anzu fészkét odahagyja,
a kopár hegyekbe megy, s várva vár.
A madár éppen bölénycsordát kergetett,
Anzu éppen bölénycsordát kergetett:
karmai közt élő bölényt tart,
hátán holt bölényt emel,
csőrében tíz csöbör vizet hoz -
a madár egyszer csak hazaindul,
Anzu egyszer csak hazaindul.
A madár a fészke felé kiált,
Anzu a fészke felé kiált -
a fészekből fiókája nem adja vissza a szót.
A madár másodszor is fészke felé kiált -
a fészekből fiókája nem adja vissza a szót.
Azelőtt, ha a madár a fészke felé kiáltott,
a fészekből fiókája visszaadta a szót -
most, hogy a madár a fészke felé kiált,
a fészekből fiókája nem adja vissza a szót.
A madár siratót mond, égig elhatót,
asszonya jajszót kezd, vizek mélyéig elhatót.
A madár kezdte jajszóra,
az asszony mondta siratóra
az Anunnák, a hegyvidék istenségei,
mint hangyák a repedt földből, előseregeltek.
A madár az asszonyának így mondja a szót,
Anzu az asszonyának így mondja a szót:
„Fészkem mint Nanna nagy karámja:
rémület árad belőle,
mint hegyi vadak, öklelőzők:
félelmet gerjeszt.
22
Fiókámat a fészekből ugyan ki vitte el?
Anzut a fészekből ugyan ki vitte el?
A madár a fészkéhez közeledik,
Anzu a fészkéhez közeledik -
íme a fészek: mint ahol istenek laknak,
tündöklőn feldíszítve.
Fiókája a fészekben ül,
szeme alá színes festéket kentek,
fejére fehércédrus ágakat tűztek,
koszorút fontak, fejére helyezték.
A madár dicsérő éneket mond önmagáról,
Anzu dicsérő éneket mond önmagáról:
„Aki a sebes folyóknak sorsot szab,
a fejedelem vagyok,
aki Enlillel tanácskozik,
az igazságszerzők szeme-védelmezője vagyok,
atyám, Enlil hozott ide,
mint valami nagykapu, a hegység zárja vagyok.
Sorsot szabok - ki változtatja meg?
Szót mondok - ki változtatja másra?
Aki fészkemmel ezt tetted:
ha isten vagy, bizony, szót mondok neked -
barátommá fogadlak,
ha ember vagy, bizony, sorsot szabok neked
hogy a hegységben bárki ellened szegüljön,
nem hagyom,
vitéz leszel, erődet Anzu adja."
Lugalbanda, félve is, örömmel is,
félve is, szíve örömével is,
a madárnak hízelegve válaszol,
Anzunak hízelegve válaszol:
„Ó, madár, a zöldellő sűrűségben születtél,
ó, Anzu, a zöldellő sűrűségben születtél,
a mocsárra jársz fürdőzni, a vizet csapkodod,
ősapád, An, [az »erő«-ket] elosztó,
az eget kezed alá rendelte,
a földet lábad alá rendelte,
szárnyad az égen hálóvá terjeszted ki,
karmod a földön vadbölényt, vadtehenet ragadoz,
hátad mint az agyagtábla írnokáé,
mellkasod Nirah isten, a vizet szelő,
csupasz tested zöld kert, csudájára járnak:
tegnaptól fogva oltalmadba adtam magam,
hozzád szegődtem."
„Asszonyod bár anyám lenne" - tette még hozzá.
„Te magad bár apám lennél" - tette még hozzá.
„Kicsinyeid testvéreimmé fogadom.
Tegnaptól fogva téged várlak
itt, a kopár hegyekben, hol növény nem sarjad.
Köszöntő szavam asszonyod is illeti.
Hadd köszöntselek, hadd mondjam jókívánságomat.
23
A madár teljes méltóságában mutatkozik előtte,
örvend neki,
Anzu teljes méltóságában mutatkozik előtte,
örvend neki.
Anzu a fénylő Lugalbandának így mondja a szót:
„Nos hát, én Lugalbandám,
mint ezüstöt szállító hajó,
mint gabonát szállító hajó,
mint almával megrakott hajó,
mint uborkával megrakott hajó,
rakománya árnyékot vet,
mint aratáskor dúsan megrakott hajó:
emelt fővel lépj Kulaba tégláira."
Lugalbanda, a jövendőt szerető,
nem nyújtja ki a kezét.
„Mint Sara isten, Innin szeretett fia,
horgas nyilad villanjon, mint a napsugár,
íjad csillanjon, mint a holdfény,
horgas nyilad, ha embert talál,
mint mérgeskígyó, marjon,
akit talál: mint hal, ha fejsze ütött rá,
ne fogjon rajta a ráolvasás,
mint fa, ha fejsze ütött rá,
hányjad halomba."
Lugalbanda, a jövendőt szerető,
nem nyújtja ki a kezét.
„Mint Ninurta, Enlil fia,
fejeden sisak legyen, oroszlán a csatában,
melleden páncél legyen,
a hegységben senki ellened ne szegüljön,
a hegységre hálódat borítsd,
a városba [diadallal térj meg]."
Lugalbanda, a jövendőt szerető,
nem nyújtja ki a kezét.
„Dumuzi fénylő sajtárjának bősége,
vaj - a földkerekség minden vaja
tied legyen,
tej - a földkerekség minden teje
tied legyen."
Lugalbanda, a jövendőt szerető,
nem nyújtja ki a kezét,
mint vadkacsa a kacsának, mely a mocsár fölött húz,
úgy adja vissza a szót.
A madár hallgat reá,
Anzu a fénylő Lugalbandának így mondja a szót:
„Nos hát, én Lugalbandám,
a szót fogadd szívedbe, így van bizony:
a makacs ökröt is vezetik az ekenyomban,
24
a konok szamarat is rávezetik az útra;
ha elém állítod a szót, azt mondom neked,
a sorsot, mit magad kívánsz, azt szabom sorsodul."
A fénylő Lugalbanda így adja vissza a szót:
„Combomban futás ereje legyen, ne fáradjak soha,
karomban erő legyen,
ha karom kinyújtom, ne gyengüljön soha.
Ahogy a Nap halad, ahogyan Innin,
ahogy a hét szél, ahogyan Iskur,
ahogy a láng, úgy keljek,
ahogy a villám, úgy sújtsak.
Hová szemem néz, hadd érjek el oda,
hová tekintetem emelem, lábam hadd vigyen oda,
hová vágyam fordítom, hadd jussak el oda,
azon helyt, amit szívem mond, sarum hadd oldjam meg ott,
s ha Utu Kulabába visz majd, városomba,
aki szidalmaz engem, ne örvendhessen,
aki szembeszáll vélem, ne mondhassa: Jöjjön csak.
Ha fafaragó mesterem szobrodat kifaragja,
csudájára járnak majd,
neved Sumerben híressé teszi,
a nagy istenek Házának büszkesége lesz."
Anzu a fénylő Lugalbandának így mondja a szót:
„Combodban futás ereje legyen, ne fáradj el soha,
karodban erő legyen,
ha karod messzire nyújtod, ne gyengüljön soha.
Ahogy a Nap halad, ahogyan Innin,
ahogy a hét szél, ahogyan Iskur,
ahogy a láng, úgy keljél,
ahogy a villám, úgy sújtsál.
Hová szemed néz, érj el oda,
hová tekinteted emeled, lábad vigyen oda,
hová vágyad fordítod, juss el oda,
azon helyt, amit szíved mond, sarud oldd meg ott,
s ha Utu Kulabába visz majd, városodba,
aki szidalmaz téged, ne örvendhessen,
aki szembeszáll véled, ne mondhassa: Jöjjön csak.
Ha fafaragó mestered szobromat kifaragja,
csudájára járnak majd,
nevem Sumerben híressé teszi,
a nagy istenek Házának büszkesége lesz.
[...]
[...]"
Úti eleségét, mit még nem evett meg,
fegyvereit rendre kézbe veszi.
Anzu fenn az égen halad,
Lugalbanda lenn a földön halad;
a madár fenn az égen figyel,
meglátja a sereget,
Lugalbanda lenn a földön figyel,
meglátja a sereg kavarta port.
25
A madár a fénylő Lugalbandának így mondja a szót:
„Nos hát, én Lugalbandám,
tanácsot adok neked, tanácsom fogadd meg,
szót mondok neked, figyelj reá.
A szót, amit mondtam neked,
a sorsot, amit sorsul szabtam neked,
barátaidnak el ne mondd,
testvéreidnek ne híreszteld:
a jó méhében rossz rejtezik, így van bizony.
Nekem a fészkemnél a helyem,
neked a seregnél a helyed."
A madár a fészke felé indul,
Lugalbanda, ahol testvérei vannak, odalép.
Mint héjának a fénylő nádasból kiröppenése,
mint szörny Lahamának az Abzuból előjövése,
mint embernek az égből földre ereszkedése:
olyan Lugalbandának testvérei csapatában a megérkezése.
Testvéreinek foga összekoccan,
foga összekoccan.
Testvérei, barátai
körülveszik kérdéseikkel.
„Nos hát, Lugalbanda,
csakhogy itt vagy!
Mint akit csatában leütöttek,
úgy hagyott el téged a sereg;
karám jó vajából nem ehettél,
akol friss sajtjából nem ehettél:
a nagy hegységből, ahol egyedül senki sem jár,
ahonnan az emberek közé senki sem szokott visszatérni:
hogyan jöttél meg onnan?"
Másodszor is, testvérei, barátai
körülveszik kérdéseikkel:
„A hegy folyói, a bővizűek,
partjuk a másik parttól messze van -
kiittad vizüket?
Hogyan keltél át rajtuk?"
A fénylő Lugalbanda így adja vissza a szót:
„A hegy folyói, a bővizűek,
partjuk a másik parttól messze van -
lábam a part földjére kapaszkodott,
vizüket ittam, mintha tömlőből,
mint a farkas, koplaltam,
a part füvét legeltem,
mint a galamb, a földről szemelgettem,
a hegység makkját ettem."
Lugalbanda testvérei, barátai
a nekik mondott szót szívükbe fogadják.
Mint a verébcsapat, álló nap együtt maradnak,
ölelgetik őt, csókolják,
mint a gólyafiókát, ki fészekben ül,
26
etetik őt, itatják -
a fénylő Lugalbanda betegségét elűzik.
Akkor Uruk, mintha egy ember volna, megy utánuk,
mint kígyó a magtárban, a hegyeken átkelnek -
a város egy mérföldnyi távolságra van -
a kerítésnél, Aratta előtt
Uruk és Kulaba leül a földre.
Hajítókő hull a városból, mintha felhőből,
a parittyakő, mint éves eső,
zajjal zuhog Aratta faláról.
Telnek a napok, múlnak a hónapok,
megtér anyjához az év,
sárga termés nő a szabad ég alatt,
s ők görbe szemmel néznek a mezőkre,
félelem szorongatja őket.
A parittyakő, mint éves eső,
az út földjét veri,
a tüskés bokrok bozóttá szövődtek,
kígyók gyülekeznek alatta.
A városba menni nem akar senki,
Kulabába menni nem mer senki;
velük együtt maga Enmerkar is, Utu isten fia,
fél, nyugtalan, aggasztja őt a lárma.
A városba kit küldhetne, keresi,
Kulabába kit küldhetne, keresi:
„Én hadd menjek a városba" - nem mondja senki,
„Én hadd menjek Kulabába" - nem mondja senki.
A hegyi országok serege elé lép:
„Én hadd menjek a városba" - nem mondja senki,
„Én hadd menjek Kulabába" - nem mondja senki.
Kiválasztott csapatai elé lép:
„Én hadd menjek a városba" - nem mondja senki,
„Én hadd menjek Kulabába" - nem mondja senki.
Másodszor is a hegyi országok serege elé lép:
„Én hadd menjek a városba" - nem mondja senki,
„Én hadd menjek Kulabába" - nem mondja senki.
Kiválasztott csapatai elé lép:
közülük is egyedül Lugalbanda áll fel,
így mondja a szót:
„Királyom, hadd menjek én a városba,
ne jöjjön velem senki,
királyom, hadd menjek magam Kulabába,
ne jöjjön velem senki."
„Ha a városba mégy, nem megy veled senki,
Kulabába magad mégy, nem megy veled senki."
Esküt tesznek az ég életére, a föld életére:
„Kulaba nagy isteni »erő«-it
nem adod ki kezedből."
Egyenesen az egybehívott gyülekezet elé áll;
sátor-palotája közepén,
27
mely a földön hegyként terpeszkedik,
Enmerkar, Utu isten fia,
Innint keserű szókkal illeti:
„A fénylő Innin, fejedelmi nővérem -
a hegységben egykor fénylő szíve szemelt ki engem,
s ő vitt Kulaba tégláihoz.
Bizony, Uruk mocsár volt, víz hömpölyögte,
puszta föld volt, fűzfa nőtte be,
nádas volt, öreg nád, zsenge nád borította.
Enki, Eridu királya,
az öreg nádat kitépette velem,
a vizet mind lecsapoltam.
ötven éven át építkeztem,
ötven éven át építkeztem.
Sumer és Akkád egész földjén
megindult a mardu nép, a gabonát nem ismerő -
Uruk fala mint madárháló feszült ellenük a pusztában.
De itt immár nem hat bájoló erőm.
Miként tehénhez a borja ragaszkodik,
seregem is ragaszkodik énhozzám;
ámde miként a gyermek, az anyjára haragvó,
elfut a városból,
a fénylő Innin is, fejedelmi nővérem,
Kulaba tégláihoz futott tőlem.
Hogyha szereti városát, s engem gyűlöl:
a várost s engem egymáshoz miért kötöz?
Hogyha gyűlöli városát, s engem szeret:
engem s a várost egymáshoz miért kötöz?
Ő, a Szajha, mint Anzu a fiókáját,
magamra hagyott,
fénylő trónterméből kivetett.
Engedje hát, hogy megtérjek Kulaba tégláihoz.
Azon a napon lándzsám félrevetem,
azon a napon pajzsom összetöröm.
Nővéremnek, a fénylő Inninnek,
ezt mondd."
Ezzel a fénylő Lugalbanda elindul a palotából.
Testvérei, barátai
morognak rá, mint idegen kutyára,
mely a falkához szegődött,
de ő, mint szamárcsődör, ha szamarak elé áll,
büszkén áll előttük.
„Az úr kedvéért mást is küldj Urukba!"
„Enmerkar, Utu isten fia kedvéért
magam megyek Kulabába, ne jöjjön velem senki."
„Miért egymagad?
Az útra nem csatlakozhat hozzád senki?
Ha jó Védelmezőnk nem áll melletted,
ha jó Oltalmazónk nem jár veled:
ahol állunk, nem állhatsz velünk,
ahol lakunk, nem lakhatsz velünk,
28
ahová lábunk lép, lábad nem léphet velünk.
A nagy hegységből, ahol egyedül senki sem jár,
ahonnan az emberek közé senki sem szokott visszatérni:
te sem fogsz visszatérni."
„Réges-régóta tudott dolog:
a Nagy Földre sem jön velem senki."
Lugalbanda - testvéreinek szíve hangosan ver,
barátainak szíve hevesen dobog:
úti eleségét, mit még nem evett meg,
fegyvereit rendre kézbe veszi;
a hegy lábán, a hegy csúcsán, a síkföldön -
Ansan végétől Ansan elejéig
öt hegységen, hat hegységen, hét hegységen kel át,
még mielőtt az éj közepén
a fénylő Innin asztalát fölkeresnék,
Kulaba tégláira boldog lábbal lépett.
Űrnője, a fénylő Innin,
maga mellé ültetné -
ő elhúzódik, a földre borul.
Ahogy Amausumgallát, a pásztort szokta nézni,
a fénylő Lugalbandára úgy néz Innin;
ahogy Sara úrral, fiával szokott beszélni,
a fénylő Lugalbandával úgy beszél Innin:
„Nos hát, én Lugalbandám,
a városból mit hoztál hírt nekem?
Arattából hogyan jöttél egymagad?"
A fénylő Lugalbanda így adja vissza a szót:
„Íme, amit fivéred mondott,
s amit rám bízott,
íme, amit Enmerkar, Utu isten fia mondott,
s amit rám bízott:
A fénylő Innin, fejedelmi nővérem -
a hegységben egykor fénylő szíve szemelt ki engem,
s ő vitt Kulaba tégláihoz.
Bizony, Uruk mocsár volt, víz hömpölyögte,
puszta föld volt, fűzfa nőtte be,
nádas volt, öreg nád, zsenge nád borította.
Enki, Eridu királya,
az öreg nádat kitépette velem,
a vizet mind lecsapoltam.
Ötven éven át építkeztem,
ötven éven át építkeztem.
Sumer és Akkád egész földjén
megindult a mardu nép, a gabonát nem ismerő -
Uruk fala mint madárháló feszült ellenük a pusztában.
De itt immár nem hat bájoló erőm.
Miként tehénhez a borja ragaszkodik,
seregem is ragaszkodik énhozzám;
ámde miként a gyermek, az anyjára haragvó,
elfut a városból,
a fénylő Innin is, fejedelmi nővérem,
29
Kulaba tégláihoz futott tőlem.
Hogyha szereti városát, s engem gyűlöl:
a várost s engem egymáshoz miért kötöz?
Hogyha gyűlöli városát, s engem szeret:
engem s a várost egymáshoz miért kötöz?
Ő, a Szajha, mint Anzu a fiókáját,
magamra hagyott,
fénylő trónterméből kivetett.
Engedje hát, hogy megtérjek Kulaba tégláihoz.
Azon a napon lándzsám félrevetem,
azon a napon pajzsom összetöröm.
Nővéremnek, a fénylő Inninnek,
ezt mondd."
A fénylő Innin így adja vissza a szót:
„Nos hát, a tiszta folyóban, a tiszta vizű folyóban,
a folyóban, Innin ragyogó vizestömlője,
torkolatánál, partjai mentén, árterén,
a ponty méz-füvet eszik,
a márna szappan-füvet eszik,
a harcsa, halacskák között az isten,
örvendő szívvel játszik,
farka sűrűn verdes,
pikkelyes farka a fénylő Hely öreg nádjára csap;
a lapály tamariszkusza is, mindahány,
e nádasból issza a vizet,
de magányosan áll, magányosan áll,
az egyik, távolabb, magányosan áll -
ha majd Enmerkar, Utu isten fia,
e tamariszkuszt kivágja,
vesszejéből kosarat készít,
a fénylő Hely öreg nádját gyökerestől kitépi,
a kosarat kézbe fogja,
a harcsát, halacskák között az istent,
a kosárral kitapogatja,
e halat megfogja, megfőzi, ízesíti,
Innin fegyvere előtt, karja a csatában,
áldozatul bemutatja:
seregének karja diadalmas lesz -
az óceánban véget vetett Aratta életének.
A városból míves aranyat hoz,
vele aranymívest is;
csiszolt drágakövet hoz,
vele drágakőcsiszolót is;
a városból, ha felgyújtotta, mindent elvisz,
Aratta fémöntő mintáit is hozza sietve."
Aratta pártázata zöldes lazúrkő,
fala, a magasba törő bástya rőtvörös,
agyagtéglája ónlap,
a ciprushegyen fejtett.
Ó, fénylő Lugalbanda, tied a dicséret!
30
K. G. ford., in: “Fénylő ölednek édes örömében…” A sumer irodalom kistükre (Budapest:
Európa Könyvkiadó, 19832), pp. 151–165, no. 25
***
38
A követ Aratta udvarán
a gabonát halomba öntötte,
szórt a madaraknak is;
mint ha viharban eső hull az égből,
Arattában bőséget teremtett;
mint az isten, ha visszatér földjére,
Arattát éhségében jóllakatta.
Aratta népe
a vízbe áztatott gyöngyárpát a szántókon [elvetette]...
[A 363-370. sor hiányzik]
„Mi tehát a szörnyű éhség miatt,
Kulaba ura előtt, a szörnyű éhség miatt,
hajtsunk nyakat előtte!"
Az atyák mind, a szó tudói,
kezüket összekulcsolták,
vállukat a falnak támasztották,
tiszta Házuk (kincsét) az úrra bízták.
„A palotában az ő pálcája kormányoz."
A követ elmondja küldetése szavát:
„Atyád, az én királyom, tehozzád küldött engem,
Enmerkar, Utu fia tehozzád küldött engem."
„Királyod mit mondott felőlem, mit üzent nekem?"
„Királyom, íme, ezt mondja, íme, ezt üzeni:
»Pálcámnak törzse: a fejedelmiség ,erő'-i,
ágai Kulaba fölé árnyékot terítenek,
csillogó ágai az E'anna szentélyében
a fénylő Innin iránt tiszteletet ébresztenek.
Hogyha van pálcája, vegye kézbe,
fogjon kezébe karneolt, mintha fát,
lazúrkőt, mintha hozna fát:
Aratta ura ezt hozza énelém!« - Énnekem ezt mondta.
Miután ő így mondta neki a szót,
szavai miatt Aratta ura arccal a porba bukik,
elnyúlik, szája teletömve.
Eltelt a nap,
szava folyton-folyvást folyt,
amit beszél, a szónak semmi tartalma nincs,
mint a gabonában legelésző szamár,
úgy forgolódik szavai körül;
mit mondhat most egyik a másiknak?,
mivel toldhatja meg szavát egyik a másiknak?
Amit mond most egyik a másiknak, az legyen!
„Követ! Királyodnak, Kulaba urának,
mondd meg, ismételd el neki:
A pálca fa ne legyen; fa nevét ki se ejtse!
Ha kézbe veszik, ha megtekintik,
citromfa ne legyen, szantálfa ne legyen,
cédrusfa ne legyen, ciprusfa ne legyen,
boróka ne legyen, puszpángfa ne legyen,
39
tölgyfa ne legyen, fenyőfa ne legyen,
a kerekek fája ne legyen,
fűzfa ne legyen;
arany ne legyen, réz ne legyen,
fénylő finomított ezüst ne legyen,
karneol ne legyen, lazúrkő ne legyen.
Hogyha van ilyen pálcája, vegye kézbe,
fogjon kezébe karneolt, mintha fát,
lazúrkőt, mintha hozna fát:
Kulaba ura ezt hozza énelém. - Őneki ezt mondd!
Miután ő így mondta neki a szót,
a követ, mint istrángját szaggató csődörszamár,
útnak indul a paranccsal;
lábát veti, mint szamárcsikó a réten,
a szilaj, vakmerő;
arcát a felhők magasáig emeli;
sebesen fut, mint a dúsgyapjú juh,
mint az üzekedő juh,
Kulaba tégláira boldog lábbal lépett.
Királyának, Kulaba urának
átadja a szavakat.
Enmerkart Enki bölcsességgel tölti el,
az úr magasztos jelet kap tőle...
[2 sor hiányzik]
A király kapát fog a kezébe,
a göröngyöket porhanyósra szétveri,
gyönyörűséges nádast ültet,
a naptól óvja, árnyékba viszi,
árnyéktól óvja, a napra viszi.
Öt év, tíz év telt el,
a gyönyörűséges nádast baltával kivágják,
az úr boldog szemmel nézte,
italt loccsantott áldozatul, illatos hegyi olajat.
Az úr a követet a hegyre küldte,
e pálcát adta a kezébe.
A követ, az Arattába induló,
mint a hegység madara,
mint a kavargó por legye,
mint a vizenyős ország hala,
odaért Arattába.
Aratta udvarába boldog lábbal lépett,
elöljárója előtt megállt,
amit rábíztak, átadta.
Aratta ura a pálcára tekintve
palotájában, fénylő lakhelyén, rémületbe hull;
tiszttartójának az úr így mondja a szót:
„Aratta immár elszéledő nyáj,
útjai mintha lázadó földön vezetnének,
s a fenséges Arattában a fénylő Innin
40
Kulaba urának hatalmába rendelte őt;
a követ elküldőjét,
akinek felkelt a Nap, s a nehéz szót megvilágosította,
ó, jaj, őt választotta a fénylő Innin.
Mégis, Arattát hogyan tarthatná meg akármi nagy csalás?
Fizessünk hát adót?,
rójuk le tartozásunk?,
Kulaba ura előtt hajtsunk nyakat?"
Aratta ura a követnek
a szót fenséges táblaként adta kezébe:
„Követ! Királyodnak, Kulaba urának
mondd meg, ismételd el neki:
A vad fekete ne legyen,
a vad fehér ne legyen;
a vad barna ne legyen,
a vad szürke ne legyen;
a vad sárga ne legyen,
a vad rőt ne legyen:
egy vadat bízzon reád;
vadjával az én vadam vetélkedésre áll ki,
mutassák meg, ki az erősebb. - Őneki ezt mondd."
Miután ő így mondta neki a szót,
a követ útnak indul,
lépésről lépésre halad,
a hegyek térségein, mint a kecske,
elidőzik,
a szentély kapuján, mint a kígyó,
észrevétlen besurran,
Kulaba tégláin, mintha néma volna,
zárva a szája.
Enmerkar, Utu fia, fejét felkapta,
[...]
ülőhelyéről felpattant, mint a magasba szökő áradat.
„Követ! Aratta urának mondd meg, ismételd el neki:
A ruha fekete ne legyen,
a ruha fehér ne legyen;
a ruha barna ne legyen,
a ruha szürke ne legyen;
a ruha sárga ne legyen,
a ruha rőt ne legyen:
egy ruhát bízzon reád!
Vadam, Enlil találékony vadját,
reá eresztem,
vadjával az én vadam vetélkedésre áll ki,
mutassák meg, ki az erősebb. - Őneki ezt mondd."
Másodszor így mondja neki a szót, így toldja meg:
„Mikor fizeti hát meg az adót?
Városába juhnyájként terelje népét,
ő maga pásztorukként lépkedjen mögöttük,
s jöttében az ezüst, a lazúrkő hegye
41
hajtson nyakat előtte, mint az írókészség nádja:
aranyát, ezüstjét, lazúrkövét
Innin, az E'anna úrnője elé,
Kulaba udvarán a magtár elé öntsék halomba."
Harmadszor így mondja neki a szót, így toldja meg:
„Városát, mint a vadgalambot, fáiról elkergetem,
/mint a madarat, fészkéről felriasztom,/
jó piaci áron bizony eladom,
mint a pusztasággá vált városban, port kavarok benne,
porát a szelekkel széthordatom.
Jöttében hozza el a hegység köveit,
s Eridu nagy szentélyét, a csarnokot építse fel,
medencéjét ékesítse fel nekem,
hogy árnyékát az Országra vesse.
A róla mondott szót vidd el neki,
jósjelét mondd el neki!"
[A 498-500. sor hiányzik]
Ám szavainak értelme homályos.
A követnek nehéz volt a szó,
nem tudta elmondani,
a követnek nehéz volt a szó,
s mert nem tudta elmondani,
Kulaba ura agyagot markolt kezébe,
táblává gyúrta, s erre vetette a szót.
E nap előtt az agyagra vetett szó nem létezett,
s most, ó, Utu, bizony így történt:
Kulaba ura a szót agyagtáblára vetette, bizony így történt.
A követ, mint a madár, szárnyakon száll,
mint a farkas, ha bárány nyomába ered, fújtat, liheg.
Öt hegységen, hat hegységen, hét hegységen kel át;
szemét felemeli: odaért Arattába.
Aratta udvarába boldog lábbal lépett,
királyának hatalmát tudtul adja,
küldetése szavát elmondja.
A követ Aratta urával így cseréli a szót:
„Atyád, az én királyom, tehozzád küldött engem,
Uruk ura, Kulaba ura tehozzád küldött engem."
„Királyod mit mondott felőlem, mit üzent nekem?"
„Királyom, íme, ezt mondja,
íme, ezt üzeni:
Királyom - ő, Enlil fia - lombos fa,
magasba nőtt fa, ég s föld közé növekvő,
koronája az égig ér,
gyökere a földbe nyúlik -
ő, aki az uralmat, a királyságot ragyogóvá tette,
Enmerkar, Utu fia, agyagtáblát bízott reám.
Aratta ura, tekinteted vesd az agyagra,
s a szó értelmét onnan megtudod.
42
Mit szólsz erre? Mit tudsz mondani?
A kegyesnek, a lazúrkő szakállat viselőnek,
kit a tiszta »erő« hegyén az erős Tehén szült,
aki Uruk földjén erőt kapott,
aki az igaz Tehén melléből szopott tejet,
aki Kulabában, a nagy »erő« országában uralkodik:
neki, Enmerkarnak, Utu fiának,
szavad jó szó gyanánt az E'anna szentélyében hadd mondjam el,
Giparjában, mely mint a viruló fa, gyümölcsétől roskad,
királyomnak, Kulaba urának hadd adjam kezébe!"
Miután ő így mondta neki a szót,
Aratta ura a követtől
összegező tábláját átvette.
Aratta ura az agyagra veti pillantását:
az üzenet szava ék alakban,
benyomott fejű ékjelekkel ott áll az agyagon.
Aratta urának pillantása
az összegező táblát vizsgálgatja.
Ekkor az úr, az uralom koronájára termett, Enlil fia,
Iskur, az égen, földön dübörögve dörgő,
a tomboló vihar, bikaként döfő,
oroszlánként ugrásra készen álló,
minden országokat megrengető,
minden hegyeket meghasgató,
a mellén rettentő ragyogást viselő:
Iskur a szépséges hegységben fejét felemelte.
Arattában, melynek fehér fala a hegység belseje,
önmagától növő búzát,
önmagától növő, kúszó babot,
önmagától növő búzát hordott a magtárba,
Aratta urának behordta,
Aratta udvarán a szeme elé halomba öntötte.
Aratta ura a búzára nyitotta szemét,
majd a követre emelte felragyogó szemét.
Aratta ura a követnek így mondja a szót:
„Aratta fensége, Innin, minden országok úrnője,
házát, Arattát nem hagyta el:
nem Uruk mellett nyilatkozott meg;
lazúrkő házát nem hagyta el:
nem az E'anna szentélye mellett nyilatkozott meg;
a tiszta »erő« országát nem hagyta el:
nem Kulaba téglái mellett nyilatkozott meg;
ékeskedő nyoszolyáját nem hagyta el:
nem gyümölcshozó nyoszolyája mellett nyilatkozott meg;
tiszta kezét Aratta urától nem vonta el:
nem Kulaba ura mellett nyilatkozott meg!"
Arattát jobbról és balfelől
Innin, minden országok úrnője,
hatalmas szökőárként körülölelte;
népét, mely más népektől elkülönül,
43
népét, melyet Dumuzi más népek közül kivett,
őket, akik a fénylő Innin szavát érvényre juttatják -
ó, Dumuzi leleményes vadja
cselezd ki őket,
rajta, siess!
Nekik, akik a vízözön árjában megálltak,
amint a vízözön ereje elvonult,
Innin, minden országok úrnője,
aki Dumuzit nagyon szereti,
az élet vizét csepegtette nekik,
s igájukat az Országra vetette.
Midőn a lelemény vadja megérkezett,
fejét hegyes ujjú sisak fedte,
testét oroszlánruha takarta...
[Az 580-583. sor hiányzik]
...Innin
énekei Ama'usumgalanna kedvére valók;
a hajdankor szertartásait, Dumuzi fénylő szertartásait
ő elvégezte, ünnepet rendezett neki,
módját megismertette:
a nagyasszony, ha a tiszta „erő" hegyére jött,
szüzet vezetett eléje, mielőtt a nap végetért,
fekete festékkel szemét kifestette,
őt magát fehérbe öltöztette,
hogy felragyogjon, mint a holdfény,
egyenest eléje vezette.
Gabonáját Enmerkar kosarakba tölti,
árpáját zsákokba tölti,
viszi Arattába a juhhal együtt bárányát is,
viszi Arattába a kecskével együtt gidáját is,
viszi Arattába a tehénnel együtt borját is,
viszi Arattába a nőstényszamárral együtt csikaját is.
Szolgáinak Arattában így mondja a szót:
„A gabonát a magtár előtt öntsétek halomba,
rakjátok garmadába:
a bőség a ti bőségtek,
ha ezt teszitek Aratta urának..."
[A 604-614. sor hiányzik]
Enmerkar atyja, hogy ne növekedjék semmi,
nem permetez vizet a földre,
Enlil, minden országok ura,
megkötözi a vizeket.
Aratta népe
a rá kirótt tartozás fejében,
tartozása: arany s lazúrkő -
az emberek, a gyümölcs-nevelők,
akik a fénylő gyümölcsöt gondozzák
a magtár elé fügét, datolyát öntenek,
halomba rakják:
44
a telérből szín lazúrkőt szednek,
koronás nádat Vágnak,
Innin, az E'anna úrnője előtt,
az E'anna udvarán, a magtár előtt,
halomba rakják mindezt.
„Királyom, halld: tanácsot adok, tanácsom fogadd meg,
szót mondok neked, szavamra hallgass.
Válaszd ki Országodnak minden országok füvét, növényét.
Aratta népe,
a szentélyükbe ajándékot hozók,
hadd mondják:
Amikor innen elmegyünk,
az örökké ragyogó úrnő adjon bort nekünk,
Gestinanna, [az örökké ragyogó úrnő,
adjon bort nekünk]."
E városban [...]
az ünnep ne [múljék el],
egy napra [se múljék el...]
[A vetélkedésben Enmerkar és Aratta ura között
Enmerkar győzött Aratta ura felett.
Ó, Innin, édes a dicséreted!]
K. G. ford., in: “Fénylő ölednek édes örömében…” A sumer irodalom kistükre (Budapest:
Európa Könyvkiadó, 19832), pp. 129–151, no. 24
***
Gilgames és Agga
„Követség..."
Követség érkezett Aggátói, Enmebarageszi fiától,
Kis városából Urukba, Gilgames elé.
Gilgames városának atyái előtt
beszédet tart, beszédben kér tanácsot:
„Vízgyűjtőt ásni, az Ország vízgyűjtőit kiásni,
az Ország vízgyűjtőit, kis kútjait kiásni,
vízgyűjtőt ásni, az Ország mély kútjait kiásni
Kis háza előtt ne hajtsunk nyakat,
inkább szálljunk szembe véle fegyverrel!"
Városának atyái az egybehívott gyülekezetben
Gilgamesnek így adják vissza a szót:
„Vízgyűjtőt ásni, az Ország vízgyűjtőit kiásni,
az Ország vízgyűjtőit, kis kútjait kiásni,
vízgyűjtőt ásni, az Ország mély kútjait kiásni
Kis háza előtt inkább hajtsunk nyakat,
ne szálljunk szembe véle fegyverrel!"
Gilgames, Kulaba ura,
akinek Innin a bizodalma,
városa atyáinak szavát szívébe nem fogadta.
45
Másodszorra Gilgames, Kulaba ura,
városának legényei előtt
beszédet tart, beszédben kér tanácsot:
„Vízgyűjtőt ásni, az Ország vízgyűjtőit kiásni,
az Ország vízgyűjtőit, kis kútjait kiásni,
vízgyűjtőt ásni, az Ország mély kútjait kiásni
Kis háza előtt ne hajtsunk nyakat,
inkább szálljunk szembe véle fegyverrel!"
Városának legényei az egybehívott gyülekezetben
Gilgamesnek így adják vissza a szót:
„Ó, ti élen állók, ó, ti fenn ülők,
a király fiaival harcba szállók,
szamár hátán száguldók:
a város életét ti tartjátok kézben!
Kis háza előtt ne hajtsunk nyakat,
inkább szálljunk szembe véle fegyverrel!
Uruk az istenek kezeműve,
az E'anna az égből szállt alá,
minden részét a nagy istenek alkották,
nagy fala a földön felhőként terül el,
fenséges lakóhelyét An alapozta meg:
reád van bízva, te vagy a király, a hős!
A fejek bezúzója, An szeretett fejedelme
az ellenség jöttét hogyan is félhetné?
Seregük leapad, hátsó soraik szétszóródnak,
elöl az emberek nem tudnak ellenállni!"
Ekkor Gilgames, Kulaba ura,
városa legényeinek szavát boldogan szívébe fogadta;
útja felfénylett.
Szolgájának, Enkidunak, így mondja a szót:
„Így hát ismét a lándzsa legyen a csata karja,
a fegyverek térjenek vissza kezedbe,
hogy rémületet keltsenek, rettentő ragyogást ontsanak,
ha Agga megjön, hulljon le rá nagy rémületem,
józansága zavarodjék meg, terve menjen veszendőbe!"
Öt nap sem telt el, tíz nap sem telt el,
Agga, Enmebarageszi fia, Urukot körülzárta,
Urukban a nép józansága megzavarodott.
Gilgames, Kulaba ura,
vitézeinek így mondja a szót:
„Vitézeim, ti komor tekintetűek!
Lépjen elő, akiben szív van,
Agga elé akarom küldeni!"
Girishurturra, a királyi tiszt,
királya előtt így jelentkezik:
„Hadd mehessek én Agga elé:
józansága zavarodjék meg, terve menjen veszendőbe!"
Girishurturra kilép a kapun.
Midőn Girishurturra a kapun átjutott,
46
a kapu torkában elfogták,
Girishurturra húsát tépték,
majd Agga színe elé hurcolták.
Aggához ő beszélni kezd;
szavát be sem fejezheti,
s Uruk fegyverhordozója tűnt fel a városfalon;
a falon kihajlik.
Agga észrevette őt;
Girishurturrának így mondja a szót:
„Szolga! Az az ember ott a királyod?"
„Az az ember ott nem a királyom!
Ha az az ember ott a királyom volna,
homloka komor volna,
tekintete bölényé volna,
szakálla lazúrkő volna,
s ujja szerencsét hozó volna:
nem tömegek esnének-e el?,
s ha tömegek állnának helyükre,
e tömegek is nem porba hullnának-e?
Nem verne ő le minden országokat?
Az ország torkát nem tömné be porral?
A bárkák szarvát nem törné-e le?"
Agga, Kis királya, harcos szívét nem fékezte:
ütötték, verték,
Girishurturra húsát tépték.
A fegyverhordozó után Gilgames tűnt fel a falon:
az atyákat, a legényeket áthatja rettentő ragyogása,
Urukban a férfiak fegyverüket kezükbe szorítják,
a kapunál az utcán mind felsorakoznak,
Enkidu a kapun át kilép.
Gilgames a falon kihajlik.
Agga észrevette őt:
„Szolga! Az az ember ott a királyod?"
„Az az ember ott a királyom!" -
alig hogy ezt kimondta,
tömegek estek el,
tömegek álltak helyükre,
s e tömegek is porba hulltak.
Minden országok leverettek,
az ország torkát por tömte be,
a bárkák szarva letörött:
de Agga, Kis királya iránt harcos szívét megfékezte.
Gilgames, Kulaba ura,
Aggának így mondja a szót:
„Agga, őrmesterem; Agga, kapitányom;
Agga, seregem vezére!
Agga, te a menekülő madarat árpával etetted;
Agga, lélegzetem neked köszönhetem,
Agga, életem neked köszönhetem;
47
Agga, te a menekülő embert öledbe vetted!"
Uruk az istenek kezeműve,
nagy fala a földön felhőként terül el,
fenséges lakóhelyét An alapozta meg:
reád van bízva, te vagy királya, hőse!"
A fejek bezúzója, An szeretett fejedelme
Aggát Kis fele küldve szabadon engedte:
„Utu szeme előtt viszonzom egykori jótettedet!"
Ó, Gilgames, Kulaba ura,
édes a dicséreted!
K. G. ford., in: “Fénylő ölednek édes örömében…” A sumer irodalom kistükre (Budapest:
Európa Könyvkiadó, 19832), pp. 165–169, no. 26
***
Gilgames és Huwawa
„Az úr az élő ember hegye felé..."
Az úr az élő ember hegye felé fordította a vágyát;
Gilgames úr az élő ember hegye felé fordította a vágyát.
Szolgájának, Enkidunak így mondja a szót:
„Ó, Enkidu! Az életnek a bélyegzett tégla
nem ad értelmet.
A hegységbe akarok behatolni,
ott szerzek nevet magamnak;
földjén, hová mások írták nevüket,
felírom ott a magam nevét;
földjén, hová mások nem írták nevüket,
felírom ott az istenek nevét."
Szolgája, Enkidu, így adja vissza a szót:
„Királyom, ha a hegységbe akarsz behatolni,
Utunak szólj,
Utunak szólj, a hős Utunak:
a hegy gondja Utué,
a cédrust termő hegy gondja a hős Utué,
/Utué, a lazúrkő koronát viselőé,
a fejét magasra emelőé, Napé az égen/
- Utunak szólj!"
Gilgames fehér bárányt fog a kezébe,
áldozati sötét bárányt szorít mellére,
kezében fénylő pálcája, a parancsoló.
Utunak az égen így mondja a szót:
„Ó, Utu, a hegységbe akarok behatolni,
segítőm te légy;
a cédrust termő hegységbe akarok behatolni,
segítőm te légy!"
Utu az égből így adja vissza a szót:
„Derék vitéz vagy valóban;
de mit neked a hegy?"
48
Gilgames így mondja a szót:
„Ó, Utu, szavamban hadd szóljak veled,
szavam halljad meg;
gondom hadd mondjam el neked,
hallgasd meg.
Városomban meghalnak az emberek,
összeszorul a szívem,
elmúlnak az emberek,
nehéz a szívem.
Kihajlom a falon:
a folyam vizén tetemek sodródnak,
szemem ezt látja.
S én? Ez a sors vár rám is?
Igen. Így lesz.
Égig az ember nem érhet fel,
a legmagasabb sem;
hegyet az ember nem takarhat el,
a legszélesebb sem.
Az életnek a bélyegzett tégla
nem ad értelmet.
A hegységbe akarok behatolni,
ott szerzek nevet magamnak;
földjén, hová mások írták nevüket,
felírom ott a magam nevét;
földjén, hová mások nem írták nevüket,
felírom ott az istenek nevét."
Utu a könnyeit áldozatként elfogadta,
ő, az irgalom embere, irgalommal volt iránta.
A hét vitézt, egyazon anyának fiait,
az elsőt, legöregebb bátyjukat,
oroszláné a mellső lába, sasé a hátsó lába,
a másodikat, a mélység ölének kígyóját,
a harmadikat, a sárkánykígyót,
a negyediket, a tűzokádó kígyót,
az ötödiket, a vedlő kígyót,
mely kibújik önmagából,
a hatodikat, a féktelen árt,
mely a hegy mellén áthömpölyög,
a hetediket, a száguldó fáklyát,
melynek nem lehet útját állni:
e hét vitézt
/akik az égen csillognak,
akik a földön a karavánutak ismerői;
akik az égen magasan állnak,
akik a földön Aratta útját ismerik,
akik a szomszéd országok kereskedőit ismerik,
akik az országok rejtekét,
mint a galambok, ismerik;
őket, kik heten vannak/,
a hegységben, barlangok mélyén, elzárta valamennyit.
A cédrus-döntő boldogan cselekszik,
49
Gilgames úr boldogan cselekszik.
Városában, mintha egy ember volnának,
mozgósítást parancsolt;
mintha két társ volnának,
sorozást parancsolt.
„Akinek háza van, térjen házához,
akinek anyja van, térjen anyjához!
A rokontalan férfiak, kik tennék, amit én,
oldalamra álljanak ötvenen!"
Akinek háza volt, házához tért,
akinek anyja volt, anyjához tért:
a rokontalan férfiak, kik tennék, amit ő,
oldalára álltak ötvenen.
A kovácsok háza felé fordította a lábát,
kardot, sújtó szekercét,
vitézi fegyvert öntetett.
A mezőn sötétlő erdő felé fordította a lábát,
nyárfát, almafát, puszpángfát vágatott.
Városának fiai, az őt kísérők,
a fegyverek nyelét kezükbe szorítják.
/A hét vitézt, egyazon anyának fiait/,
az elsőt, legöregebb bátyjukat,
oroszláné a mellső lába, sasé a hátsó lába,
/a másodikat, a mélység ölének kígyóját,
a harmadikat, a sárkánykígyót,
a negyediket, a tűzokádó kígyót,
az ötödiket, a vedlő kígyót,
mely kibújik önmagából,
a hatodikat, a féktelen árt,
mely a hegy mellén áthömpölyög,
a hetediket, a száguldó fáklyát,
melynek nem lehet útját állni:
e hét vitézt/,
a hegységben, barlangok mélyén,
Utu elzárta valamennyit.
Az első hegységen átkelnek,
belsejében nem találják a cédrust.
/A második hegységen átkelnek,
belsejében nem találják a cédrust.
A harmadik hegységen átkelnek,
belsejében nem találják a cédrust.
A negyedik hegységen átkelnek,
belsejében nem találják a cédrust.
Az ötödik hegységen átkelnek,
belsejében nem találják a cédrust.
A hatodik hegységen átkelnek,
belsejében nem találják a cédrust./
A hetedik hegységen átkelnek,
s e földről már nem mennek tovább.
50
Az úr, Gilgames, cédrust dönt fejszéjével...
[A 65-70. sor hiányzik]
Gilgames felriad álmából, az alvás felkavarta,
szemét dörzsölgeti, kábulat ülte meg.
Enkidu keze érinti, ám ő nem mozdul,
beszél hozzá, ám ő nem adja vissza a szót.
„Ó, te fekvő; ó, te fekvő,
ó, Gilgames, Kulaba fiainak ura:
meddig fekszel még?
A hegy immár elsötétedett, árnyék terült föléje,
homály oltotta ki a fényt,
Utu lenyugodott,
anyja, Ningal ölébe tért, emelt fejjel.
Ó, Gilgames, meddig fekszel még?
Ne hagyd városod fiait, a téged kísérőket,
hogy rád várva, a hegység ölénél álljanak!
Ne hagyd, hogy szülőanyádat
városod közterén meghurcolják!"
Gilgames jó füle ezt meghallotta;
vitézi szavába burkolózik, mint ruhába,
harminc gin súlyú ruháját kézbe veszi,
mellére ölti,
bikaként dobbant a nagy földön,
nyakát a földhöz érinti,
foga odakoccan.
„Szülőanyám életére, Ninszuna istennőre!
Fénylő atyámra, Lugalbandára!
Olyan legyek én is, akár ő,
aki gyönyörben ült szülőanyám térdei között!"
Másodszor is kimondja:
„Szülőanyám életére, Ninszuna istennőre!
Fénylő atyámra, Lugalbandára!
Míg ezt az embert, legyen bár ember, nem ölöm meg,
legyen bár isten, nem ölöm meg,
addig lábam, a Hegységbe induló,
ne térhessen városomba vissza!"
Az igaz szolga szót emel, életet óvó szót;
királyának Enkidu így adja vissza a szót:
„Királyom, te ezt az embert szemeddel nem láttad,
szíved ezért nem retteg;
de én ezt az embert szememmel láttam,
szívem ezért retteg.
Ilyen ez a vitéz:
foga sárkány foga,
arca oroszlán arca,
hangja robajló ár,
homloka fát, nádat perzsel,
senki sem térhet ki előle!
Királyom, indulj bár te a hegy felé,
51
én a város felé indulok.
Anyádnak dicsőségedről beszélek,
szája nevet majd;
utána vesztedről beszélek,
gyászkönnyet sír majd."
/Szolgájának, Enkidunak, így adja vissza a szót:/
„Más ember érettem ne vesszen,
rakott hajó ne süllyedjen,
három rétű páncél ne repedjen,
csatában ember ne pusztuljon,
ház, nádkunyhó tűzben ne enyésszen!
De te segíts nekem, én segítek neked,
s mi történhet velünk?
Hogyha elsüllyed, hogyha elsüllyed,
hogyha a Magant járó hajó elsüllyed,
hogyha a hajó, Magilum karja, elsüllyed:
akkor úgyis minden halandó
a halandók igaz bárkájára száll.
Rajta, menjünk tovább, feléje:
szemünk lássa őt!
Hogyha haladunk tovább,
s rádtör a félelem, rádtör a félelem:
űzzed el;
s rádtör a rémület, rádtör a rémület:
űzzed el!"
„Legyen szíved szerint:
rajta, menjünk tovább, feléje!"
Egy darabon, ha haladhattak,
Huwawa kilépett cédrus-háza elé.
Szemét rájuk emelte, a halál szemét,
homlokát feléjük fordította, a rontás homlokát,
szót kiáltott ellenük, a dübörgés szavát.
Gilgames lába remeg, ina reszket,
félelem fakad szívében,
de a megtett útra nem fordul vissza.
Amaz, lába nagy patáján ágaskodva,
erre löki magát, majd amarra indul.
„Te, sűrű gyapjú, szőttes ruhát viselő,
nemes férfi, gyönyörűsége az isteneknek,
vad bölény, szilaj a harcban,
szülőanyád büszkesége,
dajkád kedvence,
táplálód, ölben ringatód szemefénye:
ne félj! Kezed ereszd le."
Gilgames a kezét nem eresztette le;
így mondja a szót:
„Szülőanyám életére, Ninszuna istennőre!
Fénylő atyámra, Lugalbandára!
Végre, hogy a hegyen lakásodra találtam!
/Kisebbik lábadra kis bilincset hoztam,
52
nagyobbik lábadra nagy bilincset hoztam,
rettentő sugaradba behatolok!"/
Az első fa gyökerét maga tépte fel;
városának fiai, az őt kísérők,
ágait lenyesték, kötegbe kötötték,
a hegység ölénél rendre lerakták.
Midőn a hetedik rettenettel végzett,
berontott fülkéjébe,
falhoz szorította őt, mint kígyót a borpincében,
mintha csókot adna,
nyakára csattanó ütést mért.
Huwawa foga összekoccan; sír, sápad-zöldül;
Gilgames úr kezét megragadja,
/csellel él/:
„Egy szót hadd mondjak Utunak!"
„Ó, Utu, én nem ismerem szülőanyámat,
én nem ismerem nemzőapámat:
engem a hegy szült, engem te nemzettél!"
Huwawa varázs-szóval bűvölte Gilgamest,
varázs-szót mondott az ég életére,
varázs-szót mondott a föld életére,
varázs-szót mondott a hegy életére;
kezét megragadta, eléje borult.
Ekkor a sumer Gilgames szívében
szánalom ébred az esdeklő iránt;
szolgájának, Enkidunak, így mondja a szót:
„Ó, Enkidu, az elfogott madár
a helyére hadd szálljon vissza;
az elfogott harcos
anyja ölére hadd térjen vissza!"
Enkidu Gilgamesnek így adja vissza a szót:
„A széles testűt, hogyha józan esze nincsen,
Namtar emészti el,
Namtar, a válogatást nem ismerő!
Hogyha az elfogott madár
a helyére száll vissza;
hogyha az elfogott harcos
anyja ölére tér vissza:
akkor szülőanyádnak városába
te nem térhetsz vissza!"
Huwawa Enkidunak így mondja a szót:
„Ellenem szólsz gonosz szavakkal?, Enkidu!
Béren tartott ember ő, béren vett táplálékú,
társa mögött kell járnia:
ezért támad szavakkal!"
/Huwawa Gilgamesnek így mondja a szót:
„Szülőanyám
a hegy sötét mélye;
53
nemzőatyám
a hegy sötét mélye;
Utu helyezett a hegyre,
magányom lakásába!"/
Mert ő így mondta neki a szót;
sorsát eldöntötték.
/Nyakát elmetszették,/
testét vászonba, lenbe göngyölték,
Enlil és Ninlil színe elé vitték...
K. G. ford., in: “Fénylő ölednek édes örömében…” A sumer irodalom kistükre (Budapest:
Európa Könyvkiadó, 19832), pp. 169–181, no. 27–28
***
K. G. ford., in: “Fénylő ölednek édes örömében…” A sumer irodalom kistükre (Budapest:
Európa Könyvkiadó, 19832), pp. 182–192, no. 29
***
63
Ének Enlilre
Enlil: messze magasztos, amit ő mond, szava fénylő,
az ő szájának igéje másíthatatlan, örökre sorsot szabó,
ha szemét felemeli, az ellenség megremeg.
Fénysugara felemelkedik, a hegység mélyét fürkészi,
Enlil atya ott ül fénylő emelvényén,
magasztos emelvényén ott ül mindenhatóságában,
ő Nunamnir: az ő uralma, fejedelemsége tökéletes.
A föld istenei önként borultak le előtte,
az Anunnák mindannyian hozzá siettek,
parancs-szavára híven odaseregeltek.
Az úr, a nagyhatalmú, az égen, földön kimagasló,
az ítélkezést ismerő, ki nagy a tudásban,
ég, föld köldökén tartja lakását, a bölcsességtől duzzadó,
fejedelmi ragyogást ad a Ki'urnak, a nagy földnek:
Nippurban, mely ég, föld magasztos Vezérkosa, ott tartja lakását.
A város: homlokzata rettentő ragyogással riaszt,
hatalmas isten sem támadhat kívülről ellene,
mint a tábor zúgása, úgy zúg benne az útmutatást keresők szava.
A város: hurok a lázadó földnek,
vermet, hálót vet neki;
aki ott nagy hangon beszél, nem ér meg nagy kort,
nem tűrik ott, hogy hamis szó hangozzék el a perben,
vádaskodás, görbe rágalom,
támadó szó, viszály, méltánytalanság,
törvénytelenség, erőszak, elnyomás,
szemforgatás, önkény, álnok hangú beszéd,
szószegés és hatalmaskodás,
mind e sötét dolog nem jut be oda;
hatalmas háló Nippur karja,
keselyű vijjog rajta riasztón,
karma elől a gonosz -
nem menekülhet a rossz.
A jogrend Nippur adománya,
igazsága, törvénye örökre érvényes;
rakpartján fehér ruhában szoktak megjelenni;
ott az idősebb testvér ifjabb testvérét arra neveli,
hogy emberré váljék,
hogy atyja szavát tisztelje, becsüléssel viszonozza,
hogy a gyermek hálát érezzen atyja iránt, akinek adatott,
az öregséget így érheti meg.
A városban, Enlil fénylő településén,
Nippurban, az atya, a Nagy Hegy szeretett szentélyében
ő a bőség emelvényét, az Ekurt, e ragyogó házat,
a porból felmagasította,
mint magasba törő hegyet, e tiszta földön megnövesztette,
fejedelme, a Nagy Hegy, Enlil atya
itt, az Ekurban, magasztos szentélyében,
itt, emelvényén tartja lakását.
64
A Ház: „erő"-it isten sem döntheti meg,
tiszta szertartásai, akár a föld, nem múlnak el,
„erő"-i az Abzu „erő"-i, ember nem láthat beléjük.
Belseje széles tenger, láthatára ismeretlen.
A Házban, hol a jelvények állnak,
hol a jelvények csillognak,
királya az örök „erő"-ket tökéletessé tette.
A Ház szavai hirdetendők,
hívása ima hangja,
szava kedvező jósjel, szerencsés sorsot vető,
szertartásrendje becsben áll.
Ünnepeit a bőség tölti el,
vaj, tej loccsantása,
előírásainak méltósága fenséges,
az ünnepen a felragyogó Nap magasztos aratást hoz
napról napra.
Enlil Háza: a bőség hegye,
elfogadja az áldozatot,
a kihágást elutasítja.
A Házban ura a Házzal együtt növekszik,
kútja a gyógyító kézben tökéletes;
az Abzu kezelő-papjait e szertartások alakítják,
imádkozói a fénylő imában tökéletesek.
Magasztos szántóvetője, az Ország igaz pásztora,
jó napon, a hűségre született;
ő, a szántóvető, tökéletes a téres földeken,
ő gondoskodik a nagy áldozatokról.
Fegyveresek a ragyogó Ekurba nem léphetnek.
Ó, Enlil, midőn e fénylő települést a földre állítottad,
Nippur városát önként építetted,
a Ki'ur Hegyét, szűzi földed, az édesvizűt,
a négy világtáj központjában,
ég, föld köldökén alapítottad:
talaja az Ország élete, minden országok élete,
fala vörösarany, alapzata lazúrkő,
mint a bölény, csillogó szarvát Sumerben magasra emeli,
minden országok fejet hajtanak neki,
nagy ünnepein a nép bőségben múlatja ott a napját.
Ó, Enlil, a fénylő Uras bájjal töltött téged,
Abzu a fénylő emelvény nagyságára alkotott téged;
a Mély Hegy, a fénylő Homály: itt rettegnek téged,
az Ekur, a ragyogó Ház, lakóhelyed: itt félnek téged;
rettentő sugárzása az égre lobban,
árnyéka minden országokra rávetül,
csúcsa a távoli ég mélyébe nyúlik.
Az uralkodók, a vezérek
fénylő áldozatot mutatnak be,
ima szavával könyörögnek őhozzá.
Ó, Enlil, a pásztornak, kit igaz szemed szemelt ki,
65
akit te hívtál el, akit az Ország fölé emeltél,
a hegyvidéket kezébe,
a hegyvidéket lába alá,
a hegység messzi tájait lába alá veted.
A mindenség jeges vízként hízó vagyonából
áldozatul súlyos adókat
szállíttatott ő a kincstár mélyére,
a főudvarban áldozatul mutatta be,
/az Ekurba, a ragyogó Házba vitte/.
Ó, Enlil, őneki, a magától sokasodó emberiség pásztorának,
az élőlények terelőjének, oltalmazójának
fejedelmi hatalmát te ragyogtattad fel,
fejére fénylő süveget te illesztettél.
Ha a Hegységen Enlil mint talapzaton áll,
ha - mint az Égi ív - az égre feszül,
ha - mint az úszó felhő - kedve szerint halad,
az égen akkor Enlil egymaga az úr,
a földön akkor Enlil egymaga a Sárkány.
Az Anunnák között ő a legfőbb isten,
a sorsot tetszése szerint szabja meg,
nincs isten, aki szemét nyithatná reá.
Legfőbb követe, a tanácskozáson elnöklő Nuszku,
az Enlil szívében keletkezett szót, igét
jól ismeri őtőle magától, együtt tanácskoznak,
parancsát maradéktalanul teljesedésbe viszi,
fénylő imában, fénylő „erő"-ben emeli hozzá kezét.,
Ha a Nagy Hegy, Enlil, nincsen ott,
város nem épül, települést nem alapítanak,
karám nem épül, aklot mellette nem alapítanak,
királyt nem emelnek, főpapot nem avatnak,
jósjel nem jelöl ki látnokot, papnőt,
a sereg élére nem kerül kinevezett parancsnok,
folyóban a ponty-ár taraja nem csap magasra,
a tenger felől érkező [dagály] rendellenes,
feje nem jut el messzire,
a tenger nem termi meg önként nehéz adóját,
az óceán halai nádasaikban ikrát nem vetnek,
az ég madarai a téres földön fészket nem raknak,
a súlyos esőfelhők az égen torkukat nem nyitják meg,
a mezőkön sarjú árpa a szántásban nem növekszik,
a réten büszkesége, a fű, növény nem virul,
kertekben a hegyek széleslombú fái gyümölcsöt nem emelnek.
Ha a Nagy Hegy, Enlil, nincsen ott,
a Rágcsálót nem pusztíthatják, agyon nem verhetik,
tehén a karám házában borját nem elli meg,
vemhes juh az aklában bárányt nem ellik,
az emberiség, az önmagában számos,
hálókamrájában magot nem vet,
a jószág, a négylábú állatok, utódot nem nemzenek,
hím a nőstényt nem hágja meg.
66
Ó, Enlil, mívességed tökélye áhítatos csendre késztet,
elméd összekuszálódott fonal,
mit nem lehet kisimítani,
egymásba fonódott fonal,
mit nem lehet szétfejteni:
istenségedre kell bízni magunk.
Te töprengsz, te találsz megoldást,
önmagad ura vagy,
tetteid ki ismerhetné?
„Erő"-idhez hasonló „erő"-t más nem ragyogtathat,
nincs isten, aki alakodra szemét nyithatná.
Űr, isten, király, Enlil vagy te,
bíró, ég, föld ítélkezője vagy te,
magasztos szavad, mely súlyos, mint az ég,
félretolni senki sem tudja,
szavad lesik az Anunna istenek.
Szavad az ég oszlopa, alapzata a földnek,
az ég nagy oszlopa, ki nem dőlő,
a föld szilárd alapzata, össze nem omló;
az eget érinti, bőség árad,
égből a bőség esőként zuhog le;
a földet érinti, dús termés árad,
földből a dús termés növekszik.
Szavad: len, szavad: gabona,
szavad: ponty-ár, az Ország élete,
állatok, hágó jószág,
kéjben lihegnek.
Enlil, jó pásztor vagy,
ismered útjukat,
[...]
Ninlil anyát, hitvesedet,
ki ezüsttel ékes ünnepi köntöst visel,
az igaz asszonyt, őt vetted el,
őt, kire szemed emelted;
ő a dúsgyönyörű úrnő, ki az Ekur vágyát nagyon tudja,
ki tanácsot ad, a tökéletes szavú,
ki ismeri a szót, kinek édes víz a beszéde:
a fénylő emelvényen, a tiszta emelvényen együtt ül veled,
tanácskozik veled, beszélget veled,
Napkeleten a sorsot ő szabja meg veled;
ő, Ninlil, az ég, föld úrnője, minden országok úrnője,
a Nagy Hegy dicsérete kedves neki,
ő a magasztos, kinek szava szilárdan megáll,
szava, parancsa másíthatatlan,
szájának igéje mérték,
szabályai rendbe rögzítnek minden dolgot.
Ó, Nagy Hegy, Enlil atya, fenséges a dicséreted!
K. G. ford., in: “Fénylő ölednek édes örömében…” A sumer irodalom kistükre (Budapest:
Európa Könyvkiadó, 19832), pp. 103–108, no. 15
***
67
Lagas népének éneke Nergalra
Ó, úr, a rettenetbe öltözött égen, földön,
az Országnak felragyogó,
kit a királyságra nemzett atyád:
a fekete fejűeket retteneted nyomja,
az Anunnák, a nagy istenek,
rettentő fényed félve porba kuporodnak;
Ó, Nergal úr, a rettenetbe öltözött égen, földön,
az Országnak felragyogó,
kit a királyságra nemzett atyád:
a fekete fejűeket retteneted nyomja,
az Anunnák, a nagy istenek,
rettentő fényed félve porba kuporodnak.
Ó, vitéz, atyád a nemzésed napján
a föld Hegységét, a nép összességét
Enlil atyád néked ajándékozta,
a sors megszabását szilárdan kezedbe adta,
vitéz Nergal, a királyuk te vagy;
ó, vitéz Nergal, atyád a nemzésed napján
a föld Hegységét, a nép összességét
Enlil atyád néked ajándékozta,
a sors megszabását szilárdan kezedbe adta,
vitéz Nergal, a királyuk te vagy.
Ó, úr, áhítatos csendre késztető, Enlil fia,
ki vitézségében oroszlánként bömböl:
Lagas népe mindent, mi téged illet,
hadd rakhasson le tiszta oltárodon:
Nergal, Lagas földje felé nyújtsd ki segítő karod;
ó, Nergal úr, áhítatos csendre késztető, Enlil fia,
ki vitézségében oroszlánként bömböl:
Lagas népe mindent, mi téged illet,
hadd rakhasson le tiszta oltárodon:
Nergal, Lagas földje felé nyújtsd ki segítő karod!
Ez a hosszú húros rész.
[A 32-37- sor hiányzik]
... te vagy Meszlamta'ea,
Nergal, te vagy az Ország Enlilje,
mint Allának, vetélytársad nincsen,
mint Szataran, egyenes ítéletet hozol.
Ó, úr, ki Enlil támadóit elhurcolja, ki bosszút áll,
erős vitéz: ezt mondta ki
Enlil, a fekete fejűek pásztora, nevedként,
az istenek szabták meg sorsodat,
vitézséget rendeltek sorsodul.
Ott vagy te a földben,
ott vagy te az égben,
68
rikoltásod miatt az istenek rád támadni nem mernek;
igaz dalia, ki gyűlöli a dögvészt, Lagas táplálója,
ó, Meszlamta'ea, dal zengjen téged!
Az igaz szó ura, a bőség ura,
vitéz: nevedre a támadó meghódol;
ha ijesztő szentélyedben felmagaslasz,
királyságod a rettenet lenyomja;
ó, vitéz, hosszú karod a lázadó földet halomba hányja.
Nergal, neved dalok hirdessék!
Az úrnő, An leánya, a városát szerető királyasszony,
Bawu, aki veled tanácskozik,
úrnői városában, a Fénylő Városban,
adja, hogy uralmad, trónod szilárdsága
hosszú időkre felragyogjon.
Ez a leszorított húros rész.
Nergal éneke dobra.
K. G. ford., in: “Fénylő ölednek édes örömében…” A sumer irodalom kistükre (Budapest:
Európa Könyvkiadó, 19832), pp. 114–116, no. 19
***
K. G. ford., in: “Fénylő ölednek édes örömében…” A sumer irodalom kistükre (Budapest:
Európa Könyvkiadó, 19832), pp. 108–109, no. 16
***
K. G. ford., in: “Fénylő ölednek édes örömében…” A sumer irodalom kistükre (Budapest:
Európa Könyvkiadó, 19832), pp. 109–110, no. 17
***
70
Ének az Esthajnalcsillag úrnőjére (Iddin-Dagan)
Alkonyatkor különös csillag ő, Dilibad csillaga,
tündöklő fénybe vonja az eget.
Ha az alkonyat úrnője, a harcos, előlép az égből,
a nép az országokban reá emeli szemét.
Tisztálkodnak a férfiak, szépítik magukat a nők,
jármukból az ökrök feléje fordítják fejük,
aklukba verődve a juhok feléje kavarják a port,
/útján járó ifjú a karavánt őhozzá igazítja/.
Szumugan jószága, a puszta élőlényei,
a négylábúak a téres ég alatt,
a gyümölcsöskertek, ágyások, a zöldelő nád,
halak az óceánban, madarak az égen,
úrnőm, a nyughelyük felé sietnek;
az élőlények s az egész nép térdet hajt neki.
Űrnőm elé a hivatottak, az idős asszonyok
dús ételt, italt hordanak.
/Sötét sört töltenek neki,
halvány sört töltenek neki:
a sötét sör, a mézsör,
úrnőmnek a mézsör
korsókban, poharakban pezseg;
pogácsát gyúrnak neki mézzel, remek vajjal,
lepényt sütnek neki mézzel, datolyával;
sört töltenek, mézes habja csillog, mint a napsugár,
mézsört töltenek./
Az Országban úrnőmben nyugszik el minden,
az Országban táncot lejtenek ünnepén,
a legény szíve mátkájához kívánkozik.
Űrnőm az ég mélyéből kegyesen tekint le,
az emberek a fénylő Innin színe elé lépnek.
Az alkonyat úrnőjét, a fenséges Innint,
csak őt magasztalom, a szűzi Innint,
az alkonyat úrnőjét, az ég pereméig elhatót.
Dilibad kegyes csillaga, An gyönyörűsége,
a téres ég ékessége,
ha előlép alkonyatkor: olyan, mint a holdfény,
ha előlép pirkadatkor: olyan, mint a napsugár.
Midőn az Országban, asszonyházában, édes álomban megpihent,
összegyűlnek az országok népei s a fekete fejűek;
midőn az Országban, asszonyházában, felserkent,
eléje állnak seregestől, hozzák peres ügyeiket.
Nappal ismeri fel, ki az egyenes,
nappal ismeri fel, ki a gonosztevő;
a gonosztevőt gonosz ítélettel sújtja,
a benne lévő rosszat kiirtja,
az egyenesre igaz szemmel tekint,
jó sorsot szab neki.
Úrnőm az ég mélyéből kegyesen tekint le,
az emberek a fénylő Innin színe elé lépnek.
Az alkonyat úrnőjét, a fenséges Innint,
csak őt magasztalom, a szűzi Innint,
71
az alkonyat úrnőjét, az ég pereméig elhatót.
K. G. ford., in: “Fénylő ölednek édes örömében…” A sumer irodalom kistükre (Budapest:
Európa Könyvkiadó, 19832), pp. 373–374, no. 78
***
K. G. ford., in: “Fénylő ölednek édes örömében…” A sumer irodalom kistükre (Budapest:
Európa Könyvkiadó, 19832), pp. 374–375, no. 79
***
K. G. ford., in: “Fénylő ölednek édes örömében…” A sumer irodalom kistükre (Budapest:
Európa Könyvkiadó, 19832), pp. 375–378, no. 80
***
K. G. ford., in: “Fénylő ölednek édes örömében…” A sumer irodalom kistükre (Budapest:
Európa Könyvkiadó, 19832), pp. 324–325, no. 58
***
K. G. ford., in: “Fénylő ölednek édes örömében…” A sumer irodalom kistükre (Budapest:
Európa Könyvkiadó, 19832), pp. 329–330, no. 62
***
Dumuzi ölelése
Midőn reámtalált szemem szerelme,
midőn magához vont a férfi, szerelmem:
érezte gyönyöröm, egyek voltunk a boldogságban.
Fivérem a házába vitt,
mézédes ágyára fektetett,
az én erős Bikám combom közé feküdt,
eggyé tettük a nyelvünk, eggyé.
Fivérem, a drága arcú, ötvenszer tette meg velem!
Elgyengülve, erőtlenül kelek fel,
öleléséből, a földről remegve állok talpra,
fivérem még utánam nyúl mohón,
s az én erős Bikám ismét eltelt velem.
„Eressz, nővérem, engedj el:
gyere, nővérem, szerelmem, menjünk a palotába,
apám színe elé: legyél a kislánya!..."
K. G. ford., in: “Fénylő ölednek édes örömében…” A sumer irodalom kistükre (Budapest:
Európa Könyvkiadó, 19832), pp. 328–329, no. 61
***
K. G. ford., in: “Fénylő ölednek édes örömében…” A sumer irodalom kistükre (Budapest:
Európa Könyvkiadó, 19832), pp. 236–237, no. 36
***
“A fénylő Innin Agade szentélyét fenséges asszonyházává építette” / Átok Agade fölött
Midőn Enlil bősz homloka
Kist, mint az égi bika, felöklelte,
Uruk házát mint a fenséges bika, porba döntötte;
midőn Sarrukínnak, Agade királyának adta
déltől északig
az uralmat, a királyságot:
akkor a fénylő Innin Agade szentélyét
fenséges asszonyházává építette,
s az Ulmasban trónszéket állított magának.
Mint a legény, ha új hajlékát építi,
mint a mátka, ha asszonyházát rendezi:
azért, hogy a kincstár mindenben bővelkedjék,
hogy ez a város szilárd alapokon nyugodjék,
hogy népe jó ételeket egyék,
hogy népe jó vizet igyék,
hogy a tisztára mosdott emberek az udvarban múlassanak,
hogy a nép az ünnep színterét ékessé tegye,
hogy a város lakói együtt lakomázzanak,
hogy a várost idegenek szeljék át,
mint eget az ismeretlen madarak,
hogy Marhasi bölénnyé váljék,
hogy a bölények mögött hatalmas elefántok, bivalyok,
messzi földekről való állatok
nyüzsögjenek a tereken,
s fajkutyák, vérebek, hegyi szamarak, fürtös juhok:
ezért a fénylő Innin aludni sem tudott.
Akkor Agade a lakóházát arannyal töltötte meg,
csillogó lakóházát ezüsttel töltötte meg,
a tárházakba, mintha gabonát, úgy zsúfolt be
78
lazúrkő tömböt, ónt, rezet;
bőven volt minden, félre is lökött belőle.
Anyókáinak Innin okos válaszolást adott,
apókáinak bölcs szavakat adott,
legényeinek harci erőt adott,
gyermekeinek boldogságot adott.
A zenét értők, Kis fiai,
citerán játszanak,
a város belső terén dob döng,
kívülről fuvola, csörgődob hallatszik,
a rakparton, kikötőben vidám a lárma.
Az országok biztonságban nyugodtak,
lakóik szép időket láttak.
Királya, Narám-Szu'en, a pásztor,
Agade fénylő emelvényén Napként ragyogott fel.
A város fala, mint a hegység, égre magaslik,
kapuit a fénylő Innin tágasra szabta,
mint az Idigina torkát, mely vizét a tengerbe önti.
Sumerbe minden árut maguktól hoznak a hajók;
a hegyről a mardu nép, mely a gabonát nem ismeri,
hibátlan marhákkal, hibátlan bakokkal érkezik;
Meluhha, a külföld fekete népe,
minden országok áruit eljuttatja;
Elam, Szubir árukat szállít,
mint málhás szamarak.
Az enszik és a főpapok,
a Gu'edena tiszttartói,
újholdra, újévre ajándékról gondoskodnak,
Agade palotájában dús ajándékról gondoskodnak,
a fénylő Innin el sem tudja fogadni minden ajándékukat.
K. G. ford., in: “Fénylő ölednek édes örömében…” A sumer irodalom kistükre (Budapest:
Európa Könyvkiadó, 19832), pp. 247–248, no. 39 (1–55. sor)
***
***
K. G. ford., in: “Fénylő ölednek édes örömében…” A sumer irodalom kistükre (Budapest:
Európa Könyvkiadó, 19832), pp. 272–275, no. 40
***
***
***
87
Innin váltogató éneke.
K. G. ford., in: “Fénylő ölednek édes örömében…” A sumer irodalom kistükre (Budapest:
Európa Könyvkiadó, 19832), pp. 290–291, no. 45
***
***
88
Siratóének Ibbí-Szu’en fölött
Hogy az időt kifordítsa, hogy a mértéket megmásítsa:
a gonosz vihar, mint az orkán, minden elemészt.
Hogy Sumer rendjét felforgassa,
hogy a kegyes hatalmat félrelökje,
hogy a városokat dúlja, hogy a házakat dúlja,
hogy a karámokat dúlja, hogy az aklokat elsodorja,
hogy a karámokban marhák ne álljanak,
hogy az akiokban juhok össze ne álljanak,
hogy a csatornák büdös vizet sodorjanak,
hogy a jó szántók gyomot neveljenek,
hogy a mezők keserű füvet sarjasszanak,
hogy anya a gyermekét ne gondozza,
hogy apa a hitvesét ne becézze,
hogy az ágyas ura ölén örömet ne találjon,
hogy a gyermekek apjuk térdén ne nőjjenek,
hogy a dajka a csecsemőt álomba ne ringassa,
hogy a királyság székhelye megváltozzék,
hogy a méltányos ítélkezés megkötöztessék,
hogy a királyság az Országból idegenbe vitessék,
hogy az Ország idegennek engedelmeskedjék,
hogy An-Enlil szavára a mérték mássá váljék:
midőn An az országokra bőszülten tekintett,
midőn Enlil az idegen földre vetette tekintetét,
midőn Nintu a teremtményeire ártó csomót kötött,
midőn Enki az Idigina, a Buranunna folyását elterelte,
akkor An-Enlil sorssá tették a sorsot:
hogy a nép ne hajlékában lakozzék,
s idegen földre hurcolják őket,
hogy Szubir, Elam ellenséges lakói csapjanak le rájuk,
hogy királya a palotából önként távozzék,
hogy Ibbí-Szu'en Elam földjére kerüljön,
hogy a hegység legbelsejéig, Ansanig elkerüljön,
hogy városába vissza se térjen,
mint a madár, ha feldúlták fészkét, mint az idegen,
hogy az Idigina, a Buranunna partján mérges fű nőjjön,
hogy az utakra láb ne lépjen,
hogy karavánútra senki ne induljon,
hogy a városok, emberek hajlékai, rommá romoljanak,
hogy a fekete fejűek népe a lakóhelyén megölessék,
hogy a jó szántókat ne kapálják,
hogy a pásztor a mezőre juhait ne terelje,
hogy a tehenek a karámban vajat, tejet ne adjanak,
hogy a tehenektől a fénylő karámban tej a sajtárakba ne gyűljék,
hogy a köpűlés vidám dala elhallgasson,
hogy a réten az aprójószág kivesszen,
hogy a nagyjószág elhulljon,
hogy Szumugan négylábú barma nyugvóhelyet ne találjon,
hogy a mocsárban a halak neve ismeretlen legyen,
hogy a nádas mérgezett fejű nádat teremjen,
hogy a kertek kiszáradjanak,
89
hogy az árkos kertek, új vesszők nélkül, kipusztuljanak:
An-Enlil, minden országok királya,
Sumer sorsául ezt rendelte.
An szavát ki merné kiforgatni?
Enlil szavát ki merné megtámadni?
Sumer fél, reszket a nép,
a városban a nép sírva sír,
imára emeli kezét...
K. G. ford., in: “Fénylő ölednek édes örömében…” A sumer irodalom kistükre (Budapest:
Európa Könyvkiadó, 19832), pp. 298–300, no. 50
***
K. G. ford., in: “Fénylő ölednek édes örömében…” A sumer irodalom kistükre (Budapest:
Európa Könyvkiadó, 19832), pp. 319–320, no. 55
***
K. G. ford., in: “Fénylő ölednek édes örömében…” A sumer irodalom kistükre (Budapest:
Európa Könyvkiadó, 19832), pp. 365–369, no. 77
***
K. G. ford., in: “Fénylő ölednek édes örömében…” A sumer irodalom kistükre (Budapest:
Európa Könyvkiadó, 19832), pp. 241–242, no. 37
***
Sumer parasztnaptár
„A hajdankor napján a szántóvető..."
A hajdankor napján a szántóvető így adott tanácsot a fiának.
Midőn földed megmunkálásához fogsz, nyitott szemmel ügyelj az öntözőárkokra, csatornákra
és a gátakra: amikor földed elárasztod, ne legyen rajta túlságosan magas a víz szintje; amikor
pedig a vizet leengeded, ügyelj arra, hogy a talaj kellőképpen felázott maradjon. Tapossák
meg neked beburkolt patájú ökrök, és ha a gyomot már kitiporták, és ha a rögös felszínt
elegyengették, még te magad is simítsd el tökéletesen, keskeny kapával, a súlyuk egyenként
legfeljebb kétharmad mana legyen. Majd egy kapával lazíttasd fel a paták nyomát, és az
simítsa el a helyüket. Boronával egyenlíts ki minden mélyedést, és a kapás a földet mind a
négy oldala felől járja be szerszámával.
Amíg a föld szikkad, munkásaid készítsék elő számodra a szerszámokat; erősítsd meg az igát,
új szíjaidat szögekkel feszítsd ki, és a mesteremberek javítsák meg régi szíjaid szakadt végét.
Bronz szerszámaid legyenek kezedbe simulók. A jószág bőr homlokkötele, az ösztöke, a
szájat kinyitó, a szíj: bizony, mind jó segítségedre vannak. Vetőmagszóró dobozod repedéseit
tömd be - ez jelentős hasznot hajt neked.
Hogyha gondoskodtál már mindenről, ami földedhez szükséges, nyitott szemmel ügyelj a
munkálatokra. Ha második ökröt is fogsz az eke ökre mellé - két ökör, egymás mellé befogva,
nagyobb barázdát húz, mint a magányos -, végeztess el velük [...] egy burt. A munkát
szélvészként végzik el számodra! Egy bur földön három gur árpa legyen elvetve számodra.
Az eke az élet fenntartója! Ezért a földet a rögtörő ekével munkáld meg, s majd ismételten
munkáld meg a sekély járású ekével. Miután a földet elboronálták, háromszor egymás után
elgereblyézték, és göröngyeit fabunkóval finom morzsákká verték szét: a szíj markolata
legyen jó segítségedre. Ne tűrd a lustaságot, a munka idején állj a munkások mellett, és ne
engedj nekik szünetet. De magad se háborgasd mezei munkásaidat: hiszen tíz napon át kell
dolgozniok, pirkadattól a csillagok felfényléséig, s minden erejüket a föld megmunkálásába
kell fektetniök: nem szolgálhatnak ki még téged is.
Midőn földednek vetés alá forgatásához fogsz, ekéd hasítsa fel számodra a talajt. Hagyd az
ekén a kormánylemezt, és vékony szöggel függeszd fel vetőmagszóró dobozodat. Állítsd
94
szélesre az eke kormánylemezét, hogy ekképpen húzza meg a barázdákat: nyolc barázdát
húzzál egy gardu szélességű sávban. Ha mély a barázda, magasabbra nő benne az árpa.
Midőn földednek vetés alá szántásához fogsz, szemed tartsd az emberen, aki a szemet a
földbe szórja. Egyenletesen két ujjnyi mélyre szórasd vele a magot; egy gin súlyú
mennyiséget szórjon el az árpából minden gardu hosszú szakaszon. Ha az árpaszemek nem a
kellő mélységbe hullanak, igazítsál a lemezen, ekéd nyelvén. Hogyha egy irányban már
végeztek a szántás-vetéssel, akkor ott, ahol hosszanti irányú vetőbarázdát húztál, húzz most
kereszt irányú vetőbarázdát; ahol pedig kereszt irányú vetőbarázdát húztál, húzz most
hosszanti irányú vetőbarázdát. A hosszanti irányú barázdák alkossák a mezsgyét is;
mezsgyéid a barázdákkal párhuzamosak legyenek, és húzz töltést, barázdát ott, ahol [...]. Majd
verjenek szét minden göröngyöt; mindenhol, ahol a barázda háta kiemelkedik, simítsák be az
eke árkába, s mindenhol, ahol mélyed a talaj, töltsék fel a barázdát. Mindez kedvezni fog a
kikelő vetésnek.
Midőn a kikelő növény feje átüti a föld színét, fohászkodj akkor Ninkilim istenhez, a
rágcsálók úrnőjéhez. Az odaszálló madarakat kergesd el a vetésről. Ha a zöld hajtás már
megtölti a barázda keskeny alsó árkát, áraszd el a földet vízzel a sarj magasságáig. Ha az árpa
szára már olyan magasra nyúlt, mint a gyékényfonat a ladik fenekén, áraszd el a földet
másodszor is. Harmadszor a királyi (fejű, kalász-koronás) árpát áraszd el. Ha az elárasztott
árpa vörhenyes színűvé válik, akkor tudd, hogy rozsda támadta meg. Ám ha az árpa ép, és a
szemek duzzadnak a kalászban, áraszd el ismét: és minden tíz mérő szemre egy mérő
többletet hoz neked.
Midőn hozzáfogsz földed aratásához, ne várd meg, hogy a kalász a saját súlyától meghajolják:
learatását kezdd akkor, amikor ereje teljében van. Aratómunkás, kévekötő s a kévéket
mögötte kepébe gyűjtő: ők hárman arassák le számodra a termést. Az elhullajtott kalász
szedegetői ne károsítsanak meg téged: a kévékből nem húzogathatnak ki. De földed a termés
betakarításának napjaiban adja meg a gyermekeknek és a kalászt szedegetőknek, számuk
szerint, a betevő falatot, mint az ínség napjain; és engedd, hogy ezek ott aludjanak, mintha
nyílt mező, mocsári föld volna: és akkor istened is mindig kegyes lesz hozzád. Ha már
átvetted a kepéket, pörkölj meg a learatott árpából valamennyit az embereknek, hogy ők
naponta elmondják érted a learatott árpa fohászát.
Midőn hozzáfogsz az árpa nyomtatásához, hagyd meg az embernek, aki árpádat leméri, hogy
készítsen elő harmincad gur űrtartalmú kosarakat. Döngöljék le simára számodra a szérűt, és
állítsák sorba a kosarakat, szállításra készen. Ha az eszközöket már előkészítették, és a kocsi
már készen áll a helyén, akkor hajtsd ezt a kocsit a szérűn elterített árpára. Öt napon át tartson
ez a nyomtatás. Mielőtt hozzáfogsz a szem kifejtéséhez, süssél pogácsát. Ha a szem
kifejtéséhez fogsz, cséplőszánjaidhoz bőrszíjakkal kösd oda a rudat, a kő fogakat pedig
rögzítsd szurokkal. Mielőtt az ökröket befognád, hagyd meg az embereknek, akik a szem
kifejtését végzik, hogy álljanak az ökrök mellé azok eledelével.
Midőn a szemet halomba sepred össze, mondd el a még tisztítatlan árpa fohászát. Ha az árpa
szeleléséhez fogsz, ügyelj az emberekre, akik a szemet a földről felemelik. Két embered
legyen a szem felemelésére. Azon a napon, amikor a szem tisztításához fogsz, terítsd el
rőzsére az árpát. A munka előtt mondj fohászt este és éjszaka. Az erős szél válassza el neked a
szemet a pelyvától. A kibontott, tisztított gabona kerüljön magtáradba.
Íme, Ninurtának, Enlil fiának oktató tanácsai.
Ó, Ninurta, Enlil igaz szántóvetője, édes a dicséreted!
K. G. ford., in: “Fénylő ölednek édes örömében…” A sumer irodalom kistükre (Budapest:
Európa Könyvkiadó, 19832), pp. 110–113, no. 18
***
95
Kapa és Eke vetélkedése
„Íme, a Kapa; íme, a Kapa..."
Íme, a Kapa; íme, a Kapa, a pánttal megkötött:
a Kapa puszpángfa, élei somfából,
a Kapa tamariszkusz, élei tengeri fából,
a Kapa két élű, a Kapa négy élű;
a Kapa: fiú a szegényembernek,
a Kapa: támasz a rongyokban járó embernek.
A Kapa vetélkedésbe kezd az Ekével.
A vetélkedésben Kapa és Eke között
a Kapa az Ekének így mondja a szót:
„Én gyarapítok - de mit gyarapítasz te?
Én bővítek - de mit bővítesz te?
Ha víz tör át a gáton, útját nem állod,
kosarat homokkal tele nem raksz,
zsákot agyaggal nem töltesz;
téglát sem vetsz,
nem ásol alapot, nem építesz házat,
rogyadozó, öreg falakat nem erősítesz,
előkelő emberek tetőin csurgót nem javítasz!
Eke, az utcák gondját nem te viseled!
Eke, én gyarapítok - de mit gyarapítasz te?
Én bővítek - de mit bővítesz te?"
[Az Eke a Kapának így mondja a szót:]
„Engem, Ekét, fenséges kéz készített,
fenséges kéz szerkesztett,
Enlil felügyelője a mezőn én vagyok,
az emberiség igaz szántóvetője én vagyok!
Midőn a mezőn ünnepem áll, a magvetés havában,
maga a király fog elém ökröket,
számtalan sok juhot vág le kedvemért,
sört tölt a serlegekbe, korsókba,
maga a király loccsant vizet,
dob, citera jár a nyomában,
[...]
maga a király tartja szarvamat,
igámba fogja ökreimet,
mellettem lépdel minden előkelőség!
Minden országok hódolnak nekem,
minden ember örömmel néz reám,
ha ott vagyok a barázdában, éke ez a mezőknek!
A kalászok előtt, miket a földeken én növesztek,
örömükben mélyre hajolnak Szumugan barmai.
[7 sor hiányzik]
A zöldellő hegységben, a rettenetet sugárzóban,
Enlil vermeit, magtárait én töltöm meg színültig,
garmadává nő előtte tönköly, búza-asztag.
[A 47-55. sor hiányzik]
De te, Kapa? A piszokban ki dolgozik, ki turkál?
Kinek szorítja pánt fejét a mezőn?
96
Íme, a Kapa, a téglavető forma:
piszokban, tisztítatlan telnek napjaik;
a kút-ásó, gödör-ásó szerszám
nem méltó királyi kézre,
nyele rabszolga kezébe illik.
Dőreség, hogy engem durván sértegetsz,
dőreség, hogy magad énhozzám méred!
Távozz hát innen a mezőről,
már épp eleget láttalak!"
[Másodszor a Kapa az Ekének így mondja a szót:]
,,Eke![...]
[...]
Ahol Enlil lakóhelye áll, én különb vagyok nálad,
Enlil Házában én előtted haladok!
Az árkot én ásom, a csatornát én ásom,
a földeket vízzel én töltöm meg.
Ha víz árasztja el a méz-nád földjeit,
az én kis kosaraim tömik el a rést.
Ha megnyitom a folyó töltését,
ha megnyitom a csatorna töltését,
a duzzadó nagy folyóból a vizet arra terelem.
Mocsarat szárítok,
én, a Kapa, töltést emelek,
el nem ronthatja déli szél,
el nem ronthatja északi szél:
hajlatában tojást gyűjthet a madarász,
halat foghat a halász,
madárnak lépet állíthatnak az emberek:
íme, az én gazdagságom tölti meg az Országot!
Ha a szántókról a vizet leeresztem,
ha a földet szárazzá teszem,
Eke, előtted megyek rá a földre,
fellazítom neked a nyílt mezőket,
elsimítom neked a barázdák hátát,
kivágom előtted a földből a torzsokat, a gyökeret,
munkád alá én készítem elő a földet.
És te, Eke? Ha az ökreid száma,
négy a munkásaid száma:
te magad csak a tizenegyedik vagy!...
[A 91-102. sor hiányzik]
Használatod ideje rövid,
mellőztetésed ideje hosszú:
minden évben tizenkét hónap van,
jelen vagy négy hónapon át,
hiányzol nyolc hónapon át.
Kétszer annyit hiányzol,
mint amennyit jelen vagy!
[A 109-119. sor hiányzik]
Én mindig a király szolgáinál vagyok,
a királyok házát én építem,
én bővítem a karámot,
97
én tágasítom az aklot,
az általvetőt agyaggal én töltöm,
én ások alapokat, én építem a házat,
a rogyadozó, öreg falakat én erősítem meg,
előkelő emberek tetőin a csurgót én javítom,
az utcákat én gondozom,
én kerítem körül a városokat, én építem falaikat,
én építem a nagy istenek fenséges Házait,
vörös agyagot sárga agyaggal gondosan elegyítek,
én építem a városokat, palotákat,
[A 131-142. sor hiányzik]
Én töröm fel a királyi kerteket,
én árkolom körül a kerteket, művelem őket,
fellazítom bennük a talajt,
s az emberek engem, a Kapát,
újra meg újra kézbe vesznek.
Ha a csatornaágat már kiástam nekik,
földbe ültettem az emelő gémjét,
elhelyeztem a víz-kereket:
én ásom akkor az öntözőárkokat,
én töltöm meg vízzel az öntözőárkokat.
Hadd viruljon az almafa, teremjen gyümölcsöt.
Termésükből visznek az isteneknek,
Házaikba, ahogyan illik:
de adok a kertésznek, adok családjának is.
Eke! A folyó partját én vágom le egyenesre,
a kákát én irtom ki,
töltést építek partjára:
az ember, aki a földeken tölti napját,
a munkás, aki a földeken tölti éjjelét,
e töltésre felmehet,
rajta megpihenhet,
mintha jól épített városban volna..."
[Mintegy 40 sor hiányzik]
A vetélkedésben Kapa és Eke között
a Kapa győzött az Eke felett.
Ó, Niszaba, tied a dicséret!
K. G. ford., in: “Fénylő ölednek édes örömében…” A sumer irodalom kistükre (Budapest:
Európa Könyvkiadó, 19832), pp. 82–85, no. 10
***
Sör-ivóknak való
A folyó víz szült meg téged,
Ninhurszag gonddal vigyázott;
Ninkaszi, a folyó víz szült meg téged,
Ninhurszag gonddal vigyázott.
Városod édes lére alapozva,
magas falát számodra ő emelte;
98
Ninkaszi, városod édes lére alapozva,
magas falát számodra ő emelte.
Apád Enki, Nudimmud úr,
anyád Ninti, az Abzu úrnője;
Ninkaszi, apád Enki, Nudimmud úr,
anyád Ninti, az Abzu úrnője.
Te kavarod hosszú kanállal a fűszert, kovászt,
gödörben kavarod szagosfűvel a fűszeres kovászt;
Ninkaszi, te kavarod hosszú kanállal a fűszert, kovászt,
gödörben kavarod szagosfűvel a fűszeres kovászt.
Te melegíted a fűszeres kovászt öblös üstben,
hántolt árpát öntesz hozzá egyenletesen;
Ninkaszi, te melegíted a fűszeres kovászt öblös üstben,
hántolt árpát öntesz hozzá egyenletesen.
Te locsolgatod a föld takarta árpát,
a csírázást kutyák vigyázzák, hatalmasságok elől is őrzik;
Ninkaszi, te locsolgatod a föld takarta árpát,
a csírázást kutyák vigyázzák, hatalmasságok elől is őrzik.
Te öntöd fel korsóban a malátát,
föl-le hullámzik, amint rázod;
Ninkaszi, te öntöd fel korsóban a malátát,
föl-le hullámzik, amint rázod.
Te teríted a malátapépet széles gyékényre,
hogy átjárja a levegő hűvöse;
Ninkaszi, te teríted a malátapépet széles gyékényre,
hogy átjárja a levegő hűvöse.
Te tartod két kezedben a cefre üstjét,
datolya-mézet, mustot bőven csorgatsz belé;
Ninkaszi, te tartod két kezedben a cefre üstjét,
datolya-mézet, mustot bőven csorgatsz belé.
Te főzöd a lét, érleled langymelegben,
a sörlét kádban érleled, állni hagyod;
Ninkaszi, te főzöd a lét, érleled langymelegben,
a sörlét kádban érleled, állni hagyod.
Az érlelőkádat, melynek csapján át
fenséges a lé zubogása,
a nagy gyűjtőkád fölé állítod;
Ninkaszi, az érlelőkádat, melynek csapján át
fenséges a lé zubogása,
a nagy gyűjtőkád fölé állítod.
Te fejted le a gyűjtőkádba szűrt sört,
az Idigina, a Buranunna árja habzik így;
Ninkaszi, te fejted le a gyűjtőkádba szűrt sört,
az Idigina, a Buranunna árja habzik így.
Hej, hasas korsó, hej, te hasas korsó,
hej, hasas korsó, hej, csöcsös pohár,
hej, hasas korsó, az ember máját vidámító,
99
hej, csöcsös pohár, az ember szívét derítő,
hej, korsó, te alkalmatos tárgy a házban,
hej, pohár, melyből sör csordul,
hej, kancsó, mely a köcsög sörét hozza,
hej, nádkorsó, hej, te nádpohár:
ott függ már állványán minden jó edény!
Legyen hát kegyes hozzád istened szíve!
Hasas korsó szeme legyen a mi szemünk,
hasas korsó szíve legyen a mi szívünk:
ami bensődet tölti meg,
a mi bensőnket töltse meg!
Vidám a májunk már, boldog a szívünk!
A sors téglájára belőled loccsantunk,
te küldesz békességet, bőséget a földre,
hej, szegődjék hát melléd Ninkaszi egy életen át!
Sört, bort ő szűrjön neked,
örökké a csap szeszének fenséges zubogását halljad!
A nádkorsóban édes sör áll,
ide hozzám, csapos, korcsmáros, sörfőző!
Hadd hajtsam fel a sör áradó tavát,
múlatni akarok, hej, múlatni akarok!
Iszom a sört, szívem mámorban fürdik,
iszom a szeszt, kedvem fellobban,
vidám a májam már, boldog a szívem,
szívemet bódító érzés tölti el,
és ujjongó májam előtt a királynő leple meglebben -
Innin kedve immár megjött,
az ég úrnőjének kedve immár megjött.
Ninkaszi váltogató éneke.
K. G. ford., in: “Fénylő ölednek édes örömében…” A sumer irodalom kistükre (Budapest:
Európa Könyvkiadó, 19832), pp. 118–121, no. 21
***
***
103
Talány a tábla házáról
Van egy ház: szántóvető látja el, mint az istent;
van egy ház: gyékénytető fedi, mint a rézüst házát;
van egy ház: döngölt földön áll, mint a lúd;
csukott szeműek lépnek be ide,
kinyílt szeműek lépnek ki innen.
Megoldása: ez a tábla háza.
K. G. ford., in: “Fénylő ölednek édes örömében…” A sumer irodalom kistükre (Budapest:
Európa Könyvkiadó, 19832), p. 333, no.63
***
K. G. ford., in: “Fénylő ölednek édes örömében…” A sumer irodalom kistükre (Budapest:
Európa Könyvkiadó, 19832), pp. 333–336, no. 64
***
***
Az írnoki tudás dicsérete
Az írnoki tudás anyja a szónokoknak,
apja a tudós mestereknek;
az írnoki tudás gyönyörűséget ad,
nem fordul csömörbe;
108
az írnoki tudást nehéz megszerezni,
aki tudja, nem veszíti el;
az írnoki tudásért legyél buzgó,
javadra válik;
az írnoki tudásért legyél szorgalmas,
kincshez jutsz vele;
az írnoki tudást ne hanyagoljad el,
lusta ne legyél;
az írnoki tudás gazdag tárház,
Amanki titkos bölcsessége:
fáradozzál érte lankadatlan,
titkai feltárulnak előtted -
ha lusta vagy, rossz híred kél;
az írnoki tudás szerencsés sorsvetés,
javak és bőség:
míg kicsi vagy, gondod ez legyen,
hogyha felnősz, [...];
az írnoki tudás középpontja mindennek,
dolgozz érte keményen, szépsége [vonzó]:
szerezz a sumer nyelvben kiváló tudást,
tanuld a finom nyelvet,
tanulj feliratot írni, földet mérni,
elszámolást készítni,
[...] a palota [...],
az írnok: szolgája a tudásnak,
e szolgálatra rendeltetett.
K. G. ford., in: “Fénylő ölednek édes örömében…” A sumer irodalom kistükre (Budapest:
Európa Könyvkiadó, 19832), pp. 360–361, no. 75
***
109