esszé

Közgazdasági Szemle, X X X I V . évi., 1987. 4. az. (441—452. I.)

A gazdasági racionalizmus lélektanához

Garai László

Azokon a vállalkozáskutatási vitadélutánokon, melyeket a nyolcvanas évek elején

Liska Tibor animált, az volt a fő kérdés, hogy mi a feltétele egy olyan gazdasági
rendszer kialakításának, amelyben „a szocialista vállalkozók versenyében lényegé-
ben minden munkafunkció vállalkozásszerűen oldható meg, tehát mindenki vállal-
kozó lehet" ([2] 78.1.; kiemelés tőlem — G. L.). E lehetőség tételezése mögött az
a feltevés rejtőzött, mely szerint az embert természeténél fogva jellemzi a gazdasági
ésszerűség, s csak a gazdasági rendszer ésszerűtlensége teszi, ha ez nem nyilvánul-
hat meg teljes pompájában. E gondolatmenettel szemben mások azt hangoztatták,
hogy az emberek többségét személyes természeténél fogva nem jellemzi a gazdasági
ésszerűség, s ha egy ésszerű gazdasági rendszerrel hozzá akarja őket segíteni, hogy
vállalkozóvá lehessenek, akkor Liska úgy járhat velük, mint Móricka a vak bácsi-
val, akit készségesen átsegített az utca túlsó oldalára, miközben az az innensőn
akart maradni.
Ésszerű-e az ember, ésszerűek-e a gazdasági preferenciái? E dolgozat a gazda-
sági lélektan 1 szemszögéből először e kérdés antropológiai vonatkozásait vizsgálja
meg, aminek során arra a sajnálatos következtetésre jut, hogy az ésszerűségre való
hajlam nem antropológiai adottság. Arra keres ezután választ, hogy vajon elenged-
hetetlenül szükségük van-e a modern gazdasági rendszereknek működésükhöz arra,
hogy működtetőik a gazdasági ésszerűség szellemét hordozzák. Az érvelésből talán
majd kiderül, hogy a posztkapitalista gazdasági rendszerek működéséhez e szellem
igenis nélkülözhetetlen. Ha tehát az ember természetével nincs készen adva, e rend-
szereknek kell azt megtermelniük, működésük más személyi feltételével együtt,
amint a kapitalista gazdasági rendszer megtermeli működésének dologi feltételeit. 2
E feladat viszont nem is olyan egyszerű, és semmiképp sem történhet az anyagi
javak termelésénél bevált gazdasági racionalitás mintájára.

Az antropológiai megközelítés

Sejthető, hogy amikor az ember játszik, s ezért nem azt az utat választja, amelyiken
a legkisebb erőfeszítéssel járhat vagy amelyiken a legtöbb hasznos termékhez jut,
tevékenysége nem minősíthető gazdaságilag ésszerűnek. Valószínűleg akkor sem,
1
A gazdaságtan logikája a körül a kérdés körül forog, hogy egy szervezet, amelyben
emberek tevékenykednek, mekkora dologi ráfordítással mekkora dologi kibocsátást tud elérni.
A tisztán lélektani szemlélet a tevékenység személyi feltételeivel számol, képességekkel és isme-
retekkel, szükségletekkel és élményekkel, amelyek együttesen határozzák meg, hogy miképpen
működik a szervezetben ez vagy az az ember. A gazdasági lélektan mármost magával a tevé-
kenységgel foglalkozik: nem azzal, amiből megterem, nem is azzal, ami belőle megterem, ha-
nem magával a tevékenységgel, ahogyan az más tevékenységekhez egy gazdasági szervezetben
illeszkedik.
2
Ezekkel az összefüggésekkel részletesen foglalkoztam a Nemzeti Gazdasági Lélektan,
kutató Társaság (IAREP) 10. Kollokviumán (Linz, 1985) tartott vitaindító előadásban 110].
Szövegének bővített magyar változata [13], A kérdés további vonatkozásait illetően lásd még [6].

Garai László az MTA Pszichológiai Intézetének tudományos főmunkatársa.

20
442 Garai László

ha örömet akar okozni ,4-nak vagy ínségét akarja enyhíteni i?-nek, s ezért nem a
legsilányabb termékkel ajándékozza, illetve segíti meg őket, s a dolgot anélkül
nyújtja át, hogy bármilyen árat fizettetne érte (sőt adott esetben aktívan elhárít
olyan helyzeteket, amelyben ajándékát vagy segítségét meg akarják fizetni). Azt
már mondani sem kell, gazdaságilag mennyire irracionális az a magatartás, amelyet
vandalizmusként emlegetnek az egyre sűrűsödő tudósítások: amikor az ember anél-
kül rombol a dologi értékek világában, hogy a szétrombolt szerkezeteket nyers-
anyagként használná új javak megszerkesztéséhez, s anélkül pusztít el dolgokat,
hogy ezek akadályként meredtek volna célratörő akarata előtt, vagy hogy elpusz-
tításukkal konkurens akaratokat fosztana meg erejüket növelő eszközöktől. Hábo-
rúk és polgárháborúk patthelyzetben való folytatásának, különféle embargólisták
érvényben tartásának stb. tisztán gazdasági ésszerűtlensége azután már túlmegy az
egyéni magatartás mindennapi „patológiáján".
Ilyen eseteket látva vajon van-e oka a pszichológusnak azt állítani, hogy az
ember, minthogy természeténél fogva racionális lény, ilyesmit legfeljebb kerülőút
gyanánt iktat magatartásába, amely egy távolabbi szakaszban biztosítja, hogy a
végső kibocsátás az egész köztes ráfordításnál magasabb értékű legyen? A viselke-
dés-lélektan éppen ilyen elméleti alaptétellel kísérletezett. Vele szemben a kognitív
pszichológia, mint Aronson írja 3 , nem racionális lényeknek festi az embereket, ha-
nem sokkal inkább racionalizáló lényeknek: nem olyanoknak, akik kisebb értékből
okvetlenül nagyobbat állítanak elő, de akik majd értékesebbnek fogják tartani azt,
ami előállt, annál az árnál, amit fizettek érte.
A racionalizáló praktikáknak mindenesetre kedvez, hogy sok esetben nincs
mód az input és az output értékének egyértelmű összevetésére. Az egyéni erőfeszí-
tések mértéke és a szükségletek kielégítettsége szubjektív nagyságok, az egyén meg-
felelő belső értékeléssel könnyedén a kívánt viszonyba állíthatja ezeket. Ha kívülről
akarom a viszony ésszerűségét megítélni, akkor nehezen megválaszolható kérdé-
sekbe ütközők. Ésszerű-e például, vagy ésszerűtlen, ha háromszor annyi munkával
négyszer akkora volumenű árut állítok elő? S ha a négyszer akkora tömegű áru csak
kétszer akkora összegű pénzért értékesíthető? És feltéve, hogy háromszor annyit
dolgozni kétszer akkora fizetségért ésszerűtlen, módosítja-e ezt az értékelést, ha a
szóbanforgó munkára egyáltalán elszegődni ugyanakkora süllyedést jelent egy tár-
sadalmi értékhierarchiában, mint ha a kérdéses munkának nagyobb tömegét
végzi az ember? 4
A határköltség és a határhaszon számításai, úgy tűnik, eligazíthatnak e kér-
dések tekintetében. Valójában azonban csak azon az áron, hogy a gazdasági racio-
nalizmussal kapcsolatos minden normatív megfontolást feladunk és azt a maga-
tartást tekintjük racionálisnak, amelyet ki-ki folytat: aki hajlandó egy adott határ-
költséget ráfordítani egy bizonyos határhaszon reményében, az ésszerűen jár el,
akár az áruk, akár a pénz tömegével, akár a tevékenységekre fordítható időnek,
akár a társadalmi értékhierarchiában megtett útnak a hosszával méri költségeit
és hasz-nát — s aki nem hajlandó, az is ésszerűen dönt a maga szempontjából.
Hogy magának e szempontnak az ésszerűségét meg lehessen ítélni, ehhez min-
denekelőtt valamilyen objektív mércére lenne szükség, amellyel össze lehetne vetni
kinek-kinek a döntését a határköltség és határhaszon tekintetében, hogy meg lehes-

3
Aronson [1] bemutatja a kognitív pszichológia elméletének logikailag szigorúbb válto-
zatát és demonstrálja gyakorlati alkalmazásának lehetőségeit. Az elmélet néhány gazdaság-
lélektani implikációját illetően lásd [9], [12], [13].
4
Abszurd példa, de egyértelműen jelzi az összefüggést, amelyről itt szó van: aki megha-
tározott összegű pénzért felvállalja, hogy megöl 10 embert, az önmagát erkölcsileg bér- és tö-
meggyilkosként minősíti; ha 10 helyett 30 hullát termel ki (például kétszer akkora honorári-
umért), ez erkölcsileg változatlanul minősíti; a mennyiségi összefüggések csak a jogi megítélést
motiválják.
 A gazdasági racionalizmus lélektanához 443

sen állapítani, például mekkora többletköltséget jelent ténylegesen meghatározott

munka meghatározott többletének a ráfordítása.
Annál is inkább szükség lenne ilyen objektív mércére, mert a viselkedés-lélek-
tan, amikor racionális magatartást előfeltételez és a kognitív pszichológia, amikor
a racionalizálás praktikáival számol, általában ugyanabból a beállítódásból indul
ki az embereknél. Ez az esetek többségében nem válik tudatossá, de ha tudatossá
válna, így lehetne például megfogalmazni: „Bolond lennék, ha olyan tevékenységet
folytatnék, melyet terhesebbnek érzek, mint amekkora a hozama". Ebből kiindulva
azonban alternatív pályákon haladhatok tovább: mert nem vagyok bolond, nem
folytatom a tevékenységet, amelyet annyira terhesnek érzek; vagy pedig: hogy ne
tartsam magam bolondnak, nem érzem annyira terhesnek a tevékenységet, ame-
lyet folytatok. 5
Létezik-e mármost olyan objektív mérce, amelynek alkalmazásával egy való-
ságos esetben eldönthető, hogy valóban terhesnek érzem-e az adott tevékenységet,
vagy hogy tényleg örömömet lelem-e egy másikban?

A specifikusan emberi alapszükséglet

E megkülönböztetéshez közelebb vinne, ha be lehetne sorolni az emberi szükségle-

teket egyfelől „természetes", „normális", másfelől „mesterséges", „kóros" osztá-
lyokba. Ekkor úgy lehetne tartani, hogy ha a pozitív vagy negatív érzés, amellyel
határköltségekre és határhaszonra vonatkozó döntésében az ember számol, például
a létfenntartására vonatkozik, akkor tekintetbevétele racionális, ha viszont például
a kábítószer-élvezésre, akkor számításbavételekor csak egy előállott gyakorlat
utólagos racionalizálásáról van szó.
Az emberi szükségletek sajátszerűségével foglalkozó monográfiám [5] beve-
zetésében részletesen bemutattam, milyen önkényes eredményre vezet az, ha az em-
ber magatartását belülről meghatározó tényezőket e megkülönböztetés mentén osz-
tályozzák. E szétválasztás szembenáll azzal az antropológiai ténnyel, melyet a kér-
dés vonatkozásában Marx így fogalmazott meg: „A termelés nemcsak anyagot
szolgáltat a szükségletnek, hanem szükségletet is szolgáltat az a n y a g n a k . . . , nem-
csak tárgyat termel a szubjektum számára, de szubjektumot is a tárgy számára."
Ha ugyanis igaz, hogy „a termelés . . . az általa először tárgyként tételezett termé-
keket előállítja mint szükségletet a fogyasztóban" ([20] I., 19.), akkor nem lehet
megkülönböztetni azt, amire minden „normális" embernek „természeténél fogva"
szükségevan, attól, amit valaki csak „abnormálisan" fejlesztett ki magában, vagy
csak szükségletként „manipuláltak" benne.
Ez az önkényesség persze súlyosabb következményekkel terhes formában is
megjelent egy korábbi korszakban, amikor is a tervgazdálkodásnak olyan gya-
korlata épült rá, amelyben egy központi akarat adminisztrálta volna azt, ami a tár-
sadalom tagjainak szükségletében „normális". Ebből kiindulva kívánták meghatá-
rozni a termelést, amelynek rendeltetése az lett volna, hogy e „normális" szükség-
letet egyre nagyobb, végső perspektívában majdan teljes mértékben kielégítse.
S ennek fejében a központi hatalom adminisztrálta volna azt is, amit a társadalom

5
Korábbi írásomban [13] ennél tovább mentem, amikor egy — elméletileg feltételezhető,
s részben kísérleti úton is igazolt — Tom Sawyer-effektus létezése mellett hoztam fel érveket.
Ennek értelmében, ha munkánkért negatív bért kapunk, vagyis ha nekünk magunknak kell
fizetnünk, hogy például mint Tom Sawyer barátai, kimeszelhessünk egy kerítést, akkor a mun-
kát esetleg játékként éljük át. S hasonlóan, egy Puskás Öcsi-effektus megnyilvánulásaképp,
munkaként éljük át a játékot, ha negatív árral váltjuk meg rá a jogunkat, vagyis ha még meg
is fizetnek érte, mint a maga idejében nagy pénzért nagy focit, kis pénzért kis focit nyújtó arany-
csapatot.

29*
444 Garai László

egyes tagjainak szükségletében „abnormálisnak" s mint ilyent, a társadalom életé-

ből kiiktatandónak ítéltek.
Jean Baudrillard — a francia 1968 egyik ideológusa — amellett vonultatta fel
érveit, hogy az embernek nincsenektis biológiaiszükségletei [3 ]. Az úgynevezett elsőd-
leges szükségletek, amelyek állítólag szigorúan meghatároznák a kielégítésük-
höz nélkülözhetetlen fogyasztást, csakúgy, mint a „másodlagos" szükségletek, ame-
lyeket a kultúra definiálna oly módon, hogy kielégítésük állítólag az egyének belá-
tására lenne bízva, egyaránt csak ideológiai alibi olyan fogyasztásra, amelynek első-
sorban az a funkciója, hogy a termelésbeni hatalmat hordozó és a hatalomból kizárt
osztály közötti társadalmi különbségeket a fogyasztott tárgyak révén elrejtse, vagy
ellenkezőleg,hangsúlyosabbá tegye. A fogyasztás meghatározója a termelés, a ter-
melés pedig mindenekelőtt felesleg termelése. így aztán Baudrillard szerint nem
az történik, amit az ideologikus látszatok alapján hisznek, hogy tudniillik a társa-
dalom tagjai elfogyasztanák a biológiailag nélkülözhetetlen létminimumot, s ami
ezen felül marad, az kerülne feleslegként elosztásra, hanem az, hogy a társadalom,
a maga struktúrájának megfelelően kitermeli a felesleget mint a struktúra egyes po-
zícióihoz rendelt járandóságot, s ami ezen felül marad, az lesz a „szükségszerűen
meghatározott létminimum"-ként a struktúra más pozícióihoz rendelt szükséges
fogyasztás.
Az ilyen összefüggésbe aztán az is belefér, hogy a társadalom egy részét ne ter-
meljék újjá, hanem hagyják elpusztulni, netán aktívan elpusztítsák, meg az is, hogy
a nem választható „létminimumba" olyan javak is belekerüljenek, amelyek fogyasz-
tása nélkül a biológiai létet fenn lehetne ugyan tartani, de egy emberi, azaz társa-
dalmi létet, vagyis a társadalmi struktúra meghatározott pozíciójához rendelt léte-
zést nem: „Ma a létminimum a standardpackage (szabványcsomag), az előírt fo-
gyasztási minimum. Ezen alul az ember aszociális — s a státuszveszteség, a társa-
dalmi nemlétezés vajon kevésbé súlyos-e, mint az éhezés?" ([3] 86.1.). A hatvanas
évek nyugat-európai típusú társadalmában így kerül rá a középosztály számára a
frizsider, az autó, a mosógép, a tv „a konformitás és a presztízs indexére." Baudril-
lard az indexről mint olyan listáról beszél, amelyhez erkölcsi parancs kapcsolódik.
Ez egyfajta bánásmódot ír elő az indexre tett valamennyi cikkel szemben: például
az indexre tett könyvek olvasásától való tartózkodást, azok megsemmisítését, vagy
— esetünkben — az indexre tett árucikkek beszerzését. Az így beszerzett s elsősor-
ban ebbéli minőségében, nem pedig célszerű technikai berendezésként használt
tárgy azután „polgárjogi diploma, a társadalmi elismerés, integráció, legitimitás
kézizáloga" lesz ([3] 45.1.).
A fentebb említett monográfiában, tudomásul véve annak lehetetlenségét, hogy
anyagukat tekintve határozzuk meg az általános emberi szükségleteket, arra tettem
kísérletet, hogy a specifikusan emberi szükségletet, tehát azt, ami e tekintetben az
embert minden állattól megkülönbözteti, s ugyanakkor minden más emberhez ha-
sonlítja, abban a formában mutassam fel, amely minden emberi szükséglet nyilvání-
tásban megmutatkozik.
A formát pedig Leontyev elméletével8 összhangban, a tevékenység szerkezeté-
ben véltem feltalálni, Leontyev szerint a törzsfejlődés során egyre bonyolultabbá vá-
lik a pszichikusán irányított tevékenység struktúrája, s ezáltal az irányító pszichi-
k u m szerkezete is. Jómagam a genetikailag specifikus alapszükséglet hipotézisében
még azt is feltételeztem, hogy minden filogenetikai szinten a reá jellemző szerkezetű
tevékenység lefuttatása válik szükségletté.

6
Lásd [16] ezen belül különösen az „Ocserk razvityija p szihiki" (A pszichikum fejlődé-
sének vázlata) című tanulmányt. A tanulmányok többségének — így az idézett tanulmánynak
is — létezik magyar fordítása [15], azonban a fordítás színvonala miatt gyakorlatilag nem hasz-
nálható.
 A gazdasági racionalizmus lélektanához 445

így már a törzsfejlődés alsó szintjén olyan szükségletek helyett, melyek külön-
féle, a létfenntartáshoz nélkülözhetetlen anyagok elfogyasztására ösztönöznének,
helyesebb egyetlen olyan alapszükséglettel számolni, amely az ilyen anyagok meg-
szerzését célzó tevékenységre irányul. E szükséglet akkor kezd mozgósítani, amikor
az állat jel alapján felismeri környezetében a kritikus anyagok valamelyikét, s ilyen-
kor például a hangya vagy a méh nekifog gyűjtő tevékenységének, még akkor is, ha
szervezete éppen telítve van ezzel az anyaggal. Ennek megfelelően a szükséglet ki-
elégülését nem a kérdéses anyagnak a szervezetbe való bekebelezése eredményezi,
hanem annak a tevékenységnek a sikeres lefuttatása, amely az anyagot tartalmazó
tárgy birtokába juttat.
Az állati törzsfejlődés további szakaszaiban a tevékenység struktúráját megha-
tározó tárgyak közé a célon kívül, amelyet el kell érni, bekerül az akadály is, amely
a cél felé való mozgásnak útját szeli, majd a szerszám, amely a célhoz vezető tevé-
kenység útját elálló akadályt segít kiiktatni vagy megkerülni. 7
Az ember tevékenysége örökli mindezeket a struktúrameghatározó tényezőket.
Kurt Lewin fedezte fel és munkatársai kísérletek egész sorával bizonyították, hogy
ha az emberben bármilyen tevékenység szándéka előáll, akkor amíg csak ez a szán-
dék eleven, úgy hat, mintha szükséglet lenne. Ez a kvázi-szükséglet belső feszültség,
amely meghatározott tevékenységre ösztönöz s a mezőben, ahol ez a tevékenység
végbemegy, egyes tárgyakat e tevékenység céljává, másokat akadályává, megint
másokat szerszámává tesz. Lewin elméletéből adódóan annak megértéséhez,hogy
az ember mit érez és mit tesz, nem azt kell tudni, mi az igazi szükségletének megfe-
lelő anyag, hanem hogy mi a kvázi-szükségletének megfelelő forma. 8 Akinek szán-
déka az, hogy betevő falat kenyerét beszerezze, és akinek az, hogy például koncert-
jegyhez jusson, azt elhatározása ugyanolyan magatartásra késztetheti (például ki-
tartó sorbanállásra, ha céljuk elérésének útjában akadályként egyaránt a kínálat
nagyarányú elmaradása áll a kereslettel szemben).
Az ember tevékenysége azon felül, hogy örökli a megelőző fejlődés filogeneti-
kai szintjeinek struktúrameghatározó tényezőit, a tevékenység célja, akadálya és
szerszáma mellé bevezet egy negyediket: a tabut. A tabu mindenekelőtt arra vonat-
kozó tilalom, hogy valamit, ami technikailag egyébként alkalmas lenne, szerszám-
ként használjanak a célhoz vezető tevékenység útját álló akadály kiiktatására vagy
megkerülésérc. Mint társadalmi tilalom, a tabu hatásmechanizmusa a leggyakrab-
ban a tulajdonszerű viszonnyal kapcsolatos: a technikailag alkalmas eszköz a tár-
sadalmi struktúra más pozíciójához van e minőségében rendelve, így az adott pozí-
ciót elfoglaló személyek számára használatát tabu tiltja. Ilyen értelemben a tabunak
kiegészítője a Baudrillard-féle társadalmi járandóság (prestation sociale), aminek
következtében az ember nyomást érezhet bizonyos tárgyaknak a beszerzésére anél-
kül is, hogy a tárgyra mint technikai eszközre szüksége volna, pusztán azért, mert
társadalmi pozíciójánál fogva az a tárgy neki jár.
A tabu így bekerül az emberi tevékenység struktúra meghatározó tényezői közé.
Ami az általa is meghatározott struktúra teljességét illeti, ezzel ugyanaz történik,
mint a törzsfejlődés „ember alatti" szintjein kialakult és a kérdéses szintekre jelleg-
zetes tevékenységszerkezetekkel. Az ember számára is szükségletté válik a maga
specifikus tevékenysége — de az már egy olyan tevékenység, amely a cél elérésének

7
Lásd részletesebben [5], „A specifikusan emberi alapszükséglet genézisének vázlata"
című fejezetét.
8
Lásd [17], különösen a „Formalizálás és továbbjutás a pszichológiában", a „Mezőel-
méleti konstrukciók", valamint „A viselkedés és a fejlődés mint az össz-szituáció függvénye"
című tanulmányokat. Az a megkülönböztetés, melyet Lewin nyomán alkalmaz tanulmányom
a szükségleteket meghatározó anyagi és formai összefüggések között, pontosan megfeleltethető
annak, melyet Weber [23] tesz a racionalitás materiális és formális vonatkozásai között.
446 Garai László

útjában álló akadályokat úgy győzi le, hogy az ehhez szükséges eszközöket tabuk
ellenére szerzi meg.9
Lewin elmélete egy ilyen szükséglet formai összefüggéseit abban az időtarto-
mányban írja le, amikor a cél már ki van tűzve, de még nincs megvalósítva. A cél ki-
tűzése előtt még, a cél megvalósítása után már nem létezik az a belső feszültség,
amely mint kvázi-szükséglet a tevékenység mezőjében adott tárgyakat céllá, aka-
dállyá, illetve szerszámmá minősíti és arra mozgósít, hogy a tevékenység közöttük
a cél felé haladjon.
Ami mármost a tabut illeti, ezt Lewin tévesen egy kategóriába helyezi az aka-
dállyal: az ember szabad mozgásterét, írja egy helyen, „hozzáférhetetlen tevékeny-
ségek tartományai határolják, például lelőni az (ember) ellenségét, avagy szociális
vagy szellemi képességeit meghaladó tevékenységet végezni" ([17] 281. 1.). Holott
az akadály, amely az ember lehetőségét korlátozza, hogy képességeit meghaladó
tevékenységet végezzen, és a tabu, amely a szabadságát korlátozza, hogy ellenségét
lelője, nem azonos minőségben mered a tevékenység elé. Az előbbi azt a módunkat
korlátozza, hogy a célt megvalósítsuk — az utóbbi viszont végső soron azt, hogy a
célt egyáltalán kitűzzük. Fontos látni, hogy amíg csak a viselkedésre vonatkozó ti-
lalmakkal és nyomatékul hozzájuk rendelt szankciókkal van dolgunk, addig nincs
szó igazán taburól, csak az akadálynak egy szociális válfajáról, amely csellel épp-
úgy megkerülhető, erővel leküzdhető, mint a technikai akadály, miközben itt is
létezik szerszám (például a hatóság megszemélyesítőjének elnézését megvásároló
pénzösszeg), amellyel az erőt helyettesíteni lehet. A tabu belső tilalom, mely a szán-
dékra vonatkozik, és amelyet nem lehet büntetlenül sem erőszakkal, sem ravaszság-
gal legyőzni. 10
A specifikusan emberi alapszükséglet (SEASz) hipotézise a kitűzött cél megva-
lósítására ösztönző, Lewin-féle kvázi-szükségleten kívül számol azzal a másik belső
feszültséggel is, amely akkor áll fenn, amikor az ember a régi célját már megvalósí-
totta, de új célt még nem tűzött ki. Ezt a feszültséget is kvázi-szükségletnek lehet
tekinteni, ami úgy elégül ki, hogy az emberek ú j meg új célokat tűznek ki. Az ú j cé-
lok kitűzése olyan társadalmi változások nyomán áll elő, amelyek során újra meg
újra kiderül, hogy a megszokott járandóságok és tabuk már nem adnak egyértelmű
eligazítást a cselekvésre. A tabuknak nagy szerepük van tehát az új célok keletke-
zésében, ezért is indokolt, hogy az akadályoktól elkülönítve tartsuk számon őket.

9
A sajátszerűen emberi tevékenységet — egy olyan elméleti hagyománnyal összhangban,
amely Marx társa dalomontológiájára megy vissza — korábban a termelésben láttam, amelyre
azt találtam jellemzőnek, hogy saját eszközének előállítását tűzi ki céljául [5]. Ezzel összhang-
ban a specifikusan emberi alapszükséglet hipotézisét a termelésnek mint munkának az össze-
függéseire építettem. így erre a hipotézisre is érvényes volt az a kritika, amelyet utóbb M á r k u s
György [19] azokra az elméletekre vonatkozóan fogalmazott meg, melyek figyelmen kívül
hagyják, hogy Marxnál a termelés nemcsak ember és természet közötti technológiai folyamat,
hanem egyben az ember társadalmi praxisa önmaga létrehozására. Szerinte az ilyen elméletek
a szociális normákat technikai szabályokból tartják levezethetőnek, ezek közvetítésével pedig
a természettörvények érvényességével felruházottaknak. Az ezzel kapcsolatos elméleti munka
viszontagságait illetően lásd [11]. Egy termeléselvű pszichológia általánosabb vonatkozásait
[7] taglalja.
10
Amíg az ember számára éivényben van a tabu, például: „Ne kívánd a te felebarátodnak
a feleségét, se szolgáját, se szolgálóleányát, se ökrét, se szamarát, és semmit, ami a te felebará-
todé", addig egy ilyen irányú esetleges tudattalan vágy nem érlelődhet cél kitűzésében tudato-
suló kívánsággá. Másfelől amikor például a Dürenmatt által (Az Öreg hölgy látogatásaban)
megírt Güllen polgárai rászánják magukat, hogy költsék a még meg sem szerzett, de egy gyil-
kosság béreként megígért pénzt, akkor e szándékkal a bérgyilkosságot tiltó tabu már elvesz-
tette érvényét, még mielőtt a tettet ténylegesen elkövették volna.
 A gazdasági racionalizmus lélektanához 447

A specifikusan emberi alapszükséglet és a gazdasági racionalitás

A fenti gondolatmenet illusztrálására lássunk egy végletekig sematizált példát.

E példa alkalmazásakor természetesen nem tartunk igényt arra, hogy bemutatnánk,
miképpen mennek végbe az általa felidézett gazdasági-pszichológiai folyamatok.
A példa csak annak az összefüggésnek elvont ábrázolására szolgál, hogy a termelés
bővítésével kapcsolatos cél megvalósítása olyan új terméket állít elő, amelyre a régi
elosztási viszonyt rögzítő tabu kétértelműén vonatkozik, s ez kelti azt az újabb fe-
szültséget, amely akkor oldódik, amikor az ember egy új cél kitűzésével egyértel-
művéteszi a maga számára a helyzetet.
Tegyük fel, hogy egy termelési ciklus végén 100 $ értékű termék egy tőkés és
két munkás között oszlik meg oly módon, hogy az előbbi 80 $-hoz, az utóbbiak
10—10 $-hoz jutnak. Ha ez az állapot a további ciklusok során huzamosabb ideig
fennáll, akkor mindkét fél számára a természetes, normális rendhez tartozónak tűnik,
hogy 1. a munkások számára a termék 80 százaléka, a tőkés számára pedig 20 szá-
zaléka tabu; 2. egy tőkés járandósága nyolcszor akkora, mint egy munkásé. E két
„játékszabály" tulajdonképpen egyazon szabálynak két szempont — a tabu, illetve
a járandóság — szerint való megfogalmazása. Ha az elosztásnak ez a rendje lehe-
tővé teszi a termelés bővítését, ennek méretei még ideig-óráig alatta maradnak an-
nak a küszöbértéknek, amely nélkülözhetetlen ahhoz, hogy az ember a dolgok vál-
tozását észrevegye. így esetleg még akkor is, amikor a tőkés például már kétszer
annyi munkást alkalmaz, akik a termelésnek arányosan bővített tárgyi feltételeivel
200 $ értékű terméket állítanak elő. Ekkor a tőkés számára — az elosztás egyik
értelmezésének megfelelően — továbbra is ennek 20 százaléka tabu lesz, a fenn-
maradó 160 $-t pedig úgy tekinti, mint a maga normális járandóságát. A munkások
ugyanakkor — továbbra is az elosztás természetes rendjét látják kifejeződni abban,
hogy közülük bárkinek nyolcszor kevesebb jár, mint a tőkésnek, amely arány az
új feltételek mellett akkor áll be, ha a négyük egyenként nem egész 17 $-os
bérén felül fennmaradó több mint 130 $-t úgy tekintik, mint ami az ő számukra
tabu. Ezzel azután e sematikussá egyszerűsített példában az egyik fél majdnem
30 $-ral többet tart a maga járandóságának, mint amit a másik fél a maga számára
tabunak tekint. Még mielőtt bármelyikük észrevenné, hogy a dolgok megváltoztak.
Amikor azután a termelés szereplői tudatára ébrednek a dolgok változásának,
a tabu és a járandóság között támadt résben új célt tűznek saját tevékenységük elé:
vagy olyant, hogy a változást, mert kedvezőtlen irányú, a maguk tevékenységével
megakadályozzák; vagy pedig olyant, hogy a változást, minthogy jóirányú, tevé-
kenyen előmozdítsák. A specifikusan emberi alapszükséglet hipotézise azt fogal-
mazza meg, hogy minderre éppúgy a SEASz ösztönzi az embereket — a maga tisz-
tán formai, nem pedig szükségelt anyagokkal kapcsolatos összefüggései mentén —,
mint a kitűzött cél megvalósítására.
Mitől függ mármost, hogy a kirajzolódó változás akadályozását vagy előmoz-
dítását tűzi-e célul maga elé az ember? Erre a kérdésre magától kínálkozik a válasz,
mely szerint e tekintetben az emberek érdekei a meghatározóak. Amihez olyan po-
zíciókból, melynek képviselői számontartották álláspontjuk összefüggéseit Marx
gazdaságelméletével és történetfilozófiájával, még azt tették hozzá, hogy az egyes
emberek ezzel kapcsolatos érdekeit az határozza meg, melyik osztályhoz tartoznak:
vajon ahhoz-e, amelynek számára előnyös a kérdéses változás, vagy pedig ahhoz,
amelynek számára hátrányos.
A változás kívánatosságát az osztályérdek alapján szemlélve a fenti példából
a következők adódnak: Ha a fennálló viszonyok a tőkés járandóságot a termék
80 százalékára biztosítanák, a megindult változás pedig máris azzal fenyeget, hogy
az így számítható összegből majdnem 30 $ esetleg a munkások között kerül elosz-
448 Garai László

tásra, akkor ez a munkásokat a változásban érdekeltté, a tőkést pedig ellenérde-

kelttér teszi.
Ám ugyanez a koncepció ugyanezen a példán egy másik összefüggést is iga-
zolhat : H a a fennálló viszonyok a munkás számára saját bérének csak nyolcszoro-
sát helyeznék tabu alá, a megindult változás pedig máris azzal fenyeget, hogy a tő-
kés így számítható jövedelmét a munkások rovására esetleg még további majdnem
30 $-ral növeli, akkor ez a tőkést teszi a változásban érdekeltté, a munkásokat pedig
ellenérdekeltté.
S e spekulatív módon levezethető kétféle ideologikus viszony közül 11 most már
nemcsak az elsőt ismerjük a gyakorlatban, hanem a másodikat is, a Nyugat-Euró-
pában jelenleg zajló modernizációs változtatások azon tapasztalatából, mely sze-
rint ezek szorgalmazói konzervatív-liberális, fékezői pedig szocialista kormányok
(s ha nem fékezik „eléggé", akkor előállhat az, ami például Franciaországban, ahol
a Kommunista Párt egyre erősebben bírálta annak idején a baloldali kormányt,
amikor pedig még részt vett benne, mert úgy ítélte meg, hogy a termelés modernizá-
ciójának kezdi áldozatul dobni például az acélipari és a hajóipari munkások ér-
dekeit).
Másutt felidéztem [13] néhány megállapítást arról, hogy annak a formának
a belső feszültsége, ha az ember a kitűzött célját és a valóságot egymáshoz közelíti,
oldódhat olyan racionális tevékenységben is, amely a valóságot a kitűzött cél felé
közelíti, és olyan racionalizáló praktikában is, amely a kitűzött célt közelíti a való-
sághoz. Most pedig annak a formának a feszültségéről, hogy az ember a megvaló-
sított céltól újabb cél kitűzéséhez haladjon tovább, derül ki, hogy oldódhat úgy
is, hogy az új cél a megindult folyamat folytatása, és úgy is, hogy a változás visz-
szafordítása legyen. Ezzel a SEASz dilemmái megkétszereződnek. Vajon eldönthc-
tő-e ezúttal is, hogy melyik tendencia képviseli az ésszerű praxist és melyik az
agyafúrt praktikát? Addig is, amíg egy igen válasz operacionalizálása várat magá-
ra,12 megállapítható, hogy maga a specifikusan emberi alapszükséglet mint antropo-
lógiai adottság, úgy látszik, semmivel sem inkább ösztönöz racionális magatartásra,
mint arra, hogy a magatartást, mely olyan, amilyen, racionálisként tüntessük fel
saját magunk előtt. így aztán a gazdasági rendszer sem számolhat az ésszerűség
antropológiai adottságával, hanem ha működéséhez erre a szubjektív feltételre
szüksége van, akkor meg kell termelnie, vagyis mesterséges beavatkozással ilyen
irányt kell adnia az emberi alapszükséglet kielégítésére irányuló tevékenységnek.

11
A fentebb sematizált eseteken kívül, amikor két antagonista társadalmi kategória közül
az egyik érdekelt, a másik pedig ugyanazon ideológia mentén ellenérdekelt valamilyen változás-
ban, ismerjük azt a képletet is, amikor egymással ellentétes ideológia mentén mindketten mozgó-
sítják a hozzájuk tartozókat valamilyen kirajzolódó változás tevékeny előmozdítására (mint
például a két világháború között a kommunista, illetve a fasiszta mozgalom a társadalom
radikális megváltoztatására), vagy a vele szembeni ellenállásra.
12
Azokat a pozitivista megfontolásokat és számításokat, amelyek célracionalista logiká-
val értékelnek a célkitűzéstől a célmegvalósításig terjedő tartományban, egyre inkább olyan
hermeneutikai elgondolás egészíti ki, amely a cél megvalósításától az új cél kitűzéséig terjedő
tartományban lemond minden értékelésről, a preferenciát idiomorf sajátosságnak tekinti,
amelyről nem bizonyítható érvényesen sem az, hogy jobb, sem az, hogy rosszabb lenne más
preferenciáknál, például abban, ahogyan korábbi célmegvalósításra vonatkozó előtörténetéhez
viszonyul (lásd e tendencia színvonalas ismertetétét és hasonló színvonalú bírálatát [9]).
A SEASz hipotézise egy ettől gyökeresen eltérő elméleti hagyományt próbált a kérdés
megközelítésében hasznosítani, amely végső soron Hegelnek arra a történetfilozófiai megfonto-
lására megy vissza, mely szerint a történelemben nem véletlen módon következnek egymásra
a szellemben megjelenő új célok, hanem ezek mindegyike a megelőző korszak céljának meg-
valósulásából logikai szigorúsággal következik ([5], [11]). A munka az összefüggések elméleti
megállapításán túl nem jutott el ezek vizsgálatának operacionalizálásáig.
 A gazdasági racionalizmus lélektanához 449

A pszichológiai feltételek: kísérőjelenségek vagy hatótényezők?

Kérdés persze, szüksége van-e egy gazdasági rendszernek arra, hogy résztvevó'i az
ésszerűség szellemét hordozzák.
Úgy tűnhet például, hogy egy társadalmi-gazdasági rendszer célracionális mű-
ködése szempontjából közömbös, ha szereplői egyszersmind ki is elégülnek attól,
hogy tevékenységük a ráfordításnál nagyobb hasznot hoz, vagy ha kielégületlen
belső feszültséget hagy bennük a tény, hogy nem folytathatnak olyan tevékenységet,
amely általuk (is) kitűzött célt valósítana meg.
Valóban, a kapitalista gazdasági rendszerben olyan mechanizmusok működ-
nek, amelyek a rendszer racionalitását függetlenné teszik attól, hogy az egyénekben
marad-e vagy sem kielégületlen belső feszültség, a kielégülés és a kielégületlenség ér-
zése a gazdasági folyamatok másodlagos jelentőségű kísérőjelenségévé vált. A poszt-
kapitalista gazdasági rendszerekben azonban — mint ahogy ezt egy korábbi írá-
somban [13] bemutattam — e korábbi mechanizmusok többé nem működnek, s
ezért a pszichológiai feltételek gazdasági hatótényezővé válnak. A SEASz kapcsán
fellépő és a tevékenységben oldódó vagy felhalmozódó feszültségek az ilyen fel-
tételek közül valók.
Ezek a feszültségek olyan tevékenységben juthatnak feloldáshoz, amely bemu-
tatja a személy hatalmát a dolgok felett. Ha valaki tartósan meg van fosztva a lehe-
tőségtől, hogy olyan tevékenységet végezzen, amelyben a dolgokat saját kitűzött
céljának megfelelően változtathatja meg, akkor a SEASz fiktív módon tör nála
kielégülésre [5]. A valódi kielégülést adó tevékenységnek két, egymástól sokszor
elválaszthatatlan mozzanata van: széttöri a tárgy meglévő formáját, és az így ki-
szabaduló anyagot a maga módján formálja meg. A SEASz feloldatlan belső feszült-
sége e két mozzanatot elválasztja egymástól: például a tárgyak formájának széttörc-
sében anélkül oldódik e szükségleti feszültség, hogy ezt követné az anyag szuverén
átformálása. Ezért látjuk felszaporodni a vandalizmus eseteit minden olyan történel-
mi időszakban, amelyben különösen leszűkül azember lehetősége, hogy kitűzött célo-
kat valósítson meg: a heccbőlfelgyújtott kukák, a csak úgy kibelezett nyilvános te-
lefonok, az öncélúan szétrombolt köztéri padok, vasúti kocsik, koncerttermek és
sportpályák azt az utat szegélyezik, amelyben megnyilvánul a SEASz-nak az a pa-
radox vonása, hogy ha a célracionális tevékenység lehetőségének fogyatékossága
nem hagyja kielégiilni, akkor a célracionalizmus további visszaszorításában tör ki-
elégülése felé.
Hasonló Összefüggések érvényesülnek a SEASz-ban foglalt másik kvázi-szük-
séglet körül is: a specifikusan emberi alapszükséglet akkor is fiktív módon tör ki-
elégülésre, ha valaki attól a lehetőségtől van tartósan megfosztva, hogy új cél kitű-
zésére vállalkozzék. A vállalkozás autonómiáját az adja meg, ha az új célt nem a
lehetőségek olyan tartományából választják ki, amelyet a korábbi célválasztá-
sok melletti elköteleződés eleve lehatárol. Az új cél választását ezért mindig elő-
készíti a régi kötelékek eloldásának, értékviláguk megtagadásának szakasza.
A SEASz feloldatlan belső feszültsége itt is e két mozzanatot választja el egymástól:
a történelmi elköteleződések értékeinek megtagadásában anélkül oldódik a szük-
ségleti feszültség, hogy az így elnyert autonómia akármilyen új cél megválasztásá-
hoz vezetne.
Olyan történelmi korszakokban, melyekben különösen leszűkül az ember lehe-
tősége e társadalmi viszonyok bármiféle változtatására, sőt az egyszerű technikai
értelemben vett innovációs vállalkozásra is, ezért látjuk azt a jelenséget, melynek
megnevezésére a korszak magyar géniusza ugyan még nem alkotott olyan szót,
mint a francia je-m'en-foutisme (je m'en fous=fütyülök rá), vagy az orosz naplevizm
(MHe HanjieBaTt = k ö p ö k rá), de amelynek hátterében mindenütt a SEASz-nak
450 Garai László

az a paradox vonása áll, hogy ha az igények visszaszorítása nem hagyja kielégülni,

akkor az igénytelenség szaporításában tör kielégülése felé. Az igénytelenség térhó-
dítása a munkában is megmutatkozik, ami negatív hatást gyakorol a rendszer gaz-
dasági eredményességére. Mondani se kell, hogy ha a munkaerkölcs romlásának
ilyen strukturális okok állnak a hátterében, erre se jó szóval, se kampányokkal nem
lehet érdemleges hatást gyakorolni.
így azután amikor a gazdasági rendszer működése emberek nagyobb tömegét
hosszabb időre megfosztja attól a kielégüléstől, amelyet ésszerű részvételük e mű-
ködésben biztosíthatna számukra, valóban nem mondható, hogy a kielégületlen-
ségnek ez a tömeges és tartós élménye csak kísérőjelenség volna, amely sem előnyö-
sen, sem hátrányosan nem hat a rendszer tisztán gazdasági funkcionálására.
A fentebb mondottak értelmében tehát a modern gazdasági rendszereknek,
minthogy működésükhöz szükségük van az emberi alapszükségletnek olyan fajta
megnyilvánulására, mely az ésszerűség szellemét hordozza, meg kell termelniük ezt
a szubjektív feltételt.

A kapitalizmus szelleméről — posztkapitalista szellemben

A szükséges személyi feltételek megteremtése viszont nem olyan egyszerű, hogy ezt
az oktatási bürokrácia a maga szokványos szolgáltatási technológiájával is meg-
oldhatná. A személyek ugyanis azt a minőségüket, amelynél fogva egy gazdasági
rendszer hatótényezői lesznek, igen gyakran nem úgy hordozzák, mint egy dolog
a maga tulajdonságát, hanem mint egy viszonyt. E minőségek tehát sem a veleszü-
letett, sem a körülmények által kialakított emberi tulajdonságokba nem tartoznak
bele, hanem csak bizonyos viszony által léteznek, s a más személyekkel való meg-
határozott kapcsolatokból kilépve meg is szűnnek.
E különbség megvilágítására j ó alkalmat kínál Max Webernek egy gondolat-
menete, amellyel azt vizsgálta, mi az a sajátos tulajdonság, amely a protestánsokat
a katolikusoknál fogékonyabbá teszi a „kapitalizmus szelleme" iránt, s ezt elhatá-
rolta azoktól az esetektől, amikor ugyanez a fogékonyság egy sajátos viszonyból
fakad: „ . . . bizonyos nemzeti vagy vallási kisebbségek, amelyeket valamilyen má-
sik »uralkodó« csoport magának »alávetett«, éppen a politikailag befolyásos pozí-
ciókból történt . . . kiszorulásuk következtében terelődnek fokozott mértékben a
vagyonszerzés útjára Félreismerhetetlenül látjuk ezt a gazdaságilag letagadha-
tatlanul mozgásban levő oroszországi és kelet-poroszországi lengyeleknél — ellen-
tétben Galíciával, ahol ők vannak uralmon; látjuk ezt régebben a XIV. Lajos kora-
beli francia hugenottáknál, az angliai non-konformistáknál és kvékereknél, és nem
utolsósorban a zsidóknál kétezer esztendeje. A németországi katolikusok . . . azon-
ban . . , gazdaságilag a múltban sem értek el kiemelkedőbb eredményeket sem
Hollandiában, sem Angliában azokban a korszakokban, amikor üldözték vagy leg-
jobb esetben megtűrték őket. Ellenkezőleg: tény, hogy a protestánsok . . . akár
uralkodó, akár alávetett rétegként szerepeltek, akár többségben, akár kisebbségben
voltak, mindig mutattak valamilyen sajátos hajlamot a gazdasági racionalizmus-
ra . . . " ([22] 33. 1.).
Mármost amikor a kapitalizmusnak szüksége van a gazdasági racionalizmus
szellemére, akkor ezt vagy a gazdasági rendszerének működéséhez nélkülözhetetlen
egyéb személyi feltételeket egyszerűen felhasználja, ahol találja. A posztkapitalista
rendszerekről viszont az ilyen személyi feltételek tekintetében állítottam, hogy nem-
csak fogyasztója, hanem termelője is ezeknek.
Ha pedig ez így van, akkor elgondolható, milyen nehézségekkel jár az a tény,
hogy a kérdéses hatótényezők az embernek nemcsak olyan tulajdonságaival körre-
 A gazdasági racionalizmus lélektanához 451

Iáinak, hogy például katolikus-e vagy protestáns, hanem olyan viszonyaival is, hogy
például meghatározott népességen belül a többséghez tartozik-e vagy a kisebbség-
hez. A tulajdonságok tekintetében elvileg kialakítható az a pszichotechnológiai
know-how, melynek ismeretében egy vagy több személy vagy akár egy népesség túl-
nyomó többsége például katolikusból protestánssá alakítható. A viszonyok vonat-
kozásában azonban az ilyen eljárás alkalmazásának elvi-logikai határai vannak:
miközben egy vagy akár több személy is éppúgy átcsábítható a többségből a kisebb-
ségbe, mint ahogyan katolikusból protestánssá tehető 13 , ha egy pszichotechnika se-
gítségével egy népesség többségén sikerrel elvégzik ezt az átalakítást, akkor most
ez az átalakított többség lesz a többség ahelyett, hogy a beavatkozás többségből
kisebbséggé formálta volna. Elvileg sem létezhet olyan technológiai eljárás, amely-
lyel az ilyen típusú logikai határt át lehetne lépni.
így aztán ha a gazdasági racionalizmus szelleméhez az kellene, hogy az emberek
többsége például protestáns legyen, a feladat nem volna reménytelen. Ha viszont
ugyanehhez arra volna szükség, hogy az emberek többsége egy politikailag befolyá-
sos pozíciókból kiszorult kisebbséghez tartozzék, az egyén tulajdonságaival bíbelődő
pszichotechnika semmit sem ígérhetne egy posztkapitalista rendszer azon vállalko-
zásához, hogy a személyeket felruházza azzal, amit Max Weber a kapitalizmus
szellemének nevez. Másutt [13] részletesebben elemeztem több olyan hatóténye-
zőjét a modern gazdasági rendszer működésének, amely épp ilyen, viszony jellegű
személyi feltételekkel függ össze. Elton Mayo klasszikus kísérletében például mun-
kásnők egy csoportjáról kiderült: hajlandóságuk van arra, hogy termelékenységü-
ket fokozzák (olyankor is, amikor javulnak, és olyankor is, amikor romlanak a
munkafeltételek) személyiségük azon meghatározottságának köszönhetően, hogy
a vezetés megkülönböztetett érdeklődése irányult rájuk. Ugyanígy a vállalkozó szel-
lem az ember azon diszpozíciójának bizonyult, hogy előzetes utasítás nélkül támad-
jon ötlete, méghozzá olyan, amely kiválasztja őt a többiek közül: előnyösen, ha si-
kert arat, és hátrányosan, ha kudarcot szenved stb. Az ilyen, viszony jellegű sze-
mélyi feltételekről pedig kitűnt, hogy megtermelésük költsége és hozama nem köny-
velhető el a dologi ráfordítás és a dologi kibocsátás Összemérése útján.
így aztán a posztkapitalista alakzatokban nem csupán annyi történik, hogy
— a gazdasági rendszer működésének dologi feltételei mellett, a személyi feltételek
sorában — a gazdasági ésszerűség szellemét is meg kell termelni, hanem az is, hogy
a gazdasági ésszerűség termelésének gazdasági ésszerűsége már nem jellemezhető
kimerítően a felhalmozás mutatóival, tartsa bár számon a felhalmozást egy terv-
gazdálkodás az egyes áruféleségek volumene szerint vagy egy piaci gazdálkodás az
áruk értéke szerint.14
13
Az olyan transzformációknak, melyeknek anyaga ideológiai, eszköze viszont techno-
lógiai természetű, ideológiai és technológiai problémáira vonatkozóan lásd [6]. A tanulmány
tagadja az ilyen transzformációk elvi lehetőségét, amennyiben a személynek valóban ideológiai
tulajdonságáról van szó (tehát például katolikus vagy protestáns ethoszáról, nem pedig arról
a technéről, hogy társadalmi elfogadtatása érdekében hajlandó legyen magát katolikusnak
vagy protestánsnak bejegyeztetni): ilyenkor ez valójában mindig magában foglalja azt a vi-
szonyt, amelybe a személy e tulajdonságánál fogva másokkal kerül.
14
Az emberi erőforrás termelésének mércéje című fejezetben [13] kísérletet tettem rá,
hogy ezt a mércét a személyi feltételek kiképzésének olyan folyamatából eredeztessem, amely-
nek idealizált kezdetén teljesen kiképzetlen és ezért egymással szerepfunkciójukban felcserél-
hető személyeket találunk, idealizált végén pedig olyanokat, akik pótolhatatlanok abban a
szerepfunkcióban, amelyre az egyes személyeket speciálisan kiképezték, illetve amelyet speciá-
lisan egy-egy személy kiképzett egyediségének megfelelően alakítottak ki.
 A gazdasági racionalizmus lélektanához 452

Hivatkozások

[1] Aronson, E.: A társas lény. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1978.

[2] Bársony Jenő: A Liska-féle szocialista vállalkozási koncepció. In: Síklaki István (szerk.):
Koncepció és kritika. Vita Liska Tibor „szocialista vállalkozási szektor" javaslatáról.
Magvető Könyvkiadó, 1985.
[3] Baudrillard, J.: Pour une critique de l'économie politique du signe. Gallimard, Párizs,
„Les Essais", 1972., illetve „Teli" 1982.
[4] Davidov, Ju.: Trud i szvoboda. „Viszsaja skola", Moszkva, 1962.
[5] Garai László: Személyiségdinamika és társadalmi lét. Akadémiai Kiadó, 1969.
[6] Garai László: A pszichológia ereje és gyengesége. Valóság, 1973. 10. sz.
[7] Garai László—Erős Ferenc—Járó Katalin—Köcski Margit—Veres Sándor: Towards a
Social Psychology of Personality. Social Science Information. 1979. 1. sz.
[8] Garai László: Szabadságszükséglet és esztétikum. Akadémiai Kiadó, 1980.
[9] Garai László: Vers une théorie psycho-économique de l'identité sociale. Recherches
Sociologique, 1984. 2—3. sz.
[10] Garai László: Price or social identity? Determining economic activity in a postcapitalist
system. In: Brandstátter, H.—Kirchler, E. (eds.): Economic Psychology. R. Trauner
Verlag, Linz, 1985.
[11] Garai László: „Hidd, hogy te m é g y . . . " Öninterjú. Valóság, 1986. 3. sz.
[12] Garai László: Social Identity: Cognitive Dissonance or Paradox? New ideas in Psycho-
logy, 1986. 3. sz.
[13] Garai László: Laikus dolgozat a tervezésről meg a piacról. Valóság, 1985. 8. sz. Átdolgo-
zott változat: Determining economic activity in a post-capitalist system. Journal of
Economic Psychology, 1987. Sajtó alatt.
[14] Komái János: Anti-equilibrium. A gazdasági rendszerek elméleteiről, és a kutatás fel-
adatairól. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1971.
[15] Leontyev, A. N.: A pszichikum fejlődésének problémái. Kossuth Könyvkiadó, 1964.
[16] Leontyev, A. N.: Izbrannije pszichologicseszkije proizvegyenyija. Pedagogika, Moszkva,
1983.
[17] Lewin, K.: Mezőelmélet a társadalomtudományban. Válogatott elméleti tanulmányok.
Gondolat Könyvkiadó, 1972.
[18] Lukács György: A társadalmi lét ontológiájáról. Magvető Könyvkiadó, 1976.
[19] Márkus György: Langage et production. Denoél/Gonthier, P., Párizs, 1982.
[20] Marx, K.: A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai. I. rész. Kossuth Könyvkiadó,
1972.
[21] Samuelson, P. A.: Közgazdaságtan. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1976.
[22] Weber, M.: A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme. Gondolat Könyvkiadó, 1982.
[23] Weber, M.: Gazdaság és társadalom. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1967.