Professional Documents
Culture Documents
Teljesen Elfogult Jegyzetek PDF
Teljesen Elfogult Jegyzetek PDF
GARAI LÁSZLÓ
El voltam veszve. Hát még amikor Anna Karenyina hazautazott Moszkvából Pé-
tervárra, immáron Vronszkijjal egy kocsiban, s a pályaudvaron őt váró Karenyint
megpillantva elcsodálkozott, milyen furcsán áll férjének a füle...
Különben az Anna Karenyina pszichológiai varázsát valaki még közvetítette is
felém. Ő sem pszichológus volt, hanem egy másik író, akinek azonban már személye
sen hallgattam előadásait, szombatonként délután öttől hétig a Bölcsészkar I. tanter
mében: Füst MUán. Felhívta (méghozzá ismételten, mert előadásai valóságos rondók
voltak, amelyekben újra meg újra visszatért kedvenc témáihoz, miközben minden té
mája kedvenc volt) a figyelmemet гита, hogy Anna meg Vronszkij nemcsak szeretik
egymást, de mindegyikük bizonyosságg2Ü tudja is a másikról, hogy az viszontszereti
őt, s hogy ennek ellenére magatartásukat mégsem ez a tudásuk vezeti, hanem „a lélek
merev formái” — nevezte meg Füst Milán a maga szófordulatával a jelenséget, s az
zal kecsegtetett, hogy Isten után viszi majd sokra, aki meg tudja magyarázni, hogy
ezek miben is állnak. Vagyis hogy mitől van az, hogy az embert olyasmi (vagy olyasmi
is) mozgatja, ami benne magában lakozik és mégsem azonos vele. Például Annát va
lami, гиш szemrehányást tétet vele Vronszkijnak, hogy az nem szereti őt.
Persze akkor már vagy ötven éve fel volt fedezve, hogy van, ami belülről mozgat
engem és mégsem „én” vagyok, s talán napra pontosan Ьгитпшс éve volt már, hogy
felfedezője az Ich und E s -Ъеп meg is nevezte az „Ich”-en kívül nemcsak az „Es”-t
mint üyesféle tényezőt, de azt a másikat is, amely majd egész kutató-pszichológusi
életem kíváncsiságának egyetlen tárgya lesz (még akkor is, ha arra fogok új meg még
újabb érveket hajkurászni, hogy az „Über-Ich” másképpen működik, mint ahogyan
azt maga Freud elgondolta). Úgyhogy erről akkorümn lehetett volna akár már tudni
is, hogy egyfajta módon el van magyarázva...
Apropó, pszichológiai tudás! Érettségi előtt indultam az országos tanulmányi
versenyen oroszból. A tétel, amelyet ki kellett dolgozni, magyarra visszafordítva így
szólt: „Mi akarok lenni? Elhatározásom motívumai.” Mielőtt megkezdtük volna a
dolgozat írását, szabad volt kérdezni. Megkérdeztem, mit jelent az a szó, hogy „ m o
tívumai”. Minthogy végül második lettem a versenyen, így utólag arra tippelek: nem
azért nem értettem a kifejezést, mert oroszul írták...
Szóval, lett volna mit tanulnom a tudományegyetem pszichológia szakán, azon
ban a beiskolázáskor (ezt a szép magyar szót mai olvasó már nem értheti, de ne is ért
se) kiderült, hogy üyen tudományszak nincs is, mert üyen tudomány nincs. Az „úgy
nevezett lélektan” nem létezik — értesítettek —, minthogy állítólagos tárgya, a lélek
nem létezik. Úgyhogy iskolaigazgatóm (aki utált, méghozzá éppolyan olthatatlanul,
mint én őt) beiskoláztatott füozófia sztűcra. Mondván, hogy az majdnem ugyanaz, vi
szont létezik.
Egyetem után nem sok kellett ahhoz, hogy Pavlov elméletéből (ahogy akkor én felfog
tam) alakítsam ki a magam első elméletét, melyet a velemszületett szerénységet oly
jól kifejező címmel írtam meg: A z ember pszichológiájához .2 Pavlovnál ugye arról
van szó, hogy az egyes reflexek lánccá kapcsolódhatnak, amelyekben mindegyik ref
lex vége a következő reflex kiváltó ingere lesz, így aztán az Uyen úgynevezett dinami
kus sztereotip, ha egyszer beindult, lefuttatása szükséglet. így van ez embernél is, ér
veltem én, de embernél a munka az, aminek szekvenciái a reflexláncot kialakítják. Ha
tehát a célkitűzésre nem következhet a cél szabad megvalósítása, erre meg egy új cél
szabad kitűzése, akkor szükséglet marad kielégítetlenül.
1 Rabota aktyora nad szoboj. Sztanyiszlavszkij Összegyűjtött műveinek 2-3. kötete (Moszkva,
1954-1955). Magyarul úgy tudom, hogy ennek a munkának a színészi átélésre vonatkozó első kötete
jelent meg Egy színész fel készül címmel.
2 A tanulmány végül „A szabadságszükséglet néhány elvi kérdése” túlszerényített címmel jelent meg
(Pszichológiai tanulmányik IV. Akadémiai Kiadó. Budapest, 1962. 9—23.).
318
kor majd felfogja, hogy az a lelki jelenség, amely okok nyomán szükségszerűen elő
á ll és az, amelyik érkékeket szabadon preferál, ugyanaz.
Hogy egy olyan kutatási programhoz, amely ebből a rögeszméből ered, Pavlov
nem a legmegfelelőbb bázis, talán sejthető. Amikor ezt már én sem tudtam magam
előtt letagadni, búcsút vettem tőle.
Tulajdonképpen kézenfekvő lett volna, hogy Freudhoz térjek, akinek ekkorra
már azért elolvastam a fontosabb műveit, s ezekből annyi kiderülhetett számomra,
hogy ő az a pszichológus, akinek gondolkodásmódja a legközelebb esik az általam ke
resett logikához, amely választó és determinált pszichikummal egyszerre számol.
Hogy ebből valami ki is derült számomra, mutatja az a cikk, amelyet róla a Népsza
badság 1964. karácsonyi számába írtam. Egészében azonban Freud elméletétől eny
hén fogalmazva, nem voltam elbűvölve,2 sőt. Amikor például az 1958-ban újra meg
je le n ti mindennapi élet pszichopatológiájának olvasása hozzájuttatott első Freud-
élményemhez, ez valóságos esztétikai averziónak volt az átélése. ízlésemet a szigorú
természettudományok formálták ki, s ez az ízlés nagyon rosszul tűrte azt az önké
nyességet, amelyet Freud esetelemzéseiben akkoriban lépten-nyomon felfedezni vél
tem; úgy éreztem, mindegyikben Karinthy paródiáját látom viszont, a Freud-féle Ha-
csek és S ajót: ha Sajó jónapot kíván Hacseknek, ezzel csak azt a vágyát óhajtja lep
lezni, hogy rossz estét kívánjon neki, amely vágy azóta él benne, mióta gyermekkorá
ban szerelmes volt Hacsek unokanagynénjébe, akivel esténként találkozott a Szentki
rályi utcában, ahová az a Duna-partról jött, minthogy pedig a Szentkirályi utcában
van a Szemklinika, a Duna pedig egy folyó, Sajóról megállapítható, hogy az igazi el
fojtott vágya az, hogy Hacseknak folyjék ki a szeme...
Persze később kiderült számomra, hogy nem az értelmezés az önkényes és eset
leges, amely a „jónapot”-tól egy unokanagynéni gyermekkori emlékén, a Szentkirályi
utcán és a Dunán keresztül eljut a „folyjék ki a szemed” elfojtott vágyáig, hanem az
az út, amelyen az egyéni pszichikum ellenkező irányban, a vágytól az elfojtáson ke
resztül a tünetig tényleg végigdolgozza magát. S engem tulajdonképpen ez az önké
nyesség zavart! Miközben olyan pszichológiát akartam, amely nemcsak a szükségsze
rűséggel számol, amellyel e tudomány tárgya a természetben okok nyomán előáll, ha
nem a szabadsággal is, amellyel a szellem értékei közül választ, azt is szerettem volna,
hogy a tárgy maga, amely elénk tárul, a szellem térfelén éppen olyan rendezett le-
gyen, mint a természet térfelén. Hogy tehát az embernek, miközben szabadon választ
az értékek között, és bármely pillanatban azt is megválaszthatja, hogy hű maradjon-e
az őáltala egyszer már megválasztott értékhez vagy sem, választásai úgy kövessék
egymást, mint Madáchnál Adámé, akinél a Fáraó milliókat egyért feláldoztató érték
világára logikusan következik Miltiádeszé, aki egymagát áldozza milliókért, s erre
éppolyan szükségszerű az a szabadon választott értékrend, amely szerint Rómában az
egyes ember saját egyéni szempontjainak érdekében él és így tovább a testiséget ta
gadó istenhit bizánci, az Istent feleslegessé tevő természeti rend prágai, a minden ren
det felrúgó forradalom párizsi, a forradalmi lelkesültséget polgári haszonelvűségre
váltó londoni, s a polgári versengés helyett a szocialista társulást preferáló falanszter
beli választások során át.
Madáchhoz hasonlóan engem is bűvkörébe vont Hegel történetfilozófiája, s
amikor Lucifer gúnyosan szól Ádám után — „hidd, hogy te mégy, ha a sors árja von”
—, úgy éreztem, csak konkretizálódik az a képlet, amelyre vonatkozóan Füst Müán
feladja a már említett rendelést: a pszichológiának olyasmiről kell tudást kialakítania,
ami belülről mozgatja az embert (ezért hiheti azt, hogy ő megy), ám anélkül, hogy ve
le azonos lenne (vagyis úgy, hogy eközben sorsának árja vonja). A Hegel-féle konkre-
tizáció pedig annak felismertetésében állt, hogy e „belső külföld” — ahogyan Freud
nevezi valahol — valamiképpen a történelemmel tart összefüggést, méghozzá a Ma-
dách-féle Ádám nagybetűs Történelmével éppúgy, mint sok további ádám meg éva
meg nemecsek emő kisbetűs egyéni történelmével is.
Persze Hegel füozófus volt, és Madách meg Füst Milán sem a pszichológus-céh
ben szerezte a mesterlevelét. Én viszont úgy gondoltam, hogy a kérdés, hogy mi moz
gatja belülről az embert és hogyan, s az a másik, hogy micsoda érezteti az emberrel
úgy, hogy ez a belső mozgató ő maga — két pszichológiai kérdés, bárhonnan jön is
az ihletés, hogy feltegyük.1
***
lészi gondolkodásmódját egy olyannal, amelynek logikáját Galilei találta fel, hanem
hogy akkor majd ennek a tudománynak is lesz Einsteinje. Vagyis olyan tudósa, aki
nem azzal foglalkozik, hogy elvégezze az n plusz egyedik kísérletet, hanem azzal,
hogy megállapítsa, hogy az addig végzett n számú kísérlet megannyi eredménye mi
képpen lehet egyszerre igaz. S akkor most találkoztam valakivel, aki tulajdonképpen
ilyen pszichológiát művelt.
Leontyev teoretikus pszichológusként megvizsgálta ebben az időben, miképpen
lehetnek egyszerre igazak azok a megállapítások, amelyek egyik része viselkedést,
másik része pedig észlelést vizsgáló kísérletek eredményein alapult, miközben a visel
kedéspszichológiai megállapítások egyebek mellett arról szóltak, hogy a viselkedés
hez nincs is szükség észlelésre, az észleléslélektani megállapítások pedig olyan észle
lésről, amelyet az egyed a viselkedésnek a szünetében produkál. Ekkor, 1964-es
moszkvai tanulmányútamon megismertem még egy nagyszerű teoretikus pszicholó
gust: Galperint. Ő azonban Leontyewel ellentétben nem merte leplezetlenül vállalni,
amit művel, hanem pszichológiatörténetnek álcázta azt.
Akárhogyan is volt, a hathetes út tapasztalatainak a legfontosabbika az lett szá
momra, hogy teoretikus pszichológia nemcsak létesíthető, de immáron művelik is.
Minthogy pedig ekkor ért véget a pszichológiai aspirantúrám, elhatároztam, hogy
kandidátusi disszertációmat — amely a hivatalosan reá szánt három év alatt termé
szetesen nem készült el — már a teoretikus pszichológia módszerével fogom előállí
tani.
Egy nagyon fontos feltételre azonban akkor nem figyeltem fel, és ez a mulasztás
számomra végzetes lett. Az a helyzet, hogy Leontyev is, és Galperin is egyetemi ta
nárként művelte a teoretikus pszichológiát. Márpedig meg kell állapítani, hogy ami
lyen fontos szerszáma a tényfeltáró kutatásnak egy jól műszerezett laboratórium,
éppolyan nélkülözhetetlen feltétele az elméleti kutatásnak, hogy az ember a maga el
méleti építkezése mellett rendszeresen és módszeresen olyan hallgatóság előtt érvel
hessen, amely szakmaüag már szigorú, amely előtt nem marad rejtve az alakuló elmé
letnek egyetlen gyenge pontja sem, de amely ugyanakkor még eleven eszű, még nem
helyezi megállapodott nézetek pajzsát egy elfogadható érvelés és önmaga közé.
Hát ez nekem nem jött össze. Aspirantúrám végén, 1964-ben talán összejött
volna, ha erőltetem, de ehelyett mentem a FUozófiai Intézetbe, amely magától hívott.
Ugyanígy mentem át a Pszichológiai Intézetbe, amikor ennek új igazgatója áthívott.
A pszichológusképzésbe viszont nem hívtak.
Sőt.
Ennek a „sőt”-nek a történetét egyszer meg kell írni, mert (amint a minapi
szaknyelvi divat mondaná) paradigmatikus érvényű.
Annak idején, amikor bevégeztem az egyetemet, hajszál híján ott maradtam
mint tanár. A „hajszál” akkor 1959-ben az volt, hogy én abban az időben lukácsiánus
voltam. Soha nem tartoztam ahhoz a bizonyos Lukács-iskolához, amelyik rend
szeresen följárt Lukács Györgyhöz, de annyira mindenesetre az voltam, hogy olyan
véleménynek adjak hangot, mely szerint ő az évszázad legnagyobb marxista filozófu
sa. És ezt nem kellett volna — ahogyan P. Howard fogalmazná. Tudniillik hangot adni
322
a véleményemnek — de sosem hallgattam P. Howardra. És egyáltalán: sosem hallgat
tam. Persze végzős egyetemistaként arról mondani véleményt, hogy ki az évszázad
legnagyobb filozófusa, jogom lett volna. Na de hogy ki marxista — ez már akkora
tisztesség volt, hogy ilyesmire csak a párt nevezhette ki az embert, s akkoriban Lu
kács, tudjuk, nem volt az az ember.
„Lehettem volna oktató... de nem lettem, mert...” Ha akkor azért nem lettem,
mert én mondtam marxistának valakit, néhány évvel később már azért, mert engem
mondott marxistának valaki: fentebb már szóltam Kardos professzor úr ötletéről,
hogy engem meghívjon a tanszékére, s arról, hogy ez a kezdeményezés miképpen bu
kott meg azon, hogy a tanszék hangadó személye — aki személyként korlátolt volt,
hangadóként viszont korláttalan — lemarxistázott.
Annak érzékeltetésére, hogy a korabeli pszichológiai tanszéken mit jelentett a „marxista”, álljon
itt egy emlékem:
A ’70-es évek közepén a pártközpont megrendelésére az MTA megfelelő bizottsága vizsgálatot
végeztetett annak megállapítására, mennyire van képviselve a magyarországi tudományos köz
leményekben a marxista pszichológia. A maximálisan gazdaságos és ugyanakkor maximálisan
pontos válasz a kérdésre így hangzott volna: „Semennyire.” Ám a magyarországi pszichológus
képzés egyik jelese (akiről valamiért szilárdan tartja magát a hiedelem, hogy van köze a tudo
mányhoz) tudományosan akarta megközelíteni a kérdést, s ezért a vizsgálatot a scientometria
tudományos eszközeivel végezte el: megszámolta, hogy a tudományos (igényű) közleményekben
hány hivatkozás történik — szovjet szerzőkre...
Igaz, a kolléga úr fogalma a marxizmusról ezzEl a válasszal valószínűleg derekasan közelebb állt
árokéhoz, akik a kérdést feltették, mint az enyém.