1

2
3
 Részlet

Evva Lena di Reirossi

Boszorkány
Voltam
Velencében
című regényéből a
Boldogtalan árnyak című fejezete
***

Fotó és grafika
MAGDORKA DESIGN
***
ISBN 978-615-80123-1-7
Kiadó:
TÜNDÉRKÉPZŐ, Budapest 2015. * www.tunderkepzo.hu
Hivatalos honlap: http://boszorkanykonyv.gportal.hu
Minden jog fenntartva!

4
 Igaz történetem alapján
okuljanak mindazok,
akik a boszorkányság útjára
kívánnak lépni.

Evva Lena di Reirossi

Velence, 1886.

5
…mint ölelő karok emelték őt magát mind magasabbra…

6
 Boldogtalan árnyak
Továbbra is a vörösre festett Reirossi házban éltem a Frari
templommal1 szemben, de már időm nagy részét, s mind több
éjszakát az új fogadómban töltöttem. Anyám valójában nem
tudta, mivel foglalkozom, mert csak a gyógyító
tevékenységemről beszéltem neki, és nem is akartam
magyarázkodni a rengeteg éjjel-nappal égő gyertyákról, a keleti
füstölőkről, és a tálcákon sorakozó bábukról.
Saját életem kialakítása érdekében a San Marco tér déli
oldalán kibéreltem az egyik üzletet, melyben egy sybillahoz
méltó szalont rendeztem be. Így már nyugodtan tudtam fogadni
látogatóimat, akik mindenféle bajos dolgaik mellett többnyire
szerelmi ügyük rendezése érdekében kerestek fel. A csinos kis
helyiség kirakatában szárított gyógynövényes csokrokat és
néhány régi csillagjóslással kapcsolatos könyvet helyeztem el,
utalva a tevékenységemre. Legjobban az emberek közt lehet
elbújni, és a San Marcon éjjel, nappal nagy volt a nyüzsgés. Itt
lehetőséget adtam a titokban érkező signoraknak, hogy a
turisták forgatagában elvegyülve, két kendő és néhány kamásli
vásárlása közben szinte észrevétlenül térjenek be hozzám. Egy
mellékutcában, vagy egy csendes külvárosi részen még a
falaknak is szemük van, s mindig akad leskelődő, aki titokban

1 Santa Maria Gloriosa dei Frari.

7
érkező látogatóimat netán felismerné vagy akár pletykák hadát
indíthatná el.
Egy kora őszi nap délutánján Riccardo bátyám nyitott be a
szalonomba, aki aznap érkezett vissza Velencébe, és első útja
hozzám vezetett. A mellettem lévő kávéház teraszára invitált,
részint azért, hogy még élvezhessük egy kicsit a kellemes
napsütést, részint pedig azért, mert az egyik ismerősével ott
beszélt meg találkozót. Alighogy helyet foglaltunk, egy vékony,
magas, értelmes arcú úriember állt meg az asztalunknál. Rövid
bemutatkozása után kiderült, hogy Riccardo őt várta. Csendesen
leült az egyik szabad székre, és udvariasan hagyta, hogy tovább
folytassuk megkezdett csevegésünket. Időnként egy-egy
kérdésbe kapaszkodva ő is hozzászólt a hétköznapi dolgokról
szóló beszélgetésünkbe. Még a nevét sem jegyeztem meg,
annyira hidegen hagyott a jelenléte. Talán egy kicsit orroltam is
rá, mert rég nem látott bátyámmal csak rövid ideig
társaloghattam, s azt is csak felszínes semmiségekről, hiszen egy
idegen jelenlétében nincs értelme bizalmas otthoni kérdéseket
kitárgyalni. Így hát megittuk a kávéinkat, majd a két fiatalember
udvariasan visszakísért a szalonomhoz, ahol búcsút vettünk
egymástól, és visszatértem a teendőimhez.
Vagy két óra múlva a bejárati csengettyű jelezte, hogy vendég
érkezett az előtérbe, így hát abbahagytam a növényeimmel való
foglalatoskodást, és kimentem a látogató elé. Egy magas signore
állt előttem.
— Visszajöttem. — mondta egyszerűen, miközben rám
függesztette a tekintetét.

8
 Értetlenül álltam, és azon kezdtem el gondolkozni, hogy
vajon ki a bolond, ő vagy én? Zavaromban hellyel kínáltam, és
hagytam beszélni, hátha rájövök, kivel is van dolgom. Ez
esetben én mutatkoztam értetlennek, mert kiderült, hogy
néhány órával azelőtt vele kávéztam a szomszédos teraszon
Riccardo bátyámmal egyetemben. Módfelett bosszantott a saját
felületességem, pedig ahogy jobban megfigyeltem, kifejezetten
csinos, nálam csupán néhány évvel idősebb fiatalember volt.
Rendkívüli magassága sok kényelmetlenséget okozhatott neki,
mert az itteni ajtókat nem rá szabták. Vékony, inas, ám arányos
testalkata, csinos, kissé szögletes arca, és értelemtől sugárzó
szeme bizonyosan sok női szívet megdobogtathatott. Érdekesen
elegyedett vonásaiban a markáns, klasszikus férfiasság a művészi
finomsággal. Észak-Itáliában lehet hasonló fizimiskájú férfiakkal
találkozni, akiknek az ereiben egyaránt fellelhető a német és a
spanyol hódító ősök vére. Impozáns megjelenését cicoma
nélküli, ám mégis mívesen elkészített öltönye tette teljessé.
Mindezek ellenére a vonzalom legkisebb szikráját sem éreztem a
szívemben. Kifejezetten sekélyesnek mondható társalgásunk
ellenére megkérdezte, hogy elém jöhetne-e, amikor bezárom a
szalont? Minden meggyőződés és lelkesedés nélkül csak ennyit
mondtam:
— Miért is ne? Legalább nem megyek haza kísérő nélkül a
sötét mellékutcákon keresztül.
Onnantól kezdve Marco Cavagnissal szinte mindennap
találkoztam. Eleinte csak hazakísért, később sétálni hívott a
Rivara, majd kényelmes gondoláján rövidebb kirándulásokat
tettünk a Laguna világában. Minél többet találkoztunk, annál

9
jobban megkedveltem, megszerettem, s egyszer csak azt vettem
észre, hogy hiányzik, ha már néhány napja nem láttam. Pedig
Marco Cavagnist mindig egyfajta borús melankólia lengte körbe,
amit az általában kedélyes természetem korábban soha nem
szeretett. Most sem kedveltem, csak elfogadtam.
***

Néhány hónap múlva Marco Cavagnis egy ünnepi estre

hívott, melyet a legjobb barátja, Pietro dal Verme rendezett a
Lido2 túlsó felén lévő nyári palotájában. A tengerparti casa
egyszerű szalonjában talán, ha tízen gyűlhettünk össze, és
valóban kellemesen éreztem magam újdonsült ismerőseimmel,
Marco Cavagnis barátaival, s azok menyasszonyaival,
barátnőivel. Amikor a társaság férfi tagjain kezdett
megmutatkozni az elfogyasztott borok hatása, álmosságra
hivatkozva felmentem az alkalmi hálószobámba.
Annak ellenére, hogy Pietro dal Verme és barátai komoly,
tanult, pallérozott emberek voltak, borgőzös fecsegésük inkább
ingerelt, semmint érdeklődést váltott volna ki belőlem. Mivel
én is iszogattam az erős spanyol borból, Marco Cavagnis iránti
testi vágyam igencsak eluralkodott rajtam, melynek a legkisebb
jelét sem mutattam felé. Ha nem tört volna fel bennem a
kívánalom, valószínűleg bámulatosabbnak tartottam volna a
házigazda társaságát, ám így csak az egymást kergető erotikus
gondolataim kötötték le a figyelmemet, miközben egyre jobban

2 Velence üdülő területe.

10
megerősödött bennem az a tudat, hogy aznap éjjel Marco
Cavagnissal fogok hálni.
Éppen az ágyba akartam bújni, amikor kopogtattak. Marco
volt az, s egy tálcán két pohár vörösbort egyensúlyozott.
Beengedtem, s hagytam, hogy az éjjeliszekrényre tegye a
gyertyatartó mellé, ő meg az ágy szélére telepedjen.
Beszélgetés közben, mintegy véletlenül, a kezét a lábamra
tette, majd szinte észrevétlenül csúsztatta egyre feljebb és
feljebb. Közben figyelte a szememet, pillantásunk
összefonódott, s azt várta, mikor fogom visszautasítani. Nem
utasítottam vissza, de nem is bátorítottam, mert mulattatott
félénk viselkedése, és különben is kíváncsi voltam, hogyan fogja
a gátlássait leküzdeni? A kezdeti bátortalan érintéseit, viszonzott
csókok és ölelések követték, a többi pedig már jött magától.
Egyszerű és lényegre törő szerelmeskedésünk szenvedélye meg
sem közelítette addigi élményeimet, ennek ellenére mindketten
célhoz értünk.
Egyetlen szó, egyetlenegy mondat sem hagyta el közben az
ajkát, puritán módon ölelte a testemet, és még az élvezete is
tartózkodó volt, pedig a jó isten mindent megadott neki, hogy
magabiztosan járja a szerelem táncát. Tisztában voltam azzal, ha
a későbbiekben jól akarom érezni magam vele, akkor nekem
kell majd találékonyabbnak lenni.
Kényelmesen pihegtünk az ősrégi ágyban a szokásos
semmiségeken társalogva, miközben a szegycsontja felett egy
sötét árnyékra lettem figyelmes. Még a gyertyafényben is jól
kivehető volt, ahogyan egyik vállcsontjától a másikig húzódott
az arany nyaklánca körüli részen. Nem restelltem kikelni az

11
ágyból, levettem egy gyertyát a tartóról, hogy jobban
megfigyelhessem.
— Tán csak nem réz lóg a nyakadban? — vizsgálódtam
óvatosan, nehogy a csupasz testére csöpögjön a forró viasz.
— Á, dehogy! Időnként fekete foltot hagy rajtam az arany.
De egy-két fürdés után eltűnik. — dörzsölgette kezeivel
megsötétedett testrészét.
Nem szóltam semmit, csak csendben visszatettem a gyertyát
a helyére. Ha valakin megfeketedik az arany, az rontásban van.
Megértettem mitől volt állandóan Marco Cavagnis körül fekete
felhő, miért volt oly nehéz mosolyt csalni az arcára.
Másnap vagy két órán keresztül áztattam magam erős
rozmaring főzetben, és vagy egy liter szenteltvizet is megittam.
A vörös Reirossi rózsafüzért pedig még éjjel is a nyakamon
tartottam. Így akartam megvédeni magamat attól, nehogy Marco
Cavagnis átkából rám telepedjen egy rész, mert sajnos a fekete
energia a testiségen keresztül áramlik a legkönnyebben.
Mindezek ellenére semmilyen kivetnivalót nem láttam abban,
hogy továbbra is találkozgassak Marco Cavagnissal.
***

A palazzo Cavagnis Cannaregio szélén, a Canale túlpartján az

impozáns méretű casak egyike volt, széles fundamentummal,
gondoláknak való kikötővel. A bejárat felett míves kovácsoltvas
felirat tudatta, hogy itt van a Cavagnis fivérek palotája. A régi

12
félkörösen elhelyezett fekete betűk közt egy szépen megfestett,
mára kopottassá vált vitorlás utalt az itt élők foglalkozására.
Marco Cavagnis csak úgy, mint apja és nagybátyja, a
hajótervezésben élte ki művészi és mérnöki hajlamait. A casa
alsószintjén a cselédek és az állandó segédek laktak, valamint itt
volt donna Serena főzőbirodalma. A falakat zsúfolásig
borították a festmények, a tollrajzok, a félkész tervezetek, s
kivétel nélkül mindegyiknek vitorlás hajó volt a témája. Az első
emeleten lévő két hatalmas szalon mindegyikében egy-egy
hosszú asztal foglalta el a tér nagyobbik részét, melyek telítve
voltak terjedelmes vázlatokkal, tekercsekkel, modellekkel. A
falakat, csak úgy, mint az alsóbb szinten, beborították a
különböző vízi alkalmatosságokat ábrázoló képek. Az egyik
teremben don Umberto Cavagnis dolgozott, a másikban pedig
fia, Marco. Igazából don Umberto szalonját sosem láttam, csak
a fia elmondása által volt róla némi elképzelésem. Az öreg
hajóépítő fivére pedig, akit a címfelirat említett, már évtizedek
óta a halottak birodalmában kereste az örök boldogságot,
tengernyi rajzban hátrahagyva élete munkásságát. A palota sem
kívül, sem belül nem volt divatos, de még csak klasszikus
szépséget sem mutatott, egyszerű volt, nélkülözött minden
díszítést, felesleges cirádát. A házra ráfért volna egy felújítás,
mert itt-ott méteres darabokban mállott a vakolat. Úgy tűnt, a
ház urai inkább csak a mesterségükben élték meg a lelkükben
rejlő szépséget.
Marco Cavagnis és don Umberto egy-egy nagyobb munka
kedvéért gyakran zárkózott be műhelyébe több napra, időnként
akár néhány hétre is. Ilyenkor donna Serena meg sem próbálta

13
étkezéshez invitálni férjét és fiát, csak csendesen letette
megrakott tálcáját az ajtók előtt álló asztalkákra.
Amikor Marco Cavagnis végre meghívott a házukhoz egy
uzsonnára, először édesanyját, a halk szavú, csendes donna
Serenat mutatta be. Donna Serenanak ahhoz sem volt elég
bátorsága, hogy vendégét alaposan szemügyre vegye, helyette
zavarodottan tekingetett mindenfelé, és idegesen tördelte a
kezeit. Vele csak és kizárólag az alsó szinten lehetett találkozni,
és ott is többnyire a konyha körül. Jómódjuk ellenére, donna
Serena maga készítette családja, és azok munkásainak az ételeket
egy fiatal cselédlány segítségével. A ház asszonya ugyanolyan
puritán volt, mint a környezete. Ősz haját a tarkóján szoros
kontyba tűzte, kabátkája, inge mindig állig fel volt gombolva, és
még a szoknyájában is szűken mérte a szövetet. Rájöttem, hogy
látogatásaim alatt azért nem mert nyíltan rám nézni, mert
helyettem is szégyellte magát zabolátlan fürtjeim, és a kendő alól
kivillanó vállaim miatt. Donna Serena léptei sohasem kopogtak,
nem lehetett hallani, hogy jön vagy távolodik, egyszer csak
megjelent, és ugyanígy eltűnt. Lábai nem érintették a mozaikkal
mintázott kopott kövezetet, mert járása inkább suhanásnak volt
nevezhető. Két percnél tovább nemigen mutatkozott, s ha
véletlenül mégis, nem sokat láthattam belőle, mert a ház általam
bejárható részén sehol nem volt ablak, sem az előcsarnokban,
sem a lépcsők mentén, sem az emeleti folyosón. A Cavagnis
familia a világítást is szűken mérte, ezért állandó félhomály
uralkodott mindenütt.
Don Umberto ugyanolyan hétköznapi megjelenésű volt, mint
a felesége. Míg donna Serena igyekezett beszédbe elegyedni

14
velem néhány perc erejéig, addig a férje megelégedett egy
csendes, lesütött szemű köszöntéssel, s azon nyomban
munkájára hivatkozva tovább állt.
Az egész házat furcsa bomlásra emlékeztető enyhe bűz lengte
be. A Hádész3 birodalmába készülő, s attól félő öregek
otthonában szokott hasonló szag lenni és a menthetetlen, az
elmúlás küszöbén álló betegek szobájában. A tisztaság
mindenhol kétes volt, melyet donna Serena hiába próbálta
elfogadhatóvá varázsolni tollseprűjével, mégis fekete zsíros por
és ragadós nyálka lapult meg minden sarokban, szögletben,
hajlatban, s úgy tűnt, mintha ez már évtizedek óta így lenne. A
csésze, amiben teával kínált tiszta volt, de mégis ragadt, és
furcsa szaga miatt titokban a cserepes növények közé öntöttem
a tartalmát.
Marco Cavagnis bálterem méretű műhelye más világot
képviselt hatalmas asztalával, a sarokban lévő kényelmes
kanapéval, a rengeteg tervrajzzal, a Canalera néző nagy
ablakokkal, és a csodálatos fényt árasztó örökké világító
lámpásokkal.4 Itt ugyan nem volt érezhető az évszázados átok
szaga, de mégis ódon hangulat áradt mindenből. Nem akartam a
nagy házban lapuló nehézséggel foglalkozni, mert naivan úgy
gondoltam, ha Marco Cavagnissal majd komolyabbra fordul a
szerelmünk, úgysem akarunk majd itt élni, s ha az öregeknek

3 Az alvilág ura.
4 Akkor már ismeretes volt az elektromosság és a generátor a tudósok és
kiváltságosok számára.

15
eddig jó volt, talán néhány évtizedig még elbirkóznak majd a
ház rosszfajta szellemiségével.
A két Cavagnis reggeltől estig, éjt nappallá téve dolgozott,
mint hírneves tervezők, akiket jól megfizettek tehetős
megrendelőik, ám tehetségük gyümölcsét soha nem tudták
élvezni, mert örökös munkára voltak ítélve. Nem volt költséges
szenvedélyük, nem utazgattak, nem tartottak bálokat,
mulatságokat, mégis elfolyt a pénzük. Talán a házuk előtt álló
saját maguk által tervezett gondoláik és apró hajóik utalhattak
látszólagos fényűző életmódra. Amikor megkérdeztem, mire
költik azt a temérdek pénzt, amit keresnek, hiszen bőven van
megrendelésük és don Umberto is egyszerre három segéddel
dolgozott, Marco Cavagnis csak megvonta a vállát, s látszott,
hogy nem értette a kérdésemet. Ő nem tudta, hogy az átok alatt
élő emberek lehetnek elismertek, kereshetnek sok pénzt, ám
igazi boldogság mégsem jut nekik. Ugyanolyan elszántsággal
hajszolják a mindennapok szükségszerűségeinek a
megteremtését, mint azok, akiknek csak egy szelet kenyérre jut,
és vasárnaponként a templom előtt könyörögnek némi
alamizsnáért.
Akárcsak don Umberto műhelyében, a felsőbb emeleteken
sem voltam soha, és a hálókat sem láthattam. Az igazat
megvallva, a nyomasztó légkör miatt nemigen szerettem ott
lenni. Az állandó csendet sem értettem. Kint a Canalen a
gondolierik vígan énekeltek, a Velencébe vetődő látogatók
hangosan kurjongattak egymásnak, ám amikor becsukódott
mögöttem a Cavagnis palota kapuja, megszűnt a külvilág, s
borzongató sűrű csend vett körül. Az időnként elsuhanó

16
szolgák vagy cselédek mindig hangtalanul tették a dolgukat, és
még a köszönést is fojtott hangon lehelték ki alig mozgó
ajkukon.
Marco Cavagnissal remek időtöltésnek bizonyult a kirándulás,
a gondolázás, a kávézás a San Marcon, egy-egy hangversenyen
vagy mulatságon részt venni, ezért nem kellett a cannaregioi
casaban tölteni a közös szabadidőnket. Ahogyan minden
rosszban van valami jó, így, mindennek ellenére, a palazzo
Cavagnisban is volt szépség, mégpedig a kert, ami Velencében
mindig is nagy kincsnek számított. A kőfallal védett parányi
édenkertben szokatlanul magas örökzöld lombú fák árnyéka
világos nappal is az esti szürkület idejét éreztették velem.
Számomra ismeretlen, télen is virágzó bokrok ágai nyúltak a
kerti kőpadokra, a fák törzsére és a házfalra. Kissé talán
elhanyagoltnak tűnt a kertecske, de pont ez tette széppé és
egyben egy kicsit ijesztővé.
Amikor már egy hete nem találkoztam Marco Cavagnissal,
akkor anyám segítségével apró süteményeket készítettem, és egy
kis fedeles kosárban elvittem neki, mert tudtam, hogy munkába
temetkezett. Donna Serenanak mindig külön csomaggal
kedveskedtem, és idővel anyám üdvözletét is átadhattam neki.
Marco Cavagnisban az volt a legjobb, hogy soha nem kérte
számon az időt, mely éppen úgy nem létezett neki, mint nekem.
Elfogadta, ha éjjel dolgoztam vagy kísérletezgettem valamivel,
és az sem zavarta, ha egy-egy váratlan látogató miatt elmaradt a
találkozónk. Beleszólást a munkájába soha nem engedett volna,
de annál hajlékonyabb volt kettőnk ügyében. Elfogadta a
foglalkozásomat, a családomat, a furcsa barátnőimet, sajátságos

17
szórakozásaimat. Ha kettesben voltunk pontosan azt tette, amit
kértem tőle. Idővel rájött annak az ízére, hogy a világon
mindenhol lehet szerelmeskedni, gondolában, parkban,
templomkertben, vagy a saját munkaasztalán. Ez úgy
megtetszett neki, hogy vagy félévig nem igényelte ágynak a
szükségét. Egy alkalommal, amikor meglátogattam, donna
Serena udvariasan felkísért a fia munkatermébe, és ott
magunkra hagyott. Jó asszony lévén készített nekünk egy kis
frissítőt, és tálcán felhozta. Mivel halk kopogtatására nem
érkezett válasz, gyanútlanul benyitott. Egy pillanatig
összeforrott a tekintetünk, azután amilyen halkan kinyitotta az
ajtót, ugyanolyan gyorsan be is csukta, és soha többé nem
hozott fel semmit, legalábbis amikor én ott voltam. Donna
Serena tökéletesen megértette azt, amit látott, s biztos voltam
abban, hogy helyettem is restelli magát. Valószínűleg misét is
mondat majd a lelki üdvéért, s paráznaság miatt talán a mienkért
is, mert én éppen felhúzott lábakkal ültem a nagy asztalon, és
egyetlen fia letolt nadrággal térdelt előttem elmélyülten
tanulmányozva a nőiség titkait. Mindezt olyan átéléssel tette,
hogy nem vette észre anyja érkezését.
Marco Cavagnis hat hónapja tartó udvarlása alatt egyszer sem
találkoztam nővérével, Agnesevel. Igaz, ritkán jártam feléjük, de
a két testvér soha nem mutatkozott együtt az ünnepségeken, a
baráti meghívásokon, noha közöttük csak két év volt a
korkülönbség, s Agnese, még a hajadonok életét élte. Amikor
megkérdeztem Marco Cavagnist, miért nem hozza magával
időnként a nővérét, csak annyit válaszolt, hogy amolyan
magának való, és bizonyosan unná a társaságunkat.

18
 Egyik alkalommal, amikor kellemes kora tavaszi langyos idő
volt, ki akartam menni a kiskertbe. Mivel Marco még a
papírjaival vesződött, előre mentem. Csendesen dudorászva
vizsgálgattam a frissen nyílt virágfejeket, tán még beszélgettem
is velük. Teljesen elfeledkezve a világról, úgy érzékeltem, mintha
csak a kert létezne, s összerezzentem, amikor egy női hang
megszólított:
— Kellemes napot, Evva!
Zavartan körbe néztem, de nem láttam senkit. Végre a kerti
padon egy földig érő hajú, szép arcú, ám annál szomorúbb
tekintetű fiatal hölgyet pillantottam meg. Azért vettem olyan
nehezen észre, mert a lénye tökéletesen összeforrott a kert
növényeivel, és olyannak tűnt, mintha azok része lenne. Azt
hittem, jelenéssel van dolgom vagy legalábbis tündérrel.
— Agnese vagyok, Marco nővére. — mondta, és felállt, hogy
illendően üdvözöljön.
Mosolyogva, ám vizsgálódva szemléltük egymást, mintha
riválist éreznénk a másikban. Nem értettem a külseje és a hangja
közti különbséget. A teste szép és fiatal volt, melyet haja arany
palástként fogott közre, és ódivatú ruhája ellenére égi
tüneményre emlékeztetett. Ezzel szemben a hangja, inkább a
megfásult öregasszonyok rekedtes siránkozását juttatta az
eszembe.
Felületes kérdéseit nem is hallottam meg, annyira érdekesnek
tartottam a személyében rejlő különbözőségeket. Agnese
rezzenéstelen tekintete belefúródott a szemembe. Gyorsan
elkaptam a pillantásomat, mert igéző erőt érzékeltem felőle, s

19
tudtam, hogy valamit el akar tőlem venni. Nem mintha bántani
akart volna, de valamit megirigyelhetett bennem, valamiben
szeretett volna hozzám hasonlatossá válni. Talán a
szabadságomat kívánhatta meg, mert ő az utóbbi években soha
nem hagyta el a palazzo Cavagnist, s többnyire felső emeleti
hálószobájának elhúzott függönye mögül lesett ki időnként a
Canale adta nagyvilágra. Ahogy jobban megfigyeltem bájos
arcát, donna Serena hajdani szépségét véltem benne felfedezni.
Mélázásomból Marco Cavagnis hangja ébresztett fel. Vagy
negyedórát beszélgethettünk hármasban, amikor Agnese
elköszönt, hogy kettesben hagyjon bennünket.
***

Egy nyári napon, amikor Marco Cavagnissal éppen

szórakozni indultunk, donna Serena és don Umberto toppant
elénk a semmiből. A szokásos lépcsőházi félhomályban is jól
kivehető volt szégyenlős viselkedésük, zavart tekintetük.
— Szeretnénk kérni tőletek valamit. — kezdte
mondanivalóját donna Serena, miközben egyfolytában a kezeit
tördelte, s don Umberto feszülten figyelte felesége nehézkesen
induló beszédét. — Holnap lesz tizenöt éve, hogy nem
találkoztunk a szeretteinkkel, és mi most nagy utazásra
készülünk. Arra kérünk benneteket, hogy a távollétünkben
vigyázzatok Agnesere.
Csodálkozva néztem Marcora, mert nem értettem anyja
kérését. Agnese lassan harminc éves lesz, ugyan mi szüksége

20
lehet a mi istápolásunkra? Ráadásul az egyszeri találkozón kívül
nem volt más összekapcsolódásunk. Úgy véltem, donna Serena
kérése egy bizalmas közlést takar, miszerint távolléte miatt
valamelyest átadja nekem az asszonyi irányítást, jelezve, hogy
immár elfogadott családtag vagyok. Természetesen udvariasan
megígértük, hogy ügyelni fogunk mindenre, menjenek
nyugodtan, s pihenjék ki magukat.
Szó, ami szó, nehéz volt donna Serenat útipoggyászok közt
elképzelni, s rádöbbentem arra, hogy még az emberek közé sem
tudom odagondolni. Bárhogyan is kutattam az
emlékezetemben, nem találtam benne olyan képet, mely donna
Serenat a palazzo Cavagnison kívül ábrázolta volna.
Ígéretünk után sietve gondolába szálltunk, mert Milánóból
érkező kuzinomat, Carlo Lorenzo Fortet és feleségét, Beatricet
kellett illendően fogadnunk.
***

Mivel donna Serena kérésének maradéktalanul eleget

kívántam tenni, ezért a vendégeim tiszteletére szervezett
vacsora előtt a Cavagnis házban találkoztunk Marcoval, hogy
együtt hívjuk el Agneset a Giada kertbe. Míg Carlo Lorenzo és
Beatrice a gondolában várakozott, kíváncsian lépkedtem Marco
mellett a második emeleti hálók felé. Még soha nem jártam ott
fent, s mivel Agneset különleges teremtésnek tartottam,
bizonyos voltam abban, hogy nem mindennapi környezetben
élhet. Az addig is rendkívül csendes ház most még

21
kísértetiesebbnek tűnt, és magamban azon gondolkoztam,
hogyan tud Agnese egyáltalán itt élni? Ráadásul, még a szótlan
cselédek is eltűntek.
Az emeleti szobákkal kapcsolatos érdeklődésem kielégületlen
maradt, mert a lépcsőfordulóban Agnesevel találkoztunk.
— Agnese, gyere, elmegyünk a barátainkkal vacsorázni. —
kérlelte fivére, de a lány válasz nélkül hol egyikünkre, hol
másikunkra nézett. — No, gyere már! Nagyon bájosak, és
biztos vagyok abban, hogy meg fogod őket kedvelni.
Agnese egyre zavarodottabban nézett hol rám, hol Marcora.
A félhomályban is jól látszott, hogy a lány ábrázata teljesen el
volt sötétedve, és a tekintete egy pillanatig sem tudott
lenyugodni.
— Köszönöm a meghívást, de ma estére mást terveztem. —
hangzott a hamis válasz, és Agnese továbbra is kerülte a
tekintetünket, miközben remegő ujjaival a haját tekergette.
Annak ellenére, hogy nem érzékeltem semmilyen légmozgást a
lány fürtjei elszabadulva hullámzottak körülöttünk.
— Tessék, ezt neked hoztuk. — mondta Marco Cavagnis a
húgának, és egy cukorkás dobozkát vett elő nyári felöltője
zsebéből.
— Köszönöm, de nincs rá szükségem. — utasította el a leány
az ajándékot. Ekkor már annyira sötét volt az ábrázata, hogy
képtelen voltam a vonásait kivenni. Ezt a sötétséget nem a
félhomály okozta, hanem a lénye belsejéből fakadó ismeretlen
fájdalom.

22
 — Én akkor is itt hagyom neked! — zárta le a csendes vitát a
fivére, és letette a dobozkát a korlát fordulójára, azzal sarkon
fordult, elindult lefelé, én meg a nyomába eredtem.
A lépcső aljából visszanéztem Agnese mozdulatlan alakjára,
de csak lebegő fürtjeinek a körvonalait engedte láttatni a
sejtelmes sötétség. Nem tudtam hova tenni a párbeszédet, s úgy
gondoltam, hogy Marco biztosan jobban ismeri a testvérét, ő
tudja, hogyan kell vele bánni. Így csak megvontam a vállam, és
Marco után mentem.
A vacsoraest tökéletesre sikeredett a kezdeti baljós jelenet
ellenére. Az ételek kiválóak voltak, kellemes szél hűsítette a
nyári levegőt, s Carlo Lorenzo kissé nyers tréfái mindnyájunkat
megnevettetett, ám nekem mégis valami ismeretlen erő
szorította a gyomromat. Képtelen voltam önfeledten
szórakozni, pedig a kedves Beatricet valóban szívből szerettem,
és azt kívántam, hogy legyen emlékezetes számára a ma esti
együttlétünk.
Marco és az unokafivérem egészen jól megértették egymást,
noha csak egy nappal korábban ismerkedtek össze, mégis
gördülékenyen folyt közöttük a társalgás. Mi pedig Beatricevel
elmerült beszélgetést folytathattunk olyan dolgokról, mely
általában csak a nőket érdekli.
A férfiak úgy döntöttek, hogy a vacsora után majd
ellátogatunk a Cavagnis palotába, hogy Marco bemutathassa
vitorlás gyűjteményét, és temérdek rajzát. Az elfogyasztott
boroktól kissé mámoros hangulatban ültünk a gondolába, s az
egész utat egymás szavába vágva végig beszéltük, hangosan
felnevetve egy-egy szellemes megjegyzésen.

23
 Tréfálkozva és enyhén dülöngélve léptünk be a casaba, de ott
azonnal ránk telepedett a ház melankolikus szellemisége, mely
csendre intett bennünket. A fali mécsesek pislákoló fényében
suttogva mentünk fel Marco Cavagnis emeleti műhelyébe, ahol
a vendégek nagy csodálkozására és elismerésére udvarlóm
bemutatta az örökké világító lámpását.
— Mindjárt jövök, csak köszönök Agnesenek. — mondta kis
idő múlva Marco, és kiment a szalonból.
Vagy egy negyedórát is elmaradt, és amikor előkerült, kócos
volt a haja, félelem tükröződött a tekintetében.
— Agnese ajtaja zárva van, s bármennyit kopogtam,
dörömböltem, nem válaszolt. Valahogyan be kell jutnom! —
dobbantott a lábával zaklatottan, s tekintete nyugtalanul
fürkészni kezdte a szobát, hátha megakad valami megfelelő
szerszámon, amivel ki tudná feszíteni Agnese ajtaját. Carlo
Lorenzo felkapott a rajzok tetejéről egy hatalmas vas
derékszöget, és máris indult kifelé Marcoval egyetemben, mi
pedig Beatricevel tisztes távolságbólból követtük őket.
A felső emelet falikarjainak gyenge fényénél Carlo Lorenzo
feszegetni kezdte Agnese ajtaját, s addig húzta, nyomta, ütötte,
míg a zár körüli fa kiszakadt, s a szobából erős fény szűrődött
ki. Akkor a férfiak együttes erővel elkezdték kitépni a deszkákat,
mindaddig, míg az ajtó megadta magát és recsegő hangot
hallatva bedőlt a szobába. A kiáramló fény szétterült a folyosón,
szinte elvakította a szemünket. Mindannyian betódultunk, ám
azon nyomban meg is torpantunk az elénk táruló látványtól.
A szoba közepén száz égő mécsesből kialakított tökéletes kör
felett Agnese Cavagnis lebegett. Aranyló hajfonatai lassú

24
hullámzással úszkáltak a szabad légben, hogy szárnyakként
vigyék a leányt mind magasabbra, mind messzebbre a
zűrzavaros földi világtól. Agnese Cavagnis szép volt életében,
de még szebb a halálában. Talán ezt az állapotot hívják a
bölcsek megboldogulásnak, és egyben megváltásnak. A halál
nem fáj, csak az előtte lévő időszak kínozza meg a testet és a
lelket. Amikor az elragadtatás pillanata elérkezik, a korábban
vérben lakozó lélek nyugalmat hagy az arcon, a vonásokon, s
elszáll a messzi éterbe, hogy majd egy másik életben, másik
testben újra eljátssza azt, amit az utóbbiban elrontott.
Agnese Cavagnissal csupán háromszor találkoztam, de
kétszer jelenésnek véltem e világon túlmutató lényét. Talán soha
nem is élt igazán itt a földön, félig az égiek birodalmában ragadt.
Először Carlo Lorenzo tért magához a döbbenetből, s gyors
mozdulattal odahúzott egy széket, hogy felállva rá kiszabadítsa
Agneset a halálát okozó kötelékből, majd a könnyű testet az
ágyra tegye.
Marco Cavagnis zokogva ordította testvére nevét, hogy
visszaparancsolja az élők birodalmába, ám fájdalma nem lelt
meghallgattatásra. Hasztalanul próbáltam életet lehelni a
leányba, végül kimerülten a földre rogytam, és csak annyi erőm
maradt, hogy egy régi varázsdallal segítsem Agnese Cavagnis
lelkét égi vándorútján.

— Zsálya, zsálya, barlang alja,

Bába, bába hívó hangja.
Megszólal a szél harangja,

25
 Csillag, csillag, engedd arra!5
***

Donna Serena és Umberto Cavagnis megérezhette egyetlen

leányuk eltávozását, mert a hajnal már őket is a palotában érte.
Nem vádoltak bennünket hanyagsággal vagy azzal, hogy miért
hagytuk magára Agneset, csupán csendes beletörődéssel siratták
leányukat. Végül azt a büntetést rótták ránk, hogy másnap
Marcoval mi vezessük a gyászmenetet San Michele szigetére,6
ahol Agnese testét kívánták örök nyugalomra helyezni.
A rengeteg virággal feldíszített gyászhajó, fedélzetén a nyitott
koporsóval, némán siklott a vízen, még utoljára megmutatva
Agnese földi porhüvelyét a velencei égboltnak. Marcoval tisztes
távolból követtük a méltóságteljes gondolát, hátunk mögött a
Cavagnis szülők és a gyászolók hajóival. Csendben énekeltem az
utolsó földi hajóút sirató dalait, melyek nemcsak arra voltak
hivatottak, hogy mind magasabbra röpítsék Agnese lelkét, és
oldja a hátrahagyottak fájdalmát, hanem, hogy eltereljék
zakatoló gondolataimat. Ám valahonnan távoli dallamokat fújt
felénk a szél, mely egyre hangosabbá, tisztán hallhatóvá vált.
Abbahagytam az éneklést, hogy én is átélhessem a szívig hatoló
muzsikát, mely addig számomra teljesen ismeretlen volt.
Mandolinok, gitárok, fuvolák tökéletes összhangja forrt össze
gyermekleányok trillázó, szavak nélküli énekével. A hangzás

5 A lélek útját segítő halotti dal Magyarországról.

6 Velence temetője.

26
nem volt sem zenekari mű, sem népi dallam, egyszerre tűnt
ismerősnek és idegennek. Bárhogy nyújtogattam a nyakam, nem
találtam az eredőt, nem tudtam honnan jött a muzsika, csak azt
érzékeltem, hogy ott van mindenütt, mindenben, s velünk
halad.
Ahogy kiértünk a nyílt tengerre, egy sirály kezdett el körözni
az égen, majd leszállt Agnese hajójára. Egy szál virágot tartott a
csőrében, majd a nyitott koporsóba ejtette. Tekintetemmel
követni kezdtem felszálló röptét, s akkor vettem észre, hogy
még jó néhány hófehér madár kering felettünk, s mindnek
valamiféle színes folt mutatkozik a csőrénél. Ahogy közelebb
értek, ők is virágszálat ejtettek a gyászhajóra, s néhány
tiszteletkör után tovaszálltak. Egyre több és több madár
érkezett lebegő keringéssel, hogy cisztusrózsával 7 borítsák be
Agnese Cavagnis testét. A korábban kék eget szivárványszínűre
festette az ezerárnyalatú bodorrózsát szállító hófehér sirály, s
addig hullatták ajándékukat, míg a fekete hajó mesebeli bárkává
nem változott, feledtetve terhe szomorúságát.
Színes virágok lebegtek mindenütt, előttünk, mellettünk,
körülöttünk. A lenyűgöző látvány miatt úgy éreztem, hogy e
gyásznap egy új élet kezdetének az ünnepévé vált.
Marco Cavagnis arcáról eltűnt a fájdalom, helyette mosollyal
adózott az égi ajándékért. Akkor nagyon szépnek találtam

7 Bodorrózsa, Cistus Creticus. A klasszikus korok balzsamozói e

növényből nyerték ki a balzsamozáshoz használt gyantát, mely által a test
romlatlan maradt.

27
Marco arcát, mert nyoma sem volt rajta a szokásos mélabúnak,
pedig éppen temetésen voltunk.
Csendes szemlélődésem közben sistergő, ropogó hangokra
lettem figyelmes. A rózsás bárkából hatalmas tűznyelv csapott
fel színes virágok ezreit lökve az ég felé, miközben a gondolieri
alakja áttetszővé vált, s varázsló dervisként kezdett keringett a
hajója körül. A szivárványszínű lángok nyíló rózsa szirmait
utánozták, melyekből aranyos jelenés emelkedett ki lassú
lebegéssel követve a mennyei dallamok ritmusát. Agnese
Cavagnis csillogó, mézszínű hajának kavargó fürtjei, mint ölelő
karok emelték őt magát mind magasabbra, míg a nyári nap
hívogató sugarai magukba nem fogadták.
Már nem volt miért tovább mennünk, nem volt szükség
szertartásra. Az ég feloldozta Agneset mindennemű földi
béklyóból, s tudtam, ha az utolsó útja ilyen verőfényesen
végződött, hamarosan újra a halandók közt találkozhatunk majd
vele.
***

A következő napokban bármennyire is a nehezemre esett, ha

csak rövid időre is, de sűrűbben látogattam a Cavagnis házat,
mint korábban. Jelenlétemmel kívántam csillapítani a szülők
gyászát, ám e szándékom teljesen feleslegesnek tűnt. Donna
Serena búskomorsága korábban is oly nagymértékű volt, hogy
még leánya halála sem tudta tovább mélyíteni. Don Umberto

28
pedig még jobban beletemetkezett munkálataiban, s bár addig
sem láttam sokat, a gyászos események után már szinte soha.
Ahogy peregtek a napok, a hetek, a hónapok, egyre ritkábban
jutott eszembe Agnese Cavagnis halála. Csak azt furcsállottam,
hogy az idős szülők, miért nem omlottak össze gyermekük
halálhírére? Donna Serena láthatólag ideggyenge volt, s más
hasonló lélekkel rendelkező anyát bizonyosan a sírba vitte volna
a bánat. Ő rajta pedig alig látszott változás.
— Nem fér a fejemben, hogyan tudta magát Donna Serena
ilyen hamar túltenni leánya halálán? — tépelődtem félhangosan,
amikor Marco Cavagnissal a Riva egyik távoli mólóján ülve a
lábunkat lógattuk a víz felett. Meglepődtem, amikor Marco
kérdésnek vette a tűnődésemet.
— Aj, hosszú sora van annak! — sóhajtott fel szomorú
tekintettel. Az arca egészen elváltozott a gondolataiba úszó
emlékek hatására. — Agnese talán még meg sem született,
amikor egy boszorkány anyám mellé somfordált a Campo
de’Fiorin8 és megragadta a kezét, hogy kiolvassa belőle a
jövőjét. Olvasata szerint, majdan anyámnak leánya születik, ki
átokban fogan, és mielőtt férjhez menne, önkezével fog véget
vetni az életének, s ha akarnák se tudnák megakadályozni, mert
ők addigra már halottak lesznek. Ezek után a banya felajánlotta
szolgálatait, hogy majd ő elűzi az átkot, persze jó pénzért.
Apám, aki mindent hallott, azon nyomban elzavarta a
boszorkát. Később el is felejtették az egészet, mindaddig, míg
Agnese meg nem született. Anyám elmondása szerint, Agnese

8 Virágpiac.

29
visszahúzódó, csendes leányka volt, amolyan szófogadó
teremtés.
Amikor Marco Cavagnis eddig jutott az elbeszélésében,
erősen gyöngyözni kezdett a homloka, de tovább folytatta
történetét.
— Talán öt éves lehetett, és már én is a világon voltam,
amikor egy nap, játék gyanánt elcsente a nagy konyhakést, hogy
majd ő fog vacsorát készíteni. Véletlenül elvágta a kezét, és
annyi vére elfolyt, hogy elájult. Később többször is megsebezte
magát, mígnem anyámnak gyanús lett a dolog. Addig faggatta
Agneset, míg az elmondta, hogy amikor először elájult, annyira
megtetszett neki az az érzés, hogy újra meg újra át akarta élni.
Azt mondta, ha elvágja a kezét és elájul, akkor tud repülni, s
pörögve, forogva képes a napig is felszállni, miközben ezer
angyal énekel neki. Azt is elmondta, hogy ő ott, abban az
állapotban érzi magát a legjobban. — Marco arcszíne fehérre
váltott, és ösztönösen elhúzta kabátba bújtatott jobb karját a
homloka előtt, hogy verejtékét felitassa. — Anyám nagyon
megrémült, és eszébe jutott a banya jóslata. Onnantól kezdve
nem engedte többé Agneset a konyha közelébe, s nélküle
Agnese nem tehette ki a lábát a házból. Később úgy tűnt,
Agnese kinőtte régi vágyát, s érdeklődése, néhány furcsaságot
eltekintve, korának megfelelő volt.
Marco ekkor összeszorította a száját, s idegesen ugrálni
kezdett az ádámcsutkája. Megnyugtatásként átöleltem a vállát,
mire ő becsukta a szemét, s a Nap felé fordította az arcát.
— Úgy tizenöt, talán már tizenhét éve is van annak, hogy a
szüleim végre el mertek utazni Agnese nélkül. Pesaroba mentek

30
apai nagyanyám temetésére Aurelio bácsikámmal egyetemben,
és leányukat a nevelőnőre, no meg a másik nagyanyámra, és
valamelyest rám bízták. Agnese még aznap este bezárkózott a
fürdőbe, gyertyákat gyújtott, befeküdt a forró vízbe, és az
odakészített nagykéssel felvágta az ereit.
Marco az utolsó mondatot, mely a hosszú történet lényegét
tartalmazta, sűrű pislogások közt szinte hadarva mondta el,
nehogy újra megragadjon benne a bánat.
— Végül is Agnese akkor megmaradt, tehát az akkori
történet vége csak jó lehetett. Vagy mégsem? — kérdeztem
Marcot, mert őszintén kíváncsi voltam az elbeszélésére.
— Hát, ahogy vesszük. — vonta meg vállát szinte
közömbösen. — A cselédlány talált rá, aki azonnal felkiabálta a
nagyanyámat. Azután jött a dottore 9, és később még egy
bábaasszony is, így együttesen valahogyan visszahozták Agneset
az élők sorába.
— Donna Serena azóta tördeli a kezét?
— Erre így sosem gondoltam. — tűnődött Marco. — Talán,
igen. Mintha azelőttről nem lenne ilyesmi emlékem róla.
Anyámnak minden oka meglehetett a kéztördelésre, mert már a
Pesaroba vezető hajóúton balesetet szenvedtek, s a bácsikám
belefulladt a tengerbe. Szegény anyám és apám azóta ki sem
merték tenni a lábukat a házból, nehogy megint valami tragédia
történjen. Az elmúlt időszak alatt úgy tűnt valamelyest
megnyugodhattak, azért is mertek annyi bezárkózott év után
újra útra kelni.

9 Orvos.

31
 Sajnáltam donna Serenat, mert valóban minden oka
meglehetett az ideggyöngeségre. És sajnáltam Marco Cavagnist
is, akire kétszer is rábízták a nővére életét, s mind a kétszer
elveszítette, ráadásul másodjára végérvényesen. Szívem mélyén
csodáltam a tartásáért, hogy nem ostorozta magát
felelőtlenséggel vagy akár önváddal. Marco elbeszéléséből
megértettem, hogy Agnese halála után miért nem vált erősebbé
Donna Serena és férje állandó mélabúja, miért nem tettek
nekünk szemrehányást, miért nem okoltak bennünket leányuk
elvesztéséért? Már elfáradtak az örökös rettegéstől, az állandó
rabságtól, melyben leányuk is osztozott, aki nemcsak a házból
vágyott szabadulni, hanem a földi élettől is. Feladni nem
akarták önként vállalt fogságukat, azt szégyellték volna, hanem
csak hagyták a dolgokat megtörténni úgy, ahogyan meg volt
írva.
Marco Cavagnisnak fogalma sem volta arról, hogy amióta
ismeretségünk elkezdődött, azóta folyamatosan dolgoztam a reá
nehezedő sötét erők ellen. Azt már a találkozásaink kezdetén
felmértem, hogy az egész familiaja csúnyán le lett átkozva, mely
talán hetediziglen10 is tarthatott. A kérdés csak az volt, Marco
hányadik lehetett a sorban? Marcot valamelyest sikerült
felszabadítanom, világossággal körbe venni, ám donna Serena és
Umberto Cavagnis arcára képtelen voltam mosolyt varázsolni.
Megfeketedett házukban csak Marco műhelye

10 A hetedik leszármazottig tartó rontás.

32
világított, a többi része a lassú enyészetbe olvadt.
***

Marco Cavagnissal már több, mint egy éve találkozgattunk,

de még soha nem került szóba közöttünk sem a jegyesség, sem
a házasság. Már anyám is szóvá tette, hogy miért kerülget az a
fiatalember, ha semmi célja nincs velem? Úgy éreztem, hogy
már kihevertem a korábbi évek szerelmi csalódásait, talán éppen
ideje lenne megállapodni, s ennyi udvarlás után Marco
Cavagnisnak illene megkérnie a kezem. Mivel ez Marconak
magától nem jutott az eszébe, úgy gondoltam, hogy egy kis
nógatással kivívom a jegyesség iránti igényét. Megszoktam, hogy
általában én találom ki a közös a dolgainkat, amibe ő mindig
készséggel beleegyezett, s azt hittem, hogy majd ez ügyben is így
lesz.
— Kedvesem, tudod mióta ismerjük egymást?
— Hogyne tudnám?! Tizennégy hónapja, két hete, és négy
napja. — válaszolta tréfára véve a kérdésemet.
— S mit gondolsz, miről álmodik egy leány ilyenkor? —
néztem kérdőn a szemébe, miközben átkaroltam a nyakát.
— Na, miről? Szerelmeskedésről? Szép ruhákról?
Csokoládéról?
— Majdnem, majdnem. — válaszoltam mosolyogva. — Igaz,
ezek valóban mind kellenek egy leány álmához, de másra
gondoltam. Adok egy kis segítséget: gyűrű, nászéjszaka, baba.
Kitalálod végre?

33
 — Nem. — jelentette ki határozottan és egyben sértően.
— Jaj, Marco Cavagnis! — csattantam fel. — Most játszol
velem, vagy tényleg nem érted miről beszélek?
— Nem, mármint nem akarom kitalálni, de tudom, miről
beszélsz. — mondta olyan zord ábrázattal, hogy most eszembe
se jutott szellemes megjegyzésnek venni a válaszát.
— Miért nem akarsz velem tovább lépni, ha már ilyen régóta
udvarolsz? — kérdeztem elkomolyodva.
— Nem érzem érettnek magam a házassághoz.
— De hiszen már harminc éves vagy?!
— Az lehet, de az én apám is legény volt még ebben a
korban. Még vagy öt évre szükségem lenne, mert úgy érzem,
hogy nem vagyok kialakult egyéniség, még változásban vagyok.
Ne érts félre, nem a személyeddel van bajom. Ha nem Te lennél
mellettem, hanem más, annak is ezt mondanám.
Marco Cavagnis olyan nyugalommal mondta az arcomba a
szerintem bántó szavait, hogy felfortyantam.
— Te nem vágysz arra, hogy minden éjjel velem aludjál, és
velem ébredjél? Nem vágysz arra, hogy akkor érints meg,
amikor csak akarsz?
— Miért hozzám költöznél? — kérdezett vissza válasz
helyett, melyen úgy meglepődtem, hogy azonnal visszavonulót
fújtam.
— A Cavagnis házba?
— Igen, oda. — mondta nyomatékot adva a második szónak.
— Nem, oda semmiképpen nem költöznék, de a világon
annyi szép hely van, bárhol élhetnénk.

34
 — Én nem szeretnék máshol élni. Ott születtem, ott
dolgozom, ott élnek idős szüleim, oda köt minden. Csak nem
gondolod, hogy magukra hagynám őket öregkorukra? A kertet
is imádom, ahová szeretek kiülni napos délutánokon, vázlatok
felett elmélkedni, rajzolgatni. Egy szóval ott vagyok otthon.
— Vagyis nem szeretsz annyira, hogy feladd értem eddigi
életedet? — vágtam sértetten a szavába.
— Nincs arról szó, hogy kiért? Egyáltalán nem mennék el
onnan, nincs az a kincs.
— Ezt most azért mondtad így el nekem, hogy ne
tervezgessek kettőnkkel kapcsolatban? — kérdeztem
gyanakodva.
— Nem, csak őszintén beszéltem. Pontosan ugyanannyit
nyom a latba, hogy miért akarok ott élni, mint az, hogy Te miért
nem költöznél oda értem.
— Na de én vagyok a nő, én vagyok az asszony, a ház, az
otthon, a család összetartója. A nők szokták eldönteni, hol
éljenek, mert a férfi mindig úton van, annak olyan mindegy. —
ellenkeztem indulatosan.
— Ezt azért mondod, mert az apádból és a bátyáidból
indulsz ki, de én tervező vagyok, aki az élete nagy részét egy
asztalnál tölti, s négy óránként kimegy a kiskertbe járkálni egy
keveset. Látod, ebből a szempontból sem mindegy, hol élek.
Bolond dolog lett volna győzködni egy férfit arról, miért jó
neki, ha velem élhet, ráadásul ott, ahol én akarok.
Visszautasítása roppant módon zavarta a kevélységemet.
— Engem, Evva Lena di Reirossit visszautasított egy
hajómérnök? — háborogtam magamban, amikor Marco

35
Cavagnis rövid szóváltásunk után elviharzott. — Engem, akit
folyton férfiak tucatjai környékeznek meg? Csak nem képzeli,
hogy majd talál olyan ütődött asszonyt, aki abba a siralomházba
költözik?! Olyan bűbájt küldök rá, hogy úgyis oda költözik,
ahova én mondom! Követni fog még a világ végére is! —
dühöngtem magamban felszínesen, mert lelkem legmélyén
nagyon is jól tudtam az igazságot, miszerint akkoriban még túl
hiú voltam ahhoz, hogy olyan férfit szeressek, aki kevésbé akar
engem, mint én őt. Marco Cavagnis szavai számomra olyan
kiábrándítóak voltak, hogy a szeretetem és a szerelmem abban
pillanatban haraggá változott, melyért felesleges lett volna a
legkisebb bűbájt is rábocsájtani. Ráadásul ide több kellett volna,
mint egy hétköznapi varázslat, mert Marco Cavagnis válasza
nagyon is érthető volt, hiszen egész életében boldogtalan szülők
árnyékában élt, így csak annyit látott a házasságból, hogy az
szomorúsággal és bánattal jár. Mi értelme lett volna számára a
család gyarapítása, amikor élete azt bizonyította, hogy a
szaporodás csak rettegéssel jár, a gyermekek élete iránti
félelemmel. Ugyan, miért is akart volna ilyesmi osztályrészt?
Tudatom megértette akaratát, de dölyfösségem, az nem.
***

Telt, múlt az idő, ám Marco Cavignostól még mindig nem

kaptam gyűrűt, s talán már egy negyedév is eltelt, hogy vágytam
volna meglátogatni a házában. Találkozni ugyan találkoztunk, de
én nem mentem utána, nem kerestem. Korábbi szóváltásunk és

36
a lelkembe költözött sértettség miatt elment a kedvem a vele
való időtöltéstől. Talán nem szerettem őt annyira, hogy harcba
szálljak a szívéért. A lényeg az, hogy szépen lebeszéltem magam
a vele való közös életről, mely ha nem világít fényesen a
jövendőnkben, akkor minek is találkozgassak vele? Sajnálat ide,
vagy oda, elegem lett az állandó mélabúból is, a Marco
Cavagnist körül ölelő sötétségből. Így, egyik napról a másikra,
pontosan ugyanott, ahol közelebbi ismeretségbe kerültünk, a
szalonomban közöltem vele, hogy már nem tekintem őt az
udvarlómnak. Marco Cavagnis hosszan nézett rám, s a kettőnk
közé telepedő nagy csendben csupán ennyit mondott:
— Megértelek.
Ezt viszont én nem értettem, de titokban örültem, hogy ilyen
könnyen túltette magát a szakításon. Legalábbis akkor úgy tűnt,
hogy könnyen tette, mert közös ismerőseinktől még hónapok
múlva is azt hallottam, hogy órákon keresztül képes ülni egy
csésze ital mellett a San Marco túloldalán lévő kávéházban,
miközben le nem veszi a tekintetét a szalonom ajtajáról.
***

— Mond már húgom, udvarol még neked Marco Cavagnis?

— feszítette nekem a kérdést Riccardo bátyám, amikor
legközelebb hazavetette mozgalmas élete.
— Ugyan, hagyd el! — szólt közbe anyám. — Az a
fiatalember semmit sem akart! Saját maga sem tudta, mit akar,
csak rabolta Evvalena idejét.

37
 — Értem én, de jár még utánad? — nézett rám Riccardo.
— Nem, már nem. — válaszoltam csendesen.
— Szabad tudnom, hogy miért?
— Mert végre a húgod rájött, hogy pont olyan komolytalan,
mint amilyennek mondtam. — szólt közbe ismét anyám, de
Riccardo sokatmondó pillantásától jobbnak látta, ha inkább az
ebédlőn kívül keres magának elfoglaltságot.
— Elegem lett abból a hullaszagból, amit árasztott magából.
— Na, ez érdekes! — hümmögött Riccardo, miközben
nagyot harapott az ízes polenta11 lepényből, s látszott rajta, hogy
nem vesz komolyan — És milyen hullaszagot árasztott
magából?
— Nem tudom, de mindig olyan lehangoló, olyan
melankolikus volt az egész lénye. Ez zavart és nyomasztott.
Nem beszélve az otthonáról, amiért számomra érthetetlen
módon rajongott. Még a temetőben is jobb hangulat van, mint
ott. — mondtam búsan.
— Hát azt nem csodálom. Én sem értem, hogy egy olyan
intelligens ember, mint ő, hogyan élhet abban a pusztulatban.
Csodálatos képességei vannak, talán ő az egyik legjobb
vitorlástervező az egész Adrián, de sokkal nagyobb bőségben
élhetne, ha nem ott fogadná a megrendelőit, mert így majd
elmaradnak tőle. — jegyezte meg a bátyám. — És most azt
mondd meg őszintén, miért is küldted el? Mert téged ismerve,
ez eddig gyenge válasz volt. Pontosabban nem volt válasz a
kérdésemre.

11 Árpa.

38
 Mivel Riccardo nyolc évvel idősebb volt nálam, így időnként
az apaszerepben tetszelgett, s mindig is jól esett neki számon
kérni tőlem valamit, vagy esetleg kioktatni. Szóval, még most is
pontosan úgy tornyosult fölém, mint gyerekkorunkban. Én meg
hagytam, mert így szoktam meg.
— Na, jó, ha tudni akarod, szerintem szerettük egymást
annyira, hogy valamelyest felvállaljuk a másik búbánatát. Ám ő
semmi pénzért nem hagyta volna ott azt a halottas házat, s a
feltett szándéka szerint neki jobban volt kötelessége az idős
szüleit istápolni, mint egy új családot alapítani.
— Milyen szüleit? — kérdezte Riccardo gyanakvó tekintettel.
— Hogyhogy milyen szüleit? Hát az anyját és az apját, vagyis
donna Serenat és Umberto Cavagnist.
— Most ugyanarról az emberről beszélünk? — húzta össze a
szemöldökét Riccardo. — Marco Cavagnis vitorlástervezőről
beszélünk, aki Cannaregioban lakik a Canale túlpartján?
— Igen, igen. — válaszoltam türelmetlenül.
— Na, az nem lehet! — jelentette ki határozottan Riccardo.
— Ugyan, miért nem?
— Mert Marco Cavagnis szülei, s ha jól tudom a nagybátyja
is, életét vesztette lassan már vagy húsz éve egy tengeri
viharban, s ő árván maradt a néhány évvel idősebb nővérével
egyetemben, akit igen fura teremtésnek tartanak, s alig néhány
ember találkozott vele. Amúgy meg, én magam sem értem, hogy
építésben jártas ember lévén, miért nem rakja rendbe azt a
romhalmazt? S miért nem fogad szolgákat? Eddig csak úgy
jártam nála, hogy a csengőre mindig ő nyitott ajtót vagy
negyedórás várakoztatás után.

39
 Ekkor forogni kezdett velem a szoba, s többet nem voltam
hajlandó a Cavagnis családról beszélni.
***

Alig vártam, hogy hajnalodjon, mert minden áron

megakartam bizonyosodni a valóságról. Most Riccardonak van
igaza, vagy nekem? Már a saját Tarot kártyáimnak sem tudtam
hinni, mert a kártyaképekben olyan erővel akartam
megpillantani a saját igazamat, hogy azokat a lapokat raktam ki,
amelyekre vágytam. Sajnos van úgy, hogy a nagy erő inkább
megtévesztést ad a tisztán érzékelés ellenében.12
A biztonság kedvéért bekentem magam rozmaring olajjal, a
Reirossi rózsafüzért a nyakamba akasztottam, gondosan ügyelve
arra, hogy a kereszt a ruhámon kívülre essék, és még egy kis
üvegcse szentelt vizet sem felejtettem el az erszényembe tenni.
Bár nem volt mitől tartanom, hiszen számtalanszor voltam már
a Cavagnis házban, s ha eddig nem esett bántódásom, ezután
miért lenne másképp, de azért jobbnak tartottam félni egy kicsit,
mint később esetleg megijedni.
Mivel túlságosan korán volt még, egyetlen gondola sem jött a
házunk előtt kígyózó Rio Terran, így a fondamentan lesiettem a
Canaleig, hogy az első utamba kerülő gondolást felfogadjam.

12 A kártyavetők szerint, a legnagyobb feladat a „függetlenítés”, vagyis az,

hogy a lapok ne a kívánt akaratlagos célt mutassák, hanem az igazságot.

Mindez akkor szokott leginkább előfordulni, amikor a jós magának akar
jövendölni.

40
Titkon abban reménykedtem, hogy Néma Manfredoval fogok
menni, de nem volt szerencsém. Egy öreg gondolieri vett fel
egyszerű, kopott hajójára.
— Legalább hangulatában illik a Cavagnis házhoz. —
dohogtam magamban, miközben helyet foglaltam a rendkívül
alacsony és puritán ülésen.
Már egészen közel járhattunk a célunkhoz, de még mindig
nem láttam a Cavagnis házat. Pontosabban láttam, csak abban
nem voltam biztos, hogy jól látom-e azt, amit valóban látok.
Mintha utolsó látogatásom óta száz év telt volna el. A ház
korábbi világosszürke színe inkább a feketéhez állt közelebb, s a
vakolata a feléig lepusztult, szabadon hagyva a régi csorbult,
letöredezett vörös téglákat. A Cavagnis fivéreket hirdető
kovácsoltvas feliratból csak az első betű maradt meg, mely
fekvő holdsarlóként libegett a falon, hagyva, hogy a szél
nyikorgó dallamokat csaljon ki belőle. A szépen festett vitorlás
hajóból csak itt-ott hagyott meg néhány festéknyomot az erre
járó pusztító erő. A gondolákat váró cölöpök jócskán
megdőltek, s csupán egyetlen hajó volt hozzájuk kötve, Marco
Cavagnis fényesen csillogó fekete vízi hintója.
Meg sem vártam, hogy a gondolieri kikössön, szoknyámat
felhúzva kiugrottam a düledező fundamentara. Megzörgettem a
kopogtatót, melyről szintén eltűnt a festék, s az ütődésekre
vaspor szállt fel belőle, vörös árnyalatúra színezve a tenyeremet.
Benyitottam.
A mocsárszag jóval erősebb volt, mint az utolsó
látogatásomkor. A sötét előcsarnokban egyetlen fali mécses sem

41
égett, s így szinte tapogatózva botorkáltam előre, miután
döngve becsapódott mögöttem a kapu.
— Donna Serena! — kiáltottam hangosan. — Donna Serena,
itthon vannak? Én vagyok az, Evvalena!
Szavaim üresen visszhangoztak. Tudtam, hogy nincs itthon
senki, legalábbis nekem nincsenek itthon.
Addig vártam, míg a szemem megszokta a sötétséget, majd
elindultam felfelé. Lassan mentem, mert olyan sűrű volt a
levegő, hogy úgy éreztem, mintha a testemmel kéne utat vágni
benne. A rövidke úton képzetek törtek rám, mintha valaki vagy
valakik hozzám értek volna, vagy megsimogattak volna. Az
idegen érzeteket láthatatlan pókhálóknak vélve megpróbáltam
lesöpörni magamról. Olyan lassan tudtam csak menni, mintha
víz alatt ellenáramlatban és vasmacskával a lábamon próbálnék
előrébb jutni. Arra gondoltam, talán lelkem legmélye harcol így
a kíváncsi tudatom ellen, mert a szívem nem vágyott Marco
után, csak bizonyosságot akartam szerezni baljós sejtéseim felöl.
A fenti előtérben sem volt sokkal világosabb, de Marco
Cavagnis ajtaján kiszüremlő fény segített eligazodni. A két
vitorlástervező szalonja előtti asztalkán most nem látszódott
ételnek, italnak a körvonala. Vettem egy mély levegőt, és
csendben benyitottam.
A híres mérnök olyan mélyen elmerült egy hajó rajzában,
hogy észre sem vette az érkezésemet. Itt, ellenben a házzal,
minden pontosan ugyanolyan volt, mint utolsó látogatásomkor.
A hosszú asztalon temérdek rajz, toll, vonalazó hevert, a
sarokban lévő kényelmes kanapé melletti öröklámpás most is
ugyanúgy bevilágította a szobát, mint korábban, s a függönyök

42
még mindig elzárták a külvilág fényeit, hangjait. Míg a hajdani
palota falai máshol az elmúlás szagát ontották magukból, itt
kellemes ambrózia13 illat volt érezhető.
— Szép napot, Marco! — szólaltam meg idegesen babrálva a
nyakamban lógó rózsafüzért.
Marco Cavagnis csodálkozva felnézett, majd miután elhitte,
hogy valóban én vagyok az ajtóban, a szája mosolyra fordult,
felegyenesedett, letette az eszközeit, és hozzám sietett.
— Üdvözöllek kedves Evva! — köszöntött valódi örömmel,
azzal szorosan megragadta mindkét karomat, magához húzott,
és egy pillanatra megölelt. — Istenem! Nem is tudod, hogy
mennyire örülök neked! — mondta mélyen a szemembe nézve.
Gyere, foglalj helyet!
— Nem, köszönöm, csak kíváncsi voltam, hogy vagy? —
hárítottam el az invitálást. — Nem találkoztam donna Serenaval
és don Umberto ajtaján sem láttam fényt kiszűrődni. Talán
elutaztak volna? — kérdeztem Marcotól, s megpróbáltam úgy a
szemébe nézni, mint aki őszintén érdeklődik.
— Ugyan már, dehogy! — komorodott el az arca. — Agnese
halála óta anyám még az ajtó elöl sem megy el, s apám még
több munkát vállal. Ezeket is éppen az imént hozta át. —
mutatott az asztal közepén lévő tekercsekre, modellekre.
— Hmm… érdekes. — játszottam az értetlent. — Pedig
senkit nem láttam, még a cselédeket sem.

13 A spiritiszták szerint az „istenek eledele” és mindent gyógyító

csodaszerként alkalmazzák. A mai tudomány is elismeri őssejt megújító
hatását.

43
S hogy ki meddig vesztegelt a köztes lét vizein, az már lelkekként változott.

44
 Mivel Marco Cavagnis továbbra is ártatlanul nézett rám,
másképpen próbálkoztam.
— Levitte a vihar a kapu feletti feliratot? Mert mintha csak a
„C” betűt láttam volna. — néztem rá sandán.
— Talán csak az ragadta meg a figyelmedet. Nem hinném,
hogy bármi baja lenne a feliratnak. De mesélj inkább magadról,
hiszen olyan régen láttalak! — fogta meg újra a kezeimet.
Érintése nem mesélt erotikáról, kívánalomról, inkább csak
baráti gesztusnak volt szánva.
— Ó, velem minden a régi, minden ugyanaz, mint korábban.
Gyere inkább kísérj le, s mondd el min dolgozol?
Felkérésemre Marco Cavagnis illedelmesen kinyitotta az ajtót,
hogy előre engedjen. A sötét lépcsőházban határozott léptekkel
indult meg lefelé, míg én bizonytalanul tipegtem mellette. A
férfi önfeledten beszélt az utóbbi feladatáról, de én meg sem
hallottam a szavait, mert a figyelmemet a láthatatlan kezek
érintésének szenteltem. Már nem söpörtem le őket magamról,
mert bizonyos voltam abban, hogy ezek csak amolyan
búcsúsimogatások árnyaktól, akik tudják, hogy én túlságosan
ragaszkodom a hétköznapok földi örömeihez, s itt többé semmi
keresni valóm nincs.
— Isten áldja donna Serena, Isten áldja don Umberto!
Vigyázzanak a fiúkra, mert jó ember. — suttogtam halkan,
amikor a kapu elé értünk, és hagytam, hogy a Hádész
birodalmába hajózók vitorlás tervezője még utoljára hazavigyen
méltóságteljes fekete gondoláján, melynek láthatatlan evezőse
szelíd csobbanásokkal adta tudtára a való világnak létezését.
Már nem láthattam őt, mert már nem szerettem gazdáját, Marco

45
Cavagnist. Az árnyak birodalma csak addig nyílt meg felém,
addig engedett bepillantást sötét életükbe, amíg én is nyitott
szívvel fordultam az általuk szeretett halandó ember felé.
***

Tudtam, hogy nem láthatom többé donna Serenat és don

Umbertot, akik gyermekeik iránti szerelemből ragadtak itt, hogy
mind hosszabb földi életet biztosítsanak a számukra. A közel
húsz éve meghalt Don Umberto a szellemvilágban is tovább
folytatta mesterségét összekötve az égi és a földi birodalmakat, s
tökéletesre tervezett vitorlásaival tette kellemesebbé az e világról
távozók utazását. Ha egy velencei halandó megérezte földi
végét, szellemteste don Umbertot kérte fel lélekhajójának
megtervezésére. S hogy ki meddig vesztegelt a köztes lét vizein,
az már lelkekként változott. Minél tovább akarja egy lélek
felügyelni hátrahagyott szeretteit, tárgyait, annál jobb hajóra van
szüksége.
Ahogyan egyre több gyermek születik Velence városában, úgy
lesz idővel több az elhalálozás mind több munkát kínálva a
mesternek, s később a fiának, mert Marco Cavagnis, ha majd az
élet túloldalán lesz, ott is az apja nyomdokaiban fog lépkedni.
Marco Cavagnis számára nem létezett élő és holt, mert mind
a két birodalom nyitva állt előtte. Ugyanolyan készséggel tett
eleget az apja általi megbízatásoknak, mint a földi életet élő
felkérőknek, munkaadóknak. Úgy élt meghalt szülei és szolgálói
szellemével, mintha azok hús-vér emberek lettek volna, mert

46
nem tudott különbséget tenni Hádész országa és a valóságos
világ között. Amíg szerettem, addig én is azt láttam, amit ő, de
mostanra már csak a halandóknak szánt külsőségeket
érzékelhettem.
Míg korábban úgy véltem, hogy donna Serena bizonyosan
mond értem, vagy legalábbis parázna viselkedésem miatt
üdvözítő imákat, most úgy gondoltam, hogy talán az lesz a
legjobb, ha én mondok őérte és a Cavagnis családért.
***

— Hogy a csudában nem vetted észre, hogy egy szellemek

lakta házban udvaroltatsz magadnak? — kérdezte Dariussa
jósnő, amikor megosztottam vele Marco Cavagnis történetét.
— Miért? Neked eszedbe jutna, hogy az az ember, akivel
éppen társalogsz, az csak egy szellem?
— Tulajdonképpen nem feltétlenül. — ingatta fejét a jósnő.
— Sajnos ez az ára a tisztán látás képességének, mert
összefolyik a hús-vér valóság az árnyak birodalmával.
— Na, látod! — mondtam diadalmasan. — Ezért is dugják
időnként bolondokházába a mifélénket. Ez a földi világ le van
egyszerűsítve az öt érzék világára, de aki finomabb észlelésekkel
bír, az előtt megnyílik a létezés száz és száz csodája.
— Ez így van. — bólogatott Dariussa, — de mond csak,
milyen rontás volt Marco Cavagnison?
— Az tulajdonképpen nem is az övé volt. — kortyolgattam
elgondolkozva a varázslónő ízletes tejszínhabos kávéját. — Jó

47
gyermekként bevállalta a szülei átkos terhét, akik egész földi
életükben csak arra készültek, hogy beteljesítsék a jövőjükbe
vésett közös halált, s lányuk értelmetlen távozását, amit egy
bolond vénasszony jósolt meg nekik. Ha Marco nem születik
meg, és szerető gyermekként nem veszi át édesanyja
gyötrődésének egy részét, akkor donna Serena még addig sem
élt volna, mint ameddig sikerült neki. Ám a leánya miatti állandó
aggódás és félelem szellemként sem hagyta nyugodni, így Marco
tovább vitte anyja keresztjét. Valójában nővére halála oldotta
fel, amikor donna Serenanak már nem volt miért aggódnia, neki
pedig már semmit sem kellett átvállalnia az anyai félelmekből.
— Hát, igen! Mindig bebizonyosodik, hogy Isten útjai
kifürkészhetetlenek. — sóhajtott fel a varázslónő.
— Ezt most miért mondod? Nem értelek. — néztem rá
csodálkozva.
— Én meg nem értem, hogy te miért nem érted? Marco
Cavagnist átok sújtotta, te pedig tisztító bűbájjal serénykedtél
körülötte mindaddig, míg az ok megszűnt, vagyis Agnese meg
nem halt.
— Erre így nem is gondoltam. — hüledeztem a felismeréstől.
— Bocsánat, nem akartam megrontani a napodat. — mondta
Dariussa ármányosan kuncogva, majd amikor újra
elkomolyodott, tovább kíváncsiskodott.
— Azt megnézted, hogy donna Serena és don Umberto miért
került átok alá?
— Nem — ingattam a fejem —, mert Marco Cavagnis
elbeszéléséből úgy vettem ki, mintha csak egy szélhámos
boszorka rakott volna bogarat az amúgy is félős donna Serena

48
fejébe, mely idővel átokká nőtte ki magát. Mint tudjuk,
mindenkivel pontosan az történik, amiben hisz. Mivel donna
Serena a félelemben hitt, nem csak ő maga élt rettegésben,
hanem a környezete is osztozott benne halálon innen és halálon
túl.
— Már pedig, én úgy érzem, hogy valami még történhetett
korábban.
— Hát, az lehet, mert ha minden átok megszűnt volna, akkor
a palazzo Cavagnis nem mutatna olyan gyászos képet, még ha
onnan is indulnak a velencei lelkek a túlvilágra. Az átok sajnos a
halál mindkét oldalán létezik, különben nem beszélhetnénk az
elátkozott lelkekről. Sőt, valószínűleg az ott útra kelő árnyak is
rontást visznek magukkal, különben nem onnan indulnának. Az
árnyak birodalmára is jellemző a mondás, miszerint hasonló a
hasonlót vonzza. Rontott hajósnak rontott az utasa. Különben
is, mi a fenének kellenének azok az erős vitorlások, ha nem
azért hogy ott ragadjanak a köztes lét vizein, mint don Umberto
és donna Serena. Egy egészséges lélek kiszáll a testéből, kitárja
szárnyait és felszáll a mennyek birodalmába.
— Jó, jó, igazad van, de ne feledkezz meg az óvó-védő
szellemekről, a segítő ősökről. — vetette közbe Dariussa.
— Azok a mennyországból is képesek visszatérni
szeretteikhez, ha a szükség úgy hozza, és azok boldogságban
élnek, soha nem szomorúak. A köztes világ lényei bárkáikban
vesztegelnek móka és kacagás nélkül. Egy szónak is száz a vége,
bizonyosan van még ott valami, de arra már nincs
megbízatásom. Pont elég volt Marco Cavagnist valamennyire

49
tisztára varázsolni, némi mosolyt csalni az arcára és Agnese
lelkét átemelni. Hidd el, nekem ott már nincs több dolgom! —
jelentettem ki határozottan, mert akkor még nem tudtam, hogy
a történetnek még koránt sincs vége.
***

Talán egy év is eltelt, s már szabadon éltem újra, mentesülve a

Cavagnis familia rám nehezedő terhétől, mígnem, egy éjszakán
arra ébredtem, hogy don Umberto áll az ágyam mellett. Csak
állt némán az éjjeliszekrényen égő aprócska mécses fényében,
megvárta, hogy felüljek és némileg észhez térjek, majd köszönés
helyett csak ennyit mondott:
— Evva lányom, arra szeretnélek kérni, hogy mentsd meg a
fiamat.
— Ó, Istenem! — sóhajtottam fel. — Mibe keveredett már
megint?
— Nem keveredett semmibe, csak nagyon boldogtalan. Én is
boldogtalan voltam egész életemben, s ő meg ezt viszi tovább
szülői jussként.
— Don Umberto, honnan veszi, hogy boldogtalan? Talán
mondta?
— Nem, nem mondta, de nagyon hasonlít rám, mind testben
és lélekben. Hidd el, ismerem őt! Egyre keskenyebb a szája, s
egyre jobban görbül lefelé, egyre keserűbbek a vonásai.
Ráadásul, amióta nem udvarol neked, még zárkózottabb lett,
kifejezetten boldogtalannak tűnik. Melletted nevetett,

50
szórakozni járt, kirándulgatott, jókat evett és ivott, de mára
bezárkózott, s jóformán soha nem hagyja el a szobáját. —
kesergett az öreg szellem.
— Nekem nem úgy tűnt, mintha boldogtalan lenne. Az
utolsó találkozásunkkor nevetgélt, a vitorlásairól mesélt,
egyszóval felszabadultnak látszott. — próbáltam hárítani az idős
lélekhajótervező felkérését.
— Pedig kell a segítséged! — makacsolta meg magát don
Umberto. — Abban a tudatban él szegény fiam, hogy sohasem
szeretted, és ez fáj neki, még mindig nagy a gyötrődése. Csak azt
mondd el neki, amit titokként őrzöl a szívedben.
Mielőtt csodálkozva visszakérdezhettem volna, hogy mégis
mire gondol, megszűnt a jelenés. Nevén szólítva megpróbáltam
visszahívni, de nem válaszolt többé.
— Na, ennyit a szellemet is elűző éjszaka égő mécsesről! —
zsörtölődtem félhangosan, mert tényleg bosszantott, hogy a
fény ellenére is felzavartak álmomból. Megigazgattam a
párnáimat, s mintha mi sem történt volna,14 tovább aludtam.
Másnap nem foglalkoztam az álmommal, egyszerű
üdvözlésnek tekintettem, és nem is akartam elmélyülni benne.
Ám don Umberto szelleme a következő éjjelen is felkeltett.
Ismét csak csendben álldogált, várva azt, hogy valamelyest
kitisztuljon a fejem és képes legyek figyelni a mondanivalójára.

14 Rontás, átok és hívatlan szellemlátogatás ellen este 11 órától legalább

hajnal két óráig gyertyának vagy mécsesnek kell égnie a fejtől nem messzebb,
mint egy méter. Az átkot ugyan nem szünteti meg, de az újabb támadásokat
távol tartja.

51
 — Kedves Evva, gyere tekints a Holdra! — szólított fel,
mire megbabonázva felálltam és az ablakhoz mentem.
Ahogy don Umberto fellibbentette a drapériát, az utolsó
szakaszban járó Hold nézett velem farkasszemet. Már csak egy
szeletkéje hiányzott a jobb felső sarkából ahhoz, hogy teljes
gömbölyűségében pompázhasson. Hagytam, hogy megigézzen,
fogva tartson, és világító arca remegő képeket közvetítsen.
Először csak egy sötét folt jelent meg az ábrázatán, mely lassan
három alakká rendeződött, majd egyre tisztábbá, élesebbé váltak
a figurák. A jelenetben saját magamat pillanthattam meg, amint
Marco Cavagnis a vállamra hajolva zokog, és don Umberto
mögöttünk állva szólít fel újra, hogy mondjam el a fiának a
titkomat. A kép halványodni kezdett mindaddig, amíg újra a
tiszta holdarc nézett vissza rám. Megfordultam, hogy kérdést
intézzek don Umberto szelleméhez, de már nem volt jelen.
Néhányszor megismételtem a nevét, hátha újra megjelenik, de
még csak hangban sem jelzett vissza a hívásomra.
Reggelizés közben jutott csak eszembe az éjszakai látogató és
a Hold arcában megmutatkozó látomás. Először álomnak
gondoltam, de minél tovább időztem a történeten, annál
valóságosabbnak tűnt don Umberto megjelenése és a holdbéli
látomás.
— Ha csak álom is volt, két egymást követő éjjelen jelent
meg ugyanaz az az elhalt lélek. Ennek bizony, oka lehet. —
morfondíroztam magamban.
Eltoltam magamtól a reggelit, mert elhatároztam, hogy a
kristálygömb segítségével majd felveszem don Umbertoval a

52
kapcsolatot, s üres gyomorral tisztábban érzékelhető a nem
látható világ.15
A szalonomba érve rozmaringfőzettel16 gondosan áttöröltem
a kristálygömbömet, majd harmadáig behúztam a mélykék
bársony sötétítőket, hogy sejtelmes félhomályt teremtsek a
munkámhoz. Leültem a gömb elé, s imára kulcsoltam a kezem,
hogy az égi kar segítsen a látomáskeresésben, nehogy nem
kívánt lélek mutatkozzék a kristályban vagy esetleg ott ragadjak
a szellemi kiránduláson.17 Miután segítő angyalkéz érintését
éreztem a vállamon, félig lehunyt szemekkel meredtem a
gömbbe.
— Don Umberto szelleme, kérlek, jelenj meg! — szólítottam
fel e képpen vagy tízszer a Cavagnis családfőt. Addig kántáltam,
amíg a gömb lassan szálló füstöt nem eregetett magából, majd
remegni és rázkódni kezdett, pontosan úgy, ahogyan a Hold
szokott, ha mondanivalója van a számomra. Tovább suttogtam
don Umberto nevét, s egyszer csak megjelent a gömb közepén.
Ugyanúgy nézett ki, mint az éjszaka, s ugyanolyan bánatos volt
az ábrázata is. Lassanként kisimultak a vonásai, egyre fiatalabbá

15 Minden érzékelés, legyen az látás, tapintás, hallás…stb. tisztábbá válik

egy alapos böjt vagy diéta után. Ugyanez a helyzet a harmadik szemmel való
látás, illetve a tisztán érzékelések esetében is.
16 A rozmaring „tisztává” teszi a varázslók eszközeit, vagyis törli az egyéb

„lenyomatokat”, melyek megzavarhatnák a szertartásokat.

17 A szellemidézésnél nemcsak az lehet, hogy megjelenik egy testnélküli

szellem, hanem az is, hogy a spiritiszta utazik a szellem világába, idejébe. Ez

utóbbi esetnél előfordulhat, hogy a szeánszot vezető személy a másik
világban ragad, mely a valós világban elmeháborodottságnak van titulálva.

53
vált, majd a kép megállt a húszas éveinek a végén. Az öltözete is
negyven évvel ezelőttire változott. Egy hölgy árnyéka kezdett
kibontakozni mellette, akiről először azt hittem, hogy donna
Serena látomása lesz. Végül egy sötéthajú, szomorú szemű leány
jelent meg, akinek az arca piszkos volt, és a ruhája tépetten
lógott. Ők szótlanul álltak a remegő, füstölgő gömb fogságában,
én meg némán meredtem rájuk. Minél tovább néztem őket,
annál több mindent tudtam meg róluk. A fiatal hölgy don
Umberto első jegyese volt, aki a férfi hibájából veszítette el az
életét egy szerencsétlen lovas balesetben. Ezek után Don
Umberto sokáig nem mert udvarolni, mert a félelem befészkelte
magát a szívébe. Rettegett attól, hogyha egy nőt megszeret, azt
majd előbb vagy utóbb elveszítheti. Donna Serena szerelmének
már nem tudott ellenállni, inkább vállalta az örök szorongást,
mely megduplázódott, amikor leánygyermeke született. Félelme
valóra vált, amikor egy tengeri viharban végignézte, ahogyan
feleségét elnyelik a hullámok, majd hagyta, hogy őt is elsodorják.
Állandó kétségbeesését a túlvilágra is magával vitte, s
megragadva a köztes létben, tanúja lett leánya végzetének.
Büntetésül, mert életében és halálában is a rémületnek, nem
pedig Spes istennőnek18 állított oltárt, most szellemként végig
kell kísértenie a saját fia boldogtalanságát.
A hölgy képe elhalványodott, majd don Umberto arcvonása
öregedni kezdett, végül megállt az általam ismert koránál.

18 A remény istennője, akinek horgony a jelképe.

54
 — Mondd el neki a titkodat! — szólalt meg hirtelen a
szellemkép. — Mondd el azt a titkot, amit csak Te tudhatsz,
amit még soha senkinek nem mondtál el.
— Milyen titkot, don Umberto? Nem tudok semmiféle titkot!
Kérdésem megválaszolatlan maradt, mert don Umberto
látomása eltűnt a gömb füstölgésével együtt. Bárhogyan is
törtem a fejem, semmiféle titok nem jutott eszembe, ezért
kínomban a Tarot kártyámhoz fordultam. Egyetlen kártyát
húztam ki a szétterített lapokból, az Érmék négyesét, a
sértődöttség kártyáját, mely felett addig merengtem, míg rá nem
jöttem a don Umberto által jelzett titokra. Egyetlen dolgot nem
mondtam el soha Marco Cavagnisnak, mégpedig azt, hogy
igenis szerettem őt. Szerettem őt, de rendkívüli módon
bosszantott, hogy nem tervezett velem semmilyen jövőt. Akkor
nagyon bántóan hatottak rám a szavai, pedig, ha jobban
meggondolom, egy számomra megfelelő létezést kínált fel.
Időtlenségben élni és csak a boldog, felhőtlen pillanatokat
osztani meg egymással, miközben mindketten szabadon
gyakorolhatjuk örömet adó tevékenységeinket, akár
összeköltözés, házasság és gyermekáldás nélkül is. Én már
mindenen túl voltam, tehát valójában számomra egyik sem volt
fontos. Ráadásul a hivatásunk is azonos volt, mert mind a
ketten a láthatatlan világot kötöttük össze a láthatóval, csak
legfeljebb más eszközöket használtunk. Ő az árnyékos oldalon
volt többet, én pedig a tisztábbikon, míg ő a vitorlásaival
utaztatott, addig én a jóskártyáimmal tettem szellemi
kirándulásokat. Ám ezeket az igazságokat soha nem mondtam
el neki. Hiúságom felülkerekedett a józan eszemen, és inkább

55
szakítottam vele, még pedig úgy, hogy fájjon neki. Akartam,
hogy fájjon a szíve és gyötrődjön, s akaratom bűverővel hatott a
lényére. Átokból fakadt örök mélabúját a végezetig tartó
szerelmi kínszenvedéssé változtattam. Magamból pedig
kipusztítottam az iránta való érzelem legkisebb szikráját is.
Az együtt töltött röpke két év alatt annyi minden történt
velünk, ami másnak egy életre is elég lett volna. Ahogy ültem az
üveggömb előtt, egymás után peregtek lelki szemeim előtt a
közös emlékképek, jók, s rosszak egyaránt. Végül papírt
ragadtam, hogy valós érzéseimet, gondolataimat és
cselekedeteimet levélben osszam meg Marco Cavagnissal,
teljesítve don Umberto kérését, s megadva az esélyt fia
boldogabb földi életéhez.

* * * *

56
57
58
 Varázslatok, rítusok és szertartások
Álomfejtés
300.o./1.bek.; 337.o./3.bek. * 335.o./4.bek.; 373.o.3.bek.

Gyógyító eljárások
Átruházás és a szélnek adás mágiája 334.o./1.bek. * Betegség
ellen 128.o./1.bek. * Depresszió ellen 55.o./4.bek./9.sor *
Egészség egy teljes esztendőre 243.o./6.bek. * Elkábítás
373.o./3.bek. * Erőlehívás 186.o./2.bek.; 213.o./2.bek. *
Életmentő varázslat 128.o./2.bek. * Fertőtlenítés 368.o./4.bek.
* Gyógyítás bábuval 336.o./1.bek. * Gyógyító harmat
244.o./2.bek.; 245.o./5.bek. * Hét gyertyás gyógyító varázslat
129.o./6.bek. * Köszvény ellen 147.o./3.bek. * Nemi bajra
366.o./2.bek.; 368.o./3.bek. * Nyugodt pillanatokért
302.o./6.bek.; 363.o./4.bek. * Sebgyógyítás 160.o./1.bek. *
Szeplő és sötét bőr ellen 16.o./3.bek. * Torokgyógyítás
170.o./2.bek.

Halotti szertartások
83.o./1.bek. * 85.o./3.bek. * 86.o./3.bek. * A halál küszöbén
316.o./5.bek.-től

Láthatatlanná válás
223.o./3.bek. * 232.o./5-6.bek. * A láthatatlanná tévő repülőzsír
használata 306.o./1.bek.; 311.o./2.bek.

59
Látomás keresés
Amikor a szerelmi látomás valóra válik 242.o./4-5.bek. *
Holdnézés 13.o./3.bek.; 110.o./2.bek.; 229.o./1.bek. * Gyönyör
közben 33.o./3.bek. * Látomás a kristálygömbben 111.o. *
Szerelmi látomás keresés Szent György hajnalán 240.o./2.bek.-
től

Mágia bölcselet
A bódulatról 234.o./4.bek. * A gondolatok ereje 42.o./4.bek. *
A jövő „eljátszása” 151.o./3.bek. * A képzelet kisugárzása
28.o./5.bek. * A közös akarat ereje 184.o./2bek. * A „rossz”
célja 51.o./4.bek. * A sikeres varázslatról 228.o./5.bek.;
245.o./3.bek. * A tudat és tudattalan lélek együttműködéséről
56.o./2.bek. * Az érzékelésről 232.o./3.bek. * Az ösztönös
követésről 52.o./3.bek./6.sor * Befogadás kérés 186.o./3.bek. *
Ördögről, vámpírról 235.o./1.bek. * Tiszteletadás idegenben és
a rossz érzések ellen 189.o./2.bek. * Visszatérő feladatok
283.o./2.bek.

Rontás ellen
A 9 templomjárás rítusa 153.o./3.bek.; 156.o. * Betegség és
rontás ellen 128.o./1.bek. * Fürdéssel rontás ellen 70.o./3.bek.
* 90.o./2.bek.

Rontásvizsgálat
A rontás jelei 69.o./5.bek; 73.o./2-3.bek.; 74.o./1.bek.;
283.o./1.bek.; 353.o./1.bek.10.sor * Az igézetről 77.o./4.bek. *

60
Cigány rontásvizsgálat 286.o./5.bek. * Szenesvíz készítés
136.o./1.bek.

Rontó varázslatok
(A veszélyes végkifejletű varázslatok teljesség nélkül lettek
közzétéve.)
Almába rohasztás 327.o./2.bek. * A rontásról 60.o./3.bek. *
Árulók büntetése 15.o./2.bek. * Az erő visszavétele és a
megsemmisítés 325.o./2-3.bek. * Átruházás 334.o./1.bek. *
Cigány mágia 335.o./2.bek. * Keresztúti mágia 238.o./2.bek.;
335.o./2.bek. * Lélek a kő alatt 290.o./4.bek. * Megszüntető
varázslat 328.o./3.bek. * Szegénységre juttatás
332.o./3.bek./20.sor

Szellemekről, szellemidéző szertartások*

A kívánt férfi szellemének a megidézése 294.o./3.bek. *
Beszélgetés élő ember szellemével 124.o./2-3.bek. * Incselkedés
halott ember szellemével 254.o./2.bek.-től * Szellemek a köztes
létben 104.o./1.bek.; 235.o./1.bek. * Szellemekkel való
bánásmód 239.o./2-3.bek. * Szellemhez szóló szerelmi vallomás
és szellemidézés 249.o./1.bek.-től * Szellemidézés
269.o./3.bek.; 270.o./3.bek. * Szelleműzés 376.o./2.bek. *
Szerelmeskedés szellemmel 164.o./4.bek.

Szerelemről
32.o./3.bek. * 32.o./6.bek. * A szüzességről 41.o./2.bek. *
Hiúság és szerelem 113.o. * Valóra vált félelem 112.o. *

61
Szerelem egy előző életben 120.o./4.bek.; 145.o./2.bek.

Szerelmi mágiák
A kívánt férfi szellemének a megidézése 294.o./3.bek. * A
„megetetés” mágiája 264.o./3.bek. * Amikor a szerelmi látomás
valóra válik 242.o./4-5.bek. * Cigány szerelmi jövendölés
243.o./6.bek. * Holdanya szerelmi üzenete 134.o./2.bek. *
Készülődés bájoláshoz 264.o./2.bek. * Rózsaolaj varázslat
160.o./4.bek. * Szerelmi kötés 304.o./6.bek. * Szerelmi látomás
keresés Szent György hajnalán 240.o./2.bek.-től * Szerelmi
oldás 215.o.; 291.o./5.bek.; 294.o./1.bek.; 326.o./3.bek. *
Teleholdas varázslat 133.o./1.bek. * Termékenység mágia
56.o./6.bek. * Vágykeltő bájital 59.o./3.bek.; 202.o./3.bek.

Szex rítusok
A rítus technikája 56.o./4.bek.; 59.o.1-2.bek.; 152.o./3.bek. * A
vágy megpillantása 33.o./3.bek.

Tarot kártyáról, Tarot kártya olvasatok

18.o./6.bek. * 98.o./3.bek. * 112.o./2.bek. * 133.o./3.bek. *
173.o./5.bek. * 176.o./6.bek. * 231.o./4.bek. * 245.o./5.bek. *
265.o./2.bek. * 313.o./2.bek. * 365.o.

Telepátia
214.o.

62
Védelmi mágiák
A „ronthatatlan” „tiszták” 60.o./1.bek. * Az óvó-védő Reirossi
rózsafüzér 45.o./4.bek. * Fürdéssel rontás ellen 70.o./3.bek. *
Gyermek védelme 54.o./5.bek.; 55.o./2.bek. * Nehogy
bántódásod essék 98.o./4.bek.; 174.o./3.bek. * Szellemek ellen
109.o./5.bek. * Templomi tűzmágia 42.o./5.bek.

(Megjegyzés: Az utólagos tördelési munkák miatt a bekezdések

jelölése csak irányadó.)

* * * *

63
 Tartalomjegyzék

Mámor játék 7
Eltitkolt nemzetség 45
Boldogtalan árnyak 65
Capitano Ruggiero 117
Tévelygő gladiátor 133
Fekete bűbáj 147
Varázslat Szent György hajnalán 237
Kéjsóvár szellem 249
Boszorkány keresi ördög vőlegényét 283
Kedves Dariussa! 341
Két lélek egy testben 355
Varázslatok, rítusok és szertartások 387

* * * *

64
65
Éva Ilona royal sybilla (Evva Lena di Reirossi) elismert ezoterikus tanácsadó,
spirituális tanító és publicista, aki a magyar tündér mitológiáról és az európai
boszorkányságról végzett kutatómunkájával járult hozzá az ősvallásokról szóló
ismeretterjesztéshez.
Olasz származású felmenői által érdeklődésének egyik középpontjába az észak-
itáliai és a velencei okkultizmus, boszorkányság került. A keresztény és pogány
rítusok különleges összefonódásának értékes leírásait neki köszönhetjük,
melyeket elsősorban Tarot kártyavető tanokban, előadásokon, gyakorlati
szertartásokon, ismeretterjesztő filmekben, írásokban, könyvekben tett közzé.

66
 Evva Lena di Reirossi
Boszorkány
Voltam
Velencében
hivatalos oldal: http://boszorkanykonyv.gportal.hu

TÜNDÉRKÉPZŐ, Budapest 2015. * www.tunderkepzo.hu

www.evailona.hu * www.royalsybilla.hu
Minden jog fenntartva!

67