BARBARA TAYLOR

BRADFORD

A múlt ködében

magyar könyvklub®
 Barbara Taylor Bradford: Her Own Rules

HarperCollins Publishers, New York, 1996

Copyright © 1996 by Barbara Taylor Bradford

All rights reserved

Alapkiadás: Európa Könyvkiadó, 1997

Hungarian translation © Dezsényi Katalin, 1997

 Meredith Stratton a saját szabályai szerint éli az életét,
maga találja ki önmagát. Negyvennégy éves, sikeres,
vagyonos és még mindig gyönyörű, vonzó asszony. Egyedül
nevelte fel két gyermekét, akikkel kölcsönösen imádják
egymást. És végre, sok-sok év után, a szerelem is újra
beköszönt az életébe. És mégis, éppen ekkor, nyomasztó
álmok és rejtélyes eredetű rosszullétek kerítik hatalmukba.
Különös betegsége azzal kezdődik, hogy Angliában.
Yorkshire-ben, ahol tudtával sohasem járt még, egy' apátság
romjainál rátör az ismerösség, a déjà vu érzése. Legkorábbi
múltja homályba vész. Csak annyit tud, hogy hatéves
korától egy ausztráliai árvaházban nevelkedett, majd egy
rideg házaspár örökbe fogadta, és az ő nevüket viseli. Akkor
gyógyul meg, ha tisztába jön valódi személyazonosságával.
Meredith elszánja magát a kutatóútra – vissza a múltba, a
gyerekkorba, élete gyökereihez.
Mint tizenegy korábbi nagy sikerű regényében, Barbara
Taylor Bradford ezúttal is lebilincseli olvasóit és
megdobogtatja a szívünket. Mint annyiszor, most is olyan
nőalakot sikerül teremtenie, aki kivívja rokonszenvünket és
csodálatunkat. A történet változatos színhelyeken szövődik,
Connecticut festői tájától London. Párizs és New York
forgalmas utcáin át egy elbűvölő szépségű Loire menti
kastélyig, és titkokról szól, életben maradásról,
megváltásról, szeretetről és szerelemről.
A szerző a regény egyik színhelyén, az angliai Yorkshire
megyében. Leedsben született, most pedig New Yorkban és
Connecticutban él férjével, Robert Bradford filmproducerrel.
Regényeit 88 országban, 38 nyelven, több mint 54 millió
példányban adták ki, és tévésorozat is készült.
 Tartalom

ELŐJÁTÉK:
Múlt idő

ELSŐ RÉSZ:
Jelen idő

MÁSODIK RÉSZ:
Jelen idő, múlt idő

UTÓJÁTÉK:
Jövő idő
 ELŐJÁTÉK

Múlt idő

A gyermek a folyóparton, egy nagy sziklán kucorgott.

Könyökét a térdén, állát a keze fején támasztotta, s
rezzenetlen ült, tekintetét le nem vette a sötét víz felszínén
kerengő kacsacsaládról.
Távol ülő, nagy, szürkészöld szeme megilletődött,
parányi arcocskája komoly. De amint a kiskacsák
mókázását figyelte, időnként mosoly suhant át a szája
szegletén.
Ragyogó augusztusi nap volt.
Az ég áthatóan kék ívén sehol egy felhő, az aranyló nap
gömbje tökéletes, s ezen a balzsamos nyári délutánon
minden mozdulatlan. Egyetlen fűszál, egyetlen levél se
rezzent. Hang nem hallatszott más, csak a málló kőfalra
felfutott rózsák fölött köröző méhecske halk zümmögése, a
lefelé igyekvő folyó vizének csobbanása a tarka köveken.
A gyermek megbabonázva bámulta a folyó vadvilágát s
a látottak olyannyira lekötötték, hogy alig mozdult. Csak
akkor rezzent össze, s pillantott sietve hátra a válla fölött,
amikor a nevét kiáltották.
Azon nyomban talpra szökkent s visszaintegetett a
fiatalasszonynak, aki a folyóra néző kis ház hátsó ajtajában
állt.
– Mari! Gyere! Gyere be! – kiáltott az asszony, s közben
intett a gyereknek.
 Mari egyetlen szempillantás alatt kinyitotta a téglafalból
nyíló vaskaput, s már futott is végig az ösvényen, csak úgy
szedte a tömzsi kis lábacskáját.
– Mami! Mami! Megjöttél! – kiáltotta, s egyenest az
asszony kitárt karjai közé futott, majd’ nyakát szegte, csak
hogy mihamarabb odaérjen.
A fiatalasszony felkapta a kislányt, magához ölelte és
orrával a nyakához dörgölőzött. – Különleges meglepetést
hoztam teára – suttogta, majd elkomolyodva lenézett a
gyermek örömtől ragyogó arcába. – Azt hiszem, mondtam,
hogy ne menj le a folyóhoz egyedül Mari, mert veszélyes –
dorgálta a kislányt, de nagyon gyengéden, s éppoly
szeretetteljes hangnemben mint mindig.
– Csak kiültem a sziklára, mami, nem megyek közel a
vízparthoz – felelte Mari, s tekintetét anyjára emelte. –
Eunice megengedte, hogy figyeljem a kiskacsákat.
Az asszony nagyot sóhajtott. Aztán kiegyenesedett,
megfogta a gyermek kezét és bevezette a kisházba. Amikor
beértek, odaszólt a lányhoz, aki a konyha távoli sarkában
könyvet olvasott.
– Eunice, nem akarom, hogy Mari egyedül menjen ki a
folyóhoz, véletlenül megcsúszhat és beleeshet, s akkor mi
lesz, ha maga nincs a közelben? Észre se venné, hogy
történt valami. Ezt már számtalanszor elmondtam. Eunice,
hallja, amit mondok?
– Igen, Mrs. Sanderson. Sajnálom, többé nem fogom
egyedül leengedni Marit a folyóhoz.
– Ajánlom is – mondta Kate Sanderson higgadtan, de ha
nem emelte is meg a hangját, nem volt kétséges, hogy
bosszankodik.
Azon nyomban hátat fordított neki, teletöltötte a
teáskannát, a gázra tette és alágyújtott.
 A lány összecsapta a könyvét, és felállt. – Akkor most
megyek, Mrs. Sanderson, ha már nincs rám szükség.
Kate bólintott. – Köszönöm, hogy vigyázott a gyerekre.
– Jöjjek holnap? – kérdezte a kamasz lány komoran,
miközben átvágott a konyhán. – Vagy elvan nélkülem?
– Azt hiszem, igen. De megkérném, hogy jöjjön el péntek
délelőtt néhány órára. Akkor szükségem volna a segítségre.
– Itt leszek. Kilenckor megfelel?
– Nagyon jó – felelte Kate, s haragja ellenére
rámosolygott a kamaszlányra.
– Szia, Mari – mondta Eunice, és a kislányra mosolygott.
– Szia, Eunice – felelte Mari, és integetett neki apró,
tömzsi ujjaival.
Amikor magukra maradtak, Kate odaszólt az ötéves
kislánynak: – Eredj, moss kezet, Mari, ahogy jó kislányhoz
illik, aztán meguzsonnázunk.
A gyermek engedelmeskedett, fölment a fürdőszobába,
megmosta és megtörölte a kezét. Néhány másodperc múlva
visszatért a konyhába, a ház középpontjába, ahol a
legtöbbet tartózkodtak. Tágas, falusias helyiség volt. Volt
benne egy hatalmas, kőből épült kemence, mellette
régimódi tűzhely, a mosogató fölött rácsos ablak, a
mennyezet fagerendás s a kőpadlón élénk színű
rongyszőnyegek.
Meleg, barátságos, otthonos hely volt, ráadásul tiszta és
rendes. Mindennek megvolt a maga helye; a fazekak és
lábosok ragyogtak, s a frissen mosott függönyök mögött az
ablakok szikráztak a délutáni napfényben. Kate büszke volt
az otthonára s a gondosság meg is látszott mindenen.
Mari odaszaladt a helyiség közepén álló asztalhoz,
amelyet anyja fehér asztalterítővel borított és megterített a
teához, s felmászott az egyik egyenes támlájú faszékre.
 Türelmesen várakozott, amíg Kate térült-fordult, hozta
a szendviccsel, lángossal teli tányérokat, eloltotta a gázt a
fütyülő vízforraló alatt, s forró vizet öntött a barna
teáskannában várakozó tealevelekre. Kate esküdni mert
volna rá, hogy ebben a teáskannában sokkal jóízűbb lesz a
tea.
A gyermek szerette anyját, s imádata meg is látszott
rajta, amint tekintetével Kate minden mozdulatát követte.
Örült, hogy a mama otthon van. Kate a nap java részében
távol volt. Mari már akkor is vágyott utána, ha csak rövid
ment el. Anyja volt számára a világ. Az ötéves gyermek
gyönyörűnek látta Kate-et, szelíd arcát, szikrázó vörös-
arany haját, tiszta kék szemét és szerető szívét. Mindig
együtt voltak, valójában ők ketten elválaszthatatlanok
voltak egymástól, ezt kölcsönösen így érezték. Kate
mindenki másnál jobban szerette gyermekét.
Kate a gáztűzhely és a mosogató mellett álló konyhapult
mellett járkált, majd amikor végre leült Marival szemben,
így szólt: – Hoztam a kedvenc kolbászos zsömlédből a
városbeli péktől. Kapj be egyet, szívem, amíg még meleg.
Mari felragyogott: – Ó, mami, azt úgy bírom.
– Szeretem – javította ki szelíden Kate. – Nem azt
mondjuk, hogy „bírom’’ Mari, hanem hogy „szeretem”.
A gyermek elvette a kolbászos zsömlét, és lassan, de
annál nagyobb élvezettel enni kezdett. Amikor végzett vele,
pillantása még mindig éhesen a tányér szendvicsre esett.
Volt ott mindenféle – uborkás, füstölt kolbászos,
paradicsomos és tojássalátás. Mari szájában összefutott a
nyál, de mert anyja jómodorra tanította, nem vetette magát
mohón az ételre, hanem egy-két másodpercig várt, s közben
a tányérja mellé készített tejet kortyolta.
 Amikor úgy érezte, hogy eltelt egy kis idő, elvett egy
uborkás szendvicset, beleharapott, élvezte, hogy olyan
finom, ropogós.
Anya és gyermeke váltottak néhány keresetlen szót,
miközben az apró szendvicseket majszolták, de inkább
hallgattak, átadva magukat az étel élvezetének. Mindketten
farkaséhesek voltak.
Mari aznap nem kapott rendes ebédet, mert Eunice
odaégette, amit Kate készített, pedig csak fel kellett volna
melegíteni. A gyerekvigyázó benne felejtette a sütőben, ezért
össze is égett. Lekváros kenyérrel és egy-egy almával kellett
beérniük.
Kate azért volt éhes, mert egyáltalán nem ebédelt. Rótta
a közeli város utcáit, munkát keresett, és se ideje, se kedve
nem volt, hogy beugorjon az egyik kis kávéházba és
bekapjon valamit.
Kate a délutáni utolsó próbálkozása óta igencsak
reménykedett. Valószínűnek látszott, hogy a városka
legdivatosabb üzletében, a Paris Modes-ban alkalmazni
fogják. Épp eladót kerestek, és Kate úgy érezte, hogy az
üzletvezető szimpatikusnak találta. Azt mondta, jöjjön
vissza péntek délelőtt, akkor majd bemutatja az üzlet
tulajdonosának. És Kate-nek feltett szándéka volt, hogy az
adott időpontban megjelenik. Addig majd drukkol,
imádkozik, hogy végre rámosolyogjon a szerencse.
Amikor Kate végre jóllakott, felállt, és a kamrába indult.
A munkalehetőség gondolatára visszatért belé a remény, a
léptei könnyebbek voltak a szokottnál, miközben előhozta a
tál epret és a korsó tejszínhabot a kamrából.
Az asztalhoz vitte és elégedetten elmosolyodott, ahogy a
gyermek arcára kiült a boldogság.
– Jaj, mami, eper! – kiáltott Mari, s a szeme felragyogott.
 – Mondtam, hogy meglepetést hoztam – jegyezte meg
Kate, és jól megpúpozta gyümölccsel a kislány tányérját, a
tetejére tejszínhabot tett, majd vett magának is.
– De ilyen meglepetés csak különleges alkalmakkor
szokott lenni, mami. Ma is van valami különleges? –
kérdezte a gyermek.
– Lehet, hogy az lesz belőle – közölte Kate talányosan. S
hogy Mari arcán megjelent a kérdő pillantás, hozzátette: –
Egyébként olyan napokon is jólesik a meglepetés, amikor
nem történik semmi rendkívüli. Annál nagyobb a
meglepetés, nem igaz?
Mari nevetve bólintott.

Mint Angliában gyakorta megesik, a meleg délután hideg

estébe fordult.
Hat óra óta finom eső permetezett, s a folyót sűrű köd
ülte meg; aztán lassan belopózott a mocsárba és a mezőre,
körülölelte a kisházat, homályba borított mindent. A fák és
bokrok különös, új alakzatot öltöttek, félbemaradt
szörnyek, mesebeli lények öltöttek testet a kis ház ablakai
mögött.
Mari kivételesen örült, hogy jó melegen bebugyolálták az
ágyban. – Mami, mesélj – könyörgött, és még mélyebbre
csusszant a takaró alá.
Kate leült az ágy szélére, eligazgatta a takaróját, s
közben megjegyezte: – Mit szólnál, ha inkább egy verset
mondanék? Mindig azt mondod, hogy szeretsz verset
hallgatni.
– Mondd el azt, amelyik a varázslóról szól.
Kate elsimított egy világosbarna tincset a kislány
homlokából. – A varázs bódé-ra. gondolsz, kicsim?
 – Igen, arra – felelte a gyermek lelkesen, s közben
ragyogó szemét anyja csinos arcán legeltette.
Lágy, mézédes hangján Kate szavalni kezdett:

Sok bűvös holmit árul a varázsló;

Mit bódéja kínál, egyedülálló.
Van folyókacskaringa,
Hold sugara,
Mindenféle,, mintha ”,
Darab éjszaka,
Fél kilométer,
Reszketés, leveli,
Elefántvigyor, mely fülig ér fel,
Kígyósiklás, hányaveti
Álom, amire nem emlékszel,
Békák brekegése,
Szentjánosbogár-fényjel,
Kő, mely hullna, de mégse,
Kristályhópely és Virágról a harmat,
Barifarkbillenés,
Számai óralapnak.
De – ej, micsoda csoda! –
Nem kapható a tű foka.
Ilyenért ne fáradj hiába
A bűvös-bájos árudába.1
Amikor a végére ért, Kate a kislányra mosolygott, a
szemében csupa szeretet. Ismét félresimította a tincset Mari
arcából, majd megpuszilta az orra hegyét.
– Ezt szeretem mind közül a legislegjobban, mami.
– Mmmm, tudom kicsim, s elmondhatod, hogy a mai
napon a kedvenc dolgaidból szépen kijutott. És most ideje
aludni. Későre jár, gyere, betakargatlak megint…
imádkoztál már?
A gyerek a fejét rázta.
– Az imáról soha meg ne feledkezz, Mari. Én is
imádkozom. Minden este. Olyan kislány korom óta, mint
amilyen most te vagy.
Mari összekulcsolta a kezét, és lehunyta a szemét.
Óvatosan rákezdett: – „Én istenem jóistenem,
lecsukódik már a szemem, de a tiéd nyitva, Atyám, amíg
alszom, vigyázz reám. Ámen. És áldd meg a mamát, és
vigyázz reá.
És áldj meg engem, és vigyázz reám. És legyen jó lány
belőlem.”
Amikor a szemét kinyitotta, a kislány elszántan Kate-re
nézett. – Ugye, jó lány vagyok, mami?
– Hát persze hogy az vagy, drágám – felelte Kate. – A
legjobb lány vagy, akit ismerek. Az én kislányom. –
Odahajolt, megölelte és magához vonta a kislányát.
Mari az anyja nyaka köré kulcsolta a kezét, boldogan
egymásba csimpaszkodtak. De a meghitt pillanat után Kate
lazított a szorításán és visszaengedte Marit a párnára.
A gyerek fölé hajolt, arcon csókolta, és a fülébe súgta. –
Áldjon meg az Isten. Szép álmokat. Szeretlek, Mari.
– Szeretlek, mami.

Vastag kévében hatolt be a napsugár az ablakon,

ragyogással töltötte meg a kis szobát. Á szűnni nem akaró
napsütés felébresztette Marit. Hunyorogva kinyitotta a
szemét, míg hozzá nem szokott a verőfényhez, azután fölült.
Az ágy melletti kisasztalkán lévő órára pillantott, s mivel
nemrég tanulta meg leolvasni az időt, megállapította, hogy
mindjárt kilenc óra. Ez meglepte, anyja rendszerint sokkal
korábban kelt, jóval nyolc előtt már őt is szólította
reggelihez.
Kicsusszant az ágyból, anyja bizonyára elaludt,
gondolta, azzal áttrappolt az emeleti pihenőn, s be a mama
szobájába. Az ágy üres volt. Mari megkapaszkodott a
lépcsőkorlátban, s úgy, ahogy tanulta, óvatosan lement a
lépcsőn.
Újabb meglepetést okozott, hogy anyját a konyhában
sem találta. Legalábbis első pillantásra nem volt sehol.
Aztán ahogy körülkémlelt, egyszer csak megpillantotta a
földön, a tűzhely közelében.
– Mami! Mami! – kiáltotta, futva megkerülte az asztalt,
és az anyja mellett állapodott meg. Kate magatehetetlenül
hevert, a szeme lehunyva, az arca halálsápadt.
Mari látta, hogy a hálóinge véres, ettől annyira megijedt,
hogy egy pillanatig moccanni se bírt. Aztán lekucorodott, és
megfogta az anyja kezét. Hideg volt. Hideg, mint ajég.
– Mami, mami – jajveszékelt reszketeg hangon, félelme
nőttön-nőtt. – Mami, mi a baj?
Kate csak feküdt ott, nem felelt.
Mari megérintette az arcát. Éppoly hideg volt, mint a
keze.
A gyermek anyja mellett maradt néhány percig, a kezét
paskolta, az arcát simogatta, megpróbálta fölébreszteni, de
hiába. Könnyek szöktek a szemébe és folytak végig az arcán.
Félelemmel elegy aggódás tört rá, nem tudta, mitévő legyen.
Aztán eszébe jutott. Anyjától mindig azt hallotta: – Ha
valami baj van, ha segítség kell és én nem vagyok ott,
keresd meg O’Shea őrmestert. Ő biztosan tudni fogja, mi a
teendő. Ő majd segít.
 Nehezére esett ugyan magára hagynia az anyját, de
pontosan tudta, mit kell tennie. Ki kell mennie a főútra az
őrbódéhoz, ott megtalálja O’Shea őrmestert, a helyén.
Mari elengedte az anyja kezét, és fölszaladt a lépcsőn. A
fürdőszobába ment, kezet, arcot, fogat mosott, belebújt
pamutsortjába és felsőrészébe, amit előző nap viselt.
Felcsatolta a szandálját, és visszatért a konyhába.
Megállt Kate mellett, egy-két pillanatig lebámult rá, az
ijedség és aggódás minden eddiginél erősebben uralkodott
el rajta. Aztán sarkon fordult, és határozott léptekkel
kisietett a reggeli napsütésre.
Végigszáguldott a kerti ösvényen, ki a fákkal övezett
útra, egészen a főútig meg se állt. Azon a helyen állt az
őrbódé. Sötétkékre festették, és akkora volt, hogy szükség
esetén két rendőr is elfért benne – biztosította az ügyeletes
rendőr kényelmét. Volt benne telefon, folyóvíz és gázégő, ott
főzött magának teát a rendőr, ette meg a szendvicsét, írta
meg a jelentését, s telefonált az őrszobára, ha segítségre volt
szükség. Ezeket a rendőrbódékat szerte Angliában
mindenütt elhelyezték a stratégiai pontokon, kis- és
nagyvárosokban egyaránt, s az ügyeletes rendőrnek komoly
kényelmet biztosítottak, elsősorban éjszakai ügyelet vagy
rossz idő esetén.
Mire Mari elérte az őrbódét, már levegő után kapkodott.
De legnagyobb megkönnyebbülésére O’Shea őrmestert a
helyén találta. Ő segíteni fog, egészen biztos, gondolta,
miközben lecövekelt a rendőr előtt.
A rendőr az őrbódé ajtajában állt és cigarettázott.
Amikor Marit meglátta, elhajította a cigarettát és
rátaposott.
Amint alaposabban szemügyre vette a lihegő gyereket,
felfedezte szemében a rémületet, és nyomban tudta, hogy
valami nagy baj történt. Lehajolt, megfogta a kislány kezét,
és belenézett a könnyáztatta arcába. – Mi történt, kicsi
Mari? – kérdezte gyöngéden.
– A mami – kiáltotta Mari, és a hangja egyre feljebb
csúszott. – Fekszik a konyhakövön. Nem tudom
felébreszteni.
– Azzal sírva fakadt, pedig annyira igyekezett bátornak
mutatkozni. – És véres. A hálóinge.
O’Shea őrmester születésétől fogva ismerte Marit, tudta,
milyen jó kislány, gondos neveltetést kapott, és egészen
biztosra vette, hogy a gyerek nem tréfál, nem is túloz. S a
kislány egyre növekvő izgatottsága önmagában is
meggyőzte arról, hogy valami nagy baj történhetett a
Hawthorne-lakban.
– Várj csak egy percet, Mari – mondta, azzal belépett az
őrbódéba. – Mindjárt hazamegyünk, és megnézzük, mit
tehetünk. – Beszólt az őrszobára, azon nyomban mentőt
hivatott a Hawthorne-lakhoz, becsukta a bódé ajtaját és
belakatolta.
Lehajolt, ölébe kapta a gyereket s közben igyekezett
megnyugtatni, lecsillapítani.
– Nos, kicsim, már indulunk is hozzátok, hadd lássuk,
hogy van a mama, és egész biztosan rendbe teszünk
mindent.
– De meghalt! – zokogott Mari. – A mami meghalt!
 ELSŐ RÉSZ

Jelen idő

Meredith Stratton irodája hatalmas, a belvárosra néző

panorámaablakánál állt, és a szeme elé táruló ragyogó
látványban gyönyörködött. A manhattani felhőkarcolók
véget nem érő sokasága minden alkalommal rabul ejtette,
de aznap este valahogy még a szokásosnál is
lenyűgözőbbnek tűnt.
Januári este volt, 1995 legelején, az ég tintafekete és
kristálytiszta, apró csillagokkal telepettyezve. Ráadásul
telihold világított. Egy hollywoodi színpadtechnikus se
állíthatta volna be jobban, gondolta Meredith, a természet
egyszerűen utánozhatatlan. Ezután azonban kénytelen volt
elismerni, hogy az égig érő felhőkarcolók és a város
építészeti jellegzetességei veszik le annyira a lábáról.
Az Empire State Building még mindig a karácsonyi
csiricsáré élénk pirosban és zöldben ragyogott; mellette,
kissé balra a jóval megfontoltabb Chrysler Building karcsú
art deco csúcsát csupán fehér fények világították meg.
Mint mindig, most is ez a két nevezetes épület uralta a
látképet, de aznap este mintha a szokottnál is élénkebben
viliózott volna minden, határozottabb körvonalakkal
rajzolódott volna ki az éjszakai égbolton.
 – Nincs még egy hely a világon, amely New Yorkhoz
volna fogható – mondta Meredith hangosan.
– Egyetértek.
Meredith sarkon penderült, és a helyettesével, az irodája
ajtajában álló Amy Brandttal találta magát szemközt.
– Megijesztettél, hogy így a hátam mögé lopakodtál –
mosolyogott el Meredith, majd visszafordult az ablakhoz.
– Amy, gyere, nézd. Ettől a várostól egyszerűen eláll a
lélegzetem.
Amy becsukta maga mögött az ajtót, és átvágott a
szobán. Apró termetével, fekete hajával épp ellentéte volt a
magas, szőke Meredithnek. Amy érezte is, hogy szinte
eltörpül a főnöke mellett, aki mezítláb volt százhatvannégy
centi magas. De mivel az esetek nagy részében magas sarkú
cipőt viselt, Meredith többnyire magasabbnak látszott
mindenkinél. Ez valamelyest megvigasztalta Amyt, nem
érezte magát annyira törpének.
Amy kitekintett az ablakon, és megjegyezte: – Igazad
van, Meredith, Manhattan valóban szenzációs látvány,
szinte valószínűtlen.
– Az ég valahogy tisztább a szokottnál, pedig milyen
sötét – jegyezte meg Meredith. – Felhő egy szál se, s a város
fényei csodásán ragyognak…
A két nő álldogált még néhány másodpercig és kibámult
az ablakon, majd Meredith elfordult, és miközben
megindult az íróasztala felé, így szólt: – Csak szeretnék
átfutni veled még néhány dolgon, aztán mehetsz haza, Amy.
– Az órájára pillantott. – Már hét óra. Sajnálom, hogy ilyen
sokáig benn tartottalak.
– Semmi baj. Ráadásul egy hétig nem leszel itt, én meg
addig nyugodtan lógázhatom a lábomat.
 Meredith elnevette magát, és tökéletes ívű szőke
szemöldöke a magasba szaladt. – Ha te egyszer a lábadat
lógáznád, az csodaszámba menne. Hisz kész munkafaló
vagy.
– Én ugyan nem, az inkább te vagy, nagyságos
főnökasszony. Első osztályú, díjnyertes példány.
Meredith mély, zöld szeme körül apró ráncok jelentek
meg, miközben újból elnevette magát, majd maga elé vont
egy halom dossziét, és kinyitotta a legfelsőt, tekintetét
végigfuttatta a számoszlopokon, és néhány másodpercre
elmerengett.
Végre felnézett. – Amy, egy hétnél tovább leszek távol.
Legalább két hétig. Jó sok dolgom van Londonban és
Párizsban. Agnes mindenáron meg akarja venni azt az öreg
kúriát Montfort-L’Amauryban, márpedig tudod, hogy ha
egyszer elszánja magát valamire, olyan, mint a kutya,
amelyik megkaparintotta a csontot. Ez a ház azonban igen
szoros együttműködést igényel.
– A fényképek alapján az az érzésem, hogy az ingatlan
gyönyörű, és a mi céljainknak tökéletesen megfelel –
kockáztatta meg Amy, majd megkérdezte: – Vagy neked
váratlanul megváltozott a véleményed?
– Nem, egyáltalában nem. S amit mondasz, azzal
tökéletesen egyetértek, a Havens számára ideálisnak tűnik.
Egyes-egyedül az aggaszt, hogy mennyit kell ráköltenünk
ahhoz, hogy az öreg házat kényelmes fogadóvá alakítsuk át,
amelyben minden modem alkalmatosság az igényes, mi
több, elkényeztetett vendég rendelkezésére áll. Ez a
legalapvetőbb kérdés. Ismered Agnest, ha az anyagiakra
kerül sor, meglehetősen homályos tud lenni. Olyan
apróságok, mint a vadonatúj vízvezeték-hálózat költsége,
nem igazán tartoznak az érdeklődési szférájába. Gyanítom,
hogy a gyakorlati érzéke a nullához közelít.
– Ugyanakkor csupa képzelőerő, kivált, ha fogadókat
kell felhajtani.
– Való igaz. És többnyire az én fejem fáj a vezetékhálózat
cseréje miatt.
– A belső berendezésről nem beszélve. Arról se feledkezz
meg, Meredith. Tudom, milyen szívesen tervezed ezeket a
fogadókat, mennyire a személyes ízlésed szerint, a
legapróbb részletekig.
– Azt a részét a dolognak valóban kedvelem. Viszont a
költségeket nem hagyhatom figyelmen kívül, kivált
manapság. Agnes már nem tud az üzletbe befektetni, tehát
az új ingatlan megvételében, valamint az átalakítás
költségeiben nem lesz érdekelt. S ugyanez vonatkozik
Patsyre Angliában, anyagilag ő se tud beszállni. Magamnak
kell előteremtenem a pénzt. És elő is fogom. Agnes és Patsy
egészen megkönnyebbültek, amikor közöltem, hogy az ügy
anyagi részét vállalom, de kénytelen leszek minden
eddiginél szorosabbra fogni a gyeplőt, már ami az
átalakítási munkálatokat illeti.
– Biztos vagy benne, hogy folytatni kell az új fogadók
beszerzését Európában? – kérdezte Amy. Ez idáig nem
tudta, hogy az anyagi terhek mind Meredithre hárulnak, s
a hangjából határozottan kiérződött az aggódás.
– Hogyne, természetesen. Meg akarom venni mindkét
ingatlant. Újabb fogadókat kell szereznünk, ha ki akarjuk
terjeszteni a hálózatot. Nem mintha túlontúl nagyra
akarnám felfejleszteni a társaságot. Szerintem hat hotel
elég, legalábbis ennyit még könnyedén eligazgatok, ha
Agnes kezében van a francia és Patsyében az angol részleg.
 – Hat hotel – ismételte meg Amy, és kérdőn nézett rá. –
Ezt célzásnak vegyem?
Meredith értetlenül nézett vissza. – Nem tudom, mire
gondolsz.
– Azt mondtad, hat fogadót még könnyen eligazgatsz, de
a két új európai szerzeménnyel együtt valójában hét lesz, az
itteni hárommal együtt. Arra gondoltál, hogy netán az
itteniek közül adod el az egyiket?
– Valóban foglalkoztat a gondolat – ismerte el Meredith.
– A Silver Lake fogadó hozná a legtöbb pénzt – jegyezte
meg Amy. – A három közül az megy a legjobban.
Meredith Amyre bámult.
Hirtelen ugyanaz a fájdalom hasított a szívébe, mint egy
hete, amikor Henry Raphaelson, a bankár barátja és
pénzügyeinek kezelője hasonlóképp nyilatkozott, miközben
együtt ebédeltek a „21-es”-ben.
– A Silver Lake-et képtelen volnék eladni – nyögte ki
végül Meredith. Ugyanezt mondta Henrynek is.
– Megértlek.
Dehogy értesz, gondolta Meredith, de nem szólt. Csupán
lehajtotta a fejét, a papírlapra nézett, tanulmányozta a
csődtömeget, a Monfort-L’Amaury kúria helyreállítási
költségeit, de nem igazán összpontosított a számadatokra.
Gondolatai a Silver Lake fogadó körül keringtek.
Fogalma sincs senkinek, hogy valójában mit jelent neki,
még a fia meg a lánya se sejti, akik pedig mindketten ott
születtek. Silver Lake mindig a mennyország volt Meredith
számára, életében az első biztos menedék, az első igazi
otthon. Jack és Amelia Silver pedig, a két tulajdonos, az első
emberpár, akiktől életében először kapott kedvességet. Úgy
szerették, úgy dédelgették, akárha a kishúguk volna,
felnevelték, kifejlesztették az adottságait – bátorították,
csiszolták az üzleti érzékét, s elismeréssel adóztak a
tehetségének.
Tőlük tanult szerénységet, kedvességet, méltóságot és
bátorságot.
Jack és Amelia. Belőlük állt a családja. Egy pillanatig
kristálytisztán látta őket maga előtt. Az első emberi lények,
akiket szeretett. Előttük nem volt kit szeretnie. Kivéve
Spint, a kiskutyát, de még azt is elvették tőle, alighogy
összeszoktak.
A Silver Lake szerves része volt Meredith lényének –
testének, lelkének egyaránt. Tudta, hogy soha, semmilyen
körülmények között el nem adná.
Meredith mély lélegzetet vett, s mellkasában a fájdalom
lassan szűnni kezdett. Tekintetét fölemelte a papírról,
Amyre nézett, és könnyedén odavetette: – Elképzelhető,
hogy a Hilltopsra találok vevőt. Ezért készülök
Connecticutba ma este.
Amy meglepődött, de a közlést egyetlen biccentéssel
nyugtázta. – És a Fem Spindle? Nem gondolod, hogy a
vermonti fogadóért többet kapnál, mint a Hilltopsért?
– Az az ingatlan kétségkívül sokkal értékesebb, Amy,
való igaz, hogy milliókat ér. Csak épp vevő kell rá, valaki,
aki meg akarja venni. Különben nem érdemes foglalkozni
vele.
Amy bólintott.
Meredith folytatta. – Blanche tudja, hogy ma este
fölmegyek. A Silver Lake-ben fogok aludni, semmi értelme,
hogy egyetlen éjszakáért rendbe hozza a házat. Jonas ott
marad, és holnap reggel kocsival továbbvisz Sharonba, ahol
az állítólagos vevőkkel találkozom. A hilltopsbeli találkozó
után nyomban visszajövök a városba, és az előzetes
terveknek megfelelően szombaton indulok Londonba.
 Meredith megfogta a dossziét, és Amy kezébe nyomta. –
Itt vannak a megírt levelek, aláírtam mindet, meg van benne
egy halom csekk Loisnak. – Hátradőlt a széken. – Nos, azt
hiszem, ez minden – fejezte be végül.
– Nem… van még egy e-mailed is, Meredith.
Meredith megpenderült, a széke mögötti keskeny
asztalon álló számítógép képernyőjére bámult.

1995. jan. 5. csüt.

Drága Mami,

Kösz a csekket. Jókor jött.

Jó utat. Csapj le
rájuk. Hozd a lóvét.
Millió csók

JON

– Na, ez a gyerek aztán elbánik a szavakkal – rázta a fejét

Meredith sokatmondón. De magában mosolygott, midőn
huszonegy éves fiára, Jonathanra gondolt, aki mindig meg
tudta nevettetni. Nagyszerű gyerek lett belőle. Akárcsak a
nővéréből. Meredith e tekintetben igen szerencsésnek
mondhatta magát.
Amint irodájában magára maradt, Meredith a francia
partnerétől érkezett árkalkulációt kezdte tanulmányozni.
Kissé sokallotta, s arra gondolt, hogy Agnes, ha
átalakításról van szó, nem rendelkezik túlontúl nagy
gyakorlati érzékkel. Biztosan le lehet faragni belőle
valamennyit, vonta le a végkövetkeztetést.
 Agnes D’Auberville-lel már nyolc éve állt üzleti
kapcsolatban, és partneri viszonyuk igen sikeresnek
bizonyult. Jól kijöttek, mintegy kiegészítették egymást, és
Agnes ingatlanvásárlási szimata mindig eredményre
vezetett. Hosszú kendőivel, földet söprő szoknyáival
született bohém volt, de igen stílusos.
Agnes vezette a Havens Rt. párizsi irodáját, és ő látta el
a kettejük tulajdonában lévő Loire menti kastélyhotel
felügyeletét. Anyagilag képtelen volt beszállni a monfort-l’a-
mauryi kúria megvételébe, bár minden igyekezetével az
ingatlan megszerzésén fáradozott. – Nem fogod megbánni,
Meredith, hidd el, jó befektetés a társaságnak – mondta
Agnes aznapi telefonbeszélgetésük során.
Meredith tudta, hogy így is van. Tudta azt is, hogy egy
bájos fogadó mindössze negyvennyolc kilométerre Párizstól,
ahonnét Versailles könnyen elérhető, ráadásul a
ramboullet-i erdő közepén, biztos siker, kivált, ha jó étterem
üzemel benne.
Agnes azt állította, hogy máris felhajtott egy ragyogó
konyhafőnököt, valamint egy nagyszerű építészt, aki
tökéletesen át fogja alakítani a kúriát kényelmes fogadóvá.
Ami Patsy Cantont, az angol partnerét illeti, akivel már
tíz éve dolgozik együtt, egyvalamiben kicsit más a helyzet.
Patsy a véletlen folytán akadt rá a két, már átalakított
fogadóra. Esküdött rá, hogy mindkettő nagy fogás.
Az egyik Keswickben volt, a cumbriai tavak legszebb
pontján; a másik a yorkshire-i völgyvidéken, két püspöki
város, York és Ripon közelében. Mindkettő a külföldi
turisták kedvenc helye. Az ilyen fogadó a már kialakított jó
hírnevével minden bizonnyal megéri a befektetést.
Sajnos Patsy ugyanazzal a gonddal küszködött, mint
Agnes. További anyagi forrásokra nem támaszkodhatott.
Egész vagyonát befektette a Havens Rt.-be; a szüleitől
kapott örökséget a Haddon Fieldsbe fektette, a Havens
cotswoldi fogadójába.
Amiként Agnes Párizsból, Patsy Londonból, a Havens
ottani kis irodájából látta el a Haddon Fields irányítását. Az
irányítás és a reklám volt a fő erőssége.
Meredith az előtte álló feladatok gondolatára
felsóhajtott. Nem mintha megoldhatatlanok lettek volna
ezek a feladatok, nyilvánvaló volt, hogy a két új fogadó
nagymértékben fel fogja lendíteni a társaság működését.
A terjeszkedés az ő ötlete volt, egyedül az övé, s el volt
rá szánva, hogy végig is csinálja, végtére is az ő kezében van
a Havens részvényeinek többsége és az irányítás. Elvégre az
ő cége, tőle függ, hogyan működik.
Henry Raphaelson a hét elején közölte vele, hogy bankja
kölcsönzi neki azt az összeget, amire az új ingatlanok
megszerzéséhez szüksége van. A Havens már működő
fogadói képezik a kölcsön biztosítékát. De a Silver Lake
fogadó ezek között nem szerepelt. Henry, bár némiképp
vonakodva, de tudomásul vette Meredith kikötését, mivel az
asszony meggyőzte, hogy a Hilltops eladására hamar sort
kerít. S ha igaz, megy is majd minden, mint a karikacsapás.
Kis szerencsével Elizabeth és Philip Morrison holnap
nyilatkozik. Hát persze hogy nyilatkozik, mondta magában
Meredith, az örök optimista.
Hátralökte a székét, felállt, és a szemközti falnál álló
lakkozott konzolhoz ment, ahová korábban az aktatáskáját
letette.
Ha magas volt is, rendkívül formás, nőies alkat, a lába
hosszú. Kecsesen, fürgén mozgott, a mozdulatai is sietősek
– az egész jelenség csupa tetterő, csupa energia.
 A negyvennégy esztendős Meredith lényegesen
fiatalabbnak látszott a koránál. Ez elsősorban vitalitásának
és pezsgő személyiségének volt köszönhető, valamint
fiatalos arcának, sápadt szőke, lányos apródfrizurájának,
mely jól keretezte kissé szögletes, határozott vonásait és
megkapó, zöld szemét.
Ha mégoly csinos volt is, elsősorban kellemes modora,
megnyerő, természetes bája ejtette rabul az embereket.
Rendkívüli jelenség volt, aki maradandó benyomást tett
mindenkire.
Meredith az acéllábakon álló üveglapos íróasztalhoz
vitte az aktatáskát, s belerakta a dossziékat meg a többi
iratot, amelyeken egész nap dolgozott. Becsukta, lerakta a
földre, majd felvette a telefont, és feltárcsázta a lányát.
– Én vagyok – mondta Meredith, amikor Catherine
fölvette.
– Szia, mami! – üdvözölte Catherine, aki anyja
hangjának hallatán őszintén felderült. – Mizujs?
– Minden a legnagyobb rendben. Szombaton megyek
Londonba és Párizsba.
– Jó neked! Veled mehetek?
– De még mennyire! De jó volna. Tudod, hogy nagyon
örülnék, kicsim.
– De nem mehetek, mami, hiába, hogy szívesen
lődörögnék veled Párizsban. El kell készülnöm az
illusztrációkkal Madeleine McGrath új gyerekkönyvéhez, és
még vár rám egy csomó könyvborító. De hát álmodozni csak
szabad, nem igaz?
– Hogyne, természetesen. És nagyon örülök, hogy olyan
jól mennek a dolgaid. De ha hirtelenében úgy döntenél,
hogy mégis kiruccansz, szólj Amynek. Majd ő foglal neked
helyet, s mire annyit mondanál, hogy Jack Robinson, már
kezedben is a repülőjegy.
Catherine felnevetett. – Ezt évek óta nem hallottam,
utoljára talán gyerekkoromban. Egyszer elmesélted, hol
tanultad, de már nem emlékszem. Különös mondás.
– Valóban az, és Ausztráliában tanultam, még
gyerekkoromban. Azt hiszem, eredetileg angol szólás, és a
bevándorlók vitték magukkal. Az ausztrálok eltanulták, és,
gondolom, beépült a nyelvükbe. Afféle szlenggé vált.
– Ahá, emlékszem már, és azt is elmondtad, hogy azt
jelenti, hogy egy szempillantás alatt.
– Ami azt illeti, még annál is rövidebb idő alatt – mondta
Meredith együtt nevetve a lányával. – Nos, fontold meg, hogy
nem volna-e mégis kedved Párizshoz vagy Londonhoz.
Tudod, mennyire szeretek veled utazni. Mi az ábra
Keithszel?
Catherine nagyot sóhajtott. – Fantasztikus… nyam,
nyam.
– Mintha boldog volnál, Cat.
– Ó, az is vagyok, mami. Imádom.
– Kezd komolyra fordulni a dolog?
– Nagyon is. – Catherine a torkát köszörülte. – Mami, azt
hiszem, hamarosan megkéri a kezemet.
A másodperc törtrészéig Meredith döbbenten hallgatott
a vonal végén.
– Mami, itt vagy?
– Igen, kicsim.
– Nincs kifogásod… ugye?
– Persze hogy nincs. Nagyon kedvelem Keithet, csak egy
pillanatra meglepődtem. Hamar jutottak idáig a dolgok…
úgy értem, nem is ismered olyan rég.
– Hat hónapja. Az elég, nem?
 – Gondolom, igen.
– Tulajdonképpen első látásra egymásba szerettünk –
mondta Catherine. – Igazi coup de foudre volt, ahogy a
franciák mondanák.
Meredith mosolyogva hallgatta. – Igen, jött mint a
villámcsapás… tudom, mire gondolsz.
– Te is így voltál apámmal?
Meredith tétovázott. – Nem igazán, Cat… Vagyishogy
tulajdonképpen igen. Csak sokáig magunknak se vallottuk
be.
– Nos, hogy is tehettétek volna, nem igaz? Mármint az
adott körülmények között. Pokoli lehetett.
– Nem, bármilyen különös, de egyáltalán nem volt az. Na
mindegy, régi mese ez már, nem érdemes újra belemenni.
– És amikor Daviddel megismerkedtél, az coup de foudre
volt?
– Nem – mondta Meredith, és évek óta ekkor gondolt
először Jonathan apjára. – Szerettük egymást, de nem volt
az… nem volt észveszejtő szerelem.
– Azt hiszem, ezt mindig is sejtettem. Nos, mi
észveszejtőén szeretjük egymást Keithszel, s ha megkéri a
kezemet, nyilvánvalóan igent fogok mondani. Ugye,
egyetértesz, mami? – kérdezte ismét.
– Teljes mértékben, kicsim, s ha netán addig kerül szóba
a dolog, amíg én Párizsban vagy Londonban vagyok, ugye,
azonnal értesítesz?
– De még mennyire. És mibe, hogy nagymama leszel,
mielőtt még annyit mondhatnál, hogy… Jack Robinson –
kacagott Catherine.
– De ugye nem vagy állapotos, Cat? – kérdezte Meredith.
– Ne butáskodj, mami, már hogy volnék. De alig várom,
hogy gyerekem legyen. Mielőtt még túl vén leszek.
 Meredith elnevette magát. – Hát ez röhej, hisz csak
huszonöt éves vagy.
– Tudom, de fiatalon akarok gyerekeket, ugyanúgy,
ahogyan te.
– Te már gyerekkorodban is igazi kis tyúkanyó voltál.
De, kicsim, most mennem kell. Ma este Jonas visz fel kocsin
a Silver Lake fogadóba. Holnap a Hilltopsban van egy
megbeszélésem. Holnap este New Yorkban leszek,
amennyiben szükséged van rám. Jó éjt, Cat. Szeretlek.
– Én is szeretlek, mami. Add át üdvözletemet Blanche-
nak és Pete-nek. És ide hallgass, vigyázz magadra.
– Vigyázni fogok. Holnap beszélünk. Ég áldjon.
Miután letette, Meredith egy-két másodpercig csak ült
az íróasztal előtt, gondolatai a lánya körül keringtek. Hát
persze hogy Keith Pearson meg fogja kérni a kezét,
méghozzá hamarosan. Meredith egészen biztos volt benne.
Még ebben az évben meglesz az esküvő. Arca felragyogott a
gondolatra. Catherine-ből gyönyörű menyasszony lesz, és ő
felejthetetlen esküvőt fog rendezni a lányának.
Meredith felállt, az ablakhoz ment, és kibámult
Manhattan felhőkarcolóira. New York, motyogta maga elé,
ez a város az otthonom. Milyen messze van az ausztráliai
Sydneytől… milyen messze kerültem onnét minden
tekintetben. Fogtam a rettenetes életemet, és a visszájára
fordítottam. Új életet teremtettem magamnak. Fogtam a sok
kínszenvedést és bánatot, és azokból építkeztem… azoknak
a pilléreire alapoztam erős váramat, ugyanúgy, ahogy a
velenceiek is leverték cölöpjeiket a homokzátonyba. És
egyes-egyedül csináltam… nem, nem egészen egyedül. Jack
és Amelia segített.
Meredith tekintete körbejárt az elegáns helyiségen,
amely a halványszürke, levendulakék és ametiszt
különböző árnyalataival volt berendezve. Megállapodott a
dús selyemdrapérián, a bársonyon, amellyel a kanapét és a
székeket vonták be, a modem bútorzat fényes lakkozásán,
Taurelle, Epko és Guy Wiggins francia és amerikai modem
impresszionista festményein.
Úgy nézett körül, mint aki életében először jár itt, friss,
tárgyilagos szemmel, s lehetetlen volt nem elgondolkodnia
azon, vajon mint szólna mindehhez Jack és Amelia…
hogyan vélekednének mindarról, amit ő véghezvitt.
Oly hirtelenséggel törtek rá az érzelmek, hogy a torka is
elszorult, visszalépett az íróasztalhoz és leült, tekintete
megállapodott az ezüstkeretben tartott két fényképen, amit
mindig elöl tartott.
Az egyik kép Catherine-t és Jonathant ábrázolta még
gyerekkorukban; Cat tizenkét, Jon nyolcéves volt, gyönyörű
gyerekek. Szabad lelkek, és milyen jó anyagból valók.
A másik képen ő maga volt látható Jackkel és Ameliával.
Milyen fiatal. Napbamította, szőke, és mennyire
keresetlen. Alig volt huszonegy éves, amikor a
fényképfelvétel készült, Silver Lake-ben. Jack és Amelia
büszkék volnának rám, gondolta. Végtére is az ő
segítségükkel lett belőlem az, aki ma vagyok,
tulajdonképpen az ő alkotásuk vagyok. És minden jót nekik
köszönhetek.

Valahányszor Silver Lake-be visszatért, Meredithen úrrá

lett az izgalom. Mindegy, mennyi időt töltött távol,
hónapokat egyvégtében, vagy csak egy hetet, néhány napot,
mindig magasba szökellt bensejében az öröm a tudattól,
hogy hazatér.
Ez a mai este sem volt kivétel.
Csupa várakozás volt attól kezdve, hogy Jonas Cornwall
közelében lekanyarodott az Északi 45-ös műútról, s az
útirányt a véget nem érő Silver Lake-birtok bejáratátjelző
hatalmas vaskapu felé vette.
Jonas lassan haladt a tó, a fogadó, és a körülötte
elhelyezkedő kisebb építmények felé vezető úton. Jó út volt,
a régimódi utcai lámpák, amelyeket még Meredith állíttatott
fel évekkel ezelőtt, kitűnően megvilágították.
Amint kikukkantott a kocsiablakon, észrevette, hogy
Pete aznap ráállított néhány embert a buldózerre. Az utat
eltisztították, a havat mindkét oldalon magasra kupacolták,
mint két fehér óriássövényt, s az utat keresztező erdőben
magas, szél építette torlaszok alkottak különös alakzatokat.
A faágakon vastagon megült a hó, sokról jégcsapok
lógtak, s a holdfényben tündöklő ősfehér táj reszketett,
mintha finom ezüstporral szórták volna be.
Meredith akarva-akaratlan elcsodálkozott a gyönyörű,
téli köntösbe bújt erdő láttán. Pedig hát ez a föld minden
évszakban csodálatos, kivált az ő szemében sehol a föld
kerekén nem volt hozzá fogható.
Már amikor először vetette szemét a Silver Lake birtokra,
egészen lenyűgözte a látvány – a hatalmas tó szikrázott a
tavaszi napfényben, a felszíne tükörsima, körülötte buja
rétek, gyümölcsöskertek – az egész kitöltötte a völgyet,
amelyet égig érő, erdő borította hegyek vettek körül.
Meredith ott nyomban beleszeretett, s azóta is egyre
növekvő szenvedéllyel szereti.
 Idén lesz huszonhat esztendeje, gondolta. Mindössze
tizennyolc éves voltam. Milyen rég volt, a fél életét leélte
azóta. Pedig mintha tegnap történt volna az egész, olyan
világosan, olyan elevenen élt benne az emlék.
Azért jött a Silver Lake-be, hogy recepciósnak
jelentkezzen, a helyi lapban látta a hirdetést. Paulsonék, az
az amerikai család, amelyik gyerekvigyázónak magával
hozta Ausztráliából, Dél-Afrikába készültek, mert Mr.
Paulsont oda szólította a munkája. Meredith nem akart Dél-
Afrikába menni. És szülőhazájába, Ausztráliába se akart
visszatérni. Szívesebben maradt volna Amerikában,
helyesebben Connecticutban.
Május közepe volt, nem sokkal a születésnapja után, és
Meredith kölcsön kért kerékpáron érkezett, kissé ziláltan,
szélcsípte arccal.
Ahogy így visszagondolt, olyannak látta magát, amilyen
akkor volt – magas, sovány, nyakigláb, akár egy csikó.
Ugyanakkor a maga módján rendkívül csinos. Csupa élet,
csupa vitalitás, olyan ember, aki segíteni akar, és kedvében
járni másoknak. Ilyen volt az alaptermészete, ráadásul
rendkívüli béketeremtő készséggel áldotta meg a sors. Jack
és Amelia Silver első látásra megkedvelte, amiként ő is
Silveréket. De tudni akarták, miért akar Paulsonék nélkül
az Államokban maradni, érdeklődtek az ausztráliai családja
felől, hogy vajon ők hogy viszonyulnak az elhatározásához.
Amikor Meredith elmondta, hogy a szülei meghaltak,
őszinte részvétet váltott ki belőlük, sajnálták, hogy ilyen
fiatalon magára maradt. És megértették, hogy semmi oka,
hogy visszatérjen Ausztráliába.
Miután telefonon is konzultáltak Mrs. Paulsonnal,
nyomban felajánlották neki az állást.
 Nos, így kezdődött az a rendkívüli kapcsolat, amely
megváltoztatta Meredith életét.
Ahogy a fogadó feltűnt a láthatáron, Meredith kihúzta
magát az ülésen. Fények ragyogtak az ablakokban, mint
amikor örömmel várnak valakit. Alig várta, hogy odabenn
legyen, Blanche-sal és Pete-tel, a szívének oly kedves hely
ismerős tárgyai között.
Néhány másodperc, és Jonas megállt a fogadó előtt. Alig
lépett rá a fékre, mikor a bejárati ajtó felpattant, s ragyogó
fény árasztotta el a széles verandát.
A rákövetkező pillanatban Blanche és Pete O’Brien a
lépcső tetején állt, s amint Meredith kinyitotta az ajtót, Pete
már félúton járt. – Isten hozott, Meredith, ebben a nagy
hóban igazán hamar ideértél! – kiáltotta.
– De jó, hogy látlak, Pete – köszöntötte az asszony,
miközben a férfi szívélyesen megölelte. – A vezetésben
Jonashoz senki nem fogható. Nincs nála jobb – tette hozzá.
– Való igaz. Helló, Jonas, örülök, hogy látom – intett Pete
mosolyogva a sofőr felé. – Majd segítek Mrs. Stratton
csomagjaival.
– Jó estét, Mr. O’Brien. Köszönöm, de elboldogulok
magam is. Nincs sok vinnivaló.
Meredith otthagyta a két férfit a csomagokkal, és
felfutott. a lépcsőn.
– De jó, hogy megint itt lehetek, Blanche!
A két nő megölelte egymást, majd a mosolygó Blanche
bevezette Meredithet. – Jó, hogy itt vagy megint, Meredith,
ha akár csak egyetlen éjszakára is.
– Bár maradhatnék tovább, de mint a telefonban már
említettem, a holnapi hilltopsi megbeszélés után vissza kell
mennem a városba.
 Blanche bólintott. – Szerintem dűlőre fogsz jutni
Morrisonékkal. Feltétlenül meg akarják venni a fogadót,
szabadulni akarnak New Yorkból, új életet akarnak
kezdeni.
– Nagyon drukkolok – mondta Meredith, miközben
kibújt vastag szürke gyapjúpelerinjéből és egy padra
hajította.
– Tudom, hogy szimpatikusnak fogod találni őket,
igazán kedves emberek, őszinték, egyenesek, és attól
függetlenül, hogy új életet akarnak kezdeni, imádják
Connecticutnak ezt a részét.
– Nem is csoda, hiszen ez maga Isten földecskéje –
mormogta Meredith. Körülnézett az előcsarnokban. –
Minden ragyogóan fest, Blanche, barátságos és meleg
hangulatot áraszt.
Blanche felragyogott. – Kösz, Meredith, tudod, hogy
legalább annyira szeretem ezt a vén házat, mint te magad.
No, de bizonyára rettenetesen megéheztél. Gondoltam, ilyen
kései órán talán nem vágyol komoly vacsorára, ezért
készítettem néhány füstölt lazacos szendvicset, azonkívül
van gyümölcs és sajt. Ja, és ne feledjem, ott rotyog a gázon
a gulyásleves.
– A leves nagyon barátságosan hangzik. Azt nálad senki
nem csinálja jobban, és általában önmagában jóllakatja az
embert. Biztosan Jonas is éhes a hosszú út után, úgyhogy,
gondolom, őt is meg kellene kínálni levessel és szendviccsel.
– Meglesz.
Pete lépett be Meredith úti- és aktatáskájával. – Jonas
letette a kocsit a garázsba – mondta. – Ezeket felviszem.
– Kösz, Pete – mondta Meredith.
 – A toile de Jouy lakosztályt nyitottam ki neked –
jegyezte meg Blanche mert tudom, mennyire szereted. Oda
kéred a vacsorát? Vagy vigyem a söntésbe?
– Szívesebben enném meg itt, a söntésben, ha lehet –
mondta Meredith, s bekandikált a fogadó hatalmas
előcsarnokából nyíló helyiségbe. – Látom, be van gyújtva a
kandallóba… milyen kellemes. Talán keverek magamnak
egy pohár italt. Velem tartasz, Blanche?
– Miért is ne. Szívesen innék egy kis vodkát tonikkal. De
előbb megyek és tálalok Jonasnak. Pár perc, és itt vagyok.
Azzal kisietett a konyhába.
Meredith bement a söntésbe, körülnézett, majd az
átellenben lévő hatalmas kandallóhoz lépett. A pattogó tűz,
a vörös szőnyeg, a piros bársonnyal bevont kanapék és
vörös-krémszínű vászonnal bevont karosszékek meleg,
barátságos hangulatot kölcsönöztek a helyiségnek. Ezt csak
fokozták a piros brokátfüggönyök és ólomberakásos
üvegablakok, a csiszolt mahagónival borított falak és a
falikarok piros árnyalatai. A helyiség férfihangulatot
árasztott és angolos benyomást keltett; melegségét
Meredith mindig kedvelte.
A kandallótól balra állt a faragott mahagóni bárpult,
szemben az ólomberakásos üvegablakokkal. Meredith mögé
került, elővett két poharat, jégkockát és mindkét pohárba
jó adag Sztolicsnaja vodkát töltött. Elmosolyodott magában,
amikor észrevette a jegesvödör mellé kistányérban
odakészített citromkarikákat. Blanche előre kitalálta, mit
fog kívánni. Öreg barátnéja jól tudta, hogy majd itt akarja
meginni a pohár italát. A söntés mindig is Meredith kedvenc
tartózkodási helyei közé tartozott a fogadóban, nemcsak
neki, hanem másnak is, mert olyan barátságos,
bensőséges. És ivásra csábító. Jack bölcsen tette, hogy
kialakította ezt a részleget.
Miután elkészítette a két pohár italt, Meredith a
kandallóhoz ment. Hátát nekitámasztva élvezte a melegét,
kortyolgatta a vodkát, s boldogan ellazított, miközben
Blanche-ra várt, akit nagyszerű bőrben talált. Megjelent
ugyan egy-két ősz szál lángoló vörös hajában, de ma is
éppoly karcsú, mint lánykorában, és vidám, mélybarna
szeme is ugyanolyan élénk, mint a régi szép időkben. Jól
tartja magát, gondolta Meredith, egészen kiválóan.
A két egykorú nő között huszonnégy éve tartott a
barátság. Blanche két évvel azután került a Silver Lake
fogadóba, hogy Meredithet felvették recepciósnak.
Cukrászként került a konyhára, aztán nagyszerű szakács
lévén hamar előlépett konyhafőnökké. Blanche örömmel
dolgozott a konyhán, amíg hozzá nem ment a birtokot
igazgató Pete-hez, és teherbe nem esett Billyvel.
Addigra Meredith vette át a fogadó vezetését, és
felajánlotta Blanche-nak a helyettesi állást. Blanche azon
nyomban boldogan mondott igent, örült, hogy kikerül a
konyha melegéből, megkönnyebbült, hogy többé nem kell a
nehéz fazekakat, lábosokat emelgetnie, és el volt ragadtatva
a lehetőségtől, hogy továbbra is a fogadóban dolgozhat.
Ma már együtt irányította Pete-tel Silver Lake-et, s ők
ketten voltak megbízva a teljes birtok kezelésével. Blanche
jól bevált ezen a helyen, tűnődött Meredith. Ugyanúgy
imádja, ahogyan én, és ez meg is látszik mindenen, amit
csinál.
Blanche szakította félbe tűnődését. Sietős léptekkel
jelent meg a söntésben, és közölte: – Tudom, hogy
hihetetlennek tartod, de nagyon nagy lesz a forgalmunk
ezen a hétvégén. Minden szoba foglalt. És több lakosztály.
Elismerem, januárban meglehetősen szokatlan, de nem
panaszkodom.
– Nagyszerű, és valójában nem is olyan meglepő.
Rengetegen szeretik vidéken tölteni a havas hétvégéket, és
ennek a fogadónak igazán jó híre van. Ami elsősorban
neked és Pete-nek köszönhető. Igazán nagyra tartom, amit
ti itt ketten véghezvisztek.
– Szeretjük ez a fogadót, tudod jól.
– Jut eszembe, Catherine mindkettőtöket csókoltat.
Blanche elmosolyodott. – Mi is őt. Jól van ő is?
– Nagyszerűen, mint mindig, és rettentő jól megy neki a
munka, kiváló illusztrátor lett belőle. És persze halálosan
szerelmes.
– Keith Pearsonba?
Meredith bólintott. – Beszámolt róla?
– Igen, amikor mindnyájan itt voltatok hálaadásnapkor.
– Azt hiszem, egyre komolyabbra fordul az ügy.
– Arra célzol, hogy nemsokára esküvő? – tette fel a
kérdést Blanche hamiskásan.
– Igen… azt hiszem… egészen bizonyosan.
– Itt fogjátok tartani, ugye?
– Hol is tartanánk másutt, Blanche? Cat itt született, itt
nőtt fel, és biztos, hogy az esküvői ünnepséget is itt akarja
majd tartani. A hely tökéletesen megfelel.
– Jaj, alig várom, hogy nekiláthassak a szervezésének! –
kiáltotta Blanche, majd kortyolt egyet az italából. –
Egészségedre. Catherine-re és az esküvőre.
– Az esküvőre – mondta Meredith, és Blanche után ő is
fölemelte a poharát. Majd eltűnődött, nem iszik-e előre a
medve bőrére.
 – Sátoros ünnepség lesz. Sátrakat fogunk felállítani –
mondta Blanche, s maga elé meredt, mint aki máris
elképzeli a fogadást.
– Valószínűleg a nyáron fognak összeházasodni –
jegyezte meg Meredith.
– Igen, gondolom. Biztosan júniusban, minden lány
júniusi esküvőt akar. De abban az évszakban errefelé eshet
is, és ami biztos, biztos, jól jöhet a sátor. Nagyszerű lesz,
meglátod. Gyönyörű virágokat hozatunk, szépségesen
megterítünk. És természetesen egészen különleges menüt
találunk ki. Csodás lesz. Bízd csak rám.
– Boldogan rád bízom, drága Blanche – nevetett
Meredith.
– Helyes. – Blanche kortyolt megint, majd váratlanul
Meredithre nézett, és megkérdezte: – Szokott David valaha
is jelentkezni?
– David Layton? – kérdezte Meredith kissé meglepve.
– Igen.
– Ritkán. Miért kérded?
– Csak úgy az eszembe jutott… vagy elfelejtetted, hogy
vele is itt tartottad az esküvőd, és hogy azt is én rendeztem?
– Nem, nem felejtettem el – rázta a fejét lassan Meredith.
– Milyen fura, hogy szinte ki nem ejtem a számon a
nevét, de éppen ma már másodszor kerül szóba.
– Ki emlegette még?
– Catherine. Mikor ma délután telefonon beszélgettünk.
Megkérdezte, hogy én is őrülten szerelmes voltam-e, vagy
valami hasonlót.
– És te mit feleltél?
– Az igazat. Azt, hogy nem.
– Persze hogy nem. Te csak egyszer voltál őrülten
szerelmes, akkor pedig Catherine apjába.
 Meredith hallgatott.
– Gondolkodtál rajta valaha, hogyan alakult volna az
életed, ha ő nem…
– Erről igazán nem szívesen beszélgetnék – szakította
félbe Meredith ellentmondást nem tűrő hangon. Majd
elkámpicsorodva az ajkába harapott. – Bocsáss meg,
Blanche. Nem akartam így rád ripakodni, egyszerűen csak
nincs kedvem ma este erről a témáról beszélgetni. Nehéz
napom volt, és egyszerűen nem akaródzik a múlt
tragédiáiban dagonyázni.
Blanche szelíden mosolygott. – Én vagyok a hibás. Én
hoztam szóba, pedig hát lehetett volna annyi… és most
milyen rosszkedvű lettél… fel is izgattalak.
– Nem, dehogy izgattál, esküszöm, hogy nem, Blanche.
Blanche, aki jobbnak látta, ha témát változtat, letette az
italát. – Jut eszembe, kénytelenek leszünk új szőnyeget
rendelni a toile de Jouy lakosztályba és a kék szobába. Ezen
a télen volt egy-két beázás és a szőnyegek tönkrementek.
Sajnos a másik házban a te hálószobád is beázott. Majd
holnap megmutatom. Attól tartok, hogy ott is ki kell
cserélned a szőnyeget.
– Az ilyesmi előfordul, Blanche, van már benne elegendő
tapasztalatunk. Még azután is, hogy tavaly megcsináltattuk
a tetőt. Holnap felhívom Garyt a Starknál, még mielőtt
átröpülök Londonba. Neki minden benne van a
számítógépében, úgyhogy nem lesz különösebb probléma. –
Meredith a homlokát ráncolta. – Normál szőnyegek voltak,
ugye?
– Igen, biztosan – mondta Blanche, majd az ajtó felé
indult. – Későre jár. Megyek, behozom a konyhából a
levesedet.
 Meredith letette a poharát és utánament. – Majd
megeszem a konyhában, Blanche, annyival egyszerűbb.

Hilltops, a Meredith tulajdonában lévő fogadó Sharon

közelében egy hegytetőn állt, mint a neve is mutatta. A
Wononpakook-tó fölé emelkedő legmagasabb pontra épült,
s lélegzetelállító volt a fogadó ablakaiból az ember elé táruló
látvány: végtelen mérföldeken keresztül csak a tó és az ég
és az erdő borította hegyek, a hatalmas birtokon szinte
sehol más ember lakta építmény.
A fogadó eredetileg kúria volt, az egyik amerikai
iparmágnás nyári rezidenciája, a harmincas évek végén
épült, luxuskivitelben. A milliomos családjával a hatvanas
évekig itt töltötte a nyarat, aztán amikor meghalt, az
ingatlant eladták.
Amikor Meredith 1981-ben megvette, már majd’ húsz
éve működött jól bevezetett fogadóként. De különlegesség
akkor lett belőle, amikor Meredith stílszerűen átrendezte és
két új éttermet nyitott benne, attól került be a hely a
köztudatba.
Hilltops Svájcra emlékeztette Meredithet, s amikor Paul
Ince-hez, a fogadó menedzseréhez fordult, meg is jegyezte:
– Ma reggel az az érzésem, mintha a Genfi-tóra néznék
le innét, Paul.
– Tudom, mire gondol – nevetett a férfi –, nekem
magamnak is gyakorta az az érzésem, hogy a svájci
Alpokban vagyok, kivált télvíz idején.
 Meredith negyedórája ért a Hilltopsba, s Paullal a fogadó
kedves, öreg, fenyőburkolatú könyvtárszobájában álltak, s
várták, hogy Morrisonék a megbeszélt időpontban
megérkezzenek.
Meredith ismét kipillantott az ablakon, és megjegyezte:
– Ez a temérdek hó. Idén alaposan megkaptuk, de úgy
látom, nem igazán befolyásolja a forgalmat.
– Nem, Meredith, egyáltalában nem. Vagy hogy is
mondjam. A múlt héten azért akadt egy kis problémánk, s
néhány napra be kellett zárnunk az éttermeket. De a hótól
sikerült hamar megszabadulnunk, mihelyt kiért a főútra a
buldózer. Amint eltakarították a havat, helyreállt az élet. –
Elhallgatott, az asszonyhoz fordult. – És azóta megy
minden, mint a karikacsapás.
– Hányan jelentkeztek be a jövő hétvégére? – kérdezte
Meredith.
– Jó sokan, tizenöt szobából tizenkettőt kivettek. És
majdnem tele van mindkét étterem. Helybeli, valamint
szálló vendégekkel.
Paul megköszörülte a torkát, kicsit tétovázott, majd
hozzátette: – Tudom, hogy el fogja tudni adni a fogadót,
Meredith. Akár Morrisonéknak, akár valaki másnak, mert
jó vétel ez. És csak el akartam mondani… hogy sajnálom,
hogy nem dolgozhatom többé magának. Olyan nagyszerűen
csinálta, csodálatos főnök volt.
– Kedves, hogy ezt mondja, Paul, köszönöm. Én is
örömmel dolgoztam együtt magával ennyi éven át. És maga
nélkül nem is boldogultam volna. A fogadó igen nagy
részben magának köszönheti a sikerét, annyit tett érte,
olyan jól kiépítette az üzletet. És mint már korábban is
említettem, ha Morrisonék megveszik, biztos vagyok benne,
hogy magát is meg akarják tartani. Már amennyiben
maradni akar.
– Szeretnék, és amikor a múlt héten itt jártak, céloztak
is rá, hogy hasonlóképpen vélekednek.
– Maga milyen benyomást alkotott róluk? Komolyak a
szándékaik?
– Rendkívüli mértékben érdekli őket az ingatlan,
Meredith. Merem állítani, alig várják, hogy megkaparintsák
a Hilltopsot, mondtam is Blanche-nak a minap. Látni
valóan valami ilyesmire vágynak évek óta… egy vidéki
fogadóra Connecticutban, távol New York lármás világától,
a Madison Avenue és Wall Street hajszájától. Új
karrierlehetőség mindkettejük számára. Új életvitel nekik
is, a gyerekeiknek is.
– Nem is tudtam, hogy vannak gyerekeik – mondta
elgondolkodva Meredith. – Ez azt jelenti, hogy majd a
kisházban akarnak lakni? A magáéban?
Paul a fejét rázta. – Nem. Mrs. Morrison célzott rá, hogy
megtartják a Lakeville-i házukat. De ha igényt tartanak a
kisházra, Anne-nel beköltözhetünk a fogadóba, amíg a
garázs fölötti lakást rendbe hozatjuk.
Meredith megértőn bólogatott, majd a kandallóhoz
ment, leült és egy csésze kávét töltött magának. – Iszik még
egy csészével, Paul?
– Kérek, igen. – Azzal a férfi is letelepedett a kandalló
mellé. Csendben ültek néhány percig, ki-ki gondolataiba
merülve itta a kávéját. Meredith szólalt meg először. – Mint
tudja, négymilliót kértem az ingatlanért, és ez idáig egy
jottányit nem engedtem belőle. Köztünk szólva, engednék
belőle valamit, csak hogy létrejöjjön a megállapodás. Mit
gondol, hogyan vélekednek az ingatlan árával
kapcsolatban?
 – Nehéz megmondani – felelte Paul elgondolkodva.
Néhány pillanatnyi tűnődés után folytatta. – Még egy ideig
kötném az ebet a karóhoz, azután meglátjuk. De lélekben
készüljön fel rá, hogy odaadja nekik hárommillióért.
Meredith a fejét rázta. – Lehetetlenség, Paul.
Legkevesebb három és fél milliót kell kapnom érte. Arról
nem beszélve, hogy a fogadó annyit meg is ér, ha ugyan nem
éri meg a négymilliót. Az ingatlanbecslők tulajdonképpen
négy és félre becsülték.
– De magától mindig azt hallottam, hogy kell hogy
meglegyen rá a fizetőképes kereslet, különben semmit nem
ér az egész.
– Tudom, tudom, de nekem legalább három és fél
millióra van szükségem a további terjeszkedéshez – mondta
Meredith, majd csörömpölve letette a kávéscsészéjét. – Az a
két fogadó Európában komoly költség, és valaminek
maradnia is kell a működtetésre, meg amit visszaforgatok a
Havensbe.
– Nézze, Meredith, én biztosra veszem, hogy Morrisonék
meglehetősen jól állnak. A férfi évekig dolgozott a Wall
Streeten, az asszony pedig egy Madison Avenue-i
reklámügynökségnek volt partnere. Szóval, ha megismeri
őket, beszél velük, maga is meglátja, mit bír el a hajó.
– Igaza van… minek is találgatunk?
Ekkor kopogtattak, és amikor Paul kiszólt, az ajtó
kinyílt.
A recepciós dugta be a fejét, és jelentette: – Mr. és Mrs.
Morrison megérkezett.
Paul bólintott. – Kérem, Doris, vezesse be őket.
Néhány másodperc elteltével Paul már be is mutatta
Meredithnek Elizabeth és Philip Morrisont. A kézfogások
után mindannyian letelepedtek a tűz köré.
 – Megkínálhatom önöket valamivel? – kérdezte
Meredith. – Kávéval, teával, netán ásványvízzel.
– Köszönjük, nem kérünk semmit – felelte Mrs.
Morrison.
A férje is a fejét rázta és közben azt mormogta, hogy csak
az imént reggeliztek. Azzal társalogni kezdett Paullal az
időjárásról, az utak járhatóságáról, a lakeville-i hétvégi
házukból idáig tartó kocsiútról.
Mrs. Morrison Meredithre nézett, és megjegyezte: –
Nagyon tetszik, ahogy a Hilltopsot berendezte… bájos és
otthonos. Valahogy az angol vidéki otthonokra emlékeztet.
– Köszönöm – mosolygott rá Meredith. – Szívesen
foglalkozom belső berendezéssel, egy-egy stílus
kialakításával, a környezet hozzáidomításával. És persze
elsősorban a vendégek kényelmét tartom szem előtt.
Szerintem egy fogadó legyen olyan, mint a mennyország,
ezért is adtam vállalatomnak a Havens Rt. nevet.
Elizabeth Morrison bólintott. – Találó, nagyon találó. És
az az érzésem, hogy minden kis újítása elbűvölő. A
selyemmel bevont forró vizes palackok, az ágy melletti
különleges olvasólámpák, a karosszékeken a
gyapjúkendők, csupa apróság és mégis ez a dolog lényege.
– Szerintem is – suttogta Meredith –, és a
tulajdonunkban lévő többi fogadóban is erre törekedtünk.
– Mindig egy ilyen fogadóra vágytunk – vallotta be Mrs.
Morrison. – Most pedig, amikor még mindketten eléggé
fiatalok vagyunk, elérkezettnek látjuk az időt, hogy az
elképzelésünket megvalósítsuk. Ráadásul ott akarjuk
hagyni a várost és vidéken felnevelni a három
gyermekünket. A városban rettenetesen eluralkodott az
erőszak és általában véve nehéz elviselni.
 – Megértem. Én két gyereket neveltem fel
Connecticutban, és boldog voltam, hogy megtehettem. És
gondolom, tudják, hisz évek óta van errefelé ingatlanuk,
hogy jó néhány kiváló iskola működik errefelé. Igen, a
családi élet szempontjából ideális hely.
Elizabeth Morrison épp meg akart szólalni, amikor
elkapta a férje figyelmeztető pillantását; ezért csak
megköszörülte a torkát, és hátradőlt a széken, s attól fogva
csupán néma szemlélője volt a tárgyalásnak.
Meredith, akinek semmi nem kerülte el a figyelmét,
érzékelte ezt a parányi változást. Nyomban felfogta, hogy
Philip Morrisonnak az a kívánsága, hogy felesége a
továbbiakban ne nyissa ki a száját. Továbbá annak se örült,
hogy az asszony annyit lelkendezik a fogadóról. Hidegvérrel
akarta végigjátszatni vele a szerepét. Ahogy ő maga tette.
Látnivalóan készen állt a tárgyalások megkezdésére.
Meredith úgy döntött, hogy nem engedi ki kezéből a
kezdeményezést, ezért fejest ugrott a közepébe.
A férfi szemébe nézett, alaposan végigmérte, majd
közölte: – Tudom, hogy már többször is alaposan felmérték
a Hilltposot, és hogy mindkettőjüknek tetszett. A kérdés
csak az, hogy valóban szándékukban áll-e a vásárlás.
– Igen – felelte Philip Morrison. – Amennyiben az ár
megfelelő. Mármint hogy számunkra.
– Az ára négymillió dollár, Mr. Morrison. Ha jól tudom,
ezt a városban, az ingatlanügynököm már közölte önökkel.
– Valóban. De mint azt már Mr. Melingernek is
mondtam, ez nekünk kissé meredek.
– A dolog úgy áll, hogy a fogadó valóban megér
négymillió dollárt, ami azt illeti, még többet is. Négy és fél
millióra értékelték. Utána érdeklődhet mind a helybéli,
mind a városi ingatlanközvetítőknél. Hogy én hajlandó
vagyok ebből az összegből engedni, annak az az oka, hogy
terjeszkedni készülök a cégemmel. Máskülönben
biztosíthatom, hogy nem engednék a valós értékből.
– Hárommilliót megadok érte – mondta Philip Morrison,
majd a feleségére pillantva hozzátette: – Ez a maximum,
amit megengedhetünk magunknak, ugye, Liz?
Az asszony, aki megijedt, hogy hirtelen bevonják a
tárgyalásba, tanácstalanul nézett körül. Majd sietve
megjegyezte: – A manhattani lakásunkat adjuk el, és
igyekszünk jelzálogkölcsönt felvenni a lakeville-i házra, s
amit lehet, készpénzzé teszünk, így tudjuk összeszedni a
hárommilliót. De ez minden.
Meredith hosszan, elgondolkodva nézett rá, de nem
szólt. Előrehajolt, fölemelte a kávéscsészéjét, és kortyolt
egyet.
– Nos, Mrs. Stratton? Elfogadja a hárommilliót?
– Nem – felelte Meredith, és mélyen a szemébe nézett. –
Nem tehetem. Mint említettem, amikor először el akartam
adni a Hilltopsot, eredetileg négy és fél milliót akartam
kapni érte. Mert hogy ez a valódi értéke. Tökéletes
állapotban van az ingatlan. Új tetővel, új
csatornarendszerrel. És az elmúlt évek során megtörtént a
teljes elektromos felújítás, hogy a többi nagyberuházásról
ne is beszéljek. És óriási földterület tartozik a fogadóhoz. A
tanácsadóimra hallgatva kizárólag azért engedtem az
eredeti árból, hogy hamar el tudjam adni. De a
négymillióhoz kénytelen vagyok ragaszkodni.
– Legyen három és egynegyed millió.
Meredith összeszorította az ajkát, és megrázta a fejét. –
Négy.
– Három és egynegyed – ismételte meg a férfi.
 Meredith mély lélegzetet vett és lassan, beletörődő
mosollyal végignézett előbb az egyik, majd a másik
Morrisonon. – Nem bánom, legyen hárommillió
hétszázötvenezer.
– Lehetetlen – mondta Philip Morrison.
– Pedig jó vétel – szögezte le Meredith halkan. – Ha abból
indul ki, hogy az eredeti ára négy és félmillió, én máris
elengedtem háromnegyed millió dollárt.
Philip Morrison savanyúan elmosolyodott. – De mi
négymillióról tárgyaltunk kezdettől fogva és nem négy és
félmillióról, Mrs. Stratton. Erről azért ne feledkezzünk meg.
Meredith nem felelt.
Felállt, a tóra néző ablaksorhoz lépett, és néhány
másodpercig gyönyörködött a látványban.
Aztán végre sarkon fordult, és közölte: – Maguknak kell
ez a fogadó. Én el akarom adni. Úgyhogy megmondom
mitévő leszek. Engedek. Odaadom három és félmillióért.
Morrisonék összenéztek.
Végre Philip Morrison megszólalt: – Szívesen megadnék
érte ennyit, de nem hinném, hogy módomban áll. Több
pénzt nem tudok összeszedni.
– Vehet fel kölcsönt – javasolta Meredith –, vagy ami még
jobb, a fogadóra vehet fel jelzálogkölcsönt.
Philip Morrison rábámult. De nem szólt.
– Ha gondolja, beajánlom egy jó bankba – javasolta
Meredith, aki véget akart vetni az alkudozásnak.
– Gondolja, hogy adnának jelzálogkölcsönt a fogadóra?
– kérdezte a férfi, aki ráharapott a csalira.
– Igen, egészen biztos vagyok. És még valamit
megtehetek. Az ingatlanügynökömmel kidolgoztathatok egy
olyan részletfizetési kedvezményt, amibe nem rokkannak
bele.
 – Ez igazán nagyon kedves magától.
– Én itt üzletet akarok kötni, nem az utolsó centet
akarom kifacsarni magukból – mondta erre Meredith. –
Maguk is üzletet szeretnének kötni, és biztosra veszem,
hogy nem szándékoznak átverni.
– Hová gondol? Mi nem vagyunk olyan emberek! –
méltatlankodott a másik asszony.
– Kétségtelen, hogy így sokkal vonzóbb az ajánlat –
mormogta Morrison Meredith szemébe nézve. – Nehezebb
ellenállni.
– Akkor ne álljon ellen, Mr. Morrison – szólt Meredith, és
visszatért a kandallóhoz.
Amikor megállt előtte, a férfi felállt.
Meredith a kezét nyújtotta. – Na, csapjon bele bátran,
ne tétovázzon. Kössük meg az alkut. Mindketten jól járunk,
egyikünk se károsul.
A férfi csak egy másodpercig tétovázott. Aztán megrázta
az asszony kezét. – Jól van, Mrs. Stratton, áll az alku.
Legyen három és fél millió dollár.
Meredith bólintott és rámosolygott.
A férfi viszonozta a mosolyt.
Elizabeth Morrison is odament, és kezet fogott
Meredithtel.
Paul Ince, aki tűkön ült végig a tárgyalás folyamán,
mindenkinek gratulált: – Azt hiszem, erre innunk kell.
Menjünk át a bárba, hadd nyitok ki egy üveg Dom
Pérignont.
– Nagyszerű ötlet, Paul – mondta Meredith, és elsőnek
indult kifelé a könyvtárhelyiségből.

A visszaúton New Yorkba Meredith gondolatai alig is időztek

a Hilltops körül. Elérte, amit el akart érni; eladta a fogadót,
méghozzá annyiért, amennyiért akarta, meg volt hát
elégedve. Három és félmillió dollár több mint elegendő a
terjeszkedési elképzelések megvalósításához.
Mielőtt eljött a fogadóból, mindent elrendezett.
Megbeszélt egy időpontot Morrisonéknak az
ingatlanügynökével, aki egy hét alatt előkészíti a szükséges
iratokat. Henry Raphaelsontól is kért számukra egy
időpontot. A bankár a telefonban igen készségesnek
mutatkozott, és megígérte: mindent elkövet, hogy
Morrisonék segítségére legyen.
Így aztán Meredith nyugodt lélekkel irányíthatta
figyelmét angliai útja és az ottani fogadó megvásárlása felé.
Remélte, hogy a két ingatlan közül, amelyeket Patsy Canton
felhajtott, legalább az egyik megtetszik majd neki. Kis
szerencsével gyorsan tető alá hozhatja az üzletet, aztán
mehet Párizsba Agnes D’Auberville-hez.
Vasárnap együtt ebédel Patsyvel, s az ebéd során
megbeszélhetik az üzleti ügyeiket, kidolgozhatnak egy
ütemtervet, ami által időt takarítanak meg. Abban már
megállapodtak, hogy hétfőn felautóznak Észak-Angliába,
legelőször is Cumbriába. Megnézik a tóvidéken lévő fogadót,
aztán továbbmennek Yorkshire-be, hogy a mélyföld menti
fogadót is megnézzék.
Amikor Meredith megkérdezte Patsyt, hogy neki melyik
tetszik jobban a két fogadó közül, partnere elhárította a
véleménynyilvánítást. – A keswicki sokkal kevesebb
ráfordítást igényel – mondta, s attól fogva tartotta a száját.
Amikor Meredith további információért nyúzta, Patsy
minden újabb közlés elől elzárkózott. – Azt akarom, hogy
magad döntsél, egyes-egyedül – mormogta. – Ha előre
elmondom a véleményemet, mielőtt még bármelyiket láttad
volna, befolyásollak, amit pedig nem akarok. Ezért ne is
erősködjél.
Patsy javasolta azt is, hogy ha nincs dolga Londonban,
repüljön Párizsba egyenesen a Leeds-Bradford-i
repülőtérről. – Rengeteg gép megy onnan is Párizsba,
valamint a közeli Manchesterből is. – Meredith ennek
nagyon örült, mert tudta, ezzel is rengeteg időt takarít meg.
Most hátradőlt az ülésen, lehunyta a szemét, és a még
előtte álló csomagolásra gondolt, megpróbálta eldönteni,
milyen ruhát vigyen magával. Váratlanul eszébe jutott Reed
Jamison vacsorameghívása. Már a férfi gondolatára is rossz
érzés lett rajta úrrá, de tudta, hogy ha szakítani akar vele,
akkor nem mondhatja le a találkozót.
Nem is volt ez soha igazi kapcsolat, gondolta, miközben
kihúzta magát az ülésen. Valahogy nem sikerült
elrugaszkodniuk a földről, bár a férfi az utóbbi időben úgy
tett, mint aki másképpen vélekedik. Hogy nyomott
hangulatán kicsit lendítsen, Meredith bebeszélte magának,
hogy nem lesz probléma, menni fog minden könnyedén. A
férfi biztosan megértő lesz. Végtére is felnőtt ember.
A szíve mélyén azonban Meredith tudta, hogy
helytelenül ítéli meg a férfit. Ösztönösen megérezte, hogy
Reed nem fogja megkönnyíteni a helyzetét. Rossz érzése
nehezteléssé fokozódott.

Tudom, a minap azt gondoltad magadban, hogy csökönyös

vagyok – mondta Patsy Canton –, amikor nem voltam
hajlandó részletekbe bocsátkozni a fogadókkal
kapcsolatban, de…
– Inkább úgy éreztem, hárítasz – szakította félbe
Meredith.
– Sem nem hárítottam, sem csökönyös nem voltam.
Csak óvatos. Nem akartalak előre befolyásolni, még mielőtt
bármelyik fogadót láttad volna. Most azonban hajlandó
vagyok valamiféle… előzetes összegzésre, hogy úgy
mondjam. A Windermere tó partján lévő fogadó tulajdonosa
küldött egy csomó fotót. Tegnap érkeztek. Máris hozom.
Patsy fölállt, átvágott London Belgravia negyedében
található háza kicsi, piros nappaliján, ahol Meredithtel
megittak egy pohár italt a vasárnapi ebéd előtt.
Harmincas évei vége felé járó, vonzó külsejű nő volt,
inkább jóképű, semmint csinos, majdnem olyan magas,
mint Meredith, és jó alakú. Rövidre nyírt haja szőkén
bodorodott a feje körül; szürke szeme nagy és csupa
értelem. De a tökéletes angol jelenség volt az, amit mindenki
észrevett, aki ránézett.
Patsy megállt az apró György kori íróasztal mellett,
fölemelt egy borítékot, visszatért a kanapéhoz, majd
letelepedett Meredith mellé.
– Ian Grainger, a Heronside tulajdonosa igen büszke a
felvételeire. Maga készítette tavaly tavasszal és nyáron. –
Azzal Meredith kezébe nyomta a borítékot, ő pedig
kíváncsian előhúzta belőle a képeket.
Néhány másodpercnyi nézgelődés után Patsyhez
fordult, és megjegyezte: – Nem lep meg, hogy büszke rájuk.
Gyönyörű felvételek. S maga Heronside is az, ha ezeknek a
felvételeknek hinni lehet.
– De még mennyire hogy, Meredith. Az igazat megvallva
a fényképeken nem is olyan előnyös a Heronside, mint
amilyen valójában. A szobák luxuskivitelben készültek,
mihelyt belép az ember, a látvány nyomban leveszi a
lábáról. A fogadót nagyszerűen rendezték be, gyönyörű
antik bútorokkal és bútorszövetekkel, és tudom, hogy
nagyon fog tetszeni a dekoráció, a nagyszerű miliő. Ami a
kilátást illeti, lélegzetelállító, nem gondolod?
Meredith bólintott, még egyszer végigfutott a képeken,
aztán kiválasztotta az egyiket. Erdős táj volt. Alul nőszirom
borította, és a ferdén beeső napfényben a fák lombozata
üdezöld sátrat vont a talaj fölé. Mögötte egy lejtős részen
élénksárga tűzliliomok ragyogtak, és a messzi távolban
látszott a tó – hatalmas volt, áttetsző, és a napsütésben
ezüst fényben ragyogó.
– Nézz ide, Patsy – nyújtotta társának a képet Meredith.
– Nem fantasztikus?
– De, és kivált az a lejtő a liliomokkal. Neked nem
Wordsworth verse jut róla eszedbe?
Meredith rábámult.
– Az, amelyik a tűzliliomokról szól. Nem ismered?
Meredith a fejét rázta.
– Az egyik kedvencem – vallotta be Patsy. És nyomban
szavalni kezdte.

Sétáltam, mint felhő, melyet

szél hajt, céltalan, könnyedén,
s egyszer csak egy sor, egy sereg
aranyliliom tűnt elém,
a tó partján, a fák alatt
ringtak, táncoltak álmatag.

– Gyönyörű – jegyezte meg Meredith.

– Te nem tanultad az iskolában?
 – Nem – mormogta Meredith.
Patsy folytatta. – Legjobban az utolsó versszakot
kedvelem. Akarod hallani?
– Mondd el, légy szíves – felelte Meredith. – Gyönyörűen
szavalsz.
Patsy folytatta a költeményt:

mert ha merengő éjeken

lelkem most önmagába néz,
gyakran kigyúl belső szemem,
mely a magány áldása, és
megint veletek lobogok,
táncoló tűzliliomok.2

– Tényleg gyönyörű – mosolygott rá Meredith. – Olyan

békés… és ünnepélyes.
– Én is így érzem.
– Azt hiszem, ezt az utolsó versszakot már hallottam
valahol. De vajon hol? Fogalmam sincs – mormogta
Meredith. – Iskolában nem, az biztos. – Egy-két
másodpercig törte a fejét, de hiába igyekezett, nem tudott
visszaemlékezni. Pedig a vers ismerősen csengett,
megpendített egy húrt az agyában, csak épp mégse sikerült
felidéznie. Az emlék a mélyrétegekben maradt.
– Sajnos a Ripon környéki fogadóról nincsenek
felvételeim – jegyezte meg Patsy. – Pedig Milleréknek, a
tulajdonosoknak van néhány felvételük, nem is rosszak. De
valahogy a hely szellemét, a lelkét mégsem sikerült
megörökíteniük. Úgyhogy azokat nem hoztam magammal.
Majd te elfogulatlanul döntesz, ha ott leszünk.
– Nem probléma – mondta Meredith, és merőn ránézett.
– De neked tetszik a Skell Garth, ugye?
 – Ó, igen, Meredith, nagyon is, különben nem
rángatnálak el odáig – nyugtatgatta Patsy a partnerét. – A
hely lenyűgöző, a táj lélegzetelállító, mi több, festői. És a
fogadóból elképesztő kilátás nyílik a Fountains apátságra,
az egyik legszebb angol műemlékromra. Igen, Skell Garth
egészen egyedülálló hely.
– Skell Garth – ismételte Meredith. – Tudod, amikor
először említetted, olyan különös hangzása volt a névnek.
– Meghiszem azt. Mindjárt elmagyarázom. A Skell egy
folyó, amely Riponon és azon a vidéken folyik keresztül,
ahol a fogadó és az apátság áll. A garth a mező ősi, észak-
yorkshire-i kifejezése, a helyi gazdák közül sokan még
mindig ezt a szót használják.
– Tehát az elnevezés tulajdonképpen azt jelenti, hogy a
Skell folyó körüli mező. Jól mondom?
Patsy felnevetett. El volt ragadtatva Meredith eszétől. –
Tökéletesen jól mondod! Még a végén igazi yorkshire-i
asszonyt faragok belőled.
A barátnők és üzlettársak még beszélgettek egy sort a
fogadókról, miközben a fehérbort kortyolták, aztán más
témára tértek, hosszú és érdembeli megbeszélést folytattak
az üzletvitelről általában.
Aztán a beszélgetésnek Patsy vetett véget, felpattant, és
kiszaladt: – Te jó ég! Rémes szagot érzek. Remélem, nem a
vacsoránk égett szénné.
Azzal levágtatott a konyhába.
Meredith utána.
Patsy a sütő előtt guggolt, a sült húst szemlélte, és egy
hosszú nyelű villával körbeszurkálta.
– Tönkrement? – kérdezte Meredith együtt érzőn, amikor
utolérte.
 – Szerencsére nem – mondta Patsy, majd
kiegyenesedett. Becsukta a sütő ajtaját, megfordult, és
Meredithre mosolygott. – Néhány szem krumpli megégett
körülötte, de a báránynak semmi baja. A hagyma kozmált
oda kicsit. Jóformán szénné égett. Viszont mindjárt
ehetünk. Remélem éhes vagy, mert egy regimentre főztem.
– Majd’ éhen halok. De igazán kár volt ennyit fáradnod,
tudod, hogy boldogan elvittelek volna vacsorázni valahová.
Vagy ehettünk volna a hotelben.
– Néhanapján szívesen főzök – nyugtatta me£ Patsy. – A
yorkshire-i gyerekkoromat juttatja eszembe. És különben
is, gondolom, ritkán részesülsz a hagyományos angol
vasárnapi ebédben, nem igaz, Meredith?
– Valóban – nevetett Meredith –, és kíváncsian várom.

Szeles délután volt.

Száraz levelek táncoltak Meredith lába körül, földig érő
krémszínű gyapjúpelerinje meg-meglibbent, amint sietős
léptekkel átvágott a Green Parkon.
Meredithet nem zavarta a szél. A napsütés ellensúlyozta
a heves széllökéseket, a csípős levegőt, és ő örült, hogy
kicsit megmozgathatja a lábát a hosszú, ebéd utáni
üldögélés után.
Jól érezte magát régi barátnőjénél és üzlettársánál, szert
tett a szükséges felvilágosításokra üzleti és személyes
szempontból egyaránt. Ráadásul Meredith mindig boldogan
látogatott el Patsy kicsi babaházába, merthogy annak
tartotta. A Belgravia egyik sikátorában állt a négyemeletes
ház; a berendezés bájos, sokban hasonló ahhoz, ahogyan a
fogadókat is berendezték. Vagyis üde, vidéki kis ház
benyomását keltette, jó minőségű antik fabútorok képezték
az alapját, valamint gondosan összeválogatott
bútorszövetek, élénk színek és meglepő, rendkívüli
szobadíszek.
Miközben Meredith sietősen szedte a lábát, gondolatai
Patsy körüljártak, akit igen kedvelt. New York-i bankárja,
Henry Raphaelson révén ismerkedtek meg 1984-ben. Henry
kamaszkorától fogva ismerte Patsyt, mert éveken át barátja
és üzlettársa volt az apjának, aki haláláig bankárként
tevékenykedett a Cityben.
Patsy és Meredith hamar összebarátkoztak, és néhány
előzetes megbeszélés után úgy határoztak: együtt kezdenek
üzleti vállalkozásba, s megalakították a Havens Rt. londoni
irodáját.
Az elkövetkező évek során Patsy sok hasznot hozott a
vállalkozásnak, sikeres volt az együttműködés. Patsy erős
volt, mint a kőszikla, kemény munkás, megbízható,
elkötelezett és hűséges. Nem volt ugyan megáldva az Agnes
D’Auberville-éhez fogható képzelőerővel, de ezért az
elhanyagolható gyönge pontért bőségesen kárpótolt józan
ítélőképessége, meg hogy ennyire két lábon áll a világban.
Ráadásul kitűnően értett a reklámhoz, s ezt a tudását a
Havensnél nagyszerűen kamatoztatta. Nem akadt még egy
hotel Angliában, amelyik akkora publicitást és
médiafigyelmet kapott volna, mint a cotswoldsi Haddon
Fields, s akik írtak róla, mind dicsérték. Az igazat megvallva
az elmúlt tíz esztendőben egyetlen elmarasztaló szó nem
érte a fogadót.
 Amikor Meredith elmondta Patsynek, hogy szívesen
nyitna szállodát Franciaországban, barátnője átvitte
Párizsba, és bemutatta Agnes D’Auberville-nek. A két fiatal
nő együtt végzett a Sorbonne-on, ott ismerkedtek meg, s
párizsi ifjúságuktól fogva jó barátnők maradtak.
Agnes, akárcsak két évvel korábban Patsy, épp alkalmat
keresett, hogy örökségét üzleti vállalkozásban
kamatoztassa, ami aztán állandó elfoglaltságot biztosít
számára. Ezért boldogan ragadta meg a lehetőséget,
elvállalta a Havens Rt. párizsi irodájának vezetését, s
lelkesen vetette bele magát a Loire menti fogadó beindítási
munkálataiba.
Meredith és Agnes együtt bukkantak rá a Château de
Cormeronra, amely a szépséges Indre folyó partján állt a
Loire völgyének közepén. Miután a kastélyt megvették, majd
egy évig tartott, amíg rendbe hozták, és átalakították
fogadóvá. Sok szobát újra kellett parkettázni, soknak új
mennyezetre volt szüksége; be kellett vezetni a központi
fűtést, a légkondicionálást, a csatornázást majdnem teljes
egészében újjá kellett alakítani, és elektromos felújításra is
szükség volt. Amikor ezzel végeztek, hozzáláttak, hogy a
belső berendezést a megfelelő stílusban kialakítsák,
főképpen francia parasztbútorokkal rendezték be,
csodálatos régi szőnyegekkel, luxuskivitelű, hagyományos
bútorszövetekkel és a helyi antiküzletekből összevásárolt
egyedi darabokkal.
Tömérdek energiát, tehetséget és pénzt áldoztak az
átalakításra és újraberendezésre, s az eredmény olyan
döbbenetes volt, hogy mindketten érezték: megérte az
erőfeszítést.
És legnagyobb megelégedésükre a hotelként beindított
kis kastély nagy sikernek bizonyult. A Château de
Cormeron közel volt a híres Loire menti kastélyokhoz, a
Chinon-hoz, Chenonceaux-hoz, Azay-le-Rideau-hoz,
Loches-hoz és Montpouponhoz, amelyek mind nyitva voltak
a nagyközönség számára, és elsősorban a külföldi
turistákat vonzották.
Tehetős turisták látogatták a Château de Cormeront,
élvezték a luxuséletet, a kényelmet, a minden igényt
kielégítő kiszolgálást, a bukolikus környezetet, és többi
híres kastély elérhető közelségét. És az sem volt közömbös,
hogy a hotel a vidék egyik leghíresebb vendéglőjével
dicsekedhet.
Agnes D’Auberville olyan jó barátnője lett Meredithnek,
mint Patsy, ráadásul igen megbízható üzlettárs, s a három
nő rendkívül jó kapcsolatban állt egymással.
Patsy, akárcsak Meredith, elvált asszony volt két
gyerekkel, tízesztendős ikerfiai bentlakásos iskolában
nevelkedtek. A harmincnyolc éves Agnes Alain D’Auberville,
a híres színész felesége volt, s Chloe, a kislányuk
hatesztendős.
Nagy szerencsém van velük, gondolta Meredith,
miközben megkerülte a Green Parkot és kiment a
Piccadillyre. Jól kiegészítjük egymást, és mindkettőjüknek
sokat köszönhetek, hogy a Havens ilyen szépen beindult
Európában.
A Ritz Hotel közelében megállt a gyalogátkelőhelynél, és
várta, hogy zöldre váltson a lámpa. Azután átvágott a
Piccadillyn és visszaindult a Brook Streeten a Claridge’sbe.
Meredith mindig szívesen sétált Londonban, most is
nagyon élvezte a gyalogutat, felfrissítette a csípős levegő és
a testmozgás. A Hay Hillnél lekanyarodott, majd föl a
Berkeley Square-re. De a kis park a közepén aznap
valahogy sivárnak tűnt kopár fáival és a kiégett barna füvön
éktelenkedő piszkos hófoltokkal.
Ugyanakkor Meredith nagy örömét lelte a Mayfair régi
épületeinek látványában, Londonnak ezt a környékét
ismerte a legjobban. Huszonegy éve járt ide, amióta 1974-
ben összeházasodott David Laytonnal. Akkoriban
huszonhárom éves volt, sok tekintetben nagyon fiatal, más
szempontból viszont nagyon is felnőtt.
Anglia maradandó élményt nyújtott a számára. Jól
érezte magát a szigetországban, kedvelte az angolokat, a
gondolkodásmódjukat, a modorukat, az udvariasságukat, a
humorérzékükről nem is szólva.
David Layton áttelepült angol volt, aki
megismerkedésük idején Connecticutban élt és dolgozott. A
Silver Lake-ben megtartott esküvő után David áthozta
Meredithet Londonba, hogy Claire-rel, a nővérével, annak
férjével és gyerekeivel megismerkedjen.
Meredith kedvelte Davidet, szerette is annyira, hogy
hozzámenjen feleségül, s fájlalta, hogy a házasságuk
tönkrement. Semmire nem mentek a helyrehozására tett
erőfeszítéssel, s a végén a válás látszott az egyetlen, a
legjobb megoldásnak.
Ebből az erősen megkérdőjelezhető, feszültségekkel teli
kapcsolatból egyetlen jó dolog származott, a fiuk, Jonathan.
Az egészben az volt a legszomorúbb, hogy David az utóbbi
időben már a fiával se törődött. Az 1980-as években
átköltözött Kaliforniába és eszébe se jutott visszamenni
keletre, hogy a fiával találkozhasson. De Jonathant se hívta,
hogy látogassa meg a keleti parton.
Az ő baja, gondolta most Meredith magában. Nem bánta
volna, ha a dolgok valahogy másképp alakulnak, legalább a
fia kedvéért, bár Jon látnivalóan nem bánkódott amiatt,
hogy David teljességgel elhanyagolja. Nem is emlegette az
apját.
Meredith készséggel elismerte, hogy nem volt könnyű
egyedül felnevelni a gyerekeket. De hál’istennek Jon
nagyszerű gyerek lett, amiként a drága Cat is. Egy szó, mint
száz, nem volt hiába… megérte a fáradságot, a sok
áldozatot, a vég nélküli kompromisszumokat, a hízelgést, az
erőszakoskodást, a feltétlen szeretetet. Meredith megadta
az árát annak, hogy jó anya, de büszke lehetett a gyerekeire.
És az a vicc, hogy magára is.
Azokban az években, amikor egyedül nevelte a gyerekeit
és ráadásul kiépíteni igyekezett üzleti vállalkozását, nem
sok ideje maradt, hogy bárkivel ismeretséget kössön, kivált,
hogy komoly kapcsolatot létesítsen. Akadt néhány
udvarlója az évek során, de a gyerekek és a munkája
valahogy mindig előbbre való volt, útjában állt. A szíve
mélyén nem is igen bánta. A gyerekei jelentették számára a
világot, s jelentik mind a mai napig.
Amikor négy éve Brandon Leonarddal megismerkedett,
kedvezőek voltak a körülmények. De a férfi nős volt.
Meredith nagyon hamar rájött, hogy nemcsak nem él
különváltan a feleségétől, mint állította, de nem is áll
szándékában elköltözni, vagy akár elválni. Egyszóval
Brandon meg akarta tartani a feleségét. Csak szeretőt
szeretett volna mellé. Ez utóbbi szerepre Meredith nem
vágyott, véget is vetett a kapcsolatnak egyszer s
mindenkorra.
Aztán tavaly szeptemberben egy londoni út során Patsy
elvitte egy nagyszabású szoborkiállítás megnyitójára a
menő Bond Street-i Lardner Galériába.
 És amint ott ődöngött az Arpok és Brancusik, Moore-ok,
Hepworthök és Giacomettik között, megismerkedett Reed
Jamisonnal. A galéria tulajdonosával.
Magas, fekete, jóképű, karizmatikus egyéniség volt.
Régóta nem találkozott ilyen vonzó és látszólag szabad
férfival. „Légy óvatos”, figyelmeztette Patsy. Amikor
Meredith megkérdezte, mire gondol, Patsy annyit mondott:
„Csak vigyázz. Szenzációs, de nem könnyű pasas.” Meredith
tovább unszolta, hogy árulja el, mire gondol. Patsy
talányosan felelt. „Mindannyiunkat mentsen meg az Isten a
szenvedő byroni hősöktől. Enyhe heathcliffi beütéssel.”
Meredith csak félig-meddig fogta fel, mire utal, s mielőtt
még meggondolhatta volna magát, Reed Jamison teljes
gőzzel rákapcsolt.
Meredith, akinek a férfi első látásra megtetszett, a
bűvkörébe került, de az elmúlt hónapok során egyre
kínosabban érezte magát a társaságában. És magában már
kezdett elidegenedni Reed Jamisontól.
November végén, amikor a férfi utoljára járt New
Yorkban, Meredithben kihunyt minden érdeklődés. A férfi
morózus volt, kötekedő és zsarnokoskodó. Ráadásul
Meredith megsejtette benne az erőszakot, és ez
megrémítette.
Ma este megmondja neki, hogy nem találkoznak többet,
hogy a kapcsolatuk, már amilyen volt, véget ért. Nem
mondhatni, hogy várta volna a találkozót, de tudta, hogy túl
kell esnie rajta.
– Mit izgatod magad? – kérdezte Patsy korábban, ebéd
közben. – Ma este vele vacsorázol. Nem mondasz semmit.
Holnap fölmegyünk a tóvidékre és Yorkshire-be. Aztán
indulsz is Párizsba. Minek belebetegedni? Kerüld el a kínos
szembesülést.
 – De meg kell mondanom neki, hogy vége – felelte
Meredith. – Nem látod be, hogy addig fog élősködni rajtam,
addig bosszant, addig szorít sarokba, amíg egyértelműen az
értésére nem hozom, hogy kész, vége?
– Mi romlott el? – kérdezte Patsy kíváncsian.
– Reed romlott el. Számomra túl bonyolult ez az ember.
– Megbocsáss, de nem megmondtam? – mormogta
Patsy.
– Megmondtad, megmondtad. Figyelmeztettél időben, és
igazad volt.
Aztán más dolgokról kezdtek beszélgetni, de Meredith
közben azon tűnődött, vajon nem volna-e okosabb Patsyre
hallgatni. Vajon nem volna-e sokkal egyszerűbb
megvacsorázni Reeddel, és nem szólni semmit?
Talán ezt teszem, gondolta, miközben befordult a Brook
Streetre.
– Jó napot, asszonyom – üdvözölte az egyenruhás
ajtónálló a Claridge’snél, és kitárta előtte a hotelba vezető
ajtót.
Martin, az egyik portás üdvözölte, miközben átvágott az
előcsarnokon s a felvonó felé indult.
– Meredith!
Meredith megtorpant, megdermedt, midőn felismerte a
zengő, férfias hangot.
Lassan megfordult, mosolyt erőltetett az arcára, s
megindult a férfi felé, aki nevén szólította. – Reed! Nahát!
Kicsit korán jöttél, nem?
A férfi mosolyogva hozzáhajolt, átölelte a derekát, és
magához húzta. Megcsókolta Meredith arcát. – Itt teázom a
barátaimmal. – Fejével az előcsarnokból nyíló szalon felé
intett, és az egyik asztal mellett ülő csoportra bökött.
Odabenn délutáni teát szolgáltak fel, és egy vonósnégyes
szolgáltatott zenét.
– Drágám, örülök, hogy látlak – folytatta a férfi, és
mélyen a szemébe nézett. – Hiányoztál, de ezt már reggel is
mondtam a telefonban. Épp azért hagytam ott őket, hogy
felszóljak neked, s hívjalak, hogy csatlakozz a
társaságunkhoz. Akkor láttam meg, hogy a lift felé tartasz.
– Erőteljesen megfogta a karját, és vonszolni kezdte a szalon
felé.
Meredith ellenállt, nem mozdult, csak a fejét rázta. –
Reed, nem mehetek. Igazán kedves, hogy invitálsz, nagyon
köszönöm, de rengeteg elintéznivalóm van még a vacsora
előtt. – Az órájára pillantva hozzátette: – Mindjárt öt óra. Fél
hétre beszéltük meg a találkozót, ugye?
– Természetesen. Hacsak nem akarod előbbre hozni.
Ugyan, gyere már oda közénk – erősködött Reed, s ismét
megpróbálta a szalon felé vonszolni Meredithet.
– Reed, nagyon kérlek, ne csinálj jelenetet – mondta
Meredith halkan. – Én most nem teázhatom. El kell
intéznem néhány telefont, és át kell öltöznöm a vacsorához.
A férfi nyomban eleresztette a karját, és ellépett mellőle.
– Legyen hát – mondta a fogait csikorgatva. – De ne
öltözz fel nagyon csicsásan. Ma este a bohémnegyedbe
viszlek.
– Akkor hamarosan találkozunk – mosolygott rá
csalárdul Meredith. Nem adott lehetőséget a férfinak, hogy
egyetlen szót kinyögjön, hanem sietve megfordult és a
felvonó felé indult.
Amikor a lakosztályába ért, ledobta magáról a pelerint,
kigombolta krémszínű nadrágkosztümje kabátját, majd a
hálószobába ment. Kinyitotta a szekrényajtót, végignézett
ott lógó ruhatárán, és miközben a fekete nadrágkosztümöt
választotta ki a vacsorához, azt kívánta, bár soha meg ne
ismerte volna Reed Jamisont.

Pontban fél hétkor kopogtattak a lakosztály ajtaján, és

Meredith rögtön tudta, hogy Reed Jamison az. Miközben a
hálóból átment a nappaliba, begombolta a kosztümkabátját
és a kívánt mosolyt varázsolta arcára. Aztán ajtót nyitott.
– Remélem, nem jöttem túl korán – mondta Reed, és
megpuszilta az arcát.
– Nagyon pontos vagy – felelte Meredith, és félreállt,
hogy a férfi bemehessen. – Veszem a kabátomat, a
táskámat, és máris mehetünk.
– Ó, de hát a vendéglőhöz még túlontúl korán van,
szívem. Mi lenne, ha előbb innánk valamit? – Azzal felöltőjét
egy székre hajítva beballagott a nappaliba. Miután a terepet
felmérte, a kandallóhoz ment, s elegáns mozdulattal a
párkánynak támaszkodott.
– Rendben van – egyezett bele Meredith kegyesen, bár
magában azt kívánta, bárcsak föl se jött volna a férfi a
lakosztályába. Arra számított, hogy majd fölszól a hallból.
Megnyomta az emeleti pincért hívó gombot, és torkát
köszörülve megkérdezte: – Mit innál?
– Wiskyt szódával, ha lehet, drágám.
– Hová megyünk vacsorázni? – kérdezte Meredith, csak
hogy csevegjen.
– Háát, az meglepetés! – közölte a férfi.
– Azt mondtad, a bohémnegyedbe.
 – Egy fantasztikus kínai vendéglőbe akarlak elvinni,
amit senki nem ismer. Meglátod, élvezni fogod. Eredeti
berendezés, eredeti hangulat, és egész Londonban ott a
legjobb a kínai konyha. Igazi kínai, nem olyan, mint amit a
csicsás West End-i helyeken kapsz, hogy még csak nem is
hasonlít az ízük.
– Nos, kíváncsian várom – mondta Meredith, majd
indult a pincér elé, aki kopogtatott, és belépett. Miután
megrendelték az italokat, Meredith visszatért a kandallóhoz
és leült.
Reed feszülten nézett rá, kissé előrehajolt a
kandallópárkány mellől, majd megjegyezte: – Igazán nem
tudom, mire véljem a viselkedésedet, drágám.
– Hogyhogy? – vetett rá Meredith kérdő tekintetet. –
Amiért nem mentem teázni a barátaiddal?
– Nem, természetesen nem azért. Az nem számít. Hanem
azért, mert inkább Patsyvel mentél ebédelni, pedig én
meghívtalak a lakásomra.
Meredith megrökönyödve nézett rá. – De hát Reed,
Patsyvel rengeteg üzleti megbeszélnivalónk volt. Mondtam
neked a múlt héten, még New Yorkban, hogy ha itt leszek,
rengeteg dolgom lesz és…
– Nahát, valóban? – vágott közbe a férfi, és gunyorosan
felnevetett. – Biztosra veszem, hogy Patsyvel telefonon is
megbeszélhettél volna mindent.
– Már hogyan beszélhettem volna meg! – vágott vissza
Meredith, s közben a hangja dühösen megemelkedett.
Bosszantotta a férfi, ismét kénytelen volt rádöbbenni, hogy
egyszerűen nem veszi komolyan a munkáját.
Türelmetlenségét elnyomva nyugalmat erőltetett magára. –
Üzleti ügyben kellett beszélnünk, nagyon fontos dologban,
és én alig vártam, hogy sor kerüljön rá.
 – Azt bezzeg nem vártad, hogy velem találkozzál.
– Reed, ne légy már…
Hangosan kopogtak, majd belépett a pincér a tálca
itallal. Meredith felállt, megköszönte, és a hamutartóba
előre kikészített borravalót a kezébe nyomta. Odaadta
Reednek az italát, aztán fogta a magáét és letelepedett a
kanapéra.
– Egészségedre – mondta Reed, és belekortyolt a szódás
wiskybe.
– Egészségedre. – Meredith épp hogy megérintette
ajkával a poharat, majd letette a dohányzóasztalra. Ma este
egyáltalán nem volt ihatnékja.
Reed ismét feléje fordult, ezúttal mosolyogva.
Meredith megkönnyebbülve konstatálta, hogy a kínos
pillanat elmúlt. Feltűnt neki, hogy a férfi ma este nem olyan
morózus és kétségkívül jókedvűbb, mint volt délután,
amikor véletlenül összefutottak a hotel előcsarnokában.
– Mondtad már Patsynek, hogy néhány hónapon belül
átköltözöl Londonba? – kérdezte Reed.
Meredith szája tátva maradt. – Ezt meg miből gondolod?
Én sehová se költözöm.
– Amikor novemberben New Yorkban jártam,
félreérthetetlenül céloztál rá, hogy Londonba szándékozol
költözni.
– Én ugyan nem.
– Ó, Meredith, hogy mondhatsz ilyet! Hisz gyakorlatilag
megkértem a kezedet és elmondtam, hogy nekem mennyire
nehezemre esik ez az életmód, hogy a kapcsolatunk nem
folytatódhat tovább, ha elválaszt bennünket az Atlanti-
óceán. Világosan megmondtam, azt akarom, hogy itt élj
velem. Nagyon is. Te pedig beleegyeztél.
– Reed, ez nem igaz, én semmi ilyet nem mondtam!
 – De igen!
– Reed, te képzelődsz! Én soha az életben ilyesmit el nem
hitettem volna veled.
A férfi hitetlenkedve bámult rá, hirtelen düh villant a
szemében. – Határozottan emlékszem rá, hogy
megmondtam neked: itt van rád szükségem Londonban. És
te beleegyeztél, hogy átköltözöl.
Meredith semmi ilyesmire nem emlékezett, és már épp
mondani is akarta, amikor a férfi odament és leült mellé a
kanapéra.
– Mi a baj, drágám? Miért viselkedsz így? – kérdezte, s
közelebb húzódva a kanapé karfájára tette a kezét. – Ne
támassz nehézségeket, szívem, tudod, hogy mit érzek
irántad. Szükségem van rád, Meredith, méghozzá itt van
rád szükségem. Nem New Yorkban, hanem Londonban.
Mondtam neked akkor is, amikor odaát voltam az
Államokban, és feltételeztem, hogy ezek után felszámolod a
vállalkozásodat, és amilyen gyorsan lehetséges, átköltözöl.
És állandó jelleggel letelepszel nálam.
– Reed, te teljesen félreértettél valamit. Nem is tudom,
hogyan történhetett… de mindent félreértettél. Nekem
eszem ágában sincs felszámolni a vállalkozásomat.
– Akkor ne számold fel, kedvesem. Ha dolgozni akarsz,
hát tessék. Ámbátor semmi szükség rá. Én könnyedén el
tudlak tartani téged is, ez gondolom, nem lep meg. A
galériát felejtsd el, az nem számít, csak hobbi. Azt viszont
jól tudod, hogy komoly jövedelmem van a vagyonomból.
Lehet, hogy Monty örökli az öreg címét, végtére is ő a
legidősebb fiú, de a mama pénzét én öröklöm.
Meredith csak ült és némán bámult rá. Egyszerűen nem
talált szavakat, annyira eluralkodott rajta a döbbenet.
 Reed se szó, se beszéd hirtelen a karjába kapta. Magas
férfi volt, jó felépítésű, erős, lendületesen megölelte és nem
eresztette, ajkát az ajkára tapasztotta.
Meredith szabadulni igyekezett, valamelyest sikerült is
eltolnia magától a férfit, felhúzódzkodott a kanapén és
megpróbált kibontakozni Reed öleléséből.
Éppoly váratlanul, ahogyan megragadta, a férfi
eleresztette. Különös pillantást vetett rá és hidegen, mi
több, fagyosan megjegyezte: – Miért tépted ki magad ilyen
hevesen az ölelésemből, mintha valami leprással volna
dolgod? Mi a baj?
Meredith az ajkába harapott, nem szólt. Aztán talpra
szökkent, az ablakhoz sietett és kinézett.
Fagyos csend ülte meg a helyiséget.
Meredith reszketett. Véget akart vetni az egésznek. Elege
volt ebből az emberből. Amilyen elegánsan lehetséges. De a
férfi nem könnyítette meg a dolgát, mi több, olyasmit
állított, ami nem is igaz.
Eltelt egy-két másodperc, Meredith valamelyest
lehiggadt, és a tőle telhető legkedvesebb hangon így szólt: –
Nézd, Reed… közöttünk… egyszerűen megromlott a
kapcsolat. Már hetek óta nincs rendjén semmi.
– Hogy a csudába mondhatsz ilyet! Nagyszerűen éreztük
magunkat New Yorkban. Alig egy hónapja, ha nem tévedek.
Meredith a fejét rázta, a közérzete egyre rosszabb lett.
Igyekezett tekintettel lenni a férfira, nem akarta
megbántani, ugyanakkor tudta, hogy teljesen egyértelműen
értésére kell adnia, hogyan érez. – Egyáltalán nem éreztük
magunkat nagyszerűen, Reed. Én biztosan nem. Akkor
jöttem rá, hogy te meg én semmiben nem illünk egymáshoz,
az ellentétek közöttünk kibékíthetetlenek. Kifejezetten
kínosan éreztem magam veled, és világosan láttam, hogy
ennek a kapcsolatnak vége, hogy semmiképpen nem mehet
tovább.
– Ez nem így van, te is tudod. Ha itt élnél és nem
távolsági lenne a kapcsolatunk, akkor egészen másként
volna minden. Szépen kérlek, költözz át Londonba, és élj
velem, Meredith.
– Reed, most mondtam, hogy részemről
elképzelhetetlennek tartom a közös jövőnket. És különben
is, én a vállalkozásomban sokkal mélyebben elköteleztem
magam.
– Ugyan már, Meredith. Csak nem akarod nekem
bemesélni, hogy igazi, tőről metszett karrierista vagy,
akinek az üzlet mindennél fontosabb? Olyan nőt én egy
percig el nem viselnék, márpedig téged szeretlek.
Meredith hallgatott.
– Szeretlek – ismételte meg a férfi.
– Ó, Reed, őszintén sajnálom… de én ugyanezt nem
mondhatom el a magam részéről.
– Eddig az ellenkezőjét hitetted el velem – jegyezte meg
a férfi halkan, miközben a szeme összeszűkült.
– Elismerem, tavaly ősszel teljességgel beléd
habarodtam, való igaz. De az múló fellángolás volt, nem
több, nem tartósabb. Én nem kötelezhetem el magam
melletted, egyszerűen lehetetlen.
– De hát olyan jó volt mindkettőnknek, Meredith. Most
miért beszélsz így?
Meredith mély lélegzetet vett és kirukkolt. – Nagyon
hamar rájöttem, hogy te engem nem veszel komolyan. Sem
a személyes kapcsolatomat a gyerekeimmel, a munkámhoz
való viszonyomat pedig kiváltképpen nem. Én a gyerekeimet
a kedvedért nem fogom megtagadni, vagy akár
elhanyagolni, s ami azt illeti, mást sem. A munkámat pedig
nem adom fel. Nekem az annál sokkal fontosabb. Túl sok
évet és túl sok energiát áldoztam rá.
– Meredith, őszintén megmondom, hogy nem erre
számítottam – mondta a férfi hirtelen fagyossá vált hangon,
rosszallóan. – Én azt hittem, régi vágású asszony vagy, aki
a hagyományos értékeket képviseli. Micsoda tévedés volt
részemről. Alig akarom elhinni, hogy ennyire
félreismerhettelek. Vagy tán egyszerűen félrevezettél – vonta
fel a férfi sötét szemöldökét.
– Tudod, azt hiszem, most rátapintottál a lényegre –
jegyezte meg Meredith lassan, kimérten. – Tudatában
vagyok, hogy egészen mást vártál, és ennek a várakozásnak
képtelen vagyok megfelelni. Novemberben kezdtem
ráébredni, hogy te azt hiszed: te vagy a legfontosabb tényező
az életemben. Nos, attól tartok, hogy nem így van. Ma este
azért akartam veled találkozni, hogy ezt a dolgot tisztázzam,
hogy elmagyarázzam, én hogyan érzek, és véget vessek
ennek a kapcsolatnak.
Reed Jamison nem talált szavakat. Élete elmúlt
negyvenegy esztendeje során olyan nővel nem akadt dolga,
aki ajtót mutatott volna neki. Minden kapcsolatot ő
kezdeményezett, és mindnek ő vetett véget, kézben tartotta,
irányította, s úgy rángatta madzagon a bábokat, ahogyan
az neki éppen megfelelt.
Képtelen volt levenni a tekintetét Meredithről. Az első
nő, aki kitette a szűrét, és Reed érezte, hogy iszonyatos düh
kerekedik felül benne. Felpattant, még mindig a nőre
bámult. – Örülök, hogy kiderült, miféle nő vagy! Mielőtt még
elkövettem volna azt a rettenetes hibát, hogy feleségül
veszlek! – ordította.
 Azzal szó nélkül átcsörtetett a szobán, felkapta a
kabátját és távozott, olyan dühvel vágta be maga után az
ajtót, hogy megcsörrentek a csillár kristálygömbjei.
Meredith az ajtóhoz szaladt, elfordította a kulcsot, és
néhány másodpercig nekitámaszkodott. Remegett. Amikor
kissé megnyugodott, az íróasztalhoz ment, leült, és Patsy
számát tárcsázta. Sokáig hiába csöngetett. Már épp le
akarta tenni, amikor Patsy belehallózott.
– Patsy, én vagyok az. Reed itt volt, és én megmondtam
neki, hogy vége. Elment… dühödten kivonult.
– Hála istennek. Mármint hogy megmondtad neki. És ne
csodálkozz, hogy majd’ megpukkadt. Nincs hozzászokva,
hogy csak úgy, teketóriázás nélkül kiadják az útját. Ez az
egyik legnagyobb baja. Hogy a nők világéletében
elkényeztették, s ezért azt hiszi magáról, hogy ő Isten
ajándéka mindenki számára, aki szoknyát visel.
– Értem, mire gondolsz. Egy disznó hímsoviniszta, hogy
ezzel a régimódi kifejezéssel éljek. Legalább hozza a
formáját. Gondolom, ez az, amire tavaly novemberben
ébredtem rá, amikor utoljára járt New Yorkban. Se az
életemet, se a munkámat nem veszi komolyan. Csak a maga
szempontját tartja szem előtt, és egészen őszintén nem érti,
hogy miért nem rohanok kezem-lábam törve, hogy
áttelepüljek és a háztartását vezessem. Azt mondta, el akart
venni feleségül.
– Megkérte a kezedet! Te jó ég! Nos, annyi szent,
biztosan levetted a lábáról, öreglány. Amióta elvált Tina
Longdontól, csakis cserbenhagyásos gázolással
foglalkozott.
– Nem egészen értem, hogy ez mit jelent.
– Tudod, az a fajta ürge, akinek olyan a hozzáállása…
Szeress, de a feltételeket én diktálom, édesem. Kösz
mindent. Agyő. Ezeket hívják cserbenhagyásos gázolóknak,
legalábbis erre mifelénk. Több nőt is ismerek, aki megkapta
Reedtől a magáét.
– És nekem ezt eddig miért nem mondtad?
– Mondtam, Meredith, legalábbis, amennyire lehetséges
volt, igyekeztelek figyelmeztetni. Mondtam, hogy nem
könnyű pasas.
– Lényegében azt mondtad, hogy szenvedő, byroni hős,
vagy valami hasonlót. De én nem fogtam fel, hogy ezzel mire
célzol.
– Ó, évek óta ragaszkodik ehhez a szerephez. Játssza az
eszét. És azt hiszem, kiválóan, legalábbis nők hosszú sora
ezt bizonyítja. Nem mintha szüksége volna rá. Hisz
tagadhatatlan, hogy nagyon jóképű, ráadásul elbűvölően
tud viselkedni, ha mégoly erőszakos természet is.
– Szent igaz. És szerinted erre buknak a nők… erre a
mélabúra?
– Hajaj, de mennyire. Jó sokan, ami azt illeti. Az izzó
tekintet, a szenvedő arckifejezés, a levertség – erre vevők.
Sok nőnek ideálja a szenvedő, gyötrődő Heathcliff. Meg
akarják változtatni, boldoggá akarják tenni. – Patsy
elhallgatott, majd hozzátette: – Téged tán nem épp ez
vonzott benne?
– Nem – vágta rá Meredith sietve. – Az igazat megvallva
csak tavaly novemberben, New Yorkban kezdte ezt a
mélabús borongást. Iszonyúan idegesített.
– Meghiszem azt! – nevetett Patsy. – Ami viszont
megnyugtat: nem érzem, hogy különösebben megviselt
volna, hogy kitetted a szűrét.
Erre Meredith is elnevette magát. – Nem hát. Persze nem
vagyok feldobva, nem örülök, ha bárkit meg kell bántanom.
De meg kellett tennem, meg kellett mondanom neki. És ezt
a dolgot mindenképpen le kellett zárnom.
– Belátom.
– Úgy éreztem, kutya kötelességem, hogy közöljem vele,
én miként látom a dolgokat. Méghozzá abban a percben.
Sokkal jobb, ha tisztázzuk a dolgokat, ha az ember nem
húzza-halasztja a döntést. Mert az ilyen helyzet csak egyre
jobban elmérgesedik.
– Nekem mondod! – kiáltott Patsy. – Tonyt évekig
megkeserítette a válásunk. Persze engem hibáztat. Ide
hallgass, nem akarsz átjönni vacsorára? Vagy ha van
kedved, elmehetnénk valahová, már amennyiben nem
akarsz magadban lenni… – vékonyodott el Patsy hangja.
– Aranyos vagy, de ma este itthon akarok maradni.
Felhozatok valamit a szobámba, és közben
összecsomagolok. Ugye, jól emlékszem, hogy holnap reggel
hatra jössz értem?
– Igen. Sajnálom, de korán kell útra kelnünk. Legalább
négy órát fogunk autózni, ha nincs forgalom, három és felet.
Eltöltünk néhány órát Keswickben, aztán irány Ripon.
Sokat kell intéznünk egy nap alatt. Még az is lehet, hogy
kénytelenek leszünk Riponban tölteni az éjszakát.
– Nem baj. És Patsy…
– Igen?
– Ugye nem gondolod, hogy a kelleténél jobban
megbántottam Reedet?
– Elképzelhető. Ne becsüld alá, mekkora hatással voltál
rá.
– Talán csak az önmagáról alkotott képen esett csorba.
– Az egészen biztos, Meredith. Efelől semmi kétség. De
ugyanakkor szent meggyőződésem, hogy a mi Reedünk, a
lenyűgöző playboy alaposan beléd volt esve. Mindig is
éreztem. Nos, mit tehetünk… egyszer az életben ő is lehet
vesztes.

Meredithnek nem jött szemére álom.

Sokáig forgolódott az ágyban, végül elkeseredetten
felkelt. Meleg gyapjúköntösbe bújt, aztán kiült a nappaliban
a kanapéra. Gondolatai sebesen vágtattak.
Korábban nem húzta össze a nehéz bársonyfüggönyt, s
a holdfény most behatolt az ablak elé akasztott vékony
muszlinfüggönyön. Mindent beborított a természetes,
ezüstös fény, s a helyiségben béke honolt.
Meredith a selyempárnának dőlt, és Reedre gondolt.
Milyen kínos volt a szakítás, és mekkora ostobaság volt,
hogy egyáltalán kapcsolatba keveredett egy ilyen alakkal.
Negyvennégy éves, ennél igazán lehetett volna több esze.
Hogy lehet ilyen balszerencsés a férfiakkal. Mindig.
Nem, ez nem egészen igaz.
Egy férfi azért volt az életében. Egyszer. Egy férfi, aki
pontosan hozzávaló volt. És meghalt. Milyen fiatalon.
Milyen váratlan halál… mindenki ezt mondta. És milyen
igaz.
Micsoda ócska trükk a Jóistentől, hogy valakit
harminchat éves korában magához szólítson!
Meredith ezerszer elmondta ezt magában. Mindent
elkövetett, hogy valami rejtett magyarázatot leljen az ilyen
rettenetes, idő előtti halálra. Nem sikerült. Merthogy nincs
is rá magyarázat. Semmiféle. .
 És neki csak az űr maradt.
Persze ott volt Cat, alig totyogós, és Amelia, szegény
Amelia, ők ketten osztoztak a bánatában, s igyekeztek
kitölteni az űrt. Hogy gyászolták… véget nem érőn… ő és
Amelia. A két asszonya. A két nő, aki szerette.
Amíg élek, gyászolni fogom, gondolta Meredith, s feléledt
benne a régi, ismerős szomorúság, szorongatni kezdte a
torkát. Ó, Jack, miért haltál meg? Hányszor tette fel ezt a
kérdést magának. És nincs rá felelet. Nem is volt soha.
Egyetlenegyszer sem, az eltelt huszonkét év során.
És hányszor tette fel magában a kérdést, vajon mikor
fog megismerkedni egy másik olyannal, amilyen Jack volt.
Soha, ezt már tudta, mert olyan ember, mint ő, nagyon
kevés akad. És azok is foglaltak. Ahogyan Jack is foglalt volt
már huszonkét éves korában. Mert feleségül vette ifjúkori
szerelmét. Ameliát. Akit aztán egy szörnyű napon levetett a
ló. Huszonöt éves volt és állapotos. A gyereket elvesztette, s
ő maga egy életre nyomorék maradt, kétoldali
végtagbénulással tolószékhez kötve. De Jack szerette,
megmondta Meredithnek, hogy mindig is szeretni és
dédelgetni fogja Ameliát, s ő ezt meg is értette. S ő maga is
szerette Ameliát, aki őt és Jacket egyaránt szerette; és Cat
is rajongott Jack feleségéért. Amelia a maga néma,
mosolygós módján áldását adta rájuk, egyetértett
mindennel, és hálás volt a szeretetükért, törődésükért,
hűségükért.
Jack.
Szőke, kék szemű, napbarnított. Pattogó, ruganyos,
csupa élet. Csupa jókedv, fantasztikus történet, nevetés.
Nem csoda, hogy nyomban beleszeretett, már azon a napon,
hogy megismerkedtek. Igazi coup de foudre.
De régen is volt.
 1969 májusában.
Tizennyolc éves volt.
Meredith lehunyta a szemét. Szemhéja mögött megjelent
a férfi arca. Eszébe jutott mindaz, amire azon a napon
gondolt, miközben fogva tartotta a férfi varázslatos
tekintete.
Hogy lehet egy férfi ilyen gyönyörű, gondolta, hogy lehet
ilyen érzéki szája, ilyen rendkívüli szeme. Ilyen szépségesen
kék. Mint az ég kékje, gondolta akkor. Olyan a szeme, mint
a nyári ég.
Ma este, annyi év után Meredith olyannak látta magát,
amilyen azon a májusi délutánon volt… mindhármójuk
képe a szeme előtt lebegett. Oly tisztán… oly élénken… ő és
Jack és Amelia.
Az azóta eltelt évtizedeknek nyoma veszett.
Visszafelé botorkált az időben… vissza a múltba.
– Óhajt valamit? – kérdezte a fiatalember udvariasan, s
felállt a lépcsőről, ahol üldögélt, levette teknőckeretes
napszemüvegét, és figyelmesen tanulmányozta a lányt.
Meredith visszabámult rá. – Mr. Silvert keresem –
mondta, és miközben leugrott a kerékpárról, zavarában,
siettében majdnem orra bukott. Váratlanul feszengeni
kezdett a jóképű, ápolt, elegáns, szürke nadrágot és
világoskék inge fölött sötétkék kasmírpulóvert viselő
fiatalember előtt.
A férfi odament hozzá, és a kezét nyújtotta. – Nos,
megtalálta – közölte. – Mr. Silver vagyok.
– Mr. Jack Silver? – kérdezte Meredith, és elfogadta a
feléje nyújtott kezet.
A férfi bólintott. – Úgy bizony. És az egyetlen Mr. Silver,
aki a környéken él és mozog. Mármint hogy tudomásom
szerint. A többiek mind ott vannak. – Azzal a háta mögött
elterülő föld felé bökött.
Meredith követte a tekintetét, és megpillantott egy fallal
körülvett kis temetőt a fiatal facsemetéktől jobbra. – Saját
temetője van? – bámult el Meredith.
A férfi bólintott, majd ismét kérdőn nézett a lányra. –
Miben lehetek a segítségére?
– Az újságban olvastam a hirdetést… hogy recepcióst
keresnek.
– Ó, igen, hogyne, és ha szabad érdeklődnöm, kihez van
szerencsém?
– Meredith Stratton vagyok.
– Nos, üdvözlöm, Meredith Stratton. Örülök, hogy
megismerhettem! – kiáltotta a férfi, és ismét kezet nyújtott.
– Őszinte örömömre szolgál, Meredith Stratton!
A lány másodszor is kezet rázott vele.
A férfi pedig nem eresztette el a kezét. Aztán
rámosolygott, széles, barátságos mosoly volt, napbarnította
arcából kivillantak a gyönyörű fogai.
Meredith visszamosolygott rá, a férfit szimpatikusnak
találta.
Az viszont minden látható ok nélkül nevetni kezdett.
Meredith vele nevetett, azon nyomban rabul ejtette a
férfi, akit soha életében nem látott azelőtt.
A férfi még ekkor is a kezénél fogva biciklistül a bejárati
lépcső aljához vezette, ahol addig üldögélt. – Jöjjön be. De
azt hiszem, a járművét kénytelen lesz idekinn hagyni –
mondta széles mosollyal.
Meredith bólintott, a szeme csillogott, majd kezét
kiszabadítva a veranda tartóoszlopának döntötte a
kerékpárját.
– Jó kis biciklije van.
 – Nem az enyém. Kölcsönkértem. Hogy valahogy
eljussak ide.
– Honnan jött? ,
– New Prestonból. A Waramaug tó-partján lakunk. –
Tekintetét elfordította, pillantása megállapodott a tágas
mező és virágoskert végében húzódó tavon. – Nagyon szép
ez a tó – mormogta.
– Ez a Silver-tó – mondta a férfi. – Néhány éve, mármint
hogy néhány száz éve még ennek is volt indián neve.
Wappaconaca-tónak hívták. De az egyik ősöm megvette ezt
a földterületet, a helyi lakosság pedig attól kezdve Silver-
tónak kezdte nevezni, aztán rajtaragadt az elnevezés. És
természetesen ez itt a Silver Lake fogadó, amelyet 1832-ben
épített ugyanaz az ősöm… idén lesz százhatvanhárom éve.
Meredith megállt és szemügyre vette a fogadót. – Szép,
régi épület.
– Jöjjön, menjünk be. Hadd mutassam be Ameliának.
Abban a pillanatban, amint átlépte a küszöbét, Meredith
tudta, hogy ez egészen különleges hely. A falakat
felhőspettyes rózsaszínre festették, amitől a bejárat
kellemes, rózsás érzetet keltett. A padlót olyan fényesre
sikálták, hogy ragyogott, mint egy sötét tükör; a régi,
faragott fiókos szekrény, két magastámlás szék és a kis
íróasztal látni valóan nagyon régi és még a hozzá nem értő
szem is könnyen megállapíthatta, hogy igen értékes.
A magas kristályvázákban és gömbölyű kínai
porcelánedényekben mindenütt friss virágok; Meredithet
megrohanta a mimóza, jácint, nárcisz méhviasszal,
citrommal, száraz rózsával és a kályhán sülő érett
almaszaggal elegy illata…
Amint tágra nyílt szemmel körülnézett, Meredith
egészen megilletődött. Ugyanakkor kíváncsi izgalom vett
rajta erőt és olyan öröm, amilyet addig soha nem érzett.
Mutató-és középső ujját keresztbeszorítva azt kívánta,
bárcsak megkapná az állást. Amint a kis antik íróasztalra
pillantott, amelyen a selyemernyős pocelánlámpa és a
telefon állt, önkéntelenül arra gondolt, milyen jó volna
ebben az előcsarnokban recepciósként üldögélni, és az
érkező vendégeket üdvözölni. Kétségkívül sokkal
vonzóbbnak tűnt, mint az egész napos gyerekvigyázás,
holott szerette a gyerekeket.
Jack végigvezette egy rövid folyosón, és benyitott a
végéről nyíló helyiségbe. Háttal az ajtónak egy nő ült az
íróasztalnál és kinézett az ablakon.
– Amelia – szólította meg Jack. – Végre akadt egy
jelentkezőnk. A recepciósi állásra.
A nő lassan megfordult, Meredith ekkor jött rá, hogy
tolószékben ül. A lélegzete is elakadt, miközben viszonozta
a nő pillantását. Meredithet megdöbbentette a szépsége.
Szív alakú, sápadt arcát középen elválasztott sötét haj
keretezte. Szépséges, széles arccsontja, gödrös álla és érzéki
szája mind semmi volt lenyűgöző, zöld szeméhez és
tökéletesen ívelt sötét szemöldökéhez képest. Az Elfújta a
szél nőalakja, gondolta.
– Milyen különösen néz – jegyezte meg Amelia. – Valami
baj van?
Meredith ekkor döbbent rá, hogy csak áll és bámul, ezért
sietve szabadkozni kezdett: – Semmi, semmi. Elnézést.
Milyen neveletlen vagyok, hogy így elbambultam. – A szavak
észrevétlen buktak ki a száján, majd fiatal lévén
gondolkodás nélkül folytatta: – Maga olyan gyönyörű.
Pontosan olyan, mint Vivien Leigh az Elfújta a szél-ben.
Ugye, mindenki ezt mondja?
 – Nem mindenki. De azért köszönöm a bókot, nagyon
kedves – felelte Amelia mosolyogva, és mulatva nézett össze
Jackkel.
Jack megköszörülte a torkát, és kezébe vette a dolgok
irányítását. – Amelia drágám, engedd meg, hogy
bemutassam Miss Meredith Strattont. Miss Stratton, a
feleségem, Mrs. Amelia Silver.
Meredith átvágott a fényesre suvikszolt szobán,
megfogta a nő karcsú kezét, majd a tökéletes szépsége
láttán még mindig megindultan hátralépett.
– Kérem, foglaljon helyet, Miss Stratton – suttogta
Amelia. – Helyezze magát kényelembe.
– Köszönöm – ereszkedett le egy székbe Meredith, majd
eligazgatta pamutszoknyáját. – Mrs. Silver, megkérhetném,
hogy szólítson Meredithnek? Nem vagyok hozzászokva a
Miss Stratton-hoz.
Ismét alig észlelhető mosoly jelent meg Amelia szája
körül. – Szívesen szólítom a keresztnevén.
Jack, aki már az ablak alatti székben ült, a feleségétől
jobbra, megjegyezte: – Meredith New Prestonba való.
Legalábbis onnét biciklizett ki ma délután. – Most Meredith-
hez intézve szavait, folytatta: – De eredetileg Ausztráliából
jött, ugye?
A lány bólintott. – Sindeyből. Honnan tudja? Ja, a rémes
kiejtésem, ugye?
– Nem rémes – mondta Amelia. – De valóban egy kicsit
más, alig észrevehetően ausztráliai. És mondja, mikor jött
át Connecticutba?
– Tavaly. Júliusban lesz egy éve. Paulsonékkal.
Amerikai család, akikkel Sydneyben ismerkedtem meg. Ott
voltam náluk gyerekvigyázó.
 – És most ott akarja hagyni őket. Megkérdezhetem,
miért? – érdeklődött Jack.
– Állást akarok változtatni, Mr. Silver. De a helyzet ennél
azért valamivel bonyolultabb. Mr. Paulsont ismét
áthelyezték, ezúttal Dél-Áfrikába. A család áttelepedni
készül Johannesburgba. Megkértek, hogy tartsak velük, de
én nem akarok. Amerikában szeretnék élni. Helyesebben
Connecticutban. Életemben ilyen gyönyörű helyen még
nem jártam.
– És a családja? A szülei, odahaza Ausztráliában? Ok
hogyan vélekednek a dologról? – nézett rá kérdőn Amelia.
– Ok bizonyára szeretnék, ha hazamenne.
– Nem, ők nem… vagyis hát… a dolog úgy áll… hogy ők
már nem élnek. Meghaltak, igen, meghaltak. Autó…
balesetben. Tízéves voltam akkor. – Meredith bólintott maga
elé. – Amikor tízéves voltam.
– Szegény kislány – kiáltott fel Amelia, s az arca ismét
változott, ezúttal csupa együttérzés volt. – Milyen
rettenetesen szomorú, milyen fájdalmas lehet. És más
rokonai odaát nincsenek?
– Nincsenek. Egy sincs.
– Rémes érzés lehet, ha valaki ennyire egyedül van a
világban. – Amelia úgy fordította székét, hogy
szembekerüljön Jackkel. – Nem szomorú, drágám?
– De igen.
– Mennyi idős? – kérdezte Amelia barátságos, bátorító
mosollyal.
– Tizennyolc éves vagyok. Május elején töltöttem be.
– Dolgozott valaha recepciósként? – kérdezte Jack. –
Szerzett valamelyik hotelban tapasztalatot?
– Nem, de tudok bánni az emberekkel. Legalábbis Mrs.
Paulsonnnak ez a véleménye, és két évig az
adminisztrációban is segítettem neki. A csekk-könyvével, a
háztartási kiadásokkal, ilyesmi. Még valamelyest könyvelni
is megtanított. Ő alkalmasnak tart erre a munkára, Mr.
Silver. És ha akarják, bármikor felhívhatják. Írásos
ajánlólevelet is kapok tőle. Még ma délután meglesz. Ha
gondolják, már ma este elhozhatom.
– Arra nincs szükség – jegyezte meg sietve Amelia, majd
Jackhez fordult. – Szerintem most rögtön fel kellene hívnod
Mrs. Paulsont. Ugye, nem bánja, Meredith, ha maga előtt
hívjuk fel?
– Egyáltalán nem. Odahaza van, csomagol. Azt hiszem,
számít is rá, hogy majd felhívják.
– Megmondaná a számot, Meredith? – kérdezte Jack,
miközben az íróasztalhoz ment és fölemelte a telefont.
Meredith megadta a számot, ő pedig tárcsázott. S a
rákövetkező percben már beszélgetett is Mrs. Paulsonnal,
vagy legalábbis hallgatta, alig szólt közbe, nem is igen volt
rá alkalma.
Amelia csendben ült, várta, hogy a beszélgetés véget
érjen.
Meredith szorosan összekulcsolta kezét az ölében,
egyszerre nagyon ideges lett és feszült. Tudta ugyan, hogy
Mrs. Paulson csak jót mond róla, mégis aggódott egy kicsit.
Ez az állás nagyon fontos volt neki.
Amikor Jack végre letette a hallgatót, így szólt Meredith-
hez: – Agyondicsérte magát, azt mondja, nagyon okos,
szorgalmas, becsületes és dolgos, és hogy nagyon jól
gondját viselte a gyerekeinek.
Meredith felragyogott, nagyot sóhajtott, majd várakozón
fordult Ameliához.
– Jó érzés tudni, hogy Mrs. Paulson ilyen nagyra tartja.
 – Valóban. És azt is megígérte, hogy fel fogja keresni
magukat – tette még hozzá Meredith. – Szeretne
megismerkedni magukkal.
Jack visszament az ablakhoz, leült, és azt mondta
Ameliának: – Hogy folytassam. Mrs. Paulson nagyon
sajnálja, hogy elveszíti Meredithet. De megérti, miért
szeretne Connecticutban maradni. Egyszóval, véleménye
szerint Meredith jobb sorsra érdemes. – Majd Meredith felé
még hozzátette: – Azt mondja, nagyon jó volt a gyerekeihez.
Nyilvánvalóan szeretik.
– Én is szeretem őket – felelte Meredith. – És hiányozni
fognak, Mr. Silver, de nem akarok Dél-Afrikába menni.
– Igazán nem hibáztathatom, amiért Connecticutban
akar maradni – mormogta maga elé Amelia. – A litchfíeldi
hegyek igazán gyönyörűek. Nos, mikor tudna belépni?
– Jövő héten. – Meredith kihúzta magát, és Ameliáról
Jackre nézett. – Ezek szerint megkapom az állást?
– Igen – felelte Amelia. – Mrs. Paulson ajánlása igazán
nagyszerű, mi beérjük vele. Nem hinném, hogy magánál
jobbat találhatnánk, Meredith. Mi a véleményed, Jack?
– Egyetértek. Egyetlen probléma azonban még van.
– Éspedig, Jack drágám?
– Hol fog lakni Meredith?
Meredith meglepetésében eltátotta a száját. – Hát itt, a
fogadóban! – kiáltotta. – A hirdetésben az áll, hogy szükség
esetén élelem és lakás megoldható. Másképpen nem is
jelentkeztem volna. Éppen ez tetszett Mrs. Paulsonnak is…
hogy itt fogok lakni a fogadóban magukkal. Hogy nem
leszek egyedül.
– Van egy szobánk, de az odafenn van a padláson –
magyarázta Jack. – És nem valami elragadó. A jobbik
személyzeti szobában a gondnokhelyettes lakik. Az igazat
megvallva kissé szűkében vagyunk a személyzeti
szálláshelyeknek.
– Én nem bánom, hogy padlásszoba – mondta Meredith,
mert hirtelen megijedt, hogy a megszerzett állás kicsúszik a
keze közül. – Ószintén nem bánom.
– Abban reménykedtünk, hogy majd olyan recepcióst
fogunk találni, aki itt lakik a közelben és naponta bejár –
mosolygott Amelia. – De senki nem jelentkezett, pedig az
elmúlt hetek során többször is megjelent a hirdetés. Maga
volt az első. – Amelia hosszas, kutató pillantást vetett
Jackre. – Talán tűrhetőbbé lehetne tenni a padlásszobát, ha
kifestetnénk, kitapétáznánk. Betehetnénk egy-két igazán
szép bútordarabot, kicsinosíthatnánk. Végtére is szép,
tágas helyiség.
– Nem is tudom… – kezdte Jack, aztán elhallgatott, mert
észrevette, hogy Meredith arcára kiült az elkeseredés.
Hirtelen határozott, majd felpattant. – Jöjjön, megmutatom
azt a szobát. – A feleségéhez fordult: – Szerintem bízzuk a
döntést Meredithre. Majd ő határoz.
– Igazad van. Menjen Jackkel, Meredith. Majd ő felvezeti
az emeletre.
Néhány perc múlva Meredith és Jack a padláson álltak
a tetőgerendák alatt. Meredith örült, hogy két tetőablaka is
van a helyiségnek, és hogy a szoba valóban tágas, mint
Amelia mondta. Körbejárt, majd közölte Jack Silverrel: – De
hisz nekem nagyon tetszik, muris az egész, és rém aranyos.
Majd én kicsinosítom magamnak. Ne aggódjon, nagyon jól
elleszek itt.
Jack csak bólintott, azután lementek.
– Nos, hogy tetszik, drágám? – kérdezte Amelia, s kérdőn
vonta fel a szemöldökét, amikor beléptek.
 – Egészen különös, Mrs. Silver, és azt hiszem, nekem
tökéletesen meg fog felelni. Majd én berendezem. Akarja,
hogy már jövő héten belépjek?
– Nagyon örülnék. Alig várom, hogy itt legyen nálunk,
Meredith.
– Én is. És majd hozom magammal az ajánlólevelet.
– Ha kívánja. Viszontlátásra – mondta Amelia, és
visszagurította tolószékét az íróasztal mögé. – Muszáj
folytatnom ezt a sok adminisztrációs munkát, ami az utóbbi
időben mind az ölembe pottyant.
Jack és Meredith kiléptek az elülső verandára, és a férfi
lekísérte Meredithet a lépcsőn. – A fogadó most épp nincs
tele – vallotta meg Jack, de egy héten belül telt házzal
üzemelünk. Melyik napon kezdene?
– Hétfőn. Az már csak négy nap. Így megfelel, Mr. Silver?
– Teljes mértékben. Nagy gondot vesz le a vállamról, s
így majd foglalkozhatom mindazokkal a feladatokkal,
amelyeket eddig Pete O’Briennek egyedül kellett
megoldania. O a birtok gondnoka, és túl sok feladat hárul
rá. Ameliának is sokkal jobb lesz a közérzete, ha maga
munkába áll. Néha nagyon fáradékony. Hiába igyekeztem,
ez idáig senkit nem sikerült találnom mellé.
Meredith megértőn bólogatott, mélyen együtt érzett
Silverékkel. – Bizonyára nem könnyű, de ne aggódjon, Mr.
Silver, majd én segítek neki az adminisztrációban. Ha van
szabad időm, boldogan csinálom azt is. – A férfira pillantott,
kicsit tétovázott, majd gyöngéden megkérdezte: –
Tulajdonképpen mi történt Mrs. Silverrel? Miért van
tolószékben?
– Ameliát tizenegy éve lovaglás közben érte baleset. A
gerince sérült. Azóta deréktól lefelé béna.
 – Milyen rettenetes… őszintén sajnálom… egy ilyen
gyönyörű asszony.
– Valóban az… ráadásul a lelke is, nem csak a külseje.
Igazi jó ember, Meredith, a legjobb, akit valaha ismertem.
Olyan bátor, olyan türelmes…
Kis hallgatás után Meredith megjegyezte: – Köszönöm,
hogy nekem adta a munkát. Igyekszem megtenni minden
tőlem telhetőt. És keményen fogok dolgozni.
– Ebben egészen biztos vagyok.
Meredith megindult a kerékpár felé, majd hirtelen meg-
penderült és egy pillantást vetett a tóra. A fákon keresztül
látta, a lenyugvó délutáni napfényben. – Sok vad él a tavon?
– kérdezte végül különös, sóvárgó hangon.
– Hál’ istennek egész éven át. Biztosan most is
csapatostul vannak odalenn a madarak. Vadkacsák, kivált
kanadai vadludak. Van kedve lemenni és vetni rá egy
pillantást?
Meredith bólintott, megfogta a kerékpárt, és kettejük
között tolni kezdte.
Jack megkérdezte: – Szeret biciklizni?
– Néha. Miért?
– Van egy biciklim és gyakran körbekarikázom a
birtokot. Nem állítom, hogy már mind a hetvenöt hektárt
bejártam, de igyekeztem megnézni, amennyit csak tudtam.
Rengeteg a látnivaló, s javarészt igen érdekes.
– Hatalmas ez a birtok, ugye?
– Igen, de korántsem akkora, mint amekkorák a prérik
odaát.
Meredith felnevetett. – Én Ausztráliából egyedül Sydneyt
ismerem.
A férfi vállat vont. – De attól még hatalmas ország az.
– Valóban. És ez mind a maga földje, Mr. Silver?
 – Igen. Az ük-ük-ükapám, Adam Silver és a felesége
Angharad vették, 1832-ben, mint már említettem.
Felépítették a fogadót, mellé a házat, amelyben jelenleg én
élek Ameliával, meg egyéb kisebb építményeket is, a birtok
területén. És persze azóta is a család tulajdonában van a
fogadó.
– Töretlen lánc – jegyezte meg a lány, s hangjából
kihallatszott a tisztelet.
Jack csak bólintott.
Továbbmentek a széles ösvényen, amely a zöld mezőkön
és az épp virágba boruló kerten vezetett keresztül, egészen
a tóig.
– Tudom, hogy magukról kapta a tó a Silver nevet, de a
színe ettől függetlenül is ezüstös. És olyan nyugodt.
Meredith a kerékpár kormányának támaszkodott, és
egyik kezével ernyőt formált a szeme elé. – Amióta csak az
eszemet tudom, mindig vízközeiben szerettem lenni. Nem
tudom, miért, de olyan érzés, mintha… – elhallgatott,
képtelen volt befejezni a mondatot, egyszerűen nem találta
a szavakat, amelyekkel az érzéseit kifejezhetné.
– Milyen érzés, Meredith?
– Nem is tudom… valahogy megfoghatatlan,
körülírhatatlan.
– Öröm? Elégedettség? Biztonságérzet? Egészen
biztosan jó érzés, különben egyáltalán nem szeretne
vízközeiben lenni.
– Való igaz. Azt hiszem… mindaz, amit az előbb említett.
De néha elfog a szomorúság… mintha elvesztettem volna
valamit… valami nagyon fontosat. Erre emlékeztet a víz.
A férfi nem felelt, csak hosszasan nézett rá, majd a tó
felé fordult. Hirtelen fölemelte az ujját, és izgatottan
felkiáltott:
 – Nézze csak! Ott! Ott a kék gém, amelyik minden
tavasszal megérkezik. Néhány nap után útra kel megint, és
abban az évben már csak ritkán látjuk viszont. De
csodálatos, és egészen biztos, hogy ugyanaz a madár tér
vissza mindig.
– Milyen különös. Vajon miért teszi? Ha én madár
volnék, soha itt nem hagynám a Silver tavat. Örök
életemben itt szeretnék élni, olyan gyönyörű.
Jack Silver rábámult, egészen megilletődött az őszintén
kimondott szavaktól.
Meredith tekintete találkozott az övével. Egészen
meghökkent a tisztaságától. A férfi nem fordította el a
tekintetét és volt benne valami, amit Meredithnek nem
sikerült megfejtenie. És rájött, hogy ő se tudja elfordítani a
tekintetét…
Végül Jack törte meg a varázst. Sietve, szinte
barátságtalanul megjegyezte: – Örülök, hogy itt fog dolgozni
a Silver Lake fogadóban, Meredith. Úgy érzem, nem lesz
probléma. Amelia kedveli. Én is. Őszintén remélem, hogy
maga is kedvel bennünket.
– Valóban, Mr. Silver, és én is nagyon örülök, hogy itt
fogok dolgozni.
Szótlanul mentek vissza a fogadóba, néhány percig
mindketten gondolataikba merültek.
– Akkor hétfőn itt leszek, Mr. Silver – mondta Meredith,
azzal felült a kerékpárra és elkarikázott.
– Szólíts Jacknek! – kiáltotta utána a férfi.
– Rendben – felelte Meredith félig visszafordulva, és
intett, majd megindult a hosszú úton visszafelé.
A férfi ott állt és nézett utána, amíg el nem tűnt szem
elől, és egészen elképedt, amikor rádöbbent: nem akarja,
hogy a lány elmenjen. Volt ebben a lányban valami nagyon
vonzó – friss volt, édes és gyönyörű, bár a férfi tudta, hogy
Meredithnek halvány fogalma nincs róla, hogy valójában
mennyire gyönyörű. És azt sem sejtette, milyen hatást kelt
nyurga lábával, napszítta, barna hajával és füstszürke
szemével. A férfi rájött, hogy máris hiányzik neki, pedig alig
néhány órája ismeri. Ettől még jobban elképedt.

Meredith a telefon kitartó csöngetésére riadt fel. Amikor

felugrott, hogy fölvegye, rájött, hogy minden bizonnyal
elnyomta az álom a kanapén.
– Halló…
– Jó reggelt, Mrs. Stratton. Öt órára kért ébresztést –
közölte a hotel telefonközpontosa.
– Köszönöm – felelte Meredith, majd helyére tette a
hallgatót, és felkattintotta a kislámpát. Az órájára pillantva
meggyőződött róla, hogy valóban öt óra, és meglepődött,
hogy az egész éjszakát a kanapén töltötte, anélkül, hogy
akár egyszer is fölébredt volna. Biztosan nagyon kimerült.
Ugyanakkor a nagy, túltömött kanapé volt olyan kényelmes,
mint az ágy.
Patsy hamarosan itt lesz, gondolta és a hálószobába
sietett, kibújt a hálóingéből, és megindult a fürdő felé.
Örült, hogy előző este mindent összecsomagolt.
Egy óra elteltével a Claridge’s előcsarnokában várta a
partnerét, aki majd felviszi Észak-Angliába.
 8

Borús hajnal volt, szürke, felhős, amikor Patsy és Meredith

kigurult a Claridge’s kocsifelhajtójáról. Az ólomszínú ég
esővel fenyegetett, és mire Patsy ráfordult az északnak,
Aston-Martin irányába tartó autópályára, már szakadt,
mintha dézsából öntenék.
Meredith hátradőlt az ülésen, csak fél füllel hallgatta a
rádiót, gondolatai üzleti problémák körül keringtek. Aztán
egyszer csak lehunyta a szemét, és szinte akarata ellenére
elszundított – elringatta a kocsi kellemes melege és a
rádióból szűrődő muzsika.
– Csak aludj nyugodtan – mondta Patsy, és röpke
pillantást küldött felé, mielőtt tekintetét sietve
visszafordította az útra. – Engem nem zavar, és nem kell
beszélgetnünk, ha fáradt vagy.
– Semmi bajom – felelte Meredith, és kihúzta magát az
ülésen. – Az éjszakát a kanapén töltöttem ugyan, de azért
kipihentem magam.
– Miért aludtál a kanapén?
– Éjjel egykor még egészen éber voltam, gondolom,
túlontúl sok minden keringett a fejemben. Ezért úgy
határoztam, hogy felkelek, aztán valamikor
elszundíthattam a kanapén.
– Remélem, nem azért voltál ébren az éjszaka közepén,
mert Reed Jamison miatt nem jött álom a szemedre –
ráncolta a homlokát Patsy, miközben együtt érző pillantást
küldött felé.
– Nem, dehogy.
 – Helyes, mert aggodalmaskodni aztán igazán nem
érdemes miatta.
– Egyetértek, és bevallom, nagy kő esett le a szívemről,
hogy végre megmondtam neki, hogy érzek vele
kapcsolatban. Valószínűleg ez alkalommal figyelt oda rám
életében először – nevetett Meredith szárazon.
– Hogy érted?
– Mindig az volt az érzésem, hogy Reed valójában nem is
igen hallja meg, amit mondok neki. Mintha erősebben
foglalkoztatta volna, hogy mit fog válaszolni, mint az én
szavaim jelentése.
– Meglehetősen sokan szenvednek ebben a betegségben
– jegyezte meg halkan Patsy. – Gondolom, ez afféle
önvédelem. De hát manapság az emberek egyre kevesebbet
figyelnek oda egymásra. Tisztelet a kivételnek. Nálad
nyitottabb fülű embert nem is ismerek.
– Ezt Ameliától tanultam. O magyarázta el, milyen
fontos odahallgatni a másikra, és hogy az ember semmit
nem tanul, ha állandóan csak maga beszél. Mennyire igaza
volt, de hát neki szinte mindenben igaza volt, és rengeteget
tanultam tőle. – Kis szünetet tartott, majd hozzáfűzte: – Azt
hiszem, egészen rendkívüli teremtés volt, hozzá foghatót
nem is ismertem.
– Sajnálom, hogy én már nem találkozhattam vele –
mondta Patsy. – És különös, hogy ma reggel kerül szóba,
mert tegnap este épp arra gondoltam, milyen nagy hatással
volt Amelia mindkettőnk életére, bár az enyémre persze
csak közvetve. Gondold csak meg, hogy ha John
Raphaelson nem lett volna az ő ügyvédje meg a tiéd, akkor
soha meg nem ismerkedtél volna a bátyjával, apám egyik
legjobb barátjával, és akkor mi sem ismerkedtünk volna
meg egymással.
 Meredith elmosolyodott. – Ez igaz, és őszintén sajnálom,
hogy személyesen nem ismerted Ameliát. Különleges
teremtés volt. – Meredith felsóhajtott. – Tudod, ha élne, még
most is csak hatvankét éves volna. Egyáltalán nem olyan
öreg.
– És Jack? Ő hány éves lenne?
– Négy évvel volt fiatalabb Ameliánál, tehát ötvennyolc
lenne… e hónap végén.
– Micsoda veszteség számodra, hogy mindketten ilyen
fiatalon haltak meg.
– Igen… Jack halála után Amelia mindent elkövetett,
hogy megmaradjon, de kihunyt belőle a fény. Aztán a végén
föladta, és én mindig úgy éreztem, azért halt meg, mert
megszakadt a szíve. Ha ugyan létezik ilyesmi.
– Ó, szerintem nagyon is létezik, Meredith. Szerintem
anyám is… ő is olyan gyorsan elment apám halála után.
Mindig éreztem, hogy a halála után ő is elvesztette az élet
iránti minden érdeklődését. Aztán később tudtam meg a
nagynénémtől, hogy folyton azt mondogatta: „Winston után
akarok menni”, és nem is evett többé, vagy csak alig.
Mintha elvesztette volna az étvágyát… a kedvét minden
iránt, beleértve magát az életet. Egyszerűen elhatározta,
hogy meg akar halni.
– Valahogy Amelia is így volt ezzel, bár ő még egy évet élt
Jack halála után. Nem igazán meglepő, ha jobban
belegondolunk. Azok az emberek, akik sokáig élnek együtt,
függőségbe kerülnek egymástól, és ha egyikük egyszer csak
magára marad, az kész dráma.
– Elmagányosodnak, és a magány eléggé elviselhetetlen
állapot.
– Egyszer Amelia is ugyanezt mondta nekem. Mi több,
azt állította, hogy a magány a halál egyik neme. Szeretett
engem, szerette Catet, de Jack volt az élete értelme. Nélküle
elveszítette minden célját, a raison d’étre-jét. Meséltem már
neked, hogy gyerekkoruktól fogva ismerték egymást?
– Nem, soha nem említetted. És együtt nőttek fel?
– Részben. Amelia szüleinek Comwall Bridge-ben volt
nyaralójuk, Silver-tó közelében, és barátai voltak Silverék-
nek. Jack és Amelia gyerekkoruktól fogva ismerték
egymást. Amelia tizennégy éves volt, Jack tíz. Legjobb
barátok lettek. Tudod, egykék voltak mindketten, testvér
nélkül felnőtt szülők egyedüli gyermekei, úgyhogy még
unokatestvéreik sem voltak. „Ha megnövök, feleségül
veszlek”, mondogatta Jack Ameliának, de ő csak nevetett,
és azt felelte, hogy nem mehet feleségül olyasvalakihez, aki
nálánál sokkal fiatalabb. Aztán húszas éveik elején mégis
összeházasodtak. És akkor történt Ameliával az a baleset…
milyen másként alakult volna az életük, ha Ameliát nem
veti le a ló. De hát ez volt megírva a sors könyvében…
legalábbis ő mindig ezt mondta nekem.
– Hogy értette?
– A szó szoros értelmében, Patsy. O azt állította, hogy a
végzetét egyikünk sem kerülheti el. És az irányát sem
változtathatja meg. Ché será será, mondogatta mindig,
ahogy lesz, úgy lesz. Mintha ez lett volna a vezérszava, a
filozófiája. Azt mondta, engem a végzet irányított a Silver
Lakebe azon a májusi napon, 1969-ben. Azt mondta,
egyszerűen a sorsomnak engedelmeskedtem, ugyanúgy,
ahogy ő, vagy akár Jack is. „Úgy rendeltetett, hogy ebben a
székben éljem az életemet, Meri, nem tudom, miért, de
biztosan így van”, mondta nekem többször is. – Meredith
elhallgatott, és a szeme sarkából lopva Patsyre sandított. –
Amelia hitte, hogy a sors vezényelt engem oda hozzájuk. És
ahogy már többször is mondtam neked, megváltoztatták az
életemet, amiként én is az övékét, méghozzá nagyon
sokféleképpen. És csak jobb lett… mindegyikünké.
Szeretetet, családi meleget, megértést kaptam tőlük, és
életemben először volt igazi otthonom. Ők pedig megkapták
tőlem azt, amire mindig vágytak, ami a legjobban hiányzott
nekik…
– Mintha a testvérük lettél volna, aki nem volt egyiknek
sem.
– Igen, bizonyos értelemben a kistestvérük voltam. De
én arra céloztam, hogy tőlem kapták Catet. A gyerekem
éppannyira volt az övéké is, mint az enyém. És mennyire
szerették.
– Tudom, és gondold el, milyen boldogok lennének, ha
ma láthatnák. Kiváló fiatal nő lett belőle. Szerinted el fogják
jegyezni egymást Keithszel?
– Szerintem igen, méghozzá hamarosan. Catherine-nek
jók a megérzései, és tudom, nem hozta volna szóba a minap,
ha nem érzi úgy, hogy a dolog igencsak esedékes.
– Remélem, kapok meghívót az esküvőre.
– Ne légy ostoba, de még mennyire hogy kapsz. Cat
szeret téged, és egy percig se felejtette el, milyen jó voltál
hozzá, amikor egy évig veled élt Londonban. És én sem
felejtettem el, ami azt illeti. Neked köszönhettem, hogy
esténként le mertem hunyni a szememet. Nem kellett
aggódnom amiatt, hogy a lányom egyedül él egy idegen
országban.
– Én meg örültem, hogy gondját viselhetem, hogy a
nővére lehetek. A fogadást a Silver Lake-ben fogjátok
tartani?
– Ó, igen, ebben egészen biztos vagyok. Cat nem akarná
másutt, ő is annyira szereti azt a helyet, mint én. És
tökéletesen az alkalomhoz illő a környezet. Blanche odáig
van az izgalomtól, már tervezget. A minap már kerti
sátrakról és a menüről szónokolt, és bizonyára a virágoktól
a parkolásig már mindent eltervezett. Szóval persze hogy ott
leszel, méghozzá velem, a házban.
– Nagyszerű, köszönöm. Istenemre, Meredith, csodás
dolog, ha az ember szerelmes, és rettenetesen örülök, hogy
Cat megtalálta az igazit. Bárcsak én is megtalálnám.
– Ha az ember keresi, sohasem találja. – Meredith
hátratámasztotta a fejét, és lehunyta a szemét. – És tudod
mit, nem mindig a férfi a megoldás az ember problémájára.
– Milyen igaz! – kémlelt előre Patsy, és közben magában
szentségelt. A szakadó eső a kocsiablaknak vágódott, s
hiába az esőtörlő, nem látott tisztán. – Remélem, ennek a
rémes időnek hamar vége lesz. Egyszerűen borzalmas.
– Akarod, hogy én vezessek?
– Nem, nem, nem probléma. És úgy ismerem ezt az utat,
mint a tenyeremet. Ne feledd, Észak-Angliába vezet.
– A kedvenc országrészedbe.
– Mindenképpen egyike a kedvenc helyeimnek –
mosolygott maga elé Patsy.
Meredith gondolataiba mélyedve elhallgatott.
Patsy a vezetésre összpontosított. Erős szél fújt, és ő
gyanította, hogy kegyetlenül hideg van odakinn; az út
helyenkét síkossá, jegessé vált az útra fagyott ónos esőben.
Vezetés közben csak előrenézett, s közben Meredithre
gondolt, arra, hogy hogyan került a Silver Lake-be annyi
évvel ezelőtt és hogyan alakult át egy csapásra az élete.
Igazán rendkívüli történet. Tudta, hogy Meredith
nélkülözhetetlen segítsége lett Ameliának, méghozzá igen
gyorsan; a két nő tökéletes életközösséget alakított ki.
Meredith egyszer mesélt neki arról is, hogy Jack is
mennyire megbízott benne, megtanította, hogy kell
irányítani egy hotelt, megtanított neki mindent, amit a
szakmáról tudni kell.
Igen, Meredith sokat mesélt a Silverékkel töltött évekről,
de annál kevesebbet magáról. Soha nem hozta szóba
például a korábbi, ausztráliai életét. Mi több, a Silve Lake-
et megelőző esztendőkre ködös félhomány borult. Mintha
volna az életének egy olyan szakasza, egy titkos fejezete,
amit senkivel nem akart megosztani. Patsynek nem volt
szokása a kíváncsiskodás, nem kérdezősködött, nem olyan
fából faragták. Tudomásul vette, hogy van, amiről Meredith
nem beszél.
Meredith most feléje fordult, és megjegyezte: – Bizonyára
furcsállani fogod, de az az érzésem, hogy neked jobban
tetszik a riponi fogadó. Ugye a kettő közül a Skell Garth áll
hozzád közelebb?
– Ezt miért gondolod? – kérdezte Patsy megütközve.
– Mert valahogy tudom. Abból a kevésből, amit mondtál,
erre a következtetésre jutottam. Különben is, annyira
szereted Yorkshire-t, ahol felnőttél.
– Mint már az elején mondtam, azt szeretném, ha a saját
belátásod szerint döntenél, Meredith. Nem akarlak
befolyásolni, még kevésbé előre.
– Mi a probléma a tóvidék menti fogadóval?
– Semmi. Láttad a képeket.
– Igen, és szerintem szenzációs, nemcsak a fogadó,
hanem a kert és körülötte a táj is. Azt mondtad,
luxuskivitelben van berendezve, gyönyörű, mégis ott
motoszkál a de az agyadban; ne tagadd, eléggé ismerlek.
– Túl sok a kispárna – motyogta Patsy.
Meredith felnevetett. – Ez valóban kibírhatatlan –
jegyezte meg, s közben eszébe jutott egy másik fogadó,
amelyet hat hónapja néztek meg. – Szóval azt akarod
mondani, hogy túlzsúfolt, túldekorált.
– Olyasmi… csupa kényelem, luxus, megvan benne
minden, mi szem-szájnak ingere. De a gyönyörű
bútorszövetek és szőnyegek és antik tárgyak ellenére nincs
semmi, ami egyedülállóvá, mássá tenné Heronside-ot.
Nincs benne semmi, ami ne volna tökéletes. Te mindig
hangsúlyoztad, milyen fontos, hogy egy szobában legyen
valami, ami egy icipicit nem odaillő. Azt mondtad, attól válik
érdekessé a hely.
– A furcsaságoktól lesz jellegzetessége, erre mi mindig
odafigyeltünk – fordult Meredith partneréhez s egyben
barátnőjéhez, és bólintott. – Érzem, hogy nem kedveled
Heronside-ot.
– Nem arról van szó, hogy ne kedvelném – felelte Patsy,
és igazat beszélt.
– Nézd, minek megyünk oda egyáltalán? Miért nem
egyenesen Riponba?
– Mert csodálatos fogadó, és azt akarom, hogy nézd meg
magadnak. Nem sok ráfordítást igényel, mivel két éve, hogy
felújították, és a kilátás csodálatos. Amellett nem biztos,
hogy helyesen ítélem meg. Őszintén, Meredith, szeretném
ha te döntenék
– Rendben van, én fogok dönteni. De te ritkán tévedsz,
Patsy. Nagyon hasonló az ízlésünk.
 9

Tiszta, hideg reggel volt, az a fajta ropogós, napos reggel,

amit Meredith annyira szeretett. Az ég vakítóan kék, sehol
egy felhő, sütött a nap; meleget ugyan nem adott, de
beragyogott mindent.
Amikor kedd reggel az óra kilencet ütött, Meredith
csizmában, báránybőr bundában épp átvágott a Studley
Parkon. A citrusfákkal övezett tetszetős sugárút, amelyen
lépkedett, a dombtetőn álló Studley-templomhoz vezetett.
Mrs. Miller útbaigazítását követve Meredith tudta, hogy
néhány perc, és az apátságnál lesz.
Előző délután, amikor megérkeztek Patsyvel Riponba,
egyenesen a Skell Garth házba vették útjukat. A két apró
falu, Studley Royal és Aldfield között elhelyezkedő ház a kis
Skell-folyó partján állt, akárcsak a túlparton a Fountains-
apátság.
Miután Meredith megismerkedett Millerékkel, Patsy
elmondta, hogy az éjszakát szeretnék Skell Garthban
tölteni. Téli hétköznap lévén ez nem okozott különösebb
problémát. Sok üres szoba volt, és Claudia Miller
fölajánlotta, hogy válasszanak.
– Azt hiszem, a két egymás mellettit szeretnénk a
legfölső emeleten – mondta Patsy, amint a tulajdonosok
nyomában felfelé lépkedett a széles főlépcsőn. – Tudják
melyiket, azt a kettőt, amelyikből a Fountainsra nyílik a
kilátás.
Amint az elsőbe beléptek, Patsy az ablakhoz rángatta
Meredithet. – Na mondd, láttál már ennél csodásabbat? –
kérdezte. – Íme a Fountains-apátság! Egész Angliában alig
akad ehhez fogható apátságrom.
Meredith kibámult a Skell Garth ház ablakából a
hóborította lankás mezőkre, kertekre, s tekintetét az
apátság felé fordította. Úgy emelkedett ki a csillogó fehér
hómezőből a hatalmas, sötét kolosszus, mögötte a halvány,
zöldes ég, mint Isten ősi dicsérete. Meredithnek ennyi
szépség láttán a lélegzete is elállt. Tagadhatatlanul felemelő
látvány tárult a szeme elé. Jobb szó nem is kínálkozott rá.
– És ez egyike a legjobb állapotban fennmaradt
apátságoknak – hívta fel a figyelmét Bili Miller. – Állandóan
kőművesek dolgoznak a karbantartásán, igyekeznek
megakadályozni, hogy szétporladjon az egész. Nemzeti
kincs ez, tudja.
Hogy miért, meg nem tudta volna mondani, de valami
érthetetlen vonzás következtében Meredith nyomban
elhatározta, hogy közelebbről is szemügyre veszi a romokat.
Elköltötték a teát Millerékkel, s a délután hátralevő
részében kimerítő tárlatvezetésben részesültek, a
tizenkilencedik században épült Skell Garth ház minden
zegét-zugát bejárták. Mire a tulajdonosokkal mindent
részletesen megbeszéltek, számbavették a fogadó ellen és
mellett szóló érveket, odakinn besötétedett. Majd holnap
fölmegyek, mielőtt tovább indulunk, határozott Meredith,
mert tudta, hogy látnia kell a romokat, méghozzá olyan
biztosan tudta, hogy maga sem értette.

Másnap reggel, amikor megreggelizett, Claudia Miller jelent

meg az étkezőben, hogy megérdeklődje, szüksége van-e
valamire. Meredith megragadta az alkalmat és megkérdezte,
hogyan juthatna a fogadóból az apátságba.
 – Menjen gyalog, az a legegyszerűbb. Ha van magánál,
húzzon hócipőt vagy csizmát. Arrafelé még meglehetősen
magasan áll a hó. – Ezek után Claudia megadta a pontos
útbaigazítást.
Egy perc és ott vagyok, mondta magában Meredith,
ahogy a citrusfákkal övezett út vége felé közeledett. Egy
pillantást küldött a festői látványt nyújtó Studley-templom
és a mellette álló obeliszk felé, majd tekintetét az alatta
húzódó, verőfényben csillogó tó felé fordította. Mögötte
kanyargott a Skell-folyó, és alig valamivel följebb ott állt az
apátság.
Meredith megállt egy pillanatig a dombtetőn, egyik
kezével ernyőt formált a szeme elé, és arra gondolt, hogy a
Fountains még annál is szebb, mint amilyennek előző
délután látta. De hát hogy is ne volna, gondolta magában.
Hisz most sokkal közelebbről látja, tisztán, nem egy távoli
ház ablaküvegén keresztül.
Meredith váratlanul reszketni kezdett. Mintha hideg szél
lebegné körül, s fújna rajta keresztül. Pedig aznap reggel
teljes volt a szélcsend. Valaki átlépett a síromon, suttogta
magában, majd eltűnődött, vajon ez miről jutott eszébe,
egyáltalán honnan szedi a fura mondást. Még soha életében
ki nem jött a száján.
Különös érzés lett rajta úrrá. Mozdulatlan állt, minden
idegszála megfeszült. Nyomban tudta, miről van szó… az a
megfoghatatlan érzése támadt, hogy már járt itt, hogy nem
először áll ezen a helyen, s pillant le a középkori romokra.
Ismerős volt az alatta elterülő táj. De hát soha nem járt a
környéken, életében először tette be a lábát Yorkshire-be.
Pedig ez az ősi hely visszaköszönt neki. Hívogatták a
romok, mintha erőnek erejével vonzanák magukhoz; ő pedig
megindult, egyre sietősebb léptekkel tartott a dombról
lefelé, csizmája meg-megcsúszott a jeges havon. Szinte már
futott, közben csúszott-siklott, csak hogy mihamarabb ott
legyen. Többször majdnem elesett, de aztán sikerült
visszanyernie az egyensúlyát, és futott tovább.
Végre, levegő után kapkodva, besietett a romos
cisztercita monostorba.
A teteje hiányzott, csak a kerek ég borult fölé hatalmas
kék boltozatával, és az üveg nélküli ablakok óriási ívként
meredtek az üres égre. Meredith csak állt ott, lassan körbe-
forgott, fejét hátrahajtotta, miközben fölbámult az égbe
szökő, felül töredezett, kicsipkézett kőfalakra… a csak
részben megmaradt hatalmas oszlopokra… a töredezett
kockakövekre, melyeket most vastagon lepett a tiszta, fehér
hó. Meredithet elborította az időtlenség érzete.
Miközben körülnézett és igyekezett a látványt magába
szívni, valami megmarkolta a szívét, és különös hiányérzete
támadt. Oly kézzel fogható volt, oly erős, oly mindent
elborító ez az érzés, hogy könnyeket csalt a szemébe. A
rátörő érzelmek a torkát szorongatták, s ő egyre jobban
megdöbbent.
Itt valamit elvettek tőlem… valamit, ami nagyon fontos
volt nekem. Jártam már itt azelőtt. Ismerem ezt az ősi
helyet… valahogy hozzám tartozik. Mi az, amit itt
elveszthettem? Ó, istenem, mi lehetett? Valami, ami az
életemnél is fontosabb. A lelkemhez… a szívemhez tartozik.
Mi ez az érzés? Mit jelentenek számomra ezek a romok?
Nem volt válasz a kérdéseire.
Meredith mozdulatlanul állt a romos apátság közepén.
Váratlanul könnyek szántottak végig az arcán,
megmelegítették hideg orcáját. Lehunyta a szemét, nem
értette, mi zajlik benne; mintha a szíve törne darabokra.
Valamit elvettek tőle. Vagy valakit. Valakit, akit szeretett.
Mi lehetett az? Fogalma sem volt róla. Egyvalamit érzett e
percben egészen biztosan, hiányt, azt, hogy elvettek tőle
valamit, ami rendkívüli fontosságú.
Kinyitotta a szemét, lassan megindult, majd megállt a
kolostor egyik falának tövében, s fejét az idő koptatta
köveknek támasztotta. Végtelen volt itt a csönd, a némaság
– megnyugtatta Meredithet.
A messze távolban meghallotta egy magányosan repülő
madár hívószavát. Hirtelen szél kerekedett a romok között,
nyögött, sóhajtozott, aztán ismét minden elcsendesült.
Meredith alvajáróként indult a kerengő felé. Tudta az
utat. És amint bekerült, már nem bántotta a szél. Teljes volt
a némaság. Tökéletes csend uralkodott a kolostor magas,
néma falai között.
Fájdalom, gondolta. Miért a fájdalom, a megbántottság,
a kétségbeesés érzete? Hogyan lehetséges, hogy ez a hely
ezt váltja ki belőlem? Mi közöm nekem Fountainshoz? Nem
tudta. Kész talány.

Amikor Meredith egy óra múlva visszatért Skell Garthba,

Patsy a nappaliban várta.
– Te jó ég, hiszen te holtra fagytál! – kiáltott fel az
üzlettársa, amikor belépett. – Gyere, ülj ide a tűz mellé,
igyál valami meleget, mielőtt indulunk a reptérre.
– Semmi bajom. – Meredith levette a kabátját, és a
tűzhöz ment, hogy a lángok közelében megmelengesse a
kezét.
– Nem akartam hinni a fülemnek, amikor Claudiától
megtudtam, hogy fölmentél a Fountains-apátságba.
Ráadásul ebben az időben. Ha legalább megvártad volna,
amíg lejövök reggelizni, felvittelek volna kocsin. Vagy
legalábbis olyan közel vittelek volna az apátsághoz,
amennyire lehetséges.
– Szívesen mentem gyalog. – Meredith leült egy székre,
elfordította a fejét, és a vadul lobogó lángokba meredt.
– Megyek, rendelek egy kanna teát – pattant fel Patsy. –
Ennél is valamit? Egy kis teasüteményt? Tudom, hogy te is
imádod annyira, mint én.
– Kösz nem, most nem kérek. De teát szívesen innék.
Amikor Patsy visszatért, különös pillantással mérte
végig Meredithet. – Lehet, hogy furcsállani fogod, amit
mondok, de olyan sápadt vagy, mint aki kísértetet látott. –
Majd hamiskásan hozzátette: – Volt ott talán néhány
cisztercita szerzetes, ők járták körül veled az apátság
romjait?
Amikor Meredith nem reagált a megszokott vidám
nevetéssel, hanem csak furcsán visszanézett rá és
hallgatott, Patsy csak annál feszültebben figyelte.
– Valami baj van, Meredith? – kérdezte.
Meredith előbb csak hallgatott, aztán megjegyezte: –
Nem, nincs semmi baj. De különös élményben volt részem
a Fountainsnál.
– Mi történt?
– Szinte vonzottak magukhoz a romok. Mágnesként.
Gyakorlatilag futva tettem meg az utat a Studley-
templomtól. Többször majdnem elestem. Az a különös,
Patsy, hogy alig vártam, hogy ott legyek a romok között. És
amikor ott álltam a közepén, úgy éreztem, hogy nagyon is
jól ismerem ezt a helyet. Furcsán ismerős volt minden. És
akkor történt velem valami… valami rettenetes
veszteségérzet vett rajtam erőt. Olyan mindent elsöprő
erővel, hogy egészen megrendültem. Képtelen vagyok
megmagyarázni, nem értek semmit. – Meredith Patsyre
bámult. – Biztosan azt hiszed, hogy megbolondultam… Egy
biztos, a Fountains-apátsághoz közöm van, ehhez nem fér
kétség. Egészen különleges jelentősége van. És nem tudom
megmagyarázni, miért. Hisz csak a minap értesültem a
létezéséről. És soha eddig nem jártam errefelé.
Patsy egy percig hallgatott, majd megjegyezte: – Nem,
nem jártál. Legalábbis ebben az életedben nem. Egy
másikban viszont járhattál. A múltban… egy elmúlt élet
során. Te hiszel a reinkarnációban?
– Nem is tudom. – Meredith a fejét rázta. – Ha azt
mondom, hogy nem, az olyan pimaszul hangzik… – Vállat
vont, hirtelen tanácstalanul nézett a barátnőjére. – Ki tud
bármit is erről a különös világról, amelyben élünk?
– Talán láttál egy filmet… egy dokumentumfilmet
Yorkshire-ről, amelyben ezt az apátságot is mutatták. Talán
ezért találtad olyan ismerősnek – próbálkozott Patsy.
– Nem hinném. És mivel magyarázod ezt a hallatlan
veszteségérzetet, amely rám tört?
– Semmivel – mondta Patsy.
Egy pincérlány lépett be a teával, a két nő elhallgatott.
Amikor magukra maradtak, Patsy halkan, tekintetét le
nem véve Meredithről, megjegyezte: – Tegnap este
meglehetősen izgatott voltál… mármint a Skell Garth ház
megvétele miatt. Remélem, a ma reggeli különös kalandod
hatására nem másítottad meg a szándékodat.
– Nem, Patsy. Épp ellenkezőleg. Nyilvánvaló, hogy a
Fountains-apátság nagyon fontos nekem, habár nem látom
világosan, miért. A jövőre nézve viszont kedvező előjelnek
tartom. És különben is, tetszik a fogadó. Neked volt igazad.
– Szívélyesen rámosolygott a barátnőjére. – Ez a fogadó
egy kis ékszer, és kétségkívül sokkal több szól mellette,
mint Heronside mellett. Ott valóban túl sok a kispárna.
Skell Garth különös, bájos, szenzációs légkör veszi körül,
és rendkívül kényelmes. Persze egy kissé le van robbanva,
de nem kell hozzá túl sok pénz, hogy rendbe hozzuk.
– Véleményem szerint a Skell Garthhoz nem kell más,
csak egy jó lakberendező. Annak pedig te vagy a
legalkalmasabb, Meredith.
Meredith bólintott, de nem szólt.
Patsy fölemelte a csésze teáját. – Akkor ürítsük
poharunkat az új fogadódra. Éljen s virágozzék.
– A Skell Garth házra.

10

Luc de Montbucher Agnes D’Auberville-ről Meredithre

nézett, és közölte: – Legalább hat hónapot kell hagyniuk
nekem az átépítésre. Ha négy hónapra lerövidítjük, az kész
katasztrófa.
– Abban reménykedtünk, hogy nyárra üzemelhet a
fogadó… – mondta Agnes.
– Lehetetlen! – vágott szavába a férfi. – Rengeteg a
tennivaló, és ezek közül jó néhány létfontosságú, mint
például a maguk által elgondolt építészeti változtatások. És
amelyekre feltétlenül szükség van, ha szabad
megjegyeznem. Aztán az elektromos felújítás, a
csatornázás, az ablakok, az újraparkettázás. A legtöbb falat
újra kell vakolni és csiszolni. – Tipikusan franciás
mozdulattal tárta szét a két karját, és hozzátette: – Őszintén
szólva, Agnes… Meredith… a hat hónap is meglehetősen
szűkös határidő a kivitelezőnek, jobb, ha ezzel most
mindjárt szembenéznek. Csak reménykedhetünk, hogy
képes lesz tartani.
– De hát a Manoir de la Closiére nem olyan hatalmas
épület – jegyezte meg Agnes, és Meredithhez fordult. – E
héten kétszer is jártál ott, mi a véleményed?
Ez pénteki napon történt. Hármasban ebédeltek a
párizsi Plaza Athénée hotel Relais Plazájában, miután a
délelőttöt azzal töltötték, hogy végigmentek a ház
átalakításának tervein.
Meredith letette a villáját, és viszonozta francia
partnerének átható pillantását. – Abban igazad van, Agnes,
hogy a ház nem valami nagy, viszont rettenetes állapotban
van, sokkal rosszabban, mint annak idején a kastély volt.
Véleményem szerint Luc megállapítása helyes. És kötve
hiszem, hogy az átalakítási munkálatokkal hamarabb lehet
végezni, mint ő állítja. Mi több, azt hiszem, még az is
naivitásra vall, hogy a hat hónapba belemegyünk. – Luchöz
fordul: – Nem gondolja, hogy ha nyolc hónapban
állapodunk meg, az reálisabb?
Mielőtt még a férfi bármit is mondhatott volna, Agnes
izgatottan felkiáltott: – De hisz a Château de Cormeront egy
év alatt tető alá hoztuk! És az mennyivel nagyobb.
– Tudom. A Montfort-L’Amaury-i udvarház azonban
nincs olyan jó állapotban – jegyezte meg Meredith. – Úgy
érzem, nem volna tisztességes, ha eleve tarthatatlan
határidőt szabnánk meg Lucnek. Igaza van, az csak balul
üthet ki.
Agnes hallgatott.
Luc bólintott, és melegen rámosolygott Meredithre. –
Köszönöm, hogy ilyen megértő.
Meredithnek tetszett a férfi. Jóképű volt, barátságos,
franciás, ugyanakkor őszinte.
 – Ez esetben mikor nyithatnánk meg a fogadót? –
kérdezte Agnes.
– Azt hiszem, jövő tavasszal… 1996 tavaszán. Nem
hinném, hogy van választásunk. Luc pontosan tisztában
van azzal, hogy mik az elképzeléseink, s hamarosan azt is
tudni fogja, hogy ezek közül mi az, ami megvalósítható.
Gondolom, egy hónapon belül munkához láthat. Jól ítélem
meg, Luc?
– Igen. A tervezést a lehető leggyorsabban befejezem, és
jóváhagyásra maguk elé terjesztem. Ha meg elfogadják és
megadják az engedélyt a kezdésre, a kivitelezőt január
végén munkába állíthatom. A belső bontási munkálatokhoz
nyomban hozzáláthat. És ha nem merülnek fel előre nem
látott problémák, júniusra végezhetünk. Mindent el fogok
követni, hogy ne nyolc, hanem hat hónap alatt hozzam tető
alá az egészet. Mindazonáltal köszönöm, hogy felajánlották
azt a plusz két hónapot. Nagyon remélem, hogy nem lesz rá
szükség.
– Mindenesetre jó tudni – mondta Meredith. Majd
Agneshez fordulva folytatta: – Mihelyt az építkezés
befejeződött, jöhetnek a többi mesteremberek… a festők,
tapétázók s a többi, ők pedig könnyedén végeznek négy
hónap alatt. Ha jövő héten nekiállunk, te meg én,
elkészíthetjük a belső berendezés terveit.
– Nos, rendben – mormogta Agnes. – Ha úgy gondolod,
hogy ehhez egy egész év kell, hát legyen. – Hirtelen vállat
vont, és felnevetett: – Azt az egyet el kell ismernem, hogy
ritkán tévedsz, ha átalakítási munkálatokról van szó. –
Villájára szúrt egy darabka halat, és még hozzátette: – A
legnagyobb baj, hogy már alig várom, hogy belevethessem
magam. Hogy végre már megnyíljon és rendben üzemeljen
az új fogadó.
 – Ez így van rendjén – nyugtatta meg Meredith. – De ha
mindezt nyaktörő sebességgel akarjuk véghezvinni, akkor
csak kihívjuk a sorsot magunk ellen.
– Nos, örülök, hogy mindenben egyetértünk – mondta
Luc. – És engedjék meg, hogy megjegyezzem: az udvarház
rendkívül bájos és van benne fantázia, kivált, hogy
körülötte a táj is olyan kellemes. Azt hiszem, nagyon jó
választás volt.
– Hála neked, Agnes – mondta Meredith. – Te szúrtad ki
a házat.
Agnes elégedettnek látszott, a határidővel kapcsolatos
aggodalmai teljesen eloszlottak, s nagyot kortyolt a
fehérborból. – Akkor mindenben megállapodtunk. Luc
hamarosan megcsinálja a terveket, és ha kész, egy nap alatt
átküldi New Yorkba. És most… – elhallgatott, kinyújtotta a
kezét, és megszorította Meredith karját. – Mik a te
elképzeléseid a hétvégére?
– Tulajdonképpen semmi különös. Gondoltam, lazítok
egy kicsit, vásárolgatok, vasárnap kimegyek a bolhapiacra.
De miattam ne aggódjál, Agnes, tudom, mennyi dolgod van.
Agnes elfintorodott. – Való igaz, miután Alain és Chloe
mindketten influenzásak. Még szerencse, hogy nem kaptam
el tőlük.
– Igazán sajnálom, hogy nincsenek rendben, de
énvelem, hidd el, nem kell törődnöd, nagyon jól elleszek
magamban a hétvégén.
Luc fölemelte a poharát, kortyolt egyet a borból, majd a
székén hátradőlve tanulmányozta az asztal túlfelén ülő
Meredithet. Aztán megjegyezte: – Ha valóban nincs
különösebb elfoglaltsága a hétvégére, engedje meg, hogy
meghívjam a vidéki házamba. Holnap reggel indulok,
mehetnénk együtt, és hétfőn reggel visszahoznám a
városba.
– Ez igazán nagyon kedves magától, Luc – suttogta
Meredith tétován. – Nem is tudom… nem akarok
alkalmatlankodni…
– Nem alkalmatlankodik, én hívom meg. És nagyon
örülnék, ha elfogadná a meghívást. Nem lesz valami
nagyszabású hétvége, rengeteg vendéggel, ha ez
aggasztaná. Sőt figyelmeztetem, hogy magunk leszünk, és
lehet, hogy ezt unalmasnak fogja találni. Habár a vidék
gyönyörű és talán élvezni fogja.
– Nos, nagyon köszönöm… – kezdte Meredith, majd még
mindig bizonytalanul elhallgatott.
Agnes egyikükről a másikra nézett, majd sietve
közbevágott: – Luc háza egyszerűen elragadó. A Loire
völgyében van. Tényleg nincs hozzá fogható, Meredith.
Nagyon fog neked tetszeni. Feltétlenül le kell menned a
hétvégére.
– Igen, kérem, hogy jöjjön, Meredith – győzködte Luc.
– Hát jó, elmegyek – határozta el magát hirtelen
Meredith. – És még egyszer köszönöm a meghívást.

Ebéd után Agnes és Meredith visszasétáltak a Havens

irodájába a Rue de Rivoli egyik keskeny mellékutcájában.
– Az elmúlt néhány hét során már kezdtem
összeszedegetni a bútorszövet- és tapétamintákat – kezdte
Agnes, amikor magukra csukták az ajtót az ő kis zsúfolt
magánbirodalmában.
Lehuppant a kanapéra, és maga elé húzott két nagy
bevásárlószatyrot. – Ülj ide mellém, Meredith, és nézzük át
őket együtt. Gondoltam, nem árt, ha idejekorán begyűjtők
valamennyit, hogy előre megvitathassuk a dekorációs
elképzeléseinket.
– Ahogy elnézem, egész Párizst végigkutattad –
csatlakozott hozzá nevetve Meredith, s mélyen beletúrt az
egyik szatyorba. – Életemben ennyi mintapéldányt egy
rakáson nem láttam. – Kihúzott egy kék-piros anyagot, és
rámeredt.
– Ez tetszik… olyan, mint egy Manuel Canovas… igen,
az is.
– Tudod, a pasas elérhető – mondta Agnes, és ő is
beletúrt az egyik szatyorba.
– Kicsoda? Manuel Canovas? Én azt hittem, hogy nős.
– Nem, nem Manuel Canovas. Luc de Montboucher. Róla
beszélek.
– Ó.
– Miért ózol így? Ilyen meglepetten?
– Agnes, csak nem csapsz fel házasságközvetítőnek?
– Nem kifejezetten – nevetett Agnes. – Eszembe se jutott
egészen addig, amíg meg nem hívott a hétvégére. Csak
akkor döbbentem rá… hogy ez az ember jóképű, sikeres, és
ami a leglényegesebb, egyedülálló.
– Elvált?
– Nem, azt hiszem, nem is volt nős. – Agnes a homlokát
ráncolta, és az ajkába harapott. – Nem, várj csak egy
kicsit… lehet, hogy nős volt, és a felesége meghalt. Nem
emlékszem. Alain barátja, majd megkérdem tőle.
– Szerinted hány éves lehet? Úgy negyven körül?
– Azt hiszem, annál egy kicsit idősebb. Ha jól
emlékszem. Talán negyvenhárom. Ma este odahaza
megkérdem Alaintől, és utána felhívlak a hotelben.
Meredith nevetve rázta a fejét. – Ide hallgass, csak
meghívott hétvégére a házába, és nem a kezemet kérte meg.
 – Tudom, ugyanakkor azt hiszem, drága Meredith, hogy
nagyon tetszel neki. Figyeltem, hogy nézett rád az elmúlt
napok során, és meg kell hagyni, igen nagy volt benne az
érdeklődés. A tekintetben.
– Hogy érted, hogy a tekintetben?
– Szóval kíváncsiság. Teljességgel nyilvánvaló, hogy
alaposabban meg akar ismerni. Neked szimpatikus?
– Természetesen, különben nem fogadtam volna el a
meghívását és nem mennék le vele a Loire völgyébe.
– Nagyon tehetséges építész. De ezt, gondolom, már
azokból a tervekből is megállapíthattad, amelyeket tegnap
mutatott az irodájában. Nagy szerencse, hogy elvállalta ezt
a munkát. És mint mondtam, a pasas elérhető, ami nagyon
fontos.
– Úgy beszéltél, mint aki ismeri a házát – mondta
Meredith, hogy témát változtasson.
– Igen, jártunk ott néhányszor Alainnel. Nyáron…
sohasem ebben az évszakban. De gyönyörű, régi ház. Talcy
és Menars között.
– A fogadónkhoz képest az merre van?
– Magasabban, Blois-n túl, közelebb Orléans-hoz, mint
Cormeronhoz. Emlékszel, amikor egyszer Alainnel elvittünk
Chambord-ba?
Meredith bólintott.
– Nos, Chambord egy vonalban van Talcyval a Loire folyó
túlsó partján.
– Akkor, azt hiszem sejtem, hol lehet. Milyen jellegű
ház?
– Nagy… Clos-Talcy évszázadok óta a családja
tulajdonában van. Szépen gondozzák, jó állapotban tartják.
Azt hiszem, Luc a legtöbb hétvégét ott tölti; végtére is
csupán néhány óra kocsiút, közelebb van Párizshoz, mint
Cormeronhoz.
– Örülök, hogy hoztam magammal néhány vidékre való
ruhát – mondta Meredith, aki most hirtelen eltűnődött,
vajon mibe is ugrik fejest ezen a hétvégén.
– Ó, emiatt sohase aggódjál, azt hiszem, nem él
flancosan – jegyezte meg Agnes, és a kezébe nyomott egy
szövetmintát. – Ez hogy tetszik?
Meredith szemügyre vette és bólintott. – Tudod, hogy
szeretem a piros selymet. Jól menne a fekete bútorhoz vagy
a fekete kiegészítőkhöz.
– Luc valóban úgy nézett rád, chérie – jegyezte meg
Agnes, és közben a tekintetét le nem vette Meredithről. –
Hidd el, hogy nem én találom ki.
– Elhiszem – felelte Meredith, majd elnevette magát,
mert mulattatta barátnője romantikus fantáziája.

11

Amikor Meredith először pillantotta meg Clos-Talcyt,

mindjárt kettőt látott belőle – magát a házat és
visszatükröződését az előtte elterülő nagy dísztóban.
– Ó, milyen gyönyörű! – kiáltott Meredith, amikor Luc de
Montboucher a házhoz vezető ösvény nagy kanyarulatáig
gyalogolt vele és rámutatott a házra a tó túlpartján.
– Azt akartam, hogy így lássa először és ne a kocsiból –
mondta. – Ez a látvány mindenkit váratlanul ér, és
megvallom magának, hogy kedvenc helyeim egyike… épp a
tükröződés miatt, persze.
 – A tökéletes ház a tökéletes tájban – suttogta Meredith
szinte csak maga elé. Luc mellett állt és érdeklődéssel
szemlélte a hatalmas cháteau-t. Rózsaszín téglából és
sápadt terméskőből épült, a teteje sötétszürke pala. Sok-
sok karcsú, magas kémény emelkedett ki a tetőből,
Meredith harmincnyolc ablakot és öt tetőablakot számolt
meg.
A cháteau-t körülvevő magas fák a ház homlokzatával
egyetemben visszatükröződtek a tó vizében. A kettő
kombinációjában Meredith csodálatos szimmetriát vélt
fölfedezni. Első pillantásra ennél gyönyörűbb látványban
nem is reménykedhetett.
Luchöz fordulva megkérdezte: – Milyen régi ez a
chateau?
– A tizenhetedik század elején építették, és körülötte a
kerteket ötven évvel később Le Nôtre, az akkori leghíresebb
kertművész alakította ki.
Luc megfogta Meredith karját, és folytatta. – No, jöjjön.
Menjünk vissza a kocsihoz. Később, ebéd után körbeviszem
a parkon kocsival, aztán, ha van kedve, sétálhatunk egyet
a kertekben. De figyelmeztetem, hogy ebben az évszakban
meglehetősen kopár minden.
– Ó, én azt nem bánom, az igazat megvallva nagyon
kedvelem a téli kert látványát. Gyakran nagyon érdekesek,
persze egészen más hatást keltenek, de a szemet
megragadják. – Kissé fanyar hangon fölnevetett. –
Legalábbis némelyikük.
– Magam is szeretem a téli kertet – jegyezte meg Luc,
majd kinyitotta a kocsi ajtaját, besegítette Meredithet, aztán
a kocsi túlfelére került.
 Indított, majd továbbgurult a platánfákkal szegélyezett,
széles kocsiúton. – Szerencsére idén nem esett sok hó,
úgyhogy nagyot sétálhatunk a délután folyamán.
Meredith bólintott, majd a másik irányban kinézett a
kocsiablakon. Újabb tavat vett észre, ez kisebb volt az
előzőnél, s a láttán kikívánkozott belőle a vallomás: – Mindig
vonzottak a vízparti vagy víz közeli házak, bár nem is
sejtem, miért.
– Ó, ezt az érzést én nagyon jól ismerem – vetett rá Luc
egy sietős pillantást, majd gyorsan visszafordult az útra. –
Engem is ellenállhatatlanul vonzanak. Van valami
lélegzetelállító a hatalmas földterületekkel körülölelt
víztükörben, emeli a természetes környezet, valamint a
közeli épületek hatását. Itt Talcyban sok vizünk van. A
dísztó mellett ott van az a kisebb, amit az imént látott, meg
van egy halastó a gyümölcsöskert közelében, egy patak, ami
az erdőn fut keresztül, egy vízesés és számtalan szökőkút.
Valamelyik ősöm egészen biztosan imádta a szökőkutakat –
nevetett a férfi –, legalább egy tucat van belőlük a parkban,
némelyikük egészen rendkívüli, higgye el, nem ok nélkül
dicsérem. Majd meglátja, itt Talcyban mindig akad a
közelben folyóvíz.
Meredith elmosolyodott. – Milyen jó… tudja, Luc, az
összes fogadóm víz közelben van, kivéve a Montfort-
L’Amauryt. Ez az egyetlen, ami zavart egy kicsit, amikor a
hét elején először jártam az udvarházban.
– Ha óhajtja, szívesen tervezek egy tavat vagy medencét
az új fogadó mellé – ajánlkozott Luc. – Nem olyan nagy
dolog, és földterület igazán van elég az udvarház körül. Mit
szól hozzá?
– Végtelenül örülnék. Majd beszélek Agnesszel, és jó
volna, ha tudna egy megközelítő árat mondani.
 – Mais certainment… természetesen. Nos, itt volnánk,
Meredith, íme a ház.
Luc befordult egy nagy, macskaköves udvarba, és
leállította a kocsit; látni valóan ez volt a kastély főbejárata.
Széles lépcsősor vezetett a hatalmas, sötét fából készült
dupla ajtóhoz, amelyet kovácsoltvas díszítés gazdagított.
Még jóformán meg se álltak, amikor egy ingujjas, fekete
mellényt, zöld csíkos kötényt viselő középkorú férfi sietett
ki a házból. Vidám arcán széles mosoly ült, miközben
lefutott a lépcsőn.
– Bonjour, Vincent! – üdvözölte Luc, amint kiszállt a
kocsiból és Meredith segítségére sietett.
– Bonjour, Monsieur! – felelte a férfi.
Luc és Meredith megindultak felé. A férfi kezet fogott
Luckel.
– Meredith, bemutatom Vincent Marchand-t, aki a
feleségével, Mathilde-dal irányítja a házamat. Vincent,
bemutatom Mrs. Strattont.
– Madame – mondta a férfi tiszteletteljes főhajtással.
Meredith rámosolygott. – Örülök, hogy megismerhetem,
Vincent – mondta, és kezet nyújtott.
A férfi erőteljesen megrázta, majd közölte: – Grand
plaisir, Madame. – Biccentett, s a kocsi csomagtartójához
sietve kiemelte a poggyászt. Jó néhány táskát összefogva
követte őket a főlépcsőn.
Luc egy széles, boltíves, magasba ívelő falú, kockaköves
előcsarnokba vezette Meredithet. A sápadt mészkőfalakat
két hatalmas gobelinszőnyeg borította, és a magas
mennyezetről egy bronz- és egy kristálycsillár függött alá.
Az egyetlen bútordarab egy hosszú, díszesen faragott,
aranyozott konzol, amelyen két óriási, száraz virágokkal teli
kőurna állt; a konzol fölött hatalmas aranyozott tükör és a
sarokban fegyveres lovagot ábrázoló kőszobor.
– Hadd vegyem el a kabátját – mondta Luc, majd miután
Meredith kibújt a báránybőr bundából és átadta, az egyik
falba épített szekrényhez lépett és felakasztotta.
A rákövetkező pillanatban a hall végében fölpattant az
ajtó, és egy magas, gömbölyded asszony sietett feléjük fürge
léptekkel.
– Monsieur! – kiáltotta ragyogva Luc felé, mielőtt
leplezetlen kíváncsisággal felmérte Meredithet.
Luc jobbról-balról megcsókolta. – Bonjour, Mathilde.
Engedje meg, hogy bemutassam Mrs. Strattont. Mint már a
telefonban is említettem, ő a vendégem a hétvégére.
Mathilde bólintott és mosolyogva előrelépett. A két nő
kezet rázott, majd Mathild így szólt: – Elvezetem a
szobájába, Madame. – Lucre pillantva sietve folytatta. –
Mint javasolta, Monsieur, a nagymamája szobáját nyitottam
ki Mrs. Strattonnak.
Luc a lépcső felé vezette Meredithet. – Remélem, meg
lesz elégedve a szobájával, a nagymamám kedvenc
tartózkodási helye volt. Sőt, biztosra veszem… a vízre néz…
a dísztóra, arra, amit először megpillantott, amikor Talcyba
értünk. Azt hiszem, jól tettem, hogy azt a szobát
választottam.
– Kétségkívül, és egészen biztosan nagyon fog tetszeni.
Mathilde ment elöl, utána Meredith és Luc, a sort
Vincent zárta Meredith két bőröndjével.
Mathilde végigvezette őket a puha szőnyeggel borított,
sokablakos, hosszú folyosón – a falakon végig képek lógtak.
Meredith lopva egy pillantást vetett a képekre, amint
elsiettek előttük, rájött, hogy családi portrék, bizonyára a
távolabbi családtagokat ábrázolják, ha egyszer a folyosón
vannak és nem a szobákban.
– Voilà! – kiáltott Mathilde váratlanul, és feltárt egy ajtót.
– Ez itt Grandmère Rose de Montboucher szobája. Akit
mindenki szeretett.
– És rettegett – tette hozzá Luc, miközben Meredithre
hunyorgott. – Néha mindenkit terrorizált. De annyira
gyönyörű volt.
Észrevette, hogy Meredith körülnéz, s ezért hozzátette: –
Ez a nappali, innen nyílik a háló és a fürdő. De hogy szavam
ne feledjem, a nagyanyám beleszeretett ebbe a lakosztályba
még akkor, amikor első ízben hozta el a nagyapám Talcyba.
Es kinevezte a magáénak. Ez a portré itt őt ábrázolja.
Amelyik a kandallópárkány fölött lóg.
Meredith követte a férfi tekintetét.
Pillantása egy rendkívül vonzó fiatal nő arcképén
állapodott meg. Hosszú, fehér nyakát, csinos arcát vörös-
arany fürtök keretezték. A szeme élénk kék volt ívelt,
gesztenyebarna szemöldöke alatt, széles szája
nemeslelkűségre vallott.
Meredith a kandallóhoz ment, és érdeklődéssel
szemlélte az arcképet. A festőművésznek kétségkívül
sikerült elkapnia az asszony személyiségének lényegét… a
mosolyból őszinte melegség áradt, az arcon boldogság
honolt. Rose de Montboucher egészen halvány rózsaszín
sifonruhát viselt enyhén raffolt gallérral és a nyakában
gyöngysorral. Meredith úgy vélekedett, hogy a festmény az
1920-as években keletkezhetett.
– A nagymamája egészen elbűvölő, ehhez nem fér kétség
– mondta, válla fölött a férfira pillantva. – Gyanítom, hogy
nagy mókámester lehetett, a gyönyörű szeme állásából és a
ragadós mosolyából következtetek rá.
 Luc bólintott. – Meglehetősen pontos felismerés.
Szerintem is nagy tréfamester volt, egészen különös joie de
vivre áradt belőle. Az a fajta őszinte vidámság, amit az
emberek rendszerint ellenállhatatlannak tartanak. Én
sokkal idősebbnek ismertem, mint amilyennek ez a
festmény ábrázolja, de még akkoriban is az volt az érzésem,
hogy folyton sántikál valamiben. Mindig valami
rosszaságon törte a fejet, mondogatta apám. O volt az
elsőszülött fia és a kedvenc a négy gyermeke közül.
Emlékszem, nagyszerű humorérzéke volt és csodálatosan
tudott mesélni. Biztosan megcsókolta a Blamey-követ.
– Ír volt?
– Igen. Nagyapám Dublinban ismerte meg. Egy bál
alkalmával. Vadászaton járt ott.
Mathilde nyomult be a hálószobából, a nyomában
Vincent-nal. – Van szüksége segítségre a kicsomagolásnál,
Madame Stratton? Felküldöm Jasmine-t, hogy segítsen.
Meredith a fejét rázta. – Köszönöm, Mathilde, de egyedül
is boldogulok.
A házvezetőnő bólintott, röpke mosolyt villantott felé,
Lucre nézett, biccentett és kisietett a szobából. Vincent
utána, igyekezett vele lépést tartani.
– Ez az ember az árnyéka – suttogta Luc, amikor
magukra maradtak. – Az élet sója mindkettő, világ
életükben Talcy-ban dolgoztak, de még a szüleik is őelőttük.
Két lányuk van, Jasmine és Philippine, és egy fiuk, Jean-
Pierre, akik mind itt dolgoznak a château-ban. És most
magára hagyom, Meredith, pihenjen egy kicsit. Egészen
biztosan nem igényli, hogy Jasmine feljöjjön segíteni a
kicsomagolásnál?
– Nem, köszönöm, minden rendben.
 Luc kiszabadította az óráját az öltönye ujja alól és
rápillantott. – O, még csak alig múlt tizenkettő. Akkor mi
lenne, ha egy óra múlva találkoznánk a könyvtárban? Ennyi
idő elegendő?
– Természetesen.
A férfi mosolyogva sarkon fordult, és az ajtó felé indult.
– Luc, de hol van a könyvtár? – szólt utána Meredith.
A férfi megpenderült, és mosolyogva mentegetőzni
kezdett: – Jaj, elnézést, elfelejtettem, hogy a házat még nem
ismeri. A könyvtár az enfilade középső helyisége… ezek az
egymásból nyíló szobák, amelyek az előcsarnoktól jobbra
nyílnak. Majd ott iszunk valamit ebéd előtt.
– Nagyon jó lesz.
Az ajtó halkan becsukódott Luc után. Meredith
visszafordult a nagymama arcképe felé, egy-két percig
tovább tanulmányozta.
Az ír szem mosolyog – mondta fennhangon Meredith,
mert eszébe jutott a híres, régi ballada. És valóban, Rose de
Montboucher szeme csupa nevetés és persze írebb az írnél.
Nem is lehetett más. Meredith egy lépést hátrált, és fejét
félrebillentve még egy percig tanulmányozta a festményt. A
szeme kissé összeszűkült, hunyorogva nézte a képet. Rose
de Montboucher emlékeztet valakire, gondolta, de fogalma
sem volt, ugyan ki lehet az. Talán az unokájára. Nem, nem
Lucre. A férfi fekete, a szeme sötétbarna. Egy asszonyra,
akinek vörös-arany fürtjei voltak és égkék szeme… ez a kép,
és egy halovány emléktöredék villant az eszébe, de aztán
tovasiklott, mielőtt még belekapaszkodhatott volna. A fejét
ingatva egy utolsó pillantást vetett az arcképre, majd
átment a szomszédos helyiségbe.
Amint belépett, Meredith arcára mosoly telepedett.
Bájos volt, barátságos, a tűz élénken pattogott a rostélyon,
s a selyemernyős kislámpák világítottak. A szobában a
szürke és szürkéskék keveredett egymással. A falakat
ezüstszürke moaré selyemtapéta borította, a dús
függönyzet a három magas ablak előtt ezüstszürke
taftselyem, s a hatalmas baldachinos ágyon ugyanaz a
taftfüggöny: mintha ráhímezték volna. Amikor közelebbről
szemügyre vette, Meredith rájött, hogy a rózsaszín, piros és
sárga rózsákat és kúszó zöld indákat kézzel festették a
szürke selyemre. A tűz körül székek és egy
gyöngyházszürke bársonnyal bevont kétszemélyes fotel, s a
sarokban egészen különleges öltözőasztalka, csupa velencei
tükör.
Meredith álmélkodva járta körbe a hálószobát, mindent
alaposan szemügyre vett, megcsodálta a stílusát,
eleganciáját, s bólogatott maga elé, miközben tekintete
megpihent egy-egy különös festményen vagy műtárgyon.
Bizonyos dolgok kopottasnak tűntek, sőt elnyűttnek, de az
összhatást mégiscsak a letűnt világ eleganciája, kényelme
nyújtotta. Ugyanaz a nyugalom sugárzott belőle, mint a
szomszédos nappaliból, amelyet a falon díszelgő Aubusson
szőnyeg szürkésrózsaszín, füstkék és zöld árnyalataival
díszítettek.
Meredith átvágott a szobán és a velencei öltözőasztalnál
állapodott meg. A tükör asztallapon Rose de Montboucher
monogrammjával ékesített ezüst hajkefék sorakoztak,
kristály parfümösüvegek, ezüstfedelű pudriék és pirosítós
tégelyek.
Az egyik oldalon sötét, jóképű, estélyi ruhás fiatalember
ezüstkeretes fényképe. Meredith lehajolt jói megnézte, s a
másodperc törtrészéig azt hitte, Luc fényképét látja. Aztán
rájött, hogy az nem lehet; az estélyi öltözék a húszas évek
divatja szerint készült. Nyilvánvalóan a nagypapája, Rose
férje. Luc minden bizonnyal rá hasonlít. A nagyapja… a
kiköpött mása.
Miután kicsomagolta a két bőröndjét, Meredith fogta a
pipereholmiját és a fürdőszobába ment. Megtorpant,
annyira lenyűgözte a helyiség mérete s a fehér
márványkandallóban vidáman pattogó tűz.
A fürdőszoba hatalmas volt, a szárnyas ablakot sűrű
csipkefüggöny borította, a régimódi fürdőkád lábakon állt,
és csengőzsinórok lógtak fölötte, amelyekkel a cselédlányt
lehetett beszólítani. Meredith eltűnődött, hogy vajon még
most is működnek-e, de nem akaródzott kipróbálnia, hátha
valóban működnek.

12

Odalenn az irodájában a château hátsó részében Luc de

Montboucher a rajzasztalánál ült, előtte kiteregetve nagy
halom tervrajz.
A terveket építészeti cégénél az egyik kollégája
készítette, és Lucnek feltett szándéka volt, hogy ebédig
alaposan áttanulmányozza mindet, aztán áldását adja
rájuk. De ez idáig alig-alig sikerült odafigyelnie.
Az agya nem fogott. Csak Meredith Stratton körül járt.
Amikor szerda délelőtt megismerkedett vele a Montfort-
L’Amaury-i udvarházban, azonnal felkeltette az
érdeklődését; ami azt illeti, fölöttébb vonzónak találta.
Építész és tervezőmérnök lévén vizuális típus volt, ezért
először Meredith megjelenése bűvölte el. Az, hogy olyan
magas, szőke és fehér bőrű, s hogy a füstszürke szeme
milyen beszédes.
Szemrevaló nő volt, és igen eredeti jelenség. Lucöt
őszinte öröm járta át, valahányszor megpihent rajta a
tekintete. Nagyra tartotta az önbizalmát és
magabiztosságát, volt benne valami megnyugtató. A
szeszélyes nők kifejezetten idegesítették.
Luc az első vele töltött órák során rájött, hogy Meredith
érti a dolgát, gyakorlatias, jó szervező és határozott. Nem
meglepő, hogy ezeket a tulajdonságokat a rendszerető Luc
sokra becsülte.
Ki nem állhatta a zilált nőszemélyeket, akik lépten-
nyomon bajt csinálnak, akik állandó rendetlenségben
élnek, és a mások életét is csak tönkreteszik. Ráadásul
Meredith energiáját és eleven személyiségét is
ellenállhatatlannak tartotta; a társasága pezsdítőn hatott
rá, olyan élan-t adott neki, amit rég nem tapasztalt.
Milyen kár, hogy olyan messze él, New Yorkban,
gondolta, miközben ceruzájával a rajzasztalon kopogott.
Ámbátor az azért nincs olyan messze, hogy teljességgel
kizárna minden kapcsolatot. Végtére is van már
szuperszonikus gép. Három és fél, legföljebb négy óra alatt
Manhattanben lehet a Concorde-dal. Alig három hete tette
meg utoljára az utat Párizs és New York között, amikor egy
megbízójával kellett tárgyalnia. Nem is volt fárasztó.
Luc szerette volna jobban megismerni Meredith
Strattont. Közelebbről. Bensőségesen. Szexuálisan
vonzónak találta, vonzóbbnak, mint bárkit az elmúlt évek
során. Szerda este, az első üzleti tárgyalásuk után rájött,
hogy kívánja. Ha egy férfi ezt nem érzi az első találkozás
után, akkor ugyan mikor?, tűnődött el Luc hirtelen. És
biztosra vette, hogy ezzel a nők is hasonlóképpen vannak.
 Szinte akarata ellenére bízta Agnesre titkát, persze csak
bizonyos mértékig. Mindössze annyit mondott neki, hogy
érdekli Meredith, hogy szeretné közelebbről megismerni.
Csütörtök este vallotta be neki, amikor odahaza felhívta.
Egyszerűen kikívánkozott belőle. Aztán meghívta
D’Aubervilles-éket és Meredithet a hétvégére Talcyba, de
Agnes kimentette magát, mivel Alain és Chloe influenzás.
Agnes azonban javasolta, hogy azért hívja csak meg
Meredithet bátran. – Ne aggódjon – bíztatta Agnes –, majd a
péntek délelőtti tárgyalásunk során javasolni fogom, hogy
ebédeljünk együtt, és maga biztosan megtalálja a módját,
hogy meghívja a cháteau-ba. Majd én úgy irányítom a
dolgokat, hogy magától értetődően fog szóba kerülni.
Amikor tétovázni látszott, Agnes nevetve azt mondta: –
Ne legyen már ilyen gyáva, ilyen anyámasszony katonája,
Luc. Meredithnek semmi programja a hétvégére, és rajtunk
kívül nincsenek barátai Párizsban. Véletlenségből tudom,
hogy kedveli magát, úgyhogy biztosan elfogadja a
meghívást. És meglátja, nagyon fogja élvezni a társaságát.
Csodálatos ember. Mindenki szereti.
Szeretet, gondolta magában Luc. Van-e még számomra
szeretet? Vágyott rá, őszintén vágyott rá. Szerette, csodálta
és tisztelte a nőket, s feleségre vágyott. Egy biztos, nem
csábította a kilátás, hogy élete hátralevő részét magányosan
élje le.
De ez idáig a szerelem messze elkerülte. Annick után
véget ért az élete. Lebénult. Pedig idővel megpróbálkozott
ismét, és őszintén igyekezett, szeretett volna új életet
kezdeni, kiépíteni egy érdemleges kapcsolatot. De
sikertelenül. Csak a kudarcok halmozódtak.
Igaz, volt dolga nőkkel az elmúlt néhány év során, és
egytől egyig kedves, rendes teremtések voltak, csak épp
egyiktől sem lobbant lángra. Már-már eltűnődött, vajon
örökre kialudt-e benne az a bizonyos szikra, s épp
nemrégiben arra a megállapításra jutott, mi több,
bebeszélte magának, hogy igen. Amíg Meredith fel nem tűnt
a láthatáron. De ez az asszony akaratlanul is annyira
megigézte, hogy Luc maga is megijedt. Oly ritka volt nála ez
az érzés, oly erőteljes a vágy, hogy tartozzon valakihez, hogy
úgy érezte, nem szalaszthatja el a lehetőséget.
Milyen gyakran érez így egy férfi? Talán egyszer az
életben. Aztán nyomban helyesbített. Az ő esetében már
másodszor fordul elő, Annick iránt ugyanígy érzett.
Meredith Stratton, suttogta maga elé, majd lefirkantotta
a nevét az előtte levő jegyzettömbbe, és rámeredt.
Ki vagy te, Meredith Stratton? És miért vagy ilyen
gondterhelt? Miből táplálkozik benned a szomorúság
mélységes mély kútja? Ki bántott meg annyira, hogy nem
múló sebet ejtett a lelkeden? Ki törte össze a szívedet? Luc
ösztönösen megérezte, hogy Meredithet rengeteg csapás és
szomorúság érte. Füstszürke szemében fájdalom
tükröződött, végtelen bánat lakozott. Luc enyhíteni
szeretett volna a fájdalmán, ha lehetséges, elűzni a bánatot,
érezte, ha alkalma nyílna rá, meg is tenné.
Luc nem akarta Agnest faggatni Meredith felől, pedig
igencsak vágyott rá. Nem akart kíváncsiskodónak tűnni,
szimatolni, ez nem volt rá jellemző. Bizonyos mértékig úgy
érezte, ismeri Meredithet, tudta, hogy valójában milyen,
tudta, milyen a szíve mélyén. Hogy jó asszony.
Hogy is mondta mindig az ő drága jó ír nagymamája?
„Tiszta kék”, mondta Rose de Montboucher. – A nagyapád
tiszta kék, Luc.
És ilyen volt Meredith is.
 A kis fekete óra a rajzasztalon jelezte, hogy majdnem fél
egy. Luc lecsapta a ceruzáját, hirtelen elfogta a
türelmetlenség, felállt, kinyújtóztatta hosszú lábát.
Elgémberedett az üléstől és a hosszú autóúttól.
Kilépett az irodájából, felszaladt a hátsó lépcsőn, végig a
folyosón és be a hálószobájába. Levetette a blézerét, a
fürdőbe ment, hideg vízzel megmosta az arcát, megtörölte
és megfésülködött.
Szemügyre vette arcát a tükörben. Sűrű fekete hajában
újabban megjelent néhány ősz hajszál; amint alaposabban
megbámulta magát, rájött, hogy nyúzott, fáradt. A szeme
körül karikák éktelenkedtek. Erezte, hogy többnek látszik
negyvenhárom événél.
Meredith is negyvenes évei elején jár, abban egészen
biztos volt. Még Agnes tett valami megjegyzést az életkorára,
mielőtt Meredith megérkezett Londonból. Luc eltűnődött,
hogy ebben a korban lehet-e még valakinek gyereke, aztán
úgy határozott, hogy biztosan az egyéntől függ. O mindig
vágyott gyerekre. Aki átveszi a családi örökséget. De ha nem
lesz gyereke, végtére az se számít. Az élet merő küzdelem,
és Luc egyszerre rájött, hogy ki akarja nyújtani a kezét,
megragadni a kínálkozó lehetőséget, a boldogságot. Hogy
szeretünk-e valakit, annak semmi köze az utódok
létrehozásához.
Meredith. Ő boldoggá tehetne. A csontjaimban érzem. A
csontok nem hazudnak, Luc, szokta volt mondogatni Rosie
nagymama, még Luc kamaszkorában. A csontok sok
mindent elárulnak az embernek, gyermekem. A neveltetés
is benne van a csontokban. Itt vannak például a lovak. Nem
elég az életerő, a vitalitás. Egy versenylónak megfelelő
neveltetésre is szüksége van. Én értek a lovakhoz, Luc, van
szemem hozzá. Oui, Grandmère, felelte a gyerek
illedelmesen. Luc, légy szíves, beszélj angolul. Igen,
nagymama. Mindig bízd magad a csontjaidra, ismételte
meg. Azok soha nem csapnak be, Luc, soha. Jaj, Rosie
nagymama, mosolyodott el magában Luc a kedves emlékre,
hozzád senki nem volt fogható.
Luc elfordult a tükörtől, átsietett a hálószobába, a
szekrényből elővett egy szürke tweedzakót, felvette fekete
pulóveréhez és sötétszürke nadrágjához, és kiment.
Sietős léptekkel levágtatott az elülső lépcsőn, át az
előcsarnokon, belépett a könyvtárba, és körülnézett.
A tűz pattogott a rostélyon, az italos tálcán komoly
választék, az ezüst jegesvödörben egy üveg Dom, Vincent
minden utasítását teljesítette. Más dolga nem lévén várni
kezdett Meredithre.
Odalépett az egyik franciaablakhoz, kinézett a kertre,
elmélázott, milyen érdekesek a virágágyások; a megnyírt,
sötétzöld sövényt vékony hóréteg borította, szinte kiemelve
bonyolult geometriai formáját. Luc arra gondolt, milyen jó,
hogy a húgai úgy határoztak, mégsem jönnek ezen a
hétvégén Talcyba. Őszintén szerette őket és kedvelte a
férjüket is, de most megkönnyebbült, boldog volt, hogy
egyedül van a házban. Nem voltak nagy csábítási tervei, az
ilyesmi rá nem volt jellemző; ő az események természetes
kibontakozásának volt a híve. De azt akarta, hogy Meredith
érezze jól magát, lazítson, ne érezze úgy, hogy viselkednie
kell Luc családja előtt.
Halk neszt hallott, közelgő lépteket.
Elfordult az ablaktól, és várakozásteljesen a szomszédos
nappali felé pillantott. Meredith közeledett felé, és ő megint
ugyanazt a fellángoló örömet és eluralkodó izgalmat érezte
a látására.
 Előrelépett, és megjegyezte: – Nos, előkerült. Jöjjön,
Meredith, ide a tűzhöz, itt mégiscsak melegebb van. Volna
kedve egy pohár pezsgőhöz?
– Nagyszerű ötlet, köszönöm, Luc – felelte a nő,
miközben átsiklott a helyiségen.
Luc kinyitotta a palack Dom Pérignont, de közben a
szeme sarkából lopva Meredithre pillantott. Az asszony bézs
kockás kosztümkabátot viselt krémszínű kasmírpulóvere és
nadrágja fölött, és Luc elragadónak találta. Elnyomta
mosolyát. Hát persze hogy elragadó. Ahhoz nem fért kétség,
hogy Luc Meredith Stratton irányában igencsak elfogult.
Miután pezsgőspoharukat odavitték a tűzhöz, Luc
Meredithtel szemben letelepedett a kanapéra, és
megjegyezte: – Remélem, megvan mindene, amire szüksége
van, és kényelmesen elhelyezkedett Rosie nagymama
szobájában.
– Ó, igen, köszönöm, minden a legnagyobb rendben.
Elragadónak találom, és az a fürdőszoba! És ráadásul
benne a kandalló! – Majd nevetve hozzátette: – Micsoda
fényűzés. Igazán elkényeztet.
Luc vele nevetett. – Azon az emeleten a hálószobás
lakosztályoknak mind van kandalló a fürdőszobájában, de
ritkán használjuk őket, csak olyankor, ha vendégeink
vannak, és persze, ha hideg van. Rettenetesen
munkaigényes állandóan élesztgetni azt a sok tüzet. A
dédnagyapám, de még a nagyapám idején is egész
szolgahad állt rendelkezésre, hogy minden úgy menjen,
mint a karikacsapás. Manapság nehezebb megfelelő
személyzetet találni, ráadásul sokba kerül, úgyhogy a
tűzrakást például igyekeztem a minimumra csökkenteni.
– Ezért igazán nem hibáztathatom. – Meredith a férfira
nézett, és barátságosan elmosolyodott. Igen megkedvelte, és
szeretett volna többet megtudni róla. – Maga itt nőtt fel? –
kérdezte kíváncsian.
– Igen. A húgaimmal, Isabelle-lel és Nathalie-val.
Fiatalabbak nálam, de nagyszerű gyerekkorunk volt együtt,
és ez a hely kész paradicsom a kicsi gyerekeknek.
– Idilli gyerekkoruk lehetett.
– Valószínűleg az is volt, bár akkoriban nem mindig tűnt
annak. Apám meglehetősen szigorú ember volt. Ami helyes.
Luc egy pillanatig a pezsgőspohár pereme fölött nézett
Meredithre. – Olyan szomorkásan néz. Valami baj van?
– Nem, egyáltalában nincs – válaszolt Meredith sietve. –
Csak arra gondoltam, milyen más volt az én gyerekkorom…
– Meredith hirtelen elhallgatott, és eltűnődött, vajon mi
késztette erre a kijelentésre. Ritkán beszélt a gyerekkoráról
bárkinek is.
Habár nem tudhatta, mire gondol Meredith, Luc érezte,
hogy többet mondott, mint ami szándékában állt. Leolvasta
az ijedt arckifejezéséről. Sietve megkérdezte: – De maga is
vidéken nevelkedett, ugye? Connecticutban?
Meredith a fejét rázta. – Nem, dehogy. Gondolom,
Agnestől tudja, hogy Connecticutból jöttem, hogy ott van a
családi házunk és egy fogadónk. Ez mind igaz. De
Ausztráliában nőttem fel. A gyerekkoromat Sydneyben
töltöttem.
– Maga ausztrál?
– Igen. Legalábbis ott születtem, és ez volt az eredeti
állampolgárságom, de aztán huszonkét éves koromban
amerikai állampolgár lettem. – A gobelinpárnáknak dőlt,
őszintén a férfi arcába nézett, és befejezte: – Éppen
huszonhárom évvel ezelőtt történt.
 – Maga negyvenöt éves? De hisz az lehetetlen. Igazán
nem látszik annyinak. – Luc arcán őszinte meglepődés
tükröződött.
– Köszönöm. Tulajdonképpen még csak negyvennégy
vagyok. Május elején fogom betölteni a negyvenötöt.
– Én meg negyvenhárom vagyok, és június harmadikán
leszek negyvennégy. – Kis csend után a férfi, aki attól
tartott, hogy rossz emlékeket kelt, megjegyezte: – A
hangszínéről arra következtetek, hogy nem volt valami
boldog gyerekkora.
– Hát nem. Rémes volt. Mi több, iszonyatos. Egyetlen
gyermeknek sem volna szabad átélnie azt, amit én átéltem
– bukott ki belőle, majd az ajkába harapott, arcát
elfordította és a tűzbe bámult.
Ez hát a fájdalom forrása, gondolta a férfi, legalábbis
részben. Sok minden van még, amiről mind nem beszél.
Néhány másodpercig hallgatott, egy kis időt adott
Meredithnek, hogy összeszedje magát.
Aztán megjegyezte: – Sajnálom, hogy boldogtalan
gyerekkora volt, Meredith. Mi történt?
– Korán árvaságra jutottam. Tízéves voltam. A szüleimet
autóbalesetben vesztettem el. Ezután sokat hányódtam…
nehéz volt, kegyetlenül nehéz… – ismét elhallgatott, vállat
vont, majd arcára mosolyt erőltetve egyenesen Luc szemébe
nézett. Az övé legalább olyan érdeklődő volt, amint
befejezte: – De olyan rég volt mindez. Már el is felejtettem.
Nem igaz, jegyezte meg a férfi magában, majd feltette a
kérdést: – Mikor került ki Amerikába?
– Tizenhét éves koromban. Gyerekvigyázóként kerültem
ki egy Sydneyben élő amerikai családdal. Később Jack és
Amelia Silvernél dolgoztam. Ott náluk… valahogy minden
megváltozott. – Kedves mosoly áradt szét az arcán. – Úgy
értem, náluk úgy éreztem magam, mintha a kistestvérük
lennék. Tudja, nem sokkal voltak idősebbek nálam, a
harmincas éveik elején jártak. Szóval úgy bántak velem,
mint egy családtaggal. Amelia és Jack kárpótoltak azért a
sok rossz esztendőért.
Luc bólintott, de nem tett megjegyzést. Csak ült és az
asszony füstzöld szemébe bámult. Az előző perc
szomorúsága tovatűnt, de ő érezte, hogy valahol mélyen ott
rejtőzködik. Luc eltűnődött, vajon sikerülne-e örökre
kiűznie; nem tudta biztosan. Csak azt tudta, hogy meg akar
próbálkozni vele.
– Miért néz így, Luc? – kérdezte Meredith. – Valami folt
van az orromon, vagy mi?
– Nem, dehogy. – A férfi sötétbarna szeme hirtelen
fölragyogott. – Csak csodálom, ha tudni akarja az igazat.
Maga gyönyörű, Meredith.
Meredith érezte, hogy elpirul, az arca lángol, és
halálosan szégyellte magát. Dicsérték már máskor is; minek
így elpirulni attól, hogy most Luc teszi? – Kö… köszönöm –
nyögte ki végül, s egészen megkönnyebbült, amikor
megszólalt a telefon.
Luc felállt és indult, hogy fölvegye. – Clos-Talcy. Bonjour.
– Egy másodpercig hallgatott, majd így szólt: – Kérem, egy
kis türelmet –, és Meredithre nézett. – A lánya, Catherine.
Meredith képe felragyogott, felpattant, az íróasztalhoz
lépett, elvette a hallgatót és közben megköszönte a férfinak.
Luc csak bólintott, az ablakhoz ment, megállt,
gondolatai Meredith körül jártak. Úgy érezte, ösztönösen
ismeri, mégis merő talány volt a számára. Volt benne valami
titokzatos. Luc ellenállhatatlannak találta.
– Halló, Catherine, hogy vagy, drágám? – kérdezte
Meredith, majd figyelmesen hallgatta a lánya hangját,
amely az Atlanti-óceán túlfeléről, New Yorkból áradt felé.
Arca mosolygós lett. – Jaj, de örülök, kicsim. El vagyok
ragadtatva. – Erősen markolta a hallgatót, a lányára figyelt,
majd megszólalt: – Igen, hétfőn már Párizsban leszek, de
nem, még legalább egy hét, amíg hazaérek. – Kis csend
következett a vonal innenső végén, majd Meredith válasza:
– Jól van, igen, akkor szerdán hívlak. És add át
Keithnek az üdvözletemet. És el ne felejtsd megmondani
Jonnak. Mulass jól a hétvégén, Cat. Szia.
Helyére tette a hallgatót, és Lucre mosolygott, amikor a
férfi megfordult és várakozásteljesen ránézett.
– A lányom eljegyezte magát. Tegnap este. És a hetedik
mennyországban van a boldogságtól. – Meredith
hunyorogva elfordult, igyekezett elfojtani hirtelen feltoluló
könnyeit. Annyira együtt örült Catherine-nel, hogy egy
percre egészen eluralkodtak rajta az érzelmek.
– Micsoda nagyszerű hír! Erre innunk kell, méghozzá
egy újabb pohár buborékost, ahogy Rosie nagymama szokta
volt nevezni.
Miután teletöltötték a kristályserlegeket, Luc fölemelte a
magáét és Meredithéhez koccintotta. – Akkor igyunk a
szerelemre… és arra, hogy minden jó, ha a vége jó –
mormogta, s közben le nem vette az asszonyról sötét
szemét.
Meredith viszonozta a pillantását, s érezte, hogy az arca
ismét lángra gyúl. – A szerelemre és arra, hogy minden jó,
ha a vége jó, Luc – ismételte meg, majd kortyolt a pezsgőből.
Aztán a kanapéhoz ment és leült. Hirtelen nagyon is
tudatában volt Luc de Montboucher jelenlétének.
Luc követte, de állva maradt, hátát a kandallónak
támasztotta. – Mennyi idős a lánya? – kérdezte.
 – Huszonöt éves. És egy fiam is van, Jonathan, aki
huszonegy. Jogot tanul a Yale-en.
A férfi arca felragyogott: – Én oda jártam építészkarra.
Továbbképzősként, miután a Sorbonne-t elvégeztem.
Micsoda véletlen! A fia szeret odajárni?
– Igen.
– Örülök. Én is szerettem. Életem legjobb esztendei
voltak azok – nevetett.
– Valóban?
– Bizonyos fokig. Azért voltak más jó esztendők is az
életemben. Előtte. Utána. – Nagyot kortyolt az italból, és
elmerülten nézett maga elé.
– Luc…
– Tessék.
– Volt valaha nős?
– Ó, igen. Agnes nem mesélt rólam? – vonta fel a
szemöldökét kérdőn.
– Nem. – Meredith a homlokát ráncolta. – Miért mesélt
volna?
– Ó, hát csak úgy gondoltam, nincs rá különösebb okom
– felelte a férfi, majd vállat vont: – Csak azt hittem, hogy
esetleg mesélt. Igen, nős voltam. A feleségem hat éve
meghalt. Annick egyik nap még tökéletesen egészséges volt,
s a rákövetkezőn rákban haldoklott. Gyorsan végzett vele a
betegség, hamar elment. Hat hónapra rá, hogy a betegséget
megállapították. Mindössze harminchét éves volt. –
Elhallgatott, a torkát köszörülte. – Nyolc évig voltunk
házasok.
– Luc, igazán sajnálom. Micsoda tragédia. Mekkora
veszteség érte. – Meredith aggódva emelte rá a tekintetét,
remélte, hogy nem zaklatta fel. Micsoda ostobaság, milyen
meggondolatlanság, hogy szóba hozta a feleségét.
 – Nem voltak gyerekeink – folytatta Luc.
Meredith nem szólt, csak körülnézett a szobában, és
gondolataiba merült.
Luc letette az italát a két kanapé között álló kisasztalra,
néhány fahasábot hajított a tűzre, majd kihúzta magát.
Aztán fölemelte a poharát, és ismét kortyolt egyet.
A szobára nagy csend telepedett. Csak a fahasábok
ropogtak és az óra ketyegett.
Végre Meredith megjegyezte: – Senkinek nem könnyű az
élete, hiába is hisszük. Mindenkit elér a fájdalom, a
csalódás, a baj, a problémák, betegség. És a veszteség…
ilyen vagy olyan veszteség.
– Így van, valóban… nagyon is igaz, amit mond. Az ír
nagymamám nemcsak gyönyörű volt, de bölcs asszony is.
Mindig azt mondogatta, amikor gyerekek voltunk, hogy
az élet mindig is nehéz volt, annak is kell lennie és nem is
lesz soha más. Nekünk, szegény földi halandóknak ez az
evilági jussunk, ezért az a dolgunk, hogy megragadjuk azt
a kicsi kis boldogságot, ami osztályrészünkül jut. És ha
megtaláljuk az igazit, akkor minden erőnkkel és
igyekezetünkkel ragaszkodjunk hozzá. Örökkéig. Ezt
mondta, és erős a gyanúm, hogy Rosie nagymama igazat
szólt.
– Én soha nem találkoztam az igazival – mondta
Meredith, és ezen maga is meglepődött, s nyomban meg is
bánta a szavait.
– Én igen. De meghalt. – Luc egy másodpercig a
semmibe bámult, mintha látna valamit, amit csak ő lát.
Majd hozzátette: – És utána soha többé. De nem adtam fel
a reményt… – Azzal jelentőségteljes pillantást küldött felé,
de Meredith nem látszott elérteni a sokatmondó célzást.
 – Catherine apja meghalt – mondta hirtelen –, de ő
amúgy is nős ember volt… hozzá soha nem mehettem volna
feleségül. Jon apjától elváltam… az a házasság nem
sikerült… nem illettünk egymáshoz… – A mondat vége
elhalkult, elakadt.
– Rég volt? Hogy elváltak?
– Tizenhat éve. – Vallomások, gondolta Meredith. És
újabb vallomások. Mi bújt belém hirtelen? Miért mondom el
neki ezeket a teljességei személyes dolgokat? Ez az ember
idegen.
– Még meg fogja találni az igazit, Meredith – mondta
ekkor Luc. – Tudom, hogy így lesz. – Szívesen hozzátette
volna, hogy talán már meg is találta, de visszafogta magát.
Mathilde jelent meg az ajtóban, a könyvtárszoba túlsó
végén. A torkát köszörülte.
Luc rápillantott – Ó, Mathilde. Kész az ebéd?
– Oui, Monsieur.
– Merci. – Meredithhez fordult, és megjegyezte: – Nem
tudom, maga hogy van vele, de én farkaséhes vagyok.
– Én is.
Miközben a könyvtáron keresztül az ebédlő felé vezette,
Luc közölte: – Megkértem Mathilde-ot, hogy viszonylag
egyszerű ebédet készítsen. Zöldségleves, saláta, sajt és
gyümölcs. Remélem, ízleni fog.
– Nagyszerűen hangzik – felelte Meredith, és a férfira
nézett.
Luc szívélyesen rámosolygott, belekarolt, és az ebédlőbe
kísérte, ahol Mathilde várakozott, hogy felszolgálja az
ebédet.
És egyszer csak Meredith már nem izgatta magát amiatt,
hogy mit mondott el a férfinak és mit nem. Tudta, hogy nem
fogja érte megítélni; megbízott benne.
 És valahogy biztonságban érezte magát Luc de
Montboucher-val.

13

Ebéd után Luc körbevitte Meredithet a parkon, melynek

közepén Clos-Talcy állt. Séta közben sok mindenről
beszélgettek, aztán a beszélgetés fonala valahogy
visszakanyarodott Luc nagymamájára. A férfi mulatságos
történeteket mesélt Rose de Montboucher-ról, s Meredith
élvezettel hallgatta.
Egyszer csak megkérdezte: – Ahogyan Grand-mére
Rose-ról mesél, egészen megelevenedik előttem az alakja.
Bárcsak ismertem volna.
– Biztosan nagyon mulatságosnak tartotta volna – felelte
Luc Meredithre pillantva. – Rendkívüli egyéniség volt. Erős
jellemű, bátor, szellemes és nagyszerűen irányította a
családot. Vasakarattal, kemény kézzel. Amire
természetesen bársonykesztyűt húzott – kuncogott, majd
folytatta. – Apám szívesen csipkelődött vele, s amikor eljött
a születésnapja, Voltaire-t idézve mindig ezekkel a
szavakkal emelte rá a poharát: „A nagy ember egészségére,
akit Rosie-nak hívnak”.
– Aki ezt Nagy Katalinnak mondta, amikor először
találkozott vele Oroszországban – tette hozzá Meredith. –
Egyik legkedvesebb történelmi figurám, több életrajzot is
olvastam róla. Erős asszony volt, no meg bátor is. Maga
diktálta a játékszabályokat.
 – Való igaz, de hát a legtöbb erős asszony ezt teszi, nem
gondolja?
– De igen… azt hiszem, néha rá is kényszerülnek, mert
nincs más választásuk.
Luc belekarolt Meredithbe, és egy félreeső ösvényre
terelte, amely a gyümölcsöskerthez vezetett. – 1871-ben,
amikor az ük-ük-ükapám megvette Talcyt a Delorme
családtól, oda építette a halastavat. Valójában az a kis
patakocska táplálja, amely az erdőn csörgedezik keresztül,
és azt hiszem, nagyszerű mérnöki teljesítmény volt a
részéről.
Megálltak a kis tó végében, és Meredith lepillantott a víz
sötét mélyébe. – Tényleg vannak benne halak – jegyezte meg
Meredith meglepetten.
– De mennyire. Kisfiú koromban sokat pecáztam itt. A
húgaimnak és nekem is volt külön horgászbotunk és
zsinegünk, és néha Rosie nagymama is csatlakozott
hozzánk. Kitűnően értett hozzá.
– El tudom képzelni. – Csend telepedett közéjük, amint
körbejárták a tavat, majd megfordultak és az erdő felé
indultak. Kis szünet után Meredith megjegyezte: – A
nagymamája igen nagy hatással volt magára, ugye?
– Ó, igen. Tudja, lényegében ő nevelt fel bennünket.
Anyám belehalt a szülésbe, amikor idő előtt világra hozta a
kisöcsémet, Albertet. Még azon a héten meghalt ő is. Idén
nyáron lesz harminchárom éve.
– Micsoda bánat magának meg a húgainak is… az egész
családnak.
– Mindenkit nagyon megviselt, kivált apámat. Soha nem
nősült újra, és azt hiszem, élete utolsó napjáig gyászolta
anyámat.
– És mikor halt meg?
 – Majd’ két éve már. Nem volt még olyan öreg, mindössze
hetvenegy éves, ami manapság nem számít
aggastyánkornak. Hirtelen összeesett és meghalt.
Szélütésben. Odakinn volt az istállóban, nem is tudta, mi
történt, hála istennek. Rettenetes lett volna, ha örökre
nyomorék marad, mert rendkívül tevékeny életet élt, nagy
sportember volt.
– És a nagymamája? Ő mikor halt meg?
– Ezerkilencszázkilencvenben, kilencvenéves korában.
Csodálatos egészségnek örvendett egészen az utolsó
pillanatig, csöppet sem volt szenilis vagy roskatag,
képességei teljes birtokában aktívan tevékenykedett. És
persze mindvégig ő volt az úr a házban. Aztán egy este
lefeküdt aludni, és nem ébredt fel többé, álmában halt meg,
igen békésen. Örültem neki, örültem, hogy nem szenvedett.
Apám sem, ami azt illeti.
– Ha menni kell, azt hiszem, így a legjobb az embernek,
ereje teljében – mondta ki Meredith a gondolatait
fennhangon. – Vagy álmában, mint a nagymamája. Ha
valaki öregkorában meghal, az teljességgel természetes, az
a dolgok rendje. – Meredith mosolyogva Luchöz fordult. – Az
a róla készült festmény az én lakosztályom nappalijában
nagyon szép. Azon tűnődtem, vajon mennyi idős lehetett,
amikor megfestették.
Luc a homlokát ráncolva elgondolkodott. – Nem is
tudom pontosan. De akkoriban ment feleségül Amold de
Montboucher-hoz, a nagyapámhoz, s költözött ide Talcyba,
amikor azt a képet festették. Úgy a húszas évei elején
járhatott.
– Én is ezt gyanítottam. Erősen emlékeztet valakire,
csak nem emlékszem, kire.
 – Natalie, a húgom rá hasonlít, de hát maga nem
találkozott még vele. Vagy igen?
Meredith nevetve ingatta a fejét. – Nem, hol találkoztam
volna?
– Natalie külsőre igen hasonlít a nagyanyámra, ő is
gyönyörű, de a jelleme egészen más. Isabelle is. Rose
alaptulajdonságait én örököltem – vallotta meg Luc.
– Kétségkívül nagy hatással volt magára, ugye?
– Tagadhatatlan. Rájöttem, hogy úgy gondolkodom,
mint ő, és a cselekedeteim is őrá vallanak. Ha valaki ilyen
nagy hatással van az emberre még gyerekkorában, az
minden kétséget kizáróan mély nyomokat hagy. Kivétel
nélkül. Kitörölhetetlenül. És magára, Meredith, ki gyakorolt
ilyen hatást?
– Senki – felelte a nő majdhogynem dühösen, aztán
ajkába harapott, mert rájött, milyen mérgesen csattant fel.
Megenyhülve folytatta: – Én teljességgel magamra voltam
hagyatva, boldogultam, ahogy tudtam, s a magam erejéből
jutottam oda, ahol most tartok. Senki nem volt rám
hatással. Nem is volt az életemben olyan ember, aki ezt
megtehette volna, egyetlenegy sem.
Néhány másodperccel előbb megálltak az egyik
szökőkút mellett, s most egymással szemben állva
beszélgettek. A Meredithre rátörő szomorúság
megrendítette Lucöt, szerette volna magához ölelni az
asszonyt. De nem merte. Már épp valami vigasztalót készült
mondani, amikor Meredith elmosolyodott. A
vigasztalanságnak azonnal nyoma veszett.
– Aztán később volt valaki, amikor nagyobb lettem…
tizennyolc éves – mondta Meredith. – Amelia Silver. Tőle
rengeteget tanultam, a régiségekről és műtárgyakról.
Nagyszerű ízlése volt, és igen kiváló művészi hajlama, és a
férje, Jack is nagy hatást gyakorolt rám bizonyos
szempontból.
– Silverék még mindig Connecticutban élnek?
– Nem, mindketten meghaltak. Sok-sok éve már, több
mint húsz esztendeje. Sajnos egyikük sem érte meg az
öregkort.
– Igazán sajnálom. Gondolom, a családja helyett ők
voltak a családja.
Meredith bólintott, arcát kissé elfordította. – Huszonkét
éves voltam, amikor Jack meghalt, huszonhárom, amikor
Amelia utánament. Csak néhány évig örülhettem nekik.
Most, hogy a szomorúság ismét előtérbe került, Luc
megfogta Meredith kezét. – Jöjjön, sétáljunk el a dísztóig,
olyan gyönyörű, egyik legszebb része a parknak.
Mire a ház túloldalán fekvő tóhoz elértek, Meredith
kezdte rosszul érezni magát. Émelygett, és yalami különös
és megfoghatatlan fáradtságérzet telepedett rá a csontjaira.
Hirtelen úgy érezte, mindjárt összeesik. Luc karjába
kapaszkodott, és alig hallhatóan kinyögte: – Nem tudom, mi
van velem, de rémesen érzem magam. Émelygek és iszonyú
fáradtság tört rám.
Luc aggódón pillantott rá. – Remélem, nem kapta el az
influenzát, nem Agnes ragasztotta magára a vírusait.
– Kötve hiszem, ráadásul nem Agnes beteg.
– De a családja igen. Gondolja, hogy a bor lehet az oka,
amit az ebédhez ittunk? Lehet, hogy az ártott meg?
Meredith a fejét rázta. – Alig ittam. De most jut eszembe,
hogy már amikor kedd este Párizsba érkeztem, akkor is
furán éreztem magam. Egész délelőtt egy öreg, romos
apátságban barangoltam Yorkshire-ben, és iszonyúan
hideg volt. Akkor este azt hittem, bizonyára megfáztam. De
másnap reggelre kutya bajom nem volt, úgyhogy lehetséges,
hogy általános kimerültség az oka.
– Könnyen lehet. Menjünk vissza a házba. És a délután
hátralevő részében pihennie kell. – Azzal átkarolta
Meredithet, és együtt mentek vissza a cháteau-ba.

Luc felkísérte Meredithet a szobájába, és gondoskodón tett-

vett körülötte. Rávette, hogy húzza le a csizmáját, és
ellentmondást nem tűrő hangon felszólította: dőljön le a
kanapéra. Újabb fahasábokat hajított a tűzre, majd
letakarta egy vastag kasmírtakaróval.
– Ne mozduljon – mosolygott le rá. – Egy perc és itt
vagyok, hozok magának finom mézes-citromos teát. Az
mindennél többet ér… Rosie nagymama egyik hatásos
gyógyszere. – Azzal kiment, és halkan betette maga mögött
az ajtót.
Meredith a puha bársonypárnáknak támasztotta a fejét,
olyan álmosság tört rá, hogy a szemét is alig bírta nyitva
tartani.
Bizonyára el is szundított, mert ijedten riadt fel, amikor
Luc föléje hajolt és kisimított egy tincset az arcából. Ez a
bensőséges mozdulat egy pillanatra megijesztette
Meredithet, aztán rájött, hogy nem veszi rossz néven a férfi
érintését. Valahogy teljességgel természetesnek hatott.
– Odatettem a teát a kerevetre – mondta halk, aggódó
hangon. – Igyon belőle, amíg még forró. És most hagyom,
hadd pihenjen – simogatta meg a vállát.
– Köszönöm, Luc, igazán kedves. Sajnálom, hogy félbe
kellett szakítanunk a sétát, de…
– Ugyan már, semmiség – vágott közbe a férfi. – Nincs
jelentősége.
– Megkérhetném, hogy oltsa el a lámpát?
 – Természetesen. És most pihenjen. – Azzal kiment.
Meredith az oldalára fordult, gömböccé kucorodott össze
a kasmírtakaró alatt, és a tűz éles fényébe bámult. A
hasábok sisteregtek, ropogtak, és szikrák szökkentek fel a
kéménynyílásba. Meredith fölemelte tekintetét, és
hosszasan nézte Rose de Montboucher arcképét.
A délutáni fény rohamtempóban aludt ki, a helyiséget
árnyékok töltötték meg, de a ropogó tűz és a táncoló
lángnyelvek rózsás ragyogással vontak be mindent. A lágy,
izzó fényben Meredith úgy érezte, hogy Rose képmása életre
kel. Az arca csupa elevenség, búzakék szeme ragyogó,
örömtől csillogó, s átszellemült arcát úgy övezik a
vörösarany fürtök, mint egy csiszolt réz aura. Milyen
gyönyörű volt… milyen sugárzó.
Meredith szeme lecsukódott. Hátára vette egy meleg
hullám. Gondolatait betöltötte az az arc… az emlékek
igyekeztek felszínre tömi… amúgy töredékesen, parányi
dirib-darabkákban. Mély álomba zuhant. És álmodott.

Véget nem érőn húzódott előtte a táj, amerre a

szem ellát, sok-sok mérföldnyi elhagyatott vidék.
Furcsán gonosz szándékot sejtetett a tér, nem voltak
benne fák, ezen a töredezett, sivár terepen nem
nyílott virág.
Ő csak ment, ment, ki tudja, mióta. Mintha egy
örökkévalóság lett volna a menetelés. Fáradt volt. De
valami belső erő arra késztette, hogy menjen tovább.
Tudta, hogy itt vannak valahol. A gyerekek. Őket
követte idáig. De vajon most hol lehetnek?
Körülnézett. A vidék kopár, itt el nem rejtőzhettek
sehol.
 Kérlek, segíts, hogy megtaláljam őket. Édes
istenem, segíts, hogy megtaláljam őket, könyörgött.
És nyomban rájött, hogy könyörgése süket fülekre
talál. Itt nyoma sincsen Istennek. Ezen az
elhagyatott tájon ugyan nincsen sehol. Istentelen
világ ez, maga a pokol.
És ekkor váratlanul mozgást észlelt a távoli
látóhatár sápadt peremén. Futásnak eredt. A
szikkadt, száraz talaj hirtelen sárossá, iszapossá
vált, a cipője cuppogott, a sárba süllyedt, néha bele
is ragadt, alig bírt haladni. De ő csak ment tovább.
Hamarosan ismét száraz talajra ért. És futni
kezdett.
A kis pontok a látóhatáron mind közelebb és
közelebb kerültek, úgy merültek fel előtte, mintha
hátrálva ugrándoznának. Egy kisfiút látott, aki egy
kislány kezét fogta. Mihelyt közelebb kerültek hozzá,
nyomban távolodni kezdtek, majd ismét közelebb
kerültek, méghozzá egyre gyorsabban. Ő szaladt,
már majdnem újból beérte őket. A két gyerek lassan
haladt, még ekkor is kéz a kézben, egymás mellett.
Ő kiáltott, azt kiabálta, hogy várják meg. De nem
várták. Mentek tovább, mintha nem is hallották
volna. Az ég változott, különös szürkészöldbe ment
át, és erős szél kerekedett, mely lökte őt előre.
Hirtelen a kisfiú felszállt a levegőbe, mintha csak a
szélroham kapta volna fel. Beleveszett az égbe.
A kislány most egyedül maradt. Hirtelen
megfordult és feléje indult. Meredith sietett, hogy
köszöntse a sápadt, szélfútta arcú, hamuszínű
kislányt a nagy, szomorú szemével. Fekete harisnyát
és cipőt és nehéz télikabátot viselt. A fején kis fekete
 kalap, a nyaka köré hosszában csíkos kendőt
kötöttek. Hatalmas feliratot tűztek a kabátja
hajtókájára. A kislány a hajtókára mutatott.
Meredith odasandított, igyekezett leolvasni róla a
kislány nevét, de sehogyan sem tudta.
Váratlanul a kislány elfutott. Meredith utána
akart iramodni, de a lába nem engedelmeskedett,
beleragadt a sárba. A kislány után kiáltott, hogy
jöjjön vissza, de az nem állt meg, csak futott, futott,
egészen addig futott, amíg el nem nyelte a táj.
Hirtelen recsegés hallatszott, majd rettenetes
zaj, olyan, mint a puskaropogás, minden felrobbant
körülötte…

Meredith riadtan felült. Arca, nyaka verítékben úszott.

Nem tudta, hol van, beletelt egy másodpercbe, amíg
magához tért. Ekkor rájött, hogy Rosie nagymama
nappalijában van, Talcyban.
Odakinn vihar dühöngött, villámok szelték át az
elsötétülő eget, mennydörgés rázta az ablakokat. Meredith
reszketni- kezdett, fázósan húzta össze magát a
kasmírtakaró alatt, amit Luc korábban ráterített, a tűzbe
bámult, amely már összezsugorodott a rostélyon. És
belülről mardosta a félelem.
Lehunyta a szemét, igyekezett elűzni a rettegést, nem is
igen értette, mitől retteg olyan nagyon. Itt van a
châteauban, teljes biztonságban az odakinn tomboló vihar
elől.
És aztán eszébe jutott. Tudta, mitől fél olyan nagyon. Az
álomtól. Az álomtól, amely oly sokszor visszatért. Évekig
nem álmodott. És a régi, ismerős álom most egyszerre
visszatért, és üldözőbe vette, ismét meg akarta rémíteni,
mint annyiszor a múlt során.

14

Párizsban Meredith gondolatai vissza-visszatértek a Clos-

Talcyban töltött hétvégére. És elsősorban Luc de
Montboucher állt érdeklődése középpontjában.
Kifejezetten kedvelte, de mennyire, és a férfi kedvessége
maradandó hatást gyakorolt rá.
A kedvesség nagyon fontos volt Meredith számára, talán
mert oly kevés része volt benne élete során. Gyerekkorában
jóformán semmi, s az, hogy ilyen fontos dolgot nélkülözve
kényszerült felnőni, vaspáncélt vont köré. Csak Mrs.
Paulsonnak sikerült áttörnie ezen a védőbástyán és persze
később Silveréknek, amikor a Silver-tónál kezdett dolgozni.
És amiként a kedvesség létfontosságú egy gyerek
számára, ugyanúgy az a felnőtt nő életében is, kivált túl a
negyvenen. De ettől a tulajdonságától egészen függetlenül,
Meredith rendkívül vonzónak találta a férfit.
Luc nagyon jóképű volt, fekete, jó alakú, de Meredith
nem ezt találta elsősorban vonzónak. A nemes vonások rég
nem játszottak elsőrangú szerepet a kívánságlistáján.
Csodálta a férfi intelligenciáját, tehetségét és
feddhetetlenségét – ösztönösen tudta, hogy ez az ember
megvesztegethetetlen. Amellett nagyszerű humora volt, és
Meredith rájött, hogy sok mindenben hasonló az ízlésük –
szeretik a jó könyvet, a klasszikus zenét, egy pohár jéghideg
pezsgőt téli estéken a ropogó kandallótűz előtt, nem
beszélve a vízparton épült házakról, a festett
üvegablakokról és Marie Laurencin finom festményeiről.
Mindent egybevetve Luc felkeltette az érdeklődését, és
Meredith örült, hogy megismerkedett vele, örült, hogy
elfogadta a Loire menti kastélyba a szíves meghívást.
Hétfőn kora reggel kocsiztak vissza Párizsba, s Meredith
a délután java részét a férfival és Agnesszel töltötte odakinn
a Manoir de la Closiére-ben Montfort-L’Amauryban,
megbeszélték mindazokat a változtatásokat, amelyeket a
házon eszközölni akarnak. Aznap este Luc elvitte
vacsorázni a Relais Plazába, s előző este a Grand Vefourban
ettek.
Az eltelt néhány nap során sokat nevettek, s Meredith
rádöbbent, milyen nagy hatással van rá a férfi, s hogy egyik
percről a másikra milyen fontos lett a számára.
Meredith alig egy hete ismerte, de Luc máris belopta
magát a szívébe, s ő tudta, hogy hiányozni fog neki, ha
visszatér New Yorkba. Gondolatban már a következő párizsi
útjával foglalkozott. Persze üzleti ügyei Manhattanbe
szólították, továbbá a Morrisonékkal megkötött adásvételi
szerződést is alá kellett írnia. És alig várta, hogy keblére
ölelhesse Catet, babusgassa, együtt örüljön az
eljegyzésének Keithszel.
De minderre elegendő tíz nap, számítgatta Meredith, s
utána jöhet vissza a Concorde-dal. Egy biztos, szükség van
rá Párizsban, ha másért nem, hát az öreg udvarház
átalakításához és újra berendezéséhez. Ők hárman hétfőn
megállapodtak abban, hogy minden tekintetben modern és
korszerű házra van szükség, amely ugyanakkor megőrzi
alapvető jellegét és eredeti báját. És persze szükség van
Meredith dekorációs elképzeléseinek megvalósítására, hogy
az épület olyan stílust és külsőt kapjon, amely csakis a
Havens Rt. alkotásaira jellemző.
Előző este szállodai lakosztályának csendjében Meredith
eltűnődött, vajon mi lesz, ha elkészül a fogadó; aztán
mindjárt meg is adta rá a választ. A fogadó beindítása egy
teljes évet vesz igénybe, s ezért addig rengeteget lesz
Párizsban. A fény városában. És a szerelmesekében.
Majd kialakulnak a dolgok annak rendje s módja
szerint, nyugtatgatta magát a kora hajnali órákban.
Meredith rég rájött, hogy az életben magától elrendeződik
minden.
Egyik napról a másikra, lépésről lépésre, gondolta
magában, miközben lefekvéshez készülődött. Mást nem
tehetek, a többit meg majd meglátjuk. Menjen minden a
maga normális medrében.
Meredith nagyon is jól tudta, hogy egy ígéretesnek látszó
kapcsolat milyen könnyedén semmivé válhat, kölcsönös
vádaskodássá és állandó rossz közérzetté alakulhat.
Végtére Reed Jamisonnal is ez történt. Meredith arca már a
férfi gondolatára is elsápadt. Micsoda kellemetlen kaland
lett belőle a végére. De persze Reed és Luc olyannyira
különböznek egymástól, amennyire csak két ember
különbözhet, ég és föld, és különben is, még
összehasonlítani is őket teljességgel abszurd, ostoba ötlet.
Luc olyan egyenes, olyan nyílt, Meredith szentül hitte,
hogy soha egy pillanatig nem lesz kétséges, hogy hányadán
állnak egymással. Ő biztosan nem játssza az eszét.
Körültekintő, felelős, érett ember, akit csak tisztelni lehet;
Meredith tisztelte is.
Meredith a keddi napot többnyire Agnesszel töltötte, s
meglepve tapasztalta, hogy francia partnere nem érdeklődik
behatóan a hétvége felől; néhány futó kérdést tett fel
mindössze. De persze elsősorban a fogadóval kapcsolatos
tervek kötötték le gondolataikat, meg aztán ide-oda
rohangáltak Párizsban. Megfordultak számtalan régiség- és
bútorszövet szaküzletben, polaroid felvételeket készítettek
bútorokról és anyag-, valamint tapétamintákat gyűjtöttek
be. Mivel hasonló volt az ízlésük, és egyformán képzelték el
a fogadó bútorozását és dekorálását, e tekintetben nem volt
probléma.
Szerda délután történt, amikor Agnes irodájában ültek,
hogy Meredith Lucre terelte a szót. Az anyagmintákat
válogatták és terítették szét egy fatáblán, hogy a színeket és
árnyalatokat összehangolják.
Meredith váratlanul megjegyezte: – Tegnap este Luc
ismét meghívott a cháteau-ba. A mostani hétvégére.
Agnes fölpillantott. – Nem vagyok meglepve, nagyon
megkedvelt.
– Én is kedvelem.
– A nők általában el vannak tőle ragadtatva – nevetett
Agnes. – Ellenállhatatlan. Törtem is a fejemet, hogyhogy
nem nősült meg újra.
– Talán időbe telik, amíg kiheveri a felesége elvesztése
fölötti bánatát.
– Ezek szerint mesélt róla?
– Igen, és ez több, mint amit te tettél, holott megígérted.
Olyan otromba voltam, amikor szóba hoztam, mint elefánt
a porcelánboltban, és féltem, hogy felizgattam.
– Sajnálom, hogy ígéretem ellenére nem hívtalak fel, de
Chloe elég vacakul érezte magát, én pedig azt se tudtam,
hol áll a fejem. Ráadásul csak vasárnap délután tudtam
beszélni Alainnel, Talcyban viszont mégse hívhattalak fel,
hogy a házigazdádról pletykálkodjak.
 – Nem, ezt megértem, és örülök, hogy ott nem hívtál,
mert nagyon röstelltem volna.
– Alain szegről-végről hosszú évek óta ismeri Lucöt, de
igazán nem közeli ez az ismeretség. Csak az elmúlt év során
kerültünk hozzá egy kicsit közelebb, méghozzá annak
során, hogy Luc Alain nővérének tervezte meg a házát. És
persze ettől még soha nem került szóba Annick… Luc
múltja, hogy úgy mondjam… homályban maradt, és mi nem
vagyunk az a kíváncsiskodó típus… – Nem fejezte be a
mondatot, csak Meredithre nézett, és megvonta a vállát.
– Megértem – mondta erre Meredith. – Az ember
ismerheti a másikat, még barátságban is lehet vele, s
közben halvány sejtelme sincs a magánéletéről. – Hátradőlt
a széken, és keresztbe tette hosszú lábát. – Olyan sok
mindent kedvelek ebben az emberben, Agnes. Úgy értem, a
személyiségében, és érzem, hogy egyenes, becsületes. És
valóban odahallgat arra, amit mondanak neki, odafigyel.
Ami manapság ritka jelenség.
– Szerintem az a fajta ember, akit érdemes komolyan
venni. Azt egészen biztosan tudom, hogy nem nőcsábász.
Egyáltalán nem az, aki számára csak az élet napos oldala
létezik. – Agnes végigmérte Meredithet, és nagy
elhatározással fejest ugrott a mély vízbe. – El tudnál vele
képzelni egy komoly kapcsolatot?
Meredith csak egy pillanatig tétovázott, majd így felelt: –
Igen, el tudnék, Agnes. Az a típus, akit kedvelek, s akiről
azt hittem, az életben többé nem találkozom ilyennel. A
Luchöz hasonló férfiakért általában bolondulnak a nők.
– Ebben teljességgel egyetértek, ma chérie, ugyanakkor
meggyőződésem, hogy Luc nem kér belőle, hogy
bolonduljanak érte. Legalábbis mostanáig nem kért. Most
viszont elmondta nekem, hogy mennyire megkedvelt, és
hogy szeretne közelebbről megismerni.
Meredith Agnesre meredt. – Ó. És ez mikor történt, ha
szabad érdeklődnöm?
– Múlt héten, miután veled megismerkedett.
– És te egy szóval se említetted. Igazán mélységesen
hálás vagyok neked, barátnőm!
Agnesből kitört a nevetés. A fejét ingatta, szürke szeme
csupa derű, úgy mondta: – Luc nem mondta ugyan, hogy
ne szóljak semmit, de én úgy gondoltam, illendőbb a
diszkréció, miegymás. Arról nem is szólva, hogy nem
akartalak tőle elriasztani. Gondoltam, leharapnád a
fejemet, és közölnéd, hogy romantikus bolond vagyok. Csak
gondolj bele, Meredith, hogy hány férfit ismertél meg az
elmúlt nyolc évben rajtam keresztül. Jóképűek voltak,
szabadok, de te soha, egyik iránt se mutattál érdeklődést.
Minimálisat se.
– Mert nem is érdekeltek.
– De Luc, ugye, érdekel?
Meredith bólintott.
– Hm, nem mondhatnám, hogy haragszom rád, Luc
meglehetősen szexi jelenség. Érzéki, hogy úgy mondjam.
Tán nem?

15

Csütörtökön, megérkezésük pillanatától fogva együtt

dolgoztak Luc irodájában Talcyban. Aztán másnap reggel
kilenckor ott folytatták, ahol előző este abbahagyták.
 Hosszú nap volt ezúttal is, csak az ebéd szakította félbe.
Pénteken, késő délután Luc letette a ceruzáját, és a szoba
túlfelében lévő Meredithre pillantott. Az asszony egy kis
asztalnál ült, bútor-, szőnyeg- és festékmintákat szurkált
fel kartonlapokra, összerakta első elképzeléseit a fogadóról.
– Ezt nem lett volna szabad – mondta a férfi, majd
székében hátradőlve, szemét továbbra is Meredithen
legeltette.
– Ezt hogy érti?
– Itt tartom bezárva ebben az irodában tegnap reggel
óta, csak mert én dolgozni akarok és a közelemben akartam
tudni.
Meredith nem szólt, csak rámeredt.
Luc folytatta. – Erőltettem a dolgot, mindent elkövettem,
hogy minél gyorsabban megtervezzem ezt a kis tavat és
elkészítsem róla a rajzot. De furdal a lelkiismeret. Ahelyett,
hogy elküldtem volna sétálni vagy lovagolni, vagy legalább
hagytam volna pihenni…
– Luc, én egyáltalán nem bántam, sőt nagyon élveztem,
hogy itt lehetek és együtt dolgozhatok magával – szakította
félbe Meredith. – És Párizsban sem csináltam volna mást,
mint hogy összepárosítom ezeket a mintákat. Az igazat
megvallva nagyon örülök, hogy ezt az időt itt tölthetem
magával.
– Valóban?
– Igen.
– Meredith…
– Tessék, Luc.
A férfi a száját nyitotta, mert mondani akart valamit,
aztán meggondolta magát, felállt és odament hozzá. A
rajzlapot, amit a kezében tartott, letette Meredith elé az
asztalra. – Ez itt a rajz a kis tóról, ilyen lesz, ha elkészül.
 – Ó, Luc, milyen csodálatos! Az itteni halastóra hasonlít!
– A tavat oda helyeztem a Montfort-L’Armaury udvarház
mögötti kis erdő közelébe, ahogy az itteni kis tó a talcyi
gyümölcsökért mellett van. Szerintem nagyon festői.
Magának mi a véleménye? – Miközben beszélt, a nő fölé
hajolt, ujját a tó, a sarjerdő és háttérben az udvarház rajzán
futtatta.
Meredith a nyakán érezte meleg leheletét, ő maga
teljesen mozdulatlanul ült, levegőt venni is alig mert. Az
arca lángba borult, s érezte, amint váratlanul szétárad
testében a melegség, úrrá lesz rajta a vágy.
– A kedvében akartam járni, Meredith – mondta a férfi.
Meredith a vállát elfordítva ránézett, fejét
félrebillentette, hogy az arcába nézhessen. – Gyönyörű, Luc.
Tökéletes.
Meredith mosolygott.
Luc szeme káprázott.
Nem szólt. Meg se bírt szólalni. Akarlak. Ez a szó
kívánkozott az ajkára. E percben nem bírt másra gondolni.
Már napok óta nem bírt másra gondolni. Már épp mondani
akarta, de ehelyett közelebb hajolt Meredithhez, és mielőtt
még visszafoghatta volna magát, szájon csókolta, először
csak könnyedén, aztán, hogy az asszony forrón viszonozta,
a csókjai egyre erőteljesebbek lettek.

A férfi egy pillanatra megállt, de csak egy pillanatra,

hogy felhúzza magához Meredithet. Az asszony nyomban a
karjában termett. Luc szorosan magához vonta, Meredith
karja a nyaka körül. Egymásba kapaszkodtak, s egyre nőtt
bennük a szenvedély.
Ó, Luc, drágám, mennyire vágytam erre, mennyire
kívántam, hogy a karomban tarthassalak, gondolta
Meredith. De gondolatait nem mondta ki, a férfi mohó
csókjai beléfojtották a szót.
Majd Luc hirtelen abbahagyta, s az érzelmektől
elmélyült hangon így szólt: – Kívánlak, Meredith, az első
perctől vágytam rád, hogy megismertelek.
– Ó, Luc…
A férfi tovább csókolta, mohón, mint aki épp örökre vesz
búcsút. Még szorosabban vonta magához, teste a testéhez
simult, s közben arra gondolt, milyen jól összeillenek,
Meredith majdnem olyan magas, mint ő.
És Meredith érezte, hogy férfi és nő között mindig
ilyennek kellene lennie a kapcsolatnak. Luc az arcát,
szemét, szemöldökét, nyakát, fülét csókolta. Ajka
visszatalált Meredith ajkára, majd a fülébe suttogta: –
Annyit gondoltam rád, olyan érzés, mintha máris
szeretkeztünk volna. Érted, mire célzok, mire gondolok?
– Igen.
– Én ezt komolyan gondolom, Meredith. Most mondj
nemet, ha te is nem gondolod hasonlóképp. Mert, ha ebbe
belekezdünk, nincs visszaút. Számomra nincs.
– Akarlak, Luc. És ugyanúgy érzek, mint te.
A férfi eltartotta magától, karja erősen tartotta a vállát,
miközben mélyen a szemébe nézett. Füstzöld szempár,
amelyben mindig tükröződtek gondolatai, érzései, a lelke.
Látta a benne ragyogó intelligenciát, elmélkedésre való
hajlamot, vidámságot, de ugyanakkor a mélyen gyökerező
szomorúságot is. Most viszont csak a vágyat, kívánságot
észlelte, melynek ő maga volt a tárgya.
Megfogta az asszony kezét, átvezette a szobán, s
továbbra is szorosan magához ölelve, felvezette a folyosó
végén a hátsó lépcsőn.
 Amikor a hálószobájába értek, fél kézzel bezárta az ajtót,
majd csókolni kezdte, miközben az ágy felé vonta. Végre
elengedte, félredobta az ágytakarót, egy székre hajította a
zakóját, majd levetette pulóverét és farmerét. Meredith
nemkülönben.
Luc kezét nyújtva magához húzta, s egyre a nevét
ismételgette, miközben az ágyra zuhantak. Még félig
felöltözve, egymásba kulcsolódó testtel hevertek. Luc
végigfuttatta ujjait Meredith dús, arany fürtjein,
megragadta, az ujjai köré csavarta, arcát az arcához
nyomta, szája, nyelve Meredith ajka körül indult
felfedezőútra, könnyedén, észveszejtően érintette meg a
nyelvét.
Meredith boldogan fogadta, érezte, hogy így helyes, így
van rendjén. Nem kételkedett ebben az emberben. A
hangjából kihallatszó vágy, a sötét szemében tükröződő
kívánság elmondott neki mindent, amit tudnia kellett.
Meredith szíve a magasban szárnyalt. Akarta a férfit,
testén mindenütt érezni akarta kezét, ízlelni a csókját, a
szenvedélyét. Vele akart lenni, a férfi részévé válni.
Luc érezte, mennyire kívánja az asszony, hogy nő benne
a szenvedély, s ez tovább fűtötte vágyát. Eluralkodott rajta
az érzéki vágy, s teljes egészében át akarta adni magát neki.
Sietve megszabadultak a még rajtuk lévő
ruhadaraboktól, majd visszatértek egymás karja közé. Luc
lenézett Meredith arcába, s a gyönyör, amelyet az alkonyi
fényben tükröződni látott, neki magának szerzett gyönyört.
Kezével megérintette az arcát, s ujját gyöngéden
végigfuttatta orcáján s a száján.
Karjuk, lábuk egymásba kapaszkodott, szájuk
összetapadt, kutakodó, simogató kezük felfedezőútra
indult, mindkettő ki volt éhezve a másikra. Régóta vágytak
erre a pillanatra.
Luc átengedte magát a tiszta élvezetnek, amit Meredith
érintése keltett, a csókoknak, amelyekkel az asszony
elborította. A száját, az arcát, a szemhéját. Luc föléje került,
testét Meredithéhez igazította.
Selymes karok, selymes lábak fonódtak köré, vonták
magukhoz boldogan, a legpuhább, legszelídebb kötelékkel.
A férfi még mélyebben hatolt belé, még erőteljesebben, s
Meredith ajkáról boldog sóhaj szakadt fel. Luc egyre
mélyebbre merült, átengedte magát a tiszta élvezetnek,
tudta, hogy megtalálta az igazit. Végre. Tudta, hogy egy
napon biztosan ráakad… hogy eljön valaki, aki eloszlatja
benne a sötétséget, megtölti az űrt, s ahogy mind
mélyebben mártózott meg benne, csodával határos módon
eltűnt a fájdalom. Meredith megszabadította, új életre
keltette. Luc szárnyalt. Mind magasabban.
Meredith nekifeszült, átvette a ritmusát, egymásba
kapaszkodva egységet alkottak. A tökéletes szerelem,
gondolta a férfi, és pontosan úgy volt minden, ahogyan
elképzelte, amilyennek elgondolta.
S ahogy Meredith is tudta előre. Luc a bensőjéig, a
szívéig hatolt, betöltötte, ahogyan még soha senki,
legalábbis fiatal lánykora óta… ami olyan rég volt…
valamikor a múltban. Luc a két kezét Meredith feneke alá
csúsztatta, s még szorosabban vonta magához. Még
közelebb akarlak, kiáltott az asszony némán, mindenedet
akarom, Luc, egészen akarlak. És boldogan átengedte
magát a férfinak.
Miközben vele mozgott, Luc érezte a szívdobogását, már-
már vad iramban, a testük ritmusával összhangban,
szenvedélyük egyre magasabbra hágott.
 Ó, istenem, gondolta a férfi, csakis ez van. Ez az egyetlen
nő. Csak ő meg én, és ez a közösség. Soha senkit nem
akarok rajta kívül. Életem hátralevő részében, míg nem üt
az utolsó órám. Vele teljes egész vagyok megint. Aztán az
eszelős iramban már nem is gondolkodott többé, csak
szárnyaltak fel, egyre magasabbra, a tiszta szenvedély
szárnyán. Luc azt kívánta, hogy ez az érzés örökké tartson,
soha véget ne érjen.
És Meredith rájött, hogy ennyi év után végre meglelte
igazi párját. És egyre magasabbra emelkedett a férfival.
Luc testén végigfutott a remegés, megreszketett,
Meredith nevét kiáltotta, miközben egészen beleveszett. – Ó,
Luc, ó, Luc – felelt rá az asszony.

Később, amikor csillapodott a szenvedély, a férfi a karjában

ringatta, a haját simogatta. Meredith közelebb bújt hozzá,
a lábát köré fonta, mire Luc csak még erősebben szorította.
Meredith arcát a férfi mellkasán nyugtatta. Csókolta, s
Luc érezte, hogy mosolyog.
– Mi van? – kérdezte.
– Hogy érted?
– Miért mosolyogsz?
– Mert boldog vagyok, Luc.
– Ez még csak a kezdet – mondta a férfi, majd lehajolt és
megcsókolta a feje búbját. – Már azt hittem, soha meg nem
talállak.
– Hát kerestél? – Az asszony hangja könnyű,
boldogságtól sugárzó.
– Ó, igen, ma chérie, amióta csak… Nagyon rég.
– És én is téged kerestelek, bár azt hiszem, most jöttem
csak rá. Már-már azt hittem, soha meg nem találom a
hozzám illő férfit.
 – És én az vagyok?
– Micsoda? – évődött Meredith, holott pontosan tudta,
Luc miről beszél.
– A hozzád illő férfi vagyok, Meredith?
– Ó, igen, Luc, nagyon is az vagy, méghozzá mindenben.
– Jó nekünk együtt, Meredith, nagyon jó. Az
együttlétünknek minden pillanatát élvezem, és épp az
imént oly boldoggá tettél, hogy még azóta sem tértem
magamhoz. És te? Neked is jó volt?
– De mennyire. Biztosíthatlak.
– Én is úgy gondoltam, de örülök, hogy a te szádból
hallom, Meri.
Luc érezte, hogy Meredith megdermed. – Mi a baj? Nem
szereted, ha Merinek hívlak?
– Nem bánom – felelte az asszony sietve, mert észlelte
hangjában az aggodalmat. – Csak nagyon kevesen
szólítanak így.
Magához vonta, a karjába fogta és lepillantott Meredith
csillogó szemébe. – Soha többé látni nem akarom azt a
szomorúságot a szemedben – jegyezte meg gyöngéden. – Túl
sok bánat, túl sok szenvedés ért már téged ez idáig.
Az asszony nem felelt.
– De most itt vagyok neked én, Meri, ha akarod, van
kivel beszélni róla. Néha sokat segít, ha az ember végre
kiadhatja magából, ami régóta bántja.
– Egyszer, talán.
A férfi bólintott, hozzáhajolt, szájon csókolta. – Nem is
értem, hogy ilyen rövid idő alatt hogyan lehettél ekkora
kincs a számomra. Szerelmes vagyok beléd, Meri.
Meredith rábámult. Hirtelen könnyek szöktek a
szemébe.
 Nagyokat nyelt, próbálta elhessegetni, de nem sikerült.
A könnyek lassan végigperegtek az orcáján.
– Ó, ma chérie, ne sírj, semmi okod rá. – Luc fölemelte a
kezét, és az ujja begyével letörölte Meredith könnyeit. –
Gondolod, hogy te is belém szerethetsz?
– Már megtörtént – suttogta Meredith, és azzal ismét
sírva fakadt.
– Hála istennek! – kiáltott fel Luc, és szájon csókolta. S
miközben az arcát, a szemét csókolta, megízlelte sós
könnyeit. – Nincs többé bánat. Gondom lesz rá – mondta a
nedves arcot simogatva. – Mostantól kezdve a boldogság vár
ránk, Meri.
De tévedett.
 MÁSODIK RÉSZ

Jelen idő, múlt idő

16

Meredith a nappali távoli sarkában állt, és a Sheraton

vitrinnek dőlt. Az antik darab belsejét megvilágították, a
polcokon felbecsülhetetlen értékű meisseni
porcelántárgyak sorakoztak.
Alig néhány perce, hogy odament megnézni ezt az
egyedülálló gyűjteményt, amikor hirtelen erőt vett rajta a
gyöngeség. Nem akart átvágni a helyiségen, hogy valami
ülőalkalmatosságot keressen, hanem ott maradt egy
helyben, egy pohár pezsgőt szorongatva a kezében.
Mélyeket lélegzett, remélte, hogy nem a roham jön rá
megint, mert újabban már kezdte így nevezni. Volt kettő
januárban, amikor Franciaországban járt, aztán három a
múlt hónapban, és most azon tűnődött, vajon áprilisban
hányra számíthat.
Oly gyorsan elmúltak ezek a rohamok, ahogyan jöttek,
és utána soha nem érezte magát rosszabbul, mindazonáltal
bosszantotta a dolog. Mert sejtelme sem volt, hogy mikor
számítson rá.
A minap megemlítette Amynek az irodában, elmesélte
neki, hogyan kezdődött Párizsban és folytatódott azóta is
időnként.
 – Egyre gyakoribbak. Szerintem orvoshoz kellene
fordulnod. Kérek neked egy időpontot Jennifer Pollardnál.
Meredith akkor a fejét ingatta, és megmondta Amynek,
hogy ne hívja fel az orvost. De most feltette magában a
kérdést, nem volt-e nagy ostobaság a részéről. Talán
mégiscsak hallgatnia kellett volna a helyettesére. A lába
egészen elgyöngült, érezte, hogy a fáradság az egész testére
kiterjed, és törte a fejét, vajon hogyan fogja végigcsinálni ezt
az estét.
Pedig végig kell csinálnia, bárhogyan érzi is magát. A
mai este különleges alkalom a lánya életében, meg az
övében is. Cat eljegyzését tartották, s Meredith alig várta ezt
a napot.
Meggyőződése volt, hogy az ünnepséget neki kellett
volna rendeznie, de Keith nővére, Margery és a férje, Eric
ragaszkodtak hozzá, hogy ők tartsák a Park Avenue-i,
felhőkarcoló tetején épült lakásukban. Meredith mit
tehetett volna, beleegyezett.
Az viszont feltett szándéka volt, hogy Cat és Keith
tiszteletére ünnepi vacsorát ad, méghozzá néhány héten
belül. Remélte, hogy ott lesz Luc is. Az elmúlt hetet vele
töltötte New Yorkban, és ott is akart maradni a ma esti
fogadásra. De az utolsó pillanatban visszahívták
Franciaországba. Az egyik nagyszabású építészeti munkája
kivitelezésénél, a lyonsi bevásárlóközpontban váratlan
probléma merült fel, és azonnali szükség volt a jelenlétére.
Mindketten csalódottak voltak, amiért Lucnek haza
kellett utaznia, de megbeszélték, hogy tíz napon belül
visszajön, és akkor együtt töltenek egy hosszú hétvégét
Silver Lake-ben. Meredith alig várta a férfi visszatértét.
Tombolt a szerelem, és az eltelt két hónap során igen közel
kerültek egymáshoz. Ha ugyanabban a városban
tartózkodtak, nem bírtak egymástól elszakadni, s ha köztük
volt az Atlanti-óceán, naponta beszéltek telefonon. Minden
megvan benne, amit én egy férfiban szükségesnek tartok,
gondolta most Meredith vágyakozón. Mennyire szerette
volna, ha a férfi mellette van ma este.
Meredith nem győzött örülni a szerencséjének, hogy
Lucöt megismerte, s hogy ők ketten mennyire egymáshoz
valók. Most már a gyerekei is ismerték és megkedvelték a
férfit. Luc és Jon jól kijöttek egymással – nemcsak a Yale
volt ott közös témának, mindketten sportrajongók voltak,
és kivált a rögbiért lelkesedtek. Cat szintén jól érezte magát
Luc társaságában, kettejük között a művészi véna volt az
összekötő kapocs. Luc el volt ragadtatva Cat
könyvillusztrátori tevékenységétől, kiváló művésznek
tartotta. Meredith büszke volt, amikor a férfi gratulált a
nagyszerű gyerekeihez, s hangjából kihallatszott az
elragadtatás.
Meredith most körbekémlelt a zsúfolt helyiségen, nem
bánta volna, ha Cat vagy Jon előbukkant valahonnan.
Legalább hatvanan voltak jelen, s ő alig is ismert valakit
közülük, legföljebb Pearsonék közvetlen családtagjait: Annt
és Pault, Keith szüleit, a fiú lánytestvéreit, Margeryt,
Susant, Rosemarie-t, Jillt és Wendyt és a két fivérét, Willt
és Dominicket. És Eric Clarke-ot, Margery férjét, az est
házigazdáját.
Hatalmas, terebélyes ír-amerikai família volt a Pearson-
klán. Akkora, mint a Kennedy család, közölte Cat
Meredithtel a minap. A Pearsonok azonban nem bostoniak,
tősgyökeres jenkik Connecticut szívéből. Meredith most jött
csak rá, hogy Pearsonék teljes létszámmal vannak jelen ma
este: eljött számtalan nagynéni, nagybácsi, unokatestvér és
egyéb leszármazott.
 Mi viszont mindössze hárman vagyunk, milyen kicsi
család, gondolta. Nem nagyon vehetjük fel a versenyt a
Pearsonokkal. Meredithet váratlanul elfogta a szorongás,
olyan veszteségérzet lett rajta úrrá, hogy egészen
megdöbbent. Erre az érzésre egyszerűen nem talált
magyarázatot.
Blanche és Pete O’Brien persze eljöttek a Silver Lakeból,
hogy részt vegyenek az ünnepségen, ők képviselték a tágabb
értelemben vett családot. De még így is… Meredith szorosan
lehunyta a szemét, így próbálta elhessegetni a rátelepedett
rossz közérzetet.
A rákövetkező pillanatban már ki is nyitotta, s
végigpásztázta a termet, vajon hol lehet Blanche és Pete. Az
elmúlt órában valahogy nyomukat vesztette. Talán a zsúfolt
ebédlőben vannak, ahol a büféasztal roskadozik az
ínycsiklandó előételektől.
Ahogy ott állt a vitrinnek támaszkodva, Meredith
furcsán magányosnak érezte magát. Le kell ülnöm,
gondolta, s úgy döntött, hogy megpróbálkozik a kandalló
közelében sorakozó székek egyikével. Ekkor pillantotta meg
leánygyermekét.
Catherine épp körülnézett, láthatóan őt kereste.
Meredith fölemelte a kezét, intett.
Cat azon nyomban észrevette, elmosolyodott,
visszaintegetett, majd sietve átvágott a szobán.
– Mami, hát itt vagy, már mindenütt kerestelek –
mondta Catherine, amint odaért Meredithhez. – Nem isteni
ez a parti? Olyan izgatott vagyok. Alig bírok magammal. –
Lenézett a bal kezére, tekintete elragadtatva legelt az ujjára
húzott zafírgyűrűn, majd megvillantotta Meredith felé: –
Gyönyörű, ugye?
 – Elragadó, drágám – felelte Meredith, majd megfogta
Cat karját és belekapaszkodott.
Catherine sietve végigmérte, s megkérdezte: – Mami, jól
vagy?
– Igen.
– De mintha az imént megtántorodtál volna, és olyan
sápadtnak látszol. Ráadásul merev vagy, feszült. Biztos,
hogy semmi baj? Ha nem vagy rosszul, akkor talán valami
más baj van? Csak nem haragszol valamiért? Úgy értem,
amiért Margery és Eric ragaszkodott hozzá, hogy ők
rendezzék az ünnepséget?
– Ne légy ostoba, tudod jól, hogy én nem vagyok olyan.
Csak egy kicsit fáradt vagyok, ez minden. Lehet, hogy
többet dolgoztam a kelleténél az irodában.
– Gyere, üljünk le oda a kanapéra, anya. Úgyis
iszonyúan fáj a lábam. Ez a cipő gyönyörű, de kész
kínszenvedés.
Meredith hagyta, hogy lánya a kandalló melletti
kanapéhoz vezesse, s ott boldogan leült. A rákövetkező
pillanatban mintha a maradék ereje is elhagyta volna. Pedig
ha valamire, hát arra nem vágyott, hogy itt és most
elájuljon. Olyan megalázó volna, ennyi ember szeme láttára.
Catherine-hez fordult: – Talán nem ártana egy pohár víz.
Hoznál nekem, kicsim?
– Persze, mami. Egy perc, és itt vagyok. – Catherine
megnyugtató mosolyt villantott az anyja felé, majd végig-
siklott a termen az előcsarnok irányába, ahol a bárpult állt.
Senki meg nem mondaná, hogy töri a cipő a lábát,
gondolta Meredith, miközben a lánya után nézett, aki olyan
volt, mintha a levegőben járna.
Milyen gyönyörű Catherine ma este, olyan elegáns a
rövid éjkék taft koktélruhájában és Amelia gyöngysorában.
Barna haját simára vágatta, bájos, nyílt arca oly fiatal, oly
üde, távol ülő szeme átható kék. Cat magas, akárcsak ő, a
lába hosszú, formás. Érthetetlen, minek jár tízcentis sarkú
cipőben, gondolta Meredith elképedten, majd hátradőlt a
kanapén és igyekezett lazítani.
Hirtelen észrevette, hogy a fia furakodik át a tömegen.
Meredith elnézte, amint sietve közeledik, Jon is magas volt,
karcsú, szőke, akárcsak ő, a szeme zöld. Cat az apjára, Jon
viszont Meredithre hasonlított.
Amint közelebb ért, Meredith észrevette arcán az aggódó
kifejezést. – Mami, mi baj? – kérdezte, amint megállt
mellette. – Láttam, hogy Cat vizet hoz neked, és aggódik,
hogy nem érzed jól magad. Rosszul vagy?
– Nem, Jon, dehogy – mondta Meredith határozott
hangon. – De őszintén. Csak egy kicsit szédültem az előbb.
Biztosan a fáradtságtól.
– Túl sokat dolgozol – mondta a fiú, és karcsú alakjával
anyja fölé hajolt, karját a kanapé karfájára támasztotta.
Amikor arca egy vonalba került az anyjáéval, a hangját
visszafogva megjegyezte: – Ha el akarsz menni,
hazakísérlek. Magam is szívesen dobbantok.
– Hidd el, semmi bajom – vágta rá az asszony sietve. –
És nem hinném, hogy elmehetünk. Egyrészt udvariatlanság
volna, másrészt nem hagyhatjuk magára Catet ennyi
Pearson között.
– Itt van Keith, hogy megvédelmezze, és különben is, ő
maga is Pearson lesz hamarosan.
Meredith a homlokát ráncolva nézett a fiára: – Nem
érzed jól magad, Jon?
– Dehogynem, semmi vész, csak… – A vállát vonogatta.
– Én csak Cat és a te kedvedért vagyok itt, mami. Nem
sok közöm van ehhez a bandához.
 – Ó. – Meredith elhúzódott, és tüzetesen szemügyre vette
a fiát. – Mit akarsz ezzel mondani?
Jonathan a fejét rázva vigyorgott. – Semmit az égadta
világon. És ne érts félre, Keith igen jó nálam. Szerintem
belevaló ürge, és Cattel az Isten is egymásnak teremtette
őket. De a barátaikhoz valahogy nem igazán érzem közel
magam, az én haverjaim mások, és kész. – Egyenesen az
anyja szemébe nézett, elfintorodott, majd még hozzátette. –
A Pearsonék nagyon kedves család, csak nekem egy kicsit
túl nyársatnyeltek.
– Tudom – motyogta Meredith. – És örülök, hogy azért
eljöttél… Cat meg az én kedvemért.
– Énrám mindig számíthatsz, mami. Bárcsak itt volna
Luc, vele legalább tudnék mit kezdeni.
Meredith felnevetett. – Itt jön Cat.
– És a nyomában Keith – mondta Jon, majd kihúzta
magát, s a válla fölött közeledő nővérére pillantott.
– Itt a víz, mami. – Cat odanyújtotta a poharat, és leült
a kanapéra az anyja mellé.
– Kösz, aranyom.
– Sajnálom, hogy nem vagy a helyzet magaslatán,
Meredith – mondta Keith, és lehajolt hozzá, ugyanúgy,
ahogyan az imént Jon. – Kívánsz még valamit?
Meredith felnézett a fiú szeplős arcába; mint mindig, a
világosszürke szeme láttán most is arra gondolt, mennyire
sugárzik belőle a becsületesség, majd megrázta a fejét.
– Köszönöm, Keith, drágám, de máris sokkal jobban
vagyok. – Szívélyesen rámosolygott, tudta, amiként Jon is
tudta, hogy nagyon jó férje lesz Catnek. Cat biztonságban
tudhatja magát Keith Pearson oldalán; a fiú hűséges,
szerető szívű, megbízható.
 Meredith a torkát köszörülve megjegyezte: – Ti hárman
úgy viselkedtek itt, hogy attól az ember eleve betegnek érzi
magát.
Keith elvigyorodott. – Nem szándékosan csináljuk, csak
aggódunk érted.
– Igazán roppantul aranyos vagy, Keith – mondta
Meredith.
– Akkor később ott leszel a vacsorán, ugye, ahogy előre
megbeszéltük? – folytatta Keith, miközben le nem vette róla
komoly, szürke szemét. – Nem akarok erőszakoskodni, de
mindnyájan nagyon csalódottak leszünk, ha nem tudsz
eljönni. Nélküled semmi nem ugyanaz.
– Semmi pénzért el nem mulasztanám a vacsorát –
felelte Meredith, majd megnyugtatón megpaskolta a fiú
kezét. – Jon a kísérőm, majd ő vigyáz rám.
– Keithnek igaza van, anya, és ha te nem lennél ott,
akkor az eljegyzési vacsorának lőttek a számomra – jegyezte
meg Catherine.
– Ott leszek. – Meredith szeretetteljesen a lányára
mosolygott.
Catherine visszamosolygott rá, fölemelte a bal kezét és
megigazította az egyik kilazult gyöngy fülbevalóját. A
zafírköves jegygyűrű megvillant az éles villanyfényben.
Olyan színű, mint a szeme, gondolta Meredith, mint
Jack szeme.
– Derék vitéz vagy, anya – mondta Jonathan néhány óra
elteltével, amikor lesegítette Meredithről a kabátot, majd
beakasztotta az előszobaszekrénybe.
– Sok tekintetben nagyon kellemes volt a vacsora, és
Pearsonék igen nagylelkűek, hogy a La Grenouille
különtermében rendezték. De egy kicsit…
 – Sok belőlük – szakította félbe Jonathan a fejét rázva. –
Te jó ég, mama, ez a sok Pearson! A nővérem igencsak
bátor, hogy bemerészkedik közéjük. Én egészen biztosan
kézzel-lábbal tiltakoznék, elhiheted.
– Teljességgel megértelek, pedig egyenként igazán
kedves népség, és Keith szülei kifejezetten aranyosak.
– Való igaz, de a lányok meglehetősen nagyhangú
banda.
– A dolog úgy áll, kicsim, hogy mi egészen más léptékű
családi élethez vagyunk hozzászokva, mi valahogy
csendesebben élünk. Végtére is, milyen régen hárman
vagyunk csak.
– Hála a Jóistennek – felelte a fiú, miközben
felakasztotta a maga kabátját. – Szerintem tiéd a lelógó
vándordíj, amiért ilyen derekasan végigülted ezt a vacsorát,
a rengeteg pohárköszöntőt. Kész agymosás.
– Kicsit valóban sok volt – nevetett Meredith. – De
mihelyt eljöttünk a lakásból, és egy kis friss levegőhöz
jutottam, sokkal jobban lettem. És világ életemben
szerettem a La Grenouille-ban enni.
– Nem mintha olyan sokat ettél volna.
Meredith a fiára mosolygott. – Most viszont szívesen
innék egy csésze teát, Jon, hát te?
– Nagy ötlet.
Jon követte anyját a konyhába, levette a vízmelegítőt a
tűzhelyről, vizet töltött bele, visszatette a gázra, majd
alágyújtott. Kinézett a konyhaablakon. Az Ötvenkilencedik
utcai híd fényei élénken csillogtak a sötét éjszakai ég
háttere előtt; mögötte, a távolban egy másik híd fényei
világítottak. Gyönyörű, csillogó-villogó város. Jon mindig
imádta Manhattant. Most kibámult az alant folyó East
Riverre, majd átellenben a Roosevelt Islandre. Muris, hogy
az anyja mindig a víz közelében akar élni, mintha elemi
szüksége volna rá. Ez már a második lakása a Sutton
Placeen. Jon ezt jobban szerette – a felhőkarcoló tetején
épült kis lakás ablakaiból Manhattan lenyűgöző látványa
tárult a szemük elé.
– Mikor mész vissza New Havenbe? – kérdezte Meredith.
Közben tálcára tett két csészét és csészealjat.
– Holnap reggel. Korán. Két óra alatt megjárom. Nem
olyan vészes kocsival. Jut eszembe, Cat jelezte már, hogy
mikorra tervezi az esküvőt?
Meredith bólintott. – Mindenképpen még az idén. Azt
mondta, nem akarnak túl sokáig várni. Én szeptembert
javasoltam. Az az időszak gyönyörű a Silver-tónál.
– Október eleje még jobb, mami, amikor a levelek színt
váltanak. Szerintem egy őszi esküvő igen látványos lenne.
– Igazad van, a minap én is ezt mondtam. Cat majd
valamikor a jövő hét során fog dönteni, hogy
kinyomtathassuk és elküldhessük a meghívókat, és
mindent annak rendje s módja szerint előkészíthessünk.
– Blanche néni már nagyban készül a fogadásra –
nevetett Jon. – Hetek óta készíti a terveket. Mármint hogy
fejben… ma este mondta nekem, hogy a te esküvői
vacsorádat is felül akartja múlni, amiben pedig
nyilvánvalóan oroszlánrésze volt.
– De még mennyire. Az igazat megvallva azt is egyedül
tervezte el és valósította meg. Iszonyúan ért az ilyen
rendezvényekhez. Csináld meg a teát, Jon, az a főző már
majd’ fölrobban.
– Oké. Miért nem ülsz be a könyvtárba? Odaviszem a
teát. ’
– Köszönöm, édesem – mondta az asszony, majd úgy
tett, ahogy a fia javasolta, kiment a konyhából, átvágott az
előszobán, és bement a könyvtárba, ahonnét a folyóra esett
a kilátás. Az egyik ablakhoz ment, megállt és kibámult.
Hatalmas uszály csurgott éppen lefelé, rakománnyal tele,
nyilvánvalóan a kikötőbe tartott.
Meredith soha el nem unta az East River látványát. Ezen
a folyószakaszon igen nagy volt a forgalom, mindig
mozgásban volt valami, ha fölfelé, ha le.
Gondolatai visszatértek Catherine-hez, miközben
elfordult az ablaktól, és a kandalló mellé telepedett. Olyan
esküvőt rendez a lányának, amilyen még nem volt
senkinek, gondoskodik róla, hogy…
Jon félbeszakította a gondolatait, amikor megkérdezte:
– Hová tegyem a tálcát, mami? Gondolom, oda melléd.
– Igen, nagyon jó, tedd ide a kávézóasztalra – tolt arrébb
Meredith egy halom művészeti könyvet, hogy helyet
csináljon.
Töltött, néhány percig csendben kortyolgatták a teát,
majd Jon váratlanul megkérdezte: – Véglegesíted a
kapcsolatot Luckel?
Meredith meglepetten bámult rá.
– Úgy értem, hozzámész feleségül, mami?
– Nem kérte meg a kezemet – felelte Meredith.
– De hozzámennél, ha megkérné? – faggatta tovább Jon.
– Őszintén nem tudom.
– Miért?
– Hogy miért nem tudom? Erre vagy kíváncsi?
– Igen.
Meredith kissé megvonta a vállát. – Mert nem tudom, és
kész. Ez igen nagy elhatározást követelne tőlem, teljességgel
át kellene szerveznem az életemet.
– Hát aztán. Szerintem hozzá kellene menned.
 – Szerinted – szökött fel sokatmondón Meredith szőke
szemöldöke.
– Hát persze. Hiszen szereted. És ő is szeret téged.
Szerintem ha alkalmat adnál rá, biztosan megkérné a
kezedet.
Meredith nem szólt.
– Túlontúl hozzászoktál, hogy csak velünk élj, anya. A
három muskétás, emlékszel? Így neveztél bennünket. Cat
férjhez megy, új életet kezd hamarosan, saját családot
alapít. És gondolom, én is meg fogok nősülni, mihelyt
megtalálom, aki hozzám való. És nem akarom, hogy te meg
naphosszat egyedül légy.
Meredith a fiára bámult, megindították a szavai,
ugyanakkor gondterhelten vonta össze a szemöldökét. –
Amiatt aggódsz, hogy mi lesz velem öregségemre, ugye?
A fiú nevetve rázta meg a fejét. – Te soha nem fogsz
megöregedni, mami. Mindig gyönyörű leszel és fiatal. A
legszenzációsabb negyvennégy éves vagy, akivel valaha
találkoztam.
– Hosszú életed során – nevetett vele Meredith. – Mert te
aztán sok negyvennégy éves nővel találkoztál.
Jonathan elkomolyodva folytatta: – Csak azt nem
akarom, hogy magányosan élj, hogy egyedül légy egész
életedben. – Torkát köszörülve átható pillantást vetett az
anyjára. – Amikor kicsi voltam, hallottalak… sírni, anya.
Esténként a hálószobádban úgy zokogtál, mint akinek
mindjárt megszakad a szíve. Odakinn álltam az ajtó előtt,
és hallgattalak, és fájt érted a szívem. De nem mertem
bemenni, pedig szerettelek volna megvigasztalni.
– Kár, hogy nem jöttél – mondta az asszony
elérzékenyülten.
 – Féltem. Akkoriban olyan vad tudtál lenni. Emlékszel,
egyszer, amikor már nagyobb voltam, megkérdeztem tőled,
hogy miért sírsz esténként.
– Igen, dereng valami.
– És emlékszel, mit feleltél?
Meredith a fejét rázta.
– Azt mondtad, azért sírtál, mert gyerekkorodban
elveszítettél valakit. Amikor megkérdeztem, kit, nem feleltél,
hanem elfordultál.
Meredith szótlanul bámult a fiára.
– Mami, ki az, akit elveszítettél? Azóta is olyan sokat
törtem rajta a fejem.
– Nem tudom – felelte az asszony hosszú szünet után. –
Ha tudnám, megmondanám, Jon. Istenemre,
megmondanám.
A fiú felállt, odament és leült Meredith mellé. Megfogta
a kezét, és a szemébe nézett. Az arca csupa szeretet. Lassan
megjegyezte: – A szívem majd’ megszakadt, amikor sírni
hallottalak. Segíteni akartam, és nem tudtam, hogyan.
Azóta is bánt, hogy úgy sírtál.
– Ó, Jon.
– Ezért is olyan fontos nekem Luc… azért szeretném, ha
összetartoznátok, mami, igazán olyan nagyszerű ember, és
annyira szeret téged. Talán képes lesz megvigasztalni…
mindenkiért, aki bánatot okozott neked.

Éjszaka Meredith felriadt.

Nyomban felkelt, köntösbe bújt, és a könyvtárszobába
ment. Egy tálca ital állt a konzolon, egy kis konyakot töltött
magának egy magas pohárba, szódát öntött hozzá, majd a
székhez vitte. Leült, kényelembe helyezkedett és kortyolt
egyet.
 Újabban rájött, hogy ha felébred, jobb, ha fel is kel
mindjárt. Könnyebb végiggondolni a problémákat, ha kiül a
fotelba, mint ágyban fekve.
Most a dohányzóasztalkára tette a poharát, hátradőlt,
elengedte magát, és a fia szavaira gondolt.
Jon igen meglepte, ugyanakkor meg is rendítette az
iránta megnyilvánuló szerető gondoskodás. Bár nem akart
neki aggodalmat okozni, bizonyos fokig jólesett a törődés. A
fiának fontos az ő jó közérzete, és ez sokat jelent neki.
Igyekezett annak rendje s módja szerint fölnevelni a
gyerekeit, mindig azon volt, hogy azt tegye, ami helyénvaló,
s úgy érezte, nem is csinálta rosszul. Catherine és Jonathan
nagyszerű emberek lettek, a helyes értékeket képviselték.
Megállták a helyüket, alkalmazkodtak a környezetükhöz,
normális fiatal emberek lettek, és hála istennek, a náluk
idősebbeknek sohasem sikerült rávenniük őket, hogy
kábítószerekkel kísérletezzenek, inni se ittak sokat. Igazán
szerencsés a gyerekeivel.
Az viszont megdöbbentette, hogy Jonathan emlékezett
rá, mennyit sírt éjszakánként, amikor azt hitte, a gyerekek
már mélyen alszanak. Az volt az egészben a különös, hogy
arra teljességgel képtelen volt visszaemlékezni, mondta-e a
gyereknek valaha is, hogy olyasvalakit sirat, akit
gyerekkorában elveszített. Abban viszont egészen biztos
volt, hogy Jon nem hazudik. Miért is tenné? Meredith
bizonyára elfelejtette, mit mondott neki annyi évvel ezelőtt.
És vajon kire célzott? Fogalma sem volt – el volt képedve.
Nagyot sóhajtott, kiitta az italt, majd felkelt, és
visszament a hálószobába. Talán most már el fog tudni
aludni. Egy biztos, meg kell próbálnia. Nehéz nap áll előtte.
Levette a köntösét, és ágyba bújt. Szinte azon nyomban
elszenderült, majd mély álomba merült.
 Sokan voltak gyerekek. Lányok és fiúk. Voltak
köztük egészen kicsik is. Három-négy évesek.
Mások nagyobbak, talán hét-nyolc évesek. Sokan
egyedül mentek. Túl sok gyerek, gondolta Meredith,
és eluralkodott rajta a félelem. Soha többé meg nem
találom azt a kislányt. Vagy a fiút. Számomra
elvesztek. Hol vannak? Biztosan ezek között a
gyerekek között. Meg kell találnom őket.
Majd’ eszét vesztette, fel-alá rohangált a járkáló
gyerekek között, akik egymással lépést tartva
igyekeztek a távoli látóhatár felé. Az arcukat
kémlelte. Nem ismerte őket. Mentek a kiégett,
repedezett agyagon, mint a gépemberek,
előrebámultak, nem figyeltek rá. Az arcuk merev,
kifejezéstelen, a szemük tompa, élettelen.
Hová mentek?, kiáltott. Merre tartotok? Egyikük
sem felelt. Láttátok őket?, zokogta. A kislányt a
hosszú, csíkos kendővel? A fiút sapkával a fején?
Könyörgök, mondjátok meg, ha láttátok őket.
A gyerekek egyszerre megfordultak, jobbraátot
csináltak, és megindultak a tenger felé. Ő addig
észre se vette, hogy ott a tenger. A víz fekete volt,
olajszínű. Meredith összerezzent, és rákiáltott a
gyerekekre, hogy jöjjenek vissza. Nem hallgattak rá.
Meredith félt, remegett a rémülettől. A gyerekek
tovább meneteltek. Ne!, kiáltotta. Álljatok meg! Nem
hallották. Meneteltek tovább, mind tovább,
egyenesen a tengerbe. Lassan elsüllyedtek, eltűntek
szem elől. Ó, istenem, jaj!, kiáltotta. Senki nem
hallotta.
A táj kiürült. Csak ő maradt ott egyedül. És
akkor meglátta őket. Kézen fogva feléje ugrándoztak.
 A kislány a kendővel és a fiú az egyen-sapkával. Ő
integetett. A gyerekek visszaintettek. Meredith
futásnak eredt. Egyre közelebb került hozzájuk. A
kabátjuk hajtókájára tűzött címke hatalmas volt,
nagyobb mint az előbb. A szél cibálta, felcsapta a
nyakukba, eltakarta az arcukat. Egyszer csak
megfordultak, jobbra kanyarodtak, és ők is
megindultak a tenger felé. Ne!, kiáltotta. Ne! Állj! Ne
menjetek oda! Nem hallották. Ő csak futott, futott.
A sivár táj megnyílt, kettébe szakadt. Meredith
átugrott a hasadékokon. Futott tovább. Levegő után
kapkodott. Végre beérte a gyerekeket. Kinyújtotta a
kezét, és megragadta a fiú vállát. Az nem
engedelmeskedett. Aztán lassan mégis megfordult.
Ő felsikoltott. A gyermeknek nem volt arca. Erre
megragadta a kislány karját. A lány megfordult.
Meredith ismét felsikoltott.

– Anya, mi a baj, mi történt? – robbant be Jon Meredith

szobájába, menet közben kattintva fel a villanyt. Az ágyhoz
rohant.
Meredith ült, a szeme tágra meredt a félelemtől, arcán
és nyakán veríték gyöngyözött. A fejét rázta.
A fia leült mellé az ágy szélére. Figyelmesen szemügyre
vette, megfogta a kezét, vigasztalni, nyugtatgatni próbálta.
– Mi történt, anya? – kérdezte ismét.
Meredith mély lélegzetet vett. – Különös álmom volt, azt
hiszem, leginkább rémálomnak nevezhetném.
– Biztosan megrémültél. A sikoltásra rohantam be.
– Valószínűleg megrémültem. Sajnálom, hogy
felriasztottalak, Jon.
 – Semmi baj. – A fiú a homlokát ráncolta. – Mit
álmodtál?
– Semmi értelme, homályos az egész. – Mosolyt erőltetett
az arcára, remélte, Jon ettől majd megnyugszik. – Felejtsük
el. Már jól vagyok. Feküdj vissza, kicsim.
Jonathan hozzáhajolt, könnyedén megpuszilta az arcát.
– Odaát vagyok, ha szükséged van rám.
– Nem, semmi baj – felelte Meredith.
Még jóval azután is, hogy Jonathan visszatért a
szobájába, Meredith nyitott szemmel feküdt, az álomnak
minden kis mozzanatára élénken emlékezett, azon
kérődzött.
Ezt az álmot sok-sok évvel ezelőtt álmodta először, még
fiatal volt, és Sydneyben élt. Az évek során többször
megismétlődött, aztán úgy a harmincas évei körül hirtelen
abbamaradt. Most viszont váratlanul ismét előbukkant –
két hónap alatt immáron másodszor.
A részletek mindig ismétlődtek. A kopár, fenyegető, isten
háta mögötti vidék. A gyerekek, akik belevesznek a
tengerbe. A kétségbeesés, ahogy ő a kislányt és a kisfiút
keresi.
Mindig verítékben úszva ébredt. És mindig rettegett,
amikor magához tért. Miért? Mit jelenthet az álom?

17

Hány ilyen rohama volt már? – kérdezte dr. Jennifer

Pollard, s közben alaposan szemügyre vette az íróasztal
túloldalán ülő Meredithet.
 – Volt kettő januárban, kettő februárban, három
márciusban és kettő ebben a hónapban… múlt
csütörtökön, Catherine eljegyzési ünnepségén és vasárnap
ismét. Az utolsó volt az eddigi legrosszabb. Majdnem egy
teljes napig tartott, és a szokottnál is gyöngébbnek éreztem
magam. Olyannyira, hogy tegnap be se mentem az irodába.
És amikor ma reggel bementem, még mindig rettenetesen
fáradt voltam. Ezért gondoltam, jobb, ha eljövök.
– Örülök, hogy eljött – mondta erre a doktornő. –
Korábban, amikor telefonon beszéltünk, említette, hogy a
tünetek mindig azonosak – émelygés és teljes
kimerültségérzet. Vannak más tünetei is, Meredith?
– Nincs semmi más.
– Hányni nem hány, láz, gyomorfájás, hasmenés,
fejfájás, migrén nincs?
Meredith a fejét rázta. – Nem, semmi ilyesmi. Csak az
émelygés, meg leginkább a fáradságérzet, kimerültség.
– Értem. – Jennifer a kezére támasztotta az állát, és
mélyen elgondolkodott.
Meredith feszült érdeklődéssel fordult felé. – Jennifer,
mit gondol, mi bajom lehet?
– Őszintén szólva nem vagyok benne biztos. Először
alaposan ki kell vizsgálnunk, aztán majd megállapítom,
hogy mi a baj. – Miközben beszélt, az orvos kinyitotta az
előtte fekvő dossziét, és rápillantott a szeme elé táruló első
lapra.
– Átfutottam az előtörténetét, mielőtt megérkezett, s
láttam, hogy utoljára decemberben, három hónapja volt itt
rendszeres ellenőrző vizsgálaton. Akkor tökéletesen
rendben volt minden, Meredith.
– Igen, tudom, éppen ezért vagyok annyira elképedve.
 – Ne aggódjon, végére járunk a dolognak. – Becsukta a
dossziét, majd élénken folytatta: – Nos, rendben, akkor
kezdjük az elején, és csináljuk végig a vizsgálatokat.
Azzal felállt, és megkerülte az íróasztalt.
Meredith szintén felállt.
Jennifer Pollard átölelte a vállát. – Ne nézzen ilyen
neheztelőn. Higgye el, végére járunk a dolognak.
– Mégis, maga szerint mi lehet az?
Jennifer tétovázott, majd azt mondta: – Számos oka
lehet, de nem akarok előre találgatni. Ám arra sem vagyok
hajlandó, hogy úgy tegyek, mintha semmiség volna az
egész, Meredith, ahhoz túlságosan értelmesnek tartom, és
különben is, maga jól tudja, hogy én nem játszom az
eszemet. Én hiszem, hogy a betegnek őszintén meg kell
mondani az igazat. Az a fajta kimerültség, amelyről
beszámolt, sok mindenre utalhat. Okozhatja vérszegénység,
a hormonháztartás rendellenes működése vagy valamiféle
krónikus fertőzés. Továbbá lehetséges, hogy kiégettségre
visszavezethető fáradtság.
– Nem, kiégett, az nem vagyok! – kiáltott fel Meredith. –
Többnyire tele vagyok energiával, életerővel.
– Na, menjünk át Angélához – mondta Jennifer, azzal
kifelé indult az irodájából, s a folyosó vége felé tartott. –
Ennyi év után, már tudja a rutint. Angéla vért vesz,
megcsinálja az EKG-t és a mellkasi röntgent. Vizeletmintára
is szükségünk lesz. Ha ezek a vizsgálatok elkészültek, akkor
tüzetesen megvizsgálom.
Jennifer kinyitotta a kis vizsgáló ajtaját, és beszólt: –
Majd beküldőm Angélát egy köntössel, amíg levetkőzik.
– Köszönöm – motyogta Meredith.
Pontosan egy óra elteltével Meredith felöltözve ült az orvos
rendelőjében s újfent Jennifer Pollardra meredt. Arca
aggodalomról árulkodott, kérdő tekintetét az orvosra
szegezte. – Talált valamit?
– Semmit – mosolygott rá Jennifer biztatón. – Ez idáig
semmi fizikai probléma nem merült fel. Nincsenek csomók,
duzzanatok, és a szeme se rebbent, amikor
megnyomkodtam a hasát. A reflexműködés és a vérnyomás
normális. Azt persze nem tudom, hogy a vér-, illetve a
vizeletvizsgálatnak mi lesz az eredménye, s azokra még
néhány napig várni kell. De őszintén szólva egészen biztosra
veszem, hogy ott sem fog felmerülni olyasmi, ami gyanúra
adna okot. Azt hiszem, fizikailag ugyanolyan kifogástalan
állapotban van, mint három hónappal ezelőtt.
– Akkor mivel magyarázza ezeket a rohamokat?
– Még nem tudom. – Jennifer hátradőlt a székén és
figyelmesen tanulmányozta Meredithet. – Talán az idegei? A
stressz? Talán túlfeszíti a húrt. Amióta csak ismerem, s
ennek idestova tíz esztendeje, maga munkamániás. És a
stressz bizony nagy pusztítást vihet végbe az ember
idegrendszerében.
– Ezzel tisztában vagyok, de egyáltalán nem érzem
magam stresszhatás alatt. És az igazat megvallva az utóbbi
időben eleget lazsálok, kivált, amikor Franciaországban
vagyok. Egy fogadót terveztetek ott újjá, de van egy kiváló
francia partnerem, aki rengeteg terhet levesz a vállamról.
És hosszú hétvégéket töltök a barátommal a Loire
völgyében. A vidéki házában. – Meredith előrehajolt, úgy
fejezte be: – A magánéletem boldogabb,
kiegyensúlyozottabb. Az üzlet virágzik, a gyerekeim
nagyszerűek.
 – Örömmel hallom – felelte Jennifer. Majd
elgondolkodva ránézett, s egy pillanatnyi tépelődés után
megkérdezte:
– Van valami, ami aggasztja?
– Nincs. És mint mondtam, soha ilyen jól nem állt a
szénám.
Jennifer bólintott. – Nos, várjuk meg, mit mutat a
vérkép. Felhívom, mihelyt megvan az eredmény. Talán
csütörtökön, de legkésőbb pénteken.

Meredith épp egy halom levelet írt alá csütörtök délután,

amikor irodájában megszólalt a közvetlen telefon. – Halló…
– szólt bele, amikor fölvette.
– C’est moi, chérie.
– Luc! – kiáltott Meredith. – Hogy vagy, édesem?
– Attól tartok, nem valami jól.
– Mi a baj? – kérdezte Meredith, s hangja az aggódástól
máris megemelkedett.
Luc nagyot sóhajtott a tengerentúli vonal túlfelén és
magyarázkodni kezdett. – Iszonyúan sajnálom, de ezen a
hétvégén nem jöhetek át New Yorkba. Megrekedtem a
munkámmal itt, Lyonsban. Szükség van rám.
– Jaj, Luc, de nagy kár, annyira számítottam rá –
mondta Meredith. – Csalódott vagyok, kedvesem, de
megértem. Első a munka. – Ő is beletörődőn sóhajtott.
– A helyszínen kell lennem – folytatta a férfi. – Egy előre
nem látott helyzet alakult ki az alapozásnál, aminek
következtében át kell tervezni az egész építkezést. A
munkának ezt a részét egyszerűen nem sózhatom rá
senkire. Felszín alatti sziklarétegbe ütköztünk, emiatt az
első épületeknél át kell tervezni az alapozást. Életbe vágó,
hogy itt legyek. Holnap találkozom a kivitelezővel és a
statikussal. Szombaton befejezzük a tervezést, és a héten
munkába állítjuk a csapatot. – Pillanatnyi hallgatás után
halk nevetés, majd megkérdezte: – Gondolom, hogy te sem
tudnál átugrani Lyonsba, ugye?
– Szívesen átugornék, de nem megy. Már említettem,
hogy holnap van a fogadó végleges átadása. Kedden pedig
New Yorkban kell lennem, mert a bankkal van
megbeszélésem. Másnap Henry Raphaelson a távol-keletre
utazik, ezért nem tehetem át az időpontot. A jövő hetem
eléggé rázósnak ígérkezik, Luc. Hamarosan Párizsban kell
lennem, ha netán elfelejtkeztél volna róla.
– Én ugyan nem, ma chérie, csak hát reméltem, hogy
előbb is találkozhatunk.
Meredith az íróasztalán álló naptárra pillantott. – Április
végén akartam érkezni, és az egész májust ott szeretném
tölteni.
– Nos, ez csodálatos! Boldog vagyok. De hiányozni fogsz,
Meri.
– Te is hiányozni fogsz nekem – mondta az asszony. Még
beszélgettek vagy tíz percig. Volt egy másodperc, amikor
Meredith majdnem bevallotta neki az igazat, hogy járt az
orvosnál, de aztán meggondolta magát. Nem akarta
aggasztani a férfit. Épp elég problémája van a lyonsi
bevásárlóközponttal.

– Magának az égadta világon semmi fizikai baja, Meredith –

mondta Jennifer Pollard, miközben hátradőlt székében, és
rámosolygott. – Örömmel tudatom, hogy a vér- és
vizeletvizsgálat eredménye is normális.
Meredith megkönnyebbülten visszamosolygott rá, majd
homlokát ráncolva megkérdezte: – De ma reggel, amikor
felhívott az irodámban, azt mondta Amynek, hogy látni
akar, beszélnie kell velem.
A doktornő bólintott. – Így van. – Jennifer megköszörülte
a torkát, majd folytatta. – Azért valami még sincs rendjén.
Ezek a rohamok. Na mármost azok az emberek, akik afféle
kimerültségérzetről panaszkodnak, mint amilyenről maga
nekem a hét elején beszámolt, többnyire állandóan
tapasztalják. Más szóval, krónikus a dolog. És állandó. Nem
jön és megy, mint ahogy beszámolt a rohamairól.
– És ez mit jelent?
– Ez azt jelenti, hogy ezek a rohamok sűrűsödhetnek,
míg végül állandósul ez a kimerültségérzet, nem pedig
időnként jelentkezik.
Meredith hallgatott, csak ült és az orvosra meredt.
– Hadd magyarázzak el valamit, Meredith – mondta
Jennifer. – Ez a kimerültség gyakran pszichés okokra
vezethető vissza.
– Véleménye szerint nálam is ez a helyzet?
– Meglehet. Előfordulhat, hogy pszichogén fáradtságtól
szenved.
– És az mit jelent?
– Hogy a kimerültségének lelki oka van. Vagy
elképzelhető, hogy depressziós anélkül, hogy ennek
tudatában volna.
– Határozottan nem vagyok depressziós! – nevetett
Meredith fanyar hangon. – Amikor kedden itt jártam,
elmondtam, hogy kiegyensúlyozottan élek, és minden
tekintetben elégedett vagyok a sorsommal. Szerelmes
vagyok egy csodálatos férfiba, ő pedig viszontszeret.
– Elhiszem, és nagyon örülök. De azért ne vegyük le a
napirendről az érzelmi problémán alapuló pszichogén
fáradtság vagy a felbolydult lelkiállapot lehetőségét. Az
múltbeli dolgokra is visszavezethető.
– És az olyasmit hogyan gyógyítják? – kérdezte Meredith
idegesen, s közben gyanakvón méregette a doktornőt.
– Meg kell határoznunk az aktuális probléma
természetét, el kell jutnunk a gyökerekig, csak akkor tudjuk
kezelni.
– Pszichiátria. Erre akar kilyukadni, Jennifer?
– Igen, erre. Amennyiben pszichogén fáradtságban
szenved, javaslom, hogy sürgősen forduljon szakemberhez.
A betegség, márpedig tudnia kell, hogy ez igenis betegség,
nem fog elmúlni magától. Mi több, krónikussá válhat.
– Kit… kit ajánlana? – kérdezte Meredith halkan.
– Dr. Hilary Bensont. Rendkívül szimpatikus nő,
kedvelni fogja. És ragyogó pszichiáter. A rendelője itt van
egy-saroknyira tőlem a Park Avenue és a Hatvankilencedik
utca sarkán.
Meredith aggódva dőlt hátra a széken.
– Nem ismerek magánál normálisabb embert, Meredith
– mondta Jennifer sietve, amikor elkapta Meredith
tekintetét.
– Efelől semmi kétség. Nézze, lehet, hogy ez a betegség
nem pszichogén fáradtság. Lehet, hogy stressz… Ezt már a
hét elején is mondtam magának.
– Nem hinném, hogy az.
– Nos, akkor elmegy Hilary Bensonhoz?
Meredith bólintott.
 18

Ha valaki, hát Meredith határozott ember volt. Amikor

beleegyezett, hogy elmegy a pszichiáterhez, szólt Amynek,
hogy kérjen számára egy időpontot a jövő hétre.
Ezután igyekezett az egészet kiverni a fejéből, értette a
módját, hogy elvermelje a problémákat, amíg el nem jön az
idő, hogy kellő odafigyeléssel elbánjon velük. Így aztán eltelt
a következő néhány nap anélkül, hogy túl sokat rágódott
volna az egészségén és lelki állapotán. Szerencsére nem volt
újabb roham.
Kedden délután, amikor belépett dr. Hilary Benson
magánrendelőjébe, csinos, komoly asszonnyal találta
magát szemközt. A doktornőnek barátságos, vonzó arca
volt, széles arccsontja, s a szeme olyan halványkék, hogy
szinte már áttetsző. Szájának íve azonban komoly
elszántságról árulkodott, sötétbarna haját pedig egyszerű
kontyban fogta össze, ami már-már tanítónénis megjelenést
kölcsönzött neki.
Tárgyilagos, lényegre törő hangulat áradt belőle, s a
másodperc törtrészéig Meredithnek az a téveszméje támadt,
hogy a nő hideg, mint a jégcsap. Aztán eszébe jutott, mit
mondott az orvosa. Jennifer azt mondta, hogy Hilary
Benson szimpatikus, ráadásul nagyszerű pszichiáter.
Neki is, magamnak is meg kell adnom a lehetőséget,
gondolta Meredith. Végére akart járni, mi a baj, miért
ismétlődnek rendszeresen ezek a rohamok. Márpedig
Jennifer szerint csak a pszichiáter segítségével áshat le a
probléma gyökeréig.
 Miután dr. Benson kezet fogott vele és szívélyesen
üdvözölte, így szót: – Foglaljon helyet, Mrs. Stratton.
– Köszönöm – felelte Meredith, és az orvos nyomában az
íróasztalhoz ment, ahol leültek egymással szemközt.
Meredith, miután figyelmesen szemügyre vette az
orvosnőt, arra a megállapításra jutott, hogy hozzá és
Jenniferhez hasonlóan negyvenes évei elején járhat.
– Hosszasan konzultáltam dr. Pollarddal – kezdte a
pszichiáter. – Részletesen tájékoztatott az egészségi
állapotáról. Úgy tűnik, hogy kutya baja.
– Igen, hála istennek – felelte Meredith alig észlelhető
mosollyal.
Dr. Benson bólintott, s a széken hátradőlve csendesen
szemlélte Meredithet. Gyönyörű asszony. És kifelé pompás
képet mutat, gondolta. De a szemében megbántottság,
fájdalom ül. Egyenesen a lényegre tért: – Jennifer
elképzelhetőnek tartja, hogy esetleg pszichogén fáradtságtól
szenved.
– Említette nekem is.
– Nos, akkor beszélgessünk erről a fáradtságról, a
rohamokról, amelyek az utóbbi időben érték. Mikor volt az
első, Mrs. Stratton?
– Január elején. Párizsban voltam, üzleti úton. A nap
java részét utazással töltöttem, és aznap este, miután
bejelentkeztem a szállodába, rosszul lettem. Kimerültséget
éreztem… émelyegtem, hányinger kerülgetett.
– Honnan érkezett Párizsba?
– Angliából. Igazán nem volt nagy út, és az utazás
amúgy sem szokott megviselni. Rengeteg életerő és energia
van bennem, dr. Benson.
– Tehát a rosszullét nem volt megszokott jelenség.
Értem. – Egy pillanatnyi csend után Hilary folytatta: –
Történt valami aznap, ami felizgatta? – Az íróasztalra
könyökölt, ujjait egymásba fűzte, és fölöttük nézett
Meredithre.
– Nem, semmi. Az igazat megvallva arra gondoltam,
hogy talán megfáztam. Aznap délelőtt sokat voltam kinn a
hóban, hidegben. Egy romos apátság környékén
barangoltam. Arra gondoltam, hogy… – Meredith hirtelen
elhallgatott.
– Mire gondolt, Mrs. Stratton? – kérdezte dr. Benson, és
kedvesen, biztatón Meredithre mosolygott.
– Csak azt akartam mondani, hogy azt hittem,
megfáztam, amikor ott időztem az apátságban. De most,
hogy belegondolok, valóban történt valami furcsa akkor
délelőtt, valami egészen különös.
– Mégpedig?
– Az az érzésem támadt, hogy jártam már ott azelőtt.
Afféle déjà vu.
– Holott nem járt ott. Erre célzott, ugye?
– Igen.
Meredith bólintott.
– Mesélne erről, Mrs. Stratton?
– Igen. De hadd bocsássák előre valamit, dr. Benson.
Előző nap már láttam az apátságot… egy fogadó ablakából,
a hófödte mezőn túl. Gyönyörű volt. És rájöttem, hogy
valami megmagyarázhatatlanul odavonz. Másnap reggel
volt egy kis időm, vámom kellett, amíg az angol partnerem
fölébred és lejön reggelizni. Nos, hogy visszatérjek a
lényegre… volt egy kis szabad időm, ezért elindultam, hogy
közelről megnézzem az apátságot. Ahogy a romokhoz
közeledtem, az az érzésem támadt, hogy szinte vonzanak
magukhoz, és még ha akarnék, se tudnék visszafordulni.
Nem sokkal ezután, amikor végre elértem a romokat,
megmagyarázhatatlan érzésem támadt, hogy már jártam ott
azelőtt. Erős, mindent elsöprő érzés volt.
– És egészen bizonyos abban, hogy sohasem járt még
ott?
– Ó, igen. Soha nem voltam a Fountains-apátságban
korábban; életemben először jártam Yorkshire-ben.
– Értem. Más benyomás is érte? Voltak egyéb érzései is
akkor reggel?
– Ami azt illeti, igen. A rendkívüli veszteségérzet. És
szomorúság… – Meredith megállt. Aztán elgondolkodva
hozzáfűzte: – Az őszinte bánat érzése lett rajtam úrrá.
– És volt valami elképzelése, hogy miért?
– Nem igazán, bár arra határozottan emlékszem, hogy
egy másodpercre tisztán láttam mindent. Biztosra vettem,
hogy elvesztettem ott valakit, valakit, aki igen kedves volt a
szívemnek. Vagy inkább, hogy valakit ott elvettek tőlem.
Úgy éreztem, ismerem azokat a romokat, s hogy ott valami
nagy tragédia történt. Ugyanakkor maga a hely nem keltett
bennem rossz közérzetet. Épp ellenkezőleg. Olyan volt,
mintha mindig is oda tartoztam volna, és egészen
megnyugodtam.
– Jól ismeri Angliát, Mrs. Stratton?
– Nem igazán, holott több mint húsz éve járok oda. De
mint már említettem, Yorkshire-be akkor vetődtem el
először. – Meredith előredőlt, és behatóan tanulmányozta a
pszichiátert. – Mivel magyarázza, ami ott történt velem?
– Nem hinném, hogy meg tudom magyarázni. Legalábbis
e percben nem.
– Elképzelhetőnek tartja, hogy a Fountains-apátságban
szerzett élményeim váltották ki az első rohamot?
– Nem tudom. – Hilary Benson a fejét rázta. – Az emberi
elme különös és bonyolult gépezet. Nem könnyű megérteni.
Talán most hagyjuk az apátságban szerzett élményeit, és
induljunk el más irányba. Dr. Pollardtól értesültem, hogy
ön ausztrál. Kérem, mondjon néhány szót magáról, a
hátteréről.
– Sydneyből származom. Ott nőttem fel. A szüleimet
elvesztettem. Autóbalesetben. Tízesztendős koromban.
Rokonok neveltek fel. – Meredith hátradőlt a széken,
keresztbe vetette a lábát, és kimért, nagyon nyílt pillantást
küldött az orvosnő felé.
Hilary Benson viszonozta a pillantást, és közben arra
gondolt: Az arckifejezése kíváncsi, érdeklődő, de hazudik.
Tudom. Amit az imént elmondott, betanult szöveg. Kívülről
fújja, már másoknak is számtalanszor elmondta.
Rövid szünet után Hilary megjegyezte: – Szomorú, hogy
ilyen fiatalon árvaságra jutott. És ki nevelte fel?
– Rokonok. Már mondtam.
– De közelebbről kicsoda?
– Egy nagynéném.
– Értem. Voltak testvérei?
– Nem. Egyedül voltam. Mindig csak magamra
számíthattam.
– Valóban úgy érezte, hogy másra nem számíthat, holott
ott volt a nagynénje?
– Igen, mindig így éreztem.
– Mondja el, hogy került az Egyesült Államokba, Mrs.
Stratton.
– Szívesen – felelte Merdith, majd hozzátette: –
Megkérem, hogy szólítson Meredithnek, dr. Benson.
A doktornő bólintott. – Hogyne, természetesen. Kérem,
meséljen valamit arról, hogyan került Amerikába.
– Egy amerikai családdal, akik Sydneyben éltek.
Paulsonékkal. Gyerekvigyázó voltam náluk Sydneyben
tizenötéves koromtól fogva. Két évvel később, amikor
tizenhét lettem, Mr. Paulsont áthelyezték az Államokba, s
engem megkértek, hogy tartsak velük. Velük is jöttem.
– És a nagynénje nem tiltakozott?
– Á, dehogy. Nem bánta. Rajtam kívül volt négy saját
lánya. Én nem érdekeltem.
– Így hát beleegyezett, hogy a Paulson családdal tartson
Amerikába? Jól értem?
Meredith bólintott. – Segített útlevelet szerezni. –
Meredith elfintorodott. – Örült, hogy megszabadul tőlem.
Hilary Benson a homlokát ráncolta. – Ezek szerint nem
voltak nagyon jóban?
– Egyáltalán nem.
– És a szülei? Velük jó kapcsolatban volt?
– Nem igazán.
– De hisz egyetlen gyerek volt. Az egykék általában
nagyon közel állnak a szüleikhez.
– Az én esetemben nem így volt, dr. Benson.
A pszichiáter hallgatott. Lepillantott az előtte fekvő
jegyzetfüzetre, és feljegyzett néhány észrevételt. Egyre
erősödött benne a meggyőződés, hogy Meredith hazudik, ha
a múltjáról van szó. Ügy érezte, hogy jól bevágta az egész
szöveget, és azért válaszol röviden, tőmondatokban, nehogy
hibázzon. Vagy el ne áruljon valamit, amiről hallgatni akar.
Hilary letette a jegyzetfüzetet, felnézett, és Meredithre
mosolygott. – Tehát Paulsonékkal jött New Yorkba.
Visszatért valaha Ausztráliába?
– Nem. Itt maradtam. Connecticutban. Ott éltünk, New
Preston közelében. Odafenn a Waramaug-tónál. Még egy
évig voltam Paulsonékkal, aztán Mr. Paulsont áthelyezték
Dél-Afrikába. Egy nemzetközi hirdetőirodánál volt
tanácsadó. Ezért kellett egyik helyről a másikra költöznie.
 – És maga velük tartott?
– Nem, nem akartam Johannesburgba menni.
Connecticutban maradtam.
– Egyedül? De hisz csak tizennyolc éves volt.
– Mrs. Paulson jó ötletnek tartotta, hogy maradok, mivel
találtam magamnak állást. A Silver Lake fogadóban.
Elment, megismerkedett Silverékkel, és szimpatikusnak
találta őket. Kosztot és kvártélyt biztosítottak a számomra,
továbbá bért fizettek, s ő helyeselte a választásomat.
Silverék régi, ismert család voltak a környéken, és
köztiszteletnek örvendtek.
– Tehát tizennyolc éves korában a maga lábára állt, és
egy fogadóban kezdett dolgozni. Hogyan viszonyult a
dologhoz? Ehhez a nagy… függetlenséghez?
– Elégedett voltam, de nem voltam magamra hagyatva,
dr. Benson. Silverék kezdettől fogva családtagként kezeltek,
és nagy örömmel befogadtak. Otthon éreztem magamat
közöttük, úgy, ahogyan előzőleg soha, sehol.
– Ha jól értem, úgy bántak magával, mintha a saját
lányuk volna. Helyesen ítélem meg, Meredith?
– Nem mint a lányukkal, mert ők sem voltak sokkal
idősebbek nálam. Inkább mint az édes testvérükkel, a kis-
húgukkal.
– Mennyi idősek voltak Silverék?
– Amelia harminchat éves volt, amikor odakerültem,
Jack pedig harminckettő.
Hilary Benson bólintott. – És milyen munkát végzett a
fogadóban?
– Recepciósként kezdtem, de abban kezdettől fogva
megállapodtunk, hogy segítem Ameliát az irodai
munkában. Sok teher nyomta a vállát, s mozgáskorlátozott
lévén nem volt könnyű helyzetben. Neki segítettem, amikor
recepciósként nem volt rám szükség. És Jacknek is sokat
segítettem a fogadó vezetésében.
– Mi történt Amelia Silverrel? Mitől bénult meg?
– Huszonöt éves korában lovaglás közben baleset érte,
nem sokkal azután, hogy összeházasodtak. A gerince sérült,
és elvesztette a kisbabát, akivel teherben volt. Rettenetes
tragédia volt. De ő bátran viselte.
– Meséljen róla. Nyilvánvalóan olyan ember volt, aki
magának sokat számított.
– Igen, valóban nagyon fontos személy volt az
életemben. Rendkívüli egyéniség volt, és nagyon sokat
tanultam tőle. Ráadásul Amelia a legszebb nő volt, akivel
életemben valaha is találkoztam. Olyan volt, mint Vivien
Leigh az Elfújta a szél-ben. Ez volt az első, amit mondtam
neki… hogy Vivien Leigh-re emlékeztet.
– Akkor bizonyára gyönyörű lehetett. Azt mondta, sokat
tanult tőle. Elmondaná, hogy mit?
– Amelia szerette a művészetet, a régiségeket, a díszítő
művészetet, mindezt tőle tanultam. De a bátorságot és
kitartást is… mert ő nagyon bátor volt. És emberi
méltóságot és szerénységet is Amelia Silvertől tanultam.
Mert ez is jellemző volt rá.
– Tehát azt akarja mondani, hogy bizonyos értékeket
neki köszönhet.
– Igen. És Jacknek is. Tőle tanultam meg, milyen az
igazi kedvesség, ő bátorított, ő segített az üzleti ismeretek
elsajátításában. Ő mutatta meg, hogyan kell egy fogadót
vezetni, amit ma tudok, azt majdnem mind neki
köszönhetem. Nagyon okos ember volt.
– Nagy forgalmú fogadó volt?
– Csak a hétvégeken. Hétközben igen csendes. A Silver
Lake fogadó a mai napig kedvelt hétvégi kirándulóhely,
méghozzá télen, nyáron egyaránt. De tavasszal, nyáron, jó
időben nagyobb volt a forgalom, mint télen. És persze
ősszel, amikor a levelek színe változni kezdett, mindig telt
ház volt. Ma is így van.
– Nagyon nagy szeretettel beszél arról a fogadóról,
Meredith.
– Szeretem a Silver Lake-et. Attól fogva szerettem, hogy
először megláttam. És ez volt életemben az első igazi
otthonom. Az első biztos rév… – Meredith elhallgatott. Túl
sokat mondott. Fészkelődni kezdett a széken, és tekintetét
a Hilary Benson feje fölött lógó képre szögezte.
– Biztos rév… korábban nem érezte magát
biztonságban, Meredith? – kérdezte Hilary.
– Ez csak olyan szólás – bújt ki a válasz elől Meredith.
– Olyan gyönyörűen beszél Silverékről, biztosra veszem,
hogy nagyon megszerette őket, és ez így van mind a mai
napig. Hogy vannak…
– Mindketten meghaltak! – kiáltotta Meredith,
félbeszakítva a pszichiátert.
– Igazán sajnálom. Gondolom, az elvesztésük nagy
bánatot okozott magának.
– Valóban. A szívem szakadt meg.
– Mikor haltak meg?
– Jack 1973-ban. Még csak harminchat éves volt. És
Amelia alig több mint egy évvel utána, 1974 végén. Ő is
nagyon fiatal volt még, alig negyvenegy esztendős.
– Milyen rettenetesen szomorú, hogy ilyen gyors
egymásutánban kellett elvesztenie két embert, akik ilyen
közel álltak magához. Biztosan nagyon szerették.
– Igen, szerettek – mondta Meredith elérzékenyülten, s
közben rájuk gondolt, maga előtt látta őket. – Ezért viselt
meg annyira, amikor meghaltak. Jack volt az első ember az
életemben, aki őszinte érzelemmel viseltetett irántam, aki
átölelt, aki megvigasztalt.
Rövid hallgatás után Hilary Benson szelíden
megkérdezte: – Arra céloz, hogy szexuális kapcsolat volt
maga és Jack Silver között?
– Semmi ilyesmire nem céloztam! – vágott vissza
Meredith emelt hangon. – Amelia is szeretett, legalább
annyira, mint Jack. Ő is kinyilvánította irántam az
érzelmeit, de csak szóban. Szegény asszony tolószékben élte
az életét. Ö nem ölelhetett meg.
– Megértem – felelte a pszichiáter halkan, és nem kerülte
el a figyelmét a Meredithben feltámadt düh, a túlreagálás,
amiből rájött, hogy valóban szexuális kapcsolat állt fenn
Meredith és Jack között. De még túlontúl korai lett volna
ebbe belemenni. Meredith Stratton még nem volt rá kész.
Meredith az órájára pillantott; négy óra. Már majd’ egy
órája ott ült. – Nekem találkozóm van valakivel az
irodámban fél ötkor, dr. Benson, és különben is, gondolom,
az első alkalomnak nagyjából a végéhez értünk, ugye?
– Úgy van – felelte Hilary, amint az órájára pillantott. –
Ha jól tudom, a következő beszélgetést e hét csütörtökére
beszéltük meg.
– Valóban – felelte Meredith, és felállt. Miközben kezet
fogott az orvossal, majd távozott a rendelőből, arra gondolt,
vajon eljön-e legközelebb.
 19

Kételyei ellenére Meredith elment a következő

beszélgetésre dr. Hilary Bensonhoz. És megállapodott
három újabb időpontban a következő hétre.
Ez idáig a pszichiáternek nem sikerült kiderítenie a
fáradtságrohamok okát.
Az ötödik alkalommal, a második hét végén Meredith
úgy döntött, hogy ez az utolsó, abbahagyja az egészet.
– Dr. Benson, véleményem szerint nem visz ez az egész
sehová – mondta lassan. – Én vég nélkül beszéltem, maga
vég nélkül hallgatott, és semmivel se jutottunk előbbre,
semmire nem derült fény, ami segítene. Még azt sem
sikerült kiderítenünk, hogy valóban pszichogén
fáradtságtól szenvedek-e.
– Nekem meggyőződésem, hogy igen – közölte a
pszichiáter határozottan.
– De azóta nem volt újabb rohamom.
– Tudom. De ez nem sokat jelent.
– Akkor legyen ez az utolsó beszélgetés.
– Nagy ostobaságnak tartanám a maga részéről – felelte
Hilary halkan, s közben figyelmesen tanulmányozta az
arcát. – Magát bántja valami. Ebben egészen bizonyos
vagyok. Csak még nem derült ki, hogy micsoda.
– Most hetekig úgysem jöhetnék. Egy hónapig
Londonban és Párizsban leszek.
– Mikor utazik?
– Jövő héten, szerdán vagy csütörtökön.
– Azért szerintem várjuk meg, hogy mire megyünk a mai
alkalommal, jó, Meredith?
 – Helyes – egyezett bele. Méghozzá azért, mert időközben
megkedvelte Hilary Bensont, jól érezte magát a
társaságában, megbízott benne. Hiába, hogy a probléma
gyökeréig még nem sikerült elhatolniuk, azért tudta ő, hogy
részben maga is felelős. Évekig féligazságok között élt, oly
sok mindent rejtegetett, s mindezt nagyon nehéz lett volna
most egyszerre napvilágra hozni.
– Ma nem áll szándékomban megválogatni a szavaimat,
Meredith, hanem nyersen és kegyetlenül kimondom, amit
gondolok. Tudom, hogy hazudik nekem. Tudom, hogy
szexuális kapcsolata volt Jack Silverrel. És azt akarom,
hogy beszéljen róla.
Meredith megdöbbent, azután kinyögte: – Nem volt
pusztán szexuális kapcsolat. Szerettük egymást… – Majd
elhallgatott, sietve elfordította a fejét, máris megbánta, amit
mondott.
– Ne legyen zavarban – dünnyögte Hilary megértő
hangon. – Nekem nem az a dolgom, hogy megítéljem, én
csak segíteni szeretnék… Meséljen, meséljen Jackről,
mondja el, mi történt annyi évvel ezelőtt a Silver Lake
Fogadóban. Tudom, hogy sokkal könnyebb lesz, ha
elmondja, és ha jobban megismerem a múltját, könnyebben
megtalálom a betegsége okát. .
Hosszú csend állt be. Meredith nem felelt. Ehelyett
felállt, az ablakhoz ment, kinézett a Park Avenue-re, Jack
és Amelia Silverre gondolt, meg mindarra, ami oly rég
történt közöttük. Megformálta, átalakította az egész életét.
Oly sokat kapott tőlük. Nem akarta, hogy Hilary rosszat
gondoljon Jackről. Vagy róla.
Megfordult, visszament a székhez, és leült az íróasztal
mögött elhelyezkedő Hilaryval szemben. – Igen, igaz.
Valóban szexuális kapcsolat volt, de őszintén szerettük is
egymást. Azért nem szándékoztam beszélni róla, mert nem
akartam, hogy félreértse. A szavak néha olyan ridegek,
amikor kimondjuk őket. Talán soha meg nem értené
mennyire szerettük egymást, az érzelmeinket, az
érzéseinket, mert nem láthatta a saját két szemével. Ezt
senki meg nem értheti – nézett a szemébe hosszasan
Meredith.
Hilary bólintott. – Méltányolom, amit mond. Pontosan
tudom, hogy érti. De mint már az előbb is említettem, én
nem bíró vagy ügyész vagyok, csak az orvosa. És ahhoz,
hogy segíthessek, ismernem kell a múltját.
– Gondolja, hogy ez az, ami bánt? A kapcsolatunk?
Jacké és az enyém?
– Nem vagyok benne biztos, Meredith. Előbb hallanom
kell mindent, és csak utána értékelhetem a dolgokat.
– Mert én biztosra veszem, hogy nem ez az. Ennek
ellenére elmondom Jacket és mindazt, ami közöttünk
történt 1969-ben, amikor odamentem dolgozni.
– Kényelmesen elhelyezkedett? Nem akar átülni oda, a
kanapéra?
Meredith a fejét rázta. – Nem, itt nagyon jól elvagyok.
Csak szeretnék előrebocsátani valamit, mielőtt
belekezdenék a Jackkel kapcsolatos történetbe. Néhány
hete a fiam, Jon elmondta, hogy amikor egészen kicsi volt,
gyakran hallotta, hogy én mennyit sírok esténként. És
valóban sírtam, végeérhetetlen áradatban ontottam a
könnyeimet, míg már azt hittem, hogy egyetlen csepp sem
maradt bennem, de kiderült, hogy mindig maradt belőle.
Akkoriban nagyon sok mindenért sírtam, de kivált Ameliát
és Jacket sirattam. Rettenetesen hiányoztak.
Meredith elhallgatott, a torkát köszörülte, majd szelíden
folytatta. – Jack Silver volt életem nagy szerelme. Szerettem
attól a naptól fogva, hogy megismertem. Ő is azon a napon
szeretett belém. Azt mondta, ez maga a coup de foudre.
Azelőtt soha nem hallottam ezt a kifejezést. Tőle tudtam
meg, hogy azt jelenti… akár a villámcsapás. De hetekig
eltitkoltuk, mit érzünk egymás iránt. Akkor Ameliának el
kellett mennie. Az anyját kellett meglátogatnia
Manhattanben. Az öreg hölgy nagyon beteg volt, lehet, hogy
a végét járta, és Jack fölvitte Ameliát a városba. Amikor
visszatért azon a júliusi estén, egyenesen a keresésemre
indult. Lenn talált rám a Silver-tónál, a fűben feküdtem,
hűsölni akartam a nagy melegben. Iszonyú nagy volt a
forróság abban a hónapban, perzselő. Azt mondta,
Ameliáról akart velem beszélni; aggódott, hogy magára
kellett hagynia a beteg anyjával, mindössze két fiatal lány
segítségére hagyatkozva. Azon tűnődött fennhangon, hogy
ne vigyen-e fel engem is másnap a városba, hogy legyen, aki
gondját viseli Ameliának. Azt feleltem, hogy megyek
boldogan, a kedvéért mindenre hajlandó vagyok.
– És akkor hirtelen, anélkül, hogy egyikünk is felfogta
volna, mi történt, egymás karjában voltunk, öleltük,
csókoltuk egymást. Ehhez foghatót soha addig nem
éreztem, teljesen eluralkodott rajtam a szenvedély, a vágy,
feltört az iránta érzett szerelmem. Soha addig nem volt
viszonyom senkivel, dr. Benson, és amikor Jack rájött, hogy
szűz vagyok, komolyan szemrehányást tett, hogy nem
mondtam neki. De akkor már késő volt. Akkorra már az övé
lettem.
Meredith egy másodpercre elhallgatott.
Hilary Benson nem szólt; tudta, hogy jobb, ha vár, amíg
Meredith úgy nem érzi, hogy folytatni akarja a történetet.
Kisvártatva Meredith halkan folytatta: – És a
kapcsolatunk tovább folytatódott azután is, hogy Amelia
visszatért a Silver Lake-be. Egyszerűen képtelenek voltunk
uralkodni magunkon, olyan eszelősen szerettük egymást.
Jack évekig élt önmegtartóztató életet, mielőtt én
odakerültem. Elmesélte, hogy egyszer New Yorkban elment
egy örömlányhoz, de hiába, csak az idejét vesztegette, mert
érzelmek nélkül nála nem megy az ilyesmi. De engem Jack
szeretett, és szerette Ameliát is, s ezért lelkifurdalást
éreztünk. Előtte soha jelét nem adtuk egymás iránt érzett
szenvedélyünknek. Jack mindig azt mondta, hogy
Ameliának nem szabad megtudnia a kettőnk kapcsolatát,
hogy semmiképpen nem okozhatunk neki fájdalmat, és
nem is okoztunk.
– Nem is tudta meg soha? – kérdezte Hilary.
Meredith válasz helyett tovább beszélt. – Aztán egy
napon kimaradt a menzeszem. Biztosra vettem, hogy
állapotos vagyok. Halálra váltam, biztosra vettem, hogy
Amelia ki fogja találni, ki a gyerek apja. De Jack
megnyugtatott, azt mondta, Amelia nem fog gyanakodni.
Elhittem neki, miért is ne hittem volna? Annyira szerettem,
hogy az már inkább volt imádat. Amikor megkérdeztem, mit
mondjak Ameliának, mivel magyarázzam a terhességemet,
Jack azt tanácsolta, mondjam, hogy van egy barátom, s
hogy ő a gyerek apja. Aztán később majd azt mondhatom,
hogy a fiú meglépett, engem meg benne hagyott a pácban.
És valóban ezt mondtam Ameliának, aki utolsó szóig el is
hitte.
– Az igazat megvallva, dr. Benson, Amelia annyira
boldog volt, hogy gyereket várok, a hetedik
mennyországban érezte magát. Amikor már a terhességem
utolsó szakaszában jártam, a hatodik hónapban,
ragaszkodott hozzá, hogy költözzek át a házuk melletti
garázs fölé épített lakásba. Addig a fogadóbeli
padlásszobában laktam, de egy szép napon Amelia úgy
határozott, hogy túl sok nekem az a sok lépcső, ami igaz is
volt. Attól fogva együtt éltünk a másik házban. Jack és én
természetesen továbbra is úgy viselkedtünk Amelia előtt,
mint korábban.
– Egy délután, amikor már a nyolcadik hónapban
jártam, Amelia megkérdezte, hogy szándékomban áll-e
elmenni tőlük, miután a kicsi megszületett. Én azt feleltem,
hogy nem akarok elmenni, hanem szeretnék továbbra is a
fogadóban dolgozni. Emlékszem, hogy ennek rettenetesen
megörült, kis kezét a hasamra tette, és mosolyogva mondta:
– A mi kicsink, Meri. A mi kisbabánk lesz, együtt fogjuk
fölnevelni, majd meglátod, milyen boldogan fogunk itt élni
mindannyian. – És így is lett, ez az igazság. Néha
fennhangon eltűnődtem, vajon Amelia nem sejti-e, hogy ki
a gyerek apja, de Jack mindig megnyugtatott, hogy nem.
– Végre megszületett a kislányunk, Catherine. Nála
tökéletesebb csecsemőt elgondolni nem lehetett. Gyönyörű
volt, Jack fénylő kék szemét örökölte. És aztán három évvel
később megtörtént a tragédia: Jack meghalt, csak úgy egy
szempillantás alatt. Szívrohamot kapott, miközben Pete
O’Briennel beszélgetett odakinn a pázsiton. Nem is tudott
róla, hogy baj van a szívével, egyikünk se tudta. – Meredith
hátradőlt a széken, a semmibe bámult, gondolatai a távoli
múltban kalandoztak.
– És azután mi történt? – kérdezte Hilary néhány
másodperc elteltével. – Kérem, folytassa.
– Hogy mi történt? Együtt gyászoltunk, Amelia meg én.
Emésztett bennünket a bánat. De hát nekem ott volt a
gyerek meg a fogadó, aminek az élére kellett állnom…
rengeteg dolgom volt azokban a napokban, de hát fiatal
voltam és nagyon, nagyon erős. Ki se látszottam a
munkából, de megbirkóztam mindennel. És szegény Amelia
rettenetes állapotban volt, vele is nekem kellett törődnöm.
A dolog úgy állt, hogy Jack halála után nemigen akart már
tovább élni, s a rákövetkező tavasszal már rohamosan
hanyatlott. Tudtam, hogy már nincs sok hátra. Legalábbis
én úgy éreztem, hogy erőnek erejével meg akar halni. Ahogy
teltek-múltak a hónapok, egyre jobban szorongtam. Nem
bírtam elviselni a gondolatot, hogy Jack halála után ilyen
hamar elveszítsem… egész lényemet eltöltötte a rettegés.
– Egy nap, emlékszem, pénteki nap volt, Ameliával a
fogadó szuterénjében üldögéltünk, a margarétákat tettük
vázába az étterem asztalaira. Cat a lépcsőn játszott a
tavaszi napsütésben. Amelia egyszer csak különös
tekintetet vetett rám, és közölte, hogy elkészítette a
végrendeletét. – Minden a tiéd és Caté, Meri. Senkim sincs,
akire mindezt hagyhatnám, és Caterine különben is Silver.
Egyelőre a Silverek utolsó sarja, amíg föl nem nő és neki
magának is nem lesz utódja. Ezért minden a gyereké, Jack
gyerekéé. Neked kell megőrizned számára ezt a hagyatékot.
És biztos vagyok benne, hogy helyesen fogsz cselekedni,
okos lány vagy, Meri. Ha egyszer olyan helyzetbe kerülsz,
hogy el kell adnod a fogadót, tedd meg. Vagy add bérbe, ha
az irányítása meghaladná az erőidet. De a birtokot, a Silver-
ingatlant tartsd meg mindenképpen. Már most is milliókat
ér, és az értéke egyre növekszik. Jack is így akarná, hogy
tartsd meg a birtokot. Majd’ kétszáz éve van a Silverek
tulajdonában. – Képzelheti dr. Benson, mennyire
megdöbbentem. A lélegzetem is elállt, hogy tudja, Catherine
Jack gyermeke.
– Amikor végre magamhoz tértem a döbbenettől,
megkérdeztem, hogyan jött rá, hogy Cat Jacktől van, mire
megint olyan furcsán nézett rám, aztán megjegyezte: – De
hisz mindig is tudtam, Meri, attól a naptól fogva, hogy
teherbe estél. – Bizonyára elképedten bámulhattam rá, mert
folytatta: – Jack mondta el, Meri drágám – azzal megfogta
és erősen megszorította a kezemet. – Engem
gyerekkorunktól fogva szeretett, de szeretett téged is, és
kétségbeejtően nagy szüksége volt rád. Erős, fiatal férfi volt,
csupa szenvedély. Velem mint nővel a balesettől fogva nem
tudott mit kezdeni. Soha más nőre a sok év alatt szemet
nem vetett, és amíg ide nem kerültél, cölibátusban élt.
Beléd szeretett, Meri. És amikor állapotos lettél, annyira
akarta azt a gyereket, fogalmad sincs, mennyire akarta,
kedvesem. És én soha zokon nem vettem tőle a kettőtök
kapcsolatát. Tudtam, hogy soha nem okozna nekem
fájdalmat, soha el nem hagyna. És tudtam azt is, hogy te
sem fogsz cserbenhagyni. Annyira szerettem Jacket, Meri,
és nagyon szeretlek téged és a kicsit is. Olyan, mintha az
enyém volna. – És valóban így is gondolta, dr. Benson,
Amelia mindig igazat beszélt.
Meredith ismét elhallgatott. Miközben visszaemlékezett
arra a régi, régi beszélgetésre Ameliával, ismét mélyen
megrendült. A szemét könnyek lepték el, amint a
pszichiáterre nézett. – Amelia még abban az évben, 1974-
ben meghalt, belőlem pedig gazdag nő s Catherine-ből nagy
örökség várományosa lett. Mindent ránk hagyott, s a Silver
Lake fogadón és a birtokon kívül annyi minden volt még. Az
ő saját birtoka, amit az anyjától örökölt. Néhány ingóságot
Pete O’Brienre hagyott, aki évekig irányította a fogadót, meg
a feleségére, Blanche-ra, meg a többiekre, akik a fogadóban
dolgoztak. De a Silver-birtok meg az ő öröksége a miénk lett.
De én mindenről lemondtam volna, csak hogy Ameliát
visszakapjam. Hiányzott, évekig gyászoltam. És gyászoltam
Jacket is.
 – Egészen rendkívüli történet, nagyon megrázó –
mondta Hilary együtt érző hangon. Észrevette Meredith
megindultságát, és teljes mértékig felfogta, milyen fontos
volt Meredith számára ez a házaspár. Már épp a nyelvén
volt, hogy megkérdezze, szerinte Silverék pótléknak
használták-e, de aztán hirtelen meggondolta magát. A szíve
mélyén Hilary tudta, hogy nem erről van szó. Amiként azt
is, hogy Meredith pontosan úgy mondta el életét
Silverékkel, ahogy az megtörtént. Lehetséges, hogy az élete
többi epizódjával kapcsolatban hazudik, de ezekről az
évekről a valóságnak megfelelően számolt be.
Egy kancsó víz állt a konzolon, s Meredith felkelt,
odament, és töltött magának egy pohárral. Aztán Hilaryhoz
fordult, és halk hangon megjegyezte: – Meggyőződésem,
hogy a fáradtságrohamaimnak nincs köze a
Connecticutban töltött korai éveimhez. Nagyon boldog
voltam Silverékkel, és ők nagyon jók voltak hozzám.
– Tudom – felelte Hilary. – És azt hiszem, igaza van. A
rohamok nincsenek összefüggésben ezzel az időszakkal.
Úgyhogy még mélyebbre kell ásnunk, még messzebbre
visszamennünk az időben. De nem tudom, hogy erre mikor
lesz alkalmunk. Hacsak el nem jön még egyszer, mielőtt
elutazik Londonba és Párizsba. Akkor legalább
belefoghatnánk a dologba.
Meredith egy pillanatig tétovázott, majd döntött. –
Rendben van. Holnap délután eljövök, ha talál számomra
időpontot.
– Hadd nézzek utána – felelte Hilary, és kiszólt a
titkárnőjének.

Aznap Meredith ismét azt az álmot álmodta, amelyikben

gyerek volt.
 A könnyű vacsora után korán lefeküdt.
Másnap délelőtt számos fontos elintéznivalója volt, s az
íróasztalát is rendbe akarta tenni, mielőtt délután Hilary
Bensonnal találkozik.
Szinte nyomban mély álomba zuhant, s az éjszaka nagy
részében álomtalanul aludt. Aztán pirkadatkor ijedten
felriadt, és nyomban felült az ágyban. Arcán, nyakán,
mellén izzadságcseppek gyöngyöztek, egész lényét átjárta a
szorongás.
Felkattintotta a villanyt, körülnézett a szobában, majd
visszahanyatlott a párnára. Aztán elvett az éjjeliasztalkáról
egy papír zsebkendőt, megtörölgette arcát, nyakát, majd
labdává gyúrta a nyirkos papírzsebkendőt.
Már megint az a rettenetes álom, és mint mindig, most
is megijesztette. Összpontosítani próbált, igyekezett
pontosan visszaemlékezni.

Egyedül volt a végtelen, kiégett tájon. Kereste a

kislányt és a kisfiút. De nem találta őket. Eltűntek,
belezuhantak a föld felszínén keletkezett hatalmas
repedésbe. Látta, amint eltűntek szem elől, és
féltette őket. És most újból meg kell találnia őket.
Mert ők tudják. Ismerik a titok nyitját.
Ment, ment, tekintete a látóhatárt pásztázta. S
épp amikor már végképp feladta volna, hogy valaha
is rájuk bukkan, megjelentek a lapály peremén.
Rettenetesen örült, hogy meglelte őket. A fiú lekapta
fejéről a sapkáját és meglóbálta a levegőben.
Hirtelen együtt voltak mind a hárman, fogták
egymás kezét, és megindultak a távoli látóhatár felé
a végtelen, szikkadt tájon keresztül. Most olyan
ruhát viselt, mint a kislány. Sötét kabátot, hosszú,
csíkos kendőt a nyaka körül és kis kalapkát a fején.
Mindhárman hatalmas névjegyet viseltek a
hajtókájukon. Amilyet a csomagokra szoktak tenni.
Ő a kislány névjegyére sandított. Az írás
összemosódott rajta az esőtől. Nem tudta elolvasni a
nevét. Se a fiúét. Lenézett a saját névjegyére. Az is
olvashatatlan. Hogy hívják? Nem tudta.
Előttük tornyosult a hatalmas hajó. Olyan
magas volt, hogy messze a kikötő fölé tornyosult. A
kislány félt. Nem akart fölmenni a hajóra. Sírva
fakadt. A fiú is sírt meg ő is. Egyikük sem akart
fölmenni a fedélzetre. Könnyek peregtek végig az
arcukon. Olyan hideg volt, hogy a könnycseppek
odafagytak. Hullani kezdett a hó.
A tenger akár a fekete olaj. Féltek, rettegtek.
Zokogva kapaszkodtak egymásba. Levezették őket a
hajóról. Megérkeztek rendeltetési helyükre. A
szürke, repedezett táj volt, ahol semmi sem nő. Az
ég nagyon kék volt, a nap perzselőn sütött. Csak
mentek, mentek. Sok gyerek volt, nagyon sok
gyerek, mentek, amíg megint el nem érték a fekete
tengert. És akkor mind bemasíroztak a tengerbe. Ő
hátrahőkölt, nem mozdult. Igyekezett
megakadályozni, hogy a kislány bemeneteljen a
tengerbe, hogy ott lelje halálát. De nem tudta. A lány
távolodott tőle, a fiú is. Mindketten belemeneteltek
a tengerbe. Utánuk akart kiáltani, hogy álljanak
meg. De hang nem jött ki a torkán. Ismét egyedül
maradt a lapályon. És félt. A gyerekek tudták a titok
nyitját. Ó nem. És most eltűntek. Örökre. És ő nem
is fogja megtudni soha.
Ezúttal más volt az álom, döbbent rá Meredith, amikor
részletesen végiggondolta az egészet. Eltűnődött, vajon mit
jelent; nem sejtette. De most el volt rá szánva, hogy
beszámol róla Hilary Bensonnak. Talán a pszichiáter majd
meg tudja magyarázni.

– Van valami, amiről még nem beszéltem – mondta

Meredith dr. Bensonnak még aznap délután.
Hilary érdeklődéssel pillantott rá. – Igen, és mi az,
Meredith?
– Valami, aminek köze van a rohamaimhoz. Legalábbis
én azt hiszem. Egy biztos, hogy a második rohamom után
újrakezdődött.
– Mi kezdődött újra?
– Az álom. Valójában rémálom, és hosszú évek óta
vissza-visszatér.
– Hány éve? – kérdezte Hilary, majd az íróasztala fölött
előredőlve feszülten tanulmányozta betegét.
– Amióta az eszemet tudom. Tizenkét, tizenhárom éves
korom óta, de lehet, hogy régebben. Amikor Connecticutba
jöttem, az álom abbamaradt. Helyesebben egyszer
visszatért, amikor Jack és Amelia fogadójában kezdtem
dolgozni. Aztán amikor a húszas éveimben jártam,
néhányszor ismét visszatért, majd a harmincas éveimben
megint. De azóta egészen idén januárig egyszer sem jött elő
többé.
– És az álom egy ilyen fáradtságroham után tért vissza
ismét?
– Igen. A Loire völgyében voltam, látogatóban egy
barátomnál. Aznap délután váratlanul rosszul lettem, és
felmentem a szobámba, hogy ledőljek egy kicsit. Olyan
fáradt voltam, hogy elaludtam. És akkor álmodtam. Amikor
felriadtam, megdöbbentett, hogy ennyi év után az álom
visszatért, és az is, hogy ugyanazt váltotta ki belőlem.
– Mit váltott ki magából?
– Rémületet, ijedtséget.
– Megkérem, hogy próbálja meg elmesélni az álmát,
Meredith.
Meredith bólintott, és teljesítette a pszichiáter kérését.
Aztán elmagyarázta, hogy ezúttal az álom egy kicsit más
volt, valahányszor az elmúlt hónapok során újraálmodta.
– Tehát tegnap este álmában végre megtalálta a kisfiút
és a kislányt a kihalt vidéken – jegyezte meg Hilary. – Volt
még valami? Valami, ami más volt?
– Igen. Ott volt a hajó az álomban… – Meredith nem
fejezte be a mondatot, ehelyett lehunyta a szemét.
– Jól van? – kérdezte Hilary.
– Igen, semmi baj – felelte Meredith, és nyomban
kinyitotta a szemét. – Dr. Benson…
– Tessék.
– Mit jelentenek az álmok?
– Szerintem azoknak a benyomásoknak a
megnyilvánulásai, amelyeket a tudatalattinkban
raktározunk. Amitől az ember őszintén fél, álmában,
amikor a tudattalan előtérbe kerül, a felszínre törhet.
Nekem személy szerint az a véleményem, hogy az
emlékeinket és a félelmeinket álmodjuk meg, Meredith.
– És maga szerint mit jelenthet az én visszatérő
rémálmom?
– Még nem tudom biztosan. Csak ha tovább beszélünk,
még mélyebbre ásunk a múltban, akkor állhatunk elő végül
valami magyarázattal.
Meredith mély lélegzetet vett. Hirtelen-váratlan úgy
érezte, mindjárt megfullad. Rettenetes izgalom lett rajta
úrrá. Ki kell jutnia onnét, friss levegőt kell kapnia. Felállt,
majd ugyanolyan váratlanul visszaült. Úgy érezte, mindjárt
sikítani kezd. Ajkát összeszorította, igyekezett visszanyerni
az önuralmát.
Hilary Benson a homlokát ráncolva meredt rá.
Rádöbbent, hogy Meredithen, aki ez idáig maga volt a
megtestesült nyugalom, hirtelen erőt vett a felindultság.
Izgatottan tördelte a kezét, a szeme tágra meredt.
Hilary Benson felugrott, odament hozzá, és nyugtatón a
vállára tette a kezét.
Meredith Hilaryra meredt. A szemébe könnyek gyűltek.
– Nem mondtam magának igazat… senkinek nem mondtam
meg… soha…
Hilary az íróasztalhoz sietett, fölemelte a telefont, és
kiszólt a titkárnőjének. – Több beteget most nem
fogadhatok, Janice. Kérem, hogy a várakozókkal beszéljen
meg egy másik időpontot. Mrs. Stratton kritikus állapotban
van.
Visszatért Meredithhez, aki meggörnyedt székén, és
előre-hátra ingatta magát. A pszichiáter megfogta a karját,
és ülő helyzetbe segítette.
– Jöjjön a kanapéhoz, Meredith. Üljünk le. Most
mindent el fog mondani. Apránként, ahogy kikívánkozik.
Van időnk. – Szelíden szólt, együtt érzőn, és Meredith
hagyta, hogy az orvosnő a kanapéhoz vezesse.
Leültek.
Hosszú csend.
Végre Meredith fojtott hangon beszélni kezdett. – Nem
tudom, ki vagyok. És hová való. Nem tudom, kik voltak a
szüleim. Vagy hogy mi az igazi nevem. Nincs
személyazonosságom. Magam találtam ki magamat. Magam
állítottam fel a játékszabályokat, s igazítottam hozzájuk az
életemet. Engem senki nem tanított. Senki nem szeretett.
Egészen egyedül voltam. Amíg Silverékkel meg nem
ismerkedtem. Tizenhét évig elveszett lélek voltam. Bizonyos
tekintetben mind a mai napig az vagyok. Segítsen… ó,
istenem. Ki vagyok én? Honnan jövök? Ki adott nekem
életet?
Meredith zokogott, könnyei a kezére hullottak.
Teljességgel hatalmába kerítette a kétségbeesés, ismét
előre-hátra hintáztatta magát.
Hilary Benson hagyta, hogy kisírja magát. Nem
mondott, nem csinált semmit, és a könnyek lassanként
elapadtak.
Szótlanul Meredith kezébe nyomott egy doboz
papírzsebkendőt. Aztán a konzolhoz ment, kitöltött egy
pohár vizet, és a betegéhez vitte.
Meredith elvette, belekortyolt, majd egy perc múlva
megjegyezte: – Elnézést a kitörésért.
– Nincs mit elnéznem, és magának sincs mit sajnálnia.
Inkább örüljön. Hogy jót tett, abban egészen biztos vagyok.
Ez az első lépés a gyógyulása felé. Mihelyt úgy érzi, hogy
képes beszélni, én itt vagyok, és várom, hogy folytassa. Ne
siessen… a nap hátralevő része a magáé. Az este is, ha
szükség volna rá, Meredith.
– Köszönöm. Igen… igen… el kell mondanom… –
Meredith ekkor mély lélegzetet vett, és belekezdett:
– Sydneyben nőttem fel egy árvaházban. Nyolcéves
voltam, amikor Gerald és Merle Stratton örökbe fogadtak.
Merle-nek nem tetszett a nevem, ezért elnevezett
Meredithnek. Nem voltak jók hozzám. Hideg, kőszívű
emberek. Úgy bántak velem, mint egy cseléddel. A
házimunkát mind én végeztem, kora reggel és este, iskola
után. Nyolcéves voltam csupán. Nem bántak igazán rosszul
velem, de Gerald keze hamar eljárt. Az asszony is utálatos
volt és fukar… elsősorban az ételt sajnálta. Meggyűlöltem
őket. Vissza akartam menni az árvaházba. Tízéves voltam,
amikor autóbalesetben meghaltak. Gerald nővére,
Mercedes nem kért belőlem. Visszaküldött az árvaházba.
Tizenöt éves koromig ott voltam. Mercedesszel ezután
egyetlenegyszer találkoztam, amikor segített megszereznem
az útlevelet. Örült, hogy Paulsonék magukkal visznek.
Meredith elhallgatott, a kanapén sorakozó párnáknak
támaszkodott, és lehunyta a szemét. Mélyeket lélegzett,
hogy összeszedje az erejét. Kisvártatva kinyitotta a szemét,
és nyíltan Hilaryra nézett. Reszketni kezdett.
A pszichiáter megfogta a kezét, és szelíd, gyöngéd
hangon megkérdezte: – Szexuálisan bántalmazták, amikor
Strattonékkal élt? Bántotta bármelyikük?
– Nem, semmi ilyesmi nem történt. Szexuálisan nem
molesztáltak. Csak ez a rettenetes közöny és ridegség,
mintha a világon se lennék. Csak cselédnek kellettem,
akkor így éreztem. Még ma is így érzem.
Megkönnyebbültem, amikor életüket vesztették. Soha egy
fikarcnyi érzelemnyilvánításra nem méltattak. Én mindig
azt hittem, hogy majd ha örökbe fogad valaki, akkor végre
megkapom a szeretetet, amire vágyom. De nem ez történt.
A tekintete kiürült, a szemébe kiült a megbántottság, s
amikor beszélni kezdett, a hangja fájdalomról árulkodott. –
Azt hiába is próbálnám ecsetelni, milyen rettenetes dolog
árvaházban nevelkedni. Senki nem törődik az emberrel…
senki meg nem simogatja, meg nem öleli, semmi jelét nem
adja a szeretetnek. Soha meg nem tudtam, hogyan
kerültem oda. Ezen rengeteget tépelődtem. Azt hittem, azért
raktak be az intézetbe, mert rossz voltam. Egyetlen vágyam
az volt, hogy kinyomozzam, kik a szüleim. Nem sikerült.
Soha senki nem mondott el nekem semmit, a kérdéseimre
nem is válaszoltak…
– Mi a legelső emléke, Meredith? Hunyja le a szemét,
lazítson, próbáljon meg visszatérni a múltba,
összpontosítson az első éveire. Mit lát? Mire emlékszik?
Meredith egy idő múlva megszólalt. – Egy folyót látok –
kezdte halkan. – Ez minden. – Kinyitotta a szemét. – Talán
ezért szeretek annyira víz közelben élni.
– Hány éves volt, amikor az árvaházba került?
– Nem tudom, dr. Benson. Mindig ott voltam.
– Csecsemőkorától fogva?
– Igen. Nem. Nem, nem hiszem. A tegnap esti
rémálmomban volt egy hajó. Emlékszem, hogy egészen
kiskoromban egy hajón voltam.
– Igazi nagy hajón, vagy csónakon? Nagy különbség.
Meredith ismét lehunyta a szemét, s a gyerekkori
emlékek között kezdett kutatni. Szinte látta magát; fiúkat
és lányokat látott, amint fölfelé mennek egy hajóhídon.
Közöttük volt ő is. Matrózokat látott, tengerészeket, kikötőt.
Zászlórudat. A tetején Nagy-Britannia lobogójával.
Meredith kihúzta magát a széken, kinyitotta a szemét és
feszülten nézett Hilaryra. – Igazi nagy hajó volt, nem
csónak. Méghozzá óceánjáró. Brit hajó, brit zászlóval.
Bizonyára rajta voltam azon a hajón, talán más gyerekekkel
együtt. Talán ez a magyarázat a gyerekekre, akik mindig
jelen vannak az álmomban.
– Lehetséges. Kérem, összpontosítson még jobban.
Elképzelhető, hogy Angliában született, és gyerekkorában
került ki Ausztráliába?
– Elképzelhető. De miért nem emlékszem semmire?
Miért nem emlékszem azokra az évekre?
 – Ezt hívják az emlékek elfojtásának, Meredith. Azt
hiszem, valami rettenetes történhetett magával, amikor
kicsi volt, s az olyan megrázkódtatással járt, hogy az
emlékek elfojtását vonta maga után. Egészen biztosra
veszem, hogy ettől szenved, és meggyőződésem, hogy a
fáradtságrohamai is erre vezethetők vissza. Pszichogén
fáradtság.
– De miért most lépett fel? Miért nem volt ilyen rohamom
régebben? Évekkel ezelőtt?
– Mert az emlék mélyen el volt temetve. Maga akarta
eltemetni. Hogy képes legyen megállni a lábán. És most
valami a felszínre hozta. Az elfojtott emlék fel akar törni.
– Maga szerint mi hozhatta a felszínre?
– Nem tudhatom biztosan, de arra gyanakszom, hogy a
Fountains-apátságban tett látogatása lehetett.
– Arra gondol, hogy járhattam ott korábban?
– Meglehet. Nagy a valószínűsége. Mindenesetre sokat
megmagyarázna.
– Van valami más módja is, hogy felszínre hozza az
elfojtott emlékeimet, dr. Benson?
– Erre csak maga képes az ember, azáltal, hogy
megpróbál visszamenni az időben, megpróbálja felidézni a
legkorábbi gyerekkori emlékeit. Maga jövő héten Angliába
megy. Elképzelhető, hogy amíg ott van, ismét megmozgatja
valami az emlékeit. Addig beszélgessünk még egy kicsit az
árvaházban töltött esztendőkről.
Meredith hevesen összerezzent, és rémült tekintetet
vetett Hilaryra. – Soha egyetlen gyereknek nem volna
szabad ilyen helyre kerülnie – közölte növekvő haraggal. –
De ha akarja, beszélek róla bővebben.
 – Akarom. Tudatában vagyok, hogy ez magának milyen
fájdalmas, Meredith, de elképzelhető, hogy ezáltal újabb
támpontokra tehetek szert.
Még aznap, késő este Meredith felhívta telefonon Lucöt.
Nem bírta elviselni, hogy továbbra is titokban tartsa előtte
a múltját. Ugyanakkor szükségét érezte, hogy megvallja
neki, megossza vele a titkát, és vigaszra találjon.

20

Catherine Stratton hátradőlt, és fejét félrebillentve, szemét

összeszűkítve a rajztáblájára erősített illusztrációt
tanulmányozta.
Az előtte levő vízfestmény egy bölcsőjében
összekucorodva alvó kisfiút ábrázolt, aki kezét a feje alá
dugta. Catherine elmosolyodott, tetszett neki a kicsi
ártatlansága, bája. Tökéletesen illett a gyermekkötet utolsó
verséhez, melynek illusztrációin az elmúlt néhány hét során
dolgozott. Most végre elkészült, viheti a kiadóba.
A jól végzett munka öröme, gondolta, miközben fölemelt
egy hegyes ceruzát, és cikornyásan a műve alá kanyarította:
Cat.
Mindig a becenevét írta alá, és mostanra ez az aláírás
kezdett ismertté válni.
Lecsusszant a hosszú lábú székről, magasra tartotta a
kezét, csinált néhány nyújtó gyakorlatot, majd átvágott a
műtermen, ki a nappaliba és onnét a konyhába.
Kellemes méretű helyiség volt, élénkkékben és fehérben
tartva, és felszerelve a legújabb háztartási eszközökkel. A
lelkes szakácsnő tökéletes konyhája, márpedig Cat csupa
lelkesedés volt. Gyerekkora óta szeretett főzőcskézni, anyja
tanította, bátorította, valamint Blanche O’Brien, még a
Silver Lake-ben – nálánál aranyosabb nagynénit Catherine
keresve sem találhatott volna.
Catherine kezet mosott az északra néző ablak alatt alá
helyezett mosogatónál. Az ablakból páratlan kilátás nyílt a
Chrysler és az Empire State Building felhőharcolóira. Aznap
délután az égbe nyúló felhőkarcolók csillogva feszültek neki
a kék áprilisi égboltnak, s Catherine úgy érezte, még soha
nem voltak ilyen gyönyörűek, mint épp ezen a kellemes,
tavaszi napon. Kivéve talán éjszakánként, teljes
kivilágításban, amikor ragyogó tornyuk egyenesen
keresztülfúrta a sötét eget. Catherine számára ez a két
torony volt Manhattan jelképe.
A vízforraló után nyúlt, megtöltötte és feltette forrni.
Aztán a csészékkel és csészealjakkal kezdett
foglalatoskodni, kivett ezt-azt a hűtőszekrényből, és
hozzálátott, hogy apró szendvicseket gyártson a tea mellé.
Catherine az anyjával tervezte meg sohóbeli
műteremlakását. Az egyik végében volt maga a műterem,
hatalmas ablakokkal, s a ferde tetőbe vágott tetőtéri
ablakkal, az ebédlő egybeépült a konyhával, utána
következett a könyvtárként berendezett nappali. A
nappalitól jobbra két hálószoba nyílt, mindkettő külön
fürdőszobával.
Tágas lakás volt, ügyes beosztással és maximális
helykihasználással, nagyszerű fényekkel, őseredeti, szellős
hatást keltve. Ez nemcsak a nagy méretének és a sok
ablaknak volt köszönhető, hanem a lakásban alkalmazott
halvány színeknek is.
 A lakást Catherine négy éve, a huszonegyedik születés-'
napjára kapta. – De ugye tudod, hogy ezt nem tőlem kapod
– mondta neki akkor az anyja. – Tulajdonképpen Jacktől és
Ameliától, még akkor is, ha ők már nincsenek. Abból a
pénzből vettem neked, amit tőlük örököltem.
Meredith ekkor számolt be neki részletesen Amelia
végrendeletéről, a hatalmas örökségről, ami mostantól
fogva az övé, beleértve a Silver Lake fogadót, a házat,
amelyben felnőtt, és az egész hatalmas Silver-birtokot –
mind a hetvenöt hektárt. Mindez Amelia halála óta az anyja
gondjaira volt bízva; Meredith ügyesen megnövelte az
értékét azáltal, hogy jól forgatta az Amelia által ráhagyott
pénzt. Azon a napon, négy évvel ezelőtt Catherine egy
csapásra megértette, hogy rendkívül szerencsés, gazdag,
fiatal nő.
Catherine mindig is tudta, hogy Jack Silver volt az apja.
Anyja megmondta neki az igazat, amikor elég nagy volt már,
hogy megértse. Alig emlékezett rá, még Amelia is csak
halványan élt az emlékezetében. Mindig anyja volt a
kulcsfigura az életében, ő pedig imádta Meredithet.
Catherine soha nem ítélte meg Meredithet és Jacket.
Ahhoz túlontúl intelligens volt és elég érett, hogy felfogja,
soha senki nem tudhatja, mi megy végbe két ember között.
Ez esetben három, hiszen nyilvánvalóan minden Amelia
tudomásával, de legalábbis hallgatólagos beleegyezésével
történt, aki szemet hunyt a kapcsolatuk fölött.
Egyszer, amikor Blanche O’Brient próbálta faggatni,
Blanche azt mondta, hogy kár az idejét vesztegetni egy ilyen
régi történetre. – Senkinek nem ártott, mindenkit boldoggá
tett, mindhárman szerették egymást, és te tetted fel a
koronát az életükre. Imádtak, és Amelia úgy viselkedett,
mintha második anyád volna.
 Catherine néha eltűnődött az anyja múltján; sok
mindent felfogott belőle, bár Meredith eléggé titkolózó volt
az ausztráliai gyerekkorával kapcsolatban. Valahogy úgy
érezte, anyja valójában akkor kezdett élni, amikor
Connecticutba került.
A különös megjegyzésekből, amelyeket anyja az évek
során tett, Catherine megértette, hogy rettenetes
gyerekkora lehetett – sivár, szeretetet, a legparányibb
érzelmet is nélkülöző.
Meredith rettenetes elszántsággal szerette őt és Jont,
semmi más nem létezett a számára, csak a teljes
elhivatottság, amelytől más számára nem is maradt hely a
szívében.
Emögött bizonyára az állt, hogy gyerekként oly sok
mindentől megfosztották. Abban Catherine egészen biztos
volt, hogy az anyja meg akarta adni nekik mindazt, meg
annál még sokkal, de sokkal többet, amit ő maga nem
kapott meg.
Meredith első perctől fogva csodálatos anya volt,
meglehet, hogy erre ment rá a kapcsolata David Laytonnal,
Jon apjával. Catherine és a kisöccse mindig fontosabbak
voltak Meredith számára, s lehet, hogy a férfi ráunt vagy
megbántódott tőle, hogy csak második hely jut neki az
asszony életében és érzelmeiben.
Az a házasság négy év alatt hamvába holt, és David, a
vidéki ügyvéd hamarosan a nyugati partvidékre költözött.
Legnagyobb elképedésükre nem sokra rá menő színházi
ügyvéddé nőtte ki magát, s a leghíresebb sztárok adogatták
nála egymásnak a kilincset. Nem látták többet, hallani is
csak hébe-korba hallottak róla, az első év után pedig többé
semmit. Nem mintha az öccsének vagy neki olyan nagyon
hiányzott volna. Jon mindenkinél jobban imádta az anyját,
és különben is, David Layton se apának, se mostohaapának
nem volt nagy szám.
Meredith volt Catherine legjobb barátja. Nemcsak
rengeteg szeretetet és támogatást kapott tőle, de bátorítást
is az álmai kergetésében és céljai megvalósításában. Az
igazat megvallva övé volt a kulcsszerep. Ugyanúgy Jon
esetében is, mindig ott volt, amikor szükség volt rá,
tanácsot adott, amikor a fiú szükségét érezte, bátorította,
támogatta. Meredith egy személyben volt anyja és apja
mindkettőjüknek.
Catherine és az öccse el voltak ragadtatva, amikor
anyjuk megismerkedett Luc de Montboucher-val. Azonnal
megkedvelték a férfit, és szívvel-lélekkel támogatták ezt a
kapcsolatot.
Úgy érezték, Luc méltó társa Meredithnek, és Jon
szentül hitte, hogy össze fognak házasodni. Catherine csak
remélte, hogy az öccse nem téved. Semminek nem örült
volna annyira, mint hogy anyját egy tartós kapcsolatban
tudja, kivált most, hogy ő maga is férjhez menni készült. A
gondolatot se bírta elviselni, hogy anyja magára marad. Épp
ideje, hogy neki is jusson némi boldogság ebben az életben.
Luc többször járt azóta New Yorkban, Catherine anyja
pedig ide-oda ingázott Párizs és New York között, ami a jövőt
tekintve kétségkívül jó jelnek ígérkezett. Ugyanakkor árulni
kezdte a vermonti fogadót, és azt is bevallotta, hogy nem a
nagy haszon reményében teszi. – Csak nem akarok ráfizetni
az üzletre – mondta Meredith. – Szerencsére van több
érdeklődő.
Amikor Catherine beszámolt Jonnak a beszélgetésről, a
fiú vigyorogva megjegyezte: – Látod, nem megmondtam! A
mami feleségül megy Luchöz, és átköltözik
Franciaországba, vagy legalábbis ideje javát ott készül
tölteni. Csak várd ki a végét, majd meglátod, Cat.
Meredith aznap este indult Európába, az első
állomáshelye London. Üzleti ügye volt Patsyvel, de utána
Franciaországba készült.
Catherine letakarta a tányér szendvicset egy
megnedvesített vászonszalvétával, úgy, ahogyan Blanche-
tól tanulta gyerekkorában, majd a tányért a konyhapult
sarkába tolta; aztán megmosta és lecsumázta az epret.
Gondolatai még ekkor is anyja körül keringtek. Meredith
az elmúlt hetekben pszichiáterhez járt, megpróbálta
kideríteni, mire vezethetők vissza különös
fáradtságrohamai. A hét végén beszéltek telefonon, és
Meredith elmondta, dr. Benson segítségével igyekszik fényt
deríteni elfojtott gyerekkori emlékeire. Végre hinni kezdte,
hogy mégiscsak eljutnak valahová.
Catherine is remélte. Más vágya se volt, mint hogy anyja
végre megbékélhessen a múltjával, és végre-valahára neki
is kijusson egy kis boldogság. Végtére is negyvenöt éves lesz
jövő hónapban.

– De gyönyörű minden, kicsim – mondta Meredith, amikor

egy órával később belépett a lánya műteremlakásába, és
körülnézett. – Van néhány újabb szerzeményed, amióta
utoljára itt jártam. Az a kép ott, a lámpa, a szobor a
sarokban. – Meredith elismerőn bólintott. – Nagyszerűen
fest minden, ezek az újítások mind beváltak.
– Kösz, mami. Amilyen az anyja, olyan a lánya,
gondolom. Tőled örököltem, ugye tudod, hogy mindig
találok díszítenivalót a szobámon, hol ezt, hol azt
felaggatom. Született „fészekrakó” vagyok, amiként te is.
 – Én az volnék? – kérdezte Meredith meglepetten, sietős
pillantást küldve a lánya felé. – Nem is tudtam.
Catherine-ből kitört a nevetés: – Jaj, mami, hogy
mondhatsz ilyet! Csak belépsz a legrémesebb szobába a
világnak bármelyik csücskében, és néhány óra leforgása
alatt szőröstül-bőröstül átalakítod néhány szál virággal, egy
tál gyümölccsel, párnákkal, fényképekkel, folyóiratokkal és
könyvekkel. Egyéb apróságokkal. Fantasztikus tehetséged
van hozzá. A mennyországteremtés nagymestere, hogy
szólást csináljak belőled, mami.
Meredith illedelmesen nevetett.
– Mindig is tudtam, hogy a cégednek a megfelelő
elnevezést választottad.
– Úgy látszik. – Azzal Meredith leült a kanapéra, és
folytatta: – Örülök, hogy veled tölthetek néhány órát,
mielőtt felszállok az éjszakai londoni járatra; manapság alig
találkozunk. És talán ejthetünk néhány szót az esküvőről,
elhatározhatunk néhány dolgot.
– Már hogyne határozhatnánk, mami. Keithszel
mérlegeltünk néhány lehetséges időpontot az elmúlt
hétvégén, és azt hiszem, leginkább őszi esküvőt szeretnénk,
amiként te is javasoltad.
Meredith arca felragyogott. – Nagyszerű. Cat, a
legtökéletesebb időpont. Feltételezem, hogy kora októberre
gondoltál, amikor a lombok színe változni kezd.
Catherine bólintott. – Október második szombatja, ami
tizennegyedikére esik. Eredetileg a hónap első szombatjára
gondoltunk, hetedikére. De nem voltunk benne biztosak,
hogy addigra már megkezdődik a fák színeváltozása. Mi a
véleményed?
– A második szombat a biztosabb, Catherine. A levelek
addigra teljes színskálájukban fognak pompázni, és olyan
hamar még nem hullanak le, emlékszel. Gondolom, a Silver
Lake-ben akarod rendezni az ünnepséget.
– Igen. Futólag, de csak futólag Keithszel mérlegeltük a
cornwalli kis templomot, de végül arra a következtetésre
jutottunk, hogy túl kicsi volna. – Catherine cinkosan az
anyjára mosolygott. – Tudod, ez a rengeteg Pearson.
Meredith elmosolyodott. – Úgy hangzik, nagy esküvőt
csapok a tiszteletedre.
– Ugye nem bánod, mami?
– Jaj, drágám, hogy is bánnám! Odáig vagyok az
örömtől. Mindig is ilyet szántam neked, hatalmas, fehér
esküvőt mindennel, ami belefér. Nos, hogy a részletekre
visszatérjek, szerintem jobb, ha mielőbb fölhívod a
cornwalli templom plébánosát, hogy megérdeklődd, le
tudja-e vezetni a ceremóniát aznap, ráér-e egyáltalán.
– Helyes, holnap megteszem – állt fel Catherine. – Mami,
hadd mutassam meg az esküvői ruhaterveimet. Mindjárt
hozom, a műteremben vannak.
A rákövetkező percben már ott volt megint, s letelepedett
Meredith mellé a kanapéra. Együtt nézték végig a Catherine
készítette rajzokat; mindegyik gyönyörűen kidolgozva, más-
más szögből ábrázolta a ruhát.
– Hogy tetszik, anyu? – kérdezte Catherine, miközben az
anyját méricskélte aggódva. – Nem szólsz semmit. Nem
tetszik?
– Egyszerűen gyönyörű, Cat. Nagyon… középkori, nem
gondolod?
– Van benne valami. De talán inkább Tudor, Erzsébet
kori. Sok időt töltöttem a tervezésével, anya, kivált a
részletekkel.
– Látom, alaposan kidolgoztad. – Meredith a kezében
lévő vázlatra pillantott, amely a ruhát elölnézetből
ábrázolta, és bólintott. – Igen, értem, mire célzol azzal, hogy
Erzsébet kori… a szögletes nyakkivágás egészen közel a
vállhoz, a hosszú, puffos ujj, a szűk derék és a bő szoknya.
Nagyon stílusos, Cat, már nem is hiányzik más, mint a
fehér nyakfodor.
– Ne hidd, hogy nekem nem jutott eszembe – nevetett
Cat. – Mert igenis eszembe jutott, de aztán úgy döntöttem,
hogy az már mégiscsak túlzás. A fátylat Tudor-stílusú fejék
fogja tartani, s az ráborul az uszályra. A fejéket még meg
kell terveznem. Mi a véleményed? Megjárja?
– Meg hát, nagyszerűen fogsz festeni benne.
Döbbenetesen szép leszel. És eldöntötted már, hogy kinél
varratod?
– Gondoltam, elmegyek Edettához, az elmúlt évek során
nem egy gyönyörű estélyi ruhát csinált nekünk.
– Valóban, és biztosra veszem, hogy meg fogja találni
hozzá a megfelelő fehér selymet. Nos, hogy egyéb
részletekről is szó essék, arra gondoltál már, melyik
napszakban akarod az esküvői szertartást?
– Keith meg én arra gondoltunk, hogy jó lenne délben.
Előbb a koccintás, aztán a szertartás, utána pedig az ebéd.
És tánc. – Cat felvonta sötét szemöldökét. – Egyetértesz?
– Igen. Szerintem nagyszerű ötlet, Cat. Ha egyszer nagy
esküvőt rendezünk, akkor adjuk is meg a módját.
Összeszámoltad már, hány embert akarsz meghívni?
– Összesen százharminc emberre gondoltam, úgy
nagyjából. Keithszel vagy nyolcvan-kilencven főt
számoltunk össze az ő családjukból, s én úgy ötvenre
gondoltam a miénkből.
– Nem hinném, hogy össze tudnánk szedni ennyit is,
kicsim – nevetett Meredith.
 – Ó, dehogyisnem, mami, ennyit mindenképpen.
Gondolj csak a barátnőimre, meg a férjeikre, udvarlóikra.
Aztán ott van Blanche és Pete. Néhány új barátom a
kiadókból, a te cégedtől, és Patsy is átjön Londonból, ebben
egészen biztos vagyok.
– Ő már mondta, hogy eljön mindenképpen. Aztán még
Agnes és Alain D’Auberville Párizsból. Igen, azt hiszem,
igazad van, ötvenen talán csak összejövünk.
– Luc is jön, ugye, mami?
– Remélem.
– Keith és én nagyon szeretjük. És Jon is.
– Ó, azt tudom. Az öcséd efelől nem hagyott kétséget.
– Mami…
– Tessék, kicsim.
– Luc szeret téged.
– Tudom.
– És te szereted?
– Igen, Cat, szeretem.
– Akkor mi lesz?
– Te összebeszéltél az öcséddel?
– Hogy érted?
– Ő is ugyanezt kérdezte tőlem néhány hete, az eljegyzési
banketted után. És hogy a kérdésedre válaszoljak, nem
tudom, mi lesz. Szeretni valakit egy dolog, összeházasodni
viszont már egészen más. És az én esetemben rendkívül sok
a mérlegelnivaló.
– Tudom, de majd megoldjátok. Mindketten nagyon
okosak vagytok. – Catherine fölpattant. – Örülök, hogy most
jöttél el hozzám. Készítettem uzsonnát… amilyet te szoktál,
amikor kicsik voltunk. Babazsúr, így hívtad. Van
mindenféle apró szendvics, süti. Csak folteszem a vizet. Egy
perc, és itt vagyok… – Cat az anyjára kacsintott, majd
nevetve hozzátette: – Mielőtt annyit mondhatnál, hogy Jack
Robinson… – Azzal kisietett a konyhába.
Meredith mosolyogva hátradőlt a kanapén, Lucre
gondolt. Hamarosan találkoznak, mihelyt végzett az üzleti
ügyeivel Angliában. Néhány dolognak a végére kell járnia a
Havens londoni irodájában, aztán Patsyvel fölmennek
Riponba. A Skell Garth ház átalakítása már majdnem kész.
És még rengeteg az elintéznivaló, mielőtt májusban újra
nyitják a fogadót. Aztán átrepül Párizsba, s ott egy ideig
megül, mivel a Montfort-L’Amaury udvarházzal még igen
sok a tennivaló. Hála Lucnek és Agnesnek, a munkálatok
jól haladnak. Mihelyt Franciaországban lesz, a hétvégeket
Talcyban töltheti Luckel, s ezt mindketten alig várták.
Meredith eltűnődött, vajon mitévő legyen, ha a férfi azzal
áll elő, hogy házasodjanak össze. Jon és Cat olyan
egyszerűnek lát mindent, de valójában Meredith élete
meglehetősen bonyolult. O Amerikában él, a férfi
Franciaországban, mindketten üzleti tevékenységet
folytatnak, elkötelezettségeik, felelősségük van. Meredith
nemigen tud kiszállni a Havens Rt.-ből, és Luc részéről
ugyanolyan elgondolhatatlan, hogy felhagyjon a párizsi
építészi munkájával. És ő ezt nem is várhatja el tőle. Akkor
meg hogy lehetne ezt megoldani…
– Mami, igyuk itt a teát! – kiáltott Cat az étkezőbe vezető
átjáróból. – Annyival egyszerűbb.
– Máris jövök – mondta Meredith, azzal felállt, és indult
a lánya után. – Milyen szépen elrendeztél mindent –
mondta, amikor szemügyre vette Cat alkotását.
– Kösz. Ülj ide, mami – mutatott Cat egy szék felé, azzal
leült vele szemközt, fölemelte a teáskannát és töltött. – Nos,
itt ez a jó kis tea, mami, olyan, amilyennek szereted, és
vegyél hozzá szendvicset. Van uborkás, paradicsomos,
tojássalátás és sonkás. Kicsik, de finomak.
– Emlékszem a babazsúrokra – mondta Meredith, és
megfogott egy apró uborkás szendvicset. – Jókat
mulattunk, ugye?
Catherine bólintott, és falatozni kezdett. A következő
percben megjegyezte: – Próbáltam fánkot szerezni, de nem
sikerült. A közeli pékségben néha árulnak. Azzal akartalak
meglepni, tejföllel, eperdzsemmel.
– Igazán figyelmes vagy, de ez is nagyon finom. Legalább
nem olyan hizlaló – nevetett Meredith szárazon.
Catherine szemügyre vette az anyját. – Neked aztán
nincs mitől tartanod, mami, nagyszerűen nézel ki.
– Köszönöm.
Catherine felállt. – Egy perc, és itt vagyok, csak behozok
valamit a konyhából.
Catherine a kezében üvegtállal és csuporral tért vissza.
Megállt, az anyjára mosolygott, a szeme csupa szeretet.
– Meglepetésem is van számodra, mami. Eper. A
kedvenced.
Meredith Catre bámult.
Ereiben megfagyott a vér.
Aztán a fejében megszólalt egy hang, halkan, mintha
nagyon messziről jönne. – Mari… Mari.
A következő pillanatban ismét megszólalt ugyanaz a
hang, s ismét visszhangot vert Meredith fejében. – Mari…
Gyere. Gyere be.
Felvillant egy kép.
Fiatal, ragyogó, kék szemű, vörösarany hajú nőt látott
maga előtt, aki szeretettől sugárzó arccal egy gyermek fölé
hajolt. – Mari… eper. A kedvenced. – A gyermek sugárzó
arccal nézett fel az anyjára. Boldog jelenet volt; az anya arca
szeretetet sugárzott. Aztán a gyerek sírását hallotta. – Mami,
mami, mi történt?
A jelenet elhomályosult.
Meredithet jeges rémület töltötte el. Catherine-re
bámult. Egy szót se bírt kinyögni.
Catherine, aki feszülten figyelte az anyját, ekkor
aggódva megkérdezte: – Mi a baj? Rosszul vagy? Egészen
elsápadtál, mami.
– Jól vagyok – nyögte ki végül Meredith. A fejét rázta. –
Csak volt valami, amit dr. Benson felvillanásnak nevezne.
Első ízben történt.
– Pontosan mi az?
– Egy emlék, egy elfojtott emlék, amely váratlanul a
felszínre tör. Valami ilyesmi villant fel a gyerekkoromból.
Egy fiatal nőt láttam – úgy veled lehetett egykorú, élénk kék
szeme volt, mint neked – és vele egy kisgyereket. Úgy ötéves
lehetett. Először boldog jelenet volt, aztán a gyerek sírt. És
az egész elhalványult.
Meredith mélyeket lélegzett. – Azt hiszem, anyám emléke
merült fel kisgyerekkoromból. Az igazi anyámé, Cat.
– Szerinted mitől éledt fel benned ez az emlék ilyen
váratlanul? – kérdezte Catherine kíváncsian, s miközben
leült, a tekintetét le nem vette Meredith arcáról.
– Azt hiszem, te váltottad ki. Amilyen hangsúllyal
kimondtad, hogy eper, meg hogy meglepetés. Meg a szemed,
Cat, hogy olyan kék volt, és annyira sugárzott belőle a
szeretet.
Meredith elhallgatott, a fejét ingatta. – Jacknek volt ilyen
kék szeme, és én mindig úgy éreztem, hogy a szemedet
apádtól örökölted. Pedig hát anyámnak is lehetett ilyen kék
szeme.
 Catherine megfogta Meredith asztalon nyugvó kezét. –
Jaj, mami, hát ez csodálatos. – Érezte, hogy a hangja
elszorul, és elérzékenyülve folytatta: – Talán mostantól
újabb és újabb dolgokra fogsz visszaemlékezni, míg végül
minden az eszedbe jut a múltadból.
– Remélem, kicsim – felelte Meredith, és az ajkába
harapott. – Talán fel kellene hívnom Hilary Bensont, és
beszámolnom neki. Biztos, hogy tudni akarná. – Az órájára
pillantott, és folytatta: – Még csak hat óra. Biztos, hogy még
a rendelőjében van.
– Igen, hívd csak fel! – kiáltott Catherine, és felállt. – A
konyhai telefon van a legközelebb.
Meredith bólintott, megindult a lánya után, és sietve
feltárcsázta a pszichiátert. – Halló, Janice, beszélhetnék dr.
Bensonnal? – kérdezte, amikor a titkárnő bejelentkezett.
– Ki beszél?
– Mrs. Stratton vagyok.
– Üdvözlöm, Mrs. Stratton. Máris kapcsolom.
– Jó estét, Meredith – köszöntötte Hilary a rákövetkező
másodpercben. – Hogy van?
– Köszönöm jól. Tudja, hogy ma este utazom Londonba.
Ma délután beugrottam a lányomhoz, hogy együtt teázzunk,
és ő mondott valamit, ami kiváltott belőlem egy emléket. Azt
hiszem, az imént első ízben villant fel bennem egy
emlékkép.
– Nagyszerű hír, Meredith. Egészen kiváló. És mi ez az
emlékkép?
Meredith részletesen beszámolt mindenről.
Amikor a végére ért, a pszichiáter közölte: – Ez az első
jelentős emléke, igazi áttörés a munkánk során, de érzem,
hogy ez még csak a kezdet. A most következő napok során
még újabbak is eszébe juthatnak. Az ilyesmi gyakorta
előfordul. Próbáljon meg az imént említett részletekre
összpontosítani, s ezek alapján eljuthat a nagyobb
jelentőségű emlékekhez.
– Remélem, így lesz. Őszintén szeretném fellebbenteni a
fátylat a titokzatos korai évekről.
– Meglátja, ennek is eljön az ideje, Meredith. Ha úgy érzi,
szüksége van rám, hívjon feltétlenül, ne tétovázzon. És
remélem, néhány héten belül találkozunk.
– Hogyne. És köszönöm, dr. Benson. Viszontlátásra. –
Meredith letette a hallgatót, szembefordult Catherine-nel,
aki várakozásteljes kifejezéssel az ajtóban állt.
– Mit mondott? – kérdezte Catherine.
– Hogy ez egy nagyon jelentős emlékkép, és hogy minden
bizonnyal mostantól többre is számíthatok.
– Nahát, mami! – Catherine odalépett hozzá, és erősen
megölelte az anyját. – Annyira szeretlek, mama, és úgy
szeretném, ha végre megnyugodhatnál. És végre te is boldog
lennél.

21

Patsy Canton az elmúlt órában figyelmesen hallgatta

Meredithet.
És most halk, elgondolkodó hangon megjegyezte: –
Tehát lényegében azt akarod mondani: feltételezed, hogy
Angliában születtél, és gyerekként kerültél ki Ausztráliába.
Meredith bólintott. – Pontosan. Gondolom, úgy hatéves
lehettem.
 – És egyedül mentél? Az lehetetlen. Biztosan a
szüleiddel.
– Egészen biztos, hogy egyedül mentem, Patsy.
Meggyőződésem, hogy addigra anyám már nem élt.
– És apád?
– Rá nem emlékszem.
– De miért mentél volna egyedül? Ez azért mégiscsak
különös. És ki küldött oda?
– Nem tudom. – Meredith alig észlelhetően megvonta a
vállát. – Egyszerűen halvány fogalmam sincs.
– A visszatérő álmodban gyerekek szerepelnek…
lehetséges, hogy más gyerekekkel küldtek oda? Tudod,
ahogy a menekülteket küldték csoportosan biztonságos
helyre a második világháború alatt.
– Lehetséges. De miért? 1957-ben, amikor hatéves
voltam, nem volt háború, akkor meg miért küldtek el? Miért
kellett volna elmenekülnöm Angliából?
Patsy a fejét rázta. – Fogalmam sincs, kedvesem, és
őszintén szeretnék neked segíteni, de elgondolni sem
tudom, hogyan. Éppoly értetlenül állok az egésszel
szemben, mint te.
Meredith sóhajtott, és lenyelt egy korty vizet. Hátradőlt
a székén, körülnézett a Claridge’s éttermében, és halkan
folytatta: – Tegnap este képtelen voltam aludni a repülőn.
Gondolom, el-elszundítottam, de leginkább egymást
kergették a gondolataim, igyekeztem visszaemlékezni a
múltra.
– És sikerült?
– Néhány dolog eszembe jutott. Az első a nevemmel
kapcsolatos. A sydneyi árvaházban Mary Andersonnak
hívtak. Merle Stratton változtatta át a nevemet Meredithre.
És amikor örökbe fogadtak, akkor természetesen fölvettem
a nevüket. De én soha nem voltam Mary – úgy értem, az
nem az én nevem volt, habár az árvaházban Marynek
hívtak. Az igazi nevem Mari, és a vezetéknevem Sanderson.
– Értem. És hogyan változott meg? – Patsy váratlanul
megrázta a fejét, és méltatlankodva felkiáltott: – Te jó ég! A
bürokrácia! Csak attól mentsen meg az Isten. A nevedet
biztosan elírta valami marha az árvaházban.
– Azt hiszem, pontosan ez történt. Egy nő volt az, egy
szigorú nő, aki közölte, hogy azt, hogy Mari, nem i-vel írják,
hanem y-nal. Én meg hiába hajtogattam, hogy de az én
nevem Marigold, nem akarta elhinni. Kigúnyolt, mondván,
hogy az nem gyereknév, hanem virágnév.
– Hát, akad néhány rettenetes alak ezeknek az
intézményeknek az élén. Rémes, hogy mik meg nem
történhetnek ezen a világon. Gyalázatos. – Patsy
felsóhajtott, és együtt érzőn Meredithre pillantott. – Tehát
eredetileg Marigold volt a neved, és feltételezem, hogy az
Andersont és a Sandersont könnyen összekeverték.
– Igen – felelte Meredith. – És az elkevert nevem talán
megmagyarázza a névjegyet az álombéli gyerekek
kabáthajtókáján.
– De még mennyire – kiáltotta Patsy. – Micsoda
nagyszerű következtetés!
Kis ideig hallgattak. Egy idő múlva Meredith Patsyhez
fordult, és megjegyezte: – Anyámat Kate-nek hívták – ez is
eszembe jutott. És tudom, hogy meghalt, úgyhogy semmi
esély, hogy megtaláljam. De most, hogy ennyi év után végre
sikerült visszaemlékeznem rá, mégiscsak tennem kell
valamit. Magamért. Hogy lezárjam ezt az egészet. Úgy
határoztam, hogy megkeresem a sírját. Megnézem, virágot
viszek rá, vele leszek, amíg ott vagyok. Azt hiszem, ez sokat
segítene. És talán jobb lenne tőle a közérzetem, és esetleg…
remélhetőleg… ezek a fáradtságrohamok is megszűnnek.
– Én egészen biztosra veszem, hogy sokat javulna tőle a
közérzeted, Meredith. És megértem, hogy szükségét érzed…
hogy megkeresd a sírját, és ily módon vigaszt találj.
– Így legalább abban biztos lennék, hogy valóban
létezett, és nem az én képzeletem szüleménye. Csak az a
baj, hogy fogalmam sincs, hol lehet eltemetve. A neve
eszembe jutott, de hogy hol élhettünk, arról fogalmam
sincs.
– Yorkshire-ben – közölte Patsy egy pillanatnyi szünet
után. – Egészen biztos. És ez magyarázatot is adna a
Fountains-apátságbeli élményedre. Annak én mindig nagy
jelentőséget tulajdonítottam. Máig emlékszem, ahogy akkor
elmesélted, milyen nagy hatást váltott ki belőled az apátság.
Biztosan jártál ott gyerekfővel.
– Nagyon valószínű. De az az érzésem, hogy nem azon a
környéken nőttem fel. Eszembe jutott még valami… hogy
bevittek a városba. Busszal. Nagyon nagy, nyüzsgő város
volt, hemzsegtek benne az emberek. Középen volt egy nagy
tér, fekete szobrokkal. Anyám ebbe a városba járt velem a
piacra. Hatalmas, üvegkupolás piac volt.
– És standokon árusítottak. Ugye?
– Igen.
Patsy bólintott. – Zöldséges- és gyümölcsösstandok, hal-
, hús-, édesség-, kenyér-, ruha-, bútor-, kristály- és
porcelánstandok. Az emberek odaszóltak a járókelőknek,
hogy jöjjenek közelébb, vessenek egy pillantást a
portékájukra. És mindegyik nagy hangon, ékesen mondta
a magáét. Erre emlékszel?
– Igen, emlékszem, Patsy! Csak álltunk és hallgattuk
őket. És minden áruféleségnek megvolt a maga helye.
 Patsy bólintott. – A leedsi piac. Nagyon híres hely, és
Leeds város főterén fekete szobornimfák állnak, fáklyával a
kezükben. Aztán ott van Edward, a Fekete Herceg
lovasszobra. Ló és lovas egyaránt életnagyságú. Nem
emlékszel?
– De igen. Nos, tegyük fel, hogy Leedsből származom…
hogyan deríthetném ki, hogy anyám hol van eltemetve? Ki
tudhat bármit is harmincnyolc év elteltével Kate
Sandersonról?
– A Somerset Ház. Ma már persze nem így hívják,
megváltoztatták a nevét. Most Szent Katalin Háznak hívják,
de nekünk ott kell kezdenünk. Ott van az anyakönyvi
hivatal, ott tartják nyilván a születéseket, elhalálozásokat,
méghozzá egész Nagy-Britanniáét. Ott mindennek nyoma
van, az információk kincsesbányája.
– És az hol van?
– Itt, Londonban, a Kingswayn. Taxival pillanatok alatt
ott vagyunk.
– Még ma délután oda kell mennem.
– Valóban, én pedig veled megyek, Meredith.

Egy óra múlva Meredith és Patsy a Kingswayn voltak, a

Szent Katalin Házban. Amint beléptek az üvegajtón, máris
az irattárban találták magukat. Körös-körül akták
sorakoztak a polcokon.
– Olyan, mint egy könyvtár – mondta Meredith,
miközben Patsyvel a biztonsági pulthoz mentek.
Miután az őr megvizsgálta a táskájukat, Patsy
megkérdezte: – Hol kerestethetünk meg halotti anyakönyvi
kivonatot?
Az őr balra, az egyik hosszú polcsor végében álló
információs pulthoz irányította őket. Öt munkatárs állt
segítésre készen az információs pult mögött. Patsy és
Meredith odamentek az egyikhez, és elmondták, mi
járatban vannak.
A fiatal nő egy tájékoztatót nyomott Patsy kezébe. –
Ebből megtudhatja, hogyan kell használni a Nyilvános
Katalógushelyiséget. Nagyon egyszerű. A halotti anyakönyvi
kivonatok a fekete dossziékban találhatók, balra. A
születések a pirosakban, jobbra. A halálozási évszám
alapján kell keresni. Rá fog jönni, hogy a négy évszaknak
megfelelően minden év négy kötetben van. És minden
negyedév három kötetből áll. Ezek ábécében vannak
rendszerezve. A-tól F-ig, G-től O-ig és P-től Z-ig.
Patsy megköszönte a segítséget, azzal Meredithtel
visszaindultak. A Nyilvános Katalógushelyiségben
egyenesen a fekete dossziékhoz mentek, és hamar meg is
találták, amit kerestek. Meredith megragadta az első
dosszié gerincére erősített fogót, amelyen ez a jelzés állt:
1957 március,
P-től Z-ig. Levette a polcról, és az előtte lévő állványra
helyezte. Kinyitotta és meglátta, hogy januártól márciusig
tartalmazza az adatokat.
– Hogy időt spóroljunk, mi lenne, ha te mindjárt a
következő negyedévet néznéd át? – javasolta Meredith. – Az
április-május-júniust.
– Jó ötlet – hagyta helyben Patsy, és már nyúlt is a
következő kötet után.
Meredith lassan, ujjával követve haladt végig az 1957
első negyedében elhunyt Sandersonok jegyzékén. Katherine
Sanderson neve nem volt közöttük. – Ebben a kötetben nem
szerepel – szólt oda Patsynek. – Hát a tiédben?
– Várj egy kicsit. Még nem értem a végére.
 Meredith visszatette a dossziét a polcra, és kihúzta a
következőt, amelyik az 1957-es év július-augusztus-szep-
temberi adatait tartalmazta. Az anyja halálának időpontját
abban sem találta, de abban a két kötetben sem bukkantak
rá, amelyiket Patsy nézett át gyors egymásutánban.
– Végignéztük az egész évet – motyogta Patsy maga elé.
– Egészen biztos, hogy anyád 1957-ben halt meg?
– Igen. Legalábbis, azt hiszem.
– De miből gondolod, Meredith? Azt mondtad,
rettenetesen keveset tudsz magadról. Van tényleges
emléked a halálával kapcsolatban?
– Nem igazán. De azt tudom, hogy hatesztendős voltam,
amikor a sydneyi árvaházba kerültem.
– Így emlékszel, ugye? Vagy biztos vagy benne? Honnét
tudod?
– Mert Merle Stratton mondta. Egyszer azt mondta, hogy
hatéves koromtól fogva voltam az árvaházban, de két év
alatt nem sokat tanultam.
– Helyes. Akkor hát hatesztendős korodban kerültél
oda, 1957-ben. Amiből nem következik, hogy anyád abban
az évben halt meg. Lehet, hogy 1956-ban, amikor ötéves
voltál.
– Nem hinném… tudom, hogy hatéves voltam. De
megnézhetjük az 1956-os esztendőt is.
– Jó ötlet – hagyta helyben Patsy.
Egy óra múlva Meredith és Patsy az 1956-os évvel is
végzett, minden eredmény nélkül. Meredith a barátnőjére
pillantott, és halkan megjegyezte: – Vaktában lövöldözünk.
A halála egyszerűen nincs nyilvántartva.
– Akarsz megnézni még néhány évet?
– Nem, semmi értelme – felelte Meredith. – Lehet, hogy
tévedtem az időponttal kapcsolatban, de nem tölthetjük itt
az egész napot, nem rághatjuk át magunkat a véget nem
érő dossziéhalmokon. Gyere, menjünk.
– Ne, várj egy percet – mondta Patsy. – Mi van akkor, ha
külföldön halt meg?
– Anyám soha nem járt külföldön.
– A kedvemért, gyerünk, és kérdezzünk meg egy itt
dolgozót. Egy perc az egész. Csak ennyit várj, Meredith.
– Jól van.
Amikor visszatértek az információs pulthoz, Patsy
becserkészte azt a fiatal nőt, akivel korábban is beszéltek. –
Egy elhalálozási időpontot keresünk, de eddig nem sikerült
megtalálnunk. Elképzelhető, hogy ha valaki külföldön hal
meg, akkor az itt nincs nyilvántartva?
A fiatal nő a fejét rázta. – Nem, mindenképpen nyilván
van tartva. Bárhol haljon is meg egy brit alattvaló, annak itt
nyoma van. Az információkat a világ összes brit követségétől
és konzulátusától megkapjuk.
– Értem.
– A dolog igen egyszerű – folytatta a nő, és Patsyről
Meredithre pillantott. – Ha valakinek a neve itt nincs
nyilvántartva, az azt jelenti, hogy él. Az illető nem halt meg.
Meredith szájtátva meredt a hivatal munkatársára.
– Nagyon köszönjük a segítséget – mondta Patsy,
biccentett, majd elfordult. Megragadta Meredith karját, és
levezette a gondolák mentén vezető lépcsősoron.
Aztán már az üvegajtón kívül álltak, és döbbenten
meredtek egymásra.
Meredith dermedten, remegve állt.
Patsy, akit nem ejtettek a feje lágyára, nyomban felfogta,
milyen vegyes érzelmeket rejthet megában ez a nem várt
információ. – Tudom, mire gondolsz – jegyezte meg.
 – Afelől nem volt kétségem – felelte Meredith olyan
halkan, hogy az már alig volt hallható. – Ha anyám nem halt
meg, márpedig az akták ezt tanúsítják, akkor élnie kell.
Valahol. Talán Angliában. – Meredith elhallgatott, Patsy
karjába kapaszkodott, és nagyot sóhajtott. – Miért mondott
le rólam, amikor kislány voltam? Az ég szerelmére, hogyan
kerülhettem árvaházba éppen Sydneyben? A világ másik
felén. Miért? Mondd, Patsy, miért?
Meredith szeme csupa nyomorúság és az arca annyira
bánatos, hogy Patsy szíve majd’ megszakadt. Egy percig azt
se tudta, mit mondjon. Nagyokat nyelt, majd szelíden
megjegyezte: – Nem tudom, Meredith, nem látom értelmét a
dolognak.
– Azért mondott le rólam, mert nem kellettem nek? -
Miután ezt sikerült kinyögnie, Meredith szinte összeomlott,
kénytelen volt a falnak támaszkodni, és az ajkát harapdálta.
Szédelgett, a szeme előtt összefolyt minden.
Meredith lelkiállapotát észlelve Patsy magához ragadta
az irányítást. – Ide hallgass, ha anyád életben van,
márpedig minden bizonnyal ez a helyzet, különben
megtaláltuk volna a halotti bizonyítványt, akkor őt magát
fogjuk megkeresni. Bármibe kerüljön is, végigcsináljuk.
Gyere, menjünk vissza, és keressük meg a te születési
anyakönyvi kivonatodat.
– Miért? – kérdezte Meredith nyomorultul. – Minek?
– Kérünk belőle egy példányt. Ha ebben az országban
születtél, mint hiszed, és nem Ausztráliában, akkor annak
nyoma kell legyen a piros könyvekben.
– És a születési bizonyítványom mennyiben segíthet
anyám megtalálásában?
– Egy születési bizonyítvány rengeteg információt
tartalmaz, Meredith. Tudom az enyémből és a
gyerekeiméből. Benne van az apa neve, a foglalkozása. Az
anyja férjezett és leánykori neve. A gyermek születési helye,
a szülők lakhelye. Legalább lesz miből kiindulnunk.
Amellett feltételezem, hogy nem bánnád, ha volna belőle egy
példányod… hogy eltedd, s hogy meglegyen a
személyazonosságod. És lelki nyugalmad.
Meredith bólintott, de nem szólt. Semmi kedve nem volt
a saját születési anyakönyvi kivonata után kutakodni. És
ha az sincs meg? Akkor még a mostaninál is
nyomorultabbul fogja érezni magát.
Patsy egy kicsit még rágta a fülét, majd lassan
visszavonszolta az akták közé. Ezúttal a jobb oldali soron
mentek végig, ahol a pirosba kötött kötetek sorakoztak.
Tizenöt perc múltán kiderült, hogy Meredith valóban Nagy-
Britanniában született. És a születésének igenis nyoma
van.
– Na ugye, én tudtam, hogy ezekben a piros könyvekben
igenis meg fogod találni a nevedet! – kiáltotta Patsy, és
rámosolygott. Mindenáron szerette volna egy kissé
felvidítani. – Akkor most rendelünk ebből egy másolatot.
Lehet, hogy még ma megcsinálják. – Patsy kihúzott egy
megrendelőlapot az olvasópulthoz erősített dobozból, és
Meredith kezébe nyomta: – Töltsd ki, aztán odavisszük az
ablakhoz, és megrendeljük a másolatot.
Meredith bólintott, és tollat vett elő. Miután kitöltötték
az ívet, az ablakhoz mentek. Húsz fontért sürgősséggel
vették fel a rendelést. Másnap ugyanebben az időben
átveheti az iratot.

A rákövetkező délután pontosan négykor Patsy és Meredith

visszament a Szent Katalin Házba. Néhány percen belül
Meredith kezébe nyomták a születési anyakönyvi kivonatát.
 A két nő kiment az utcára, beült a várakozó taxiba, és
visszahajtott a Claridge’sbe.
Az ülésen hátradőlve tanulmányozták az iratot.
Meredith megtudta, hogy az anyja teljes neve Katherine
Spence Sanderson. Az apja neve Daniel Sanderson, és a
foglalkozása könyvelő. Lehet, hogy tőle örökölte a számolási
készségét?, tűnődött. Születési helyéül Armley, Green Hill
Road 3, volt megjelölve. A szülők lakhelye Hawthorne-lak,
Beck Lane, Armley, Leeds. A születés időpontja 1951.
május kilencedike. A születési nyilvántartásba vételt anyja
eszközölte június tizenkilencedikén. És a neve Marigold
Sanderson.
– Most már meglehetősen sokat tudsz magadról –
fordult Patsy Meredithhez, és szeretettel megszorította a
karját.
– Sokkal többet, mint ez idáig valaha is, Patsy. –
Meredith a torkát köszörülve folytatta: – Fiatal koromban
soha nem volt azonosságtudatom. Eléggé ijesztő, ha az
ember nem tudja, kicsoda és honnan jött. Mintha nem is
létezne. S mivel nem tudtam, ki vagyok, kitaláltam
magamat.
– Bizonyára sokat jelent számodra, hogy most
hozzájutottál ehhez az anyakönyvi kivonathoz.
– Valóban. Egyszerűen… egyszerűen megerősíti a
tudatot, hogy tényleg létezem. – Meredith apró mosolyt
erőltetett magára. – Legalább tudom, hogy eddig is a
megfelelő időpontban ünnepeltem a születésnapomat. Az
árvaháznak legalább ez az egy adata pontos volt.
– És most mit akarsz tenni? Jaj, micsoda ostoba alak
vagy, Patsy Canton – nézett rá Patsy feszülten. – Leedsbe
mész, természetesen.
 – Holnap, Patsy. Vasárnap úgyis Riponba megyünk, hát
majd útra kelek egy nappal hamarabb.
– Felviszlek kocsival.
– De…
– Semmi de! – kiáltotta Patsy. – Először is, szükséged
van a segítségemre, a szaktudásomra. Leedset, akárcsak
Yorkshire többi részét, jól ismerem, márpedig neked
kalauzra lesz szükséged. Amellett nagyon fontos számomra,
hogy mit sikerül kinyomoznod, Meredith. Egy ilyen útra el
nem engednélek egyedül. Túlontúl nagy érzelmi
megrázkódtatással jár. Végtére is a régóta elveszettnek hitt
anyádat akarod felkutatni, és ki tudja, mire fog fény derülni
menet közben. Nagyon is szükség van rá, hogy veled legyen
egy barát.
– Kivált egy olyan jó és hűséges barát, amilyen te vagy,
Patsy. Köszönöm. Köszönöm, hogy segítesz.
– Holnap, pirkadatkor útra kelünk, és két és félóra alatt
Leedsben leszünk. Lehet, hogy három. Az autóút kiváló.
Gondolom, először Armleyban fogunk megállni, a
Hawthorne-laknál.
– Ismered azt a helyet?
– Bármilyen furcsa, de ismerem. Egyik nagybátyámnak
volt ott gyapjúkártolója, Farnleyban élt, nem messze onnét.
Farnley Lee-ház – nagyon kedves öreg udvarház volt.
Odajártam a szüleimmel, és többnyire Felső Armleyn
hajtottunk keresztül Farnleyba menet. Vissza tudsz
emlékezni a Hawthorn-lakra?
– Csak halványan. A kis ház egy folyó közelében állt. És
vadkacsák éltek ott… ha jól emlékszem.
– Minél többet beszélünk róla, annál többre fogsz
visszaemlékezni – mondta Patsy. – Nem ezt mondta a
pszichiátered is?
 – De igen.
Amikor a Claridge’s előtt kiszálltak a taxiból, Patsy
Meredith karjába fűzte a karját. – Gyere, igyunk egyet.
Ünnepeljünk.
– Mit ünnepeljünk?
Patsy elnevette magát. – Mindig mondtam, hogy egyszer
még igazi yorkshire-i asszonyt faragok belőled. Most már
nem is kell igyekeznem, mert kiderült, hogy annak születtél.
Erre iszunk.

Amikor Meredith belépett claridge’sbeli lakosztályába, szólt

a telefon. Amint fölemelte és belehallózott, meghallotta Luc
hangját. – Chérie, comment tu vas?
– Jól vagyok, drágám. Épp fel akartalak hívni Párizsban.
Találd ki, mi történt ma! Kiderítettem, hogy az anyám él.
– Mon Dieu! – Pillanatnyi csend után a férfi megkérdezte:
– De hát hogy derítetted ki?
Meredith belefogott a részletes beszámolóba, majd
hozzátette: – A tervezett vasárnap helyett holnap indulunk
Yorkshire-be… és megkezdjük a kutatást.
– Akarod, hogy átrepüljek, és veled menjek?
– Nem, nem, igazán nincs rá szükség. Örülnék, ha
látnálak, édesem, de itt van Patsy, és segít nekem. Úgy
ismeri Yorkshire-t, mint a tenyerét.
– Na jó, megértem. Oda akarsz figyelni. De lélekben
veled leszek. Hívj fel holnap, chérie. Nagyon várom.
Szeretlek.
 22

Szombaton kora reggel indultak el Yorkshire-be, és

rekordgyorsasággal értek Leedsbe. Patsy elkerülte a
forgalmas városközpontot, és a Stanningley Roadon hajtott
Armleyba. Néhányszor megállt kérdezősködni, aztán hamar
megtalálta a Beck Lane-t.
Amint rákanyarodott az Aston-Martinnal az ösvényre,
Meredithre pillantva megkérdezte: – Van, ami ismerős?
– Nem igazán, még a Beck Lane sem. Olyan rövidnek
látszik és szokványosnak. De persze tudom, hogy az ember
gyerekkorában sokkal nagyobbnak, tetszetősebbnek lát
mindent. És persze sokkal ijesztőbbnek is.
– Való igaz – helyeselt Patsy. – Mindjárt az utca végében
leszünk, és az a gyanúm, hogy zsákutcába érünk.
Meredith kinézett a kocsi ablakán, tekintete a tájat
pásztázta. – Csak azt nem értem, miért nem látszik a folyó.
– Biztosra veszem, hogy egy perc és meglátjuk. Amikor
tegnap este Leedsnek ezt a vidékét tanulmányoztam a
térképen, észrevettem, hogy az Aire folyó és a Leeds és
Liverpool Csatorna egymás tőszomszédságában,
párhuzamosan folynak. Tanultuk az iskolában, de persze
elfelejtettem. Az a két folyó itt van az orrunk előtt, Meredith,
mindjárt meglátod.
A Beck Lane-nek hirtelen vége szakadt egy félig leomlott
kőkerítésnél, amely elvágta az utat a kerítés mögött lévő
hatalmas mezőtől. Patsy itt leállította a kocsit, és
kikapcsolta a gyújtást.
– Gyerünk, fedezzük fel – mondta, majd kinyitotta a
kocsi ajtaját, és kiszállt.
 Meredith utána.
A két nő körülnézett. Elhagyatott helyen álltak, sehol
egy ház, se másfajta épület. Az utca végében, néhány
méterre rozzant deszkakerítésbe vágott öreg kapu, Meredith
most vette csak észre.
– Észre se vettem ezt a kaput, amikor eljöttünk előtte –
mondta. – Biztosan vezet valahova. – Azzal már is indult
felé.
Patsy a nyomában.
A kapu tárva-nyitva állt, kifordulva lógott a rozsdás
csuklópánton; Meredith belépett és rájött, hogy valaha itt
ösvény vezetett. Most benőtte a fű, a gaz – alig látszott. S ez
az alig kivehető ösvény egy lerobbant, rozoga épülethez
vezetett, körülötte tégla-, kő- és deszkahalmok.
– Lehetséges, hogy ez volna a Hawthorne-lak? – kérdezte
Patsy, amikor beérte.
– Bizony, lehet – felelte Meredith csöndesen. Hirtelen
ernyedtség, szomorúság lett rajta úrrá. Valahogy a
Londontól idáig tartó út során sikerült elhitetnie magával,
hogy a Hawthorne-lak még áll, hogy az anyja most is ott él.
De hát ez édes álomnak bizonyult, vette tudomásul
mostanra. Milyen ostoba vagyok, gondolta, hogy arra
számítottam, mindent úgy találok, mint majd’ negyven évvel
ezelőtt. Holott minden változik.
Meredith többször körbejárta a romházat, majd
szembefordult az Aire folyóval, amely éppen odalátszott.
Látta, hogy csillog a sápadt tavaszi napfényben, és mögötte
valóban látszott a csatorna. Eltűnődött, hogyan lehetséges,
hogy gyerekkorában soha észre nem vette, hogy ez két víz
és nem egy.
Patsyhez fordult, és neki is feltette, a kérdést.
 – De hát olyan kicsi voltál még, alig öt- vagy hatéves –
mondta Patsy. – Ilyesmire egy gyerek nem figyel oda. Vagy
az is lehet, hogy elfelejtetted.
– Lehet, hogy igazad van – mosolyodott el Meredith
halványan. – És persze sokkal alacsonyabb is voltam,
könnyen elképzelhető, hogy el se láttam odáig.
– Való igaz – nevetett Patsy.
Meredith csak állt a kő- és szeméthalom előtt, s még
mindig merengve nézte az Aire folyót. Megpróbált
visszamenni az időben, erősen a múltra összpontosított,
úgy, ahogyan Hilary Benson magyarázta.
Ekkor váratlanul felvillant előtte egy csinos kis pázsit,
virágágyások, s a kert végében a futórózsával benőtt öreg
téglafalba vágott fehér kapu.
Sietve megindult, átvágott az elhagyatott kerten a folyó
felé, s amint a partra leért, meglátta a bozót mögött a falat
és a kapu maradványait. A fal téglahalommá omlott össze,
de a rózsabokrok még most is teljes pompájukban
díszelegtek, és Meredith feltételezte, hogy nyáron
virágoznak is.
A szíve nagyot dobbant. Ezt a helyet felismerte, nem volt
új a számára. Aztán meglátta a sziklát, és mozdulatlanná
dermedt. Megrohanták az emlékek, méghozzá olyan elemi
erővel, olyan élénken és kristálytisztán, hogy majdnem
ledöntötték a lábáról.
Látta magát, amint kislányként ül a sziklán – mindig ott
álmodozott. Kedvenc helye volt az a szikla odafenn a parton.
Onnan szemlélte a világot.
Odament és leült a sziklára, a szeme bepárásodott,
amint a vízpartot alant nyaldosó, a folyómeder köveit
körbekerülő vizet nézte. Vadak éltek a folyó mentén, s ő
visszaemlékezett, mennyire szerette elnézni a vadkacsák,
bíbicek és más madarak játszadozását a víz fölött.
Térdét átölelte, a fejét nekitámasztotta, és lehunyta a
szemét… emlékek… emlékek… jöttek sorra.
Ott volt az anya. A anya, vörösarany fürtjeivel és
áttetszően kék szemével. A szeme olyan természetfölöttien
kék volt, hogy szinte vakított. Az anya szerette a sziklán ülő
gyereket, rendkívüli módon szerette. A gyerek volt az anya
mindene.
Akkor miért küldött el? Miért?
Meredith nem tudta megválaszolni. Ezt a kérdést
egyedül Kate Sanderson válaszolhatja meg. Ha ugyan
valaha is megtalálják Patsyvel, amire Meredith véleménye
szerint kicsi volt az esély.
Hirtelen visszatért a fájdalom, a gyerekkori, állandó
fájdalom. „Mama, mama, hol vagy?”, hallotta a kislány
kiáltását és a szíve összeszorult. Mennyit álmodott arról az
arcról, az anyja csinos arcáról. Mennyire vágyott utána,
vágyott az ölelő, gyöngéd karja után, a szeretete, a
megnyugtató hangja, vigasztaló jelenléte után. Meredith
szívében érintetlenül, sértetlenül megmaradt az emlék… a
csinos arc, a szikrázó kék szempár, a szeretet, a
gyöngédség, az illat… az anya, akit mindig szeretett, aki
után mindig vágyakozott… az ő anyja. Kate Sanderson.
Meredith elfojtotta, lenyelte könnyeit. A torka is
elszorult.
– Jól vagy? – kérdezte Patsy szelíden, együtt érzőn.
Meredith képtelen volt megszólalni, csak hallgatott.
Kihúzta magát ültében és az ujjbegyével letörölte szeméből
a könnycseppeket.
– Egyszerűen nem értem, miért tette – nyögte ki végül. –
Egy perce még azt hittem, soha nyomára nem bukkanunk,
most viszont tudom, hogy meg kell találnunk feltétlenül.
Csak hogy föltegyük ezt az egyetlen kérdést. Miért?
Patsy nem szólt, csak bólintott, megindította Meredith
érzelmi kitörése, az arcán tükröződő fájdalom.
Végül Meredith felkelt, a barátnője kutakodó szemébe
nézett. – Tudod, anyám végtelenül szeretett. Úgy, ahogyan
én Catet és Jont… és épp ezért nem értem, miért tette, amit
tett. Rejtély.
Patsy átölelte Meredith vállát. – Megtaláljuk, hidd el.
Megígérem.
Együtt mentek vissza a gazlepte kerten a kocsihoz.
Amint a szemétbuckák mellett elhaladtak, Patsy
megkérdezte: – Gondolod, hogy ez a Hawthorne-lak?
Meredith egy pillanatig nem felelt. Csak bámulta, de
látni nem látta az öreg kőhalmot. A harmincnyolc évvel
ezelőtti Hawthorne-lakot látta maga előtt. A ragyogó
ablakokat, a frissen mosott fehér csipkefüggönyöket, a
konyhában csillogó-villogó rézedényeket. Maga előtt látta a
csinos kis hálószobácskát az ágyra terített rózsamintás
folttakaróval. És hallotta a mézédes hangot: „Sok bűvös
holmit árul a varázsló; mit bódéja kínál, egyedülálló… ” A
hang elhalványult.
– Igen – jegyezte meg Meredith ellágyultan. – Ez a
Hawthorne-lak. Már ami megmaradt belőle.

– Ez itt a Green Hill Road hármas szám – közölte Patsy,

majd a kocsit lelassítva a kovácsoltvas kapu mögött
meghúzódó hatalmas Viktória kori épület felé bökött. – Itt
születtél, Meredith. Ez az épület évekig szülőotthonként
működött. Most, hogy itt vagyunk, emlékszem, jártam itt
egyszer a nénikémmel, amikor Jane, az unokahúgom szülte
első gyermekét. A Hill Topon laktak. Majd útban a város felé
megmutatom.
Meredith érdeklődve szemlélte az épületet, aztán
megkérdezte: – Azt mondtad, szülőotthonként működött.
Már nem az?
– Nem hinném – felelte Patsy. – Ha nem csalódom,
közkórház lett belőle, vagy valami öregek otthona. Nem
tudom biztosan. – Meredithre pillantott, s hozzátette: –
Akarsz kiszállni, bemenni és körülnézni?
Meredith a fejét rázta. – Nem, nem, dehogy. De azt azért
nem bánnám, ha tudnám, vajon hol kereszteltek meg.
Patsy gyújtást adott, és továbbgurult. – Minden
bizonnyal Armleyban, a Krisztus-templomban. Akarod,
hogy odavigyelek?
– Nincs sok értelme, nem hinném, hogy bármire is
emlékeznék. De azért kösz, irtó rendes vagy.
– És mit szólnál a leedsi piachoz? Mi lenne, ha
odamennénk, hátha ott beugrik valami a hajdanvolt
emlékeid közül. A hetvenes években, egy tűzvész után az
egészet újjáépítették. De szerencsére ugyanabban a
viktoriánus stílusban, mint azelőtt. Úgyhogy a látvány
ugyanaz, mint öt-hat éves korodban lehetett.
– Kötve hiszem, hogy bármire ráismernék ott, Patsy.
Szerintem menjünk egyenesen Riponba. Van elég
megnézni- és megbeszélnivalónk Millerékkel. Jut eszembe,
annak szívből örülök, hogy menedzserként hajlandóak
ottmaradni.
– Ugye, milyen jó? – kérdezte Patsy, s közben mosoly
suhant át az arcán. – Annyira örültem, amikor múlt héten
így határoztak. Remélem, nem veszed rossz néven, hogy
nem mondtam meg azon nyomban, de kellemes
meglepetésnek tartogattam az érkezésedre.
 – Nem, dehogy haragszom, és valóban nagyszerű
meglepetésnek bizonyult. Legalább nem kell azon
izgulnunk, hogy találunk-e jó vezetőt a fogadó élére, nem
kell millió emberrel tárgyalnunk ez ügyben.
– Tény és való, de attól még főszakácsot ugyanúgy
kerítenünk kell. Millerék rendesen elvégezték az előzetes
szűrést, és e percben hárman maradtak a ringben.
– Az nem is olyan vészes, de ugye, tudod, Patsy, hogy
egy főszakács kiválasztása meglehetősen komoly feladat.
Rendszerint készítenek valami ízletes ételt a bemutatóra,
aztán kiderül, hogy az volt az egyetlen étel, amit
nagyszerűen el tudnak készíteni… s máris kész a
katasztrófa.
– Millerék ezt a három embert már hetek óta tesztelik.
Az egyik férfi, Lloyd Brickernek hívják. A másik kettő nő:
Mrs. Morgan és Mrs. Jones. Azt az egyet biztosra vehetjük,
hogy ezen a hétvégén jól fognak tartani bennünket. Azzal
azonban feltétlenül egyetértek, hogy egy főszakács
kiválasztása kockázatos feladat.
– Jó lenne, ha májusban megnyithatnánk a fogadót –
jegyezte meg Meredith. – Szerinted van valami akadálya?
– Nincs, mondtam már akkor is, amikor megérkeztél.
Csak ez a szakácskérdés vár még megoldásra. De ezt is
megoldjuk, aggodalomra semmi ok. – Patsy egy sietős
pillantást vetett barátnőjére, majd továbbra is az útra
figyelt.
– Jut eszembe, mikor indulnál Párizsba?
– Jövő szerdán. De mostanra elbizonytalanodtam.
Agnesszel csütörtökön készültünk Montfort-L’Amauryba,
hogy megnézzünk, hogy halad az átépítés. Azután Luckel
készültem Talcyba. A hétvégére. De most, hogy anyám után
kezdtünk kutatni, már nem is tudom, mit mondjak.
 – Nos, maradjunk annyiban, hogy meglátjuk, mit hoz a
holnap.

Aznap délután, miután elfogyasztották a Lloyd Bricker által

készített ízletes ebédet, Meredith és Patsy bejárták a Skell
Garth házat. Mindketten sűrűn jegyzeteltek, majd miután
minden helyiséget alaposan szemügyre vettek, találtak egy
kellemes sarkot a fogadó ebédlőjében, ott letelepedtek, hogy
egyeztessék észrevételeiket.
– A legtöbb szobából még sok minden hiányzik – mondta
Patsy. – Azt hiszem, Claudia részben félreértett. Többször is
elmondtam neki, hogy föl akarjuk javítani a fogadót, sokkal
magasabb szinten akarjuk működtetni mind az ellátást,
mind a kiszolgálást. Azt hiszem, nem fogta fel, hogy a luxus
és a kényelem alapvető követelmény. – A jegyzetfüzetébe
pillantott, majd folytatta: – Biztosra veszem, hogy
ugyanazok az észrevételeid, mint nekem, Meredith. Hogy
hiányoznak a selyemmel bevont meleg vizes palackok,
számtalan törülköző minden szobába, potpourris tálak,
illatos gyertyák, gyapjútakarók, hajszárító s a többi s a
többi s a többi.
– Valóban, ezeket mind följegyeztem, Patsy, de az
ilyesmi könnyen beszerezhető. Csak föladjuk őket
Londonból és kész.
– Már megtörtént – felelte Patsy, és elfíntorodott. –
Elképzelhető, hogy egyszerűen csak nem osztotta még szét
őket. Majd beszélek vele. És általában véve mi a véleményed
a felújítási munkálatokról?
– Nagyon jó, Patsy, igazán szép bútorszöveteket és
szőnyegeket választottunk. És feltűnt, hogy a függönyök és
ágytakarók kitűnő minőségben készültek, és a kanapék és
székek is gyönyörűen vannak áthúzva. Ami a te érdemed.
És a tapétázás és festés minősége is kiváló. De a bútorokat
kénytelen leszek átrendezni – méghozzá majd’ mindegyik
helyiségben.
– Nem volt kétséges. Amikor két hete utoljára itt jártam,
hogy a szőnyegek és függönyök elhelyezését ellenőrizzem,
odaadtam nekik a lakberendezésre vonatkozó terveidet. De
mintha kezükbe se vették volna.
Meredith bólintott. – Meglátszik. – Halovány mosoly
suhant át az arcán. – Millerék egyszerűen visszatettek
mindent oda, ahol korábban is állt, márpedig az az
elrendezés nem volt éppen telitalálat. S nem is elég
kényelmes.
– Remélem, nem volt ballépés, hogy továbbra is
alkalmaztuk őket – mormogta Patsy rosszalló pillantással.
– Elképzelhető, hogy maradibbak a kelleténél?
– Meglehet. De ezen lehet segíteni. Még a hét végén
részletesen megbeszélem velük a dolgot. Egyszerűen meg
kell értetni velük, hogy emelünk az árainkon.
Következésképp a színvonalon is emelnünk kell.
Mindkettőnek van elegendő sütnivalója, úgyhogy nem
kétséges, meg fogjuk tudni értetni velük, hogy a Havens
elvárásai szerint hogyan kell működtetniük a fogadót.
Patsy elmosolyodott. – Örülök, hogy ennyire optimista
vagy, Meredith. Már kezdtem komolyan aggódni, amikor
bejártuk a fogadót.
– Ha nem volnék eredendően optimista, nem hinném,
hogy élve megúsztam volna a sydneyi árvaházat.
– Az egyszer biztos. – Patsy ismét a jegyzetfüzetébe
pillantott, majd folytatta: – A többi megjegyzés lényegtelen,
az elektromos vezetékekre, a villanykörték erősségére,
ilyesmikre vonatkozik, azzal most fölösleges törődnünk.
Eláll.
 – Nekem sincs sokkal több észrevételem – mondta
Meredith, majd székét hátratolva felállt. – Akkor most
odamegyek, Patsy.
– Biztosan nem akarod, hogy elvigyelek a Fountains-
apátságba?
– Nem, de azért kösz, hogy fölajánlottad. Szívesebben
megyek gyalog, szükségem van egy kis mozgásra meg friss
levegőre. Jövök hamar.
Patsy bólintott és rámosolygott.
Meredith visszamosolygott rá, majd kiment az
ebédlőből, átvágott az előcsarnokon, és megindult a Skell
Garth ház felé.
Kellemes délután volt, nem túl hideg, holott még áprilist
írtak javában. Az ég tiszta, a halvány kékséget csak imitt-
amott tarkították fehér bárányfelhők. Bárhová nézett is
Meredith, mindenütt tagadhatatlan bizonyítékát látta a
tavasznak. A fák rügyeztek, sűrűn zöldellt a fű, s a bokrok
tövében itt-ott már vadvirágok nyíltak. Kankalint látott és
nőszirmot, aztán amikor a Studley-templomhoz vezető
citrusfasor végéhez ért, elállt a lélegzete. Liliomok
sárgállottak mindenütt, az út mentén és a fák tövében is.
Amint elhaladt mellettük, az a Wordsworth-vers jutott
eszébe, amit Patsy szavalt el neki januárban. Akkor is
ismerősen csengett, de csak most jött rá, hogy az utolsó
versszakot tudja kívülről:

…mert ha merengő éjeken

lelkem most önmagába néz,
gyakran kigyúl belső szemem,
mely a magány áldása, és
megint veletek lobogok,
táncoló tűzliliomok.
Tudta kívülről, hisz oly sok évvel ezelőtt anyjától tanulta.
És nem felejtette el, ha tudat alatt is, de megmaradt benne.
Gondolatai Kate Sanderson körül keringtek. A
döbbenettől, hogy anyja él, már valamelyest magához tért,
de továbbra is bántotta a tudat, hogy az anyja egészen
kiskorában szívtelenül elhagyta.
Meredith nagyon is jól ismerte magát, és már útközben,
amikor Leedsből Riponba tartottak, észlelte, hogy egyre
inkább a düh és megbántottság vesz rajta erőt. Miközben a
dombtetőn álló templom felé mászott, ismét elhatározta
magában, hogy felkutatja Kate-et, kerüljön bármekkora
erőfeszítésbe.
Amint felért a dombtetőre és megállt, hogy lenézzen a
Fountains-apátságra, akárcsak januárban, a romok most is
ellenállhatatlan erővel vonzották maguk felé.
Akár a mágnes, gondolta, éppoly erős a vonzása.
Lesietett a meredek ösvényen, már-már futott, és néhány
perc múlva belépett az ősi romok közé.
Ezen a kristálytiszta áprilisi napon soha nem látott
erővel ragadta magával a magasba ívelő kőoszlop.
Sötéten és lenyűgözően körvonalazódott a sápadt kék ég
alatt, mintha valami hatalmas kéz hajította volna oda. De
az elfeketedett kövek komorságán sokat enyhítettek a
környező zöld fák. Alig néhány lépésnyire attól a helytől,
ahol állt, a Skell csörgedezett Ripon felé. Egy újabb folyó,
gondolta Meredith, nem csoda, hogy annyira szeretek
vízparton élni. Hisz amellett nőttem fel.
Leült egy falromra, s gondolatait visszairányította a
múltba, megpróbálta felidézni gyermek önmagát, amint
Kate Sandersonnal látogat el ide, de sehogyan sem sikerült
emlékeznie, holott legalább fél órát ült ott. Az agya teljesen
kiürült. Azt azonban továbbra is határozottan érezte, hogy
ismeri Fountainst, járt már ott, és hogy valami rendkívüli
és tragikus esemény történt vele ezen az ősi helyen. De
vajon mi?
Ezt csak az anyja tudná megmondani.

A múltban Meredith azért vetette magát oly erőteljesen a

munkájába, hogy elterelje figyelmét a bánatáról, s ezáltal
segítse a gyógyulást. Dolgozott, míg össze nem rogyott a
fáradtságtól, így sikerült kordában tartania gondolatait,
ettől állt meg a lábán.
Most sem cselekedett másként, a hétvége hátralevő
részén teljes erőbedobással a fogadó új arculatának
megteremtésével foglalatoskodott. Anyjával kapcsolatos
zavaró gondolatait ezáltal sikerült féken tartania.
Patsy, Bill, Claudia Miller és három erős ember
segítségével addig tologatta a bútorokat, míg mindennel
meg volt elégedve, s minden egyes szoba úgy festett,
ahogyan azt eleve elképzelte. Irányítása alatt ágyak, székek,
kanapék, antik asztalok és komódok kerültek más helyre, s
amikor mindezzel elkészült, a lámpákat és egyéb
dísztárgyakat helyezte át, s a képeket aggatta máshová.
Millerék elképedten figyelték. – Alig akartunk hinni a
szemünknek, amikor levetette a kosztümkabátját,
felhajtotta a blúza ujját és maga látott neki a tologatásnak.
Elsősorban Claudia Millert nyűgözte le Meredith
energiája, lelkesedése és elszántsága. Vasárnap, késő
délután a kimerült és elcsigázott Claudia megjegyezte: –
Életemben így dolgozni még nem láttam senkit. Egy percre
nem áll meg, olyan, mint a forgószél.
– Tudom – felelte Patsy. – Meredith engem is mindig
elképeszt. Született igavonó. Méghozzá rendkívül
tehetséges. Nagyszerű stílusérzéke van.
 Claudia csupán bólintott.
– Meredith művésze a belső berendezésnek. És ragyogó
szeme van.
– Azt észrevettem. A szobák sokkal jobban festenek
most, hogy átrendezett mindent. Azt hiszem, Bill-lel kicsit
fafejűek voltunk mindketten. Több figyelmet kellett volna
szentelnünk az eredeti terveknek. – Claudia arca hirtelen
elborult, majd megkérdezte: – Ugye, nincsenek velünk
megelégedve?
– Ugyan már. Semmi ok az aggodalomra – nyugtatgatta
Patsy. – De nagyon kérem, Claudia, hogy a jövőben jobban
igyekezzenek követni az utasításainkat. Azzal csak jobban
jár mindenki. Holnap segítek kicsomagolni mindazokat a
tárgyakat, amelyeket Londonból feladtam az elmúlt héten,
Meredith pedig végére jár a közös helyiségeknek idelenn.
Reméli, hogy délre végez mindennel.
– És holnap beszélnek a főszakácsjelöltekkel is, ugye? –
kérdezte Claudia. – Hétfőre ígértünk választ.
– Nem probléma. Jut eszembe, nagyon ízlett a mai ebéd.
Mrs. Morgan főzte, ugye?
– Igen. A vacsorát is ő készíti ma este.
– Nem Mrs. Jones?
– Sajnos nem. Tegnap este vacsorafőzés közben
megégette a kezét, és mára kimentette magát.
– Értem. Maga melyiküket választaná, Claudia?
– Én Mrs. Morgant. Véleményem szerint ő a legjobb, s
amellett nagyobb benne az alkalmazkodó készség, nem
olyan indulatos, mint Lloyd.
– És Mrs. Jones? Ővele nincs megelégedve?
– Jól főz, de nem hinném, hogy ebbe a fogadóba való…
legalábbis nem felel meg a jövőbeni elvárásoknak.
– Úgy érti, nem eléggé sokoldalú?
 – Nem, alapjában véve nem ezt akartam mondani.
Meredithtel azt mondták, hogy választékos angol konyhát,
valamint vidéki kosztot egyaránt akarnak. Ennek a célnak
szerintem Mrs. Morgan felel meg a leginkább. A három
közül ő a legalkalmasabb.

Mrs. Morgan ötvenes évei közepén járó, pirospozsgás képű,

csillogó barna szemű, mosolygós asszonyság volt.
Meredith nyomban észrevette, hogy kellemes jelenség, s
perceken belül rájött, hogy jól érzi magát a társaságában.
Az asszonyból nyugodt magabiztosság áradt, és Patsy
arcáról Meredith azt is nyomban leolvasta, hogy a társa
hamar megkedvelte a főszakácsot.
– Mrs. Morgan, Claudia Millertől úgy értesültem,
megszokta, hogy nagy mennyiségben főzzön – kezdte
Meredith.
– Való igaz. Néhány hónapja még a skót határ közelében
voltam egy szálloda főszakácsa. Azt is egy ilyen öreg, csak
valamivel nagyobb házból alakították át fogadóvá. És a
vendéglőben meglehetősen sok helybéli is megfordult.
Úgyhogy a nagy mennyiség egy csöppet sem ijeszt meg, nem
bizony, Mrs. Stratton. Persze nem vitás, hogy jó néhány
szakács dolgozott az irányításom alatt.
– Érthető, Mrs. Morgan. És ez nem is okoz problémát –
vágott közbe Patsy.
– Az ajánlóleveleimet mind odaadtam Mrs. Millernek,
úgyhogy feltételezem, önök is látták – fordult Patsytől
Meredithhez.
– Valóban. – Meredith elmosolyodott. – És egytől egyig
kiválóak. És kitűnő volt mindaz, amit ezen a hétvégén főzött
nekünk.
 – Örülök, hogy ízlett, Mrs. Stratton. És megkérem, hogy
szólítson Eunice-nek. Azt jobban kedvelem. Mégiscsak
barátságosabb így, nem igaz?
– De, az, Eunice – felelte Meredith. Egy pillanatra
elhallgatott, a fejét ingatta, majd megjegyezte: – Életemben
egyetlen embert ismertem, akit Eunice-nek hívtak. A
gyereklány volt, aki kicsi koromban vigyázott rám.
Eunice felnevetett. – Micsoda véletlen. Magára egy
Eunice vigyázott gyerekkorában Amerikában, én viszont itt
voltam gyerekvigyázó Yorkshire-ben.
Meredith rábámult. Nagyot nyelt, majd megkérdezte: –
Közelebbről hol?
– Leedsben. Odavaló vagyok. A férjem riponi, s már évek
óta rágja a fülemet, hogy költözzünk vissza Riponba.
– És kire vigyázott? – kérdezte Meredith, miközben le
nem vette a tekintetét a főszakácsról.
– Aranyos kislány volt. Marinek hívták.
– És mi volt a vezetékneve? – kérdezte Meredith fojtott
hangon.
– Sanderson – felelte Eunice, és sietős pillantást vetett
Meredithre. – Jól van, Mrs. Stratton? Olyan különös lett
egyszerre.
– Én vagyok az a kislány, Eunice. Én vagyok Mari
Sanderson.
– Ugyan már, hogy a csudába lehetne maga Mari! –
kiáltotta Eunice elképedten.
– Pedig én vagyok.
– Nahát, én úgy éljek, ez igazán mesébe illő fordulat –
kuncogott Eunice. – Most gondolja el, hogy pont belőlem lett
főszakács. El tudja képzelni, Mari? Emlékszik, hogy mindig
odaégettem az ebédet? Szegény anyját majd’ megőrjítettem.
 – Szeretnék beszélni magával anyámról – mondta
Meredith.

23

Anyámtól kicsi koromban elkerültem – mondta Meredith.

– Nem tudom, hogyan, de ez történt.
– Beteges volt. Kórházba került, ezt tudom – mondta
neki Eunice.
– És ki viselte gondomat?
Eunice a szája elé emelte kezét, s elgondolkodva a
homlokát ráncolta. Végül ajkát biggyesztve, fejét ingatva
csak ennyit mondott: – Az igazat megvallva, nem tudom. Ha
jól emlékszem, akkoriban azt hittem, hogy rokonokhoz
került.
– Rokonok – mondta Meredith lassan –, semmiféle
rokonokra nem emlékszem, Eunice, csak anyám volt és én.
Mi ketten.
– Igen… – Eunice hátradőlt székén, az arca gondterhelt.
Tétovázva, halkan tette fel a kérdést: – És magával mi
történt?
– Nem tudom pontosan. Csak annyit, hogy külföldre
kerültem.
Patsy Meredithről Eunice-re pillantott, és megkérdezte:
– Mikor látta utoljára Mrs. Sandersont? Vissza tud rá
emlékezni?
– Hadd gondolkodjam… Azt hiszem, azon a nyáron lett
beteg. Nézzük csak… nézzük… igen, akkor lehetett. 1956
nyarán. Egy nap elmentem vigyázni a gyerekre a
Hawthorne-lakba, és üresen találtam. Erre hazamentem.
Akkoriban a Greenocksban laktunk, nem messze a Town
Streettől. Aztán néhány nap múlva összefutottam O’Shea
biztos úrral, ott lakott a közelünkben, a Greenocksban. Tőle
tudtam meg, hogy Mrs. Sanderson kórházba került. Mikor
érdeklődtem, mi lett Marivel, azt mondta, jól van, rendesen
gondját viselik. Ennyi. Néhány héttel ezután elköltöztünk
Armleyból. Anyám a nővére közelében, Wortleyban talált
házat, úgyhogy mindnyájan odamentünk.
Meredith feszült figyelemmel hallgatta, majd
megjegyezte: – O’Shea biztos úr neve nagyon ismerősen
hangzik, de valahogy nem tudom, hová tegyem.
– Hát nem emlékszik? Pedig nagyon kedvelte magát,
Mari. De még mennyire. Ő volt a helybéli posztosunk, ő
járőrözött Armleyban. Ott volt az őrbódéja a Canal Road-on.
Tényleg nem emlékszik?
– Nem.
– O’Shea biztos úr talán tudna adni némi felvilágosítást
arról, hogy mi történt veled – jegyezte meg Patsy.
– Hát, az könnyen lehetséges – helyeselt Meredith, majd
ismét Eunice-hez fordult. – Gondolja, hogy még most is
Armleyban él?
– Ó, hát én azt nem tudhatom, úgy értem, ezer éve hírét
se hallottam. És biztos, hogy azóta nyugállományba vonult.
Akkoriban úgy harminc körül járhatott, úgyhogy most
legalább hatvannyolc lehet. Hm. Vajon ki lehet, aki a régiek
közül még ma is él Greenocksban? Hadd gondolkodjam.
Patsy felállt. – Megyek, idehozom az irodából a leedsi
telefonkönyvet. – Kisietett az ebédlőből a kis előcsarnokba.
Meredith és Eunice magukra maradtak, és szótlanul,
figyelmesen tanulmányozták egymást. Végül Eunice szólalt
meg: – Gyönyörű nő lett magából, és igazán sokra vitte,
gratulálok. Hogy Amerikában él és ennyi fogadója van!
Meredith kissé elmosolyodott, de nem szólt. Gondolatai
ismét a múltban jártak, megpróbált visszaemlékezni
O’Shea-re, a rendőrre, de sehogyan sem sikerült. Még az
arcát sem tudta maga elé képzelni.
– És férjnél van? – érdeklődött tovább Eunice.
– Csak voltam. Elváltan élek. Van két gyerekem. És
magának, Eunice? Vannak gyerekei?
– Kettő, csakúgy mint magának. Malcolm és Dawn.
Mindkettő házas, és már van öt unokám. És a maga
gyerekei házasok már?
– A lányomnak most volt az eljegyzése. A fiam még
egyetemre jár, huszonegy éves. – Patsy ekkor tért vissza,
kezében a leedsi telefonkönyvvel. Az asztalra tette, leült
Eunice mellé, és így szólt: – Nos, nézzük végig az Armleyban
élő O’Shea-ket. Nem lehet olyan sok belőlük. Talán találunk
egyet, aki a Greenocksban lakik. O’Shea őrmesternek mi
volt a keresztneve, Eunice?
– Peter. Nem, várjon csak. Mégse Peternek hívták. Ír
neve volt. Lássuk csak… Patrick! Igen, Patrick O’Shea volt
a neve.
Patsy végigfuttatta az ujját a telefonkönyvben felsorolt
O’Shea-k listáján, majd felnézett. – Kettő lakik Armleyban,
és egy Bramleyben, akinek P-vel kezdődik a keresztneve. A
Greenocksban viszont egy sincs. Gondolom, fel kell hívnom
mind a hármat ahhoz, hogy megtudjam, melyik az igazi.
Majd onnan tárcsázok. – Azzal fogta a telefonkönyvet, és az
ebédlő bejárata melletti asztalon álló készülékhez ment.
Meredith felállt, az ablakhoz ment, megállt, kinézett a
kertre, s a gondolatai közben az anyja körül jártak. Majd
megpenderült, átható pillantást vetett Eunice-re, és
megkérdezte: – Összefutott anyámmal valaha is a
betegségét követő évek során?
– Nem, egyszer sem. – A főszakács elgondolkodva vonta
össze a szemöldökét. – Ezek szerint életben van?
– Azt hiszem, igen. És szeretnénk megtalálni.
– Ó.
A következő percben Patsy vágtatott át az ebédlőn, még
mindig kezében szorongatva a telefonkönyvet. Ragyogott.
– Megtaláltam! Jelenleg Hill Topon él. Egészen közel a
Szent Mária Kórházhoz, Meredith. Most épp nincs odahaza,
nem vele beszéltem személyesen. Hanem a feleségével, de
az egyértelműen kiderült, hogy a mi Patrick O’Shea-nkről
van szó. Nyugállományú rendőrőrmester, mondta a
felesége, és halványan még ő is emlékszik Marire és az
anyjára. Szóval, az asszony azt mondta, hogy a férje délután
kettő körül ér haza. Megkérdeztem, odamehetünk-e abban
az időpontban, mire azt mondta, hogy igen.

Meredith szemközt ült Patrick O’Shea-vel a férfi armleyi

házának nappalijában Hill Topon. Egyáltalán nem ismerte
fel a rendőrt, rájött, hogy bizonyára annyira igyekezett
kirekeszteni az emlékezetéből, hogy nem is lesz képes
felidézni. Magas, megtermett, őszülő, kellemes modorú férfi
volt.
– Aranyos kislányka volt – mondta neki O’Shea
mosolyogva. – Marigold. Annyira tetszett nekem, hogy egy
kislánynak ilyen nevet adnak. Nos, hogy szavam ne
feledjem, akkor reggel hozzám szaladt oda, rettentően
izgatottan. Sírt. Azt hitte, meghalt a mamája…
– De nem halt meg, ugye? – vágott közbe Meredith
sietve.
 – Nem, de valóban rosszul volt. Maga odafutott hozzám
a Canal Streeten álló őrbódéhoz. Ölben vittem haza, így
gyorsabban odaértünk. És különben is nagyon sírt, egészen
magánkívül volt. Anyját a konyhában találtuk, egy széken
ült. Halottsápadt volt, látszott, hogy rosszul van. Én
legalábbis így véltem. Azt mondta, még reggel elájult.
Kihívtam a mentőket, negyedóra alatt ott is voltak.
Beszállították a leedsi kórházba.
– És velem mi történt? – bámult Meredith Patrick
O’Shea-re.
– Mielőtt rácsukták a mentőkocsi ajtaját, az anyjának az
volt az utolsó szava: „Gondoskodjon Mariról, nagyon kérem,
O’Shea őrmester.” És én úgy is tettem. Megbeszéltem az
őrszobán az őrmesterrel, s arra a véleményre jutottunk,
hogy a leghelyesebb, ha bevisszük a leedsi Dr. Bernardo
gyerekotthonba, amíg a mamája meggyógyul.
– És mi történt, amikor anyám meggyógyult?
– Együtt visszatértek a Hawthorne-lakba, ha jól
emlékszem. De úgy vélem, nem lett sokkal jobb a soruk, a
mamájának nem sikerült állást találnia.
– Mi történt… az apámmal?
– Hát azt meg nem mondanám. Alig hallottam felőle
valamit. Kate egyszer elmondta, hogy az ura otthagyta,
elment Kanadába. Mindössze ennyit tudtam meg.
Gondolom, nem jött vissza onnét.
– Nem emlékszem rá. Bizonyára nagyon kicsi voltam,
amikor elment.
– Én is úgy vélem – bólintott Patrick O’Shea.
– Gondolja, hogy anyám ismét megbetegedett, Mr.
O’Shea?
 – Igen, tudom. Másodszor is kórházba került… talán a
rákövetkező esztendőben, 1957-ben lehetett, ha nem csal
az emlékezetem.
– És gondolja, hogy engem visszavittek a
gyermekotthonba?
– Minden bizonnyal. Igen, nagyon is valószínű. Nem volt
senki, aki gondját viselte volna. És utána nyomát
vesztettem az anyjának. Őszintén szólva, soha meg nem
tudtam, mi történt a továbbiakban kettőjükkel. Hirtelen
eltűntek a Hawthorne-lakból, aztán egy másik család
költözött oda. Se magát, se a mamáját nem láttam többé,
Mari. Akarom mondani, Mrs. Stratton. Néhány évvel később
azután hallottam, hogy a mamája Leedsben dolgozik.
– Tudja, hogy hol?
– Igen, várjon csak egy kicsit… valami ruhaboltban, arra
biztosan emlékszem. Divatos hely volt, a Commercial
Streeten… Paris Modes, így hívták.
– Megvan még az az üzlet?
– Igen, azt hiszem, megvan.
– Mint már említettem, anyámtól elszakadtam, O’Shea
őrmester. Külföldre kerültem. Azt hittem, anyám meghalt.
De épp a napokban sikerült kiderítenem, hogy lehet, hogy
él. Meg kell találnom.
– Megértem. Ezek szerint a telefonkönyvben nem
szerepel?
– Nem.
– Talán akad valaki a Paris Modes-ban, aki tud valamit
a hollétéről.

– Igazán nagyon kedves volt – mondta Patsy, miközben

Meredithtel beültek a kocsiba és O’Shea Hill Top-i házából
megindultak a város felé. – De egyáltalán nem emlékszel rá,
ugye?
– Bevallom, nem. Bár emlékeznék – sóhajtott Meredith.
– Úgy látszik, valóban elfojtottam az emlékeimet. Bár
vissza tudnék emlékezni azokra a kezdeti évekre, de hát
nem megy. Van egy-egy felvillanó emlékkép, mint azoknál,
akik emlékezetkiesésben szenvednek, de ez minden.
– Ne izgasd magad, biztosra vészem, hogy a
ruhaüzletben majd kapunk felvilágosítást.
– Én ebben korántsem vagyok olyan biztos. Véleményem
szerint sötétben tapogatózunk. Végtére is, mindez
harmincnyolc évvel ezelőtt történt, és nyilvánvaló, hogy
anyám azóta nem dolgozik egyfolytában a Paris Modes-ban.
És meggyőződésem, hogy senkit sem fogunk találni, aki
emlékszik rá.
– A helyedben ebben nem volnék olyan biztos, Meredith.
Szépen elmegyünk oda, és felteszünk nekik egy-két kérdést.
Akadhat valaki, aki emlékszik Kate Sandersonra, és hátha
megindulhatunk valamilyen nyomon.
– Nem bánom, menjünk oda, de arra nem is gondoltál,
hogy anyám esetleg réges-rég el is költözhetett Yorkshire-
ból? Egész nyugodtan elköltözhetett. Méghozzá akárhová.
Végtére is elég nagy a világ.
– Értem, mire gondolsz, drágám, de azt hiszem, tévedsz.
Valami azt súgja, nevezd megérzésnek, ha tetszik, hogy
anyád itt van valahol a közelben. Meglásd, megtaláljuk.
Amikor Meredith nem felelt, Patsy lopva feléje pillantott.
Amikor meglátta, hogy Meredith üres tekintettel bámul
maga elé, egészen nekikeseredett.
Némán vezetett tovább, de egy idő múltán megjegyezte:
– Nem tudom, hol állíthatjuk le a kocsit Leedsben. Talán
a legjobb, ha egyenesen odamegyünk a Qeens Hotelbe, s ott
hagyjuk a kocsit az állomás közelében. Onnan gyalog pár
perc alatt a Commercial Streeten vagyunk.
– Ahogy gondolod. Én nem emlékszem a Commercial
Streetre. Csak a leedsi piacra.
De húsz perc elteltével, amikor végigmentek a szóban
forgó utcán, Meredith hirtelen megtorpant és megragadta
Patsy karját. – A Marks and Spencer valahol itt van a
közelben. Emlékszem már. Anyám szívesen járt oda, ott vett
nekem fehérneműt. – Meredith hirtelen látta magát, amint
anyja kezét fogva végigmegy az utcán.
– Majd’ minden alkalommal fagyit kaptam anyámtól –
mondta Patsynek. – Egyszer megbotlottam és elejtettem a
tölcsért. Annyira odavoltam, hogy sírva fakadtam. És
emlékszem, hogy vigasztalt… és nekem adta az ő fagyiját…
– Látod, sorra jönnek vissza az emlékek – állapította meg
Patsy elégedetten. – És már itt is vagyunk a Paris Modes-
nál.
Patsy belökte az ajtót, és mindketten beléptek az elegáns
üzletbe. Azon nyomban feléjük siklott egy feketébe öltözött,
fiatal nő.
– Mivel szolgálhatok? – kérdezte, és udvariasan rájuk
mosolygott. – Van néhány új modellünk, egészen frissen
érkeztek Párizsból.
– Igen – mondta Patsy –, tudjuk, hogy gyönyörű dolgaik
vannak. De nem vásárlók vagyunk. Az üzletvezetővel
szeretnénk beszélni.
– Itt nincs üzletvezető – felelte a fiatal nő. – Mrs. Cohen
a tulajdonos, ő maga áll a bolt élén.
– Értem. És ő itt van? Beszélhetnénk vele? – kérdezte
Meredith.
A fiatal nő bólintott. – Máris megyek, és szólok neki, az
irodában van.
 Néhány másodperc elteltével egy ötven körüli, elegáns,
gondosan összehangolt színeket viselő asszony jött elő a
spanyolfal mögött lévő irodahelyiségből.
– Gilda Cohen vagyok – nyújtotta a kezét Patsynek.
– Örülök, hogy megismerhetem, Mrs. Cohen. A nevem
Patsy Canton, és ez itt a barátnőm, Mrs. Stratton.
– Isten hozta, Mrs. Stratton – mondta Gilda Cohen, és
Meredithtel is kezet rázott.
Meredith rámosolygott. – Érdeklődni szeretnék valaki
után, Mrs. Cohen. Egy asszony után, aki valaha itt
dolgozott. Nagyon-nagyon rég. Attól tartok, jóval azelőtt,
hogy maga idekerült.
– Ki lenne az? – kérdezte Gilda Cohen kíváncsian.
– Az édesanyám. Az ötvenes évek végén vagy talán a
hatvanas évek elején itt dolgozott. Kate Sandersonnak
hívták, helyesebben hívják. Kicsi voltam még, amikor
elszakadtunk egymástól, és gyerekkoromban mindig azt
hittem, hogy meghalt. De nemrégiben arra a feltételezésre
jutottam, hogy esetleg mégis él. Szeretném megtalálni
anyámat.
– Világos, Mrs. Stratton, nagyon is érthető. És igaza van,
Kate valóban itt dolgozott, amikor még anyám állt az üzlet
élén. Tőle örököltem. Akkoriban még egyetemre jártam, de
futólag ismertem Kate-et. Kedves asszony volt. Anyám igen
szerette, és nagyon sajnálta, amikor elment.
– És az mikor volt, Mrs. Cohen? – kérdezte Meredith.
– Azt hiszem, a hatvanas évek közepén vagy vége felé
lehetett. De ne álldogáljunk itt az üzlet közepén. Fáradjanak
be az irodámba, és foglaljanak helyet. Meginnának velem
egy csésze teát?
– Nem, de igazán kedves, nagyon köszönjük – mondta
Meredith.
 Patsy is elhárította a kínálást, majd követték Gilda
Cohent az irodájába. Mindketten helyet foglaltak a
kanapén, és várakozóan tekintettek Gildára, aki az
íróasztalához ült.
– Mint említettem, anyám igen kedvelte Kate-et,
némiképp a szárnya alá vette, és akkor is tartotta vele a
kapcsolatot, amikor már nem dolgozott itt.
– És tudja, hol dolgozott, miután innen elkerült?
– Igen, visszament Harrogate-be, abba a városba,
ahonnét idekerült, és a Jaegernél dolgozott. Anyám egyszer
elmondta, hogy Kate nem volt boldog Leedsben, mindig úgy
emlegette, hogy „a sebzett madárkám”, hogy miért, arra már
nem emlékszem. Fiatalon mentem férjhez, gyereket
szültem, úgyhogy akkoriban nem dolgoztam itt az üzletben.
Jómagam nem ismertem őt közelebbről. De anyámra nagy
hatással volt, amiként másokra is. Kate-et mindenki
szeretettel emlegette.
Meredith sóhajtott. – Nem hinném, hogy azóta is a
Jaegernél dolgozik. Mi a véleménye, Mrs. Cohen?
– Ó, én biztosan tudom, hogy már nincs ott, Mrs.
Stratton. Alig néhány évig volt a Jaegernél, aztán máshová
került. Utoljára azt hallottam anyámtól, hogy Kate a Place
Vendôme-ot vezette Harrogate-ben, az egy nagyon elegáns
butik, ahol méretre szabott ruhákat árulnak. – Gilda Cohen
hátradőlt székében. – Ha anyám élne, sokkal, de sokkal
többet tudna mesélni Kate-ről.
Meredith együtt érző pillantást vetett Mrs. Cohenre. –
Őszinte részvétem.
– Hát, nagyon szomorú. Nagyszerű asszony volt, és hál’
istennek kilencvenéves koráig élt. S amíg élt, egyetlen napig
nem volt beteg.
 Kis hallgatás után Patsy megkérdezte: – Kate Sanderson
még most is a Place Vendôme-ban dolgozik?
– Nem hiszem, Mrs. Canton. Úgy tudom, elkerült onnét.
El is költözött Harrogate-ből.
– Újabb zsákutca – nyögte ki Meredith kétségbeesetten.
– Ha gondolják, felhívom Annette Alexandert, az üzlet
tulajdonosát. Lehet, hogy ő meg tudja adni Kate címét.
– Nahát, megtenné? Biztos, hogy nem esik nehezére? –
kérdezte Meredith. – Ha gondolja, átmegyünk Harrogate-be.
Az órájára pillantott. – Még csak fél öt.
– Igen – tette hozzá Patsy. Útban Riponba beugrunk.
Mindenképpen át kell hajtanunk Harrogate-en.
– Ne, ne, hadd hívom föl most rögtön. Igazán semmiség.
– Azzal Gilda Cohen fölemelte a hallgatót, és tárcsázta a
harrogate-i butikot.
– Halló, Gilda Cohen vagyok, beszélhetek Mrs.
Alexanderrel?
Némi csend, amíg Mrs. Cohen a választ hallgatta. Majd
a kagylót letakarva hozzájuk fordult: – Mindjárt szólnak
neki, csak kikísér egy vevőt. Halló, hát szia, Annette, hogy
vagy?
Gilda ismét hallgatott egy sort, majd így szólt: – Van itt
két hölgy, aki Kate Sanderson után érdeklődik. Tudom,
hogy Kate néhány éve már nincs nálad, de nem hagyta meg
véletlenül a címét vagy a telefonszámát? – Az ezután
következő csendet örömteli kiáltás követte. – Valóban? Várj
egy percet, megkérdem.
Ismét befogta a mikrofont, és közölte: – Mrs. Alexander
azt mondja, hogy az édesanyja azért ment el tőle, mert
férjhez ment. De nem emlékszik a férjezett nevére. Az iránt
érdeklődik, hogy találhatja meg magukat, ha netán eszébe
jut.
 – Riponban, a Skell Garth fogadóban, Mrs. Cohen –
mondta Patsy. – A telefonszám 42 900.
Gilda Cohen bediktálta a számot Annette Alexandernek.
Azután megköszönte a segítséget, elköszönt, és letette a
telefont. Egyenesen Meredith szemébe nézett, és így szólt:
– Ha anyám élne, biztosan nagyon örülne, ha hallaná,
hogy Kate végre férjet talált magának. Anyám mindig
fájlalta, hogy Kate olyan nagyon szomorú, mondta is
mindig, hogy Kate élete rendkívül tragikus.
– Nagyon nagy segítségünkre volt, Mrs. Cohen –
motyogta Meredith elérzékenyülten, miközben felállt. –
Nagyon köszönöm.
– Igen, köszönjük – mondta Patsy is.
– Örömömre szolgált, ha segítségükre lehettem, bár
többet is tehettem volna, hogy megtalálja az édesanyját,
Mrs. Stratton. Annette nagyon lelkiismeretes, és
biztosíthatom, hogy értesíteni fogja, ha sikerül
visszaemlékeznie, hogy kihez ment feleségül az édesanyja.
– Őszintén remélem.
Gilda Cohen az ajtóig kísérte őket, és ott kezet fogtak.
Amint kiléptek a Commercial Streetre, még utánuk szólt: –
Örülnék, ha megtudhatnám, hogy sikerült-e megtalálnia
Kate-et, Mrs. Stratton, mivel valóban annyira kedvelte őt
anyám.
– Jelentkezni fogok – ígérte Meredith.
– Hogy ez eddig miért nem jutott eszünkbe! – kiáltott fel
Patsy, amint megindultak a Commercial Streeten. – Hisz
igazán kézenfekvő. Fiatal nő volt, s mint mondtad, nagyon
csinos.
– De még mennyire. Nem is csinos, egyenesen gyönyörű.
 – Meredith belekarolt Patsybe, és folytatta: – Soha meg
nem találjuk. Ugye tudod, hogy ismét zsákutcába
jutottunk?
– Dehogy jutottunk! – kiáltott Patsy. – Épp ellenkezőleg.
Holnap reggel első dolgom lesz, hogy felhívom Valerie-t, és
megkérem, menjen el a Szent Katalin Házba. Ott a
házassági bizonylatokat is nyilvántartják. Egészen biztosan
tudom. És ki fogjuk deríteni, hogy kihez ment férjhez anyád.
Meredith azon nyomban földerült. – Zseniális ötlet!
Hívjuk fel most rögtön.
– Ma nincs bent az irodában. Tudod, hogy Milánóba
ment a hétvégére. Csak éjszaka ér vissza.
– De biztosan tudod, hogy házassági bizonylatokat is
nyilvántartanak? – kérdezte Meredith halkan, miközben
már a City Square-re értek.
– Egészen biztosan. Azt az irodát a születések,
halálozások és házasságok nyilvántartására hozták létre. –
Patsy kis szünet után hozzátette: – Arra gondoltam… talán
el kéne mennünk a Dr. Bernardo gyermekotthonba és ott
érdeklődnünk. Talán ott megtudhatunk valamit arról, hogy
mi történt veled. És anyáddal.
Meredith rásandított. – Kizárt dolog. Én ismerem azokat
a helyeket. Senkinek nem mondanak meg semmit, titok fed
ott mindent. Csak legvégső esetben keresném fel őket.
– Száját szomorú elszántsággal szorította össze.
Patsy egy pillantást vetett rá, és úgy határozott, hogy e
percben kár minden szóért. Visszaúton Riponba sok
mindenről beszélt, igyekezett elterelni Meredith figyelmét az
anyjáról. És az árvaházakról.
Aztán hirtelen felnevetett. – Tudod, Meredith, mi ketten
igazán rettenetes népség vagyunk.
– Hogy érted?
 – Amikor kiderült, kicsoda valójában Eunice Morgan,
vallatóra fogtuk, aztán elrohantunk és keresni kezdtük
anyádat. Szegény asszony biztosan azt hiszi, elment a józan
eszünk. Még csak be se fejeztük vele a beszélgetést.
– Erre az előbb már én is ráébredtem. Nos, ha már itt
tartunk, mi a véleményed Eunice Morganról?
– Nekem megnyerte a bizalmamat. Szerintem mind
közül ő a legjobb. Lloyd Bricker meglehetősen sznob és
agresszívebb a kelleténél, Mrs. Jonestól pedig egyáltalán
nem voltam elragadtatva.
– Szerintem messze van attól, amit én a szakma kiváló
mesterének neveznék – mondta Meredith. – Lloyddal
kapcsolatban a legteljesebb mértékben egyetértek veled.
Egyszóval annyiban maradunk, hogy Eunice-t felfogadjuk,
helyes? Jó szakácsnő, az egyszer biztos. Nem egy
alkalommal meggyőződhettünk róla. – Meredith alig
észlelhetően Patsyre mosolygott. – És nyilvánvaló, hogy már
nem kozmálja oda az ételt úgy, mint gyerekkoromban.
Patsy megkönnyebbülten felnevetett, örült, hogy végre
visszatérőben van Meredith jókedve.

Másnap reggel szólt a telefon.

Meredith és Patsy az ebédlőben ültek, a fogadóval
kapcsolatos jegyzeteiket futották át, amikor Claudia Miller
jelent meg sietve az asztaluknál.
– Elnézést. Meredith, telefonon keresik. Bizonyos Mrs.
Alexander.
Meredith és Patsy jelentőségteljesen összenéztek, és
Meredith felpattant. – Köszönöm, Claudia. Majd az ajtó
mellettit veszem fel.
– Rendben van, odakapcsolok.
 Néhány másodperc múlva Meredith beleszólt: – Halló,
Mrs. Stratton beszél.
– Jó reggelt, Mrs. Stratton. Annette Alexander vagyok,
remélem, nem zavarom túl korán.
– Egyáltalában nem, Mrs. Alexander.
– Gondoltam, most nyomban felhívom. Épp az imént
szereztem némi felvilágosítást, ami esetleg segítségére lehet.
Tudja, agyon törtem a fejemet tegnap este, mégsem jutott
eszembe annak a férfinak a neve, akihez Kate hozzáment
feleségül. Aztán arra gondoltam, hátha a húgom emlékszik.
Ő is ott dolgozott a Place Vendôme-ban, ugyanakkor,
amikor Kate Sanderson. Szóval tegnap este felhívtam, de
nem volt odahaza. Most kapta meg az üzenetemet, és tíz
perccel ezelőtt hívott vissza. Emlékszik rá, hogy Kate egy
Nigel nevű férfihoz ment feleségül. Ha jól emlékszik, Grange
vagy Grainger a vezetékneve és állatorvos az illető.
Middlehamben. Tudom, hogy ez így nem pontos, de talán
még így is segíthet.
– De még mennyire, és hálásan köszönöm, Mrs.
Alexander. És ha már beszélünk, megengedi, hogy még
valamit kérdezzek? Vissza tud emlékezni arra, hogy mikor
lépett ki Kate Sanderson a Place Vendôme-tól?
– A hetvenes években ment el tőlem.
– Értem. Nos, még egyszer, nagyon köszönöm, Mrs.
Alexander.
– Örülök, hogy segíthettem, és adja át Kate-nek
üdvözletemet, ha sikerül megtalálnia.
– Úgy lesz. Viszontlátásra, Mrs. Alexander. – Meredith
letette és visszatért az asztalhoz.
Patsy kérdőn, felvont szemöldökkel nézett rá. – Nos?
Meredith mély lélegzetet vett, majd közölte: – Annette
Alexander szerint anyám egy Nigel keresztnevű férfihoz
ment feleségül, akinek a vezetékneve Grange vagy Grainger.
Állatorvos az illető. És a hetvenes évek elején, amikor
anyám otthagyta az állását, Middlehamben élt.
Helyesebben éltek.
– Middlehamben! Te jó ég, Meredith, hisz az itt van egy
ugrásra. Egy kis falu a mocsár szélén, alig félórányira
Ripontól. Nem megmondtam, hogy az az érzésem, anyád itt
van egészen a közelben?
– Azt még nem tudjuk, hogy itt van-e. Azt sem tudjuk,
valójában mi történt. El is válhattak, el is költözhettek.
– Mindjárt kiderítem, hogy itt él-e még – kiáltotta Patsy
magabiztosan, és felpattant. – Megkeresem a helyi
telefonkönyvben. Ha egyszer állatorvos Middlehamben,
akkor benne kell lennie.
Meredith hátradőlt székén, és figyelte, amint Patsy
határozott léptekkel átvág a helyiségen. Kerül, amibe kerül,
a barátnője szemmel láthatóan el volt rá szánva, hogy
megtalálja Kate Sandersont. Hogy ez a Patsy milyen
hűséges és kitartó barátnő! Meredith tudta, hogy az elmúlt
napokban semmire nem ment volna nélküle.
Patsy ismét az asztalnál termett, arcáról lerítt az
elégedettség. Leült, és a kezében lévő papírlapra pillantott.
– Graingernek hívják és nem Grainge-nek, és
Middlehamben él. A Tan Beck-házban. És van telefonja.
Meredith elvette a papírlapot, megnézte, majd ismét
felpillantott Patsyre. – Köszönöm – mondta, és ismét a
papírra meredt. – Most, hogy tudom, valóban alig néhány
mérföldre van innét, meglehetősen különösen érzem
magam.
– Úgy érted, a vele való találkozást illetően? – kérdezte
Patsy összevont szemöldökkel.
– Igen.
 – Lehet, hogy félsz.
– Tudod mit, azt hiszem, igen.
– Veled megyek a Tan Beck-házba.
– Köszönöm, de azt hiszem, szívesebben megyek
egyedül.
– Nem volna okosabb odatelefonálni előbb?
– Nem hinném. Azt hiszem, szeretném előbb szemtől
szembe látni, mielőtt megtudja, ki vagyok. Ha előbb
odatelefonálok, kezdhetek magyarázkodni.
– Igazad van. Tégy belátásod szerint.

24

Felindult lelkiállapotban ment végig Meredith a Tan Beck-

ház bejáratához vezető ösvényen.
Az ezt megelőző félórában Patsy Aston-Martin-jában
ücsörgött, igyekezett összeszedni a bátorságát, hogy
bemenjen és Kate Sanderson felől érdeklődjön.
Neheztelése, megbántottsága csak nőtt a kocsiban, ezért
aztán beindította a motort, és kigurult a főútra.
Amikor kiszállt a kocsiból, meglátta az öreg, terebélyes,
ha nem is túl nagy kőházat – olyan volt, mint amilyenben
az állatorvosok, ügyvédek, orvosok élnek, Jó karban tartott
épület, a bejáratát frissen mázolták fehérre, az ablakai
ragyogtak, rajtuk csinos csipkefüggöny; a kertben tarka
virágok pompáztak a macsakaköves ösvény két oldalán.
Meredith megállt a bejárat előtt, keze a rézkopogtatón.
Már-már cserbenhagyta a bátorsága. Mély lélegzetet vett,
erőteljesen kopogtatott, aztán csak állt és várt.
 Az ajtó kinyílt, és egy szürke pulóvert, hozzáillő nadrágot
s fölötte zöldcsíkos kötényt viselő fiatalos külsejű nő állt
előtte.
– Kit tetszik keresni? – kérdezte.
– Mrs. Graingert. Mrs. Nigel Graingert keresem. Idehaza
van?
Az asszony bólintott. – Várja önt?
– Nem.
– Kit jelenthetek be?
– Mrs. Stratton vagyok. Meredith Stratton. Nem ismer
engem. Egy barátjának vagyok a barátja. A segítségét
szeretném kérni valamiben.
– Egy perc türelmet kérek – mondta a fiatal nő, majd az
ajtót nyitva hagyva sietős léptekkel átvágott a kis bejárati
előcsarnokon.
Másodperceken belül visszatért, szélesre tárta az ajtót,
és közölte: – Mrs. Grainger szívesen látja. Mindjárt itt lesz,
éppen telefonál. Szíveskedjen velem jönni a nappaliba.
– Köszönöm – válaszolta Meredith, majd belépett az
előcsarnokba, és megindult a fiatalasszony nyomában,
ugyanakkor érdeklődve nézett körül, kíváncsi volt
mindenre.
Csinos állóórát látott az egyik sarokban, ízlésesen
elrendezett kék-fehér porcelánkészletet egy tölgyfa
tálalóasztalon.
A fiatal nő bevezette a nappaliba. – Helyezze magát
kényelembe – mondta, s azzal eltűnt.
Meredith megállt a szoba közepén, arra gondolt, milyen
barátságos minden, milyen bájos, milyen melegséget
sugárzó. Közepes méretű helyiség volt, ízlésesen
berendezve, a fal pirosra festve, kettőt a padlótól a
mennyezetig könyvespolc borított. A fája sötét krémszínű,
kézi festésű márványutánzat, a kőkandalló előtt sötétvörös
és kék mintás keleti szőnyeg. A két hatalmas ablak között
antik íróasztal nézett a hátsó kertre és a kis pázsitra.
Amögött a hullámzó rét és a száguldó fehér felhők borította
végtelen kék ég.
Meredith lépteket hallott, ezért elfordult az ablaktól.
Lélegzetét visszafojtva várta, hogy Mrs. Nigel Graiger
kinyissa az ajtót.
Amikor megpillantotta, a szíve elszorult. Ez nem az a
gyönyörű, fiatal anya a vörösarany fürtjeivel és áttetsző kék
szemével, akit ő imádott és akinek az emlékét álmaiban
dédelgette.
Mrs. Grainger hatvanas évei elején járhat, állapította
meg Meredith. Bézs színű kordnadrágot viselt, fehér
ingblúzt és sötétkék kiskabátot, s pontosan úgy festett mint
egy korosodó, átlagos vidéki asszonyság.
Az asszony tétován megállt az ajtóban, és kérdő
pillantást vetett Meredithre. – Mrs. Strattonhoz van
szerencsém?
– Igen. Üdvözlöm, Mrs. Grainger… Ugye megbocsátja,
hogy ilyen váratlanul betörtem, de azért jöttem, mert abban
reménykedem, hogy talán segítségemre lehet.
– El nem tudom képzelni, miben segíthetnék, de
mindenesetre megteszek minden tőlem telhetőt – felelte
Mrs. Grainger még mindig az ajtóból. – Maga amerikai,
ugye?
Meredith bólintott. – Mrs. Grainger, engedje meg, hogy
egyenesen a tárgyra térjek. Én egy bizonyos Kate
Sandersont keresek. Annette Alexander a harrogate-i Place
Vendôme-ból irányított ide, mondván, hogy a keresett
személy csakis ön lehet. Így volna valóban?
 – Igen, igen. Én vagyok Katharine Sanderson Grainger,
s valóban én dolgoztam a Place Vendôme-ban, jó sok éve
már, még mielőtt férjhez mentem. – Kate a homlokát
ráncolta, tekintete ismét csupa kérdés. – És milyen ügyben
keres?
Meredith rettenetesen ideges volt. Fogalma sem volt,
hogyan mondja meg Kate-nek, hogy kicsoda, e percben
egyáltalán nem jöttek ajkára a szavak. Végre remegő
hangon kinyögte: – Hát… hát… Marivel kapcsolatban.
Kate Grainger úgy hőkölt hátra, mint akit arcul ütöttek,
méghozzá erőteljesen. Szájtátva bámult Meredithre, és az
ajtófélfába kapaszkodott, hogy megtartsa magát.
Aztán mihelyt valamelyest visszanyerte az egyensúlyát,
feszült hangon megkérdezte: – Mit tud Mariról? Mit akar
tőlem? Mit akar elmondani Mariról?
– Hogy én… én ismerem, Mrs. Grainger.
– Maga ismeri az én Marimet? – kiáltotta Mrs. Grainger
izgatottan, levegő után kapkodva. Egy lépést tett előre.
Meredith így jobban látta. Észrevette, milyen élénken
csillog a kék szeme, melyet hirtelen elöntöttek a könnyek,
látta a vörösarany haját, mely fakóbb lett, mint volt
hajdanán és már ezüst szálak csillogtak benne, felismerte a
szeretett, jól ismert arcot, melybe bevéste nyomát az idő, de
hajdani szépsége nem múlt el nyomtalanul. És egészen
biztosan tudta, hogy az anyja áll előtte. A szíve hirtelen
elszorult, egész testén úrrá lett a belső reszketés. Szeretett
volna odamenni Kate-hez, megölelni, de nem merte. Félt…
az elutasítástól… attól, hogy nem kér belőle.
– Ismerte az én Marimet – hajtogatta Kate. – Meséljen
róla, könyörgök, meséljen róla…
Meredith egy szót se bírt kinyögni, hang nem jött ki a
torkán, csak lehorgasztotta a fejét.
 – Mondja, hol? Hol ismerte meg az én Marimet? Kérem,
nagyon kérem, Mrs. Stratton, beszéljen – könyörgött Kate.
– Ausztráliában – felelte végre Meredith fojtott hangon.
– Ausztráliában – visszhangozta Kate döbbent
felháborodással, tágra meredt szemmel.
– Sydneyben. – Meredith le nem vette a szemét Kate-ről,
aki elképedten, ugyanakkor értetlenül állt előtte.
– Annyira szerette magát – suttogta Meredith.
Kate kinyúlt, s megragadta egy fotel támláját. Erősen
kapaszkodott, hogy össze ne essen. – Úgy beszél róla,
mintha már… miért beszél róla múlt időben? Csak nem…
meghalt, ugye nem?
– Nem, nem halt meg.
– Ó, hála légyen Istennek! – kiáltotta Kate
megkönnyebbülten. Majd folytatta: – Hosszú éveken át
imádkoztam érte minden áldott nap. Imádkoztam, hogy
egészségben, biztonságban legyen. Kérem, Mrs. Stratton,
mondjon már valamit. Ő küldte ide hozzám? Azért, hogy
megkeressen?
– Igen.
– És hol van az én Marim? Mondja meg, könyörgök. –
Kate nem is próbált uralkodni érzelmein, azok felszínre
törve nyíltan leolvashatók voltak feszült arcáról. Ki ez a nő,
aki hírt hozott neki Mariról? Hírt az ő imádott gyermekéről,
akinek oly sok éve már, hogy nyomát vesztette? Reszketni
kezdett.
Meredith egy lépést tett felé, közelebb került Kate-hez.
Kate szívfájdalma kiült az arcára, és Meredith ráébredt,
hogy mennyire felindult. És milyen őszintén.
Sebesen járt az agya, kereste a megfelelő szavakat,
amelyekkel előadhatja, kicsoda valójában.
 Még közelebb lépett Kate-hez, az arcába nézett, és
mielőtt erőt vehetett volna magán, kibukott belőle: –
Mami… én vagyok… Mari…
Kate egy pillanatig egyetlen szót se bírt kinyögni, majd
felkiáltott: – Ó, istenem! Ó, istenem, Mari, valóban te
volnál? – Kate megragadta Meredith kezét, s az ablakhoz
vonszolta. – Hadd lássalak. Te volnál az, Mari, ennyi év
után?
– Kezét kinyújtotta, gyöngéden megérintette Meredith
arcát. – Te vagy az, szívem?
Könnyek buktak ki Kate szeméből és peregtek végig az
arcán. – Ó, Mari, Mari, hát végül mégis megkerültél. Az
imám meghallgatásra talált.
Meredith is sírt. És a két nő, aki majd’ negyven éve nem
látta egymást, most ösztönösen egymás nyakába borult,
összeölelkezett.
Kate úgy zokogott, mint akinek a szíve szakad meg
mindjárt. – Harmincnyolc éve vártam ezt a pillanatot,
imádkoztam, könyörögtem Istenhez. Már minden reményt
feladtam, hogy valaha is látlak még.
Anya és lánya sokáig, egymást átölelve állt, egymásból
nyertek vigasztalást, miközben hullottak az öröm és a bánat
könnyei… siratták a múltat, azokat az éveket, amelyeket
egymás nélkül kellett leélniük… s örültek, hogy végre mégis
egymásra találtak, hogy egyáltalán megérhették.

Ültek egymás mellett a kis kanapén a könyvtárban, előttük

a dohányzóasztalon tea és egy tálca szendvics. De egyikük
sem nyúlt az ételhez, amit a fiatal házvezetőnő, Nellie eléjük
tett.
Fogták egymás kezét, le nem vették a szemüket
egymásról, keresték a hasonlatosságot. És arcukról lerítt a
csodálkozás. Kate arcán az az álmélkodás ült, amit az anya
érez újszülött gyermeke láttán. És a maga módján Mari
valóban újjászületett számára azon a napon.
– Soha nem bírtam napirendre térni az elvesztésed fölött
– mondta Kate halkan, a hangjából kihallatszott a
szomorúság, amikor visszaemlékezett azokra a rettenetes,
szomorú évekre, amelyeket a gyermeke elvesztése után
kellett végigszenvednie. – Mindennap az eszemben voltál,
Mari, rád gondoltam, utánad vágyódtam, annyira
szerettelek volna a karomba ölelni.
Meredith mélyen belebámult anyja gyönyörű szemébe. –
Tudom, mami, tudom. Én is mindig így éreztem, kivált
kiskoromban. Mindig rád gondoltam, törtem a fejemet,
vajon miért küldtél el magadtól, miért nem kellettem neked.
Ezt soha nem bírtam megérteni. – Meredith megtörölte
kibukó könnyeit. – Hogyan… veszítettél el? Hogyan
szakadtunk el egymástól?
– Rettenetes volt, tulajdonképpen a Dr. Bernardo
otthonban kezdődött… emlékszel arra a napra, amikor
ájultan találtál rám a konyhakövön?
– Igen, amikor O’Shea őrmesterhez rohantam
segítségért.
– Ő hívta ki a mentőket. Bevittek a leedsi kórházba,
téged pedig a gyermekotthonba… Én őt nem hibáztattam,
mi mást is tehetett volna, hisz nekem nem voltak rokonaim.
Szóval, vagy hat hétig voltam kórházban. Mihelyt
felépültem, érted mentem, kihoztalak, és éltünk tovább
együtt a Hawthorne-lakban, ugyanúgy, ahogy azelőtt. De
úgy egy évre rá, 1957 tavaszán ismét megbetegedtem.
Ezúttal magam vittelek be a Dr. Bernardo
gyermekotthonba. Nem volt más lehetőség, hogy hová
vigyelek. Dr. Robertson aggódott miattam, azt akarta, hogy
mindenképpen feküdjek be a kórházba kivizsgálásra. Ott
derült ki, hogy tüdőbajos vagyok. Már évek óta lappangott
bennem a betegség. És akkor kitört, minden bizonnyal az
alultápláltság, a sok aggódás, stressz, kimerültség és az
általános leromlott állapot hozta ki belőlem. A tüdőbaj
nagyon fertőző, levegő útján terjed, és nem tartózkodhattam
a közeledben, Mari, hogy meg ne fertőzzelek. A leedsi
kórházból az orvosok átirányítottak a Seacroft Kórházba,
Killingbeck közelében, ott kezeltek. Hat hónapig tartottak
teljes elzártságban. – Kate elhallgatott, megszorította
Meredith kezét, és a szemébe nézett. – Folyton üzentem
neked, Mari. Soha nem kaptad meg?
– Nem. – Meredith viszonozta anyja átható pillantását. –
És miért nem jöttél értem, amikor jobban lettél? – kérdezte,
és a hangjából kicsengett a megbántottság. Pedig igyekezett
elfojtani.
– Hogyne mentem volna! Mentem, mihelyt kieresztettek
a Seacroft Kórházból. Gyógyultnak nyilvánítottak, már nem
voltam fertőző, szedtem az antibiotikumokat.
Sztreptomicint. Csakhogy te már nem voltál ott. A Dr.
Bernardóban azt mondták, hogy örökbe fogadtak. Meg
voltam döbbenve. Majd’ eszemet vesztettem. És a szívem
szakadt meg. Nem tudtam, hol keresselek. Senki nem
segített, nem volt családom, nem volt pénzem. Mindenütt
süket fülekre találtam. Semmit el nem árultak a holléted
felől, és semmilyen módon nem tudtalak visszaszerezni.
Kate bánatosan ingatta a fejét, előhalászta a
zsebkendőjét és felszárogatta patakzó könnyeit. – Ott álltam
tehetetlenül, Mari, nem tudtam, mitévő legyek. És a
dühömet azóta se tudtam kiadni magamból, itt dolgozik
bennem mind a mai napig. Évek óta rág. A történtek
tönkretették az életemet. Soha ki nem hevertem, hogy
elvesztettelek, soha többé nem voltam boldog, nem nyertem
vissza a lelki nyugalmamat. Mindig űzött valami, folyvást
aggódtam miattad. Csak abban reménykedtem, hogy egy
szép napon, ha már felnőttél, látni akarod az igazi anyádat,
és hogy majd te megpróbálsz megkeresni engem.
Meredith, akit ismét könnyekre indítottak Kate szavai,
felkiáltott: – De engem senki nem fogadott örökbe! Neked
hazudtak a Dr. Bernardo intézetben. Hajóra raktak egy
csomó másik gyerekkel együtt és elvittek Ausztráliába.
Sydneyben kerültem árvaházba.
– Árvaházba! – Kate megdöbbent. Elrémülten bámult
Meredithre most, hogy napvilágra került a rettenetes
igazság. – Ennek meg mi értelme volt? Micsoda ostobaság
egy angliai árvaházból átirányítani egy gyereket a világ
másik végébe egy ugyanolyan árvaházba? Miért? – Egy
pillanatra lehunyta a szemét, majd nyomban kinyitotta. –
Azt mondták, egy nagyon rendes család fogadott örökbe,
hogy egy másik városban laksz Angliában. Ez volt az
egyedüli vigaszom… hogy olyan emberek között élsz, akik
törődnek veled, szeretnek, jók hozzád. És most azt mondod,
hogy soha senki örökbe nem fogadott.
Kate reszketett.
Meredith nyugtatgatta, igyekezett lecsillapítani, majd
tovább magyarázott: – Nos, valóban örökbe fogadtak, de az
már Sydneyben történt és nem Angliában. Nyolcéves
koromban. De csak két évig tartott. Strattonék
autóbalesetben meghaltak, amikor tízéves voltam. És
egyáltalán nem voltak jó emberek. Mr. Stratton nővére
pedig visszavitt az árvaházba.
Kate dermedten ült a kanapén, még jobban szorította
Meredith kezeit, úgy tette fel a kérdést: – Strattonék amúgy
nem bántottak, ugye? Nem gyaláztak meg?
 – Nem, azt nem tették. Csak nem szerettek, hiányzott
belőlük minden kedvesség. – Meredith zavartan nézett Kate-
re, majd folytatta: – Ha te nem egyeztél bele, hogy engem
Ausztráliába küldjenek, akkor hogy tehette ezt meg Dr.
Bernardo? A beleegyezésed nélkül?
– Úgy bizony. – Kate kissé elhúzódott, most ő vetett
átható pillantást Meredithre. – Hirtelen úgy beszélsz, mint
aki nem hiszi el, hogy igazat mondok. Pedig ez az igazság,
Mari. El kell hinned.
– Nem azt vonom kétségbe, amit mondasz. Csak nem
értem ezt az egészet.
– Hát azt én sem. Soha nem is bírtam felfogni. Kész
rémálom volt ez a sok év. – Kate kiszabadította a kezét, és
felállt.
Lassan az íróasztalhoz ment, kinyitotta a fiókját és
kihúzott egy borítékot. Megtapogatta, és így szólt: – Néhány
éve, a nyolcvanas évek végén olvastam egy cikket az
Observer-ben. És attól, amit ott olvastam, holtra váltam,
úrrá lett rajtam a rémület, a bánatról nem is beszélve. A
cikk gyermek bevándorlókról szólt, akiket Ausztráliába
küldtek egyedül, betettek otthonokba és intézetekbe.
Akkoriban csak azon imádkoztam, nehogy te is közöttük
legyél. Megpróbáltam elhitetni magammal, hogy valahol
Angliában élsz, örökbe fogadott egy család. És most
kiderült, hogy a rémálmom maga az igazság. – Kate hangja
elakadt, a könnyei ismét feltörni készültek. – Azok között a
gyerekek között voltál, Mari.
Kate a könnyeit nyelve elhallgatott, majd halkan
megkérdezte: – Ugye, igazat beszélsz, Mari? Ugye, nem
molesztáltak?
– Becsület szavamra nem… hidd el, mami. A lelki
megrázkódtatás volt rettenetes, évekig minden éjszaka
álomba sírtam magamat, annyira hiányoztál. Egész
gyerekkoromban nélkülöztem a szeretetet. És persze
keményen dolgoztam, mindannyian azt tettük, padlót
sikáltattak velünk, s mindig hegyekben állt a mosnivaló. És
nem is tápláltak rendesen. De fizikailag vagy szexuálisan
nem bántalmaztak.
– Csak lelkileg, érzelmileg – mondta Kate, és ismét kiült
arcára a düh. – Csak belegondolni, hogy téged és a többi
kisgyereket elküldtek tizenkétezer mérföldre innét, a világ
túlsó felébe, csak azért, hogy ott egy másik intézetbe
kerüljetek. Képtelenség.
Kate visszament a kanapéhoz, leült, kezében még ekkor
is a borítékot szorongatta. Végül odaadta Meredithnek. – A
cikk címe: „A Birodalom elveszett gyermekei.”
Megtartottam. Elolvashatod. Égnek fog állni tőle a hajad. –
A fejét ingatta. – Persze, miért is állna… te végigélted…
megélted azt, amit az újságíró megírt.
– Miért tartottad meg a cikket?
– Nem is tudom. Később a Granada tévéállomás
dokumentumfilmet készített az emigráns gyerekekről.
Ahogy néztem, egyre nőtt bennem a rémület. Nem tudtam
túltenni magamat a látottakon, nem tudtam szabadulni a
gondolattól.
– Ezek szerint Dr. Bernardo egy csomó gyereket küldött
Ausztráliába. Százával. Erre célzol?
– Nem, Mari. Ezrével. Több mint százötvenezer gyereket.
Vagy még annál is többet, persze nem Dr. Bernardo
egyedül. Volt még jó néhány ilyen jótékony intézmény,
amely részt vett a dologban.
– Például? – kérdezte Meredith, miközben kérdőn nézett
Kate-re.
 – Az Üdvhadsereg, a Nemzeti Gyermekotthon, a
Gyermektársadalom, a Fairbridge Társaság, meg még egy
csomó szociális és jótékonysági intézmény, amely mind a
katolikus egyház, az anglikán egyház, a presbieriánus
egyház, valamint a skót egyház égisze alatt működött.
– Te jóságos ég! – kiáltott fel Meredith elképedten. –
Ekkora szervezet.
– Bizony – felelte Kate. – És egy csomó gyereket,
elsősorban fiúkat, a tűző napon dolgoztattak, mindenféle
alantas munkákat végeztettek velük, kőművesként
alkalmazták őket, kollégiumokat építtettek velük. És
gyakran szörnyű megaláztatásokat kellett elszenvedniük –
a papok erőszakoskodtak velük, meggyalázták őket.
Rettenetes életük volt.
– De hát hogy eshetett meg az ilyesmi? Úgy értem, a
kormány miért nem lépett közbe?
– Már hogy lépett volna közbe a brit kormány, amikor
maga is részt vett benne? És amit velünk, anyákkal,
apákkal és gyerekekkel műveltek, arra nincs mentség.
– Ráadásul törvénybe ütköző – tette hozzá Meredith. –
Arra senki nem gondolt, hogy a brit kormányt beperelje? Én
bizony megtenném… ha csak az elvesztegetett évekre
gondolok, a rengeteg bánatra.
– Nekem nincs róla tudomásom, hogy bárki perelte
volna a kormányt. A közvélemény rettenetesen felzúdult,
miután a tények napvilágra kerültek. Óriási botrány lett
belőle, és mardosta a nemzet lelkiismeretét. Az emberek fel
voltak háborodva. A kormány igyekezett úgy tenni, mintha
nem volna köze a dologhoz, de persze egyértelmű volt
mindenki számára, hogy részt vettek benne.
– De miért tette ezt a kormány?
 – Mert a legkönnyebb módja volt a gyarmatok
benépesítésének, hogy gyerekeket küldtek a birodalom
legtávolabbi pontjaira. Évszázadokon keresztül művelték,
és még 1967-ben is kerültek kisgyerekek ily módon szerte
a világba – mondta Kate megvetően.
– Kész szégyen. Milyen visszataszító.
– Majd meglátod, van a borítékban egy kivágás a TV
Times-ból is, a dokumentumfilm előzetese.
Telefonszámokat, segélyvonalakat sorol fel benne. Én
felhívtam őket, Mari. Annyira odáig voltam, hogy te is ezek
között a gyerekek között lehetsz. Meg akartam tudni, hogy
egy anya hogyan akadhat a gyereke nyomára, ha azt
bevándorlóként elküldték valahová. A segélyvonalban
dolgozóktól megtudtam, hogy teljességgel lehetetlen, hogy
egy anya nem nyomozhatja ki, hová került a gyereke.
Egyértelmű, hogy szülő és gyerek csakis akkor találhat
egymásra, ha a gyerek elhatározza, hogy kinyomozza
elveszettnek hitt szülei hollétét.
Kate hátradőlt a kanapén, és egy pillanatra lehunyta a
szemét. Aztán végre Meredithre nézett, és megjegyezte: –
Gyönyörű asszony lett belőled, Mari. Pontosan olyan vagy,
mint anyám volt. Az arcod, a szemed őrá hasonlít.
Meredith egészen lázba jött ennek hallatán, és sugárzó
mosoly ült ki az arcára. – Nem emlékszem, hogy lett volna
nagyanyám.
– Már nem élt, amikor megszülettél. A második
világháborúban pusztult el egy bombázás során. Engem
apám nevelt fel, miután visszatért a katonaságtól. Tizenhét
éves voltam, amikor meghalt.
– És az apám? Ő hol van?
– Ő se él már, Mari. Tizennyolc hónapos voltál, amikor
elhagyott bennünket. Elment Kanadába egy másik nővel,
minket itt hagyott. Végül akkor váltam el tőle, amikor Nigel
feleségül akart venni.
– És vele boldog vagy?
– Ő mindent megtett ennek érdekében, hidd el, Mari. De
hát velem nem volt könnyű az élet az elmúlt évek során. A
miattad érzett bánat egészen tönkretett… rettenetes dolog
elveszteni egy gyereket, kivált úgy, ahogyan én veszítettelek
el téged. Nem olyan, mintha meghaltál volna. Tudtam, hogy
élsz valahol. Vágyódtam utánad, látni akartalak, meg
akartalak simogatni. A szívem majd’ megszakadt. Szegény
Nigel, nem volt könnyű dolga velem. De ő türelmes volt.
Elviselt mindent. Jó ember.
– És nem is született több gyereked?
– Á, dehogy. Harmincnyolc éves voltam, amikor
feleségül mentem Nigelhez. Talán szülnöm kellett volna,
lehet, hogy akkor könnyebb lett volna elviselni, nem is
tudom… Nigel özvegyember volt, a felesége jó barátnőm volt.
Veronica. Aranyos teremtés volt. Agydaganatban halt meg,
és én igyekeztem Nigel mellett állni azokban a nehéz
időkben. Megvigasztaltam, ahogy tudtam. Öt évvel a
felesége halála után megkérte a kezemet. Felneveltem a két
fiát, Michaelt és Andrew-t. És nagyon sok tekintetben jó
házasság volt a miénk.
– Örülök, hogy egy olyan jó emberrel hozott össze a sors,
mint Nigel. Gyakran eltűnődtem… hány éves voltál, amikor
én születtem?
– Tizenkilenc. Hatvanhárom leszek ezen a nyáron, Mari.
– Kate nagyot sóhajtott. – Ennyi év mind nélküled. Hogyan
találtál rám? Sokáig tartott?
– Nem, tulajdonképpen nem – attól fogva, hogy
hozzáláttam a kereséshez. De mielőtt elmondanám, hogyan
akadtam rád, kérdeznék még valamit.
 – Bármit, Mari, kérdezz, amit csak akarsz.
– Voltam veled valaha a Fountains-apátságnál?
– Igen, többször is. Nagyon kedvelem azt a helyet,
mindig is kedveltem. Harrogate-i lévén, az évek során sok
időt eltöltöttem Riponban. De miért kérded?
– Ért engem vagy minket kettőnket valami rettenetes
élmény a Fountainsban?
– Igen. Ott lettem rosszul 1957 tavaszán. Tudom, hogy
nagyon megijedtél, mert egyedül voltunk. Idővel magamhoz
tértem, és valahogy elvergődtünk Riponba, ahol felszálltunk
a harrogate-i buszra, majd arról a leedsire. Egy vasárnapi
napon történt. Még azon a héten megállapították, hogy
tüdőbajos vagyok, és beutaltak a Seacroftba.
– És soha többé nem láttalak, ugye?
– Valóban.
– Ez mindent megmagyaráz. – Meredith ezek után
elmesélte anyjának a Fountainsnál átélt élményét és a déjà
vu érzését. – Nem csoda, hogy úgy éreztem, valami nagy
tragédia ért ott, valami rettenetes veszteség ért. Az ott
átéltek váltották ki belőlem a betegséget, amit a pszichiáter
pszichogén fáradtságnak nevez, s vele együtt kezdtem
kutakodni a múltamban. Meggyőződése volt, hogy az
elfojtott múltbéli emlékeimtől szenvedek.
– Úgy érted, elnyomtad a velem kapcsolatos emlékeidet?
– Nem, nem egészen. Bizonyos dolgokra emlékeztem. De
mert olyan kegyetlenül elszakítottak tőled, s megfosztottak
a szeretetedtől, ez olyan fájdalmas volt számomra, hogy
mindent elfojtottam. Dr. Benson segítségével találtam rá a
helyes ösvényre, de azt hiszem, a lányom, Catherine
élesztette fel bennem a legfontosabb emléket.
– Van egy lányod, akit énutánam neveztél el? – kérdezte
Kate miközben az arca felderült.
 – Huszonöt éves és gyönyörű. A te szemedet örökölte. És
a te alkatodat. Annak nem voltam tudatában, hogy rólad
neveztem el… C-vel is írom a nevét. De nyilvánvalóan
emlékeztem, hogy te Kate voltál… Katharine. Csak
eltemettem a tudatalattimban.
– És mi volt az az emlék, amit ő váltott ki belőled?
– A múlt héten, közvetlenül azelőtt, hogy Londonba
jöttem, meglátogattam, hogy megbeszéljük az esküvőjével
kapcsolatos terveket. Teát főzött, később behozott egy tál
epret, és mondott valamit, amitől egyszerre feltámadt
bennem az emlék. Tisztán magam előtt láttam az arcodat,
azét az emberét, akit egész életemben szerettem, aki után
mindig is vágyakoztam. És egészen biztosan tudtam, hogy
az anyám arcát látom magam előtt. – Meredith ekkor elsírta
magát, zsebkendő után kotorászott, majd kifújta az orrát.
Kate szeme is csupa könny volt, amikor megkérdezte: –
Mit mondott Catherine?
– Csak néhány egészen egyszerű szót… „Meglepetést is
tartogattam neked, mami. Epret.” És ekkor magam előtt
láttam az arcodat, te kínáltál eperrel. És abban a
pillanatban más emlékek is feltolultak bennem, meg még a
repülőgépen is eszembe jutott sok minden, amikor aznap
este már Londonba tartottam.
Meredith elhallgatott, ismét kifújta az orrát és folytatta.
– Van valami, amit el kell mondanom. Én mindig azt hittem,
hogy meghaltál. Ezt mondták nekem a Dr. Bernardo
gyerekotthonban. Ezért amikor sikerült felidéznem az
emlékedet, mindent elmeséltem az angol üzlettársamnak,
Patsy Cantonnak. Ő vitt el Londonban az anyakönyvi
hivatalba, hogy kikérjük a halotti anyakönyvi
bizonyítványodat. Tudod, mindenáron látni akartam… fel
akartam keresni a sírodat. Le akartam végre zárni
magamban ezt a dolgot. De persze nem volt halotti
bizonyítvány, így tudtuk meg, hogy minden bizonnyal élsz.
Patsy ötlete volt, hogy akkor kérjük ki az én születési
bizonyítványomat, hiszen meg akarunk tudni mindent,
amit csak megtudhatunk. A születési anyakönyvi
kivonatom segítségével jutottunk el Armleyba és a
Hawthorne-lakba. Habár ma már egy romhalmaz az egész,
rájöttem, milyen jól ismerem azt a helyet, és újabb kedves
emlékek jutottak eszembe.
– Örülök hogy megtaláltál, amíg még nem késő –
suttogta Kate.
– Én is.
Ekkor Kate érdeklődő pillantást vetett Meredithre, és
halkan megkérdezte: – Nem viselsz jeggyűrűt. Elváltál?
– Igen. Jut eszembe, egy fiúunokád is van. Jonnak
hívják, huszonegy éves. A Yale-en tanul. Alig várom, hogy
megismerd őt is meg Catherine-t is.
– Unokák – csodálkozott el Kate. – Unokáim vannak.
Milyen nagyszerű!
– Nagyon büszke vagyok rájuk. Nagyszerű gyerekek.
– Azt még nem mondtad el, hogyan kerültél
Ausztráliából Amerikába.
– Hosszú történet – felelte Meredith. – Majd később
elmondok mindent. Végtére is előttünk az élet.
Léptek hallatszottak a hallból, Meredith kíváncsian arra
fordult. Magas, jó megjelenésű úr állt az ajtóban és nézte
őket érdeklődő tekintettel.
Kate is megfordult. Felugrott és felkiáltott. – Nigel,
képzeld, megtalált. Ahogy mindig is imádkoztam érte. Az én
Marim megtalált. Végre hazajött hozzám.
 – Hála istennek – mondta a férfi, majd belépett a
könyvtárszobába, és arcára láthatóan kiült a
megkönnyebbülés.
Meredith felállt, és a kezét nyújtotta.
A férfi megfogta. Majd minden teketória nélkül a karjába
fogta, és megölelte. – Akkor Kate most végre megleli a lelki
nyugalmát – mondta.
Ahogy az ölelésből kibontakoztak, Meredith ritka kedves
arcot látott maga előtt.
Nigel Grainger barátságos mosollyal mérte végig.
– Köszönöm – mondta Meredith. – Köszönöm, hogy
megőrizte nekem az anyámat.
 UTOJÁTÉK

Jövő idő

És most, hölgyeim, nézzenek rám, és barátságos arcot

kérek – mondta Jon, azzal fogta a fényképezőgépét, és
belenézett a keresőjébe. – Nem jó – dörmögte. – Mami,
húzódj közelebb a nagyihoz. Cat, te is. Szoros képet
szeretnék.
– Jaj, siess már, Jon, szeretném megkeresni az
újdonsült férjemet – kiáltotta Catherine.
Még néhány apró igazítás, és Jon kattintgatni kezdte a
kockákat. Perceken belül közölte: – Kész is vagyunk, azért
csak kibírtad valahogy, ugye, Cat? Most legalább van egy jó
kis sorozatunk a nagyi fényképalbumába, és te is kapsz
belőle, ha akarsz. Három grácia, három nemzedék. Soha
nem hittem, hogy megérem ezt a napot.
Cat boldogan rámosolygott. – Egészen biztos, hogy a te
felvételeid sokkal jobban fognak tetszeni, mint az igazi
fényképész képei.
– Na eredj, húzd a csíkot. Keresd meg az újdonsült
férjedet. Perceken belül úgyis a feje tetejére áll itt minden,
mihelyt ellepik a Pearsonok a terepet, akár a sáskák.
– Hé, ügyelj a szádra! – kiáltott Cat, és meglóbálta
jeggyűrűs kezét. – Ne feledd, hogy már én is közéjük
tartozom. – Azzal odament, puszit nyomott az öccse arcára,
és elérzékenyülve hozzátette: – Köszönöm, hogy vőfélyem
voltál, Jon.
 – Jól csináltam?
– Szenzációsan. – Cat ismét felnevetett, majd a fehér
selyem- és tüllfelhőben ellibegett Keith felé, aki a fogadó
bejáratánál állt és az apjával beszélgetett.
Jon csatlakozott Kate-hez és Meredithhez. – Nagyszerű
volt az ünnepség, mami, és a jó öreg hodály legalább
annyira hatásos volt, mint egy templom. Gondolom attól,
ahogy a sok fehér selyemmel és fehér virágfüzérrel
feldíszítetted.
– Köszönöm drágám, én is meg voltam elégedve a
hatással.
– Engem nagyon megindított a szertartás – suttogta
Kate. A lányára és unokájára mosolygott. – Bevallom,
sírtam is.
– A nők általában sírnak az eskövőkön, nagyi – mondta
Jon, és megszorította Kate karját. – De te vagy a hab a
tortán. Úgy örülök, hogy a mami megtalált.
– Hát még én – felelte Kate.
– Nos, megyek, iszom egyet a fiúkkal – közölte Jon, és
sarkon fordult.
– A fiúkkal? – vonta fel Meredith a szemöldökét. – Kire
gondolsz?
– Luckel és Nigellel. Most léptek be.
Azzal eltűnt, Kate-et és Meredithet ott hagyta a fogadó
ebédlőjének közelében.
A két nő elegáns látványt nyújtott, Kate sötét rózsaszínű
gyapjúkosztümöt viselt, Meredith füstkék ruhát és kabátot
– ahogy ott álltak egymás mellett, nem volt nehéz felfedezni
a hasonlatosságot anya és lánya között. Meredith
magasabb volt ugyan, de azért nagyon hasonlítottak
egymásra.
 Október második szombatja volt, kellemes
vénasszonyok nyara. Az ég égszínkék, tiszta, felhőtlen,
csupa ragyogó napfény, és a Silver-tó körül a fák lombozata
egészen lélegzetelállító. A levelek ekkor kezdték színüket
változtatni, észveszejtő pirosak, rózsaszínek, rozsdabarnák
és aranyak játszottak egymásba.
– A mainál szebb napot aligha választhattunk volna –
jegyezte meg Kate, amint kinézett az ablakon a tó felé. –
Igazán esküvőre való.
– Szerencsénk van, bár az október Connecticutban
általában nagyon kellemes. – Meredith karon fogta Kate-et,
és az ebédlő felé vezette, amit nemrégiben bővítettek ki
abból a célból, hogy a sok vendég elférjen benne. – Gyere
csak be egy pillanatra, anya, szeretnék mondani valamit.
Kate aggódó pillantást vetett Meredithre. – Valami baj
van? Olyan komoly vagy.
Meredith a fejét rázta. – Csak meg akarom köszönni,
hogy itt voltál velem az elmúlt két hét során és annyit
segítettél Cat esküvőjének előkészítésében. Nagyszerű
voltál.
– Ha valakinek, hát nekem volna mit megköszönnöm,
Mari – felelte Kate, majd megvonta a vállát. – Soha másnak,
mint Marinek nem foglak tudni szólítani, ugye nem bánod?
– Semmi baj… megértem.
– Nem hittem volna, hogy ez valaha bekövetkezik –
bukott ki váratlanul Kate-ből. – Hogy ennyi időt veled
tölthetek. Fogalmad sincs, milyen sokat jelent ez nekem.
– De, azt hiszem, sejtem…
– Mindkettőnket elkényeztettél Nigellel. A párizsi, Loire
menti és New York-i út… Rengeteg felejthetetlen élmény…
hisz alig is mozdultunk ki Yorkshire-ből, amíg fel nem
bukkantál az életemben.
 Meredith nem szólt, csak elérzékenyülten megsimogatta
az anyja karját. Voltak pillanatok, amikor sehogyan sem
akaródzott elhinnie, hogy ennyi év után mégiscsak sikerült
megtalálnia az anyját.
Kate újból kinézett az ablakon, majd elgondolkodva
fordult vissza Meredithhez. – Örülök, hogy annyi évvel
ezelőtt idekerültél a Silver Lake-be. Gyönyörű hely, és
nagyon hasonlít Yorkshire-re. Bizonyára az őrzőangyalod
vezérelt ide.
– Lehetséges.
– Igen, nagy szerencse, hogy rátaláltál Ameliára és Jack-
re, hogy szerepet kaptak az életedben, ha csak néhány
röpke esztendőre is. A sok korábbi bánatért biztosan
kárpótoltak, Mari, azért, hogy szeretethiányban szenvedtél
az ausztráliai árvaházban. Tőlük szeretetet, kedvességet és
törődést kaptál, és ezért én hálás leszek nekik, amíg csak
élek. Nekik köszönheted, hogy azzá lettél, aki ma vagy.
– Ki tudja, mi lett volna belőlem, ha nem hoz össze velük
a sors. Gondolom, egy rakás szerencsétlenség.
– Az is lehet, hogy nem, az ember sohasem tudhatja. De
úgy érzem, van benned valami egészen különleges…
akaraterő, kitartás, az elszántság, hogy amit elhatározol,
azt sikerre vidd.
Meredith Kate-hez hajolt, és puszit nyomott az arcára. –
Szeretlek, anya.
– Én is szeretlek, Mari.
A két nő kart karba öltve indult vissza az ebédlőn
keresztül. Még mielőtt az ajtóhoz értek, Kate megjegyezte:
– Rémes lesz hazamenni. Bár ne kellene olyan messze
élnem tőled.
Meredith hallgatott.
 Kate sietve rápillantott, majd folytatta: – Tudom,
mondtad, hogy jöhetek bármikor. De hát nem hagyhatom
Nigelt olyan gyakran magára. És nem jöhet mindig velem,
hiszen nem hagyhatja ott a rendelését.
– A dolog úgy áll – jegyezte meg Meredith –, hogy nem is
leszünk olyan nagyon messze egymástól.
– Hogyhogy?
Meredith az előcsarnok felé sandított, amely most tele
volt emberekkel. Nagyban zajlott a fogadás. Meredith arcán
alig észlelhető mosoly suhant át.
Kate észrevette, követte a lánya pillantását, majd ismét
Meredithre függesztette tekintetét.
– Feleségül megyek hozzá, anya – mondta Meredith, és
a pillantása még mindig Lucön pihent. – És átköltözöm
Párizsba. Alig néhány órányira leszek Yorkshire-től.
– Ó, drágám, nem is tudod, mennyire örülök.
Gratulálok! – kiáltott fel Kate. Kis hallgatás után aggódva
megszólalt:
– És mi lesz a céged itteni részlegével? Hisz az oly sokat
jelent neked.
– Most már csak a Silver Lake maradt meg, miután
Vermontot eladtam. Blanche és Pete évek óta vezetik a
fogadót, méghozzá kiválóan. Majd csinálják tovább. Nekem
épp elég dolgom lesz az angliai és franciaországi fogadók
működtetésével.
– Örülök, hogy minden ilyen szépen megoldódik. Luc
igazán nagyszerű ember.
– Neki is elég nehéz volt az élete. Azt hiszem,
mindkettőnkre ráfér egy kis boldogság… – Meredith
elhallgatott, mivel Luc épp csatlakozott hozzájuk.
Átölelte Kate-et, lenézett rá, és így szólt: – Amióta
júniusban megismerkedtünk, nem tudok szabadulni az
érzéstől, hogy régóta ismerjük egymást, Kate. És hirtelen,
alig egy perce, rádöbbentem, miért. Mert arra az asszonyra
emlékeztetsz, aki engem felnevelt. A nagyanyámra.
Rose nagymamára, hát persze, gondolta Meredith, és
eszébe ötlött a Talcyban lógó festmény. Ugyanazok a színek,
ugyanaz a kék szempár, ugyanaz a szív alakú arc.
– Ez igazán kedves – suttogta Kate, majd folytatta. –
Ugye, szabad gratulálnom? Annyira örülök, hogy
összeházasodtok.
Luc sugárzó képpel tekintett rá. – Ezek szerint Meredith
beszámolt a nagy újságról.
Kate bólintott, majd elnézést kért, és magukra hagyta
őket. Olyan könnyű léptekkel vágott át a helyiségen, mint
aki a fellegekben jár, a férje keresésére indult. Boldog volt
és büszke. Ki gondolta volna, hogy az ő kis Marijéből ilyen
nagyszerű asszony lesz.
Luc megfogta Merdith kezét, s mélyen a füstzöld
szempárba nézett. – Tudod, chérie, olyan nagyon derűs vagy
ma. Repes a szívem, hogy boldognak látlak. Attól a perctől
fogva, hogy megismertelek, csak arra vágytam, hogy azt a
nagy-nagy szomorúságot elűzzem a szemedből, hogy
eloszlassam a fájdalmat, ami ott bujkált a szíved mélyén.
De most már nincs rá szükség… úgy érzem, az, hogy
anyádat megtaláltad, minden bánatodat eloszlatta. '
Meredith egy-két pillanatig csak hallgatott. Viszonozta a
férfi átható pillantását, aztán végre mégiscsak megszólalt:
– Hogy mindkettőtöket megtaláltalak, Luc. Veletek,
kettőtökkel ismét egész embernek érzem magam.
Luc rámosolygott. – Ez azért van, mert szeretlek.
Kart karba öltve indultak a zsibongó vendégsereg közé.
 Magyar Könyvklub, Budapest, 1998
Felelős kiadó a Magyar Könyvklub igazgatója
Irodalmi vezető Ambrus Éva
Műszaki vezető Szilassy János
A borítót tervezte Mohácsi László
Műszaki szerkesztő Kállay Judit
Szedte a Kopf Bt.
Nyomta az Alföldi Nyomda
Felelős vezető György Géza vezérigazgató
Megjelent 14,13 (A/5) ív terjedelemben

ISBN 963 548 721 5

1
N. Kiss Zsuzsa fordítása
2
Szabó Lőrinc fordítása.