Sötét ragadozó

Christine Feehan
Dark sorozat
(Kárpátok vámpírjai)
22. könyv

rajongói fordítás

A sorozat eddig lefordított kötetei:

1. Sötét herceg
2. Sötét vágyak
3. Sötét arany (rajongói)
4. Sötét mágia (rajongói)
5. Sötét kihívás (rajongói)
6. Sötét tűz (rajongói)
7. Sötét álom (rajongói) novella
8. Sötét legenda (rajongói)
9. Sötét őrző (rajongói)
10. Sötét szimfónia (rajongói)
11. Sötét mélység (rajongói) novella
12. Sötét dallam (rajongói)
13. Sötét végzet (rajongói)
14. Sötét éhség (rajongói) novella
15. Sötét titok (rajongói)
16. Sötét démon (rajongói)
17. Sötét ünnep (rajongói)
18. Sötét uralom (rajongói)
19. Sötét átok (rajongói)
20. Sötét gyilkos (rajongói)
21. Sötét veszedelem (rajongói)

Következik:
23. Sötét vihar
 1.

A füst a tüdejét marta. Sűrű hullámokban szállt fel körülötte, számos tűz táplálta szerte
körülötte a dzsungelben.
Kemény és hosszú csata volt, de már vége volt. A fő ház legnagyobb része eltűnt, de a nekik
dolgozó emberek otthonait sikerült megmenteniük. Kevés élet veszett oda, de mindet
gyászolták, csak ő nem. Üres szemekkel meredt a lángokba.
Nem érzett semmit.
Ránézett azoknak a tiszteletreméltó, becsületes férfiaknak az arcára, akik a családja
védelmében haltak meg, látta síró gyerekeiket és özvegyeiket, és nem érzett semmit.
Zacarias De La Cruz csak állt egy percig és felmérte a csatateret. Ahol ezelőtt buja őserdő
volt, felhőkig magasodó fák, vadon élő állatok sokaságának otthona, most lángok emelkedtek
a mennyországig, fekete füstfelhők csúfították az eget.
A vér illata mindent elborított, halott, összevagdosott testekből, világtalan szemek bámultak
fel a sötét égre.
Nem indította meg a látvány. Úgy nézett végig az egészen, mintha messziről, teljesen kívülről
figyelné könyörtelen tekintettel.
Nem számított hol van, vagy melyik évszázadban, a színhely mindig ugyanolyan volt, hosszú
sötét évei alatt számtalan csatateret látott, annyit, hogy már nem is tartotta őket számon.
Olyan sok halált. Annyi brutalitást. Annyi pusztítást.
És ő, akár egy irgalmatlan, könyörtelen és engesztelhetetlen, sötét ragadozó, mindig ott volt a
közepén a halálörvénynek.
A vér és a halál a csontjaiba vésődött. Népe annyi ellenségét pusztította el évszázadok alatt,
hogy már képtelen lett volna vadászat, gyilkolás nélkül élni. Nem létezett a számára más
életforma. Vérbeli ragadozó volt, réges-rég felismerte már ezt a tényt, ahogy mindenki más is,
aki csak a közelébe került.
Legendás hírű Kárpáti vadász volt, egy szinte kihalt nép tagja, akik a modern világban éltek,
de ragaszkodtak a becsület és a kötelesség ősrégi értékeihez. Fajuk uralta az éjszakát, nappal
aludtak és vérre volt szükségük az életben maradáshoz.
Szinte halhatatlanok voltak, nagyon sokáig éltek, magányosan, a színek és az érzelmek
elhalványodása után kizárólag a becsületük tudta megtartani őket a kiválasztott útjukon, míg
keresték azt az egyetlen nőt, aki ki tudta egészíteni őket, aki visszaadhatta a színeket és az
érzelmeket.
Sokan feladták, öltek táplálkozás közben, hogy érezzék azt a csúcspontot, igazából hogy
érezzenek bármit, és vámpírokká váltak, minden létező lény legaljasabbikává,
legveszélyesebbikévé. Zacarias De La Cruz pedig minden ízében ugyanolyan brutális és
agresszív volt, mint az élőholtak, akikre mesteri módon vadászott.
Több sebből is vérzett, a mérgező sav egészen csontig marta a húsát, de úgy érezte, mintha
még ez is nyugalmat lopna belé, amikor megfordult és csendben elsétált.
A tüzek ugyan tombolnak, de a testvérei majd elintézik őket. A vámpírtámadásból származó
savas vér beszívódott a sóhajtó, tiltakozó földbe, de a testvérei meg fogják keresni az undorító
mérget is, és el fogják tüntetni.
Sivár, terméketlen útja véget ér. Végre. Több, mint ezer évet élt egy szürke, üres világban,
mindent véghezvitt már, amit meg akart tenni, elrendezett mindent, amit el kellett rendezni.
Megvédte a testvéreit is.
Mindannyiuk mellett ott volt a nő, aki kiegészítette őket. Boldogok voltak és egészségesek, és
most elhárították a legrosszabb fenyegetést is.
Mire az ellenfeleik száma újra felszaporodik, az öccsei is még erősebbekké válnak. Nincs már
szükségük sem a védelmére, sem pedig az irányítására. Szabad volt.
– Zacarias! Gyógyításra van szükséged. És vérre is.
Női hang szólította meg. Solange volt az, Dominicnak, legrégebbi barátjának életpárja, aki
tiszta, királyi vérével megváltoztatta az életüket örökre.
De ő már átkozottul öreg volt, túlságosan belecsontosodott az elveibe, és iszonyatosan fáradt
volt ahhoz, hogy végigcsinálja ezt a fajta változást, megpróbáljon ebben az évszázadban élni.
Idejétmúlttá vált, mint annak idején a középkori harcosok. A szabadság íze fémes és rezes
volt, vérével együtt az élete lényege folyt el.
– Zacarias, kérlek.
Volt a hangjában valami, aminek hatnia kellett volna rá, meg kellett volna érintenie, de semmi
ilyesmi nem történt. Neki nem voltak érzelmei, mint a többieknek. Nem imbolygott a
szánalom, a szeretet, vagy a szelídség érzései között. Nem volt kedvesebb oldala. Gyilkos
volt.
És az ideje véget ért.
Solange vére hihetetlen adomány volt a fajtájuknak, pontosan tudta, amikor visszautasította.
Inni belőle, lehetővé tette a Kárpátiaknak, hogy a napfényben sétáljanak. Mert napvilágnál a
Kárpátiak sebezhetőek voltak, ő pedig különösen.
Minél erőteljesebb ragadozó volt, minél többször gyilkolt, annál nagyobb ellenségévé vált a
nap. Úgy tartották számon a népe körében, mint azt a Kárpáti harcost, aki a sötétség
pengeélén táncol, és ő tudta, hogy ez igaz. Éppen Solange vére adta meg neki azt a végső,
utolsó okot, amiért meg kellett szabadulnia sötét életétől.
Teleszívta a tüdejét a füstös levegővel, és megállás nélkül távolodott tőlük, anélkül, hogy
hátranézett volna, vagy bármi jelét adta volna, hogy egyáltalán meghallotta Solange
felajánlását.
Hallotta a testvéreit, ahogy ijedten kiabálnak utána, de egyenletes, hosszú léptekkel
továbbment.
A szabadság messze volt, és neki oda kellett érnie. Már akkor tudta, hogy mi az az egyetlen
hely, ahová menni akar, amikor kitépte a családjára támadó utolsó vámpír szívét. A világon
semmi értelme nem volt ugyan, de nem számított. Ment.
– Zacarias, állj meg!
Végignézett a testvérein, akik az égből ereszkedtek alá, és szilárd falat alkotva megálltak
előtte. Mind a négyen ott voltak. Riordan a legfiatalabbik, Manolito, Nicolas és Rafael.
Nagyszerű férfiak voltak valamennyien, szinte érezte is a szeretetét irántuk, megfoghatatlanul,
elérhetetlenül. Elállták az útját, hogy megakadályozzák, hogy elérje a célját, pedig tudták,
hogy soha nem állhat senki és semmi közéje és aközé, amit akar.
Morgás morajlott elő a mellkasából. A föld megmozdult a lábuk alatt.
Vetettek egymásra egy pillantást, félelem villant a tekintetükben. Hogy a saját testvérei
szemében félelmet lát, akik ott állnak vele szemben, annak meg kellett volna ráznia, de semmi
nem történt. Nem érzett semmit. Megtanította ennek a négy férfinak a támadási és a túlélési
készségeket is. Évszázadokat harcolt az oldalukon. Gondoskodott róluk. Vezette őket.
Valahol homályosan, még az irántuk érzett szeretetre is emlékezett.
De most, hogy lerázta a válláról a felelősség köpenyének súlyát, alatta nem maradt semmi.
Azok a halovány emlékek már nem voltak elegendőek ahhoz, hogy fenntartsák. Szinte
egyáltalán nem volt képes felidézni a szeretetet, vagy a nevetést. Csak a halált és a gyilkolást.
– Mozduljatok.
Egy szó. Egy parancs. Számított rá, hogy engedelmeskednek neki, hiszen mindenki
engedelmeskedett neki. Minden képzeletet felülmúló gazdagságot szerzett életének végtelenül
hosszú évei alatt, és az utóbbi néhány száz évben már egyszer sem fordult elő, hogy valaki,
vagy valami miatt meg kellett volna változtatnia egy elképzelését.
Elég volt egyetlen szó, és a világ beleremegett és félreállt, hogy helyt adjon a kívánságainak.
Vonakodva, meglátása szerint túlságosan lassan álltak félre, hogy utat adjanak neki.
– Ne csináld ezt, Zacarias – mondta Nicolas –, ne menj el.
– Vagy legalább gyógyítsd be a sebeidet – tette hozzá Rafael.
– És táplálkozz – próbált nyomást gyakorolni rá Manolito.
Feléjük pördült, mire mindannyian hátrahőköltek, a szemükben ismét megjelent a rémület, és
Zacarias tudta, hogy minden okuk meg is van a félelemre.
A századok alakították, élesítették brutális ragadozóvá, egy gyilkológéppé. Kevesen voltak a
világon hozzá mérhetőek. És az őrület peremén állt. A testvérei pedig bár nagyszerű
vadászok, az elpusztításához nemcsak a készségeikre lenne szükségük, hanem habozás nélküli
elhatározásra is. Valamennyiüknek életpárja van. Mindegyiküknek visszatértek az érzelmei.
És mindannyian szerették őt. Ő viszont nem érzett semmit, és ez óriási előnyt jelentene a
számára.
Már elengedte őket, elhagyta a világukat abban a pillanatban, ahogy hátat fordított nekik, és
megengedte magának azt a szabadságot, hogy ledobja magáról a felelősséget. Mégis, az
arcukra vésődött mély bánat maradásra bírta egy pillanatra.
Milyen lenne, ennyire mély szomorúságot érezni? Szeretetet érezni? Régebben olykor
megérintette az elméiket, hogy megossza velük az érzéseket, de mivel nem volt életpárja, egy
idő után már nem merte vállalni a kockázatot, hogy megfertőzi valamelyiküket a sötétségével.
A lelke pusztán foszlányokból állt. Túl gyakran ölt, elhatárolódott mindattól, ami kedves volt
neki, hogy minél hatékonyabban védhesse azokat, akiket úgy szeretett valaha. Mikor érte el
azt a pontot, amikor már nem érezte biztonságosnak megérinteni az elméjüket, megosztozni
az emlékeiken? Olyan régen volt, hogy már nem is emlékezett rá.
– Zacarias, ne csináld ezt – könyörgött legfiatalabb öccse, Riordan arcát is ugyanaz a
feneketlen bánat sötétítette el, mint a többi öccséét.
Túlságosan sokáig volt ő a felelős értük, most nem sétálhat el csak úgy, anélkül, hogy
mondana nekik valamit.
Állt ott egy pillanatig, teljesen magányosan, magasra emelt fejjel, a szeme lángolt, hosszú
haja lobogott a válla körül, a vér folyamatosan csöpögött a mellkasából csakúgy, mint a
combjából.
– A szavamat adom, hogy nem kell vadásznotok rám.
Ez volt minden, amit még adni tudott nekik. A szava, hogy nem fordul vámpírrá. Pihenni
akart, és ezt a pihenést akarta megkeresni a maga módján. Elfordult tőlük és az arcukon
megjelenő megkönnyebbüléstől, és újra elindult. Még messzire kellett mennie, és hajnal előtt
el akarta érni a célját.
– Zacarias – szólt utána Nicolas –, hová mész?
A kérdés meghökkentette.
Tényleg, hová megy? A kényszer erős volt, nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Léptei
lelassultak. Hová megy? Miért ennyire erős benne ez a szükség, amikor nincsenek is
érzelmei? Volt valami, egy sötét erő, ami hajtotta.
– Susu (Haza) – suttogta. Suttogása szelet gerjesztett, megmozgatta alattuk a földet. –
Hazamegyek.
– Ez az otthonod – állította határozottan Nicolas –, ha pihenésre vágysz, tiszteletben tartjuk a
döntésedet, de maradj velünk itt. A családoddal. Itt az otthonod – ismételte meg.
Zacarias megrázta a fejét. Muszáj volt elhagynia Brazíliát. Valahol máshol kellett lennie, és
azonnal indulnia kellett, míg még van ideje. A szemei lángvörösek, a lelke olyan fekete, akár
a füst. Egy hárpia sas képéért nyúlt az elméjében, hogy alakot váltson.
„A Kárpátokba mész?” – követelt kitartóan választ Nicolas telepatikus úton. – „Veled
megyek.”
„Nem. Hazamegyek, ahová tartozom. Magam. Egyedül kell ezt megtennem.”
Nicolas elküldte neki a melegét, hogy beleburkolózhasson.
Zacarias hallotta a hangjában a mérhetetlen szomorúságot, ami a szívéből jött, de képtelen
volt viszonozni az érzést, még csak a legapróbb visszhangot sem keltette benne.
Rafael halk hangja csendült fel az elméjében.
„Arwaarvo olen isäntä, ekäm.(Tartsd meg a becsületed, bátyám.)”
„Kulkesz arwa-arvoval, ekäm.(Járj tisztességgel, fivérem.) – tette hozzá Manolito.
„Arwa-arvo olen gæidnod susu, ekäm. (A becsület vezessen haza, testvérem.) – mondta
Riordan.
Nagyon rég hallotta már anyanyelvét. Mindig azokat a nyelveket és dialektusokat beszélték,
ahol épp voltak. Országonként változott a nevük, még a vezetéknevük is, a Kárpátiak soha
nem viseltek ilyen neveket. Ahogyan változtak a századok, mindig alkalmazkodtak, mindig
beilleszkedtek, az ő világa azonban soha nem változott meg igazán, mindig a halálról szólt.
De most, végre-valahára hazamegy.
Ez az egyszerű kijelentés tulajdonképpen egyszerre jelentett mindent és semmit. Jóval több,
mint ezer éve nem volt otthona. A legöregebbek egyike volt, és minden bizonnyal közülük is
az egyik leghalálosabb. Az olyan férfiaknak, mint ő, nincs otthona. Kevesen üdvözölték őt a
táboruk tüzénél, nem is beszélve a kandallójukéról. Akkor hát, mi is az az otthon?
Egyáltalán, miért használja ezt a szót?
A családja farmokat hozott létre azokban az országokban, amiket bejártak az Amazonas
vidékén, és a nagyobb folyók mentén. A terület, amire felügyeltek óriási volt, és ez nagyon
megnehezítette a járőrözést, de mivel meglehetősen jó kapcsolatokat építettek ki emberi
családokkal, a különböző otthonok mindig felkészülten várták őket.
Az egyik ilyen otthonhoz tartott, és hajnal előtt még rengeteg kilométert meg kellett tennie.
A perui farmjuk is az őserdő szélén állt, mint általában mind, pár kilométerre onnan, ahol az
egymásba ömlő folyók ipszilon torkolata beleáradt az Amazonasba. Még ez a terület is
megváltozott lassan, az évek folyamán.
A családja azt a látszatot keltette, hogy a spanyolokkal együtt érkezett a területre, ehhez
vették fel a nevüket, nem törődve azzal, hogy ez hogyan is hangzana a Kárpátokban, mit
szólnának hozzá a többiek, hiszen jól tudták, hogy évszázadokat fognak itt eltölteni, jobban
fogják ismerni ezt a helyet, mint a szülőföldjüket.
Repülés közben lenézett az őserdő egybefüggő lombkoronájára. Ez is eltűnő félben volt, és ő
nem értette a lassú, szisztematikus beavatkozást.
Rengeteg dolog volt, amit a mostani, modern világból nem értett, de igazából, mit is
számított? Ez már nem az ő világa, nem az ő problémája volt. A kényszer, ami hajtotta,
jobban foglalkoztatta az eltűnő környezetnél. Kevés dolog keltette fel a kíváncsiságát, de ez a
nyomasztó, csillapíthatatlan űzöttség újra és újra visszatért, és ez valamilyen szinten kezdett
zavaróvá válni.
Mert az űzöttség, az egy vágy valamire, és neki nem lehetnek vágyai. Mert elsöprő volt, és őt
nem áraszthatta el semmi.
Apró vércseppek hullottak alá a felhők közül, amerre repült, lassan szétszórta magát a fák
lombjai között. Amerre járt, mindenütt érezte maga alatt az állatok félelmét.
Alatta egy csapatnyi Douroucoulis, vagyis éji majom, bámulatos akrobatamutatványokat
hajtott végre, ágról ágra vetették magukat a lombkorona közepében, ahogy áthaladt fölöttük.
Néhányan közülük gyümölcs-rovar vacsorájukat fogyasztották, míg a többiek őrt álltak a
ragadozókat figyelve.
Normál esetben riasztó kiáltásokat adnának ki a hatalmas hárpia sas láttán, de most, ahogy
áthaladt fölöttük, a majomcsalád ehelyett hátborzongatóan csendessé vált.
Tudta, hogy az erdő nem az óriási madár fenyegető alakja miatt dermedt meg, ahogy átrepült
felette. A hárpia sasok gyakran órákat üldögéltek egy-egy ágon a megfelelő zsákmányra
várakozva. Aztán rakétasebességgel zuhantak alá, hogy elragadjanak egy majmot, vagy egy
lajhárt, de ő nem akart vadászni a mostani repülés közben.
Az emlősök elbújtak előle, de a kígyók magasra emelték a fejüket, ahogy rájuk vetült a halála
árnyéka. Több száz levesestányér nagyságú pók araszolt ki az ágak hegyére, vándorolt abba
az irányba, amerre elrepült. Rovarok ezrei indultak meg, hogy láthassák az elmúlását.
Zacarias már hozzászokott ezekhez a jelekhez, amik világosan mutatták a sötétség nagyságát
benne. Ráadásul, ő már fiatal Kárpátiként is más volt.
Már egészen fiatal korában világossá vált, hogy a harci képességek a génjeiben voltak, már a
születése előtt belevésődtek, a reflexei gyorsak voltak, az agya szélsebesen járt. A képesség,
hogy villámgyorsan fel tudott mérni egy-egy helyzetet, felért jól kidolgozott haditervvel.
Habozás nélkül ölt, már a legkorábbi időkben is, az illúzióit pedig szinte lehetetlenség volt
felismerni.
A sötétség mélyre ágyazódott benne, a lelkére már azelőtt árnyék borult, hogy elvesztette
volna az érzelmeit és a színeket, pedig az is jóval hamarabb megtörtént nála, mint általában a
többieknél.
Megkérdőjelezett mindent. Mindenkit. De hűsége a népe és a hercege iránt rendíthetetlen volt,
és ezzel kiérdemelte néhai legjobb barátja olthatatlan gyűlöletét.
Erőteljes szárnycsapásokkal repült az éjszakán át, figyelmen kívül hagyva a sebeit éppúgy,
mint az éhségét.
Ahogy átsuhant a határ fölött, leereszkedett a lombsátor magasságába, érezte, hogy a húzás
egyre erőteljesebbé válik. A perui farmján kellett lennie valaminek. Amire egyszerűen…
szüksége volt.
Az erdő egybefüggő volt alatta, fák és virágok kusza gombolyagja, a levegő nehéz volt a
nedvességtől. Hosszú mohaszakállak és indák csüngtek mindenfelé az apró vízfolyások,
patakok, folyók, medencék felett. A gubancos páfrányok a térért versengtek, gyökereik
messzire kúsztak a sötét talajban.
A hárpia leereszkedett a virágokkal és liánokkal borított ágak közé, a vadul burjánzó lombok
zűrzavara telis-tele volt rovarokkal.
Messze maga alatt egy levelibéka halk hívását hallotta, ahogy egy társat próbált magához
csalogatni, aztán egy sokkal csikorgóbb, közönségesebb hang is csatlakozott a szólóhoz. Egy
harmadik, már-már elektronikusnak tűnő hang is csatlakozott a szimfóniához, majd több ezer
másik is, a hangzavar felerősödött, majd hirtelen, mintha elvágták volna, természetellenes,
hátborzongatóan rémítő némaságra váltott, ahogy a ragadozó madár átrepült az állatok feje
felett.
A sötét, éjszakai ég puha galambszürkévé vált, ahogy a hajnal egyre közelebb lopózott, és
ahogy az éjszaka hatalma egyre fogyott.
A hárpia aláereszkedett a lombkoronából és lassan lekörözött a tisztásra, ahol a farmház állt.
Éles látásával világosan látta a folyót, ami széles szalagként kanyarogva kettéosztotta a földet.
A szelíd lankákat meredekebb szurdokok, vonulatok váltották fel az erdőben. Fák és
növények kígyóztak a sziklás talajon, sötét magoncok valóságos gubanca növekedett odalenn
konok elhatározással, hogy visszaszerzik a területet, amit eloroztak a dzsungeltől.
A karbantartott kerítés kettévágta a lejtőket, és ahogy a madár átrepült a szurdokok és völgyek
fölött, több száz apró pöttyöt látott odalenn, marhák tarkították a füves réteket.
Ahogy a sas árnyéka átrepült felettük, nyugtalanul emelték fel a fejüket, megremegtek, majd
egymásnak ütközve forgolódni kezdtek, próbálván megtalálni a veszélyt, amit szimatoltak.
A sas, a hatalmas birtok mellett sokkal kisebb kertek és parcellák fölött is átrepült, ezeket
Zacarias kibővített, nagyobb családja művelte, akik neki szolgáltak.
Minden nagyon takaros volt, a lyukak befoltozva, a munkálatok elvégezve, mindenki a
legjobb tudása szerint dolgozott.
Aztán a legelőket és a kerteket felváltották a karámok, ahol a lovak szorongva kezdték
dobálni a fejüket, megpördültek, ahogy átrepült felettük.
Az alatta elterülő farm egy tökéletes képet mutatott, amit ő még csak értékelni sem tudott.
Ahogy megközelítette az istállót, melegség futott át az erein.
Mélyen a madár testében, ahol egyáltalán semmit sem kellett volna éreznie, a szíve furcsán
dadogni kezdett. Az a furcsa rebbenés majdnem leütötte az égből.
Természetes óvatosságából fakadóan, Zacarias soha nem bízott meg abban, amit nem értett.
Mi küldhet végig forróságot az ereiben? Kimerült volt a hosszú repüléstől és a hosszú
csatától, a vérvesztesége is jelentős volt. Az éhség a szíve minden egyes dobbanásánál
gyomron vágta, marcangolta, a figyelmét követelte. A fájdalom azokból a sebekből is
szétsugárzott benne, amiknek a gyógyítására nem vette a fáradságot, olyan érzést keltett
benne, mintha valaki légkalapáccsal fúrná belülről a testében a csontokat.
Hetek óta közel járt a vámpírrá forduláshoz, a vágy annyira erőssé vált benne a
megkönnyebbülésre az ürességből, a lelke feketeségéből, hogy ennek a reakciójának végképp
nem volt semmi értelme. Most még rosszabb állapotban volt. Éhezett a vérre. A még több
ölés, még több foltot ejtett a lelkén.
Mégis ott volt az a furcsa reakció, mintha a szíve környéke felmelegedett volna, a vére
várakozóan pulzált a vénáiban. Egy trükk lenne? Egy vámpír által felkínált csali? Mit nem
vett észre?
A hárpia sas előrenyújtotta hatalmas, a grizzly medvéével azonos nagyságú karmait, amik
mélyen beleástak az istálló tetőszerkezetébe, ahogy leereszkedett rá, majd akkurátusan
összecsukta hatalmas fesztávolságú szárnyait, és felborzolta a fején a hosszú, koronaszerű
tollakat.
A nagytermetű ragadozó madár mozdulatlanná dermedt, csak éles pillantása járta be maga
alatt a terepet. Fantasztikus látása volt a hárpia testén belül, hallását pedig csak tovább
erősítették az arca körül felborzolható, hangokat terelő tollak.
A lovak a karámban azonnal reagáltak a közelségére, a fejüket dobálták, nyugtalanul
mozgolódtak, szorosan egymáshoz préselődtek. Több fel is nyerített félelmében.
Egy nő lépett ki alatta az istállóból, egy hatalmas ló pedig követte.
A tekintete azonnal rátapadt.
A haja a derekáig hullott alá egy olyan vastag fonatban, mint a csuklója. Az a hosszú hajfonat
mágnesként vonzotta a tekintetét. Amikor mozgott, az egymásba font fürtök
selyemszövetként ragyogtak.
Századok óta kizárólag a szürke árnyalataiban látott. Az a fonat már csak azért is lenyűgöző
volt a számára, mert valódi fekete volt. Szinte megbabonázta az a sötét haj, a fürtök, amik
napfény nélkül is csillogtak.
Valahol lenn a hasában, ahol semmi keresnivalója nem lett volna, a gyomra vetett egy furcsa,
lassú bukfencet. Az ő világában, ahol mindig minden ugyanolyan volt, semmi sem változott,
ez az aprócska szenzáció egy bomba erejével hatott.
Egy pillanatra eltévesztette a ki- és belégzést, úgy megrázta a jelenség.
A ló, ami a nőt követte, nem viselt sem nyerget, sem kantárt, és ahogy kilépett az épületből,
nyugtalanul táncolni kezdett, a fejét dobálta, a szemei forogtak, ahogy megkerülte a nőt.
Fajtiszta, perui paso lovakat tartottak itt, egy olyan fajtát, ami természetes járásmódjáról volt
híres, valamint higgadt temperamentumáról.
A nő a lovak irányába pillantott, amik a karám mentén futottak körbe-körbe, szokatlan volt a
számára, hogy ennyire idegesek, majd megnyugtatóan felemelte a kezét a felé ágaskodó állat
fejéhez. A nyakára tette a kezét, majd felnézett a tetőn mozdulatlanul ülő hárpia sasra.
Azok az étcsokoládé színű szemek egyenesen keresztülhatoltak a sas tollain és csontjain,
egészen Zacariasig. Olyan hatással volt rá, mintha nyíl ütötte volna át a szívét.
Marguarita.
Még ekkora távolságból is látta a sebhelyeket a nyakán, ahol a vámpír kitépte a
hangszalagjait, mert megtagadta, hogy elárulja az élőholtnak Zacarias pihenőhelyét. Valaha
gondtalan, fiatal nő volt, vagy legalábbis annak képzelte, de most valaki arra használta, hogy
neki csapdát állítson.
Így már az egésznek hirtelen értelme lett. A késztetésnek, hogy idejöjjön erre a helyre, hogy
az otthonának gondolja.
Megszállta a lányt egy vámpír? Csak egy mester volt képes áttörni azt a pajzsot, amit ő szőtt,
csak egy olyan idős mester, mint régi ellenségei, a Malinov fivérek. Az öt testvér, akivel
felnőtt.
Majdnem ötszáz évig harcoltak egymás oldalán. Aztán a barátai a vámpír létet választották,
annyira szomjúhozták a hatalmat, hogy a lelküket is feladták érte. Úgy döntöttek, hogy
egyetlen seregbe fogják össze az élőholtakat, összeesküvést szőnek a herceg és a Kárpátiak
ellen.
Dominic fedte fel a legújabb terveiket, és maradt is, hogy segítsen megvédeni a brazíliai De
La Cruz birtokokat. Kikémlelte, hogy a vámpírok tesztelni akarják a stratégiájukat a
farmjukon, mielőtt a hercegen ütnének rajta, de Zacarias már várt rájuk.
Egy vámpír sem szökött el élve. Nem maradt egyetlenegy sem, aki visszatérhetett volna, hogy
elmondja a Malinovoknak, hogy a tervük rosszul sült el.
Zacarias ismerte a Malinovok haragját és epekeserűségét, hajthatatlan gyűlöletüket maga és a
testvérei iránt.
Igen, ez nagyon is jó visszavágás lehet a Malinov sereg vereségéért, de hogyan érhettek ide
előtte?
Ennek így megint nem volt semmi értelme.
A hárpia megrázta a fejét, hogy megszabadítsa magát a zavaros gondolatoktól.
Nem, az képtelenség, hogy ennyi idő alatt összegyűjtöttek volna egy újabb sereget, hogy itt
támadjanak ismét. Mindenesetre, ha a lovak az ő jelenlétét is alig képesek elviselni, a
gonoszságnak soha nem engednék, hogy megérintse őket, márpedig Marguarita határozottan
simogatta azt az erőteljes nyakat. Nem uralkodott az állaton.
Zacarias újabb furcsaságra csodálkozhatott rá, ezúttal a mellkasában. Leginkább
megkönnyebbülésként tudta volna meghatározni. Nem akarta megölni őt, nem, amikor
majdnem miatta áldozta fel az életét. Az érzés maga egy abszolút képtelenség volt, hiszen
semmit sem érezhetett érzelmek nélkül.
De akkor mik ezek a rendkívüli mocorgások a testében és az elméjében, amióta visszatért ide?
Az egésznek nem volt semmi értelme.
Megkettőzte az éberségét, nem bízott semmi ismeretlen dologban.
Melegség szivárgott be a madár agyába, megnyugtató benyomások, egy barátságos üdvözlés.
A hárpia reagált, féloldalra billentette a fejét, a szemeit a nőre szegezte. Zacarias érezte,
hogyan nyúl a madárért. Hihetetlenül finom volt az érintése, szinte nem is létezett, pedig
erőteljes hatalmat birtokolt. Még az esőerdő nagyragadozója is a varázslata hatása alá került.
Zacarias a saját elméje és teste reakcióját is érezte, megnyugodott, a feszültsége elillant. A
lány túlnyúlt a madáron, elérte az ő legállatiasabb, legvadabb természetét.
Megdöbbenve húzódott vissza előle, a sas testének legmélyére, és egész idő alatt őt nézte,
hogyan csendesíti le nagy odafigyeléssel a lovakat.
Nem kellett neki sok idő, hogy annyira megnyugtassa őket, hogy csendesen álljanak, de még
mindig a hatalmas madarat figyelték, hiszen tisztában voltak vele, hogy a sas bensőjében egy
sokkal rosszabb ragadozó rejtőzködik.
Marguarita átkarolta a hatalmas ló nyakát és felugrott rá. Könnyed, jól begyakorolt mozdulat
volt ez, úgy tűnt, mintha repülne a levegőben, ahogy kecsesen felugrott az állat hátára.
A ló azonnal felágaskodott, inkább az ő jelenléte miatt, mint azért, mert a lány lovagolni akart
rajta.
Zacarias torka összeszorult. A szívverése viharos dobszólóvá gyorsult, ami egy újabb különös
jelenség volt.
A nagy sas már azelőtt széttárta a szárnyait, hogy Zacarias egyáltalán parancsot adott volna
neki. A mozdulat sokkal inkább volt ösztönös, mint átgondolt, egy ellenállhatatlan igény,
hogy biztonságba ragadja a nőt.
Marguarita odahajolt a ló nyakához, néma parancsot adott neki, mire a ló és lovasa tökéletes
összhangban meglódult.
Miután megbizonyosodott róla, hogy nincs veszélyben, Zacarias visszahajtogatta a szárnyait,
és csak a karmai mélyedtek erősebben a megnyikorduló tetőbe, amikor a ló szép ívű ugrással
átvetette magát a kerítésen, és elnyúló léptekkel kocogni kezdett.
A lány felegyenesedett rajta, az állat elegáns, jellegzetes, nemes járásmódja lehetővé tette,
hogy Marguarita tökéletes egyensúlyi helyzetben, szinte mozdulatlanul üljön a hátán.
A kíváncsivá tett Zacarias megérintette a ló elméjét. Tudni akarta, uralja-e az állatot, de nem
tette. A ló egyszerűen elfogadta őt, szeretett volna a kedvében járni, élvezte kettejük lelkének
összeolvadását.
Marguarita könnyedén szőtte varázslatát az állat köré, a képességével irányította őt, mély
kapcsolatot teremtett kettejük között. Nem úgy tűnt, hogy egyáltalán tisztában van vele, hogy
valami nagyon különlegeset csinál, egyszerűen csak élvezte a kora hajnali testmozgást,
csakúgy, mint a ló.
Ez volt hát az oka a furcsa mocorgásoknak a testében és az elméjében. A lány képessége.
Mindent megérintett, ami vad volt, és ő nagyon vad volt. Nem volt élőholt veszély, csak egy
fiatal nő, akiből az ártatlanság fénye sugárzott.
Folyamatosan figyelnie kellett a pasot, mert az állat állandóan váltogatta a jármódokat,
kecses, folyékony mozdulatokkal hajlította kifelé a lábait vállból, és közben nagyokat lépett
előre. Magasan tartotta, büszkén emelte a fejét, a sörénye röppent, a szemei csillogtak,
minden mozdulatából áradt az energikusság.
Ez egy tökéletes pillanat volt, tökéletes arra, hogy itt fejezze be az életét. A lány gyönyörű
volt. Szabad. Szinte folyt a föld felett, akár egy folyó hűvös vize. Minden volt, amiért harcolt,
és ami soha nem volt az övé.
A hárpia kiterjesztette a szárnyait, és a magasban körözve figyelte tovább a lovat és a lovasát,
hogy milyen gyorsan, mégis milyen hihetetlenül sima mozdulatokkal falták a távolságot.
Soha életében nem volt képes rávenni egyetlen lovat sem, hogy a hátára vegye, akkor sem,
amikor a katonák még lovakon harcoltak, ehhez már ifjúkorában is túl sok volt benne a
ragadozó. Akkoriban mindent kipróbált, kivéve a gondolati irányítást, hogy valahogyan képes
legyen lovagolni, de egyetlen ló sem tudta elviselni.
Folyamatosan borzongtak és remegtek alatta, akkor is, amikor minden tudását latba vetve
igyekezett megnyugtatni őket.
Marguarita sorra ugratott át a kerítések felett, kantár és nyereg nélkül, a ló és a lovasa is
árasztotta magából az örömöt.
Követte a párost, a ló sima mozgása az egyenetlen talajon azt a benyomást keltette, mintha
lebegnének.
Marguarita a magasba emelte a karjait, ahogy túljutottak a kerítéseken, kizárólag csak a
térdeivel és az elméjével mutatta az utat az állatnak.
A paso zökkenőmentesen váltogatta a jármódokat, ahogy keresztülmentek egy mezőn, majd
leírtak egy széles kört.
Marguarita újra egy barátságos hullámot küldött a sasnak, Zacariast még egyszer elöntötte a
melegsége és az öröme.
Adott neki a véréből, de ő soha nem vette a lányét.
A nyál felszaporodott a szájában. A fogai előrobbantak, az éhség feltört belőle, szétsugározva
a sóvárgást minden egyes sejtjébe.
Hirtelen megfordította a madarat és visszament az istállóhoz. Még csak esélyt sem akart adni
a lehetőségnek, hogy elveszíti az önuralmát.
Nemrég, egyszer már túlságosan is közel került ahhoz, hogy feladja azt a keveset is, ami a
lelkéből még megmaradt.
Meg fogja tartani a testvéreinek adott szavát. Nincs olyan Kárpáti, aki valaha is kockára tenné
az életét, hogy levadássza Zacarias De La Cruzt. Ő maga választotta a sorsát, és úgy döntött,
hogy megmenti a becsületét. A hajnal elé megy, felemelt fejjel üdvözli a halált.
Egy utolsó pillantásra visszaidézi majd még maga elé a nőt, a kis Marguaritát, hogy hogyan
ömlött belőle a fény, hogy hogyan siklott szinte a föld felett a gyönyörű lovon. Mintha csak
életre keltené az ő gyerekkori álmát, egyetlen lénnyé összeolvadva lovagolni egy állaton, ezt a
képet fogja magával vinni a halálba.
Leereszkedett a földre az istálló mellett. Figyelmen kívül hagyta a karámban ismét
rémüldözni kezdő, összetömörülő lovakat, és emberi alakra váltott.
Nagydarab férfi volt, csupa izom, hosszú, áradó hajjal. Arcán a vonások mélyen faragottak.
Néhányan állatiasan jóképűnek tartották. Mások a száját mondták egyszerre érzékinek és
kegyetlennek. De a legtöbben egyszerűen félelmetesnek nevezték.
De ebben a pillanatban leginkább fáradtnak érezte magát, annyira fáradtnak, hogy még arra is
alig sikerült rávennie magát, hogy egy helyet keressen, ahol leülhet. Legszívesebben ott terült
volna el a selymes fűben.
Kényszerítenie kellett a testét, hogy mozogjon, hogy keressen egy kényelmes helyet, ahol
leülhet és nézheti, ahogy a nap felkel az erdő fölött.
Nagyon lassan ereszkedett le a puha földre, a ruhái pillanatok alatt átnedvesedtek a hajnali
harmattól. Már arra sem vette a fáradságot, hogy szabályozza a testhőmérsékletét, ahogyan a
sebeit sem gyógyította.
Elégedett volt vele, hogy meghozta a döntést. Létezése folyamán, most először volt teljesen
mentes minden felelősségtől. Felhúzta a térdeit, rájuk könyökölt és megtámasztotta karjain az
állát, hogy így megemelkedve láthassa a lovat és a lovasát, hogyan váltogatják azt a négy
tökéletesen sima, zökkenőmentes jármódot, ami természetes volt ennél a lófajnál, és ami
világhírűvé tette.
Érezte, hogy a nap szúrja a bőrét, de nem volt olyan szörnyű az érzés, mint amit egész
életében érzett. Solange két alkalommal adott neki vért, hogy megóvja a vámpírrá fordulástól.
Nagy gondot fordított rá, hogy a továbbiakban elkerülje a vérét, miután rájött, hogy
következmények nélkül képes kinn tölteni a hajnali órákat miatta.
Fajtája más tagjai láthatták a hajnalt, és olyanok is voltak egy páran, akik Solange segítsége
nélkül is képesek voltak végigsétálni reggel az utcán, de a bensőjében lévő sötétség őt már
nagyon régen a vámpírokhoz kapcsolta, a kora hajnali napfény elől is rejtőzködnie kellett.
Magába szívta Marguarita látványát, és olyan közel érezte magát a boldogsághoz, amennyire
ahhoz egy érzelmek nélküli férfi közel lehet.
A lány elcserélte a hangját az ő életére. Megjutalmazta a hűségét, megmentette az életét, de
utasítást is adott, hogy mindent adjanak meg neki a farmon, amit csak akar.
Nem voltak ékszerek sem az ujjain, sem a nyakán. Egyszerű ruhákat viselt. De élt-halt a
lovakért, ezt még ő is észrevette. Az életét a lány adta neki. És furcsa módon, a szabadságát
is.
Oda sem figyelt az idő múlására. A lovak abbahagyták a körözést és összegyűltek a karám
tőle legtávolabbra eső sarkában, szorosan egymáshoz bújtak, nyugtalanul kapkodták a fejüket
és dobogtak, alig tudták elviselni a jelenlétét.
A teste lassan reagálni kezdett a felkelő napra, végtagjai ólomsúlyúvá nehezedtek.
Kinyújtózott a földön arccal felfelé, fejét Marguarita közeledő látványa felé fordította.
A napfény most már áthatolt a ruházatán, mintha milliónyi apró tű szurkálta volna a húsát.
Keskeny füstoszlopok kezdtek felemelkedni a testéről, ahogy égni kezdett.
Nem tudott megmozdulni, de nem is akart. A lány gyönyörű volt. Üde. Ártatlan. Az egyre
növekvő fájdalom ellenére a gondolatai nyugodtak, elégedettek voltak.
Nyitva tartotta a szemeit, szerette volna látni, de nem is, szüksége volt rá, hogy láthassa a
lovagló Marguaritát, hogy a szíve mélyére zárhassa a látványt, és ezzel léphessen a következő
életbe.
Talán túlságosan is rá koncentrált, és ezzel magára vonzotta a tekintetét, vagy talán az állatok
és a rovarok furcsa viselkedése figyelmeztette, egyszer csak feléje fordította a fejét, és a
pillantásuk összetalálkozott.
Látta hogyan zihál fel, hogyan szorítja meg a térdeivel a lovat, hogy vágtára ösztökélve feléje
induljon.
„Ne! Maradj távol. Ne gyere a közelembe. Fordítsd meg a lovad és menj.”
Ha volt is némi habozás, amit az válthatott ki, hogy az elméjébe kényszerítette a szavait, az
olyan jelentéktelen volt, hogy észre sem lehetett venni. A ló átröppent a kerítés fölött, és
amikor félelmében táncolni, ágaskodni kezdett, a lány megállította és leugrott róla. Amikor
paso a földet kezdte kapálni, vetett rá egy sötét, mogorva pillantást, majd a karám felé intett.
A ló felszabadultan futott a kerítés felé, átugrotta, majd csatlakozott a többi lóhoz a túlsó
sarokban.
Marguarita óvatosan közelítette meg, mintha csak egy sarokba szorult, elvadult állat lenne,
egyik kezét tenyérrel felfelé felé nyújtotta, az ajka hangtalanul mozgott, mintha még nem
szokta volna meg a tényt, hogy nem tud beszélni.
Melegséggel árasztotta el az elméjét, nyugtató balzsammal, amivel azt akarta közölni, hogy
nem akar ártani neki.
Zacarias küzdött, hogy megmozduljon, de a nap átka már kiteljesedett rajta. A lány még
közelebb lépett, az árnyéka fenyegetően fölé magasodott, eltakarta előle a kelő napot.
A szemei sötétek és beszédesek voltak, félelem és aggodalom keverékével nézett le rá.
„Hagyj itt. Menj most.” – tolta a parancsot a fejébe, és hogy teljessé tegye az utasítás
komolyságát, egy vicsorgás képét is elküldte.
Marguarita leguggolt mellé, aggódón összeráncolta a szemöldökét, majd füstölgő karjára tette
a kezét, de gyorsan el is kapta az ujjait és fújogatni kezdte őket.
„Ez az én döntésem. Hagyj itt meghalni.”
Fogalma sem volt róla, hogy egyáltalán célba érnek-e a parancsai nála. Nem pislantott, de
még csak fel sem nézett rá, mintha nem hallotta volna őket.
Születése óta arra nevelték, hogy engedelmeskedjen az ő családja tagjainak. Biztosan nem
szegülne ellen. Tudta, hogy egy Kárpáti vadász az őrület peremén, milyen könnyen válhat
vámpírrá. Vámpír tépte ki a torkát.
Érezte remegő kezét a karja forróságán. A bőrének égetnie kellett az ujjait. Rákoncentrált, és
kényszerrel nyomult be az elméjébe, hogy rávegye, hagyja ott őt.
Túlságosan nagy együttérzés van benne ahhoz, hogy ne engedelmeskedjen egy olyan erőteljes
hatalomnak, mint az övé.
A kényszere egy olyan elmére hullott, amit még csak megérteni sem tudott. Nem olyan volt,
mintha akadályokat emeltek volna benne, semmiféle védelmi mechanizmust nem talált, de
amikor meg akarta érinteni, megfoghatatlan volt, akár a füst.
Lekapta magáról a rövid, puha dzsekit, azt dobta az arcára és a szemeire. Érezte, hogy
megragadja a csuklóit és húzni kezdi a legelő nedves füvén keresztül. A teste nyomán a
fűszálak megbarnultak.
Hallotta, hogyan szisszen ki a levegő a lány tüdejéből, és tudta, hogy égeti a kezeit, mégsem
állt meg, egyetlen pillanatra sem.
Hosszú évszázadok után, most először harag parázslott fel benne, tekeredett fel a gyomrára,
csak mert valaki ellentmondott az utasításának.
Nem volt joga ehhez a lánynak. Ő jobban tudta. Soha senki sem szállt vele szembe,
természetesen még egy férfi sem, nemhogy egy nő. Főleg pedig nem az egyik olyan család
tagja, aki az alkalmazottja volt, akik minden elképzelhetőn túl védelmet és gazdagságot
kaptak tőle.
Ő maga választotta a halált. Felkészítette rá magát. Elégedett volt a döntésével, magához
ölelte az elhatározást. Ez a legrosszabb fajta árulás volt.
„Meg fogod bánni az engedetlenséged,” – fogadta meg.
Marguarita figyelmen kívül hagyta őt, vagy nem is hallotta. Igazából nem tudta melyik, és
nem is érdekelte. Fizetni fog.
Kövek mélyedtek a hátába, majd a padló puffant alatta, ahogy sikerült bevonszolnia az
istállóba. A nap felhagyott a próbálkozással, hogy elevenen elégesse, bár a tűk még mindig
döfködték a bőrét.
Ügyes mozdulatokkal belecsavarta egy ponyvába, de nem vette le az arcáról a dzsekit. Még a
karjait is a mellkasa elé hajtogatta, mielőtt begöngyölte volna.
Tehetetlen csecsemőnek érezte magát. Ez a méltatlanság, az egész tett helytelensége
felébresztett benne valami szörnyűt.
Visszahúzódott akár egy vadállat, és várta a pillanatot, mert a pillanat az mindig eljön, előbb-
utóbb. Tudta, hogy fél, hiszen egy vámpír tépte ki a torkát, de ez a rettegés semmi ahhoz
képest, amit akkor fog érezni, amikor Zacarias De La Cruz bosszút áll rajta a bűneiért.
Megpróbálta a ponyvát az egyik ló mögé kötni, elárulták a dobogó paták, na és persze az állat
abban a pillanatban tiltakozni kezdett, amint elég közel került hozzá, hogy megérezze az
illatát. Szólhatott volna neki, hogy a ló nem fogja elviselni a jelenlétét, de meg sem próbálta,
csak várt, hadd főjön a lány feje a saját rossz döntése miatt.
A lóerő hiánya sem rettentette el. Hallotta tétova lépte neszeit, majd ő maga kezdte húzni a
ponyvát. Tudta, hogy egyedül van, ziháló, erőlködő kis légvételei elárulták.
Valahogy jelentőséggel bírónak érezte azt, hogy nem hívott segítséget. Egy kiáltás, jó,
rendben kiáltani nem tud, de valami módot csak találhatott volna rá, hogy felhívja magára a
figyelmet.
Férfiak dolgoznak mindenfelé a farmon, a segítségére sietnének, ha intene nekik, tehát a
lánynak tudnia kellett, hogy meg fogja parancsolni nekik, hogy hagyják meghalni, és ők
engedelmeskednének is neki.
A vad forróság, égéssé erősödött a gyomrában, néhány pillanatig azt hitte, hogy már leégett
róla hús, és a nap a belső szerveit hamvasztja el épp. Nem látott semmit, csak a földből kiálló
kövek horzsolták végig a hátát, és az égető napsütést érezte, miközben a lány bevonszolta az
istállóból a farmházba.
A perzselő hőség elképesztően hatékony volt, kisöpört a fejéből minden épeszű gondolatot,
már csak kiáltozni szeretett volna kínjában. Fokozatosan erősödött, lassan égette szénné a
bőrét, a szövetein keresztül szivárgott be a teste mélyére.
Megpróbálta elzárni a fájdalmat, ebben évezredes gyakorlattal rendelkezett, de a nap
hajlíthatatlan égetését, és amúgyis meglévő sebeinek gyötrelmét már képtelen volt az elméje
kompenzálni. Még így, ponyvába csomagolva is úgy érezte, a sugarak nyílvesszőkként
fúródnak a húsába szerte a testen. A hőség felforralta a vérét, lángok nyaldosták a belső
szerveit.
Nem tudott sikoltani, nem tudott kiáltani, még csak megmoccanni sem, míg átvonszolták az
udvaron, feltételezhetően a farmházhoz.
Marguarita nagyot fújtatott, amikor felmérte a most toronymagasnak tűnő két lépcsőt, ami
felvezetett a teraszra.
Abban a pillanatban, ahogy behúzta a hűvös falak közé, ledobta magáról a hámot, és
keresztülrohant a szobán. Hallotta, hogyan húzza a helyére a vastag függönyöket az ablakok
előtt.
„Úgy fogsz szenvedni az engedetlenségedért, ahogy előtted soha senki más nem szenvedett,”
– ígérte meg neki, átnyomva az elméjébe a szavakat.
Megint az volt a benyomása, mintha a semmibe hullanának a szavai, mintha a lány nem tudná
felfogni őket, de ez sem számított.
Várt, míg gondos kezekkel letekerte róla a ponyvát, és amikor a szélek szétnyíltak fölötte,
szemhéjai felpattantak, sötét tekintete pedig azonnal megragadta a lányét. Hosszú, lassú
sziszegés szökött ki a torkából, egy brutális megtorlás ígérete, a legkisebb kétség sem
maradhatott a jelentése felől.
 2,

Marguarita Fernandez lélegzete a torkán akadt, és leült a sarkára. Mit művelt? Hallotta
magát sikoltozni olyan mélyen a bensőjében, ahol rajta kívül senki más sem hallhatta, de
hiába követelte az a kiabálás, hogy hagyja őt meghalni, ahogyan követelte, egyszerűen
képtelen volt megtenni.
Már nem volt visszaút, egészen biztosan megöli. Mert engedetlen volt egy De La Cruzzal
szemben. És nem is valamelyik De La Cruzzal szemben. Annak nem engedelmeskedett, akiről
még a férfiak is csak suttogva mertek beszélni. Zacariasnak, akit ha egyáltalán emlegetni mert
bárki is, azt csak a legnagyobb tisztelettel és még nagyobb félelemmel a szemeiben tette.
Már figyelmeztette. A hangja örökre bevéste a szavakat a szívébe.
„Úgy fogsz szenvedni az engedetlenségedért, ahogy előtted soha senki más nem szenvedett.”
Többször is figyelmeztette, hogy hagyja ott. De… egyszerűen nem tudta. És még csak meg se
tudta volna magyarázni neki. Még ő maga sem értette az okát. És hangja sem volt hozzá.
Nem tudja más módon megnyugtatni, mint ahogyan a körülötte lévő vadállatokat szokta.
Hatalmas bátorságba és fizikai erőfeszítésbe telt, hogy elszakítsa pillantását a fogva tartó
szemeitől. Összeszorította a száját, figyelmen kívül hagyta dübörgő szívét, és elkezdte
lerángatni a ruháit, hogy eltávolítsa a bőréről a parázsló foszlányokat.
Felzihált és visszahőkölt, amikor meglátta iszonyatos sebeit. Megalvadt vér borította a
csúnya, vörös égésnyomokat. Szörnyű csatát vívott, több helyen is megsebesült, és nem
gyógyította meg magát, de sápadt arcszínéből ítélve, még csak nem is táplálkozott.
Valószínűleg nem volt ideje ilyen apróságokra. Biztosan üldözték. Az élőholtak ugyan
napvilágnál a földbe kényszerültek, de módjukban állt mocskos szolgákat teremteni, akik
elvégezhették helyettük a piszkos munkát.
Őt születésétől fogva felkészítették otthon, hogy mi a teendő egy élőholt támadáskor.
Végigrohant hát az egész hatalmas farmházon, biztosított minden ajtót és ablakot,
előkészítette a fegyvereket, hogy könnyen hozzáférhetővé váljanak, mielőtt a konyhába
száguldott volna, hogy hűsítő keveréket készítsen gazdája összeégett bőrére.
A kezében az edénnyel ment vissza a földön fekvő férfihoz. A tekintete mindenfelé követte
őt, de nem tett több erőfeszítést, hogy félelmet erőltessen az elméjébe. De lehet, hogy csak
egyszerűen már nem is fért több félelem oda. A szemeiben viszont vad, vörös lángokkal a
megtorlás ígérete izzott.
Elkerülte, hogy közvetlenül belenézzen azokba a szemekbe, attól félt, hogy valahogyan képes
lenne irányítani őt velük, márpedig ő nem tud, egyszerűen képtelen félreállni és hagyni, hogy
meghaljon. A testében minden egyes sejt azt követelte, hogy mentse meg, még a saját élete
árán is.
A keze remegett, ahogy elkezdte a szivaccsal lemosni a testét a hűsítő folyadékkal. Tudta,
hogy az biztosan csípi a tátongó sebeket, de muszáj volt leállítani az égést, mielőtt a többi
sérülésével foglalkozhatott volna.
Nagyon keményen próbálkozott, hogy ne vegye észre a kirajzolódó, kőkemény izmokat,
lenyűgözően férfias testét.
Úgy tett, mintha Zacarias egy vadállat lenne, és igazából lehet, hogy valóban az volt, de
nagyon nehéz volt nem látnia őt, miközben mosdókesztyűvel simogatta nagyon is férfias
testét.
Marguarita hozzá volt szokva a férfiak társaságához. A farmon dolgozott, amióta csak vissza
tudott emlékezni, de egyik munkásnak sem volt még csak hasonló teste sem, mint
Zacariasnak, már amennyire vissza tudott rájuk emlékezni. Csupa kőkemény izom, széles
váll, keskeny csípő. Félelmetes hírneve volt. Kevesen látták őt szemtől-szemben, de
borzalmas pletykákat suttogtak róla.
Cesaro Santos, a farm munkavezetője elmondta neki, hogy Zacarias mentette meg, amikor
megtámadta a vámpír, de ő maga soha nem találkozott vele, nem beszéltek egymással, amikor
még tudott sem, még csak messziről sem látta.
De ettől függetlenül, teljes bizonyossággal tudta, hogy ez a férfi a De La Cruz fivérek
rangidős legöregebbike, és az összes farm legfőbb ura.
Gondosan megtisztított a sebeit, és közben egész végig úgy nyugtatgatta, mintha egyike lenne
az ő vad teremtményeinek, de fogalma sem volt róla, hogy ez segít-e egyáltalán valamit, vagy
sem. A teste teljesen halott volt, de a szemei nyitva voltak, és az arcára tapadtak.
Vérre volt szüksége. Túl sápadt volt, és a sebei egészen egyértelművé tették, hogy túl sok vért
vesztett.
Hallotta hogyan gyorsul fel a szívverése, túl messzire merészkedett a gondolkodással. Na de
mi számít túl messzinek? Már elítélte őt a tetteiért.
Vett egy mély lélegzetet, kést húzott elő a derekán tartott tokból, és még mielőtt túl sokat
gondolkodhatott volna a dolgon, megvágta keresztben a csuklóját.
Ha képes lett volna hangosan sikoltani, megtette volna, még a száját is kinyitotta, de hang
nem alakult ki a torkában.
Odaigazította a csuklóját a gazda szájához, hogy a vére folyamatosan csöpöghessen bele.
Hangtalanul kérlelte, hogy nyeljen. Biztos volt benne, hogy annyira még képes.
Amikor nem érzékelt mozgást, közelebbről is megnézte és rájött, hogy a szája belseje
felszívja a vért, mintha annyira éhes lenne, hogy a teste bármiféle táplálékot elfogadna,
amihez csak hozzájut. Volt ennek értelme. A férfi majdhogynem halhatatlan volt. A testét arra
tervezték, hogy szinte teljesen figyelmen kívül hagyja, mekkora sérülés érte, mégis tovább
éljen.
Talán egy kicsit túlságosan is sok vért adott neki, mert szédülni kezdett, ezért elhúzta a kezét
a szájától, betántorgott a fürdőszobába, hogy bekösse a sebet. Most, hogy a félelem, a rettegés
nagyja elmúlt, szinte robotpilóta üzemmódban dolgozott.
A házba senki sem jöhet be most, hogy az apja halott. Meghalt, mert megpróbálta
megakadályozni, hogy a vámpír őt ölje meg, még mielőtt Zacarias megérkezett volna.
Viszont a munkások fel fogják ismerni a jeleket, a bezárt, elfüggönyözött ajtókat és ablakokat,
tudni fogják, hogy egy De La Cruz van a házban, akit védeni kell, de ez nem zavarta.
Cesaro, közvetlenül a férfi mellé állítana egy őrt és felkészítené a farmot a csatára.
Kinyitogatott minden ajtót aközött a hely között, ahol a férfi feküdt és a ház fő hálószobája
között, ahol tudta, hogy az ágy alatt egy föld alatti kamra van.
Megküzdött vele, hogy elmozdítsa az óriási ágyat az útból, hogy felemelje a súlyos
csapóajtót, ami a földalatti, tökéletesen sötét kamrába vezetett.
Tetőtől talpig leizzadtan tért vissza Zacariashoz. A csuklója lüktetett és égett, a lábai mintha
gumiból lettek volna.
Egy kész pokol volt a ponyvában átvonszolni az udvaron. Hálás volt azért, hogy végre a
szemei is lecsukódtak, és abbamaradt a légzése. Jéghidegnek, egészen halottnak tűnt.
Bár tudta a Kárpáti létezés alapvető tényeit, mégis végtelenül zavaró volt látnia, hogy úgy
fekszik ott, mintha halott lenne, amikor olyan sokat kockáztatott érte, hogy megmentse. Egy
pillanatra a hiperventilláció veszélye fenyegette, mint oly sokszor, amikor éjjel rémálomból
riadt fel a vámpír támadása után.
Felismerte a pánikot, kényszerítette magát, hogy lassan, egyenletesen lélegezzen, míg a
padlón rángatva a ponyvát, centiméterről centiméterre közelebb húzta a csapóajtóhoz.
Olyan keményen harapott bele az ajkába, hogy kicsordult egy csepp vére. Hogy az
istencsudájába gondolta lejuttatni a lépcsőkön? Nem gondolt túl azon, hogy el kell juttatnia a
sötétségbe és a gazdag földbe, amit a De La Cruz testvérek a szülőföldjükről hoztak, hogy
azzal töltsék meg pihenőhelyüket.
Végül egy vállrándítással tovább indult, és lépcsőről lépcsőre kezdte lehúzni őt, azt ugyan
meg tudta akadályozni, hogy a feje ne koppanjon oda minden fokhoz, de a teste lezötyögött a
mélybe.
Bár a szemei csukva voltak, és úgy tűnt, nem is lélegzik, egészen biztos volt benne, hogy a
tudatában van annak, ami történik, mert amikor melegséggel próbálta megérinteni az elméjét,
mintha egy pillanatra összekapcsolódott volna azzal a vad részével, ami annyira hasonlított az
állatok agyához.
Nem olyan volt ez, mint amikor beszél valakivel, bár ehhez most már nem is volt hangja, de
elküldte neki a bánata érzetét, és hogy sajnálja a történteket. Hogy fél. Tudta, hogy ez közel
sem elég ahhoz, hogy lecsillapítsa a dühét, de ez volt minden, amit tenni tudott.
Amint végignyújtóztatta a földön, ásni kezdett. Elég mély lyukat akart vájni ahhoz, hogy
egészen befedhesse, gyógyíthassa a föld.
Kimehetett volna lapátért, vagy valamilyen más eszközért, de nem mert, hátha belefutna
valakibe. Nem hazudott, még jelbeszéddel sem. Annak egyébként ő maga sem volt még nagy
szakértője, azok pedig főleg nem, akikkel kommunikálni akart, így leginkább tollat és papírt
használt. Most viszont remegne a keze, és Cesaro egészen biztosan észrevenné, hogy valami
nincs rendben.
Így hát a kezeivel ásott. A talaj dús volt, fekete, tele ásványi anyagokkal és tápanyagokkal.
Érezte a tapintásából. A reggel legnagyobb része tovaröppent, és tetőtől talpig folyt róla az
izzadság, mire megfelelőnek ítélte a gödör mélységét. A férfi testének szüksége volt rá, hogy
egészen körülölelje a talaj, hogy megfelelően gyógyulhasson.
Végül odahúzta a ponyvát közvetlenül a gödör mellé, bár a gyomra kavargott kissé. Úgy
érezte magát, mint aki épp egy gyilkosság nyomait próbálja eltüntetni. Ma biztosan ezzel fog
küzdeni rémálmában.
Leguggolt mellé, szilárdan megtámasztotta a kezét a vállán és a csípőjén, és tolni kezdte.
Szerencsére, a lovak gondozása gyerekkora óta erőssé tette, de még így is nagyon nehéz
feladat volt, hogy legördítse a pihenőhelyére.
Zacarias tehetetlenül zuttyant le az oldalára, akár egy rongybaba, vagy mint egy halott.
Marguarita a szája elé kapta földes kezét, nagyon rossz hatással volt rá a látvány.
Pihent néhány percet, mielőtt elkezdte befedni a sötét földdel. Amikor végül teljesen
betakarta, leereszkedett a földre, és néhány percre hagyta, hogy elöntse a teljes kétségbeesés.
Mit tett? A De La Cruz család, kevés parancsot osztogatott a nekik szolgáló családoknak.
Nagyon keveset. Mindenki, aki nekik dolgozott, minden mérce szerint gazdagnak volt
mondható. Mindannyiuknak voltak saját földjeik a De La Cruz birtokok mellett, mert
mindannyiuknak vásárolt a család valamelyik tagja. Unokatestvérek, nagynénik, nagybácsik,
minden hozzátartozóról gondoskodtak.
És mindannyian engedelmeskedtek is nekik egészen Marguaritáig. Az engedetlenségével
szégyent hozott a családja nevére, és kétsége sem volt felőle, hogy nagyon drágán fog
megfizetni érte.
Kényszerítette magát, hogy felálljon és magasra emelte az állát. Ő az apja lánya, egy
Fernandez. Nem fog elfutni a bűne elől, marad és szembenéz a Zacarias De La Cruz által
megfelelőnek látott büntetéssel.
Megborzongott, jeges ujjak futottak végig a hátán.
A férfi szinte nem is tűnt emberinek. De Kárpátinak is alig. Rémisztő volt.
Már nem változtathat azon, amit tett. Hiába hivatkozna arra, hogy látta a fájdalmát és sajnálta
őt, ez nem ad magyarázatot arra, hogy miért szegült ellene a parancsának, amikor világosan
azt kérte tőle, hogy hagyja meghalni.
Vajon miért döntött úgy, hogy elég a napon?
Ez egy borzalmas halál, hogyan gondolhatta, hogy képes lesz csak ott állni és végignézni,
ahogy elevenen elég?
A férfi megmentette az életét. Megérintette szétroncsolt torkát, végigsimított rajta
földmaszatos ujjaival.
Néha éjszakánként, amikor verejtékbe úszva, néma sikollyal felébredt, úgy gondolta,
valahogyan ő kiáltott neki, hogy mentse meg. Halványan hallotta a neve visszhangját a
fejében, mintha azt kiáltotta volna álmában. De most, hogy itt volt, egyáltalán nem hasonlított
ahhoz a férfihoz, akinek a képét létrehozta a fantáziájában.
Zacarias elementárisan megijesztette őt, a vére, a csontjai mélységéig. A lelkéig.
Összeszorított öklét a szíve fölé szorította, ami teljesen irányíthatatlanul, összevissza
dobogott.
A férfi nagyon jóképű volt, a teste szikár, izmos, a nők vágyálmának tűnt, de a szemei… És
az arca… Egyszerűen félelmetes volt, és nyomban romba döntötte az ő titkos, lányos
fantáziáit róla, amint szemtől-szembe került vele.
Lassan felment a kamrából a felszínre, de előtte lesöpörte a ruhájáról és a testéről a földet.
Nem hagyhat hátra nyomokat. Ha a vámpír egyik bábja átjutna a farm védelmén, nem
vezethet nyom Zacarias pihenőhelyéhez.
Lehajtotta a csapóajtót, felmosta a padlót, de még mindig tartott attól, hogy Zacarias vérének
illata a levegőben maradt.
Rendkívül bonyolult dolog volt az ágyat ugyanoda visszaigazítani, de végül sikerült, minden
gyűrődést gondosan elsimogatott a takarókon.
Nem hagyta, hogy túl sokat gondolkodjon a viselkedésén, és nem engedte felépülni az
elméjében a félelmét. Dolga volt, el kellett tüntetnie a legapróbb bizonyítékát is, hogy
Zacarias járt volna a házban, vagy akár csak a környékén is.
Mivel reménytelenül szüksége volt rá, készített magának egy csésze teát kokalevélből,
amiből, mire a tea elkészült, a kokain távozott. Rászánt néhány percet, hogy kiélvezhesse a
tea aromáját, mielőtt ismét rengeteg dolgához fogott volna.
Megtisztított az egész házat, minden szobát, és közben erős fahéjillatú tisztítószert használt,
ami, mire letörölte az összes bútort, átjárta az egész házat.
Aztán felfegyverezte magát, kilépett a házból és követte a ponyva nyomát az istállóig,
gondosan eltávolította minden jelét, hogy ott valami nehezet vonszoltak át a nedves füvön.
Az istálló mögött, ahol Zacarias leült és felkészült a halálra, megperzselődött fűszálakat talált.
Nagy odafigyeléssel eltávolított minden egyes szálat.
Kimerült, ivott még egy csésze teát, aztán lezuhanyozott és átöltözött, aprólékos gonddal
kimosta a viselt ruháit, illatos szappant használt, hogy eltávolítsa, elfedje mindenhol a férfi
illatát.
Amikor már mindennel teljesen elégedett volt, kiment segíteni az állatok körül. Cesaro
észrevette, amikor kivezette kedvenc kancáját, Sparkle-t az istállóból. Odaintett neki, zord
arcvonásai megenyhültek.
– A legöregebb jött el, ugye? – kérdezte, ahogy ellovagolt mellette.
Marguarita nem látott rá okot, hogy tagadja. A jelek nyilvánvalóak voltak, a csukott ablakok,
a behúzott függönyök, egyik ember továbbadta a másiknak a szót, hogy valamelyik De La
Cruz a farmon van. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor a függönyöket behúzták. Bólintott
hát.
– Biztos voltam benne. A lovak és a marhák nyugtalanok a jelenlétében. Talán meg kellene
látogatnod a nagynénédet, Brazíliában.
Kérdőn összeráncolta a szemöldökét. Cesaro habozott, nem akart ennyire nyíltan hűtlen lenni.
– Ő nagyon nehéz eset Marguarita. Egészen más, mint a többiek.
Az ujjával egy kérdőjelet rajzolt maguk közé. Cesaro sóhajtott.
– Nem is tudom, hogy mondjam pontosabban. Sok évvel ezelőtt találkoztam vele először,
amikor még kisfiú voltam. Ő volt az egyetlen férfi, aki még apámat is megijesztette,
megijesztett minden férfit a farmon. És nemrég, amikor elvesztettük apádat… –
megköszörülte a torkát –, ez csak még rosszabb lett.
Újra felrajzolta a kérdőjelet. Cesaro a vállát vonogatta, nyilvánvalóan kényelmetlen volt neki
a téma. Állandóan a fő ház felé tekintgetett, mintha attól félne, hogy Zacarias meghallja, amit
mond, és mindabból, amit Marguarita tapasztalt, úgy gondolta, hogy talán tényleg így is van.
– Ha a tenyésztett, lovagolt lovak halálra rémülnek, amikor a közelükbe megy, annak azért
sok mindent el kellene árulnia neked, Marguarita. Amikor legutóbb itt volt, megmentette az
életedet, de nagyon közel került ahhoz, hogy elvegye az enyémet. – A csend közéjük
telepedett néhány pillanatra, majd ismét megvonta a vállát. – Én ugyan az életem árán is
megvédeném az övét, de valami még sincs rendben vele. Még a barátja is aggódott miatta.
Jobb lenne, ha mennél.
Marguarita újra és újra átforgatta a fejében a figyelmeztetést. Zacarias azért próbálta volna
elégetni magát a napon, nehogy olyasvalamivé váljon, ami nem akart lenni?
Lehajtotta a fejét, képtelen lett volna Cesaro szemébe nézni. A gondolat, hogy elmeneküljön a
nagynénjéhez Brazíliába, nagyon csábító volt, de tudta, hogy nem tenné meg.
Kihúzta a vállait és az állatok felé intett.
Cesaro hangosan felsóhajtott.
– Nagyon makacs ifjú hölgy vagy Marguarita, én pedig nem vagyok az apád, így nem
parancsolhatok rád, hogy elmenj.
A lány újra a lovak felé intett, és figyelmen kívül hagyta, hogy a férfi megpróbál bűntudatot
kelteni benne. Éppen eléggé bűnösnek érezte már magát így is.
Azt viszont már megfigyelte, hogy mivel nem tudott beszélni, az emberek egy része úgy
kezdte kezelni, mintha süket is lenne. És bár ez eleinte csak bosszantó volt a számára, de
aztán rájött, hogy ez előnyt is jelenthet ebben a férfiközpontú világban.
– Igen, jól jön a segítséged a lovak lecsillapításánál. Három kancánk is közel van már az
elléshez, és nem szeretném, ha bármi baj történne. Menj be az istállóba és nézd meg, rá tudod-
e venni őket, hogy megnyugodjanak.
Nagyon szokatlan dolog volt az, hogy a perui paso bármitől is megijedjen. Épp a nyugodt
vérmérsékletük miatt tenyésztették őket. Egyetlen lovat sem vontak tenyésztésbe, ami az
idegesség jeleit mutatta.
A De La Cruz hacienda lovai a világ legjobbjai között voltak, Zacarias mégis halálra rémítette
őket, még a munkalovakat is.
A lány bólintott, rettegett, hogy nagyon nagy hibát követett el, mégis megpróbált egy
nyugtató hullámot küldeni a legtávolabbi sarokban összebújó állatok felé.
Felmutatott az ég felé, majd a fogait kivillantva jelezte a vámpírok egy lehetséges támadását.
Cesaro értette. Ő volt a legjobb abban az egész farmon, hogy értelmezze furcsa gesztusait.
– Tisztában vagyunk vele, hogy a támadás veszélye mindig megsokszorozódik, amikor az
egyik gazda a farmon van. Mindenki fegyverben van, a nők és a gyerekek elrejtőztek, téged
kivéve. Ahogy végeztél a lovaknál, azonnal menj be a házba és zárd magadra.
Mutatta, hogy úgy lesz, majd megérintette a puskája agyát és a kése nyelét is. Felkészült a
támadásra, amennyire csak lehetett, de furcsa módon a gondolat nem volt rémítőbb a tudatnál,
hogy nem engedelmeskedett Zacarias De La Cruznak.
Cesaro jóváhagyólag bólintott. Marguaritát, mint mindenki mást is a farmon, már nagyon
fiatalon megtanították lőni.
A férfi hirtelen megmerevedett, és rémült tekintettel nézett valamit a lány mögött.
– Az embered megint itt van udvarolni.
A lány papírt és tollat húzott elő a zsebéből.
Egyáltalán nem az én emberem. Miért nem kedveled?
– Ő az apád választása, nem az enyém. Városi ember. – Némi gúny volt a hangjában. – A
modora sima, de semmit sem tud a farméletről, lenézi azt. Te jobban illenél Ricco fiamhoz,
vagy Juliohoz. – A lány lehajolt, egészen a lova nyakához, és egy kicsit felállt a kengyelben.
– Jó, szóval nem tűnik egyenesnek nekem. Soha nem néz a szemünkbe. Riccoval vagy
Julioval jobban járnál.
Szerette Riccot, azoknak a férfiaknak egyike volt, akik a marhákat terelték, évek óta ismerte.
Julioval pedig együtt nőtt fel. Képtelen volt rá másképp gondolni, mint a testvérére. Cesarot is
majdnem ugyanannyira szerette, mint ahogy az apját szerette.
Nem is erőlteti a komoly udvarlást. Apám halála óta egyszerűen csak kedves.
Cesaro vállat vont, az arca megrándult.
– Nem hozhatod őt a haciendára. Küldd el Marguarita.
Mogorván nézett Cesarora. Tudja ő a kötelességét pontosan. Megfordított a kancáját, vissza
az istálló felé, és odaintett Esteban Eldridge-nek, aki a karámokhoz közeledett a
teherautójával.
Fogalma sem volt róla, hogy maradhatott a jármű annyira tisztán. Esteban lezseren viselte a
gazdagságát. Erőteljes, vonzó férfi volt, legalábbis míg meg nem látta Zacariast, annak tűnt.
De Zacarias még sérülten, égve is olyan brutálisan kemény férfiasságot árasztott magából,
hogy arra még ezek a szavak sem voltak kellően erőteljesek. Gyakorlatilag uralta azt a
helyiséget, ahol bent volt.
Viszont Esteban nem ijesztette meg őt olyan mélyen, elemi szinten, mint a legidősebb De La
Cruz. És pontosan tudta milyen az, amikor egy férfi komolyan érdeklődik egy lány iránt,
Esteban pedig egyáltalán nem ilyen volt. A húga társaságát, azonban annál jobban élvezte.
Cesaro felült a lovára és őt nézte. A pillantása szinte beleégett a hátába, egészen felzaklatta a
gondolat, hogy a férfi feltételezi róla, hogy elárulná a becsületkódexüket egy idegen kedvéért.
Kissé felemelte az állát. Már elárulta a becsületüket, de nem azon a módon, ahogy azt Cesaro
gondolná, és amely bűnéről kétségkívül hamarosan tudomást is szerez.
Leszállt a kancáról és figyelte, ahogy Esteban elindul felé. Figyelme hosszú, határozott
lépteire terelődött.
Az apja mutatta be őket egymásnak, Esteban Eldridge egyértelműen az ő választása volt a
lánya számára. A vámpírtámadás előtt úgy tett, mintha udvarolna neki, de soha nem gondolta
igazán komolyan.
Esteban nyilvánvalóan szeretett jól szórakozni, városi fiú volt. Cesaro jól gondolta, Esteban
lenézte a farm munkásait, pedig jóformán semmit sem tudott róluk. Hogyan is szerethetne
bele egy ilyen emberbe?
Kedves volt hozzá, miután az apja meghalt, és a húgával, Leával gyakran átjöttek, bár a
baleset után, amiben elvesztette a hangját, mint sokan mások, ő is úgy kezdte kezelni, mintha
süket is lenne, de még vak is. Lea viszont nagyon közvetlenül viselkedett.
Elmosolyodott, és másodjára is intett neki üdvözlésképpen.
– Marguarita – Esteban könnyen görgette végig a nyelvén a nevét, miközben megfogta a kezét
és a szájához emelte. – Gyönyörű vagy, mint mindig.
Előhúzta a papírt és a tollat a zsebéből.
Nem számítottam rád ma.
– Úgy döntöttem, hogy veszek néhány lovat, és reméltem, hogy talán eljössz velem és vetsz
rájuk egy pillantást.
Összeráncolta a szemöldökét.
Egy elegáns házban élt, a hozzájuk legközelebb eső legnagyobb város szélén. Tudott
lovagolni is, de nem volt túlságosan oda érte. Helye sem volt hozzá, hogy állatokat tartson.
Még mielőtt leírta volna a kérdését, hogy mit akar csinálni a lovakkal, Esteban körülnézett, és
látta, hogy az összes férfi fegyverrel a keze közelében végzi a munkáját.
– Valami nincs rendben? – kérdezte.
Marguarita vállat vont, és bement az istállóba, ahol a három, ellés közelében járó kanca
nyugtalanul topogott az állásában.
Nagyon is tisztában volt vele, hogy Esteban milyen közel ment hozzá. Hallotta, érezte őt, az,
hogy Zacarias sebezhetően feküdt a ház alatt a földben, rendkívül feszültté tette az érzékeit.
Általában örült az Eldridge család látogatásainak, különösen Leáénak.
Esteban úriember volt, bár olykor az eltúlzott flörtölési kísérletei nagyon bosszantóak tudtak
lenni, hiszen tudta, hogy nem gondolja komolyan. Ő férfiak között nőtt fel, tudott lovagolni és
lőni is úgy, mint ők, ha nem jobban. Esteban viszont úgy bánt vele, mintha nagyon is nőies és
törékeny lenne, tudomást sem akart venni azokról a dolgokról, amihez nagyon értett.
Most viszont kizárólag arra tudott gondolni, hogy a farmot talán hamarosan megtámadja a
legrosszabb, legundorítóbb ellenség, és hogy nem akarja Estebant a közelben tudni.
– Nem szoktak így viselkedni a lovaid – jegyezte meg –, jaguár járt erre ma hajnalban?
Hallotta a hangjában az aggodalmat, és ez a helyzet ellenére is megmelengette.
A férfi úgy tudta, hogy egy jaguár támadt rá, az tépte fel a karmaival a torkát, és az apja akkor
halt meg, amikor megpróbálta megmenteni őt.
Valójában egy vámpír támadt rá, aki Zacarias pihenőhelyét akarta megtalálni.
Ismét megvonta a vállát, nem akart hazudni neki. Leírni egy hazugságot még rosszabbnak
tűnt, mintha csak mondta volna.
– Lea üdvözletét küldi, reméli, hogy hamarosan láthat téged.
Marguarita felvillantott egy mosolyt, miközben kinyitotta az állás ajtaját és a vemhes
kancához ment. Rátette a kezét a nyakára, megnyugtató, meleg hullámokat küldött felé, míg
az állat le nem csendesedett.
Esteban nem szólt semmit, csak figyelte, ahogy állásról állásra jár, és sorra lecsillapítja az
állatokat.
A jelenléte lassan kezdte nyugtalanítani. Valamiféle félelem kezdett növekedni a gyomra
gödrében a közelében. Nagyon oda kellett figyelnie, hogy ne adja tovább az idegességét a
lovaknak is.
Esteban kívül maradt az állásokon, a tekintete éberen járt. A tüskés nyugtalanság egyre
fokozódott a lányban, végül már úgy érezte, mintha ezer tűvel döfködnék zsibbadtra a bőrét.
Megdörzsölte a karját, ahogy kilépett az utolsó ló mellől. Az állatok békésen ettek, itt nem
volt több tennivalója.
Vett egy mély lélegzetet, mielőtt szembefordult volna a férfival, és kikényszerített volna
feléje egy mosolyt magából.
Esteban megfogta a kezét és magához húzta. Furcsa módon a szúró érzés csak felerősödött
ott, ahol az ujjai hozzáértek. Elhúzta tőle a kezét, és beletörölte a combján a farmerbe,
próbálván eltávolítani a kellemetlen érzést.
– Mindig megdöbbenek attól, hogy a lovakkal bánsz. Megbíznak benned.
Általában élvezte a bókjait, de most, ennyire közel a gazdához, nagyon sebezhetőnek érezte
magát, csak azt akarta, hogy Esteban minél hamarabb eltűnjön.
Soha nem tapasztalt még ezelőtt ilyen nyugtalanságot, bele is izzadt. Érezte a nyirkosságot a
mellei között. Az égés a kezén kezdett eltompulni, de még mindig nem szűnt meg teljesen.
Megnedvesítette az ajkát, előhúzta a tollat és a papírt.
Mindig is közel éreztem magamhoz az állatokat. Igen, pár nap múlva majd elmegyek megnézni a lovaidat.
Miért döntöttél úgy, hogy megveszed őket? Ezelőtt soha nem érdekeltek.
Határozottan nem szeretett volna neki egyet sem eladni, a szeretett perui pasoi közül. Soha,
még csak meg sem paskolta őket.
A férfi mosolya nagyon széles volt, felvillantotta tökéletes fogait.
– Felfedeztem, hogy szeretem a pólót. Eddig a barátaimtól kaptam kölcsön a lovakat, és most
úgy döntöttem, veszek magamnak néhányat.
Olyan izgatottnak hangzott, mint egy kisfiú. Azt akarta, hogy ő is vele örüljön, osztozzon a
lelkesedésén, de ténylegesen nem érdekelték a lovak úgy, mint őt. És ez volt az egyik fő oka
annak, hogy vonakodott olyan komolyan venni a férfi udvarlását, ahogyan azt az apja szerette
volna. Ricco és Julio minden nap lovon jártak. Értették őket, gondjukat viselték, és értékelték
az ő irántuk érzett szeretetét, az igényét, hogy a közelükben lehessen, míg Esteban soha.
Esteban Eldridge egy barátságos, rokonszenves embernek tűnt, csak éppen neki egyáltalán
nem felelt meg. Furcsállta, hogy az apja ezt nem vette észre.
Hol akarod tartani a lovakat?
– A barátom, Simon Vargas azt mondta, hogy tarthatnám őket a birtokán.
Megpróbált nem összerezzenni. Simon Vargas keresztbe-kasba utazott azokba az országokba,
ahol pólóversenyeket rendeztek. Sok időt töltött azzal, hogy videón nézte magát, nőket szedett
fel bárokban, de az állataira nem volt gondja. Alkalmazott ugyan lovászokat, de nem
foglalkozott vele, hogy végzik a dolgukat.
– Menjünk be a házba, igyunk valami forrót és beszéljük meg, melyik nap lenne neked
megfelelő – javasolta Esteban. – Nem tudom, hogyan engedhetik meg a többiek, hogy idekinn
legyél, amikor egy jaguár ólálkodik a közelben – csúsztatta a kezét a lány derekára.
Marguarita torka fájdalmasan összeszorult, a teste összerezzent. Ellépett mellőle azt a
látszatot keltve, hogy egy kanca nyakát simogatja meg, míg ismét elővette a papírt és a tollat.
Odaadta a férfinak az írást.
Sajnálom. Túl elfoglalt vagyok. Cesaronak szüksége van rám. Majd máskor összefutunk.
Összeráncolta a szemöldökét, az arcán ugyanaz a kifejezés jelent meg, mint a húgáén, Leáén,
amikor bosszús volt. Mindig nagyon bájosnak találta, de most valahogy nyomasztotta.
– Apád soha nem engedte volna meg, hogy idekint legyél, ha veszély fenyeget. Beszélnem
kell azzal a Santos fickóval.
A fensőbbséges hangsúly felbosszantotta. Tudta, hogy Esteban hajlamos főnökösködni a húga
fölött is, és most vele szemben is ezt az erőszakos viselkedésmódot alkalmazta. Normál
helyzetben legfeljebb a szemét forgatta volna, és nem foglalkozik vele, de most túlságosan
aggódott, hogy valaki felfedezi Zacarias rejtekhelyét, vagy azt, hogy ő mit csinált.
Estebannak fogalma sem volt róla, hogy arra biztatja, menjen be oda, ahol a föld
legveszélyesebb ragadozója szunnyad.
Mi itt mindannyian dolgozunk a megélhetésünkért Esteban. Aranyos, hogy aggódsz miattam, de én így
nevelkedtem fel.
– Eléggé felneveltek már Marguarita, hogy kitüntess egy férfit azzal, hogy a kezedet nyújtod
neki, és akkor dolgoznod sem kellene, míg a hátad be nem szakad. – Figyelmen kívül hagyta,
hogy gyorsan írni kezdett, tovább folytatta. – Mesélj arról a trükkről, amit a lovaknál
használsz. A fejeddel befolyásolod őket? Pszichésen? Lea azt mondta, hogy nyereg és kantár
nélkül is tudsz lovagolni, a ló mégis mindig pontosan tudja, mit akarsz tőle.
Nem volt felkészülve a kérdésére, ráadásul mindent le kellett húznia, amit addig írt, azt pedig
nagyon utálta. A beszélgetésnek oda-vissza párbeszédnek kellett volna lennie, de kevesen
győzték kivárni, hogy leírja a válaszokat. Ez pedig nagyon frusztráló volt.
Próbálta megtanulni a jelnyelvet, de még egyelőre csak könyvből mutogatott, és csupán
Cesaro, Julio és Ricco vette a fáradságot, hogy megpróbálják megérteni.
A jelenlétem valamiért lecsillapítja a lovakat.
Több volt ez, mint a puszta jelenlét, de azt képtelenség volt leírni, hogyan kommunikál egy
állattal. Világéletévben képes volt lecsillapítani az állatokat azzal, hogy megosztotta velük az
érzéseit, és ők egyszerűen, a maguk természetes módján válaszoltak neki.
– Egy embert is tudsz úgy befolyásolni, mint a lovakat?
A tekintete a férfiéra ugrott. Esteban feszülten figyelte az arcát. Összeráncolta a szemöldökét,
míg lefirkálta a gyors választ.
Hogyan befolyásolhatnék emberi elméket?
Nem szerette, hogy a beszélgetés ebbe az irányba kanyarodott. Mindig kényelmetlenül érezte
magát, ha az ajándéka került szóba. A családja egyszerűen nem beszélt a képességről, soha.
Örültek ugyan, hogy így kezelni tudja az állatokat a farmon, de az, hogy „beszélget” a
lovakkal, nem volt elfogadható egy olyan világban, ahol a megmagyarázhatatlan dolgokat
legtöbbször a gonosszal azonosították.
Az apját is csak a közelmúltban kezdte érdekelni ez, a talán még pszichésnek sem nevezhető
képesség, de a halála után őt ismét csak nem érdekelte, hogy mi is a pontos neve az
ajándékának.
– Nem kell védekezned – csillapította Esteban. – Leának és nekem nemrégiben volt erről egy
kis vitánk. Azt mondta, kommunikálsz a lovakkal. Azt gondoltam, hogy talán valahogy
egymáshoz ér velük az elmétek, és úgy tudod befolyásolni őket, hogy azt tegyék, amit
szeretnél, és akkor, talán ha akarnád, az emberekkel is képes lennél ugyanerre. – Marguarita
keményen beleharapott az alsóajkába. A férfi túl közel járt a megoldáshoz. – Belebotlottam
valami családi titokba?
Vidámság volt a hangjában.
Rengeteg családi titkuk volt, és ez csak egy aprócska töredéknek számított közöttük. Rájött,
hogy azért van rossz hangulatban, mert semmi kedve sem volt Estebannal és az idegesítő
bájoskodásával foglalkozni, amikor könnyen lehet, hogy hamarosan vámpírok, és emberi
bábok támadnak rájuk.
Sajnálom Esteban. Most tényleg nincs időm erre a beszélgetésre. Dolgoznom kell. Remélem megérted. Majd
máskor megbeszéljük, mikor nézzem meg a lovaidat.
Hogy egészen biztos legyen benne, a férfi megértette, hogy részéről befejezettnek tekinti a
beszélgetést, miután elolvasta a sorait, visszavette a kezéből a papírt, és a tollal együtt
belenyomta a farzsebébe.
Esteban mogorván nézett rá.
– Nem hiszem, hogy ez megfelelő viselkedés lenne Marguarita. A baleseted nem jogosít fel
rá, hogy durva légy.
Hirtelen túlságosan is közel került hozzá. Érezte a szinte kirobbanó haragot, ami szétáradt
belőle.
Az istálló hirtelen túl kicsinek, és túl távol esőnek tűnt mindenkitől. A férfi egyre csak
közeledett felé, ő pedig hátralépett, még mielőtt visszafoghatta volna magát.
– Marguarita. – A kemény férfihangra mindketten a bejárat felé kapták a fejüket. Marguarita
torkából egy megkönnyebbült sóhaj tört fel. Julio Santos ült a lován az ajtóban, metsző, sötét
szemeit Estebanon tartotta, míg Marguarita felé nyújtotta a kezét. – Szükség van rád. Gyere
velem.
A lány habozás nélkül siklott el Esteban mellett, és megragadta Julio csuklóját. A férfi
fellendítette maga mögé. Arra számított, hogy azonnal elindulnak, de Julio mozdulatlanul ült,
a kalapja karimája alól Estebant nézte. A két férfi egymásra meredt egy végtelennek tűnő,
feszült pillanatig.
– Rendben vagy Marguarita? – kérdezte Julio.
A dereka köré fonta a karját, a hátára fektette az arcát, hogy érezze a mozgást, ahogy bólogat.
Megint az a furcsa reakció öntötte el a bőrét, ahol hozzáért Juliohoz. Elrántotta az arcát a
hátától, felemelte egyik kezét Esteban felé, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, de
közben megérintette a ló elméjét, hogy forduljon meg és tűnjenek már el végre az istállóból.
Juliot felkészületlenül érte, amikor az állat megindult, de mivel kiváló lovas volt, azonnal vele
mozdult a teste.
– Legközelebb figyelmeztess. – Marguarita szorosabbra vonta körülötte a karjait egy
pillanatra, hogy így tudassa vele, hogy sajnálja. – Apám küldött. Nem szereti, ha Esteban a
birtokon van. Még mindig erőlteti az elképzelését kettőnkről. Pokoli előadást kaptam
Marguarita, hogy mekkora kincset hagyok kicsúszni a kezeim közül. – Kesztyűs ujjaival
megpaskolta a kezét. – Te is valami hasonlót kaptál?
Együttérzés volt a hangjában. A lány újra odatámasztotta a fejét a hátához és bólogatott. Az a
szörnyű égés most még erősebb volt, elkezdett szétterjedni a karjaiban is, bár hosszú ujjú blúz
volt rajta.
Kényelmetlen érzés volt, így meglazította a fogását Julio dereka körül, inkább a térdeivel
tartotta magát a lovon. Julio hátasának olyan sima volt a járása, hogy kételkedett benne, hogy
szüksége lenne ennél többre.
Julio mindig megnevettette őt. Szerette őt, és kétsége sem volt felőle, hogy a férfi
viszontszereti, ugyanolyan vadul és védelmezően, mint ő, vagy talán még jobban. Julio volt az
egyik legjobb ember, akit csak ismert. De együtt nevelkedtek születésüktől fogva, és
ahányszor csak valaki felvetette, hogy miért nem alkotnak egy párt, egymásra nézve egyszerre
tört ki belőlük az őrült nevetés.
De amióta Esteban megjelent a színen, Cesaro egyre nyilvánvalóbban unszolta őket egymás
felé, míg ez már kezdett kényelmetlenné válni.
– Megpróbáltam neki elmagyarázni, de most még jobban aggódik, hogy apád már nincs itt.
Esteban nem tartozik a mi világunkhoz.
Marguarita kihúzta a tollát és a papírját. Szerencsére az út teljesen sima volt, így a férfi hátán
tudott írni.
Képtelen bármiféle titkot megtartani, nemhogy akkorákat, mint a De La Cruz családéi, főleg pedig nem,
hogy mik ők.
Ha a farmon kívülre menne férjhez, el kellene hagynia azt, és soha nem mondhatná el a
családi titkokat a hitvesének. A Kárpátiak ezeket a kapcsolatokat szigorúan őrizték. Tudta,
hogy semmire nem emlékezne a De La Cruz fivérekkel kapcsolatban, ezeket az emlékeit
gondosan törölnék, mielőtt elhagyná a birtokot.
– Nem ehhez a világhoz tartozik. Miért jött a mi kis poros városunkba Marguarita? Ide csak
azok az emberek jönnek, akik kétségbeesetten vágynak egy új életre. És általában nincs
semmijük. Neki viszont van pénze, és számomra ez azt jelenti, hogy valamit rejteget.
Belegondolt egy pillanatra, és már rótta is az újabb sorokat.
Azt kérdezte, tudnám-e ugyanúgy befolyásolni az embereket, mint a lovakat. Vajon miért érdekli ez?
– Nem tudom. Nem kedvelem. A De La Cruz testvérek valóban képesek befolyásolni az
embereket, és arra használják a képességüket, hogy még nagyobb vagyont szerezzenek
nekünk és maguknak is, mint amekkora most van. Lehetséges, hogy ahhoz is van valami
közük, hogy a földjeink olyan nagy nyereségeket termelnek.
Megbízott Julio ítéletében, ahogyan mindig is tette. Julio a legkevésbé sem volt bonyolult,
soha nem voltak rejtett szándékai. Ha megkocogtatná az éjszaka közepén az ablakát, hogy
menjen vele lovagolni, akkor tényleg azt akarná, hogy menjen vele lovagolni. Ha azt mondta,
hogy meg akar neki mutatni valamit, akkor az mindig nagyon különleges volt, és általában
valahogyan a vadvilághoz kapcsolódott. Nemegyszer settenkedtek be ők ketten a dzsungelbe,
hogy kövessenek valamilyen állatot.
Visszaviszlek a házhoz, amint látom, hogy elmegy – mondta Julio. – Minden nyugodtnak
tűnik ugyan, de jobban szeretnélek odabenn a házban tudni. Ma este talán megtámadnak
bennünket.
Az esély, hogy megtámadják őket most, hogy az egyik De La Cruz a birtokon volt, sokkal
nagyobb volt, mint amikor távol voltak.
– Láttad őt? – kérdezte Julio. – A legidősebb kellett, hogy idejöjjön, másképp a lovak és a
marhák nem reagálnának így. Még sosem beszéltem vele.
Nem akart hazudni, így egyszerűen csak bólintott. Julio hátranézett rá a válla fölött és felhúzta
a szemöldökét. Kitartóan tanulmányozta sápadt arcát. Csak éppen a tekintetét nem tudta
elkapni, az következetesen elkerülte az övét.
– Ennyire ijesztő? – Bólintott. A férfi felsóhajtott. – Rendben leszel?
Összeszorította a száját, és megfogalmazott egy rövid választ.
Észre sem fog venni. Legalábbis remélem.
Megfontolta, hogy talán el kellene mondania Julionak az igazságot, de amilyen macsó, akkor
ragaszkodna hozzá, hogy megvédje őt Zacarias haragjától. Éppúgy megrémülne, mint ő, hogy
nem engedelmeskedett egy közvetlen, világos utasításnak, azt pedig nem akarta, hogy valaki
más is bűnhődjön az ő bűne miatt.
Egyedül kell szembenéznie Zacariassal, és megpróbálni elmagyarázni neki. Szerencsére
napnyugtáig sok ideje van még megtalálni a megfelelő szavakat, amikkel leírhatná az egészet.
Nem számított rá, hogy a Kárpáti meg fogja érteni, hiszen még ő sem értette saját magát, de
meg akart tenni legjobb tudása szerint mindent, hogy megérttesse vele, nem állt szándékában
kihívni őt.
Bólintott, és Julio ismét a lovaglásnak szentelte a figyelmét, jármódokat váltogatva vitte őket
a ló egyik karámból a másikba, a kezével és a térdével irányította az állatot.
Marguaritának hiányzott a nevetés. Kinyitotta ugyan a száját, de hang nem tört belőle a
felszínre, és ez elvette az öröm egy részét, amit megoszthatott Julioval.
Csak akkor vitte vissza a házhoz, amikor Esteban autója eltűnt az út kanyarulatában. Julio
odanyújtotta neki a kezét, hogy könnyebben leszálljon, de mikor el akart fordulni tőle, nem
eresztette el. Az égető érzés felkígyózott a karjára.
Felnézett a fiúra, de nem, férfi volt már, aki a társa és a bizalmasa volt amióta csak az eszét
tudta.
Kitartóan nézett egyenesen a szemeibe.
– Mi a baj, kishúgom? Túl jól ismerlek ahhoz, hogy elhitesd velem, hogy minden rendben
van. Esteban mondott valamit, amivel megijesztett? Vagy ez a De La Cruz?
Hatalmasat nyelt. Szerette Juliot. Egyszerűen nem tudott volna hazudni neki. Lassan
megcsóválta a fejét és megpróbálta finoman elhúzni a kezét.
Julio szorítása felerősödött, a tüzes érzés fájdalmasabbá vált, mint ez tüzes bélyeg, úgy tűnt,
egyenesen a csontjaiig beleég. Meg kellett küzdenie magával, hogy ne próbáljon felkiáltani és
ne rántsa el a kezét.
– Mondd el.
Összeszorította a száját, és lassan elhúzódott, míg Julio kénytelen volt elengedni. Előhúzta a
tollát és a papírját, és írni kezdett, maga sem tudta, hogy igazat-e vagy sem.
Jól megleszek Julio. Imádlak, de túlságosan sokat aggodalmaskodsz.
Egy hosszú pillanatig tovább fürkészte az arcát, aztán a kalapjához emelte a kezét.
– Én is szeretlek húgocskám. Ha kellek, csak csengess, és rohanok.
Rámosolygott a férfira, aki melegséget lopott hideg csontjaiba. Hát persze, hogy jönne, ha
megkongatná a vészharangot, amit felszereltek. Julio olyasvalaki volt, akire mindig
számíthatott, és tudta, hogy elárulná a családjuk becsületkódexét is, ha az ellentétbe kerülne
azzal, hogy megvédje őt.
A szívére szorította a kezét és nézte, ahogy ellovagol, a szemei égtek, könnyek fojtogatták.
Lassan bement a házba, a szíve annyira dübörgött, hogy már attól félt, hogy kiugrik a
mellkasából. A bútorozatlan szobák csendesek voltak és vádlók, ahogy bejárta az egész házat.
Kissé elveszettnek érezte magát a saját otthonában.
Végül a félelem íze a szájában lassan eltompult, ezért főzött magának, hogy egyen valamit, a
nap hátralévő részét pedig azzal töltötte, hogy hosszú leveleket írt Zacariasnak, megpróbálta a
tőle telhető legérthetőbben elmagyarázni, miért mentette meg az akarata ellenére, de végül
sorra eldobta mindet.
A nap leszállt, leereszkedett az éjszaka. A rovarok rázendítettek egymás hívogatására. A
békák is csatlakoztak. A lovak néha dobbantottak, a marhák lefeküdtek éjszakára.
Viharfelhők gyülekeztek a hát fölött, sötéten, baljósan kavarogva eltakarták a Hold és a
csillagok utolsó szilánkjait is.
Néhány súlyos esőcsepp hullott alá, hogy előre jelezze, ami történni fog.
A fények sorra aludtak ki a házak ablakaiban, ahol a munkások éltek a családjukkal.
Marguarita megfürdött, és ismét az asztalhoz ült, megpróbált megalkotni egy olyan levelet,
ami megmentheti. Mellette a szemetes kosár túlcsordult, ő pedig egyre frusztráltabbá vált.
Feltámadt a szél, az ablakát verte, mire Marguarita végre az ágyba bújt, az állig húzta a
takarót, de a kezében még mindig a tollát szorongatta.
 3.

Villám száguldott keresztül az égen, villái cikkcakkban csaptak le az égről a földbe. A föld
megindult, a legelőtől egészen az istállóig, tíz centiméter széles hasadék nyílt benne.
A fő hálószoba alatt, a gazdag, fekete földben, egy szív dobogni kezdett. Egy kéz mozdult,
ujjak szorultak ökölbe, hogy kitörjenek a felszínre. A föld szinte felrobbant, Zacarias De La
Cruz felemelkedett.
Éhség söpört rajta végig, mintha lángszóró pásztázna végig dühödten a bensőjén, felfalva
belülről kifelé, a csontjaitól a bőréig. Keresztülszáguldott rajta, hajlíthatatlan volt,
kielégíthetetlen és brutális, ijesztőbb volt, mint bármi, amivel élete századai alatt találkozott.
Sóvárgás áramlott az ereiben, a szíve azt pumpálta minden újabb ütésnél.
Ő tette ezt vele. Érezte élete lényegének ízét a szájában, a gyönyörű ártatlanság aromája szinte
felrobbant a nyelvén, lecsöpögött a torkára, függőségbe ejtette, életre keltett egy szörnyű
vágyat, ami soha el nem múlik, amíg csak létezik. A kezei remegtek, az agyarai
meghosszabbodtak, nyál gyűlt össze a szájában az emléktől.
„Hogy merészelted?” – A föld megindult a ház alatt is. A falak fodrozódtak, hullámzottak,
félő volt, hogy összeomlik az egész szerkezet. Zacarias szemei vörösekké váltak, áttört a
csapóajtón, és közben a fölötte lévő hatalmas baldachinos ágyat a szemközti falig dobta.
Pókhálórepedések jelentek meg a falakon, egészen az ablakokig. – „Kockára tettél mindenkit
a környéken, férfiakat, nőket, gyerekeket.”
Egy szív dobogását hallotta, egy egyedülálló ritmust, ami egyszerre hívta és hajtotta
táplálkozási őrjöngésbe, egy szívét, aminek minden ütése keresztülpulzált a saját vénáin is.
Pontosan tudta, hogy hol van a lány. Marguarita a neve. Áruló nőszemély, aki ellene mert
szegülni a gazdája egyértelmű parancsának. Figyelmeztette, hogy meg fog fizetni az
engedetlenségéért, a szándékos ellenkezésért.
Arra számított, hogy elfut a kis gyáva, de a bolond lány a hatalmas házban, az ő házában,
egyedül várta.
Hatalmas léptekkel keresztülszelte a szobát, nekitolta a levegőt az ajtónak, ami kirobbant
előtte, így megtorpanás nélkül, villámgyorsan átért a hosszú nappali másik végébe, ahol tudta,
hogy a lány szobája van. Ha nem tudta volna, hogy hol a szobája, akkor is megtalálta volna. A
szíve szinte dübörgött a félelemtől, dobolása ott visszhangzott a fülében. Nem foglalkozott
vele, hogy lejjebb állítsa a hallását, hallani akarta a rettegése hangjait.
Megérdemelte, hogy rettegjen. Ha vámpírként ébredt volna, megszegte volna az öccseinek tett
esküjét. Ezerévnyi becsület, egy üres élet után, amit végigküzdött, hogy megvédje a családját
és a népét, minden semmivé vált volna.
És ez még mindig megtörténhet. Közel volt az átforduláshoz, túl közel. Szüksége volt…
valamire. Bármire. A vérének várakozásteljes rohanása annak a jele volt, hogy egy nagyon
vékony pengeélen lépked a becsület és a teljes kudarc között.
Az ujjai viszkettek, hogy a karcsú nyak köré fonódhassanak. Ezek az emberek, akik a farmot
fenntartották, hűséget esküdtek a De La Cruz családnak, szolgálták őket apáról fiúra, anyáról
lányra, generációkon keresztül, évszázadok óta, és ez a lány most mindannyiukat
meggondolatlanul veszélybe sodorta.
Tenyerével rácsapott a szobája ajtajának fájára, szándékosan darabokra törve azt.
Marguarita meg sem próbált elmenekülni, rettegéstől hatalmasra nyílt szemekkel figyelte,
ahogy félrerugdosta az útjából a törött fadarabokat.
Összekuporodott a szoba legtávolabbi sarkában, kezét a szájára szorította, az arca sápadt volt.
Ahogy hatalmas léptekkel közeledett felé, békességet kérőn feléje nyújtotta a kezét, egy darab
papírt szorongatva az ujjai között, elég szegényes védelemnek tűnt ez, amikor ő éhezett.
Talpra rántotta, és közben nagyon is tudatára ébredt, mennyire ragyogó. Milyen puha. Meleg.
Hogy él. Tudatában volt szívdobogása hívogató hangjának, ahogyan azzal is, hogy minden
egyes dobbanás csak még jobban elmélyíti feneketlen éhségét. Az őrület vörös ködén át is
látta bőre lágyságát. Friss, tiszta illata, az esőerdő ködére és azokra a rákolló virágokra
emlékeztette, amik a fatörzseken nőttek és édes nektárjukkal magukhoz bolondították a
kolibriket.
Az illata beburkolta, csapdába ejtette acélkarjaiban, és lehajtotta a fejét karcsú nyakára. A
lány vadul küzdött, így egyik karjával lefogta, míg a másik öklére feltekerte a vastag fonatba
rendezett selyemfürtöket, és hátrarántotta a fejét.
Ismét lehajtotta a fejét arra az édes, sebezhető kis foltra, ahol a pulzusa olyan őrjöngően
lüktetett. Nem próbálta meg lecsendesíteni az elméjét, vagy bárhogyan is befolyásolni, hogy
mire emlékezzen a történtekből.
Azt akarta, hogy tudja. A félelmét akarta. Olyan sebeket készült rajta ejteni, hogy soha ne
felejtse el, miért kell engedelmeskednie neki.
Az eső az ablakot verte. A szél szinte szétvetette a birtokot. Villámok csíkozták az eget, fel-
felvillantva a kavargó fekete felhőket. Mennydörgés gördült alá, a föld remegett, tovább
táplálva fekete hangulatát.
Mélyre süllyesztette a fogait a puha, védtelen húsba. Keményen harapott, szándékosan nem
használta nyálának zsibbasztó hatását, ahogy átlyukasztotta a bőrét olyan közel a torkához.
Ennek eszébe kellett juttatnia a vámpír támadását.
Nem kellett volna olyan meggondolatlanul engedetlenkedni. Úgy tűnt, szüksége van még egy
leckére, hogy mire képes egy olyan hitvány, veszélyes teremtmény.
A bőre meleg szatén volt, lágy és lenyűgöző, sokkolta az érintése, a természetes illata
csábította. De a vére volt az, ami egészen elkábította. Gazdag. Ártatlan. Friss. Tökéletes volt
az íze. Már első alkalommal függővé vált tőle, pedig akkor közel járt a halálhoz.
Harcolt ellene, megpróbálta eltolni magától, kiszabadulni a karjaiból, de ő
összehasonlíthatatlanul erősebb volt nála, semmi sem lehetett közte és a zsákmánya között,
márpedig ahhoz kétség sem férhetett, hogy ez a fiatal nő, a függőségbe ejtő vérével az övé.
Hallotta a saját sötét, figyelmeztető morgását. Nem volt rá mód, hogy a lány kiszabaduljon,
senki sem jöhetett be a házba, az ő házába, az engedélye vagy a tudta nélkül. Teljesen a
könyörületességére volt hát bízva a lány, benne pedig nem volt könyörület.
A szervei mohón falták csodálatos vérét. Minden sejtje életre kelt. Semmi sem volt fogható a
vérének tökéletes aromájához, amit valaha is tapasztalt.
Forrón rohant át rajta, mint egy ismeretlen tűzcsóva. A vénái, erei énekeltek. Még az ágyéka
is megtelt káprázatos ízével és melegével.
Még közelebb húzta magához, inkább volt állat, mint értelemmel bíró lény, acélujjai
véraláfutásokat okoztak a karjain, míg a szája még többet húzott éhező testébe abból a
fantasztikus nektárból.
A tátongó sebek a testén elkezdtek összezáródni. A szörnyű égésnyomok, minden belső
fájdalma alábbhagyott, lecsillapodott, a karmoló, marcangoló kín a gyomrában valamiféle
kétségbeesett szükség perzselő forróságára változott. Még a vörös köd is megritkult a szemei
előtt, a zúgás elcsendesedett a fülében.
Amikor a lány térdei felmondták a szolgálatot, ő tartotta meg a teljes súlyát, egyik kezét a
térdhajlatai mögé csúsztatta és felemelte, de közben egy pillanatra sem hagyta abba, hogy
élete lényegét a saját testébe szívja.
A feje a vállára konyult. Áttetszőnek tűnt. Lényeg nélkülinek. A szempillái, két vastag
holdsarló, feketébbek voltak annál, mint amit a szürke világban általában látott.
A szempillák felemelkedtek, és a majdnem egészen fekete szemek egyenesen az ő szemébe
néztek, félelem és utálat tükröződött bennük.
Csak ekkor érezte meg teljes egészében a rettegését. Rémület töltötte el az elméjét, rázta az
egész testét, jeges ujjait végigcsúsztatta a gerince mentén, nem a saját rémülete, az övé. Azt
hitte, hogy vámpír és meg fogja ölni.
Végigsöpört a nyelvével a nyakán ejtett sebeken, majd felemelte a fejét anélkül, hogy akár
csak egy pillanatra is megszakította volna a szemkontaktust. Vér folyt végig a lány nyakától le
egyenesen a melléig, és ő gondolkodás nélkül követte a nyelvével a cseppet, nagyon is nőies
teste puha domborulatáig.
Ettől csak még megdöbbentebbnek, elborzadtabbnak és rémültebbnek látszott.
– Megiszod, amit felajánlok.
Ez egy parancs volt, azt akarta, hogy vita nélkül engedelmeskedjen. Leereszkedett az ágyra,
még mindig a karjaiban tartva őt, egy intésére szétnyílt az inge. Ejtett egy vékony sebet a
mellkasán a szíve fölött.
A lány szemei óriásira nyíltak, feneketlen medencéknek tűntek, ahogy nyílt rettegéssel
bámulta őt. Megrázta a fejét és elgyengülten próbálta eltolni magától. Amikor a mellkasához
kényszerítette a fejét, még mindig küzdött ellene, beléharapott.
„Wäke-sarna!”
Zacarias hatalomszavakat használt, ami egyszerre jelentett átkot és áldást, egy eskü volt, hogy
nem hagyja, hogy ellenszegüljön neki. Könyörtelenül elragadta tőle az elméjét,
rákényszerítette arra, amit nem adott meg neki magától.
A szája odafészkelődött a mellkasához, az ajkai melegek és puhák voltak, legnagyobb
meglepetésére mintha villám vágott volna keresztül a testén az érintésétől. Úgy érezte, mintha
minden megelevenedne, megáradna benne, a teste életre kelne, ahogy elkezdte átszívni a vérét
a testébe, hogy eláztasson minden egyes szervet, finoman átalakítsa őket, és összekapcsolja
őket örök időkre.
Közelebb húzta magához, átölelte a fejét, az elméje az övé volt. Csak amikor vérének csodája
enyhült benne egy kissé, akkor érezte meg, hogy befelé, az elméjében sikoltozik.
Ivást parancsolt rá, nem hagyott neki más lehetőséget, de ettől még nagyon is tudatában volt
annak, ami történt.
Hogy a gondolatai valamilyen szinten összekapcsolódtak az övével, az váratlanul érte. Ő
javarészt ragadozó volt. Egy állat. Ravasz és kegyetlen. Egyenesen brutális. Az élet vagy halál
volt a világa, és a harcok. A lány elméje azt a részét kereste kétségbeesetten, és amikor
rátalált, érte nyúlt és összeolvadt vele.
Nem hallott egyetlen hangot sem, de érezte a sikoltásait, a fokozhatatlan rettegését, és az az
irtózatos, zsibbasztó félelem egyszerűen megtagadta, hogy lecsillapodjon, hiába parancsolta
meg neki.
„Nyugodj meg.”
Áttolta a parancsot az elméjébe, és amikor semmit sem használt, kényszert alkalmazott.
Annyit ért el vele, hogy egészen visszahúzódott tőle.
Marguarita határozottan egy nagyon bonyolult, lenyűgöző rejtély volt. A testvére erős gátakat
emelt a fejében, hogy megakadályozza, hogy vámpírok, vagy más Kárpátiak olvashassák a
gondolatait, de még előtte is maradtak a lánynak titkai. Ő már azokkal a gátakkal együtt
született, amikkel a De La Cruzok generációkon keresztül védték a családot, de ez most még a
vártnál is erősebb akadály volt.
Teljesen ember volt. Efelől nem voltak kétségei. Sebezhető. Törékeny. Az elméjének mégis
volt egy természetes őre, ami nem hagyta, hogy könnyedén manipulálják. A vércsere
automatikusan megnyitja a telepatikus kommunikáció csatornáját közöttük.
Nem hallotta a hangját, inkább látta a szavait és olvasta a gondolatait. Úgy döntött, hogy ezzel
a különleges szolgájával igenis szükség van egy ilyen kapcsolatra. Hiszen a lánynak
nyilvánvalóan fogalma sincs az engedelmességről, de a területén belül ő a korlátlan hatalmú
uralkodó. Az alattvalói pedig engedelmeskedtek neki, vagy így, vagy úgy.
Minél tovább tartotta a karjaiban meleg kis alakját, annál inkább tudatosultak benne nőies
idomai. Hogy valaki férfi-e vagy nő, az neki soha nem számított, és az igazat megvallva
vissza sem tudott emlékezni olyan időszakra az életében, amikor ez másképp volt.
Nem voltak szexuális vágyai, ahogyan érzelmei sem, semmi oka nem volt hát arra, hogy ez
érdekelje. Talán a lány szívverése lehetett az oka, hogy most mégis felébredtek benne ezek a
dolgok.
Soha nem kellett volna felhívnia a figyelmét magára, nem kellett volna a szájába csöpögtetnie
a függőségbe ejtő vérét, felébresztve benne egy kielégíthetetlen sóvárgást.
Az eső a tetőt döngette, az ablakokat ostromolta. A vad vihar hűen tükrözte erőszakos
természetét. Az egész ház remegett a szél vad támadása alatt.
Egy pillanatra villám világította meg a szobát, és ő megláthatta a lány szemében, amit akart, a
kétségbeesést. Mennydörgés morajlott fel, a szoba elsötétült. Tovább bámulta a szemét.
Befogadta a vérét a testébe, mert nem volt más választása, de nem fogadta el a hatalmas
ajándékot. Elutasította őt. Valóban gyűlölte és félt tőle, mintha élőholt lenne.
Vett egy mély lélegzetet.
Csak le kell csillapítania. Akkor jobb belátásra tér. Meg kellett értenie bűne rettentő
nagyságát, és a fájdalmas helyzetet, amibe őt hozta.
Ennyi az egész.
Hogy miért találja zavarónak a rémületét, afelől bizonytalan volt. Úgy tűnt, valamiféle
primitív szinten zaklatja fel, bár a józan esze világosan azt mondta, hogy igenis rémültnek kell
lennie. Rettenetes, undorító lények voltak az ő világában, és a lány is ott élt. Őt szolgálta.
Nem számított hogyan éri el, hallgatnia kell rá.
„Csak megmentem az életed, ahogy már megtettem egyszer.”
Talán az segíthet, ha emlékezteti rá, hogy ő mentette meg a vámpír támadása után.
Marguarita teste megrezzent, és finoman megpróbált elhúzódni az övétől, mintha mocskosnak
érezné az érintését.
Újabb mennydörgés zúdult alá a magasból, visszahozva a lázadást Zacarias elméjébe.
Az életet választotta a lány számára. Hálásnak kellene lennie érte, hogy vesződik vele, amikor
olyan engedetlen volt. Nem egyhamar fogja elfelejteni ezt a leckét, és talán megtanulja, hogy
ne üsse bele az orrát olyasmibe, amihez nincsen semmi köze. És hogy engedelmeskedni a
parancsának, az gyakran jelenthet különbséget élet vagy halál között.
Az egyetlen választ a tetőt verő eső adta. És a lány szívének vad dobogása. A szaggatott
zihálása.
Felsóhajtott.
Marguarita félelme a rettegéssel volt határos. Nem, ez maga volt a rettegés, és őszintén szólva
egyáltalán nem tetszett neki Semmit nem csillapodott. Még most sem, amikor már olyan
óvatosan kezelte.
„Már eleget vettél el.”
A kezét a mellkasa és a lány szája közé csúsztatta, hogy majd óvatosan hátrébb húzza
magától, és megnézze, mit tesz, de ő elrántotta magát tőle, olyan váratlanul, hogy majdnem
kiejtette a karjaiból.
Szigorított a fogásán, az ujjai belemélyedtek a puha húsba. A vére adott neki erőt, és most,
hogy már kapcsolatban állt vele, tudta, hogy megpróbál hányni, hogy megszabadulhasson
attól, amit belédiktált.
Rámosolygott, és lassan megcsóválta a fejét.
– A vérem már az ereidben van, ostoba nő. A tested elnyeli azt. Nem a gyomrodba megy,
mint a mocskos ételed.
Zacarias felkészült rá, hogy harcolni fog, ő pedig nem fogja elengedni, csak akkor, amikor ő
akarja.
Marguarita mozdulatlan maradt, a tekintete az arcára tapadt, alig lélegzett, egészen olyan volt
most, mint a zsákmányállatok az őserdőben, ha ragadozót éreznek a közelben, és megbújnak
előlük a fák között, vagy a fűben. Nyugtalan borzongás futott végig a gerince mentén.
Pontosan úgy viselkedett, mint a dzsungel állatai, amikor a közelükben volt. Nem voltak
riasztások, amiket normális esetben a madarak vagy a majmok hallattak, amikor megláttak
egy ragadozót. Még a rovarok is mozdulatlanná váltak, amikor közeledett.
Engedelmességet akart tőle, nem pedig csupasz, nyílt rettegést. Nos, talán mégis azt akarta,
hogy féljen, de csak hogy megtanulja a leckét.
A félelem egy egyszerű eszköz volt a számára, amit könnyedén kezelt. Talán a lány
érzékenyebb volt, mint ahogyan gondolta, egy kissé enyhítenie kellett volna az üzenete
tónusán.
Megérezte a teste legelső, legapróbb moccanását is, ami nem volt több egy puszta
rebbenésnél, de tudta, hogy el akar menekülni tőle. Ösztönösen szorosabbra vonta rajta a
fogást, ki- és belélegzett mindkettejük helyett, a tüdeje az övét hívta, hogy kövesse a ritmusát.
A szívére lassú, egyenletes ritmust kényszerített, hogy azzal lassíthassa el az övének vad
rohanását.
Alig ismerte fel a késztetését arra, hogy megnyugtassa, az okát pedig végképp nem találta, a
szüksége erre egyszerűen csak létezett.
Egy rég elfeledett helyről, egyszerre egy emlék tört fel benne, egy gyermekről, egy kisfiúról,
aki túl későn váltott alakot és beágyazta magát egy fába. Zacarias a legfiatalabb öccsére
emlékezett, aki bár nagyon gyorsan tanult, néha olyan dolgokkal is megpróbálkozott, amik
még nagyon nehezek voltak az ő számára, pusztán azért, mert ő, a bátyja már tudta azokat.
Ugyanúgy ringatta most Marguaritát, ahogy annakidején Riordant, és hogy megvigasztalja,
halkan, lágyan Kárpáti szavakat mormolt neki, amik nem jelentettek semmit. Igazából csak
hangok voltak.
Az emlék majdnem ugyanannyira megdöbbentette, mint az éjszaka többi eseménye. Nem
jutott eszébe már évszázadok óta.
Nem az a férfi volt, aki megszánta volna, de a félelme egyre jobban zavarta.
Viszont ennek nem volt semmi értelme, ő pedig nem bízott meg semmiben, amit nem értett.
Letette a földre.
Abban a pillanatban, ahogy elengedte, elvonszolta magát a közeléből, hogy aztán apró
kupaccá húzza össze magát a legtávolabbi sarokban, és az óriási, rémült szemeivel őt bámulja.
Reszketés rázta meg a testét újra és újra. Szorosan összefonta az ujjait, miután kétszer is
felnyúlt önkéntelenül, hogy megérintse az egyre sötétedő zúzódást a nyakán, de megállította a
mozdulatot mindkétszer, még mielőtt hozzáért volna a sérült bőrhöz.
A bélyegét viselte most, a véraláfutás majdnem tökéletes közepén helyezkedtek el agyarainak
nyomai.
A lány nem érintette meg a foltot, ő pedig azon kapta magát, hogy a szemöldökét ráncolja.
Zavarta, hogy nem érinti meg.
Általában könnyebb volt táplálkozásra nőket használni. Az öccsei bejáratosak lettek
megfelelő politikai körökbe, hogy megvalósíthassák a terveiket, például hogy még nagyobb
birtokokat szerezhessenek. A dekoratív nők, akik ilyen alkalmakkor a karjaikon lógtak, csak a
pluszt jelentették. Könnyű hozzáférésük volt így állandóan a táplálékforráshoz, és álcázásnak
is jók voltak. Egyszerű volt az elméjükben utána elültetni egy vad éjszaka, szex és bulizás
emlékét.
De Marguarita elméje nem fogadott el beültetett emlékeket, és ő sem különösebben akarta
kitörölni a memóriájából a pillanatot.
Felsóhajtott és felállt.
A lány remegett, a szemei könnyben úsztak. A kialakuló cseppek megkapaszkodtak
lehetetlenül hosszú szempillái hegyén, magukra vonzották a figyelmét, és egy kemény görcsöt
ültettek valahová a gyomra tájékára.
A De La Cruz fivérek gyakran erősítették meg a gátakat azok elméjében, akik őket szolgálták.
Marguarita elfogadta az öccseitől a pajzsa megerősítését, de mindent visszautasított tőle.
Tudta, hogy ez a személyének szól. Az elméjében volt. Nem ugyanabban a fényben látta, mint
a testvéreit. Ő he was hän ku piwtä (ragadozó) volt a szemében.
– Figyelj rám kislány. Soha többé nem fogsz engedetlenkedni, ha közvetlen utasítást kapsz
tőlem. – Összeszorította reszkető ajkait, és eltakarta őket az ujjaival. Zacarias tett felé egy
fenyegető lépést. – Tisztában vagy vele, ki itt a vezető? Hogy ki a gazdád? – Nagyot nyelt, és
élénken bólogatott. Látva a félelmét, tetteinek közvetlen eredményét, valami megcsavarodott
Zacarias mellkasában. Odanyomta a kezét, hogy megszüntesse a furcsa fájdalmat. – Ha
néhány napig sokkal élesebbé válik a hallásod, az teljesen normális. Lehet, hogy idegesíteni
fog. A látásod is élesebb lesz. Meg fogod tanulni irányítani. Ne menj messze a háztól.
Szeretném, ha elérhető lennél, amikor csak akarom.
A vére egy fantasztikus keverék volt, amire tudta, hogy örökké vágyakozni fog. Érezte az ízét
a szájában, arra vágyott, hogy megnyalja a pulzusát, ami olyan kétségbeesetten vert a
nyakában, végigsimítson a nyelvével a bélyegén.
Gondolkodnia kellett rajta, hogy mi történik vele, mit jelentenek a lányra adott reakciói. De
Marguaritából annyira üvöltött a félelem, hogy képtelen volt tőle tisztán gondolkodni. Nem
értette miért ilyen erős vele a kapcsolata, de úgy érezte az érzelmeit, mintha azok a sajátjai
lettek volna. Réges-régen ilyen kapcsolata volt a testvéreivel is, de annak már az emléke is
elhalványult.
Megcsóválta a fejét, összeráncolta a szemöldökét és odalépett hozzá. Egészen kicsire
kuporodott a sarokban, a mellkasához szorította a térdeit, megpróbált láthatatlanul apróra
összehúzódni. Elfordította tőle az arcát, szorosra zárta a szemeit, hogy ne is lássa, amikor érte
nyújtotta a kezét.
Gondosan odafigyelt, hogy lassan lépkedjen felé, mintha csak valami vad lényt közelítene
meg, de a lány lehúzta a fejét is, mintha attól félne, hogy megüti.
A gondolat egyszerűen nevetséges volt. Soha nem ütné meg. A gyomra görcsbe rándult, a rá
adott fizikai reakcióit még mindig képtelen volt kontrollálni. Megérintette könnynedves arcát,
felvett egy cseppet az ujja hegyére.
A bőre elnyelte a sós gyöngyöt, befogadta a ragyogó gyémántszilánkot a testébe, és a gyomra
ismét megingott.
Hirtelen elfordult tőle, és nagy léptekkel kiment a szobájából, képtelen volt tovább elviselni
elhagyatott, rémült kis alakját.
Távolságra volt szüksége. Az őserdőre. Bárhol jó, ha az közel van ehhez a nevetségesen
engedetlen nőhöz.
A bejárati ajtóval már sokkal óvatosabban bánt. Azt akarta, hogy képes legyen bezárni azt a
rejtélyes, elképesztő, bosszantó nőt a ház belsejébe, ahol nem kerülhet bajba, amíg ő kitalálja,
hogy mitévő legyen.
Megpróbálhatna ismét a hajnal elé menni, amikor felkel a nap, de az életének ilyen drámai
befejezése már egyáltalán nem tűnt elfogadhatónak. O jelä peje emnimet! (A nap perzselje fel
ezt a nőt!) Fejre állította az egész világát. De minden megint tökéletesen rendben lesz, ha nem
érzi az illatát, és nem hallja a szívverését.
A kapcsolata az elméje ősi részével megfakul a távolságtól, ő pedig képes lesz újra lélegezni
és gondolkodni.
Kilépett az esőbe és intett a kezével, hogy lecsendesítse a vihart, amit ő idézett elő, hogy
megkíséreljen vele megbüntetni egy halandó nőt.
A lélegzet kiszakadt a tüdejéből. Nem akarta megtenni a következő lépést, széttárni a karjait,
hogy megidézze a hárpia sast a repüléshez. Az alakja megingott, szinte átlátszóvá vált, eggyé
olvadt a köddel és az esővel, ez általában megnyugtatta sötét lelkét, de a vonakodás még
mindig ott volt. O ainaak jelä peje emnimet ηamaη! (A nap égesse örök időkig ezt a nőt!)
Teljesen felkavarta.
Varázsló leszármazott lenne? Mágiát használt, hogy tőrbe csalja? Őt? Az lehetetlen. Ahhoz ő
túl öreg volt. Túl ravasz. Cseppnyi esélye sem lenne ezerévnyi tapasztalatával és az erejével
szemben.
Az elméje egyik fele minden áron vissza akart menni a házba, hogy kényeztesse magát újra a
sóvárgással. A gondolat magával hozta az ízét is, szétáradt a szájában, a vére sietősebben
kezdett futni az ereiben.
Ismeretlen dolgok kavarodtak fel benne. A Marguarita Fernandezre adott reakciói teljesen
idegenek voltak a számára. Századok óta senki és semmi nem keltette fel az érdeklődését, és
most, amikor úgy döntött, hogy véget vet az életének, a lány meg merte zavarni.
Nem megy vissza a csapdájába, már nem fog rajta, akármilyen mágiát alkalmazott is a lány. A
maga útját járja, a saját logikája szerint, önmaga kényelmére.
Felrugaszkodott a levegőbe.
A szél átfújt a ködön, ami testét alkotta, ő és a levegő eggyé váltak, ide tartozott, a Föld része
volt. Évekkel ezelőtt sokáig fejlesztgette, tökéletesítette ezt a trükköt, amikor annyira egyedül
volt, hogy szüksége volt valamiféle vigaszra.
Az állatok és az emberek már nem üdvözölték, sőt, már a saját rokonai sem. Féltek tőle,
ahogy ő is félt tőle.
De amikor sodródó köd volt, a testén keresztülfújt a szél, elrepítette őt a fák közé, igazán
elfogadottnak érezte magát. Lehet, hogy az állatok és az emberek elutasítják, de a Föld
állandó, rendíthetetlen társa maradt.
Marguarita Fernandez egy olyan rejtély volt, amit képtelen volt kiverni a fejéből. A
vámpírtámadástól talán megháborodott valahogyan. Más magyarázat nemigen lehetett az
égbekiáltó engedetlenségre, a nyílt parancsának semmibevételére.
Soha senki nem merészelt még ilyesmit, csak ez a kis semmi lány. Talán egy kicsit eltört
benne valami, és talán ő most egy kicsit még súlyosbított is ezen.
Most, hogy megtalálta a lány védhetetlen viselkedésére az egyetlen lehetséges logikus
magyarázatot, Zacarias az egyéb dolgai után nézett, mielőtt a pihenést kereste volna.

Marguarita olyan mozdulatlan maradt, amennyire csak képes volt rá, minden izma
megdermedt, rettegett, hogy a férfi visszatér. Olyan csendesen járt, hogy lehetetlenség volt
megmondani, merre van a házban, de a jelenléte annyira erőteljes volt, hogy tudta a pontos
pillanatot, amikor elhagyta az épületet.
Csak ekkor szorította az arcára a kezeit, és kezdett hisztérikusan sírni.
Soha életében nem félt még ennyire, még akkor sem, amikor a vámpír követelte, hogy elárulja
Zacarias rejtekhelyét. Elfogadta a halálát és tudta, hogy becsülettel fog meghalni. De ez… ez
egy borzalmas, iszonyú káosz volt, és ő hozta létre. Mindenki veszélyben volt, mindenki, akit
szeretett. Mindenki, akit ismert. Mert ő nem hagyta meghalni Zacarias De La Cruzt.
Most már tudta az igazságot. Zacarias azért jött a birtokra, hogy becsülettel haljon meg, mert
közel van a vámpírrá forduláshoz. Nem ismerte a pontos folyamatot, de azt igen, hogy az
egyetlen dolog, amitől a Kárpátiak félnek, az a becsületük elvesztése. És most vámpírként
emelkedett fel, amiért ő ezt tette.
Kikukucskált az ujjai között, épp a szemetes kosárra látott, amiben száz és száz összegyűrt
oldalnyi levél bizonyította számára a tényt, hogy semmiféle magyarázata nem volt arra, amit
tett. Semmi.
Fogalma sem volt róla, miért követett el ekkora bűnt, de egyszerűen képtelen volt leállítani
magát, és ezzel megalkotott egy szörnyet, amit Zacarias mindenáron megpróbált elkerülni.
Remegő kézzel megérintette lüktető nyakát, az a folt szinte beleégett a bőrébe, hogy a
csontjaiig megjelölje.
Nagyot nyelt, és lassan talpra emelkedett. A lábai mintha gumiból lettek volna, és képtelen
volt kontrollálni a testét rázó remegést.
Most mihez kezdjen? Mit tehetne? Nem tudna újra, soha többé szembenézni azzal a
szörnnyel. De ami még ennél is fontosabb, nem hagyhatja, hogy bárkit is használjon, vagy
megöljön a birtokon. Ezt ő okozta. Ő volt érte a felelős, így neki kellett gondoskodnia róla,
hogy mindenki biztonságban legyen a farmon.
Tudta, hogy a vámpírok képesek bábokat létrehozni emberekből, akik a nappali órák alatt
teljesítik a parancsaikat, míg ők maguk aludtak. A bábok a vámpírok vérére, húsára
vágyakoznak. Borzalmas fél-élet volt ez, és végül belülről kifelé elrohadtak.
Soha nem lesz Zacarias bábja, nem számít még az sem, hogy ő okozta, hogy a férfi elvesztette
a becsületét. De persze, nem is ez volt a szándéka.
Marguarita megnedvesítette az ajkait és igyekezett teljesen az irányítása alá vonni a testét.
Nem mehetett Cesarohoz és Juliohoz, mert akkor megpróbálnák megvédeni, Zacarias pedig
biztosan megölné őket. Senki sem lenne képes ellenállni a De La Cruznak.
Ha a nagynénjeihez menne, azt megtudná. Az egész kiterjedt családja valamelyik De La Cruz
birtokon dolgozott.
Míg megpróbált megoldást találni a helyzetre, feltépte a fiókokat, és egy hátizsákba
megpróbált néhány szükséges holmit belegyömöszölni.
Tervet kell készítenie. A vámpírok ravaszak, de vannak gyengeségeik. Nem hívhatja a
vadászokat, míg el nem vezeti Zacariast azoktól, akiket szeret. Ebben biztos volt.
A vámpírok örömmel ölnek, nem kockáztathat senkit a farmon. Ha most aktiválná a vadászok
hívójelét, Cesaro harcba szállna Zacariassal. Mindegyik munkás fegyvert fogna.
Valamiért teljesen biztos volt benne, hogy el tudja csalogatni a családja közeléből,
meggyőződése volt, hogy követni fogja. Nem tudta honnan tudja, egyszerűen csak tudta.
Végül persze megtalálja, és valószínűleg megöli, mégsem volt semmi egyéb választása, ha
meg akarta menteni a családját.
Lemegy a folyó mellett a következő De La Cruz területre, ahol kunyhók egész sora van,
amiket akkor szoktak használni, amikor egyik legelőről a másikra terelik a marhákat, és onnan
hívja a vadászokat.
Ha ez sikerül, mielőtt utolérné őt, akkor biztonságban lesz, ha nem, még akkor is megmentette
a családját.
Felrántotta a csizmáit, és végigfutott a házon, hogy megtalálja a túlélőcsomagját. Vízszűrő és
fertőtlenítő tabletták voltak benne elővigyázatosságból, bár jól tudta, hogy hol talál bőségesen
zuhatagokat. Kiváló vadász volt, úgyhogy az élelemmel nem lesz gondja, de azt hogyan
akadályozhatná meg, hogy Cesaro és Julio ne induljanak a keresésére?
Beleharapott az ajkába, és megpróbálta rendezni őrjöngő gondolatait. Át kellett gondolnia a
szökését. Zacarias nem mutatott egy csepp érdeklődést sem, hogy elolvassa a neki írt sorait,
úgyhogy írásban talán biztonságosan hagyhat üzenetet Cesaronak. Úgy kell megfogalmaznia,
hogy ténylegesen megnyugtasson mindenkit, mégse hazudjon. Nem akarta, hogy azt az
ostobaságot kövessék el, hogy kérdőre vonják Zacariast.
Mindannyiuknak olyan távol kellett tőle maradniuk, amennyire csak lehetséges. Ha
szerencséje lesz, szerezhet egy jókora előnyt vele szemben, mielőtt követni kezdené.
Levegőt erőltetett a tüdejébe, és leírt néhány szót.
Megfogadom a tanácsodat Cesaro, néhány napra elmegyek. Hamarosan visszatérek. Szeretlek téged és
Juliot is.
Ez így nem volt hazugság. És nem is árult el semmit. Cesaro talán csalódik benne, de azt
fogja gondolni, hogy elment valamelyik nagynénjéhez. Julio…
Nos, vele egészen más volt a helyzet. Sokkal jobban ismeri, mint Cesaro, és gondolhatja azt,
hogy valami baj van, de ha az apja megnyugtatja, hogy ő javasolta neki, hogy menjen
Brazíliába a nagynénjeihez, akkor talán nyugton marad, és vár néhány napot, hogy híreket
kapjon felőle.
Elégedetten, hogy mindenki biztonságáról gondoskodott, Marguarita kimászott a hálószobája
ablakán. Nem bízott meg az ajtókban, de abban sem, hogy Zacarias valóban távozott. Még
véletlenül sem akart összefutni vele.
Leguggolt az ablaka alatt, és gyanakodva nézett fel maga fölött a sötét égre. Zacarias bárhol
lehet, bármilyen alakban. A gondolat nagyon zavaró és rémítő volt. Egy pillanatra a szíve
száguldani kezdett, a vére szinte üvöltött a fülében.
Rávette magát az egyenletes légzésre, de attól is rettegett, hogy ijesztően mennydörgő
szívdobogását hallja meg.
Mielőtt megmoccant volna, megérintette az állatokat a közelben. Amint behúzta a
függönyöket a házban, a farm készültségbe helyezkedett. A marhák és a lovak a karámokban
voltak, ahol meg tudták védeni őket. Mindenki fegyvert viselt, az őrséget megkettőzték, de az
állatok az embereknél sokkal hamarabb megérzik a gonosz jelenlétét.
A lovak éjszakázáshoz fészkelődtek. Nem volt az elméjükben semmiféle nyugtalan lenyomat,
ami Zacarias közelségére figyelmeztette volna.
Az eső beállt egy egyenletes, rendíthetetlen szitálásra, a vad szél is elállt, ő pedig elindult az
őserdő szélénél, a karámok mentén.
Mindig is szerette, ahogy a természet folytonosan fenntartotta ott a növekedést, visszakúszott,
megpróbálta visszakövetelni azt, ami az övé. A gyökerek hosszú csápokként kanyarogtak a
földön. Vadszőlő indái tekeregtek mindenfelé, felkapaszkodtak a sziklákra, igyekeztek
mindent elborítani, erejüket megfeszítve próbálták visszavenni a területet.
Besurrant a külső fák közé, egy olyan keskeny csapáson sietett tovább, amit jól ismert. A
rovarok szinte eleven szőnyeget alkottak a sűrű növényzeten, és az évszázados, kidőlt fákon.
Hatalmas pókok kapaszkodtak az ágakon, egy gyík surrant be a levelek alá. Levelibékákat
látott, amerre csak ment.
Teljes önbizalommal sétált, pontosan tudta hol van. Könnyű volt elmerülni az őserdőben.
Legtöbbször ugyan a folyókon utaztak, de ő Julioval felfedezte az egész környéket, körülbelül
akkortól kezdve, amikor elkezdtek járni, és mindig könnyen felismerhető jeleket hagytak a
nyomvonalukon.
Volt egy csodás kis barlang a vízesések mögött, egészen kicsi, alig találták meg a bejáratát,
Julio és ő sokszor kempingeztek ott. Ez volt a titkos helyük, amikor a szüleik elől bujkáltak.
Julio pedig elég gyakran került bajba azokban az időkben. Belőle férfit akartak nevelni, már
korán rendszeres munkákat bíztak rá, rosszallóan nézték hát, ha az őserdőben csámborgott,
különösen pedig, hogy egy lánnyal.
A barlang egy mély, széles vízfolyás mellett volt, ami lejjebb az Amazonast táplálta. Julio az
éles késével kifaragott egy csónakot cédrusfából. A kenu elég könnyű lett ahhoz, hogy
lebegjen a vízen, de nem volt annyira puha, hogy ne lett volna elég erős ahhoz, hogy
lemenjenek vele a folyón. A vízesés mögött rejtették el.
Foghatná a csónakot és lecsoroghatna a vízen egészen az Amazonasig. A De La Cruz tábor
nincs messze a torkolattól.
Mindig elfogadta a szerepét a házban, és élvezte a tényt, hogy elismerték a lovakkal
kapcsolatban az ajándékát, de szerette az esőerdőt és azt, hogy ott egészen szabadnak érezte
magát. Tudta, hogy Julio ugyanezt érzi, így együtt futottak, bátorították egymást, hogy
kihasználjanak minden egyes lehetőséget, amit csak kaptak. Mindig Julio jött ki rosszabbul
ezekből a lopott túrákból, bár ő is végighallgathatott számtalan előadást a nők kötelességeiről.
Most mégis nagyon hálás volt azokért a túrákért.
A szentjánosbogarak apró kis villanásai a fák között, biztosítottak neki egy kis
kényelemérzetet. A fák tinta feketének tűntek, bár maga a dzsungel nem volt egészen sötét.
Foszforeszkáló gombák biztosítottak némi kísérteties fényt. Éjszakai majmok dugták ki a
fejüket a fák odvaiból, rábámultak hatalmas szemeikkel, a jelenlétük biztosította róla, hogy
nem követi, még.
Zacarias magára ölthetett bármilyen alakot, hogy üldözőbe vegye, és nagyon gyors volt.
Közlekedhet az égen, és átrepülhet percek alatt egy terület felett, amit neki órákba telik
bejárni. Futnia kell, hogy odaérjen a kenuhoz, és az éjszaka rendkívül kockázatos a
dzsungelben, de igazából nem volt más választása. Hajnalig mindenképpen előtte kellett
maradnia.
Ha felkel a nap, eljuthat a De La Cruz kunyhókhoz, és remélhetőleg segítséget hívhat.
Zacarias távol lesz a birtoktól, mindenki más pedig biztonságban lesz.
Tökéletes tervnek tűnt, de mindehhez gyorsan oda kellett érnie, ez pedig azt jelentette, hogy
futnia kell.
Rohanás közben arra is ügyelt, hogy takarásban maradjon. Nem akart még véletlenül sem
feltűnni a lombkorona hézagjaiban. Ahol a fák sűrűn voltak, és kevés volt a fény, ott a
zseblámpáját kellett használnia, de ez azt is jelentette, hogy sokkal kevesebb az aljnövényzet.
Fény nélkül, a lombkorona alatt sokkal nehezebb volt növekedni. A facsemetéknek ki kellett
várniuk, hogy egy óriás kidőljön, rést nyitva ezzel a lombsátron, amin lejuthatott a napfény.
Kiküldött egy energiahullámot maga elé, hogy a rovarok kitérjenek az útjából a túlélésük
érdekében. Remélhetőleg nem hagy nyomokat. Körülötte apró, színes békák ugrottak ágakról
törzsekre, tapadókorongos lábaikkal kapaszkodva a felületeken, mintha csak követték volna
erre a bizonytalan kimenetelű útra.
Megpróbált nem versenyre kelni velük, tudta, hogy ehhez nem lenne meg az állóképessége.
Be kellett állnia egy egyenletes, fárasztó tempóra, azt viszont sokáig kellett tartania. Órákig.
Hosszú idő volt még hátra napkeltéig.
Kiküldött egy segélykérést, ami elég erős volt ahhoz, hogy felébressze a fölötte az ágakon
pihenő állatokat. A válaszok azonnal érkeztek. A majmok riadót sikoltoztak. Több madárraj
egymást szólongatta, mindannyian a közös ellenséget keresték.
A hullott levelek és az ágak olyan évszázados gyökereket rejthettek, akik könnyen
elgáncsolhatták, lámpája fénye állatokon suhant át, akik kiültek az odújuk elé ezekre a
gyökerekre, így biztonságosan kiválaszthatta, melyik a legjárhatóbb útvonal.
Befordult egy hatalmas fa mellett, és egy vízidisznó bámult fel rá közvetlenül az útjában.
Kitért mellette jobbra, az egyetlen lehetséges irányba, de odavillantotta a fényt, és látta, hogy
az állat eltérítette a kúszónövények egy olyan szorosra fonódott labirintusától, amikkel
biztosan rengeteg ideig kellett volna birkóznia.
Az állatoktól nagyobb önbizalmat kapva futott, és úgy érezte, mintha vigasztalná is a
jelenlétük, de azt is tudta, hogy azonnal riasztanák, ha Zacarias a közelébe érne. Érzik, amikor
a közelben van. Éppen olyan érzékenyek a jelenlétére, mint a lovak és a marhák a farmon.
Már akkor tudnia kellett volna, amikor az összes állat furcsán viselkedett a birtokon, hogy az
Zacarias De La Cruz gonoszsága miatt történik.
Összeráncolta futás közben a szemöldökét. A tüdeje égett, a lábai fájtak. Visszahátrált egy
kicsit, hogy elkerüljön egy termeszvár kolóniát, amit még idejében sikerült felismernie
lámpája fényében.
Miért érzett rá akkora kényszert, hogy megmentse? Le sem tudta magát állítani. Még amikor
követelte, hogy hagyja magára, akkor sem volt képes otthagyni a napon.
Nem volt finnyás. Egy működő farmon nőtt fel, és mindig kivette a maga részét a munkából,
nem számított, mennyire volt nehéz.
Figyelmen kívül hagyta szúródó oldalát, átugrott egyet a víz rengeteg szalagja közül, ami
lefelé futott a lejtőm, hogy becsatlakozzon a folyórendszerekbe.
A föld nedves volt, megcsúszott, végigsiklott a lejtőn, néha belekapaszkodva ujjaival a sárba.
De az elméje végig saját furcsa viselkedésén járt. Születésétől fogva azt sulykolták belé, hogy
engedelmeskedjen a De La Cruzoknak.
Ez élet, vagy halál kérdése volt a világukban, egyetlen rossz lépés katasztrófát idézhetett elő
még azok számára is, akik a többi farmon éltek.
Mindannyian tisztában voltak a vámpírveszéllyel. Az ő világukban a szörnyek nagyon is
valódiak voltak.
Felsóhajtott.
A Kárpátiak vérét veszik az embereknek, de nem ölnek. A vámpírok ölnek. Nem egészen
értette ezt a nagyon vékony választóvonalat, de azt érezte, hogy hajszálvékony lehet, és hogy
ő tolta át valahogy a peremén Zacariast. Mit csinálhatott vele a vére?
Egy vámpírtámadásból szétmarcangolt torokkal, beszédképtelenül ébredt fel, az egész világa
a fejére állt, de minden érzéke kiélesedett a vértől, amit Zacarias adott neki, hogy megmentse
az életét.
A látása sokkal élesebbé vált. Látta a fűben a legapróbb bogarakat, a legsűrűbb ágaik között a
madarakat. Apró békákat és gyíkokat, amik a levelek között és a kúszónövényeken
rejtőzködtek. A hallása talán még ennél is többet élesedett. Néha azt gondolta, hogy hallja az
odakinn a mezőn dolgozó férfiakat is. És természetesen, a lovakat is hallotta. Azzal a vérrel,
amit először adott neki, hogy megmentse az életét, tudta, hogy valamit megváltoztatott benne.
A haja, bár mindig vastag volt, gyorsabban nőtt és sokkal fényesebb lett. A bőrének lett egy
majdhogynem izzó fénye. A szempillái megvastagodtak, hosszabbakká váltak, és ehhez
hasonlók.
Észrevette, hogy Julio mindig a ház és az ő közelében marad, amikor más férfiak is voltak a
környéken, és a többi férfi is mintha egyszerre ébredt volna rá, hogy felnőtt. Érezte magán a
tekintetük súlyát, és olykor kényelmetlen, máskor ijesztő volt a kéjelgő gondolatokat olvasni.
Azelőtt soha sem történt ilyesmi. És a változások nem csak testiek voltak. Nem lenne szabad
képesnek lennie rá, hogy ekkora hatótávolságban, futás közben is irányítsa az állatokat. Egyre
kevesebbszer használta a zseblámpát, ráhagyta a vezetést tisztán az ösztöneire. A tüdeje
ugyan égett a levegőhiánytól, de minél tovább futott, kezdett annál hatékonyabban működni.
A bőre bizsergett, amikor akadályok voltak a közelében, mintha lenne valamiféle radarja, ami
figyelmezteti, melyik kanyarban hova tegye a lábait, hogyan mozduljon, hogyan csusszanjon
át fák között anélkül, hogy botladozna.
Lehet, hogy beszélni nem tud, de sokkal élesebb érzékeket és képességeket szerzett.
Egy ideje hallotta már a víz áramlását. Az eső vízzel töltötte meg a földet, ami összefutott,
mindig lefelé haladva a legkisebb ellenállás irányába, míg végül rátalált egy kis patakra,
elsötétítette annak vizét, megduzzasztotta, míg a partok szinte már túlcsordultak.
A vízesés egyenletesen morajlott a távolban, elárasztotta a megkönnyebbülés, amikor
meghallotta. Ez azt jelentette, hogy a vízi út nyitva van, és elég mély ahhoz, hogy gyorsan
vigye őt lefelé folyásirányba.
Ha pedig mindez igaz, akkor szabad az út előtte az Amazonasig. Ez nagyban növelné az
esélyeit, hogy odaérjen a De La Cruz legelőkre, még mielőtt Zacarias rátalál.
Marguarita fokozta a sebességet és kifutott a nyílt térre a vízeséseknél.
 4.

A hárpia sas keresztülsuhant a lombkoronán, figyelmen kívül hagyva egy lajhárt, ami a
kedvenc csemegéjének számított, és visszakanyarodott a birtok felé, belső kényszere annyira
hajtotta, hogy képtelen volt nem tudomást venni róla.
Mélyen az óriási madár testében, Zacarias felsóhajtott. Szemernyivel sem volt közelebb az
igazsághoz, mint amikor elindult. A fonalak, amik a nőhöz kötötték, nemhogy gyengültek
volna a távolságtól, egyre erősebbek lettek, képtelen volt kiverni őt a fejéből.
Ha nem tudta volna jobban, arra is gondolhatott volna, hogy az életpárja. Fontolóra vette az
ötletet, de szinte azonnal el is vetette. Ha ő lenne a nő, aki kiegészíti a lelkét, színeket látna és
érzelmeket érezne. Ha amiket tapasztal, azok érzelmek, akkor viszont nem ismeri annyira az
érzéseket, hogy beazonosítsa őket.
Bármi is folyik itt, olyan rejtély volt, amit mindenképpen szándékában állt megfejteni, mielőtt
visszatér az eredeti tervéhez, és a hajnalt keresi.
Marguarita Fernandez nagy hatalmat kezel. Ő egy potenciális fenyegetés a Kárpátiakra nézve,
amit ki kell küszöbölni. Ilyen egyszerű volt az egész.
Fájdalom szúrt a mellkasába, közvetlenül a szíve mellett. Le is nézett a madár mellkasára,
nem nyílvessző fúródott-e keresztül rajta.
A gyomra felfordult a gondolattól, hogy megöli őt. O jelä peje emnimet, (A nap perzselje fel
azt a nőt) valami varázslatot bocsátott rá. Más magyarázat nemigen lehetett, a halála
gondolata által kiváltott testi reakcióira. Összekötötte magukat. Vagy a vére. A vér az élet
lényege, és az övé… rendkívüli.
Meg akarta, de nem, szüksége volt arra, hogy megérintse az elméjét. A bensőjében minden azt
követelte, hogy nyúljon ki érte, hogy nézze meg, hol van, mit csinál.
Megtagadta, hogy hallgasson erre az igényére. Egy kicsivel sem bízott meg benne jobban,
mint eddig, ahogyan abban sem, hogy valóban látnia kell, meg kell érintenie, tudnia kell, hogy
létezik. Bármi is volt ez a varázslat, nagyon erőteljesnek kellett lennie, és mindenképpen
csapda volt.
Teljesen fegyelmezett volt, ura önmagának, több emberöltőn keresztül fejlesztette mindkettőt,
nincs az a nő, főleg pedig egy emberi nő, aki megsemmisíthetné benne ezeket a
jellemvonásokat.
Rászánja az időt, és bebizonyítja mindkettejüknek, de leginkább neki, hogy túl erős ahhoz,
hogy bármiféle varázslattal legyőzze. És mielőtt megöli, megtanulja a titkait. Minden
jóindulatának vége van iránta. Meg fogja tanulni, mit jelent elárulni a De La Cruzokat és
megpróbálni csapdába csalni valamelyiküket.
Vámpírokkal harcolt, megsemmisítette az elképzelhető legundorítóbb, legmocskosabb
lényeket, esélye sincs ellene egy ilyen kis fruskának.
Figyelmen kívül hagyta, hogy az elméje állandóan megpróbált érte nyúlni. Hogy a vére
felmelegedett, ha rágondolt. Pedig ez még a varázslat tényénél is jobban érdekelte, és hogy
valami érdekelje egyáltalán, az sem fordult vele elő az utóbbi ezer évben.
Ennyi az egész. Egyszerűen érdekli. A cselszövés. Ki hibáztathatná, amikor semmi sem képes
meglepetést okozni neki? Legalábbis addig, míg nem jött ő. Marguarita.
Összerezzent. Mihelyt a nevére gondolt, mintha életre keltette volna. Mindenütt érezte a
nyelvén az ízét. A szíve furcsán dadogni kezdett, és egy pillanatra, ott, a madár testében olyan
érzés öntötte el, mintha a férfiassága is megmozdult volna.
Mozdulatlanná vált, a sötét ragadozó vadászott. Úgy érezte, a levegő csapdába esett a
tüdejében.
Ez lehetetlen. Csak illúzió lehet. Egy trükk. A lány sokkal erőteljesebb, mint ahogyan azt
gondolta. Ez a különös trükk, talán késleltetés. Sokkal régebb idő óta nem volt férfi, mint
amire még vissza tudott volna emlékezni. Egy gyilkológép volt, semmi több. És nem
kevesebb. Nem érinthette meg a hús vágya. Hiszen nem képes érezni. Azok a különös dolgok,
amik a testében és az elméjében zajlanak, nem valódiak, nem számít mennyire jó illúziók.
De ahogy lehunyta a szemét, mégis végtelenül élvezte, ahogy a vágy lángnyelvei
végignyalták az ereit.
Villámgyorsan kinyitotta a szemeit, és gyanakodva nézett szét maga körül. Ez az illúzió vajon
arra szolgál, hogy áttolják a szakadék pereme fölött? Hagyják, hogy egy pillanatra érezzen,
aztán pedig elveszik tőle, hogy örökre vágyakozzon erre a rohanásra a vérében?
A hárpia kisiklott a lombsátor alól és magasan a birtok fölé emelkedett.
Még mindig nem volt hajlandó engedni a késztetésnek, hogy Marguarita elméjéért nyúljon:
Most jobban meg kellett mutatnia az erejét, mint eddig bármikor, és mindent meg kell tudnia
Marguarita Fernandezről.
Észrevette a házat, amit a hegyoldalban keresett. Több ház is volt szétszórtan a birtokon, de
Cesaro Santos volt a munkavezető, és ezt a státuszát a háza is tükrözte.
A sas leereszkedett, és a földet érés előtti pillanatban Zacarias emberi alakra váltott. Fellépdelt
egyenesen a tornácra, aztán a teste felcsillámlott, pára alakban ömlött be az ajtó alatt egy
repedésen.
A ház makulátlan volt, mint a legtöbb, ahol családok éltek egymás mellett. Ismerte Cesarot,
túlságosan hűséges volt egy hibához. Felajánlotta a vérét, az életét is, hogy megmentse őt. A
férfi feddhetetlen volt, és még csak a környéken sem érezte a gonosz mellékízét.
Cesaro soha nem lopott a De La Cruz családtól, de máshogyan sem árulta el őket, és ha
rajtakapott valakit ezen dolgok egyikén, Zacariasnak kétsége sem volt felőle, hogy legyen az
akár férfi, akár nő, azt Cesaro a saját kezével ásta el valahol a dzsungelben.
„Gyere ide hozzám.”
A vérkötésükön keresztül hívta, minden megbízható alkalmazottjuknak adtak Kárpáti
vérükből, eleget ahhoz, hogy minden De La Cruz képes legyen olvasni a gondolataikat,
megvédhessék az elméjüket, és információt szerezzenek, ha arra volt szükség.
Tudta, hogy amint Cesaro felébred, a fegyveréért nyúl. Elégedett volt, tudta, hogy jó családot
választott. A hűség volt a legerősebb vonása a Santos családnak éppúgy, mint a Chevezeknek,
akikhez szintén a vérén keresztül kapcsolódott.
Felvette szilárd alakját, és a birtok vezetője alig pár perc múlva teljesen felöltözve, állig
fegyverben követte.
Cesaro kissé meghajolt és majdhogynem vigyázzban állt meg. Zacarias tudta, hogy nem
létezik sem ember, sem állat, ami valaha is ellazulna a közelében.
Nem tudta elrejteni magában a gyilkost, az alkotta a legnagyobb részét, így hát nem is
vesződött a rejtegetéssel.
A pad felé intett, ami a tornácon volt elhelyezve, méghozzá olyan stratégiai ponton, ahonnan a
bérlő pontosan láthatta, ki közelíti meg az otthonát.
– Miben lehetek a szolgálatára, señor?
– Szeretném, ha elmondanál nekem mindent, amit tudsz arról a nőről.
Zacarias az ember arcán tartotta a tekintetét, gondosan figyelte minden rezdülését, egy része
pedig megérintette Cesaro elméjét, hogy biztos lehessen benne, hogy az igazságot kapja.
Töprengést és zavart olvasott ki belőle. Ez a kérdés volt az utolsó, amire a munkavezető
számított.
– Marguarita Fernandezre gondol? – Zacarias néma bólintására Cesaro összevonta a
szemöldökét. – Attól a naptól fogva ismerem, amikor megszületett. Az apja az
unokatestvérem volt. Az anyja meghalt, amikor ő még nagyon kicsi volt, itt nevelkedett fel a
farmon a fiammal, Julioval együtt.
Valami nagyon halálos borzongás siklott be a vénáiba, egy sötét árnyék, ami tiltakozott az
ellen, hogy egy másik férfi közelében nőtt fel Marguarita. Mennyire kerültek egymáshoz
közel? Valami nagyon rút dolog ébredt fel benne és szállta meg a gyomrát, ha elképzelte
Juliot egyedül a nővel.
Fogai meghosszabbodtak, az ujjai ökölbe szorultak. A karmai átlyukasztották a bőrt a
tenyerén.
Cesaro szilárdabb fogást keresett az ölébe fektetett puskán, az arca elsápadt.
– Mondtam valamit, amivel felidegesítettem?
Anélkül, hogy a pillantását elmozdította volna Cesaroról, Zacarias lenyalta a tenyeréről a
vércseppeket.
– Folytasd.
Cesaro remegett.
– Jó kislány. Hűséges.
Zacarias elhessentette. Nem azt akarta hallani, hogy Cesaro mit gondol róla.
– Mesélj nekem róla.
Az összes férfiról tudni akart az életéből. Mindent tudni akart.
– Ő gondoskodik a farmházról, és tartja a kapcsolatot a munkások családjával. A marhák és a
lovak mellett felbecsülhetetlen a segítsége. – Cesaro egyértelműen nem értette, hogy Zacarias
mit akar hallani. – Történt vele valami?
Félig felemelkedett.
Zacarias egy hirtelen mozdulattal a férfi felé tolta a tenyerét, nem akarta erősen meglökni,
Cesaro mégis visszazuhant a pad párnáira.
– Minden rendben vele. Azt mondd, amit hallani akarok. Együtt van egy férfival? Gyakran
elhagyja a farmot?
Cesaro szemöldökráncolása elmélyült.
– Sok reménybeli kérője van a farmon belül és kívülről is. Ki sem tette a lábát az őt ért
támadás óta. Mindig az otthona közelében marad, bár néha jótékonysági rendezvényeken ő
képviseli a családot.
Zacarias üresen tartotta az arckifejezését. Egyáltalán nem tetszett neki a „sok reménybeli
kérő” kifejezés. Egyszerűen csak szétterítette a varázslatát? Véget kell ennek vetnie, azonnal.
– Hagytad, hogy kimenjen kísérő nélkül? Egy fiatal lány?
– Természetesen, nem. Marguaritát gondosan őrzik. Mindig vele megy valaki a farmról. –
Zacarias tovább bámulta a férfit, a tekintete egyszerre volt rosszalló és további magyarázatot
követelő. – Általában a fiam kíséri el – ismerte be Cesaro –, azt reméltem, hogy talán kialakul
kettejük közt valami. Mindketten a családot szolgálják, mindketten tisztában vannak vele, mit
kell tenniük, hogy megóvhassák a szövetségünket. Ez egy jó házasság lenne, de nem úgy
tűnik, hogy bármelyiküket is érdekelné a lehetőség.
A padló felhullámzott. A falak elmozdultak, mintha ki-belélegeznének. Egy pillanatra
fájdalmassá vált a légnyomás, mintha kiszippantották volna a környékről a levegőt.
Cesaro küzdött, hogy lélegzethez jusson.
Az érzés olyan gyorsan tűnt el, mintha soha nem is lett volna ott. Köhintett párat, a keze
önkéntelenül a torkához emelkedett, a szemei nagyra nyíltak a félelemtől.
– Beszélj az állatokkal kapcsolatos ajándékáról.
Cesaro tétován megvonta a vállát.
– Senki sem tudja, hogyan csinálja. Nem hiszem, hogy tisztában van vele, de minden állat,
beleértve ebbe az ég madarait is, reagál rá. Amikor még egészen apró lányka volt, akkor is
megmondta az apjának, hogy melyik lónak fáj a lába, és hol. És valóban, az a ló néhány
órával később lebénult. Mindig tudja, mikor fog elleni egy kanca, vagy ha problémás lesz az
ellés. A lovak bíznak benne, és ha jelen van, a kancák nyugodtak maradnak, nem számít,
milyen beavatkozásra van szükség.
Zacarias magába szívta az információt. Már gyerekkorában is csinált ilyesmit. Lehetséges,
hogy született médium, de sokkal valószínűbb volt az, hogy egy Varázsló edzette, hogy képes
legyen végrehajtani egy olyan varázslatot, ami csapdába csalhatja őt.
– Folytasd.
Cesaro tanácstalanabbnak látszott, mint valaha.
– Amikor tizenöt éves volt, egy jaguár kerülgette a csordát, egy marha pedig ijedtében áttört a
karám kerítésén és berohant egyenesen a focizó gyerekek közé. Marguarita eléjük lépett, és a
marha valahogyan irányt változtatott, elfelé kezdett futni az emberektől. Aztán lelassult és
tétován csak álldogált, mindenféle terelés nélkül. – A pillantása ismét összetalálkozott a
Zacariaséval. – Egyszer abbahagyatta velem a lövöldözést, és sétálni kezdett egy jaguár felé.
Néhány percig csak bámulták egymást, aztán a macska visszahúzódott az erdőbe, és soha
többé nem láttuk. Még csak a nyomait sem.
– Mit tudsz az anyjáról?
Ha az apja Cesaro unokatestvére volt, akkor talán az anyja lehetett Varázsló. Lennie kellett
valami magyarázatnak.
– Az anyja egy Chevez volt a brazíliai birtokról. Ismeri a családot.
Jobban ismerte a Chevez családot, mint az összes többit. Határozottan nem Varázsló szülöttek
voltak, és nem is képezték őket soha mágiára. A Chevez asszonyoknak születésüktől fogva
védett volt az elméjük. Képtelenség lenne, hogy egy vámpír kezelni, irányítani tudja őket
anélkül, hogy belehalnának.
Zacarias kezei ismét ökölbe szorultak, ahogy az elméje ismét megpróbált kinyúlni
Marguaritáért. Nagy önfegyelemre volt szüksége, hogy ne érintse meg az elméjét. A vére
hívta a lányét. Vagy fordítva? A hívás nagyon erős volt.
Káromkodott az anyanyelvén. Ez a nő hatalmas fenyegetés.
– Ha idegesíti, amikor a birtokon van, le tudjuk váltani – ajánlotta fel Cesaro abban a
reményben, hogy Zacarias hajlandó fontolóra venni a javaslatát. – Sok nagynénje van, akik
örülnének a látogatásának.
Újabb remegés rázta meg a földet. Zacariasnak egyetlen izma sem rándult. A nyelve átsiklott
kiélesedett agyarain. A teste fájt.
A lánynak nagyon sok bűne volt, amiért fizetnie kellett, de mégsem mert odamenni hozzá,
nem, amikor ekkora szüksége volt arra, hogy láthassa, hogy hozzáérjen. Vasakarattal tartotta
vissza az elméjét attól, hogy elkóboroljon a lány felé, hogy leellenőrizze, hogy megérintse. Ő
túl erős, nem győzheti le a nő.
Cesaro visszahőkölt.
– Señor – szólalt meg szorongva.
– Hagyd csak rám a nőt.
– Nem értem señor. Marguarita jó kislány. Mindenki szereti itt. A vámpír megsértette a
hangszalagjait, úgyhogy nem tud beszélni. Ha ez elszomorítja önt…
– Nem szomorít el.
A szomorúság fogalma is tökéletesen idegen volt a számára. Viszont a saját igénye nagyon
zavarta, ami arra ösztökélte, hogy nyúljon érte. Hogy legyen hozzá közel. Hogy érintse meg
puha, meleg bőrét, és enyhítse azt az iszonyú sóvárgást, amit ő idézett elő benne a
fantasztikus vérével.
Cesaro gyorsan felállt, amikor Zacarias teste kezdett áttetszővé csillámlani.
– Várjon! Kérem señor, tudnom kell, hogy nem fog ártani neki.
Zacarias az ember felé fordította gleccserhideg tekintetét.
– Ne merészelj kérdőre vonni engem. Ez az én földem. Ő is az enyém, azt teszek vele, amit
akarok. Nem fogom eltűrni, hogy beleavatkozz ebbe a dologba. Hogy mit tett, az egyedül
kettőnkre tartozik. Elég világos voltam?
Cesaro úgy szorította a puskája agyát, hogy az ujjai belefehéredtek. Kétszer is nagyot nyelt,
mielőtt kényszeredetten bólintott volna.
Zacariasnak nem volt több vesztegetnivaló ideje az emberre. Mi történt, hogy egyszerre
mindenki úgy érezte, megkérdőjelezhetik a döntését? Nyilvánvaló volt, hogy nem
tartózkodott mostanában itt De La Cruz hosszabb ideig. Elfelejtették az esküjüket, hogy
szolgálni fogják őket és engedelmeskednek nekik. Ez volt az egyik dolog, amiből tudta, hogy
ő már kiöregedett ebből a világból. A régi értékek már eltűntek.
Már egyáltalán nem értették az ölj, vagy téged ölnek elvet. A világ abba a hamis illúzióba
ringatta magát, hogy biztonságban van, hogy olyan szörnyek, mint például a vámpírok, nem is
léteznek, és hogy a gonosz nem valós. Ő jobban tudta, de az ő napja már rég leáldozott.
Feloldódott és lesiklott a verandáról, elkeveredett az esőcseppek között, ahogy lassan
visszatért a farmházhoz.
Még ebben az alakban is, amikor szinte majdhogynem kimutathatatlan volt, az állatok
idegesen dobbantottak az istállóban.
A sürgetés ellenére, hogy megtalálja Marguaritát, tett egy lassú kört az épület körül, alaposan
utánanézve, nem találja-e bármi jelét annak, hogy élőholt járt volna erre, aki követte az
odújáig. Be kellett bizonyítania nemcsak magának, de a lánynak is, hogy a helyzet ura még
mindig ő.
Kétsége sem volt felőle, hogy a Malinov fivérek megpróbálják majd megtorolni, hogy oly sok
feláldozható katonájukat megsemmisítették Brazíliában. Ha volt valaki, akit jobban gyűlöltek
még a Kárpátiak hercegénél is, az ő volt.
A Malinovok mindig is azt hitték, hogy a De La Cruzok elárulták őket. Ahelyett, hogy
szövetkeztek volna velük a herceg ellen, a De La Cruz család hűséget esküdött neki. Zacarias
tudta, hogy az, ha sikerülne megölniük Mikhail Dubrinskyt, a biztos kihalást jelentené a
népük számára. Már így is nagyon közel voltak hozzá, pont, mint más fajok, ők is súrolták a
határát, egy ekkora veszteségből lehetetlen lenne a visszatérés.
De hogy Mikhail él, és a hírek, hogy megtalálták mitől vetélnek el a Kárpáti nők, pluszban
pedig Solange vére, már elegendő ok volt arra, hogy Zacarias esélyt lásson a
fennmaradásukra.
Ez volt a tökéletes alkalom, hogy elengedje a felelősséget. Minden tökéletes volt, amíg
Marguarita Fernandez be nem avatkozott.
Elégedetten nyugtázta, hogy Ruslan Malinovnak, az élőholtak mesterének még nem volt
elegendő ideje rá, hogy megtudja, a katonái nem fognak visszatérni hozzá.
Visszajutott a főépületig. A szíve furcsa módon élesen felgyorsult. Körbejárta az épületet még
egyszer, nem hagyta, hogy az elméje megérintse a lányét.
Csak nagyon lassan közeledett a bejárati ajtóhoz, ott visszacsillámlott emberi alakba, és úgy
lépett be a házba.
Nem akart engedni a vére forró rohanásának, de az sürgető igény egyre jobban sarkalta,
erősebben, mint azt valaha is képzelte volna.
Nem szükség volt ez. Nem vágy. A Föld legmagasabb hegyeinek tetejétől kezdve a
legtávolabbi sarkáig beutazott mindent, keresett… valamit.
Évszázadokkal régebb óta járta a világot, mint a legtöbb fajtársa, és több élőholtat ölt meg,
mint amennyit még számon tudott volna tartani.
Látta a legnagyobb árulást csakúgy, mint a legvakmerőbb bátorságot. Semmi sem maradt már,
ami meglephette volna. Semmi, ami megváltoztathatta volna a szíve ritmusát, mint ahogyan
az most történt. Semmi, ami ilyen égető szükségbe hajszolhatta, mert egyszerűen nem is érzett
szükséget.
O jelä peje emnimet!(A nap perzselje fel ezt a nőt!) Lennie kell válasznak, és ő meg is fogja
találni. Senki nem irányíthatja őt. Nem nyúlt az elméjéért, nem indult a keresésére.
Mégis azon kapta magát, hogy amint beballagott a sötét házba, egyenesen a hálószobája felé
vette az irányt. Az ajtó még darabokra törve hevert. A maradékai a sarokvasakon lógtak,
ahogy teljesen kettétörte középen.
Összehúzott szemmel bámulta a kárt, amit okozott. A lógó darab szélén hosszú, éles,
veszélyes szilánkok meredeztek. Intett egyet a kezével, és helyrehozta a kárt, na persze nem
azért, hogy őt megvédje, vagy azért, hogy nehogy mások is benézzenek az alvókamrájába,
vagy ehhez hasonló, egyszerűen csak bántotta az esztétikai érzékét az összetört ajtó.
Egy pillanatra belépett a szobájába, érezte hátramaradt illatát, de a lány a ház egy másik
részében lehetett, remélhetőleg eszébe jutottak a kötelességei, amik szolgaként ráhárultak az
otthonában.
Körülnézett a szobájában. Nagyon nőiesnek tűnt. Nőies volt az illata is, de félelem is tisztán
érezhető volt még mindig. Bár takaros rend uralkodott, a szemetes kosár túlcsordult az
összegyűrt papíroktól.
Hirtelen felrémlett előtte, hogy amikor rátört a szobájában, összehúzta magát a sarokba és egy
papír remegett a kezében.
Körülnézett. Biztos volt benne, hogy akkor ejthette el, amikor talpra rántotta.
A kis cédula az ágy alatt hevert. Felvette és végigfutotta a sorokat.
Megpróbálta elmondani neki, hogy mi történt, hogy miért nem tudta otthagyni, hogy
meghaljon a napon.
A gyomra ökölbe szorult. Nem hallhatta a hangját, nem tudta megítélni, hogy igazat írt-e,
vagy sem, de a levelében határozottan könyörgött a megértéséért.
Kényszert érzett, aminek képtelen volt ellenállni, pont, mint ő. Mit jelent mindez? Valaki,
vagy valami mindkettejüket manipulálja? Talán át kellene értékelnie Marguarita szerepét az
ügyben. Ha őt is manipulálják, mint ahogyan vele is próbálkoznak, a lány sokkal gyengébb
nála, hamarabb megadja magát, mint egy sokat tapasztalt Kárpáti harcos.
Kiöntötte a papírkosár tartalmát az ágyra, sorra kisimogatta és elolvasta mindegyik levelet. A
korábbi írások reszketegek voltak és bizonytalanok, de hogy tovább próbálkozott, egyre
bizonyosabbá vált Zacarias számára, hogy a lány nagyon makacs, eltökélt, és végtelenül
bátor.
Nem futott el Cesarohoz, aki nyilvánvalóan lett volna olyan bolond, hogy megpróbálja
megvédeni. Ehelyett várt rá, szembenézett a bűnével, és remélte, hogy engedi neki
elmagyarázni.
Nagyot sóhajtott.
Nem teljesen az ő hibája volt, hogy nem engedelmeskedett. A kényszerek nagyon
veszélyesek, és szinte lehetetlen őket figyelmen kívül hagyni, ő már csak tudta. Hiszen
minden logikus ok nélkül idejött erre a birtokra, ide hajtotta a kényszer, és tapasztalhatta
magán is a Varázsló árulását. A lánynak pedig semmiféle készsége nem volt, hogy mentse
magát.
A zsebébe csúsztatta a végleges levelet, a többit pedig egy intéssel visszaterelte a
papírkosárba, mielőtt felemelte volna a párnáját, hogy beszívja az illatát. Mélyen belélegezte a
tüdejébe, és engedett egy pillanatra a sóvárgásnak. A nőies illat szinte beburkolta. És igazság
szerint meg is rázta.
Kisimította a takarót, kikereste testének körvonalát az ágyon.
A hatalom forrásának a közelben kellett lennie. Szinte érezte meleg bőrét, ismét szétáradt
fantasztikus vére íze a szájában, ami aromásabb volt, mint a legfinomabb borok.
Végig kellett volna járnia az összes hajadont a birtokon, és tesztelni őket, hogy hasonló hatás
mutatkozik-e velük is rajta. De az összehúzott súlyos függönyökből mindannyian tudják, hogy
a lakhelyén van. Senki sem jönne közel a házhoz meghívás nélkül, vagy ha nem lenne muszáj.
De hogy maradhat ennyire erőteljes a varázslat úgy is, hogy már tud róla?
Újra belélegezte a nő illatát, a lehető legmélyebbre húzta a tüdejébe. A teste furcsa
bizsergéssel válaszolt, mintha elektromos impulzus érte volna, ami végigfutott az erein,
felébresztette a válaszreakciókat a testében, mielőtt távozott volna.
Nagyot sóhajtott ismét és elindult megkeresni Marguaritát. Már elég ideig állt ellen a
kényszernek ahhoz, hogy bebizonyítsa magának, hogy abszolút, tökéletes irányításban van.

Marguarita betolta a kézzel faragott kenut az áramlásba, majd óvatosan belemászott. Ezelőtt
mindig Julionál volt az evező, de éber felügyelete alatt ő is megtanulhatta, hogyan kell evezni.
Azt hitte, hogy félni fog a sötétben, de furcsa módon éppúgy látott a vízen is, mint az
őserdőben.
Tudta, hogy ez a vízfolyás elég mély ahhoz, hogy elvigye egészen az Amazonasig. A víz
egyre szélesebb lett, a sodrás is erősödött, világosan érezte, hogy közeledik a főfolyóhoz. Ez
mindig nagyon izgalmas volt, amikor Julio vele volt, lezúdulni a hullámokkal az egyre
vadabbul zúgó folyón, ami annál jobban tombolt, minél közelebb ért az Amazonsahoz, de
egyedül, és talán egy vámpírral a nyomában egyszerűen csak sürgetést, sietős kényszert érzett.
A dinoszauruszok korából ott maradt kajmánok pihentek a partokon, üveges szemeik
követték, ahogy elhaladt mellettük.
Nagyot nyelt, és belemerítette az evezőt a vízbe. A kenu hangtalanul suhant. A sötét, örvénylő
felhők alatt a folyó fekete, csillogó szalagnak tűnt, a part menti fák hatalmas gyökérketrecei
fölött az ágakról liánok csüggtek alá egészen a vízig.
Újra belemerítette a vízbe az evezőt, keményebben kezdte húzni, és közben a környékbeli
madarak elméjéért nyúlt, abban a reményben, hogy riadóztatják, ha ragadozó jelenik meg
előtte.
Ahogy suhant lefelé a folyón, furcsa nyugtalanság kerítette a hatalmába. Nem félelem, főleg
nem rettegés, ami mindenképpen Zacarias De La Cruzhoz kapcsolódó két érzés volt a
számára, inkább valamiféle tétovázás, hogy továbbmenjen-e. Minél nagyobbra nőtt kettejük
között a távolság, úgy nőtt benne a nyugtalanság. A szíve ténylegesen fájt.
Az elméje tudta, hogy nemcsak helyes, amit tesz, hanem az egyetlen dolog, amit tehet, és
mégis megtagadta, hogy elfogadja.
Kétszer is azon kapta magát, hogy a part felé evez, mintha vissza akarna fordulni.
Szerencséje volt, az eső felduzzasztotta annyira a vízfolyást, hogy gyorsan sodorja lefelé, a
karjai szinte teljesen megtagadták az evezést, a távolodást… Zacariastól.
A nyugtalansága idegességgé fokozódott, a fájdalom a szívéből szétsugárzott a testébe. A
lábai remegtek. A karjai ólomsúlyúvá nehezedtek, a szája kiszáradt.
Egy gondolat surrant hívatlanul a fejébe, és képtelen volt kiverni belőle. A bánat utat talált a
lelkébe, testi tüneteket okozott. A mellkasa egészen összeszorult. A szemei könnybe lábadtak,
akadályozták a látásban. Hallotta saját néma, tiltakozó sikolyait a fülében, ahogy eszébe
jutott, hogy talán meghalt.
Pedig… vámpírrá vált, nem? Ő pedig éppen kétségbeesetten rohant előle a De La Cruz
kunyhókhoz, hogy onnan riassza a vadászokat, hogy jöjjenek és öljék meg. Ha a halálára
gondol, nem örvendeznie kellene? Miért sír?
Összezavarodva húzta az evezőt, és a légzésére koncentrált.
Zacarias többször is a vérét adta neki.
Cesaro azt mesélte neki, hogy egyedül Zacarias villámgyors reakciójának köszönhette az
életét, amikor a vámpír szétroncsolta a torkát. Volt valami a vérében, ami összekötötte őket a
halálig? Ráadásul most újra rákényszerítette, hogy a vérét vegye.
Összeszorította a száját. Ő erős, nem dől be mindenféle vad képzelgésnek. Feladata van.
Legyen ez az érzés bármilyen furcsa is, egészen biztosan nem valósi. Az egyetlen dolog, ami
számít, az a szerettei biztonsága a birtokon.
Az eső ismét felerősödött, a csendes szitálás könyörtelen felhőszakadássá vált. El kell jutnia
az Amazonashoz, onnan pedig a De La Cruz kunyhókhoz, hogy értesíthesse a vadászokat. Az
áramlás egyre erősebb lett, egyre gyorsabban sodorta keresztül az esőerdőn, hogy szinte
röpítse a széles, megáradt Amazonas felé.
A szíve dübörögni kezdett. Most nagyon oda kellett figyelnie, ha életben akart maradni. A
folyó haragos volt, a hangja elnyomott szinte minden mást. A kenu besodródott egy kanyarba,
ami után a víz meg gyorsabbá, durvábbá vált, örvények forogtak benne.
Nem tudott Zacariasra, vagy a vámpírokra gondolni, egyedül csak az számított, hogy képes
legyen az evezővel irányítani magát, hogy átlavírozhasson a viharos gyorsasággal közeledő
sziklák sora között.
Százszor is végignézte, milyen ügyesen irányítja Julio a kenut ezek között a szirtek között, és
kacagott az izgalomtól a veszélyes pillanatokban. De akkor számíthatott a férfi készségeire,
teljesen megbízott benne, hogy pontosan ismeri az összes előttük felbukkanó szikla pozícióját.
A saját képességeiben nem volt ennyire biztos. Julio persze neki is megengedte néha, hogy
megpróbálja, de akkor nem tintafeketén csillant a víz, és nem volt ekkora a sodrás sem.
Keményebben megmarkolta az evezőt, és előhívta új reflexeit. A szemei égtek az
igénybevételtől, ahogy megközelítette a sziklák sorát, amik a száguldó folyóból emelkedtek
ki.
Kényszerítette magát a nyugodt légzésre, ellazította a testét, felkészítve a vad rohanásra, és
azonnal megérezte a kenu mellett az első szirtet. Előhívott az elméjéből minden bonyolult
manővert, amit Julio mutatott neki.
Gondosan végigcsinálta a mozdulatsort, mintha a férfi ott lenne vele a kenuban, és
lépésenként utasítaná, alacsonyra ereszkedett, áthelyezte a testsúlyát, hogy a lekerekített orr
tökéletesen beilleszkedjen a következő szirtkapuba.
A víz szinte forrt körülötte, a hab fehéren világított az éjszakában. Az eső folyamatosan
zuhogott, kiélesedett érzékei nélkül nem lett volna képes érzékelni a szűk átjáró kanyarulatát,
nem tudott volna fékezni az evezővel, hogy elkerülje a brutális sziklát. A vadvíz
meglovaglása izgalommal töltötte el, felforrósította a vámpíroktól való félelem által
megdermesztett izmait. Mindig is szerette az őserdei kirándulásokat Julioval. Sok kalandban
volt részük együtt, és most azt kívánta, bárcsak ott lenne vele.
A következő akadály volt a legtrükkösebb, a kenut tökéletes szögben kellett rávezetni a
sziklák közötti átjáróra, másképp könnyedén felbillenhetett. Szinte hallotta Juliot a fülében,
ahogy utasításokat osztogat, hogyan merítse a vízbe az evezőt, hogyan lassítsa le a kenut egy
töredékmásodpercre, hogy befordítsa, és egyetlen kőkemény húzással szinte kilője a keskeny
résen át.
Hajszálpontosan eltalálta a szűk nyílást a két szikla között, pontosan úgy, ahogyan azt Julio is
csinálta, hogy elkerülje az orvul a víz alatt rejtőzködő peremeket.
A kenu kilőtt a nyílt vízre, kinn volt az Amazonason. Az ár elragadta a kenut, minden erejét
meg kellett feszítenie, hogy a part felé tudja kormányozni.
A folyó megduzzadt, sebesen futott. Minden ügyességére szüksége volt, hogy elérje a szélét.
Egy kissé lejjebb sodródott annál, mint ahol eredetileg a partraszállást tervezte, mire sikerült
egy lelógó indagubancban megkapaszkodva a partra húznia a kenut.
A part rendkívül csúszós és sáros volt. Ő pedig kimerült, átfázott, vizes volt és szerencsétlen.
Megpróbált felmászni a meredek parton, de visszacsúszott. Feltámadt a szél és vadul
nekicsapódott újra és újra, olyan erővel, hogy szinte tépte vastag fajfonatát, amibe még a
fejbőre is belefájdult.
Feladta, hogy mászni próbáljon, helyette kúszott a part teteje felé, de ismét csak vissza -
visszacsúszott, míg már a karjai és a háta is sajgott, és attól félt, soha többé nem lesz képes
felemelni őket.
Az eső és a szél csípte a testét, amikor végre felért, néhány percig csak feküdt, és próbált
lélegzethez jutni.
Arra sem vette a fáradságot, hogy megpróbáljon lábra állni, mászva indult meg az egyenetlen
talajon, egy hatalmas kapokfa menedékét keresve, hogy eltűnhessen végre az esőről. .
Megpihent az uszonyszerű, ketrecként összezáródó támgyökerek között és próbált
egyenletesen lélegezni.
A vámpír emléke tolakodott az elméjébe. Volt valami különbség támadója és Zacarias között,
de egyszerűen képtelen volt elkapni, pedig tudta, hogy fontos lenne.
Éveken keresztül képviselte a De La Cruz családot. A farmon élő családok legtöbb tagja soha
egyetlen pillanatra sem látta a fivéreket. Ő volt az, aki élelmet és gyógyszereket vitt, amikor
szükség volt rá, ő szervezte meg, ha egy adósságot kellett kifizetni, hitelt biztosított a
családoknak baj esetén, hűséget és jóakaratot biztosítva ezzel a családok felől a De La
Cruzoknak. Neki volt köszönhető, hogy szinte mindenki kedvelte a régióban a családot. A
nagylelkűségük híre – na, jó, rendben, a pénzt ők adták – rengeteg munkájába került.
Óvatosan felállt, hogy munkára kényszerítse elgyengült lábait.
Minden előzetes figyelmeztetés nélkül a föld felhullámzott alatta és Marguarita térde esett.
Azonnal hangyák árasztották el a kezeit és a csizmáját.
Sírás szorította össze a torkát, hiszen ebből megtudhatta, hogy Zacarias nem halott.
Miért viselkedik ilyen nevetségesen? A férfi visszatért a birtokra és rájött, hogy ő nincs ott.
Talpra ugrott és elkövette a létező legmeggondolatlanabb, legostobább hibát, céltalanul
rohanni kezdett.
Óriási molylepkék csapkodtak körülötte, magához vonzotta őket a fény. Denevérek forogtak
légi akrobatákként a levegőben, le-lecsaptak a rovarokra, amiket a lámpája megvilágított.
Hatalmas szemek bámultak rá alig pár lépésnyi távolságról, aztán az állat villámgyorsan
felúszott a fa törzsén a magasabb régiókba. Egy kígyó emelte fel fölötte a fejét, és csavarodott
rá egy vastag ágra.
A föld ismét felhullámzott, mennydörgés morajlott fel.
Egy pillanatig nem kapott levegőt, ismét egy szörnyeteg fagyott, sarokba szorított zsákmánya
volt.
A szél száguldott a fák között, megdöntötte a kisebbeket, míg félkörbe hajlottak.
Marguarita menedéket keresett egy kapokfa gyökérketrecében, és megpróbálta legyűrni a
pánikot, hogy képes legyen gondolkodni. Szorongatta a gyökereket, és az erdőre meredt.
Igaza volt, amikor vámpírnak hitte. Rovarok jöttek elő a földből, és rohantak le a fák törzsén a
parancsára. Mérges kígyók siklottak át a nedves növényzeten, piócák másztak a leveleken,
hogy eljussanak hozzá. Minden megjelent, amit csak valaha is a vámpírokról hallott, annak az
emlékeivel együtt, amelyik megtámadta.
Megremegett, kényszert érzett, hogy labdává gömbölyödjön az emlékek elől, amik
elárasztották. Még mindig érezte bűzös leheletét, látta rothadó húsát, rút, megcsavarodott
karmait. A szemei teljesen vörösek voltak, őt bámulta, amíg megpróbálta kitépni az elméjéből
Zacarias tartózkodási helyét.
Akkor arra koncentrált, hogy üresen tartsa gondolatait, erősen szorította pajzsait, és
megtagadta, hogy kiszolgáltassa a rangidős De La Cruzt.
A vámpír megölte az apját, és őt is megölte volna, teljes bizonyossággal tudta ezt akkor, de
abban is biztos volt, hogy Zacarias, vagy valamelyik öccse meg fogja találni a vámpírt és
megsemmisíti. Soha többé nem ölhet. Ez a gondolat segített neki erősnek maradni, amikor a
szörnyű teremtmény megmutatta neki borotvaéles fogait, és azzal fenyegette, hogy kitép
velük egy darabot a húsából, és ott falja fel előtte.
Beleremegett, ahogy visszaemlékezett vérkarimás szemeire és lélegzete bűzére. A bomló hús
borzalmas szagára.
Hirtelen felegyenesedett. Annyira rettegett Zacariastól, hogy észre sem vette, hogy a férfi
egyáltalán nem olyan. Nem volt rettenetes, rothadó szaga. A vámpírok nem azonnal rothadnak
el belülről? Megijesztette őt, nem, egészen pontosan halálra rémítette.
Megérintette a jelet, amit a nyakán csinált, megdörzsölte ujjhegyeivel.
A támadás sem ugyanolyan volt. Nem érezte gonosznak magát. Vámpírnak sem. Veszélyes,
rémítő ragadozónak tűnt, de nem gonosznak.
Ez a megállapítás megrázta. Zacarias egy vadállat volt, egy vad teremtmény, ami vadászik és
öl a túlélésért. Nem vámpír, de ez egyáltalán nem számít.
Nem tér vissza a birtokra. Addig nem, amíg ott van. Kevés lénytől félt, de Zacarias, mindent
figyelembe véve, egy teljesen más eset volt. A jel, amit rajta hagyott lüktetett és égett,
emlékeztette rá, hogy nincs hozzá foghatóan erőszakos, kiszámíthatatlan állat még az
őserdőben sem.
Céltudatosan támadt rá, teljesen kifejezéstelen arccal, a száját egyetlen vékony, könyörtelen
vonallá préselve, a szemei hidegek voltak, alattomosak és kegyetlenek. Kiszáradt a szája, a
szíve ismét dübörögni kezdett. Képtelen lett volna megmozdulni, akkor sem, ha akar,
odafagyott, akárcsak egy sarokba szorított zsákmányállat.
Mert pontosan úgy is érezte magát, a zsákmányának. Tudta, hogy szándékosan rémisztette
meg. Megpróbált összekapcsolódni a vad oldalával, és egy pillanatra úgy tűnt, hogy válaszol,
de aztán még rosszabb lett, mint addig.
Nagyon veszélyes volt, mégsem volt vámpír.
Neki kellett fognia a következő lépésnek, menedéket kellett keresnie, ez pedig annyit jelentett,
hogy követnie kellett a jeleket, amiket Julio hagyott hátra a fákon. Vissza kellett térnie a
partra, és felfelé menni addig a pontig, ahol általában kihúzták a partra a kenut.
Várt, míg a vad szél enyhült kissé, mielőtt talpra emelkedett volna, hogy óvatosan
eltávolodjon a fa gyökereitől.
Az ágak megnyikordultak, felsóhajtottak fölötte, felnézett rájuk. Denevérek lógtak minden
egyes ágon, a többiek pedig a fa körül köröztek, egy talpalatnyi szabad helyet keresve. Előbb
azt hitte, hogy csak gyümölcsöt enni jöttek, de egyikük sem táplálkozott. egyre többen
telepedtek le az ágakon, fejjel lefelé lógtak, a szárnyaikat maguk köré hajtogatva, apró,
csillogó szemeik őt figyelték.
Végigfutott rajta a hideg. Elmenekült Zacarias elől, és belebotlott egy vámpír odújába? Tudta,
hogy olykor használnak bábjaiknak rovarokat és denevéreket.
Elhátrált a fától és majdnem keresztülesett egy félig elkorhadt fatörzsön. Termeszek
özönlöttek elő belőle.
Összeszorította a száját, nem volt hajlandó pánikba esni. Gondolkodnia kellett, döntést hozni,
nem engedheti meg magának, hogy összeomoljon.
Felnézett a denevérekre. Nagyon finoman értük nyúlt, küldött feléjük egy meleg, üdvözlő
hullámot, nagyon odafigyelve, hogy ne legyen túlságosan tolakodó. Az érintése nagyon
gyengéd volt, mégis összekapcsolódott velük. Éreznie kellett volna a gonoszságot, ha élőholt
parancsolna nekik, de egyszerű, hétköznapi denevéreknek tűntek, akik alig várták, hogy
menjen már a dolgára. Éhesek voltak, táplálkozni szerettek volna, de valami visszatartotta
őket, felhasználta őket, parancsolt nekik.
Zacarias felhasználja a denevéreket és a rovarokat, hogy szemmel tartsák őt. Tudni akarta mit
csinál, így kémeket küldött utána.
Egy ötlet vert gyökeret a fejében, felmérte a helyzetet, és megpróbált logikusan gondolkodni.
Talán a denevéreknek is rossz, hogy kémkedésre használják őket. Ha sajátos ajándéka a
rovarokon ugyanúgy működik, mint az állatokon, talán a saját oldalára tudja fordítani őket.
Újra felnézett a denevérekre, küldött feléjük egy második üdvözlő hullámot, és aztán arra
ösztönözte őket, hogy menjenek csak és egyenek. Le fogja lassítani őket, ha egyszerre
engedelmeskednek mindkét parancsnak, követik és táplálkoznak is. Néhányuknak
gyümölcsök benyomását küldte el, míg másoknak rovarokét. Melyik fajnak mire volt
szüksége.
Felmosolygott a kicsi teremtményekre, a rokonság érzése elöntötte, mint mindig, ha
megérintett az elméjével egy állatot. Félelem kapcsolta össze őket Zacariassal, aki a
parancsain keresztül uralta őket, míg ő valódi, természetes kötődést alakított ki velük,
valamiféle kölcsönös empátiát. A legtöbb állat, még néhány rovar is jóváhagyta, megerősítette
ezt a kötést, elmélyítették vele a kapcsolatot. Ezt a fajta rokonságot akarta kialakítani a
Zacarias által kémkedni küldött denevérekkel is. Folyamatosan fenntartotta az üdvözlést és a
csábítást az étkezésre.
Az egyik denevér magához ragadta a kezdeményezést. Rárepült az egyik gyümölcsre és
falatozni kezdett. Azonnal denevérek töltötték meg a levegőt, sokan megállapodtak a
gyümölcsökön, hogy lakmározzanak, míg mások a rovarok üldözésébe fogtak a levegőben.
Nem követte el azt a hibát, hogy elkezdjen sietni. Az csak beindította volna bennük az igényt,
hogy kövessék Zacarias minden utasítását.
Fellelkesült, amikor megpillantotta a helyet, ahol ő és Julio partra szokták húzni a kenut. Víz
borított mindent, csepegett a levelekről, lefolyt a lejtőkön, hegyoldalakon, több száz apró
vízesést hozva létre. Tócsákba gyűlt az erdőpadlón, és végül megtalálta a módját, hogy
belefolyjon az Amazonasba. A hangja állandó és egyenletes volt, akár a bogarak zümmögése.
Úgy döntött, hogy eltávolodik kissé a folyamatos, hangos csobogástól.
Julio először ágakat jelölt meg gyerekkorukban, amikor kikísérletezték a jelrendszert, de
végül a növények mindenre felkúsztak, feltekeredtek, a törzsekre csakúgy, mint az ágakra,
saját leveleiket beleszőve a lombozatva. A zöld takaró olyan vastag volt, hogy szinte teljesen
ellepte a kérget, eltakarta a bemetszéseket a fákon. Nagyon hosszadalmas lett volna így
megtalálni a jeleket. Fás-szárú liánok kapaszkodtak fel a magasba, létraként használva a fákat,
hogy felkapaszkodhassanak a fény felé. Páfrányok is csatlakoztak a kavalkádhoz, beágyazták
magukat még a kéregbe is, hogy közelebb lehessenek a napfényhez.
A vastag gyökerek keresztülkígyóztak az erdő talaján, lehorgonyozták a hatalmas fákat, míg a
csúcsuk szédítő magasságba emelkedett. Óriási támgyökerek táplálták a törzseket, és
stabilizálták őket, némelyik bonyolult alakzatba rendeződött, míg mások uszonyszerűen
szétterültek.
Függetlenül az alakjuktól a gyökerek uralták az erdő talaját, hatalmas tereket követeltek
magukénak, és otthont, menedéket nyújtottak denevéreknek, rovaroknak, több száz
állatfajnak.
Julio és Marguarita végük ezekbe a gyökerekbe hasított mély jelzéseket, és mindketten tudták,
hol kell keresniük őket a vadszőlők, liánok páfrányok rengetegében, amik sikeresen beékelték
magukat még a gyökerek közé is.
Félresöpörte a ragyogó zöld páfrányokat, és valóban ott volt, az egyik gyökéren jól kivehető
volt a mélyre metszett, begyógyult csorbítás.
Lassan mozgott és közben folyamatosan kommunikált a denevérekkel. Melegség. Üdvözlés.
Rokonság. Semmi parancs. Semmi követelés. Zacariasnak a föld sötétségét kell keresnie, ha
feljön a nap. Már csak néhány óra volt addig.
Be tudja csapni addig. A denevérek nagyon fogékonyak voltak, nem fogják riasztani, amíg
nem kezd el futni, vagy nem próbál elrejtőzni előlük.
Beépítette őket a saját riasztórendszerébe, remélte, hogy figyelmeztetik, ha ragadozó van a
közelben.
Egy óriási kidőlt fatörzs feküdt keresztben előtte, a fiatal csemeték már megkezdték körülötte
a versenyfutást, hogy betöltsék a magasban a helyén keletkezett rést a lombkoronában.
A korhadó fatörzset ellepték a rovarok, gombák, kúszónövények. Gondosan megszemlélte,
hogy elkerülhesse a veszélyes kígyókat és a mérgező békákat, nehogy hozzájuk érjen, amikor
felkapaszkodik rá. Nem tehetett mást, nem kereshetett kerülőutat, nem térhetett le az
útvonaláról éjjel egy esőerdőben.
Előrelépett és felnyúlt, hogy felmásszon rá, elméjével megpróbálta keményen megérinteni a
mérgező rovarokat és békákat, remélve, hogy azok kitérnek az útjából.
Kezek ragadták meg a derekát és odarántották egy sziklakemény testhez.
– Te ennyire homályos eszű nőszemély vagy, vagy egyszerűen csak szereted veszélybe
sodorni magad?
Zacarias hangja dorombolt a fülébe, olyan puhán és veszélyesen, ami megfagyasztotta
egészen a lénye legmélyéig.
 5.

Marguarita egészen mozdulatlanná vált. Mi van, ha tévedett? Ha mégis vámpír? A jelzés,

amit Zacarias a nyaka oldalán hagyott, lüktetett és égett. A lélegzete a nyaka hátuljánál
mozgatta a haját. Egészen megdermedt.
Az ujjai hozzáértek a bőréhez, amikor félretolta vastag hajfonatát. A teste olyan közel volt az
övéhez, hogy érezte minden egyes légvételét. Vad illata volt, vad, veszélyes teremtmény volt,
ami csapdába ejtette őt, távol minden segítségtől. Minden nekiszoruló izma belevésődött az
agyába, minden szívdobbanása.
A kérdése végül eljutott az agyáig.
Homályos eszű? Tényleg azt kérdezte, hogy homályos eszű-e? Düh lobbant keresztül rajta,
elkeveredett a félelemmel.
Melegség özönlötte el az elméjét, beharangozva Zacarias behatolását. Korábban, amikor
lecsapott rá, mélyen betört az elméjébe, lerohanta, meghódította.
De ez most más volt. Lassú támadást használt, egyfajta melegséget, ami lassan terjedt szét,
akár a melasz, míg végül egészen eltöltötte az elméjét magával.
A lélegzete a torkának akadt, keményen beleharapott az alsóajkába.
A melegség nem korlátozódott az elméjére, szétterjedt a testében, akár ha sűrű láva folyt
volna az ereiben, egyszerre csak centiméternyit mozdulva terjedt egyre lejjebb és lejjebb. A
melleit nehéznek és fájdalmasnak érezte. Mellbimbói kiemelkedtek. Lábai köze
felforrósodott.
A testi reakciója, elméjének megszállására, több volt, mint zavaró, pontosan olyan szörnyű
volt, mint amikor megharapta a nyakát.
Minden ösztöne sikoltozva követelte, hogy fusson el, de még csak nem is küzdött, a rettegés
és a düh odadermesztette. A karjai kalitkába zárták, megállapodtak a dereka körül, majd a
nagy kezek lecsúsztak a csípőjére, túlságosan is birtoklónak tűnő mozdulattal.
Lángok nyalták végig a bőrét a ruhája alatt ott, ahol azok a kezek megérintették. Soha
életében nem volt még ennyire női reakciója egy férfira sem. Elmondták neki, milyen
veszélyeket leplezhet el a csábítás, és most már önmaga is tanúsíthatta a pletykákat.
Zacarias olyan érzéki volt, amilyen csak egy férfi lenni képes, lassan égő tüzet gyújtott meg a
bensőjében.
Marguarita megborzongott, félteni kezdte a lelkét. Vetett egy keresztet néma kísérletként,
hogy megmentse magát.
– Tudom, hogy hallasz, attól függetlenül, hogy hangosan beszélek-e, vagy csak az elmédben.
A véred hívja az enyémet. És az enyém válaszol rá. Ne tettesd hát, hogy nem hallasz.
Megnedvesítette a száját.
„Nem vagyok homályos eszű.”
Talán egy kicsit megdöbbentette, de tényleg értette őt. Csak azt nem értette, ami a testével
történik. Reszketett, ki akart lépni a kezei közül, mégis érte égett. Hallotta a szívverését, és az
visszhangra talált az ő ereiben.
Közelebb dőlt, az ajkai megérintették a fülét.
– Ha nem vagy homályos eszű… Az egyik keze még lejjebb csúszott a csípőjén, majd vissza
derekára, hogy átégetve a ruháit otthagyva tenyere bélyegét a bőrén. A másik kezét a nyakára
fonta, egyenként hajlítva be az ujjait. Hátrakényszerítette a fejét, amíg megpihent a mellkasán,
és nem maradt más választása, mint hogy belenézzen a sötét, kegyetlen szemekbe. Csak
bámultak egymásra, összezárva egy furcsa küzdelembe, amit nem értett. – … akkor meg
akarsz halni?
A hangja nem csak a fülében suttogott, de idegvégződéseket érintett meg a bőrén is, mintha az
ujjai finom mozdulatokkal rajzolnák meg teste körvonalát. Az érzés annyira valóságos volt,
hogy beleborzongott, a félelem fojtogatta. Nagyot nyelt, egyenesen a torkára simuló
tenyerébe.
Némán megrázta a fejét. Lehetetlen volt félrenézni tőle. A szemei kényszerítették, sötétek
voltak és feneketlenek, tűz és meleg volt ott, ahol nemrég még hideg számítást látott. Volt
valami nagyon igaz a bensőjében, és ott látta azt a szemeiben.
Nem volt teljesen gyilkológép, ahogyan élőholt sem volt, mint ahogy azt először hitte, azok a
szemek túlságosan is éltek. A teste túl meleg volt és túl kemény.
Marguarita az állati részéért nyúlt, ami a legnagyobb részét alkotta. Zacarias rég elvesztett
már minden udvariasságot, vagy talán már így is született, ahogyan most volt, vadnak,
ravasznak és rendkívül területvédőnek. Ő megértette az állatokat, még a veszélyes
ragadozókat is. Félrelökte a Kárpátiaktól való félelmét és az állatra koncentrált, megpróbált
módot találni rá, hogy lecsillapítsa.
Nem számított rá, hogy megbarátkoznak, legalábbis nem jobban, mintha a férfi egy jaguár
lenne, de többször is találkozott már nagymacskákkal az erdőben, elmentek egymás mellett,
mindketten folytatták a saját útjukat ellenségeskedés nélkül. Ugyanezt remélte Zacarias
esetében is.
A probléma az volt, hogy sokkal jobban összezavarta, mint egy nagymacska, vagy, mint egy
ragadozó madár. Megérezte az áradó melegséget, ami mindig megelőzte a kapcsolatot. Sokkal
könnyebb volt, mint hitte, mintha már tudná az útvonalat, mintha az már jól kitaposott lett
volna.
Úgy csillapította, mintha egy vad lény lenne, puhán közelítette meg, gyengéden érintette,
simogatta az elméjével, hogy lecsendesítse, megnyugtassa.
Zacarias hirtelen visszahőkölt a közeléből, leejtette róla a kezeit, a szemei
gleccserhidegebbek, ijesztőbbek lettek, mint valaha.
– Te egy Varázsló szülött vagy.
Ez egy vád volt, egy szitokszó, a sötét megtorlás ígérete.
Marguarita élénken megrázta a fejét, hogy tagadja. Fogalma sem volt róla, hogy miért vádolja
azzal, hogy mágus, egy olyan lény, aki képes varázsolni. Ha belegondolt, a férfi sokkal inkább
volt az, mint ő. Ha van szeme, egyetlen mágus sem merne varázsszót kiejteni a száján
Zacarias De La Cruz közelében, és természetesen ő sem, még ha tudna sem.
– Akkor mi vagy? – követelt választ.
Marguarita összeráncolta a homlokát. A válasznak nyilvánvalónak kellett volna lennie, de
amikor vadként, egy vadállatként gondolt rá, talán közelebb járt az igazsághoz, mint gondolta.
„Csak egy nő vagyok.” – Zacarias sokáig tanulmányozta a tökéletes, sápadt arcot maga előtt.
Sárfoltok csíkozták. Kimerült volt. Szív alakú arcában óriásiak és rémültek voltak a szemei. –
„Én csak egy nő vagyok.”
Néhány egyszerű szó, de mit is jelentenek? Ismert nőket, de egyik sem olyan volt, mint ő.
Sokkal több volt, mint csak egy nő. Átkutatta az emlékeit, és sok évszázad volt, amit át kellett
kutatnia, de még soha senki nem kerítette egy a hatalmába, nem úgy, mint ez a nő.
Sokáig meredtek egymásra.
– Visszajössz velem a birtokra.
Egyszerűen kijelentette. Elrendelte. Parancsot adott, és várta a szokásos reakcióra, az
engedelmességre. Talán Marguaritát az az elmegyengeség sújtja, hogy egy világos utasításnak
éppen az ellenkezőjét teszi.
Nézte hogyan mozdul meg finoman a torka, ahogy ismét nyelt egyet, amikor a félelem újabb
hulláma öntötte el, amit sietve el is nyomott, hiszen alapvető dolog, hogy egy ragadozó előtt
nem mutatunk félelmet. Tudta, hogy még mindig nagyon mélyen kapcsolódnak, hiszen még
mindig érezte az érzelmeit. Érdekes volt látnia magát az ő szemével.
Az elméjével persze világosan tudta, hogy az emberek, csakúgy, mint az állatok, gyilkosnak
tartják, de erre a tudásra semmiféle zsigeri reakciója nem volt. Azon a primitív szinten, ahol a
lányhoz csatlakozott, úgy érezte az érzelmeit, mintha azok a sajátjai lettek volna, és ez nagyon
kényelmetlen érzés volt.
A kis nyelve végigsimított az alsóajka tökéletes ívén. Nagyon lassan hátralépett, szilárd talajt
keresett a csizmája talpával. Megrázta a fejét, mire a lány azonnal megállt. Zacarias
könnyedén olvashatta a gondolatait az arcáról is. El akart futni és egy cseppet sem érdekelte,
ha ezért bárki, beleértve ebbe őt is, gyávának tartja. Az önfenntartási ösztöne most nagyon
felerősödött. Egyszer már feláldozta magát. A maga részéről úgy gondolta, hogy ennyi elég
volt. Már a büntetését is megkapta.
– Még nem végeztem veled, te nő. Visszatérsz velem a birtokra, amíg kitalálom, mi folyik itt.
És nem fogsz újra elmenni az engedélyem nélkül.
Ez nagyon közelről érintette. Láthatta összegyűlni a viharfelhőket sötét szemeiben. Akkor
sem tudott volna máshová nézni, ha akar. A szemei nem unalmas szürkék voltak, mint a világ
körülötte. És a haja sem. Mindkettő gazdag ébenszínű volt, mély, éjféli fekete, minden más
színt kiszorítóan sötét.
A szája izgatta. Az ajkainak, szürkéknek vagy fehéreknek kellett volna lenniük, de
megesküdött volna rá, hogy egy árnyalatnyi rózsaszínt látott rajtuk. Sokszor pislogott, hogy
megszabaduljon a benyomástól, de a furcsa szín ott maradt, és kissé elszédítette őt.
Egyszerűen lenyűgözte, ahogyan arra semmi más nem volt képes.
Marguarita felemelte az állát.
„Ha meg akarsz ölni, tedd meg itt. Most.”
Felhúzta a szemöldökét.
– Ha megöllek, magam fogom kiválasztani a helyet és az időt, nem egy nő fogja megszabni,
akinek fogalma sincs az engedelmesség szó jelentéséről.
Előhúzott egy tollat és egy papírt a zsebéből, és írni kezdett.
Zacarias egy mozdulattal vette el tőle mindkettőt és a saját zsebébe csúsztatta.
„Használd a vérkötelékünket.”
Némán megrázta a fejét és a zsebe felé nyújtotta a kezét. Ő is ugyanolyan elszántan rázta meg
a fejét, már meg sem lepődött rajta, hogy nem engedelmeskedik neki. Biztos volt benne, hogy
azon ritka elmegyengeség sújtja, ami születésétől fogva arra készteti az illető személyt, hogy
bármilyen utasítást is adnak neki, annak éppen az ellenkezőjét tegye.
– Ma éjjel már negyvenhét levelet elolvastam. Nem szeretnék egy újabbat olvasni.
„Mind a negyvenhetet? Bementél a szobámba? A papírkosárban voltak. Kidobva. Ez nyilván
nem azt jelenti, hogy el kell olvasni őket.”
Tehát tudja használni a vérkötvényüket, amikor csak akarja. Valami felemelkedett benne, ami
közel járt az elégedettséghez. A félelem eléggé elhalványodott ahhoz, hogy a lány sokkal
természetesebben válaszoljon neki.
– Természetesen, nekem azt jelentették, hogy el kell olvasnom őket kislány kuηenak minan,
(én bolond kicsikém) hiszen egyértelműen Señor Zacarias De La Cruznak voltak címezve. –
Kissé meghajtotta magát. – Nagyon formális és megfelelő megszólítás volt a részedről. Az
ember azt hinné belőle, hogy képes vagy végrehajtani egyszerűbb utasításokat.
„Add vissza a tollamat és a papíromat.”
– A vérkötvényünket fogod használni kettőnk között.
Tudta, hogy kényelmetlenül érzi magát tőle, mert ez egy sokkal bizalmasabb
kommunikációforma, de azon kapta magát, hogy ő viszont vágyakozik ennek a köteléknek a
bizalmasságára.
A szemei még sötétebbek lettek, obszidián színt öltöttek, ragyogó, tüzes szikrák lobbantak fel
bennük. Összecsattintotta a fogait, mintha csak beleharapna valamibe. A fehérségük
felkeltette a figyelmét. Gondolkodás nélkül megragadta a felkarjait, odarántotta magához,
elfordította a fejét, hogy láthassa azokat az intenzív színű, csillogóan fehér, apró gyöngyöket.
Nem szürke. Nem az a piszkos, barnás fehér, amihez hozzá volt szokva. Egy pillanatig semmi
más nem létezett a világon, csak azok az apró, fehér fogak és a hihetetlen, majdnem fekete
szemek.
Valami meglegyintette a mellkasát, nem keményen, alig vette észre, de a lány összerezzenése
arra késztette, hogy lenézzen. Újra odacsapott a tenyereivel a mellkasára, és nyilvánvalóan
megsebezte ezzel magát.
Összevonta a szemöldökét.
– Most mit csinálsz?
„Téged ütlek te vadállat! Mert, minek tűnik?”
Temperamentumos. Most már felismerte a parázsló tüzet. Kárt tesz magában, ő pedig igazság
szerint ebből nem igazán érzett semmit.
– Ezt így nevezed? Te tényleg egy kis őrült vagy. Nem csoda, ha Cesaro megpróbált leváltani
a házból. Félt, hogy felidegesít az elmezavarod.
„Az elmezavarom?”
Marguarita ökölbe szorította az ujjait, úgy vitte be a következő ütést. Abból ítélve, ahogy
elindította, úgy tűnt, valaki megtanította neki, hogyan kell harcolni. Oldalra hajolt, mielőtt
célba ért volna a kis ököl, majd érte nyúlt és villámgyorsan megpördítette, keresztbe fonta a
karjait a mellei fölött, és magához szorította.
A lélegzete egy hangrobbanással tört ki belőle, ami sokkolta. Mozdulatlanná dermedt,
miközben a száját a nyakán pihentette, azon a meleg pulzuson, ami olyan őrjöngve vert, és
ami olyan hangosan hívta őt.
Nevetés? Nevetett? Valóban nevetett? Az lehetetlen. Soha nem nevetett. Amióta csak
emlékszik. Talán kisgyerekként, amikor még igazán kisfiú volt, de ebben is kételkedett.
Honnan jött ez a hang? Mégis lehetséges lenne, hogy ez az őrült, homályos eszű nő az
életpárja? Mindenre, ami szent, ez nem lehet. Nem párosíthatták össze valakivel, aki még a
legegyszerűbb iránymutatásokat sem képes követni. Azonkívül, a színeknek és az
érzelmeknek azonnal vissza kellett volna térniük.
Az igazság azonban az volt, hogy abban a pillanatban elevenebbnek érezte magát, mint az
utóbbi ezer esztendőben bármikor.
Megint egészen mozdulatlanná dermedt a karjaiban, mint egy rémült kisnyúl. Remegett a
nedves, sáros ruháiban, amik rátapadtak lágy, nőies idomaira. Abban a pillanatban, ahogy
felismerte, hogy fázik, eltávolította a sarat és az esőt a ruháiról, a saját testével melengette. Az
ilyen dolgok természetesek voltak az ő fajtájánál, nála viszont emlékeznie kellett volna az
emberi dolgokra.
– Mentségeket keresek a számodra, mint például, hogy nem volt anyád, aki megtaníthatott
volna a viselkedésre, de az én türelmemnek is megvannak a maga határai – suttogta a fülébe,
elhatározva, hogy megmutatja neki, ki a főnök. Hogy egyáltalán nem természetes dolog, ha
egy ilyen kis fruska olyan ostoba, hogy kimegy éjjel, kísérő nélkül az őserdőbe. – Vannak
bizonyos kötelezettségeid.
„Tudom a kötelességemet. Mennyi az idő?”
Hogy megtippelje, felnézett az égen forrongó felhőkre.
– Körülbelül hajnali négy.
„Pontosan. Tehát szolgálaton kívül vagyok. Ez a szabadidőm.”
Hatalmas volt a kísértés, hogy beleharapjon abba a puha, kínálkozó kis pontba a nyaka és a
válla találkozásánál, büntetésül az állandó engedetlenkedésért.
– Amikor egy De La Cruz is a birtokon van, napnyugtától hajnalig ügyeletben vagy. Vagy
akkor, amikor én mondom. O jelä peje terád, emni, (A nap perzseljen fel, te nő) ne vitatkozz
velem! Semmit sem tanultál az elmúlt néhány órából? Sehová nem fogsz kísérő nélkül menni.
Nő vagy. Lesz egy állandó gardedámod.
Egy hangot sem adott ki a fejében, mégis érezte a teljes elutasítását. Mélyen a bensőjéből
ismét megindult az a furcsa érzés, a hang a hasából indult el felfelé, bugyborékolva tört fel,
akár a pezsgő. Mindenre, ami szent, megnevetteti. Remekül szórakozott.
Ez a csöpp kis nő nevetést hozott az életébe. Amíg ki nem találja, miért van fölötte ekkora
hatalma, esze ágában sem volt elengedni maga mellől. Tagadhatja a fennhatóságát, ameddig
csak akarja, de gondoskodni fog róla, hogy megtanulja, ki a domináns az életében.
Belélegezte az illatát, és azon kapta magát, hogy harcolnia kell a vére hívásával. Érezte az ízét
a szájában. Azt a kiváló, páratlan ízt, ami mindennek fölötte állt, amit valaha kóstolt, amiről
tudta, hogy berobbanna a szájába, lecsorogna a torkán, beszivárogna az ereibe, és
végigömlene a testén, akár az olvadt arany.
A bőre olyan meleg és puha volt, a pulzusa pedig érte kiáltott. Behunyta a szemét és
egyszerűen csak hallgatta a szíve ritmusát. Nem volt éhes, egyszerűen csak vágyakozott rá,
mint egy függő a drogra, bele akart harapni, hogy érezhesse puha húsát…
A keze lecsúszott a csuklójára, és közben a tenyere súrolta a mellét. A mellbimbói
kihegyesedtek a hidegtől, vagy talán az izgalomtól. Nem tudta elérni, hogy elég hosszú ideig
maradhasson elméjében ahhoz, hogy megállapíthassa melyik. Minden értelme, a teljes lénye a
testére koncentrált. Az alakjára. A tapintására.
Az idő lelassult. Szinte kinyúlt.
Csak a kezei léteztek, átsiklottak a mellein, a hüvelykujja ismét végigsöpört a mellbimbóin. A
szíve kalapált. Az övé válaszolt rá. Hő rohant át rajta. Egészen elöntötte.
Vér dübörgött fel a teste belsejében, lerohanta férfiasságát, ami a legnagyobb
megdöbbenésére kemény és vastag lett, ráadásul sajogni kezdett. Az egész teste égett belülről
kifelé. Furcsa üvöltés kezdődött a fülében. Úgy érezte, mintha tűz perzselné a bőrét, lángok
nyaldosnák az ereit.
Erotikus képek árasztották el az elméjét, a lány testét, amint vadul vonaglik az övé alatt,
egymillió dolgot látott ezzel kapcsolatban életében, egymillió módot tudott, hogyan tegye a
magáévá.
Bár rengeteg ilyen dolgot látott, soha nem gondolt rájuk. Létezése alatt soha, egyetlenegyszer
sem játszott el a gondolattal, hogy a beleegyezése nélkül tegyen a magáévá egy nőt. Soha meg
sem fordult a fejében, hogy mélyen beletemesse magát egy nő testébe, és azt tegyen vele, amit
akar, addig a pillanatig.
A képek és a brutális, rettenetes szükség elárasztották. Apró vérgyöngyök jelentek meg a
testén, izzadt, ahogy még soha sem. Úgy érezte, hogy elveszti az irányítást maga fölött,
megőrjítette az iszonyú sóvárgás, ami szétáradt minden porcikájában, szüksége volt a vérére,
és szüksége volt a testére is.
Ellökte magától, mélyeket lélegzett, nagy kortyokban nyelte a levegőt, hogy megakadályozza,
hogy az őrület egészen felperzselje.
Jól tudta, hogy a lelkén több lyuk van, mint egy szitán, már csak vékony, gyenge szálak
tartják össze, de ez… ez megsemmisítené nemcsak őt, hanem a becsületét is. Megtörölte az
arcát, és lebámult a vérmaszatra a tenyerén.
– Mi vagy te? Megbabonáztál.
Némán megrázta a fejét, olyas sápadt volt, hogy szinte izzott az éjszakában.
„Nem én. Esküszöm, nem én csináltam. Nem tudom, miért történik ez veled.”
Nyilvánvalóan érezte őt, felemelkedő férfiasságának sürgető igényét, vágyakozását a testére.
– Nem fogsz irányítani engem.
„Meg sem próbáltalak.”
Lassan hátrálni kezdett tőle és közben a hatalmas dudort bámulta a nadrágja elején. Egészen
pontosan látta a pillanatot, amikor a félelme legyőzte, elfordult tőle és teljes erejéből rohanni
kezdett.
Zacarias vett egy újabb mély lélegzetet, és magához ölelt egy másik alakot, szüksége volt rá,
hogy megszabadulhasson a túlságosan is férfiassá vált emberi alakjától.
Tollak ütköztek ki a bőrén, ahogy alakot váltott. A hárpia ez alkalommal óriási volt. Felrepült,
de alacsonyan maradt, ahogy az üldözésbe kezdett. A sas elfordult, a fák között kanyargott,
könnyedén mozgott a lombsátor alatt, miközben a zsákmányára vadászott. Fenyegetően fölé
repült.
Marguarita hátranézett a válla fölött, a szemei hatalmasra nyíltak a rémülettől, amikor
lecsapott, kinyúlt a karmaival, amik futás közben ragadták meg, és felemelték a levegőbe.
Zacarias óriási ereje segítette a sast.
Marguarita küzdött, de amikor erőteljesen csapkodni kezdtek a hatalmas szárnyak, hogy egyre
magasabbra emelkedjenek, és a föld kezdett túlságosan eltávolodni tőle, a kezei szorosan
megmarkolták a madár lábait és teljesen mozdulatlanná vált.
Amint kellőképpen felemelkedett, a madár felgyorsulva folytatta az útját az esőerdő fölött a
birtok felé. A hárpiák könnyedén repülnek akár nyolcvan km/h sebességgel is, ha akarnak, és
a vad szél hátára felkapaszkodva a madár még gyorsabban falta a távolságot, rekordidő alatt
érve a farmra.
Zacarias óvatosan leejtette a fűbe Marguaritát a ház bejárata előtt. Elmozdult és közvetlenül
mellette ért földet.
Nem próbált újra elfutni, teljes csendben feküdt, kezeit a derekára szorította, oda, ahol a
hárpia karmai megragadták.
Zacarias lehajolt érte, felnyalábolta és a mellkasára szorította. A lány szemei felpillantottak rá,
a félelem visszatért beléjük, a temperamentumnak már nyoma sem volt, mintha nem is létezett
volna.
Bár nem is tudott volna sikoltani, még a száját sem nyitotta ki, hogy megkíséreljen segítséget
hívni, és ez sokkal jobban idegesítette, mint kellett volna.
– Ne nézz így rám! – csattant fel – Ha minden hűhó nélkül, egyszerűen csak visszajöttél volna
velem, nem lett volna rá szükség, hogy így hurcoljalak vissza. Soha senki nem tanított meg rá,
hogy mindennek van következménye?
Elfordította a tekintetét, elnézett valahová a válla fölött, de a borzongást, ami átfutott a testén,
nem tudta megakadályozni.
Talán túl kemény hangot ütött meg. Emlékeznie kellett volna az elmegyengeségére. Az
apjának határozottabban foglalkoznia kellett volna azzal a szokásával, hogy semmibe veszi a
fennhatóságokat maga fölött, de most már itt volt ő, és kétség sem férhetett hozzá, hogy el
fogja végezni helyette ezt a munkát.
Intett a kezével, és az ajtó kinyílott előtte. Belépett Marguaritával a karjaiban, és odabenn
lefektette őt a kanapéra, míg visszafordult, hogy elhelyezze a biztosítékokat a bejáraton.
Bonyolult, nagyon erős őrizetet helyezett fel az egész épület körül, nem sajnálta az időt, hogy
biztos lehessen benne, hogy senki nem léphet be, de senki nem is távozhat, amíg alszik.
A birtok munkásai pontosan tudták, hogy ha egy De La Cruz van a farmházban, szigorúan
tilos zavarniuk a nappali órákban.
Amikor már teljesen biztos volt benne, hogy senki, még a saját testvérei sem lennének
képesek felbontani a biztonsági intézkedéseinek szövetét, visszafordult, hogy tanulmányozza
a nőt, aki megtestesítette magát a rejtély szót.
Marguarita lassan felült. Látta, hogy elakad a lélegzete, fájdalom suhant át az arcán.
Elkomorodott és közelebb lépett hozzá.
A vére illata abban a pillanatban megcsapta. Zacarias azonnal talpra húzta. Marguarita
szorosan az oldalára nyomva tartotta a kezeit.
Látta az apró, vörös cseppeket áttörni az ujjai között.
Az emberek nem tudják gyógyítani magukat. Hosszú évek óta nem töltött semennyi időt sem
emberek társaságában. Táplálkozott és eltűnt, akár egy szellem az éjszakában, soha senki nem
látta, nem emlékezett rá.
– Hadd nézzem csak. – Amikor a lány szemei megint óriásira nyílva tapadtak az arcára,
lehalkította a hangját. – Vedd el a kezedet, te nő. Látnom kell a sebeidet.
Úgy tűnt, ez ugyanolyan fenyegetően hangzott, csak éppen halkabb volt, mert Marguarita
összeborzongott, de nem mozdult.
Óvatosan megfogta a csuklóit és elhúzta őket. A hárpia, grizzly medvééhez mérhető karmai,
elől és hátul is mélyen beléfúródtak a derekába, mindkét oldalán. Arra kellett volna
gondolnia, hogy azok a karmok milyen károkat okoznak egy ember húsában, nem pedig az
engedetlenségére.
Ránézett az arcára és beleköpött a tenyerébe.
Egyedül csak a nyála nem tudná begyógyítani azokat a sebeket, de zsibbasztó hatása
csökkentheti a fájdalmat, amíg meggyógyítja. Könnyedén rásimította a kezeit a sebekre, a két
keze majdnem teljesen átérte az egész derekát.
– Meleget fogsz érezni, de ez nem lesz fájdalmas – biztosította.
Annyira remegett, hogy nem volt benne biztos, hogy képes lesz-e állva maradni. Pontosan
úgy nézett rá, ahogyan egy kobrára a zsákmánya. Ugyanolyan megbabonázottan és rémülten,
képtelen volt levenni róla a pillantását.
– Hagyd abba, hogy félsz tőlem! – Eddig azt akarta, hogy rémült legyen, de legszívesebben
már visszavonta volna. Végtelenül törékenynek és sebezhetőnek látszott, és nagyon-nagyon
magányosnak. – Nem hagyom, hogy bármi is történjen veled. Kötelességem gondoskodni
rólad.
Az igazat mondta neki. Semmi sem veheti el tőle ezt a nőt, még maga a halál sem. Akár
csoda, akár valamiféle ördögi trükk eredményeként, de végre-valahára életre kelt, a teste
újjászületett, az elméje ismét érdeklődött valami iránt.
Körülnézett a szobában, de továbbra is minden unalmas szürkének látszott. Amikor
visszafordította a pillantását rá, színek tűntek fel, igaz, hogy csak halványan, de határozottan
ott voltak. A szempillái ugyanolyan lenyűgözően feketék voltak, mint vastag hajfonata. Az
arcából hatalmas étcsokoládé színű szemek néztek rá. A szemöldökei is feketék voltak. Az
ajkai pedig határozottan rózsaszínűek.
Színeket csak az életpár tud helyreállítani. Érzelmeket – és a lányra adott reakciói
valószínűleg azok voltak – csak az életpár képes visszaadni. A tény, hogy a teste mennyire
erőteljesen reagált rá, megdöbbentő volt, problémás ugyan, mégis izgalmas, ha valóban
izgalmat érzett.
De egy életpár, egy pillanat alatt állítaná vissza ezeket.
A Varázslók beszivárogtak a közelükbe, néhány hónappal ezelőtt megszerezték a szomszédos
farmot, és alkalomra vártak, hogy megsemmisíthessék a De La Cruz családot.
Dominic és Zacarias ugyan megállították őket, de maradt egy csekély lehetősége, hogy a
Varázslók és a mestervámpírok szövetségre léptek egymással, és a mágusok megtalálták a
módját egy második hátbatámadásnak is.
Ha Marguaritára egy Varázsló mágiája vetne árnyékot, arról tudna.
Sokként érte, hogy bármerre indult is el, mindig visszatért ugyanahhoz a magyarázathoz,
rettegés kezdett növekedni benne, hogy már tudja az igazságot. Ha Marguarita valóban az
életpárja, akkor valami elromlott, és attól félt, hogy pontosan tudja, mi az.
Nem találta meg őt időben. A lelke menthetetlen cafatokká vált. A másik fele nem tudja
magához pecsételni, nem tud fényt hozni bensője sötétségébe.
Nem érte meglepetésként, hogy ő már egy veszett ügy. Valószínűleg úgy is született, de még
így is volt egy időszak, amikor álmodott erről a pillanatról, amikor elképzelte az életpárját és
jó ideig aktívan kereste is.
A tenyerei átmelegedtek és átvitte ezt a meleget a lány testébe. Marguarita harcolt a levegőért,
ezért szándékosan lélegzett helyette, hogy lecsendesítse, vezette, hogy a lélegzet ugyanolyan
nyugodtan, természetesen járjon a tüdejében, mint az övében.
A szíve úgy dübörgött, hogy attól félt, szívrohama lesz.
– Csak lélegezz mića emni kuηenak minan. (én gyönyörűséges bolondom)
A hangjában akaratlanul megjelent a fájdalom, a szomorúság, hogy jóval azelőtt elvesztette,
mielőtt megtalálta volna.
Marguarita felnézett Zacarias De La Cruz erőteljes vonású arcára. Élesen faragták ki azt az
arcot, csaták és korok vésték belé a vonásokat, mégis furcsa módon nagyon jóképű volt.
Nem olyan férfi volt, aki valaha is lett volna fiú, ő mindig harcos volt.
Most először látott a szemei mélyén bánatot. Az érzelem mély és valódi volt, és amikor
megérintette az elméjét, legszívesebben sírva fakadt volna.
Nem úgy tűnt, mintha észrevenné mély gyötrelmét, vagy talán egyszerűen nem ismerte az
érzelmet, és ez zokogásra késztette őt.
Teljesen bezárkózott, nem volt szüksége senkire. Hiszen olyan erőteljes. És olyan végtelenül
magányos.
Fájdalmat okozott neki, megrémítette, és most végtelen gyengédséggel gyógyítja a sebeit.
Talán egy kicsit beleőrült, hogy olyan sokáig volt egyedül. Minden alkalommal, amikor a
saját nyelvén nevezte valaminek, a hangja szinte simogatássá lágyult, a szavai úgy ölelték
körül, mintha erős karjai tennék.
Magányos, elvadult lénye előhívta belőle az együttérzést. Az elméje már nyúlt is az övéért,
automatikusan enyhíteni akarta a bánatát, elküldeni a melegségét és a megértését.
Gondolkodás nélkül felemelte a kezét, hogy végigsimítson azokon a mélyre faragott
vonásokon, az arcán.
A férfi a csuklója elé tartotta a tenyerét és megállította.
Addig a pillanatig még csak ténylegesen tudomása sem volt róla, hogy meg akarta érinteni. A
csuklója megfájdult az erőtől, amivel a tenyere nekicsapódott. A férfi keményebb volt, mint
egy kapokfa, a teste egyáltalán nem engedett.
Az ujjai könnyedén a csuklója köré fonódtak, mégis satuként zárták bilincsbe, lehetetlenné
téve, hogy visszahúzódjon.
A szíve keményen nekidöndült a mellkasának, felpislogott a férfira, a lélegzet szinte kiszakadt
a tüdejéből.
Megint sikerült felhergelnie a tigrist, a leghalványabb gondolkodás nélkül.
„Sajnálom. Igazán.”
A gyanakvás a szemeiben olyan volt, mint egy óvatos, vad, erdei lényé, így egyszerűen
képtelen volt leállítani, hogy az elméje együttérzést és melegséget sugározzon felé. Szinte
kényszert érzett rá, hogy megnyugtassa. Nem való volt házba. Négy fal nem volt képes
megtartani sem a hatalmát, sem a vad természetét.
El sem tudta képzelni, hogy bárki, vagy bármi nyugodt lehetne a közelében. Túlságosan
domináns volt, betöltötte a szobát, arisztokratikus gesztusai, kemény fennhatósága pedig csak
felerősítette rémítő auráját, ami körülvette.
– Meg akartál simogatni?
Nem volt szarkazmus a hangjában, a kérdés mégis fájt. Megnyalta hirtelen kiszáradt ajkait és
némán megrázta a fejét.
Nem tudta mit akart. Ha lett volna tolla és papírja, talán megpróbálta volna kifejezni magát,
de ebben a pillanatban úgy érezte, hogy teljesen el van vágva a világtól. Hogyan tudná
pusztán benyomásokkal átadni azt, amit a furcsa ajándéka megmutatott?
Ráadásul még csak abban sem volt biztos, hogy működik-e egyáltalán rajta az ajándéka. Csak
annyit tudott, hogy az egész bensője érte nyúlt, megérintette a vadságát, megkínzott, kopár,
magányos, szükséget szenvedő lényét. Még csak azt sem tudta, mire van szüksége. Hogyan
magyarázhatná el, ha egyszer nincs hangja?
„Sajnálom,” – ismételte meg, mert képtelen volt kitalálni, mi mást tehetne.
– Ne sajnáld. Én sem sajnálom. – Marguarita gyomra vetett egy furcsa kis bukfencet, amikor
az ujjai simogatni kezdték a csuklóján a bőrt. – Ha meg szeretnél érinteni, engedélyt adok rá.
A vámpírtámadás óta ez volt az első alkalom, hogy örült annak, hogy nem tud beszélni.
Úgysem talált volna szavakat. Egyáltalán.
Irritálnia kellett volna ennek az arisztokratikus leereszkedésnek, de ehelyett inkább
mosolyogni szeretett volna.
Nem volt semmiféle mentsége. Bármi volt is az a kényszer, ami miatt bajba került, nagyon
úgy tűnt, hogy Zacariasban is dolgozik. A tolla és a papírja nélkül sebezhetőnek, szinte
meztelennek érezte magát, képtelen volt kommunikálni.
Nyelt egy nagyot és bólintott, és kissé hisztérikus gondolataiból az merült a felszínre, hogy
talán meg kellene köszönnie az engedélyt.
Zacarias leejtette a kezét, így az övé a férfi árnyékos állára hullott. Odaszorította a tenyerét a
borostákra, és hirtelen úgy érezte, mintha a szíve az övéért nyúlna. Az érzés olyan erős volt,
hogy megrémítette.
Leejtette a kezét, és a ráadott reakcióitól egészen összezavarodva hátralépett. Nagyon félt tőle,
de a belőle áradó szomorúság teljesen elbillentette a mérleget, képtelen volt leállítani
magában az együttérzést.
Ő tette ezt vele. Ő a felelős ezért az érzésért. Idejött, hogy méltón befejezhesse az életét, ő
pedig megakadályozta benne, visszalökte sivár, magányos világába. Ha volt férfi, aki
magányos szigetként állt a világban, az Zacarias De La Cruz volt. Nem volt képes látni az
egész sivár világát, érezte, hogy amit megtapasztalt, az csak a jéghegy csúcsa, de ez is elég
volt ahhoz, hogy ellenállhatatlanul rátörjön a sírás.
Az adósa volt és egy Fernandez mindig megfizette az adósságát.
„Nem tudtam mit csinálok, amikor megakadályoztam, hogy letedd a terheidet. Ha
visszamennék, és meg nem történtté tehetném…” – Megtenné? Állna és hagyná meghalni?
Leejtette a vállait. Nem tud hazudni neki. Soha nem lenne képes egyszerűen csak nézni, hogy
elégeti a nap. Ez meghaladta a képességeit. Boldogtalanul felnézett rá. – „Sajnálom.”
Mi mást mondhatna neki?
Zacarias olyan sokáig tanulmányozta az arcát, hogy már azt hitte, soha nem szólal meg. Aztán
a tekintete lejjebb ereszkedett, átsöpört a teste fölött, megnézte nőies idomait, mint amikor a
farmerek felbecsülnek egy jószágot.
Keményen beharapta az ajkát, hogy ne lökje el a közeléből.
Ő nem egy ló. Igen, az adósa, de nem fog bocsánatot kérni újra. És nem k ellene rá úgy néznie,
mintha valami baktérium lenne. A tekintete visszaugrott az arcára és összekapcsolódott az
övével.
– Olvasom a gondolataidat. – felemelte az egyik kezét a mellkasához és lassan, egyesével
kinyitotta ökölbe szorított ujjait. Te egy rossz természetű kis semmiség vagy, tudod? És
zavaros is. Az egyik pillanatban bűntudatod van, és arra gondolsz, hogy felajánlod nekem a
szolgálataidat, a következőben pedig megpróbálsz megütni. Már engem szolgálsz. Csak
utasítást kell adnom, és bármit megadsz, amit csak igénylek. Hogy megüss, az sem nem
tanácsos, sem nem engedélyezett.
Olyan volt Zacariassal beszélgetni, mintha bundája lenne, és valaki notóriusan visszafelé
simogatná, döntötte el magában Marguarita. A legkevésbé sem számított az sem, hogy
mindaz, amit mondott, igaz volt. Valóban arra gondolt, hogy fegyverszünetet köt vele, és
felajánlja neki a szolgálatait, de önként. De a férfi annyira arrogáns volt, hogy úgy tűnt, nem
érzi a különbséget. És lehet, hogy máskor is kedve támad megütni őt, attól függetlenül, hogy
engedélyezett-e vagy sem, ha állandóan így beszél vele.
Egy lassú, halvány, rozsdás mosoly lágyította el Zacarias szájának kemény vonalát. Olyan
rövid volt, hogy szinte felfogni is alig tudta, de az a mosoly… hihetetlen volt.
– Még mindig olvasom a gondolataidat.
Összehúzott szemöldökökkel nézett fel rá.
„Ez egyáltalán nem udvarias dolog. A gondolataimon nem tudok változtatni.”
– De igen, tudsz. Nappal aludni fogsz, mint én. És semmilyen körülmények között nem
hagyhatod el a birtokot az engedélyem nélkül. Gondoskodni fogsz az igényeim kielégítéséről,
míg el nem megyek. És legfőképpen engedelmeskedni fogsz nekem azonnal, kérdések nélkül.
Amire neki szüksége van, az egy robot, nem pedig egy nő. Küzdött, hogy ne forgassa meg a
szemeit.
„Mennyi ideig maradsz?”
Isten mentse, hogy hosszabb ideig itt legyen, mint még egy éjszaka.
Zacarias szemöldöke a magasba emelkedett.
– Semmi szükséged erre az információra. Boldog leszel, hogy engem szolgálhatsz, míg ezen a
lakhelyen akarok tartózkodni.
Komolyan mondta. Látta, hogy egészen komoly. Arra számított, hogy ő boldog, sőt,
kifejezetten hálás lesz, hogy szolgálhat egy arrogáns, lehetetlen, úrhatnám nyűgöt a nyakán.
„Meg is kell hajolnom, őfelsége?”
Zacarias összevonta a szemöldökét. Csend lett, a falak szinte kidudorodtak a feszültségtől. A
tekintete állhatatosan, fenyegetően fogva tartotta az övét. Marguarita harcolt, hogy ne nézzen
félre, hogy ne hagyja magát egészen megfélemlíteni.
Hatalmasnak tűnt. Uralta az egész szobát, a vállai kitakartak minden mást körülötte,
nyilvánvalóvá tették a hatalmát, és az ő sebezhetőségét.
– Talán véget ért a szövetség a családjaink között. Ha ezt szeretnéd, csak azt kell mondanod,
hogy nem tartod tiszteletben a megállapodást.
A lánynak a torkán akadt a lélegzet. Nem hagyná, hogy elmenjen. Érezte benne a szükséget.
Nem tudná elengedni. Zacarias nem ismerte fel, milyen érzelmek forrtak mélyen a saját
bensőjében. Ő részesült belőlük a primitív, állati lényével létrejött kapcsolaton keresztül, de a
férfi nemhogy nem ismerte fel az érzéseit, még csak a létezésükről sem volt fogalma sem.
Még ha hagyná is, hogy a tőle való félelme tönkretegye a De La Cruz család, és saját,
kiterjedt családja közötti szövetséget, az sem mentené meg Zacariastól.
Összeszorította a száját és megrázta a fejét.
„Szolgálni akarlak.”
– Kérdés nélkül. – Marguarita a fogait csikorgatta. Az utolsó falat húsát is akarta a bűneiért.
Vagy egyszerűen, ő olvassa rosszul. Úgy tűnt, Zacariasnak a leghalványabb fogalma sincs
róla, hogy kell bánni az emberekkel. Valószínűleg nem volt udvarias a világ többi részével
évszázadok óta. – Megnyugtatlak, nem is akartam az lenni – mondta, nyilvánvalóan még
mindig olvasva a gondolatait.
A lány fejében megfordult, hogy örömmel bevarrná a száját, míg a kamrájában alszik.
Mihelyt gondolkodni kezdett, hogy a leghalványabb mentséget is megtalálja parancsoló,
vaskos viselkedésére, Zacarias kinyitotta a száját és mindent tönkretett.
Villantott rá egy gyors pillantást, és még éppen láthatta az ajkait arra a nevetségesen rövid,
hihetetlen mosolyra görbülni. A gyomra most is azzal a furcsa, lassú bukfenccel reagált.
– Egy világosan felismerhető benyomást kaptam, ami gyanúsan hasonlított valami
olyasmihez, hogy tűvel és cérnával bevarrod a számat. Vagy helytelenül értelmezem a
gondolataidat?
Marguarita megpróbált a lehető legártatlanabbul nézni rá.
„Lehet, hogy pontosabb lenne közöttünk a kommunikáció, ha visszaadnád a tollamat és a
papíromat. Talán nem lennének ezek a kis félreértések.”
Ez, mindent egybevetve nem volt hazugság. És ha más nem, legalább távol tartotta magát vele
a bajtól.
– Kétlem, hogy egy tollnak és egy darab papírnak lenne ekkora hatalma – jegyezte meg.
Marguarita tényleg szerette volna elkerülni az elméjét.
„Le kell ülnöm, Señor De La Cruz.”
Eddig észre sem vette, hogy imbolyog. Talán a sokk lehetett az oka, de most még a szoba is
forogni kezdett.
Megfogta a karját és lenyomta a szófára.
– Kérsz egy pohár vizet? – Bármit, ami egy pillanatra is, de felmentheti lehengerlő jelenléte
alól. Bólintott, és közben próbált úgy kinézni, mintha az az ájulós típus lenne. Bár
meglehetősen erős volt, szóval ezt nem biztos, hogy el fogja hinni, de annyira középkori volt,
amennyire az csak lehetséges, ez pedig mégiscsak jó esélyt jelentett a lány számára. A férfi
szája ismét megrándult és felfelé görbült, ami azt a halovány mosolyt jelentette. Megcsóválta
a fejét, és átnyújtotta neki a pohár vizet.
– Nem igazán vagy jó abban, hogy cenzúrázd a gondolataidat. Mondd el, milyen egy átlagos
napod.
Vállat vont és végigfutott gondolatban egy napján. Megfürdött. Kikefélte a haját. Kitakarította
a szobáját. Megreggelizett. Kitakarította a házat. Végigjárta az otthonokat a farmon.
Ellenőrizte a lovakat és a marhákat, betegeket, sérülteket keresett közöttük. Elkészítette az
ebédet. Forró kávét és szendvicset vitt Julionak. Lovagolt egyet vele, beszélgettek…
A levegő hirtelen nagyon súlyos lett a szobában. A falak behorpadtak, a padló felhullámzott.
Mogorván felnézett rá és megragadta a kanapé karfáját.
„Mi a baj? Arra kértél, hogy mondjam el egy átlagos napomat. Az ebéd és a lovaglás a
szabadidőmből megy.”
– Ki az a férfi, akivel nevetsz?
Marguarita értetlenül összevonta a szemöldökét.
„Nem ismered Cesaro fiát?” – Amikor csak tovább nézte merőn és némán, míg már szinte
lyukat égetett a homlokába a tekintete, felsóhajtott. – „Kérem a tollamat és a papíromat.”
– Azt hiszem, mégis jól értelmezem a benyomásokat, amiket küldesz. Nem lovagolsz többé
azzal a férfival. Folyasd.
Marguarita megdörgölte a halántékát. Kezdett megfájdulni a feje. Kimerült volt, és túlságosan
összezavarodott már ahhoz is, hogy féljen. Az egyik pillanatban dühös volt Zacariasra, a
következőben szórakoztatta. Fogalma sem volt róla, hogyan kezelje. A kapcsolat úgy tűnt,
egyre erősebbé válik közöttük, minél többet volt a férfi elméjében.
Nem akarta, hogy a fejében legyen, és minél többet kommunikált vele telepatikusan,
Zacariasnak annál könnyebb volt észrevétlenül besurrannia az elméjébe. Az érzés már ilyen
rövid idő alatt is olyan természetessé vált, hogy már semmi mást nem érzett, csak a
melegséget.
„Meglátogatom a környező farmokat, hogy nincs-e valamire szükségük, odafigyelek ott, ahol
esetleg orvosi problémák jelennek meg, vagy megsérül valaki munka közben, aztán vacsorát
készítek, eszek,…
– Nem tudom megmondani, hogy egyedül eszel-e.
Olyan zordnak tűnt a hangja, hogy felpillantott mozdulatlan arcára. Olyan volt, mintha kőből
faragták volna. Marguarita belenyomta az ujjait a halántékába.
„Legtöbbször igen. Aztán összetakarítom a konyhát, néha sütök valamit, megfürdök, aztán
olvasok, mielőtt lefekszem. Egyedül.”
Lehajolt és a halántékára simította az ujjait.
– Csukd be a szemed. Azt hiszem, elég volt ebből az éjszakából. Pihenned kell. Folytatjuk ezt
a beszélgetést holnap, naplemente után. Fegyverszünetet kötünk. Ma éjjel félelem nélkül
fogsz aludni. Erős biztosítékokat állítottam. Ha a vámpír elküldi a szolgáját, nem lesz képes
bejutni az otthonomba.
Marguarita szíve megugrott. Azt mondta, hogy az „otthonomba”. Soha egyik De La Cruz sem
használta egyik házára sem azt a kifejezést, hogy „otthon”.
Aztán a gondolat elúszott tőle, még mielőtt bele tudott volna kapaszkodni, a fejében meleg
váltotta fel a fájdalmat, és kissé elzsongítva őt.
Zacarias lehajolt érte, felkapta és ölben vitte a házon keresztül a szobájába. A hálószobaajtó
tökéletesen ép volt. A szobája makulátlan, de ez csak átfutott az elméjén. A szemhéja
elnehezedett, a teste moccanni sem akart.
A férfi letette az ágyra, hátrasimította az arcából a haját, az érintése szinte simogatásnak tűnt.
Képtelen volt rá visszaemlékezni, miért is gondolta hatalmaskodónak, arrogánsnak és
középkorinak. Hiszen megnyugtatta és biztonságba helyezte. Biztonságban érezte magát.
Felmosolygott rá, mielőtt hagyta volna, hogy a szempillái lesodródjanak, Tetszett neki a
gondolat a fegyverszünetről. Szeretett volna egy fegyverszünetet.
 6.

A sötét farmházban, a súlyos baldachinos ágy alatt, mélyen a földbe temetve Zacarias
szemei a legelső szívdobbanásával egyidőben felpattantak.
Egy árnyék futott át a házon, alig létezett, de ő még mindig ugyanaz az ősi harcos volt, így
megérezte a halvány zavart. A nap alászállt az égről, az éjszaka leereszkedett a birtokra, mint
egy súlyos függöny. Az éjszaka pedig kémeket hozott magával.
Máskor várta volna a vadászatot. Ez volt a dolga. Csak ezt ismerte. Kényelmesen érezte
magát abban a szerepben.
Magának való volt. Fogalma sem volt róla, hogyan élnek, dolgoznak az emberek, és nem is
akarta megtudni. Annyi biztos, hogy törékeny lények. De most itt volt ő, a nő, a gyönyörű
bolond, aki valahogyan beosont az életébe, és még csak arról sem volt fogalma sem, hogyan
védje meg magát egy sas karmaitól.
Tudta, hogy pusztán idő kérdése, hogy az ellenségei megpróbáljanak bosszút állni rajta. Hogy
ilyen gyorsan a keresésére indultak, az azt is elárulta neki, hogy a mestervámpír utasította
őket, hogy járjanak be minden De La Cruz birtokot. Túl régóta élt már ahhoz, hogy ezt
véletlen egybeesésnek gondolja.
Vadásznak rá.
Normál esetben hagyná, hogy megtudják a tartózkodási helyét, üdvözölte volna a csatát, de
most túl sok minden forgott kockán.
Várt, míg a sötétség árnyékával szennyezett madárraj többször is körberepülte a birtokot, és
végül tovaszállt. Aztán kinyúlt, hogy kapcsolatot teremtsen vele. A nővel. Marguarita
Fernandezzel. Érte nyúlt gondolkodás nélkül, még mielőtt visszafoghatta volna az elméjét.
Szüksége volt rá, hogy megérintse őt.
Békésen aludnia kellett volna az ágyában, arra várva, hogy ő felébressze. Hát persze, hogy
nem volt ott. Felsóhajtott, már nem lepődött meg semmin, amit tett.
Intett a kezével, hogy kinyissa maga fölött a földet, felruházta magát, és közben még arra is
ügyelt, hogy a levegőt se mozgassa meg maga körül, azzal sem árulva el, hogy felemelkedett.
Emni kuηenak ku aššatotello. (engedetlen kis bolond) Nem veszi észre, hogy megöli őt?
Nem tűnt túl tanulékonynak, függetlenül attól, hogy milyen kemény leckét adott neki. Az
ellenségei már keresik őt, és ha tudnának a lányról, vagy akár csak gyanús lenne nekik…
Elzárta az elméjét a gondolattól, hogy mi történhetne, és figyelmen kívül hagyta azt a nagyon
különös, ismeretlen eredetű vágyát, hogy elmosolyodjon, ha rágondol, annak ellenére is, hogy
a lány folyamatosan figyelmen kívül hagyja az összes kívánságát. Tényleg homályos eszűnek
kellett lennie, erre más magyarázat nem volt.
Milyen furcsa, hogy ez a nő a legkisebb érdeklődést is felkelti benne. Ám a reakciói rá mégis
ismét felkeltették benne a gyötrelmes gondolatot, hogy talán valóban ő lenne az életpárja.
Hajnalban, mielőtt leállította volna a szívét, alaposan átgondolt minden egyes részletet, amit a
fivérei megosztottak vele arról a pillanatról, amikor felismerték az életpárjaikat. Azonnal
tudták mi az. Semmi kétség sem férhetett hozzá.
Érzelmek árasztották el őket. A színekbe szinte belevakultak. Zacarias, ezerévnyi létezés alatt
sem volt képes megtalálni az életpárok rejtélyének kulcsát, de ha Marguarita Fernandez
valóban az övé, akkor a világegyetem csúnya tréfát űz vele.
A nő határozottan őrjítő.
Keresztülment a fő hálószobán, és kilépett a folyosóra.
Az illata betöltötte a házat, egy élénk, nagyon nőies illat. Zacarias ráébredt, hogy
tulajdonképpen a lány elfoglalta az otthonát, hiszen amióta csak megszületett, itt élt az
apjával, ebben a házban.
A ház nem volt kopár és csupasz, mint az odúi többsége. Marguarita jelen volt minden
sarkában. Ő tette a házat otthonná. Melegség volt itt, egy olyan nőnek a melegsége, aki igazán
az otthonának tekintette, szerető figyelemmel gondoskodott minden apró részletéről.
A szobák ugyan unalmasan szürkék voltak, mégis érezte színgazdagságukat, hiszen
mindenfelé kézzel szőtt pokrócok, és nyilvánvalóan szintén kézzel hímzett takarókat látott.
Megállt egy súlyos, masszív széknél, megdörzsölte az ujjai között takarójának anyagát. Érezte
Marguarita minden egyes apró öltését. Sokkal többet tett annál, minthogy rendben tartotta a
házat. Szerette is azt.
Kedvelte a gyertyákat. Azok is házilag készítettnek tűntek. Volt villanyáramuk, sőt, még egy
tartalék generátoruk is biztonsági okokból, de biztos volt benne, hogy az errefelé sűrűn
előforduló vad viharok idején, gyakran hatalmas fák is kidőltek, megszakították a villamos
energia ellátást, és egy generátorral is rengeteg minden történhetett. Neki soha nem kellett
ilyesmire gondolnia, de Marguarita egyértelműen nemcsak, hogy gondolt rá, fel is készült az
eshetőségre.
És nemcsak a saját otthonát készítette fel a vészhelyzetekre, de rátalált egy listára az
íróasztalán, amin dolgozott, és amin minden család neve ott sorakozott, akik a De La Cruz
birtokon laktak és az, hogy mire van szükségük. Lámpások, gyertyák, konzervek tűntek a
legnagyobb tételeknek. Még soha nem gondolkodott el azon, hogyan élnek és dolgoznak ezek
az emberek, de most rájött, hogy Marguarita az ő nevében gondoskodott róluk.
A fürdőszoba ajtaja nyitva volt, még parfümillattal elkeveredett gőz áramlott ki rajta a
nappaliba. Belélegezte, mélyen beszívta a tüdejébe. Várakozás kavarodott fel benne. Várt
néhány szívverésnyit, ízlelgette egy kicsit, hogy képes rá, alig várta, hogy láthassa a lányt, és
most már kétség sem férhetett hozzá, hogy határozottan érzett, bár azt nem mondhatta volna
el, hogy ez bármiben is hasonlított ahhoz, amit a testvérei leírtak.
Az ujjai megfeszültek egy takarón, odahúzta a lágy szövetet az arcához. Az anyag magában
hordozott egy csipetnyit Marguarita izgalmas illatából.
A teste megfeszült. Nem az a vad reakció tért vissza, mint ami tegnap éjjel rátört, de mégis, a
végeredmény ugyanaz volt. A sokk végiggördült rajta. Az ő kis bolondja szinte egészen
biztosan az életpárja, és hogy a nap perzselje fel ezt a nőt, túl későn jött el hozzá.
Ráadásul ez teljesen jellemző volt rá. A sors egészen biztosan tréfát űzött vele az időzítéssel,
és hogy őt választotta a számára.
Zacarias mélyet sóhajtott, ismét bevonta az illatát a tüdejébe. Végül is nem számított, hogy
valóban az életpárja-e vagy nem, semmiképpen sem ítélné egy fél-életre magával.
Tudta magáról, hogy nem egy főnyeremény, a vadság és a sötétség felemésztették a lelkét.
Átkozott volt a születésétől fogva, és ő el is fogadta ezt. Ez leginkább egy rettenetes, váratlan
csapás volt. Adni neki egy életpárt, aki kívül marad a hatókörzetén, az határozottan a
legrosszabb kínzás volt, amit képes lett volna kitalálni.
Valami puha és nőies csiklandozta meg az elméjét. Derű. Hang nem volt, csak a boldogság
benyomásának meleg fénye. Elnyelte azt a szívébe, és egyetlen pillanatra hagyta magának,
hogy kiélvezze.
Az elméje, ami nyilvánvalóan a lányéra volt hangolva, nem volt hajlandó engedelmeskedni
neki, ha Marguaritáról volt szó. Szüksége volt a kapcsolatra vele, a melegére, ami betöltötte
az egész testét.
Éhség söpört rajta keresztül, rágta, karmolta, a vágy a vénáiban dobbant, gyorsan terjedt.
Érezte az ízét a szájában, azt az egyedülálló aromát, ami maga Marguarita volt. Felismerte,
hogy már a megszállottja, de a szinte végtelennek tűnő hosszúságú, terméketlen létezés után
ezt egyáltalán nem tartotta nagy árnak a képességért, hogy valamit érezzen.
Beljebb csúszott az elméjébe, vágyakozott a melegére. Egy mélyről feltörő nevetés áttört a
gondolatain hangrobbanásként, nagyon férfiasan, összetéveszthetetlenül, Marguarita
ismerősként üdvözölte.
Megérezte a lány könnyed elfogadását, ez a lágyság soha nem volt jelen, amikor ő volt vele.
Marguaritát szórakoztatta a társa. Elfogadta őt.
Zacarias olyan gyorsan siklott át a házon, hogy szó szerint egy elmosódó folttá vált, és betört
a lány szobájába. Az ajtó szilánkokra robbant, fadarabok repültek szanaszét minden irányba,
ahogy szétszakadt.
Marguarita a padlón ült a nyitott ablaka előtt. A férfi a másik oldalon állt, a fejét bedugta az
ablakon, az egyik keze a lány karján volt.
Mindketten egyszerre kapták a fejüket a darabokra szakadó ajtó felé.
Zacarias egyetlen töredékmásodperc alatt, agresszívan reagált, ott termett, egy mozdulattal
berántotta a férfit az ablakon és ördögi erővel nekicsapta a falnak.
Fél kézzel tartotta a torkánál fogva, a lábai nem értek le a padlóra, az agyarai belemélyedtek a
nyakába.
„Ne! Állj meg! Abba kell hagynod!”
A férfi nem fejtett ki ellenállást az első ösztönös védekező reflex után. Zacarias még csak meg
sem kísérelte lecsendesíteni, túlságosan nagy volt a sértés.
Hallott egy hatalmas üvöltést, és beletelt néhány pillanatba, amíg rájött, hogy az az ő torkából
származik.
Nagyot nyelt a forró vérből, annak ellenére, hogy Marguarita sürgető könyörgése szinte
berobbant az agyába.
A lány megragadta a karját és megpróbálta elhúzni, aztán a kezét akarta Zacarias és a
zsákmánya közé csúsztatni. Csak messziről látta, az agyát elborító vörös ködön át, furcsa,
állatias üvöltés töltötte meg a fülét, ami azt követelte, hogy ne foglalkozzon semmi mással,
ölje meg a férfit, aki rá merészelte tenni a kezét Marguaritára.
Zacarias azonnal megérezte a lány jelenlétét, ahogy az áttört az elméjét elborító jégen, és
megpillantotta magát az ő szemeivel. Közel volt ahhoz, hogy pánikba essen. Érezte a belőle
kirobbanó erőszakot, hogy olyannak látja, mint amikor egy jaguár leteríti a zsákmányát az
erdőben, semmi mást sem látott benne, csak a tökéletes gyilkost. Arra is ráérzett, hogy
valamilyen okból, ennek az erőszaknak ő a kiváltó oka. Rettegett tőle, mégis olvasni próbálta
a szándékát, tudta, hogy sokkal inkább vezetik abban a pillanatban az ösztönei, mint az
értelme.
Elárasztotta az elméjét kétségbeesett képekkel, előbb egy vicsorgó farkascsorda benyomását
tolta át, majd csecsemők képeit, mintha ő lenne a homályos eszű, és képtelen lenne megérteni
a család fogalmát. Legvégül ahhoz folyamodott, hogy Cesaro képét tolta át az agyába, azt
próbálván vele megérttetni, hogy ez a férfi Julio, az ő fia.
Mintha nem tudná. Ez a nő veszélyt jelentett rá és mindenki másra is, akit csak ismert.
Végigsöpört a nyelvével az ejtett sebeken, és leejtette a férfit a padlóra, és az elméjével
könnyedén lenn tartotta.
Nagyon lassan fordult a kellemetlen nőszemély felé. Ő hátrált két lépést, de aztán
kényszerítette magát, hogy megálljon. Kicsinek tűnt, végtelenül sérülékenynek, halálra
rémültnek, ahogy Julio felé pillantott.
„Meghalt?”
Tett egy lépést az öntudatlan férfi irányába.
– Ne merd megérinteni. – Azonnal megállt, az arca falfehérre sápadt. – Nem, a Kárpátiak soha
nem ölnek, amikor táplálkoznak. Ezt tudnod kellene. Vagy ugyanolyan tudatlan vagy, mint
amilyen engedetlen?
Marguarita megrázta a fejét, és körülnézett a szobában, a tekintete megállapodott a tollon és a
papíron, amin a szeretőjével kommunikált.
Amikor tett feléjük egy tétova lépést, Zacarias intett egyet a kezével, mire mindkettő
odaröppent a kezébe. A zsebébe tolta őket, hogy majd később megvizsgálhassa.
– Megint engedetlen voltál. Létezik egyáltalán valaki, akinek engedelmeskedsz? Vagy
egyszerűen mindig azt csinálsz, amit csak akarsz?
Nagyon halkan beszélt hozzá, attól tartott, hogy a lány összeesik vagy elájul. Annyira ideges
volt, hogy egész testében remegett.
„Nem voltam engedetlen.” – Tántoríthatatlan volt. Határozottan átnyomta a tagadást az
elméjébe. – „Benn maradtam a házban, ahogy elrendelted. Semmi rosszat nem csináltam.”
Lehetséges lenne, hogy nem érti hibájának roppant nagyságát? De hogy lehet ez?
– Egy férfinak a szobádban tartózkodnia, mindennél határozottabban tilos. Hogyhogy nem
tudtad ezt? Azt akarod, hogy kurvának nézzenek?
Rávillantotta a tekintetét a hosszú szempillák alól egy pillanatra és egészen mozdulatlanná
dermedt. Lassú pír öntötte el szinte átlátszóra sápadt bőrét.
Zacarias világosan látta a színt, ami a mellei felől indult felfelé, végigsöpört a nyakán, és a
látvány szépsége annyira megragadta a figyelmét, hogy majdnem lemaradt róla, hogy
Marguarita feléje lépett és fellendítette a kezét az arca felé.
Kizárólag természetfeletti gyorsaságának köszönhette, hogy milliméterekkel azelőtt kapta el a
csuklóját, hogy a tenyere az arcán csattant volna.
Olyan közel álltak egymáshoz, hogy a lábujjaik összeértek. A lány nagyon dühös volt. Érezte
benne a haragot, de ennél sokkal inkább tudatában volt apró, finom csontjainak, puha
bőrének, buja görbéinek. Szoknyát és blúzt viselt, a hosszú szoknya bár elfedte karcsú lábait,
kihangsúlyozta csípője ívét, lélegzetelállítóan karcsú derekát. Azon kapta magát, hogy kedveli
a nőies ruhákat.
A szemei villámokat szórtak rá, csillogtak, mint egy pár tökéletes gyémánt. Már nem tűnt
szürkének, árnyékosnak, minden apró porcikája kezdett színt ölteni, élesen részletessé válni.
Hosszú évszázadai alatt, soha nem találkozott még szebb dologgal, mint ő.
– Azt hiszem, épp most követted ez az újabb engedetlenséget, engedély nélkül akartál hozzám
érni.
„Ne merészelj kurvának nevezni!”
Nem látott még két ilyen étcsokoládé színű, hihetetlen gyémántot, fantasztikus színe volt
ragyogó szemeinek, különösen most, hogy szikrákat szórtak.
– Úgy emlékszem, csak megkérdeztem, azt akarod-e, hogy kurvának nézzenek. Nem
neveztelek annak.
Nagyon lassan és tagoltan beszélt, arra az esetre, ha Marguarita nem tudná azonnal megérteni
a különbséget. Azt is megfigyelte, hogy a haragjával sokat erősödött a telepatikus
kommunikációs képessége. Látta a szavakat azokban a benyomásokban, amiket küldött, és
ekkor döbbent rá, milyen érzés lehet, hogy nincs ténylegesen hangja, amivel kifejezhetné
magát.
A hüvelykujja átsiklott a pulzusa fölött egy gyengés simítással. Válaszképpen megérezte,
hogy megremeg.
– Elég jól nézel ki ezekben a nőies ruhákban. Mindig ilyeneket fogsz hordani.
A lány összeráncolta a szemöldökét. Zacarias azt gondolta, hogy tetszeni fog neki a bók, de
igazán nehéz volt rajta eligazodni. A szemei ismét felragyogtak, a bennük lobogó tűz
fantasztikus volt, de aligha a szándéka elismerését jelentették, amiért próbált a kedvére tenni.
A nőket szinte lehetetlen megérteni.
„Tudod, hogy nem fogok. Jobban szeretek szoknyát viselni idebenn, de akkor nem, amikor
lovagolok. És szeretek lovagolni, úgyhogy nem lesznek mindig szoknyák.”
Az álla a magasba emelkedett, a szemei jobban szikráztak, mint valaha.
Sokáig tanulmányozta kihívó kicsi arcát. Marguarita pillantása egyszer sem rebbent meg az
arcán.
Soha életében nem szegült még ellene senki ennyire nyíltan. Kezdte azt hinni, hogy a világon
semmi homályos eszűség nincs a lányban.
– Te tényleg emni kuηenak ku aššatotello minan vagy.
Képtelen volt eltüntetni a hangjából azt a puha simogatást.
„Ez mit jelent? Hallottam már máskor is, hogy hasonló neveken hívsz.”
– Engedetlen kis bolondom – felelt őszintén, és felkészült a tűzijátékra. Kissé határozottabban
markolta meg a csuklóját is.
Marguarita ajkai megvonaglottak, majd mosolyra görbültek, megajándékozva őt hófehér
gyöngyfogainak egy villanásnyi látványával is. A derű benyomását küldte át az elméjébe, és
ez az érzés megmelengette Zacariast. – Nagyszerűen kommunikálsz a vérkötelékünkön
keresztül. És ez csak tovább fog erősödni, ha újra vért cserélünk. – Árnyék futott át az arcán.
Hatalmasat nyelt és bólintott, de még mindig nem nézett félre. Rettenetesen ijedt volt, mégis
bátran nézett szembe vele. – Nem fog fájni Marguarita – biztosította –, élvezni fogod a
tapasztalatot.
Nem tűnt egészen meggyőzöttnek, de ismét bólintott, majd vetett egy gyors pillantást Julio
irányába.
Valahonnan Zacarias legmélyebb bensőjéből üvöltő tiltakozás szakadt fel, végigszáguldott a
testén, érezte, hogy az agyarai meghosszabbodnak, szinte berobbannak a szájába, még mielőtt
megállíthatta volna a reakciót.
Zihált és lenézett a lány csuklójára, amit még mindig markoltak az ujjai. A körmei karmokká
hosszabbodtak. Érezte a férfi szagát, az majdnem legyőzte Marguarita finom illatát. Nem
akart egyetlen hímet sem ennyire közel hozzá, a hálószobájában pedig végképp nem. Rájött,
hogy abban a pillanatban több volt, mint halálosan veszélyes.
– A barátodnak nem biztonságos itt lennie – ismerte be.
Egészen nyilvánvalóvá vált, hogy néhány érzelme visszatért. A düh. A gyilkolás vágy. A
féltékenység. Olyan dolgok, amiket soha nem tapasztalt ezelőtt, ezért nem is állt módjában
felkészülni rájuk, ahogyan arra sem, hogy egyáltalán megértse, mit érez, arról már nem is
beszélve, hogy fogalma sem volt róla, hogyan kellene kezelnie ezeket a dolgokat.
„Idehívjam Cesarot?”
A teste fellázadt, az érzékei már csata üzemmódra kapcsoltak.
– Ez nem jó ötlet. Majd én hazaviszem, és hagyom pihenni.
Nem akart még egy másik férfit is a közelében, míg nem tud alkalmazkodni az újonnan
felszínre tört, nagyon kényelmetlen érzéseihez. Nagyon szerencsésnek tartotta magát, amiért
nem ugyanúgy reagált az életpárjára, ahogyan az öccsei a magukéra.
Marguarita bólintott, de aggodalmasan beleharapott az alsóajkába.
– Ér még itt valamit egy De La Cruz szava? Azt mondtam, hogy elviszem és hagyom pihenni,
de még mindig nyugtalan vagy. Ez a férfi olyasvalaki, aki fontos neked?
Érezte, hogyan harcol, hogy megpróbálja megértetni magát. Körülnézett, tollat és papírt
keresve, de ő megrázta a fejét. Ő az életpárja, meg kell tanulniuk kommunikálni egymással.
Küldött neki egy érzelmekkel dúsan megrakott pillantást, majd áttolta az elméjébe a
legfiatalabb öccsének, Riordannak a képét. Rámutatott Juliora, majd magára.
– Ez a férfi a testvéred? Cesaro fia?
Bólintott, és a homlokát ráncolta.
„Nem vér szerint.”
Nem akarta ezt a férfit sehol a közelében.
– Ez nem biztonságos neki. Értesz engem?
Marguarita bólintott. Zacarias képtelen volt elviselni a másik férfit a közelében, ahogyan az
aggódó pillantást sem a szemeiben. Felkapta Julio testét, és a vállára dobta. Tett egy lépést
kifelé.
„Señor De La Cruz?” – Attól a puha cirógatástól a hangjában, forróság rohant át Zacarias
erein. Visszanézett rá a válla fölött. „Ha lennél oly kedves, újra megjavíthatnád az ajtómat
kifelé menet.”
Már ismerősként üdvözölte a késztetést, hogy elmosolyodjon. A derű elnyomta az ösztönét,
hogy megsemmisítsen bármilyen hímet, ami valaha is a közelébe megy. Arra vágyott, hogy
bizalmasabban szólítsa meg, a keresztnevét használja.
– Zacarias – igazította ki –, és nem probléma.
Elment, mielőtt még megadta volna magát a késztetésnek, hogy egyszerűen kibillentse az
ablakon a zavaró hímet, megragadja Marguaritát és megízlelje egyedülálló, hihetetlen
aromájú vérét, ami legyőzte őt.
Marguarita figyelte, hogy megállt egy pillanatra, lezseren intett a kezével, amivel
visszaállította eredeti, szilárd állapotába az ajtaját, mielőtt kilépett volna rajta.
Aztán vett egy mély lélegzetet és lerogyott az ágyára. A keze remegett, ahogy a szájára
szorította az ujjait.
Soha semmit nem látott még – ebbe beleértve az őserdő ragadozóit is –, ilyen kirobbanóan
erőszakosnak lenni.
Zacarias De La Cruzzal már egy szobában lenni is meglehetősen elsöprő volt, mintha egy
tigrissel lenne összezárva. Kitöltötte a teljes teret az iszonyú hatalmával és energiájával.
Mindig teljesen éber és koncentrált volt, merev tekintete azt a benyomást keltette, hogy
folyamatosan készen áll arra, hogy azonnal üssön.
Amikor cselekedett, az túlságosan gyors volt, még ahhoz is, hogy egyáltalán követhesse, és
olyan heves, hogy belezsibbadt az elméje és az érzékei.
Ezt okozta. Ez az ő hibája. Zacarias pontosan tudta, hogy túl veszélyes lett ahhoz, hogy mások
közelében maradhasson, és megtette a szükséges lépéseket, hogy megvédje mindannyiukat.
Ez egy nagyon tiszteletreméltó döntés volt, de ő figyelmetlenül beleavatkozott, kockára téve
mindent és mindenkit, beleértve ebbe a férfi halhatatlan lelkét is.
Begyógyította a derekán a szúrt sebeket, de soha nem fogja elfelejteni azt a végtelennek tűnő,
fájdalmas, rémítő utat a levegőben, ahogy a sas felragadta az éjszakai levegőbe, a fülében
visszhangzott a hatalmas szárnyak csapkodása, ahogy átszáguldottak a levegőn.
Szédült és hányingere volt, ahogy lenézett, és a távolodó földet bámulta. És még csak
sikoltani sem volt képes.
Szomorú, de egyben számára az egyetlen megnyugtató tudat az volt, hogy amikor
megérintette az elméjét, a férfi elméje inkább volt egy megvadult állaté, mint egy emberé.
Megérintette a jelét a nyakán, és egy pillanatra visszatartotta a lélegzetét, ahogy
visszaemlékezett az égő fájdalomra, ahogy a fogai áttörtek a bőrén. Olyan rettentően fájt,
hogy azt hitte, bevégzi a vámpír által elkezdett munkát, vagy ami még rosszabb, nem öli meg,
hanem eleven bábot csinál belőle, egy megtestesült gonoszt.
Megsimogatta a lüktető jelet. Már eldöntötte, hogy szolgálni fogja őt, ameddig csak
szükséges, és pontosan tudta, hogy a férfi ebbe beleérti azt is, hogy engedi, hogy a vérével
táplálkozzon.
Ez az este valójában nem változtatott meg semmit, csak megerősítette a hitét, hogy tartozik
annyival Zacariasnak, hogy segítsen neki, nem számít mennyire rémítő ez az ő számára.
Egy pillanatra a kezeibe temette az arcát, és előre hátra kezdett ringatózni, hogy
összekapargassa a bátorságát.
Meg kell találnia a módját, hogy távol tarthassa magától a farm munkásait, különösen pedig
Juliot. Amikor Julio felébred és eszébe jut, hogy mi történt, elég kétségbeesett lesz ahhoz,
hogy idejöjjön meggyőződni róla, hogy ő rendben van-e, és ez máris egy lehetséges problémát
jelentett.
Elszántan végighúzta a kezeit az arcán, mintha letörölhetné magáról a félelmet, és kihúzta
magát. Ezt a káoszt ő okozta. Ő hozta létre. Érezte azt a mély szomorúságot, a súlyos bánatot,
ami lehúzta Zacariast. Érezte az érzelmeit, nagyon erősek, szinte végletesek voltak, de tudta,
hogy nem ugyanúgy érzi őket, mint a férfi.
Azt akarta, hogy végezze el a napi teendőket, úgyhogy ezt is fogja csinálni, és úgy tesz,
mintha Zacarias nem is lenne a házban. Amikor eljön az ideje, hogy a vérét vegye, majd keres
egy kellemes kis helyet az elméjében és odamegy. Az egész családjának ez volt a kötelessége,
megadni mindent, amit egy De La Cruz akar, vagy amire szüksége van, ő pedig soha nem
hagyná cserben a családját, vagy önmagát.
Rámeredt magára a tükörben. A haja a szokásos szoros fonatban volt, de a nyaka szabadon
maradt. Ez talán túl nagy kísértés. Gyorsan meglazította a fonást és hagyta, hogy leomoljon a
derekára. Csak egy kendőt tekert lazán a közepére, hogy távol tartsa az arcától, így anélkül
dolgozhatott, hogy a hatalmas tömeg állandóan az arcába ömöljön.
Végigsimított hosszú, libbenő szoknyáján, mielőtt vett egy mély lélegzetet és kiment a
konyhába.
Megtöltötte a teáskannát, és majdnem el is ejtette, amikor megfordult, és a férfi ott állt
közvetlenül mögötte, kezét rengeteg haja felé nyújtotta, szemmel láthatóan elbűvölve.
Ahogy megfordult, azonnal leejtette a kezét és félreállt, hogy utat nyisson neki a tűzhelyig.
Marguarita figyelmen kívül hagyta feldübörgő szívét és úgy tett, mintha nem is lenne a
helyiségben. Ha meg akarja figyelni, hogy mit csinál, tegye. Reggelit fog készíteni magának,
annak ellenére, hogy kora este van.
Zacarias nekitámasztotta a csípőjét a mosogató szélének, és őt nézte azzal a kitartó, merev
pillantással, amitől határozottan az a benyomása támadt, hogy egy vadászó nagymacska
cserkészte be.
Képtelen volt türtőztetni magát, vetett rá egy lopott pillantást a szempillái alól.
„Kérsz teát?”
Összeráncolta a szemöldökét.
– Még soha nem próbáltam ki emberi ételeket. Az öccseim igen. Hogy megőrizzék az
emberiesség látszatát, teletömik a házat élelmiszerekkel, és mivel néha jótékonysági
rendezvényekre, vagy más nagyobb összejövetelekre járnak, néha tényleg szükség van rá,
hogy úgy tegyenek, mintha ennének.
„De te mégsem teszel úgy.”
A szemöldökei felszaladtak.
– Nem vesződöm ilyesmivel. Nyugtalanítom az embereket, így jobb Nicolast vagy Riordant
küldeni.
„Egyetlenegyszer sem próbáltad? A rengeteg év alatt, amit éltél, soha nem éreztél rá vágyat,
hogy megkóstolj valamit, ami tilos?”
– Nem éreztem semmit kislány kuηenak minan (bolond kicsikém). A kíváncsiság soha nem
sújtott különösebben. Létezem. Vadászom. Ölök. Nagyon egyszerű az életem.
Marguarita összeszorította a száját. El sem tudott képzelni egy ilyen életet. Mindenféle
kényelem nélkülit. Kényelemre való vágy nélkülit.
„Te soha nem félsz? Nem tapasztaltad még meg a puszta rettegést?
– Mit kellene féltenem az életemben? Nincs mit veszítenem, még magát az életet sem.
Egyetlen feladatom van, hogy megvédjem a népemet lehető legjobb tudásom szerint. Meg is
teszem becsülettel.
„Soha nem éreztél örömöt? Szeretet?”
Volt ilyen időszak az életemben, amikor még kisfiú voltam, szerettem a testvéreimet. Egy
ideig megérinthettem az elméiket és visszaemlékezhettem a szeretetre, ami összekötött
bennünket. Aztán ez is eltűnt.
Sírni szeretett volna miatta. Olyan tényszerűen, tárgyilagosan beszélt arról, hogy nincs senki
és semmi, ami egy kicsit meglágyíthatná az életét, mintha az teljesen természetes lenne. Senki
sem volt, aki gondolt volna a kényelmére, senki, akivel megbeszélhette volna a dolgokat,
senki, aki megölelte, szerette volna.
Míg azért harcolt, hogy mindenki mást megvédjen, neki senkije sem volt. Rájött, hogy
Zacarias hatalmas tudása ellenére, néhol hiányosak az ismeretei. A Kárpátiak képesek
szabályozni a testhőmérsékletüket. Képesek voltak begyógyítani a sebeiket, és a legtöbb
fájdalmat is csökkenteni tudták. A férfi nem vette figyelembe, hogy ő nem képes
ugyanezekre, ez pedig rögtön meg is magyarázta, miért döbbent meg azon, hogy a sas karmai
átszúrták a húsát. Nem sok mindent tudott az emberekről, és az igazat megvallva, nem is
nagyon érdekelték.
Nem került kapcsoltba senki mással, csak élőholtakkal. A testvérei tárgyaltak a különböző
konszernekkel, tartották a kapcsolatot a helyi vezetőkkel. Zacarias csak akkor jött, ha
megsebesült, és egy gyors gyógyításra volt szüksége. A munkások hidegen hagyták. Mivel
Marguarita nagynénjei, nagybátyjai és unokatestvérei szerte Dél-Amerikában dolgoztak
különböző De La Cruz farmokon, a családi pletykákból pontosan tudta, hogy alig valaki látta
a saját szemével Zacariast.
Századokon át teljesen egyedül volt. Marguarita hátat fordított neki, hogy ne lássa az arcán a
sajnálatot és az ijedtséget. Lehet, hogy fél tőle, de ez nem jelenti azt, hogy nem is érezhet
együtt vele. A férfinak olyan élete volt, amit soha nem kívánt volna senkinek, ő mégis
kitartott, több mint ezer esztendeig. Valószínűleg üdvözölte volna a halált, ő pedig elvette tőle
még ezt a vigaszt is.
Meg kell találnia a módját, hogy szilárdabb kapcsolatot alakíthasson ki vele, úgy talán nem
rezzenne össze, valahányszor a közelébe jön.
Úgy döntött, hogy az a legjobb módja, hogy kissé kényelmesebben érezze magát a
társaságában, ha jobban megismerik egymást, cserélnek némi információt.
„Az hogy lehet, hogy én érzem az érzelmeidet, te pedig nem?”
Támadt egy kis csend. Megerősítette magát, mielőtt megfordult volna, hogy szembenézzen
vele. A sok évszázadnyi csata, hogy országokon át szüntelenül üldözte az élőholtakat,
próbálta megvédeni az ott élőket, mélyre véste az arcába a vonásokat.
Ott állt, nem mozdította a fejét, csak nézte azokkal a szemekkel, amikből olyan bánat
sugárzott, amit fel sem tudott mérni, de még csak felfogni sem volt képes.
Nem volt egy hely, ahol a férfi teljesen ellazulhatott. Nem volt olyan, ahol szerették,
védettnek, biztonságban érezhette volna magát.
Hirtelen késztetést érzett, hogy átölelje és magához szorítsa, de ahhoz az engedélyét kellett
volna kérnie először, nem akart újabb hibát elkövetni.
A csönd tovább mélyült közöttük, majd hirtelen a kanna fütyülése törte meg. Óvatosan
beleöntötte a vizet anyja kicsiny, bonyolult agyagkannájába. Kocka alakú volt, egy kézzel
festett perui paso futott rajta felemelt farokkal, áradó sörénnyel, amit mintha a szél emelt
volna a magasba.
Szerette azt a teáskannát, amit az anyja sok évvel azelőtt készített, mindig nagyon gondosan
bánt vele. Amikor használta, mindig közelebb érezte magához az anyját, és ő megvigasztalta,
mint most is. Még csak el sem tudta úgy magát képzelni, ahogy Zacarias élt, hogy egyáltalán
nincs semmije.
– Nem tudtam róla, hogy érzed az érzelmeimet – vallotta be végül szinte vonakodva.
Marguarita megfordult, hogy szembenézzen vele, nekitámaszkodott a pultnak, és az arcát
figyelte.
Meglehetősen meghökkentőnek találta, hogy bár komolynak és nagyon keménynek tűnik,
mégis annyira brutálisan jóképű. A haja hosszú volt, még a Kárpátiak között is annak
számított, csaknem olyan hosszú, mint az övé. Néhány szürke szál csillant meg a mély
éjfélfekete fürtök között. A hajtömeg hullámos volt, eléggé hullámos ahhoz, hogy laza
spirálokba rendeződjön a bőrszíj alatt, ami összefogta a tarkóján. Ezek a spirálok egy csöppet
sem lágyítottak a megjelenésén, viszont még vonzóbbá tették azt.
Nem tűnt sem kipihentnek, sem nyugodtnak. Pontosan úgy nézett ki, mint ami volt, egy
ölőgép.
Soha senki nem tévesztené össze őt bármi mással, de talán hozzászokik lassan a jelenlétéhez,
hiszen a remegések a bensőjében végül abbamaradtak.
„Érzem.”
– Magyarázd el.
Valóban egészen tanácstalannak tűnt, de hogyan magyarázhatná el neki? Megpróbált elé
rajzolni egy tajtékzó vulkánt, a belőle kiáradó lávával együtt.
„Érzem azt, ami a bensődben van. Haragot. Szomorúságot. Nagyon viharos és élénk
érzelmeket, de azt nem tudom megmondani, miért nem érzed te is ugyanúgy, mint én.”
A szemei nem mozdultak az arcáról. Képtelen volt megakadályozni, hogy a pír elöntse az
arcát. Úgy érezte magát, mint egy rovar érezheti egy mikroszkóp alatt. Egyértelműen
tanulmányozta őt, egy emberpéldányt.
– Mesélj a barátodról, Julioról.
Marguarita gyomra görcsbe rándult. Hazudni katasztrófát jelentene. A férfi arckifejezése nem
változott, de a szemei igen. Bár az eltérés ott is csak kicsi volt, de érezte a vulkáni érzelmeket
tombolni a bensőjében. Visszafordult hát a reggeli készítéshez, hogy ne féljen annyira.
Mindent megtett, hogy megmutassa a Julioval való kapcsolatát.
„Együtt nőttünk fel. Ő néhány hónappal idősebb nálam, így húgként és bátyként neveltek fel
minket.”– Nagyon nehéznek érezte, hogy egészen pontosan meghatározza a fogalmat, amire
gondolt, de amikor hátranézett a válla fölött, Zacarias kitartóan figyelt. – „Nem volt több
gyerek akkoriban a környéken. Ez egy munkahely, és mi már gyerekként is teljesen
természetesnek vettük, hogy számítanak a segítségünkre.” – Újra megpróbált benyomásokat
küldeni kettejükről, ahogyan az istállóban és a legelőkön dolgoztak a marhákkal. – „Tollal és
papírral jobb munkát végezhetnék.”
– Nagyszerűen csinálod így is.
Megkockáztatott egy újabb pillantást az arcára. Nem tett jót a férfinak a beszámolója. Még
mindig a halál volt a szemeiben. Visszakényszerítette a pánikot, érezte, hogy Julio érdekében
nyugodtnak kell maradnia.
„Anyám meghalt, még nagyon kicsi koromban és én vigasztalhatatlan voltam. Belemerültem
az esőerdőbe. Az állatokba.”– Zacarias érzelmei felkavarodtak, mintha a kislány gondolata,
aki egyedül volt az esőerdőben valamiképpen zavarná, de el sem tudta képzelni azt a
fájdalmat, amit az a gyermek érzett az anyja elvesztése miatt. Vagy lehet, hogy egyszerűen
aggódik az embergyerekért, aki egyébként teljesen érdektelen a számára. Julio is aggódott.
Még ő maga is csöpp fiúcska volt, mégis ellenszegült a szüleinek, hogy utána szökjön és
biztonságban tartsa. – „Aztán az ő anyja is elkapott valamiféle lázat és egy évvel az enyém
után ő is meghalt. Ez összekötött bennünket. Nagyon gondos voltam, állandóan a közelében
maradtam, ahogy ő is mellettem annakidején.”
Újra megpróbálta megmutatni azt a feneketlenül mély bánatot, ami mindkettejüket érte, és az
életre szóló kapcsolatot, amit ez megalapozott.
Marguarita megfordult, látta a férfi szemeiben a sötét örvényt. Vett egy mély lélegzetet, és
némi kétségbeesést érzett, annyira szerette volna megérttetni vele.
„Képes vagy látni az emlékeimet kettőnkről?”
Ha bejutna a fejébe, talán a saját szemével láthatná, és talán még érezni is képes lenne a Julio
iránt érzett szeretetét, és rájönne, hogy az testvéri szeretet, nem pedig szerelem, amit egy nő
érez egy férfi iránt.
– Persze. A vérkötvényünk elég erős ehhez, de mélyebben kéne behatolnom az elmédbe. És
már megint félsz tőlem.
A lány szíve dübörgött. Mindketten tisztán hallották. Marguarita vett egy mély lélegzetet,
vágott két szelet kenyeret, aztán feltört két tojást, hogy felverve a sonkához keverje.
„Fájdalmas?”
– Nem éreznél fájdalmat, ez sokkal inkább… bizalmas.
Az utolsó szót mintha közvetlenül a bőrére suttogta volna puha simogatással. Marguarita
megremegett. A közvetlen közelében volt. Érezte a teste melegét, ahogy ott állt mögötte, és
figyelte, ahogy főz.
Nagyon veszélyesnek tűnt, hogy ott áll a konyhájában, olyan közel hozzá, és míg ő
mindennapos feladatokat végez el, minden lépését figyeli.
Akkor lélegzett, amikor ő. Megesküdött volna rá, hogy a szívük is egy ütemre vert.
Nagyot nyelt és arra koncentrált, hogy beékelhesse a tányérján a kenyérszeletek közé a sonkás
tojását. Tálcára tette a reggelijét és igyekezett figyelmen kívül hagyni, hogy reszket a keze.
Félt Zacariastól, mégis, amikor egy bizonyos hangon szólalt meg, a teste reagált rá.
Miért kockáztatja meg, hogy felfokozza ezt a testi vonzalmat azzal, hogy beengedi, dehogy
beengedi, meghívja őt még mélyebben az elméjébe?
Ugyanabban a pillanatban nyúlt a teáskannáért, amikor ő. A karjai kalitkába zárták, az ujjai
letelepedtek az övére. Ezer lepke repült fel a gyomrában.
– Majd én – mondta.
Ismét ott volt az a halk, simogató mellékzönge a hangjában.
Marguarita egy pillanatra lehunyta a szemét az érzékei ellen intézett roham elől, és
kicsúsztatta a kezét az övé alól.
Nem moccant, ott tartotta karjai fogságában a teste és a pult között, míg kitöltötte a teáját.
Tudta, hogy legfeljebb egy papírlapnyi távolság lehet közöttük, világosan érezte a belőle
áradó meleget.
A teste tüzet fogott. Lángok táncoltak a bőrén, keresztülröppentek a véráramán, hogy végül
égető sóvárgást keltsenek életre női középpontjában.
A lélegzet a torkán akadt, amikor Zacarias azt a papírlapnyi távolságot is megszüntette, míg
visszatette a helyére a teáskannát, a teste egészen nekinyomódott, a lélegzetét a nyakán érezte.
Mély lélegzetet vett, a tüdejébe vonta az illatát.
Egy halk, doromboló morgás tört fel a férfi torkából. A hang nagyon vadnak tűnt, mégis volt
benne valami rettenetesen szexi.
Megdermedt, megbénította a félelem, nem volt benne egészen biztos, hogy ő adta-e ki azt a
hangot, vagy a férfi. A morgás végigvibrált a testén, Míg végül az összes érzékét egyszerűen
felfalta Zacarias.
Zacarias De La Cruz egy veszélyes puskaporos hordó volt, ő pedig rettenetes félt, hogyha
megmozdulna, vagy mélyebben engedné az elméjébe, ő lenne az, aki a robbanáshoz
szükséges szikrát biztosítaná.
Az nem a férfi hibája, hogy ő így reagál rá. Soha nem reagált még így egyetlen férfira sem, de
ugyanez megtörtént már vele az erdőben is.
Semmi értelme sem volt az egésznek, mégis visszatartotta a lélegzetét és várt… Akart
valamit, csak nem tudta, hogy mit.
Zacarias ajkai a füléhez értek, lélegzete felkavarta a haját, és átküldött a vérén egy sistergő
áramütést.
– Hallom a szívverésed.
Marguarita lehunyta a szemét, és küldött egy néma imát az ég felé, hogy legalább
kétségbeesett vágyának ne legyen illata, mert ha érzékelni képes a nedvességet is a
bugyijában, akkor valószínűleg érzi női hívásának illatát is. Egy olyan férfinak, aki ennyire
közel áll az állatokhoz, nagyon fejlett lehet a szaglása is.
„Biztos voltam benne, hogy hallod.”
Ő maga is hallotta a szíve dübörgését. El sem lehetett volna téveszteni, a kérdés csak az volt,
hogy a félelemtől, vagy az iránta érzett vágytól.
Az ujjai megmozgatták hajtömegét, amivel olyan gondosan fedte el a nyakát. Az ujjai
érintésétől a méhe ökölbe szorult, a forró folyadék újabb hulláma áradt ki belőle. Zacarias
szája végigsimított a bőrén, nyelvének bársonyráspolyától őrjöngő sóvárgással kezdett
lüktetni a jel a nyakán. Megragadta a pult szélét, a szíve száguldott a rettegéstől, vagy az
izgalomtól, maga sem tudta melyiktől.
„Maradj egészen mozdulatlan mića emni kuηenak minan, én gyönyörű bolondom, muszáj
megízlelnem téged. Nem lenne jó, ha harcolni kezdenél ellenem. Ebben a pillanatban úgy
érzem, egészen az önuralmam szélén járok.”
Az elméje hívatlanul besurrant az övébe, mégsem tudta kimondani, hogy nem akarja ott
érezni. Érzéki érintésétől, az öröm egy vad borzongása futott végig a gerince mentén, de a
figyelmeztetése megijesztette. A belemélyedő fogai gondolata olyan rémítő volt, hogy el
kellett volna ájulnia, de a teste ehelyett egészen megelevenedett, az idegvégződései tűzben
égtek.
„Félek.”
Kint volt. Bevallotta neki.
„Arra semmi szükség. Te vagy a világon az egyetlen személy, aki a közelemben biztonságban
van. Ne harcolj velem, te nő. Add nekem magad.”
Marguarita nem volt benne biztos, mit is jelent egészen pontosan az, hogy ő az egyetlen
személy a világon, aki biztonságban van a közelében. Egyáltalán nem érezte biztonságban
magát, fenyegetve érezte magát minden szinten.
Kényszerítette magát, hogy ne kezdjen el küzdeni, amikor maga felé fordította, a karjaiba
burkolta és hajthatatlan elhatározással a mellkasához húzta.
Nagyon erős volt, a karjai olyan keményen voltak, mint egy kapokfa törzse, szilárd,
mozdíthatatlan, mint egy ketrec, amiből nem tudott elmenekülni.
Zacarias szorosan odahúzta magához, úgy illett hozzá, mintha oda tartozna, odanyomta az
övéhez a testét.
Felemelte a fejét, hogy felnézzen rá. Olyan szép volt az arca, mint a legfinomabb kőből
faragott szobor, ami az érzékiséget jeleníti meg. A szemei elsötétültek az éhségtől. Fogai
rácsillantak, aztán a szemfogai lassan kezdtek megnyúlni, és hirtelen nagyon éleseknek
tűntek. Volt különbség a vámpírok és a Kárpátiak között, de a vonal közöttük nagyon vékony
volt.
Marguarita szíve minden eddiginél hajszoltabb tempóra kapcsolt, a lány már attól félt, hogy
kiugrik a mellkasából.
Zacarias feje lessen leereszkedett hozzá, a szája egy könnyed, finom csókkal megérintette a
szeme sarkát. A lány egész bensője elolvadt. Képtelen volt megállítani a színtisztán szexuális
reakcióját arra a pihekönnyű mozdulatra.
Zacarias ajkai végigsiklottak a szemétől az álla vonaláig, puha, alig érezhető kis csókokkal,
ráérősen, felfedezőn.
A teste lágy és hajlékony lett, szinte beleolvadt a férfiéba. A testhőmérséklete szárnyalt, a
bensője belülről kifelé égett. Az összes feszültség elfojt belőle, a szempillái lecsukódtak,
amikor a szája lesodródott a vállára.
Úgy érezte, az egész lénye a színtiszta érzések folyóján lebeg Zacarias felé.
A férfi fogai oda-vissza megkaristolták a foltot a nyakán, a teste pedig azzal reagált, hogy
ismét emelkedett egy fokot a testhőmérséklete. A mellei fájtak, a mellbimbói odaszorultak
melltartója csipkeszövetéhez.
Valamilyen szinten tudta, ha így átadja magát neki, soha nem lesz már ugyanaz, mint előtte,
de Zacarias érzéki hálót szőtt köré, és ő csapdába esett, nagyon is készségesen.
Mélyen belesüllyesztette a fogait, a fájdalom áttört rajta, megrázta.
 7,

Zacarias beleveszett az erein végigömlő lángokba, a gyomrában üvöltő tűzcsóvába. A tűz

elárasztotta az ágyékát, férfiassága elnehezedett, megmerevedett, neki. Marguaritának. Az
érzés nemcsak elsöprő, nagyon megrázó is volt. Egész életében semmi sem készítette fel erre
az érzékeit lerohanó ostromra, erre a primitív szükségre, nyers éhségre, ami nem csak a
fejében tombolt, hanem a testében is.
Ez a nő kicserélte őt örök időkre, megváltoztatta a világát, ott, ahol nem voltak érzések,
amióta csak vissza tudott emlékezni, most a lány volt egész lényének középpontjában,
Marguarita puha teste, az ereiben pulzáló vére, nőies illata, ami kiáltott benne a hímnek.
Azon kapta magát, hogy képtelen nemet mondani a kísértésre, hogy megízlelje, annyira finom
illata volt, hogy annak a csaléteknek nem lehetett ellenállni.
A lány teste hajlékony lett, belesimult az övébe. Az érzékei azonnal, élesen jelezni kezdtek,
belevesztek, szinte megfulladtak a nő biokémiai jeleibe, aki a társát követelte.
Felemelte kissé, közelebb magához, elsimította a nyakáról a hajat. Lehajtotta a fejét és
megnyalta a kis jelet, ami világgá kiáltotta, hogy az övé.
A teste várakozásteljesen megremegett. Valósággal reszketett. Úgy érezte, mintha a világ
megdermedt volna, visszatartaná a lélegzetét és a szívverését, vele együtt kiélvezné az
érzéseit, a lány izzó szépségét, az illatát és a színeit, mert ó egek, látta a színeit. A gyönyörű,
hihetetlen színeit.
Legyőzetve az ismeretlen sóvárgástól, Zacarias mélyre süllyesztette a fogait a húsába,
összekapcsolva ezzel magukat. A tiszta lényeg, ami maga Marguarita volt, özönlött a szájába,
akár a legédesebb nektár. Megkóstolta hihetetlen, gyönyörűséges… őt magát kóstolta.
Soha nem ízlelt hasonlót sem. Táplálkozott, mert táplálékra volt szüksége, és a vér az élet. De
abban a pillanatban az élet Marguarita volt. Az egész teste dúdolt, az erei örömódát énekeltek.
A lány egy hangszerré vált, egy dalt játszott, amit kifejezetten csak a neki írtak. Tudta, hogy ő
az egyetlen férfi, aki hallhatja csodaszép hangjait. Azt is tudta, hogy nem tarthatja maga
mellett. Neki csak egy fél-élet jutott, és nem kárhoztatná őt is erre. De soha nem ismerte a
valódi életet, így akkor ott, ez bőven elég volt hozzá, hogy mindent jelentsen a számára.
Marguarita egy drog volt a szervezetében, folyékony tűzként száguldott a vénáiban, feltöltve
őt valamiféle ősrobbanás ragyogásával. A világ körülötte unalmas és élettelen volt, éles
ellentétben a lány ékszerszerűen ragyogó szemeivel, csillogó kékes-fekete hajával.
Csupa szín és élet volt, az ok, amiért minden harcos küzdött a pestis ellen, amit a vámpírok
jelentettek. Mert ő volt az oka. Egy pillanat alatt felismerte ezt. Az igazságot ízlelte a
szájában. Az vibrált keresztül a testén.
Mindig ugyanolyan pontosan tudta, hogy hol van, mint most, hogy a ház melyik részében van,
mit csinál, és azt is, hogy mire gondol. Tudta hányszor vonta össze a szemöldökét, emelte fel
makacsul az állát, harapott az ajkába, vagy mosolyodott el.
Nagyon is tisztában van azzal, hogy nő, nőies illattal, és mindig pontosan tudja, melyik az a
pillanat, amikor felemeli a fejét és ránéz, ahogyan azt is, hogy mikor gondol másra, mert soha
többé nem távozik teljesen az elméjéből, amikor a közelében van, ameddig csak él.
Életében először beleveszett a valódi érzésekbe, és még csak a pillanatot sem ismerte fel,
amikor minden megváltozott.
Az egyik pillanatban a lány ott volt vele, erotikus tűzben égett, a következőben pedig már
harcolt ellene. Volt bátorsága harcolni vele. Teljesen elutasítani őt.
És ezzel beindította az összes vadászösztönét, ami csak létezett, és bizony jócskán szerzett
belőlük az ezerévnyi lét alatt. A vadászat a lelkében, a csontjai legmélyén volt. Hallotta
felzúgni a torkából a figyelmeztető morgást, karjai feltörhetetlen zárként fonódtak a lány köré.
Marguarita egyetlen hangot sem adott ki, de érezte mennyire rémült. Minél vadabbul küzdött,
ő annál agresszívabban szorította magához.
Több, mint ezer éve nem szállt vele szembe senki. Igazság szerint, egyáltalán nem emlékezett
ilyesmire, így a lány felkeltette az összes igényt benne, hogy meghódítsa, az ellenőrzése alá
vonja. A reakciói megint inkább voltak állatiak, mint emberiek, de mindenekelőtt hím volt.
Beszívta a nő gazdag illatát, érezte, hogyan olvad bele a testébe Marguaritáé vajpuhán,
hajlékonyan, és ettől az egész világa megváltozott.
Nem akarta, hogy ez az érzés valaha is véget érjen, főleg pedig, hogy ennyire hirtelen. Az
illata beburkolta, de ezúttal már nem nőiesen csábító volt. Rettegett tőle. Azonnal megutálta
azt az illatot.
„Ne harcolj velem.”
Túl sok volt benne a ragadozóból ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyja az erős ösztönöket,
amik követelték, hogy igázza le a zsákmányát.
Gazdag vére özönlött a szervezetébe, elektromos kisülések sisteregtek az ereiben, még több
meleg vért szivattyúzva az ágyékába, míg az már túlságosan is feszes, kemény, fájdalmas lett.
A legteljesebb örömet érezte, amit életében valaha is tapasztalt, míg Marguarita teljesen,
egészen rémült volt. A teste megmerevedett, megfeszült, az elméje hangtalanul, tiltakozón
sikoltott. A tüdeje levegőért rángatózott. Az egész nő szinte teljesen leállt a tőle való rettegés
miatt.
„Segíts Marguarita. Abba kell hagynod a küzdelmet, mert másképp nem leszek képes
visszaszerezni az önuralmam.” – A karjai vasabroncsokként szorultak köré. A hangtalan
sikoltozás betöltötte az elméjét. Ismét érte nyúlt. Embε karmasz, (kérlek).”
Képtelen volt visszaemlékezni akár csak egyetlen esetre, hogy valaha is könyörgött volna
valakinek, de mindenképpen abba kellett hagynia a küzdelmet ellene, és még ennél is
fontosabb volt, hogy ismét érezze az ő érzelmeit.
Felülírhatta a vele született gátakat az elméjében, amik nyilvánvalóan minden újabb
generációval egyre erősebbekké váltak. De csak arra használhatná a hatalmát, hogy
lecsendesítse a zsákmányát, márpedig Marguarita nem a zsákmánya volt. Rossz dolognak tűnt
a gondolat, hogy átvegye az elméje fölött az irányítást, és olyan érzéseket, emlékeket ültessen
el ott, amik nem igaziak.
Megváltozott valamiféleképpen a hangja, így az a lágy kérés a saját nyelvén áthatolhatott a
lány rettegésén, mert hirtelen megérezte az elhatározását, szaggatott, mély lélegzetet vett és
nyugalmat erőltetett a testére.
Zacarias azonnal képessé vált rá, hogy felemelje a fejét és végighúzza a nyelvét a nyakán
ejtett sebeken. Még mindig szorosan ölelte, érezte a szíve ütéseit még a saját mellkasán is.
Vastag selyemhajába temette az arcát és csak ölelte őt, miközben kettejük helyett lélegzett.
Suttogott neki a saját nyelvén, alig tudta, mit is mond neki pontosan, mélyen a bensőjéből
törtek fel a szavak, egy olyan helyről, ami még sohasem mozdult meg, és aminek a létezéséről
sem tudott eddig. A gyöngédség valamiféle kútját csapolta meg, ami ismeretlen volt a
számára, annyira ismeretlen, hogy fogalma sem volt, mihez is kezdjen vele. Pedig ő egy ősi
Kárpáti volt, egyike a legöregebbeknek, és a legtöbb tudással rendelkezőknek, és ez az ő saját
bensőjének mélyéről tört fel.
– Te avio päläfertiilam, az életpárom vagy, a nő, aki mindenek fölött áll. A lelkem
maradékait tartod a tenyereden. Mindenkit megölnék érted. Szándékomban áll meghalni, hogy
vigyázhassak rád, hogy megvédhesselek. Ne félj tőlem Marguarita. Csak néhány éjszakát
szeretnék még élvezni veled. Soha többé ne félj tőlem.
Megdöbbent attól, amit átnyújtott neki, bár még ő maga sem értette pontosan, amit
megpróbált elmondani neki, illatos hajába temette az arcát, magához szorította, és közben
igyekezett módot találni rá, hogy mindkettejüket megvigasztalhassa. Készen állt bármilyen
csatára, de most a szívéről volt szó. Életében most először volt teljesen, tökéletesen tisztában
annak létezésével.
Marguarita szívverése viszont, lépésről lépésre hozzálassult az övéhez. A tüdeje felvette az
övének ritmusát. Eltávolodott tőle kissé, hogy felemelhesse a fejét és felnézhessen rá. A szíve
megtántorodott, és mintha ólomnehézzé válva, lezuhant volna a lábába. Könnyek úsztak a
lány szemeiben.
Soha nem érintették meg a könnyek. Az igazat megvallva, még csak el sem gondolkodott
rajta, hogy mit jelentenek, miért sírnak az emberek. A bánat távol állt a létezésétől, mégis,
azok a könnyek egyetlen pillanat alatt több kést vágtak a szívébe, mintha egy vámpír hasította
volna fel a húsát.
„Sajnálom. Nem voltam felkészülve erre az érzésre. Nem fogok harcolni veled többé.”
Gyorsan lehajtotta a fejét, de nem elég gyorsan ahhoz, hogy ne kaphatta volna el a szemeiben
felvillanó aggodalmat.
Zacarias összeráncolta a szemöldökét.
– Miért félsz attól, ha a véredet veszem? Ez teljesen természetes.
Érezte, hogy a szíve ismét megugrik, így még szorosabbra fonta köré karjai kalitkáját,
szüksége volt megnyugtató szívdobogására, a melegére, a lágyságára. Akarta, hogy
kapituláljon, de nem így.
Az ujjai rátaláltak az állára, és ismét felemelték a fejét, rákényszerítve a lányt, hogy újra a
szemébe nézzen.
A csodaszép szemek kutattak az övében, kerestek valamit, talán megnyugtatást, hogy ő nem
lenne dühös, ha elmondaná neki az igazat.
– Mondd el – kérte halkan, de határozottan –, ne félj az igazságtól.
Tudnia kellett. Érteni az okait éppen olyan szükséges volt a számára, mint a légzés, és nagyon
furcsa érzés volt, hogy ennyire tudnia kellett, miért harcolt vele.
Beletelt néhány pillanatba, míg Marguarita elegendő bátorságot állított csatasorba magában,
hogy válaszoljon neki.
„Nekem nem természetes, hogy ilyen módon vért adjak. A vámpír ahhoz a ponthoz közel tépte
fel a torkom, ahonnan a véremet ittad, és én… pánikba estem. Aztán te…”
Zacarias elkapta egy vadállat benyomását, ami a lányra támad. Eszébe sem jutott, hogy a lány
támadásként érzékelheti azt, amikor ő a vérét veszi. Ő és az egész családja tudta, hogy a
Kárpátiak, így ők is véren élnek. Esküt tettek neki, hogy gondoskodni fognak a fivérek és az
életpárjaik szükségleteiről.
– Nem ártanék neked.
Az apró kéz odalopakodott, hogy elfedje a foltot a nyakán, ragyogó eperszín jelét, aminek a
közepében jól kirajzolódott két agyara szúrásának nyoma.
„Tudom.”
Nagyon vegyes benyomásokat küldött. Nem tudta. Egyáltalán nem értette meg, hogy ő az
egyetlen személy a bolygón, aki igazán biztonságban van vele. Hogy ő az őrzője. A
védelmezője. Hogy gondoskodna arról, hogy mindig biztonságban legyen. Még magától is
megóvná, és ez tűnt a legnagyobb feladatnak. De mindenekelőtt túl kell jutniuk a lány attól
való félelmén, hogy vért adjon neki.
– Nem tudod. Félsz tőlem.
Elfogadhatatlannak érezte kettejük között a hazugságot, és hogy a lány magának is hazudott,
az még rosszabb volt.
Marguarita nagyot nyelt, vonakodva bólintott és még jobban rászorította a tenyerét a foltra,
mintha az fájna neki.
A szemöldökráncolása elmélyült. Megsebezte? A nyála természetes zsibbasztó hatással bírt,
nem kellene megakadályoznia, hogy egy ember fájdalmat érezzen a művelet során?
Soha nem került még a testvérein kívül senki mással közelebbi kapcsolatba másként,
minthogy a vérüket vegye, vagy ha igen, már nem emlékezett rá. Vagy talán olyan rég nem
érzett már semmit, hogy az emlékei is hibásak. Még azokat a nőket és férfiakat is elkerülte, és
azok is őt, akik nemzedék nemzedék után szolgálták őket készségesen.
– Fáj? – A lány első reakciója a bólintás lett volna, de látta megváltozni az arckifejezését.
Most Marguaritán volt a sor, hogy összehúzza a szemöldökeit, mintha nem tudná pontosan
eldönteni. – Mutasd meg, mit érzel.
A lány a mellkasára hajtotta a fejét, és keményen beleharapott.
A fájdalom keresztülszáguldott Zacariason, ő pedig automatikusan elzárta, teljesen
megdöbbent rajta, hogy a lány ilyesmit merészelt tenni. Soha senki nem tehette rá a kezeit,
vagy ami azt illeti, a fogait sem. Nem volt felkészülve erre.
– Mit művelsz kislány kuηenak, te kis bolond?
„Azt mondtad, mutassam meg. Megtettem.”
Az elégedettség érzése zúdult rá a lányból, és ez egy furcsa érzéssel öntötte el, talán
boldogsággal, a nevetés úgy tűnt a semmiből tör fel Marguaritából, és egészen váratlan
módon rá is átragadt. A lány megharapta őt és ezt kissé viccesnek találta.
– Nem adtam rá engedélyt, hogy megharapj. Úgy értettem, a fejedben mutasd meg. A
fájdalom érzését.
„Érezhetted a fájdalmat, amikor megharaptalak.”
Végigsimított az éjfélfekete hajkoronán. Most még feketébbnek tűnt, mint korábban, valódi
volt, olyan ragyogó, hogy alig tudta levenni róla a szemét.
– Nem érzek fájdalmat.
„De érzel. Csak épp nem engeded meg magadnak, hogy elismerd. De én kapcsolódom hozzád,
és éreztem.”
Szorosabbra vonta körülötte az ölelését. Mit művelt, hogy hozhatta magát olyan helyzetbe,
hogy nem csak hogy ő érzi a fájdalmát, de még a lány is?
– Nem értelek, Marguarita. Semmi értelme sincs annak, amit mondasz. Félsz a fájdalomtól,
amit okozni fogok, aztán mégis csatlakozol az elmémhez, hogy érezd azt a fájdalmat, amit te
okozol nekem? Van ebben bármi ésszerűség is?
A tekintete sokáig maradt összekapcsolódva az övével. Aztán egy lassú, szexi mosoly vonta
tökéletes szájára a figyelmét. A teste ismét agresszívan reagált, a vére felforrósodva nyomult
át a testén, egyetlen pontba összefutva.
A lány tekintete ellágyult, pezsgő egyesült benne az étcsokoládéval, tengernyi szikrát szórtak
a sötét gyémántok, félt, hogy beléjük zuhan. De tilos volt a számára. Tudta, és elfogadta ezt.
Ő az árnyékban állt, éppúgy, mint azok a madarak, amik átrepültek a birtok fölött őt keresve,
a létező leggonoszabb lény által vezérelve, ami csak a Földet tapodta.
Soha nem ismerte sem a gyengédséget, sem a szelídséget. Nem volt benne rugalmasság, vagy
akár csak a legkisebb hajlam a lágyságra. Valójában, ezek nélkül született. Ehelyett megkapta
viszont a színtiszta dominanciát, amiből a háború és a bizonytalanság idején kifejlődött a
magányos vadász, aki képtelen törődni mások fájdalmával, és egyedül csak a céljára
koncentrál, hogy megvédje fajtáját.
Az önbizalma tökéletes, megingathatatlan volt, és azok is hittek benne, akiket megvédett.
Hogy egy férfi bármitől megvédi az asszonyát, és hogy a nő viszont kérdés nélkül követi a
férfit, az számára szent törvény volt, az egyetlen elfogadható életforma, de a mai világban ez
már nem így van. Talán soha nem is volt így. Benne még csak udvariasság sem volt, így
semmi sem lágyíthatta meg az összképet, ami világosan kirajzolta azt, ami ő volt, egy gyilkos.
Soha nem kért bocsánatot a tetteiért. Talán régebben még megpróbálta volna összeegyeztetni
azt, aki volt, azzal, akinek lennie kellene a lány számára, de ez az idő már rég elmúlt,
túlságosan is rég. Lehetetlenné vált.
A tekintete összekapcsolódott Marguaritáéval. Vigaszt keresett a szépségében. És a
bátorságában. A félelmei ellenére szembenézett vele. Megmentette, amikor eljött az ideje,
hogy továbbmenjen, és ugyanilyen bátorsággal fog szembenézni az elmúlásával is.
Meg fogja könnyíteni neki annyira, amennyire csak lehetséges, és a lány soha nem fogja
megtudni, mibe kerül ez neki.
A csodaszép szemek pillantása keresett benne valamit, amiről ő pontosan tudta, hogy nincs
benne. Nem tudott megnyugtató, és gyengéd lenni vele, udvarias ígéreteket tenni,
előzékenyen viselkedni. Még csak nem is ismerte ezek szabályait. Megfogta az arcát, a
tekintetével rabul ejtette az övét.
– Értesd meg velem.
A lány megnyalta az alsóajkát, ami előhívott Zacariasból egy késztetést, hogy lehajoljon és
bevonja a nyelvét a szájába, újra megkóstolja őt, érezze leírhatatlan ízét, amire most valami
más, új módon vágyakozott.
Mivel csak parancsokban tudott beszélni, nem derülhetett ki, de azt szerette volna, ha a lány
valóban segíteni akar neki, hogy megértse.
„Fájdalmat okoztál. Megijesztettél. Legalábbis legelőször. Mint egy vámpír.”
Mogorván rámeredt, teljes tagadással rázta meg a fejét, undorodva, hogy egy olyan dolognak
gondolta.
– Az egy lecke volt, amire mindenképpen szükséged volt. Ő mocskos volt, kitépte a torkodat.
Megölt volna a saját öröme kedvéért. Ha nem lennél ennyire… – Homályos eszű. A kifejezés
ott vibrált kettejük között a levegőben, egyenesen az elméjükben. Megköszörülte a torkát,
ahogy a lány szemeiben viharfelhők kezdtek gyülekezni. –… makacs, akkor könnyedén
láthatnád a kettőnk közti különbséget, és nem lett volna szükséged újabb emlékeztetőre, ha az
engedelmességed azonnali és kérdés nélküli lett volna. Annak a leckének elegendőnek kellett
volna lennie egy életre. Nem jó dolog keresztezni az utamat.
„Lecke? Ezt annak nevezed? Meg akartál tanítani valamit nekem? Halálra rémítettél.”
– Ijedtnek is kellett lenned. Amikor egy vadász követel tőled valamit, annak oka van.
Általában élet vagy halál múlik rajta. Jobb, ha örökre az emlékezetedbe vésed, minthogy
valaha is habozz.
„És Julio? Úgy néztél ki, mintha meg akarnád ölni.”
A szemei hatalmasra nyíltak, elsötétedtek, a sűrű szempillái idegesen megrezzentek. De nem
nézett félre.
Zacarias teste reagált a kérdésére, az izmai összehúzódtak, valami halálos mozdult meg a
lelkében. Marguarita elméje ellágyult, ha Juliora gondolt, melegséget érzett iránta, teljes
bizalom volt a fejében. Olyan dolgok, amiknek egyetlen férfival kapcsolatban lenne szabad
csak ott lenniük, a párjával kapcsolatban, semmiképpen sem egy gyerekkori baráttal
összefüggésben.
– Egy férfinak nem észszerű megengednie, hogy egy másik hím legyen a nője körül. A
dzsungelbeli állatok nem tolerálnak ilyesmit.
Pontosan látta, hogyan akad el a lélegzete. A legkevésbé sem volt homályos eszű. Azt mondta
neki, hogy az övé, és azonnal meglátta a megértést a felvillanó, majd gyorsan szempillafátyol
mögé rejtőző gyémántszemekben.
Egy pillanatra csend lett, aztán újra felnézett, tekintete az övét kezdte fürkészni, keresett
valami megfoghatatlant, amiről Zacarias azt sem tudta, hogyan kellene megadni, soha nem
tanulta meg, hogyan lehet megadni.
„De te nem vagy dzsungelbeli állat.”
Azt akarta, hogy ne legyen hiba közöttük. Semmi félreértés.
– De az vagyok. – A lány némán megrázta a fejét, pedig felismerte benne a gyilkost. – Tudod,
mi vagyok Marguarita. Nem tudok semmi más sem lenni csak az, ami vagyok.
A lány pislogott. Nyelt egyet. Megnedvesítette az ajkát.
„Akkor még jó, hogy nem vagyok a nőd.”
Végighúzta a kezét haja sötét selyemzuhatagán, és meglepődött a szelídségen, amivel
megérintette, és a furcsa ellágyuláson, amit vele kapcsolatban a bensőjében érzett.
– Tudod, hogy ez nem igaz.
A lány vett egy mély lélegzetet, és ő újra megérezte a félelmét, de most valami más is
fűszerezte, talán érdeklődés. Nem volt egészen immunis rá és ez összezavarta.
„Én egy szolga vagyok, akit az alkalmazásodba fogadtál, señor.”
– Sokkal több van közöttünk, mint úr és szolga között, bárhogyan is szeretnéd tagadni. De
most ez is megteszi. Nem akarom, hogy félj attól, hogy a véredet veszem. Jobban oda fogok
figyelni a törékenységedre.
Marguarita sűrűn pislogott, és ellépett volna a közeléből, de ő utána siklott anélkül, hogy
egyáltalán látszott volna, hogy megmozdul, ismét eltorlaszolta a menekülési útvonalát. A
szemei megbabonázták, a szikrázó, pezsgő gyémántszínből sötét, meleg csokoládészínre
váltottak. A különbség sokkolta.
– Azt hiszem, meg akartad inni a teádat és el akartad fogyasztani az ételedet.
Rápillantott az ételre a pulton, és megrázta a fejét. Elkapta a benyomást az elméjéből, hogy
kihűltek. Intett egyet a kezével, és a csészéből gőz szállt a magasba csakúgy, mint a tányérról.
Marguarita mosolya halovány, kísérleti jellegű volt, majdhogynem szégyellős, de ő
határozottan szépnek találta rózsasín ajkai és hófehér fogai kontrasztját.
A szemei most teljesen barnák voltak, gazdag, olvadó színűek. Lenyűgöző aranyszín
pöttyöket látott bennük. Az arany foltok lehettek a csillagok korábbi éjfélfekete szemei egén,
azok szikráztak akár a gyémántok, de most láthatta a valódi színét.
Felkapta a csészéjét és a tálcáját, majd hátrébb lépett, hogy anélkül mehessen el mellette,
hogy hozzásúrlódna a testéhez, ahogy az asztalhoz indult.
Óvatos volt, bár a keze remegett kissé, ahogy letette az edényeket. Zacarias tudta, hogy
mindig látni fogja a legapróbb dolgokat is, figyel a legkisebb részletekre is vele kapcsolatban,
rá koncentrál, tisztában lesz minden egyes mozdulatával, a legutolsó kis szempillarezdülést is
ideértve.
Leült és felnézett rá egy pillanatra, még mindig olyan ideges volt, mintha egy hatalmas
tigrissel lenne összezárva egy ketrecben.
Közelebb osont, nem tudott ellenállni a vágynak, hogy egy dübörgő morgást hallasson, hiszen
tudta, hogy a szemei nagyra nyílnának, és aztán rámosolyogna.
És valóban jött is az a lassú, olvadó mosoly, ami úgy tűnt, végigfodrozódik nem csak a lány
száján, de az ő testén is, először szelíden, majd erőt gyűjtött, míg végül forró tűzként rohant
az ágyéka irányába.
Kortyolt egyet a teából.
„Fejezd be. Megijesztesz.”
Most fordult elő első alkalommal, hogy a nevetése benyomása olyan erős volt, hogy eltöltötte
az egész elméjét. Ez nem csak egy tapogatózó kis derű volt. A férfi szándékosan kötözködött
vele, és Marguarita válaszolt. Valódi megelégedettség öntötte el Zacariast, amikor felismerte,
hogy incselkedik vele. Az egymillió fogalom közül ez volt az egyik, amit eddig soha nem
értett meg, de akarta a mosolyát, és tennie kellett valamit, hogy átlendüljön a félelmén.
– Most nem igazán félsz tőlem – jelentette ki és tovább cserkészett feléje a helyiségen
keresztül.
A konyha elég tágas volt, bőven akadt benne hely, de csak nagyon ritkán, vagy talán soha
nem töltött semennyi időt falak között, kivéve a hegyek rejtett barlangjait. Gátlónak,
szűkösnek érezte az épületeket maga körül. Nem érezhette a levegőben az illatokat. Nem
tudott folyamatosan információt gyűjteni.
„Mi az a gondolataid peremén? Az az árnyékos raj?”
Azonnal abbahagyta a mozgást. Érdekesnek találta, hogy a lány tudja, hogy a madarakat
megfertőzte a gonoszság, átvette az elméjéből a gondolatot, de csak ez a része érdekelte,
pedig ő azzal összefüggésben gondolt rájuk, hogy ugyanazok az árnyékok járják át az ő testét
és lelkét is.
– Nem vagyok hozzászokva a benntartózkodáshoz. Már nem zavar a mozgásom?
Bekapott egy falat tojást, és gondosan őt tanulmányozta. Végül megrázta a fejét.
„Nagyon erőteljesnek látszol, és hajlamos vagy rá, hogy urald a helyiséget. Azt hiszem,
kezdek egy kicsit hozzád szokni, még a mozgásodhoz is, ami olyan folyékony, mint egy
vadászé.”
– Vadász vagyok.
Azt akarta, hogy hozzászokjon. A kézmozdulatai kecsesek voltak. Báj volt kissé félrehajtott
fejének mozdulatában csakúgy, mint abban, ahogyan ült. Szerette a szoknyája halk suhogását,
és ahogy dús haja selyemvízesésként zuhogott alá a hátán egészen karcsú derekáig.
A haja izgatta. Elevennek látszott, mindig mozgott, csillámlott, a színe egyre inkább
elmélyült, ahogy egyre több időt töltött a társaságában.
„Meg fognak támadni bennünket? A madarak téged kerestek, ugye?”
Aggodalmat olvasott ki belőle a többiek miatt. Látta, hogy arra egyáltalán nem hajlandó
gondolni, hogy vele mi történhet. És bármi másnál jobban aggódott miatta. Féltette, és ennek
megint nem volt semmi értelme. Azt kellene akarnia, hogy vezesse el tőle és a birtoktól minél
messzebbre a vámpírokat, de a lány berzenkedett a gondolattól, hogy megtalálják őt. Még egy
benyomást is elkapott az elméjében hogy el kellene bújnia a földben.
Kényszerítette magát, hogy átlépdeljen a konyhán, kihúzott egy széket és leült vele szemben.
– Tényleg szeretnéd tudni az igazat a madarakról? A De La Cruz családról? Ha kéred, igazat
fogok mondani neked, de légy óvatos azzal, mire vágysz. – Ismét kortyolt egyet a teából, a
csésze pereme fölött elgondolkodva nézte az arcát. A tekintete nagyon komoly lett, és érezte,
hogy az elméjében a szavait mérlegeli. A bólintása lassú, de határozott volt.
– A téged ért támadás után kiderült, hogy a mögötte lévő irányító elmék arra készülnek, hogy
megöljék a Kárpátiak hercegét, hadsereget gyűjtöttek, és mielőtt végrehajtották volna az
eltervezett támadást a herceg ellen, végeztek egy próbatámadást a családom egyik birtoka
ellen. Meg voltunk győződve róla – és kiderült, hogy helyesen –, hogy a legnagyobb brazíliai
birtokunk lesz a célpont. A családom legnagyobb része oda gyűlt az életpárjaikkal együtt, így
logikusnak tűnt, hogy egyetlen csapással ott próbálják őket megsemmisíteni. – Kivicsorította
a fogait. – Azzal nem számoltak, hogy én is ott leszek.
Marguarita megnedvesítette a száját. Az ajkai szétnyíltak. Zacarias elvesztette a gondolatai
fonalát. Pislogott néhányat. Elragadónak találta a lány hosszú, sűrű, íves szempilláit. Még
soha nem vett észre igazából ilyen részleteket egy másik lényen.
Rosszallóan nézett rá, ívelő szemöldökei összehúzódtak, a jobb arcáról teljesen eltűnt az az
aprócska mélyedés, ahogyan a mosolya elhalványult.
„Azt tervezték? Mindegyikükön rajtaütöttek?”
– Legalábbis úgy gondolták. De nem számoltak velem és egy másik harcos, Dominic
jelenlétével sem. Ahogyan az sem fordult meg a fejükben, hogy a nők is harcolni fognak, és
az emberek is.
Csak nemrég szembesült teljesen az emberek törékenységével, azután, hogy Marguaritát
megsebesítette a hárpia, ami a magasba emelte, de most már sokkal világosabban látta, hogy
bizony az ő népe még ennek tudatában is önként vele tartott a csatába, hogy megvédjék a
tulajdonát.
„Tudták mivel néznek szembe?”
Felkapta a fejét.
– Olvasod a gondolataimat?
„Az érzéseidet. Bánatot érzel azok miatt, akik elestek. És csodálod őket.”
Megrázta a fejét, hogy tagadja a váddal felérő szavakat. Nem érzett semmit. Az elméje
tényként fordította át az eseményeket az új ismeretei fényében, elhelyezte az információt a
többi közé, amit hosszú élete során összegyűjtött. De érzelmeknek nem volt helye az ő
világában.
„Tudták mivel néznek szembe?” – unszolta válaszra a lány.
Bólintott.
– Nicolas beszélt mindannyiukkal, és felajánlotta nekik a távozás lehetőségét. Felajánlotta
nekik, hogy elviszik a nőket és a gyerekeket. Elutasították. Maradtak, bár az öcsém világossá
tette a számukra, hogy veszteségeket fognak elszenvedni, és hogy nem fogják elveszíteni a
távozással a jogukat, hogy tovább dolgozzanak nekünk. Nyílt, szervezett csatát még soha nem
terveltek ki és hajtottak végre vámpírok, tudtuk, hogy brutális harc lesz.
„Mutasd meg.”
– Nem fogom – mondta halkan. Pír siklott végig lassan a lány bőre alatt. A tekintete az övére
ugrott. Érezte, hogy tudakozón kutat benne, és ehhez egy kis fájdalom is társult. – A háború
nem való neked. Volt egy találkozásod egy vámpírral, és ez is éppen eggyel több az elégnél.
Soha többé nem mehet egy sem a közeledbe, amíg csak élek.
Marguarita letette a villáját és az arcát tanulmányozta.
„A családodnak dolgozom. Felesküdtünk a védelmedre señor, én is, csak úgy, mint mindenki
más is, aki itt dolgozik. És pontosan olyan bátrak és hűségesek vagyunk, mint azok, akik
Brazíliában szolgálnak titeket.”
Zacariasnak beletelt néhány pillanatába, mire értelmezni tudta a benyomások zűrzavarát, amit
átküldött neki.
Megsértette a lányt.
– Félreértesz. Tisztában vagyok a hűségeddel és a bátorságoddal. Tudom, hogy mindent
megtennél, hogy megvédj… – Azt hitte, hogy majd nevetségesnek, együgyűnek,
ostobaságnak találja a gondolatot. Egy gyerekes fantáziának. De aztán rá kellett jönnie, hogy
a gondolkodása a lány hatására teljesen megváltozott. Képtelen volt segíteni azon, hogy
titokban örült neki, hogy bár Marguarita rohant előle, hogy vadászokat hívjon rá, akik
elpusztíthatják, amikor felmerült a lehetőség, hogy vámpírok üthetnek rajta, a legelső
gondolatával is vadul őt védte. Furcsa, szokatlan dolgok voltak az érzelmek, nagyon nehéz
volt elfogadnia őket, másokban éppúgy, mint magában. Az érzések egyértelműen mindent
megbonyolítanak.
Marguarita felrajzolt egy kérdőjelet kettejük közé a levegőbe. Megrázta a fejét, megtagadta,
hogy válaszoljon. Ott akarta tudni az elméjét az övében. Ezt követelte, nem fogadott el
kevesebbet tőle. A kommunikációs készségük folyamatosan fejlődött, valahányszor a lány
képekkel, benyomásokkal akart szavakat kifejezni. Az embertársaival ez egészen más. Vele
beszélhet ténylegesen, a hangja nélkül is. Csak ennek az intimitása töltötte el elégedettséggel.
– Engedelmeskedni fogsz nekem ebben Marguarita, méghozzá kérdés nélkül.
Szándékosan rajta tartotta a tekintetét egy pillanatig, hogy megláthassa a szemeiben a gyors
megtorlás ígéretét, ha nyíltan szembe merne szállni az utasításával. És mivel ismerte furcsa
gyengeségét, hogy bárminek az ellenkezőjét tegye, amit határozott parancsnak gondol,
gondosan figyelte, megjelenik-e az arcán a dac.
Megvárta, hogy a lány fordítsa el először a pillantását, mielőtt folytatta volna.
– Megöltünk minden egyes vámpírt, és az általuk létrehozott bábokat is, akiket utánunk
küldtek. A vezető elméknek még nem volt rá ideje, hogy újabb sereget toborozzon ellenem.
Arra gyanakszom, hogy inkább oldalról akarnak belém marni, hogy gyengítsenek, azután
pedig egyikük személyesen jön el, hogy megpróbáljon elpusztítani. Már megtanulták a leckét.
Az aprólékos gonddal megrajzolt kérdőjel, most az elméjében jelent meg
Azon kapta magát, hogy a nevetés meleg buboréka emelkedik fel benne. A lányt
nyilvánvalóan bosszantotta az engedelmesség szó. Az, ahogy fészkelődött a székén, és
megpróbálta előle elrejteni a bosszúságát, kifejezetten szórakoztató volt.
Talán többször is be kellene dobnia a szót a beszélgetésbe, hogy megláthassa, mi történik. Ha
bárki is képes lenne meglepni őt, az egészen biztosan Marguarita.
„Mit jelent mindez? Milyen leckéjüket? Mire tanította őket az, hogy egy egész hadsereget
küldtek utánad és a testvéreid után?”
– Szeretnek biztonságban lenni, és csak a gyalogjaikat feláldozni. Az öt mester közül kettőt
már megsemmisítettek. Még hátravan három. Ha holtan akarnak látni engem, csak egy
mesternek van esélye rá, hogy legyőzhessen. És nem is akármilyen mesternek, hanem a
Malinov fivérek egyikének kell eljönnie hozzám.
Egy reszketés futott végig a lányon. A meleg, barna szemek elsötétültek. Előredőlt, hogy
merőn belenézhessen azokba a galambpuha szemekbe.
– Nem kell megijedni. Várni fogom a jöttét. Ha legyőz, utána túlságosan félni fog a
testvéreimtől ahhoz, hogy a közelben maradjon.
Marguarita hirtelen hátratolta a székét, és a befejezetlen reggelijét a teáscsészével együtt a
mosogatóhoz vitte, ahol gondosan mindent elmosogatott és megszárított, mielőtt visszatért
volna hozzá.
Ostoba, emberi gesztus volt ez, hogy hátat fordított neki, mintha így távol tudná tartani az
elméjétől. Nem állt módjában visszavonulni, most hogy már felfedezte őt, osztozott vele az
elméjén csakúgy, mint finom vérén.
– Csak az igazat mondom.
Hátat fordított a mosogatónak, és az arca olyan kifejező volt, hogy Zacarias szíve
összeszorult, mintha satuba fogták volna. Most, amikor a fájdalom keresztülszáguldott a
testén, szándékosan utasította az elméjét, hogy hagyja éreznie azt.
Marguarita gyönyörű, sötét, feneketlen mélységű szemei könnyekben úsztak. Lehetetlenség
volt egészen megérteni a benyomások zűrzavarát kaotikus elméjében, de nagyon feldúlt volt,
és ezzel valahogyan elérte, hogy őt is felidegesítse.
Zacarias felsóhajtott.
A nők még a legjobb esetben is nagy rejtélyesek, egyiküknél sem lehet előre tudni, hogy mit
fognak csinálni a következő pillanatban. Teljesen logikátlanok és észszerűtlenek.
Legalábbis, ez az egy egészen biztosan az. Bármilyen másik közelében pedig nem soha nem
volt jelentősebb ideig, úgyhogy lehet, hogy azok másmilyenek, de ennek a nőnek itt előtte a
világon semmi értelme nem volt.
– Hagyd ezt abba – utasította hirtelen, és erősen rászorította a tenyerét a szívére, mintha azzal
meggyógyíthatná a fájdalmat, amit a könnyeivel okozott.
„Mit hagyjak abba?” – kérdezte szemmel látható zavarban.
Egyszerre elborzadva és lenyűgözve figyelte, ahogy egy könnycsepp kibuggyant a szeméből,
végigfutott íves szempilláin, majd legördült az arcán.
A szíve dadogott.
– Ezt – vicsorogta.
Odasiklott közvetlenül eléje. A szorongás hullámai szinte áradtak belőle. Hang nem volt, még
a legeslegapróbb sem, de ő tudatában volt vele kapcsolatban a legeslegapróbb dolgoknak is,
így pontosan érezte, hogy leges-legbelül, ahol senki sem láthatja, hangosan zokog.
A savas vámpírméreg nem tudná megölni őt. Kínzás sem. Halálos sebek sem. Elviselte már
mindet és életben maradt, de ez… ez a nő, aki miatta sír hangtalanul – és Isten segítse
mindkettejüket, Marguarita miatta sírt –, túlságosan sok volt.
Lehet, hogy itt olvad pocsolyává a lábainál. Teljességgel elfogadhatatlan és zavaró volt, hogy
ennyire éles kardot képes forgatni ellene.
Magához kellett húznia a rugalmatlan testet, ami nem simult oda hozzá, hogy képes legyen
kiereszteni a tüdejéből a levegőt, meg kellett fognia a karjait, hogy összeszedhesse magát.
Egyszerűen muszáj volt magához szorítania, és halvány fogalma sem volt róla, hogy miért, de
egyetlen pillanatig sem tudta volna tovább nézni könnyben úszó szemeit.
Egyik kezével végigsimított az arcán, letörölve minden bizonyítékot. Aztán a szájához húzta a
tenyerét, és megízlelte a könnyeit.
„Nem parancsolhatod meg, hogy ne sírjak.”
– Természetesen megparancsolhatom. És mindenre, ami szent, ebben mindenképpen
engedelmeskedni fogsz nekem.
Megfogta a tarkóját és szorosan odanyomta a fejét a mellkasára.
A lány előbb feszült és merev volt, de Zacarias testének melege pillanatok alatt átszivárgott
kihűlt kis alakjába, puha és hajlékony lett a karjaiban.
Hagynia kellett volna, hogy hátraléphessen tőle, de könnyebb volt fenntartani az irányítás
látszatát fölötte, amikor a karjaiban tartotta.
Az igazság az volt, hogy a karjai acélketrecekké váltak, és ő mindent egybevetve sem volt
benne egészen biztos, hogy tudatosan, vagy tudattalanul szorítja-e annyira magához, de még
abban sem, hogy képes lenne-e leejteni a karjait. Egyik keze végigsuhant a haja egész
hosszán.
Kevés modern nő viselt már hosszú hajat. Egy réges-régi emlék tört fel benne, ahogy a
selymes szálak közé temette az arcát.
Hosszú ruhás nők sétáltak, vízhordó edényekkel a kezükben, vissza a táborba. Megjegyezte
őket, mert olyan boldognak tűntek.
Három nappal később, amikor visszatért oda, ahol elvesztette az üldözött vámpír nyomait,
ugyanazok a nők feküdtek véres, szétszaggatott halomban, nyitott szemük a vörös holdra
meredt, az arcuk viaszszínű volt, a hajuk sáros tincsekben tekergett körülöttük.
„Ne!” – Marguarita hirtelen köréje fonta a karjait, és megszorította. A gesztus olyan váratlan
és megrázó volt, hogy majdnem hátrahőkölt tőle. Ő tartotta fogságban, de most, bár
összehasonlíthatatlanul gyengébb volt, mint egy hím Kárpáti, mégis úgy tűnt, hogy
Marguarita uralja őt. – „Ne emlékezz, kérlek! Tudom, hogy azt fogod mondani, hogy úgysem
érzed, pedig igen. Keresztülsöpör rajtad, leülepszik benned. Csak ne emlékezz. Most főleg
ne.”
Odadörgölte az állát a feje tetejéhez. Néhány hajszála belekapaszkodott a borostáiba az állán,
mintha a selyemszálak megpróbálnák összeszőni őket.
– Miért vagy ilyen feldúlt?
„Annyira könnyedén elfogadod a saját halálodat. Várod, hogy harcolhass egy
mestervámpírral. Elégtél volna a napon. Csak úgy teszel, mintha semmi sem érintene meg, de
eléget téged belülről kifelé. Mint azok a halálesetek. Azt hiszed, hogy nem hatnak rád, pedig
igen. Látod a saját halálod, de nem azért, mert attól félsz, hogy vámpírrá válsz, hanem mert
már nem tudsz együtt élni a fájdalommal, és azzal, amivé lettél. Egyáltalán nem olyan vagy,
mint amilyennek magad hiszed, nem látsz tisztán.”
Kicsi kezei ökölbe szorultak, ütemesen dobolni kezdett velük a mellkasán. Zacarias
kételkedett benne, hogy egészen pontosan tudja, mit csinál, másképp biztosan nem merné
megütni őt. Alig volt több, mint legyezgetés, így úgy döntött, hogy figyelmen kívül hagyja az
udvariatlanságát, jobban zavarba hozta az, amit mondott. Rászorította a tenyereit az ökleire,
így azok mozdulatlanok maradtak.
– Én nem érzek Marguarita, pedig szeretnék. Ráadásul az emlékeimet is elvesztem róluk.
Ezek a dolgok, amikről te beszélsz, egy másik életben létezhettek, nagyon régen, annyira
régen, hogy már nem is emlékszem rájuk.
„Ez nem igaz Zacarias. Esküszöm neked, hogy nem ez az igazság. Benned vagyok, látom a
csatákat, az emlékeket, és érzem a fájdalmat. A bánat olyan erős, annyira elsöprő, amilyet
még soha nem tapasztaltam, márpedig sokat tudok a bánatról, amióta mindkét szülőmet
elvesztettem. De ezt képtelenség elviselni. Legalábbis, én nem tudom.”
Hogyan érezhetné Marguarita a fájdalmát, ha ő maga nem érzi azt? Vagy egyszerűen kivetíti
rá a saját érzelmeit? A kapcsolat közöttük egyre erősebb lett, ahányszor csak használták, de
ezzel együtt is lehetetlenség, hogy a lány érezze azt, amit ő nem.
– Mutasd meg – suttogta bele a fülébe. – Mutasd meg, mit látsz bennem.
Az egyik percben ő volt Zacarias de La Cruz, a Kárpáti harcos. Vadász. Magányos. Jégből
volt a bensője. Gleccserek mozogtak az ereiben. Azután viszont mintha meleg méz ömlött
volna szét a vénáiban, kitöltött minden üres helyet benne. Felfedezett minden félreeső, sötét
sarkot, minden titkos sebet és szakadást az elméjén.
A meleg méz elborította a jeget, megtalált minden eltörött kapcsolatot, hidakat vert, feltöltötte
a lyukakat, szétszakadt összeköttetéseket állított helyre. Elektromos nyilak sisteregtek,
pattogtak az elméjében. Érezte Marguarita minden lélegzetét. Magába lélegezte. A lány
szívverése a saját mellkasából hallatszott.
Ott volt benne, végül már mindenütt ő volt, egészen eltöltötte Marguarita, és mindaz a
melegség, amit ő jelentett. Vakító fénye elborította. Melege megolvasztotta a jégpáncélját, és
sokkal gyorsabban olvasztott annál, mint ahogy ő képes volt az újabb barikádokat emelni,
hogy megállítsa.
Pislogott, érezte, hogyan húzza egyre közelebb magához, hogyan tölt ki benne egyre nagyobb
teret, míg végül, most először életében, teljes volt.
Már nem volt egyedül.
Csillag robbant fel az elméjében, és rászakadt egy ősi káosz, ami előbb olyan gyorsan
száguldott előtte, hogy képtelen volt megragadni bármit is abból, amit látott.
 8.

Zacarias öccsei sziklák között guggoltak, az arcukon sokk ült. Riordan alig volt több, mint
újszülött csecsemő, túl fiatal volt még a tudatossághoz, az értelemhez. Mégis ugyanazzal a
sokkal és rémülettel nézett a közeledő vámpírra, mint a bátyjai.
Fölöttük az égen sötét viharfelhők tajtékzottak, majdnem az összes csillagot eltörölték, de a
vérvörös telihold átvilágított még a viharfelhőkön is.
„Húzódjatok szét mögötte. Amikor azt mondom, hogy fussatok, elrohantok innen és vissza sem
néztek.” – parancsolt rájuk Zacarias. – Te vagy a felelős Riordanért, Manolito. Te viszed őt.
Nicolas, Rafael, védjétek őket. Menjetek el innen mindannyian.”
„Segítünk neked” – mondta Rafael remegő hangon.
„Nem tudod megcsinálni egyedül” – jelentette ki Nicolas, bánat csepegett minden egyes
szavából.
„Fuss Zacarias, fuss velünk” – könyörgött Manolito.
Zacarias hallotta a tiltakozásukat, de tudta, hogy mivel parancsot adott nekik,
engedelmeskedni fognak.
Az anyjuk holtan feküdt, széttépett, véres teste összezúzódott a sziklákon. Nem volt idő rá,
hogy meggyászolják, de még arra sem, hogy megnézzék, életre lehetne-e kelteni.
Az apja túl soká ért oda hozzájuk, hogy megmentse, de a vámpír, aki megölte, csíkokra
szelten hevert szanaszét körülötte, szó szerint darabokra tépték.
Már a puszta vadságnak, ami megmutatkozott a gyilkosságban, figyelmeztetnie kellett volna
Zacariast, még mielőtt az apja megfordult, de a csipkézett szélű fogak és az őrület vörös
lángjaiban izzó szemek sokként érték.
Az apja felemelte a kezeit a hegy irányába, ahol a sziklák olyan bizonytalan egyensúlyi
helyzetben voltak. A föld megremegett alattuk.
Zacarias nem számított támadásra a testvérei ellen, így csak egy másodperccel később reagált.
Menedéket vont a fiúk köré, hogy megvédje őket a lavinától, míg ő maga rohamot indított.
Tudta, hogy az apja nem számít felőle agresszióra, így ez volt az egyetlen dolog, ami
megmaradt neki.
Az édesapja sokkal idősebb, tapasztaltabb és erősebb volt, mint ő, de újdonsült vámpír volt,
nem szokott még hozzá ahhoz a csúcsponthoz, amit az ölés nyújtott a számára.
Az apja hatalmas harci jártassággal bírt, legendás vadász volt, akinek a nevét csak suttogva
ejtették ki, és ugyanezeket a készségeket megtanította legidősebb fiának is.
Zacarias még mindig nagyon fiatalnak számított a Kárpátiak között, bár már rengetegszer vett
részt csatában, harcolt vámpírok ellen. Már kezdte elveszíteni az érzelmeit, a színek rég
elhomályosultak már a látásából, pedig még csak a közelében sem volt annak a kornak, ahol
ennek meg kellett volna történnie.
Keresztülütött apja lényeg nélküli, testetlen alakján, és botladozni kezdett saját lendületétől.
Hatalmas ütés érte hátulról, előre repítette, egyenesen az anyja testéből elfolyó vér tócsájába.
Végigcsúszott rajta arccal előre, egyenesen az anyja fejéhez.
Az élettelen szempár vádlón nézett rá.
Letámasztotta a kezeit, hogy felemelje magát, csuklóig süllyedt a vérben. A gyomra
felkavarodott. A szíve majdnem megállt.
„Zacarias!”
Nicolas figyelmeztetése betöltötte az egész elméjét, odébb gördült, és az utolsó pillanatban
feloldódott, amint eszébe jutott, hogy képes rá.
Az apja ökle mélyen a talajba fúródott, közvetlenül az anyja élettelen teste mellett.
Zacariast a velejéig megrázta a sokk, össze kellett szednie magát, ha életben akart maradni.
Mert ha nem maradna életben, akkor a testvérei sem élnék túl.
Ellebbentette magától az anyja vérének illatát, ami befedte a testét, és ezzel együtt a
pillantásának emlékét is, a dermedt szemeket, amik azzal vádolták, hogy megpróbálta
megölni a saját apját.
Ez nem az apja. Vámpír. Élőholt. Egy gonosz, mocskos teremtmény, ami megsemmisítene
mindent és mindenkit, aki csak az útjába kerül.
Hiszen már most is elfonnyad a fű a lábai alatt.
Ez. Vámpír. Nem az apja. Nem az a férfi, akire felnézett, és akit mindenkinél jobban tisztelt.
Zacarias érezte hogyan söpör rajta végig az ismerős hidegség, az a hideg, amit már fiatal
fiúként is észlelt, de ez most egy gleccser volt, ami felfalta őt, özönlött befelé a testébe, jéggé
változtatva az ereit.
Míg a többi fiú gondtalanul futkározott és játszott, ő már azt tanulta, hogyan kell nyugodtnak
maradni ölés közben, a játékot a csaták jelentették a számára. Az érzékei túlságosan élesek, a
reflexei nagyon gyorsak voltak.
Magába szívott minden információt, sokat dolgozott azon, hogy képes legyen még a szülei
elől is elrejteni magát. Újra és újra gyakorolta, hogyan tud odasettenkedni mások közelébe, és
órákig fenntartani az álcáját anélkül, hogy észrevették volna.
Már akkor is tudta, hogy más, mint a többiek, a hideg, ami beszivárgott a vénájába, adott neki
egy olyan előnyt is, ami másoknak nem volt, tudta, mégis harcolt ezen tudás ellen.
Akkor ott, a hidegért nyúlt, ahelyett, hogy azon dolgozott volna, hogy megőrizze az előnyét
vele szemben. Magához ölelte az árnyakat a bensőjében, először engedte be magába a
sötétséget. Az leereszkedett, az a színtisztán ragadozó lény úgy illett rá, akár egy kesztyű.
Mindig is tudta, hogy ott van a közelében és várakozik, hogy elfoglalhassa őt.
Addig kétségbeesetten harcolt ellene, megpróbált egész maradni, de akkor tudta, hogy nincs
más út, ha túl akarja élni, és a túlélése elengedhetetlen volt, hogy megmenthesse a testvéreit.
Ezt választotta saját maga számára, hogy a testvéreinek az életet válassza.
A viharos erejű széllel együtt mozgott, hangtalanul csusszant a vámpír mögé, és közben éppen
olyan észrevehetetlenül gyűjtötte az erejét, akár a legtapasztaltabb vadászok.
Az élőholt körülnézett, de se nem látott, se nem hallott semmiféle veszélyt maga körül, így a
földre köpött és figyelme a négy, sziklák által ketrecbe zárt fiú felé fordult. Gonosz vigyorral
megmutatta nekik a fogait.
– Rám hagyott titeket. Letépem a fejét a kicsinek, és megetetem veletek minden drágalátos kis
végtagját, mielőtt elevenen felfallak benneteket.
Nicolas és Rafael, a két nagyon fiatal Kárpáti felállt, és magamögé tolta két, még fiatalabb
öccsét.
Zacarias szándékosan megbillentett egy kis kavicsot, ami elgurult a vámpír mögött. Az
élőholt megpördült, hogy a hang felé forduljon, így teljes testfelületével tökéletes célpontot
mutatott.
„Nézzetek félre!” – parancsolt az öccseire Zacarias – „Mindannyian nézzetek félre. Ne
nézzetek ide! Nicolas, takard el Riordan szemét. Egyikőtök se legyen szemtanúja ennek.”
A szívével a torkában, befelé ömlő könnyeivel, amik lyukat martak a lelkébe, elmozdult,
felvette valódi alakját, és elkenődő sebességgel, minden csepp erejét beleadva az ütésbe,
belecsapta az öklét apja mellkasába. Ott állt előtte, a lábujjaik összeértek, egyenesen
belenézett a szemébe, ahogy betört a csontokon és az izmokon keresztül, és megragadta a
dobogó szervet.
Az apja a húsát tépdeste, bőr és izmok hatalmas darabjai szaggatta ki karmaival belőle, de
Zacarias kizárt minden fájdalmat és minden érzést, hogy megmenthesse az öccseit és a
családja becsületét.
A cuppanó hang iszonyatos volt, elkeveredett az apja fülsiketítő halálsikolyával.
A vámpír átkokat sziszegett, esdekelt, az életéért könyörgött, tombolt és vicsorgott, bosszút
esküdött, halált a gyermekekre, megígérte, hogy letépi a testvérei fejét és megeteti vele.
Nyála és savas vére égették a bőrét, ahogy kihúzta az apja szívét és távol tőle a földre dobta.
Az apja megragadta az alkarjait, és vérrel teli, döbbent tekintettel bámult rá.
– Fiam – suttogta –, kisfiam.
Néma kiáltás szakadt ki Zacariasból. Minden csepp bátorságára szükség volt, hogy ne ölelje át
azt a szétszaggatott mellkast, és ne szorítsa magához az apját.
Nézte a férfit, akit a világon a legjobban szeretett, hogyan inog meg, és hogyan esik térdre
előtte, hogyan hullik arccal előre a sárba.
Hátralépett és lehívta a villámot az égből.
Megrendültebb volt, mint ahogy gondolta. A sistergő elektromosság első retesze eltévesztette
a szívet. A szerv gurulni kezdett, majd megállapodott az anyja vérében.
A látvány olyan undorító volt, hogy megkeményítette magát, és elküldte a következő
villámot, ami egyenesen az apja szívébe vágódott és elégette azt.
Zacarias kétrét görnyedt, már nem volt képes tovább blokkolni a kínzó fájdalmat, a puszta
testi reakcióit sem volt képes tovább irányítani.
A tagadó kiáltás, tajtékzó gyomrából száguldott felfelé az összetört szívén keresztül, hogy
elpattantsa az ereket a torkában.
Nem érezte a sebeit, ahogyan a csontig égető savas vámpírvér marását sem, csak a szülei
halálának kínját, az ölés szenvedését, amit rákényszerített a sors. Kiragadta az áldott
ártatlanságból, és belökte a szerepébe, amire született, de amit soha nem akart.
Soha nem akart szembenézni azzal a tudattal, hogy az a sötétség, ami az imént felfalta őt, ott
is maradt a bensőjében.
– Zacarias.
Nicolas termett ott mellette, köré fonta a karjait és próbálta elcibálni a halálnak arról a
borzalmas helyszínéről.
Zacarias ellépett tőle, félt, hogy a sötétség megfertőzi az öccsét is, hiszen neki máris szilárdan
a részét képezte.
Kíméletlenül elégette az apja és az anyja testét, mielőtt figyelmet szentelt volna a vámpír vére
által felmart bőrének.
Végül odafordult, hogy végignézzen öccsei sápadt arcán.
– Egyikőtök sem fog soha többé erre gondolni. Nem gyalázhatjátok meg apánk becsületét
ezzel az emlékkel, értitek? Sohasem. Nem gondoltok erre, nem beszéltek róla soha többé.
Sírjátok ki magatokat most, mert amikor elmegyünk innen, ez eltűnik. Meg nem történtté
válik. Mondjátok, hogy értitek. Mindannyian. Mondjátok. Esküdjetek meg anyánk életére.
Minden testvére megesküdött, hogy engedelmeskedni fognak a kívánságainak, és
megerősítették hűségüket felé. Csak ezután hagyta őket gyászolni, míg ő maga távolabb ment,
a földre rogyott.
Akkor sírt utoljára, több, mint ezer éve.
Zacarias megérintette az arcát, és vérmaszatosan húzta vissza az ujjait. Képes volt érezni
Marguaritát a karjaiban, a bensőjében, mindenütt maga körül. A szívverése gyors volt, a
légzése szaggatott. Sírt, és ő úgy érezte a fájdalmát, mintha a sajátja lenne.
Sokkos állapotban nézett le a vállára.
A lány blúzát bíbor cseppek szennyezték, foltokat ejtettek az anyagon. A torkát fájdalmasnak,
eltömődöttnek érezte.
Döbbenten ellökte magától, kizárta az elméjéből, elutasította őt, ahogyan elutasította az
emléket, és az iszonyú kínt is, amit az okozott.
Az emlék által kiváltott adrenalin, a saját teljes elutasítása, az érzelmek, mindez együtt sokkal
nagyobb erőt szabadított el benne, mint amekkorát használni szándékozott, Marguarita több
méterre botladozott hátra tőle, hogy ott apró kupacban a földre rogyjon.
Felnézett rá lemondóan, még csak meg sem próbált felállni.
Zacarias vett egy mély lélegzetet és kizárta a borzalmas ízt a szájából csakúgy, mint az
elméjéből.
Ő Zacarias De La Cruz, és ő… Egyedül van. Teljesen, tökéletesen egyedül. A lány nélkül, aki
betöltötte azokat a szétszakadt, árnyékos helyeket az agyában, magányosabb volt, mint
bármikor egész életében.
Érezte az ásító ürességet, Egy óriási, végtelennek tűnő lyukat, ami azzal fenyegette, hogy
egészen elnyeli.
Elhátrált tőle még messzebbre, a boszorkánytól, aki fejjel lefelé fordította az egész életét.
Az emlék okozta kín kibírhatatlan volt. Még tovább hátrált tőle, míg már az egész konyha
közöttük volt.
Iszonyú fájdalom rázta belülről, mintha önmagát tépné ketté azzal, hogy elválasztja magát
tőle.
Nem engedheti meg magának, hogy vele legyen. Ő egy színtiszta ragadozó volt, annak
született, élete első pillanatától kezdve árnyék vetült rá, jég burkolta be.
A lány felolvasztotta az összes jégpajzsát, és közben egészen működésképtelenné tette.
A figyelmeztetés lassú sziszegése tört ki a fogai közül.
Marguarita arckifejezésébe félelem siklott, de ez ahelyett, hogy elégedettséggel töltötte volna
el, ahogyan annak lennie kellett volna, a gyomra mélyen felkavarodott, és valami nagyon
gonosz nehezedett a szívére.
„Azt kérted, hogy mutassalak meg téged.”
Érezte a felvetése jogosságát, és hogy a lány egyáltalán nem biztos abban, hogy mit is csinált
pontosan. Bizonytalanul feléje nyújtotta a kezét.
Zacarias tanulmányozta őt, lapos pillantással, hideg arckifejezéssel, szándékosan megtartva a
távolságot.
– Miért válna ez hasznomra? Ennek az emléknek soha nem kellett volna a felszínre
emelkednie, te mégis felhozol valamit, ami ezer éve el van temetve. Mi volt a célod vele?
„Attól az emlék még benned van, és a fájdalom is. Elzárod, ahelyett, hogy elengednéd.”
– Ha nem érzem, akkor eltűnik.
A lány megrázta a fejét és leejtette a kezét.
„Ha valóban eltűnne, nem találhattam volna rá, nem érintett volna meg a szenvedés, amit
éreztél.”
Megvetette a logikáját. A lány felfedett egy réges-rég eltemetett titkot, amit még a Kárpáti
világban sem tudott senki, az emberi világról nem is beszélve.
Tett feléje egy lépést, fogai gonosz figyelmeztetéssel csattantak össze.
– El kellene törnöm a nyakad, ezért a tapintatlanságért. Túlságosan sok mindent mersz
megtenni.
Ténylegesen csavaró mozdulatot tett a kezeivel, mintha tenyerei között valóban ott lenne a
nyaka.
Marguarita feléje emelte az állát.
„Elegem van abból, hogy féljek tőled. Tedd meg hát. Essünk túl rajta.”
Olyan gyorsan termett ott előtte, hogy semmi másra nem maradt ideje, minthogy felnézzen rá.
A torkára fonta az ujjait és talpra rántotta. A pulzusa a tenyere közepébe vert. Amint
megérintette, abban a pillanatban tudta, hogy elveszett.
Nemhogy nem ölné meg ezt a nőt, még csak ártani sem lenne képes neki soha. Gyorsan
elvesztette a tőle való félelmét, pedig minden oka meglenne rá, hogy féljen tőle. Minden
alkalommal, ahányszor csak közel került hozzá, belélegezte, a teste reagált, férfiassága
megmerevedett, fájdalmasan megduzzadt, sajgott a sóvárgástól. Lüktetése vetekedett az
ereiben száguldó éhségével.
– A nap perzseljen fel te nő! – suttogta és közben leejtette a kezeit. – Senki nem irányíthat
engem. Senki sem!
Hátat fordított neki és nagy léptekkel kiviharzott a konyhából.
Feloldódott, még mielőtt elérte volna a bejárati ajtót. Ki kellett jutnia a szabadba, ahol
lélegezhet. Nem tartozott semmiféle zárt térhez. A világ már rég továbbment nélküle. Egy
ragadozó volt, ami már messze túlélte a neki kiszabott időt, nem értette a modern világot, és
nem is akarta megérteni.
A modern házak és azok kényelme, nem jelentett a számára semmit. Az övé volt az esőerdő
és a barlangok, maga a Föld volt az otthona. Tőle azt várták el, hogy egyedül legyen. Egy
másik életbe született, nem volt helye egy olyan világban, ami tele van házakkal, amiket
emberek népesítenek be.
Marguarita teljes rejtély volt a számára. Olyan volt, mint valami szép csalétek, aminek nem
tud ellenállni, egyre közelebb és közelebb vonzotta őt a varázslatába, ahol…
Becsapta előtte az elméje kapuját, nem hagyta, hogy vele jöjjön, amikor éppen távol akar
lenni tőle. Maradjon csak ott, ahová tette, majd visszatér hozzá, amikor az neki megfelel.
Vannak neki annál sürgetőbb problémái is, mint egy nő, aki nem hajlandó békén hagyni olyan
dolgokat, amiket soha nem kellene a fényre hozni, ilyen például Zacarias De La Cruz.
Átsiklott az ajtó alatti résen, kiáramlott a kinti éjszakai világába, aminek az ölj vagy
megölnek szabályát, legalább világosan értette. Felvette egy hárpia alakját, és az ég felé
emelkedett, többször is körberepülte a birtokot, mielőtt az erdő felé fordult volna.
Kétség sem férhetett hozzá, hogy a gonosz jelen van, szétterjedt a hatalmas erdő fölött,
Keresték a kanyargós Amazonas, és az összes mellékfolyója környékén is.
Ruslan Malinov, a Malinov fivérek legidősebbje és elismert vezetője. soha nem fogadná el a
vereségét. Ő akarná a bosszút, képtelen lenne átadni a feladatot valamelyik testvérének. A
kisebb vámpírok pedig figyelnek és várnak, hogy megláthassák, bevégzi-e a bosszúját.
Ruslannak követnie kell Zacariast, vagy elveszti mindazt, amit felépített. Jönni fog, de nem
nyíltan.
A hárpia odarepült a birtok legmagasabb pontjához, és leszállt egy kapokfa ágai közé.
Rendkívüli látása lehetővé tette a számára, hogy pár centiméteres dolgokat is meglásson, akár
kétszáz méteres távolságban is.
Normál esetben a hárpia éjszakai látása elég gyenge lett volna, de Zacarias az éjszakára
született, így tökéletes éjszakai látását a madáréhoz kapcsolva, kiváló látásra tett szert.
Ruslan küldte a fertőzött madarakat, és egészen biztosan nem azok az egyetlenek, amiket
kiküldött, hogy Zacarias hollétére utaló bizonyítékokat keressenek.
Amikor Brazíliában elhagyta a csatateret, nagyon komoly sebei voltak. Hagyott egy
vérnyomot maga után egészen eddig a birtokig. Ruslan kémeinek nem okozhatott problémát
követni a vére illatát.
Ez akkor nem számított neki, hiszen be akarta fejezni az életét, és legalább elvezette volna a
háborút a testvérei közeléből. A mestervámpír megelégedett volna a tudattal, hogy Zacarias
halott.
De most, mivel ő életben van, Ruslan eljön, és minden mocskos dolog is vele jön, amit ilyen
rövid idő alatt képes megidézni.
Mélyen a hárpia testében Zacarias elmosolyodott, zord, üdvözlő mosollyal. Megsemmisíteni
egy élőholtat az hazai terep volt a számára, az egyetlen, ahol kényelmesen érezte magát. Azon
kapta magát, hogy várja a közeledő éjszakákat. Az intelligencia párharcát.
Ruslan mindig is okos, és arrogáns volt, ami elkerülhetetlen elvezetett a bukásához.
Messze a Dubrinsky vérvonal fölé helyezte magát, és elhitette magával, hogy azzal, ha megöli
a herceget, a Kárpátiak vezetőjévé válik.
Valaha rég volt idő, amikor Zacarias és Ruslan a legjobb barátok voltak. Egymás mellett,
együtt harcoltak, védték a másik hátát, olyan közel álltak egymáshoz, mintha vérszerinti
testvérek lettek volna, de aztán Ruslan átlépett egy vonalat, ahonnan már nem volt visszatérés.
Ruslan soha nem volt képes elismerni, ha hibát követett el, az önteltsége pedig csak egyre nőtt
az évszázadok múlásával. Eddig elkerülte a közvetlen konfrontációt Zacariassal, de most el
fog jönni.
A ház felé pillantott.
A nő vonzása minden pillanattal egyre erősebb lett. Belopózott a gondolatai közé, és
lehetetlenség volt eltüntetni onnan. Még a sas testében sem volt tőle nyugta. Ott is ott volt az
elméjében, egyre szőtte köré selyemhálóját.
Látni akarta, hogy tudja; biztonságban van, az elméje szünet nélkül próbálta az övére hangolni
magát.
Marguarita Fernandez a valódi életpárja. Nem tagadhatta tovább ezt a tényt. Rátalált, és a
veszély így ezerszeresére nőtt.
Az apja ugyanazzal az árnyékfertőzöttséggel születet, mint ami Zacariasban is bőséggel jelen
volt. Sok évszázadot élt, megtalálta az életpárját is, de végül még ez sem számított. Az
életpárja széttépett, véres holtteste fölött fordult át.
Becsapta az elméje ajtaját, hogy elzárta annak az emléknek a borzalmát. A nap perzselje fel
Marguarita Fernandezt! Pandóra szelencéje kinyílt és már nem lehetett visszazárni. Ő eleve
elveszett, nem számít, mit tesz. Akkor is, ha a magáénak követeli őt, és akkor is, ha nem, de
hogyan is ne követelné?
Visszavonhatatlanul összekötődtek már egymással, és a kötések ereje óráról órára egyre csak
nőtt. Minden áron meg kellett védenie őt, és mihelyt Ruslan tudomást szerez róla,
felhasználna minden fegyvert az arzenáljában, hogy a közelébe jusson. Ő tudja, hogy a lány a
legnagyobb veszély Zacarias lelkére.
Olyan közel volt már az átforduláshoz, hogy Marguarita elvesztése mindenképpen átlökné a
szakadék peremén, mint ahogy a sötétség peremén is átlökte az apja átfordulása. Ruslan pedig
mindent elkövetne, ami csak hatalmában áll, hogy előidézze Zacarias bukását az életpárján
keresztül.
A Hold fogyni kezdett, bár a fénye még szétlöttyent odalenn, ezüstös sugarakban fürdetve a
földet. A csillagok fényesen ragyogtak, néhány felhő sodródott lassan keresztül az égen,
néhánnyal több csupán, mint ami még reális volt.
Beletelt pár pillanatba, mire rájött, hogy az egyhangú, szürke fű és a kerítés, egy másik
színárnyalatba mélyült.
A sas, mint a legtöbb madár színesben látott, ez alól az ő hárpiája sem volt kivétel, de
Zacarias még mélyen a ragadozó madár testében sem volt képes soha különbséget tenni a
színárnyalatok között.
Így most majdnem leesett a faágról, ahogy merőn lenézett a rét füvére. A szürke
színárnyalatokat öltött magára, sárga és zöld váltotta fel.
A Hold ragyogó fénye épp elegendő volt hozzá, hogy kissé elkápráztassa a látvány. A
karámok és a kerítések barnára váltottak, világos barnára ugyan, de a szürkéhez szokott
szemei határozottan barnának látták. Ezelőtt egyedül Marguaritát kezdte színesben látni. Most
a világ is életre kelt a számára.
Kényszerítette a szemeit, hogy elforduljanak a birtoktól és a háztól, és visszatérjenek a
mezőkre. A kémek mindenféle alakban jöhettek, jobb volt rájuk felkészülni.
Csak Cesaro, Julio és Marguarita látták őt személyesen, és ők mindannyian tudták, hogy
fokozott éberséggel fogjanak neki napi teendőiknek.
Minden egyes dolgozót a birtokon, a születése pillanatától kezdve elmei védelemmel láttak el.
Vámpír nem hatolhatott át azokon a pajzsokon. Totyogó kisbaba koruktól kezdve edzették
őket a harcra az élőholtak ellen. A játékok, amiket a gyerekeknek tanítottak, tulajdonképpen
harci készségek voltak, amikkel el lehetett pusztítani egy vámpírt.
Minden férfi és nő, aki a farmházak közelében dolgozott, pontosan tudta, hogy amikor egy De
La Cruz tartózkodik a lakhelyen, a veszély a sokszorosára fokozódik, és megtették az
óvintézkedéseket.
Az állatokat jobban védhető helyekre költöztették, és minden lovasnál kétféle fegyver volt,
egy modern és egy ősrégi, amit általában elrejtettek úgy, hogy egyetlen kém sem jöhetne rá,
hogy a szokásos farmerszerszámoknál nagyobb fegyverzettel is rendelkeznek.
Az esőerdő pontosan tudta, hogyan kell állandóan visszakúszni, hogy visszakövetelje a saját
területét, és bár a farm munkásai állandó harcban álltak, hogy visszatartsák a növekedést, a
kúszónövények indái a maguk módján végigkígyóztak a földsávon, hogy átsettenkedjenek a
kerítés alatt, és megpróbáljanak gyökeret verni a fűben. Néhány fás szárú lián nyíltan
felvállalta a harcot, a kerítésen át próbált bejutni.
A legelő egyik távoli sarkában, ahol a marhák barangoltak, több vastag növény is előtört a
földből. A hárpia a levegőbe rugaszkodott, és körözni kezdett a rét fölött, éles szemeit a
növényeken tartva. az indák vastag, sötét, összecsavarodott kötéllé váltak, nedvesség futott
bennük.
Túlságosan gyorsan növekedtek, szinte falták az előttük lévő távolságot. Éppen amikor a sas
őket figyelte, egy kíváncsi egér keresztülrohant a füvön, és túl közel merészkedett hozzájuk.
Nedv gyöngyözött ki az indákból, lecsepegett a földre.
Az egér beleszimatolt az anyagba. A nedv úgy tűnt, hogy a kíváncsi rágcsálóért nyúl, szinte
felfröccsent, körülvette a kicsi egeret, míg végül saját sötét, olajos anyagába vonta.
Az egér felvisított, levegőért kiemelte a nedvből a fejét, ami beburkolta és elevenen falta fel a
szerencsétlen teremtményt, bundástól, bőröstől, a szöveteken át az apró csontokig. Az a nedv
ugyanilyen könnyedén fel tudott falni egy tinót, egy lovat vagy egy embert is.
Zacarias megjegyzett minden egyes helyet, ahol az indák növekedtek, majd a kicsi ház
irányába indult, ahol Cesaro élt a családjával. Az embereknek fel kell ismerniük a növényeket
és meg kell jelölniük őket anélkül, hogy a közelükbe mennének, és azt is biztosítani kell, hogy
az összes állat távol maradjon tőlük.
Cesaro azonnal válaszolt a hívására, még az ingét gombolta, amikor kijött a verandára, és
becsukta az ajtót a morgó, rettegve mögéje húzódó kutyája előtt.
– Valami baj van, señor?
Úgy tűnt, ugyanolyan nyugtalan ő is, mint a kutyája.
Zacarias lelépdelt a teraszról, hogy egy kissé távolabb kerüljön a habzó szájjal immár az
ablaknál vicsorgó kutyától. Kétség sem férhetett hozzá, hogy az állatokat zavarja a jelenléte.
– Sajnos bizonyítékot találtam rá, hogy a gonoszság alattomosan bekúszott a birtokra. Azt
akarom, hogy gyere velem, hogy megmutathasd a növényeket mindazoknak, akik neked
dolgoznak, mielőtt megsemmisítem őket. Ölni is képes, nemcsak növényeket és állatokat, de
embereket is.
Cesaro azonnal bólintott.
– Szükséged van a fiamra is?
Zacarias arra gondolt először, hogy egyszerűen csak megrázza a fejét. Általában a
munkásokkal is elkerülte a kapcsolatot, hiszen őket éppúgy nyugtalanította, mint az állatokat,
de talán Julioval mindenképpen érdemes lenne eltöltenie némi időt.
Pontosan tudta, hogy túl sok benne a ragadozó ahhoz, hogy egy férfi jelenlétét elviselje a nője
közelében, aki iránt az valódi szeretetet érez, így akkor tarthatja legnagyobb biztonságban
Cesaro fiát, ha kideríti a szándékait Marguarita irányába.
– Igen. Meg kell győződnünk róla, hogy egyetlen helyen sem marad életben az a növény a
farmon. A fiad sok időt tölt nyeregben, és nagy területeket jár be.
– Csak egy pillanat és jövök – mondta Cesaro, és eltűnt a házban.
A kutya nagyon bosszantó volt. Zacarias néhány percig hallgatta még az idegesítő vicsorgást,
aztán intett és csend lett. A kutya ugyan továbbra is bámult kifelé az ablakon, de amikor
kinyitotta a száját, hogy ugasson vagy morogjon, egyetlen hang sem jött ki a torkán.
Cesaro sietett elő, a nyomában Julioval. A fiú fiatalabbnak tűnt, mint amire Zacarias
emlékezett. Igazság szerint alig pillantott rá a kölyökre, mielőtt berántotta volna az ablakon,
és meg akarta volna ölni, amiért rá merészelte tenni a kezét Marguaritára.
Julio önkéntelenül megérintette a nyakát, de aztán kihúzta a vállait.
– Nem fogjuk kivinni a lovakat – mondta Cesaro a fiának, majd lőtt egy gyors pillantást
Zacarias felé –, addig semmiképpen sem, amíg nem láttam, amit señor De La Cruz mutatni
akar nekünk.
Zacarias visszaindult a mező irányába. Az indák már túljutottak a kerítésen, és vastagon
beterítették azt a hátsó sarkot. A növények irányába intett.
– Minden élőre halálosak, ami csak a közelükbe kerül. Elégetem, de ébernek kell maradnotok.
Mindannyiótoknak. Folyamatosan vissza fognak térni, míg a lakhelyen vagyok.
– Mennyi ideig tervezi, hogy itt tartózkodik? – kérdezte Cesaro.
Zacarias hűvös pillantása hegyére tűzte.
– Korlátlan ideig. – A férfi annyira elsápadt, hogy Zacarias megsajnálta. Úgyis meg kellett
mondania végül is. – Van egy előre nem látott komplikáció. – Cesaro rápillantott Juliora.
Zacarias felsóhajtott. – Én sem szeretem ezt jobban, mint ti. Bármennyire is zavar benneteket
a jelenlétem, engem is zavar a tiétek.
– Félreérti, señor. Ez az ön otthona, és természetesen addig marad itt, ameddig csak óhajt –
javította ki Cesaro sietve. – Az az igazság, hogy Marguaritára szükség lenne az állatoknál, a
rendszeresség nagyon fontos az ellátásuknál. Van egy pár kanca, ami talán már napokon belül
megellik, és önnel a közelben, a szarvasmarhákra is állandóan figyelni kell. Ő nagyszerűen
képes megnyugtatni az összes állatot.
– Attól félek, hogy nélküle kell majd boldogulnotok.
Julio élesen rápillantott. Lehúzta a kalapját a szemeire.
– Jól van?
– Miért ne lenne jól? – kérdezte Zacarias kihívóan.
– Mindig kijön a lovakhoz – magyarázta Cesaro. – Aggasztó, hogy még csak az istállóba sem
ment ki, hogy ellenőrizze a vemhes kancákat.
– Jól van.
Mindent egybevetve, ez nem volt teljesen igaz. Átdobta őt a szobán és még csak meg sem
vizsgálta utána. Állandóan megfeledkezett róla, mennyire törékenyek is az emberek.
– Látni szeretném – mondta Julio.
Zacarias hirtelen megállt. Érezte az ismerős hideget átsöpörni a testén. A tekintete egy
ragadozó merev, moccanatlan pillantásával tapadt a fiatalabb férfira. Érezte hogyan épül fel
benne a nyers vágy, hogy távolítsa el, mint minden más akadályt is az útjából.
– Miért?
Cesaro megpróbált közelebb araszolni a fiához, de Zacarias a pillantása egyetlen
pöccintésével megállította. A feszültség felerősödött.
Julio nem hagyta, hogy megfélemlítsék, figyelmen kívül hagyta apja visszatartó kezét.
– Marguarita olyan nekem, mintha a húgom lenne. Szeretem őt és tudnom kell, hogy
biztonságban van, boldog és jól van. Soha nem mulasztaná el magától, hogy ellenőrizze a
lovakat. A lovak iránti szeretete és a tény, hogy ennek ellenére sem jött ki az istállóba, az nem
jó jel.
– Marguarita az életpárom.
Cesaro élesen beszívta a levegőt és sokkosan, tagadólag megrázta a fejét. Julio összeráncolta a
szemöldökét és az apja pillantását kereste magyarázatért.
– Az nem lehet, señor – tiltakozott Cesaro. – Ő egy közülünk, nem Kárpáti. Valami hiba
történt.
– Mit jelent ez? – követelt választ Julio – Nem értem, hogy mit jelent.
– Azt jelenti, hogy az enyém. Ő az asszonyom. A feleségem. És ez nagyobb veszélybe
sodorja, mint amit el tudsz képzelni. Ha kitudódik, hogy az életpárom, a világ összes vámpírja
és bábja utána fog kutatni, hogy megölje. Sokkal biztonságosabb a számára, ha belül marad a
házban, míg elhárítom fölüle a közvetlen fenyegetést.
Julio megrázta a fejét.
– Nem jöhet csak úgy ide, és döntheti el, hogy Marguarita az asszonya. Önnek dolgozik, de
neki is vannak jogai. Ő mit mond erről?
– Julio – sziszegte Cesaro figyelmeztetően.
– Nincs beleszólása a dologba – mondta Zacarias, és bársonyosan mély figyelmeztetéssé
hajlította a hangját. – A mi világunkban a férfi a magáénak követeli a nőjét, és összeköti
magával. Nincs visszaút egyikük számára sem.
– Ez csak egy hiba lehet.
– Lehetetlen hibát elkövetni benne – mondta Zacarias. – Ő az enyém.
– Nem hangzik túl boldognak ettől, señor – mondta gyorsan Cesaro, hogy félbeszakíthassa a
fiát, mielőtt Julio ismét megszólalhatott volna. – És ebben az esetben talán lehetne tenni
valamit, hogy felszabadíthassa alóla őt. Biztosan nem akarna egy emberi nőt tehernek,
ráadásul egy olyat, aki nem tud beszélni.
Pár percnyi csend támadt, amíg Zacarias a gondolatot forgatta a fejében újra és újra. Minél
többször rágta át, annál inkább úgy látta, hogy nagyon pontos a megfogalmazás, nem akarta
egy emberi nő, vagy bármiféle nő terhét, különösképpen pedig egy olyanét nem, aki a világon
semmit sem tud az engedelmességről. Először ő is arra gondolt, hogy egyszerűen csak elsétál
tőle, szó nélkül elhagyja. Aztán gondolt arra is, hogy talán néhány napig marad, hogy lásson
némi színt és érezzen némi érzelmet, mielőtt befejezi a napjait.
De az, hogy visszahallotta Cesarotól a saját gondolatait, mindent megváltoztatott. Érezte
hogyan szorul össze a gyomra, a teste fizikailag reagált az elvesztésének gondolatára. A szája
kiszáradt, és valami satukeményen szorította össze a szívét a mellkasában.
Minden, ami csak ő volt, fellázadt még az elképzeléstől is, hogy elszakítja közöttük a
kötelékeket. Marguarita az ő nője. Nem hitte, hogy lenne rá mód, de még ha lenne is, akkor
sem lenne képes önként lemondani róla soha. Sem az emberek, sem a vámpírok, főképpen
pedig nem egy másik férfi javára.
Szóval erről volt szó. Volt egy életpárja, és bármilyen bolond is a nő, hozzá tartozott, és a
lány tartotta meg őt.
Kivillantotta a fogait Cesaro felé, hagyta, hogy a szemeiben felvillanó tűz figyelmeztesse a
benne lévő ragadozóra.
– Nem fogok lemondani róla. Ez nem vita tárgya. Ha valóban mindketten törődtök vele,
ahogyan mondtátok, akkor ez köztünk marad. Senki más nem tudhatja, még a többi
családtagotok sem. Ez az egyetlen módja, hogy biztonságban tarthassuk őt.
– Fogoly? – Julio fel merte tenni a kérdést. Zacarias megérintette az elméjét. A gát érintetlen
volt, de Zacarias a vérét vette, így nagyobb erővel folytatta a benyomulást. Julio a halántékára
szorította az ujjait, és megrázta a fejét. – Csak mondja meg, mit akar tudni.
Zacarias már megkapta azokat a benyomásokat, amire szüksége volt. Julio a húgaként szerette
Marguaritát. Nagy megkönnyebbülést jelentett a számára, hogy nem kell megölnie Cesaro
fiát.
– Ki az a férfi, aki Marguaritához jár, de neked egyáltalán nem tetszenek a látogatásai?
Julio megdöbbentnek tűnt.
– Rá gondoltam?
– Nem szereted a gondolatot, hogy Marguarita az én párom, de még ennyire sem tetszik az az
ötlet, hogy azzal a furcsa férfival legyen – mondta Zacarias. – Beszélj nekem róla. – Odaértek
az indákhoz, és Zacarias felemelte a kezét, hogy megállítsa a két férfit, nem akarta, hogy
túlságosan közel menjenek a veszélyes nedvhez. – Csupán annyi idő alatt, míg veletek
beszélgettem, ennyi területet foglaltak el az indák.
– Soha nem láttam még hasonlót – mondta Cesaro –, mintha folyamatosan mozogna és
felfalna mindent, ami az útjába kerül.
Zacarias bólintott.
– A vámpír mindent a maga gonosz céljaira használ. Tudja, hogy ezen a lakhelyen vagyok, és
a sarkamat fogja csipdesni, hogy meggyengítsen, mielőtt ő maga megmutatkozna. Ne
próbáljátok magatok megölni a növényt. Ha bárki meglát egyet valahol, azonnal értesítsetek
róla.
Mindkét férfi elhátrált, amikor Zacarias távolabb küldte őket a gyilkos indáktól. A fejük fölé
felhők gyűltek, forrtak, tajtékzottak, ezüstösen felvillanó erek világították meg a széleiket. A
villám végül leugrott a földre, a fehéren izzó energia ágakra bomlott, és végigkövette az indák
útvonalát, amerre járt, felégette a növényt magát éppúgy, mint a nedvet, amit maga alá
csöpögtetett.
Záptojás szag, romlott, mocskos bűz terült szét a levegőben.
– Ne lélegezzétek be – intette őket óvatosságra Zacarias.
Az égő hamu nyoma kiszélesedett, visszavezetett az eredeti forráshoz, az őserdő széléig,
ahonnan a föld alatt és fölött is szétterjedt. A megfeketedett sáv világosan mutatta, hogy a
növény a farmház felé tartott, Zacarias nyughelyét keresve.
– Beszélj nekem arról az emberről, akit nem kedvelsz, arról, aki udvarol a nőmnek.
Fény emelkedett fel az éjszakai égen, elhalványította a Holdat és a csillagokat. Zacarias
meggyorsította a lépteit. Az egész birtoknak biztonsági intézkedésekre van szüksége.
– Esteban és a húga, Lea, pár hónappal ezelőtt jelentek meg itt – pillantott megerősítésért a
fiára Cesaro.
Julio egy kis szemöldökráncolással bólintott.
– Nagyon gazdag és nagyon arrogáns. Nem az a fajta férfi, aki letelepszik itt. Nincs benne
valódi érdeklődés sem a farmgazdálkodás, sem a lótenyésztés iránt. Már sokszor feltettem
magamnak a kérdést, egy ilyen ember miért jön az országnak erre a távoli részére, amikor
nyilvánvalóan inkább üzletember?
– Ez egy jó kérdés – erősítette meg Zacarias –, találtál rá választ?
Julio sóhajtott és megrázta a fejét.
– Sokszor beszéltünk erről. Vagy idemenekült, hogy elrejtőzzön valami elől, vagy…
Elakadt és az apjára pillantott.
– Vagy abban reménykedik, hogy az egyik De La Cruz közelébe férkőzhet – ismerte be
Cesaro. – Nem titok, kinek a birtokában van ez a föld. Ez a terület sokkal nagyobb, mint
bármelyik másik, ami egy kézben van az országunkban, bár azzal is tisztában van mindenki,
hogy a testvérei által vásárolt földek is ehhez tartoznak, egyesítve lettek a család neve alatt, de
a kiterjedése akkor is merőben szokatlan. A családjának van erre felé bizonyos hírneve, és
sokan szeretnék a barátainak mondani magukat. És az a férfi, Esteban gyakran hozza fel a De
La Cruz nevet, és olyan kérdéseket tesz fel, amikre nem adunk választ.
– Elképzelhető, hogy olyan dolgokról is van tudomása, amikről nem kellene, hogy legyen –
tette hozzá vonakodva Julio.
– Elmondtad a fenntartásaidat Marguaritának? – kérdezte Zacarias.
– Marguarita teljesen lojális a De La Cruz családhoz – csattant fel Cesaro –, soha nem árulna
el egy kívülállónak sem téged, sem a családodat.
– Nem ezt kérdeztem – mondta Zacarias.
Julio lehajtotta a fejét, amikor az apja egy mogorva, sötét pillantást küldött felé.
– Valóban nem. Marguarita pusztán barátként tekintett Estebanra és a húgára is, nem másképp
– mondta Cesaro. – Tudta, hogy udvarolni próbál neki, de egy csomó másik férfi is próbált.
Nem mutatott iránta valódi érdeklődést, úgyhogy azt találtuk a legjobbnak, ha csak annyit
mondunk neki, hogy a férfi kívülálló, nem tartozik ide. De erre sem lett volna szükség.
Zacarias bólintott.
– Valóban szükségetek lenne rá az állatoknál, a lovaknál?
Cesaro bólintott.
– Különösen most. Miattad… zavartak.
Zacarias elvált a két férfitól és a farmház felé indult.
– Akkor holnap este segíteni fog nektek.
Nem várt a válaszukra. Nem nagyon számított neki, amit mondhattak volna. Marguarita az ő
nője volt, és mivel úgy döntött, hogy egy ideig még életben marad, rajta kívül senki más nem
irányíthatja.
Elhelyezte a védelmet a házon, különös gonddal odafigyelve az alapokra, mielőtt nekifogott
volna az ablakoknak és az ajtóknak.
Amikor teljesen meg volt róla győződve, hogy Ruslan kémei nem tudnak áthatolni a
biztonsági rendszerén, megengedte az elméjének, hogy megkeresse Marguaritáét.
Nem mozdult el a konyha padlójáról. Ott találta, térdeit felhúzta az álla alá, megpihentette
rajtuk a fejét. Aprócskának és elhagyatottnak tűnt. Zacarias szíve dadogni kezdett, amikor
összetalálkozott a pillantásuk. Nem volt elítélés sem a lány arcán, sem az elméjében.
Egyszerűen csak ránézett az étcsokoládé színű szemeivel, tekintete végigsöpört az arcán,
mintha megpróbálná felmérni a hangulatát.
„Jól vagy?”
Zacarias érezte az elméjét megtöltő melegségét. Nem öntötte el, mint korábban, csak
végigsodródott rajta, mint a tekintete az arcán. A szíve megtalálta a lányénak ritmusát,
lassított eszeveszett rohanásán, míg végül szinkronban dobbantak.
Könnyek nyomai voltak az arcán, és ez szinte fizikailag megsebezte őt. Átment a konyhán
hozzá, lehajolt, a karjaiba emelte és a mellkasához szorította.
Nem tiltakozott, de a teste görcsös maradt, csak a fejét hajtotta a vállára. A haja szétáradt
rajta, eltakarva arckifejezését, de az elméjét nem tudta elrejteni az övé elől.
„Sajnálom. Nem kellett volna beleszólnom olyan dolgokba, amikhez nem értek. Igazán
Zacarias, nagyon-nagyon sajnálom.”
Miatta aggódott. Nem magára gondolt, nem arra, ahogyan Zacarias reagált rá, vagy amiket
neki mondott, vele tett, hanem amiatt félt, hogy hogyan hatott rá az az emlék.
– Az emberek nem szoktak miattam aggódni, Marguarita.
„Valakinek muszáj.”
Volt a hangjában némi íze egy mosolynak, ami megmelengette Zacarias szívét. Újra és újra
átforgatta a fejében a válaszát.
– Ha leteszlek az ágyadra, ott maradsz?
Most már eltéveszthetetlen volt a nevetés.
„Valószínűleg nem, de próbálkozni fogok.”
Letette az ágya tetejére és sokáig bámult lefelé rá. Selyemhaja fürtjei szétáradtak körülötte.
Szempillái vastagabbaknak és sötétebbeknek tűntek, mint valaha. Élesen elevenek voltak a
színei, ellentétben a világ többi részén érzékelt tompa árnyalatokkal.
Le akart hajolni, hogy megízlelje azokat a tökéletes ajkakat, de tudta, hogy ez nem érne véget
ott. A vére hívása szinte forrt az ereiben, és nem akarta még egyszer megijeszteni. Nem,
amikor eddig is nyilvánvalóan miatta aggódott.
– Aludj jól Marguarita.
„Már majdhogynem hiányoznak azok a furcsa nevek, amiken általában szólítasz.”
Még egyszer megérintette a haját, és közben valamiféle változást érzett a szíve környékén,
valami olyasmit, ami attól félt, megváltoztatja az életét.
Egyetlen további szó nélkül elhátrált tőle, képtelen volt eldönteni, mihez kezdjen vele. Még
csak visszaemlékezni sem tudott olyan esetre, amikor ne tudta volna pontosan, mitévő legyen.
Hirtelen megfordult és kiment a szobájából, otthagyta fantasztikus illatát, és a rettenetes, ereit
marcangoló szükséget.
Még mindig ura volt a helyzetnek, de már csak találgatni lehetett, hogy meddig.
 9,

Marguarita megfordult és az ablakára bámult. A súlyos függönyök ugyan össze voltak

húzva, de egy darabka beszökő fény azt mondta neki, hogy dél körül lehet.
Újabb kavicseső sorozta meg az üveget, így sóhajtva felemelkedett. A teste ólomsúlyúnak
tűnt, nem akart engedelmeskedni az akaratának, de elszántan kicsúszott az ágyból, és
négykézláb mászott el a padlón az ablakig, ahol aztán félrehúzta a függönyt, éppen
ugyanabban a pillanatban, amikor Julio egy újabb marék apró kavicsot dobott az ablakára.
Miközben erősen próbált nem nevetni, Marguarita kinyitotta az ablakot. Napfény löttyent a
szobájába, égette a szemeit. Sietve eltakarta őket, megdöbbent, hogy ennyire éjszakai lénnyé
vált, amióta ébren töltött néhány éjszakát. Tollat és jegyzetfüzetet vett magához az
éjjeliszekrényéről.
Megőrültél? Talán meg is öl, ha újra itt talál.
– Alszik. Ezért ébresztettelek fel napnyugta előtt. Muszáj volt meggyőződnöm róla, hogy
rendben vagy.
Tenyerével leárnyékolta a szemeit, és gondosan megszemlélte a lányt. Az alkarját véres kötés
borította, és egészen feldúltnak tűnt.
Mi történt veled?
– A kutya megőrült egy órája. Az én kutyám. Hirtelen vicsorogni és morogni kezdett. Egy
hangot sem adott ki azóta… – Marguarita felrajzolt közéjük egy kérdőjelet.
– De La Cruz tegnap éjjel eljött a házunkhoz. Tudod, mit művelnek az állatok, amikor a
közelükbe megy. Ugatott és morgott rá az ablakon keresztül, aztán hirtelen elhallgatott. Egy
nyüszítést sem adott ki kevéssel ezelőttig, amikor megőrült. Elkezdte harapdálni a lovam
patáját, mire az kirúgott felé. Leszálltam, hogy lecsillapítsam, de nekem támadt.
Marguarita felmászott az ablakpárkányra és kilógatta a lábait, majd közelebb intette Juliot,
hogy megvizsgálhassa a sebeit.
Julio levette az ingét, hogy megvizsgálhassa a karmolás nyomokat a mellkasán. A kutya a
torkának támadt, és csak a puszta erejével volt képes távol tartani onnan. A lány szíve
elnehezedett. Julio az alkarját nyomta a kutya szájába, azt áldozta fel, hogy elhárítsa a
támadást a torkától.
Le kellett lőnöd?
Tudta a választ, még mielőtt válaszolt volna. Julio szerette a kutyáját.
– Ricco lőtte le. Nem volt más választása Marguarita. Azt hiszem, De La Cruz vadította meg a
kutyámat.
Vadul megrázta a fejét, hogy visszautasítsa a gondolatot, és őrült tempóban körmölni kezdett.
Nem csinálna olyat Julio. A birtokon minden az ő védelme alatt áll, beleértve ebbe az állatokat is.
– Az állatok rettegnek tőle, te is tudod. Ha hosszabb ideig marad, ez csak még rosszabb lesz.
Még a lovak is idegesek Marguarita. Nagyon nehéz volt irányítani őket, amikor kinn voltunk
járőrözni. Azt hiszem, hogy miattad marad itt. El kellene mennie.
A lány dühösen rámeredt.
Ez az otthona Julio. Nagyon durva dolog ilyet mondani.
Julio megrázta a fejét és összegyűrte a feljegyzését.
– Ez a mi otthonunk. Ők soha nincsenek itt, különösen ő. Ő a legrosszabb közülük. Nem jöhet
csak úgy ide és nem mondhatja azt nekünk, hogy az övé vagy. Nála dolgozunk, de nem vagy
a rabszolgája. El kell mennie, neked pedig ki kell szabadulnod. Most. Még mielőtt csinál
valamit, amivel lehetetlenné teszi, hogy elmenekülj tőle.
Szüksége van rám, Julio.
Julio mogorván nézett rá.
– Ő nem az sérült állataid egyike, akit meg kell mentened Marguarita. Veszélyes rád. Nem
kezelheted úgy, mint egy vadállatot.
Pedig pontosan az. Egyedül van, és szüksége van rám. Nem fogom elhagyni, ahogy azt mindenki más tette
vele egész életében. Mindenkit ellök magától, és ők el is mennek. Maradok.
– Mi van akkor, ha többet akar tőled, mint amit hajlandó vagy önszántadból nekiadni? –
követelt választ Julio. – Úgy gondolja, hogy a nője vagy. Van fogalmad róla, milyen
igényeket támaszthat veled szemben? A tűzzel játszol, Marguarita. Ha ő tényleg egy vadállat,
akkor a legveszélyesebb, amivel valaha is találkoztál, és nem tudod megszelídíteni. Menekülj
el, amíg tudsz. Segítek neked. Mindannyian segítünk. Nem vagy a tulajdona. Egyikünk sem
az. Van választási lehetőségünk és neked is van.
Az én választásom az, hogy vele maradok. Fogalmad sincs az életéről, Julio. Azért jött ide, hogy becsülettel
fejezze be a létet, és én tönkretettem azt. Most elveszett, és nekem segítenem kell rajta. Segíteni akarok
rajta. Tudom, hogy tudok.
Julio káromkodott az orra alatt.
– Te mindig is ilyen voltál Marguarita, végtelenül makacs, soha senki nem tudott meggyőzni
semmiről.
Elkezdte visszavenni magára az ingét, de megállt, amikor a lány megrázta a fejét. Marguarita
visszacsusszant a szobájába, és keresgélni kezdett mindenfelé, míg végül megtalálta az
elsősegélydobozt, amit ő készített össze évekkel korábban a farmon dolgozók számára.
Időközben némileg ápolónővé is vált, minden sérüléssel, balesettel őt keresték meg, ami a
birtokon történt.
Bekente a karomnyomokat antibiotikumos krémmel és átadott neki néhány tablettát.
Julio engedelmesen átvette őket, majd visszahúzta magára az ingét és összegombolta a
mellkasán.
– Én mondom neked drágám, de La Cruz nem egy hétköznapi férfi. Hagynod kellene elmenni.
Marguarita letekerte róla a véres rongyot, és felzihált, amikor meglátta a sebeket a karján.
Összehúzta a szemöldökét, és varrást utánzó mozdulatokat tett.
Julio vállat vont és megrázta a fejét.
– Begyógyul. Csak csinálj vele valamit, hogy ne fertőződjön el.
Marguaritának többször is pislognia kellett, a fény túlságosan élesnek tűnt, könnyeket csalt a
szemébe. Megrázta a fejét és jelezte, hogy legalább ragtapaszokkal össze kell fognia a
sebeket, hogy azok összezáródhassanak.
– Akkor csináld gyorsan. Vissza kell mennem a munkába. Ma este ki kell jönnöd az istállóba
és le kell csillapítanod az állatokat. Valaki komolyan meg fog sérülni, ha nem teszed
Marguarita.
Bólintott, majd gondosan felvitte az antibiotikumos krémet, aztán pedig elkezdte aprólékosan
összezárni a sebeket.
– Nem tarthat itt téged – ismételte meg Julio –, nem tartozol neki az életeddel drága.
Komolyan, gondolkodj el rajta, hogy elhagyd ezt a helyet.
Megtalálna. És amúgy is maradni akarok Julio. Tudom, hogy tudok segíteni neki.
Majdnem azt írta, hogy meg tudja menteni. De csak Zacarias mentheti meg magát. Talán nem
képes rá. Még csak abban sem volt biztos, hogy meg kell menteni, de valakinek törődnie
kellett a férfival. Hiszen úgy tűnt, még ő sem törődik magával túl sokat.
Arrogáns volt, és tökéletesen megbízott önmagában, de azt hitte, hogy a gonoszság
megrontotta.
Nagyon sajnálom a kutyádat Julio, de abban biztos vagyok, hogy Zacariasnak ahhoz semmi köze. Légy
óvatos ma. Este kijövök.
Remélte, hogy Zacarias együttműködő lesz. Ő is tudja, hogy a munkát a birtokon el kell
végezni. Ha az a feladat, hogy menjen ki az istállóba és nyugtassa meg az állatokat, biztos
volt benne, hogy Zacarias nem ellenezné.
Odaintett Julionak, és határozottan becsukta az ablakot, még a függönyöket is visszahúzta.
Fáradt volt, de már aludt néhány órát, így úgy döntött, hogy fenn marad.
Kényelmesen elhelyezkedett egy kádnyi meleg vízben, és megengedte magának, hogy
Zacariasra gondoljon. Hatalmas rejtély volt, egy férfi, akinek fogalma sincs róla, kicsoda is
valójában. Marguarita szíve érte nyúlt, annyira végtelenül magányos volt.
Senkinek sem lenne szabad, ennyire magányosnak lennie. És még csak fogalma sincs a saját
érzéseiről sem. Mélyen eltemette magában az emlékeit, soha nem bocsátott meg magának, és
még azt is megtagadta, hogy ezt egyáltalán elismerje, vagy, hogy visszaemlékezzen arra a
borzalmas tragédiára az életében.
Marguarita felsóhajtott, majd lemerült a kádba, benedvesítette hosszú haját. Kimerültnek
érezte magát és nagyon nehezére esett távol tartani az elméjét Zacariastól. Azalatt a rövid idő
alatt, amit a közelében töltött, szinte végig halálra volt rémülve, úgyhogy a világon semmi
értelme nem volt hát annak, hogy mégis segíteni akar neki.
Egyszerűen gyűlölte, hogy annyira egyedül van. Senkinek nem kellene egyedül lennie, főleg
pedig nem úgy, ahogy ő, hogy kivág magából mindent, ami puha és gyengéd. Olyan
borzasztóan kevés emberi oldala maradt, hogy a férfi már maga sem hitte, hogy az valaha is
legyőzhetné a ragadozót.
Ő pontosan látta a bensőjét, de valahányszor megkísérelte, hogy megmutassa neki is,
mindannyiszor visszautasításban volt része. Már-már úgy tűnt, mintha félne attól a lágyabb
oldalától. Ez sebezhetővé tette a férfit, és Zacarias De La Cruz soha életében nem volt
sebezhető, vagy ha igen, arra már egyáltalán nem is emlékszik. És nem is akar rá emlékezni.
Mindig egyedül élt és mindig félrehúzódva, veszélyes vadászként, olyan hosszú ideje, hogy
igazából még csak módjában sem állt, hogy beilleszkedjen az emberekkel, vagy legalább a
saját fajtájával együtt a modern világba.
Az önbizalma vadászként, gyilkosként megtörhetetlen volt, de nem volt az férfiként. És nincs
igaza. Attól, hogy valaki olyan arrogáns és veszélyes, mint ő, még a gyengédség és a szeretet
ott lehet benne. Óriási hűsége és kötelességtudata csodálatraméltó. De ő, ezt nem így látja.
Neki minden fekete-fehér.
Lassan, ráérősen szárította meg magát, hogy teljen az idő, és élvezte az érzést, hogy Zacarias
is itt érzi magát „otthon”, ahol ő. Tulajdonképpen régóta ő már a birtok úrnője, és most, hogy
Zacarias hazatért és folyamatosan parancsolgatott neki, hogy mit tegyen, mit ne tegyen, hova
mehet, hova nem mehet, egészen megfeledkezett róla, milyen békés is a ház.
Ez egyedül az ő felségterülete volt eddig. Tisztán tartotta, úgy díszítette, ahogyan csak akarta,
és ő volt a felelős a saját életéért teljes egészében.
Persze voltak udvarlói, akik tették neki a szépet, de pontosan tudta, hogy egyikükhöz sem
akar férjhez menni.
Zacarias.
Ha rágondolt, valahogy elevennek érezte magát. Szerette a hátaslovakat, a repülés
szabadságát a föld felett a lovakkal együtt. Zacarias is valami ilyesfélét adott neki, ennek az
izgalomnak a borzongását. Semennyire sem volt békés, de a társasága mégis üdítően hatott.
Leült a tükör elé, hogy kifésülje hosszú haját, és közben ő járt az eszében.
Nagyon jóképű volt, a maga szinte már brutálisan durva módján. A teste sziklakemény, egy
harcosé. Az nem lehetett kétséges, hogy testileg nagyon is vonzódik hozzá, de nem ez volt a
döntő. Egészen biztos volt benne, hogy a többi nő is képtelen ellenállni a pillantásainak.
Megbabonázó volt és állatiasan vonzó. De mégis…
Mérhetetlenül több volt ennél a férfiban a felszín alatt, ami még a külsejénél is jobban izgatta.
Felvette a szokásos benti ruháit, egy hosszú szoknyát és egy blúzt, összeráncolt szemöldökkel
beismerte maga előtt, hogy egy kicsit talán azért is ezeket, mert Zacariasnak ez tetszett. Aztán
úgy döntött, hogy gyerekes lett volna csak azért farmert és pólót húzni, mert a férfi
kijelentette, hogy a nőies ruhákat szereti.
Ő maga szerette a szoknyáit. És nem állt szándékában megváltozni sem az ő, sem más
kedvéért. Senki nem diktált neki soha, még az apja sem, ezért Zacarias fensőbbséges, utasító
megnyilatkozásait inkább humorosnak találta.
Valaki felsétált a lépcsőkön a tornácra és bekopogott a bejárati ajtón. Ez egy félénk,
bizonytalan kopogás volt, nem olyan, mintha Julioé, vagy valamelyik másik fiúé lett volna.
A gyomra megugrott, ahogy a fő hálószoba felé pillantott.
Az előszobában leemelt az állványról egy töltött pisztolyt, és betolta szoknyájának zsebébe.
Nem járt hozzájuk túl sok látogató, és ő nagyon eltökélt volt, hogy megvédi a napnak
kiszolgáltatott Zacariast.
Kinézett, és kissé megdöbbenve ismerte fel Lea Eldridge-t, aki egyedül álldogált a tornácon.
Lea még soha nem jött a birtokra a bátyja nélkül.
Magas, szőke nő volt, mindig nagyon elegáns. A haja mindig a helyén volt, a sminkje
tökéletes, a ruháit nyilvánvalóan egyedileg tervezték.
Míg Esteban leereszkedően beszélt a munkásokkal, addig Lea mindig nyíltnak és
barátságosnak tűnt.
Lea gyönyörű nő volt, Marguarita úgy megszerette, mint azokat a nőket, akikkel együtt nőtt
fel. Lea igazinak, és nagyon figyelmesnek tűnt. Mindig volt ideje rá, hogy az idősekkel, a
gyerekekkel, vagy a munkásokkal beszélgessen, nem pedig csak a jóképű, egyedülálló
férfiakkal. Marguarita nagyon szerette benne ezt.
Kinyitotta az ajtót, és összeráncolta a szemöldökét, amikor megpillantotta Lea arcát. A
könnyek egyértelmű nyomain kívül, az arccsontján egy halvány horzsolás is látszódott.
Porcelán finom, hibátlan, őszibarack és tejszín színű bőrén a smink bár hibátlan volt, nem volt
képes elrejteni a lila foltot. Hátralépett, hogy beengedje a lányt az ajtón.
Lea titkon, óvatosan szétnézett, még maga mögé is pillantott, mielőtt belépett és gyorsan
becsukta maga mögött az ajtót.
– A bátyám nem tudja, hogy itt vagyok. Senki sem tudja.
Csinálok egy teát. Örülök, hogy meglátogattál.
Átadta Leának a feljegyzést, majd beterelte Leát a konyhába és intett neki, hogy üljön le az
asztalhoz, míg ő elkészíti a teát.
Lea nyilvánvalóan nagyon feldúlt volt. Marguaritát pedig most nagyon zavarta, hogy nem tud
beszélni. Mindent leírni, egy örökkévalóságig tartott.
Míg a kanna melegedett, leült egy székre szemben Leával, megérintette a lány kezét és egy
újabb papírt csúsztatott oda neki.
Mi történt? Itt biztonságban vagy Lea.
Lea próbálta visszatartani a könnyeit, majd megrázta lehajtott fejét.
– Nem értheted. A bátyám barátja Dan, amit mi csak DS-nek hívunk, ránk talált itt. Ő…
borzalmas. Bárhová megyünk, mindig megtalál bennünket, és Esteban mindig azt csinálja,
amit mond. Azt hittem, ha idejövünk, itt soha nem talál ránk, de itt van és valami borzalmasat
fog csinálni. Mindig ezt csinálja.
Ki bántott?
Lea ismét lehajtotta a fejét és megérintette a lila foltot az arcán.
– Az az igazság, hogy Esteban mindent megtesz, amit DS mond neki. Azt hittem, ha
ideköltözünk, megmenekülünk tőle, de ő volt az, aki utasította Estebant, hogy költözzön ide
és barátkozzon össze itt a birtokon az emberekkel. – Felemelte bánatos szemeit Marguaritára.
– Esküszöm, hogy nem tudtam. Én tényleg azt hittem, hogy itt alkalmunk nyílik rá, hogy
megszabaduljunk a befolyása alól. Ő maga az ördög, Marguarita. Esteban borzalmas dolgokat
művel, ha a közelében van. És ha valamiféle terve van ezzel a birtokkal, az sem törvényes
nem lesz, sem pedig jó – vallotta. – Nagyon sajnálom. – Marguarita a jegyzetfüzet fölé hajolt,
de végül türelmetlenül csak egy hatalmas kérdőjelet rajzolt közéjük a levegőbe. Lea
megdörzsölte a halántékát. – DS ütött meg, mert megtagadtam, hogy azt tegyem, amit
mondott. – Kitört belőle a zokogás. – Esteban pedig csak állt ott, míg DS taszigált engem.
Mit akar DS tőled és Estebantól?
– Találkozni akar a De La Cruz család egy tagjával. Megszállottja ennek az ötletnek. Azt
akarja, hogy csábítsak el egyet közülük. Azt mondta, ha nem teszem, megöli Estebant.
Megpróbáltam beszélni a bátyámmal, de csak nevetett és azt mondta, hogy akkor talán mégis
meg kellene inkább tennem. – Lea letörölte a könnyeit, és megrázta a fejét.
– Sehová sem szabad mennem és senkivel sem szabad beszélnem. Nem is mernék megbízni
senkiben. De a barátságunkat nem akartam elárulni és nem tudtam, mit tegyek.
A teáskanna sípolni kezdett, így Marguarita felállt, hogy elkészítse a főzetet. Közben firkált
néhány mondatot, és odatolta Lea elé a feljegyzést.
A De La Cruz család csak nagyon ritkán látogat el erre a birtokra. Miért gondolja az az ember, hogy el
tudnál csábítani egyet közülük, hiszen olykor évekig sem járnak erre, és ha eljönnek, akkor is legfeljebb egy
napig maradnak? Ennek semmi értelme. És mit gondol, mit nyerne azzal, ha elcsábítanál egyet közülük?
Lea két kézzel beletúrt a hajába, majd vállat vont.
– Talán gazdagságot. Vagy izgalmat. Nem tudom. DS drogokkal és fegyverekkel kereskedik.
Esteban pedig mindenben megpróbálja utánozni. Tetszik neki az elképzelés, hogy valamiféle
gengszter típusú földalatti szervezet tagja lehessen. DS is valami titkos társaságról beszél
neki, aminek minden tagját ismeri, és az ilyesmi imponál Estebannak.
A szüleitek?
– Mindketten meghaltak. A vagyonunkat egy alapítvány kezeli, amit a nagybátyánk irányít.
Esteban soha nem elégedett. Mindig abban bízom, hogy majdcsak kiforrja magát és
lenyugszik, de állandóan az újabb izgalmakat keresi. Amióta találkozott DS-el, az életünk egy
merő őrület lett. DS néhány nagyon ijesztő emberrel lakik együtt.
Miért hiszi azt, hogy idejön egy De La Cruz?
– Miattad. – Lea elfogadta a teáscsészét, és egy süteményes kistányért.
– A baleseted miatt. Ha ilyen borzalmas dolog történik, akkor a tulajdonosok közül szinte
kötelessége megjelennie legalább egynek, hogy ellenőrizze a dolgokat. Valószínűleg, Esteban
mondta el DS-nek. – Ivott egy korty teát, és a csésze pereme fölött Marguaritára nézett. – Azt
hittem, hogy itt lesz esélyem egy valódi életre. Szeretek itt lenni. És ott van… Julio. – Nagyon
figyelte Marguarita arcának minden egyes rezzenését. – Ti ketten éreztek valamit egymás
iránt? Annyira védelmez téged.
Mondhatni testvérekként nőttünk fel.
– Nem kedvel minket, ugye? – kérdezte Lea – Soha még csak rám sem néz.
Julio nagyon furcsának találja, hogy te és Esteban idejöttetek. Rengeteg pénzetek van, és városi élethez
vagytok szokva. Úgy tűnt, hogy egyikőtök sem képes beilleszkedni itt. De egészen biztosan rád néz Lea.
Hiszen gyönyörű vagy. Hogyan is ne nézne rád?
– Én maradni szeretnék. Ha Esteban elmegy, akkor is jó lenne maradni. Szeretem az itteni
otthonunkat és kezdem megkedvelni a lovakat is. Tudom, hogy tudnék itt élni. De Esteban
egészen biztosan továbbáll. Ő könnyen unatkozni kezd. Mindent megtettem, amire csak képes
vagyok, hogy megóvjam önmagától, de tudom, hogy nem lehet. Már egyáltalán nem hallgat
rám. Ha a De La Cruz fivérek közül egyik sem mutatkozik meg itt hamarosan, DS egy másik
birtokuk környékére akar majd menni, ahol nagyobb esélye lehet találkozni valamelyikükkel,
Esteban pedig bármit megtesz, amit mond neki.
A fivérek általában egymás között maradnak. Ha mégis megjelenik egy a birtokon, Cesaron kívül ritkán
beszél bárki mással is. Egy, legfeljebb két éjszakát maradnak, és mennek is tovább.
– Te találkoztál már velük?
Csak egyiket-másikat láttam egy-két alkalommal, de igazából nem is ismerem őket. Lea, bármit is akar az a
DS nevű ember a De La Cruz családtól, egészen biztosan nem fogja itt megtalálni. Üzleti ajánlatot akar
nekik tenni?
Lea összeráncolta a szemöldökét és közben egy teakekszet rágcsált.
– Őszintén szólva, nem tudom. Esteban nem beszélt velem erről. Csak annyit mondott, hogy
tegyek meg bármit, amit DS mond.
Marguarita lecsúsztatott egy korty teát a torkán. Forró volt és édes, a gyomra egy pillanatra
mintha fellázadt volna ellene, de ez az érzés hamar elmúlt. Nehéznek találta mostanság az
étkezéseket. Nem volt semmi, amire étvágya támadt volna, és gyakran rohanta meg
hányinger, amikor szilárd táplálékot akart a gyomrába juttatni. A sülő hús illata különösen
bántotta. Attól tartott, hogy ez a vámpírral lehet valamiféle kapcsolatban, ami megtámadta, és
feltépte a torkát.
Lea természetesen azt tudta, amit minden más kívülálló is, hogy egy hatalmas jaguár támadta
meg. Megérintette a torkát, és azonnal megérezte, hogy a jel, amit Zavarias rajta hagyott
lüktetni kezd. Gondolkodás nélkül végigsimított a folton.
– Fáj? – kérdezte Lea – A torkod.
Marguarita megrázta a fejét. Rég nem fájt már, de azt még mindig nagyon nehéz volt
elfogadnia, hogy nem tud beszélni. Lea a barátja maradt. Esteban úgy viselkedett, mintha
udvarolna neki, míg a baleset meg nem történt. Továbbra is látogatta ugyan, de már közel sem
flörtölt vele annyit, mint azelőtt. Rájött, hogy a férfi nem akarta, hogy rossz következtetéseket
vonjon le. Hang nélkül, már nem felelt meg az elvárásainak.
Talán nem kellett volna ilyen élesen elítélnie, de mindig tudta, hogy nem udvarol neki
komolyan.
Lea hirtelen mozdulattal az asztal fölé hajolt, és rátette a kezét Marguarita asztalon nyugvó
kézfejére.
– Szép kis páros vagyunk. Nekem nincs hová mennem, neked pedig feltépték a torkod.
Marguarita rámosolygott, felemelte a teáscsészéjét, és ivott egy újabb kortyot.
– Julio egészen biztosan nem teázna velünk, ugye? – bökte ki a kérdést Lea, egy kicsit
próbálván felvidítani a hangulatot – Talán főzhetnék neki egy szerelmi bájitalt, valamilyen
titkos recept alapján.
Marguarita elmosolyodott és megrázta a fejét.
Kérdd meg, hogy mutassa meg a lovakat. Beszélgess róluk vele. Imádja a lovakat. Még sosem láttalak
lovagolni. Tudsz?
– Felvettem egy embert, hogy tanítson, de soha nem jelenik meg időben. Szeretem nézni,
amikor te lovagolsz, és amikor lovon vagyok, olyan szabadnak érzem magam. Szeretem, hogy
a szél fújja az arcom, és ahogy a ló ringat, amikor szinte áramlik a föld felett. Tudom, hogy
még a bátyám nélkül is képes lennék itt élni. Nem költök sokat az alapítványi vagyonomból,
Esteban minden hónapban teljesen elkölti a saját részét, de én tudnék itt egy ingatlant venni.
Boldog lennék itt.
Itt nincs olyan élet, mint a városban Lea. Egy nő nagyon magányos lehet.
Lea felsóhajtott, és végighúzta az ujjait a horzsoláson.
– Lehetsz magányos a tömeg közepén is, Marguarita. Nem éreztem, hogy tartoznék valahova.
Amíg nem jöttem ide. Tudom, hogy a te szemedben finomkodó úri kisasszonynak látszom, de
szorgalmas vagyok. És tudok tanulni. Csak békét akarok találni.
Miért tartasz Estebannal, ha tudod, hogy törvénybe ütköző dolgokat csinál?
– Egyedül ő van nekem. Bár megvan a családi üzletünk, visszamehetnék és dolgozhatnék ott,
de a nagybátyám, Estebanon kívül az egyetlen családtagom. Ráadásul őt sem ismertem,
mielőtt a szüleink meghaltak volna egy légi szerencsétlenségben. Nagyon idős és merev.
Esteban még a látványát sem tudja elviselni, de a nagybátyám, sajnos mégis minden
lehetőséget megad neki, hogy az elkényeztetett gazdag úri fiú életet élje. Néha még úgy tűnik,
mintha még biztatná is erre Estebant. Így csak abban reménykedhettem, hogy ha vele vagyok,
talán abbahagyja, hogy ilyen veszélyes dolgokat csináljon.
Kábítószerfüggő?
Lea beleharapott az alsóajkába.
– Kokaint használ. Előbb csak vicces volt tőle, próbáltam nem izgatni magam miatta.
Igazából mindenki, akit csak ismerünk, azt használja. De Esteban már egyetlen napig sem
képes meglenni nélküle. Próbáltam vele erről beszélni, de azt mondja, hogy fogalmam sincs
arról, hogyan kell jól szórakozni. Szerinte munkamániás vagyok. A szüleinknek dolgoztam.
Estebant már az apánk elrontotta, ő is arra biztatta, hogy legyen inkább aranyifjú.
Nagyon súlyosan érinthette a szüleitek halála.
Lea bólintott.
– Azt hiszem, az tette annyira védtelenné DS-el szemben. Elkezdett még jobban drogozni és
keményen partizni. Repülőgépekből ugrik ki, nagyon veszélyes helyeken sízik, bármi veszélyt
talál, neki azt kell csinálnia. Nem számít, mit mondok, nem tudom leállítani. – Ismét
megdörzsölte a halántékát, mintha fájna a feje. – Nem követhetem őt keresztül a világon,
hogy megpróbáljam életben tartani. Úgysem hallgat rám.
Sajnálom Lea. Bárcsak tudnék segíteni valamiben.
Lea rávillantott egy kis mosolyt.
– Nagyra értékelem már azt is, hogy meghallgattál. Nagyon régóta nem éreztem már, hogy
van egy barátom, akiben megbízhatok. Fogalmam sincs, hogyan fogom kihúzni magam és
Estebant ebből a zűrzavarból, de már ettől is jobban érzem magam.
Biztonságos hazamenned?
Marguarita legszívesebben felajánlotta volna neki, hogy maradjon, de Zacarias a birtokon
tartózkodott, Estebannak és annak DS-nek, pedig eltökélt szándéka volt egy De La Cruzzal
találkozni, így hát úgy érezte, neki mindenképpen Zacariast kell védenie. Ettől függetlenül
még nagyon aggódott Leáért.
Lea vállat vont.
– Esteban szeret engem. Nem hiszi, hogy DS igazából kárt tenne valaha is valamelyikünkben,
de ha arról lenne szó, azt hiszem, engem védene. DS-t pedig szándékomban áll elkerülni.
Csak azt szerettem volna mondani, hogy ne bízz meg bennük, ha idejönnek. Mert ide fognak
jönni. Nem tudom, mire készülnek. Amint hazamegyek, megpróbálom rávenni Estebant, hogy
mondja el.
Marguarita gyorsan megrázta a fejét.
Erre semmi szükség sincs Lea. Még ha idejönnek is, mit látnak? A fiúkat munkában. Engem. Nem látsz itt
sehol egy De La Cruzt sem, ugye? Ők sem fognak. Körülnéznek és hazamennek.
Lea bólintott.
– Talán tényleg nem kellene aggódnom. És a De La Cruz egy nagyhatalmú család.
Valószínűleg ezért vette őket célba DS.
A vészjelző sziréna gyűlölt hangja sikoltott fel odakinn, figyelmeztetve Marguaritát, hogy
valami történt a birtokon. Azonnal talpra ugrott és az ajtó felé rohant. Dübörgő patákat hallott,
lovasok közeledtek vad vágtában a farmházhoz.
Marguarita kivágta az ajtót. Julio állt rajta kívül, kopogtatásra emelt ököllel, barna bőre alatt
hófehérre sápadva, a ruhája csupa vér volt.
– Szükségünk van egy helikopterpilótára Marguarita. Riccot megtámadták. A lova ledobta, az
egyik marha felöklelte, a többi pedig megtaposta. Szörnyű. Tényleg az.
Marguarita a fürdőszobába rohant az elsősegély felszerelésért, míg Julio telefonált. Julio
káromkodott, amikor visszatért hozzá. A lány kérdőjelet rajzolt a levegőbe.
– Charlie megint ivott. Pont, amikor a legnagyobb szükségünk lenne rá. – Julio idegesen
beletúrt a hajába. – Nem fogja túlélni, ha nem juttatjuk kórházba.
– Én tudok helikoptert vezetni – mondta Lea. – Van rá engedélyem. Kisrepülőgépre is. Apám
egy chartertársaságot üzemeltetett, mindannyian megtanultunk repülni.
Julio megpördült és úgy meredt a nőre, mintha az hirtelen két fejet növesztett volna.
– Meg kéne gondolnod, hogy miről beszélsz. Ricco meg fog halni, ha nem szerzünk neki
orvosi segítséget.
Pír lopakodott fel Lea nyakáról az arcára.
– El tudom repíteni a kórházba. Több száz órát jegyzek a repülési naplómban helikopteren és
még többet kisgépen. Bármivel tudok repülni. Ezt csinálta az egész családom.
– Akkor te leszel a pilóta! – döntött villámgyorsan Julio – Gyerünk Marguarita, neked meg
kell próbálnod életben tartani, amíg segítséghez juttatjuk!
A nagy hangár irányába rohantak, ahol a helikoptert tartották. Marguarita nagyon hálás volt a
De La Cruz családnak, hogy gondoskodtak róla, hogy mindig mindenből első osztályú
felszerelés álljon a rendelkezésükre. A helikoptert nem csupán sürgős orvosi esetekben
használták, sokszor felhasználták terelésre, vagy a marhák ellenőrzésére is a távolabbi
dombokon, mezőkön.
– Jó karban a helikopter? – kérdezte Lea, akinek futnia kellett, hogy lépést tarthasson Julio
hatalmas lépteivel.
– Igen. Minden egyes használat után karbantartják. De jobb lenne, ha mindent kétszer
ellenőriznél. Fogalmam sincs, mióta iszik ismét Charlie – felelte Julio komoran.
Több férfi is rohant a hangár felé egy másik irányból, hordágyon vitték Riccot. Marguarita
feléjük futott, hogy már azalatt hozzáfoghasson megvizsgálni Riccot, míg a helikopterhez
érnek vele. Valamelyik marha hasba öklelte a férfit, és ez nagyon súlyosnak tűnt. Ha máris
egy sebész állt volna mellette, akkor sem lett volna sok esélye.
Felnézett az égre, majd végignézett a hordágyon, de végül muszáj volt Julio kérdőn rátapadó
szemeibe néznie. Julio arca ugyanolyan zord volt, mint a sajátja. Nem volt hülye. Látta mit
művelt a megőrült marha. A nap az égen még izzó gömb volt, de már lefelé indult. Alig volt
felhő az égen. Még legalább egy jó órájuk volt napnyugtáig. Ricconak nem volt annyi ideje.
Látta mit művelt a nap Zacariassal.
Megrázta a fejét.
Julio dühösen meredt rá, a férfiak pedig beemelték Riccot a gépbe. Marguarita beszállt mellé,
és villámgyorsan szétnyitotta az ingét. Felzihált és rászorította a kezeit a sebre. Semmit nem
lehetett már tenni, az sem számított milyen gyorsan emelkedik a levegőbe a helikopter.
„Zacarias.” – Nem akarta rákényszeríteni a férfit, hogy kimondja, ő sem tehet itt már semmit,
de az a seb olyan borzalmas volt, hogy kizárt volt, hogy élve és időben eljuttassák Riccot a
kórházba. – „Szükségem van rád.”
A mocorgás az elméjében azonnali volt, mintha a férfi végig ébren lett volna, és tisztában
lenne vele, hogy nincs a házban.
„Megsebesültél?”
A hangja tele volt az iránta érzett aggodalommal, és ez megmelengette Marguaritát.
„Nem én. Ricco, az egyik munkás. Kórházba visszük, de nem fogja túlélni az utat, ha nem
segítesz neki.”
„Azt akarod, hogy megtegyem ezt érted?”
Marguarita szíve előbb hatalmasat dobbant, aztán dadogni kezdett, majd dübörgésre váltott. A
férfi hangja nagyon tárgyilagos volt, és a lány igazából nem is tudta pontosan, mit is várna el
tőle, de ha neki sem sikerül megmentenie, akkor Ricconak semmi esélye sincs az életben
maradásra.
„Mekkora kockázatot jelent ez a számodra?” – kérdezte. – Tudnia kellett. Hirtelen
beleharapott az alsóajkába, rettegve attól, amit kért tőle. – „Semmi nem történhet veled.”
Egy pillanatra ismét megérezte őt az elméjében, mintha minden porcikáját megérintette volna,
a cirógatás végtelen gyengédsége tökéletes ellentéte volt halálos jelenlétének.
„Mutasd meg a sebet. Nézz közvetlenül rá.”
Marguarita megacélozta magát. A szarv mélyre hatolt, és biztos volt benne, hogy a belső
vérzés fenyegeti Ricco életét. Még szerencse, hogy eszméletlen volt, mert ekkora fájdalmat
képtelen lett volna csillapítani.
Kényszerítette magát, hogy lenézzen Ricco felszakadt hasára, és aztán megpróbálta saját
benyomásait elküldeni Zacariasnak.
„Tedd a kezed a sebre, és gyakorolj rá nyomást. Mélyen Marguarita.”
Látott már rengeteg tépett sebet, de ehhez hasonlót még soha. Még csak ápoló sem volt, de
Ricco számára egyedül ő maradt. Behunyta a szemeit, és eleget tett Zacarias utasításának. A
keze borzalmas hanggal merültek a testbe és a vérbe.
Puha nevetés ingerelte az elméjét.
„Muszáj látnom kislány kuηenak minan, (kicsi bolondom) tartsd nyitva a szemeidet.”
Hatalmasat nyelt. Hőség száguldott át a testén. A kezei felforrósodtak, bizseregni kezdtek. Az
ujjai a saját akaratukból mozogtak, és valahogy egy pillanat alatt már nem is volt a saját
testében, besodródott Zacariassal együtt Ricco szervezetébe.
Furcsa, megránduló érzés volt hátrahagyni a fizikai testét, és másvalaki testébe áramlani. A
gyomra fellázadt, de kőkeményen harcolt, hogy megőrizze az önuralmát, és mélyeket
lélegzett.
Ahogy hirtelen visszazuhant önmagába, elszédült és gyengének érezte magát. De azt meg
tudta mondani, hogy Zacarias még nála is gyengébb.
„Ennek ki kell tartania, míg eljut az orvoshoz, de rengeteg vért vesztett Marguarita. Adnom
kell majd neki az enyémből, vagy amit tettünk, az semmit sem ér.”
„Akarod, hogy visszavigyük a házba? Elbírod már a napszakot?”
„Nehogy megkockáztasd, hogy megmozdítod. Majd én megyek oda hozzátok.”
„De te nem tudsz.” – Nem jöhet ide. A nap összeégetné. – „Nem áldozhatod fel az életed.”
Megint érezte a simító érzést az elméjében, mintha ujjak cirógatták volna végig a koponyája
belsejét.
Lea bekötözve ült a pilótaülésben, már az ellenőrző rutint végezte a listáról. Marguarita
felemelte a kezét, hogy magára vonja Julio figyelmét. Őrjöngve törölte meg a kezeit, hogy írni
tudjon.
Mondd neki, hogy stabilizálnunk kell, mielőtt felszállunk vele. Zacarias már megtette rajtam keresztül, de
azt mondja, hogy mindenképpen szüksége van a vérére is, hogy túlélhesse az utat. Kijön, és Lea nem
láthatja meg őt. Nem tudhatja, hogy a birtokon van. Mindent megmagyarázok, amint lesz rá idő.
Julio bólintott. Marguarita hálát adott az égnek, hogy azonnal átérezte a helyzet sürgősségét,
és egyetlen szóval sem vitatkozott vele.
Az ég elsötétült kívül, vészjósló, sűrű, sötét felhők gyülekeztek, forrtak dühösen a magasban.
– Indulnunk kell! – kiáltotta oda Lea.
– Még nem – tiltakozott Julio –, Marguaritának stabilizálnia kell, vagy nem fogja kibírni.
– Csúnya időjárás készül – mondta Lea –, ha nem szállunk fel, nem fogjuk tudni eljuttatni a
kórházba.
– Ez a vihar gyorsan átvonul – biztosította Julio –, megbízhatsz az ítéletemben.
„Néhány perc és kimegyek” – csendült fel Zacarias hangja Marguarita fejében.
„Szólok, amikor biztonságos. Van itt valaki, akinek nem kellene meglátnia téged. Nem közénk
való, és azt hiszem, a testvére veszélyt jelent a számodra.”
„Nem fog látni.”
Marguarita úgy érezte, életében soha nem volt közelebb a pánikhoz. Nem akarta ugyan
elárulni Lea barátságát, de nem ismerte őt annyira, hogy megbízhasson benne, hogy csendben
marad akkor is, ha a bátyja ragaszkodik hozzá, hogy elmondja neki az igazat. Átadott Julionak
egy újabb jegyzetet.
Vidd el Leát valahová néhány percre.
Julio odahajolt Leához, a fülébe súgott valamit. A lány bólintott, félredobta a fejhallgatóját,
aztán kicsusszant a helikopterből. Mindketten futásnak eredtek a ház irányába.
Az ég még jobban elsötétedett, a viharfelhők sötét árnyakat vetett a földre. A lovak idegesek
lettek, felágaskodtak, a levegőt kapálták, a fejüket dobálták és körbeforogtak.
Marguarita elhessegette a hangártól az embereket, és egy megnyugtató gondolatot küldött a
lovaknak.
A viharfelhők közepén egy páracsík áramlott, a fák lombkoronája és a tetők fedezékében
maradt.
Zacarias átáramlott az udvaron a hangár felé. Gyorsan mozgott a hatalmas épületben a
helikopter felé, kihasználva a legsötétebb zugokat.
Marguarita összehúzta magát, hogy helyet csináljon neki. Nem sok hely maradt odabenn,
Ricco még mozdulatlanul, csendesen is nagy helyt foglalt el.
„Alig lélegzik,” – mondta Marguarita.
Zacarias felvette az emberi alakját, hatalmas termete, széles vállai csak még jobban
összezsugorították Marguaritát, amikor a sebesült férfi fülé hajolt.
– A tüdeje is megsérült. – Felnyitotta a csuklóját, hogy aztán odanyomja Ricco szájára. – Meg
fogod inni, amit felajánlok neked, és életben maradsz. Hallasz engem?
Ricco ajkai megmozdultak Zacarias csuklóján. Marguarita képtelen volt félrenézni. A látvány
egyszerre volt lenyűgöző és visszataszító. Tudta, hogy az ő ereiben is Zacarias vére folyik,
csak amiatt élhette túl a pokoli vámpírtámadást. Ha Ricco életben marad, akkor Zacariasnak
köszönheti az életét.
„Nem emnim, (asszonyom) neked köszönheti az életét. Azért tettem, mert elvártad tőlem. Nem
szólok bele az emberek ügyeibe.”
„Köszönöm. Ő nagyon fontos nekem. Ricco a születése óta a családodat szolgálta, és mindig
hűséges volt.”
– Nekem elég annyi, hogy te kérted Marguarita. – újra suttogni kezdett Ricconak, majd elvette
a férfi szájától a csuklóját és lezárta a sebet. Végigfuttatta az ujjait Marguarita haján. – Gyere
vissza a házba és hagyd, hogy kórházba vigyék. Ha harcol az életéért, és kap egy jó sebészt,
életben marad.
„Nem láthatnak itt téged. Megyek, amint Julio visszaér.”
Marguarita nagyon ideges volt, hogy a férfi szem előtt van. Zacarias vetett rá egy higgadt
mosolyt, és a lány szíve dübörögni kezdett a mellkasában. Erősnek, férfiasnak tűnt, még
elképzelni is nehéz volt, hogy napvilágnál mennyire sebezhető és gyenge.
– Azt hiszed, hogy nem tudok kezelni egy halandót? Főleg egy nőt?
Vágott rá egy grimaszt. Az egója bajba fogja keverni Zacariast. A ház ajtaja hangosan
becsapódott, és tudta, hogy ez Julio figyelmeztetése, hogy visszafelé indultak Leával.
„Visszajönnek! Most menj! Siess, tűnj el!” – Egészen kétségbeesettnek érezte magát. Nem
bízott Leában, és ami azt illeti, senki másban sem, hogy nem beszélne arról, hogy látta őt.
Túlságosan megbabonázó volt ahhoz, hogy ne emlékezzenek vissza rá. Túl veszélyes. – „El
kell menned!”
Zacarias mosolya elérte a szemeit. Összefogta a lány haját és az öklére csavarta.
– Szeretem, amikor szanaszét van a hajad. Úgy nézel ki, mintha órákat játszottunk volna a
hálószobában.
Soha nem mondtak még ilyet neki. Senki. Érezte, hogy a pír végigrohan rajta a lábujjaiból
kiindulva.
Az aggodalom ismét áthömpölygött rajta. Összeszorította az egész testét.
„Menned kell. Nem viccelek.”
Rászorította a tenyereit a férfi mellkasára. A szíve hirtelen úgy felgyorsult, már azt hitte,
kiugrik a mellkasából.
Zacarias halkan nevetett.
– Már megint engedély nélkül érintesz. Hogyan is kellene megbüntesselek? Gondolkodnom
kell rajta…
Marguarita hátralesett a válla fölött Julio és Lea irányába. Lea egy halom takaróval a
karjaiban közeledett.
„Kérlek! Csak menj! Siess! Azt csinálsz, amit akarsz, ha már biztonságban vagy.”
– Bármit csinálhatok? – A férfi szemöldökei a magasba emelkedtek. – Ez elég nagy teret
enged.
Julio kétségbeesetten rámeresztette a szemét a lányra, próbálva jelezni neki.
„Zacarias!”
Ott oldódott párává közvetlenül előtte. Az egyik pillanatban még szilárd volt, a tenyerei alatt
érezte súlyos mellizmait, a következőben pedig eltűnt, teljesen egyedül volt.
Gyorsan kilépett a helikopterből, hogy helyet adjon a Ricco mellé beugró Julionak.
– Segített? – suttogta oda neki Julio.
Lea benyújtotta neki a takarókat és visszaült a pilótaülésbe. A felhők ugyanolyan gyorsan
oszlottak el, ahogyan összegyűltek.
Marguarita bólintott, és visszasietett a házba, míg a helikopter a levegőbe emelkedett.
 10.

Zacarias, Marguarita fürdőszobájában állt, és mélyen beszívta a lány egyedülálló illatát. A

karmos lábú mély porcelánkádból őszibarack és tejszín illat szállt fel.
Az alvását már az ablakhoz dobált kavicsok félbeszakították. Annyira rá volt hangolódva a
lány elméjére, hogy egy része még alvás közben is a tudatában volt.
Kissé megdöbbentette az izgalom, ami egyre emelkedett benne, és sistergő, megelevenedő
idegvégződései, amik arra vártak, hogy a lány újra ott legyen mellette. Türelmetlenül vágyott
az újabb összecsapásra vele. Még ugratja majd egy kicsit, amiért megérintette engedély
nélkül, ami bár sokkolta, egyúttal végtelenül élvezte is.
Járt már a világ minden táján, a legmagasabb hegycsúcsokon, leereszkedett a legmélyebb
barlangokba, szabadon bejárta az esőerdőket, de léte végtelenül hosszúnak tűnő évszázadai
alatt, soha nem érezte olyan elevennek magát, mint most.
Attól, hogy ott állt a kicsi fürdőben, és mélyen beszívta Marguarita illatát, jobban érezte
magát, mint eddig bármikor, vagy legalábbis, amire emlékezett.
Várta, hogy láthassa, hogy megérinthesse.
Éhség vert az ereiben, kétségbeesett szükség, keresztülvisszhangzott a testének minden egyes
sejtjén. Fizikai teste felerősítette a hívást, a sürgető vágyat az ízére, a tapintására.
Marguarita, az ő gyönyörű bolondja. Az asszonya.
Hagyta, hogy a gondolat elszivárogjon a csontjaiig, megérintse a lelkét. Vissza sem
emlékezett, hogy nevezett volna valaha is valamit a sajátjának. A harcosok soha nem
ragaszkodnak senkihez és semmihez.
De Marguarita valahogyan utat talált benne, és a részévé vált.
Még csak azt sem tudta, hogy hogyan történt. Egyszerűen csak megjelent a fejében, betöltötte
az árnyékos helyeket, összekötötte az elszakadt szálakat, amiket ő nem tudott, vagy amikkel
nem is törődött, vagy még csak a létezésükről se tudott.
Azonnal tudta, hogy mikor lépett be a házba. A konyhába sietett, ahol megmosta a kezét,
majd bement a hálószobájába.
Ruhák suhogását hallotta, és nesztelenül a szobájába surrant, hogy megálljon mögötte, és csak
figyelje.
Ott állt az egész alakos tükör előtt, így amikor mögéje lépett, gondoskodott róla, hogy ne
látszódjon a tükörképe.
Volt valami gyönyörűségesen szép a vetkőző nőben. A szoknya a bokáihoz omlott, ő pedig
kilépett belőle, felfedve karcsú, formás lábait, kerek fenekét, amit gyakorlatilag egy csíknyi,
áttetsző csipke takart.
A torka úgy szorult egyre összébb, ahogy Marguarita egyre több gombot nyitott ki a blúzán,
és centiméterről centiméterre több tárult fel krémes bőrű melleinek domborulatából, amit
szintén csak egy csupa csipke fehérnemű takart.
Hibátlan volt a bőre, annyira puhának látszott, hogy szinte erővel kellett visszatartania az
ujjait attól, hogy végigfussanak a hátán. Szerette a hajának vad, fekete selyemfelhőjét, ami
vízesésként zúdult alá a derekáig.
Zacarias közelebb lépett hozzá, végigcsúsztatta a tenyereit közvetlenül a mellei alatt, hogy
aztán előtte összefonja őket.
A lány vett egy hatalmas lélegzetet, félig az örömtől, félig a sokktól, a szemei azonnal a
tükörre ugrottak.
Hagyta, hogy a tükörképe megjelenhessen mögötte. Több mint egy fejjel magasabb volt nála,
a vállai kétszer olyan szélesek.
Rásimította a kezeit a mellei domborulatára, tenyerére vette a súlyukat, előredőlt, és
beletemette az arcát a haja felhőjébe.
– Imádom az illatodat – suttogta a selyemtömegbe.
Szerette a haját érezni az arcán. Azt is, ahogyan együtt kinéztek, ahogy nőies alakját szinte
teljesen elnyelte az ő nagyobb teste.
Egyszerű dolgok voltak ezek. És nagyon élvezetesek annak, akinek soha nem volt öröme.
Marguarita nem feszült meg, hogy eltolja magától, ahogyan azt várta. Azonnal visszaadta
volna a szabadságát, de a lány hátradőlt, lehunyta a szemét, és megpihent az ölelésében. Ez is
apróság volt talán másnak, de neki nagyon is intenzív élmény.
Orrával beletúrt a nyakába, ujjai cirógatni kezdték a melleit, az érzés elképesztő volt. Érezte
lágyságát az ujjhegyei alatt, minden újabb érintés fokozta a forróságot a testében, felfelé
tornázta testhőmérsékletét.
Nem tett semmit, hogy irányítsa a sürgetést, hagyta, hogy szétterjedjen a testében, élvezte a
nő csodáját. Finom érintésekkel simogatta a puha bőrt. Férfiassága megduzzadt, kiteljesedett,
elnehezült, közelebb nyomta a lágy testhez.
– Vért akarok cserélni veled. Egyáltalán nem fog fájni. Teszek róla, hogy még élvezd is. Bízni
fogsz bennem?
Égbekiáltó csábítással suttogta a szavakat. Azt akarta, hogy Marguarita beleegyezzen, hogy
odaadja magát neki. Hogy szívesen fogadjon egy részt belőle.
Mozdulatlanná dermedt, de nem volt elutasítás sem a testében, sem az elméjében. Felemelte a
kezét, és hátracsúsztatta a nyaka mögé, közben pedig hátrahajtotta a fejét.
A mozdulat megemelte azokat a puha, telt melleket, a kihegyesedett mellbimbók
nekifeszültek a csipkének.
„Csókolj meg.”
A lágy melegség körbefordult az elméjében. Színtiszta kísértésként.
Merevedése megugrott. Lüktetni kezdett. Marguarita érzéki volt anélkül is, hogy erről
egyáltalán tudomása lett volna, csábított, pedig benne már egy szemernyi akarat sem volt,
hogy ellenálljon neki.
Tudta, amikor válaszolt a hívására, hogy a lány valami elkötelezettségfélét vállal vele
szemben. De az eszébe sem jutott, hogy teljesen a magáévá akarja tenni őt. Soha életében nem
volt még nagyobb veszélyben a lány, mégis úgy tűnt, mintha a legelemibb életösztöne sem
működne.
– Ha megcsókollak kislány kuηenak minan, (kicsi bolondom) nem tudom, hogy képes
leszek-e megállni ott.
A fájdalom jelen volt. A szükség. A valaha érzett legmélyebben marcangoló éhség.
Marguarita odadörgölte az orrát a nyakához.
„Megállnál, ha megkérnélek rá.”
Teljes meggyőződés volt a hangjában. Félnie kellett volna tőle. Adott neki okot rá, hogy
féljen tőle, és szándékosan tette, mégis csak a bizalmát érezte. Teljesen az ő vezetésére bízta
magát, és Zacarias nem értette, hogy miért.
Ő tényleg nem bízott meg magában vele kapcsolatban, akkor hogyan bízhat meg benne a
lány? Minden ízében az a bolond volt, akinek nevezte, de most valahogy ez kedveskedésnek
tűnt. Szépnek és bátornak gondolta. Azt gondolta, hogy… az övé.
„Csókolj meg,” – suttogta újra az elméjébe. Csábítón. Kísértőn.
Az ujjhegyei kitapogatták a fülcimpáját, és a teste összeszorult. A lélegzet kihussant a
tüdejéből. Képtelenség volt ellenállni ennek a puha csaléteknek.
Elfordította a fejét, hogy megtalálja a száját az övével. Gyengéden, majdhogynem áhítattal
simította végig az ajkát az övével.
Még a lábujjaiban is érezte a hatást. Villám vágott végig az idegvégződésein.
Ráérősen, alaposan nyomozta ki az ajkait, a memóriájába véste az alakját éppúgy, mint a
tapintását.
Semmit sem volt hajlandó megtartani sokáig az emlékezetében, kivéve a harci készségeit, de
most megtanulni minden lehetséges dolgot a lányról éppen olyan életbevágóan fontos volt,
mint a légzés. Nem akarta bántani. Soha többé.
Sok időt töltött azzal, hogy azon gondolkodott, hogy hogyan érezheti az érzelmeit, ha még ő
sem érzi őket. Hogyan láthat a bensőjébe, amikor ő maga képtelen erre.
Marguarita körmei kitapogatták a füle felső ívét. Még egy kicsit elfordította a fejét, és a
szájával is megtalálta a fülcimpáját, óvatosan megharapdálta, majd megszopogatta,
bársonyosan reszelős nyelve tűzspirált küldött egyenesen sajgó ágyékába. Ujjai beletúrtak a
hajába, az erotikus masszázs újabb lángnyelveket indított férfiassága felé.
A testi érzések most nagyon intenzívek voltak, tűzcsóvák szaladtak össze a gyomra gödrében,
majd futótűzként száguldottak szanaszét a testében.
Semmit sem érzett már évszázadok óta, és a lány most vulkanikusan tüzes életre keltette jeges
testét. És pontosan tudta, hogy mit csinál. Azt akarta, hogy érezzen.
„Ezek az érzések nem sebeznek meg” – siklott be csábító hangja az elméjébe, bebizonyítva,
hogy milyen mélyre képes lenyúlni a lényében, és azt is bebizonyítva, hogy ismeri a
gondolatait. – „Érezz engem Zacarias. Érezd azt, amit én érzek, amikor megérintesz.”
– Ez veszélyes – suttogta, pedig jól tudta, hogy máris elveszett. Kezei a saját akaratuknak
engedelmeskedve már félre is tolták a leheletnyi csipkét melleinek puha halmáról. Meghúzta a
mellbimbóit, az elméje már szilárdan, mélyen gyökeret vert az övében. Pontosan érezhette,
hogy minden egyes rántás szétsugárzik benne, a sercegő elektromos ívek egy versenyautó
sebességével száguldottak alá nőiességének magjába. Igazából éppen olyan gyorsan vált a
függőjévé annak, hogy örömet okozzon neki, mint amilyen gyorsan a magáét tanulta. – Te
vagy veszélyes.
„Nem foglak bántani.”
A szavak, amik az elméjét simították, mintha a bőrét cirógatták volna selyemérintésükkel.
Érezte a mosolyát, azt a lágy, felháborító mosolyát, fantasztikus ajándék volt.
– Inkább attól félek, hogy én foglak bántani téged. Fogalmad sincs, mire vagyok képes.
Harcolt a lányért, de képtelen volt még a saját kezeit is visszatartani, hogy ne tárjanak fel
minden elérhető, krémesen puha húst. Olyan gyönyörű, lágy és meleg volt. Izgalmának
mámorító illata beburkolta, táplálta a benne tomboló tüzet, a hasát karmolta.
Marguarita ujjai folytatták a lassú, erotikus masszázst a fejbőrén. Az ajkai a füle fölött
lélegeztek, a nyakán, a nyelve megízlelte a pulzusát. A lány túl nagy kísértés volt, ő pedig túl
gyenge, hogy ellenálljon.
„Nagyon is jól látlak. Az elmédben vagyok, ahogyan te is az enyémben vagy. Látlak téged
Zacarias, a bensődet. Soha nem sebeznél meg. Soha. Ez egész egyszerűen nincs benned.”
„Már megsebeztelek. Nem is egy alkalommal.”
A halk nevetés végigfodrozódott az ágyékán, még inkább megduzzadt tőle. Érezte sóvárgása
első cseppjeit, amik érte sírtak.
„Akkor magadra mértél csapást Zacarias, nem rám. És te is tudod, hogy ez az igazság, amit
mondok.”
Nagyon remélte, hogy tényleg igaza van, mert már képtelen lett volna megakadályozni magát
benne, hogy megízlelje a mennyországot. Most nem. Amikor a puha teste az övéhez simult,
összezilált haja selyemfürtjei a bőre fölött suhantak el. Nem akkor, amikor a mellei a
tenyerébe simultak, az ujjaival csavargatta, húzgálta, ingerelte a mellbimbóit. Minden
reszketést, ami végigfutott a testén, minden elektromos szikrát érzett a saját testében is.
Hallotta önmagát hatalmasat sóhajtani, amikor Marguarita beleharapott abba nagyon érzékeny
kis foltba a nyaka és a válla találkozásánál. Lassan megöli.
Éhség csapott le rá, nyers, kétségbeesett. A lány pulzusa a saját ereiben dübörgött. Nem
rejtette el előle a szükségét. Azt akarta, hogy lássa ki ő, hogy mi ő. A valóságot kellett
elfogadnia, nem pedig valami emberi, lányos fantáziát.
Ő színtiszta ragadozó. Nincsenek finom élei, vagy sebezhető pontjai. Marguarita
felébresztette magát az ördögöt, és ha a magáévá tenné, soha többé nem hagyná elmenekülni.
– Szükségem van a véredre.
Szándékosan mondta ki, a szája afölött az édes kis pulzus fölött mozgott, ami olyan hangosan
hívta őt.
Várta, hogy pánikba essen, hogy elhúzódjon, hogy mentse magát. De ehelyett Marguarita
ajkai visszataláltak a fülére, meghúzták a fülcimpáját, egy egész csokornyi tűzcsóvát indítva
útnak az ágyéka felé.
„Csókolj meg. Nem fogok annyira félni attól, hogy a véremet veszed, ha előbb megcsókolsz.
Nem lehet hazudni, amikor megcsókolsz valakit.”
Azt hitte, hogy hazudni akar neki? Semmit sem tudott a kapcsolatokról. Rég eltemette már az
apját és az anyját is, még a létezésüket is tagadta, kizárta még a lehetőségét is, hogy valaha is
az eszébe jussanak, nemhogy a szívébe. Elmentek, és magukkal vitték még azt a leheletnyi
emberséget is, ami egyáltalán volt benne valaha.
Ezt ismerte fel valamilyen módon ez a nő, ez az emberi nő, akinek semmi oka nem lett volna
rá, hogy szeresse őt, mégis harcolt, hogy megmenthesse.
Ez volt a fejében és ez volt a szívében is.
„Csókolj meg Zacarias.”
Hirtelen nagyon védtelennek érezte a szívét. Attól félt, hogy össze fog törni a mellkasában.
Ha újra megcsókolja, a magáénak követeli. Visszavonhatatlanul a magáévá teszi. A teste
bámulatos volt, olyan érzéki csalétek, aminek kételkedett benne, hogy valaha is ellent tudna
állni, de mégis az az állhatatos eltökéltség, konok kitartás vonzotta inkább hozzá, mint a
mágnes, amivel Marguarita mindenáron megpróbálta a fénybe húzni. Egyszerűen
megbabonázta.
Egy pillanatig sem aggódott magáért, egyszerűen megtagadta, hogy minden Kárpáti ragadozó
kötelező sorsára hagyja őt. Hogyan szállhat szembe ezzel egy ember? Honnan vett annyi erőt,
hogy odamenjen, honnan a bátorságot?
Életében először elveszettnek érezte magát. És létezése alatt, most először harcolni akart az
életért. Miatta. Hogy megfeleljen a bátorságának.
Egészen közel húzta magához, a lélegzetük összekeveredett. A szíve felvette Marguaritáénak
őrjöngő ritmusát, majd automatikusan átvette a vezetést, és tökéletes szinkronba rendezte
pulzusaikat.
Nézte, hogyan sodródnak le lassan a lány szempillái, hogy elfedjék a vágyat a sötét
szemekben. Az ajkai szétnyíltak.
Befogadta a lélegzetét a tüdejébe. Olyan meleg és puha volt, fűtötte őt belülről kifelé.
Hagyta, hogy a szája komótosan letelepedjen az övére. Egy része olyan kétségbeesetten éhes
volt, hogy képtelen volt még gondolkodni is, mégis rá akarta szánni az időt, hogy érezze
minden szívverését, hogy megízlelje minden lélegzetét, hogy megtanulja a szája alakját,
bársonymélységét, ami ellopta tőle a levegőt, és elérte, hogy a teste megőrüljön az övéért.
A csókja nagyon gyengéd volt, lassú felfedezés, magába nyelte minden mozdulat
szenzációját, míg végül a szükség legyőzte őt, és egyszerűen alámerült a tüzébe.
Megcsókolta újra és újra, ellopta a lélegzetet a tüdejéből, a nyelve birtokba vette azt a csábító,
forró bársonymennyországot. A hüvelykujjai megkeresték a mellbimbóit, míg birtokba vette a
száját újra és újra.
Marguarita szinte beléolvadt, mindaz a tűz, ami a lányt égette, megperzselte az ő szívét is.
Mi történik, ha a tűz és a jég összetalálkoznak? Félt, hogy többé már nem létezik majd, de
abban a pillanatban nem maradt kiút a számára. A teste lángokban állt. Az éhség úgy
dübörgött benne, mint egy viharos dobszóló. Lüktető szükség töltötte el az ágyékát, falta fel a
lelkét.
Marguarita. Az övé. Most azonnal a magáévá kell tennie. Az övé kell, hogy legyen. Meg
kellett töltenie az ereit éppúgy, mint a testét… vele.
A szája elsodródott az ajkai sarkához. Végigcsókolta az arcát, egészen az álla apró
gödröcskéjéig.
Elsöpörte a nyakából haja felhőjét az egyik kezével, az elméje szilárdan elhelyezkedett a
lányéban. Hagyta magának, hogy megtapasztalja mindazt, amit érez, és hagyta, hogy ő is
tisztában legyen a szükségleteivel, a teste minden egyes sürgető igényével.
Az éhsége tovább emelkedett. Még mindig nem húzódott el tőle, de érezte, hogy mennyire
igyekszik mozdulatlanul tartani magát.
– Ne félj ettől Marguarita. Hatalmas bátorság van benned – suttogta a szavakat a
kulcscsontjába, ahogy végigcsókolta az útját az övénél sokkal kisebb testen. Maga felé
fordította, majd folytatta lefelé az utat hullámzó keblei felé.
„Nagyon nehéz úgy félni, ha eléred, hogy ennyire elevennek érezzem magam,” – suttogta
bizalmasan – „bár az utóbbi idők után ez is ijesztő egy kicsit.”
Biztos akart lenni benne, hogy a vércsere erotikus élmény lesz, nem pedig fájdalmas. A lány
már természetes akadállyal az elméjében született, ami az evolúció terméke volt, hiszen sok
generáció óta a De La Cruz családot szolgálta az övé. Ezt az akadályt az elméjében még meg
is erősítették, így irányítani őt, még a legjobb esetben is nagyon nehéz volt. Ráadásul nem is
akarta irányítani. Azt akarta, hogy magától legyen rá hajlandó.
„Hajlandó vagyok” – suttogta az elméjébe – „épp csak egy kissé ideges is vagyok, mert soha
nem voltam még férfival, úgyhogy ez az egész teljesen új nekem.”
Ő is tudta ezt, hiszen mélyen az elméjében volt. Ismerte minden bizonytalanságát, és most
mégis összeszedte és kézben tartotta magát a kedvéért.
Mert neki szüksége volt rá, és ő meg akarta adni, amire szüksége van. Ez egészen Kárpáti
reakció volt, és bár a lány teljesen emberi volt, mégis ösztönösen tudta, neki mire van
szüksége.
Odanyomta a homlokát melleinek csábító, puha kísértéséhez. Jóval több, mint ezer éve járta a
földet, a tudása hatalmas volt. Mégsem tudott semmit az emberekről, de a nőkről sem.
Márpedig ez a nő volt a minden, és az övé volt ettől a pillanattól kezdve örökké.
Nem úgy látta őt, ahogyan a világ többi része látta. Még csak nem is úgy, ahogyan ő látta
sajátmagát.
„Látom azt, aki te vagy. Látom a szívedet és a lelkedet.”
Megrémítette. A bátorsága vetekedett a legjobb harcosokéval, akiket ismert. Ő nem olyan
volt, mint egy normális férfi. Kemények voltak a belső élei, hajtotta az igény, hogy vadásszon
és öljön, csöppet sem szelíd természetétől sikoltozva kellett volna elmenekülnie. Az a sötét
árnyék, ami a születésétől fogva megfertőzte, a rettenetes örökség, amit az apja hagyott rá,
megsebezte a lelkét. Marguarita csillogó, ragyogó fényének csökkennie kellett volna a
közelében, el kellett volna kerülnie őt, és ő mégis szembenézett nem csak vele, hanem a saját
félelmeivel is, hogy megmentse.
Életet ajánlott fel neki. Pedig tudta mit tett. Ahogyan azt is tudta, hogy azt tervezte, hogy
hagyja a napnak, hogy megölje őt, mégis itt állt előtte, puha, adakozó testével és bámulatos
bátorságával egyaránt csábítva őt.
– Ahhoz egy csoda kell, hogy engem megmenthess Marguarita.
Neki ő volt maga a csoda. Rég eltűnt már ebből a világból. Soha nem is tartozott ide egészen,
és a mostani modern társadalom, századokkal megelőzte már a férfit, aki ő volt. Csoda vagy
sem, bátor vagy sem, hogyan lenne képes mellette visszatérni a régi, primitív időkbe?
Az ő világa az ölj, vagy ölnek volt. Csak a legerősebbek élhették túl. A nők nem voltak részei
ezeknek a dolgoknak, vagy ha igen, akkor használták őket, és gyorsan megfeledkeztek róluk,
vagy fogolyként bezárva tartották őket olyan helyen, amit egy harcos mindig megvédhetett.
– Azt látod, aki valójában én vagyok, vagy azt, aki szeretnéd, hogy legyek?
Mert Isten segítse mindkettejüket, uralná őt. Túl szorosan tartaná. Ez megsemmisítené
mindkettejüket. A pokol fenekére átkozná őket, de úgy tűnt, még ez sem számít. Nem tudott
már elszabadulni tőle, még azért sem, hogy megmentse a becsületét. Tűz égette belülről.
Szüksége volt rá. Sóvárgott. Fájón. Színtiszta vággyal. Nyers éhséggel.
Ő egy ragadozó volt, és Marguarita volt a zsákmánya, a teljes figyelme rá koncentrálódott.
Örökre viselnie kell a szégyene, az alkalmatlansága keresztjét, amiért nem tud most ellenállni,
ahogyan kellene.
„A tiéd akarok lenni Zacarias. Azt akarom, hogy velem maradj. Kérlek, maradj. Kérlek,
válassz engem. Bármi is ez, semmiképpen sem szégyen. Szabad akaratomból neked adom
magam.”
Hallotta a saját sóhaját. Már esélye sem lenne elszökni. Hogyan utasíthatná vissza a kérését?
Az ajándékát? Képtelen volt ellenállni puha melleinek, sötét mellbimbóink, amik az ajkát
ingerelték.
Rázárta a száját az egyik kísértőre és szopogatni kezdte. Azt akarta, hogy ez az egész legyen
valódi. Bárminél a világon jobban akarta, hogy amit Marguarita ajánl, az igaz legyen.
Mindenre, ami szent, adassék meg neki, hogy legyen egy csodája.
A lány teste felé ívelt. A karjai a feje köré fonódtak, magához húzta.
„Téged látlak. Mindent, ami te vagy.”
Nem lett volna képes feladni azokat a bámulatos érzelmeket, amik mindkettejükben
száguldoztak. Nem volt benne biztos, hogy azok a tulajdonságok valóban ott vannak benne,
amiket a lány látott, de esze ágában sem volt abbahagyni azt, amit éppen csinált, hogy ezt
szavakkal el is mondja neki.
A fogaival meghúzta a mellbimbóját, hallotta, hogyan zihál fel, de a tűz rajta is
keresztülszáguldott, a vér mindkettejük középpontján átrohant, mintha a lány mellbimbóitól
mindkettejük ágyékába egyenes ösvény vezetne.
„Tudod, mi vagyok. Mégsem félsz tőlem?”
Egy kissé durvábban húzta meg a mellbimbóját, a kezei gyúrták puha húsát, a másik kis
rügyet az ujjaival csavargatta, könyörtelenül használta a nyelvét és a fogait is.
Szüksége volt rá, hogy Marguarita pontosan tudja, ő egy durva, veszélyes férfi, csupa
kemény, acélos él.
De úgy tűnt, egy csöppet sem számít, hogyan érinti meg, a puha karok szorosabban a feje köré
fonódtak, a lány lélegzete szaggatottá vált, izgalmának őrjítő illata átjárta a levegőt.
„Neked adom magam Zacarias. Szabadon. Feltételek nélkül. Nem tudom a nőid mit szoktak
csinálni, én csak én vagyok. Nem tudok más lenni. Nem akarom, hogy elmenj. A gondolat,
hogy éjszakáról éjszakára teljesen egyedül vagy, senki sincs veled, aki megtarthatna,
miközben állandóan a leggonoszabb ellenséggel harcolsz, borzalmas a számomra.”
„Ha belesétálok a napba, nem kell harcolnom az ellenséggel.”
„Valóban nem, de ott is egyedül leszel, és én ezt nem tudom elfogadni. Nem találok megfelelő
benyomásokat, hogy megmutassam miért, de igen, hajlandó vagyok saját magam adni neked,
a szabad akaratomból, el akarlak csábítani, hogy maradj. Hogy velem maradj. Hogy mit
teszel velem, az teljesen rajtad áll. De ha mégis úgy döntesz, hogy távozol, nem mész
egyedül.”
A szája tele volt vele, kezei mohó falánksággal kutatták íveit, görbéit. Hogyan mondhatna le
róla? És mégis, elveszti a becsületét, ha nem teszi meg.
„Nem válaszoltál a kérdésemre. Nem félsz?”
„De igen.” – Teljesen őszinte volt. – „Van bennem félelem az ismeretlentől, de az a félelem
összehasonlíthatatlanul kicsi ahhoz az igényemhez képest, hogy megvédjelek.”
Zacarias szíve ökölbe szorult.
„Teljesen érted, hogy mit kínálsz fel nekem Marguarita?”
A teste kiáltott neki csakúgy, mint a vére. Az íze feltört a szájában, minden egyes sejtjében.
Az ágyéka tovább duzzadt, olyan merev és vastag lett, hogy a fájdalom elviselhetetlenné
erősödött.
A gondolat, hogy a nő teljes egészében átadta magát neki, megrészegítő volt. Az ő uralma alá.
Minden kívánságát teljesíti. Marguarita, a hihetetlenül puha bőrével, az őzsuta szemeivel. Az
övé.
Felemelte a fejét, hogy belenézzen a szemeibe. Hosszú ideig csak nézték egymást. Úgy érezte,
mintha belezuhanna a bátorságnak azokba a mély, bársonyos, feneketlen kútjaiba.
„Légy nagyon biztos a dolgodban. Csak rám gondolhatsz. Az életed az én életem lesz. A
boldogságod a boldogságom. Nem ismerek más módot. Ha az enyém akarsz lenni, ha azt
szeretnéd, hogy folytassam az életem, akkor hozzám kell kötnöd magad örök időkre. Az
örökkévalóságra.” – Nagyot sóhajtott, a hangja szarkasztikusan elmélyült. – „Nem olyan
hosszú idő az az örökre. De az évek végtelenül hosszúak lesznek, ha boldogtalan leszel
Marguarita.”
„Tudom, mit várok el tőled,” – mondta a lány – „tudom, hogy fáradt vagy és félsz attól, aki és
ami vagy. De azt akarom, hogy itt maradj, velem. Azt akarom, hogy élj. Meg akarom ismerni
melletted a boldogságot, bármennyi időnk is lesz együtt.”
Egyetlen cseppnyi ellenállás sem maradt Zacariasban. Marguarita a világa akart lenni, és az
utolsó lélegzetéig harcolna, hogy megtartsa őt.
– Akkor add nekem magad – suttogta bele melle puha domborulatába, egyenesen a szíve
fölött.
Érezte hogyan ugrik meg a szíve, hogyan kezd rohanni. A keze lesodródott a testén,
becsúszott a lábai közé. Nagyon átnedvesedett, az izgalma nyilvánvaló volt, de ahogy az ujjai
végigfutottak a bugyiján, a szíve felgyorsult, és érezte, hogy úgy kell rávennie magát, hogy
nyugodtan álljon előtte.
Habozott, az agyarai meghosszabbodtak, a szájában feltört az ízének emléke. Nem akarta
megijeszteni. Marguaritának biztosnak kellett lennie abban, hogy ezt akarja.
„Ha a magaménak követellek, nincs visszaút.”
A lány nagy lélegzetet vett. Zacarias mintha a saját tüdejében érezte volna. Finom kis kezeit
az arcára simította és a szemébe nézett.
„Maradj velem.”
Rémült volt, de nagyon eltökélt. Ő pedig nem volt szent, és esze ágában sem volt elfordulni,
amikor ajándékot kap. Életet. Érzelmeket. Színeket. Valamit csak magának. Valamit, ami az
övé.
Lehajtotta a fejét, és végigfuttatta a nyelvét őrjöngve lüktető pulzusán. Érezte, minden egyes
dobbanás visszhangját a saját ereiben, ott lüktetett sajgó merevedésében. Fogaival oda -vissza
végigkaristolta a bőrét, majd a nyelvével enyhítette az aprócska fájdalmat. Valahányszor
finoman beleharapott, érezte hogyan önti el a bugyiját az üdvözlő nedvesség újabb hulláma.
– Szavakat, nagyon erőteljes szavakat fogok kimondani, amik összekötnek bennünket. A
lelkünk eggyé válik. A véredet veszem, és te is elfogadsz annyit az enyémből, ami elég egy
teljes cseréhez. Ez nem hoz át teljesen az én világomba, de már a második cserénk lesz, több
mint fele utat megteszed oda. Lesznek… következményei.
„Nem értem.”
– Eltérően az emberi házasságoktól, a miénk visszafordíthatatlan. Ha kimondom a szavakat,
azokat nem lehet visszavonni. – A szája a pulzusát ingerelte, a mellbimbójára költözött,
megszívta, kissé durván meghúzgálta, majd nyelve reszelős bársonyával enyhítette a
fájdalmat. – Mindig szükséged lesz rá, hogy a közeledben legyek. És nekem is szükségem
lesz rá, hogy a közelemben légy. Az elméink állandóan azon igyekeznek majd, hogy
megérinthessék egymást, összeolvadhassanak. Soha nem leszek képes többé szabadon
engedni téged. És én sem tudok elszabadulni tőled. Zacarias nem létezik többé Marguarita
nélkül, és Marguarita sem Zacarias nélkül.
A lány nagyot sóhajtott, az ujjai még mélyebbre fúródtak a hajába. Megragadta a fürtöket,
ökölbe szorította a kezét.
A beleegyezéseként értékelte ezt. Már nem volt visszaút egyiküknek sem. Életet adott neki,
amikor a gondjaira bízta magát. Erősen meghúzta a mellbimbóját, és hagyta magának, hogy
elmerüljön a tiszta öröm érzésében.
– Te avio päläfertiilam – suttogta bele a pulzusába –, te vagy az életpárom. – A teste
remegett, az ágyékát tüzes lángnyelvek változtatták pokollá. Egyetlen gondolattal eltávolította
a saját ruháit, és közelebb húzta magához Marguaritát, és róla ugyanúgy tüntette el a kis
csipkesemmiségeket, amik elválasztották a testét az övétől. – Éntölam kuulua, avio
päläfertiilam.
„Ez mit jelent?”
A fogaival és az orrával megcirógatta a pulzusát.
– Az életpáromnak követellek.
Végigcsókolta melle merész ívét, majd mélyre süllyesztette benne a fogát. Fájdalom
száguldott rajta keresztül. Odanyomta a kezét lábai közéhez, ujjízületeivel simogatta, reszkető
izgalmat küldve át a lány és a saját testén. A fájdalmat erotikus sürgetés váltotta fel.
Marguarita hátradobta a fejét, ökleibe fogott hajánál fogva szorította a mellére a fejét.
Élete lényege özönlött át belé, táplálta függőségét. Vágyakozott az egyedülálló, szexi ízére,
mindenre, ami Marguarita volt. Mindene az övé. Csak az övé. Neki teremtették. Ivott és
közben áttért az intimebb kommunikációra.
„Ted kuuluak, kacad, koje, a tiéd vagyok.” – És mindig is az övé lesz. Ahogyan Marguarita
az övé. „Élidamet andam, neked adom az életem. Pesämet andam, neked adom a védelmem.
Uskolfertiilamet andam, neked adom a hűségem.”
A vére szétáradt benne, megfiatalította minden egyes sejtjét. Kitöltötte őt, önmagával. Érezte,
hogy az erőteljes rituális szavak teszik a dolgukat, összekötik őket milliónyi, hajszálvékony,
mégis eltéphetetlen szállal.
„Sívamet andam, neked adom a szívem.”
Valóban átadta neki a szívét. Azt az árnyékosat. Sérültet. Csak ezt adhatta, de ezt nekiadta
örökre.
„Sielamet andam, neked adom a lelkem.”
A lelkéből már pusztán foszlányok maradtak. Szinte csak lyukakból állt. Ezer év alatt minden
gyilkolás ejtett rajta egy újabb sebet. Minden élet, amit elvett, kivette a vámot a lelkéből. –
„Ainamet andam, neked adom a testem.”
A teste vágyakozott a lány minden porcikájára, és érezte, hogy őt is ugyanaz a sóvárgás járja
át. Érezte üdvözlő nedvességét, amikor belécsúsztatta egy ujját, az izmai megszorították,
kétségbeesetten igyekeztek még beljebb húzni.
Zacarias felemelte a fejét, és figyelte, hogy indul meg melle lejtőjén két rubinvörös vércsepp,
majd lehajtott a fejét, és követte az útjukat. Nyálával elzárta a fogai által ütött sebeket, mielőtt
elmozdította volna a karjaiban, és az ölébe emelte volna, hogy a mellkasához szorítsa.
Az ágyhoz sétált vele, leült a szélére, de egy pillanatra sem engedte ki az öléből.
Gyönyörű volt. Kerek mellein, kezeinek és szájának nyomai piroslottak. Az övé. Az elméje
képtelen volt elhinni, hogy valaki, akiben ennyi fény van, hogy nézhet rá ilyen parázsló
vággyal. Ilyen égető szükséggel, hogy vele legyen.
Ez egy ajándék. Valóságos csoda.
– Most inni fogsz Marguarita. Tudom, hogy ez helytelennek tűnik a számodra, de nekünk ez
az utunk. A kezembe adtad magad. – Körmével ejtett egy sebet a pulzusa fölött a mellkasán,
és odanyomta a lány száját. – Bízz bennem.
Marguarita igyekezett. Ajkai a seb fölött mozogtak, a nyelve próbaképpen megízlelte.
Zacarias felsóhajtott, merevedése sürgetően odaszorult csupasz fenekéhez. Nem számított
ilyen rettenetes erejű, nyers vágyra a testétől, sem a forróságra, a tűzre, ami a bensőjében
egyre növekedett, és ami felolvasztotta a jeget az ereiben, felébresztette benne az emlékek
áradatát, visszahozta őt az életbe.
A teste a pőre, leplezetlen vágy lázában égett. Kiejtett egy parancsot, ami megkönnyítette a
lánynak, hogy elfogadja, amit felkínált neki, a halhatatlanság ajándékát. A rítus következő
részét belesuttogta hajsátrába.
– Sívamet kuuluak kaik että a ted, ugyanezt kérem tőled is.
A testének mindig szüksége lesz rá, hogy uralhassa az övét, hogy Marguarita megtartsa, és ő
végtelen számú éjszakát akart, hogy imádja őt minden módon, amit csak ismert.
Erotikus képekkel árasztotta el az elméjét. A kezei rajta barangoltak, végigcsúsztak a hátán,
keskeny derekán, íves csípőjén, megmasszírozta gömbölyű fenekét.
A másik kezével a mellbimbóját sodorgatta, húzgálta, ösztönözve őt, hogy engedje be a
testébe életének lényegét, erőteljes Kárpáti vérét, miközben ő a magáénak követeli.
– Ainaak olenszal sívambin, az életedet a legnagyobb becsben tartom örökké.
Becsben tartani. Soha nem értette pontosan ennek a kifejezésnek a pontos jelentését eddig a
pillanatig. Gondját viselni. Védeni. Ölelni. Marguarita volt az élet értelme, az ő szent Grálja, a
jó és a rossz között dúló ezer éves csata jutalma. Miatta volt értelme. Ő volt az, amit egész
létezése alatt keresett, de soha nem talált meg.
– Te élidet ainaak pide minan, az életedet mindenkor a sajátom elé helyezem.
Már ahogy kiejtette a szavakat, akkor tudta, hogy halálosan komolyan is gondolja őket.
Mindig a sajátja elé fogja helyezni ennek a nőnek az életét. Az ő személyre szóló csodájáét.
Egy semmi kis emberi nőét, aki rátalált egy fuldokló férfira, és önmagát ajánlotta fel neki
mentőcsónakként.
– Te avio päläfertiilam, az életpárom vagy.
Színek csillámlottak meg a szemei előtt, élesen, ragyogóan. Rikító, meghökkentő színek.
Zacarias világa egy pillanatra megbillent, majd tökéletesen helyreállt. A színek mintha a
testében pulzáltak, lüktettek volna, energiaspirálokat küldtek végig rajta az ágyékáig.
– Ainaak sívamet jutta oleny, összekötve velem az örökkévalóságra.
Próbálta őt megmenteni, de most már túlságosan késő. A lelkük véglegesen,
fellebbezhetetlenül összekapcsolódott. Vele marad jóban, rosszban, és félt, hogy ez a lánynak
sokkal nehezebb lesz, mint ahogyan azt felfoghatná a modern elméjével. Még csak elképzelni
sem tudja azt a szörnyeteget, aki valójában ő volt.
– Ainaak terád vigyázak, örökre a gondjaimra bízva.
Ez volt az egyetlen, amit valóban megadhatott neki. Amit megígérhetett. Soha nem szegné
meg a szavát. Teljes hűsége ezé a nőé, mindig figyelni fog rá, mindig gondoskodik az
ellátásáról.
Gyengéden becsúsztatta a kezét a szája és a mellkasa közé. A finom kis nyelv még egyszer
végigsimított a seben, és Zacarias teste ökölbe szorult, megremegett, az érzés annyira erotikus
volt, hogy megint meg akarta tapasztalni, újra és újra.
Bezárta a sebet és birtokba vette a száját, kezét a tarkója alá csúsztatva tartotta mozdulatlanul
a fejét, míg tiszta elragadtatással lakomázott rajta.
Melegség áradt szét benne.
Oldalra fordult, és végigfektette maga mellett a lányt az ágyon, akár egy ajándékot. A
tekintete enyhén párás volt, fekete gyémánt szemeiben a vágy, a szükség szikrái pezsegtek,
akár a pezsgőben a buborékok.
Ezt is nekiadta. Ez a pillantást. Mindent csak neki. Ahogyan az ő számára is csak Marguarita
létezett.
Széthúzta a combjait, hogy kinyissa maga előtt és élvezhesse a látványt, az iránta való
sóvárgásának csillogó bizonyítékát. A kezei a mellére siklottak, durván gyúrni kezdte őket,
görgette, meghúzgálta az érzékeny mellbimbókat.
Minden egyes lángnyelv, ami leszáguldott Marguarita nőiességének középpontjába,
végigrohant az ő merevedésén is.
Szájába vette az egyik bimbót, erősen szívogatta, fogai ingerelték a feszes kis csúcsot,
húzgálta, harapdálta, míg a gyönyörű, buja test vonaglani nem kezdett alatta, és el nem akadt
a lány lélegzete.
A csípője megrándult a fogai minden fullánkjától, a nyelve minden érintésétől. Erősen
megszívta, élvezte puha, hajlékony testének felkínálkozását. Az övé. Mindene az övé.
A puha karok felemelkedtek, átfogták a fejét, a felsőteste a szája felé ívelt, melle mélyebben
tolakodott a szájába, a csípője felemelkedett, hogy az övéhez dörzsölődjön.
Nehéz merevedése odaszorult combjai találkozásához, és Marguarita szélesebbre tárta a
lábait, hogy megpróbáljon még közelebb férkőzni hozzá.
Sima combjai a csípőjéhez dörzsölődtek, elvéve a maradék, cseppnyi józan eszét is. Megfogta
a mellbimbóját és meghúzta, hogy ismét érezhesse azt a csodálatos érzést, hogy a lángnyelvek
keresztülvibrálnak rajta, végignyaldossák az ágyékát. A szája brutálisan, parancsolóan csapott
le a lányéra, ezúttal a válaszára is figyelt, követelte, hogy adjon neki mindent, ami ő volt.
Ezt akarta, semmivel sem kevesebbet, mindent, nem kevesebbet, mint a teljes átadást.
Marguarita soha nem húzódhat vissza előle az elméjébe. A kezei durvák lettek, ahogy
gyúrták, formálták a testét, követelték őt, azt akarván, hogy egészen fogadja el őt, ismerje el,
hogy az övé. Ő is nekiadja magát, beléönti magát, mindazt átnyújtja, ami ő, hiszen ez
mindene.
A lány hihetetlenül fogékony volt, a teste vonaglott, meg-megrándult alatta, kezei a hasát és a
combjait simogatták. Belélegezte őt, örökké emlékezni akart erre a pillanatra, meg akart
kóstolni minden egyes új élményt és érzelmet, külön-külön.
Soha nem érzett még csak hasonlót sem, az érzékiség szinte tapintható volt. Tiszta érzés volt.
Tiszta öröm. A vágy mélyen futott az ereiben, amik lüktettek a szükségtől, marcangolta,
karmolta, ugyanakkor tűz emésztette a bensőjét, és a lány bensőjét is. Kettejük érzései
ellenállhatatlanok, elsöprőek voltak Zacarias számára.
Teljesen átadta magát a feltárásnak, felfedezte a gyönyörű test minden egyes porcikáját, puha,
kanyargós ívét. Minden egyes lángnyelv, ami átfutott Marguaritán, átfutott rajta is. Részegnek
érezte magát, az éhség újra felépült benne, ezúttal a testére, perzselően forró hüvelye szinte
sírt és könyörgött neki. Függővé vált az elektromos kisülések sercegéseitől, amik a testén
végigfutva becsapódtak az ágyékába, éppúgy, mint ahogyan függővé vált a vérétől is.
Fogalma sem volt az idő múlásáról, csak a testét, az ízét, a tapintását érzékelte. Hogy
meggyőződjön róla, hogy az ajándéka valóban létezik.
Marguarita soha, egyetlenegyszer sem tiltakozott, akkor sem, amikor túlságosan magasra
ragadta, csak zihált, és könyörgött a kielégülésért. Összeolvadva maradt az elméjével, érezni
akarta az örömét, és megtartotta a szavát, fenntartások nélkül átadta magát neki.
És Zacarias azon kapta magát, hogy a lány öröme ugyanolyan fontos a számára, hanem
fontosabb, mint a sajátja. Minden egyes zihálás, minden könyörgés az elméjében, a hátába
szántó körmei, ökölbe szorított kezeiben lévő hajfürtjei, mindez csak a fokozta az örömét.
Szerette nézni, ahogy vágyott rá, figyelni kábult szemeit, elnyílt ajkait, hallani, ahogy a nevét
kiáltja puhán az elméjében. Ahogy esztelenül már kizárólag a nevét volt képes kántálni.
Durva volt, igen, de meggyőződött róla, hogy Marguarita kizárólag örömöt érzett. Azt akarta,
hogy a lány vele akarjon lenni minden lehetséges módon, amit csak ki tud találni, de
megsebezni őt, vagy figyelmen kívül hagyni a szükségleteit visszataszító, helytelen
gondolatnak tűnt a számára.
Életében először szánta rá az időt, hogy odafigyeljen magára, a lány kedvéért. Ők ketten már
egyek voltak, lélek kapcsolódott a lélekhez, és míg az elméjében volt, érzelmeket érzett.
Színeket látott. Marguarita világa gazdag volt és érzelmekkel teli.
Nem volt már jég az ereiben, sem árnyékok a szívén. Ragyogó fénye megvilágította az egész
bensőjét, és úgy érezte, mintha szárnyalhatna a mennyországban, vagy szabadon
végigrohanhatna a földön. Szabaddá tette őt.
Amikor érezte, hogy a lány több mint készen áll rá, forró volt, síkos, és levegő után
kapkodott, visszatérdelt a lábai közé, és felemelte a csípőjét, hogy benyomakodhasson abba a
szűk, forró kis térbe, amit kizárólag az ő számára hozott létre, hogy egyesítse magukat,
ahogyan az elméik is egyesültek.
Nagyon óvatos volt, várt, míg megérezte a válaszát.
Merevedése vastag volt és hosszú, a lány viszont szűk. Érezte behatolásának égető, nyújtó
érzését Marguarita elméjében, de érezte ugyanakkor sistergő örömét is, ami keresztüláradt a
testén, hüvelye perzselő forrósággal ragadta meg.
Hatalmas küzdelmet vívott magával, hogy megőrizze az önuralmát. Szüksége volt rá, hogy
beléhatolhasson, hogy mélyen beletemethesse magát, és ha nem lett volna a fejében, nem
érezte volna, amit a lány érzett, a már-már fájdalommal határos izzást, meg lett volna
győződve róla, hogy nagyon önző módon cselekszik.
Kényszerítette a testét, hogy lassabban mozogjon, és közben bátorító, gyengéd szavakat
suttogott neki az anyanyelvén.
Azon kapta magát, hogy többször is sívamet-nek, szerelmemnek, vagy szó szerinti fordításban
szívemnek nevezte. Addig a színtiszta, kinyilatkozó pillanatig abban sem volt egészen biztos,
hogy van-e egyáltalán szíve.
Annyi mindent adott neki ez a kis semmi, emberi fruska, akinek több a bátorsága, mint a
józan esze, valahogyan, észrevétlenül beszökött a bensőjébe, és szorosan a szíve köré
csavarodott.
Óvatosabb volt, mint valaha is eddig életében, ahogy centiről centire nyomult befelé a testébe,
amíg meg nem érezte a vékonyka akadályt.
– Végy egy nagy levegőt kislány kuηenak minan. – Szándékosan közelebb dőlt hozzá, hogy
odanyomja magát ahhoz az apró kis rügyhöz, aminek érintése a legnagyobb örömet okozta a
lánynak – kicsi bolondom, nekem adtad magad, és én elfogadtam, hogy vezetni foglak.
Egyetlen mozdulattal a magáévá tette őt, teljesen beléhatolt, eltemette férfiasságát szoros
bensőjének forrongó katlanába, magáénak követelte az otthonát, a szentélyét.
A jég teljesen eltűnt a testéből csakúgy, mint az elméjéből, a helyét Marguarita foglalta el.
Úgy érezte, hogy hazatalált, és soha többé nem akart elmenni otthonról.
Ráérősen, odafigyelve rá, mennyire engedi a teste a befogadását, előbb egy kínzóan lassú
ritmust vett fel, hogy amikor Marguarita teste hozzászokott a megszállásához, ismét
örömnyilak sisteregtek rajta keresztül, fokozza a tempót és vezesse őt, ahogyan annak lennie
kellett, keményen, gyorsan. Kezei beleharaptak a csípőjébe, a teste bezúdult az otthonába újra
és újra, beleveszett a vakító fénybe.
Hátravetette a fejét valamiféle extázisban, a tűz belülről kifelé falta fel, egyre tovább hajtva
őt, magasabbra és magasabbra.
Egész idő alatt rá koncentrált a tudata, érezte minden apró simogatását, az ujjait a hajában,
csípője ellenlökéseit maga alatt, mohó, kapzsi hüvelye szinte fejő szorításait, hallotta apró kis
zihálásait, minden apró jelet, ami elárulta, hogy a lánynak is éppen akkora szüksége van rá,
mint neki Marguaritára.
Az elméjében hallotta is halk zihálását, pontosan tudta melyik volt az a pillanat, amikor a
testében épülő feszültség elérte azt a megrázó pontot, ahol az intenzív gyönyör megérintette a
fájdalmat. Átlökte őt a perem fölött, mire a lány teste satuba fogta az övét, az izmai
masszírozták, mohó, sóvárgó éhséggel fejték, kikényszerítve belőle, hogy ő is alávesse magát
utána a szakadékba.
Aztán hosszú ideig csak feküdt fölötte, összekapcsolódva lélek a lélekkel, szeretett volna
örökre ott maradni, jól tudván, hogy mihelyt feltisztul a köd, abban a pillanatban visszatér a
varolind hän ku piwtä, az árnyékokkal teli, gonoszság által megfertőzött sötét, veszélyes
ragadozó. A színek elhalványulnak, az élénk, erőteljes érzelmek megfakulnak. És csak
remélni tudta, hogy vigyázhat majd a lányra, abban a pokolban.
Jó vagy rossz, örökre össze voltak kötve.
Nem vonhatta vissza, amit csinált, a lány immár nem élhet túl nélküle, ahogyan ő sem
Marguarita nélkül.
 11.

Nem volt visszaút. Marguarita pontosan tudta ezt, amikor felajánlotta magát neki, és
eszében sem volt visszavonni az ajánlatát. Zacarias a mennyországig vitte, de még mindig jó
lett volna egy kis pihenő, egy kis haladék, a férfi elsöprő, intenzív személyiségének
visszatérése előtt.
Úgy tűnt, Zacarias valamilyen okból szereti a fürdője illatát. Ragaszkodott hozzá, hogy ő
maga öntse az illatos olajt a vizébe, és most, a mosdókagyló szélének támaszkodva, őt nézte
azzal az elbátortalanító, merev, rezzenetlen tekintetével.
Pontosan tudta, hogy kényelmetlenül érzi magát tőle, mégsem kért bocsánatot, de abba sem
hagyta a mohó, birtokló bámulást.
„Örökké így fogsz rám bámulni?”
Öntudatosan megérintette a haját. Feltornyozta a feje tetejére, hogy ne érjen bele az olajos
vízbe, és tudta, hogy egy merő összevisszaságban áll. A fürdőben gyertyákat gyújtottak, így a
fény puha és pislákoló volt, de még így is tudta, hogy nem a legjobb formáját mutatja.
Zacarias olyan hirtelen mosolyodott el, hogy ellopta a lélegzetét.
– Hozzá kell szoknod, hogy bámullak. Nézni, ahogy fürdesz, örömöt okoz. – Keresztbe fonta
a karjait a mellkasán, de a tekintete egy pillanatra sem rezzent rajta. – Elképesztően szexinek
látszol a zilált hajaddal. Az a kedvencem, amikor teljesen leengeded, és mindenhol beborít, de
ez a második. Szeretem, amikor kóbor fürtök hullanak az arcod köré és a hátadra, és ahogy
próbálsz nagyon szigorúnak tűnni, amikor visszatuszkolod őket. De pont olyan vad, mint te.
Nagyon érzéki, a kedvemre való.
Marguarita érezte, hogyan lopakodik fel a szín a nyakáról az arcára.
„Nagyon könnyű a kedvedre tenni.”
Zacarias szemöldöke felszaladt.
– Biztosíthatlak felőle, hogy sok minden vagyok, de olyan, akinek könnyű a kedvére tenni,
egészen biztosan nem. Vedd el a kezedet a melleidről. Szeretek rád nézni. A tested gyönyörű,
biztos vagyok benne, hogy a gyönyör örök, kiapadhatatlan forrása lesz.
Észre sem vette, hogy másodjára is eltakarta a testét. Egyszer már megkérte rá, hogy hagyja
abba. Érezte, hogy a pír elmélyül az arcán. Ő igazán próbálta azt csinálni, amit Zacarias akart,
de az a merev pillantás olyan heves és birtokló volt, egy kissé úgy érezte tőle magát, mintha
egy mikroszkóp alatt lenne.
Vonakodva a víz alá merítette a kezeit, és hálás volt felszálló gőzért. Nem nyújtott ugyan
valós védelmet, de legalább annak illúzióját keltette.
Zacarias birtoklásának jelei borították a testét, a lábai között határozottan fájdalmat érzett, de
a víz enyhítette, és a férfi hihetetlenül finoman bánt vele, kiengedte a fürdővizét, mielőtt a
karjaiban a hálószobából egyenesen a meleg vízbe vitte.
A szíve olyan erővel dübörgött, hogy meg kellett küzdenie önmagával, hogy ne szorítsa a
tenyerét a mellkasára.
Annak roppant hordereje, amit tett, keményen megütötte őt most, hogy visszaereszkedett a
szférákból a földre.
Sokat és keményen gondolkodott rajta, hogy mit tegyen, amivel megmentheti Zacarias De La
Cruzt. Már a másik oldalon volt, fél lábbal a következő világon, és ő pontosan érezte ezt. Ha
nem tett volna valami drasztikust, elveszítette volna.
Bárhová is megy a halál után, nem akarta, hogy egyetlen pillanatra is akár, de megint egyedül
legyen.
Végül kitervelte, hogy elcsábítja őt, hogy maradjon vele, de most már világosan látszott, hogy
ez az eset, a vigyázz mit kívánsz kategóriába tartozik.
– Minden okod megvan rá, hogy félj az új életedtől Marguarita. – A lány behunyta a szemeit.
A hangja megbabonázó volt, érzéki, olyan volt hallgatni, mintha ujjak suhantak volna át a
bőrén. – De ne próbáld elrejteni előlem a félelmedet. Nem mindig fogom azt tenni, amire
neked szükséged lenne, és biztos vagyok benne, hogy sok hibát fogok elkövetni, de beszélned
kell hozzám. El kell mondanod, amikor megsebezlek, ha olyan dolgokat mondok, vagy
teszek, amik bántanak téged. Egy hibát csak egyszer fogok elkövetni. Nem kérem tőled, hogy
ne könnyedén kezeld, ha valami rosszat mondok, vagy csinálok. Parancsolom. Nagy bátorság
kell hozzá, hogy szembenézz velem, ahhoz meg még több, hogy velem élj, de elvárom, hogy
megtedd, és nem fogadok el kevesebbet.
Oda-vissza ingadozott a bosszúság és a derű között, a parancsosztogatását hallgatva. A férfi
évszázadokat töltött parancsolgatással, és elvárta, elfogadta az engedelmességet, és
természetesen úgy gondolta, hogy ez a jövőben is így lesz. Ettől néha nevethetnékje támadt.
Valóban arra számít, hogy minden jelentéktelen kis dolgot úgy tesz, ahogy ő mondja neki.
Mintha ez egyáltalán lehetséges lenne.
„Nem szükséges mindent rendeletben kiadni, Zacarias.”
– Másoknak talán nem, de te ellenszegülsz a logikának éppúgy, mint az észérveknek. Soha
nem ismertem rajtad kívül senki mást, aki képtelen engedelmeskedni még az egyértelmű
utasításoknak is. Még ma is kiültél az ablakpárkányra, hogy bekötözhesd Julio barátodat. Azt
hitted, hogy nem fogom pontosan tudni, hogy mit csináltál?
Marguarita szempillái felemelkedtek, és egyenesen a szemébe nézett. Ő nem tenné ezt vele.
Látta Zacarias bensőjét, ráadásul még jobban is, mint ő maga, de biztonságban volt nála ez a
tudás. Tehát máris meg kellett találnia magában azt a bátorságot, hogy szembeszegüljön vele,
amikor ésszerűtlenül viselkedik.
„Tudom, hogy nem az a szándékod, hogy rabnak érezzem magam Zacarias, de amikor
ilyesmiket mondasz, az valahogy ezt az érzetet kelti bennem. Kötelezettségeim, feladataim
vannak a birtokon...”
A férfi felemelte a kezét, hogy megállítsa.
– Már nem. Az egyetlen kötelességed az, hogy gondoskodj a szükségleteimről. Azt hiszem,
hogy ezt nagyon világosan megfogalmaztam.
„Nos, igen, de nekem akkor is el kellett látnom Julio sebeit. Nem hiányzott volna, hogy
elfertőződjenek. Csináltál valamit a kutyájával? Hirtelen megőrült. Előbb megtámadta a
lovakat, utána pedig Juliot.”
– Abbahagyattam vele, hogy morogjon rám, de ez nem magyarázza meg a viselkedését. Hol
van most a kutya?
„Nem volt más választás, le kellett lőniük. Julio megkért, hogy gondoskodjak a lovakról és a
marhákról. Valami nincs rendben.”
Megdörgölte a kis mélyedést az állán, és összeráncolta a homlokát. Gyűlölte még a gondolatát
is, hogy most mindenki azt hiszi a farmon, hogy a kutya viselkedésének valami köze van
ahhoz, hogy Zacarias a birtokon van.
– Bánatosak a szemeid. Ne szomorkodj miattam kicsi bolondom. – Megvonta a vállát. – Arra
gondolsz, hogy most mindannyian azt hiszik, hogy rám reagálnak így az állatok. Ez
valószínűleg így is van. Még a saját népem is köd, varolind, hän ku piwtä-nak hív, ami
sötétséget jelent, veszélyes ragadozót, de még a legtapasztaltabb vadászok is hän ku tappa-
nak, a legerőszakosabbnak neveznek. Megszoktam már, hogy félnek tőlem. Nem zavar. Sőt,
számítok rá.
„De engem idegesít” – ismerte be Marguarita, és megborzongott. – „Kezd kihűlni a víz, ki
kell jönnöm belőle.”
Nem a hideg víz késztette borzongásra, hanem az, hogy ráébredt saját döntésének roppant
nagyságára. Úgy döntött, hogy megmenti ezt a férfit, szeretni fogja ezt a férfit, anélkül, hogy
teljesen tisztában lett volna vele, hogy mennyire más, mennyire veszélyes is valójában.
Egyáltalán nem bánta a döntését, viszont úgy érezte, mintha aknamezőn járna.
Zacarias majdhogynem lustán egy törölközőért nyúlt, és maga elé tartotta azt, nyilvánvalóan
arra számítva, hogy kilép előtte a fürdőkádból. Ő kérte erre, emlékeztette magát Marguarita.
Az övé akart lenni, és elmondta neki, hogy bármit megtesz, ami boldoggá teszi a férfit.
Meztelenül előtte állni, nem tűnt túl nagy dolognak, főleg a vad, hihetetlen szex után, mégis
érezte, hogy tetőtől talpig elpirul, ahogy kilépett a kádból és hagyta, hogy beburkolja a nagy
törölközőbe.
– Miért idegesít ez téged Marguarita? – kérdezte, és a hangja egy egész oktávnyit mélyült.
– Ezek az emberek semmit sem jelentenek nekem. Mit számít az, ha azt gondolják, hogy én
magam vagyok az ördög?
„Ők az én népem Zacarias” – magyarázta megfontoltan. Nagyon mozdulatlanul állt, míg a
férfi felitatta róla a vízcseppeket. – „Szeretem őket, és nem akarom, hogy valótlanságot
gondoljanak rólad. Azt akarom, hogy elfogadjanak, mint az én választottamat.”
Zacarias kezei megálltak.
– Miért tételezed fel, hogy valótlanságokat gondolnak rólam? Az állatok nyugtalanok a
jelenlétemben. A lovak, soha nem is bírtak elviselni a közelükben. Biztos vagyok benne, hogy
amit mondanak, az igaz, a lovak és a marhák az állandó jelenlétemtől idegesek. Ritkán
maradok sokáig emberek vagy állatok közelében. Rég észrevettem már a reakciójukat.
Érzelemmentes volt a hangja. Tárgyilagos. Kifejezéstelen. Marguarita mégis érezte az apró
összeszorulást a szíve tájékán, amikor arról beszélt, hogy a lovak nem tudják elviselni a
jelenlétét.
Azzal nem volt semmi problémája, hogy az emberek elkerülik, de az zavarta, hogy a lovak is.
Vett egy mély lélegzetet. Egy újabb titok, mélyen eltemetve a férfi tudatalattijába, egy újabb,
amit fel sem ismert, és ő mégis teljesen világosan látta.
Marguarita szerette a lovakat. Csak egy másik lókedvelő lenne képes megérteni azt a mélyről
fakadó igényét, hogy elidőzhessen a büszke, nemes állatok között. És ugyanezt a ki nem
mondott, el nem ismert éhséget fedezte fel Zacariasban is.
Szerette volna átölelni és megvigasztalni, de milyen ironikus, hogy azt viszont nem tudta,
hogy szüksége van-e egyáltalán vigasztalásra.
Hiszen ő Zacarias De La Cruz. Nem érez fájdalmat. Nincsenek érzelmei. Ő a tökéletes
gyilkológép, gonoszság árnyéka fertőzi, és a szíve mélyén mindezt el is fogadja. Egyszerűen
azt hitte, hogy ilyen.
Hogyan lehet dühösnek maradni sokáig egy ilyen férfira? Ő képtelen volt magában megtalálni
ehhez a képességet, nem számított, hogy hány ostoba rendeletet adott ki, ahogyan az sem,
hogy milyen görbe tükörben látta saját magát.
Megfordult, hogy a szemébe nézhessen, a karjait a nyaka köré fonta, összekulcsolta az ujjait a
feje mögött.
Testét nekidöntötte az övének, mellei odadörgölődtek a törölközőhöz, amikor felemelte a
fejét, hogy megcsókolja a torkát.
Érezte, hogy Zavarias szíve mintha megolvadt volna a mellkasában, és közben egy pillanatig
csak dermedten állt ott, teljesen megdöbbentette, amit csinált. Aztán a karjai köré fonódtak, és
odahúzta magához, amitől a lánynak az az érzése támadt, hogy hazatalált.
„Tudom, hogy nem kértem az engedélyedet, hogy megérinthesselek, de egyszerűen nem
tudtam visszafogni magam.” – Szándékosan a csintalanság ugrató felhangját csúsztatta az
elméjébe. – „Elfogadom, hogy ezek a szabályok mennyire fontosak neked, de ez a furcsa
sajátosság nagyon nehéz a számomra, beletelhet némi időbe, míg képes leszek maradéktalanul
engedelmeskedni az elvárásaidnak. A türelmedet kérem.”
A kezei azonnal végigsöpörtek rajta, le a csupasz fenekére, formálni, gyúrni kezdte kemény
húsát. Egy kissé felemelte őt, és előretolta a csípőjét, hogy a lány ágyéka odadörzsölődjön
kemény hosszához.
– Talán át kellene siklanom efölött, ha szükséged van rá, hogy megérints.
A boldogság tarka pillangói röppentek fel Marguarita gyomrában, és ez a hangját is
kiélesítette.
„Hálás lennék érte Zacarias. Gyakran érzek rá erős késztetést, hogy megérintselek. Tudom,
hogy mindig elfelejtelek előbb megkérdezni. Köszönöm, hogy lazítasz a szabályon.”
– De csak ezen – mutatott rá, de közben nevetés lopózott a szemeibe.
Marguarita szíve dadogni kezdett. Egyetlen rövid pillanatra, a gyertyák puha fényével
megvilágított, gőzös fürdőszobában, azokban a mindig annyira fekete szemekben, most
sötétkék zafírok jelentek meg. Ahogy a mosolya halványult, úgy tűnt el a szemeiből annak
igazi színe is. A valódi Zacariast láthatta egy lélegzetelállító pillanatig, azt, amilyennek lennie
kellett volna, ha a világ nem formál belőle gyilkológépet.
Szorosan ölelte, és ráhajtotta a fejét a mellkasában dobogó szívére. Zacarias a legkevésbé sem
tűnt türelmetlennek, egyszerűen a karjaiban tartotta őt.
Kivárta, míg az ostoba érzelmek, amik elárasztották, szilárdan az ellenőrzése alá kerültek,
csak aztán emelte fel újra a fejét.
„Fel kellene öltöznöm. Ki kell mennem az állatokhoz, hogy megnézzem, mi folyik itt.”
Beletemette az arcát a hajába, majd odadörzsölte az orrát a feje tetejéhez.
– Azt hiszem, egyet kell értenem, tegnap este már megbeszéltem Cesaroval. De nem
szeretem, ha veszélyezteted magad. Ha az állatok valóban olyan ördögiek, mint ahogyan azt a
munkások állítják, a közelükbe engedni téged elfogadhatatlan.
„Szeretem a lovaimat Zacarias. Minden nap lovagolnom kell. Kitisztítja a fejem és szabadnak
érzem tőle magam. Ki kellene próbálnod, hogy megértsd, amiről beszélek.”
A kezei ráérősen dörzsölték a fenekét, kezdett átmelegedni tőle a teste. Marguarita még
egyszer magához szorította, majd hátralépett.
– Soha nem viselt el ló a közelében, arra pedig, hogy irányítsam az elméjüket, nem vagyok
hajlandó.
„Ebben biztos voltam,” – erősítette meg a lány. – Azt is tudom, hogy a szoknyákat szereted, de
lovaglás közben én jobban kedvelem a farmert. Biztonságosabb.”
A mosolyt épp csak a szájsarkai megrándulása jelezte, de ez önmagában is botladozásra
késztette Marguarita pulzusát. A sötét zafírok újabb felvillanása a szemeiben ellopta a
lélegzetét. Fantasztikus volt az eredeti szemszíne. Nem tudta visszatartani magát tőle, hogy az
ujjaival nyomozza ki azt a szinte láthatatlan mosolyt.
„Igazán gyönyörű vagy Zacarias.”
Megfogta a csuklóját, és odaszorította az ujjait a szájához.
– A férfiak nem gyönyörűek. Te pedig most megpróbálsz elterelni engem attól a ténytől, hogy
egy újabb szabályt készülsz áthágni.
Nevetés benyomását küldte el az elméjébe.
„Bárcsak úgy lenne. Bárcsak ne lennék annyira beléd szédülve, hogy a lábam is gyorsabban
gondolkodik a fejemnél. A szoknyába öltözés is tényleg egy szabály?”
– Jobban kedvelem a nőies ruházatot. Te pedig a kedvemben akarsz járni mindennel, amit
teszel. Szoknyába öltözni tehát természetesen sokkal kívánatosabb, mint férfiruházatba.
Marguarita lábujjhegyre emelkedett, és egy csókot simított a szájára. Szerette azt az érzéki
száját. Attól félt, órákig is képes lenne csak bámulni és fantáziálni róla. És még csak az sem
érdekelte volna, hogy a férfi képes lenne olvasni a gondolatait.
„A férfi ruházat is lehet szexi. Hadd próbáljam meg.”
– De nem férek hozzád.
Rávillantott egy mosolyt és megsimogatta borostaárnyékos állát.
„Szerencsére az elméddel egy pillanat alatt megoldod ezt a dolgot.”
– Milyen dolgot?
„Hogy eltüntesd a ruháimat. Azt jobban szeretem, olyan vérpezsdítő.”
– Ezt csábításnak hívják Marguarita. Színtiszta csábítást használsz, hogy elérd, amit akarsz. –
A kezei ismét gyúrni kezdték a fenekét. – Azt hiszem, hozzá kell szoknom, hogy néha
engedjek neked. A férfinadrág valóban gyakorlatiasabb a nyeregben, bár a szoknyanadrág is
működne.
Ellépett tőle, szándékosan a csípőjét ringatva átsétált a szobájába a komódjához.
„Ítéld meg magad.”
Elővett egy tangát, a legszexisebb darabját a fiókból. Egy tasaknyi levendula illatosította ott a
bugyikat.
Zacarias szorosan mögötte állt meg, és kinyújtotta a kezét, hogy közelebbről megvizsgálja a
fekete csipkéből varrt darabot. A keskeny kis sáv alig fedné el az ágyékát, a csipkepánt
eltűnne a feneke félgömbjei között, a négy fekete zsinór pedig a csípőjét ölelné körbe.
– Ez fehérnemű? – Marguarita bólintott. – Az emberek a ruhákat fogják látni, amit viselsz, de
csak én fogom tudni, hogy ez van alatta? – A lány ismét bólintott. Vágy kezdett felépülni a
férfi szemeiben, melege elárasztotta az ő testét is. A tekintete lejjebb csúszott, megállapodott
a mellein, majd tovább vándorolt még alacsonyabbra, ahol sötét fürtök őrizték az ő személyes
kincsét. – És mit fogsz felvenni, hogy elfedd a melleidet a többi férfi szeme elől?
A hangja végigsimított rajta, a mellbimbói pedig azonnal reagáltak. A lélegzete szaggatottá
vált, de engedelmesen odébb lépett és egy másik fiókból előhúzott egy a tangával összeillő
fekete melltartót. Nem is volt több ilyen merész darabja, mint ez a szett, amit valamilyen
szeszély folytán vásárolt magának. A szaténnal szegett fekete csipke ráfeszülne mellei
domborulatára. A mellbimbói teljes egészében átlátszanának a vékony, áttört anyagon.
Leginkább csak arra volt jó, hogy megtámassza, és egy kissé felemelje őket.
Zacarias elvette a kezéből a leheletfinom anyagot, újra és újra átforgatta az ujjai között,
mielőtt felemelte volna a tekintetét a melleire.
– Gyere ide.
A parancsoló hangtól szinte térdre esett. Szerette, amikor ennyire férfiasnak hangzott. Szerette
azt a már-már durván rekedtes hangszínt, ami határozottan azt mondta, neki, hogy az övé.
Zacariasnak, rajta kívül senki mása nem volt a világon. És Marguarita számára is eltűnt
minden és mindenki más, amikor meghallotta ezt a hangot.
Egyedül csak Zavarias létezett, és a szemeiben egyre növekvő éhség. Tetszett neki, hogy
ennyire akarja őt, annak ellenére, hogy nemrég voltak együtt.
– Örülök, ha sikerült felizgatnom téged, – mondta Zacarias, ahogy a közelébe ért.
A kezei a melleire siklottak, morzsolgatták, meghúzgálták a mellbimbóit. Előrehajolt, hosszú,
hullámos fürtjei végigsiklottak a bőrén, elektromos íveket szabadítva el ezzel a bőre alatt,
amik felizzították nőiességének középpontját. Érezte hogyan reagál rá a teste, hogyan
nedvesedik meg.
Már attól felizgult, ha ránézett, ha hallotta a szexi hangját, vagy ha csak rágondolt. Nem
számított, hogy nincs hangja, hiszen az elméjében volt, olvasta a gondolatait, és a
kommunikációnak az a bizalmas formája éppen olyan érzéki volt, mint az ujjai a
mellbimbóin. Durvaságának éle csak hozzátett a vágyához, kemény teste tökéletes ellentéte
volt az ő puhaságának.
Zacarias nem engedte, hogy elbújjon előle, sem az elméjében, sem pedig szexuálisan.
Fogalma sem volt róla, hogy képes ilyen kéjsóvár gondolatokra, de minden, amit valaha is
hallott, olvasott, vagy elképzelt, keresztülszáguldott az elméjén, amikor vele volt.
Azt akarta, hogy a férfi teste is csak az övé legyen egyedül, ahogyan az övé is csak Zacariasé
volt. Még a gondolatot is visszataszítónak érezte, hogy egy másik férfi érjen hozzá úgy, mint
ő.
– Nem akarom elhinni, hogy ezek az apró darabkák valóban fehérneműk, de tetszik a
gondolat, hogy nekem viseled őket.
Határozottan kikereste a fejéből a tényt, hogy még soha nem viselte a fekete melltartót.
„Megint akarsz engem.”
Ez egy égbekiáltó meghívás volt.
– Igen. Állandóan akarni foglak Marguarita, de még mielőtt a saját igényeimre figyelnék és a
magamévá tennélek, az egészségedre kell odafigyelnem. Nagy fájdalmaid vannak.
„Nem tudsz ellene tenni valamit?”
A hangja maga volt a kísértés.
– Míg nem tudok többet a tested működéséről, szeretném látni, hogyan reagál a maga
természetes módján. Nagyon kicsi vagy és szűk. Tisztában vagyok vele, hogy ez volt
számodra az első alkalom, és nem elég, hogy túlságosan kifeszültél, még a szüzességed is
elvesztetted. Véreztél.
A lány harcolt a testén lopakodó pírral.
„Az normális, amikor egy nő szűz.”
Zacariasnak semmi kifogása nem volt ellene, hogy beszéljen vele a szexről, vagy a teste
válaszairól, amiért nagyon hálás volt. Ez lehetővé tette a nyílt kommunikációt, bár még soha
nem beszélgetett ilyesmiről senkivel, nemhogy egy férfival, akinek szinte pillanatok alatt a
megszállottjává vált. Mégis melegség futott át rajta pusztán a tudattól, hogy a férfi vissza
fogja fogni magát, csak mert biztos akar benne lenni, hogy egészen meggyógyult.
– A fájdalmadat tudom csillapítani, ha túlságosan erősnek érzed.
Megrázta a fejét. Szerette érezni a birtoklása utóhatásait, csak azt nem tudta, hogy ezt hogyan
közölje vele benyomásokkal. Úgy tűnt, mégis érti. Gyengéden megérintette az állán a
gödröcskét.
– Vegyél fel férfiruhákat, és mutasd meg, hogy azok is lehetnek csábítóak.
Az ugratás, ami a hangjából hallatszott, hatalmas pusztítást végzett az érzékei körében.
Minden egyes idegvégződése riadókészültségre váltott, túlérzékennyé vált, egészen a
tudatában volt Zacarias közelségének, ráhangolódott. Amikor belélegzett, úgy érezte, mintha
őt szívná be a tüdejébe.
Hogyan történhetett meg, hogy belopózott a szívébe, s a fejébe, anélkül, hogy észrevette
volna? Hiszen először annyira félt tőle, hogy összekeveredtek a vele kapcsolatos emlékei a
vámpírtámadáséval. A férfi viselkedése pedig ezen egy csöppet sem segített, míg Zacarias
ellenállt, és nem hagyta, hogy az elméje teljesen csatlakozzon az övéhez. A legkeményebb
szívet is megolvasztaná, ha beleláthatna a bensőjébe. Nemes volt, hűséges és becsületes.
Megérdemelte a szeretetet.
– Sívamet – mondta ki hangosan, és tolta az elméjébe is a Kárpáti kedveskedést –, te
olyasvalakit látsz, aki nem létezik. Azt kívánom, bár az lennék. Bármit megadnék, hogy az a
férfi lehessek, aki méltó az ajándékodra. De én egy harcos vagyok. Semmi több.
Marguarita magára csúsztatta a csipke bugyit, olyan kihívóan, ahogyan arra csak képes volt.
A tiltakozás, ami felörvénylett az elméjében, átlöttyent a férfiéba is.
„Te több vagy, mint méltó, nekem te mindent megérsz.”
Megrázta a fejét, de világosan látszott, hogy összezavarta a gondolatmenetét a látvány,
ahogyan a csipkepánt becsúszott feneke kemény félgömbjei közé. Megköszörülte a torkát és
elmosolyodott, ahogy a lány a kedvenc farmerei közé nyúlt. Kopottak voltak és viseltesek,
világoskékre fakultak, de a tapintásuk puha volt, és térd fölött úgy simultak az alakjára, akár
egy kesztyű. Amikor lovagolt, ezek a farmerek voltak a számára a legkényelmesebbek.
Felvette a legszűkebbet.
Inkább érezte Zacarias reakcióját, mint látta. Az arca ugyanolyan kifejezéstelen maradt, mint
mindig, de a szemeiben ott forrt a vágy. Marguarita lezseren felvette a melltartót, és hagyta,
hogy kidomborítsa a melleit. A férfi kezeitől és szájától származó jelek még a lyukacsos
csipkén is átlátszottak. Zacarias odalépett hozzá, és lehajtotta a fejét, hogy előbb a bal mellére
simítson egy puha csókot, aztán pedig a jobbra.
– Fájdalmat okoztam?
„Tudod, hogy nem. Mindent úgy csináltál, ahogy nekem tökéletes volt.”
És tényleg. Igen, durva volt, de folyamatosan figyelte, hogy ő ne érezzen semmi mást, csak
örömöt.
Marguarita lerogyott az ágy szélére, magára húzott egy pár vékony zoknit, majd a
lovaglócsizmáját. Egymás után, ráérősen emelte a magasba a lábait, hogy felhúzza a cserzett
bőrcsizmákat, és közben végtelenül élvezte az éhséget a férfi tekintetében. Igazság szerint az,
hogy a tekintete olyan rezzenéstelenül rá fókuszált, miközben ő ott öltözött előtte, sokkal
szexibb volt, mint gondolta volna.
Felmosolygott rá, megjegyezve, hogy a szemei ismét éjfél-feketék voltak. Még nagyobb
termetűnek tűnt, mint eddig, a teste kemény volt, sebhelyes és izmos. Szinte átáramlott a
szobán, vállai egészen kitöltötték a teret, a szemei áthatóak voltak, a szája érzéki.
„Szeretlek nézni.”
Kissé félénken vallotta be. Azt akarta, hogy a férfi tudja, hogy az ő világában van, de a saját
akaratából, hogy már nincs egyedül, és hogy ő a saját, szabad elhatározásból van vele.
– Az nagyszerű kicsi bolondom, mert nagyon hosszú ideig kell még csinálnod.
Észrevette azokat a kis bemélyedéseket a szája mellett. Előbb azt hitte, hogy ráncok, de most
rájött, hogy csak akkor vannak ott, ha mosolyog. Az ő kemény emberének volt egy újabb lágy
oldala. Neki pedig semmi kifogása nem volt ellene, hogy a bolondja legyen. Talán valóban az
is volt.
Nem nézte meg minden szempontból a döntését, mielőtt meghozta volna. Két lábbal a
közepébe ugrott, nem számolva a következményekkel.
Ahogy áthúzott a fején egy vékony felsőt, begörcsölt a gyomra. Azonnal előrehajolt, hogy
enyhítse a fájdalmat. Zacarias keze azonnal ott volt a derekán, érezte, hogyan fésüli át a testét.
Annyira gyorsan és könnyedén csinálta, hogy Marguarita megdöbbent. Kérdőn emelte fel az
egyik szemöldökét.
Finoman megdörzsölte a hátát.
– Már két vércserénk volt Marguarita. Normál esetben nem számítana, hogy mennyi vért
adtam, mert például Ricconak is adtam, de ha cserélünk, az megkezdi a munkát a bensődben,
a szerveiden, elkezdi átalakítani őket Kárpátivá.
Lassan felegyenesedett, és a szemébe nézett.
„Te tudtál erről?”
Megvonta a vállát.
– Hát persze. Életpároknál ez a szokás.
Marguarita hallotta a saját szívverését is, a vérének surrogását az ereiben. A ház körüli
neszeket. A lovakat az istállóban, a marhák moraját a karámokban. De a rovarok szinte
minden mást elnyomtak, iszonyatos zajt csaptak. Marguarita a füleire nyomta a tenyereit,
pillantása Zacariasra ugrott magyarázatért.
– Odafigyeltem rá, hogy lehalkítsam a hallásodat, amíg mással voltunk elfoglalva, de te is
meg tudod csinálni magadnak. Csak gondold át. Gondolj arra, mennyire szeretnéd halknak
hallani a háttérzajt. Az embereknél is automatikus ez. A hűtőszekrényed jár, de te már nem
hallod, pedig a zaj attól még jelen van. A látásod és a hallásod is élesebbé vált. Eleinte
tudatosan kell irányítanod, de aztán automatikussá válik.
Marguarita maga mögé nyúlt, hogy megkapaszkodhasson valamiben. Eszébe sem jutott, hogy
a világa ilyen drasztikusan meg fog változni. Zacarias gondoskodására bízta magát, de a
fizikai teste emberi volt.
Zacarias a dereka köré fonta a karjait. Egy biztos pont. Egy horgony.
– Lélegezz sívamet, tudom, hogy ez így most nagyon ijesztően hangzik, de itt vagyok veled.
Nem hagyom, hogy bármi bajod essen.
Vett egy mély lélegzetet.
„Mondd el, mit jelent mindez a számomra.”
Nem bánta meg a döntését. Hajlandó volt további áldozatokra is. A fizikai áldozatok eddig
eszébe sem jutottak, de most már muszáj volt foglalkoznia azokkal is.
– Vizet és gyümölcslevet kell innod Marguarita – utasította a férfi.
A gyomra felfordult még a gondolattól is, hogy bármit is leküldjön oda. Letolta Zacarias kezét
a hasára, és megrázta a fejét.
„Nem tudok. Már a gondolatától is hányingerem van.”
– Ennek ellenére muszáj lesz. Persze húst nem kell enned. A húsevés gondolata ellenszenves
nekünk.
„Mégis marhafarmod van.”
Küldött neki egy halovány mosolyt, és közben reménytelenül próbálta megtalálni a belső
egyensúlyát. Elfogadta a felelősséget azért, amit tett, tudta, hogy lesznek következményei.
Hús nélkül még meglenne. Több millió ember megvan nélküle, de őt már az a gondolat is
zavarta, hogy bármilyen más ételt is elfogyasszon.
– Segíteni fogok, amikor enned, vagy innod kell.
El sem tudta képzelni abban a pillanatban, hogy bármelyiket is megtegye, úgyhogy
egyszerűen csak bólintott. Megnedvesítette az ajkait, és megdörzsölte a karját. Mi mást
változtatott még meg benne a vére? Képesnek kell lennie rá, hogy kimenjen a napra, de a bőre
furcsán bizseregni kezdett a gondolatra.
Biztos volt benne, hogy csak a képzelete játszott vele korábban, amikor Juliot látta el, és a
bőrét érzékenynek érezte, a szemei pedig fájtak és égtek. A második cserétől ez még rosszabb
lett? Mégis, mit gondolt, amikor azt mondta, hogy mindenben a kedvére tesz?
Pánik kezdett szétáradni a gondolatai között.
„A testem is változik? Olyanná válok, mint te?” – önkéntelenül dörzsölni kezdte a karjait,
mintha ezzel visszaváltoztathatná a bőre összetételét – „Ha olyan leszek, mint te, a nap ártani
fog nekem is?”
Zacarias lassan bólintott.
– A nap égetni fog. Nem annyira, mint engem, de nem mehetsz ki anélkül, hogy veszélybe
sodornád magad. Az égés súlyos lenne, felhólyagosodnál. De nem ölne meg, mint engem.
Állandóan takarnod kell majd a bőrödet és a szemeidet.
A szíve majdnem abbahagyta a dobogást. Teljesen elgyengült. Imádta a lovakat. Szerette a
perui paso fajtát. Ők voltak a megszállottsága Zacarias előtt, és el sem tudta képzelni, hogy
soha többé nem repülhet a föld felett, nem ugrathat át kerítéseken, nem érezheti, hogy eggyé
válik a lovakkal. Élvezte mindegyikük személyiségét, furcsa szokásaikat, szelíd
vérmérsékletüket.
A világon mindent szeretett velük kapcsolatban. Már az is örömmel töltötte el, ha csak nézte
őket. El sem tudta képzelni, hogy ne menjen be közéjük, ne foglalkozzon velük, ne töltsön
velük időt.
A paso megtartotta természetes, öröklött jármódjait, míg annyi más faj felhígult. Ezt a
vérvonalat tisztán tartották. Ő maga azt tapasztalta, hogy az ő lovai száz százalékban adták át
ezt a járást az utódaiknak. A fajta súlypontja, bármilyen jármódban mindig mozdulatlan
maradt.
A Paso Ilano egyféle galopp volt, ritmikus, harmonikus, nagyon finom mozgás, ami nagyon
kellemes és rendkívül kényelmes volt. Órákon át képes volt fenntartani ezt a jármódot a
lovával, hatalmas távolságokat megtéve, de soha el nem fáradva, meg nem sebesülve.
Eszébe sem jutott, hogy ennyire érzékennyé válik majd a napra. Úgy tűnt, mintha a lélegzet
csapdába esett volna a tüdejében. A torkát könnyek szorították össze.
Soha többé nem lovagolhat. Soha többé nem részesedhet abban a fantasztikus tapasztalatban,
ahogy eggyé válik egy ló és egy lovas.
A pasonak volt egy másik egyedülálló jármódja is, amit termino-nak hívtak. Marguarita
számára nem létezett annál kecsesebb. A mozgás folyékony volt, a mellső lábak vállból
nagyokat léptek előre, miközben a paták kifelé íveltek. A lovak a részét képezték, mégpedig
egy hatalmas részét.
Zacarias az elfordított arcát tanulmányozta. Az elméje mélyén a lány hirtelen nagyon
elcsendesedett, aztán pedig teljesen visszavonult előle.
A világ azonnal eltompult körülötte, alig látott színeket, csak fakókat, életteleneket. Jég
özönlött a vénáiba és a szívébe.
Marguarita hirtelen visszavonulása magányosabban hagyta őt, mint amilyen valaha is volt,
amióta csak megfogant. Fénnyel töltötte fel a testét, színekkel, érzelmekkel, és ez most
váratlanul, egyik pillanatról a másikra eltűnt, sugárzó melegségével együtt.
Az egyik pillanatban élénk színeket látott, valódi érzéseket érzett, melege, fénye kitöltött
benne minden törött, csorba, árnyékos helyet, a következőben pedig visszalökte a rút, rideg,
elviselhetetlen létezésbe.
Most ébredt rá, mit élt át az apja. Az anyja töltötte el benne azokat a tépett, üres helyeket
melegével, erős fényével. Anélkül, hogy állandóan benne lett volna, színek és érzelmek nélkül
az apja éppúgy elhalványult, mint ő maga Marguarita nélkül.
A kontraszt éles és csúnya volt, lehetetlen volt elviselni a sok öröm után. A lány felé lépett,
képtelen volt ellenállni a jelzőfényének, amikor a világa hirtelen olyan fagyos lett. A lelke
valósággal remegett.
– Ne akarj elhagyni engem.
Élesen mondta, és sokkal érdesebben, mint ahogyan akarta. Ujjai megmarkolták a csuklóját,
satuszerűen köré szorultak, odabilincselte őt magához. Odarántotta a testét az övéhez. Annak
az illata, hogy egy ragadozó portyázik a szobában a zsákmányára, áthatotta a levegőt.
Marguarita felnézett rá, és megfeszült, mintha megütötte volna.
„Nem tudom, miért kételkedsz bennem. Alkalmazkodom azokhoz a dolgokhoz, amiket felfedsz
előttem, és bevallom, hogy megrémítenek, de én olyan nő vagyok, aki állja a szavát. Szabad
akaratomból adtam át magam neked, és komolyan is gondoltam. Bármit tartogat is a
számomra a jövő, meg fogom találni a módját, hogy kezelni tudjam, és boldog lehessek.”
Érezte az eltökéltségét, de még mindig egyedül volt. A nap perzselje fel ezt a nőt, nem érti!
Nem akart könyörögni neki, sem elvenni azt, amit visszavont tőle. Tényleg lehajolt hozzá?
Még közelebb rántotta, és közben felemelte az állát, hogy a szemei találkozzanak az övével.
– Nem fogsz elhagyni újra. – Megrázta egy kicsit. Hagyta, hogy lássa benne a gyilkost, a sötét
erőt, amiből szinte az egész lelke állt. – Értesz engem?
Marguarita összezavarodottnak tűnt. Zacariasnak azt mindenképpen meg kellett adnia, hogy
nagyon bátor, a legtöbb férfi már térdre zuhant volna. Ő pedig szemrebbenés nélkül állta a
pillantását. Megérezte a legelső bizonytalan, szinte tapogatózó érintését, és a
megkönnyebbüléstől, ami elárasztotta, majdnem ő rogyott térdre. Melegsége besurrant az
elméjébe, választ keresve.
Aztán megérezte a forró áradatot, ami kitöltötte őt, áthidalta a törött darabokat, visszaállította
az élénk színeket. Elözönlötték az érzelmek. Rettegésszintű félelem. A lányé? A tőle való
félelmének kellett lennie. Ő nem tud félni.
A rettegés ízét a szájában érezte.
A borzalmas érzelem a szívéig hatolt, lerohanta a tüdejét, csapdába ejtette ott a lélegzetét.
– Minden rendben. Vegyél levegőt.
Alig tudta kimondani a szavakat.
Marguarita megrázta a fejét, a tekintete egy pillanatra sem mozdult el róla.
„Nem tőled félek Zacarias. Attól félek, hogy talán cserbenhagylak, de tudom, hogy soha nem
fogsz ártani nekem.”
A szemei nem rebbentek, a pillantása összekapcsolódott az övével, belekényszerítette az
elméjébe az igazságot. Félt, hogy elveszíti őt. Félt, hogy vámpírrá válik. Ő. Rettegett.
Hatalmasat sóhajtott. A nap perzselje meg! Tényleg térdre akarja kényszeríteni. Ennyire
legyengítette. Soha nem ismerte a félelmet, de most szinte felfalja őt. Soha nem volt semmi
vesztenivalója. Főképpen pedig nem a saját élete. De Marguarita a puha testével, a ragyogó
fényével, azzal, hogy élettel töltötte meg az elméjét, mindennél többet ért neki. Egy kincs
volt, amit nem akart, nem tudott elveszíteni.
Tudta, hogy túl szorosan fogja tartani. Hogy megfojtja. Ő nem tartozott ahhoz a világhoz,
ahol a nők döntenek saját maguk felől, férfiruhát hordanak, és ilyen félelmetes bátorsággal
mernek szembenézni egy olyan ragadozóval, mint ő.
Lassú mosoly gyúlt a csodaszép szemekben. A szikrázó csillogás meleg, hívogató
étcsokoládéba olvadt.
„Te nem őskövület vagy, hanem buta. Pontosan úgy, ahogyan nekem tanulnom kell a te
világodat, neked is tanulnod kell az enyémet. Ez egy olyan kaland, amire együtt vállalkoztunk,
és én már alig várom.”
Olyan egyszerűvé tett mindent, pedig ő maga is jól tudta, hogy nem az. Pontosan tudta mi ő,
még akkor is, ha talált egy finomabb oldalát, ahogyan azt is, hogy vaskézzel uralná őt. Egy
emberi nőnek fogalma sem lehetett azokról a veszélyekről, amik az ő világában fenyegettek.
A világ összes vámpírja utána kutat, Ruslan parancsára. És Ruslan az árnyakat is ismeri
benne. Az lehet, hogy nem tudja, hogyan működik, de tudni fogja, hogy Marguarita
hihetetlenül sebezhetővé tette Zacariast.
Odasimította a kezét a tarkójára, majd lecsúsztatta törékeny nyakára. Hallotta a szívverését.
Ahogy a levegő járt a tüdejében. Belélegezte nőies illatát, és hogy az övé.
A feje lassan lefelé hajlott az övéhez. Marguarita nem nézett félre. Nem hátrált meg. A
nőjének több szíve és bátorsága volt, mint józan esze.
Az ujjai a torkára csúsztak. Érezte a pulzusát, ami a tenyere közepébe vert.
Összetörhetné őt pusztán azzal, ha összeszorítaná az ujjait, mégis odasimult hozzá, megbízott
benne, és ezzel tökéletesen le is fegyverezte, a szíve pocsolyává olvadt a lány lábai előtt.
Bosszús szisszenéssel eresztette ki a levegőt, de Marguarita még csak meg sem rezzent.
Egészen lehajtotta hozzá a fejét. Közvetlen közelről bámult a szemeibe, és ő volt az, aki
belezuhant a csokoládészín mélységbe, nem pedig fordítva.
Érezte azt a már ismerős melegséget, ami pillanatok alatt üvöltő perzseléssé erősödött, az
erein átszáguldva tűzcsóvává egyesült a hasában, majd lesiklott az ágyékára.
Lecsapott a szájára. Nem volt benne gyengédség, túl messzire ment, felkavarták a kusza,
intenzív érzelmek, szüksége volt rá, hogy rendet tehessen közöttük. Kielégítette a függőségét,
a vágyát az ízére, szüksége volt arra, hogy elfogadja a követelését, hogy megadja magát neki,
hogy fenntartások nélkül rábízza magát.
Olyan emlékeket hozott a felszínre, amiknek jobb lett volna mélyen eltemetve maradnia.
Vadászként elviselhetetlen helyzetbe hozta.
„Szeretném, ha azt tudnám mondani, hogy sajnálom, hogy azt akartam tőled, hogy velem
maradj, hogy megbántam, hogy megakadályoztam, hogy a hajnalt keresd. Sajnálnom kellene,
és szégyenkeznem, amiért képtelen vagyok hagyni, hogy elmenj. Szükségem van rá, hogy
velem maradj.”
A hangja puha volt és bánatos, összeszorította Zacarias szívét. Karcsú karjai a nyaka köré
siklottak, egész testével befészkelte magát az övé menedékébe. Ez maga volt a mennyország
olyasvalakinek, aki soha nem ismerte a boldogságot. Vagy az örömöt.
Hiszen már arról eltöltötte az öröm, hogy tarthatta. A nyelve táncolt a lányéval, ízlelte,
feltárta, uralta. Fogaival megrángatta az alsóajkát, óvatosan megharapta, csak annyira, hogy
érezze elakadó lélegzetét, mielőtt újra és újra megcsókolta volna. Ráérősen falta.
Aztán végigcsókolta az utat a nyakáig, apró harapásokkal, a nyelvével csillapította a kicsi
fullánkokat, féltucatnyi jelet is hátrahagyott, csak mert megtehette.
Végül felemelte a fejét, és megvárta, míg a szempillái felemelkedtek, és belenézhetett a
szemeibe. Hogy tudja, komolyan gondolja, amit mond.
– Nem hagytam volna el a világot, ha tudom, hogy itt vagy. Bármi is történjen ezen, vagy az
elkövetkezendő éjszakákon, nem hiszem, hogy valaha is megbánnék egyetlen veled töltött
pillanatot is Marguarita. Remélhetőleg több száz évünk lesz együtt, de ha mégsem, akkor sem
fogom sajnálni, hogy életben tartottál.
„Köszönöm, hogy ezt mondod.” – Rámosolygott, az ajkai duzzadtak voltak a csókjaitól, a
nyakán vöröslöttek a tulajdonosi bélyegei, és boldogság ragyogott a szemeiben. Megfogta a
kezét. – „Gyere, találkozz a lovakkal.”
Nem volt szíve azt mondani neki, hogy a szeretett állatai nem örülnének a találkozásnak.
Ehelyett letapogatta a farmot, és mivel nem találta nyomát vámpírnak, kiment vele az
éjszakába.
Csillagok ragyogtak fölöttük, a Hold végiglöttyentette a fényét a gyepen.
Vonakodva követte őt az istállókhoz. Hosszú, masszív épület volt. Ahogy közeledtek, hallotta
a lovak dobogásait, fújtatását, az állásaikban táncoltak, nyilvánvalóan észlelve, hogy ragadozó
van a közelben. A bejáratnál már nyilvánvaló volt, mekkora pusztítást okozott az állatok
higgadtságában. Több felágaskodott, a patáikkal rugdalták a levegőt, a fejüket dobálták, a
szemeiket forgatták.
Zacarias megfogta a lány karját.
– Ne tovább. Nem mehetsz be azok közé az állatok közé.
Érezte, ahogy Marguarita elméje kiterjed, az állatokért nyúl, és kapcsolatot teremt velük.
Nagyon furcsa érzés volt, nem sokban különbözött attól, mint amikor ő vette fel egy másik
lény alakját, csak annál jóval több, mintha nem csak az elméjükhöz csatlakozott volna, hanem
a lelkükhöz is.
„Olyan a szagod a számukra, mint egy ragadozónak. Nem gonosznak éreznek. És fertőzöttnek
sem.”
Marguarita már megint rátapintott a félelmeire, de próbált nem haraggal reagálni. Soha nem
vizsgálta meg közelebbről, miért nem fogadják el az állatok. Nem fogadták el. Ez tény volt.
Mint minden mást, ezt is egyszerűen eltolta magától. Mit számított, hogy miért?
Azt nem tudta, hogy valóban félt-e, hogy gonosznak, vagy romlottnak találják, de ha ő látta
ezt benne, akkor valószínűleg így lehetett. Marguarita olyan titkokról lebbentette fel a fátylat,
amiket még maga elől is elzárva tartott. És minél több titkot fedezett fel, annál kevésbé
szerette volna, hogy még többet megtaláljon, de képtelen volt meglenni az elméje, a teljes
kapcsolódás nélkül, ez pedig hozzáférést adott a lánynak mindenhez, ami ő volt, mindenhez,
ami az övé volt.
– Nem számít, miért nem akarnak elfogadni, a lényeg az, hogy nem akarnak – mutatott rá.
Marguarita ujjai megszorították a kezét.
„El fognak fogadni, ugyanúgy, mint engem.”
Zacarias szíve nagyot ugrott, de rögtön el is átkozta magát, amiért ilyen bolond. Ez lehetetlen.
Tudta, hogy a lovak nem fogják megengedni, hogy közeledjen hozzájuk, de valahol mélyen a
bensőjében mégis hitt a lánynak.
 12.

Hátrahúzta Marguaritát, és Zacarias egyszerűen csak mozdulatlanul megállt az ajtóban.

Odadermedtek az istálló nyitott ajtajába. A lovak továbbra is a szemüket fogatták és a fejüket
dobálták, tekintetük rettegve tapadt az ajtóra.
„Fenyegető az illatod. Én elég szexinek találom, de az állatok félnek tőle. Adj egy percet,
hogy lecsendesítsem őket, hogy ugyanúgy kapcsolódni tudjanak hozzád, mint ahogyan én.”
Puha, incselkedő derű érintette meg a férfi elméjét, amikor Marguarita átcsúsztatta a fejébe,
hogy „elég szexinek találja”, az üzenet, mintha ujjakként cirógatta volna a testét, de nem volt
hajlandó engedni neki. A veszély az veszély, nem számít, hogy kitől, vagy mitől érkezik a
fenyegetés. Elzárta előle az utat.
– Nem foglak beengedni ebbe a felingerelt lovakkal teli épületbe. Láttad mi történt a
barátoddal, Riccoval.
Odadörzsölte az arcát a karjához, akár egy macska.
„Könnyebb lenne közelebbről, odabentről lecsendesítenem őket. Csak egy pillanat lenne az
egész.”
– Azt mondtam, hogy nem.
Acél volt a hangjában és a szívében is. A Holdat odaadná neki, ha kérné. Tűzön járna a
kedvéért, de ezt… ezt soha. Hiába nézett rá könyörgően, azokkal a hihetetlen szemeivel, az
csak arra volt jó, hogy még jobban megerősítse az elhatározását. A biztonsága, mindenek
fölött állt. Abban a pillanatban legszívesebben a vállára dobta volna, és visszaszáguldott volna
vele a házba, ahol semmi baj sem érheti.
Vidámság csiklandozta meg az elméjét. Érezte, hogy az idegvégződései életre kelnek,
férfiassága felébred. Az a hangtalan nevetés, amit nem is hallhatott, csak érezhetett, soha nem
gondolta volna, hogy képes önmagában is felizgatni őt.
„Már az ősemberek korában is éltél? Szinte látom, ahogy állati bőrökbe öltözve, a hajánál
fogva rángatod a nődet a barlangba.”
Az ugratása mindig erotikus élmény volt a számára. Amikor egy férfinak soha nem voltak
ilyen tapasztalatai, kincsként fogadta őket, amikor rájuk talált. A nevetés soha nem volt része
a világának, az ugratás pedig végképp nem.
Marguarita nem harcolt a parancsai ellen. Nem biggyesztette le a száját és nem lett dühös.
Lágyan nevetett, és odadörzsölte a testét az övéhez, mintha ő is ugyanúgy érezte volna azokat
a harapós kis szikrákat a bőre alatt, mint Zacarias.
– Ne csábíts, gyönyörű bolondom. A hajadnál fogva ágyba húzás szóba sem jöhet.
A hangja inkább volt mély és rekedtes, mint fenyegető, ahogyan szerette volna. Az újabb lágy
nevetés teljes készültséget idézett elő az ágyékában.
Édes fájdalom járta át a testét, a testhőmérséklete rekordmagasságra ugrott. Kárpáti volt,
mindig uralta a helyzetet, de az, amit a lány a testével tett, olyan fantasztikus volt, hogy
hagyta az érzéseknek, hogy átáradjanak rajta, megízlelt minden fájdalmat, a feléledő vágy
minden újabb fokozatát.
„Azt akarom, hogy maradj az elmémben nagyon csendesen. Érezd, ahogy elárasztom
magammal a lovakat. Nagyon lassan csinálom, puhán, melegen, így…”
Az egész bensője beleremegett, ahogy átáradt belé. Nem csak az elméjébe, lerohanta a lelkét
is. A jelenléte sokkal bizalmasabb volt, mint ahogyan azt Marguarita szerette volna, de már a
lányt is ugyanaz az éhség, vágy marcangolta, karmolta, mint ami őt.
A jelenléte légies volt, nagyon finom, de vele egyben nagyon szexuális is.
– Jobban szeretném, ha csak én érezném ezt a kapcsolatot veled, sőt, követelem.
Egy sötét árnyék örvénylett benne a felszínre. A fogai meghosszabbodtak, az árnyékkal együtt
valami halálos is felemelkedett.
Meg sem kísérelte elrejteni a lány elől. Tudnia kellett ki az, akihez kötötte magát. Az ő élete
tele volt váratlan pillanatokkal, és az, hogy ez a mostani mindkettőjük számára meglepetés
volt, semmit sem vont le a halálosságából.
Minden mozdulatlanná vált benne. Most volt az első alkalom, amire vissza tudott emlékezni,
hogy érezte magában felemelkedni a ragadozót. Érezte a halálos veszélyt, ami egyre
növekedett és terjedt, jeget hizlalt, hogy elfedje az érzelmeit, hogy egészen eltörölje a
képességét, hogy érezzen, és egy sokkal hatékonyabb gyilkost csináljon belőle.
„Természetesen nem érzek így senki más, vagy semmi más iránt sem. A valaha volt szexuális
érzéseim mindegyike feléd irányul. Nem tudom, hogy mit csináltál velem, de ezek az érzések
nagyon erősek, nehéz őket kontroll alatt tartani. Ha benned vagyok, nem tudok segíteni azon,
hogy bármilyen módon veled akarjak lenni. Sajnálom, ha ez felidegesít. Ígérem, hogy
erősebben fogok próbálkozni.”
Küszködött, hogy megtalálja, és áttolhassa a helyes benyomásokat az elméjéből és a szívéből.
Nagyon őszinte volt, és ez mélyen megérintette Zacariast. Megint nem volt benne félelem,
nem húzódott el. Nem hátrált meg, nem nézett megvetően, sem pedig haraggal.
Rászorította a tenyerét a mellkasára. Egyenesen a szemeibe nézett.
„Bármit megadok neked, amire csak szükséged van Zacarias. Ha ez azt jelenti, hogy várnunk
kell ezzel addig, amíg megérted, hogy te vagy nekem az egyetlen, akkor azt fogjuk tenni. Csak
mondd ezt.”
Zacarias érezte, mennyire szüksége van rá a lánynak, hogy megmutathassa neki az igazságot,
és ez egy kissé zavarba hozta. A vele szemben tanúsított hihetetlen bátorsága, a mód, ahogyan
megtartotta a szavát, teljesen, feltételek nélkül átadva neki magát minden helyzetben,
függetlenül attól, hogy ez mibe került neki, egyszerűen megdöbbentette.
Pontosan tudta, hogy mennyire szereti a lovakat. Érezte benne az örömöt, amikor róluk
beszélt, vagy csak rájuk gondolt, mégis hajlandó volt megfordulni, és visszasétálni vele a
házba, ha neki arra volt szüksége. Az ajándékával megalázta. A derűjével. Az erőfeszítéseivel,
hogy maga elé helyezze őt. Csak állt ott előtte, és nyugodtan várta a döntését.
A karjaiba vonta őt, és beletemette az arcát a hajába, abba a hajba, amit direkt az ő kedvéért
hagyott szabadon, vadul és rendezetlenül.
Milyen csekély kérés ezek után az, hogy támogassa őt, hagyja, hogy lecsendesítse a lovakat,
amikor éppen ő volt az, aki idegessé, és talán még veszélyessé is tette őket?
– Megszégyenítesz Marguarita.
„Nem!” – Hevesen megrázta a fejét, és hátrahajolt, hogy a szemébe nézhessen. – „Ne csináld
ezt. Soha ne érezd ezt. Te az én választásom vagy, pontosan úgy, ahogy vagy. Nem kérem,
hogy megváltozz. Bármit megteszek, amit csak akarsz.”
Semmit sem kért tőle a maga számára, amióta ismerte. Az igazat megvallva, egyedül csak a
barátja életét kérte tőle. Megmentette a férfit, mert ezt kérte tőle, de még akkor sem önző
szándék vezette a lányt.
Az istálló felé intett.
– Folytasd. És ne aggódj amiatt, ahogyan érzel. Kifejezetten tetszik, hogy felizgatlak, amikor
együtt vagyunk.
Rámosolygott.
„Már az is felizgat, ha csak rád gondolok Zacarias. Még csak a jelenlétedre sincs ehhez
szükségem. Szánalmasan a megszállottad lettem.”
Összeszaladt a szemöldöke.
– Ez nem szánalmas. Nekem nagyon is tetszik.
Marguarita hosszasan tanulmányozta az arcát, keresett rajta valamit, talán megnyugtatást.
Valószínűleg nem akarta feldühíteni őt, hogy megsemmisítse a lovait féltékenységi
rohamában.
Megint az az édes kis ugratás csusszant be az elméjébe.
„Soha eszembe sem jutott volna, hogy képes lennél ilyesmire.”
Ez volt ő. A naiv ártatlansága nem engedte meg, hogy meglássa annak a szörnynek a valódi
mélységét, akihez örök időkre hozzákötötte magát.
Nem akart hazudni neki. Elfordította tőle a pillantását.
– Nagyon is képes vagyok ilyesmire, ha kiprovokálják.
Marguarita összehúzta a szemöldökét.
„Hogyan?”
Zacarias kihúzta magát. A lány a hihetetlen bátorságával kiérdemelte az igazságot.
– Féltékenységből. Rám, vagy rád irányuló fenyegetéssel. Miattunk.
Kint volt. Ott lebegett közöttük. Az igazság arról, ki is ő.
Hagyta, hadd próbáljon meg Marguarita úgy tenni, mintha nem háborodna fel, nem
émelyítené, nem kívánná azt, hogy a világ többi részéhez hasonlóan ő is messziről elkerülte
volna.
Közvetlen közelről figyelte kifejező, nyílt arcát. Ugyanakkor egészen moccanatlanul tartotta
magát az elméjében, tudni akarta minden egyes gondolatát.
Marguarita felsóhajtott, és a szájához húzta a kezét, hogy végigcsókolja minden egyes
sebhelyes ízületét.
„Van egy rettenetesen eltorzult képed arról, hogy ki vagy, és mire vagy képes Zacarias. Ezért
jó dolog, hogy én képes vagyok látni a bensődet. Azt hiszem, szándékosan próbálsz
megijeszteni. Hogy látom-e, hogy képes vagy brutális erőszakra is? Persze, hogy látom.
Ismerem az emlékeidet, mindegyiket, azokat is, amiket el akarsz felejteni. Hogy képes vagy-e a
gyilkosságra? Az ölésre pusztán az ölés kedvéért? Nem. Határozottan nem. Kétség sem férhet
hozzá, hogy nem. Vitatkozhatunk rajta, míg világ a világ, de az nem fogja megváltoztatni azt,
amit biztosra tudok.”
Hallotta a saját sóhaját. Nekitámasztotta a homlokát a lányénak.
– Halvány fogalmam sincs, mit csináljak veled Marguarita.
Megint az a puha vidámság töltötte meg az elméjét, a melegség fokozatosan erősödött, egyre
növekedett, szétáradt benne, kiűzte belőle az árnyakat, mindent elborított helyettük a
fényével.
„Szerencséd, hogy nekem viszont rengeteg ötletem van. Engedd, hogy bevigyelek az istállóba
Zacarias. Szeretném megosztani ezt veled. Ez az egy dolog van, amit neked adhatok. Ami az
én ajándékom lehet neked.”
Mindig azt éreztette vele, hogy bármit megtehet. Ez lenne a szerelem? Ez volt az, ami után
évszázadokig kutatott szerte a világban, amikor még abban sem volt egészen biztos, hogy
ilyesmi egyáltalán létezik? Úgy érezte, hogy még a nap melegét is képes lenne elviselni, amíg
ott van vele. Ő hozta el neki a színeket, a valós, lüktető életet. Talán nincs is semmi, amit a
lány ne tudna megtenni, nincs olyan csoda, amire ne lenne képes.
Talán még a lovak is befogadnák az istállóba, amíg ő ott van az oldalán.
– Ha ez ilyen sokat jelent neked sívamet, akkor megpróbáljuk.
Felragyogott az arca, amitől Zacarias úgy érezte, mintha minden a helyére kerülne benne.
Marguarita ismét megfogta a kezét, összefonta az ujjaikat.
„Csak hagyd magadnak, hogy velem sodródj. Maradj bennem. Érezni fogod, hogy mit kell
tenned.”
Ismét megérezte, hogyan özönlik szét benne a tüze, a melege, egymillió gyertya lángjánál is
erősebb fénye. A tűz megolvadt, lassan, sűrűn folyt át az elméjén, és a testén, míg egészen
mélyen érezte a kapcsolatot. A lelkénél.
Gyakran hagyta el a testét, pusztán azért, hogy gyógyíthassa harcostársait. Akkor is megtette,
hogy megmentse Marguaritát, amikor az a vámpír feltépte a torkát, hónapokkal korábban.
Már akkor is gyanakodnia kellett volna, mégis teljes volt a meglepetése.
Marguarita bár teljesen emberi volt, nagyon erős pszichés képességekkel rendelkezett. A
kapcsolata az állatokkal, és legelőször vele is, lélek kapcsolódása volt a lélekhez. Lehullatta
magáról mindazt, ami ő volt, és üdvözlő fénnyé változott.
Még egy Kárpátinak is nehéz feladat volt hátrahagynia a testét, a lány mégis simán,
könnyedén csinálta, Zacarias szinte észre sem vette, és már létre is hozta a kapcsolatot. A
lelkével. Aminek jobban tudatában volt most, mint bármikor eddig életében. Érezte, hogyan
fürdeti meg melegében, hogyan oszlatja el fényével még a legmélyebb árnyékokat is.
Menekültek előle, mintha a ragyogása megsemmisíthetné őket. Világosnak érezte magát.
Másmilyennek. Védettnek.
De tudta, hogy a megváltása csak addig fog tartani, amíg ilyen mély vele a kapcsolata.
Lehunyta a szemét, és most értette csak meg, hogy az apja mit viselt el évszázadokon
keresztül, miközben megpróbált egyensúlyt találni, biztonságban, távol a veszélytől tartani, és
egyben maga mellett is tudni az életpárját. Végül ő ölte meg, mert félretolta a biztonságát,
kockára tette azt egy mester utáni hajszával. Ő csak tudja. Hiszen ott volt, könyörgött az
apjának, harcolt vele. Felajánlotta neki, hogy vele megy, de az anyját hagyják hátra. Az apját
okolta a halála miatt. Ő volt a felelős érte. Vigyáznia kellett volna rá. Ez volt a törvény:
elsődleges kötelességük az életpárjuk.
Az apja kijátszotta őt, és mégis magával vitte. Az anyja pedig megfizette ennek az árát, de
végső soron az apja is.
„És te is Zacarias.”
– Érted most már? – suttogta neki, meg akarván menteni őt.
„Még nem egészen, de el fogok jutni odáig.”
– Hamarabb szembenézek az árnyakkal, és a hideggel, semmint hogy megengedném, hogy
valaha is veszélybe kerülj.
Ez egy eskü volt. És egy fenyegetés. Rendelet, hogy ne merészeljen szembeszállni a
parancsaival.
Marguarita nem mutatott együttérzést iránta, vagyis nem egészen azt, csak még inkább
megerősítette a kapcsolatot, mintha csak még többet átöntött volna belé magából. Érezte,
hogy a melege lerohanja a szívét, megfogta a vállát és egy kissé megrázta.
– Anyám túlságosan szerette őt. Nem lett volna szabad vele mennie.
„Nem létezik olyasmi, hogy túlságosan szeretni valakit Zacarias. Bármi is történt, biztos
vagyok benne, hogy nem azért, mert túlságosan szerették egymást. Megmondtam, hogy
engedelmeskedni fogok neked, de azt nem tudom megakadályozni, hogy a szívem szeressen.
Nem várhatod el ezt tőlem.”
Kiengedte a lélegzetét, amit észre sem vett, hogy eddig csapdában tartott a tüdejében.
Rásimította a tenyereit a lány arcára, és birtokba vette a száját. Nem tudott mit mondani. Már
elveszett. Ha ez a szerelem volt, már túl messze jutott az úton ahhoz, hogy letérhessen róla.
Maga és a saját szükségletei fölé helyezte őt. Soha nem tenné kockára csak azért, hogy ne
érezze a hideget, hogy lássa a színeket és érzelmei legyenek. Képes lenne kezelni még azt is,
hogy annyira egyedül van, ha ez egyúttal azt jelentené, hogy távol tarthatja őt a veszélytől.
Megesküdött magának, hogy mindig elég erős marad ahhoz, hogy az első helyre helyezze a
biztonságát.
Hosszan, alaposan, keményen csókolta. Nem volt semmi, amit mondhatott volna neki, amivel
megnyugtathatta volna. Nem számított a kapcsolatukra. Nem számított rá, hogy az érzelmek
ennyire élesek lesznek, és a leghatározottabban nem állt szándékában, hogy valami
szerelemhez nagyon hasonlót érezzen iránta, de attól félt, mégis pontosan ez történt.
Felemelte a fejét, forró tekintete végigsöpört rajta. Marguarita szemei kissé párásak, és
hatalmasak voltak, de fenntartások nélkül visszacsókolta.
– Megteszem ezt veled, de ha azt mondom, hogy megyünk, nem teszel fel kérdéseket.
Bólintott, és egy lépéssel közelebb ment a nyitott ajtóhoz.
A lovak kíváncsian figyeltek, néha dobbantottak egyet a lábukkal, de megérintette őket, lélek
a lelket, így tudták, hogy ő az, hozzászoktak az erős kapcsolathoz vele. Bíztak benne.
Érezték ugyan, hogy Zacarias szelleme elkeveredik a lányéval, de inkább voltak kíváncsiak,
mint riadtak.
„Csak a fajta legjobbjait tenyésztjük, figyeljük a vérmérsékletet, az élénkséget, de azt a
megfoghatatlan minőséget is, ami az arroganciában és a túláradó mozdulatokban jelenik
meg. Nézz csak rájuk. Ahogy mozognak, ahogyan lépnek, ahogy a fejüket dobálják. Nyugodt
szemeik és szép járásmódjuk van. Hűséges, kemény munkások. Bármikor egy felbőszült marha
és a lezuhant lovas közé fogják tenni a testüket. Nagyon bátrak Zacarias.” – beljebb húzta egy
kicsivel Zacariast az istállóba. Soha életében nem volt ilyen közel lovakhoz anélkül, hogy
azok ágaskodtak, vagy megfordultak volna a földön, hogy a lovasukat ledobva olyan gyorsan
menekülhessenek el a közeléből, ahogyan csak tudtak. – „Az emberek félreismerik őket, mert
nem igazán nagytermetű lovak. Nem túl nagy a marmagasságuk, de nem szabad alábecsülni
őket. Olyan nemes a fejük.”
Zacarias is kezdte érezni, amit a perui paso szelleméről, élénkségéről, életerejéről mondott.
Marguarita megközelített egy állást, ahonnan egy szép, gesztenyepej kanca szemlélte őket
figyelmesen. Le nem vette a pillantását Zacariasról, elképesztően hatalmas intelligencia
ragyogott fényes szemeiben.
„Van neki egy nagyon hosszú és nagyon előkelő neve is, de én csak Sparkle-nek hívom. Hát
nem fantasztikus?”
Zacarias képtelen volt levenni a szemét a kancáról. Egyetlen karnyújtásnyira volt tőle, és az
állat mégsem rugdosta az állás ajtaját, nem nyihogott tiltakozóan, nem forogtak a szemei a
rettegéstől.
Azon kapta magát, hogy remeg a keze. Soha nem értette, miért vonzzák annyira a lovak.
Gyakran elnézte a távolból, ahogyan szinte szárnyaltak a föld felett, a sörényük lobogott a
szélben, sima mozgású izmaikat, előkelően tartott nyakukat, hallgatta patáik dübörgését a
földön, és mindez azon kevés dolgok közé tartozott, ami valamilyen békeféleséget jelentett a
számára.
Lenézett Marguaritára. Már századokkal ezelőtt ott lett volna vele? Suttogott a lelkében, hogy
visszatartsa attól, hogy belezuhanjon a sötétség szakadékába? Nem értette hogyan történhet,
de az öröm, az elragadtatott pillantás az arcán, ahogy a lovakat figyelte, visszhangot vert a
saját szívében.
Lovak. Egyszerű lények, és mégis roppant összetettek. Mindegyiküknek megvan a saját
személyisége. Mindegyikükben ott volt a vad lélek, mint benne, és most, hogy a lelkük
egymáshoz kapcsolódott ott az istállóban, rájött, hogy egyáltalán nem állnak olyan messze
egymástól az állatokkal.
– Köszönöm sívamet. Mérhetetlen ajándékot adtál nekem.
„Még a közelében sem vagyunk a végének. Ennél sokkal, sokkal több van. Gyere velem.”
Nem akarta tönkretenni ezt a tökéletes pillanatot. Csak állt Marguarita mögött, a karjait a
derekára fonta, a lelke együtt lebegett az övével az istállóban, elvegyült a lovak szellemeivel.
Az érzés nagyon felemelő volt, és igen, mert annyira sűrűn átszőtte Marguarita szelleme, még
erotikus is.
Minden értelemben éber volt és eleven. Szagolta azt, amit a lovak szagoltak. Érezte, amit
éreztek. A vad szabadságukat éppúgy, mint a szeretetüket, ami szinte áradt belőlük
Marguarita, és most őfelé is. Szorosan összeolvadtak, eggyé váltak, és a lovak egyszerűen
elfogadták a jelenlétét.
– Többet tettél értem máris, mint amit valaha is gondoltam volna, hogy lehetséges – suttogta a
fülébe, majd odadörgölte az orrát is, és a fogaival meghúzgálta érzékeny fülcimpáját. – Te
vagy az én csodám.
A puha vidámság, cirógatásként surrant végig az elméjén.
„Én a bolondod vagyok, ne feledkezz meg róla, és mondtam, hogy ennél sokkal több is van. És
én azt a sokkal többet akarom a számodra. Hagyd, hogy neked adjam Zacarias. Bízz bennem.
A kezeidbe tettem magam, tedd most magad te is az én kezeimbe.”
A karjai összeszorultak körülötte. Már így is olyan hihetetlenül sokat adott neki, el sem tudta
képzelni, hogyan adhatna még többet. Elevennek lenni elképesztő volt. Az öröm érzése
fantasztikus. Az ő világa az unalmas szürke volt. A lovak színei ragyogtak, mintha csak
gyémántokból lennének.
A széna illata, a paták dobbanása bélyeget, maradandó billogot nyomtak a szívére. Örökre
megmarad a számára ez a pillanat, amit Marguarita ajándékozott neki. Ha a dolgok
elromlanak, ennek a pillanatnak a tökéletességét akkor sem rombolhatja le semmi. Végighúzta
a száját a fülén, meleg lélegzete a tökéletes kis kagylót súrolta.
– Folytasd. Követni foglak, ahová csak vezetsz.
Ismét alaposan, gondosan átvizsgálta a környéket, vámpírok, árnyak jelei után kutatva, de
üres helyeket is keresett, mivel a vámpírok így próbálták eltüntetni a nyomaikat, de ha Ruslan
a közelben is volt, ha el is küldte maga elé a kisebb gyalogjait, azoknak most nyoma sem volt
a birtok környékén.
Marguarita kinyitotta az állás ajtaját és jobbra lépett, egészen közel a kancához. Zacarias azon
kapta magát, hogy visszatartja a lélegzetét. A lány kicsikének tűnt a ló mellett. Igaza volt, ez a
fajta nem volt túlságosan magas, mégis hatalmat árasztott, tartása nemességet sugárzott.
A kanca odadugta Marguaritához az orrát, és ha Zacarias nem lép közvetlenül a lány mögé,
talán hátra is tolja ezzel a gyengéd érintéssel egy lépésnyit. Átölelte hátulról Marguarita
derekát, és megtámasztotta a hátát magasabb, erősebb termetével.
A lány keze felemelkedett, hogy megsimogassa azt a kíváncsiskodó orrot. Zacarias észrevette,
hogy ugyanezt teszi az elméjével is, minden egyes érintésnél hozzáért a lelkével a ló
szelleméhez, ugyanolyan szeretettel, mint az ujjaival.
Marguarita lenyúlt, megfogta az ő kezét, és felemelte azt a kanca íves nyakához. A teste
megdermedt, amikor megérezte a tenyerén a meleg, selymes érintést. Végtelen létezése alatt
most először ténylegesen megérintett egy lovat. Állhatatosan megtagadta századokon
keresztül, hogy az elméjével kényszerítsen egy állatot. Ha megtagadták, hogy neki adják a
hűségüket, akkor inkább a közelükbe sem ment.
A keze remegett. A gyomra görcsbe rándult. Ezer lepke szárnya vibrált a belsejében. Járt a
világ minden táján, hajózott minden tengeren, keresztülfutott virágos réteken, mezőkön, járt
hatalmas, gyönyörű barlangokban, de soha nem tett meg egy olyan egyszerű dolgot, hogy
megérintsen egy lovat.
Annak a roppant nagysága, amit Marguarita adott neki, megrázta. És ő mit tett érte? Halálra
rémítette, és kockára tette az életét, amikor összekötötte őt magával.
„Hagyd abba te buta” – Marguarita nekidörgölte a tarkóját a mellkasának, miközben lassan
simogatta Zacarias kezével a ló nyakát. – „Te magad mondtad, hogy nem vagyok túl jó
engedelmességben. Azt hiszed, hogy megtennék egy ilyen sorsfordító dolgot, ha nem lennék
teljesen elkötelezett? Ha nem ez lett volna, amit akartam? Légy velem most itt. Csak legyél
velem ebben a pillanatban, és minden mást hagyj elmenni.”
Finoman odadörgölte az orrát a nyakához.
– Tényleg butának neveztél? Nem emlékszem rá, hogy a létezésem alatt bárki is ilyen
tiszteletlenül beszélt volna velem.
„Tényleg?” – Vetett rá egy parázsló pillantást a válla fölött, a szemöldökei a magasba íveltek,
csíny szikrázott a szemeiben. – „Talán mert mások nem ismernek annyira, mint én.”–
Zacarias beleharapott a nyakába, de a nyelvével azonnal el is simította az apró kis fullánkot a
pulzusa fölött. – „Szeretnél menni egy kört?”
A szíve megugrott.
– Egy lovon? Gondolod, hogy bármelyik is elviselne?
„Érzel most félelmet bármelyikükben is? Már ismernek téged, úgy, ahogyan én ismerlek, lélek
a lelket, és éppúgy elfogadnak, ahogyan engem elfogadnak.”
Most nem amiatt aggódott, hogy tönkreteszi a pillanatot, sokkal inkább Marguarita miatt, látta
maga előtt, ahogy átrepül a kerítések fölött az éjszakában. Egyetlen apró lyuk a földben, egy
rossz lépés, és a ló eltöri a lábát, a lány pedig lezuhan a földre. Ezerféle baleset képe
zsúfolódott össze a fejében. Marguarita éppen olyan fontossá vált a számára, mint maga a
föld, ami megfiatalította.
Nekitámaszkodott a mellkasának, beledőlt az ölelésébe.
„Szükségem van a lovaglásra.”
Az első gondolata az volt, hogy nem érdekli. A szükség egy olyan szó volt, amit nem is
igazán értett, tudta, hogy mit jelent, de azt egyáltalán nem lehetett összekapcsolni a
lovaglással. A szükség az egy elementáris dolog. Szükség lehet az, hogy érzelmeket érezzen,
hogy elevennek érezhesse magát. Ezért kellett Marguaritának örökké benne lennie, hogy
megvilágítson minden árnyékot, összekösse a megtört kapcsolódási pontokat, hogy érezze,
hogy élet fut át a testén, hogy számon tarthassa a lány minden lélegzetét.
Örökre elátkozott volt, egy megelevenedett pokolban. Marguarita kihúzta őt onnan, és
mindenre, ami szent, nem akar, nem tud már visszamenni oda. Ez volt a szükség. A valódi
szükség.
Zacarias érezte, hogy a lány megdermed. Nem húzódott el, nem tiltakozott. Hallotta hogyan
gyorsul fel a szíve. Belehelyezte magát egy diktátor tenyerébe.
A lány még nála is jobban tudta, mekkora diktátor is ő. Mégsem mozdult, hogy hasson rá,
egyszerűen várta a döntését. Az egyik fele látni szerette volna a reakcióját, ha nemet
mondana. Vajon duzzogna? Vitatkozna? Haragudna rá és próbálná megtorolni.
„Nézz bele az elmémbe Zacarias” – ajánlotta –, „nem szegem meg a szavam. Tudtam, hogy ez
egyikünknek sem lesz könnyű. Elvártam tőled egy hatalmas áldozatot. Magamtól miért várnék
hát el kevesebbet?”
A nap perzselje fel ezt a nőt, határozottan térdre kényszeríti őt! Szorosabbra fonta köré a
karjait, már-már azzal fenyegetve, hogy összetöri sérülékeny, nőies, emberi csontjait.
– Lehetetlen nőszemély vagy. És semmi értelme sincs, amit mondasz. Ha lovagolni szeretnél,
akkor lovagolni fogsz. De Marguarita, ha az életed bármi módon veszélybe kerül, megölök
bármit, ami fenyeget. És nem róhatod fel nekem. Megegyeztünk?
A szempillái megrezzentek. Tudta mire gondol, látta a szemeiben.
Megfordult, hogy egészen szembenézhessen vele, az ujjai átsuhantak az arca fölött tiszta,
világos érintéssel, de végig érezte az érintését mélyen a bensőjében is, mintha a csontjaiba
bélyegezte volna be a nevét.
Lassan bólintott.
„Nem lesz rá szükség Zacarias.”
Vállat vont.
Ha imádott lovai közül fenyegetné az egyik, nem is lenne kérdés, hogy mit tenne. Ahogy
akkor sem, ha a szeretett munkásai közül fenyegetné az egyik. Legyen az ember, vagy állat,
minden ellenséget megsemmisít. Ez volt az, amiben jó volt. Ez viszont, egy nagyon kényes
egyensúly megtalálása egy nővel, teljesen más eset volt.
„De élvezetes” – mutatott rá Marguarita.
– Élvezetes – visszhangozta –, jobban, mintsem azt ki tudnám fejezni.
Lehet, hogy más nők is képesek belebeszélni egy olyan férfi gondolatait, mint ő, ezért jobban
szeretett volna visszatérni a középkori állapotokhoz.
„Messzebbre én emberem, sokkal messzebbre. Próbáld ki az ősembert,” – incselkedett vele
Marguarita, míg kinyitotta a kanca melletti állás ajtaját. – „Ő itt Thunder. Úgy mozog, mintha
szárnyai lennének. Nincs nála jobb ló a birtokon, lovaglásra.”
Érezte mennyire büszke rá. Legnagyobb örömei közül ajánlotta fel neki az egyiket. A szemei
ragyogtak, szikrák pezsegtek bennük, akár pezsgőben a buborékok. Ha soha életében nem
akart volna lovagolni, akkor is megteszi, csak hogy így nézzen rá.
Kitolta az elméjéből a biztonsága miatti aggodalmat. Elég erőteljes ő ahhoz, hogy vigyázni
tudjon rá, és ez nagyon kicsi ár azért, hogy különleges pillanatokat szerezzen
mindkettejüknek.
„Használd fel a kapcsolatodat Thunderrel, hogy irányítsd, hogy azt tegye, amit szeretnél.
Nincs szükség sem nyeregre, sem kantárra. Én mindig nyereg nélkül lovagolok, csak
rágondolok, hogy hová akarok menni és odavisznek. Ha pedig csak a lovaglás szépségéért
lovagolok, akkor hagyom, hogy elvigyenek a birtoknak arra a részére, ahol a legjobban
szeretnek lenni. Szeretik, ha megosztom velük az irányítást.”
Zacarias nem szerette volna megosztani az irányítást senkivel és semmivel. Mégis bólintott,
és Thunder nyakára fektette a kezét.
Azonnal megérezte a ló lelkének érintését az övén. Tudta, hogy semmit sem tehet azért, hogy
elrejtse előle a természetét. Ő arra született, hogy vezessen, de ha a ló nem fogadja el benne
az uralkodást, akkor csalódást fognak okozni Marguaritának.
Lágy derű csusszant az elméjébe.
„Már megint ezt csinálod. Figyelmen kívül hagyod a saját érzéseidet. A csalódás a tied lesz.
Meg szeretnéd csinálni. Thunder tudja ezt, és meg is fog felelni a kívánságaidnak. Miattad
akarom ezt, mert szeretnéd, nem magamnak. Akkor is minden a legnagyobb rendben lenne, ha
csak nézni szeretnéd, ahogy lovagolok.”
– Szó sem lehet róla. Melletted leszek minden egyes pillanatban, amikor idekinn vagy,
védtelenül a veszélyben.
Nem tudott változtatni a hangjának kemény élén, és ennek el kellett volna mondania
Marguaritának, hogy a rugalmasság sem az erős oldala.
Marguarita rámosolygott, megfogta a lova nyakát, és sima, gyakorlott mozdulattal felugrott a
hátára. Már látta, miért a férfifarmer a legmegfelelőbb viselet ilyenkor a számára.
Abban a pillanatban, ahogy ez a gondolat megszületett a fejében, megjelent előtte a teste
emléke pusztán fekete csipkében.
Ekkora merevedéssel nem egyszerű a ló hátára ugrani, mégis akarta azt az erotikus képet róla
az elméjébe.
Elég könnyű volt felsiklania végül Thunder hátára, elvégre Kárpáti volt, lebegni is tudott, de
korántsem volt ilyen könnyű kitörölnie a fejéből Marguarita csupasz testének emlékét, amit az
az egy-két vékonyka kis fekete csík takart, a hajának kékesfekete felhőjét, ami vízesésként
zúdult alá a derekáig.
Felemelte a fejét és ránézett. A lány szemei találkoztak az övével, az övé csínnyel telt, szexi
volt, sötét vágy pislákolt a mélyén.
Maga volt a kísértés. És még mókás is volt. Puha vidámsága ujjakként cirógatta, a lelke
áramlása az övéhez erőteljessé vált, érzékivé, erotikussá, elméje körbejárta merevedését,
mintha egy marok szorulna köré, szemei olvadó csokoládészínt öltöttek a vágytól, amit iránta
érzett.
Marguarita lova hirtelen megfordult és kisétált az istállóból. Ló és lovas szinte folyt a föld
felett, nem különösebben gyors ütemben, azzal a távolságfaló, egyenletes jármóddal, ami
lélegzetelállító volt.
Arra ösztönözte Thundert, hogy kövesse őket, és a ló azonnal válaszolt, kivitte őt az
istállóból.
Zacarias szinte úgy érezte, mintha a levegőben lebegne. Érezte az erőteljes állat minden egyes
izmát maga alatt, érezte az örömet a lóban, hogy ott ügethet a szabadban, majd összehúzta,
megfeszítette magát, és átvitorlázott a kerítés fölött a kanca nyomában.
Olyan mélyen csatlakozott a lelke a ló lelkéhez, hogy szinte azt is érezni vélte, hogy a föld
felemelkedik, hogy elé menjen a táncos patáknak, érezte az állat vadságát, a szél az arcába
fújta a sörényét, ahogy ügetett vele.
Keresztülrepültek egy mezőn, majd a következőn, odalovagoltak az őserdő széléhez, ahol a
fák törzseire virágok vad gubanca csavarodott fel, ami csak tovább mélyítette a pillanat
szépségét.
Odairányította Thundert Sparkle oldalára, míg végül a két ló tökéletes összhangban mozgott.
Marguarita egy újabb mosolyt küldött neki, amitől merevedése ismét lüktetni kezdett. A Hold
ezüst fényostorokat eresztett a földre, aminek ágai belekeveredtek a lány hajába. A bőre
hihetetlennek látszott, a szelleme ott élt benne, forrón, lassan áramlott, akár a magma,
megközelítette az elméjét, majd még mélyebbre hatolt, a lelkéig. Megtöltötte a szaggatott
szélű lyukakat benne, elárasztotta a fényével.
A mosolyát kereste. Figyelmesen nézte, vágyott rá, hogy megpillantsa a szemeiben. Várta,
hogy a Hold újra beleszője sugarait a hajába. A szépség pillanatait. A tiszta élvezetét. Soha
nem is ismert efféle dolgokat, és most mégis minden, amire szüksége volt, ott volt ebben a
furcsa, emberi nőben.
Kezdett rájönni, hogy pillanatok alatt egy egészen más életet kezdett élni. Az időnek is
vannak szívdobbanásai, és ez pontosan egy ilyen pillanat volt. Egy tökéletes pillanat.
Századokig kitartana az elméjében, és valahányszor előhúzná, minden ugyanolyan friss és
vadonatúj maradna.
Marguarita felé nyújtotta a kezét és összefonta az ujjaikat. A kerítés mentén sétáltatták a
lovakat, és Zacarias azt vette észre, hogy teljesen nyugodt. A hang ütemes szépsége, ahogyan
a paták dobbantak a földön, a lovak könnyed testtartása csak növelte az érzés nagyszerűségét.
A szél finoman fújt, és a csillagok az égen versenyeztek, melyiküknek erősebb a fénye.
– Folyton elképzelhetetlen ajándékokat adsz nekem Marguarita. De mit adtam én neked?
Csendes maradt egy pillanatig, sötét szemei az arcát kutatták.
„Magadat. Az életedet. Velem maradtál, amikor minden azt sürgette benned, hogy ideje
menned. Maradtál, mert ezt kértem. Te jobban tudod, mint én, hogy milyen jövővel nézünk
szembe együtt. Belefáradtál már a harcokba, és mégis, amikor arra kértelek, maradtál.
Köszönöm.”
– A rítus minden szavát teljesen komolyan gondoltam. Szeretni foglak, és mindig minden más
elé helyezlek. Én egy nagyon domináns lény vagyok, nem tudom megváltoztatni magamban
az alapvető dolgokat Marguarita, bármennyire is szeretnénk ezt mindketten, de gondoskodni
fogok a boldogságodról.
„A szívedbe látok Zacarias. Ismerlek téged.”
– Azok a dolgok, amiket követelek tőled, nem lesznek mindig könnyűek – figyelmeztette.
„Ezzel már abban a pillanatban tisztában voltam, amikor rájöttem, hogy nem vagy vámpír, és
amikor arra ítéltelek, hogy ezen a világon maradj. Rászántam az időt, hogy pontosan
megtudjam, ki is vagy te. Tudom, hogy nem vagy egy modern férfi, és hogy aggaszt, hogy
talán egy napon majd fellázadok a láncok ellen, amiket rám teszel.”
Zacarias ujjai éppen úgy zárultak össze a keze körül, mint ahogyan a pillantásuk
összekapcsolódott. – „Ha ez az, amire szükséged van, ha tényleg szükséged van rá, az
engedelmességem abban a pillanatban a tiéd, és ez lesz a világon a legfontosabb dolog a
számomra. Nem számít milyen nehéz lesz. Úgy gondolom, ahogy mondtam, amikor
megkértelek, hogy maradj. Saját akaratomból szolgállak. Akarom a boldogságod.”
Tudta, hogy minden szava igaz. Marguarita fel volt készülve az uralmára, de azt is tudta, hogy
mégsem fogja uralni. Számított az iránta táplált érzéseire. Zacarias ugyan az idő kilencven
százalékában fel sem ismerte azokat az érzéseket, és még a maradék időben sem ismerte el
őket, de a lány tudta, hogy ott vannak, és hogy egyre csak növekednek minden egyes perccel,
amit vele tölt.
Még egyszer megpróbálta megmutatni neki, milyen lenne vele.
– Ritkán fogom elhagyni az elméd Marguarita. Soha nem leszel egyedül, soha nem lesz
egyetlen gondolatod sem, amit nem tudok. Minden lélegzetedet érezni fogom. Tudni fogom
hol vagy, kivel beszélgetsz. Nem lesz egyetlen hely sem, ahova mehetnél, úgy, hogy én ne
legyek ott.
Rámosolygott, elengedte a kezét, ráhajolt a lova nyakára és megpaskolta azt.
„Egyre inkább megszokom a szemeidet rajtam, és egyre magányosabbnak érzem magam, ha
nem vagy az elmémben. Nem is tudtam, milyen igazán magányosnak lenni, amíg folyamatosan
éreztelek ott.”
Zacarias átvette az irányítást mindkét ló felett, és visszafordította őket az istálló felé. Nem
csak az elméjében akart lenni.
Látni akarta a testét a farmer nélkül, ami olyan fantasztikusan simult rá. Szüksége volt rá,
hogy érezhesse a kezei alatt, bársonyos szájára, ami odasimul az övére. Ránézett, és tudta,
hogy látja a parázsló éhséget a szemében.
A válasza az az apró, titokzatos, nagyon érzéki mosoly volt, ami még keményebbre ingerelte
férfiasságát.
Gyorsabb tempóra biztatta Thundert, szüksége volt Marguaritára. Ma éjjel hatalmas
ajándékokat adott neki, és ő még többet akart. Talán mindig is többet akar.
Marguarita Zacarias gondolatait szemlélte, miközben bevezette a lovakat az állásaikba,
gyorsan lecsutakolta őket, és elhelyezett előttük némi szénakeveréket, hálájuk jeleként,
mielőtt megfordult volna, hogy szembenézzen az emberével.
Az izgalom attól a pillanattól kezdve egyre épült benne, ahogy felvette előtte a csipkés
fehérneműt. Nagyon merész ötlet volt ez, és már attól nyirkossá vált, hogy rágondolt.
A Zacarias elméjében egyre gyorsabban felvillanó erotikus képek hatására, a nyirkosság
egyértelmű nedvességgé erősödött.
A férfi nem tudott nem figyelni az üdvözlő, hívogató illatára, de időt hagyott neki, engedte a
szexuális feszültségnek, hogy egyre jobban felerősödjön ott, az istállóban, amíg Marguarita
megmosta a kezeit, gondosan megszárította őket és végre felé fordult.
„Mit szeretnél?”
Szerette azt a lágy tudakozódást, azt az alázatos puhatolódást a hangjában. Marguaritának
nem volt szüksége szavakra, hangra, hogy megmutassa, ő mit szeretne, hogy érezni akarja a
keze és a szája alatt, hogy minden vágyát teljesíteni akarja.
– Azt akarom, hogy megérints. Tárd fel a testem, ahogyan én felfedeztem a tiédet.
A hangja megbabonázó volt, parancsoló, végtelenül férfias. Marguarita nem értette, miért érez
kényszert rá, hogy könnyítsen a terhein, de volt benne valami ellenállhatatlan vágy, hogy
elébe menjen minden igényének. Ez a férfi évszázadokig egyedül küzdött. Teljesen, egészen
egyedül. Megsebesült olyan helyeken, ahol senki sem láthatta, mindig a magányos életet
kereste, és csak egyetlen személynek engedte, hogy elég közel kerülhessen hozzá ahhoz, hogy
tisztán láthassa a bensőjét. Neki.
A szíve dadogni kezdett az örömtől, hiszen tudta, hogy a testében vigaszt talál, békére lel.
Bármit megtenne, hogy elhozza neki ezt, és minden igazodásban, minden egyes tettben
megtalálná a saját boldogságát is.
Zacarias ruhái hirtelen eltűntek, ő pedig meghökken merevedésének súlyától, alakjától.
Sokkal hosszabb és vastagabb volt annál, mint amit lehetségesnek tartott egy férfin. Képtelen
volt rá, hogy ne érintse meg. A kezei a saját életüket kezdték élni, nem igazán érdekelte őket,
hogy Zacarias megadja-e rá az engedélyt, vagy sem.
Derültség simított végig az elméjén.
– Ez több mint engedély, én gyönyörű bolondom, ez egy parancs. Tégy a kedvemre.
Még csak tagadni sem tudta volna, hogy az ugrató hang csak felfokozta az éhségét, elméje
rámenősen csusszant be a férfi fejébe.
Az ujjai felkúsztak a combjain, és közben végig az arcát figyelte, szilárdan az övében tartotta
az elméjét. Érezni akarta minden reakcióját. És meg is kellett figyelnie. A lélegzet, ami
kiszisszent Zacarias tüdejéből, ajzószer volt a számára.
Megérintette a tüzesen forró, gömbölyű, vastag fejet, aminek a tetejére egyetlen
nedvességgyöngy szivárgott ki. Ujja hegyével szétkente a fejen, míg az egész ragyogni nem
kezdett tőle. Zavarias szemei izzottak a forróságtól.
„Bízom benne, hogy senki sem fog a közelbe jönni.”
Míg szóvá tette aggodalmát, engedelmeskedett kezei gyengéd nyomásának a vállán, és térdre
ereszkedett előtte.
Érezte az örömét, amit pusztán a látvány okozott a férfinak, hogy ott térdel előtte, a haja vadul
szétfolyik a hátán, a szemei fényesek, az ajkai kissé elnyílnak.
– Gyönyörű vagy Marguarita. Látni akarom azokat a fehérneműfoszlányokat, amik a testedet
fedik. Arra gondoltam, amíg lovagoltunk, hogy hogyan mutatna a tested azokkal a darabokkal
alig takartan.
A lány jól tudta ezt, maga is segített táplálni azokat a fantáziákat a sajátjaival.
Félig elmosolyodott, aztán a figyelmét magára vonta a súlyos merevedés közvetlenül az arca
előtt. Köré fonta az ujjait, és feléje hajtotta a fejét.
„Hogy lehetséges, hogy belém férsz?”
És hogyan lenne képes mindezt a szájába fogadni, ahogyan az elméjében látta?
A felsője úgy tűnt el, mintha soha nem is lett volna, az éjszakai levegő ikercsúcsokká
hegyesítette a mellbimbóit, amik a melltartója csipkeszövetét böködték.
Azon kapta magát, hogy valami puhán térdel, a levegő a csupasz fenekét ingerli, csizmái, és a
farmere ugyanúgy eltűntek, mint a felsője. Soha nem érezte még szexibbnek magát.
Zacariast egyenesen gyönyörűnek látta, férfias teste mindenütt csupa jól kirajzolódó izom és
keménység volt.
– Erre készültem. Engem a te számodra teremtettek.
A keze odasiklott a tarkójához. Érezte, hogy a levegő bennszorul a tüdejében, míg előre
nyomta a fejét. Nem ellenkezett, de a kezei elkezdték komótosan feltárni a méretét és az
alakját, élvezte a tapintását, és a forróságát.
Előrehajolt, és a nyelvével lopva megérintette. Olyan íze volt, mint a kedvenc teájának.
Zacarias bizonyára megízlelte a szájáról, amikor a konyhában megcsókolta, és eszébe jutott.
Meglepte, és megörült neki, hogy a férfi vette a fáradságot, hogy örömet okozzon neki,
cserébe ő olyan őszinte volt, amennyire ez csak lehetséges.
„Még soha nem csináltam ilyet Zacarias. Nem szeretnék csalódást okozni.”
Beleremegett, ahogy körülnyalta a széles fej alatti peremet.
Mihelyt megérezte, hogy Zacarias is beleremeg az örömbe, ami feltört benne, egy kissé
magabiztosabbá vált. A férfi ökle a haját markolta, elméje szilárdan kapcsolódott az övéhez,
láthatja, hogy mire van szüksége.
Végigsimított rajta a nyelvével a tövétől egészen a hegyéig, amitől megnedvesedett az egész
öle. Gyorsan fejlődött, újabb kóstolót vett az egzotikus, gazdag tea, és Zacarias aromájának
keverékéből. A szája rácsúszott a széles fejre, a nyelve felörvénylett rajta, ajkait feszesen,
forrón köré szorította.
Hirtelen, minden előzetes figyelmeztetés nélkül elrántotta magától a hajánál fogva. Ez fájt, a
fejbőre nagyon érzékeny volt, de sokkal jobban fájt, hogy visszautasította a kedveskedését.
Zacarias arca egy rezzenéstelen maszk volt, a szemei majdhogynem vörösen ragyogtak. Jég
özönlötte el a bensőjét, gleccserek képeztek közöttük áthatolhatatlan akadályokat, amik
teljesen kizárták őt.
Gyakorlatilag eldobta magától anélkül, hogy elmondta volna, hogy mi rosszat követett el.
Megdöbbenten és megalázottan ereszkedett a sarkaira, küzdött, hogy ne fakadjon sírva.
 13.

Zacarias talpra húzta Marguaritát, és villámgyorsan felruházta őt azokba a darabokba,

amiket a legjobban szeretett, blúzba, és hosszú szoknyába, amik képesek voltak elfedni
előle kísértő testét. Ujjai ikersatukként szorultak össze a felkarjai fölött, kényszerítette,
hogy a szemébe nézzen.
– Tedd pontosan azt, amit mondok Marguarita. Te vagy a legnagyobb sebezhetőségem, és
egyben a legnagyobb felelősségem is. Semmi nem utalhat rád bennem. Nem maradhat
nyomod. Sem illatod. Semmi. Ha egyszer visszahúzódom tőled, nem nyúlhatsz értem, nem
számít mennyire hosszú ideig tart, vagy, hogy mi történik. Megrázta egy kissé.
– Megértetted, amit mondok?
Megrázta a fejét, a szemei könnyben úsztak.
Nem kellene, hogy ez számítson neki. Nem érezhetné azokat a könnyeket fájdalomként a
bensőjében. Kizárólag kőnek és jégnek kellene odabenn lennie, nyoma sem kellene, hogy
legyen ennek a nőnek benne, mert ez, azt a lehetőséget hagyta nyitva, hogy több ezer
embert és Kárpátit fognak megölni. Nem lenne szabad Marguarita nyomának lennie sem
rajta, sem benne. Még a lovak nagyszerű illatát is le kellett hullatnia magáról.
Marguarita pislogott egy párat, sokk és fájdalom volt a szemeiben. Miatta voltak ott, de
nem vigasztalhatta meg. Nem lehet a része. A lány még nem Kárpáti, nem értette a világa
működését. Olyan kábán és zavarodottan nézett maga köré, mintha egy álomból riasztotta
volna fel.
Nem tudta hibáztatni, ő maga is úgy érezte, mintha a teste lángokban állna. Hatalmas
szerencséje volt, hogy ennyire rá volt hangolódva a veszélyre.
A lovak hirtelen ágaskodni kezdtek, mellső lábaikkal a levegőt kapálták, a hátsókkal az
állások ajtóit döngették, és tiltakozóan nyerítettek. Marguarita feléjük fordult, az arca
szinte átlátszóra sápadt.
A lélegzet a torkán akadt.
„Te is érzed? Megrémültek, de nem tőled. Van itt valami Zacarias, valami a mélyben.
Valami fonál, vagy inda…”
Azonnal reagált, visszapördítette maga felé a lányt, hogy a szemébe nézhessen, félig rázta,
félig satuként mélyedtek az ujjai a vállába.
– Meg ne próbáld követni. Ez egy vámpír. Az élőholt széteresztette a csápjait, és az állatok
iránt érzett szereteteden keresztül épp utánad nyúl.
„Megszólaltatom a riasztót és a fiúk segítenek harcolni neked.”
– Azt a riasztást fogod beindítani, ami azt mondja nekik, hogy keressenek menedéket.
Csak az utamban lennének, és ha szemtanúi lennének egy csatámnak, csak még jobban
félnének tőlem, mint eddig.
A könnyek kicsordultak a lány szemeiből, újabbak és újabbak követték őket, félelem
csillámlott az óriási szemekben.
„Semmi sem történhet veled. Segíthetnének. Segíthetnék.”
Ismét megrázta.
– Kérdések nélkül azt teszed, amit mondok neked. Gyorsan a házba viszlek. – A karjait a
nyaka köré tekerte, majd felkapta a lábait a földről. – Ott maradsz, amíg érted nem
megyek, nem számít, hogy milyen hosszú időbe telik. Ne beszélj hozzám. Ne kapcsolódj
hozzám. Ebben számítok a feltétlen engedelmességedre.
Érezte a felemésztő sürgetést, ami azt jelentette, hogy a csata ideje már nagyon közel van.
Még meg kellett szőnie a biztonsági intézkedéseket is a ház, a karámok és az istálló köré,
hogy megakadályozza a rombolást, és az életek kioltását, amire a vámpírok nagyon is
hajlamosak voltak, igazából, roppant mókás dolognak tartották.
És legfőképpen száműznie kellett Marguarita minden nyomát, az elméjéből, a testéről, a
szívéből és a lelkéből is. Nyoma sem lehet rajta, az ellenség nem szerezheti meg még a
leghalványabb illatát sem.
Láthatatlanná tette magukat, és észvesztő sebességgel bevitte őt a házba. Egyenesen a fő
hálószobába ment vele, a falak ott voltak a legvastagabbak. Egy kis beugróba tette le, és
nekinyomta a falnak.
– Ne mozdulj. Ha mégis megteszed, annak nagyon szigorú következményei lesznek
Marguarita.
A lány bólintott, lecsúszott a fal mellett a földre, felhúzta a térdeit, és szorosan átfogta
őket a karjaival. Az arcán könnyek folytak, de a félelem a szemeiben csak miatta volt ott,
nem pedig amiatt, hogy milyen büntetést választ majd a számára, ha engedetlenkedik.
Zacarias nem gondolhatott a lélegzete ízére, vagy arra, hogyan ömlött szét az elméjében,
teljesen el kellett zárnia magát tőle, üressé kellett válnia, egy magányos harcossá lenni,
akinek a világon semmi veszítenivalója nincs.
Hátat fordított neki és kisietett, hogy megszője a biztosítékokat a ház köré, majd minden
épület köré a birtokon. Sok erő és állóképesség kellett hozzá, hogy megfelelően erős
szövedéket hozzon létre a közeledő vámpírok ellen.
Belélegezte az éjszakát. Hárman vannak. Ruslan nem küldi a legjobbjait az első nyílt
támadásra, de mindenképpen tapasztalt vámpírokat küld. Három irányból jöttek,
megpróbálták körbezárni, maguk megválasztani a csatateret.
Zacarias viszont minél távolabb szerette volna tudni őket a nőjétől, és mindattól, amit
szeretett.
Felrugaszkodott a levegőbe, és a De La Cruz birtok legtávolabbi csücske felé száguldott,
oda, ahol az őserdő összeért azzal a kis tisztással, ahol Ruslan megpróbált a mérgező
növényével beszivárogni, és csapdát állítani, hogy segítse a közeledő vámpírokat.
Egy stratégiai játék volt ez. Ruslan pedig a stratégia nagymestere, így egészen biztosan
mindent elkövet majd, hogy csapdába csalja őt.
Ez a támadás csak a nyitány, hogy tesztelje az erejét és az elszántságát. Túl sokáig maradt egy
helyen, így Ruslan azt feltételezi, hogy halálosan megsérült a brazíliai csatában. Ezt árulták el
neki azok az apró vércseppek a levegőben. Ruslan vadászkutyái azt a nyomot követték,
egészen a perui birtokig.
Ruslan valószínűleg azt hiszi, hogy olyan súlyosak voltak a sebei, hogy a gyógyulás hosszú
időt igényel, így most sebezhető.
És Zacarias valóban sebezhető volt, bár korántsem azok miatt az okok miatt, amiket Ruslan
feltételezett.
Ismét meggyőződött róla, hogy eltávolította a lány minden nyomát az elméjéből, az utolsó
illatmolekuláját is a testéről.
A magány szinte kibírhatatlan erővel rohanta le most, hogy már tudta, milyen az, amikor
Marguarita tölti el a bensőjét. A vele való kapcsolat nélkül a világ újra szürke lett és unalmas.
Bárhová is nézett, az élénk színek eltűntek. Az esőerdő fényesen vibráló zöldjei, a fákra
feltekeredő virágok ragyogó színeinek robbanása, a csipkés levelű páfrányok színárnyalatai,
mind eltűnt, sivár szürkeség lépett a helyükre.
Elszántan elfordította a fejét abból az irányból, amerre Marguarita volt. Nagy önfegyelemre
volt szüksége ahhoz, hogy ezt megtegye. Az életpároknak szükségük van egymásra.
Eltéphetetlen fonalak kötötték össze őket, az elméje örökké az övét próbálta megérinteni.
Ehhez hozzájött még a vágy, hogy színeket lásson, érzelmeket érezzen, és hogy
kapcsolódhasson hozzá, amire úgy érezte, hogy óriási szüksége van.
Szerencsére ő egy ősi harcos volt, és Marguarita biztonsága felülírt minden más prioritást
benne.
Hátat fordított az emberi társadalmaknak, az otthonoknak, amik oly sokat jelentettek a
halandók számára. Ezelőtt soha nem értette ezt.
Ő nomád volt, állandóan mozgásban volt az önfenntartás miatt, még a testvéreinek sem
hagyta, hogy megtudják, hol vannak a pihenőhelyei, a titkos odúi. Több tucatnyi is volt
ezekből Dél-Amerikában, helyek, ahová visszavonulhatott és pihenhetett, ha arra volt
szüksége, de csak most értette meg, mit is jelent pontosan az otthon. Nem egy épület. Nem
egy hely. A nő.
Ismét a levegőbe emelkedett, keskeny páracsík formájában, sodródott az enyhe szellővel,
meglovagolta azt, a környéket tanulmányozta, kereste ellenségei pontos helyét.
A távolban egyetlen sötét, őrülten kavargó felhőt látott, ami természetellenes gyorsasággal
áramlott annak a legelőnek az irányába, ahol a csordát elszállásolták éjszakára.
Villámok vörös, dühös ívei gyújtották meg az üstként forrongó felhő éleit. Megjegyezte a
felhőt, de távol maradt tőle. Ruslan felkészítette a vámpírjait. Figyelmeztette őket Zacarias
személyiségére. Ő harcos volt, és Ruslannal ellentétben nem habozott szembenézni az
ellenfelével. Ruslan elmondhatta a gyalogjainak, hogy Zacarias nem állna egyhelyben, sokkal
inkább elébe rohanna a bajnak.
A nagyon gonosznak tűnő fekete felhő az égen, csak egy névjegy volt, ami arra szolgált, hogy
megnyilvánulásra bírja őt, és az igazat megvallva, meglehetősen gyenge próbálkozás volt.
Elküldött egy illúziót a felhő felé, önmaga egy pontos másolatát, amiben több volt a levegő,
mint az anyag, de mégis ő maga volt abban a homályos illúzióba beágyazva, mesterien, mint
amilyen az összes más illúziója is volt.
Érezte, amint a bábja beleütközött valami szilárdba, élesbe és láthatatlanba.
A klónját darabokra aprították. Azonnal megnyújtotta az egyik körmét, és hasított egy sebet a
csuklóján. Hívott egy lágy szellőt, vércseppeket rázott a szélbe, és elküldte azt a csatatér fölé,
a sík területre, amit Ruslan olyan gondosan kiválasztott, hogy előkészítse ott a csapdáját.
A vére nagyon erőteljes. Ősi volt, és kétségtelenül a ma élő vadászok egyik legerősebbje. A
vére illata úgy fogja vonzani a vámpírokat, mint a vadászkutyákat. Beszippantják azokat a
cseppeket, és a hatalom, amit egyetlen csepp ilyen vér is tartalmaz, olyan díj, amiért harcba
szállnak.
Valószínűleg máris diadalmasan tájékoztatták a mesterüket, hogy Zacarias valóban sebesült,
és hogy az egyszerű csapdájukkal máris bevitték az első találatot.
A vér egy ellenállhatatlan hívás volt. Egy frissen átfordult vámpír már kikúszott volna a
bokrok közül, hogy megpróbáljon megtalálni egy értékes gyöngyöt, és gyorsan felnyalogatni,
még mielőtt elvennék tőle.
A tény, hogy nem támadt rögtön mocorgás, azt mondta Zacariasnak, hogy Ruslan tapasztalt
harcosokat küldött utána.
Az ösztönei felerősödtek. Az első, az éhség volt a harcra. Ezért élt. Olyan bizalmasan ismerte
a sürgetését, mint magát a vadászatot. Végtelen türelemmel várt, az ezer ilyen csatában
eredményt hozott már.
Hét percbe telt, míg a három vámpír közül az első megmutatta magát. Az aljnövényzet
elfonnyadt az esőerdőnek azon a pontján, ahol a legközelebb volt a kerítéshez, megbarnult,
elszáradt, összezsugorodva próbált minél távolabb húzódni az élőholt természetellenességétől,
aki szétválasztotta a legszélső leveleket, és merőn nézte a mezőt.
Zacarias látta már őt, csak néhány évvel korábban, de az is lehet, hogy régebben, az idő
múlása nem jelentett a számára semmit, de már akkor, mielőtt még a Kárpáti átfordult volna,
Zacarias már tudta, hogy elvesztette a becsületét.
Zacarias elkerülte őt is, ahogyan minden más Kárpátit is. Ő vadász volt, egyikük sem volt a
barátja. Nem akarta megismerni őket, mielőtt megöli őket. Ez itt nem volt több öt-hatszáz
évesnél, és valakit, aki ennyire gyorsan átfordult, még inkább nem nézett semmibe. Mi vihet
rá egy Kárpátit, aki még végig sem szenvedi az idő teljes pusztítását arra, hogy elforduljon a
becsülettől?
A vámpír a magasba emelte az orrát, beleszippantott a levegőbe, bevonta az ősi Kárpáti vér
fenséges illatát a tüdejébe. A nyelve kapzsin kinyúlt, az orrcimpái remegtek. Grimaszolt,
megmutatta rothadó, hegyes, éles, elfeketedett fogait. A neve valahogyan kapcsolatban állt az
erdővel, Forester (Erdész) lehetett, vagy valami hasonló.
Zacarias eddig a kevés becsület embere-ként gondolt rá, de most már kiérdemelte a
becstelenség embere címet is.
Zacarias hagyta a szélnek, hogy megálljon, a levegő mozdulatlanná vált, a vér illata
felerősödött.
A becstelenség ember visszahúzódott a páfrányok közé, a fejét kezdte forgatni jobbra-balra,
óvatos, állatias gesztussal, mielőtt ismét összeszedte a bátorságát, hogy újra kidugja a fejét a
szabadba.
Zacarias a csatateret tanulmányozta. Semmi más nem mozdult. Egyetlen fűszál sem, vagy a
levelek az ágakon. Kettőnek Ruslan katonái közül elegendő önfegyelme volt ahhoz, hogy
ellenálljanak a hatalommal bíró vér hívásának. Sebesültnek hitték, de még mindig
mozdulatlanok voltak, elég türelmesek ahhoz, hogy kivárják, míg megmutatja magát, és elég
intelligensek ahhoz, hogy csalétekként felhasználják türelmetlenebb társukat.
Zacarias felismerte, milyen könnyen a csapdájukban találhatta volna magát. A jég benne
egyre hidegebb lett, a kék gleccserre egyre újabb rétegek rakódtak, ahogy a játszma haladt
előre. Ez volt az ő világa. Itt mindent értett.
Nézte, ahogyan a becstelenség embere előkúszik a bokrok fedezékéből, egy puszta árnyékként
próbálva meg átcsúszni a mezőn.
Nyomában a világos fű sötét, fonnyadt színbe fordult, létrehozva a pusztítás egy egész
nyomsávját, amit az élőholt nem vett észre.
Annyira rákoncentrált arra, hogy minél több vércseppet gyűjtsön össze a nyelvén, hogy
megfeledkezett róla, hogy a természet fellázad egy ilyen természetellenes lény jelenléte ellen,
és világos útvonalat rajzol mögé, ami egyenesen hozzá vezet.
Az árny kifeszült, felvette a vámpír formáját, aki hason csúszkált az összepöndörödő fűszálak
fölött, alig várva, hogy a hatalom rohanása egy veszélyesen magas csúcspontot nyújtson a
számára.
Gondosan odafigyelve a legapróbb mozgásra is, hogy a két még elrejtőzött vámpír számára
felismerhetetlenné váljon a hatalom megemelkedése, Zacarias váratlan, hatalmas széllökést
küldött el, ami közvetlenül a fű fölött rohant át a mezőn. Ugyanakkor megélesítette a
fűszálakat, gonosz fűrész élűvé változtatta őket.
A vámpír felsikoltott és átfordult, kezeit vérző szájára tapasztotta, ezernyi vágás csíkozta
megfeketedett nyelvét és ajkait.
Zacarias egy pillantást sem vetett a keze munkájának eredményére, a földet, a fákat és az eget
tanulmányozta.
Sötét árnyék moccant az egyik kapokfa gyökereinél, épp csak egy villanásnyi mozgás volt, de
neki éppen elegendő.
Bezárta a vágást a csuklóján, és eltüntette a vér illatát.
Hagyta a változékony szélnek, hogy az őserdő irányába sodorja, egyenesen ahhoz a
lenyűgözően magas fához, ami kiemelkedett a lombkoronából, akár egy őrszem, magasra
emelte a fejét az éjszakai égben.
Nem kapaszkodtak denevérek a gyökereken. Sem pedig madarak az ágakon. A levelek
lekonyultak és remegtek. Nem volt árulkodó nedvfutás a kérgen, sem más nyoma a
fertőzésnek, épp csak egy homályos moccanást kapott el a szeme sarkából.
A szél enyhe szellővé lanyhult, hagyta magának, hogy besodródjon egyenesen a hatalmas
gyökérketrecbe.
A mocskos bűz azonnal elárulta, hogy közel van a zsákmányához.
Miután belül került a tágas menedéken, gondosan ügyelt rá, hogy egészen mozdulatlan
maradjon. A földpadlót denevérürülék és szétszórt apró gyümölcsök borították.
A gyökérzetet tanulmányozta. Megtalálta, hol lépett be az élőholt. Óvatosan, hogy ne érintse
meg magát a fát, átsurrant a széles uszonyok közül ahhoz az egyhez, ami közvetlenül hozzáért
az erdő talajához, és enyhén megfeketedett.
A nyom a gyökéren halvány volt, megmutatta, hogy a vámpír nagyon ravasz, és sokkal
óvatosabb, mint általában a többi élőholt.
Zacarias tisztában volt vele, hogy egy másik ragadozóval tartózkodik összezárva egy nagyon
szűkös térben, egy olyannal, aki gonoszságban és ravaszságban egy szinten van vele, és aki
hajlandó feláldozni vadásztársát, hogy teljesíthesse a parancsot, és megölhessen egy Kárpátit.
Egy rossz mozdulat, és ő halott, mégsem volt benne sem félelem, sem aggodalom. Teljesen
harcos üzemmódban volt. Pontosan értette az ölj, vagy ölnek törvényét, és nem követett el
hibákat.
Végtelen türelemmel bírt. Előbb vagy utóbb, ez a vámpír is megmozdul, hogy ellenőrizze, mi
történik a mezőn.
Láthatná a társát, amint a fűrészfüvön mászik keresztül, összevagdalva a lábait és a hasát.
Mostanra a becstelenség emberén Zacarias erőteljes vérének íze dolgozik, finom kényszert
alkalmaz, növeli az élőholt függőségét, míg már semmi más nem számít a vámpírnak, csak
hogy megszerezze annak a vérnek egy újabb cseppjét.
Zacarias csak várt a sötétségben, és próbált minél kevesebbet belélegezni az élőholt rothadó
húsának bűzéből. A fa felsóhajtott, ez volt az egyetlen nesz a becstelenség emberének
folytonos nyivákolását kivéve, aki továbbra is a földön kúszott, látta maga előtt a vér
megfoghatatlan újabb cseppjeit. A fűrészfű szétvagdosta a kezeit csakúgy, mint a karjait, az
arcát, a száját és a nyelvét, de már a kényszer dolgozott benne, iszonyú szükséget érzett még
több értékes vérre.
A Zacarias közelében lévő lény egy kissé közelebb jött a felszínhez, hogy jobban szemügyre
vehesse a területet. Egyre inkább belefáradt a várakozásba. Tudta, hogy már azt is kezdi
megkérdőjelezni, hogy Zacarias ott van-e még egyáltalán.
Nem rohant a viharfelhőhöz, ahogy azt Ruslan mondta. Nem mutatta meg magát. A friss,
illatos vér nyomát követték. Lehet, hogy Zacarias elmenekült egy másik helyre, hogy
begyógyíthassa magán a nagy, valószínűséggel halálos sebet.
Egy olyan ősi Kárpáti vadász, mint Zacarias, már mindent látott, pontosan tudta, hogyan
működik ellenfelei észjárása. A türelem soha nem volt a vámpírok erőssége, bár a harmadik
élőholt még mindig nem árulta el a hollétét.
Megfelelő pozícióba helyezkedett a mocskos, bűzlő vámpír mögött, gondosan odafigyelve,
hogy ne zavarja meg a levegőt a gyökérketrec belsejében. A levegő annyira mozdulatlan volt
itt, hogy a legcsekélyebb áramlat is figyelmeztethette volna ellenségét.
Amikor tökéletesen elhelyezkedett, odaigazította az öklét pár centiméterre az élőholt hátához,
majd belecsapott a csontok és az inak közé, egyenesen a szívéhez.
Ugyanakkor a másik kezével összeszorította a vámpír torkát, megakadályozva, hogy
felkiáltson. A vastag, fekete, savas vér végigömlött az öklén és a karján, ahogy lassan kihúzta
a pulzáló, hervadt szervet. Másik kezének ujjai a torokba süllyedtek, kitépték a gégefőt,
úgyhogy abból hang már nem jöhetett a felszínre, ami elárulhatta volna a jelenlétét.
Odafentről az égből villámok ostorai kezdték csapni a nyílt mezőt, ahol a becstelenség embere
kúszott. Több száz villám rázta meg a földet, a villámok hatalmas, csipkézett élű kardokként
csaptak le a magasból újra és újra, szédítő támadást zúdítva alá mindenfelé.
Képtelenség volt látni, melyik ív hová csapódik be, a tartomány annyira széles volt, de egyik
sem csapott a fák közé, még csak a közelükben sem csapódott a földbe.
Az ostorok közül egy éppen arra a helyre csapott le, ahová Zacarias a gyökérketrecből
kihajította a szívet. Azonnal porrá égette. Több darabra szeletelve áttolta a vámpír testét is a
gyökérrácson, távolra dobta a darabokat az erdő peremétől, és hagyta, hogy egy villám azt is
megsemmisítse. Megfürdette a kezeit és a karjait az izzó, fehér, tisztító energiában, majd
néhány másodpercig még hagyta a villámok orgonajátékát folytatódni a mezőn, hogy ne árulja
el a pontos tartózkodási helyét.
Végül minden elnémult, halotti csend ült a környékre. Az ég kitisztult, csillagok ragyogtak
fölötte, és csak egy apró légörvény mutatta, hogy baj van. A fű foltokban elfeketedett, volt
néhány apró, égő fűszál, ami a szikrák mellett spirálvonalban felemelkedő füstöt küldött a
levegőbe.
A tűz megugrott, táncolni kezdett, pillanatok alatt megsokszorozódott, az apró lángok
leheletfinom, fekete füstje egyre csak szállt a levegőben. Több tűz is életre kelt a becstelenség
embere körül is.
Zacarias hagyta a szélnek, hogy átsuhanjon a lombkoronán, megsusogtassa, megmozgassa a
fák leveleit a kerítés mellett körülbelül harminc méterre onnan, ahol ő volt.
A megcsillanó levelek alatt azonnal a magasba lövellt a föld, felemelkedett, akár egy gejzír,
kusza szőlőinda robbant ki alóla, felfelé száguldott, feltekeredett a törzsre fojtogató
szorossággal, egyre magasabbra tört fel a lombkoronába, megfojtott mindent, amihez csak
hozzáért, és mindenfelé terjeszkedni kezdett. Kanyargott, egyre szorosabban és szorosabban
ölelte a fát, míg végül annyira elszorította, hogy a kéreg sávokban hasadt ki belőle, és
szóródott szét mindenfelé, mintha hatalmas erővel lőtték volna ki őket.
Ágak reccsentek meg a borzalmas szorításban, hogy végül darabokra szakadva lehulljanak az
erdő talajára.
A vámpír gyorsan és pontosan csapott le, és még eközben sem árulta el a pozícióját. Igazán
lenyűgöző. Ruslan olyasvalakit küldött, aki esetleg méltó ellenfele lehet.
Zacarias kiterebélyesítette a szellőt, és megfelelő irányba fordította, hogy a fekete
füstpamacsok szétszóródjanak a területen, összekapcsolódjanak, és részben elhomályosítsák a
látóteret.
Besodródott a füstbe, vele azonos szürkés-fekete színt vett fel a szinte áttetsző pára,
összeolvasztotta az apró tüzeket, míg a füst szilárd fátyollá nem lett, szinte áthatolhatatlan,
eltakarva minden kilátást.
Alatta becstelenség embere sikoltozott, tenyerei alatt sisteregtek az égő, fűrész élű fűszálak,
de még mindig folytatta, amit eddig tett, hason csúszott, mint a legalantasabb féreg,
kétségbeesetten próbált rábukkanni egy újabb csepp vérre. Képtelen volt tovább élni nélküle,
semmi más nem számított már neki, Ruslan fenyegetései és üres ígéretei, pedig egészen
biztosan nem. Csak a vér. Szüksége volt a vérre. Nyöszörgött és nyáladzott, de nem törődött a
több ezer vágással az arcán és a testén, látszólag nem is volt tudatában a fűrészfű éles, recés
széleinek, amik egyre mélyebben és mélyebben vágtak bele. Csak a vér számított, csak az a
következő csepp.
Becstelenség embere a lángokat sem látta a földön, ahogyan a sűrű füstöt sem a feje fölött. A
kincs után szimatolt, azután a bámulatos, erőteljes kincs után, ami csak az övé. Soha nem fog
megosztozni rajta senkivel, ez teszi őt legyőzhetetlenné, lehetetlen lesz megölni, erőteljesebbé
válik még Ruslannál is, elvégre ez a magányos vadász volt az egyetlen Kárpáti, akitől maga
Ruslan is félt. Márpedig ő a vámpírok uralkodója, és hamarosan a Kárpátiaké is. Az emberek
csak bábok, vágómarhák a számára.
Beleszippantott a levegőbe. Az egy csepp lenne a feje fölött? Átfordult a hátára, a nyelve
őrjöngve kutatott utána a füstös levegőben. Ha a Kárpáti megmutatná magát, kitépné a szívét
és felfalná azt, utána pedig kiszívna a vadász testéből minden egyes csepp vért, ami csak
benne van. Szüksége van arra a vérre.
A nyelve nem talált semmit, de az orra még többet szimatolt. Gazdag. Kínzó. A cseppek
közvetlenül a mellkasán és a hasán lévő sebekbe hullottak. A Kárpátinak a közelben kell
lennie, és vérzik.
Körmei borotvaéles karmokká nyúltak, elkezdte tépdesni a saját húsát, marcangolva,
megnyúzva magát, hogy hozzáférhessen azokhoz az értékes vércseppekhez. A hangok, amiket
kiadott közben, szörnyűségesek voltak, sikoltozva sírt az agóniától, kétségbeesetten
nyöszörgött az éhségtől és a szükségtől, visszhangzott tőle az éjszaka.
A lovak az istállóban reagáltak, ki-kirúgtak, dobogtak, őrjöngve kísérelték meg újra és újra a
szabadulást, hogy elmenekülhessenek a hang elől. Az elpihent marhák a távoli mezőkön
felálltak, szinte mindannyian egyszerre, mintha elektromos áram futott volna át a csordán.
A távolból Zacarias helikopterpropellerek zúgását hallotta meg.
Szitkozódott egyet az orra alatt az anyanyelvén, keményen és gyorsan lecsapott, kihúzta
becstelenség emberének szívét a mellkasából, és eldobta, messze ki a mezőre.
Elindult a füst takarásában, óvatosan lebegett a szélben, nem adta fel a pozícióját azzal, hogy
megpróbált volna sietni.
Tudta, hogy a harmadik vámpír, csapást fog mérni sivalkodó társára, mivel bizonyos lesz
benne, hogy Zacarias ott lehet valahol a közelében.
Újabb villámok lobbantak az égen, mintha az egész világ izzó csíkokká vált volna egy modern
háborús övezetben, fehéren ragyogó energiadárdák vágódtak a földbe mindenfelé.
Egy retesz elégette a szívet, majd csalhatatlan pontossággal átugrott a vámpír testére, azt is
megsemmisítve.
A marhák rohanni kezdtek.
A vámpír azonnal rájön, hogy az emberek a helikopterben a De La Cruz családnak dolgoznak.
A farmerek kiözönlenének az otthonaikból a parancs ellenére, az ösztönük, hogy megmentsék
a csordát, felülbírálná bennük a parancsot. Még több csali a vámpír számára, számítana arra,
hogy Zacarias megvédi őket.
Zacarias ezért az égen hömpölygő, forrongó viharfelhőért nyúlt, amit a vámpírok szőttek neki
csapdaként. Súlyos volt a benne felhalmozódott nedvességtől, egyre nagyobbra duzzadt,
toronymagassá vált, gonosz, dühös tölcsérré formálódott.
Zavarias megnyitotta a csapjait, hagyta a csapdába esett cseppeknek, hogy lezúduljanak a
mezőre, és kioltsák odalenn a lángokat.
A fekete füst szürke párával keveredett, a szél vadul tajtékzóvá vált, a levegő füsttől, portól és
törmeléktől vált sűrűvé. Ebben a vastag takaróban száguldott a helikopter felé szitkozódva.
A vámpír a gépet fogja megtámadni elsőként. Sokkal könnyebb dolga volt egyszerű Kárpáti
harcosként, aki nem törődött semmivel, csak hogy megölje az ellenséget.
Az, hogy az embereket védi, hatalmas kockázati tényező, az elméje pedig elszántan fordult
újra és újra az ok felé, aki miatt ezt csinálja. Gyorsan és keményen leállította, de görcs kezdett
növekedni a gyomra gödrében.
Besurrant a helikopterbe, egyenesen Julio mögé.
„Tűnjetek el innen gyorsan. Egy vámpír van itt.”
Amint áttolta a figyelmeztetést az ember elméjébe, már el is tűnt onnan, száguldás közben
dobott egy védelmi gyűrűt a gép köré.
A csapás jött is, ahogyan várta, rakétaként száguldott a levegőben, páranyomot hagyva maga
után.
A lövedék nekicsapódott a láthatatlan védőgyűrűnek és felrobbant. Lea, a helikopter pilótája
elsikoltott, és élesen bedöntötte a gépet. Ő nem látta Zacariast, nem tudott a figyelmeztetésről
sem. Lefelé pillantott, de semmit sem látott a sűrű füstben.
– Vigyél innen bennünket Lea! – követelte Julio.
– Próbálom! – kiáltotta hátra a lány, pedig mindketten mikrofonos fülhallgatót viseltek. A
helikopter megbillent, mintha valami a közvetlen közelükben robbant volna fel. – Valakik
lövöldöznek ránk! – kiáltotta.
– Nem, ez egy robbanás volt a tűzből, látod? – kérdezte Julio.
– Nem, túlságosan vastag a füst odalenn – felelte Lea. – Hogy lehet ennyire vastag
mindenfelé?
Zacarias hallotta az emberek hisztérikus párbeszédét, közben pedig követte a rakéta
röppályáját a kiindulási ponthoz. A vámpír egészen biztosan helyet változtatott, miután
elindította a támadást, remélve, hogy leszedheti a helikoptert, de a mozgás nyomot hagy.
Márpedig Zacarias követni tudja még a leghalványabb nyomokat is. Ott áramlott egészen
pontosan a rakéta kondenzcsíkjában, kihasználva a pályáját, hogy letapogathassa maga alatt a
területet.
Fenn, a füst fogságában, a helikopter úgy tűnt, hogy bajban van. A vámpír táplálta a füstöt,
még többet árasztott az égre és a mezőre, hogy sűrű legyen, szinte áthatolhatatlan.
Zacarias őt üldözte. Ha marad, és megpróbál segíteni annak a kettőnek a helikopterben, a
többi ember, akik elő fognak jönni az otthonaikból, hogy a marhákhoz menjenek, veszélybe
kerülne. Le kellett állítania az élőholtat.
A vámpír nagyon okos volt, a sötét füstben szabadon bujkálhatott. Zacarias megtalálta a
helyet, ahol előjött a rejtekhelyéről, majd a föld alá merülve követte a kerítés vonalát.
A bokrok gyéren voltak ott, így sikerülhetett neki titokban tartania a jelenlétét, egyetlen
gyökérhez sem ért hozzá, ami elárulhatta volna. Ahol talpra állt, a fű összezsugorodott,
néhány fűszál még remegett, bizonyítva, hogy az élőholt pillanatokkal azelőtt hagyta el a
búvóhelyét.
A vámpír ezután a vastag füst leplét használta fel, hogy sietve újra megváltoztassa a
pozícióját, átment a fatörzs roppantó vadszőlő inda közelébe, ami elrejthette a helyzetét a
kerítésen kívül. A bozót levelei és a liánok gubanca finoman visszahúzódott a közeléből.
Zacarias ezt a halvány nyomot követte.
A távolban hallotta a marhák rémült bőgését, és a lovakra kapó, száguldó emberek kiáltásait, a
paták dübörgését.
Ez volt az élőholt célja. Egy pánikba esett csorda, és a rengeteg potenciális áldozat nagy
előnyhöz juttatná.
Zacarias fölött a helikopter tehetetlenül megdőlt, ahogy egy újabb rakéta csapódott be a
védőfalába. Lecsillapította a vad szelet, távolabbra küldte a sötét felhőtölcsért, és eloszlatta
valamelyest a füstöt, hogy a helikopter pilótája megtalálhassa a szükséges nyílt terepet
odalenn, ahová biztonságosan leteheti a járművet.
Az emberek egyre özönlöttek kifelé a házaikból, lóra kaptak, és vadul száguldottak a távoli
mezők irányába, ahol a marhák voltak a szelíd dombok és magas fák árnyékában.
Zacarias a vámpír előtt száguldott, hátrahagyott maga mögött egy akadályt, aminek az élőholt
keményen nekicsapódott, és azon kapta magát, hogy a feketére égett mező közepén ül.
Zacarias testet öltött nem messze tőle.
– Ismerlek téged. És neked is jobban kellene ismerned engem annál, minthogy vadászni indulj
rám.
A vámpír lassan talpra állt, és aprólékos gonddal leporolta a ruháját. Mélyen meghajolt, aztán
felegyenesedett és kihúzta magát, ott állt egyenesen, magasan.
– Ki lenne képes ellenállni a kísértésnek, hogy összemérje a képességeit a hatalmas és
mindenható Zacarias De La Cruzzal? Te a legendák közé tartozol. Bárkinek, aki legyőz téged,
örökké emlékeznének a nevére.
– És te lennél az, aki meg akarja szerezni ezt a dicsőséget – mondta halkan Zacarias.
Megtartotta a hangját halknak és dallamosnak, éles ellentétben a vámpíréval, így az
élőholtnak dolgoznia kellett rajta, hogy finomabbra állítsa a hangszálait. Egész idő alatt
folyamatosan hallotta az emberek őrjöngő kiáltásait, akik megpróbálták lecsillapítani a rémült
csordát.
A levegő megtelt elektromossággal, ami elárulta Zacariasnak, hogy a vámpír egy villámostort
akar felhasználni, hogy annyira megrémissze a marhákat, hogy azok futásnak eredjenek. Ezért
egy lezser mozdulattal az ég felé intett, semlegesítve ezzel az elektromos töltést. A levegő
szinte megdermedt, az utolsó szál felhő is eltűnt.
– Régi trükk – mondta a vámpír –, de nem védheted meg mindegyiket tőlem.
Rovarok robbantak elő a föld alól, több ezer, éhező bogarak egy kész pestise, kétségbeesetten
élelem után kutatva. A levegőbe emelkedtek, és egyenesen Zacarias felé repültek, aki
közöttük, a marhák és az emberek között állt. Jelentéktelen akadálynak tűnt az útvonalukon.
Zacarias vállat vont. Mozdulatlanul állt, miközben a rovarok egyre inkább megközelítették.
– Mit számít az nekem? Egyetlen feladatom van. Csak egy.
Mosolyogva újra elindította a szelet, ami felőle egyenesen a vámpír felé kezdett fújni.
Fűrészes élű fűszálak emelkedtek a levegőbe, mint több ezer penge. A rovarok megpróbálták
őket a levegőben felfalni, de a szél ereje a fűszálakkal együtt visszasodorta őket a vámpír felé.
A pengék olyan erővel csapódtak a vámpírba, hogy keresztülmentek a testén, mielőtt az
élőholt egyáltalán rájöhetett volna, hogy ott rejtőznek a rovarok tömegében. Több száz fűnyíl
fúródott belé, tetőtől talpig elborítva. A rovarok azonnal elborították, kétségbeesetten
próbáltak táplálkozni a sebeiből.
Zacarias alig pár centiméterrel az élőholt előtt materializálódott újra, és a csontokon, inakon,
savas véren keresztül belecsapta az öklét a mellkasába.
A rovarok egyre vastagabb réteget alkottak a földön, ahogy sorra lepotyogtak, amint
megérintették a vámpír visszataszító, természetellenes vérét.
– Én vámpírokat ölök – suttogta Zacarias, egyenesen az élőholt szemébe nézve, szenvtelen
tekintete mindent elárult. – Ez az egy célom van.
Kihúzta az összeaszott, elfeketedett szívet, és ledobta a tekergőző, haldokló rovarok
tömegébe.
Villám ágazott el a magasban, és lecsapott a vonagló testek tömegére, egyszerre égetve el a
rovarokat és a szívet. Zacarias nyugodt mozdulattal hátralépett, és hagyta, hogy a fehéren izzó
energia másik íve elégesse a test maradványait is.
Aztán egy pillanatig csak állt, hagyta, hogy a hűvös éjszakai levegő eltávolítsa az orrlyukaiból
az élőholt bűzét, csak aztán fordult meg, hogy meggyőződjön róla, hogy a helikopter
biztonságosan leszállt.
Julio éppen a hangár előtti nyílt terepen futott át, Lea kezét fogva vezette őt az istálló felé,
feltehetőleg azért, hogy lovat szerezzenek és segíthessenek a csordánál.
Annak ellenére, hogy a föld megremegett a feldübörgő paták alatt, amikor a marhák mégis ész
nélkül futásnak eredtek, Zacarias tekintetét csalhatatlanul, már-már kényszeresen a farmház
vonzotta magára. Hiszen ott volt. Marguarita. Ott kuporgott benn. Egyedül. Könyörtelenül
elhagyta őt, és megint megtenné, újra meg újra. Végigfuttatta sűrű haján az ujjait.
Egyáltalán nem voltak fények a házban, az egyetlen épület volt, ami még sötéten ásított a
birtokon. Amint kiment a riasztás, hogy az állatokra felügyelőknek segítségre van szüksége,
minden telken, minden otthonban világosság gyúlt, kivéve Marguarita otthonában.
Megérinthette volna az elméjével, szüksége lett volna erre a mély kapcsolatra a teste összes
sejtjének csakúgy, mint magának az elméjének, de ellenállt.
Mihelyt megérintené őt, érezne. Félt, hogy a rettegés keresztülkúszna a testén, attól félt, hogy
a lány megbánta a döntését, és szeretné elvágni közöttük a kapcsolatot.
Ott állt egyedül a semmi közepén, a felégett földön, nem kellett éreznie semmit.
Hallotta maga mögött Cesarot kiabálni. A hatalmas csorda közeledése olyan volt, mint a
folyamatos mennydörgés. Cesaro, Julio és még másik két férfi megpróbálták megfordítani a
rohanó állatokat. A marhák nagytermetű, izmos állatok voltak, a fejüket lenn tartották, úgy
száguldottak a kerítés irányába, ami Zacariast elválasztotta a veszélytől.
Cesaro végső kétségbeesésében a levegőbe lőtt, hogy a jószágok megtorpanjanak. Azok széles
mellkasukkal belerohantak a kerítésbe, úgy roppantották el a vastag gerendákat, akár a
gallyakat. Bőgtek, ordítottak, hatalmas porfelhő emelkedett a levegőbe, ahogy áttörtek a
kerítésen.
Zacarias hallotta Cesaro figyelmeztetését, ahogy odakiáltott a fiának, hogy fusson.
Megfordult, hogy szembenézzen a hatalmas állatokkal, egyik kezét a levegőbe emelte. Hagyta
a ragadozónak, hogy a felszínre emelkedjen benne, belesziszegett egy figyelmeztetést a
levegőbe, és egy szellővel maga elé tolta a ragadozó erős illatát. Megfélemlítő fenyegetés
benyomását küldte ki, alig pár lépéssel maga előtt magas, tömör fal illúzióját keltette.
Az élen futó marhák hirtelen megtorpantak, majd visszafordultak, jobban féltek attól, ami
előttük volt, mint a mögöttük dübörgő többi állattól. A többi állat még mindig feléje rohant,
de a veszély illata egyre sűrűbb és elsöprőbb lett.
Nem tartott sokáig egészen összezavarni a marhákat, amik bőgtek, lelassultak, körbe-körbe
kezdtek forgolódni, majd lassan hagyták a cowboyoknak, hogy átvegyék fölöttük az
irányítást.
Julio lovagolt a közelébe. A ló oldalra táncolt, megpróbált minél távolabb kerülni Zacariastól.
– A pilóta, Lea Eldridge nem közülünk való. Olyan dolgokat látott, amiket nem tudok
megmagyarázni neki. – Zacarias bólintott. Julio nem mozdult, a kezeivel és a térdével tartotta
féken a lovát. Zacarias kérdőn felemelte a szemöldökét. – Csak még annyi, hogy megmentette
Ricco életét és Marguarita barátja.
A férfi hangja sokkal többet mondott el Zacariasnak annál, mint amennyit Julio hajlandó lett
volna felfedni. Elárulta neki, hogy az ember azt gondolja, hogy a nő nem része az ő
világuknak, de ő személy szerint titokban nagyon szeretné, ha az lenne.
– Gondos leszek, amikor kiválogatom, mely emlékeit töröljem, ha eljön az ideje – mondta.
– Ön rendben van?
– Miért kérdezed?
Julio habozott.
– A szemei señor, izzanak. Szüksége van…
Zacarias megrázta a fejét. Megsemmisíteni egy élőholtat, minden vadászból kivette a maga
vámját. Életek elvétele soha nem maradhatott következmények nélkül. Julio már félt tőle,
ahogyan az összes munkás is és Cesaro is. De nem tudta volna megmagyarázni nekik azokat a
veszélyeket, amikkel minden alkalommal szembenézett, ahányszor elvett egy életet, még ha
vámpírét is.
A táplálkozás hatalmas kísértés volt gyilkolás után, és egyben nagyon veszélyes is. Hálásan a
felajánlásért, fejet hajtott a férfi felé, majd elfordult tőle. Igazság szerint sokkal inkább az
ideges ló látványától fordult el.
Marguarita elmondta neki, hogy a perui pasot, legalábbis az ő birtokán a nyugodt
vérmérséklete és a képességei miatt tenyésztették. Híresek voltak a legszélsőségesebb
körülmények között is megtartott nyugodtságukról. Már sikerült lovagolnia, repülnie a föld
felett, a lelke összekapcsolódott az állatokéval, de most a ló nem ismerte fel benne ugyanazt a
személyt. A gyilkos túl közel volt a felszínhez.
Zacarias elfordult a csatatértől, a halál sodródó szagától, és visszasétált a fő házhoz, hozzá.
Marguarita susu, nem a szülőföldje, hanem az otthona volt a nő, akit päläfertiil-nek,
életpárjának nevezett. Az egyetlen hely, ahol békére tudott találni, benne volt. Az egyetlen
idő, amikor valóban élt, az az volt, amit vele tölthetett. Az egyetlen mód, hogy elhagyhassa az
árnyékok fél-világát az volt, ha eltöltötte az üresen tátongó lyukakat a bensőjében a fényével.
Marguarita volt a sívam és sielam, a szíve és a lelke. Nem jutott fényhez, csak amikor a lelke
megérintette, nem a szívét, vagy a lelkét, csak a helyeiket, mert már annyi volt rajtuk a lyuk,
akár a rostán, nem maradt már semmi, amihez kapcsolódhatott volna, amit érdemes lett volna
megmenteni.
Nem akarta ezt. Ő már túl messzire ment, és míg ő az élőholtakat kutatta, magányos
vadászként szigorúan elkülönítette magát mindenki mástól, a világ rég elment mellette. Nem
értette a modern gondolkodást. Olyan sok évszázada járta a földet vadászattal töltve az idejét,
távolságot tartva mindenkitől, hogy eltávolodott minden más fajtól.
Semmit sem tudott az emberekről, ezen belül pedig még kevesebbet a nőkről, de miután járt
az elméjében, miután a lány járt az ő bensőjében, már nem volt visszaút.
Rátért a kitaposott ösvényre, és észrevette mellettük a virágokat és a bokrokat. Mind kopottak
és szürkék voltak, nincsenek színek, amíg be nem lép, és az elméje nem csatlakozik a
Marguaritáéhoz. Az egyik fele ellenállt ennek az új útnak, de a lány már ott volt a
szervezetében, akár egy drog, képtelen volt védekezni a függőség ellen. Szüksége volt az
élénk színekre, az érzelmek rohanásának tiszta élvezetére, amit eddig soha nem tapasztalt.
Marguarita egyszerre volt maga a nevetés és a frusztráció. Egy olyan lenyűgöző rejtvény, amit
nem tudott megfejteni.
Felment a lépcsőkön, egy egyszerű mozdulatsor, mégis valami ideges, kemény gubanc szorult
össze benne. Közel érezte őt. Még mindig zárva volt előtte, nem hagyta, hogy az elméje érte
nyúljon.
Látnia kellett szemtől szemben, tudni, hogy elfogadja ezt a részét is. Most az a ragadozó volt,
amit az állatok felismertek. Tudta, hogy az arcát nyersre fenték a csaták, beléje karcolták a
gyilkos bélyegét.
A szemei még mindig izzottak, a szemfogai élesek és kicsit hosszabbak voltak. Úgy kellett
látnia, ahogy volt. A Kárpátiakat is nehéz elfogadni, de egy vadász egyenesen rémítő.
Fogalma sem volt róla mit tenne, ha visszautasítaná.
Talán elvinné az odújába, és megpróbálná megtalálni a módját, hogy boldoggá tegye?
Lehetetlen.
Megrázta a fejét, rátette a kilincsre a kezét és felemelte a fejét. Ez egy lehetetlen helyzet.
Mindenre, ami szent, mégis, mit gondolt? Még egy ősi Kárpáti nőnek is nehézségei lettek
volna vele. Akkor egy embernek? Egy tapasztalatlan nőnek, egy durva, domináns hím mellett,
aki uralná őt, azok nélkül a lágy dolgok nélkül, amikre a nőknek szüksége van? Hogyan is
birkózhatna meg ezzel?
Gondosan eltávolította az összes biztosítékot. A Kárpátiak mindig biztosítékokat helyeznek el
a házaikon, amikor elhagyják azokat, amiken bejutni nagyon fájdalmas és nagyon veszélyes.
Kinyitotta az ajtót és bement.
Általában az épületekben nehéznek találta a lélegzést. Kinn a szél folyamatosan figyelt,
értesítette minden veszélyről. Belül az emberek illatai, ahogyan éltek, az összezavarta az
érzékeit. Most viszont amikor belélegzett, Marguaritát szívta magába. Mindenhol a nő illata
volt. Puha és finom. Olyan illata volt, mint egy csodának. Tiszta, friss esőerdő illat, ahová ő
tartozik.
Hangtalanul átsétált a nappalin, nem akart időt adni neki, hogy felkészüljön. Szüksége volt rá,
hogy lássa a valódi arckifejezését, amikor megpillantja őt.
Ha megérintené az elméjét, az elmondana neki mindent, de ha egyszer az elméjében lenne, az
életpárok kötése elleplezné a félelmeit, és a valódi első reakcióját.
Belépett a szobájába. Teljesen sötét volt. A függönyök összehúzva, egészen kitakarták a
Holdat.
Marguarita egy sarokban összekuporodva ült a padlón. Az arcán könnyek futottak, a kezeit
szorosan rászorította a füleire.
Természetesen hallotta a csata hangjait, szeretett lovai nyerítéseit, a marhák bőgését. Nem
tudta nem hallani, hogy a megvadult csorda rohanni kezdett, a kerítés törését, a mennydörgő
paták dübörgését.
A vére kiélesítette az összes érzékszervét. Hosszú haja köréje omlott, és még abban a
ragadozó állapotában is látta, hogy a vastag tömeg fekete, ami még a legkisebb fény nélkül is
kékes tincseket ragyogtat fel.
Egy pillanattal meghosszabbította a várakozást, csak nézte őt, nem akarta megtudni az
igazságot, és mégis szüksége volt rá.
Vett egy mély lélegzetet, beszívta őt a tüdejébe, azt akarta, hogy a lány felnézzen.
 14.

„ Most. Nézz rám most,” – tolta be a kényszert a szobába, és visszatartotta a lélegzetét,

amikor Marguarita felnézett.
A szemei könnyben úsztak. Az óriási, gyönyörű, csokoládészín szemei.
A tekintete összekapcsolódott az övével, látta, hogyan akad el a lélegzete. A mellei puhán,
nőiesen emelkedtek és süllyedtek.
Nagyot nyelt, mintha valami a torkán akadt volna. Az ujjait olyan erősen szorította össze,
hogy kifehéredtek. De az arca volt az, amire igazából koncentrált.
Úgy tűnt, egy örökkévalóságig nézi őt.
Aztán nagyon lassan felállt, szorosan a fal mellett, a szemei elmozdultak az arcáról, bejárták a
testének minden centiméterét, sérüléseket keresve.
Alaposan megnézte. Amikor a tekintete visszatért az arcához, megtette azt a néhány lépést,
ami elválasztotta őket egymástól. Kezei keretbe foglalták az arcát, majd végigcsúsztatta rajta
az ujjait tollpihe érintéssel, a nyilvánvaló cirógatástól Zacarias megrezzent.
Annyira könnyű volt olvasni az arcán az átfutó érzelmek kavalkádját. Beszélni nem tudott, de
az érzései mégis nyilvánvalóak voltak.
Megkönnyebbülés. Öröm. Félelem. Ez mind ott volt, de a szíve dadogó ritmusban járt, és
észre sem vette, hogy a lélegzete is pusztán szaggatott zihálás.
Zacarias odasimította a tenyerét a tarkójára, és odahúzta magához, a mellkasára simította az
arcát és átkarolta, hogy érezhesse az övén a testét.
Marguarita beleolvadt az ölelésbe, átkarolta a derekát. Zacarias csak tartotta, és maga sem
tudta, hogy őt vigasztalja, vagy önmagát nyugtatja. Talán mindkettejüknek szüksége volt erre
a kényelemre.
Megpihentette az állát a feje tetején, és hagyta, hogy a békéje beszivárogjon az elméjébe és a
szívébe. A lány egyáltalán nem úgy nézett rá, mint egy szörnyetegre. Félt, de nem tőle. Talán,
ez a gyönyörű bolond a tökéletes életpár egy olyan elveszett férfinak, mint ő. Nem tud eleget
ahhoz, hogy féljen tőle.
Ölelni őt nem volt elég. Szüksége volt rá magában is.
– Jöjj belém sívamet. Szükségem van rád magamban, – suttogta a meghívást a kékes-fekete
hajrengetegbe.
Felemelte a fejét és belenézett a szemeibe. Zacarias érezte, hogyan zuhan bele sötét
mélységébe. A föld megmozdult a lába alatt. Marguarita lassan lépett belé, tökéletes, melasz
sűrűségű melege elárasztotta, akárcsak a fénye, kitöltve a lyukakat a szívében és a lelkében,
összekapcsolta a megszakadt összeköttetéseket, kivezetve őt az árnyak közül. Egészen
eltöltötte őt magával. A lelke meg sem állt az övéig.
Zacarias lelke felismerte az övét. A lány szíve felvette az övé ritmusát. Soha éltében nem volt
szüksége semmire és senkire. Most képtelen volt nélküle élni. Olyan sebezhetővé vált, akár
egy újszülött. Tudta, hogy örökre. Örökké élne, de most, Marguaritával minden más volt.
Az örökké még csak közel sem lesz elegendő idő vele.
Pislogott néhányat, a színek az elsötétített szobában olyan erőteljesekké váltak, hogy
belefájdult a szeme. Marguarita maga volt a szín a számára, az élénk, gyönyörű
színárnyalatok szinte felrobbantak előtte, amikor benne volt.
Ráfonta az ujjait a torkára, és feljebb emelte a fejét, hogy szembenézzen vele. A szíve
botladozott a mellkasában. A teste remegett. Úgy érezte, mintha egy szökőár söpörne át rajta,
átcsapna a feje fölött, és ő belefulladna. Talán továbbra is elfojtott volna mindent, és talán
soha nem vette volna észre az érzést, ha Marguarita elméje állandóan csatlakozik az övéhez,
de most pontosan tudta, hogy a víz összezárult a feje fölött, és ő alatta van.
A világból egyedül Marguarita maradt meg. Marguarita a puha bőrével, a fényével, ami
özönlött sötét lelkébe. Nagyon furcsa dolog volt, hogy egy olyan férfinak, aki magányosan
töltötte az egész életét, szüksége van erre. Kényelmetlen, ismeretlen érzés volt, de az igény
erősebb volt, mint bármi más az ő világában.
Annyira törékeny, olyan sebezhető. Össze tudta volna törni könnyedén, fél kézzel, mégis az
övé volt minden hatalom.
Belefulladt a szemeibe, és közben tűz csapott keresztül rajta. A szükség fizikaivá vált, úgy
ugrott át az elméjéről a testébe, akár egy láng, ami forró volt és veszélyes, minden izma
megfeszült, a vérében lobogó tűz a testének minden részéből rettenetes, marcangoló, karmoló
vággyal töltötték meg az ágyékát. A sóvárgás görcsbe rántotta az egész bensőjét, felperzselte
azt.
Ahol korábban csak az éhség jelent meg, ott most a sóvárgás lakott Marguaritára. Mindenre,
ami ő volt, a vérére, a testére, az elméjére, a szívére és a lelkére. Szüksége volt rá. Ő adta neki
az életet. Olyan tapasztalatokat, amit magától soha nem érhetett volna el. Fájdalmat. Derűt.
Bánatot. Nevetést. Haragot. Örömöt.
A lány maga volt az élet. És ő volt Zacarias élete is. A mindene. Nem tudott volna tovább élni
a színek és az érzelmek nélkül, amit ő hozott el neki, amikor puhán belecsúszott az elméjébe,
amikor benne élt, a melege megolvasztotta a jeget az ereiben. Szüksége volt rá.
A lány megsimogatta az ujjhegyeivel borostaárnyékos állkapcsát, és lángra lobbantott valami
ősit, valami primitívet mélyen a bensőjében. A vágy és az éhség brutális ütést mért rá,
marcangolta a hasát, az ágyékában minden eddiginél nagyobb fájdalmat érzett.
Felemelte az állát és egyetlen szó nélkül birtokba vette a száját. Semmi puha csók. Semmi
gyöngédség. Elvette azt, ami az övé, a magáénak követelte a száját.
– Benned kell lennem. Mélyen a bensődben. Érted Marguarita?
Értelmetlen kérdés volt. Hogyan is érthetné, amikor még ő maga sem érti? A világ, amiben a
lány élt, és az, amit ő felajánlott neki, teljes ellentétben voltak egymással. Értette az egyiket és
szüksége volt a másikra. Egy Kárpáti vadász számára ez volt a legrosszabb féle
megszállottság.
Csókját eldurvították az elnyomott érzelmek, amik egyre nagyobbra és nagyobbra növekedtek
benne, míg végül vulkánkért törtek ki. Haragudott rá, amiért ekkora befolyása van fölötte. Azt
állította, hogy nem boszorkány, a varázslata mégis erősebb volt bárminél, amivel valaha is
találkozott, a hálója gyönyörű, de nem kevésbé halálos, mint a legbonyolultabb csapda, amibe
életében bármikor is ejteni próbálták. Megfogta őt. Ezzel. Magával. Marguaritával.
Ujjai belemélyedtek a vállába, és megrázta a harag szülte pillanatban.
Visszarángatta az örökkévaló pihenésből, rákényszerítette, hogy szembenézzen a múltjával,
olyan emlékekkel, amiket csak eltemetni, elfelejteni szeretett volna. Ő azokat a dolgokat az
elméje egy apró zugába száműzte, szorosan elzárta, és soha nem akarta újra elővenni. De a
lány kinyitotta a zsilipeket, és a nap perzselje fel, ő a rabjává vált, neki, és azoknak a heves
érzelmeknek, amiket általa érzett.
Ebben a pillanatban ébredt rá, hogy miután megölte a vámpírokat, Julio lova visszautasította
őt, a marhák pedig visszafordultak inkább az ismeretlen veszedelem felé, hogy elkerülhessék
őt, félt. Nem csatlakozott a lányhoz, hogy belőle áradjon át ez az érzés belé. Egyszerűen
ennyire elgyengítette őt. Egy harcost, aki minden fölött uralkodik, majdnem térdre
kényszerített a gondolat, hogy talán Marguarita elfordul tőle. A szája birtokba vette újra és
újra, míg a durva csók mindkettejüket felmelegítette. Esélyt sem adott neki nemhogy az
elhúzódásra, arra sem, hogy levegőt vegyen, semmit, amit nem ő akart. Az övé. Csak az övé.
Mindene az övé.
Hozzásimult, átadta magát neki, de ez sem volt elég. Hallotta a morgásokat felmorajlani a
torkából, de képtelen volt megállni. Az az erő benne mindent követelt a lányból.
A kezeit használta, hogy megszabadítsa a ruháitól, óriási ereje papírként hasította le róla a
blúzt és a szoknyát, hogy puha bőréhez férkőzhessen. Őrjöngő, kétségbeesett őrültté vált, el
kellett távolítania minden akadályt közte és Marguarita teste között.
Nem kérdezett semmit, nyugodtan állt durva kezei alatt, míg meztelenre vetkőztette.
Egy pillanatra megállt, lenézett lágy íveire, meleg, nőies testére. Ez a nő volt az egyetlen
esélye a megváltásra, az egyetlen mód, hogy tovább élhessen és épelméjű maradjon. Ő volt az
ép esze, az élete, és ő lehetetlen dolgokat követel tőle, mégsem képes lemondani róla, nem
számít, hogy az lenne az egyetlen becsületes eljárás vele szemben. Túlságosan messzire ment
már.
Halkan felnyögött és egyetlen intéssel eltávolította a saját ruháit is, aztán újra lerohanta a
száját. Elmerült annak melegében, selymes ígéretében. A nyelve végigcsúszott az övén.
Betöltötte a száját, ahogyan be akarta tölteni a testét is, mozdulatlanul tartva őt, hogy csak
fogadja az érzékei ellen intézett támadását.
Végigcsókolta az utat az ajkaitól a nyakáig, a nyelvével végigpöckölgette a szerelmi jeleket,
amiket előzőleg rajta hagyott, a birtoklásának bélyegeit. Kezei rátaláltak mellei puha súlyára,
magát a mennyországot tartotta a tenyereiben, szája, fogai és nyelve utat találtak a krémes
bőrű, domború halmokra.
Megnyaldosta kétségbeesetten lüktető pulzusát. Végighúzta a nyelvét a mellbimbóján,
fogaival óvatosan megharapdálta, majd erősebben megrántotta, felizgatva őt ezzel, villámívet
küldve át a testén. Érezte a reakcióját, miközben kétségbeesetten, morogva felemelte őt.
– Fond a lábaidat a derekam köré, és kulcsold össze mögöttem a bokádat. A karjaidat fond a
nyakam köré.
A morgó utasítás alig volt érthető.
A lány vett egy nagy lélegzetet, és bár jól tudta, mennyire védtelenné, nyitottá válik úgy a
számára, mégis habozás nélkül engedelmeskedett.
Zacarias lehunyta a szemét, amint megérezte a síkos forróságot a hasán. Marguarita nőiessége
lüktetett, és az ő merevedése válaszként megrándult. Reménytelenül vágyott a kikötőjébe, el
akarta zárni magát a világ többi részétől, és eltemetni magát benne. Távol a haláltól és a
vértől. Az életet választotta, Marguaritát.
Ujjai a csípőjére szorultak, és ez volt az egyetlen figyelmeztetése, mielőtt ráeresztette
férfiasságára. Vastag és kemény volt, átnyomakodott szoros izmai között. Olyan érzés tört át
rajta, mint amikor a Hold emelkedik a folyó fölé, átterjedt az egész testére, minden sejtje
belerezdült. A hüvelye perzselően forró volt, kiégetett, kiűzött a lelkéből minden árnyat,
gyönyörű öröm lüktetett az ereiben.
Tartotta őt, a kezei könyörtelenül tolták lefelé magán, a csípője önkéntelenül emelkedett, hogy
beljebb juthasson a bársonypuha, tüzes mennyországba. Elveszett egy időre, belefulladt az
extázisba, ahogy egyre beljebb hatolt benne, és közben megfordult, hogy megtámaszthassa a
lány hátát a falon, és még mélyebbre juthasson benne, akár egy légkalapács, minden egyes
lökés keresztülfodrozódott az egész testén.
Marguarita lélegzete pillanatok alatt vált szaggatott zihálássá, mellei ott himbálóztak előtte,
mellbimbói a mellkasát karcolgatták. A haja mindenhol ott volt, végigsuhant a bőrén érzéki
simítással.
Zacarias elengedte magát, hagyta a szörnynek, hogy uralkodjon, hatalmat adott neki. Vadul
tette magáévá a lányt, mindent magának akart, az öröme, a szüksége hajtotta. Odabújt a
nyakához, még többet akart, de a fejéhez nem fért hozzá, mert a lány a vállára simította az
arcát.
„Emeld fel a fejed” – parancsolta.
Azonnal engedelmeskedett, hátravetette a fejét. A mellei kidomborodtak, gyönyörű látvány
volt, élettel telin ugrottak meg minden egyes erős lökésétől. Marguaritának nem volt más
választása, mint hogy vele menjen, megtagadta tőle a pihenőt, amikor az izmai
felhullámzottak körülötte, újra és újra megszorították. Egyszerűen űzte, hajtotta még
magasabbra.
Gátlástalanul tette a magáévá. Erre volt szüksége. Mindenre igényt tartott, érezni akarta az
orgazmusát újra meg újra, akarta örömöt, ami felrobbant a szemei előtt, felszáguldott a lábain,
hogy az ágyékában koncentrálódjon.
„Többet. Adj még többet. Újra Marguarita. Megint.”
A feje tele volt erotikus képekkel, azok vezették. Még arra is sikerült odafigyelnie, hogy előbb
végigsimítson a nyelvével a nyakán, és csak aztán harapjon bele mélyen. Az íze berobbant a
szájába és az elméjébe, majd tűzcsóvaként meg sem állt az ágyékáig. A teste újabb
orgazmusba zuhant, egyik jött a másik után, Marguarita hüvelye fojtogató szorossággal tapadt
rá.
Hallotta a zihálását, valahol az elméje mélyén a kegyelemért való könyörgését is, de még
mindig nem volt elég. Többre volt szüksége. Képtelen volt elhagyni a gyönyör tiszta,
hamisítatlan poklát. A menedéke. Elveszett benne. Esztelenül.
Fel akarta falni, a része akart lenni, beköltözni a bőre alá és ott élni. Érezni őt. Tökéletes volt
a hely, tökéletes volt az idő, Marguarita kegyelemért könyörgött neki, a teste maradéktalanul
kiszolgálta az övét, nagyobb örömöt adva neki, mint amiről valaha is álmodott, vagy
elképzelt. A lány mindig tudni fogja, hogy az övé. Soha nem csinálhatja senki más ezt a
testével. Nem érintheti úgy, ahogyan ő. Nem veheti el minden hatalmát, meztelenül,
kiszolgáltatottan hagyva ott őt.
A megszállottja volt. Ez volt az ő tulajdonosi bélyege. Ez volt a szerelem.
Hirtelen átsöpört rajta az, amit gondolt. Velejéig megrázta. Egészen megdöbbentette.
Szerelmes belé. Szavak nélkül próbálta neki elmondani annak intenzitását, amit érzett.
Hogyan is beszélhetett volna róla, amikor még csak fel sem ismerte az érzést? Mélyen
beágyazódott a testébe, csak ott tudta a nyers valóságot.
Ez nem büntetés volt azért, amiért nem hagyta meghalni. Nem uralom volt, nem birtoklás,
nem megszállottság. Szerelem volt. A szerelme pedig pontosan olyan vad, durva és nyers volt,
mint ő maga. Az iránta érzett düh a bensőjében, ami vulkánként tört fel, azzal fenyegetve,
hogy elpusztítja mindkettejüket, az iránta érzett szerelme volt. Amit nem tudta hogyan kellene
elmondani szavakkal, azt elmondta a testével. Hogy imádja őt. Hogy átadja magát neki, el
akar hamvadni a tüzében.
Végigsöpört a nyelvével az újabb sötét folton a nyakán, és felemelte a fejét, hogy a szemébe
nézzen, amikor érezte, hogy a vulkán újabb kitöréssel fenyeget benne, hogy vad, forró
gyönyörrel ölje meg őt, hogy aztán újjászülethessen, újraépüljön. Mint ahogyan a főnix támad
fel a hamvaiból. És a nap perzselje fel őt, sokkal gondosabbnak kellett volna lennie
Marguaritával!
Lágy figyelmeztetés csusszant be az elméjébe.
„Úgy szeretsz, ahogyan csak akarsz Zacarias. Mindenben érzem a szerelmedet, amit csak
csinálsz. Nincs szükségem szavakra. Nincs szükségem óvatoskodásra. Igen, néha egy kicsit
ijedt vagyok, de abban biztos vagyok, hogy soha nem sebeznél meg.”
Megpihentette a fejét a vállán, a teste körülölelte őt, majdnem beléolvadt, hogy úgy
érezhessék, mintha egy bőrben lennének. A haja nyirkos volt. A bőre is.
Ölelte őt, amíg a szívük a veszélyes száguldásból egyenletesebb ritmusra lassult. Megcsókolta
azt a puha kis pontot a válla és a nyaka találkozásánál újra és újra, aztán felfelé indult a
nyakán, hogy rátalálhasson a szájára. Soha életében nem kért bocsánatot senkitől.
„Sajnálom, sokkal gondosabban oda kellett volna figyelnem rád.”
Könnyebb volt áttolni az elméjébe a szavakat, mint hangosan kimondani. Még mindig úgy
érezte, mintha a lány része lenne, férfiassága mélyen benne lüktetett, és Marguarita hüvelye
válaszként fel-felhullámzott körülötte az utórengésektől.
Kezei megcirógatták Zacarias füleit, mielőtt felemelte volna fejét, hogy újabb csókba kezdjen.
Apró nyelve az ajkain siklott, a köztük lévő apró rést ingerelte, bebocsátást remélve. A férfi
hagyta, hogy magához vegye az irányítást, engedte, hogy felfedezze a száját, és imádta az
érzést, hogy Marguarita fenntartások nélkül nekiadja magát. Fájdalmai lesznek. Nagyon vad
volt vele, férfiassága légkalapácsként csapott le védtelen testére. Hosszú időt töltött benne
esztelenül, egészen elveszítve magát.
„Minden másodpercét imádtam. Szabadon megteheted ugyanezt bármikor. Lehet, hogy
holnap egy kicsit fájdalmas leszek, de csodálatos lesz a tudat, hogy ez tőled van, mert
szeretkeztél velem. Alaposan szeretkezel.”
Valóban, nekiadott mindent, ami ő volt. És tőle sem érte be kevesebbel. És úgy tűnt, sokkal
könnyebb a testükre vetíteni ezt, mint a szívükre.
Meghúzgálta a fogaival az alsóajkát. Érezte vidámságát, amikor gondos óvatossággal
szétválasztotta a testüket.
Gyengéden letette a lábát a földre, és tartotta, míg meg nem bizonyosodott felőle, hogy azok
képesek is lesznek megtartani.
Lépteket hallott a távolból, a ház felé közeledtek.
– Társaságunk érkezik – mondta. – Julio és az a fiatal nő, aki a helikoptert vezette.
Rásimította a tenyereit a mellére, nem szívesen hagyta abba, hogy még néhány pillanatig vele
lehessen. Egész éjszaka kizárólag a maga számára akarta.
„Lea Eldridge!” – Marguarita keze a csupasz mellkasára csúsztak, és próbálta eltolni
magától. „Azon leszek, hogy minél hamarabb távozzanak. Nem láthat meg téged. A bátyja és
annak barátja túlságosan is érdeklődik irántad. Menj. Siess Zacarias, míg én felöltözöm.”
Elmosolyodott, rásimította a torkára a kezét, hogy felemelje hozzá a fejét.
„Én vagyok a te védelmeződ és nem fordítva. Maradok és beszélek azzal a nővel.”
Marguarita arca elsápadt, a szemei elsötétültek és nagyra nyíltak a sokktól. Zacarias képtelen
volt ellenállni, lehajolt, és egy csókot simított az ajkaira. Felpislogott rá, aztán idegesen
megrázta a fejét.
„Túl veszélyes lenne hagyni, hogy meglásson. Ha véletlenül hibázik, és megmondja a
testvérének, hogy a birtokon vagy, az el fogja mondani a rettenetes barátjának. De komolyan,
ne állj itt mosolyogva, menned kell!”
Körbeforgatta a fejét a ruhái után kutatva, majd az egész testét elöltötte a pír, és mindkét kezét
a szája elé kapta. A ruhái, amiket Zacarias sürgető kezei letéptek róla, cafatokban voltak.
A férfinak nagyon tetszett, hogy ennyire gyámoltalan és sebezhető. Csupa puha bőr, és
nagyvonalú ív volt, a haja rendezetlenül folyta körbe az egész testét, néhány selyemfürt
érzékien beakadt a mellbimbóiba, és lehullámzott egyenesen szexi feneke félgömbjeiig.
Birtoklásának jelzései borították testszerte, piros, és sötét foltokat hagytak rajta az ujjai és a
harapásai.
Fantasztikusan szépnek látta. Nem tudott ellenállni, végighúzta a kezeit mellei hetyke
domborulatán, és figyelte, hogyan akad a torkán a levegő.
Tetszett neki, ahogy a hasizmai összeszorulnak az érintése alatt, és ahogy még alacsonyabbra
süllyesztette a kezét, szélesebbre nyitotta a lábait, hogy helyet adjon fürkésző ujjainak, átadta
a testét a birtoklásának. Forró volt és síkos, szeretkezésük és az ő illata áradt belőle. Mélyen
belül is megbélyegezte, és ez a tudat elégedetté tette.
Egyáltalán nem érdekelte, hogy modern időket élnek, ő középkori maradt, és ez a primitívség
mindig is a lénye fontos része marad. Azt akarta, hogy minden más hím tudja, hogy az övé,
hogy a magévá tette, és hogy a védelme alatt állt.
Ujjait elsüllyesztette egy kissé mélyebbre, forró, nedves hüvelyében, mire Marguarita csípője
megrándult válaszul. A teste megremegett.
Szerette érezni sóvárgása remegését az elméjében csakúgy, mint a testén. Lehajtotta a fejét
kísértő mellbimbójára, ráérősen hagyta, hogy tudatosuljon benne, hogy az övé, és egyáltalán
nem számít, hogy a világ többi része mit művel, ő el fogja venni a maga örömét. És valóban
örömét lelte az apró kis zihálásokban, az elpiruló, puha testben, a kábult pillantásban, ami
megjelent a szemeiben. Szerette a bennük parázsló vágyat, az iránta érzett szükséget,
sóvárgást.
Még mélyebbre tolta két ujját a perzselő forróságba. Arra gondolt, hogy az a perzselően forró,
szűk köpeny is az övé. Mindene az övé. Marguarita minden szüksége, vágya, amit iránta
érzett, ott volt a szemeiben. Félig kinyitotta a száját. Csodaszép volt, odavonzotta magára a
figyelmét. Akárcsak ziháló lélegzete. Hüvelykujja megtalálta legérzékenyebb pontját,
megpöccintette, ingerelte, míg az ujjai újra mélyre merültek benne. Szája, fogai és a nyelve
nedves nyomot hagyott a mellein és a nyakán.
Nem tudott ellenállni a csábításnak, a szájába szívta az egyik feléje meredező mellbimbóját. A
lány egész teste megugrott, remegni kezdett. Mindkét kis csúcsnak szentelt a figyelméből
felváltva, nem törődött vele, hogy kopognak az ajtón, elveszett az öröm világában, a szája
ingázott egyik csúcstól a másikig.
Belemélyesztette az ujjait, hogy aztán visszahúzza őket, majd ismét mélyre süllyessze,
Hüvelykujja újra rátalált, és körözni kezdett a duzzadt, érzékeny kis ponton.
Marguarita megtört, a lélegzet kiszisszent belőle, a teste remegni kezdett, hüvelyének
hullámfordai szétterjedtek a testében, ahogy egy újabb orgazmusba taszította.
A kopogás az ajtón udvarias, de kitartó volt. Zacarias arrafelé pillantott, miközben megtartotta
Marguarita elerőtlenedett súlyát.
Aztán lemosolygott a lányra, elégedett volt kipirult arcával, zilált hajával. Úgy nézett ki, mint
egy olyan nő, akivel alaposan szeretkeztek. Marguarita felemelte az egyik kezét a hajához, de
ő elkapta a csuklóját és visszahúzta.
– Hagyd úgy. Szeretem, ahogy kinézel. Kimegyek az ajtóhoz, amíg frissítőket készítesz a
konyhában a vendégeinknek.
A lány összeráncolta a szemöldökét, még mindig a lélegzetéért és a logikus gondolkodásáért
küzdött.
„Meztelen vagyok. Lea nem láthat téged. Kérlek Zacarias. Alig vagyok képes világosan
gondolkodni.”
– Nem is kell gondolkodnod. Csak tedd, amit mondok.
„Még meg is kell mosakodnom.”
Lenézett a lába közötti sötét pihék által rejtett lenyűgöző helyre, ahol a saját nedvessége, és az
ő magja csillogott összekeveredve a combjain.
– Arra kértelek, hogy menj a konyhába és készíts ételt a vendégeinknek, nem arra, hogy
vitatkozz velem. Ez egy viszonylag egyszerű kérés Marguarita. De szokás szerint úgy tűnik,
nehezedre esik követni az utasításokat.
A lány összeszorította a száját. Látta a tűz villanását a szemeiben. Aztán felemelte az állát.
Hátat fordított neki, és mezítláb, meztelenül elsétált, hosszú haja a feneke íveit simogatta.
Zacarias szíve megugrott.
Bátorság volt benne és tűz. És megtartotta a szavát, nem számít mennyire nehéz volt.
– Marguarita – ejtette ki lágyan a nevét. Félig megfordult, a bal melle kikandikált a karja
mellett a hosszú hajának fátyla alól, piros bélyegeivel borítottan, feszes, kemény
mellbimbóval. – Megfeledkeztél a ruháról.
Ismét összehúzta a szemöldökét, és lenézett a ruhái foszlányaira a padlón.
Zacarias rávigyorgott és intett egyet a kezével.
A lábai ugyan csupaszon maradtak, De egy hosszú szoknya zuhogott alá a csípőjéről a
bokájáig, puha parasztblúz simult a melleire, laza nyakkivágása majdnem lecsúszott a
válláról. Széles öv feszült a derekára. Arany csillogott a fülcimpáin és a csuklóján.
Megérintette a karkötőt.
„Ez gyönyörű. Köszönöm.” – végigsimított a csípőjétől a szoknya teljes hosszán. „Hmm…
Zacarias, mindenféle fehérneműről megfeledkeztél.”
Rávillantotta a fogait. Ez egy nagyon farkasszerű mosoly volt.
– Én nem felejtek el semmit.
A pír azonnal felszaladt az a nyakáról az arcára. Megrázta a fejét, a pillantása az övébe
fúródott. Úgy folytatta az útját a konyhába, hogy egyetlen szóval sem tiltakozott tovább.
Zacarias élvezte, hogy ugrathatja. Élvezte a felfortyanó indulatot megvillanni az elméjében
éppúgy, mint a szemeiben.
Mintha valaha is megengedné, hogy egy másik férfi megpillantsa a testét. Ez nem történhet
meg, és ezt Marguaritának is tudnia kellett volna.
Halk, meleg nevetés árasztotta el az elméjét.
„Tudtam. Abban a pillanatban, amint a konyha felé indultam, és megéreztem az elmémben azt
az önelégült, arrogáns férfielégedettségedet. Akkor már tudtam, hogy csak ugratsz.”
„Kicsi bolond nő. Én túlságosan is birtokló vagyok ahhoz, hogy hagyjam egy másik férfinak,
hogy akár csak egy pillantást is vessen arra, ami az enyém. Azonnal tudnod kellett volna.
Viszont imádom nézni, ahogy meztelenül sétálsz előttem. Nagy örömet okoz.”
Friss szellőt küldött végig a házon, és aromagyertyák illatát keverte bele. Legszívesebben ott
hagyta volna a padlón Marguarita széttépett ruháit, de ezzel zavarba hozta volna őt. Egyik
látogató sem tévesztheti el úgysem, hogy szeretkezett a lánnyal. A bizonyítékok ott vannak az
egész testén. De semmiképp sem tartana amúgy sem sokáig, hogy rájöjjenek, hogy az övé,
szándékában állt ezt nagyon is világossá tenni.
Szélesre tárta az ajtót, mire Julio levegő után kapkodott a meglepetéstől, és hátrált egy lépést,
hogy Lea Eldridge és Zacarias közé kerüljön.
– Nem tudtam, hogy itt van, señor – mondta, a hangja bocsánatkérő volt.
– Gyertek be. Marguarita teát készít, aminek csodás illata van – mondta köszönésképpen
Zacarias, és félreállt az ajtóból, hogy beléphessenek.
Julio zavarodottabbnak tűnt, mint valaha, megrázta a fejét, és az állával alig észrevehetően
Lea felé intett. Védő ösztönei a De La Cruz család irányába húzták. Olyan családba született,
amelyik gondosan őrizte a velük ápolt kapcsolatot a kívülállók elől.
Lea kikukucskált Julio válla mellett, a szemei hatalmasra nyíltak. Zacarias kiolvashatta a
pillantásából a nyilvánvaló izgalmat, elismerést, és a nyers félelmet is.
A nő belecsúsztatta Julio farmerének farzsebébe az ujjait, és Zacarias egészen biztos volt
benne, hogy még csak észre sem vette a mozdulatot. Ez több dolgot is elárult neki azonnal,
anélkül, hogy megérintette volna nő elméjét. Lea tudta, hogy ő egy De La Cruz, és
nyilvánvalóan érdeklődött Julio Santos iránt.
Zacarias befelé intett a kezével, Julio pedig maga mögé nyúlt, megfogta a nő kezét, mielőtt
belépett volna.
– Señor De La Cruz, ő itt Lea Eldridge. Tett nekünk ma este egy hatalmas szívességet,
elröpítette Riccot a kórházba. Fogalmam sem volt róla, hogy ön itt van. Mikor érkezett?
Julio igyekezett legjobb tudása szerint feladni a labdát Zacariasnak, hogy mit mondjanak,
hogyan járjanak el.
Zacarias meghajolt, egy olyan óvilági, lovagias gesztussal, hogy Lea belepirult. Felvillantott
egy mosolyt, ahogy azt Zacarias remélte, miközben ő becsukta utánuk az ajtót.
– Nem tudok túl sokáig távol maradni az asszonyomtól… – rázta meg a fejét, és összeráncolta
a homlokát. – Päläfertiilam. – Újra megrázta a fejét, és egyik szemöldökét felemelve Juliora
nézett. Hogyan kell ezt mondani? Esposa. Feleség. A feleségem.
Nagyon elégedett volt Julio megdöbbent pillantása láttán. Zacarias valóban összeházasodott
Marguaritával a Kárpáti nép szokásai szerint, ami sokkal kötelezőbb volt, mint bármely más
faj szertartása, amiről csak tudott. Nem élhettek most már a másik nélkül. Marguarita a
felesége volt a szó minden értelmében.
Lea felzihált.
– Nem Marguaritáról lehet szó.
– De igen, természetesen Marguaritáról – felelte nyugodtan Zacarias. – Ő a ház úrnője.
– De… – Lea a szájára nyomta a kezét, úgy próbálta visszatartani a kibukni vágyó kérdést.
Mégis kikotyogta. – Miért nem mondta el nekem? A barátja vagyok. Miért nem mondta el itt
a környéken sem, senkinek? Nem házasodhattak össze.
– Biztosíthatom Mrs. Eldridge, hogy ő az enyém.
Zacarias halkan beszélt, de a hangja nem tűrt ellentmondást.
Lea pillantása Juliot kereste meg, egyszerre volt sebzett, sértett és izgatott.
Julio megvonta a vállát, és nagyon igyekezett lezsernek tűnni.
– Nem lett volna jó ötlet, ha ennek híre megy, Marguaritának védettnek kell maradnia. A De
La Cruz családnak hatalmas vagyona van, és sok az emberrablás az országban. Jobb volt, ha
senki sem tudja.
Lea vetett rá egy színtiszta bosszús pillantást, de Zavarias nyilvánvalóan megfélemlítette,
mert egyetlen szót sem szólt, amíg bementek a konyhába.
Zacarias lépett be először, a pillantása azonnal rátalált Marguaritára. Ott állt a tűzhelynél,
vizet engedett az anyja teáskannájába. Szoknyája színei élénkek voltak, és ragyogóak, a bőre
szinte fénylett, a haja kékes-fekete selyemvízesésként ragyogott.
A mozgása bájos és harmonikus volt. Tudta, hogy a vére csak felfokozta a szépségét, a férfiak
olyan áhítattal néztek rá, mintha először látnák.
Látta az elismerést Julio szemeiben is. Meg kell tanítania a lánynak, hogyan csökkentheti a
csábítását.
A vérétől az érzékei is élesebbekké váltak. Kárpáti vér nélkül az ereiben nem lett volna képes
rá, hogy hallja az ajtónál lezajlott beszélgetést, de így az arca nagyon nyugodtnak tűnt, ahogy
ránézett, nem pedig a vendégeikre.
Odament hozzá, és felemelte a bal kezét, mivel felvillant benne az az emberi hagyomány,
hogy arany karikát hordanak a házasok. Megfogta az ujjait, felemelte a kezét és megcsókolta
rajta a gyűrűt, amit abban a pillanatban mintázott oda.
Marguarita összeszorította a száját, és kissé összevonta a szemöldökét, ahogy lenézett a
karikagyűrűre.
„Mit művelsz Zacarias? Milyen játékot űzöl?”
Sebzettség volt a hangjában. Valamivel megbántotta. Ujjai összeszorultak az övéi körül, és
odahúzta őt nagyobb testéhez, egy cseppet sem érdekelte, hogy mit gondolnak a vendégei.
Hátulról köréje fonta a karjait, és magához szorította.
– Elkészült már a vendégeinknek a tea?
Gondoskodott róla, hogy a kannában felforrjon a víz, ne kelljen tovább várakozni.
Végigsimított a szájával a fejtetőjén.
Az ellentét aközött, ahogyan őt, Leát és Juliot látta, megdöbbentő volt. Lea vonzó fiatal nő
volt, őt is színesben látta, de azok a színek összehasonlítva Marguaritáéval, halványak,
erőtlenek voltak. Julio is színes volt, de az ő színei sem voltak közel sem olyan vibrálóak,
képes volt látni dobogó szívét, a testét behálózó ereket. Lea szívét és ereit is látta, de sokkal
halványabban.
Puha vidámság ömlött az elméjébe.
„Azok célpontok én emberem. Te célpontokat azonosítasz. Ők nem célpontok, hanem a
barátaim. Mindig mindenkit így látsz. Legelőször engem is. Nem személyeknek látod őket,
hanem potenciális ellenfeleknek.”
Rájött, hogy igaza van. Nem gondolt személyként sem emberre, sem Kárpátira évszázadok
óta. Csak zsákmányok léteztek az ölj, vagy megölnek világában.
Julio bőre és színe voltak a leghalványabbak, mert ő volt a legnagyobb potenciális fenyegetés.
Kizárólag annak köszönhetően volt képes másképp is felismerni Juliot, mint potenciális
ellenséget, hogy Marguarita összekapcsolta a megszakadt összeköttetéseket a bensőjében,
egészen eltöltötte őt meleg fényével, messze űzve onnan az árnyakat.
Egy ember volt. Talán nem olyasvalaki, akit Zacarias a barátjának nevezett volna, de olyan
amúgy sem sok volt a világon, de mindenképp olyasvalaki, akit tisztelni tudott.
Zacarias ráébredt, hogyan látta a világot Marguarita nélkül. Ráadásul még csak észre sem
vette, hogy mindenkit célpontként azonosít, annyira beleivódott. Tudott minden pontot az
emberi testen, amire nyomást gyakorolva ölni lehetett. Ennél messzebb nem is lehetett volna a
civilizáltságtól.
Marguarita ujjai hirtelen rásimultak az őt ölelő kezeire. Olyan érzelmeket olvashatott, amikről
neki nem volt tudomása. Keresgélni kezdett a lány elméjében.
Szégyen. Szégyellte magát, amiért az olyan nagyszerű férfiakat, mint amilyen Julio is, akik
bátran harcoltak és meghaltak a családjáért, soha nem ismert el. Egyetlenegyszer sem. Még
magának sem.
Üljetek le és mondjátok el, hogy van Ricco – írta le Marguarita és hellyel kínálta a vendégeket.
Julio tekintete Zacarias arcára ugrott, és tett egy lépést hátrafelé, az ajtó felé, ujjai jobban
megszorították Lea kezét, mintha talán menekülniük kellene.
Zacarias vett egy mély lélegzetet és egyúttal magába szívta Marguarita illatát is. Nem volt
szüksége senki másra az életében, csak rá.
Erőfeszítéseket tett, hogy érezzen valamit Julio és Lea irányába. Marguaritának fontosak,
tehát neki is fontosak.
– Igen, foglaljatok helyet – mondta egyenesen Julionak címezve. Színtiszta utasítás volt ez,
udvarias szavakba csomagolva.
Julio azonnal kihúzott egy széket Leának, és ő maga is leereszkedett a mellette lévőbe.
„Próbálj kevésbé megfélemlítőnek hangzani” – tanácsolta Marguarita.
„A nap perzselje fel mindkettőt, te nő! Csak fogyasztják itt a veled tölthető időmet” – mondta,
de a hangjában mindkettejük meglepetésére vidámság csendült.
Támlájával előrefelé fordított egy széket és lovagló ülésben elhelyezkedett rajta, míg
Marguarita teát és süteményt tett az asztalra. Aztán vele szemben akart leülni, de Zacarias
megragadta a csuklóját, és maga mellé rántotta.
A lány elpirult, Julio pedig felhúzta a szemöldökét.
„Mi az ördögöt csinálsz? Komolyan mondom Zacarias, nem kellene, hogy mindenki
megtudja, hogy mi… Ez nem biztonságos neked.”
„Érezd magad szerencsésnek, hogy nem az ölembe öltettelek, hogy érezhessem az enyémen a
puha kis testedet” – ugratta gonoszul.
Egyre inkább élvezte a társaságának ezt a részét is. A nője előtte nem volt zavarban, de mások
előtt szégyellte a kapcsolatukat. Ennek ugyan semmi értelme nem volt a számára, de
élvezettel csalt újra és újra pírt Marguarita arcára.
– Miért nem mondtad el, hogy összeházasodtatok Marguarita? – kérdezte fájdalommal a
hangjában Lea. – Azt hittem, vagyunk olyan jó barátok, hogy bizalmasan közölhetted volna
velem. És hagytad, hogy Esteban azt higgye, hogy még szabad vagy.
Marguarita magához húzta a jegyzettömböt, és írni kezdett, de Zacarias rátette a tenyerét,
mihelyt meglátta, hogy bocsánatkéréssel kezdődik.
– Biztos vagyok benne, hogy nem akarja, hogy Marguarita bocsánatot kérjen egy biztonsági
kérdés miatt. A bátyja soha nem gondolta komolyan, hogy udvaroljon neki, és ezt Marguarita
is tudta. Én egy nagyon gazdag ember vagyok, rengeteg ellenségem akad. Marguarita
elmondta volna önnek, ha megtehette volna. Ha valakire dühösnek kell lennie, legyen rám. A
titoktartással kellemetlen helyzetbe hoztam őt. És természetesen Julio sem felelős. Azt nem
tudta, hogy már a házban vagyok, de a házasságunk titkába be volt avatva.
„Nem vagyunk házasok.” – Zacarias vetett rá egy gyors pillantást, bátorította, hogy cáfolja
csak meg. Benne volt abban a tekintetben a bosszú ígérete is. Ha a lány nem ismeri el, hogy
mi ő a számára… – „Nem álltunk pap előtt.”
„Ezt nem értem. Házasok vagyunk. Elmondtam a szertartás szavait, hogy összekössem
magunkat.”
– Mutasd meg a gyűrűd – mondta békülékenyen Lea, hogy lássa, megbocsátott neki.
Zacarias összevonta a szemöldökét. Marguarita nem tett semmi rosszat, és Lea nagylelkű,
megbocsátó hangja zavarta őt.
Gyengéden Marguarita csuklójára helyezte a kezét figyelmeztetésképpen.
„Ez egy emberi szokás. Engedd.”
Ezt egyáltalán nem értette, de igazából nem is számított, amikor úgy tűnt, hogy ez nagyon
egyszerű kis dolog a lány számára. Sokat követel tőle, és néha szerinte egészen apró dolgok
nagyon sokat jelentettek Marguarita számára, és ez is nyilvánvalóan olyannak tűnt.
Az asztalra simította a lány kézfejét, hogy Lea megnézhesse a gyűrűt.
Több ágból összeállított fonott mintázatú, reneszánsz karika volt. A fonatok bonyolultan
kacskaringózó indákba rendeződtek, és ha elég közelről, alaposan megnézte és körbeforgatta
valaki, szavak rajzolódtak ki rajta.
Marguarita végighúzta az ujját a mintázat fölött. Sívamet andam. Sielamet andam.
– Mit jelent ez? – kérdezte homlokráncolva Julio az idegen szavak láttán.
– Neked adom a szívemet. Neked adom a lelkemet – fordította Zacarias. – Ezt tettem, és ha
egy De La Cruz egyszer valamit odaad, soha nem követeli vissza. Mindkettő Marguaritánál
van, örökre a gondjaira bízva.
Lea kiadott magából valami jóváhagyó kis hangot, és lelkes egyetértéssel ragyogtatta rá a
mosolyát.
– Gratulálok, señor. – Julio erejét megfeszítve igyekezett minél tovább Zacarias szemébe
nézni, de képtelen volt sokáig állni a pillantását, tekintete hamarosan visszatért a gyűrűre. –
Marguarita nagyon szeret a birtokon élni. Tervezi, hogy elviszi tőlünk? – követelt választ.
Zacarias érezte, hogy sokk remeg végig Marguaritán. Ezen még nem is gondolkodott. Mégis,
mit képzelt? Hogy ő majd jön és megy, mint eddig? Nem számított. Ahová megy, Marguarita
is megy vele. Átadta magát a vezetése alá, és ő is a lány kezei között van.
Marguarita összepréselte az ajkait, de érezte hogyan csillámlik fel az elméjében a félelem. Ez
volt az otthona, az ő világa. Ezek az emberek. A lovak. A birtok.
Ő viszont nem kötődött soha senkihez és semmihez, egyetlen helyhez sem, és el sem tudta
képzelni, hogy ez valaha is így legyen.
Tekintete újra és újra visszatért Marguaritára. Ő volt az otthona, de egy része nem akart
versengeni a szívében egy helyért a birtokkal, az emberekkel és az állatokkal. Mindezektől
távol akarta vinni Marguaritát, hogy annak minden szükségével feléje kelljen fordulnia. Ő
akart lenni minden a számára.
„Te vagy a mindenem.” – Nyugalom volt a hangjában és az elméjében is. Elfogadás. A lelke
közelebb simult az övéhez, puhán végigcirógatta, és ezzel el is gyengítette azt. – „Nem fogok
hazudni, ha azt kívánod, hogy elhagyjam ezt a helyet, az nehéz és fájdalmas lenne a
számomra, de ha választanom kellene közted és eközött a hely között, egy szempillantás alatt
téged választanálak, és nem, nem bántam meg a döntésem.”
Zacarias szíve néhányszor keményen nekidöndült a mellkasának, mielőtt visszatért volna a
normális ritmusához. Igazság volt a halk kinyilatkoztatásban.
Őt egy ezer esztendős becsületkódex tartotta életben, de magányosan eddig, nem a bizalom.
Marguarita pedig mindezt megváltoztatta. Elegendővé vált számára a lány igazsága.
„Miért? Miért vagy ebben ennyire biztos Marguarita? Én nagyon durva tudok lenni.”
A lány az arca felé nyúlt, hogy megsimogassa, ott, mindenki előtt, a szíve a szemeiben volt.
„Szükséged van rám Zacarias. Látom ki te vagy valójában, és teljes szívemmel szeretem azt.
Te pedig nem találhatsz el hozzá nélkülem.”
Tehát tudja. Zacariasnak rá kellett volna jönnie, hogy nem titkolhatja el előle az igazságot,
ahogyan az emlékeit sem rejthette el.
A finom ujjak végigfutottak az arcán, aztán megfogta őket, és a szíve fölé simította.
Lea lehajtotta a fejét, és lopva vetett egy pillantást Juliora. Nem volt nehéz olvasni az arcán a
vágyat.
Zacarias mosolyt erőltetett az arcára, és remélte, hogy inkább sikerül barátságosra, mint
farkasszerűre.
– Sokáig tervezi az itt tartózkodást a világnak ebben az eldugott kis szegletében Lea?
Marguarita nagyon élvezi a társaságát, és itt, a birtokon akarjuk megalapozni az otthonunkat,
bár olykor kénytelenek leszünk utazgatni is.
Csak ennyit adhatott Marguaritának.
Lea letette a teáját a csészealjra, és bólintott.
– Reménykedem benne. A testvérem azt tervezi, hogy hamarosan továbbáll, de én már tettem
pár intézkedést, hogy itt maradjak. Szeretek itt lenni.
– Nem maradhatsz egyedül – tiltakozott azonnal Julio –, hogy hagyhatna itt a bátyád? Ki
védene meg?
Lea grimaszolt egyet.
– Nincs szükségem védelemre. Nagylány vagyok. – Küldött egy apró, bocsánatkérő mosolyt
Marguaritának. – És nem házasodtam össze a világ egyik leggazdagabb és
legmegfoghatatlanabb emberével.
– Nő vagy – morogta az orra alá elsötétülő arccal Julio –, milyen testvér hagyna egyedül,
hogy gondoskodj magadról?
Lea álla felemelkedett. Hűvösen ránézett Juliora a teáscsészéje pereme fölött, ahogy ivott egy
újabb kortyot. Zacarias észrevette a keze enyhe reszketését. Annyira finom volt, hogy
kételkedett benne, hogy Julio is észrevehette volna, de neki elárulta, hogy Lea Eldridge sokkal
idegesebb emiatt a helyzet miatt, mint amiről megpróbálja őket meggyőzni.
– A bátyám nem élvezi ezt a helyet, ez neki túl távol esik mindentől. De én szeretem, és ki
tudja, ha a helikopterpilótátok nem jelenik meg, talán még állásom is lenne. Majd
megkérdezem tőle.
– Hol van a helikopterpilóta? – kérdezte gyorsan Zacarias, mielőtt Julio visszavághatott volna.
Julio felsóhajtott, megdörzsölte az arcát a kezével, és aggodalmasan pillantott Marguaritára. A
lány maga felé húzta a jegyzettömbjét, de Zacarias másodjára is rátette a tenyerét.
– Téged kérdeztelek, nem Marguaritát – mondta halkan, mégis inkább volt parancs a
hangjában, mint kérés.
– Charlie Diaz alkoholproblémákkal küzd, señor. Hónapokig jól volt, de most ismét
visszaesett. Három-négy hónapig most odalesz, aztán kialussza magát és visszatér.
Zacarias összehúzta a szemeit.
– Cesaro ezt tudta, mégis megtartotta? Mindegyikőtökre veszélyt jelent. Ricco Cayo meghalt
volna, ha nem kerül orvosok kezébe. Ha Mrs. Eldridge nem lett volna itt, hogy a kórházba
röpítse, elvesztettük volna.
A rosszallás a jeges-hideg szemeiben éppen olyan aggasztó volt, mint halk hangjában.
 15.

Marguarita szinte tapintani tudta volna az egyre emelkedő feszültséget a konyhában.

Zacarias megfélemlítőbbnek tűnt, mint valaha. Lea alig észrevehetően közelebb húzódott
Juliohoz, és úgy nézett ki, mint aki menten sírva fakad. A levegő súlyossá vált a helyiségben.
Összefűzte az ujjait Zacariaséval, és kísérleti jelleggel rámosolygott Juliora, hogy oldja
némileg az iszonyú feszültséget.
„Mi a baj?”
Zacarias tekintete továbbra is mélyen Julioba fúródott, választ követelve tőle.
Julio arca elsötétült.
– Apám és én sokat beszéltünk arról, mi lenne a legjobb, ahogyan a helyzetet kezelni tudnánk.
Azt hittük az utóbbi időben, hogy rendbe jön – beletúrt a hajába –, de már napok óta senki
sem látta.
– És sem te, sem az apád nem gondoltátok, hogy ez olyasvalami, amiről tudnom kellene?
Zacarias hangja riasztóan elhalkult.
„Ne Lea előtt. Ne csináld ezt Zacarias” – könyörgött Marguarita. Julio nagyobb zavarban
volt, mint életében bármikor, most, hogy a főnöke szemrehányást tett neki valami miatt, ott
előtte és Lea előtt, amiben nyilvánvalóan hibázott. – „Julio egy büszke férfi, és nagyon
hűséges hozzád...”
„A munkatársához hűséges. És ezzel mindkettőnket veszélybe sodort.”
Zacarias egyetlen pillanatra sem vette le ragadozótekintetét Julio arcáról, rezzenéstelenül,
pislogás nélkül bámult rá, és ez nagyon ijesztő volt.
Marguarita érezte, hogy a gyomra kezd felkavarodni. Eddig észre sem vette, hogy egyre
feszültebb.
– Igen señor, el kellett volna mondanunk önnek. De Charlie-nak családja van, gyerekei.
Reméltük, hogy tiszta marad, és ezután rendesen tud majd dolgozni.
– Ő is ugyanolyan kötelezettségeket vállalt, mint mindenki más ezen a farmon.
Julio arca bíborszínűre vörösödött.
– Tisztában volt ezzel.
– Azt akarom, hogy megtaláljátok ezt az embert, és elhozzátok ide, hozzám.
Lea megköszörülte a torkát.
– A bátyám beszélt egy Charlie nevű férfiról, akivel egy bárban találkozott.
Hideg futott végig Marguarita gerincén. A tekintete Juliora ugrott. Charlie túl sokat ivott, és
beszélt Lea bátyjának a bárban, netán még Esteban barátja is ott volt, akit túlságosan is
érdekel a De La Cruz család?
Olyan mélyen kapcsolódott Zacariashoz, hogy az nem is tudta volna nem olvasni az
aggodalmait. Elméje végigsiklott az övén, a gyengéd simogatás szinte megrázta. A férfi nem
gyakran mutatott olyasmit, mint amit éppen érzett, lágyságot és törődést.
– Meséljen nekem arról a beszélgetésről – parancsolta Zacarias, halk hangja maga volt a
bársonyos meggyőzés. Marguarita felismerte a mélyére rejtett kényszert. A Kárpáti vér, ami
most már az ő ereiben is csordogált, annyira kiélesítette az érzékeit, hogy azonnal tudta, Lea
képtelen lesz ellenállni a finom lökésnek, hogy engedelmeskedjen Zacariasnak.
Nem volt benne biztos, hogyan is érez a manipulációval kapcsolatban, de mindenekfölött
Zacariast akarta biztonságban tudni, tehát összeszorította a száját, nehogy tiltakozni kezdjen.
Lea megdörzsölte a halántékát, mintha megfájdult volna a feje. Marguarita tisztán érezte rajta
a lassan fokozódó nyomást. Zacarias megpróbált finom lenni, és a lány most jött csak rá,
mennyire új a férfinak ez a fogalom.
Normál esetben egyszerűen kitépte volna Lea fejéből a szükséges adatokat, egyetlen pillanatig
sem gondolkodott volna. A gyengéd érintés egyedül a Marguarita iránti tiszteletének volt
köszönhető.
Rápillantott. Hihetetlenül jóképűnek és veszélyesnek tűnt. Nem csoda, ha Leát és Juliot is
megfélemlítette. Azzal együtt, hogy éppen megpróbált nagyon barátságos lenni, még mindig
uralkodónak tűnt. Soha nem fordulhatna elő, hogy bárki is figyelmen kívül hagyja őt.
Zacarias a megnyugtatás egy hullámát küldte ki feléje, de a tekintetét Leán tartotta, azt akarta,
hogy még a legapróbb részletekre is emlékezzen, azokra is, aminek ő valószínűleg nem is
tulajdonított jelentőséget.
– Esteban nagyon későn jött haza, úgy körülbelül hajnal háromkor, és többet ivott, mint
amennyit valaha is láttam tőle. Nem szokása. Úgy kellett besegítenem a házba. Nem tudott
megbirkózni a tornác lépcsőivel. DS épp csak kilökte az autóból.
– Ébren várta a testvérét? – kérdezte Zacarias.
Lea bólintott.
– Aggódtam. – Ismét megdörzsölte a halántékát, aztán aggodalmasan tördelni kezdte a kezét.
Julio rátette a tenyerét a kezeire, megpróbálván kényelmet biztosítani a számára. A tekintete
találkozott Marguaritáéval. Pontosan tudta, hogy mit csinált Zacarias, és szégyenkezett,
amiért ilyen helyzetbe hozta Leát. Cesaro és Julio vezette a birtokot. Ők tartoztak
felelősséggel az emberek viselkedéséért. Charlie már hosszú idő óta nagy kockázatot jelentett,
mégis ott tartották őt a családja kedvéért. – Kinn ültem a tornác lépcsőjén és őt vártam. Dan -
DS - nevetett, amikor rákanyarodott a kocsifelhajtóra és meglátott. Felálltam és elindultam az
autó felé, de DS áthajolt a vezetőülésből, kinyitotta az utas felőli ajtót és kilökte Estebant a
földre. Hangosan nevetett és egyenesen rám nézett…
A hangja remegni kezdett, majd teljesen elhalkult.
„Tovább. Mondd el az egészet,” – fokozta tovább a nyomást Zacarias.
Marguarita önkéntelenül összevonta a szemöldökét. Lea nyilvánvalóan félt DS-től. Ezt bárki
észrevehette. Ismét a jegyzettömbért nyúlt, frusztrálta, hogy nem nyújthat vigaszt a
barátjának. Zacarias keze egy lezser mozdulattal ismét hamarabb ért oda, mint az övé.
Zsebre tette a jegyzettömböt, amitől Marguaritának az az érzése támadt, mintha elvágták
volna a többiektől, akik a helyiségben tartózkodtak, és ez egy kissé fájt. A füzet volt az
egyetlen kommunikációs lehetősége, és Zacarias éppen azt zárta el előle eléggé
nyilvánvalóan.
Lea megköszörülte a torkát, és felfelé fordította a tenyerét, hogy az találkozhasson Julioéval,
nyilvánvalóan erőt akarván meríteni belőle.
– DS megmarkolta az ágyékát, és odakiáltotta nekem, hogy „később.” A nyelvét nyújtogatta,
és mindenféle undorító gesztust tett. Haboztam, nem mertem túl messze kerülni a háztól, ha
netán menekülnöm kellene, de végül is nevetve elhajtott.
„Egyértelműen megalázod azzal, hogy ezt itt, most el kell mondania, azonnal hagyd abba.”
Zacarias vetett rá egy figyelmeztető pillantást. A szemei egy pillanatig rá összpontosítottak.
Nem rubinvörösek voltak a szemei, mint amikor a ragadozó túl közel jött a felszínhez. Nem
éjféli zafír szín, mint amit a szeretkezésük előhozott. Kemény, fekete gyémántok ragyogtak
rá. Hideg futott végig a lány gerincén. Nem értette, hogy miért annyira fontos kihallgatnia
Leát, de abban teljesen biztos volt, hogy semmi sem fogja ebben megállítani, főleg pedig ő
nem.
Megpróbálta nem megbántottnak érezni magát. Nem érti még Zacariast. A férfi soha nem
tartozott elszámolással senkinek, és úgy gondolta, hogy neki meg kell bíznia benne bármiben,
csakhogy nem ismerte az udvariasságot és a társadalmi szabályokat, ezért nem ismerte fel,
hogy amit tesz, azzal fájdalmat okoz Leának éppúgy, mint Julionak. Attól tartott, hogy ők
ketten ezek után soha nem tudnak egymásra kellemetlen érzések nélkül nézni, ha Zacarias
tovább erőltet ki dolgokat Leából. Julio pedig örökre ideges és bizalmatlan marad Zacariassal
kapcsolatban, ami befolyásolja az ő vele való kapcsolatát is.
Belenézett a teáscsészéjébe. Egyáltalán nem vágyott az italra, pedig mindig szerette a teát.
Semmire sem támadt étvágya az utóbbi néhány napban, kivéve a vizet. Lassan elvesztette a
saját világát és apránként közeledett a férfiéhoz. Ő hozta meg azt a döntést, de nem állt még rá
teljesen készen, hogy ilyen gyorsan feladjon mindent, amit szeret.
– A bátyám a földön feküdt, arccal a piszokban. Hallottam a nevetését és ez igazán
felidegesített. Valószínűleg nem hallotta és nem látta, mit művelt DS, de egyáltalán nem
tetszett, hogy nevet, amikor én annyira rémült voltam – ismerte be Lea.
Julio feléje mozdult.
– Természetes, hogy rémült voltál. Ki ez a DS?
Lea megrázta a fejét.
– Ne menj a közelébe Julio. Nagyon rossz híre van. Amióta a bátyám és én találkoztunk vele,
csak bajunk van. Rábeszéli Estebant, hogy rossz dolgokat cselekedjen. – Lehajtotta a fejét,
hogy elkerülje a szemkontaktust a férfival. – Már többször is alig sikerült megmentenem
Estebant a börtöntől.
– Arról az éjszakáról volt szó – sarkallta Zacarias, hogy maradjon a témánál. Hangja
bársonyos, hajlékony meggyőzésének senki sem lett volna képes ellenállni.
– Besegítettem Estebant a házba. Igazán nagyon részeg volt, és folyamatosan csak arról a
Charlie-ról beszélt és arról, hogyan környékezte meg őt DS. Hencegett vele, hogy hogyan
tartotta a lépést az italozásban Charlie-val. Egyfolytában ostobaságokat beszélt, aminek a
világon semmi értelme sem volt. Játszottak néhány őrült játékot. Például „lősz, vagy igazat
mondasz”-t.
– Hogy érti azt, hogy ostobaságokat mondott?
Marguarita szája kiszáradt. A szíve hirtelen dübörögni kezdett. Nagyon-nagyon megrémült.
Zacarias doromboló hangjában a veszedelmes ragadozó mocorgott, ami elkapta a zsákmánya
illatát, és éppen a sarokba szorítja azt.
„Idd a teádat mića emni kuηenak minan, én gyönyörű bolondom. Hagyd, hogy a szíved
kövesse az enyém ritmusát.” – Zacarias olyan finoman mozdult felé, hogy valószínűleg senki
más nem vette észre a mozdulatot, de a teste közelebb került az övéhez, melege beszivárgott a
lány áthűlt bőrébe. – „Semmi szükség rá, hogy félj. A barátod biztonságban van tőlem. Semmi
gonoszság sincs benne.”
– Őrültségeket. – Lea ismét megdörzsölte a halántékát. – Vámpírok megkarózásáról.
Állandóan Van Helsingnek nevezte magát. Ez egy név a Dracula című könyvből. Azt is
mondta, hogy vadászni megy. És hogy karóra és fokhagymára van szüksége. Aztán nevetett,
mint egy mániákus, és utasított, hogy készítsek fokhagymafüzér nyakláncot. – Lea
megcsóválta a fejét és a kezeibe temette az arcát. – Másnap úgy tett, mintha egyáltalán
semmire sem emlékezne, de azt mondta, el ne mondjam DS-nek, hogy ő akár egyetlen szót is
szólt volna vámpírokról, fokhagymáról és karóról. úgyhogy tudtam, hogy megint hazudik. –
Kissé könyörgő pillantást vetett Juliora. – Az elmebetegség nem jellemző a családunkra. Csak
részeg volt. Fogalmam sincs miért, de Esteban rajong a titkos társaságokért és a
gengszterekért. És nagyon fogékony a rossz befolyásra.
– Charlie miről beszélt nekik? – folytatta kitartóan Zacarias.
Marguarita érezte, hogy könnyek égetik a szemeit. Az árulás büntetése halál. Ezt mindenki
tudta. Lehetett a szabadságot választani, és kérni az emlékek eltüntetését, de a családok
generációk óta álltak a De La Cruzok szolgálatában, az akadály, amit az elméjükben emeltek
a támadások ellen, pajzzsá vált és öröklődni kezdett, az eltávolítását nagyon nehéz volt
elviselni. Charlie részegen beszélt Estebannak és DS-nek.
Lea homlokán a megerőltetéstől apró ráncok jelentek meg, mintha az segítene neki
visszaemlékezni. A hatalom vibrált a konyhában. Marguarita csodálkozott, hogy sem Lea,
sem pedig Julio nem vesznek tudomást arról, hogy szinte sistereg a levegőben.
– Esteban azt mondta, hogy Charlie térképen berajzolta az alvókamrákat, ahol nappal könnyű
lenne megkarózni a vámpírokat, mert nem képesek mozogni. – Pislogott egy párat, majd
gyorsan végignézett az asztalnál ülőkön. – Igazán nagyon részeg volt, semmi értelme sem volt
annak, amit mondott.
Marguarita ismét megérezte, hogy Zacarias szondázza Lea elméjét, hogy megbizonyosodjon
róla, ő teljesen ártatlan, és még több információt keresett.
A lány nem hitt a vámpírok létezésében, és úgy gondolta, hogy a bátyja és DS valószínűleg az
ital mellett még kábítószer befolyása alatt is álltak. Biztos volt benne, hogy Charlie részegen
hallucinált.
Nagyon megalázottnak érezte magát, és nem értette, miért nem képes abbahagyni, hogy egy
számára ennyire fájdalmas témáról beszéljen. Szeretett volna hazamenni, és a fejére húzni a
takarót.
– Köszönöm Lea – mondta csendesen Zacarias. – Tudom, hogy ez nagyon nehéz volt önnek.
Charlie felelősséggel tartozik a munkásaink életéért, és tudnunk kellett, mennyire is van rossz
állapotban igazából.
Marguarita felsóhajtott. Kihallotta a halk mondatból annak teljes súlyát. Charlie szimpatikus
ember volt, amikor nem ivott, de hogyan lehetne ezt elmagyarázni olyasvalakinek, mint
Zacarias? Ő századokat élt kopár, magányos, kibírhatatlan létezésben, de a becsületkódexét
soha nem szegte meg. Meg sem érti a gyengeséget. Az ő világában a gyengék egyszerűen nem
maradnak életben.
Zacarias hirtelen érte nyúlt, és behúzta válla védelmébe. A széke közvetlenül az övé mellett
volt, olyan gyorsan húzta át a közöttük lévő rövid távolságon, hogy még csak a mozdulatot
sem látta, amikor ez megtörtént.
„Az én világom egy nehezen elviselhető hely a te számodra. Sajnálom Marguarita. Tudnod
sem kellene ezekről a dolgokról. De nem tudom távol tartani őket tőled. Charlie eladta a
családomat annak az embernek. Elmondta a farmokon az alvókamrák helyeit. Erről még
természetesen meg fogok bizonyosodni, mielőtt elpusztítom, de veszélybe sodort
mindannyiunkat, beleértve téged is. Ezt pedig nem fogom megengedni. Nem lehet megbízni
benne.”
Ő is tudta ezt. Csak a fő családok, A Chevezek, a Santo-k, Fernandezek, Diazok tudták az
alvókamrák pontos helyét a birtokokon. Ők segédkeztek abban, hogy a De La Cruzok
fenntarthassák a világ felé az emberiesség látszatát.
Zacarias a családnak az az egyetlen tagja volt, aki nagyon ritkán mutatkozott valamelyik
birtokon, de ha Charlie bármilyen információt is kiadott az alvóhelyekről – márpedig úgy
tűnt, hogy pontosan ez történt –, akkor Zacarias is veszélybe került miatta. És a férfi kizárólag
azért marad mégis a birtokon, mert ő ott van.
„El kell menned Zacarias. Az sokkal biztonságosabb a számodra.” – Érezte, hogy könnyek
égnek a szemeiben. Nem fog hallgatni rá. Tudta, hogy nem megy el. Vadászni akar az
ellenségeire. Újra próbálkozott. „Vámpírvadászok vannak a nyomodban.”
Pontosan tudva, mennyire közel tolta már Leát a tűréshatárához Zacarias Lágyan mormolt a
nő elméjébe.
„Elmondod, mi mást tárgyalt még meg a bátyád és DS.”
Lea a szájára nyomta a kezét, mintha egy titkot próbálna erővel visszatartani. Bűntudatosan
rápillantott Marguaritára.
Marguarita érezte, hogyan emelkedik fel a diadal Zacariasban. Nem érezte, hogy mi miatt,
csak az állandó nyomást, amit a férfi fenntartott Leán, sorra hántva le elméje rétegeit, míg
eljutott a titokhoz, amit a nő olyan gondosan őrzött.
– Sajnálom Marguarita, de Esteban egyedül miattad jött ide. Nem azért, mert a birtok a De La
Cruz család tulajdona. Utáltam ezt az egész csalást. A bátyám szerint van egy szervezet, ami
behálózza az egész világot, valami Morrison Ügynökség…
Marguarita szíve megugrott. A szája elé kapta a kezét.
„Pár hónappal ezelőtt az apám is hallott erről a helyről. Pszichés képességeket tesztelnek.
Úgy gondolta, hogy az ajándékom, amit a lovaknál hasznosítok, pszichés képesség.”
„Jól gondolta. Leteszteltek?”
„Kitöltöttem a kérdőívüket, de aztán nem lett folytatás, mivel apám meghalt és én…” –
megérintette sebhelyes torkát – „elvesztettem a hangomat, akkor hogyan beszélhettem volna?
Érezni kell az állatokkal a kapcsolatot. Nincs más mód.”
– Tudunk az Ügynökségről – mondta Zacarias –, Marguarita is elkezdte a tesztelést, de nem
jutott tovább egy kérdőív kitöltésénél. Mi köze van ehhez a testvérének?
Zacarias, Marguarita elméjével összekapcsolódva, mindkettejük helyett beszélt, mintha
mindent megosztottak volna egymással, mindent megbeszéltek volna.
Lea nagyon zavartnak tűnt.
– Nem vagyok benne egészen biztos, de azt hiszem, ezért választottuk ezt a félreeső helyet.
Esteban eddig is kerülte a törvényt, de én akkor hallottam erről a helyről először. Hallottam,
amikor telefonon beszélt Marguaritáról és erről a Morrison Ügynökségről valakivel, és hogy
egyetért…
– DS volt az a valaki? – követelt választ Julio.
Bólintott.
– Gondolom. Valószínűnek tartották, hogy ha Marguaritának valóban vannak pszichés
képességei, akkor a De La Cruzok leleplezésének esélyei sokkal nagyobbakká válnának itt,
mint bármely más birtokukon. Estebannak ide kellett jönnie, és össze kellett vele barátkoznia.
– Tehát nem igazából vagy a barátja – keményedett meg Julio hangja. Dühösen meredt Leára.
A nő szemeit azonnal ellepték a könnyek.
– Ez nem igaz! – Lea esdekelve nézett Marguaritára, és feléje nyúlt. – Megesküszöm neked,
hogy a barátságunk valódi. Otthon érzem magam itt. Nagyon hosszú idő óta először, itt
boldog voltam.
Marguarita megfogta a kezét, és lőtt egy pillantást Zacarias felé.
„Nincs jegyzettömböm. Kérlek, biztosítsd felőle, hogy megértem, és minden rendben, továbbra
is barátoknak tekintem magunkat.”
Zacarias rámosolygott Leára, már ha mosolynak lehet nevezni azt, hogy feléje villantotta a
fogait.
– Marguarita tudja, hogy a barátsága valódi. Nincs semmi baj.
Újabb kényszerhullámot tolt át a nő elméjébe.
„Nem értem mit akarhat tőlem Esteban csak azért, mert kitöltöttem egy kérdőívet. Milyen
összefüggés van a kettő között?”
„Majd később elmagyarázom.”
– Az egész egy ostobaságnak tűnt a számomra – folytatta Lea. – Tudtam, hogy jól bánsz a
lovakkal, de miért lennél ettől pszichés? Igazából nem is foglalkoztam vele, miért jöttünk pont
ide. Egy ideig még Esteban is boldognak tűnt, amíg DS fel nem tűnt. Nem tartott sokáig, hogy
tönkretegyen mindent. Most a házunk már inkább riasztó.
– Nem kell visszamenned abba a házba – mondta Julio Leának. Rápillantott Marguaritára, a
tekintete szinte sürgető felkérés volt, hogy ajánlja fel Leának a maradást.
– Szívesen látjuk itt Lea – szólalt meg mindkettejük nevében Zacarias, kissé meglepve ezzel
Marguaritát. A férfi a szájához emelte a kezét, és az ajkával végigsimított ujjízületein. – „Nem
fog itt maradni. Még mindig azt hiszi, hogy megmentheti a bátyját.”
„És te úgy gondolod, hogy nem sikerülhet neki?”
„Sajnálom sívamet. Már túlságosan messzire ment.”
„Ezt nem tudhatod.”
Pedig tudta. Zacarias már túl régóta volt a világon. Túl sok barátot, családtagot látott elbukni.
Marguarita mindezt látta az elméjében. Érezte rettentő bánatát, ami iszonyú súlyként
nehezedett a férfi mellkasára, és amit egyszerűen nem is akart felismerni.
Behunyta a szemét, és hagyta, hogy rá is ránehezedjen az a súly, ami soha nem hagyta el
Zacariast. Milyen lenne, ha nap, mint nap olyanokra kellene vadásznia, akik valaha jelentettek
valamit a számára? Ha a saját környezetében élőket kellene legyilkolnia? Tudni, hogy soha
nem lehetnek valódi barátai, nem bízhat senkiben, nem szerethet senkit, és őt sem szeretheti
senki?
Szerette volna megérteni őt, és ott volt az a mérhetetlen bánat, ott voltak az emlékek, amiket
Zacarias még csak elismerni sem volt hajlandó, így neki kellett megtalálnia magában a
bátorságot, hogy szembenézzen ezzel, és a férfival is.
– Vigyél haza Julio – mondta Lea. – Már nagyon későre jár, aludnom kellene. Örülök, hogy
Ricco rendbe jön.
Marguarita a szájával megformálta neki a „köszönöm” szót, és egy csókot fújt felé. Julio vele
együtt emelkedett fel.
– Köszönöm a teát Marguarita.
Zacarias Marguarita vállára tette a kezét, amikor ő is fel akart emelkedni.
– Majd én kikísérem őket. „El kell távolítanom a Diazról szóló beszélgetést az elméjéből.
Csak veszélybe sodorná.” – Marguarita meglepődött, amikor némi habozás után az elméjébe
súgta a második két mondatot. Az emlékei között egyetlen példát sem talált rá, hogy valaha is
magyarázkodott volna valakinek. – „Gyorsan tanulok. Megnyugtatásra volt szükséged, hogy
minden rendben lesz a barátoddal.”
Marguarita úgy érezte, mintha egy nagy, meleg köpenybe burkolta volna be, sőt, többel, mint
meleggel, védelemmel ölelte körül, szeretettel töltötte meg az elméjét. Átkarolta magát és
nagyon igyekezett nem mosolyogni.
Még csak nem is lehetett benne egészen biztos, hogy mit érez a férfi iránta, de akkor ott
pontosan tudta, hogy Zacariasnak pontosan akkora szüksége van rá, mint neki a férfira.
Összegyűjtötte a csészéket és a tányérokat, belerakta a mosogatóba, hogy elmossa őket.
Ahogy a morzsákra nézett, megpróbált éhséget felidézni magában, de egyáltalán nem érezte.
Igazából már a gondolat is idegesítette, hogy ennie kellene valamit. Vizet ivott, remélve, hogy
az csillapítja a benne növekvő szomjúságot. Volt valami furcsa lüktetés az ereiben, egy
dobolás, ami nem akart megszűnni, egy halk, állhatatos hívás, ami egyre erősödött. Egy
szükség. Egy vágy. Egy sóvárgás.
Egész idő alatt, amit Leával és Julioval töltöttek, nyugtalan volt, és meggyőzte magát arról,
hogy ez Zacarias miatt van, fél, hogy mit tesz, vagy mit mond. De most már egyedül volt a
konyhában, tanúk nélkül bevallhatta magának, hogy azt a hívást a szívük lüktetése, az
ereikben surrogó vér árapálya okozta.
Hallotta azt, és bár igyekezett teljesen letompítani azon a módon, ahogyan arra Zacarias
tanította, rá kellett döbbennie, hogy a kísértés a saját szívében ver, és Zacariaséban, az
ereikben és az elméjükben.
Ez soha nem maradt abba, amíg az agya elmerült a férfiéban, amíg eltöltötte úgy, ahogy arra
Zacariasnak szüksége volt. De az éhség nem maradt kizárólag Zacariasnál, amikor
meghallotta egy hívogató pulzust, vagy megérezte a vér gazdag, dús illatát. Ez a férfi
világának a része volt és neki hozzá kellett szoknia.
Amikor egyedül volt, megpróbálta elemezni, mit is jelent számára a vér, az ember benne
rémült lett és kétségbeesett. De furcsa módon, míg legelőször a puszta rémületet érezte, aztán
Zacarias valahogyan széppé, és természetessé változtatta azt, hogy adjon, vagy befogadja
annak a vérét, megosztozzanak az élet lényegén, amikor vele van.
Pontosan tudta, melyik pillanatban lépett be a konyhába. Teljesen hangtalanul mozgott, mégis
azonnal a tudatában volt a jelenlétének, minden érzéke életre kelt. A teste énekelt. A szíve
csapongott és egymillió lepke szálldosott a gyomrában.
Odament mögé, olyan szorosan, hogy érezte a teste melegét a nyakán, ahonnan félresöpörte a
hajat, hogy munka közben kevésbé zavarja. A férfi végigsimított a bőrén az ajkaival. Alig
lehetett cirógatásnak is nevezni, az érintés puszta suttogása volt csak, mégis megremegett
válaszként, a vére átmelegedett, a teste üdvözlővé vált.
– Tudom, hogy ez neked is nehéz volt a barátod miatt, nagyon sajnálom.
Megfordult. A férfi nem lépett hátra. Odaszögezte maga és a mosogató közé. Magasra kellett
emelnie a fejét, hogy felnézhessen rá. Elmosolyodott.
„Tudtad, hogy amikor egyedül vagyunk, és úgy nézel rám, a szemeid mély, sötét zafírokká
válnak, olyan kékek, mint az éjféli égbolt?”
Megcsókolta az orra hegyét.
– Ha ez igaz, akkor te vagy az egyetlen, aki azt a színt látja a szememben. Én csak sötétnek
látom őket, mint a halál árnyékát.
Marguarita a nyaka köré fonta a karjait, összefonta az ujjait a tarkóján, és nekidőlt.
„Pedig biztosíthatlak felőle, hogy gyönyörűséges kékek, amikor úgy nézel rám.”
– Hogyan?
„Törődően.”
Képtelen volt rávenni magát, hogy azt mondja, hogy szerelmesen, pedig egészen
szerelmesnek látszott.
A férfi megfogta az állát, hogy ne nézhessen félre.
– Akkor is szerelemnek fog hatni, amikor elviszlek távol mindentől? Mindenkitől, akit
szeretsz?
„Ez soha nem is volt a te döntésed, Zacarias. Ez az én döntésem. Én ragaszkodtam hozzá,
hogy élj. Megkértelek, hogy maradj velem. Én választottalak téged. És mindig téged
választanálak.”
A pillantása rezzenéstelenül fúródott az övébe. Fantasztikusan sötétkékek voltak a szemei.
Annyira gyönyörűek, hogy a lány szíve beleremegett.
– Megalázol.
„Csak mert ember vagyok, ráadásul nő, ne gondolj hülyének. Átgondoltam minden oldalról.
Nem csak úgy beleugrottam páros lábbal. Egész éjjel ezen gondolkodtam. Tudom, hogy nehéz
lesz összevonnunk a két világot. Tudom, hogy néha fájdalmas is lesz. De Zacarias, azt
mondtad, boldoggá teszel. Megfogadtad, és én éppúgy hiszek neked, mint te önmagadnak.
Teljesen hiszek benned.”
– Uralni foglak – mondta száraz, tárgyilagos hangon, a gyönyörű, sötétkék szemekbe árnyak
kúsztak.
„Remélhetőleg úgy döntesz majd, hogy ezt szeretettel teszed. El sem tudom képzelni, hogyan
akarnál boldognak és dédelgetettnek tartani, ha eszedbe sem jutna, hogy mit szeretnék. Az élet
tele van választásokkal, Zacarias. Én téged választottalak és úgy döntöttem, hogy boldog
leszek. Amikor pedig remeg a föld, akkor nagyon megrémülök, és még szorosabban markolom
a boldogságot.”
Lassú mosoly lágyította el a férfi szájának élét.
– Számítani fogok rá, hogy megtartod a szavad. Soha ne rejtsd el előlem sem a félelmedet,
sem a haragodat. Mindenestől akarlak.
A nevetés Marguarita elméjéből átlöttyent Zacariaséba is.
„Beszélj Cesaroval és Julioval is, mielőtt ezt kéred. Nagyon heves temperamentumom van.
Nem történik meg ugyan gyakran, de egyáltalán nem vagyok ésszerű, amikor valaki van olyan
ostoba, hogy áttaszít a türelmem határán.”
Zacarias belenézett azokba az olvadó csokoládé színű szemekbe, és tudta, hogy elveszett.
Nem olyan férfi volt, aki könnyedén hitelt ad bárminek, mégis bízott a szavában. Marguarita
mellette marad.
Megfogta a kezét és maga után húzta a ház fő hálószobájába.
– Azt akarom, hogy gyere velem Marguarita. Meg fogom mutatni neked a világunkat. –
Lemosolygott rá, a szemei kékebbek voltak, mint valaha. – Veled együtt én is először látom
majd. – A lány felrajzolt egy kérdőjelet a levegőbe. – Színesben. Te adod a színeket és az
érzelmeket. Vibráló tarkaságban még soha nem láttam az éjszakát, a Holdat, az esőerdőt.
Egy csodának tűnt a lány számára, hogy ezt megteheti érte. Hiszen neki már az egy egészen
más világot adott, hogy vele lehetett.
Zacarias valamiféle légüres térben élt. Csúnya, kopár, terméketlen pokolban. A színek
gazdagsága és az érzelmek, legyenek azok jók vagy rosszak, egyfajta csoda volt a számára.
Marguarita adott neki már egy ajándékot, amikor hozzásegítette, hogy vele együtt
lovagolhasson, felfedezze a kapcsolatát egy állattal, ami aztán a föld felett repült vele a
birtokon át, és most ezt is nekiadhatja. Remélte, hogy egy kicsit udvarolhat a lánynak cserébe,
kedveskedhet, ő is adhat neki valamit.
„Közel a pirkadat” – emlékeztette gyengéden Marguarita.
„Ahhoz, amit meg akarok mutatni neked, szükség van a hajnalra.”
Az éjszaka az övé volt, bármilyen kevés is maradt már belőle. Az az ő világa. A birodalma. A
legkevésbé sem számított, hogy évszázadokon át maga volt a pokol.
Most ő is ott volt vele. Marguarita. A Pokol című hanglemez B oldala a Mennyország volt, el
akarta vinni őt oda, vele együtt megtalálni, megtapasztalni. Rajta keresztül.
Marguarita nem habozott. Belecsúsztatta a tenyerébe az ujjait és finoman megszorította a
kezét.
„Nincs rajtam fehérnemű. Szükségem lesz másik ruhára?”
Felsóhajtott. Kitartóan próbálta figyelmen kívül hagyni a lány testének kísértését. Szeretett
volna egyszerűen csak eltölteni némi időt, adni akart neki valamit a folytonos éhségén kívül.
– Melegen tartalak. – A tekintete mohó sóvárgással siklott végig a testén. Imádta a homokóra
alakját, minden buja ívét, amit csak az ő számára teremtettek. – Gyönyörű nő vagy.
Elpirult, szinte felizzott. A mosolya kicsit arra emlékeztette, mint amikor felkel a Hold, és
csatlakoznak hozzá a csillagok.
Gyorsan kiment a házból, még mielőtt elvesztette volna az önuralmát, és ki sem jutottak volna
az épületből. Elképesztő hatással volt rá Marguarita.
A lány dereka köré fonta a karjait és felrugaszkodott vele a levegőbe. Marguarita felzihált és
belécsimpaszkodott. Zacarias halkan felnevetett, és a körülöttük szálldosó hajtömegbe temette
az arcát. A selyemfürtök mindenhol ott voltak.
Marguarita megpróbálta megszelídíteni vad tombolásukat, egyik karjával erősen szorította őt,
míg a másikkal hátranyúlt, és óvatosan egy vastag csomót kötött a tincsekből a tarkóján.
– Ki kellene nyitnod a szemed, hogy igazából értékelhesd ezt az egészet – suttogta az apró
fülbe.
Öröm áradt át rajta. Szikrázott, akár a tűzijáték. A színek vibráltak. Fény száguldott át az
égen. Ragyogó csodaország terült el alattuk a földön, megérintette hát a lány elméjét, és
megosztotta vele mindezt. Hiszen Marguarita még a csodánál is több volt, ő maga volt egy
darabka a mennyországból.
Mit számítana mindez, ha nélküle látná? Semmit sem jelentene. De így… az ő esőerdője… az
ő országa… mindenné vált, mert Marguarita is ott volt.
Érezte, hogy a lány ujjai belemélyednek a karjába. Lehajtotta a fejét, hogy a füléhez
simíthassa a száját, bár nem használt szavakat. Annál többet, bizalmasabb, közvetlenebb
kommunikációt akarta. Érezte a lány minden lélegzetét. Melege minden újabb hullámát.
„Mutasd meg nekem a bizalmad mića emni kuηenak minan, (én gyönyörű bolondom). –
Marguaritából szinte kiszakadt a lélegzet, egyszerre érezte az elméjében a nevetést, az
idegességet és az izgalmat.
„Épp most neveztél megint elmebetegnek, igaz?”
„Nos” – kötözködött vele –, „épp most repülsz velem minden segédeszköz nélkül az esőerdő
lombkoronája fölött. Egy kicsit elmebetegnek kell lenned ehhez, nem? Egyébként gyönyörűnek
is neveztelek. És az enyémnek. Ez nem enyhít a dolgon?”
Marguarita kinyitotta a szemeit. Alatta minden zöld volt, a színek teljes spektruma
felsorakozott a lombsátron, megkoronázásképpen pedig szétáradt a Hold ezüstös fénye
mindenfelé.
Ahelyett, hogy a pazar látványt nézte volna maguk alatt, Zacarias őt figyelte. A lány
csodálatának sóhaja töltötte meg az elméjét. Aláereszkedett vele, be az ágak közé, hogy
megmutathassa az igencsak impozáns felfedezést, amit évekkel korábban tett.
„Ha egyáltalán látta másvalaki, csak nagyon kevesen lehettek. Évente legalább egyszer
idejöttem, hogy láthassam ezeket az arákat. Kora hajnalban összegyűlnek, és napkeltekor
egyszerre röppennek fel. Találtam egy kis barlangot is, itt a közelben, és kivájtam benne egy
kamrát, ahonnan láthatom őket felrepülni.”
Rég érzékelte már annak a látványnak a csodáját, és most már azt is tudta, miért tért vissza
évről évre, hogy megbizonyosodjon róla, hogy a madárraj még ott van. Akkoriban nem érezte
az izgalmat, ami most átjárta, hogy megpillantotta a nagy, fenséges madarakat, amik
elfoglalták a liget összes létező üregét. Rengetegen voltak és mindannyian lenyűgözőek.
Az esőerdőben mindig otthon érezte magát, és több rokonságot érzett az ott lakó állatokkal,
mint a világot benépesítő emberekkel.
„Akárcsak én” – jelentette ki Marguarita. – „Ezért kapcsolódtunk olyan gyorsan és olyan
mélyen Zacarias, mert mindketten rokonlelkek vagyunk az állatokkal.” – Lágy nevetése az
elméjét ingerelte. – „Persze te inkább olyan vagy, mint egy nagy jaguár, csupa fog és karom,
én pedig jobban szeretem a virágok között zizegő kolibriket.”
Felnézett rá, a szemei attól az izgalomtól ragyogtak, amit megosztott vele. Szándékosan
kivillantotta a fogait rá, és feléje kapott velük, akár egy vadállat. Még több nevetés ömlött az
agyába. A melegség mézédes melaszként, folyékony aranyként kúszott át rajta, megtöltötte a
repedéseket, az üres helyeket, és szinte az összes sötét árnyat elűzte.
A karjai összeszorultak körülötte. Hogyan lehetséges az, hogy eltölti egyetlen nő? Ráadásul
egy emberi nő?
Még több nevetés ragyogott fel benne.
„Ráadásul egy elmebeteg emberi nő.”
„Az én bolondom” – értett vele egyet, és azon kapta magát, hogy mosolyog.
Marguarita megváltoztatta az egész világát. Életre keltette azt körülötte. Képtelen volt
ellenállni annak, hogy kötekedjen vele.
„Tudod, a kolibrik állandó harcban állnak. Gonosz kis teremtmények. Talán ezért érzel velük
lelki rokonságot.” – Hangosan nevetett. A hang őt döbbentette meg legjobban, és egyben
tetszett is neki. Hallotta már azt a szót, hogy szórakozás, csak a fogalmat nem értette eddig a
percig. Marguaritával lenni határozottan szórakoztató volt. – „Fázol?”
Mintha egy kis reszketést érzékelt volna.
„Nagyon is melegen tartasz, köszönöm. Csak izgatott vagyok. Annyira gyönyörű itt Zacarias.
Láttam már arákat, de nem sok dugta ki a fejét az odújából, amikor arra jártam.”
Amerre csak nézett, mindenfelől kíváncsi fejek bukkantak elő párosával, az összes fellelhető
odúból és mélyedésből, ágakról, amin elültek.
„Egy normál ara raj fajtától függően körülbelül harminc egyedből áll. Mind együtt köszöntik
a reggelt. A szárnyuk fesztávolsága egy méter is lehet, nem egészen akkora, mint a hárpia
sasé, de amikor mind egyszerre emelkednek a levegőbe, az a látvány semmi máshoz nem
hasonlítható. Néhány pillanat múlva szemtanúja leszel a kirepülésüknek.”
Érezte a lány izgalmát, éppúgy áradt rajta is keresztül, ahogyan Marguaritán. A sötétség
évszázadai után, mintha felébresztette volna őt. Az egyik fele mindig aggódni fog, hogy mit
sikerül még felébresztenie benne. Az érzései túl erőteljesek és túlságosan vegyesek voltak
ahhoz, hogy alaposabban szemügyre vegye, megvizsgálja őket.
„Még soha nem láttam ilyet. Alig várom Zacarias. Ez a hajnal előtti időpont amúgy is
fantasztikus az esőerdőben. A Hold árasztja ránk a fényét, az arák lassan felébrednek és
kitárják a szárnyaikat, kéket, aranyat, vöröset. Bámulatos dolgot adtál nekem. Imádom.”
Lenézett a színek vad orgiájára, ahogy az arák lassan mozgolódni kezdtek, a szárnyaikat
nyújtogatták, tollaikat tisztogatták, igazították, készülődtek, hogy perceken belül egyszerre
találkozzanak a lenyugvó Hold és a felkelő Nap sugaraival.
„Hogy tudsz ennyire bölcs lenni?”
„A nők nagyon bölcsek Zacarias. Gyakrabban kellene hallgatnod őket.”
Gúnyosan felhorkant, és újra áradt a nevetés az elméjébe. Marguarita elárasztotta
boldogsággal. Ujjai összeszorultak a csuklóján, a teste szinte vibrált az izgalomtól, amikor a
madarak mintha vezényszóra tennék, egyszerre rugaszkodtak fel a levegőbe, mintha csak
egyetlen test lennének.
Fénysugár ömlött szét a fák között, felragyogtatta az izzó, színjátszó tollakat. A színek szinte
elvakították, olyan erőteljesek és intenzívek voltak, hogy egy kicsit bele is szédült. Ezelőtt is
részese volt már a látványnak, de soha nem élettől lüktető színesben. Nem így. És nem vele.
„Marguarita.”
Szinte csak sóhajtotta a nevét, a puha suttogást felkapta a szél, miközben az arák átröppentek
az őserdő felett. A hatalmas madarak megtöltötték a levegőt, szikráztak, csillogtak, akár egy
eleven tűzijáték, a természet általa ismert legszebb bemutatóját előadva.
Alig volt képes lélegezni az érzelmektől, amik szökőárként borították el. Miatta. Marguarita
miatt. Ezért hozta el ide magával, hogy megossza vele ezt a nagyszerű pillanatot. Egy
ajándékot akart adni neki, de végül mégis a lány ajándékozta meg. A színekkel. Az
intenzitással. A puszta érzéssel.
„Benned kell lennem. Most.”
„Tedd azt.” – A levegőben, az esőerdőben, a szabadban, ahová tartozott, ott akkor, abban a
pillanatban, amikor az éjszaka nappallá vált, és a szívük mindkét világban ütött. – „Tudom
már, miért feledkeztél meg a fehérneműmről.”
Szeretettel megcirógatta az elméje mélyén, a puha simogatás keresztülégett húson, csonton,
megbélyegezte őt valami olyan helyen, amiről azt hitte, hogy már rég elveszítette. Marguarita
összetörte a pajzsait, kitárta, áttöltötte magát egészen a bensőjébe, elárasztotta fénnyel.
Megfordult, ott a levegőben, a karjaiban, mindkettejükről lehántotta a ruhákat, puha bőre az
övén siklott, buja, lágy teste már készen állt rá.
Lehajolt, hogy megtalálja a száját, míg a lány az egyik lábát a dereka köré fonta, szorosan
odanyomva hozzá csábító bejáratát. Bűn és ártatlanság íze volt. Belemarkolt a hajába,
hátrahajlította a fejét, hogy újra és újra megcsókolhassa, nyelve felfedezhesse meleg, szexi
száját. Marguarita csípője csábítóan ringatózott.
Kissé megdöbbent azon, hogy nem habozott, nem tagadott meg tőle semmit, Még akkor sem,
ha jó tíz méteres magasságban lebegve egyedül ő tartotta, és körülöttük az ágakon majmok
üldögéltek. Ehelyett visszacsókolta, és úgy tűnt, hogy rajta kívül minden másról
megfeledkezett. Megbízott benne, fenntartások nélkül átadta magát neki.
Kénytelen volt elengedni a haját, hogy felemelhesse a másik lábát is a dereka köré. A lány
maga is közreműködött, megkapaszkodott a vállaiban, végigcsúsztatta perzselően forró testét
a hasán, hogy végül elhelyezkedjen egyenesen merevedése sima feje fölött.
Zacarias lehunyta a szemét, és átadta magát az érzésnek, ahogy lassan, kínzó fokozatossággal
egyre lejjebb ereszkedve, szabályosan karóba húzta magát rajta, aprókat körözve a csípőjével,
hogy vonakodó, szoros teste utat engedjen vastag hosszának, amivel ellopta a lélegzetét.
Hátravetette a fejét, és felvett egy lassú ritmust, ami tökéletes volt arra, hogy az őrületbe
kergesse vele. Az izmai megragadták, simogatták, a súrlódás lassan felélesztette benne a
tüzet, amikor már amúgyis vad forrósággal vette körül. Bársonyosan puha volt, nedves és
szoros.
Túl szoros. Szinte megfojtotta. Ezerágú villám száguldott végig a testén. Minden
idegvégződése érezte a lány legapróbb mozdulatát is, ahogy felemelkedett rajta, rásimult, akár
egy kesztyű, vagy egy második bőr, majd visszaereszkedve szinte a lelke legmélyéig
befogadta. Szétbomlott haja köréjük örvénylett, eltakarta őket az egyik pillanatban, és felfedte
a következőben egyesült testüket.
Hagyta, hogy ő diktálja a tempót, míg ő az arckifejezését figyelte, a szemeit, a boldogságot,
az örömöt, de azon kapta magát, hogy leginkább a szerelem jelei után kutat az arcán. És ott is
volt azokban az olvadó szemekben. Abban, ahogy megérintette. Abban, ahogyan mozgott
rajta, lassan, körkörösen mozgatva a csípőjét, mintha minden csepp élvezetet ki akarna belőle
facsarni. Marguarita ízlelte őt.
Ráébredt, hogy a lány felszakította az érzelmei gátját, minden érzése intenzívebb, hevesebb.
A világa Marguarita köré összpontosult. Ő volt maga a világa. Tele színnel. Érzelmekkel.
Szerelemmel.
„Velem. Ez a valódi világ Zacarias. Az, amikor velem vagy. Élj velem itt. Amikor vadászol, át
kell menned a másikba. De élj itt velem.”
Kezei a bőrét cirógatták, az ajkai végigcirógatták a vállát, majd hirtelen felkapta a fejét, hogy
belenézhessen a szemébe.
„Örökre avio päläfertiilam, életpárom. Örökké veled fogok élni. Nincs más út.”
Visszavette tőle az irányítást, előre döfött belé újra és újra, minden lökés mélyebb és hosszabb
lett, mindegyik egy-egy vallomás volt, ami elmondhatta Marguaritának, mit jelent Zacarias
számára. Űzte, hajtotta egészen a csúcspontig, és ahogy alázuhant a gyönyör szakadékába, ő
is vele tartott.
Keresztülszáguldottak az égen, szédítő tempóban, összekapcsolódva, versenyt futva az idővel,
hogy még napkelte előtt hazaérjenek.
 16.

A dobolás állandó, és bosszantó volt, áthatolt az álmain. Nem számított, mennyire húzta a
fejére Marguarita a takarót, vagy nyomta a fülére a párnát, a kopogás továbbra is folytatódott,
és nemhogy elhalkult volna, egyre hangosabbá és türelmetlenebbé vált.
Kétségbeesetten aludni akart. Annyira fáradt volt, hogy abban sem volt biztos, van-e benne
egyáltalán annyi energia, hogy felkeljen. Úgy érezte, képtelen mozgatni a karjait és a lábait.
Még a szemhéjai sem akartak együttműködni vele.
Egy pillanatig csak feküdt, hallgatta a saját szívverését. Nagyon hangos volt, szinte
keresztülvisszhangzott a fején. Hallotta a vér surrogását az ereiben, a házon kívül, a mezőn a
rovarok neszeit. És azt a lehetetlen kopogást mindenekfelett.
Bárki is volt a bejárati ajtónál, esze ágában sem volt elmenni, hacsak nem egy bizarr rémálma
van épp.
A rémálom gondolata nem riasztotta meg túlságosan, sokkal inkább az, hogy minden zaj, amit
hall, kívül van a vastag házfalakon. Zacarias elmagyarázta ugyan, de mégis ijesztő volt hallani
a marhák dobbantásait is, amik legalább egy kilométerre voltak a farmháztól.
Tisztán hallotta az istállóban zajló beszélgetést két férfi között, az egyikük nagyon aggódott
Riccoért.
Egy furcsa nyikkanásszerűség, és a még jobban felerősödő kopogtatás az ajtón meggyőzte,
hogy mégiscsak fel kell kelnie.
Kísérletképpen megpróbálta felemelni az egyik karját. Sikerült is jó arasznyi magasra
felerőltetnie, mielőtt visszazuhant volna a matracra.
Beletelt némi időbe, és rengeteg erőfeszítésbe, mire sikerült legurulni az ágyról, és már onnan
bámulhatta a feje fölött lassan forgó ventillátort.
Minél több ütés érte az ajtót, annál inkább feltisztult az elméje. Mi van, ha történt valami
Riccoval? Talán azért beszélnek róla a munkások. Hallgatóznia kellett volna ahelyett, hogy
ijedten elbújt, mint egy rémült kislány.
„Mit műveltél velem?”
Zacarias mélyen a föld alatt volt, távol a farm hétköznapi zajaitól, miközben őt minden áron
megpróbálják előhívni a házból. Szép és jó dolog, hogy rendeleteket ad ki, hogy maradjon
otthon, és megpróbálja rákényszeríteni a napközbeni alvásra, de a munkáját el kellett
végeznie, és a farm igényt tartott egy részére, egy meglehetősen nagy részére.
Eltökélten ülő pozícióba erőltette vonakodó testét. Apró fénysáv talált utat a súlyos sötétítő
függönyök között, úgy érte az arcát, akár egy pofon. A szemei egy pillanat alatt fájdalmasan
égni kezdtek, könnyek folytak végig az arcán, a gyomra vészjóslóan megfordult.
Az arca elé emelte a karját, hogy védje a szemeit, összekeresgélte a csontjait, hogy végezzék a
dolgukat és tartsák meg a súlyát, majd talpra erőltette magát. A lábai megpróbáltak kicsuklani
alóla.
Még több erőfeszítésébe került, hogy a fürdőszobáig eljusson, és némi hideg vizet löttyintsen
az arcába, de ettől utóbb sokkal jobban érezte magát. Még mindig lomha volt, az agya és a
teste egy másik világban ragadt, de legalább anélkül cibálta magára a ruháit, hogy orra esett
volna.
A haja egy merő vad rendetlenség volt, de csak annyit tehetett, hogy lesimogatta, míg
mezítláb átvágott a házon és elbotorkált az ajtóig.
A probléma ott kezdődött, hogy Zacarias biztonsági intézkedései már a házon kívül hatályba
léptek, neki pedig nem volt hangja, hogy kikiabáljon és megkérdezze, ki van odakinn.
Mindenképpen ki kellett nyitnia az ajtót.
Próbált ugyan kikandikálni az ablakon, de a nap egészen elvakította.
„Minden átkozott napperzselést helyrehozol rajtam én emberem,” – jelentette ki határozottan
a fejében, és valamiféle beteges vidámság kúszott be a fejébe.
Hol van a férfi, amikor helyre kell hozni azokat a problémákat, amiket okozott? Ezt azonnal
meg is akarta kérdezni tőle, amint felébred, mint Csipkerózsika.
Óvatosan résnyire nyitotta az ajtót.
Lea volt odakinn, az arca feldagadt, az egyik szeme ki sem tudott nyílni a duzzanattól, és a
másik is csak félig, a szája felhasadt, vér szivárgott belőle.
Megrázta a fejét, amikor Marguarita felrántotta az ajtót és érte nyúlt. A szájára nyomta a kezét
és zokogott.
Marguarita elkapta a karját. Érzékeny szemeit annyira bántotta a fény, hogy Leát is vörösben
látta, a könnyek újabb áradata futott végig az arcán. Még a bőre is bizsergett, mintha
összezsugorodna a távoli napfénytől.
Ösztönösen visszahőkölt, és magával rántotta Leát is. Lea kiadott egy aprócska hangot, ami
félig nyögésnek, félig pedig zokogó sikolynak hatott.
Mögötte egy férfi alakja magasodott fel, fenyegetően közeledett, gúnyos, diadalmas vigyorral
belenézett Marguarita arcába, keményen hátba vágta Leát, betuszkolta maga előtt a házba,
egyenesen neki Marguaritának.
A két nő a földre zuhant, karjaik, lábaik összekavarodtak, Lea odaszögezte a padlóhoz
Marguaritát.
Az idegen is beugrott az ajtón.
– Gyorsan, siess! – kiáltott hátra Estebannak.
Az arca démoni álarccá torzult, a szemei végigsiklottak a helyiségen, egyfajta rettegéssel
átugrott a két nőn, és körbefordult, hogy beláthasson mindent maga körül.
Esteban rontott be utána, becsapta és bezárta maga mögött az ajtót.
Mocskos szag járta át a levegőt, mihelyt a két férfi belépett. Nehéz fokhagymaszag és drog
bűze szivárgott a pórusaikból, szinte megöklendeztetve Marguaritát.
Az idegen lehajolt, megragadta Lea szőke haját és lerántotta róla. Lea megragadta a csuklóját,
hogy enyhíthessen a kegyetlen fájdalmon, amit a fejbőrén érzett, és küzdött, hogy talpra
állhasson, a félelem és a harag keverékével bámult a bátyjára.
– Kelj fel te kurva! – csattant az idegen.
Marguarita feltételezte, hogy őt nevezte kurvának, mivel Lea már talpon volt. Nyugalom áradt
szét benne. Csak egy oka lehet annak, hogy ezek az emberek itt vannak.
Estebanon egy hátizsák volt, ami súlyosnak tűnt. Charlie Diaz részegségében elárulta a De La
Cruz családot, és most Esteban és az idegen, az ostoba fokhagymafüzér nyaklánccal a
nyakukban, és a belőlük áradó bűzzel arra készülnek, hogy megöljék Zacariast.
Egyedül csak ő tudja megakadályozni, hogy eljussanak a nyughelyéig.
Fájdalmat színlelt, és botladozó lassúsággal kínlódta magát talpra. A vészjelző gomb ott volt
alig pár lépésnyire tőle, az ajtó mellett.
Ha megütné, akkor a férfiak mind a házhoz rohannának fegyverestől, csak éppenséggel nem
tudnának bejutni, amíg ő ajtót nem nyit nekik.
Nyelt egy nagyot, és egyáltalán nem volt nehéz úgy tennie, mintha nagyon meg lenne
rémülve, csak állt és ki-kilengett, az egyik keze a torkára siklott, míg a másik hátrafelé
tapogatott, mintha a falat keresné, hogy megtámaszkodhasson.
„Zacarias. Hallasz engem? Bajban vagyunk. Fel kell ébredned, hallanod kell engem.”
A vészjelző még mindig több lépésnyire volt tőle, amikor megtámaszkodott a falon, és úgy
tett, mintha megbénította volna a félelem.
Most, hogy a két férfi belül volt a házon, már sokkal kevésbé tűntek izgatottnak, inkább
magabiztosaknak tűntek.
DS odalökte Leát Marguaritához a fal mellé, majd ő maga is követte, peckesen megállt
előttük, fokhagymaszagú lehelete szinte belerobbant az arcukba, amikor mocskos szagú
levegőt kifújva beszélni kezdett. Alaposan átfontolt terrortaktikaként lerohanta a személyes
terüket.
Marguarita azon kapta magát, hogy egy vámpír és Zacarias után, még csak meg sem rémül
igazán annyira, mint hasonló helyzetben gondolta volna. A felismerés, hogy ez a két pojáca
még csak meg sem közelíti azokat a veszélyes lényeket, akikkel eddig kapcsolatba került,
rengeteget csökkentett a félelmén, és lehetővé tette, hogy továbbra is folyamatosan,
egyenletesen lélegezzen.
A szíve abbahagyta a dübörgést, az elméje hideg, precízen működő géppé vált, és azon
kezdett dolgozni, hogyan kerülhetnének ki ebből a kínos helyzetből, megoldást keresett, és
biztonságos mentési tervet.
Zacarias megérintette az elméjét, nem érzett benne pánikot, kizárólag csak azt a gondolatot,
hogy ő veszélyben van. A férfi egyetlenegy gondolatot sem áldozott önmagára, csak rá.
Magához ölelte ezt a tudást, felerősítette vele a bátorságát. Nem egyedül kellett már
megoldást találnia egy lehetetlen helyzetre.
„Arra lenne szükség, hogy az ajtóról, vagy valamelyik ablakról eltávolítsd a biztonsági
intézkedéseket, hogy Cesaro és a többiek bejöhessenek. Lehetséges lenne?”
Megpróbált nem túl gyorsan mozdulni, amikor beletúrt a farzsebébe, és előhúzta az újabb
jegyzettömbjét és tollát. Sietve és remélve, hogy kellőképpen tudja reszketegnek mutatni a
kezét lefirkálta a kérdést.
Ki vagy te? Mit akarsz?
– Tudod te azt – csattant fel DS –, tudjuk, hogy itt van!
Lea megnedvesítette feldagadt ajkait.
– DS azt hiszi, hogy Zacarias vámpír. Azt tervezi, hogy megöli.
Marguarita összehúzta a szemöldökét, mintha zavarban lenne. Most már lassabban,
ráérősebben írdogált a jegyzettömbre, megpróbálván időt nyerni Zacarias számára, hogy
felmérhesse ellenfeleiket rajta keresztül.
Már nincs itt. Még múlt éjjel távozott. Soha nem maradnak sokáig.
DS olyan erősen ütötte meg, hogy a tarkója nekicsapódott a falnak. A gyorsasága olyan
megdöbbentő volt, az ütés annyira váratlan, hogy Marguarita egy pillanatra elszédült.
A lábai alatt felhullámzott a padló. A falak remegtek.
– Ne hazudj nekem kurva! Te vagy az őrzője. Tudom, hogy itt van, te pedig el fogsz vezetni
minket oda, ahol alszik!
„Küldj hívást Julionak és engedélyezd a belépést a férfiaknak.”
Marguarita mindent megtett, hogy eljuttathassa hozzá a kérést. Megrázta DS reakciója, és
világos, nyilvánvaló fanatizmusa.
Esteban felkuncogott, élesen, majdhogynem hisztérikusan. Nem igazán hitt a vámpírokban,
legalábbis nem olyan nyilvánvalóan, mint a másik, de DS drogot és szokatlan, adrenalindús
kalandokat biztosított a számára. Sóvárgott arra a hatalomra, ami DS-nek megvolt, és
szüksége volt egy olyan társaságra, ahol ő is bennfentes lehet.
Marguarita nem volt benne biztos, hogy ez az értékelés tőle, vagy Zacariastól származik.
„Nagyon gyenge vagyok sívamet. Akkor fogok lecsapni, amikor megölhetem őket. Riasztottam
Juliot és Cesarot, de még fel kell fejteniük a biztonsági intézkedéseket, és az nagyon veszélyes.
Ha segítem őket, nem lesz elég erőm, hogy lecsapjak, ha szükség lenne rá. Én még a fajtám
más tagjaihoz képest is sokkal közelebb vagyok a sötétséghez, a nap jobban kiveszi belőlem a
maga vámját, mint a többiekből.”
Nem hallotta az aggodalom legapróbb jelét sem a hangjában, túlságosan is tárgyilagosan
beszélt, de ő nagyon is szorosan kapcsolódott hozzá, érezte az érzelmeit, még ha a férfi maga
nem is volt rá képes, így pontosan tudta, hogy tele van aggodalommal miatta.
Egy Kárpáti olyan közel a sötétséghez, mint Zacarias, sokkal inkább ki van téve a nap
ólmosító súlyának, mint mások. És a nap most érte el a legmagasabb pontját. DS gondosan
kiválasztotta az időpontot is. Bizonyára tanulmányozta és elhitte a vámpírlegendákat.
Lassan kiengedte a lélegzetét.
Zacarias attól félt, hogy csak egyetlen alkalma lesz lecsapnia rajta keresztül. A kapcsolatot is
kizárólag ő tartotta most kettejük között, nem a férfi. Nem pazarolhatta az energiáját, amikor
erre ő is képes, és ez világosan elmondta a lánynak, milyen szörnyű következményei vannak
igazából rá nézvést a déli napsütésnek.
Marguarita látványosan újra rányomta a tollát a papírra, gondosan odafigyelt, hogy kellően
remegjen a keze, míg az elméje száguldott.
Nemigen volt rá lehetőség, hogy feltartsa ezeket az embereket naplementéig. Tisztában voltak
vele, milyen pozícióban van a nap.
Távol kell tartania őket Zacariastól. Charlie elárulta őket, de nyilvánvalóan nem tudták
Zacarias pontos tartózkodási helyét. Arról Charlie-nak sem volt tudomása. Csak azok tudták
az alvókamrák pontos helyét, akik a házban szolgáltak.
Az igazat mondom. Señor De La Cruz múlt éjjel távozott, hogy átmenjen egy másik birtokára. Nem marad
egy helyen sokáig.
Charlie mondhatta el nekik, hogy melyik De La Cruz van itt, és ezért nem vártak tovább. Ez
nyilvánvaló volt abból is, hogy bár Leát brutálisan megverték, mégsem adta ki Marguaritát.
Hirtelen eszébe jutott a gyűrű és az antik aranyba belevésett ősi nyelvű kötés szavai,
belesüllyesztette hát a bal kezét a zsebébe. Le kellett vennie a gyűrűt, de Zacarias az volt, aki
volt, tökéletesen méretre készítette, hogy rásimuljon az ujjára. Jó pár rántás kellene, hogy
leszedhesse.
„Tudnál segíteni?” – Érezte a habozását. Nem akarta pazarolni az energiáját. – „Egy ideig
talán képes lennék feltartani őket, hogy visszaszerezhesd az elvesztegetett erőt. Így lenne némi
esélyem is rá, hogy meggyőzzem őket arról, hogy nem vagy itt.”
Tisztában volt vele, hogy nem fogják elhinni egy szavát sem, és miután újra megverik,
valamiféle helyet mégiscsak mutatnia kell nekik. Pedig ha lenne egy csöppnyi kis eszük, elég
lenne, ha vetnének az átvágott torkára egy pillantást, és rögtön tudhatnák, hogy soha nem
fogja megadni a valós helyszínt, bármit is tesznek vele.
„De igen, megteszed. Nem fogom hagyni, hogy újra kezet emeljenek rád. Mondd el nekik.”
„Egy fenét fogom elmondani nekik!”
Zacarias szíve rángatózni kezdett. Marguarita érezte. A néma, parázsló harag úgy erősödött a
föld alatt, akár a nyomás egy kitörni készülő vulkánban.
„Engedelmeskedni fogsz nekem ebben.”
„Nem, azt hiszem, nem fogok. Tudom kezelni őket. Ha túl messzire jutnánk, megsemmisítheted
őket, de nekem fegyvereim is vannak a házban mindenfelé elrejtve. Csak épp hozzá kell
férnem az egyikhez.”
„Megtiltom!”
„Ahhoz messze vagy.”
Tényleg azt képzelte, hogy átadja őt ezeknek a hibbant fanatikusoknak?
Átadta a jegyzetet DS-nek. A férfi elolvasta, átkozni kezdte őt, összegyűrte és az arcába dobta
a papírt. Az öklével közvetlenül a feje mellett ütött a falba.
Érezte, hogy a gyűrű lelazul az ujján és belecsúszik a zsebébe. A megkönnyebbülés azonnali
volt. Zacarias dühös rá ugyan, de még mindig tartja vele a kapcsolatot, hogy megvédhesse
legjobb tudása szerint.
Érezte a gyengeségét és a csalódottságát. Még ez a csöppnyi kis energialökés is legyengítette.
Mégis éber maradt, nem vitatkozott ugyan vele tovább, kiolvasta eltökéltségét az elméjéből
éppúgy, ahogyan Marguarita is kiolvashatta belőle haragját és megtorlásának néma ígéretét.
Furcsa módon ebbe beleremegett, jobban megijesztette, mint Esteban és DS együttvéve. De
nem eléggé ahhoz, hogy hagyja a két férfit Zacarias közelébe jutni. Vállalja a
következményeket, ha ezzel megmentheti az életét.
– Azt hiszed, hogy csak szórakozni jöttem ide? Okozhatok olyan fájdalmat, amilyet még soha
nem éreztél.
Lea kinyúlt és hangtalan bajtársiassággal megszorította Marguarita kezét.
– Sajnálom. Nem tudtalak sehogyan sem figyelmeztetni.
– Pofa be – csattant fel ismét DS. – A nagy társalgó felé lökte Leát. – Tűnés oda befelé!
Mindketten.
Esteban megigazította a vállán a hátizsákot és ő is követte őket. Az arcán folyt az izzadság, a
szag, ami átjárta belőlük a helyiséget szinte megfojtotta Marguaritát. Mindketten féltek, de
olyan bódultak voltak a drogtól és a lelkesedéstől a gondolatra, hogy karót verhetnek Zacarias
szívébe, hogy képtelenek voltak még nyugodtan állni is.
– Figyeld őket! – utasította Estebant DS.
Bejárta az egész házat, megvizsgált minden zugot és hasadékot, a padlót figyelte, kinyitotta az
összes szekrényajtót.
Marguarita tökéletes rendben tartotta az egész házat. A padlón semmiféle nyoma nem látszott
sem csapóajtónak, sem pedig hogy mozgatták volna valamelyik bútort. A padlódeszkák
tökéletesen épeknek tűntek, amikor DS félredobálta róluk a szőnyegeket. Megpróbált nem
összerezzenni, amikor valami cserépedényt hallott összetörni a padlón, ahogy a férfi
csalódottsága és haragja egyre nőtt, és dühét a földre söpört tárgyakon élte ki.
A szíve tiltakozóan nagyot dobbant, amikor a férfi visszarohant a nappaliba, torz dühvel az
arcán. A szemei összekapcsolódtak az övével, egyenesen, céltudatosan feléje tartott.
Lea halkan felsikoltott félelmében, és közelebb lépett Marguaritához, mintha megvédhetné őt.
Marguarita visszavonult Zacariasból, nem akarta, hogy a szemtanúja legyen, érezze azt, ami
következik.
Hallotta tiltakozása éles visszhangját, de megszakította a kapcsolatot. Már úgyis éppen eléggé
haragszik rá amiatt, hogy nem árulta el a rejtekhelyét, ez a csekélység mit számít?
DS arca egy puszta, torz maszk volt.
– El fogod mondani, amit tudni akarok, te kis démonkurva.
Nyál fröccsent ki a szájából. A pillantása megszállott volt.
Könyörület nélkül záporoztak az ütései Marguaritára, az arcára, a gyomrára, a teste minden
védtelen részére, míg a padlóra nem zuhant, ahol rugdosni kezdte.
Marguarita hálás volt, amiért nem tud sikoltani. Egyetlen hang sem tört fel belőle, függetlenül
az iszonyatos fájdalomtól, ami elárasztotta.
Megtette amit tudott, hogy védje az arcát és a testét, magzati pózba húzta össze magát, míg az
ütések egyre csak záporoztak rá.
Úgy tűnt, a támadás soha nem ér véget. Elvesztette az időérzékét, a fájdalom köde ereszkedett
rá.
– Meg fogod ölni! – kiáltott rá Esteban DS-re, és feléje sietett. – Nem tud semmit, már rég
elmondta volna.
– Tudja. Ezek mind védik a mestereiket. Olyanok, mint a kutyák, saját ész nélkül, egyszerűen
csak védik őket.
Tovább zúdította rá az ütéseket, mindenhová ahol csak érte, a lábaira, a csípőjére, a karjaira, a
hátára, még a fejére is.
Esteban megragadta DS-t és elhúzta tőle.
– Így nem lesz képes odavezetni bennünket a rejtekhelyére, és rajta kívül senki más nem
tudja, hol van. Mire szétszedjük a padlót, lemegy a nap.
DS olyan erővel lökte el magától Estebant, hogy az hátratántorodott. A férfi végighúzta a
kezét az arcán, mintha a gondolatait akarná kitisztítani.
Vad pillantással a szemeiben visszanézett. Leköpte Marguaritát és átlépett a földön heverő
testén.
Szaggatott légvételei elárulták, mekkora erőfeszítésébe kerül visszaszereznie az önuralmát.
Végül előkotort a zsebéből egy ezüstfiolát, és fehér port szórt belőle a szoba sarkában lévő
asztalkára.
Esteban szemei felcsillantak. Közelebb akart menni, de DS egy mozdulattal megállította.
– Figyeld őket.
– Nem mennek ezek sehová – siránkozott Esteban.
Megnyalta a száját.
Lea lassan, óvatosan lecsúszott a fal mellett, és elhelyezkedett Marguarita mellett. Föléje
hajolt, a füléhez illesztette a száját és lehelethalkan belesuttogott.
– Rendbe jössz?
Marguarita nem jutott lélegzethez. Annyira sok helyen érzett fájdalmat, seb sebet ért a testén,
a bordái mintha lángoltak volna, szétsugározva a tüzet mindenfelé. Könnyek úsztak a
szemébe, elhomályosították a látását, vagy talán vér volt az. A szájában is vért ízlelt. Az ajka
megdagadt és fájdalmasan lüktetet. Válaszul egy kissé még jobban összehúzta magát és
remélte, hogy DS távol marad tőle.
Lea leheletfinoman a karjára helyezte a kezét, próbálta vigasztalni, de az ő arcán is könnyek
csorogtak. Könyörögve pillantott fel a bátyjára.
Esteban szemei azonban arra a fehér porra tapadtak az asztalon, amit DS gondosan csíkokba
rendezgetett az asztal szélén.
Esteban közelebb ólálkodott, ismét megnyalta a száját, a kezei izgalomtól és sóvárgástól
remegtek.
Lea undorodva zárta be a szemeit.
– Gyerünk már DS, nekem is szükségem van rá – könyörgött Esteban remegő hangon.
DS megpördült és káromkodott.
– Úgy viselkedsz, mint egy tüzelő szuka, akkor pedig éppen négykézláb állva is
könyöröghetsz nekem! Mutasd meg az erkölcsös, fennhéjázó húgodnak, milyen mocskos kis
szukakutya is vagy te.
– Ne, Esteban – könyörgött suttogva Lea –, lásd meg végre, mit művel veled.
Esteban még csak meg sem fordult. Kizárólag a fehér port látták a szemei. DS, hogy ingerelje,
fogta a kis ezüst szárat, és az orrába szippantott egy egész csíkot. Aztán hátravetette a fejét és
felvonított, mintha egy farkas ugatna a Holdra.
– A fenébe, de jó ez a szar!
Esteban előrébb botladozott, mire DS arckifejezése elragadtatottból azonnal átment színtiszta
megvetésbe. Megütötte Estebant és hátralökte.
– Takarodj el tőlem te nyüszítő kutya. Ha akarsz belőle, dolgoznod kell érte. Mássz át a
szobán négykézláb a kibaszott húgodhoz.
Halk zokogás tört fel Leából, amikor Esteban lassan térdre ereszkedett, és mászni kezdett DS
előtt, akinek az arca diadalmasra váltott, a szemei ragyogtak, az arca nevetésre torzult.
Kacagott és leköpte Estebant, akit az arcán talált el a nyál és lassan lefolyt az állán. Amikor
Esteban felemelte a kezét, hogy letörölje, belerúgott.
– Hagyd csak ott. Ez majd emlékeztet rá, ki a főnök. Ne avatkozz közbe újra.
Hátat fordított neki és egy újabb csík port szippantott fel.
Esteban ott guggolt a lábainál és kétségbeesetten nézett fel rá. Vinnyogó hang tört fel a
torkából, és megpróbált odacsúszni DS-hez.
– Vissza! Még nem kunyeráltál megfelelően. Ülj a sarkadra és pitizz szépen. Gyerünk
kiskutya. Pitizz szépen és csóváld a farkad, ahogy az egy jó háziállathoz illik.
Marguarita apró, alig észrevehet mozgásokat téve arrébb mocorgott. Amikor elesett,
gondoskodott róla, hogy közel essen az asztalhoz, ahol egy rejtett kis fiókban egy tőrt tartott.
Csigalassúságot erőltetett az ujjaira, ahogy felfelé kúsztak a fán, nem akarta magára felhívni
DS figyelmét. A férfi abban a pillanatban Esteban kínzására koncentrált, látszólag róla
megfeledkezve.
Minden egyes mozdulat kínzó fájdalmat okozott neki. Az egész teste tele volt sérülésekkel,
még az is elképesztő kínt okozott, hogy a karját felemelje, mintha apró darabokra törtek volna
a csontjai. Biztos volt benne, hogy csak zúzódások a legsúlyosabbak is, mégis fehér villámok
száguldottak át a testén minden egyes mozdulatra.
Lea szempillái megrezzentek. Összehúzta a szemöldökét, és a fejét csóválta Marguarita felé,
félt a következményektől, bár nem egészen értette, mit matat Marguarita keze olyan óvatosan
végigcsúszva az asztal lábán, mégis megmozdította ő is a testét, hogy eltakarja őt DS elől.
A szemei nagyra nyíltak volna, ha tudnak, amikor Marguarita ökle egy tőr markolatára
fonódva tűnt fel újra az asztallap alól. A pengéje körülbelül tíz centis volt, az éle fogazott, egy
sima bőrtokban volt elhelyezve.
Marguarita a zsebébe lökte a kést, olyan mélyre, amennyire csak tudta.
A pillantása találkozott Leáéval. Feltételezte, hogy ő is pontosan olyan borzalmasan néz ki,
mint a barátnője. Azt biztosra tudta, hogy az ő szeme is feldagadt, és hogy felhasadt az ajka.
Végighúzta a nyelvét az ajkain és összerezzent.
Szándékosan provokálta DS-t. Gyanús lenne, ha minden küzdelem nélkül feladná Zacariast.
Hitelesnek kellett mutatkoznia, amikor azt játssza el, hogy mennyire fél. Úgy gondolta, ha
Lea képes volt túlélni a verést, akkor ő is. Csak DS kissé lelkesebb volt, mint amire számított.
Hirtelen mocorgást érzett meg az elméjében, majd mintha puszta jég árasztotta volna el a
testét. Beleremegett, de sietve elébe ment a kapcsolatnak, hogy megpróbálja levenni
Zacariasról a fenntartásához szükséges energiaveszteség terhét.
„Mit művelsz?” – A hangja teljesen higgadt volt, talán túlságosan is nyugodt. Érezte az élét,
bár hallani nem hallotta. – „Dios! (Istenem!)”
Marguarita nem számított rá, hogy ilyen gyorsan megpróbál kapcsolódni hozzá. Képtelen volt
előle elrejteni a sebei fájdalmát. Valószínűleg minden egyes sérülést Zacarias is érez. Látva
rajta keresztül, érezve mindent, amit ő érzett, a férfinak borzalmasan nehéz lehetett
tehetetlenül feküdni a föld alatt, amikor ő veszélyben volt. Ez volt a lehető legborzalmasabb
helyzet egy olyan uralomhoz szokott, védelmező férfinak, mint ő.
Csapdába esett. Az ellenségeik kiválasztották a legtökéletesebb időpontot arra, hogy
lecsapjanak, amikor a teste ólomból volt, és képtelen volt bármit is tenni, még annyit is, hogy
kapcsolatban maradjon Marguaritával, miközben DS és Esteban azt tett a lánnyal, amit akart.
„Arra gondoltam, hogy feltartom őket, ameddig csak lehetséges, hogy a nap jobban
elmozduljon a delelőről, és úgy több energiád lehetne ellenük.”
Ez egy logikus terv volt, a legjobb, amit csak ki tudott találni. Feltartani és újra feltartani.
Felhasználni ehhez mindent, amit csak ki tud találni. Egymás ellen fordítani őket. Bármit.
„Megmondtam, hogy megtiltom. Nem akarom, hogy a tűzvonalba tedd magad. Vezesd ide
őket azonnal.”
Marguarita felsóhajtott.
„Tudod, hogy nem tudom megtenni,” – mondta olyan finoman, ahogy csak lehetséges volt.
Zacarias nem válaszolt. A lány érezte parázsló haragját mélyen eltemetve benne, ami azzal
fenyegetett, hogy kitör, de a férfi nem szánt rá energiát, hogy vitatkozzon vele. Mivel
szorosan beékelte magát az elméjébe, nyilvánvalóan érezte eltökéltségét. Értenie meg nem
kellett.
Marguarita újra felsóhajtott, és próbálta nem hagyni, hogy a helytelenítése megsebezze. Az az
ő döntése, nem pedig a Zacariasé, egyébként pedig Zacarias sem lenne hajlandó a legkisebb
kockázatnak sem kitenni őt, amíg bármilyen más alternatíva is adott.
„Az más. Jogom és kötelességem megvédeni téged.”
Szinte látta maga előtt, ahogy feléje kap hófehér fogaival, mint egy éhes farkas, türelmetlenül,
amiért megint ellenszegült neki. Érveknek nem volt helye vele szemben.
A maga szemszögéből egészen biztosan igaza volt, de ő mégsem tudott, egyszerűen nem volt
képes engedni neki. Idegesítette az a néma bosszúígéret, amit áradni érzett belőle, a teljes
vasakarata, ami biztosította felőle, hogy nem fogja tudni elkerülni, de a helyzet az volt, hogy
ezzel szemben a saját eltökéltsége és igazságérzete sorakozott fel, és annak viszont szent
meggyőződése volt, hogy ő cselekszik helyesen.
„Zacarias, el tudtad elsötétíteni az eget, és még napnyugta előtt a felszínre jönni, hogy
megmenthesd Riccot. Igaz, az már egy későbbi időpont volt, de mégsem kellett volna képesnek
lenned rá. És ugyanezt tapasztaltam akkor reggel is…” – Gyűlölte felhozni azt a reggelt.
Zacarias választott magának egy tiszteletreméltó halált és ő megakadályozta benne. Akkor
nagyon dühös volt rá. – „Még olyan rövid idő alatt is bele kellett volna halnod, el kellett
volna égetnie a Napnak. Azt hiszem, jobban ellenállsz neki, mint ahogyan azt gondolnád.
Megpróbálom feltartóztatni őket, ameddig csak lehet, de ha a tervem nem működik tovább,
már akkor is sokkal erősebb leszel.”
„Megtiltottam neked, hogy veszélybe sodord magad.”
A lány felsóhajtott. Akár egy kőfalon próbálna átjutni.
„Állapodjunk meg abban, hogy nem értünk egyet.”
„Vállalnod kell minden következményét a döntésednek.”
Remegett, a szeme könnybe lábadt, és meggondolatlanul beleharapott feldagadt alsóajkába.
„Csak még jobban megnehezíted a dolgom.”
Szüksége volt rá, hogy a férfi visszavonuljon, és ő teljesen Estebanra és DS-re
koncentrálhasson. Ehhez mindenbátorságára szüksége lett volna, és Zacariasnál gyorsabban
senki nem volt képes elszívni a bátorságát. Azonnal megérezte a megállapításával
kapcsolatban a férfi tejes, ösztönös elutasítását.
Ekkor Lea ragadta meg csuklóját, megzavarva őt.
Tekintete Estebanra ugrott, aki a térdein topogott, kezeit a klasszikus pitiző kutya pózba
görbítve.
– Ki a nyelvet hű Fidóm – nevetett DS. Harmadszor is visszament az asztalhoz és felszívta a
maradék por legnagyobb részét.
Esteban kétségbeesetten felkiáltott, és előre vetette magát, az arca koppant az asztalon. Leából
felszakadt egy halk, sírós nyögés. A tenyerébe temette az arcát, képtelen volt tovább nézni,
mennyire megalázza magát a bátyja a kábítószerért.
Marguarita előhúzta a másik zsebéből a jegyzettömböt, és gondosan üzenetet írt Leának. Ez
nem kerülhet Esteban, vagy DS kezeibe.
A bejárat közelében, a lépcsők tövében van egy vészjelző gomb az apám képe alatt. Ha meg tudod ütni, már
csak ki kell nyitnod az ajtót, a férfiak mindannyian iderohannak. De nem tudnak bejönni a házba, csak ha
az ajtó nyitva van. – Vetett egy gyors pillantást DS-re, aki őrült módjára kacagott Estebanon.
Folytatta az írást olyan gyorsan, ahogyan csak tudta, közben pedig a testével takarta el a
papírlapot. Nem ütheted meg a gombot, amíg az ajtó nincs nyitva. Az nagyon veszélyes lenne rájuk nézve.
Odacsúsztatta a lapot a padlón Leának, hogy el tudja olvasni. A nő merőn nézte az ujjai között
az írást. Mire a végére ért, a szemei nagyobbra nyíltak, és bólintott. Még mielőtt Marguarita
visszahúzhatta volna a lapot, elhúzta az ujjai közül, összemorzsolta az öklében, és a szájába
vette.
Marguarita rámosolygott. Abban a pillanatban örökre megpecsételődött közöttük a barátság és
a bajtársiasság. Számíthat Leára. Együtt vannak ebben. Életre, halálra.
DS mániákus nevetését mintha hirtelen elvágták volna. Marguarita minden izmában érezte,
hogy pillantása rajtuk állapodott meg.
– Mit fetrengtek ott a padlón? Emeljétek fel a seggeteket! Ha azt akarod, hogy ez a kurva még
öt perc múlva is éljen, elmondod nekem, hogy hol a rejtekhely.
Nagy léptekkel átszelte a szobát, talpra rángatta Leát, és beletolta a pisztolyát a bal szemébe.
Marguarita, a valós állapotánál sokkal súlyosabbat mutatva, nehézkesen talpra húzta magát a
fal mellett. Zihált és a bordáit szorongatta. Körülnézett segítség után kutatva, majd
megroskadt, amikor meglátta a Lea szemére irányuló pisztolycsövet.
Állával a konyha felé intett, a pillantását elcsúsztatta a férfié mellett, mintha rettegne tőle. DS
odalépett mellé, megragadta a karját, és egészen odarántotta magához.
Drog szaga szivárgott a pórusaiból, ami kis híján megfojtotta a lányt. Olyan távolra húzódott
tőle, amennyire csak tudott, és hogy az arcát védje, szabad kezét kettejük közé emelte.
Még szorosabban megragadta, az ujjai belevájtak a karjába, szándékosan eltúlzott
durvasággal, azt akarva, hogy véraláfutásokat okozzon neki, hogy a lány érezze az erejét. Az
emlék, hogy Zacarias milyen finoman érintette meg, elárasztotta Marguarita elméjét, olyan
melegséget hozva magával, amit ő hálásan megölelhetett.
Zacarias sokszorosan erősebb volt, mint ez az ember, de amint megtudta, hogy az emberek
mennyi mindenben különböznek a Kárpátiaktól, az iránta való figyelmessége mindig a
legfölül volt az elméjében.
Még amikor szex közben egy kissé durvább volt is, jeleket hagyott a testén, aztán rászánta
arra is az időt, hogy alaposan meggyógyítsa a legcsekélyebb fájdalmát is, miután kitanulta,
mire hogyan reagál.
DS viszont olyan ember volt, aki szeretett másokat megalázni, fájdalmat okozni. Pontosan az
a szörnyeteg volt, akiként Zacarias magára gondolt. Zacarias soha nem hosszabbítaná meg
senki szenvedését csak azért, hogy nézhesse. Ő maga volt az igazságszolgáltatás. Pusztította a
gonoszságot, de nem élvezte a munkáját. Egyszerűen tette, amihez a legjobban értett.
– Esteban, te is szedd fel a segged a padlóról.
Marguarita most először engedte meg magának, hogy Lea testvérére nézzen.
DS lesodorta a maradék port az asztalról. Esteban buzgón igyekezett felnyalni az utolsó
szemet is. Amikor felnézett, az arca tiszta fehér maszat volt. Marguarita szíve összeszorult
Lea halk fájdalomkiáltására.
DS meghallotta, hatalmasat nevetett, nagyon jól érezte magát.
– Ó igen Lea, nézz csak rá. A te nagytestvéredre. Ez minden, ami számít neki. Nem te.
Követed őt mindenfelé a világ körül. Tudod, mit csinál? Fegyvereket csempész nekem. Nőket
ad el. Gyerekeket. Bármit megtesz, amit kérek. A lelkét is eladná drogért. És ez itt… – a
karjánál fogva erősen megrázta Marguaritát – az ördögöt szolgálja. Jobb ítélőképességre lenne
szükséged.
„Hallgasd a hangját. Nagyon dühös rá. Nyilvánvaló, hogy az emberi társaság tagja, akik
hisznek a vámpírokban, és célba vette a családomat, hogy megöljön bennünket, de sokkal több
van emögött.”
Marguarita szíve megugrott. Nem is tudott róla, hogy Zacarias még mindig az elméjében volt,
annyira néma és mozdulatlan maradt, de ott kellett lennie, hiszen megfigyelte a jelenetet.
Amíg veszélyben van, attól függetlenül, hogy ő tartja-e kettejük között a hidat, nem fogja újra
magára hagyni. Ő egyszerűen ilyen fajta férfi volt. Marguarita gondolatai gyorsan pörögni
kezdtek, hogy feldolgozza, amit mondott neki.
Lea reménytelenül bajban volt, talán nagyobban, mint Marguarita. DS fanatikus volt a
vámpírokkal kapcsolatban, de ez nem pusztán Zacariasról szólt, DS okkal kereste meg
Estebant, és haragból irányította őt. Ez Leáról szólt.
„Bizonyára közeledni próbált hozzá, mielőtt ez az egész elkezdődött. De Leának van egy
természetes képessége, ami felismeri a gonoszt. Ő valószínűleg nem is tud róla, de
határozottan ellenállna mindenféle közeledésnek, mert a tudatalattija megvédené. DS
vonzódik a fényéhez, az ártatlanságához, arra vágyik, hogy megsemmisítse, tönkretegye azt.
Akarja őt. Ezt felhasználhatod. Őt megsebzi ugyan, de nem ölné meg.”
Marguarita megdöbbent.
„Nem fogom veszélybe sodorni őt.”
Egy pillanatra meleg siklott át eljegesedett elméjén.
„Ostoba nő. Azt akarod, hogy kinyissa az ajtót, és beengedje Cesarot és az embereit. Ezért
mondtam, hogy nem fogja őt megölni. Ennek megnyugtatnia kellett volna, nem pedig
bűntudatot keltenie benned. Te tényleg egy logikátlan holdkóros vagy.”
Tudta, hogy a figyelmét próbálja elterelni a félelemről. A rettegés bárkit megbéníthat, és őt
éppen a karjánál fogva rángatta DS a konyha irányába, a szíve szinte dübörgött. Nem tudta
nem érezni a félelem rezes ízét a szájában.
Ennek a tervnek működnie kell. Zacarias annyit elért, hogy egy kicsivel jobban érezze magát.
Legalább nem kelt ki ellene, hogy mindent rosszul csinál.
Sokszor megbotlott, hiszen minden botlás egy újabb nyert másodperc volt Zacarias számára.
Vonakodva, reszkető kézzel mutatott a pincébe vezető ajtóra.
Mihelyt DS elengedte a karját, abban a pillanatban elővette a jegyzettömbjét és írni kezdett.
Meg fog ölni engem ezért az árulásért.
DS lekapta Esteban vállairól a hátizsákot.
– Halott lesz, ha karót verek a szívébe, levágom a fejét és megtöltöm a száját fokhagymával.
– Nem hiheted azt komolyan, hogy Zacarias De La Cruz a föld alatt alszik – csattant fel Lea.
– Őrült vagy, ha ilyesmit feltételezel. – Marguarita megérintette a csuklóját, sürgetőn
megrázta a fejét, de Lea folytatta, a hangja megtelt megvetéssel.
– Ő éppen olyan hús-vér ember, mint mi, magam láttam. Túl elegáns ahhoz, hogy a koszban
aludjon. Agyarai sincsenek, egy asztalnál ültem vele, teát ittam és süteményt majszoltam.
DS azonnal reagált, megpördült, és a nehéz hátizsákkal lendületből belevágott Lea gyomrába,
megkettőzve a súlyát saját erejével.
Lea hátratántorodott, beverte a fejét a falba, majd lassan lecsúszott a padlóra.
DS belerúgott a csípőjébe, majd megrántotta Marguarita hosszú haját, és annál fogva
vonszolta a pince ajtajához.
– Te mész elől kurva, hátha ez csak egy csapda.
„Meghalt? Meg tudod mondani?” – kiáltott oda szinte őrjöngve Zacariasnak, miközben
kinyitotta a pince ajtaját. Határozottabban kellett volna próbálnia megállítani Leát abban,
hogy kigúnyolja DS-t. Leának úgy tűnt, eszébe sem jutott, hogy mindennek ő az akaratlan
kiváltója.
„Fordítsd felé a fejed.”
Érezte, hogyan moccan meg benne Zacarias, és a látása egy pillanatra furcsa lett.
Visszatartotta a lélegzetét, de a következő pillanatban DS megpördítette, és előre tolta,
majdnem lelökve őt a pince lépcsőin.
Megfogta a falat és felkapcsolta a villanyt. A lépcsők keskenyek és meredekek voltak.
Egyszerre csak egy személy mehetett le rajtuk.
„Él. Láttam mozdulni a mellkasát.”
A megkönnyebbülés szinte végigsöpört a lányon. Kieresztette a visszatartott lélegzetet és
elkezdett lefelé ereszkedni a pince mélyére. Óvatosan vett minden egyes fokot, és próbált
legalább tíz másodpercet várni minden egyes lépés között, olyan pontosan tudva a Nap állását,
mint addig soha életében.
Még mindig túlságosan sok idő volt hátra, mielőtt ereszkedni kezdett volna, és szabadon
eresztette volna Zacariast.
– Esteban, hozd le ide a húgod. Ha nem hajlandó járni, vonszold le a lábainál fogva.
Esteban nevetett.
– Rohadt egy szemétláda vagy te, Dan.
– Soha többé ne merészelj így nevezni! – csattant fel DS.
A férfi dühében Marguarita lapockái közé csapott, előrelökve ezzel őt. Nagyot esett odalenn a
földön, kiszorult belőle a levegő is.
DS átlépett rajta és elégedetten nézett szét. A padló földes volt. Maga a hely hűvös és sötét,
egy vámpír számára tökéletes környezet.
Ránézett az órájára, mielőtt talpra rántotta volna Marguaritát.
– Menj oda a falhoz, távol a lépcsőktől.
Olyan gyorsan igyekezett kifelé a kezei hatótávolságából, ahogy csak tudott, és összerezzent
Lea sikolyától. Büszke volt a barátnőjére, amiért az nem könyörgött Estebannak. Teljesen
nyilvánvaló volt, hogy már elveszett a számukra, DS lerántotta magához a mélybe és szorosan
tartotta, a drog befolyása alá került.
Amikor Lea lerogyott mellé, megkeresték egymás kezét ruháik takarásában a bajtársiasság
kicsiny gesztusaként.
– Mi lesz, ha nem találnak semmit? – suttogta Lea rettegve.
Marguarita önkéntelenül vállat vont. Ő is rettegés ízét érezte a szájában. Neki mindent meg
kell tennie, hogy megmenthesse Zacariast. Soha nem mondana le róla.
Nem árulta el egy vámpírnak sem, nem fogja egy olyan mocskos teremtménynek sem, mint
DS.
Mindkét férfi elkezdte a földet lapátolni, olyan gyorsan, ahogyan csak tudták. A talaj teteje
meglehetősen laza volt, eleinte könnyedén ment a munka, de ahogy egyre mélyebbre jutottak,
annál kötöttebbé vált, a fölső réteg súlya szinte cement keménységűre nyomta össze.
– Látod ezt Esteban? Az alvóhelyének itt kell lennie.
Izgatottság hatotta át DS hangját.
– Átkozottul nehéz – panaszolta Esteban.
– Csak áss folyamatosan.
Marguarita soha nem hallott olyasmiről, hogy ennyire kemény legyen a földjük, ezért úgy
gondolta, hogy valószínűleg Zacarias csinált valamit, hogy megváltoztassa a sűrűségét.
„Ne! Elővigyázatosságból szükséged van minden erődre, ha én elbukok” – dorgálta meg.
„Én egy vagyok a földdel, és az Anyatermészet megvédi az övéit legjobb tudása szerint.”
A rejtélyes válasz nem sokat segített aggodalmának eloszlatásában.
Legalább másfél órát sikerült csúsztatnia. Mindkét férfi ledobálta magáról a felsőruházatot,
még az inget is, izzadtak és káromkodtak. A földben egy körülbelül két méter mély lyuk
ásított feketén, mint valami fenyegető szörny.
DS letörölte az izzadságot az arcáról, és dühösen rámeredt Marguaritára, az arcát a harag torz
maszkja takarta.
– Hazudtál nekem.
Abban a pillanatban Esteban szó szerint magas fejhangon felsikoltott. A lyuk irányába
mutatott és hátrálni kezdett.
 17.

Patkányok. Kicsi patkányok ásták befelé magukat a föld alá.

Odalenn a föld mélyén, Zacarias tisztán hallotta a két embert, ahogy belenyomták az ásóikat a
földbe. A kapargálást. A vágásokat. Az ásók felhasították a földet a patkányok felett. A hang
visszhangot vert a rétegek között, terjedt, akár egy betegség, tépés és szaggatás. Földanya
beleremegett a támadásba, és érezte, ahogyan érte nyúl, még mélyebbre öleli biztonságot
jelentő karjaiba.
A teste ólomból volt, de az elméje száguldott, megpróbált módot találni rá, hogy legyőzze
fajtája átkát.
Soha életében nem érezte ennyire tehetetlennek magát. Ennyire csalódottnak. Mindig is
elfogadta, hogy a hatalom és a nagy erő ára, a nappali gyengeség. Fajtája az éjszakához
tartozott, a nappal az embereké volt. Ez volt az ő világában az élet természetes rendje, éppen
úgy, mint az, hogy vérrel tartotta fenn magát.
Az ezer év alatt, amit élt, soha, még csak gondolatban sem lázadt fel ezek ellen a törvények
ellen, de eddig csak önmaga volt, amit kockáztatott. Csak ő maga. Az élete nem állt másból,
mint kötelességből és elfogadásból. Ezelőtt vajmi keveset számított volna, ha rátalálnak. De
ez most nem róla szólt. Teljesen más volt. Minden más volt.
Az asszonya, az életpárja forgott veszélyben, és ő nem tehetett semmit. Nem volt hatalma a
helyzet felett. Nem volt irányítása Marguarita felett. Nem volt rá képes, hogy megsemmisítse
azokat az embereket, akik fenyegették a lányt.
Rákényszerült, hogy mozdulatlanul feküdjön, míg Marguarita szenvedett, és ezt sokkal
nehezebb volt elviselni, mintha valaki átkalapált volna a saját szívén egy karót.
DS rátette a kezét, ez olyan bűn, aminek halál a büntetése, és mégis, ennél sokkal rosszabb is
történt. Ütötte. Zacarias minden egyes ütést érzett, ami lecsapott a lány puha testére. Hagyta,
hogy érezze, megpróbálta magába szívni mindazt a fájdalmat, amit Marguarita érzett. Az
ütések úgy tűnt egy életen át folytatódnak, előbb az arcára, majd a melleire, bordáira mért
csapásokat. Rugdosta a karjait, a csípőjét, a lábait.
A lélegzet szinte robbanásszerűen hagyta el a tüdejét, üresen hagyva kétségbeesett tüdejét.
Düh söpört rajta keresztül. Mélyebb harag, mint amit valaha is ismert.
Megtiltotta neki, hogy veszélybe sodorja magát, és ismét ellenszegült neki. Szántszándékkal
távol vezette pihenőhelyétől az ellenségeit.
Az ásók hosszú időn keresztül vájták a földet, és észlelte azt is, hogyan lassulnak a
mozdulatok, ahogy lassan elfogy a bizonyosság.
Marguarita ellen fogják fordítani a haragjukat, és ő nem tehet ellene semmit. Összeszedte az
utolsó csepp erejét is, amit mozgósítani tudott, és üzent a földön keresztül.
– Hol a pokolban van? – követelt üvöltve választ DS, miközben undorodva elhajította az
ásóját. Dühösen meredt Marguaritára. – Jobb lenne, ha elmondanád, mert esküszöm, hogy
elevenen foglak idelenn eltemetni.
Lassan talpra emelkedett, és írt a jegyzettömbjébe.
Mondtam, hogy soha nem marad sokáig. Ez az egyetlen hely, amit én is ismerek, és ahová le szokott jönni.
DS kiütötte a papírt a kezéből, megperdítette és cibálni kezdte a gödör felé.
Marguarita félrevetődött az ásító gödörtől és őrjöngve felfelé mutatott.
– Most azonnal odavezetsz, máskülönben… érted, ugye?
Látta, hogy valóban elég dühös ahhoz, hogy tényleg eltemesse őt élve. Kétségbeesetten
bólogatott. Mélyen az elméjében hallotta saját kétségbeesett sikolyait azért, amit tenni készült.
Most vagy soha. Be kellett ezt fejeznie, vagy meg kell halnia, miközben megpróbálja.
„Ne. Marguarita, hozd ide őket hozzám. Ne csináld ezt.”
Most első alkalommal valódi pánikot érzett Zacariasban. A férfi soha nem értené meg, hogy
gyakorlatilag nincs más választása.
„Szeretlek. Sajnálom, de soha nem foglak feladni. Soha. Semmi sem vehet rá, hogy
megtegyem. Kérlek, ne maradj velem, amíg ez tart.”
– Állj! Hagyd ezt abba azonnal! – Lea talpra emelkedett és egyenesen DS felé tartott. – Te
megőrültél. Teljesen elment az eszed.
Rávetette magát DS-re és a hátát ütötte. Esteban kuncogott, elfordult a gödörtől és az ásója
nyelére támaszkodva kacarászott tovább.
– Úgy látom kaptál egy nőt a nyakadba bajnak Dan. Gondoltál már valaha olyasmire, hogy
vámpírok nem is léteznek?
DS keményen ellökte Marguaritát és megragadta Leát.
– Te büdös kurva! Meglehetett volna mindened!
Megfogta blúza elejét, hogy leszakítsa róla, feltárva a melleit.
Marguarita felzihált, és a zsebébe csúsztatta a kezét, hogy érezhesse a tőr markolatának
megnyugtató jelenlétét.
Most már nem volt választása. DS olyan dühös, hogy ott erőszakolná meg Leát előttük a
földön.
A férfi a földre lökte Leát, a lábai közé lépett, hogy szétterpessze azokat, és a farmerje
cipzárját kezdte rángatni.
Esteban megtörölte a száját, és visszafordult a gödör felé, tekintete átsiklott a húga fölött, akit
egy férfi tartott maga alá szorítva a földön, hogy megerőszakolja. Fogta az ásóját és mélyen a
földbe nyomta.
A gödör azonnal megtelt ezernyi kicsiny, tekergőző testtel, áradtak a gödör fenekéből éppúgy,
mint a falaiból. Esteban felkiáltott, hátraugrott és eldobta az ásót, és rohanni kezdett minél
távolabb az üres sírtól. A lépcsők irányába iramodott.
DS figyelmeztetően utána sziszegett, ami elég erőteljes volt ahhoz, hogy megállítsa Estebant,
de annyira mégsem, hogy visszaküldje őt a gödör szélére.
Marguarita lerogyott Lea mellé a földre, és mindketten igyekeztek a lehető legtávolabbra
húzódni tőle és nem felhívni a figyelmét magukra.
Lea halkan sírt a fülébe, de éles hallásával valami mást is érzékelt, mintha sok ezernyi láb
tapodná a földet.
Csak nem hibázta el? Zacarias bizonyára elmondta volna neki, ha megváltoztatja a
nyughelyét.
„Tudnom kell, hogy biztonságban vagy.” – Mivel egy pillanatig csak a csend volt a válasz, az
öklét préselte a szájába, nehogy kitörjön belőle a sírás. A szemei égtek.
Lea lehajtotta a fejét Marguarita vállára, némi kényelmet keresve, és próbálta összefogni
maga előtt szétszaggatott blúzát. – „Csak annyit mondj, hogy biztonságban vagy, tudnom
kell.”
„Te sem vagy biztonságban.”
A férfi hangjának harapós élétől összerezzent, de legalább nem a közeledő veszélyre
koncentrált. Bármi is volt abban a kiásott gödörben, az nem Zacarias volt.
DS odaóvakodott az ásító mélységhez, csak annyira közel, hogy lenézhessen. Ahol eddig a
föld barnásnak tűnt, most fekete pontok pettyezték sűrűn. Pókok másztak elő a gödör
fenekéről csakúgy, mint a falaiból, és elkezdték feltölteni a mélyedést a férfi rettegő
pillantásától kísérve.
Megbabonázóan mozgatták apró lábaikat, egymás testére másztak, a vonagló, eleven halom
egyre magasabbá vált, pókok újabb és újabb tömege kapcsolódott hozzá.
– Itt van! – kiáltott fel vidáman DS. – Már közel járhatunk hozzá. Fel kell használnia a
rovarokat, hogy megvédjék.
– Én nem megyek a közelükbe – jelentette ki Esteban. – Leereszkedett a legalsó lépcsőfokra,
és reszkető kezekkel a hajába túrt. – Éhesnek tűnnek, és ha kimásznak a gödörből, nem
szeretném, ha itt találnának engem.
– Azt teszed, amit mondok.
DS a testek tömegét tanulmányozta. A pókok a gödör oldalainak apró repedéseiből bújtak elő,
és elkezdtek felfelé kúszni, mintha őt keresnék.
DS megremegett és megfordult, Marguaritára és Leára szegezte a szemeit. Marguarita tudta,
hogy az arca halottsápadt. Látta a rovarokat a szörnyű sírban, és az egész teste irtózott.
Összeszorította a száját, és próbálta nem kimutatni, hogy még néhány pillanat kell, és felkel,
hogy elfuthasson.
Jobban rettegett a pókoktól, mint DS-től. Megpróbált hálás lenni Zacariasnak, amiért
ideküldte őket. DS így most már biztos volt benne, hogy mégis itt van a nyughelye. Hátráltató
taktikának egészen ragyogó volt. De ő rettegett a pókoktól.
Becsukta a szemeit és kényszerítette őket, hogy elmenjenek.
DS megragadta a csuklóját, és felrántotta.
– Most, hogy már pontosan tudjuk hol van, igazán nem sok szükségünk van rád, ugye?
Elkezdte maga után húzni a nyitott gödör széle felé.
Harcolt akár egy vadmacska, ütött és rúgott, figyelmen kívül hagyta a rázúduló
ökölcsapásokat is. A férfinak sikerült odavonszolnia a lyuk oldalához, de kiszabadította
magát, már teljesen hisztérikus volt, az agya egyszerűen nem működött.
Nem mehet le a pókokhoz a gödörbe. Nem élné túl. A szíve összevissza vert, attól félt, hogy
szívrohamot kap.
„Nyugodj meg. Nem fognak bántani.”
„Nem tudok. Nem tudom megtenni ezt. Kérd meg őket, hogy menjenek el.”
DS visszarántotta, és olyan erővel csapott az arcába, hogy elkábult tőle.
– Bemész. Meg kell tudnunk, hogy mérgezőek-e, és a kicsi Leával kapcsolatban még vannak
terveim.
Felkapta a földről, és ledobta a gödör fenekére. Lea is rávetette magát a férfira, a lábaik
összegabalyodtak, és átestek a gödör peremén Marguaritával együtt. Mindhárman rázuhantak
a dombra. Marguarita a halom kellős közepébe esett, a rázuhanó két test, DS és Lea súlya
mélyen lenyomta a pókok közé.
Marguarita érezte a több ezer szörnyű póklábat kúszni magán, a bőrén, a hajában, a szájában.
Kinyitotta azt egy hangtalan sikolyra, és a pókok elárasztották, mintha friss hús lenne. Nem
kapott levegőt, félt nyelni.
Becsukta a szemeit olyan szorosan, ahogyan az csak lehetséges volt, és átadta magát az
ájulásnak. A füle csengett, a sikoly fejében hangos volt és hosszú, a puszta rettegés hangja.
„Sívamet. Lélegezz velem. A pókok soha nem ártanának neked. Bízz bennem. Jöjj belém és én
biztonságban tartalak.”
Őrjöngve vetette rá magát az elméjére, követte a férfi elméjét az övéhez vezető ösvényen,
hátrahagyta a testét a pókoknak és a káosznak, teljesen Zacarias vezetésére bízta magát.
Azonnal a középpontban érezte magát, egy végtelenül nyugodt helyen. Melegben. Nem is
vette észre, hogy szinte jéggé fagyott.
Zacarias körülvette őt a lényével, odaszorította magához, megvédte őt attól a szörnyűséges
rémálomtól, amiben csapdába esett.
Lea sikoltása volt az, ami visszahozta. A szemei felpattantak, a szelleme visszaáramlott a
testébe.
Esteban őrült módon lapátolta a földet vissza mindhármuk fejére a gödörbe, azzal a
szándékkal, hogy eltemeti a pókokat, és nem törődött vele, hogy DS éppúgy csapdába esett ott
Marguaritával, mint a saját húga. Olyan gyorsan tolta visszafelé a nagy kupac földet a gödör
széléről, ahogyan csak tudta.
Lea sikoltozott, és a földet söpörte a hajáról. DS átkozta Estebant, felugrott és megpróbálta
elkapni a gödör szélét.
Esteban összetörte a lapáttal az ujjait, és tovább folytatta az őrjöngő lapátolást: DS haragjában
megragadta Lea torkát, és fojtogatni kezdte őt, hogy abbahagyja a sikoltozást, és közben rázta,
akár egy rongybabát.
Marguarita maga alá húzta a lábait, és mélyre kotort a zsebében, hogy előhúzza a tőrt. Messze
dobta a hüvelyt, igyekezett nem látni a pókokat, amik mindent beborítottak, a karján
futkorásztak, beleakadtak a hajába.
DS irányába botladozott, a talpa alatt ropogva törtek össze az apró testek. A gyomra
felkavarodott. Újra és újra föld zúdult rá a magasból. Meg kellett törölnie a szemeit, hogy
láthasson a portól.
Egészen DS-re koncentrált, a látása rászűkült, tudta, hogy alig pillanatok választják el a férfit
attól, hogy megölje Leát.
Három lépéssel megtette a köztük lévő távolságot, de bizonytalan volt, hova vágja belé a
pengét. Háttal állt neki, és még soha életében nem is gondolt olyasmire, hogy hogyan is lehet
megölni egy emberi lényt.
„Ő gonosz.”
A hang haláli nyugodt volt. Jégcsapok csörrentek benne. Marguarita közelebb lépett. Lea
szemei kidülledtek. Az arca skarlátvörös volt. Az ujjak mélyre vájtak a nyakába, elzárták a
levegő útját.
Újabb földzuhatag áradt le rájuk, egyenesen a fejükre és a vállukra. DS egyetlen pillanatra
sem lazított a szorításon.
Marguarita vett egy mély lélegzetet. Erő áradt széjjel benne. Beledöfte a tőrt olyan keményen,
ahogyan csak tudta, felhasználta az utolsó csepp félelmét is, hogy a penge DS bőrén
keresztülhatolva belefúródjon a veséjébe.
„Fordítsd el a pengét.”
Utasította az érzelemmentes hang. Összeszorította a száját és eleget tett Zacarias utasításának.
Sokkal nehezebb volt megtenni, mint ahogy gondolta, még a testében áramló hatalommal
együtt is.
„Most húzd ki.”
Tudta, hogy a vér áradni fog, ha kirántja a pengét. Megölte ezt az embert. Nyelt egy nagyot és
engedelmeskedett.
A penge remegése, ahogy áthatolt az emberi húson egyszerűen borzalmas volt, tudta, hogy
soha nem fogja elfelejteni, de megcsavarni, majd kihúzni még ennél is rosszabb volt.
Hátralépett, fuldoklott az epében.
DS mozdulatlanná dermedt. A szemei nagyra nyíltak, ahogy feléje fordította a fejét, hogy
ránézzen. A kezei lehullottak Lea torkáról.
Lea összecsuklott a gödör pókokkal telített alján, köhögött és levegőért kapkodott
kétségbeesetten. DS megtántorodott, félig Marguarita felé fordult. Épp feléje nyújtotta a
kezét, amikor Esteban egy újabb adag földet zúdított rájuk.
Marguarita elsiklott DS mellett, és Lea karját megragadva húzni kezdte őt. Fel kellett
állítania. Tudta, hogy talpra kell állítania, másképp soha nem jutnak ki a gödörből. Nem
akarta megkockáztatni, hogy a föld börtönbe zárja őket.
Lea éppen ugyanabban a pillanatban kecmergett talpra, amikor DS leült. Sokkos
arckifejezéssel meredt fel rájuk.
Marguarita rájött, hogy még mindig a kezében tartja a tőrt, és majdnem kinyújtotta az ujjait,
hogy kiejtse a tenyeréből.
„Tartsd! Még szükséged lehet rá. Lépkedjetek felfelé a földön, amit Esteban lelapátol. Ki
tudjátok segíteni egymást a gödörből.”
Marguarita kétségbeesetten ki akart jutni. DS ott haldoklott előtte. Pókok futkároztak a testén,
az arcán, míg végül egészen elfedték a szeme elől. Olyan volt az egész mint egy horrorfilm
egyik jelenete. Képtelen volt ránézni. Vagy a pókokra.
Felnézett Estebanra. Talán Lea elérhetné. Esteban úgy tűnt, szentül elhatározta, hogy eltemeti
a pókokat elevenen. Ahogy nézte, nem sok reményt látott vele kapcsolatban. Az arckifejezése
furcsa volt, mintha magán kívül lenne, a mozgása gépiessé, mechanikussá vált.
Lea kinyitotta a száját, hogy kiáltson neki, de a torkához kapta a kezét és csak köhögésre
futotta.
Marguarita megrázta a fejét, így figyelmeztette Leát, hogy maradjon csendben. Valami
rettenetesen rossz történt Estebannal. Nem úgy nézett ki, mintha tudná, hogy egyáltalán mit
csinál. Ugyanarról a helyről hányta visszafelé a földet a gödörbe, így félreállhattak előle, és
lassan felmagasodott előttük a kivezető út.
Félt, hogyha Lea esetleg megpróbálja kizökkenteni Estebant, az megpróbálja őket másképpen
megölni.
Végül a pókok közül néhány kijutott a felszínre. De ahelyett, hogy szétszóródtak volna,
Esteban felé lódultak. Úgy tűnt, még ezt sem veszi észre. Földet húzott az ásóra, és ledobta a
lyukba, akár egy robot. A pókok felszaladtak a csizmáin, a lábain, kitartóan haladva felfelé,
egyre nagyobb számban.
Mellette Lea visszatartotta a lélegzetét, és Marguarita vállára tette a kezét.
– Figyelmeztetnem kell őt – suttogta, a szavait alig lehetett érteni. Rekedtnek tűnt, majd újabb
köhögő rohamot kapott.
Marguarita megrázta a fejét, attól félt, hogy Esteban megpróbálja majd az ásóval fejbe vágni
őket. Még belegondolni sem akart, hogy őt is leszúrja. DS teste lassan eldőlt, odavonzva a
pillantását annak ellenére, hogy nem akart ránézni.
Úgy tűnt, a pókok második hulláma is odaért, és takaróként borították a földet, Mindannyian
Esteban felé rajzottak. A gyomra felfordult, elfordította a fejét a visszataszító látványtól.
Esteban hirtelen összevonta a szemöldökét és lenézett magára. A pókok ekkorra már a
nyakán, arcán másztak. Az egész testét elborították, az aprócska testek súlyos tömege lehúzta.
A több százból több ezer lett. Leejtette az ásót és sikoltott.
Mihelyt kinyitotta a száját, pókok özönlöttek be rajta, leszáguldottak a torkán, eltömítették
azt, megtöltötték az orrát, ellepték a szemeit.
Esteban hanyatt esett, csizmája sarkai a földet rugdosták.
„Hagyd abba. Abba kell hagynod. Megölöd.”
„Azt akarom” – felelte Zacarias egészen érzelemmentes hangon –, „azt hitted, hogy hagyom
ennek az embernek, hogy tovább éljen?”
„De ő Lea testvére.”
„Jobb neki nélküle. Most pihennem kell. Riaszd Cesarot.”
Eltűnt. Marguaritára azonnal rázuhant a veszteség. Miután eltöltötte, most a teljes
elszigetelődés érzése nagyon nyomasztó volt.
Esteban szerencsére kigurult a látóteréből, és csizmás sarkainak dobbanásai is elcsendesedtek.
A pókok elkerülték őt is, és Leát is, lassan eloszlottak, hátrahagyva a két kissé kába,
összezavarodott, háborgó gyomrú nőt.
– Ki kell jutnunk innen – szólalt meg rekedten Lea. Könnyen folytak le feldagadt arcán. –
Segítenünk kell neki.
Marguarita megkereste a tőr eldobott hüvelyét, és letörölte a pengéről DS vérét, mielőtt a
tokkal együtt visszacsúsztatta volna a zsebébe a fegyvert elővigyázatosságból. Köpködött,
hogy biztos lehessen benne, nincsenek pókok a szájában, lehajtotta a fejét és megrázta a haját,
végigfuttatta rajta az ujjait, hogy egészen biztos lehessen benne, hogy onnan is eltűntek.
Felkapaszkodott az Esteban által ledobált földhalomra. Egy kicsi gyökérhurok emelkedett ki a
földből egy kicsivel fölötte, kísérletképpen megrántotta. Úgy tűnt, hogy kitart. Megmarkolta
és erősen megrántotta.
Lea hátrébb lépett, és összefűzte az ujjait, hogy bakot tartson velük Marguaritának.
A lány kikukucskált a gödör pereme fölött.
Esteban testét éppúgy, mint DS-ét, eleven takaró borította.
Visszanyelte a torka felé emelkedő epét, és fogást keresett a gödör szélén. Hatalmas
erőfeszítésbe került kikapaszkodnia. Eddig észre sem vette, mennyire gyenge, de mostanra
elpárolgott az adrenalin a véréből. Kimerültnek érezte magát, a teste moccanni is alig volt
képes. Hasra esett, úgy kúszott távolabb a peremtől, és harcolt, hogy ne fakadjon sírva.
Még hosszú nap állt előtte és Lea előtt, és rengeteg kérdésre kellett válaszokat találniuk.
Megölt egy embert. Semmi mást nem akart, csak zokogni.
Visszamászott a gödör széléhez, és lenyújtotta a kezét, hogy kisegítse Leát. Ez is hatalmas
küzdelem volt. Lea ugyanolyan gyenge volt, mint ő.
Mihelyt felért a felszínre, Lea odamászott a bátyjához, és megpróbálta letisztítani az arcáról a
pókokat. Nyilvánvaló volt, hogy a férfi nem lélegzik, Marguarita mégsem akadályozta meg,
nem húzta el.
Leült a legalsó lépcsőfokra, és hagyta, hogy könnyek húzzanak csíkokat piszkos arcára.
Lea végül leült a sarkára, felemelte a fejét, és a mennyezetbe kiáltotta reménytelen fájdalmát.
Aztán a kezeibe temette az arcát és zokogott. Marguarita pedig csatlakozott hozzá, bár
hangtalanul, csak az elméje mélyén hallotta tehetetlen sikolyait.
Egyiküknek sem volt fogalma sem, meddig ültek ott a félhomályos pincében sírva, de végül
Lea volt az, aki rávette magát, hogy odamenjen Marguaritához.
Csak álltak ott és ölelték egymást, próbálták támogatni, megnyugtatni egymást, mielőtt Lea
elhúzódott volna tőle, és megtörölte volna piszkos arcát.
– Fel kell hívnunk a hatóságokat.
Marguarita előhúzta a jegyzetfüzetét.
Itt Zacarias a hatóság. Hamarosan visszatér. Körülbelül még egy óra. El kell érnünk Cesarot.
Lea bólintott.
Felvánszorogtak a lépcsőkön, és egyiküknek sem volt tudomása az arcukon csordogáló
könnyekről.
Marguarita megütötte a riasztót, hogy összehívja az embereket, és szélesre tárta az ajtót. A
friss levegő a napfénnyel együtt áramlott be.
Bár égette a szemét, és úgy tűnt, felperzseli a bőrét, Marguarita az ég felé emelte az arcát, és
feléje tárta a karjait. Nem volt benne biztos, hogy valaha is képes lesz újra bemenni.
Megölt egy embert.
A lovak vágtában robbantak be az udvarba. Julio néhány centiméternyit rávert Cesarora,
ahogy puskával a kezében leugrott a hátasáról, a két nőre meredve. Mindkét arcot kosz és
könnyek csíkozták. Horzsolások, véraláfutások borították őket tetőtől talpig, a szemeik
bedagadtak, az ajkuk felhasadt. Lea blúzának elejét hosszában letépték. Horzsolás volt a jobb
melle fölött is.
Julio mialatt egyetlen nagy lépéssel mindkét lépcsőn átlépett, hogy időt nyerjen, lekapta
magáról a kabátját, és a saját testével takarta el a nő látványát a többiek elől, akik lóhalálában
érkeztek egyre többen az udvarba.
– Marguarita, jól vagy? – követelt választ, míg beburkolta a dzsekijébe Leát.
A lány megrázta a fejét, és zokogva bújt a karjába. A másik vállára Lea borult, a karjait a
dereka köré fonva, teljes összhangban Marguaritával, ő is zokogott újra.
Cesaro félretolta őt, és a fejével intett az embereinek, hogy bemehetnek a házba. Marguarita
vállát érintette meg, de Lea válaszolt.
– Lenn a pincében. – Szinte fuldokolva mondott minden egyes szót. – Halottak.
Julio hátrébb hajolt, hogy megvizsgálja ujjak hurkáit viselő, megdagadt, lehorzsolt nyakát.
– Ki tette ezt?
Marguarita nagyon boldog volt, amiért nem tud beszélni, ráhagyhatja Leára, hogy elmondja a
történteket.
Amikor visszanyerte a lélekjelenlétét, leült a tornác árnyékában, nagyon hálás volt a sötét
szemüvegért, amit Cesaro kihozott neki.
Végül megrázta magát és talpra állt, miközben Lea elmondta a történteket a férfiaknak.
Lea természetesen úgy gondolta, hogy Zacarias távol volt a farmtól és kettejüktől, Cesaro és
Julio pedig elismerő pillantással mérték végig mindkettejüket, amikor elmondta, hogy
önmagukat mentették meg, igaz, hogy Zacarias segítségével, de ezt Lea nem tudhatta.
– Ki fogjuk hívni a hatóságokat, és beszéltünk señor De La Cruzzal. Majd ő gondoskodik
mindenről – nyugtatgatta Cesaro Leát –, meg fog tenni minden szükséges intézkedést.
Marguarita megremegett. El sem tudta képzelni Zacariast a hatóságokkal beszélni.
Valószínűleg ez úgy nézne ki, hogy megbabonázná őket, és elsorolná nekik, mit kíván,
pontról pontra. Egy csöpp lelkiismeret furdalása sem lenne, hogy felhasználja az elméiket,
hogy elhiggyék azt, amit ő akar, hogy elhiggyenek.
De abban a pillanatban ez sem számított neki. Várt ott, míg lenyugodott a nap, az emberek
nyüzsögtek, és a sürgős hívásra maga a rendőrkapitány jött ki a De La Cruz birtokra.
Tudta a pontos pillanatot, amikor Zacarias felemelkedett. Nem érintette meg az elméjét, nem
áramlott belé, hogy enyhítse elszigeteltségét és félelmét. Amikor megérintette őt, mert
képtelen volt megálljt parancsolni magának, szinte kényszert érzett, hogy megtegye, a férfi
egy egész gleccsert helyezett közéjük. A lány melege úgy tűnt nem elég, hogy áttörjön a
vastag, kék jégen, ami kemény volt és áthatolhatatlan.
Megremegett és önkéntelenül dörzsölni kezdte a karjait a kezeivel. Zacarias közeledett és a
haragja jéghideg volt.
Még a föld is megrezzent enyhén, világosan érezte. A lovak az istállóban nyugtalanok lettek.
Fölöttük az ég még a szükségesnél is jobban elsötétedett, súlyos felhők közeledtek délről. Egy
váratlan szélroham ágakat és leveleket söpört végig az udvaron. Az emberek gyorsan
pillantásokat váltottak egymással.
Marguarita gyomrában megtelepedett a rettegés.
Érezte a levegőben a haragját, a felhők óriásira tornyosultak, fenyegető gyorsasággal
közeledtek a feléjük. Az enyhe szellő felerősödött, hideget fújt be az emberek közé.
Mennydörgés morajlott fel. Villám ágazott el a tajtékzó felhők között, a hosszú reteszek
hosszan elnyúltak a felhők között, egy sem ért le a földre.
Mindannyian érezték a baljós feszültséget, a hideg, csípős szelet. De ő érezte a lélegzetét is.
Az elméjét. Csupa-csupa jég volt. Forrongott, viharosan dühös volt, de tökéletesen
kontrollálta. Éppúgy, ahogyan a vihart irányította. Zacarias végül besétált az udvarba, magas
volt veszélyes, a vállai szélesek, a mellkasa domború. Jégkék lángok világítottak sötét
szemeiben.
Ő volt minden lény közül a legfélelmetesebb hím, amit valaha is látott, és valószínűleg
ugyanezt érezhették a farm munkásai csakúgy, mint a rendőrfőnök.
Mindenki elcsendesedett, ahogy közeledett, lopva, szorongva egymásra pillantottak.
A veszély köpenye szinte látható hullámokat vetett a vállai körül, folyékony mozgása,
megránduló állkapcsa, a szemeiben szikrázó jég pedig csak tovább fokozta azt.
Annak látszott, ami volt, egy veszélyes ragadozónak, és pontosan ugyanúgy nyugtalanította az
embereket is, akárcsak az állatokat.
Teljes csendben lépkedett, beleillett ugyan a környezetbe, mégis teret parancsolt maga köré,
egészen megtöltötte azt a hatalmával.
Csak rá nézett. Tökéletesen rá összpontosított. Azok a jeges lángok a szemeiben még
magasabbra ugrottak, ragyogtak, akárcsak egy pár tiszta, sötét jégzafír.
Az emberek akik a ház előtt összegyűltek, utat nyitottak neki egyetlen szó nélkül, szétváltak,
hogy szabad utat adjanak neki a tornácra, Marguaritához.
A lány szája kiszáradt, a gyomra bukfencet vetett. Az ujjai rátaláltak ruhája anyagára, az
öklébe szorította azt, és legszívesebben sikoltozott volna, ha tud.
Zacarias kitakart mindent és mindenkit a látóteréből, és feléje nyújtotta a kezét. Ez egy
aggodalmas gesztusnak tűnt, de Marguarita jobban tudta. A keze remegett, amikor felállt,
hogy szembenézzen vele, és ujjait a tenyerébe csúsztatta.
Azt szerette volna, ha a karjaiba húzza és magához öleli. Hogy megvigasztalja. De az
arckifejezése éppen olyan távoli volt, mint a szemei.
Jég csordogált a férfi vénáiban, a gleccser túl vastag volt az elméje körül, hogy elérhessen
hozzá.
Egészen rá koncentrált, úgy érezte rezzenéstelen figyelmét, mintha egy dárda fúródna bele
egyenesen a szívébe. Zacarias számára senki más nem létezett. Egyáltalán nem érdekelték az
emberek, akik szobrokként álltak mozdulatlanul az udvarában.
Csak Marguarita létezett, és az ő engedetlensége.
A keze végigsuhant arcán, megérintett minden duzzanatot, horzsolást, zúzódást, felrepedt
ajkát. A lélegzete halk, lassú, veszélyt jelző szisszenéssel távozott a tüdejéből, ami újabb
remegést küldött végig a lány gerince mentén.
Marguarita szíve száguldott, Zacarias nagyon is jól hallotta, mégsem csillapította. A fájdalom
az érintésétől csökkent az arcában és a fejében, de az ujjak pihekönnyű simítása ugyanolyan
távoli volt, mint maga a férfi, egyetlen csepp személyesség sem volt bennük.
„Felégette a nap a bőröd.”
Az egyértelmű rosszallás a hangjában ökölcsapásként érte Marguarita szívét. Tudta, hogy
megtiltotta, amit tett, és hogy dühös lesz, de ez több volt, mint harag. A távolságtartása
csontig felsértette. Még a szívét és a lelkét is megsebesítette. Ellátta, de nem volt valódi
gondoskodás a mozdulataiban.
Nagyot nyelt és újra megpróbálta elérni őt.
„Nem tudtam odabenn maradni a pókokkal és a testekkel. Túl sok volt.”
A kék lángok ismét nagyot ugrottak, a szemei szinte izzottak attól a furcsa, ragyogó, ijesztő
kék tűztől.
„A testeket elvitték, a pókok már nincsenek ott. Most már bemehetsz. Elrendezem a
parancsnokot.”
Marguarita visszafojtotta a sírást. Egészen végig tudta, hogy ez sokba fog kerülni neki, és
Zacarias most teljesen elkülönítette magát az érzelmektől. Így élt létezésének hosszú
évszázadai alatt. Ő kapcsolta be az érzéseit, tette lehetővé a számára, hogy hozzájuk
férhessen.
Borzalmasan szenvedett ott a föld alá zárva, amikor ő veszélyben volt. Ő a saját útját
választotta, ellent mondott a nyílt parancsának, amit valószínűleg soha senki sem tett meg
rajta kívül. Megígérte neki, hogy teljesen a kezébe adja magát, így hát most a becsülete és a
büszkesége nem engedte, hogy sírva fakadjon.
Bólintott, és bement mellette, eltávolodott a tömegtől, akik mindannyian azt gondolták, hogy
a férfi aggodalmát látják miatta.
Zacarias elment Lea mellett, őt is megérintette azzal a könnyű mozdulattal, lágyan suttogott
neki, a hangja hipnotikus volt, hogy megkönnyítse a bánatát, valamint csökkentse a DS keze
nyomán lüktető fájdalmát. Marguarita hallotta, hogyan biztosítja a lányt, hogy meg fogja
látogatni, és hogyan utasítja Juliot, hogy vigye haza Leát, és maradjon is vele, hogy vigyázzon
rá.
Aztán ugyanaz a halk hang meggyőzte a parancsnokot, mindenről, amit Zacarias szerint a
férfinak hinnie kellett. A parancsnok természetesen mindent elfogadott, amit mondott neki,
sőt, félig meghajolt a megfoghatatlan milliárdos előtt, akiről már olyan sokat hallott. Szeretett
volna kérkedni vele a társaságban, hogy találkozott vele személyesen, és így a De La Cruz
legenda csak tovább növekedett.
Végül mindenki eltűnt, és a ház sötét és csendes lett. Marguarita egyedül maradt, hogy
szembenézzen Zacariassal. Akarta, hogy ott legyen, mégis félt, hogy mit fog tenni. Többször
is figyelmeztette, hogy szembe kell majd néznie a következményekkel.
Azt nem tudta elképzelni, hogy megverne egy nőt. Az egyszerűen nem az ő stílusa volt.
Megszüntette a fájdalmat az arcában, tehát nem akarja, hogy szenvedjen, nem igaz? Így
kellett legyen.
Összefűzte az ujjait. Várakozott. Hol van? Rosszabb volt várni rá a sötétben és semmit sem
tudni, mintha megjelent volna és ítéletet mond felette.
Csak ült néhány percig, a szíve kopogott, a félelem íze egyre erősebb lett a szájában.
Képtelen volt tovább ülve maradni, odament a nyitott ajtóhoz és kinézett.
A férfi ott volt, teljes életnagyságban, és az éjszakát bámulta.
Elfordította a fejét, mintha egyenesen ránézne. Természetesen tudta, hogy ott van. A tekintete
felizzott rajta, bélyeget égetett a szívébe.
Hátralépett, önkéntelenül védekezően a torka elé kapta a kezét. A férfi vonásai most
mélyebbek voltak a szokásosnál, az állkapcsát összeszorította. Nem volt irgalom sötét,
kifejezéstelen arcán.
A máskor oly érzéki szája egyetlen keskeny vonalnak tűnt, a szemeiből kizárólag a kék
lángok sütöttek.
Megpördült, és a következő pillanatban már ott volt közvetlenül előtte, egyetlen
szívdobbanásnyi idő alatt. Egyetlenegyszer sem pislogott. Állt egy pillanatig mozdulatlanul,
rajta tartotta a tekintetét, magába itta rettegését, az elméjét zárva tartotta előle, a szíve és a
lelke távoliak voltak, olyan távoliak, hogy nem érhette el őket.
Ez nem az ő Zacariasa volt. Ez a ragadozó.
„Mindkettő én vagyok, ideje volt, hogy megtanuld a leckét.”
Minden további szó nélkül megragadta a felkarját, magához rántotta, a fogai elmerültek a
nyakában.
Fajdalom hasított Marguaritába, ami lassan átadta a helyét a tiszta, erotikus melegségnek. Egy
pillanatig küzdött, hiszen félt, és tudta, hogy az irányítás kicsúszott a férfi kezeiből. Nem
tudott hozzá csatlakozni, nem engedte be, Zacarias mégis ott volt az ő fejében, parancsolt,
követelte, hogy adja oda magát neki.
Ezúttal félt attól, amit kért. A növekvő félelem nem volt hajlandó megszűnni még akkor sem,
amikor a növekvő forróság végigsöpört a testén, a mellei miatta sajogtak, női magja neki
izzott, érte sírt.
Zacarias nem állt meg. Nem lassított. Marguarita azon kapta magát, hogy valamiféle
alárendelt szerepbe süllyed, a szemei előtt Zacarias lett maga a világ. Kizárólag erős teste, és
fantasztikus ereje számított, a szüksége, az éhsége. Ezek egy ősi helyen kovácsolódtak a
férfiban, öregebbek voltak az időnél, a dzsungel törvényei uralkodtak azon a helyen.
Az érzéki forróság közepében valahol reszketés indult el benne, és egyre csak terjedt.
Fázott. A hideg csak növekedett benne, mintha Zacarias ereiből a jég az ő vénáiba folyna át,
és lassan szétterjedne az egész testében.
A lábai mintha gumiból lettek volna, nem voltak képesek megtartani. Zavarias nyaka köré
fonta a karjait, hogy megtartsa magát, de azok is túl gyengék voltak, hogy megtartsák.
Elkezdett lecsúszni, akkor a férfi karjai köré fonódtak, megtartották, felemelték, de továbbra
sem állt meg.
Marguaritának olyan érzése támadt, mintha lebegne, de a szemei nem voltak hajlandóak
kinyílni.
Pánikba esett, megpróbált küzdeni.
„Állj meg! Ez túl sok. Meg kell állnod.”
„Én mondom meg, mikor túl sok.”
Marguarita hallotta a hangjában a veszély halk sziszegését, a szüksége az uralomra, a
vasakarata engesztelhetetlen volt. Nem volt rá lehetősége, hogy mentse magát. Élet, vagy
halál. Ez egyedül Zacariason múlt. Életben marad, vagy meghal. Rajta állt. Teljesen feladta
magát, már nem küzdött, az elméjében sem.
„Akkor válassz.”
Nem volt ereje, hogy harcoljon ellene. Úgy szívta magába az életét, a vérét, mintha képtelen
lenne lecsillapítani az éhségét. Volt egy éle annak, hogy táplálta, szexuális és veszélyes, de ha
Zacarias meghozta a döntést, nem fog meghátrálni. Az elhatározás éppen olyan mélyre
ivódott benne, akár a sötétség, és ő nem érte el.
„Már választottam.”
A szavaknak meg kellett volna nyugtatniuk a lányt, de csak újabb reszketést küldtek végig a
testén. Ahogyan mondta azokat a szavakat, abban jégcsapok ropogtak, tiszta, jéghideg
gleccser szikrázott a hangjában.
Keresztülvitte a házon a fő hálószobába, lefektette az ágyra, a testét betakarta az övével, és
közben egyre itta a vérét.
A lány érezte hogyan halványul el.
„Itt maradsz velem. Gyere hozzám Marguarita. Most. Gyere hozzám.”
Túl fáradt és túl gyenge volt ahhoz, hogy bármi mást tegyen azon kívül, hogy
engedelmeskedik. Zacarias szelleme kinyúlt az övéért, körülölelte, megtartotta, amikor
elhagyta a testét, és be akart lépni egy másik világba, amit nem ismert.
Csak ekkor húzta végig a nyelvét a nyakán ütött sebeken, hogy aztán szétnyissa az ingét, és
felhasítsa a mellkasát.
„Táplálkozni fogsz.”
Ez egy fellebbezhetetlen parancs volt. Uralta a helyzetet, teljesen körülzárta a lány szellemét.
Tenyerét a tarkójára simította, sötét, gazdag Kárpáti véréhez szorította az ajkait.
A szája megmoccant rajta. Nem zárta el előle, ami történt. A vére, a lényege özönlött
Marguaritába, száguldott, hogy tegye a dolgát, magáénak követelje őt örökre, az övé legyen
visszavonhatatlanul.
A lány tudta, hogy ez van legfölül az elméjében. Ez volt a tettei következménye. Egészen a
magáénak követeli őt. Küzdött, hogy megértse. Már összekötötte magukat a népük módján.
Miért érez mégis elégtételt? Mi ez a dominancia bemutató?
Az ereje ugyan visszatért, de a szellemét továbbra is fogságban tartotta, amíg annyit vett el a
véréből, amennyit Zacarias elegendőnek ítélt meg.
A teste továbbra is betakarta az övét, majd felemelte a fejét, és lenézett a szemeibe.
Marguaritának az az érzése támadt, hogy valamiről nem tud. Valami fontos dologról. A férfi
még mindig hideg volt és távolságtartó, de összeszedett és éber.
Megérintette a nyelvével az ajkát. A duzzanat és a hasadás eltűnt.
Az arca ugyan már nem fájt, de új, furcsa lüktetés kezdődött a fejében. Nem csak hogy a
szívdobogását hallotta, hanem még a vére ár-apályának surrogását is az ereiben.
Fájdalom hullámzott át a testén, a gyomra felkavarodott.
 18.

Marguarita óriási, rémült, vádló szemekkel nézett fel Zacariasra. Nagyon sápadtnak tűnt,
sötét selyemhaja mindent beborított körülöttük.
„Mit csináltál?”
Zacarias elmozdította róla a súlyát. Nemsokára elkezdődik. Az átalakulás. A vére már
dolgozik rajta, hogy átalakítsa a lány szerveit, teljesen áthozza Marguaritát az ő világába.
Elégedettség vésődött a vonásaira.
– Soha többé nem fog rákényszeríteni a saját életpárom, hogy tehetetlenül feküdjek a föld
alatt, míg ő szándékosan veszélynek teszi ki magát. Most engedetlenkedtél nekem utoljára,
Marguarita.
Fehér fogai a lány felé csattantak, a szemfogai még mindig hosszabbak voltak kissé a
szokásosnál. Lángok pislákoltak a szemeiben, megmutatták a harag izzó, halálos vulkánját,
ami a gyomrában forrongott.
Órákig feküdt a föld alatt, megfosztva minden hatalmától, miközben ő az életét és a lelkét
tette kockára. És miért? Nem lehetett elég jó oka a lánynak erre a döntésre.
Örökre becstelenné vált. Ráadásul a lány tudta az igazságot is vele kapcsolatban. Látta a
legsötétebb titkát is, amit évszázadokon át sikeresen elrejtett, a sötét örökségét. A saját apja,
pillanatokkal az anyja halála után vámpírrá fordult. Vele is ez történt volna. Ha DS-nek
sikerült volna megölnie a lányt, Zacarias vámpírként emelkedett volna fel, és kiirtotta volna
az egész birtok lakosságát.
– A nap perzseljen fel, te nő! – sziszegte rá a káromkodást, a düh belecsapódott az ereibe, egy
vulkánkitörés erejével robbantva szét benne a jeget. Képtelen lett volna elviselni, ha
Marguarita megérinti. De nem maradhatott olyan távol, hogy ne lélegezze be az illatát. Az
asszonya. Az életpárja. Áruló.
Minden kockára tett gyerekes szeszélyből, hogy bebizonyítsa, hogy vele egyenlő erővel és
hatalommal bír. Kockáztatta őt. Kockáztatta mindkettejüket. Kockáztatta a testvéreit, a
családját.
Felpattant az ágyról és fel-alá kezdett járkálni a szobában, akár egy portyázó ragadozó,
halálosan nyugodt mozdulatokkal, mégis tombolva.
A feszültség a helyiségben egyre nőtt, de nem talált rá módot, hogy visszaszerezze a jeges
higgadtságot. Haragja utat égetett a jeges gleccseren át, és az érzelmek tűzvihara kitépte a
kezéből az irányítást.
Mindig is tisztában volt vele, hogy nem fog megérteni egy modern nőt. Beletörődött már,
hogy az életpárja soha nem fog eljönni hozzá, soha nem fogadná el őt úgy, ahogy van. Több,
mint kész volt méltó módon továbblépni a következő életbe.
Marguarita mindezt megváltoztatta, megsemmisítette minden tervét, és a lánynak fel kellett
volna ismernie tettei következményének roppant nagyságát. Nem volt joga kockára tenni a
lelkét egyszer sem. Soha sem. Sem ebben az évben, sem ezer év múlva.
Marguarita megvonaglott, a szemei hatalmasra nyíltak a sokktól, kezei a gyomrához kaptak.
Nyugtalanság fodrozódott végig Zacarias gerince mentén. A pillantása odaugrott rá. Teljes
figyelmével a lányra koncentrált.
Nyilvánvalóan fájdalmai voltak. Ezer esztendő alatt soha nem látta, hogyan változik át
Kárpátivá egy ember. Egyszerűen még csak a közelükben sem volt hétköznapokon sem,
nemhogy ilyen alkalmakkor.
A testvérei már túl voltak ezen, de soha nem vette a fáradságot, hogy megkérdezze tőlük, mi
is történik ilyenkor pontosan.
Három vércserére volt szükség, hogy a folyamat beinduljon, és pszichés képességekre, amivel
Marguarita nyilvánvalóan rendelkezett.
Az aggodalomtól görcsbe rándult a gyomra.
Bizonyára nincs semmi baj. A vére nagyon erős, de sötétség is mélyen fut benne.
Árnyak lopakodtak be a sötét szobába, az elméjébe, zavaró, kísértő lehetőség, hogy valamit
nem vett figyelembe.
Hibázott volna?
– Mi a baj? – követelt választ. Marguarita az oldalára gördült, felhúzta a lábait, magzati
pozícióba gömbölyödött, az arca eltorzult a fájdalomtól. Behunyta a szemeit, mintha még a
látványát sem lenne képes elviselni. Váratlanul éles fájdalom hasított Zacarias szívébe.
Félelmet ízlelt a szájában. – Mi a baj? Amikor felteszek neked egy kérdést, választ is akarok
kapni.
Képtelen volt várni, nem, amikor a lány vonaglott a fájdalomtól, könnyek folytak végig az
arcán, és a teste vadul kicsavarodott.
Életében most először rátört a pánik, ami borzalmas érzés volt. Ennek nem így kellene
történnie. A lány elméjéért kapott, éreznie kellett, amit ő érez, ugyanazon a bőrön kellett
osztozniuk, hogy pontosan tudja, mi történik vele.
Kinyúlt, de nekiütközött egy falnak. Visszautasította őt. Az életpárja. Az asszonya. Nem elég,
hogy engedetlenkedett, ami majdnem katasztrófához vezetett, most még a legbizalmasabb,
privát útvonalukat is visszautasítja.
Kizárta őt, és az ajtó erejéből kiindulva, legfeljebb faltörő kossal tudott volna átjutni rajta.
Tudta, hogy van egy természetes akadály az elméjében, de eddig mindig átengedte rajta.
Most, a vérével az ereiben a lány pajzsa erősebb volt, mint valaha.
Eddig is félt, hogy kárt tenne benne, ha megpróbálna áttörni azon az elmegáton, most viszont
már fogalma sem volt róla mi történne vele, ha megsemmisítené azt a pajzsot. Márpedig úgy
tűnt, az egyetlen mód rá, hogy átjusson rajta az, ha lerombolja.
– Engedj be.
Nem reagált, továbbra is kizárta őt, makacsul odaszorította a térdeit a mellkasához, közben
pedig az egész teste rázkódott, a haja az arca elé hullott. Nagy fájdalmai voltak, ez több volt,
mint nyilvánvaló.
Zacarias azonnal átszelte a szobát, és a lányé helyett a saját kezeit tette a hasára. Nem csak
egy módja volt rá, hogy információt szerezzen arról, amit tudni akart.
Marguarita vett egy mély, borzongó lélegzetet, mintha a fájdalom meghátrált volna, feléje
fordította a fejét, a sötét szemek dühösen villantak rá. Hajtincsei most nedvesen tapadtak az
arcára. Testét finoman fénylő veríték borította. Amikor rásimította a tenyerét a bőrére,
megborzongott, és megpróbálta elütni a karját.
„Menj el innen. Komolyan mondom. Nem akarlak itt látni.”
Marguarita nem akarta elhinni, hogy ezt tette vele. Minden és mindenki tudta, még a lovak is,
hogy micsoda egy szörnyeteg a férfi, mindenki, de leginkább ő. Sötét, törődésre képtelen,
valódi érzések nélküli, veszélyes ragadozó. Minden, amit Marguarita róla hitt, csak egy
fantázia volt. Összetörte a szívét, és már nem maradt semmi mása, csak a büszkesége.
Képtelen volt ránézni, nem akarta beengedni az elméjébe, soha többé nem fogja már örömmel
megosztani magát vele. El kell tőle vennie, ha akar tőle valamit. Az összetört szíve fájdalma
még annál is nagyobb volt, mint amit ő dobott rá.
Zacarias teljesen meg volt döbbenve. Nem számított teljes elutasításra, de Marguarita távol
tartotta ez elméjétől, és most azt hitte, távol tarthatja a testétől is.
Mielőtt bármit is mondhatott volna, megérezte az újabb hullám felerősödését, ami végigsöpört
a lány testén, minden izma kőkeményre ugrott össze, a lélegzet szinte kiszakadt a tüdejéből. A
szemei hatalmasra nyíltak, megteltek fájdalommal. Előbb még jobban összekuporodott, majd
a háta ívbe feszült, a teste rángatózott, majdnem lezuhant az ágyról.
Zacarias megfogta és egyhelyben tartotta, félt, hogy csak még jobban megsebzi magát. A
kezei végigsiklottak a bőrén, ami most szinte égett a láztól.
Minden egyes szerve mozgásban volt, eltorzult, változott, azzal fenyegetve, hogy
szétszaggatják a bensőjét. A bőre olyan forró volt, hogy szinte nem állták a kezei. Megpróbált
gyógyító melegséget küldeni a bőrén keresztül, de úgy tűnt, hogy ezzel csak még inkább ront
a helyzeten.
Marguarita teste szinte ülő pozícióba rándult fel, olyan kőkemény görcsben, mint a
hullamerevség, mielőtt ismét hátracsapódott volna a matracra.
A lélegzete néma tiltakozással szökött ki az ajkai közül, amikor ez a roham is meghátrált
végre.
A szemei hirtelen felpattantak, az arcára szegeződött a tekintete, mielőtt eldobta volna magát
tőle, hogy az ágy közéjük kerüljön. A földre zuhant, megpróbálta elvonszolni magát a
közeléből, a teste ragyogott az izzadságtól, a haja összekuszálódba áradt szét a nyakán és a
hátán.
Túlságosan gyenge volt, hasra esett.
Zacarias egy pillanat alatt mellette volt, a szíve úgy dübörgött, igazán olyan nagyon gyorsan,
mint egy olyasvalakié, aki aggódik. Ki kellett találnia mi romlott el, és hogy hogyan tudna
segíteni a bajon.
– Hagyd, hogy segítsek Marguarita. – A félelmei ellenére megpróbálta gyengédnek
megtartani a hangját. A kezét a bokájára fonta. Marguarita a másik lábával keményen
belerúgott, és térdre, tenyérre emelkedve ismét megpróbált elszökni. – Hagyd ezt abba. Nem
akarom kikényszeríteni az engedelmességedet.
Felrémlett benne, és megtöbbszörözte a félelmét, hogy talán elveszíti őt. Valami rettenetes
hiba történt, és neki helyre kell hoznia.
„Miért nem?” – Hanyatt fordult, az arca izzadságába tűhegynyi vörös cseppek vegyültek. A
szemei egyszerre voltak sebzettek és vádlók. – „Tévedtem veled kapcsolatban. Pontosan az
vagy, aminek első pillanattól kezdve vallottad magad, egy szörnyeteg. És az összekötő szavaid
közül egyetlenegy sem volt igaz. Hazudtál. Nem jelentenek semmit.” – Marguarita alig volt
képes lélegezni. Csapdába ejtette a fájdalom és a teljes lelki megsemmisülés. Szerette azokat a
szavakat, amiket Zacarias suttogott neki, amikor összekötötte magukat. Feleségül vette őt a
népe módján, a szeretet, a lélek és a szív szavaival. Olyanokat mondott, hogy mindig
gondoskodni fog róla. Ellopta a szívét egy olyan férfi pillantásával, aki reménytelenül sóvárog
törődésre, és azok a lágy, csodálatos szavak valamiképpen valóban összekötötték őket. – Szó
sincs gondoskodásról. és természetesen ápolásról sem. Fogd az üres szavaidat és tartsd meg
magadnak. Én nem akarom őket.”
Zacarias lélegzete elakadt, rózsaszín könnyeinek látványa a vádjával együtt szinte
szétmarcangolták. Most semmi más nem számított, csak a lány fizikai állapota. Módot kellett
találnia rá, hogy segíthessen neki. Arra koncentrált, hogy utat találjon hozzá az elméjében
lévő akadályon keresztül.
– Marguarita – mélyítette el a hangját egy egész oktávval, hogy halk, bársonyos, hipnotikus
legyen –, lehet, hogy bajban vagy sívamet. Be kell engedned, hogy lássam, mi történik.
„Csak menj el és hagyj magamra ezzel. Megoldom egyedül is. Nem akarom, hogy valami
közöd is…”
Hirtelen elhallgatott. A szemei hatalmasra nyíltak, a szája néma sikolyra nyílt. Rémület áradt
szét az arcán. A gyomra mintha önálló életre kelt volna, fodrozódott, hullámzott, az izmok a
karjaiban és a lábaiban kötegekbe álltak össze.
Zacarias ismét érte nyúlt, a kényszer benne erre már-már az őrülettel határos volt. Mi romlott
el? Mi lehet a baj? A lány egyértelműen haldoklott. Képtelen volt irányítani a testét, a
szervezete küzdött, hogy kitisztíthassa magából a méreganyagokat, igyekezett átformálni a
szerveit emberből Kárpátivá.
Biztos volt benne, hogyha a lány megosztaná vele az elméjét, átvehetné a fájdalmát, de még a
gyötrelemhullámok csúcspontján sem ingott meg egyetlen pillanatra sem a pajzsa. Más módot
kellett találnia, ha nem akart benne kárt tenni.
Várt, míg a fájdalom eszelős kínná erősödött. Mélyeket lélegzett, míg tartott, próbált
mindkettejük helyett lélegezni. Megfigyelte, hogy minden egyes roham egyre hosszabbá és
erőteljesebbé vált. Kivárta, amíg a lány szemeiben is meglátta ennek felismerését, csak akkor
próbálkozott újra.
– Marguarita. Nem folytathatod ezt így tovább. Egyre rosszabb lesz. Engedj be. El tudom
venni a fájdalmat.
A valódi temperamentuma izzott fel a lány szemeiben.
„Nem akarom a segítségedet. Inkább szenvedek. Soha nem akarom elfelejteni ezt, nem akarok
megfeledkezni a leckédről.”
Zacariasnak most arra volt szüksége, hogy a lány folyamatosan beszéljen. A telepatikus
kommunikáció egyenesen Marguarita elméjéből ment az övébe. Megtalálta a fonalát, szinte
észrevehetetlenül finoman érintette meg, hogy hozzászője a sajátját.
– Ez nem lecke volt Marguarita. Tudtad, hogy át foglak hozni a világomba. Ez volt a
következmény. Mindkettőnk védelmében. Hogy megvédjem a testvéreimet attól, hogy
vadászniuk kelljen rám. Hogy megvédjem a családomat egy semmihez sem fogható szörnytől.
„Meg tudom csinálni magam is. Azt mondod, hogy nem büntetés, de annak szántad.”
Zacarias két kézzel túrt bele a hajába.
– Tudtad, hogy át foglak hozni a világomba és beleegyeztél – ismételte meg nagyon halkan,
majdhogynem a lélegzetét is visszafojtva, miközben nagyon finom mozdulatokkal egyre
többet tekert magából aköré a vékonyka kis fonal köré, amin keresztül a lány beszélt hozzá,
hogy hozzáférhessen végre az elméjéhez.
„Azt hittem, hogy szeretettel, és odafigyeléssel vezetsz át majd, nem ilyen hidegen és
szenvtelenül. Nem ilyen fájdalommal.” – Ismét felzihált, a kezei a gyomrára ugrottak. – „Nem
akarom, hogy itt legyél. Menj el.”
Ismét küzdeni kezdett, hasra fordult, hogy négykézlábra emelkedhessen. A hányás szinte
kirobbant belőle, a méreganyagok kiürültek a szervezetéből. A teste újra rázkódni kezdett, az
izmai irányíthatatlanul ugrottak össze, amitől nekicsapódott a falnak, újra átfordult, és ismét
felhúzta a lábait a hasához.
Elborzadva, hogy mennyire képtelen irányítani a saját testét, a kezeibe temette az arcát,
amikor meglátta a tócsát maga előtt.
„Menj el, kérlek.”
Zacarias állhatatos kitartásának köszönhetően, a befolyása afölött a cérnavékony összekötő
szál fölött egyre erősebb lett minden kapcsolatfelvétellel. Már csak idő kérdése volt, mikor
juthat be akár a beleegyezése nélkül is az elméjébe, és ragadhatja magához az irányítást.
– Elfelejtetted mi történne, ha téged megölnének Marguarita? – tette fel a kérdést ugyanazon a
halk hangon. – Ismered az örökségem. Felfedtél egy titkot, amiről csak nagyon keveseknek
van tudomása, a legsötétebb titkomat, és mégis folytattad az engedetlenséget.
Nem tudta megakadályozni, hogy az árulása által ütött seb fel ne sajduljon benne. Hatalmas
erőfeszítéseket tett, hogy ne érezzen, hogy ismét teljesen uralni tudja magát, de a gát már
átszakadt, képtelen volt leállítani az érzelmek özönlését.
Nem érdekelte a világ többi része. Még mindig mindenki más teljesen elkülönült tőle,
elveszett a számára, nem érzett semmit az irányukban. De Marguarita más volt. Élénk,
kiteljesedett színekben látta. Érezte őt, és a saját érzelmei is keresztülfolytak rajta, minden,
amit a hosszú évszázadok alatt elvesztett, jó és rossz is.
A lány a világává vált, hitt benne. És miatta hitt önmagában is, és életében először jutott
eszébe, hogy talán élhetne egy egészen más életet. Századokat töltött el azzal, hogy csak a
becsületnek élt, és mégis, a lány egyetlen döntéssel megsemmisíthetett volna mindent,
megsemmisíthette volna őt, mindazt, amit valaha tett, ami valaha ő volt.
Nem akként a férfiként emlékezett az apjára, aki az életét formálta, aki felnevelte. Csak
élőhalottként emlékezett rá, rothadó, lélektelen vámpírként, aki megölte volna a saját fiait.
Marguarita előidézhette volna ugyanezt az emléket az öccseiben vele kapcsolatban is, ha
vadászniuk kellett volna rá. Több volt, mint lehetséges, hogy meg is ölte volna a saját
testvéreit.
Egyetlen kétségbeesett hang tört ki a torka mélyéről. Egyik kezével végigsimított az arcán,
mintha azzal eltávolíthatná a tudatából Marguarita árulását.
„Hagyj magamra.”
Fáradtság volt a hangjában. Egyre gyengült, a Kárpáti és az emberi faj küzdelme benne
kivette belőle a vámot. De még az emlékeztetője hatására sem tűnt úgy, hogy felfogja,
micsoda rettenetes árulást követett el.
Nem engedheti meg magának, hogy most önmagára gondoljon. Marguarita bajban volt, és ő
enyhíteni szeretett volna, nem nem is, muszáj volt enyhítenie az átváltozással járó kínjait. Ez a
borzalmas, horrorisztikus jelenet nem folytatódhat.
– Tudod, hogy nem tudlak – felelt neki csendesen. Minden alkalommal, amikor résnyire
kinyitotta az elméjét, hogy szóljon hozzá, egyre erősebben adta a kezébe a szálat, ami
lehetővé tehette, hogy átvehesse fölötte az irányítást anélkül, hogy kárt tenne benne.
„Túl fáradt vagyok ahhoz, hogy vitatkozzak. Csinálj, amit akarsz. Nyilvánvaló, hogy az
semmit sem számít neked, hogy én mit akarok.”
A fáradtság a hangjában megriasztotta. Ha bizonyos volt vele kapcsolatban valamiben, az az
volt, hogy a lány egy harcos. Abban a pillanatban mégis úgy érezte, hogy feladta, az életét, őt,
mindazt, ami fontos volt neki. Hajlandó volt elengedni mindent.
Annyira rá koncentrált, hogy már azelőtt érzékelte az újabb hullámot, mielőtt az megszületett
volna. Minden eddiginél hatalmasabb volt.
Láthatatlan kezek emelték a magasba a lányt, dobálták, akár egy rongybabát. Hanyatt zuhant
le, a torkához kapta a kezét.
Zacariasnak le kellett fognia a testét, és oldalra fordítani, nehogy megfulladjon. Nem próbált
tárgyalni vele többé, nem próbálta rábeszélni semmire. Majdnem ugyanakkora szüksége volt
rá, hogy ez az egész abbamaradjon, mint Marguaritának.
Intett a kezével, eltávolította a hányás minden nyomát a lány testéről éppúgy, mint a padlóról,
egy szellő kisöpört minden nehéz szagot a szobából. Gyertyák lángja lobban, lassan lágy
levendulaillat töltötte meg az egész házat.
Bár még nem készült el egészen, kétségbeesésében követni kezdte a már elkészült fonalat és
benyomult az elméjébe.
Odabenn teljes káoszt talált. A félelem volt legfelül. És a fájdalom. Az árulás érzése a lányban
pontosan olyan erős volt, mint benne.
Az engedetlensége okának semmi köze sem volt ez egyenlőségének, függetlenségének
bizonygatásához. Részben a születésekor már belevésődött családi eskünek, részben az
életpári köteléknek, harmadrészt pedig a saját személyiségének köszönhetően Marguarita
egyszerűen képtelen volt rá, hogy a legkisebb esélyt is adja annak, hogy veszélybe kerüljön az
ő élete.
Az iránta érzett szeretet miatt volt engedetlen.
Zacarias hangosan felsóhajtott, és megpróbálta felmérni annak iszonyatos nagyságát, hogy ez
pontosan mit is jelent. Még mindig nem értette igazán ezt az érzelmet. Úgy érezte, olyan
régen – túlságosan is régen – eltávolodott már ettől az érzelemtől, hogy már felismerni is
képtelen, hogy mi az.
Marguarita tudta, hogyan kell szeretni. A gondjaira bízta magát, átadta magát neki, megbízott
benne, hogy a legjobbat akarja a számára. Beburkolta a szeretetével. Elárasztotta vele.
Felemelte. Amint a melege ismét ömleni kezdett az elméjébe, jeges testébe, megtalálta az
árnyékokat, és kiűzte azokat, elsimította a szakadásokat, kitöltötte a hézagokat, helyreállította
a kapcsolatokat. Érezte őt magában, ott, ahová tartozott, a szeretete mindkettejüket
megerősítette. Lényegében ő maga volt a szeretet.
Rossz döntést hozott ugyan, amikor úgy határozott, hogy nem engedelmeskedik neki, de nem
értette meg a lehetséges utóhatások roppant nagyságát. Elmondhatta volna ugyan neki, de a
tudása akkor sem lehetett volna akkora, mint az övé. Ő tudta, hogy a gonosz jár a világban,
tudta mit művel, és hogy mire képes, hiszen évszázadok óta harcolt ellene.
A lány szerető környezetben nevelkedett, ahol a vámpírok megmaradtak a legendák
homályában.
Igen, szembenézett eggyel, és volt bátorsága hozzá, hogy szembeszegüljön vele, de sohasem
kellett szembesülnie azzal, hogy milyen iszonyatosan nagy rombolást tudnak véghezvinni
minden szinten.
Zacariasnak nem volt rá ideje, hogy minden oldalról megvizsgálja azokat a
kinyilatkoztatásokat a lány elméjében. A szörnyű kárt kellett megállítania a testében. Elzárta
az összes gondolatát, a Marguaritára adott reakcióit, mindazt, amit az életpárja visszaadott
neki azzal, hogy újra ott volt benne. Mindez most nem számított. Le akarta állítani az
elképesztő fájdalmat.
Ledobta magáról a testét, tiszta szellemként lépett be az övébe, a finom fonalat használta,
hogy megtalálja az utat.
Ahogyan az elméjében, a testében is káosz uralkodott. Világosan látta mi történik, az egész
szervezete megújult, változott, hogy teljesen Kárpátivá válhasson. Tudnia kellett volna, hogy
ez egy halál közeli élmény lehet, hiszen tulajdonképpen meghalt, mint ember, hogy
újjászülethessen Kárpátiként.
Ráadásul a lány harcolt is a folyamat ellen. Ez szintén váratlan dolog volt. Ő nem jött el,
amikor Marguaritának arra lett volna szüksége, hogy megvigasztalja. Csak tovább fokozta a
gyötrelmét, ahelyett, hogy egyszerűen a karjaiba vette volna, és magához öleli. Elutasította
bátortalan érintéskísérleteit éppen olyan hajthatatlanul, mint ahogyan most kapaszkodik belé.
Marguarita szándékosan zárta el a hozzáférést az elméjéhez előle, tudván, hogy ő is szenvedni
fog vele együtt, holott még azt sem engedte, hogy segítsen neki megkönnyítse az átalakulását.
Már nem akart vele lenni, nem akarta az általa nyújtani tudott kényelmet.
Ő pedig bolondnak gondolta a lányt, amikor az másnak is látta őt, mint veszélyes
ragadozónak, aki túl régóta időzik már az árnyak között, akinek a lelke a milliónyi apró
lyuktól egészen megfeketedett, aminek a megjavítása már lehetetlen.
És mégis, most ő maga is látta felvillanni a férfit a sötét árnyékok mögött, valahol az élet
peremébe kapaszkodva utolsó erejével.
Elveszett. Nagyon eltévedt. Nem tudott semmi mást, csak vadászni és gyilkolni. Marguarita
mégis neki adta magát szabad akaratából, megbízott benne, hogy tisztelni fogja az esküje
szent szertartási szövegét.
Zacarias összegyűjtötte az összes létező energiáját, belesűrítette azt gyógyító fényébe. A
szervek átalakulását fel lehetett ugyan gyorsítani, de csak egy módja volt annak, hogy a
fájdalom elmúljon, ha a lány egészen olyanná válik, mint ő.
Osztozott vele a kínon. Vele együtt élte át. Marguarita ellenállt. Tudta, hogy ott van benne, de
túlságosan gyenge volt, ő pedig erős, és a lány vére válaszolt a hívására.
– Pihenj annyit, amennyit csak lehetséges a hullámok között – mondta lágyan, ahogy az újabb
roham elcsendesedett. A világért el nem eresztette volna azt a fonalat, az egyetlen
összeköttetését vele.
A lány felsóhajtott, és elfordította tőle a fejét, ahogy a karjaiba emelte a padlóról. A szobának
tiszta kamilla és levendula illata volt, az sodródott mindenfelé körülöttük. Az ágyneműnek is
ilyen illata volt, mintha a növényekből szőtték volna az anyagát.
Pontosan az ágy közepére helyezte, és ő is lefeküdt mellé, karjai csapdaként záródtak köré,
hogy a horgonya lehessen, ha kell.
– Tudom, hogy nem akarod, hogy átsegítselek ezen Marguarita – suttogta neki, miközben
kisimította az arcából nyirkos haját. a szempillái, akár két vastag holdsarló, úgy pihentek
szinte átlátszóvá sápadt arcán. Megállíthatatlanul, folyamatosan remegett. Még a fogai is
kocogtak. – De muszáj. Tudom, hogy ezt most ebben a pillanatban nem fogod megérteni, de
nincs más választásom.
A kijelentés hamarabb szaladt ki a száján, mint ahogy végiggondolhatta volna. Ez lehetséges
lenne? Talán Marguaritának sem volt más választása. Talán ugyanezt a mély, erős kötődést
érezte benne a lány, amit ő maga képtelen volt elérni, és ami sokkal mélyebbé tehette a
kötésüket, mint amilyen mélynek ő valaha is gondolta.
Hiszen Marguarita benne volt. Azt hitte, hogy az elméjében, de a lány a lelkén kopogtatott be.
Olyan dolgokat látott benne, amiket ő sosem. És azoknak a vonásoknak, amikre a lány
támaszkodott, valóban ott kellett lenniük, másképp semmi sem válthatott volna ki belőle ilyen
heves érzelmeket.
A lány feléje fordította a fejét. A szempillái megrebbentek, és egyenesen a szemébe nézett. A
tekintete mintha egy ökölcsapás lett volna a gyomrába. Már látta a szemeiben a bekövetkező
változást, a színük mélyebb, gazdagabb lett.
Ám mielőtt még megszólalhatott volna az elméjében, azok a csodaszép szemek ismét nagyra
nyíltak.
Érezte hogyan falja fel a következő hullám, ami megint gyorsabb és keményebb volt az
előzőnél, a sokk megrázta az ő testét is, pedig évszázadok óta nem érzett már valódi
fájdalmat. Mintha ezer tőr járta volna át, kaszabolták, szabdalták, egyszerre izzott fel benne a
kín mindenhol. A testét összetörtnek, görcsösnek érezte, az izmaira mintha hatalmas
csomókat kötöttek volna. A lélegzet kiszorult a testéből, pedig a legnagyobb ütés még ezután
jött, akár egy szökőár, mint egy faltörő kos, úgy csapódott belé.
A koponyája hirtelen túl kicsi lett az agya számára, mintha repeszek vágódtak volna az
elméjébe, a robbanás lökéshullámai végigsüvítettek a testén.
Marguaritáé mellett az ő teste is rázkódott. Magához ölelte őt, megosztotta vele a kínt, vele
együtt lovagolta meg a hullám tetejét, a tűhegynyi vércseppek már nem csak a lány testét
pontozták.
Fogalma sem volt erről. Honnan is tudott volna, ha még csak a testvéreit sem kérdezte meg?
Minden információt megosztottak egymással, csak azt nem, hogy az átalakulás ilyen
borzalmas?
– Mindjárt elcsitul sívamet – suttogta. Hogy osztozott vele a fájdalmon, az legalább
csökkentette a rohamok eszelős hevességét. – Próbálj egyenletesen lélegezni. Túl gyorsan ver
a szíved. Engedd a testednek, hogy az én ritmusomat kövesse.
Hozzáemelte saját szívdobbanásai számát a lány őrjöngve dübörgő szívéhez csakúgy, mint
szaggatott zihálásaihoz a lélegzetét, hogy aztán lassan, fokozatosan elkezdje azokat
visszaterelni a rendes ütemhez.
Marguarita pillantása nem mozdult róla. A szíve megbotlott. Legyőzöttnek tűnt, nem is
hasonlított arra a Marguaritára, aki egyedül ment ki az éjszakai esőerdőbe egy ragadozóval,
aki becserkészte őt. Arra a Marguaritára, aki akkor mosolygott rá a legtöbbet, amikor a
legelviselhetetlenebb volt.
„Marguarita.”
Belelehelte a nevét az elméjébe, miközben szorosan maga mellett tartotta azt.
Ekkor már nem harcolt ellene, túlságosan gyenge volt ahhoz, hogy tegyen bármit is az ellen,
ami vele történt.
Csak feküdt ott mellette, hallgatta a tetőn kopogó esőt, felerősítette megnyugtató hangját a
fülében, hogy elnyomja a fejében keletkezett zúgást.
Szándékosan megtolta egy kisebb szellővel az odakinn lezúduló cseppeket, hogy
megváltoztassa a hang kopogó ritmusát az ablakokon és a falakon.
Mellette Marguarita lassan ellazult, a feszültség, izmainak szörnyű görcsei engedtek annyit,
hogy képes legyen belélegezni a levendula és a kamilla keverékének enyhítő illatát.
Ekkor sem kezdett el újra harcolni ellene, és Zacariasnak ettől iszonyú görcs támadt a
gyomrában.
Finom mozdulatokkal cirógatta a haját, ostoba semmiségeket mormolt neki a saját nyelvén.
Vagy talán nem is ostobaságok voltak ezek, talán éppen ezeknek az érzéseknek a mélyére
hatolt le a lány a lelkében, ezért tudta olyan biztosan, hogy nem vesztette el őket, ott lapultak
a lelke sötét zugában, de most az érzelmi cunami, ami átsöpört rajta, felszakította a rájuk
helyezett zárat, és most már képtelenség volt visszazárni őket.
Ha ő maga nem tudta miket mond, a lány még annyira sem tudhatta. De amikor a következő
hullám érkezett, a lány elfordította tőle a fejét és már nem is volt hajlandó ránézni. A szemei
nagyra nyíltak, a gyötrelem párásította el őket, amikor rajtaütött a kín.
Ezúttal Zacarias már készen állt, tudta hogyan veheti el tőle a legtöbbet. Marguarita teste már
megtisztult a toxinoktól, és a legjobb úton járt afelé, hogy hamarosan egészen Kárpáti legyen.
Amikor a fájdalom ismét meghátrált, már érezte, hogy biztonságosan leteheti a gyógyító
földbe.
– El tudlak altatni Marguarita. Amikor felébredsz, éhséget fogsz érezni, vérre lesz szükséged,
de már nem lesznek fájdalmaid. – A tekintete az arcára ugrott, amikor gyengéden letörölte a
homlokáról a vérgyöngyöket. – Egészen Kárpátiként fogsz felébredni.
Apró nyelve végigfutott kicserepesedett alsóajkán, megpróbálta megnedvesíteni azt.
„Nem számít. Csak túl akarok lenni rajta.”
Gyűlölte a vereséget a hangjában. Marguarita volt a tűz az ő jegére, nem kifelé, nem a
türelmetlen értelemben, nem abban, hogy harcolt ellene, sőt, éppen ellenkezőleg.
Szenvedélyes volt, amikor hitt valakiben, vagy valamiben, és pontosan ugyanilyen hevesen
szeretett. Bármit is tett, abba teljesen beleadta magát, pontosan úgy, ahogy nekiadta magát.
Most elnyűtt volt, a teste és az elméje kimerült. Nem tudta hibáztatni. Ő is kifacsartnak érezte
magát, pedig a töredékét sem szenvedte el annak, amit ő átélt.
– Nem akarom, hogy azt hidd, hogy bármit is tenni fogok a tudtod nélkül. – Várt, de csak a
csend felelt a szavaira. – Parancsot fogok adni az első alvásodra, de aztán a tested felveszi az
új szabályokat, és bármikor képes lesz elaludni a te parancsodra is. A vérem ott folyik az
ereidben. Ősi vér, nagyon erőteljes, de gyorsan meg fogod tanulni, hogyan kezeld a vele járó
hatalmat. – Sietnie kellett, mielőtt az egyre növekvő fájdalomhullám elérte volna a lányt. –
Azt tudod, hogy a föld megfiatalít – jelentette ki.
Marguarita szempillái megrebbentek, félelem lopózott a szemeibe, de bólintott.
„Mit csináljak, ha csapdába esve találom magam a föld alatt?”
Végigsimított ismét a haján, az arcán, muszáj volt megérintenie mindazok miatt az érzelmek
miatt, amiket az arcán látott.
– Tudod mozgatni. Parancsolhatsz neki. Csak képzeld el a fejedben a földet, és hogy mit
szeretnél vele tenni. Beletelhet némi időbe, de ha nem gondolkodsz emberként, nem hagyod,
hogy eluralkodjon rajtad a pánik, hogy elevenen eltemettek, minden rendben lesz. – A
szívverése megbotlott, amikor az elevenen eltemetni fordulatot használta, de újra bólintott. –
De végig veled leszek, hogy megkönnyítsem a számodra – biztosította.
„Megint jön.”
Nem könyörgött neki, hogy szabadítsa meg a kíntól. Nem volt kérés, esdeklés. Marguarita
világossá tette, hogy még ebben a végletekig kimerült állapotában sem kér tőle semmit.
Ugyanúgy érezte a feltornyosuló kínhullámot, mint ő, de villámgyorsan cselekedett, azonnal
megparancsolta neki a mély, gyógyító, megújító alvást.
A Kárpátiak leállítottak a szívüket és a tüdejüket, amikor aludtak, mintha halottak lennének,
teljesen rábízták magukat az Anyaföldre, ami gazdag tápanyagaival, ásványaival teljes
gyógyuláshoz, erejük visszanyeréséhez segítette őket.
Olyan gyengéden állította le Marguarita szívét és tüdejét, amennyire az csak lehetséges volt.
Óvatosan a karjaiba emelte, és a mellkasához szorította, a szemei égtek, a mellkasát mintha
darabokra tépték volna.
Ernyedten feküdt az ölelésében, a haját az egyik oldalra söpörte, hogy felfedje az arcát és
hosszú szempilláit.
Borzalmasan fiatalnak és ártatlannak tűnt, egy gyönyörű nőnek, akit összetört az átalakulás, és
aki kiábrándult abból a férfiból, aki megesküdött rá, hogy szeretni és védeni fogja.
Átvitte a házon, egyenesen a fő hálószobába, ahol egyetlen intésére a súlyos ágy a fal mellé
húzódott. A kézzel szőtt szőnyeg követte, alatta kinyílt az alvókamra csapóajtaja, és
lemehetett a mélybe.
Egy újabb intéssel megnyitotta a fekete, kövér, ásványi anyagokban gazdag talajt. Érezte
hogyan nyúl érte a föld, amikor mindkettejüket lelebegtette a mélybe, abba a meleg burokba.
Végtelen gyengédséggel lefektette a lányt, eligazgatta körülötte a haját, szájával végigsimított
az övén. Marguarita nem érzi most őt, nem tudja, milyen ostobaságokat csinál, hiszen mély
álomban volt, de úgy érezte, most szabadon cirógathatja az ujjait, a kezét, a karjait. Nem
tudott mihez kezdeni a gyengédséghullámmal, ami váratlanul feltört belőle, összefonta hát
kettejük ujjait.
Elvesztette? Elhúzódott tőle. Visszautasította. Ez fájt. Pedig egyszerű volt és világos, ő is
visszautasította, amikor Marguaritának a legnagyobb szüksége lett volna rá. Így hát inkább
szenvedett, minthogy beengedje az elméjébe, összeolvassza vele a lelkét. Az, hogy ő egészen
elutasította azt, hogy belépjen a modern világba, szintén ahhoz vezethetett, hogy mindent
elveszít.
Leült mellé, a szemei égtek, a mellkasa fájt. Magánál tartotta a kezét, az ujjai cirógatták a
lányét.
Mindene ott volt Marguaritában. Azok után, hogy szinte egy végtelenségig egyedül volt, a
lány egy olyan világot ajánlott fel neki, amit még csak elképzelni sem tudott. Nem is fogta fel,
hogy milyen nagyon akarja azt. Nem a népét, nem barátokat, hiszen ismerte magát. Ő
magának való volt, de a kedvéért elviselne másokat. Jobban oda kellett volna figyelnie, mit is
jelentenek pontosan a szertartás szavai. Hogy biztosítja a boldogságát. Hogy gondját viseli.
Olyan férfi volt, aki határozottan szembenéz az okokkal. Nem tolhatta volna át a felelősséget
Marguaritára. Ha azt várta el tőle, hogy kövesse, ahová vezeti, nem hibáztathatja azért, mert
ott volt, ahová tartozott.
Mindebből semmi sem történt volna meg, ha még időben elfogadja Solange vérét, amit az
számtalan alkalommal felajánlott neki.
Nem akarta, hogy bármi köze is legyen az új világ modern dolgaihoz. Ott akart maradni, ahol
kényelmesen érezte magát. Ott nem lehetett volna kérdéses, hogy uralni tudta volna a
helyzetet, megvédhette volna az életpárját. De itt nem rendelkezett semmiféle eszközzel, amik
pedig elérhetőek lettek volna a számára, pusztán azért, mert túlságosan makacs volt.
Felsóhajtott és megcsóválta a fejét.
Minden eszköz ott volt az orra előtt, hogy boldogságban tartsa az asszonyát, és megvédje őt,
csak túlságosan arrogáns volt, túlságosan eltelt a saját büszkeségével és becsületével ahhoz,
hogy felhasználja azokat az ajándékokat, amiket tálcán kínáltak fel neki. De soha többé.
Ő egy harcos. Ez az, aki ő, Marguarita Fernandez pedig egy olyan nő, akiért érdemes
harcolni. Ő volt az, akit az oldalán akart tudni.
Odahúzta a lány ujjait a szájához, lepkefinomságú csókokat szórt az ujjhegyeire, a szíve
mindkettejükért sajgott.
„Maradj velem mića emni kuηenak minan, én gyönyörű bolondom. Megígérem neked, hogy
jobb társad leszek, jobb életpárod. Egyszer nekem adtad magad. Tedd meg újra.
Megtanultam, hogyan viseljem gondod. Gondodat fogom viselni.”
Újra végigcsókolta az ujjait, vett egy mély lélegzetet, fellebegett a felszínre és bezárta a földet
a lány fölött, majd otthagyta a kamrát is, és kiment az éjszakába. A világába. Oda tartozott.
Most először érezte a maga teljességében a rokonságot a fajtája és az éjszaka között.
Felhők maszatolták el a félholdat. Az eső halk dallama baráti, ismerős melódia volt a számára.
A rovarok és a békák szimfóniája szinte harsogott.
Ez a világ most már a Marguaritáé is. De mindenképpen szükséges az is, hogy a kedvéért ő is
tegyen legalább néhány lépést a lány világa felé, amit az annyira szeretett.
Soha életében nem kért még segítséget senkitől. Sem a testvéreitől, sem pedig azoktól, akik a
legközelebb álltak ahhoz, mit barátoknak lehet nevezni. Segítséget kérni, ellenkezett volna a
saját törvényeivel, pedig még Marguarita, az asszonya is tudta, hogy ezt kellene tennie.
Lelépkedett a tornácról az éjszakai esőbe, és hallgatta az élőlények jól ismert, megnyugtató
motoszkálását.
Ki volt zárva Marguarita elméjéből, aki helyreállíthatta volna elméjében a megszakadt,
eltörött kapcsolatokat, fényt dobhatott volna az összegyűlt árnyakra a lelkében, így színeket
nem látott már, de az érzelmek utóhangjai nagyon is erősek voltak benne. Hogyan is ne
lennének azok? A lány ott volt a fejében, a szívében, a lelke őt kereste, ha semmi mást nem is,
az iránta érzett szerelmét mindenképpen éreznie kellett.
Elküldte hívását az éjszakába.
„Nagy gondban vagyok Dominic. Gyere ide hozzám. Nagyon sürgős.”
Egy része szégyenkezett, hogy kiáltania kell annak a férfinak, akit legközelebb érez ahhoz,
hogy a barátjának nevezze. Dominicot, és a hozzá hasonló férfiakat ráadásul még csak nem is
nevezhette igazán a barátainak. Igazából még csak azzal sem volt egészen tisztában, mit is ír
körül pontosan a barátság fogalma. Meghalna, hogy megvédje Dominicot, de ez nem
barátság, ez pusztán az ő életének a rendje.
El kell jutnom a Kárpátok hegyei közé, amint lehet. Híreink vannak, amiket el kell juttatnunk
a herceghez minél gyorsabban.”
A válasz nagyon gyenge volt, mintha nagy távolságból érkezne. De legalább hallotta, és ez azt
jelentette, hogy Dominic még a tartományon belül van, és talán ha eléje menne, még ma
éjszaka találkozhatnának, és Marguarita közelében maradhatna.
„Eléd megyek. Mondj egy helyet. Vércserére lenne szükségem.”
Megsebesültél?”
A lénye egy része nem akarta megosztani a titkot, hogy életpárja van. Marguarita túl fontos
volt a számára, és félt, hogy minden ellensége a nyomába veti magát, ha a titok kiderül. És
ellensége az volt bőven.
Egy pillanatra lehunyta a szemét, és rákényszerítette magát, hogy őszinte legyen.
„Az életpárom néhány nap múlva, éhesen ébred majd, és folyamatosan gondoskodnom kell a
biztonságáról. Már így is veszélybe került, amiért elutasítottam Solange ajándékát.”
Érezte Dominic döbbenetét még ekkora távolságból is, és majdnem el is mosolyodott rajta.
Abban a pillanatban, bár elfogadta, hogy Marguarita jelenléte nélkül nem érezhet semmit,
mégis, Dominic meghökkenése szinte derűt váltott ki belőle.
„Ez aztán a hír, váratlan, de örvendetes.”
„Add a koordinátákat. Találkozom veled, és remélhetőleg visszaérek, még mielőtt az éjszaka
véget ér. Nem hagyhatom védtelenül. Volt egy összecsapásunk emberi vámpírvadászokkal. Ha
egy idetalált, több is idetalálhat.”
Egészen biztos volt benne, hogy Ruslan a területen van, bár nem mutatta magát, de ezek az
apró támadások a birtok ellen egyértelműen kutató tapogatózások voltak. Az is lehetséges,
hogy Ruslan már a herceg elleni támadásra összpontosít, oda helyezi át megcsappant
hadseregét, a farm elleni támadások pedig csak figyelemelterelések, de a legapróbb
kockázatot sem akarta vállalni.
Dominic elküldte a szükséges információt, és Zacarias a levegőbe rugaszkodott.
„Ott találkozunk – mondta Dominic –, az időm nagyon szűkre szabott, hiszen nagyon sürgős
üzenetet viszek, nem veszíthetek el néhány óránál többet. Tudod, hogy kísérletezünk Zacarias,
és bár már járhatunk a kora reggeli, és a késő délutáni fényben, minden a nap helyzetétől
függ. Nem mentesülünk egészen a Kárpátiak szükségleteitől. A tested még mindig
ólomnehézzé válik, amikor a nap delelőre hág. És úgy is marad több órán keresztül. Még
mindig sebezhetőek vagyunk, és fennáll a veszélye, hogy kifog rajtunk egyszer a nap
kísérletezés közben. Azt hiszem, minél közelebb vagyunk az átforduláshoz, amikor bevisszük a
testünkbe a vért, annál kevésbé hatékony a működése.”
Dominic nyilvánvalóan figyelmeztetni akarta, de Zacarias hajlandó volt vállalni a kockázatot.
Nem vágyott rá, hogy szembenézhessen a napvilággal. De Marguarita igen, ő pedig mellette
maradhatna, ameddig csak lehetséges, és remélhetőleg élvezhetné a boldogságát. Abban a
pillanatban, amint érezné, hogy muszáj lemenni a föld alá, odakísérhetné a lányt.
Soha nem érezte jól, kényelmesen magát senki társaságában sem, legyen az Kárpáti, vagy
halandó ember. Soha nem veregetné meg senki vállát, ahogyan ők teszik. Az ő világává
Marguarita vált, ahogyan az apjáévá az anyja vált.
„Óvatos leszek, megtanulom a korlátaimat Dominic. Az öccseim jól vannak?”
„Aggódtak miattad. Talán meg kellene fontolnod, hogy rávedd az asszonyodat, hogy
meglátogassátok őket. Nagyon rég várnak már erre a napra.”
Zacarias is tudta, hogy ezt kell tennie. Egy része vágyakozott is a találkozásra, de tudta, hogy
nem egészen olyan lesz, mint amire a testvérei számítanak, és nem szerette volna
cserbenhagyni őket. Túl sok mindent vesztett el a sok évszázados magány alatt. Csak az tette
lehetővé, hogy érzelmeket érezzen, ha Marguarita eltöltötte, akkor volt képes mindent
színesben látni, de most, ahogy repült az őserdő felett, minden halovány és szürke volt. A
színek és az érzelmek nem maradnak meg, ha nincs hozzá közel.
Az apja egy idő után képtelen volt elviselni az anyja távolmaradását, így aztán bevonta őt a
csatákba. Zacariasnak most már volt némi rálátása, hogy mennyire nehéz is lehetett ez,
különösen amikor ők, a gyerekek is megszülettek már, és az apjuk a világon semmit nem
érzett irántuk, ha az életpárja nem kapcsolódott hozzá.
Zacarias elmondott egy néma imádságot bármely létező felsőbb hatalom felé, aki
meghallgatta azt, hogy legyen ereje ellenállni annak, hogy valaha is veszélynek tegye ki
Marguaritát, hogy mindig önmaga szükségletei felett tarthassa a biztonságát.
„Soha ne hagyd, hogy abba a hibába essek, hogy kockáztatom őt a saját gyengeségem miatt.”
Két óra alatt tette meg a hosszú utat Dominic felé, ami azt jelentette, hogy aligha ér vissza
Marguaritához napkelte előtt.
Üdvözölték egymást a Kárpáti harcosok módján, megragadták egymás alkarját.
– Bur tule ekämet kuntamak, (Jó látni téged testvérem,) – köszöntötte Zacarias.
– Eläsz jeläbam ainaak, (Élj sokáig a fényben,) – viszonozta Dominic, és szúrós, óvatos
pillantásokkal szemlélte Zacariast.
Zacarias megrázta a fejét.
– Nem fogod látni, amit látni szeretnél. Csak Marguarita tesz képessé rá, hogy színeket lássak
és érzelmeket érezzek. Nélküle belülről teljesen magányos vagyok, egy kopár, szürke
világban.
Tudta, hogy valahol a közelben ott van Dominic harcos asszonya, Solange, készen állva rá,
hogy megvédje választott életpárját. Olyan erő volt ő, akivel számolni kellett, a nyaka
hátulján és a hátán világosan érezte a veszély riasztását.
Dominic felsóhajtott, ahogy elengedte a karjait és hátralépett.
– Sajnálom barátom.
Zacarias vállat vont.
– Ő lett a világegyetemem középpontja, és én ezt elfogadom, hálás vagyok a lehetőségért,
amit soha nem is reméltem igazából. Miatta csinálom ezt.
Dominic Zacariason tartotta a szemét.
– Hajlandó vagy vért cserélni velem?
A vadászok sokszor adtak vért egymásnak, amikor szükség volt rá, de a csere azt jelentette,
hogy bármikor követni tudják a másikat.
Az ötlet visszatetszőnek tűnt Zacarias számára. Ő magának való volt. Félrevonuló, akinek a
legfontosabb szempontja a biztonság volt. Amikor visszavonult, szinte megfoghatatlanná vált,
nagy gondot fordított rá, hogy ne hagyjon hátra semmilyen nyomot, amikor nem akarta, hogy
kövessék. Marguarita kedvéért ki kell terjesztenie a bizalmát. Bólintott.
Dominic elmosolyodott.
– Nem lesz rá szükség.
Megfordult, és intett az életpárjának. Előjött a lombkoronából egy halálos nő, aki nem
habozik ölni, ha szükséges. Boldognak tűnt, hogy láthatja Zacariast.
Egy furcsa érzés kúszott be Zacarias gyomrába. Vissza kell mennie, és az ő Marguaritájával
kell lennie. Teljesen egyedül lenni már nem olyan dolog volt, amit hosszú távon el tudott
viselni.
Megfogta a feléje nyújtott csuklót, és ivott a nagyon erőteljes nőből. Dominic szintén
gondoskodott róla, nekiadta erőteljes vérét, mielőtt továbbindult volna az asszonyával.
– Táplálkoztam már az asszonyodból Dominic, a nap mégis égetett. Gondolod, hogy
működhet ez olyasvalakinél is, mint én vagyok?
Dominic megvonta a vállát.
– A hatás minden újabb táplálkozással egyre erősebbé válik, de vannak határok, és az
egyetlen módja, hogy megismerd őket az, ha próbálkozol. Mindig gondoskodj biztonsági
lehetőségekről. Légy nagyon óvatos.
Zacarias bólintott.
– Nem tudok távol lenni tőle sokáig. Mindent köszönök mindkettőtöknek. A szél segít majd,
hogy gyorsabban utazhassatok.
Keményen megragadta Dominic alkarjait, és elköszönt Solange-tól is, mielőtt elrugaszkodott
volna a levegőbe. A szíve szárnyalt.
Marguarita. Hamarosan vele lehet.
 19.

Nyugtalan volt. Amikor pedig egy olyan vadász, mint Zacarias De La Cruz nyugtalan volt,
máris el lehetett indulni, megkeresni a baj forrását, mert annak vagy a közelben kellett lennie,
vagy közelednie kellett.
Három éjszaka. Ennek az időnek elegendőnek kellett lennie ahhoz, hogy Marguarita teljesen
meggyógyuljon.
Három végtelenül hosszúnak tűnő éjszakán át feküdt mellette, tartotta a karjaiban, de a világ
még akkor is komor és üres volt nélküle, anélkül, hogy megtöltötte volna a bensőjében azokat
az üres helyeket.
Zsibbadtnak érezte magát. Nyersen magányosnak. Volt egy kis haszna, hogy az érzelmei a
színekkel együtt annak idején csak lassan halványultak el, könnyebb volt elviselni. Az, hogy
az egyik pillanatban még eltöltötte a melegével, kiszorította belőle az árnyakat, a
következőben viszont már hihetetlenül magányos volt, messze rosszabb volt mindennél, amire
számított.
De még mindig, Zacarias azon kapta magát, hogy kimegy az éjszakába, hogy belélegezze az
illatát, ahelyett, hogy felébresztette volna Marguaritát.
Az éjszaka fogyatkozott, de még mindig vonakodott a felszínre hozni a lányt. Az volt az
igazság, hogy valamiért harapós hangulatban volt. Nem tudott rájönni miért, nem találta az
okát sem a szélben, sem a rovarok mozgásában. Minden teljesen normálisnak tűnt, mégsem
volt az.
Lelépdelt a tornácról, ki az udvarra, éles látása vadászatra indult, kutatott valami után, egy
apró eltérést keresett, ami figyelmeztethette volna, hogy veszélyben van.
Szüksége volt a lányra. Zacariasnak, akinek soha életében nem volt szüksége senkire,
szüksége volt Marguaritára. És szüksége volt a lány boldogságára is, arra, hogy nekiadja
magát újra, a nevetésére, a melegségére, a puha, édes testére.
Veszélyt képzelődne, mert fél szembenéznie vele? Marguarita nélkül nincsenek érzelmei,
úgyhogy ez nem bonyolítja az életét. Nem, volt valami odakinn, valami nem volt rendben.
Csak idő kérdése volt, hogy kiderüljön, mi az. Bármi is volt, az egész teste riadókészültségben
volt tőle. Marguarita lovai nyugtalanul dobogtak az istállóban. Hiányzott nekik a lány.
Ahogyan neki is hiányzott.
Eltávolodott az udvartól, az őserdő irányába indult, ami a földjét határolta, és amerről a
veszély figyelmeztetése borzongatta, az éjszakát hallgatta.
A rovarok kórusába olykor beleszóltak a békák is, a marhák mocorogtak, a lovak dobogtak.
Mégis, volt ott valami oda nem illő hang, vagy annak hiánya.
Talán ő maga volt az. Érzelmek nélkül.
Valami a gyomrával sem volt rendben. Marguarita biztonságának garantálása volt legfelül az
elméjében.
A dolgok viszonylagos csendben haladtak a maguk medrében, amióta DS és Esteban meghalt.
Még Cesaro is távol tartotta magát a farmháztól.
Adott neki vért, ahányszor csak Zacarias felkereste, és talán még egy kissé nyugodtabbnak is
tűnt már a társaságában, de Zacarias nem a társaság kedvéért kereste fel, csak a vérét akarta.
Odasétált a birtok leghátsó kerítéséhez, minden érzéke riadókészültségben volt.
Letapogatta a területet üres foltok után kutatva, amik vámpír közelségére utalhattak volna.
Minden tökéletesen rendben lévőnek látszott. Túlságosan is tökéletesnek. Nem hitt benne.
Támadás állt a küszöbön, de melyik irányból?
Szárnyak suhogtak a fák között. Anélkül, hogy megmozdította volna a fejét, a szeme a
mozgás irányába fordult, tekintete végigsodródott az őserdő legszélén álló hatalmas
törzsekből álló fasorhoz.
Szemek ragyogtak vissza rá.
A nyugalom úgy borult rá, akár egy jótékony köpeny. Kieresztette az érzékeit. A valóságot
akarta látni. A mozgás állandósult a lombkoronában, ami egyre több összegyűlő madarat
jelentett.
Olyan távol akarta vinni a csatát a farmháztól, amennyire az csak lehetséges, nem volt
hajlandó kockáztatni Marguaritát, a munkásokat, vagy éppen a lány kedvenc lovait. Hálás
volt, amiért Marguarita még a földben volt, nem hozta fel a felszínre, ahol talán egy vámpír
érzékelte volna a jelenlétét.
Amennyire az ellenségei tudták, neki nem volt életpárja. Nem érzett érzelmeket, amiket a
legtöbb Kárpáti vadász megtapasztalt, amikor rátaláltak lelkük másik felében az
üdvözülésükre, de számára ez a szerencsétlenség most szerencse volt.
Az érzelmek hiánya segítheti a csatában.
Folyamatos mozgásban volt, ugyanazt a folyékony, egyenletes ritmust használta, és érezte,
ahogy az izmai felkészülnek, ellazulnak. A lélegzete egyenletes volt, a szíve szilárd és erős.
Feltámadt egy finom, gyenge szellő. A fák koronái kissé hajladozni kezdtek, a levelek
zizegtek. A földön a fűszálak meghajlottak, rezegtek, lassan hullámzottak.
Ez volt a nyitó lépés. A csata mindig is emlékeztette valamennyire a sakkozáshoz. Az is a
küzdelem világa volt, értette minden apró fortélyát.
Folytatta lezser, hosszúléptű sétáját, és közben egyre közelebb húzódott a kerítéshez és a
fákhoz.
A dzsungel sötétnek és csendesnek tűnt. Az eső kitartóan esett, a lágy cseppek kissé
elmozdultak a függőleges zuhanástól, enyhén a farmház felé fújta őket a szél. A föld épp csak
egy kicsit lejtett, a fű egy icipicivel volt magasabb közvetlenül a kerítés mellett.
Zacarias végigsétált a vonala mentén, de közben egész idő alatt a madarakon tartotta a
szemeit, amik összegyűltek az őserdő sötétségében. Ahogy sétált, a karjai természetes
mozdulatokkal lendültek az oldalai mellett, kezei egy nagyon egyszerű mintát szőttek.
Szinte észre sem vette az esőt. A hideg víz folyamatosan csepergett le a magasban tornyosuló,
fodrozódó felhőkből.
Egy csepp a nyakát érte, égette a bőrét. Ösztönösen leállította a fájdalmat, szőtt egy pajzsot, és
a feje fölé dobta, de közben már futott is a kerítés és az erdő felé, hogy messze vigye a harcot
a birtoktól és Marguaritától.
A savas víz özönleni kezdett a magasból, mintha egy csapot nyitottak volna ki, és a szél
felkapta azt. Zacarias pajzsa védte ugyan a fejét, de a szél a hátára, a combjaira fújta a maró
cseppeket, ahogy berohant a lombkorona menedékébe.
Tűzcsóvák csapódtak a földbe körülötte, és még több ütközött aggasztó erővel a pajzsának.
Zacarias apró molekulákra oldódott, és egészen a talaj szintjére áramlott, hogy megpróbálja
helyreállítani a repedéseket a pajzsán. A két oldalán sziklák és föld emelkedett fel, egymásnak
csapódtak, olyan iszonyatos erővel, hogy a hang kilométerekre elhallatszott. A ragadozó
madarak felbolydultak, táplálkozási tébolytól áthatottan csaptak le a magasból, zsákmányukat
keresve.
A föld megremegett, a rengés hullámai szétterjedtek, megrázták az istállók és a farmház
alapjait is.
Zacarias ismét a magasba emelkedett. A madarak azonnal vijjogni kezdtek, erre programozott
szemeik meglátták apró molekuláit még az esőn és a szélen keresztül is, sorra lebuktak értük,
mintha ahogyan a halászmadarak a folyókba a halakért.
Zacariasnak nem maradt választása, hacsak nem akart atomonként megemésztődni a
felzaklatott madarak begyében.
Feléjük száguldott, és az utolsó pillanatban a molekulái tűzokádó sárkánnyá álltak össze, ami
olyasvalami volt, amit ritkán tett, de most mindenképpen meg kellett szabadulnia a ragadozó
madaraktól.
Keresztülszáguldott a soraikon, karmaikkal, csőreikkel belevájtak a szárnyaiba, rubinvörös
cseppek hulltak alá.
A vér illata csak fokozta a madarak őrjöngését. Zacarias megfordult, és föléjük emelkedett,
egy hatalmas tűzcsóvával söpört végig az összegyűlt tömegen.
Az égett hús bűze átjárta az éjszakát, elfeketedett testek potyogtak alá az égből. A megmaradt
madarak folytatták a támadást, lecsaptak a sárkányra, a számuk egyre sokszorozódott, több
százan lettek, több ezren, borotvaéles csőreikkel, karmaikkal csipdesték, marcangolták a
kemény bőrt, hogy hozzáférhessenek alatta a Kárpátihoz.
A madarak puszta súlya a földre húzta a sárkányt. Zacarias elszakadt az összezúzódott,
széttépett, véres testtől, még mielőtt az lezuhant volna, a madarak többsége viszont követte
azt egészen az aljnövényzetig, tépdesték a hatalmas hullát táplálkozási őrjöngésük által
vezérelve.
Parancsot adott az égnek, mire óriási narancs-vörös lángfelhő alakult ki odafenn a semmiből,
amiből hatalmas tűzcsóvák csaptak le a madarakra.
A gonosz által megfertőzött teremtmények vijjogva próbáltak a levegőbe emelkedni, de a
lecsapó lángok amint elemésztették egyetlen pillanat alatt az áldozatukat, már ugrottak is át a
következőre, így szinte egyszerre árasztotta el valamennyit a végzetes tűz.
– Folytathatod még ezt az ostoba színjátékot Ruslan – nevezte meg a támadót Zacarias,
miközben leereszkedett a kerítés túloldalán, egy aprócska tisztáson, már benn az őserdőben.
Tovább araszolt a lombsátor alatt, igyekezett minél messzebbre vinni a küzdelmet
Marguaritától.
Mennydörgés felelt neki. A felhők tajtékzottak és forrtak. Az a nagyon fekete felhő, ami a
tüzet és a kénkövet szórta a földre, dühödten kavargott az égen. Szél rohant át a fák között, de
meg sem mozdította a felhőket. A fák hatalmas ágai viszont ívbe feszültek, szinte az erdő
talajáig hajoltak, mintha tisztelegnének valaki előtt, vagy meg akarnának ragadni valakit
csontos ujjaikkal.
Egy sötét, csuklyás alak emelkedett ki az egyik óriási kapokfa törzséből. A sietség legkisebb
jele nélkül, lassan mozgott. A mester iszonyú erejét nyilvánvalóan megmutatta, hogy sem a
fa, sem a környezet nem rettent vissza a jelenlététől. A természet nem fejezhette ki az élőholt
iránt érzett utálatát, mert a mester illúziója olyan erős volt, hogy egy rövid időre még magát
az anyatermészetet is becsaphatta. Egyetlen levél, egy fűszál sem pöndörödött össze.
Az alak magas volt, a vállai lenyűgözően szélesek, teljes önbizalommal járt. Hosszan aláfolyó
haja feketéllett, akár az éjszaka, az arca fiatal volt és brutálisan jóképű.
Elmosolyodott és odaintett Zacariasnak.
– Fiam. Reméltem, hogy kellemesebb körülmények között találkozunk újra.
Zacarias összevonta a szemöldökét. Mit játszik Ruslan? Azt teszteli, hogy vannak-e érzelmei?
Hogy van-e életpárja? A többi De La Cruz fivér megtalálta az életpárját. Ruslan már csak
ezért is jobban gyűlölte őket. Mindannyiuknál felsőbbrendűnek gondolta magát, akkor pedig
miért nem nála vannak a nők? Zacarias és a családja méltatlan ezekre a dolgokra.
– Többet gondoltam rólad Ruslan. Ez egy nagyon gyenge trükk. Fejezd ezt be és mutasd meg
magad.
Most először jött rá, hogy Marguarita jelenléte nélkül nem érezni az érzelmeket, nem csak
átok a számára. Ruslan nem veszélyeztetheti azt, amiről nem tud.
Egy teljesen lezser mozdulattal intett a kezével, mintha a vele szemben álló alak, aki az apja
vonásainak tökéletes mását viselte, egyáltalán nem zavarná, és tulajdonképpen valóban ez volt
az igazság, semmit sem érzett annak a férfinak a láttán, aki gyerekkorának hőse volt.
Hatalomhulláma eltávolította az illúziót, és felfedte Ruslan valódi alakját.
Egy töredékmásodpercig igazi valójában állt ott, Zacarias udvariatlansága megfosztotta a
civilizált külsőtől, a testén ezernyi rothadó seb tátongott, férgek tekergőztek bennük. Az arcát
is lyukak borították, a szemei beestek, a fogai megfeketedtek, felfedték fűrészes élüket,
mintha hegyes jégcsákányok állnának ki az ínyéből.
Zacariasnak még arra sem lett volna ideje, hogy pislantson egyet, és a kép ismét változott, az
előző eltűnt, mintha soha nem is létezett volna. Ruslan állt előtte úgy, ahogy legutoljára,
évszázadokkal ezelőtt látta. Fiatalon. Férfiasan. Az arca szinte teljesen ráncmentes volt, már-
már nem is jóképűnek, inkább szépnek tűnt. Vele összehasonlítva, Zacarias göröngyösebbnek,
öregebbnek tűnt, ráncok mélyedtek a bőrébe, sebhelyek barázdálták az arcát itt-ott.
– Látom, a hiúságod mit sem változott – mondta üdvözlésképpen Zacarias –, még mindig
imádod a csinos arcodat. Azt hiszem legalább félig ez az oka annak, hogy úgy döntöttél,
vámpírrá válsz.
Ruslan hátrasimította hosszú, sötét haját.
– Legalább arra még mindig emlékeztethetlek, hogy te viszont milyen csúnya vagy. Régóta
figyellek öreg barátom. Megtagadod, hogy csatlakozz hozzánk, és megtagadod azt is, hogy
meghalj. Századokon át soha nem maradtál ugyanazon a helyen egy, legfeljebb két éjszakánál
tovább. De itt már hosszabb ideje vagy. – Karjával a birtok felé intett, mire a szél irányt
váltott, és több kisebb tűzgolyó csapott le a legelőkre és az épületekre.
Zacarias gyors, özönvízszerű esőt irányított a tüzek fölé, ami pillanatok alatt kioltotta azokat.
Megfeszítette a vállait, amiket csontig égettek Ruslan savas esőjének maró cseppjei, amiket a
mestervámpír most a birtok ellen vetett be.
– Csinálhatjuk ezt egész éjjel is, de ugye nem gondoltad komolyan, hogy lenyűgözhetsz
ezekkel a gyerekes játékokkal? Játszottam már eleget a bábjaiddal, de nem igazán voltak
érdemesek a figyelmemre. Azt hittem, hogy lesz végre esélyem egy méltó ellenfélre.
– Nem gyógyítod a sebeidet.
Valóban némi lelkesedést hallott Ruslan hangjában? Zacarias ismét megvonta a vállát.
– Nem érzem, valóban szükségem lenne ilyesmire? – Közvetlen közelről figyelhette meg,
hogyan remegnek meg a vámpír orrcimpái, hogyan nyalogatja folyamatosan a száját. –
Felzaklat a vérem illata?
Ruslan megrázta a fejét. És újra megrázta. Mintha képtelen lenne leállítani a rángást. A nyelve
kényszeresen folytatta ajkai nyalását.
– Nem jobban, mint bármilyen más vér illata. Még nem táplálkoztál ma éjjel. Felajánlom
neked a véremet.
– Milyen nagyvonalú vagy. – Zacarias némi gúnnyal fűszerezett mozdulattal enyhén
meghajolt felé. – Mit akarsz Ruslan? Kezdek belefáradni a kisded játékaidba. Eljöttél a
megszabadításért? Az igazságszolgáltatásért? Több, mint boldogan küldelek tovább ebből a
világból, ha ezt szeretnéd.
– Az igazságszolgáltatás meglepően nagyképű szó olyasvalaki szájából, aki elárulta a
barátságunkat. A testvériségünket. Szövetséget kötöttél azzal a kölyök herceggel,
cserbenhagytál minket. Még rosszabb, mint az apja volt előtte.
Ruslan a földre köpött egy falatnyi fehér, tekergőző férget.
Zacarias vállat volt.
– És akkor mi van?
– Sokáig vártam arra, hogy eljöjj hozzám, és hogy csatlakozz a sorainkhoz, de nem jöttél el.
Ehelyett vérig sértettél, megsemmisítetted a hadseregemet az utolsó bábúig.
– Csupán gyalogokat küldtél, hogy megkóstolj. Számítottál rá, hogy megölöm őket.
Ágyútöltelékek voltak Ruslan, semmi több. Az ostoba terved, hogy megöld a herceget, nem
működhet. Mégis mindenáron tesztelni akartad azzal, hogy megtámadtál engem.
– Nem is tudtam róla, hogy ott vagy! – Ruslan hangja felerősödött a dühtől. A gyönyörű
maszk kissé félrecsúszott. A fák beleborzongtak a vámpír felemelkedő haragjába. Az élőholt
alig volt képes uralni a dühét, az ujjai ökölbe szorultak. – Soha nem vagy a testvéreiddel. És
nem maradsz sokáig egy helyen. Miért? Miért változtattál a szokásaidon ennyi évszázad után?
Csak hogy engem bosszants?
– Ne hízelegj magadnak Ruslan. Még csak eszembe sem jutott, hogy ilyen gondosan szemmel
tartasz, ami ha úgy vesszük komoly elismerés. Pedig csak egy vadász vagyok, sem több, sem
kevesebb.
Míg beszélt, Zacarias nem engedte meg magának, hogy egészen Ruslanra összpontosítson. A
vámpír egészen biztosan csapdákat állított, amik csak arra vártak, hogy bezáródhassanak
körülötte. Figyelt minden apró részletre, beleértve ebbe az egyre erősödő szelet is. Nagyon
finom volt ez az erősödés, a fű csak egy kicsivel hajlott jobban feléje. A levelek csapkodtak és
forogtak, furcsa, szürkés színt öltöttek, amikor pedig sáros, unalmas, zöldes-barnának kellett
volna lenniük.
A szél a földet csiklandozta a lábai körül, felkavarta az aljnövényzet leveleit és az avart. A
futónövények indái remegtek. A fatörzsekre tekeredő virágok elvesztették a szirmaikat.
Mintha szürkésfehér hamu borította volna ott az erdő talaját, ahová lehullottak.
– Még nem árultad el, miért maradtál itt öreg barátom – noszogatta Ruslan. – Ez egy nagyon
furcsa viselkedés a részedről.
Zacarias vállat vont, és igyekezett ellazítani az izmait.
– Csak egy kis sérülés volt az egész, de már nem kell miatta aggódnod. Rengeteg segítőkész
táplálékforrás állt itt a rendelkezésemre, amíg gyógyultam. Már nincs is semmi gond, teljesen
egészséges vagyok.
Ruslan nyelve hamarabb mozdult, mint az agya.
– A kémeim nem ezt jelentették. Sok mindenre kell felelniük a katonáimnak. Azt mondták,
hogy a sérüléseid még mindig elég súlyosak.
– Nem kellene elhinned minden mesét. Nem szeretném, ha aggódnál öreg barátod miatt
Ruslan. Elég jól vagyok ahhoz, hogy elvigyem az igazságszolgáltatást minden élőholtnak.
Lángok keltek életre Ruslan szemeiben. Grimaszolt, és a jóképű álarc ismét félrecsúszott, egy
pillanatra feltűntek fekete cápafogai és sárszínű ínye. Az ujjai megrándultak, majd ismét
szorosan ökölbe záródtak.
A szél ismét erősödött egy kicsit, terelgette az avart az erdő talaján. Zacarias azonnal
megérezte a fájdalom döfését, mintha valami nagy dolog fúródott volna át a lábán.
Lepillantott a kúszónövényekre, amik felemelkedtek, összetekeredtek, körülcsavarták a
bokáját és a lábszárát. Sebeket ütöttek rajta, amin újabb indaelágazások törtek keresztül, akár
a dárdák, át- meg átszőtték a húsát, megpróbálták a növények részévé tenni. Az indákat vastag
moharéteg fedte, aminek apró, horgas levelei pikkelyekre hasonlítottak. Minden egyes ilyen
pikkelyszerű levél horga felcsapódott, és megkapaszkodott a lábában, ahogy a növények
egyre feljebb kúsztak rajta.
Megpróbált alakot váltani, de a szőlőindák ettől csak sokkal gyorsabban kezdtek kapaszkodni
rajta, egészen helyhez kötötték a lábait.
Azonnal tudta, hogy valami élőt fecskendeztek belé, apró testek futottak a bőre alatt, egyre
mélyebben ásva, fúrva a húsába, az izmaiba.
Figyelmen kívül hagyta az érzést. Több, mint valószínű, hogy akármik is azok, arra
hivatottak, hogy gyengítsék őt, le kellett csapolniuk a vérét, hogy a végén képtelen legyen
harcolni Ruslan ellen, míg a szőlőindák szó szerint helyhez kötötték, megpróbálván a testét a
részükké tenni.
A mestervámpír túl tapasztalt volt ahhoz, hogy közelharcra hívja ki. Távolról mérne rá
csapásokat, és folytatná gondosan felépített csatatervét, bele-belecsípne Zacariasba, csak
odakapdosna, míg egészen bizonyos nem lenne felőle, hogy a vadász már képtelen megvédeni
magát. Csak ekkor menne a közvetlen közelébe, hogy megölje.
Ennek a stratégiának egyetlen hibája volt. Zacarias egy nagyon is céltudatos vadász volt. A
teste nem jelentett semmit a számára. Kizárólag a vadászat számított, csak az, hogy megölje
Ruslan Malinovot. Semmi más nem érdekelte abban a pillanatban. Figyelmen kívül hagyta az
indákat, amik már majdnem combig tekeredtek a lábára, felemelte a kezeit az őserdő irányába
és előhívta saját fegyverzetét.
A szél olyan villámgyorsan váltott irányt és kezdett Ruslan felé fújni, hogy annak ideje sem
volt rá, hogy észrevegye. A levegő elsötétedett a vámpír környezetében, több ezer apró,
szúrós légy zsongott fel Ruslan körül. Minden rothadó lyuk a testén egy-egy bejárat volt a
számukra, akárcsak a szemei, fülei és az orrlyukai. Nekik nem számított az illúzió, kizárólag a
bomló húst látták.
Mint aprócska rakéták, úgy vágódtak be Ruslan testébe, és eszelős szaporodásba kezdtek,
elképesztő sebességgel helyezték el lárváikat benne. Ruslan a mellkasát tépdeste, éles,
megnyúló karmai az arcát hasogatták véres masszává, ami időt adott Zacariasnak, hogy
szemügyre vehesse a lábait fogva tartó indákat.
Elég egyszerű csapda volt, csak felhasználta azt, amit a hely felkínált. Ezek a növények már
halottak voltak, úgy feküdtek az erdő talaján, csakúgy, mint a levelek. Ahhoz, hogy életre
keltse őket, Ruslannak egy kis részét bele kellett ültetnie az elhalt növényekbe. Az erdő
talaján heverő levelek táplálták az indákat, amik átfúródtak a bőrén és az izmain, hogy a lába
másik oldalán bukkanjanak a felszínre újra.
Zacarias kilépett testi énjéből, a szelleme kintről lépett be a testébe. A szőlőindák
végigkanyarogtak belülről a testén, átdöfték, felnyársalták a húst, és a csontokat, de mind
egyetlen irányba igyekeztek, lelkének kicsi fénye mintha magához vonzotta volna őket.
Marguarita nélkül az a fény nagyon gyenge, alig pislákoló volt, kizárólag a becsülete tartotta
életben. A bensőjét faló bogarak is efelé a halovány ragyogás felé tartottak.
Zacarias vett egy mély lélegzetet, és elengedte az életet. Az egész életet. Leállította a szívét
egy pillanatra, kitiltotta a tüdejéből a levegőt.
A növény szorítása azonnal meglazult, de amint újraindította a szervezetét, a bogarak tovább
lakmároztak.
Zacarias javarészt sötétségből állt. Árnyékos, foltos, fertőzött volt olyan fokon, ahogyan rajta
kívül egyetlen más vadász sem. Ez a sötétség volt az egyetlen dolog, ami lehetővé tette a
számára, hogy figyelmen kívül hagyjon egy ekkora, kínzó fájdalmat. Hiszen ő maga is annak
a világnak a része volt. Az apja fantasztikus hírnévnek örvendett a csatakészségeit illetőleg,
egy kész legenda volt, de egyedül csak Zacarias tudta pontosan, hogy milyen árnyékokat
hordozott a lelkén, ő egyedül az összes Kárpáti közül, egészen addig, amíg a fia meg nem
született.
Ezekért az árnyakért nyúlt most szándékosan Zacarias, magához ölelte őket, hagyta, hogy
elveszítsen minden fényt, egészen a sötétségre támaszkodott, ami úgy tűnt, azonnal a
segítségére siet.
A növény elvesztette a növekedőképességét, a szorítása már meglazult, így Zacarias képes
volt elvágni kívül az indákat, bennhagyva a testében az oda befurakodott darabokat. Lennie
kellett a közelben egy forrásnak, ami életre keltette a leveleket és az indákat. Zacarias vadász
volt, így azonnal megérezte az élőholt szagát, Ruslan kicsi darabkájának bűzét, ami életet
lehelt a vámpír alkotásába.
Ruslan azt nem tarthatta fenn, hogy két helyen legyen egy időben, és közben az apró legyek
támadása ellen is harcoljon. Így Zacariasnak csupán néhány pillanatba került, hogy megölje
azt a sötét erőt, és átvegye az irányítást a testében lévő indák fölött.
Figyelmen kívül hagyta Ruslan dühödt üvöltését és bosszúígéreteit, megváltoztatta
molekuláris szinten az indák szerkezetét, átalakította őket úgy, hogy a teste elnyelje azokat,
felhasználja a vastag indákat, hogy pótolják az elvesztett izmokat, szöveteket. A
vérveszteséggel nem tudott mit kezdeni, de bármi mást kezelni tudott, ami a földből és a
természetből származott.
Mihelyt meggyógyította a testét, azonnal, habozás nélkül támadott, átszáguldott a távolságon,
ami a vámpírtól elválasztotta. Ruslan felüvöltött, és ő is feléje lódult.
Mennydörgés reccsent. Megrázta a földet. A villámok széles ostorszíjai vágtak végig az égen,
amikor ők ketten összekapaszkodva elzuhantak.
Zacarias mélyen belevágta az öklét az élőholt rothadó mellkasába. Savas vér ömlött rá,
átégette a bőrét, egészen a csontjaiig marta be magát. Hirtelen valami keménybe ütközött, ami
megállította a támadást, megakadályozta, hogy ujjai eljussanak az elfeketedett szívig. Az a
keménység végigfutott a karján, satu szorosan köré fonódott, fájdalomhullám vágott végig
rajta.
Az apró legyen óriási, fekete raja egy pillanatra a magasba emelkedett, majd összezáródott
újra a vámpír és a vadász körül. Nehéz volt nem belélegezni őket a tüdejébe. Karmok
tépdesték a mellkasát, hatalmas darabokat kihasítva a húsából és az izmaiból.
Zacarias feloldódott és hagyta, hogy a szél elsodorja Ruslan mellől, némi időt szerezve
magának, hogy ideiglenesen begyógyíthassa a sebeit, és megállíthassa a vére patakzását, amit
azonnal beivott a föld.
Ruslan megnyalogatta az ujjait, hosszú, obszcénul vastag, villás végű nyelvével. Az arca már
nem viselte a szépség maszkját. Az igazi vámpír került a felszínre.
Zacarias épp elégszer látott már félig megrohadt testű élőholtakat, de semmi sem készíthette
fel Ruslan Malinov látványára. A hús darabokban vált le róla. Férgek tekeregtek a tátongó
lyukakban. A szája nem volt több, mint egy ajkak nélküli lyuk, a szemei mélyre süllyedtek.
Minden, ami élt, megpróbált félrehúzódni a közeléből, a fű elhervadt, a mohák, páfrányok
levelei összepöndörödtek, sárszínűvé barnultak.
Még a rovarok is elkerülték. Csak az apró, fekete legyek maradtak, kitartóan lakmároztak a
bomló húson, és annyi lárvát hagytak hátra az elfeketedett szerveken, amennyi csak
lehetséges volt.
– Nagyon elhagytad magad öreg barátom – nézett végig rajta Zacarias –, azt hiszem, a karod
mindjárt leesik.
Ruslan felüvöltött, a fenyegetése végigmorajlott az erdőn, megrázta a fákat. Emelgetni kezdte
a karjait fel és le, tenyerei az ég felé mutattak.
Zacarias körül felzúgtak a levelek, életre keltek, örvénylettek, szálltak Ruslan parancsára.
Lehetetlen volt keresztüllátni rajtuk, ahogy sorra egymásba kapaszkodtak, összeálltak, és
egyik lény alakult ki belőlük a másik után.
Zacarias kitárta a karjait, behunyta a szemét, eltávolította a közeléből a több ezer zavaró
levelet. Minden érzékét kiterjesztette, hogy megtalálja a fenyegetést, abban az örvénylő
törmelékben.
Az alakok felvettek körülötte egy laza gyűrűt, az erdőt hirtelen hatalmas szörnyek népesítették
be, amik mind feléje mozogtak. Az árnyékok bennük hívták Zacarias belső sötétségét. Ruslan
gyorsan tanult.
– Attól tartok, keveset számít, hogy milyennek látszom a szemedben Zacarias. Vagy éppen,
hogy az én kis hadseregemet milyennek látod. Nincs rá szükség, hogy külön energiát fordítsak
az utolsó pillanataidra. Csatlakoznod kellett volna hozzám. Az igazság az, hogy mindig is
benned volt a sötétség, sokkal több, mint amennyi bennem valaha is. Ez az örökség apád
legnagyobb ajándéka volt a számodra, de te megtagadtad, hogy elfogadd. – Valódi megvetés
sütött Ruslan hangjából. – Óriási hatalmat kaptál, ajándékként hullott az öledbe, mégis úgy
döntöttél, hogy mártír leszel, egyedül szenvedsz, míg nekem mindenem megvan, amit csak
akarok.
Zacarias lassan kinyitotta a szemeit és elmosolyodott, tudta, hogy hófehér fogai mekkora
ellentétben vannak Ruslan fekete fűrészfogaival, ajkak nélkül szája lyukszerűségével, és hogy
ez az aprócska részlet úgy fel fogja hergelni Ruslan hiúságát, ahogyan arra semmi más nem
lenne képes.
– Képtelen vagyok félni tőled, Ruslan. Nem érzem azt, amit tenni akarsz velem. Nem érdekel
semmi más, csak hogy elpusztítsalak. Azt hiszed, hogy nálad van az előny, de valójában
nálam. Te folytatni szándékozol ezt a szánalmas létezést. Hatalmat szeretnél. A világot akarod
uralni. Megsemmisíteni a herceget. Megölni engem. – Zacarias mosolya ezen a ponton
jéghidegbe fordult át. – Sok-sok kívánság, nekem pedig csak egy van. A halálod. Semmi több
nem vagy, mint egy kuly, egy bélféreg, egy démon, aki lelkeket fal fel. Valójában csak egy
hän ku vie elidet, egy élettolvaj vagy, és több mondatot nem is érdemes pazarolni rád.
A több száz, talán több ezer éve rothadó növényzetből összeállt testek őrjöngve örvénylettek
fel, karokat, lábakat növesztettek, fogakat csattogtatva csoszogtak feléje. Zacarias rájuk küldte
a szelet, de a levéllényeket ez egy cseppet sem befolyásolta, a levegő robbanása egyszerűen
átfújt rajtuk.
Ruslan kacagása minden érző teremtmény fülét sértette, ami hallótávolságon belül volt.
Örömtáncot lejtett.
– Nem hiszem, hogy én leszek az, aki meghal ma éjjel, vadász.
A teremtmények összezárták a gyűrűt körülötte, a levegő megállt, áporodottá, bűzössé vált a
halott, korhadó testű lények közelében.
Zacariasnak szüksége volt valamire, ami teljes egészében ellentétben állt Ruslan erejével, és
ami megadná neki a szükséges időt, hogy megölhesse a vámpírt.
Ruslan szándékosan a legborzasztóbb titkát kutatta fel, azokat az árnyakat, amik elborították a
testét és felemésztették a lelkét.
Ez most nem az az idő volt, amikor tekintettel lehetett a saját büszkeségére. Vadász volt,
akinek kötelessége felhasználni minden elérhető erőforrást. És Ruslan Malinov a legnagyobb
fenyegetés volt a világon, ami csak fenyegethette az embereket és a Kárpátiakat.
Nélküle a vámpírok serege megapadna, így Mikhailnak, a hercegnek lenne rá ideje, hogy
összegyűjtse a népét, és megerősítse a védelmét.
Megtette azt, amit elképzelhetetlennek tartott.
„Marguarita. Fel kell ébredned.”
Nem engedte meg magának, hogy belegondoljon, hogyan érez majd a lány, ha mélyen a
földbe temetve ébred fel. Hiszen ember volt, és már így is túlságosan sokat várt el tőle. De ez
a vámpír volt az egyik legnagyobb felelőse annak, hogy a Kárpáti faj a kipusztulás szélére
sodródott. Nem menekülhetett el, bármi volt is ennek az ára, egy vadász, vagy az ő imádott
életpárja.
Mélyen a farmház alatt Marguarita egyszerre két dologra riadt. Hogy elevenen a föld alá
temették, és hogy Zacarias veszélyben van. Azonnal egészen öntudatára ébredt, a testét
elárasztotta egy iszonyatos éhség, ami tépte, marcangolta a gyomrát. Szorosan zárva tartotta a
szemeit és eltökélte, hogy nem esik pánikba. Tudta hol van, tudta, hogy élve eltemették, de
érezte a közelben Zacariast.
Furcsa módon hallotta a saját szívverését, viszont nem tűnt úgy, mintha a levegő járna a
tüdejében. A dobogás hátborzongatóan visszhangzott a fejében.
Zacariasra koncentrált, figyelmen kívül hagyta a kényszert, hogy sikoltozni kezdjen, vagy,
hogy egyáltalán érezze a föld ránehezedő iszonyú súlyát.
Finoman, óvatosan lopakodva megtalálta az utat a férfi elméjébe. A fájdalom szinte egészen
elnyelte őt, a vadembert, az iszonyú kín vetekedett azzal, amin ő ment keresztül az átalakulása
során. Kicsusszant belőle, még mielőtt elárulta volna jelenlétét a rémület miatt, ami amiatt
öntötte el, hogy micsoda gyötrelmen megy keresztül a férfi.
Mit is mondott neki? Elmondta, hogyan tudja elmozdítani a talajt maga fölött. El kell
képzelned Marguarita, emlékeztette magát. Hogy megtörténik.
Az első kísérletre nem történt semmi, a pánik kezdett beszivárogni az elméjébe. Elszántan
eltolta magától. Használd az akaratod. Apád mindig azt mondta, elég makacs vagy ahhoz,
hogy hegyeket mozgass meg az akaratoddal, ha igazán meg akarsz csinálni valamit, így ezt a
kis földet most igazán semmiség megmozgatnod, parancsolta magának.
„Itt vagyok. Gyere hozzám. Belém, ahogy szoktál. De ha valami elromolna, azonnal ki kell
lépned.”
Nem habozott. Nem számít milyen dühös, vagy milyen fájdalmai vannak, egy olyan férfi,
mint Zacarias De La Cruz nem követelne egy ilyen dolgot tőle egy csata kellős közepén, ha
arra nem lenne okvetlenül szükség. Kitapogatta benne a már ismerős, primitív vadállatot, azon
keresztül csúszott lassan, finoman belé.
A bent talált sötétség meglepte. Semmi más nem volt ott csak az ölj vagy megölnek törvénye.
A férfi minden porcikája sötétnek, árnyékosnak látszott, csupasz jégfalak borították a
bensőjét, jég tömbösödött az elméjében, az folyt a vénáiban. A bensőjében káosz uralkodott.
A fájdalom iszonyú volt, valahogyan mégis képes volt blokkolni, ez olyasvalami volt, amit a
lány nem értett, de nagyon hálás volt érte. Nem akarta tudni, hogyan keletkezett a testében az
óriási kár, hogyan képes mégis a lábain állni, egészen a megsemmisítő erejű gonoszságra
koncentrált. Árasztotta a férfiba a melegét. A szerelmét. Mindent, ami ő volt. Nekiadta magát,
eltöltötte, meghátrálásra kényszerítette a sötétséget, szétárasztotta ragyogását az árnyakon.
Zacarias nem sem próbált kapcsolódni hozzá, de érezte, hogy bekapcsolódnak benne egymás
után az érzések, az együttérzés és a megértés. Kiküldött egy hívást az őserdőbe.
Marguarita is érezte. Nem, nem egészen hívás volt az, inkább kérés, valami olyasmi, mint
amit ő tenne. Zacarias nem parancsolt. Nem volt arrogáns. Nyoma sem volt az egójának.
Pusztán segítséget kért.
A halottat ott az erdőben, csak az élet volt képes megsemmisíteni. A lány meghökkent, hogy
honnan tud ilyen dolgokat, hogyan képes olyan villámgyorsan felmérni, hogy a férfit a
körülötte lévő sötét lények tépik darabokra.
Zacariasnak egy tiszta útra volt szüksége Ruslanhoz, ebben a pillanatban csak ez számított
neki.
Marguarita ösztönösen mélyet akart lélegezni, amikor azok a levelekből szőtt alakok
rárontottak Zacariasra, lecsaptak rá, a testét vagdosták, a húsát szelték, ő pedig ott pörgött-
forgott közöttük, felhasznált minden elérhető eszközt, hogy sakkban tartsa őket. Tüzet. Szelet.
Semmi sem működött velük szemben, és mindeközben Ruslan egyre nevetett, metsző, éles
hangon, amitől a lánynak vicsorgásra húzódott a szája.
Kényszerítette magát, hogy próbálja kívülállóként szemlélni azt, ami Zacariassal történik. A
férfi nagyon nyugodttá vált, az elméje gőzerővel dolgozott. Csak zavarta volna. Nem látta át,
hogyan segít neki mindaz, amit tőle kért, ha segít egyáltalán, de abban biztos volt, hogy a
félelme egy csöppet sem segítene, márpedig ő nagyon rémült volt.
Zacarias meg sem próbálta előle elrejteni az igazságot, hogy úgy volt az elméjében, hogy
tulajdonképpen nem volt az elméjében. Csak azért eresztette be, mert szüksége volt egy újabb
fegyverre, és nem azért, mert ő egy hús-vér nő, aki egyben az ő asszonya is. Nem féltette
magát, vagy őt. Csak az igényt érezte benne, hogy meg kell semmisítenie a gonoszt.
A lombsátorban felhullámzott az élet, majmok ugrottak alá a lények hátára az ágakról,
felborogatták, szétszaggatták őket, majd rávetették magukat a következőre. Marguaritának
beletelt néhány másodpercébe, mire rájött, hogy azokat a lényeket érte a támadás, amik
elzárták a lelkesen ujjongó Ruslanhoz vezető utat.
Zacarias keresztülszáguldott a résen, amit a majmok nyitottak a számára, egész lénye egyetlen
dologra koncentrált. Pontosan tudta hol áll Ruslan, és hol van a szíve. Volt rá ideje, hogy
felmérje az akadályt, amibe az első próbálkozásakor ütközött, és már azt is tudta, hol kell
behatolnia a páncélzaton ahhoz, hogy elérje az összeaszott szívet.
Már azelőtt odaért a vámpírhoz, mielőtt az rádöbbent volna, hogy sebezhetővé vált. Zacarias
újra megváltoztatta a molekulákat a testében, arra a tizedmásodpercre összpontosítva, amikor
az ökle szétnyílt, hogy megragadhassa a szívet. Ujjai inak és izmok közé túrtak, szaggatták
azokat, hogy elérje a szervet.
Ruslan átható sikolya bűzös, rothadó leheletével együtt csapott Zacarias arcába. Mindkét
kezét belesüllyesztette a vadász hasába, felhasította azt, vér ömlött a földre, míg az élőholt
szinte bedugta a fejét az általa hasított lyukon, és elmebeteg haraggal megpróbálta fűrészes
fogaival elevenen felfalni a vadászt.
Zacarias kiszakította a szívet, és megpördült, hogy lerázza magáról a vámpírt. Az erőteljes
Kárpáti vér elborította Ruslan fejét, végigfolyt az arcán és az állán, míg saját vére csontig
marta Zacarias kézfejét és a karját.
Zacarias messzire dobta tőle a szívet, aztán elkapta Ruslan nyakát, összekulcsolta az ujjait
körülötte, megrántotta azt, majd elhajította magától a vámpírt.
Utána rászorította mindkét kezét a hasára, és a lábai kimentek alóla. Térdre zuhant, és
mélyeket lélegzett, hogy képes legyen elviselni az irtózatos fájdalmat, mielőtt képes lett volna
félrelökni azt.
Ruslan jó pár méterre tőle nyekkent a földre, a feje obszcén módon féloldalasan állt.
Zacarias nagyot sóhajtott, amikor meglátta, hogy Ruslan éppen az elhajított szívre esett. A
vámpír felkapta a szívét, és elrugaszkodott a levegőbe, fekete vére záporozott csak le a földre,
ami sisteregve égetett fel mindent, amihez csak hozzáért. A levegőbe lebegve nyaldosta le a
kezeiről és a karjáról az értékes Kárpáti vért, mielőtt elszáguldott volna.
Mihelyt megtámadta Ruslant, az kénytelen volt holt seregétől visszavonni a beléjük plántált
energiát, így a levelek és az ágak ártalmatlanul lehullottak a földre. A majmok visszamásztak
a fákra.
Zacarias megengedte magának, hogy hanyatt dőljön, és felnézett az esőre. Már ismét csak
finoman, szitálón esett, szinte cirógatta az arcát.
Hatalmas erőfeszítésnek érezte, hogy felidézze a fehéren izzó energiát, ami megszabadíthatta
a vámpírméregtől. Amint az már nem volt rajta, fáradtan ejtette le a karját az oldalaihoz.
„Odamegyek hozzád.”
Marguarita nem kérdezett, kijelentett. Zacarias azon kapta magát, hogy mosolyog. Az ő
gyönyörű bolondja. Minden joga megvan, hogy megvesse őt, minden oka, hogy féljen tőle, de
ha megparancsolta volna neki, hogy maradjon távol, szemrebbenés nélkül szegte volna meg
ismét a parancsát, és azért is odament volna hozzá. Nem lehetett benne megállítani azt a
csendes, kérlelhetetlen erőt, ráadásul neki most még ereje sem volt, hogy megpróbálja. A lány
még csak arra sem vette volna a fáradságot, hogy vitatkozzon vele. Tette, amit helyesnek
érzett.
A vére mindenfelől szivárgott a testéből a földbe, nehéz feladatnak tűnt meggyógyítania
magát.
„Ne feledkezz meg arról, hogy felöltözz. Cesaro bármelyik pillanatban idelovagolhat. Meg
kellene ölnöm, ha meglát, és nem vagyok benne egészen biztos, hogy készen állok ebben a
pillanatban a feladatra.” – A lány megpróbált nevetni, vagy legalábbis neki valami olyasmit
mutatni. Ám a színlelt vidámságán áttörtek a könnyei. Érte sírt, és tudta, hogy az
elkövetkezendő évek alatt még sokszor fogja ezt tenni. – „Szeretettel kellett volna
átalakítanom téged Marguarita. Óvatosan. Ölelnem kellett volna, amikor annyira rémült
voltál. De én a sötétségben voltam eddig, és talán már nincs is rá mód, hogy visszatérhessek
onnan.”
„Nem akarlak visszahozni. Csak meg akarlak menteni. Van különbség a kettő között. Neked
kell majd ruhákat adnod rám. Nem boldogulok.”
Türelmetlenség volt a hangjában, és sokkal közelebbinek tűnt, mint amilyennek lennie kellett
volna.
Zacarias felemelte a fejét. Kedvenc kancája hátán Marguarita száguldott feléje, és ő hálát
adott az Istennek a ló sima jármódjaiért. A lány teljesen meztelen volt. Zacarias megcsóválta a
fejét.
Marguarita ahogy közeledett, egyre erősebben árasztotta benne a fényét, tolta kifelé maga
előtt a sötétséget. Látta hogyan issza be vörös vérét körülötte a föld.
Lepattant a lóról, és futásnak eredt felé, éppen abban a pillanatban, amikor a férfi egy intéssel
felruházta. Majdnem keresztülesett a szoknyán, ahogy feléje rohant. Térdre esett mellette, és
két kézzel nyomott a hasához egy puha ruhát, amit magával hozott.
„Dőlj hátra. Csak pihenj néhány pillanatig. És ne mélyedj el túlságosan a fejedben. Nem
akarom, hogy érezd ezt.”
Zacarias visszaereszkedett, és csak nézte az arcát, azt az imádott arcot, amin abban a
pillanatban annyi aggodalom látszott. Annyi szeretet, amit nem érdemelt meg.
– Mit jelent az, amit mondtál, hogy nem akarsz visszahozni a sötétségből, csak meg akarsz
menteni? A kettő ugyanaz.
Megrázta a fejét, és közben két kézzel túrta a talajt, hogy rátaláljon a legdúsabb földre, amit
csak elérhet. A saját nyálát felhasználva masszát készített belőle.
„Voltaképpen egyáltalán nem ugyanazok. A sötétség benned, amit annyira megvetsz, egy
értékes ajándék, amiben nem mersz megbízni. Pedig ez teszi lehetővé, hogy úgy vadássz,
ahogyan teszed. Ez tart téged életben akkor is, amikor mások már meghalnának.”
Jól láthatóan összerezzent, amikor rátapasztotta az általa készített masszát a hasára. Zacarias
finom ujjakkal megérintette az ajkait.
– Azt hiszed, hogy az egy ajándék, hogy nem érzek? Hogy ilyen közel van a sötétség, hogy
létezésem minden pillanatában küzdenem kell ellene?
„Igen. Ez a sötétség az, ami lehetővé teszi a számodra, hogy pontosan tudd, hol a
vadászzsákmányod, ezért vagy képes mindig egy lépéssel előttük járni. Ez segít elviselni az
akár többszörösen is halálos sérüléseket, amik mindenki mást megölnének. Máris gyógyítod
magad Zacarias. És az jár a fejedben, hol fog elbújni a vámpír holnap éjszakáig. Közel a
hajnal, és te tudod, hogy búvóhelyet kell keresnie. Ezt azok az árnyékok teszik benned. Azok
teszik lehetővé, hogy úgy élj, ahogyan élsz, azt csináld, amit csinálsz, és rajtad kívül ezt senki
más nem tehetné meg. Szóval nem, egyáltalán nem akarlak ettől megszabadítani.”
– De félsz, hogy nem fogok visszatérni hozzád.
Odanyújtotta neki a csuklóját. Az éhsége szinte üvöltött Zacariasban, mégis sokkal fontosabb
volt a számára bármit megadni neki, amivel fenntarthatta magát, és ami segíthetett neki a
lehető leggyorsabban meggyógyítani magát.
„Nagyon jó vagy abban, hogy félrelökd az emlékeidet, ezért egy kis részem azt hiszi, hogy egy
napon majd megfeledkezel rólam is egy csata után.”
Megfogta a csuklóját, és a lehető legfinomabb vágást ejtette rajta, hogy aztán hagyja életet
adó vérét lecsorogni a torkán. Ez a vér már egy ősi Kárpátié volt. Erőteljes volt és erős, hiszen
az ő vére folyt a lány ereiben. Érezte hogyan nyúl érte a teste, minden szerve, izma és szövete,
minden egyes sejtje.
„Mindig vissza fogok térni hozzád, mindig. De én csak én lehetek Marguarita. Szeretnék
finom lenni a kedvedért. Meg akarok neked adni mindent, hiszen megérdemled. Mégis mindig
el fogom várni, hogy kövess engem…”
A lány szemöldökei a magasba emelkedtek, szabad kezével kisimította a haját az arcából.
„Azt hitted, hogy figyelmen kívül hagyom ezt veled kapcsolatban? Azt akarom, aki te vagy
Zacarias, de számítok rá, hogy szó szerint követed a nekem tett esküdet. Azt akarom, hogy
gondoskodj rólam. Azt akarom, hogy a szemed előtt tartsd a boldogságom, amikor döntéseket
hozol. És tudnod kell, hogy én is mindig csak én leszek. A saját fejem után fogok menni,
amikor úgy gondolom, hogy tévedsz.”
Felpillantott az arcára, mosoly villant a férfi szemeiben.
„Nem tudok olyat elképzelni, hogy tévednék. Na jó, egyszer talán megtörtént…”
A lány nevetése beáradt az elméjébe.
„Egyszer? Nem fogom hagyni, hogy újra csatába menj, ha utána csak ilyen kicsi marad meg
az eszedből.”
A férfi végighúzta a nyelvét a csuklóján ejtett vágáson.
– Cesaro közeledik. Vért fog adni neked, és te elfogadod Marguarita. Nekem mennem kell.
A lélegzet elakadt a lány torkán.
„Menned? Nem értem. Hová? Le kell menned a földbe és gyógyulnod kell, ez az, amit tenned
kell, és már én is veled mehetek.”
– Vadásznom kell Ruslanra.
A lány csökönyösen rázta a fejét.
„Nem. Nem teheted, ma éjjel már nem. Mindjárt hajnal, nem érhet a felszínen a nap.”
– Láttad az emlékeimben, hogy Dominic asszonya megosztotta velem a vérét.
„Igen, de azt is láttam, hogy figyelmeztetett, hogy nagyon óvatosnak kell lenned, és ki kell
kísérletezned a határaidat. Ezt még nem tetted meg, és te magad mondtad, hogy erősebb
benned a sötétség, mint a többi Kárpátiban, még kevésbé bírod elviselni a napot, mint ők. Ne
csináld ezt Zacarias. A kedvemért. Ne tedd.”
Kinyújtotta a kezét és végigsimított hosszú haján.
– Ez egy nagyon különleges mestervámpír, nem hasonlít egyetlen másikra sem. Nem
hagyhatom ki ezt a lehetőséget, nem várhatok a következőre tízezer évet. Kérlek, ne várd ezt
el tőlem. Ebben a pillanatban bármit megadok neked, amit csak kérsz Marguarita, még ezt is.
De nagy szükségem lenne rá, hogy ne kérd ezt.
A lány összeszorította a szemeit. Egy pillanatig úgy érezte, hogy nem kap levegőt. El kellett
engednie. Zacarias nem lehetett semmi más, mint ami volt, egy vadász. Arra akarta kérni,
hogy olyasvalaki legyen, aki nem ő.
„Gondod legyen rá, hogy egy darabban gyere vissza hozzám.”
Zacarias felállt, a ruhái csupán véres cafatok voltak. Sebek és vágások kanyarogtak a testén. A
véres rongy leesett a hasáról, de a seb már bezárult. Kinyújtotta az izmait.
– Inni fogsz Cesaro csuklójából. Őrizni fog téged, amíg én oda leszek.
A két kezébe vette az arcát, és lehajolt hozzá, hogy csókot lopjon maga felé emelt ajkáról.
Marguarita belékapaszkodott egy pillanatra, nem törődött vele, hogy Cesaro nézi őket.
Végül Zacarias vonakodva eleresztette, és felrugaszkodott a levegőbe. Mihelyt eltávolodott
tőle, kiűzte őt az elméjéből, kitolta onnan, és bízott benne, hogy kívül is marad. Csak egyetlen
esélye van. Ruslan Malinov túlságosan veszélyes ellenfél ahhoz, hogy szökni hagyja. Zacarias
elkapta a vámpír bűzét, és követte vérének cseppjeit, akár az útjelző táblákat.
Évszázadokat töltött azzal, hogy fel-alá járőrözött az Amazonas őserdejében, járt országról
országra. Ismert minden barlangot, minden helyet, amit egy vámpír pihenőhelynek tudna
használni. Tudta, hová megy legvalószínűbben az ellensége. Rájött, hogy pontosan úgy van,
ahogy azt Marguarita mondta, éppen a benne lévő sötétség tette lehetővé, hogy úgy
gondolkodjon, mint egy élőholt.
Ruslan olyan távol akart lenni Zacariastól, amennyire az csak lehetséges volt, de olyan helyre
volt szüksége, ahol könnyedén juthat táplálékhoz is.
Csak nagyon kevés város, vagy farm van barlangok közelében ezen a területen. És Zacarias
mindet ismerte. Meg volt róla győződve, hogy Ruslan a legnehezebben megközelíthetőt fogja
választani, ami mindössze egy repedés a sziklában, és csak egy alakváltó képes rá, hogy
annyira összelapítsa a testét, hogy a keskeny, meredek alagúton lejusson a föld gyomrában
lévő kamrába.
Ruslan őrizni is úgy fogja a helyet, ahogyan az egy mestervámpírhoz illik, így megteheti azt
is, hogy vár arra, hogy Zacarias előtte érjen oda, és megpróbálja csapdába ejteni ott, de az is
lehetséges, hogy olyan bonyolult biztonsági intézkedéseket helyez el a bejáratán, amit órákba
telik felfejteni, így a vadászon rajtaüt a felkelő nap.
Ruslannak előnye volt Zacariassal szemben, de okos volt, így tudta, hogy a vére a szélben
van, és hogy egy vadász jobban érzékeli a szagát, mint egy farkas. Hamis nyomokat fog
hagyni, visszafelé halad egy kicsit a nyomon, bevet minden trükköt, amit valaha Kárpátiként
tanult, hogy elrejtse a Kárpáti elől valódi úticélját, és Zacarias tudta, hogy ez sok időbe kerül.
Az látszott a legvalószínűbbnek, hogy Ruslan a napot próbálja felhasználni a vadász ellen, és
csak az utolsó pillanatban megy le a földbe, így nem fenyegeti az a veszély, hogy rajtaüt az
odújában. Zacariasnak döntenie kellett, hogy hallgat-e a belső megérzésre, arra a sötét
dologra, amit annyira utált magában, vagy a nyomokat követi. Bármelyik mellett is dönt, az a
zsákmányába kerülhet.
Marguarita azt mondta, hogy a sötétség benne egy ajándék. Megbízott benne, mert az az ő
része volt. Ő viszont gonoszságként gondolt rá.
Csak gonoszként emlékezett az apjára, soha nem úgy, amilyen korábban volt. Olyan volt az
egész, mintha egyetlen pillanat alatt megtagadta volna az apja századokon átívelő kitartó
becsületét és kötelességtudását. Az apja minden készséget megtanított neki, amit csak ismert.
Fellendítette az életpárját a levegőbe, és vele együtt kacagott. Örvendezett minden fia
születésénél, vérvörös könnyeket sírt, amikor az egyetlen lánya elvesztette az életért vívott
harcot. Az apja egész életében nem volt gonosz.
Megengedte a sötétségnek, hogy irányítsa.
Elhagyta a nyomot, kiválasztotta azt a barlangot, ami a legmélyebben volt a föld alatt, és
sietett, hogy még a zsákmánya előtt odaérjen. Ha téved, a lehetőség elvész ugyan, de legalább
a naptól biztonságban lesz.
Átkelt a sziklapárkányon, ahol az a keskeny repedés volt az egyetlen bejárat a szűk alagútba.
Lopakodva közelített, hagyta, hogy egy szellő sodorja, mialatt megvizsgálta a területet
minden szögből.
Úgy tűnt, Ruslan nem előtte ért oda a rejtekhelyhez. Közelebb ment, de nagyon gondos volt,
hogy ne zavarja meg a legapróbb kavicsot sem, míg a bejáratot szemlélte meg tüzetesen.
Semmi sem állta az útját, nem akadályozta meg, hogy bemenjen.
Füstszerű páraként besiklott a keskeny repedésbe, és végigsiklott a szűk, hosszú repedésen
keresztül a hegy belsejébe. Egyre mélyebbre és mélyebbre jutott a föld alá. A csepegő víz
hangja dallammá erősödött, ahogy közeledett a kicsi kamrához. Az alagút lefelé még jobban
beszűkült, így csak egy egészen aprócska állat lett volna képes lejutni abba a kamrába.
Ruslan nem járt ott előtte. A vámpíroknak megvolt a maguk szaga, amit még a mesterek is
csak ideig-óráig voltak képesek leplezni.
Ez vajon azt jelenti, hogy soha nem is talált rá erre a különleges barlangra? Arra már nem volt
ideje, hogy elinduljon megkeresni. Meg kellett bíznia a megérzésében.
Nem sietett, alaposan átvizsgálta az apró kamrát, és megállapította, hogy több repedés is futott
a mennyezetén és a falain. Víz csöpögött egyenletesen az északi oldalon, de a déli fal
gyakorlatilag egyetlen sziklatömbből állt. Kiválasztotta az egyik kisebb repedést, hogy
elrejtőzzön.
A testének reménytelenül arra lett volna szüksége, hogy a föld alá bújjon. Az alakváltás sok
energiába került, és tudta, hogy még Marguarita vérével sem maradt túl sok ideje, mielőtt
kritikus állapotba kerül, amikor már mindenképp a föld gyógyító erejére kell bíznia magát,
vagy túl késő lesz.
Kevés Kárpáti lenne képes még túlélni is azokat a sebeket, amiket ő szerzett, nemhogy még
azokkal folytatni a vadászatot. Tudta, hogy a sötétség az benne, ami képessé teszi arra, hogy
soha ne törődjön bele abba, ami a testével történik.
Harcolt, gyógyította magát, és ezt fájdalom, vagy kimerülés nélkül tudta folytatni. De a teste
végül össze fog omlani. Ha Ruslan mégis ezt a barlangot választja, Zacarias nem is akart arra
gondolni, mikor jön az összeomlás.
A percek múltak. Tudta a nap pontos pozícióját és azt, hogy már nagyon közel a napfelkelte.
Érezte a jelenlétét, mintha egy égő lámpa lenne a közvetlen közelében.
Tudta, hogy a fény mindig az ellenfele marad, még akkor is, ha Solange királyi vére valóban
enged neki néhány plusz nappali órát a mozgásra. Soha nem fogja magát kényelmesen érezni,
de ha Marguaritát boldoggá tudja tenni vele, el fogja viselni, ahogyan elviseli emberi társait
is.
Egy kő moccant meg. Valami nekidörzsölődött a keskeny alagút falának a kamrán kívül.
Zacarias mozdulatlan maradt, nem pazarolta a drága energiáját. Rossz bőrben volt, ha túl
hamar árulja el a jelenlétét, Ruslan képes lesz harcolni, és ma éjjel esetleg mindketten
meghalnak.
A rothadó hús mocskos bűze sodródott be a kamrába.
Azonnal a jól ismert nyugalom söpört végig Zacariason. Semmi más nem számított most, sem
ő, sem bármi más, kizárólag ennek az egy vámpírnak az elpusztítása, aki olyan fájdalmas,
olyan iszonyatosan nagy rombolást vitt végbe a Kárpátiak soraiban. Zacarias pedig ezért az
egy okért jött a világra, arra született, arra nevelték, hogy harcoljon. Ez volt az, amiért a
sötétség olyan mélyen a része volt, védelmeznie kellett a népét a legundorítóbb, leggonoszabb
teremtménytől, amit csak elképzelni lehet.
Nyugodt, türelmes és éber maradt, figyelte, hogyan szövi Ruslan a biztonsági intézkedéseit,
hogyan tántorog oda a pihenőhelyére.
A feje még mindig groteszk módon féloldalra dőlt, ami elárulta Zacariasnak, hogy a vámpír
pontosan olyan súlyosan sérült, mint ő. Ruslan túlságosan hiú volt ahhoz, hogy úgy hagyja a
nyakát, kivéve, ha minden energiájára szüksége volt.
Zacarias nem moccant még akkor sem, amikor Ruslan lefeküdt, és keresztbe tette a karjait a
mellkasa előtt, hogy átadja magát a halottak alvásának.
Még akkor is várt, amikor a nap emelkedni kezdett. Gondoskodni akart róla, hogy Ruslan
teste már ólomsúlyú legyen.
Hangtalan lopakodással közelítette meg a mestervámpír pihenőhelyét, és kimozdította onnan.
Ruslan szemei azonnal felpattantak. Halkan, gyűlölettel átitatva felszisszent. Nem mozdult, de
ez nem jelentette azt, hogy nem is képes rá. Zacarias biztos, ami biztos alapon elkerülte a
hatókörzetét.
– Miféle becsület ez? A leggyengébb órámban jössz el hozzám? – háborgott Ruslan.
Zacarias szemöldöke a magasba emelkedett.
– Öldöklő férgeknek nem jár becsület. Az élet tisztelete a legelső törvény, Ruslan. Ez az, amit
te soha nem értettél. Ölni nem tiszteletre méltó. Nekem ez a munkám. A becsületet
használom, mint bármely más eszközt, ami segíthet megsemmisíteni a gonoszságot, és te
gonosz vagy. Akkor pedig nincs helye itt a becsületnek, vagy a módnak, ahogyan elvégzem a
munkámat, és zsákmányul ejtelek.
Ruslan kacaja betöltötte az elméjét.
– Akkor dobd ki a szívem itt, ebben a barlangban, akkor sem hívhatsz le villámot ilyen
mélyen a föld alá. Meglátjuk, ki marad életben alkonyatkor.
– Nem áll szándékomban kitépni a szíved – felelte Zacarias, különös óvatossággal
megközelítve az ólmosnak tűnő, mozdulatlan alakot. Ruslan erőteljes vámpír volt, és
vadászként ő tisztelte azt a hatalmat, tudta, hogy a mester nem egykönnyen fog távozni az
életből.
Ruslan értetlenül meredt rá, a szemeiből egyszerre sütött a ravasz számítás, és a gyűlölet.
Minden figyelmeztetés nélkül denevérek zuhantak alá a magasból, ellepték Zacariast, éles
fogaikkal harapdálták, megpróbálták minél több vérét lecsapolni a mesterük számára.
Férgek törtek át a földes falakon, pókok csúsztak elő a hasadékokból, mindannyiukat a mester
idézte meg. Néhány patkány is kidugta a fejét az alagútból, apró szemeik Zacariasra
szegeződtek.
Zacarias feloldódott a denevérek súlyos tömege alatt, és a kamra másik végébe áramlott. Fény
lobbant a kamrában, rettenetesen forrón, ragyogón, az aprócska, koncentrált nap megperzselte
a denevéreket, és elűzte a rovarokat, patkányokat. Csak egy kis időre volt szüksége.
– Ezt nem tarthatod fenn örökké – rikoltotta Ruslan –, és ők az én parancsaimat követik.
– Lényegtelen.
Zacarias azonnal ott termett mellette, és a karjaiba emelte a holtsúlyt. A kellemetlen bűz, ami
a vámpír szájából áradt, az arcába robbant, összezavarta egy pillanatra. Méreg volt abban a
koncentrált lélegzetben, mégis elmozdult, és magával vitte a vámpír rothadó testét is.
„Mit művelsz?” – kapcsolt azonnal Ruslan a Kárpátiak közös kommunikációs útvonalára,
most először valódi riadalommal – „Hova a csodába viszel?”
„A felszínre. A biztosítékaid távol tartanak mindenkit, de nem zárnak be minket.”
Zacarias megérezte a pontos pillanatot, amikor Ruslan ráébredt, hogy mit is tervez.
Végigértek az alagúton, ki a repedésen, és odakinn mindkettejüket visszavitte valódi
alakjukba a derengő napsütésben. Ruslan szája néma halálsikolyra nyílt.
Hirtelen erőfeszítéssel, amit a puszta akarat és kétségbeesés táplált, mélyen beletemette a
karmait Zacarias karjába.
„Ha én elégek, akkor te is.”
Zacarias a terhével együtt leereszkedett a földre, az ereje szinte egészen eltűnt. Nem lesz már
rá ereje, hogy visszamenjen a barlangba, és érezte a nap érintéséről a bőrén, hogy ideje sem
lenne rá.
„Szeretlek Marguarita. Végtelenül sajnálom a hibákat, amiket elkövettem ellened. Érd el a
testvéreimet, segíteni fognak neked, ha én eltűnök.”
Zacarias nem engedte meg magának, hogy belegondoljon, mi fog történni a lánnyal, vagy,
hogy számba vegye, mennyi rosszat követett el ellene. Utolsó emlékeként őt szerette volna
közel tartani magához, a teljes, önzetlen szeretet érzését, amit neki adott.
„Mondd meg hol vagy. Nem megyek oda hozzád, nem fogok aggódni, de látnom kell.”
Nyugodt volt. Teljesen, egészen nyugodt. Ez volt Marguarita, és ő most először ismerte fel.
Neki ajándékozták, hogy megóvja őt önmagától, a lány volt az ő személyre szabott csodája.
Ha valaki meg tudná menteni, az kétséget kizáróan csakis ő lehetne, de nem látott rá módot,
hogy hogyan. Még autóval sem érhették el időben. Ezt nem mondta el neki, mi értelme lenne?
Fáradt volt, annyira kimerült, hogy alig volt képes mozogni.
„Ne merészeld feladni!”
Imádta azt a kis harapós élt a hangjában.
„Mégis, mi a fenét mosolyogsz?”– követelt választ Ruslan. „Itt fogsz meghalni velem együtt!
Siess! Megmutatom, hogyan lehet felnyitni a biztonsági intézkedéseimet, ha elég erőd maradt
ahhoz, hogy elvigyél a napról!”
Zacarias megrázta a fejét.
– Meghalsz ezen a nagyszerű reggelen Ruslan, nem számít, milyen árat kell ezért
megfizetnem, a gonoszságod soha többé nem tapodhatja a földet.
Ruslan teste vonaglott. Homár vörössé vált. Egyre forróbb lett, míg már perzselte Zacarias
bőrét. A görbe karmok még akkor is kapaszkodtak Zacariasba, összekapcsolták őket, amikor a
vámpír sisteregni kezdett, rothadó bőre pedig felhólyagzott.
Füst emelkedett fel. Égő hús szaga töltötte meg a levegőt. Ruslan sikoltott, a mellkasából,
torkából feltörő hang a magasba riasztotta a közeli fákon ülő madarakat.
Zacarias felnézett. A magasban keselyűk kezdtek körözni. A saját bőre még csak azért égett,
mert hozzáért Ruslan testéhez. Nem próbált meg harcolni ez ellen. Nem használta fel a testet,
hogy előnyhöz juttassa magát, pedig lassan az arca és a karjai szúródni, égni kezdtek, mintha
összement volna rajtuk a bőr attól a vörösen izzó, tajtékzó tömegtől.
Ruslan testén lyukak törtek át. A bűz egyre nőtt, Zacarias fuldoklott benne. A karmok
kilazultak, és ahogy kifordultak a sebekből, vér kezdett csepegni a karjából a földre, egy egész
kis medencét kialakítva körülötte.
„Maradj velem Zacarias,” – kérlelte Marguarita. A nyugalma megdöbbentette. Pánikban
kellett volna lennie, de az elméje még az övénél is tisztább volt. Túl fáradt volt ahhoz, hogy
elgondolkodjon ezen. – „Add nekem magad” – suttogta a lány –, „bízz meg bennem, hogy
megóvlak.”
Soha nem bízott meg senkiben. Ha úgy tenne, ahogy a lány kéri, és átadná a lelkét az ő
vezetésének, semmi sem lenne, amit Marguarita nem tudna róla. Megtudná, hogy az
alkalmatlansága, hogy nélküle képtelen érezni, megszégyeníti őt. Hogy soha nem érezhetné a
testvérei iránti igaz szeretetét, csak ha ő lehorgonyozna az elméjében. Hogy mindig
kényelmetlenül érezné magát emberek jelenlétében. Megtudná, hogy alig képes elviselni a
világot. Látná, hogy nem érez semmit azok iránt, akik őt szolgálják. Túlságosan is sokat látna.
Mennyit képes elviselni egy nő?
„Add nekem magad szabad akaratodból, ahogyan én adtam magam neked.”
A halálba menni, elveszteni őt inkább, mint hogy hagyja, hogy szembenézzen azzal a valódi
szörnnyel, akinek odaadta magát, hatalmas gyávaság volt. A magáénak követelte őt.
Összekötötte kettejüket. Keresztülvitte mindezen, és mindig a lány volt az, aki odaadta magát
neki, újra és újra, elébe menve minden igényének.
Ruslan világgá sikoltotta a gyűlöletét, ahogy lángra lobbant. Zacarias letette a földre az égő
vámpírt, és távolabb húzta magát tőle. Fekete füstcsík emelkedett a magasba jelzőfényként.
Zacarias figyelte, ahogyan fehéren felizzó tűz emésztette fel a mestervámpír utolsó porcikáját
is, megbizonyosodott róla, hogy a szív is eltűnt, nem maradt hátra belőle sehol a legapróbb
darabka sem. Csak akkor dőlt hanyatt, és ernyedt el a teste, akár egy rongybabáé.
Vett egy mély lélegzetet, majd vakon alávetette magát a hitbe, ha már annyira akarta őt a lány
ilyen sötéten és árnyékosan is. Elküldte a szellemét a fizikai testén kívülre, rábízta azt
Marguarita gondoskodására. Épp mielőtt utoljára behunyta volna a szemét, helikopter
dübörgését hallotta meg. Elmosolyodott. Az a gépezet a modern világ része volt, a lány
világáé.
Végül is, lehet, hogy volt valami ebben. Találékony életpárja valószínűleg vagy Julio, vagy
Cesaro vérkötvényét használta fel, Lea Eldridge pedig felrepült velük a megmentésére.
 20.

Mégis, mennyi időre van szüksége egy Kárpátinak, hogy halálos sebek meggyógyuljanak
rajta? Egy hétre? Kettőre? Egy hónapra?
Marguarita lassan végigment a házon a saját hálószobája és fürdője felé. Megtanulta már,
hogy milyen nehéz feladat vért inni Julioból és Cesaroból. Megtanult a földben aludni, bár
még mindig sok esetben őrjöngve dörgölte a testét és a haját, megrémülve, hogy pókok
másznak rajta. De nagyon sok dolog volt még, amit nem tudott, és meg kellett tanulnia.
Minden este kiment az istállóba szeretett lovaihoz, de már a lovaglás az imádott perui
pasokon sem volt képes megakadályozni, hogy a bánat átszakítsa az eléje emelt védőfalakat a
bensőjében, és előtörjön belőle.
Egy kicsit sem számított, hogy szinte folyamatosan mondogatta magának, hogy Zacarias
biztonságban van, és valóban ott is volt, odalenn az alvókamrájukban. Az sem számított, hogy
minden reggel lefeküdt mellé, fogta a kezét, félresimogatta hosszú haját, tanulmányozott
minden mélyre vésett vonást az arcán, még mindig féltette, még mindig gyászolta. Időnként
attól félt, hogy megtébolyodik.
Nemegyszer virrasztott mellette és a pókok mellett, amik olykor átkúsztak a testén, amitől
elszabadult a lány vérmérséklete, eszébe jutott a pókoknak az a tömege, amibe beleesett, mert
a férfi nem gondoskodott a kényelméről, és ilyenkor megpofozta őt. De leginkább csak
igyekezett nem sírni neki, nem könyörögni, hogy ébredjen fel és legyen ott vele.
Reménytelenül szüksége lett volna rá, de egyszerűen megtagadta, hogy gyengének
bizonyuljon, amikor Zacariasnak gyógyulásra volt szüksége.
Rengeteg dolog volt, amivel eltölthette az idejét, amin dolgoznia kellett. Még mindig nem
tudta például pontosan, azt a ruházkodás dolgot. Általában megfürdött és felöltözködött, mint
eddig. Jobban szeretett vízben fürödni, másképp képtelen volt megszabadulni a pókok
terrorjának gondolatától. Az ég szerelmére, a földben aludt, tudta, hogy egész nap mászkálnak
rajta, és valószínűleg már ki is gondolták, hogy fészket raknak a hajába!
Megugrott, amikor karok fonódtak a dereka köré, és Zacariast hallotta halkan nevetni a
fülében.
– Kételkedem benne, hogy a pókok fészket akarnának rakni a hajadban én gyönyörű
bolondom. – A szíve nagyot dobbant, majd szinte lebénult, képtelen volt elhinni, hogy ez
valóban ő. Aztán megijedt, hogy ő ébresztette fel a puszta kétségbeesésével. Nagyon lassan
megfordult a karjaiban és felnézett rá. A mindig éjfélfekete szemek abban a káprázatos
zafírfényben izzottak, ami akkor jelent meg bennük, amikor különösen felajzott állapotban
nézett rá. A puszta látványa is elgyengítette. – Valami olyasmit álmodtam, mintha többször is
előadásokat tartottál volna nekem a pókokról, és mintha megtorlásképpen egyszer vagy
kétszer meg is ütöttél volna miattuk. Igaz lehetett ez?
Elmosolyodott.
„Előfordulhat. Ha igen, akkor is megérdemelted.” – A keze lesiklott a férfi lapos, kemény
hasára. Cikcakkos sebek szőtték át ott, ahol eddig csak sima, meleg bőr volt. – „Azt hittem,
hogy el fog tűnni.”
Ez volt az egyetlen dolog, ami az eszébe jutott, hogy mondjon is valamit, minden vágya az
volt, hogy örökké csak csókolja, olyan szorosan ölelje, hogy egyikük sem kapjon levegőt,
olyan mélyen fogadja be a testébe, hogy soha többet ne találjon ki onnan.
Megérintette a torkát.
– Reméltem, hogy képes leszel majd ismét beszélni, annyira szeretted volna. De azt hiszem,
mindketten túlságosan megsérültünk még ahhoz is, hogy az erőteljes Kárpáti vér teljesen
meggyógyíthasson bennünket.
Betöltötte az egész szobát. Eltöltötte minden érzékét, szinte az egész teste nyúlt érte, annyira
tisztában volt a jelenlétével. Egy puha, finom áramlással lépett be az elméjébe, ami meglepte
a lányt. Majdhogynem fel sem ismerte a könnyű érintést. A jeges érzés ott volt ugyan, úgy
tűnt, mintha a gleccser keresztüllebegett volna az elméjén, de lassan melegedni kezdett.
Nézte a szemeiben a változást, a vágy és az éhség lassan örömbe csúszott át, hogy láthatja őt.
Felemelte feléje a száját, és a férfi lehajolt, hogy megcsókolja. Az ő ajkai forrók és uralomra
törők voltak, még annál is jobban, mint amire emlékezett.
A teste azonnal átadta magát neki, beleolvadt, hajlékony lett és lágy, bejelentette a saját
igényeit. Zacarias ráérősen csókolta meg újra és újra.
Végül vonakodva felemelte a fejét, a két tenyerébe fogta az arcát, és a szemébe nézett, mintha
keresne valamit. Elégedettség lopakodott be a tekintetébe, nyilvánvalóan megtalálta, bármi is
volt az, amit keresett.
Intett egyet a fürdőszoba felé. Azonnal egy, a kedvenc fürdőolajának illatával átitatott
gőzfelhő tódult a szobába.
– Menjünk a fürdőbe.
„Tudod, hogy neked nincs szükséged erre. Egy ostoba rítus az egész, egyetlen gondolattal
képesek vagyunk megtisztítani magunkat.”
Csakhogy ő attól egyáltalán nem érezte tisztának magát, arról nem beszélve, hogy nem
szabadította meg attól az irracionális félelmétől sem, hogy pókok másznak a hajában.
– A te fürdésed egy csodaszép rítus, és remélem, hogy sok évszázadig megtartod ezt a
szokásod – javította ki gyengéden –, ez valami olyasmi, ami fontos neked, ugyanakkor pedig
sok örömet hoz nekem. – Megfogta a kezét és megcsókolta a tenyerét. – Nem láttam a
pókoktól való félelmedet. Túl mélyre temetted a gyerekkori emlékeid közé. Jobban oda kellett
volna rád figyelnem, ahogyan most fogok. Szándékomban áll minden áldott este szigorúan
ellenőrizni a legutolsó porcikádat is, hogy biztos lehessek benne, hogy azok a bosszantó
teremtmények nem zaklatnak soha többé.
Megremegett, úgy érezte, mintha több ezer szőrös láb futkározna a bőrén, önkéntelenül
dörzsölni kezdte a karjait, hogy megszabaduljon az érzéstől. Zacarias ismét felemelte az állát,
hogy ne legyen más választása, mint belefulladni a szemeibe, azokba a fekete, folyékony
jéggel teli feneketlen medencékbe, amiknek a mélyén az a hihetetlen kékség égett néha.
Egyetlen parázsló pillantása elvette a lélegzetét. A gondolat, hogy minden áldott este
tüzetesen átvizsgálja a testét, egymillió pillangót repített szét a gyomrában.
Megfogta a kezét, és maga után húzta, hogy kövesse a gőzös fürdőszobába. Nagyon
gyengéden emelte fel, majd süllyesztette bele a kád mély vizébe, aztán maga is leült a szélére.
– Hunyd le a szemed, és csak hagyd, hogy én csináljam. Azt akarom, hogy biztos lehess
benne, egyetlen pók sem lesz a közeledben, amikor ezzel végzek. Ne gondolj semmire
sívamet.
Marguarita mélyre süllyedt a vízben, amiről még csak most vette észre, hogy lagúnazöld, és
mintha a mennyországba került volna. Lehunyta a szemit és átadta magát ösztönző kezeinek,
amik beáztatták hosszú hajának tömegét. Hagyta a forró, illatos víznek, és a férfi
megbabonázó hangjának, hogy elsodorják a boldogság hullámai közé.
Zacarias él és itt van vele. Bármi történt is, ő végig pontosan tudta, hogy akarja azt a férfit, aki
ő volt, legyen bármilyen primitív, állandóan éber, bajt szimatoló. Kirobbanóan erőszakos, ha
szükséges. Nagyigényű szerető. Nagyigényű társ.
Könnyű lesz vele? Nem próbálta becsapni magát, hogy az lenne. Zacarias rábízta a szellemét,
a légmélyebb lényegét, ennek során pedig látott mindent, megosztozott vele mindenen, ami ő
volt.
Tudta, hogy soha nem fog úgy érezni, mint egy normális, életpárral bíró Kárpáti, hacsak ő
nem horgonyozza le magát az elméjében, de az, amit soha nem fog igazán megérteni, és ami
megrémítette, hogy a férfi arra gondolt, hogy a sötétség nélkül vadászik, anélkül, hogy ez
megadná neki azt az extra kis előnyt. Azt mindenáron akarta neki.
Soha nem fogja abbahagyni a vadászatot, a gonosz elpusztítását. Soha. Akkor sem lenne rá
képes, ha ő valaha is azt akarná, hogy más legyen, mint aki valójában.
A fejét a kád szélén pihentetve, Zacarias ujjaival a hajában, amik sampont masszíroztak a
fejbőrébe, Marguarita egy álomvilágban lebegett. A férfi halkan mormolt neki a saját nyelvén,
ami egy sötét kántálásnak hatott a rekedtes bársonyhangon, ő pedig kilebegett a dagállyal,
egészen a gondjaira bízta magát. Már csak a pillanat létezett, az öröm, a meleg víz és
Zacarias.
Fogalma sem volt az idő múlásáról. A víz forró maradt, és a férfi, miután leöblítette a haját,
nekilátott előbb az arca, majd a teste gondos, aprólékos lemosásának, hihetetlenül finom
mozdulatokkal. Könnyek égtek a lány szemeiben. Soha nem gondolta volna ennyire
gyengédnek.
Sőt, abban is kételkedett, hogy Zacarias képesnek hitte magát ekkora gyengédségre. A
testében lassú égés kezdődött, forrósággá hevült az izzó parázs, ahol a kezei memorizáló,
hosszú simításokkal, követelőn elhaladtak rajta.
Ugyanilyen gondos figyelemmel szárította meg, a haja szárítására külön rászánta az időt,
majd ő maga ki is kefélte. Csak ezek után emelte a karjaiba, és vitte az ágyba.
Hihetetlen gyengédséggel fektette le. Ott, a sötétségben a rendkívüli látásával megvizsgálta az
egész testét, mintha csak újra az emlékezetébe akarná vésni minden porcikáját, látnia kellett,
hogy semmilyen nyoma nem maradt rajta sem DS brutális támadásának, sem pedig az
átalakulásnak.
A nyelve átsiklott a szája fölött, az ujjhegyei a melleit cirógatták, majd lecsúsztak a bordáira,
a csípője ívére. Hirtelen meg akarta ízlelni minden négyzetcentiméterét mohón és kapzsin.
Marguarita az övé volt, ő volt az egyetlen, akivel el akarta tölteni az életét, aki betöltötte a
szívét, megjavította a lelkét eléggé ahhoz, hogy visszaadja neki az életét.
A szája lecsapott az egyik mellére, és míg azt szopta, húzgálta a mellbimbóját a fogaival,
cirógatta a nyelvével, kezével a másikat gyúrta. A lány teste egyre melegebbé vált, és Zacarias
széttolta a térdével a lábait.
Ráérősen akarta a magasba űzni, soha nem akarta abbahagyni, de kétségbeesetten benne
kellett lennie, össze kellett kapcsolnia magukat, testet, lelket, bőrt a bőrrel.
Ismét egésznek kellett éreznie magát. A sötétségnek olyan messzire kellett visszahúzódnia
benne, hogy hetekig tartson visszaérnie.
„Gyere belém” – hívta gyengéden a lányt –, „add nekem a szerelmedet Marguarita, az
egészet. Áradj szét bennem, tölts fel magaddal. Szükségem van rád.”
Soha nem vallotta volna be a szükségét senki előtt. Érezte hogyan lép belé a lány, és érezte
lehetetlen világosságát is, ami annyira eltöltötte melegséggel és érzelmekkel, amit soha nem is
fog megérteni. Az érzések túlterhelték, és mint mindig, elfogta a késztetés, hogy félreálljon
előlük, de most nem volt erre hajlandó. Ma éjszaka nem.
Lecsúsztatta a kezét testeik között, hogy megérezhesse üdvözlő nedvességét. Ő hatalmas volt
hozzá képest, ha behatolt a testébe, az mindig egy nyújtó, égető érzés volt a lánynak. Esélyt
sem akart adni annak, hogy megsebzi, teljesen függetlenül attól, hogy mennyire sóvárgott már
rá, hogy benne legyen.
Lenézett az arcára, látni akarta rajta a legapróbb rándulást is, miközben behatolt a testébe.
Érezte szoros hüvelye bársonypuhaságát, ami utat adott neki a behatoláshoz. És végig
árasztotta belé a melegét. A szerelmét. Úgy érezte, mintha egészen beburkolta volna.
Hazatért. Igazán otthon volt.
Amikor teljes hosszában belétemette magát, hogy szinte már a méhét érintette, a lány ringatni
kezdte mindkettejüket, ő pedig mozdulatlanná dermedt, majd lenyúlt a lány kezéért és
összefűzte az ujjaikat.
– Néha meg foglak őrjíteni Marguarita, de esküszöm, hogy igyekszem figyelni arra, hogy mit
szeretnél. Teljes szívemből megígérem, a becsületszavam adom neked, hogy mindig
megpróbállak a legjobb tudásom szerint boldoggá tenni. De van néhány dolog, amiben nem
vagyok biztos, hogy tudok változni.
Marguarita felmosolygott rá.
„Nem kértelek arra, hogy megváltozz. Csak olvaszd össze az életed az enyémmel. Vannak az
én világomban is jó dolgok, ha nyitott vagy feléjük.”
Zacarias visszahúzódott belőle, majd újra behatolt. Figyelte hogyan párásodnak be a lány
szemei. Szerette ezt a kifejezést az arcán, a gyönyör vad sokkját. Ismét mozdulatlanná vált.
– Vannak testvéreim, te is tudod. Amikor velük leszünk, nem leszek képes távol maradni
tőled. Szükségem van arra, hogy összekapcsolj azzal az érzelemmel, amit olyan hosszú ideig
kellett nélkülöznöm.
A lassú mosoly csókra ingerelte a száját. Izgatta az elméjét.
„Nem hiszem, hogy ez problémát okozna.”
Ő sem hitte, már végképp elveszett, és ezért végtelenül hálás volt. Lassú, érzéki támadásba
kezdett, és megosztotta a lánnyal az elméjét, megosztotta vele, hogyan épül benne egyre
magasabbra a feszültség, a fantasztikus öröm.
Mindig ő lesz a világa. Meg kell ugyan osztoznia rajta azokkal, akik a világában éltek, és
akiket szeretett, de miatta még ezt is tudta kezelni.
Feltámaszkodott a könyökére, és lehajtotta a fejét, hogy a szájába vegye a mellét.
„Ez lesz a kiindulási pontunk, de sokat kell utaznunk Marguarita. Együtt.”
Azt hiszem, függő lettem. Imádom, amit a kezeid, a szád, a tested csinál velem. A raboddá
váltam. Zacarias, azt hiszem, hogy nagyon szerelmes vagyok beléd. Azt akarom, hogy vigyél
magaddal.”
Zacarias érezte, hogy szerelmes a lányba, aki összekötött minden megszakadt, eltört
kapcsolatot a bensőjében. Aki körülölelte őt. Kiigazította mindazt, ami ő volt, kicsit sérült,
kicsit talán törött.
Megcsókolta, kezei birtoklón ragadták meg a csípőjét, és felemelték, felkészülve egy vad
száguldásra.
„Te vagy az egyetlen személy, akit valaha is szeretni fogok.”
És ez a teljes igazság volt. Tartozott végre valakihez, valahová.
Marguarita volt az otthona.

Vége
1. függelék

Kárpáti énekek

1. a Kárpátiak hite a gyógyításról

A Kárpátiak egy nomád nép, aminek a földrajzi eredete visszavezethető egészen a dél-uráli
hegységig, (közel a mai Kazah sztyeppékhez) Európa és Ázsia határára. A mai nyelvészek
emiatt hívják a nyelvüket „uráli” nyelvnek, anélkül, hogy tisztában lennének vele, hogy ez
valójában a Kárpátiak nyelve.
Ellentétben a többi nomád néppel a Kárpátiak nem az új legelők miatt vándoroltak, nem is az
éghajlat, vagy az évszakok változása miatt, és nem is a jobb kereskedelmi lehetőségek
keresése tette szükségessé.
A kárpátiak mozgását egyetlen nagy cél vezérelte: földet kerestek, olyan dús, gazdag talajt,
ami a leginkább elősegítheti fiatalító regenerációjukat.
Évszázadok alatt vándoroltak egyre nyugatabbra, (mintegy hatezer évvel ezelőtt) míg végre
rátaláltak végre valódi otthonukra, amit szülőföldjüknek, azaz susu-nak neveztek, a Kárpátok
hegyei között, aminek hosszú, íves vonulata mintegy bölcsőben ringatta a Magyar királyság
buja síkságait. (Magyarország királysága több mint ezer esztendeig virágzott, így a magyar
volt a térség legdominánsabb nyelve a Kárpát-medencében, amíg a birodalom földjét szét nem
osztották az I. világháború után Ausztria, Csehszlovákia, Románia, Jugoszlávia, és a mai
Magyarország között)
Más dél-uráli népek, akik osztoztak a nyelven a Kárpátiakkal, más irányba indultak. Néhány
törzs a mai Finnországban telepedett le, ez az oka annak, hogy a modern magyar és finn nyelv
között oly sok az ősi, Kárpáti hasonlatosság.
Bár örökre hozzákötötték magukat kiválasztott szülőföldjükhöz, a Kárpátiak vándorlása
folytatódott, átkutatták az egész világot, válaszokat keresve, amik segíthettek volna nekik
abban, hogy nagyobb sikerrel hordják ki, és neveljék fel az utódaikat.
 Az azonos földrajzi eredet miatt a Kárpátiak nézetei a gyógyításról nagyban megegyeznek az ősi
eurázsiai sámánista hagyománnyal. Ennek a hagyománynak a ma is élő, modern változata
képviselteti magát Tuvában, (Tuváni sámánizmusnak is nevezik) ami a fenti térképen
megtalálható.
Az eurázsiai sámánista hagyomány, - hasonlóan a Kárpátihoz, és a szibériaihoz – úgy tartja,
hogy betegségek a lélekből származnak, ezen problémák öltenek testet különféle tünetek
formájában. Épp ezért, miközben nem hanyagolják el a testet sem, a sámánista gyógyítás a
lélekre, és annak gyógyításra koncentrál. A legsúlyosabb betegségekről úgy gondolják, hogy a
lélek távozását okozzák. Ha a beteg ember lelkének egy része, vagy az egész elhagyja a testet,
(levándorol az alsó világba, vagy szellemvilágba) azt ott elfogják, vagy megszállja egy gonosz
szellem, de a kettő egyszerre is előfordulhat.
A Kárpátiak ezen nagyobb eurázsiai sámánista hagyomány őrzőinek számítanak, osztoznak
nézeteiken. Míg maguk a Kárpátiak nem eshetnek betegségekbe, a gyógyítóik megértették, hogy a
súlyosabb, mélyebb sebeket is ilyen „lélektávozás” követi.
Amikor megállapítják, hogy valakiből ilyen módon „kiszállt a lélek,” felkérik a gyógyító
sámánt, hogy menjen le spirituális úton az alsó világba, visszaszerezni a lelket. A sámánnak
hatalmas kihívásokkal kell megküzdenie útján, harcolnia kell, ha démon, vagy vámpír szállta meg
a megmentésre váró lelket.
A „lélektávozás” nem okvetlenül jelenti azt, hogy az illető öntudatlan, (bár természetesen az is
előfordul). Megértették, hogy bár az a személy még beszél másokkal, tudatánál van, de már
elszakadt tőle a lelke egy része.
A tapasztalt gyógyító, vagyis a sámán azonnal felismeri a problémát, a legfinomabb jelekből,
amit mások talán észre sem vesznek, hogy a beteg tekintete időnként elréved, csökken az
életvágya, krónikusan depressziós, lecsökken az „aurája” fénye, és hasonlók.
 2. A "kisebb” Kárpáti gyógyító ének

Kepä Sarna Pus (a "Kisebb gyógyító ének") a pusztán fizikai eredetű sebek kezelésekor
használatos. A Kárpáti gyógyító elhagyja a testét, belép a sebesültébe, és belülről kifelé
gyógyítja az olykor halálos sebeket, csupán tiszta energia felhasználásával. Kijelenti, hogy
„Szabad akaratomból felajánlom az életem az életedért,”, amikor a vérét kínálja fel a
sérültnek. Mivel a Kárpátiak a földhöz kötötték magukat, a saját hazájuk talaja gyógyítja őket
a legjobban. A nyálukat is gyakran használják sebgyógyításra.
Az is nagyon gyakori, hogy a gyógyító énekhez, (a kisebbhez és a nagyobbhoz is)
gyógynövényeket is használniuk kell, saját készítésű aromagyertyáikkal, és kristályokkal
együtt. (A kristályok a Kárpátiak pszichés képességei révén az együttérzést erősítik fel, és
juttatják el a világmindenséghez.) Arra használják, hogy pozitív energiával töltsék meg a
környezetet, ami felgyorsíthatja a gyógyulást. A barlangokat gyakran jelölik ki gyógyításra
alkalmas helyeknek.
A kisebb gyógyító kántálást használta Vikirnoff Von Shrieder és Colby Jansen Rafael De
La Cruzon, akinek a szívét egy vámpír tépte ki a Sötét titok című könyvben.

Kepä Sarna Pus (A kisebb gyógyító ének)

Ugyanaz a kántálás használatos összes fizikai seb esetén, csak a "sivadaba" ["a
szívedbe"] rész változik attól függően, hogy milyen testrész sérült meg.

Kuńasz, nélkül sivdobbanás, nélkül fesztelen löyly.

[Fekszel, mintha aludnál, szívdobbanás nélkül, lélegzet nélkül]

Ot élidamet andam szabadon élidadért.

[Szabad akaratomból felajánlom az életem az életedért.]

O jelä sielam jŏrem-ot ainamet és soŋe ot-élidadet.

[A lelkem fénnyé vélik, elfelejti a testem, belép a te testedbe.]

O jelä sielam pukta kinn minden szekmeket belső.

[A lelkem fénye kiűzi belőled a sötét szellemeket.]

Pajńak o susu hanyet és o nyelv nyálamet sívadaba.

[Szülőhazánk földjét, nyelvem nyálát nyomom a szívedbe.]

Vii, o verim soŋe o vend andam.

[Végül véremet adom a véredért.]
 3. A "nagyobb" Kárpáti gyógyító ének

A legjobban ismert, - és legdrámaibb - Kárpáti gyógyító ének az En Sarna Pus (a

„nagyobb” gyógyító ének”) Ez a kántálás hivatott megtartani a sebesült, vagy eszméletlen
Kárpáti lelkét. Jellemzően egy egész csoport veszi körbe a beteg Kárpátit, (képletesen így
veszik körül az együttérzésükkel és a figyelmükkel is) és elkezdenek kántálni. A sámán, a
gyógyító, vagy a vezető a főszereplője ennek a szertartásnak. Ő lesz az, aki spirituálisan
leutazik az alsó világba, ebben pedig a klánja, a népe segíti. A céljuk, hogy dobolással,
énekléssel, mámoros tánccal (a kántálás szavain keresztül) láthatóvá tegyék magát az utazást.
Addig ismétlik a kántálást és a lépéseket, míg a sámán transzba esik, elhagyja a testét, hogy
elinduljon a nagy utazásra. (Valójában az extázis szó latin eredetű, az ex stasis kifejezés szó
szerint azt jelenti, hogy testen kívül.)
A Kárpáti gyógyítónak van egy hatalmas előnye a sámánokhoz képest. Telepatikus
kapcsolat köti elveszett testvéréhez. A legtöbb sámánnak vándorolnia kell az alsó világ
sötétségében, eltűnt társát keresve. Ezzel ellentétben a Kárpáti gyógyító egyből „meghallja” a
fejében testvére hívását, így azonnal közvetlenül hozzá indulhat, mintha jelzőfény vezérelné.
Ez az oka annak, hogy a Kárpáti gyógyítás sikeraránya jóval magasabb, mint bármely más,
ezt a hagyományt követő módszernek.
Ennek az „alsó világnak” a megismerése mindenképpen szükséges ahhoz, hogy megértsük
a nagyobb Kárpáti gyógyító ének szövegét. Hivatkoznak a Nagy fára, (Kárpátiul En Puwe).
Sok ősi hagyomány, közöttük a Kárpáti is, a világot részekre osztja, - a mennyországra, a saját
világukra, és az alsó birodalomra, - és mindezt egy rúdon, valamiféle tengelyen, vagy jelen
esetben egy fán ábrázolják. Az ő világuk félúton helyezkedik el, úgy is mondhatjuk, hogy
magán a fán és az alsó ágain. Sok ősi szöveg ezért nevezi az anyagi világot Középföldnek.
Félúton van a mennyország, és a pokol között. A fát megmászva lehet eljutni a
mennyországba. Leereszkedni a törzsön a föld alá, ez jelenti a leszállást a szellemvilágba. A
sámánnak feltétlenül mesteri módon kellett tudnia utazni a Nagy fán, adott esetben segítség
nélkül is, de néha besegít egy állat szellemi vezető. (Aminek akár a hátára is ülhet.)
Különféle hagyományokban a Nagy fát is másképp nevezik, hívják axis mundinak (Világok
tengelyének), Ygddrasil (a skandináv mitológiában) Mount Mem (a tibeti hagyomány szerint
Világhegy) stb. A keresztény univerzum is hasonló osztással rendelkezik, megjelenik benne a
mennyország, a purgatórium (a föld) és a pokol. Egészen nyilvánvalóan megjelenik például
Dante Isteni színjátékában, Dante útja előbb a pokolba vezet, a föld közepébe, onnan
emelkedik fel a Purgatórium hegyére, ami közvetlenül a földön magasodik Jeruzsálemmel
szemben. A Purgatórium hegyét megmászva jut el először az Édenbe, a földi paradicsomba,
majd még feljebb kapaszkodva a mennyországba. A sámánisztikus hagyományokban azt
tartják, hogy a kicsi mindig visszatükrözi a nagyot, a személyes történések a kozmikusakat. A
kozmosz változásai pedig mindig érintik a belső, kisebb egységeket is. Például az univerzum
axis mundija megfelel az ember gerincoszlopának. A sámánok és a misztikusok szerint a
tengelyen fel és lefelé vezető utak gyakran megfelelnek a természetes, lelki energiák mozgási
útvonalának, (kundalini, máshol sakti).
 En Sarna Pus (A nagy gyógyító ének)

A kántálásban az „ekä” ["fivér"] helyébe lép a "testvér", "apa", "anya," szó, attól
függően, hogy kit gyógyítanak.

Ot ekäm ainajanak hany, jama.

[Fivérem testének egy darabja a föld alatt, a halál közelében.]

Me, ot ekäm kuntajanak, pirädak ekäm, gond és irgalom türe.

[Mi, a népe, körülvesszük fivéremet figyelmünkkel és együttérzésünkkel.]

Opus wäkenkek ot-oma śarnank, és ot pus fünk, álnak ekäm ainajanak, pitänak ekäm
ainajanak elävä.
[A gyógyító energiák, az ősi, mágikus szavak, és a gyógyító növények áldják meg fivérem
testét, tartsák életben őt.]

Ot ekäm sielanak pälä. Ot omboće päläja juta alatt o jüti, kinta, és szelemek lamtijaknak.
[De fivérem lelkének csak a fele van itt. A másik fele levándorolt a szellemvilágba.]

Ot en mekem ŋamaŋ: kulkedak otti ot ekäm omboće päläjanak.

[Nagy tettre készülök: utazni fogok, hogy megtaláljam fivérem lelkének másik felét.]

Rekatüre, saradak, tappadak, odam, kaŋa o numa waram, és avaa o lewl mahoz.
[Táncolunk, kántálunk, extázisban álmodunk, hívom a lélekmadaramat, hogy nyissa ki az alsó
világ kapuját.]

Ntak o numa waram, és muzdulak, jomadak.

[Felszállok a lélekmadaramra, és megmozdulunk, úton vagyunk.]

Piwtädak ot En Puwe tyvinak, ećidak alatt o jüti, kinta, és szelemek lamtijaknak.

[Követjük a Nagy fa törzsét a szellemvilág felé.]

Fázak, fázak nó o śaro.

[Fázom, fázom, nagyon hideg van.]

Juttadak ot ekäm o akarataban, o'sívaban, és o sielaban.

[Összeköt fivéremmel a szív, a lélek és az elme.]

Ot ekäm sielanak kaŋa engem.

[Fivérem lelke hív engem.]

Kuledak és piwtädak ot ekäm.

[Hallom, és követem a hangját.]

Sayedak és tuledak ot ekäm kulyanak.

[Összetalálkozom a démonnal, ami felfalta fivérem lelkét.]

Nenäm ćoro; o kuly torodak.

[Dühödten harcolok a démonnal.]
 O kuly pel engem.
[Fél tőlem]

Lejkkadak o kaŋka salamaval.

[Villámmal ütöm át a torkát.]

Molodak ot ainaja, komakamal.

[Puszta kézzel töröm össze a testét.]

Toya és molanâ.
[Elbukik és széthullik.]

Hän ćaδa.
[Elmenekül.]

Manedak ot ekäm sielanak.

[Megmentem a fivérem lelkét.]

Aladak ot ekäm sielanak o komamban.

[Felemelem fivérem lelkét a kezemmel.]

Alədam ot ekäm numa waramra.

[Felültetem a lélekmadaramra.]

Piwtädak ot En Puwe tyvijanak és sayedak jälleen ot elävä ainak majaknak.

[Követjük a Nagy fát, hogy visszatérjünk az élet földjére.]

Ot ekäm elä jälleen.

[A fivérem újra él.]

Ot ekäm weńća jälleen.

[Teljes, egész lett újra.]
 4. Altatódal

Ezt a dalt éneklik a nők, amikor a vetélés veszélye fenyeget és megpróbálják

megmenteni a babát.
Mert ezek a magzatok már az anyaméhben is hallják őket, így a nők lényegében egy
altatódalt énekelnek nekik: Maradj ott, odabenn is védeni és szeretni fogunk, amíg
megszülethetsz.

Odama Sarna Kondak (altatódal)

Tumtesz o wake ku pitasz belső.

[Érezd az erőt, ami benned van]

Hiszasz sívadet. Én olenam gæidnod.

[Bízz a szívedben és én a vezetőd leszek]

Sas csecsemõm, kuńasz.

[Csitulj el kisbabám, hunyd le a szemeidet]

Rauho joŋe ted.

[A béke eljön majd hozzád]

Tumtesz o sívdobbanás ku olen lamtзad belső.

[Érezd a ritmust legbelül]

Gond-kumpadek ku kim te.

[A szeretet hullámát, ami körülölel]

Pesänak te, asti o jüti, kidüsz.

[Véd, amíg egy éjszaka majd fel nem emelkedsz.]
 5. A föld gyógyítódala

Ezzel a földgyógyító dallal kezelik a Kárpáti nők a földet, amikor az tele van
méreganyagokkal. Bár a név csak énekre utal, a nők táncolnak is, miközben a dalt éneklik.

Sarna Pusm O Mayet (a földgyógyítás dala)

Első versszak

Ai Emä Maγe
[Ó Anyatermészet]

Me sívadbin lańaak.
[Mi vagyunk azok, szerető lányaid.]

Me tappadak, me pusmak o maγet.

[Táncunk meggyógyítja a földet]

Me sarnadak, me pusmak o hanyet.

[Az énekünk is gyógyítja a földet]

Sielanket jutta tedet it,

[Összekapcsolódunk veled]

Sívank és akaratank és sielank juttanak.

[A szívünk, a szellemünk és az elménk eggyé válik]

Második versszak

Ai Emä Maγe,
[Ó Anyatermészet]

Me sívadbin lańaak.
[Mi vagyunk azok, szerető lányaid]

Me andak arwadet emänked és me kaŋank o

[Tisztelettel adózunk előtted, és hívunk]

Põhi és Lõuna, Ida és Lääs.

[Északról és délről, keletről és nyugatról]

Pide és aldyn és myös belső.

[Fenn és lenn, és belül is]

Gondank o maγenak pusm hän ku olen jama.

[A Föld szeretete meggyógyítja azt, aminek szüksége van rá]

Juttanak teval it,

 [Összekapcsolódunk most veletek]
Maγe maγeval.
[Föld a földhöz]

O pirä elidak weńća.

[Az élet körforgása bezáródik]

6. A harcosok éneke

A harcosok tanácskozása mélyen a föld alatt zajlik a kristályok kamrájában, nem

sokkal a magma fölött, így a természetes gőzben könnyebb világosan gondolkodni, és az
ősök bölcsességére fókuszálni. Ezen a szent helyen vegyítik a vérüket a herceg és a férfiak,
megerősítik becsületesküjüket, mint harcosok és testvérek.

Sarna Kontakawk (a harcosok ének)

Veri isäakank–veri ekäakank.

[Atyáink vére, fivéreink vére]

Veri olen elid.

[A vér élet]

Andak veri-elidet Karpatiiakank, és wäke-sarna ku meke arwa-arvo, irgalom, hän ku agba,

és wäke kutni, ku manaak verival.
[Vérünkkel ajánljuk fel az életünket népünk számára, a becsületünket, az együttérzésünket,
feddhetetlenségünket, kitartásunkat]

Verink sokta; verink kaŋa terád.

[A vérünk összevegyül, és szólít titeket]

Akasz énak ku kaŋa és juttasz kuntatak it.

[Halljátok hát idézésünket, csatlakozzatok hozzánk]
Egy nagyon tömör Kárpáti szótár

Ez a rövidke szótár tartalmazza a legtöbb szót, ami a Dark, (Kárpátok vámpírjai)

könyvekben előfordul. Természetesen egy teljes Kárpáti szótár éppen olyan terjedelmes
lenne, mint egy rendes nyelvi szótár.
Megjegyzés: A lenti Kárpáti főnevek és igék szótövek. Legtöbbször nem így jelennek meg,
ahogyan lentebb fel vannak sorolva. Általában toldalékos formában vannak jelen a
könyvekben, például „andam” (adok) helyett rugalmasan csak a szótő, vagyis az „and” (ad)
szerepel alább.

agba - óh
aina - test
ainaak - örökre
ak - többes szám jele főnevek után, ha mássalhangzóra végződnek
aka - megfogadni, megszívlelni, meghallgatni
akarat - szem előtt tartva; térképen
ál - megáld, összeköt
alatt - keresztül, át
ala - emelés emelni
aldyn - alatta, alul
alə - fölötte, fenn
alte - átkozódni, szitkozódni
and - ad
arvo - érték
arwa - dicséret
arwa-arvo - becsület
arwa-arvo olen gæidnod, ekam - A becsület vezessen testvérem (üdvözlés)
arwa-arvo olen isäntä, ekäm - A becsület tartson meg testvérem (üdvözlés)
arwa-arvo pile sívadet - A becsület égjen a szívedben (üdvözlés)
arwa-arvod mäne me ködak - A becsületed tartsa vissza a sötétséget (üdvözlés)
asti - amíg
avaa - nyit
avio - házas
avio päläfertiil - életpár
belső - belül, belső
bur - jó, nagyszerű, remek
bur tule ekämet kuntamak - Jó látni testvérem (üdvözlés)
ćaδa - menekülni, futni, elkerülni
ćoro - áramlás, zuhogás (eső)
csecsemõ - kisbaba, csecsemő
csitri - fruska (nő)
eći - esni, zuhanni
ek - toldalék mássalhangzóra végződő főnevek után, hogy többes számúvá váljanak
ekä - testvér
elä - élni
eläsz arwa-arvoval - Élj becsülettel (üdvözlés)
eläsz jeläbam ainaak - Sokáig élj a fényben (üdvözlés)
elävä - él
elävä ainak majaknak - az élők földje
emä - anya
Emä Maγe - Természetanya
elid - élet
én - én
en - nagy, sok, hatalmas
én jutta félet és ekämet - Üdvözöllek barátom, testvérem (üdvözlés)
En Puwe - a Nagy fa.
engem, - nekem
eläsz arwa-arvoval - Élj nemesen (üdvözlés)
és - és
että - hogyan
fáz - fázik
fél - társ, barát
fél ku kuuluaak sívam belső - szeretett, kedves, drága barát, társ
fél ku vigyázak - drága barát, társ
fertiil - termékeny
fesztelen - levegős
fü - gyógynövények, fű
gæidno - utca, út
gond - ellátás, gondozás, gond (főnév)
hän - ő, ez
hän agba - ő az, ez az
hän ku - előképző, az aki, az ami
hän ku agba - igazság
hän ku kaśwa o numamet - Az ég ura
hän ku kuukua sívamet - A szívem őrzője
hän ku meke pirämet - védő
hän ku pesä - védelmező, vigyázó
hän ku saa kućзaket - csillagjáró
hän ku tappa - halálos, borzalmas, szörnyű
hän ku tuulmahl elidet - vámpír (szó szerinti jelentés: élet orzó)
hän ku vie elidet - vámpír (szó szerinti jelentés: élet tolvaj)
hany - föld, rög, hant
hisz - hinni, bízni
ida - kelet
irgalom - könyörület, irgalom
isä - apa (főnév)
isäntä - A ház ura
it - most
jälleen - újra.
jama - beteg, sebesült, vagy haldokló, közeleg a halála (ige)
jelä - napfény, nap, fény
jelä keje terád - A nap égesse el, A nap süssön rá (Kárpáti káromkodás)
o jelä peje terád - A nap perzselje fel (Kárpáti káromkodás)
o jelä sielamak - lelkem fénye
joma - haladni, menni
joŋe - gyere, térj vissza, jöjj
joŋesz arwa-arvoval - Térj vissza becsülettel (elköszönés)
jŏrem - elfelejteni, tévedni, hibázni
juo - inni
juosz - Igyál és élj (elköszönés)
juosz és olen ainaak sielamet jutta - Igyál és válj velem eggyé (üdvözlés)
juta - menni, vándorolni
jüti - éjszaka, este
Jutta - kapcsolatban, kötve, összekapcsolva
k - utótag, ha magánhangzóra végződik a főnév, annak a végén használatos
kaca - szerető (férfi)
kaik– minden (főnév)
kaśwa - birtokolni
kaŋa - hívja, szólítja, kéri, koldul
kaŋk - légcső, ádámcsutka
kaδa - felhagyni valamivel, elmaradni, elmenni
kaδa wäkeva óvo köd - Gyorsan hagyjon el a sötétség (üdvözlés)
karpatii - Kárpáti
käsi - kéz
keje - süt, éget, kiéget
kepä - kisebb, kicsi, könnyű, kevés
kidü - felmerül, felkel, felébred
kím - teljesen elfedni, betakarni egy tárgyat valamivel
kinn - kinn, a szabadban, kívül, nélkül
kinta - köd, pára, füst
köd - ködösül, ködbe borul, elsötétedik
köd alte hän - A sötétség átka rá (Kárpáti káromkodás)
o köd belső - A sötétség vigye el (Kárpáti káromkodás)
köd jutasz belső - A sötétség essen belé (Kárpáti káromkodás)
koje - ember, férj, hím
kola - meghalni
kolasz arwa arvoval - Halj meg becsülettel (elköszönés)
koma - üres kézzel, puszta kézzel, odaad a tenyeréről, marok
kond - egy család, egy klán gyereke
kont - harcos
kont o sívanak - erős szív (szó szerint harcos szív)
Köd alte hän - A sötétség szálljon rá (Kárpáti káromkodás)
ku - ki, mi, melyik
kule - féreg, bélféreg, galandféreg, lélekfaló démon
kulke - menni, utazni (szárazföldön, vagy vízen)
kulkesz arwa-arvoval, ekäm - Járj becsülettel testvérem (elköszönés)
kulkesz arwaval—joŋesz arwa arvoval - Járj dicsőséggel, térj vissza becsülettel
(elköszönés)
kuly - bélben élő féreg, galandféreg, démon, aki felfalja, uralja a lelket
kumpa - hullám
kuńa - úgy tesz, mint aki alszik, szemet kinyit, vagy becsuk, bújócskázni, meghalni
kunta - csapat, a klán, a törzs, a család
kuntí - kibírni, elviselni, elbírni, túlélni, kiállni, megtenni
kuntisz ainaak - Éld túl (elköszönés)
kuulua - tartani, megtartani
lääs - nyugat
lamti (or lamtз) - síkság, rét
lamti ból jüti, kinta, ja szelem - alvilág, alsó világ (szó szerint: az éjszaka, a köd, és
a szellemek rétje) rés, repedés, hasadék, (főnév) vágni, hasítani (ige)
lańa - lány, lánygyerek
lejkka - törés, repedés, hasadás, (főnév) vágni, ütni, felhasítani (ige)
lewl - lélek
lewl ma - másik világ, (szó szerint: a föld lelke) Lewl ma, ami magában foglalja a
lamti ból jüti, kinta, ja szelem-t, azaz az alvilágot és az En Puwe-t, a nagy fát is.
lõuna - dél (égtáj)
löyly - lélegzet, levegő (a lewl szóval együtt a lélekre vonatkozik)
ma - föld, erdő
mana - visszaélés, átkozódás, elrontás
mäne - ment, mentés
maγe - föld, Föld, terület, hely, természet
me - mi
meke - tett, munka (főnév) meg kell tenni, kell ahhoz hogy, (ige) dolgozni
minan - enyém
minden - minden, összes
möért? - Miért? (kérdőszó)
molo - összetörni, megtörni
molanâ - morzsolódik, szétesik
mozdul - mozdul, indul
myös - is
nä - tőle
ŋamaŋ - ez, ez itt
nélkül - nélkül
nenä– harag, düh
nó - mint, ugyanúgy mint, ahogy
numa - Isten, ég, csúcs; felső, legmagasabb
nyelv - nyelv
nyál - nyál, (főnév) (kapcsolódik a nyelv szóhoz)
odam - álmodni, aludni (ige)
odam sarna kodak - altatódal (szó szerint: gyermek alvó dala)
olen - lenni, létezni
oma - régi, ősi
omboće - más, második, másodlagos
o - a (a mássalhangzóval kezdődő főnevek előtt használatos)
ot - az (a magánhangzóval kezdődő főnevek előtt használatos)
otti - nézni, körülnézni, keresni
owe - ajtó
óv - véd, védelmez, megóv
pajna - nyomás, megnyom
pälä - fele, fél, másik fele,
päläfertiil - életpár, vagyis feleség
peje - égni
peje terád - Égj el (Kárpáti káromkodás)
pél - félni valamitől, attól félek, hogy
pesä - fészek, biztonság, védelem
pesäsz jeläbam ainaak - Sokáig maradj a fényben (köszönés)
pide - fenti
pile - meggyullad, fellobban
pirä - kör, gyűrű (főnév) körülvenni, bekeríteni (ige)
piros - vörös, piros
pitä - tartani, fogni
piwtä - figyelni, követni, a játék nyomon követése
põhi - észak
pukta - követni, üldözni, repülés közben
pusm - visszaállítani, meggyógyítani
Pus - egészséges, gyógyító
puwe - fa
rauho - béke
reka - extázis, transz
rituaali - rituálé, szertartás
sas - csst (kisgyereknek, babának)
saye - érkezik, jön, ideér
salama - villám, mennykő
sarna - szavak, beszéd, ráolvasás (főnév) kántálni, énekelni, megünnepelni (ige)
sarna kontakawk - harci kántálás
saγe - megérkezni, odaérni, a közelébe menni
śaro - fagyott hó
siel - lélek
sisar - lánytestvér
sív -szív
sivad olen wäkeva, hän ku piwtä - Maradjon erős a szíved vadász (elköszönés)
sívdobbanás - szívverés, szívdobbanás
sívamet - szerelmem, szívem, te vagy a szívem
sokta - keveredni, körbe fordulni
soŋe - bejutni, behatolni, ellensúlyozni, helyett, cserébe
susu - haza, szülőföld, otthon
szabadon - szabadon
szelem - szellem
tappa - táncolni, lábnyomot hagyni
te - te
ted - tiéd
terád keje - A tűz perzselje fel (kárpáti káromkodás)
toja - meghajlítani, megtörni, eltörni
toro - harcolni, küzdeni valami ellen, verekedni
torosz wäkeval - Harcolj vadul (elköszönés)
tule - találkozni, összejönni
tumte - tapintani, érezni, érinteni
türe - teljes, jóllakott, kielégült, kiteljesedett
tyvi - szár, tengely, gerinc, törzs
uskol - hűséges
uskolfertiil - hűség
veri - vér
veri elidet - élete vére
veri ekäakank - fivéreink vére
veri isäakank - apáink (őseink) vére
veri olen piros, ekäm - szó szerint: legyen vörös a véred testvérem, átvitt értelemben:
találd meg az életpárod
veriak ot en Karpatiiak - szó szerint: a herceg vérére, átvitt értelemben: az ősök
vérére (Kárpáti káromkodás)
veridet peje - A vére égjen el (Kárpáti káromkodás)
vigyáz - törődni vele, vigyázni rá
vii - utolsónak, utoljára, végül
wäke - erő
wäke kaδa - álhatatosság
wäke kutni - kitartás
wäke-sarna - átkozódás, szidalom,
wäkeva - erőteljes
wara - madár; varjú
weńc - teljes, egész
wete - víz