DR.

BADINY-JÓS FERENC

AZ ISTENES HONFOGLALÓK

Nagy Árpád Apánkról és Népéről nekünk azt tanították iskoláinkban és

templomainkban, hogy „Istentelen pogányok” voltak.
Annak ellenére, hogy az elmúlt ezer év alatt már igen lekopott róluk ez az elnevezés,
az utóbbi évek alatt azonban megint csak kialakult egy szervezett irányzat, mely a
„pogányságot” ismét rájuk akarja illeszteni azért, hogy az u.n. „nyugatbahelyezés”-sel járó
magyarirtást indokolják. Ilyen „kárhozatra és pusztulásra szánt pogány népség”-ről, (mint
ahogyan 1945-ben Páter Leibert, XII. Pius Pápa szószolója nevezte az árpádi magyarságot.) [1]
Nem is érdemes történelmet írni és így természetes, hogy ez az Árpád-ellenes irányzat Szent
István-tól indítja a magyarok történetét és mindent pogánynak és barbárnak nevez, ami előtte
volt. A megdöbbentő csak az, hogy ez az Árpád-ellenes irányzat, mely a Hazánkban volt
idegen uralmi rendszerek jogosságát is hirdeti és a római egyház vallási ideológiájában
gyökerezik, a jelenlegi Magyarországi, marxista és szintén idegen uralmi rendszer alapkövét
is szolgálja a nemzeti öntudat elhervasztásában.
Sokan „szent istváni komplexumnak” nevezik ezt a törekvést, amely a feledés fátyolát
akarja ráborítani arra a sok szenvedésre, amelyet a Magyar Népnek kellet elviselni az
évszázadok idegen uralmi rendszerei alatt. Köztünk is vannak sokan, akik a volt uralkodó
osztály tartozékaként, még ma sem értik meg – vagy éppenséggel nem akarják tudomásul
venni – azt, hogy egy nemzet csak is úgy tud megmaradni, ha megőrzi és vallásos kegyelettel
ápolja őseinek, elődeinek hagyatékát, vagyis a Nemzet szent Hagyományait. Ezek azt
mondják, hogy „Szent Istvántól kezdve éppen elég hagyományunk van.” Ez igaz, de ha
megvizsgáljuk ezeket „hagyományoknak” nevezett szokásokat, inkább törvényeket és
rendeleteket, amely az idegen és 1945-ig német-római ma pedig szovjet-marxista befolyással
Hazánkban a „magyar élet” szabályozói és megszabói voltak, akkor a mérlegnek abban a
serpenyőjében, mely a Nemzeti Megmaradás értékeit tartalmazza, bizony nem sokat találunk.
A másik serpenyőben – a Magyarság leigázása, a Magyarság sok szenvedése, az ezeréves
egyházi, és idegen arisztokráciai feudál kapitalizmus, ma pedig az idegen „kiválasztottak”
által létrehozott nincstelenség, a magyar szabadság küzdelmek kegyetlen megtorlása.
Rákóczi, Kossuth és az 1956-os szabadságharcuk után a sok ártatlan elpusztítása. . . bizony
nemcsak a földig, hanem a poklok kapujáig húzzák le a magyar élet mérlegének ezt az
áldatlan serpenyőjét.
Ebben a serpenyőben megtaláljuk aztán a magyar népnek azt a sok szenvedését, amit a
római vallásra való „áttérítés” magával hozott. Mártírjainkat, Tonuzóbától kezdve Imre,
Vászoly, Koppány és Gyula Árpád-házi hercegeink kegyetlen halálát, felnégyelését. Az
Árpád-ház lassú, de biztos elsorvasztását. Királykisasszonyaink kolostorba tevését, vagy
gyermekkorban való „összeházasítását”, miként azt Szent Erzsébet életében láthatjuk. Árpád-
házi királyainknak idegen feleségeit. A mohácsi vész, Dózsa tüzes trónját és a négyszáz éves
habsburgi kegyetlenségeket.
De maga a római egyház is elismeri a magyarság szenvedését és mártíromságát, hiszen
csaknem „negyven” azoknak az Árpád-házi mártíroknak és szenvedőknek a száma, akiket
szentté, boldoggá, vagy üdvözültté avatott. Tudom, hogy itt valaki azt mondhatja nem csak
mártírok szenvedők jutottak ehhez az „égi ékességű földi megkülönböztetéshez”, mert van
Szent László királyunk és sokan Szent Istvánt is így dicsérik. Ezeknek azt mondom, hogy
igen szerethette a Magyar Nép László királyát, akivel együtt kiűzték az idegeneket az
országból. E szentté avatásnak sok körülménye, indoka nem e tanulmányba való. Csak az
összehasonlítás kedvéért említem azt kérdezve, hogy miképpen lehetséges az, hogy a német-
római császárok közül egyetlen egy sem szerepel a saját egyházuk szentjeként . . . Hogyan
lehetséges az, hogy a „művelt nyugat királyi házainak tagjai közül csak elvétve foglal helyet
a „szenteknek egyességében” egy-egy, amikor „a barbár és műveletlen” magyarok Árpád
királyi házából – mint említem – igen sok szentté és boldoggá avatott személlyel rendelkezik
a római egyház. Idegen királyaink 1301 óta ültek a magyar trónon… tehát 618 évig. Ebből
csaknem 400 év a Habsburgoké. Ezek közül sincs egyetlen egy sem, akit a római egyház
alkalmasnak vélt volna az emberi erkölcsi magaslat elismerésére. Mondhatjuk talán azt,
hogy – magyar szempontból nézve – ezek voltak az „elnyomók”, a kegyetlen erőszakkal
uralkodók és az Árpád-házi királyaink egyetlen hagyatéka – a magyar nép – volt a
szenvedő.
Tehát mindent, mindent megtalálunk a Magyar Élet mérlegének abban a
serpenyőjében, mely a magyar sorsot a pokol kapujáig húzta le.
Ha Honfoglaló Nagy Árpád dicsőségét akarom méltatni, egy összehasonlítást kell
végeznem. Nem a személyeket, tehát nem Árpádot és I. Istvánt kell egymással szembe
állítanom, hanem azt a Magyar Életet, amit uralkodásuk létrehozott. Tehát hangsúlyozom és
leszögezem, hogy nekem semmi bajom nincs a „szentnek nevezett” I. István magyar
királlyal, hanem, azzal a szervezett ideológiával állok szemben, mely Szent István
felmagasztalásának az ürügyével, az idegenek által meghonosított és a magyarság érdekei
ellen való uralmi rendszert kívánja szolgálni és dicsőíteni. Hogy ennek a szervezetten
ideológiának legfőbb hirdetői a római katolikus egyház személyei közül kerülnek ki – arról
nem tehetek. A Magyar Nép történelmi igazságát kívánom szolgálni, amikor
összehasonlítom Nagy Árpád Apánk által végzett „magyar” honfoglalás és a Szentnek
nevezett I. István királyunk alatt lebonyolított „idegen népek” honfoglalása alatti és az utána
következett Magyar Életet.
Aki más véleményen van, vagy az említett Szent Istvánt dicsőítő ürüggyel idegen
érdekű uralom ideológiáját szolgálja, azt vetheti fel, hogy „miképpen lehet ezt az
összehasonlítást elvégezni, hiszen Árpád Fejedelem idejéből alig rendelkezünk történelmi
kútfőkkel.” Ezt az ellenvetést talán úgy kell helyesen megfogalmazni, hogy: „alig
rendelkezünk ebből a korból ’magyar’ kútfőkkel.” Ez érthető így, hiszen az „idegenek
honfoglalása”, I. István uralkodásával kezdődőleg, az egyháziak kötelességévé tette a
magyarság értékeinek elpusztítását, éppen olyan módszer szerint, miképpen Dél Amerikában
az inkák kultúr világát és Közép Amerikában a maya-azték műveltség csodáit. De mégis van
elég történelmi bizonyítékunk ebben a valóban történelmi nyomozásban, amit el kell
végeznünk. Ugyanis a szentnek nevezett I. István uralkodásával működésbe lépő „idegen
honfoglalók” igen sok írást hagytak ránk, melyek tükrözik az Árpádi „magyar” honfoglalás
„magyar életét”.
Vegyük kézbe legelőször Szent István király dekrétumait, mely a Corpus Jurisban
található. A II. Könyv 19-ik fejezete így szól: [2] „Hogy ezen ország népének a szolgák és
szolgáló lányok minden zaklatásától és vádaskodásától nyugta és maradása legyen, a királyi
tanács végzése teljességgel megtiltotta, hogy semmiféle vétek okáért valamely szolgaszemély
vádolást és az ő ura vagy asszonya ellen ne tehessen.” (A tisztánlátás érdekében: Ez, és az
ilyen értelmű dekrétumok, melyek meghatározzák a Szent Korona Tan törvényeit. Szerkesztői
megjegyzés.)
Milyen következtetést vonhatunk le ebből a törvényből a „magyar életre”
vonatkozólag?
Tudjuk azt, hogy az Árpádi honfoglalás magyar népe mind szabad volt és
mindenki beletartozott egy nemzetségbe. Nem valószínű, hogy a Kárpát-medencébe való
áttelepülésük nehéz de bámulatos haditechnikával lebonyolított útjára hoztak volna magukkal
idegen szolgákat. Viszont, ha a megtelepülés után voltak szolgáik, azok mind idegenek és
talán hadifoglyok voltak. Az árpádi magyarság tehát szabad volt és részt vett a közakarat
létrehozásában.
Az ismertetett szentistváni rendelet értelmezéséhez el kell olvasni a „Szent István
Nagy Legendájának" 6. Fejezetét, amit mi – magyar fordításban – átveszünk Szabó Károly:
„A magyar vezérek kora” Bp. 1878 c. könyv 428 oldaláról a következőképpen:
„Koppány legyőzése után a hatalmába került foglyokat a térítésben buzgólkodó
fejedelem a kereszténység fölvételére kényszeríttette, akik pedig közülük ősi hitükhöz
ragaszkodva meg keresztelkedni határozottan vonakodtak, s ilyenek bizonyosan nem kevés
számban lehettek, azokat szabadságuktól megfosztva gyalázatos szolgaságra vetette.”
(Ugyanezt lásd: Marci Chron. 26 old, Chron. Budense 49 old. és Thúróczi II. rész, 13 fej.)
Az I. István királyunk alatt végbe ment „idegenek honfoglalása” után tehát
megváltozott a magyar élet. Az idegenek lettek az urak, földbirtokosok és az árpádi, volt
szabad magyarok lettek a szolgák.
A szolgaság mellett azonban sokkal szomorúbb a bekövetkezett testvérharc. István
kegyes ajándékokkal és birtokokkal látta el főleg a hazánkba betelepedett idegeneket, de a
hozzá „megtért” magyarokat is. Így történt aztán, hogy a keleti-keresztény Ajtony sem akart
római-keresztény lenni és egyik főembere – Csanád – átállt az új hitre és megölte urát,
Ajtonyt. („Szeresd felebarátodat, mint ten magadat.” B.L.) István ezért Csanádnak adta
Ajtony birtokait. És mennyi ilyen eset osztotta két táborba a hajdan erős magyart. . . De a
dekrétumok arról is felvilágosítanak minket, hogy az ilyen „megalkuvó” és „szint változtató”
magyarok is megelégülték az idegenek uralmát, mert vissza akartak térni a régi hitükhöz és
segíteni akarták az elnyomott testvéreiket. Ezek ellen így intézkedik a „szentkirály”
törvényeiben:
„Ha találkozik valaki a tehetősbek közül hitetlen romlott szívű, hitszegett ember, keze
vesztésével fizessen hitszegéséért. . .” (II. 15. Fej)
És ettől kezdve jelennek meg a történelmünk színpadán a jobb kezétől megcsonkított
magyar néppel, az elhajított jobb-kezek. A „szentkirály” rendelte el, hogy a hitszegőnek
vágják le a jobb kezét. És ez a kegyetlen rendelet nemcsak a római kereszténység
ószövetségi törvényeinek könyörtelenségét, hanem a bevezetett és a közakaratot
megsemmisítő, új uralmi – talán mondhatjuk úgy – hogy parancsuralmi rendszert is tükrözi.
Hasonlítsuk össze tehát e korszak uralmi rendszereit is egymással. Kezdjük
honfoglaló Nagy Árpád Apánk rendszerével, aki ezt apjától – Álmostól – kapta örökségbe.
Ennek a rendszernek alapja a karizmatikus eredetben való hit.
A magyari eredet gyökere a „Turul mondában” található. De a mai – mezopotámiai
– kutatásokkal, azok eredménye szerint, az Emeséhez visszatérő Turul, mint nemzetségős, a
káldeusok hitvilágában élő oroszlán fejű, hatalmas égi madárhoz vezeti vissza az eredetet.
Miután pedig ez a NAP-MADÁR, mely az Újra Éledő „NAPFIÁT” emeli fel a magasságos
égbe, a magyari eredetnek így az égből való származás misztériumát adományozza, és csakis
ez lehet annak az oka, hogy mondavilágunk ÁLMOST és leszármazottait az „ÉGFIÁNAK”
nevezi, aki – mint szakrális személy – isteni tulajdonságokkal rendelkezik és isteni
kötelességek elvégzésére van hivatva. Így az Álmos által újra elindított és ÁRPÁD
Vérszerződésével alkotmányos jogrendé emelt és elismert, magyar uralmi rendszer fejedelmét
az „Ég küldöttének” hitte, aki tulajdonképpen csak az EGY ISTEN, a Magyarok Istene vagy a
Nap Isten rendelkezéseit foganatosítja a földön, és Isten Igazságával uralkodik a népe felett.
A nyugatiak uralmi rendszere annak az államnak jegyeit hordozta magán, amelyikben
a nyugati kereszténység megszületett, vagyis a római birodalomét. Ezt a római jogrendet
azonban már régen átszőtte a germán-frank birodalom érdekében kialakított új jogrend,
amelyben a német-római császár nem az „ÉG FIA”, hanem – miként Dümmerth írja: [3]
„Európa (római) keresztény uralkodója a római császárságot felújító Nagy Károly. . .
megtalálta a módját, hogy magát – a keresztény vallás szertartásainak a felhasználásával –
csaknem ’isteni’ tekintélyre emelje.”
Miután a római birodalom másik utódja a bizánci császár volt, nézzük tovább
Dümmerth írását, hogy miképpen vélekedik ő erről. Idézem Dümmerthet:
„ . . . Ott állott továbbra is, ráadásul a folytonosság megszakítása nélkül Bizánc
császársága, ahol ugyancsak, minden kereszténység ellenére az „istencsászárság” eszméje
uralkodott a gyakorlatban.” Itt tehát a császár egyenlő rangú volt az Istennel.
Annak érdekében, hogy e történelmi nyomozásunk teljes legyen, javaslom, hogy
vizsgáljuk meg „királyeszme” tekintetében is az említett hatalmakat.
Az Árpád-dinasztia királyeszméjében (I. Istvánig) a királyeszmét hivatástudatnak
nevezhetjük, ahol az „Ég-Fia”, a magyarok uralkodója, szakrális mivoltánál fogva egyben
„papkirály” is. Az „ÉGIKIRÁLY”, az Igazságos Isten földi helytartója és a közakarat
végrehajtója.
A nyugat-római „királyeszme” szerint a német-római császár tekintélye „isteni” és egy
hierarchikus tagozódású államszervezet által érvényesíti korlátlan hatalmának akaratát. Tehát
nem a közakarat a döntő, hanem a mindenkori császár személyes elhatározása szerinti
parancsuralom szabja meg az alattvalók életlehetőségét.
Kelet-római császárságban, vagyis Bizáncban, az „istencsászár” uralkodik és a
császári „istenesítés” jeligéje mellett egy erkölcstelen és korrupt uralmi rendszertől igyekszik
függetleníteni magát egy „keletinek” nevezett kereszténység, mely a vallás-szellemi síkon
éppen úgy ellenlábasa a római típusú kereszténységnek, miképpen a római császárságok is a
békétlenség támogatói.
Az „uralmi rendszerek” és a „királyeszmék” vizsgálata igen érdekes történelmi
valóságokat tár fel, melyeket érdemes igen jól megjegyezni és az Árpádkor történetének
vizsgálatánál szem előtt tartani.
Jó lesz, ha külön csoportokba osztva sorolom fel ezeket:
1. Csakis ez a mély hagyományokon alapuló magyari királyeszme következménye lehetett
az állandó magyar egység, hogy a közakarat határozatával az egész nemzet – a hivatás
tudat szerint – hadra kelt és pl. a pozsonyi csatában legyőzte Európa egyesült hadseregét.
(Itt szemrehányólag kell megemlítenem Komjáthy urat, aki „1000 Years of the Hungarian
Art of War” című angol nyelvű könyvében elfelejtette – vagy tudatosan kihagyta – ennek
a bámulatos hadi technikának az ismertetését.)
2. A keleti kereszténységet jól ismerő és Jézushitű magyarság tulajdonképpen e csatában
ismerkedett meg a nyugat-római kereszténység hierarchikus szervezetével akkor, amidőn
érsekek, püspökök, kanonokok által vezérelt fegyveres erők ellen kellett küzdeniük. Ez a
történelmi tény a nyugat-római egyház azon érdekes szervezetét mutatja, mely szerint a
főpapjai nemcsak templomokkal és kolostorokkal rendelkeztek, hanem gyilkoló
fegyverekkel felszerelt, erős hadsereggel is. De arra is utal, hogy ez az egyház a Kárpát-
medencét ősi jusson elfoglaló magyarsággal szemben, egyáltalában nem kívánta az általa
tanított és prédikált „Krisztusi szeretetet” gyakorolni. Minden bizonnyal nagy
meglepetést keltett a győztes magyaroknál a nyugati püspökök és egyházi személyek
olyan holtteste, amikor karddal kezükben maradtak ott a csatatéren. Ugyanis a keleti
kereszténység papjainál ennek pontosan az ellenkezőjét észleli a történelemkutatás. De a
nyugat-római egyház ezen felfogását a magyarok kiirtására történő kardot rántásának
indokolását megtaláljuk Szent István Király Kis Legendájában, és a többi legendákban,
melyek – mint a nyugat-római egyház irodalmi termékei – a mai marxista, hivatalosított
történelem szemléletben is és azoknál az emigránsoknál is, akik Szent István
dicsőítésének ürügye alatt – tulajdonképpen – az idegen uralmi rendszert szolgálják,
hiteles történelmi kútfőként vannak ismerve. Így írnak a „Kis Legendában”:[4] „ . . .
Midőn a magyaroknak barbár nemzete a hitetlenségben már régóta tévelygett, s a
 pogányok szokása szerint hiú és szentségtörő babonákat követett, úgy tetszett az Üdvözítő
irgalmának, hogy bűneiknek véget vessen, s ha az ördögi csalatás eloszlik, e nemzetnek
legalább a maradéka üdvözöljön. . .”
Amikor ahhoz a fejezethez érek, amelyben az „Istenes Honfoglalók”-ra vonatkozó
bizonyítékaimat felsorolom – majd emlékezünk megint erről és majd akkor látni fogjuk, hogy
micsoda elvakult, gyűlölettel teli szellemű lehetett ennek a KIS Legendának a szerzője akkor,
midőn a magyarok Istenes, nemes és nagy műveltségű, saját írással rendelkező nemzetét
egyszerűen „barbár, pogánynak” nevezte. Persze ebben nagy része van a magyarság azon
hagyományának, mely hitvilágát és származását Atillához csatolta. (A római egyház sohasem
tudta megbocsátani Atillának azt, hogy Rómát nem rombolta le, hanem, amikor a római pápa
könyörgött hozzá, lovát visszafordította a Tisza felé. Viszont Alarichnak és a gót vezéreknek
sohasem róják fel bűnként azt, hogy háromszor leromboltak a „szent várost”.
Érdekesen ír erről az Atillához való kapcsolódásunkról Dümmerth így: [5] „A magyarság,
akár igazi, akár téves hagyomány kötötte össze Atillával . . . a X. század első felében, maga
teremtett magának katonai erejével olyan tekintélyt, mely még a túlerőben lévő német
szomszédság lépéseit is meggondolásra késztette.”
Természetesen Dümmerth nem mer írni ma a pozsonyi csatáról, ahol Árpád
megsemmisítette az egyesült európai német és frank „túlerőt”, de csak erre vonatkozhat
hivatkozása, mert a németek a szentnek nevezett I. István királyunk előtt uralkodó magyar,
Árpád-házi fejedelmek idején egyetlen egyszer sem, mernek Magyarország ellen támadni. I.,
II., és III. Ottó német-római császárok kénytelenek belenyugodni, hogy a Magyar Birodalom
határai sérthetetlenek és közben eltelt száz esztendő, minden német támadás nélkül. A
magyarság egysége oly erőt adott a karizmatikus Árpád-házi uralkodók alatt, hogy a Magyar
Nemzet javakban és létszámban és lelkiségben is gyarapodott.
Tudom, hogy vannak sokan, akik ezt nem akarják elismerni, de ezeknek feleljen megint
Dümmerth, aki a pozsonyi csata dicsőségének nem említése mellett, az augsburgi
„vereségnek” mondott német mészárlással, a fegyvertelen katonák legyilkolásával
kapcsolatban így ír:
„Történelem írásunknak szintén a Habsburg monarchia korszakából maradt csökevénye
az, hogy ma is szinte versenyzünk a külföldi történetírással a 955 évi augsburgi veresség
szörnyűségének lefestésében. Pedig, ha a forrásokat figyeljük, azt látjuk, hogy . . . ez a
veresség nem volt „megsemmisítő” a magyarokra, amint ezt néha olvassuk (pl. Komjáthy
könyvében beszúrás tőlem) és még csak a kedvüket sem vette el a további hadakozástól.[6]
A felsorolt történelmi adatokat példaként említettem, arra vonatkozólag, hogy az Árpadi
magyar honfoglalás a MAGYAR EGYSÉG megteremtője volt az árpádi „királyeszme”
alapján, a Vérszerződés Alkotmányának betartásával Magyarország jólétben és háborítatlanul
gyarapodott és fejlődött mindaddig, míg I. István meg nem nyitotta az ország kapuját a
nyugat-római egyház és a kóbor német lovagok előtt és létre nem hozta az „idegenek
honfoglalását” a Magyar Birodalomban.
Ezzel az „idegen honfoglalással” egy új „királyeszme” keletkezett Magyarországon és
ennek első képviselője I. István királyunk volt. Ennek az új „királyeszmének” kialakításában
nagy szerepe volt az „emberöléstől sem visszariadó” Adelhaidnek, István mostohaanyának.
Nem tudjuk István apját – Geyzát – okolni a történtekért, mert a nyugati kútfők úgy írják,
hogy Adelhaid a „férje felett is uralkodik”.[7] A serdülő korban lévő VAJK-ISTVÁNNAK,
akkor, amidőn felvette a judai-alapú római kereszténységet és az ószövetségben előírt zsidó,
királyi rítus szerint lett a magyarok királyává olajjal „felkenve”, mint ahogyan azt
nagyszerűen leírja Dümmerth említett könyvének: „A király avatás és szimbolikája” c.
fejezetében[8] -- meg kellett tagadnia a Turul Eredet -mondai származását és meg kellett
tagadnia azt, hogy ősapja – Álmos – „az égfia” volt. Meg kellett tagadni a szakrális
királyeszmét. Meg kellett tagadnia a magyar uralkodó „papkirályi” kötelességeit és
hivatás tudatát és át kellett adni népének Lelkét a római pápa akaratától függő idegen
papságnak.
Itt kezdődik a nagy magyar tragédia és ma – amikor a nemzet sírjánál állunk, amikor a
„hont foglalt” idegenek felosztották maguk között hazánk területének három negyedét. Ma,
amikor ismét idegen uralkodó rendszer garázdálkodik a megmaradt magyar földön
kiegészíthetjük, megtoldhatjuk azon állításunkat, – hogy az Árpádi- királyeszme a Magyar
Egységet teremtette meg, – egy másik következtetéssel. Mondhatjuk, hogy ez az új
királyeszme, ami I. István királyunk által bekövetkezett idegen honfoglalással indult – volt a
MAGYAR MEGNEMÉRTÉS és a Magyar Testvérharc létrehozója. Aki ellentmond
ennek, azt arra kérem, hogy nézzen körül az emigrációban. Az Árpádi hagyomány ápolása
Testvériséget hirdet és Magyar Egységet szeretne létrehozni... De szomorú az, hogy mi
kevesen vagyunk a nagy világban Árpád Apánk és megtartó királyeszményének a
dicsőítésére. Pl. Buenos Airesben mindent elkövettünk Pesti Atyával annak érdekében, hogy
valamelyik egyesület Árpád Napot rendezzen. Süket fülekre találtunk. Ellenben a
legnagyobb argentin lapban – igen sok költséggel – megjelentettek egy cikket a magyar
történelemről és ebben a cikkíró a Szent István előtti magyarságot „félbarbár”-nak nevezte.
Természetesen a Szent Istváni királyeszmét dicsőítették itt is. Kérek mindenkit arra, hogy
meditáljunk itt együtt a magyar sors felett. Ismerjük el azt a rideg valóságot, hogy
Nemzetünk és Hazánk az elpusztulás sírjának szélén áll és azt is állapítsuk meg, hogy ide
Nemzetünket ez az idegeneket szolgáló „szentistváni királyeszme” vezette. Mert pontosan az
történt ezer év alatt Nemzetünkkel, amit ez a Szent István az „INTELMEKBEN” leírt és
megjövendölte a Nemzet sorsának azt a sírba vezető irányát, ami az ő általa bevezetett
királyeszme gyakorlati eredménye. Így ír az INTELMEK 8. Fejezet 1. §-ban: [9]
„Tudd meg, hogy legnagyobb dísze a királyságnak az előbbeni királyok nyomában járni és
követni a tisztes Atyákat, mert ha valaki megutálja az ő eleinek végzésit . . . és Isten
törvényére gondja nincsen, az elpusztul.”
Pontosan ez történt a Magyar Nemzettel. Elhagyta őseinek szent hagyományait és I.
Istvántól kezdve megtagadta az árpádi végzéseket, felrúgta a „vérszerződés” szent
Alkotmányát és így gyökértelenné vált. Tehát elpusztul.
Pedig milyen lelkesen énekeltük otthon a régi dalt így:
„Árpád Apánk ne féltsd ősi Nemzeted.
Nem vész el az, ha eddig el nem veszett. . . „
És most, mondhatjuk azt, hogy a Nemzet a sír szélén áll. Ide terelte az elmúlt ezer év
alatti állandó idegen uralom. A gyászéneket ma otthon a történészeink fújják, akik
versenyeznek azon, hogy a külföldnek is és a minden történelmi ismeret nélkül felnevelt
otthoni ifjúságnak, minél gyalázatosabb formában mutassák be ős apáinkat. Hogy az ifjúság
így megundorodjon a saját fajtájától és ne ismerje meg a nemes nemzeti öntudatot. De
ezeknél az otthoni és nagyobb részt idegen származású történészeknél sokkal nagyobb sírásók
azok az emigrációban, tehát a szabad világban bőségben és jólétben élők, akik ugyanezt a
nótát fújják.
Ha csak magam maradok figyelmeztető kakukknak a Magyar Nagy Erdőben, akkor is
halljátok a hangomat, mert: hívok minden magyart az ősök tiszteletében való lelki
megújulásra, mert aki múltjának és őseinek szeretetében – Istennel – megújulni képes, az
halhatatlan. Az ember is és a Nemzet is.
Életemnek több mint a felét az őseink kutatásában, az igaz magyar eredet után való
nyomozásban töltöttem el. A Turul és a Csodaszarvas eredetmondáink nyomán
bebarangoltam e nyomozásban egész Közel Keletet is és ma már meg tudom határozni – írott
bizonyítékok segítségével – az Árpádi hagyaték két kezdőpontját. Az egyik kiindulópont az I.
Istváni uralkodó Árpád-házi Fejedelmeinktől vezet a múltba visszafelé és ha a múltból
akartok az Árpádok felé jönni, az idevezető út kárpát-medencei kezdőpontját is megtaláltam.
 Kezdjük talán az Árpád Nemzetségen. Árpád ükunokájáról – Tormásról és Bulcsuról írja
Bíborban Született bizánci császár, aki az Árpád fiaknak a „bizánci császár vendég barátja”
méltóságot ajándékozta – azt, hogy az Árpád Fiak magukat a „szabir” nemzetségből valónak
vallják. Innen visszafelé haladva megtaláljuk Szabiriát ott, ahol boldog emlékű Padányi
Dentumagyáriát sejtette. Ma már tudjuk, hogy a mezopotámiai SU-BIR föld is hazájuk volt,
hiszen a subar, subir, szabir azonosságot még Djakanow professzor is elismeri a „Szabirok
története” c. könyvében. De azt a valóságot, hogy az ókori Kárpát-medencében is éltek
szabirok, csak a tatárlaki tábla imaszövege fedte fel, amikor az alsó jobb negyedben írt jelek
SA-PIR-ATYA olvasata tudósít minket erről a valóban meglepő újdonságról. És ez az
Árpádokhoz vezető hagyomány ókori kiindulópontja, mely megmagyarázza azt az –
eredetmondáinkban szereplő – csökönyös akaratot, mellyel a mondai hun és magyar népek
mindig visszatérni igyekeztek a Kárpát-medencei őshazába.
Ezzel megértitek azt az elhatározásomat, amelyik sugallatszerűen arra ösztönzött, hogy
ezüst érembe veressem a tatárlaki táblácska mását azért, hogy azok akik az ősök tiszteletében
– Istennel – megújulni képesek, emlékeztetőként hordják a nyakukban. Ez a 7,000 éves ima
szövegű amulett emlékeztet minket arra is, hogy SZA-PIR annyit jelent: „Napfényarcú”
„Fényarcú”, vagy „Napfia”, „Fényfia”. De azt is tudni kell ebben a szent hagyományban,
hogy míg a Hajnal-pir Isten életet adó erejének földi megnyilatkozása, addig a SA-PIR ennek
emberi mása, mely a lélek fényét tükrözi a megújhodott és szent hagyományaink tiszteletében
élő ábrázatán.
És most azt kérdezem: Lehet-e egy „fény-arcú”, egy „naparcú”, „Napfia” pogány. . .?
Lehet-e Istentelen, Isten nélkül élő . . .? Sohasem, hisz tudja, hogy csak úgy lesz „fényarcú”,
ha a lelkében lakozó Isten erő sugároztatja orcáját. Hát ilyenek voltak az Árpádi „Istenes
Honfoglalók”.
De mindenki azt kérdezheti, hogy: „Akkor miért hívták mégis őket pogánynak?”
Én azt kérdezem vissza: „Kik hívták őket pogánynak?” Egyedül a római egyház ránk
maradt írásaiban található meg ez a dicstelen jelző és azért, mert a római katolikus egyháznak
1962-ben megkezdődött II. Vatikáni Zsinat határozatáig minden másvallású pogány és
eretnek volt. Csak ezzel a zsinati határozattal lettek a többi keresztény felekezetek is és az
egyéb vallások követői „Istenhivőknek” elismerve. Miképpen azt mondja e zsinat 1962.
December 7-én kelt jegyzőkönyvének „Libertas religiosa sub Luce Revelationis” c. fejezete.
[10]
I. István király korában tehát a „pogány” kifejezés alatt azt kellett érteni, hogy „NEM
KATOLIKUS”.
A II. Vatikáni Zsinat említett határozata alapján tehát arra kérem a római katolikus egyház
papjait és a Szent Istvános magyarokat, hogy tegyenek eleget a római pápa parancsának. Ne
hívják többé Nagy Árpád Apánkat és Népét pogánynak, hanem e – rájuk nem illetékes jelzőt
cseréljék ki az 1962 óta érvényben lévő és – ismétlem – a II. Vatikáni Zsinat által elrendelt új
meghatározással és mondjuk róluk azt, hogy NEM RÓMAI KATOLIKUS. Ez az igazság.
Árpád Apánk és Népe nem volt pogány és nem volt római katolikus, hanem a keleti
kereszténységhez tartoztak. Itt érkeztünk el nyomozásunk legfontosabb szakaszához. A
római katolikus térítés utáni kútfőinkben is van ugyanis utalás, mely az Árpádi Nép keleti
kereszténységét bizonyítja.
Nyomozásunk első konkrét adata Szent László Dekrétumaiban található. Ugyanis ennek
I. könyve a 3. Fejezetben, a következőket rendeli:
„Az olyan papoknak pedig, akik első és törvényes házasságban élnek, minthogy a szeretet
kötötte és a Szent Lélek bírta egybe őket, ideglen való engedelmet adunk, míg az apostoli
szentatya adna tanácsot róluk nekünk.”[11]
Ez a dekrétum tehát azt mutatja, hogy I. István halálától oly történelmi távlatban, mint
ahogyan ma mi vagyunk a II. Világháború befejezte óta, Magyarországon még mindig vannak
házas, tehát családdal rendelkező papok. Olyanok, akik, valamelyik keleti keresztény
felekezet szerint megházasodván, kénytelenek voltak felvenni a római kereszténységet. Mert,
hogy nem önszántukból vettek fel egy másik és olyan felekezeti vallást, amely tiltja a papok
házasságát, az egy részt házas mivoltuk miatt magától értetődik, másrészt az erőszakos térítést
igazolja I. István után következő I. Endre királyunk parancsolata, melyet a következőképpen
olvashatunk a Corpus Juris Hungarici-ben:[12]
„Megparancsolta, hogy minden magyar avagy jövevény Magyarországon, ki a scythiai ősi
pogány szokást el nem hagyja, Jézus Krisztus igaz vallásra nyomban vissza nem tér és nem
hallgat a szent törvényre, amelyet dicsőséges István király adott vala, feje, és jószága
vesztesével bűnhődjék.”
Így természetesnek tartjuk azt, hogy I. István erőszakos térítése kényszerhelyzetben találta
a Magyarországon már igen megszervezett keleti kereszténység papjait, akiket a római vallás
térítő papsága – kánoni törvényük értelmében – csak eretnekként kezelt, mint pogányt és
nem római katolikust. Ezek a papok tehát átkeresztelkedtek a római vallásra és így
megmaradtak hivatásukban is és házasságukban is. Úgy látszik I. István is megtűrte házas
mivoltukban őket, mert Szent László királyunk dekrétuma beszél még másodnős papokról is
az I. könyv. 1. fejezetében így:[13]
„Parancsoljuk, hogy a másodnős papok és diakónusok és akik özveggyel, vagy urahagyott
asszonnyal keltek egybe, bocsássák el azt maguktól és bűnbánat után térjenek vissza az ő
papságuk rendjébe.
1.§ Akik pedig a tiltott házasságtól elállani nem akarnának, azok a kánoni törvény
szerint alacsonyabb rendre lépjenek alá.
2. Fejezet: Ha pedig valamely pap az ő szolgálólányát vette társul magához, feleség
gyanánt, adjon túl rajta: mit ha nem akarna, adják el mégis, és az árát vigyék a püspöknek.
4. Fejezet: Ha pedig valamelyik püspök, vagy érsek, megvetvény a zsinat végzését,
engedne annak, aki tiltott házasságát felbontani nem akarja, vagy javallaná az ő
cselekedetét, avagy egyházat adna neki, vagy megengedné hogy papi rendje tisztéhez
tartozó valami dologban eljárjon, ítélje meg a király és ítéljék meg a püspöktársai,
amint jónak látják.
1.§ De ha a főesperes lenne elnéző püspök tudtán kívül, vagy a pap annak megegyezésével
maradna meg az ő vétkes állapotjában, tegyen ítéletet a püspök szabad akaratja szerint.”

Igen nagy probléma lehetett a nőtlenségi törvénnyel kötelezett római katolikus egyháznak
ezeknek a keleti kereszténységről áttérített papoknak a helyzete. De nemcsak egy-két esetről
van itt szó, mert – ha királyi rendeletek váltak szükségessé e probléma megoldása végett,
akkor jogosan következtetünk arra, hogy nem csak keleti keresztény papok, hanem egy egész
keleti egyház szervezet átvételéről, áttérítéséről és a nyugati papság által történő
elfoglalásáról beszélhetünk. Ugyanis ha nem így lenne, pl. a pannonhalmi apátság alapító
levele latin nyelvű lenne és nem görög, már pedig görögül van írva az és így ékesen bizonyítja
azt a valóságot, hogy a bencések azt nem alapították hanem elfoglalták.
Rendszeres történelmi és oknyomozó kutatás szükséges annak felderítésére, hogy az
Árpádi magyarság melyik keleti keresztény felekezethez tartozott. Már nagyon régen le
kellett volna folytatni ezt a történelmi nyomozást is, de az elmúlt 1000 éven át nem volt rá
lehetőség, mert ha nem római katolikusok voltak – mint ahogyan nem voltak – a római
egyház terminológiája szerint csak pogányok lehettek, mert nekik mindenki pogány és eretnek
volt, aki nem a római hitet követte.
Mint említettem – a II. Vatikáni Zsinat határozatával ez a régi terminológia megváltozott
és így az Árpádi magyarság, ha valamelyik keleti kereszténységhez tartozott, úgy bele tartozik
a zsinat azon határozati végzésébe, mely „Vallásszabadság az Isteni kinyilatkoztatás
Fényében” [14] fejezet magába foglal. De ha történetesen nem tartoztak volna egyik keleti
keresztény egyházhoz sem, hanem a bizánci történészek leírásának adunk igazat vallásukra
vonatkozólag, akkor is a Vatikáni Zsinat ugyanezen fejezete alapján a mai katolikusnak
tiszteletben kell tartani ezt a vallásukat is, hiszen „egy Isten” imádóknak mondják őket,
miképpen azt egyik neves történészünk[15] megállapította és forrásmunkáját is megnevezi. Így
idézek egy 1878-ban megjelent magyar, történelmi munkából: „Őseink vallása az Egyisten
imádásán alapult, kit az általa alkotott természet elemeiben a tűzben, vízben, levegőben és
földben tiszteltek hitték a lélek halhatatlanságát és a jövendő örök életet.”
Nem szabad tehát többé Árpád őseinket pogánynak nevezni semmiképpen sem, hiszen a
hivatkozott Vatikáni Zsinat, 1965. Október 28-án kelt jegyzőkönyvének záradéka így mondja:
[16]

„Következésképpen az Egyház – mint a Krisztusi Lélektől idegen valóságot – helytelenít

minden faji, színes, társadalmi helyzetre vagy vallásra vonatkozó megkülönböztetést és
üldöztetést.”
A zsinat jegyzőkönyve ezt a tilalmat, illetőleg helytelenítést Mózesig és Ábrahámig
visszamenőleg érvényesíti.[17] Árpád Apánk és népe ezeknél sokkal közelebb van hozzánk az
időben. Rájuk tehát jobban vonatkozik a vallásuk miatti mai diszkrimináció tilalma és
elítélése. Minden esetre meg kell állapítanunk azt, hogy a II. Vatikáni Zsinat jegyzőkönyve
éppen úgy és egyformán elítéli a mai és a múltra való emlékezéssel történő faji és vallási
üldözéseket.
Szeretettel és békés szóval kérjük tehát a Szent Istvánt dicsérőket, hogy dicséretük mellé
ne tegyék oda Nagy Árpád Apánk becsmérlését azzal, hogy igaztalanul „pogánynak” nevezik
őket. Szeretettel és békességgel kérjük őket is és minden magyart, hogy ismerjük el bizánci
történészek állítását azt, hogy Egyisten imádók voltak az Árpádi magyarok és ennek az
Egyistennek, a Magyarok Istenének dicséretével jöttek a Kárpát-medéncébe, mint Istenes
Honfoglalók.

Az Istenes Honfoglalók Vallása

Az igaz magyar történelemnek és elgyalázott múltunk átértékelésének egyik

legfontosabb szakaszát képezi az Istenes Honfoglalók vallásának a megállapítása. Ugyanis
pontosan az árpádi nép Istenhitét akarta elfeledtetni az utókorral a német-római vallásra való
áttérítés, hisz ha a nyugati hittérítők elismerték volna az Istenes Honfoglalók Istenes vallását,
akkor ugyan mivel indokolták volna a Magyarság szellemi és fizikai pusztítását. . .? Egyedüli
érvelésük tehát a „Megváltó akaratára való hivatkozásuk” volt, mely szerint nem ők, hanem
maga Krisztus az, aki kiírtja a „pogányságot”. Így lettek őseink elpogányosítva és így lett a
„magyar ősvallás” a német-római katolicizmus vallási felfogásában a zsidónak hirdetett
Krisztus első számú közellenségének kijelentve és tanítva.
Csupán ezt a felfogást használta ki a Habsburg császár az 1848-as szabadságharcunk
vérbefojtása után arra, hogy nem csak ősi nyelvünk gyalázását törvényesítette, hanem a
bevezetett cenzúrája az ősi magyar had és jogtörténeti tudományt is törültette főiskoláink
anyagából. Azóta sem történt változtatás és mai történészeink finn-ugoros része vezet a
magyar ősök gyalázásában.
Itt az ideje tehát annak, hogy ne csak említsük, hanem ordítsuk e kortörténeti
szemrehányást annak érdekében, hogy a hiteles történelmi kútfők által nyújtott Magyar
Történelmi Igazságnak – a Nemzeti Társadalma számára való – hasznosítása végre
megkezdődjék. Ennek a Magyar Történelmi Igazságnak pedig az első és legfontosabb
fejezete a Honfoglaló Magyarság Isten Szemléletének – mai nyelven mondva – vallásának a
felkutatása. Ugyanis a vallási felfogás szerint alakul ki a társadalom és a gondolkodás mód.
Mondhatjuk úgy, hogy maga az ember a történelem azt mutatja, hogy a természet tiszteletével
összekapcsolt u.n. „kozmológikus szemléletű” vallások egészséges gondolkodású pozitív és
jóakaratú társadalmakat alakítottak ki, melyek sohasem akarták felfogásukat más népekre,
más társadalmakra ráerőszakolni. Ugyanis a Természet, a Világmindenség Egyetlen
Alkotóját, Teremtőjét, Istenét, földünk összes teremtményei feletti Hatalmasnak hitték, Akit –
éppen úgy, mint a mindenkire egyformán fénylő Napot – egy nép sem sajátíthatta ki magának,
mert őt tisztelni, imádni, benne hinni és Hozzá esedezni minden népnek egyforma joga van.
Teljesen ellenkező felfogásúak azonban a „politikai szemléletű” vallások. Ezek
kegyetlenek és kegyetlenségük alapja az a hiedelem, hogy csak az az egyetlen helyes és
Istenhez vezető út, amit ők követnek. Az Isten pedig csak is olyan, mint ahogyan az ő
felfogásuk azt tanítja. Aki másképpen gondolkodik, másképpen hisz, azt az ő vallásuk Istene
– már eleve – pusztításra ítélte és ezeknek megölése kiirtása – az ily politikai szemléletű
vallás törvényei szerint, – tulajdonképpen „Isten szolgálat”.
Pontosan ez a kétféle és egymástól élesen különböző szemléletű vallások állnak
egymással szemben I. István által bevezetett „áttérítésnél”. Az árpádi magyar ősvallás
kozmológikus szemléletű – miként azt már említettük – Theophylactus Simocata
megállapításában (lásd előbbi fejezet 15 kútfő alatt), mely szerint őseink „tisztelik az
elemeket, de csak az Egyetlent imádják, aki az eget és a földet teremtette.” Ez a
kozmológikus szemlélet viszont a csillagos égbolt kitűnő és pontos ismeretén alapszik, amely
annak az érdekes tudománynak a szülője, amit ma Mitológiának mondunk. Azt is tudni kell
itt, hogy a kozmológikus szemléletű vallások temploma maga a természet és ennek a hatalmas
templomnak a boltozatát is a csillagos égbolt képezi. E hiedelem az „ÉG KÖNYVÉBŐL”
olvassa ki az Egyisten akaratát és rendelkezéseit. A vallásgyakorlat menetét, tervét,
kalendáriumát is a világmindenség rendszere adja. Így lesz összehangolva (szinkronizálva) a
földi élet ritmusa a világrend törvényeivel.
A judai gyökerű római katholicizmus ennek a hiedelemnek éppen az ellenkező képét
tárja elénk. A Jehova-Isten, mint a világteremtője az Úr. Nem a természet
megnyilatkozásában mutatkozik, hanem kiválasztott népével „beszél”. Parancsolatot ad a
más népek és más hitűek legyilkolására (Józsué könyve 8. 1-2.) és az Isten maga is segít a
másvallásúak kiirtásában, miként az Józsúé könyvének 10. Rész 6. Versében, a kánaáni
honfoglalás esetében így van leírva: „Ekkor monda az Úr Józsuénak: Ne félj tőlük, mert
holnap ilyenkorra mindnyájokat át döfötten vetem Izrael elé: lovaikat bénítsd meg,
szekereiket pedig égesd meg tűzzel.”
A Bibliában, mint e politikai szemléletű vallás törvényeinek szent könyvében,
felhozott példák Isten rendelkezéseiként szerepelnek és e példák követésében ékes képet
nyújtanak a római egyház inkvizíciói. Azt pedig, hogy az I. István által bevezetett „új hit”
más vallást vagy hiedelmet nem ismert el és – az ördög munkájának nyilvánítva – annak
követőit üldözte, pusztította, a megmaradottakat pedig a saját vallásának gyakorlatára
kényszerítette, azt bizonyítják a Corpus Juris Hungarici „dekrétumai”. István király
dekrétumának II. könyve pl. a 8 fejezetben így rendelkezik:[18]
„A papok és az ispánok hagyják meg a falus bíráknak, hogy vasárnaponként az ő
felszólításukra minden ember, nagyja-apraja, férfia és asszonya, mind a templomba menyen.”
„Valaki pedig konokul hátramarad, azt csapják meg és kopasszák meg.”
És ezek a dekrétumok ezer éven át voltak érvényben. Ezer év alatt pedig reformációk
is történtek és sok történész kutatta az Istenes Hónfoglalóink vallását. Néhány adat, valóság
fel is csillant a múlt ködéből de a 400 éves Habsburg szellemi terror gondoskodott arról, a
teljesen tőle függő egyházi, feudál-kapitalista szervezettel, hogy a régi nyomok elvésszenek.
A Magyar Ősvallás lényegének a felderítésében tehát egy valóban tervszerű
nyomozást kell bevezetni, ahol a legkisebb adatot sem szabad elhagyni, vagy elhanyagolni. E
sorok írója igen sokat töprengett azon, hogy valójában honnan is indítsuk el ezt a történelmi
nyomozást? Az árpádi, rovásírásos hagyaték, a fapálcikákra rótt ősvallási írásokat tűzre
hányta az új vallásra való áttérítés erőszaka. Krónikáink bizony – a római egyházhoz tartozó
hívők vagy papok által íratván – mást nem mondanak, mint azt, hogy az Árpádiak
„pogányok” voltak. Innen kell tehát kiindulnunk. A „pogányságból”. Fel kell derítenünk,
hogy mik voltak e „pogányság” összetevői részletei és elemei? Így talán eljutunk oly
állapothoz ebben az adatgyűjtésben, hogy a kis kockák majd összetéve egy érdekes mozaik-
képet adnak.
Egy érdekes könyvet adott ki a Kisfaludy Társaság 1861-ben.[19] Kállay Ferenc: „A
Pogány Magyarok Vallása” című és 50 arannyal jutalmazott dolgozatát hozta nyilvánosságra.
Ennek bevezető sorai így hangzanak:
„Á pogány világot minden igazságtól megfosztani nagy méltánytalanság, mert a
babonáknak is hitalapjuk van. A pogánynak nevezett népek szellemi élete nem volt merő
üresség, nem lehet azt jelentéktelen babonás hazugsági életnek tekinteni . . .mert az Istenről
való tudatnak mindig befolyása volt az életre, állományra, művészetre és tudományra.”
Láthatjuk tehát azt, hogy micsoda fogalomzavar keletkezik akkor, ha pl. egy saját
írással, saját mitológiával és nagyszerűen kiművelt csillagismerettel rendelkező népről állítják
azt, hogy „pogány”. Mert azt kérdezem: lehet-e a szó valóságos értelme szerint oly népet
„pogánynak” nevezni, melynek társadalma igen magas kultúr színvonalon él és istenhívő?
Semmiképpen sem lehet. Különösen akkor nem, ha a római valláshoz tartozó és e vallás
törvényeit szigorúan betartó papi rendhez tartozó, u.n. „Névtelen” Krónika írónk így
nyilatkozik Nagy Árpád, honfoglaló Fejedelmünkről: [20] „Árpád csak az Egy Istenhez
könyörgött.”
Ugyanezt a megállapítást a Túróczy Krónika is közli. Tehát a korabeli görög
történészeken kívül, magyar kútfők is rendelkezésre állanak annak bizonyítására, hogy
valóban Istenes Honfoglalóink vannak. De haladjunk tovább a megkezdett nyomozásunk
fonalán. Elsősorban azt kell megállapítanunk, hogy miként a vérbefojtott 1848-as
szabadságharcunk után a Habsburg szellemi terror édes anyanyelvünket besoroltatta az északi,
primitív népek finn-ugorizmusába. Hasonlóképpen jártak el a „magyar” szellemi életet
irányító idegenek, mint Szinnyey, (Färber), Hunfalvy (Hunsdorfer), Toldy (Schedel) és a
csatlósaik a magyar ősvallással is. Egyszerűen oda csatolták a primitív és valóban pogány
finn-ugor népek babonás hiedelmeihez és mindazt a primitívséget, műveltségi hiányt, babonás
kultuszt és a tekergő sámánok szokásait egyszerűen ráakasztották Árpád Apánkra és népére.
Nagyon érdekes megemlíteni az erre alkalmazott módszerüket. 1894-ben kezdődött
Helsinkiben, amikor Krohn Gyula, a finn nép hagyományának lelkes kutatója kiadta „A Finn-
ugor népek Pogány Istentisztelete” c. könyvét. Ebben a munkában azt írja a saját népéről: „A
Finnországi finnek múltjának sötétségére svéd hódítás sem terített fényt több évszázad alatt.”
A lappokról XVI. századbeli, a cseremiszekről XVIII, századbeli adatokat közöl. A
votjákokról az 1878-tól észlelt szokásokat. A vogulok és osztjákokra vonatkozó legrégibb
néprajzi tudósítást pedig egy 1715-ben készült orosz nyelvű kéziratban jelöli meg,
megemlítve Regúly Antalt, aki a XIX. század első felében járt a voguloknál és szokásaikat,
pogány babonáikat feljegyezte. Annak ellenére, hogy a szerző – Krohn Károly – a magyar
ősvallásról sem említést nem tesz, sem összehasonlítást nem végez, a Magyar Tudományos
Akadémia kiadásában és Bán Aladár fordításában, 1908-ban megjelent magyar nyelvű
változat egyszerűen azonosítja a primitív finn-ugor népeknél a XVII. századtól feljegyzett
és ebben az időben még gyakorolt hiedelmeket a legalább 800 évvel korábbi Honfoglalás
népének ősvallásával. A fordítást igen egyéni és finn-ugoristához méltó módon végző Bán
Aladár így toldja meg Krohn könyvét: „Néhány szó őseink Istentiszteletéről” c. fejezettel,
aminek kezdő sorait érdemes meghallgatni, mert e sorokból kiviláglik a magyar ősvallást
leértékelő módszer is és a szándék is. Így ír Bán Aladár.[21]
„A magyarok ősvallásának emlékei, amelyek a krónikában és egyes árpádkori
oklevelekben maradtak ránk, a maguk szegénységében is elég bizonyítékot nyújtanak arra
nézve, hogy a Honfoglalók vallási szertartásai – fővonásaikban – azonosak voltak velük
egykor közösségben élő finn-ugor népekével. Rövid vázlatokban meg fogjuk mutatni azt, hogy
a Krohn.-tól alkotott keretbe a mi ősvallási hagyományaink tökéletesen beleilleszthetők. Ezek
a hagyományok arról is meggyőznek bennünket, hogy történelmi hitelességű adataink csupán
a kultuszra vonatkozólag vannak: szorosabb értelemben vett mitológiánk azonban, mellyel
honfoglaló őseink éppúgy rendelkeztek mint más pogány népek, a történeti kútfőkben alig
akadunk nyomára.
Ebből az idézetből ki kell emelni a következő szakaszt: „Történelmi hitelességű
adataink csupán a kultuszra vonatkozólag vannak.”
Nyomozzuk ki csak együtt ezeket a „történelmi hitelességű” és a kultusszal
kapcsolatos adatokat, de ezekkel együtt gyűjtsük csak össze az ősvallás minden
vonatkozásait. Soroljuk fel azokat, melyeket a finnugor származást támogatók és a Szent
Istvántól történelmet indítók őseink kárára írnak, mint „pogány” szokásokat. Két csoportra
oszthatjuk ezeket:
I. „pogány” vallási szokások és
II. „pogány” nemzeties szokások.
Tárgyaljuk le mind ezeket s nézzük, hogy milyen eredményre vezetnek majd.

1. „POGÁNY” VALLÁSI SZOKÁSOK.

1. A szent helyek tisztelete:

A legrégibb erre vonatkozó adat Szt. László dekrétumában található, ahol is az I. könyv.
22 fejezete a következőket rendeli: „Aki pogány módra kutak mellett áldoz, avagy fának,
forrásnak és kőnek ajándékot ajánl, akárki legyen, egy ökörrel bűnhődjék érte.
Láthatjuk, hogy első sorban a „vizek” tisztelete lehetett szokásban a pogánynak nevezett
ősvallásban.
Tehát a „víz” ma is „életvíz”, mert nélküle nincs élet és a forrás valóban a Természet szent
helye, hiszen mi is áhítattal iszunk egy tiszta forrás vizéből. A vizek, források, folyók
tisztelete igen régi hagyománya a KUSOK népének. Még a Bibliában is „négy” folyó övezi a
Kusok Földjét.[22]
A kusok népe földjét a „négy folyó országának” nevezi. Az Eufrátesz mellett fekvő, régi
kaldeus városban – MARI –ban – i.e. 3000 körül festettek a királyi palota nagy termének a
falára egy freskót, melyen a „négy folyó” látható, mint szent szimbólum.
A „négy folyó” fogalmát fejezi ki az a „négy” vízszintes vonal is, mely egymás fölé
helyezve a legrégibb képírás egyik alap-jele. A szumirnak nevezett képírásban „KI”
hangzással ismeretes és jelentése: „föld, ország”. Véletlen lenne az, hogy ugyanez a „négy
sáv” Árpád és Népének címere, akik így magukkal hozták ezt az ősi hiedelmet, mely szerint
ők is a „négy folyó országának” fiai voltak. És az árpádi „négy sáv” semmiképpen sem
jelenthette a Honfoglalás idején a Duna, Tisza, Dráva, Szávát, mert a címer már megvolt.
Azt magukkal hozták és a kárpát-medencei „négy folyót” csak azután vették birtokba. De
maga a BALATON-BALATU szavunk is a vizek tiszteletét hirdeti, hiszen jelentése: „életvíz”.
. . A babilóni nyelvújítást átélt szabir őseink nyelvén.
A római térítés tiltotta és tiltja ma is olyan kegyhelyek tiszteletét, ahol olyan víz van, amit
ez az egyház nem vett tulajdonba. Ennél az egyháznál csak a pap által „megszentelt” és a
templomban lévő víz az „életvíz”. Tehát a természetben található vizek tiszteletét tiltja.
Pedig a római egyház mai kegyhelyeinek csaknem mind egyike a Szűzanya kegyelméből
fakasztott forrás mellett van, mint pl. Lourdes, Fatima vagy Máriaremete. Tehát – ha árpádi
őseink „pogányok” voltak, a források és vizek tisztelete miatt, akkor mi is azok vagyunk,
hiszen hány ember várja csodálatos gyógyulását a megivott vagy fürdőnek használt lourdes-i
„szentelt víz-től” . . .?
 Őseink „szentelt víznek” csak a Természet tiszta szüzességéből fakadó forrást tartották és
azt tisztelték. Mi meg „életvíznek” hisszük azt amit egy papi köntösű ember a vízvezeték
csapjából vesz és azt beviszi a templomba és ott talán egy imával „szentnek” jelenti ki. . .?
A vizek tiszteletének kérdésénél talán a názáreti Jézus szavait is tekintetbe kell venni és
feltételezni azt, hogy árpádi őseink megtanulhatták Jézus Igéjét keleten is és a római egyház
nélkül is – hiszen majd látni fogjuk, hogy a keleti népeknél – Ázsiában – három Jézushitű
egyház szervezetei működtek Árpádék idejében. Jézus azon szavaira gondoljunk itt, amit így
mondott Nikodémusnak:
„Ha valaki nem születik Víztől és Lélektől, nem mehet be az Isten Országába.” (János 3.
5.)
És fogadjuk el végre azt, hogy árpádi őseink nem a Jordán vizétől születtek újra, hanem a
„négy folyó” országának valamelyik „életvizétől”. A judai alapú római vallás talán azért is
„pogányosította” őket, mert ők nem hittek a Jordán vízének gyógyító erejében.
De fákat is tiszteltek őseink, és ez a hagyomány biztosan a „tudás fajának” emléke, ami a
ma szumirnak nevezett káldeusok Bibliájában – mint „Isten ajándéka” szerepel és a szűzanya
– Innanna – kertjében nőtt hatalmasra. A régészet 1000 év alatt sok olyan leletet talált,
amelyből ezek a „pogány” szokások nemcsak értelmezhetők, hanem az örökkévalósághoz
való kapcsolatuk és Istent így is dicsérő régi hiedelmük ma is lelki táplálékként ajánlható a
Természettől eltávolodott „modern és anyagias” szellemű, mai emberiségnek.
A „szent helyek” (ligetek, források, fák és vízi helyek) tiszteletének vizsgálatánál azt is ki
kell kutatni – és első sorban ez a fontos – hogy honnan eredhet ez a szokás. . .? Azt már
tudjuk Eusebius írásából, hogy a PARTOS BIRODALOM Jézus hitű vallását annyira üldözték
az orrgyilkossággal hatalomra jutott perzsa-szaszanidák, hogy 360 templomukat rombolták le.
A nép azonban hű maradt hitéhez, törzsszövetségbe tömörülve küzdöttek az elnyomók ellen
és a templom helyett „szenthelyeken” összegyűlve tartották meg istentiszteletüket. Ez a
szokás igen kedves és kegyeletes emlékezéssé vált, mert a hitük szerinti Isten-Fia, a názáreti
Jézus is „tó mellett”, a „hegyen”, a „getsemanei kertben” tanított és imádkozott. Hát csak
utánozták Jézus Urunkat, amikor a „szenthelyeken” való istentiszteletüket felújították és aztán
a hosszú vándorúton valóságos templomuk a tiszta és romlatlan „Természet” lett, melynek
boltozata a „gyúlatlan gyulladó és oltatlan aluvó” ezernyi csillaggal teli csillagos ég volt. . . és
ennél szebb, magasztosabb templomot ember építeni még nem tudott.
A „szenthelyeken” való imádkozás hagyománya minket a názáreti Jézushoz vezet.

2. Lóáldozás:

Igen fontos annak a megállapítása, hogy áldoztak-e valóban lovat árpádi őseink . . .?
Ugyanis nincsen egyetlen magyar krónika sem, mely erről az „áldozati szertartásról” írna.
Miután semmi konkrét és erre vonatkozó adatot az oknyomozó történelemszemlélet
felmutatni nem tud, azt mondják: „Azokból az adatokból, melyet különböző utazók
elbeszélései alapján az uráli és a szibériai lakosságról feljegyeztek, következtetni lehet
elődeink szokásaira is.”[23]
Ez bizony édes kevés bizonyíték arra, hogy magyar őseink „lovat áldoztak” volna, mert az
adatok nem a magyarokra, hanem a szibériai népre vonatkoznak és nem a IX. és X.
századokban, hanem a XVII. században történt szibériai szokásra vetnek fényt.
Viszont, ha Ázsiába, a Hun Birodalom hajdani területére igyekezünk az adatgyűjtés
végett, itt találunk adatokat a „fehér lóra” vonatkozólag éppen eleget. Ezek között figyelemre
méltók a közismert Marco Polo-nak a tudósításai, mely szerint az ő idejében – tehát a XIII.
században – az ázsiai népek és főleg a tatárok, igen nagyra becsülik a „fehér lovakat” és azok
között is főleg a kancákat. Írja, hogy „Kublai Kán minden évben augusztus 28.-án hálaadó
ünnepet tart. Ezen a napon fehér kanca tejjel „áldozik”. Azt előbb a földre önti az ősök
tiszteletére, aztán maga is és nagyjai is sorban isznak a kehelyből. Az új év kezdetén fehérbe
öltöznek, mert a fehér szín a „jóság jele” náluk és a kán ilyenkor, újévi ajándékképpen
százezer fehér lovat is kap.”[24]
Ez a XIII. századbeli tudósítás teljesen összhangban van a sokkal korábbi kínai
krónikákkal, amelyek a hunok fehér lovú hadairól beszélnek. Ott is találunk „áldomást”,
melyet a fehér kanca tejének ivásával végeztek. Hogy a magyaroknál is „áldomás” volt és
nem „áldozat”, azt bizonyítja Anonymus krónikája, amint írja:
„et in eodem loco more paganismo occiso equo pingvissimo magnum aldumas
fecerunt.” (c. 46) (Ugyanazon a helyen, egy kövér ló levágása után nagy áldomást
csináltak.)
Ezt az „aldumas” szavunkat változtatták a misében Jézust is feláldozó német-római
vallásúak áldozat-tá, mert náluk „áldomás” nem létezik. Érdekes példa erre az erőszakos
„áldozni akarásra” az a folyamat, ahogyan a magyar „áld” szavunkkal kapcsolatos
kijelentések lassan-lassan átalakulnak „áldozássá” a judai-keresztény felfogás szerint.
Ugyanis a magyar nyelv lélektana, minden félreértés nélkül, megérti az „áld” igénkkel
kapcsolatos kifejezéseket. Pl.: Mondjuk: „Áldott jó ember:” . . . „Istentől jön az áldás” és így
az „áldomás” szavunk kétségtelenül az a földi, vagy égi segítség köszönetének egy
ünnepélyes formája. Árpád magyarjai ismerték az „áld” szavunkat és használtak is az
„áldomás”-al együtt. Van forrásanyagunk annak bizonyítására, hogy ez a szó a magyar
nyelvből ment át a szláv nyelvek használatába, miként azt Piringer – német nyelvész –
állította már 1833-ban.[25]
A debreceni grammatica az „áldoz” fogalom eredetére azt mondja, hogy
tulajdonképpen a zsidóságtól eredő rituális állat-öléseket nevezte „állatoz” kifejezéssel és
ebből az „állatozból” eredne a lerövidített „áldoz” szavunk. Lehetséges. Az az egy azonban
biztos, hogy Árpád magyarjai – éppen úgy mint az avarok és hunok is – az „áldoz” szót nem
ismerték, hanem csak az „áldomás”-t.
De a „fény” vallásában nem is létezhet ilyen szó, mely bármit feláldozna az Istennek.
Ha így lenne, akkor a káldeusok nyelve (amit én mindig csak paleo-magyar nyelnek mondok)
ismerné pl. azt a kifejezést, ami a Napra vonatkozik ugyan, de a júdai-kereszténység felvétele
után keletkezett így: „Leáldozott a nap.” (Értsd: lenyugszik, magát feláldozta.) A ma
szumirnak nevezett nyelvben a felkelő nap neve: „PÍR” és a napkeltének csodálatos
lefolyása: „PIR-KA-AN” . . . vagyis „ragyog az ég szája”. A lenyugvó napot viszont csak
úgy nevezi ez a paleo-magyar nyelv: „SZIK” és így is mondja: „AL-SZIK”, mely
kifejezésben az „AL” igei előrag (ma igekötőnek mondjuk) azonos a mai magyar „EL”
igekötőnk értelmével. Tehát a nap, amikor lenyugodott – a régi hit szerint „el-szik”-kad de a
mai nyelvünkben nyugodtan alkalmazhatjuk az 5000 év előtti fogalmat, így: AL-SZIK.
A Napistent tisztelő őseink tehát nem áldoztak lovat, hanem a később szokásba jött
népi „ökörsütés”-t ők „lósütéses” ünnepségek rendezésével helyettesítették és ilyenkor
„áldomást” ittak. Olyan hatalmas lótenyésztésük volt a hunoknak is és a magyaroknak is,
hogy szinte magától értetődik az, hogy a harcra nem való ló állagot közélelmezésre szánták.
Valószínűleg a közélelmezésre szánt lóhús előállítását szakemberek végezték, akiket népünk
„MÍZ”-eknek hívott. Egy komoly és felelősség teljes foglalkozás volt ez, mert a tisztaságot –
mai nyelven mondva a „higéniát” – bizony nagy szakértelemmel kellett megőrizni és éppen
ezért az állatölés bizonyos szabályokhoz volt kötve, mely szabályokat ma „rituális formának”
mondjuk. A hunok is és az avar-magyarok is – hála Istennek – nagy lélekszámúak voltak,
tehát sok „míz”-re volt szükség és ezek – éppen úgy, mint a mágusok – apáról fiúra szálló
hagyományos kiképzésben részesültek. A Mágusok testületének neve: MAG-ÁR volt és a
„míz”-ekké: MÍZ-ÁR, amiből ered a mai „míz-ár-us” . . . mészáros szavunk.
 E sorok írója igen lelkiismeretesen kutatta az ázsiai népek esetleges „ló áldozását” . . .
vagyis azt a lehetőséget, hogy egy lovat az Istennek felajánlanak és rituálisan levágják. . .
Azaz a héber szó magyar változatában: „Feláldozzák”.
Az egyetlen hely, ahol lóáldozat van írva az a Rig Veda, ahol is a második Veda egy
részének címe: Aswameda . . . azaz „lóáldozat”. Az ebben foglalt szertartások azonban
semmiféle „ló-ölésről” nem beszélnek, hanem éppen az ölés ellenkezője – a szabadon
engedés van benne elrendelve. Vagyis a lovat befogják. Karóhoz kötik, abból a vízből
öntenek rá, amiből a szertartást végzők isznak és aztán a lovat szabadon engedik. Az ázsiai
népek nagy része természet imádat alapján levő vallásokat gyakorolta és a csillagos égen meg
van a „napszekere”. A „Fény Szüzének” is van szekere (a kis Göncöl) és mindegyik szekeret
„lovak húzzák „. A hiedelem szerint tehát a ló nemcsak az embert, hanem az Istent és az
égieket is szolgálja. Mint ilyen – az állatok között is a legnemesebb. Nem feltételezhető,
hogy a legnemesebb állatot megölték volna, hiszen éppen azért bocsátják – „szertartással”,
tehát Isten-tisztelet keretében szabadon, hogy az Isten választhasson a legjobb lovakból, a
szabadon engedett ménekből az égi szekerekbe – táltosokat.
A fentiekben elősorolt „pogány szokások” – mint látjuk – semmiféle pogányságot nem
rejtenek. Azoknak rossz akaratú félremagyarázása vagy félreismerése volt az oka a magyar
ősvallás leértékelésének, majd üldözésének.
Nemzeti szokásainkat is „pogány” szokásoknak minősítette a római vallás és
inkvizíciós vádjaiba besorolta, tehát nemcsak a szokásokat tiltotta, hanem annak gyakorlóit és
tisztelőit is üldözte. Ilyen nemzeti szokásaink voltak:
1. A pajzson való felemelése a vezérnek és a vezetőknek.
2. A Népgyűlés, ahol – a „Vérszerződés Alkotmánya” szerint – a közakarat győzött.
3. Háborúba szólító „véres kard” körül hordozása.
4. A földcsókolás, mely szerint a magyar megcsókolja az elfoglalt új földet is, de a
hazája földjét is megcsókolja, ha elmegy onnan. (Itt zárójelben kell megjegyezni,
hogy a jelenlegi II. János Pál Pápa is használja ezt a szimbólumot, mert minden új
földet megcsókol, ahová térítő útján a lábát teszi – nyilván annak jeléül, hogy azt a
földet meghódította a római vallás részére.)
5. Nemzeti szokásaink közé tartozik a magyar népi társadalom műveltsége is,
melynek legfontosabb tényezőjeként a magyar rovásírást mondhatjuk. Ezt is
irtották az „új honfoglaló idegenek”.
A korabeli írások beszélnek Szent István egyik dekrétumáról, mely szerint „II.
Szilveszter Pápa tanácsolása folytan” elrendeli a régi magyar „pogány” írás tilalmát és a fára
rótt írásművek elpusztítását. Sokan vannak ma is a „Szent István dicsőítők” és ugyanakkor
Árpádot felejtő mai honfitársaink között, akik kétségbe vonják ennek a dekrétumnak
létezését. Vannak emigrációs lapszerkesztők is, akik élesen támadják azokat, akik erre
egyáltalán hivatkozni mernek. Pedig az írásunk is be volt sorolva azon „pogány szokások”
közé, amit I. István király és Szent László is megtiltott. Azt pedig, hogy valóban létezett I.
István – rovásírást is tiltó dekrétuma bizonyítja I. Endre királyunknak a Corpus Jurisban levő
edictuma, melyet már említettem, de hangsúlyozni kell ennél a királyi rendeletnél azt, hogy ez
az I. Endre, vagy András királyunk (1046-1061) – annak ellenére, hogy a történészek
általában mindig a „katholikus” jelzővel említik, összeegyeztethetőnek tartotta a „krisztusi
szeretettel” – mint „katholikus” hogy a más vallást követőket fejvesztés ítéletével sújtotta.
Hogy pedig ezek a királyi rendeletek léteztek ősi írásrendszerünk pusztítására, azt
igazolja a valóság, mely szerint az epigráfusok megállapítják a magyar rovásírás rendszerének
tökéletességét és ősiségét. Idegen szakemberek a hun írással azonosnak vélik, szkita írásnak
is nevezik és ebből a tökéletes írásból nem maradt sem a hunok, sem az Árpádok korából írott
emlék, mert az új honfoglalók, új vallása mindent tűzre vetett és halállal büntették azt, aki
magyarul mert írni.
 De az árpádi műveltséget bizonyítják a temetőkben talált remek kincsek. László
Gyula már megállapította, hogy a magyarok házakba települve falu és város közösségekben
laktak és igazolta a régészet Anonymusnak azt az írását, amikor tudósit, hogy: „Árpád Csepel
szigetén remek házakat építtetett.” („Dux Árpád conductis artificibus praecepit facere
egregias domos ducales”. c. 44)
Mind ezekből az világlik ki, hogy az „idegen új honfoglalók” magukhoz akarták
ragadni a magyar tudáskincset is és a magyar műveltséget megtanulva, műveletlen,
pogánynak hirdették Árpád Népét, hiszen miképpen igazolhatták volna jelenlétüket és
uralkodásukat Magyarországon? Elsajátították a magyari tudást a népet állati sorba taszították
és aztán fennhéjázva hirdették, hogy „nyugati műveltséget hozták” ők a nyugatiak, akik még a
fehérneműt sem ismerték. Akik tudatlanságukban fel sem tudták fogni, meg sem bírták érteni
pl. az élelem tartósításnak azt a formáját, amikor a magyar vitézek porszarúikból a húsporral
ételt és a tejporral tápláló italt készítettek maguknak – jó 1000 évvel megelőzve a korunk
háborúiban alkalmazott katonai élelmezés ezen jól bevált módszerét.
A római egyház papjai – Regino apáttól kezdve (908) szent beszédben hirdetik Árpádi
őseink és hun-szkíta eleink „vadságát ás kegyetlenségét”, emberevőknek nevezve a
honfoglaló magyarságot. Azonban ha valaki tüzetesen kutatja ennek a szándéknak okát,
könnyen rájön arra, hogy a nyugati történetírók magukhoz akarják ragadni a magyarok
műveltségét csak azért, hogy ezzel borítsák a feledés fátyolát a saját műveletlenségükre. Az
igazságos kutató azonban hamar rájön arra, hogy míg a magyaroknál, az Árpádi honfoglalás
korában alkotmánnyal rendelkezett társadalmi rendet és szigorú erkölcsöket talál,
ugyanakkor a frankok és a németek jeleseinek erkölcstelen életéről és többnejűségéről, a
feleségek kegyetlen botozásáról még a pápai rendeletek is beszélnek. Ugyanis ezekkel az
erkölcstelen és istentelen „nyugati uraságokkal” még a római pápa sem tudott mást tenni,
minthogy egyházi dekrétummal szabályozta annak a botnak a hosszúságát, amellyel a feleség
verhető . . . A Krisztusi szeretetjegyében.
Ugyanakkor Anonymus arról tudósít, hogy Árpád népénél szigorú egynejűséget
találunk[26] és Bonfini úgy jellemzi a nyugattal háborúzó magyar katonát, hogy: „A magyar
katonánál nagy mértékletességet és szűzi önmegtartoztatást találunk, mert a hűtlenségtől és a
törvénytelen szeretettől irtóznak. Nagyobb része a házas és gyerekes lovasságnak gyakran
három évig is távol katonáskodik házától, de soha házassági hitét meg nem töri.”[27]
A házassági hűtlenséget is így a „művelt nyugattól” kaptuk örökségbe és a korrupció
legjobb ápolói királyaink idegen feleségeinek udvarában voltak. Gondoljunk csak Bánk
Bánra és Melindára. . . De ez csak egy eset, ami fenn maradt a történelemben, mert Mária
Terézia udvarában csak a mende-monda beszél.
Bonfini írása megdönti azokat a vádakat, amelyek a nyugati kolostorok apácainak
sorsáról írnak és híresztelnek a magyar katona becstelenítése érdekében. . . És ha már itt
vagyunk és a kalandozások korának nevezett hadjáratokkal is kapcsolatot kell vennünk,
említsük meg néhai Fehér Mátyás Jenő történészünket, aki számos könyvében azt bizonyítja,
hogy ezek a nyugati hadjáratok a nyugatiak által elrabolt avar kincsek visszaszerzése
érdekében történtek. De a nyugati történész LUITPRAND közlését sem kerülhetjük el, aki
azt írja, hogy [28] „A magyarokat a német birodalom kizsákmányolására XII. János Pápa
buzdította.”
Mivel a magyarok mindig megosztoztak a zsákmányon azzal a szövetségessel, aki
segített nekik, valószínűnek tarthatjuk azt is, hogy ennek a pápai „buzdításnak” meg volt a
busás jutalma is.
Talán még sem voltak őseink olyan istentelen pogányok, ha a történelem – ezzel az
adattal – pápai együttműködést is tanúsít részükre.
De – kérdezem – hogyan magyarázható és hogyan értelmezhető egy istentelenség az
Árpádi magyarság vallási tartalmában, amikor Szent Gellert fedezi fel ebben a magyar
ősvallásban a Boldog Asszonyt és azt ajánlja I. István királynak, hogy Jézus anyát – Szűz
Máriát – nevezzék ezentúl így – miként olvashatjuk az Érdy Kódexben (554 b. lapon, átvettük
Dr. Bobula: A magyar ősvallás Istenasszonya c. munkájából.):
„Az ő tanácsának intéséből akkoron kele fel, hogy az Zyz Máriát az Magyarországban
bódog-asszonynak, avagy ez wylagnak nagy azzonanak hívnák, zent István kiral ez zeggen
orszagot bódog azzon orzagaanak newezee.”
(„Az ő tanácsára Szűz Máriát Magyarországon Boldog Asszonynak avagy e világ
Nagy Asszonyának hívják. Szent István király ezt a szegény országot Boldog Asszony
országának nevezze.”)
Ha Árpád és népe „hét” boldogasszonyt tisztel, akik között a Nagy Boldog Asszony az
élet adója, az élet védője, a bőség, termékenység, aratás, növény, állat és ember
szaporodásának, egészségének gondviselője, akkor pogányságról soha sem beszélhetünk,
hanem csak ISTENES HONFOGLALÓKRÓL.
A „Szűzanya” tisztelete nemcsak perdöntő adat arra, hogy Nagy Árpád Apánk és Népe
istenhívő volt, hanem azt is bizonyítja, hogy hitük beletartozott azon keleti keresztény
vallások valamelyikébe, ahol ez a „Szűzanya-tisztelet” a vallás egyik lényeges tartalma volt.
Nyomozásunk tehát lassan beszűkül, mert a döntő bizonyíték már a kezünkben van.
Vizsgáljuk meg a „keleti kereszténységbe” tartozó vallásokat. Keressük meg azt a
vallást keleten, amelyiknél megtaláljuk a Nagy Boldog Asszony és hét leányának tiszteletét.
A kutatást ott kell kezdeni, amikor feltesszük azt a kérdést, hogy:
Miért létezett nyugati- és keleti- kereszténység?
Ez a kérdés már rögtön követeli a másikat is:
Mi a különbség a nyugati és a keleti-kereszténység között?
A különbség megállapításához szükséges megismerni mind a két egyház tanításának
alaptételeit. Azokat, amelyekre a vallási hiedelem felépült.
A nyugati-kereszténység: nem a názáreti Jézus, hanem Saul rabbi alapítása, akit ma a
keresztény egyházak Pál apostolként tisztelnek. Doctrináit „theológia paulina” néven
ismerjük, melynek alaki és lényegi részét az egyházi (scolasticus) filozófia dolgozta ki.
Az alaki rész: Az izraeli vallási rítusnak Jézus feláldozásával való megújítása.
A lényeg: Nem az ember, hanem Isten újul meg és egyszülött fiát áldozza fel az
emberiség megmentésére. Jézus, mint Isten (Jehova) egyszülött fia, a várva-várt Messiás
(héberül), Christos (görögül) és Megváltó, megszabadító (magyarul).
A mai római katholikus egyház, éppen úgy, miként a belőle keletkezett „reformált”
egyházak mindegyike azt hirdeti, hogy az ő egyházuk „Jézusi alapítás” vagyis „Jézus
Egyháza”.
Igen sok teológiai munka van forgalomba, melyek ezt cáfolják azzal az indokolással,
hogy Saul-Pál sohasem látta Jézust, sohasem hallotta Jézust és fogalma sem volt Jézus
tanításairól, hanem az ószövetségi Messiás-várás beteljesülését hirdette vele a Mózesi törvény
szerint és az ószövetségi íz szerint.
A keleti-kereszténység: Jézus tanítványát, Péter testvérét, András Apostolt tartja az
egyház alapítójának és az alapítás Jézus rendelése szerint való.
Tulajdonképpen akkor erősödik meg ortodox formájában, amikor Nagy Konstantin
i.sz. 324-ben Bizáncba teszi székhelyét – Konstantinápolynak nevezve azt.
Konstantin önmagát „püspöknek” nevezi és nem a birodalmát keresztényesíti egy
szervezett evangelizálással, hanem állam vallássá teszi a kereszténységet.
Alaki-részében: Nincs szó Messiásról sem, és az izraeli rítus folytatása ismeretlen.
Lényege: Jézus személyének tartalma. Az i.sz. 325-ben tartott Niceai Zsinaton
Eusebius de Caesaria olvassa fel a határozatot mely szerint: „A názáreti Jézus egyszülött fia,
aki kezdettől fogva létezik és minden idők előtt teremtetett.”
Ezzel a Niceai Zsinattal kapcsolatban igen fontos megjegyezni a következőket:
 1. A római pápa -- Szilveszter – nem jelent meg a zsinaton, hanem oda két
„megfigyelőt” küldött.
2. A zsinat eredeti protokolljairól hiányoznak azok a „hozzátoldások”, melyeket jóval
későbben írtak rá a zsinati jegyzőkönyv másolatára, mint
a. A szűztől való születés,
b. Jézus keresztre feszítése Pontius Pilátus alatt,
c. A Torah, vagyis a zsidó ó-szövetség kanonizációjának szövege.
Tehát Nagy Konstantin idejében a bizánci-keleti ortodoxia nem ismerte el a páli
teológia tanait és semmiféle zsidó gyökeret nem tanított és nem hirdetett.
Kizárólag Jézus lényegén, lényegi tartalmán mutatkozik különbség, mert Konstantin
– mint püspök – Jézusra vonatkozólag teljesen új és a Saul-Páli elgondolással nem egyező
definíciót hirdet, mely szerint:
„Jézus azonos az Atya-Istennel.” (Homo-usios)
Vele szemben Alexandria püspöke – ARIO – pedig azt tanítja, hogy
„Jézus nem azonos Istennel, hanem csak hozzá hasonló.” (Homoi-usios)
A sok vita iratból az állapítható meg, hogy ez a keleti kereszténység nem
messianizmus, hanem az Isten Fiának – a Fény Fiának – határtalan tiszteletét iktatta tanaiba.
A „fény”-ből való eredeztetést tanúsítja az is, hogy i.sz. 331-ben a kalendáriumába
illeszti a NAPISTEN NAPJÁT – dia del Sol – az angol Sunday-t (amit a római térítés
Magyarországon – igen helytelenül és a Nap Fiát feledő tendenciával „vásár-nap”-nak
nevezett.)
De Jézusnak – mint az ÖRÖK FÉNY FIÁNAK tiszteletét még jobban megerősíti a
keleti ortodox egyház azon határozata, amikor a régi görög-római vallás ünnepét, a
„legyőzhetetlen Napisten napját” december 25-ét, a názáreti Jézus születésnapjának
törvényesíti i.sz. 358-ban.
Valószínűleg a IV. század forduló évei körül kapja meg a bizánci ortodoxia a
paulinizmusi hatást és erősbödik a messianizmushoz való közeledés. A júdaizálás folyamata
ekkor indulhatott meg Bizáncban, mert az i.sz. 428-431 között működű Bizánci Patriárka –
NESTOR – nem hajlandó a júdaizálást elismerni. Tiltakozik Jézusnak „áldozati báránnyá”
történt változtatása ellen és reformációt hirdet, mely „nesztoriánizmus” név alatt ismert.
Csakhamar messze Ázsiába kiterjed és a Zoróaster vallású perzsák is megengedik annak
gyakorlatát. Ez nagyon fontos adat, mert a perzsák a júdaizált bizánci ortodoxia terjesztését
nem tűrték, a nesztoriánizmus követőit pedig segítették.
A nesztoriánizmusnak Perzsiába való elterjedése és ottani megerősödése nemcsak a
perzsa uralom türelmének az eredménye, hanem annak bizonyítéka, hogy a Bizáncból induló
nesztoriánizmus tulajdonképpen a régi mágus vallás Jézussal megújult formájának a mani-
cheus vallásnak a bizánci kereszténységbe való beillesztése volt. Ugyanis a Pártos
Birodalomból induló manicheus vallás központja ekkor már Közép-Ázsiában – főleg
Samarkandban – volt. Ide pedig azért kellett átköltöznie, mert az egyik perzsa király, a Pártos
Birodalom megszűnése és a perzsa uralom megszilárdulása után, Mani-t e vallás főpapját i.sz.
275-ben kivégezteti és 360 templomukat leromboltatja. Így a nép északra vándorol és – mint,
„új-gur” hitűek e vallást terjesztik egészen Kínáig. Mikor a nesztoriánus papok megjelennek
Perzsiában térítési szándékkal, itt a manicheus maradékok között igen jó talajra találnak,
hiszen hittételeik ugyanazok.
MANI vallása a Jézusi igehirdetésen alapuló tiszta hit, ahol a Szentháromságot a
Fény-Atja (Napisten), a Fény-szüze (Boldog Asszony) és a Fény Fia (Jézus alkotják). Ebben a
vallásban találjuk meg a Boldog Asszony és hét lányának tiszteletét, ami semmi más mint a
káld-sumir ősvallás hagyatéka és ez a magyarázata annak, hogy a Jézussal megújult régi
mágus vallás, amit majd jó 200 év után már „manicheus” vallásnak neveznek – azonnal
befogadja Jézus anyát – Máriát – mint az ősi Szűzanya – (INANA – ISTAR – ASTARTE –
ISIS) reinkarnációját, azaz az Isteni, női teremtő erő testet öltését.
Így érthető meg Mani azon tanítása, amint Jézus Igéjét hirdeti és mondja:
„Jézus barátja az én barátom is és Jézus ellensége az én ellenségem is.”[29]
Fontos itt tudni, hogy a káld-sumir hagyományon alapuló manicheus vallás azt
tanította Jézusról, hogy: „A názáreti Jézus Isten szellemvilágának küldötte, aki akkor veszi fel
és akkor teszi le emberi formáját, amikor akarja.”
Így az írott szövegek nyíltan ellene szólnak annak a saul-páli (paulinista) teológiai
kijelentéseknek, melyek Jézus szenvedését és halálát dogmává változtatták. Mani úgy
tanította, hogy: „Az Isteni-lény nem tud szenvedni és nem vesz részt a gonoszságban.”
A forrás adatként használt manicheus írások Jézust a Fény-Atyafiának említik a Fény
Szűze társaságában és így mondják: „Ők a Háromság, akik a Lelkünket életre hívták.”[30]
Ezeknek a Pártos Birodalomból eredő írásoknak az a mai érdekessége, hogy pontosan
ugyanígy írnak Jézusról az 1954-ben NAG HAMADI –ban talált és 1977-ben publikált azon
kéziratok, melyek Jézus Apostolainak Evangéliumait tartalmazzák. Igen ajánlom olvasásra e
kopt nyelven írt szövegek fordítását, melyről legjobban tájékoztatnak a következő művek:
1. J.M. Robinson: Introduction in the Nag Hammadi Library. (NY. 1977.)
2. Elaine Pagels: The Gnostic Gospels. (Vantage Books. 1981 NY)
Maniról még azt kell tudni, hogy édesanya a Nagy ÁRSAK királyi családból
származott, tehát ereiben pártos királyi vér fojt.

* * *

És most ugorjunk át az Árpádi honfoglalás korába. A i.sz. IX. században ezek a

vallások még mind léteznek és – a nesztoriánizmus kivételével – mindegy 900 éves múlttal
rendelkezik. (A nesztoriánizmus 500 éves már ebben az időben.)
Mindegyik vallás hatalmas szervezettel rendelkezik és Perzsiától a Fekete és Káspi
Tengerek mellékén, Közép Ázsiában egészen a kínai falig püspökségekkel, egyházi
központokkal, templomokkal, kolostorokkal és iskolákkal, egyetemekkel és papneveldékkel
rendelkezik. Moravcsik Gyula nagyszerűen kimutatja a különféle keresztény szervezeteket
és központokat ezeken a területeken – már a Kr. u.-i III. századtól kezdve A Honfoglalás
előtti Magyarság és a Kereszténység c. nagyszerű munkájában. (MTA kiadása Bp. 1938). Itt
nem csak a hunok, szabírok, onogurok, (akiket ma László Gyula már magyaroknak nevez) új-
gúrok, alánok, szkíták és királyi szkíták keresztény püspökségeit képezi fel, hanem a régi
kútfők szövegeit közli (görög írással is). Ezekből láthatjuk, hogy még a heftalitáknak
nevezett fehér hunoknak is vannak püspökeik éppen úgy, mint a Meotiszi területnek is, de
Kievben is van püspökség Álmos idejében. Egy bizánci teológiai dokumentum felsorolja a
„nyugatra vonuló onogurok” püspökeinek nevét is. . . és ezekben bizony avarokat is és
magyarokat is kell észlelnünk.
Aki feltérképezi Moravcsik munkájából a bizánci ortodox kereszténységnek, a
nesztoriánizmus kereszténységének és az uigur manicheus kereszténységnek püspöki
székhelyeit, az bátran megkérdezheti azoktól, akik Nagy Árpád Apánkat és Népét ma is
hitetlen pogányként emlegetik, hogy:
Honnan tudtak a magyarok „pogányként jönni valamelyik ázsiai területről,
amikor ott nincs egy talpalatnyi hely sem, melyet valamelyik keleti keresztény egyház
evangélízációjába be nem szervezett volna . . .?
Ahol viszont nincs kereszténység – ott a buddhizmus erős szervezete található, mely
külsőleges szokásaiban is élesen megkülönbözteti tagjait a többi vallásokat követőktől. Ez is
igen fontos adat a kutatásainkban. Eddig ugyanis úgy tanították nekünk hogy a Honfoglalók
nem képeztek egységes etnikumot, hanem egyesek szerint „hét”, mások szerint „106” törzsből
ötvöződtek egybe. Ezt másképpen úgy mondhatjuk, hogy nem volt azonos a szülőföldjük és a
törzsek eredetileg más és más ázsiai területről származtak. Az onogur és kabar népelem
ismert és a szabirt a vezető népnek tudjuk. A korabeli írások arról tanúskodnak, hogy a
honfoglaló magyarok tiszteletben tartották mindenkinek a vallását és így feltehető, hogy a
vezető szabir törzs vallása mellett meghagyták az avar honfoglalással keletkezett bizánci-
ortodox, vagy nesztoriánus kárpát-medencei egyházi szervezeteket és templomokat, mint pl. a
Fenékpusztait, melyet most ástak ki és az i. sz.-i IV. századból valónak ismertek fel a
régészek. Dr. Erdély István a fenékpusztai ásatások vezetője „műemlékileg tartósította” ezt az
ó-keresztény bazilika maradványt és megjegyzi, hogy „Azt még a korai középkorban is
használták.”
De tudjuk a Thúróczi Krónikából, hogy az u.n. „pogány” magyarok között olyanok is
voltak, akiknek feje borotvált volt és a füleik mellett két zopf-ba fonták hajukat. Salamon
királyról írja Thúróczi, hogy Erdélyben a „nyírtfejűeket” megverte. [31] Hát bizony ez sem
pogányság, hanem ez a fejborotválás az u.n. „buddhista tonsura”, mely buddhizmus egyik
külső főkelléke. Tehát buddhisták is voltak a magyarok között.
De, hogy az általános elfogadott „ősvallásunk” a „FÉNY” tiszteletén alapult azt
bizonyítja a Nagy Boldog Asszony tisztelet, mert ez – úgy, mint ma is található – Nagy
Boldog Asszony és hét leánya – az ősi káld-sumir vallásból származó manicheus
hagyomány.
Hogy Árpádnak és Népének hitvilága ehhez a „Fény” valláshoz tartozott, azt
legjobban a törzsek létezése és a törzsszövetségben való tömörülés bizonyítja, mert az nem
más, mint a manicheus Jézus-hit alaptételének a testvéri szeretetnek az államvallás útján
való gyakorlata.
Ugyanis a nemzeti-vallás így – a Jézusi Szeretet Törvény alapján – a tulajdonképpen
politikai erejű törzsek nemzettestvéri szeretette által nemcsak közös és a megnyugvás
harmóniájával végzett Isten-szolgálatot biztosit, hanem a nemzet feltétel nélküli
szolgálatát – mindenütt és minden alkalommal – Isten rendelésének hiszi. És ez a
nemzet vallás a Nemzet karizmatikus küldetését és hivatását tanítja. Ugyancsak
tanítja a Nép karizmatikus eredetét is, hiszen ez az egyetlen ma, mely eredet
mondáinkban fenn maradt: ismerve az ékiratok szövegeit, ma már mondhatjuk, hogy
mind ez káldeus hagyatékunk, mely a Pártos Birodalom fénykorának idejében, Jézus
Igéje által világosodott és tisztult meg.
Ezek ismeretében bizony rádöbbenünk arra, hogy – a karizmatikus hiedelem szerint –
az Égből származtatott Árpádi Magyar Nemzetnek mi óriási szellemi kincse volt ez a
nemzetet védő, nemzetet megtartó nemzetvallás.
Hiszen éppen ezért számolta fel a római-nyugati „térítés” ezt az istenes állam-vallási
rendszert, mert a „pogánynak” nevezett hitbeliség pusztítása mellett tulajdonképpen a
törzsszövetség felszámolásával irtották ki a magyar ősvallásban létező testvéri
összetartozás és nemzetszolgálat magasztos eszményeit és ennek a hívőkben való
érzését.
Hogy ezer év alatt jó munkát végeztek – azt bizonyítjuk mi, a 2. Világháború
emigránsai, akiknél nem az összetartozás és testvériség virágai nyílnak, hanem a széthúzás, a
meg nem értés és sokaknál az idegen érdekek szolgálata helyettesíti be a magyar hitű
TESTVÉRISÉG NEMES KÖTELESÉGEIT.
Templomi sötétség takarja el az ősvallás fényét és az Isteni Fény vallásának ősiségét.
Mikor döbbenünk végre rá arra, hogy nekünk feltámadást semmiféle politikai irányzat
és semmiféle vallás templomi gyakorlata nem adhat, hanem csakis szent hagyományaink és
ősiségünk vallásos kegyelettel való tisztelete támaszthatja fel és foghatja egybe az eddig
széthúzásban vergődő Magyar Erőt.
 A keresztény (júdai-keresztény) vallások nemzetközisége sohasem fog Feltámadást
hozni a Magyar Nemzetnek, mert ezek mindegyike nem a Magyart, hanem a zsidó népet
tanítja „Isten kedves és kiválasztott Népének.”
II. János Pál pápa járt Argentínában, és az argentin nemzet Szűzanyjának – a lujáni
Szűznek – templomában azt mondta, hogy „Mi – keresztények – Istennek csak
fogadott (adoptivó) gyermekei vagyunk.”
Magyar Feltámadást tehát a templomi sötétségben nem találunk és a Magyarok
Istenének segedelme csak úgy lesz velünk megint, ha beállunk a Fénybe. Csakis akkor, ha az
Isten Orcájába a NAPBA néző magyarok igaz testvéri szeretettel és nem hamis, felekezeti
ájtatossággal fogják meg egymás kezét.
Hát mire várunk. . .? Álljunk becsületesen és Árpádi őseink erejében való hittel a Nap
elé. Vessünk véget a civakodásnak és fogjanak össze azok, akiknek szemében is ragyog
Honfoglaló őseink karizmatikus hite.
Van Magyar Feltámadás és lesz Magyar Feltámadás, de csak akkor, ha előbb
feltámasszuk Honfoglaló Nagy Árpád Apánk emlékét és az Igaz Magyar Hagyományok
erejével, újra Árpád lelkisége és szellemi hagyatékának dicsősége lesz a Magyarság vezető
csillaga.
Ezer éve mondogatják nekünk, hogy Szent István nyugatba helyezése útján maradtunk
meg és ma látjuk, hogy miként pusztult a magyar az elmúlt ezer év alatt. És hova értünk . . .?
Utolsó órájának ütését várja tétlenül a Magyarság.
Én úgy látom, hogy Árpád feledése – a magyar halál. Ezeréves szolgaságunk utolsó,
sovány bére. . . a „művelt nyugat” kegyelem döfése.
Ébredjünk végre rá, hogy :
. . . a közénk furakodott magyarul beszélő idegenek akarják velünk elfeledtetni Árpád
dicsőségét és szent hagyatékát, mert ők nagyon jól tudják, hogy a Magyarság
karizmájának ereje legyőzhetetlen egységbe tömöríti a Nemzetet.
Ne várjunk hát tovább. Fordítsunk egyet a sorsunk kerekén és térjünk vissza Nagy
Árpádhoz. Az ő emléke majd össze fog minket éppen úgy, miként ő egybe tartotta a magyar
erőt, a magyar tudást és a magyar igazságot és legyőzte az ellene egyesül európai erőt.
Árpáddal mi is diadalmaskodunk, mert a hagyományoknak vallásos kegyelettel való
ápolása legyőzhetetlen erőt ad a népnek. A Szent Hagyományok feledése, sárba tiprása
viszont annak a népnek
. . önmaga felett kimondott halálos ítélete, amelyik hagyományaival ezt teszi, hiszen . . .
akinek nincs gyökere – annak jövője sincs.
Hát válasszatok Magyar Testvérek.
A Feltámadás Fénye és a halál ítélete áll előtettek. Amit megragadtok és magatokévá
tesztek – az lesz a Tiétek.
Én könyörgök a Magyarok Istenéhez azért, hogy segítsen minket nagy kegyelmével,
hogy ismét beállhassunk a Fénybe.
Boldog Asszonyunk és Jézus Urunk segedelme legyen velünk.

Badiny Jós Ferenc: Az Istenes Honfoglalók, Ősi Gyökér 1986. XIV. évf. 3. szám, máj-jún.
XIV. évf, 4. szám, júl-aug.

http://www.magtudin.org/Istenes.htm