A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Alan Gratz: Refugee, Scholastic Press, 2017

Fordította
HARCI ANDOR
© Alan Gratz
Hungarian translation © Harci Andor
Hungarian edition © Álomgyár Kiadó
Minden jog fenntartva!
Szerkesztette: Soós Tibor
Borítóterv: Faniszló Ádám
Korrektúra: Török Tünde
Tördelés: NovaBook
Álomgyár Kiadó, Budapest, 2018
Felelős kiadó: Nagypál Viktor
Elérhetőségeink:
+36 30 487 3552
admin@alomgyar.hu
www.alomgyar.hu
www.facebook.com/alomgyar

ISBN 978-615-5763-31-1
John Gratznak
Josef – 1938. Berlin, Németország

RECCS! BUMM!
Josef Landau hirtelen felült az ágyban, szíve
sebesen dobogott. Ez a hang – mintha valaki berúgta
volna a bejárati ajtót. Vagy álmodta csak?
Hallgatózott, fülét hegyezve a sötétben. Nem
szokta még meg az új lakás zajait – ezét a kisebb
lakásét, ahova a családjával költözni kényszerült.
Nem engedhették már meg a régit. Azóta nem,
amióta a nácik azt mondták, az apja többé nem
foglalkozhat joggal. Azért nem, mert zsidó.
A kishúga, Ruth még mélyen aludt a szoba
túloldalán. Josef megpróbált megnyugodni. Talán
csak rémálma volt.
A szobája előtt, a sötétben, valami morogva,
zörögve mozgott.
Valaki bejött a házba!
Josef tágra nyílt szemmel hátrébb kúszott az
ágyában. A szomszéd szobában valami összetört –
csörrrr! Ruth felébredt, és felsikoltott. A nyers, vak
rettegés sikolya volt ez. Még csak hatéves volt.
– Mama! – kiáltott Josef. – Papa!
Toronymagas árnyék rontott be. A levegő mintha
sercegett volna körülöttük, akár a fehér zaj a
rádióból. Josef megpróbált elrejtőzni az ágy
sarkában, de sötét kezek nyúltak utána. Felé
markoltak. Még hangosabban üvöltött fel, mint a
kishúga, elnyomva ezzel a sikolyt. Félelmében
rúgkapált és hadonászott, de az egyik árnyék elkapta
a bokáját, és arccal lefelé végighúzta az ágyon. A fiú a
lepedőt karmolta, de a kéz túl erős volt. Annyira
megrémült, hogy bevizelt. A meleg nedvesség
elöntötte a pizsamáját.
– Ne! – sikoltott fel. – Ne!
Az árnyékok a padlóra dobták. Egy másik a hajánál
fogva felemelte Ruthot, és pofon csapta.
– Kuss legyen! – kiáltotta, és a lányt levágta a
padlóra a bátyja mellé. Az a sokktól elcsendesedett,
de csak egy pillanatra, majd újra sírni kezdett, még
hangosabban, még erősebben.
– Csitt, Ruthie, csitt! – kérlelte Josef. A karjába vette
húgát, és védelmező ölelésébe burkolta. – Csitulj el!
 A padlón lapultak egymás mellett, miközben az
árnyékok felemelték a lány ágyát, és a falnak
csapták. Reccs! A bútor ripityára tört. Az árnyak
letépték a képeket, kirántották a fiókokat a
szekrényekből, ruhákat hajigáltak mindenfelé.
Lámpákat és égőket zúztak szét. Josef és Ruth
egymásba kapaszkodva, rettegve, könnyektől nedves
arccal feküdt a földön.
Az árnyak ismét megragadták, és kivonszolták őket
a nappaliba. Újra a padlóra dobták mindkettőjüket,
és felkapcsolták a villanyt. Mikor Josef szemei
megszokták a fényt, látta az otthonukba betörő hét
idegent. Némelyiken utcai öltözet volt: fehér, feltűrt
ujjú ing, szürke pantalló, barna gyapjúsapka, bőr
munkáscsizmák. Többen barna inget viseltek, rajta a
Sturmabteilung piros, horogkeresztes karszalagjával.
Adolf Hitler „rohamosztagosai”.
A szüleik is ott voltak, a barnaingesek lábánál
feküdtek.
– Josef! Ruth! – kiáltott fel Mama, amikor meglátta
őket. A gyerekei felé vetette magát, de az egyik náci
rámarkolt a hálóingére, és visszarántotta.
– Aron Landau – szólt oda Papához az egyik
barnainges –, továbbra is jogászként praktizál, annak
ellenére, hogy az 1933-as, a tisztviselői kar
helyreállításáról szóló törvény értelmében ez a
zsidók számára tiltott tevékenységnek minősül. E
miatt a német nép ellen elkövetett bűnéért
védőőrizetbe kerül.
Josef kétségbeesetten nézett az apjára.
– Ez az egész csak egy félreértés – szólalt meg
Papa. – Ha megadnák a lehetőséget, hogy
megmagyarázzam…
A barnainges a többiek felé intett a fejével, ügyet
sem vetve Papára. A nácik közül ketten talpra
rángatták, és elvonszolták az ajtó irányába.
– Ne! – kiáltott fel a fiú. Tennie kellett valamit.
Talpra ugrott, megragadta az apját hurcoló alakok
egyikének karját, és megpróbálta elhúzni. Két másik
férfi rántotta el, és lefogták, miközben ő sikertelenül
küzdött a szorítás ellen.
A csapatot vezető barnainges felkacagott.
– Nézzenek már oda! – mutatott a nedves foltra
Josef pizsamáján. – A kölyök behugyozott!
A nácik röhögtek, a fiú arca pedig szégyentől
vörösen izzott. A két ember karjai közt küszködött,
igyekezett kiszabadítani magát.
– Hamarosan férfi leszek – mondta nekik. – Férfi
leszek, hat hónap és tizenegy nap múlva.
A nácik újra csak röhögtek.
– Hat hónap és tizenegy nap! – felelt a barnainges.
– Nem mintha számítana. – Hirtelen komoly hangra
váltott. – Talán elég közel vagy már ahhoz, hogy
téged is elvigyünk a táborba, mint az apádat.
– Ne! – sikított fel Mama. – Ne, a fiam még csak
tizenkettő. Kisfiú még. Kérem, ne tegyék!
Ruth Josef lábai köré fonta a karját, és zokogott.
– Ne vigyétek el! Ne vigyétek!
A barnainges elfintorodott a zajongás hallatán, és
nemlegesen intett az Aron Landaut cipelő férfiak
felé. Josef nézte, ahogy azok magukkal húzzák Papát,
miközben Mama és Ruth zokogtak.
– Ne siess annyira felnőni, fiú – mondta a
barnainges. – Nemsokára érted is eljövünk.
A nácik szétrombolták a lakás többi részét is,
bútorokat és tányérokat törtek össze, függönyöket
téptek le. Aztán olyan hirtelen távoztak, amilyen
hirtelen érkeztek, és Josef anyjával és húgával
összebújva térdelt a szoba közepén. Végül, mikor
már minden könnyüket kisírták, Rahel Landau a
saját hálójába kísérte a gyerekeket. Újra összerakta
az ágyát, és egészen reggelig szorosan magához
ölelve tartotta Josefet és Ruthot.

A következő napokban a fiú megtudta, nem csak az ő

családját támadták meg aznap éjszaka a nácik. Szerte
Németországban más zsidó otthonok, üzletek,
zsinagógák is elpusztultak, és tízezrével tartóztatták
le és küldték koncentrációs táborokba a zsidó
férfiakat. Ez volt a Kristallnacht, a törött ablak- és
kirakatüvegekről elnevezett Kristályéjszaka.
A nácik szavak nélkül adták át a világos üzenetet:
Josef és családja nemkívánatos személyekké váltak
Németországban. De a fiú, az anyja és a kishúga nem
mentek sehova. Még nem. A Papa nélkül nem.
Mama heteket töltött azzal, hogy egyik
kormányhivatalból ment a másikba, és megpróbálta
megtudni, hol van a férje, és mikor láthatja viszont.
Senki nem mondott neki semmit, Josef pedig kezdett
kétségbeesni. Attól tartott, sosem látja többé az apját.
Majd hat hónappal azután, hogy Aron Landaut
elvitték, táviratot kaptak. Táviratot Papától!
Kiengedték a dachaui koncentrációs táborból, azzal a
feltétellel, hogy tizennégy napon belül elhagyja az
országot.
Josef nem akart elmenni. Neki Németország volt az
otthona. Hova is mentek volna? Hogyan élnének
ezután? A nácik viszont immár kétszer mondták
nekik, hogy menjenek el, és a Landau család nem
akarta kivárni, míg kiderül, mi lesz a következő
lépésük.
Isabel – 1994. Havanna mellett, Kuba

Második próbálkozásra sikerült csak előcsalogatni a

vézna, tarka kiscicát a rózsaszín betontégla ház alól,
és az el is kezdett enni Isabel Fernandez kezéből. A
macska éhezett, ahogy Kubában mindenki más is, és
az éhsége hamar legyőzte a félelmét.
Annyira apró volt, hogy alig tudta megrágni a
babszemeket. Úgy dorombolt, mintha motor lett
volna kis pocakjában, és két falat közt beledöfte a
fejét Isabel kezébe.
– Te sem vagy valami szép látvány, ugye, cicus? –
állapította meg a lány. Az állat szőre csomós és matt
volt, és Isabel érezte a bőrön keresztül a csontokat.
Akkor döbbent rá, hogy a kiscica nem sokban
különbözik tőle: vékony, éhes, és igencsak ráférne
egy fürdés. Isabel tizenegy éves volt, csupa hosszú
kéz meg láb. Barna arcát szeplők tarkították, vastag,
fekete haját – melyet a nyár miatt rövidre vágtak – a
füle mögé tűrve hordta. Mezítláb volt, mint mindig,
és egész héten ugyanazt az atlétatrikót és
rövidnadrágot hordta.
A cica az utolsó falat babot is lenyelte, és szánalmas
kis nyávogást hallatott. Isabel azt kívánta, bárcsak
valami egyebet is adhatna neki, de már ez az étel is
több volt annál, amit nélkülözni tudott. Az ő ebédje
nem volt sokkal több, mint a kiscicáé – egy pár szem
bab, és egy kis adag rizs. Egészen kicsi kora óta
megszokott dolog volt a jegyrendszer és az
ételadagolás, de néhány évvel ezelőtt, 1989-ben
megbukott a Szovjetunió, és Kuba a szakadék
mélyére került. Kommunista ország volt, akárcsak
hatalmas pártfogója, a szovjetek pedig évtizedeken
át vásárolták fel a kubai cukrot. Cserébe az apró
szigetnek élelmet, üzemanyagot és gyógyszereket
adtak el.
Mikor azonban a Szovjetunió a múlté lett, úgy vált
a támogatásuk is azzá. Minden kubai farmon csak
cukornádat termesztettek, és miután a cukrot
senkinek sem tudták eladni, a nád elszáradt, a
finomítók bezártak, rengeteg ember maradt munka
nélkül. Az orosz üzemanyag nélkül a traktorokat sem
tudták beindítani, hogy a mezőket átállítsák
élelmiszer-termesztésre, élelmiszer híján pedig Kuba
éhezni kezdett. Levágtak és megettek már minden
tehenet, minden disznót, minden birkát. Az emberek
még a havannai állatkertbe is betörtek, és megették
az állatokat – a végén már az olyan macskák is az
ebédlőasztalon kötöttek ki, mint ez a kiscica.
De ezt a macskát ugyan nem eszi meg senki.
– Te a mi kis titkunk leszel – suttogta a lány.
– Hé, Isabel! – szólt oda Iván Castillo, amitől a
másik összerezzent. A cica ismét bekúszott a ház alá.
Iván egy évvel volt idősebb Isabelnél, a szomszéd
házban lakott. Barátok voltak, amióta az eszét tudja.
A fiú bőre fakóbb volt, mint az övé, a haja göndör és
sötét. Egy póló volt rajta, a havannai Industriales
baseballcsapat logójával, a fején egy baseballsapka, a
New York Yankees hivalkodó NY betűivel. Felnőve
profi baseballjátékos szeretett volna lenni, és elég jól
játszott ahhoz, hogy ez ne csak egy habókos ábránd
legyen.
Lehuppant Isabel mellé a porba.
– Nézd! Találtam a cicának egy kis döglött halat a
parton.
Isabel visszahőkölt a szagtól, de a cica már futott is
vissza, és mohón csócsálta a falatot Iván kezéből.
– Adnunk kell neki egy nevet – jelentette ki a fiú.
Mindent elnevezett maga körül: a faluban csatangoló
kóbor kutyákat, a biciklijét, még a baseballkesztyűjét
is. – Mit szólsz a Jorgéhoz? Javier? Vagy Lazaro?
– Ezek mind fiúnevek! – válaszolt Isabel.
– Iván! – A fiút apja hívta a szomszédból. – Gyere,
segíts nekem a fészerben!
Iván talpra kászálódott.
– Mennem kell. Épp építünk valamit… egy
kutyaházat – magyarázta, mielőtt elrohant.
Isabel megrázta a fejét. Iván azt gondolta magáról,
hogy nagyon ravasz, de Isabel pontosan tudta, mit
építenek az apjával a fészerben. Nem kutyaházat.
Hanem egy csónakot. Amivel eljuthatnak Amerikáig!
Aggódott, nehogy elkapják Castillóékat. Fidel
Castro, aki előbb miniszterelnökként, majd elnökként
volt Kuba vezetője, senkinek nem engedte elhagyni
az országot – különösen Amerikába nem mehetett
senki. Ha valakit rajtakaptak, amint csónakon
elhagyja a szigetet, azt Castro börtönbe záratta. És az
Egyesült Államok sem kért a kubai menekültekből. A
parti őrség hajói a Havannát Floridától elválasztó,
százötven kilométeres tengerszakaszon járőröztek,
és ha elkaptak valakit, azt az Egyesült Államok
elnöke, Bill Clinton, a Kuba déli végén, a
Guantánamói-öbölben levő amerikai
haditengerészeti bázisra küldte. Onnan pedig az
illető visszakerült Castro kezébe, aki börtönbe
záratta.
Isabel azért tudta mindezt, mert az apját, amikor
az a legutóbb próbált Amerikába hajózni, elkapták,
és börtönbe zárták.
Meglátta Papit és nagyapját, akik épp a városba
indultak, sorban állni élelmiszerért. Visszatette a
kiscicát a ház alá, és beszaladt a trombitájáért.
Szeretett velük tartani Havannába, hogy ott kiálljon
egy utcasarokra a trombitájával pár pesóért cserébe.
Bár soha nem szerzett valami sokat. Nem azért, mert
nem zenélt jól. Az anyja mondogatta: Isabel még a
viharfelhőket is letrombitálja az égből. Gyakran
álltak meg előtte a járókelők, tapsoltak, a lábukkal
doboltak, miközben játszott. De soha nem adtak neki
pénzt, mivel a Szovjetunió összeomlása óta szinte
mindenkinél csak egyfajta fizetőeszköz volt: az
étkezési jegyek. Azok meg amúgy is értéktelenek
voltak – akár volt jegye az embernek, akár nem,
nemigen volt mire beváltani.
Utolérte apját és nagyapját, majd mikor elérték a
Malecónt, a havannai kikötő hullámtörőjén
végighaladó széles utcát, levált róluk. Az út egyik
oldalán egymást érték a zöld, sárga, rózsaszín és
babakék házak, üzletek. A festék már mállott, az
épületek öregek voltak, viharvertek, de a lány még
mindig megcsodálta őket. A fehér promenádon állt,
ahol mintha egész Havanna felvonult volna. Anyák
tolták a járdán a babakocsikat, párok csókolóztak a
pálmafák alatt, rumbát játszottak a gitározó, doboló
utcazenészek, fiúk ugráltak egymás után fejest a
tengerbe. Isabelnek ez volt a kedvenc helye az egész
városban.
Ledobott egy öreg baseballsapkát a földre, abban
reménykedve, hátha valakinek van egy-két pesója,
majd a szájához emelte a trombitát. Ahogy belefújt,
az ujjaival lenyomta a hangokat, amiket kívülről
tudott már. Egy salsát játszott a legszívesebben,
ezúttal azonban a zenén túlra figyelt. A Malecónon
guruló autók és kamionok zaján túlra, a mellette
elhaladó emberek szavain, a hullámtörőn mögötte
szétcsattanó hullámok dörején túlra.
A zene alatt meghúzódó clavéra figyelt. Arra a
rejtélyes, a kubai zenében megbúvó ritmusra, amit,
úgy tűnt, mindenki hallott – kivéve őt. Arra a
szabálytalan ritmusra, ami a szabályos ritmusra
simul rá, akár a bőr a szívverésre. De akárhogy
próbálta, soha nem hallotta, soha nem érezte. Most
figyelt, összpontosított, igyekezett érezni Kuba
szívverését a saját zenéjében.
Ehelyett azonban csak az összetörő üveg ropogását
hallotta.
Mahmud – 2015. Aleppó, Szíria

Mahmud Bishara láthatatlan volt, és ez tökéletesen

megfelelt neki. A láthatatlanság segített túlélni.
Persze nem szó szerint volt az. Ha valaki alaposan
megnézte őt magának, be tudott pislantani a mélyen
az arcába húzott csuklya alá, egy tizenkét éves fiút
láthatott, hosszú, markáns orral, vastag, fekete
szemöldökkel, rövidre nyírt, fekete hajjal. Az
élelmiszerhiány ellenére is zömök volt, széles, izmos
vállakkal. Ő azonban mindent megtett, hogy elrejtse
a méretét és az arcát, hogy minél észrevétlenebb
maradjon. A halál bármelyik pillanatban
lecsaphatott egy vadászgép vagy egy egyszerű
katona rakétája képében akkor, amikor a legkevésbé
számít rá az ember. De azzal, hogy igyekezett
észrevétlen maradni a szír hadsereg vagy az ellenük
harcoló lázadók előtt, csak a bajtól óvta meg magát.
A padsor közepén ült, az osztály felénél, ahonnan a
tanár nem szólítja a táblához. A padok elég szélesek
voltak három diák számára, és Mahmud két idősebb
fiú, Ahmed és Nedhal közt ült, középen.
Ahmed és Nedhal nem voltak a barátai.
Mahmudnak egyetlen barátja sem volt.
Így könnyebb láthatatlannak maradni.
A tanárok egyike egy kézi csengőt lóbálva járt fel-
alá a folyosón, így a fiú felkapta a táskáját, és elment
megkeresni Valídot, a kisöccsét.
Valíd tízéves volt, az iskolában két osztállyal
Mahmud alatt járt. Ő is rövidre vágva viselte fekete
haját, de inkább az anyjukra hasonlított. A válla
csapott volt, a szemöldöke vékonyabb, az orra
laposabb, a fülei nagyobbak. A fogai túl nagynak
tűntek a fejéhez képest, és amikor mosolygott, úgy
nézett ki, mint egy rajzfilmmókus. Nem mintha
gyakran mosolygott volna mostanában. Mahmud
nem is emlékezett rá, mikor látta a kisöccsét nevetni.
Vagy sírni. Vagy egyáltalán, bármilyen érzelmet
mutatni.
A háború idegessé tette. Zaklatottá, paranoiássá. Az
öccséből robotot csinált.
Bár nem volt túl messze a lakásuk, Mahmud
mindennap más útvonalon ment haza Valíddal. Néha
a sikátorokon át: az úton katonákba botolhattak, és
soha nem lehetett tudni, kinek az oldalán állnak. A
lebombázott épületek is megfeleltek. Mahmud és
Valíd könnyen felszívódott a kicsavarodott fém és az
összezúzott beton halmai közt, és nem voltak falak,
amik rájuk omolhatnak, ha épp a fejük felett zúg el
egy tüzérségi lövedék. Ha viszont egy repülőről
dobnak le egy hordóbombát, akkor viszont nem baj,
ha vannak falak. A hordóbombákat szögekkel és
fémhulladékkal tömték meg, és aki nem tudott
lebukni előlük egy fal mögé, azt apró cafatokra
tépték.
Nem volt ez mindig így. Alig négy évvel ezelőtt ez a
romhalmaz, ahol laktak, Szíria legnagyobb,
legragyogóbb, legmodernebb városa volt. A Közel-
Kelet egyik koronaékszere. Mahmud emlékezett a
neonnal bevilágított plázákra, a ragyogó
felhőkarcolókra, a futballstadionokra, mozikra,
múzeumokra. És Aleppó elég hosszú múltra tekintett
vissza. Az óváros a 12. században épült, és a
környéken már Kr. e. 6000 környékén is éltek
emberek. Lenyűgöző város volt egy gyerek számára.
Egészen 2011-ig, amikor is az Arab Tavasz elérte
Szíriát.
Akkor még nem így hívták. Senki nem tudta, hogy
kormányokat megdöntő, diktátorokat megbuktató,
polgárháborúkat szító forradalmi hullám söpör végig
a Közel-Keleten. Mindenki csak annyit látott a
tévében, a facebookos és twitteres posztokban, hogy
Tunéziában, Líbiában, Jemenben zavargások vannak,
és ahogy egyik ország a másik után mozdul meg, és
kiáltja: „Elég!” Így mozdult meg a következő, majd a
következő, míg végül az Arab Tavasz megérkezett
Szíriába is.
A szírek azonban tudták, mennyire veszélyes
tüntetni az utcákon. Az ország vezetője Bassár el-
Aszad volt, akit kétszer is elnökké „választottak”,
mivel mindenki másnak tilos volt indulnia ellene.
Aszad gondoskodott róla, hogy akik nem kedvelik őt,
eltűnjenek. Örökre. Így mindenki attól rettegett, mit
fog tenni, ha az Arab Tavasz végigsöpör Szírián. Egy
régi mondás szerint „Csukd be az ajtót a szél előtt, és
ne aggódj”. És a helyiek ezt is tették. Míg a Közel-
Keleten mindenütt folytatódtak a zavargások, a
szírek otthon maradtak, becsukták az ajtókat, és
kivártak.
 De nem sikerült elég szorosan becsukni. A
fővárosban, Damaszkuszban, egy férfit börtönbe
zártak, mert felszólalt az elnök ellen. Darában, egy
dél-szíriai városban néhány kölyköt letartóztatott és
bántalmazott a rendőrség, mert Aszad-ellenes
szlogeneket firkáltak a falakra. Aztán hirtelen
mintha egyszerre őrült volna meg az egész ország.
Emberek tízezrei özönlötték el az utcákat, a politikai
foglyok szabadlábra helyezését és mindenki számára
több szabadságjogot követelve. Egy hónap leforgása
alatt Aszad minden katonáját, tankját és bombázóját
bevetette a tüntetők – a saját népe – ellen, és azóta
Mahmud és Valíd, és Szíriában mindenki más, szűnni
nem akaró háborúban élt…
Épp egy újabb, törmelékkel teleszórt sikátorba
fordultak be – egy másikba, mint előző nap –, és
azonnal meg is torpantak. Közvetlenül előttük két fiú
szorított egy harmadikat egy fal maradványaihoz:
meg akarták fosztani a kenyértől, amit egy
szatyorban cipelt.
Mahmud zakatoló szívvel húzta be Valídot egy
kiégett autó mögé. Az ilyen esetek újabban elég
gyakoriak voltak: a városban egyre nehezebb volt
élelemhez jutni. De Mahmudban a jelenet egy
régebbi, közvetlenül a háború kitörése utáni emléket
ébresztett fel.
Épp a barátjához, Khalidhoz igyekezett. Egy ehhez
hasonló mellékutcában találta meg, amint épp két
idősebb fiú ütlegelte. Ahogy ő, Khalid is a síita{1}
muszlimokhoz tartozott egy szunnita{2} többségű
országban. Khalid okos volt. Nagyon eszes. Mindig
gyorsan lőtt a keze a magasba az osztályban, és
mindig tudta a megfelelő választ. Ő és Mahmud már
évek óta ismerték egymást, és a szabad délutánjaikon
szívesen olvastak képregényeket, néztek szuperhősös
filmeket, vagy játszottak videojátékokkal.
Akkor azonban Khalid labdává gömbölyödve
hevert a földön, karjait a feje köré fonta, hogy védje
magát a két másik fiú rúgásaitól.
– Most nem vagy olyan okos, mi, te disznó? –
kérdezte röhögve az egyik.
– Tudd, hol a helyed, síita! Ez itt Szíria, nem Irán!
A szunniták gyűlölték a síitákat, de még jobban
utálták azt, ha egy síita lekörözi őket.
Mahmud olyan üvöltést hallatott, amire még
Rozsomák{3} is elismerően biccentett volna, és a
fiúkra vetette magát.
Majd legalább olyan alaposan elverték, mint
Khalidot.
Attól a naptól kezdve mindkettőjükön céltábla volt.
A két idősebb srác különbejáratú bántalmazóikká
vált, az órák közti szünetekben és az iskola után
rendszeresen megruházták őket.
A fiúk ekkor tanulták meg, mekkora értéke is van a
láthatatlanságnak. Mahmud egész nap az
osztályteremben maradt, még a mosdóra vagy az
udvarra sem ment ki, Khalid többé egy kérdésre sem
válaszolt, még akkor sem, amikor a tanár közvetlenül
őt szólította. Ha a szekálóid észre sem vesznek, akkor
nem ütlegelnek – Mahmud ekkor ébredt rá, hogy
Khaliddal együtt nagyobb célpontok. Ha egyedül van,
könnyebben marad észrevétlen. Ezt egyikük sem
mondta ki soha, de mindketten megértették, és egy
éven belül lassan eltávolodtak egymástól. Még a
folyosón sem beszéltek, ha elhaladtak egymás
mellett.
Egy évvel később Khalid légitámadás áldozata lett.
2015-ben Szíriában jobb volt, ha az embernek
nincsenek barátai…
 Mahmud nézte, ahogy a két fiú megtámadja a
kenyeret vivő harmadikat, akit még csak nem is
ismert. Érezte, ahogy elárasztja a felháborodás, a
düh, az együttérzés. Hevesen és mélyen vett levegőt,
ökölbe szorult a keze.
– Tennem kellene valamit… – suttogta. De több
esze volt ennél.
Fejet leszegni, csuklyát felhúzni, szemeket a földre
szegezni! Maradj láthatatlan – ez volt a titok. Olvadj
be! Tűnj el!
Kézen fogta a kisöccsét, megfordultak, és egy másik
úton indultak haza.
Josef – 1939. Berlin, Németország

1 napja úton

Mintha csak láthatatlanná váltak volna.

Josef és kishúga a Lehrter Bahnhofon, Berlin
központi pályaudvarán nyüzsgő tömegben követték
édesanyjukat. Mindkettőjüknél volt egy-egy bőrönd,
az anyjuknál pedig még kettő – a sajátja és Papáé.
Egy hordár sem rohant a segítségükre a
csomagokért, egyetlen vasutas sem fordult hozzájuk
megkérdezni, segítsen-e megkeresni a vonatukat. A
Landauék által viselt élénksárga Dávid-csillagos
karszalagok mintha mágikus talizmánok lettek volna,
amelyek hatására eltűntek a föld színéről. Viszont
senki sem ment nekik, vette észre Josef. Az állomás
minden dolgozója, minden utas nagy teret hagyott
számukra. Úgy áradtak el körülöttük, ahogy a víz
folyja körül a követ.
Az emberek úgy döntöttek, nem látják őket.
 A vonaton egy „J” jelzetű fülkébe ültek le. „J” mint
„Juden”, azaz zsidó – nehogy véletlenségből „igazi”
németek is ide üljenek. Hamburgba tartottak, az
északi partra, ott találkoznak az apjával, és ott
felszállnak a hajójukra. Aznap, amikor megjött Papa
távirata, Mama mind a négyük számára megvette a
jegyeket az egyetlen helyre, amely befogadta őket:
egy fél világgal arrébb fekvő szigetre, Kubába.
Amióta hat évvel korábban a nácik átvették a
hatalmat, a zsidók folyamatosan menekültek
Németországból. 1939 májusára a legtöbb ország
lezárta a határait a menekülők előtt, vagy rengeteg
hivatalos kérvényt kellett kitölteni, iktatni és
kifizetni, mielőtt valakit beengedtek volna. Landauék
abban reménykedtek, hogy egy nap eljutnak
Amerikába, de a New York-i kikötőbe nem lehet csak
úgy behajózni. Az Egyesült Államok minden évben
csak meghatározott számú zsidót fogadott be, így úgy
döntöttek, amíg várakoznak, addig Kubában
maradnak.
– Melegem van – mondta Ruth, és a kabátját
ráncigálta.
– Nem, nem – válaszolt az anyjuk. – Nem vetheted
le a kabátodat, és sehova ne is indulj el nélküle.
Megértetted? Addig nem, amíg nem jutunk el
Kubába.
– Nem akarok Kubába menni – pityergett Ruth,
miközben a vonat elindult.
Mama az ölébe vette a kislányt.
– Tudom, kis szívem. De el kell mennünk, mert csak
így lehetünk mindannyian biztonságban. Nagy
kaland lesz, meglátod.
Ruth abban az évben indult volna óvodába, ha a
zsidókat nem tiltották volna el bármiféle oktatástól.
Ragyogó szemei voltak, zabolátlan, barna haját
bubira vágva, oldalt kettéválasztva hordta, két elülső
foga közt pedig volt egy kis szünet, amitől mókusra
hasonlított. Sötétkék gyapjúruha volt rajta, és egy
fehér matrózgallér. Fehér kordbársony tömött
nyusziját, Picurt mindenhova magával hurcolta.
Abban az évben született, amikor Adolf Hitlert
Németország kancellárjává választották. Soha nem
ismert más világot, csak ezt. Josef viszont emlékezett
a régi időkre. Mikor még látták őket az emberek.
Mikor még ők is németek voltak.
Korán felkeltek, és egészen zaklatott napjuk volt,
ezért Ruth hamar elaludt Mama ölében, és Rahel is
vele együtt bóbiskolt. Amíg őket nézte, Josef azon
tűnődött, vajon képes lenne-e bárki is megmondani
róluk, hogy zsidók, ha nem egy zsidóknak kijelölt
fülkében ülnének, és nem volna Dávid-csillagos
karszalag a ruhájukon.
Eszébe jutott egy eset akkorról, amikor még szabad
volt iskolába járnia. Herr Meier, a tanára az osztály
elé szólította. Először azt hitte, megkéri, hogy oldjon
meg egy matematikai feladványt a táblán. Ehelyett
Herr Meier lehúzott egy vásznat, amin zsidó férfiak
és nők arca és profilja volt, és Josefen mutatta be,
hogyan lehet megkülönböztetni a zsidót a némettől.
Erre fordította a fiút, majd arra, rámutatott az orra
ívére, az álla dőlésére. Most a vonaton a fiú újra
érezte, ahogy akkor, hogy elönti a meleg a
szégyentől, a megaláztatástól. Amiért úgy beszélnek
róla, mintha valami állat lenne. Valami csodabogár.
Valami ember alatti.
Ha nem lennének ezek a buta karszalagok, nem
lenne az útlevelébe pecsételve a „Jude” szó, vajon
tudná-e bárki, hogy zsidó?
 Úgy döntött, kideríti.
Csendben kilépett a fülkéből, és elment a többiben
ülő zsidó család mellett, végig a folyosón. A következő
ajtón túl volt a vonat „német” része.
A szíve a torkában dobogott, a bőre tiszta libabőr
volt, amikor levette karjáról a Dávid-csillagos papír
karkötőt, becsúsztatta kabátja belső zsebébe, és
átlépett az ajtón.
Lábujjhegyen osont végig a folyosón. A „német”
vagon egy cseppet sem tűnt másnak, mint a zsidó. Itt
is családok nevettek, beszéltek és vitáztak a
fülkéikben, akár a zsidók. Ettek, aludtak és könyveket
olvastak, akár a zsidók.
Josef meglátta a tükörképét az egyik ablakban.
Egyenes, hátrasimított barna haj, egy rövid orron
támaszkodó, drótkeretes szemüveg mögül kibámuló
barna szemek, kissé talán túlzottan elálló fülek. A
korához képest nagyjából átlagos magassággal
rendelkezett, szürke, kétsoros, halszálkás kabátot
viselt, barna nadrágot és fehér inget kék
nyakkendővel. Semmi sem volt összhangban Herr
Meier előadásával arról, miről is ismerszik fel a
zsidó. Josefnek nem jutott eszébe egyetlen ismerőse
sem, aki bármiben is hasonlított az osztályteremben
bemutatott képekre.
A következő vagon volt az étkező. Kis asztaloknál
ültek az emberek, cigarettáztak, ettek, ittak, közben
beszélgettek, újságot olvastak, vagy kártyáztak. A
pultnál álló férfi hírlapot is árult, a fiú elvett egyet,
és egy pénzérmét tett a pultra.
Az árus elmosolyodott.
– Veszel egy újságot édesapádnak? – kérdezte.
Nem – gondolta Josef. – Édesapám nemrég
szabadult egy koncentrációs táborból.
– Nem. Magamnak – mondta ehelyett. – Szeretnék
majd újságíró lenni, ha felnövök.
– Az jó! – válaszolta a hírlapárus. – Több íróra van
szükségünk. – A magazinok és napilapok felé intett. –
Akkor több dolgot tudok eladni!
Nevetett, Josef pedig visszamosolygott. Itt voltak ők
ketten, úgy beszélgettek, mint két átlagos ember, de
a fiú nem feledkezett meg arról, hogy ő zsidó. Nem
felejtette el, hogy ha rajta lenne a karszalag, ez a
férfi nem szólna hozzá, nem nevetne vele. Hanem
hívná a rendőrséget.
Épp elindult kifelé, mikor eszébe jutott, vehetne
Ruthnak is valami édességet. Szűkében voltak a
pénznek, amióta az apjuk elveszítette a munkáját,
biztosan jólesne neki egy kis finomság. Kivett egy
bonbont egy üvegből, és a zsebében kotorászott még
egy pfenning{4} után. Talált is egyet, mikor azonban
kivette, a karszalag is előbújt vele együtt. A padlóra
hullott, közszemlére téve a Dávid csillagot.
Josef szíve körül összezárult egy vasmarok, és a
karszalag után vetődött.
Csatt! Egy fekete bakancs rejtette el előle, mielőtt
még meg tudta volna markolni. Josef lassan, remegve
emelte fel a tekintetét a fekete bakancsról a fehér
zoknira, barna rövidnadrágra, barna ingre, majd a
Hitlerjugend{5} vörös karszalagjára. Egy vele
nagyjából egyidős fiú, aki életre-halálra felesküdött a
Vaterlandra{6}. Ott állt Josef karszalagján,
meglepetéstől tágra nyílt szemekkel.
Josef arcából csendben távozott az összes vér.
A fiú lenyúlt, a tenyerébe vette a szalagot, és karon
fogta a másikat.
– Gyerünk! – szólalt meg, és kivezényelte az
étkezőkocsiból.
Josef alig tudott járni. A lábai mintha ólomból
lettek volna, nem látott elég élesen. Miután Herr
Meier kihívta, hogy megmutassa, a zsidók miben is
alacsonyabb rendűek a németeknél, Josef visszaült
Klaus mellé, aki a legjobb barátja volt az osztályban.
Rajta is ugyanaz a ruha volt, mint most ezen a fiún.
Klaus nem önszántából csatlakozott a
Hitlerjugendhez, hanem azért, mert amelyik német
fiú nem lépett be, azokat – és a családjukat –
megszégyenítették, rosszul bántak velük.
Klaus arca akkor megrándult: ezzel mutatta
Josefnek, mennyire sajnálja azt, amit Herr Meier tett
vele.
Azon a délutánon Josefet egy csapatnyi
hitlerjugendes fiú várta az iskola előtt. Rátámadtak,
ütlegelték és rugdosták azért, mert zsidó volt, és
mindenféle szitkokat zúdítottak rá.
És a legrosszabb az volt, hogy Klaus is csatlakozott
hozzájuk.
Ez az egyenruha kis szörnyeteget csinált minden
fiúból. Josef a saját szemével láthatta. Azóta minden
tőle telhetőt megtett, hogy elkerülje a
hitlerjugendeseket, most azonban egyenesen tálcán
kínálta fel magát az egyiknek – mindezt csak azért,
mert levette a karszalagját, hogy körbesétáljon a
vonaton, és vegyen egy hírlapot! Az anyjával és a
kishúgával együtt leszállítják a vonatról, de még az is
lehet, hogy koncentrációs táborba küldik őket.
Ostobaságot csinált, és ennek most a családjával
együtt fizeti meg az árát.
Isabel – 1994. Havanna, Kuba

Isabel kinyitotta a szemét, és leengedte a trombitáját.

Egészen biztos volt benne, hogy az összetörő üveg
hangját hallotta az előbb, de a Malecónra tűző nap
alatt úgy áramoltak fel-alá az autók és a biciklik,
mintha semmi sem történt volna. A lány megrázta a
fejét. Azt gondolta, csak képzelődött, és újra az
ajkaihoz emelte a hangszert.
Majd hirtelen felsikoltott egy nő, eldördült egy
pisztoly – pukk! –, és minden megőrült körülötte.
Gyalogosok rohantak elő a mellékutcákból. Százával.
Többnyire férfiak voltak, sokan rövidnadrágban és
tornacipőben, meztelen felsőtesttel a negyvenfokos
augusztusi hőségben, barna hátuk csillogott a
napsütésben. Kiáltoztak és kántáltak. Köveket és
üvegeket hajigáltak. Úgy özönlötték el az utcákat,
mint a vászonzsákból kiborított kávébab szemei, és a
Malecónon található néhány rendőrt hamar sikerült
legyűrniük. Isabel látta betörni az egyik bolt
kirakatát, férfiak és nők másztak be rajta, cipőket,
vécépapírt és mosószappant vittek magukkal. Riasztó
zengett valamivel távolabbról, füst szállt fel az egyik
lakóépület mögül.
Havannában kitört a zendülés, az apja és a
nagyapja pedig valahol a kellős közepén voltak!
Néhányan menekültek a zűrzavarból, de sokkal
többen futottak egyenesen a közepébe, Isabel pedig
velük együtt futott. Autók tülköltek, biciklisek
fordultak meg és pedáloztak visszafelé. Olyan
tömötten álltak az emberek, mint a cukornád
kötegei. Isabel ki-be furakodott köztük, egyik hóna
alatt a trombitájával, Papit és Litót keresve.
– Szabadság! Szabadság! – kántálták néhányan a
tüntetők közül.
– Le Castróval!
– Elég volt!
A lány nem hitt a fülének. Azokat, akik Fidel
Castrót kritikával illették, börtönbe zárták, és
mindenki elfelejtette őket. Most viszont az utcák tele
voltak emberekkel, és mind azt kiabálták:
– Le Fidellel! Le Fidellel!
– Papi! – kiáltott fel Isabel. – Lito! – A nagyapját
Marianónak hívták, a lány viszont csak Litónak
nevezte az abuelito, azaz nagyapácska
rövidítéseként.
Puskák dördültek, Isabel pedig lebukott. Még több
rendőr érkezett motorokkal és katonai kamionokkal,
a zavargás kezdett véressé válni. A tüntetők köveire
tűzzel válaszoltak a rendőrök, és Isabel előtt eldőlt
egy férfi. Hátratántorodott ijedtében. Egy kéz
markolta meg, amitől rémülten megugrott, és
megfordult. Lito! Azonnal nagyapja karjaiba
vetődött.
– Hála Istennek, biztonságban vagy! – szólalt meg
az öreg.
– Papi hol van? – kérdezett vissza a lány.
– Nem tudom. Nem voltunk egymás mellett, mikor
elkezdődött – válaszolt Lito. Isabel a kezébe nyomta a
trombitáját.
– Meg kell találnom!
– Chabela! – kiáltotta el magát a nagyapja. Isabelt
gyerekkori becenevén szólította, ahogy máskor is
mindig. – Ne! Várj!
De ő nem foglalkozott vele. Meg kellett találnia az
apját. Ha újra elkapja a rendőrség, visszaviszik a
börtönbe – és ezúttal lehet, hogy nem kerül ki onnan.
Az embereket kerülgette a tömegben, közben
igyekezett távol maradni a rendőrök által alkotott
védvonaltól.
– Papi! – kiabálta. – Papi! – De túl alacsony volt, és
túl sokan voltak körülötte.
Látta, ahogy magasan a feje fölött néhányan
felmásznak egy turisták látogatta hotel oldaláról lógó
nagy, elektromos cégtáblára, és ettől támadt egy
ötlete. Odaküzdötte magát a zavargásban ragadt
kocsik egyikéhez, egy öreg, króm cápauszonyos
amerikai Chevyhez, amely még az 1950-es években
zajlott forradalom előtti időkből maradt itt.
Felmászott a lökhárítóra, majd a tetőre. A
kormánykerék mögött ülő férfi dudált, és a szivarját
is kivette a szájából, hogy rákiáltson.
– Chabela! – kiáltott fel a nagyapja, amint meglátta.
– Chabela, gyere le onnan!
Isabel egyikükkel sem foglalkozott, és hol ide, hol
oda fordulva szólongatta édesapját. Ott! Meglátta
Papit, aki hátrálás közben épp eldobott egy üveget,
ami belecsapódott a hullámtörő mentén felsorakozó
rendőrkordonba. A rendőrök számára ez volt az
utolsó csepp a pohárban. Vezényszóra megindultak,
benyomultak a tömegbe, tüntetőket tartóztattak le,
és fabotokkal ütlegelték őket.
A zűrzavar közepén egyiküknek sikerült elérnie és
karon ragadnia az apját.
– Ne! – kiáltott fel Isabel. Leugrott a kocsi tetejéről,
és keresztülnyomakodott a káoszon. Mikor odaért
Papi mellé, az összegömbölyödve hevert a földön, a
rendőr pedig ütéseket mért rá a botjával.
Mikor felemelte, hogy újra lesújtson az apjára,
Isabel kettejük közé ugrott.
– Ne! Ne tegye! Kérem! – sikoltotta.
A férfi szemében a haragot meglepetés váltotta fel,
ami aztán újra átadta a helyét a haragnak. Felemelte
a kezét, most Isabelt akarta megütni, a kislány pedig
erre összerezzent. De a csapás nem akart jönni. Egy
másik rendőr fogta le a támadó karját! Isabel
pislogott. Felismerte az újonnan érkezőt: Luis Castillo
volt az, Iván bátyja.
– Mégis mi a fenét képzelsz? – bökte neki oda az
idősebb.
Mire Luis válaszolhatott volna, megszólalt egy síp.
A rendőröket máshova vezényelték át.
 A dühös ember kirántotta a karját Luis fogásából,
és a botjával Papira mutatott.
– Láttam, amit csináltál – kiabálta. – Meg foglak
találni. Ha ennek itt vége, megtalállak, és
letartóztatlak. Aztán pedig hidegre teszlek egy
életre.
Luis elhúzta onnan tajtékzó társát, egy pillanatra
azért megállva közben, hogy aggodalmasan
visszanézzen Isabelre a válla fölött.
Egy szót sem kellett mondania. Mikor a nagyapja
odaért hozzájuk, és segített a lánynak felsegíteni az
apját, Isabel már értette.
Papinak el kell hagynia Kubát.
Még ma este.
Mahmud – 2015. Aleppó, Szíria

Azán visszhangzott végig Aleppó lebombázott utcáin

a közeli mecsetből. A müezzin dallamos, földöntúli
hangja Allahot dicsérte, és mindenkit imára hívott.
Mahmud a matematika házi feladatával foglalkozott
épp a konyhaasztalnál, de szinte öntudatlanul tette le
a ceruzát, és indult a kézmosóhoz megmosdani. Ismét
nem jött víz a csapból, így a műanyag kancsóból
öntött vizet a kezére, amelyet anyja hozott haza a
közeli kútról. A szoba túloldalán Valíd ült zombiként
a televízió előtt, a Tini nindzsa teknőcök egyik
epizódját nézte szíriai arab szinkronnal.
Az édesanyjuk kijött a hálóból, ahol épp ruhákat
hajtogatott, és lekapcsolta a tévét.
– Ideje imádkozni, Valíd. Mosakodj meg!
Az egyik kezében rózsaszín iPhone-ját tartotta, a
másikban Mahmud kishúgát, Hanát. Fatima
Bisharának eleven, barna szeme volt, hosszú, sötét
színű haját a feje tetejére csavarva hordta. Ezen a
napon megszokott otthoni ruházat volt rajta: farmer
és a kórházi ápolók rózsaszín pólója, amit a korábbi
munkahelyén viselt. Eljött a kórházból, mikor Hana
megszületett, de addigra már javában dúlt a háború.
Nem volt nap, amikor nem rémtörténetekkel
érkezett haza, olyanokról, akiket segített újra
összerakni. Nem katonák voltak, csak átlagos
emberek. Férfiak lőtt sebbel, nők égési sérülésekkel,
gyerekek hiányzó végtagokkal. Nem zuhant
katatóniába, mint Valíd, egy ponton már annyira
szörnyűvé vált az egész, hogy egyszerűen nem
gondolt többé bele…
Mikor befejezte a mosdást, Mahmud elment a
nappali Mekka felé néző sarkába. Kiterített két
imaszőnyeget – egyet saját maga, egyet Valíd
számára. Az anyjuk külön imádkozott, egyedül a
hálószobában.
Mahmud Valíd nélkül fogott neki. A füléhez emelte
a karjait, majd megszólalt:
– Allahu Akbar! Isten a legnagyobb.
Majd a hasához tartotta a kezét, és elmondott egy
rövid imát, mielőtt elszavalta a Korán, az iszlám
legszentebb könyvének első fejezetét. Lehajolt, és
újra háromszor dicsérte Allahot, felállt, ismét Isten
dicséretével, majd kézre-térdre ereszkedve letette a
fejét a padlóra, és még háromszor dicsérte az Urat.
Mikor végzett, a sarkára ült, és imái befejezéséül
előbb jobbra, majd balra fordította a fejét,
tisztelgésül az angyalok felé, akik feljegyezték
minden jó és rossz cselekedetét.
Mahmud számára az egész ima hét percig tartott.
Valíd közben csatlakozott hozzá. A fiú megvárta,
amíg végez az öccse is, majd feltekerte mindkettejük
szőnyegét, és visszament a házi feladata mellé. Valíd
pedig ismét leült rajzfilmeket nézni.
Mahmud épp hozzálátott egy új egyenlethez,
amikor a Tini nindzsa teknőcök főcímdalán keresztül
meghallott valami zajt. Süvítés volt, mintha forró szél
kerekedne odakint. Az egy másodperc leforgása
alatt, amíg a zaj szélzúgásból egy tornádó
bömbölésévé nőtt, Mahmud leejtette a ceruzáját, a
fülére szorította a fülét, és levetődött a konyhaasztal
alá.
Mostanra már jól tudták, milyen hangot hallatnak
a rakéták becsapódás előtt.
ShhhhhHHHHHH – DUUUUMM!
 A lakás fala felrobbant, a szobát beton- és
üvegtörmelékkel szórta tele. Mahmud alatt
megingott a padló, a konyhaasztallal és a székekkel
együtt hátrataszította a konyha irányába. A világ
téglák, törött edények, asztallábak és hőség
forgószelévé változott. A fiú nekicsapódott az egyik
konyhaszekrénynek. A tüdejéből azonnal kiszorult
minden levegő, majd nagy halom fém és vakolat
kíséretében, súlyos puffanással a padlóra zuhant.
Fülében éles, magas hang csengett, mint amit a
tévé hallat, amikor a műhold épp a jelet keresi.
Fölötte szikrákat hányt az, ami a konyhai lámpából
maradt. Abban a pillanatban semmi nem számított,
csak a levegő. Mahmud nem jutott levegőhöz, úgy
érezte, mintha valaki a mellkasára ült volna.
Rémülten csapkodott a törmelékhalmon. Nem kapott
levegőt. Nem kapok levegőt! Vadul hadonászott a
romokon, a törmelékben ásott és kapart, mintha
valahogy el tudna ásni oda, ahol levegő is van.
Aztán hirtelen újra működésbe lépett a tüdeje.
Hatalmas kortyokban nyelte a porral teli levegőt,
ami közben kaparta, marta a torkát, de Mahmud
soha életében nem érzett semmit ennyire édesnek.
Még mindig csengett a füle, de a zúgáson már
átszűrődtek a puffanások és durranások. Nemcsak az
ő épületüket találták el, ébredt rá. Hanem az egész
negyedet.
A feje forró volt, és nedves. Odaérintette a kezét,
majd megnézte: véres volt. Fájt a válla, és a mellkasa
továbbra is égett minden egyes nehéz, kétségbeesett
levegővétel során, de most csupán egy dolog
számított: megtalálni az anyját. A húgát. Az öccsét.
Feltápászkodott a törmelékről. Felpillantva látta a
Nap által beragyogott szemközti épületet, mintha ott
lebegne mellette a levegőben. Még mindig kábultan
pislogott egyet, majd felfogta.
A lakásuk teljes homlokzati fala megsemmisült.
Josef – 1939. Egy Hamburg felé tartó vonaton,
Németország

1 napja úton

A hitlerjugendes végigvezette Josefet a német

személykocsi szűk folyosóján. A fiú szemébe könnyek
szöktek. A barnainges, aki a Kristallnacht során
elvitte az apját, azt mondta neki: „Nemsokára érted
is eljövünk.” De Josef nem vesztegette az időt. Ostoba
mutatványával egyenesen a karjukba gyalogolt.
Odaértek egy fülkéhez, amelyben a Gestapo, a
nácik titkos államrendőrségének egyenruháját viselő
férfi ült, Josef pedig megbotlott. A Gestapós felnézett
rájuk a kabinajtó ablakán keresztül.
Ne! Ne itt! Ne most! Ne így! – fohászkodott
magában a fiú…
…és a hitlerjugendes tovább lökdöste.
Odaértek a zsidó személykocsi ajtajához, és az
idegen fiú maga felé fordította Josefet. Hátralesett a
válla fölött, és miután megbizonyosodott róla, hogy
nem hallhatja senki…
– Mi a csudát képzeltél? – suttogta.
Egy hang sem jött ki Josef torkán.
A fiú a másik mellkasának lökte a karszalagot.
– Vedd ezt fel! És ilyet soha többé ne csinálj –
mondta neki. – Megértetted, amit mondtam?
– I… igen – hebegett Josef. – Köszönöm.
Köszönömköszönömköszönöm.
A hitlerjugendes hevesen vette a levegőt, olyan
vörös volt az arca, mintha egyenesen ő lenne bajban.
Meglátta a cukorkát, amit Josef Ruthnak vásárolt, és
elvette. Kihúzta magát, megigazította barna inge
alját, hogy kisimítsa, megfordult, és elmasírozott.
Josef, még mindig remegő testtel, visszaosont saját
fülkéjükbe, és lerogyott az ülésére. Itt maradt az út
hátralevő részében, karszalagja jól rögzítve, a lehető
legláthatóbban volt ott a karján. Még a mosdóig sem
ment ki.
Néhány órával később a vonat beérkezett a
hamburgi főpályaudvarra. Mama átvezette őket a
tömegen, egészen a dokkokig, ahol a hajójuk
várakozott.
 Josef még soha életében nem látott semmit, ami
ennyire hatalmas volt. Ha az ember az orrára
állítaná a hajót, az magasabb volna Berlin bármelyik
épületénél. A közepéből két óriási, vékony kémény
ágaskodott ki, az egyik a dízelmotor szürkésfekete
füstjét okádta magából. A magas, fekete hajótest
tetejéig meredek rámpa futott fel, emberek százai
voltak már fenn, a színes, lebegő zászlócskák alatt
kavarogva integettek a rakparton álló családtagok és
barátok felé. Legfölül a vörös-fehér náci zászló
lebegett, közepén a horogkereszttel, mintegy
emlékeztetőül, ki is tartja kézben a gyeplőt.
A hajó az MS St. Louis volt. St. Louis egy amerikai
város neve, tudta meg Josef. Számára ez
határozottan jó ómennek tűnt. Annak a jele, hogy
végül elérik majd Amerikát. Talán egyszer
meglátogatják az igazi St. Louist is.
A parton felhalmozott ládák és poggyászok hegyei
mögül egy rongyos külsejű ember botladozott elő,
Ruth elsikoltotta magát, mikor meglátta. Josef
felugrott, az anyjuk pedig ijedten lépett egyet hátra.
Az alak kitárta feléjük a karját.
– Hát sikerült! Végre itt vagytok!
 Ez a hang – gondolta Josef. – Lehetséges volna…?
A férfi Mama köré fonta a karjait. Az hagyta, hadd
ölelje, bár ő még mindig a mellkasa előtt tartotta
saját kezét, mintha el akarná magától hárítani.
A férfi kartávolságra ellépett Mamától, és úgy
tartotta.
– Legédesebb Rahelem! – mondta. – Már azt
hittem, soha nem látlak többé!
Ő volt. Tényleg ő volt. Az árnyékokból előlépő
rongyos alak, aki úgy festett, mint egy szökevény
valami elmegyógyintézetből, csakugyan Josef apja,
Aron Landau volt.
A fiú megremegett. Papa egyáltalán nem
hasonlított arra a férfira, akit hat hónappal korábban
elhurcoltak az otthonukból. Tömött, barna haját és
szakállát leborotválták, fejét és arcát durva borosta
ékítette. Vékonyabb is volt. Túlontúl vékony.
Csontváz a három mérettel nagyobb, viseltes
öltönyben.
Aron Landau csontsovány arcából kidudorodó
szemeivel gyerekei felé nézett. Josefnek a torkán
akadt a lélegzete, Ruth pedig felsikoltott, és a férfi
hasába temette az arcát, mikor apjuk mindkettejüket
az ölelésébe vonta. Annyira erőteljes szaga volt –
mint egy hentesbolt mögötti sikátoré –, hogy Josefnek
el kellett fordítania tőle a fejét.
– Josef! Ruth! Drágáim! – Papa újra és újra
megcsókolta a fejük búbját, majd elugrott tőlük.
Feszülten nézett körbe, mintha mindenütt kémeket
sejtene. – Mennünk kell! Nem maradhatunk itt. Fel
kell szállnunk a hajóra, mielőtt megállítanak minket.
– De hát itt vannak a jegyek – nézett értetlenül
Mama. – Meg a vízumok.
Papa sebesen rázta a fejét.
– Nem számít – mondta. Szemei úgy festettek,
mintha menten kiugranának a gödrükből. – Meg
fognak állítani. Vissza fognak vinni.
Ruth a testvérébe csimpaszkodott. Papa
megrémítette. Ami azt illeti, Josefet is.
Siessünk! – mondta az apa. Elindult a tornyosuló
ládák erdejében, családját maga után húzva. A
többiek igyekeztek vele lépést tartani, ahogy egyik
helyről a másikra iramodott, képzeletbeli
ellenségeket kerülgetve. A fiú rémülten lesett az
anyjára, tekintetében ott volt a kérdés: „Apának meg
mi baja van?” Mama csak a fejét rázta, szemében
aggodalom ült.
Mikor közelebb értek a rámpához, Papa lebukott
az utolsó ládák egyike mögé.
– Háromig számolok, aztán együtt elindulunk –
mondta. – Ne álljatok meg! Semmi esetre se álljatok
m e g ! Muszáj feljutnunk arra a hajóra.
Felkészültetek? Egy. Kettő. Három!
Josef nem készült fel. Egyikük sem készült fel.
Végignézték, ahogy Aron Landau a rámpa felé rohan,
ami előtt már felsorakozott a többi utas, akik egy
mosolygó, matrózruhában álló úriembernek adták át
a jegyeiket. Papa elrobogott a matróz mellett, és a
rámpa korlátjának ütközött, mielőtt azt kinyitották
volna, majd elkezdett rohanni felfelé a kikötőhídon.
– Várjon! – kiáltott fel a matróz.
– Hamar, gyerekek! – szólt hozzájuk Mama. Együtt
siettek oda a rámpához, amilyen gyorsan csak a
csomagjaik súlya engedte. – Nálam van a jegye –
mondta a matróznak. – Sajnálom. Mi megvárhatjuk,
amíg sorra kerülünk.
A sor elején álló, döbbent férfi intett nekik, hogy
menjenek, Mama pedig megköszönte.
 – A férjem, tudja… alig várja, hogy indulhasson –
magyarázta a matróznak.
Az szomorúan elmosolyodott, miközben
lepecsételte a jegyeket.
– Megértem. Ó… várjon! Hadd keressek valakit, aki
segít felvinni a csomagokat. Hordár!
Josef lenyűgözve figyelte, mikor egy másik matróz
– egy német férfi Dávid-csillagos karszalag nélkül,
egy nem zsidó származású férfi! – mindkét karja alá
felvesz egy-egy bőröndöt, a másik kettőt pedig
felmarkolja, és felvezeti őket a rámpán. Úgy bánt
velük, mint bármelyik utassal. Emberként bánt
velük. És nem ő volt az egyetlen. Minden egyes
matróz, aki szembejött velük, megemelte előttük a
sapkáját, az utaskísérő pedig, aki a kabinjukhoz
vezette őket, biztosított mindenkit arról, hogy
bármikor szólhatnak neki, ha az utazás alatt bármire
szükségük volna. Bármire az égvilágon. A szobájuk
makulátlan volt, az ágyakon frissen mosott lepedők,
kivasalt, takarosan egymásra pakolt kéztörlők várták
őket.
– Ez csak trükk – mondta Papa, mikor az ajtó már
csukva volt. Úgy nézett körbe a szobán, mintha a
falak elkezdenék összeroppantani őket. – Nemsokára
értünk jönnek majd.
Épp ezt mondta Josefnek is a barnainges.
Mama a fia és Ruth fejére tette a kezét.
– Ti ketten menjetek, nézzétek meg a fedélzetet! –
mondta lágyan. – Én itt maradok apátokkal.
Josef és Ruth alig várták, hogy eltávolodhassanak
kicsit Papától. Pár órával később a sétafedélzetről
nézték végig, ahogy a vontatók kihúzzák az MS St.
Louist a dokkból, és az utasok konfettit hajigálva
ünnepeltek, vagy dobtak könnyekkel áztatott
csókokat a parton maradók felé. A Landau család
úton volt egy új ország, egy új élet felé.
Josef azonban semmi másra nem tudott gondolni,
mint arra, milyen borzalmas dolgokat élhetett át az
apja, amitől ennyire szörnyen néz ki, és ilyen
rémülten viselkedik.
Isabel – 1994. Havanna mellett, Kuba

Isabel és a nagyapja leültették Papit a kis konyhájuk

egyik székére, Isabel anyja, Teresa Padron de
Fernandez pedig a mosogató alatti szekrényhez
sietett jódért, a lánnyal a nyomában. Mami terhes
volt, és egy héten belül szülnie kellett, ezért inkább
Isabel térdelt le, hogy megkeresse helyette a
fertőtlenítőszert.
Az apja, Geraldo Fernandez világéletében jóképű
volt, ezt azonban most senki nem mondta volna meg
róla. A haja véres volt, és a szeme körül már kezdett
elfeketedni a bőr. Miután levették róla fehér
vászoningét, látták, hogy a háta hemzseg a hurkáktól.
Isabel végignézte, ahogy Mami egy vizes ronggyal
megtisztítja a vágásokat. Papi sziszegett, miközben az
asszony jóddal fertőtlenítette őket.
– Mi történt? – kérdezte.
A sarokban álló televízióban épp az Industriales
egy baseballmeccse ment, a nagyapa odament
letekerni a hangerőt.
– Zendülés tört ki a Malecónon – mondta. – Túl
hamar fogyott el az étel.
– Nem maradhatok itt – jelentette ki Papi. A fejét
lehajtotta, hangja azonban hangosan, tisztán szólt. –
Nem maradhatok tovább. El fognak értem jönni.
Erre senki nem válaszolt. Egyedül egy ütő puha
koppanását lehetett hallani a televízióból, amit a
közönség moraja követett.
Papi már kétszer próbált meg elmenekülni
Kubából. Az első alkalommal harmadmagával épített
egy tutajt, amin át akartak evezni Floridáig, de egy
trópusi vihar visszafordította őket. Második
alkalommal motoros csónakkal próbálkozott, viszont
szökés közben rajtakapta a kubai haditengerészet, és
egy évre börtönbe zárták.
Most még nehezebb volt a menekülés. Az
amerikaiak bevezettek egy teljesen új eljárást, amit
mindenki csak „vizes láb – száraz láb” elvnek
nevezett. Ha a kubai menekülteket a tengeren
kapták el, azaz „vizes lábbal”, akkor visszaküldték
őket Kubába. Ha azonban sikerült túlélniük az utat a
Floridai-szoroson át, elkerülniük az Egyesült Államok
parti őrségét és ténylegesen letették a lábukat az
Államok területére – azaz „száraz lábbal” kapták el
őket –, akkor különleges menekültstátuszt kaptak, és
később lehetőségük volt amerikai állampolgárságot
kérvényezni.
Papi tehát újra menekülőre fogja, de ez
alkalommal, akár vizes, akár száraz lábbal fogják el,
nem tér vissza többé.
– Semmi értelme sincs nekiindulnod tutajjal az
óceánnak – mondta Lito. – Eltűnhetnél szem elől egy
időre. Ismerek is egy kis kunyhót a
cukornádültetvényeken. Idővel jobb lesz majd
minden, meglátod.
Papi az asztalra csapott az öklével.
– És egészen pontosan hogyan lesz majd jobb
minden, Mariano? Gondolod, a Szovjetunió hirtelen
majd úgy dönt, újra összeáll, és ismét elkezd nekünk
élelmet küldeni? Senki nem segít rajtunk. És Castro
mellett minden csak rosszabb lesz.
Mintha a neve kiejtése hallatán varázsütésre képes
volna ott teremni, a televízióban közvetített
mérkőzést a kubai elnök rendkívüli üzenete
szakította meg.
 Fidel Castro öreg volt. A homlokán májfoltok
éktelenkedtek, haja és hatalmas, bozontos szakálla
szürke volt, szemei alatt hatalmas táskák látszottak.
Ugyanazt a ruhát viselte, amit mindig, valahányszor
megjelent a tévében – egy zöld katonai zubbonyt és
egy lapos, kerek sapkát –, és egy sor mikrofon mögött
foglalt helyet.
Mindenki elcsendesedett, miközben Lito újra
feltekerte a hangerőt. Castro elítélte a Malecónon
kirobbanó erőszakot, és amerikai ügynököket vádolt
a kirobbantásával.
Papi felhorkant.
– Nem voltak semmiféle amerikai ügynökök. Éhes
kubaiak voltak.
Castro jegyzetek nélkül kalandozott, regényekből
idézett, személyes forradalmi élményeiről kezdett
anekdotákba.
– Jaj, kapcsold már ki! – szólalt meg Papi. Mielőtt
azonban Mami odaért volna a készülékhez, Castro
mondott valamit, aminek hatására mindannyian
kiegyenesedtek ültükben, és figyelmesen hallgatták.
– Nem őrizhetjük tovább az Egyesült Államokkal
közös határainkat mindaddig, amíg a CIA ügynököket
küld Havannába, akik zendüléseket szítanak.
Ilyenkor fordulnak elő az olyan esetek, mint a mai, és
a világ a kubai kormányt kiáltja ki kegyetlennek és
embertelennek. Így tehát mindaddig, amíg nem
találunk gyors és hatékony megoldást, minden
akadályt elhárítunk azok elől, akik szeretnék
elhagyni Kubát. Most egyszer és mindenkorra,
legálisan megtehetik. Nem fogunk az útjukba állni.
– Mit mondott? – kérdezte Mami.
Papi szemei elkerekedtek, ahogy felállt a
konyhaasztal mellől.
– Castro most jelentette ki, hogy mindenki elmehet,
aki csak akar.
Isabel úgy érezte, mintha kitépték volna a szívét a
mellkasából. Ha Castro mindenkinek megengedi,
hogy elhagyja az országot, akkor az apja már nem is
lesz itt, mire reggel feljön a nap. Vad tekintetében
pontosan ezt látta.
– Most nem mehetsz el! – mondta Lito Papinak. –
Egy család gondját kell viselned! Feleséged van! És
egy lányod! A fiad pedig épp érkezőben!
Az apa és a nagyapa elkezdett egymással kiabálni.
Diktátorokról, szabadságról, családról és
felelősségről beszéltek. Mariano Padron az anyai
nagyapja volt Isabelnek, és soha nem jöttek ki jól
Papival. A lány befogta a fülét, és eltávolodott tőlük.
Ki kellett eszelnie valamiféle megoldást, valamilyen
választ, aminek hatására együtt maradhat a családja.
Aztán be is ugrott neki.
– Mind elmegyünk! – kiáltott fel.
Ennek hatására elhallgatott mindenki. Még Castro
is befejezte a beszédét, és a tévében folytatódott a
baseballmérkőzés.
– Nem – szólalt meg egyszerre Papi és Lito.
– Miért ne? – kérdezte Isabel?
– Kezdjük azzal, hogy édesanyád terhes! – válaszolt
Lito.
– Itt úgysincs étel, amivel etetni lehet a babát –
magyarázta a lány. – Egyikünk számára sincs étel, és
pénzünk sincs, hogy vegyünk, ha volna. De
Amerikában van étel. És szabadság. És munka is. – És
az apját végre nem vernék meg, nem tartóztatnák le.
És nem menekülne el. – Mindannyian megyünk, amíg
Castro kiengedi az embereket… Lito is.
– Mi? De, én… nem – ellenkezett a nagyapja.
Mindenki elcsendesedett még egy kis időre, majd
az apja szólalt meg.
– De hát még csak egy csónakom sincs.
Isabel bólintott. Erre is volt megoldása.
Egy szót sem szólt, csak átszaladt a szomszédba
Castillóékhoz. Luis, az idősebb fiú, aki megmentette
őt a másik rendőr botjától, még nem ért haza a
munkából, ahogy az anyjuk, Juaneta sem, aki a
közösségi jogi irodánál dolgozott. Isabel viszont Ivánt
és az apját, Rudit pont ott találta meg, ahol
feltételezése szerint lehettek: a fészerben, a
csónakjukat barkácsolva.
Ronda kék szerkezet volt, öreg, fémből készült
hirdetésekből, útjelző táblákból, olajoshordókból
tákolták össze. Nagy jóindulattal nevezhették csak
csónaknak, de a Castillo család négy tagja számára
épp elég nagy volt – sőt, talán négy további utas
számára is elég.
– Nocsak, kit látnak szemeim, az Isabel hurrikán –
szólalt meg señor Castillo. Ősz haját a fején
hátrasimítva viselte, és bár élelmiszerhiány volt, a
középkorúakra jellemző, gömbölyded pocakkal
büszkélkedett.
– Magatokkal kell vinnetek minket! – vágott bele
azonnal Isabel.
– Nem kell – válaszolt Castillo úr. – Iván, szöget.
– Havannában zavargások törtek ki! – folytatta a
lány.
– Mondj valamit, amit még nem tudok – felelte a
férfi. – Iván, szöget!
A fia még egy szöget nyújtott oda neki.
– Apát kis híján letartóztatták – magyarázta Isabel.
– Ha nem viszitek el magatokkal, akkor börtönbe
fogják zárni.
Castillo úr egy pillanatra felhagyott a kalapálással,
majd megrázta a fejét.
– Nincs helyünk. És nincs is szükségünk egy
menekültre a fedélzeten.
Iván furcsa pillantást vetett rá, de ezt csak Isabel
vette észre.
– Kérlek – fogta könyörgőre.
– Amúgy sincs semmi benzinünk – mondta Iván. A
kezét rátette a motorkerékpár motorjára, amit a
csónakba rögzítettek. – Sehova nem megyünk ezzel
mostanában.
– Azt megoldom! – erősködött Isabel.
 Ismét hazaszaladt. Apja és nagyapja még mindig a
konyhában civakodott, így a hátsó bejáraton surrant
be. Megragadta a trombitáját, hosszan, szomorúan
nézegette, majd futva távozott ugyanazon az ajtón.
Már az utcán volt, mikor megállt, beszaladt az
udvarba, és felmarkolta a kis, nyivákoló cicát is.
Egyik kezében a trombitával, a másikban a
macskával rohant pár saroknyit, egészen a partig,
ahol elkezdte döngetni egy halász ajtaját, aki a
nagyapja ismerőse volt. Gázüzemű halászhajója
lágyan ringott a hullámokon egy kis móló mellett.
A halász ujjait szopogatva, fintorogva jött oda az
ajtóhoz: Isabel épp vacsora közben találta. Az illatok
alapján sült hal. A cica orra mohón szimatolta a
levegőt, és felnyávogott. A lánynak megkordult a
gyomra.
– Te Mariano Padron unokája vagy, úgy-e? –
kérdezte a halász. – Mit szeretnél?
– Benzinre van szükségem! – felelte Isabel.
– Na ne mondd má’! Nekem meg pénzre.
– Nincsen pénzem – felelte Isabel. – De itt van
helyette ez. – És maga elé tartotta a trombitát. Nagy
bánatára a réz kissé patinás volt már, de ennél
értékesebb holmija nem volt. A halásznak el kellett
fogadnia cserébe.
– Na és evvel én mit kezdjek? – kérdezte az.
– Adja el – mondta Isabel. – Francia és régi. És úgy
szól, mint egy álom.
A halász elengedett egy sóhajt.
– És miért van neked olyan nagyon szükséged
benzinre?
– Hogy elmenjünk Kubából, mielőtt apát
letartóztatják.
A férfi kézfejével megtörölte a száját. Isabel
óráknak érezte az időt, amíg az ajtóban ácsorgott, a
belső szervei örvényként tekeregtek körbe-körbe.
Végül a halász előrenyúlt, és elvette a trombitát.
– Várj meg itt – mondta.
Isabel lélegzetvisszafojtva várt, és a férfi
hamarosan két műanyag benzineskannával tért
vissza. A lány repeső szívvel ugrált fel-le örömében.
– Köszönömköszönömköszönömköszönöm! –
hálálkodott. – Ó, és be kell fogadnia ezt a cicát is. –
Maga elé tartotta a tekergőző kis lényt, az öreg
halász viszont csak bámult.
– Na ne mondd má’! – szólalt meg végül.
 – Kérem – könyörgött Isabel. – Különben valaki
nyakon csípi, és megeszi. Önnek viszont ott vannak a
halak. Ő meg megeheti a maradékot.
A férfi gyanakvóan méregette a macskát.
– Oszt jó egerész-e?
– Ó, de jó ám – bizonygatta Isabel, bár egészen
biztos volt benne, hogy még egy egérrel is
meggyűlne a baja a kis vakarcsnak. – Leonának
neveztük el.
Az öreg halász egy sóhaj kíséretében átvette a
fickándozó cicát. A lány elmosolyodott, majd feltűnt
neki, milyen nagy és nehéz is a két kanna.
– Ó, és ha megkérhetném, segítsen nekem ezeket
visszacipelni.
Mahmud – 2015. Aleppó, Szíria

Amerre csak nézett, Mahmud csupán a rakéták

becsapódásainak szürke-fehér felhőit látta felszállni
a lakásuk egykori fala helyén éktelenkedő hatalmas
lyukon keresztül. Megrázta a fejét, megpróbált
megszabadulni a füle csengésétől, és a kisöccsét
kereste. Valíd pontosan ugyanott ült, ahol a támadást
megelőzően is: a tévé előtt, a padlón.
De a tévé már nem volt sehol. Öt emeletnyit zuhant
a földszintig, a homlokzati fallal együtt. A fiú pedig
centiméterekre volt attól, hogy azokkal együtt ő is
lezuhanjon.
– Valíd! Ne mozdulj! – kiáltotta el magát Mahmud.
Átsietett a szobán, bokája fájdalmasan bicsaklott meg
a rommá dőlt fal darabjain. Valíd szoborként ült ott,
és úgy is festett, mintha szobor lenne. Tetőtől talpig
finom, szürke por borította, mintha száraz
cementben fürdőzött volna. Mahmud végre odaért
mellé, megragadta, és elrántotta a szakadék mellől,
ami percekkel korábban még a fal volt.
– Valíd… Valíd, jól vagy? – kérdezte, mikor maga
felé fordította öccsét.
Valíd szeme eleven volt ugyan, de a tekintete üres.
– Valíd, szólalj meg. Jól vagy?
A fiú végre felnézett rá.
– Vérzel. – Ennyit mondott csupán.
– Mahmud! Valíd! – hallatszott az anyjuk kiáltása.
Fatima odatántorgott a hálószobája ajtajához,
kezében a síró Hanával. – Allahnak hála életben
vagytok! – sóhajtotta. Térdre zuhant, és magához
ölelte őket. Mahmud szíve sebesen vert, a füle még
mindig csengett, a vállai égtek, de életben voltak.
Életben voltak mindannyian! Érezte a szemébe szökő
könnyeket, de kitörölte őket onnan.
Alattuk hatalmas nyögéssel megmozdult a padló.
– El kell mennünk innen! – mondta Anya, Hanát az
ő karjába téve. – Eridj, menj! Vidd magaddal az
öcsédet és a húgodat! Én is jövök, de pár holmit össze
kell szednem.
– Anya, ne!
– Menj – Az asszony mindannyiukat az ajtó felé
lökte.
 Mahmud egyik kezével Hanát szorította, másikkal
öccse kezét fogta meg. A bejárati ajtó felé húzta
Valídot, ő azonban visszafelé húzott.
– Mi lesz az akciófiguráimmal? – kérdezte.
Hátranézett a válla fölött, mintha szeretett volna
visszamenni értük.
– Majd veszünk újakat – mondta neki Mahmud. – Ki
kell mennünk az épületből!
A folyosó végét a Sarraf család tagjai töltötték meg:
anya, apa és két, Valídnál is fiatalabb ikerlányuk.
– Mi történt? – Kérdezte Sarraf úr Mahmudtól,
majd meglátta a hiányzó falat, és elkerekedett a
szeme.
– Eltalálták az épületet! – válaszolta a fiú. – Ki kell
mennünk innen!
A Sarraf házaspár visszasietett a lakásba, Mahmud
pedig elindult lefelé a lépcsőn Hanával, húzva maguk
mögött Valídot. Félúton jártak már a földszint felé,
mikor újra megmozdult az épület, és a beton
lépcsősor elvált a faltól, egy öt centiméteres repedést
nyitva. Mahmud megmarkolta a korlátot, hogy
visszanyerje az egyensúlyát, és egy hosszú,
lélegzetvétel nélküli másodpercig várt, hogy
kiderüljön, beomlik-e a lépcsőház. Mikor ez nem
történt meg, futva folytatta az utat lefelé, majd
kirohant az utcára. Hana még mindig a kezében, az
öccse közvetlenül mögötte.
Minden tele volt törmelékkel. A közelben rakéták
és bombák robbantak, a detonációk hatására meg-
megremegtek a meglazult falak. Az egyik épület
megrázkódott, majd beomlott, az utcát lavinaként
öntötte el a füst és a törmelék. Mahmud felugrott az
összedőlő épület robajára, Valíd azonban
mozdulatlan maradt, mintha az ilyesmi a
mindennapok része volna.
A bátyján átvillant a megdöbbentő felismerés: ez
tényleg a mindennapok része volt. Csak épp
számukra nem. Mostanáig.
Körülöttük mindenhonnan porral és vérrel borított
emberek áramlottak az utcára. Egy szirénát sem
hallottak, egyetlen mentő sem sietett ellátni a
sebesülteket. Egyetlen rendőr, egyetlen sürgősségi
kocsi sem igyekezett a helyszín felé.
Egy sem maradt már.
Mahmud felnézett a házukra. Az egész homlokzat
összeomlott, és a fiúnak olyan érzése volt, mintha egy
óriási babaházat nézne. Minden emeleten látott egy
nappalit, egy konyhát és egy imasarkot, épp úgy,
ahogy az ő lakásukban is volt, csak más-más
berendezéssel.
Az épület újra felnyögött, és a legfelső emeleten az
egyik konyha elkezdett az utca felé dőlni. Bezuhant a
hatodikra, majd onnan Mahmudék lakásába, és
tovább lefelé, akár a dominó. Mahmudnak alig
maradt ideje elkiáltani magát – Futás! –, és elrántani
onnan Valídot és a kishúgát, pont azelőtt, hogy az
egész épület egy vadászgép harsány zajával szakadt
rá egyenesen az utcára.
A túloldalon levő járdán, Hanát és Valídot
markolva eszmélt rá, hogy az anyjuk még mindig
benn van az épületben.
– Anya! Anya! – kiáltozta.
– Mahmud! Valíd! – hallotta az asszony kiáltásait,
aki Sarrafékkal együtt jött elő egy törmelékhegy
mögül. Mindenkit teljesen elborított a fehér por.
Mahmud felé futott, és átölelte Valíddal, Hanával
együtt.
– A hátsó lépcsősoron jöttünk le – magyarázta. –
Még épp időben.
 Mahmud felnézett oda, ahol a lakásuk volt. Már
nem látta sehol. Az otthona teljesen megsemmisült.
Most mit tegyenek? Hova induljanak?
Anyánál ott voltak az iskolatáskák, átadta őket,
amikor átvette Hanát. Mahmud nem értette, miért
igyekezett kimenteni a táskáikat, amíg nem vette
észre, hogy tele vannak ruhákkal és pelenkával.
Visszament elhozni a lakásból, amit csak tudott.
Minden tulajdonuk ebben a két táskában volt.
– Nem érem el apátokat – szólalt meg az asszony a
telefonját böködve. – Már megint nincs térerő.
Juszef Bishara a telefontársaság egyik mérnöke
volt. Ha nem működtek a telefonok, feltehetően épp
a hiba helyreállításán dolgozott. De mi van, ha őt is
eltalálta az egyik bomba? A fiú gyomra még a
gondolattól is görcsbe rándult.
De aztán meglátták az apjukat, aki az utca vége
felől rohant feléjük, Mahmud pedig úgy érezte,
repülni tudna.
– Fatima! Mahmud! Valíd! Hana! – kiáltozott.
Mindannyiukat átkarolta és megölelte, a kis Hana
homlokára pedig nyomott egy puszit. – Allahnak hála
életben vagytok!
 – Apa, a lakásunknak annyi! – szólalt meg Mahmud.
– Mit tegyünk?
– Azt, amit már jó ideje meg kellett volna tennünk.
Elmegyünk Aleppóból. Most. A közelben parkoltam le
a kocsit. Holnapra Törökországban lehetünk. Ott el
tudjuk adni az autót, és elindulhatunk északra,
Németországba.
Mindenki megállt, míg Apa haladt tovább előre.
– Németországba? – kérdezett vissza Fatima.
Mahmud épp annyira döbbent volt, amennyire a
hangjából ítélve az anyjuk is. Németországba?
Eszébe jutott az osztálytermében lógó világtérkép.
Németország valahol fenn volt, északon, Európa
szívében. El sem tudta képzelni, hogy olyan messzire
menjenek. Eddig Aleppótól legmesszebbre csak
nagyanyjuk vidéki házáig utazott.
– Csak egy kis időre – magyarázta Apa. – Láttam a
tévében, hogy befogadják a menekülteket. Ott
maradhatunk addig, amíg ennek nem lesz vége. Amíg
nem térhetünk haza ismét.
– Németországban hideg van – vetette közbe
Mahmud.
– Csak egy icipici hó kell! – énekelte az apjuk.
Moziban látták együtt a Jégvarázst – abban az
időben, amikor Aleppóban még voltak mozik.
– Juszef… – nézett rá intőn a felesége.
A férfi szégyenlős képet vágott.
– Na jó, nem kell egy icipici sem.
– Ez komoly dolog – felelte Anya. – Németország
nem kis távolságra van innen. Hogyan jutunk el oda?
Nincs nálunk más, csak két iskolatáska, meg a
telefonjaink.
Apa vállat vont.
– Hajóval? Vonattal? Busszal? Gyalog? Nem tudom.
Azt tudom csak, hogy Aleppóban egy napot sem
maradhatunk tovább. Nem vagyunk biztonságban.
Már egy jó ideje nem vagyunk biztonságban. Ha
életben akarunk maradni, akkor el kell hagynunk
Szíriát.
Josef – valahol az Atlanti-óceánon –, 1939.

6 napja úton

Ruth előreszaladt Josef mellől a napfényes

sétafedélzeten. Boldogabb volt, mint amilyennek a
bátyja valaha látta. És miért is ne lett volna? Az MS
St. Louis maga volt a paradicsom. Németországban
nem mehetett moziba zsidó származása miatt, így
Ruth életében először a fedélzeten tartott vetítésen
láthatott rajzfilmet, és odavolt érte – még úgy is,
hogy közvetlenül utána a filmhíradóban bejátszották,
ahogy Hitler a zsidókról üvöltözik. Napi háromszor
ehettek ízletes ételeket egy fehér vászonterítőkkel,
kristálypoharakkal, csillogó ezüst étkészlettel
megterített asztalokkal teli ebédlőben, ahol pincérek
lesték minden szavukat. Csúszókorongoztak,
tollaslabdáztak, a legénység még egy medencét is
felállított, és megígérték, hogy megtöltik
tengervízzel, amint a St. Louis eléri a meleg vizű
Golf-áramlatot.
A személyzet minden tagja kedvesen és tisztelettel
bánt Landauékkal, szemben azzal, hogy apjuk szerint
minden német az ő kézre kerítésükön mesterkedik.
(Aron Landau öt nap leforgása alatt egyszer sem jött
ki a kabinjából, még enni sem, a felesége pedig
szintén alig ment el mellőle.) Nem azért voltak
kedvesek, mert nem tudták, hogy Landauék zsidók.
Senki nem viselt karszalagot a hajón, és nem voltak
„J”-k festve az utasok kabinjaira, mivel az összes utas
zsidó volt. Mind a kilencszáznyolc! Mindannyian
Kubába tartottak a nácik elől, és most – miután végre
távol voltak a fenyegetésektől, az erőszaktól, ami
követte őket, bárhova mentek volna Németországban
– énekeltek, táncoltak és nevettek.
Két, Ruthtal egyidős kislány egyforma, virágmintás
ruhácskában hajolt ki a korláton nevetve. A testvérek
odamentek megnézni, mit csinálnak. Az egyik kislány
talált egy hosszú madzagot, és azt lógatta le a korlát
mellett, az A-fedélzeten, a nyugágyakban alvó utasok
orrát csiklandozva vele. Aktuális áldozatuk egyre-
másra csapkodott, mintha legyet akarna
elhessegetni. Egy alkalommal elég erősen csapta
orrba magát ahhoz, hogy attól felrezzenjen, Ruth
pedig hisztérikus kacajban tört ki. A lányok
felrántották a madzagot, és mindannyian nevetve
ültek le a korlát mögött a padlóra, ahol a férfi már
nem látta őket.
– Josef vagyok – mutatkozott be a lányoknak a fiú,
mikor már kissé összeszedték magukat. – Ő pedig itt
Ruthie.
– Josef most lett tizenhárom! – lelkendezett Ruth a
lányoknak. – A következő sabbaton lesz a bár
micvója.
A bár micvó szertartása során válik egy fiú a zsidó
törvények értelmében hivatalosan férfivá. Általában
a tizenharmadik születésnapja utáni első sabbaton –
a zsidók pihenőnapján – szokták megtartani. Josef
alig várta már a sajátját.
– Ha elegen lesznek – emlékeztette a húgát.
– Én Renate Aber vagyok – mondta a két kislány
közül az idősebb –, ő pedig Evelyne. – Testvérek
voltak, és meglepő módon egyedül utaztak.
– Az édesapánk Kubában vár ránk – mondta
Renate.
– Az anyukátok hol van? – kérdezte Ruth.
 – Ő… ő Németországban akart maradni – felelte
Evelyne.
Josef nem volt benne biztos, hogy erről szívesen
beszélnének.
– Hé, eszembe jutott valami mókás dolog – mondta
nekik. Egy trükkről volt szó, amivel egyszer, közösen
Klausszal, megtréfálták Herr Meiert. Mikor egykori
barátjára gondolt, Josefnek hirtelen egyéb dolgok is
eszébe jutottak, de elhessegette a rossz emlékeket.
A z MS St. Louis már mindezt messze maga mögött
hagyta.
– Először is – magyarázta –, szappanra van
szükségünk.
Amint találtak egy darab szappant, megmutatta
nekik, hogyan dörzsöljenek be vele úgy egy kilincset,
hogy azt képtelenség legyen kinyitni. Az A-fedélzeten
több kabin ajtaját is végigkenték, majd elrejtőztek a
sarkon túl, és vártak. Hamarosan meg is jelent a
folyosó végén egy hatalmas, ezüst tálcát
egyensúlyozó pincér, majd bekopogott az egyik ajtón.
Josef, Ruth, Renate és Evelyne igyekezett magába
fojtani a kuncogást, mialatt a pincér szabad kezével a
kilincs felé nyúlt, majd az ajtó kinyitására irányuló
kísérletei kudarcba fulladtak. A férfi nem látott a
másik kezében tartott nagy tálcától, és miközben az
ajtóval babrált, az elveszítette az egyensúlyát, és az
egész hatalmas csörömpölés közepette a padlóra
zuhant.
Mind a négy gyerekből kiszakadt a hahota, Josef és
Renate pedig elrángatta onnan a két fiatalabbat,
mielőtt még fülön csípték volna őket. Fújtatva és
kacarászva rogytak le az egyik mentőcsónak mögött.
Miközben a fiú a szemeit törölgette, rádöbbent, hogy
évek óta nem játszott, nem nevetett ilyen önfeledten.
Azt kívánta, bárcsak örökre az MS St. Louis
fedélzetén maradhatnának.
Isabel – 1994. Havanna mellett, Kuba

A csónak nagy súllyal nehezedett Isabel karjaira, és

félt attól, hogy esetleg elejti, bár rajta kívül még öten
cipelték. Ő és Iván kétoldalt középen tartották a
járművet, míg elöl a fiú szülei, hátul pedig a lány apja
és nagyapja.
Señora Castillo, Iván anyja egy sötét bőrű,
gömbölyű nő volt, raszta fürtjeit egy fehér kendővel
kötötte át. Isabel majd kilenc hónapos terhes anyja
volt az egyetlen, aki nem segített vinni a csónakot. Az
már alapból is jókora, nehéz alkalmatosság volt, de
telepakolták benzineskannákkal, friss vízzel töltött,
műanyag üdítősüvegekkel, sűrített tejjel, sajttal,
kenyérrel, gyógyszerekkel. Minden mást hátra
kellett hagyniuk.
Semmi sem volt olyan fontos, mint eljutni
Amerikába.
Éjszaka volt, a fogyó hold kilesett a foszladozó
felhők mögül. Meleg fuvallat bújt be Isabel rövid,
göndör haja alá, libabőrt varázsolt a karjára. Fidel
Castro azt mondta, bárki, aki szeretne elmenni,
szabadon távozhat, de ez órákkal ezelőtt volt. Mi van,
ha azóta meggondolta magát? Mi van, ha rendőrök
sorfala várja őket a parton, és mindenkit
letartóztatnak? Megemelte a csónakot, jobb fogást
keresett rajta, és igyekezett felgyorsítani a lépteit.
Elhagyták a murvás falusi ösvényt, és a lélekvesztőt
már a homokdűnék közt vitték a tenger felé. Isabel
csak a csónak fém oldalfalát láthatta az arca előtt,
hátulról viszont valami zajra lett figyelmes. Emberek
voltak a parton! Rengetegen! Pánikba esett. A
legszörnyűbb félelmei váltak valóra, és hirtelen egy
vakító fénypászma ragyogta be. Felsikoltott, és
elengedte a csónakot.
Az előtte haladó Castillo úr megtántorodott, ő is
elengedte a lélekvesztőt, így annak az orra
belefúródott a homokba.
Isabel megfordult, egyik kezét a szeme elé emelte,
és a fény forrását próbálta beazonosítani. A rendőrök
fényszórója helyett azonban egy televíziós
kamerával találta szembe magát.
– Élő adásban van a CNN-en – mondta egy nő
spanyolul. A háta mögül áradó fényben az arca nem
volt több fekete sziluettnél. – El tudja nekünk
mondani, miért döntött a távozás mellett?
– Gyorsan! – szólt oda Castillo úr a csónak
túloldaláról. – Vegyétek fel! Már majdnem elértük a
partot!
– Én… – kezdett neki Isabel, lefagyva a kamera éles
fényétől.
– Vannak rokonai odaát Miamiban, akiknek
szeretne üzenni valamit? – kérdezte a riporter.
– Nem, mi…
– Isabel! A csónakot! – kiáltott Papi.
A többiek már kiemelték a lélekvesztőt a
homokból, és a partot nyaldosó hullámok zaja felé
támolyogtak. A kamera éles fénye elfordult Isabelről,
és az ott ünneplő tömeget világította meg. A falu
lakóinak több mint fele ott volt a homokon, tapsoltak,
integettek, és csónakokon éljeneztek.
Csónak pedig rengeteg volt. Fernandezék titokban
egész éjszaka, Castillóékkal közösen dolgoztak az
övéken, azon aggódva, nehogy valaki meghallja őket,
de úgy tűnt, mindenki más is pontosan ugyanezt
csinálta. Volt köztük felfújható tutaj, házilag készített
kivetővel felszerelt kenu, egymáshoz kötözött belső
gumikból készült tutaj és habszivacsból és
olajoshordókból eszkábált csónak is.
Egy fa raklapokból és gumibelsőből épített,
rozogának tűnő tutaj épp felhúzta lepedő vitorláját,
és mikor az felduzzadt a széltől, a falusiak
üdvrivalgásba kezdtek. Mikor egy másik, régi
hűtőből tákolt elsüllyedt, akkor meg mindenki
kacagott.
A kamera fényei újra körbefordultak, és Isabel
ekkor vette észre a rendőröket.
Egy kis csoport volt csupán, az öbölre néző
sziklákon álltak. Közel sem voltak annyian, mint
Havannában, a zendülés során, de épp elegen.
Elegen ahhoz, hogy letartóztassák a családját, amiért
el akarja hagyni Kubát. De ezek a rendőrök semmit
nem csináltak. Csak álltak ott, és figyeltek. Úgy tűnt,
Castro utasítása, hogy hagyják menni az embereket,
még mindig érvényben van!
– Chabela! – kiáltotta neki oda a lánynak Mami. –
Chabela, gyere már!
Már a csónakban volt, Papi pedig Ivánt segítette
épp be. Castillo úr a motort igyekezett beindítani.
 Isabel begyalogolt a vízbe, a hullámok a
rövidnadrágja szárát nyaldosták. Már majdnem
odaért apja kitárt karjához, mikor meglátta, ahogy
Papi szemei kikerekednek.
Hátranézett a válla fölött. A csoportból kivált két
rendőr, és a víz felé rohantak.
Pontosabban feléjük.
– Nem… nem! Értem jönnek! – kiáltotta el magát
Papi. Isabel belecsobbant a vízbe, és a csónakig
megmaradt távot úszva tette meg, apja azonban már
az oldalán kapaszkodott felfelé.
– Indítsátok be a motort! – kiáltotta.
– Ne, várjatok meg! – kiabált Isabel, tengervizet
köpködve. Az egyik kezét a csónak oldalára tette, és
hátranézett. A két rendőr már a tajtékban volt, és
magasra emelt lábbal futottak a hullámok felé. És
ami még rosszabb, a többi rendőr is futásnak eredt –
és mindannyian Castillóék csónakja felé igyekeztek!
Kezek nyúltak a lány felé, és segítettek neki
felkapaszkodni a csónak oldalán – Iván volt az! Amint
azonban felsegítették a fedélzetre, a fiú és az anyja
már a két rendőr felé nyújtotta a kezét, akik üldözték
őket. Mi a fenét csinálnak ezek?
 – Ne! – kiáltott Papi, olyan messze húzódva tőlük,
amennyire csak lehetett. Iván és Castillo úr
megragadta a két ember karját, és felhúzták őket a
fedélzetre, majd mindannyian összerogytak a csónak
fenekén. A rendőrök levették sapkáikat, és Isabel
azonnal fel is ismerte egyiküket: Luis volt az,
Castillóék idősebb fia. A másik hosszú, fekete haját
rázta helyre, és Isabel megdöbbenve ébredt rá, hogy
nem is egyszerűen egy rendőrről van szó, hanem egy
rendőrnőről. Mikor megfogta Luis kezét, a lány arra
jutott, biztosan a barátnője.
Castillóék eleve ezt tervezhették a kezdetektől
fogva: hogy Luis is velük menekül a barátnőjével
együtt! De ezt egyszer sem említették Isabelnek és
családjának.
Pakk! Egy pisztolylövés hangja visszhangzott végig
a hullámokon, és a parton felgyülemlett tömeg
rémülten felsikoltott. A pisztoly újra elsült – pakk! –,
majd – ping! – csendült Castillóék csónakjának
fémteste, amikor a golyó eltalálta.
A rendőrség lőni kezdett rájuk. De miért? Castro
nem azt mondta, nyugodtan távozhatnak?
Isabel tekintete Luisra és a barátnőjére tévedt, és
már mindent értett. Besorozták őket a rendőrség
kötelékébe, és tilos volt leszerelniük. Dezertőrök
voltak, a dezertőröket pedig lelövik.
A motor köhögve életre kelt, és a csónak
belecsapódott egy hullámba, ami vízzel terítette be a
lányt. A parton álló falusiak őket biztatták
kiáltásaikkal, Castillo úr pedig felbőgette a motort, a
rohamozó rendőröket a nyomdokvízben hagyva.
Isabel két pad közt támasztotta ki magát,
igyekezett újra levegőhöz jutni. Beletelt egy kis
időbe, mire felfogta, hogy csakugyan megtörtént.
Elhagyják Kubát, a faluját, az otthonát – mindent
hátrahagynak, amit eddig ismert.
Az apja áttámolygott a robogó csónakon, és
megmarkolta Castillo úr ingét.
– Miben mesterkedsz, miért engedted őket
felszállni? – szegezte neki. – Mi van akkor, ha
követnek? Mi van, ha utánunk küldenek egy
hadihajót? Mindannyiunkat veszélybe sodortad!
Castillo úr leküzdötte magáról Geraldo Fernandez
karjait.
– Nem mi kértük, hogy velünk tartsatok.
– A mi benzinünket használjuk! – üvöltött fel Papi.
 Tovább folytatták a vitát, de a motor és a
hullámokba csapódó csónak hangja segített Isabel
számára elfojtani a szavakat. Egyébként sem
foglalkozott már az egésszel. Egyetlen dolog járt a
fejében: a százötven kilométeres út, amit meg kell
még tenniük, és a golyó ütötte lyukból szivárgó víz a
csónak oldalán.
Mahmud – 2015. Aleppó mellett, Szíria

1 napja úton

Apa egy kicsi, Aleppótól északra található

benzinkúton állt meg benzinért Mercedes
kombijával. Valíd és Mahmud a kocsiban ült Anyával,
aki épp egy takaró alatt szoptatta a kishúgukat.
Fatimán egy fekete, hosszú ujjú ruha volt, és egy
virágmintás, rózsaszín hidzsáb, amely eltakarta a
fejét és a vállát, sötét hajából is csak egy kevés
látszott ki alóla. Ő és Apa megegyeztek, hogy többet
takar el magából, mint amennyit általában
Aleppóban szokott, arra az esetre, ha a városon kívül
vallásosabb muszlimokkal találkoznának. A nőket
bizonyos helyeken megkövezték és megölték, ha nem
fedték be az egész testüket – különösen a Daesh által
ellenőrzött területeken. Őket nevezte az egész világ
ISIS{7}-nek. A Daesh tagjai úgy hitték, az apokalipszis
utolsó háborúját vívják, és mindenki eretnek, aki
nem ért egyet az ő Korán-értelmezésükkel. Az
eretnekeknek pedig le kell vágni a fejét. A család úgy
tervezte, a lehető legmesszebb kerülik el a Daesht, a
szélsőséges harcosok azonban napról napra egyre
mélyebben törtek be Szíriába.
Mikor Mahmud kinézett a kocsi poros ablakán, egy
vadászgépet látott épp magasan felettük elsuhanni
Aleppó irányába. A benzinkút oldalára festett
murál{8} Aszad elnököt ábrázolta: sötét haja rövidre
nyírva, patkányszerű orra alatt vékony, apró bajusz
díszelgett. Öltönyt és nyakkendőt viselt, és a szír
zászló előtt állt, körülötte békegalambok és ragyogó,
sárga fény.
Aszad arcát a falon golyónyomok szaggatott csíkja
vágta ketté.
Apa visszaült a kocsiba.
– Találtam egy utat, amin elindulhatunk – mutatta
Fatima. Az iPhone-ján a Google Maps alkalmazás volt
épp megnyitva. Mahmud odahajolt, hogy jobban
lássa. Ez az útvonal áthalad egy országhatáron,
tájékoztatta őket az alkalmazás, a figyelmeztetés
mellé egy apró, sárga háromszöget biggyesztve. Ezt
is akarták: eltűnni Szíriából a lehető leggyorsabb
útvonalon. Apa beindította a motort, sebességbe tette
a váltót, és már úton is voltak.
Egy órával később belefutottak négy katonába,
akik integetve jelezték, hogy álljanak meg. Mahmud
lefagyott. A katonák lehettek a szír hadsereg tagjai,
de a szír lázadó csapatoké is. Vagy akár a Daesh
tagjai. Már képtelenség volt megállapítani. A
harcosok némelyikén terepszínű nadrág és ing volt,
másokon azonban Adidas melegítőfelső, bőrkabát,
edzőnadrág. Mindegyik rövidre vágott, fekete
szakállat viselt, akárcsak Apa, és más-más színekben
és mintákban pompázó fejkendőt.
Viszont mindegyiknél volt egy automata
gépfegyver, és csupán ez számított igazán.
– A hidzsábod… – szólt hátra Apa. – Hamar.
Fatima az arca elé húzta a kendője végét, így csak a
szemei látszottak ki belőle. Mahmud lesüllyedt a
Mercedes kombi padlójáig, és igyekezett teljesen
eltűnni. A mellette levő ülésben Valíd egyenesen ült
a nyitott ablak mellett, nyugodtan, mozdulatlanul.
– Mindenki őrizze meg a nyugalmát – folytatta Apa,
miközben lefékezte az autót. – Majd én beszélek.
A katonák egyike az autó elé állt, fegyverének
csöve lazán a szélvédő felé mutatott, míg a többiek
körbejárták őket oldalról, és benéztek az ablakokon.
Csendben voltak, Mahmud pedig szorosan behunyta
a szemét, és várta az eldördülő lövéseket. Izzadság
csorgott lassan a hátán.
– Csupán szeretném biztonságos helyre vinni a
családomat – magyarázta nekik Apa.
Az egyik férfi megállt a vezetőoldali ablaknál, és a
fegyverét a férfira irányozta.
– Melyik oldalt támogatod?
A kérdés talán még veszélyesebb volt, mint a
géppuska. Ha helyes választ kap, életben maradnak,
ha helytelent, mind itt fognak meghalni. De mi lehet
a helyes válasz? Aszad és a szír hadsereg? A lázadók?
A Daesh? Apa habozott, Mahmud pedig visszafojtott
lélegzettel figyelt.
Az egyik katona felhúzta a puskáját. Csik-KLAKK!
Valíd szólalt meg végül:
– Azt az oldalt nem támogatjuk, amelyik bombákat
dobál ránk.
A katona felnevetett, aztán vele együtt nevetni
kezdett a többi is.
 – Akik a bombákat dobálják, azokat mi sem –
bólogatott az ablaknál álló. – És általában az a kutya
al-Aszád szokott dobálózni.
Mahmud megkönnyebbülve vett újra levegőt.
Valíd nem is tudott róla, de megmentette
mindannyiukat.
– Hova tartotok? – kérdezte az ablaknál álló
katona.
– Északra – mutatta Apa. – Azazon át.
A katona kinyitotta a kocsi hátsó ajtaját, és
becsúszott, Valídot a kombi hátuljába szorítva.
– Nem, Azazon már nem fogtok tudni átjutni –
mondta nekik. – Az Iszlám Front és az al-Káida ott
állnak harcban egymással.
Mahmud mellett is kinyílt az ajtó, az egyik katona
felemelte a padlóról, és öccse mellé küldte hátra.
Még két ember zsúfolódott be a hátsó ülésre, a
negyedik pedig Mahmud, Valíd és a hátitáskák mellé
mászott be a csomagtartóba. Poros volt, és a szaga
alapján mintha hónapok óta nem fürdött volna. Az út
hősége úgy áradt belőle és a fegyveréből, mintha
valami kályha lenne.
Nagyon úgy festett, hogy ők is csatlakoznak
hozzájuk.
A hátsó ülésen ülő katonák egyike kikapta Fatima
kezéből az iPhone-t, és megnézte az útvonalat.
– Használd az Apple Mapst! – javasolta az egyik
társa.
– Dehogy, te hülye, a Google Maps jobb – mondta a
barátja. – Nézd, itt! – kezdte magyarázni Apának. –
Erre kell menned, Qatmah felé, onnan meg északra,
Qestelen át. A lázadók és a hadsereg meg a Daesh,
mind itt harcolnak. – És a térkép különböző pontjaira
mutatott. – Elég sok fegyveres és ágyúüteg. És a
kurdok ezt a területet tartják ellenőrzés alatt, itt. Az
oroszok ide és ide mértek légicsapásokat. Azt az
alavita disznó al-Aszádot támogatják. Az amerikaiak
drónjai meg itt és itt támadták meg a Daesht.
Mahmud elkerekedett szemekkel figyelt. Minden,
amit a katona megmutatott, köztük és Törökország
közt zajlott.
– Menjetek vissza délre – mondta Apának egy
másik katona. – Minket kitehettek a 214-es útnál.
Juszef Bishara megfordította az autót, és elindult.
Az iPhone-t tartó katona felgörgette a térképet,
hogy lássa az úti céljukat.
 – Törökországba indultatok?
– Én… ott jártam műszaki egyetemre – válaszolt
Apa.
– Nem lenne szabad elhagynod Szíriát – mondta a
másik katona. – Harcba kellene szállnod az
országodért! Harcolni a zsarnok al-Aszád ellen.
Aszád és a Daesh, Oroszország és Amerika mellett
nemigen maradt Szíriából olyan terület, amiért bárki
harcolhat – gondolta Mahmud.
– Én csak a családomat szeretném biztonságban
tudni – felelt Apa.
– Az én családom belehalt egy légicsapásba –
komorodott el az egyik katona. – Talán ha a tiéd is így
jár, akkor majd fegyvert fogsz. Akkor viszont már túl
késő lesz.
Mahmudnak eszébe jutott az a rémület, amit akkor
érzett, amikor az épületük összeomlott, és ő azt
gondolta, az anyjuk még mindig odabent van. A
félelem, amit akkor érzett, amikor nem érték el az
apját. Ha a szülei meghaltak volna a légicsapásban,
vajon ő bosszút akarna állni a gyilkosaikon? Ahelyett,
hogy elmenekül, vajon neki és az apjának
csatlakoznia kellene inkább a lázadókhoz, hogy
visszaszerezzék az országukat?
Apa tovább vezetett. Már közel voltak a főúthoz,
mikor a közelben fegyverropogást hallottak – rat-
tatatatatata! tatatata! – és golyók süvítettek át a
kocsin. Mahmud sikoltva dobta magát a padlóra, a
hátára törött üvegszilánk-permet zúdult. Az egyik
hátsó gumi kidurrant, az autó vadul sodródott és
csikorgott, miközben Apa igyekezett újra
visszanyerni fölötte az uralmat. Mahmud és Valíd
gurulni kezdtek, a hátul elhelyezkedő katona pedig
rajtuk gurult.
Egy golyóütötte lyuk volt a homlokán.
Mahmud újra felsikoltott, és ellökte magáról a
férfit, mikor a kocsi farolva megállt. Golyók fütyültek
el mellettük, majd újra eltalálták az autót – ping-
ping-ping. Apa kilökte a vezetőoldali ajtót, és Fatimát
és Hanát kihúzta magával.
– Szálljatok ki! – kiáltott vissza.
A hátsó ülésen ülő katonák kirúgták az ajtót a kocsi
bal oldalán, és kiözönlöttek rajta. Még több golyó
fütyült el a fejük felett, és lázadók kisvártatva
viszonozták a tüzet. Automata fegyvereik úgy
dübörögtek Mahmud fülében, mintha egy hordóban
ülne, aminek a külsejét nagy kalapácsokkal ütögetik.
Nem akart mást, csak labdává gömbölyödni és
felszívódni. De tudta, hogy ha Valíddal a kocsiban
maradnak, akkor pont úgy végzik, ahogy mellettük a
lyukas fejű katona.
Fel kellett állnia. Kiszállni. Gyerünk! A szíve olyan
erővel dörömbölt a mellkasán, hogy azt képzelte,
azonnal ki is ugrik onnan, de összeszedte annyira a
bátorságát, hogy karon ragadja az öccsét, áthúzza az
ülésen, majd fejjel előre kivetődjön az ajtón.
Bebukfenceztek a szüleik mellé az árokba. Hana sírt,
Mahmud viszont szinte nem is hallotta meg a
fegyverek zajában.
Apa megvárta, amíg a fegyverropogás kis időre
eláll, majd visszakapaszkodott a lejtőn a kocsihoz.
– Juszef, ne! – kiáltotta a felesége. – Mit művelsz?
Juszef Bishara visszaugrott az első ülésre, és
kirántotta a Mercedesből az iPhone-t és a töltőjét,
épp amikor újra golyók kezdték tépni a kocsi
fémtestét. Elgurult onnan, és visszacsúszott az
árokba.
– Vissza kellett menjek a telefonért – magyarázta a
családjának. – Különben hogy a francba folytassam
az Angry Birdsöt?
Megint tréfálkozott. Mahmud tudta, hogy a
telefonjaikra szükségük van, ha el akarnak jutni
Törökországig. A térképek nélkül teljesen elvesztek.
Apa ismét megvárta, amíg rövid ideig beáll a
tűzszünet, majd mindannyian elkezdtek távolodni a
kocsitól, hátrahagyva minden mást, amijük még volt.
Josef – 1939. Valahol az Atlanti-óceánon

8 napja úton

Végre elérkezett a sabbat. Josef tudta, ezen a napon

hagyja hátra a gyerekkorát, és válik férfivá – éppen
ezért alig tudta leplezni az izgatottságát. A hajó
faliújságja adta hírül, hogy az első osztályú társasági
termet átalakítják zsinagógává, ami azt jelentette,
hogy Josef bar micvójára csakugyan sorra kerülhet.
Arra azonban ügyelt, hogy az izgatottságát ne
mutassa az apja előtt. Ami egykoron a Landau
családban egy örömteli esemény volt, az most, Papa
paranoiájának köszönhetően, szorongással teli
dologgá vált.
– Zsinagóga, a hajón? – nézett értetlenül Aron
Landau. A fejét rázta, miközben túlméretezett
pizsamájában fel-alá lépdelt a kis kabinban.
– Maga a kapitány szervezett le mindent – felelte
Mama.
 – Képtelenség! Senki nem látta rajtam kívül a nácik
zászlaját, amikor felszálltunk?
– Tehát akkor nem leszel jelen a saját fiad bár
micvóján? – Rahel és Ruth már felöltötték szép,
sabbatkor használt ruhájukat, Josef a legszebb ingét
és nyakkendőjét viselte.
– Bár micvó? Még egy minjenhez se lesz ott
elegendő férfi! – morogta Papa. A hagyomány szerint
legalább tíz zsidó férfi, azaz egy minjen kellett
minden szertartáshoz. – Nem. Senki, aki az elmúlt hat
évben Németországban élt, nem volna annyira
ostoba, hogy egy náci hajó fedélzetén menjen el egy
zsidó istentiszteletre. – Végigsimított borotvált fején.
– Ez egy csapda. Csak ki akarnak minket csalogatni.
És akkor majd elkapnak. Csapda ez.
Mama felsóhajtott.
– Hát jó. Akkor nélküled megyünk.
Otthagyták a férfit fel-alá járkálva, magában
motyogva. Josef úgy érezte, mintha valaki kitépte
volna a szívét a mellkasából. Egész idő alatt, amíg
erről a napról álmodozott, az apja mindig ott volt
mellette, és vele együtt mondta el az áldást. De talán
a férfivá válás épp erről szól – gondolta. – Talán a
férfivá válás azt jelenti, már nem támaszkodhatsz
többé az apádra.
Az első osztályú társasági terem bejáratától nem
messze álltak meg. A szertartáshoz szükséges tíz férfi
nem volt jelen – száz férfi volt ott, de talán még több
is. Mindannyian jármülkét{9} viseltek a fejükön, a
válluk köré pedig fekete tallitokat, azaz imasálakat
terítettek. A kártyaasztalokat a terem széleihez
tolták, a személyzet tagjai folyamatosan székeket
hoztak, hogy leültethessék a tömeget. Elöl egy
asztalon ott feküdt a Tóra-tekercs.
Josef csak állt és bámult. Úgy érezte, egy
örökkévalóság óta nem volt zsinagógában. Még jóval
a Kristallnacht előtt, még mielőtt a nürnbergi
törvények másodosztályú polgárt csináltak a
zsidókból, a bojkottok, a könyvégetések előtt. Mielőtt
a zsidók félni kezdtek attól, hogy nyilvános helyen
gyülekezzenek. Sabbatkor a szülei mindig magukkal
vitték őt a zsinagógába, annak ellenére, hogy más
szülők otthon hagyták a dadákkal a gyerekeiket.
Mindez áradatként zúdult most újra rá – a hajladozás
és az imák dúdolása, amikor a nyakát nyújtogatta,
hogy lássa, a Tórát kiveszik a tartóból, és amikor azt
remélte, lehetősége lesz megérinteni és csókkal
illetni, amikor körbehordozzák. Érezte, ahogy
bizseregni kezd a bőre. A nácik mindezt elvették
tőlük, tőle, és most visszaszerzik, ami őket illeti. Ő és
a hajó többi utasa.
Gustav Schröder, a hajó kapitánya az ajtónál állt,
ott üdvözölte az érkezőket. A teremre néző galérián
a szolgálaton kívüli személyzet tagjai gyülekeztek,
akik látni akarták a szertartást.
– Kapitány – szólította meg a rabbi. – Azon
tűnődtem, vajon levehetnénk-e a Führer portréját,
tekintettel a körülményekre. Határozottan…
helytelennek tűnik egy ilyen szent alkalmat Hitler
jelenlétében ünnepelni.
Josef az egész hajón találkozott a nácik vezéréről
készült festményekkel, ez alól pedig az első osztályú
terem sem képezett kivételt. Hitler hatalmas méretű
portréja ott csüngött a terem közepén, és
mindannyiukat szemmel tartotta. Josef ereiben
mintha jeges vér csordogált volna. Gyűlölte azt az
embert. Gyűlölte mindazért, amit a zsidókkal tett, de
leginkább azért, amit Hitler az apjával művelt.
 – Természetesen – válaszolta Schröder kapitány.
Magához intett két utaskísérőt, akik kisvártatva
levették a portrét, és kivitték a teremből.
A fiú ekkor észrevette, hogy a galérián a
személyzet egyik tagja ököllel a korlátra csap, és
elviharzik.
Mama arcon csókolta, majd Ruthtal együtt
elmentek a nők számára fenntartott helyre, Josef
pedig leült a férfiak számára fenntartott rész egyik
székére. A rabbi az egybegyűltek előtt állt, és a
Hóseásból{10} olvasott fel. Majd elérkezett az idő,
hogy Josef elmondja az áldást, amit hetek óta
gyakorolt. Pillangók repdestek a gyomrában, amikor
felállt, és kiment a hatalmas közönség elé. A hangja is
elcsuklott, miközben átbukdácsolt az áldás héber
szavain, de megcsinálta. Megtalálta édesanyját a
tömegben. A szemei könnyekkel voltak tele.
– A mai nappal – jelentette ki –, férfivá lettem.
A szertartás után számos kezet rázott meg és
számos gratulációt fogadott, de számára az egész
összemosódott. Úgy érezte, mintha csak egy álomban
volna. Amióta csak az eszét tudta, erre vágyott. Hogy
ne legyen gyerek többé. Hogy felnőtté váljon.
 Mama és kishúga otthagyták, és visszamentek
megnézni a kabinjukban az apját. Josef egyedül,
újdonsült férfiként ballagott a sétafedélzeten.
Renate és Evelyne egy mentőcsónak mögül
ugrottak elő, és kézen fogták. Mivel a szüleik nem
voltak velük a hajón, a zsinagóga helyett inkább
játszottak.
– Josef! Gyere, őrködj nekünk! – kiáltott fel Renate.
Mielőtt még kifejezhette volna tiltakozását, a
lányok elvonszolták egy női mosdóhoz. Megijedt,
hogy be akarják magukkal húzni, de csak
odaállították az ajtó elé.
– Kiálts, ha jön valaki – lihegte Renate. – Bezárjuk
belülről az összes fülkét, és kimászunk az ajtók alatt,
így senki nem fogja tudni használni a mosdókat.
– Ne, ne tegyé…! – próbált tiltakozni Josef, de mire
végigmondta volna, a lányok már elmentek.
Félszegen állt ott, nem tudta eldönteni, menjen-e,
vagy maradjon. A két testvér nem sokkal később
előszaladt, kacagva kapaszkodtak egymásba.
Egy fiatal nő botladozott el mellettük, a hasát
markolva, határozottan zöld arcszínnel. Renate és
Evelyne elcsendesedtek, és Josef hallhatta, ahogy a
nő kétségbeesetten rázza a bezárt ajtókat, egy
szabad mosdót keresve. Aztán kivágódott az
illemhelyről, még zöldebb és még kétségbeesettebb
arccal, és eltántorgott.
A lányokból végül kirobbant a kacaj.
Josef felegyenesedett.
– Ez nem vicces! Menjetek be, és nyissátok ki
azokat az ajtókat, de rögtön!
– Attól, hogy most volt a bár micvód, még nem
lettél felnőtt – feleselt Renate, Evelyne pedig a
nyelvét öltötte rá. – Gyere, Evie, csináljuk meg
ugyanezt az A-fedélzet mosdóival is!
A lányok eliramodtak, Josef pedig dúlt-fúlt
magában. Igazuk volt. Egy bár micvó önmagában
nem tette felnőtté. A felelős viselkedés tette azzá.
Végighaladt a sétafedélzeten, a személyzet tagjai
után kutatva, akinek szólhatna a bezárt mosdókról.
Észrevett két utaskísérőt, akik a hajó oldalánál
megálltak kinézni a tengerre, és odament mögéjük.
– Legalább tizenhat csomó lehet – mondta az
egyikük. – A kapitány teljes gőzzel működteti a
motorokat.
– Muszáj is neki – felelt a másik. – Az a két másik
hajó kisebb is, gyorsabb is. Ha előbb jutnak el
Kubába, és előbb szállnak le róluk az utasok, ki tudja,
mi történik? Mire mi odaérünk, Kuba dönthet úgy is,
hogy fülig van zsidókkal, és elküldhet minket.
Josef kinézett az óceánra. A horizonton nem látott
egyetlen másik hajót sem, bármerre nézett. Milyen
másik hajókról beszélnek ezek ketten? Még több,
menekültekkel teli hajó? És miért számítana, ki ér
oda előbb? Nem kérvényezték és fizették ki a
fedélzeten levők a vízumaikat? Kuba nem utasíthatja
őket el.
Vagy igen?
Az egyik utaskísérő megrázta a fejét.
– Valamit nem mondanak el nekünk. Mármint a
hajózási vállalat. Valamiről nem tájékoztatták
Schrödert. A kapitány elég szorult egy helyzetben
van. Nem lennék a helyében Kuba összes
cukornádjáért sem.
Josef elhátrált tőlük. Már el is feledkezett a női
illemhelyekben keletkező problémákról.
Ha nem jutnak el Kubába a családjával, ha nem
engedik őket partra szállni, akkor ugyan hova is
mehetnének?
Isabel – 1994. Floridai-szoros, Kubától északra

1 napja úton

Castillo úr irányította a csónakot. Senki nem

szavazott rá vagy nevezte ki kapitánnyá, de végtére
is ő építette a lélekvesztőt, és ő állt a kormányrúdnál
– így hát ő volt a kapitány. Bár nem volt igazán
elragadtatva a gondolattól. Egyre-másra a motorra
és a kormányrúdra fintorgott, mintha valami nem
lenne rendben, de azt leszámítva, hogy a golyó ütötte
lyukat betömték egy zoknival, minden rendben volt.
Havanna fényei egyetlen kis ponttá zsugorodtak
mögöttük a horizonton, és minden egyéb csónakot is
maguk mögött hagytak.
Isabel a fapadba kapaszkodott, amin ült, Iván és a
nagyapja közé préselődve. A csónak mérete alig volt
elég hét fő számára, de Luisszal és a barátnőjével
együtt gyakorlatilag egymáson ültek.
– Azt hiszem, itt az ideje megismerni a többieket is
a fedélzeten – jelentette ki a nagyapa. Isabel először
azt gondolta, az öreg Luis barátnőjére gondolt, ő
viszont elkezdte félretolni az ennivalóval teli
zacskókat és vizeskannákat, majd rámutatott a
csónak fenekére.
Ahonnan Fidel Castro hatalmas arca nézett vissza
rájuk!
Luis barátnője levegőért kapott, majd hirtelen
kibuggyant belőle a nevetés. Kis idő múlva
mindannyian vele együtt nevettek. Isabelnek még a
hasa is belefájdult a kacagásba.
Még Castillo úr is kuncogott.
– Kellett valami nagy és vastag a csónak fenekéhez
– magyarázta. – És mivel olyan sok tábla volt
mindenfelé, amelyeken El Presidente feje
díszelgett…
Igaza volt. Kuba tele volt Castro portréival –
hirdetőtáblákon, taxikon, bekeretezve az iskolai
osztályok falain, épületek oldalára mázolva.
A csónak fenekén levő tábla alatt a következő
szavak álltak: KÜZDJ MEG A LEHETETLENNEL, ÉS
GYŐZEDELMESKEDJ.
– Hát, Fidel elég keményfejű – jegyezte meg Luis.
 Isabel befogta a száját, de nem tudta visszafojtani a
nevetését, és csatlakozott a többiekhez. Kubában
nem volt szabad ilyesmiket mondani. De már nem
Kubában tartózkodtak.
– Tudjátok, mik a kubai forradalom legnagyobb
eredményei? – kérdezte az apja.
– Oktatás, közegészségügy és a sport – mondták
mind kórusban. Castro hosszúra nyúlt beszédeinek
ez volt az állandó refrénje.
– És azt is, mik a legnagyobb kudarcai? – érkezett a
következő kérdés.
– Reggeli, ebéd, vacsora! – válaszoltak a felnőttek,
mintha ezt is számtalan alkalommal hallották volna.
Isabel elmosolyodott.
Ennek hatására egyikük elkezdett enni és inni, bár
kifejezetten késő volt már.
Isabel belekortyolt egy üdítős üvegbe.
– Mennyi ideig tart eljutni Amerikáig? – kérdezte.
Castillo úr vállat vont.
– Talán holnap estig sikerül. Holnap reggeltől a nap
segít tájékozódni.
– Most csak egy dolog számít: hogy olyan messze
jussunk Kubától, amennyire csak lehet – jegyezte
meg Luis barátnője.
– És téged hogy is hívnak, csinoska? – kérdezte Lito.
– Amara – válaszolta az. Valóban nagyon csinos
volt, még a kék rendőregyenruhában is. Hibátlan
olívaszín bőre volt, hosszú, fekete haja, telt, vörös
ajkai.
– Nem, nem – tiltakozott Isabel nagyapja. Elkezdte
legyezni az arcát. – Az nem lehet. Biztosan Summer a
neved, mert épp nagyon melegem van.
A lány mosolygott, az anyja viszont Lito térdére
csapott.
– Papa, hagyd abba! Akár a nagyapja is lehetnél.
Lito ezt kihívásként fogta fel. A szívére tette a
kezeit.
– Azt kívánom, bárcsak én lehetnék a kedvenc
dalod – mondta Amarának. – Mert akkor örökké az
ajkaidon lehetnék. Ha a szemed volna a tenger, én
örömmel belefulladnék.
L i t o piropost adott elő; ezek olyan csábos
megjegyzések voltak, amelyeket a kubai férfiak
előszeretettel mondtak az utcán a nőknek. Már
eléggé megkopott hagyomány volt, de Lito egyenesen
művészetként tekintett rá. Amara nevetett, Luis
pedig mosolygott.
– Talán jobb volna nem emlegetni a tengerbe
fulladást – szólt közbe Papi a csónak oldalát
markolva, miközben átszeltek egy hullámot.
– Mit gondoltok, milyen lesz Amerika? – kérdezte
tőlük Mami.
Isabelnek ezen komolyan el kellett gondolkodnia.
Milyen lehet majd Amerika? Nem igazán volt ideje
még elképzelni sem.
– Ételekkel teli polcok a boltokban – mondta
Castillo asszony.
– Lehetőségünk lesz elutazni oda, ahova akarunk,
és amikor csak akarunk! – folytatta Amara.
– Szeretném, ha lenne lehetőségem megválasztani,
kire szavazok – jegyezte meg Luis.
– Szeretnék baseballjátékos lenni a New York
Yankeesnél! – kiáltott fel Iván.
– Én pedig szeretném, ha előtte elmennél
főiskolára – válaszolt neki az anyja.
– Szeretnék amerikai tévéműsorokat nézni –
folytatta Iván. – A Simpson családot!
– Én nyitni fogok egy saját ügyvédi irodát – fejezte
be Castillo asszony. A bufeténél dolgozott, egy
közösségi jogi irodánál Havannában.
Isabel csak hallgatott, mialatt a többiek egyre több
dolgot soroltak fel, amit Amerikától vártak. Ruhák,
ételek, sport, mozik, utazás, iskola, lehetőségek.
Mindez nagyon csodásan hangzott, de mindent
összeadva Isabel igazából nem akart mást, csak egy
helyet, ahol együtt lehet a családjával, és boldogok
lehetnek.
– Papi, te mit gondolsz, milyen lesz Amerika? –
tette fel neki a kérdést.
Az apja meglepve fogadta. Egyedül ő nem mondott
eddig semmit.
– Nem lesz többé „Megmondjuk Mindenkinek Mit
Gondoljon, Különben Minisztérium” – mondta végül.
– Nem zárnak többé börtönbe, ha nem értesz egyet a
kormánnyal.
– De te mit szeretnél csinálni, ha odaérünk? –
kérdezte Castillo úr.
Az egész társaság Papit nézte, ő pedig habozott.
Szemével Castro arcát kereste a csónak fenekén,
mintha onnan várna válaszokat.
– Szabad szeretnék lenni – bökte ki végül.
 – Énekeljünk valamit – vetette közbe Lito. –
Chabela, játssz nekünk valamit a trombitádon.
Isabel mellkasa összeszorult. A szüleinek elmondta,
mit csinált, Litónak viszont nem. Tudta, hogy soha
nem engedte volna meg neki.
– Elcseréltem a trombitámat – vallotta be neki. –
Benzinre.
A nagyapja döbbenten nézett rá.
– De az a trombita volt a mindened.
Nem. Nem a mindenem – gondolta Isabel. – Nem az
apám vagy az anyám. Vagy te, Lito.
– Majd kerítek egy másikat Amerikában.
Lito megrázta a fejét.
– Na jó, akkor is énekeljünk!
Belekezdett egy salsába, a ritmust a csónak oldalán
kopogta le. Nemsokára mindenki énekelt, Lito pedig
felállt, és kinyújtotta a kezét Amara felé, táncra
invitálva.
– Papa! Ülj le! Még kiesel a csónakból! – mondta
neki Mami.
– Nem eshetek ki a csónakból, hiszen már
beleestem ebbe a tengeri hercegnőbe! – válaszolt az
öreg.
 Amara nevetve fogadta el a kezet, és táncolni
kezdtek, amennyire ez az imbolygó csónakban
lehetséges volt. Mami tapsolva kezdte tartani a
clavét, Isabel pedig fintorogva igyekezett követni a
ritmust.
– Még mindig nem hallod ki, Chabela? – kérdezte
Lito.
Isabel becsukta a szemét, összpontosítani kezdett.
Már majdnem hallotta… majdnem…
És akkor a motor prüszkölve leállt, a zene pedig
elhallgatott.
Mahmud – 2015. Kilis, Törökország

2 napja úton

Mahmud zenét hallott a kerítésen túl.

A rengeteg embertől nem sokat lehetett látni. Egy
hosszú sorban állt a családjával együtt. A határon,
nem messze Kilis városától vártak arra, hogy
beengedjék őket Törökországba. Számtalan másik
szír család állt ott velük együtt, mindannyian be
akartak jutni. Magukkal hoztak mindent, amijük
maradt: egyesek bőröndökben és sporttáskákban, de
sokkal gyakoribb látvány volt egy teletömött
párnahuzat, vagy egy szemeteszsák. A férfiak
farmert, pólót és melegítőt viseltek, a nők ruhákat,
burkákat és hidzsábokat. A gyerekek mintha a
nagyok miniatűr változatai lettek volna, és úgy is
viselkedtek, mint kisméretű felnőttek: alig-alig
lehetett sírást vagy nyöszörgést hallani, és egyik
gyerek se játszott semmivel.
 Mind túl sokat gyalogoltak, és túl sokat láttak már.
Miután maguk mögött hagyták az autót, Bisharáék
a telefonjukon látott térképet követték, megkerülve a
Daesh, a szír hadsereg, a lázadók és a kurdok által
elfoglalt városokat, amennyire csak módjukban állt.
A Google Maps tájékoztatása szerint nyolcórás
gyalogút volt, és az út felénél megálltak aludni egy
mezőn. Nappal rendkívül meleg volt, éjszaka
azonban lehűlt a levegő, és ők minden ruhájukat az
autóban hagyták, mikor igyekeztek elmenekülni
onnan, ahol megtámadták őket.
Másnap reggel látták meg az embereket.
Tucatjával. Százával. Menekültek, akárcsak ők, akik
hátrahagyták szíriai otthonaikat, és gyalog indultak
északnak, Törökország felé. A biztonság felé.
Bisharáék is csatlakoztak hozzájuk, és észrevétlenné
váltak a tömegben. Láthatatlanná, épp, ahogy a fiú
szerette. A menekültek lassan baktató tömegével
nem foglalkoztak az amerikai drónok és a lázadók
rakétavetői, a szíriai hadsereg tankjai és az oroszok
vadászrepülői. Mahmud robbanásokat hallott,
füstfelhőket látott, de senki nem foglalkozott néhány
száz szíriai civillel, akik el akarták hagyni a
harcteret.
És most ott álltak vele egy sorban, emberek százai,
emberek ezrei, és most már nem voltak
láthatatlanok. A világoszöld terepszínű ruhát és
fehér sebészmaszkokat viselő, automata fegyveres
török őrök fel-le járkáltak a sor mellett, és egyenként
megnéztek mindenkit. Mahmud úgy érezte, bajban
van. Szeretett volna másfelé nézni, de aggódott,
nehogy a határőrök emiatt gondolják azt, hogy
valami rejtegetnivalója van. Ha viszont egyenesen
rájuk néz, akkor fel fognak rá figyelni, és talán még a
sorból is kiemelik a családjával együtt.
Ehelyett egyenesen apja hátát bámulta. Apa inge
mocskos volt a hónaljánál, és miután gyors
szagmintát vett saját ingéről, konstatálta, hogy elég
büdös ő maga is. Órákon át gyalogoltak a tűző napon,
nem fürödtek, nem tudtak másik ruhát húzni.
Fáradtnak tűntek, szegénynek és nyomorultnak. Ha ő
maga török határőr lenne, egyet sem engedne be
ezek közül a koszos, hitvány emberek közül – saját
magát is beleértve.
Az apja az inge alatt, a nadrágjába tűrve őrizte az
irataikat, minden megtakarított pénzükkel együtt,
amit még otthon szedett össze – a két telefonon és a
két töltőn kívül már csak ez maradt náluk. Mikor a
nap vége felé odaértek végre a sor elejére, Juszef
Bishara bemutatta a határőrnek az okmányaikat.
Miután a katona egy örökkévalóságnak tűnő ideig
vizsgálgatta az iratokat, beléjük ütötte az ideiglenes
vízumot, és átengedte őket.
Törökországban voltak! Mahmud el sem tudta
hinni. Lépésről lépésre, kilométerről kilométerre,
egyre inkább kezdte úgy érezni, hogy soha nem
jutnak ki Szíriából. De bármennyire is
megkönnyebbült, tudta, hogy még nagyon hosszú
utat kell megtenniük.
Közvetlenül előttük fehér sátrakból álló városka
terült el, csúcsos tetejük úgy festett, mint egy
felborzolt tenger hullámainak taraja. Sehol nem volt
egy fa sem, sehol semmi árnyék vagy park vagy
futballpálya vagy folyó. Csak tengernyi fehér sátor,
elektromos póznák és kábelek erdeje.
– Odasüssetek, micsoda mázli! – kezdte Apa ismét
az élcelődést. – Megjött a vándorcirkusz!
Mahmud körbenézett. A tábornak volt egy
„főutcája”, egy szélesebb sáv, ahol a menekültek apró
kis boltokat alakítottak ki, telefonkártyákat árultak,
kempingfőzőket, ruhákat és olyasmit, amit magukkal
hoztak, de már nem volt rá szükségük. Olyan volt,
mint egy óriási bolhapiac, és látszólag az egész tábor
ott nyüzsgött. Az ösvény dugig volt szírekkel,
mindannyian úgy sétálgattak, mintha semmi dolguk
nem volna, és nem igyekeznének sehova.
– Na, jó – folytatta Apa. – A csapatból az egyik
fickótól, akikkel együtt jöttünk, megtudtam egy
csempész nevét, aki Törökországból eljuttat minket
Görögországba.
– Csempész? – kérdezte Anya. Mahmudnak
egyáltalán nem tetszett az ötlet. Az ő elképzelései
szerint a csempész azt jelenti, illegális, az illegális
pedig azt: veszélyes.
Apa elhessegette az aggályokat.
– Minden rendben lesz. Ezzel foglalkoznak.
Embereket visznek át az EU-ba.
Mahmud már tudta, mit jelent az EU: Európai Unió.
Azt is tudta, hogy sokkal szigorúbbak a határon az
emberek bebocsátásával, mint Törökország. Amint
azonban valaki már bent volt valamelyik EU-s
országban, Görögországban például, vagy
Magyarországon, vagy Németországban, akkor
menedékért folyamodhatott, és hivatalos
menekültstátuszt kaphatott.
Odajutni volt igazán nehéz.
– WhatsAppon beszéltem vele – folytatta Apa, a
telefonját a magasba tartva. – Költséges mulatság
lesz, de ki tudjuk fizetni. És el kell jutnunk előbb
Izmirbe, a török tengerpartra. A Google Maps szerint
az tizenkilenc napnyira van gyalog, és tizenkét
órányira kocsival. Kiderítem, keríthetünk-e egy
buszt.
Mahmud, az anyja, a húga és az öccse végigmentek
a bevásárlóutcán. Az emberek törökül, kurdul és
arabul szóltak egymáshoz, a levegő zsongott a
tévékből és rádiókból áradó zenétől. Gyerekek
cikáztak a felnőttek közt, nevetve kergették egymást
a sátorváros főutcájából nyíló mellékutcákba.
Mahmud azon vette észre magát, hogy mosolyog.
Aleppó után – a fegyverek és robbanások szinte
szüntelen zajában, amit az egész város nyomasztó
csendje ellenpontozott, amikor épp mindenki
minden erejével azon volt, hogy ne hívja fel magára
a figyelmet – ez a hely elevennek tűnt. Minden
mocskossága és kényelmetlensége ellenére is.
Meglátott egy kartondoboznyi használt játékot az
egyik boltnál, és letérdelve beletúrt, míg anyja, a
kishúga és öccse továbbhaladtak. Alaposan áttúrta,
annak reményében, hogy… és igen! Egy Tini nindzsa
teknőc! Ez pont a piros fejkötős volt. A dobozban nem
volt másik Tini nindzsa teknőc, de Valíd biztosan
izgatott lesz, ha meglátja. Mahmud legalábbis ebben
reménykedett. Úgy tűnt, öccsét mostanában nem
hozza igazán lázba semmi. A fiú tíz szír fontot fizetett
érte – ami úgy öt amerikai cent lehetett.
Egy autó tülkölt mögötte, és megfordult, mint
mindenki más is. Egy öreg, kék Opel taxi volt az,
olyan lassan haladt, hogy Mahmud még gyalog is
gyorsabb volt nála. Ez volt az egyetlen autó, amit a
táborban látott. A tömeg szétvált előtte, mikor
közelebb ért. Egy szír popdal dübörgött a rádióból,
mellette fiatal fiúk és lányok táncoltak és
nevetgéltek. Ahogy elhaladt, Mahmud egy fiatal párt
látott a hátsó ülésen. A nő fehér szaténruhában volt,
az arca előtt fátyol.
Esküvői menet! – döbbent rá. Szíriában a
hagyomány szerint a jegyeseket egy egész
autókonvoj kíséri az esküvőre, hogy segítsék őket
elvinni az új életükbe. Eszébe jutott nagybátyja
lakodalma, még a háború előtt. A bátyja frakkot
viselt, a menyasszony pedig egy ékkövekkel kirakott
ruhát és tiarát, és legalább egy tucat autó kísérte el
őket a lagziba, ahol is Mahmud evett a fantasztikus,
hétemeletes tortából, és igazi élő zenére táncolt az
édesanyjával. A párt azonban itt csupán egy
csapatnyi lármás tinédzser kísérte, akik a taxi mellett
futottak, a kocsi pedig egy piszkos, fehér sátor felé
tartott azzal az élelemmel, amit a tábor piacán
sikerült beszerezni. De úgy tűnt, mindenki remekül
érzi magát.
Az ősöreg taxi kipufogója durrant egy hatalmasat –
PUKK! –, mintha fegyver dördült volna, és mindenki
ösztönösen lebukott. A biztonság és boldogság
varázsát hirtelen megtörték a káosz feledhetetlen
emlékei, amiből épp most sikerült megmenekülni.
Mahmud szíve még mindig sebesen vert, mikor
valaki a vállára tette a kezét, ettől pedig ugrott egyet.
Az apja volt az.
– Hol van édesanyád? Hol van Valíd és Hana? –
kérdezte. – Találtam fuvart, de most azonnal
indulnunk kell.
Josef – 1939. Valahol az Atlanti-óceánon

10 napja úton

Josef követte a gyerekek kis csoportját a nyitott

ajtónyíláson keresztül az MS St. Louis hídjára. Az
valójában egy szűk, ívelt terem volt, amely a hajó
egyik oldalától a másikig nyúlt. Két tucat ablak
engedte be a ragyogó napsütést, amelyeken
keresztül kilátás nyílt a végeláthatatlan, kék és zöld
Atlanti-óceánra és a fölötte úszó, leheletnyi felhőkre.
A faborítású helyiség teljes hosszában fémpadok
voltak, azokon térképek és vonalzók, a falakat pedig
rejtélyes, ragyogó rézből készült mérőműszerek
pettyezték.
A hajóhídon tartózkodott a legénység néhány tagja.
Egyesek ugyanazt a kék és fehér egyenruhát viselték,
mint az utaskísérők, hárman viszont rézgombos kék
felöltőt, a csuklójuknál arany sávokkal és arany
szegélyű kapitánysapkát. Az egyik matróz egy
kamionkerék méretű kormánykeréknél állt,
amelyből minden irányban markolatok álltak ki. Úgy
nézett ki, mint a kalózhajók kormánykerekei,
amelyeket Josef festményeken látott – ez viszont
fémből volt, és egy hatalmas, négyszögletes
emelvényhez volt rögzítve.
A díszes egyenruhát viselő férfiak közül a
legalacsonyabb, arcán hatalmas mosollyal, elindult a
csoport felé. Josef felismerte a sabbaton tartott
szertartásról.
– Fiúk és lányok, üdvözöllek titeket a hajóhídon –
mondta. – Én Schröder kapitány vagyok.
Megrázta mindegyikük kezét, bár egyikük sem volt
idősebb tizenháromnál. A szülők egyike szervezte
meg a hajóhídra és a gépházba vezető látogatást
minden gyerek számára, aki szeretett volna ebben
részt venni, és nyolcan fel is iratkoztak. Ruthot és
Evelyne-t nem érdekelte a dolog, Renate azonban ott
volt, és még néhány idősebb gyerek is.
Schröder kapitány bemutatta őket az elsőtisztjének
és a hídon tartózkodó személyzet többi tagjának is,
majd megmutatta, mire is szolgál egyik-másik
műszer és kapcsoló. Josef éberen figyelt.
 – Ez itt az MS St. Louis motorvezérlője –
magyarázta a kapitány. – Ha szeretnénk módosítani a
sebességünket, akkor megmarkoljuk ezeket a
karokat, ütközésig előretoljuk őket, majd
visszahúzzuk őket az új beállításra. – Elmosolyodott. –
Most nem fogok sebességet módosítani, mert jelenleg
pont megfelelően működnek a motorok.
Josef odanézett, és látta, hogy mindkét kar a
MAXIMÁLIS SEBESSÉG álláson van.
– Azért megyünk maximális sebességgel, mert két
másik hajóval versenyzünk Kubáig? – kérdezte
hirtelen.
A kapitány előbb meglepettnek tűnt, majd egy
kissé mérgesnek.
– Kitől hallottad, hogy Kubáig másik hajókkal
versenyzünk? – kérdezte tőle.
– Két utaskísérő beszélgetett erről pár napja –
válaszolta Josef egy kissé idegesen. – Azt mondták, ha
nem mi érünk oda előbb, akkor lehet, hogy nem
engednek minket leszállni.
A kapitány lebiggyesztette az ajkát, és
jelentőségteljesen nézett az elsőtisztjére, aki elég
aggodalmasnak tűnt.
 Aztán Schröder újra megtalálta a mosolyát.
– Nincs semmiféle verseny – jelentette ki
határozottan, Josefről a többi gyerekre nézve. – Azért
megyünk a lehető legnagyobb sebességgel, mert a
tenger nyugodt, és hátszelünk van. Nincs miért
aggódnotok. Most pedig Jockl altiszt megmutatja
nektek a gépházat.
Amilyen magasan volt fent a hajóhíd, olyan mélyen
volt lent a gépház. Miután átléptek egy nagy betűkkel
felfestett, CSAK SZEMÉLYZET feliratú acél tűzálló
ajtón, Josef és a körúton részt vevő csoport egy sor
lépcsőn ment tovább lefelé, és még mindig nem
voltak a célnál.
A fedélköz egészen másképp festett, mint amihez
Josef a fedélzeten hozzászokott. Míg az A-, B- és C-
fedélzeteken minden légies és kényelmes volt, itt
nem volt sem egy kajütablak, sem tágas kabinok. A
levegő állott volt, cigarettától, káposztától és
izzadságtól szaglott. A szobákba belesve Josef
láthatta, hogy a személyzet kabinjaiban két-két ágy
van, ablak nincs, és alig van hely akár csak
megfordulni is. A folyosók keskenyek voltak, a
mennyezet pedig alacsony. Jockl altisztnek le kellett
hajolnia, mikor áthaladt az ajtónyílásokon. Josef soha
nem félt a szűk helyektől, de ezektől a zsúfolt
terektől feszengeni kezdett. Úgy érezte, mintha egy
idegen világba lépett volna be. A másik hét gyerek is
hasonlóan érezhette magát, mert mind csendben
voltak. Még Renate is.
A folyosó vége felől éneklés hallatszott, és Jockl
altiszt lelassított. Mikor közelebb értek, Josef
felismerte a dallamot. A „Horst-Wesel Lied” volt az, a
Náci Párt indulója. Josef háta libabőrözni kezdett, és
a többi gyerekkel együtt elkezdtek idegesen
tekintgetni egymásra. A fiú több százszor hallotta a
Horst-Wesel Liedet az apja elhurcolását követő
hetekben. Egyik napról a másikra vált furcsa, a nácik
által gyűléseken énekelt dalból Németország nem
hivatalos himnuszává – és nagyon ijesztő volt.
Legutóbb akkor hallotta, amikor a szomszédjai közül
mindenki felsorakozott az utcán, hogy szalutálással
köszöntse az elvonuló katonákat.
Jockl altiszt megpróbált elosonni a gyerekekkel a
kis kantin mellett, ahol a matrózok ittak és énekeltek,
a helyiségből azonban hirtelen valaki kikiáltott:
 – Megállj! Az utasoknak ide tilos belépniük!
Jockl megfagyott, vele együtt Josef is.
Az egyik férfi mogorva arckifejezéssel állt fel az
asztaltól. Vaskos fickó volt, duzzadt orrú,
bulldogképű, szemöldöke sötét és sűrű. Josef ismerte
valahonnan ezt az arcot. Nem ő szolgálta ki őket a
vacsoránál? Vagy esetleg az ágyaikat ő vetette be
valamelyik este? Nem… Aztán eszébe jutott. Ő volt
az, akit sabbatkor látott fent a galérián. Az a fickó, aki
dühösen távozott, amikor Hitler portréját levették és
kivitték a teremből.
A férfi enyhén megingott, beleütközött pár
dologba, miközben megpróbált előrejönni a szűk kis
helyiségben. Josef korábban Berlinben látott már
részegeket, akik épp ilyen állapotban távoztak a
csapszékekből.
– A kapitány különleges engedélyt adott a gyerekek
számára, hogy megnézhessék a gépházat, Schiendick
– magyarázta Jockl altiszt.
– A kapitány – válaszolt Schiendick, hangja tele volt
rosszallással. Még ott is érezni lehetett a szeszt a
leheletén, ahol Josef állt.
– Igen – jelentette ki felegyenesedve Jockl. – A
kapitány.
A kantin falán Josef egy náci szlogenekkel és a
hevesen zsidógyűlölő Der Stürmer hetilapból
kivágott szalagcímekkel teletűzdelt faliújságot látott.
Megremegett a félelemtől.
– Zsidó patkányok – köpte ki Schiendick, Josefet és
a többi gyereket bámulva. Sokan közülük a cipőiket
nézték, és még a fiú is másfelé nézett. Igyekezett nem
magára vonni a testes férfi figyelmét. Ökölbe
szorította a kezét, fülei a tehetetlensége miatt érzett
szégyentől és bosszúságtól égtek.
Néhány feszült pillanat után Schiendick
visszatántorgott a székéhez; a kapitány rangjának
felemlegetése még ilyen messze a hajóhídtól is
jelentett valamit.
Jockl altiszt tovasürgette a gyerekeket, a részeg
férfi pedig egy másik náci nótára zendített rá a
többiekkel, még az előbbinél is hangosabban. Josef
hallotta a dal szövegét.
– Mikor a késekről csorog a zsidók vére, sokkal
jobban mennek majd a dolgok.
Mielőtt az altiszt letessékelte őket egy újabb
lépcsősoron, Josef lábai elgyengültek, és a korlátba
kellett kapaszkodnia. Eddig úgy gondolta, a St. Louis
fedélzetén már távol voltak mindettől. De a
gyűlölködés még ide, az óceán közepére is elkísérte
őket.
A hatalmas dízelmotorokkal, generátorokkal,
mérőműszerekkel, pumpákkal és karokkal
berendezett gépház hatása lenyűgöző kellett volna
hogy legyen, Josefnek azonban nagyon nehezére
esett lelkesedni. A többi gyerek sem volt különösen
izgatott. A Schiendickkel való találkozás után
nemigen ment nekik. A körút komor véget ért, és
Jockl altiszt visszakísérte őket a szabad ég alá,
visszafelé gondosan egy másik útvonalat választva.
Más világ volt a fedélköz – gondolta a fiú. Az a világ
kívül esett azon a varázslatos buborékon, amelyben ő
és a többi zsidó a St. Louis fedélzetén éltek.
Itt, a fedélközben, itt várta őket a valóság.
Isabel – 1994. Floridai-szoros, Kubától északra

1 napja úton

Isabel figyelt, miközben Papi, Castillo úr, Luis és

Amara a csónak motorja fölé hajolva igyekeztek
kideríteni, miért nem akar indulni.
– Biztosan túl van melegedve – töprengett Castillo
úr. Amara tengervízzel locsolta, megpróbálta
lehűteni. Időközben Ivánt és Isabelt megbízták azzal,
hogy a csónak fenekéből merjék ki a vizet. A golyó
ütötte lyukba tömött zokni teljesen átázott, és Castro
arcára csöpp-csöpp-csöpögött a víz, mintha egy csap
szivárogna.
A Golf-áramlat észak felé sodorta őket, a motor
már több mint egy órája csendben volt, és már senki
nem énekelt, táncolt és kacagott.
Isabellel szemben egymásnak dőlve aludt az anyja
és Castillo asszony, a csónak elejére erősített, szűk
padon, ott, ahol a csónak orra kicsúcsosodott. Lito a
középső padon ült, közvetlenül Isabel és Iván fölött.
– De hát vannak rokonaid Miamiban – mondta
váratlanul a lánynak, miközben Isabel Ivánnal
serénykedett. – Mikor az a riporterhölgy
rákérdezett, hogy van-e rokonságod Amerikában, te
azt mondtad, nincs. Pedig van – jelentette ki. –
Guillermo, a testvérem.
Isabel és Iván meglepve néztek egymásra.
– Nem is tudtam, hogy van egy testvéred –
válaszolta a lány.
– Az 1970-es években, a légihíd segítségével ment
el. Úgy hívták, a Szabadság járat. Az amerikaiak így
vitték ki a szigetről a politikai disszidenseket –
magyarázta Lito. – Guillermo viszont nem disszidens
volt. Ő egyszerűen csak ott akart élni. Amerikában.
Én is mehettem volna. Korábban rendőr voltam, akár
Luis és Amara. Meséltem már erről neked? Még
Castro előtt, amikor Batista volt az elnök.
Isabel tudott róla – és arról is, hogy a nagyapja a
forradalom idején elvesztette a munkáját, és utána
elküldték cukornádat vágni az ültetvényekre.
– Meg tudtam volna szervezni – folytatta Lito. –
Beválthattam volna pár szívességet. Elmehettem
volna nagyanyáddal a szigetről.
– Akkor te már Amerikában születhettél volna! –
mondta Isabelnek Iván. A lány félbehagyta a
vízmerést, és elgondolkodott rajta, most mennyivel
másképp festene az élete. Egy egészen másik
országban születni! Szinte elképzelhetetlen volt
számára.
– De maradtunk, mert Kuba volt a hazánk – mesélt
tovább Lito. – Nem mentem el, amikor Castro átvette
a hatalmat a 60-as években. Akkor sem, amikor az
amerikaiak repülőket küldtek értünk a 70-es
években. És a 80-as években sem mentem el, mikor
az a rengeteg ember kihajózott a Marielből.
Fejével a csónak hátuljában, a motor fölött
aggodalmaskodó kis csoport felé bökött, majd a
csónak oldalára csapott az öklével.
– Hiba volt elindulni ezzel a büdös koporsóval. Meg
kellett volna ülnöm a valagamon. Mindannyiunknak
ezt kellett volna tenni. Kuba mivel rosszabb most,
mint valaha? Mindig el voltunk kötelezve valakivel
szemben. Először Spanyolországgal szemben, majd
következett Amerika, aztán pedig a szovjetek. Először
Brú, aztán Batista, majd Castro. Várnunk kellett
volna. A dolgok változnak. Mindig változik minden.
– De javulnak is? – kérdezte Iván.
Isabel szerint ez egy jó kérdés volt. Eddigi élete
során a dolgok csak rosszabbak lettek. Először a
Szovjetunió összeomlása, a szülei veszekedései, aztán
amikor az apja el akarta hagyni őket. Majd amikor
meghalt a nagyanyja. Azt várta, hogy Lito cáfolja
meg, hogy azt mondja, a dolgok majd jobbak lesznek,
de ehelyett az öreg csak a sötét vizet bámulta. Isabel
és Iván összenéztek. Lito hallgatása épp elég válasz
volt.
– Valaki biztosan csinált volna valamit – szólalt meg
végül. – Várnunk kellett volna.
– De akkor letartóztatták volna Papit – mondta
halkan Isabel.
– Tudom, hogy szereted őt, Chabela, de apád hülye.
Isabel arca kivörösödött a haragtól és a szégyentől.
Szerette Litót, de szerette Papit is, és utálta, hogy a
nagyapja ilyen csúnya jelzőkkel illeti. És súlyosbította
a helyzetet, hogy ezt épp a legjobb barátja füle
hallatára mondja. Gyorsan Ivánra pislantott, az
azonban tekintetét a feladatára szegezte, úgy tett,
mint aki nem hallott semmit. De ott voltak Lito
lábánál mindketten, persze, hogy mindent hallott. És
az öreg még nem fejezte be.
– Az életét kockáztatja ezért… a te életedet is, és
anyád életét, és a meg nem született gyereke életét
is… és mi végre? – kérdezte. – Még ő sem tudja
igazán. Nem tudja megválaszolni. Megkérdezted,
miért akar Amerikába menni, és erre mit válaszol?
„Szabadság.” Ez nem terv. Mennyivel egyszerűbben
fogja így megoldani, hogy fedél legyen a fejünk fölött
és étel az asztalon, mint Kubában? – Az unokájára
nézett, és felvonta a szemöldökét. – Elvisz attól, aki
vagy. Attól, ami vagy. Hogyan fogod Miamiban
valaha is megtanulni kiszámolni a clavét? Miaminak
nincs lelke. Havannában minden erőfeszítés nélkül
megtanulhattad volna. A clave az emberek rejtett
szívverése, ott rejlik minden dal alatt, amit Brú vagy
Batista vagy Castro játszottak.
Isabel aggódott, hogy Litónak igaza van. Neki soha
nem sikerült kiszámolnia a clavét, de mindig is úgy
volt vele, hogy majd idővel kialakul nála is. Hogy egy
nap majd az otthona ritmusa elkezdi a lelkébe
suttogni a titkait. De vajon így meghallja-e valaha?
Vajon, akárcsak a trombitáját, elcserélte az egyetlen,
igazán hozzá tartozó dolgot – a zenét – az esélyre,
hogy a családja együtt maradhasson?
– Vissza kell fordulnunk – jelentette ki Lito. Nagy
nehezen talpra állt. – Még nem mentünk túl messze,
és mivel Castro épp engedékeny hangulatban van,
nem fogják megtorolni, hogy elindultunk.
– Nem, Lito – mondta csendesen Isabel. Nem…
Bármennyire is félt attól, hogy elveszíti a zenéjét, a
lelkét, még ezt is feladná a családjáért. Megragadta a
nagyapját, és visszahúzta. – Ne. Nem mehetünk
vissza. Börtönbe viszik Papit.
A pánik, mint valami távoli mennydörgés robaja,
dübörgött a fülében. De ekkor Iván és Lito is
felnéztek, mintha ők is hallanák ugyanazt.
Nem Isabel rettegése rázta meg mélyen legbelül,
egészen a gyomráig.
Hanem az egyenesen feléjük tartó hatalmas
tankhajó.
Mahmud – 2015. Izmir, Törökország

4 napja úton

Mahmudék egy ázott parkolóban álltak, a szemerkélő

eső mindent csúszóssá és nyálkássá változtatott
körülöttük. A kavicsos, barna parton túl úgy
hömpölygött a szürke Földközi-tenger, mint egy
mosógép vize. A horizonton egy hatalmas, fekete-
piros teherhajó úszott lassan.
– Nem, nem. Ma csónak nem – magyarázta a török
csempész tört arabsággal. – Holnap.
– De azt mondták, ma itt lesz – értetlenkedett Apa.
– Siettünk, hogy ma ideérjünk.
A csempész felemelte a kezét, és megrázta a fejét.
– Nem, nem. Pénz van, igen? Holnap. Én ír üzenet
holnap.
– De addig hova menjünk? – kérdezet Fatima a
csempészt.
Mahmud hitetlenkedve állt. Két teljes napot
töltöttek buszokban és kocsikban, mert
megpróbáltak időben ideérni, hogy elérjék a hajót,
amit Apa bérelt, és amivel átjuthatnak a tengeren
Görögországig. Most itt voltak, hajó pedig sehol.
– Van hotel utcán tovább – mutatta a csempész. –
Fogadják szíriai.
– Mi meg igyekszünk takarékoskodni. Egészen
Németországig megyünk – felelte Apa.
– Van park nem messze – mondta a csempész.
– Egy park? Vagyis aludjunk a szabadban? De itt
van egy kisbaba… – Anya a karjában tartott
kisbabára mutatott a szabad kezével.
A csempész vállat vont, mintha nem is érdekelné.
Csörgött a telefonja, és elfordult, hogy felvegye.
– Holnap – mondta a szülőknek a válla fölött. –
Holnap én ír üzenet. Legyetek kész!
Apa fújtatott, de közvetlenül utána mosolyt
varázsolt az arcára, és a családjához fordult.
– Nos, már jó ideje terveztünk amúgy is egy
mediterrán vakációt – kezdte. – Most még egy
éjszakát Izmirben kell töltenünk. Ki akar táncolni
valahol?
– Én inkább csak keresnék egy száraz helyet, ahol
alhatnék – felelte Anya.
Elindultak a hotel irányába. Ahogy visszafelé
sétáltak a városon át, a boltok lassan zártak
körülöttük. Mahmud azonban azon csodálkozott,
mennyire tiszta minden itt, Törökországban. Nem
látott sehol törmeléket, kicsavarodott fémdarabokat.
A macskaköves utcák tökéletes állapotban voltak, a
tökéletes kis házak és üzletek előtt mindenhol
virágok tarkállottak. Az utcán csillogó kocsik és
furgonok haladtak, az épületek ablakaiból fény
szűrődött kifelé.
– Emlékszel arra, amikor Szíriában is ilyen volt
minden? – kérdezte a kisöccsét.
Valíd is csak bámult szájtátva, akár a bátyja, de
nem szólalt meg. Mahmud mélyen, feszülten
sóhajtott. Eleget civódtak Valíddal – végtére is
testvérek voltak –, de amióta az eszét tudta, öccse
sokkal inkább legjobb barátja, örökös bajtársa volt.
Együtt játszottak, együtt imádkoztak, közös hálóban
aludtak. Valíd volt az örökmozgó, a falakról
lepattanó, bútorokon ugráló, a nappaliban focilabdát
rugdosó testvér. Bármennyire is idegesítő volt néha,
Mahmud most azt kívánta, hogy az öccse csak egy
kicsit megmutasson ebből az egykori kergeségből. De
még a Tini nindzsa teknőc sem vidította fel, amit
Kilisben vett neki.
Később, a hotelnél még mindig azon töprengett,
hogyan hozza vissza egykori testvérét, mikor
meghallotta a recepciós kijelentését: nincs több üres
szobájuk.
– Talán valaki megosztja velünk a sajátját –
válaszolta sugalmazásképp Apa.
– Elnézését kell kérnem – tárta szét karját a
recepciós –, de a szobák mindegyikében három
család tartózkodik már így is.
Mahmud elkeseredett. Három család minden
egyes szobában? És a hotel teljesen tele volt. Mennyi
esélyük van arra, hogy bárhol máshol találnak egy
szobát?
Apa a telefonjában kutakodott, és megpróbált pár
helyet felhívni, de mindenütt ugyanezzel fogadták.
– De hogy lehetnek ennyire tele? – kérdezte
Fatima. – Nem hinném, hogy mindenki holnap megy
tovább.
Mivel sehova nem tudtak menni, megkeresték a
parkot, amit a csempész említett. De még ott sem volt
számukra hely. A többi menekült, akiket a hotelekből
már előttük elutasítottak, mind ott vert tábort:
egyesek a padokon aludtak az esőben, mások – a
szerencsésebbek – sátort is hoztak magukkal. A
sátrak úgy néztek ki, mintha már jó pár napja ott
állnának. Mahmud leroskadt az ázott földre.
Rettenetesen vizes volt és rettenetesen fáradt. Csak
valami meleg és száraz helyet szeretett volna, ahol
alhat egyet.
– A menekülttáborban kellett volna maradnunk! –
sóhajtott fel Anya.
– Nem – válaszolta Apa. – Nem… megyünk tovább
előre. Mindig csak előre. És nem állunk meg addig,
amíg nem érjük el Németországot. Semmi kedvem itt
ragadni. Derítsük ki inkább, hogy találunk-e száraz
helyet az éjszakára.
Mahmud észrevett egy vékony, nagyjából vele
egyidős szír fiút, aki egyenként megközelítette az
összes családot, és felkínált nekik valamit.
Kíváncsiságból közelebb ment. A fiúnak feltűnt az
érdeklődés, és odament hozzá.
– Nem akarsz zsebkendőket venni? – kérdezte tőle.
Egy kis, még bontatlan csomag papírzsebkendőt
nyújtott Mahmud felé. – Csak tíz szír font, vagy tíz
török kuruş.
– Nem, köszönöm – felelte az.
– Víz nem kell? Mentőmellény? Telefontöltő?
Tudok szerezni valamennyi pénzért.
– Egy helyre lenne szükségünk éjszakára – vallotta
be Mahmud.
A fiú végigmérte a családjával együtt.
– Tudok egy helyet – mondta végül. – Megmutatom
kétezer szír fontért vagy huszonöt líráért.
Kétezer szír font már majdnem tíz amerikai dollár
volt – és az nagyon sok pénz, ha egy egész kontinenst
kell átszelni. De az eső egyre erősödött, és már nem
volt egy száraz folt sem a parkban. Mikor Mahmud
elmondta apjának a fiú ajánlatát, ő hajlandó volt
fizetni érte.
A fiú a parttól távolabb vitte őket, egy olyan
negyedbe, ahol a macskakövek közt kihajtott a gyom,
és a házak ablakain virágcserepek helyett fémrácsok
voltak. Az egyik utcai lámpa pislákolt, amitől baljós
hangulatot kapott az egész utca.
Vezetőjük felemelt egy szakadt drótkerítést,
amelynek a túloldalán egy parkoló volt.
– Erre – mondta.
Apa kétkedő tekintettel nézett a család többi
tagjára, majd átengedte őket a kerítés alatt. Követték
a fiút egy nagy, négyszögletes épületig, ami nem
messze magasodott bedeszkázott ablakokkal és
graffitikkel összefirkált falakkal. Az illetéktelenek
ellen az ajtóra szögelt egyik deszka le volt tépve, a
résen keresztül bejutottak az épületbe.
Egy pláza volt. Vagyis egykoron az lehetett. A
közepén elterülő, szökőkutas, nyitott udvart boltok
kirakatai övezték négy emelet magasan. Egyik-
másikban hosszabbítókról működtetett lámpák
világítottak, másokban olajlámpák és gyertyák. De a
legtöbb bolt már nem bolt volt, hanem apró lakás,
tele emberekkel. Házfoglalók egy elhagyatott
bevásárlóközpontban.
A fiú egy üres joghurtbárhoz vitte őket a harmadik
emeleten, egy egykori hangszerbolt mellett,
amelyben egy hatfős szír család talált otthonra. Úgy
tűnt, már jó ideje itt lehetnek. Egy ütött-kopott, öreg
kanapé volt odabent, meg egy rezsó, a kötelekről
lelógatott lepedőkkel kisebb szobákra bontották a
helyet.
A joghurtbárban nem voltak bútorok, töredezett
linóleum burkolta a padlót. Valami elsurrant a
sötétben, mikor beljebb mentek.
– Csak ma éjszakára kell – jelentette ki
határozottan Apa.
– Holnap elmentek? – kérdezte a fiú. – Csónakkal?
Mert akkor szükségetek lesz mentőmellényekre.
Egészen biztosan. Vagy megfulladtok, ha felborul.
Mahmud szeme kikerekedett, és megremegett
csuromvizes öltözetében. Egyáltalán nem tetszett
neki a terv egyik része sem.
Az apja a család felé emelte a kezét.
– Nem fog felborulni a csónak – mondta nekik.
– Vagy kifogy belőle a benzin. Vagy összetörik a
köveken – folytatta a fiú. – Akkor mind megfulladtok.
Apa felsóhajtott.
– Jól van, értem. Hol vehetünk mellényeket?
Josef – 1939. Valahol az Atlanti-óceánon

11 napja úton

Mama Papa hadonászó karjai után kapott, de Aaron

Landau még levékonyodott állapotában is túl erős
volt hozzá.
– Nem, nem! Értünk jönnek – kiabálta eszelős
tekintettel. – Lassul a hajó. Hát nem érzitek?
Lelassulunk, hogy vissza tudjanak minket fordítani!
Vissza Németországba!
Elrántotta a karját, és így levert egy lámpát. Az
nagy csörömpöléssel esett a padlóra, a fénye pedig
kihunyt.
– Josef, segíts – könyörgött Mama.
Az ellökte magát a faltól, és megpróbálta megfogni
apja egyik karját, miközben az anyja a másikkal
buzgólkodott. Ruth az ágya sarkában Picur fülébe
temetett arccal sírt.
– Nem! – kiabált Papa. – El kell rejtőznünk, hát nem
értitek? Nem maradhatunk itt. Le kell szállnunk
erről a hajóról!
Josef el tudta kapni a karját, és szorosan tartotta.
– Nem, apa. Nem fordulunk vissza – mondta
határozottan. – Egy temetés miatt lassítunk. Tengeri
temetés lesz.
Papa halálra váltan megállt, Josef viszont szorosan
markolta. Nem akart az apjának a temetésről
beszélni, de most úgy tűnt, csak így tudják
lecsillapítani.
Aaron Landau dülledt, űzött szemei a fiát kezdték
vizslatni.
– Temetés? De ki halt meg? Egy utas? A nácik
voltak! Tudtam, hogy ők is a fedélzeten vannak!
Mindannyiunkat el akarnak kapni! – Újra csapkodni
kezdett, még rémültebben, mint azelőtt.
– Nem, apa, nem! – tiltakozott Josef. Küszködve
igyekezett megtartani apja karját. – Egy idős ember
volt az, Weiler professzor. Már betegen szállt fel a
hajóra. Nem a nácik voltak, apa.
Mindent tudott az esetről. Ruth nyaggatta, hogy
menjen vele, Renatéval és Evelyne-nel úszni a
medencében aznap délután. De ő már férfi volt, nem
holmi kölyök. Túl idős már a gyerekjátékokhoz.
Ehelyett tehát inkább a B-fedélzet kerületi sétányán
járkált, és szemmel tartotta a fickót a gépházból –
Schiendicket meg a barátait –, mikor kiáltást hallott
az egyik kajütablakból. Mikor benézett, egy, hosszú,
göndör hajú, fehér ruhát viselő nőt látott sírni egy
idősebb ember teste fölött. Schröder kapitány és a
hajó orvosa is ott voltak. Az ágyban fekvő férfi
teljesen mozdulatlan volt, a szája tátva, a szemei
üresen bámulták a mennyezetet.
Halott volt. Josef soha nem látott még eddig ilyen
közelről holttestet.
– Hé, te, ott! Fiú!
Josef megugrott. Egy, a B-fedélzeten a kiskutyáját
sétáltató nő kapta rajta, ahogy kukkol. A kiskutya
ugatásai közepette elfutott, előtte viszont még
hallhatta, mikor az orvos azt mondja, hogy Weiler
professzor rákos megbetegedésben elhalálozott.
Most, néhány órával később, a családja kabinjában
még mindig apja karján csüngött, és igyekezett
lecsillapítani.
– Idős ember volt már, és nagyon régóta beteg! –
magyarázta. – Tengeri temetésben részesítik, mert
még túl messze vagyunk Kubától.
Az anyjával együtt addig kapaszkodtak az apjába,
amíg az elhangzottak végül nem kezdtek el hatni.
Papa nem küzdött tovább ellenük, összeroskadt, és
hirtelen már nem tartották, hanem a padlóról
emelték fel.
– Már beteg volt? – kérdezte.
– Igen, rákos. – felelte Josef.
Az apja hagyta, hogy az ágyához vezessék, majd
leült. Mama odament Ruthhoz, és igyekezett
megnyugtatni.
– Mikor lesz a temetés? – kérdezte Papa.
– Ma, késő este – érkezett a válasz.
– El akarok menni.
Josef képtelen volt elhinni, amit hall. Papa már
tizenegy napja nem hagyta el a kabinjukat, most
pedig el akar menni valaki temetésére, akivel
életében egyszer sem találkozott? Ebben az
állapotban? Aggodalmasan nézett az anyjára, aki épp
Ruthot tartotta az ölében.
– Nem hinném, hogy ez annyira remek ötlet –
mondta Rahel a fia gondolatait visszhangozva.
 – Túl sok embert láttam temetés nélkül meghalni
Dachauban – felelte Papa. – Erre el kell mennem.
Most először ejtette ki a nevét a helynek, ahol
fogva tartották, és olyan hatása volt, mintha a
szobába beköszöntött volna a fagyot hozó tél. Olyan
gyorsan vetett véget a beszélgetésnek, amilyen
gyorsan az elkezdődött.
– Akkor vidd magaddal Josefet – mondta
határozottan Mama. – Mi Ruthie-val itt maradunk.
Aznap este Josef elvitte az apját az A-fedélzet
tatjára, ahol a kapitány és az elsőtiszt várakozott
néhány utas társaságában. Azok ruhái elég
viharvertnek tűntek, és mikor a fiú meghallotta,
ahogy apja az ingét tépkedi, akkor értette csak meg.
A zsidóknál szokás volt a temetések során megtépni a
ruházatukat, ezzel fejezték ki együttérzésüket a
hozzátartozók felé. Josef addig húzta saját gallérját,
amíg nem engedett a varrás. Az apja bólintott, majd
odakísérte a medence melletti homokozóhoz, és
felmarkoltatott vele egy kis homokot. Josef nem
értette, de azt tette, amire utasították.
Megérkezett a lift az A-fedélzetre, amelyből
először Frau Weiler lépett elő, a kezében gyertyával.
Mögötte a rabbi érkezett, majd négy matróz, akik egy
hordágyon hozták Weiler professzor holttestét.
Fehér vászonba tekerték, szorosan, mint az
egyiptomiak a fáraóikat.
– Álljunk csak meg! – A fickó a fedélközből, két
másik matróz társaságában, átfurakodott a kis
csoportosuláson. – Otto Schiendick vagyok, a náci
párt vezetője a hajón – jelentette ki –, és a német
törvények kimondják, hogy a tengeri temetéseken a
holttesteket le kell takarni a nemzeti zászlóval. –
Kibontotta a vörös-fehér náci zászlót, közepén a
horogkereszttel, az utasoknak pedig elakadt a
lélegzete.
Papa előrébb tolakodott.
– Soha! Hallod, amit mondok? Soha! Micsoda
szentségtörés! – Jobban remegett, mint eddig valaha.
Josef még soha nem látta ennyire dühösnek, és
nagyon aggódott érte. Schiendick nem olyan fickó
volt, akivel csak úgy packázni lehet.
Megfogta az apja karját, és igyekezett visszahúzni,
de az Schiendick lába elé köpött.
– Ez a véleményem rólatok meg a zászlótokról!
Schiendick és az emberei előrenyomultak, hogy
megtorolják a sértést, de Schröder kapitány sebesen
közbeavatkozott.
– Abbahagyni! Most azonnal hagyja abba, matróz!
Schiendick a kapitányához szólt, de egy pillanatra
sem vette le a tekintetét Josef apjáról.
– Ez a német törvény. És semmi okát nem látom
annak, hogy ebben az esetben kivételt tegyünk.
– Én pedig látom – felelte Schröder. – Most pedig
fogja meg azt a zászlót, és távozzék, Herr Schiendick,
mielőtt felmentem a szolgálat alól, és megtiltom,
hogy elhagyja a kabinját.
A matróz még egy ideig farkasszemet nézett
Papával, majd Josefre siklott a tekintete, amitől
annak felállt a szőr a hátán. Ezután Schiendick
megfordult, és elviharzott.
A fiú olyan sebesen zihált, mint aki épp lefutotta a
maratont. Annyira fel volt zaklatva, hogy még az
apjánál is jobban remegett. A homok a fedélzetre
pergett remegő ujjai közül.
A kapitány túláradóan kért elnézést, amiért
megzavarták a szertartást, majd folytatódott a
temetés. A rabbi rövid imát mondott héberül, és a
matrózok lecsúsztatták Weiler professzor testét a
hajó oldalánál.
Egy pillanattal később halk csobbanást lehetett
hallani, és a gyászolók kórusban mondták:
– Emlékezz, ó, Istenem, hogy porból vétettünk.
Egyenként odaléptek a korláthoz, és kiszórtak egy
maroknyi homokot – ezért kérte az apja a fiát, hogy
hozzon magával a homokozóból. Ő csatlakozott
Papához a korlátnál, és a magukkal hozott homokot
ők is a tengerbe szórták.
Schröder kapitány és az elsőtiszt újra feltették
sapkájukat, majd szalutáltak. A fiú észrevette, hogy
karlendítés helyett a sapkáik karimájához érintették
a kezüket.
A temetésnek szavak nélkül lett vége. Josef arra
számított, hogy az apja azonnal vissza akar térni a
kabinjukba, de ott maradt a korlátnál, és az Atlanti-
óceán éjsötét vizét bámulta. Vajon mire gondolhat? –
tűnődött a fiú. – Mi történhetett vele Dachauban,
amitől egykori önmaga árnyékává változott?
– Legalább nem a Harmadik Birodalom poklában
kellett elásniuk – szólalt meg az apja.
A hajó lágyan dübörgött, amiből Josef tudta, hogy a
kapitány újra beindította a motorokat. Újra úton
voltak Kuba felé. De mennyi időt veszíthettek el?
Isabel – 1994. Floridai-szoros, Kubától északra

1 napja úton

A tankhajó úgy bontakozott ki a sötétből, mint valami

óriási leviatán, ami azon nyomban felfalja őket.
Legalább hét emelet magasan állt ki a vízből, és
olyan széles volt, hogy teljesen befedte a látóterüket.
Csúcsos orra hatalmas hullámokat lökött az
irányukba, kétoldalt pedig két óriási, súlyos horgony
állt ki, mintha egy szörnyeteg szarvai lennének.
Isabel összezsugorodott félelmében. A hajó mintha
egyenesen egy rémálomból lépett volna elő.
– Egy hajó! – kiáltotta el magát Lito. –
Besodródtunk a hajók útvonalába!
Mostanra viszont már mindenki látta. A tanker
titáni motorjainak robaja felébresztette Mamit és
Castillo asszonyt is, és mindenki kétségbeesetten
futkosott a csónakban, amitől az veszélyesen inogni
kezdett.
 – Egyenesen felénk tart! – sikoltotta Amara.
Isabel átkapaszkodott Ivánon, megpróbált a lehető
legmesszebb kerülni a tankertől. Megcsúszott, és egy
loccsanás kíséretében elterült a fenéken.
– Mindenki nyugodjon meg! – kiáltotta Castillo úr,
de senki nem figyelt rá.
– Be kell indítanunk a motort! – üvöltötte Papi.
Őrjöngve rángatta a behúzózsinórt, alig adva időt a
motornak, hogy köhögve megálljon, mielőtt újra
berántaná.
– Ne! Elárasztod, és akkor soha nem indul be! –
ugrott oda Luis, és megpróbálta kivenni a kezéből a
zsinórt.
– Hol vannak a gyufák? – kérdezte Lito. – Tüzet kell
raknunk! A sötétben nem látnak minket!
– Itt! – szólt oda Iván. Kiemelt egy doboz gyufát a
hungarocell dobozból, amibe a legszükségesebb
felszerelésüket pakolták.
– Ne! – kiabált Papi. Iván kinyújtott keze felé
vetődött, és együtt estek neki a csónak oldalának,
amitől az erősen megdőlt. Isabel anyja beleesett a
fenékben levő víztócsába, és egy puffanással
becsúszott a csónak oldaláig. Isabel odakúszott, hogy
segítsen neki.
Lito az ingénél fogva ragadta meg Papit.
– Mi a francot művelsz? – ordította.
Papi úgy tartotta a gyufásdobozt, hogy azt az öreg
ne érhesse el.
– Nem akarjuk, hogy meglássanak, te vén bolond! –
kiabálta túl a tanker egyre növekvő moraját. – Ha
meglátnak, akkor meg kell menteniük minket! Ezt
mondja ki a tengeri jog! És ha „megmentenek”
minket, akkor mehetünk vissza Kubába!
– Az jobban tetszene, ha inkább az óceán fenekén
kötnénk ki? – kérdezte üvöltve Lito.
Isabel akaratlanul is felnézett, miközben az anyját
igyekezett kihúzni a pocsolyából.
– Egyre közelebb ér! – sikoltotta. A tanker még
mindig több száz méterre volt, de a méretei miatt
olyan hatást keltett, mintha már közvetlenül fölöttük
tornyosulna. Képtelenség volt kitérni az útjából.
Isabel szíve olyan erővel vert, hogy azt gondolta,
azonnal kiugrik a mellkasából.
– Ha nem akarjuk, hogy megtudják, hogy itt
vagyunk, akkor talán nem is kellene elindítanunk a
motort! – kiáltotta Amara.
 – Úgysem hallanak meg minket, akármit teszünk! –
mondta Castillo úr. A tanker most már olyan
hangosan dübörgött, mint egy repülő hajtóműve.
Luissal együtt átbillentettek egy kapcsolót a
motorjukon, és újra megrántották a behúzózsinórt.
Szürke füstpamacs pöffent elő, de a gép nem indult
be.
A tanker egyre nagyobbra nőtt. Egyre közelebb
volt. Isabel összehúzta magát. Beléjük fog ütközni!
Luis megrántotta a zsinórt. Köhögés. Köpködés.
Semmi.
Köhh. Fröccs. Semmi.
Köhh. Fröccs. Semmi.
A tenger hullámai feldagadtak a hajó előtt, följebb
emelték, távolabb sodorták őket, és egy tűnő
pillanatra Isabel reményei a hullámokkal együtt
duzzadtak. A hullámtaraj viszont áthaladt alattuk, és
visszahúzta őket a tanker hatalmas szívóereje. A kis
kék csónak oldalra sodródott, és egyre közelebb
kerültek a nagy hajó orrához.
Az pont középen fogja kettétépni a
lélekvesztőjüket.
 Isabel felemelte a tekintetét, egyenesen Iván
rettegő szempárjába, mikor az pont ugyanerre a
következtetésre jutott. Mindketten felsikoltottak.
Majd hirtelen mindketten a csónak fenekére
zuhantak, és a hajó robaja alatt valami zümmögni
kezdett, mint valami szúnyog.
Luis végre beindította a motort!
A kis csónak megindult előre a vízen, sebesen
sodródva a tanker orra elől. A nagy hajó vetette
hullámok azonban felemelték a tatját, és egy
óceánnyi tengervizet zúdítottak egyenesen a
nyakukba.
Isabel hatalmasat nyelt a sós vízből, és végiggurult
a padozaton. Nekiütközött valami keménynek, a
vállát elborította a fájdalom. Köpködve emelkedett
fel. Derékig vízben volt, és a motor újra elhallgatott.
Most viszont ez számított a legkevésbé.
Iván apja kizuhant a csónakból.
Isabel látta az ősz fejet előbukkanni a vízből.
Castillo úr levegő után kapott, majd újra eltűnt,
mikor átborult rajta egy hatalmas, az óceánjáró
keltette hullám.
– Señor Castillo! – kiáltott felé Isabel.
 – Papa! – kiabált Iván is. – Hol van? Látja valaki?
Mindketten kétségbeesetten pásztázták a sötét
vizet, nézték, hol bukkan fel újra Castillo úr. A
hatalmas hajó orrát alig néhány méterrel kerülték el,
de a behemót elhaladása által vert hullámok
legalább olyan veszélyesek voltak. Az óceán
felduzzadt, majd megsüllyedt, a kis csónak pedig
oldalra dőlt, mikor a hatalmas hullámok eltalálták a
hajótestet.
Épp sikerült mindenkinek felkászálódnia a
fenékről, mikor újra megingatták őket a hullámok.
Iván a csónak másik oldalára gurult, Isabel viszont az
oldalába kapaszkodott. Ott! Észrevette Castillo úr víz
alól felbukkanó fejét, de csak egy rövid másodpercre
– túl kevés idő volt, hogy elég levegőt vegyen.
Egy szemvillanás alatt eszébe jutott, ahogy két
évvel ezelőtt a nagyanyja pontosan így tűnt el a
hullámok közt, és gondolkodás nélkül a vízbe vetette
magát Castillo úr után.
Mahmud – 2015. Izmir, Törökország

11 napja úton

Mahmud üvöltött.
Hangosabban bömbölt, mint egy vadászrepülő, és a
szülei még csak le sem pisszentették. A környező
házakban kigyúltak a fények, és függönyök húzódtak
félre, mikor az emberek kinéztek, a zaj forrását
keresve. Anya könnyekben tört ki, Apa hagyta, hogy a
mentőmellényeik lehulljanak a földre.
A csempész most mondta nekik, hogy az ő
csónakjuk nem ma indul.
Újra.
– Ma nem csónak. Holnap. Holnap – mondta
Mahmud apjának.
Pontosan ugyanezt mondta neki előző nap is. És az
azt megelőző napon. És az elmúlt héten minden
egyes nap. Kaptak egy üzenetet, amiben az állt, hogy
siessenek – Siessenek! – le a partra, és minden egyes
alkalommal összecsomagolták azt a kevés holmit,
amijük volt, felmarkolták a mellényeket, és átsiettek
Izmir utcáin eddig a parkolóig, és minden egyes
alkalommal ugyanaz várta őket – azaz ugyanúgy nem
várta őket csónak.
Először az időjárás volt az ok. Legalábbis ezt
mondta a csempész. Majd azt, hogy a másik család,
akiknek velük együtt kellett indulniuk, nem érkezett
meg. Majd a parti őrség őrjáratait emlegette. Aztán
nem volt még kész a csónak. Mindig volt valami oka
annak, miért nem indulhatnak el. Olyan volt az egész,
mint a labdacicázás egy igen kegyetlen változata.
Bisharáék már egyre kevésbé bírták cérnával. Ez a
csiki-csuki teljesen kikészítette őket. Mindegyiküket –
Valídot kivéve. Valídot, akinek akkor sem rebbent a
szeme sem, mikor bombák robbantak körülötte.
– Vissza akarok menni Szíriába! Az se érdekel, ha
ott pusztulunk – jelentette ki Mahmud, miután
abbahagyta az üvöltést. – El akarok menni innen
végre! – Ahogy mondta, ő maga is hallotta a sírást a
hangjában, azt a szánalmas, hátulgombolós,
frusztrált dühöt. Egyik része szégyellte magát – ennél
ő már idősebb, érettebb volt. Már majdnem férfi. Egy
másik része viszont toppantani akart a lábával,
toporzékolni akart, és a személyiségének ezt az
oldalát egyre nehezebben tudta kordában tartani.
A kis Hana is sírni kezdett, és Anya magához ölelte
a fiát, annak reményében, hogy ezzel mindkettejüket
meg tudja nyugtatni.
– Próbáld máshonnan szemlélni a dolgot – nézett
rá Apa. – Most lett még egy kis időnk fejleszteni a
török nyelvtudásunkat.
Senki nem nevetett.
– Menjünk vissza a plázába, mielőtt valaki
elfoglalja a helyünket – szólt Fatima fáradt hangon.
Mahmud vitte a mentőmellényeket, hogy az apja
tudja cipelni Valídot, aki hamar el is aludt a vállán.
Az anyjuk Hanát tartotta a karjaiban. Egy újabb
sötét, szitáló esőtől nedves éjszaka volt, egy a
látszólag végeérhetetlen izmiri éjszakák sorában. Bár
Mahmud gyűlölte a vereség reménytelenségét, amit
a pláza felé gyalogolva érzett, az legalább száraz volt.
Ezúttal azonban várt rájuk valaki a bejáratnál.
Ketten voltak, törökök, összeillő kék melegítőben.
Egyikük izmos, göndör fekete hajjal, vékony szakállal,
és egy vastag aranylánccal a nyakában. A másik
túlsúlyos, szemét az éjszaka ellenére tükröződő
napszemüveg fedte.
Az ő nadrágja övébe volt betűzve a pisztoly.
– Ha be akartok menni, bérleti díjat kell perkálni –
közölte velük.
– Na és mióta? – kérdezte Apa.
– Most óta – felelt a férfi. – Az épület a miénk, és
már unjuk az ingyenélő szíreket.
Újabb kegyetlenkedők – gondolta Mahmud –,
akárcsak otthon, Szíriában. A lábai elzsibbadtak, és
úgy érezte, el fog esni. Nem tudta elviselni a
gondolatát, hogy még messzebb kell gyalogolnia.
Hogy új lakhely után kell nézniük.
– Mennyi? – kérdezte fáradt hangon az apja.
– Ötezer font egy éjszakára – mondta a kigyúrt.
Apa felsóhajtott, és már tette volna le Valídot, hogy
kifizesse a kért összeget.
– Per koponya – tette hozzá a fickó.
– Micsoda? Egy éjszakára? – felelte Apa. Mahmud
tudta, hogy gyors fejszámolást végez. Öten voltak, és
már egy hetet töltöttek itt. Mennyi ideig engedhetik
meg maguknak, hogy naponta huszonötezer fontot
fizessenek ki, és még maradjon elég a hajóra, illetve
bármire, ami utána vár rájuk?
– Nem – jelentette ki végül Apa. Anya tiltakozni
kezdett, de a férje megrázta a fejét. – Nem… már
minden holmink nálunk van. Majd megalszunk
máshol. Úgyis csak holnapig kell egy hely.
A nagydarab felnyerített.
– Aha. Holnapig.
Mahmud a szülei nyomában botorkált, miközben
Izmir utcáit rótták, olyan helyet keresve, ahol álomra
hajthatnák a fejüket. A szülei karjában volt Valíd és
Hana, de őt nem vitte senki. Túl idős volt már hozzá,
és most először azt kívánta, bárcsak ne lenne.
Végezetül egy utazási iroda bejáratánál kötöttek ki,
az utcától valamivel beljebb. Itt még nem aludt senki.
Épp elkezdtek volna letelepedni, mikor az utcán
végigment a török rendőrség egy autója. Mahmud
igyekezett eltűnni a sarokban, láthatatlanná válni, de
a rendőrautó fényei felvillantak, és megszólalt a
szirénája is – blurg-blurg.
– Itt nem alhatnak – hallották a hangosbeszélőn
keresztül. Így felálltak, és újra útnak indultak.
Mahmud annyira fáradt volt, hogy sírni kezdett. De
hangtalanul, nehogy a szülei meghallják. Azon
emlékezetes este óta nem sírt ennyire, amikor
Aleppóra elkezdtek záporozni a bombák.
Egy újabb kocsi jött feléjük az úton, és a fiú attól
tartott, ez is egy rendőr lesz. De csak egy BMW
szedán volt. Mahmud egy hirtelen ötlettől vezérelve
kiugrott a kocsi fényszóróinak foltjába, és elkezdte
lengetni a kezében levő mellényeket.
– Mahmud! Ne! – kiáltott rá Anya.
A BMW lelassított, fénye élesen világította meg a
fiú arcát. A sofőr rádudált, ő pedig odarohant a
vezető oldali ablakhoz.
– Kérem, tudna nekünk segíteni? – könyörgött. – A
kishúgom…
A kocsi azonban már gyorsult is tovább. Egy másik
követte, és lassítás nélkül elment Mahmud mellett.
– Mahmud! Gyere vissza a járdára! – kiáltotta az
apja. – Még a végén kárt teszel magadban!
A fiút azonban már nem érdekelte ez sem. Kell
lennie valakinek, aki segít rajtuk. A következő autó
felé is lobogtatni kezdte a mellényeket, amely
csodával határos módon megállt. Egy öreg, barna
Škoda volt, a sofőr kézzel tekerte le az ablakot.
Idősebb, ráncos férfi volt, rövidre nyírt, hófehér
szakállal, a fején egy vörös-fehér keffije{11} volt.
– Kérem, tudna rajtunk segíteni? – kérdezte
Mahmud. – Sehova nem tudunk menni a
családommal, és a kishúgom még nagyon pici.
Az apja odakocogott, és megpróbálta elhúzni a fiát.
– Roppantul sajnálom – magyarázkodott a férfinak.
– Nem akartuk megzavarni. Már megyünk is tovább.
Mahmudot bosszantotta a dolog. Végre sikerült
megállítania valakit, és most az apja megpróbálja
elűzni onnan!
– A házam túl kicsi mindannyiuk számára – mondta
az öregúr –, de van egy kis autókereskedésem.
Felajánlhatom az irodáját.
– Nem, dehogy, nem fogadhatjuk el… – kezdte
mondani Apa, de Mahmud közbevágott.
– Igen! Köszönjük! – Odaintette az anyját is. – Azt
mondja, segít nekünk.
Apa ismét megpróbált elnézést kérni, és
visszautasítani a felajánlott segítséget, de Mahmud
már a kocsi hátsó ülésén volt a mentőmellény-
köteggel együtt. Anya beszállt mellé Hanával, Apa
pedig máshogy fogta Valídot, hogy vonakodva bár, de
beülhessen az anyósülésre.
– Mahmud… – kezdte szomorúan, a fiát azonban ez
nem érdekelte. Száraz helyen voltak, nem kellett
gyalogolniuk, és úton voltak valahova, ahol végre
alhatnak.
A kis Škoda kerekei megcsikordultak, mikor az
öregúr újra elindult.
– A nevem Sami Nasszer – mutatkozott be, ezután
Apa is egyenként bemutatta a családját.
– Szíriából jöttek, ugye? Menekültek? – kérdezte a
férfi. – Ismerem ezt a helyzetet. Én is menekült
vagyok. Palesztinából érkeztem.
Mahmud elfintorodott. Menekült volt, és saját
autója, saját üzlete volt.
– Mióta él már Törökországban? – kérdezte.
– Már hatvanhét éve – mondta Nasszer úr, a
visszapillantó tükörből mosolyogva a fiúra. – Az
arab–izraeli háború során kényszerültem elhagyni
az otthonomat, 1948-ban. Ott még mindig folynak a
harcok, de egyszer, ha majd visszaállítják a
szülőhazám státuszát, újra hazamegyek.
Mindannyiuk meglepetésére megszólalt Apa
telefonja, és Valíd is fészkelődni kezdett álmában. Az
apja elolvasta, amit a fénylő képernyőn látott.
– A csempész az. Azt mondja, most készen áll a
csónak.
Mahmud már megszokta, hogy nem érdemes
lelkesednie az üzenetek miatt, de még így is érezte,
ahogy a mellkasába befészkelődik a remény szikrája.
– Csónakra szállnak Görögország felé? – kérdezte
Nasszer úr. – Ma este még?
– Talán – válaszolt Mahmud apja. – Ha ott lesz.
– Elviszem magukat odáig – jelentette ki az öreg –,
és ha nincs ott, akkor még mindig alhatnak nálam.
– Nagyon kedves öntől – hálálkodott Anya.
Mahmud nem tudta, miért, de Fatima ezután
közelebb húzta, és megölelte.
Nem telt sok időbe, amíg a kocsi elvitte őket a
partig, és mikor megálltak, mindannyian csendben
bámultak.
Ezúttal végre tényleg ott volt a csónak.
Josef – 1939. Valahol az Atlanti-óceánon

14 napja úton

A St. Louis fedélzetén mulatságot rendeztek, amikor

egynapnyira voltak Kubától. Zászlócskák és
léggömbök lógtak az első osztályú társasági terem
galériájának korlátjáról, a székeket és asztalokat a
terem szélére tolták, hogy legyen hely a táncolni
vágyók számára. Önfeledt megkönnyebbülés lett
úrrá mindenkin, mintha csak kitáncolnák magukból a
feszültséget, amit Németország elhagyása okozott. Az
utaskísérők az utasokkal együtt mosolyogtak, mintha
értenék, de igazán egyikük sem értheti meg ezt,
gondolta Josef. Addig nem, amíg nem az ő üzleteik
ablakát törik be, nem az ő boltjaikat záratják be.
Amíg az újságok és a rádió nem róluk beszél úgy,
mintha embertelen szörnyetegek volnának. Amíg
árnyékba burkolózott férfiak nem az ő házaikba
rontanak be, nem az ő holmijukat zúzzák ripityára,
nem az ő szeretteiket rángatják el tőlük.
Amíg nem nekik mondják, hogy el kell hagyniuk a
szülőhazájukat, ahova utána soha, soha de soha nem
térhetnek vissza.
Ennek ellenére jól érezte magát. Az anyjával
táncolt, míg Ruth és az Aber nővérek az emberek
lábai között futkároztak egész este. A fiú eleinte
feszült volt Kuba miatt, kissé félt az ismeretlentől,
most azonban már izgatottan várta, mikor érnek
Havannába, mikor kezdhetnek új életet – különösen,
ha az olyan lesz, mint ez itt.
Az apja egész éjszaka a kabinjukban rejtőzködött,
szentül meggyőződve, hogy ez ismét nem több náci
átverésnél.
Másnap a reggelit a lezuhanó horgonyok robajló,
csörgő hangja szakította félbe. Josef az ablakhoz
szaladt. Már hajnalodott, és rálátott a Malecónra,
Havanna híres tengerparti útjára. Az utaskísérők
már mindent elmondtak az ottani színházakról,
kaszinókról és éttermekről, a Miramar Hotelről, ahol
minden pincér frakkot viselt. De a St. Louis még
mindig elég messze volt mindettől. A hajó valami
oknál fogva a parttól kilométerekre horgonyzott le.
 – Az egészségügyi karantén miatt – magyarázta egy
frankfurti orvos a kis csoportosulásnak, akik Joseffel
együtt az ablakból figyelték Kubát. – Láttam, amikor
felhúzták ma reggel, még reggeli előtt a sárga
zászlót. Csak meg kell kapjuk a kikötő egészségügyi
hatóságától az engedélyt. Ez a szokásos eljárás.
Josef a fedélzeten volt, amikor a havannai kikötői
felügyelet első csónakja odaért a St. Louis mellé. A C-
fedélzetre vezető létrán a csónakból felmászó kubai
férfi bőre aranybarna volt, és könnyű, fehér ruhát
viselt. Josef figyelte Schröder kapitányt és az orvost,
mikor köszöntötték a fedélzetre érkezőt. A kapitány
megesküdött, hogy az utasok egyike sem őrült,
bűnöző, és nem fertőző beteg. Úgy tűnik, csupán
ennyire lett volna szükség, mivel Schröder
mérgesnek tűnt, amikor a kikötői orvos ragaszkodott
hozzá, hogy megvizsgálhasson minden egyes utast. A
kapitány ökölbe szorította a kezét, mélyeket
lélegzett, de nem mondott neki ellent. Kurtán
utasította a fedélzeti orvost, hogy hívja össze az
utasokat a társasági teremben, majd elmasírozott.
A fiú visszaszaladt saját kabinjukba. Berontva
anyját látta, aki épp a holmijukat csomagolja el. Ruth
segédkezett neki, míg Papa az ágyon hevert.
– Az… az orvos Kubából… minden utason…
mindenkit meg fog majd vizsgálni – hadarta
Mamának, még mindig kifulladva a futástól. –
Mindenkit a társasági terembe hívatnak. Most
gyülekeznek.
Mama döbbent tekintetéből már tudta, hogy
megértette. Papa nincs jól. Mi van akkor, ha a kubai
orvos azt mondja, mentálisan túlságosan zavart
állapotban van, és nem engedik be Havannába? Hova
induljanak, ha Kuba elutasítja őket? Mit tesznek
akkor majd?
– Összegyűjtenek minket? – szólalt meg Papa. Még
rémültebbnek tűnt a kilátások hallatán, mint a
felesége. – Úgy mintha… névsorolvasás lenne? –
Felállt, és nekihátrált a falnak. – Nem – jelentette ki. –
Annyi minden történt névsorolvasásnál. Akasztások.
Korbácsolások. Vízbe fojtás. Ütlegelések. – Maga köré
fonta a karjait, és Josef tudta, hogy arról a helyről
beszél ismét. Dachauról. Mindannyian szobrokként
álltak, nem akarták kizökkenteni Aron Landaut.
– Egyszer láttam, hogy valakit lelőnek géppuskával
– suttogta Papa. – Ott állt közvetlenül mellettem.
Közvetlenül mellettem állt, és én meg sem
mozdulhattam, meg sem pisszenhettem, ha nem
akartam én lenni a következő.
– Nem lesz semmi ilyesmi, egyetlenem – próbálta
megnyugtatni a felesége. Kinyújtotta felé a karját,
óvatosan, gyengéden, de az nem rezzent meg az
érintéstől. – Egyszer már erős voltál, ott, azon a
helyen. Most csak arra kérünk, hogy legyél megint
olyan erős. És azután már Kubában leszünk. Örökre
biztonságban leszünk. Mi mindannyian.
Josef számára világos volt, hogy az apja még
mindig dachaui emlékei közt bolyong, mikor
átvezették a társasági terembe. Rémültnek tűnt,
nyugtalannak. A fiút mindig megijesztette, mikor
ilyen volt, de még jobban félt attól, hogy az orvosnak
feltűnik az állapota, és elutasítja őket.
Csatlakoztak a többi, sorokban várakozó utashoz,
míg az orvos köztük járkált. Papa Josef mellett állt, és
ahogy az orvos közelebb ért hozzájuk, halkan
nyüszíteni kezdett, mint egy sebesült kutya. Szép
lassan felhívta magára a körülöttük álló utasok
figyelmét. Josef érezte, ahogy egy kövér
izzadságcsepp végigcsorog a hátán az inge alatt. Ruth
halkan sírdogált.
– Légy erős, kedvesem – hallotta a fiú az anyja
suttogását. – Légy erős, amilyen korábban is voltál.
– De nem voltam – pityergett Papa. – Nem voltam
erős. Csak szerencsés voltam. Engem is lelőhettek
volna. Engem kellett volna lelőniük.
A kubai orvos egyre közelebb ért. Josef érezte,
tennie kell valamit. De ugyan mit? Az apja
vigasztalan volt. A dolgok, amikről mesélt, amiket
látott – a fia el sem tudta mindezt képzelni. Papa csak
azért élte túl, mert befogta a száját. Azért, mert nem
hívta fel magára a figyelmet. Most azonban miatta
fogják őket elküldeni.
Hirtelen rádöbbent, mit is kell tennie. Pofon csapta
az apját. Keményen.
Papa meglepetésében megtántorodott, Josef pedig
legalább annyira meg volt döbbenve, amennyire az
apja tűnt döbbentnek. A fiú el sem hitte, amit tett.
Hat hónappal korábban eszébe sem jutott volna
megütni bármilyen felnőttet is, kiváltképp az apját.
Akkor az megbüntette volna a tiszteletlen
viselkedése miatt. De az elmúlt hat hónap során
helyet cseréltek egymással. Papa viselkedett úgy,
mint egy gyerek, és Josef volt a felnőtt.
Mama és Ruth döbbenten bámulták a fiút, de az
nem törődött velük. Visszarángatta a sorba az apját.
– Azt akarod, hogy elkapjanak a nácik? Azt akarod,
hogy visszaküldjenek arra a helyre? – sziszegte.
– Én… nem – motyogta Papa még mindig kábultan.
– Ott, az az ember – suttogott Josef az orvosra
mutatva. – Az egy álruhás náci. Ő fogja eldönteni, ki
megy vissza Dachauba. Ő dönt élet és halál fölött. Ha
szerencséd van, akkor nem fog kiválasztani. De ha
beszélsz, ha megmozdulsz, ha akár csak
megmukkansz, akkor kiemel a sorból. És visszaküld.
Megértetted?
Papa sietve bólintott. Mellettük Mama a szájára
tett kézzel sírt, de nem szólalt meg.
– Most pedig szedd rendbe magad. Hamar! –
utasította Josef az apját.
Aron Landau elengedte felesége kezét, túlméretes
felöltője ujjával végigdörgölte az arcát, majd
mereven vigyázzba állt, előreszegezett tekintettel.
Mint egy fegyenc.
Az orvos végigjött a sorukon, egyenként megnézett
mindenkit. Mikor odaért Papához, Josef lélegzet-
visszafojtva figyelt. Az orvos tetőtől talpig végignézte
Aron Landaut, majd továbbment. A fiú
megkönnyebbülten sóhajtott. Sikerült. Az apja
átment az orvosi vizsgálaton!
Behunyta a szemét, a saját könnyeivel küzdött.
Szörnyen érezte magát, amiért így ráijesztett a saját
apjára, amiért nem enyhített a félelmein, hanem
csak súlyosbította őket. És szörnyen érezte magát
azért, mert átvette a helyét, mint a család férfitagja.
Egész élete során felnézett az apjára, bálványozta őt.
Most pedig nehezére esett többet látni benne
pusztán egy megtört öregembernél.
De mindez megváltozik majd, ha végre
leszállhatnak a hajóról, és Kubában lesznek. Akkor
majd minden visszatér a régi kerékvágásba.
Megtalálják a módját, hogy rendbe tegyék Papát.
A kubai orvos befejezte a vizsgálatot, és a
hajóorvos felé bólintva jelezte, engedélyt ad az
utasok számára. Mama átölelte Papát, Josef pedig
megkönnyebbült. Egész délután óta most először
érzett némi reménységet.
– Ez micsoda sarlatánság volt! – jegyezte meg a
sorban mellettük álló férfi.
– Ezt hogy érti? – kérdezte tőle Josef.
– Ez egyáltalán nem orvosi vizsgálat volt. Az egész
csak szemfényvesztés volt, semmi több. Jókora
időpocsékolás.
Josef nem értette. Ha nem orvosi vizsgálat volt,
akkor mi értelme volt az egésznek?
Akkor értette meg, amikor a családjával megállt a
C-fedélzet létrája mellett, hogy leszálljanak a St.
Louisról. A kubai orvos nem volt sehol, helyette kubai
rendőrök voltak a hajón. Ők álltak a levezető
egyetlen útvonal előtt.
– Átmentünk az orvosi vizsgálatokon, és
megvannak a szükséges irataink – magyarázta az
egyik utas, egy nő, a rendőröknek. – Mikor engednek
be minket Havannába?
– Mañana – válaszolt az spanyolul. – Mañana.
Josef nem beszélt spanyolul. Nem tudta, mit jelent
az, hogy mañana.
– Holnap – fordította le egy másik utas a
hallottakat. – Azt mondják, ma nem. Holnap.
Isabel – 1994. Floridai-szoros, Kubától északra

1 napja úton

Isabel elérte a vízfelszínt, majd elsüllyedt a meleg

Golf-áramlatban. Koromsötét volt, az óceán pedig
elevennek tűnt. Nem a körülötte úszó halak miatt –
eleven, mintha maga a víztömeg is egy élőlény volna.
Habosan, buborékosan kavargott, pezsgett és
morgott. Oldalba taszította, lökte és húzta, mint egy
egeret a macska, amikor játszik vele, mielőtt
megenné.
Visszaverekedte magát a felszínre, és levegőért
kapkodott.
– Isabel! – sikoltotta el magát az anyja, a kezeit
nyújtva felé, de esélytelen volt, hogy elérje. A csónak
máris túl messze sodródott! A lány kétségbeesett.
Hogyan lehet máris ennyire messze tőle?
– Vissza kell fordítanunk a csónakot! – hallotta Luis
kiáltását. – Ha nem szemből érnek minket a
hullámok, fel fogunk borulni!
– Apa! – kiabált Iván.
Isabel megfordult a vízben. Telibe kapta egy
hullám, az orrát és a száját sós vízzel töltve meg,
ismét a felszín alá sodorva. Aztán elvonult, és ő feljött
újra a levegőre, fulladozva és öklendezve, de már
haladt is tovább oda, ahol Castillo úr fejét utoljára
látta, mielőtt eltűnt a habokban.
A keze beleütődött valamibe a sötét vízben, amitől
visszarándult, majd ráébredt, hogy Iván apja az. A
tenger hullámai ide-oda dobálták, de ő maga nem
mozdult, nem küzdött ellenük. Isabel annyi levegőt
vett, amennyit csak tudott, és lemerült egy közeledő
hullám előtt. Megtalálta Castillo testét a sötétben,
köré fonta a karjait, és amennyire az erejéből futotta,
a felszín felé rúgta magát. Az óceán marasztalni
próbálta, kisodorta alóla a lábát, körbefordította, de
ő rúgott, rúgott és rúgott, a tüdeje már épp kész volt
felrobbanni, mikor végre sikerült tátogva feltörnie a
hűvös levegőre.
– Ott! Ott vannak! – kiabált Iván.
Isabel képtelen volt még a csónakot is megkeresni.
Nem volt képes többre, mint hogy a víz felett tartsa
Castillo úr fejét, és gyors, apró levegőket vegyen,
mielőtt mindkettejükön átcsaptak a hullámok.
De mintha már kisebbek lettek volna. Még mindig
életveszélyesek voltak, de már nem akkorák és olyan
gyorsak, mint eddig. Isabel elkezdte érezni a tenger
ritmusát, a hullámok morajában rejtőző altatódalt, és
olyan könnyű volt becsukni a szemét, abbahagyni a
lábtempót, felhagyni a küzdelemmel. Fáradt volt.
Olyan nagyon, nagyon fáradt…
De akkor már Iván is ott volt velük a vízben,
átkarolt őt, mintha újra otthon lennének a
falujukban, együtt játszadozva a part menti
hullámokban.
– Itt! Itt! Itt vannak! – kiáltott a fiú. A csónak
hirtelen megjelent a lány mellett, a feje beleütközött
az oldalába, mikor átbukott rajta egy hullám. Castillo
urat kezek emelték ki a fogásából, és nem sokkal
ezután őt is felhúzták. Belecsobbant a fél méter mély
vízbe, ami a csónak fenekén volt. De megmenekült,
és beleroskadt anyja karjaiba.
– Rudi! Rudi! Ó, édes Istenem! – Castillo asszony a
férje kezét szorítva sírt. Iván apja nem volt
eszméleténél. Luis és Papi lefektette az egyik padra,
Isabel nagyapja pedig úgy pumpálta a hasát, mint a
tangóharmonikát szokás. Castillo úr szájából
tengervíz buggyant elő, majd hirtelen megrándult,
köhögni, prüszkölni kezdett. Lito, Papi és Luis
átfordították, így fel tudta öklendezni a többi vizet,
amit sikerült lenyelnie.
– Rudi… Rudi! – szólalt meg a felesége. Sírva fonta
át a karjaival, és hirtelen minden elcsendesedett.
Nyugalom szállt le rájuk, csak az óceán mosta
gyengéden a csónak oldalát, a fenékben összegyűlt
víz locsogásával feleselve.
A tankhajó eltávolodott már.
Amara a lélekvesztő végében állt, és igyekezett
egyenesben tartani a kormányrudat. A motor
azonban ismét csendben volt. Mint minden egyebet,
azt is elárasztotta a víz.
Castillo asszony megfogta Isabel kezét, és
megszorította.
– Köszönöm.
A lány bólintott, bár a mozdulat inkább tűnt
remegésnek. Teljesen át volt fagyva, tetőtől talpig
csuromvíz volt, de legalább újra átölelhette az
anyját. Mami közelebb húzta magához reszkető
lányát.
– El kell távolítanunk a vizet a csónak fenekéből –
szólalt meg Papi. Isabel számára olyan furcsa volt,
hogy az apja valami ennyire átlagos, gyakorlatias
dologról beszél közvetlenül azután, hogy Castillo úr
majdnem megfulladt, és a csónak hajszál híján
felborult és elsüllyedt. De igaza volt.
– És újra be kell indítanunk a motort – tette hozzá
Iván.
– Előbb a víz – szólt beleegyezőn Lito, majd
üvegeket, kancsókat ragadtak, és nekiálltak
visszalapátolni a vizet az óceánba. Isabel anyja
karjaiba temetve nézte a fárasztó tevékenységet,
még mindig teljesen kimerülten, és senki nem is
akarta talpra állítani.
– Hol van a gyógyszeres doboz? – kérdezte Luis.
Nem igazán sok helyen lehetett a kicsi csónakban,
ezért elég hamar jutottak arra a következtetésre,
hogy valószínűleg a nagy fejetlenség közepette a
vízbe esett. Azzal együtt eltűntek a gyufák, az
aszpirin és a kötszerek is. Castillo úr pedig még
mindig kábult volt, és gyenge.
 Elég rossz volt a helyzet, de ha sikerül kimerni a
vizet a csónakból, és újra működésbe hozzák a
motort, és ha a reggel felkelő nappal újra
megtalálják a megfelelő irányt, és ha nem
találkoznak több tankhajóval, akkor a gyógyszerekre
és a gyufára nem is lesz szükség, mire Amerikába
érnek.
Ha… Ha… Ha…
Az éjszaka további részében merték a vizet,
egymást váltva szundítottak rövid ideig a
kényelmetlen, zsúfolt kis csónakban. Isabel még csak
észre sem vette, hogy elaludt, egészen addig, amíg
nem ébresztette fel egy rémálom, amiben egy
hatalmas szörnyeteg jött, egyenesen őérte a sötét
tengerből. Felsikoltott, ide-oda tekintgetett, de nem
látott semmit a kék-fekete vízen és a napfény vörös
csíkjával övezett szürke égen kívül. Mérföldekre
körülöttük, mindenütt. Becsukta a szemét, mélyeket
lélegzett, igyekezett megnyugtatni magát.
A csónak újra inogni kezdett, Amara pedig
igyekezett a kormányrúddal egyenesben tartani.
Átvette a kormányos posztját, amíg Castillo úr nem
jön rendbe, de még mindig nem tudtak életet lehelni
a motorba. A Golf-áramlat észak felé, Amerika felé
sodorja őket, de a partot csak a motor segítségével
érhetik el.
Mami áthajolt a csónak peremén, és hányni
kezdett. Mikor újra visszaült, látni lehetett, mennyire
elzöldült az arca. A csónak olyan erővel ringott, hogy
a lány már nem tudott kapaszkodás nélkül megülni a
padon. A hullámok egyre nagyobbak lettek.
– Mi az? – kérdezte álmosan Iván. – Már megint egy
tanker?
– Nem. Ha reggel vörös az ég, a hajós a kikötőben
marad – mondta Lito, a vörössel keretezett felhőket
bámulva. – Vihar közeledik.
Mahmud – 2015. Izmir, Törökország

11 napja úton

– Allah irgalmazzon… ezzel fogunk kihajózni? –

képedt el Juszef Bishara.
A csónak nem is csónak volt. Csak egy tutaj. Egy
fekete, felfújható gumiból készült lélekvesztő, a
hátuljához erősített motorral. Első látásra úgy egy
tucat ember, ha elfért rajta.
Harminc menekült várt a beszállásra.
Mindenki épp olyan fáradtnak tűnt, amilyen
fáradtnak Mahmud érezte magát. A szitáló esőtől
nedvesen álltak ott, más-más színű
mentőmellényeket viselve. Többnyire fiatal férfiak,
de néhány család is akadt köztük. Nők hidzsábban és
anélkül. Más gyerekek, néhányan Mahmuddal
egyidősek. Az egyik fiú Barcelonás focimezben volt,
és nem viselt mentőmellényt, ehelyett egy felfújt
gumibelsőbe kapaszkodott. A többiek közül
néhánynál ruhákkal teli hátizsákok és nejlonszatyrok
voltak, a többségük azonban, ahogy Bisharáék is, üres
kézzel érkezett: amijük volt, elfért a zsebükben.
– Gyerünk, gyerünk! – sürgette őket az egyik
csempész. – Kétszázötvenezer szír font vagy ezer
euró személyenként! A gyerekek is teljes áron
utaznak, beleértve a csecsemőket is – fordult Apához.
Ott volt még két melegítős török, hasonlítottak
azokra, akik a pláza ajtajánál álltak. Kicsit távolabb
szobroztak, és úgy nézték a menekülteket, mintha
valami gusztustalant látnának, amit nemrég mosott
partra a tenger. A fintorgás láttán Mahmud
leginkább megint csak láthatatlan akart lenni.
Apa kiosztotta a mentőmellényeket, mindenki
felvette őket.
Anya a szürke-fekete Égei-tengeren ringatózó
fekete csónakot nézte. Megszorította férje karját.
– Mit csinálunk mi itt, Juszef? Tényleg jó döntés ez?
– Be kell jutnunk Európába – válaszolta az. – Van
más választásunk? Allah majd vezérel minket.
Mahmud látta, mikor az apja a megtakarított
pénzük egy részét az egyik csempész markába
nyomja. Ezután a család követte a csónakhoz, majd
egyesével be is másztak. Valíd és Anya, karjaiban
szorosan tartva Hanát, a csónak fenekére ült le.
Mahmud apjával együtt a felfújt gumicsónak
peremén telepedett le, háttal a tengernek. A fiú már
eléggé átfázott a szemerkélő esőtől, a hullámok felől
érkező széltől pedig reszketni kezdett.
Egy nagydarab, szakállas férfi ült le közvetlenül
mellé, kockás ing és egy idomtalan, kék
mentőmellény volt rajta. Szinte lepréselte
Mahmudot a csónak pereméről, ezért kicsit közelebb
húzódott az apjához, de a megtermett fickó az így
keletkezett rést is betöltötte.
– Mennyi ideig leszünk itt? – kérdezte az apját.
– Egy pár órát csak, azt hiszem. A telefon alapján
nem tudtam megítélni.
Mahmud bólintott. A telefonjaik és töltőik műanyag
zacskókban, biztonságban lapultak szülei zsebeiben,
nehogy átnedvesedjenek. Ezt pontosan tudta, mert ő
túrta fel a szemetet visszazárható műanyag tasakok
után kutatva.
– Nem szükséges egészen a görög partokig
eljutnunk – magyarázta Apa. – Csak Leszbosz
szigetéig, ami innen száz kilométerre van. Akkor már
hivatalosan is Európában vagyunk, és onnan
komppal eljuthatunk Athénig.
Miután a csempészek a csónak minden
centiméternyi helyét megtöltötték menekültekkel,
kilökték a járművet a tengerre. Közülük senki sem
jött velük. Ha a menekültek el akartak jutni
Leszboszig, arról saját maguknak kellett
gondoskodniuk.
– Valaki meg tudja mondani, hogy mikor szolgálják
fel a vacsorát? – kérdezte Apa, mire válaszul
néhányan feszülten felnevettek.
Feldübörgött a csónak motorja, az utasok közül
egyesek ujjongani, mások sírni kezdtek. Apa átölelte
Mahmudot, majd lenyúlt, hogy megölelje az
anyjukat, Valídot és Hanát is. Végre eljött ez a
pillanat is. Végre elhagyják Törökországot, és
elindulnak Európába! Mahmud csodálkozva nézett
körül. Ez az egész annyira valótlannak tűnt. Kezdte
úgy érezni, hogy soha nem indulnak már el.
Nem is olyan rég még rendkívül fáradtnak érezte
magát, a szemeit is alig tudta nyitva tartani, most
viszont a motor zúgása, a csónak hangja, ahogy a
hullámok közt csattogott, adrenalinnal töltötte el. Ha
nagyon akart volna, akkor sem tudott volna aludni.
Izmir fényei pislákoló pontokká zsugorodtak
mögöttük, és kisvártatva már odakint voltak, az Égei-
tenger sötét, engesztelhetetlen vizein. Az éjszakában
telefonok képernyői világítottak – egyik-másik utas
megpróbálta kideríteni, be tudják-e azonosítani a
helyzetüket.
Allah vezérli őket ugyan, de a Google Maps is
segítségükre lesz.
A motor dübörgése, a csónakot korbácsoló
vízpermet kizárta mindenfajta beszélgetés
lehetőségét, ezért Mahmud inkább a többi utas
nézegetésével foglalta el magát. A legtöbben
lehajtott fejjel, becsukott szemmel ültek, imádkoztak,
vagy megpróbálták visszafojtani a rosszullétet –
esetleg mindkettő egyszerre. A csónak lassan
nemcsak elölről hátra hullámzott, hanem egyik
oldalról a másikra is ringani kezdett, szinte körkörös
mozgással, és a fiú érezni kezdte az epe tolulását a
torkában. A jármű túloldalán egy férfi sebesen
megfordult, és okádni kezdett a peremen túlra.
– Mindenki figyeljen oda, ha látja a parti őrséget –
harsogta túl a zajt Mahmud mellett a nagydarab
fickó. – A törökök visszavisznek Törökországba, a
görögök viszont már Leszboszra visznek!
A fiú el sem tudta képzelni, a sötét, felhős
éjszakában hogyan láthatna bárki bármit is. De a
tengeri betegség ellen is jót tett, ha kifelé nézett, és
nem a csónak belseje felé. Bár az egyre növekvő
rettegésén ez egy cseppet sem segített. A
szárazföldet már nem látta, csak a haragos, szürke
hullámokat, amelyek egyre magasabbak és
szűkebbek lettek, mintha a lélekvesztővel a kilisi
menekülttábor hegyes sátorai között úsznának.
Egyre többen hajoltak ki hányni, és Mahmud gyomra
is háborogni kezdett.
Ekkor eleredt az eső.
Nehéz, hideg zivatar volt, Mahmud haját a fejére
lapította, és egészen a zoknija talpáig átnedvesedett
tőle. A víz elkezdett összegyűlni a csónak alján, az
anyja és a többiek hamarosan néhány centiméter
mély, lötyögő vízben ültek. A fiú izmai fájni kezdtek a
reszketéstől és a mozdulatlanságtól, és semmi másra
nem vágyott ebben a pillanatban, mint hogy
kiszállhasson.
 – Vissza kellene fordulnunk! – kiáltotta el magát
valaki.
– Nem! Nem mehetünk vissza! Még egy
próbálkozásra már nincs pénzünk! – kiáltotta vissza
Apa, egyetértő hangok kórusa kíséretében.
Egy örökkévalóságnak tűnő ideig haladtak előre a
zúgó hullámok hátán az erős zivatarban. Mahmud
nem tudta volna megmondani, hogy tíz órája ülnek-e
itt, vagy csak tíz perce. Egy dolgot tudott biztosan: azt
akarta, hogy vége legyen, méghozzá most. Rosszabb
volt még Aleppónál is. Rosszabb, mint az égből
lezuhanó bombák, a lövöldöző katonák és a fejük
felett zümmögő drónok. Aleppóban legalább el
tudott futni. El tudott rejtőzni. Itt ki volt szolgáltatva
a természet erőinek. Láthatatlan kis barna folt volt
csupán egy láthatatlan fekete csónakban, a hatalmas,
éjsötét tenger közepén. A tenger, ha akarná,
kinyithatná a száját, egészben elnyelhetné, és a
széles földkerekségen senkinek még csak fel sem
tűnne, hogy már nincs többé.
És aztán egészen pontosan ezt is tette.
– Sziklákat látok! – üvöltött valaki a csónak orrából,
rögtön ezután érkezett egy hangos BUMMM! – mint
mikor felrobban egy bomba, és Mahmud kapálózva a
tengerbe zuhant.
Josef – 1939. A havannai kikötő előtt

17 napja úton

Nagy, erős kéz ragadta meg Josef karját, és pördítette

hátra. Egy matróz volt, a hajó tűzoltóinak egyike, és a
fiú egyből tudta, hogy bajba keveredett. A tűzoltók
nagydarab, nyers modorú emberek voltak, feladatuk
a fedélzeten keletkező tüzek elhárítása volt. Az
utóbbi időben azonban a zsidó utasokat zaklatták.
Akkor kezdték el a bajkeverést, amikor a kubaiak
mindenkivel közölték, hogy nem hagyhatják el a
hajót.
A St. Louis három napon keresztül horgonyzott pár
kilométernyire a parttól. Három napon át jöttek-
mentek a kikötő tisztviselői, három napon át strázsált
a kubai rendőrség a hajóról levezető létránál, és azt
mondogatták, ma nem szállhatnak le.
– Mañana – mondták. – Mañana.
Holnap. Holnap.
 A z Orduna, egy kisebb angol utasszállító is
megérkezett két napja, és lehorgonyzott a közelben.
Josef úgy gondolta, ez a két hajó egyike, amelyekkel
Kubáig versenyben voltak. A többi utassal együtt
nézte az oda-vissza közlekedő kis csónakokat, látta
magasba emelkedni a karantént jelző sárga zászlót,
majd látta leereszkedni is. És akkor az Orduna
horgonyt bontott, és behajózott a havannai kikötő
dokkjába, ahol leszállhattak az utasai! Őket miért
engedték be a kikötőbe, a St. Louist miért nem? A St.
Louis ért ide hamarabb!
Schröder kapitány nem volt sehol, az utaskísérők
és a tisztek pedig nem tudtak semmire választ adni.
Ma pedig aztán pontosan ugyanez zajlott le a
Flandre nevű francia hajóval is. Megérkezett,
lehorgonyzott a közelben, átesett a karanténon,
kikötött a havannai dokkoknál, majd mindenki
leszállt róla. Épp most hajózott ki ismét a nyílt
tengerre.
A St. Louis utasai egyre nyugtalanabbak lettek,
közrefogták a fedélzeten járkáló matrózokat,
vacsoránál a felszolgálókat szidalmazták. Josef
érezte, ahogy a feszültség lassan fokozódik az egész
hajón, és a káosz minden alkalommal kis híján
kirobbant, valahányszor a legénység és az utasok
összetűzésbe keveredtek. Olyan fojtogató és nyomott
volt a közeg, mintha 100 fokos hőségben lettek volna.
Schiendick és náci haverjai is bizonyára érzékelték
a feszültséget, mert ekkor vette kezdetét a tűzoltók
járőrözése. Josef biztos volt benne, hogy szó sincs
hivatalos őrjáratokról, mert a kapitány nem tett ilyen
irányú bejelentést. Csak a legénység bizonyos tagjai
vettek részt benne, akik magukra vették a hajó
rendőrségének szerepét, mintha még mindig
Németországban volnának.
– A zsidók biztonsága érdekében – mondta nekik
Schiendick, pontosan úgy, ahogy a Gestapo is
„védőőrizetbe” vette az otthoni zsidóságot…
Egy másik tűzoltó állt a Josef karját fogó mellett,
kitakarva a napot. És kettejük közt maga Otto
Schiendick állt.
– Épp ezt a kis fickót kerestük – szólalt meg. – Te
most velünk jössz.
– Micsoda? Miért? – kérdezte Josef a két
hegyomlást bámulva, akik közrefogták. Bűnösnek
érezte magát, és az érzéstől azonnal haragudni
kezdett saját magára. Miért is kellene bűnösnek
éreznie magát? Nem tett semmi rosszat! De
felrémlett neki ugyanez az érzés otthonról,
valahányszor elment mellette egy náci az utcán.
Németországban már pusztán az is bűn volt, ha
valaki zsidó. És, úgy fest, itt is.
– Át kell kutatnunk a szüleid kabinját – mondta
Schiendick. – Van hozzá kulcsod?
Josef bólintott, bár a legkevésbé sem akart
bólintani. Ezek itt felnőttek voltak, és nácik.
Megtanulta, hogy a felnőtteket tisztelnie kell. És
megtanult félni a náciktól.
A nagydarab férfi még mindig a karját markolta, és
a lift felé kezdte húzni. A fiú felfogni sem volt képes,
hogy hagyhatta magát fülön csípni. Ruthot, a
kishúgát figyelmeztette a tűzoltókra, akik
előszeretettel tartották rettegésben a fedélzeten levő
gyerekeket, és eddig sikerült is neki kikerülnie őket.
De ő maga annyira belefeledkezett a Flandre
látványába, ahogy távolodik a kikötőtől, háttal a
sétafedélzetnek – nem is csoda, hogy ilyen könnyű
dolguk volt vele.
 Letaszigálták a lépcsősoron, és ő összeugró
gyomorral engedelmeskedett, mikor arra utasították,
nyissa ki a kabinjuk ajtaját. Remegő kézzel helyezte
be a zárba a kulcsot. Azt kívánta, bárcsak valahogy
kikeveredhetne ebből, bárcsak módjában állna
ezeket az embereket távol tartani apjától és anyjától.
Otto Schiendick lenyúlt, és elfordította helyette a
gombot, majd kitárta az ajtót. Papa az
alsóneműjében feküdt az ágyon, küzdeni próbált a
fojtogató hőség ellen, Mama a közelében ült egy
székben, és egy könyvet olvasott. Josef örömmel látta,
hogy Ruth még mindig a medencénél van.
Mikor Rahel Landau meglátta a férfiakat, felállt.
Aron Landau hirtelen, rettegő arckifejezéssel ült fel
az ágyban.
– Mi folyik itt? – kérdezte Mama. – Josef?
– Kényszerítettek, hogy vezessem őket ide –
válaszolta tágra nyílt szemmel a fiú, próbálva anyját
figyelmeztetni a veszélyre.
– Igen – mondta Schiendick, maikor észrevette
Josef apját. – Ott van.
Belépett a kabinba a két tűzoltóval együtt.
Becsukta az ajtót, majd be is zárta maguk mögött.
 – A biztonságuk érdekében át kell kutatnunk ezt a
kabint – közölte velük.
– Ki utasította erre? – kérdezte tőle Mama. – A
kapitány tud erről?
– Senki nem utasított. – válaszolt Schiendick. – A
kapitánynak pedig van elég dolga enélkül is.
Bólintott, mire a két tűzoltó nekiállt felfordítani a
kabint. Lesöpörték Mama pipereholmiját és
parfümjét az öltözőasztalról, összetörték a tükröt.
Leverték az éjjeliszekrényeken álló lámpákat, és
összetörték a mosdótálat. Kinyitották a család
körültekintően összecsomagolt, a kubai
partraszálláshoz előkészített bőröndjeit, a ruhákat
szétdobálták a kabinban. Letépték Ruth kitömött
nyuszijának fejét. Kiszedték a könyvet Mama
kezéből, és kitépték a lapjait, a levegőbe szórva őket,
mintha egy tűz hamvai lettek volna.
Rahel felsikoltott, de ahhoz nem elég hangosan,
hogy bárki más meghallja. Papa összegömbölyödve
ült, fejét nyöszörögve a karjaiba temette. Josef az
ajtóhoz húzódott. Dühös volt a tehetetlensége miatt,
de rémült is, mert ha felveszi a harcot, csak még
jobban megtorolják.
 Mikor már nem volt mit összetörni és szétszórni, a
két tűzoltó megállt Schiendick mögött az ajtóban.
Az a földre köpött.
– Ez a véleményem rólatok meg a fajotokról –
mondta, és Josef ekkor hirtelen megértette: ezzel
fizette vissza azt, amit az apja a temetésen mondott
neki.
Schiendick lekicsinylően horkant az ágyon kushadó
emberre.
– Itt az ideje újra leborotválnod a fejedet, zsidó!
Aztán a két tűzoltóval együtt távozott, tárva-nyitva
hagyva maguk után az ajtót. Mama sírva csúszott le a
padlóra, Papa pedig az ágyon pityergett. Josef
megremegett, mikor az arcát a kezébe temette, és
megpróbálta elrejteni a saját könnyeit. Semmi másra
nem vágyott most, csak az anyja ölelésébe
burkolózni, de úgy érezte, egy világmindenségre van
tőle. Ahogy az apja is. Három elhagyatott sziget
voltak, köztük pedig a gyötrelem óceánja.
Schiendick és fogdmegjei elég sok dolgot
összetörtek a kabinban, de a fiú úgy érezte, ezek
közül csak a Landau családot nem lehet többé
összerakni.
 – Azt mondtad, ha csendben maradok, ha
mozdulatlanul állok, akkor nem jönnek el értem –
szólalt meg Papa. Josefnek pár másodpercébe
beletelt, mire felfogta, hozzá beszél. Elakadt a
lélegzete. Az apja az orvosi vizsgálatot idézte fel,
mikor ő ráijesztett, hogy az egyenesen álljon.
Aron Landau sírástól vöröslő szemmel nézett fel
rá.
– Azt mondtad, nem jönnek el értem. Azt mondtad,
nem küldenek vissza. Megígérted. De mégis eljöttek
értem.
Josef úgy érezte, mintha az apja pofon csapta
volna, bár egy ujjal sem nyúlt hozzá. Megtántorodott.
Hátrazuhant, egyenesen anyja apró öltözőasztalába,
és az egyik üveg, amit Schiendick emberei
érintetlenül hagytak, most gurulni kezdett, majd
szilánkokra tört mellette a padlón. A fiú meg sem
rezzent. Hazudott az apjának. Cserbenhagyta őt.
Miatta gondolja azt, hogy újra azon a rémes helyen
van. Miatta kezdett újra halálosan rettegni. De
messze nem ez volt a legszörnyűbb dolog, amit
elkövetett.
Olyasmit ígért az apjának, amit képtelen volt
betartani.
Isabel – 1994. Valahol a Floridai-szorosban

2 napja úton

Isabelt eső korbácsolta, miközben a vizet merte a

csónakból. Merít, kiönt, merít, kiönt… A ladik alja
olyan ütemben telt meg, amilyen gyorsan ki tudták
merni. A lány, az anyja, az apja, a nagyapja, Luis,
Iván, Castillo asszony – mindannyian lázasan
dolgoztak, egyikük sem szólalt meg. Nem mintha a
vihar zajától bármelyikük is hallhatta volna a
másikat. Egyedül Castillo úr nem segített nekik – még
mindig úgy festett, mint egy kísértet –, és Amara, aki
a kormányrudat markolta elfehéredő bütykökkel,
miközben igyekezett a csónakot a kavargó hullámok
irányába tartani, mielőtt felborulnának. A motor
azóta nem működött, amióta megmenekültek a
tanker elől.
A viharfelhők hatására a nappal éjszakává
változott, és a hevesen záporozó esőtől Isabel csontig
átázott. Reszketett a hideg szélben, lábai
érzéketlenek lettek a csónak aljában hullámzó
vízben. A sós hullámpermet csípte a szemét. Két
merítés közt a karjával törölgette az arcát,
megpróbált megszabadulni a sós könnyektől.
Miközben a háborgó hullámokat figyelte, eszébe
jutott az utolsó alkalom, amikor még látta abuelitát, a
nagyanyját. Emlékezett, hogy nyúlt fel Lita keze
segítségért, mikor magával sodorta az elvonuló víz.
Akkor kilencéves volt. A szülei elküldték, hogy egy kis
időt Litóval és Litával töltsön azok part menti
kunyhójában. Nem mondták, miért, de Isabel elég
idős volt ahhoz, hogy tudja, a szülei ismét
civakodnak, és egyedül akartak lenni, amíg sikerül
rendezniük a problémáikat. Azon a tavaszon végig az
óceánban úszkált, örömtelenül, várta a vihart, ami
végre szétszakítja a családját.
Aztán megérkezett az igazi vihar.
Nem hurrikán volt, hanem még annál is
hatalmasabb. Egy gigantikus ciklon, ami Kanadától
húzódott le, végig az Egyesült Államokon és Kubán,
mélyen be Közép-Amerikába. Később elnevezték az
évszázad viharának, de Isabel számára egyszerűen
csak ez volt A vihar. A süvöltő szél háztetőket tépett
le, pálmafákat tépett ki gyökerestől a talajból. Az eső
vízszintesen esett. Úgy verte a jég az ablakokat, hogy
a hangjuk egy soha szűnni nem akaró puskalövéssé
változott. És az óceán, az óceán hatalmas kézként
emelkedett fel, majd lecsapott a szárazföldre, le Lito
és Lita kis, part menti házára. Hatalmas mancsával
összemorzsolta, és a törött darabokat magával
rántotta az odújába.
Lito és Lita nem tudták, hogy jön a vihar, különben
nem ott lettek volna, hanem bent a szárazföldön.
Felmentek volna valamelyik hegyoldalra. Castro
megígérte, hogy megvédelmezi őket, de nem tette.
Akkor nem. Isabel nagyanyját nem védte meg.
Lito magához tudta húzni a lányt, Litát azonban
elsodorta az ár. Bebukott a hullámok alá, kiemelkedő
karjával még kinyúlt Lito felé. Isabel felé.
És ez volt az utolsó dolog, amit láttak belőle…
Lito karja újra megtalálta Isabelt, és magához
húzta egy ölelésre.
– Tudom, mi jár a fejedben – suttogta közel hajolva
a füléhez, mikor tudta, hogy az hallani fogja. – Nekem
is épp ugyanaz.
 – Hiányzik – suttogta vissza a lány.
– Nekem is – felelte Lito. – Minden egyes nap.
Isabel szemeit most saját könnyei árasztották el, és
nagyapja még szorosabban átölelte.
– Az ő dala ott ért véget – suttogta. – De a miénk
még folytatódik. Gyere! Öntözd kifelé a vizet tovább,
máskülönben hamarosan homlokig ülünk benne.
Isabel bólintott, és folytatta a víz meregetését. Mi
van akkor, ha az élete valóban egy dal? Nem, nem is
dal! Hanem szimfónia, amely több tételből épül fel,
és tele van összetett zenei alakzatokkal. A dal ennél
rövidebb. Egy élet kisebb darabja.
Ez az utazás egy dal, ébredt rá. Egy son cubano, és
minden egyes része egy-egy verzé. Az első verzé a
lázadás: a trombiták harsogása, a pergődob rat-a-tat-
tatja. Ezt követte a refrén előtti intro, mikor
elcserélte a trombitáját benzinre – a son gerincét, a
ritmust biztosító zongora –, majd jött maga a refrén,
az otthon elhagyása. Még mindig ez zajlott, még
mindig nem értek el oda, ahova tartottak. És mielőtt
a dalnak vége, újra és újra fel fog csendülni a refrén.
Na de mi lesz majd a kiállás? És hány verzé jön
még, mire elérkeznek a dal csúcspontjáig, a son
cubano hetyke végkifejletéig, amely a refrént
visszhangozza? Végül pedig a kódáig, az egész dalt
összefűző, néhány hangnyi dallamfüzér?
Most nem is volt képes töprengeni ezen. A víz
kimerésén kívül nem tudott mással foglalkozni. Ezzel
foglalkozott, és imádkozott, hogy ne fulladjanak bele
abba az őrült kongába, amit az eső dobolt ki a fém
csónak oldalán.
Mahmud – 2015. Valahol az Égei-tengeren

11 napja úton

A hideg víz pofonként érte Mahmud arcát.

Gondolkodni sem volt ideje, mikor levegőért kapva
lenyelt egy jókora kortyot a tengerből.
Hátrabukfencezett, fejest csobbant a sötét vízbe,
kezét-lábát lóbálva, ahogy megpróbált módosítani a
testhelyzetén. Valami más – valaki más – is a hátára
esett, és még mélyebbre nyomta a víz alá. Fuldoklott.
Köhögött egyet. Még több vizet nyelt le. Fölötte,
mellette, alatta testek hullottak alá. A térde
beleütközött valami keménybe és élesbe – egy kőbe
–, és azonnal érezte a fájdalom hűvös villanását,
amelynek azonnal átvette a helyét a vak, őrült
rémület.
Meg fog fulladni. A gumicsónak kilyukadt a
sziklákon, ő pedig meg fog fulladni.
Rúgni kezdett. Lapátolni. Kapálózni. Az arca
kibukkant a vízből, és sikerült levegőt nyelnie. Aztán
újra elborította egy hullám, és lemerült. Ismét
felrúgta magát a felszínre, és nagy küzdelmek árán
igyekezett a felszínen maradni.
– Apa! Anya! – kiáltotta el magát. A kiáltásai
elvegyültek a többi utas kiáltásaival és sikolyaival,
akik szintén a felszínre úsztak. Mahmud körül
mindenütt túlélők kapálóztak és kapkodtak levegő
után, nyakig a felborzolódott hullámok közt. A
csónaknak se híre, se hamva nem volt. A motor már
lehúzta, ami maradt belőle.
A fiú látott valami fényeset ringatózni a vízen. Egy
mobiltelefon! Még mindig szorosan le volt zárva a
műanyag zacskóban, a benne levő levegő tartotta
fenn. Odaúszott érte, lebukott egy hullám előtt, majd
a kezei közé terelte a zacskót.
A telefon világító képernyője szerint hajnali 2:32
volt.
– Segítség… segítség! – sírt fel az anyja, a hangját
még a káoszon át is fel lehetett ismerni. Mahmud
megfordult, megpróbált tájékozódni, majd
békaúszásban átküzdötte magát a hullámokon az
alak felé, amiről azt gondolta, az édesanyja az. Az
örvénylő zűrzavar közepén is sikerült észrevennie
rózsaszín fejkendőjét, és látta, hogy az alak igyekszik
kint tartani valamit a vízből.
Hana.
Odaúszott az anyjához. Hana sírt – tehát életben
volt! –, de Fatima alig volt képes őt is fenn tartani a
könyörtelenül kavargó hullámok fölött, a saját
arcával együtt. Egyikük előbb-utóbb el fog süllyedni
a vízben, és annak vége.
Mahmud az anyja köré fonta a karját, és
megpróbált mindkettejükkel a felszínre evezni, de
úgy érezte, az asszony inkább magával húzza őket,
semmint segítene nekik felszínen maradni.
– Fatima! Mahmud! – meghallotta Apa kiáltásait.
Mahmud megfordult, és meglátta apját, aki Valídot
tartotta maga mellett. – A mentőmellények nem
érnek semmit! – üvöltött, a feje fel-felbukkant az
ágaskodó hullámok közt. – Mind hamisítvány!
Hamisítvány!? Mahmud tajtékozni kezdett, de a
dühe hamar lecsillapodott. Minden erejét arra
összpontosította, hogy rúgjon, hogy ússzon. Ha
abbahagyja, akkor ő is megfullad, az anyja is, a
kishúga is.
 Mások is voltak még körülöttük, kiáltoztak,
kerestek, a felszínen maradásért küzdöttek, de ami
Mahmudot illette, az ő világa most nem volt több egy
négyméteres átmérőjű körnél. Innen merre
induljanak tovább? Hogyan keverednek ki a
tengerből, és jutnak el a szárazföldre? Az éjszaka
kellős közepén lebegtek valahol az Égei-tengeren,
elveszve. A csónakjuk elsüllyedt, és bár szikláknak
ütközött neki, szárazföldnek se híre, se hamva nem
volt.
Itt fognak meghalni. Mindannyian.
Az orra tele ment vízzel, és ettől öklendezni
kezdett. Levegőért küzdött a szüntelenül a fején
átcsapó hullámok, az arcát korbácsoló eső, a
hullámok verte permet közepette. Kishúga sírásának
hatására újra elkezdett összpontosítani. Nem
veszítheti el őt. Nem veszítheti el egyikőjüket sem.
Egymás közelébe gyűltek a vízben, és igyekeztek a
felszínen tartani egymást. A többi család is ugyanezt
csinálta, de végül a kisebb csoportok elsodródtak, és
senki nem tudta, merre kellene elindulniuk. Nem
tudtak mást tenni, mint fennmaradni a következő
hullám, a következő hullám, a következő hullám
tetején.
– Rúgjátok le a cipőket – mondta Apa. –
Szabaduljatok meg, amitől csak tudtok.
Múlt az idő. Az eső elállt. Még a növekvő hold is
kikandikált egy felhő mögül, de épp olyan gyorsan
lett újra teljesen sötét, és még mindig kínozta őket a
hideg szél, a sós vízpermet és a dagadó, hömpölygő
tenger. Mahmud a hideg és a kimerültség miatt már
nem érezte a lábait. Mintha két holtsúly volna csak,
amelyeket alig tudott felemelni, hogy a felszínen
maradjon. Az anyja csendesen sírt, már egy
örökkévalóságnak tűnő ideje. Már nem tudta a
karjait Hanával együtt kint tartani a vízből,
leengedte a vízfelszínig, mintha egy apró csónakot
lökne maga előtt. Apa ugyanezt tette Valíddal,
próbált takarékoskodni az erejével. Hana is
elcsendesedett. Olyan néma lett, akár Valíd, és
Mahmud azon tűnődött, vajon élnek-e még
egyáltalán. Nem kérdezhette meg. Nem is kérdezte
volna meg. Ha nem teszi fel a kérdést, nem tudhatja
biztosan, és mindaddig, amíg nem tudja biztosan,
fennáll az esélye annak, hogy még életben vannak.
 Újra eltűnt a hullámok alatt, hosszabban, mint
előző alkalommal. Annyira nehezére esett ismét
felszínre kerülni, a felszínen maradni. De
kiemelkedett, az orrán fújta ki a levegőt, és érezte,
hogy fáradt. Nagyon, nagyon fáradt. Szerette volna,
ha felhagyhat egy kicsit az úszással, csak egy
pillanatra, hogy leülhessen a karja és a lába
mozgatása nélkül. Hogy becsukhassa a szemét, és
alhasson…
A víz ki-be lötyögött a fülénél, de mintha egy drón
hangját hallotta volna az üvöltő szél zaján átszűrődni.
Szíriában ennek a hangnak a hallatán elindult
fedezéket keresni, most viszont tágra nyitotta a
szemét, kicsit erősebben kezdett lapátolni a lábával,
kicsit magasabbra lökte ki magát. És meglátta. A
sötétből előbukkant egy másik csónak, tele
emberekkel!
Integetni kezdtek, és segítségért kiáltoztak. A
csónakban tartózkodók végre észrevették őket, de
ahogy közelebb értek, sem lassítottak le.
Nem fognak megállni!
A jármű eleje Mahmud előtt csapkodta a
hullámokat, ő pedig megpróbálta megmarkolni az
oldalán az egyik fogantyút. El is kapta, és azonnal
megmarkolta az anyját is, mielőtt a csónak
továbbment volna. Anya a lélekvesztő oldalához
sodródott, és ő is megkapaszkodott, a jármű
hullámtaraja azonban közben majdnem elborította
Hanát.
Apa mögöttük ugyancsak a ladik után kapott, de
elhibázta. A csónak száguldott tovább, a hullámokat
csapkodva, Mahmud apja és testvére pedig eltűntek
a sötétben.
– Apa… Apa! – kiáltozott a fiú, még mindig a
fogantyúba kapaszkodva.
– Engedd el! – szólt oda hozzá egy nő az utasok
közül. – Lehúzol minket!
– Kérem, engedjenek be minket! – könyörgött
Mahmud. Az anyja alig tudta tartani magát és Hanát
is.
– Nem lehet! Nincs helyünk! – kiáltotta le egy férfi
valahonnan középről.
– Kérem – rimánkodott tovább a fiú. – Meg fogunk
fulladni!
Egy férfikéz lenyúlt, és megpróbálta lefeszíteni a
kezét a csónakról.
 – Felborítasz minket!
– Kérem! – kiabált Mahmud. Az erőfeszítéstől sírva
próbálta felvenni a küzdelmet a kézzel, és tovább
tartani a csónakot. – Kérem, vigyenek magukkal!
– Nem! Nincs hely!
– Legalább a kishúgomat vegyék át! – könyörgött
tovább. – Ő még kisbaba. Nem is foglal semmi helyet!
Ennek eredményeképp a csónakban kiáltozni és
vitatkozni kezdtek. Egy férfi újra megpróbálta
lefeszíteni Mahmud kezét, de mindhiába.
– Kérem… – könyörgött ismét.
Egy nő jelent meg a lélekvesztő oldalánál, karjával
Anya felé nyúlt. A baba felé.
Fatima odanyújtotta a nedves plédekből álló kis
labdácskát a nőnek.
– A neve Hana – Alig tudta túlkiabálni a motor és a
hullámok zaját.
Valaki végül lefejtette Mahmud kezét a csónakról,
ő pedig becsúszott a vízbe, és elmerült a nyomdokvíz
alatt. Mikor felbukkant, látta, hogy az anyja is
elengedte a járművet. Hatalmas, kövér könnyeket
zokogott, a ruháját tépkedte. A fiú odaúszott hozzá,
és megpróbálta lefogni a karjait, mire anyja a vállára
tette a fejét, és ott sírt tovább.
Hana eltűnt, és eltűnt az apja és az öccse is.
Josef – 1939. A havannai kikötő előtt

18 napja úton

Josef megpróbálta magánál tartani a széket, de az

apja még mindig elég erős volt ahhoz, hogy kirántsa
a kezéből. Azután felpakolta azt is a többi bútorra,
amit már felhalmozott az ajtó előtt.
– Nem engedhetjük be őket ismét! – kiáltozta. –
Újra ide fognak jönni, és akkor elvisznek!
Josefnek és az anyjának egy egész éjszakájába és
egy egész napjába került újra rendbe tenni a kabint
azok után, hogy Otto Schiendick és a lakájai
fenekestül felforgatták, az apja viszont tizenöt perc
leforgása alatt újra felfordított mindent, mikor
nekiállt mindazt, ami nem volt a padlóhoz szögelve,
az ajtó elé pakolni.
Ruth a sarokban gubbasztott, sírt, és Picurt
ölelgette. Mamának az első dolga volt visszavarrni a
nyuszi fejét, mielőtt még a kislány fej nélkül látta
volna.
– Aron, Aron! – szólalt meg most Rahel. – Ideje
volna lecsillapodnod! Megijeszted a lányunkat!
Josefet is, ami azt illeti. Az apját bámulta. Ez a
csontváz, ez a tébolyult kísértet, ez nem az apja volt.
Az apját a nácik magukkal vitték, és egy őrültet tettek
a helyére.
– Nem értitek – válaszolta Papa. – Fogalmatok sincs,
hogy mit tettek az emberekkel. Mit tettek velünk.
Egy nyitott bőröndöt dobott a halom tetejére,
ruhákkal temetve be a kabint. Mikor már mindent
rápakolt a barikádra, amit csak tudott, bemászott a
fülke végében levő asztal alá, mint egy bújócskázó
kisgyerek.
Mama rémült ábrázattal igyekezett kieszelni, mi
legyen a teendő.
– Ruthie! – mondta végül. – Vedd fel a
fürdőruhádat, és menj el szépen úszni!
– De nem akarok úszni – tiltakozott a kislány, még
mindig a sarokban pityeregve.
– Tedd, amit mondtam!
Ruth ellökte magát a faltól, és a földön heverő
ruhák közt turkálva kereste a fürdőruháját.
 – Josef – szólt ezután a fiához az anya, olyan halkan,
hogy csak ő hallhassa. – Elmegyek a hajóorvoshoz, és
kerítek apátoknak altatót. Valamit, ami lecsillapítja.
Elkísérem Ruthie-t a medencéhez, de neked itt kell
maradnod, hogy szemmel tarthasd apádat.
Aron Landau, még mindig összegömbölyödve az
asztal alatt, magában motyogva ringatózott. Josef
megrémült a gondolattól, hogy itt kell maradnia vele,
kettesben.
– De ha az orvosok megtudják, hogy nincs jól, akkor
nem biztos, hogy beengednek minket Kubába –
suttogta, kétségbeesve kutatva valamilyen ok után,
amivel itt marasztalhatja az anyját.
– Majd azt mondom nekik, hogy nyugtalan vagyok,
és nem tudok aludni – felelte Mama. – Majd azt
mondom, nekem kell az altató.
Segített Ruthnak felvenni a fürdőruháját, és együtt
sikerült annyira elmozdítaniuk az ajtótól a
hevenyészett bútorhegyet, hogy ki tudják nyitni.
Papa pedig, aki alig percekkel korábban eltökélten
építette a barikádot, most annyira el volt veszve saját
gondolatai közt, hogy még csak észre sem vette, ami
történt.
 Josef nem tudta, mit kezdjen magával, ezért
elkezdett újra rendet rakni a szobában. Papa
csendben gubbasztott az asztal alatt. A fiú azt
remélte, elaludt. Mama perceken belül visszajött,
Josefet pedig elárasztotta a megkönnyebbülés
hulláma – azután észrevette anyja kedvetlen, rémült
arckifejezését, és a megkönnyebbülés hullámát a
rémület követte. Az asszony megtántorodott, amikor
belépett a kabinba, mintha elfelejtette volna, hogyan
kell járni, Josef pedig odasietett hozzá, hogy lesegítse
az egyik ágyra.
– Anya, mi a baj? Mi történt? – kérdezte.
– Én… azt mondtam az orvosnak, hogy nekem kell
az altató – mondta Mama, nagyon lassan ejtve ki a
szavakat. – És rákényszerített… hogy egyet ott, előtte
bevegyek.
– Megittad? – rémült meg Josef.
Az anyja szemhéja remegni kezdett.
– Kénytelen voltam. Miután ezt elmondtam… ezt
elmondtam neki… nem adhattam a tudtára, hogy
valójában Aron az, akinek…
Lecsukódtak a szemei, és megingott.
 Josef kétségbe volt esve. Nem alhat el az anyja.
Most nem. Hogyan viselje ő az édesapja gondját?
Egyedül képtelen volt rá!
– Mama! Ne aludj el!
Rahel szemei újra felpattantak, de nem tudott
velük összpontosítani.
– A kishúgod – motyogta. – El ne felejtsd… ne
felejtsd… a medencénél van.
A szeme remegve újra lecsukódott, és elheveredett
az ágyon.
– Ne. Ne ne ne ne ne! – esett kétségbe Josef. Az
arcát ütögetve próbálta felébreszteni az anyját, de az
altató megtette a hatását.
Felállt, és a kabinban járkálva próbált kieszelni
valamit. Mama aludt, ezért neki kellett figyelnie az
apja minden mozdulatát. Odapillantott az asztal alá.
Papa most épp csendben volt, de a legkisebb apróság
is felzaklathatta. És Josef senkitől nem kérhet
segítséget. Ha bárki megtudja, hogy az apja nincs jól,
akkor megtiltják nekik a belépést Kubába. De neki
Ruthért is el kell valamikor mennie, és gondoskodnia
kell arról, hogy a kishúga megvacsorázzon, majd
lefeküdjön.
 Hirtelen hárult rá a családfő szerepe. Tetszett neki
vagy sem, ő volt a családban az egyedüli felnőtt.
– Láttatok valaha megfulladni valakit? – kérdezte
az apja suttogva, és Josef hátrahőkölt. Nem volt
benne biztos, hogy Papa neki tette-e fel a kérdést,
vagy csak magában beszélt, de félt neki választ adni.
Félt, hogy megtöri a nyugalom varázsát, ami az apját
beburkolta.
Az azonban tovább beszélt:
– Az esti névsorolvasás után mindig kiválasztottak
valakit, hogy megfojtsanak. Minden estére jutott egy.
Összekötözték a bokáját meg a kezeit a háta mögött,
és bekötötték a száját is. Aztán fellógatták fejjel
lefelé, bele egy hordóba. Mint egy halat. Mint egy
nagy halat a mólón, amit fellógatnak a farkánál
fogva. Majd a hordót feltöltötték vízzel. Lassan. Hogy
élvezhessék a rettegést. Hogy nevethessenek rajta.
Amikor a víz már elég magas volt ahhoz, hogy
befedje az orrát, vizet kezdett el belélegezni, mert
semmi mást nem tudott csinálni. Vizet lélegzett, akár
egy hal. De nem hal volt. Hanem egy ember. Ott
rúgkapált a kötélen, és vizet szívott be az orrán, amíg
meg nem fulladt. Fejjel lefelé megfulladt.
 Josef légzése lelassult. Azon vette észre magát,
hogy magához szorítja Ruth kitömött nyusziját.
– Minden este ezt csinálták, és nekünk ott kellett
állnunk, és végig kellett néznünk – suttogta tovább
Papa. – Ott kellett állnunk, és végig kellett néznünk,
és egy szót sem szólhattunk, egy izmunk sem
rándulhatott, különben ránk került a sor.
Josef arcán könnyek csorogtak. Eszébe jutott,
hogyan viselkedett az apjával az orvosi vizsgálaton. Ő
pedig hogyan hitette el vele, hogy ismét azon a
helyen van, ahol ennyi borzalomnak volt szemtanúja.
– Nem mehetek vissza oda – suttogott tovább Papa.
– Nem mehetek…
Behunyta a szemét, a fejét a térdei közé szorította,
és kis idő múlva már aludt is. Josef pedig alvó
szüleivel együtt ült a kabinban, míg sötétedni nem
kezdett, és már nem halogathatta, hogy elinduljon
megkeresni Ruthot. A lehető leggyorsabban kellett
mindent elintéznie.
Kiment a kabinból, a húgát a medencében találta,
ahol vidáman fröcskölték egymást a többi gyerekkel.
Megkérdezte az egyik felszolgálót, hogy aznap este a
kabinba hoznák-e nekik a vacsorájukat, és miközben
Ruthot visszavezette a szobájukhoz, gratulált
magának, amiért sikerült túlélnie első felnőtt napját.
Aztán kinyitotta az ajtót, és apja hűlt helyét találta
csupán.
Elengedte a húga kezét, és négykézlábra
ereszkedve az ágyak alatt keresgélte, de Papa ott
sem volt sehol. Egyáltalán nem volt a kabinban.
– Ne! Ne! – sírt fel. Az anyját rázogatta, könyörgött
neki, hogy ébredjen fel, de az altató túl erős volt. A
fiú ezután a szobában körözött, igyekezett kitalálni,
mitévő is legyen.
Felmarkolta Picurt, és a kishúga kezébe nyomta.
– Maradj itt! – parancsolta neki. – Maradj itt
Mamával, és ne menj ki a szobából. Megértetted? El
kell mennem megkeresni Papát.
Kirohant az ajtón a folyosóra. De hova tovább?
Hova mehetett vajon az apja? Egész úton nem hagyta
el a kabinjukat, és hirtelen most döntött úgy, hogy
elindul?
Felfordulás hangjai ütötték meg a fülét, és a
lépcsőn felrohant az A-fedélzetre. Szemben egy férfi
segített épp talpra egy nőt, és mindketten dühösen
tekintgettek hátra a válluk felett, abba az irányba,
amerre feltehetően Papa futott el.
És Josefnek ekkor jutott eszébe, hogy az apja már
elhagyta a kabint korábban is. Amikor Weiler
professzort eltemették a nyílt tengeren.
Valahol előrébb felsikoltott egy nő, és a fiú
futásnak eredt. Úgy érezte, mintha nem is lenne a
saját testében, mintha azon kívül létezne, és látta
önmagát, ahogy nekirohan a korlátnak, és kinéz a
túloldalára.
Valaki elkiáltotta magát:
– Ember a vízben! – És felharsant a hajó szirénája.
Josef apja a tengerbe vetette magát.
Isabel – 1994. Valahol a Karib-térségben

3 napja úton

Isabel a horizont barátságos, narancsszín

ragyogására ébredt. Előttük, akár egy tükör, a tenger
ezüstös felszíne terült el. Mintha a vihar nem lett
volna több lázálomnál. Castillo úr szintén mintha
rémálomból eszmélt volna, és úgy ki volt száradva,
mint aki eddig a sivatagban bolyongott. Egy hosszú
korttyal nyelt le vagy másfél liternyit abból a
kevésből, ami még maradt nekik, majd újra nekidőlt
a csónak oldalának.
Isabel az anyjáért aggódott. Mami számára még
csak most kezdődik a rémálom. A rosszullét, ami a
vihar során kerítette hatalmába, az éjszaka folyamán
csak rosszabbodott, és most olyan láza volt, ami
versenyre kelt a kelő nap hevével is. Lito egy
rongydarabot mártott az óceán vizébe, és lánya
homlokára terítve próbálta kissé lehűteni, de az
elveszített gyógyszeres dobozban levő aszpirin
nélkül esélye sem volt leküzdeni a lázát.
– A kisbaba… – nyögött fel Mami a hasát fogva.
– Kutya baja sem lesz – válaszolta az apja. – Erős,
egészséges kisfiú az.
Ő és Castillo asszony viselték Mami gondját. Papi
Luisnak segített a motort beindítani, majd hideg
vízzel igyekeztek hűvösen tartani. A kormányrudat
markoló Amara észak felé kormányozta őket, a
felkelő nap alapján tájékozódva. Úgy tűnt, mindenki
elfoglalta magát valamivel, Isabelt és Ivánt
leszámítva.
A lány vállakba ütközött és lábujjakra lépett rá,
miközben imbolyogva átevickélt a csónakon az
orrban ücsörgő Ivánhoz. Szusszanva zuttyant le
mellé.
– Haszontalannak érzem magam – mondta.
– Tudom – felelte Iván. – Én is.
Egy ideig csendben ültek ott, majd a fiú
megkérdezte:
– Gondolod, hogy lesz majd algebra is az új
amerikai sulinkban?
Isabel felnevetett.
 – Aha.
– És lesznek a suliban mindennap politikai
gyűlések? Egész délután a földeken kell majd
dolgoznunk ott is? – Tágra meredtek a szemei. – Mit
gondolsz, fegyvert is kell viselnünk, hogy megvédjük
magunkat a lövöldözőktől?
– Nem tudom – felelte a lány. A tanáraik furtonfurt
azzal tömték a fejüket, hogy hajléktalanok éheznek
szerte Amerika utcáin, és hogy azok, akiknek nem
volt pénzük orvosra, megbetegedtek és meghaltak, és
hogy több ezer embert lőnek le évente. Bármilyen
boldog is volt attól, hogy ép oda tart, hirtelen aggódni
kezdett: talán mégsem lesz olyan varázslatos hely,
mint amilyennek a csónakban utazók képzelték.
– Bármi legyen is, én azért örülök annak, hogy
velünk jöttél – folytatta Iván. – Így már mindörökre
ott lakhatunk egymás szomszédságában.
Isabel elpirult, és a lábait bámulta. Neki is tetszett
a gondolat.
Castro arcát még mélyebb víz lepte el, ami azt
jelentette, hogy valahol továbbra is szivárog be a víz.
A tanker és a vihar együtt elég alaposan megtépázta
a kis lélekvesztőt – és már akkor sem volt kifejezetten
tengerre való, amikor vízre tették. Castillo úr arra
számított, egy, esetleg két napig lesz majd vízen.
Meddig tart még vajon elérni Floridát?
És egyáltalán, egészen pontosan hol vannak?
– Hé, az ott szárazföld? – kérdezte hirtelen Iván.
Előrebökött. Isabel a többiekkel együtt olyan
gyorsan összetömörült mellette, hogy a ladik
veszélyesen dőlt meg a vízben.
Igen! Igen! A lány már látta is. Hosszú, vékony,
sötétzöld vonal a horizonton. Szárazföld!
– Az ott Amerika? – kérdezett Iván ismét.
– Ahhoz nincs megfelelő irányban a csónakhoz
képest – mondta Luis a nap felé tekingetve. – Hacsak
nem sodort minket a vihar a Mexikói-öbölbe.
– Bármi legyen is, én arra veszem az irányt –
jelentette ki Amara.
Mindenki csendben figyelt, miközben a zöld vonal
lassan dombokká és fákká változott, a víz pedig egyre
tisztább és sekélyebb lett. Isabel lélegzetvisszafojtva
nézte. Egész életében nem volt még ennyire izgatott.
Tényleg Amerika lesz ez? Sikerült nekik? Amara
közelebb kormányozta őket a parthoz, majd
elkanyarodott, és dél felé haladtak. Isabel a partsávot
kémlelte. Ott! Piros és sárga napernyőkre mutatott,
alattuk székekkel. És a strandon látható székekben
emberek ültek.
Fehér emberek!
Egy bikinis nő felemelte a szeméről sötét
napszemüvegét, és rájuk mutatott, a mellette ülő
férfi felegyenesedett, és bámulni kezdett. Isabel több
fehéret is látott, mindegyik bámult, mutogatott,
integetett.
– Igen! Ez az! Itt vagyunk! Megcsináltuk! – kiáltotta
Iván a karját lengetve. – Olyan erővel ugrált fel-le,
amitől felnyögött a csónak is. – Florida! – üvöltötte.
Egy fehér ruhás fekete férfi sietett feléjük, a feje
fölött lóbálva a kezét, hogy magára vonja a figyelmet.
Angolul kiáltozott valamit, és kézjelekkel mutatta,
menjenek tovább dél felé.
Amara követte a part ívét. Egy hajlat után az óceán
egy csendes kis öbölnek adta át a helyét, a végén egy
mólóval, a móló mellett asztalokkal, székekkel, rajta
egy kávézóval. Díszes kis kétszemélyes hajók
ringatóztak a parton, strandlabdapályák mellé
kikötve, a homokot még több napernyő és nyugágy
pettyezte. Isabel szíve repesni kezdett – Amerika
sokkal paradicsomibb hely volt, mint azt valaha
képzelte!
Luis megpöckölt egy kapcsolót, amitől megszűnt a
motor pöszmögése. A fehérek felálltak a bár melletti
asztaloktól, és segítettek behúzni őket a dokkig,
Isabel és a többiek pedig a karjukért nyúltak. Az
ujjaik már szinte összeértek, mikor rövid ujjú, fehér
egyenruhás fekete férfiak tolakodtak át az üdülők
közt a mólón. Egyikük olyan nyelven szólalt meg,
amit Isabel egyáltalán nem értett.
– Azt hiszem, azt kérdezi, hogy Haitiről jöttünk-e –
fordított a többieknek Lito. – Kubából jöttünk –
felelte lassan spanyolul az egyenruhásnak.
– Kubából jöttek? – kérdezett vissza az is spanyolul.
– Igen! Igen! – kiáltozták mindannyian.
– Hol vagyunk? – kérdezte Papi.
– A Bahamákon.
A Bahamákon? Isabel fejben felidézte a Karib-
tenger térségének térképét, ami az osztályterme
falán lógott. A Bahama-szigetek egy Havannától
északkeletre található szigetcsoport, közvetlenül
Kuba középső része fölött. Jókora távolságra
Miamitól keletre. A vihar tényleg ennyire eltérítette
volna őket?
– Sajnálom – folytatta az egyenruhás –, de itt nem
köthetnek ki. A brit törvények tiltják az illegális
bevándorlók belépését a Bahama-szigetekre. Ha a
partra teszik a lábukat, akkor le lesznek tartóztatva,
és visszaküldjük önöket a szülőhazájukba.
A rendőrök mögött egy spanyolul tudó turista
tolmácsolt a többieknek. Úgy tűnt, néhányan
felháborodtak, és vitába szálltak a hatósággal.
– Egy beteg, terhes asszony is van velünk –
magyarázta Lito a rendőrnek. Arrébb mozdult, hogy
a dokkon állók láthassák Isabel anyját, és az
egyenruhások mögött álló turisták aggodalmasan
felkiáltottak.
A rendőrök egymással kezdtek beszélni. Isabel
lélegzet-visszafojtva figyelte őket.
– A parancsnok azt mondja, egészségügyi okokból a
terhes hölgy partra szállhat, hogy orvosi ellátásban
részesüljön – fordított a spanyolul is beszélő tiszt.
Isabel és Iván reménnyel telve karoltak egymásba. –
De a gyermeke nem maradhat itt – folytatta. – Amint
jobban lesz, deportáljuk Kubába.
 Isabel és Iván elcsüggedtek, és mindenki más is
elcsendesült a kis csónakban. Isabelt rosszullét fogta
el. Szerette volna, ha az anyja jobban van, de azt nem
akarta, hogy visszaküldjék Kubába. Nem
maradhatnának egyszerűen itt, a Bahamákon? Mi
kárt okozhatna még egy kubai család? A mólót nézte,
és a csinos kis kávézót. Van itt hely számukra bőven!
A helyzetet a körben álló turistáknak is
elmagyarázták, akik elakadt lélegzettel vártak.
– Na jó – mondta végül Lito. – A lányom beteg, és
orvosi ellátásra van szüksége.
– Ne! – tiltakozott Papi. – Hallottad, amit mondott!
Ha lelépünk a csónakról, akkor mehetünk vissza
Kubába. És én ugyan vissza nem megyek.
– Akkor majd én megyek vele – folytatta Lito. –
Engem Teresa élete jobban foglalkoztat, mint
Amerika.
Isabel arcán könnyek csorogtak lefelé. Ne. Ne! Nem
ennek kellene történnie! A családjának együtt
kellene maradnia. Ezért is ragaszkodott hozzá, hogy
mindannyian menjenek Amerikába. És ha az anyja
visszamegy Kubába, az apja pedig az Egyesült
Államokba, akkor ő mégis melyikükkel maradjon?
 Lito már emelte Isabel anyját, Mami azonban
ellökte magától.
– Nem!
– De Teresa… – válaszolt Lito.
– Nem! Nem Kubában akarom megszülni a
gyerekemet.
– De hisz beteg vagy! Nem viselnél el még egy utat
az óceánon – próbálta meggyőzni az apja.
– Nem megyek vissza oda – jelentette ki Mami.
Felnyúlt, és megfogta a férje és a lánya kezét. – A
családommal maradok.
Isabel megkönnyebbülten vetette magát anyja
ölelésébe. Meglepődve érzékelte, ahogy az apja
letérdel a csónakban, és mindkettejüket átkarolja.
– Nos, ezek szerint távozunk – fordult Luis a csónak
utasaihoz.
Mielőtt újraindíthatták volna a motort, az egyik
turista odadobott egy üveg vizet Castillo úrnak.
Hamarosan minden vendég a kávézó és a csónak közt
sürgölődött, vizespalackokat, chipset vásároltak, és
ezeket dobálták a lélekvesztőn tartózkodók kezébe.
– Aszpirin! Van valakinél aszpirin? Az anyám
számára! – kérlelte őket Isabel.
 A móló tövénél egy idős, fehér hölgy megértette.
Sietve elkezdett kotorászni méretes táskájában, és
egy tablettákkal teli műanyag üveget dobott a lány
felé.
– Köszönöm! Köszönjük! – kiáltotta oda Isabel. A
szíve sajgott a hálától, amit ezek iránt az emberek
iránt érzett. Ez az apró figyelmesség billenthette át
számukra a mérleg nyelvét a halál felől az anyja és a
csónakon utazók túlélése felé.
Mire végre sikerült ismét életre kelteni a motort,
és Amara megfordította a csónakot, több vizük és
élelmük volt, mint amennyivel elindultak. De
Amerikától és a szabadságtól is messzebb voltak
most, mint amikor útnak indultak.
Mahmud – 2015. Valahol az Égei-tengeren

11 napja úton

– A kislányom – zokogott Fatima. – Az én kis Hanám

elment.
A tenger még mindig minden erejével támadott:
egyik hullám próbálta őket megfojtani a másik után,
és Mahmud látta, hogy az anyja fel akarja adni a
küzdelmet. Minden erejével azon volt, hogy a víz
fölött tudja tartani.
– Én még itt vagyok – mondta neki. – Szükségem
van rád.
– Odaadtam a picikémet egy idegen kezébe –
bőgött Anya. – Még csak azt sem tudom, hogy ki volt
az!
– Most már biztonságban van – válaszolt Mahmud.
– Hana már kikerült a vízből. Már életben marad.
Fatima azonban vigasztalhatatlan maradt.
Felfeküdt a vízre, arccal az ég felé, és sírt tovább.
 A mellettük elúszó csónak új erőt öntött
Mahmudba, de érezte, ahogy a bizsergető érzés
sebesen apad. Hűvös kimerültségnek adta át a
helyét, ami elzsibbasztotta a kezét és a lábát.
Beborította egy hullám, és ismét elmerült, majd
köpködve felbukkant. Nem tudta a felszínen tartani
magát és az anyját is. Sokáig már nem.
Itt fognak meghalni mindketten.
De legalább Hana biztonságban volt. Igen, ő volt az,
aki meggyőzött egy idegent, hogy vegye át tőlük a
kishúgát, és igen, az édesanyja talán soha nem
bocsájtja meg magának azt, hogy Hanát kiengedte a
kezéből. De legalább egyiküknek sem kell sokáig
együtt élnie a kínzó bűntudattal.
Újra eleredt az utálatos, zuhogó, bágyasztó eső, és
Mahmud úgy érezte, maga Allah hullat könnyeket
értük. Velük.
Könnyek közt fuldokoltak.
Az eső elsöprő zaja mögül a fiú ekkor mintha
dobpergést hallott volna. Víz hangját valamin, ami
nem víz. Az emelkedő-ereszkedő hullámokat
vizsgálta, amíg észre nem vette – egy mentőmellény
hátrésze volt az, alatta pedig a viselője. Egy férfi, aki
arccal lefelé lebegett a vízen.
Mahmud képzeletben azonnal az apja arcát
helyezte el a vízbe fúlt emberére, a szíve saját,
haszontalan mentőmellénye belsején dörömbölt.
Kapálózott, az anyját vontatva próbált a lebegő
testhez úszni.
De nem! Ez a mellény kék volt, az apja mellénye
pedig narancssárga, mint az övé is. Ez pedig egy
igazi, működő mellény volt. Mahmud elengedte egy
pillanatra Fatimát, és átfordította a testet. A
nagydarab fickó volt, aki korábban mellette ült a
csónakban. Szeme-szája nyitva, de sem egyikben,
sem a másikban nyoma sem volt életnek.
Mahmud látott már holttestet korábban is. Ami
nem csoda a négy éve dúló polgárháborúban,
amelyben szülővárosa volt a harcok gócpontja.
Hirtelen ráeszmélt, hogy egy férfit közvetlenül
mellette lőttek agyon az autójukban. Mennyi ideje is
történt ez? Pár napja? Pár hete? Mintha egy
örökkévalósággal ezelőtt lett volna. De mindegy,
hányszor állt szemtől szemben a halállal, még mindig
épp ugyanolyan iszonyatos volt. Remegni kezdett,
majd összerándult.
 De ha a férfi halott, akkor már nincs szüksége a
mentőmellényre.
Leküzdötte a félelmét, és a mellény szíjaival
babrált. Mozogtak ugyan az ujjai, de nem érezte őket.
A kezei olyanok voltak, mint két jégtömb. Csak azért
volt biztos benne, hogy a szíjakkal matat, mert látta
maga előtt, amit csinál. Végül sikerült az egyiket
kioldania, majd egy másikat is, és a test elkezdett
elfordulni a mellény alatt. Mahmud rádöbbent, hogy
ezzel a férfit arra ítéli, hogy a tenger fenekére
süllyedjen. Nem mosdatja meg senki, nem csavarnak
r á kafant{12}, nem gyászolják azok, akik szerették.
Nem mondanak fölötte imákat a barátai, a
családtagjai, nem temetik el soha arccal Mekka felé.
Mahmud most eltemetett valakit, ezért felelősséggel
tartozott érte.
Rövid élete során túlzottan sok temetési imát volt
lehetősége hallani – nem is oly rég unokatestvére,
Szajjid üdvéért, aki egy hordóbomba robbanásába
halt bele. Így csendben belekezdett az egyikbe:
– Ó Allah, bocsáss meg e férfinak! Légy iránta
kegyelemmel, adj erőt neki, és bocsásd meg az ő
tetteit. Légy iránta jóságos, segítsd az átlépését,
mosdasd meg őt vízzel, hóval és jéggel. Tisztítsd meg
a bűneitől, hogy ne kerülhessen folt az ő fehér
vásznára. Adj neki lakot, mely otthonánál is
ragyogóbb, családot, amely családjánál is jobb,
asszonyt, amely asszonyánál is csodásabb. Emeld fel
őt a Paradicsomba, és védd meg a sír büntetésétől és
a pokol lángjaitól.
Mikor befejezte, kicsatolta az utolsó szíjat is. A férfi
teste kifordult a mellényből, és merülni kezdett a
tenger sötét vizének mélységei felé.
– Anya, tessék, ezt vedd fel – mondta Fatimának.
Beletelt némi időbe, mire sikerült ráerősíteni a
mellényt, különösen, mert az anyja szinte alig
segített neki. De végezetül rajta volt, és Mahmudnak
már nem kellett minden erejével a felszínen
tartania. Az asszony a hátán feküdt, szemei
behunyva, Hanáról motyogott magában, a fia pedig a
mentőmellénybe kapaszkodott mellette. A lábával
továbbra is tempóznia kellett, nehogy
mindkettejüket lehúzza a víz alá, de már közel sem
annyira, mint eddig.
Fogalma sem volt, hova mehetnének innen, vagy
hogyan juthatnak ki a vízből. Talán majd világosban
meglátják valahol a szárazföldet, és sikerül
odaúszniuk.
Addig pedig túl kell élniük az éjszakát.
Josef – 1939. A havannai kikötő előtt

18 napja úton

– Segítség! Édesapám beugrott a vízbe! Segítsenek! –

kiáltozott Josef.
Papa messze alatta, a hajótól már több száz
méternyire csapkodott őrülten a vízben.
Artikulálatlanul üvöltött, de nem segítségért próbált
kiabálni.
A lejjebb lévő fedélzeteken az utasok a korlátokhoz
rohantak, és ujjal mutogattak felé. A hajó szirénája
tovább bömbölt, matrózok rohantak ide-oda, de senki
nem tett az égvilágon semmit. Josef kétségbeesetten
fordult körbe. Mit csináljon most? Ugorjon be az apja
után? A felszín olyan mélyen volt odalent, és még
csak úszni sem tudott…
A C-fedélzeten a kubai rendőrök egyike félredobta
a sapkáját és a fegyverövét, lerúgta a cipőjét, és
fejest ugrott a zöldellő vízbe. Csattanva-csobbanva
érte el az óceánt, és hosszú másodpercekig Josef úgy
tartotta vissza a lélegzetét, mintha ő maga lett volna
ott a felszín alatt. Már épp szétpukkadt volna a
tüdeje, amikor a férfi levegő után kapkodva pár
méterrel távolabb a felszínre tört. Kisöpörte nedves
haját az arcából, körbefordult, hogy tájékozódni
tudjon, majd úszva elindult Josef apja felé.
A fiú szíve olyan hevesen dobogott, amilyen
sebesen a lábai vitték az alsó fedélzet irányába.
Átfúrta magát a tömegen, és a korláthoz szaladt, de a
rendőr még nem ért oda Papához. Egy nő sikított, a
fiú pedig az óceánra meredő ujjak irányát követte –
és meglátta a vízből előbukkanó cápauszonyokat.
Szoborrá meredt a félelemtől.
Még többen sikoltottak fel, mikor Papa elsüllyedt a
hullámok között, és Josef a korlátba kapaszkodott,
hogy ne rogyjon ott helyben össze.
A St. Louis egyik mentőcsónakját vízre engedték, a
hajó szirénája hallatán motoros kishajók érkeztek a
part felől, de látszott, egyikük sem fog időben
odaérni. Az egyetlen ember, aki elég közel volt
ahhoz, hogy megmenthesse Papát, a kubai rendőr
volt. Bár a cápák még mindig ott köröztek, a rendőr
mély levegőt vett, és elmerült.
Josef a hosszúra nyúló másodperceket számolta,
aztán a férfi újra feltört a felszínre, de ezúttal Papát
is ott tartotta a karjaiban.
A hajón tartózkodó utasok ujjongani kezdtek, de
Aron Landau nem akarta, hogy bárki megmentse.
Küzdött a rendőr szorítása ellen, a karjait lóbálva
püfölte.
– Gyilkosok! – kiabálta. – Soha nem kaptok el!
Azonban gyenge volt, a rendőr pedig elég erős. A
part felől érkező motoros hajók egyike ért oda
először, és a rendőr segített a kis hajón
tartózkodóknak átemelni Papát a fedélzetre.
– Hagyjatok meghalni! Hagyjatok meghalni! –
óbégatott az továbbra is. A szavak úgy csattantak
Josef arcán, akár a pofonok, a szemeit pedig
elöntötték a könnyek.
Az apja inkább halna meg, mintsem együtt
maradjon a fiával. A lányával. A hitvesével.
Egy eldördülő pisztoly hangjára rezzent fel. A kis
hajón érkezők egyike célzott a rendőr közelében a
vízbe. Pakk! Pakk! Még két golyó hagyta el a fegyvert,
és az egyik uszony irányt váltott a rendőr felől a
másik cápa felé, amelyet a férfi megsebesített.
Papát lefektették a hajó fenekére, a kimerült
rendőrt pedig szintén besegítették. A St. Louis
fedélzetén a megkönnyebbülés sóhajai és halkan
elrebegett imák szálltak a levegőbe. Josef szívverése
azonban elakadt, amikor látta, hogy az apja odarúg a
segítségére igyekvő férfi felé. Aztán nekiiramodott a
kis hajó korlátja irányába, megpróbált visszajutni a
vízbe.
– Hagyjatok meghalni! – üvöltötte még egyszer.
A rendőrök megragadták, és újra behúzták a
hajóba. Kettő gúzsba kötötte, a hajó pedig gyorsan
megfordult, és sebesen elindult a part felé.
A St. Louis szirénája nem bömbölt többé, és
hirtelen mindennek vége szakadt.
Josef csak síró utasokat látott maga körül. Ő
azonban nem volt annyira szomorú. Inkább meg volt
ütközve. Az apja nincs többé. Sok szempontból nem is
igazán tért vissza abból a koncentrációs táborból. Ez
nem az az apa volt, akire emlékezett, akit régebbről
ismert. Nem az egykoron imádott apa. Testben
visszatért ugyan, de lélekben nem.
 Papa nincs többé. Mama kábultan fekszik, a
kishúga pedig még mindig egyedül van. És a családját
így már soha nem fogják beengedni Kubába. Ezek
után? Miután az apja megőrült? Visszaküldik őket
Németországba, vissza a nácik kezei közé.
Josef világa kezdett darabokra hullani, és nem
látott rá semmilyen módot, hogy újra összerakja a
darabokat.
Isabel – 1994. Valahol a Bahama-szigetek és Florida
közt

4 napja úton

A kis csónak kezdett széthullani.

A lemezek közti hegesztésben repedések jelentek
meg, a motor rázkódott a foglalatában, egyre jobban
gyengítve a rögzítését szolgáló csavarokat. Még a
padok is lazulni kezdtek. Csak Castro nem volt
hajlandó repedezni. Egyenesen Isabelre nézett,
szigorúan és magabiztosan, mint mindig, utasítva:
KÜZDJ MEG A LEHETETLENNEL, ÉS
GYŐZEDELMESKEDJ!
De nehéz volt felvenni a harcot az
elkerülhetetlennel. A lélekvesztőben összegyűlt víz
már majdnem a lány térdéig ért. A többiekkel együtt
a tűző nap hevétől elcsigázottan merte, öntötte,
merte, öntötte a vizet, de az olyan sebességgel jött
befelé, amilyen gyorsan merték. A csónak süllyedt.
Minden üres vizespalackot és benzineskannát
bedugtak a padok alá, hogy azok is segítsenek a
felszínen tartani, de ha hamarosan nem érik el az
amerikai partokat, akkor megfulladnak mind.
Küzdj meg a lehetetlennel, és győzedelmeskedj –
ismételgette magának.
– Mikor érünk már oda? – nyafogott Iván.
– Mañana, chico – mondta csüggetegen Lito –
Mañana.
Hirtelen abbahagyta a vízmerítést. Ültében
kinyújtotta magát, mintha valami nagyon távolit
nézne.
– Mañana – suttogta.
– Lito? – szólt hozzá Isabel.
Nagyapja pislantott, majd sikerült tekintetével újra
megtalálnia az unokáját. Sírt vajon, vagy az csak
izzadság és tengervíz volt?
– Semmi baj, chabela, csak… egy emlék. Eszembe
jutott valami, amire már réges-rég nem gondoltam.
Lito körbenézett a kis csónakban, tekintete
hirtelen még szomorúbbnak tűnt. A lány oda akart
mászni hozzá és megölelni, de ehhez három
embernek is arrébb kellett volna ülnie, és utat
engedni neki.
– Abba ne hagyjátok a vízmerést! – rendelkezett
Castillo úr, aki a csónak fenekén feküdt.
– Esetleg segíthetnél – jegyezte meg Papi.
– Még mindig lábadozom – válaszolt Iván apja. –
Alig tudok mozdulni ebben a hőségben. Különben is,
nem látom, hogy te bármit is csinálnál.
– Épp a feleségemmel foglalkozom – mordult fel
Papi. – Aki tényleg rosszul van.
A Bahamák óta mintha megszállta volna valami.
Sokkal többet foglalkozott Mamival, sokkal jobban
összpontosított rá, mint bármi egyébre. Isabelen
kívül senki más nem vette észre. A lány látta fogni a
kezét, látta gyengéden kisimítani a haját az arcából,
hallotta a fülébe suttogni, mennyire szereti, és hogy
szüksége van rá.
Soha ezelőtt nem látott, nem hallott tőle ilyesmit.
– Azt akarod mondani, hogy az apám szimulál? –
vetette kihívóan oda Luis.
– Én csupán azt mondom, nagyon kedves tőle, hogy
míg mindenki más igyekszik a vízen tartani ezt a
fémkoporsót, ő ott heverészik és pihen – válaszolt
Papi.
 – Nem is volna alattad ez a fémkoporsó, ha én nem
építem meg!
– Nem vagyok egészen biztos benne, hogy az
„építeni” itt a megfelelő kifejezés – vetette közbe
Castillo asszony, miközben a jármű oldalfalának két
elemét próbálta újra összeilleszteni. – Toldozni, az
valamivel jobban passzol.
Iván és az apja egyszerre törtek ki.
– Minden tőlünk telhetőt megtettünk! – kiáltotta a
fiú.
– Á, szóval most szeretnél minket kioktatni arról,
hogyan kell csónakot építeni? – válaszolt a
feleségének Castillo úr. – És akkor hol voltatok
Luisszal, amikor mi éjt nappallá téve dolgoztunk
ezen a vacakon, he? Elbújtál a jogi irodádban, ahol a
jó ég tudja, mivel foglaltad el magad.
Isabel igyekezett összezsugorodni a padján, a kezét
a fülére tapasztotta. Gyűlölte, amikor az ő szülei
veszekedtek így, és most a csónakban mindenki más
is haragudott mindenkire.
– Embereken segítettem! – sziszegte erre Castillo
asszony. – Soha nem tudtad értékelni azt, amivel
foglalkozom…
– És nekem ugyan mit kellett volna tennem? –
vetette közbe Luis is. – Jeleznem kellett volna a
parancsnokomnak, hogy otthon kell maradnom
csónakot építeni, mert el akarunk szökni?
– Abbahagyni, mindannyian! – kiáltott feléjük
Amara a csónak végéből. – Most azonnal! Úgy
viselkedtek, mint a gyerekek.
Mindenki elcsendesedett. Tényleg úgy festettek,
mint gyerekek egy jogos dorgálás után.
– Azt hiszem, itt az ideje egy rövid szünetnek –
jelentette ki Amara. – Isabel? Kiosztanád az
üvegeket?
Nem sokkal korábban tartottak vízszünetet, de
senki nem tiltakozott ellene. A tiszta, ízletes víznél
Isabel soha eddig nem ivott jobbat, és mindenki
másra is olyan nyugtató hatással volt, mint a
csecsemőkre az anyatej.
– Túl vagyunk hevülve, túl fáradtak vagyunk, és
igen, süllyedünk is – foglalta össze Amara. – De ha
elveszítjük a fejünket, akkor csak gyorsabban dobjuk
fel a talpunkat. Meg tudjuk oldani a helyzetet.
– Igazad van – mondta Papi. – Sajnálom.
 – Én is sajnálom – szólalt meg Castillo úr. –
Segítenem kellene.
– Csak ha úgy érzed, képes vagy rá – felelte neki
Papi, és a hangja alapján így is gondolta.
– A csónak viszont kezd szétesni alattunk – jegyezte
meg Iván. – Túl sok víz csorog be.
– Túl nagy az összsúly – állapította meg Castillo
asszony.
Igaza volt, de vajon mitől szabadulhatnának meg?
Nem volt benn más, csak a motor, a benzin, az étel és
a víz, és ők kilencen.
– Mit szólnátok ahhoz, ha egy vagy két fő mindig a
vízben tartózkodna a csónak mellett – vetette fel
Papi. – Kapaszkodhatnának az oldalába. Ha
mellettünk lebegnek a vízen, azzal a csónakra
kevesebb súly nehezedne.
– Viszont vissza is húzná. Lelassulnánk tőle –
mondott ellent Luis.
– De hosszabb ideig maradnánk a felszínen – felelt
rá az apja.
– Azt hiszem, meg kellene próbálnunk – foglalta
össze Amara. – Majd egymást váltjuk a vízben. Segít
lehűlni is.
 És pillanatnyilag talán a lehető legfontosabb az
volna, ha mindenki hűvös fejjel gondolkodna – futott
át Isabel agyán.
Mahmud – 2015. Valahol az Égei-tengeren

11 napja úton

Mahmud újra és újra elaludt, másodpercekre,

minden alkalommal felébredve, amikor egy hullám
átcsapott rajta. Percek – órák? – teltek el, és azt
álmodta, egy csónak jön értük. Hallotta a motor zaját
a hullámok csobogásán túl.
Felrezzent. Nedves, hideg kezével végigtörölte az
arcát, megpróbált összpontosítani, és újra
meghallotta a motorhangot. Nem álom volt hát! De
merről jön? Az eső már elállt, de még sötét volt. Csak
hallotta a csónakot, de nem látta.
– Ide! – kiáltott. – Ide!
A motor hangja azonban idegtépően,
kétségbeejtően távolról érkezett még mindig.
Bárcsak láthatná őt valaki, aki a járművön utazik,
kívánta. Egész életében igyekezett a rejtőzködés
mesterévé válni, igyekezett észrevétlen maradni.
Most pedig, mikor minden korábbinál jobban vágyott
arra, hogy észrevegyék, valóban teljesen láthatatlan
volt.
Kimerültségében és kínjában sírni kezdett.
Szeretett volna visszamenni az időben, és elölről
kezdeni. Szeretett volna visszamenni, és kiállni azért
a fiúért Aleppóban, a sikátorban, akit a kenyeréért
vertek el. Szerette volna kiabálva és sikoltozva
felébreszteni Izmir alvó lakosait, hogy meglássák őt,
és mindazokat, akik az ajtók előtt, a parkokban
aludtak. Szerette volna elmondani Bassár al-
Aszádnak és a hadseregének, hogy menjenek a
pokolba. Szeretett volna nem láthatatlan lenni többé,
szeretett volna ellenállni, harcolni. Most viszont már
soha nem lesz esélye mindezt megtenni. Már túl késő
volt. Kifogyott az időből.
Idő. A telefon! Mahmud zsebében még mindig ott
lapult a telefon! Elővette, és a nejlonzacskón
keresztül megnyomta a gombját, amitől a pontos időt
mutató kijelző fényleni kezdett, mint egy
világítótorony fénye az éjszakában. Kitartotta a feje
fölé, és lóbálni kezdte a sötétben, segítségért
kiabálva.
 A motor zaja hangosabb lett.
A fiú arcán örömkönnyek csorogtak, mikor a
sötétből kibontakozott egy hajó – ezúttal egy valódi
hajó, nem csak holmi lélekvesztő. Egy fényekkel,
antennákkal felszerelt, motoros sikló, az oldalán kék
csíkokkal: a görög zászló színeivel.
A görög parti őrség hajója, amely a
megmentésükre igyekezett.
És a hajó orrán, összekulcsolt kezekkel hálálkodva,
az apja térdelt.
Valíd is ott volt, a tatrészen, egy termo takaróval
betakarva, hamarosan pedig Mahmud és az anyja is
kikerültek a vízből, és őket is takarókba csavarták,
amely benn tartotta azt a kevés testhőt, amivel még
rendelkeztek. Fatima képtelen volt megszólalni a
zsibbadtságtól, így Mahmud mondta el az apjának,
hogy Hanát inkább odaadták valakinek, mint hogy
velük együtt ő is vízbe fulladjon. Apa sírt, magához
húzta fiát, és megölelte.
– Hana nincs ugyan itt, velünk, de életben van.
Tudom – mondta. – És ez neked köszönhető, fiam.
A görög parti őrség siklója az Égei-tenger hullámait
szelte az éjszaka hátralevő részében, még több
embert kimentve a vízből. Végül Bisharáékat a többi
menekülttel együtt kitette Leszbosz szigetén. Már
majdnem hajnali hat óra volt, és az ég alján már
kezdett megjelenni a napfény. Mahmud bizonytalan
volt, de úgy tippelte, az anyjával több mint két órán
át voltak a vízben.
Amikor leszálltak a kis hajóról, az apja térdre
rogyott, megcsókolta a földet, és hálát rebegett
Allahnak. Amúgy is elérkezett már a reggeli ima
ideje, és Mahmud is csatlakozott hozzá. Mikor
befejezték, a fiú bizonytalanul felkapaszkodott a
sziklás, szürke parton, a nem messze magasodó
hegyek felé hunyorogva. Majd ráébredt, hogy nem
igazi hegyeket lát.
Hanem mentőmellényeket, hatalmas halmokba
rakva.
Egész hegyekké nőttek, és a part teljes
szélességében végignyúltak, ameddig csak a szem
ellátott. Aleppóban a háború törmeléke gyűlt
hatalmas halmokba, Leszboszon a mentőmellények,
amelyeket az előttük érkező menekültek százezrei
hagytak hátra, mert nélkülük indultak a további útra.
 És testek is voltak a parton. Emberek holttestei,
akik nem élték túl az éjszakát a tengeren, akiket a
parti őrség nem tudott időben kimenteni.
Túlnyomórészt férfiak, de volt ott néhány nő is. És
egy apró gyerektest.
Fatima Hana nevét üvöltve rohant oda a
csecsemőhöz. Mahmud maga is utánament, telve
rémülettel, de nem Hana volt az. Valaki más kicsi
lánya feküdt ott, tengervízzel telt tüdővel. Anya a fia
vállára borulva sírt, amíg egy egyenruhás görög férfi
távolabb nem vezette őket, az újszülöttet pedig
feljegyezte egy kis füzetbe. A halottak aznapi számát
rögzítette. Mahmud tántorogva ment arrébb, ismét
olyan tompának érezte magát, mint a dermesztő
vízben néhány órája.
Anya odament a többi menekülthöz is, akik aznap
éjszaka értek partot, és még ott tartózkodtak.
Mindegyiküket végigkérdezve, látta-e valamelyikük a
kicsi Hanát. De nem látta egyikük sem. A csónak,
amelyen Mahmud kishúga volt, eltűnt – vagy elérte a
szigetet, és az utasai már elindultak tovább, vagy azt
is elsüllyesztették a sziklák.
Fatima térdre rogyott a köves parton, és sírni
kezdett. A férje magához ölelte, és hagyta hullani a
könnyeit.
Mahmud úgy érezte magát, mint akit kizsigereltek.
Az ő hibája volt az egész. Hana még velük lehetne, ha
nem vesz rá valakit a csónakban, hogy vegye őt át
tőlük. Vagy belehalt volna abba a két órába, amíg a
vízben voltak.
Akár így, akár úgy, de elveszítették.
– Mahmud – szólt hozzá az apja csendesen síró
anyja felett. – Nézd meg a többi holttestet, és keress
olyan cipőket, amiket fel tudunk húzni.
Josef – 1939. A havannai kikötő előtt

19 napja úton

Josef azt kívánta, bárcsak láthatatlan lehetne.

Amint a többi utas felfedezte, ki ugrott ki előző nap
a hajóból, hirtelen már senki nem mondta neki
többé, hogy mennyire sajnálják. Hogy majd minden
rendben lesz.
De hogyan lehetne minden rendben? Hogyan
lehetne valaha is rendben bármi?
A korlátnál állt az A-fedélzeten, ott, ahonnan Papa
leugrott. A tenger odalent már nem volt olyan sivár,
mint ezelőtt: kis motorcsónakok és evezősök
pettyezték a felszínét. Egyeseken riporterek
érkeztek, akik kérdéseket kiabáltak fel, és
megpróbáltak képeket készíteni a hajóról. Más
járművek friss banánkötegeket, zsákokba kötött
narancsot, kókuszt kínáltak eladásra. A C-fedélzeten
álló utasok pénzt dobtak le nekik, a gyümölcsöt pedig
a létra tetején és alján strázsáló kubai rendőrök
adták fel. Az utóbbi időben azonban megszaporodtak
odalent a hajón tartózkodó utasok rokonai is. Férfiak,
többnyire, akik előbb indultak el Kubába, hogy
munkát, lakhelyet találjanak a családjuk számára.
Egyikük minden egyes nap elhozta magával a kis
fehér kutyáját, és felemelte, hogy a felesége fentről
integessen neki.
A rokonokkal zsúfolt csónakok elég közel jöttek a
hajóhoz, hogy a családok kiabálva beszélgetni
tudjanak valamicskét, de annál közelebb már nem
jöhettek. Josef apjának köszönhetően a St. Louist
körbevette a kubai rendőrség néhány járműve. A
mentőcsónakok távolabb maradtak, és figyeltek,
leugrik-e bárki más a szabadságban reménykedve.
Vagy épp a halálban.
A rendőrség csónakjai éjszaka reflektorokkal
pásztázták a hajótestet, a St. Louis legénysége pedig a
kapitány parancsára őrjáratozott a fedélzeteken az
öngyilkosságokat megelőzendő.
– Evelyne, nézd, ott van! Ott van papa! – sikongatott
Renate. Joseftől néhány lépésnyire állt a korlátnál,
megpróbálta a húga számára beazonosítani az egyik
kis evezőst.
– Hol? Nem látom! – nyafogott Evelyne.
Josef figyelmét jobban lekötötte a flottillán
átnavigáló, kis rendőrcsónak, amely a St. Louis mellé
húzódott. Valahányszor látogatójuk érkezett, újabb
okuk volt beszélgetni, és hamarosan az egész hajót
végigjárta a szóbeszéd, hogy a csónakon tartózkodik
az a rendőr, aki kimentette az apját.
A fiú leszaladt szólni édesanyjának és a húgának,
majd együtt igyekeztek a társasági terem felé, ahol
már gyülekezett egy, a legénység tagjaiból és
utasokból álló csoport, hogy hősnek kijáró módon
üdvözöljék a kubai rendőrt. Utat nyitottak előtte,
éljeneztek, a hátát veregették, kezet ráztak vele,
ahogy elhaladt mellettük. Első ízben tért vissza a
hajóra azóta, hogy leugrott megmenteni Papát. A
család ágaskodva igyekezett a többi utas feje fölött
alaposan megnézni őt magának. Mama felsírt, a
szájához emelte a kezét, Josefen pedig átcsapott a
rendőr iránt érzett rokonszenv. Ez az ember
mentette meg az apja életét.
Úgy tűnt, a férfi őszintén meg volt hatva, és
meglepte az egész felhajtás. Alacsony, zömök ember
volt, olajbarna bőrrel, széles arccal, amelyen vastag
bajusz díszelgett. Kék nadrágot viselt, szürke inget
vállán lapokkal, és egy ahhoz illő szürke sapkát. A
derekán bőröv volt, azon egy gumibot és egy
pisztolytáska.
Azt mondták, Mariano Padron a neve.
Schröder kapitány is megérkezett, és köszönetet
mondott Padron rendőrnek az utasok és a legénység
nevében. Josef megérezte, ahogy a feszültség
áthullámzik a termen. A kapitány egyre kevesebbet
mutatkozott az utóbbi időben, miközben egyre
hosszabbra nyúltak a várakozással, horgonyon
töltött, fullasztóan forró napok, és ezt nem csak a fiú
vette egyedül észre az utasok közül. Most azonban
Padron rendőrt jöttek el ünnepelni, nem pedig a
kapitányt zaklatni, miért kell még mindig a hajón
rostokolniuk. A hangulat ismét vidámabb lett, mikor
a férfi átvette 150 birodalmi márkát kitevő jutalmát,
amelyet a hálás utasok gyűjtöttek össze. Padron épp
annyira meg volt rökönyödve, mint Josef – 150
birodalmi márka rengeteg pénz volt, különösen
olyanok kezéből, akiknek erre a pénzre még
szükségük lehetett a későbbiekben a vízumok és
illetékek kifizetésére. Megpróbálta visszautasítani a
pénzt, az utasok azonban hallani sem akartak
ilyesmiről.
– Én csupán a munkámat végeztem – mondta egy
tolmács segítségével az egybegyűlteknek. – De ezt
soha nem fogom elfelejteni. Egyikőjüket sem fogom
elfelejteni. Köszönöm.
Az utasok ismét tapsviharban törtek ki, és bár
sokan fordították a figyelmüket azonnal a kapitány
felé, helyzetjelentést várva tőle, Landauék
előrefurakodtak, hogy szót válthassanak a rendőrrel.
Padron szemei felcsillantak, amikor megpillantotta
Mamát. Mondott valamit spanyolul, az utas pedig, aki
az összegyűltek számára tolmácsolta szavait,
elmosolyodott, és lefordította, amit az imént hallott.
– Á, señora! Mondja, az ön apja tolvaj volt?
Rahel Landau elfintorodott.
– Tolvaj? Az én apám? Nem… nem értem.
– Az apja bizonyára tolvaj volt – folytatta Padron a
tolmács támogatásával. – Hiszen lelopta a csillagokat
az égről, és azokat odatette a señora szemei helyére.
Josef most értette meg, ez egyfajta bók volt. A férfi
így próbálta kifejezni, milyen csinosnak találja.
Édesanyja illendően, de türelmetlenül mosolygott.
– Mondja, biztos úr, mi történt a férjemmel? –
kérdezte. – Jól van? Nem engednek ki a partra, hogy
meglátogassam.
A rendőr levette a sapkáját.
– Annyira sajnálom. Rettenetesen sajnálom. Señora
Landau, igaz? A férje életben van. A kórházban van…
– Mondott még valamit, de a tolmács a homlokát
ráncolta. Ehhez nem beszélt elég jól spanyolul. A
rendőr látta a tolmács zavarodottságát, és a kezével
mutogatta el, amit mondani akart: mindkét csuklóját
felfordította, a szemét becsukta, és hátradöntötte a
fejét, mintha aludna.
– Elbódították – mondta ki hangosan Mama. A
hangja megtelt fájdalommal. Josef máris tudta, hogy
önmagát hibáztatja. A férje egyetlen okból távozott:
azért, mert ő bódult állapotban képtelen volt
megállítani.
Padron bólintott.
– Nem igazán jó – mondta. – De életben marad.
Mama megragadta a rendőr mindkét kezét, és
megcsókolta őket.
 – Köszönöm magának, biztos úr.
A férfi elvörösödött, majd bólintott. Észrevette az
anyja szoknyája mögött félig elrejtőzött Ruthot, és
letérdelt hozzá. Rendőrsapkáját a fejébe húzta,
mondott neki valamit, és mosolygott.
– Azt mondja, a kis hölgy mostantól rendőr –
fordított a tolmács. – Ő pedig most bűnöző lesz. És
meg kell fognia.
Padron vidám fogócskába kezdett Ruthtal a
teremben, mindketten nevettek és sikongattak. Rahel
Landau könnyei közt nevetett rajtuk. Josef hosszú
hónapok óta most először hallotta nevetni, látta
mosolyogni.
Padron hagyta, hogy a kislány elkapja, majd
lecsippentette a sapkát Ruth fejéről, és áttette
Josefére. Közben újra spanyolul beszélt hozzájuk.
– Azt mondja, most a fiatalúr következik – mondta
a tolmács.
– Ó, ne! – tiltakozott Josef. A kezét ingatta, szerette
volna, ha a rendőr érti, mit akar kifejezni. Nem volt
kedve bohóckodni, játszadozni, és különben is, már
túl idős volt az ilyesmihez.
Padron a kézfejével ütögette meg a fiú mellkasát,
megpróbálta játékra buzdítani.
– Azt mondja, ő az utas – fordított a tolmács. A
rendőr színlelt haraggal húzta ki magát, és beszélni
kezdett. – Maga! Señor rendőr! Mikor szállhatunk le
a hajóról?
A vidám hangulat hirtelen elpárolgott, Landauék a
tolmáccsal együtt zavartan pillantgattak egymásra.
Padron csak megpróbálta utánozni a kérdést, amit
neki tett fel mindig minden egyes utas, a fiú azonban
a kérdéstől elkomorodott. Úgy érezte, soha nem
fognak leszállni erről a hajóról. A rendőr azonnal
ráébredt a tévedésére, és úgy látszott, bánja, hogy
ezt felhozta. Együttérzésének jeléül bólintott. Majd,
Joseffel szinte egy időben felelték a kérdésre azt,
amit a kubai őrök válaszoltak minden alkalommal.
– Mañana.
Isabel – 1994. Valahol a Bahama-szigetek és Florida
közt

5 napja úton

Isabel becsusszant a csónak oldalán a tengerbe, és

felsóhajtott. A víz meleg volt, de hűsítőbb, mint a
ladikban gubbasztani. A nap épp lemenőben volt a
nyugati horizonton, a világot arany-szépia árnyalatú
fényképpé változtatta, de még mindig lehetett vagy
negyvenfokos a hőség. Ha nem fenyegetne azzal,
hogy elárasztja a csónakot, és végleg elsüllyeszti őket,
akkor Isabel esőért imádkozott volna, hogy véget
vessen ennek a fülledt időnek.
Az apja hevenyészett napernyőt eszkábált az
anyjának az ingéből, aki mintha jobban lett volna,
mint eddig. Az aszpirin alacsonyan tartotta Mami
lázát, és bár még mindig ki volt merülve, és Isabel
kisöccse is közel járt már a világrajövetelhez,
valahogy mégis nyugodtnak tűnt. Békés volt, a hőség
ellenére.
A többiek csak akkor lelhettek némi
megkönnyebbülést, ha, kivárva a sorukat, elmerültek
a tengerben.
Isabel fejében az út ismét dalként jelent meg. Ha a
lázongások és a cserebere a benzinért voltak az első
verzé, a tanker és a vihar pedig a második, akkor az
ú t ezen szakasza – ez a hosszú, forró, lomhán
vánszorgó másfél nap a Bahama-szigetektől Florida
felé –, ez volt az átvezetés. Egy harmadik, a többitől
eltérő verzé. Ez a verzé a lassan érkező halálé volt.
Ez volt a lassú ritmusú szélcsend, ami összekötötte az
eddigi verzéket, és az izgalmas, sodró utolsó verzét, a
dal csúcspontját, amit a kóda követ majd.
Ez volt itt a limbo. A „börtön”. Nem tehettek mást a
várakozáson kívül.
A nap utolsó kis fényfoszlánya is a hullámok alá
bukott, és Luis lekapcsolta a motort. A világ teljesen
elnémult, csak a víz lágy locsogását lehetett hallani a
csónak testén, és a lélekvesztő széteső elemeinek
halk nyikorgását.
– Ennyi volt – jelentette ki Luis. – Amíg a nap nincs
fenn, addig navigálni sem tudunk.
 Amara felemelte az egyik benzineskannát, és
meglötyögtette a kevés folyadékot, ami még benne
maradt.
– Egyébként is megspórolunk így egy kevés benzint
– mondta. – Ez az éhes kis szörnyeteg egyenesen
zabál. Szerencsénk lesz, ha marad elég megközelíteni
a partot, ha végre szárazföldet látunk.
– Mikor érünk már oda? – kérdezte Iván.
Közvetlenül Isabel előtt lebegett a vízben, vele együtt
a csónak peremébe kapaszkodva.
– Remélhetőleg holnap – szólt a jármű közepéből
Castillo úr. Pontosan ugyanezt mondta tegnap is. És
tegnapelőtt.
– Mañana – suttogta Isabel nagyapja. A csónak
túloldalán ő is az óceánban lógott Castillo asszonnyal
együtt, és merte kifelé a vizet. A peremen át még épp
kilátszott a feje. Tegnap óta ismételgette ezt a szót, és
mintha még mindig zavartnak tűnt volna. Isabel nem
tudta a miértjét.
– Valamikor holnap látni fogjuk Miami fényeit, és
akkor elindulunk egyenesen feléjük – jelentette ki
határozottan Mami. Kényelmetlenül fészkelődött,
meg-megrándultak az arcizmai.
 – Mi a baj? Jól vagy? – kérdezte Papi.
Mami a hasára tette az egyik kezét.
– Azt hiszem, kezdődik.
– Mi kezdődik? – kérdezte Papi, majd elkerekedtek
a szemei. – Úgy érted… úgy érted, jön a baba? Itt?
Most?
Hirtelen mindenki felélénkült a csónakban, Isabel
és Iván pedig felhúzódzkodtak a lélekvesztő
pereménél, hogy jobban lássanak. A lányban kusza
összevisszaságban kavarogtak az érzelmek. Izgatott
volt, mert végre, ennyi várakozás után láthatja a
kistestvére születését, de egyúttal nagyon félni is
kezdett. Félt, mert az anyjának itt kell megszülnie a
babát, ezen a kis lélekvesztőn, az óceán kellős
közepén. És aggódott is, most először, miképp
változtatja meg a kistestvére ezt a törékeny családot.
– Igen, azt hiszem, megindult a vajúdás – jelentette
ki higgadtan az anyja. – De nem, nem itt és most
fogom megszülni a babát. Még csak most kezdődtek
meg a fájdalmak. Tíz órán át tartottak, mielőtt Isabel
kibújt, emlékszel?
A lány ezelőtt még soha nem hallotta az anyját a
születéséről beszélni, és egyszerre volt kíváncsi, és
érezte magát nagyon furcsán tőle.
– Mi lesz majd a neve? – kérdezte Iván.
Mami és Papi egymásra néztek.
– Még nem döntöttük el – mondta az asszony.
– Nos, nekem van pár jó ötletem, ha szeretnétek
tippeket – nevetett Iván.
– Nem fogjuk valamelyik Industriales játékos nevét
adni neki – torkolta le Isabel, válaszul a fiú ráöltötte a
nyelvét.
Egy időre elcsendesedett mindenki. Isabel az
aranyló horizontot nézte, miközben az lassan
narancs, majd bíbor, majd sötétkék színűre változott.
Vajon a kisöccse a nyílt tengeren születik meg, vagy
már Amerikában? A daluk vége vajon tényleg az új
életük lesz Miamiban? Vagy tragikusan végződik
mindannyiuk számára, az áramlaton sodródva,
benzin nélkül, a szomjhalállal küszködve az Atlanti-
óceán hatalmas, sós vizű sivatagában?
– Jut is eszembe, nem neveztük el a csónakot –
folytatta Iván.
Mindenki felnyögött, majd felnevettek.
– Most mi van? – szólalt meg újra vigyorogva a fiú.
– Minden jó hajónak szüksége van egy névre.
– Azt hiszem, mindenki egyet fog velem érteni, ha
azt mondom, ez messze van a jó hajótól – felelte
Castillo úr.
– De ez visz el minket Amerikába! A szabadságba! –
értetlenkedett a fia. – Megérdemli, hogy elnevezzük.
– Mit szóltok a Fidelhez? – viccelődött Luis, lábával
a csónak fenekén összegyűlt vizet fröcskölve Castro
arcán.
– Nem, nem, nem – tiltakozott Papi. – El Ataúd
Flotante! A lebegő koporsó.
Isabel elfintorodott a név hallatán. Cseppet sem
volt vicces. Annak tükrében nem, hogy az édesanyja
hamarosan ebben a csónakban fog szülni.
– Majdnem tűpontos – értett egyet Castillo úr. – Mit
szóltok ahhoz, hogy Me Piro? – Kubai szlengben azt
jelentette: „lelécelek”.
– ¡Chao Pescao! – javasolta Mami, és mindenki
felkacagott. Szó szerint azt jelentette, „viszlát, hal!”,
de Kubában mindenki így köszönt el a másiktól.
– A St. Louis – mondta lágyan Isabel nagyapja. Egy
pillanatra mindenki elhallgatott, megpróbáltak
rájönni a poénra, de senki nem értette.
 – Az El Camellóhoz mit szóltok? – kérdezte Luis. „A
teve”. A Havannában közlekedő, kamionok vontatta,
randa, púpos buszokat hívták így.
– Nem, nem… megvan! – kiáltott Amara. – El
Botero! – Tökéletes volt. A kubai szlengben ugyanígy
nevezték a taxikat, de szó szerint azt jelentette:
„hajós”. A felnőttek nevettek és tapsoltak.
– Nem, nem! – tiltakozott idegesen Iván. – Valami
menőbb névre van szükség, mint például…
Aztán tágra nyílt szemekkel emelkedett ki a vízből.
– A micsoda? – kérdezte Isabel. Majd ő is
kiemelkedett, mikor valami kemény, de sima ütődött
a lábának.
– Cápa! – kiáltotta a nagyapja a csónak túloldaláról.
– Cápa!
Iván körül sötétvörös felhővé változott a víz, Isabel
pedig felsikoltott. Valami újra beleütközött, és a lány
kétségbeesetten, remegő karokkal és lábakkal
igyekezett felmászni a csónakba. A mellkasát
szilánkokra robbantotta a félelem. Az apja átfogta a
derekát, és együtt, gurulva borultak be a csónakba.
Amara és Mami mellettük igyekezett felhúzni Castillo
asszonyt a csónakba, akit hátulról Lito segített
feltolni. Isabel és az apja térdre emelkedtek, majd
behúzták nagyapát is.
A csónak túloldalán Luis és Castillo úr Iván nevét
kiáltozták, mikor behúzták mozdulatlan testét.
A fiú jobb lába nem látszott ki a vérből. Mindenütt
apró harapások voltak rajta, mintha egyszerre
támadta volna meg egy egész csapatnyi cápa. Nagy
darabok hiányoztak belőle több helyen is, maradtak
a nyers, vörös, tátongó sebek, alattuk kilátszott az
izom és a csont.
Isabel rémületében rogyott le a csónak oldala
mellé. Soha ilyen szörnyű látványban nem volt még
része. Úgy érezte, rögtön elokádja magát.
Castillo asszony hangosan sírt. Ivánt akkora sokk
érte, hogy még csak fel sem kiáltott, meg sem szólalt.
A tekintete üveges volt, a szája nyitva maradt. A
combján éktelenkedő egyik sebből vér spriccelt
kifelé, mintha locsolócső lenne. Isabel nézte, ahogy a
fiú arca egyre szürkébbé változik. Meg sem tudott
szólalni.
– Szorítókötés kell! – kiáltott Lito. – Gyerünk,
valamit a lábára kell kötnünk, hogy elállítsuk a
vérzést!
 Papi kirángatta az övét a nadrágjából, és az öreg
olyan szorosan kötötte Iván lába köré, amennyire
csak tudta, de a vér továbbra is ömlött, sötét,
visszataszító vörösre festve körülöttük a csónak
aljában összegyűlt vizet.
– Ne… NE! – sikította Castillo asszony, miközben
Iván szeméből lassan eltávozott az élet. Isabel is
sikoltozni akart, de teljesen meg volt dermedve. Nem
tehetett semmit. Egyikük sem tehetett az égvilágon
semmit.
Iván halott volt.
Luis dühösen kiáltott fel, és előrántotta az övéből
szolgálati fegyverét. BUMM!! BUMM-BUMM!! Egyszer
lőtt, kétszer, háromszor, a csónak körül köröző
uszonyra.
– Ne! – kiáltotta Lito, megfogva a fiú kezét, mielőtt
újra tüzelhetett volna. – Csak még több cápát vonzol
ide a vízben szétáradó vérrel.
Már késő volt. Még egy uszony bukkant fel, majd
még egy, és a névtelen kis csónakot kisvártatva cápák
vették körül.
Saját, lassan süllyedő börtönük fogságába estek.
Mahmud – 2015. Leszboszról Athén felé, Görögország

12 napja úton

Mahmud ismét egy sátorvárosban találta magát. A

leszboszi dokkok melletti betonparkoló tele volt
sportáruházakban kapható kempingsátrakkal. Kék,
zöld, fehér, sárga és piros, kerek tetejű,
négyszemélyes sátrak voltak, görög szociális
munkások látták el velük a menekülteket, akik
pontosan tudták, nem fognak tudni máshol fedél alá
vonulni, amíg az Athén felé tartó kompra
várakoznak. Nedves ruhák száradtak biciklitartókról
és forgalmi táblákról, a menekültek kempingfőzők és
villanyrezsók körül gyülekeztek.
Ahelyett, hogy élettől zsongana, énektől és
nevetéstől hangosan, mint a kilisi menekülttábor, a
sátorvárost ködként borította be a beszélgetés
csendes, gyászos moraja. Mahmud nem volt
meglepve: ő is pont így érezte magát a családjával.
Izgatottnak kellene lenniük, hiszen végre eljutottak
Görögországig, lehetőségük volt valódi jegyeket
váltani egy valódi kompra, amivel behajózhatnak az
európai szárazföldig. De közülük túlságosan is sokan
veszítettek el valakit a tengeri úton a szeretteik közül
ahhoz, hogy most örüljenek.
Fatima sátorról sátorra járt, Hana után
kérdezősködve. Mahmud segített neki. Elvégre az ő
hibájából nem volt most velük. De a kikötő mellett
senkinél nem találták, és senki nem utazott azon a
csónakon, amelybe feladták.
A menekültek jöttek és mentek, a sátrak viszont
maradtak, és Anya ragaszkodott hozzá, hogy ne
szálljanak fel az aznap érkező kompra, és a
másnapira sem. Így az újonnan érkezőket is
megkérdezheti, nem látták-e a kislányát. De senki
nem tudott semmit.
Mahmud olyan rosszul érezte magát, mint a
felfújható csónakon idefelé. Nem tudott az anyjára
nézni. Egészen biztosan hibáztatja őt, amiért
elveszítették Hanát. Ő hibáztatta saját magát.
Képtelen volt aludni éjszakánként. Folyton a kishúgát
szállító, sziklákon kilyukadó csónak képe lebegett a
szeme előtt. Hana, ahogyan a vízbe zuhan. És egyikük
sincs ott, hogy segítsen rajta.
Fatima még több időt akart a dokkoknál tölteni,
nem akart elmenni addig, amíg nem tudja meg, mi
történt Hanával, Apa viszont azt mondta, ideje
továbbindulniuk. Senki nem tudhatta előre, mikor
dönt úgy a hajótársaság, hogy menekülteknek nem
adnak el több jegyet, vagy mikor döntenek úgy a
görög hatóságok, hogy mindannyiukat hazaküldik.
Mozgásban kell maradniuk, különben meghalnak.
Hana biztosan már előttük van, elment a reggeli
komppal, amit első nap sikerült lekésniük. Vagy…
Senki nem is akart belegondolni abba, mi van a
„vagy” után.
A hatalmas athéni komp aznap reggel ismét
megérkezett. Egy focipálya hosszúságával
vetekedett, és legalább öt emelet magas volt. Az alsó
felét kékre festették, az oldalán hatalmas betűkkel
állt a BLUE STAR FERRIES felirat. A hajóhíd
közelében egy radar forgott, a tetején antennák és
műholdtányérok erdeje. Úgy nézett ki, mint azok az
óceánjárók, amiket Mahmud fényképeken látott. Még
a mentőcsónakjaik is nagyobbak voltak a
gumicsónaknál, amelynek a fedélzetén
Törökországot elhagyták. A fiú megpróbálta Valíd
érdeklődését is felkelteni a nagy hajó iránt. Szerette
volna, ha az öccse izgatottá válik attól, hogy
életükben először felszállnak egy ekkora járműre, de
Valíd nem törődött vele. Úgy tűnt, semmivel sem
törődik különösebben.
A hajó tatján leereszkedett egy hatalmas rámpa, és
a szárazföldről induló kocsik elkezdtek legurulni
Leszbosz szigetére. Mögöttük még több autó
várakozott. Fatima sírt, miközben ők egy kisebb
rámpán kapaszkodtak felfelé a többi utassal együtt.
Folyamatosan vissza-visszanézett a válla fölött a
sátorváros felé – Mahmud biztos volt benne, hogy
annak reményében, hátha futólag megpillant valakit
egy csecsemővel a karjában, aki akár Hana is lehet.
De nem így történt.
A komp belül úgy nézett ki, mint egy nagyon
előkelő hotel előtere. Minden emeleten üvegasztalok
sorakoztak, körülöttük fehér, kárpitozott székekkel.
Snackbárokban árulták a chipset, az édességeket és
az üdítőket, a tévéken épp görög focimeccs ment.
Azok a menekültek, akiknek még volt pár személyes
holmijuk, a hátizsákjaikat és a szemeteszsákokat az
asztalok alá és a fejük fölötti csomagtartókba
gyömöszölték be. Bisharáék letelepedtek az egyik
üvegasztalos fülkében, Apa pedig egy aljzatot
keresett, amiről tölteni tudná a telefonját.
– Mahmud, mit szólnál hozzá, ha az öcséddel
felfedeznétek a hajót? – kérdezte a fiától.
Mahmud nem is lehetett volna hálásabb, amiért
van indoka messze elkerülni anyja megtört arcának
látványát. Kézen fogta Valídot, és kihúzta magával a
hajó peremén körbefutó sétafedélzetre.
Csendben nézték, ahogy a komphajó lassan
eltávolodik a dokktól, alattuk mélyen dübörögtek a
hatalmas motorok. A szörnyű tenger, amely nemrég
még el akarta nyelni őket elevenen, most zafírkék
színben pompázott, és teljesen nyugodt volt.
Leszbosz szigete tulajdonképp gyönyörű hely volt, ha
a tengerről látja az ember. Apró, terrakottatetős,
fehér épületek pettyezték a fákkal borított
dombokat, a halmok egyikének tetején pedig egy
ódon, szürke vár tornyosult. Mahmud már értette,
miért járnak ide nyaralni az emberek.
 A menekültek mellett volt a fedélzeten néhány
turista is. A fiú messziről láthatta, hogy nem közéjük
tartoznak, mivel a ruhájuk tiszta volt, és a
fényképezőgépeikkel készítettek képeket, nem pedig
a telefonjukat bújva igyekeztek szárazföldi
útvonalakat keresni Athénból Macedónia felé.
Az egyik menekült kiterített a fedélzeten egy
gyékényszőnyeget, és imádkozni kezdett. A sorban
állás és felszállás forgatagában Mahmud teljesen
megfeledkezett az időről, ezért kisöccsét is lehúzva
elkezdett a férfi mellett imádkozni. Amíg letérdelt és
felállt, letérdelt és felállt, csak az imádságra kellett
volna összpontosítania. De nem tudta nem
észrevenni, mennyire nyugtalanul tekintgettek
feléjük a turisták. Fintoraik nemtetszésükről
árulkodtak. Mintha ő, az öccse és ez a férfi valami
nem helyénvalót csinálnának.
A vakációzók halkabban kezdtek beszélni, és bár
Mahmud nem is érthette, amit mondanak, hallotta a
szavaikból sütő undort. A turisták nem ezért fizettek.
Nyaraláson voltak itt, ókori romokat akartak látni
gyönyörű görög tengerpartokkal, nem pedig büdös,
mocskos, imádkozó menekülteken átlépkedni,
 Csak akkor látnak minket, ha olyasmit teszünk,
amit ők nem szeretnének – döbbent rá Mahmud. A
gondolat villámcsapásként érte. Mikor a helyükön
voltak – Aleppó romjai közt, egy menekülttábor
kerítése mögött –, akkor az emberek el is
feledkezhetnek a létezésükről. De amikor a
menekültek valami nem kívánatosat tesznek – mikor
például megpróbálnak átlépni a határon, be az ő
országukba, vagy a boltjaik bejáratánál alszanak,
vagy beugranak az autóik elé, vagy a kompjaik
fedélzetén imádkoznak –, akkor az emberek már
nem hagyhatják őket többé figyelmen kívül.
Mahmud ösztöne először azt diktálta, hogy
eltűnjön a fedélközben. Hogy láthatatlanná váljon.
Szíriában az tartotta életben, hogy láthatatlan tudott
lenni. Most azonban azon kezdett el tűnődni, vajon
ha Európában is láthatatlan marad, az jelentheti-e az
ő és a családja halálát. Ha senki nem látja őket, akkor
senki nem is segíthet nekik. És talán a világnak látnia
kellene, mi is történik itt valójában.
Nehéz volt nem észrevenni a menekülteket, mikor
megérkeztek Athénba. Az utcákon, a szállodákban és
a piacokon mindenütt szírek voltak. Többségük, akár
Bisharáék is, úgy tervezte, továbbállnak, amint
tudnak. Apa úgy gondolta, rendelkezik a megfelelő
dokumentumokkal ahhoz, hogy szabadon
mozoghasson Görögország területén, de a
bevándorlási hivatal egyik dolgozója, egy nő azt
mondta, el kell mennie a helyi rendőrkapitányságra,
és ott kell szereznie egy hivatalos iratot. A
rendőrségen pedig közölték, akár egy hétig is
eltarthat, mire kiállítják.
– Egy hétig nem várhatunk – mondta Apa a
családjának. – Ki tudja, meddig engedik még, hogy
Németországba menjünk. Lehet, pár nap múlva
lezárják a határokat, és mindenkit visszafordítanak.
És akkor soha nem jutunk el oda. Törvényesen, vagy
törvénytelenül, de mennünk kell!
Találtak egy szállodát, ahol fejenként egy éjszaka
tíz eurójukba került, az athéniak pedig nagyon
kedvesek és segítőkészek voltak velük. De Mahmud
tudta, hogy a szüleinek korlátozott mennyiségű pénz
áll rendelkezésükre, és még mindig négy országon
kell átkelniük, mire elérik Németországot. Anya egy
hétig is itt maradt volna, sőt, tovább is, hogy
megkérdezzen mindenkit, akivel csak találkozik,
láttak-e egy Hana nevű kisbabát. De már meghozták
a döntést: vonattal elmennek a macedón határig, és
az éjszaka leple alatt megpróbálnak átlopózni rajta.
Josef – 1939. A havannai kikötő előtt

21 napja úton

Josef a fedélzetről nézte, amint újabb hajó

szlalomozik előre az MS St. Louist körülvevő
riporterek, gyümölcsárusok és kubai rendőrök kis
flottájában. A kis hajóban ismerősnek tűnő utas ült,
és Josef hirtelen rádöbbent, hogy Dr. Aber az, Renate
és Evelyne apja, aki már Kubában élt. A fiú
körbeszaladta a hajót, mire a vetítőteremben
megtalálta a filmsorozatokat néző nővéreket.
– Az édesapátok idejön a hajóhoz! – kiabálta nekik.
Renate és Evelyne sietve szaladtak utána. Mikor
odaértek a C-fedélzeten levő létrához, még nagyobb
meglepetés várta őket: Dr. Aber felszállt a St. Louis
fedélzetére! Padron rendőr a Dr. Aber által hozott
iratokat vizsgálgatta, közben kisebb tömeg gyűlt
össze, kíváncsian, mi történik épp.
A lányok odafutottak az apjukhoz, aki azonnal a
karjaiba emelte őket.
– Az én két gyönyörű kislányom! – mondta
elérzékenyülve, mindkettejük arcát megcsókolva. –
Álmaimban sem gondoltam, hogy újra láthatjuk
egymást!
Padron bólintott, és mondott valamit Dr. Abernek
spanyolul, ő pedig a lányaira mosolygott.
– Gyertek! Itt az ideje, hogy csatlakozzatok hozzám
Kubában.
– De mi lesz a holminkkal? A ruhánkkal? – kérdezte
Renate.
– Felejtsétek el azokat. Majd veszünk nektek új
ruhákat – mondta az apja. A tekintete a rendőrre
villant, Josef pedig már mindent értett. Dr. Aber
valamilyen módon meggyőzött valamilyen hivatali
személyt, hogy engedje levinni a hajóról a lányait, de
nem szeretett volna egy perccel sem tovább itt
várakozni, mint kell, hátha a rendőrök közben
meggondolják magukat. A létrához vezette a lányait.
Renate alig tudott búcsút mondani Josefnek, mielőtt
eltűntek a hajó korlátja mögött.
A fiú nem jutott szóhoz, szemben a többi
jelenlevővel. Dühös utasok fogták közre Padront a
többi rendőrtiszttel együtt, válaszokat követelve:
– Ők hogyhogy leszállhatnak a hajóról, míg mi
nem?
– Tudnak rajtunk segíteni?
– Hogyan csinálták?
– Engedjenek le a hajóról!
– A férjem Kubában van!
– Vannak iratok! Megfelelő iratok! – igyekezett
Padron tört németséggel elmagyarázni, de ettől a
tömeg csak még dühösebb lett.
– Nekünk is vannak! Vízumaink vannak! Kifizettük
őket!
Josef félteni kezdte a rendőrt, ám osztozott a többi
utas haragjában. Dr. Aber miért vihette magával
Renatét és Evelyne-t, és az utasok közül miért nem
távozhatott senki más? Nem tisztességes! A fiú keze
ökölbe szorult, és remegni kezdett. Majd rádöbbent,
hogy mégsem ő remeg, hanem a hajó fémszerkezete.
Az utasszállító motorjai most először keltek
dübörögve életre azóta, hogy lehorgonyoztak. Ami
egyetlen dolgot jelenthet csupán: a St. Louis visszatér
Németországba, és ők mindannyian szintén oda
mennek vele együtt.
 Az utasok teljesen szótlanul, egy emberként
rohamozták meg a létra tetejét.
Padron elővette a pisztolyát, Josef pedig szájtátva
figyelt.
– Parar! – kiáltotta a férfi. – Halt! – Balról jobbra
pásztázott a fegyverrel, a többi egyenruhás pedig
szintén ugyanezt tette a fegyverével. A dühös utasok
kissé visszahúzódtak, de nem futottak el. Josef szíve a
torkában dobogott. A tömeg bármelyik pillanatban
lerohanhatja a rendőröket. Tudta. Inkább meghalnak
itt, de nem mennek vissza Németországba. Vissza
Hitler markai közé.
A hajó elsőtisztje és az élelmezési tiszt odaérkezve
bevetette magát az őrök és a feldühödött tömeg közé.
Rimánkodni kezdtek az utasoknak, hogy maradjanak
nyugodtak, de senki ügyet sem vetett rájuk. Ahogy
alattuk a hajó motorjainak remegése egyre
hangosabb és kitartóbb lett, egyre több ember
rohamozta meg a létrákat, a leszállást követelve.
Josef benn ragadt az egész tumultus közepén. Ha a
tömeg előrenyomul, egyenesen a rendőrök fegyverei
felé, neki nem volna más választása, mint velük
haladni.
A levegő forró volt – jóval negyven fok fölött
lehetett már a hőmérséklet –, és a tömeg
hőmérséklete is fokozatosan emelkedett. Josefről
ömlött az izzadság, a szorosan összeszoruló tömeg
pedig még jobban súlyosbította a helyzetet. Az már
épp elérte volna a forráspontot, mikor egy apró,
fehér férfi szürke öltönyben felmászott a rendőrök
mögött a létrán. Schröder kapitány volt az! De Josef
azon kezdett tűnődni, miért nincs rajta a kapitány
egyenruhája. És miért szállt le a hajóról?
A tömeg egy pillanatra annyira megdöbbent, hogy
felfüggesztette a tülekedést. Schröder maga is
meglepődött. Amint látta a csupasz pisztolyokat és a
dühös tömeget, elveszítette a türelmét. A rendőrökre
üvöltött, követelte, hogy engedjék le a fegyvereket,
vagy azonnal kitiltja őket a hajóról. Azok végül szót
fogadtak neki.
– Miért indultak be a motorok? – kérdezte kiabálva
az egyik utas.
– Mondja el, mi folyik itt!
Schröder kapitány a levegőbe emelte a kezét, és
nyugalomra intett mindenkit, hogy tisztázhassa a
dolgokat. Levette a kalapját, majd végigtörölte a
szemöldökét egy zsebkendővel.
– Épp most jövök a Brú elnöknél tett
látogatásomból. Személyesen szerettem volna nála
engedélyhez folyamodni, hogy maguk mindannyian
leszállhassanak. De nem fogadott.
Az utasok baljósan tanakodtak egymás közt, Josef
pedig egyre dühösebbnek érezte magát. Mi folyik itt?
A kubaiak miért ígérték meg az utasoknak azt, hogy
beengedik őket, ha most pont az ellenkezőjét teszik?
– És ami még rosszabb – folytatta Schröder –, a
kubai kormány utasítása értelmében holnap reggelig
el kell hagynunk a kikötőt.
Holnapig elhagyni? – értetlenkedett magában
Josef. És hova mennek? És mi a helyzet az apjával? Ő
is elindul velük együtt?
Az utasok némelyike haragosan kiabálni kezdett, és
a fiú is csatlakozott hozzájuk. Az elsőtiszt rövid időre
eltűnt, most azonban még több matrózzal tért vissza,
hátha erőszakoskodásra kerül sor.
Josef azon tűnődött, felhívja-e ide az édesanyját,
hogy ő is hallja a híreket, de tudta, hogy a
kabinjukban van – nagy valószínűséggel könnyek
közt, az ágyon fekve. Saját magát okolta férje
öngyilkossági kísérletéért, és az elmúlt két napban
bizonyos tekintetben legalább annyira eltávolodott
tőle és Ruthtól, mint korábban Papa.
Nem, itt és most neki kell helytállnia. Az anyjáért.
Ruthért.
Schröder kapitány ismét csendre intett mindenkit.
– Nem megyünk haza. Az amerikai partok mellett
fogunk hajózni, és kérelmeket küldünk Roosevelt
elnöknek. Ha önök közül bárkinek vannak barátai,
rokonai az Egyesült Államokban, akkor esedezem,
kérjék meg őket, vessék latba minden befolyásukat
az érdekünkben. Bármi történjen is, biztosíthatom
önöket, minden tőlem telhetőt meg fogok tenni, hogy
megszervezzem a partraszállást valahol
Németország területén kívül. A remény hal meg
utoljára. Most pedig, kérem, menjenek vissza a
kabinjaikba. Fel kell mennem a hídra, és elő kell
készítenem a hajót az indulásra.
A tömeg megrohamozta a kapitányt, mikor az
megpróbált távozni a C-fedélzetről, Josef körül
lökdösődtek és taszigálták egymást. A fiú
odaküzdötte magát ahhoz az utashoz, aki Padronnak
tolmácsolt a minap, és odarángatta, ahol a rendőrök
álltak.
– Mi a helyzet az apámmal? – kérdezte a tolmács
segítségével Padrontól.
– Láttam a kórházban – válaszolt a rendőr. – Nincs
olyan jó állapotban ahhoz, hogy visszatérjen a hajóra.
– Akkor elmehetünk hozzá mi? – kérdezte Josef.
A rendőr fájdalmas arckifejezést vágott.
– Sajnálom, kicsi ember. Nem hagyhatja el a hajót.
– De a hajó elmegy – mondta nyomatékosan a fiú.
Érezte a talpa alatt lüktető motorokat. – Nem
hagyhatjuk hátra az apámat.
– Szívem mélyéről kívánom, hogy hamarosan
partra szállhasson, kicsi ember – folytatta Padron. –
Sajnálom, én csak a munkámat végzem.
Josef mélyen belenézett a rendőr szemébe, a
segítség jeleit, a rokonszenv felvillanását kutatta
benne. Padron más irányba nézett.

Még mindig ott állt, a forró, kubai napfényben, mikor

közvetlenül ebéd előtt a rendőrök is elmentek enni.
Padron még mindig nem akart ránézni. Amint a kis
hajó eltávolodott, megszólaltak az MS St. Louis
kürtjei, a horgonyt felhúzták, és a hajó elindult a
havannai kikötőből ismeretlen úti célja felé.
Amíg a többi utassal együtt a korlátnál ácsorgott,
akik könnyes búcsút intettek az egyetlen helynek,
amely menedéket ígért nekik, Josef maga is búcsút
intett – az apjának. Mindkét kezével megragadta inge
gallérját, és a varrat mellett feltépte – a ruháját
tépte, épp ugyanúgy, ahogy akkor tette, amikor
Weiler professzort eltemették a tengeren.
Tudta, hogy Papa még mindig életben van, de nem
igazán számított. Az apja a családja számára már
halott volt. És vele együtt az álmuk is, hogy
csatlakozzanak hozzá Kubában.
Isabel – 1994. Valahol a Bahama-szigetek és Florida
közt

5 napja úton

Isabel látta a Tejutat, annyira tiszta és felhőtlen volt

az éjszakai égbolt.
A tekintete a csillagokat pásztázta, de nem igazán
érzékelte őket. Nem is igazán látott semmit. A szemei
könnyekben úsztak. Mellette Castillo asszony sírt
csendesen a férje karjaiban, remegő vállakkal. Akár
Isabel, ő is azóta sírt, amióta Iván a szemük láttára
meghalt. Castillo úr a felesége feje fölött bámult
előre, üres tekintettel. Luis belerúgott a néma
motorba, megzörgetve a csavarokat, amelyek egy
helyben tartották. A kezébe temette az arcát, Amara
pedig szorosan átölelte.
Iván meghalt. Isabel képtelen volt felfogni. Az
egyik percben még élt, beszélt hozzájuk, velük együtt
nevetett, a következőben pedig már halott volt.
Élettelen. Mint az a férfi, akit az orra előtt lőttek le a
Maléconon kitört zendülés során. Az a férfi azonban
ismeretlen volt számára. Névtelen, ahogy annak a
napnak az összes többi áldozata is. Mint mindenki
más, aki megpróbált a tengeren átjutni Amerikába.
De Iván nem egy névtelen, arctalan valaki volt. Iván
volt. Az ő Ivánja. A barátja.
És most halott.
A tekintete oda vándorolt, ahol a fiú teste feküdt,
de még mindig nem nézett egyenesen rá. Nem volt rá
képes. Bár Papi levette az inget, amit Mami fölé
terített ki napernyő gyanánt, és letakarta vele Iván
arcát, Isabel nem tudta magát rávenni, hogy
odanézzen.
Ismerte Iván arcát. A mosolyát. Szerette volna úgy
őrizni az emlékeiben.
Lito egy lassú, szomorú dalt énekelt, Isabel pedig
visszavonult anyja és apja ölelésébe. Egymáshoz
bújtak mindhárman, mintha az, ami a fiúval történt,
velük is megtörténne, ha túl közel kerülnek a
testéhez. Az igazi veszélyt azonban a süllyedő csónak
és a körülötte járőröző cápák jelentették, akik a lány
lábánál összegyűlt véres víz által hagyott nyomot
követték.
Fidel Castrót teljesen beterítette Iván vére.
Isabel felidézte magában a virrasztást nagyanyja
halála után. Csendes, komor esemény volt. Még test
sem volt, amit el kell temetni. Akik eljöttek, az idejük
jelentős részében Litót, Mamit és Isabelt vigasztalták,
ölelgették, puszilgatták, osztoztak gyászukban. A lány
tudta, hogy pontosan ez lenne most a feladata
Castillóékkal szemben, de nem volt képes rávenni
magát. Hogyan vigasztalja őket, amikor neki
magának is vigaszra volt szüksége? Iván a fiuk volt,
az öccsük, de az ő legjobb barátja is. Bizonyos
tekintetben még saját családjánál is jobban ismerte.
A sikátorban focizott vele, együtt úsztak az óceánban,
mellette ült az iskolában. Olyan gyakran vacsorázott
nála, vagy Iván őnáluk, hogy akár testvérek is
lehettek volna. Együtt nőttek fel. Nem tudta
elképzelni azt a világot, amelyben átszalad a
szomszédba, és nem találja ott.
De Iván többé nem szalad át hozzá.
Iván halott.
Úgy fájt neki a veszteség, mintha egy testrésze nem
volna a helyén, mintha kitépték volna a szívét a
mellkasából, és nem maradt volna más utána egy
hatalmas, tátongó üregnél. Újra megrázkódott, ahogy
a testét összezúzta a görcsös sírás, és Mami közelebb
vonta magához.
Egy idő után Papi törte meg a csendet.
– Tennünk kell valamit… A testtel.
Castillo asszony zokogott, Castillo úr azonban
bólintott.
Tenni valamit a testtel? Isabel körbenézett. De mit
lehet tenni ezen a kis csónakon Iván testével? Aztán
megértette. A fiú teste csupán egyetlen helyre
kerülhet: az óceánba. A gondolat iszonyattal töltötte
el.
– Nem! Nem, nem hagyhatjuk itt! – kiáltott fel. –
Egyes-egyedül marad! Iván soha nem szeretett
egyedül lenni.
Lito Papi felé bólintott, majd mindketten felálltak,
hogy kiemeljék a fiú testét a kis csónakból.
Isabel igyekezett kiszabadulni anyja karjai közül,
de Mami szorosan magához húzta.
– Várjatok – szólalt meg Castillo asszony.
Könnyektől áztatott arccal eltávolodott a férjétől. –
Valamit mondanunk kellene. Valami imát. Bármit.
Tudatni akarom Istennel, hogy Iván elindult hozzá.
Isabel soha életében nem járt templomban. Mikor
Castro és a kommunisták átvették a hatalmat,
megtiltották a vallásgyakorlást. A spanyol katolikusok
azonban jóval Castro előtt hódították meg a szigetet,
és Isabel tudta, hogy a vallásuk még mindig él,
valahol mélyen, hasonlóan ahhoz, ahogyan Lito
szerint a clave szunnyad a dalok hallható ritmusa
alatt.
A nagyapja volt a legidősebb, és ő vett részt a
legtöbb temetésen, így ő vette át az irányítást. A
kereszt jelét rajzolta a levegőbe Iván teste fölött,
majd azt mondta.
– Adj, Uram, örök nyugodalmat neki, és az örök
világosság fényeskedjék neki! Nyugodjék békében!
Ámen!
Castillo asszony bólintott, majd Lito és Papi
felemelték Iván testét.
– Ne! Nem! – kiáltozott Isabel. Feléjük nyúlt, mint
aki megpróbálja őket megfékezni, majd visszahúzta a
karjait, és mindkettőt szorosan a mellkasára
szorította. Tudta, hogy ezt kell tenniük, hogy Iván
nem maradhat velük a csónakban. Így nem. De
miközben nagyapját és apját nézte, ahogy a fiú testét
emelik, egyre növekedett benne az üresség. Egyre
nagyobbra nőtt, amíg úgy nem érezte, több üres tér
van benne, mint ami nem az. Azt kívánta, bárcsak ő is
halott lenne. Azt kívánta, bárcsak halott lenne, hogy
Ivánnal együtt dobják be a vízbe. Hogy ne maradjon
olyan egyedül a víz mélyén.
Castillo asszony kinyújtotta a kezét, hogy még
egyszer, utoljára megfoghassa Ivánét, Luis pedig
felállt, és kezét öccse mellkasára tette – még egy
utolsó érintés, mielőtt a testvére örökre a múlté lesz.
Isabel szeretett volna tenni valamit, mondani
valamit, de túlságosan hatalmába kerítette a gyász.
– Várjatok – mondta Luis. Elővette a pisztolyát a
tokból. Kegyetlen arckifejezést vett fel, mikor a
csónak túloldala felé célzott, a felszínt hasító
uszonyok egyikére. Isabel most már felkészült a
lövésekre, de még így is megrezzent tőlük. BUMM!
BUMM! BUMM!
A cápa vérfelhőben vergődve, görcsökben múlt ki,
a többi pedig, amelyek eddig a csónakot követték,
őrülten úsztak oda. Luis bólintott Lito és Papi felé,
Castillo úr pedig elfordította a fejét, amikor Iván
testét átengedték a csónak pereme fölött, a cápáktól
messze, ahol aztán elsüllyedt a sötét tengerben.
Senki sem szólalt meg. Isabel sírt. A könnyek
szűnni nem akaró özönét sírta, a mellkasában
keletkezett üregből áradtak, amely azzal fenyegetett,
hogy felemészti. Iván elment. Örökre.
Hirtelen eszébe jutott a fiú Yankees sapkája. Merre
volt? Mi történt vele? Nem volt rajta, amikor
beengedték a vízbe, és a lány meg akarta találni. Meg
kellett találnia. Ha valamit, hát ennyit megtehet. Iván
egy részét megőrizheti.
Elhúzódott az édesanyja mellől, és elkezdett
kutatni a kis csónakban. Itt kell lennie valahol… Igen!
Ott van! Fejjel lefelé lebegett a véres vízben, a padok
alatt. Felcsippentette, majd a mellkasához szorította.
Neki már csak ennyi maradt Ivánból.
– Szerettem volna éttermet nyitni – szólalt meg
Castillo úr. Közvetlenül a lány mellett ült, és Isabel
megrezzent a hangtól, ami alig volt több suttogásnál.
– Mikor azon az első estén beszélgettünk, mindenki
elmondta, mit akar tenni, ha majd eljut Amerikába.
De én nem mondtam, hogy éttermet szerettem volna
nyitni a fiaimmal.
Valami megcsillant a sötét horizonton. Isabel
először azt hitte, az egyik csillag az az égbolt hosszú,
fehér sebén, amit a Tejút ejtett rajta, és az csillog a
könnyeken át. De nem. Ahhoz túl fényes volt. Túl
narancsszín. És aztán mások is megjelentek,
hasonlóak ehhez az elsőhöz, mind egy vízszintes
vonalon csoportosulva, határvonalat húzva a fekete
víz és a fekete égbolt közé.
Miami volt az! Végre! Iván kicsivel maradt csak le
Miami fényeiről…
Mahmud – 2015. Macedóniából Szerbiába

14-15 napja úton

Mahmud úgy érezte magát, mintha ismét Szíriában

lenne. Fegyveres rendőrök őrködtek a görög–
macedón határon, és ismét mocskosnak érezte
magát. Nemkívánatosnak. Törvényellenesnek.
A családja még úti dokumentumok nélkül is euróra
tudta váltani szír fontjait, majd vonatjegyet is tudtak
venni Athénből Szalonikibe, onnan pedig egy apró
görög városkába a határ mellett. Most épp a
macedóniai Gevgelija felé tartottak. Azt remélték, itt
találnak majd egy vonatot, ami elviszi őket Szerbia
északi részéig, és onnan Magyarországra. Előbb
azonban valahogy át kell szökniük a határon.
Mahmud vette észre a sátrak és ruhaszárító
kötelek kis kuszaságát közvetlenül a köves út mellett,
az apja pedig betessékelte őket a kis táborba, hogy
megtervezzék a következő lépésüket. Ez is egy kis
menekültfalu volt, egyfajta hevenyészett városka,
amelyből nem egy, nem kettő mellett mentek el a
Szíriából idáig vezető úton. Apával egy szeméttel teli
hordó mögött guggolva figyelték a határátkelőt. A
macedón rendőrök nem fordították vissza az
embereket, de ellenőrizték az irataikat, Mahmudék
pedig nem akarták megvárni, amíg Athénban kiadják
nekik a vízumokat. Mert ahogy az apja mondta, ki
tudja, meddig mehetnek szabadon tovább…
Apa elővette az iPhone-ját, és a térképet nézegette.
– Az egész környék csupa szántóföld – gondolkodott
hangosan. – Egyenletes. Túl egyszerűen elfognának
minket. – Oldalra görgette a térképet. Mahmud
közelebb hajolt. – Úgy tűnik, erre, innen nyugatra
van egy erdő. A határ minden egyes négyzetméterét
nem őrizhetik. Éjszaka átosonunk. Amint
Macedóniában vagyunk, már nem lesz gond. Hol van
az édesanyád?
Mahmud felnézett. Anya ugyanott volt, ahol
mindig: sátorról sátorra járt. Hanát kereste.
De Hana nem volt ott, és nem volt a többi,
menekültek által felállított kis sátorcsokorban sem,
amelyek mellett elmentek, miközben céljuk felé
haladtak a vidéken. Az egyik ponton, amelyet az
iPhone-ján használt térképen talált meg, az apja a
kavicsos útról egy sötét erdőbe kalauzolta őket. Késő
volt már, jóval éjfél után, és Mahmudot elcsigázta
már a gyaloglás. De még mindig két órán át kellett
gyalogolniuk, ha el akartak jutni a macedón határig.
Valíd felemelte a kezét. Azt szerette volna, hogy
vigyék, és Apa a vállára vette. Mahmud dühös lett. Az
öccse csecsemőként viselkedik. Pedig túl nagy már
ahhoz, hogy cipeljék. Ő is fáradt volt, de őt senki nem
cipelte sehova.
Csendben bandukoltak előre, az utat csak a telefon
képernyője világította meg alkalmanként, amikor
Apa ellenőrizte a helyzetüket. Az erdő tele volt
fenyőfákkal, amelyek szinte minden egyéb fát
kiszorítottak, a talajt barna tűlevél borította, amely
nyirkos fenyőillatot árasztott. Az erdőben valahol
felhangzott egy bagoly huhogása, Mahmud maga
körül hallotta neszezni a szerteszaladó apró
állatokat. Minden zörejre megrezzent, minden apró
mozgolódástól libabőrös lett. Városi gyerek volt, a
fényekhez, a forgalom zajához szokott. Itt minden zaj
olyan volt, mint a puskalövés a földöntúli sötét és
csönd kellős közepén. Egyenesen rettegett
mindentől.
Végre kiértek a sötét erdőből, és megtalálták a
vasútállomást. Egy apró, kétszintes, mustárszínűre
festett épület volt, vörös tetővel, lekerekített
csúcsokkal.
És rogyásig volt emberekkel.
Az állomás körül is kinőtt a földből egy szír falu.
Emberek százai aludtak az épületen kívül,
hátizsákjaikat, ruhával tömött szemeteszsákokat
használtak párnaként. Megtöltötték a peront és az
állomás előtti járdákat, még a sínek közt is aludtak
néhányan. Műanyag palackok, üres zacskók és
elhajigált csomagolások hevertek minden
négyzetcentiméteren, ahol nem voltak emberek.
Mahmud látta, ahogy leesik az apja válla. Ő is pont
ugyanígy érezte magát. Ekkor viszont Apa hirtelen
kihúzta magát, és még magasabbra emelte Valídot a
vállán.
– Hát, legalább tudjuk, hogy sínen vagyunk –
vigyorgott Mahmudra. – Sínen vagyunk. Érted.
A fia értette, csak egyáltalán nem találta viccesnek.
 – Nem? Semmi? – kérdezte az apja. – Pedig azt
gondoltam, el tudsz vonatkoztatni.
Mahmud még mindig nem nevetett. Túl fáradt volt.
Fatima már le is vált róluk, óvatosan lépkedett az
alvó menekültek közt, akár egy szellem. Hanát
kereste.
– Mintha zárva lenne a vasútállomás – mondta
nekik Apa. – Muszáj keresnünk egy helyet, ahol
alhatunk. Majd reggel visszajövünk, és kiderítjük,
tudunk-e jegyet venni.
A TripAdvisor segítségével találtak a közelben egy
szállásadót, összeszedték Anyát is, és elindultak a
fogadó felé. Mahmud alig várta, hogy egy igazi ágyba
dőlhessen. Úgy érezte, napokig képes volna aludni.
Egy kocsi jött mögöttük, a fiú viszont ezúttal nem
ugrott elé az úttestre. Az viszont így is lelassított, és
megállt mellettük.
– Kell taxi? – szólt ki a sofőr, törve az arabot.
– Nem – felelte Apa. – Csak a hotelig megyünk.
– Hotel sok pénz – mondta a férfi. – Mentek
Szerbia? Én elvisz taxi. Huszonöt euró ember.
Mahmud gyors fejszámolást végzett. Száz euró
rengeteg pénz volt – majdnem 24 000 szír font.
Viszont egy taxi Szerbiáig, a lehetőség, hogy ne
kelljen Macedóniában tölteni egy – vagy ki tudja,
hány – éjszakát? A szülei összebújtak, ő pedig
igyekezett fülelni. A vonatjegyek biztosan olcsóbbak,
és Anya aggodalmát fejezte ki az utazással
kapcsolatban egy vadidegennel egy olyan országban,
amelyet nem is ismernek. Apa viszont azzal érvelt,
hogy legalább másnapig kell várniuk a vonatra, és
már most is rengetegen vannak az állomáson.
– Mindannyian fáradtak vagyunk, és a taxival
közelebb kerülünk Németországhoz. A földön
alvással nem – vetette közbe Mahmud.
– Akkor meg is van a perdöntő szavazat – jelentette
ki Apa. – Kocsival megyünk.
Jó döntés volt. Két órával később és száz euróval
vékonyabban értek a szerb határra. Még mindig
sötét volt, de határőrt nem láttak ott, ahol a sofőr
kitette őket. Utakat sem. Mahmud aludt egy kicsit az
autóban, de úgy érezte magát, mint egy zombi,
miközben a vasúti sínek mentén botladozva
igyekeztek elérni a határt és a legközelebbi várost
Szerbiában. Két szünetet tartottak csupán, amikor
megálltak imádkozni hajnali 5-kor, és még egyszer,
pirkadatkor.
Nem sokkal napfelkelte után vánszorogtak be egy
városkába. Mahmud úgy érezte, ha nem fekszik le
valahova aludni, akkor állva fog elájulni, és arccal
zuhan a földre. De ezen a vasútállomáson még több
menekült várakozott, mint odaát Macedóniában, és
itt nem voltak se sátrak, se hotelszobák. Az emberek
az állomás peronján, az állomás melletti
szántóföldeken aludtak. Mosdók sem voltak sehol,
üzletek sem, éttermek sem. Ami volt, azért a helyi
szerbek egy vagyont kértek el. Egy férfi öteurós
darabáron árult palackozott vizet. És mindezt tetézte
– míg Mahmud ott ült egy csapat férfival egy
elektromos kábel mellett és az apja telefonját
töltötte, megtudhatta –, hogy sokan közülük már
napok óta itt vannak.
– Ha maradunk, akkor itt ragadunk egy életre –
mondta a családjának.
Az apja egyetértett.
– Tovább kell haladnunk előre. Mindig csak előre.
A fiú sírni tudott volna a fáradtságtól, de újra
elindult. Apa talált egy buszt Belgrádig, Mahmud
pedig hálásan fogadta a néhány órát, amit alvással
tölthetett, bármennyire is kényelmetlen volt
útközben.
A nap már majdnem lement, mikor megérkeztek a
szerb fővárosba, de még ott sem állhattak meg. A
rendőrség illegális menekültek után kutatva
razziázott a szállodákban, így Apa keresett – és talált
– egy másik taxist, aki megígérte, hogy elviszi őket
még két órányira, egészen a magyar határig.
A taxik kimondottan drágák voltak, de szintén
drága lett volna éjszaka egy olyan városban maradni,
ahol nem látják őket szívesen.
Az ezüstszín négyajtós Volkswagent egy középkorú,
olajbarna bőrű, takarosan formára vágott szakállú
férfi vezette. Megígérte, hogy elviszi őket
Magyarországig, és távol tartja őket a rendőröktől.
Fejenként harminc euróért – ami több volt, mint
átkelni Macedónia egészén! És Mahmudnak fogalma
sem volt, mennyi pénzük maradt még egyáltalán.
A kocsiban szűkösen voltak. Mahmud, Anya és Apa
a hátsó ülésen zsúfolódtak össze, Valíd pedig az apja
ölében. Úgy tűnt, ez a sofőr minden vájatot és kátyút
megtalál az úton, az egyikből repültek egyenesen a
másikba. De Mahmudnak ez mit sem számított.
Szinte azonnal elaludt, amint becsukta a szemét, és
csak akkor ébredt fel újra, mikor eljutott az agyáig,
hogy a kocsi megállt.
Remegő szemhéjjal nézett ki az ablakon. Arra
számított, hogy egy szerbiai határváros fényeit látja
majd, vagy egy újabb sátorvárost. Ehelyett egy
elhagyatott útszakasz kellős közepén álltak, amit
sötét, lakatlan szántóföldek vettek körül.
A taxi sofőrje pedig hátrahajolt az ülésében,
kezében egy pisztollyal, aminek a csöve egyenesen
rájuk szegeződött.
Josef – 1939. Az amerikai partok közelében

21 napja úton

Miami! Még egy napja sem hagyták el Havannát, és a

St. Louis máris egy amerikai város mellett halad el.
Annyira közel volt, hogy a hajóról távcső nélkül látni
lehetett. Josef és Ruth a korláton lógott, mint
mindenki más is, a hotelekre, házakra és parkokra
mutogattak. A fiú autóutakat látott, fehér,
négyszögletes irodaépületeket – felhőkarcolókat! – és
több száz kis hajót a kikötőben. Miért nem mehetnek
be ők is, és köthetnek ki ott? Az Egyesült Államok
miért nem képes egyszerűen beengedni őket? Annyi
területük van, amin nem magasodtak épületek.
Pálmafák és mocsarak, kilométereken át. Josef
elfogadná azt is. Lakna ott is. Lakna bárhol, amíg az a
bárhol távol van a náciktól.
Egy repülőgép körözött a hajó fölött, légcsavarjai
úgy zümmögtek, mintha dongó lenne. Fényképészek
újságoktól, tippelt hangosan az egyik utas. Josef
mostanra már tudta, hogy a St. Louis körül jókora
hírverés keletkezett világszerte. A híradók
operatőrei és riporterei kisebb hajókon követték az
óceánjárót már Havannától, és ugyanazokat a
kérdéseket kiabálták fel nekik, amiket az utasok is
feltettek. Hol fognak partra szállni? Ki fogadja be a
zsidó menekülteket? Vajon újra Németországban
kötnek majd ki?
Az amerikai parti őrség siklója a St. Louis mellett
cirkált aznap délután, az őrség tagjai távcsövekkel
figyelték őket. Az egyik idősebb gyerek arra tippelt,
hogy az ő védelmükre rendelték oda – ők szednék
össze azt, aki esetleg leugrik a hajóról.
De Josef azt gondolta, inkább azt szeretnék
biztosítani a jelenlétükkel, hogy a St. Louis nem
kanyarodik el Miami irányába.
A gyerekek közül néhányan, Ruthtal együtt, még
mindig játszottak vagy úszkáltak a medencében, és
mivel elég közel voltak Amerikához, a tinédzserek
némelyikének sikerült rádión befognia egy New York
Yankees baseballmeccs közvetítését. A felnőttek
többsége azonban úgy járkált fel-alá, mintha
temetésen volnának. A Kuba felé tartó utazás vidám
hangulata örökre elpárolgott. Az emberek alig
váltottak szót egymással, és még kevésbé vágytak
egymás társaságára. A vetítőterem elhagyatottan
tátongott, a báltermek kongtak az ürességtől.
Leszámítva Josef édesanyját.
Napokig gyászolta a férjét, és ő maga is Papává
változott át, amikor egy időre bezárkózott a
kabinjukba. Miután azonban elterjedt a híre, hogy a
St. Louis elindul Kuba mellől – és a férje nélkül –,
valami elkattant benne, akár egy villanykapcsoló.
Rendbe tette, kisminkelte magát, megcsinálta a haját.
A bőröndje tartalmát az ágyra borította, felvette a
kedvenc estélyi ruháját, és egyenesen a bálterem
felé indult.
És azóta is ott volt.
Rahel Landau egyedül táncolt, mikor elmentek
érte. A mennyezetről még mindig lógtak a kartonból
vágott csillagok egy hold kíséretében – hátramaradt
dekoráció az ünnepségről, amit akkor tartottak,
amikor úgy hitték, az útnak vége, és mindannyian
leszállhatnak Kubában.
Mama megpillantotta a fiát az ajtóban, és
odasietett hozzá. Magával húzta a táncparkettre.
– Táncolj velem, Josef! – kérte. Megfogta a kezét, és
keringőzni kezdett. – Nem hiába fizettük ki azt a
rengeteg táncórát.
A táncórák mintha egy emberöltőnyivel korábban
lettek volna, még Hitler hatalomra kerülése előtt.
Amikor még a szülei úgy gondolták, Josef
tizenévesként majd bálokba fog járni, és nem a nácik
elől menekül.
– Nem – jelentette ki a fiú. Túl idős volt már ahhoz,
hogy az anyjával táncoljon, túlzottan szégyellte. És
most sokkal fontosabb dolgokkal kellett
foglalkozniuk. – Mi történik, Mama? Miért csinálod
ezt? Úgy viselkedsz, mint aki örül, amiért Papa nincs
velünk.
Az asszony Josef karjai közt pörgött.
– Elmeséltem neked valaha, miért kaptad a
nevedet? – kérdezte.
– Én… nem.
– A bátyám után neveztünk el.
– Nem is tudtam, hogy van egy bátyád.
Mama úgy táncolt, mintha egyenesen az élete
múlna rajta.
– Josef meghalt a Nagy Háborúban. Josef, a
testvérem. A somme-i csatában, Franciaországban.
Josefnek fogalma sem volt, mit mondhatna. Az
anyja ezelőtt soha nem beszélt a testvéréről. Az ő
nagybátyjáról, döbbent rá. Lehetett volna egy
nagybátyja.
– Élheted az életedet szellemként, aki csak arra
vár, hogy a halál elragadja, vagy táncolhatsz –
folytatta Mama. – Érted, amit mondok?
– Nem – válaszolt Josef.
A dal véget ért, és Rahel Landau a kezei közé fogta
fia arcát.
– Épp úgy nézel ki, mint ő – mondta.
Josef nem tudta, mit mondhatna erre.
– Elnézést kérek a zavarásért – szólalt meg a
zenekar vezetője –, de épp most kaptam a hírt, hogy
az A-fedélzet társasági termében különleges
bejelentésre készülnek.
Mama méltatlankodott, amiért abbamaradt a zene,
de Josef tudta, hogy ennél rosszabb a helyzet. Nem
tudta megmondani, miért, de egészen biztos volt
benne, valahol mélyen legbelül, hogy rossz híreket
fognak hallani.
A legrosszabbakat.
Az anyja megfogta a kezét, és megszorította.
– Menjünk! – szólt mosolyogva.
A társasági terem már tele volt, mire odaértek. Az
elejében, Adolf Hitler portréja alatt állt az utasokból
álló bizottság, akik a kapitánnyal együtt igyekeztek
megoldást találni a problémájukra. Az arcukra kiülő
arckifejezés alapján ez egyelőre nem sikerült nekik.
Mikor a bizottság feje megszólalt, Josef legnagyobb
félelmei mind igazolásra találtak.
– Az Egyesült Államok elutasított minket. Újra
Európa felé vesszük az irányt.
A tömeg azonnal, egy emberként tört ki. Sikolyok,
nehéz, mély levegővételek, könnyek. Josef átkozódott
– életében most először szitkozódott az édesanyja
jelenlétében. Ő azonban ügyet sem vetett rá, amitől a
fiú hirtelen szégyellte magát, de ezzel egy időben
valamelyest megnőtt a merészsége is.
– Úgy értik, megyünk vissza Németországba? –
kiabált előre valaki a tömegből.
– Nem feltétlenül – mondta a bizottság egy tagja. –
De meg kell őriznünk a nyugalmunkat.
 A nyugalmunkat? – gondolta Josef. Megőrült ez az
ember?
– A nyugalmunkat? Hogyan őrizhetnénk ugyan
meg? – kérdezte hangosan egy férfi, a fiú gondolatait
visszhangozva. Poznernek hívták, Josef már látta
korábban is a hajón. – Közülünk elég sokan
megjárták a koncentrációs táborokat. – Pozner arca
eltorzult a haragtól, és úgy köpte ki a szavakat: –
Azzal a feltétellel engedtek ki minket, hogy
haladé ktalanul elhagyjuk Németországot! Ha
visszatérünk, az számunkra egy dolgot jelent.
Visszatérhetünk a táborokba. Lehetséges, hogy ez a
jövő vár a hajón tartózkodó összes férfira, nőre,
gyerekre!
– Nem halunk meg. Nem megyünk vissza. Nem
halunk meg – kezdte a tömeg kórusban harsogni.
Josef a szeme sarkából látta az ajtóban ácsorgó
Otto Schiendicket. Vigyorgott a teremben eluralkodó
pánik láttán, és Josef érezte, ahogy forrni kezd a
vére.
– Hölgyeim és uraim! – szólalt meg újra a bizottság
feje. – A hírek, mi tagadás, rosszak. Ezt tudjuk mi
mindannyian. De még hosszú napokig kell utaznunk
Európáig. Ez pedig időt biztosít számunkra és
barátaink számára, hogy újra megpróbáljanak
segíteni rajtunk.
Mama félrehúzta a fiát.
– Gyere, Josef! Valaki majd kitalál valamit. Addig
táncoljunk.
Josef nem értette, miért nem zaklatták fel a hírek
az édesanyját, miért tűnik úgy, mintha hirtelen
egyáltalán nem is foglalkoztatná a dolog. Épp most
készülnek visszatérni Németországba. Vissza a biztos
halálba. Engedte, hogy az anyja elhúzza magával az
ajtóig, majd kiszabadult a fogásából.
– Nem, Mama. Nem lehet.
Az asszony szomorúan mosolygott rá, és az
ajtófélfának támaszkodó Otto Schiendick mellett
lehajolva távozott.
– Illene szót fogadnod az édesanyádnak, öcskös –
vigyorgott a férfi. – Ezek az utolsó, szabadon töltött
napjaid. Élvezd őket, amíg teheted. Ha visszatérsz
Hamburgba, soha senki nem fog hallani rólad többé.
Josef visszament a kiabáló utasok közé, közben
érezte, ahogy a harag dagályként sodorja magával.
Biztosan tehetnek valamit. Ő maga biztosan tehet
valamit.
Pozner, az utas, aki beszélni kezdett, magával
húzta.
– Te vagy Aaron Landau fia, Josef, igaz? Sajnálom,
ami az apáddal történt – kezdte.
Josefet már fárasztotta a számtalan együtt érző,
üres kifejezés.
– Igen, köszönöm – felelte, és megpróbált
továbbmenni.
A férfi megragadta a karját.
– Ott voltál a gyerekek közt, akik meglátogatták a
hajóhidat és a gépházat, igaz?
Josef a szemöldökét ráncolta. Mit akarhat tőle
Pozner?
– És most már te is férfi vagy. A hajón az első
sabbat idején volt a bár micvód.
A fiú kihúzta magát, mire Pozner elengedte a
karját.
– Miért kérdi? – kérdezte.
A férfi körbenézett. Meg akart győződni róla, hogy
senki nem hallja, amit mond.
– Néhányan megpróbáljuk lerohanni a hajóhidat,
és túszokat ejteni – suttogta. – Rá akarjuk
kényszeríteni a kapitányt, hogy forduljon vissza az
amerikai partok felé.
Josef hitetlenkedve fogadta, amit hallott. Megrázta
a fejét.
– Nem fog sikerülni – jelentette ki. Látta, valójában
mekkora személyzettel van ellátva a hajó, és hogy a
fedélközben közülük sokan mit gondolnak valójában
a zsidókról. Nem adják meg magukat küzdelem
nélkül, és jobban ismerték a hajót, mint az utasok
közül bárki.
Pozner vállat vont.
– Mi más választásunk maradt? Nem mehetünk
vissza. Az apád jól tudta ezt. Ezért is tette azt, amit
tett. Ha sikerrel járunk, szabadok leszünk. Ha
kudarcot vallunk, akkor legalább a világ megtudja,
mennyire vagyunk kétségbeesve.
Josef a padlót bámulta. Ha kudarcot vallanak –
pontosabban, amikor kudarcot vallanak –, a kapitány
egészen biztosan újra Németország felé veszi az
irányt, Pozner és a többi zendülő pedig egészen
biztosan koncentrációs táborokban kötnek ki.
– Miért mondta el nekem mindezt? – kérdezte
végül.
 – Mert szükségünk van rád – felelte a férfi. –
Velünk kell jönnöd, és meg kell mutatnod az utat a
hajóhídra.
Isabel – 1994. Florida partjainál

5 napja úton

Miami.
Olyan volt, mint egy álom. Mint a ragyogó
paradicsom látomása, melynek kapuit mintha Iván
tárta ki volna számukra. Mindenki megbabonázva
nézte, mintha egyikük sem hitte volna soha, hogy
valaha tényleg megpillantják. Mikor a horizonton
csillogó fényekből lassan épületek, utak és fák
halvány kontúrjai bontakoztak ki, és már minden
kétséget kizáróan tudták, hogy Miamit látják, sírva
ölelkezni kezdtek ismét.
Isabel Ivánért hullatta a könnyeit, azért sírt, mert
ennyire közel volt, és mégsem érkezik meg velük. De
az érte csorgó könnyekben ott volt a
megkönnyebbülés is, amiért sikerül eljutnia
Amerikába, és az emiatt érzett bűntudattól még
hevesebben kezdett sírni. Hogyan lehetséges, hogy
egyszerre szomorú Iván miatt, és boldog a saját sorsa
alakulásáért?
Kraccs! Valami meghajlott, majd beszakadt Papi
lába alatt, a csónak megingott. Az újonnan
keletkezett repedésen víz dőlt be, hirtelen rövidre
zárva a hatalmas megkönnyebbülést.
A csónak süllyedni kezdett.
– Ne! – kiáltott Papi. Lebukott, és megpróbálta
befoltozni a lyukat, de semmit sem tehetett. A csónak
az utasok együttes súlya alatt végérvényesen
megadta magát. Mindannyian az orrába gyűltek, a
tat azonban a nehéz motor miatt egyre mélyebbre és
mélyebbre süllyedt. A lélekvesztő pereme hátul már
szinte elérte a víz szintjét. Ha elér addig, az óceán
átbukik a falán, és onnan már nincs visszaút. Akkor
mind megfulladnak.
Vagy úgy végzik ők is, mint Iván.
Isabelben úgy áradt felfelé az iszonyat, mint a
csónakban a víz. Nem fulladhat meg. Nem tűnhet el ő
is úgy a hullámok ölelésében, mint Lita. Mint Iván.
Nem. Nem!
– Merjetek! – kiáltott a nagyapja.
Mami a csónak orrában feküdt, a lehető
legmesszebb az egyre dagadó víztől, lélegzetvételei
egyre rövidebbek és feszültebbek lettek. Mindenki
más a bögrék, palackok után nyúlt, de a lány
világosan látta, hogy ez nem lesz elég. Túl sok volt a
víz, túl nagy volt a súly.
A motor. Isabelnek hirtelen eszébe jutott, milyen
módon lazította ki maga körül a rögzítőcsavarokat.
Rávetette magát, megpróbálta kiütni a helyéről.
Mikor kézzel nem sikerült kiszednie, befeszítette
magát a motor és a legközelebbi pad közé a vízbe, és
rugdosni kezdte.
– Chabela! Hagyd békén a motort, és segíts kimerni
a vizet! – szólt oda neki az apja. Isabel nem
foglalkozott vele, és a motort rúgta tovább. Ha ki
tudná szabadítani a helyéről…
Egy láb csatlakozott az övéhez. Amara! Ő
megértette! Együttesen rúgták a gépet, és Isabel
végül érezni kezdte, ahogyan a csavarokat tartó
nedves fa lazulni kezd. A motor bebucskázott a
csónak aljába, eltakarva Fidel Castro nekik szánt
utasítását.
KÜZDJ MEG A LEHETETLENNEL, ÉS
GYŐZEDELMESKEDJ! – futott át a lány agyán.
 – Egy, kettő, három! – vezényelt Amara. Isabellel
együttesen gurították el a motort a csónak széléig,
majd fel az oldalán, és majdnem át a peremén, de a
lány megcsúszott, és a motor csobbanva gurult vissza
a jármű alján összegyűlt vízbe.
– Újra! – kiáltott neki Amara. – Egy, kettő, három!
Fel, fel, felgörgették a motort, egészen az oldalfal
tetejéig, ahol annak súlya jóval a tenger szintje alá
nyomta a peremet. Ömlött befelé a víz, és Isabel
érezte, ahogy a lábai alatt süllyed a csónak. Húzza
magával le, a sötét mélységekbe, le Ivánhoz és a
cápákhoz…
– Ne… várjatok! – kiáltott fel Castillo úr.
…és egy utolsó, erős lökéssel Isabel és Amara
átbillentették a motort a csónak oldalán. Az egy
szürcs kíséretében csúszott be a vízbe, és kőként
kezdett zuhanni benne. A lélekvesztő tatja pedig
azonnal kilőtte magát a felszín fölé, most, hogy
megszabadult a hatalmas súlytól.
– Mit csináltatok? – jajdult fel Castillo úr. – Így soha
nem érünk partot!
– Akkor sem értünk volna partot, ha elsüllyedünk –
felelte Amara.
– Majd evezünk – mondta Lito. – Mikor már elég
közel vagyunk, a dagály is nekünk fog dolgozni. Vagy
majd beúszunk.
Úszni? Isabel aggódni kezdett. A cápákkal?
– Csak merjétek a vizet, különben semmit nem
csinálunk! – kiabálta Luis. – Merjétek a vizet!
BVIP-BVIP!
Az elektromos sziréna hangjától mindannyian
megrezzentek, tőlük néhány száz méterre balra
pedig feltűnt egy körbe-körbe forgó vörös lámpa.
Valaki angolul mondott bele valamit egy
megafonba. Isabel nem értett semmit. A csónak többi
utasának zavarodott arckifejezése alapján ők sem
jutottak többre a hallottakkal. Majd ugyanaz a hang
spanyolul is megismételte, amit mondott:
– Állj! Ez itt az Egyesült Államok parti őrsége. Önök
illetéktelenül tartózkodnak az Egyesült Államok
felségterületén. Maradjanak a helyükön, és
készüljenek fel a fogadásunkra!
Mahmud – 2015. Szerbia és Magyarország határán

15-16 napja úton

Mahmud a rá szegezett fegyvert bámulta. Valódi

volt, vagy még mindig alszik, és épp rémálma van?
A szerb taxisofőr az utasok felé hadonászott a
pisztollyal.
– Ti fizet háromszáz euró!
Nem álom volt. Ez volt a valóság. Mahmud
másodpercekkel ezelőtt még álomtól megittasulva
ült, most viszont már teljesen éber volt. A szíve
kalapált a mellkasában. Bár a felsője az alvás
izzadságától csatakosan tapadt rá, a szemeit
száraznak érezte, és sűrűn pislogva nézett a szüleire.
Mindketten ébren voltak, az apja védelmezőn ölelte
a még alvó Valídot.
– Ne lőjön… kérem! – könyörgött. Egyik karját
Mahmud és az anyja elé tette, mintha azzal
megóvhatná őket.
 – Háromszáz euró! – ismételte meg a taxis.
Háromszáz? Az háromszor annyi volt, mint amiben
eredetileg megállapodtak a sofőrrel!
– Kérem…! – rimánkodott Apa.
– Ti nem hal meg, fizet háromszáz euró – üvöltött a
taxis. A karja remegett, a fegyver a két első ülés közt
táncolt oda-vissza. Anya behunyta a szemét, és
összébb húzódott.
Apa felemelte a kezeit.
– Fizetünk! Kifizetjük!
Egy idegen országban néztek farkasszemet egy
pisztollyal a semmi kellős közepén. Mégis mi mást
tehetnének? Mahmud szíve lüktetett, miközben az
apja Valídot anyja ölébe tette, és az öve alatt, az
ingében elrejtett pénzzel babrált. A fiú tenni akart
valamit. Meg akarta akadályozni, hogy ez a férfi a
családját fenyegesse. De ugyan mit tehetett volna?
Tehetetlen volt, és ettől még dühösebb lett.
Apa remegő kézzel számolta ki a háromszáz eurót,
és a bankjegyeket a taxis felé hajította. Mahmud nem
értette, hogy az miért nem követeli az egész
pénzköteget.
– Ti kiszáll! Kiszáll! – kiabálta a férfi.
 Nem kellett nekik kétszer mondani. A kocsi ajtajai
kivágódtak, a család kikapaszkodott a sötétbe, a
Volkswagen pedig elviharzott, mielőtt az ajtókat újra
becsukhatták volna. El a sötét úton, vörösen világító
hátsó lámpáit egy kanyar oltotta ki számukra.
Mahmud félelemtől és dühtől remegett, az anyja a
csendes sírástól. Az apja mindannyiukat átölelte.
– Nos – szólalt meg végül –, ennek a fickónak
biztosan nem adok ötcsillagos értékelést az Uberen.
Mahmud remegő lábai megadták magukat, és
földre rogyott. Könnyek csorogtak le az arcán,
mintha eddig egy gát tartotta volna őket vissza, és
most hirtelen megnyíltak volna a zsilipkapuk. Egy
fegyvert tartottak egyenesen az arcába. Tudta, soha
nem fogja elfelejteni a mindent megbénító rémület,
a tehetetlenség érzését, amíg csak él.
Az anyja is leült mellé, és átölelte. Mahmud
könnyei még hevesebben kezdtek ömleni, most tört
elő belőle minden, amin eddig keresztülment – a
házuk lebombázása, az autójukat ért támadás, az
izmiri, küzdelmes napok, a hosszú, tengeren töltött
órák, és persze Hana. Leginkább Hana.
– Annyira sajnálom, anya – hebegett. – Annyira
rohadtul sajnálom, hogy rávettelek arra, hogy add
oda Hanát valakinek.
Fatima a fiát simogatta, és megrázta a fejét.
– Ne tedd, drága kisfiam. Ha a csónak nem érkezik
akkor, amikor ott volt, ha nem győzöd meg őket, hogy
átvegyék tőlünk, akkor megfulladt volna. Nem
tudtam volna fenntartani magunkat a vízen.
Megmentetted. Tudom, hogy megmentetted. Csak
meg kell találnunk.
Mahmud az anyja vállába bújva bólintott.
– Megtalálom, anya, ígérem neked.
Egymást ölelve sírtak, amíg Mahmudnak eszébe
nem jutott, hogy így sem Hanához, sem
Németországhoz nem kerülnek közelebb. Felsője
ujjával megtörölte nedves száját és orrát. Édesanyja
puszit nyomott a homlokára.
– Az a tolvaj legalább az út feléig elhozott –
állapította meg Apa a telefonját nézegetve. – Egy
mellékúton vagyunk, autóval egy órányira a határtól.
Azt hiszem, a közelben van egy buszmegálló. De ez
azt jelenti, hogy megint gyalogolnunk kell.
A fiú felsegítette az úttestről az édesanyját, apja
pedig felemelte Valídot a vállára.
Aki végigaludta az egész fiaskót.
Mahmud ismét aggódni kezdett a testvére miatt.
Légitámadások, lövöldözések, taxis fegyveres
rablások – úgy tűnik, már semmi nem tudja
kizökkenteni. Vajon csak hagyja felgyülemleni
magában az összes könnyet, az összes rémült sikolyt,
vagy annyira megszokta már, hogy szörnyűségek
történnek körülötte, hogy már nem is igazán veszi
őket észre? Nem is érdekli? Vajon újra visszatér a
régi énje, mikor megérkeznek Németországba?
Ha megérkeznek Németországba.
Még időben értek oda a megállóhoz, hogy fel
tudjanak szállni az utolsó buszra, ami Szabadkára,
egy, a magyar határ melletti szerbiai városba tartott.
Ott még több szír menekült gyűlt össze, de senki nem
jutott át. Sem közúton, sem vasúton, még a
szántóföldeken sem, hasonlóan ahhoz, ahogy
Mahmudék Macedóniából bejutottak Szerbiába.
A magyarok kerítést emeltek.
Még nem volt teljesen kész, de még így, az éjszaka
közepén is keményen dolgoztak a katonák. Négy
méter magas fémcölöpöket vertek be a talajba a
határ mentén, az oszlopok közé pedig drótkerítést
feszítettek. Amint rögzítették, egy másik csoport
három rétegnyi szögesdrótot helyezett el a tetején,
hogy senki ne tudjon átmászni rajta.
A magyarok elkezdték lezárni a határaikat.
– De mi még csak nem is akarunk Magyarországra
menni – nézett értetlenül Mahmud. – Csak át
akarunk kelni Ausztria felé.
– Hát, szerintem a magyarokat ez nem érdekli –
mondta Apa. – Nem látnak minket szívesen az
országukban, akár jövünk, akár megyünk.
A menekültek egy csoportja hirtelen
megrohamozta a félkész kerítés egy részét,
megpróbáltak átjutni rajta, mielőtt elkészül.
– Nem terroristák vagyunk! – kiabálta egyikük. –
Menekültek vagyunk!
– Csak át akarunk menni Németország felé! Ők
befogadnak minket! – kiáltotta valaki más.
Még több kiáltás és sikoly hangzott fel, és mire
Mahmud észbe kaphatott volna, a családjával együtt
besodródott a kerítés felé nyomakodó menekültek
közé, akik át akartak jutni a határon. A fiút minden
oldalról lökdösték. Rátapadt apja hátára, úgy
csimpaszkodott rajta, mintha az a mentőmellény
lenne, és ők épp egy vízesés felé tartanának.
Bármennyire is rémisztő volt az egész tülekedés,
izgatott is lett – a menekültek végre valahára tesznek
is valamit. Nem rejtőznek el a sátorvárosokban.
Kiállnak magukért, és a világ tudomására hozzák,
hogy itt vannak. „Nézzetek ránk! Segítsetek rajtunk!
Itt vagyunk!”
A magyar katonák azonban máshogy, másnak
láthatták ezt az egészet. Amint a menekültek
elárasztották a határt, a kék egyenruhás, piros
sapkás és karszalagos férfiak odasiettek, hogy
megállítsák őket. Nem sikerült. A kerítés bedőlt, az
emberek – nem törődve a szögesdróttal –
átnyomultak rajta, sodorva magukkal Bisharáékat is.
Kiáltás harsant, figyelmeztetés talán, de Mahmud
nem hallott semmit.
Aztán pukkant valami, majd még egy. És utána füst.
A katonák könnygáztartályokat lőttek a tömegbe,
hogy megállítsák a rohanást. Az egyik hangos
durranással robbant fel Mahmud mellett, és az
emberek üvölteni kezdtek a szétáradó, fehér-szürke
felhőben.
 A fiú szemei úgy égtek, mintha valaki csípős
paprika levét permetezte volna beléjük, az orrából
dőlt a takony. Fulladozott a gáztól, a tüdeje megadta
magát. Nem tudott levegőt venni. Olyan érzés volt,
mintha vízbe fulladna, csak épp víz nélkül. Térdre
zuhant, a mellkasát markolta, és hasztalan kapkodott
levegőért.
Meg fogok halni – gondolta. – Meg fogok halni. Meg
fogok halni. Meg fogok halni.
Josef – 1939. Valahol az Atlanti-óceánon

22 napja úton

Josef a kishúgát nézte, ahogy boldogan pancsol az A-

fedélzet medencéjében. A többi gyerek a
sétafedélzeten kergetőzött egymással, vagy filmeket
nézett, csúszókorongozott. A fiú korábban annyira
szeretett volna felnőni, de most mégis azt kívánta,
bárcsak csatlakozhatna hozzájuk. Bárcsak újra
gyerek lehetne ő is, boldog tudatlanságban a
körülötte zajló dolgokat illetően.
De már nem volt gyerek. Kötelességei voltak.
Többek között, hogy a kishúgát és az édesanyját
megóvja a bajtól. Papa elmondta neki, milyenek
voltak a koncentrációs táborok. Nem engedheti meg,
hogy ugyanez megtörténjen Ruthtal és az
édesanyjával.
– Készen állsz?
Pozner volt az. Egy kémény árnyékában állt,
idegesen tekintgetett körbe.
Josef bólintott. Beleegyezett, hogy segít
megszerezni az irányítást a hajó fölött. Valamit
tennie kellett, és ez volt az egyetlen dolog, amiben
segíthetett.
– Mi a helyzet Schiendickkel és a tűzoltóival? –
kérdezte, miközben elindultak.
– Eltereljük a figyelmüket odalent, a D-fedélzeten.
De gyorsan kell cselekednünk.
A csoport többi tagja a társasági terem közelében
gyülekezett. Joseffel együtt tízen voltak, mind férfiak,
mindenkinél fém gyertyatartók és csődarabok.
Néhányuk olyan idős lehetett, mint Papa, mások a
húszas éveikben járhattak. Messze Josef volt a
legfiatalabb.
Tíz férfi – futott át az agyán. – Egy minjen.
Tíz zsidó gyűlt össze, de nem imádkozni –
fellázadni.
Pozner egy rövidebb ólomcsövet nyomott a fiú
kezébe, és hirtelen kézzelfogható súlya lett
mindannak, amit meg akartak valósítani.
– Vezess! – mondta neki a férfi.
Mély levegőt vett. Innen már nincs visszaút. A
többi lázadó előtt haladva vette be magát a
legénység folyosóinak labirintusába.
Közvetlenül a híd előtt, a térképszobában
találkoztak Ostermeyerrel, az elsőtiszttel. Meglepve
nézett fel térképekkel rakott szekrényből, mielőtt
azonban bármit is tehetett volna, Pozner és egy
másik fickó megragadta, és meglökte, ettől az
ajtórésen keresztül átbucskázott a hajóhídra. Josefet
megdöbbentette, milyen keményen bántak vele, de
megpróbálta lenyelni a rettegését. A hajó irányítását
átvenni nem lesz könnyű feladat, és még csak az
elején tartanak.
Nem tartózkodtak annyian a hídon, mint amikor a
többi gyerekkel meglátogatta – csak egy tiszt, és
három matróz. A kormánykeréknél álló pillantotta
meg őket először, és azonnal el is engedte a kereket,
hogy megnyomja a sziréna gombját. Az egyik utas
előbb ért oda, teljes testtel belecsapódott a
kormányosba, aki bukfencezve zuhant a padlóra. A
zendülők hamar körbevették a többi matrózt is,
rögtönzött fegyvereikkel fenyegetve őket.
És meg is voltak. Csak így, ilyen könnyedén
elfoglalták a hajóhidat.
 Josef dübörgő szívvel nézett körbe, azon tűnődve,
mi a következő lépés. Előttük mindenütt a zöldeskék
színű Atlanti-óceán terült el, azon túl pedig, még
mindig hosszú napok távolságában, Németország és a
nácik. A helyiség hátuljában található kis platformon
jobbra-balra forgott a kormánykerék, Josef pedig
kétségbeesésében már azon kezdett tűnődni,
felugorjon-e oda ő maga, és fordítsa vissza a hajót.
– Küldessen el a kapitányért! – utasította Pozner az
elsőtisztet.
Ostermeyer óvatos léptekkel ment oda a
telefonkészülékhez, és felkérette Schrödert a
hajóhídra.
Ahogy a kapitány odaért, már tudta, mi folyik.
Körbefordult, és készült is távozni, de Josef és egy
másik férfi azonban útját állták.
– Ki a vezetőjük? – kérdezte Schröder. – Mi a céljuk
ezzel az egésszel?
Pozner előrelépett.
– A célunk az életünk megmentése a hajó
irányításának átvételével – válaszolta. – Illetve, hogy
ne Németországba hajózzunk vissza.
 Schröder kapitány a háta mögé tette a kezét, és
elsétált a hajóhíd közepéig. Az óceánra nézve felelt,
Poznerre rá se nézett:
– A többi utas nem fogja magát támogatni, a
legénység pedig túlerőben van. Semmit sem
érhetnek el ezzel, csak a lehetőséget szerzik meg
maguknak a kalózkodás vádjával.
Pozner és a többiek feszülten tekintgettek
egymásra. Josef képtelen volt elhinni, hogy ilyen
hamar elpárolgott az eltökéltségük.
Schröder megfordult, és a fiúra pillantott.
– A legénység csak nekem engedelmeskedik –
mondta hűvösen –, és bármit is tesznek, nem adok ki
olyan parancsot, amivel letéríteném a hajómat a
kijelölt útvonalról. A parancs nélkül pedig önök
semmit nem tehetnek. Vagy mégis, hogyan
gondolták, majd elkormányozzák a hajót?
Josef elpirult, és a padlót kezdte vizsgálgatni.
Közben eszébe jutott az alig pár perce érzett
késztetés, hogy megragadja a kormánykereket,
holott azt sem tudta, hogyan működik, vagy merre
menjenek.
Schröder kapitány segített a kormányosnak ismét
talpra állni, és odakísérte a kormánykerékhez. A férfi
még mindig remegett a támadástól, de megragadta a
kormányt, és újra egyenesbe állította a hajót.
– Már eddig is épp eleget tettek ahhoz, hogy
komoly vádakat fogalmazzak meg önökkel szemben –
folytatta a kapitány még mindig idegesítően kimért
hangon. – Ha megteszem, biztosíthatom magukat,
hogy minden kétséget kizáróan Németországba
mennek vissza. És mindannyian tudják, ez mit jelent.
Josef tajtékzott. Ő maga tudta, hogy ez mit jelent,
de vajon tudja Schröder kapitány is? Tudja
pontosan? A németek hogyan is értenék, ami a
koncentrációs táborokban történik? Ő tudta, mivel
Papa elmesélte neki. Megmutatta, mikor leugrott a
hajóról, és megpróbált öngyilkos lenni.
Nem állt szándékában megengedni, hogy az anyja
és a kishúga egy ilyen táborban kössön ki.
– Képes volna ezt megtenni velünk? – kérdezte a
kapitányt az egyik zendülő.
– Maguk teszik ezt saját magukkal – válaszolt
Schröder. – Nézzék, megértem a kétségbeesésüket,
sőt, rokonszenvezek vele.
Pozner fújtatott.
 – Elképzelése sincs arról, miken mentünk
keresztül. Legyen szó bármelyikünkről.
A kapitány bólintott.
– Nem. Igaza van. De attól függetlenül, mit tettek
magukkal, az, amit most tesznek, bűncselekmény. A
törvény értelmében mindannyiukat tömlöcbe
vethetném. De kész vagyok szemet hunyni az ügy
fölött, ha most azonnal elhagyják a hajóhidat, és a
szavukat adják, hogy nem folytatják, amit itt
elkezdtek.
Josef a többi összeesküvő arcát pásztázta, és csak
rémületet látott. Rettegést.
Megadást.
– Nem – mondta nekik. – Nem – mondta a
kapitánynak. – Az apám elmondta, mi történt vele a
táborban. Nem hagyhatom, hogy édesanyám és a
kishúgom is az ő sorsára jusson. Nem mehetünk
vissza Németországba.
Az elsőtiszt ezt a pillanatot választotta, hogy
megpróbáljon kiszabadulni az őt tartó férfiak
markából. Dulakodni kezdtek egymással. A többi
matróz a segítségére sietett, a zendülők pedig harcra
készen rándultak össze.
 – Ostermeyer! Ne! – kiáltotta Schröder. – Hagyja
abba! Ez parancs!
Az elsőtiszt megfagyott, Pozner is vele együtt, a
kezében tartott cső még mindig fenyegetően, ütésre
készen emelkedett a levegőbe.
Senki sem mozdult.
A kapitány felemelte a kezét.
– Esküszöm önöknek, uraim… – kezdte csendesen,
szinte suttogó hangon. – Kapitányi becsületemre
esküszöm önöknek, hogy mindent megteszek annak
érdekében, hogy Angliában szállhassanak le. Ha kell,
a szárazföldig beviszem a hajót. De most muszáj
abbahagyniuk, és megígérniük, hogy nem okoznak
bajt a továbbiakban.
Pozner leengedte csövet tartó karját.
– Rendben van – felelte.
Ne. Ne! Josef vitatkozni akart, de mindenki más is
beleegyezett.
A fiú a földre hajította a kezében tartott csövet, és
a többieket hátrahagyva elindult kifelé. Mind
visszamennek Európába, és semmit nem tehetett
ellene.
Isabel – 1994. Florida partjainál

5 napja úton

Mind visszamennek Kubába, és semmit nem tehetett

ellene egyikőjük sem.
Elérkezett hát az utolsó verzé ideje – gondolta
Isabel. Miután annyi mindenen keresztülmentek,
miután annyi mindent elveszítettek, a történet végén
a tetőpont nem is lesz annyira katartikus. Az ő daluk
nem egy son cubano volt diadalmas fináléval; nem,
ez egy fúga volt, egy feloldás, lezárás nélkül újra és
újra elismételt zenei téma. A kódájuk az örökké tartó
otthontalanság, még akkor is, ha történetesen
hazatérnek. Örökké menekültek maradnak saját
hazájukban.
Rájuk talált az amerikai parti őrség.
– Geraldo – szólalt meg az anyja, de Papi nem
felelt. Megdermedve ült a többiekkel együtt, mikor
felkapcsolt egy éles fénnyel égő reflektor, és életre
kelt egy hajómotor – egy igazi motor, amelyen igazi
propeller volt.
– Geraldo – szólalt meg újra Mami. – Elkezdődött.
– Nem – felelte az. – Vége. Mindannyiunk számára
vége.
Rájuk borult a reflektor fénybúrája.
– Nem – tiltakozott Mami, kezeit duzzadó hasára
szorítva, aggodalmas hangon. – Nem, úgy értem,
hogy elkezdődött. Jön a baba!
A kicsiny csónak minden egyes utasának feje
meglepetten fordult oda. Isabel csobbanva rogyott
bele a vízbe. Nem is tudta, mit gondoljon. Hogyan
érezze magát. Tűzön-vízen átment az elmúlt
napokban: euforikus hangulatban hagyta el Kubát,
majd minden erejét elvette a vihar. Iván halálának
rettenete után jött a megkönnyebbülés, mikor
megpillantotta Miami fényeit, a kétségbeesés, amikor
a közelükbe ért a parti őrség hajója, majd a tudat,
hogy soha nem tehetik be a lábukat Amerikába. És
most pedig az édesanyja készül megszülni a
kisöccsét. Isabel nem volt képes másra, mint ülni
élettelenül, és bámulni. Már nem maradt energiája
semmire.
 Csak Luis vette észre, hogy a parti őrség reflektora
áthalad rajtuk, és valami másra irányították.
– Nem minket találtak meg – mondta elképedve. –
Valaki másra vadásznak.
Isabel látta, ahogy a fénysugár néhány száz
méternyire tőlük megállt egy másik vízi járművön.
Egy tutaj volt az, tele hozzájuk hasonló
menekültekkel.
– Még több kubai? – tette fel a kérdést Amara.
– Nem számít! – válaszolt Castillo úr. – Ez most
esély ad nekünk! Evezzünk a partig! Gyorsan!
Isabel az anyjára pillantott, majd megragadott egy
merőedénnyé faragott kancsót, és evezni kezdett,
ahogy csak bírta. Lito is így tett, Amara is, és a
Castillo család is.
– De maradjatok csendben – suttogott Lito. – A víz
felszíne messzire viszi a hangot.
– Uhhh – sírt fel Isabel anyja.
– Ssssss, Teresa – szólt hozzá Papi, a kezét
markolva. – Még ne engedd kibújni… Várj, amíg nem
érünk oda Amerikába.
Mami a fogait csikorgatva bólintott, a szemét
könnyek fátyolozták.
 Miami fényei egyre közelebb kerültek, de még
mindig átkozottul messze voltak. Isabel maga mögé
pillantott. A sötétben élesen kivehetőek voltak a parti
őrség hajójának fényei, egy másik, sötétebb vízi
jármű mellett. Árnyékba burkolózott alakok
járkáltak oda-vissza a kettő között.
Átviszik a menekülteket a hajóra, hogy utána
visszaküldjék őket Kubába.
– Úhhh! – nyögött fel hangosan Isabel anyja, hangja
ágyúdörgés a sötétben.
– Evezzünk, evezzünk – suttogta Castillo úr.
Annyira közel voltak! Isabel már látta, mely
hotelszobák lámpái vannak felkapcsolva, és melyeké
nem, a víz fölött bongók ritmusának foszlányait
hallotta. Rumba szólt.
– Az áramlat észak felé visz minket – suttogta Luis.
– Nem érjük el Miamit.
– Nem számít. Amint szárazföldön állunk,
biztonságban vagyunk – mondta Lito a
kimerültségtől halvány hangon. – Csak ne a vízen
kapjanak el minket! Evezzünk!
– ÚHHHHH! – üvöltött Isabel anyja, a hangja
robbanásként áradt szét a vízen.
BVIP-BVIP!
A parti őrség siklóhajója megismételte a korábban
hallott szirénázást, és a reflektoruk beragyogta a kis
csónakot. Megtalálták őket!
– Ne! – sírt fel Isabel anyja. – Ne! Amerikában
szeretném megszülni a kisbabámat!
– EVEZZÜNK! – kiáltott Castillo úr. Már nem
foglalkozott azzal, hogy csendben maradjon.
Dübörögve kelt életre mögöttük a parti őrség
hajójának motorja.
Isabel a vizet lapátolta, gyatra korsó-evezőjét
kétségbeesett erőfeszítéssel meghajlítva. Könnyek
csorogtak az arcán, bánattól vagy félelemtől vagy
kimerültségtől, maga sem tudta volna megmondani.
Azt tudta csak biztosan, hogy még mindig túl
messze vannak a parttól.
A parti őrség hajója lecsap rájuk, még mielőtt
elérnék Miamit.
Mahmud – 2015. Magyarország

16 napja úton

Szirénák. Hangosbeszélőkbe üvöltő katonák.

Sikolyok. Robbanások. Csak halványan ért el
Mahmud tudatáig mindaz, ami körülötte zajlott. A
földön feküdt, labdává gömbölyödve.
Kétségbeesetten próbált levegőt venni, ám
sikertelenül. Úgy érezte, a szemeit mintha méhek
csípték volna meg, az orra olvadt acélt csorgató üst
volt. Fuldokló, gurgulázó hangot adott ki, valahol
félúton a sikoly és a nyüszítés közt.
Mindazok után, amin átment, itt fog elpusztulni
Szerbia és Magyarország határán.
Durva kezek ragadták fel a földről, és húzták el
onnan, tornacipős lába tekeregve kotorta a földes
utat. Még mindig nem látott semmit, nem tudta
rávenni magát, hogy kinyissa a szemét, de úgy
érezte, a mellkasa újra mozogni kezd, a levegő
halvány foszlányai lekúsztak a tüdejéig. Mohón
nyelte. Majd felemelték, és egy teherkocsi lapos
fémplatójára gurították. Ott feküdt, még mindig
levegőért kapkodva. Közben egyre több és több
embert dobtak fel mellé a platóra. Aztán hallotta
becsapódni a teherautó ajtaját, hallotta felbőgni a
motort, és már mozgásba is lendültek.
A légzése végre kezdett újra normalizálódni, fel
tudott ülni, és homályos szemeivel körbenézett. A
furgonon nem voltak ablakok, minden sötét volt.
Viszont ki tudta venni a furgonba rajta kívül
bezsúfolt kilenc férfit. Mindegyik vöröslő szemmel
köhögött a könnygáztól. Köztük volt az apja is.
– Apa! – kiáltott fel Mahmud. A zötykölődő furgon
padlóján nagy nehezen térden odakúszott hozzá, és
rázuhant. Összeérintették a fejüket.
– Anya és Valíd hol vannak? – kérdezte.
– Nem tudom. A káoszban szem elől veszítettem
őket – válaszolt az apja. A szeme körül vöröslő gyűrű
volt, arca könnyektől és takonytól nedves. Szörnyen
nézett ki, és Mahmud ettől döbbent rá, hogy ő maga
is hasonlóan festhet.
Úgy gondolta, a furgon hamarosan megáll velük, de
csak ment és ment tovább.
– Mit gondolsz, hova visznek minket? – kérdezte.
– Nem tudom. Nem érem el a telefonomat –
mondta Apa. – De elég régóta vagyunk itt. Talán
elvisznek minket Ausztriába?
– Nem – mondta a többi férfi egyike. – Börtönbe
visznek minket.
Börtönbe? Miért? – tűnődött Mahmud. –
Menekültek vagyunk csak. Semmi rosszat nem
tettünk!
Végül a furgon megállt, és őt a többi menekülttel
együtt egy épületbe vitték, amelyet az egyik katona
tört arabsággal „idegenrendészeti fogdának”
nevezett. Mahmud azonban meg nem mondta volna,
hogy valóban börtön-e. Hosszú, földszintes,
szögesdróttal körbekerített épület volt, amelyet
automata gépfegyverekkel felfegyverzett katonák
őriztek.
Az apjával együtt egy, három salaktéglás fallal és
egy fémrácsokból álló negyedikkel ellátott cellába
dobták. Nyolc további férfit tuszkoltak be melléjük. A
folyosón mindkét irányban még több cellát töltöttek
meg menekültekkel.
 Egy katona becsukta a rácsos ajtót, amire
rácsattant az elektromos zár.
– Nem bűnözők vagyunk – kiáltotta felé egy másik
cellából valaki.
– Nem mi kértük a polgárháborút! Nem akartuk
elhagyni az otthonunkat! – kiáltotta egy másik.
– Menekültek vagyunk – kiabálta Mahmud is. Nem
volt képes csendben maradni tovább. – Segítségre
van szükségünk.
A katona ügyet sem vetett rájuk, csak tovább állt. A
fiú ismét teljesen tehetetlennek érezte magát, és
dühében a vasrudakat kezdte rugdosni. A többi
cellából az ártatlanság és düh hasonló kiáltásai
visszhangoztak, de a helyüket hamarosan a
szétválasztott családok hangja váltotta fel, akik
anélkül próbálták meg megtalálni egymást, hogy
belátnának egymás celláiba.
– Fatima? Valíd? – kiáltozott Apa, és Mahmud vele
együtt kiabálta a neveket. De az anyja és a testvére
nem voltak itt, nem feleltek a hívásokra.
– Megtaláljuk őket – biztosította fiát az apa.
Mahmud azonban nem is értette, hogy lehet ebben
ennyire biztos. Nem találták meg Hanát sem, akkor
miből gondolja azt, hogy megtalálják Anyát és
Valídot? Mi van akkor, ha örökre elveszítették
egymást? Magánkívül volt. Ez az út, ez az egész
odisszea darabokra tépi a családját, apránként, mint
ahogy az ősz csupaszítja levélről levélre a fákat. Alig
tudta visszafojtani a feltörni készülő pánikot. Egyre
sebesebb lett a légzése, a szíve pedig a bordáin
kalapált.
– Nem hiszem el. Szinte egészen Ausztriáig
elhoztak minket – mondta az apja, miután végre meg
tudta nézni a telefonját. – Innen egy órányira van
kocsival. Magyarország északnyugati részén
vagyunk, egy Győr nevű város mellett.
Szinte egészen Ausztriáig hoztak – visszhangzottak
a hallottak Mahmud fejében. A magyarok ahelyett,
hogy segítenének rajtuk, inkább börtönbe zárták
őket. Nem értette ezt az egészet.
Órák teltek el, és hangulata pánikból frusztrációba,
abból kétségbeesésbe csapott át. Élelem és víz nélkül
ültek a cellájukban, amelyben csupán egy darab fém
illemhely volt a falhoz rögzítve. Nem tudott másra
gondolni, csak Anyára és Valídra. Ők is egy magyar
börtönben voltak valamerre, vagy visszatessékelték
őket a határ túloldalára, Szerbiába? Lehetetlenség,
hogy valaha is megtalálják őket? A fal mellé roskadt.
– El kell ismernem, egész életemben nem voltam
még ennél rémesebb szállodában – kezdte Apa.
Megint tréfálni próbált. Mindig tréfálkozott.
Mahmud azonban nem érezte úgy, hogy a helyzetük
akár egy kicsit is vicces lenne.
Majd végre történt valami. Újra katonák jöttek a
cellájukhoz, a derekukon gumibot, és arra utasították
őket, hogy sorakozzanak fel a regisztrációs
eljáráshoz.
– Nem akarunk semmiféle regisztrációt – mondta
Apa. – Csak Ausztriáig akarunk eljutni. Miért nem
tudnak minket elvinni a határig? Egyáltalán nem
akarunk Magyarországon maradni!
A katonák azonban láthatóan nem értették, mit
mond, csak a „sorba” és a „regisztráció” szót
ismételgették rossz arabsággal, és kézzel,
gumibotjaikkal lökdösték őket, hogy álljanak be
egymás mögé. Mikor végre sikerült, elindultak kifelé.
Elhaladtukban férfiak és nők és gyerekek nézték őket
reménnyel teli tekintettel, férjeiket, apjaikat és
fiaikat keresték a sorban.
És akkor Mahmud megpillantotta őket – az anyját
és Valídot. Más nőkkel és gyerekekkel együtt álltak
egy cellában!
– Juszef! Mahmud! – kiáltott fel az édesanyja.
– Fatima! – kiáltott fel megkönnyebbülve Apa is, és
közelebb lépett hozzá.
Paff! Az egyik, őket kísérő katona gumibotja
váratlanul lecsapott rá. Úgy omlott össze, mint egy
halom rongy. Mahmud és az anyja egy időben
sikoltottak fel.
– Maradj a sorban! – üvöltött a katona.
Fatima a rácsokon keresztül nyúlt feléjük.
– Juszef! – mondta sírva.
– Ne, anya, ne! – kiáltott oda Mahmud. Egy másik
katona a fémrudakhoz ütötte gumibotját, amitől
anyja beljebb hátrált a cellába.
Mahmud újra felsegítette az apját, és betámogatta
a katonák által „regisztrációs központnak” nevezett
helyre. Odabent ügyintézők ültek hosszú asztaloknál,
a menekültek adatait rögzítették. Mikor odaértek a
sor elejére, egy kék egyenruhás férfi, szintén tört
arabsággal, megkérdezte tőlük, menedékjogért
folyamodnak-e Magyarországon.
– Maradjunk itt? Magyarországon? Azok után, hogy
ütlegeltek? Bezártak a családommal együtt, mintha
csak közönséges bűnözők volnánk? – kérdezett vissza
Apa összeszorított öklökkel, remegve. Mahmud
továbbra is tartotta, nehogy elessen. – Miért nem
tudnak egyszerűen átengedni minket Ausztriába?
Miért szükséges minket itt „regisztrálni”? Egy
másodperccel tovább sem vagyok hajlandó tovább itt
maradni a szükségesnél!
A férfi vállat vont.
– Én csupán a munkámat végzem – válaszolta.
Apa tenyérrel keményen az asztalra csapott,
amitől a fia megrezzent.
– Akkor sem élnék ebben a szörnyű országban, ha
minden aranyból volna!
Az egyenruhás beírt valamit egy űrlapba.
– Akkor visszaküldjük önöket Szerbiába – mondta,
még csak fel sem nézve rájuk. – És ha ismét bejönnek
Magyarországra, akkor le lesznek tartóztatva.
Mögötte ekkor feltűnt egy férfi. Egy keresztény
pap volt, egyenruhában, és nem messze tőlük
tolmácsolt épp egy másik családnak. Mahmud a fehér
körgallérja, és a ruhájára tűzött keresztből gondolta,
hogy az, de barna bőrű volt, mint a szíriaiak.
Aleppóban a háború előtt sok keresztény élt, és jól
megvoltak a muszlimokkal. A háború kitörése után
azonban nem maradt közülük egy sem.
Elvándoroltak, megölték őket a lázadók, a Daesh
emberei – ki tudja. De eltűntek nyomtalanul, ahogy
templomaik is a romok között…
– Ha menekültként érkeznek, akkor
regisztráltatniuk kell magukat – magyarázta
tökéletes arabsággal, és a szemében együttérzés
csillant. – Ez a törvény. Már a görögöknek meg kellett
volna tenniük, de nem tették. Így most ránk szakadt
ez az egész.
– De mi csak Németországba szeretnénk menni –
mondta meglepődve Apa, és Mahmud látta, ő is
rájött, hogy a férfi nagy valószínűséggel szír lehet.
Csak talán már régóta itt él Magyarországon.
– Betörtek az országba – mondta szelíden a férfi.
– Csak Németországba szerettünk volna jutni –
ismételte Juszef Bishara, de egyre csökkenő
intenzitással. A fény elkezdett kihunyni a szeméből.
– Ez akkor is törvénytelen. Illegális.
Bűncselekmény A törvényeket be kell tartani. Nem
mehet mindenki ide-oda, ahova csak akar. Ellenőrzés
nélkül nem.
– De a németek várnak minket. Azt mondták, hogy
várnak.
A pap elgondolkodva nézett Apára, majd megrázta
a fejét.
– Az az ő dolguk. Ez viszont még nem Németország.
Mahmud nem igazán értette, miről beszél a férfi.
Ismerte a törvény szó jelentését – csak éppen ott,
ahol eddig élt, az nem létezett. Nem volt törvény.
Csak bombák, halál – és menekülés. És most is csak az
érezte, menniük kell, menni. Oda, messzire, ahol
biztonságos. Amiről azt mondják, biztonságos.
Németországba…
Apa egyre komorabban nézett, aztán lehajtotta a
fejét. Nem szólalt meg többször, még tréfálkozni sem
próbált. A pap odébbállt, Mahmud pedig
megválaszolta az ügyintéző többi kérdését, a
neveiket, a születési dátumaikat és születési
helyeiket illetően. Aztán az apját támogatva
visszament a többi rabbal együtt a cellába. Anya
ismét kiáltozni kezdett utánuk, mikor elhaladtak
mellette, de Apa tudomást sem vett róla, Mahmud
maga pedig nem reagált. Tudta, hogy csak magukra
haragítanák az őröket.
Fejet leszegni, csuklyát felhúzni, szemeket a földre
szegezni. Maradj jelentéktelen. Olvadj be.
Tűnj el.
Csak így lehet elkerülni a bántalmazókat, elkerülni
a rosszat.
Josef – 1939. Antwerpen, Belgium

36 napja úton

A z MS St. Louis fedélzetén mulatságot rendeztek.

Még nagyobbat, mint aznap este, amikor már Kuba
közelében voltak. Most mindent átitatott a kilencszáz
főnél is többet számláló tömeg eufóriája, akik a halál
torkából menekültek meg hirtelen, csodával határos
módon.
Belgium, Hollandia, Franciaország és Anglia
megegyeztek, hogy egymás közt felosztják a
menekülteket. Egyetlen utas sem megy vissza
Németországba!
Mama már nem egyedül keringett a táncparketten.
Tucatnyi pár csatlakozott hozzá, mind szédületes
nemtörődömséggel táncoltak. Josef maga is
megpörgette egy szám erejéig az anyját. Az utasok
énekeltek és a zongorán játszottak a zenekarral
együtt, egy bűvészmutatványokat ismerő férfi a
társasági terem egyik sarkában Ruthot és a többi
kisgyereket szórakoztatta. Egy másik sarokban Josef
az egymásnak vicceket mesélő utasokkal kacagott.
Többségük kubai nyaralásokról szólt, a legjobb
azonban az volt, amikor az egyik utas felállt, és az MS
St. Louis szolgáltatásait hirdető brosúrából kezdett
felolvasni.
– A St. Louis olyan hajó, amelyen mindenki
biztonságban utazik, és kényelemben érezheti magát
– A rikoltozástól alig lehetett hallani a hangját. – Itt
mindent megtalál, amit csak kívánhat – folytatta a
férfi, levegőért kapkodva. – Ettől pedig igazi
élménnyé válik az élet a fedélzeten! Reméljük, újra
és újra fel akar majd szállni velünk a St. Louisra! –
Josef sírt, annyira kacagott. Boldogan hal meg, ha
soha életében nem kell újra látnia az MS St. Louist.
A hajó másnap reggel hajózott be a belgiumi
Antwerpen kikötőjébe. A Schröder kapitány és a
négy ország közti tárgyalások még zajlottak, és egy
teljes nappal később, Adolf Hitler nyomasztó
portréja alatt, Josefék csatlakoztak a többi utashoz a
társasági teremben, hogy megtudják, ki merre indul.
A négy ország képviselői egy hosszú asztalnál ültek
a terem elejében, és arról vitatkoztak, melyikük
melyik utast vállalja magára. Mindannyian csak
azokat akarták befogadni, akiket Amerika később a
legjobb eséllyel átvesz tőlük, hogy a lehető
leggyorsabban adhassák őket tovább.
Josef azt remélte, Angliába mennek, mert az volt a
legtávolabb a náci Németországtól, túl a Csatorna
biztonságot adó vízén. Mikor azonban mindent
elrendeztek, a családja számára Franciaországot
jelölték ki. Ők lesznek a harmadik, a hajóról távozó
csoport. Előttük indulnak el a Belgiumba és
Hollandiába befogadott zsidó menekültek, az utolsó,
Nagy-Britanniába tartó pedig utánuk.
Az első még aznap délután távozott.
Josef a többi utas jelentős részével együtt nézte,
ahogy a Belgiumba tartó menekültek elindulnak.
Nem akart Belgiumba menni, ettől függetlenül
irigykedett. Mint mindenki más, ő is kész volt már
elhagyni a hajót.
– Gondoljunk csak bele… tízezer mérföldet
utaztunk a St. Louis fedélzetén – mondta az egyik
leszálló férfi a többi utasnak, mikor rálépett a
kikötőhídra –, és a végén alig háromszáz mérfölddel
vagyunk messzebb, mint ahonnan indultunk.
A mondatot nevetés követte, a kevésbé vidám
fajtából. Josef túlságosan is tisztában volt a náci
Németország vetette, hatalmas árnyékkal, ahogy
mindenki más is. Amíg azonban a nácik
Németországban maradnak, addig ők is biztonságban
vannak. Nemde?
Másnap 181 utas szállt le Rotterdamban, bár
Hollandia nem engedte meg, hogy a St. Louis
kikössön a dokkban, akárcsak Havannában. A
menekülteket egy másik hajó vitte a városba,
rendőrmotorosok kíséretében.
Miközben Franciaország felé tartottak, Josef a
fedélzeteket rótta. A nagy hajó furcsán üresnek
hatott. Az utasok fele leszállt. Azon a reggelen,
amikor megérkeztek Boulogne-ba, a 288, Angliába
tartó utas a C-fedélzeten gyűlt össze, hogy
elbúcsúztassa a leszálláshoz készülő utasokat.
– Holnap kell megérkeznünk Angliába – hallotta
Josef egyiküket. – Június 21-én. Azaz pontosan
negyven napot és negyven éjszakát fogunk összesen a
hajón tölteni. Mintha ismerős lenne nekem ez a
történet valahonnan.
Josef elmosolyodott, mert eszébe jutott Noé
története a Tórából. De nem is annyira Noénak
érezte magát, mint Mózesnek, aki 40 évig vándorolt a
sivatagban, mielőtt rátalált volna az Ígéret Földjére.
Vajon ez volt Franciaország számukra? Az Ígéret
Földje, amelyet végül elértek? Csak imádkozni tudott,
hogy így legyen. A bőröndöt felemelte az egyik
kezével, a másikkal Ruthot fogta kézen, és levezette
Mamával együtt a boulogne-i kikötőbe vezető
rámpán.
– Látjátok? – kérdezte Rahel Landau. – Mondtam,
hogy valaki majd csak kieszel valamit. Most pedig
maradjatok mellettem, és el ne hagyjátok a
kabátotokat.
A rámpa alján Josef látta, ahogy a leszálló utasok
közül sokan térdre ereszkednek, és megcsókolják a
földet. Ha nem lett volna tele mindkét keze, maga is
követi a példájukat.
A Francia Menekültügyi Bizottság főtitkára
hivatalosan is üdvözölte őket Franciaországban, és a
dokkokon dolgozó hordárok sietve igyekeztek
átvenni az utasok poggyászait, minden borravalót
visszautasítva.
Talán mégis ez volt az Ígéret földje.

Josefék egy szállodában töltötték az éjszakát, majd

másnap vonattal utaztak el Le Mans-ig, ahol egy olcsó
panzióban szállásolták el őket. Napok teltek el, és az
élet ment tovább. Mama mások szennyesének
mosásából tartotta el magukat, Ruth végre
elmehetett óvodába, és Josef hónapok óta először
iskolába indult – de mivel nem beszélt franciául,
betették az első osztályba. Tizenhárom éves volt –
kész férfi! –, és egy osztályba ültették a hétévesekkel!
Megalázó volt az egész. De megígérte magának, hogy
a nyáron megtanul franciául, akkor is, ha
belepusztul.
Nem adódott rá esélye. Németország két hónappal
később megtámadta Lengyelországot, és másodízben
borult lángba Európa.
Nyolc hónappal ezt követően pedig Németország
megszállta Franciaországot, és Landauék újra
menekülni kényszerültek.
Isabel – 1994. Florida partjainál

5 napja úton

Mami feljajdult.
– Jön… Jön!
Isabel nem tudta, a babára érti-e, vagy a parti
őrség hajójára.
Vagy mindkettőre.
– Evezzünk! – kiáltotta Amara.
Isabel még keményebben lapátolt. Látta a partot,
látta az éjszakára összecsukott napernyőket a
strandon, leszúrva a homokba. Fényfüzérek.
Pálmafák. Még több zene… most egy salsa. Olyan
közel volt már mindez!
Mint ahogy a parti őrség hajója is. Már kis híján
lecsapott rájuk, villogó vörös fényekkel, a hátuljában
dübörgő, bivalyerős motorral, az orra elől menekülő
hullámokkal. Isabel szíve erősen kalapált. El fogja
őket kapni. Nem sikerül nekik!
 Lito megdermedt.
– Újra megtörténik – nyögte.
– Mi? Ezt hogy érted? – kérdezte lihegve Isabel.
– Fiatalabb koromban rendőrként dolgoztam –
folytatta kikerekedett szemekkel a nagyapja. –
Érkezett egyszer egy hajó Európából, tele zsidókkal.
És mi elküldtük őket. Én küldtem őket el!
Visszaküldtem őket a halálba, amikor olyan
könnyedén befogadhattuk volna őket! Politika volt az
egész, de ezek emberek voltak. Igazi, hús-vér
emberek. Találkoztam velük. Névről ismertem őket.
– Nem értem – nézett rá az unokája. A nagyapja
történetének mi köze van ehhez az egészhez?
– Evezzetek! – kiáltotta Papi. A parti őrség hajója
már szinte a sarkukban volt.
– Hát tényleg nem értitek? – kérdezte Lito. – A
zsidók azon a hajón menedékért jöttek, épp úgy,
ahogy mi is most. Egy helyet kerestek, ahol
elrejtőzhetnek Hitler elől. A nácik elől. Mañana, ezt
mondtuk nekik. Majd mañana beengedünk titeket.
De soha nem engedtük be őket! – Lito sírt, miközben
gondolatban már máshol volt. – Visszaküldtük őket
Európába, vissza Hitlerhez, vissza a holokausztba.
Vissza a halálba. Mennyien haltak meg vajon, amiért
elutasítottam őket? Pusztán azért, mert a munkámat
végeztem?
Isabel nem tudta, milyen hajóról beszél a nagyapja,
de az iskolában már tanult a holokausztról. Milliónyi
európai zsidóról, akiket a nácik módszeresen
meggyilkoltak. És a nagyapja most arról beszél, hogy
egy zsidó menekültekkel tömött hajó érkezett
Kubába, amikor még fiatalabb volt? És ő is
segédkezett abban, hogy visszaküldjék őket?
Mañana. Isabel hirtelen már megértette, az öreg
miért suttogta ezt a szót újra és újra, napokon át.
Miért is kísértette így.
Mikor engedik be Kubába a zsidókat? Mañana.
Mikor érik el ők Amerika partjait? Mañana.
A mañana sosem érkezett el a hajón tartózkodó
zsidók számára, döbbent rá Isabel. Vajon az ő és
családja számára sem érkezik el soha a mañana?
Litót különös nyugalom szállta meg, mintha
valahogy megbékélt volna, mintha meghozott volna
egy döntést.
– Most már értem, Chabela. Az egészet. A múltat, a
jelent, a jövőt. Egész életemben arra vártam, hogy a
dolgok jobbra forduljanak. A mañana derűs ígéretét
vártam. De tudod, Chabela, elég különös dolog
történt, amíg én arra vártam, hogy a világ
megváltozzon. Nem változott meg. Mert én nem
változtattam rajta. És ezt a hibát nem fogom még
egyszer elkövetni. Vigyázz a kedvemért az
anyukádra és a kistestvéredre.
– Lito, mi a fenét…?
– Nehogy abbahagyjátok az evezést! – kiáltotta oda
az öreg mindenki másnak. Puszit nyomott Isabel
arcára, aki meglepetten fogadta, majd felállt, és
kiugrott a csónakból az óceánba.
– Lito! – kiáltott utána a lány. – Lito!
– Papa! – kiáltott fel Mami. – Mi a francot művel?
Nagyapa néhány méterrel odébb bukkant fel, a
fejét el-eltakarták a hullámok.
– Lito! – sírt fel Isabel.
– Segítség! – kiáltotta az öreg, karját a parti őrség
hajója felé lengetve, miközben igyekezett távolodni
tőle. – Segítsenek!
– Azért ugrott be, hogy elterelje a figyelmüket! –
ébredt rá Papi.
 – De értünk jönnek előbb! – bizonytalanodott el
Castillo úr.
– Nem, a fulladás veszélye fenyegeti. Meg kell
menteniük! – mondta Amara. – Adott nekünk egy
esélyt. Evezzünk… evezzünk!
Könnyek csorogtak Isabel arcán, ott, ahova nem is
oly rég nagyapja nyomott búcsúpuszit.
– Lito! – kiáltott fel újra, karjait nyújtva felé a
hullámok felett.
– Értem csak ne aggódj, Chabela! Ha van valami,
amiben jó vagyok, az a taposás a vízben – kiáltott
vissza az öreg. – És most evezzetek! Tiéd a mañana,
gyönyörű kis dalos madaram. Menj Amerikába, és
légy szabad!
Isabel sírt. Képtelen volt evezni. Nem tudott
mozdulni. Képtelen volt bármit csinálni, csak nézte,
ahogy a parti őrség hajója elkanyarodik az ő kis
csónakjuk mögül, és Mariano Padron felé veszi az
irányt. Elment megmenteni, és visszatoloncolni
Kubába.
Mahmud – 2015. Magyarország

17 napja úton

Másnap reggel egy zsúfolt menekülttáborba vitték

őket, egy hideg, rácskerítéssel körbevett, sáros
mezőre. Kempingsátrak színkavalkádja állt a szemét
és az eldobált ruhák halmai között, kék egyenruhás,
fehér sebészmaszkot viselő magyar katonák őrizték a
be- és kijáratokat. Csak egy tényleges épület állt ott,
egy ablaktalan, salaktéglás raktár, ahol tömött
sorokban álltak a fém tábori ágyak.
Mahmudék az újonnan érkező menekültek közt
találták meg Anyát és Valídot, a család könnyek közt
egyesült újra. Mindegyikük kapott egy plédet és egy
üveg vizet, és kerestek maguknak egy-egy ágyat is. Az
ételosztásból azonban kimaradtak. A magyar katonák
a terem egyik végében álltak az asztalok mellett, és
szendvicseket osztogattak a tömegnek. Mahmudék
nem ismerték eléggé az eljárást ahhoz, hogy
megrohanják az asztalokat, és megragadják az
ebédjüket.
Arra számított, az apja ebből is viccet farag majd,
de már nem tréfálkozott. Csak ült az ágyán, lila,
zúzódások tarkította fejjel, és bambult maga elé. Az
ütlegelés, a börtönélmények sikeresen megtörték.
Ez megrémítette Mahmudot. Családja megmaradt
négy tagja közül egyedül ő nem tört még meg
teljesen. Az anyjánál akkor tört el valami, amikor
más kezébe adta a kislányát – most is a matracok és
plédek labirintusát rótta a menekülttáborban,
ugyanazoktól kérdezte meg újra és újra, hogy láttak-
e egy Hana nevű kisbabát, vagy hallottak-e róla.
Valíd is megtört, de anyjával ellentétben a
megtörtség nála apránként, hosszú idő alatt alakult
ki, mint amikor valaki apró, pici harapásokkal
majszol egy csokoládészeletet, míg a végén nem
marad egy morzsányi sem. Közömbösen hevert egy
szivacsmatracon, nem érdekelte a foci vagy a
kártyajátékok, amikkel a többi gyerek foglalta el
magát. A gyermeki örömöt, ami egykoron ott bujkált
benne, az utolsó cseppig teljesen kiszívták belőle az
események. Semmi nem maradt belőle.
 És most már az apja is halott volt legbelül.
Mahmud forrongott a dühtől. Egyáltalán, miért
vannak itt? Miért foglalkoznak velük a magyarok, ha
csak át akarnak haladni az országukon? Miért vitték
őket el egészen az osztrák határig, csak azért, hogy
utána egy táborba zárják őket? Mintha az egész
személyes ügy lett volna. Mintha az egész ország
összeesküdött volna, hogy meggátolja nekik, hogy
valaha igazi otthonra találjanak. Fegyveresek álltak
minden ajtónál. Sokkal inkább foglyok voltak, és nem
menekültek, és mikor innen kikerülnek, akkor is csak
azért engedik el őket, hogy visszamenjenek
Szerbiába. Egy másik országba, amely köszöni, de
szintén nem kér belőlük.
Miután annyi mindenen mentek keresztül, végül
mégsem jutnak el Németországig…
Mahmud azonban még nem volt kész feladni. Azt
akarta, hogy az élete olyan legyen, mint amilyen a
háború előtt volt. Nem mehettek vissza Szíriába.
Most még nem. És ezt jól tudta. De semmi okuk sem
volt arra, hogy valahol másutt ne kezdjenek új életet.
Hogy ne kezdjenek újra mindent. Hogy ne legyenek
újra boldogok. És ő mindent meg akart tenni, amit
csak lehet, hogy ez megvalósulhasson. De legalábbis
mindent meg akart próbálni.
Ahhoz viszont, hogy valami történjen, magára
kellett vonnia a figyelmet. Láthatóvá kellett válnia.
És láthatatlannak maradni annyival könnyebb volt. A
hasznosságáról nem is beszélve, odahaza, Aleppóban,
Szerbiában vagy itt, Magyarországon. De néha
legalább olyan hasznos volt az is, ha láthatóvá válik,
mint Törökországban vagy Görögországban.
Ugyanakkor a fordítottja is igaz volt: a láthatatlanság
legalább annyit ártott nekik, mint amennyit a
láthatóság.
A szemöldökét ráncolta. És ez volt a nyers igazság,
nem? Akár látható az ember, akár láthatatlan, a
lényeg valójában az, hogy mások hogyan reagálnak
rád. Akár így legyen, akár úgy, történhetnek jó
dolgok is, rosszak is. Ha láthatatlan vagy, a rosszak
nem árthatnak neked, ez való igaz. De a jók sem
segíthetnek rajtad. Ha itt láthatatlan maradsz,
mindig azt teszed, amit várnak tőled, és soha nem
keltesz semmilyen hullámokat, akkor eltűnsz a jó
emberek szeme elől, a jó emberek gondolataiból is,
akik segíthetnének visszaszerezni a saját életedet.
Jobb láthatónak lenni. Kiállni magadért. Kitűnni a
tömegből.
Látta, hogy a közelben kinyílik az egyik ajtó,
amelyen egy csapatnyi, UN feliratú, halványkék
sapkákat és mellényeket viselő férfi és nő jött be,
fontosnak tűnő magyar katonák kíséretében.
Mahmud tudta, hogy az UN az Egyesült Nemzetek
rövidítése – ez ugyanaz a szervezet, amely a kilisi
táborban segítette a menekülteket. Az UN-eseknél
jegyzettömbök és mobiltelefonok voltak, az
életkörülményekről készítettek feljegyzéseket és
fényképeket. A tábort a magyarok vezették, nem
pedig az Egyesült Nemzetek, Mahmud tehát arra
tippelt, csak megfigyelőként vannak jelen. A
menekültek életkörülményeinek dokumentálására.
A fiú ott és akkor eldöntötte, hogy bármi áron, de
magára vonja a figyelmüket.
Felkelt az ágyról, és az ajtóhoz sétált. Csak át kellett
nyomakodnia az embereken, és már odakint volt. Egy
magyar katonanő azonban ott állt őrt, közvetlenül
mellette. Kék egyenruhát viselt, vörös sapkát, és egy
bőrövet, amelyen a gumibot mellett még számos
egyéb eszköz volt. A vállán szíjon átvetve lógott egy
kisebb automata fegyver, a csöve a terem padlója
felé nézett.
Az őr nem foglalkozott a fiúval. Közvetlenül előtte
állt, de ő keresztülnézett rajta. Mahmud láthatatlan
volt mindaddig, amíg úgy viselkedett, ahogyan azt
elvárták tőle, és amíg láthatatlan volt, addig
biztonságban volt, a nő pedig nyugodt.
Itt volt az ideje, hogy ez a két dolog változzon.
Mély levegőt vett, és kilökte az ajtót. Nyik-nyakk. A
hang jókora hangerővel visszhangzott végig a nagy
teremben, és hirtelen minden gyerek felhagyott a
játékkal, és minden felnőtt felnézett a matracokról.
Odakint zöld volt minden, sütött a nap, és
Mahmudnak eleinte hunyorítania kellett, hogy lásson
bármit.
– Hé! – kiáltott fel az őr. Most már látta. Ahogy az
UN megfigyelői is.
– Állj! Nem! Nem szabad! – folytatta a katona,
erősen törve az arabot. Küszködve kereste a
megfelelő szavakat, és magyarul mondott valamit,
amit a fiú nem értett meg. Önkéntelenül is elkezdte
felemelni a fegyverét, majd felnézett, és látta az UN
megfigyelők arcára kiülő fintort.
Mahmud kilépett. A nő a többi őrt kereste a
tekintetével, majd odakiáltott nekik, mintha azt
kérdezné, mit csináljon. Mahmud még egyet lépett,
majd még egyet, hamarosan eltávolodott az
épülettől, és az út felé gyalogolt.
Valíd utána rohant, a többi gyerek követte. A
magyar őrök kiabáltak, de nem tettek semmit, hogy
megállítsák őket.
– Mahmud! – szólalt meg lihegve Valíd, mikor futva
odaért a testvére mellé. A szemei ragyogtak,
Mahmud már nem is tudott visszaemlékezni, mikor
voltak ennyire elevenek. – Mahmud! Mit csinálsz?
– Nem maradok ott, azon a helyen, és nem várom
meg, hogy visszaküldjenek minket Szerbiába. Gyere –
felelte. – Elgyalogolunk Ausztriába.
Josef, 1940. Vornay, Franciaország

Fegyverek ropogtak. Egy tüzérségi lövedék fütyült el

a fejük felett, és hangos, mindent megrengető dumm-
mal csapódott be valahol a közelben. Ruth sírt, Mama
pedig szorosan magához szorította.
Josef kilesett az ablakon. Egy aprócska iskolában
húzták meg magukat, egy Vornay nevű faluban,
valahol Bourges-tól délre. Az asztalok mind tökéletes
sorokban álltak, és a táblán valamikor az
örökkévalóságban fog elkészülni egy rég elfeledett,
félig írt feladat. Odakint sötét volt, az iskolát
körülvevő fák pedig még sötétebbé tettek mindent.
És ez jó volt. Segített nekik elrejtőzni. De a német
rohamosztagosokat is nehezebb volt így észrevenni.
Josef újra visszabukott a padlóra, a tekintete
Európa falon lógó térképére vetődött, amelyen az
országok más-más színnel voltak jelölve. Mennyire
téves adatokat közölt most az a térkép, alig egy évvel
azt követően, hogy a családjával menekültekként
megérkeztek Franciaországba. Németország felfalta
Ausztriát, és nem sokkal később megszállta
Lengyelországot és Csehszlovákiát is. Hollandia,
Belgium és Dánia is Hitler térdei elé rogyott, és a
nácik Párizzsal együtt elfoglalták Franciaország
északi részét is. A franciák megadták magukat, de
még mindig volt néhány ellenálló, akik a vidéken,
apró gócokban próbáltak szembeszállni a
németekkel. Josefék az egyik ilyen vidéki területen
tartózkodtak.
A St. Louisról leszálló menekültek közül csupán
azok voltak biztonságban, akik Nagy-Britanniába
mentek, döbbent rá a fiú – bár úgy hírlett, Hitler
nemsokára kísérletet tesz a Csatornán való átkelésre.
Ők úgy döntöttek, megpróbálnak eljutni Svájcba,
annak reményében, hogy ott menedékjogot kapnak.
Éjszakánként haladtak, pajtákban húzták meg
magukat, vagy a szabadban, a csillagok alatt aludtak,
és egyelőre idáig jutottak. De a nácik végül utolérték
őket.
Fény játszott fölötte az ablakban, és Josef ismét
megkockáztatta, hogy kilessen. Rohamosztagosok! És
egyenesen az iskola felé tartanak!
 – Jönnek! – mondta az anyjának. – Mennünk kell.
Mama felemelte Ruthot, és az ajtó felé indult, de
Josef megállította. Az iskolának csak egy ajtaja volt,
és a nácik azon jönnek majd be.
– Ne… erre! – suttogta.
Erősen görnyedve surrant el az osztályterem hátsó
faláig. Ott volt egy ablak. Ki tudnak mászni rajta, és
futva elérhetik az erdőt.
Megragadta a kilincset. Be volt ragadva! Josef
hátranézett a válla fölött. A kinti folyosón látta már a
zseblámpák fénypászmáit, hallotta az anyaországi,
jól ismert németet beszélő katonákat. Innen azonnal
ki kell jutniuk!
Könyökkel támadta meg az üveget, ami azonnal
összetört. Erre egy kiáltás volt a válasz a folyosóról.
Josef kétségbeesésében a többi üveget is kiverte az
ablakból. Érezte, ahogy a kabátja ujja elszakad,
valami hideget, éleset érzett a bőrénél, de nem volt
ideje ezzel foglalkozni. Először az édesanyjának
segített kimászni, majd a törött ablakon át átadta
neki a húgát is.
– Menjetek, gyerünk! – mondta, még mielőtt
teljesen kimászhatott volna, Mama pedig felemelte
Ruthot, és futva az erdők sötétlő csíkja felé indult.
Egyiküknél sem voltak már bőröndök – azokat már jó
ideje maguk mögött hagyták –, de még mindig
ugyanazokat a kabátokat hordták, bár épp a
legmelegebb nyár volt. Mama ragaszkodott hozzá.
Egyetlen dolgot cipeltek már csak magukkal: Ruth
kis, kitömött nyusziját, Picurt, amelytől soha nem volt
hajlandó megválni. A kislány a hóna alá dugva hordta
magával.
Josef kiugrott az ablakon, megbotlott, majd felkelt,
és futni kezdett.
– Ott! Ott! – Megtalálta őket a zseblámpa fénye.
Eldördült egy lövés, és a golyó alig egy méterre tőle
szakított ki némi kérget egy fából. Josef rémülten
ismét botladozni kezdett, majd visszanyerte az
egyensúlyát, és futott tovább. A rohamosztagosok
egymásnak kiáltoztak mögötte, olyan volt ez, mint a
rókát üldöző kutyák csaholása.
Szimatot kaptak már, és most nem fogják feladni.
Addig nem, amíg el nem kapják őket.
– Előrébb van egy ház! – kiáltott hátra Mama a
válla fölött. Rákanyarodott egy kis, kavicsos
ösvényre, Josef pedig az ajtó felé futva megelőzte.
Egy aprócska, vidéki ház volt, középen egy
kétszárnyú ajtóval, mellette mindkét oldalon két-két
ablak, az oldalfalánál kémény.
A fiú halvány füstcsíkot látott, ami bizonyosan a
konyhai tűzhelyből származott. Az egyik függöny
megremegett az ablakban.
Valaki volt odabent!
Josef az ajtót püfölte. A válla fölött hátralesett.
Három fénypászma járt fel-alá a mögöttük húzódó
ösvényen.
– Segítség. Kérjük, segítsen – suttogta
kétségbeesetten a fiú, tovább dübörögve az ajtón.
Senki nem felelt, senki nem gyújtott lámpát.
– Halt! – harsant fel egy fiatal férfihang.
Josef körbefordult. Négy német katona állt
mögöttük, közülük hárman a zseblámpákkal vették
őket célba, amitől a fiú hunyorogni kezdett. Még
mindig elég jól látott ahhoz, hogy észrevegye, ketten
a gépfegyvereiket is rájuk irányozták. A harmadiknál
pisztoly volt.
– Kezeket fel. A gyereket tegye le – utasította a
rohamosztagos Rahel Landaut. Ruth megpróbált
rácsimpaszkodni, de Mama úgy tett, ahogy a katona
mondta.
Josef tompán ráeszmélt, hogy a jobb kezét nem
érzi már annyira, és a kabátujja csupa vér. Megvágta
magát az ablaküveggel. Megszorította a karját ott,
ahol az üveg megsebezte, és olyan élesen hasított
bele a fájdalom, hogy kis híján elájult tőle.
Ruth lehajtott fejjel pityergett, de kis tömött
nyuszija jobb karját előreemelve azt mondta:
– Heil Hitler!
Az egyik katona felnevetett, és miután sikerült
kissé úrrá lennie a fájdalmon, Josef arra gondolt,
talán el is engedik őket. Az egyikük azonban
megszólalt:
– Iratokat!
Most már egészen biztosan bajban voltak. Az
irataikon mindenütt ott díszelgett egy hatalmas „J”
betű. J mint Jude. Zsidó.
– Nekünk… nincsenek irataink – mondta Mama.
Az egyik katona felé mutatott, mire egy
gépfegyveres rohamosztagos ment oda hozzájuk,
hogy átkutassa a kabátok zsebeit. Gyorsan megtalálta
az édesanyja és Ruth okmányait, és Josefnél is épp
ilyen könnyen találta meg az övét.
 A katona odavitte az egyik zseblámpásnak, aki
széthajtogatta őket.
– Zsidók – mondta a férfi. – Méghozzá Berlinből!
Elég messze futottatok hazulról.
Elképzelésed sincs, milyen messze – gondolta Josef.
– Svájcba megyünk – kottyantotta ki Ruth.
– Csst, Ruthie! – sziszegte Josef.
– Svájcba? Nézzenek oda! Nos, attól tartok, ezt nem
engedhetjük meg – kacarászott a katona. –
Koncentrációs táborba kerültök, ahogy a többi zsidó
is.
De miért? – futott át Josefen. – Miért nyűglődni
azzal, hogy átadnak másnak, és visszavisznek egy
börtönbe? Ha a nácik annyira szeretnének
megszabadulni tőlünk, akkor miért nem engedik
meg, hogy elmenjünk innen?
Az egyik katona a fegyverével célozva közelítette
meg őket.
– Ne! Várjanak! – kiáltott fel Mama. – Van pénzem.
Birodalmi márka. Francia frank. – Előkotorta a
bankókat a blúzából, ahol addig tartotta őket. A
pénzdarabok a földre hullottak.
A katona lábbal bökdöste a bankjegyeket, és
cöccögő hangot adott ki.
– Attól tartok, ennyi nem lesz elég.
Josef szíve a gyomrába zuhant.
Mikor ráeszmélt, hogy tényleg van esélye pénzzel
kiváltani a szabadságát, az anyja hisztérikusan
kezdett viselkedni.
– Várjon! Várjanak! Vannak ékszereim is.
Gyémántok! – Megrántotta Ruthie kabátját, és a fején
át lehúzta róla.
– Mama! Mit csinálsz? – kiáltotta Ruthie.
Mama a varratokat tépte, ahogy az apja is tette,
amikor az öreg Weiler professzor temetésén
megtépkedte a ruházatát. Ruth kabátjából előrántott
valamit, ami a zseblámpák fényében ragyogni
kezdett.
Fülbevalók. A gyémánt fülbevalók, amiket Papa
vett neki az egyik házassági évfordulójuk alkalmából.
Josef emlékezett rá, mikor átadta őket. Emlékezett a
Mama arcát elöntő mosolyra, a szeme ragyogására –
mindkettő rég eltűnt már. Rahel a húga kabátjának
bélésébe varrta a fülbevalókat! Hát ezért nem
engedte meg neki, hogy levegye!
 A katona átvette az ékszereket, és a fény alatt
vizsgálgatta őket. Josef lélegzetvisszafojtva állt. Talán
mindezek után mégis megengedik, hogy az édesanyja
megvásárolja a szabadságukat?
– Amit csak meg tudtam őrizni – magyarázta
Mama. – Mind a maguké. Kérem… csak engedjenek
minket elmenni.
– Ezek nagyon csinosak – nézett rá eltöprengve a
katona. – De azt hiszem, itt épp csak annyi van,
amivel az egyik gyermeke szabadságát vásárolhatja
meg.
– De… de már semmink sincs ezen kívül – hebegte
Mama.
A katona várakozón nézett fel rá. Josef először nem
igazán értette, mit is akar – hiszen már nem
adhatnak neki semmi egyebet. A náci ekkor őt és
Ruthot is magához húzta, majd megfordította őket
Mama felé, hogy szemből láthassa őket, és ekkor
megértette. A katonákat nem foglalkoztatta, mennyi
pénzük, mennyi ékszerük maradt. Szó sem volt
semmi ilyesmiről. Csak játszottak velük. Ez is csak
egy játék volt. Mint amikor a macska játszik az
egérrel, mielőtt megenné.
 Azt hiszem, itt épp csak annyi van, amivel az egyik
gyermeke szabadságát vásárolhatja meg.
Rahel Landau egyik gyereke szabadon távozhat, a
másik pedig a koncentrációs táborban végzi.
A katona Josef anyjára vigyorgott.
– Válasszon!
Isabel – 1994. Miami Beach, Florida

5 napja úton

Itt, ebben a csónakban, amely negyedik napja

szolgált számukra otthonként, itt született meg Isabel
kistestvére.
Nem egyik percről a másikra. Előbb az anyja
őrülten nyomott, nyomott, nyomott, hogy a baba
világra jöhessen, míg a többiek eveztek, evezte,
eveztek. Mindenki, Castillo asszonyon kívül, aki Mami
mellett ült a padon, a kezét fogta, és folyamatosan
beszélt hozzá. Mögöttük a parti őrség hajója már
begyűjtötte Isabel nagyapját, és villogó fényekkel
újra feléjük indult.
Kis kék csónakjuk már közel volt a parthoz – a
körülöttük ringó hullámok teteje már fehér tajtékká
tört –, de mégsem voltak még elég közel. Nem érnek
ki. Mami sikolyai ekkor kezdtek összevegyülni Amara
kiáltásával:
 – Ússzunk! – Majd Luisszal együtt átugrottak a
csónak oldalán, és félig úszva, félig botladozva a part
felé igyekeztek.
– Ne, várjatok! – kiáltott fel Isabel. Az anyja nem
fog tudni kiúszni a partra. Ebben az állapotban
biztosan nem. Partra kell evezniük, különben Mami
soha nem teszi a lábát Amerika földjére.
A csónakban maradottak minden erejükkel
eveztek, de a parti őrség hajója gyorsabb volt. El
fogják őket kapni.
– Menj! – mondta zihálva Mami a férjének. – Ha
elkapnak, akkor visszatoloncolnak!
– Nem – felelte Papi.
– Menj! – mondta ismét az asszony. – Ha engem
fognak el, akkor… akkor csak engem küldenek vissza
Kubába. Menj, vidd magaddal Isabelt is. Majd… majd
küldesz pénzt. Így is tervezted mindig, nem?
– Nem! – kiáltotta Isabel, és az apja csodával
határos módon egyetértett vele.
– Soha – jelentette ki. – Szükségem van rád, Tessa.
Rád, Isabelre és a kis Marianóra.
Mami a név hallatán elsírta magát, és az ő szemébe
is könnyek szöktek. Ahogy a csónaknak, úgy a
babának sem adtak nevet. Eddig legalábbis nem.
Attól függetlenül, hogy végül hol kötnek ki, a
legtökéletesebb módon tudnak emlékezni Litóra, ha
a babának is az ő nevét adják.
– De vissza fognak minket küldeni – mondta sírva.
– Akkor visszamegyünk – felelte Papi. – Együtt.
Homlokát felesége halántékához szorította, és a
kezét tartotta, átvéve Castillo asszony helyét,
miközben Mami újra és újra nyomni kezdett.
A parti őrség hajója ott ugrált mögöttük a
hullámokon. Már majdnem elérte őket.
– Itt az idő! – jelentette ki Castillo úr. – Be kell
úsznunk. Most!
– Ne, kérem – könyörgött Isabel, tehetetlenül
evezve az apállyal szemben, az arcán könnyek
csorogtak lefelé. Olyan közel voltak már. De Castillo
úr épp a feleségét segítette át a csónak peremén, be
a vízbe.
Mindenki elhagyja a lélekvesztőt.
Mami az eddigieknél is hangosabban üvöltött fel,
de Papi ott volt mellette. Ő gondját fogja viselni. Csak
az evezés számított most, semmi más. Isabel olyan
keményen lapátolt, ahogy csak az erejéből futotta. Ő
volt az édesanyja utolsó reménysége.
– Vidd… vidd magaddal Isabelt – hallotta Mami
szavait két nyomás közt. Ő azonban nem aggódott.
Tudta, hogy az apja nem fog az anyjára hallgatni.
Soha nem hagyja el őt. Ahogyan ő sem. Egy család
voltak. És együtt maradnak. Az idők végéig.
Ekkor viszont karokat érzett, amik megragadják, és
átemelik a csónak oldalán!
– Búcsúzz el szépen Fideltől – mondta Castillo úr.
Mami hozzá beszélt eddig. Visszajött, és ő volt az, aki
kiemelte a lányt, és letette a part menti vízbe!
– Ne… ne! – sírt Isabel.
– Megmentetted az életem, most engedd meg, hogy
én is megmentsem a tiédet – mondta neki a férfi.
Isabel nem hallgatott rá. Rúgkapált, sikoltozott,
megpróbált kiszabadulni a fogásból. Nem akart
Amerikába menni, ha ez azzal járt, hogy a szüleit – a
családját – maga mögött kell hagynia. Castillo úr
azonban túl erős volt. Belökte a vízbe, ő pedig karok
lábak és buborékok sűrűjében merült a hullámok alá,
majd azonnal nekiütődött a fenéknek.
Megvetette a lábát, és újra kilökte magát a vízből.
A mellkasáig ért, a körülötte a part felé igyekvő
hullámok felemelték, majd újra visszatették a
homokos fenékre. A csobbanásban leesett a fejéről
Iván sapkája, és gyorsan rámarkolt, mielőtt eltűnne a
tajtékban.
Ezután a csónak peremét ragadta meg, és újra
vissza akart mászni.
Castillo úr karja azonban átkulcsolta a derekát, és
elhúzta onnan.
– Ne! – kiáltott fel Isabel. – Nem hagyom őket itt!
– Csend! Nem megyünk sehova – mondta Iván apja.
– Segíts partra húzni a csónakot!
A lány körbenézett, és csak most tűnt fel neki, hogy
Castillo asszony is ott van, ahogy Luis és Amara is.
Mind derékig álltak a csónak körül a vízben.
Visszajöttek!
Mindannyian találtak valamit, amit
megmarkolhatnak, és húzni kezdték a ladikot, a
lábaik alatt felkavarva a homokot. Isabel
megkönnyebbülten sírdogált, és ő is ráfogott.
Nehezebb volt húzni, amikor felemelték a hullámok,
de a parti őrség egyre közelebb érő hajójának
látványa segített minden erejét összeszedni.
 Az üdvrivalgás is.
A nyomukban járó hajón tartózkodó többi
menekült fel-le ugrált, tapsolt és bátorítón kiáltozott
feléjük, ahogy a parton összegyűlt tömeg is odahaza
Havannában, mikor elindultak. Isabel látta, ahogy a
nagyapja ide-oda rohangál a hajón, a part felé
hadonászva, mint egy baseballjátékos, aki arra
buzdítja a labdát hazafutásnál, hogy kirepüljön az
alapvonalon túlra. Isabel mindenek ellenére kacagni
kezdett. A víz valamivel a dereka alatt volt. Már
majdnem megérkeztek!
A parti őrség hajóján elhallgattak a motorok, a
lendület sodorta csak tovább a járművet, és Isabel
ekkor meghallotta, ahogy a kistestvére először felsír.
A hang mindenkit elhallgattatott. Az apja valami
apró, barna dologgal állt fel a csónakban, és úgy
tekintett le rá, mintha a világ legcsodálatosabb
kincsét tartaná a kezei között. Isabel szájtátva
bámult. Mindvégig tudta, hogy az anyja szülni fog.
Már rengeteg újszülöttet látott korábban, aranyosak
voltak, de nem foglalkoztatták különösebben. Ez a
kicsi viszont – ez nem csak egy újszülött volt. Ez az ő
újszülött testvére volt. Egészen eddig a pillanatig
nem találkozhatott vele, de most olyan mély
szeretetet érzett iránta, amilyet még eddig soha nem
érzett senki és semmi iránt – még Iván iránt sem.
Mariano volt az, az ő kistestvére, és hirtelen úgy
érezte, bármit megtenne, csak hogy megvédhesse.
Papi végre felnézett újszülött fiáról.
– Segítsetek kiemelni Tessát a csónakból! – szólt a
többiekhez.
A parti őrség hajója már ott volt a lélekvesztő
mellett, a felnőttek odaevickéltek a másik oldalhoz.
Papi a csónak orránál hajolt ki, és Isabelnek adta át
síró kisöccsét. Ő, mintha csak egy álom lenne az
egész, felemelte a karjait, és megfogta. Valami
nyálkás, undorító izé borította be, és úgy ordított,
mintha valaki rácsapott volna egy hatalmasat, de
akkor is ő volt a leglenyűgözőbb dolog, amit a lány
valaha is látott.
Kicsi Mariano.
Magához ölelte, hogy megvédje a lökdösődő
hullámoktól. Olyan aprócska volt! Olyan könnyű! Mi
lesz, ha megbotlik? Ha elejti? Hogyan adhatott az
apja valami ennyire újat, ennyire értékeset az ő
kezébe? Ekkor viszont megértette – neki kell kivinnie
a partra a kicsi Marianót, így Papi és a többiek Mamit
tudják hozni mögötte.
– Menj, Isabel – mondta az apja, és ő ment.
Magasra emelte a babát, hogy ne érjék a hullámok,
amelyek a part felé lökdösték mindkettejüket. Meg-
megbotlott, mikor a víz a lábainak csapódott, de
lépésről lépésre egyre magasabbra kapaszkodott a
parton.
Amerikai földre.
Megfordult a homokban, csuromvizesen,
holtfáradtan, hogy megnézze, mi folyik mögötte.
Papi, Amara és a Castillók a vállukon cipelték az
anyját a sekély vízben, ahova már nem tudott
beúszni a parti őrség hajója. Az lekapcsolta a fényeit,
és tolatni kezdett, vissza a nyílt víz felé. A hajó
tatjánál, az integető, kurjongató menekültek közt
Isabel látta a nagyapját.
Magasra feltartotta a síró kisbabát, hogy ő is
láthassa, Lito pedig a mellkasára szorított kezekkel
rogyott térdre. Ezután újra feldübörögtek a motorok,
a tenger habzani kezdett, és a parti őrség hajója
ismét eltűnt a sötétben.
A Castillo és Fernandez család segített egymásnak
feljutni a homokos partra, nedves lábaik száraz
lábakká váltak. Castillo úr térdre zuhant, és a földet
csókolgatta.
Eljutottak hát Amerikába. A szabadságba. Sikerült.
Isabel még mindig mintha álomban járt volna,
imbolyogva elindult a villódzó fények, a dübörgő
zene, a táncoló emberek irányába. Belépett a fénybe,
a zene abbamaradt, és mindenki őt bámulta. Majd
hirtelen emberek kezdtek feléjük rohanni, hogy az ő
és a családja segítségére siessenek.
Egy fiatal, bikinis, barna bőrű nő lehuppant a
homokba mellett.
– Te jó ég, chiquita – szólalt meg spanyolul. – Te
tökre most szálltál ki egy csónakból? Kubai vagy?
– Igen – válaszolt Isabel. Remegett, de úgy
kapaszkodott Marianóba, mint aki soha nem akarja
már elengedni. – Kubai vagyok… De a kisöcsém már
itt született. Ő amerikai. És hamarosan én is az
leszek.
Mahmud – 2015. Magyarországról Németországba

17 napja úton

Az út mindkét oldalán megálltak az emberek, és

nézték, ahogy Mahmud és a többi menekült az
autópálya közepén masírozik. Férfiak, asszonyok,
gyerekek, mind kiözönlöttek Mahmud nyomában a
menekülttáborból, az Egyesült Nemzetek megfigyelői
kíséretében, a rendőrök, katonák pedig semmit nem
tettek, hogy megállítsák őket.
A menekültek egyik szélétől a másikig elfoglalták
az észak felé haladó sávokat, akadályozva a mögöttük
érkező autók haladását. A fiatal szír férfiak együtt
sétáltak és nevetgéltek. Egy palesztin nő egy alvó
kislányt tolt babakocsiban. Egy afgán család közösen
énekelt egy dalt. A menekültek farmert viseltek,
tornacipőt, derékra kötött pulóvert, és cipelték azt a
néhány holmit, ami hátizsákokban,
szemeteszsákokban elkísérte őket idáig.
 Apja és anyja végre megtalálta őket a tömegben.
– Mahmud! Mit csinálsz? – kiáltotta oda Apa.
– Átmegyünk gyalog Ausztriába! – felelte Valíd.
Apa megmutatta neki a telefonján a térképet.
– De az tizenkét óra – mondta.
– Képesek vagyunk rá – bizonygatta Mahmud. –
Eddig már eljutottunk. Ezt a rövid távot már meg
tudjuk tenni.
Az anyja odahúzta magához, és megölelte, majd
Valídot is, végül az apjuk is csatlakozott hozzájuk. A
többi menekült őket megkerülve áradt tovább, és
mikor Anya mindannyiukat elengedte, egyszerre sírt
és mosolygott.
A vonulók mögött autók tülköltek, megpróbáltak
elhaladni a tömeg mellett. De még több autó állt meg
az autópálya túloldalán, hogy megnézzék őket,
éljenezzenek, vagy épp fujjogjanak rájuk. Az út
túloldalán állt meg egy rendőrfurgon is, és egy
megafonon keresztül arabul szóltak mindenkihez:
– Álljanak meg, különben le lesznek tartóztatva! –
De senki nem állt meg. És senkit nem tartóztattak le.
Bisharáék órák óta gyalogoltak a tömeggel. Az
egész világ szeme láttára. Ijesztő volt, ugyanakkor fel
is villanyozta őket. Csendesen, nyugodtan vonultak, a
béke kézjeleit villantották azokra, akik oldalról
biztatták őket. Az út másik oldalán bekapcsolt
lámpákkal haladó rendőrautók kísérték őket,
alkalmanként megszólalt a bvip-bvip, hogy egy-egy
autóst elriasszon. A sajtó helikopterei köröztek a
fejük fölött, és a New York Times egyik tudósítója,
egy nő igyekezett átküzdeni magát a tömeget.
Kérdéseket tett fel Mahmudnak, a menekültekkel
készített interjúkat.
Lássatok! – gondolta Mahmud. – Halljatok!
Segítsetek!
A tizenkét óra semmiségnek tűnt, ha a fiú
összeadta mindazt az időt, amit gyaloglással töltöttek,
amióta elhagyták Aleppót. Ez a séta azonban gyorsan
kezdett végtelennek tűnni. Nem volt se vizük, se
élelmük, Mahmud hasa korgott, az ajkai
kicserepesedtek. Úgy érezte magát, mint az egyik
zombi a kedvenc videojátékából. Semmit sem kívánt
jobban, mint lefeküdni, és aludni, de tudta, hogy nem
állhatnak meg. Ha megállnak, a magyarok
letartóztatják őket. Mozgásban kell maradniuk.
Haladniuk kell, előre, mindig csak előre. Még akkor
is, ha belepusztulnak.
Aznap, az esti órákban végre elérték Ausztria
határát. Nem volt se kerítés, se fal, se határőrség.
Csak egy kék közlekedési tábla az út szélén, rajta a
felirat, REPUBLIK ÖSTERREICH, az EU-t jelképező,
aranyló csillagok gyűrűjétől övezve, a tábla felett
pedig az osztrákok vörös-fehér zászlaja.
A magyar rendőrautó csak a határ vonaláig kísérte
őket, és ekkor a menekültek megengedtek maguknak
egy lélegzetvételnyi szünetet, hogy megöleljék
egymást, és ünnepeljék a megmenekülésüket.
Megcsinálták. Nem Németország volt ugyan, még
nem, de Németország már csak egy országnyira van.
Az emberek még mindig kacagtak és egymásnak
gratuláltak, amikor a telefonon, ami Mahmud
apjánál volt, megszólalt egy emlékeztető. Majd egy
másik, és még egy, és még egy, amíg az egész
tömegben nem kezdtek visszhangzani az
emlékeztetők hangjai.
Itt volt az isá, az esti ima, a nap utolsó imájának
ideje.
Apa egy iSalam nevű alkalmazást használva találta
meg Mekka pontos irányát, amerre nézniük kell.
Elfoglaltak maguknak egy füves foltot, a menekültek
százai körülöttük pont ugyanezt tették, és hamarosan
mindannyian együtt végezték a szertartást. Nem volt
épp ideális – a Korán előírta a mosakodást és a tiszta
helyet –, de fontosabb volt a megfelelő időben
imádkozni, mint a megfelelő helyen.
Miközben a Korán első szúráját szavalta, Mahmud
a szavain töprengett. Csak Téged imádunk, és csak
Tőled kérünk segítséget. Vezérelj bennünket az
Egyenes Útra! Az útjuk eddig a legkevésbé sem volt
egyenes, de Allah hozta el őket idáig. Allah áldásaival
talán valóban elérhetik Németországot.
Mikor végzett az imádsággal, és kinyitotta a
szemét, a fiú osztrákok kis csoportját látta, akik az
imádkozó menekültek csoportjának szélén gyűltek
össze. Volt köztük néhány rendőr is, és még több,
villódzó fényű autó. Mahmud elkedvetlenedett. Csak
akkor látnak minket, ha valami nekik nem tetszőt
teszünk – gondolta újra. A menekültek megálltak,
hogy térdre ereszkedjenek, és imádkozzanak, az őket
figyelő emberek pedig semmi ilyesmit nem tettek.
Nem is értették. A menekültek most újra különös,
idegen látványt nyújtottak. Mintha nem tartoznának
ide.
Mahmud azon aggodalmaskodott, mit tesz a tömeg,
ha az osztrákok kijelentik, hogy nem látják őket
szívesen. A vonulásuk Magyarországon keresztül
egészen eddig békés volt. Vajon ebből is küzdelem
alakul majd ki, ami során könnygázzal dobálják őket,
majd újra börtönbe kerülnek?
– Legyenek üdvözölve Ausztriában! – mondta az
egyik osztrák erős arab akcentussal, a többiek pedig
azt harsogták: – Willkommen! – És tapsoltak. Nekik
tapsoltak. Mahmud Valídra pillantott, aki legalább
annyira meg volt döbbenve, mint ő maga. Itt valami
tévedés lehet csak. Ezek az emberek vajon azt
gondolták, hogy nem szíriai menekültek érkeztek?
Az osztrákok körbevették őket, férfiak, asszonyok,
gyerekek, mindannyian mosolyogva igyekeztek kezet
rázni velük, és ezt-azt átadni nekik. Egy nő egy halom
tiszta ruhát nyomott Anya kezébe, egy férfi pedig
Apa sebei miatt aggodalmaskodott. Egy Mahmud
korabeli fiú New York Yankees feliratú felsőben
átadott neki egy nejlonszatyrot, benne kenyér és sajt,
gyümölcsök és egy üveg víz. Mahmud majdnem
elsírta magát, annyira hálás volt.
– Köszönöm – mondta neki arabul.
– Bitte – felelt a fiú, és Mahmud arra tippelt, ez
németül azt jelenti: „Szívesen”.
Mint megtudták, az osztrákok látták a menetet a
tévében, és odasiettek a határhoz, hogy segítsenek
nekik. Ugyanez a látvány fogadta őket végig az úton,
egészen Nickelsdorfig, ami a magyar–osztrák
határhoz legközelebb eső, vasútállomással is
rendelkező városka volt. Fehér, bennszülött
osztrákok, és nemrég az országba bevándorolt,
olajbarna ausztriai arabok zsúfolódtak a felüljárókra,
vízzel teli palackokat, élelmet, kenyeret, friss
gyümölcsöt és chipseszacskókat dobáltak le az
alattuk elhaladóknak. Egy férfi Mahmud mellett
elkapott egy egész, alufóliába csomagolt grillcsirkét.
– Veletek vagyunk! Allah vezessen titeket! –
kiáltotta le nekik arabul egy nő.
Mahmud szíve repesni kezdett. Nem voltak
láthatatlanok többé, a menekülttábor kerítése mögé
rejtve. Az emberek végre-valahára látták őket, és a
jólelkűek még segítettek is nekik.
Végre elérték a nickelsdorfi vasútállomást, ahol
jegyeket vettek Bécsig, az osztrák fővárosig. Az
éjszakai vonattal utaztak, és mikor másnap reggel
megérkeztek, máris megvették a jegyeiket
Münchenbe, az egyik jelentősebb németországi
városba. Ott épp ugyanúgy fogadták őket, mint
Ausztriában, csak még látványosabban. Több ezer
menekült volt a vasútállomáson, köztük százával
járkáltak a németek, palackozott vizet kínáltak nekik,
poharakba töltött teát és kávét. Egy pár egy egész
kosárnyi édességet hozott, a kosár tartalmát a
gyerekeknek osztogatták. Mahmud és Valíd is
csatlakozott a párt közrefogó gyerekek vidám
csapatához, és ők is kaptak egy-egy szem édességet,
amit azonnal fel is faltak. Egy jóval szervezettebb
csapat egész kamionnyi friss gyümölcsöt rakodott le,
egy másik pedig pelenkákat osztogatott a
kisgyerekeseknek.
A pelenkák látványa Mahmudnak eszébe juttatta
Hanát, és az anyjára pillantott. Látta, hogy ő is épp a
kishúgára gondol. A kezét a szájára tette, és nem
sokkal később újra bevetette magát a tömegbe, majd
mindenkinél érdeklődött, nem látták-e Hanát, vagy
hallottak egy, a vízből kihalászott kisbabáról. Ha
Hana megmentői is biztonságban partot értek, akkor
jó eséllyel itt vannak ők is valahol Németországban. A
családnak egyszerűen nem szabad feladnia a
kutatást.
Egy hivatalos külsejű németországi török állította
meg Apát, írótáblával a kezében.
– Önök a családjával menedékjogot szeretnének
kapni Németországban? – kérdezte meg kifogástalan
arab kiejtéssel.
Mahmud visszatartotta a lélegzetét. Igaz lehet?
Vajon tényleg közeleg már ennek a hosszú,
borzalmas rémálomnak a vége? Vajon tényleg
megállhatnak, és nem kell többé ajtók előtt,
buszállomásokon aludniuk és imádkozniuk?
Németországban teljesen új életet kezdhetnek, ő
végre módot találhatna arra, hogy újra megtalálja a
kapcsolatot Valíddal. Megtalálhatnák Hanát. Az apja
ismét elkezdhetne nevetni és tréfálkozni. Az anyja
megtalálhatná végre a békéjét. Miután ilyen
messzire mentek otthonról, és annyi mindent
elveszítettek, olybá tűnt, mintha családjával szinte az
Ígéret Földjének küszöbén állnának.
Annyit kell tenniük csupán, hogy beengedik a
szívükbe Németországot, úgy, ahogy az is helyet
kerített számukra, és új otthonukként fogadják el ezt
a különös, új helyet.
– Igen – mondta Apa, arcán lassan szélesedő
mosollyal. – Ezerszeresen igen.
Isabel – 1994. Miami, Florida

Otthon

Ez volt Isabel dalának kódája.

Egy trombitával a kezében állt – ajándékba kapta
Guillermótól, Lito testvérétől. Nem Havannában állt
az egyik utcasarkon, hanem Miamiban, egy
osztályteremben. Ez volt a második hete az
iskolában, és az első zenekari órája. Ezen a napon
pályázták meg a zenekari helyeket.
Isabel a trombita billentyűit babrálta. El sem tudta
hinni még, hogy tényleg itt van, ebben az osztályban,
alig két hónappal azután, hogy karjában a
kistestvérével kibotorkált Miami Beach homokos
partjára.
Annyi dolog változott meg hihetetlenül gyorsan.
Miután az anyját és a testvérét kórházba vitték, és
megkapták a szükséges egészségügyi ellátást,
Guillermo fogadta be őket addig, amíg nem találnak
maguknak lakhelyet. Az ő lakása kisebb volt, mint a
házuk odaát, Kubában, és a parthoz sem volt közel,
de Isabel még azzal is meg tudna békélni, ha soha
többé nem látja az óceánt.
A kis Mariano már otthon volt, boldog volt, és
együtt kerekedett a többi kisgyerekkel, akikre Mami
vigyázott pénzért a nemrég indított kis házi
napközijében. Papi taxisofőrként kapott állást, és
már elkezdett saját autóra gyűjteni. Castillo asszony
egy kubai közösségi jogi irodán dolgozott titkárként,
miközben tanulni kezdett, hogy amerikai ügyvéd
válhasson belőle, Castillo úr pedig már tárgyalt
valakivel az étterme megnyitásához szükséges
kölcsönről. Luis egy kis trafikban kapott munkát,
Amara egy ruhakereskedésben, és azt tervezte,
amint megkapja az amerikai állampolgárságot,
Miamiban is rendőrként dolgozik majd. A télen
összeházasodnak Luisszal.
És Isabel? Ő most kezdte a hatodik osztályt. Nehéz
volt, mert angolul nem beszélt még, de voltak rajta
kívül más kubai gyerekek is. Elég sokan, közülük
néhányan csónakon érkeztek Amerikába, mint ő is,
de sokkal többen születtek helyben,
cubanoamericanos, akik még mindig beszéltek
otthon spanyolul. Isabel hamar szerzett új barátokat,
fiúkat és lányokat vegyesen, akik mind kedvesen
fogadták, és tudta, hogy hamarosan úgy fog beszélni
angolul, mint az őt tanítók. Gyakorlásképp
rengeteget nézte a televíziót. (Legalábbis ezt hozta
fel indokként a szüleinek.) Tanulni fog, mindeközben
pedig jól elboldogult az iskolában a matematikával, a
spanyollal vagy a rajzórákkal.
És a zenével is.
Villanueva úr, a tanító és a többi diák arra várt,
hogy játszani kezdjen. Isabel hetekig gyakorolta, amit
most fújni fog. Az elején még tépelődött azon, melyik
dalt játssza el, egyszer azonban, mikor egy
baseballmeccset nézett az apjával, beugrott neki.
Megigazította a fején Iván New York Yankees
baseballsapkáját, mély levegőt vett, majd elkezdte
játszani a „Csillagos-sávos lobogó”-t, az Egyesült
Államok hivatalos himnuszát. De nem úgy játszotta,
ahogy azt a tévében közvetített
baseballmérkőzéseken hallotta. Úgy játszotta, mintha
son cubano lenne: más ütemmel, guajeo dallammal.
Ivánért is játszott most, aki a tengeren hagyta ott
őket; és Litóért, odaát, Kubában. Átváltott salsába,
apjáért és anyjáért, akik elhagyták a szülőhazájukat,
és Marianóért, a kistestvéréért, aki soha nem fogja
úgy ismerni Havanna utcáit, ahogy ő ismeri őket. És
saját magáért is salsát játszott, hogy soha ne felejtse
el, honnan érkezett. Hogy kicsoda is ő valójában.
Nem sok idő telt el, és az egész terem vele együtt
tapsolta a ritmust, játék közben azonban egy másik
ritmust is hallott, amely a teremben ülők által adott
ritmus alatt rejtőzött. Lábával ezt a rejtett metrumot
dobolta a padlón, és lelkesen ébredt rá, hogy végre
meghallotta.
Végre ki tudta számolni a clavét.
Lito tévedett. Nem kellett Havannában lennie
ahhoz, hogy meghallja. Hogy megérezze. Magával
hozta Kubát ide, Miamiba.
Egy rövid, cifra szólóval zárta a dalt, és Villanueva
úr a többi diákkal együtt ünnepelte. Úgy érezte, a
boldogságtól hamarosan elsírja magát, de
visszatartotta a könnyeket. Eleget sírt már Ivánért és
az ő Litójáért.
A dal, amelyben egy új otthon után kutatva
elhagyja Kubát, véget ért.
Ma elérkezett az ideje annak, hogy új dalba
kezdjen.
Mahmud – 2015. Berlin, Németország

Otthon

Mahmud soha azelőtt nem hallotta azt a dalt, ami a

furgon rádiójából szólt, amely családjával együtt
Berlin utcáit rótta velük. Németország fővárosa volt a
legnagyobb város, amit valaha látott, mérete messze
meghaladta Aleppóét. Éjszakai bárokkal, kávézókkal,
boltokkal, emlékművekkel, szobrokkal, lakásokkal és
irodaépületekkel telezsúfolva. Szinte minden tábla
német nyelvű volt, de itt-ott látott arab nyelven írt
reklámot is egy ruhabolton vagy éttermen vagy
áruházon. Az épületek tízemeletes, üvegből és
téglából húzott falként húzódtak végig a járdák
mentén, az utakon autók, kerékpárok, buszok és
villamosok csörömpöltek, dudáltak és zörögtek.
Ez a különös, rémisztő, izgalmas hely lesz az új
otthona.
 A német kormány végre befogadta a családjával
együtt. Az elmúlt négy hétben egy egyszerű, de tiszta
menekültotthonná átalakított iskolában szálltak meg
Münchenben. Addig maradtak ott – persze szabadon
járhattak-kelhettek közben –, amíg egy család nem
egyezett bele, hogy házigazdaként megosztják velük
az otthonukat mindaddig, amíg Mahmud szülei nem
állnak talpra.
Vendégül látta őket egy család, itt, ebben az
utcában, az ország fővárosában.
A furgon egy apró, fehér spalettás, A-keretes
tetővel ellátott zöld ház előtt húzódott ki az út
szélére. Az ablakokban álló cserepek teli voltak
virágokkal, hasonlóan ahhoz, amit Mahmud az
osztrákoknál látott, és két német autó parkolt a
feljárón. Az utca túloldalán, egy parkban, néhány
tinédzser gyakorolt trükköket gördeszkával.
Az apja félrehúzta az oldalajtót, hogy ki tudjanak
szállni, Mahmud pedig anyjával és öccsével együtt
megmarkolta a ruhákkal, kozmetikumokkal,
hálózsákokkal tömött hátizsákokat, amelyeket a
német segélyszervezetektől kaptak. Az a
segélyszolgálatos, aki a furgont vezette, felkísérte
őket a lépcsősoron a kis ház bejárati ajtajáig,
Mahmud viszont egy kis időre ott maradt a járdán,
hogy szemügyre vegye a környéket. Eszébe jutott,
amit a történelemórákon hallott, még odahaza,
Szíriában: hogy Berlint a II. világháború végére
szinte teljesen földig rombolták, a helyén csak
törmelékhalmok voltak, akárcsak jelenleg
Aleppóban. Szíriának is hetven évébe telik majd,
hogy hamvaiból újjászülessen, ahogyan azt
Németország tette? Látni fogja-e valaha ismét
Aleppót?
A bejárat felől örömkiáltásokat, üdvözléseket
hallott, és családját követve ő is felment a lépcsőkön.
Az anyját egy idősebb nő ölelte magához, egy idősebb
férfi pedig az apjával rázott kezet. A
segélyszolgálatos fordított le mindent, amit
egymásnak akartak mondani. Bisharáék még nem
beszéltek németül, a befogadó család pedig egészen
nyilvánvalóan nem tudott arabul. Viszont legalább
sikerült egy arab betűkkel írt táblát készíteniük,
amin az állt, ISTEN HOZOTT ITTHON, még ha a
táblára írt kifejezés valamelyest hivatalosabb volt.
De Mahmud nagyra értékelte a gesztust – jóval több
volt, mint amit ő tudott volna teljesíteni németül.
Az apja kezét szorongató férfi felé és Valíd felé
fordult, és Mahmudot meglepte az, amit látott. Ez egy
igazán idős ember volt! A bőre fehér és ráncos, haja
vékony és hófehér, oldalt kissé elállt a fejétől – úgy
festett, megpróbálta megfésülni, de a haja nem
engedelmeskedett. Mikor a segélyszolgálatos azt
mondta, egy „német családdal” fognak együtt lakni,
Mahmud egy olyan családot képzelt el, mint a sajátja,
nem pedig olyat, mint a nagyszülei.
– Az urat Saul Rosenbergnek hívják – fordított a
férfi. – Azt mondja, üdvözli önöket az új otthonukban.
Mikor Mahmud megrázta az öregember kezét,
észrevett a bejárati ajtó mellett egy ajtókeretre
erősített kis, díszes fadobozkát. Felismerte a dobozon
látható szimbólumot: egy Dávid-csillag volt az!
Ugyanaz a szimbólum, ami Izrael zászlaját is díszíti.
Mahmud leplezni igyekezett a meglepettségét. Nem
elég, hogy ez a házaspár nagyon öreg, ráadásul még
zsidók is! Ott, ahonnan ő érkezett, a zsidók és a
muszlimok nem igazán várták egymást tárt karokkal
a saját otthonaikba. Sőt, épp ellenkezőleg. Különös
volt ez az új világ.
 Herr Rosenberg felesége elszakadt Anyától, és
lehajolt, hogy üdvözölje őket. Széles asszony volt,
haja ősz, akárcsak a férjéé, hatalmas, kerek
szemüveget viselt, mosolya foghíjas volt, de igen
barátságos. Hatalmas köntöse zsebeiből egy apró,
fehér kordbársonyból készült, tömött nyulat
varázsolt elő, és Valíd felé nyújtotta. A fiú ragyogó
szemmel fogadta el tőle.
– Frau Rosenberg maga készítette. Játéktervezéssel
foglalkozik – magyarázta a tolmács.
Az öreg hölgy ismét közvetlenül Mahmudhoz
intézte a szavait.
– Azt mondja, önnek is készített volna egyet –
fordított a tolmács –, de úgy gondolta, ön kicsit túl
idős már a plüssállatokhoz.
Mahmud bólintott.
– Készíthet viszont egyet a kishúgunknak, ha majd
megtaláljuk – mondta a segélyszolgálatosnak. – Át
kellett adnunk valakinek egy másik csónakban, hogy
megmentsük, amikor kis híján belefulladtunk az
Égei-tengerbe. Az én hibám volt. Én mondtam azt az
édesanyámnak, hogy adja oda, és most meg kell
találnom, és vissza kell hoznom neki.
 Frau Rosenberg kérdőn nézett a tolmácsra, amíg
az fordított, és széles mosolya lassan lehervadt róla.
Valíd elrohant, meg akarta mutatni Anyának az új
játékszerét, az öreg hölgy pedig bevezette
Mahmudot a bejáratból nyíló folyosóra, ahol családi
fényképek lógtak a falon.
– Én is menekült voltam régen, akárcsak te –
mondta a tolmács segítségével. – És én is
elvesztettem a testvéremet. – Egy öreg, megbarnult,
bekeretezett fényképre mutatott, amelyen egy anya
és egy apa állt, mellettük pedig két gyerek: egy
szemüveges fiú, Mahmuddal egyidős lehetett, és egy
kislány. Az apán és a fiún öltöny volt és nyakkendő,
az anyán hatalmas gombokkal díszített, csinos ruha.
A lányt úgy öltöztették fel, mintha egy aprócska
matróz volna. – Az vagyok én, a kislány. Az ott a
családom. Egy hajón távoztunk Németországból,
1939-ben, és megpróbáltunk vele eljutni Kubába. A
nácik elől menekültünk. Akkor még nagyon kicsi
voltam, most meg már nagyon öreg vagyok, és nem
emlékszem túl sok dologra abból az időszakból. De
arra igen, hogy az édesapám nagyon beteg volt. És
emlékszem egy rajzfilmre egy macskáról. Arra még
emlékszem. Meg egy nagyon kedves rendőrre, aki
megengedte, hogy viseljem a sapkáját… Egyedül az
apámnak sikerült eljutnia Kubába. Hosszú évekig élt
ott, még a háború után is, de soha nem találkoztunk
újra. Meghalt, mielőtt egymásra találhattunk volna. A
család többi tagja nem szállhatott le vele együtt a
hajóról. És egyik ország sem akart minket befogadni.
Ezért visszahoztak minket Európába, nem sokkal a
háború kitörése előtt. Még épp időben ahhoz, hogy
újra menekülnünk kelljen… Elkaptak minket a nácik,
és választás elé állították az édesanyámat: engem
ment meg, vagy a testvéremet. Nos, képtelen volt
választani. De hogyan is választhatott volna? Ezért
választott helyette a bátyám. Josefnek hívták. –
Mahmud látta, ahogy az öreg hölgy a fénykép felé
nyúl, és gyengéden megérinti a fiút, foltot hagyva az
üvegen. – Nagyjából egyidős lehetett veled, azt
hiszem. Nem emlékszem már rá eléggé, de arra igen,
hogy mindig is szeretett volna felnőtt lenni. „Nincs
időm játszadozni”, mondogatta nekem gyakran.
„Most már férfi vagyok”. És mikor azok a katonák azt
mondták, egyikünk elmehet szabadon, a másikat
pedig elviszik egy koncentrációs táborba, akkor Josef
azt mondta, „Vigyenek engem”… Az én kis
testvérkém akkor válhatott végre férfivá.
Egy pillanatra elhallgatott, majd két kézzel,
áhítattal leemelte a fényképet a falról.
– Azon a napon elragadták mellőlem az anyámat és
a testvéremet is, engem pedig otthagytak az
erdőben, egyedül. Ha nem fogad be egy kedves,
idősebb francia asszony, nem élem túl. Az ezután
érkező, az ajtón kopogtató náciknak mindig azt
mondta, családtag vagyok. Mikor véget ért a háború,
és már elég idős voltam, visszajöttem ide,
Németországba, hogy megkeressem anyámat és a
testvéremet. Hosszú ideig kutattam utánuk, de
bizonyára meghaltak a koncentrációs táborban.
Mindketten. – Mély levegőt vett. – Csak azért van
meg ez a kép is róluk, mert az egyik kuzinom
megőrizte, akit a háború során egy keresztény család
rejtegetett… Itt, Németországban ismertem meg a
későbbi férjemet, Sault. Ő is a holokauszt egyik
túlélője. Itt maradtunk, mert neki itt voltak rokonai.
Aztán később saját családot alapítottunk.
Frau Rosenberg szélesre tárta a karjait, és
körbefordult a kis folyosón, a tucatnyi, falon lógó
képre mutatva, amelyeken a gyerekei, unokái és
dédunokái voltak. Majd újra a családja régi, kifakult
képére tette a kezét.
– Azért haltak meg, hogy én életben maradhassak.
Érted ezt? Azért haltak meg, hogy ez a rengeteg
ember mind élhessen. Minden unoka és unokahúg és
unokaöcs, akiket soha nem volt alkalmuk
megismerni. De te megismerheted őket – mondta
Mahmudnak. – Te még életben vagy, és a kishúgod is
életben van valahol. Tudom. Megmentetted őt. És
közös erővel meg fogjuk találni, jó? Megígérem.
Megtaláljuk, és hazahozzuk.
Mahmud újra sírni kezdett, de elfordult, és
pislogva próbálta meg visszatartani a könnyeit. Az
idős zsidó hölgy átkarolta, és szorosan magához
ölelte.
– Most már minden rendben lesz – suttogta. –
Segíteni fogunk.
– Ruthie, komm hier – szólt oda neki a férje.
Mahmud tolmács nélkül is megértette, hogy Herr
Rosenberg azt szeretné, ha mindannyian
csatlakoznának hozzá a nappaliban.
 Inge ujjával törölte meg nedves szemeit, és Frau
Rosenberg megpróbálta ismét visszarakni a képet a
falra. Idős kezei azonban nagyon remegtek, ezért
Mahmud átvette tőle, és visszaakasztotta a szögre,
ahol lógott. Tekintete a fényképen időzött.
Szomorúság töltötte el a vele egyidős fiú láttán. A
fiúén, akinek meg kellett ahhoz halnia, hogy Ruth
életben maradjon. De Mahmudot ezzel egy időben a
hála érzése is elárasztotta. Josef azért halt meg, hogy
a húga életben maradjon, és hogy egy napon ő
láthassa vendégül a házában őt és a családját.
Az öreg hölgy megszorította a kezét, és bekísérte a
nappaliba. Anya és Apa már ott voltak, Valíd és Herr
Rosenberg is. A helyiség világos volt, élénk és
roskadásig volt könyvekkel, családi fényképekkel és
az ízletes étel illatával.
Olyan volt, mint egy otthon.
 A szerző megjegyzései

Josef, Isabel és Mahmud mind a képzelet

szüleményei, a történeteik azonban valós
eseményeken alapulnak.

Josef

Az MS St. Louis valóban létezett – a hajó 1939-ben a

fedélzetén 908 zsidó menekülttel hajózott ki a náci
Németországból. Az utasokat a tervek szerint Kuba
fogadta volna be – némelyikük ott is maradt volna,
míg mások csak ideiglenesen tartózkodtak volna az
országban, amíg nem kapnak menedékjogot az
Egyesült Államokban vagy Kanadában. Mikor
azonban megérkeztek, az utasoknak azt mondták,
nem szállhatnak partra. A háttérben politikai okok
álltak: az a kubai tisztviselő, aki a belépésre
feljogosító vízumokat adta ki, kegyvesztetté vált az
akkori kubai elnök, Federico Brú előtt. Brú
visszamenőlegesen semmissé nyilvánította a zsidók
vízumait, hogy megszégyenítse a hivatalnokot. A
lábukat Havannában megvető náci ügynökök is
segítettek az országon kívül tartani a menekülteket,
idegenellenes propagandával ellenük fordítva a
kubai lakosságot. A németek nem akarták, hogy a
zsidók Németországban maradjanak, de örömmel
látták, ha a világ más országai is elutasítják a
menekülteket. A nácik szemében ez is azt
bizonyította, hogy titokban a világon mindenki más is
úgy vélekedett a zsidókról, ahogyan az ellenük
nyíltan fellépő németek.
Gustav Schröder kapitány valós személy volt,
emlékét a világ a mai napig a zsidó utasaival
szemben mutatott jóindulata, és a leendő menedékük
felkutatására tett erőfeszítései miatt őrzi. Otto
Schiendick szintén létező személy, és nemcsak a náci
párt képviselője volt a hajón, de egyfajta kém is: rajta
haladtak keresztül a Németországban és a
Havannában tevékenykedő náci ügynökök közti
titkos üzenetek. Evelyne és Renate a hajón
tartózkodó két testvér valódi neve volt – az
édesanyjuk úgy döntött, Németországban marad.
Apjuk, Dr. Max Aber azért tudta őket leszállítani a St.
Louis fedélzetéről, mert a családja előtt érkezett meg
Kubába, és jó kapcsolatokkal rendelkezett a helyi
hatóságoknál. Egyetlen másik utasnak sem volt ilyen
szerencséje.
Josef apját, Aron Landaut két olyan férfi ihlette,
akik az MS St. Louis valódi utasai voltak – Aron
Pozner és Max Löwe. Aron Poznert, egy hébertanárt,
a Kristallnacht, a Kristályéjszaka idején rángatták ki
otthonából, és onnan Dachauba küldték, ahol
ütlegelték és megalázták, és ahol elmondhatatlan
szörnyűségeknek volt szemtanúja. Hat hónap után
engedték el, és vele közölték, hogy hagyja el
tizennégy napon belül az országot. Pozner volt Otto
Schiendick és a tűzoltók áldozata is, amíg a
fedélzeten tartózkodott. Ő volt továbbá a hajót
elfoglalni tervező zendülők egyike, miután a St.
Louist az Egyesült Államok és Kanada is
visszautasította.
Max Löwe zsidó ügyvéd volt, akinek, akár az én
Aron Landaum esetében is, a nácik megtiltották
hivatása gyakorlását. Löwe ezt követően illegálisan
adott tanácsokat vele együtt érző német jogászoknak,
akik a „pult alatt” fizették ki szolgálatait. A Gestapo
viszont végül fényt derített a dologra, és Löwe
bujkálni kényszerült. Még épp időben találkozott
feleségével és két gyerekével – egy fiúval és egy
lánnyal – ahhoz, hogy mind felszállhassanak a St.
Louisra, és elmeneküljenek. De, akár Aron Landau,
Max Löwe is megtört ember lett, mire újra
találkozott a családjával. Ő volt az, aki a St. Louis
fedélzetéről leugorva kísérelt meg öngyilkosságot,
mikor az a havannai kikötő előtt lehorgonyozott.
A z Orduna nevű angol és a Flandre nevű francia
hajót, amelyek szintén zsidó menekültekkel tartottak
Kubába, először a St. Louishoz hasonlóan nem
engedték be a havannai kikötőbe. De, a St. Louis
utasainak nagy felháborodására, végül mindkettőt
beengedték a dokkba, ahol leszállhattak róluk az
utasok. A St. Louis menekültjei azonban nem
tudhatták, hogy az Orduna és a Flandre fedélzetéről
csak a kubai útlevéllel rendelkezőket engedték
leszállni. A többieket, akik zömmel érvénytelen
belépési vízumokkal rendelkezők voltak,
elutasították, és arra kényszerültek, hogy keressenek
egy másik befogadó országot.
A St. Louis utasai közül azok voltak a
legszerencsésebbek, akiket Nagy-Britannia fogadott
be – ők megmenekültek a holokauszt elől. Az európai
kontinensre visszatérő 620 utas közül az Amerikai
Holokauszt Emlékmúzeum becslései szerint 254 fő
halt meg a vészkorszak során. „Többségüket az
Auschwitzban és Sobibórban épített haláltáborokban
gyilkolták meg” – olvasható a múzeum anyagában. „A
többiek fogolytáborokban, rejtőzködés során, vagy a
nácik elkerülésére tett kísérletek során haltak meg.”
A z MS St. Louis tragédiája mára széles körben
ismert, és számos könyv, színdarab és film, sőt még
egy opera is feldolgozta.

Isabel

1994-ben, nagyrészt a Szovjetunió nem sokkal

korábban bekövetkező összeomlásának és a Kuba
ellen foganatosított amerikai kereskedelmi
embargónak hála Havanna éhező polgársága
rendszeresen kezdett lázongásokba a Malecónon.
Kuba elnöke, Fidel Castro erre reagálva jelentette be,
hogy bárki, aki el akarja hagyni Kubát, megteheti a
börtönbüntetés veszélye nélkül – általában ezzel
jutalmazták, ha valaki meg próbált szökni a szigetről.
Ezt a stratégiát Castro már korábban is alkalmazta:
mikor a tüntetések már azzal fenyegettek, hogy
legyűrik a biztonsági erőket, és megdöntik a
kormányt, Castro megengedte, hogy az emberek
elhagyják az országot, amilyen módon csak tudják.
Ami általában otthon barkácsolt csónakokat és
tutajokat jelentett. Mikor mindenki elmenekült
Amerikába, aki elég dühös volt ahhoz, hogy
fellázadjon ellene, nem volt több tüntetés, és a
dolgok újra visszatértek a rendes kerékvágásba.
Azon öt hét leforgása alatt, 1994-ben, amikor Castro
lehetővé tette a kiábrándult polgároknak, hogy
elmenjenek, a becslések szerint 31 500 fő menekült el
az Egyesült Államokba – közel tízszer annyi, mint
amennyi 1993-ban összesen próbált meg Amerikába
jutni.
Az Egyesült Államokban sokan tiltakoztak a
menekültek hirtelen megszaporodása ellen,
különösen azért, mert a kubaiak rendkívül sajátos
módon válhatnak amerikai állampolgárrá, ami a más
országokból érkező bevándorlók számára nem
elérhető. Mások felismerték a valódi okokat Castro
lépése mögött, és azzal érveltek, hogy a tüntetőknek
Kubában kellene maradniuk, annak reményében,
hogy a lázongások során sikerül megdönteni a
kormányt. Bill Clinton, az Egyesült Államok akkori
elnöke nagy horderejű döntés előtt állt: engedje-e be
a kubaiakat, vagy amerikai hadihajókat küldjön ki az
áradat megállítására? Bejelentette, hogy mindenkit,
akit a tengeren kapnak el, visszatoloncolnak Kubába,
amivel radikálisan megváltoztatta azt az 1962. óta
érvényben levő irányelvet, amely szerint ilyen
esetben a menekülőket Floridában teszik partra.
Azok, akik elérték Amerika partjait, maradhattak.
Isabelék a kubai menekültekkel szembeni vadonatúj
álláspontot nevezték „vizes láb – száraz láb”
irányelvnek, bár ez az elnevezés egészen 1995-ig, az
irányelv hivatalossá tételéig nem volt a közbeszéd
része.
A kubai bebörtönzés fenyegetése és a tengeri
hullámok, viharok, vízbe fulladás, cápák,
dehidratáció, éhezés veszélyei ellenére mind a mai
napig egyre többen próbálkoznak az átkeléssel a
Havanna és Florida közti majd száz kilométeres
tengeri szakaszon. A Pew Kutatóintézet adatai
szerint 2015-ben 43 635 kubai menekült lépett be az
Egyesült Államok területére, ezt a számot pedig a
következő évben már októberben sikerült
meghaladni. Az utóbbi évek során számos menekült
döntött úgy, hogy teljes egészében elkerüli Amerika
„vizes láb – száraz láb” irányelvét, és inkább
Mexikóba vagy Ecuadorba ment repülőn vagy
hajóval, majd onnan gyalogolt át Amerikába – ezt az
alternatív útvonalat kezdték „poros láb” névvel
illetni. Ahogy viszont az Egyesült Államoktól délre
egyre több és több ország zárja le a határait, egyre
több kubai indul útnak a Floridai-szoroson át házilag
készített csónakjaikkal és tutajaikkal. Ismét a Pew
Kutatóintézet adatai alapján: 2015-ben a Miami
szektorban 9999 kubai menekült lépett be az
Egyesült Államok területére. Ugyanebben az évben
az Egyesült Államok parti őrsége 3505 kubait fogott
el a nyílt vízen. Azt pedig képtelenség akár
megbecsülni is, évente hány hal meg a próbálkozások
során. 1994-ben, Isabel történetének idején becslés
szerint a menekülési kísérletek során ötből három
veszítette életét a tengeren.
Az Egyesült Államok elnöke, Barack Obama és Raúl
Castro kubai elnök, Fidel testvére, 2014-ben
bejelentették, hogy Kuba és az Egyesült Államok
helyreállítják a két ország kapcsolatát. 2015-ben
pedig Obama elnök bejelentette, hogy újra élni fog a
két ország közti hivatalos diplomáciai kapcsolat is, és
újra megnyitják kapuikat a nagykövetségek
Havannában és Washingtonban. A kapcsolat
normalizálásának részeként az amerikai kormány
enyhítette a beutazást érintő korlátozásokat,
amelyek az amerikaiak többsége számára
megakadályozták a beutazást Kubába, és 2016
augusztusában egy az Egyesült Államokból induló
utasszállító gép landolt Havannában, először 1962
óta. Hogy a kommunikáció új korszaka hogyan
befolyásolja majd az Amerikába hajózás során
életüket kockáztató kubai menekültek számát,
egyelőre nem tudni.
Mahmud

Miközben ezeket a sorokat írom, Szíriában ötödik éve

dúl a világtörténelem egyik legbrutálisabb,
legkegyetlenebb polgárháborúja. Aleppó, Mahmud
szülővárosa ma azért hever romokban, mert itt húzta
meg magát a lázadók egy nagyobb csoportja, amely
ellenzi Bassár el-Aszád saját népe ellen vívott
háborúját. A város ostrom alatt áll, az oroszok
légitámadásai és a szír tüzérség nap mint nap
tépázza. Ha 2015-ig nem hagyták el a várost – amikor
Mahmud is menekülni kezdett családjával –, Aleppó
otthon maradt polgárai egy háborús zóna kellős
közepén estek csapdába. Az Egyesült Nemzetek
adatai szerint több mint 470 000 ember vesztette
életét 2011, a harcok kitörésének kezdete óta. Ez
hozzávetőleg annyi, mint Miskolc, Debrecen és Pécs
lakosainak száma együttesen. És napról napra
többen halnak meg. Az ENSZ beszámolói alapján
2016 szeptemberében, egyetlen hét leforgása alatt
kilencvenhat gyermek vesztette életét. Azaz hetente
egy egész általános iskolai évfolyam hal meg a
harcokban.
Azoknak pedig, akik túlélik, gyakran nincs hol
lakniuk. A Guardian becslései szerint a városi
infrastruktúra 40%-a vagy megsérült, vagy
megsemmisült. Egész városnegyedek hevernek
romokban. Piacok, éttermek, boltok, lakóépületek – a
támadások semmit nem kímélnek. Szinte senki nem
jár dolgozni vagy iskolába. A városban minden egyes
fát kivágtak tűzifának, és mikor kifogytak a fákból, a
szírek iskolai padokat és székeket tüzeltek el, hogy
melegen tartsák otthonaikat. A kórházakban – már
amelyik még egyáltalán egyben van – nem áll
rendelkezésre gyógyszer, vagy megfelelő
berendezések a betegek kezelésére.
Nem is csoda hát, ha több mint tízmillió szír
kényszerült elhagyni az otthonát. Az Egyesült
Nemzetek becslései szerint a tízmillióból
hozzávetőleg 4,8 millió hagyta el az országot
menekültként. Ez Magyarország lakosságának a fele.
És napról napra többen menekülnek, hátrahagyva
mindent, amijük valaha volt, mindent, amit ismertek,
csak azért, hogy elfussanak a háború, a vérengzés
elől. Hogy mentsék az életüket.
De hova mehetnek? Az ENSZ jelentése szerint
Törökországban már több mint 2,7 millió regisztrált
szír menekült tartózkodik, sokan a kilisihez hasonló
menekülttáborokban, ahol Mahmudék is
megfordultak. A régió egyéb országaiban, így
Libanonban, Jordániában és Irakban is nagy
számban vannak jelen menekültek Szíriából, az
erőforrásaik azonban korlátozottak, és számos ország
közvélekedése fordult a beáramló bevándorlók ellen.
További milliók próbálnak eljutni Európába, ahol
több ország, köztük Németország és Svédország is
százezrével fogadott be menekülteket. Rendkívül
nehéz azonban odáig eljutni, sőt gyakran halálos is. A
Nemzetközi Migrációs Szervezet jelentése szerint
2015-ben több mint 3770 ember vesztette életét,
mikor megpróbált csónakkal átkelni az Égei-
tengeren. Majd miután eljutnak az Európai Unióig,
szembe kell nézniük az üldöztetéssel és a
bebörtönzéssel minden olyan országban, amelyek
nem akarnak velük foglalkozni, vagy nem
rendelkeznek elegendő erőforrással a hatalmas
emberáradat kezelésére. Magyarország volt az első
olyan ország, amely kerítés építésével igyekezett
megfékezni a közel-keletiek vándorlását észak felé,
és miközben ezeket a sorokat írom, egyre több és
több országban emelnek falakat. Még a
menekültekkel rendkívüli módon rokonszenvező
Ausztria is kerítést kezdett építeni 2016-ban.
Minden, ami Mahmuddal és családjával történt,
valóban megtörtént eseményeken alapul. 2015-ben
egy durván háromszáz emberből álló csoportnak,
akiket Dániában, egy iskolából átalakított
menekülttáborban tartottak fogva, elege lett abból,
hogy ok nélkül elzárva tartják őket. Egy emberként
mentek végig gyalog az autópályán Svédországba,
emberi láncot alkotva, amely megállította a teljes
forgalmat. Ott is éljenző emberek álltak a
felüljárókon, és ételt, vizet dobáltak le nekik. Egy
héttel korábban hasonló tüntetés volt
Magyarországon is, ahol ezernyi menekült gyalogolt
el Budapesttől az osztrák határig. A könyvben ezt a
két eseményt dolgoztam egybe.
Mahmud, az anyja és az apja különböző
menekültek keverékei, akik történeteit volt
lehetőségem olvasni. Valídot viszont specifikusan egy
ötéves aleppói fiúról mintáztam, akit egy, mára elég
híressé vált fényképen ismerhetett meg a világ:
Omran Daqníshról. A képen Omran, egy légitámadás
túlélőjeként, egyedül ül egy mentőautó hátuljában. A
lába csupasz, az arca véres, az egész testét por és
szürke hamu borítja. Nem sír. Nem mérges. Már
megszokta mindezt. Nem ismer másfajta életet, mert
az ország azóta áll háborúban, amióta ő életben van.
Ő is tagja a szír gyerekek azon nemzedékének, amely
az Egyesült Nemzetek figyelmeztetései szerint egy
„elveszett nemzedékké” válik, ha semmit sem
teszünk, hogy még segítsünk rajtuk.

Amit Ön megtehet

A menekültek három életet élnek. Az első során

futnak a szörnyűségek elől, amelyek elűzték őket az
otthonaikból – legyen szó a zsidók üldöztetéséről és
szisztematikus kiirtásáról Josef Németországában, az
éhezésről és az emberi jogi visszaélésekről Isabel
Kubájában, vagy a mindent megsemmisítő
polgárháborúról Mahmud Szíriájában. Akik elég
szerencsések, hogy elmenekülhessenek otthonról,
elkezdenek egy második, az elsőhöz hasonlóan
veszélyes életet, miközben menedék után kutatnak,
megpróbálják túlélni az átkelést a tengereken és
óceánokon, a határátkelőkön, elkerülni a rajtuk
nyerészkedő bűnözőket. A legtöbb emigráns nem
menekülttáborokban köt ki, és a napjaik azzal telnek,
hogy próbálnak hozzájutni a szükséges fedezékhez,
élelemhez, vízhez és meleghez. A táborokban levő
menekültek pedig ki vannak téve a betegségeknek,
járványoknak, és gyakran kevesebb mint napi ötven
centből kényszerülnek tengődni.
Ha sikerül elmenekülniük otthonról, és a
szabadságba vezető utat is átvészelik, akkor kezdődik
a harmadik életük, amelyet az új országukban
kezdenek el – egy olyan országban, amelynek
legtöbbször nem beszélik a nyelvét, és gyakran a
vallásuk sem egyezik meg a házigazdákéval. Az egyik
országban megszerzett szakmai végzettségeket
gyakran nem fogadják el egy másikban, így azok, akik
orvosok, jogászok vagy tanárok voltak ott, ahonnan
érkeztek, bolti eladók, taxisofőrök és takarítók
lesznek. A családok, akik egykoron kényelmes
otthonokkal, autókkal rendelkeztek, és voltak
megtakarításaik, amiket iskoláztatásra, nyugdíjra
fordíthattak, mindent kezdhetnek elölről, idegen
városokban, más menekültekkel együtt az állam által
biztosított lakásokban, vagy vendéglátó családok
mellett meghúzva magukat, miközben igyekeztek
újjáépíteni az életüket.
A menekült családokon azzal segíthet, ha
pénzadománnyal látja el a számos, a menekültek
három életének különböző fázisaiban tevékenyen
segédkező csoport valamelyikét. Bizonyos civil
szervezetek meghatározott célokért küzdenek,
például igyekeznek megmenteni a Közel-Keletről
csónakkal eljövőket, vagy épp a járványok ellen
küzdenek a menekülttáborokban. A nekem
legkedvesebb szervezetek közül kettő is gyerekekkel
foglalkozik, szerte a világon. Az egyik az UNICEF, azaz
a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat, amely
minden erejével azon dolgozik, hogy a szíriai
gyerekekből ne váljon egy „elveszett nemzedék” –
életmentő egészségügyi szolgáltatást, élelmet, vizet,
alapvető higiéniát, oktatást biztosítanak mind
Szíriában, mind másutt, ahova az emberek Szíriából
menekültek. A második a Save the Children (Mentsük
meg a gyerekeket), amely egy sor vállalattal és
magánadományozóval működik együtt az Egyesült
Államokban. A szervezet gyorssegélyt nyújt minden
gyermek számára, bármikor is van rá szükségük,
bárhol a világban, és egy külön kampányt is
folytatnak, kifejezetten a szíriai gyermekekért.
A UNICEF és a Save the Children az általuk gyűjtött
pénzadományok 90%-át fordítja olyan
szolgáltatásokra és erőforrásokra, amelyekkel
közvetlenül segíthetnek a gyerekeken. A fent említett
két remek szervezet bármelyikének küldött
adományokat el lehet látni a konkrét régiók és
konfliktusok címkéivel, ennek híján világszerte
fordítják a menekült gyerekek megsegítésére.
Ha többet szeretne megtudni, navigáljon a
www.unicef.hu vagy a www.savethechildren.org
weboldalakra.

A könyv bevételeinek egy részét felajánlom

adományként a UNICEF-nek, hogy támogassam az
általuk végzett munkát, amelyet világszerte
végeznek a menekült gyerekekért.

Alan Gratz
{1}Az iszlám kissebségi (kb. 10%), főleg Irakban, Iránban és
Afganisztánban létező irányzata. Mohamed próféta vejét,
Alit és leszármazottait tekintik az iszlám igazi vezetőinek,
innen az elnevezésük (siat Ali = Ali pártja). (A szerk.)
{2}Az iszlám többségi (a hívők 90%-át tömörítő) irányzata. A
síitákkal szemben Mohamed próféta hagyományait
(szunna) tekintik követendőnek. (A szerk.)
{3} Az amerikai X-Men képregények egyik főhőse, aki egy
menyétféléről kapta a nevét. A képregények alapján készült
filmekben magyarra (helytelenül) Farkasnak fordították. (A
szerk.)
{4} A német márka korabeli váltópénze. (A szerk.)

{5} A nácik ifjúsági szervezete. (A szerk.)

{6} Anya (szó szerint Apa) ország. A náci Németország köznapi

neve. (A szerk.)
{7} Az Iszlám Állam angol rövidítése. (A szerk.)

{8} Arab falfestmény. (A szerk.)

{9} Más néven kippa. A zsidó férfiak fejfedője. (A szerk.)

{10}Más néven Ózeás próféta könyve az Ószövetségből. (A
szerk.)
{11} Szíria és Irak vidékén viselt hagyományos, színes arab
fejkendő, a szélén rojtokkal. (A szerk.)
{12}Nagyméretű fehér lepedő, amibe az iszlám előírásoknak
megfelelően, múmiaszerűen beburkolják a halottakat
temetés előtt. (A szerk.)