Magyar Adorján

A Csodaszarvas

Előszó

Költőink, íróink, néprajztudósaink sokmindent írtak már nemzeti ősregénk

Csodaszarvasáról, de ennek mivolta felől senki még eddig tisztába jönni nem tudott; mitöbb,
mindabból amit eddig róla írtak az is kitûnik, hogy e regebeli csodaállat igazi mivolta felől
mindeddig senkinek még csak sejtelme sem volt.
E homály főoka pedig az, hogy nemzetünket ma általában nem tartják, a valóságnak
megfelelőleg, mai hazája, azaz Magyarország legrégibb őslakosságának és Európa legrégibb
mûvelt népének, hanem körülbelül egy ezredévvel ezelőtt a Kárpátok Medencéjébe költözött
ázsiai, nomád, mûveletlen keveréknépnek, amely mai mûveltsége elemeit és ezek között
mondáit, meséit, regéit is, itt, az őt környező, de tőle merőben idegen népektől vette át.
Ennélfogva, aki monda és mesekutatással komolyan foglalkozott is, rendesen vagy nem
gondolt, vagy nem mert arra gondolni, hogy mondáink, meséink régi sajátunk volnának és
hogy ami ezekben a környező népekéire hasonlít, azt nem mi vettük tőlük, hanem igenis azok
tőlünk. Ez okból az esetleg tudományos kutatás tárgyává tett mai monda vagy mese ősalakját
nem a nálunk meglévő változatok, hanem a más népeknél meglévők alapján akarták
helyreállítani.

Így pedig majdnem mindig teljesen megfordított tükörképet látván, nem tudtak eligazodni,
vagyis mivel a legtöbb mesét, mondát ősrégi idők óta a bennünket környező népek tőlünk
vették át, avagy kialakulásuk után tőlünk örökölték, de ezeket idővel a maguk viszonyaihoz és
észjárásához alkalmazván, eredeti alakjukból kiforgatták, ez oka annak is, hogy nemzetünk
eredetmondáját sem merték sajátunknak tartani, mert hiszen ehhez többé-kevesbé hasonlók
más népeknél is vannak; például a rómaiak eredetmondája, azaz a Hunor és Magornak
megfelelő Romulusz és Rémusz testvérpárról szóló monda, vagy Heraklésznek a kerinai
aranyagancsú szarvast üzéséről szóló hitrege. Ezért hát Csodaszarvasunk igazi mivoltát sem
tudták soha megállapítani.

E dolog tisztázása tehát jelen könyvem tárgya.

Zelenika, 1948-1955.
Magyar Adorján

Magyar Adorján
A Csodaszarvas

Az ős-szarvas

Európa őskorában itt a maiakon kívül még számos más, ma kihalt szarvasfaj is élt, amelyek
között voltak a maiakhoz képest óriástermetűek is, aminthogy az őskorban még sok más olyan
állatfaj is élt, amelyek mai állatfajokhoz bár hasonlítanak de ezeknél sokkal nagyobbak
voltak. Például a mammut is a mai elefántnál jóval nagyobb volt, ugyanúgy az őskor barlangi
medvéje és barlangi oroszlánja is nagyobb volt a mai medvénél, illetve oroszlánnál.

Amint azonban ez állatok némelyikének fennmaradott csontjai bizonyítják, fejük a testhez

viszonyítva, a mai szarvasok, lovak, medvék, oroszlánok fejénél nagyobb volt, vagyis tehát
esetleg agyvelejük is, testnagyságukhoz arányítva, nagyobb lehetvén, értelmük is a maiakénál
magasabb fokú is lehetett. Mivel pedig ez ősállatok a maiaknál sok esetben kevésbé voltak
specializálódva, ennélfogva egész testalkatuk még emberszerűbb volt, vagyis például
ragadozó karmaik, ujjaik, fogaik, állakapcsuk még nem voltak annyira átalakulva mint a mai
ragadozó állatokéi s így végtagjaik, fejük, arcrészeik is az emberéihez a mai állatokéinál
jobban hasonlítottak. Más szóval : ez állatok és az ember közütt még a külömbség sokkal
kisebb volt mint a mai állatok és az ember között. Ma is élnek azonban állatfajok amelyek az
emberéhez hasonló testalkatukat nagymértékben megőrizték. Ezek a majmok és félmajmok és
utóbbiak között például az úgynevezett nyulánklóri, amely bár macskánál nem nagyobb és bár
fejalkata más de viszont teslalkatában az emberhez valósággal megdöbbentően hasonlít.
(Lásd: Brehm: „Tierleben (:Állatélet:)” Schlanklori.)

Igaz ugyan hogy voltak mindez alól kivételek is,

mert hiszen éltek az őskorban a maiaknál sokkal
kisebb valamint sokkal specializálódottabb
állatfajok is, utóbbiak közül például a kardfogú
tigrig, amelynek szemfogai a maiakénál sokkal
nagyobbak voltak, mégis ezeket inkább
kivételeknek tekinthetjük. Az eocen-kor emlősei a
maiaknál átlag nagyobhak voltak; az pedig már
eléggé megállapított tény, hogy a ma élő összes
emlősök egy a mai majmokhoz, félmajmokhoz és
az emberhez közelálló lényből kellett
túlspecializálódás utján kialakuljanak. Ennek
egyik legvilágosabb bizonyítéka peldául az, hogy
az ős-lófajoknak eleintén még mindnégy lábukon
rendes öt ujjuk volt öt körömmel. Ezek csak utóbb
fejlődtek vissza hárommá, három patával, majd
csak eggyé, egy patával, mint amilyenek a mai
lovak lábai; ami által lábaik gyors futásra lettek
kiválóan alkalmasakká de másra
hasznavehetetlenekké; vagyis túlspecializálódtak.
Ugyanis, ha akár az eb, a disznó vagy elefánt
végtagjait vesszük szemügyre, megállapíthatjuk
hogy ez állatoknak is valamikor ép oly rendes ötujjú végtagjaik kellett hogy legyenek mint
amilyenek ma az ember kezei. A természettudósok pedig be is bizonyították, hogy mindezen
állatok ősei valamikor az emberhez jobban hasonlítottak mint a ma élők. Vagyis : mindazon
állatok amelyek megélhetésüket nem elsősorban is ésszel, gondolkodással — azaz tehát
agyvelejükkel — igyekeztek biztosítani, mint az ember, hanem gyors futással, fára mászással,
röpüléssel, rettentő karmokkal és fogakkal stb., azok észbeli képességek és gondolkodás
tekintetéhen vagy elmaradtak vagy visszafejlődtek, lévén hogy a Természet törvényei szerint
mindaz amit keveset vagy soha nem használunk, fejlődésében elmarad sőt elkorcsosul,
visszafejlődik. Ezzel szemben, mivel az ember megélhetését elsősorhan is eszével biztosította,
ezért csak agyveleje fejlődött mindinkább ki, ellenben teste semely része sem indult
túlspecializálódásnak, vagyis teste a kezdetleges emlősökéhez — amelyektől az összes többi
emlősállatok származtak — leginkább hasonlít ma is, bár bizonyos nem túlságos
specializálódásoktól, mint például lábfejeit illetőleg, ő sem maradhatott mentes.

Mindez áll tehát okvetlen az őskor szarvasaira vonatkozólag is, vagyis : azok szellemi
képességei, arcalakja a mai szarvasokéinál emberibb kellett hogy legyen. Hogy pedig ez
valóban így is volt, ennek a néprajzi tudomány szolgáltatja is némi bizonyítékát. Tudjuk
ugyanis számtalan példából, hogy a mesék sokszor képtelennek, „mesebelinek” látszó
indítéka (motívuma) rendesen vagy csak túlzott, átalakított, vagypedig csak már elfeledett de
egykor létezett valóságon alapul. Hiszen hogy csak a legismertebb példát hozzuk föl : a
sárkányokat mindaddig mesebeli, képzeletbeli, a valóságban sohasem létezett állatoknak
tartotta a tudomány, amíg a legújabb kor ásatásaival előkerült dinoszauruszcsontok meg nem
győztek arról, hogy a sárkányok nem csak valóban léteztek, de hogy ezek utolsó példányait az
ember még láthatta is, sőt a pterodaktiluszcsontok még arról is meggyőztek, hogy repülni tudó
szárnyas sárkányok is léteztek, épúgy tehát mint a mesékben. Valamint tudjuk ma már azt is,
hogy az ősember még ilyeneket is láthatott és velük bizonyára, mint veszedelmes
ragadozókkal, félelmetes harcokat is vívhatott.

Ámde csak a magyar népmesékben van a sárkányoknak

emberi értelme, akik emberekként beszélnek, kardjuk,
buzogányuk is van; ami lehát annak emlékezetét is
fönntartja, hogy az űshüllók, azaz a sárkányok között
némileg emberalakúak és a közönséges állatoknál sokkal
magasabb fokú éttelemmel bírók is léteztek. Annyit
mindenesetre máris tudunk, hogy számos dinoszauruszfaj
embermódjára két lábon járt, valamint hogy első
végtagjaik az emberéhez hasonló, bár erős karmokkal
ellátott kezekben végződtek.

A népmesék az állatoknak, a magyar népmesék pedig

különösen a „táltos lónak” emberi értelmet és
beszélőképességet tulajdonítanak. A Nagy Sándorról
szóló mondák szerint e hős lova a Bukefalosz nevet
viselte, ami „bikafejű”-t jelent. Elmondatik pedig e lóról, hogy szarvai voltak, mint a bikának
és hogy beszélni tudott.

Együgyű mese, alaptalan képzelet lett volna ez is ?

Nem !

Először is figyeljük meg, hogy a szarvasok, szarvasmarha- és lófélék fogazata, nyelve az

emberéhez mennyire hasonlítanak, sőt ez állatok némely fajának még ajkai is, mint például a
lovakéi, mily mozgékonyak, akárcsak az emberéi. Ez állatoknak tehát emberi szavak ejtésére
föltétlen alkalmas szájuk van, sőt tudjuk hogy madárfélék (papagály, seregély, szajkó stb.)
erre sokkal kevesbbé alkalmas szájalkattal is képesek emberi szavak kiejtésére. Ha tehát a
szóban volt emlősöknek fejlettebb agyveleje, értelme és agyvelejüknek többé-kevésbbé fejlett
beszélőközpontja is volna, úgy természetesen emberi szavakat is képesek volnának kiejteni.
Hiszen bár az állatok beszélőközpontja az emberénél összehasunlíthatatlanul fejletlenebb, de
tudjuk hogy mégis külünböző állatok, de főkép a majmok, igen sok külünféle hangadásra
képesek, amelyekkel nem csak saját érzemeiket, mint félelmet, haragot, örömöt, szeretetet stb,
tudnak kifejezni, de társaikat veszélyre figyelmeztetni, hívni vagy ijeszteni is tudják, amely
hangadások tehát kétségtelenül a beszéd kezdő alapját képezik és bizonyos hogy az emberi
beszéd is ilyen hangadásokkal kezdődött.
 Dél-Afrikában ma is él vadon egy
antilopfajta, amely alakra és
gyorsaságra a lóhoz teljesen
hasonló, sőt még a lóéval egyező
sörénye és hosszúszőrű farka is van
és miként a ló, lovaglásra is
alkalmas, de természetesen hasított
patájú, feje pedig vadtekintetű, busa
bikafő és a bikáéhoz hasonló hegyes
szarvai is vannak. Ez az állat a gnu,
amely pedig még arról is nevezetes,
hogy emberi szavakat tud ejteni,
amint azt egyik regényében Jókai
Mór is említi.

E szavak hangzása onyo vagy

nonyo, navend és belem, amelyeket többnyire egymásután szokott ejteni, úgyhogy Brehm
szerint, aki ez állatot részletesen leírja (Brehm: „Tierleben”), e szavakat, illetve ezek első
kettejét, a búrok (boerok) nyelvükből (hollandi) „Nonjo navend” = „Kisasszony jóestét”-nek
értelmezik. Igaz, hogy a gnu ma csak Dél-Afrika pusztáin nyargalászik, az ottani zebrafélék
társaságában, de elfogadhatjuk hogy régebben ugyanúgy el volt terjedve mint a zebra, illetve
hogy Núbia, Etiópia és a Szomáli Félsziget is hazája volt. Eszerint pedig annál valószínűbb,
hogy Nagy Sándor, aki hiszen Egyiptomot is meghódította volt, gnut is szerezhetett, amelyet
aztán lovaglásra használt. Ugyhogy Nagy Sándor lova Bukefalosz nevét, valamint azt is, hogy
e lónak a monda szerint szarvai voltak és hogy (miként a magyar mesék táltos lovai) beszélni
is tudott, egyszeriben nem fogjuk többé képtelenségnek, hanem csak elfeledett valóságon
alapulónak tartani.

Ezzel szemben egyáltalán nem

akarom azt állítani, mintha
népmeséink táltos lovai is csak
gnufélék emlékezetét tartanák
fönn, hanem ellenkezőleg azt
vélem, hogy az őskori lófélék
(hipparion-félék) között is
voltak olyanok amelyeknek
fejlettebb agyvelejük lévén,
értelmesebbek is voltak és
agyvelejük beszélőközpontja
sem lévén annyira
visszafejlődve mint a mai lovaké, valóhan tudtak még emberi szavakat ejteni s gazdájukkal,
miként a magyar mesékben, értelmes szavakat váltani, sőt ha eszünkbe jut hogy az állatok
ösztöne a legtöbb esetben valóban csalhatatlan, akkor még azt is elfogadhatjuk, hogy miként a
magyar mesékben, gazdájuknak hasznos tanácsokat adni is tudtak.

A magyar bölény szó, amely régen bölön-, belény-, belénd-nek is hangzott, szerintem
kétségtelenül elsősorban is hangutánzó szó, amely az illető állat hangadását utánozza, amely
tehát szintén belem, belém, bölöm hangzású kellett hogy legyen, vagyis bömhölés volt, amely
utóbbi magyar szó szintén hangutánzó és ma is főkép a bika hangjára vonatkoztatjuk, holott a
mai bika szava helyesen csak bőgésnek mondható, vagyis tulajdonképen bőő-, búú-, vagy
múúnak hangzik, mivel bőgésekor ez már sem nyelvét, sem ajkait nem mozgatja. Meg kell
pedig jegyeznem, hogy bölény szavunkat mai irodalmi nyelvünk a latinul bison, németül
Wisent-nek nevezett sötétbarna, feketés, bozontos szőrű állatra tévesen alkalmazza, mivel ez
sem bömbölni sem bőgni nem tud, hanem miként a bivalynak, csak rekedt, messzire nem
hallatszó hangja van, amely inkább bozz-, buzz- vagy buss-nak hangzik. Holott
néphagyományaink szerint a bölénynek messzire hallható, hatalmas bömbölő hangja volt, ami
abban is kifejeződik, hogy a ma is bölömbíká-nak nevezett madár, csőrét a vízbe dugva és így
a vizet bugyborékoltatva, ad le hatalmas és igen messzire hangzó, mély bömbölő hangot.
Vagyis bizonyos tehát, hogy úgy bölény mint bömböl szavaink eredetileg nem a bison-ra
hanem a fehér színű, rövidszőrű és hatalmasan bömbölő hangú őstulokra, azaz, a latinul urus,
németül Ur- vagy Auerochs-nak nevezett állatra vonatkozott (amely tehát bömbölésekor az m
hangnál ajkait, az l hangnál pedig nyelvét mozgatta) míg a bison vagy Wisent neve, amint ez
kimutatható, ősnyelvünkben bözön, bözönd, büzön, bozond, büzönd alaku volt, amely
ősszavainkból a fönti latin és német szavak is származtak.

Ha pedig a föntebb elmondottakat a lóra és a szarvas közeli rokomára, a gnura nézve így
megsejtettük vagy elfogadtuk, akkor semmi sem gátol abban, hogy az őskori szarvasfélékre
vonatkozólag is ugyanezt föltételezzük, illetve hogy a Csodaszarvast azaz a Csodaszarvasról
szóló rege alapjául szolgált óriástermetű ős-szarvast is valóban még emberi vagy az emberit
megközelítő értelemmel és beszélőképességgel bíró, sőt az embernél tökéletesebb ösztönű s
így tehát az embernél némelykor bölcsebb lénynek tartsuk.

A nemzetünk eredéteről szóló ősregénkben a Csodaszarvas azon vezető állatként szerepel,

amely a magyarok és hunok ősapáit, Magyart és Hunort, egy gázlón át, jövőbeli boldogságuk
helyére, egy gyönyörű, paradicsomi szigetre, az ottani tündéri leányokhoz vezéreli, akik közül
a legszebb kettővel azután két családot alapítván, tőlük a magyarok és hunok nemzetségei
származnak.

Berze Nagy János az „Ethnographia” folyóirat 1927. évfolyamában megjelent „A

Csodaszaroas mondája” című cikkében azt is kimutatja, hogy a szarvas vezetőállatként
számos más nép meséiben és mondáiban is szerepel, sőt hogy épen legközelebbi
rokonnépünk, a vogulok, mondáiban is egy jávorzarvas két vadászt vezet jövőbeli
megtelepedésre és nemzetségalapítása helyére. Bár e monda szerint csak az egyik vadász
marad ott és alapít nemzetséget, de e mondaindíték más népeknéli összes változatai közül
mégis ez hasonlít a mi ősmondánkhoz a legjobban. Mivel pedig a vogulok nemrégen még a
Kőkorszakban éltek, vagyis kőkorszakbeli műveltségük volt, ez azt bizonytíja, hogy e monda
is ősidőkből származik, mert ha újabb időkből való volna, akkor magyar és vogul változata
nem hasonlíthatna egymásra annyira, mivel a magyar nép és a ma Szibéria legészakibb részén
lakó vogul nép egymással sok ezredév óta nem lehetett érintkezésben. Ha viszont a két
egymással annyira egyező monda változatai más népeknél is megvannak, de sokkal eltérőbb
alakban, úgy ebből termeszetszerűleg azt kell következtetnünk, hogy ezen más változatok
épen eltérőbb voltuk miatt, csak újabb keletkezésűek lehetnek, vagyis hogy a más népek e
mondát a mi őseinktől kellett örököljék ugyan, de átalakították.

Meg kell azonban fejtenünk még azt is, hogy a szarvas, illetve a Csodaszarvas, miért szerepelt
őseinknél vezető állatként ?

Magától értetődő dolog az, hogy a népek hitregéiben (mithoszaiban) és mondáiban azon állat
szerepelt leginkább, amely életükben is a legtöbbet szerepelt, vagy háziállatuk is volt és
amelynek náluk kultusza is fejlődött ki. Ha tehát nálunk a nemzet eredetéről szóló hitregében
a szarvasnak van oly fontos szerepe, ez azt jelenti, hogy őseink életében is, éspedig épen a
legrégibb időkben, kellett ez állatnak igen fontos szerepének lennie. Amely föltevést igazolja
is az, hogy rokonnépeinknél egy szarvasfaj, az iramszarvas, ma is háziállat, amelynek tejét,
húsát, bőrét [?]; agancsait pedig szerszámkészítésre használják, de használják ez állatot
lovaglásra, teherhordásra és szekér vagy szánvonásra is. Némely rokonnépünk megélhetése,
mint például a lappoké, az iramszarvas nélkül el sem képzelhető. Tudjuk pedig azt is, hogy
igen régen, még mielőtt a szarvas ősnépeinknél teljesen háziállattá lett volna, azon törzseink,
amelyek földműveléssel kevessé foglalkoztak, a szarvasok szabadon elő nyájait csak követték.
Nyáron, amidőn a szarvasnyájak a hegyi legelőket keresték föl, ők is utánuk mentek és ott
éltek, majd télen, amikor fönt mindent hó borított és a szarvasok is a völgyek, lapályok
legelőire ereszkedtek alá, az emberek is ide követték őkct, valamint a szarvasok
nyomdokaiban járva, keltek át folyóvizek gázlóin vagy keresték föl, szomjukat oltani, a
forrásokat. Így keletkeztek idővel az eredetileg egyhelyben élt néptörzsekhől az
állattenyésztő, nomád népek, amilyenek a mai lappok is. Világos tehát, hogy egy ilyen nép
hitregéiben, mondáiban a szarvas vezető állatként kellett szerepeljen. Ez állapotot tünteti föl
Csodaszarvasunk, illetve az erről szóló regénk ma ismert alakja; amely azonban nem a
legrégibb. Voltak ugyanie e regének más, régibb alakjai is, amelyekről később szólani is
fogunk.

Így alakultak ki a legősibb, földművelő, tulajdonképeni magyar törzsből a belőle kivált

magyari törzsek is, de amelyek a kun, kazár, székely, jász, stb., neveket is viselték. Ezek
pedig aztán nem is mindig maradtak szarvaskövetők és utóbb szarvastenyésztők, hanem
vidékek és éghajlat szerint juh-, kecske- vagy nagyszarvasmarha-tenyésztők lettek, illetve
régebben vándorlásaikban ezen állatok nyájait követték.

E vándorló és állattenyésztő kor tehát, amint mondottuk nem volt a legrégibb, és nagy
tévedésben vannak mindazok akik ősemberre gondolva, ezt csak állatbőrbe öltözött, vadászó,
hűsevő, vérengző lénynek tudják elképzelni, holott mindez csak a Jégkorszak alatt jött létre,
amikor a rettentő nehéz életviszonyok nyomorúságaiban az emberiség nagy része állatok
öldösésére és húsevésre, sőt emberevésre is kényszerülvén, elvadult. Így keletkeztek a
barlanglakó neandertaloid emberfajok, amelyek tehát nem eredeti ősfajok, hanem elzülött-,
elvadult-, elállatiasodottak.

Régebben, a mesés Aranykor idejében, vagyis a Jégkorszak előtt, az emberi nem keletkezése
végtelenül hosszú, valószinűleg több millió évig tartó ideje alatt, amikor a Földön még örök
tavasz volt, az első ősemberek, egy jól körülzárt,elszigetelt területen éltek, amelyen ragadozó
állatok nem voltak, húsevést, öldösést nem ismerve, csak gyümülcsökből, magvakhól, mézből
és a szelid, akkor még vándorolni nem kényszerült állatok tejéből táplálkozva éltek és
fejlődtek magas testi és szellemi színvonalra. Hogy ez így volt, ezt nem csak az ember egész
testalkata, mely a ragadozásra nem alkalmas, és növényevő fogaza bizonyítják, de bizonyítják
ezt a mi, a csallóközi „tündérországbeli”, egykori boldog életünkről szóló regéink, valamint a
világ népei mondái is. Tény pedig, hogy az ember közelebbi rokonai, a majmok is, mind
növény- és gyümölcsevők. A mondák szerint pedig az első emberek ártatlan és boldog életet
éltek, harcot, öldöklést nem ismertek és csak gyümölccsel, magvakkal, tejjel és mézzel
táplálkoztak, testüket pedig csak a fák leveleiből és füvekből készült ruhával födték, nem
pedig állatbőrökkel, ahogyan azt a mai tudósok képzelik. Az emberiség eredeti ártatlan és
boldog életéről valamint falevélruhájáról, későbbi küzdelmes életéről és állatbőrruhájáról szól
a Biblia is, de ugyanezeket tükrözi vissza a görögök hiperboreus-mondái is.
Ki tudjuk pedig mutatni, hogy nálunk a szarvas már ezen legrégibb ősidőkben is szerepelt
vezető állattként.

Számos állatfaj, kezdve a halaktól egészen az emlősökig a párosodás idejére bizonyos

helyeket keres föl, millió évek óta mindig ugyan azokat és a párosodás, amely csak bizonyos
időszakokban történik, csakis ezen helyeken megy végbe.Ilyen helyeik a szarvasoknak is
mindig voltak és vannak most is, ott ahol ez állatok természetes életmódjuk szerint még
élhetnek zavartalanul. Amint pedig a mondákból kitűnik, ezen helyek rendesen folyók, tavak
vagy tenger szigetei voltak, ahová a szarvasok kora tavasszal, a vízen átúszva, vagypedig
gázlókon átlábolva, érkeztek ; mindig előbb a nőstények és csak valamivel később a hímek.
De tudjuk azt is, hogy a nemi vágy régen az embernél is csak tavasszal, ugyanakkor tehát
amikor a szarvasoknál, ébredett, és hogy így van ez például Ausztrália őslakóinál ma is. Sőt
még mi is azt tartjuk hogy „tavasz a szerelem ideje”.

Nos, ősmondánk nem azt beszéli-e hogy ősatyáinkat, Hunort és Magort, a Csodaszarvas
vezette s ez mutatta meg nekik a gázlót, amelyen át, a szarvast követve, gyönyürű szigetre
találtak, ahol táncot lejtő leányokra akadtak és ezekközül a legszebb kettőt elragadva és
feleségül véve, a szigeten boldogságban éltek és a magyarok és hunok nemzetségeit
alapították ? Mit jelentsen tehát mindez ? Azt, hogy tavasszal, azaz a tavaszi
napéjegyenlőség idején, amidőn az ősember nemi ösztöne is ébredett, a szarvasokkal együtt,
amely állatokkal, amint láttuk, egész életük egyébként is össze volt kötve, ugyanazon
szigetekre gyűltek, szintén előbb a nők — mert hiszen a mondánk állítja, hogy a két ifjú a
leányokat már ott talája — és utóbb a férfiak, vagy a szarvasokat a gázlón követve,
vagypedig, mélyebb vizeknél, azok hátán, szarvaikba kapaszkodva, úszva, vagy későbbi
időkben szarvasok bőréből való tömlők segítségével, végül pedig tutajon, csolnakon. Vagyis
: a szarvas tehát még ebben is, vagyis a nászban és ennek helyére való átkelésükben is őseink
vezetőállataként szerepelt.

A szarvasfélék párosodásuk idején igen buja természetüek. Több természettudós leírja, hogy a
nemi aktust számtalanszor ismételik, annyira, hogy ettől a hímek egészen elgyöngülnek.
Kétségtelen tehát hogy a szigetekre velük együtt gyülekező emberekre ennek látása erős
erotikus hatással volt. Szokás még ma is a szarvast mindenféle sikamlós dolgokkal
kapcsolatba hozni. (Lássad erre vonatkozólag Menzel Adolf német rajzoló- és festőművész
némely művét.) Azon körülmény pedig, hogy a nőstények, illetve a nők gyűltek előbb a
nászhelyre, azon következtetést engedi meg, hogy a nemi vágy is ezekben ébredett előbb.
Ismeretes, hogy a férfinál a nemi élet hosszabb teljes szünetelése után, még akkor is ha a vágy
már megvan, az erectio nehezebben és csak izgató előzmények segítségével következhet be.
Ezt látszanak jelképezni, a mi népmeséinkben még elég világosan, a görög Szeléné és
Endimion hitregében már nagyon elhomályosultan, azon indítékok, amelyekben az alvó férfit
szerelmes nő ébresztgeti, de sokáig (harmadnapig) sikertelenül. A mi népmeséinkben ez
indíték gyünyörű költői alakban van meg az Árgyirus és Tündér Ilona — valamint a
Leányszínű Bálint és Gyöngyszínű Ilona típusúakban.

Meglepő egyezés az is, hogy úgy a szarvasünő, mint a nő, sőt a tehén viselési ideje is
körülbelöl 9 hónap. Ha tehát a párosodás kora tavasszal, azaz a tavaszi napéjegyenlőség
idejében történt, akkor úgy a szarvasoknál mint az embereknél is, a születés ideje, kilenc
hónapra, vagyis épen a téli napfordulóra, azaz Karácsony ünnepére kellett essen, amely hiszen
még ma is gyermekszületés örömünnepe, amely őseinknél a Napisten születése napja is volt,
azaz az év végén elöregedett és meghaló, az emberektől búcsút vevő és éjfél után visszatérő,
újjászülető Napisten szent éjszakája. Ez a mai december 21.-ről 22.-re virradó éjszaka,
amelytől kezdve a téli hosszú éjszakák ismét rövidülni, a nappalok pedig hosszabbodni
kezdenek, illetve a Nap égi pályáján ismét emelkedni kezd, míg a nyári napfordulókor eléri
delelőjét (a zenitet), azaz teljes fénye és dicsősége ünnepét.

De Karácsony, azaz a téli napforduló volt a régi rómaiaknál is a „dies natalis Dei invicti Soli”,
vagyis „a győzhetetlen Napisten születése napja”, amelyet a kereszténység a népek
emlékezetéből eltörölni meg sem kísérelhetett s ezért Jézus születése napját téve e napra,
átvette illetve magának hódította s amelyet aztán naptárújításával Gergely pápának sikerült
kissé eltolnia, vagyis a december 24-.ről 25.-re virradó éjszakára áttennie, hogy a régi
Napisten születéséveli azonos voltát elhomályosíthassa és a népekkel feledtesse, vagyis hogy
feledtesse azt, miszerint a valóságban a téli napfordulókor mégis csak a Napisten születése
napja, de nem a kereszténység Jézusáé van. Ugyanez okból helyezte át az év végét és az
újesztendőt is a téli napforduló éjszakájáról, vagyis a mai december 21-22-ről december 31-
január 1.-re. De úgy a mi ősvallásunkban mint a többi európai népekében — akik hiszen
kereszténységelőtti műveltségük alapjait ősnépeinktől örökölték — bár a téli napforduló
éjszakáján éjfélkor a Napisten születését ünnepelték, de éjfél előtt, vagyis az óesztendő végén
az öreg, fehérhajú, fehér szakállú Napistent bírcsúztatták, aki egyúttal a megszemélyesített
Óesztendő is volt. Az evvel kapcsolatban lévő karácsonyelőtti és évvégi szokásokat, játékokat
eltörölni szintén lehetetlen lévén, a keresztény egyház úgy segített a dolgon, hogy az öreget
Szent Miklós myrai püspökkel azonosítva, napját Karácsony előttre tette ugyan, de nehogy a
téli napfordulóvali összefüggése és az Öreg Napistenneli azonos volta észrevehető legyen,
még néhány nappal korábbra, vagyis december 6.-ra helyezte, amely nap így a mai
kereszténység „Mikulás napjá”-vá lett, amelyen a fehérhajú, fehérszakállú öreg ugyan még
szerepel, aki téli napfordulati szerepeltetéséről a kereszténnyé lett népeket az egyház nem
bírta leszoktatni, de az öreg Napistenneli azonos voltát feledtetnie mégis teljesen sikerült már.
Mivel azonban a népek az új, keresztény, naptár szerinti évvégét sem tudták elképzelni egy
fehérhajú és fehérszakállú öreg Óesztendő nélkül, ezért utóbb az egyház kénytelen volt ide is
egy ilyen öreget tenni és ez a mai Szent Szilveszter, akit a népszokások az év végén szintén
szerepeltetnek.

Tudjuk mármost, hogy a tulajdonképeni magyar törzsbeli őseink a szarvast tehát több okból is
vezető állatuknak és eszerint mintegy szent állatuknak is tekintették, de megsejtettük azt is,
hogy ősidőkben ez nem a mai hanem az őskori óriástermetű szarvasfajták valamelyike volt,
amely a maiaknál sokkal magasabb szellemi képességekkel is bírt. Megsejtettük azt is, hogy
épen a mai emlősállatoké[nál] e nagyobb szellemi képességei miatt és még emberibb
szájalkata miatt, nem csak a gnu által ejtett „onye navend bele” szavakat kellett hogy ejteni
tudja, hanem ennél bizonyára sokkal többet is. Megsejtettük, hogy mivel az igazi bölény
(urus, Auerochs) is belem, bölöm hangzásúan bömbölt, amiből azonban az következik, hogy a
szarvas és szarvasmarhafélék ősidőkben mégis főkép belem vagy bölöm alaku hangadásokat
szoktak volt hallatni, kiáltani, illetve hogy tehát a vezetőállatként szerepelt óriásszarvas
hangja is főkép ez volt. Mivel pedig a b és v hangok egymással hangzásbeli rokonságban
vannak, annyira hogy távolabbról a kettőt fülünk meg sem tudja külömböztetni, így azt is
föltételezhetjük, hogy az ősszarvas ezen belem kiáltását őseink velem-nek értelmezték, sőt azt
is, hogy kiáltása valóban velem is volt.

Márpedig ezen kiáltott „Velem!” szó valóban fölszólítás arra hogy a kiáltót kövessük
! Vagyis tehát íme, őseink Csodaszarvasa még azért is vezető állat volt, mert hiszen
kiáltásával őket magaután hívta, hívogatta !
Ha mármost ez állatnak ezenfelől még emberi vagy az emberit megközelítő értelmességet
tulajdonítunk, akkor még azt is föltételezhetjük, hogy ez állat őseinknek, akikkel hiszen együtt
élt, sokszor, ha kellett, tudatosan is mondhatta e szót és sokszor őket tudatosan is vezethette.

Miután az eddigieket elmondottuk, le kell mármost írnunk azt is, hogy őseink szent
szarvasának milyen volt alakja, külseje, megjelenése.

Említettük, hogy a Csodaszarvas valamely a mai szarvasoknál sokkal nagyobb ős-szarvasfaj

volt. A mai népi magyar csodaszarvasénekekből (amelyeket Sebestyén Gyula „Regős énekek”
című könyvébe gyűjtött össze) a szarvas nagytestű volta említése már kiveszett ugyan, de
Berze Nagy János az „Ethnographia” folyóirat 1927. évfolymában közölt „A Csodaszarvas
mondája” című cikkében a mi csodaszarvasmondánk összes ismertebb külföldi és
idegennyelvű változatait, azaz származékait is ismertetvén, említi (70. oldal) például, hogy
„Chlodvig kéri Istent, hogy a megáradt Vien folyón mutasson neki gázlót. Ezt csodálatos
nagyságú szarvasünő mutatja meg neki. Egy bizánci mondában Nikephorosz császár
járhatatlan erdőben hatalmas szarvast üldöz, ezt egy később építendő monostor oltára helyén
leteríti.” Továbbá említi „Szent Meinulf legendáját, amelyben a Krisztussal azonos igen nagy
testű hímszarvas az alapítandó templom főoltárának helyét jelöli ki.” (73. oldal) Ez utóbbi
legendában a szarvas csak „nagy testű”, de egy kaukázusi legendában már „oly nagy testű,
hogy szarva a felhőkben vész el.” (153. oldal)

Berze Nagy János számos adatot sorol föl, amelyek szerint keresztény templom vagy kolostor
alapítása helyét szarvas vagy más állat jelöli meg. De hogy ez mennyire nem keresztény
eredetű dolog, bizonyítja egyrészt az, hogy az isteni akarat vagy ítélet megnyilvánulása, sőt
sokszor végrehajtója is, valamely állat, amely vagy a mi őseinknél vagy valamely
rokonnépünknél nagyobb szerepet játszott, például a voguloknál a medve, mai
népmeséinkben pedig például a „vasfejű farkas”. Bizonyítja ezt a mi csodaszarvasregénk
maga is, valamint hogy ugyanez — amint látni fogjuk — igen régen, a kereszténység
keletkezése előtti időben, Itáliában is megvolt, ahol pedig az etruszkok, szikulok, szamniták
és szabinok fajunkbeli népek voltak, amelyek csak utóbb árjásodtak el nyelvileg. Krohn
Gyula („A finnugor népek pogány istentisztelete”. Budapest. Magyar Tudományos Akadémia
kiadása, 1908.) könyve 35. oldalán olvashatjuk, hogy ha új áldozókertet (ami ősvallásunk
régibb idejében és némely rokonnépünknél napjainkig is ugyanazon szerepet töltötte be mint
később a templomok) kellett alapítani, akkor „a sámán csikóra kapott, amelyen addig még
senki sem ült és kengyel és zahola nélkül az erdő felé lovagolt. Ahol a csikó utoljára
megállapodott, ott csináltak áldozókertet.” A sámánnak azonban gondja volt rá, hogy e hely
ne legyen nagyon messze a falutól.

Eredetileg természetesen az isteni akaratot képviselő állaton senki sem ülhetett, illetve senki
sem befolyásolhatta hogy a helyet hol jelölje ki. Ezen befolyásolás csak később jöhetett
szokásba, azon céllal, hogy a hely ne legyen túl messze. A nem befolyásolandást azonban
még jelzi az, hogy sem kengyel sem zabola az állaton nem volt szabad hogy legyen és így
vezetni határozottabban mégse lehessen. Ősibb alakot tüntetnek föl Krohn Gyula ezen, a
votyákokról (egyik oroszországi rokonnépünk) szóló alábbi sorai (86. oldal):

„Egy bika egyszer eliramodott a kualától (templomszerű pogány szent ház, amely előtt az istenek
tiszteletére szánt állatokat áldozták föl) és az áldozóknak a szertartást félbehagyva, utána kellett
indulniok, hogy vissza tereljék. A hely ahol a bikát végre elfogták, oly alkalmas fekvésűnek látszott,
hogy az egész kualát oda helyezték át.”
Vagyis tehát a bika itten még teljesen szabadon, minden befolyás nélkül fejezhette ki az isteni
akaratot. Márpedig szinte szóról szóra egyezik ezekkel az itáliai Alba Longa városának a
római kor előtti alapításáról szóló mondája, amelyet Berze Nagy János is említ : „Aeneasnak
isteni jóslat tudtul adja, hogy az általa alapítandó város helyét valamely négylábú állat fogja
kijelölni. Mikor egyszer az áldozat helyén egy fehér színű és nagy testű anyadisznót le akar
szúrni, ez kezeiből kisiklik és egy dombra fut, ahol 30 malacot ellik.” E helyen alapítja aztán
Aeneas Alba Longa városát. Ezen hagyományokban tehát a mi mondánk nemzetalapítása
helyett város, templom vagy kolostor alapításáról van szó, de mindenesetre alapításról, ami
helyet az isteni akaratot kifejező állat jelöli ki. Régen pedig a nemzet és város fogalmak
sokszor egymással azonosultak is, mert léteztek város-államok, illetve város-nemzetek,
amilyenek például Trója, Aténé, Spárta, Velence, Genua stb. voltak. Mivel pedig a
városalapítás régen sokszor templom építésével kezdődött, így tehát a közvetlen összefüggés
itt is megvan. Értjük itt természetesen még kereszténység előtti templomok építését, amelyek
köré azután a település történt. Ennek nyoma számtalan magyar községben ma is látható még,
és ami a magyar községekre ma is jellemző még; hogy a templom pontosan a helység
közepén van. Föltűnő még az Alba Longáról szóló mondában az is, hogy az állat szintén
nagytestű-nek mondatik, habár itt már nem szarvasról hanem disznóról van szó; ami azonban
a dolgon nem változtat, egyrészt mert voltak az őskorban igen nagytestű, disznószerű állatok
is (amilyenek még ma is az orrszarvúak és a tapírok), másrészt mert amint a tulajdonképeni
magyar törzs legfőbb szent állata a szarvas volt, úgy például a besenyők egyik főbb szent
állata volt a disznó; márpedig Róma és Alba Longa közelében éltek a szabinok, akik épen
besenyő eredetűek voltak. Meg kell még jegyeznünk azt is, hogy a Róma alapításáról szóló
mondának az Alba Longa alapításáról szóló csak mintegy bekezdő része s hogy ennek
folytatása Romulusz és Rémusz ikertestvérekről szól, majd nőrablással folytatódik, amiben
pontosan egyezik a mi nemzetalapításról szóló mondánkkal, amelyben meg Hunor és Magor
ikertestvérekről van szó, s amelyben a nemzetalapítást szintén nőrablás előzi meg, úgyhogy a
két monda mindezen egyezéseit véletlennek tulajdonítanunk nem lehet, annál kevésbbé, hogy
hiszen az ókorban, amint már említettük, a városalapítás gyakran nemzetés államalapítással
volt azonos. Vagyis az elmondottak alapján kénytelenek vagyunk Róma alapításmondáját is a
mi ősnépeink Itáliába költözött törzsei hagyatékának tekinteni.

Sebestyén Gyula „Regős énekek” című könyvében közli a népünknél még fönnmaradott
összes csodaszarvasének-töredékeket, valamint a népköltésünkben meglévő és a
csodaszarvasmondával összefüggő maradványokat, amelyen például a „Júlia szép leány”-ról
szóló székely nép ének is. Ezen regős énekekben a Csodaszarvas külsejét illetőleg még azon
következetesen ismétlődő szavakat is találjuk, hogy „ezer ága-boga” van. Ez tehát
mindenesetre azt jelenti, hogy itt nem holmi fiatal, fejletlen, kevés ágú szarvakkal bíró állatra,
hanem teljesen kifejlett, hatalmas agancsúra kell gondolnunk. Hogypedig szarvasbikáról és
nem ünőről van szó, azt alább látni fogjuk, de csupán az, hogy vannak szarvai, holott a mai
közönséges szarvas ünőjének nincsenek, ez még semmit sem jelent, mert tudjuk, hogy
vannak, és bizonyára az őskorban is voltak szarvasfajok, amelyek ünője is agancsos volt.
Ilyenképen a ma is háziállatul is szolgáló iramszarvas, valamint tudjuk hogy több kecske és
juhféle nőstényének, valamint a tehénnek is vannak, habár a hímekénél gyengébb szarvaik.

Az „ágas-bogas” jelző azonban a mai szarvasok agancsaira már nem illik teljesen, mert ezek
ágasak ugyan, de nem bogosak is, vagyis e jelző szerintem még egy olyan ősszarvasfajról
származott le egészen a mai nyelvhasználatig, amely fajnak szarvai valóban bogosak is
voltak, vagyis rajtuk gömbölyded dudorok is voltak. Ez „ágas-bogas” jelzőt népünk még
különösen a cserfára, tölgyfára, vagy ahogy még nevezi, a makkfára, használja, amely fa
sajátsága pedig, hogy magasabb korában valóban minden szabály nélkül erre-arra hajló, ágazó
számtalan ágan kívül még, különösen törzse alsóbb részein, de itt-ott felsőbb részei vastagabb
ágain is, gömbölyded, kisebb-nagyobb dudorai vannak.

a.) A mai szarvas agancsa. b.) A föltételezett ős-szarvasfaj ágas-bogas agancsa. c.) A cserfa
jellegzetes ágasbogassága, d.) A szarvasbogár feje. e,f,g.) Kecske és zergefélék dudoros
szarvai.

Ezeket szokta népünk régebben levágni és kérgüktől megtisztítva, belsejüket kivájva, belőlük
félgömbalakú csészéket készíteni. Vagyis tehát az „ágas-bogas” jelző a cserfára valóban talál.
Ismerjük a szarvasbogár nevű rovart, amelynek nagy állkapcsai a szarvas agancsaira valóban
meglepően hasonlítanak. Ezeket is, ha több águk volna, joggal nevezhetnők ágasbogasoknak,
mert ágaikon kívül tényleg egész sor bogocskájuk is van; mégis, mivel águk kevés, úgy
érezzük, hogy rájuk az ágas-bogas jelző túlzott. Ugyanebből azonban az is következik, hogy
az „ezer ága-boga” szavak, habár az „ezer” kétségtelenül költői túlzás, mégis csak olyan
állatra vonatkozhattak amelynek igen sok ága volt, helyesebben : sok ágú-bogú agancsai
voltak.

Az elmondottak alapján tehát én azt következtetem, hogy a Csodaszarvas oly ős-szarvasfaj

volt, amelynek ágain kívül még bogai is voltak. A mai szarvasok szarvain is vannak ugyan
„gyöngyök”-nek nevezett apró dudorok de ezek oly kicsinyek, hogy a „bogas” jelzőt nem
idézhették elő, vagyis a Csodaszarvas agancsai olyanok kellett legyenek amilyeneknek azt a
föntebbi rajzon b.) alatt tüntettük föl. Ha a rajz szarvasagancsait, kecske- és zergeszarvait
megfigyeljük és egymással összehasonlítjuk, megállapíthatjuk, hogy a szarvasagancsok ágai
tulajdonképen a kecske- és zergeszarvak fölső szélén lévő dudorok nagyobbfokú kifejlődései.
De meg kell még állapítanunk azon érdekes tényt is, hogy a szarvas agancsai, a cserfa ágai és
a szarvasbogár állkapcsai, azaz „szarvai”, formaritmusa egymással csodálatosan egyező. Tény
pedig, hogy a szarvasbogár a cserfákon él. Tápláléka főkép az ezek sérüléseiből kiméllő édes
mézga, míg az állat pajorja az idősebb cserfák korhadó faanyagát eszi és abban él. Ugyszintén
a szarvasok is főkép a cserfaerdőket kedvelik mivel ezek lombja a legkedvesebb eledelük. A
dunántúli magyarság népi művészetében faragásokon, mindenféle díszítményeken pedig a
szarvast többnyire cserfalomb-díszek között ábrázolva látjuk.

Az egymással ilyen összefüggésben lévő állatok, növények és természeti tárgyak

formaritmusának egyezése a természetnek ma nem ismert törvényein alapszik, amelyeket
azonban őseink, illetve ezek táltosai, ismertek és ez volt egyiklegfontosabb tudományuk,
amelynek igen sok gyakorlati hasznát vették, valamint részben ezen, de főkép a formák és
hangok egymásnak való megfelelésén alapultak őseink ható varázsigéi és énekei is. E
tudomány kulcsára tanulmányaim rávezettek és tudom hogy ha az ebbeli tanulmányokat a
megfelelő szükséges eszközökkel tovább folytathatnók, úgy ezen egész megbecsülhetetlen
tudománynak ismét birtokába juthatnánk. Az ehhez alapul szolgálható megállapításaim
ismertetésére azonban egész külön könyvecskét kellene megírnom. Mindez a második
világháborúban elveszett „Az ősvallás” című nagy kéziratomban meg volt írva.* Ezenkívül
azonban mindezt olaszországi száműzetésem alatt a lehető legrövidebben összefoglalva, egy
teljesen rovásbetűkkel írott kéziratos könyvbe foglalva megírtam, amely könyvet Aquila
városában Albano Giovanni dr orvosnak őrizetére bíztam, 1945-ben.

A ma, csontmaradványokból, legismertebb ős-szarvasfajnak azonban lapátos szarvai voltak,

mint a mai jávorszarvasnak és részben a dámszarvasnak is; itt azonban megjegyezem, bár e
dolog kimutatása nem tartozik ide s ennek kifejtésére is igen sokmindent kellene megírnom,
hogy a lapátos-szarvú szarvasfélék főkép jász őstörzseink szent állatai voltak, bár szerepeltek
a palócoknál is, de hogy a magyar törzsek szarvasa egy valóban ágas és bogas agancsú
szarvas kellett hogy legyen. Hogy az őskorban egymástól menyire eltérő alakú szarvakkal
bíró szarvasfajok léteztek, erre nézve összehasonlításul álljon itt e rajz.

A népmesék
gyakran beszélnek,
úgy nálunk mint
más népeknél
hatlábú lovakról,
valamint vogul
rokonnépünk
föntemlített
hitregéjében is
„hat kezű-lábú”
jávorszarvasról
van szó. Ezt már
több tudós is annak elhomályosult, zavart emlékezetének vette, hogy az őskor lovai lábának
még három-három, illetve szarvasainak talán még négy-négy ujja volt a mai egy-egy, illetve
kettő-kettő helyett. A legföltűnőbb azonhan az, hogy a vogulok a szarvasok első lábait
következetesen kezeknek nevezik. Említettük hogy az őskorban némely emlősnek fej- és
arcidomaiban még emberibb megjelenése volt mint a maiaknak, vagyis ezek az emberhez és
majmokhoz a maiaknál jobban hasonlítottak. Így pedig természetes dolog, hogy lábfejeik,
illetve „kezeik” ujjai sem voltak anyira vissza fejlődve mint ma, illetve a velük való járásra
alkalmazkodva, vagyis ezek is még emberibbek voltak.

Fáy Elek „A magyarok őshona” (Budapest 1910.) című könyve 189. oldalán Roscher W.H.
(„Ausführliches Lexikon der griechischen und römischen Mythologie. Leipzig 1884.) nyomán
írja, a Mén nevű kis-ázsiai holdistenről, amelyet későbba görögök is tiszteltek, hogy ez még a
késő római császári érmeken is rendszerint lovon ülve ábrázoltatik. Azonban lova első lábai
vagy emberi lábak vagy épen emberi kezek, amelyek egyike egy kígyós pálcát tart.

A ló — farok helyett — szintén kígyóban (a termékenyítés szimbólumában) végződik.

Mindezek tehát — írja Fáy — arra vallanak, hogy voltaképen a ló tekintendő az istenségnek,
amelyben pedig az istenség neve útján a magyar mén (csődör) ismerhető föl.
Meg kellene állapítanunk azt is, hogy őseink ezen szent szarvasa szőre milyen volt ?

Mivel ők benne — amint alább majd kitűnik, — az Ég, éspedig főkép az éjszakai csillagos Ég
jelképét látták, ebből azt következtetem, hogy színe fekete, mégpedig azon bizonyos hideg,
kékesfekete színű volt, amilyen a fekete haj is néha lenni szokott, de lehetett csak fekete is.
Az állat két oldalát azonban kis fehér foltok tarkították, amelyek meg a Csillagok jelképei
lettek, mint ahogy azt számos régi magyar, szarvast ábrázoló hímzésen föltüntetve látjuk és
amilyen foltocskái a ma élő indiai akszisz-szarvasnak is vannak. Ez utóbbit ugyan fiatal
korában mindig ilyen foltocskák tarkítják, amelyek később azonban rendesen eltűnnek; van
rá eset mégis, hogy ha elhomályosodva is bár, de megmaradnak a kifejlett állaton is. 1945-ben
a római állatkertben láttam két teljesen felnőtt és számos ágú agancsos hímszarvast amelyek
két oldalán, különösen testük hátsó részén és fönt a hátgerinc közelében, a fehér foltok még
tisztán kivehetők voltak. Azon körülmény hogy a mai, közönséges vörös szarvasnak e foltjai
fiatal korában megvannak és később eltűnnek, az ontogenezis törvényei szerint azt bizonyítja,
hogy e szarvasfaj őseinek felnőtt korában is voltak ilyen foltjai, de ezek későbbi korokban a
felnőtt szarvasoknál valamely okból mindinkább eltűntek, úgyhogy meglétük ma ritkaságot
képez. Az ok szerintem a következő volt :

Ma is mindazon állatok, amelyek hímjei párjukat nem vetélytársukkali véres vagy halálos
küzdelemmel, hanem csak udvarlással hódítják meg, mint például a páva és a
paradicsommadár, rendkívül szép és díszes külsejűek, míg azon állatfajok amelyek hímjei
nőstényükért egymásközött véres harcokat vívnak, szépségüket, mint fölöslegessé váló
valamit, elveszítik. Eszerint tehát a szarvasok is, ameddig értelmesebbek, emberibbek voltak,
nőstényeiket is udvarlással, ésszel és díszes, szép külsejükkel szerezték meg, kevesbbé kiváló
vetélytársak elől azokat elódítván; ami szellemi képességeiket és megjelenésük szépségét a
nemzedékeken át folyvást növelte. Mihelyt azonban valamely állatfajnál mindent a durva
erőszak és véres harc döntött el, akkor a szellemi kiválóság és a testi szépség is veszendő lett.
Tökéletesen így kellett ez legyen — és így van ma is — az embernél is, amelynek szellemi
képességei és testi szépsége azon, már említett boldog Aranykorban kellett kifejlődjenek és
érjenek el legmagasabb tökélyt, amelyben az emberek között mindennemű vérengzés
ismeretlen volt, holott azóta majdnem mindenben hanyatlott.
A fönti mikénéi (a Görög
Félsziget görögök előtti
ősműveltsége idejéből
való) szarvasábrázolatok
azt bizonytíják, hogy
akkoriban, 5-6000 évvel
ezelőtt, nem csak a
dámszarvasnak hanem az
ágasszarvasoknak is
voltak foltocskái és
úgylehet ez ábrázolatok
épen a mi ősszarvasunkat
tüntetik föl. Ez
ábrázolatok továbbá még
azt is igazolják, hogy
ugyanezen szarvas
nőstényeinek is voltak
szarvai, míg a rajzon
bemutatott és magyar
szarvasábrázolat, nem
csak azt bizonyítja hogy a
régi magyarok, vagy
legalábbis a magyar
hagyomány az ágas-
szarvast (tehát nem a lapátosagancsú dámszarvast) is még foltocskásnak ismerte, hanem azt
is, hogy e foltocskás szarvasfaj háziállatuk is volt, amit a szarvas nyakán látható karikás
nyakravaló tanusít, amely bizonyára az állat megkötésére szolgált.

Számos ilyen foltocskás szarvasokat ábrázoló magyar hímzésminta birtokában voltam, de

mindezek elveszett nagy kéziratomban voltak és azzal együtt elvesztek.

Őseink szent szarvasa külsejére vonatkozólag csak azt akarom még megemlíteni, hogy
szerintem, amint ezt később megokolva fogjuk látni, homlokán a többinél valamivel nagyobb,
szügyén pedig egy mégnagyobb fehér foltja kellett hogy legyen, hogy fülei belseje is fehér
volt, valamint, hogy hasa és lábai belső oldala is fehér volt, de úgy hogy e fehérség a lábak
külső oldalára is, a széleken keskeny sávként kiterjedett, míg lent a csűdöknél már a külső
oldal is egészen fehér volt, egészen a patákig. Ez ugyanígy van némely mai gazella- és
antilopfajtánál is, habár ezeknél a sötét szín nem fekete hanem barna. Igen szépen látjuk ezt
még az indiai úgynevezett szarvasantilopnál is, amelynek szanszkrit neve mirga. (Lássad:
Brehm: „Tierleben” (Állatélet) Hirschziegenantilope). A lábak ilyen színezettsége hozza létre
azon jelenséget, amelyet az állat gyors futásakor észlelhetünk, hogy, mintha „lába a földet
sem érné”. Ez tehát nem csupán költői mondás hanem annyiban a valóságon alapszik, hogy az
állat és ennek lábai gyors mozgásakor a szem csak a nagyobb felületet — amely sötét színű
— képes észlelni, míg a keskeny fehér felületeket és így a csűdök kis fehér felületeit is —
amely utóbbiak pedig az állat futásakor épen a leggyorsabb mozgást végezik — a szem nem
képes követni s így ezek a szemlélő számára valóban eltűnnek, amiértis tényleg úgy látszik
mintha futás közben az állat lábai nem érintenék a földet.

Végül még arról kell szólanom, hogy a számos szarvasregében emlegetett „fehér szarvas”
ősmagyar mitológiánkban csak a szóban lévő ős-szarvasunk nőstényére vonatkozott, mivel
szerintem, míg a hím fekete volt, addig nősténye fehér vagy világos-szürke színű kellett hogy
legyen. Ősmagyar mitológiánkat elég jól ismervén már, én ugyanis a dolgot így
rekonstruálom :

Az Ég, azaz az Őserő (ős-energia), vagyis megszemélyesítve:

az ősteremtő Nagy Atyaisten egyik főbb jelképe volt a hím
Csodaszarvas, amelyet fekete színűnek de tiszta fehér
foltokkal tarkítva ábrázoltak. Ezzel szemben a fehér
szarvasünő (amelyet tehát vagy egészen fehérnek, vagy
szürkésfehérnek, de ezt is tisztafehér foltocskákkal
ábrázolták: a Tejűt (amelyet népünk többek között még
Fehérköznek és Fehérútnak is nevez) jelképe volt. A Tejút
(őseink szerint a Nap anyja) pedig az Ős-Anyaistennőben
személyesíttetett meg, vagyis a Világtápláló Ős-
Anyaistennőben (aki azonos volt a görög-római mitológia Hera Junójával) és
Nagyboldogasszonynak is nevezték (míg a Földistennő neve csak Boldogasszony volt). E két
főistenség fiának tekintették a Napot vagyis a Napistent, akit a magyar törzsnél az
Aranyszarvas jelképezett, amelyet a természetben sárgának, az ábrázolatokon és a regékben
pedig sima aranyszínűnek, foltocskák nélkül, kell képzelnünk, de jelképezhette a Napistent az
olyan vörös színű szarvas is, mint amilyen színű a mai közönséges szarvas, mivel a fölkelő
Nap (vagyis a fiatal Napisten) is vörös színű. Hogypedig e három állat ily különböző színű
volta mennyire nem a természettel ellenkező képtelenség, azt ismét az előbb említett,
Indiában ma is élő mirga nevű szarvasantilop bizonyítja, amelyről Brehm is elmondja, hogy
hímje sötétbarna, nősténye izabellaszürke, míg a fiatal állatok vörös színűek. Mitöbb, Brehm
még azt is említi („Tierleben” III. kötet, 337 oldal) hogy ez állat az indiai mitológiáhan igen
nagy szerepet játszik, ami szerintem — mivel e mitológia a turáni fajú dravidaféle népektől
maradott az oda később bevándorlott árja hindukra — onnan származik, hogy ez állat épen
színeiben némileg hasonlított az óriásszarvaséira s így ez utóbbi eltűnésével, helyette a mirgát
kezdték tisztelni.

Mindezekhez még csak azt tehetjük hozzá, hogy miután népmeséink itt-ott „zöld disznót”
meg „kék juhot” is emlegetnek (lássad: Benedek Elek: „Magyar mese- és mondavilág”
„Fadöntő meséje”), én ebből azt következtetem, hogy magyar törzsbeli őseink, természetesen
tisztán csak költői képzeletből és a jelképes értelem kedvéért, a Földistennőt, a Föld zöld
növényzete miatt, zöld szarvasünővel is szoktak volt jelképezni, míg a víztisztelő besenyő
törzseink Földünk lényegének a vizet tartván, és mert szent színeik a piros-fekete-kék voltak
(a magyaroké a piros-fehér-zöld), A Földistennőt, azaz szerintük a Vízistennőt, világoskék
emsedisznóval is ábrázolhatták, bár a besenyők más szent állatai a bözön, a halak és a polip-
vagy szépiafélék (tintahalak) voltak. Megjegyezzük még hogy míg a világoskék színűnek
képzelt állat a Föld- illetve a Vízistennő jelképe volt, addig a nagy Égistent jelképező állat
mindig sötétkék színűnek, vagy feketének képzeltetett.

Tovább

________________________
*A kézirat Pethő Tibor dr. törvényszéki tanácselnöknél volt, Alsó Gödön, Budapest mellett, de az orosz
megszállás idején, úgy ezen ismerősömnek mint a kéziratnak nyoma veszett, bár állítólag Pethő átadta volt
Makkay Zoltán könyvkiadónak, aki azonban külföldre menekült és holléte ismeretlen.

Magyar Adorján
A Csodaszarvas

A csodaszarvas

Leírtuk hogy milyen lehetett azon ősszarvasfaj természetes külseje, amely a Csodaszarvas
őseink képzelete által megalkotott regebeli képe alapjául szolgált. Most tehát magát ezen
regebeli, képzeletbeli Csodaszarvast kell még leírnunk.

Azt már elmondottuk, hogy Csodaszarvasunk színe, mivel a csillagos Eget jelképezte, fekete
vagy sötétkék volt, fehér foltocskákkal tarkítva, amelyek a Csillagokat jelképezték. Őseink
ezeket Csodaszarvasábrázolataikon csillagalakúakra stilizálni szokták is volt.

Süt szavunk a tűz szavunknak csak megfordított kiejtése lévén (az egytagú szavak
megfordítása ősnyelvünkben pontosan meghatározható törvények szerint igazodott, de ami
ismertetése nem tartozik ide) és az egyiptomi Szutek Napisten nevével valamint a mai árja
nyelvek szüd, szud = dél (világtájra vonatkozólag) szavával így egyezvén, ez velünk azt
sejteti, hogy csoda vagy csuda szavunknak eredetileg fényesség, ragyogás értelme kellett
hogy legyen. A Csodaszarvasra vonatkozó összes regősének-maradványok, ezek
népköltésünkben egyebütt meglévő töredékei, valamint csodaszarvasregénk más népeknél
föltalálható és nálunk különfélekép eltorzított maradványai közül azonban egy sem enged arra
következtetni, hogy valamikor maga a Csodaszarvas képzeltetett volna fényesnek vagy
ragyogónak, hanem mindig csak arra, hogy rajta volt valami ami fényes, ragyogó volt. A
görög mondák kerinai szarvasának agancsai voltak aranyból, patái ezüstből valók. Az
Eusztakiusz- és Hubertusz féle elkeresztényesített mondákban pedig az állat szarvai között
van fényes, ragyogó feszület. A magyar változatok összességéből, beleszámítva a „Júlia szép
leány” éneket is, valamint a magyarokkal egyező bolgár változatokból is, pedig az tűnik ki,
hogy a csodaállat szarvai között, azaz a homloka fölött, a piros, fölkelő Napot hozza, hogy
szarvai hegyein, valamint szőrén, azaz teste két oldalán is Csillagok ragyognak, de a magyar
változatok szerint ezen Csillagok, kivéve talán a testen levőket, gyújtatlan gyulladó és
oltatlan elalvó gyertyákat mondatnak. Hogypedig a Csillagok valóban az Ég minden este
gyújtatlan kigyulladó és minden reggel oltatlan kialvó mécsesei, ahhoz magyarázat fölösleges;
eltekintve attól, hogy hiszen a bolgár koleda-ének, amely a magyar énekekhez annyira
hasonlít, a szarvakon nem gyertyákat hanem tényleg Csillagokat említ. A Csodaszarvas
homlokán van a Hajnalcsillag, amely a többinél nagyobb, szügyén pedig a Hold ezüstös vagy
gyöngyházkorongja. Sebestyén Gy. „A regősök” című könyvében (Budapest 1902. 210. old.)
írja : „A bolgár koleda-énekek vizsgálatánál bennünket leginkább az lephet meg, hogy a
bennük előforduló Csodaszarvas szakasztott mása a vasvármegyei teljesebb énekek
Csodaszarvasának. A Nap mindig ott van a homlokán, a Hold a szügyén, a Csillagok pedig
agancsán”. Ez egyezés valóban sehol másutt ennyire nincsen meg; bennünket azonban
nagyon mégsem lep meg, mert hiszen a bolgárok fajrokonaink és csak a kereszténység
fölvételével szlávosodtak nyelvileg el. Romlás a bolgár ének Csodaszarvasa külseje leírásában
csak annyiban van, hogy a Hajnalcsillag hiányozik és ehelyett homlokán a Nap áll, holott
homlokán a Hajnalcsillag kellene hogy legyen, a Nap pedig két szarva között. Így látjuk a
Napot számtalan egyiptomi ábrázolaton is, csakhogy itt az állat bika vagy kos; ami
természetes, mert Afrikában szarvas nem lévén, az ott feledésbe ment. Hogy azonban a
Csodaszarvas homlokán mennyire kétségtelenül a Hajnalcsillag kellene álljon,
bebizonyíthatjuk a következőkkel :

A német Stern = csillag szó teljesen egyezik a német

Stirn = homlok szóval. Hogy ez nem véletlen, kitűnik
abból, hogy a magyar csillag, tájszólásos csellag, szó
meg ugyanígy egyezik a szerb-horvát cselo = homlok
szóval; márpedig hogy az átvevők csakis ezen szlávok
lehettek, kétségtelenné teszi az, hogy a magyar csillog
szó csillag igénkből képződött. Hogypedig ezen csillog
igénk mily ősrégi szavunk, bizonyítják a következők
: A kelet-belső-afrikai oromo vagy galla nyelvben
csialinku, csalinku = csillog, ragyog, fénylik, villog, az
olasz-oromo szótárban splendere, risplendere, brillare,
lampeggiare olasz szavakkal fordítva, míg magát az
oromo szót a szótár olaszos helyesírással így írja
le: cialiaku. (Ettora Viterbo: Grammatica e dizionario
della lingua oromonica [galla] I. kötet (galla-olasz) 27.
oldal Milano, 1892. Manuali Hoepli.) A galla nép
ugyanis saját hagyományai szerint ősrégi időkben,
valószínűleg még az ismert egyiptomi műveltség kora
előtt, vándorolt Ázsiából Afrikába. Ma fajilag erősen
el van szerecsenesedve, de nyelve tisztán ragozó voltát
és szókincsét annyira megőrizte, hogy ma is közelebb áll a magyarhoz mint a török nyelv. Ma
a kamita nyelvek közé sorolják, amelyek tudvalevőleg nem afrikai eredetűek és utóvető
(suffigáló) azaz ragozó szerkezetűek, vagyis tulajdonképen a turáni nyelvcsaládba tartoznak.

A „Júlia szép leány” című székely énekben a Csodaszarvas helyett szereplő

bárány, azaz kos (oroszul ma is baran = kos), amelynek szőrén a Csillagok,
két szarva között a Nap van, szintén a fényös Csillagot a homlokán hozza.

A fönti homlok-csillag szóegyezések tehát már nyomra vezetnek, de e dolog

közelebbi magyarázata, megfejtése az, hogy úgy a szarvasoknak, mint a
szarvasmarhaféléknek, valamint a lovaknak is, homlokán mindig van egy csillagra
emlékeztető szőrörvény, amely a sötétebb színű állatoknál gyakran még fehér színű is, és
amelyet népünk valóban nevez is „csillag”-nak, vagy ha a fehér folt nagyobb, akkor „hold”-
nak is. Népmeséink pedig szintén tudnak olyan lovakról, amelyek homlokán fényes csillag
vagy hold van.

A német Stern = csillag szóval azonosítanunk kell az angol Star, latin-olasz stella és görög
aszter = csillag szavakat is. De honnan származnak hát mindezek ? Ha tudjuk, hogy a
Csodaszarvas homlokán ragyogó Csillag : a Hajnalcsillag, akkor e kérdésre is könnyen
megfelelhetünk. Hiszen tudjuk hogy a Hajnalcsillag, az Ég legragyogóbb Csillaga : a Vénusz
bolygó, vagyis hogy Vénusz Istennő Csillaga a Hajnalcsillag volt, valamint tudjuk azt is hogy
Vénusz a szerelem és a nőiség istennőjeként tiszteltetett. Márpedig Vénusz Istennő neve a mi
elő-ázsiai ős-rokonnépeinknél Istár és Asztarte volt; vagyis e név adja meg az árja Stern, star,
aszter, Stella szavak magyarázatát, illetve így látjuk meg, hogy ezek nem árja eredetűek; azt
pedig, hogy Istár Istennő Elő-Ázsiában szintén a nőiség és a szerelem istennője volt, azt a
történelemtudósok és mitológusok amúgy is tudják. Ezek után még csak ez Istennő neve
értelmét kell megmagyaráznunk : Az is, ise, asz szavaknak a régi magyarban és a
rokonnyelvekben ős értelmük van, viszont a tár, ter, szónak több rokonnépünk nyelvében
meg, nő az értelme. Úgyszintén oroszországi rokonnépeink nyelvében meg nő az értelme.
Úgyszintén oroszországi rokonnépeink nyelvében ma is tugater és tehter = lány; ami egyúttal
a német Tochter = lány és Schwester, szerb-horvát sestra = nővér szavak ősnyelvünkbőli
származását is kétségtelenné teszi. (Vessed össze: finn Ilmatár: a Legistenno, Ilpotár: északi
Istennő, Kalevatár: Kaleva családjából való nő, Szineter: a vászon kékfestését
megszemélyesítő nő, Szüöjeter: rosszindulatú tündér.) Az elmondottak nagyobb igazolása
kedvéért fölhozzuk még, hogy ezen Is-tár Istennővel szemben állott az Is-ten név, amely
pedig a hímistenség neve volt. Ősnyelvünkben ugyanis az űr és lap nőnemű dolgoknak
fogattak föl, aminthogy a tár, tárul ige űrt, kitárulást, befogadni képes valamit jelentett, míg
tér, terül szavaink lapos valamit, térséget. Ezekkel szemben viszont a tesz igénk, amelynek
régen ten alakja is volt (innen a turáni nyelvekben tenno, tanju, tana = fejedelem, hatalmas
férfi), aktív, hímségi cselekedetet jelentett, vagyis a tárul, tart, terül passzív értelmű igék
értelembeli ellentétét fejezte ki.

Érdekes adat szempontunkból még az is, hogy ezen bolgár énekekben, amint Sebestyén
említi, még az is mondatik, hogy „szőke szarvas”, ami látszólag értelmetlenség, de amit
azonnal megértünk ha eszünkbe jut, hogy a délszláv nyelvekben a plavo szó egyaránt jelent
szőkét valamint kéket is. Itt tehát a mi kék vagy kékesfekete, az Eget jelképező
Csodaszarvasunkról volt szó; vagyis a „szőke” értelmezés csak későbbi félreértésen alapszik,
amikor a szarvas kék volta okát már feledték volt. Sőt nem lehetetlen az sem, hogy a
félreértés csak az ének lejegyzője, vagy épen csak a fordító hibája. Említettük pedig, hogy
népmeséinkben is van szó „kék juhról”.

Világosan látjuk mármost mindezek után, hogy a Csodaszarvas az Ég, a Mindenség jelképe s
hogy ezért kék és ezért viseli magán a Napot, a Holdat, a Csillagokat. Miután pedig őseink
fölfogása szerint az Ég és az Ég Nagy Istene egymással azonosak, eszerint a Csodaszarvas
tehát a főistenség jelképe is volt.

Eszünkbe kell jusson az is, hogy a delejtű feltalálása előtt a Nap, Hold, de főkép a Csillagok
állása szerint való tájékozódás minden népnél általános volt és hogy éjszaka a legbiztosabb
tájékoztató az északi Sarkcsillag volt. Ha tehát a Csodaszarvas az Ég jelképe volt úgy ő ezért
is volt vezető.

De hogy a Csodaszarvas az Ég jelképe, ez ma sehol máshol a világon olyan tisztán kifejezve

már nincsen mint a magyar és a bolgár énekekben. Másutt az égitesteket, amelyek rajta
kellene hogy legyenek, már mindenütt fénylő keresztek, feszületek helyettesítik. Ilyen
elkeresztényesítés nálunk is előfordul ugyan például abban is, hogy a Csillagokat jelentő
gyújtatlan gyulladó és oltatlan elalvó ezer gyertya helyett „gyújtatva gyulladó és oltatva
elalvó ezer misegyertya” mondatik; aminek azonban értelmetlensége és erőltetett hamisítás
volta kirívó, mert hiszen mi köze a Csodaszarvasnak és a Csodaszarvas ezer ágabogának a
keresztény miséhez ?! Avagy mi értelme van azt emlegetni, hogy a misegyertyák gyújtatva
gyulladnak, oltatva alusznak, mikor hiszen ez máskép úgysem történhet ! Holott a még ma is
általánosabb ősi szöveg szerint a „gyújtatlan gyulladó és oltatlan elalvó gyertyák”-nak
gyönyörű költői, jelképes értelmük van. Sőt még az sem az egykori regősök mondvacsinált
kitalálása, hogy a csillagok, azaz a gyertyák a szarvas agancsai hegyein égnek, mivel a
szarvasagancsokat régen, vagy nekik állványt készítve és asztalra téve, vagypedig a
mennyezetről aláfüggően gyertyatartóul, azaz népünk nyelvén „gyertyaágasul”, ősrégi idők
óta használták. Az ilyen ágasokon pedig a gyertyák mindig az egyes agancságak hegyein
voltak, amelyekre rézből való tartók voltak alkalmazva. Múzeumokban, régi kastélyokban
ilyen, szarvasagancspárból való csillárokat ma is akárhányat láthatunk még.

Sebestyén Gyula is elmondja, hogy keleti és északi rokonnépeink az égi Csodaszarvast

szintén ismerik, valamint hogy a mongoloknál előfordul, bizonyos ünnepi játékoknál használt
olyan szarvasálarc, amelynek agancsai hegyein stilizált lángocskák ábrázolvák. Ami pedig a
gyertyát magát illeti, ez viaszból és faggyúból már a legrégibb ősidők óta használatos volt és
téves azon vélemény, hogy gyertya, székely tájszólásban gyortya, idegenből átvett szavunk
volna. Igaz ugyan hogy e szó a görög kerosz, olasz cero, német Kerze szavakhoz hasonlít és
hogy e szavaknak eredetileg viasz és faggyú értelmük volt (például latin-olasz cera = viasz),
de minde szavak ősnyelvünkbeli eredete kimutatható, ám nem akarom e könyvet végtelen
nyelvészeti fejtegetések által unalmassá tenni; csupán a következőket mondom még el :

Ugyanezen cer-, ker- szótőből képződött a latin-olasz cervus, cervo (utóbbit olvassad csemo-
nak) = szarvas szó is. Márpedig e szavak egyeznek a mi cser (cserfa, cserefa) szavunkkal
is; láttuk pedig, hogy a cser és szarvas között milyen élettani és formaritmusbeli összefüggés
van. De a latin-olasz quercus, quercia (olv. kverkusz, kvercsa) = cser szavak is csak a cser
szó elváltozásai. Mi több : a magyar szarvas szó tiszta magyar voltában igazán nem
kételkedhetünk, hiszen ez tulajdonképpen nem más mint ez állat legföltűnőbb sajátságának
kifejezése : szarvas = föltűnően nagy szarvakkal bíró. Márpedig a latin-olasz cervus, cervo =
szarvas sem más mint szarvas szavunk alig kissé elváltozott alakja. Azt pedig a tudósok is
észre vették már, hogy a Heraklész által üldözött regebeli szarvas „kerinai” azaz
„KERINITISZ” elnevezése csak későbbi, téves értelmezés útján lett „kerinai”-nak értelmezve,
mert hiszen a kerinitisz szó épúgy mint a vele rokon latin cornutus szó is magyarul = szarvas,
azaz szarvakkal bíró ! Látjuk tehát hogy akárhogyan forgatjuk is a dolgot: a cser-viasz-
szarvas-gyertya-szarv-fényesség összefüggésre minden oldalról újra és újra rá kell
bukkannunk. De csak akkor vesszük ezt észre, ha a magyar nyelvet és hagyományt tekintjük
ősalapnak — aminthogy enélkül senki még észre nem is vette.

Ha a szarvas agancsát szemügyre vesszük, látjuk hogy annak minden egyes ága,
hegye felé fehérebb mint másutt és bár igen kemény de fénye a viasz- vagy
faggyúgyertya fényére emlékeztet, vagyis ha egy ilyen ág hegyére csillagot
képzelünk, ez már magában is a gyertyát juttatja eszünkbe. De mi még azt is
megtudjuk mondani, hogy a Napnak a Csodaszarvas szarvai között kereszttel vagy
feszülettel való fölcserélésére az eszmét közvetlenül mi adta meg. Egyrészt
mindenesetre az is, hogy hiszen Jézus is a Nagy Isten fia, épúgy, mint ahogy őseink
szerint is a Napisten a Nagy Égisten fia volt és így tehát a Nap Jézussal azonosítható
volt. Ezért a keresztény térítők akik azon régi időkben, a térítések korában, mindezt
még igen jól tudták, és tudván azt is, hogy a gyönyörű költőiségű csodaszarvasregét
teljesen kiírtani úgysem lesz lehetséges, a Napistent tehát ez esetben is, mint másutt, Jézussal
igyekeztek helyettesíteni, ami azonban nem mindenütt sikerült, mint például nálunk és a
bolgároknál sem teljesen. De van a Napnak a feszületteli, illetve keresztteli fölcserélésnek
még egy másik, közvetlenebb oka is : az hogy az avaroknál, akik tűztisztelők voltak, Barapa
vagy Barisa Nap- és Tűzistennek és a tűznek jelképei ezen jelek voltak. Az egyenlőszárú
kereszt a tűz jele volt, a körbe foglalt ilyen kereszt pedig a Napé, vagyis ez a Napban székelő
tüzet is jelentette. Az avaroknál ezen kereszt azon két egymáshoz dörzsölt fadarab ábrázolása
volt, amelynek segítségével az ősök a legrégibb időkben tüzet gyújtottak, amire, az avar
törzsek egyik ősrégi, sok ezer éves hitregéje szerint, a Napisten, aki náluk egyúttal Tűzisten is
volt, gyermekeit az embereket azért tanította volt meg, hogy a tél hidegségében és
sötétségében melegedhessenek és világosságuk legyen. Ezt
azonban a Tűzisten, édesapja a Nagy Úristen tilalma ellenére tette
volt, aki azért nem akarta, hogy az emberek a tüzet megismerjék,
mert nem elég okosak ahhoz, hogy a tűz által okozott sok bajt is
elkerülni tudják, meg azért is mert a tüzet megismervén, az érceket
megolvasztani és rettentő fegyverek készítését is megtanulják, úgyhogy ezek által több
szenvedést okoznak majd egymásnak mint okozott volt a tél. E szófogadatlanságáért azonban
fiát Úristen azzal büntette meg, hogy őt az Alvilágban egy egész télen át két egymásra
keresztbe tett fadarabra kötözte. Ezért azóta a kereszt a fájdalom és szenvedés, valamint a
bűnhődés jelképe is lett. De a kereszt a tűz jelképe is lévén, ezt az avarok a napkorongba is
ábrázolni szokták volt, úgy ahogy azt föntebb mutattuk be, mivel minden földi tűz a Napból
származott erő megnyilvánulása, vagyis tehát minden földi tűz is tulajdonképen a Napból
származott. E keresztes napkorongot pedig az avarok az Égistent jelképező szent állat, a
Csodaszarvas, valamint a náluk ezt többnyire helyettesítő őskori óriáskos (amely némileg a
mai majdnem ökörnagyságú belső-ázsiai argali-koshoz is hasonlított, de egyenes és
kötélmódjára csavart szarvai voltak) szarvai közé is odaábrázolták. Ezen keresztes
napkorongot alakították tehát a Hubertusz-mondában keresztény keresztté, de természetesen
napkorong nélkül, majd feszületté is, amelyet aztán a szarvas szarvai közé képzettek. Magát a
gyönyörű csodaszarvasregét azonban (amelynek teljes rekonstrukcióját alább fogjuk
megkísérelni, amely a magyar nemzet eredetéről szólott volt) legszebb részeitől megfosztva
és ellaposítva, a Hubertusz-féle ájtatoskodó de értelmetlen mondákat csinálták belőle. Tény az
is, hogy az őskereszténység a keresztet vallásos jelképként még nem ismerte, aminthogy ez az
őskeresztény katakombákban és régibb keresztény templomokban még teljesen hiányzik.
Tény, hogy ez csak az avarok kora után válott általános keresztény jelképpé, vagyis ezt a
keresztények tulajdonképen csak az avarokat utánozva kezdték így használni. Tény az is,
hogy a „kereszténység” ezen magyar neve is csak különleges magyar csinálmány, mert más
nyelvekben nem a kereszt nevéből, hanem Jézus görög eredetű Krisztus nevéből származott,
amelynek értelme „fölkent”, és tehát „krisztian”-nak hangzik és „krisztuskövető” az értelme.

Az avar hatástól nem érintett abesziniai kereszténység a keresztet vallásos jelképként ma sem
használja, illetve ezt csak legújabb európai hatás következtében kezdi alkalmazni. Viszont a
kálvinista protestáns egyház pedig utóbb, a keresztkultusz „pogány” eredetét fölismervén, ezt
ismét eltörölte és a keresztet vallásos jelképként ma sem használja.

_____________

Őstörzseink közül mindegyiknek, magyaroknak, szemeréknek, besenyőknek, kunoknak stb.,

megvolt a maguk szócsoportja, amely egyrészt az illető törzs nevével, de annak vallási és
filozófiai fölfogásával és elveivel is összefüggésben volt. Minden törzs a maga szócsoportjába
tartozó szavakkal szokta volt a saját vallási és bölcseleti fölfogása körébe tartozó dolgokat
megnevezni, bár a törzsek teljes különválása és szétvándorlása előtt természetesen a más
törzsek szócsoportjaibeli szavakat is értették.
A szarvas szavunk például az állat szemere és szarmata törzseinkbeli neve volt, míg a magyar
törzseknél — mivel ezek szócsoportja alapját a mag szó képezte — a neve ágos, ágas volt,
vagyis olyan hangokból állott, amelyek a mag szócsoportban vannak meg. Például a kunok
azonban ugyanezen ágos szót ákos nak ejtették, azért mert ők a lágy g hang helyett mindig
inkább k hangot ejtettek, lévén szócsoportjuk alapszavai a kun és kút.

Ezen ágos vagy ágas szó az ág szóból származik, amely tehát olyan mag szócsoportbeli szó
amelyből az egyik mássalhangzó hiányzik. Agancs szavunk is ide sorolható, habár ezt ma
nyelvújításbeli műszónak tartják. Tény azonban hogy számos nyelvújításkorinak vélt szóról
utóbb kiderült, hogy azokat Kazinczyék csak a régi nyelvből újították föl. Annyi bizonyos,
hogy e szavunk is az ág és akad szavaink közös ág vagy ák szótövéből származik. Népünk a
szarvasnak már említett szokásos jelzőjeként az ágas-bogas szót ma is használja, amelyet a
szarvason kívül még különösen a tölgy- és cserfára alkalmazza. Az ősi ág vagy ák szóból
képződött az aggat, helyesebben akgat, akaszt, és akad is. Bizonyítják ezt az ó-görög
agkülosz, agkalisz, agkisztón szavak, amelynek értelme horog, kampós, akadás. Hogy a faág
és a kar (emberi kar) egymással összehasonlíttatott, mondanunk sem kellene, hiszen népünk a
kart és az ágat úgy élőfán mint olyan tárgyakon amelynek „karjai” vannak, például a
lámpacsillárokon, ma is összehasonlítja. Még az afrikai oromo nyelvben is harka egyaránt
jelent faágat és emberi kart. Olaszul pedig például „braccio del fiume” = a folyó ága, de
„braccio” = kar. Néprajztudósaink jól ismerik azon „ágas”-nak nevezett fogasféléket is,
amelyeket népünk fiatalabb fácskákból, ezek ágcsonkjait meghagyva, ma is készít.
Ugyanilyeneket, mesterségesen beillesztett ágakkal szintén készítenek. Ilyen ágas azonban
régen szarvasagancsból is készült, amilyeneket régi kastélyokban, vadászlakokban még
szintén láthatunk. Ugyanígy fiatal fenyőfából és szarvasagancsból készült régen — amint már
említettük — csillár is, valamint készült ilyen fából de mesterséges ágakkal is, amelyek neve
„gyertyaágas” volt. Igen szépeket mutat be Malonyai „A magyar nép művészete” című
könyveiben. Az ilyen ágasfélék német neve Armleuchter = karcsillár.

Az ember legelső földművelő szerszáma is egyszerű

kampós ág volt; miután azonban ez nem volt elég erős,
szokták volt a rajzon látható módon kötéssel is
megerősíteni, sőt a régi Egyiptomban, ahol erdők nem
voltak és ezért kampós ágakat sem volt könnyű találni,
ilyen földművelő szerszámot, amint ezt ábrázolatokról
láthatjuk, darabokból állították össze, de a letörés ellen
szintén kötésekkel erősítve meg. Föltűnő ez alaknak az
betűveli hasonlósága, ami minket azért érdekel
különösen, mert a magyar rovásírás a betűje is ilyen : és mert e szerszám ős magyar neve
ág, ák, aga volt.

Mivel a fából való ilyen kampó nem csak könnyen törött, de hamar el is kopott, ezért
készítették azt az igen kemény szarvasagancshól is. Ez lett aztán őseinknél a földművelés
szent jelképe : az aga, amely szent volt azért is mert a szent szarvas agancsából készült és
azért is mert őseink tanítása szerint ez volt minden jónak kútforrása és az áldott, békés,
termékeny munkát is jelképezte, ami az emberiség megélhetését biztosítja. Ezért úgy az aga
valamint a szarvasagancs maga is, szent jelképek lettek, amely utóbbinak aztán magyar
törzsbeli őseinknek díszítőművészetében is, különfélekép stilizálva, szerepe volt.

A legrégibb fa-ekék is olyan alakúak voltak amilyeneknek e rajzon ábrázolva látjuk.

Eredetileg ezt az emberek maguk húzták, aminek emlékezete több magyar mondában is
fönnmaradt, amelyekben emberek által húzott ekéről van szó. Később azonban az ekét
természetesen csak állatokkal vonatták, mikor ugyanis az embereknek már háziállataik is
voltak. Utóbb aztán az ekék hegyét, hogy oly hamar el ne kopjon, kovakőből, rézből, majd
vasból is készítették, nyílhegyalakúra, amelynek szintén ék, eke volt a neve. Mai ék és eke
szavaink is csak félhangos és kunos kiejtései az aga szónak. Az aga szónak felhangos
kiejtését ma is megtaláljuk a német Egge = boronáló szóban. Hogy e szó a boronálóra is
átment, ennek oka az hogy e szerszámot régen több egymáshoz kötött szarvasagancsból
készítették, holott ma fából, de vashegyekkel, vagy egészen vasból is készül.

Említettük, hogy a magyar törzs szócsoportja alapját a mag szó képezte. E szócsoport tehát
csupa olyan szóból állott, amelyek mássalhangzói az m (néha az n is) és a g vagy gy (néha h
vagy d is), vagypedig ezek közül csak egy is, voltak. De a szavak mindig csak egytagúak
voltak; például: mag, meggy, gom, gyom, ag, eg stb. Ősnyelvünkben a mai névelő mindig a
szó végén volt; ezért például gumó, gümő, meggye ugyanaz volt mintha azt mondanók, hogy
a gum, a güm, a meggy. Utóbb alakult ki azután mostani az névelőnk őse, de még mindig a
szó végére téve és többnyire sz mássalhangzóval, így gumoz vagy gumosz. Ez maradott azután
meg némely nyelvben, mint a görögben, latinban, szóvégzés képében, amikoris már
elhomályosult igazi értelme (articulus volta).

Föntebb mondottuk már, hogy „Csodaszarvas” tulajdonképen „fényes” vagy „ragyogó

szarvast” jelent valamint kimutattuk mindezeknek az Éggel és tűzzel való összefüggését is.
Nos pedig a magyarban nem az ág (fa ága) szóval azonos alakú Ég (mennyég) szó jelent-e
égést, azaz tehát tüzet is ? Nem a legtöbb nép ősvallása szerint az Ég-e a tűz és világosság
ősfészke ? Nem meglepetve értjük-e meg ezekután a latin ignum, szláv ogany tűz szavakat és
az indiai mitológia Agni tűzistene nevét ? Valamint ha tudjuk hogy a nagy Ég-Istent a magyar
Úr-nak is nevezi, nem kell-e elcsodálkoznunk azon, hogy a latinban is urere = égni és Urania,
Uranosz az Ég megszemélyesítői ? Csak véletlen egyezések-e mindezek ? Nem ! Mert
hiszen még a törökben is aga = úr és apa, ami az indiai Ogni-t, a magyar ég igét, Ég főnevet
és az említett ősmagyar ágos = szarvas szót juttatja eszünkbe, amely utóbbi a Csodaszarvas
neve is volt. Régi világegyetem-ábrázolatokon azt látjuk, hogy még néhány századdal ezelőtt
is az emberek, valamely régi hagyomány alapján, meg voltak arról győződve, hogy a Föld
légkörén és a felhőkön túl egy nagy tűzkör vagy tűzréteg következik. Münster Sebastian egy
1550-ből származó ábrázolatán is föltüntetve látjuk ezen tűzréteget, amelyen túl, illetve amely
fölött, ábrázolja csak a bolygókat és Csillagokat. Ugyanezen tűzkört látjuk színezett képen
ábrázolva Cellarius 1600-ból származó „harmonia Macrocosmica” című munkájában, amely
képen a Föld légköre és a Hold pályája között tünteti e kört föl stilizált lángokkal ábrázolva.
(Lássad: A műveltség könyvtára: A világegyetem. — Az „Athenaeum” kiadása, Budapest
1906. — 494. oldal után következő színes tábla.) Még csak néhány évvel ezelőtt is a tudósok
lemosolyogták volna (valamint le is mosolyogták a régiek említett ábrázolatait), ha valaki az
ég igénk és Ég főnevünk alapján égi tűzre következtetett volna. Holott íme, a legújabb
tudományos megállapítások szerint (1948.) az egész tudományos világ legnagyobb
meglepetésére, bebizonyult hogy, habár a hőmérséklet kisebb magasságokban fölfelé
fokozatosan csökken, de az igen nagy magasságokban (vagyis a 80 kilométeres magasságon
túl) rohamosan emelkedik, úgyhogy 120 kilométer magasságban már a +335° Celsiust éri el
és hogy még magasabban valószínűleg tovább emelkedik. Íme tehát egy újabb példája az
elveszett művemben is fölhozott adatoknak, amelyek azt bizonyítják, hogy őseinknek igen
régen egy a mai emberiség műveltségét meghaladó nagy szellemi műveltségének kellett
lennie, amelynek nyomait mindenfelé észrevehetjük még, de amely nem volt műszaki, hanem
tisztán szellemi, illetve ismereteit, tudását nem műszaki eszközökkel hanem tisztán szellemi
úton szerezte volt.
A görög nyelvben aga = csodálatos, csodás, age = csodálat, megbámulás, agetosz = fenséges,
csodás, agla = fényesség, ragyogás, fenségesség, aksziosz, akszion = érdemes, tisztelet, a
latinban augusztus = fenséges, fenkölt, szent, tiszteletre méltó. Mindezen jelzők pedig a világ
minden népénél elsősorban is a legfőbb istenség jelzői, sőt annak neveiként is szerepelnek,
amely legfőbb istenség pedig vagy a fényességes Égben lakónak vagy egyenesen ezzel
azonosnak tekintetik, sőt az Ég szó vagy „az Ég” mondás alatt a magyarban egyenesen az
Istent értjük ma is. Ugyanígy van ez a törökben és szumirban is, ahol Tengir, Tengiz,
Dengirra, Dingir egyaránt jelent Istent és Eget. Az Ég és az Isten az ami valóban mindenek
fölött magas, magasztos, fenséges, csodálatra és tiszteletre méltó. Ne feledjük azonban azt
sem, hogy a szarvasról is kiemeli úgy Brehm mint mindenki aki valaha élő hímszarvast látott,
annak fenséges, fennkölt, lebilincselő megjelenését, magatartását. Brehm szavaival : stattlich,
edel; stolze haltung, anstandsvoll. Hát még milyenek lehettek az őskori, óriástermetű és óriási
aggancsokkal bíró szarvasok ! És milyen gyönyörű, fennséges a kép, amelyet szemeink elé
képzelhetünk, ha egy ilyen állat aggancsai közé odagondoljuk az aranyosan vagy vörösen
ragyogó, sugárzó napkorongot, homlokára a nagy Hajnalcsillagot (Vénusz) szügyére az
ezüstös vagy gyöngyházfényű Holdat, agancsai hegyeire és szőrére kétoldalt a hol fölgyulladó
s hol elalvó Csillagok sokaságát ! És ha ezen fenséges jelenség egyúttal az Ég jelképe is,
akkor azonnal érteni fogjuk azt, hogy miután az Ég és Isten őseink fölfogása szerint
egymással azonosak, a Csodaszarvas tehát a főistennek szimbóluma is, akit hiszen ábrázolni
valóban nem, csak jelképezni lehet. Eredetregénkben Magyar, a magyarok hitregei ősapja
egyúttal a magyarok nemzeti istensége is: a Nap, akinek a görögöknél Heraklész felel
meg; tudjuk pedig, hogy a görög mondák szerint Heraklészt szintén egy Csodaszarvas,
amelynek aranyaggancsa, ezüstpatái vannak, vezeti az Isztrosz, azaz a Duna országába, vagyis
Magyarország földére, ahol Artemisz Istennővel szerelemben egyesül és a szkítákat, azaz
tehát őseinket nemzi, holott tudjuk hogy a mi mondánk szerint meg a Csodaszarvas vezeti
Magor atyánkat egy gyönyörű szigetre (a néphagyományokból rekonstruálhatólag a
Csallóközbe, ahol tavasszal, a gyöngyvirág nyílásakor, Gyöngyvirágkoszorús
Selyemaranyhajú Tündér Ilonával, a Föld- és Légistennővel egyesül, aki a Magyar Napisten
nejeként násza után a Magyar Ilona nevet veszi föl.), ahol szintén családi boldogságra talál és
a magyarokat nemzi. Márpedig tudjuk azt is, hogy Heraklész az Égei Tenger görögelőtti
őslakóinál, valamint Elő-Ázsiában is széltére neveztetett Makar és Magar néven is, úgyhogy
Magyar Napistenünknek Heraklésszeli azonos voltában nem kételkedhetünk. Heraklesz
kultusza a fönti nevek alatt különösen az Égei Tenger szigetein volt elterjedve, annyira, hogy
e szigeteket róla s a magát tőle származtató népről „Makarok Szigeteinek” és „Makaria”-nak
nevezték. (Lássad: Movers: „Die Phönicier” és Fáy Elek: „A magyarok őshona” Budapest
1910.)

A görög agatósz = jó szó is mintha csak a Csodaszarvas és az Égisten egyik neve volna, azaz
Ag-ata = Ag-apa. Hogypedig az Ég Nagy Istene a jó fogalmával valóban össze is függött, be
is bizonyíthatjuk : Előszöris a magyar nép, beszédében, az Istent ma is általánosan nevezi Jó-
Istennek; valamint az olasz „Dio buono” és a német „Du guter Gott” is elég általános
szólások. Továbbá különböző rokonnépeinknél az égi főisten neve Jumo, Jumala, Jomali (jó
szavunkat némely vidéken népünk jú-nak ma is ejti), amivel közvetlenül összehasonlíthatjuk
az itáliai Jupiter égi főisten ezen nevét, amely ismét nem más mint jó-apa, mert a piter szó
csak a latin pater = apa változata, épúgy mint a görög pator is. Hogypedig ezen pit-er, pat-er,
pat-or szavak és a Pét-er, és régi magyar Pet-úr személynevek egymással azonosak és hogy
valamennyi a besenyő — más néven szabir, szabar, szibir és szabin — törzsünktől származik,
amelynél az atya jelentésű volt, de egyúttal a Napistennek — aki náluk a halászat
istenségeként is tiszteltetett — neve is volt, ezt itt ismét csak azért nem mutathatom ki mert ez
jelen tárgyunkhoz egyáltalán nem tartozik és ez ismét csak száraz szószármaztatások
segítségével lehetséges.

Roscher W.H. („Ausfügrliches Lexikon der griechischen und römischen Mythologie”.

Leipzig 1884. II. 622. old.) még azt is kimutatja, hogy a római Jupiter névnek volt egy Jovis
alakú nominativus (azaz nem csak genitivus) változata is és hogy — némelyek szerint — épen
a Jovis a régibb alak.

De a zsidók Jahve vagy Jehova istennevét, amelynek Renan szerint még Jo és Jah alakjai is
voltak (Renan Ernest: „Geschichte des Volkes Izrael,” Berlin 1894. I. kötet 102. oldal),
amelyeket Movers F. („Die Phönizier”, Bonn 1941.) és mások is a kaldeai Jao főisten nevéből
származtatják, amely névről pedig Movers még azt is kimutatja hogy jó értelmű volt (I. kötet
539 és 265 oldal) de természetesen annélkül hogy a magyar nyelvet ismerné és jó szavunkról
tudomása volna.

Az említett Jao pedig nem más mint a jó szavunk palóc és jász (azaz pelazg és filiszteusú
kiejtése), de amelynek régen jóvó, javó = jót cselekvő, jót tevő azaz józó alakjai is voltak,
amit ma javit, javul, java szavaink is bizonyítanak, amelyekben a v hang, miként a latin Jovis-
ban, szintén megvan. Viszont a zsidó Jahve vagy Jehova nevekben a h csak a zsidó h-
betoldásos kiejtés eredménye.

Ha pedig mégis még valaki kételkedne abban hogy ezen hímistenségnek neve a mi jó szavunk
származéka, annak fölhozhatjuk hogy hiszen Jupiter felesége, azaz a főistennő neve meg Juno
volt, amelyben nem világosan a jó-nő, jó-anya értelmet ismerhetjük föl, annyival is
biztosabban, hogy hiszen Juno egyik megnyílvánulásában meg a Bona Dea nevet is viselte,
amely név értelme szószerint Jó-Istennő. Mi több, ha tudjuk, hogy görög-római főisten náluk
gyakran bika képében jelenik meg, úgy mint a mi ősmagyar főistenünk a Csodaszarvas
képében jelenik meg, és ha tudjuk hogy Hera Junot még tehén képében is szokták volt
megjelentetni sőt tehénnél ábrázolni is, akkor a mi ünő (=tehén, szarvastehén) szavunkat a
Juno névvel annál is inkább azonosíthatjuk, hogy jó szavunkat régen nem csak jú-nak ejtettük,
hanem j nélkül is ú, ó, ű alakban, úgyhogy a görög mitológia Jo vagy Io nevű tehene nevében
ugyanúgy mint a latin ovis, oláh oi, szláv ovca = juh, birka szavakban, valamint a magyar juh,
azaz helyesebben jú és székelyes jó = juh, birka szavainkban is jó szavunk változataira,
származékaira kell ismernünk.

Nyelvünkben régebben és némely szónál ma is a hosszú magánhangzóval való végződés

esetén a továbbképzés egy v hang közbeékelésével történt, így : jó — javak, javít,
javaim; szó — szavak, szavalni; szú — szuvas, kő — köves stb. Ez pedig szintén azt
bizonyítja, hogy a Jehova, Jahve, Jovis nevek a mi ősnyelvünkből származtak. Láttuk, hogy
Jupiter azaz Jó-apa mellett ott volt a rómaiaknál Bona Dea = Jó Istennő, aminthogy a latinban
tényleg bonus és bona = jó. Miért van akkor az, hogy a latinban bonus = jó, de juvare = jót
tenni, javára lenni ? Napnál világosabb, hogy ezen latin szó nem származhatott a latin bonus
= jó szóból, hanem csakis a mi jó szavunk jú változatából, a közbeékelt v hanggal. Vagyis
világos tehát, hogy a latinok ezen juvare szavukat olyan nyelvből kellett vegyék amelyben a
jú(=jó) szavunk megvolt és amely azt szintén közbeékelt v hanggal képezte tovább; ami
kétségtelenné teszi azt, hogy Itáliában valamikor magyari népek is éltek.

Avagy ha mindez a kételkedőket még mindig nem győzné meg eléggé, úgy hozzá tehetjük,
hogy mind ennek pontos germán fordítása is megvan a germán nyelvek Gud, God, Gott =
Isten és gud, god, gut = jó szavakban.
Kimutattuk tehát, hogy számos főisten- azaz Égistennév létezett amelynek értelme,
tulajdonképpeni jelentése jó volt és hogy e nevek részben a mi ősnyelvünkből származnak
vagypedig abból fordíttattak le. Eszerint pedig meg okoltnak tekinthetjük azon állításunkat is,
hogy a görög agatosz = jó szó viszont a mi Nagy Jó Istenünk szent jelképe a Csodaszarvas
Ág-ota, Ág-ata, Ág-atya nevéből kellett hogy származzon.

Ezek után még csak azt kell kimutatnunk, hogy őseink a főistent miért nevezték Jó Istennek,
illetve hogy mi okból tartották a jóságot annyira jellemző tulajdonságának, hogy egyik nevét
egyenesen a jó szóból képezték ?

Mai fölfogásunk szerint a szigort és a jóságot csak nehezen tudjuk egymással azonosítani,
illetve a jóságot inkább az engedékenységgel, könnyen való megbocsátással érezzük
összeegyeztethetőnek. Ez ha talán helyes is amikor egyenrangú társak egymáshoz való
viszonyáról van szó, de nem helyes akkor ha sorsintéző, igazgató, ítélő felsőbbségről van szó.
Ez utóbbi eset áll pedig a Nagy Istennel is, akit a mindenek fölött való Nagy Törvénynek is
neveztek, vagyis aki tulajdonképpen maga a Természet törvénye, illetve ennek
megszemélyesítése, aki szigorúan és kérlelhetetlenül ítél. Mai népi fölfogásunk szerint ez
inkább félelmetes mint jóságos valami, amely fölfogás meg is nyilvánul abban, hogy népünk
szerint „Isten meglátogatta” annyit tesz hogy „megbűnhődött” vagyis gonosz tettéért baj érte.
Eszerint Isten látogatását félelmes, nem kívánatos valaminek tekintik. Mégis, részemről azt
tartom, hogy ez csak későbbi, bizonyos fokú erkölcsi hanyatlás után bekövetkezett fölfogás
lehet. Az eredeti fölfogás az kellett hogy legyen, hogy minden bajnak, minden
szenvedésünknek előidézői csak mi magunk vagyunk, vagyis hogy ezeket bűnös vagy balga
tetteinkkel idézzük magunkra természetes következményként. Vagyis: Isten látogatását csak
annak kell félnie aki bűnt vagy hibát követett el. Ez kellett hogy legyen az eredeti fölfogás,
amely logikus is, míg a későbbi csak eltévelyedés, amely részben a kereszténység fölvétele
által keletkezhetett, mivel az az ősvallás bölcseletét elhomályosította. Az isteni igazság azaz
tulajdonképen a Természet Törvénye abszolut igazságosan büntet és jutalmaz; hajszálnyival
sem többet sem kevesebbet mint ki amennyit érdemel, de úgy e jutalom mint e büntetés,
vagyis az emelkedés vagy süllyedés, soha egy hajszálnyival sem tér el a helyestől, vagyis a
természetestől. Mindkettő pedig múlhatatlanul bizonyos és elmaradhatatlan, épen ezért mert
hiszen a Természet örök törvényei szerint következik be.

Ha ezen ítélő igazság csak hajszálnyira is eltérne az abszolut pontosságtól, vagyis csak egy
csekélységgel is többet vagy kevesebbet büntetne vagy jutalmazna mint amennyi jár, akkor
máris nem volna tökéletes, akkor máris hibás volna; ami természettudományi szempontból is
képtelenség; keresztény szempontból pedig nem volna „isteni” merthiszen ami isteni az csak
hibátlan és tökéletes lehet. Ha az elkövetett hibát az abszolut igazságosnál kevesebbet
büntetne, akkor máris újabb bűn elkövetését könnyítené meg, vagyis tehát súlyos hibát
követne el. A logika szerint pedig :

igazságos = részrehajlatlan, tökéletes, hibátlan = jó

igazságtalan = részrehajló, tökéletlen, hibás = rossz

A jó pedig a logika szerint csak jót okozhat, eredményezhet, a rossz pedig rosszat.

Íme tehát: az abszolut igazságot büntetést és szigorúságot csak látszólag teszi kegyetlenséggé
az emberek helytelen fölfogása, mert a valóságban ez az igazi jó. És lám, őseink egykor már
ezt is megállapították volt és ez okból nevezték főistenüket, vagyis a Mindenség Törvényét,
Jó-nak is.
Ősnépeink hitregéiket, később nagyobb eseményeket is, az Ég Csillagaiban, csillagképeiben
mintegy illusztrálni szokták volt. E szokás aztán átöröklődött a görögökre és rómaiakra is.
Innen származnak a mai csillagászat csillagképei, amelyek ugyanis túlnyomólag a görög-
római mitológia illusztrációi, de amelyek nagyrésze még a mi ősnépeinktől származik,
ugyanúgy mint a görög-római mitológia maga is; csakhogy a görögök és rómaiak a hitregék
mélyebb, jelképes értelmét már nem ismervén, ezeken sok zavartkeltő és romlást okozó
változtatást eszközöltek.

A hitregéknek, mondáknak csillagképekbeni illusztrálása tulajdonképeni magyar

őstörzsünknél is megvolt, sőt csillagképekkel kapcsolatos regéket, meséket népünk ma is
ismer. Magyar népi csillagképeink pedig ma is teljesen önállóak, a nemzetközi csillagászat
görög-római csillagképekkel nem azonosak és habár behatóbb tanulmányozás után némi
összefüggéseket itt-ott fölfedezünk is, ámde épen a behatóbb tanulmányozás győz meg arról,
hogy a miénk a régebbi, vagyis hogy az átvevők nem mi hanem a görögök és rómaiak voltak.
Ennek bizonyítására itt csak egy adatot hozunk föl :

Az Orion az Ég legnagyobb csillagképe. A görög-római mitológiában Orion igen szép arcú de

óriástermetű ifjúként szerepel, vagyis óriás. Csakhogy e szó sem a görögben sem a latinban
nincsen meg. Az Orion csillagképet kilenc igen fényes csillag képezi. Népmeséinkben pedig
szerepel egy Kilenc nevű nagyerejű óriás, aki többekközött arról nevezetes, hogy a tejet igen
szereti, amiből rengeteg sokat iszik meg. Úgyszintén előfordul népmeséinkben egy másik
óriás is, aki a király tejkútját minden éjjel kiissza, amiért a király igen haragszik és a királynak
sikerül is az óriást elfogatnia és bezáratnia, bár utóbb ez megszökik. Viszont a Kilenc nevűről
az is elmondatik, hogy igen szép lévén, a királykisasszony belészeret. Ezért a király nagyon
haragszik, de rettentő ereje miatt fél is Kilenctől; bántani nem meri, hanem olyan nehéz
feladatok teljesítésére küldi, amelyek miatt Kilenc halálát remélheti. Ez azonban mind teljesíti
és végül a királykisasszonyt feleségül is kapja. Ugyanígy a görög hitrege szerint Orionba Éosz
(a Hajnal) lesz szerelmes, amiért Artemisz haragszik meg annyira az óriásra hogy lenyilazza.
Mindez pedig arra mutat, hogy népmeséink e két óriása nem csak Orionnal azonos, de úgy
ezek mint Orion is tulajdonképen Heraklésszel is azonosak, vagyis a mi Magor
Napistenünkkel is, vagyis hogy itt egy hitregének csillagokbani illusztrálásával van dolgunk.

Az Orion, azaz a Kilenc, csillagképe — amelyet népünk még „Kaszáscsillagnak” is nevez —

a Tejút egyik a láthatárra eső végén van, ami annak magyarázata, hogy népmeséink említett
óriásai a „tejpatakot” vagy a „tejkutat” isszák ki és hogy Kilenc a tejet annyira szereti. (A
mese szerint nagy erejét épen a sok tejtől kapta.) Mindez azonban ez óriásokat Heraklesszel
is azonosítja, akinek szintén nehéz föladatokat kell teljesítenie és aki Héra emlőjét szopta, míg
Héra aludt, de akit ő, mikor ezt észrevette, emlőjéről elrántott és a Tejút azon tejből
keletkezett, amely akkor kicsordult. Héra pedig azonos a mi Nagy Ősanyagistennőnkkel, azaz
a Napisten anyjával, aki hiszen a Tejút megszemélyesítése volt; más szóval : a Tejút azon
sok tej amelyet az említett óriások isznak és amelytől nagy erejüket kapták. Orion, Kilenc,
Heraklész tehát azonosak a mi Napistenünkkel, azaz Magyarral; de azonosak még Fehérlófia
nevű mesebeli hősünkkel is, akit a Fehér Ló háromszor hét esztendeig szoptatott, amitől
rettentő erejűvé lett. Ez utóbbi mese, mivel benne a kanca a Nagy Anyaistennő jelképe,
valamely kun, kabar vagy szarmata törzsünktől kellett származzon. Őstörzseink ugyanis
ugyanezen regének némileg más-más alakot adtak, majd a regéket árja és sémita népek is
átvevén, azokat méginkább elváltoztatták, annyira hogy csak mélyrehatóbb tanulmányozásuk
után vesszük észre közös őseredetű voltukat.
Megjegyezzük, hogy őseink fölfogásában a fényesség, világosság, ragyogás és a szépség
összefüggöttek, mivel pedig az Orion csillagképe kilenc igen fényes Csillagból áll, ez is oka
annak hogy Orion és Kilenc igen szépeknek mondatnak. Csakhogy mivel e hősök eredetileg
Napistenek voltak, a Nap pedig igen fényes, ők szépeknek már azért is mondattak. Azon
körülmény pedig, hogy az Orion nálunk „Kaszásnak” is mondatik, őt Szép Miklós nevű
mesehősünkkel is azonosítja, aki pedig szintén a Napisten volt, akiről a mesében még az is
mondatik, hogy a „Selyemrétet” kaszálja. E „Selyemrét” azonos a görögök mitikus Nizai
Mezejével. Jelképes értelmét itt nem fejtegetjük, mert jelen tárgyunkhoz nem tartozó dolog,
csak azt jegyezzük meg röviden hogy nemi vonatkozású.

Mint az elmodottakkal kapcsolatban lévő érdekes dolgot, megemlítjük még, hogy régi magyar
szűrökön, farkasbőr- és párducbőrkacagányokon rendesen kilenc Csillagot, Holdat és Napot
látunk kihímezve vagy ezüst- és aranylemezből képezve és fölvarrva. Ez pedig közvetlen
összefügg a görög hitregék „égisz” nevű palástjával, amely a hitregék szerint kecskebőrből
való és amelyet ha az Istenek megráznak, belőle villám csapkod és mennydörgés hallatszik.
Mi más ez tehát mint „az Ég palástja”, amelyről a magyar mondás is szól a szegény vándorral
kapcsolatban így : „Kopasz föld a derékalja, Csillagos Ég takarója.” Ámde az ógörög egisz
szót csak a magyar Ég szó fejti meg, valamint az aigosz = kecske és a magyar gida, gedő =
kis kecske szót.

Mindenesetre látjuk tehát, hogy a görög Orion név a mi óriás szavunkból származott. Óriás
szavunkat pedig kezdő h hanggal a hóri-horgas kifejezésünkben is fölismerjük, amely igen
nagy de hajlotthátú (horgas) embert jelent.

Említettük hogy őseink hitregéiket a csillagképekben szokták volt illusztrálni. Ugyanezt

megtaláljuk rokonnépeinknél is, éspedig épen nemzeti eredetmondánk változatait a
csillagképekbe helyezve : Eredetmondánk tudvalevőleg, röviden elmondva ez : Ménrót
fejedelem két ikertestvér fia : Hunor és Magor, vadászaton a Csodaszarvasra akadnak, űzőbe
veszik, elérni nem bírják, de ez egy folyóvízen átgázolva, gyönyörű szép szigetre csalja őket,
ahol eltűnik, ahol azonban az ifjak a berekben táncoló leányokra, azaz tündérekre akadnak és
ezek közül a legszebb kettőt elragadva, feleségükké teszik és velük a hunok és magyarok
nemzetségeit alapítják. Utódaik a szigetben boldogan élnek, míg a túlszaporodás őket a
világba való szétvándorlásra nem kényszeríti. — Ez eredetmondánknak ugyan nem legrégibb
alakja, mert a legrégibben csak egy férfi, azaz a Napisten halad a Csodaszarvas nyomában,
éspedig még nem vadászként, hanem csupán a szarvas által vezettetve; a folyóvízen pedig a
szarvas hátán, annak aggancsaiba kapaszkodva, úszva kel át és a szigeten Tündér Ilona
Földistennőre találván, az emberiség, azaz ősregénk szerint a magyarság, apjává lesz. Hogy
azonban a vadászati változat is mily ősrégi, épen az bizonyítja, hogy tőlünk talán 3-4
ezredévvel ezelőtt elszakadott rokonnépeinknél is már megvan.

Sebestyén Gyula („A regősök.” Budapest, 1902. 109. old.) írja Klementz Dimitrij,
szentpétervári tudós nyomán, hogy a burjátok az Orion táján egy olyan csillagképet ismernek,
amelyben egy megsebesített szarvas rohan a nyomában járó vadász előtt. Nagy
meglepetésünkre ugyane csillagmagyarázatot a lappok is ismerik.

A. Schiefner M.A. Castrén finn mitológiájának pótlékában említi, hogy szerintük az Orion
(régebben “Kalla parneh”), egy hatalmas vadász volt, aki íjjával a szomszédos csillagkép
(Cassiopeia) jávorszarvasaira vadászott. Pápay Józsefnek meg az osztjákoknál volt alkalma e
szép csillagmondát följegyeznie : „a Göncölszekérrel azonos Jávorcsillagzatot a regebeli
ember a Hótalpas Úton (Tejút) üldözi. Nyilai hullócsillagoknak látszanak, ahol pedig elejti,
föltűnik a Göncölszekér.” E változat szerintem nem csak teljes, de igen jól megőrizte az
eredeti alakot is, ha ugyanis eltekintünk attól, hogy már vadászatról van szó : A szarvas a
Göncölszekér, a Tejút a „hótalpas út” vagyis az arra járt hótalpas emberek után maradott
nyom, a vadász pedig az Orion.

Legközelebb áll azonban a magyar eredetmondához az északi osztjákok azon mondája (Berze
Nagy János : Ethnographia folyóirat, 1927. évfolyam „A Csodaszarvas mondája” 72. old.)
amely szerint a jávorszarvast két vadász üldözi. Ezek közül az egyiknek sikerül azt messze
vidéken elejtenie. A másik odaér és ott marad, az Ob folyó forrásvidékén és ott nemzetséget
alapít. Közben elmondatik az is, hogy a második az első által hagyott nyomot követve akad az
első által elejtett szarvasra. Az első azonban a hús egyrészét magával vivén már
távozott; csak a második marad ott. — E monda, részleteiben bármennyire eltorzult is már,
mégis a legteljesebb és a magyarhoz a legközelebb álló. Legnagyobb eltorzulása az hogy a
szarvasnak már elejtése is bekövetkezik; amely eltorzulásnak azonban vadászatból élő
népeknél idővel természetszerűleg mindenütt be kellett következnie, holott hússal nem élő
népnél, amilyen eredetileg a tulajdonképeni magyar törzs volt, e mondának csak olyan alakja
keletkezhetett, amelyben a szarvas csak vezető állat, de nem lesz zsákmánnyá. A magyar
eredetmonda mai közismert alakjában a testvérpár már vadász ugyan és a szarvast üldözőbe
veszi, de elejtése nem következik be, mert ez, miután az ifjakat rendeltetésük helyére csalta,
eltűnik. A Heraklesz-monda e tekintetben már valamivel régibb változatot tartott fönn, mert
Heraklész nem határozottan vadász-ember és a kerinai szarvast nem is vadász szándékból
üldözi hanem csak azért hogy elevenen elfogja. Itt viszont az alapítás indítéka (motívuma)
hiányzik, habár Heraklészről a görög mondák tudják azt, hogy ő a szittyák (szkíták) ősapja.
Ellenben a máig a dunántúli magyar nép ajkán fönnmaradott csodaszarvas-énektöredékekben,
bár a nemzetalapítás indítéka már itt is elhomályosult, de azért a szarvas még nem elejteni
való vad; leterítéséről nincsen is szó, hanem Isten küldötteként szerepel. Ha pedig mi tudjuk
hogy eredetileg a Csodaszarvas magának Istennek jelképe vagy megtestesülése, akkor azonnal
észrevesszük hogy itt az elkeresztényesedés dacára is, ősrégi indítékkal van dolgunk, vagyis
hogy itt az írott krónikák magyar eredetmondájának alapul szolgált hagyománynak régibb
mondaváltozata töredékével van dolgunk, olyan változattal tehát, amelyben a szarvas még
nem vadászni való vad.

Föntebb az alapítás indítékával (mellékes, hogy nemzet, város vagy templom alapításáról van-
e szó) kapcsolatban azért mondottuk hogy ez a magyar énekekben csak „elhomályosult” és
nem „elveszett” mert hiszen világos nyoma maradott meg máig is abban, hogy a regösök a
Csodaszarvasról szóló ének után „összeregölik” a párokat, vagyis a legényeknek leányt, a
leányoknak legényt regölnek, azaz bűvölnek, ami nagyjából a következőkép történik : Az
énekesek a regölés éjszakája előtt már előre, de többé-kevésbbé titokban kitudakolják, hogy
melyik legénynek, illetve leánynak kihez hajlik a szíve, esetleg hogy szüleik gyermeküket
kivel szeretnék összepárosítani, vagypedig egyszerűen maguk gondolják meg, hogy mely
legények és mely leányok volnának egymáshoz valók ? A regölés éjszakáján aztán körülbelül
ilyen, illetve ilyen értelmű énekkel regölik őket össze :

Emitt vagyon szép legény,

Aki neve Balog István.
Amott vagyon szép leány,
Aki neve Kádár Anna.
Bele szeressen, belependeredjen,
Meg ne menekedjen !
Haj regö rejtem, haj regö rejtem !
Ezután ami eddig esetleg titok volt, nyilvános lesz, és mindenki meg van győződve, hogy az
éneknek bűvös, ható ereje van és az egymásnak regöltek egymáséi lesznek; ami rendesen be
is következik. Régen az összeregölés bizo nyára a tavaszi napéjegyenlőségkor ment végbe, az
egykori Nászünnep alkalmával, amikoris a Csodaszarvasnak öltözött regös bűvölte így
egymásnak a párokat. Miután azonban a tavaszi regölést, annak nemi vonatkozásai miatt a
keresztény egyházak annyira üldözték, hogy az teljesen ki is veszett, ezért a fiatalokat
egymásnak bűvölő ezen énekmaradványt a téli napfordulati regölésbe vitték át. Az
énektöredék a mai dunántúli falvakban helységek és vidékek szerint kissé más-más ugyan, de
lényegében mindig olyan mint a fönti alak. Az utolsó bűvölő szavak értelme pedig ez : Haj
ének ! Bűvölöm !

Az is későbbi, de azért talán még mindig 10-20 ezer évvel ezelőtti fejlemény, hogy a
csodaállat két testvért vezet. Ugyanez van meg a római eredetmondában is Romolusz és
Rémusz személyeiben, amely mondában azonban a vezető állat nem szarvas hanem disznó s
ez nem Romuluszt és Remuszt vezeti hanem ezek elődjét és nem is nemzet- hanem
városalapításra, míg a nemzetalapítás itt csak az egyik testvéré, épúgy mint az osztják
mondában, ahol szintén csak az egyik vadász alapít nemzetet. Világos tehát hogy mindezen
mondaváltozatok egy közös ősmondára vezetendők vissza, amely talán 50 vagy 100 ezer
évvel ezelőtt élt és az ezredévek folyamán hol ilyen hol amolyan elváltozásokon,
átalakulásokon, eltorzulásokon ment körösztül, vagy különböző betoldásokat is kapott.

A két testvérről szóló változat keletkezése ideje az lehetett amidőn a Napistent már két
megnyílvánulásában kezdték tisztelni : Hunorban, mint a Napból áradó erő romboló hatalmas
megszemélyesítésében és Magorban, mint a Napból áradó erő alkotó és termékenyítő
képessége megszemélyesítésében. Hunor ivadékai a zord, harcias hunok, Magyaré vagy
Magoré a békés, munkás, földművelő magyarok. Bár nem lehetetlen, hogy a két testvérről
szóló monda-indíték is ősrégi és a kettő közül az egyik a Hold megszemélyesítése volt, amely
ősidőkben még tüzes és fényes, a Naphoz hasonló, volt, de amely sokkal kisebb tömege miatt
hamarább hűlt ki, holott a Nap akkor még kevésbé volt ragyogó mint ma, mert nagy tömege
miatt kitüzesedése igen lassan következett be.

Mégis számos népmese és monda arra utal, hogy eredetileg e mondánkban a Csodaszarvast
csak egy személy, az ifjú Napisten követi, majd pedig a vízhez érve, a szarvas hátán, annak
agancsaiban kapaszkodva, úszik át a Boldogság Szigetére, azaz a Csallóközbe, ahol Tündér
Ilona Földistennővel az embereket, azaz a magyarokat (ősnyelvünkben magyar = ember)
nemzi. A Csodaszarvas pedig tulajdonképen maga az Ég lévén, és egyúttal a Nagy Égisten —
a Napisten atyja — költői megszemélyesítése is, ennélfogva a Csodaszarvas (a Nagy Isten) itt
tulajdonképen saját fiát vezéreli, viszi a szigetre, amely pedig a Végtelenség Tengerében úszó
Földet is jelképezi, azaz Tündér Ilonát magát. Ha mármost tudjuk hogy kazár, székely és jász
törzseinknél a szarvas helyett kos szerepelt, akkor megértjük hogy szumir ékiratban szereplő
„a Mennyei Óceán Kosa” tulajdonképen azonos a Csodaszarvassal, vagyis ez is az Ég
megszemélyesítése, de azon a szumirokkal szomszédos kisszi vagy kasszi nevű nép
szimbolikája szerint, amely a szumir földet is egy időben meghódította volt és amely
bizonyára kazár eredetű volt. Érteni fogjuk hogy ezen mennyei kos azonos a székelyek „Júlia
szép leány” énekében szerepelő azon „bárány”-nyal, amely hátán a leányt az Égbe viszi,
ahonnan érette lejött. Habár a bárány szó mai nyelvünkben egészen fiatal, még fejletlen
állatot jelent; világos azonban, hogy mai bárány lányt vinni nem volna képes; mitöbb, még
mai felnőtt kos sem bírná ezt. Ámde mivel az orosz nyelvben ma is bárán = kos, ebből azt
következtethetjük hogy valamikor ez a mi nyelvünkben is így volt. Belső-Ázsiában pedig él
az igen nagytermetű argali-juh, amelynek kosa majdnem bikanagyságú. Elképzelhetjük, hogy
az őskorban éltek olyan óriástermetű juhfélék is, amelyek kosa az embert, miként mai ló,
könnyen elbírta. Továbbá : ha tudjuk, hogy török és palóc őstörzseinknél szarvas helyett meg
bika szerepelt, és „Júlia szép leány” régi énekünket is ismerjük, akkor azonnal tisztában
leszünk azon görög monda eredetével is, amelyben Zeusz Égisten (a görögök főistene) bika
képében viszi át a tengeren az Európa nevű nőt.

Tudjuk pedig, hogy őseinknél a tenger szó még tengiz, dengirra, dingir stb. változatokban is
meglévén, egyaránt jelentett Eget, tengert és Istent; vagyis jelentette tehát azon „Mennyei
Óceánt” is. Sőt tudván hogy a bika neve ősnyelvünkben még úr (és kezdő t hanggal túr) is
volt, amely nevéből aztán a latin urus, germán Auer szavak származtak és amelyek a ma
kihalt óriás termetű őstulok (az igazi bölény) nevei voltak és hogy Úr még a Nagy Égisten
neve is (míg kezdő t hanggal Túr, Tór meg a Napistené), akkor egyszerre azzal is tisztában
leszünk, hogy a görögök is a mondát átvették ugyan, de benne a neveket összetévesztették,
mert hiszen kétségtelen hogy Úr-opa, azaz pelazg (palóc) kiejtéssel Eur-opa, vagyis Bika-apa
nem a nő, hanem az őt vivő bika, vagyis Zeusz, az Ős-Atyaisten, neve volt, míg ennek neje,
az Ős-Anyaistennő, a Végtelenségben meglévő ősanyag megszemélyesítése neve Úr-anya,
azaz Urania kellett hogy legyen, ami aztán a görögöknél Aphrodité egyik neve lett és
„mennyei”-nek értelmeztetett. Tény pedig, hogy már őseinknél is az Ősanyagot
megszemélyesítő Ős-anyaistennő (Nagyboldogasszony) és a Föld- és Légistennő
(Boldogasszony) kultuszai mint anya és leányáé, teljesen egymásbafolytak. Tény az is, hogy a
Göncölszekér csillagzatát igen könnyen tekinthetjük futó vagy fekvő szarvasnak is, ha néhány
a közelében meglévő Csillagot még hozzáveszünk, úgy ahogyan azt az alábbi rajz tünteti föl.
Igen fontos egyezés a magyar és az ugor csodaszarvasregék között — ami azonban tudósaink
eddig figyelmen kívül hagytak — az, hogy ezeknek a csillagképekkeli összefüggése még
megvan, vagy ez legalábbis még észrevehető. Nincsen ez meg az írott magyar krónikákban,
de a népi csodaszarvasénekekben még határozottan megmondva, hogy a Csodaszarvas az
Égen kerekedő felhők közül tűnik elő, valamint megmondva az is hogy az Égen egy folyóvíz
is van, emellett tóállás (így nevezi népünk az árvizek után a folyók mentén visszamaradó
tócsákat, azaz tószerű állóvizeket) van, amelyből apró (fiatal) sás sarjadozik, vagypedig
mellette van zöld pázsit, amelyen legelészik a Csodaszarvas.

Szerintem a helyesebb, eredetibb szöveg az, amely a

fölsarjadozó sásról beszél és amelyszerint a szarvas tehát
vízben gázolva legelészik. — Az Égi Folyóvíz : a Tejút,
a „tóállás” pedig a Vízöntő csillagképe, vagyis a Vízitáj.
Mivel ősidőkben elődeink még szabad képzeletük
szerint alakították a csillagképeket és hozták azokat
kapcsolatba valamely mondával, regével vagy
eseménnyel, ezért, habár láttuk hogy a Göncölszekeret is
nevezték volt Szarvasnak, így viszont előfordulhatott,
hogy egészen más csillagképet képzeltek annak. És íme a szumiroknál a mai Capricornus
csillagkép helyén még egy félig hal, félig szarvasalakú szörny áll, amely tehát alakilag a mai
Capricornusszal egyezik ugyan, csakhogy utóbbi kecskefeje helyett szarvasfeje van.
Hogypedig ez állatnak miért van halfarka, azt Sebestyén Gyula fejtette meg tökéletesen
: Azért mert e csillagkép belenyúlik a Vízöntő vagy Vízitáj csillagképébe, illetve mert ez állat
félig vízben van. Csakhogy kétségtelen miszerint az ilyen felemás állat csak későbbi,
műveltségi kor költői képzelete terméke lehet. Az eredeti mondaalakot ebben is nálunk
találjuk meg, mert a mi mondánk szerint rendes alakú szarvasról van még szó, de amely
vízben gázol, azért is mert a tóállásból sarjadó sásocskát legelészi és azért is mert gázlón át
vezeti Hunort és Magort a szigetre. Említettük volt, hogy őseink hitregéiket az Égen szoktak
volt csillagképekben illusztrálni és íme az egész regebeli jelenet a görög-római műveltségen
át még a mai nemzetközi csillagképekbe is átöröklődött, mert ezek között, éspedig épen az
Állatkör (Zodiacus) csillagképeiben megvan egymásmellett a három kép, úgy ahogy azt az
alábbi rajzokon látjuk : a Vízöntő, amely őseinknél még a Tóállás vagy Vízitáj volt; a
Capricornus, amely a Csodaszarvas volt és a Nyilas, amely a szarvast követő vagy rá vadászó
hős, vagy a testvérpár volt.

Látjuk a rajzokon a halfarkú kecskét (a szumirok

halfarkú szarvasa) amely belenyúlik a Vízöntő
csillagképébe. Hogypedig itt valóban a mi ősregénk
csillagokbeli, bár elváltozott és összezavart, képeivel
van dolgunk, egészen kétségtelenné teszi az, hogy
ugyancsak az Állatkör képei között még a Szűz és az
Ikrek is ott vannak. Hogy minő okokból,
elváltozásokból, torzulásokból képződött azután az
ezredéveken át és annyi nép hagyományain körösztül
a többi, mai állatkörbeli csillagkép, azt egyenlőre
nem tudom, de kétségtelennek tartom, hogy idővel
ezt is mind ki fogjuk nyomozhatni. Viszont azt hogy
a mai európai árja népek ezen csillagképei aránylag
későn alakulhattak ki mai formájukban, illetve akkor amikor valamennyi őstörzsünknél a
szarvast követő vagy azon ülő hős, vagy hősök, már a szarvast elejteni akaró, nyilazó
vadászokká alakultak át, azt épen azon tény bizonyítja, hogy az illető csillagképekben már
nyilas szerepel. Ha pedig igaznak bizonyul Sebestyén Gyula azon állítása, hogy az Állatkör
csillagképei kialakulásában a praecessio is szerepet játszott, akkor ősműlveltségünk korára és
korszakaira nézve is elég biztos meghatározások fognak lehetségesekké válani. Erre
vonatkozólag Sebestyén föntemlített művében többekközött így ír : „Mivel a nap a zodiacus
(Állatkör) 360 fokra osztott körét egy év leforgása alatt nem futja be egészen, hanem rajta 50
1/4"-cel hátramarad, a zodiacus csillagképei ezen hátramaradás következtében nyugat felé
előrehaladnak.

Ez előrehaladás (praecessio) oly lassan történik, hogy az egész körforgás körül belül 26.000
éven át megy végbe. Mivel e nagy időegységből (az úgynevezett platói évből) a csillagképek
egyikére körülbelül 2000-2200 esztendő esik (tropicus), a csillagképek szerepében bizonyos
kronológiai támpont van. Iensen a támpontot fölhasználva azon eredményre jutott, hogy a
babiloniak a Bika csillagképét és ellenlábasát, a Skorpiót, akkor figyelték meg, midőn a Nap a
tavaszi napéjegyenlőség (aequinoctium) alkalmával a Bika csillagképébe lépett. Ezzel
egyidőben kellett továbbá megfigyelniök azt is, hogy a Nap a nyári napforduló (solstitium)
alkalmával az Oroszlán, a téli napforduló alkalmával pedig a Vízitáj és Capricornus
csillagképébe jutott.” Ezek szerint tehát a mi Csodaszarvasmondánk, amely őseinknél hiszen
a tavaszi nászünneppel függött össze (vagyis a család- illetve nemzetalapítással) olyan
időpontban kellett keletkezzen amelyben a tavaszi napéjegyenlőségkor a Nap a Capricornus
vagy Vízitáj csillagképében állott (Megjegyezzük újból hogy még a szumirok idejében is a
Capricornus helyében szarvas szerepelt); csak az volna még a kérdés, hogy egy vagy két
vagy még több platói évvel kell-e visszamennünk, amit alapos tanulmányok révén a jövőben
meg fogunk tudni állapítani. Nehézséget csak az okoz, hogy őseinknél a vízben gázoló
Csodaszarvas nem csak a tavaszi napéjegyenlőségkor és az ekkor végbemenő Nászünnepkor
(amelynek napja egyúttal a Napisten hitregebeli násza napja is) amikor a Napisten a szarvas
hátán a vízen átkelve érkezik a Boldogság Szigetére és amikor arca az állat szarvai között
látszik, szerepel, hanem pontosan kilenc hónappal később is, Karácsonykor, vagyis a
Gyermekszületés, illetve a Napisten halála és újjászületése éjszakáján is szerepelt, amikor
meg a Napisten bölcsője ring a Csodaszarvas agancsai között. Ma a szarvasöltözetű ember és
az ezzel kapcsolatos szarvasénekek ideje Karácsony éjszakája. Viszont hogy ez a tavaszi
Nászünneppel is összefüggött, ezt az bizonyítja, hogy ugyanezen csodaszarvasos regösök ma
is egymásnak regölik azaz bűvölik az ifjakat és leányokat. Egészen bizonyosnak tarthatjuk
tehát hogy a szerelemre kényszerítő, szerelmet bűvölő énekeket eredetileg a Csodaszarvas,
illetve ennek álarcosa nem is karácsonykor hanem a tavaszi napéjegyenlőség Nászünnepekor
énekelte, de amely ünnep a keresztény befolyás által, annak nemi vonatkozásai miatt
elhomályosult és ma csak „Virágvasárnap” és a „majális” tavaszi ünnepekben maradtak
csekély nyomaik holott a Karácsonyt a kereszténység is, bár átalakítva, de átvette, és a
Napisten születése helyébe Jézus születését tette.

Ősrégi időkben a magyar törzsből váltak ki a kun, kazár, besenyő, jász stb. törzseink, amelyek
azonban annak emlékezetéül, hogy a magyar őstörzsből származtak, saját nevükön fölül a
magyari nevet is mind viselték. E kiválott törzsek egyike volt a kabar is (más nevein kaber,
heber, habur, kabil, kabul) amely mindinkább kecsketenyésztéssel kezdett foglalkozni,
lakóhelyeiül a hegyes vidékeket kedvelte és szimbolikájában a kecskének jutott ugyanazon
szerep mint a magyarokéban a szarvasnak. Ha tehát ki tudnók nyomozni hogy a rómaiak
halfarkú, kecskealakú csillagképe honnan származott, úgy bizonyosan azt állapít-hatnók meg,
hogy ez valamely ősrégi kabar törzsünktől ered. Talán az Asszíria szomszédságában létezett
Habur ország és néptől, vagy talán Ciprus szigetéről, ahol régen, jóval a görög műveltség kora
előtt, egy rézművességgel foglalkozó és kecsketenyésztő kabár törzsünk szintén élt, amely
törzs műveltsége nyomai még a rómaiak korában is megvoltak, sőt az egész Földközi-tenger
vidéki műveltségben, éspedig különösen a rézművességben, továbbá az úgynevezett
mohamedán építészeti- és díszítő-ízlésben, de ezenkívül még az orosz építőízlésben is, ma is,
mindenfelé élnek még. Bizonyságul itt csak azt említjük meg, hogy a réz, kabár neve több árja
nyelvben megmaradt, például a latin cuprum, német Kupfer és az első szótag megfordításával
a szerb bakar, holott az egytagú szavak megfordítása a mi ősnyelvünk tulajdonsága volt és
nyomai mai nyelvünkben is megvannak (köp-pök, buga-gubó, csavar-facsar), holott az árja
nyelvekben ez ismeretlen.

Ugyancsak a kabár törzseknél a kecskén kívül szerepe volt még a lónak is, éspedig főkép a
vörös-, azaz rézszínűnek, amely a ló legáltalánosabb színe. És íme a görög-római
mitológiában megtaláljuk a hyppokastokat is, vagyis a halfarkú lovakat, amelyek a szóban
volt halfarkú kecskével teljesen azonos alakúak.

Bár ez ma rég feledésbe ment, de őseinknél az ilyen halfarkú képzeletbeli lények a hullámok
költői jelképei is voltak. Ugyancsak a hullámok jelképei voltak szemere, szarmata és palóc
törzseinknél a halfarkú leányok is, akiket a görög-római mitológiában szintén megtalálunk, de
akik a mi regéinkben sellő vagy vízilány név alatt szerepelnek és a dunántúli népi
faragványokon ábrázolva is előfordulnak. Hogy e leányok és állatok eredetileg valóban csak a
hullámok jelképei, megszemélyesítései vagyis költői képzelet alkotásai voltak, kitűnik a
következőkből : A balatonvidéki nép a hullámokat ma is „kecskék”-nek nevezi. Például: „A
Balaton kecskézik” = „A Balaton hullámzik” és hogy egy több változatban is élő
balatonvidéki monda szól a Balatonba rohanó fehér kecskék nyájáról, amelyek tehát a fehéren
habzó, tarajos hullámokat jelentik. Viszont nyelvünkben a hab, habok szónak hullám,
hullámok értelme is van. Innen származik habozni igénk is, amelynek értelme ide-oda
ingadozni, inogni, azaz mintegy hullámzani. Továbbá az olasz nyelvben mai is cavallone =
hullám, míg cavolla (olv. kavallo) = ló. Úgy az olasz-latin capra, capella = kecske, capro,
caper = bakkecske, mint a latin-olasz caballus, cavallo = ló, a legtisztább kabár szavak, de
már tévesen alkalmazva, mivel a kabár szócsoport szerint a kab, keb, köb szavak nőnemű
jelentésűek; hímnemű jelentésűek, ellenben ennek megfordított alakjai a bak, bek vagy bik,
habár az er = hím jelentésű szó a kab alakúak után téve azoknak hímségi jelentést is adhat, —
de nem adhatja ezt az el, al. Viszont az er szó = hím, férfi jelentése is a mi ősnyelvünkből
származik, aminthogy a törökben ma is er = hím, férfi. Ellenben helyesen mondja a magyar
nyelv kabala-nak, a szerb nyelv kobila-nak kizárólag a ló nőstényét.

Népmeséinkben ma is előforduló, igen szép költői indíték az, hogy a Vörös Tenger innenső
partján elnyeríti magát a mén olyan erősen mint a mennydörgés, amit a túlsó parton legelésző
vad ménes meghall, belemegy a tengerbe és átússza azt. Itt a mennydörgés valóban a ló
nyerítésével van jelezve, ami a vihar kezdetét jelenti; az úszó ménes kancái — itt is tehát
nőnemű állatok — pedig a habzó, viharzó tenger sörényes hullámait, épúgy mint a dunántúli
regében a Balatonba rohanó és belevesző kecskenyáj. Ehhez a rege egyik változata még azt is
hozzáteszi, hogy valahányszor a Balaton hullámzik, viharzik, meglátszanak rajta a kecskék.
Más változat szerint a Balaton habjai által sokszor kivetett kecskeköröm alakú őskori kagylók,
a „kecskekörmök”, e beleveszett nyájtól származnak.

Népi csillagos egünkön Toroczkai-Wigand Ede szerint („Öreg Csillagok” Budapest, 1916.)
nem ugyan a halfarkú kecske helyén, hanem közvetlen emellett van a Sellő csillagképe.
Márpedig sellőnek nevezi a magyar nyelv a halfarkú vízilányokat, de sellő a neve a folyók,
patakok olyan helyeinek is, ahol a víz gyorsabb folyású és állandó hullámzásban van. A sell,
sall igetövünknek pedig valóban van hullámzik, ide-oda inog értelme is, amit világosan
tanusít sallang, sallangó szavunk, valamint a szallag is. Sallangoknak nevezték a régi magyar
lószerszám hosszú, vékony szíjjacskákból készült azon csüngő részeit, amelyek a ló minden
mozdulatakor, járása-futásakor ide-oda hullámozva, azaz sallongva, a ló testéről a legyeket
távoltartották. Hogy szallag szavunk szintén a sallong vagy sallang igével azonos eredetű,
ahhoz közelebbi magyarázat fölösleges is. Mindenesetre igen föltűnő, hogy e Sellő
csillagképünk oly közel van a római halfarkú kecske csillagképéhez. Talán alaposabb
nyomozás még kideríthetné, hogy csak hibás följegyzés okozta az eltolódást és hogy e Sellő a
Kecskehallal eredetileg azonos volt.

Mai népi csillagképeink közül a Csodaszarvas és eredetmondánk feledésbe ment ugyan, de

hogy egykor megvolt, több nyom bizonyítja. Például a Kis Göncöl rúdja folyatatásában lévő
ilyen alakú kis csillagkép amelyet népünk Szarvasnyom vagy Szarvasnyomdoka néven nevez.
De ugyanezt bizonyítja a „Tündérek tánca” is, amely azon táncot jelenti amelyben,
körbefogódzva a leányok a szigeten az érkezendő ifjakat várták nászuk ünnepekor.

Tovább

Magyar Adorján
A Csodaszarvas
A szarvasálarcos ember

Említettük, hogy őseink jelképes szertartásaiban a

Csodaszarvas szerepét egy szarvasálarcos ember
játszotta. Hogy e szarvasálarc mily ősrégi, arra nézve
álljon itt az alábbi, a tudósok előtt már eléggé ismert, a
Kőkorszakból ránk maradott ábrázolat. Ezen az álruha
annak ősrégi, ha talán nem is a legrégibb, alakját látjuk
föltüntetve, amelyet még igazi szarvasbőr képez, a
fejre tett igazi szarvaskoponyával, amelyen a szarvak
is rajta vannak, de amely az ember arcát — amint ezt
az ábrázolaton látjuk — szabadon hagyja. Igaz ugyan,
hogy itt az ábrázolat szerint nem foltocskás szarvas
bőrét látjuk, hanem olyat amelyen sötét színű hosszanti
csíkok vannak, bár úgylehet hogy ezek csak az
állatbőrre vagy az ember bőrére festvék, mert a csíkok
a lábakon is folytatódnak, holott, amint ez az
ábrázolatból igen világosan kitűnik, a lábakat az
állatbőr már nem borítja, mert ezek tisztán emberi
lábakat mutatnak. Egyébként az alak szakállas arca is
nemi része is világosan mutatja, hogy az alak nem
igazi szarvast hanem szarvasnak öltözött férfit ábrázol.
Ám azt is ki kell emelnünk (ami megokolja, hogy itt
miért nem a foltosszarvast hanem valamely más
szarvasfélét látunk), hogy a mi ősműveltségünk és
ebben a Csodaszarvas szereplése is vagy még a
Jégkorszak előtt keletkezett, vagypedig ha ez alatt is,
de oly helyen ahol Jégkorszak nem volt, mint például a Magyar Medencében,* amint ezt a
geológusok megállapították, és aminek oka az lehetett, hogy régen e terület olyannyira
vulkánikus volt, hogy itt a Föld önmelege akadályozta meg az eljegesedést és amely
vulkánosság maradványa a számos dunántúli, ma kialudott tűzhányó, valamint a budavidéki
mai forróvízforrások.

Márpedig ezen ábrázolat a Jégkorszak alatt barlangokban lakó emberektől maradott ránk,
amely emberek vagy a mi ősnépeink a Jégkorszak ideje alatt, az akkori küzdelmes életben
elvadult szakadékai voltak, vagypedig olyanok akik őstörzseinktől merőben idegenek voltak
ugyan, de tőlük egyes műveltségi elemeket átvettek volt. Ezen népek életterén azonban a
foltos szarvas nem élvén, ezt nem ismerték. Vagyis valószínű, hogy ez állatfaj csak enyhe
éghajlatú tájakon élt.

Sebestyén Gyula „A regösök” című könyvében bemutatja a mongolok „cam” nevű táncában
előforduló szarvasálarcos alakot, amellyel együtt még egy bikaálarcos is ábrázolva, amely
pedig a mi egykori „Bözön Biká”-nkkal azonos. Megemlíti Sebestyén, hogy ilyenek a tibetiek
újévi ünnepségein szintén szerepelnek. Azon körülmény, hogy a szarvasálarcos ember táncol
is, azt sejtteti, hogy itt már nem őseredeti szertartással van dolgunk, mert tudván hogy ez
valamikor magát a főistent jelképezte, a táncolást ennek méltóságán alulinak érezzük, bár
ellenvethető, hogy a tánc ősidőkben époly szent valaminek tarthatott mint ma a vallásos
éneklés. A Sebestyén által bemutatott szarvasjelmez ruháját már igen szép, művészi palást
képezi, amely állatbőrre már egyáltalán nem emlékeztet, de teljes, az ember arcát és fejét is
befödő szarvasfeje is van, agancsokkal. Azt már tudjuk, hogy az egykori újév egyúttal
Karácsony is volt, vagyis a Napisten évvégi halála és újévi újjászületése napja, illetve
éjszakája, egyaránt.

Ezen tibeti és mongol szarvasálarcokkal csodálatosan egyező kelet-magyarországi magyar

regös-szarvasálarcokat mutat be Sebestyén Gyula Szamosújvárról, amelyeknek majdnem
tökéletesen ugyanolyan, bár kevésbé művészi palástja van mint a mongolokénak. Hasonló
regös-szarvasálarcot mutat be magyarországi oláhoktól is, amelyek fejéről azonban már
hiányzanak az agancsok, és már nem is szarvasnak hanem „turka”-nak nevezik és bikának,
kecskének, sőt nyúlnak is tartják. Meg kell jegyeznünk, hogy a régi magyar szokásokat,
népviseleteket a bevándorló de teljesen műveletlen oláhok (és ugyanúgy a magyarságot
környező más nemzetiségek is) átvettek azok teljességében és az énekeket oláhra fordítva, de
természetesen rajtuk sokat rontva és keresztényesítve. Mégis e népszokásból és az énekekből,
elmaradottságukban sokat, máig is fönntartottak még, amikor a sokkal műveltebb magyarok, a
Nyugat hatásának engedve, sok minden ősiséget rég feledtek már. Áll ez annyira, hogy
például a mai erdélyi oláh népviselet nem egyéb mint a 200-300 év előtti ottani magyarság
népviselete, amelynek tökéletes mása még 100-200 évvel ezelőtt is a Dunántúl, a Balaton
vidékén is megvolt, amely vidék magyarsága az oláhokat hírből sem ismeri, és amely időkben
az oláhság még Erdély lakosságának is csak számot alig tevő kisebbségét tette. Mégis e
viseletet már oláhnak tartják az erdélyi magyarok is. 1908-ban hallottam kalotaszegi
magyaroktól az erdélyi oláh népviseletre vonatkozó e jellegzetes adatot : „Ruháinkat egy-két
évig viseljük ünneplőnek, aztán egy-két évig munkában, mindennapinak; aztán eladjuk a
havasi oláhoknak.”

A kecskét azonban, mint regös-népszokásbeli állatot a németek is ismerik Ausztriában. Hogy

ez a kabár törzsünktől származó zodiacusi Capricornusszal, azaz a halfarkú kecske
csillagképével függ össze, azt mi már értjük. Viszont a szarvasálarcos ember mellett régebben
mindig szerepelt még egy bikaálarcos is, amely meg a Bika állatkori (zodiacusi) csillagképet
jelentette. Innen származik a mai oláh és lengyel turka és tur (=bika) elnevezés, amelyet az
oláhok ma — a bikaálarcos alak feledésbemenésével — a szarvasálarcosra helytelenül
alkalmaznak. A lengyeleknél viszont a bikaálarcos is megvan.

Vagyis Magyarország Keletén és Erdélyben a bikaálarc veszett ki teljesen és csak a szarvas

maradott meg, de él máigis a bikaálarc „turka” neve; viszont a Dunántúlon meg a
szarvasálarc tűnt el teljesen, holott a Csodaszarvasról szóló énekek töredékei napjainkig
fönnmaradtak, sőt ennek külseje és még a szarvai hegyén égő gyertyák is leírvák; azon
megjegyzés pedig, hogy e gyertyák „gyújtatlan gyulladnak, oltatlan alusznak, még akkor is
világosan bizonyítaná, hogy ezek a Csillagok jelképei, ha nem tudnók is, hogy e Csodaszarvas
a Csillagos Ég jelképe és a bolgár regösénekek nem mondanák is, hogy a szarvas szarvain a
Csillagok vannak.

Ugyancsak a Dunántúl is a bikaálarcos ember itt-ott még megvan, holott az énekekből a bika,
az egykori Bözön Bika, már hiányzik, mert az énekekben előforduló „nagy rőt ökör” inkább
az ezen ünnep alkalmával bemutatott bikaáldozattal függ össze, vagyis a régi magyar
„ökörsütés”-sel.

A keresztény egyház naptárváltoztatásai miatt, amint Sebestyén is mondja, igen nagy zavarok
keletkeztek a népszokásban, sőt az ország legnagyobb részében ez teljesen ki is pusztult,
habár a különböző vidékeken és népeknél fönnmaradott töredékek összegezése segítségével
az ősalakot mégis rekonstruálhatjuk, éspedig a néprajzi tudomány által előírt eljárás szerint,
amely eljárás úgy a népszokások mint a népviseletek, népművészet stb. kutatásánál is
alkalmazható. Az eljárás lényegileg a következő : Ha például egy régi népdal vagy népszokás
több század vagy több ezredév előtti ősalakját akarjuk rekonstruálni, akkor előszöris
lelkiismeretes pontossággal, minden szépítés vagy javítgatás nélkül, föl kell gyűjtenünk
ennek, úgy nálunk mint bármely népnél, még a legtávolabbinál is megtalálható változatait, a
leggondosabban följegyezve még a leglényegtelenebbeknek látszó részleteket is. Idővel
ugyanis az ősalakon különböző okok miatt, különböző időkben és népeknél, itt is ott is
elváltozások, romlások, de nem mindenütt ugyanazok, keletkeztek. Emitt az eredeti ősalak
egyik része, másutt más része maradt meg változatlanul. Emitt ilyen, másutt amolyan
elváltozás, romlás állott be. Emitt ilyen, másutt amolyan betoldás eszközöltetett. Mármost, ha
lehetőleg az összes meglévő változatokat fölgyűjtöttük és valamennyi gondosan
áttanulmányozva, összehasonlítjuk, akkor megállapíthatjuk, hogy a több helyen, sőt
egymással nem érintkező népcsoportoknál vagy vidékeken, előforduló alakok és indítékok
(motívumok) régiek, őseredetiek kell hogy legyenek, míg a csak egy helyen vagy csak
egymással érintkezésben lévő vidékeken előforduló alakok és indítékok későbbi romlások,
betoldások folytán keletkeztek. Így szinte matematikai pontossággal következtethetjük ki az
eredeti ősalakot. Az eljárás természetesen csak elméletileg ily egyszerű, míg a gyakorlatban
még sok mellékkörülmény is figyelembe veendő, de e mellékkörülmények gyakorlott és éles
ítélőképességű néprajztudóst (ethnographust) meg nem téveszthetik, zavarba nem hozzák,
illetve teljes biztonsággal fog következtetni tudni. Hiszen előfordulhat azon kivétel is, hogy
épen valamely legősrégibb indíték csak épen egyetlenegy helyen maradott meg, míg másutt
már mindenütt kiveszett. Ámde egy ily ősrégi indíték régi voltát annyi más mellékkörülmény
szokta tanusítani, hogy efelől kétségben nem maradhatunk, ha a néprajzi tudományban csak
valamennyire is jártasak vagyunk. Az ilyen rekonstruáló munkát azonban a mi
néprajztudósaink számára főkép a magyarság ázsiai eredete elmélete, azaz tévtana, tette
lehetetlenné, illetve e tévtan suggestiója vezette félre, hozta mindig újra zavarba őket.
Néprajztudósnak azonban mindenekelőtt mindennemű előítélettől és suggestiótól föl kell
magát szabadítania és a tények előtt nem szabad szemet húnynia, mire a téves tanítások téves
voltát azonnal meg fogja tudni állapítani és azokat könnyen mellőzni is fogja. Hogy az
említett néprajzi eljárásra vonatkozólag csak néhány példát hozzak föl :

Az említett kelet-magyarországi regős-szarvasálarcok egyik sajátsága az, hogy a szarvasfő

nem üres, és ezért azt viselője nem fejére veszi, hanem feje fölött tartja, hogypedig a palást
alól kiláthasson, szemei számára az álruha nyakán vagy mellén vannak nyílások. Mivel pedig
ez így megvan Galíciában, az ottani lengyeleknél is, ez azt bizonyítja, hogy nem valami újabb
és helyi kitalálással van dolgunk, hanem régi, hagyományos alakkal. Közbejátszó
mellékkörülmény: Mivel másutt fönnmaradott hagyomány szerint a Csodaszarvas
óriástermetű volt és mivel tudjuk hogy az ős-szarvas a mai szarvasoknál valóban sokkal
nagyobb volt, ebben tehát mellékbizonyítékát is leltük annak, hogy a fönti módon
óriástermetet utánozó csodaszarvasálarc nem újabb találmány, hanem igen régi dolog lehet.

Más példa : Ugyancsak a kelet-magyarországi szarvasálarcok egyik sajátsága az, hogy alsó
állkapcsuk mozgatható s az álarc viselője egy madzagot húzogatva — miközben a verses
szövegeket énekeli — az álarc száját úgy járatja mintha az beszélne, illetve énekelne. Hogy ez
sem itteni újabb találmány, bizonyítja az hogy megvan például Alsó-Ausztriában is (Lássad
ábrázolatát és leírását Sebestyén említett könyvébeni, ahol azonban Geiss, Goass = kecske a
neve (vagyis valamely kabar törzsünktől származik) és valóban kecskét is ábrázol; csakhogy
itt már nem is álarc, hanem nyéllel, sőt néha már lábakkal is ellátott báb, amelyet az énekes
csak magaelőtt tart, de a báb száját a zsinórnál fogva járatja, mintha az énekelne. Ugyanilyen
regösbábot 1908-ban én is láttam, de Erdélyben, a Brassó melletti, ma oláh, de régen magyar
lakosságú Zernest és Ó-Tohán falvakban, amelyekben a családnevek még ma is magyarok.
Ennek fején már nem volt fölismerhető hogy mely állatot ábrázol; nyele oly hosszú volt hogy
az énekes azt magaelőtt a földre támasztva tartotta. Ami azonban szempontunkból fontos az
hogy tetején két gyertya égett.

A dunántúli magyar regösök csodaszarvasénekei között előfordul ma is olyan amelyben a

Csodaszarvas első személyben énekel önmagáról, elmondván hogy rajta a Nap, Hold és
Csillagok ragyognak és hogy szarvai ezer ágú-bogúak. (Ilyen például a Dozmát községből
való változat.) Holott itt, a Dunántúl, a szarvasálarcos embernek ma már nyoma sincsen. Itt
tehát elveszett maga az alak, de viszont megmaradott annak éneke, éspedig első személyben
beszélten, ami meglepően okolja meg a szarvasálarc szája mozgatható voltát, mert első
személyben való regös éneklés másutt már nincsen meg. Ellenben az első személyben való
éneklés az osztják és vogul epikai költeményekben elég megszokott dolog, ahol ugyanis az
istenségek vagy hősök viselt dolgaikat, harcaikat ők maguk, első személyben szólva mondják
el, ami némely tudóst azon következtetésre indította, hogy ez az epikai költemények egykori,
legrégibb formája kellett hogy legyen. Tény, hogy az osztjákok és vogulok, amikor őket az
oroszok néhány száz évvel ezelőtt fölfedezték, még a Kőkorszakban éltek, illetve csak kő-,
csont- és faszerszámaik voltak, amiből az következik, hogy műveltségük is kőkorszakbeli,
vagyis tehát ősrégi formákat fönntartó, volt.

Harmadik példa : A dunántúli regösök énekeikben emlegetik, hogy köpenyük zabszalmából

való. Nos, az említett ausztriai kecske-alakok testét borító palást gyakran szalmából készül és
hogy ez régen csakis így készült, éspedig zabszalmából, bizonyítja ezen kecskék általános
Habergeiss, Habergoass = zabkecske neve. Régen szalmából valóban készült is suba, köpeny,
amely meleget is tartott, de eső ellen bárminő mai vízhatlan köpenynél tökéletesebben védett,
mivel a sok függőleges szalmaszálon a víz ugyanolyan tökéletesen futott le mint a házak
szalmatetejéről. Ilyen szalmasubát a japáni földművesek, valamint dél-amerikai indián törzsek
az ottani heves esők időszakában ma is viselnek, mivel semmibe sem kerülnek, de céljuknak
kitűnően megfelelnek. (A ljubljanai Néprajzi Múzeumban ma is látható egy ilyen
szalmaköpeny. Fényképét lássad a „Muzeji” című horvát folyóiratban (Zagreb,
1955.) Szlovénia még az avarok idejében is „Hunnia” volt. A mai szlovének nagyrésze
elszlávosított magyar.)

Ám a magyar regösök énekeikben még azt is emlegetik, hogy

nadrágjuk nyírfakéreg-, bocskoruk pedig nyír- vagy
cserfakéregből való, sőt azt is, hogy tökhéjból való a kalapjuk.
Való igaz, hogy régen puhárafőzött nyírfakéregből nadrágféle,
nyír- vagy hársfakéregből bocskor, száraz tökhéjból pedig igen
könnyű de nap és eső ellen tökéletesen védő sapka- és
kalapféle is készült, sőt különösen a magyar és a kabár
törzseknél ősidőkben a tökhéjból való sapka igen általános
viselet volt; oroszországi rokonnépeinknél a nyír- vagy
hársfakéregből való bocskor még napjainkig is megvan.

Ha tehát a Csodaszarvas helyett szerepelő Habergeiss subája

zabszalmából készült és ez annyira jellegzetes valaminek
tartotta, hogy ez még nevében is kifejezésre jutott, akkor
egészen bizonyosra vehetjük, hogy az ősi, földművelő magyar törzs Csodaszarvasa is
eredetileg zab- vagy más gabonaféle szalmájából készült subát viselt, lévén a szalma minden
földművelő népnél mindenki kezeügyében lévő dolog. Bizonyíték azonban ezenkívül az, amit
már említettünk, hogy a magyar regösök, bár ilyet már nem viselnek, ma is azt éneklik, hogy
nyírfakéreg bocskoruk, zabszalma köpenyük van. De közvetlen bizonyítékot találunk még a
finn Kalevalában is (XIII. ének) amelyben Lemminkäjnen (a Napisten szerelemistenkénti
megnyilvánulása), hogy egy leányt feleségül kaphasson, hisz szarvasát kell elevenen elfogja,
amelyet azonban az alvilági lények úgy alkottak meg, hogy szarvait fűzfavillából, többi
részeit pedig fűből, fából, fakéregből készítették. Világos tehát, hogy itt is ugyanazon
motívummal van dolgunk, amelyet, bár elhomályosultan, de a Heraklesz-mondában is láttunk,
amely szerint Heraklesznek a szarvast elevenen kell elfogadnia, de amely őt egy
mondaváltozat szerint Artemiszhez csalja, akivel szerelmi viszonyt köt, úgyszintén a vogul
valamint a magyar rege szarvasűzése is azzal végződik, hogy a hős nővel találkozik, akivel
szerelemben egyesül. De világos tehát az is, hogy itt a fából, fűből, fakéregből alkotott
szarvas alatt eredetileg a szarvast játszó álarcosra gondoltak, amelynek subája valamikor
fűből vagy szalmából, bocskorai fakéregből, szarvai pedig villás faágakból készültek. Vagyis
a Kalevala azon érthetetlen és látszólag képtelen sorait, amelyek szerint az üldözött szarvas
ilyen anyagokból áll, a magyar regös ének magyarázza, fejti meg tökéletesen azáltal, hogy
velünk megtudatja azt, hogy a Csodaszarvast képviselő regős ember álöltözete készült
valamikor ilyen anyagokból. Hozzájárul azonban a megfejtéshez a német Hafergeiss és a
némely mai nép szalmából készülő subája is, vagyis megtudtuk tehát hogy ősidőkben a
Csodaszarvast képviselő álarcos ember köpenye, subája nem szövetből, hanem szalmából
vagy fűből készült volt, bocskorai nyír- vagy hársfakéregből, szarvai meg faágakból. De
megállapíthatjuk tehát még azt is, hogy a valóságos szarvasbőrből való szarvasálarc, még ha a
kőkorszakban volt is már meg, mégsem a legősibb, mert a növényi anyagokból való még ezt
is megelőzte. A Kő- és Jégkorszak előtti „boldog Aranykor” idejében ugyanis, amikor az
ember a húsevést és öldöklést még nem ismerte, akkor az állatbőrökből készülő ruhák is előtte
még ismeretlenek voltak. Az ilyen ruha csak a későbbi vadászó és húsevő, vérengző korban
keletkezett dolog. Ugyanezt bizonyítják a mi, a csallóközi boldog őskorunkról szóló valamint
más népek hasonló regéi is, valamint ezekkel egybevágóan mondja a Biblia is, hogy az
emberek eleintén csak gyümölcsökkel és magvakkal táplálkoztak, első ruhájuk pedig
falevelekből való volt és hogy az állatbőrből való ruhát és húsevést csak később, a Földi
Paradicsomból való kiűzetésük után, vagyis a Csallóközből való kivándorlás után, kezdték
megismerni.

Ez tehát az én módszerem, amely teljesen a néprajzi tudomány elvein alapszik, amelyet

kutatásaimban követek és amely szerint az ősmúltnak a jelenben folytatódó szálai segítségével
a legrégibb őskorokba is biztosan ítélő szemmel tekinthetünk vissza és amelynek segítségével
nem csak a későbbi korok tévedéseit, de ezek minden szándékos hamisítását is csalhatatlan
biztonsággal küszöbölhetjük ki. Vagyis, amint ez esetben is láttuk: ha az elszigetelten álló,
látszólag teljesen értelmetlen adatokat, más adatokkal vetjük össze, akkor a gyakorlott
néprajztudós szemei előtt az értelmetlenség egyszerre megszűnik és olyan dolgok megfejtése,
megismerése válik lehetővé, amelyek létezéséről sejtelmünk sem volt vagy amelyeket örökre
elveszettnek hittünk. Viszont az elszigetelten álló se sehol semmivel kapcsolatban nem lévő
dolgokról még kérlelhetetlen biztonsággal tűnik ki későbbi betoldott vagy hamisított voltuk.
Ez a néprajzi tudomány által kezünkbe adott azon hűvös eszköz amely képesít bennünket a
nemzetek, népek és az emberiség ősrégi múltja olyan titkait is újra megismernünk amelyekhez
máskép soha hozzá nem férhettünk volna, amely eszköz előtt minden hazugság,
történelemhamisítás, ami akár századokig is igazságként volt elfogadva, összeomlik, semmivé
válik.

Habár megállapítottuk tehát, hogy a csodaszarvas-álarcos ember jelmeze őseredetileg

szalmasuba volt és hogy e jelmez más részei is hasonló növényi anyagokból készültek,
valamint láttuk hogy a vadászó és húsevő kor beálltával ezt igazi szarvasbőrpalást váltotta föl,
de le akarom még tőlem telhetőleg írni azt is, hogy milyenné fejlődött e jelmez egykori magas
ősműveltségünk idején, amire szintén az említett módszer segítségével jöttem rá. Egész
eljárásom, összehasonlításaim a részletekig leírnom túl hosszadalmas és céltalan is volna,
amiért tehát inkább csak az eredményt adom :

Mindenekelőtt a jelmez két alapalakját kell megkülönböztetnünk. Egyet olyat amelynél a

szarvasálarc valóságos álarc, amelyet az ember arcára vagy fejére vesz és az álarc szemein
néz ki belőle, és egy olyat amelyet az ember nyélnél fogva feje fölött tart és a jelmez nyak-
vagy mellrészén lévő nyílásokon át néz ki belőle. Ez utóbbi esetben a szarvasalak az emberi
alaknál jóval nagyobb, vagyis óriásnak látszik. Ekkor a palást elöl természetesen nem nyitott,
az ember alulról bújik bele, a játék alatt pedig nem használhatja kezeit.[2]

Már az ősi szalmasubára is alkalmaztak volt nyírfakéregből kivágott csillagokat, amelyek a

Csodaszarvas fehér foltocskáit illetve az égi Csillagokat jelentették. Idővel azonban a
szalmasuba, állatbőr vagy bőrsuba helyébe szövetből készült palást került, amely, hogy az
Eget jelképezze, fekete vagy sötétkék volt és mind díszesebb lett. Készült bársonyból,
selyemből is, aminek nyoma a mongol, a tibeti, a kelet- és dél-kelet-magyarországi, Sebestyén
és mások által képekben is bemutatott, csodaszarvas jelmezekben máig fönnmaradott. E
palástra azután ezüst- és aranylemezből képezett, vagy színes szövetből való, vagypedig
hímzett Csillagokat, esetleg üstököset is, alkalmaztak. Ezek legtöbbje mindig ezüstös vagy
fehér kellett hogy legyen de volt közöttük néhány különböző színű is, aminthogy némely
Csillagnak valóban pirosas, kékes vagy sárgás fénye van. E Csillagok a vállakon sűrűn voltak
egymás mellett, lefelé ellenben ritkultak, ami így szebb is volt, de azt is kifejezte, hogy az
Égen a valóságban is, magasan, a Tejút két oldalán sűrűn vannak, ettől távolodva pedig mind
ritkábban. Azon jelmezek palástja, amelyek feje nem nyélen hanem az ember fején volt,
azoké elől nyitott és a nyak alatt összekapcsolható volt, és pedig az egyik oldalon horog, a
másikon láncocska segítségével, úgyhogy a horog vagy kapocs a láncocska valamely szemébe
volt akasztható s így a palást elől szorosabban vagy kevésbé szorosan volt, tetszés szerint
össszecsukható. A horog és láncocska fölvarrási pontját egy-egy (összesen tehát kettő)
legyezőalakú tengeri kagyló födte és erősítette, de lehetett ezek helyén két díszes korong azaz
boglár is, úgy mint a mai szűr vagy mint a díszmagyar köpenye kösöntyűjén.

Nyakába akasztva zsinóron vagy vékony láncon fényes ezüst korongot, azaz tükröt,
vagypedig kerek, tengeri gyöngyházkagylót viselt, ami a Hold jelképe volt. A palást alatt
ruhája fehér volt, ami elől a palást alól kilátszódván, a szarvas fehér hasát, illetve a Tejutat is
jelképezte. A fából készült szarvasfő is fekete vagy sötétkék bársonnyal volt bevonva, szemei
gyöngyházból valók, fülei pedig belöl fehérek voltak. Homlokán a többinél nagyobb
ezüstcsillagot viselt; ez volt a Hajnalcsillag (Vénusz). Az igazi vagy fából való agancsok is
mindig olyan színűre voltak festve amilyen a szarvasfő és a palást volt, de hegyeik fehérek
voltak és ezek mindegyikén kis gyertyaköpű volt, csöpögés elleni tányérkával. A szertartások
vagy játékok alatt ezen köpűcskékben égő gyertyák voltak. A Karácsony éjszakáján
végbemenő szertartáskor az agancsokról aranyozott diók, almák, édességek is csüngöttek és
ezenkívül kétfelől egy-egy csengettyű is volt, vagypedig kisebb kolompok, amelyek az alak
minden mozdulatánál csilingeltek, szólottak. Ez onnan származott, hogy régen, amidőn a
szarvas még háziállat volt, a csöngőt vagy kolompot többnyire nem nyakába hanem agancsára
szokták volt akasztani. A Csodaszarvasnak a tavaszi Nászünnepen való szereplésekor azonban
szarvairól a diók s a többi, hiányoztak és csak a csengettyűk voltak rajtuk.
 Az egész jelmez legérdekesebb része volt azonban az
agancsokról függő „piros, fölkelő Nap”. Ezt a két
szarv között kifeszített rézsodronyról vagy
rézrudacskáról alácsüngő piros hólyaglámpa
(lampion) jelképezte, selyemből vagy valamely más
átlátszó szövetből, vagypedig pirosra festett állati
hólyagból képezve, jelképezte ez egyúttal az
újjászületett Napistenke függő-bölcsőjét is. Ha benne
két egymásmellé erősített gyertya égett, hogy
erősebben világítson, akkor e két gyertya egymásba
olvadó lángja az egy közös bölcsőben fekvő Hunor és
Magor ikertestvérpárt jelentette. A lámpát tartó
rudacskára egyik oldalon kék, a másikon fekete
zsinór volt fölcsavarva s ezek a két kígyót, a
Hidegséget és Sötétséget, vagyis a Nap ellenségeit,
jelképezték, amelyek őt már bölcsőjében akarják
megölni, amelyeket a fekete Kalán, vagy besenyő
néven Iszonya, a Halál Istennője, vagyis a végtelen,
mindent elnyelni akaró Világűr, a sötét és hideg
Végtelenség, a nagy Semmiség küldi, hogy az Életet
megsemmisítse — és amely egykor, ha majd a Nap
kihült, a mi világunkban győzni is fog. Most azonban
a még bölcsőjében lévő, újjászületett Napistenke, aki
már itt is félelmes erejű, megöli a kígyókat, mert
hiszen azon pillanatban amelyben a Nap világítani s
melegíteni kezd : a Sötétség és Hidegség már
enyészik. A Napistenke e győzelmét pedig az is kifejezi, hogy a két zsinór csak a lámpa
tetején lévő nyílásig érhet, de bele nem, mert akkor a gyertyák lángja elpörköli. Világosan
fölismerhetjük mind ebben a Heraklészről és ikertestvéréről szóló azon mondát, amely szerint
a bölcsőjükben kúszni akaró két kígyót a már itt is nagyerejű Heraklész megfojtja. Hogypedig
a görögök e regét is, mint annyi mást, a mi őseinktől örökölték, bizonyítják a vogul
naphimnuszok, amelyek szerint a Napistenke már bölcsőjében is oly hatalmas erejű, hogy ha
csak megmozgatja jobbkezét : a Föld reng; ha balkezét mozgatja meg : a tenger fölviharzik.
De fölismerjük ezekben a lernai Hydra legyőzetése mondája eredetét is, amely szerint
Heraklész és társa tűzzel égetik el a Hydra leütött de újra kinőni akaró fejeit. Látjuk tehát
ezekből is, hogy a görög mondák, amelyeket ők habár a mi őseinktől örököltek, de igazi
értelmüket már nem ismerték, a föntebb ismertetett néprajzi eljárásunk útján miként
magyarázódnak meg. Sőt íme : miként a gyertya amely a zsinórok végét égeti meg, a Hydra
fejei tűzzel való megégetése gondolata eredetét fejti meg, ugyanígy megfejthetjük azon
gondolatot is, hogy Heraklesz a bölcsőjébe kúszni akaró kígyókat megfojtja. Ugyanis, bár
régen többféle függőbölcső is volt — amelyek tehát nem talpakon állottak a földön, hanem
függöttek, mindezek előnye az volt, hogy nesztelenül ringottak, hogy ringásba hozva, e
mozgásukat sokáig megtartották és hogy magasabban lévén, a benne fekvő csecsemő inkább
volt biztonságban. Ám ha két a földbe szúrt karóról vagy fa ágáról függöttek is, de épen az ide
is fölkúszni tudó kígyók elől nem voltak biztosítva ! Ez tehát annak egyik oka, hogy a rege
épen kígyókról szól, mert a mezei munkát végező anyák, hogy kicsinyeiket állatok vagy
nagyobb gyermekek által való bántalmazások ellen biztosítsák, épen az említett módon
akasztották föl a függőbölcsőket vagy a batyukat, amelyekbe csecsemőiket fektették, sőt
régen a házakban, valamint például a kirgizeknél, tatároknál, mongoloknál a mennyezetről
függő bölcsők napjainkig is használatban vannak. De a kígyók által megtámadott és azokat
fojtogató gyermek eszméjét az egykori — kisdedükért mindig aggódó és ezzel elméjüket
állandóan foglalkoztató — anyák gondolataiba még közvetlenebbül is idézte, szülte az, hogy a
bölcsőben fekvő kisded kezecskéivel a kötelet amelyről a bölcső függött, markolászni szokta
volt.

_______________________

*Annie Franc-Harrar. Die kultur von Alt Europa, 314-319 oldal, Berlin – Schönberg 1932.

2Azért sem mert egyik kezével a nyelet tartja a másikkal a száj zsinórját húzogatja.

Magyar Adorján
A Csodaszarvas

Hunor és Magor –Ilona és Temise

Az elmondottak folyamán kitűnt, hogy én regebeli ősatyánkat Magort vagy Magyart a görög
mitológia Heraklészével tartom azonosnak, akit a görögök is a szittya (skitha) népek mítikus
ősatyjával mondottak. Mivel pedig ez eredetmondánkra, azaz csodaszarvasregénkre
vonatkozó dolog, és hogy Heraklész és Magyar Napisten egymással való azonos volta felől az
olvasót jobban meggyőzzem, mondok el itt egyet-mást ez istenségünkről, valamint
ikertestvéréről Hunorról is és hozom az alábbi néhány idézetet, végül pedig Ilonáról és
ikertestvéréről Temise- vagy Temeséről, Hunor és Magor regebeli feleségeikről is szólandok.

Bonfini krónikás 1690-ben írja, hogy amidőn Árpád a magyar honból meghozott föld, fű és
víz jelképeket népe előtt bemutatta : „Mars pater” és „parens Hercules” Istenek nevét
említette. Tudjuk hogy a latinban a pater és parens szavak értelme : „atya, ősatya”, sőt
„szerző, föltaláló, alapító” is. Íme tehát a had és az erő Istenét őseink eszerint ősatya- és
nemzet szerzője-, alapítójaként tisztelték. Hogypedig Mars, a Had-Isten vagy Hadúr,
mennyire azonos Hunorral, kimutathatjuk.

Ugyancsak Bonfini írja : „Marti ac Herculi progenitori”... Nem betűszerint annyi-e ez mint
„Hunor és Magor ősatyáknak”...-?

Alább pedig, amikor Bonfini Szent István ellen e vádoló szavakat adja Koppány vezér
szájába, nem világosan a nemzet és haza Istenei neveztetnek-e meg : „Marten, Herculem,
patriosque deos quorum numinibus res ungarica adolevarat, aboleri jussit.”

Ha tehát a különböző krónikások hol Hunort és Magort, hol pedig Marsot és Herkulest
mondják a nemzet ősatyáinak és Isteneinek, nem világosan látnunk kell-e ebből, hogy néhány
századdal ezelőtt, azaz a mai, önkényesen, éspedig főkép nem magyarok vagy álmagyarok
által fölállított elméletek keletkezése előtt, köztudatunk ezen mondái vagy hitregéi
személyeket még egészen közönségesen azonosította egymással, annyira, hogy latin
szövegekben Hunor és Magor helyett egész egyszerűen Marsot és Herkulest lehetett írni, amin
senki fönn nem akadott, épúgy mint azon sem, hogy az akkori latin nyelvű okiratokban
székely helyett siculus, jász helyett pedig filisteus állott, mert hiszen azon időkben még
minden valamire való műveltségű magyar tudta, hogy az itáliai siculi vagy sicheli (szikulok
vagy szikelek) a mi székelyeink, a filiszteusok pedig a mi jászaink igen régi időkben
kivándorlott törzsei voltak. S ha a krónikások a két törzsatyát egyúttal a nemzet isteneinek is
mondották, nem világos-e akkor, hogy például a „Magyarok Istene” sem más, mint Magyar
Napistenünk, azaz Heraklesz, akit az elő-ázsiai ősturáni népek, valamint a föníciaiak és az
Égei Tenger szigetei lakói, még elgörögösödésük után is, egészen közönségesen neveztek
Makar és Magar néven is; ikertestvérét Ifikleszt pedig Kom- és Kaun-nak; akiben meg
Hunorra, a kunok és hunok istenségére és regebeli ősapjára ismerünk.

Nem szinte hihetetlen-e tehát, hogy mindezt ma köztudatunk feledte, illetve hogy
krónikásaink, valamint számos más külföldi író és történelmi nyom, valamint számtalan hazai
okirat világos beszédét érteni már nem akartuk, mindezt elhallgatjuk, a nemzetünk nyílt vagy
alattomos ellenségei mondvacsinált, kiokosodott, téves vagy hazug elméletei kedvéért, akik
őseinket önmagunk és a világ szemében erővel műveletlen ázsiai nomádoknak akarják
föltüntetni, azért hogy a magyar haza szent földéhez való jogunkat tőlünk elvitassák.

Ezután még azt kell kifejtenem, hogy úgy Hunor mint Magor a Nap, illetve a Napból a Földre
áradó erő megszemélyesítése, — amint ezt már föntebb is egyszer szóvá tettük, de amit itt
jobban ki fogunk fejteni. Hogy ők ketten ugyanazon Napistennek csak két különböző
megnyilvánulása voltak, abban is kifejeződött, hogy ikertestvéreknek mondatták. Hunor (más
néven Kún, Kam, Kanor, Kámor, Hadúr, Hader) a Napból származó erő romboló hatalma
megszemélyesítése volt, Magor pedig ugyanezen erő alkotó, termékenyítő hatalmát jelentette.
Ezért a hun vagy kun törzsek mind harcias katonanemzetek voltak, akik magukról azt
tartották, hogy ők a Nagy Égisten, azaz az örök Természet Törvénye büntető, megtorló
hatalmát is képviselik, akiket ő mindig ott jelentet meg, ahol rombolásra, pusztításra,
megtorlásra van szükség, amiértis Hunort, valamint önmagukat is, a Nagy Isten ostorának,
büntető korbácsának, pörölyének (kalapács), kardjának vagy nyilainak tartották. A magyarok
ellenben eredetileg mind békés földművelő népek voltak és ősidőkben főkép
gyümölcstermeléssel foglalkoztak, majd gabonatermeléssel is, habár ez utóbbi már inkább a
nőelvi szemere törzs főfoglalkozása lett.

Hunor és a kún törzsek vallásos alapjelképe az ék volt, ami a behatoló és romboló, öldöklő
fegyverek lényege, ellenben Magor és a magyar törzsek jelképe a gömb, illetve a mag és
gyümölcs, az alkotás, termékenyítés e szimbólumai voltak. Magor szent állata volt elsősorban
a szarvas, de szent állataik voltak a magvakat terjesztő madarak, továbbá a hímport és
megtermékenyülést közvetítő bogarak és legyecskék, pillangók is, különösen a gömbölyded
alakúak, amilyen a katicabogár is, amely szent volt azért is mert a levéltetveket pusztítja,
úgyhogy nélküle számos növény termelése egyáltalán lehetetlen volna. Magyar Napisten
szent szarvasát azonban nem ábrázolták kéknek, mint a Csodaszarvast, hanem egészen síma
aranyszínűnek és a Csodaszarvas fiának tekintették, a napkorongot pedig nem szarvai közé,
hanem feje mögé ábrázolták volt, ugyanúgy mintahogy ezt Hunor és Magor feje mögé is oda
szokták ábrázolni néha. Ugyanezt látjuk később a görögök Heliosz Napistene és az etruszkok
Uzil (Uzir vagy Ozir) Napistene feje mögött is. Ezt vette azután át a kereszténység is, eleintén
csak Jézust ábrázolva így, majd az összes szenteket is. De megvan ugyanez mindenfelé
Ázsiában a Buddhát ábrázoló képek és szobrok feje mögött is, mivel ott is mindaz ami azelőtt
a Napisten kultuszához tartozott, Buddhára lőn átvíve.
Voltak azonban fehér- és fekete-kunok is és a hegyes ék Hunor jelképe inkább csak a fehér-
kunoknál volt, akik fehér színű, kékkel díszített ruhát és magas, hegyes süveget viseltek, szent
állatuk pedig a fehér színű és hegyespofájú komondorkutya, valamint a farkas, főképen pedig
a ritkán előforduló fehér farkas volt. A fekete-kunok azonban, amilyenek Atilla hunjai is
voltak, fekete vagy sötétbarna ruhában jártak, amelyen piros díszítmények voltak, süvegük
teteje lecsapott, szent állatuk pedig a fekete vagy fekete-barna, tompapofájú bulldogkutya
volt. Vallásos jelképük pedig a lecsapott hegyű, tompa ék volt.

A hegyes ék ugyanis a behatoló, szétvető fegyverek lényege, amilyenek a nyíl, a szúró

fegyverek mind, a kard és a kés. A lecsapott ék ellenben a roncsolva, zúzva romboló és ölő
fegyverekre, amilyen a buzogány, a bunkó, a harcipöröly, a parittya, a hurok, a korbács, a tűz
és a méreg, vonatkozik. Mivel az ezek által okozott sérülések sokkal veszedelmesebbek,
gyógyíthatatlanabbak, helyrehozhatatlanabbak, mint a hegyes vagy éles fegyverek által
okozottak, ezért a fekete-kunok azt tartották, hogy Hunor rombolóelvét ezek jobban
képviselik. Ez volt oka annak, hogy a fekete kunok nagy mesterei voltak a tüzes, gyújtó és a
mérgezett nyilaknak és más a fönti elven alapuló fegyvereknek.

Ősnyelvünkben a főistenség nevei rendesen csak két hangból álló szavak voltak, például : Ős,
Is, Ég, Egy, Ok, Ük, At, Jó, Él, Il, stb., amelyekhez azután egy szóvégi magánhangzó vagy
valamely hozzátett más szó is járulhatott, például így : Is-ten, At-a, Is-e, Ok-un, Ug-er, Üg-
ek, Él-ő, El-even, stb., amelyekből azután a Napisten neve úgy képeztetett, hogy még egy
mássalhangzó adatott hozzájuk, de természetesen csak az eredeti, két hangból álló, nevekhez,
amelyek így tehát háromhangú szavakká lettek, vagyis olyanokká, amelyekben két
mássalhangzó, és közepén egy magánhangzó volt; például : Had, Har, Par, Mag, Gyúl, Dél,
stb., amelyekhez aztán szintén tétetett oda szóvégi magánhangzó, vagypedig valamely más
szó vagy rag; például Had-úr, Har-opa, Bar-ata, Mag-or, Kos-ota vagy Har-ú, Del-i, Gyul-a
stb., amely szóvégi magánhangzó ősnyelvünkben ugyanazon szerepet töltötte be mint mai
nyelvünkben a névelő; vagyis például Gyul-a vagy Gyulasz annyit jelentett mint : a Gyul
vagy az Gyul. A ragozó nyelvek szellemének a névelőnek a szó végére tevése jobban meg is
felel mint nyelvünk mai szokása, amiszerint a névelő a szó előtt áll. A névelő előretevése a
nemragozó, azaz elővető (prefigáló) nyelvekben általános, amilyenek például a
germánnyelvek is, de a mi ősnyelveink által erősebben befolyásolt nyelvekben, például a
bolgárbán, oláhban, albánban, szintén a szó végén áll. Nálunk a névelőt a szó elé tenni az
avarok kezdték volt, de ezek is már sok ezredévvel ezelőtt, mert ez így volt már a hikszoszok
idejében is, akik egy avar törzs voltak, és akik vagy négyezer évvel ezelőtt Egyiptomot
meghódítva, ezt több mint ötszáz évig egy hét óriási kerületű gyűrűsánc közepén állott
városból, amelynek neve is Avar volt, kormányozták. Megvolt azonban ősnyelvünkben úgy
az egymagánhangzós névelő (a, u vagy e), de a szó végén, mint az egymagánhangzós
egymássalhangzós (az, uz, asz, usz, esz, isz) névelő is, de régen ez is a szó végén állott. Innen
származik a görög, latin és litván nyelvek -osz, -uzs, -asz, -esz, -isz szóvégzése, aminek
névelő volta csak később homályosodott el.

Abban, hogy a Napisten neve az Ősisten nevéből egy mássalhangzó hozzátevésével

képeztetett, logika is van, mert természetes az, hogy az ősistenség, az őskezdet neve
egyszerűbb szó, a fiú-istené pedig, aki későbben keletkezett valaminek vagy valakinek
tartatott: összetettebb, több hangból álló volt. Fölemlitem itt azon csodálatos
törvényszerűséget, amelyet őstörzseink különböző Napisten- és ősistenségnevei között
észlelhetünk : Például a tulajdonképeni magyar törzs az égi ősistenséget többek között
Egynek is nevezte, amely szóhoz, ha az m hangot hozzátesszük a Megy, illetve Magy szót
kapjuk, amely pedig a magyar nemzeti istenség — azaz a Napisten vagy Fiúisten — neve is,
vagyis : Magy-ar vagy ahogy még nevezték : Megy-er; márpedig a magyar törzs, mint
gyümölcstermelő ősnép a Napistent gömbbel, azaz a növényi mag és gyümölcs jelképével is
szimbolizálta; a Napisten legszentebb, jelképes gyümölcsfája pedig náluk a meggyfa volt.
Más törzseknél Ős és Ősistenség, Hős a Napisten; Él az Ősisten, Del (Deli, Dalia, mert
ősnyelvünkben dél, deli = fény, fényes) a Napisten. Viszont nőelvi és víztisztelő besenyő
törzseinknél az ősistenség (náluk ez is nőiség) neve Isz vagy csak Sz lévén, az egy v vagy b
hanggal megtoldva, a náluk a Napisten helyett tisztelt : Visz, Víz, Biz vagy Besz Istennő,
vagyis a Víz-anya (Bisz-enyő, Bes-enyő) nevét adja. Vagy például a palócoknál is Él vagy Ál
volt az Ősisten Bél, Bál, Balopa, Balisa, Balasa, vagy Pál, Pelopa volt a Napisten neve. Hogy
azután e dolgok mögött még mi minden rejlik, arra itt azért nem térhetünk ki, mert ez
tárgyunktól túlságosan eltérítene.

A föntiekhez hasonló módon képeztetett a kunoknál a főistenség At, Ata, Atya nevéből a
Napisten Hat, Had vagy Hadúr neve. Régi költőink tehát tulajdonképen csak annyiban
tévedtek, hogy e név alatt őseink főistenségét értették, holott ez csupán a Napisten egyik kun
neve volt, akit a tulajdonképeni magyarok „Magyarok Istenének” is neveztek. Hogypedig ez
nem a főisten volt, azt már elég régen megállapították tudósaink (Kandra Kabos : „Magyar
mitologia.” Barna F.: „ősvallásunk főistenei.”) Őseinknél a külön törzsi, vagy nemzeti
istenség mindig a Nap (kivéve a nőelvieket, akiknél ez a Föld, vagy a Víz), a harcoló, daliás,
deli, ragyogó, szép, ifjú és erőteljes védő, pártfogó, a népet gondozó és ápoló, szerető Fiú-
Isten, akit ősvallásukat megőrzött rokonnépeink ma is tisztelnek, de aki fölött ott van atyja, a
komoly, ősz férfialakkal jelképezett Öreg Isten, valahol a magasságban trónolva, akitől fia, a
Napisten tanácsot kér, akinek szót fogad. Valóban, ha logikusan gondolkozunk —
ősvallásunk pedig, mint a Természet vallása, vagyis az abszolut valóságok józan vallása,
mindig logikus —, akkor azt kell következtetnünk, hogy az ős Ok, a Mindenség, a
Mindenekfölöttvaló nem lehet Hadisten, mert ő nem harcolhat. Hiszen mivel, kivel
harcolhatna ? Mikor ő : minden ! Amikor rajta kívül semmi sincsen, mikor ő a Mindenség.
Mikor ő az Isten, akivel semmi sem ellenkezhet, mert hiszen minden ami történik, azt ő teszi.
Mikor ő az Egy, akiben minden összpontosul és akitől minden ered. Ezért képzelték őt úgy
ősnépeink, valamint a mai rokonnépeink is (például a vogulok) sőt még a prófétai vallású
népek is mindmáig : a legfölső magasságban trónuson, azaz széken ülve, mivelhogy az ülés,
trónolás a nyugalmat és egyúttal a mindenekfölöttvalóságot fejezi ki, ami a harcot tehát
kizárja.

Másképen van ez a Napistennel. Ez igenis harcol érettünk a mindenfelől reátörő,

megsemmisülést hozni, mindent elnyelni akaró Sötétséggel és Hidegséggel. Ő kiáradó
sugaraival űzi, veri ezeket vissza szüntelenül és fáradhatatlanul; küzdvén, miként küzd
családjáért a szerető édesatya.

Tudván pedig, hogy őseink fölfogása és hitregéi szerint a Földön életet keltő erő széke a Nap,
illetve hogy az energia megszemélyesítője Magyar Napisten: kinek nem fog eszébe jutni,
hogy a görög-római mitológiában is Heraklész-Herkules a férfierő, azaz a hímerő, a hímség
Istene és tulajdonképen szintén Napisten. Hiszen a görög-római mitológia zűrzavaros
világában és elhomályosult volta dacára is, könnyen megállapítható és minden mitológus
tudja is, hogy Heraklész eredetileg csak a Nap megszemélyesítése, de nem, amint később
képzelték, valóban létezett személy, volt. Helyesebben szólva : hogy Heraklész a Napot mint
hatalmas energia- azaz erőforrást, jelképezte. Kinek nem kell hogy eszébe jusson azon tény,
hogy a görögöknél Heraklész, a rómaiaknál Herkules, a föniciaiaknál Arkal vagy Erkel, az
etruszkoknál Erkola (Fáy Elek : „A magyarok őshona”, 174. old) néven nevezett Isten : az
erő Istene, akit hatalmas izmokkal bíró, nagy erejű, diadalmasan harcoló, küzdő férfinak
ábrázoltak és fogtak föl. Nem kényszerülünk-e pedig arra gondolni, hogy a föntemlített her,
ar, er kezdetű nevekben tulajdonképen a magyar erő szó er töve rejlik, amely er a törökben
pedig férfi, hím értelemmel szintén megvan. Mi több, ha tudjuk, hogy régi nyelvünkben kolló,
kalló, kallovó, kallava bot, rúd, dorong értelemmel bírt; ha tudjuk hogy e szó származékai az
árja nyelvekbe is átmentek, amennyiben a szerb-horvátban is kolac = bot, karó, a latinban
columna = oszlop, clava = dorong; ha tudjuk hogy Herkulest fegyverként mindig hatalmas
bunkósbottal ábrázolták; ha tudjuk hogy a mi mitológiánk Herkulesét, Toldi Miklóst, népünk
ma is csak hatalmas doronggal, de sohasem karddal harcolónak képzeli, és tudván hogy a rúd,
dorong úgy a mi őseinknél, mint más népek szimbolikájában is mindig a hímség, a fallusz,
azaz a hímtag jelképe volt, akkor azonnal észre kell azt is vennünk, hogy maga Herkules is
tulajdonképen a hímtagnak, azaz a botnak, dorongnak megszemélyesítéseként is fogatott föl,
vagyis a legyőzhetetlen férfierő megszemélyesítéseként, amely mindenütt, minden akadályt
diadalmasan legyőzve, életet teremt. Ezek szerint tehát az említett Ar-kal, Er-kel, Har-kol
névalakok értelme is egyúttal botférfi, dorong-ember, bot-hím, mert nyelvünkben régebben, a
ragozó nyelvek szellemének megfelelőbben, a jelző a jelzett után következett, vagyis például
Nagybecskerek városunk neve értelme „nagy kerek vár”, a dunántúli Hegymagas értelme
„magas-hegy” volt. Az említett er vagy ar szót pedig nemzeti istenségünk Moger, Magor
vagy Magyar nevében is föltaláljuk.

Az egyiptomiak a diadalmas hős és harcos Napistent Heru, Har, Haru (Horus) neveken
nevezték, amelyekben a harc szavunkra is ismerhetünk és amely az er szónak csak hehezetes
kiejtése és amelyet még a görög herosz = hős, vitéz szóval is összehasonlíthatunk.

Említettük, hogy, míg a kún törzsek harciasak voltak, a magyar törzsek ellenben főkép
földműveléssel foglalkoztak, — amit történelmi nyomok is bizonyítanak, amelyeket eddig
vagy szándékosan figyelmen kívül volt szokás hagyni, illetve elhallgatni, vagypedig azokat
senki meg nem értette. Ilyen adat például az is, hogy Szvatopluk, a szlávok fejedelme, Árpád
magyarjai jöttét hallva : igen megőrült, mert azt hitte, hogy ezek békés földművelők, akik
földét művelni fogják. Bonfiniusz nem írja-e (Rer.Ung.Dec.I.Lib.IX.), hogy „Suathes ratus nil
sibi commodius accidere, ab Ungaris, quam Rusticam Gentem esse opinabantur, instantissime
postulari.” És a Képes Krónikában nem szintén ez áll-e : „Haec audiens Zwatopolug, gavisus
est gaudio magno. Putabat enim illos esse Rusticos, et venire, utteram eius colerent.” Mit
jelent vajon mindez ? Szerintem semmi esetre sem azt, amit eddig magyarázni szerettek,
hogy Szvatopluk tudatlan gyermekként be hagyta magát csapni, hanem azt, hogy az akkori
időkben még köztudomású volt, hogy : magyar, magor, és a kezdő m hang nélküli ugor,
uger, uber vagy ungár szavak földművelő-t, földnépét jelentenek, amit Szvatopluk annál
inkább tudhatott, hogy hiszen a mai Morvaországban akkoriban és az általa birtokolt magyar
országrészekben nagy számmal éltek őslakos ugorok (ungarok vagyis magyarok), akik mind
békés földművelők voltak. Szvatopluk csak azt nem tudta, hogy az Árpád vezérlete alatt
érkező magyarok már nem voltak ilyenek, hanem, hogy keleti vándorlásaik alatt harcias, török
népekkel érintkezvén : a fegyverforgatást is megtanulták és pedig az ő szláv harcosainál
sokkal keményebben. Másrészt azonkívül, hogy Árpád népe között tényleg volt egy a Megyer
vagy Megere, azaz Magyar nevet viselő törzs is, ki fogom azt is mutatni tudni, hogy összes
őstörzseink a „magyari” nevet összefoglaló, szent, hitregei ősnévként mindnyájan is viselték
— mintahogy székelyeink, jászaink, palócaink, saját törzsnevükön fölül a magyar nevet ma is
mind viselik —, emlékéül annak, hogy mindnyájan az ősi, szent magyar törzsből származnak,
azaz hogy mindnyájan a Nap és Föld, azaz a Napisten és Földistennő gyermekei, amely nevet
a honfoglaló törzsek bizonyára még különösen hangoztattak is, mert hiszen ez volt a
legszentebb jogcím : a Magyar Napisten és Magyar Ilona ősi, szent földét, azaz
Magyarországot, az összes törzsek ez áldott és temékeny őshazáját, amelyen egykor, réges-
régen, az Aranykor mesés ősidejében, valamennyien együtt paradicsomi boldogságban éltek,
azaz tehát az ősi, szent örökség földét joggal elfoglalni és birtokba venni. Szerintem ez volt
tehát azon mondai és hitregei (mythoszi) alap, amelyet Anonimusz az őslakó „parasztság”
(azaz a földművelő magyarság) „álmodozó és csacska énekei”-nek minősített és tudomásul
venni nem akart, egyrészt azok „pogány” hitregei mivolta miatt, másrészt azért, mert mindezt
a árpádházi királyok amúgy sem szívesen hallgatták, mert az új, keresztény-nyugati fölfogás
szerint, az hogy ősük, Árpád, tulajdonképen majdnem minden komolyabb harc nélkül jutott
Magyarország birtokába a hadidicsőséget erősen csökkentette. Márpedig épen Anonimusz
írásából világosan kitűnik, hogy az ország igazi lakossága a „parasztság” és „föld népe” nagy
tömege volt, akik nemzetségét nem említi, de akiken kívül szerinte voltak itt még szlávok,
oláhok stb., akik csak a nép fölött uralkodtak és azt bizonyára erősen adóztatták és
sanyargatták, de maguk földműveléssel nem foglalkoztak, csak némi állattenyésztéssel, de
főkép hadakozással és a földművelő nép adóztatásával. Világos tehát, hogy e nép magyarok
jöttét hallva, nemhogy zsarnokai kedvéért ezek ellen harcolt volna, de ezek jöttének örült és
így az országban uralkodó idegen fejedelmek, a nép tömege velük nem tartván, a hódítóknak
komolyan ellentállani nemigen bírtak. Árpád és harcosai pedig bizonyára hangoztatták is,
hírdették is, hogy ők testvéreiket jöttek fölszabadítani, az adót idegen országokra, de nem
saját népükre, nem Magyar Napisten fiaira fogják kivetni s a szabadságot, régi boldogságot
hozzák vissza, hogy Magyarországra és a magyarokra velük visszatér a boldog Aranyidő
kora, mint amikor Magyar Napisten királyként és Selyemaranyhajú Tündér Ilona királynőként
uralkodtak Magyarország földén. Semmi okunk sincsen pedig föltételeznünk, hogy
Magyarországra az első fejedelmek alatt ne következett volna igen boldog idő, mert hiszen
tudjuk, hogy az ország igazságosan és békésen lón fölosztva, hogy a vérszerződés pontjait
elfogadók, például a székelyek, mindenben a hódítókkal egyenjogúakká és egyenlően
szabadokká lettek. Tudjuk, hogy a magyaroknak ezután majdnem egész Európa adózott és a
történelemben semmi nyoma annak, hogy a Szent István előtti időkben Magyarországon
valami belső viszálykodás vagy háborúskodás lett volna. Az első bajok, polgárháborúk,
testvérharcok, valamint a népnek a jobbágyság rabszolgaságába taszíttatása, zsarnokoskodó
idegen uraknak népestől való betelepítése és ezáltal magyarok megrövidítése csak az idegen
vallással és ennek terjesztése érdekében behozott és betolakodott idegenek miatt és által vette
kezdetét. Tudjuk, hogy az azelőtt oly hatalmas ország Szent István halála után csak 50
esztendővel, szánalmasan földúlva és idegenek által fosztogatva, végső pusztulásnak volt már
kitéve. Idegen kalandor, Péter, bitorolta a királyi széket és hogy a lázongó magyarságot
leigázva tarthassa, önként a németeknek vetette alá magát és azokat az országba hívta. És ha a
második nagy „pogánylázadás” elmaradott volna s a magyar nép Pétert és az idegeneket le
nem győzi s az országból ki nem veri, úgy ma sem Magyarország sem magyarság már nem
létezne.

Ha pedig a „parasztság” és ennek „csacska” énekesei, regösei, hegedősei a bekövetkezett új

boldogságról, Magyar Napisten és Tündér Ilona atyai és anyai szelíd uralmának visszatértéről,
majd e boldogságnak és jólétnek az idegenek behozatala miatt újra való megszünéséről
akármily költői szépségű regéket is énekeltek, ezeket az első keresztény királyok és azok
idegen környezete nem szívesen hallgatták, sőt üldözték; mi azonban örvendezhetünk annak,
hogy ez örökre elveszettnek hitt gyönyörű hitregés tartalmú énekeknek, ha nem is szövegét de
legalább tartalmát íme, szép lassan újra megismerjük, várva hogy egy új Arany Jánosunk, egy
új hegedősünk azokat majd mindnyájunkat gyönyörködtető énekekbe foglalhassa. Magukat az
énekeket az üldözés elpusztította ugyan, de azok tartalmát a magyar nép nem feledvén, tovább
regélgette, de most már csak kicsiny hallgatóságok körében a szerény „népmese” alakjában,
prózában elbeszélve, az üldöztetésnek kevésbé kitéve vagy, többnyire, keresztény mezbe
öltöztetve. A mai, előítéletektől szabadult, a későbbi átalakításokat és hamisításokat az
összehasonlítások segítségével már könnyen fölismerő néprajztudós azonban az egykori
énekek tartalmát föltétlen rekonstruálni fogja tudni. Előttem már mások is megsejtették, hogy
az idegenek által kegyetlenül és kíméletlenül üldözött ősköltészetünk is ilyen kellett hogy
legyen. Amit én még azzal toldok meg, hogy ősköltészetünk kincsei töredékekben az egész
világon szétszóródva ma is megvannak és hogy mivel mi vagyunk a világ legrégibb
műveltségű népe, ezért a más népek monda-, mese- és epikai kincse is főkép a mi
ősköltészetünkből átvett de elrontott, átalakított, meghamisított töredékeiből áll. El fog
azonban jönni ideje annak amidőn ezt a tudomány meg is fogja állapítani s előle ezt eltitkolni,
elsikkasztani nem lesz többé lehetséges.

A görög hagyományok a szittya népeket, akik közé ők a hyperboreusokat (északontúliakat),

vagyis a mai Magyarország lakóit is, számították, Heraklész fiainak, leszármazottainak
tartották (Herodot. IV.8,9,10.) ami tehát teljesen egyezik avval, hogy őseink még Magyart
tekintették ősapjuknak. Gyárfás Istvánnál (A jász-kunok története. I.56.old.) olvashatjuk
szóról szóra ezeket : „Úgy látszik e Herkulestőli leszármazási monda lett őseink által
megörökítve, mert Herkulesnek szobrokat emeltek, amilyeneket I. István a keresztény vallás
behozatalakor lerontott (Bonfin. Dec. II..L.I.p.175-6.), sőt I. Mátyás is Budán a történelmi
nevezetességű Szent György tér közepén traui Jakab jeles művész által rézből egy óriási
Herkules szobrot emeltetett. (Palugyay : Budapest leírása, 1852.30.136.1.)” Hogy pedig
annak emlékezete Mátyás király korában — amikoris, mint a reneszánsz korban másutt is,
például Itáliában, divattá lett a „pogány” Isteneket, ha nem is vallásos meggyőződéssel de
legalábbis költői és művészi ihletettséggel emlegetni, ábrázolni és bizonyos fokig tisztelni is
— a magyarság tudatában élhetett emlékezete annak, hogy a rómaiak Herkulese és a
Magyarok Istene egymással azonosak, valószínűvé teszi azt, hogy Mátyás király korában a
magyar nép kereszténységre térítése még csak alig-alig lehetett befejezve, mert IV. Sixtus
pápa egy 1472-ből kelt okleveléből kitűnőleg (Gyárfás István : A jász-kunok története.
III.670.old.) a jászberényi ferencrendi szerzetesek csak akkoriban építvén Jászberényben
templomot, a pápa dícsérőleg szól arról, hogy Zarnast Gergely és Igal Fábián szerzetesek
„bizonyos, Magyarországban lakó, a keresztény vallástól idegen filiszteusokat a Szent Egyház
kebelébe és az igaz hit ismeretére térítettek.” Említettük hogy a latin nyelvű okiratok régen a
jászokat mindig filiszteusoknak nevezték, amihez hozzátehetjük, hogy régi magyar
bibliafordításokban pedig a filiszteusokat nevezik következetesen jászoknak. Hogy csak egy
példát hozzak föl : A XVI. század elejéről való Debretzeni Magyar Legendában
(Fol.14.verso) Szent Dávid élete leírásában olvashatjuk : „Kit halván a' Saol Király, jelösül,
hogy ezután a Jászokat elverték volna.” „Végre mikoron eltölt volna Saol Királynak élete, az
ő fiával Jonatással egyetömbe a' Gelboenak hegyén a' Jászok hadába megöleteték.” — „Ennek
utána mikoron a' Jászok a' Sidókra hadakoznának, és a' Goliád Óriás hartzra ingörlenéje az
Istennek népét, sinki ő reája nem merne menni.” — „És Szent Dávidnak mindönkoron hada
vala a' Jászokkal.” stb. Mivel pedig a magyar jász név értelme mindenütt íjász azaz nyilas,
nyilazó, ami zsidóul hamorim, latinul sagittarius, görögül toxotesz, eszerint világos tehát,
hogy nem névfordítással van dolgunk. Mitöbb, ismeretes az is hogy a „filiszteus” név eredetét
a zsidó pelistim = vándorlók, elköltözöttek szó képezi, ami a görögben allophylusz, a latinban
pedig alienigena, ahogyan görög és latin szövegekben a filiszteusokat nevezni is szokták.
Mivel pedig Egyiptomban a filiszteusokat falasa néven nevezték, amely név értelme szintén
vándor, elköltözött, száműzött, és mivel a zsidó nyelvnek f hangja nincsen, illetve e szót
palasa-nak kénytelen ejteni, ebből az következik, hogy a Palesztina országnév eredeti értelme
is Jászföld, Jászország volt.

Ami azonban az eddigi elméletek híveinek képtelenségnek tűnhetett föl, az : hogy Bonfinius
azt állítja, miszerint a régi magyarok Herkulesnek szobrokat állítottak volna ! Mi köze
lehetett az „ázsiai nomád magyaroknak” Herkuleshez !? Pedig ha nem mindig csak a saját
maguk által kitalált elméleteket akarták volna bizonyítani, hanem első sorban is —
néprajztudósok módjára — kérdezősködni az e tekintetre a legmérvadóbbhoz, a magyar
néphez magához fordultak volna, akkor a biztos választ még ma, 800 éves kereszténység után
is megkaphatták volna éspedig egészen világosan. Mert az élő magyar néphagyományban
vajon ki az akit Herkulessel azonosíthatunk ? Népünk felelete erre : Toldi Miklós !... A
nagyerejű nemzeti hős, a férfierő és vitézség eszményi mintaképe, az egyenes lelkű, erényes,
jószívű, de ellenségei fölött férfias bátorságával és nagy erejével mindig diadalmaskodó
magyar hős, akiben a tősgyökeres magyarság mintegy önmagát akarja megszemélyesítve
látni. Néprajztudósaink rég megállapították már, hogy Toldi Miklós nem történelmi személy
— költők, írók bármennyire igyekeztek is személyének történelmi hátteret adni —, mert
hiszen történelmünk róla soha egyetlen szóval sem emlékezik (Bán Aladár : A Toldi-monda
alaprétege. „Ethnographia” folyóirat, 1917.21.old.), hanem hogy az észtek és finnek Nagy
Toll, Kalev, Kaleva vagy Kalev-fi nevű nemzeti hősével azonos, de azonos még a svájci Tell
Vilmossal is, amint azt a név és a monda több részlete is bizonyítja, de itt nem térhetek ki
annak kimutatására, hogy Svájc árjaelőtti őslakossága, amelytől e monda származott, igen
régi időkben etruszk volt, vagyis ős-török, azaz a hímelvi tur, turuk, türrük, vagy török és
nőelvi rutén, rát, rét nevű törzseink oda kivándorlott ágai, amelyek ősidők óta
nagyszarvasmarha-tenyésztők voltak, amiről Svájc ma is nevezetes, és hogy Tell, Toll senki
más mint e törzsek Napistene vagyis r-es kiejtéssel Tur, Turr vagy Türr, aki szent állata és
megszemélyesítője az őstulok (urus, Auerochs) hatalmas bikája volt, illetve pontosabban
: amely törzseinknél az Ég ősistensége Úr, Uros, Urkán, Uruk vagy Örök, Uropa, a Napisten
pedig Tur, Türr, Turus, Turuk vagy Török, Turkan vagy Turopa stb. alakú neveken
neveztetett. Ehhez hozzátehetjük még, hogy török őstörzseinknél az Ősanyag Istennője Urám,
Uranya, Urán, Irán, a Földistennő pedig Terén, Terenna, Turenna stb. neveket viselt. Végül
pedig megjegyezzük hogy mindezen neveknek volt olyan változata is amelyben az r hang
helyett l ejtetett.

A finnek és észtek Kaleva nevű regebeli hőséről igen sokat kellene elmondanunk, de ezt is
csak a lehető legrövidebben tesszük : A Kaleva név első szótagja azonos eredetű az Arkal,
Erkel, Herkules nevek második szótagjával és a magyar külű, kalló, régen kallon, kallovó =
rúd, dorong, ütésre, lökésre használt szerszám, amely külű szónak nyelvünkben megfordított
lükű alakja is él, vagyis azonosul a lük vagy lök igénkkel is, vagyis mindenképen hímnemű
valamit fejez ki. De a kalló is azonosul a kallani, kólintani = doronggal, nagy bottal ütni
igénkkel. De azonosul még a latin clava (azaz eredetileg kétségtelenül kalava !) = dorong,
bunkós bot szóval is. Említettük pedig, hogy a bot ugyanolyan hímségi jelkép volt mint az ék
és a gömb, valamint említettük, hogy igazi néphagyományunkban Toldi Miklós is, ugyanúgy
mint Herkules, hatalmas „öklelő fát”, dorongot emelget és avval öklelődzik, avval harcol,
hogy kardról Toldival kapcsolatban az eredeti néphagyomány még nem beszél (Bán Aladár
„Ethnographia” folyóiratban említett cikk.) Toldi Miklósnak is van fivére, aki gonosz
indulatú. Megemlítjük hogy a Miklós név is a mag szóval és a Magor névvel függ össze és
hogy értelme eredetileg Mik-Kolos, Mak-Kolos = Botos-Gyermek, Botos-Férfi volt; ezekkel
kapcsolatban fölemlítjük még a régi magyar Kolos személyneveket és a latin colossus = óriás,
nagy erejű ember szót is, amelyek eredetileg tehát botos, dorongos értelműek voltak, vagyis
Magor-Herkules Napistennek tehát Kolos is egyik neve volt. Világos tehát, hogy Kolosvár
neve értelme sem volt más mint Magosvár, Herkulesvár. Nem hagyhatjuk megemlítés nélkül
a zsidók Makabi nevű nemzeti hősét és a zsidó makab = kalapács, bunkó szót sem, mert
kétségtelen hogy a Mak-abi név értelme is Mak-apa kellett hogy legyen, vagyis ősrégi név
alkalmaztathatott, ha történelmi személyről van is szó. Ugyanígy történt ez Oroszországban
is, amelynek lakossága vagy 80 százalékig a mi fajunkhoz tartozik és szláv nyelvűvé csak a
kereszténység fölvételével válott. Itt Szent Miklósnak, Mikolának vagy Nikolajnak van nagy
kultusza; aki az orosz népmesékben mindig diadalmas hősként szerepel és igazán nagyon
kevés köze van Szent Nikolaosz myrai püspökhöz. Toldi Miklós tehát szintén azonos Magyar
Napistennel, akit pedig a mi népmeséink Miklós királyfiaival, Szép Miklósaival és Erős
Jánosaival is azonosítanunk kell.

Némelyek a Herkules és Toldi Miklós közötti összefüggést már régebben is észrevették,

megállapították ugyan; a dolgot azonban úgy fogták föl, hogy Toldi Miklós a görög-római
Heraklész-mítosz nyomán keletkezett mondai alak; mihelyt azonban a dolgot kissé
alaposabban kezdjük tanulmányozni, különösen pedig ha Toldi Miklósnak a finn és észt
nemzeti hősökkel azonos voltát is megállapítottuk, úgy azonnal észre kell vennünk, hogy itt
ellenkezőleg : a Heraklész-mítosz őselemeivel van dolgunk.

Vagy vegyük elő Margalits Ede „Magyar közmondások” című gyűjteményét : Itt az 557.
oldalon találjuk : „Magyar Miska módjára”, „Magyar Miskásan” (derekasan) és
„Meggyömöszölték úgy Magyar Miskásan.” Vajjon ki tehát ezen Magyar Miska, aki nyilván
szintén olyan nagy erejű lehetett, hogy még közmondás is szól róla ?

Néprajzi tudományunk, azaz helyesebben : a magyar nép itt is pontos választ tud még adni
: Miska a Mihály név becéző alakja; márpedig e név is épúgy, mint a Miklós, a Magyar vagy
Makar névre hasonlít, vagyis ősi Napistenünk nevére, amelynek helyébe tehát tétetett, de ezen
Magyar Miska nevében ezenkívül még maga a Magyar név is, az igazi, mintegy jelző vagy
vezetéknévként is szerepel még ! Az tehát minden kétségünket eloszlathatja affelől, hogy itt
valóban a magyarságot megszemélyesítő és annak egyúttal névadó atyjaként tisztelt Magyar
Napistenünkkel van dolgunk, aki istenség volta csak a nyolcszázados kereszténység
következtében ment a nép tudatából feledésbe. A Jelenések Könyvében (Apokalipsis) és a
népmesékben pedig Szent Mihály arkangyal nem a sötétség és ördögök legyőzője-e ? Vagyis
tehát itt is Nap-mítosz elkeresztényesítésével van dolgunk. Világosan fölismerhető, hogy e két
névvel a Napistent — hogy magunkat görögösen fejezzük ki — annak herakleszi és apollói
(erő és fény) minőségeiben azonosították. Apolló ugyanis a görögöknél szintén Napistent, de
a Napot inkább csak fényt, világosságot árasztó megnyilvánulásában személyesíti meg.

Sebestyén Gyulánál („A regősök” 28, 29. old) találunk egy csodálatos dunántúli magyar
regösének-maradványt, amely még így, elkeresztényesített csökevényként is, ősvallásunk
csodás szimbólumvilágát szinte hihetetlenül jól megőrzötten tárja elénk. Ez énekkel
ősvallásunkról szóló művemben sokat foglalkozom, de itt csak a Szent Mihály arkangyalra
vonatkozó néhány sorát idézzük :

S ahol az Égen három szép madár

Stb.
Harmadik szép madár,
Az kinek farka főrendes
Még az is úgy volna Szent Mihály arkangyal
Stb.

Világos, hogy szenteknek az Égen szálló madarakkal való jelképezése nem keresztény eredetű
gondolat.
Sebestyén is kénytelen megállapítani, hogy itt csakis ősvallásunk szimbolikája maradványáról
lehet szó és többek között ezeket mondja : A Napot szimbolizáló páva Szent Mihállyal, az
ördögöknek, sárkányoknak, tehát a sötétség démonainak legyőzőjével azonosíttatott.

Művemben azután kifejtem, hogy a páva itt a Napot jelképező mesebeli Főnix-madár helyébe
került, amely csodaszépen énekelő, hangjával mindenkit megifjító, bűvös Tűz vagy
Aranymadár-ként népmeséinkben ma is él még és hogy ez a pannon, pún vagy vend neveket
viselt őstörzsünknél a Napistennek ugyanolyan jelképe volt, mint más törzseinknél a karvaly
vagy a sas, vagy a bika, a kos, a meggyfa, az aranygyümölcs stb. Kifejtem továbbá azt is,
hogy ez tehát eredetileg nem a páva volt, hanem egy ma rég kihalt, nagy hollóféle madár,
amelynek tolla teljesen aranyszínű és fényű volt, farkát ugyanúgy tudta kiterjeszteni mint a
páva, de róla a „pávaszemek” hiányzottak és hogy igen szép fuvolahangon tudott énekelni,
hangját pedig alkonyatkor szokta volt hallatni, neve azonban pannon őstörzseinknél valóban
páva, paon, pavon fuon volt. E madárnak ősvallásunkban és ennek szimbolikájában igen
jelentékeny és többféle szerepe volt.

Magyart, valamint rokonnépeink a

Napistent, őseink egyúttal első mondai
királyukként, uralkodó hatalmas
fejedelmükként is tisztelték, amit a finn és
észt Kalev- és Toll-regék máig is
igazolnak. (Bán Aladár említett cikke.) Sőt
ezek által maga a magyar király, régiesen
királ, karál, kerál, szavunk is, amely a
szláv nyelvekből nem magyarázható s így
szláv eredetűnek oknélkül tartatott,
megfejtésére lel. Vogul rokonnépünk regéi
szerint a Napisten vadlúd, azaz gúnár
képében szokta a vogul földet körül-körül
röpülni s így ügyel népére, így őrködik
annak hazája fölött, amiértis ő a
világügyelő nevet is viseli. Hogy a vogulok
miért beszélnek épen gúnárról, itt
fejtegetnünk ismét hosszadalmas volna,
csak azt emeljük hát ki, hogy ez azonos a
magasban kerengő királysassal, a koronás
karvallyal, vagyis a turulmadárral, amely
számos népnél mindig a királyság és a Nap
jelképe volt és az ma is. Azon tény pedig
hogy népünk e madarat karvaly, kerecsen,
karol, karoly (Ballagi : A magyar nyelv
szótára) neveken máig is nevezi, egyrészt azt bizonyítja, hogy ez állat neve a magasságban
kerengő röpülése miatt a kör, kerek, karika szavaink szótövéből keletkezett, másrészt, hogy a
király vagy kerál, illetve karál méltóságnév azaz eddig német eredetűnek tartott Károly,
régiesen Károl, német Karl, ónémet Karal, latinosított Carolus személynév eredetét is képezte,
amely név igazi értelme tehát egyúttal sas és király. Hogypedig az említett magyar karol és
kerecsen madárnevek értelme tényleg köröl, azaz kering volt, igazolja az, hogy párhuzamukat
képezi a magyar turul szó, mert tudjuk, hogy a túr szó különböző nyelvekben szintén kört,
körben haladást jelent, amely szó, hogy : turolni, turulni, turjázni, torjázni alakokban
ősnyelvünkben is megvolt, könnyen kimutatható.
A Napnak az Égen való keringése nálunk ma nem szemléletes, de igen szemléletes ez a
Sarkakon, vagy az ezekhez közel álló tájakon, ahol a Nap három hónapig fölfelé kering,
eleintén nagy körökben az egész láthatár körül, majd mindig kisebbekben, föl a Delelőig
(Zenitig), ahol egy ideig megállapodni látszik, majd ismét keringve, mindig lejjebb, három
hónapig, míg eltűnik a láthatár alatt és csak hat hónap múlva kel ismét föl. Ezért mondották
tehát a vogulok, hogy a Napisten arany-vadlúd képében röpüli körül-körül földünket. Ámde
ősidőkben az Északi Sark még Magyarország területén volt, amit számtalan népmesénk
tanúsít azzal, hogy ha bennük régi időkről van szó, az mondatik, hogy „akkor egy nap volt
egy esztendő” vagypedig hogy „akkor három nap volt egy esztendő”. Tudjuk, hogy egy nap
egy évig csak a Sarkakon tart, illetve három vagy valamivel több napig csak a Sarkakhoz
közel eső tájakon. Hogypedig a Sarkak lassan, ezredévek folyamán, kacskaringó vonalban
(spirál) változtatják helyüket, azt a tudósok már megállapították és azt tartják hogy ez annak
oka, hogy voltak idők amikor a mai egyenlítő táján volt jégvilág és a Sarkak táján délszaki
növényzet. A Sarkak e helyváltoztatására vonatkozólag lássad : Dr. M. Wilh. Meyer
: „Weltuntergang”. Stuttgart, 34. old. és „Weltschöpfung,” Stuttgart, 72-73 old.

Másrészt meg tény, hogy bizonyos karvaly és királysas féle madarak a magasban néha
félnapig is szinte az óra pontosságával keringenek, nagy köröket írva le, a táj fölött.

Vajjon honnan származik tehát a germánnak vélt Karal vagy Karol személynév, azaz
helyesebben : királyi méltóságnév ?

Véleményem szerint erre a felelet nem más, mint az, hogy hiszen Germániában a
kereszténység előtt nagy számmal éltek ősi finn-ugor fajtájú népek, amilyenek például az
észtek, lívek, türingek, válok és még más törzsek is voltak, amelyek társadalma, belső
szervezete egészen más lévén, mint a germánoké, illetve ezeknél sokkal régibb, kialakultabb
és fejlettebb lévén, reájuk nézve a kereszténység sokkal föloldóbb hatású lévén mint a még
szervezetlenebb germánokra, ezek épen ezért könnyebben tudtak az új szokásokba törődni, az
új renddel kibékülni, eltekintve attól, hogy a kereszténység térítése különösen Nagy Károly
hadai segítségével, őket hamarabb érte s így több idejük is volt az alkalmazkodásra. Viszont a
kevésbbé művelt népek a keresztény térítésnek sehol sem állottak komolyabban ellent.
Komolyabb ellentállásra ez mindig csak a magasabb műveltségű népeknél talált. Míg például
afrikai szerecsen törzsek a kereszténységet igen rövid idő alatt elfogadták, addig például a
kínaiaknál, japániaknál ez alig tud valamely eredményt elérni s amit el is ér, azt is csak a
műveletlen, babonás néprétegek között éri el, míg a műveltebbeknél azért nem képes semmire
sem menni, mert Konfucse és a többi kínai bölcs, valamint a japáni sintó vallás filozófiája és
erkölcstana sokkal magasabb színvonalú. Az említett jelenséget összes oroszországi
rokonnépeinknél is észlelhetjük, ahol ugyanis a szlávok a kereszténységnek teljesen
behódoltak, úgyhogy náluk a „pogányság” teljesen eltünt, holott rokonnépeink sokáig
ellentállottak és utóbb is, napjainkig is, bár nyilvánosan keresztények, de inkább csak az
oroszok kegyetlen vallási üldöztetéseitől való félelemből és titokban régi vallásukhoz
ragaszkodva, erdők mélyén, rejtett helyeken némelyütt még ősi szertartásokat is gyakorolnak.
Mindez pedig kétségtelen bizonyítéka e népek régibb műveltségének és szellemi fölényének.
Bukásukat és ősi nyelvük pusztulását pedig mindenütt az okozta, hogy a kereszténység
fegyveres hatalma segítségével mégis diadalmaskodván, a neki ellentállott népeket, azok
nyelvét és minden alkotását sőt még emlékét is, a legengesztelhetetlenebbül írtotta annyira.
hogy maguk e népek is, amidőn végül mégis keresztényekké lévén, a kereszténység
eszejárását is elfogadták, most már maguk kezdték régi műveltségük alkotásait és régi
nyelvüket is, „gonosz pogány” dologként üldözni és irtani, amint azt a mi első keresztény
királyaink is a legkíméletlenebbül cselekedték.
A Napistent mint királyt, mint az emberek hatalmas de szerető és gondviselő fejedelmét,
északi rokonnépeink is tisztelték, valamint ismeri és különösen meséiben sokat emlegeti a
Napkirályt a magyar nép is, azaz a megszemélyesített Napot, akinek aranypalotáját is leírja,
amely gömbölyű mint a kenyérsütő kemence, és amelyben édesanyjával lakik együtt. A ház
ajtaja is kerek nyílású s ennek szárnya is aranyos. Mindezek szerint a királyságot és a Napot
egymással a legszorosabb összefüggésben lenni látjuk.

A germánság első történelmi nagy és hatalmas fejedelme Nagy Károly volt; tudjuk pedig,
hogy a királyság és császárság legfőbb jelképe úgy az ő korában mint már azelőtt is, az
aranykorona volt, amelynek legegyszerűbb és legrégibb alakja az egyszerű aranykarika volt
(amilyen például a híres „vaskorona” is), aminthogy a latinban és olaszban a corona szónak
még karika és koszorú értelme is van. Csak megemlítem itt hogy ősnyelvünkben, épúgy mint
a mai mongolban a körün szónak és a korona szónak szintén kör, karika értelme volt és hogy
a kör jelentésű kor szóhoz a nő jelentésű ona szó azért volt hozzátéve mert őseink
szimbolikájában a gyűrű, a karika a nőiség egyik jelképe volt.

De tudjuk azt is, hogy a középkori heraldikába a királyság vagy császárság jelképéül a
karvalyt vagy királysast épen Nagy Károly hozta be (lássad: Meyers Lexikon „Adler”) s hogy
ez a német és osztrák birodalom jelképe, címere maradott napjainkig is.

Miután a föntieket Napistenünkről elmondottuk ami azonban róla távolról sem minden, —
szólanunk kell még — habár ezt is csak igen röviden — regebeli kedveséről vagy nejéről, a
Földistennőről, azaz Tündér Ilonáról, akit népünk még Magyar Ilonának és
Boldogasszonynak is nevez. Mindenek előtt azonban ki kell emelnünk a következő
egyezéseket :

A magyarság hagyományában Toldi Miklós kedvese : Magda. (Láttuk, hogy Toldi Miklós
azonos ősi Napistenünkkel.)*

A Bibliában a Jézussal közelebbi kapcsolatba hozott leány neve (Magdalai Mária (Mária
Magdaléna), aki a hagyomány szerint így azért neveztetett mivel Magdala városából
származott. Említettük, hogy Jézus is tulajdonképen Napisten, illetve amennyiben létezett is,
de utóbb annyi ősi naphitrege alkalmaztatott rá, hogy e mondai anyag a történelmit teljesen
elborította.

Buddhával a monda hasonló viszonyba hoz egy Magaddai Amra nevű leányt, akit így azért
neveztek mivel Magadda tartományából származott. Buddhára vonatkozólag a tudósok előtt
közismert tény, hogy, bár történelmi személy, de történetéhez utóbb annyi napmítosz toldatott
hozzá, hogy ez a történelmit szintén teljesen elborította.Megjegyzendő pedig, hogy a
buddhizmus körülbelül 500 évvel régibb a kereszténységnél.

Heraklész neje neve Megara.

Mindezen Magda, Magdala, Magadda és Megara nevek annyira egyezőek, hogy a véletlent
kizárnák még akkor is ha más egyezések nem is kisérnék.

A mi rekonstruálható őshitregéink szerint Magyar Napisten neje és kedvese : Ilona, de akit

csak násza előtt neveztek Tündér Ilonának, mivel ősnyelvünkben a Tündér szónak leány és
szűz értelme is volt, míg násza után ő a Magyar Ilona nevet vette föl, ahogy őt a csallóközi
leányok bizonyos tavaszi, a házasságról szóló énekeikben napjainkig is nevezték és minthogy
a nő a házasságban ma is férje nevét veszi föl.

Világos tehát, hogy mind a fönti nevek Ilona ezen „Magyar” nevéből származtak.

Különösen föltünő még a keresztény Magdaléna és a buddhista Magaddai Amra-hitrege

egyezése egyebekben is, mert hiszen a Mária és Amra nevek is egymásra nagyon
hasonlítanak. További föltünő egyezés a következő is : A bibliai és népi hagyomány szerint
Magdaléna kétes erkölcsű nő volt; Jézus hét ördögöt űzött ki belőle, miután megtért, Jézus
lábaihoz borult és ezután igen ragaszkodott hozzá, sőt a népi hagyomány szerint jegyese is
lett. Utóbb Jézus haját illatszerekkel áztatta, majd lábait is kenvén, ezeket hajával
törölgette; a népi hagyomány szerint könnyeivel áztatta, hajával törölgette. Végül Jézus
halála után keresztfáját ölelgette, majd a pusztaságban egy barlangba vonult vissza, ahol
bűnbánó életet élt.

A buddhista Amra hitrege szerint : Amra kétes erkölcsű de igen szép nő volt, akinek a
Gangesz folyó mellett gyönyörű kertje volt. Buddha a folyón átkelve kenetteljes erkölcsi
prédikációt tart neki, mire Amra lábaihoz borul és megtér.

Az erkölcsi prédikációt és megtérést eredetileg kétségtelenül szerelmi viszony helyettesítette,

ami mindkét esetben vallási okokból van elhallgatva, de ami megmaradott a Toldi- és
Heraklész mondában és aminek eredetét a mi Napiste nünk és Földistennőnk tavaszi násza
képezte. A folyón való átkelés és a szép kert a mi ősregénk Dunája és Tündér Ilona csallóközi
gyönyörű „Aranykertje”, más nevén „Tündérkertje”, emlékét tartja fönn, amelyben Ilona és
Magyar találkoznak, ahova ez minden tavasszal megérkezik és ahonnan minden ősszel
távozik; ami meg annak emlékezete, hogy amikor a Sark még Magyarország területén volt
: a Nap minden esztendőben egyszer kelt föl, tavasszal és egyszer ment le, ősszel.

Azon indíték, amely szerint Magdaléna Jézus haját illatosítgatja nem egyéb mint a vogul
hitrege ősi indítéka, amely szerint a Nap kedvese, a „tündérkisaszszony”, annak aranyhaját
simogatja. Az erről szóló vogul éneket itt le is írjuk :

Vizi tündér-kisasszony simogatta

Kelő napos aranyfürtöcskédre,
Erdei tündér-kisasszony simogatta
Kelő napos aranyfürtöcskédre
Hét sasröptényi magas Ég-atyácskád teremtette,
Hét oldalú szent sipkádat tedd föl !
Tündököltessed föl !
Hét oldalú szent házad
Aranyrészekből való hét ajtaját
Tárd széjjel !
Kelő napos aranyfürtödet
Abroncskerékmódra menő kerek Földre
Sugározzad ki !

A magas Észak hosszú és sötét tele után fölkelő Napot üdvözlő himnusz e részéhez a
hozzáfűzött magyarázat („Ethnographia folyóirat 1891.évf.30.old.) többek között azt jegyezi
meg, hogy a vizi- és erdeitündérkisasszony egy és ugyanazon személy : a Napisten kedvese
vagy felesége, valamint megjegyezi, hogy a Nap haja : ennek sugarai. Másutt mondja, hogy
itt a „hét” szó nem értendő számtanilag, mert ennek a vogul nyelvben „sok” értelme is van;
„hét oldalú” tehát „sok oldalú” azaz „kerek” jelentésű is lehet, vagyis a Nap háza és sapkája
tehát kerekek. Úgyszintén a „hét sasröptényi magasság” vagyis hétszer olyan magasság mint
amennyire egy sas föl tud emelkedni, tulajdonképen „végtelen” magasságot jelent. A Napisten
haja csak becézésül mondatik „fürtöcské”-nek, mert haja oly nagy hogy tőle az egész Ég
aranyos lesz, hogy az egész Földet bevilágítja, vagyis kedvesét a Napisten hajába takarja. A
Nap háza „hét ajtaja” is valószínűleg úgy értendő, hogy az ajtó hét oldalú, azaz kerek, mint a
magyar népmesékben. De kitűnik ez énekből még az is, hogy a vogulok, régi hagyományból,
nem csak azt tudták, hogy a Föld gömbölyű, hanem azt is, hogy forog. Holott nyugaton még
néhány századdal ezelőtt is a tudatlanság és vallási türelmetlenség máglyahalállal fenyegette
azt, aki állítani merészelte hogy a Föld mozog. (Galilei). Holott a vogulok, akik ezt tudták,
mikor az oroszok őket fölfedezték, még a Kőkorszakban éltek, illetve kőfegyvereik és
szerszámaik voltak és az aranyon kívül más ércet nem ismertek. Ez pedig azt jelenti hogy
tehát szellemi műveltségük is a Kő- és Arany korból való volt. Mivel pedig a vogulok a
legközelebbi nyelvrokonaink, mindezekből azt kell következtetnünk, hogy elődeinknek, akik
azon ősrégi időkben éltek, habár műszaki ismereteik a legkezdetlegesebbek voltak is, de
szellemi műveltségük oly magaslatokat ért volt el, amelyekről nemrég még mi sem tudtunk
semmit, illetve amelyekre mi is csak most kezdünk ismét fölkapaszkodni, hosszú, hosszú
szomorú hanyatlás ideje után, amely a Jégkorszakkal kezdődött, tartott némi kisebb-nagyobb
emelkedésekkel az Ókorban, majd a legmélyebb hanyatlással a Középkorban, míg végre a
Megújhodással (Reneissance) megkezdődött azon újra való emelkedés, amely mai
műveltségünket létesítette. Ha tehát a vogulok a magyarhoz annyira hasonlatos nyelven
beszélnek, úgy ez is arra vall, hogy az említett ősrégi, titokzatos, később ismét letűnt magas
műveltség, amelyről mintegy álomról, a görögök hyperboreus-mondái és a mi Tündér Ilona
csallóközi Aranykertjéről szóló népmeséink regélnek : a mi ősműveltségünk volt, amely
időben az emberek a mi magyar nyelvünk ősalakját beszélték. Meg kell még jegyeznünk azon
tényt is, hogy a vogulok saját hagyománya szerint, ők mai hazájukba messzi Nyugatról, az
Ural hegységen át, jöttek, amely hagyományuk tehát szerintem Magyarország földére
vonatkozik. Tudományosan pedig kimutatva, hogy a vogulok még néhány századdal ezelőtt
is, az Uralon innen, Európában éltek és hogy mai hazájukba a tatárok, majd az oroszok
hatalma elől menekültek. Ez eltűnt csodálatos szellemi műveltség emlékei tehát
: népmeséink, nyelvünk, gyönyörű népművészetünk, amely dolgok segítségével íme még
egész fenséges mitológiánk és ősvallásunk is kinyomozható.

A magdaléna-hitrege másik indítéka pedig, amely szerint Magdaléna Jézus lábait hajával
törölgeti, azt tételezi föl, hogy Magdalénának tehát igen nagy haja volt. Ezt a mi Tündér
Ilonáról szóló hagyományaink is róla erősen kiemelik, annyira, hogy ez még nevében is
kifejezésre jut, mert őt énekekben Selyemsárhajú Ilonának is szokták volt nevezni (régi
nyelvünkben sár, szár aranyat is jelentett), ami tehát Selyemaranyhajú Ilonát jelent. Az erdélyi
oláhok Ilonáról szóló ősi regéinket átvévén, őt mai meséikben Iliana vagy Ilyana Kosincana-
nak nevezik; utóbbi szó pedig a szláv nyelvből magyarázva, „hajas” értelmű, vagyis a név
Hajas Ilona jelentésű. Tény, hogy a mai erdélyi oláhság nagyrésze eloláhosodott szláv, amit
számos szláv nyelvű de ma oláh lakosságú helységnév is bizonyít.

Őseink költői szimbolikája szerint a Nap aranyhaját annak sugarai képezik, Tündér-Magyar
Ilonáét pedig az északi fény; mivel pedig ez utóbbi is sárgás színű, így mindkettejük szőkének
azaz költőileg „aranyhajú”-nak képzeltetett, ami aztán összevág azzal, hogy az úgynevezett
„keletbalti” faj is szőke, sőt az „északi” fajnál is szőkébb, amely inkább vöröshajú, sőt amint
Eickstedt antropológus is állítja, gyakran barnás is. Vöröses hajszín a „keletbalti” fajnál
sohasem fordul elő, vagyis e faj a világ legszőkébb faja. „Keletbalti”-nak pedig azért nevezték
el, mert régebben azt hitték, hogy a Balti-Tenger keleti partjairól származik. Holott
eredethelye Magyarország, ahonnan máshova is elterjedett.

Tündér Ilonáról, a magyarok hitregei ősanyjáról, Magyar Napisten kedveséről, még az

alábbiakat kell elmondanunk :

Ilona nevét a krónikások a krónikákból önkényesen tüntették el, bár neve emléke ott is
fölfedezhető. A tudákoskodás, amely Magyar Napistenből is prózai, vadászó legényfélét
csinált, Ilonából viszont az „alánok” királya leányát képezte. Az alán és az Ilona név
azonossága azonnal föltűnik. Utalunk itt Nagy Géza tudósunkra, aki már elég régen írta meg,
hogy : „Mint a tündérek királynőjét, Tündér Ilonát az elsőrangú mítikus alakok közé kell
sorolnunk.... az a vonás, hogy... a házasságnak és női termékenységnek volt a védő szelleme
stb,... s az ugor teremtési mondával való kapcsolatát abból sejthetjük, hogy Magyar Ilonának
is nevezték, nyilván mint az emberiség = magyarság ősanyját.” („Ethnographia” folyóirat V.
évf. 304. old.) Nem kevésbé fontosak a róla szóló következő tartalmú csallóközi mondák is
: Réges régen a Csallóközben volt Tündér Ilona gyönyörű virágos és gyümölcsös
Aranykertje, amelyben minden nagy bőségben termett és Ilona szépséges gyümölcsös
kertjeiben boldogságban éltek a tündérekkel együtt az emberek. A Dunaágak homokjában oly
sok volt az arany, hogy csak össze kellett szedni és nem csak díszül, de minden edényük
készítésére is használhatták. De utóbb az emberek rosszak lettek, dolgozni nem akartak,
hanem egymástól kezdték elvenni amire szükségük volt, amiért verekedések, gyilkosságok
történtek, a kert gyümölcseit és mindent egészen maguknak foglalták, a tündéreket pedig
többé nem tisztelték, velük szemben illetlenül és durván kezdtek viselkedni, az aranyból pedig
többet szedtek mint amennyire szükségük volt és vele kereskedni kezdtek. Ezért Tündér Ilona
és tündérei, igen megszomorodván, hattyúkká változtak és elrepültek, fölszállottak magasra,
magasra a Csillagok közé, az Égi Duna (A Tejút) szigetére (a Tejútban a „Tündérek
fordulójától” a „Tündérek tánca” csillagképig, vagyis a „Hattyú α és ζ -tól „Szobieszky
pajzsa”-ig), ahová az emberek nem juthatnak föl, és ott élnek most is békében és
boldogságban. Csak ritkán, talán ezer esztendőben egyszer juthat el oda egy ember, aki
megérdemeli. A földi Csallóközt pedig a tündérek egészen az embereknek hagyták, de azóta
itten nincsen boldogság többé. A gyümölcsösök kipusztultak, mert az emberek csak a
gyümölcsöt szedték, de a fákat nem gondozták, sem újakat nem ültettek, a Dunaágak
homokjából pedig kifogyott az arany. (Való igaz, hogy valamikor a Csallóközben nagy
gyümölcstermelés volt, de ma alig van már valami; aranymosók most is vannak még de
hasznot már alig látnak; a nép pedig elszegényesedett és eldurvult.) Tündér Ilona néha,
holdvilágos éjszakákon, hófehér hattyúvá változva, leszáll és úszkál a dunaágakban,
elveszített egykori szigete körül és sír. Siratja pusztuló szép szigetét és gyermekeit, a
magyarokat, akik őt megtagadván, most saját gonoszságuk miatt annyit kell szenvedjenek.
Néha öreg anyókává is változik és jár az emberek között, hogy lássa megjavultak-e már
? Ilyenkor valami nehéz batyut vagy köteg fát emelget a hátára, mintha alig bírná, lássa akar-
e valaki segíteni, de az emberek közönyösen mennek el mellette. Máskor szép leány képében
jár közöttük, lássa igazak lettek-e már, de azok mindig több rosszat és hazugságot beszélnek
neki mint jót és igazat. De azért, ha majd igen sokat szenvedtek már, egyszer mégis észre
térnek és megjavulnak. Akkor Tündér Ilona és tündérei is vissza fognak térni a Csallóközbe és
visszahozzák az emberek közé a jólétet, békét és boldogságot.

Világos ezek szerint, hogy népünk még ma is, 800 éves kereszténység után is, Tündér
Ilonának isteni hatalmat tulajdonít, vagyis ebből egykori istenség mivolta még mindig
előcsillan.
Az Ilona név értelme : élet-anya s népmeséink e hitregei nőalakja azonos a finn hitregék Ilma
Istennőjével. Őseink természetvallási fölfogása szerint : a lég és föld egymással azonos volt,
aminthogy ez a valóságban is így van, mert hiszen a levegő csak Földünk legkülső rétege, ami
kifejeződött abban is, hogy az anyaföldet megszemélyesítő élet- és természetanya, Magyar
Ilona, egyúttal lég- és föld-istennő is volt és mint ilyen, az emberek anyjaként tiszteltetett,
amely szimbolizálás a valóságot ismét a legtökéletesebben fejezi ki, amennyiben testünk
valóban a Napból áradó erők behatása folytán, a föld anyagából keletkezik, ugyanúgy, mint a
nő méhében a gyermek anyja testéből vett anyagból, és valamint bennünket terményeivel az
anyaföld ugyanúgy táplál mint tejével gyermekét az anya. Mindnyájan tudjuk azonban, hogy
habár étel és ital nélkül valameddig még csak megélünk, de hogy levegő híján már néhány
perc alatt halottak vagyunk, valamint hogy minden más földi élőlény is enélkül pusztul el a
leghamarább, vagyis kétségtelen tehát, hogy a levegő a legfontosabb mindazon tápanyagok
közül, amelyeket nekünk Földanyánk, azaz Magyar Ilona édesanyánk nyújt.

Hogy természettisztelő elődeink a levegőnek az összes életjelenségekben rendkívül nagy

szerepével teljesen tisztában voltak, azt nem csak az bizonyítja, hogy Ilona Istennőnk föld- és
életanyai megnyilvánulásai mellett légistennői minősége oly erősen kidomborodott, hanem
még az is, hogy nyelvünk az élet, lélek és lélegzés szavakat úgyszólván teljesen azonosnak
képezi, amely szavaink ősrégiségét pedig bizonyítja a ma ismert legrégibb emberi nyelv, a
magyarral rokon szumir és a magyarnak ma élő legközelebbi rokona, a vogul, amely
nyelvekben lili, lilla, lil: levegőt, lelket és szelet jelentett. A szél szó, hogy a lélekkel a
lélegzés, lehellet, lelkendezés révén mennyire összefüggésbe hozatott, egyrészt szellem,
régiesen szellet = lélek szavunknak szél szavunkból való képzettsége is bizonyítja (ami a
német Seele = lélek szónak ősnyelvünkbőli származását is kétségtelenné teszi), valamint
számos más nyelvbeli párhuzam is, mint például a szláv duh: lélek, dah = lehellet, görög-
latin anemosz-anima = szél-lélek.

Tündér-Magyar Ilona jelképes, szent növénye a gyöngyvirág volt, amiértis ő násza előtt, azaz
leányként, haján gyöngyvirágkoszorút viselt, ami népünk hagyományaiban máig sem ment
feledésbe. Ezekben azonban itt hozzáteszem, hogy a gyöngyvirág csak a magyar törzseknél
volt Tündér Ilona jelképes növénye, de hogy például a kunoknál ugyane szerepe volt egy
fehér, csillagalakú virágnak, a székelyeknél a szekfűnek, a palócoknál a liliomnak. Mind ezen
dolgok egyéb jelképes jelentése mellett, egyik értelme az volt, hogy az illat jelképesen
egyúttal a levegőt és lelket is jelentette s így az illatos gyöngyvirág, a liliom, a szekfű, vagy
például a jászoknál az iszalag, és más-más illatos virágok, különböző őstörzseinknél a
Légistennő jelképei lettek. Igen nagy tévedés tehát az, hogy liliom szavunkat latin eredetűnek
tartjuk, mert ez legföljebb ha a latin lilium = liliom szó hatása alatt kissé elváltozott, míg
eredetileg talán liliona, liliama, liliana, vagy iliana (Ilona !) volt a neve s benne a lili vagy ili
szó az illatot, ana, ona vagy akár om, oma, ama vagy mama szócska a nőiség és anya értelmet
jelentette, épúgy, mint az Ilona névben is. Tény hogy például a szerb-horvát nyelvben is liljan
= liliom. Másrészt ha tehát a liliom, illetve a gyöngyvirág illata révén a lélek és a levegő
jelképe volt és ha a vogul és szumir nyelvekben is lili, lilla = lélek és levegő, sőt például még
a mai törökben is lalé = tulipán, akkor teljesen tisztában lehetünk afölött, hogy maga a latin
lilium szó is azon ősidőkben Itáliába költözött őstörzseinktől származott, amelyek közé az
etruszkok, szabinok, szikelek és pelazgok is tartoztak.

Nyelvünk forog, fordul igéjének volt régebben még egy l-es kiejtésű megfelelője, a változ,
változik, veltözik igékben, amelyeknek a mai értelmen kívül még forog, fordul értelmük is
volt, amiszerint tehát a népmeséinkben előforduló „Változó Vár” azonos a népmeséink által
szintén emlegetett forgó várakkal, azaz a „kakas”- vagy „kacsalábon forgó vár”-akkal. Hogy
ezen forgó, azaz „változó” vár tulajdonképen mit jelent, azt az alábbiakból fogjuk megérteni.
Bár népmeséink ezen várakat ma igen gyakran királyok, sőt sárkányok tulajdonának is
mondják; az összehasonlítások révén azonban teljes biztonsággal kitűnik, hogy az eredetileg
a Tündérkirálynő, azaz Tündér Ilona vára volt. Népmeséink többekközött azt is tudják róla,
hogy gyönyörű kert közepén áll, ezt pedig a Fekete Város veszi körül.

Bármily képtelenségnek, mesebeli valaminek is tűnhetik föl azon gondolat, hogy egy vár
foroghasson és mi több : kakaslábon; népmeséink tanulmányozása engem arról győzött meg,
hogy a gyakran képtelennek látszó dolgok mögött is vagy csak meseszerűleg kiszínezett és ma
már feledésbe ment valóság rejlik, vagypedig természetes dolgok költői jelképezése. Az
alábbiakból látandjuk, hogy jelen esetünkben úgy elfeledett valósággal mint szimbolizálással
is van dolgunk :

Először is fölhozzuk Horger Antal egy régi csángó-magyar meséjében

előforduló ezen sorokat : „Fiam, csináljunk most már egy csinyos
házat, mert van miből költsünk (tudniillik meggazdagodtak). — És
csináltak egy szép házat, mely sarkon forduló volt.” Ne feledjük,
hogy sarok (például ajtósarok) tengelyfélét is jelent, amely szó a
sergés, sürgés, forgás szavainkból keletkezett. Mostanság (1930.
körül) ilyen forgó házat G. Bernard Shaw író is csináltatott magának,
hogy ugyanis lakószobáját mindig a Nap felé fordíthassa. A megfejtés irányában további
útmutatásul szolgálhatnak még azon régi szélmalmok, amelyek hatalmas fatörzsön állottak,
úgy hogy az egész kis épület, minden bentlévővel, molnárral, őrletőkkel együtt, mintegy
függőleges tengelyen állva : forgott; vitorláit így mindig a széllel szembe fordíthatva. Az
ilyen szélmalmoknak, a mai karácsonyfákéhoz hasonlatos keresztalakú talpa volt azon
mesebeli „kakasláb” amelyen a vár forgott. Mivel azonban e láb gyakran nem is volt
mesterséges hanem valamely hatalmas fa töve, amely fa megnyesett törzsére épült a malom,
így a talp kakaslábra, habár óriási nagyságúra, még inkább emlékeztetett, különösen ha a fa
mocsári fenyő volt, amelynek gyökerei nem hatolnak mélyre, hanem inkább szerte
terpeszkednek. Márpedig mocsarak csak lapályokon vannak, ahol a folyóvizek igen lassú
folyásúak és vízhajtotta malmok számára nem alkalmasak. Emlékeztetjük pedig az olvasót
arra, hogy épen a kakasoknak, a kacsáknak valamint bizonyos vizimadaraknak szokása néha
féllábon azaz egy lábon álldogálni.

Ezen épülettartó tengelyoszlop, azaz sarok, ősi hitregéink szerint közvetlen összefüggésbe
hozatott egyrészt palóc (pelazg) őstörzsünk égigérő, egettartó „világfájával”, másrészt az ősi
kunyhók bizonyos tipusa közepén álló tetőtartó oszlopával, valamint a földbevájt lakok ki és
bejáró létrájával, amelyek utóbbi azonban régen csak fiatalabb fa törzse volt, amelynek
lecsonkított ágai szolgáltak létrafokokul. Ugyancsak a szélmalomtartó fatörzs adja meg a finn
hitregék „szampo”-ja magyarázatát is, valamint az Egettartó Atlasz-hitregéjét szintén, de
mind e dolgokkal, mivel az egész külön könyvre való anyag volna, itt csak igen röviden
foglalkozhatunk. Megemlítjük azonban itt is, hogy Ilona lég- és földistennőnek e csodavára
népmeséink némelyike szerint, ugyanúgy mint mordva (vagy mordvin) rokonnépünk mondái
szerint Ange-Pataj istennőjük laka is : égen és földön van egyaránt, ami a mi
Tündérkirálynőnk, azaz Ilonánk, forgó várát illetőleg úgy fejeztetett ki, hogy a vár erős
alépítménye (földvár) maga a Föld, annak magas teteje, azaz óriási de könnyed kupolája : a
levegő, azaz a Föld légköre, vagyis az égholt, amely pedig hiszen valóban forogni látszik,
amint ezt a csillagos Égen minden éjjel megfigyelhetjük.
Ha pedig egyszerű molnárok, szegényes eszközökkel ilyen forgó malomházacskákat
építhettek maguknak, akkor elképzelhetjük, hogy mérhetetlen kincsekkel rendelkező hatalmas
fejedelmek vagy fejedelemnők párkányváraik tetejére, óriási leásott fatörzsre az alábbi
rajzokon bemutatott elv szerint egész, forgatható kastélyt is építtethettek maguknak, könnyű
fa- vagy sövényanyagból, amit később, a Rézkor beálltával rézrudak is erősíthettek.
Hogypedig az ilyen, tengelyen forgó épület gondolata a lapályokon élő törzseinkhez mindig
közel kellett álljon, az szintén természetes dolog mert itt, a folyóvizek lassúsága miatt az
őrlést főkép szélmalmok végezték.

Csak az a kérdés hogy az ilyen „sarkon forduló” vagy „kakaslábon”, azaz tehát függőleges
oszlopon (itt megjegyezem hogy régibb nyelvünkben és a népében itt-ott ma is az oszlop neve
láb, kőoszlopé kőláb) forgó kastélyt mi forgathatta hát ? Szárnyas vitorlák, amilyenek a
közönséges szélmalmokéi, bizonyára nem hajtották, mivel ily nagyobb épület számára oly
nagyok kellettek volna, hogy az egész már ezért is képtelenség lett volna, de lehetetlenné tette
volna a dolgot a vízszintes forgásnak függőlegessé áttételéhez szükséges és nagy
erőveszteséggel járó szerkezet is.

Szerintem ezen mesebeli forgó várral mindenesetre összefüggésben van a székely hagyomány
„Fergettyűvár” a is, amiről Jókai is ír. Erre vonatkozó sorai kivonatosan a következők :

„A Fergettyűvár messze kimagasló hegyfokon áll a

Rétyi Nyír kietlen bejárata előtt; a szirtfokot két rohanó
hegyi patak veszi körül a Borosnyó és a Kurta.”

„A hegyorom legmeredekebb pontját koronázza kerek,

egyszerű, óriásrakású kőfal és azon belül van egy
torony, mely ezt egészen betölti. A torony hasonlít a
világítótornyokhoz, csakhogy a középen kiöblösödő
mint a korsó s aztán teteje is van. Kerülete hatvan lépés,
magassága amilyen egy szál fenyő lehet.”

„Az egész torony fából van, oldalai és teteje

rézbádoggal borítva, rikító zöld már a rézrozsdától.”

„Ajtaja vagy kapuja e toronynak sehol sem látszik.

Hanem ahol a teteje a párkányát éri, ott van rajta
köröskörül egy sor ablak, épen mint az érett mákfőnek.”

„S ez a kerek torony éjjel-nappal folyvást forog.”

„De hát mi forgatja a kakassarok körül? Ez a kérdések

kérdése.”

Nem tudom Jókai ez adatait honnan vette, valószínűleg

azonban népi szóbeli vagy írott hagyományból. Leírja ezután még hogy ez tulajdonképen
őrtorony, amelynek ablakaiból ellenség közeledtére jeleket adtak, éjjel ablakaiban megjelenő
világosságokkal, mert olyan helyen állott ahol egész Háromszékből látható volt.
Kétségtelennek tartom azonban hogy ami forgatta csakis a szél lehetett. Ámde, ha olyan
vitorlái lettek volna mint a közönséges szélmalmoknak, úgy ezt a hagyomány megemlítené és
Jókainak sem kellett volna azon töprengenie hogy a tornyot mi forgatta. Viszont az a
körülmény hogy a torony hosszú völgy bejáratánál és magasban állott, ez széllel hajtott voltát
szintén valószínűvé teszi, egészen bizonyossá teszi pedig ezt az, — amit Jókai is megír —,
hogy a torony csak ködös időben nem forgott. Mert hiszen szél és köd egymást kizárják.

Vagyis tehát a szerkezet az alábbi rajzok szerinti kellett legyen, amely ha a szél bárhonnan fúj
is, mindig forog, előnye pedig az hogy nagy szélvihar sem árthat neki és hogy nincsen
szüksége vízszintes forgást függőlegessé tevő áttételre s így a leggyöngébb szél is hajthatja,
mivel súrlódása rendkívül kevés van : egyetlen ponton fönt és csak erősebb szélnél még egy
ponton lent is, amikor ugyanis az erősebb szél az épületet kissé megbillentve tartja. Ilyenkor
lent a padló széle érinti a függőleges fatörzset de a surlódást itt is majdnem semmivé teszi az
ha a padló szélén függőleges tengelyecskéken kis kerekek vannak.

A följáró törzsbe erősített fokok által képezett hágcsó is lehetett, aminek eredete ősidőkben a
fatörzs levágott ágai csonkjai kellett hogy legyenek, s e később a följárót bizonyára
csapóajtón át leereszthető és fölhúzható létra képezte, amikoris az épület folytonos forgása
miatt e csapóajtó sem észrevehető sem hozzáférhető kívülről nem volt, vagyis tehát látszólag
az épületnek tényleg sehol nem volt ajtaja.

Megállapítható azonban e torony okvetlen kellett hogy legyen, hogy lakói ki és be

járhassanak. Megállítása vagy valamely fékező készülékkel történt vagy azáltal hogy a szelet
fölfogó, függőleges, hosszú lemezek lelapíthatóan voltak alkalmazva, amikoris, lelapítva,
szelet nem fogták, sőt lehet hogy mint mód is megvolt, amely esetben az épület nagy szélben
is szinte azonnal volt megállítható. A kintről érkezők számára a tornyot vagy forgó várat a
bennlévő őrök bizonyára csak titkos jelszóra vagy másvalamilyen titkos jeladásra állították
meg. Népmeséinkben van is szó a vár megállítása titkáról. Egyik népmesénkben a titkos jel az
hogy pénzdarabbal kell megdobni. Lehet hogy volt ilyen titkos jel is de lehet hogy itt ennek
csak jelképes értelme van : az őrök megvesztegetése. A mesében ugyanis a várban lévő leány
elrablásáról van szó, amihez az őrök megvesztegetése is kellett. Szerintem az ilyen,
függőleges fatörzsre szerkesztett épületek eszméje ősnépünk kőkorszakbeli műveltségéből
származik, illetve azt hiszem hogy őseink már azon időkben is készítettek ilyen épületeket és
hogy ez még azon korból hagyományozódott egészen az újabb időkig.

1943-ban, Olaszországban láttam egy ilyen, függőleges tengelyen forgó szélmalmot,

természetesen már vasból valót, amely villanyos dinamó hajtására szolgált. Tulajdonosa
Cavaliere Deramo Davide (Rocca di Mezzo presso Aquila Abruzzi) volt, aki az egészet maga
is készítette háza villanyos árammali ellátására.

Népmeséinkből ismerjük azon indítékot amely szerint egy királyfi (ősvallásunk idejében az
Ég királya fia, azaz a Napisten) kedvesét (Ilonát) keresni bujdosásnak indul és végre a Fekete
Városhoz elérkezik, ahol a Változó Várat meglátja. Vajjon nem kell-e tehát a Fekete
Városban, Feketegyász Városában a sötét világűr csillagos éjszakáját és a Változó Várban
magát az égboltozatot, azaz Ilona légistennői várát látnunk ? Ha tudjuk, hogy változ szavunk,
miként a latin volta szó is : forgást jelent és hogy egyrészt világ szavunk, valamint a német
Welt = világ ezekre mennyire hasonlítanak, akkor a kérdésre igennel felelhetünk. Ilonáról
tudjuk hogy ő egyúttal a Föld és lég Istennője. Mily csodálatosan szép és költői jelképezés
tehát akkor az, hogy lakása a levegőégben lebegő, légies, könnyű változó Várban van,
amelynek azonban, hogy legmélyebb értelméül az égboltot, azaz a Világot kell tartanunk,
ennek bizonysága marad az, hogy a Változó Várat és kertjét a Fekete Város, azaz a fekete,
sötét Világtenger veszi körül; ami egyezik avval, hogy az avar várak középső kastélyát
(amelyben az avar kán laka és kupolája alatt Barata Tűzisten legfőbb szentélye volt) is kert,
majd az első (legbelső) varigán vagy váron (körbástyán) kívül város, azaz a nép lakai vették
körül. A városok éjszakánként kigyúló számtalan lámpája az Ég csillagaival hasonlítható
össze.

Ugyancsak a magasan a légben

könnyedén lebegő csodavár, Ilona
Légistennői laka, juttatja eszünkbe a
föntebb említett Aranykertet vagy
Tündérkertet és annak égi mását, az égi
Csallóközt, de eszünkbe juttatja a
délibábot is, amelyet népünk egy
mondája is az avarokkal illetve azok
fiatal királyával és az avar várak
sáncaival meg a délibáb tündérével
hozza kapcsolatba. A monda röviden ez
: Az avarok ifjú királya és egy más
fejedelem leánya szeretik egymást, de a
leány apja csak úgy hajlandó a leányt
odaadni ha azt vizen viszik új honába.
(Szokás volt őseinknél a menyasszonyt
hajón vinni, amely szokáshoz
különösen a besenyő törzsek, mint
víztisztelők, ragaszkodtak, de megvolt
ez némely más törzsünknél is, mint
például a jászoknál.) Az ifjú király
népével azonnal elkezdetett egy nagy
árkot ásni a Tiszától a palota
felé; mielőtt azonban befejezte volna,
meghalt; ama másik fejedelem
orgyilkosokat küldvén, hogy
mérgezzék meg. Az árok ásatása
félbemaradott, kedvese pedig bánatában
elepedve, szintén meghalt, de lelke délibáb képében ma is ott lebeg sokszor a szárazon
maradott árok fölött és tűnő vizet varázsol bele, amely víz megjelenését életében hiába várta,
hogy azon szerelmeséhez vitethessen.

Ősrégi erődítmények, száz meg száz kilométereken vonuló sáncok, árkok nyomai
Magyarországon ma is mindenfelé láthatók. Ezek némelyikét népi neve ma is az avarokkal
hozza kapcsolatba. Ilyen például az Avarárok elnevezésű, de az avarokra utalnak az
Ördögárok, Ördögbarázdája elnevezések is, mert a kereszténységben az avarok Tűzistene az
ördöggel azonosíttatott, sőt a terjedő tudatlanság még az e Tűzistent tisztelt népet is
ördögöknek mondotta.

De eszünkbe juttatja a Tündér Ilona levegőben lebegő vára regéje a közmondásokbeli

„légvárak”-at is, amely szót délibábos képzelgések, üres ábrándképek jellemzésére
használunk és amit a délibábbal ugyancsak összefüggésbe hozunk ma is; a Tündér Ilona légi
várával való kapcsolatát azonban rég feledők már, illetve a szó igazi magyarázatát és az
ősmagyar hitregékben gyökerező voltát szintén eddig nem tudtuk.
Mily csodálatosan összevág ezekkel a buborék szó is, amelyet hiúságos, üres, múló valami
jellemzésére használunk közmondásosan, épúgy mint a légvár szót. Az avar párkányvárak
(amelyek rekonstrukcióját az alábbi rajzokon adjuk) tetején álló könnyű kupolát pedig
buborékhoz valóban hasonlíthatjuk. Buborék szavunk úgylehet a búb = gömb szavunkból
származik; miután pedig a vizen úszó buborék félgömb alakú, eszerint a buborék szó a
kupola neve is lehet. De magyarázhatjuk e szavunkat bub-borék-nak is, amely esetben a szó
második részét borit igénkkel kell azonosítanunk, mert a kupola valóban borító, beborító,
befödő valami. Miután pedig régi nyelvünkben hupolag = hólyag (Ballagi : A magyar nyelv
szótára.) a finnben pedig kupla = hólyag (Szinnyei : Finnischugrische Sprachwissenschaft.
Leipzig. 1910.), ez tehát világosan mutatja azt is, hogy a latin cupola eddigi hivatalos
magyarázata (a copulare = összekapcsolni igéből) amilyen erőltetett, ugyanolyan téves is,
vagyis hogy e szó is, mint számtalan más, az egykor Itáliába költözött őstörzseinktől maradott
a rómaiakra. Megfordítva az átvétel nem történhetett, mert úgy a magyar hupolag mint a finn
kupla is ős-szó, vagyis természeti dolgot jelentő, míg a latin cupola műveltségi szó, vagyis
műveltségi, az ember által műveltségi életben előállított valamit jelentő. Márpedig a
műveltségi szavak képződnek ősszavakból, sohasem az ősszavak a műveltségszavakból.

Föntebb az avar vár kupolája könnyű voltát említettük. Könnyűségét ugyanis szükségessé
tette a nagy magasságban való helyzete, valamint forgathatósága is. Ilona légies, könnyű
Változó Vára volt tehát a magasban forgó mesebeli légvár, amelynek egyik igazi ősmagyar
neve : Illavár, Ilonavára vagy csak egyszerűen Illon vagy Illion = illanó, könnyű, tűnő, eltűnő
lehetett, aminek a német „Luftschloss” csak rossz fordítása, emennek pedig ismét magyarra
való visszafordítása a „légvár” műszavunk. Trója várát, amelyről a görög regék szólanak : a
görögök még Ilion és Iliosznak, az egyiptomiak pedig egyenesen Iluna-nak is nevezték.
(Spamer : Weltgeschichte. I. köt. 123. old.). Ezenkívül a görög mondákban is a Szép Helena-
ért folyik a vár ostroma, aki hiszen senki más mint a mi Ilonánk, aki nevét az Ilion és Iluna
nevek is fönttartották. Az egésznek igazi értelmet azonban csak a mi népmeséinkből érthetni
meg, amelyekben a vár ostroma a szép királykisaszszonyért folyik és akihez a mesehős
ezüstből vagy fából készült ló belsejében jut be. De sem a görögök sem semminemű árja vagy
semita népek már nem ismerték, de ami gyönyörű költői jelképes szavak mögé rejtve még e
népdalunkban is fölismerhető.

Szilaj ló, szilaj ló, kerüljünk elébe,

Hogy be ne ugorjék virágos kis kertbe !
Be talál ugorni, kárt talál ott tenni,
Szerelem bimbóját le találja törni !

Vár, Kapu, kert = nőiség. Ló, fa-ló = hímség.

A turul-madárral kapcsolatban említettük már, hogy régen volt egy turulni, térülni, tűrülni =
keringeni igénk. Ez igének Ilion vára Trója nevében szintén nyomára akadunk, mert ez
szerintem semmi egyéb mint Tündér Ilona forgó várának „túr” szócsoportbeli, azaz ős-török
neve, amely névből az tűnik ki, hogy ez igénknek volt még torjázni, turjázni = forogni alakja
is; vagyis ha az árja nyelvek szóelejéni magánhangzó-kihagyási szókásától eltekintünk, akkor
a Trója nevet Torja, Turja, Turuja alakúra kell rekonstruálnunk.

Tudjuk már, hogy ősnyelvünkben il, ill vagy illa levegőt is jelentett, amely szót régies -on
képzővel megtoldva, kapjuk az illon = illó, azaz szálló, lebegő, tovatűnő szót is, ami azután
egyaránt jelentheti jelképesen a képzeletet, a hiú, üres ábrándokat (Ballaginál régi magyar
héla = üres; amit összevethetünk a Helena névvel és a tündéries légvárral), a délibábkergető
vágyódást, az egész világ semmiségét, valamint világunknak a fekete világűrben szálló,
semmitérő buborékhoz hasonlíttatását. Eszünkbe juthat a női hiúság, a szépség hiú, mulandó
volta, amelyért mégis küzdünk és ostromoljuk e tűnő „légvárakat”. (Trója ostroma.) Látjuk
pedig mindezekből egyúttal azt is, hogy istenségneveink számos különböző, habár egymással
összefüggő értelmet foglaltak magukba, vagyis úgy voltak képezve, hogy mindazt
kifejezhessék amivel az illető istenség kapcsolatban volt. Emlékezünk ugyanis hogy az Ili-
ana, El-ena, Hel-ena névnek élet-anya, Föld-anya és lég-anya értelme is volt.

Mindenesetre az itt elmondottakban ismét igen sok gyönyörű és igazi, nem kitalált, ősmagyar
költői anyagot találtunk egy új Arany János vagy Vörösmarty számára. De hogy ez anyag
mily kifogyhatatlan, lássuk tovább :

A párkányvár (párkányoknak nevezték az avarok az ilyen várak lépcsőzetesen magasodó

emeleteit. Párkány nevű községünk ma is van Esztergommal szemben a Duna északi partján.
Meg kell pedig jegyeznünk, hogy a Felvidéken ma is élő barkó nevet viselő magyarok voltak
a világba szétköltözött avar népek eredeti őstörzse, épúgy mintahogy a pelazgok őstörzse a
szintén felvidéki palócok voltak) nagy kupolája tehát, magasban volta miatt igen könnyű
kellett hogy legyen, amit úgy érhettek el, hogy vázát vesszőkből, hajlékony, vékony karókból,
esetleg rézrudakból készítették, amely vázat azután vízhatlan anyaggal kellett borítani. E
vízhatlan anyag pedig, ha a hupolag a légies, átlátszó léghupolag, azaz az égbolt, a buborék,
azaz a tündéries „légvár” (Ilonvár) vagy a délibáb jelképe kellett hogy legyen : semmiesetre
sem lehetett valami sötét, nehézkes anyag. Talán üveg ? Üveg is volt valóban, csakhogy az
úgynevezett Mária- üveg” — nevezhetjük bátran Ilona-üvegnek ! — vagyis az amit ma,
csinált műszóval csillámpalának nevezünk. Ezt németül a szokott „Marienglas” néven kívül
még „Jungfernglas”-nak (Meyers Lexikon) azaz tehát „szűzüveg”-nek is nevezik; tudjuk
pedig, hogy Ilona Istennőnk, mint Magyar Ilona, bár anya, de mint Tündér Ilona egyúttal szűz
is, amiértis tavaszi megnyilatkozásában, azaz násza előtt, Tündér-Szűz Ilona is volt a neve,
ahogyan ez népmeséinkben ma is előfordul még. Ő a minden tavasszal megújhodó növényzet
Istennője is, aki ilyenként minden tavasszal gyöngyvirágkoszorús, gyönyörű szűzként fogadja
Magyar Napisten csókjait. (A görög mitológiában Héra is minden évben szűzlányként lesz
újra Zeusz feleségévé; ami azonban későbbi zavar, mert Héra nem földmegszemélyesítő,
valamint Zeusz sem a Nap. Ők az ősanyag és az őserő megszemélyesítései voltak, akik
számára tehát idő nem létezik mert mindketten örökkévalóak, amit azonban a görögök már
nem tudván, náluk ilyen zavarok keletkeztek.) Az Ilonaüveg pedig abszolút tűzállósága miatt
az avarok tűzkultuszában szerepelt is. Jelképezte magát a szüzességet azért is, mert a tűz
(őseink szerint a tűz csak energiamegnyilvánulás, tehát hímség; a víz ellenben anyag, tehát
nőiség) nem fogja, soha el nem ég, lángra nem lobban és a legforróbb tűzből is érintetlenül,
elváltozatlanul kerül elő, de emellett átlátszó mint a levegő és hártyaszerű mint a szűzhártya
maga. Ha tehát a párkányvár hupolaga (kupolája)ilyen szűzüveggel volt pikkelyszerűen
födve, akkor az valóban óriási buborékhoz volt hasonlatos, átlátszó és messzire tündériesen
csillogó volt, mint a levegő, mint a tünemény, mint a délibáb, mint a „légvár”: sem tűz, sem
eső nem árthatott neki, könnyű volt és Ilonát vagy Helénát mindenképen jelképezhette.
 Ilona égi forgó vára magyarázatát azonban népmeséinken
kívül még a magyar nép csillagképeiben is megtaláljuk.
Toroczkai-Wigand Ede „Öreg Csillagok” című könyvében
látjuk, hogy a Kisgöncöl neveztetik még „Tündéraszszony
Palotájá”-nak is, amelynek egyik Csillaga pedig maga az
északi Sarkcsillag, vagyis az égbolt forgási tengelyében van,
amiszerint tehát e palota nem más mint Tündér Ilona Változó
Vára, amelynek üvegkupolája maga az égbolt, azaz Ilona vára,
amely azonos a görögök Ilion, az egyiptomiak Iluna nevű
mondai várával is, azaz Trójával, amelyet a görögök sohasem
ostromoltak, hanem ők csak örökölték az Ilona vára ostromáról
szóló ős-palóc (pelazg) és avar regét, amelyet ők azonban soha
igazán meg nem értettek, amiértis azt költőik átdolgozván, el is
rontottak. Népmeséinkből azonban napjainkig is kivehető még,
hogy e regében tulajdonképen a szüzesség ostromlásáról és bevételéről van szó. Hogy ez igaz,
emellett tanúskodik ma is több Leányvár, Leánykavár, Németországban Magdeburg, vár- és
városnév, mert a magyar leány szónak régen szűz értelme is volt. Leány értelme volt az
ónémet nyelvben a magd, magda szónak is, csakhogy itten már árja félreértéssel van dolgunk,
mert mi tudjuk hogy Ilona Istennőnk épen ellenkezőleg a Magyar vagy Magar nevet násza
után veszi föl, vagyis amikor már többé nem leány hanem „Boldogasszony.”

Hogypedig az ókorban Trója nevű vár tényleg létezett is, talán nem is egy hanem több, ez
épen olyan dolog, mint ahogy ma Amerikában vannak például Memphis és Alexandria nevű
városok, vagyis a régi mondai, történelemben, hitregékben szerepelt városneveket újonnan
alapított városokra mindig újra és újra alkalmazták.

Mind a föntiek után nem lesz többé oly érthetetlen előttünk az sem amit némely népmesénk
mond, hogy Tündér Ilona vára aranyláncon arany csillaghoz erősítve függ és mindig arra
fordul amerre az Áldott Nap. Ez aranycsillag tehát a Sarkcsillag. Igazi ősi várkastélyainkon
pedig ez aranycsillagot a kupola tetején lévő kerek nyílásban, az ógban (avar szóval: az ór-
ban) összeérő rézrudak végét képezték, olyanféleképen mint ezt a megelőző oldal rajza
mutatja. Amely rúdvégek aranyozottak is lehettek és amely csillagalakról aranyláncon függött
Tündér Ilona ágya, amely azonban a régi, kerek, váralakú, tornyos kórcsillárokhoz volt
hasonlatos, amilyen egy az Aachen városabeli dómban is van, és amelyet Nagy Károly az
avaroktól zsákmányolt volt. Tündér Ilona ezen függő, kerek ágyát itt le nem írhatom, mert
erről az avar várakról és a vele összefüggő mesékről, és egyebekről, szintén igen hosszú
tanulmányt kellene írnom. Csak azt említem tehát meg, hogy a várhupolagoknak is kétféle
megoldása volt. Olyan amelyet a középen álló oszlop tartott és olyan amely önmaga állott
meg és amelynek ógjáról az igen nagy és tornyocskáin öröklámpákat égető körcsillár függött.
Az előbbinél a hupolag volt forgatható, az utóbbinál pedig csak a csillár. (Lássad az illető népi
adatok egyrészét: „Ethnographia.” 1927. 149 old. és Benedek Elek: Magyar mese és
mondavilág: „Az örök ifjúság vize.”)

A magyarságtudomány (a hungarológia, amely az emberiség ma még titokzatos homályba

burkolt ősmúltját is megvilágítandja) a jövőben, ha kifejlesztjük, azt is meg fogja állapíthatni,
hogy ősnépeink hímelvi törzsei a földi paradicsomot, vagyis Tündér Ilona kertjét, víz között,
szigeten valónak képzelték, valamint hogy természetesen hasonlónak képzelték a
Mennyországot, azaz az égi paradicsomot is, de hogy a nőelvi törzsek ezt ellenkezőleg a
hímséget jelképező magas, nehezen megmászható sziklahegy tetejére, sőt némely rege szerint
óriási, toronyszerű épület tetejére is képzelték, amelyre eredetileg női mesehősnek vagy
hősnőknek kellett följutniuk, de akik helyébe, az igazi jelképes értelem feledésbemenése
folytán, ma már szinte kivétel nélkül férfi mesehős tétetett; elhomályosult maradványokra
azonban még akadunk. Ilyen a Szélvár és Póka Ágnes regéje is. (Benedek Elek: Magyar
mese- és mondavilág: „A szélvári csodavirág.) A rege lényege ez : Gazdag ifjú és szegény
leány nem lehetnek egymáséi mert a gazdag apa nem engedi. Magas hegy tetején Szélvárban
terem a csodavirág, amelyet a leánynak meg kell szereznie. Ezer halálos veszedelem között
sikerül följutnia és a virágot meghoznia, mire az eddig ellenkező gazdag apa házasságukba
beleegyezik. A hegytető paradicsomi kertjének emlékét itt már csak a „csodavirág” tartja
fönn, de feledésbe ment, hogy a nász a hegytetőn történik, ami azonban megmaradott egy más
hasonló regénkben, amelyben a leány az érte epedő ifjúnak azt mondja hogy csak egy
bizonyos hegy tetején lesz az övé. Hiányzik azonban már ebből is annak megmondása, hogy
akik azon hegy tetején lesznek egymáséi azok férj és feleséggé lettek, épúgy mint a
hímelvieknél azok akik a szent sziget kertjében egyesültek.

Úgyszintén megállapítható lesz az is, hogy mindez összefüggésben volt azzal is, hogy a
hímelvi törzsek közül azok amelyek lakai azaz kunyhói kupolaszerűek (nem hegyesek)
voltak, ezeket rendesen úgy építették, hogy vázuk magától is megállott, holott a nőelviek úgy,
hogy ezeket középen rúd vagy oszlop tartotta, amely aztán a hímség jelképe lett és amely
jelkép összefügg az Eget tartó Atlasszal illetve Herkulessel, amely dolgokból azután még az is
következik, hogy a fönti rajzon vázolt, fatörzsön forgathatóan megalkotott épületek is nőelvi
törzseink találmánya kellett hogy legyenek.

Említettük hogy Ilona ikernővére Temise volt. Ez azonban csak a kunoknál volt
legáltalánosabb neve, mert a t-m, d-m, t-n, d-n alakú szavak, valamint ezek megfordítása (m-t
stb.) náluk a víz, a nedvesség, tej, tehén és nőiség nevei voltak. Láttuk hogy a magyar törzsek
hímelvűségével szemben a nőelvűséget a szemere törzsek képviselték, amelyek szócsoportja a
szem (sz-m, s-m, n-z, n-sz stb.) volt. Viszont a nyelvészek előtt ismeretes, hogy a sziszegő
hangok (sz, s, z, zs, cs) igen könnyen változnak t vagy d hanggá, úgyhogy a tem szócsoportot
a szem szócsoporttal tulajdonképen azonosnak vehetjük. A kunok pedig a sziszegő hangok
helyett valóban szerettek t vagy d hangot ejteni, amiszerint tehát Szemere és Temere vagy
Tamara egymással teljesen azonosak (Ismeretes ugyanis, hogy a magánhangzók változása alig
játszik szerepet.), aminthogy Szemere Földistennőnk nevét az elő-ázsiai Szemiramisz-
Szamuramat mondai királynő nevében épúgy megtaláljuk mint az oroszországi mondák
Tamara királynője nevében, akik tehát azonosak Tündér Ilonával, illetve a vízistennői
megnyilvánulásával is, aki mint ikernővére is szerepelt, de tulajdonképen vele azonos volt.
Ezek után mármost érteni fogjuk az árja mat-er, met-er, Mut-ter, Mad-el, Mäd-el nőt jelentő
szavakat is, amelyek hiszen csak a t-m, d-m alakú szavak megfordításai.

Az m és n hangok, bár kiejtésileg egymásnak nem rokonai, de hangzásilag egymáshoz oly

közeliek, hogy őket a fül kissé távolabbról meg sem tudja különböztetni, amiértis a
nyelvekben azonosulni is szoktak, vagyis a t-m, d-m és m-t, m-d alakú szavakat az n-t, n-d és
t-n, d-n alakúakkal azonosaknak tekinthetjük. (Példa, hogy a magyar kan szó erdélyi
tájszólásokban kam, a nesze! pedig mesze!, sőt a nevetni is mevetni. Mi több : régibb
nyelvemlékeinkben találjuk elég gyakran : mák-szem, búza-szem helyett mák-szen, búza-
szen.) De tudni fogjuk ezután a dáma szó igazi eredetét is; hogy ugyanis ez valamikor
tulajdonképen semmi egyebet nem jelentett mint nőt, de az őskori fenséges óriásszarvas
nőstényét is jelentvén, előkelőség, fenségesség értelmet is kapott, épúgy mint ahogy a görög
agetosz, aksziosz és a latin augustus szavak is az ősszarvas hímjei ágas vagy ákos nevéből
származtak ugyan de ez állat fenséges megjelenése és főistenjelkép mivolta révén még
fenséges, tiszteletreméltó, csodálatraméltó értelmet is kaptak. De érteni fogjuk ezek után azt is
hogy a dám-szarvas latin dama neve eredeti értelme sem volt más mint nőstény, vagyis hogy
valamikor tulajdonképen csak szarvastehén jelentése volt. Ha eszünkbe jut, hogy az ó-
franciában dain (az olaszban daino) = dámszarvas, úgy e francia szóban tisztán és világosan
fölismerjük tehén szavunkat, amelynek tehát valamikor tajin, tejen, illetve dajin, dajn, dan,
tana alakjai is kellett hogy legyenek, úgyhogy mindezek egyrészt a tej, régen té, téj, táj
(Csíkmegyében ma is táj = tej) szavunkra, másrészt a szláv dojka = emlő, dojiti = szoptatni és
a magyar dajka szóra vezet rá. Úgyhogy kénytelenek vagyunk ismét a Tejútra és a tehénnel
jelképezett és Herkules Napistent szoptató Hera Juno Istennőre gondolni. De kénytelenek
vagyunk egyúttal azt is belátni, hogy mindezen megfejtések csakis az ősmagyar mitológia és a
magyar nyelv segítségével lehetségesek. Ezen ten, tem szóalakok megfordítva, fejtik meg az
egyiptomi mitológiabeli Neit, Nut és Mut ősistennőneveket is, amelyek az ősvíz, az őstenger,
ősnedvesség azaz a világkezdő ősanyag nőistenségben való megszemélyesítései nevei voltak.
De e nevek sem egyebek mint a mi régi ned, nedű, mai nedv szavaink és a latin-olasz madeo
madido = nedves szavak változatai. Ugyene szavak képezik az árja nyelvekbeli méd, mét =
méz szavakat is, míg méz szavunk ismét a d és t hangoknak sziszegőhanggá való könnyű
átalakulhatását tanusítja, mivel a méz is folyadék, nedves anyag és épen a tejjel állíttatik
gyakran párhuzamba; viszont az m, v, b, mássalhangzók közeli rokon volta révén méz
szavunk a víz szavunkhoz is visszavezet, amelynek révén épen úgy mint a méz szavunk révén
is, a kun szócsoportot elhagyván, visszatértünk a besenyő és szemere szócsoportok területeire,
amelyekben sziszegőhangok állanak a t és d hangok helyén.

De az elmondottak értetik meg velünk Temes folyónk nevét is, amelynek régen Temis, Tamis
változatai is voltak. Tökéletesen egyezik pedig ezekkel az angolországi Thames, vagy Temse,
régen Tamisz folyó neve, de föl kell még tűnjön nekünk az Európában és másutt is előforduló
számos Ten-, Tem-, Dan- kezdetű folyónév, különösen pedig a Don, Duna és régi Deneper,
Deneszter és Tana folyónevek, továbbá az Azovi Tenger régi Tanaisz neve, mitöbb az
abesszíniai Tana tó neve is.

Ha tehát Magyar Napisten neje Ilona volt, aki a Szemere nevet is viselte; de Hunor neje meg
Temise volt, aki a besenyőknél Besenyőnek is neveztetett és míg amaz inkább Földistennő,
emez inkább Vízistennő volt. Aminthogy a békés, gyümölcstermelő és hímelvi magyarokkal
szemben a nőelvűséget a békés, gabonatermelő szemerék képviselték, úgy a harcias, vadászó
és hímelvi kunokkal szemben a nőelvűséget a harcias és főkép halászó, vizi és hajózó életet
folytató besenyők képviselték, bár volt a kunoknak egy más nőelvi törzse is, amely a méd
vagy mada, mata nevet viselte és amelynek őstörzse a matyó nevet Felsőmagyarországon ma
is viseli, de amely a szemere törzsektől úgy vallásos fölfogásában mint műveltségében alig
különbözött.

Mindezen nőelvi törzsek a Napistent szintén tisztelték ugyan (a szemerék Szam, Szon,
Szomata stb. nevek alatt, a besenyők Pet, Petur, Bátor, Veszer néven), de náluk mindig a
Föld- illetve a Vízistennőnek volt nagyobb kultusza. Hasonlókép volt ez természetesen az ős-
főistenséggel is. A nőelvi törzseknél az Ősanyag-Istennőnek, a hímelvieknél az Őserő-
Istennek volt nagyobb kultusza. Megjegyzendő azonban, hogy ez utóbbiak, bár főistenségek
voltak, de mégis általában kultuszuk nem volt oly nagy mint a nemzeti, névadó istenségé; bár
voltak ez alól kivételek is, mint például az amazon törzseknél, amelyek egyrészt a nőelvűséget
a végletekig vitték, másrészt csak az Ősanyagistennőt részesítették nagy tiszteletben, akit
Ama, Ma, Amaza, Eme, Emese, Sz, Isz, Iszonya alakú neveken neveztek és kultuszát szinte
az egyistenvallásig vitték. Hasonló kivétel természetesen hímelvi törzseknél is előfordult,
aminek eredménye volt a fanatikus egyistenhívőség is, amely fanatizmus természetesen csak
azután következett be, miután az ősi magyar vérséget már idegen vérség nyomta el, vagyis
Palesztina és Szíria fajunkbeli ősnépeit a hegyek közül és sivatagokról közéjük folyton és
mind tömegesebben beszivárgó műveletlen és szellemileg fejletlenebb más népek úgy
nyelvileg mint fajilag már elborították.[2]

Nőelvi őstörzseink eszejárása a mai anyagelvűséggel (materializmussal) hasonlítható össze,

mert holott a hímelvi törzsek minden létezőnek emberi ésszel meg nem érthető kezdetének,
ősokának az örökké megvolt őserőt tartották, amely az anyagot is létrehozta, és ezt
férfiistenséggel jelképezték, ezzel szemben a nőelviek szerint minden létezőnek emberi ésszel
szintén föl nem érhető kezdete az ősanyag volt, amely öröktől fogva létezett, amely az erőt is
szülte és amit ők nőistenségben személyesítettek meg. Mivel pedig mielőtt ezt megszülte
volna, még semminemű erő (energia), azaz semmiféle hímség nem létezett, ami
megtermékenyíthette volna, ennélfogva ő csak szűzen szülhetett, vagyis tehát szűz-anya volt.
Lévén pedig a hő és fény is erők, ezért ezek megszületése előtt csak sötétség és hidegség
létezhettek. Ezért az Ősanyag költői megszemélyesítését vagyis az Ős-Anyagistennőt, az
Örök-Anyát, a nőelvi törzsek egyrésze, mint például a besenyők, feketének képzelték; vagy
csak feketébe öltözötten, vagypedig feketebőrűnek is ábrázolva őt. Ez oka annak, hogy
például a rómaiak által „Efezuszi Diana”-nak nevezett elő-ázsiai Ős-Világanya-Istennő, aki
tiszteletét a rómaiak is átvették, feketearcú-, kezű-, lábúnak ábrázoltatott, amint azt szobrain
látjuk, amelyeken teste látható részei fekete márványból készültek, míg a ruhái és a rajta lévő
jelképek fehér márványból valóak. Holott láttuk hogy a magyarok az ős-Anyaistennőt a
Tejúttal azonosítva, épen ellenkezőleg fehérnek képzelték és őt fehér szarvasünővel
jelképezték. Vagyis láthatjuk ezekből is, hogy őseink jelképes regéiket teljesen szabadon és
tetszésük szerint költötték, habár ezekkel mindig természeti valóságokat igyekeztek költőileg
kifejezni. A vallási türelmetlenség, felekezeti gyűlölködés és vakhit, amely egymásellen
uszítja a különböző felfogású embereket, csak igen későn, más népek elszaporodásával vette
kezdetét, különösen pedig a mai prófétai vallások elterjedésével.

A besenyők maguk is barnabőrűek és feketehajúak voltak, a földközi, sőt kissé a negroid

fajok felé hajló test- és fejalkattal. Ősrégi időkben a mai arab félsziget déli részében és
Afrikában ők alapították Sába és Abesszínia országait.

Innen származnak a Sába királynőjéről szóló mondák, amelyeket későbbi népek csak
áthelyeztek újabb időkbe. „Sába királynője” senki más mint a besenyők nemzeti Istennője
Besenyő, aki neve Saba, Sabina, Szabenna is volt, amely mondai királynőtől az abesszíniai
nép magát ma is származtatja. Ez a megfejtése annak is, hogy Abessziniában a Mária-Terézia
tallérok máig is forgalomban vannak és Abesszínia számára ma is újra és újra
veretnek; vagyis az ezen tallérokon lévő Mária-Terézia-fejről egykor az abesszíniai nép a
fejébe vette, hogy ez az ő ősük : Sába királynéja képe és hogy e tallérok még őtőle
származnak, amiértis e pénzeket minden másnál szívesebben fogadta el. Abesszínia igazi, ősi
neve tehát Beszini, Besszínia volt míg a kezdő a csak névelő, épúgy mint az avarok igazi vár
vagy várkun neve előtt.

Miután nőelvi őstörzseink fölfogása szerint az erőt az anyag szüli, ezért — amint már
említettük — az Ős-Anyagistennőt szűz-anyának képzelték, de értvén ezt egykori nagy
szellemi műveltségünk idején, természetesen, csak jelképesen, azaz tudván, hogy maguk az
istenségek is csak költői megszemélyesítések. E költői rege ment azután át egyrészt
buddhizmusba, ahol a Buddha születéséről szóló mondákban szintén nyomára akadunk,
másrészt a kereszténységbe is, de már teljesen szószerint véve, sőt a kereszténységben már
sérthetetlen és megváltozhatatlan hittételként; amelyben kételkedni halálos bűn, amelyért
örök pokol büntetés jár. Továbbá a Bibliában a Suzanna névben a Szűz-anya név maga is
fönnmaradott, habár, természetesen, az igazi értelem ismerete nélkül, épúgy mint ahogy Mária
anyja Anna nevében a mi ős-Istennőnk Anya neve maradott fönn, amely anya szavunk régen
anna alakban is élt, például a szumiroknál, míg az etruszkok enna-nak ejtették.

A szemere és besenyő törzseknél az Ős-Nőistenség egyszerű S vagy Sz hangból álló neve

azzal volt összefüggésben, hogy ez a víz hangja, a nedves őselemé, amely őseink fölfogása
szerint nőiség. A víz ugyanis ha folyik, ha hullámzik, ha csurog, ha esőként hullik, ha
sugárban lövell, mindig ssss hangot hallat. De ugyane hangot hallatja a gabona növények
sokasága, ha egy gabonaföld fölött a szél végig fut, vagyis akkor ezek is a vízéhez hasonló
suhogó hangot adnak, miközben a vízhez teljesen hasonló módon hullámzanak is. Láttuk
pedig, hogy a szemerék gabonatermelők voltak. Náluk a gabonanövények, valamint a
besenyőknél is (akik, bár mellékesebben, de gabonát szintén termeltek) mindenkor Szemere
vagy Besenyő Istennő szent növényei voltak, Neveik : szem, zab; megfordítva : búza, mai
nyelvünkben is részben még szemere-besenyő alakúak. A rizs pedig, tudjuk, csak vízben
terem, a besenyők meg épen csak vizenyős helyeken laktak. Ezenkívül a gabonaszemek
sokasága, ha mozgatjuk, ha vízként öntjük : szintén a víz ssss hangját hallatja. Láttuk pedig,
hogy a szemere és besenyő szócsoportok egyik alkatrésze a sziszegőhangok voltak. A
besenyő szócsoport másik alkatrészét a p, b, m ajakhangok és a f, v félajakhangok képezik,
ami meg azzal van összefüggésben hogy a barnabőrű és a negroid felé hajló fajoknak fejlett
ajkaik vannak, míg például a kunoknak, akik szócsoportjából, az egy m kivételével az
ajakhangok hiányoznak, igen keskeny ajkaik voltak. Különösen áll ez a fehérkunokra, akik,
amint a rajzon is láthatjuk, a koponyatorzítás szokásának
is hódoltak.

Ha teljes csönd vesz bennünket körül, például barlang

mélyén, tökéletes szélcsöndben magas hegy csúcsán
vagy tenger síkján, akkor fülünkben halk szszszsz hangot
hallunk. Ezt szemere és besenyő őseink az
Örökkévalóság hangjának, a Mindenség Tengere
susogásának, a Csend szavának nevezték, természetesen
csak jelképesen mert valószínűleg ezt ők is vérünknek ereinkben való folyása hangjának
tartották. Ha azonban ez tényleg így is van, akkor is ez is tehát folyás, azaz tehát folyadék
hangja. Vérkeringésünk, illetve szívünk szüntelen verése, mozgása, azaz élete is tehát a Nagy
Titok, az Élet Titka, amely emberi értelemmel meg nem fejthető. Vagyis ezen Sz hang is a
besenyők titokzatos, sötét, feketearcú Ős-Istennője neve és egyúttal az ő szava is, az ő tiltó,
hallgatásra intő Szszsz! vagy Ssss! szava, amely tiltja az Örökkévalóság titkát kutatni, a Világ
létét magyarázni akarni, mert aki ezt mégis teszi, próbálgatja, annak büntetése az hogy
megőrül.

Említettük föntebb, hogy a Nagy Sötétséget megszemélyesítő besenyő Iszonya Istennő

egyúttal a Halál Istennője is volt. E törzseink szerint ugyanis mindennek kezdete, tehát az élet
kezdete is, a végtelen világűr ősanyagában volt, amely örök idők óta létezett. De ugyanezen
Végtelenség sötét, tátongó és hideg tengere, a nagy világűr tehát, amelyből az élet származott,
az amely minden életet mindig újra meg is semmisít, amiértis ő az Élet kezdete, de vége is, ő
a Halál is, aki saját gyermekeit fölfalja, amiértis a besenyő nevével azonos iszonyú és
iszonyatos szavaknak a borzalmas és rémes szavakkal azonos értelmük volt. Azt pedig már
láttuk hogy a nemzeti istenség és az ősistenség nevei között a különbség rendesen csak az
hogy utóbbiból a kezdő mássalhangzó hiányzik, a jelen esetben Biszonya-Iszonya és Temese-
Emese. Láttuk azt is, hogy őseink hitregéi szerint a Napisten ragyogó, szépséges, aranyhajú és
nagyerejű hősként harcol az életet elnyelni, megsemmisíteni akaró sötét és hideg Halál ellen,
— amely pedig neki anyja is, valamint nekünk, élőknek, az ő édes gyermekeinek, akiket ő
védelmez, ősanyja. E gondolat van meg, de már teljesen elhomályosulva, elrontva a görög
mitológiában is. Itt Héra a főistennő, aki emlőjét Heraklész Napisten szopja és ami annak
elrontott maradványa, hogy Héra senki más mint az ős-Istennő, azaz a Napisten anyja. Az
pedig, hogy Héra utóbb neki életére tör, őt üldözi, annak elhomályosult emléke, hogy a sötét
világűr a belőle keletkezett életet ismét el is nyeli, meg is semmisíti.

Sokkal világosabban fölismerhetően maradott meg az indiai mitológiában, amelyben Káli a

Halál Istennője, a rémes, fekete Istennő, aki minden életet létre hozott, de minden életet ismét
meg is öl, föl is fal; aki nevének értelme is fekete, sötét. Ezen Kál szó, amely számos
nyelvben sötétség, feketeség értelemmel van meg, csak l-es kiejtése a magyar gara, török
kara, japáni kuro = fekete szónak, de amely a mi halál és az ugor kula = halál szavainkkal is
azonosul. Az afrikai oromo (vagy galla) nyelvben, amely a magyarral oly sok hasonlósággal
bír, hallaia, halleia = tenger és mélység, ami tehát szintén a mi halál szavunkkal és hal,
meghal igénkkel függ össze, mert ennek a meghalás értelmén kívül az erdélyi tájszólásokban
meg süllyed értelme is van (például: lábam a hóba halt = lábam a hóba süllyedett), ami tehát
azt tanusítja, hogy őseinknél a meghalás mélységbesüllyedésként is fogatott föl, vagyis az
Örökkévalóság Tengerébe merüléssel hozatott költőileg össze. Föltünően igazolja ezt még hal
főnevünk is, vagyis azon állat neve amely a mélységben tartózkodik. Több népmesénkből
következtethető, hogy őseinknél a hal valóban a halál jelképe volt, vagyis a mélysége és a
mélységbe süllyedése. Sőt mivel a halál az örök csönddel, az örök hallgatással is egy, a hal
pedig azon állat, amelynek tüdeje nem lévén, örökké hallgat, a jelképes összefüggést ez is
megerősíti és ami még ezen közmondásainkban is kifejeződik: „Hallgat mint a hal.” vagy
„Szótlan mint a hal.”

Mindezek utóbbi szavak azonban, amint látjuk, már sem a szemere, sem a besenyő
szócsoportba nem tartoznak, hanem egy egészen más törzsünkébe, amelynek valamely ága,
valószínűleg a nőelvi, szintén halászó és hajózó életmódot folytatott. E törzsünk neve gál, gél,
vagy kár, kurus, kuruc, kőrös volt, éspedig közülük a hímelviek kalota, galata, kalocsa, kelte,
haropa, a nőelviek pedig kalán, gelona, helena, kirena alakú neveken neveztettek. Ez is
azonban azon dolgok közé tartozik, amelyekkel jelen könyvünkben bővebben nem
foglalkozhatunk, mert hiszen ezeknek a Csodaszarvashoz vajmi kevés közük van. Ezért épen
csak néhány szó említést teszünk az alábbiakról : A kelta nyelvet a tudósok hosszú viták után
az árja nyelvek közé sorolták ugyan, de ez csak igen nehezen sikerült, a kelta és az árja
nyelvek közötti nagy eltérések miatt. A tényállás szerintem az, hogy az ismert kelta nyelv az
igazi, ősi kelta nyelvnek csak késői, romlott, elárjásodott maradványa. Az ősi kelta az
ősmagyarhoz még sokkal közelebbálló volt és valamint a többi törzsek nyelvének, úgy az
övéknek is megvolt a maga szócsoportja, amelyet a gy, g, k, h, és r, l mássalhangzók
képeztek. Szent állataik a halakon és más viziállatokon kívül voltak az oroszlán, a sas és a
ló; hímelvi alapjelképük a bot, de amelyet ők karó, kóró, kaló, koló alakú szavakkal
neveztek, nőelvi jelképük pedig a karika vagy gyűrű, amelynek még kalán, kolán, koronk,
küren stb. alakú nevei is voltak. Végtelenül gazdag mitológiájuk, gyönyörű regeviláguk
szétszórt, elromlott maradványaival tele van a világ, de ezek mély értelmét és egymássali
összefüggését ma senki sem ismeri. Hogy ezen regevilágból csak egyetmást említsek : ide
tartozik például a Garam folyónk mélyén palotában lakó Békakirályné meséje és annak úgy
nálunk meg más népeknél való számtalan változata. Béka szavunk azonban kabar eredetű,
míg gál törzseink ezt réka-nak ejtették, amivel aztán egy regebeli Réka királynéról szóló
mondák függenek össze, amelyek csak később hozattak kapcsolatba Atillával és feleségével.
E regék többnyire vízalatti palotákról, városokról szólanak, ahova földi emberek csodás
dolgokat tanulni járnak. Ide tartozik például a kaldeai Oannesz-monda is, amely a vízből
kijáró és az embereket oktató halemberekről szól. (Lássad például Benedek Eleknél
„Szekfűhajú János” meséjét.) De ide tartozik például a szegény halászról szóló mesénk is, aki
hálójába a Békakirályné ismételten egy kerek követ tesz, amelyről, mikor a rátapadott iszaptól
megtisztul, kitűnik hogy hatalmas gyémánt.

Tovább

___________________

*E Magda név helyébe később csak azért került Piroska, mert a Magda nevet latin eredetűnek vélték.

2A zord hegységek közül és terméketlen pusztákról a lakosság folyton szivárog a jobb megélhetési lehetőségeket
nyújtó síkságok, völgyek és tengerpartok felé, még akkor is, ha itt csak alárendelt helyeket tud magának
biztosítani; aminthogy mindenütt azt látjuk, hogy az ilyen, jobb megélhetési lehetőségű helyeken a szolgák,
cselédek, durva munkákat végező egyének, szinte kivétel nélkül a környező hegyek vagy terméketlen
pusztaságok vidékéről származó emberek, akik kivétel nélkül műveletlenebbek és testileg, lelkileg durvábbak
mint a helybeli lakosság. Eleintén a lakosságba beleolvadnak ugyan, de utódaik, keverék egyének lévén, már
durvábbak mint a tisztavérű őslakosság egyénei. Számuk újabb és újabb beszivárgás folytán mindinkább
gyarapodik, úgyhogy idővel az őslakosság között egy alacsonyabbrendű népréteg képződik, amely bár urai
nyelvét is bírja, de egymásközött már magávalhozottt nyelvét is használja. Beházasodás vagy személyes
élelmesség révén egyeseknek, majd mind többeknek, sikerül előkelőbb helyzetbe jutniuk. Ezek az őslakosság
magasabbrendű műveltségét tökéletesen, sőt mohón sajátítják ugyan el, hogy alacsony származásukat
palástolják, szellemileg azonban mégis durvábbak maradnak, annál inkább mentül több ereikben a bevándorlott
durvább nép vére. Ekkor kezd a bevándorlottak nyelve is mindig általánosabban használatba jönni, bár telides-
teli van olyan az őslakosság nyelvéből vett szavakkal amelyeknek megfelelői benne nem voltak meg. Így állanak
elő a keverék nyelvek. Mivel a beszivárgás szakadatlanul tart, idővel a beszivárgó nép többségbe jut, az uralmat
is magához ragadja, az őslakosságot hatalmilag és nyelvileg is elnyomja, sőt szellemileg durvább lévén, a
legkíméletlenebbül irtani és üldözni kezdi, mire az őslakosság, saját nyelvét feledve és kényszerűségből meg is
tagadva, az úrrá lett jövevények tömegében elenyészik. A bevándorlott nép most már természetesen saját nyelvét
kezdi kiművelni és nála, durvább lelkülete folytán, az igazságérzet is csekély lévén, nemcsak az átvett szavak
idegen eredetét kezdi letagadni, de a művelt ősnép egykori létezését is szívesen elhallgatja, majd tagadja is és a
tőle átvett műveltséget is arcátlanul a magáénak állítja.
Mind ennek elkerülhetetlen következménye azonban a műveltség, erkölcs és becsületérzés hanyatlása volt,
vagyis még esetleges technikai haladások dacára is, műveltségi és szellemi süllyedés volt, ami műveletlenebb
alacsonyabbrendű tömegek uralomrajutásával sehol el nem maradhatott.
Ez volt az oka például a dalmáciai tengerparti városok lassú elszlávosodásának, valamint Magyarországon is a
termékeny völgyek és lapályosabb tájak ősi magyarsága lassú elszlávosodásának vagy eloláhosodásának az
újabb időkben.
Természetes dolog, hogy a hegységek és terméketlen tájak lakossága igyekezik a jobb megélhetési
viszonyokkal bíró helyekre, viszont az itteni kifinomultabb népnek sohasem jut eszébe a zord hegységek közé
vagy a sivatagokra költözi és ott megtelepedni.
A fönt leírt folyamat a történelemben számtalanszor ismétlődött. Ritka kivételek csak szokatlan hatalmi,
társadalmi vagy természeti viszonyok következtében történtek. Például a rómaiak hódításai és a kereszténység
fegyveres terjesztésével járt nagy nyelvcserék.

Magyar Adorján
A Csodaszarvas
A Bőségszaru

Bőségszarunak, latinul „cornucopiae”-nak neveznek egy regebeli tülköt, amelyből mindenkor

bőséggel omlik mindenféle gyümölcs.

Különösen Fortuna (Szerencse) Istennő kezébe szoktak volt ábrázolni, de látjuk díszítmények
között is alkalmazva. Róla a hagyomány az, hogy ez Amalthea (Tápláló) nevű kecske egyik
szarva, amely kecske tejével egy tündér (nympha) — aki Melisszeusz krétai király leánya volt
— a csecsemő Zeuszt táplálta, akit az életére törő apja, Kronosz, üldözése elől rejtegetnie
kellett volt. E kecskét, jutalmául, az Istenek az Égbe, a Csillagok közé helyezték és ez a mai
Capella (nőstény-kecske) csillagképe. De utóbb ennek egyik szarvát Zeusz a tündérleánynak
ajándékozta azzal, hogy bármit kivánand, ez a szaruból kijövend; amiértis ezt „Bőségszaru”-
nak nevezték el.

Van még e szaruról egy más görög hitrege is, amely szerint ez a bikává változott Acheloosz
egyik, Heraklész által letört szarva.

Ide tartoznak a Galatea tengeri Istennőről és Karon hajósról szóló hitregék, valamint a csodás
Álomhajóról szóló mesék is, amely hajó az emberek lelkeit viszi az éjszakában. Ezek egyrészt
a nautilusz-polipra vonatkoznak, amely gyöngyházfényű csigahéjában él, a mélységből jön
föl, hajóként úszik, majd ismét alámerül. De vonatkoznak e mesék egy ősrégi időkben élt
kétéltű, békaféle emberiségre is, amely millió évekkel az emlősemberiség előtt élte
viziéletmódját, magas műveltsége volt és amelynek utolsó maradványait a keletkező
emlősemberiség még látta.

El fog majd jönni annak ideje is amikor mind e töredékeket össze fogjuk állíthatni és őseink
szellemi kincseinek ismét mindnyájunkat gyönyörködtető és boldogító birtokába fogunk jutni.

A magyar mese ellenben, ennek több változata alapján helyreállítva, ez : (A vörös tehén.)

Volt egyszer egy özvegyember és ennek fiacskája. Egymaga nem tudta eléggé gondját viselni,
a közelben pedig lakott egy özvegyasszony és azért ezt elvette feleségül. Ennek azonban
három leánya is volt. Kezdetben az asszony a fiúval jól bánt de későbben mind mostohábban
és csak saját leányait tartotta jól. Majd végül a fiúnak a házban sem volt szabad lennie, csak
az ólban a tehenekkel; ennie pedig csak száraz kenyérhéjakat adott.

A leányok egyikének csak egy szeme volt a homloka közepén, a másiknak két szeme,
harmadiknak pedig három és ezek közül egyik a haja között a feje tetején.

Egyszer honnan, honnan nem, egy vörös tehén került az udvarukba. Senki sem tudta honnan
jött és kié lehet. Senki sem kereste s így a tehén náluk maradott.

Egyszer a fiú, hogy csak egy kis száraz kenyérhéjat kapott vacsorára, este az ólban sírdogált,
mert nagyon éhes volt és nem tudott elaludni. Hát csak hallja, hogy valaki nevén szólítja :

— Jánoskám !...
Néz széjjel az ólban de nem lát sehol senkit.

Gondolja hogy talán nem is szólott senki s csak úgy tetszett neki mintha hallotta volna. De
ismét hallja :

— Jánoskám, gyere ide...

Megy a hang után a vörös tehén felé s hát ez szól hozzá :

— Jánoskám, én vagyok itt ; édesanyád. Tudtam a Másvilágon hogy rosszul bánnak veled és
ezért nem nyughattam, hanem eljöttem vörös tehén képében, hogy gondod viseljem. Jer, a
jobbszarvam csavarjad le s abból mindenféle jó étel jön ki bőven. Ehetsz, ihatsz, azután a
szarvam a helyére csavarjad vissza.

(A mese egyik változata szerint a szarúból tejet ihat amennyit akar, mert ez belőle soha ki
nem fogy.)

A fiú úgy is tesz. A mindenféle jó ételből jóllakik, aztán a szarvát a helyére visszacsavarja.

Így történik ez mármost minden este, úgyhogy a fiú csakhamar megerősödik és minden nap
szebb és egészségesebb lesz.

Mostohája sokat bosszankodott emiatt és csodálkozott rajta. Azt mondotta egyszer az

egyszemű leányának :

— Az a kölyök bizonyára éjszaka szopja a teheneket; azért van olyan jó színben. Estére,
vacsora után a kenyérhéjat te vidd le az ólba hozzája, azután maradjál ott játszani vele. Tegyél
úgy mintha aludnál és figyeljed meg mit csinál.

A leány le is ment, játszadozott egy darabig a fiúval, ámde aztán elaludott igazán. De a fiú
nem aludott el mert éhes volt. A száraz kenyérhéjból alig rágcsált volt valamit, azt is csak
azért hogy a leány lássa. De mikor látta hogy ez már mélyen aluszik, odament a tehénhez, a
szarvát lecsavarta, evett, ivott kedvére, azután a szarvát visszacsavarta s aludott ő is reggelig.

Reggel a leány fölment édesanyjához és amikor ez megkérdezte hogy hát mit csinált a fiú, azt
mondotta :

— Nem csinált az, édesanyám semmit. Még a száraz kenyérhéjból is csak ímmel-ámmal
rágogatott egy kicsit, aztán játszottunk és elaludtunk.

De az asszony nem volt megnyugodva s aznap kétszemű leányát küldte le, lesse meg mit
csinál a fiú.

— Eredj lányom, — mondotta — neked két szemed; többet láthatsz nővérednél.

Lement a leány, a száraz kenyérhéjat levitte, de Jánoska most is csak amúgy ímmel-ámmal
rágicsált belőle. Játszottak egy darabig, aztán bizony elaludott ez a lány is, de Jánoska nem,
mostsem, mert éhes volt.
Látta, hogy a lány aluszik mélyen, a tehénhez osont, a szarvát lecsavarta, evett, ivott jól, aztán
a szarvát visszacsavarta s aludott ismét reggelig.

Mikor a leány fölment, édesanyjának elmondotta, hogy Jánoska most sem csinált semmit.
Kicsit rágta a kenyérhéjat, azután meg játszódtak amíg el nem aludtak.

De nem volt az asszony meggyőződve most sem. Aznap háromszemű leányát küldötte le.

— Eredj lányom te — mondotta —, neked három szemed; nővéreidnél többet láthatsz.

A leány lement, a kenyérhéjat levitte, aztán játszódtak egy darabig, majd lefeküdött a lány
aludni. Ámde csak két szemével aludott, a harmadikkal nem; azzal amelyik a feje tetején, a
haja között volt, és ezt a fiú nem vette észre, hanem a tehénhez ment, szarvát lecsavarta, evett,
ivott, aztán a szarvat visszacsavarta s ő is elaludott. A lány pedig mindent látott és másnap
anyjának elmondotta.

No, ennek sem kellett több. Az urának azt mondotta :

— Azt a vörös tehenet le kell vágni. Semmi tejet nem ad, csak eszik hiába. Pedig ez nem volt
igaz. Ám a gazda hitt az asszonynak és beleegyezett. Elhatározták hogy másnap reggel a
tehenet levágják.

Csakhogy a vörös tehén nem volt olyan tehén, mint a többi, mert az a fiú édesanyja volt, aki a
Másvilágról jött vissza. Táltos volt és tudott mindent. Tudta azt is, hogy mit akarnak ellene.
Este a fiához így szólott :

— Édes fiam, a harmadik leánynak három szeme volt. Egy a haja között és azzal nem aludott
volt, de te azt nem vetted észre. Látta hogyan ettél, ittál és mostohádnak mindent elmondott.
Az a gonosz asszony pedig ezért most engem le akar vágatni. Holnap reggel megparancsolják
neked, hogy az udvarra vezessél ki, szarvaimnál fogva kössél a szederfához, hogy apád ott
vágjon le. De te, fiam, csak vezessél ki az udvarra, hanem ott én a fejem lehajtom, te ugorjál
és üljél a két szarvam közé, fogódzál jól meg bennük, én meg veled úgy elszaladok, hogy
sohasem látnak minket többé !...

Minden úgy is lett ahogy a tehén mondotta. Megparancsolták a fiúnak, a tehenet vezesse ki s a
szederfához kösse oda. A fiú ki is vezette, de mikor az a fejét lehajtotta, hirtelen a szarvai
közé ugrott, megfogódzott, a tehén pedig árkon-bokron át, mint a szélvész, úgy elrohant vele.
Kiabáltak, futottak utána, de azt ugyan utól nem érhették.

Mentek, mendegéltek mármost ketten, míg egyszer egy szép rétre értek, amelyen mindenféle
szép, fényes rézvirágok nyíladoztak.

Azt mondta a tehén :

— Édes fiam, én itten most legelészni fogok, te meg játszadozhatsz addig, de vigyázzál,
nehogy egy rézvirágot leszakítsál, mert akkor bajunk lesz. Játszadozott a fiú a réten, míg a
tehén legelgetett, de meg nem tudta állani hogy egy szép rézvirágot le ne szakítson és azt épen
a kalapjába akarta tűzni, hát csak előrohant egy rettentő rézfarkas, kiabálva :
— Hogy meritek rézvirágaim bántani ?! Nekirohant a fiúnak, de ez a tehén mögé menekült, a
tehén pedig szarvaival védekezett. Nem is sokáig küzdöttek mert a tehén hegyes szarvaival a
farkast fölöklelte, földobta a levegőbe, hogy az fölhasított testtel holtan esett a földre.

Mégis a farkas a tehén egyik fülét fogaival már megszakította és csorgott a vér belőle.Mondja
a tehén :

— Jaj, édes fiam, miért nem fogadtál szót ? Nézzed milyen most a fülem.

— Jaj, édesanyám — felelt a fiú — bocsásson meg. Máskor szót fogadok. Estére a fiú a tehén
szarvát lecsavarta, evett, ivott kedvére, aztán elpihentek.

Másnap tovább mendegéltek míg ismét egy szép rétségre érkeztek. Ezen szebbnél szebb
ezüstvirágok nyílottak.

Szólott a fiához a tehén ismét :

— Édes fiam, nekem most legelnem kell, te pedig játszódhatsz, de kérlek, az ezüstvirágokat
ne bántsd, mert különben nagy bajunk lesz.

Meg is igérte a fiú, hogy hozzájuk sem nyúl, aztán játszadozott a réten, de hogy-hogy nem,
ismét csak nem bírta megállani hogy egy szép ezüstvirágot le ne szakítson.

Hát csak rohan elő nagy mormogással egy rettentő ezüstmedve és kiabálja :

— Megálljatok ! Hogy meritek ezüstvirágaim bántani ?!

A fiú most is a tehén mögé menekült, ez pedig szarvaival védekezett. Sokáig küzdöttek, de
most is a tehén győzött, mert hegyes szarvaival a medve testét úgy fölhasogatta hogy ez
holtan rogyott össze. Ámde csupa vér volt a tehén is, mert a medve éles karmaival és fogaival
összevissza sebezte.

— Jaj, édes fiam, miért nem fogadsz szót édesanyádnak — mondotta a tehén — Nézzed
milyen vagyok, mit csinált velem az a rettenetes medve.

— Jaj, jaj, édesanyám — mondotta a fiú —, bocsásson meg. Igazán, sohasem leszek többé
szófogadatlan.

Harmadnap ismét továbbmentek és most egy még szebb rétre értek, amelyen aranyvirágok
voltak.

Mondja a tehén megint :

— Édes fiam. Én legelgetni fogok itten, te meg játszódhatsz, de kérlek nagyon, ne nyúljál az
aranyvirágokhoz mert ismét nagy bajunk lesz.

Igérte a fiú váltig hogy nem bánt egy aranyvirágot sem, de hát megint csak megfeledkezett
magáról és egy szép aranyvirágot leszakasztott. És alig szakította le, már jött is ordítva egy
rettenetes aranyoroszlán és dühösen kiáltotta :
— Hogy meritek aranyvirágaim bántani ?!

A fiú a tehén mögé menekült, az oroszlán meg a tehénnek rohant. Küzdöttek, viaskodtak
sokáig, de bizony az oroszlán volt az erősebb. Mikor látta a tehén hogy meg kell halnia, jobb
szarvát elvetette s fiának odakiáltott :

— Kapjad föl a szarvam és szaladják vele, hogy soha szükséget ne szenvedjél.

A fiú föl is kapta és szaladott vele. Soha az életben szükséget nem szenvedett, mert a tülökből
a jó étel, ital soha ki nem fogyott.

E magyar mesében két teljesen képtelennek és egy teljesen megokolatlannak látszó indíték
fordul elő, amelyeknek azonban alább magyarázatát fogjuk adni, a harmadiknak okát pedig
megtaláljuk.

Az első képtelenség az, hogy a tehén szarvát le lehetett csavarni, sőt azt ő maga is el tudta
vetni. A második az, hogy a szaruból, miként a „Bőségszarvából”, mindenféle jó étel omlik
kifogyhatatlanul.

A harmadik — a megokolatlannak látszó indíték — az, hogy a tehén miért épen vörös színű ?

Az elvetés indítéka, ami mai tehénnél képtelenség, ősrégi időből származik, azon korból,
amikor őseink legfőbb háziállata a szarvas volt, habár ez akkor még nem a mai szarvas volt,
hanem az ősszarvas, amelynek, miként a mai iramszarvasnak, még nőstényének, azaz
tehenének, is voltak szarvai, de amelyeket minden esztendőben egyszer, miként a mai
szarvasfajok is, elvetette.

Csakhogy itt már zavar áll elő, amennyiben hiszen a mai szarvasok nőstényének nincsenek
szarvai. Viszont a mai közönséges teheneknek vannak ugyan szarvai, de ezek meg szarvaikat
sohasem vetik el. Némileg ugyan helyrehozható volt e zavar azáltal, hogy egy ideig a
mesebeli „vörös tehén” közönséges szarvasünőnek képzeltetett, de így meg az volt a baj, hogy
ennek meg nincsenek szarvai. Ha meg iramszarvasnak képzelték, akkor meg az képezett
zavart, hogy az iramszarvas nem vörös színű. De mesebeli „vörös tehenünk” e színe valóban
későbbi keletű is, mert — amint láttuk — az ősszarvas tehene nem volt vörös, hanem fehér
színű. Vagyis mesénkben a tehenet akkor kezdték vörösnek képzelni amikor még élt annak
emlékezete, hogy e mesebeli tehén szarvastehén volt, de az ősszarvas már feledésbe menvén,
a mai közönséges szarvasra gondoltak, amely valóban vörös színű. (Ezért németül „Rotwild”
= vörösvad-nak is szokták nevezni. Lássad: Behm: Tierleben.)

Hosszadalmasabb annak magyarázata, hogy a szarvat nem csak elvetni de lecsavarni is

lehetett, valamint az, hogy belőle mindenféle jó étel omlik :

Az alapgondolat az, hogy földművelő őseink a szarvasok minden esztendőben egyszer elvetett
szarvaiból készítették volt a földművelés ősi szerszámát, a kampóalakú őskapát, és hogy ezért
a kapát vagyis tehát a szarvas agancsát is jelképesen minden jó kútforrásának tekintették,
mivel valóban az áldott földművelő munka az ami minden jó kútforrása. Úgyhogy náluk az
őskapa valamint a szarvasagancs vallásos jelkép lett és minden jónak, a bőségnek, és
elsősorban természetesen a jó ételeknek is forrása- és osztójaként tekintetett. Azon körülmény
pedig, hogy régibb ábrázolatokon a bőségszarúból mindig mindenféle gyümölcs omlik,
egyenesen arra utal, hogy e jelkép őseredetében épen a tulajdonképeni ősmagyar törzsünktől
származott, amelynek háziállata valóban a szarvas volt és amely valóban főkép
gyümölcstermeléssel foglalkozott.

Nagyon érdekes az, hogy a „lecsavarás” indítéka mikép keletkezett. Ezt pedig csakis a
néprajzi tudomány, éspedig a magyar tárgyi néprajz segítségével fejthetjük meg :

Népünk egészen napjainkig használta még a ma „szuszék”-nak nevezett élelemtartó (főkép

gabona- vagy liszttartó) ládákat, (Lássad: Magyar népművészet. Egyetemi nyomda Budapest
1928., 144, 153, 154. és Néprajzi Értesítő folyóirat. 1909. 144. old.) de amelyekben a
háziasszonyok más élelmet is, főkép kenyeret, édességeket, süteményeket szoktak volt elzárva
tartani, hogy a gyermekek ezekhez engedélytelen hozzá ne férjenek. Ma rendesen közönséges
vaspánt és lakat zárja e ládákat, de régen ez nem volt így. Az alább mellékelt rajzokon is
láthatók a ládák „szarvai”, amelyek ma már csak arra szolgálnak, hogy ezeket megfogva, a
láda födelét nyissák, azaz emeljék, és visszacsukják, vagypedig már erre sem, mert hiszen ezt
a ládát záró vaspánt végét fogva is tehetik. Ám azon régi időkben amelyekben nálunk még
gyönyörű és díszes faragású egész lakóházak, kastélyok és templomok is készültek egyetlen
vas-szög és vasalkatrész nélkül, azon időkben a házi bútorok is így készültek, vagyis ezek is
még az újkőkorszak idejebeli ősműveltségünk fönnmaradott emlékei voltak. Ez időben voltak
szokásban a különféle fazárak is, amelyeknek úgy minden alkatrésze mint kulcsa is fából volt,
csakhogy e kulcs, valamint a zár is más szerkezetű volt mint a mai vasból való záraké, de úgy
voltak megszerkesztve, hogy aki ezek titkát nem ismerte, az a zárat a kulcs birtokában sem
tudta kinyitni, vagyis a kulcsot, vagy kallantyút, kilincset, bizonyos módon kellett fordítani,
húzni, tolni, hogy a zár kinyíljon, és e mód majdnem minden zárnál más-más volt. Voltak
természetesen ezenkívül egészen egyszerű fazárak is, amelyeket a kulcs birtokában bárki
kinyithatott, sőt olyanok is, amelyeknek kulcsa sem volt, hanem csupán bizonyos mozdulat
által nyílottak. (Lássad: „A Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi Értesítője” című folyóirat
1931. évfolyam, 41-55 oldal.)

Nos, a szuszékok zárát azok szarvai (rendesen kettő; néha egy, három vagy mind a négy)
képezték. A mi mesénk az egyzárú ládák emlékét tartja fönn, mert a mesében csak az egyik
szaru lecsavarásáról van szó. A láda szarvait vagy azok egyikét tehát szintén titkos módon
kellett megcsavarni és meghúzni, hogy a födél kinyíljon. Az ilyen láda volt hát már nemrégen
azon mesebeli „vörös tehén”, amelynek tehát szarvát kell lecsavarni és a gyermekek sokszor
vágyakozva álldogáltak e kedves vörös tehén körül, amely annyi jót tartalmaz, de amely
jókhoz csak az juthat, aki a szarvak lecsavarása titkát ismeri.

És megtörténhetett, hogy valamely gyermek valahogy anyja kezejárását megleste és aztán

éjszaka titokban, úgy mint a mesében, a vörös tehén szarvát lecsavarva, az ételekből jóllakott.
Mindez tehát a bőségszaru gondolatát szintén kelti, fölidézi.

A tehénalak a magyar szuszékokon némileg ma is fölismerhető még, csakhogy ezeknek

ősidők óta két arculata, azaz két feje van és tehát négy szarva, ezek ketteje a láda egyik végén,
más ketteje a másik végén. Vagyis a „vörös tehenet” nem lehetett megfejni, mivel tőgye nem
is volt, hanem szarvait kellett megfogni, megcsavarni, lecsavarni. Ennek okát, megfejtését
pedig a szuszék ősalakjában találjuk meg. A legrégibb szuszékok fenyőtörzs darabjából
készültek, úgy hogy ezt hosszában kettéhasították, de úgy hogy egyik fele nagyobb, a másik
kisebb legyen, majd mindkét részt kivájták.
 Így lett az alsó, nagyobb részből maga a
szuszék, a fölső, kisebb részből pedig a födele.
Csakhogy az alsó részen is meghagytak négy
ágcsonkot és ezek lettek a lábak (amelyek, ha
túlságosan szétállottak, tűzön lehajlíthatók is
voltak), a fölsőn is négyet, de valamivel
rövidebbet, amelyekből meg a szarvak lettek.
Tudvalevőleg a fenyvek számos fajtájának, egymástól bizonyos magasságban, mintegy
emeletekben, hat-hat ága van, amelyek szabályosan, úgy helyezkednek el ahogyan azt a lenti
rajzon ábrázolva látjuk, úgy hogy a törzsrészről a fölöslegeseket levágva teljesen, de a
szükségesek csonkjait meghagyva, a négy láb és a födél fogantyúiul szolgáló négy szárú igen
könnyen képezhető volt. Világos tehát ezekszerint, hogy a „vörös tehén”-nek nem volt tőgye
és hogy szarvait kellett fogdosni. Mivel pedig az idővel mindinkább száradó fából az
ágcsonkok gyakran kiestek, kijöttek, úgyhogy azokat visszadugni és, hogy újból ki ne
essenek, lyukaikban megerősíteni is kellett, ez idővel azon eszmére is vezetett, hogy a
kihúzható és visszadugható szarvak segítségével zárat képezzenek, éspedig úgy, hogy a
csonkokba egy vagy több ilyen cöveket erősítettek, amelyek eredetileg csak arra szolgáltak,
hogy a csonkok ki ne jöjjenek, de utóbb ezek révén alakultak át e csonkok valóságos
fakulcsokká, olyanokká amilyeneket a Néprajzi Értesítő föntemlített cikkében rajzokkal
ábrázolva is látunk. Másrészt meg a kieső vagy kihúzható szarvak arra is emlékeztettek, hogy
az egykori „vörös tehenek”, azaz szarvastehenek is szarvaikat minden esztendőben egyszer
„elvetették”, aminek emléke mesénkben is fönnmaradott abban, hogy a vörös tehén szarvát
maga is „elveti”.

Készültek a fönti módon régebben dobozok, kisebb ládácskák is, amelyekben

pénzet, ékszereket és egyéb, különösen értékes tárgyakat szoktak volt tartani,
de láttam ugyan ilyen alakú de nagy és megvasalt igen régi ládákat, azaz
„kincsesládákat” is, amelyekben szintén pénzet, aranyat, értékes tárgyakat,
„kincseket” szoktak volt tartani és amelyek utódait a mai „kasszák” képezik; aminthogy a
latin-olasz „cassa” szó értelme valóban „láda”.

A mi szuszékjainkkal meglepően egyező alakú szuszékokat láttam 1944-1945-ben

Olaszországban az Abruzza hegységbeli falvakban. Ezeknek még díszítményeik és
díszítményeik technikája is ugyanolyanok voltak mint a mieinkéi; úgyhogy az egyezés nem
lehet véletlen, vagyis ez esetben is az ősidőkben Itáliába költözött ősnépeinkre kell
gondolnunk, mert hiszen képtelenség volna azt föltételeznünk hogy a magyar szuszékok
készítési módja épen az Abruzzo hegység falvaiból került volna Magyarországba, vagy
megfordítva, de újabb időkben, mivel hazánknak ez olasz tájjal semminemű összeköttetése
nem volt. Szerintem elsősorban is az etruszkokra vagypedig a szamnitákra kell gondolnunk,
amely utóbbi népről e vidék egy része a Samnium (ma Sannio) nevet kapta volt.

A szuszékok díszítményei lényegesebb részét úgy nálunk mint az Abruzzóban körök és

félkörök képezik, amelyekben körzővel megrajzolt négy-, hat- és nyolcágú csillagrozetták
vannak. Ezen díszek mellett azonban gyakoriak még a népünk által ma is elég általánosan
alkalmazott ezen, többnyire „fenyőág”-nak és „kalász”-nak nevezett alakzatok is. Mindkettő
jelenléte megokolható azzal, hogy a szuszékok gyakran fenyőfából készültek és főkép gabona
és liszt tartására szolgáltak.
A magyar és az abruzzoi olasz szuszékokat összehasonlítva (ottani nevük arca, olv. árká) és
az eddig elmondottak alapján, régibb alakjukra így rekonstruálom : 1, míg a ma is még létező
és készülő magyar szuszékok alakját és díszeit a 2, 3 és 4 rajzokon látjuk.
Az 1-es számú rekonstrukció-rajzon az arcrészen fönt, középen a körbe foglalt csillagalak a
Hajnalcsillag volna, a két ferde szemalak a tehén két szeme, amely gondolat alapját a törzs
keresztmetszetén, az ágak átvágása által képezett szemalakok adhatták meg (lássad a 100.
oldalon lévő rajzot), míg a lejjebb lévő és nagyobb kör a Holdat ábrázolná, amely ábrázolat az
ősszarvas szügye fehér foltja után keletkezett. Ellenben a szuszék oldalai karikákba foglalt
csillagalakjai meg az ősszarvas oldalai fehér foltjait, illetve tehát az Ég Csillagait jelentenék,
de amire a még kivájt fatörzsből készülő ősi szuszékok oldalain a lemetszett ágak után
maradott kerek foltok is emlékeztettek (lássad a 101. oldalon lévő rajzot).

Eszünkbe juttatják a magyar szuszékok a szarkofágokat is, amelyek eredetileg

szintén fából készültek és csak utóbb kőből is. Kőből való szarkofág csak
azért maradott fönn több mivel a fa könnyen elkorhad. Ha pedig tudjuk, hogy
a régi magyar nyelvben koporsó egyaránt jelentett fatörzsből kivájt ládát,
csolnakot és halotti koporsót, akkor érteni fogjuk azt is hogy a magyar láda
német Lade és a magyar ladik, horvát ladja = csolnak, hajó szavak miért hasonlítanak
egymásra. Spamer „Világtörténelem”-ében (Spamers Weltgeschichte, Leipzig, 1896. III. kötet
36, 37. old.) láthatjuk fatörzsből kivájt koporsók ábrázolatait, ugyanott a 171. oldalon pedig
egy már deszkákból való de alakjával a magyar szuszékokra emlékeztető középkori koporsót,
míg Wormann Károly „Művészettörténelem”-ében (Karl Woermann: Geschichte der Kunst.
Leipzig. 1926. III. kötet 9. tábla) kőből való szarkofágokat láthatunk amelyek azonban a
magyar szuszékokra szintén hasonlítanak, sőt ezek közül az egyiknek még díszei lényegét is
körök képezik.

Említettük hogy úgy a magyar mint az olasz szuszékok díszei lényeges részét
körökbe foglalt és körző által képezett hat- vagy négyágú csillag- illetve
virágalakok teszik. Ha ezek közül a négy- vagy nyolcágúakat tekintenők az eredetieknek,
akkor Olaszországban az etruszkokra kell gondolnunk azaz tehát egy őstörök törzsünkre,
mivel ezek négy-nyolcas számrendszer szerint számoltak (bár így számoltak például a
kabarok és kazárok is); ha ellenben a hatágú alakokat tartjuk az eredetieknek, a szamnitákra,
mivel ezek, mint a többi szemere, azaz gabonatermelő törzseink, háromhatos számrendszer
szerint számoltak. Egyébként pedig az etruszkok mellett szólana a szuszéknak tehénnel való
kapcsolata, mivel a bika és tehén a török törzsek szent állata volt és e törzsek valóban főkép
ez állatfaj tenyésztésével foglalkozván, ez úgy életükben mint mitológiájukban is igen nagy
szerepet játszott. Viszont a szemerék azaz a szamniták mellett a következők szólanak :

A szuszék főkép gabona és liszt tartására szolgál; a szemerék, szamniták, szumirok stb. főkép
gabonatermeléssel foglalkoztak. A szuszék szó régibb alakja szumszék volt, valamint régi
nyelvünkben a szem szónak volt szum változata is, amelynek ugyanúgy mint mai szem
szavunknak gabona értelme is volt.*

A fenyőfának is hat ága van és egy fenyőfajt népünk ma is szömörke-nek nevez. (Ez utóbbi
szavunkból lett árja szokás szerinti magánhangzókihagyással a szerb szmreka szó.)

Az abruzzói szuszékokon gyakran láttam ezen madáralakot is, amely ugyanilyenképen a mi

népművészetünkben is általános és különösen a kalotaszegi népi fafaragásokon gyakori, ahol
ezt galambnak nevezik. A galamb szemere törzseink szent állata volt. Ennek legkedvesebb
eledelét a gabonafélék képezik. E madár összefüggését szemere törzseink Földistennőjével,
akit ők Szemere, Szamura, Szemiráma, Szemele, Zemenye, Demere, Tamara neveken
neveztek, itt nem fejtegethetjük, mert ez tulajdonképeni tárgyunktól túlságosan messze
térítene el.
Ezekután még csak azt kell megfejtenünk, hogy miért és mikép jött létre azon gondolat, hogy
a jó ételek épen a szarú üregéből omlanak. Ősrégi e gondolat nem lehet mert hiszen a szarvas
szarvai alig üregesek, a szuszékoknál pedig az ételek a ládából nem ennek szarvaiból
kerülnek. Vagyis e gondolat csak akkor keletkezhetett amikor háziállatként a szarvas helyébe
már a mai szarvasmarhafélék kerültek, amelyek szarvai valóban üregesek. Hogy régen
tülökből ivókupa is készült, ez eléggé ismeretes; élelmiszerek tartására azonban a mai,
közönséges szarvasmarhafélék tülkei mégsem alkalmasak, mivel tülkeik ehhez nem elég
öblösek.

Sokkal nagyobb és öblösebb volt azonban az őstulok (urus, Auerochs) tülke.

Brehm „Állatélet”-ében pedig megtaláljuk azt, hogy Belső-Ázsiában élnek
ökörnagyságú juhfélék, az argali és a kacsgar vagy kusgar, amelyeknek még
nagy testükhöz arányítva is igen nagy, vastag és öblös szarvuk van. Már
Marco Polo is elmondja ez állatokról hogy szarvaikat az ottani juhászok
élelmiszereket tartó edényekül használják. (Brehm: Tierleben. Leipzig und Wien. 1900.
Saugetiere. III. kötet. 224-231. oldal, „Argali” és „Katschgar”.) Úgyhogy ez is, vagyis a
szaruból előkerülő étel, a bőségszaru eszméjét keltheti, vagyis azon gondolatot hogy „vajha e
jó étel — mondjuk a benne eltett túró vagy vaj — sohasem fogyna ki belőle.”

Föltűnő dolog, hogy úgy a régibb mint az újabb európai művészetben a

cornucopia, vagyis a bőségszaru, bár tehénszarvalakúnak, de majdnem mindig
gúzsoltnak, azaz kötélszerűen csavartnak van föltüntetve, holott a tehén szarva
sima. Ilyen gúzsoltszarvú háziállatot ma csak egyet ismerünk és ez az
úgynevezett cigája vagy racka juh, amelyet elvétve Debrecen körül,
Erdélyben, Albániában és Kréta szigetén még tenyésztenek, csakhogy ennek
szarvai, bár kötélmódjára csavartak de viszont teljesen egyenesek. Hogy
azonban régebben léteznie kellett ilyen gúzsoltszarvú tehénfélének, bizonyítja
némely asszír dombormű amelyen tehénnel teljesen azonos nagyságú és alakú
szarvasmarhafaj van föltüntetve, amelynek azonban szarvai gúzsoltak, úgy
ahogy azt e rajzon látjuk, ami tehát amellett tanuskodik hogy létezett ilyen
szarvú szarvasmarhafaj is és hogy az említett bőségszaru-ábrázolatok ennek emlékét tartják
fönn. Szerintem épen ez volt azon szarvasmarhafaj amelyet török törzseink ősidőkben
tenyésztettek, de amely véleményem megokolása szintén nem tartozhat jelen tárgyunkhoz.

A bőségszaru-ábrázolatokon ennek ürege mindig kerek és öblös, holott a kecske szarva lapos,
aminélfogva ürege igen kevés és keskeny, lapos; élelmiszerek bennetartása pedig lehetetlen.
Felülete bár rovátkolt, de rovátkái egymással párhuzamosak, nem gúzsoltak; úgyhogy a
görög hitrege azon állítása miszerint a bőségszaru egy kecske szarva volna: képtelenség.

Megjegyezzük, hogy a „Der Mensch und die Erde” című német mű (Kraemer Hans kiadása,
Wien, Berlin, Stuttgart, 1905.) II. kötete 16. oldalán láthatjuk egy Malabár tengerparti (Dél-
Nyugat Indiai) szekér képét (Schoberl: „The World” angol mű nyomán közölve), amely
járművet járombafogott ilyen gúzsoltszarvú állatok húznak, amelyek bivalyok nem lehetnek,
mivel a bivaly fejtartása egészen más (vízszintes), szarvai is vízszintesek és teljesen hátrafelé
(nem fölfelé) irányulók, eltekintve attól, hogy bár kissé rovátkoltak, de rovátkáik egymással
párhuzamosak, mint a kecske- és juhfélékéi, vagyis nem gúzsoltak (nem spirálszerűek).
 Ez ábrázolat szerint tehát azt kell
következtetnünk hogy gúzsoltszarvú marhafaj
Dél-Indiában még él vagy legalábbis még
nemrégen élt.

Van a magyar népmesékben még egy érdekes

bőségszaru-indíték is és ez az úgynevezett
„Pandora szelencéje” indíték, vagyis amely a
görög-római mitológiában is meglévő indítékhoz (motívumhoz) hasonlít és vele közös eredetű
is kell hogy legyen. Ez nálunk, röviden elmondva a következő :

Fiú elszegődik szolgálatba egy évre. Az év leteltével fizetésként szelencét, dobozt, némely
változat szerint tülköt kap, de azon utasítással : bele ne nézzen míg haza nem érkezik.
Azonban kíváncsi megtudni mit kapott, útközben belenéz, mire a tülökből rengeteg
szarvasmarha, ló, juh tódul ki de mind szanaszét fut világgá; vagyis kíváncsisága miatt
mindet elveszíti. Megjelenik azonban egy vasfejű farkas, más változat szerint medve, s ez azt
mondja hogy a tömérdek jószágot a tülökbe visszahajtja ha a fiú megfogadja hogy sohasem
házasodik meg. Megfogadja. A vasfejű farkas vagy medve elrohan, majd iszonyúan ordítva
tereli mindenhonnan vissza az elszéledett állatokat és kényszeríti vissza a tülökbe. A fiú
hazaért, zárt udvarban a tülökbe néz, a rengeteg jószág kijön, el nem széledhetnek, nagyon
gazdag lesz, de ez mit ér ha gyermekei nem lehetnek ?

Mások, azzal hogy a vasfejű farkas kitudja hol jár azóta, rábeszélik : házasodjon meg.
Megteszi. A farkas, vagy medve, megjelenik és őt széttépi vagy elviszi; némely változat
szerint ő azonban azt kijátsza, illetve büntetését elkerüli.

Szerintem azon változatok amelyekben a kijátszás történik, a későbbiek és romlottabbak,

mivel itt az adott szó vagy eskü megszegése büntetése elmaradván, ez egyrészt logikátlanság,
másrészt a természetes erkölcsi érzékkel ellenkező dolog és a „költői igazságszolgáltatás”
elvének sem tesz eleget; holott ez minden igazán régi hagyományban föltétlen megvan.

Viszont a „Pandora szelence” indítékot tartalmazó mesealakok közül, hogy nálunk a legősibb
jellegű is megvan, illetve hogy az indíték maga is valószínűleg nálunk keletkezett,
bizonyíthatja az, hogy nálunk a szelence, doboz vagy korsó helyett némely változatban
egyszerű tülökről van szó, sőt csak belenézés említtetik, nem kinyitás, sem födél fölemelése,
vagyis olyan tülökről van szó amelynek még semmiféle födele sincsen. Mivel pedig a
szelence, doboz, korsó már kézművesség termékei, holott a tülök természeti tárgy és mivel
természeti tárgyak edényekül, eszközökül, fegyverekül satöbbi, fölhasználása kétségtelenül
régibb mint tárgyak kézművesség általi készítése vagy alkalmasabbá alakítása, ebből
természetesen az következik, hogy azon meseváltozatok régibbek, eredetibbek,
elváltozatlanabbak, amelyekben természeti tárgyak, edény-, eszköz- stb.-ként való
fölhasználásáról van szó.

Csak megemlítjük még hogy a megnemházasodás fogadalma is e mese egyik rendkívül

érdekes indítéka. Valószínű hogy itt a „házasodás” is későbbi, talán épen csak kereszténykori
átalakítás és hogy eredetileg a közösüléstől való tartózkodás vagy szüzességi fogadalom
szerepelt, mivel ilyesmi már régi népeknél is előfordult, úgy minden további közösüléstől
való tartózkodás mint szüzességi fogadalom alakjában is, ami rendesen valamely körülmény
folytán vagy cél érdekében történt, éspedig mindkét nemnél. E tekintetben is mesénk igen
érdekes néprajzi kutatás kiindulópontjául szolgálhatna; ami azonban jelenlegi tárgyunkhoz
szintén nem tartozik.

Tovább

_____________________

*Ugyanilyen képzésű a „pohárszék” szavunk is.

Magyar Adorján
A Csodaszarvas

A csodaszarvasrege

A nemzetünk eredetéről szóló ezen regénknek, amelyet még „Hunor-Magor mondá”-nak is

szoktunk nevezni, a Krónikákban fönnmaradott alakja röviden ez : Hunor és Magor (utóbbi
másutt Moger alakban is előfordul) ikertestvérek Ménrót (másutt : Nimród) király fiai. Ezek
vadászaton gyönyörű szarvast pillantanak meg (az ezen lévő Csillagokat, Napot és Holdat a
tudákos és vallásos krónikaírók, mint képtelen és pogány szinezetű dolgot, már elhagyták),
lóháton üldözik, de sem utolérni sem elejteni nem bírják. A szarvast üldözve ismeretlen tájra
jutnak, eltévednek, majd az állatot továbbra is követve, ez egy folyóvíz gázlóján át
csodálatosan szép, buja növényzetű szigetre csalja őket, de a szarvast elejteni itt sem tudják,
mert az szemeik elől egyszerre csak eltűnik. Ám ekkor a fák közül női énekhangokat és zenét
hallanak. Lopva közelednek és leánycsapatot látnak meg a liget tisztásán táncot lejteni. Ezek
közül a legszebb kettő egy fejedelem két leánya. A leányok közé rontanak, e kettőt elragadják,
nejükké teszik és mivel a sziget oly gyönyörű szép és mindenben bővelkedő, itt
megtelepednek (kivándorlás) és örökre ott maradnak.

Hogy e monda mily ősrégi kell hogy legyen, már maga a Ménrót vagy Nimród név is
bizonyítja, amely hiszen azonos a rómaiak eredetmondájában is meglévő Numitor névvel,
azaz Romulusz és Rémusz nagyapja nevével — eltekintve attól hogy itt is ikertestvérpárról,
kivándorlásról, nőrablásról és város (illetőleg nemzet) alapításáról van szó. Ami azonban a
legmeglepőbb, az hogy e névvel a vogulok emberiségnagyapja, azaz főistene neve is : a
Numi-Torem, vagy másként Numi-Tárom neve is teljesen azonos, mivel ebben az -em vagy -
om végzés csak birtokosrag, mint a magyarban is „Isten”-em, de amely birtokosragot a vogul
nyelvszokás a főisten neve után állandóan használja, ugyanúgy mint a régibb magyar
nyelvben is szokás volt állandóan „gazd' uram-, bíró uram-, Szikszai uram”-at mondani
olyankor is amikor a birtokosrag használata tulajdonképen nem volt helyénvaló; amely
jelenséget különben más nyelvekben is megtaláljuk mert például az olasz „Madonna” sem
egyéb mint „mia donna” = „asszonyom” és a francia „monseigneur” sem más mint „mon
seigneur” = uram.
Ezen vogul Numi-Tor vagy Numi-Tár (= Fölső-Lény vagy Fölső-Istenség) azért „nagyapa”,
mivel ő a Napisten, azaz Szarnu-Ater (Arany-Isten) apja, aki utóbbi pedig az emberek apja,
aminthogy Hunor és Magor is a Napisten megkettőződése, aminthogy Romulusz és Rémusz is
eredetileg ez volt. Ugyancsak a vogul nyelvben a numi szó jelentése fölső.

A néprajztudósok rég észrevették már azon tényt, hogy a mai vagy újabbkori népmesék
királyai alatt többnyire régebbi mitológiák istenségeit kell értenünk; ami annyit tesz hogy
ezen népmesék valamikor mítoszok voltak. Ilyen személy tehát a rómaiak Numitora is, azaz
Albalonga regebeli királya is, aki nevének a latin nyelvben semmi értelme sincsen és aki tehát
a római kor előtti itáliai őslakosság, azaz tehát egy fajunkbeli ősnép mitológiája főistensége
volt. Ennek bizonyságául szolgálhat még az is, hogy a latinban numen = istenség, isteni lény.
Márpedig az Istent, istenségeket úgy ősidőkben mint ma a kereszténységben is, az emberek a
magasban, az Égben lakó lényeknek képzelték. A vogul nyelvnek különben is latinban más
nyomai is vannak. Hogy csak egy példát hozzunk föl : a vogulban urné = őrizni, megőrizni,
eltenni, holott ismerjük a latin urna szót ami azon edények neve amelyekben elégetett
halottak hamvát volt szokás megőrizni, eltenni; holott e szónak a latin nyelvben szintén
semminemű etimológiája nincsen. Miutánpedig a magyar mai ő hang helyett régibb
nyelvünkben gyakran u állott, ennélfogva a magyar őriz ige és a fönti vogul szó egymással
azonosak.

Ismervén mi ősnyelvünk azon törvényét amely szerint az egytagú szavak megfordítva is

ejthetők voltak, azonnal megértjük azt is, hogy a Ménrót és Nimród nevek is egymással
azonosak, lévén mén és nim egymásnak csak megfordított kiejtése, amely szavak — amint
láttuk — a Numitor és Numi-Torem nevekben is megvannak. Míg viszont ez utóbbi két név
második szótagja a tor, megfordítva rot vagy ród, ami azt bizonyítja tehát hogy a Ménrót és
Nimród nevek is a Numitor és Numi-Torem-mel mindenképen azonosak. Mi több : a Biblia
szerint Nimród is hatalmas király, vagyis benne is főistenségre ismerhetünk. A legmeglepőbb
azonban még azon egyezés is, hogy a Biblia szerint Nimród „nagy vadász” is és hogy a vogul
hitregék szerint meg Numitorem Isten szeret vadászni járni. Másrészt az egytagú szavak
megfordíthatása törvénye szerint a num szó — amelynek értelme, láttuk, fölső, magasságbeli
is volt — azonosul a magyar menny = Ég szóval, ami szintén „magasságbeli”; azt pedig már
tudjuk hogy Numi-Tor Isten az Ég megszemélyesítése, sőt e megszemélyesítést a magyar
nyelvhasználat máig is ismeri még, amennyiben ma is az olyan mondásokban mint „a jó Ég
tudja” vagy „magára vonta az Ég haragját”, az „Ég” alatt „Isten”-t értünk.

Vagyis a Numi-Tor névben az Ég-Isten, Menny-Isten értelmet épúgy fölismerjük mint a

Fölső-Isten vagy Magasságbeli-Isten értelmet.

Ennyi szóalaki, értelembeli és mondabeli egyezés egymástól oly távol élt népeknél mint a
rómaiak, magyarok és vogulok, véletlenséggel nem magyarázható; más szóval : ennyi
egyezés lehetetlenség volna közös eredet nélkül; ami tehát azt jelenti hogy mindezen regék,
hitregék, nevek és szavak ősrégi időkben magyar ősnépünktől származtak.

Eddigi kutatásaim révén egyelőre annyit következtethetek, hogy eredetmondánk ősidőkben

megvolt teljes alakjában a Csodaszarvasnak két lényeges szerepe volt. Az egyik az év vége-
és kezdetekor, vagyis a téli napforduló éjszakáján, azaz regebeli ősatyánk és Napistenünk
születésekor, a másik pedig ennek nászakor : a tavaszi napéjegyenlőségkor.

Amivel azonban nem zárhatom ki azt, hogy az egykor létezett nagy Napéposzunkban még
más szerepe is ne lett volna, amely éposz énekei tehát a Napisten születését, gyermekkorát,
ifjúkorát, tetteit, majd nászát, a magyar nemzet (azaz az emberiség) későbbi alakjában a
magyar és hun nemzet eredetét, utóbb a Napisten öregkorát és végül gyermekeitől való
búcsúzását és halálát énekelik meg.

Említettem már, hogy ezen eredetmondánknak vagy napéposzunknak két alapalakja volt
: egy régibb, az amelyben a Nap még csak egy hősben, azaz Magor ősatyánkban volt
megszemélyesítve, ami még akkor kellett keletkezzen amikor a különböző magyari törzsek a
magyar őstörzsből még nem válottak volt ki, illetve amikor ősnépünk még csak egy törzset
képezett és amikor a „magyar” név, azaz szó, még nem jelentett semmi mást mint „ember”-t.
Szerintem e legrégibb napéposz keletkezése ideje még a Jégkorszak előtt volt, éspedig a mai
Csallóköz szigetei helyén, amelyek akkor a Duna deltáját képezték, amikor a Nagy Magyar
Alföldet még tenger borította, amely tenger a Kárpátok lábát mosta, a Dunántúl pedig egy
szigetvilág volt, működő tűzhányókkal és amikor az Északi Sark még hazánk területén lévén,
„akkor még egy nap volt egy esztendő”; amint erre népmeséink máig is emlékeznek még, de
amikor itt még örök tavasz volt. Tény hogy még ma is csakis azon népmeséinkben
amelyekben csak egy mesehős szerepel és amely hősben már némely néprajztudósunk is egy
ősrégi Napistenre ismert, csakis azokban fordul elő a fönti mondás, de nem azokban
amelyekben testvérpárról, azaz két mesehősről van szó, ami tehát az éposz későbbi alakja,
amely alak a Jégkorszakok utáni időben kellett keletkezzen. Mindezek pedig népmeséink
ősrégisége és ezek csodálatos megtartó ereje mellett tanúskodó tények, amelyek megtartó
erejüket ezek minden idegen hatás dacára is napjainkig megőrizték. (Lássad: Horger Antal:
Csángó népmesék. Budapest, 1908. az „Athenaeum” kiadása: „A vasfejű farkas” és „Hogyan
nyerte el a szegény csobán a császár leányát”.)

Napéposzunk második, azaz újabb, de azért még mindég legalább 10-20.000 éves alakja pedig
az melyben két mesehős éspedig ikertestvérpár szerepel, vagy legalábbis (a mégkésőbbi
változatokban) testvérpár. Az írott Krónikákban csak ezeknek maradott fönn nyoma és itt is a
tudákosság és vallásosság által már minden költői, meseszerű és észrevehetően ősvallásbeli
mitológiai vonástól megfosztva. A tudákosság a mondából minden költői és meseszerű, azaz
tehát „valószínűtlen” dolgot azért hagyott el mert hiszen a keresztény korban a mondát már
nem tekintették jelképes költeménynek hanem történelemhagyománynak, a keresztény
vallásosság pedig minden olyat hagyott el belőle ami az ősvallásra emlékeztetett és ami a
mesehősök istenség-mivoltát tanúsíthatta. Így lettek az egykori istenségekből közönséges
emberi és prózai alakok, így Hunorból és Magorból közönséges vadászó legények és így a
gyönyörű és költői szépségekben oly gazdag, terjedelmes ősi énekekből, eposzokból
mindennapias, közönséges, minden költői szépséget már nélkülöző, gyarló és rövidke
elbeszélések, de amelyek igen „elhihetők” lettek és amelyek tartalmán keresztények sem
botránkozhattak meg többé. Fönnmaradott azonban, ha többé-kevésbé elrontva is,
népmeséinkben és népszokásainkban, habár ezekben a tudósok eddig e maradványokat még
nem is ismerték föl, vagy legföljebb csak egyesek sejtették meg e rejtett kincseink még létező
voltát.

Napéposzaink tartalmát tehát főkép népmeséinkből népszokásainkból és népköltészetünkből

állapíthatjuk meg, mert ezekben található még meg, szétszórtan az époszok anyaga.

Ezen még meglévő anyagból alább megkísérlem a helyreállítást, de természetesen kevésbé a

szöveget magát mint inkább csak a tartalmat, mert hiszen ily szöveget helyreállítani,
rekonstruálni, megalkotni, bár némileg ezt is megkísérlettem, igazán hogy csak oly nagy
költők, amilyenek Arany János és Vörösmarty voltak, lennének képesek — föltéve
természetesen, hogy ehhez a szükséges magyarságtan (hungarológiai) ismeretekkel is
rendelkeznének - de amely esetben aztán irodalmunkat oly gyönyörű alkotásokkal
gazdagíthatnák, amilyenek az emberiség irodalmában még nincsenek is. Alábbi
kísérleteimben magától értetődőleg mindent csak mai nyelvünk szerint állítottam össze, ha a
nyelvezetnek némi módon színt igyekeztem is adni, sőt Arany Jánostól is átvettem egyet-
mást, de természetesen csak nyelvi és költői külsőségeket, amelyek a lényegre, tartalomra
semmi befolyással nincsenek, de a szöveget külsőleg szépítik.

Végül megjegyzem még hogy annak oka, hogy tudósaink eddig népmeséinkben ősi
Napéposzunk maradványait nem ismerték föl, nem csak az, hogy ennek több, azaz régibb és
újabb, alakjai éltek, hanem az is, hogy kialakuló őstörzseinknél ez éposznak még egymástól
különben is eltérő változatai keletkeztek. Például aszerint, hogy az illető törzs földművelő,
állattenyésztő vagy halászó és hajózó volt-e, hogy náluk mely állatoknak, növényeknek volt
szerepe és hogy a törzs hímelvi vagy nőelvi volt-e ?

Az utóbbi esetben például a főhős is nő volt, illetve nők voltak, vagyis a Nap is nőként volt
megszemélyesítve, vagypedig főszerepe egyáltalán nem a Napot jelképező istenségnek volt,
hanem a Föld, lég vagy víz megszemélyesítéseinek. Továbbá, ha például a magyar törzsnél az
Égistent jelképező vezetőállat a szarvas volt, de például a kabároknál ez a gepárd volt, de
lehetett ló, sőt lehetett egy óriásinak képzelt feketeszínű fülesbagoly is, míg a török törzseknél
az ősbika szerepelt, a besenyőknél a bözön, a jászoknál egy óriási hal, amely a Napistent a
hátán viszi. Mindez aztán őséposzunknak oly számos egymástól eltérő alakját hozta létre,
hogy tudósaink ezeknek ma létező maradványai tömkelegében el nem igazodhattak, annál
kevésbé, hogy hiszen ez ősvallásunk teljes ismerése nélkül nem is volt lehetséges, és annál
kevésbé is, hogy mindig az ázsiai eredet elmélete alapján állva, népmeséinknek és
népköltésünknek úgyszólván minden indítékát árja szomszédainktól hozzánk újabban
származottnak tartották, csupán azért mivel ezen indítékok nyomaira eme népeknél is lépten-
nyomon ráakadtak.

Nem kis mértékben volt azonban oka e homálynak az is, hogy a magyarság összes ellenségei
hatalmi és anyagi eszközökkel mindenkor elnyomni igyekeztek mindent ami nemzeti
öntudatát erősíteni lehetett alkalmas. Ugyanazon ellenségek voltak azok akik a magyarság
kárára kieszelt ázsiai nomád eredet eszméjén is kapva kaptak, egyrészt azért hogy tőle hazája
földéhez való jogát elvitathassák és azt tőle a jogosultság látszatával vehessék el, másrészt
azért is, hogy a magyarságot műveletlen ázsiai nomádoktól származtatván, azt mondhassák
hogy minden műveltségét árja szomszédaitól tanulta és hogy ennek híresztelése által a
magyarság önérzetét valamint mások előtti tekintélyét is aláássák. Tették mindezt elsősorban
a volt osztrák uralkodók és magyarországi kirendeltjeik, továbbá tették ugyanezt más
idegenek is, mind igen jól tudván hogy egy erős és öntudatos magyarság nem engedné magát
sem igában tartani sem kihasználni. A keresztény egyházak azért kedveztek az ázsiai
elméletnek hogy így a magyarsággal magával és másokkal elhitethessék hogy a magyarság
műveltségi élete a kereszténységgel kezdődött, hogy azelőtti vallásuk „vad samanizmus”
lévén, csak képtelen babonákból állott, aminthogy ők maguk is vadak és műveletlenek voltak
és hogy fönnmaradásukat is csak a kereszténységnek köszönhetik.

Világos pedig az is hogyha a magyarság őslakos volta és ősrégi műveltsége tudatában élvén,
azt is megállapítja hogy ősvallása sokkal magasabb szellemi és erkölcsi szinvonalú, akkor erre
előbb-utóbb vissza is tér, amire hiszen igen erős hajlam már az 1930-40-es években is
mutatkozott.
A régi magyar királyok idejében létezett egy magyar regős-rend. Ezek föladata volt a királyi
udvarnál a nemzeti vagy udvari ünnepségek alkalmával valamint egyéb udvari mulatságokon
és lakomákon az udvart és ennek vendégeit előadásaikkal mulattatni, amely előadások
egyrészt zenélésből állottak, másrészt hősénekek, dalok zenekíséret melletti elénekeléséből,
valamint nemzeti mondák, regék, mesék kötetlen szövegbeni elmondásából. Ezenkívül egyes
a zenét, elbeszéléseket különösen kedvelő fejedelmek, királyok, külön, saját maguk számára
is énekeltettek és meséltettek. Mitöbb, voltak olyanok is akik minden írásban is
följegyeztettek; csakhogy, amint erről írott okmány is maradott fönn, első keresztény
királyaink elrendelték, hogy a régi pogány iratok mind elpusztíttassanak.

Az udvari regösöknek (más kiejtés szerint: regéseknek) ezért a királyi udvartól rendes fizetés
járt, úgy pénzben mint természetbeliekben, sőt királyi adományból a kiválóbbak még külön
jutalmakat is kaptak; például földeket is, amelyeken ők és hozzátartozóik éltek és
gazdálkodtak.

Sebestyén Gyula (lássad „A regösök” és „Regös énekek” című könyveit) azon véleményen
van, hogy e regös- vagy énekes-rend amaz augsburgi vesztett csata után hazatért „hét
gyászmagyar” leszármazottaiból keletkezett, akiket a németek, miután orrukat, fülüket
levágták, hazaengedtek volt, hogy a vereségről hírt vigyenek. Bár mindez csak monda
alakjában maradott fönn, semmi okunk nincsen el nem fogadnunk hogy történelmi valóságon
alapszik, habár a leszármazás alatt nem szükséges kizárólag vérbeli leszármazást értenünk,
mert hiszen tanítványok is tekinthetők ilyen esetben leszármazottaknak, valamint hiszen
bizonyos hogy a rendbe gyakran más kiváló énekesek is vétettek be, úgy a regős-rend
akaratából, mint királyi intézkedésből is. Csakhogy a magyarságnak, valamint más népeknek
is, már ősidőktől fogva mindig voltak hivatásos énekesei, zenészei és mesemondói, azaz
regösei vagy regései; semmiesetre sem voltak tehát az augsburgi csatából visszatért
„gyászmagyarok” az első magyar énekmondók.

A magyaroknak és magyariaknak bizonyára már vagy 10-20.000 esztendővel ezelőtt, vagy

még régebben is, amikor még más népek nem is léteztek, voltak énekmondói, valamint
bizonyára voltak ilyenek úgy régi királyaink idejében mint később is, egészen az újabb időkig,
akik az ország különböző és egymástól távol eső részeiben éltek és a királyi regős-rendhez
egyáltalán nem tartoztak. Hatalmas nemzetségfők, főurak maguk is tartottak udvaruk számára
regősöket, zenészeket, ének- és mesemondókat, valamint voltak bizonyára sokan olyanok is,
akik senkitől sem függve, a maguk kenyerén élve, járták az országot.

Mindazonáltal az alábbi éposz-rekonstrukcióban az ebben megjelenő hét regőst a hét

gyászmagyarként szerepeltetem, vagy legalábbis ezek utódaiként, akik az énekben magukat
azokkal azonosították. Ez indítékot fölhasználni egyrészt azért tartom helyesnek mivel
regényes és költői szépségű, másrészt azért is, hogy az egész eposznak mintegy megnyitásául,
bevezetéséül szolgáljon és így az ősi mondának újabbkori mezbeni és nyelvezetbeni
megjelenését megokolja. Az époszt teljesen úgy megjelentetni mintha az valódi kőkorszakbeli
vagy aranykorabeli énekekből állana, igazán meg sem kisérelhető.

Miként ma is egyes mesék, mondák más-más vidéken más-más változatban vannak elterjedve,
ugyanúgy ősidők óta eredetmondánk is különböző törzseknél, nemzetségeknél, illetve az ezek
által lakott területeken, különböző típusban alakult volt ki. Voltak szerintem oly törzseink,
nemzetségeink, amelyek mindvégig megmaradtak eredetmondánk régibb alakjánál, amelyben
a Nap csak egy hősben (nem testvérpárban) volt megszemélyesítve, valamint voltak olyanok
is (és ezek voltak többségben) amelyek az újabb alakot (a testvérpárral) alakították ki és
terjesztették tovább. Így történt azután, hogy még mai népmeséinkben és mondáinkban is
mindkét époszalaknak, számtalan változatban, megvannak nyomai, éspedig nem csak nálunk
hanem a világ majd minden népénél, mert a később keletkező népek őseink fenséges
népeposzai hatása alól sohasem tudták magukat kivonni és nem is fogják tudni soha míg a
világon költészet és szépirodalom lesz.

Tovább

Magyar Adorján
A Csodaszarvas

A rege bevezető része

1.)

Porka havak esedeznek (vagy: hulladoznak)

Nyulak, rókák kergetődznek
Régi rege róla.

Benyomozánk a faluba,
Jámbor gazda udvarára.
Régi rege róla.

Ott találánk rakott házat,

Abban látánk vetett ágyat.
Régi rege róla.

Ágyban fekszik jámbor gazda,

Belül fekszik gyöngéd hölgye.
Régi rege róla.

Közbül fekszik göndör gyermek,

Költögeti apját, anyját.
Régi rege róla.

Keljen apám, keljen anyám

Mert megjöttek a regösök !
Régi rege róla,
Régi rege róla.

Képzeletünk elé hideg, havas táj varázsolódik. Finom porként szitál a hó, ahogy nagy
hidegben szokott. A Hold vagy Csillagok fénye mellett néha nyulakat látni futni, rókák által
üldözve.

Szánok nyoma látszik a hóban, de a folyvást hulló hó által már félig-meddig betemetve. Ez
alig látható nyomokat követve bandukol a falu felé a hét gyászmagyar, aki az augsburgi csata
után élve került haza és most énekmondással keresi kenyerét. Karácsony és Újév éjszakája
van, a sok énekelés és regélés ideje, ami számukra is több keresetet és megvendégeltetést
jelent.

„Rakott ház”-nak, némelyek szerint, Erdélyben csak a fenyő- vagy más fából készült
gerendákból való házat értik, amelynél a gerendák valóban egymásfölé rakvák; mások szerint
azonban így a kőből vagy téglából rakottat nevezik de semmiesetre sem a vályogból valót,
sem a sövényfonásút, amely utóbbi falai aztán sárral lesznek betapasztva s azután
bemeszelve; bár régen olyan finom fonású „sövényház” is volt, hogy azt betapasztani nem
kellett.

A ház ablakaiból világosság látszik. A fázó, didergő regések vágyódnak a meleg szoba és
méginkább meleg étel után. Az udvaron vagy az oszlopos tornácon énekelnek. A dallamok a
dunántúli és erdélyi regös énekek, régi magyar balladák és népdalok dallamai
felhasználásával állítandók össze. Ezek mindenesetre magyarok de egyszerűek kell legyenek
mert nagyon változatos, színes dallam nem egyeztethető össze az epikai előadás szükséges
nyugodtságával, illetve zavarná az epikai hangulatot, amely megköveteli hogy a
legmegrázóbb és a legvígabb dolgok is bizonyos fenséges nyugalommal adassanak elő. Az
azonban szükséges, hogy az énekrészek dallama más-más legyen, hogy a hallgatóságot ne
untassa.

Megérkezénk, heten vagyunk,

Messzi földről jöddögélünk.
Régi rege róla.

Hideg, havas Jégországból,

Jégországi mezőségről
Régi rege róla.

Hideg, havas mezőségről,

Zord, zúzmarás erdők közül.
Régi rege róla.

Ott lefagyott, ott elfagyott

Kinek orra, kinek füle
Régi rege róla.

Regösöknek rossz ruhája,

Zabszalmából a subája.
Régi rege róla.

De remek a sok regéje,

Sok regéje, mondókája.
Régi rege róla.
A regösök mindig heten vannak. Egyrészük különböző álarccal
szerepel a regölés különböző részeiben, a többi pedig zenész.
Hangszereik az éneket kísérő koboz (lant, gitár), dob (az
úgynevezett üstdob, amelynek csak egy bőre van és az egyik
kézben tartják, a másikkal verik) és a regösök láncos botja. Ilyen
bot kettő, háromnál is van és a refréneknél zörgetnek velük. Az
egyik regös lehetőleg magas férfi Csodaszarvasnak öltözve, egy
fiú vagy fiatalabb legény pedig a kakas, míg egy idősebb, vagy
egy öregember a tulajdonképeni énekmondó, aki a legszebb
epikai költeményeket énekeli, magát kobozával kisérve.

Régebbi nyelvünkben koboz = tök, és valóban kabaktök valamint

másféle tök héjából nemcsak dob hanem hegedű és gitárféle is
készült.

A hideg, havas „Jégország” népmeséinkben is előforduló indíték

(motívum). Ez országban minden jéggé fagyva és jéggé fagy
mindenki aki oda merészkedik. Többnyire varázslat okozta az
ország Jégországgá válását, de a mesehősnek élete
kockáztatásával sikerül a varázslat alól az országot
fölszabadítania. Egy Benedek Elek által közölt mesében úgy hogy
az Áldott Napot rábírja, hogy ott is fölragyogjon, holott eddig oda nem sütött volt.
Népmeséinkben ez indíték nem más mint a Jégkorszakok elhomályosult emlékezete, amely
korszakok a Földön valóban egy ideig mintegy gonosz varázslat tartottak, majd elmúltak. A
magyar Alföldön ugyan Jégkorszak sohasem volt, de volt a Kárpátokban és a
Magyarországtól Északra fekvő tájakon, úgyhogy a Csallóközben és az ettől délre fekvő
részeken élő népnek tudomása kellett legyen a jég- és hóborította tájakról, ugyanúgy tehát
mintahogy népmeséink szerint is Jégország ha nem is közelinek de elérhető távolban lévőnek
lenni mondatik, sőt mondatik az is hogy az hegyeken túl van. Az augsburgi csata utáni
regösök azonban énekeikben a hideg, havas ország alatt aligha másra mint Németországra
gondoltak, amely Magyarországnál sokkal hidegebb és ennél északabbra fekszik. Tény
viszont az is, hogy oda hegyeken átkelve juthatni és hogy ez a Jégkorszak idejében jégtakaró
alatt volt. A hét gyászmagyar orrát, fülét a németek levágták volt és így eresztették őket el.
Ezt palástolgatják ők tehát azzal hogy „ott lefagyott kinek orra, kinek füle”. Mivel azonban
őseinknél a Karácsony és egyúttal Újév ünnepe : a téli napforduló éjszakája volt, ezért
természetes hogy az ősi regések énekeikben a hideg, havas Jégországot vagy Télországot az
augsburgi csata előtt is emlegették.

2.)

Zabszalma a köpenyünk,
Tökcserép a kalapunk.

Nyírfakéreg nadrágunk,
Cserfakéreg bocskorunk,
Úgy csiszegünk-csoszogunk.

Ha beenged gazdurunk
Becsiszegünk-csoszogunk.

Ha nem enged gazdurunk

Elcsiszegünk-csoszogunk.

Cserfakéreg bocskorunk,
Úgy csiszegünk-csoszogunk......
Úgy csiszegünk-csoszogunk......

Erre a szoba ajtaját föltárják hogy a regéseket beengedjék. A nyitott ajtóban az éj sötét
hátterén látható lesz az égő gyertyákkal ragyogó Csodaszarvas. (A szobában lévő világosságot
az ajtónyitás előtt el kell oltani hogy e világosság ne csökkentse a Csodaszarvas
fényhatását.) A regések bejönnek, köszöntik a házbelieket, ezek viszonozzák a köszöntéseket,
amelyek ilyenek :

Megszületett a Magyarok Istene ! — Él a Magyarok Istene ! — Dicsértessék a Magyarok

Istene. — A felelet rá : Megszületett ! — Él ! — Dicsértessék !

Ha az ajtó elég tágas akkor a Csodaszarvas is mindjárt bejön, ha nem, társai előbb leveszik
szarvait, hogy az oltárrá alakított asztal két korsójába állítsák; a nyitott pitvarú régi magyar
házakban azonban ez nem volt szükséges és a következő énekrész alatt a lángocskákkal
ragyogó agancsok még a szarvas fején maradtak.

Most a kobzos énekel :

3.)

Amott gomolyodik nagy gomolyag felhő,

Abból támad elő csodálatos szarvas.

Csodálatos szarvasnak ezer ága-boga,

Ezer ága-bogára ezer égő gyertya.

Ezer égő lángjuk az égi Csillagok,

Gyújtatlan gyulladnak, oltatlan alusznak.
A fölkelő Napot szarva között hozza,
Arany Hajnalcsillag a homlokán ragyog,

Ahány szőre szála annyi Csillag rajta,

Ezüstös teli Hold szügyéről világlik.

Ez a világ keletkezése jelképes regéje néhány szóban elmondva, mert a Csodaszarvas magát
az Eget, azaz a Mindenséget is jelképezi, azért vannak rajta mind az égitestek. A gomolygó
vagy kerekedő felhő az alakuló Világködöt (ősködöt, nebulozát) jelenti, amelyekről őseinknek
tudomása volt és stilizált ábrázolatai is maradtak ránk. Ez ősködöt magyar törzseink
szócsoportja szerint gomolyad-nak nevezték, mozgását gomolygás-nak. Ellenben például
kabar törzseink ugyanezeket a kavarog, kevereg, gabalyog szavakkal fejezték ki; mitöbb, a
gabalyít igének népünk nyelvében ma is van kialakít értelme mégpedig mintegy „kuszálva
kialakít”. Viszont kazár és székely őstörzseink a világkialakulás ködét kusza, guzsa, kósza
alakú szóval nevezték, mozgását pedig a kuszál, kuszálódik, kaszálódik szavakkal. Ezen ős-
kazár szóból származtak a görög kaosz, amely szintén kuszaságot és a még kialakulatlan,
gomolygó ősanyagot jelenti, továbbá a magyar kószál ige, amely kusza ide-oda keringést, és a
szerb guzsva amely utóbbi meg gomolygó tömkeleget jelent, amik után értjük hogy a magyar
kóc szó, amely szálak rendezetlen tömegét jelenti, kellett hogy a szláv kosza = haj, hajzat szó
eredetét is képezze. Mindezekkel rokon a magyar gúzs = csavart kötél is.

Ma tudjuk, hogy a világkezdő ősködök, amelyekből a

napok és naprendszerek alakulnak ki, valóban spirálisan
gomolygó ősanyagködök. E világkezdő ősködöt kazár és
székely törzseink stilizáltan így ábrázolták, amely
ábrázolatokat a székely kapukon valamint
népművészetükben egyebütt is láthatjuk, de különösen
következetesen a tulajdonképeni székelység helyein,
azaz Udvarhelyszékben. (1. 2.)

Ugyanezen ősködöt kabar törzseink viszont úgy

ábrázolták ahogy azt e fönti rajzon a 3. és 4. ábra tünteti
föl. Ez utóbbi kettőt Kínában díszítőindítékként ma is
mindenütt láthatjuk, sőt Korea címere is ez, és a Távolkelet szimbolikájában ez valóban a
világkezdő őskáosz ábrázolata.

Mindevvel pedig egyezik az hogy a nebulozák, vagyis a Mindenség kialakulóban lévő ködei,
világai valóban ilyen spirálisan gomolygó alakúak — de amit mi csak ma, teleszkópjaink
segítségével tudtunk megállapítani; holott, lám, őseink már ezt is tudták.

Most maga a szarvas énekel, a kobzos zenész pedig kíséri :

4.)

Mindenség Tengere hullámzik, hullámzik.

Hullámi ringanak, habjai susognak.

Kelő piros Napom, szép Hajnalcsillagom

Vízben tükröződnek, ragyogva rezegnek.
Szőröm Csillagai, szügyem gyöngyszin Holdja
Vízbe lemerülnek, habok közt fürödnek.

Sötét messzeségből úszva megérkeztem,

Kékes habok közül partra kiláboltam.

A két szarvam között ingó-ringó bölcső,

A ringó bölcsőben aranyhajú gyermek,
Óh, a Gyönyörű Gyermek !...

Most újra a kobzos énekel :5.)

Ki fia, ki fia ? Kicsoda, Kicsoda ?

Csillagos Ég fia, a Nagy Isten Fia.

Az Áldott Napocska, Gyönyörű Istenke,

A mi reménységünk, a mi nagy örömünk.
Óh, a Gyönyörű Gyermek !...

Újév éjszakáján íme megszületett,

Tenger homályából, sötétségből kikelt.

Az égi Tejfolyó az ő édesanyja,

Aki őt szoptatta, nagy erejét adta.
Óh, a Gyönyörű Gyermek !...

Kicsike, kicsike, ring a bölcsőjében,

Ringó bölcsőjében mosolyog édesen.

Éjszaka árnyai immár reszkessetek,

A ti elűzőtök mert már megszületett !
Óh, a Gyönyörű Gyermek !...

Sötétség, hidegség felé tekergődznek,

Sugárzó Natpocskánk életére törnek.

De ő kacsóival torkukon ragadja,

Kerendő kígyókat íme meg is fojtja.
Óh, a Gyönyörű Gyermek !...

6.)

Áldott Nap, fényes Nap, amily gyönyörű vagy

Már ringó bölcsődben olyan erős is vagy.

Jobb kacsód mozdítod, bölcsőd megingatod :

A Föld reng miatta, hegyek megremegnek.

Bal kacsód mozdítod, bölcsőd megingatod :

Tenger fölviharzik, végesvégig habzik.

Mai naptól kezdve fogy már a sötétség,

Mai naptól, fogva lankad már hatalma.

Mert a mi Megváltónk immár megszületett,

A mi Áldott Napunk, látjátok-e, meglett.

Emberek, emberek, új örömöt hoztunk,

Ez új esztendőben legszebb reménységet.

Elhoztuk az áldást, sok szép ajándékot,

Kicsiny gyermekeknek sok gyönyörűséget.

Isten adjon nektek mindenben bőséget,

Békét, boldogságot, szívbéli jóságot.

Minden gyermeketek egészséggel éljen,

Mint az Aranyisten oly gyönyörű legyen.

Minden jószágotok szépen szaporodjon,

Gyümölcs és gabona bőséggel teremjen.

Kezetek munkáján égi áldás legyen,

Fényes Aranytükör mindekor vezessen.

A Csodaszarvas a Nagy Égisten jelképe, aki pedig az Ég, a Mindenség megszemélyesítése. Itt
a Mindenségnek a Csodaszarvasban való megtestesülése úgy van föltüntetve mintha ez a
Mindenség Tengeréből úszva jönne elő, amiértis eleintén mintha a vízbe volna merülve, csak
feje és szarvai látszanak ki s az ezeken ragyogó Nap és Csillagok a vízben tükröződnek, míg
szügyén és szőrén a Hold és a többi Csillagok még alámerülvék, aminthogy a Hold és a
Csillagok egyrésze szoktak is a láthatár alá tünni. Mindezt azonban úgy kell fölfognunk hogy
a Csodaszarvas tulajdonképen maga az Ég, vagyis maga a Mindenség Tengere, és hogy
eszerint itt tulajdonképen ez csak átváltozik Csodaszarvassá, vagy ebben van
megszemélyesítve, hogy így vele énekbeli szerepet eljátszathasson. Az ajtónyílásban
láthatóvá lévő Csodaszarvas megjelenése értelme az hogy az égi felhők megnyílanak és
közöttük meglátszik az Ég. Ezért belől az ajtóra felhőket ábrázoló kárpitot kell akasztani,
emelyeket különben ősvallásunk istenházaiban (templomaiban), ahol a karácsonyi szertartás
pompával volt megtartva, valószínüleg az ajtószárnyakra magukra is, belül, kifaragták és
festették. Másrészt a felhők az ősködöt is jelképezték, amelyből a Csillagos Ég, azaz a
Csodaszarvas, kialakult. A felhőket is különböző magyari ősnépeink más-máskép
ábrázolták; például a magyarok úgy mint amilyen e rajzon a; a kazárok olyanképen mint b,
amit a középkorból valamint még a barokkorból is ránk maradott díszítményeken is
láthatunk; a kabarok olyanféleképen mint c, amihez hasonló még a kínaiak művészetében
maradott fönn; a kunok úgy mint d; a szemerék és besenyők pedig úgy mint e; amely
különböző ábrázolásmódok az illető népek vallásos szimbolikáján alapultak, de ami
magyarázására itt nem térhetünk ki.
 Az énekben valahol megemlítendők a Csodaszarvas
szarvain csilingelő csengettyűk is és kifejezendő, hogy
ezek a Csillagokkal is összefüggésben vannak.

Éspedig a következő okokból :

Ezen csengőknek — azonkívül hogy az egykori

háziállat-szarvasok szarvaira, szarvatlanságuk ideje alatt
pedig nyakukba, voltak akasztva — szintén volt jelképes
értelmük is, vagyis utóbb a Csillagok jelképeivé is lettek,
aminek magyarázata azonban a magyar ősvallás táltosai titkos tudományai körébe tartozik,
amelyekről itt nem szólhatok és ezért e tárgyat is csak röviden érintem :

Ez a hangok, színek, hőfokok és alakzatok (formák) harmóniájával és egymásnak való

megfelelésével függ össze. Ősnyelvünk a Természet törvényei szerint keletkezvén, a
Természetnek és a Természet Törvényeinek hangokbani kifejeződése volt, de aminek igen
világos nyoma van meg mai nyelvünkben is, holott más nyelvekben ilyen nyomok csak
annyiban maradtak meg, zűrzavarosan, amennyiben sokkal későbbi kialakulásukkor
ősnyelvünk reájuk hatott. Amint azt a csillag és csilingel szavaink azonos szótöve is mutatja
(a magyarban és más nyelvekben is a csill-, sill-, csell-, sell szótöveknek (röviden ejtett é
hanggal, azaz tehát é-vel egyaránt van csillog, villog és cseng, csilingel értelmük), lehet azt is
kövtkeztetnünk, hogy az ősök valamikor tudták nem csak azt hogy a fény és hang egymáshoz
hasonló hullámzó mozgások (a régi magyarban sellő, csellő, csele, salló, csalló: hullámzó,
kigyózó mozgást jelentő szavak voltak), de megállapították volt azt is hogy a fehér szín, fehér
fény (amilyen a Csillagok többsége színe is) és a magas hangok (csilingelés) egymásnak
megfelelnek és hogy ezenkívül a csilingelés ritmusa is megfelel a csillagok csillogásának,
vagyis hogy ami a hangokban a csilingelés : az a fényben a csillogás. Ezért őseink karácsonyi
szertartásából — amelyben a Csillagoknak oly nagy szerepük volt — sohasem hiányozhattak
a csilingelő csengők sem — ami különben a magyarság karácsonyéji ünnepe hangulatához ma
is tartozik. Említettük hogy a csill-, sell-, sall- szótöveknek hullámzó mozgás jelentésük is
volt. Ez a mai magyar szallag és sallang, tájszólásokban sallangó szavakból ma is látható.
Utóbbi azon, vékony, hosszú szijjakból álló csüngőket jelenti, amelyek különböző tárgyakon
alácsüngő díszül, a lószerszámokon pedig díszül is de főképen arra szolgáltak, hogy a ló
mozgása által folytonos ide-oda hullámzásba, azaz sallangásba, sallongásba hozva, az állatról
a szúró legyeket, bökölyöket távolt tartsák.

Megállapíthatjuk továbbá azt is, hogy az i, ü, és é magánhangzók a rövid időközű, gyors

hullámzásnak, a magas hangoknak és a hideg kék és fehér színeknek felelnek meg, az e, ő, á
magánhangzók ellenben a nagyobb időközű, lassúbb hullámzásnak, a mélyebb hangoknak,
melegnek és meleg piros és narancssárga színeknek; habár, a végletek érintkezvén, az igen
magas hangokoknak és az ezeknél ismét keletkező fehér és kékesfehér fénynek is ismét az i
magánhangzó felel meg.

Az énekben említett „Tejfolyó”: a Tejűt, amelyet őseink fehér Anyaszarvassal is jelképezték,

amely a Napisten anyja, azaz a Nagyboldogasszony, vagyis a világalkotó Ősanyag Istennője
(Hera Juno), aki egyes törzseinknél fehér kancával is jelképeztetett. Népmeséinkben ez azon
„fehér ló” amelynek fiát „Fehérlófiá”-nak nevezik, aki azonos Heraklesszel, azaz a
Napistennel; említettük pedig hogy Herakleszt még Magar és Makar nevek alatt is
tisztelték.Vogul rokonnépünk énekeiben is a még bölcsőjében fekvő Napistenke oly erős hogy
keze mozdulatáitól a Föld reng, a tenger viharzik, ami tehát okvetlen eszünkbe juttatja a
bölcsőjében is már nagyerejű görök Heraklesz hitregéjét. Vagyis itt is, mint számtalan más
esetben is, látnunk kell, hogy a görög hitregék eredete a mi ősnépeinknél van.

A kereszténység „Megváltó”-hitregéje is a mi ősi naptiszteletünkből származott hitrege, mivel

a Napisten az aki melegével és világosságával a hosszú, félesztendeig tartó tél hidegségétől,
sötétségétől és az ez idő alatt terjedő betegségektől és nyomortól az embereket megváltja,
amint ez a vogul naphimnuszokból is kitünik, sőt avar őstörzseink tűzkultuszában a Napisten
egyúttal a Tűzisten is lévén, ő szeretett gyermekeit, az embereket, a tűzgyújtásra is
megtanítván, a hosszú tél szenvedéseitől ezáltal is megváltja.

Az énekben az „Emberek, emberek” szavak helyett „Magyarok, magyarok” is mondható,

mivel ősnyelvünkben a „magyar” szónak „ember” értelme is volt.

Most ismét a Csodaszarvas szól :

7.)

Íme agancsaim én mostan leteszem,

Szarvasszokás szerint Újévre levetem.

Karácsonyra nektek szarvaim itt hagyom,

Minden áldásukkal nektek ide adom.

Aranytükör mellett asztalon álljanak,

Míg a sötétség tart : világosítsanak.

Az én agancsaim : az Isten áldása,

Minden javatoknak legyen kútforrása.

Álldott termőföldet velük munkáljátok,

Teremjen az néktek gyönyörű gyümölcsöt.

Gyönyörű gyümölcsöt, aranyos kalászot,

Aranyos kalászot, lágy, fehér kalácsot.

Tehenek számára hosszú, selymes füvet,

Hosszú, selymes füvet, bőven fólyó tejet.

Az agancsok azért „Isten áldása” mert belőlük készült az őskapa, a legrégibb földművelő
szerszám; a földművelés pedig minden jónak, minden áldásnak kútforrása.

A föntiek azon szerencsekívánságok amelyek a népi regösénekek egyrészét is képezik és

amelyek az Újévi ünneppel, a Napisten születésével és a gyermekszületéssel egyáltalán
függenek össze. Őseinknél a Nászünnep, amikor az ifjú párok egybekelnek, tavaszi
napéjegyenlőségkor lévén, az első gyermekszületés így természetesen 9 hónap múlva, azaz a
téli napfordulóra, vagyis az ősi Karácsony és Újév ünnepére esett.

„Magyar” nemzeti nevünknek még „földműves” értelme is volt, azt pedig már emlitettük
hogy az őskapa, vagyis az aga, szarvasagancsból készült és hogy eszerint ez a földművelés
szent jelképe is lett. A kapa és a földművelés szentkénti tiszteletére vonatkozólag itt egy
kitérést kell tennünk a Tonuzóba-mondánkra, amelynek befejező része tartalmaz egy
bizonyító adatot. E mondát külömböző változatai alapján így rekonstruálom :

A besenyők földéről jött volt Tonuzóba. Híres neves vitéz volt és számos harcban sok
dicsőséget szerzett a magyarok fegyvereinek. Testvértörzse volt a magyarnak a besenyő és
csak idegenek ármányossága veszítette volt őket néha össze.

Mikor Vajk fejedelem az István nevet felvevén, az országban a kereszténységet kezdé

terjeszteni, Tonuzóba nem akarta ez idegen vallást elfogadni. Amikor pedig István őt a
fegyverek hatalmával szándékozta kényszeríteni, akkor Tonuzóba és neje is fegyvert
ragadtak. Ősi hesenyő szokás szerint ugyanis nagy veszélykor a nők férjeiket a harcba is
követték és íjjal, karddal a kezükben férfiak módjára harcoltak. Náluk a nők ugyanolyan
jogokkal és kötelezettségekkel bírtak mint a férfiak és harcban ugyanolyan ruhában és
fegyverzetben is jártak.

Az István által küldött fegyveres német csapatot, élükön egy német pappal — aki Tonuzóbát
meg akarta keresztelni, mind egy szálig levágták. István most már egész hadsereget küldött
ellenük.

Három nap és három éjjelen át tartott már a küzdelem de akár mennyien támadtak
Tonuzóbára, ők mind levágták azokat. Körülöttük, köröskörül egész básrya támadott már az
elesett németek és hitehagyott magyar harcosok százaiból, Tonuzóba és felesége pedig
állottak lóháton, fönn a hullahegy tetején, fegyverrel a kezükhen, várva az új támadásokat.

Hírül vitték Istvánnak hogy nem bírnak Tonuzóbával, mire ő, nem tudván mitévő legyen,
összehívta németjeit és keresztény magyarjait tanácskozásra.

Környezete magyarjai azt tanácsolták hogy a harcot hagyják abba, gyűjtsék össze
fegyvertelenül a békés, földműves magyar népet, menjenek ezek ásóval, kapával, vegyék
körül Tonuzóbát és feleségét, hogy semerre el ne mehessenek és köröskörül kezdjék a földet
hányni, temessék be a halottakat, aztán hányják a földet mind magasabbra, magasabbra, amíg
Tonuzóbát és feleségét is betemetik...

És íme, Tonuzóba és neje, a fegyvertelen, földműves magyar nép ellen nem bírt fegyvert
emelni. Karjuk erőtlenül hanyatlott alá s csak nézték, nézték mint emelkedik körülöttük mind
magasabbra az óriási sírhalom...

Mikor már egészen be voltak temetve s csak fejük látszott ki a földből, István hírnöke
fölszólította őket :

— Tonuzóba, vedd föl a keresztséget ! Azt üzeni István : te leszel őutána az első ember az
országban.

De ők csak így feleltek :

— Nem, nem soha !

Be is temették hát őket egészen.

Így temették el a magyarok az abádi révnél Tonuzóbát és feleségét. Ott áll most is a nagy,
magas, kerek sírhalom, amelyhez hasonló sok van még Magyarország földén, de ezt
Tonuzóba sírjának nevezik most is. Benőtte a gyep és nyájak legelésznek rajta. De azt regélik
a juhászok hogy néha, az éj csöndjében, ha a halom tetején feküszik az ember, meghallhatja
olykor Tonuzóba és neje fegyverei csörrenését vagy sóhajtásukat. Mert ők nem haltak meg
hanem élnek most is a nagy sírhalom mélyén és várják századról századra hogy a magyarok
ismét eljöjjenek egyszer, ásóval, kapával és őket kiszabadítsák. Mert el jön még az ideje
annak !

Eltekintve attól hogy itt csak mondával van-e dolgunk vagy történelmi valósággal amely csak
a századok folyamán, népajkon alakult át meseszerűvé, fölhozhatjuk hogy I. István király
idejében a már kereszténységre tért magyarok is kétségtelenül még igen jól ismerték az ősi
hagyományokat és szokásokat, ha ők maguk már nem is éltek ezek szerint. Tudták tehát azt is
hogy Tonuzóba a következő okokból nem emelhet fegyvert az őt körülzáró és betemető népre
: Minden törzsünk, mint besenyők, kunok, jászok stb., magát a magyar őstörzsből
származónak tartotta, amiértis a magyar törzs iránt nagy tisztelettel voltak sőt azt szentnek
tekintették. Úgyszintén őseinknél a földművelő ember, amilyenek pedig a magyar törzsbeliek
mind voltak, szentnek tartatott, azon törzseknél is amelyek maguk földműveléssel nem vagy
alig foglalkoztak. Őseink szerint ugyanis a földművelés volt az egész emberiség
megélhetésének alapja, ami nélkül az egész emberiségnek el kellene vesznie. De különösen
szent és sérthetetlen volt szemükben az ember aki kapát tartott a kezében, annál inkább pedig
ha ezzel a földet érintette (az ásó is csak a kapa egy későbbi származéka, amely úgy
keletkezett hogy a már lappal bíró kapát nyelén kiegyenesítették hogy a földbe szúrható
legyen). Elképzelhető tehát hogy ősei vallásához és hagyományaihoz szent meggyőződéssel
ragaszkodó ember, magát körülvéve és minden menekülhetést elzárva látván, inkább a halált
választotta mintsem hogy az ásóval és kapával a földön dolgozó magyar földművesekre
fegyvert emeljen. Vagyis Tonuzóba ilykép való elvesztése tulajdonképen visszaélés volt a
magyari népek egy hagyományos szokásával.

Az őskapa neve a tulajdonképeni magyar törzsnél, amint láttuk, aga volt. De például a
kabarok ugyanezt kapa néven nevezték, azért mert a horgot, horgasságot jelentő szavak e
magyari törzsnél a kapa, kapó, kampó alakú szavak voltak, amelyekkel a kap, elkap, megkap,
kapkod, kapdos igék is közös eredetűek mert amidőn a kapával kapálunk, vele csakugyan
aktív értelemben vett kapó, kapdosó mozdulatokat végezünk, illetve a kapa kampója valóban
kapdossa a földet. Ezek szerint kapa (azaz : a kap) olyan főnév, amely a kap igéből lett,
főnévképző szóvégi névelővel, vagyis kap-a tulajdonképen annyit tesz mint a kap, vagyis : az
ami aktív értelemben kap, kapdos (a magyarban a kap igének ugyanis passzív értelme is van,
amely a latin recipere igének felel meg). Innen származnak a kapocs és kapcsol szavaink is,
mivel régibb nyelvünkben, különösen pedig a kabaroknál az -ocs, -acs, -ecs, -ics szócskának
kicsinyítő értelme volt. Tudjuk azt is hogy kopó = vadászkutya szavunk régibb nyelvünkben
kapó alakban is előfordult, vagyis e szavunk is tulajdonképpen megfogó, megragadó
értelmű.[1]

Mindenesetre látnunk kell tehát hogy ezen kap szótövünknek nyelvünkben egész szócsoportja
van s így ez tehát annak őselemei közé tartozik, vagyis nem holmi átvétel, mivel a nyelvekben
a máshonnan átvett szavak elszigetelten, rokonok nélkül állanak. Így aztán azt is meg kell
állapítanunk hogy viszont a szerb-horvát nyelv kopati = kapálni igéje is tőlünk
származott; annyival is inkább hogy hiszen a kapa szerb-horvát neve motika, vagyis amilyen
logikus tehát a magyar kapa és kapálni szavak azonos alakja, ugyanolyan logikátlan a motika
és kopati szavak teljesen más alakja.
A szerb-horvátban a kopati ige elszigetelten, rokontalanul áll, mint minden idegenből átvett
szó, eltekintve attól hogy azon nyelvek amelyekben a magyar mély a hang hiányzik azt
többnyire o-nak ejtik, illetve az ilyen anyanyelvűemberek a magyar kapálni szót is kopálni-
nak hallják és ejtik, holott bennünket semmi sem akadályozott volna abban hogy a kopati igét
mi is kopálni-nak ejtsük, ha az átvevők mi lettünk volna. Azt pedig hogy az eredetileg
hegylakó és kizárólag állattenyésztő és nomád életmódot folytató szerb és horvát nép a
földművelést és megtelepedett életmódot a magyaroktól és magyariaktól tanulta, bizonyítja
még asov (ejtsed: asov) = ásó szavuk is, amely szónak az ás igénkbőli származásához kétség
nem fér. Ugyanígy a város szavunknak a vár szavunkbóli származásához sem fér kétség,
vagyis város szavunk várral bíró, megerősített helységet jelent. Mivel pedig a szerb-horvát
nyelvben varos (ejtsed: varos) = város, ebből az is kétségtelenné válik hogy az eredetileg
nomád szerb és horvát szlávok a városépítést és városi megtelepedett éIetmódot is az ősidők
óta földművelő és városépítő magyarságtól tanulták, eltekintve attól hogy a mai, már
művelhető völgyekben és lapályos tájakon lakó szerbek és horvátok nagyobb része a
kereszténység fölvételével, és később az osztrák hatalom uralma alatt elszlávosodott
magyarságból áll.

Hogypedig a kap igetövünk mily ősrégi, bizonyítja az, hogy ez a latin ősnyelvbe is
átszármazott, mert a latin capio is = kap, azaz megfog, megragad.

De ősnyelvünkben még az egytagú szavak megfordítása

törvénye is meglévén — ami az árja nyelvekben nincsen —
ennélfogva a fog, megfog igénket is a kap igénk megfordított
alakjának kell fölismernünk, mivel a p és f hangtanilag
egymásnak épúgy közvetlen rokona mint a k és g; a
magánhangzók változása pedig hangtörvényileg lényegtelen.
Mindebből azután az is következik hogy a fog, megfog igénk
és a fog (latin dens, német zahn) főnevünk között is logikus
összefüggés van, ami onnan ered, hogy ember, állat ellenfelét,
prédáját fogaival megfogja. A fog főnevünk és a kap igénk
közös eredetét a legmeglepőbben az is igazolja hogy a latin
dens szónak nem csak fog (Zahn) hanem ág és kampó értelme
is van, amiből kitűnik hogy azon ősidőben amikor a latin nyelv kialakult : az ág, kampó, fog
főnevek és megfogás, megragadás szavak közötti összefüggés még az emberek teljes
tudatában volt, vagyis hogy akkoriban még általánosan használták nemcsak faágból vagy
agancsból való őskapát hanem olyan halfogó halászhorgokat is amelyek egyszerű
ágkampóból (később csontkampóból) készültek, habár ezek a földművelő ágánál sokkal
kisebbek voltak.

Ilyen ősi halászhorgot népünk itt-ott ma is használ még, különösen nagyobb halak, mint
például harcsa fogására.
 Viszont azt hogy fog főnevünkkel miért azonosul a fok
(például vízbe nyúló félsziget hegyes vége vagy a létra fokai)
azt világosan megmagyarázza az hogy a megfogó szemfogak
hegyesek, továbbá az hogy az ősi létra nem volt még olyan
mint a mai hanem olyan amilyennek azt e rajzon láthatjuk,
amely az ősember földbevájt kunyhóját ábrázolja a
beleszolgáló létrával, vagyis az ősi létra nem volt egyéb kisebb
fatörzsnél amelyen az ágak csonkjait meghagyták és ezek
képezték a létra fokait. Szibériai őslakók ilyen lakásokat és
létrákat napjainkig készítettek. Ugyanilyen, csak kisebb volt az
ősi ruhaakasztó fogas is, bár használtak szarvasagancsból valót
is. Ilyen fiatal fácska törzséből készült ruhaakasztó fogast Dél-Dalmáciában, parasztházakban
magam is láttam még és a Néprajzi Értesítő folyóirat 1913. évf. 143-145. oldalán be is
mutattam.

Ottani szerb neve rogulja (bár nevezik még brklja-nak is), amely név tehát a rog = szarv szerb
szóból származik.

Olvasónk tudja immár hogy őseink miért nevezték a szarvas agancsait „Isten áldásá”-nak,
vagyis azért mert ebből számos hasznos szerszámuk készült, főkép pedig a szent őskapa, az
aga, amelynek segítségével jutottak a gabonaterméshez, illetve mindennapi kenyerünkhöz;
népünk pedig a gabonatermést ma is általánosan nevezi „áldás”-nak.

Befejezvén azonban ezen kitérésünket, újabb kitérést kell tennünk az ének azon szavai bővebb
magyarázata céljából hogy az égő gyertyákkal ragyogó agancsok :

Aranytükör mellett asztalon álljanak,

Amig sötétség tart : világositsanak.

Az asztal ugyanis őseinknél egyúttal a házioltár is volt, majd későbbi időkben házioltárként
erre külön asztal szolgált, de természetesen nem minden őstörzsünknél egyformán, mert
hiszen például az avaroknál házioltár volt a tűzhely, amelyen sütöttek-főztek is és náluk is
csak templomaikban, lakóházaikban pedig csak későbbi időkben fejlődött ki külön tűzoltár.

A magyar törzsek oltárait azonban olyképen vélem rekonstruálhatni ahogyan azt az alábbi
rajzon látjuk ábrázolva : Asztal, hímes terítővel, rajta középen kis emelvény, szintén hímes
terítőcskével. Ez emelvényen áll díszesen faragott állványon a Napot ábrázoló és a
lelkiismeretet jelképező Aranytükör, amely egészen szabályos kerek korongalakú de tükröző
felülete alig észrevehetően domború. Ez régen tiszta aranyfémből készült. Mellette kétoldalt
áll az asztalon egy-egy tartóállványul szolgáló edény, amelyekbe az igazi vagy fából való két
szarvasagancs helyezve s ezek hegyein kis arany- vagy ezüstköpűkben égnek a gyertyák. A
szarvasagancsok ugyanis a szarvas-álarcos ember fából készült álarc-fejéről könnyen
levehetők voltak, hogy az oltár ezen edényeibe állíttathassanak, égő gyertyástól.
Továbbá úgy képzelem ezen oltárat hogy az a fal
mellett is állhatott, amikoris mögötte a falra sötétkék
kárpit volt függesztve, amelyen fényes, ötágú
csillagok voltak és ami a csillagos Eget ábrázolta.
Ezen oltárnak azonban régen gyakorlati célja is volt,
sőt eredetét is ezen gyakorlati célra lehet
visszavezetnünk. Ugyanis eltekintve attól hogy
hiszen az asztal az étkezéshez is szolgált, hogy régen
esténként az étkező asztalról a világítás el nem
maradhatott és hogy ősidőkben hazánk területe a
Föld pólusa lévén, itt az éjszakák és nappalok fél-fél
esztendeig tartottak : a lakó- és tartózkodó
helyiségekben este vagy éjszakában világításra
mindenkor szükség volt, aminek helye régibb
időkben elsősorban is az asztal volt. De ugyancsak az
asztalon állott a tükör is, amely előtt öltözködtek,
fésülködtek és mosdottak is. Miutánpedig a legrégibb
házak félgömbalakúak azaz hupolagszerűek voltak,
ennélfogva faluk belül homorú és befeléhajló lévén
tükör fölakasztására nemigen volt alkalmas.
Ugyanezen okból asztal, tűzhely, illetve oltár is a
helyiség közepén állott vagy legalábbis a középhez közel. Ezekszerint tehát a falmellett álló
asztal, tűzhely, illetve oltár is későbbi fejlemények, azon időkből valóak amidőn a
lakóhelyiségek már négyszögletesek lettek. Mint mindig, tehát itt is : a jelképes értelmű vagy
vallásos célú dolgok eredetét gyakorlati dolgok képezték, illetve a jelképes értelem később
magyaráztatott beléjük, valamint a vallásos szertartások is gyakorlati cselekmények későbbi
fejleményei, sőt ezek igen gyakran oly cselekmények emlékét tartják, mintegy megrögzítve,
fönn, amelyek a mai életben már nincsenek is meg többé.

Utóbb aztán a kereszténység is — bár be nem vallottan —

mindenben utánozta az ősi természetvallás oly szép szokásait és
szertartásait. Itt például ősvallásunk oltára emelvénye és Aranytükre
helyébe került a tabernaculum és ostensorium, az égő gyertyás
szarvasagancsokból pedig fejlődtek a keresztény oltár égő gyertyái.
Csakhogy a tabernakulum és oltáriszentség egészen más értelmezést
kaptak, a keresztény oltárak égő gyertyáinak pedig már semminemű
értelme sincsen, holott ősvallásunkban ezek a csillagokat és az Eget
jelképezték. A keresztény ostensoriumok — amelyek közepén a
felszentelt ostya kis félholdalakú tartály hasítékában épúgy áll
mintahogy állott állványán az Aranytükör — rendesen (különösen a
régebbiek) az ostyából áradó fénysugarakat ábrázolnak, ami hiszen
annak emlékét tartja fönn hogy a kerek, korongalakú — bár sokkal
kisebb — ostya helyén régen a Napot ábrázoló, fénylő Aranytükör
állott; azt pedig, hogy az ostya kisebb, épen ezen sugarakból képezett korong pótolja,
úgyhogy ezáltal az ostensorium épenolyan nagy lett amilyen volt az oltári Aranytükör. Mi
több, hiszen Jézus is, akit ez ostya jelképez, épúgy a Nagy Égisten fiának mondatik, mint a
Magyarok Istene, azaz a Napisten.

Az egyenes leszármazás tehát, bármely úton történt is

az, teljesen kétségtelen. Olaszországban, amint az 1944-
ben az Abruzzo hegység falvaiban a templomokban
magam is láttam, az esténkénti templomozásnál (amit ott
„benedizione serale”-nak neveznek) az oltáron a
szarvasagancsokra még meglepően emlékeztető ilyen
gyertyatartókban égnek a gyertyák, míg közöttük
középen az ostensorium áll. Az egyezés oly nagy hogy a
közös eredet nem lehet kétséges, vagyis nem kételkedhetünk abban hogy a keresztény
oltáriszentség az Aranytükör leszármazottja és hogy ezen keresztény gyertyatartók (ezeket
Olaszországban „griglie” és „giardiniere”-nak nevezik) a szarvasagancsok utánzatai, habár ez
ma feledésbe ment.

Sőt a zsidók ilyen hétágú gyertyatartóiban vagy mécseiben —

amelyeket ők is vallásos szertartásokon használnak — szintén
nem egyéb a Csodaszarvas agancsa emlékénél. Az ilyen zsidó
gyertyatartókra egyébként az említett olaszországi gyertyatartók
is nagyon hasonlítanak, különösen azok amelyek osztó karja nem
ferde hanem vízszintes és öt vagy több gyertyát viselők,
amilyeneket ott szintén láttam.

De immár térjünk vissza ezen fejezetünk tulajdonképeni

tárgyához :

A vogul hitregés énekek szerint a Napisten már bölcsőjében is oly erős hogy ha bal- vagy
jobbkezét mozdítja : a Föld reng illetve „a tenger fölviharzik, végesvégig habzik”. A görög
hitrege szerint Heraklész oly erős már bölcsőjében is, hogy a rátámadó két kígyót
megfojtja; amely két kígyó hogy a Hidegség és Sötétség megszemélyesítései, ezt azonban
csak magyar adatok segítségével tudtam kinyomozni.

Miután pedig mi már tudjuk hogy Magyar Ősatyánk azonos a Magar és Makar néven is
nevezett Heraklesz Napistennel, azaz a görögök szerint a szkíták ősatyjával, mindez azután
nyomra vezet bennünket, vagyis megállapíthatjuk azt is hogy a mi népmeséink kicsi de
nagyerejű hősei : a Babszem Jankók, Hüvelyk Matyik sem egyebek a mi Napistenünknél,
illetve hogy az ezekről szóló mai meséink ősi napéposzunk azon része maradványai amelyek
Napistenünk gyermekkoráról szólottak volt, csakhogy ma már végső fokig elromlottak,
elfajultak és aljasodtak, aminek oka nagyrészt az is hogy régebben, amíg ősvallásbeli eredetük
még észrevehetőbb volt, mint „gonosz pogány maradványok”-ként üldöztettek is.
Mindenesetre azonban Csodaszarvasregénk e része helyreállítását főkép ezen népmeséink
segítségével lehet csak eszközölnünk, amihez azonban egy Arany János költői tehetségén
kívül még alapos néprajzi tudás is kell, hogy megítélhessük hogy ezen töredékekben mi ősi,
mi az ősinek romlott, átalakított maradványa, mi az ami az ősiben nem volt meg hanem csak
későbbi belevitel és minek kellett az ősiben meglennie de később kiveszett vagy üldöztetés
által kiírtatott. Elsősorban is pedig szemelőtt kell tartanunk azt, hogy ezen mesék ősregénk
azon régibb alakja maradványai amelyben még nem testvérpár hanem csak egy regebeli hős
szerepelt.

Őseink főbb hitregéiket (mythoszaikat) a

csillagképekben szokták volt illusztrálni, mégpedig a
legnagyobb költői szabadsággal, amiben annyira mentek
hogy ugyanazon csillagképet — helyesebben szólva
ugyanazon csillagcsoportot — tetszésük szerint hol így
hol úgy magyarázták vagypedig ugyanazon
csillagcsoportot egyik énekesük emígy, másik amúgy
értelmezte, aminek nyomát úgy nálunk mint a későbbi
népek őseinktől öröklött csillagképeiben ma is láthatjuk.
Hogy csak egy példát említsünk : láttuk hogy a Nagy
Göncöl vogul rokonainknál futó szarvas, nálunk
általában szekér de palóc törzsünknél már „kincső” azaz kancsó. Több európai népnél
azonban ugyane csillagkép a „Nagy Medve”, míg „Kis Medvé”-nek a mi Kis Göncölünket
nevezik, amely utóbbit azonban népünk még Tündérasszony Palotájának meg Bába
Tekerükének vagy Bába Matollájának is mondja. Hogy az európai más népek Nagy és Kis
Medvéje mennyire képtelenség, erre nézve elég említenünk annyit hogy a medvének nincsen
farka holott ők, amint azt régi égabroszokon mindenütt látjuk, mindkét „Medvét” hosszú
farokkal ábrázolják, úgy hogy a szekér rúdja a medve farkát képezi. Vagyis szerintem az
említett más népek részéről itt valami tévedésnek vagy félreértésnek kell lennie; amely
félreértést, azt hiszem meg is találtam : a medve latin-olasz neve ursus-orso (olvassad:
urszusz-orszo).

Föltűnhetik nekünk e szavak orsó szavunkali hasonlósága. Márpedig tény hogy mindkét
„Medve” az Ég látszólagos forgási tengelye közelében van, sőt a Kis Göncöl, azaz a Kis
Medve farka hegyét épen maga az északi Sarkcsillag alkotja, amely ma pontosan a
tengelypontot is képezi, amely Csillag tehát az egyetlen amely helyéből soha el nem mozdul
és a többi mind e körül keringeni látszik. Ezért nevezi népünk a Kis Göncölt ma is
Tündérasszony Palotájának meg Bába Tekerükének, vagyis azért mert ősregéink szerint
Tündér Ilona palotája azonos a mesebeli „kakaslábon forgó várral”, amely épúgy forog
önmaga körül mint az Ég boltozata, valamint ismeretesek népünk azon tekerükéi
(fonalfölgombolyító állványai), amelyek függőleges tengelyen, kakaslábhoz hasonló,
háromágú lábon állanak és amelyeknek némelyike oly hosszú függőleges tengellyel bír, hogy
ennek fölső hegye a mestergerenda közepén lévő e célra szolgáló kerek lyukában forog,
amely lyuk köré Erdélyben még ma is szokás csillagot faragni.

E csillagdísz tehát a Sarkcsillag, a tekerük pedig a Kis Göncöl, más néven Bába Tekerüke
vagy Bába Matollája. Lehet azonban, hogy őseink a Sarkcsillagot orsóhoz is hasonlították,
mivel ez fonásközben szintén függőleges helyzetben forog önmaga körül és ezen orsó —
régen orosó, orsú alakban is ejtve — szavunkat az árják átvéve de azt nem értve ursus vagy
orso azaz medve értelműnek vették és így lettek azután előbb csak a Kis Göncöl, majd a Nagy
Göncöl is — mivel utóbbi is az Ég Északi Sarka közelében van — medvékké, de hosszú
farokkal !

Régebbi nyelvünkben — és tájszólásokban ma is még — or, ör, szóvégi magánhangzóval

orú, örű, romlottan örv = kör, karika, amely szavakból képződött orsó vagyis orosó = forgó,
pörgő, valamint oros = forog és orsan = hirtelen megfordul, amely utóbbi ige népünk
nyelvében ma is él.

Viski Károly közöl a Néprajzi Értesítőben Erdélyből olyan mestergerendarajzokat, amelyeken

az Északi Sarkcsillag ábrázolatát látjuk, míg az emellett lévő más csillagalakok az égbolt
többi Csillagait jelentik. Mennyezetekre és kupolák belső fölületére csillagokat ábrázolni
máig is, különösen templomokban, még szokásos, egyébként pedig maga mennyezet szavunk
is a mennyezet és az égbolt azaz a Menny egymássali összehasonlíttatását tartja fönn.

Viski több változat rajzát közli, amelyek lényege azonban mindig kötél és csillagok. Az
Északi Sarkcsillagot ábrázoló csillagalak közepén látható lyuk az amelyben a tekerük vagy
vetük, vagy Viski szerint a matolla tengelye forog.

A Viski által a Néprajzi Értesítő folyóirat 1911. évfolyama 113. és 115. oldalakon közöltek
fejtik meg a legcsodálatosabban egyúttal azt is hogy a szlavóniai magyarság miért nevezi
máig is a ház mestergerendáját e ma széltére használatos de idegen eredetű szó helyett ideg-
nek. (Lássad: Néprajzi Értesítő 1911. 245. oldal Garay Ákos: Szlavóniai régi magyar
falvak.) Viski Károly a fönt említett „Adatok a székely építkezés ismeretéhez” című cikkében
többek között a mestergerenda csillagos díszéről ezeket írja : „E díszítés közepén tisztán
látszik a lyuk, amelyben a motolla tengelye szokott járni. A másik, több ház mestergerendáján
is előforduló dísz nyilván a kötelet utánozza remek faragással; ez az egész mestergerendán
végig fut. Talán nem vetjük el a sulykot ha föltesszük hogy a még mennyezetlen házakban
csakugyan kifeszített kötélen álló csigában forgott a tengely.”
Viski „motollát” mond de ezalatt természetesen a fönti rajzon C-vel jelzett forgatható
készüléket kell értenünk, „csiga” alatt pedig egy a kötélbe szorított, fából való, korongalakú
csapágyat, amelynek felületére csillag volt kifaragva. Hogypedig Viski föltevése mennyire
helyes, nem csak az bizonyítja hogy például némely keleti rokonnépünk kerek és
mennyezetlen lakaiban (jurtjaiban) e kifeszített kötél máig is megvan, amely a helyiség
közepén égő tűz fölé akasztott főzőüstöt tartja, továbbá a függőbölcső és más miegyéb
fölakasztására is szolgál, de bizonyítja a legtökéletesebben az is hogy — amint már említők
— a szlavóniai magyar falvak népe nyelvén a mestergerenda neve máig is „ideg”, holott az íj
húrát is nevezzük idegnek.
A régi magyarok ugyanis tudvalevőleg az íjat kifeszítő húrt nevezték volt idegnek, aminthogy
ezt mai irodalmi nyelvünk is nevezi még így. Őseink legrégibb lakai is még kerek alaprajzúak
és kupolaszerűek lévén, a kifeszített kötél ezekben is megvolt. Ugyanez megvan mai népünk
kunyhóiban, de mivel ezek anyaga nád vagy szalma, ami kötél kifeszítését nem bírná el, ezért
azt tehát rúd pótolja. (Lássad: Herman Ottó: „A magyar ősfoglalkozások köréből”. Budapest
1899, 29. kép. Kontyos kunyhó, Ecseg.)

Ezek szerint pedig a kifeszített kötél a ház hupolaga (cupolaja) alatt

valóban ugyanolyan helyzetben volt mint az íjat feszítő ideg.
Bizonyosnak vélem hogy amidőn az ilyen kerekalaprajzú és hupolagos
lakok őseinknél már nem csupán kunyhószerűek voltak, hanem, kerek
alakjukat még megtartva, nagyobb lakóházakká, palotákká,
templomokká is fejlődtek és szilárd anyagokból is épültek, bennük a
kifeszített kötél még ezután is sokáig megmaradott és ha nem is
állandóan hanem csak bizonyos alkalmakkor, míg kisebb, népi lakokban rúddá, majd
mestergerendává alakult át, különösen azután hogy a faépítészet folytán a kerek alaprajzot
mindinkább a négyzetalakú váltotta föl. A mestergerendára pedig azért faragták ki továbbra is
díszül a kötelet és Csillagot, illetve ideget és Csillagokat is, mert mindezzel már sok szebbnél
szebb, az Égről, Tündér Ilona kakaslábon forgó légi váráról, a Göncöl Csillagáról vagyis a
Világ Göncöléről (mert régi nyelvünkben göncöl = tengely) szóló jelképes monda és hitrege
függött össze. Hogypedig mindez mily ősrégi eredetű dolog, bizonyítják még a következők is
: Ma a Sarkcsillag nincsen az Ég legmagasabb pontján, Magyarország pedig nem esik össze
az Északi Sarkkal, vagyis világunk „tengelye” nem függőleges hanem Észak felé elhajló, de a
tekerükök, vetükök vagy matollák tengelye függőleges, valamint a mestergerendák csillaga is
a vetük függőleges tengelye csapágyát képezi.
Ámde ősrégi műveltségünk virágzása korában, a Jégkorszakok előtti vagy azok alatti időkben
— amint azt már többször említettem — az Északi Sark valóban Magyarország területén volt,
úgyhogy akkoriban az Ég látszólagos forgási tengelye egyúttal az Ég legmagasabb pontja is
volt. Ami pedig a Sarkcsillagnak a mestergerendáni ábrázolását és a velük tengelye
csapágyakénti használatát illeti, sajnos, Viski elmulasztotta a székely fonó- szövő asszonyokat
az erre vonatkozó mondák felől kikérdezni. Más gyűjtők e dolgok felől mit sem sejtve, ezt
nem is tehették, magam pedig Erdélyben jártamkor még igen fiatal és néprajztudományilag
kiképzetlen lévén, ezt szintén nem tettem meg. Fölhozom azonban itt, hogy Pálos Ede a
Néprajzi Értesítő 1911. évfolyama 150-173. oldalain lévő a Győr vidéke magyar
népművészetéről szóló cikkében adja egy ottani mestergerenda ábrázolatát, amelynek
közepén a Csillag tökéletes képe ott van de viszont a tengely számára szolgáló lyuk belőle
már hiányzik, míg a kötelet már csak egy az egész gerendán végigfutó sáv jelezi, a kötél
csavartsága azonban már szintén nincsen föltüntetve, aminek oka pedig szerintem nem más
mint az hogy utóbb készültek olyan matollák is amelyek tengelye már nem ért föl a
mestergerendáig hanem oly erős és nehéz talpat, azaz „kakasláb”-at kaptak hogy földűlésüktől
nem kellett tartani. (Lássad: Néprajzi Értesítő 1905., 243. oldal. „Komáromi motolla”.)

A tulajdonképeni magyar törzs eredetregéjében, mivel ennek főfoglalkozása ősidőkben a

gyümölcstermelés volt, valószínűleg a népmeséinkben ma is meglévő aranyalmafa szerepelt.
Ez pedig szerintem a narancs is lehetett, mely azon időkben amikor az Északi Sark még
Magyarország területén volt de éghajlata emellett a mainál is sokkal enyhébb lévén, a narancs
itt megteremhetett. Azonban ősvallásunk szimbolikájában minden sokmagú, valamint minden
fürtökben vagy kalászszerűen termő gyümölcs, szem és bogyó nőnemű jelkép volt, mivel a
számosság is, a női petefészekkel kapcsolatban, nőnemű valaminek fogatott föl, holott az
egymagú bogyók, gyümölcsök, amilyenek például a barack- és szilvafélék, pedig
hímneműnek, ezért eredetileg a nőelvi regékben, amelyekben az „aranyalmát” női mesehős
kell megszerezze, e gyümölcs alatt valószínűleg valamely sárgaszínű barack- vagy
kerekgyümölcsű szilvafélét kell értenünk, lévén ezek hímségi jelképek mivel az egység,
magány is hímnemű valaminek fogatott föl.

De természetesen e jelképezések később, ősvallásunk hanyatlásával, de főkép a kereszténység

terjedésével, össze is zavartattak, majd a jelképes értelem teljesen feledésbe is ment. A
tulajdonképeni magyar törzs eredethitregéjének is ugyanis szintén két alapváltozata volt.
Habár a magyar törzs hímelvi volt, mégis valószínű hogy igen régi időkben, amikor a
hímelvűség és nőelvűség még nem volt teljesen kialakulva, a hitregének is keletkezett egy
olyan alakja amely a hímelvűséggel, a másik pedig a nőelvűséggel maradott kapcsolatban. A
hímelvi változat az lehetett amelyben Tündér Ilona Földistennő szigetén (Csallóköz) levő
gyönyörűséges Aranykertjéről vagy Tündérkertjéről van szó és az ebben álló aranyalmafáról,
amelynek gyümölcséért népmeséinkben a férfimesehős, azaz tehát a Napisten jön, aki aztán
Ilonát, akié a fa, is nejévé teszi. (Lássad például: Horger Antal: Csángó népmesék: „A magas
fa gyümölcse”. Budapest 1908. és Benedek Elek magyar mesegyűjteményében „A tizenhárom
hattyú” címűt, amely az ismert „Árgyirus” mese népi ősalakja volt. De megvan igen szépen a
Tündér Ilona kertjében lévő aranyalmafa, amelynek gyümölcsét a mesehősnek kell
megszereznie, Horger Antal gyűjtése „A sárga kicsi kígyó” című meséjében is.)

Ugyanezen indíték egy változata van még a Heraklész-mythoszban is ahol Heraklésznek a

heszperidák (azaz a tündérek) kertjéből kell az aranyalmákat megszereznie. Heraklész pedig
szintén a Nap megszemélyesítése és tehát a mi Magyar Napistenünkkel azonos. Őseinknél
ugyanis a sziget, ha az nem volt egyúttal hegy vagy szikla is, hanem olyan lapályos mint
amilyenek a folyók szigetei lenni szoktak (Csallóköz, Margitsziget, Csepel stb.), mindig
nőnemű jelkép volt, amiértis onnan férfimesehős kell az aranyalmát megszerezze. A nőelvi
változat ellenben az kellett legyen amelyben az aranyalmafa egy király (azaz a Nagy Égisten)
kertjében áll és az aranyalmákat éjszakánként valaki meglopkodja, ez pedig nő, azaz Tündér
Ilona. A király a fát sikertelenül őrizteti, míg végre a királyfi (a Napisten) is kimegy őrzésére,
mire megjelenik Tündér Ilona, aki a gyümölcsöket csak azért lopkodta volt mert remélte hogy
egyszer a királyfi is kijön őrzésére s így vele találkozhat. Ez utóbbi változat van földolgozva
Vörösmarty „Csongor és Tünde” című költeményében, valamint ez van meg az ismert
„Árgyirus és Tündér Ilona” mesében is, amelyet meg Tatrossy György 1618-ból tartott fönn
írásban is.

Azon népmeséinkben amelyekben az aranyalmákért mesehősnő jön, ma sincsen sziget

említve, ami tehát még mindig annak emléke hogy a sziget nőnemű jelkép volt (a női
szeméremrészé). Ellenben az hogy például Szemiramisz (azaz Vénusz-Tündér Ilona) kertjei
meg hegyen vannak, ez annak emlékét tartja fönn, hogy nőelvi törzseink szerint a Földi
Paradicsom kertje hegy tetején levőnek képzeltetett, mivel a hegy, szikla, kőszál a hímtag
jelképei voltak, a nőelvi törzseknél pedig, amelyeknél tehát jog és hatalom is a nőnél volt
(mint például a szemere törzsünkből származott amazonoknál), a nemzésnél is a nő szokott
fölül lenni.

Az „Árgyirus és Tündér Ilona” mesét, amint említém, Tatrossy György, az Apor család
íródeákja, már 1618-ból írásban is reánk hagyta. Bár ő azt állítja, hogy a mesét olasz
krónikákban olvasta, mégis maga a népmeséinkben általános Ilona név meg a meséjében
előforduló és számos népmesénkben meglévő tősgyökeres magyar indítékok alapján és a
Tatrossy által beletett latinos és görögös személynevek dacára is, jogunk van ez állítását
valótlannak tartarnunk. Azon korbeli írók ugyanis, reneszánszos és barokkos divat szerint,
soha el nem mulasztották a görög római mythologiábani járatosságukat fitogtatni, ami a
Tatrossy meséjében előforduló idegen személynevek eredetét is megfejti.

Tatrossy tehát az „olasz krónikák”-kal is csak a szépet szerető de naiv olvasóinak akart
„imponálni”. A fitogtatás pedig elég bántóan ki is rí amidőn a különben magyar népies hangú
és tárgyú mesében ilyen betoldások kerülnek sorra :

Juno, Pallas, Venus és Minerva,

Ezzel nem ér vala Nimpháknak sokasága,
Sem a szép Sibillák, sem éneklő Musák
Ékes tekinteti mert mind feljül mullja.

Mondja ezeket Tatrossy amidőn Ilona szépségéről beszél.

Folytatom a Csodaszarvas éneket :

(Kívülről kukorikulás hallatszik.)
A Csodaszarvas énekel :

Halljátok, halljátok, kakasok szólanak...

Emitt is, amott is már kukorikulnak...
Minden ékességem íme már letettem,
Minden ragyogásom nektek átaladtam,
Minden ajándékom már szét osztogattam
Ez új esztendőben már reátok hagytam.
(Ismét kukorikulás hallik.)

Halljátok, halljátok a kakasok szavát ?

Jelentik, jelentik újesztendő napját !...
Immár el kell mennem, ideje indulnom,
Az Ég tengerébe már vissza kell térnem,
Messzire, messzire el kell nékem úsznom...
Kékes messzeségbe ideje eltűnnöm...
ideje eltűnnöm...

A Csodaszarvas eltűnése azt jelenti hogy reggel a Csillagok eltűnnek.

Ez volna tehát eddig a Csodaszarvasrege bevezető része, vagyis a megjelent regösök évvégi,
illetve újévkezdeti szereplésük egy része. Miután a házioltár Aranytükre előtti éjfélutáni
szertartás is befejeződött, következik az újévkezdő víg lakoma és mulatozás amialatt a
regösök igéretüket beváltva, regélnek azaz először elénekelik a világkezdetet és a magyarság
keletkezése regéjét, azaz a tulajdonképeni Csodaszarvas-rege elejét majd annak többi részeit,
valamint egyéb regéket is.

Tovább

___________________

1A német packen (olvassad: paken) = megragadni, megfogni is a magyar kapni = megragadni ige fordított
alakja.

Magyar Adorján
A Csodaszarvas

A csodaszarvas rege régibb alakja

A tulajdonképeni Csodaszarvas-rege régibb alakja tartalma (nem szövege!) tehát a következő

volna :

8.)

„Mindenség Tengere hullámzik, hullámzik.

Hullámi ringanak, habjai susognak.
Föld még nincsen sehol de a magasságban aranyos házában, aranyos székén ül a Nagy Égatya. Ő az
örökkévalóság öreg, hosszú fehér hajú, fehér szakállú Istene. Fekete palástján ezer Csillag ragyog.”

Az Égbolt csak a levegő miatt látszik kéknek. Ahol már légkör nincsen ott fekete. Így őseink
az Ég megszemélyesítő jelképes állatait is hol feketének, hol kéknek mondották, csillagokkal,
azaz fehér foltocskákkal ékesnek. Ez onnan származik hogy csak a már az Égről
leszállófélben lévő vagy már leszállott Csodaszarvas, vagy más-más törzseinknél más-más
állat : kék. Maga a Nagy Égisten azonban őseinknél sohasem száll le és az emberekkel
sohasem érintkezik közvetlenül hanem csak fiával a Napistennel vagy az Égbe valamikép
följött mesehőssel vagy a táltos hozzá fölszállott lelkével, aki aztán üzeneteit az embereknek
leviszi.

„Mellette ül asszonya a Nagy Éganya. Fehér palástján is ezer ezüstös Csillag ragyog. Ő az Ősanyag
amelyből minden ami van, lett. Ők örök idők óta megvoltak és örök időkig meglesznek.”

Az Atya az Őserő, az Anya az Ősanyag (a Tejút): a Nap anyja megszemélyesítése. Úgy az erő
mint az anyag örökkévalóak, aminthogy a mai tudomány is megállapította hogy az energia és
anyag csak átalakulhatnak de el nem veszhet nek. Örökké megvoltak és örökké meglesznek,
habár az örökkévalóságot az emberi elme nem képes fölfogni, amiértis őseink úgy az erőt
mint az anyagot isteninek képzelték és istenségekként személyesítették meg. Mivel pedig
semmiből nem képződhetik valami, kénytelenek vagyunk elfogadni, hogy úgy az erő mint az
anyag örökké megvoltak és hogy mivel meg nem semmisülhetnek tehát örökké meg is
lesznek.

„Az Atya lábainál feküszik a fekete Csodaszarvas, szőrén és ezer ágabogán ezer, ezer fényes Csillag
tündöklik. Az Anya lábainál feküszik a fehér Csodaszarvasünő; szőrén, ezer ágabogán ezer meg ezer
fényes Csillag ragyog.”

A hím az Atya, az ünő az Anya jelképe is de Holdat és Hajnalcsillagot a hímen képzelnünk

most még nem volna helyes mert ezek még nem léteznek. Az ősszarvasfélék nőstényeinek is
voltak szarvai, mint a mai iramszarvaséinak. A Csillagok a fehér szarvason is ezüstösen
csillognak, mi több : némely Csillag fénye a valóságban is sárgás, kékes, zöldes vagy pirosas.

„Előttük áll szépséges fiuk, a Gyönyörű, az aranysugárhajú Magyar Napisten.

Kéri édesapját a fiú : emberek világát immár alkotnák meg. Kérdezi : Az emberek világa
mikor fog beállani ?

Mindenség Tengere hullámzik, hullámzik,

Hullámi ringanak, habjai susognak....

Öreg Égatya Isten ősz fejét lehajtja.

Egy ideig, még egy ideig gondolkodik, aztán féhérhajas fejét fölemeli és fiához így szól :

— Aranyfürtösfejű, édesanyaszülte kedves fiam, alkossuk hát meg az emberek számára a földi
világot, amelyen ők, akik gyermekeid lesznek, élni fognak.

— Miképen teremtsük hát azt meg, Édesapám ?

— Ilyenképen lehet azt megteremtenünk : A hullámzó, a kék Mindenség Tengere mélyében

alusznak a Szunnyadó Szemek, az Alvó Magvak. Szálljál hát le a Nagy Tenger színére, bukjál
le a mélység fenekére és hozzál föl Aluvó Magocskákat, Szunnyadó kis Szemeket hogy azokból
a földi világot megteremtsük.”
Egyes rokonnépeinkében, valamint a magyarság világteremtés-mondáiban is — amelyeket
tudósaink szorgalma fölgyűjtött (Lássad például Kandra Kabos: Magyar Mythologia-jában)
— szerepel a tenger mélyébe való lebukás és onnan homokszemek fölhozása, amiből azután a
Föld lesz megteremtve.

Hogy ez mily rendkívül fontos, csodálatos adat, csak akkor értjük meg ha észre vesszük hogy
itt tehát még nincsen szó semmiből való teremtésről, mint a későbbi keresztény
világteremtéshagyományban de amely fontos különbséget, helyesebben szólva : a különbség
nagy fontosságát sem a gyűjtők sem a mythologusok nem vették észre. Pedig itt a „homok”
kétségtelenül az örökké megvolt atomokat illetve az atomokat vagy ezeket is és az anyag
legkisebb alkatrészeit is jelenti, amelyekből minden létező lett és lesz de amelyek a
világűrben voltak (a „Mindenség Tengerében”) már azelőtt is, mielőtt az Őserő azaz az
energia által indíttatva, égitestekké, Csillagokká, Nappá, Földdé alakultak volna.

Szövegemben „Aluvó Magvak” és „Szunnyadó Szemek” alatt érthetjük ugyanazt is : az

atomokat de érthetjük az atomok magvát és az ekörül keringő szemcséket is. Másrészt a költői
párhuzamos gondolatritmus kedvéért is alkalmazom a kettőzést. Ősnyelvünkben a mag szó
egységet is fejez ki s így az atom magvára is alkalmazható, míg a szem szó számosságot is
fejezvén ki : az atom magva körül keringő szemcsékre alkalmazható. A mag szavunk
tulajdonképeni magyar őstörzsünk szócsoportjából származik, a szem pedig szemere
törzsünkéből, aminthogy ősnyelvünkben a homok szónak is volt szomok, somok kiejtésű
változata illetve párhuzama. Mindkettőben az -ok csak a többesszámot kifejező rag, míg maga
a főnév tulajdonképen csak hom és szom; amit bizonyít az hogy a törökben kum = homok.
Ezen kum vagy hom szó az ősnyelvünkben megvolt szómegfordítási törvény szerint (amely
csak az egytagú szavaknál volt meg) a mag szavunkkal azonos, szem szavunk pedig magot
szintén jelent. Mind az elmondottakból tehát az következtethető hogy mivel a homok a
kicsiny szemek megszámlálhatatlan sokaságából áll, ezért vele őseink valóban az atomok
megszámlálhatatlan sokaságát jelképezték is.

A latin nyelvben saburra = homok, amely szóban besenyő törzsünk szócsoportjába tartozó
szapora szavunkra kell ismernünk, amely szintén a sokaságot fejezi ki és besenyő
őstörzseinknél bizonyára szintén volt homok értelme is, amely szó a szabinoktól került a
latinba. (Szab és bes : szómegfordítás.)

Észre vehetjük az itt elmondottakból valamint e könyv egyéb részeiben is minduntalan azt is
hogy míg például a bibliai hagyományban mindent szószerint kell vennünk, illetve hogy úgy
mint a keresztény vallás meg is követeli hogy az elmondottakat szószerint való igaznak, úgy
megtörténtnek vegyük, addig őseink hagyományaiban majdnem minden csupa szebbnél szebb
jelkép, a valóság költői jelképezése. Hogypedig a jelképezés, a költői jelképes kifejezés az
egyszerű, szószerinti fölfogásnak, beszédnek szellemileg menyire fölötte áll, azt
hangoztatnunk fölösleges.

Föltűnő még őseink hagyományában az is hogy bár a Napot még a főisten azaz az Ég Istene,
az Őserő és neje az Istenszülő Nagyasszony hozzák létre, mivel a Napisten mindig ezek
fiának lenni mondatik, de már a Földet és az embereket — bár apja tanácsai szerint — de a
Napisten teremti meg. Ami tökéletesen megfelel a természeti valóságnak, mert hiszen a mai
természettudomány szerint is a Föld a Napból keletkezett, a földi élők pedig a Napból
származó erőnek a Föld anyagára való hatása folytán.
Mindebből tehát határozottan azt következtetem hogy őseink ezen csak látszólag naiv regéi,
igen magas szellemi műveltség költői alkotásai voltak, amelyek azonban sokezeréves, a más
népek elhatalmasodása következtében beállott, szellemi hanyatlás miatt igen sokat romlottak.
Mégnagyobb romlást okozott azonban a prófétai vallások elterjedése, amelyek tudományos
alapot nélkülöztek és az ősvallás hagyományait könyörtelenül üldözték és ahol azokat
kiírtaniok lehetetlen volt, ott a maguk céljai szerint annyira átalakították hogy belőlük az igazi
értelem sokszor teljesen kiveszett. Pedig ezen hagyományok, regék, mondák egy a mai emberi
ésszel alig fölérhető nagyszerű költői de tudományos alapon álló alkotás, eposz késői
maradványai. A bibliai hagyomány által okozott egyik nagy romlás például az hogy a
semmiből való teremtés gondolatát terjesztette el, egy másik pedig az hogy abszolut
monoteisztikus elméletük kedvéért még az ember létrehozását is a Nagy Istennek
tulajdonítják.

Ami pedig magát a „teremtés” szót illeti, amelyet ma a más vallási befolyás következtében a
semmiből való teremtés — ami természeti képtelenség — megnevezésére használunk, e szót
őseink még régi, igazi értelmében használták, amit hiszen maga a szó is tanusít, amely a
termés-, termelés-, termesztéssel azonos és nem semmiből hanem természetes módon, minden
egyszerű földmíves által is tudott módon : magból, a Föld anyagából és a Napból származó
erő, azaz fény és meleg által való „teremtés” megnevezésére alkalmas.

Megvagyok győződve affelől is, hogy a görög tudósok akik a minden létező alkatrészeiről az
atomokról kezdtek beszélni, ezt nemis maguk találták ki hanem ősnépeinktől örökölték.
Mentül régebbi időkbe megyünk ugyanis vissza, a műveltséget annálinkább csak
szellemiekből, nem műszakiakból állani látjuk. Mégis az ásatások bebizonyították hogy a
görög félszigeten már a görögök előtt is igen magas műveltség volt, amelyet a görögök
örököltek (Kréta-mykénéi ősműveltség) éspedig főkép úgy hogy a leigázott kevésbbé harcias
de műveltebb őslakosság rabszolgaként végezett számukra mindent, vagyis hogy a műveltség
fönntartói, hordozói tulajdonképen továbbra is ők maradtak, bár nyelvileg mindinkább
elgörögösödtek de nem anélkül hogy tőlük a görög nyelv ne telítődött volna átvett szavak
tömegével.

Ismeretes hogy hasonlóképen történt ez a rómaiakat és etruszkokat illetőleg is, de azon

különbséggel, hogy eleintén egyideig az etruszkok Róma fölött még uralkodtak is. Márpedig
úgy az etruszkok mint a kréta-mykénéiek nyelve a mi európai ősnyelvünk ágazatai voltak,
ugyanúgy mint a szumir nyelv is. Azt is tudjuk hogy későbben is a görög műveltség nagyrészt
Előázsiából gyarapodott, ahol pedig ősnépeink kivándorlott törzsei szintén nagyszámmal
éltek. Hogy a görög Apolló és Artemisz istenségeik tiszteletét a hyperboreus szkytháktól
tanulták, már említettem, amiután csak azt kell még fölhoznom, hogy Abar, Toxar és
Anacharsz skytha bölcsek, amidőn a görögök között éltek, ott igen nagy tiszteletben
részesültek, hogy Anacharszot „a hét bölcsek egyiké”-nek nevezték és hogy józan, tiszta és
rövid de találó beszédmódját „szkytha beszédmód”-nak mondották. Végül csak azt említem
meg még hogy Berosus, aki Kr.e. 260-ban régi babiloni iratok alapján megírta Babilon és
Khaldea történelmét, ehhez szkytha könyveket is használt. (Berosus, L. III. p. 7., L. IV. p. 12.)

Sajnos, amidőn ezeket itt Zelenikán írom, a tudósaink által rokonnépeinknél fölgyűjtött anyag
kisrészének vagyok csak birtokában. Mindazt azonban a jövőben, mint ősi, még
kőkorszakbeli magas szellemi műveltségünk maradványait, egy költő, föltéve hogy az általam
itt megadott alapokat is ismeri, gyönyörű eredménnyel fogja fölhasználhatni.
„Megfogadja a fiú édesapja szavát, megrázkódik, aranymadár képére, aranybúvárkacsa képére
átváltozik és a végtelen Tenger síkságára leszáll. Úszik valameddig a víz szinén, ringatják egyideig a
Tenger hullámai, aztán lebukik a kék mélységbe, keresi a fenekét de nem éri. Lélekzete kifogyván, föl
kell merüljön. Úszik ismét a vizek tetején, ringatják a hullámok, pihennie kell, pihen sokáig, aztán
nagy, mély lélekzetet vesz, lebukik megint a kékségbe, bukik még mélyebbre, már fekete sötétségbe,
lassan ereszti magából a levegőt, az rezgő gyöngyökként gyöngyözve száll föl és elpattog a vizek
színén, a Tenger imbolygó tetején. De íme, most csőre beleütődik a Tenger fenekébe, tengerfenék
homokjába. Csőrébe vesz belőle és nyilként, föllőtt nyilként száll fölfelé. Fölhozott íme
homokszemeket, tengermélyebeli fövenyeket : Aluvó magvakat, ezüstfehér ügyücskéket.”

Ősnyelvünk magyar szócsoportjában ügy = szem és jelent kicsi magot, homokszemet is.

„Mondja neki édesapja : Röppenjél föl a levegőbe, nemis nagyon magasságba, nemis nagyon
alacsonyra, szórjad a szemeket a Kék Tenger szinére.

Megfogadja édesapja szavát, fölröppen a levegőbe, nemis nagyon magasságba, nemis nagyon
alacsonyra, a Szunnyadó Szemeket leszórja, Aluvó Ügyeket lehinti, Tenger színére hímleti.”

Ősnyelvünkben hímleni, hímletni = szóródni, szórni.

„Hullanak a szemek a Tenger színére, hintázó habok közébe s íme ottan az Aluvó Magok fölébrednek,
Szunnyadó Szemek fölserkennek, ősi álmukból immednek, eleven élőkké lesznek, íme élőkként
növekednek, szaporodnak, egymáshoz is tapadnak, belőlük a tenger színén szigetecske támad, ringó
hajócskához hasonlatos, földecske kerekedik, mintha nádból kötött lápocska, fatörzsből vájt hajócska,
ember keze készítette bödönke volna.”

(A régi magyarok a tutajt lápnak nevezték, valamint így nevezték a mocsarakban, tavakon
képződő úszó szigeteket is. „Tutaj” szláv szó. A fatörzsből kivájt, kiégetett csolnakokat pedig
bödön-, bodon-, bödönhajónak nevezték.)

„De íme zöld fű is terem már rajta.

Mindenség Tengere hullámzik, hullámzik,
Hullámi ringanak, habjai susognak.

Ha innen fúj a szél, a szigetecskét amoda hajtja, ha amonnan fordul a szél, a hajócskát emide
hajtja. Lebeg-libeg a Nagy Kékség hátán, a Végtelen Tenger tetején.

A magas Ég ógján át Magyar Napisten fölrepül édesapja aranyhajlékába és így szól :

— Öreg Édesapám, íme lenn valék a Kék Tenger mélyeben, Mindenség Tengere sötétségében,
hozék húnyó magokat, szunnyadó szemeket, lehallatszott szavad szerín elszórám a tenger
színére, hintem habok közébe, hajócska is lőn belőlük, fű is sarjadozik rajta, élők is
megélhetnének rajta. De íme neked van életed párja, nekem is van gondos édesanyám de
nincsen életem párja, nincsen aranyhajam simogató kedvesem, aranyarcom csókolgató
édesem.

Miként lehetne hát nekem feleségem; kedves feleségem, szerető asszonyom ? És mint lesz
meg az emberek világa, mikor áll be az emberek ideje ?

Fehérhajú, fehérszakállú Égisten hosszúhajfonatos ősz fejét lehajtja. Fejét lehajtja,

ezüstgombos botja ezüstgombjához arcát támasztja, valamennyi ideig gondolkodik, még egy
kis ideig gondolkodik, aztán havashajú fejét fölemelve, édes fiához ilyen szóval szólal :

— Leszen, fiam, életed párja, hajad simogatója; hajad simogatója, arcod ápolgatója, csak
még egyszer aludnod kell, csak azután immedned kell.”

Régi nyelvünkben apolni = csókolni, amivel rokon és törők öpmek = csókolni. Immedni,
immedten = ébredni, ébren.

„Mikor aluszik a fiú, akkor Magas Égisten édesapja hűvös igéket mondogat, varázsigéket mondolgat
és ekkor íme gyöngyvirág virágzik fia oldalából, rezgő gyöngyvirágszál keletkezik. Fehérgyöngyű
virága van, gyöngyszínű, szépen hajló levele van, zöldelő, aztán bogyója lesz, pirosló. Égisten a
bogyókat szedegeti, ujjai közt szemelgeti. Mindenség Tengerén ringó kis szigetre ejtegeti, imbolygó
hajócskára eregeti. Egyik, másik a vízbe esett, hullámok közé sülyedett, de ott is elnem veszett,
némelyikből vizi tündér, vízben úszkáló, szépen dalló sellőlány lett. Másokból halak váltak,
ezüstpénzes, kékeshátú, aranypénzes barnahátú halak keltek. Másik más viziállattá lett, vízből
kijáróvá, szárazföldön is maradókká. Ezek később nagyokat is nemzettek, embereknek munkabeli
segítségül, tejükkel táplálékul. De a legszebb gyöngyevirágmag a földre hullott, zöld fűszáluk közé
több is esett. A magvak oda szóródtak, ki is keltek. Egyikből gyönyörűséges tündérlány lett, a többiből
gyöngyvirág kelt, Égisten varázsszavára, Fölső Isten mondott igéjére.”

A Föld a Napegyenlítőjéről vállott le a forgás következtében keletkező

központfutó erő miatt, ugyanúgy mint a Saturnus gyűrűi. Ez a magyarázata az
Ádám bordájából teremtett nő mondájának is, csakhogy ez utóbbi indíték, a
borda kivevésével, valóságnak elképzelhetetlen valami. Az egyenlítő az ember
oldalával összehasonlítható de borda helyett azért is tettem gyöngyvirágot
mivel ez tulajdonképeni magyar törzsünknél Tündér Ilona jelképe volt, mert
páros (hat) szirmú és sokmagú, a páros számok pedig, valamint a számosság is,
őseinknél nőneműségnek tekintettek. Ezenkívül úgy virágai mint bogyói
gömbölydedek, a gömb pedig a magyar törzs legfőbb jelképe volt. Végül színe is a piros-
fehér-zöld, a magyarság ősi szent színei.

Fölemlítem itt azt is, hogy az Ádám-Éva hitrege, nem tartalmazván semmiből való teremtést,
bizonyára régibb és részemről valamely őstörzsünktől átvettnek tartom, holott a bibliai
világteremtés már a semmibőli teremtés eszméjét is keltvén, valószínűleg későbbi eredetű
vagy későbbi átalakításokat szenvedett. Amint már említettem : tulajdonképen csak a
semmiből való teremtés természeti képtelenség, míg az átváltoztatás meglévő anyag más-más
alakot való öltése, nem az. Vagyis csak az a kérdés hogy az anyag ilyen vagy amolyan
átalakíthatása titkát ismerjük-e vagy nem ? Amely „titok'” pedig eszerint tulajdonképen csak
tudomány. Az anyagra valamely erő (energia) hatása titkát kell tehát csak megismernünk.
Erők által anyag átalakítását nevezhették „varázslat”-nak ha az átalakítás titkát az emberek
nagy többsége nem ismervén, szemében az csodálatos módon történt de azért nem volt
képtelenség, habár utóbb a szellemi hanyatlásban lévő emberek gondolkodása itt is szült
szertelenségeket. Tény hogy őseink egész természetfölfogása alapját az erő (hímség) és anyag
(nőiség) és az erőnek az anyagra való hatása képezte.

Mindezek azután azon meglepő megismerésre vezetnek, hogy tehát őseinknél igen régi
időkben csak az anyag átalakítása és erő segítségével való szaporítása vagy gyűjtése által
teremtés eszméje volt meg és hogy a semmiből való teremtés gondolata csak később
keletkezett.

Igaz ugyan hogy ma van olyan elmélet is amely szerint az anyag is csak energiából áll de
hogy ez mennyire igaz, eldöntve még nincsen. Hogy azonban e gondolat már régen is megvolt
: bizonyítja a monotheizmus gondolata, amely azonban fanatizmusba süllyedvén, az
emberiségnek mérhetetlen szellemi és anyagi károkat okozott.

„Föl is ébred Magyar Napisten, pihenő álma után ismét ébren van. Így szól Édesapjához :

— Íme aludtam is, föl is ébredtem már; hová menjek hát feleségkeresnem, merre forduljak
életpárszereznem ? Ideje is volna nősülnöm, ideje is volna hogy az ember idejebeli világ
meglegyen, gyermekeim idejebeli-kor meginduljon.

Szólítja magasságbeli Öregisten a feketeszőrű csillagragyogásos Csodaszarvast, égi Vizenyőn

legelésző (a Vízöntő csillagképen) gyönyörű állatát.

— No hát, édes fiam, Csodaszarvasom hátára üljél föl. Vigyen le téged a Kék Tenger
gyöngyvirágos, füves szigetére, hullámain úszó, ringó lápjára (a Csodaszarvas a
szerelemvágy jelképe is, ugyanúgy mint a kabaroknál a kecske, a palócoknál a hattyú). Ott
találod felséged, jövőbeli élettársad. Csak sokáig egyfolytában nem élhetsz nála mert amíg te
odalenn leszel kevés világossága lesz a Világnak, mert amíg te nem leszel az Égen, homály
lesz mindenütt. Ezért majd ha visszatérted ideje eljő, visszahívatlak az Égre.

Fehéren világlik az Ég folyóvize a magasságban, fehéren dereng az Ég viziútja a Csillagok

között de mindkét vége éri a Tenger tükrét mert a Tengerben van forrása és a Tengerbe szádul
torkolata, mert a Tengerből származik és a Tengerbe tér vissza.

(Az Ég folyóvize a Tejút. A száj szót a régi magyarok csakis ember vagy állat szája
megnevezéséül használták, sőt a székelyek így ma is. Minden más nyílás : szád, szádul =
nyílik, torkollik.)

A Csodaszarvas hátán ül aranysugárhajú Magyar Napistenünk. A Csodaszarvas ezerágú

agancsai között látszik, gyönyörűséges arca. Leérkezik vele a Csodaszarvas a Mindenség
Tengerére, Égi Folyam torkolatába. Mindenség Tengere hullámzik., hullámzik, hullámai
inganak, habjai susognak. Tenger hullámai között úszik a Csodaszarvas. Ezez ága-bogán ezer
fényes Csillag, ezer fényes Csillag a vízben tükröződik. Tenger habjai között úszva viszi a
Csodaszarvas Áldott Napunkat, édes Atyánkat tenger szigete felé, elérkezik az úszó sziget
szélére, kilábol annak partjára. Zöld füvekre leszáll Magyarok Istene, a szarvas pedig úszik
tovább a tengeren míg elérkezik az Égi Folyóvíz eredő helyéhez, ahonnan vízmentében tér
vissza a magas Égre, égi legelőjére, és Égistene hajlékához.

Meglátja Istenünk a gyöngyvirágok között aluvó Gyönyörű Ilonát, Tündér Ilonát. Oda megyen
hozzá, lehajlik föléje, megcsókolja gyöngyvirágszínű arcát, mire a leány megmozdul.
Megcsókolja szép piros száját, mire a leány megmozdul. Megcsókolja szép piros száját, mire
a leány fölsóhajt. Megcsókolja a két lehúnyt szemét, mire a lány kinyitja azokat és az Ég
kéksége tükröződik bennük.

Mindenség Tengere hullámzik, hullámzik,

Hullámi ringanak, habjai susognak.
Kicsiny szigetecskét a habok elringatják,
Ifjú szerelmes párt el is elaltatják.”

Régebbi nyelvünkben hab hullám jelentéssel is bírt és kabar törzsünknél ez volt a hullám
közönséges neve.

„Gyönyörű Magyar Napisten édesatyánk és Selyemaranyhajú Magyar Ilona édesanyánk élnek

igaz szerelemben a szigetecskén. Ha déli szél fúj, északfelé viszi azt, ha északi szél kél, délfelé
úsztatja azt.

Idő telik, idő múlik, örök folyóvízként folyik. Jön az Égen a csillagos Csodaszarvas, tér vissza
a szépséges, ereszkedik lefelé Ég Viziút ján (a „viziút” nem csak képzeletbeli mert régen a
folyóvizek valóban utakul szolgáltak, valamint az óriási, náddal benőtt mocsaras vidékeken
csolnakok számára mérföldeknyi utak voltak vágva az egyébként áthatolhatatlan nádtenger
között) a torkolathoz, aztán úszik a Tengerben. Ezer ágabogán ezer fényes Csillag, homloka
közepén ezüstös Hajnalcsillag vízben tükröződnek, ragyogva rezegnek. Jön, jön a
Csillagragyogásos, jön Napistenünkért, hogy az Égre visszavigye, mert félesztendő eltellett
már (akkor „egy nap volt egy esztendő” miként ma a Sarkokon, mert hat hónapig volt a Nap
az Égen és hat hónapig tünt le onnan). Szól a Csillagos szarvas, a szigethez elérkezvén :

— Velem jer, Áldott Nap, velem jer fényes Nap, Világ világossága; hivat Édesapád, égbeli
Atyád, mert kevés a világosság, csak csillagok világítanak, homályos a Világ.

Hallja Magyarok Istene égi édesatyja üzenetét, szomorúan lehajtja aranyhajú fejét és indul
búcsúznia nejétől, kedvesétől.”

A költő alkothat itt bármily búcsúzkodási jelenetet de az csak nyugodalmas, harmonikus lehet
mert az Ég Istene ősvallásunkban egyúttal az Örök Természet Törvénye is, amellyel semmi és
senki sem ellenkezhet. Ősvallásunk istenszemélyei mindenkor csak költői
megszemélyesítések voltak, illetve igazi személyeknek csak a késői szellemi hanyatlás
beálltával kezdték képzeltetni, ami körülbelül 5-6000 évvel ezelőtt kezdődhetett, habár
közelebbi rokonnépeinknél még a XIX. század elején sem voltak a megszemélyesítések oly
mérvűek hogy a természeti valósággali összefüggésük egészen feledésbe ment volna.
Ugyanez de még határozottabban tűnik ki a mi néphagyományaink XIX. századbeli gyűjtésű
anyagából is.

Visszatérvén a búcsúzási jelenethez, a mondottakhoz tehetjük még, hogy bár képzelhetünk

Ilona szemében a búcsúzáskor könnyeket is de azt nem soha, hogy kedvesét rábeszéléssel
vagy jajgatással a távozástól visszatartsa, illetve az Ég Istenével, azaz a Természet
Törvényével szembeni engedetlenséget kívánjon tőle.

„A tengeren úszva fölvitte a Csodaszarvas az Égi Folyóvíz eredete helyére s onnan föl a magasságos
Égre, hogy ismét ott ragyogjon Áldott Napunk, édesapja akarata szerint.”
A nem teljes megszemélyesítés egy példája : a Napisten emberszerű lénynek is mondatott,
aki beszél, aki szerelmese arcát, száját csókolgatja de másutt azért mégis ő a Nap, aki az Égen
ragyog és világít, holott jól látjuk hogy a valóságban a Nap nem emberalakú. Az ilyen nem
teljes, azaz tehát csak költői megszemélyesítések ősvallásunk egyik jellegzetességét képezik
és ami, amint mondottuk, élő néphagyományunkat ma is jellemzi még. Mindez pedig
művelődéstörténelmileg azért rendkívül fontos mert ez tette mindig lehetővé azt, hogy a vallás
nem jutott ellenkezésbe a természetismerettel illetve a tudománnyal.

Egy jellegzetes példája illetve maradványa az ilyen nem teljes megszemélyesítéseknek azon
napjainkig fönnmaradott szokás, amely nem magyari népekhez is átment, amely szerint a
napkorongba emberi arcot ábrázoltak, amely szokás a XI-XVIII. századokban egészen
általános volt, még tudományos könyvekben is és csak a XIX. század végefelé kezdett
mindinkább feledésbe menni, de részben ma is megvan még.

Az pedig kétségtelen, hogy a Nap ilyen ábrázolata eszméje csak oly népnél keletkezhetett
amely a Napot megszemélyesítette ugyan de nem teljesen hanem inkább csak költőileg és
amely oly kerekarcú mint amilyen az úgynevezett „keletbalti” azaz a magyar, a finn, és az
észt, de semmiesetre sem juthatott ilyesmi eszébe olyan hosszúarcú népnek amilyen a régi
germán, azaz az északi faj avagy a latin, azaz a földközitengeri faj.

„Ilonának, Magyar Ilonának ezalatt azonban szépséges gyöngyházarcú, fehérarcú leánykája

született. Kicsoda, Kicsoda e szép leányka ? A gyöngyházarcú, ezüstarcú Holdacska ő. (A
Hold a Földből született, ugyanúgy mint a Föld a Napból.)

Az ő ezüstős arca fog ezután világítani olyankor amikor az Áldott nincsen az Égen. Világít is
azóta Ilona gyöngyházarcú szép leánya éjszakánként de kevés a világossága, gyönge a
fényessége.

Megegyeztek Égisten és Napisten hogy ezentúl Napisten félnapot a magasban, félnapot lent,
Ilonánál fog tölteni. És azóta ez mind mai napig így van.

Így élnek igaz boldogságban Magyar Napisten Boldogisten és Ilona Földistennő

Boldogasszony sok, sok ezer esztendő óta, mert örökifjak és örökszépek ők mind a ketten.

És beállott az emberek idejebeli, magyarok korabeli idő is, megszülettek a gyermekek is, az
első magyarok is, gyönyörűszép aranyhajú fiak és leányok. (Magyar = ember)

De sokan is lettek és a kicsike szigeten kezdett elég helyük nem lenni, nem volt helyük
játszódásra, sem terük a futkosásra. Már ha egymást kézenfogva körtáncot kezdettek lejteni,
nem volt helyük síposoknak, dobosoknak, ha helyet hagytak síposoknak, dobosoknak : kevés
hely lett táncosoknak.

Idő rnúlott, idő elhaladott. Egyszer amidőn Napisten az Égen volt, Édesapjához így szólott :

— Égbeli Édesapám, édes jó atyám, immár jóvoltodból boldogságban élek és az ember

idejebeli, az ember korabeli világ beállott, mert aranyhajú, selyem-aranyhajú fiaim, leányaim
vannak. De íme, már ők is szaporodnak, napról napra többen lesznek. Nem férnek a
szigetecskén, szűken vannak lápjuk földjén. Körtáncot ha lejtenének : nincsen hely a
zenészeknek, ha meg hagynak zenészeknek; nem maradhat táncosoknak. Szigetünkön sok szép
fű nőtt, mindenféle bokor zöldell, a füveken sok mag termett, a bokrokon édes bogyó lett,
mindnyájuknak eledelül, édes táplálékul, de amióta gyermekeim sokan lettek, nemigen jut
mindegyiknek, nem elég már ami terem mert a sziget igen kicsi, úszó lápunk szűkös nagyon,
az sem biztos; ingó-ringó, ha ilyen szél van : arra viszi, ha olyan szél van : erre hajtja.
Gyermekeim kérdezgetnek : Édesapám, mit csináljunk, éhségünkben mihez kezdjünk ? Ezért
én is most hozzád fordulok tanácsért, ezen bajainkban segítségért.

Magasságbeli Nagy Isten meghallgatja a fia szavát, szívéhe veszi panaszát, őszhajú agg fejét
lehajtja, ültő helyében ezüstgombos, rovásos botját arcához szorítja, úgy gondolkodik.
Gondolkodik egy ideig, elmélkedik még valameddig, azután fehérhajú szép fejét fölemeli,
hullámosan hosszúhajú fejét föl emeli és aranyos asztala előtt álló, gondban levő fiához így
szól, kedves gyermekének így felel :

— Magas Égen járó édes fiam, lenti Világban járó gyermekem, panaszod szívembe vettem,
gondjaid mind megértettem. Meg kell hát tanítsalak végtelen Tenger kis szigetét nagyobbá
miként tegyed, szükség szerint hogyan növel jed, gyermekid hazájává hogy képezzed, hogy az
áldott Csallóközzé miként legyen, boldog gyümölcsénnyé (régies szó, jelentése:
gyümölcsöskert), Magyarok honává miként váljon. Hogy rajta sok-sok eledelre való bogyót
termő bokor nőjjön, végtelen sokaságban szélben hullámzó, aranykalászos, szemes fű
teremjen, mindenféle magas, gyümölcstermő fa is nővekedjen. Hogy a sziget ne inogjon,
széltől emide, amoda ne hajtasson. Bűvös igékre is kioktatlak, varázsigékre megtanítlak,
sziget növesztésére valókat, anyaga szaporítására kellőket.”

Tévedés volna azt hinni hogy a ható varázsigékről szóló hagyományok csak babonás
hiedelmen alapulnak. Igaz, hogy a természettisztelő ősvallás pusztulásával és szellemi
hanyatlás következtében nem egy dolog babonává romlott, ami azonban még nem jelenti azt,
hogy ugyane dolgok mindig is babonák voltak. Tudjuk ugyanis hogy a hangok, úgy mint a hő
és fény is, hullámzáson, rezgésen alapulnak. Hogypedig ezen rezgések az anyagra tényleg
hatni képesek, erre nézve alig is szükséges más bizonyíték mint az hogy ha két egyenlően
hangolt húr közül az egyiket megszólaltatjuk akkor a másik mellette lévő is rezgésbe jön és
zeng, de nem mozdul ha nincsen pontosan ugyanúgy hangolva. E művemben is többször
szólottam már ősnyelvünk szócsoportjairól, amelyek egyes őstörzseinkkel vannak szoros
összefüggésben és amelyeknek az illető törzs vallásos jelképei felelnek meg. E megfelelés
pedig abból áll, hogy amit a jelképek alakzatokban fejeznek ki, ugyanazt fejezik ki a
szócsoportok hangokban; értve itt természetesen nem zenei hanem kiejtésbeli hangokat. Erről
néhány szót írtam már föntebb a 120. és 121. oldalon is. Itt szintén csak a legrövidebben
szólhatok erről. A lényeg az hogy az alakzatoknak, színekben és hőfokoknak bizonyos
hangok felelnek meg, ami természetes már azért is mert hiszen a Mindenségben minden
létező egymással összefüggésben, összhangzatosságban van, azaz: a Mindenség egy nagy
összhang (harmonia). A diszharmónia önmagában nem létező mert csak hiány, a harmónia
hiánya, a megfelelések hiánya, ami tehát az összhangzatosságnak néha bekövetkező
megzavarodása.

Aminthogy vannak „meleg színek” (piros, sárga) és „hideg színek” (kék, zöld), úgy vannak
„meleg hangok”: a, á, ő és „hideg hangok” is : i, ű. Vagyis nem mindig csak a hangok
magasságát vagy mélységét kell értenünk hanem azok kiejtését (zenei műszóval :
színeződését) is. Továbbá például azon hangadásoknak amelyeket a g betűvel jelezünk, a
gömb és a gömbölyded alakzatok felelnek meg, azon hangadásnak pedig amelyet a k betűvel
jelezünk a szögletes alakzatok a megfelelői, ezenkívül a g hang a lágyságnak is, a k hang
pedig a keménységnek is kifejezője.
Az olyan hullámvonalnak amilyen az itt a-val jelzett, régi
nyelvünkben a sallong sallog, szallag szavak feleltek meg, az
olyannak ellenben mint b rezeg, ráz, réz alakúak, vagyis az
előbbinek az s, sz-l, az utóbbinak pedig a z-r mássalhangzókból
képezett szavak. Ellenben például kazár őstörzsünk szócsoportját a k, h, g, s, sz, z, zs, c, cs
mássalhangzók képezvén, náluk ezen jelképeik nevei kacs, kucs és kos, kus, kusz alakúak
voltak. A magyar őstörzsünk gömb-alapjelképének megfelelő szócsoportot a g-m, gy-m
mássalhangzók képezték stb., stb. Csakhogy mindez ma még elég tisztán fölismerhetően
csakis a magyar nyelvben van még meg, mivel ez az emberiség ősnyelve legegyenesebb,
legelváltozatlanabb leszármazottja. Ősnyelvünk igen régi időkben — valószínűleg még a
Jégkorszakok előtt — az emberiséggel együtt keletkezett és fejlődött, vagyis a Természet által
kialakítva jövén létre, annak hangokbani kifejeződése is. Bár szerintem egykori magas
szellemi műveltségünk idején táltosaink öntudatosan is művelték és fejlesztették de a
Természet törvényeinek megfelelően, amely törvények ismeretében a mai ismereteinket
meghaladták volt. Más nyelvekben azonban mindezek nincsenek meg vagy a teljes
fölismerhetetlenségig összezavarodvák, egyrészt azért mert e nyelvek sokkal később
keletkeztek, ősműveltségünk elenyészte után, másrészt azért mert keveréknyelvek.

Ismeretesek a Chladni-féle hangalakzatok, amelyek homokkal megszórt

fémlemezen keletkeznek ha ezt egy vagy más pontján tartva, más-más ponton
hozzuk hegedűvonóval rezgésbe. Például ezen alak a jász őstörzsünk vallásos
alapjelképe, emez pedig az avaroké.

(A négyzet csak a fémlemez alakját jelzi.)

Viszont Lissajous lengésalakzatai (fémrudacska

hegye különféle ütés következtében leírt
lengésvonalai), azaz helyesebben, régi magyar
szóval, sallás- vagy sallongásalakzatai, meg
pontosan szemere őstörzsünk alapjelképét (som
vagy szem) és besenyő őstörzsünk alapjelképeit (csöpp, szív és vese) képezik és mivel együtt
vannak : Még azon szoros kapcsolatot is kifejezik amely szemere és besenyő törzseink között
volt; az hogy nőelvűek voltak és szócsoportjaik is s sz, z, zs, c, cs d, t - m, n (szemere) és s sz,
z, zs, c, cs, d, t - b, p, f (besenyő) is egymással közeli hangzásbeli rokonságban vannak.

Ha tehát a minden alaknak, testnek, színnek és hőfoknak pontosan megfelelő hangokat és

azok magasságát is ismerjük, akkor hangokkal az illető anyagokra, testekre hatni is fogunk
tudni.

Tyndall állítólag bizonyos hang hosszabb időn át való leadásával üvegpoharakat volt képes
összetörni. Magam is észleltem egyszer hogy amidőn egy vagy 15 méternyi távolságban
játszó zenekar nagybőgő hegedűje egy bizonyos hangot adott : ablakom egyik üvegtáblája
erősen zörgött de nem mozdult meg más hangoknál, ha akármilyen erősek voltak azok. A
többi üvegtábla ellenben sem ezen hangnál, sem másnál sohasem rezdült meg. Ebből az
következik hogy ez egy üvegtáblának azon hang a pontos megfelelője volt, amiértis
valahányszor ama hang érte, meg kellett zördülnie. De következik ebből az is, hogy ha azon
hang hosszabb ideig egyfolytában szólott volna : az üvegtábla összetört volna.

A finn Kalevala regehősei varázsigék éneklésével hatnak úgy élettelen anyagra mint élő
lényekre. Ható varázsigékről pedig a mi néphagyományunk is bőven szól.
Kalotaszegi magyar nép kapukon régen gyakori volt e titokzatos jel (Lássad:
Malonyai Dezső : A magyar nép művészete. Budapest, 1907. 144. és 146. oldal.),
vagyis : kígyó fején csalogány.

Bámulatos egyezés, hogy ugyane jel megvan, a

birtokomban lévő két fénykép bizonysága szerint
Nepálban is (Észak-India) ilyen alakban. Azaz
kobrakígyó fején madárka. (Lássad: Berliner
Illustrirte Zeitung N. 42. 1099. és 1700. old. Dr.
Martin Hürlimann, Nepal.) Szerintem ez a
Teremtés azaz Isten jelképe, aki a hitregék szerint
hanggal vagyis kimondott igékkel teremtette a
Világot, ami azonban szerintem szintén csak
jelképes beszéd és tulajdonképen azt jelenti, hogy
valamely hangadás által teremtett, azaz
hangrezgés, hanghullámzás által a Mindenségben meglévő ősanyag atomjait
alakzatokba csoportosította, kényszerítette. Jellegzetes hullámzó mozgásával a
kígyó tehát a hullámzást jelképezi, azt pedig hogy itt hanghullámzást kell
értenünk : a csalogány jelzi.

Ezekben van tehát az alkotó vagy rontó varázsigék titka. Itt e dolog kulcsát csak a
lehető legrövidebben jeleztem, csak annyira, hogy látható legyen miszerint ha
„varázsigék”-ről van szó, nem kell okvetlen babonaságra gondolnunk, bár
mennyi zavart, romlást és visszaélést okoztak is a szellemi hanyatlás és utóbb a kereszténység
boszorkány- és varázslóüldözései, amelyek az ősi tudomány utolsó maradványait is kiírtották.

„Égi Nagy Isten aranyhajú fiát megtanította, sok szükséges, sok hasznos dologra kioktatta.
Ezután Áldott Napunk, a szigetbeli nép gondviselője, szigeten lett magyarok ápolója,
gyermekein ekkép segített : A kis szigetet megnövesztette kétnapos járóföldnyi husszúra, egy
napi járásnyi szélesre gyarapította, hogy rajta sok zöldlombos fa, virágos, gyümölcsös fa,
piros meggyet termő fa (meggynek, cseresznyének ősidőben nem volt külön neve s kettejük
között különbség is alig volt még. Magyar Napisten szent fája.), piros, édes almát termő fa,
sárga aranyalmát termő fa (alma és narancs : Ilona szent fái) elférhessen, virágos, bogyós,
sok, sok bokor lehessen. Viruló virágokhoz szálldosó, zümmögő állatkákat, röpdöső
méhecskéket szerzett, édes mézet hogy hordjanak, méllő mézet gyűjtögessenek, odvas fák
üregébe, emberkészítette kasokba. Kalászos füveket szaporította, sík mezőkön elterjesztette,
mindezeket eledelül, gyermekei számára táplálékul. De arra is megtanította, szeretettel
figyelmeztette, hogy a méhecskéktől minden mézet el ne vegyenek, nekik, is hagyjanak, hogy
mikor majd virág nincsen, a szárnyaskák meg ne haljanak. Meg ne haljanak, éhen ne
vesszenek.

Most Áldott Napunk földi gyermekeit még arra tanítgatja, hogy égi Nagy Isten apa tanácsa
szerint szélhajtotta szigetüket miként állítsák meg hogyan rögzítsék meg, hogy az többé ne
inogjon sem hol ide hol amoda ne bolyonghasson : Magas fenyőfákat, sudártörzsű
tűlevelűket vágjanak ki, nyessék le ágaikat; ágaikat, gallyaikat; törzsük vékonyabb végét jól
hegyezzék meg, a fákat fektessék le szigetükön, osszák széjjel mindenfelé, aztán ha a szél a
szigetet a tenger sekélyebb helyére vitte, zátonyos tájára terelte, ott a fákat hegyükkel verjék
le szigetük földjébe, hogy azok azt által üssék, a vizen is átérjenek, tenger fenekébe akadjanak,
tovább is verjék le a fákat hogy fenékbe fúródjanak, a homokba hatoljanak, hogy szigetük ott
maradjon, többé tova ne úszhasson, szelek szerint ne bolyongjon.”
Való igáz, hogy a végtelen mocsaras tájakon és hajdan a Nagy Magyar Alföldön is ilyen úszó
szigetek léteztek, amint azt Herman Ottó : „A magyar halászat könyvé”-ben le is írja.
Mindenféle vízi növény, úszóhínár tömkelegéből képződtek, amelyeken utóbb törmelékből,
szélhordta porból, korhadó növényi anyagból vékony földréteg is képződött, ami alatt
azonban még ott volt a víz, amelyen az egész sziget úszott. Voltak ily úszó szigetek kicsinyek
is de voltak mérföldnyi átmérőjűek is. Rajtuk bokrok, fák, különösen mocsárifenyőfélék is
kezdtek nőni vagyis főkép olyanfélék amelyek gyökérzete nem hatol mélyre hanem messze
szétterpeszkedő. A mélyben alattuk még mindig ott volt a víz, vagyis még mindig úszóak
voltak és csak sok idő múltával nyomta őket súlyával a mindinkább vastagodó földréteg oly
mélyre hogy végül megfeneklettek. Néha szilárd parttal kerültek érintkezésbe, látszólag azzal
össze is forrva de erősebb szél onnan ismét elszakította és messzire elvitte, sokszor rajtuklévő
állatokkal, emberekkel, halászkunyhókkal együtt. Vagyis az ilyen szigetek valóban ide-oda
bolyongóak voltak. Való igaz az is hogy az alföldi lakosság az ilyen úszó szigeteket úgy
rögzítette meg — amit Herman Ottó szintén leír — hogy sudárfák törzséből való cölöpökkel
verve azokat át, ezek által szögezte a fenékhez és így a mocsarak vízvilágától a maga számára
művelhető és lakható területeket nyert. Az ilyen úszó szigetek neve népünk nyelvén láp és
ingovány volt.

Az ilyen úszó szigeteket tehát egyszerűsített metszetben így ábrázolhatjuk :

Mivel a levert cölöpök hegyes végükkel voltak a földbe szúrva s töves

végükön verték, ezek tehát ilyenek voltak mint az alábbi rajzon 1,
vagyis miután törzsükről az ágak, tövükről a gyökerek lenyesettek,
vékonyabb végük pedig meghegyeztetett. A 2-vel jelzett azon
állapotukat mutatja amidőn tövük, ha azt erősebben kellett verni, már
kissé meglapult. Ma is szokás az olyan cölöpök, vagy szerszámok nyele
végét, ahol azt kalapáccsal verni kell, hogy szerte ne repedezzen,
karikával megerősíteni, amely karikát a 2. számú rajz szintén föltünteti.
Nos, mindez meglepően egyezik a görögelőtti kréta-mykénéi
ősműveltség oszlopaival, amelyek alakját a 3. rajz mutatja, amelyeken a cölöp ütések által
ellaposodott tőkéje és alatta az összefogó karika is ábrázolva. A tudósoknak már rég föltünt
ezen oszlopok egy sajátsága, az ugyanis hogy ellentétben adór vagy más régi és mai
oszlopokkal; lefelé vékonyodnak és fölfelé vastagodnak.

Bár megállapították hogy a kréta-mykénéi oszlopok föltünően emlékeztetnek a mai asztal- és

széklábakra (a rajzon 4.) de magát a jelenség okát, vagyis azt hogy a kréta-mykénéi oszlopok
miért vastagabbak fölfelé és vékonyabbak lefelé, elfogadhatóan megmagyarázni még nem
tudták. Pedig ha az illető régészek (archeológusok) és művészettörténészek egyúttal a néprajzi
tudományban is járatosak lettek volna, úgy az okra is rájöhettek volna, mert hiszen ismeretes
hogy a kunyhókban és másféle kezdetleges lakásokban, de különösen a magyarságnál, az
asztalok és padok lábait egyszerűen a földbe vert cölöpök képezik, amikoris ezek
természetesen szintén vékonyabb és hegyes végükkel vervék a földbe és vastagabb végükkel
állanak fölfélé, éspedig azért mert vékonyabb végüket könynyebben hegyezhetni meg és
könnyebben verhetni a földbe, vastagabb végük pedig asztal vagy ülőpad lapja tartására
alkalmasabb, márcsak azért is mert így megcsapolható lévén : az asztal vagy pad lapja rajtuk
biztosabban áll. Ez tehát megmagyarázza azt hogy asztal- és széklábak miért készülnek
hagyományosan ma is lefelé vékonyodóan, fölfelé vastagodóan.

De ez vezet rá a görögelőtti ősműveltség oszlopai ilyen alakja megfejtésére is

mert hiszen úgy a cölöpépítmények cölöpei mint a szárazföldön épült
kezdetleges és sövényfonatos falú házak falait tartó cölöpök valamint
ajtófélfáik és tornácoszlopaik is ilyen földbevert cölöpök voltak. Márpedig
épen a magyar nép nemcsak asztal és szék vagy pad lábait nevezi így, hanem
láb-nak nevezi az oszlopot is, sőt a kőből valót is kőláb-nak. (Ballagi : A magyar nyelv
szótára, Pest, 1873.) Megállapították pedig a tudósok azt is, hogy a kréta-mykénéi
ősműveltség (más néven égei-műveltség, az Égei Tenger neve után) oszlopai eredetileg mind
fából valók voltak és csak utóbb készültek kőből is. Részemről nem is kételkedem abban hogy
e műveltség népét a magyar ősnép egy kivándorlott szakadéka képezte. Amely állításom így
még „gyönge lábon álló” volna, ha némely tudós is azt nem tartaná hogy a kréta-mykénéi
műveltség a Kárpátok medencéjéből származott, és ha ennek több más bizonyítékával is nem
bírnék. Itt azonban csak a következőt hozom föl : Hérodotosz szerint a görögök Apollon és
Artemisz istenségeik tiszteletét a hyperboreus szkytháktól örökölték, hapedig ez így van, úgy
jogosan vélhetjük hogy az ezen istenség születéséről és anyjukról Létoról szóló hitregék is
ugyanezen skytháktól, azaz a mi ősnépünktől származtak.

A hitrege szerint Léto (a rómaiaknál Latona) Zeusz főisten kedvese volt mielőtt Héra lett
nejévé. Ezért Héra Létot féltékenységből üldözte. Léto, miután már Apollonnal és
Artemisszal teherben volt, egy szigetecskére menekült, amely a tengeren úszott, amelyet
azonban utóbb Poszeidon Tengeristen Léto kedvére, négy oszloppal a tenger fenekéhez
erősített. A görögök szerint ezen egykor úszó szigetből így lett Délosz szigete, amelyen
Apollon és Artemisz nagyszerű temploma épült és a görögöknél a két istenség fő
kulsztuszhelye lett.

Ámde az ásatások azt is bebizonyították hogy e kis szigeten már a görögök előtti ősidőkben,
azaz a kréta-mykénéi műveltség korában is volt ugyanezen istenségeknek temploma. Minden
kétségen fölül áll tehát hogy az úszó szigetről és annak a tenger fenekéhez oszlopokkali
megerősítéséről szóló monda a mi őseink mondájának Délosz szigetére való átvitele, ami
mellett azonban a monda igazi értelme feledésbe ment. Hérodotosz tanúsága szerint e monda
egy változata az egyiptomiaknál is élt, de ott már az úszó sziget oszlopokkali megrögzítéséről
sincsen szó, vagyis ott már ez is feledésbe ment. Úszó szigetek ugyanis az igazi tengeren
nincsenek és nem is lehetnek. Sem Görögországban sem Egyiptomban pedig oly nagy
kiterjedésű mocsarak nincsenek amelyeken úszó szigetek tényleg képződhettek volna,
amiértis ott az igazi értelem idővel feledésbe is ment. Voltak azonban a Nagy Magyar Alföld
őskori tengernyi kiterjedésű mocsarain, „hyperboreusok”-nak nevezett őseink idejében, sőt
voltak a nagy mocsaraink lecsapoltatása előtt még nemrégen is. Márpedig egészen bizonyos
hogy úszó szigetről és ennek a fenékre oszlopokkali megerősítéséről szóló monda ott kellett
keletkezzen ahol ilyen úszó szigetek tényleg voltak és ahol azokat tényleg a leírt módon
szokták volt a fenékhez rögzíteni. Mi több : a görög hagyomány nem csak azt tudja hogy
Apollo és Artemisz tiszteletét ők a hyberboreusoktól örökölték, hanem azt is hogy a
hyperboreusok e két istenségüket odaadó szeretettel tisztelték. Úgyhogy ezekben
tulajdonképen Magyar Napisten és Tündér Ilona személyére kell ismernünk. Elképzelhetjük
tehát hogy ősrégi időkben elődeink ezen istenségeiknek könnyű templomokat, földbevert
cölöpökből és vesszőfonásos fallal, szándékosan is építhettek ilyen úszó szigetekre s hogy
ezek némelyikét utóbb valamely okból a leírt módon mégis megrögzítették, azaz oszlopokkal,
vagyis lábakkal.

Igaz ugyan hogy szigorúan véve Létoval azaz tehát a Nap anyjával tulajdonképen a mi Nagy
ősanyagistennőnket kellene azonosítanunk, míg Tündér Ilona ennek leánya, vagyis a Föld,
csakhogy előszöris ezen két nőistenség már az őshitregékben is egymással gyakran azonosult,
másrészt a későbbi mythologiák ennél sokkal nagyobb zavarokat is létre hoztak. Azt pedig
hogy Ilona illetve Artemisz Magornak illetve Apollonak miért szerepel hol nővére hol pedig
nejeként „A lelkiismeret Aranytükre” című művemben bővebben is kifejtettem.

A mondának a görögöknél fönnmaradott változata szerint Léto (a rómaiaknál Latona)

valószínűleg a szigetnek magának azaz tehát a Mindenség Tengerében úszó Földnek
megszemélyesítése s így tényleg azonos Ilonával. Hogypedig e monda valamely ős-török
törzsünk útján kerülhetett a görögökhöz és rómaiakhoz, azt épen a Léto és Latona nevek
teszik valószínűvé (az őstörök nyelv a magyarhoz és finnhez sokkal közelebb állott mint a
mai), amely két név értelme : föld és föld-anya lehet. A lat, let vagy rat, ret, megfordítva tal,
tel, tar, ter alakú szavak ugyanis az őstörök szócsoportba tartoznak és ott földet és laposságot
jelentenek, ugyanúgy mint a mai magyarban lap és láp, tehát egyúttal tutajt, hajót azaz tehát
úszó lápot, úszó szigetet is, amely szavak megfelelői ugyanily értelemmel a mai finnben
szintén megvannak (lattea = lapos, lauta = deszka, padló) de megvannak a magyarban és a
latinban is (tér, terület, rét, réteg; telep, talaj, talp és terra, tellus = föld). Az etruszkok is egy
őstörök eredetű törzsünk voltak, ami turuszka és rét meg razenna neveikből is kitűnik,
valamint abból is hogy náluk az Ilonának megfelelő istennő nevei Terenna, Tezan és Turan
voltak, aminek a rómaiak földistennője Tellus neve is megfelel. Az őstörök szócsoport
mássalhangzói ugyanis t, d - i, r de az r gyakran z vagy sz-é is változik.

Föntebb neveztem az úszó szigetecskét hajócskának és a szláv „tutaj” szó helyett magyar népi
szóval lápnak is, ahogyan népünk a tutajt ma is nevezi. Azt hogy hajócskának neveztem
megokolja a ladik szavunk valamint a szláv nyelvekben is fönnmaradott lod és ladja = hajó
szavak is, amelyek, valamint a ladik is a Léto és Latona nevekkel egyeznek.

A magyar nép egészen napjainkig is, a mocsaras nádas

területeken készített nádból lápokat (tutajokat)
amelyeken nemcsak halászni, vizimadarakra vadászni
járt hanem azokat teherszállításra is használta. Ezek
pedig úgy láp nevükkel mint alkotó anyagukkal is
nagyon emlékeztetnek a mocsarakon nővényi
anyagokból természetesen képződő úszó szigetekre,
azaz lápokra; mi több : Herman Ottó még arról is tesz
említést hogy a természetes úszó sziget kis részét levágva is készítettek tutajt és hogy ez volt a
tutaj legősibb alakja.

A magyar nádcsolnakokhoz teljesen hasonlót látunk régi egyiptomi ábrázolatokon valamint

ugyanilyet mutat be de jelenkorit a Nilusról dr. Karl Weule : Leitfaden der Völkerkunde.
(Leipzig Wien 1912.) című műve 112. tábláján. Ilyen tutajokat ott egy ambacs nevű
növényből készítenek (latin nevén: herminiera elaphroxylon). Lássad az alábbi rajzot. Az
ilyen vizijárművek fejtik meg a régi magyar dunai és tiszai fahajók orrtőkéje alakját és
díszítményét. Valamint ezek fejtik meg azt is hogy miért volt e hajók neve „bögözhajó”. A
„bögöz” ige ugyanis csak felhangos változata a bogoz igének, amelynek csomóz és kötöz
értelme is van. Az ősi nádhajók pedig valóban kötözve, csomózva készültek. Ballaginál (A
magyar nyelv szótára) meg is találjuk : bögöz : bogot, csomót köt.

Prof. C. Leonard Woolley : Vor 5000 Jahren.

(Stuttgart.), a 18. oldalon írja : „A falu
lakossága a mocsaras tájakon keskeny,
kenúszerű, gyékényből, nádból összekötözött és
magasra fölhajtott orrú csolnakokon
járt.” Woolley ezt a mezopotámiai legrégibb,
még a szumereknél is régibb őslakosságról írja,
éspedig úgy az ásatások révén előkerült leletek,
mint az ottani lakosság mai nádhajói alapján.

E leírás is azonnal eszünkbe juttatja a magyar

bögözhajók orrtőkéjét. Csakhogy a föntebbi
rajzon Herman Ottó nyomán bemutatott magyar
nádcsolnak nem keskeny hanem ellenkezőleg
széles és lapos, ami nem egyezik Woolley
leírásával, amely szerint a mezopotámiai nádcsolnakok keskenyek. Ez azonban még nem
jelenti azt okvetlen, hogy olyanok is nem létezhettek amilyenek a magyar és a nílusi
nádcsolnakok, sem azt nem kell föltételeznünk hogy valamikor nálunk is ne létezhettek volna
keskeny, igazi ladikalakú nádcsolnakok is. Sőt utóbbi alak nyomára is akadtam egy csángó-
magyar népmesében (Horger Antal : Hétfalusi csángó népmesék. Budapest 1908. „A kicsi
kígyó, a macska és a féreg” című mese.) E meséből idézem az alábbi néhány sort, amely
mese még azért is igen érdekes, mert verses alakú és amelyről Horger ezt írja :

„Móki Gyurka és Szakál István a havasi erdőkben favágás vagy fűrészelés közben, rendesen a
fejszecsapások vagy fűrészjárás taktusára mondták, mégpedig fölváltva, nehány szót vagy sort
az egyik és néhányat a másik.” (Ugyanúgy tehát ahogyan a finnek a Kalevala énekeit; ami
nagy ősiségre vall.)

Fonnak ők egy jászjot, azon megpróbálják,

De csigojavessző vizet átereszti.
Vissza kell térjenek, nem akarnak halni.

Megint tanácskoznak mi tévők legyenek.

Hadd el édes gazdám, — a macska azt mondja —
Mert én kisegítlek.

Közel volt a nádas, fonnak ők egy gyékényt.

Azon próbálnak hát aranyvárhoz jutni.
Nem lehet, nem lehet, a nád gyenge, hajlik.
Vissza kell jőjjenek egészen a martig.

No macskám, no macskám, édes kicsi macskám,

Adj tanácsot mostan, mert a szüvem reped.
Elére most végem, segíts rajtam, kérlek.
Megmondtam, ugyebár, édes kicsi gazdám :
Háromszor kell térni, negyedszer próbálni !
Elmönyön a macska a nádasba vissza,
Mondja a gazdának : — Édes jó gazdácskám !
Köss egy kéve nádat, ülj rá mint lóhátra.

Féreg. Erdélyben e szó mindenféle kártékony állatot jelent; egeret, medvét, farkast is. Például
a medve nagy talpai miatt : toportyán féreg.

Jászoj = jászol, de jelent ladikot is.

Csigoja = bizonyos fajta fűzfa, amelynek fonásra igen alkalmas vesszei vannak.

Halni. E szónak Erdélyben egyaránt van „meghalni” és „süllyedni” értelme. (Nem akarnak
süllyedni)

„A nád gyenge.” Kétségtelen szövegromlás, mert hiszen itt még nem náddal hanem
gyékénnyel igyekeznek. „Gyékény gyenge, hajlik.” kellene mondasson.

„Háromszor kell térni.” Tudniillik először úszva próbálkoztak.

Az egyetlen nádkéve amelyen a vízre merészkedtek

kétségtelenül a nádhajó legkezdetlegesebb és
legrégibb alakja volt. Holott Herman Ottó által
ismertetett magyar alak, három kévéből állván, már
fejlettebb. Az ilyen egyetlen nádköteg természetesen még hosszú. Innen aztán a fejlődés két
különböző irányban indult: az egyik irány a többköteges de lapos „láp”-szerű vízijárműt hozta
létre, a másik a hosszúkás és valóságos csolnakalakú, nádból vagy némelyütt szalmából is
készülő vízijárműveket hozta létre. Ilyenek ma is közönségesen készülnek Dél-Amerikában a
Titicaca tavon (Lássad : The National Geographic Magazine. Washington, 1908. évfolyam, 9.
szám), valamint tökéletesen ugyanilyenek vannak Abesziniában a Tana tavon is.

Azon tény pedig hogy őskezdetleges voltuk mellett ilyen járművek tehát az egész világon
feltalálhatók, azt bizonyítja hogy ez az emberiség legrégibb őskorából származó dolog.

Gyárfás István (A jász-kunok története. Kecskemét, 1873. I. kötet, 500. oldalon) amidőn leírja
a szkítáknak a rómaiak elleni egy vízi támadását, régi írók nyomán írja : „Összehordtak tehát
a vidékről tömérdek nádat és fát; a legerősebb nádszálakat kötelekkel kasokká kötözték s
ezeket három helyen keresztfákkal egybefoglalták, 3-4 ilyen nádsövény alkotott egy talpat,
amely 4 embert megbírt. E talp eleje hajóorraként fölgörbítve, oldalain evezőkkel ellátva” stb.
Majd írja hogy 150 ilyen nádtalpat elkészítve, ezekre 600 jól fölfegyverzett embert szállítottak
a rómaiak elleni támadás céljára.

A „kakasok” és „sövény” szavak úgyhiszem csak az eredeti szöveg hibás fordításai, ha ugyan
már az eredeti szöveg is nem volt hibás. Ezek helyett mindenesetre kévét, köteget kell
értenünk. Így azután rögtön ráismerünk a három vagy négy nádkévéből álló magyar
nádhajóra, annak fölhajló orrára, sőt amint azt a fönti rajzon láttuk a „keresztfákkal való
egybefoglalás” is megvan, csakhogy a magyar „nádtalp”-on csak egy helyen vannak ilyen
egybefoglaló fák, holott a szittyákén háromról van említés; ez azonban természetes, mivel ott
hadicélokról volt szó, és nagyobb szilárdság kellett.
Végül idézzük még Herman Ottó (A magyar halászat könyve) ezen sorait : „De még ennél is
van kezdetlegesebb járómű (a három nádkévéből valóról volt szó) az erdélyi részek egyik
zugában, már az úgynevezett Mezőségeken fekvő Apahida nádas és részben ingólápos taván,
ahol egyszerűen az ingóláp egy leszelt darabja szolgál a vejszés kárászhalász járműve
gyanánt.”

Tovább

Magyar Adorján
A Csodaszarvas

A csodaszarvas rege régibb alakja

(folytatás)

„A Napisten azóta minden esztendőben egyszer Aranymadár képében körülröpüli gyermekei földjét
hogy lássa miként élnek, milyen sorsuk, őrködik fölöttük és gondjukat viseli.”

Lehetne Aranysast, Aranyturult is mondani, csakhogy ez ragadozó állat lévén, az eredeti

ősmagyar azaz „paradicsombeli”, ártatlan és gyümölcstermelő ősnép hitregevilágába
kevésbbé illő. Ez későbbi törzseknél, például az állattenyésztő és harcias ős-törököknél, volt a
Napisten egyik jelképes állata. Mindazonáltal, élve a költői szabadsággal és a rege érdekében
illetve ennek szépsége érdekében, esetleg ez is megengedhető volna.

A vogul rokonaink hitregéiben aranyvadlúd képében röpüli így körül a vogulok hazáját a
„Népre ügyelő” azaz a Napisten. A Magas Északon, ahol a vogulok földje is van, a Nap
valóban az Égen keringeni látszik, és így volt ez a magyar föld fölött is ameddig az Északi
Sark vele összeesett. (Ha a Napot aranysassal jelképezzük, akkor evvel szemben az Égatyának
meg fekete vagy kék sas felel meg, aminthogy az őstörök törzseinknél így is volt.)

„Hogy gyermekeinek a Földön helyük legyen, azt Napisten továbbra is nagyobbítja. Új

szigetek is támadnak, mezők, rétek lesznek. A nép nádat vág, kévékbe kötözi, kötegekbe fogja,
egymáshoz is köti, lápot készít, vízenjáró hajót alkot, vízenjáró lápon másutt is
megtelepedik; más mezőkön, más földeken, az új földeken, nagyvilágban elterjed, magának
kunyhót épít, házat épít. A földbe karókat szúr le, ezeket hajtogatja, egymásfelé
görbítgeti; görgítgeti, kötözgeti, egymáshoz erősítgeti, közeiket vékony vesszővel, hajló
fűzfagallyal befonogatja; fonogatja, fűzögeti míg gömbölyű tetejű, sövényfalú lakóház lesz
belőle, kerek ajtajú, kerek ógú magyar ház válik belőle. Tetejét fűvel tagargatja, leveles
lombbal borítgatja, hogy alatta széltől védve legyen, hogy alatta kicsi gyermekei esőtől védve
legyenek.

Mindezt Magyar Napisten szava szerint, Magyarok Istene tanítása szerint, mert csak a már
fölnőtteket védte Magyar Napisten apjukéhoz, Magyar Ilona anyjukéhoz hasonló nagy
aranyhajuk palástja de nem a kicsinyeket, akik haja még kevés és rövid. Habár tudták már azt
is, Napisten édesapjuk és Ilona édesanyjuk tanítgatása szerint, miként lehet falevelekből,
gyöngyvirág leveleiből, virágából, fűből szallagokat tűzdelni, ruhává tűzni-
fűzni; tündérruhává alakítani, valamint tudták már azt is miként kell gyöngyvirágból,
másmilyen virágból, zöld levélből fejükre ékességül koszorút kötni, leányoknak, legényeknek
díszül, gyermekeknek szépítésül. De tudták már azt is hogyan lehet fonott fűből, kötött
szalmából, keményhéjjú, sárga tök cserepéből férfiak, gyermekek fejére sapkát készíteni, eső
ellen, tűző sugár ellen.”

Tévedés az : hogy írók, tudósok, ha ősemberről írnak, ősembert ábrázolnak, azt mindig
állatbőrbe öltözöttnek képzelik. Az igazi ősember első ruhája falevelekből, fűből készült,
díszül pedig csak virágot és szines bogyókat használt. Ilyen ruhában jártak napjainkig is a
polinéziai valamint a ceiloni bennszülöttek és amint a Biblia is, szumir hagyomány alapján,
helyesen állítja, hogy Ádám és Éva is eleintén ugyanilyen ruhában jártak és csak utóbb, a
Paradicsomból való kiűzetésük után készítettek maguknak állatbőrből való ruhát. Kétségtelen
hogy az igazi ősember, aki még állatot nem ölt, húst nem evett, mikénthogy legközelebbi
rokonai az emberszabású majmok sem, csak növényi anyagból való ruhát készített.
Állatbőrből való ruha csak később keletkezhetett, a vadászó, hűsevővé váló, elfajulásnak
induló, gonoszodó fajoknál, barlanglakó neandertaloidoknál. Hogy, amint említem, ma az
ősembert mindig állatbőrbe öltözött, kőbaltával verekedő és vérengző vadásznak képzelik,
ennek oka az hogy a mai emberiség egyrésze befolyásolja azt, el sem tudván képzelni gyilkos
harc nélküli életet. Föltünő ellentétben áll ezzel a mai népi hagyományunk, amely szerint az
első emberek a Csallóköz szigetén Tündér Ilona Aranykertjében boldog békességben éltek és
„tündérruhá”-ban jártak. Fölemlítést érdemel még az is, hogy a szumer domborműveken és
szobrokon elég általánosan látjuk még a falevelekből való ruha ábrázolatát, holott a későbbi
asszír szobrászműveken ennek már semmi nyoma.

Nagy tévedése a mai művészeknek az is hogy ha ősembert ábrázolnak,

okvetlen csak a nőnél tüntetnek föl hosszú hajat, holott a férfit mindig
rövid hajjal ábrázolják, mintha a férfiak már akkor is nyiratkoztak volna,
mint ma. Az hogy a férfi haja nem nől oly hosszúra mint a nőé; állhat
némely fajra, habár általában a rövidebb vagy egészen rövidhajú fajoknál
(például busmanok, bantuszerecsenek) a nő haja is ugyanoly rövid mint a
férfiaké. De nem áll ez a magyar azaz az úgynevezett „keletbalti” fajra,
amely fajt Eickstedt antropológus is az emberiség ősfajának tart, amelyből
a többi fajok más-más irányba való specializálódás útján származtak. De
nem áll ez a feketehajú mongol fajra sem. Tudjuk hogy a kínai férfiak
még nemrég is hosszú hajfonatot viseltek, holott ezt csak fejük hátsó része
hajából képezték, mivel ennek elülső részét a régi kunok módjára
borotválták. Sőt a mongol fajnál épen a férfi haja nől a nőénél hosszabbra.
Mi több, Buschan György „Die Sitten der Völker” című művében (II.
kötet 140. oldal) fényképen láthatunk indiai fakírokat akik magukat Siva
Istennek szentelték. Ezeknek hajukat sohasem szabad sem nyírni sem
rövidebbre vágni és hajfonataik földigérőek. Ugyanilyen hosszúhajú indiai férfit mutat be a
147. oldalon is.

Az illetők arca pedig egyáltalán nem mongolos hanem teljesen európaias. Ugyanilyen
rendkívül hosszúhajú amerikai indián férfit látunk nála a III. kötet 231. oldalán. Vagyis
némelyek azon véleménye is téves, hogy csak a mongol férfiak haja nől hosszúra. A magyar
népmesék királyfiainak is hosszú aranyhaja van sőt a Szép Miklós mesehősnek (Apollo
Napisten) oly hosszú aranyhaja van hogy egy jégeső ellen magát és lovát hosszú aranyhajával
takarja be; a görögök pedig Apollót mindig hosszú hajjal ábrázolták. Hogy népmeséinkben
Tündér Ilonának is nagy aranyhaja van, tudjuk, valamint tudjuk azt is hogy a magyarság
férfiai szintén egészen korunkig is viseltek még hosszú hajat, ami nem lett volna lehetséges ha
hajuk hosszúra nem nőlne. A „Néprajzi Értesítő” folyóirat (Budapest) 1911. évfolyama 81-99.
oldalain Garay Ákos a magyar hajviseletekről írva 29 képen mutat be 1911-ben még élő,
hosszú hajú, hajfonatos öreg magyar férfiakat, amely képek közül elégnek tartom ez egyet ide
tennem, amihez még azt jegyezhetem meg, hogy a tiszta magyarságnál bár előfordul hogy
némely öregember haja valamennyire megritkul de a kopaszság ismeretlen.

Az ősmagyarok házai a legrégibb időkben olyan alakúak voltak

amilyennek azt az alábbi rajzon tüntetem föl, sövényfonatból
alakítva és fűvel, lombbal takarva, mint minden ősi földművelő
népéi.

Téves a féltudósok azon fölfogása is hogy a legrégibb ősember

barlangokban lakott volna. Így szintén csak a már elvaduló,
húsevő neandertaloidok kezdtek lakni. Az emberszabású majmok sem laknak soha
barlangokban. Aminthogy ezek is csak gyümölccsel, magvakkal, rügyekkel, fiatal hajtásokkal
élnek és csak lombfészket készítenek maguknak, úgy a Jégkorszakok előtti és Jégkorszakok
közötti idők igazi ősembere is csak növényi anyagokból élvén, magának lakot is készített
növényi anyagokból de természetesen, magasabb szellemi képességeihez mérten, a
majmokénál sokkal tökéletesebbet.

„Épített a nép Napisten Atya tanítása szerirat vályogfalú házat is, agyagos földdel, vízzel és fűvel
elegyítve, megszárítva, vesszőfonatos cserényház falait azzal betapasztva, szárított darabokból falat
rakva de megtanultak kákából, gyékényből oly szép és díszesfonású falat is készíteni amelyen sem
szél sem esővíz át nem hatolhatott.”

Némely még a természetben élő nép ma is tud bizonyos erős fűnemekből még edényeket is
oly sűrűn és szépen fonni hogy azokban vizet is tartani lehet anélkül hogy egy csöpp is
kiszivároghatna belőlük és amely edények egyúttal gyönyörű szines mintázatúak is. (Lássad
például : Meyers Lexikon : Afrika.) Sőt ausztráliai bennszülöttek még csolnakot is készítenek
így. (Dr. Karl Weule : Leitfaden der Völkerkunde. Leipzig und Wien 1912.)

„És épített a nép Napisten Apának és Ilona Anyának gyönyörűséges hajlékot Ilona gyümölcsös Szent
kertje közepében, Csallóköz szent szigete legszebb részében. Gömbölyű tetejét színaranyból vert
levelekkel födte mert Napisten már arra is megtanította gyermekeit miként lehet a Nagy Folyóvíz
homokjából fényes aranyat mosni, miként lehet abból maguknak ékességet, eledelük számára
edényt, házaik tetejére, tetők borítására aranyleveleket készíteni.”

A Duna homokjában az aranynak régen nagy

bősége volt, úgyhogy ősidőkben, a mesés
Aranykorban, az aranylemezekkel pikkelyesen
való kupolaborítás egyáltalán nem volt valami
rendkívüli dolog. A csallóközi magyarok
napjainkig is regélnek Tündér Ilona egykori
ottani boldog és szépséges Aranykertjéről,
amelyben ő élt és amelynek közepében állott
aranyos tündérpalotája. Szerintem valamikor az ott ma is létező Nagy Magyar városa helyén
állott a Napisten temploma, Somorja városa helyén pedig Ilona Földistennőé. A Napisten
legrégibb templomait pedig ilyeneknek képzelem :

Ez épület is csak a tetejéni kerek nyíláson kapja a világosságot, ugyanúgy mint az ősmagyar
épületek is ha ajtajuk csukva volt. A római Pantheon ógján át ma is beesik az eső, de amely
nyílás alatt, mielőtt az épület keresztény templommá lett, valószínűleg, ugyanúgy mint a mi
őseinknél, még ott állott a nagy rézmedence, amelyet a mi őseink Tündér Ilona Ezüsttükrének
meg a Világ Fényes Ezüsttükrének neveztek (a rómaiak idejében „Venus tükre”), mert a fény
felülről esvén a vízfelületre, ha az ember föléje hajolt, arcát benne mint tükörben látta meg.

A pantheon, bár már a rómaiak idejében épült, de bizonyára a

rómaiaknál sokkal régibb hagyomány alapján és a hozzáépítés előtt
ilyen volt. Ami pedig a kupolaépítést illeti, amiről régebben azt hitték,
hogy az etruszkoktól ered, az ásatások bebizonyították hogy a szumerek
korunk előtt 5000 évvel is már építettek valóságos kupolákat, ívezeteket
és bolthajtásokat.

Őseink ilyen templomaiban a Világ Fényes Ezüsttavának is nevezett medence mögött — a

bejárattól tekintve — állott a mesterségesen készült Aranyalmafa vagyis a Boldogság
Aranyalmafája, amelyet azonban palóc és pannon őstörzseink a Világ Zengő
Aranynyárfájának is neveztek, mert ez náluk nem is ábrázolt almafát hanem nyárfát,
amelynek levelei kerek, pénzalakú aranylemezecskék voltak, amelyek amikor egymáshoz
verődtek, például ha az ógon és bejáraton át szél hatolt a szentélybe, gyönyörűen csengtek.

Eredetileg azonban az ilyen szent fák kertben állottak és kezdetben igazi élőfák voltak, igazi
tavacska mellett, amely néha forrás is volt, amely elé tómedence mesterségesen is
készülhetett, és az ilyen szent fák, mikor már mesterségesen is készültek, kerültek csak a
templomok belsejébe. E fák törzse elágazásában volt a szószék, amelyből a táltos a néphez
beszélt. A mesterséges fán a templomban is szószék volt és ebből fejlődött a mai keresztény
templomok szószéke is, bár az eredet ez új vallásban teljesen feledésbe ment.

De a keresztény templomok szószéke ma is többnyire a templom egy oszlopához erősítve —

ami a Szent Fa emléke — és menyezete, tetőzete is van — ami meg a Szent Fa lombja
emléke. (Lássad mind ennek bővebb leírását „A Lelkiismeret Aranytükre” című művemben,
de nem csak annak 1937-ben nyomtatásban is megjelent szövegét, hanem a kéziratban lévő
1948-ban készült és igen sokat bővített szövegét is.)

Szemere és szarmata törzseinknél a Szent Fa helyett az aranybúzát termő Selyemrét szerepelt,

mert e törzseink gabonatermelők voltak és tőlük származtak a legrégibb ős-szumerek.

Föntebb is szó volt már a szigeten növő gyümölcsfákról valamint az

Aranyalmafáról. A költő ide is beleszőhet a regébe valamit a „Tudás Fájá”-ról
is, amely az Aranyalmafával azonosul. E regeindítékot is a zsidók „babiloni
fogságukból” hozták magukkal vagyis a szumer ősműveltség hagyományaiból
örökölték de anélkül hogy igazi értelmét tudták volna amiértis ez értelemnek a
Bibliában említése hiányzik. Holott a népek az értelemről ma is rebesgetnek
de elegendő természetismeret híján, azt szintén hiányosan. A népi magyarázat ugyanis csak
annyi, hogy a „tiltott gyümölcs” tulajdonképen a nemi közösülés, amit Olaszországban
kőfaragók és szobrászok között magam is többször hallottam, de amit ugyanott papunk
mindenáron cáfolni igyekezett, természetesen azért mert ez a Bibliában nincsen. Ám a
rebesgetők még azt is állították, hogy a mesebeli „pomo d'oro” (= aranyalma) vagyis a Földi
Paradicsom, azaz a Boldogság Almája vagy Éva almája, nem más mint a nő anyaméhe száda.
Márpedig való igaz hogy a nő anyaméhe szádrésze a szűznél piros almához tökéletesen
hasonlít. Piros színe miatt utóbb, mókából, az Amerikából behozott paradicsomot is
összehasonlíthatták vele, úgyhogy végül az olaszban ma pomodoro = paradicsom, ami a
magyar paradicsom és Paradicsom szavak azonos voltát is magyarázza, annak dacára is hogy
a latin Paradisum szó eredeti értelme kert volt.

Annak oka pedig hogy az aranyszínű alma (narancs) a piros alma és a szintén piros anyaméh
egymással összezavartatott : az hogy régen az emberi látóképesség a színeket illetőleg még
kevésbé volt kifejlődve mint ma, vagyis még a fehéret és világos szürkét, a kéket és szürkét, a
sötétkéket és feketét, a narancssárgát a pirostól, nem tudta megkülönböztetni.

Például a Bibliában száznál többször említve az Ég de egyetlen egyszer sem

hogy kék; azért mert a világos kék színt régen az ember még nem látván, az
Eget teljesen színtelennek látta. Azon tény tehát hogy az olasz nép a nő
anyaméhe almához hasonlító és piros színű szádrészét „aranyalmának” nevezi,
holott az arany sárga színű és holott a mai ember a pirosat a sárgától igen jól
megtudja különböztetni, úgy ez a szóban lévő hagyomány nagy régiségét
bizonyítja. Vagyis mindez Olaszországban még ősidőkben odajutott törzseinktől, vagyis
etruszkoktól, szabinoktól, szikuloktól (őstörök, besenyők, székelyek) származnak. Végül a
következőket kell még fölhoznom : Olaszországban ugyanazoktól akiktől a föntebbieket,
még ezt is hallottam : „Közösüléskor kell hogy a férfi érintse az aranyalmát.” (Deve toccare
la mela d'oro.) Szerintem mindez ősi hímelvi fölfogás maradványa. A nőelvi fölfogás
ellenben bizonyára a hímtag makkjára vonatkozott, amely azonban nem almára hanem
barackra, főkép a kajszibarackra hasonlít, amely pedig szintén narancssárga színű. Említettem
pedig már hogy őseinknél a sokmagú csümölcsök nőiségi, az egymagúak pedig hímségi
jelképek voltak.

A magyar népmesékben ma is sok szó van még „a király kertje aranyalmafájá”-ról, valamint
„Tündér Ilona kertje aranyalmafájáról” is, amelyet őrizni kell, hogy meg ne lopják, de van
olyan mesénk is — például a Szépmezőszárnya mesehősről szóló (szárnú ősnyelvünkben és a
vogulban ma is = úr, fejedelem) —, amelyben Selyemrét-ről van szó, amelyen aranybúza
terem és amelyet szintén őrizni kell. Az aranyalmafáról és aranyalmáról szóló mesék
őseredetükben gyümölcstermelő magyar őstörzsünktől származnak, a Selyemrétről és
aranybúzáról szólók pedig gabonatermelő szemere és szarmata őstörzseinktől. A mi
Selyemrétünk vagy Szépmezőnk azonos a görögök hitregéi Niza mezejével, másként Elizei
mezővel de azonosítható még a Heszperidák Kertjével, bár utóbbiban, mint Tündér Ilona
kertjében is, aranyalmákról van szó. A görögöknél is Niza mezején aranyszőrű lovak
legelésznek, nálunk pedig a Selyemrétet a király három leánya három aranyszőrű kancává
változva gázolja le és legeli le az aranybúzát, amiértis aztán Szépmezőszárnya megy
megőrzésére, fogja el a lovakat, amelyek végül leányokká visszaváltozva feleségeivé lesznek.
(Gabonatermelő és lótenyésztő szarmata őstörzsünknél többnejűség volt.)

A Selyemrét selyemfüve : a búza még fiatal, nem kalászosodott korában. A görög Niza szó
pedig teljesen azonos a finn nizu = búza szóval, míg maga a búza szavunk csak besenyő
kiejtése a szemere-szarmata kiejtésű niza vagy nizu szónak, másrészt zab szavunk sem más
mint búza szavunk megfordított alakja. Úgyhogy mindezek révén kétségtelenné válik hogy a
görögöknél a Niza mezejéről szóló rege a mi Selyemrétünk regéjéből származik.
Folytathatnók az elmondottakkal összefüggő dolgokat szinte a végtelenségig de röviden csak
a következőket említem föl : A görög hitregében Persephone kimegy a Niza Mezőségre
virágot szedni, ahonnan Pluto azaz Hádész elragadja az Alvilágba és feleségévé teszi. Anyja,
Demeter szeretné őt visszakapni de Zeusz ezt csak az esetben engedi meg ha Persephone az
Alvilágban még semmit nem evett. Miután azonban ő Hádésszel együtt egy gránátalmát már
megevett (alma; a nemi egyesülés megtörtént), Zeusz csak azt engedi meg hogy az év
egynegyedét tölthesse a Felvilágban. Népünknél napjainkig szokásban volt hogy az udvarló
legény a leánynak almát ad. Ha ezt a leány csak tartogatja kezében de nem eszi : ez
visszautasítást jelenti. Ha eszi : ez nem visszautasítás de még nem szerelmi vallomás.

Ha ellenben eszi s a legénynek is nyújtja hogy ő is harapjon belőle : ez teljes szerelmi

vallomást jelent (a regék eredete gyakran népszokásban van). Ismeretes a „Júlia szép leány”
című erdélyi népi balladánk. Ebben is a leány (a görögöknél Persephone még a Kora = leány
nevet is viseli) kimegy a búzamezőbe búzavirágot szedni („búzamező” = Nizai Mező, de
azonos az Elizioni vagy Elizei Mezővel is, amely szigeten van és tehát azonos a Csallóköz
Selyemrétével is, amelyen aranybúza terem, valamint azonos a szintén szigeten lévő
Heszperidák kertjével, amelyben aranyalma terem), ahonnan őt egy bárány (azaz kos) ragadja
el, miután őt anyja épúgy siratgatja mint Korát is anyja Demeter.

Az alma, aranyalma nemi vonatkozását valamint azt is hogy adása szerelmi vallomást jelent,
népmeséink is tanusítják. Például Benedek Elek „Magyar mese és mondavilág”
gyűjteményében a „Cigánypurdé” mesében a három királyleány mindegyike az előttük álló
sok kérő közül, mindenki előtt, nyilvánosan annak adja az aranyalmát, akit magának férjül
választ. Ez a nőelvi fölfogású őstörzseinknél volt így, amelyeknél a nő akarata érvényesült és
a nő is volt a kezdeményező. A bibliai hitregében (Ádám és Éva) is a nő adja az almát a
férfinak, vagyis a nő a kezdeményező, ami azt teszi valószínűvé hogy a zsidók e hitregét
valamely nőelvű őstörzsünktől örökölték (gabonatermelő szumerek, szemareusok). Ellenben a
népünknél még élő szokás, amely szerint az almát az udvarló legény adja : a hímelvű
törzsektől származik, bár nem kételkedem abban hogy néprajzi kutatás révén az ellenkező
szokás nyomára is akadhatnánk még. Mindenesetre, aminthogy minden ősiség megfejtését a
magyar ősvallás és a magyar néprajz adja meg, úgy itt is az elmondottak után jövünk csak rá
„a Páris almája” görög hitrege igazi értelmére is. Itt is, hímelvi hagyomány szerint, Páris adja
az előtte álló, versengő három istennő közül almáját Afrodité-Vénusznak, azaz a mi Tündér
Ilonánkkal és az elő-ázsiai Szemiramisz-Asztartéval azonos nőiség- és szerelemistennőnek. A
görög elcsépelt és zavaros monda dacára is észrevehető még, hogy ezután Páris Vénusszal
szerelemben egyesül mert a monda szerint ítéletéért Vénusz neki „a legszebb nőt” ígéri, aki
pedig nem más mint hiszen ő maga, a szépség és szerelem istennője, aki tulajdonképen
azonos a Páris által elrablott Szép Helénával (az egyiptomiaknál Iluna) (azaz a mi Tündér
Ilonánkkal, akit népünk még Szép Ilonának, Tündérszép Ilonának is nevez). A nőelvi
fölfogást tartották fönn az Árgyirus és Tündér Ilona típusú népmeséink is, amelyekben az
aranyalmát férfi őrzi (királyfi) és Tündér Ilona lopkodja, azért mert tudja hogy majd a királyfi
is kijön őrzésére s így vele találkozhat. Vagyis itt is a nő a kezdeményező. Viszont azon
monda amelyben Heraklész lopja meg a Heszperidák aranyalmafáját: a hímelvi fölfogásból
alakult mert itt a fa őrzői nők. Akik mellé szintén őrzőül a sárkány csak segítőül került de
ennek valamint a bibliabeli kígyó és a kiűző angyal magyarázatára már itt nem térek ki. Az
ismertebb mondaváltozat szerint Heraklész számára ugyan Atlasz szerezi meg neki az
almákat, de hogy ez is csak későbbi betoldás, bizonyítja egy Aszteasz nevű görög
vázafestménye, amely szerint Heraklész maga jár el. (Lássad a festmény másolatát : „Der
Mensch und die Erde.” III. kötet elejéni színes melléklet.) Nálunk is vannak olyan
meseváltozatok amelyekben a mesehősnek Tündér Ilona kertjéből kell az aranyalmát
megszereznie, sőt van olyan is amelyben a mesehős nem csak a gyümölcsöt szerzi meg de
magát Tündér Ilonát is felségül kapja. Kétségtelen tehát hogy itt a mesehős eredetileg a
Napisten kellett hogy legyen; azon körülmény pedig hogy e mesetípusunkban is van már egy
a Heraklész és Atlasz esetére emlékeztető indíték, ez meg azt bizonyítja hogy ez ha betoldás
is de azért mégis régibb a görög műveltségnél, vagyis hogy a görögök a kréta-mykénéi
műveltségből örököltek, amely műveltség ősidőkben Magyarország területéről származott
azon félszigetre. (Lássad : Horger Antal : Csángó népmesék Budapest, 1908. „A magas fa
gyümölcse.”)

Ami pedig a „lopást” illeti, ez is későbbi fejlemény, habár bizonyára sokezer éves és még a
kréta-mykénéi műveltségnél is régibb, mivel a mi népmeséinkben is már ismeretes, de a
régibb alak mindenesetre az volt, amely szerint az illető maga adja a gyümölcsöt az érte
versengőnek vagy választottjának, éspedig szerelemből. Ezt a magyar népmesék alapján
összeállított „Szép Miklós” című költeményemben dolgoztam föl, amelyet alább itt is hozni
fogok.

Természetes ugyanis hogy későbbi időkben úgy a leányokat mint a gyümölcstermő fákat és
annál inkább az igazi aranyból való almákat vagy leveleket viselő, mesterséges fákat tolvajok,
rablók ellen őrizni is kellett, ami azonban a boldog és bűntelen csallóközi őskorban, azaz
Aranykorban vagy hyperboreuskorban, még nem volt szükséges. Eleintén aztán már kerítés
védte a gyümölcsöst, majd a mesterségesen készült Aranyalmafa már templomban állott,
amelynek ajtaját zárni is lehetett és amelyben a kert és annak tava már csak jelképezve voltak.
E templomok ajtaja előtt aztán fegyveres őrök is állottak. Ázsiai nemkeresztény templomok
ajtaja előtt ma is láthatunk két fegyveres őrt, hatalmas kutyát, oroszlánt, kígyót sok fejjel vagy
sárkányt ábrázoló szobrot, habár ma már senki sem tud arról hogy ezek a valamikor az
Aranyalmafát vagy az aranylevelű Zengőfát őrzők ábrázolatai.

Azonban tud még a hagyomány arról hogy a tiltott gyümölcsből való evés következménye a
halál, ami a mi Halotti Beszédünkben is megvan : „isa ki nopun emdul ez fa gimilcsében,
halálnak halálával holsz” (bizony amely napon ejéndel e fa gyümölcséből, Halál halálával
halsz). Szószerint ugyanígy mondja ezt a Biblia is, bár szerinte azért Ádám mégis 930
esztendeig élt ! Csak azt nem mondja, és ami nem is ismeretes, hogy itt a halál is
tulajdonképen jelképesen értendő, amit nem is mondhat mert hiszen a zsidók ezt már nem
tudták, de tudták azon ősnép bölcsei akik e regét megalkották volt. A mai természettudomány
azonban az igazi értelemre reávezet : Első őseink ugyanis az egysejtű lények voltak, amelyek
még nem nemi úton hanem osztódás által szaporodtak (az Ádám bordájából teremtett nő).
Amíg pedig csak osztódás útján való szaporodás volt, addig halál nem létezett mert a lények
közvetlen egymásban folytatódtak, egy egységnek csak alkatrészei voltak, úgyhogy ha az
egyik rész valamely hatás folytán el is pusztult, de maga a lény többi elvált részében azért
tovább élt, megszakítás nélkül, másrészt tudjuk hogy a még osztódás utján is szaporodni
képes állatokat, például a hidrapolipot vagy egy tengericsillagot ha darabokra is vagdalunk
vagy tördelünk, minden részük teljes álattá fejlődik ismét de ezenkívül még önosztódás útján
is szaporodik, vagyis; valósággal halhatatlan. Mihelyt azonban létre jött a nemi úton való
szaporodás : bekövetkezett a halál is mert megszünt az osztódás. Magasabb fokú fejlődés
révén kialakult ugyan az öntudatos lény, amely gondolkodó és mind magasabb tudásúvá is
fejlődött de elaggván, meg is kellett haljon, mert „evett a tudás fája gyümölcséből”. Látjuk
tehát hogy bár helyes a Bibliában azon értelmezés hogy ama fa „a tudás fája” de helyes a
népek emlékezetében még élő a Bibliából azonban már hiányzó másik értelmezés is: hogy
amaz alma a nemi közösülést jelenti. E hagyomány a Bibliában, habár már csak teljesen
elhomályosodva, de ha róla tudomásunk van, azért még észrevehető abban hogy az emberpár,
miután a gyümölcsből evett, legelőszöris annak tudatára ébred, hogy meztelen és tehát nemi
részét takarni kezdi. Ám mindaddig amíg az egyén nem volt annyira öntudatos hogy az önzés
hibájába is eshessen — amelyet már a „lopás”, azaz másoknak sajátmagunk hasznáérti
megkárosítása is kifejez — addig a Halál nem volt oly félelmetes aminővé lett az önzés
büntetéseképen. Erről azonban alább kellend bővebben írnom.

„A Napisten minden esztendőben egyszer (akkor még egy nap volt egy esztendő) leszáll a Mindenség
Tengere mélységébe is, hogy ott a Nagy Hallal megküzdjön, amely a sötétséget okádja a Világra.”

Ez indíték ugyan szintén nem a tulajdonképeni magyar törzstől származik hanem a kazár,
kabar, jász, besenyő és gál törzseink hitregéiből, de azért költői szabadsággal élve, szépsége
miatt ezt is fölhasználhatónak vélném. Bár igyekeztem mentül több tulajdonképeni magyar
dolgot fölhasználni de azért nem tartom elkerülendőnek többi törzseinkéit sem mert hiszen e
törzsek is magyariak, azaz ők is a magyar őstörzsből származván, tehát e dolgok is a miéink.
Aminthogy a: összes törzsek saját törzsnevükön fölül a magyari nevet is mind viselték. A
tulajdonképeni magyar törzs idevonatkozó regéjéről már föntebb volt szó vagy a kisded
Napisten által megfojtott két kígyóról, azaz a Hidegségről és Sötétségről, ami a görög
Heraklész-hitregében is megvan de anélkül hogy a görögök tudták volna hogy e két kígyó mit
jelképez, vagyis hogy ezek a Nap és ennek gyermekei, az emberek, ellenségei, amelyek az
örök sötét Világűrből törnek szüntelenül rá és a Földre, de amelyeket az Áldott Nap
fáradhatatlanul ver mindig vissza. Aminthogy pedig őseink is — amíg még tudták hogy a
regék csak jelképesek és nem hiendők el szószerint — szabadon jelképezték ugyanazon
dolgot esetenként a költőiség kedvéért hol így, hol amúgy, ugyanezen szabadsággal tehát,
példájukat követve, mi is joggal élhetünk.

Őseink minden vizi állatot hal-nak neveztek; rákot, kagylót is egyaránt. Ez ugyanígy
megvan, illetve megvolt még az én gyermekkoromban a dalmáciai halászoknál is. Szerintük
pesce (olvassad : pesse) olaszul, vagy riba horvátul, egyaránt jelentett halat, rákot, polipot,
kagylót vagy akár tengericsillagot is. Ezért itt a Nagy Hal alatt az óriás-polipot értem. A polip
ugyanis megtámadva, fekete tintáját a vízbe föcskendi, amiáltal magakörül sötétséget támaszt,
ellensége nem lát, ő pedig elmenekülhet. Télen, a hosszú sötétség és hideg idején a Nagy Hal,
azaz a Halál már-már győzedelmeskedni látszik de szerető Édesatyánk, az Áldott Nap, végül
mindig újra diadalmaskodik fölötte. Említettük már hogy őseinknél a hal és halál szavak
között minő összefüggés volt, valamint említettük hogy a székelyeknél a halni igének
egyaránt van süllyedni és meghalni értelme, és hogy az afrikai de ősturáni eredetű oromo
nyelvben hallaja, halleja = tenger és mélység, amihez hozzátehetjük, hogy a görögben is
halsz = tenger, amely szóból a tenger sós volta miatt a hal = só, szemere-besenyő kiejtés
szerint szal, is keletkezett. Hogy azonban a tengerrel, illetve ennek mélységével a halál
fogalma általánosan is összefüggésbe hozatott, ennek nyoma, ha bármennyire is
elhomályosulva, de azért más nyelvekben is fölfedezhető. Például a görögöknél Thetis a
tenger mélysége istennője, az albán nyelvben dödi = tenger és mélység, a germán nyelvekben
pedig a tot, tod, ded szótő halál jelentésű. De ugyancsak az árja nyelvekben a mar, mor, mör
szótőnek is egyaránt van tenger és halál értelme.

Azonban az hogy őseinknél a hal a mélység és halál jelképe volt, nem gátolta őket abban hogy
a halált máskép is jelképezzék, például a kaszával, sarlóval, a Holddal, békával, fekete
nőalakkal vagy koponyával és amint mondottuk : a polippal.

„Tanítgatja az Áldott Földön élő gyermekeit miként kell az erdőn-mezőn lombot eszegető, füvet
legelésző szarvasokkal szeretettel bánni, miként lehet azok hasznát venni. Sok tejük van, több mint
fiaiknak, kicsinyeiknek kell, őket megfejthetni, gyermeknek, embernek tápláló italul, jó eledelül.”

Ősrégi időben ott ahol az emberi nem kialakult : a Csallóközben és a Dunántúl egykori
szigetvilágában, ragadozó állatok nem léteztek és ember és állat között még nem volt
ellenségesség mert az ember sem ismert még húsételt.

Említettem hogy a legrégibb földművelő szerszám a faágból való kampó azaz az ős-kapa volt,
amelyet a magyar törzs aga néven nevezett (kun kiejtéssel aka, ebből : eke, a kabar törzsnél
kapa, szemere-besenyő kiejtéssel capa, amely utóbbi szó az olaszban ma is megvan : olasz
zappa, zappare (olvassad : cappa, cappare) = kapa, kapálni), de hogy ez utóbb a fánál sokkal
keményebb szarvasagancsból készült.

„Tanítgatja az Áldott a népet miként kell a földet kampós faággal kapálni hogy a gyümölcsfák
több gyümölcsöt teremjenek, hogy az aranykalászos füvek kalászai nagyobbak legyenek;
nagyobbak is legyenek, több aranyszemet is hozzanak. És íme, hogy a nép a tanácsot
megfogadja : megtellenek a gyümölcsfák szép virággal, virulnak mint eddig még soha. Aztán
gyümölcs is érik rajtuk, több mint azelőtt; gyümölcsöznek bőven, ágaik hajladoznak és szedi
Magyar Napisten népe, Magyar Ilona népe, édes táplálékul, jóízű eledelül. Szárítják is, el is
teszik télirevalóul.
És íme, termi az Áldott Föld a sárgakalászos füveket, búzát, rozsot, árpát oly sokat mint soha
azelőtt. Ha szél suhan a mező fölött, zizegve, susogva hullámzik a búzamező, mint a
hullámjárta tenger, mint a habjasusogó tenger.

De fák ága gyönge, hamar kopik. Hamar elkopik, hamar el is törik. Mondják ezt a fiak Áldott
Napnak., Édes Atyjuknak, mutatják a törött ágakat, letörött kampókat; lassan halad
munkájuk, folyvást új ágakat kell vágni, új kapát csinálni.

Fölrepül az Áldott, fölszáll fényes Aranymadár képében a magas, kék Égbe, magas, kék Égben
Nagy Isten aranyoszlopos hajlékába, fiai panaszát hogy elmondja, gyermekei gondját
megmondja.”

Birtokomban van egy régi dunántúli magyar hímzés, amelyen ház tornácát látjuk ábrázolva,
könyöklőjén virágtartó edényekkel. Hogy az oszlopok rézből vagy bronzból öntöttek voltak,
bizonyítja az hogy talpaiknak golyószerű lábaik vannak, aminthogy szokás volt régen
különféle réztárgyaknak ilyen gömbölyded vagypedig állatlábfőket utánozó lábakat készíteni,
amelyek azonban mindig magával a tárggyal voltak egybeöntve. E hímzés kabar
őstörzsünktől származik, amelynek a réz szent érce volt és amelynek mindig nagy
rézművessége is volt.

Az olyan edények is aminőket a mintán látunk, rézből szoktak volt készülni. Az egész minta
pedig nem csak gyönyörűen stilizált voltával hanem az oszlop- és edényábrázolatok révén is
tanusítja hogy igen magas műveltség terméke és szerintem, a nép asszonyai által kitudja
hányszor mindig újra és újra lehímezve, valóban még a magyarországi magas réz- vagy
bronzkori műveltségből maradott reánk. Hogy ősrégi időből származik, az oszlopok azáltal is
bizonyítják hogy oszlopfőik és oszloplábaik teljesen egyazon indítékokból képezettek, ami
csak az ősnépeink által alapított mezopotámiai és asszir-babiloni kultúrkorban volt és a mi
népművészetünkben van meg de másutt ismeretlen. Az oszlopfőkön és oszloplábakon lévő
kecskeszarvak is a kabar eredet mellett bizonyítanak, mivel ide például kazár és jász törzseink
kosszarvakat szoktak volt tenni („jón” oszlopfő), míg a szekfű úgy kazár és székely mint
kabar őstörzsünknél is szent virág, azaz náluk Tündér Ilona egyik jelképe volt.

Az ilyen oszlopok ha rézből készültek is de meg is aranyoztathattak. Másrészt

hagyományainkban van nyoma annak is hogy épületek faalkatrészei, tehát oszlopai is,
aranylemezzel boríttattak. Ellenben az „aranykalász” vagy „aranybúza” kifejezések
természetesen csak képlegesen értendők, mivel a sárga színt szokás aranyszínnek nevezni.
„Égi Atyaisten fia szavát meghallgatja, fehérhajú szép fejét lehajtja, havas-hajú fejét lehajtja.
Valamennyi időig gondolkodik, még egy ideig elmélkedik aztán tanácskérő fiának, hozzá
följött gyermekének így válaszol.

— Tanácskérő édes fiam, gondban lévő édes fiam : Földi gyermekeik dolgát ekkép
könyítheted, földön élő magyarjaid munkáját ekkép lehet könnyíteni : Tejelő szarvasaik
telenként szarvaikat elvetik, fiaid ezeket téli éjszakánként, Alvilágban jártod idején világító
ágasul használják, asztalra Aranytükör mellé kétoldalt állítják. De íme, tavaszi reggel idején,
világos nyár nappala korán, Földön jártod szakaszára, Égen jártod idején vílágításra nincsen
szükségük. A szarvakból vágjanak hát kampókat, csináljanak belőlük kapákat, mert kemények
azok, el nem törnek, nehezebben kopnak, egyévi munkára elegendők lesznek. Áldásom azokon
legyen, áldott termőföldet azokkal munkálják, teremjen az nekik gyönyörű gyümölcsöt,
gyönyörű gyümölcsöt, aranyos kalászot.

Azon idő óta a magyarok úgy tesznek, áldott termőföldet munkálva élnek. Égi Isten Napisten
hozta üzenetét követik, szarvasaik elvetett agancsát eképen használják.

De Nagy Magyar városában, Napisten városában, az aranyhupolagos szent Napházában a

szent Aranytükör mellett az égi Csodaszarvas, a Csillagos Szarvas hagyta agancsok állanak,
Napisten nagy Aranytükre mellett aranyedényekben azok vannak és Áldott Nap e szent
házában az Égi Szarvas agancsából készült szent ágak, őriztetnek, Égi Nagy Isten áldása örök
emlékére, az általa megáldott magyar munka örök dicséretére.

Rájön a nép hogy gyorsabban is megy a munka ha húzzák maguk után a kemény agancságát
és ez így szántja föl a földet. Rájönnek arra is hogy nagy és erős kampós faágat kell vágni és
azt ketten, négyen húzni a föld hasítására. Egyik tartja, hogy ide-oda ne dűlöngjön a nagy
ága, amelyet most egének neveznek, ekének mondanak. Egyik tartja, kettő is, négy is húzza.
De nehéz az eke, nehezen hasad a gyepes föld; elfáradnak az emberek, nem bírják sokáig.
Egyszer is megállaniok, pihenniök kell, másszor is pihenniök, nyugodniok kell. Panaszkodnak
Aranyistennek, gondviselő Napistenüknek :
— Íme, Édesapánk, kapával kapdosó munkánk asszony gondjában Iévő kertben jó, leány
gondjában lévő kertben jó, de mezőn való munkánkban lassú, agávali munkánk nem
szapora.Íme, hogy szaporább legyen a munkánk : asszony tartja az eke szarvát, leány tartja a
nagy aga végét, apa vonja azt, fiaival vonja azt, de nehezen megy nagyon, szántó munkánk így
is lassan halad, fölszámlató dolgunk (számlatni régi szó = szántani, rokon a szán, szánkó és
iszánkodik = csúszkál szavainkkal) így sem halad kellőn, elfáradunk; egyszer is pihennünk
kell, másszor is pihennünk kell, minduntalan nyugodnunk kell. Idő múlik, idő telik,
szántásunkkal ha elkésünk : nem lesz elég szem téli eledelül, nem lesz elég búza téli
táplálékul. Mikép cselekedjünk hogy munkánk gyorsabb legyen, hogy téli eledelből ki ne
fogyjunk ?

És íme Aranyisten, gyöngevállú fiai gondozója, gyöngelábú emberek gondja viselője tudja mit
kell tenniök, szapora szántásnak ő a kigondolója, gyorsabb számlatásnak, lett föltalálója.
Tanítgatja édes gyermekeit, megmutatja mikép járjanak el : jármot készít eke rúdja elé,
szépen kisimítja azt hogy durva ne legyen, hogy szép sima legyen, állat nyakát föl ne törje, a
nyakat ne sebezze. Erős vállú két szarvast fog a járomba, erős lábú két szarvast fog igájába s
ő tartja az eke szarvát. Szóval indítja az állatokat, szavával bíztatja azokat és szótfogadnak a
szelíd de nagyerejű szépséges állatok.”

(Az ősszarvas fajták a maiaknál sokkal nagyobbak és erősebbek voltak de mivel a Csallóköz
ősidőkben tengerrel és mocsárvilággal körülvett szigetein ragadozó állatok nem voltak, sem
az ember állatot még nem ölt, szelidek és jóindulatúak voltak.)

„Könnyen húzzák ezek az ekét, játszva vonják a nagy agát, könnyen hasad most a föld, gyorsan
számlik most az ugar, magyarok nagy örömére, a nép gyönyörűségére. Férfiak örvendeznek, ujjongva
nevetnek, asszonyok, leányok tapsolnak Áldott Napjuknak, a Gyönyörűnek, aranysugárhajúnak. Ének
is szól azóta Napisten ekéjéről, Aranyisten szántásáról, örök megemlékezésül, örök dicséretéül. Így
szánt azóta a Napisten népe, Magyar Isten minden gyermeke. Könnyen halad most az eke, könnyen
számlik most a föld, mélyebben jár benne az eke, termőbbé teszi talaját, termékenyebbé
ugarát.” (Ősnyelvünkben ugar szántóföldet jelentett. Pihenni hagyott szántóföld értelmét később
kapta. A szumerben is agar, ingara = föld. Lássad : Kimnach Ödön : Magyar-szumir szótár. Karcag,
1905.)

Ide beszőhetni a különböző világteremtési részletmondákat is. Például azt hogy miként
létesültek hegyek, folyóvizek. Egy ilyen mondát itt, röviden leírok. Mai elkeresztényesített
alakjukban az ilyen mondákban már többnyire Jézus vagy Szent Péter, esetleg valamely
angyal szerepel de természetes hogy régen, miként a voguloknál, a Napisten és ennek
tanácsadójaként az Égisten szerepelt. A monda ez : Mikép létesült a Tisza ? Jézus, más
változatban egy angyal, egyszer szamarat fogott ekébe hogy a Tiszának medret szántson. De a
szamár éhes volt és mert szereti a bogáncsot, amint az ekét húzta, hol erre hol arra fordult
egy-egy bogáncsot megegyen. Ezért lett olyan kanyargós a Tisza.

Igen valószínű hogy a szamár volt az ember egyik legrégibb háziállata. Az őslovak feje is,
testükhöz arányítva, igen nagy volt vagyis azok is még szamárszerűek voltak. A szamár szó is
valószínűleg igen régi mert amellett hogy a szemere szócsoportba tartozik megvan az
olaszban is amely nyelvben somaro és megfordítva muscio (olvassad : szomáro és musso) =
szamár, viszont a szerb-horvát nyelvben magare, magarec szintén = szamár de az albán
nyelvben meg megfordítva : gamari = szamár (szommus és mag-gam), holott az egytagú
szavak azaz a szótövek megfordítása ősnyelvünk sajátsága, ami árja nyelvekben nincsen meg.
Utóbbi szavak meg magyar szócsoportiak.
„Van mármost földi embereknek, szigetbeli nemzetnek élelme elegendő. Élnek boldogan és
szaporodnak mind számosabbra, mire mégis kezd helyük kevés lenni. Napisten gondja lesz
immár : hol fognak gyermekei megférni, hol fognak meglenni ha a Föld minden helyét
benépesítették ?

Íme gyümölcsfavirágozó tavaszi reggel van már, íme gabonatermő, zöldmezőhullámoztató

nyár van már. A kék Csodaszarvas viszi föl a magasságos Égre Magyar Napistent.
Aranyoszlopos tornácában ül Égatya Öregisten. Betér hozzá Magyarok Istene, köszönti apját
ahogy köszönteni apát illő, ahogy köszönteni öreget való, és így szól :

— Íme, Édesapám, gyermekeim immár jól vannak, semmiben hiányt nem szenvednek. Szépen
élnek, szeretetben éldegélnek. Ámde szaporodnak, napról napra többen vannak. Mi lesz,
Édesapám, ha az egész földi világot is benépesítették, ha annyian lesznek, hogy sehol elég
helyük nem lesz, sehol férő helyük sem lesz ?

Hallgatja fehérhajú, havasfejű Öregisten édes fia gondját, égenjáró fia aggodalmát.
Gondolkodik valameddig, tűnődik még egy ideig, aztán aranyhajú fiához így szól :

— Aranyhajú, előrelátó édes fiam, gyermekei gondját viselő édes fiam: a vizek mélyén, Kék
Tenger fenekén van a Halál.

Majd ha a Tenger mélységébe ismét le kell szállarnod, majd ha a Nagy Halat ismét legyőzted,
akkor mondjad meg neki hogy de mégis megengeded hogy annyi ember haljon meg amennyi
születik. Így engedjenek az öregek helyet a fialatoknak.

Megfogadja az Áldott Nap amit édesapja mondott és amikor leszáll ismét a tenger
mélységébe, a Nagy Nyolckarút legyőzi de ezután megengedi neki hogy annyi ember legyen az
övé amennyi születik. Azóta is így van ez és az emberek ezen boldogságban élnek.”

Rendkívül fontos úgy lélektani mint élettani szempontból azon tény hogy a vogul hitregében,
ahonnan e legutóbbi adatot vettem, a halál szükséges jótéteményként van fölfogva, amint azt
Kandra Kabos (Magyar Mythologia. Eger, 1897.) műve 123. és 193. oldalain kiemeli, vagyis
hogy a vogulok régibb hitregéiben a Halál jótékony szellemként szerepel, sőt isteni
ajándékként adatik az embereknek, hogy az élet boldogságát lehetővé tegye. Ezzel szemben, a
kereszténység hatása az — írja Kandra —, hogy az újabbkori vogul fölfogás szerint Kulyater
már gonosznak van fölfogva. Vagyis kétségtelen tehát hogy a még ártatlan, húsételt és
öldöklést nem ismerő de elöregedő ősember szemében a halál nem volt félelmes,
valaminthogy ártatlan és bűntelen életet élvén, holmi pokol illetve halál utáni büntetés
gondolatára sem jött.

A görög hyperboreus-monda is tud arról hogy a hyberboreusok — tehát őseink — több száz
évig éltek, bűnt, harcot, betegségeket nem ismertek és ilyen igen öreg korukban, az életet már
únva, fájdalom nélkül, békésen haltak meg. Ez érthető is. Aki békében, büntelenül, hosszú
ideig élt, gyermekeit, unokáit fölnőni látta, vagyis életcélját is betöltötte és elöregedvén,
elgyöngülvén, tovább élnie, valóban céltalan, unalmas dolognak tűnhetik föl előtte s
ennélfogva a halál számára már többé nem félelmes. Ugyanezt több állatnál is észlelhetjük,
különösen föltűnően pedig a rovaroknál. Ezek veszedelem elől csak addig menekülnek,
életüket csak addig védelmezik amíg életcélukat be nem töltötték, vagyis utódokat és azok
életét nem biztosították, ami megtörténte után enni megszünnek, elrejtőznek és békésen
múlnak ki. A halálfélelem egyrészt tehát csak az életcél betöltése előtti jelenség, ami
eredetileg az embernél is így kellett hogy legyen. Másrészt származhatik a halálfélelem
gonosz embernél túlvilági büntetéstől való félelemből is, ami létrejöhet a kereszténység
pokolhite nélkül is, mivel egy túlvilági bűnhődés hite, többé-kevésbé világosan, némely más
vallásban is megvan és az emberi lélek ösztönös igazságérzetén látszik alapulni, azon tehát
hogy valószínűleg a legelvetemültebb gonosztevő lelke mélyén, bármennyire tagadja is és azt
elhallgattatni egész életen át igyekezik is, mégis él azon természetes és logikus érzés hogy a
rossz a maga rossz következményeit okvetlen meg kell hozza. Ugyanígy él az emberben
annak is ösztönös tudata — dacára annak hogy a gonoszság ezt is tagadni igyekezik —, hogy
a jó is a maga jó következményeit is okvetlen meghozza, ami aztán a mennyországhitet is
létre hozta de ami egyúttal a halálfélelmet is csökkenti illetve a cél el nem érhetése esetére
korlátozza. Magasabb szellemi színvonalon aztán az embernek már az utódok biztosításán
kívül, szellemi életcéljai is keletkeznek, amilyenek : haza, nemzet, művészet, tudomány, szép
vagy hasznos igazság kiderítése és hasonlók. Magasabb szellemi színvonalon, nemes lelkületű
ember ilyen cél elérését is kitűzi magának, amely célja elérése előtt a haláltól nem önmaga
miatt hanem a cél érdekében fél, de ha célját elérte, azt beteljesedni látta, szintén nyugodtan
hal meg. Erdélyben többször magam is észrevettem hogy egyszerű, népi öregemberek teljes
nyugalommal és békésen beszéltek bekövetkezendő halálukról, semmi félelmet sem tanusítva.

Ami pedig a poklot és mennyországot és a szószerint vett halhatatlanságot illeti, azt már
némely mythologus is megállapította, hogy ezek elég későn keletkezett eszmék, amelyeket az
ember már magasabb szellemi színvonalon élvén is, régebbi időkben nem ismert. A lélek
halhatatlansága szerintem is régebben csak szimbolikusan volt értendő : úgy hogy a lelket
képező erőmennyiség, épúgy mint a testet képező anyagmennyiség is : örökkévaló, illetve a
halál után el nem vész, csak átalakul, ami utóbb a szószerinti lélekvándorlás tanát is keltette,
holott eredetileg szerintem ez is csak költői jelképezés volt és azt akarta kifejezni hogy a
lelkünket képezett erőmennyiség később más élőlényben is megtestesülhet. Ami pedig a
pokolfélelmet illeti, természetes hogy a még húst nem evő igazi ősember, aki előtt öldöklés,
gyilkosság, gonoszság ismeretlen volt, ennélfogva a büntetés gondolatát sem ismerhette s így
a pokol gondolatát sem. Másrészt a „mennyország” különösen olyan alakban amilyenben azt a
kereszténység képzeli, népi emberek megjegyzései szerint is, „nagyon unalmas” lehet ! Való
igaz, hogy örökkön örökké élni de csak azért hogy Istent lássuk, nézzük és neki dicsénekeket
zengjünk, tényleg céltalan is.

De hogy a régieknél annak tudata is megvolt hogy az ember holta után a lelkét képezett e
rőmennyiség nem csupán élő lénybe, emberbe, állatba mehet át hanem természeti jelenséget is
képezhet — ami hiszen teljesen helytálló —, például szélben is, azt igen érdekesen tanusítja
egy japáni rege. Ennek lényege röviden ez : Egy szamuráj tönkre tesz egy leányt. A leány
öngyilkos lesz. A szamuráj elaluszik egy épületben, mialatt azonban egy papiroslampion égve
marad. Szél támad, a lampion kigyullad, az épület lángbaborul, a szamuráj tűzhalált hal. A
szél a leány lelke volt. Azonban a rege nem mondja hogy ez a leány bosszúja lett volna,
amiből azt is következtethetni hogy a bűnhődés isteni rendelkezés folytán következett be,
helyesebben szólva : az Örök Természet Törvénye szerint történt, vagyis a rossznak
természetes rossz következményeként.

Azon erkölcsi fölfogásom igazolására amely szerint minden rossz a maga rossz
következményét azaz büntetését és minden jó a maga jó következményét azaz jutalmát
meghozza, és holmi Hegel- és Nietzsche-féle betörőfilozófiák cáfolatára, hozom itt e példát
: Képzeljünk el a tengerben két körülbelül négyzetmérföldnyi nagyságú, füvet bőven termő
szigetet. Mindegyikre tegyünk ki néhány pár kecskét.
Midőn ezek ott már, mondjuk, 50-60 állatra szaporodtak, mindkét szigeten körülbelül
egyenlően, akkor az egyik szigetre tegyünk ki néhány pár farkast. Ismeretes a farkas vérengző
természete, amely szerint többet öl mint amennyire szüksége van, illetve hogy egy farkas, ha
hozzájuk fér, képes egy éjszaka 10-15 kecskét vagy juhot is legyilkolni. Rövid idő múlva
tehát a szigeten már egyetlen élő kecske sem lesz, csak farkas. A megölt kecskéket a farkasok
elfogyasztván, éhezni fognak. Ismeretes az is hogy az éhes farkasok között a hímek sokszor
egymás között is harcot kezdenek és hogy a legyőzöttet a többi farkas azonnal fölfalja,
valamint fölfalják az éhen vagy egyébként súlyosabban megsebesült vagy elesett társukat is.
Mivel a farkas, igazi ragadozóként, fűvel táplálkozni nem képes, éhség és egymásközötti
harcok miatt a gyöngébbek hamarább, a szívósabbak valamivel későbben föl fognak falatni,
míg a legutolsó okvetlen éhen fog veszni. Vagyis : a szigeten elpusztultak előbb a kecskék,
utóbb a farkasok is. Ami tehát azt jelenti hogy a gonosz árt ugyan másnak is de sajátmagának
is.

A másik szigeten ellenben a kecskék tovább fognak szaporodni, mindaddig míg a fű mind
kevesebb lesz. Mi lesz ennek következménye ? Miután a kecske nem ragadozó állat, hússal
táplálkozni képtelen, illetve egymást föl nem falja : a kecskék közül is egyesek éhen el fognak
hullani. De melyek lesznek ezek ? Mindenesetre : 1.) A leggyöngébb szervezetűek. 2.)
Amelyek emésztőszervei a táplálékot valamivel tökéletlenebbül használják ki. 3.) Amelyek
kevésbé ügyesek a sziklákon való ugrálásban, hogy az ott még meglévő füvekhez juthassanak.
4.) A kevésbé eszesek, amelyek a még meglévő füveket nehezebben találják meg.

Miután azonban a kecskék egyrésze elhullott, a szigeten a fű ismét gyarapodni fog vagyis a
fűmennyiség és a kecskék száma között hamarosan pontos, természetes egyensúly fog
létesülni, vagyis a szigeten mindig csak annyi kecske lesz amennyit annak füve táplálni képes.
Eredmény : Fajkiválasztódás útján a szigeten néhány nemzedék után egy kiválóan életrevaló,
ügyes, erőteljes, értelmes kecskefaj fog létrejönni.

E példámmal szemben egyszer azt hozták volt föl, hogy de hiszen végtére a fű is élőlény,
amelyet a kecske pusztít ! Erre azonban a feleletem ez volt : Azon fű, amelyet a kecske lerág
nem pusztul el hanem hogy újra kihajthasson, kénytelen gyökerét a földbe mélyebbre
hatoltatni, hogy ott újabb táplálékot találjon. Most jön a nyári szárazság.

A fű amelyet a kecske nem rágott le, annak zöldje nagy, gyökere nem hatolt mélyebbre, tehát
elpusztul, de amelyet lerágott, annak zöldje kisebb, elpárolgása tehát kevesebb, de gyökere
mélyebbre érvén, némi nedvességet még talál, a szárazságot kibírja és életben marad. Tehát itt
a kecske és fű között tulajdonképen szimbiózis, azaz együttélés keletkezik, vagyis kettejük
egymás hasznára van.

Dalmácia szigetvilágában szokta is a nép kecskéit kisebb, lakatlan szigetekre kitenni. Így
azokat őrizni nem kell mert el nem széledhetnek, és maguktól szaporodnak. Egy ilyen sziget
neve, Sebenicoval (Sibenik) szemben ma is Kaprije, régebben Caprie, ami az olasz capra =
kecske szóból származik, sőt bizonyosnak vélhetjük hogy az olaszországi Capri sziget neve is
ebből származik.

A fönti volna tehát a nemzetünk eredetéről szóló rege azon régebbi alakja, amelyben a Nap
megszemélyesítése még nincsen ketté válva, illetve benne nincs szó ikertestvérpárról.
Természetesen azonban ez csak rekonstruk ciókísérlet, amelyről nem állítom hogy tökéletes
volna. Sőt bizonyos hogy, bár a rege alakja lényegileg ez volt, de népmeséink, mondáink,
népszokásaink, valamint a finn, vogul, észt és osztják és egyéb rokonnépeink mythológiai
hagyományai beható ismeretével, és természetesen a szükséges költői tehetség segítségével,
még nagymértékben gazdagítható is volna. Nem szőttem itt bele például a „körömből”
regeindítékot sem, amely szerint az első embernek vagy embereknek még páncélszerű
„körömbőre” volt. Márpedig azon tény hogy ezen indíték megvan úgy népünknél mint vogul
és török rokonainknál, továbbá Achilleszt és Szigfridet illetőleg a görögöknél és germánoknál
is, ez az indíték igen régi voltára vall. És tény hogy az őskétéltűek, tehát az emlősök és az
emberiség ősei között éltek olyanok amelyek teste körömszerű anyagból való páncélzattal volt
borítva (stegocephalok), amely páncélzat azonban a későbbi fajoknál mindinkább eltűnt de
amelynek maradványát — amint azt a monda is tudja — körmeink képezik, sőt tudjuk hogy
ma is vannak emlősök, amelyek egész testét a körömmel azonos anyagú páncél borítja.
Esetleg azonban ez indíték a Csodaszarvasrege későbbi alakjába — az ikertestvérekről
szólóba — is szőhető. Föltűnően egyezik a természeti valósággal a magyar nép és
rokonnépeink hagyományában az hogy e védő körömbőrt az ember később elveszítette, holott
a görög és germán hagyomány erről már nem tud.

Végül ide teszem még a „Szép Miklós” című költeményem, amelyet magyar népmeséket véve
alapul, írtam. (Megjelent 1932-ben Szigetváron a „Délvidék” című lapban és 1937-ben
Újvidéken a „Reggeli Újság” című jugoszláviai magyar lapban.

Tovább
Magyar Adorján
A Csodaszarvas

Világszép Magyar Miklós Története

Leül asztalához Tündér Szép Ilona,

Levelet kezd írni selymes nyírfahéjra.

Betűjét ródalja réztűje hegyével,

Szavait gondolja szíve szerelmével.

Hallottam híredet világ Szép Miklósa,

Szemléltem személyed aranyfém tükörben.

Gyere el, gyere el szép Tündérországba,

Menjél csak mindenütt galambom nyomában.

Szeretném meglátni világszép személyed,

Szeretném hallani eleven szavadat.

Írom a levelet Gyöngyvirág havában,

Ide írom nevem : Tündér Szép Ilona.

Levelét megírta tündérek legszebbje,

Leköti, csomózza aranyszín hajával,
Pecsétet is tesz rá piros viaszából,
Azt is lejegyezi aranygyűrűjével.

— Ajánlom ez írást Világszép Miklósnak,

Deli legények közt legeslegszebbiknek.

Vidd el, kis galambom, vidd el messzeföldre,

Adjad a levelem saját két kezébe,

Kaszálja a rétet kisebbik gazdája,

Ragyog a napfényben aranyszínű haja.

Megismeri erről Ilona galambja,

Messziről jött írást elébe hullatja.

Fölveszi Szép Miklós, fölbontja, olvassa,

Ilona szavait szívébe fogadja.

Ezüstös kaszáját vállára vetette,

Bement a faluba, atyjához, anyjához :

Áldja meg az Isten atyám, édesanyám ;

Megyek messzi földre, Tündérország felé.

Meg is indult Miklós, ment a galamb után,

Úgy ment hegyen, völgyön, erdőn, mezőn által.

Heted-hétországot immár meghaladott,

Hol étlen, hol szomjan, de csak meg nem állott.

Menvén, mendegélvén nagy erdőbe ére,

Szép Tündérországhoz immár közeledve.

Aranyból az erdő minden fája, lombja,

Habár tövises is annak ága, gallyja.

Aranyerdőn átal útja nehéz vala,

Sötét sűrűségben kellett bújdosnia.

Küzdenie kellett indával, tövissel,

De vonzotta vágya : szálldosó galambja.

Vezette, vezette ide s tova szállva,

Ha elmaradozott, maga után várva.

Nagy sebes folyóvíz egyszer útját állja,

Nincsen immár útja, nem mehet előre.

Ilona galambja túlparton röpköd már,

Illanó szárnyával könnyen száll a madár.
Csapkodnak a habok sötét martok mentén
Zúgva örvénylenek mohos gyökereknél.

Partok mentén jár-kel Szép Miklós aggódva,

Átkelő gázlóra vajon hol akadna ?

Haragos habokba végre ereszkedik,

Gázol amíg lehet, aztán úszik, úszik...

Viszi a víz sodra, sodorná lefelé,

Kövek közé rántja, ragadja zúgóba.

De Szép Miklós karja harcol a habokkal,

Túlpart felé halad, hozzá közeledik.

Megragadja ottan fűzek gyökere

Víz sebes sodrából magát hogy kivonja.

Indák, hínárok közt partra ki is juta,

Megszaggatott testtel martra kapaszkodna.

— Istenem, Istenem, mi történe vélem ? —

Könyü is kicsordul Miklós két szeméből.

Megnézi a két karját, testét s a két lábát :

Sebes folyó sodra letépte ruháját ;

Letépte ruháját, leszaggatá bőrét,

Deli tagjairól lesorvasztá húsát...

Éles sziklák, indák leszaggaták haját,

Hosszú aranyhaját, legszebb ékességét.

Éktelen csontvázként hogy menjen most tovább,

Tündér Ilonánál hogyan jelenjen meg ?

— Megismeri-e majd Magyar Miklóst bennem ;

Nem lenne-e jobb most magam elveszítnem,

Zúgó folyóvízbe magam visszavetnem,

Hullámai között életem végeznem... —

De a fehér galamb ott szálldos fölötte,

Zizegteti szárnyát, repesve előtte.

Mégis csak megindult, ment a galamb után

Mint valami árnyék, szomorodott szívvel.

Mocsáros szigeten megyen vánszorogva,

Bozótban, bokrok közt, fenyéres fövenyen.

Kietlen a tájék, vigasztalan, halott,

Egy-egy vizi madár riad csak föl itt-ott.

Így haladván tova ismét vízhez ére,

Újabb folyóágnak fehér fövenyére.

Csendesen folyik ez homokos medrében,

Csillog tiszta vize mintha üveg volna.

Fehér hajnalfényben halak megcsillannak,

Tükrös a pikkelyük, aranyos a hasuk.

Ilona galambja itt is átröpült már,

Indul Miklósunk is hogy kövesse megint.

Belábol a vízbe, mélyebbre, mélyebbre.

Bársonyos a homok, a víz csendes, enyhe.

Már úszik is Miklós, mélyebb helyre érve,

Magát csendes vízzel vitetni engedve.

Cserepes ajkait a víz most megérinti,

Issza Miklós, issza, érzi mint üdíti.

Úgy érzi most testét mintha megújhodna,

Mintha minden része most újjá születne.

Feneket ér ismét, fölmegyen a partra,

Fehér kavics, föveny vagyon talpa alatt.

Kezét-lábát nézi, csodálja örömmel,

Szíve is megdobban, alig hisz szemének.

Teste, bőre, húsa olyan mint azelőtt,

Tálán szebb is annál, acélosabb, tisztább.

Fényes aranyhaja mint Nap koronája,

Aranyfolyondárként omlik a vállára.

Néz most maga körül, néz lábai elé :

Gyönyörű aranytól fénylik ott a homok.

Fehér kavicsok közt aranygyömrő hever,

Felkelő napfényben itt is, ott is ragyog.

Megyen Miklós be ljebb, lombos nyárfák alá,

Minden lapi rajtuk színaranyból való.
Lengeti a szellő aranyleveleket
S szólanak, csengenek, akár aranypénzek.

Tarka kis madárkák ágról ágra szállnak,

Fülnek kellemesen dalolnak, csallognak.

Arany nyárfák alatt szerény őzek járnak,

Harmatos zöld fűben csendesen legelnek.

Gyöngyharmatos fűben gyöngyvirág most nyílik,

Ezer kis gyöngyöcske rezeg, illatozik.

Soha sehol Miklós ennyit még nem látott,

Soha ennél szebbet még nem is álmodott.

Bizony hogy ez lehet Ilona szigete,

Bizony ez kell legyen Tündérország földe.

Szed ottan Szép Miklós gyöngyszín gyöngyvirágot,

Levelestől szedi, hordja egy csomóba,

Csomó mellé leül, zöld szallagot fűzni,

Selymes fűszálakból kemény korcot fonni.

Szallagokat fűzi, tűzdeli, illeszti,

Szallag szallag mellé kerül fonott korcra.

Fűszálból font korccal derekát övezi,

Gyöngyvirágruhába testét így öltözi.

Így megyen most Miklós, megyen lépegetve,

Térdig érő fűben, selymes szép mezőben.

Tündér Ilonának ez itt Selyemrétje,

Az Aranyhajúnak szép Selyemmezője.

Zöldelő pázsiton virágok nyílanak,

Kicsiny kelyheiket égfelé emelik.

Ahány szép virágszál, mind a Napot nézi,

Égi útján őtet csodálva kíséri.

Ott ragyog az Áldott fehér nyírek fölött,

Magyarok Istene, Aranyfejedelme.

Nap felé fordulva, magukat süttetve

Nyíló kis virágok. halkan énekelnek :

„Én kicsike vagyok, keveset szólhatok,

Mégis Áldott Napnak dicséretet mondok.
Áldott Nap, fényes Nap fönn az Égen ragyog,
Én is az ő igaz kis gyermeke vagyok."

Indul alkonyatkor Tündér Szép Ilona

Selyemmezejére tündércselédivel.

Selyemrét virágit sorra zárogatni,

Kicsiny kelyheiket nyugovóra tenni,

Miként édesanya kedves kicsinyeit,

Szerető jó szülő apró magzatait.

Altatja Ilona mező virágait,

Gondját ő viseli minden virágszálnak.

Szembe találkozik Ilona Miklóssal,

Deli ifjak közül legeslegszebbikkel.

Megismeri őtet gyönyörű hajáról,

Gyönyörű hajáról, deli termetéről.

Miklós is Ilonát hogy ne ismerné meg

Magáénak mása lengő aranyhajról.

Gyönyörű orcáról, gyöngyvirágpártáról,

Gyöngyvirágpártáról, rezgő koszorúról.

Üdvözli Ilonát Miklós illőképen,

Szép szemébe nézve, bennük gyönyörködve.

Mosolyog Ilona szíve örömében

Mindkét kezét nyújtja Szép Miklós elébe.

— Isten hozott, Miklós, Tündérország földén,

Isten hozott hozzám boldog Csallóközbe. —

Vezeti vendégét Szép Tündér Ilona,

Vezeti nyájasan Aranykertje felé.

Aranyos a kertnek sövénye, kapuja,

Kapu előtt álló mindhárom bálványa.

Hófehér galambok a dúcokban búgnak,

Érkező elébe csapongva szálldosnak.

Kapu íve szélén virágfűzér díszlik,

Szárnya közepében aranyos, fényes Nap.

Kapu aranyszárnya nyitatlan megnyílik,

Gyümölcsös Aranykert szépsége meglátszik.

Kerten átalmenve palotához érnek,

Ilona lakába ketten föl is mennek.

Tündérpalotának üveg a teteje,

Órjás buborékként csillog kereksége.

Százívű tornácin arany minden oszlop,

Aranyoszlopok közt szépművű könyöklő,

Könyöklőkön végig vertarany edények,

Aranyedényekben illatos virágok.

Ilona és Miklós mennek kézenfogva,

Párkányról párkányra, szobáról szobára.

Minden csodás kincsét Ilona mutatja,

Kedves gyöngyvirágit velük egyre tartja.

Századik szobának ajtaja bezárva,

De Tündér Ilona azt ki nem nyitotta....

Megkérdezi Miklós hogy mi volna abban ?

— Ne kérdjed — feleli — jobb azt nem is tudni. —

Vezeti Szép Miklóst legszebb szobájába,

Ragyogó, tündöklő kerek csarnokába ;

Szűzüveg hupolag erre borul rája

Mint magas Menny boltja földi világ fölé.

S forog magakörül lassan, nesztelenül,

Senkitől sem hajtva, soha meg nem állva.

Csarnok közepében kereklapu asztal,

Kerek asztallapba sugárzó Nap róva.

Tündérlányok ottan asztalt terítenek,

Terített asztalra ételt, italt tesznek.

Minden kerül oda, szájnak, szemnek kedves,

Útról érkezőnek, rég nélkülözőnek.

Ezután Ilona asztaltól fölkelvén

Szép szerelmes szóval Miklóst is szólítja,

Gyümölcsös kertjébe sétára noszolja,

Gyönyörűszép karját karjába akasztja.
A Világ Kincséhez hogy őt elvezesse,
Aranyalma fáját Miklós megismerje.

Tündérkert közepén áll a csodaszép fa,

Minden nap éjfélre almái megérnek,

Gyönyörű gyümölcsét tündérek élvezik,

Tündérhon lakói boldogan ehetik.

Csodafa tövénél zöldlevél nyoszolya,

Miklós és Ilona most leülnek oda.

Szerelmes szavakkal egymást szólongatják,

Gyönyörű csókokkal egymást apolgatják.

Ölelkezvén ülvén, akként beszélgetnek,

Alma megérését míg ottan megvárják.

Elmeséli Miklós ide utazását,

Galamb érkezését, útnak indulását,

Sűrű aranyerdőn átal miként jutott,

Két folyón átkelvén ottan miként járt volt.

Szóval mondja neki Gyönyörű Ilona,

Szóval magyarázza ölelő kedvese :

— Szálló fehér galamb a lelket jelenti,

Egymáshoz valókat egymáshoz vezérli.

Ama sűrű erdő melyben tévelyegtél,

Melyen áthaladnod oly küzdelmes vala :

Előbbi életed volt, annak hibáival,

Annak bűneivel, tévedéseiddel.

Ezután szenvedvén, húsod lesorvadván :

Ez volt büntetésed, kellő vezeklésed.

Aztán megújhodtál, rossztól megtisztultál,

Minden gonoszságtól tisztára mosdottál.

Isteni Igazság, Természet Törvénye,

Kinek mit érdemel biztosan megadja.

Kishitűek, gyávák, gonoszak, elvesznek,

Bátrak, erényesek mindig célhoz érnek....

Közben idő múlván, csillagos éj telvén,

Éjfél elközelge, éjszaka közepe.
Aranyalma érik, fáján ékeskedik,
Ilona ölébe ága hajladozik.

— Hajtsuk le, hajtsuk le aranyalma ágát,

Szakasszunk szépéből, szakasszunk javából ! —

Kívánatos almát Ilona szakaszta,

Azzal játszadozva Miklóshoz így szóla :

— Miklósom, Miklósom, amit elébb elmondék ;

Az igazság fele, vagy még csak annyi sem.

Többit elmondanom eddig még nem lehet,

Bár veled tudatnom minden titkot vágyom, —

Világ Szép Miklósa kedvesét öleli,

Gyönyörűszép arcát csókokkal illeti.

Tündér Szép Ilona almát megízleli,

Miklósát is azzal boldogan eteti.

— Gyönyörű Ilonám, szívem szép szerelme,

Gyöngyvirágkoszorús aranyhajú kincsem !

Rég hallott regékre vissza emlékezem,

Rejtett értelmükre most magam eszmélek,

Mit mondani kívánsz magam már megsejtem,

Legmélyebb titkokat most érteni kezdem.

Galamb egy értelmét magad megmondottad,

Másodikat tudnom mostan megadatott.

Mit jelent az erdő, mit két folyó s köze,

Mit Tündérországod, Boldog Csallóközöd,

Ennek Selyemrétje, szép aranyalmája,

Ezeket most tudom, jelentésük értem. —

Csodafa ágain csalogány megszólal,

Lanyha éji szellő lombokat lengeti,

Miklóst és Ilonát ezek elaltatják,

Nyoszolyán nyugosznak egymást átölelve.

Csillagos éj után rózsás hajnal kele,

Alvó szerelmes párt álmából fölkelte,

Gyöngyvirágkoszorú lenn fekszik a földön,

Ott fekszik a földön, el is van szakadva,

Gyönyörűszép párta el vagyon hervadva,

Selymes aranyhaj is zilálva, kuszálva.

Ilona szemében két könnycsepp megcsillan,

Szomorú sóhajtás ajkairól illan.

Fényes napsugártól harmat hamar szárad,

Nyári felhő után Ég is hamar derül.

Szép Miklós csókjától Ilona is vidúl,

Égszínkék két szeme ismét mosolyog már

Csöndesen, békésen haját összefogja,

Asszonyi fejére immár fölkontyolja.

Selyemkendőjével fejét be is köti,

Hogy a fölkelő Nap haját már ne lássa.

Hajadonfővel ő ezentúl nem járhat,

Mert az ő neve már Magyar Ilona lett.

***
Égalja piroslik, felhők aranyosak,
Napisten érkezik, aranyhaja látszik !

Ilona tündérit sietve szólítja :

— Gyertek lányok, gyertek, ideje indulnunk.

Virágaink kelyhét reggelre felnyitunk,

Kaptáraink, népét munkára serkentnünk.
***

— Madarak keljetek, pillangók szálljatok :

Aranyisten megjött, a Gyönyörű feljött ! —

Miklós és Ilona mezőn végig mennek,

Piros napkeltében ott mindent megnéznek.

Hófehér galambok szemet szedegetnek,

Zümmögő méhecskék mézet már gyűjtenek.

Három csodaménes indul nyugovóra,

Éjjel legelésztek, most pihenni mennek.

Három csodaménes: egyik cifra-cirmos,

Másik ezüst-almás, amaz aranyszőrű.

Amott szelíd őzek, szemerék, szerények,

Emitt szép szarvasok, büszkék, agancsosak.

— Ládd-e Szép Miklósom : mindez immár tiéd ;

Magam és országom, szívem, szigetem is.

Magam ahogy lettem Magyar Ilonává,

Szigetem ezentúl : Magyarország legyen. —
***
Kerek palotában tündérlányok ülnek,
Sárga selymet szabnak, aranyhímet varrnak,

Asszonyfőre való főkötőt csinálnak,

Bíborfátyolvéget virággal hímeznek.

Arany ivócsésze asztalra készítve,

Igaz aranyalma abba beletéve.

Szép Magyar Ilona, tündérek úrnője

Kendőjét leteszi, haját leereszti,

Tündércselédivel magát fésülteti,

Menyecsketörvénynek magát aláveti.

— Leányim, leányim, vélem mit műveltek ?

Kegyetlen tündérek, hajammal mit tesztek ?

Legszebb ékességem el miért veszitek ?

Lengő aranyhajam csúffá mért teszitek ?

Tündérlányok szeme ottan könnybe lábad,

Asszonyuk bánatát ők is szívből szánják.

— Csak egy kis fürtöcskét, no csak még ez egyet,

Asszonyunk, királynőnk, csak a homlok felett,

Aranyos főkötő, hogy szépen simuljon,

Dús aranyfürtökön hogy félre ne csússzon. —

Aranyos főkötőt fejére illesztik,

Kerek aranytükröt az asztalra teszik,

Fehér bíborfátyolt fejére tekerik,

Gyöngyös aranytűkkel szépen letűzdelik.
***
Most Miklós jön sorra s hosszú aranyhaja,
Fésülik, rendezik vállára, mellére,

Ilona csészéje fejét koronázza

Boldogság almája bal kezébe adva.
Gyöngyvirágos pálcát teszik a jobbjába,
Piros bársony palást kerül a vállára.

Piros bársony suba, aranyvóccal vonva,

Aranysugár haja azt is beboritja.

Csallóközben termett csodagyümölcs héjja

Akár az égi Nap fényes aranygömbje :

Ragyog a szép csésze, Ilona kupája,

Ősi Magyarország aranykoronája.
***
Miklós és Ilona aranyidőt élnek,
Magyarok szigetén mézes boldogságban.

Esztendők múlnak, napok elhaladnak,

Egy nap akkoriban egy évig tart vala.

Boldogasszony ágyát tündérek megvetik,

Megvetik egyszer is, megvetik másszor is,

Aranyszín szalmával, szagos kakukkfűvel,

Puha lenvászonnal, hófehér sátorral.

Gyermekek születtek, fiak és leányok,

Föl is növekedtek, deli szép magyarok.
***
Egyszer csak Miklósnak mi jutott eszébe ?
Elmene a várnak legalsó részébe,

Nézné meg mi rejlik századik szobában,

Miért nem nyitá azt meg akkor Ilonája ?

Ajtaját föltárá, körül néze benne,

Órjás hordó álla egy szögelletében.

Nézi, tapogatja, meg is kopogtatja,

Kiszól valami hang, mélyen ezt mormolja :

— Vizet, szomjas vagyok ! Vizet, szomjan halok !

Mentsed meg életem, meghálállak érte ! —

Kútra mene Miklós, kártya vizet hoza,

Csapnyíláson átal tölti a hordóba.

— Köszönöm, köszönöm ! — mondja a hang bentről,

S lepattan egy abroncs az órjás hordóról.

— Ezért egy világot ha megszabadulok,

De hozzál még vizet mert mégis szomjazom.
Kútra mene Miklós, ismét vizet hoza,
Csapnyíláson átal tölti a hordóba.

— Köszönöm, köszönöm ! — mondja a hang bentről,

S még egy abroncs pattan, hordóról lecsattan.

— Ezért egy világot ha megszabadulok.

De adjál még vizet, akkor szabad leszek. —

Hoza Miklós vizet harmadik kártyával,

Harmadik abroncs is azzal lepattana.

Ez is lepattanván, hordó széjjel hulla,

Háromfejű sárkány belőle kiugra.

— Köszönöm, köszönöm hogy megszabadítál,

Három világot kapsz, szavam nemfeledem.

Szavam nem feledem de Ilonát viszem,

Utol jára jár most virágos mezőben.

Az első világot íme már megadom :

Téged meg nem öllek, életed meghagyom. —

Sebes forgószélként sárkány szárnyra kele,

Selyemmező felé viharként röpüle.

Sötét viharfelhő Eget elborítá,

Sűrű záporeső mezőt végig veré.

Szép Magyar Ilonát ott éré a vihar,

Naplemente tájban kedves viráginál.

Fölkapta a sárkány karmos markaival,

Vitte alvilágba széles szárnyaival.

Fekete várába Ilonát bezárta,

Szolgaságra őtet ottan kárhoztatta.

Miklós, Magyar Miklós, mostan mit műveltél ?

Kiváncsiságoddal magadnak mit tettél ?

Keresheted immár kedves Ilonádat

Mező viráginál, méhek kasainál...

Keresi is Miklós kedves feleségét

Selyemrét térségén, ezüst nyírek alatt,

De bizony hiába, seholsem találja,

Bármerre is fordul már egyebet nem lát :

Ijedt leányokat, síró tündéreket,

Jégverte réteket, szélszegte ágakat.

Selyemrét virági összevissza törve,

Őszi lomb leverve, csomókba sodorva...

Hova legyen Miklós, hova fájdalmában,

Mihez kezdjen immár e nagy pusztulásban ?

Hagyja a szigetet tündérek gondjára,

Menjen-e világgá, Ilonát keresse ?

Mit tehet egyebet, mit mást-e mint ezt ?

Magát erre szánja még azon órában.

Cirmos-cifra ménes legszebbik csikaját

Megfogja, szoktatja, töri nyereg alá,

Végre indul vele széles nagyvilágba,

Ilonáért, ha kell, a világ végére.

Messzeföldön járva egyszer hírét hallja

Alvilág kapuja merrefelé volna.

Arra indul Miklós hogy oda lemenne,

Alvilág táján is Ilonát keresse.

Alvilág erdeje rémekkel van tele,

Aki abban járkál : helyén legyen szíve.

Fekete sötétség sűrű erdő mélyén,

Félelmes a járás puha, mohos földjén.

Minden lépten, nyomon gombák hengerednek,

Mérges püfetegek pukkanva füstölnek.

Lidérc lángja kísért, tündelevény suhog,

Lombtalan ágakon halálmadár huhog.

Kígyó, béka mászik, csúszik, lappadozik,

Korhadt fa odvából manó leskelődik.

Sötét erdőn túl van gonosz sárkány vára,

Hegyes réztornyai merednek magasba.

Föllovagol Miklós, megyen be a kapun,

S várudvar közepén leli Ilonáját.
Ott a kútnál mossa, mossa, pakolgatja
Sárkány vára népe sok szennyes ruháját.

Nem tétováz Miklós, még csak meg sem szólal,

Kúthoz odaugrat, Ilonát fölkapja.

Nyeregbe fölkapván öleli karjába,

Viszi ki a várból, viszi már vágtatva.

Elnyeríti magát a sárkány monyasa,

Elnyeríti magát olyan csodamódra :

A vár is megzördült a nagy ordítástól,

Ami törékeny volt: ízzé porrá törött.

Kirohan a sárkány nagy riadalomra,

Táltos lovát szidja, szörnyen bosszankodva:

— Ejnye, mit műveltél, milyen kárat tettél !

Ami edényünk volt mindent összetörtél ! —

— Hogyne nyerítenék, hogyne ordítanék,

Egyik szolgálódat épen most ellopták. —

— Kit loptak el, lovam, ki lopta el vajon ? -

— Magyar Miklós viszi Magyar Ilonáját. —

— Mennyi időm vagyon ? Ehetem, ihatom ? —

— Ehetsz, ihatsz, gazdám, akár alúhatsz is. —

Háromfejű sárkány leül asztalához,

Eszik, iszik nyugton, pihen is kicsidég.

Lemegyen az ólba, nyergel és kantároz,

Lovára fölszökik, meg sem sarkantyúzza.

Utolérik Miklóst még erdő határán

S Ilonát öléből elkapja a sárkány.

— Szavam nem feledem, igéretem tartom :

Egy világot adok : életed meghagyom. —

Szegény Szép Miklósnak, szíve majd meg szakad,

Most mitévő legyen, most merre forduljon ?

Bujdosik bújával, indul hazafelé,

Bús vándorlás után ismét haza ére

Egykor olyan boldog Csallóköz földére,

Tündér Szép Ilona tündérszigetére.
Aranylomb lehullott, madárdal nem hallik,
Mindenütt hervadás, szomorúság honol.

Megyen Magyar Miklós, gyermekeit lássa,

Azok aranyhaját hogy megcsókolhassa.

Azután kimene Selyemrét síkjára,

Almás ezüstménest hogy ott föltalálja.

A legszebbik csikót abból kiszakítja,

Sötét Alvilágba hogy azzal indulna.

Megyen ismét Miklós, megy a régi úton,

Megérkezik ismét sárkány rézvárához.

Fölmegy az ösvényen, be a vár kapuján,

Most jobban ügyelve mintsem első ízben.

Viszi is Ilonát de most jól vigyázva,

Hogy lova patája kövön ne csattogna.

Mégis óvatosság mindhiába vala,

Most is észre vevé sárkány táltos lova,

Az a táltos ménló most is megneszelte,

Iszonyatos módon magát elnyerítte.

Elkezd dörömbözni, lábával dobolni,

Óla padozatán szörnyen dobrokolni.

Megrengett a vár is, falak megrepedtek,

Ló óla oldala egészen kiesett.

Kirohan a sárkány rettentő robajra,

Táltos ménét szidja, szörnyen haragudva :

— Ejnye, mit műveltél, milyen kárt csináltál,

Minden rakott falat most megrepesztettél ! —

— Hogy ne nyerítenék, hogy ne dobrokolnék,

Egyik szolgálódat épen most ellopták ! —

— Ki lopta el, lovam, ki járt itt már megint ?

— Magyar Miklós viszi Magyar Ilonáját. —

— Menyi időm vagyon ? Ehetem, ihatom ? —

— Ehetsz, ihatsz, gazdám, akár alúhatsz is. —

Háromfejű sárkány leül asztalához,

Eszik, iszik békén, pihen is kicsikét.

Lemegyen az ólba, nyergel és kantároz,

Lovára fölugrik, meg sem sarkantyúzza.

Utol érik Miklóst erdő közepében,

Szép Magyar Ilonát elkapja a sárkány.

— Szavam nem feledem, igéretem tartom :

Egy világot adok : életed meghagyom,

De most már vigyázzál, erre ne vetődjél,

Szemem elé ugyan többé ne kerüljél. —

Szomorú Szép Miklós szíve majd meghasad,

Most mitévő legyen, immár mit műveljen ?

Aranyszőrű ménes még eszébe jutott,

Élete árán is mégegyszer kell menjen.

Bújdosik bújával, megyen hazafelé,

Bús vándorlás után ismét haza ére,

Hajdan olyan boldog Csallóköz földére,

Tündér Szép Ilona boldog szigetére.

Mostan hó borítja, hideg szelek fújják,

Tavasz visszatértét ott nehezen várják.

Megyen Miklós megint, gyermekeit lássa,

Azok aranyhaját megsimogathassa.

Azután kiemegyen Selyemrét síkjára,

Aranyszőrű ménest hogy ott fölkeresse.

Aranyszőrű lóval most hát elindula,

Alvilági sárkány magas rézvárába.

Most még óvatosabb, még körültekintőbb,

Mert hogy élet-halál, most igen jól tudja.

Aranyszőrű lovát hegyoldalban hagyja,

Őt dobogásával hogy el ne árulja.

Magas fenyvek alatt ágcsonkhoz megköti,

Hogy a vár fokáról senki megne lássa.

Hosszú aranyhaját hátára szorítja,

Hogy meg ne láthassák : szűre alá fogja.
Ruhái azóta úgyis rongyollanak,
Magyar Miklóst róluk föl úgysem ismerik.

Ott találja most is Ilonát a kútnál,

Vár népe szennyesét most is ott szapulja.

Oda megyen Miklós, mintha vizet kérne,

Mintha csak valami kósza koldus volna.

Szegény Szép Ilona alig ismer rája

Mikor rongyos koldus halkan szól hozzája :

— Most innen kimegyek, te meg jer utánam,

Menjél az ösvényen, hegyoldalban várlak. —

Úgy is tesz Ilona, a várból kioson,

Úton lefele megy, siet nagy sebesen,

Leér lelkendezve sötét fenyőfákig,

Miklós ott fölkapja, lovát sarkantyúzza.

Száguld a paripa szilaj táltos módra,

Földet sem ér lába levegőben szállva.

De a sárkány lova, vasderes monyasa,

Most is csak fölneszel, magát elnyeríti,

Elkezd dörömbözni, szörnyen dobrokolni ;

Olyan tombolása mint a föld rengése.

Rezegnek a falak, hullanak a kövek,

Rommá dől egy torony, tető szakadozik.

Kirohan a sárkány, szörnyen átkozódik,

Táltosára támad, szidja, káromolja :

— Megint mit műveltél, mármeg mit csináltál,

Gyönyörű várammal most mit cselekedtél ? —

— Már hogyne tombolnék, hogyne dühöngenék,

Mikor megint viszik legjobb szolgálódat. —

— Ki viszi, ki meri ? Már megint Miklós-e ?

— Ő viszi — hát ki más ? — Magyar Ilonáját. —

— Mennyi időm vagyon ? Ehetem, ihatom ? —

— Ehetsz is, ihatsz is de soká ne késsél. —

Eszik még a sárkány, iszik is valamit,

Nyergel és kantároz, fölszökik lóra,
Kezdi sarkantyúzni, — Siess, lovam, siess,
Kutya gaz fajtáját nehogy elszalasszuk. —

Miklós lova röpül, röpül mint a madár,

Mégis utolérik Felvilág határán.

— Nem megmondtam, kutya, ne lássalak többé ?

Nincs több tartozásom, mostan véged vagyon. —

Szép Magyar Ilonát sárkány elragadá,

Miklós karjaiból erővel ki kapá,

Őt meg a magasból le a földre sújtá,

Alvilág szikláin halálra zúzatá.

Ezután utánna aláereszkedett,

Holtan fekvő testét összekaszabolta,

Hogy Szép Miklós többé föl ne támadhasson,

Hogy az élők közé vissza ne térhessen.

Ezzel visszafordult, vitte Szép Ilonát,

Hajtotta a kútra : szapulja a ruhát.
***
— Szép Ilona asszony, Szép Ilona asszony,
Miért zokogsz máma olyan nagyon, nagyon ? —

— Hogy is ne zokognék, kicsi fehér kígyóm,

Megölé a sárkány Szép Magyar Miklósom.

Hogy is ne zokognék kicsi jó barátom,

Meghalt Szép Miklósom, aranyhajú Napom.

Piroslik a vére kopár kősziklákon,

Ott van aranyhaja sötét fenyőfákon.

Mikor jól tudom már : örök rabság sorsom,

Minden reménységet el kell nekem hagynom,

Kedves gyermekeim, boldog Csallóközöm

Én többé nem látom, én többé nem látom... —

— Szép Ilona asszony, ne sírj olyan nagyon,

Szomorú sorsodon segíthetek talán.

Kígyók királyához elsietek mostan,

Segítséget kérek, ő csodákat tehet. —

Siet a kígyócska, siklik nagy sebesen,

Csúszik kövek között, sziklaszakadékban,

Sziklaszakadékból sötét, mély barlangba,

Sötét barlang mélyén kicsin palotába.

Aranypalotácska ragyog a barlangban,

Ékkővel kirakva kapuja, ajtaja.

Sárga aranykígyót kicsi kígyó kéri,

Kígyók királyának ezeket beszéli :

— Szép Magyar Ilona, sárkány rabszolgája,

Mindig jó volt hozzám, megsegített engem,

Mindenki üldözött, mindenki kergetett,

Hogy meg ne ö jenek, rejtőzködnöm kellett.

Éheztem, szomjaztam, kínosan koplaltam,

Kőfalhasadékból már ki sem bújhattam.

Csak ő nem kergetett, csak ő nem üldözött,

Kövekkel utánam nem hajigálódzott,

Hasadék szájából hozzá könyörögtem :

Szép Magyar Ilona, Isten megfizessen,

Adj egy kis falatot mert már éhen halok,

Senkit sem hántok én, csak, élni szeretnék.

Akkor és azóta ennem mindig adott,

Mikor szerezhetett, tejet is juttatott.

Kedves, jó királyom, segítsünk hát rajta,

Mert igen keserves Szép Ilona sorsa.

Tudod hogy Ilonát sárkány elrabolta,

Magas rézvárában rabságban tartotta,

Most pedig férjének, ki utána jött volt,

Életét eloltá, testét szétszabdalá.

Ott feküszik halva világ Szép Miklósa,

Sötét Alvilágnak szikláin szétszórva.

Ott piroslik vére kopár kősziklákon,

Fönnakadva haja sötét fenyőfákon.

Küldjed el kígyóid, szedjük össze testét,

Keressük azt össze, keltsük új életre. —
Király a parancsot legottan kiadja,
Ahány kígyó vagyon, azt mindjárt mind tudja.

Jönnek is már gyorsan, siklanak, sietnek,

Százfelől érkeznek, gyógyfüveket hoznak.

Bába csodafüve — ez a Csaba íre, —

Amott forrasztófű, emitt kígyónyelvű,

Hoznak cickórót is, ezerjófüvet is,

Csak ők maguk, tudják még micsodát mindent.

Szedegetik össze Szép Miklós tagjait,

Sziklák kőzött fekvő szétszabdalt részeit.

Legöregebb kígyó, ki legjobban tudja,

Száz esztendő alatt mindent megtanula,

Rakja, keni, feni, forrasztja, íralja,

Halott ember húsát illeszti, füvezi.

Egyszer csak fölsóhajt, egyszer csak megmozdul,

Deli Magyar Miklós szemeit dörzsöli.

Kígyók elosonnak, szerteszét oszolnak,

Kiki megy útjára, a maga dolgára.

Fölocsúdik Miklós, tagjai zsibbadtak,

Föl nem éri ésszel hogy életben maradt.

Föl kel, megyen tova, nem is tudja hova,

Bolyong céltalanul, búsan, bánatosan.

Amint így bandukol : amott erdő szélén

Lát egy vén anyókát, töpörödött nyanyát.

Szedett egy jó öl fát, emelgeti battyát,

Nem bírja fölvenni, vállára emelni.

Megsajnálja Miklós, oda megyen hozzá,

Megsegítem szegényt, gondol ja magában.

— Jó napot, jó napot, szegény öreg anyám,

Nehéz-e a nyaláb ? Tán vállára adnám ?

Ha kend is akarja, akár el is viszem,

Mindegy nekem úgyis merre megyek s meddig. —

— No, no, édes fiam, — köszönöm, köszönöm —

De hát mi oka van keserűségednek ?
Fiatal vagy, látom, deli szép személyű,
Szerelemben szoktak ilyenek szenvedni. —

— Eltalálád, anyám, el sem is tagadom. —

S elmeséli Miklós minden húját, baját.

— Értem, Miklós, értem, tudom is a bajod,

Tudtam azelőtt is egész történeted.

Csak látni akartam hogy a szíved milyen,

Csak hogy segítséget érdemelsz-e vajon ?

Így rendeli Isten : rosszra büntetést küld,

Jóra jutalmat ad s mindig igazságos.

Mármost hallgass ide, szavam vedd eszedbe :

Ama havast látod, ama magas hegyet ?

Minden újév éjén ama hegy megnyílik,

Ma éjjel lesz épen újév éjszakája,

Azért vagyok itten, azért jöttem máma,

Hogy mitévő legyél megmondhassam néked.

Mikor a hegy nyílik, a nyíláson menj bé,

Meg ne ál ljál sehol, csak siess előre.

Bent a hegy gyomrában táltos kancát találsz,

Táltos kanca ellik táltos aranycsikót,

Aranycsikót kapd föl, azzal szaladj vissza,

Rohanj ki a hegyből, hogy rád ne zárul jon.

Én itten megvárlak, hozzám majd elmegyünk,

Aranyszőrű csikót nálam fölneveljük.

Te majd legeltetni meg jártatni viszed,

Míg megerősödik, míg jó hátasló lesz.

Vele majd elmehetsz Magyar Ilonádért,

Sárkány vasderese azt utól nem éri,

Mert a vasderesnek, tudd meg, testvére az,

Maga táltos lovát sárkány is ott szerzé. —

El is ment hát Miklós a nagy hegy lábához,

Tartotta is magát a néne szavához.

Aranyszőrű táltost ketten fölnevelték,

Azzal mene Miklós sárkány rézvárához.

Sebes forgószélként a várba bevágtat,

Fölkapja Ilonát s viszi is magával.

— Ilonám, Ilonám, most már haza megyünk,

Ide vissza ugyan mi többé nem térünk.. -

Elnyeríti magát sárkány vasderese,

Elkezd dobrokolni mint eddig még soha.

Repednek a falak, romlanak a tornyok,

Rettentő robajjal tombol az a táltos.

Kirohan a sárkány, káromkodik vadul.

— Mit művelsz már megint ? Váram romba döntöd ! —

— Hogy ne dobrokolnék, hogy is ne tombolnék :

Magyar Miklós viszi Magyar Ilonáját ! —

— Mennyi időm vagyon ? Ehetem, ihatom ?

— Ha már rajtam ülnél úgy is késő volna ! —

Hej, ugrik a sárkány, csak amúgy szőrére,

Vasazza a lovát, veri ökleivel.

— Utána, utána kutyafajzatának !

Hej, ha megfoghatlak, pozdorjává törlek !

Háromfejű sárkány szörnyen átkozódik :

— Megálljatok ebek, átkozott haramják !

Szegény vasderesét iszonyúan vasazza,

Éles sarkantyúit hasába vagdossa.

Elnyeríti magát ez szörnyű kínjában,

Ordít mint a bölény bőszülő korában.

Meghallja Miklósnak aranyszőrű lova,

Megfordítja fejét, ezt kiáltja vissza :

— Testvér, édes testvér, ne kínoztasd magad,

Vessed le hóhérod, essen le a mélybe. —

Hallja a vasderes, nem mondatja kétszer,

Megfogadja mindjárt testvére tanácsát,

Nagyot bakkol egyet, megugrik oldalra,

Leesik a sárkány, zuhan a mélységbe.
 Alvilág határán kősziklákra esett,
Agyon zúzta magát, kiomlott a vére.

Magyar Miklós pedig Magyar Ilonával

Megérkezett ismét Csallóköz földére.

Áldott Nap kisütött Magyarok Szigetén

Tavasz is kivirult Boldog Aranykertben.

Gyöngyvirág virágzik, aranyalma érik,

Nap és Föld fiai boldogan szedhetik.

Vége

Tovább
Magyar Adorján
A Csodaszarvas

Magyarázatok

Mikor e költeményt magyar népmesék alapján megírtam, ezt nem azért tettem mintha költői
babérokat kívántam volna szerezni, bár szándékom volt magyar meséskönyvet is kiadni —
részben versbe foglalt, részben prózában megírt népi eredetű mesékkel —, amire azonban a
közbejött második világháború miatt már nem került sor. E költeménnyel célom az volt, hogy
útmutatásul szolgáljon igazi magyar verseléshez is valamint ahhoz is, hogy miképpen lehetne
a magyar népmeséket és regéket gyermekek olvasmányául fölhasználni a ma e célra használt
mindenféle idegen de többnyire igen együgyű sőt sokszor buta mesék helyett, amelyeknek bár
nagyrésze őseinktől származik de annyira leromlott, hogy értelmesebb gyermekek számára
élvezetes olvasmányt már nem képezhet. Azt is akartam volna a mesékkel elérni, hogy ezek
bár gyermeknek valóak legyenek de emellett költői szépségűek és egyúttal igazi ősmagyar
jellegűek is, hogy visszatükrözzék ősműveltségük gyönyörű világát. Azt is akartam, hogy bár
közvetlen szövegük a népmese és gyermekmese hangját megtartsa ugyan de emellett rejtett,
jelképes értelmük az ősmagyar vallásbölcselet és természetismeret titkait is tartalmazza, úgy,
ahogy mindez az igazi magyar népmesékben is megvan, illetve mai nagyfokú elromlottságuk
dacára is bennük még fölismerhető, annak ellenére is, hogy a mai mesemondóknak minderről
már sejtelme sincsen.

Viszont ezen könyvemben útmutatásul szeretnénk szolgálni költők számára ahhoz is hogy
miként kellene ősregéinket nagyméretű hőskölteménybe foglalni illetve, hogy miként kellene
egykori nemzeti hősköltészetünket (epikánkat) rekonstruálnunk. Itt természetesen a helyes
epikai hangot eltalálni már sokkal nehezebb lesz, mert hiszen amellett, hogy az eposz
egyszerű, természetes, nem tudományoskodó de nyugodt és fenséges hangját meg kell tartani,
de vigyáznunk kell arra is, hogy a hang ne legyen gyermekmeseszerű. A mély jelképes
értelem észrevehetőbb kell legyen mint a gyermekmesékben sőt igazi, komoly eposznak az
egyik jellegzetessége kell legyen. Mindezt némely régi eposz el is éri, de hibája a legtöbbnek
meg — még Homérosz Iliászának is — az, hogy tele van borzalmas, véres, sőt sokszor
egyenesen degenerált, szadista lelkületű embereknek tetsző jelenetekkel. Ez különösen a régi
germán költészet fő jellegzetessége. Az ilyesmi nem csak az ifjúság, hanem a fölnőttek
lelkületét, kedélyét is csak rontani, elvadítani alkalmas. Rossz, gonosz természetű emberek
költői szépségek helyett ilyesmikkel akarják szerzeményeiket „érdekessé" tenni, akár csak a
mai ponyva irodalom, illetve nem a nemes lelkületű emberekből álló kisebb számú
közönségre, hanem az alacsonyabbrendűekre számítanak és tetszésre ezeknél is találnak,
holott felsőbbrendű lelkületű emberek az ilyesmit nemhogy élveznék de undorral utasítják
vissza. Mivel azonban az alacsonyrendű emberek számbelileg nagy többségben vannak, ezért
a nem eszményi és nemes célt hanem csak anyagi hasznot szem előtt tartó irodalom az
emberiség aljasabb része ízlését igyekszik kielégíteni. Mindenesetre a régi germán
hősköltemények legnagyobb részéből különösen kitűnik, hogy azon közönség amely ezeket
élvezni tudta : csak kegyetlen, vérszomjas természetű lehetett. Holott az ilyen borzalmas
elbeszélések az igazi magyar ember ízlésének meg nem felelvén, ilyesmi az igazi magyar
népmesékből hiányzik is, illetve ha ezekben harc, véres esemény, emberhalál elő is fordul de
csak ritkábban és egyáltalán nem annyi visszataszító borzalmasságok leírásával, valamint
sohasem ezek képezik az elbeszélés lényeges részét, érdekességét, hanem inkább az igazi
költői szépségek.

Különösen ki kell még emelnem azt is, hogy az ősmagyar költői és mitológiai anyag
gyakorlatilag is nagymértékben hasznosítható lehetne ha azt a mozgókép ipar is fölhasználná,
éspedig nem csak különben is szépsége miatt hanem azért is mert ez egy eddig a közönség
előtt teljesen ismeretlen, új egész világot tárna föl és a már annyira agyoncsépelt dolgokkal
szemben a legnagyobb anyagi sikert is biztosíthatná. Amihez azonban ősvilágunk nem csak
felületes ismerése volna szükséges hanem olyan beható amilyennel, sajnos, kívülem alig
rendelkezik valaki.

Ami fönti költeményemben a verselést illeti : bár a végrímet sem kerültem és alkalmaztam is
ahol az magától kínálkozott, mivel azt tartom, hogy az ősmagyar verselésben ez is, ha csak
mellékesen is, de már megvolt. De különös gondot fordítottam az előrímre. (Alliteratio,
betűrím. A „betűrím" elnevezést azért nem tartom helyesnek mert habár elég ha csak a kezdő
betűk rímelnek de szebb és tökéletesebb ha rímelnek a kezdő szótagok is.) Ezt alkalmazom a
sorpárok kezdőbetűjénél, a sormetszetek, ütemek és egyes szavak elején de nem ragaszkodva
soha egyikhez sem, hanem úgy és ott ahol épen kínálkozott vagy ahol könnyebben találtam.

Példák :

Sorpár elején :
Levelét megírta tündérek legszebbje,
Leköti, csomózza aranyszín hajával,

Sormetszet elején :
Kaszálja a rétet kisebbik gazdája,

Szavak elején :
Ezüstös kaszáját vállára vetette,
Megyek messzi földre, Tündérország felé.
Nézi a két karját, testét s a két lábát.

Véleményem ugyanis, hogy ilyen volt az ősmagyar rímelés is : teljesen szabad és tehát
változatosabb is mint a mai. Bizonyos rímelési típushoz való ragaszkodás súlyos nyűg, ami a
szépség és értelem károsodását okozza. Sőt ha itt-ott egy-egy verspárnak semmi ríme sincsen
is — bár ezt lehetőleg kerültem —, még ezt sem tartom hibának, mivel a ritmus, ha tökéletes,
pótolja.

Előrímes finn rokonaink régi verselése is és ilyen elejétől végéig nemzeti eposzuk a Kalevala
is. De ilyen volt a régi germán verselés is, vagyis szintén előrímes. Csakhogy mivel a magyar
és finn nyelv, valamint többi északi rokonnépeink nyelve egyik fő jellegzetessége az hogy a
hangsúly kivétel nélkül mindig a szó első szótagján van, sőt majdnem mindig a mondat elején
is. Természetes tehát hogy a rím is itt csendül meg a legjobban, vagyis természetes tehát hogy
az előrím olyan népeknél jött létre amelyeknél a hangsúly mindig elől van, holott tudjuk hogy
az árja nyelvekben ez nincs így.

Amiből tehát az következik hogy a germánok ősi magyari népek műveltsége hatása alatt
élvén, az ilyen rímelést ezektől vették át, de utóbb, mivel ez nyelvük szellemének nem felelt
meg, könnyen elhagyják és a más árja népek utórímelését szokták meg, és tehát a németek is
utóbbit használják ma is. Viszont mi még a kereszténység befogadásával idegen hatás és
német uralom alá süllyedvén, a nyelvünk szellemének meg nem felelő utórímet szoktuk meg,
úgyhogy saját ősi rímelésünknek nyoma ma csak régiségeinkben van meg, valamint az ilyen
gyermek mondókákban :

Egyszer egy időben

Szilágyi erdőben
Szarkák veszekedtek,
Szúnyogok átkozódtak.
Szarkavezér meghallotta,
Szalmakardját kirántotta,
Szúnyog lábát levágta.
Bagót küldték doktorért ;
Amíg bagó ballagott,
Addig szúnyog megdöglött.

Igaz ugyan, hogy létezik néhány más nyelv is amelyben a hangsúly szintén a szó első
szótagján van, de ezeknél könnyen kimutatható, hogy csak elidegenedett magyariak vagy
pedig magyari népek hatása alatt éltek.

Ilyen árja nyelv például a cseh és a tót, amelyekben a hangsúly a szó első szótagján van.
Maradott is arról följegyzés, hogy régen a mai Csehországban „éltek csehek és szlávok" ami
szerint tehát a csehek régen nem voltak szlávok. Szerintem valóban a kereszténység
felvételével fogadták csak el, ezzel együtt, a szláv nyelvet is, ugyanúgy mint a bolgárok.
Hogy viszont a morvák és tótok mindig mennyire magyar hatás alatt éltek, kimutatnunk nem
kell, sőt kétségtelen az is, hogy a morvák és tótok azon része amely a lapályosabb tájakon él,
szintén csak a kereszténység fölvételével elszlávosodott magyarokból és magyariakból
(palócok, barkók, matyók) áll, amely elszlávosodást utóbb nagymértékben elősegítette a volt
osztrák uralom magyarüldöző politikája, legfőképpen azzal, hogy a jó földeket, az osztrák
uralom ellen mindig lázongó „megbízhatatlan" magyarságtól elszedve, ezeket a hegyek közül
letelepített, sőt külföldről is, például Dalmáciából, behozott szlávoknak adta. (Hogy mily
nagyszámú németeket is telepítettek be, jól tudjuk.) De elősegítette az elszlávosodást az is,
hogy a Magyarországon bárhol élő szlávok mindenkor mindennemű pártfogásban
részesíttettek, mivel természetesen mind „császárhűek” voltak és a magyarság ellen fegyverrel
is harcolni mindig kaphatók voltak; például az 1848. évi szabadságharcunk alatt.
Véleményem tehát az hogy a Csehországban, Morvaországban és Magyarország Felvidékén
élő szlávság nagy része a kereszténység uralomra jutása után megtagadva a „pogány” magyar
nyelvét, amelyet az uralkodók hatalma is tűzzel-vassal írtani igyekezett (vagyis a minduntalan
„pogánylázadó” magyarság nyelvét) és magát mindenáron jó kereszténynek és szlávnak kezdé
vallani, hogy így üldöztetés, lemészároltatás és földfosztás, kilakoltatás alól kivonhassa. Ezért
a szláv nyelvet fogadta el, amely már Cirillus és Metodius óta a „hithű keresztények” egyik
nyelve lett és saját nyelvű egyházi könyvei és keresztény szertartásai voltak. E rohamos és
erőszakos elszlávosodás dacára azonban e nép képtelen volt a szláv nyelvet ennek teljes
szelleme szerint is elsajátítani és nem csak népviseletét és népszokásait tartotta meg hanem
beszédbeli kiejtése és hanglejtése is a régi maradott, aminthogy a csehek és tótok, a többi
szláv nyelvvel ellentétben, a hangsúlyt ma is a szavak első szótagjára teszik és náluk ma is,
miként a magyaroknál, erős a hajlandóság ahhoz is, hogy a hangsúly a mondat első szaván
legyen, továbbá, hogy a szavak első szótagjai röviden, végszótagjai pedig hosszúan
ejtessenek.

Mi is magyarosnak érezzük ha például e szavakat így ejtjük : magyar, akar, kalász, ahogyan
azt magyarul nem tökéletesen beszélő szlávok, oláhok, németek ejteni szokták is. Ugyanezen
ritmus nyilvánul meg az igazi magyar népzenében is, amelyet a cigányok, műzenészek és
dalárdák még el nem rontottak, el nem ferdítettek, vagyis az igazi magyar ritmus szerint az
egyes hangcsoportok első hangjai rövidebbek, végső hangjai hosszúak.

Ismétlem tehát hogy nem tartom nagy hibának a magyar verselésben ha itt-ott egy sornak
semmi ríme sincsen, igen fontos azonban, hogy az egyes sorok közepén, a sormetszetnél, soha
egy szó a sor egyik feléből a másikba át ne nyúljon, mert ez a hanglejtést elrontja és igen
kellemetlenül hat.

Vagyis nem szabad ilyennek előfordulnia :

Hova legyen Miklósunk most fájdalmában,

Hanem csak így :

Hova legyen Miklós mostan fájdalmában.

De természetesen minden sor végén is, vagy mondat vége kell legyen vagy mondatbeli
nyugvó pont, illetve nem szabad ilyesmi előforduljon :

Keresi, keresi most Miklósunk kedves

Feleségét a szép Selyemrét térségén.

Itt ugyanis a „kedves” szó annyira összetartozik a „feleségét” szóval hogy a kettő között
nincsen mondatbeli nyugvópont és így közöttük sorvég sem szabad legyen.

Ha mindezeket pontosan betartjuk akkor a verselés szépsége a rím hiányát némileg pótolhatja,
eltakarhatja. Tény az is hogy ha minderre nagyon vigyázunk, akkor a 12 szótagos sorokat akár
6 szótagos sorokká is oszthatjuk így :

Leül asztalához
Tündér Szép Ilona,
Levelet kezd írni
Selymes nyírfahéjra.

Ám az ilyen tökéletes verselés mellett sem a hat- sem a tizenkét szótagú sorokban hat
szótagúnál hosszabb szó nem fordulhat elő, ami azonban költői nyelvezetben nem is
szükséges.

Természetesen volt őseinknek nyolc- valamint tízszótagos sorokból álló verselése is.
Nyolcszótagosak finn rokonaink Kalevalája sorai. A nyolcszótagos verselésnek azonban van
egy kis hátránya is, mert ennél a sormetszet szintén a sor közepén lévén, ezért a sorokban
négynél több szótagú szavak nem fordulhatnak elő, illetve ha valamely szó ennél hosszabb
úgy ez a sormetszeten át kell nyúljon. Pedig ha teljességgel helyesen akarunk verselni, ez nem
szabad megtörténjen; csakhogy négynél több szótagú szavakat nem használhatni, már
akadályt képez.

A tíz szótagos sorok, azt hiszem, a tulajdonképpeni magyar törzs verselésében voltak meg,
mivel e törzsünk számrendszere az 5-10-es volt, valamint az övék lehetett a magyar népzene
pentatonikus változata. Mivel például a szemere és besenyő törzsek számrendszere a 6-12-ős
volt, a jászoké, kabaroké ellenben a 48-as, ezért valószínűnek tartom, hogy a szemere és
besenyő törzsek a 6-12-ős, a jászok és kabarok pedig a 4-8-as sorokkal verseltek.

Fontos a verselés szépsége szempontjából az is, hogy benne gondolatritmus is legyen. Ennek
legegyszerűbb alakja az ha egy sor pár két sora körülbelül ugyanazt mondja de más szavakkal
és mintegy hasonlattal.

Például :

Szegény vasderesét iszonyúan vasazza,

Éles sarkantyúit hasába vagdossa.

vagy :

Egykor olyan boldog Csallóköz földére,

Tündér Szép Ilona tündérszigetére.

vagy :

Elnyeríti magát ez szörnyű kínjában,

Ordít mint a bölény bőszülő korában.

Finn rokonaink egész Kalevalájában mindenütt ezen párhuzamos verselés van meg. Azt
hiszem azonban hogy ma ezt ennyire érvényesítenünk nem kell, nehogy egyhangúságba
essünk. Szebbnek tartom ha másnemű gondolatritmusokat is alkalmazunk, úgy ahogyan a régi
magyar népköltésben, különösen a székely balladákban van meg. Sőt nem is kell, hogy
gondolatritmus mindenütt legyen. Elég ha arra ügyelünk, hogy a sor pár végén vagy pont
vagy legalábbis mondatnyugvópont legyen.

A párhuzamos gondolatritmus eredete a következő : Ősidőkben, bizonyára legkésőbben még

a cölöpépítményes korban, de valószínűleg még a Jégkorszakok előtt, vagy valamely
Jégkorszakközben, azaz Aranykorunkban, őseinknél, ha talán nem is minden törzsünknél, az
volt a szokás, hogy az epikus költeményeket, meséket, regéket ketten mondották, éspedig
mindig versben énekelve, de természetesen nagyon egyszerű, epikai elbeszéléshez illő
dallammal.

Az egyik, vagy is az előénekes, a sorpárok első sorát, a másik pedig második sorát énekelte,
amely második sor tehát körülbelül ugyanazt mondotta de más szavakkal kifejezve, vagy
pedig egy hasonlatot tartalmazott. Amidőn így ketten énekeltek : vagy egymás mellett ültek és
karjaikkal egymás nyakát átölelve, testüket a ritmus szerint együtt, jobbra-balra kissé ingatták,
vagy pedig, mint a finn kalevala énekesek, egymással szemben ülve, könyökeiket lábukra
támasztva és egymás két kezét fogva énekeltek, de testüket előre-hátra ingatva.

Ugyanilyen kettős éneklésmód azonban más alakban is megvolt, például egyenletes, ritmusos
munkánál, például nagy cölöpök beverésénél a cölöpépítményes korban, valamint fák
kivágásánál. Föntebb már említettem a régi székelyek ritmusos favágását. Ennél a
verséneklésnek gyakorlati célja az is volt, sőt szerintem az ilyen gyakorlati célok képezték sok
költői dolog eredetét is. Ha például cölöpöt ketten vernek be, amikor is fölváltva hol az egyik,
hol a másik kell nehéz kalapácsával lecsapjon, az egyenletes ritmus betartása igen fontos,
úgyhogy tehát a vezényszó nagyon is szükséges, nehogy a kalapácsok összeütődjenek. Hogy
pedig a vezényszó ne legyen egyhangú és unalmas : versbefoglalt mondókákat énekeltek igen
egyszerű dallamra, majd egész meséket is, mint a székely favágók.

Ilyet egyszer fiatal koromban magam is hallottam. De a mondóka rövid volt, talán 10 percig
tartó a végén mindig kis pihenőt tartottak, de, sajnos, a mondóka szövegét nem jegyeztem föl
mivel akkoriban még nem tudtam az ilyesminek a néprajzi tudomány szerinti igen érdekes
voltát. Ugyanígy fontos a ritmus betartása fák kivágásánál is. Itt, amidőn ketten vágnak, az
egyik vágó mindig fölülről lefelé csap, és ez az előénekes is, ami által minden csapásnál egy-
egy forgácsot leválaszt. A másik vágó ellenben vízszintesen csap a leválasztott forgács tövére,
ami által azt helyéről kiüti. Elképzelhető azonban itt az is hogy az énekes egy harmadik
valaki, aki aztán az egyik vágót leváltja, mire a leváltott lesz az énekes.

De van mind ennek népünknél még egy rendkívül érdekes nyoma is, habár ma már a romlás
oly fokán hogy a néprajzi tudományban nem járatosak előtt alig ismerhető föl. Ezt
megtaláljuk némely mesegyűjteményünkben, például Benedek Elek „Magyar mese és
mondavilág”-ában is. A mese címe „A hazug és a szót-szóra mondó.” Itt egy legény
megkérdez egy másikat : „Tudsz-e szót szóra mondani ?” E kérdésből az tűnik ki, hogy a
„szót szóra mondás” valamikor ismert tudomány lehetett (de amelyhez bizonyára egyrészt
gyakorlat, valamint veleszületett tehetség is kellett, ugyanúgy mint a verseléshez is.)

Miután a megkérdezett igenlőleg felel, együtt vándorolnak és együtt bolondítják az embereket

mindenféle hazugsággal. Például a hazug azt mondja : „Budán a Duna lángba borult és
fenékig kiégett.” Természetes, ezt neki nem hiszik. Ám előáll a szót-szóra mondó és azt
mondja hogy ő ezt ugyan nem látta, nem is tudott róla, csak arra jártában azt látta, hogy
arrafelé annyi a sült hal, hogy ingyen eheti és viheti mindenki, mire elhiszik az egészet. És így
tovább. Fölismerhető, hogy itt tulajdonképpen züllött, aljasodott hagyománnyal van dolgunk.
Eredetileg a „hazug” az előénekes, a „szót-szóra mondó” pedig az, aki a sorpárok második
sorát énekelte. Ebből megtudjuk azt is, hogy tehát a másodénekes ősi neve nálunk „szót-szóra
mondó” volt, de, sajnos, nem tudjuk meg az előénekes nevét, bár sejthető hogy talán
„mondó”, vagy „szóló”, esetleg „szómondó” lehetett.
Idézzük a Kalevala Vikár Béla általi fordítása néhány sorát (azon megjegyzéssel a Kalevalát
esetleg nem ismerők számára, hogy a Kalevala elejétől végéig ilyen), amelyekből kitűnik
hogy a sor párok második sora is tulajdonképpen „szót-szóra mondás”, vagy „szóra mondás.”

Vagyon immár okom nékem,

Megesett a csuda vélem,

Okom, melyért sírdogáljak,

Csuda melyért mormogáljak.

Azt siratom mindétiglen,

Bánom teljes életemben :

Átaladtam Ajno vérem,

Anyám lányát elígértem

A vén Vajnö kedveséül,

A dalszerző hitveséül,

Támaszul a tántorgónak,
Védelmül a vánszorgónak.

De van másféle gondolatritmus is, a láncolatos és haladványos, ami a magyar népköltésnek is

egyik jellegzetességét és egyúttal egyik szépségét is képezi és ami több változatosságot is ad,
például régi székely balladáinknak, mintha azok csak párhuzamos gondolatritmust
ismernének. Az ilyen gondolatritmushoz példaképen hozom ezen költeményem :

Galambom, galambom, szerelmes galambom,

Hadd mondjam el néked az éjjeli álmom :

Szép, színes sajkára te meg én szállottunk,

Széles tenger vízén útnak elindultunk.

Föl is föltekinték a magas egekre,

A magas egeken fejér fellegekre.

Fejér felhők alatt darvak szállnak vala,

Szépen zengő szavuk hozzánk lehallatsza.

Íme mi is valánk messzi vándorláson,

Élet nagy tengerén átalhajózáson,

Szép, szines naszádunk, álmaink hajója,

Kék mélységek fölött minket viszem vala.

A költeményben lévő gondolatritmust aláhúztam.

Csodaszarvas regénk újraköltésében tehát az ilyen gondolatritmust is alkalmazandónak
tartom.

Fönti költeményemben Szép Miklós tulajdonképpen a Napisten, Tündér Ilona pedig a

Földistennő. Ugyanígy van ez népmeséinkben is, amelyek valamikor hitregék, azaz mítoszok
voltak és csak a kereszténység korában hanyatlottak mesékké, míg jelképes értelmük teljesen
feledésbe ment.

1. A „Szép,” „Világszép” és „Gyönyörű” úgy Ilonának mint Magyar Napistenünknek szokott

jelzői voltak és utóbbinál néha névként is szerepeltek : a Gyönyörű.

2. A nyírfa héja rétegesen szétváló, lágy hártyalemezei papirosszerűek

és őseink írásra használták is, de lehet reájuk róni is; a tű hegye
azonban kissé tompa kell legyen, hogy a hártyát ne tépje. A hártya
barna csíkjai függőlegesen kell legyenek mert így az írást vagy rovást,
illetve az olvasást nem zavarják. Őseink ilyen nyírfahéj lapokból
könyveket is készítettek. Ide mellékelem mintául ezen darabka nyírfa
hártyát. Lehetett azonban olyan nagyságú lapokat is készíteni mint
ezen papírlap, föltéve hogy a kéreg nagyobb fa törzséről vétetett.

Mivel a latin charta = írásra használt papiros, azaz a régen a nílusi

„papirus” nevű nád hártyájából készülő anyag és tehát műveltség szó
(kultúr szó), holott a magyar hártya, amely kerta alakban és réteg,
kéreg értelemmel rokonnépeink nyelvében is megvan (Lássad :
Szinnyei József : Finn-magyar szójegyzék. Budapest, 1926.) sőt chart
alakban vogul rokonaink nyelvében felületet, felszínt, hártyát jelent
(Munkácsi Bernát : A vogul nyelvjárások. Budapest, 1894.), holott tehát e magyar szó meg ős-
szó mert természeti anyagot jelent, azaz hártyát, vékony bőrt, kérget, héjat, ennélfogva
bizonyos tehát, hogy a rómaiak e szót az etruszkoktól vagy valamely más Itáliában élt
rokonnépünktől vették át. Az etruszkok ugyanis már Róma keletkezése előtt is kereskedelmi
összeköttetésben voltak az egyiptomiakkal. Márpedig sohasem származhat természeti valamit
jelentő ős-szó műveltségi szóból, a jelen esetben egy iparcikket jelentő szóból, hanem csakis
ellenkezőleg, csak műveltségszó származhat ősszóból, azaz természeti valamit jelentő szóból.

Példák :

magyar kő..................... kövezet

magyar víz..................... víz vezeték
magyar erdő.................... erdész
latin lux = fény................. luxus = fényűzés
görög anemosz = szél.............. latin anima = szél, lélek
magyar szél..................... német Seele = lélek

3. A „személy” szót régi nyelvünk nem csak mai értelmében használta hanem simulacrum,
azaz valakinek vagy valaminek látható külseje értelemben is, értvén alatta azt ami az illető
lényből vagy tárgyból szemmel látható.

Népünknél ma is él azon babona, hogy ha a leány bizonyos éjszakán és bizonyos

előkészületek után a tükörbe néz, benne meglátja jövendőbelije arcát. E babona eredete az,
hogy őseink kerek, aranyfémből való tükre tulajdonképpen a Nap ábrázolata is volt. Itt pedig
Ilona jövendőbelije Szép Miklós azaz a Napisten.

6. Gyöngyvirág hava május, azaz a tavasz és a szerelem hava.

7. Régen szokás volt a falapokra vagy nyírfahéjra írott levelet, hogy más el ne olvashassa,
zsinórral lekötni s a zsinór két végét lepecsételni. A zsinórt saját hosszú hajukból is fonták.

11. A „rét”: az Ég. „Kisebbik gazdája”: a Napisten, nagyobbik : apja, az Égisten.

16. Őseinknél a galamb is, ugyanúgy mint a szarvas is, a szerelem és szerelemvágy jelképe is
volt. Ezért tettem ide vezető állatul galambot és azért is mivel galambbal levelet küldeni régen
általános szokás volt.

23. Őseink két Tündérországról azaz két Paradicsomról regéltek. Egyik volt
a Földi Tündérország, amely szerintük a Duna által képezett Csalló-köz
volt, (Ezt ábrázolja leegyszerűsítve, azaz sematikusan az ide mellékelt rajz,
a négy Duna ággal és az általuk képezett három szigettel azaz a két külsővel
és középen a főszigettel.) az Aranyidő (Aranykor) boldog idejében, a másik,
vagyis a Menyország vagy Égi Tündérország pedig az Égben, a Égi Duna
azaz a Tejút által képezett sziget volt, a Vízöntő csillagzata közelében.

A Csalló-közt régen óriási erdőségek és mocsarak vették kívülről körül, míg

bent, különösen a középső, azaz a főszigeten, termékeny, gyönyörű
területek voltak (Selyemrét és Aranykert gabona- és gyümölcsterméssel),
amelyeken az ősmagyarság kialakult, de nem harcokban hanem csakis
békés szerelmi kiválasztódás útján, amely szerint mindig a testileg legszebb
és szellemileg a legkiválóbb egyének jutnak a legkönnyebben párosodáshoz
és tehát ezek nemzik a legtöbb utódot. Itt alakultak ki őseink kezdetleges
ősemberből igazi emberré és nemzetté és egyúttal itt volt az emberiség legelső és legrégibb
szellemileg igen magas műveltsége (hyperboreusok). Mindez minden valószínűség szerint
még a Jégkorszakok előtti időkben volt. Ez ősműveltség lényegét a szellemi képességek és
tulajdonságok képezték, bár a testi szépség is gyönyörűen kifejlődött volt. Életük szeretetben,
békében, igazságtiszteletben tellett. Sem állatot sem embert nem öltek. Ragadozó állatok ott
nem voltak. Táplálékukat csak gyümölcs, magvak, tej és méz képezte. Művészet, költészet,
zene, tánc náluk olyan magas fokra fejlődött volt amilyet ma el sem tudunk képzelni, mert
szellemi, teljesítőképességük a mai emberénél sokkal nagyobb volt, ellenben technikai
műveltségük alig volt, gépek nem léteztek, valamint fegyverek sem; az állandóan enyhe,
hideg és nagy hőség nélküli éghajlat alatt a természet ölén élve és harcot, vérengzést nem
ismerve, technikai műveltségre alig is volt szükségük.

A Csalló-közt négy Duna ág képezi, bár ma ekközül a Csiliz-Duna eltünőben. Meglepő

egyezés, hogy a Biblia szerint is a Földi Paradicsomot is négy folyóvíz veszi körül de amely
egyből válik néggyé : „Folyóvíz jő vala ki Édenből e kert (a Paradicsom) megnedvesítésére
és onnét oszol vala el, úgy, hogy négy folyóvíz fejévé lenne.” Az elsőt ezek közül a Biblia
„Pison”-nak nevezi „amely megkerüli Havilah földet, holott terem arany,” majd ezek közül
megnevezi az Eufrátot és a Tigrist, bár utóbbit Hiddékelnek nevezi de mondja, hogy ez
Asszíria Napkelet felőli részén folyik. De ezek szerint hova lett volna a másik két folyóvíz
? Sőt hiszen az Eufrát és Tigris sem származnak egymásból hanem forrásaik egymástól igen
messze vannak. Ebből is látszik tehát hogy a biblia írók, bár örökölték valahonnan az ősi
hagyományt de mégis tévelygésekbe bocsátkoztak és a Paradicsom helyéül Mezopotámiát
akarták föltűntetni. Mi több némely későbbi bibliamagyarázó a másik két folyóvizet keresvén
meg a Nílust és Gangeszt is emlegeti ! Holott a Csallóköz folyóágai valóban egy folyóból
válanak szét néggyé, holott ezekben valóban „terem arany” és ott régebben nagy aranymosás
is volt.

Holott az első Duna ág valóban Pozsonynál válik el, holott e város neve még a rómaiak
idejében is Pison volt, és holott a magyar nép hagyománya szerint a Csalló-köz szigete
valóban Tündér Ilona Aranykertje volt, amelyben a magyarok ősidőkben boldogan éltek,
holott régi nyelvünkben és a népében itt-ott még ma is „magyar” = „ember” és holott
hagyományainkból kitűnőleg Magyar Napisten és Tündér Ilona valóban még első
emberpárként, illetve az emberek ősatyja és ősanyjaként is szerepeltek. Tény, hogy a négy
folyóágtól körül vett belső sziget a legjobban elzárt és mocsarak mögött rejtett, nehezen
hozzáférhető volt, bár ma a mocsárvilág és erdőségek megszüntetésével már nem ilyen. Ezen
belső szigeten volt a meséink által emlegetett Selyemrét és Tündér Ilona gyümölcsös
Aranykertje, aminthogy a Csallóköz régebben valóban híres gabona- és gyümölcstermelő
vidék volt. A két külső karajalakú sziget ellenben a régiek és a kereszténység Limbus- és
Purgatórium-mondái és hitregéi alapját képezte.

De volt őseinknél a Csalló-köznek, mint az emberiség eredethelyének még más jelképes

értelmezése is, éspedig az, hogy ez az anyaföld nemző ölét is jelképezi. És való igaz, hogy a
fönti rajz a nő nemi részére is hasonlít.

A két külső sziget a két kisszeméremajkat jelképezte, amit a latin Limbus név is tanúsít, mert
hiszen a lip, limb, lap, leb alakú szótő különböző nyelvekben valóban jelent ajkat vagy
ajakhoz hasonló lebbenyszerű valamit. A latinban labium, a németben Lippe = ajak. Oláh
limba = nyelv, német Leber = máj, amely szavakhoz hozzá tehetjük a magyar lebeny, lebenye
= lapszerű vékony, levélhez hasonló valami és a szarvasmarha nyakán alul lecsüngő bőr.
Magyar lep, lepel = takaró szövet vagy szövetszerű anyag, lép = a májhoz hasonló,
lebenyszerű belső szerv, lapi = falevél az erdélyi tájszólásokban. Lepke, lepedő, lepény, lomb,
lomp és sok más szó is mind ide sorolható. Finn lepakko = denevér. Olasz lempo = valaminek
lebenyszerű széle, ami tehát úgy a kisszeméremajkakat is eszünkbe juttathatja mint azt, hogy
a Limbusa a Csalló-köz két szélső szigetével azonos.

Viszont a clitoris és vaginanyílás közötti sík rész a Selyemrét jelképe volt. Meglepő tehát
hogy némely régibb orvosi könyvben is e rész Nisai mezőnek neveztetik.

20. Mostan éjszaka van, ezért mondatik hogy sötét erdőben jár.

43. A két folyóvíz a Csalló-közt körül folyó Duna ágakat jelenti. Mikor Miklós a második
folyón is átkel : akkor hajnalodik azaz az újranövő haja a napsugarakat jelenti. (54)

56. Az arany előfordul ilyenszerű, gömbölyded gyömrőkben is.

58. Némely nyárfa, de különösen a jegenyenyár, levele ilyen és a szélben sőt a legcsekélyebb
szellőben is, hosszú szárán rezeg és az így, mindig lefelé csüngő levelek folyvást egymáshoz
is verődnek, ami által a sok ezer levél együtt, igen kellemesen hangzó, susogó neszt képez
amely annál erősebb minél erősebb a szél. Másutt leírtam hogy őseinknél a Szent Kert
(aminek körülbelül ugyanaz volt a szerepe mint ma a templomoknak) közepén állott a
mesterségesen készülő, ezüsttel, rézzel és gyöngyházzal ékesített törzsű és pénzalakú
aranylevelekkel teleaggatott fa, amelyről népmeséink ma is megemlékeznek és amelynek „A
Világ zengős Aranynyárfája” volt a neve, amely előtt volt „A Világ fényes Ezüsttava” (a
lelkiismeretet jelképező tükör, itt víztükör) és amely fára egy villás ágba (a fán lévő
szószékbe) ünnepnapokon fölszállott. „A Világ szépen szóló Aranymadara” képében a
Napisten (azaz aranyszínű palástban a Napisten földi helytartója : a fő táltos és egyúttal
király) és gyönyörűségesen énekelt (elmondotta a nép számára tanításait) és hogy mindenki
aki e gyönyörű éneket meghallotta (a tanításokat meghallgatta, azok szerint élt) az megszépült
és megfiatalodott (lelkileg megjavult, testileg egészségesebb és hosszú életű lett. Lássad
mindezt bővebben leírva, „A lelkiismeret Aranytükre” című művem 1975 évbeli, bővített
kiadásában.)

Fiatal koromban (az 1900-1904. években Olaszországban tanultam) Édesapám postán

küldözgette volt nekem a szükséges pénzt és mivel akkoriban az aranypénz egészen
közönséges volt, a posta is aranyban fizetett, úgyhogy az aranypénz igen szép csengését
sokszor hallhattam. Való igaz hogy az aranypénz csengése, valamint az aranyból való
csöngők hangja is, más féméből valóknál kellemesebb, szebb és régen a fösvényeket,
kapzsikat, zsugori embereket közmondások is az aranypénz szép csengésével, pengésével
hozták kapcsolatba.

Végül megjegyezem még hogy a nyárfélék levelei amidőn ősszel elsárgulnak, valóban
gyönyörű aranysárga színűek és emellett fényesek is, úgyhogy aranypénzekre emlékeztetnek.
De az ide mellékelt lapi, elszáradván, úgy szép színét mint fényét már elvesztette, megbarnult.

65-67. Falevelekből, különösen pedig gyöngyvirág leveleiből és virágaiból készült népünknél

„tündérruhá”-nak nevezett ruha, amelyet föntebb a 157. oldalon lévő rajzon ábrázolva látjuk
és amelyet az alábbi rajz is föltüntet. Ilyet népünk napjainkig is szokott készíteni, ma inkább
már csak leányok és gyermekek, éspedig főképen az úgynevezett „majális” tavaszi ünnepén,
de máskor is. Ez ünnep mai latin neve dacára is, nem egyéb mint őseink tavaszi nászünnepe
egyik késői maradványa. Ilyenkor szokás ma is „kimenni a zöldbe”, ahova ételt is visznek ki
magukkal egész napra valót és ott ének- és zeneszó mellett különösen a fiatalság mulatozik,
táncol és szerelmeskedik is. Ekkor magukat, ma természetesen már csak a közönséges ruha
fölé, zöld levelekből és virágokból tűzdelt, font szallagokkal, koszorúval ékesítik, úgy a
lányok mint a legények. Az ilyen, zöld levelekből és fűszálakból való és virággal díszített
ruha pedig nem más mint az őseink tavaszi nászünnepén a Szent Szigeten viselt „tündérruha”
emléke, amelyet akkor ifjak és leányok még meztelen testükön viseltek. E ruhát a leányok
készítették úgy maguknak mint a később a szigetre gázlón vagy úszva vagy a szintén
párosodás miatt jövő szarvasok hátán átkelve érkező ifjak számára.

Mivel őseink ilyen Szent Szigetei a Nászünnep idején

mindenkor a Csallóköz, azaz a Földi Paradicsom, vagyis
a magyarok (emberek) eredethelyét is jelképezte, ide
ilyenkor meztelenül érkeztek, ami a vízen való átkelés
miatt is természetes volt (nászelőtti fürdés, szent helyre,
templomba lépés előtti mosdás) és a tündérruhát is csak
utóbb, már bent a szigeten vették magukra illetve adták
a leányok az ifjakra. Ennek emléke él a népünknél ma is
még meglévő „nászing”-ben, amelyet a menyasszony
készít és hímez ki díszesen — a tulajdonképenni magyar
törzsnél egykor gyöngyvirágot ábrázoló hímzéssel — és ad vagy küld vőlegényének, aki ez
inget a nász napján és éjjén viseli.
A szallagok készítése egyik módját itt természetben
mutatom be, de volt ennek több más módja is. A nyakra is
szokás volt gyöngyvirágból, de levelek nélkül, fűzért
készíteni, később pedig, mikor a gyöngyvirág gömbölyű
bogyói már érettek és gyönyörű piros színűek, a leányok
ezeket, de néha más bogyókat is, például a csipkerózsa
szintén piros bogyóit, szerették fölfűzni és ezzel nyakukat
ékesíteni.

Kisgyermek koromban, majálison a Budai Hegyekben

ilyen zöldlevél szallagokat nagyobb leányok reám is adtak
volt.

Lássad amit föntebb, valamint a „Lelkiismeret

Aranytükre” című művem már említett újabb kézirata 197.
és 217. oldalain írtam.

71. Tudvalevő s bárki meg is figyelheti hogy a mező

virágai kelyhükkel mindig a Nap felé fordulnak. A virágok
is a Nap gyermekei s így az embereket azaz a magyarokat is jelképezhetik.

74-75. Népköltésünkben meglévő nyomok alapján összeállított

gyermekimádság. Népmeséinkben szó van „erdőzöldítő,
mezővirágoztató” királykisasszonyról vagy másutt
tündérleányról, egy az erdélyi Mezőségről való közhuszártól
pedig huszárkoromban hallottam egy mesét amelyben a
mesehős elment a Selyem rétre hogy onnan magának feleségül
hozza a tündérleányt „aki a virágokat nyitja és zárja.” Más
erdélyi mesében meg szó van királykisasszonyról „aki virágot
lépik” (= virágot lép), vagyis hogy amikor megy: minden
lábnyomán virág nyílik. Bizonyos hogy e királykisasszony
vagy tündérleány eredetileg Tündér Ilona Istennőnk volt. (76-
79.)

88. Őseink lakait kert, várait pedig fal vagy földből hányt és
tövises bokrokkal benövesztett sánc, amely előtt vízzel telt árok
is volt, vette körül, a kerítés, sánc vagy fal egy vagy több
kapuja előtt pedig az illető törzs jelképes bálványoszlopai
állottak. A kapuknak néha egy, néha két, néha három nyílása
volt.

A kétnyílásúak előtt három bálvány állott, a háromnyílásúak

előtt négy, de az egynyílásúak előtt csak kettő, úgy ahogyan azt
az előbbi rajz tünteti föl. E bálványok eredete a következő : Őseink legegyszerűbb,
kunyhószerű lakai előtt, amelyek még nem voltak kerítéssel sem körülvéve, állott egy vagy
két leásott vagy levert cölöp, amelyeken néha lecsonkított ágakat is meghagytak, hogy ide
miegymást fölakaszthassanak, tejesköcsögöket kimosás után száradni tűzhessenek. Ezen
bálványokhoz kötötték fejéskor az állatokat, valamint a lovaglásra is használt szarvasokat,
utóbb pedig a lovakat. A szent áldozókertek kapuja előtt állott oszlopokról a rokonnépeink
ősvallását leíró tudósok is beszélnek, a vogulok hitregéiben pedig szintén szó van arról, hogy
az istenek laka (temploma) kapuja előtt ezüstoszlopok állanak, amelyekhez az érkezők
lovaikat kötik. Utóbb ugyanis amidőn a lakok, templomok, fejedelmek házai mind
fényesebbek lettek és kerítést, kaput is kaptak, ezen bálványoszlopok is mind díszesebbek
lettek, ezüst-, aranyvereteket és más díszeket is kaptak és az illető törzs jelképeivel ékesítve, a
törzs jelképei is lettek. Táborban a főhadiszállás elé napjainkig szokásban volt azt az elébe
tűzött zászlóval jelezni. De itt is látjuk hogy az eredetileg csak gyakorlati célú valami utóbb
jelképpé válik: az eredetileg állatok hozzákötésére, miegymás fölakasztására szolgáló cölöp
utóbb törzsi, nemzeti jelkép lett.

Előfordult az is hogy maguk a

bálványoszlopok szolgáltak a
kapuszárnyak tartására, amikor
is ezen bálványoszlopok
vastagok, erősek kellett
legyenek, habár faragásaik,
díszeik így is tulajdonosuk és a
tulajdonos törzse, nemzete
jelképei maradtak.

Ezek magyarázzák meg azt is

hogy népünk a kapufélfául
szolgáló cölöpöket miért nevezi
kapubálványnak sőt használja a bálvány szót közönséges cölöp és oszlop értelemmel is, holott
e szónak idolus értelme is van, de amely értelmet természetesen tehát csak később kapta.
Megjegyezem itt azt is hogy bálvány szavunk palóc őstörzsünktől származott. Ugyanennek
megfelelője besenyő törzsünknél szobor volt, amelyet népünk cölöp értelemmel ma is
használ, míg irodalmi nyelvünk ma már csak „status” értelemmel ismeri. Magyar őstörzsünk
cölöp értelemmel a megyer és a magyar valamint a gyám szót használta de az idolus értelmet
csak a megyer szó kapta idővel, míg a gyám szó inkább a támasz értelmet kapta.

Tovább
Magyar Adorján
A Csodaszarvas

Magyarázatok

Benedek Elek és Gaál Gy. magyar népmese gyűjteményében van egy „Csonka és Sánta
pajtás” című. Ebben fordul elő hogy egy király palotája előtt (istenség temploma előtt!) áll
három aranyoszlop. Az olyan látogató aki bízik magában, illetve magas rangú : lovát az első
oszlophoz köti, szerényebb a másodikhoz, egészen szerény a harmadikhoz. Ennek
magyarázata a következő : A fönti rajzon az 1-es számmal jelzett bálvány az első, vagyis az
amely az egy- vagy kétnyílású kapuknál a házfelőli oldalon van, ahol pedig a ház nem oldalt
hanem a kapuval szemben áll (f-el jelzett rajz) ott a jobbfelőli bálvány volt az első, mert e
kapunyíláson járt be a háziúr és hozzátartozói valamint vendégei, a középső, szélesebben a
fogatok, hintók, a baloldali kapunyíláson pedig az alárendelt személyek. A magyar nép
házainál ma háromnyílásos kapu már ritkaság és régen is ilyenek csak gazdag nemzetségfők,
fejedelmek és esetleg kereszténységelőtti istenségek házai (templomai) előtt állottak. A rajzon
a pontozott vonalak a kerítést jelezik, de megjegyezem hogy nagyobbszerű lakok vagy
istenházak kerítése gyakran kör alakú volt, illetve a házat kerek kert vette körül, ami
visszatérést képezett a legősibb alakhoz, amidőn ugyanis a még kerek alaprajzú kunyhót is
kerek kerítés vette körül, mivel kerek kerítéssel a legkevesebb anyaggal és munkával lehet a
legnagyobb területet bekeríteni. Templomoknál azonban ezen alakzat inkább az ősi formák
hagyományos megőrzése volt. Ez az ősitől azonban gyakran mégis abban különbözött hogy a
kert egyetlen kapu helyett kettőt vagy négyet is kapott.

Népi építészetünk egyik legnagyobb érdekessége a kapu, különösen pedig az amit ma

„székelykapu”-nak nevezünk, bár hasonló díszes kapukat régebben más törzseink is építettek.
Mivel azonban ma a legszebbek valóban a székelyeknél vannak, ez az oka hogy az ilyen
kapuk a „székely kapu” nevet kapták.

Ezen székely kapuk a rajtuk domborúan kifaragott bálványoszlopok miatt is nagyon

érdekesek, különösen pedig az udvarhelyszékiek, mert ezeken a hajdan a kapuk előtt állott
bálványok emléke fönn maradott, mivel ezen kapukon a bálványok mindig
magasdomborműként faragvák ki, holott minden más dísz csak lapos domborműként, így.
Ebből is következtethető tehát hogy valamikor külön állottak a kapu előtt.
 Az udvarhelyszéki kapuk ezen
bálványait az alábbi rajz tünteti föl,
illetve azok számos változata alapján
egykori alakukat így állítom helyre. A
Huszka József („A székely ház”) és
mások által közöltek némelyike az e
rajzomon ábrázolt kettőtől alig is
különbözik. Lehet hogy rájuk az
abakusz-szerű részlet (a rajzon 2.) csak
későbbi azaz reneszánsz hatás folytán
került oda, és valóban vannak olyanok
is, amelyeken e részlet nincsen (a
rajzon 3.). Szempontunkból igen
fontos az hogy rajtuk az oszlopfő és az
oszlopláb teljesen egyforma, ami —
amint már említettük — a görög-
római, a reneszánsz és a többi
történelmi stílusokban is, teljesen
ismeretlen dolog, de megvolt a
szumereknél és asszíroknál.

Föltűnik még az is hogy itt az

oszlopláb és oszlopfő részletei nem
állanak egymáshoz képest
megfordítva, mint a fönti kabar
hímzésmintán, valamint némely asszír
oszlopábrázolaton is, hanem
ugyanazon sorrendben helyezvék
egymásfölé. Rajtuk pedig, ugyanúgy
mint az itt ábrázolt szumer oszlopokon
(a rajzon 1.) nem kecske- hanem
kosszarvak vannak, úgy mint a jón
oszlopfőn is. Ez pedig azért van így
mert holott a kabarok egyik szent állata a kecske volt — lévén ők kecsketenyésztők — de a
jászok (akiktől az utóbb elárjásodott jónok származtak), a székelyek (akiktől a szikulok
származtak) és a kazárok szent állata a juh, illetve a kos volt, lévén ezek juhtenyésztő
őstörzseink. Teljesen téves némelyek azon véleménye hogy az udvarhelyszéki ilyen kapukat a
reneszánszkor hozta volna létre, vagy másoké (például Seemeyer Vilibald, a budapesti
néprajzi múzeum egykori igazgatója), hogy e kapuk egyenesen a rómaiaktól maradtak volna
Erdélyben. Ennek ellentmond azon tény hogy a csíkszéki kapuk, habár szerkezetük
tökéletesen ugyanaz mint az udvarhelyszékieké, mégis egész jellegük annyira más hogy bárki
inkább a kínai kapukhozi nagy hasonlatosságukat fogja azonnal észrevenni.

A valóság pedig hogy ezen erdélyi kapuk mind őseinktől származnak és készülnek így már
vagy 10-20.000 év óta de különböző törzseinktől származván, részleteikben az illető törzsek
szimbolikája szerint, egymástól idővel eltérőek lettek, valamint az, hogy a római diadalívek a
régen Itáliába költözött szikul azaz székely őstörzsünk egy ágától származnak, a kínai kapuk
pedig valamely, szintén igen régen messze Keletre költözött őstörzsünktől.
Kapuink a Nyugat történelmi stílusai által csak újabban, már a keresztény korban lettek
némileg befolyásolva, de amit gondos összehasonlítások segítségével könynyen
megállapíthatunk és róluk kivethetünk.

Tény azonban hogy a római diadalívek és az udvarhelyszéki kapuk között, ha utóbbiakhoz a

második kiskapunyílást is odaképzeljük, a hasonlóság meglepő. A római diadalívek előtt is ott
vannak az oszlopok de mivel a rómaiak ezek eredetéről már semmit sem tudtak, csak
díszként, és mivel már azt sem tudták hogy ezeknek tulajdonképpen teljesen külön, a kapu
előtt kellene állaniok és tetejükön a pálmácska-alakot kellene tartaniok (amelyek hogy mit
jelképeznek, sajnos, még nem tudtam megállapítani).

Föntebb, a 214. oldalon a 4. szám alatt látjuk egy szumer domborművön ábrázolt állvány
képét, amelyen ugyan olyan kosszarvak vannak mint az 1. szám alatti oszlopon, csakhogy az
állványra kötött szarvakon még a szarvak felülete rovátkossága is föltűntetve.
Ugyanott az 5. szám alatt pedig ezen
bálványoszlopok eredetét ábrázolom, ami az, hogy
amidőn a kapu előtti „ágasfát” letűzték, ennek
meghagyott ágcsonkjaira saját szent állatuktól való
szarvakat tűzték, jelképül, azaz tűzték azon
állatokéit amelyekéit lehetett, amelyekéit pedig
nem lehetett, azokéit kötözték, úgy ahogy az a 208.
oldalon bemutatott kos-szarvas szumer oszlopon is
látni és ami a jón oszlopfő eredetét is képezte. A
székelyek ide az úgynevezett „racka” kos szarvait
tűzték, amelyek egyenesek de gúzsoltak, azaz kötél
módjára csavarodóak, a kazárok a másfajta, ma
közönséges koséit, a kabarok kecskebakéit, a
törökök (őstörökök) pedig bika szarvait. Ilyen
bikaszarvas bálványokat tűntetnek föl például a
Brassó városától nem messze lévő csángó-magyar
lakosságú Hétfalú némely kapui is, ma szintén csak
domborúan kifaragottan. Ezen csángó kapualak
azért is különösen érdekes mert kínaiasan kettős
teteje van. Ugyanilyen kettőstetejű csángó kapukat,
kettőt Malonyai Dezső „A magyar nép művészete”
(Budapest, 1909. 148. és 149. oldal) című művében
is bemutat. Viszont a racka kos egyenes de gúzsolt szarvait stilizáltan kifaragva igen
világosan fölismerhetően láthatjuk Huszka József „A székely ház” című könyvében a 27.
oldalon és a XV. táblán.

Ezen faragott kosszarv ábrázolatokat Huszka könyvéből pontosan lerajzolva láthatjuk itten :

Oszlopaink ezen csavart dísze egészen sajátságos alakja Huszkának is föltűnik és említett
művében róluk így ír :

„Alig hiszem, hogy az oszlopfő csigáknak ilyen alakulásáról tudna a műtörténet és hogy az antik világ
vagy a renaissance változatos művészete így egyszerűsítette volna valamikor a kétfelé hajló
csigaalakokat. Lapos csigavonal vagy egyszerű lehajló gömb lett belőlük, de a csavaros
gyaluforgácstekercs nem látszik visszafejlődő, elrontott alaknak, sem tudatos egyszerűsítésnek. Itt
nem a renaissance eltanult, utánzott csiga alakjait látjuk.”
 Tény hogy a nyugati
stílusok jón, korintusi,
kompozita és
renaissance oszlopain a
csigaalakok ilyen
stilizálása sehol elő nem fordul, sőt ezt
egyszerűsítésnek sem nevezhetjük hiszen a jón
oszlopfő csigáit, lévén ezek laposak, kifaragni
sokkal könnyebb mint a szóban levőket. Ám
Huszka azt hogy ezek a racka kos szarvai
stilizálásából keletkeztek, nem vette észre,
nyílván azért mert, miként én is, fiatalabb
koromban, nem volt a néprajzi kutatás módjaiban kiképezve s ennélfogva elmulasztotta a
népet, különösen pedig az illető tárgy készítőit affelől kikérdezni hogy azt hogyan nevezik és
minő hagyomány vagy monda van róla. Holott lám, Olaszországban az ilyen csavart alakú
péksütemény neve „cornetti” = szarvacskák, pedig Olaszországban ma a rackajuhfajta
ismeretlen. (Ma csak Erdélyben, Magyarország keletibb részeiben és a Balkánon fordul még
elő.) Huszka, amint szövegéből kitűnik, gyaluforgácsra gondol; azon tény azonban hogy a
jón oszlop csigái kimutatottan a közönséges kos szarvai stilizált ábrázolatából keletkeztek,
kétségtelenné teszi hogy viszont kapuink ezen oly egyedülálló csavart dísze még a racka kos
szarvai stilizálása. Gondol Huszka a Perzepoliszi oszlopok csigaszerű díszeire is, csakhogy
ezek a mieinkre még kevésbé hasonlítanak mint a jón oszlopokéi.

Véleményem szerint úgy a korintusi, mint a kompozita, valamint a mi szóban lévő

oszlopfőink is úgy keletkeztek hogy régen a bálványoszlopokra a szarvakon kívül még az
illető törzsünk szent növényeiből is kötöztek föl csokrokat, úgy ahogy azt a fönti rajzon
tűntetem föl, éspedig úgy az oszlopfőre mint az oszloplábra is. Ami pedig a római
úgynevezett „composita” azaz „összetett” oszlopfőket illeti és amit a jón és korintusi
oszlopfők egyesítéséből keletkezetteknek tartják, véleményem az, hogy habár később talán
már a rómaiak maguk is azt hitték, hogy ezek így keletkeztek, de a valóság az, hogy ezek a
szikuloktól maradtak rájuk és hogy a szikulok, amint székely kapuinkon is látszik, olyan
oszlopokat készítettek amelyeken úgy a kosszarvak mint a növényi díszek eredetileg is már
együtt voltak, jelképezvén az oszlop és a kos szarvak a hímtagot, hímséget, az oszlopot
körülfogó növények pedig a nőiséget.

Hogy pedig székely oszlopaink a rómaiaknál mennyire régibbek, erre nézve elég újból
fölemlítenem, hogy hiszen a székelyekéin a díszek azonosak úgy az oszlopfőn mint az
oszloplábon, ugyanúgy mint a szumereknél és asszíroknál, holott a görögöknél, rómaiaknál és
a későbbi európai stílusokban ez már nincsen így. Történelmi kutatások pedig bebizonyították
hogy Róma városát tulajdonképpen még a szikulok (más nevükön: szikelek) alapították, akik
csak utóbb szoríttattak mindinkább délre és végül Trinacria szigetére, amely azután róluk
neveztetett Siciliának. És ugyanúgy mint az oszlopokat, tőlük örökölték a rómaiak a
diadalíveket is, amelyeknek tehát székely kapuink nem leszármazottai hanem ősei.

89. Őseink a kapuk teteje alatti galambházban galambokat tartottak. Náluk a galamb a béke és
a szerető lélek jelképe is volt. Az érkező elébe csapongva szálldosásuk is a szeretettel való
fogadást jelentette és szokás is volt, hogy az érkező vendég búzaszemeket szórt a kapu
galambjainak, hogy ezzel békés szándékát jelezze. Priskosz Rétor leírja, hogy a hosszabb
ideig távol volt Atillát hazaérkeztekor a hunok fehérbe öltözött leányokkal fogadtatták, amely
szokás egész Európában érkező szeretett és tisztelt személyiségek fogadtatásával kapcsolatban
egészen a legújabb időkig élt.

Világos pedig hogy eredetileg a fehérbe öltözött leányok itt a békét jelképező fehér
galambokkal azonosíttattak.

Manapság a székely kapukból már többnyire hiányzanak a galambok de akkor legalább

mindig fehér színűek, vannak reájuk festve.

90. A régibb székely kapuk, ajtók, ablakok, tornácívek

szélén, számtalan változatban, díszül füzérminta futott
végig, úgy amint azt itten és a 217. oldalon
megrajzoltam. E dísz két, fölső végével egymáshoz
kötött hosszú ág, máskor szallagokkal átkötözött,
virágokból, levelekből képezett füzér ábrázolata volt de a
bevésés technikája révén idővel mind erősebben
stilizálva. Mégis az olyan mintázatú ívszegélydíszen
amilyet a 217. oldalon látunk, a hosszú ágak, az itt lévőn
pedig a szallagokkal átkötött füzér még fölismerhető.
Eredetileg az ívek szélére még igazi ágakat, füzéreket
alkalmaztak. Ezekről, amint annakidején Erdélyben
megtudtam, azon hiedelem élt hogy bizonyos növényektől a rossz szellemek és boszorkányok
félvén, hogy a házakba be ne jöjjenek, ilyen növényekkel vették körül az íveket. Véleményem
azonban az, hogy ez csak későbbi babona, amelynek eredete egészen más volt, bár nem
kétlem, hogy az eredeti ok feledése után ilyen hiedelem miatt is alkalmazták volt az ágakat és
füzéreket. Való igaz hogy szúnyogok, legyek távoltartására bizonyos szagos növényeket ma is
szoktak használni. Másrészt ünnepélyes alkalmakkor és fogadtatásokkor ajtókra, kapukra
virágokból, levelekből képezett és néha színes szallagokkal is átkötött füzéreket alkalmazni
ma is szokás, ami tehát épen ellenkezőleg, nem távoltartási szándékkal van kapcsolatban,
hanem az illető érkezése miatti örömöt fejezi ki.

Ezenkívül őseinknél minden ajtó, kapu, mint nyílás, a nőiség jelképe is lévén, természetes,
hogy ezek nyílását a szintén a nőiséget jelképező bizonyos növényekkel is ékesítették. Sőt a
kapu, mint nyílás, a nőiség fizikai jelképe lévén ebben leljük meg azon eszme okát, eredetét
is, hogy a hosszabb távollét után diadalmasan, dicsőségesen hazatérő fejedelmet, hadvezért
miért fogadták épen kapuval, azaz „diadalívvel”! Ugyanis őseinknél minden lak, ház, város
szintén nőiségi jelkép volt s így a kapun át honába, városába visszatérő hős örömteljes
fogadtatása a szerető nő általi fogadtatásával is jelképesen azonosíttatott. Lehetséges hogy a
rómaiak a kapu ilyen fizikai jelkép voltát még tudták, bizonyos azonban, hogy — mivel
diadalíveiken galambdúcoknak semmi nyoma — ezeknek a lelki szerelemmel való jelképes
összefüggéséről már nem volt sejtelmük, mivel hiszen ezt épen a galambok jelképezték.
Valószínűleg tehát habár a szikelektől a diadalívek szokását örökölték de ezek gyönyörű lelki
jelentését már nem, mert ezt az elüldözött szikelektől már nem tudhatták meg, holott a
szikelek kapui ott maradtak, csakhogy mivel ezek, miként székelyeinkéi, nagyobbrészt fából
valók lévén, máig fönn nem maradhattak. Ellenben annak nyoma, hogy a galamb a lélek
jelképe volt, másutt, ha némileg elváltozottan is de mégis megmaradott mert hiszen a
kereszténységben is a Szent Lélek jelképe fehér galamb.

Amint ezt a 217. és 219. oldalakon lévő rajzokon látni, a székelykapuk nyílásában, illetve az
ajtószárnyon, többnyire a Nap ábrázolata volt alkalmazva, kis deszkákból vagy lécekből
gyönyörűen alakítva. Igaz ugyan hogy az ívek ilyenkitöltése egész Európában mindenfelé
előfordul, mert hiszen az önmagától adódó szerkezeti megoldás maradt is és vele semminemű
mondai vagy vallási hagyomány kapcsolatban nincsen. Ámde székelyeinknél a Napnak a
kapuívbeni jelenléte nem csak szerkezeti megoldásként van meg hanem ennek réges-régi
ősvallásbeli értelme is van, habár kezdetben itt is szerkezetileg is adódott de mivel
ősvallásunkban a Napnak kapuívbeni megjelenésének igen nagy szerepe volt, ezért e
szerkezeti megoldáskeresés nélkül is létre jöhetett, valamint a szerkezetimegoldásba okvetlen
bele is magyaráztatott és utóbb a szerkezeti megoldástól önállósodott is.

Mindenesetre manapság a kapukban Erdélyben, különösen pedig Csíkban, ez igen általános

éspedig szerkezettől teljesen függetlenül is. Mi több, ezt a nép ott valóban „kelő Nap”-nak is
nevezi. A szerkezettől való teljesen önálló sugárzó napábrázolatot a kapuszárnyakon úgy a
217. mint a 219. oldalon, de különösen az utóbbin, egy csíkmegyei kapuszárnyon látjuk.
Sajnos azonban az idegen uralmaknak a magyarságot elnyomó és kizsákmányoló politikája
következtében a nép elszegényedvén, ilyen szép kapuszárnyakat már nem készít, mivel pedig
a kapuszárny mindig hamarább romlik el mint a nála sokkal szilárdabb kapu maga, így tehát a
sokkal több munkát és ügyességet kívánó kelő Nap mindinkább tünedezik a csíkszéki
kapukról is és helyébe egyszerű lécrácsozat vagy deszkázat kerül. Ugyanis az
elszegényesedéssel mindig együtt jár a szellemi hanyatlás is és ezzel elvész a szép szeretete is.
Nem csekély mértékben hozzájárul azonban a pusztuláshoz a mai világ minden ősi
hagyományt irtó gép- és gyárműveltsége is.

Az épülő vasutak nyomán a falvakban megjelenik olcsó de értéktelen árújával az idegen

kereskedő és a kocsmáros pálinkájával; bekövetkezik az alkoholizmus és ezzel az eladósodás
valamint a gondos, szeretetteljes munkára való képtelenné válás.

Ámde népünknél a Napnak a kapuívbeni jelenléte — amint mondottam — nem csak

szerkezetileg adódott, hanem ennek réges régi ősvallásunkbeli értelme is volt, sőt — amint
alább látni fogjuk — az igazi Napnak kapuíven át való szemlélése ősi
természettiszteletünkben az időszámítással is összefüggött.

Mindemellett azonban a Napnak a kapuk ívébeni

ábrázolása szerkezeti megoldásként magától is
keletkezhetett de emellett is ez a szóban lévő
napalakot nem csupán létrehozhatja de ehhez a
vallásos fogalmak azonnal kapcsolatba is hozattak
illetve belemagyaráztattak. A ma még létező sugárzó
napábrázolatok mind csak fából valók, régen azonban
ezek rézből, bronzból, gazdagoknál, fejedelmeknél,
templomok kapuin aranyból vagy aranyozottan
készültek. Az ókorban Magyarország ugyanis
aranyban rendkívül gazdag volt, úgyhogy az arany
akkoriban nem volt oly nehezen megszerezhető mint
később. Az ilyen napábrázolatok korongja fényes és
tükröző felületű volt és valóságos tükörként szolgált
is, sőt azon ősidőkben üvegtükör még nem is létezett. E tükörben minden érkező és
beeresztést kívánó a saját arcát megláthatta, azért is annál könnyebben mivel a korong mindig
kissé domború volt (lássad ennek is okát „A lelkiismeret aranytükre” című művemben). A
gyalog érkező a kiskapu szárnya tükrében, a lóháton vagy az őskorban szarvas hátán érkező
pedig a nagykapuéban láthatta meg arcát, aminthogy a nagy kapunyílás ezek ki- és bejárására,
utóbb szekerek számára is szolgált.

Említett művemben bővebben kifejtettem őseink lelkiismeret kultuszát valamint a

„Lelkiismeret Aranytükré”-re vonatkozó ősmagyar eszméket. Itt minderről csak röviden
szólhatok de mégis meg kell említenem hogy őseink bölcsészete (filozófiája) szerint a Nap az
erő (energia), a Föld az anyag, és hogy náluk a lélek és a lélek szava azaz tehát a lelkiismeret
szava is testnélküli (anyagtalan) erőnek tartatott; mivel pedig a Földre az erő a Napból
származik, ennélfogva a lelket is a Napból (testünket a Földből) származónak tekintették,
vagyis végeredményben a lelkiismeret szavát is jelképesen a Napisten, azaz az emberek atyja
sugalmazó szavának, oktató tanításának magyarázták. Ha a tükörbe nézünk : önmagunkat
látjuk, csakhogy e kép csupán fényjelenség : testnélküli, anyagilag nem létező valami, tehát
csak erő, ugyanúgy mint a lélek, mint a gondolat, mint a lelkiismeret amely hiszen valóban
csak gondolat, gondolkodás. Az önmagunk szemébe nézés az önmagunkbaszállással azaz a
lelkiismerettel is természetszerűleg azonosíttatott. Ezért őseinknél a Napot is ábrázoló kerek
Aranytükörnek igen nagy vallási szerepe volt. Ilyen tükör állott a templomokban az oltáron,
ilyet alkalmaztak a kapukra és ilyet de természetesen kisebbet, mai zsebtükör nagyságút,
viselt magánál minden magyar és magyari, aminthogy különösen a dunántúli magyar
tarsolyában ilyet, gyönyörűen díszített „tükrös”-ben, ma is magánál tart. (Lássad : Malonyai
Dezső : „A magyar nép művészete.” III. kötet.) A kapukra pedig a tükröt azért is
alkalmazták, hogy a belépő abba nézve, hallgassa meg lelkiismeretét, hogy minő szándékkal
lép a házba ? Ez eszmével állottak közvetlen kapcsolatban a kapukon nálunk ezernyi
változatban előforduló és mintegy a belépő lelkiismeretére hivatkozó ilyen föliratok : „Ha jó
szíved, neved, e kapun bejöhetsz de te álnok föl s alá elmehetsz.” Vagy pedig
: „Jószándékkal bejöhetsz, gonoszsággal elmehetsz.”
 Fölemlítem még a következőt : A
görögök szerint ők Apollón Napistenük
tiszteletét a hiperboreus szkítáktól
örökölték. Ebből pedig azt is
következtethetjük hogy egyúttal Apollón
kultuszával összefüggő hagyományokat
is vettek át. A delfoi Apollón-templom
ajtaján e fölirat állott : „Gnothi seauton.”
(Ismerd önmagad.) Ráismerünk tehát e
föliratban őseink lelkiismeret kultuszára
és székelykapuinknak a lelkiismerethez
szóló fölirataira. Logikusan következik
tehát mindebből, hogy valamikor e
templom ajtaján is réz- vagy aranytükör
volt, amelyben a belépő magát meglátta,
mert hiszen tudjuk hogy Apollón is
tulajdonképpen a Nap megszemélyesítése
volt, valamint tudjuk hogy a mi
kapuinkon is valamikor ott volt a Napot
és a lelkiismerete jelképező kerek
fémtükör és az evvel összefüggő
föliratok. De tudjuk még azt is hogy az
arany a Nap és a Napisten jelképes féme.

De volt kapuink napábrázolatának még

egy más oka, értelme is, amely sokkal
régibb. Ez szerintem egyenesen a Kőkorszakból éspedig épen a megalitikus korból származik,
vagyis azért mégis olyan korból már amikor a Sark már nem volt Magyarország területén.
Őseink ugyanis régen nem a napok számlálására alapították időszámításunkat, ami hiszen
mindig eltolódásokkal jár, hanem közvetlen a Nap járására. A Nap ugyanis a téli napforduló
reggelétől kezdve, minden nap kissé délebbre kel föl és megy le, úgyhogy nyáron magasabban
jár az Égen, télen alacsonyabban. Ennélfogva nyáron a Nap látszólagos égi útja hosszabb mint
a téli, sőt a téli napfordulókor ennélfogva a nappal oly rövid és az éjszaka oly hosszú, hogy
szinte azt mondhatjuk miszerint alig lesz nappal, már esteledik is. A nyári és téli napfordulók
között középen van a napéjegyenlőség pontja, amikor is a nappalok és éjszakák egyenlő
hosszúak.

Tovább
Magyar Adorján
A Csodaszarvas

Magyarázatok

E ponton a Nap minden esztendőben kétszer van, illetve itt egyszer tavasszal és egyszer ősszel
kel föl (az ellenkező, azaz nyugati oldalon megy le). Őseinknek négy főünnepe volt : 1. A téli
napforduló, azaz Karácsony, amelynek éjfélje a Napisten születése volt, mivel ettől kezdve
rövidülnek ismét az éjek és hosszabbodnak a nappalok. 2. A tavaszi napéjegyenlőség, a
Napisten násza napja. 3. A nyári napforduló vagyis a Delelő ünnep, a Napisten Dicsőség-
ünnepe, amikor a Nap az Égen a legmagasabbra jut és amely nap délén a Földön úgyszólván
minden árnyék eltűnik mert a Nap függőlegesen süt le. 4. Az őszi napéjegyenlőség azaz a
Búcsú, azon szomorú ünnep amelyen a Napisten búcsúzik az emberektől, amely naptól
kezdve már az éjszakák a nappaloknál hosszabbak. Igen régi, ősidőben, amikor a Sark még
Magyarország területén volt, a Nap e szomorú ünnep estéjén valóban letűnt a láthatár alá és
csak tavasszal jelent ismét meg. Nos ősrégi idők óta őseink e három ponton, a téli, a nyári
napforduló pontján és az őszi és tavaszi napéjegyenlőségeken, úgy alkottak jelt hogy
mindegyikre egy-egy kaput, azaz tehát három kaput, építettek, éspedig ezt úgy, hogy egy
bizonyos helyről tekintve, amely helyen rendesen a szent oltár állott, a Nap ezen ünnepek
reggelén épen az illető kapu nyílásában jelenjen meg, sőt bizonyosnak tartom hogy ezenkívül
még a nyugati oldalon is, azon ponton tehát amelyen az őszi napforduló estéjén a Nap lemegy,
szintén állítottak egy kaput, ezért mert ez a Búcsú szomorú ünnepe lévén, ekkor a Nap
távozása volt az ünnep főjelenete. Természetesen azonban mindez már csak azon időkben
keletkezett amikor a Sark már nem volt Magyarország területén, vagyis amikor ez innen már
mindinkább távolodván, a Nap minden esztendőben már nem csak egyszer kelt és egyszer
ment le hanem mind többször és többször. Amíg ugyanis, miként erre népmeséink
emlékeznek, „egy nap volt egy esztendő”, addig egyetlen keltét és lementét nem volt
szükséges jelezni, az éjfelet és delet jelezni kapuval pedig nem lehetett mert hiszen az éjfélkor
(téli napforduló) nem volt látható, délben (nyári napforduló) pedig az Ég legmagasabb pontján
egy ideig egyhelyben állani látszott. (Delelőjén volt.) A Kőkorszakból maradott is fönn
számos olyan megalitikus kőemlék amelyet egy vagy több hatalmas faragatlan vagy néha meg
is faragott kőtömb vagy kőszál képez, valamint vannak olyanok is amelyeken fönt is van egy
nagy kő, úgyhogy már valóban kapuszerű építmény alakul ki; habár hiszen már két egymás
mellett álló kőszál is képezhet kaput.

Az ilyen kapukkal kapcsolatban aztán néha szintén hatalmas kövekből képezett kör azaz
kerítés kőkert is van. A három kapu egymástóli távolsága attól függött hogy az oltár, vagyis a
nézőpont közel volt hozzájuk, akkor a kapuk is közel kellett legyenek egymáshoz, úgyhogy a
háromnyílásos kapuk és diadalívek eredete is már itt kezdődött. Sőt képezhették e kapuk
egyúttal a Szent Kert bejáratát is, kelet felől, míg nyugat felől valószínűleg csak egy kapu
állott, amelynek csak az őszi napéjegyenlőségkor volt szerepe, a Búcsú, azaz a Napisten
búcsúzása ünnepén (225. old. 1.). Megjegyezhetem itt hogy népünk nyelvén a bucsálkodás
szónak szomorkodás értelme van, amely szó tehát azonosul a búcsúzás szóval, amely
eltávozást, eltávozáskori szomorú köszöngetést, integetést is de egyúttal vallásos ünnepet is
jelent.
Egy évi pontos megfigyelés is elég volt
a kapuk elhelyezése meghatározásához.
Természetesen nem is volt szükséges
hogy a kapuknak teteje is legyen (225.
old. 5.), mert hiszen elég volt két kő,
azaz két „kapufél” fölállítása is (225.
old. 4.). Sőt elég volt a már
meghatározott pontra két élő fácskát
ültetni, amelyek fölső végét ha
összekötötték, ezek így növekedvén,
szintén kaput képeztek (225. old. 8.).

Az olyan kapuk amelyeknek nincsen

teteje és csak két bálványoszlopból
képezettek, többnyire két, inkább
hengerded alakú, kőszálból valók
voltak. Ezek, ha meg is voltak faragva,
akkor is vagy hengerdedek vágy
egyenlőoldalú négyszögletesek voltak,
amikoris a kapunak nincsen oly
határozottan nőiségi jelképi jellege,
minthogyha teteje is van. Az ilyen,
tetőnélküli kapuknál az oszlopok
népünknél ma többnyire fából valók, bár
vannak kőből faragottak vagy téglából
épültek is, és ezek is többnyire
négyszögletesek (Csík-megyében láttam
hengerdedeket is), sőt fejrészük
határozottan hímtagalakúra
megfaragott; viszont különösen Győr
vidékén gyakoriak a lapalakúak, bár vannak ilyenek másutt is. Megemlíthetem itt az Észak-
Afrikában előforduló ősrégi de már durván megfaragott, tehát újkőkorszakbeli
(neolitikumbeli) triliteket (hármasköveket), amelyek mindhárom köve lapalakú s így tehát az
egész óriási kapu határozottan nőnemű (pelazg) és avar (hixosz és elárjásodás előtti perzsa és
pártus) és talán a jászoknál (eljárjásodás előtti jónok és filiszteusok) a lap mindig nőnemű
jelkép volt,illetve a kisszeméremajkakat jelentette, mivel ezen törzseink a női szeméremrészt
két lapként fogták volt föl. Az említett hármaskövek az igen régen Afrikába költözött,
hamitának nevezett fajunkbeli (nem néger) népektől származnak, amilyenek az oromók
(gallák), a szomálok, berberek, tuaregek és tamazikok, helyesebben tamasekek. (Lássad :
Meyers Lexikon: Tamaschek.)

A mi kapuink közül is a tetősek félfái mindig lapalakúak, csakhogy lapjuk olyan helyzetű
ahogyan azt a 222. oldalunkon lévő rajz mutatja, más tehát mint a hármaskövek oldalkövei
lapjáé. Meg kell még jegyezzem hogy az említett hamita népeknek ősidőkben igen magas
műveltsége volt amelyet csak az arabok és az általuk behozott mohamedán vallás üldözései,
majd az európaiak kizsákmányoló gyarmatosítása tett tönkre.
 Lehetett még ívezetes kaput úgy is képezni hogy a két
kőszálat fönt füzérrel kötötték össze, úgy ahogyan azt a
222. oldalon rajzoltam meg, de lehetett még úgy is hogy a
két kőszálra vagy bálványoszlopra két ágat kötettek,
amely ágakat aztán egymásfelé hajlítva fönt összekötötték
(225. old. 6. és 7.). Az ágaknak olyanképen való
összekötése emlékét ahogyan azt a 225. oldalon 6. szám
alatt tűntetem föl, az olyan kapudíszek őrizték meg mint
amilyet a 221. oldalon 1. szám alatt látunk, de fönntartja
egy népszokás is amely abból áll, hogy

„Göcsej némely részén a marha első, tavaszi kihajtása

egészen sajátságos és ősvonású szertartás kíséretében
történik : A rendes kihajtást megelőző napon a csordás
tüzet rak s ott két magas nyírfaágat tűz le, amelyeknek
ágait fönt összeköti, hogy kapuvá alakuljanak. E
nyírfakapu alatt hajtja át minden gazda a legelőre járandó
szarvasmarháját. A nyírfakapu tövében a csordás térdelve
és kalapletéve imádkozik és a mellette elhaladó marha mindenikét szenteltvízzel
meglocsolja.”

Idézem e sorokat Kandra Kabos „Magyar mytlologia”-jából (132. oldal) aki

ezt Gönczy Ferenc nyomán írja („Ethnographia” folyóirat VI. 329.) Viszont
az ágak olyanképeni összekötése emlékét, ahogyan azt a 225. oldalon a 7.
számú rajz mutatja, a székelykapuk íve szegélydísze ilyen változata tartja
fönn. Ilyet Huszka mutat be egynehányt („A székely ház”) és Szinte Gábor
egyet („Ethnographia”. 1909. 18. b. táblán).

Midőn azután a hímelvűségi és nőelvűségi fölfogás mindinkább kialakult, akkor az eddig leírt
módon csak a hímelvű törzsek jelezték maguknak a téli és nyári napforduló és tavaszi és őszi
napéjegyenlőség időpontjait, míg a nőelvűek — ami valószínűleg a régibbfölfogás — a Napot
is nőként személyesítve meg, ezt nem kapun (a nőiség jelképe) belépőnek hanem csak egy
kőszál, fa, szikla vagy hegycsúcs tetejére (a hímség jelképe} fölszállónak képzelték (225,
oldal 2. és 3.). Ilyesmire engednek következtetni az olyan hegy- vagy sziklanevek mint az
„Isten kelete” hegyé Szilágysomlyó mellett, vagy a „Fiú sziklája” szikláé Erdélyben. (Lássad
11. „Jegyzetek” füzetemben 1909, 1913, 1937, 2040. old. és 8. füzetben 939-947. old.) Meg
kell azonban jegyeznem hogy a Nap nőként való fölfogása csak az abszolút nőelvi
törzseinknél volt általános. Ilyenek voltak például az amazonok. Másutt bár matriarkátus volt
de azért a Napot inkább férfiként személyesítették meg és ennélfogva számára mégis kapukat
építettek. Kétes a „Fiú sziklája” eset is, mert a vele kapcsolatos monda szerint, bár magas
kőszálról van szó de erre fiú kapaszkodik föl. Lehetséges tehát hogy itt a monda későbbi
átalakulásával van dolgunk. Fölemlítem még hogy nagy események, nagy fejedelmek tettei,
nagy győzelmek emlékére is állítottak föl kőszálat illetve kaput éspedig úgy hogy a Nap az
illető esemény minden évfordulóján annak tetején illetve nyílásában kelvén föl, jelezte az
esemény mindenkori évfordulóját. Ez tehát az emlékkövek, emlékszobrok és diadalívek
eredete.

Kezdetben a fölállított kőszálat csak a maga természetes alakjában hagyták, utóbb kezdték
megfaragni és úgy alakítani hogy mintegy feje legyen és hímtagra, majd emberi alakra
hasonlítson, végül pedig ebből az illető személyiség szobra is lett. Úgyszintén már ősidők óta
az ilyen kőszálakra sima felületeket is kezdtek faragni hogy ide az illető esemény ábrázolatát
tehessék, majd azt szövegben is fölróhassák. Valóban maradtak fönn olyan emlékkövek is
amelyeken csak az eseményt elbeszélő szöveg vagy annak ábrázolata van meg. Ilyen például
egy szibériai ó-török föliratos kószál (Lássad ábrazolatát az „Ethnographia” folyóirat 1904.
évfolyama 293. oldalán Sebestyén Gyula „Rovás és Rovásírás” című cikkében.) de hiszen
ilyen például a Traján-oszlop is Kómában; csakhogy a rómaiaknak már fogalma sem volt az
ilyen oszlopoknak és a diadalíveknek a hímelvűséggeli illetve nőelvűséggeli összefüggéséről,
sőt valószínűleg ezek állítása szokásának a napkeltéveli, időszámítássali és évfordulati
összefüggéseivel sem voltak már tisztában.

Végül : az ágaknak olyan fölfelé hajlítva összekötését ahogy azt a 225. oldalon 6. szám alatt
rajzoltam meg, igen tisztán látjuk a 167. oldalon ábrázolt régi dunántúli magyar hímzésen is,
csakhogy itt nem kapun hanem tornácívezeteken.

Őseink minden tavaszi napéjegyenlőség előtt választottak maguknak fejedelmet azaz maguk
közül a legkiválóbbat, hogy aztán ez legyen egy „napig” azaz egy évig a Napisten vagy
Napkirály földi helytartója, aki a Napisten nevében a nép sorsát intézi. A választás mindenféle
szebbnél szebb versenyek és játékok útján történt. Aki ezeken testileg, lelkileg kitűnt az lett
azon évben az Ember azaz a Magyar vagy Magor. Ugyanígy választottak leányt is, aki meg
Tündér Ilonát jelképezte és a tavaszi napéjegyenlőség Nászünnepén a Magyar feleségévé lett.
Mindezek emléke népünknél ma is él még a „pünkösdi király és királyné” választása
népszokásában, akik aztán egy napig azaz egy évig uralkodnak, ma már csak a legények és
leányok fölött. Némely helyen az így megválasztott legényt „legénybíró”-nak is nevezik,
akinek az illető falu legényei azon évben föltétlen mindenben engedelmeskedni tartoznak.
Hasonló népszokást ma Európában másutt is találunk de ez leginkább a nyelvileg elárjásodott
egykori rokonainknál van így valamint olyan népeknél amelyek ősnépeink műveltségi hatása
alatt állottak. Hogypedig mindez csakis tőlünk származhat, az is bizonyítja hogy e dolgokat
senki még így mint én, megfejteni nem tudta, azért mert ősvallásunkat nem ismervén, a
megfejtés nem is lehetséges.

A tavaszi napéjegyenlőség éjjelén napkelte előtt az így megválasztott ifjú már előre kiment
azon irányba amelyből a fölkelő Nap lesz majd látható, majd azon pillanatban, amidőn a Nap
első sugarai föltüntek elindult a kapu irányába, úgyhogy mikor a Nap a láthatár fölött teljesen
fölragyogott, ő akkor lépett be a Szent Kert kapuján, itt a lányok örömujjongása, éneke és
gyönyörű arája által fogadva. E jelenetet ábrázolja a 222. oldalon lévő rajzom.

Hol a Szent Kert szigeten volt, aminthogy őseink szerettek vallásos kultuszhelyeikül
szigeteket választani, úgy előbb a vízen kellett átgázolnia vagy átúsznia, természetesen
meztelenül, amikoris a gyöngyvirágruhát a kertben adták rá a leányok de amelyet számára
arája készített (Nászing).

A tulajdonképpeni magyar törzs a szarvast tartotta háziállatként, amelyen, mivel az ősszarvas

igen nagy volt, lovagolt is, az ifjú tehát szarvason is kelhetett át a vízen, valamint szarvas
hátán jöhetett be a kapun is.

Viszont az őszi napfordulókor a nyugati kapun át szomorú gyászünnepséggel búcsúztatták,

szomorú siratóénekekkel kísérve őt, a sárguló levelekbe öltözött nők, az eltávozó Napistent,
azaz az ezt jelképező ifjat, aki, ha a sziget fekvése megfelelő volt, vagy folyószigetről ha a
folyó nyugat felé folyt, csolnakon is távozhatott.
Miután mindezeket így, népünk hagyományait kutatva és tanulmányozva, már 1931-ben
megtudtam állapítani és „Jegyzetek” füzeteimben, majd később másutt is, megírtam, most,
annyi év múlva, 1954-ben került kezembe az amerikai „The National Geographic Magazine”
című folyóirat 1931, évi júliusi száma, amelyben, meglepetésemre, találom Sylvanus
Griswold Morley cikkét, amelyben leírja a maja indiánok ugyanolyan időmeghatározó
építményét mint amilyennek őseinknél való egykori létezettségét én néprajzi tanulmányaim
segítségével kikövetkeztettem. A cikkíró szerint a maják ezen építménye időszámításunk 235.
évében kellett keletkezzen. A különbség csak az hogy ott három kapu helyett három
toronyszerű épület áll. A helyszínen nagy ásatásokat végeztek és a romokká lett épületeket
tökéletesen olyanokká amilyenek voltak, újraépítették. Azon körülmény hogy ottan kapuk
helyett tornyok állanak, szerintem arra enged következtetni hogy az építők nőelviek lehettek,
ha ugyan náluk a hímelvűség és nőelvűség megvolt.

A cikkíró, szerintem igen helyesen, azt is következteti, hogy a napfordulók és

napéjegyenlőségek ilyen meghatározása arra is szolgált hogy a földművelés műveleteit,
szántást, vetést stb., eszerint intézzék, ami szerintem itt is igazolja azon föltevésem hogy a
vallásos és jelképes dolgok eredete és magyarázata mindig gyakorlati dolgokban keresendő.
Valószínűnek tartom hogy mivel magyar őseink is földművelők voltak, a szóban volt
építményeik a földműveléssel náluk is ugyanolyan összefüggésben voltak.

Végül, mint érdekes egyezést fölemlítem hogy az itt elmondottakra, „Jegyzetek" füzeteimből
kitűnőleg, 1931-ben jöttem rá és hogy az amerikai folyóirat cikke szintén 1931-ben jelent
meg, csakhogy én akkor még e folyóirat létezéséről sem tudtam.

91. Az ajtó mely az érkező előtt „nyitatlan megnyílik" népköltészetünkben meglévő indíték és
az érkező szívesen látását jelképezi. Ennek ellentéte a zárt ajtó amelyet csak durva erőszak
törhet be. Az ostromlott várak kapuit a „kos"-al döngetve szoktak volt betörni, amelyet
hatalmas fatörzs képezett; a fatörzs, cölöp, bot vagy dorong pedig mindig a hímtag jelképe
volt és itt a kapuval, a nőiség e jelképével van szembehozva.

Természetes az is hogy a székely (szikul), jász (jón) és kazár törzseink, amelyek legfőbb szent
állata a kos és a juh volt, a „kos" (latin nevén aries, amely szó értelme szintén kos) ütő végére
bronzból öntött kosfejet alkalmaztak, mivel hogy a támadó kos ellenfelét mindig homlokával
üti és az egymással küzdő kosok is homlokukat ütögetik össze teljes erejükkel. És íme, az
olasz nyelvben cazzo (olv. kácco), az albánban kocs = hímtag. Népünk pedig ma is használja
az „összekoccanni" kifejezést „összeverekedni" értelemmel, a „kocog" igét pedig „kopog,
dobog" értelemmel, míg a szerb-horvát nyelvben kucati = kopogni. Ámde amikor a kaput
erőszakkal döngetve törik be, akkor ennek galambjai, a szerető lélek e jelképei, nem
szálldosnak az érkező elébe hanem ijedten röpülnek el, vagyis akkor a lélek nincsen ottan.

A keresztény Anonimuszunk is lejegyezte Botond mondánkat de annak igazi értelmét már

bizonyára nem ismerte. Botond a bot megszemélyesítése, azaz a hímségé; a bizánci kapu,
amelyet betör: a nőiség. És még azt is megírja Anonimusz, hogy Botond a kapun akkora rést
ütött amelyen egy gyermek kiférhetett ! Őseink szimbolikáját ismerve észre kell tehát
vennünk hogy itt egy ősrégi jelképes értelmű regével van dolgunk, amely csak később lett
Bizáncra átlokalizálva de már jelképes értelme ismerése nélkül. Hogy Botond a kaput bárddal
törte volna be, ez a mondának csak későbbi romlása és talán épen Anonimusztól származik.
Ugyanis ősi, egyszerű fakaput vagy vesszőfonatból valót nagyerejű ember hatalmas
bunkósbottal betörhette de Anonimusz korában a várkapuk már réz- vagy vaspántokkal voltak
erősítve; ő tehát úgy gondolta, hogy jobb lesz bárdot írnia. Ám a Botond név világosan
tanusítja hogy itt az ősrégi fegyverről, a botról, bunkósbotról volt szó, amellyel Heraklész és a
mi igazi néphagyományunkban Toldi Miklós is harcol és ami egyúttal a hímség jelképe is,
aminthogy Heraklész Napisten, valamint a mi Toldink is a hímség és erő megszemélyesítése.

Ennyit tehát kapuinkról; röviden, mert ha róluk mindent amit megtudtam megakarnám írni
úgy egész könyvet kellene írnom.

98-99. Népmeséinkben, valamint más népekéiben is gyarkori inditék az elzárt szoba amelybe
a mese hősének, vagy hősnőjének, a belépést tilalmazzák de amelybe ez végül, kíváncsiságból
mégis benyit, de saját kárára és veszedelmére.

Ezen indítéknak biztos megfejtése még nincsen és ilyet, sajnos, magam sem tudtam még
találni, bár sejtem hogy itt tulajdonképpen két vagy három indíték vegyült össze, akkor
amikor az indítékok igazi értelme már feledésbe ment. Az egyik az volna amely szerint ott
fogságban sárkány (néha férfi) van elrejtve. Itt, amidőn férfiról van szó, ez más indítékból
került oda, amidőn pedig sárkányról, akkor ez a telet, hidegséget, sötétséget, vihart,
viharfelhőt jelképezi. A sárkány fogva, de a mesehős (Nap) kiszabadítja, mire ez a hősnőt
(Föld, növényzet) elragadja (tél), de akitől a hősnőt a mesehős utóbb mégis visszaszerzi
(nyár). Egy általam Erdélyben hallott mesében azonban a sárkány a tengerből jön ki és tiltott
szobáról nincsen szó, ellenben a hősnő, apja tilalma ellenére, szökik ki a kertbe, ahonnan a
sárkány elragadja. A sárkányról csurog a víz (eső), szárnyai szélvészt keltenek, amiszerint a
sárkány itt a viharfelhő megszemélyesítése. Ezt erősíti meg azon más magyar adat amely
szerint ahol a röpülő sárkány farka a földet érinti ott mindent össze-vissza tör. Ez
kétségtelenül a tölcsérszerű, hosszú szélörvény (forgatag, Windhose) amely valóban óriási,
hosszú farokként nyúlik le a felhők közül és ahol a földet éri ott tényleg iszonyú pusztítást
visz végre útja egész hosszában.

Tény, hogy népmeséink a sárkányt vízzel, esővel, viharral szokták kapcsolatba hozni; való
igaz pedig hogy az esőt, amely a Nap melege folytán a tengerből, vizekből fölszálló párából
lesz, tehát tulajdonképpen a Nap okozza, valamint való igaz az is hogy a szelet, vihart is a
hőmérsékletváltozások révén szintén a Nap hozza létre (amivel tehát őseink szintén tisztában
voltak). Ámde így nincsen még teljesen megfejtve az hogy miért mondatik miszerint a
sárkányt a mesehősnő tartja fogva, amit azonban a mesehős elől el akar titkolni. Az hogy a
sárkányt fogva tartja, megmagyarázható ugyan azáltal hogy a sárkány az esőt tartalmazó
viharfelhő lévén, így a fogvatartás azt jelenti hogy hiszen a víz a Föld vonzó hatalma révén le
van kötve a tengerben, más vizekben sőt a föld alá is és hogy csak melegével maga a Nap (a
mese hőse) szabadítja innen föl, hogy fölszállhat a levegőbe. (Ami tehát ismét őseink
természetismerete egy bizonyítéka volna.) De ez sem magyarázza meg az eltitkolás indítékát
valamint azt sem hogy a fölszabadult sárkány a mesehősnőt elragadja. Mindazonáltal az hogy
némely népmeséinkben a fogvatartott sárkányról még az is mondatik hogy ez a mesehősnő
várában egy földalatti helyiségben van leláncolva, ahonnan a mesehős szabadítja meg, tehát
fönti föltevésemmel tökéletesen megegyezik.

Miután azonban az eltitkolás és az elragadás indítéka így nincsen megfejtve, ebből azt
következtetem hogy tehát az egészen más mese indítékaival való összevegyülés
érintkezőpontja épen itt van. Szerintem itt a „Halott vőlegény" mese- és balladatípussali
összevegyüléssel van dolgunk, amelynek eredete ősrégi, és véleményem szerint azt bizonyítja
hogy őseinknek arról is volt tudomása, miszerint egykor a Nap még nem volt oly tüzes mint
ma, s fényt, meleget igen keveset árasztott. Akkor egy ideig a Hold volt a Föld Napja és
termékenyítője, ami annak is oka hogy mentül régibb időkbe megyünk vissza annál inkább
holdkultuszt találunk a későbbi napkultusz helyett. Eszerint a Hold egykor ködszerű, csak
némi sűrűbb állagú maggal bíró üstökös volt, amely egyszer a Föld közelébe kerülvén, ennek
vonzóereje miatt bolygójává lett. Ez aztán, kisebb tömege voltán gyorsabban tüzesedett ki de
gyorsabban is hűlt le. Ámde egy ideig tüzes Napként árasztott termékenyítő hőt és
világosságot a Földre. Ma azonban a Hold teljesen halott, és szerintem ez a „Holt vőlegény”
indíték eredete. Vagyis : ma a Föld a Nap kedvese, szeretője vagy neje, mert a Nap
termékenyíti, de ezelőtt a Hold volt az, amit természetesen a mostani „vőlegénye” vagy
szeretője elől titkol. Sőt ez juttathatja eszünkbe népmeséink „Vörös vitézét” is, aki egy ideig a
mesehősnőt hatalmába keríti de akit utóbb a mesehős legyőz. Kétségtelen ugyanis hogy a
Hold, mielőtt egészen kihűlt volna, egyideig vörös fényű is kellett legyen, holott a Nap meg
mind ragyogóbbá lett. Azt pedig hogy a hősnő volt kedvesét fogva tartja, ez esetben az
magyarázhatná meg hogy a Hold a Föld bolygójává válván, annak valóban foglyává lett.

Hogypedig a „Halott vőlegény” ismert meséje ősmagyar eredetű, azt az alábbiakkal

bizonyíthatom be, előbb azonban, rövidítve, ide teszem magát a mesét is : Leánynak
vőlegénye volt, ez meghalt, a leány hamarosan feledte és más jegyesévé lett. Egy holdvilágos
éjszakán, éjfélkor ablakán valaki kopog. A leány kinéz és látja hogy fehér ló hátán, fehér
ruhában halott vőlegénye van ott. Követeli hogy a leány jöjjön vele. Ez, mintegy igézet alatt,
szótfogad. A halott maga elé veszi lovára és viszi. Útközben nehányszor így szól :

Szépen süt a Hold,

Megy egy élő meg egy holt
Félsz-e angyalom ?

A lány, bár halálosan fél, ezt nem meri mondani hanem mindannyiszor azt feleli hogy amíg
vele van, nem fél.

Az indíték ősmagyar volta bizonyítékai ezek : A Hold ma valóban holt égitest (régibb
nyelvünk szerint holt = halott) de csak a magyarban azonos a Hold és holt szó. De tény az is
hogy a Hold egy teljesen kihűlt égitest, ám ismét csak a magyarban azonos a holt és a hült
szó. Őseink tehát tudták hogy a Hold egy kihűlt és holt égitest, ami tehát ismét
természetismeretük egy bizonyítéka. De legnagyobb csodálatot kell bennünk keltse az is,
hogy a magyar nyelvben mindez így ki is fejeződik. Mindenesetre tény az is, hogy a teljes
élettelenség a hidegséggel, kihűléssel is azonos. Láttuk pedig hogy őseink a Holdat holt
emberrel is jelképezték. Mi több a mese némely változatában az is mondatik hogy a halott
vőlegény a lányt megcsókolja de ajkai jéghidegek, amit a lány érezvén, ezért is borzadva fél.
Mondatik az is hogy talpig fehér ruhában van, ami meg a Hold fehér fényét jelenti. Hogy meg
ő maga a Hold, amellett tanúskodik az is hogy holdvilágos éjszakán jelenik meg. A
legérdekesebb azonban az hogy fehér lovon ül. A régieknél ugyanis a Holdat általánosan
szokták volt fehér ménlóval is jelképezni, a Holdat pedig szintén megszemélyesítő és fehér
ménlovon lovagolva ábrázolt Holdisten nevén Mén, Ménes, Min.

A görögben méne = Hold, mén, menos = hónap, és a magyarban is a hónap szó eredetileg
holdnap volt. A latinban mensis = hónap. A germán nyelvekben Món, Mond = Hold. Roscher
W.H. „Lexikon der griechischen Mythologie” című művében (II/2., 2687. old.) írja hogy Mén
holdisten kultusza Kis-Ázsiából származott a görögökhöz is, amihez azonban hozzá kell
tennünk, hogy kultuszát a rómaiak is átvették. Mindezen men, menes, mensis, mon, mond
alakú szavak vagy nevek pedig tökéletesen egyeznek mén = hím-ló szavunkkal, láttuk pedig
hogy a „holt vőlegény” fehér lovon ül.
231Fáy Elek pedig („A magyarok őshona” - Budapest, 1910. 189. oldal) így ír : „Mén
Holdisten még a késő római császári érmeken is rendszerint lovon ülve
ábrázoltatik.” Azonban lova első lábai vagy emberi lábak, vagy épen emberi kezek.
Mindezek tehát arra vallanak, hogy voltaképen e ló tekintendő az istenségnek, amelyben
pedig az istenség neve útján a magyar mén (= csődör) ismerhető fel. Részemről pedig nem
hallgathatom el azt sem, hogy épen egy rokonnépünk, a vogul, az állatok első lábait nem
nevezi lábaknak hanem azok „kezei”-nek. Vagyis tehát egy állat első lábai kezekkénti
ábrázolása szokása vajon nem az egykor Itáliában is élt ősnépeinktől hagyományoztatott-e a
rómaiakra ?

Ámde azonos ezen Mén holdistenség neve és a magyar mén hímségi szó még a magyar megy
ige mén változatával is. Régibb nyelvünkben ugyanis és a népében több helyen ma is : „el
megy” vagy „a Hold föl jön és le megy” helyett „el mén” vagy „a Hold föl jön és le mén”
mondatott, illetve mondatik ma is. Viszont irodalmi nyelvünkben is a „menni, elmentem,
mendegélni” alakok vannak meg, amelyek közül az utóbbi meg épen a német Mond = Hold
szóval egyezik. A Hold, illetve a Holdisten a mythologiákban mint a haladó idő mérője épen
úgy mint a Nap a menő, haladó, futó idő megszemélyesítőjeként is szerepelt, de ugyancsak a
menés, haladás, futás jelképe volt mindenkor a ló is és épen ezért ábrázoltatott a Holdisten ló
hátán és ezért lett a Hold jelképe a ló. Ámde épen a magyarban teljesen azonos egymással a
mén ige és a mén ló-hímségi szó. Viszont csakis a magyarban azonos a Hold szó a halad
igével. Görög kalendosz = út, ami a magyar kelni, tovakelni = haladni, tovahaladni igével
azonos. Latin-olasz callis, calle = út, ösvény, utca, az albán nyelvben kalon = halad. Továbbá
a magyar idő szóval teljesen azonos a szerb ide = megy, azaz mén, és a germán Időistennő
Idun neve. Tudjuk hogy népünk a Hold szót Hód nak is ejti, és íme a szerb nyelvben hoditi,
hodati = menni, járni, mendegélni. Oromo adema = haladás.

Látjuk tehát hogy mind e szavak egyazon eszmekörből : a Hold-idő-haladás-ló eszmeköréből

valók de látjuk egyúttal azt is hogy e tényt megállapítanunk csak a magyar nyelv segítségével
lehet.

Mind az elmondottak voltak tehát azon elemek amelyekből a szóban lévő mai meseindíték
összevegyülés által kialakult és amelyet a költeményembe azért vettem be mert
népmeséinkben általános.

112. Régi nyelvünkben apolni = csókolni. A törökben is öpmek = csókolni.

125-137. Lássad amit az aranyalmáról a 161.-165. oldalakon írtam.

141-148. A koszorú is, úgy mint a párta, a szüzesség jelképe volt, elszakadása valamint
földreesése is a szüzesség elvesztését jelképezte. Innen származik azon népi mondásunk is
: „Elejtette a pártáját.” „Elvesztette szüzességét.” Úgyszintén az asszonnyá lett nő, aki már
főkötőt visel, többé hajadonfővel nem járhat, illetve csak vagy főkötővel vagy kendővel
bekötött fejjel. Kontyot is csak asszonyok szoktak volt viselni, míg leányok vagy hajfonatokat
vagypedig, ünnepélyesebb alkalmakkor, kibontott hajat. A hajnak állandóan befonva viselése
mindkét nemnél már csak későbbi szokás volt. De a pártát vagy koszorút viselő leány azért
„hajadonfővel” volt, mivel ezek a hajat csak igen keveset takarták.

Innen származik „hajadon” = leány szavunk. Ellenben népünk véleménye szerint a nő aki
egyszer „főkötő alá került” annak „a Nap a haját többé nem szabad lássa”, azaz természetesen
férjén kívül más férfi sem. Nem is volt szabad a főkötő alól egyetlen fürtöcske sem
kilátszódjon. Bár ma ezt már nem tartják be s hajukat menyecskék, asszonyok is, nagyonis
láttatják. Mindez szerintem azon ősi szokással is összefüggésben volt, hogy a nőnek
szüzessége megszüntével a haját le kellett vágatnia. A haj utóbb természetesen ismét megnőtt,
de a főkötő viselése ezután is kötelező maradott.

Őseink szerint azonban Tündér Ilona minden tavasszal a Nász ünnepe előtt újra szűzleány lett
és így lett ismét a Napisten nejévé. (Hasonlót a görög Héráról is mondanak a
hitrégék.) Ennek főoka mindenesetre az hogy a Földön is a Természet minden tavasszal újul,
amiértis őseinknél minden tavasszal volt egy Nászünnep. Ám a hajlevágásnak, azt hiszem,
más jelképes értelme is volt még, amiről alább szólandok.

161. Bíbor régi nyelvünkben és a népében

némely helyen ma is, nem pirosat hanem
hófehéret jelentett. Piros jelentését csak helytelen
szótármagyarázat hozta az irodalmi nyelvbe s az
iskola kényszeríti a népre is. Amit ma bíbornak
nevezünk, annak régi neve bárson = tűzszín,
parázsszín volt.

A szumer nyelvben is babbar = fehér. Északi

rokonnépeink nyelvén egy vakítóan fehér színű
cethal neve biburga azaz bíborka. Ez rendesen
csak delfinnagyságú vagy alig valamivel
nagyobb, úgyhogy nevében a kicsinyítő -ka rag
megokolt. Latin neve Beluga leucas, míg az
oroszok Beljuga-nak nevezik, ami szintén fehéret
jelent. Brehm („Tierleben.” Leipzig. Wien 1900.
„Beluga”) azt írja róla hogy vakítóan fehér.
(„blendend weiss”, 611. oldal). Ezért nevezi
népünk a fehér menyasszonyi fátyolt is bíbor-
nak. (Lássad: Malonyai Dezső: „A magyar nép
művészete”, IV. kötet 82-84. oldal.) A bíbort a fiatal asszonyok csak addig viselhetik míg
első gyermekük meg nem született, vagyis amíg még „menyecskék”. Ez egy hosszú, igen
finom, fátyolszerű vászondarab („sál”) amelyet a fejre tekernek úgy hogy az áll alatt is
legalább egyszer átmenjen. A fejen kezdődő részét hat ezüsttűvel tűzik a hajhoz, míg másik
vége szabadon lóg és a szél lengetheti.

Malonyai írja : „A menecskeség első időszakát egy jellegzetes fejdísz különbözteti meg,
amelynek bíbor a neve, miként a finom fehér vászonnak amelyből készül. E fejdísz 1-1½
méter hosszú, 20-30 cm széles. Egyik végét tűkkel a hajba erősítik s oldalt aláeresztve, az áll
alatt elhúzva redősen a fejen körültekerik.

A bíbort, két végén, szines selyemmel vagy szőrpamuttal ékesen kihímezik. Az ilyen hímzés
neve bíborvég. A hímzések nehezek, tömöttek. Igy e fátyol vége a könnyű szöveten, a szél
lebegtetése ellen nehezék, annál is inkább, mert nem csak kék, vörös és zöld pamutot hanem
arany- és ezüstszálakat is alkalmaznak.

A díszítőelemeket feketével körvonalazzák. A bíbor járuléka volt még hat darab réz- vagy
ezüsttű, amelyeknek ötvösmunkával készített díszes feje hasonlít ama tűkéhez, amilyeneket
régi magyar nősírokban szoktunk lelni. Három tűt balról, hármat jobbról harántosan tűztek a
hajba. E tűk úgy állottak a menyecske fején mint a korona ágai.

Hozzá teszem ezekhez hogy ha a bíbor végein nem volna hímzés úgy szélben a bíbor nem
szállongana oly szépen ívelten. Megjegyezem még azt is, hogy habár ma a bíbor viselése
módját a szokás mintegy meghatározza, de bizonyos hogy ez nem volt mindig így és a nő azt
tetszése szerint csavarhatta fejére, nyakára vagy karjára.

Tovább
Magyar Adorján
A Csodaszarvas

Magyarázatok

164. Menyecsketörvény a hajnyírás szokása volt, utóbb azonban már csak a homlokfölötti
hajat vágták le, nehogy a főkötő alól belőle valami kilátszódjon. Levágása közben pedig
szokás volt a menyecskét azzal vigasztalgatni hogy így majd a főkötő szebben simul fejére.

Említettem hogy a Nap sugarai annak hajaként fogatlak föl, míg hogy a Föld, azaz a
Földistennő hajának az Északifényt tekintették. Nem tudom, hogy alábbi sejtelmemben is
igazam van-e, de elmondom :

Ismeretes hogy a napfoltok minden 11. évben jelentkeznek nagyobb mérvben, míg máskor
néha egészen eltűnnek. De ugyanakkor amikor a Napon nagy napfoltok vannak, akkor lép föl
nagymértékben a Földön is a Sarkifény, úgy az Északi- mint a Déli-sarkon; az Északin
mindenkor sokkal erősebben, néha annyira hogy az Északifény Magyarország
szélességifokain is láthatóvá válik. Mindebből az következik hogy a napfoltok a Napban
végbemenő oly nagy delejes mozgalmakkal vannak egybekötve hogy ezek a Földre is hatnak.

Ugyancsak megfigyelték azt is, hogy a nagy

Sarkifények után a Földön rendkívül nagy a
termékenység, hogy utánuk mindenfelé kiválóan
jó termés van úgy gabonában mint a Föld más
terményeiben. Ennek rokonnépeink annyira
tudatában vannak hogy ősvallási imáikban is
kérnek földjeikre Északifényt. (Kandra Kabos:
Magyar mythologia. Eger. 18)7. 269. old.) Azt
is megállapították már hogy a Sarkifény
tulajdonképen nem a Földből árad ki hanem a
Napból árad a Földbe, vagyis hogy az
tulajdonképen a Napból a világűrbe szórt
elektronoknak a Földbe áramlása, amelyek tehát
mintegy a Nap hímporának tekinthetők, ami a
Földet megtermékenyíti. E dolgok késztették
például Cholnoky Jenőt is e sorok megírására : „Akkor ismerjük csak föl, hogy a Nap
mennyire ura a Földnek, s hogy két ilyen távoli égitest is menyire megérzi egymás szíve
dobbanását.” („A műveltség könyvtára” kiadás (Budapest.) „A világegyetem” című kötete
146. oldalán.) Amely sorai szerint tehát a Nap és Föld egymáshozi viszonyát ő is szerelemhez
hasonlítja holott ősvallásunkfelől akkoriban még alig tudhatott valamit. Soldi-Colbert („La
langue sacrée.” Paris 1897. I. köt. 116. old.): „A Nap testét képező szikrákat: élet- vagy
lélekatomoknak tekintették az egyiptomiak. Azt tartották továbbá, hogy a lélekatomok folyton
úgy hemzsegnek a Napban és a Nap körül, mint a méhek a kaptárban és a Nap folyton lövelli
ki magából sugaraiban, amelyek rendeltetése, hogy a Földön emberben, állatban, növényben
testet öltsenek.” Ezekben van annak megfejtése is hogy őseink, különösen pedig a
tulajdonképeni magyar törzsbeliek miért ábrázolták a napkorongot csupa pontocskával
kitöltve valamint a napsugarakat is pontocskák sora által képezve. (Lássad az 234. oldali
rajzomon a és b-t. Őseink ugyanis a lelket többek között méhhel, lepkével, madárral valamint
ponttal is jelképezték volt és jelképes hitregéik szerint a megszületendő emberek lelkei a
Napban rajzanak vagy a Nap és édesanyja, a Nagyasszony (Nagy Boldogasszony) között
lakában vannak és onnan szállanak le a Földre hogy itt megtestesüljenek. Ezért mondják a
még nemkeresztény mordvin rokonaink hogy a megszületendő emberek lelkei Niski-Páz (a
Napisten) és Ange Pataj (a Napisten anyja) háztartásában vannak. (Kandra Kabos: „Magyar
Mythologia. 100. oldal.). Ponttal őseink a lelket azért ábrázolták, illetőleg jelképezték, mert a
lélek: testnélküli, anyagtalan, a Napból származó erő. Márpedig a mértani pont is
térfogatnélküli, testnélküli, anyagtalan. De ugyanezen eszme fejti meg a kereszténység régibb
Mária-képein látható testnélküli, szárnyas gyermekfej ábrázolatokat is (234. old. d.), amelyek
Máriát mintegy körülrajongják. Hosszadalmas volna kimutatnom hogy ez épen palóc (pelazg,
fál, vál, polovc) őstörzsünktől származott a kereszténységbe de elmondom az alábbiakat : E
gyönyörű, költői jelképes ábrázolatot a kereszténység bár ősnépeinktől örökölte de már
anélkül hogy igazi értelmét tudták volna. Itt ugyanis Mária Tündér Ilona Földistennő helyébe
került, az őt körülrajongó szárnyas gyermekfejecskék pedig a Napból jövő és tőle
megtestesülést kérő megszületendő emberek lelkeit jelképezik. De ábrázolták ősnépeink
különböző törzsei a Földistennőt lepkékkel, méhekkel vagy galambokkal is (Kübele,
Szemirámisz.). Egy általam 1908-ban Erdélyben, Daróci János közhuszár bemondása után
lejegyezett mese tartalma, röviden, ez :

Királynak szép leánya van, akiről még amikor megszületett egy táltosasszony azt jövendölte
volt hogy amikor 17 esztendős lesz, egy sárkány elviszi. Ezért amidőn fölnő, a király többé
nem engedi ki a palotából. Egyszer azonban a leánya kertbe kiszökik, kebelén ingét
megoldozza és örömében hogy az Áldott Nap ismét sütheti a testet, elkezd gyönyörűen
énekelni (valamikor bizonyára himnuszt a Naphoz) kebeléből pedig mindenféle szép virág és
arany-búzakalász kezd növekedni, úgy hogy méhek, pillangók és galambok jönnek és a
virágokról a mézet, a kalászokból a szemet szedegetik. Azonban énekét meghallja a sárkány,
jön, elragadja, de utóbb a mesehős (Nap) megszabadítja.

De a fönt elmondottak fejtik meg azt is hogy népünknek miért szokása ma is — amint azt
Erdélyben többször láttam — virágdíszeket csupa pontocskával körülvenni. (Lássad az 234.
oldalon a c rajzot, továbbá : Huszka József: „Magyar ornamentika”. Budapest. 1898. XIII.
kép, 1. — XL. szines kép 2, 3, — XLIII. kép. Továbbá : Győrffy István: „Matyó
szűrhímzések.” Budapest. Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztálya kiadása 7, 12. tábla. —
Győrffy István: "Jászsági szűcshímzések”. Budapest. 1924. 9-10. tábla. — „Magyar
Népművészet”. A Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztálya kiadása. Budapest. 1928, 39, 183. és
186. oldal.) Ezen pontocskák azonban nem tévesztendők össze a nem szegélyt hanem
térkitöltést képezőkkel valamint szemere törzseink kalászos díszei melletti, hulló
búzaszemeket jelentő és hosszúkás pontjaival. (Lássad a 234. oldalon az f rajzot.) És lássad
végül mindazt amit erről „A lelkiismeret Aranytükre” című művem 1948-ban megírt újabb és
bővített másolata kéziratomban elmondottam az ottani 164-171. oldalakon.
Népünk ma az ilyen pontocskás beszegélyezést már csak annak szépsége miatt és
szokáshagyományból folyólag alkalmazza de eredetileg ezen pontocskák is a Napból a Földre
származó és itt emberben, állatban valamint növényben is megtestesülést kereső életatomokat
vagy életszikrákat jelentették.

Fáy Elek említett művében, szintén ugyanazon oldalon és a következőn, még ezeket is írja:
„Hogy a lélekszikrákat valóban méheknek tekintették az egyiptomiak, azt Soldi-Colbert
határozottan mondja s ezt ezenfelül egyik u.n. determinativ hieroglifjelnek (mely a naptányért
övező pontokból áll) a latin apis-ra (= méh) hasonló apesz neve is bizonyítani látszik. Ennél
azonban egy bennünket sokkal közelebbről érdekelő és még közvetlenebb bizonyítékot, sőt
olyat szolgáltat Soldi, amelynek segélyével épén a magyar nyelv útján lehet e tekintetben az
ősök fölfogását csak megérteni, Soldi ugyanis a Nap termékenyítő működését a Földre lövelt
lélekatomok utján: a mehi hieroglifának a görögök által omfalosz (= köldök) nevezett
ábrázolatával való összefüggésével magyarázza.

Ez az omfalosz egy tojásalak, amelynek fölülete bele szolgáló lyukakkal van áttörve. A tojás
körül aztán, hozzátapadva, a lélek-méhek (Soldi szerint: les ames-abeilles = lélek-méhek)
fehér golyócskák alakjában keresik a lyukakat, amelyeken át, megtestesülés végett
behatolhassanak. Minthogy pedig ezen omfalosz alapgondolata rejlik — Soldi szerint — : a
vízszintesen fektetett tojásalakú s csupa pontokkal képezett mehi hieroglifában, ennek neve az
omfaloszba behatolni törekvő lélekméhekkel meglepően fejti meg a magyar „méh” szavunk
kettős, azaz méh és anyaméh (= apis és matrix) fogalmainak bsszefüggését. Hogy pedig e
gondolatban csakugyan a mi őseink fölfogása nyilvánul meg, azt mordvin testvéreink azon
hite bizonyítja ma is, hogy Niski-páz Napisten körül úgy rajzanak a lelkek mint a méhek a
méhkirályné körül.”

Látjuk hogy itt úgy Soldi mint Fáy helyes úton tapogatódznak. Ha mégsincsenek a dologgal
teljesen tisztában, ennek oka egyrészt az hogy magyar néprajzzal nem foglalkoztak, másrészt
az is hogy már az egyiptomiak is az őseinktől átvett ezen dolgokat nem értették meg teljesen
és így már ők is zavarokat csináltak.

Ilyen zavar például az „omfalosz” (= köldök) elnevezés is, holott a jel az anyaméhet jelenti
(matrix), amely valóban hosszúkás, tojás- vagy somalakú, amely alak őseinknél a nőiség
jelképe volt, ellentétben a gömbbel, amely meg a hímség jelképe volt. Ezen anyaméhbe is az
ondószálak igyekeznek megtestesülés miatt behatolni, amit tehát őseink már tudtak, de nem
tudták sem az egyiptomiak, sem a görögök. Hogy nem tudták, mutatja az hogy ezen
„tojásalakot” lyukakkal áttörtnek ábrázolták, amely lyukakon át behatolóknak képzelték az
lélekszikrákat vagy lélekméheket. Holott ilyen lyukakra ott nincsen szükség mert az
ondóállatkák az anyaméh egyetlen természetes nyílásán át hatolnak belé.

A Napban és a Nap körül rajzó „méhek” tehát onnan kiindulók, az „omfalosz” azaz a Föld, a
nő, nőstény állat vagy virág körül rajzó lélekméhek, gömböcskék (hímpor, amelyet méhek,
lepkék is szállítanak) pedig egyúttal az ondóállatkákat, azok nyüzsgését, rajzását és behatolni,
megtestesülni igyekvését jelentik.

Mindezt a legvilágosabban bizonyítják az udvarhely-megyei kapukon főhelyen, a kiskapu

fölötti táblán lévő azon napábrázolatok amelyeket szintén gömböcskék, mindig fehér színűek,
vesznek körül.
 Lássad e fönti rajzot, a tábla helyzetét a 215.
oldalon ábrázolt udvarhely-megyei kapun, magát a
napábrázolatot az 234. oldalon e-vel jelezve,
továbbá Huszka József „A székely ház” című
művében a VIII, IX. X. és XI. táblákat.

Midőn aztán ezen napábrázolat értelme a

kereszténység folytán némely helyen kezdett
feledésbe menni, sőt valószínűleg egyháziak
részéről üldöztetett is, helyébe hol családi hol meg
országcímer került; ami azonban mégis bizonyítja
hogy e hely a kapun és az egykor ott volt jel mily
főfontosságúnak tartatott.

Igen sok kapun azonban a régi jel napjainkig

megmaradott, ami pedig szerintem nem csak azt bizonyítja hogy a székelység egyrésze még
néhány századdal ezelőtt is nemcsak ismerte a kapuin levő jelképek értelmét de titokban
ősvallásunkhoz még mindig ragaszkodott is, mert hiszen „jó keresztények” kapuikon ilyen
„pogány” dolgokat nem tűrtek volna.

Nem érdektelen itt az Amerikából származó napraforgót megemlítenünk, amely Peruban a

Napisten szent virága volt, és nem lehetetlen tehát hogy nem csupán azért mert alakjával
sugárzó napkorongra emlékeztet, hanem azért is mivel tányérja csupa pontból képezettnek
tűnik föl.

Ha azonban a napfoltok és a sarkifény egyidejű 11 éves időszakonkénti nagymérvű

jelentkezését jelképesen a Nap és Föld szerelmének tekinthetjük, akkor ezzel nem egyezik az
hogy hiszen a Nap minden tavasszal azaz tehát minden évben egyszer ébreszti termékenységre
a Földet, amiértis őseink a Nap és Föld valamint saját ifjaik és leányaik nászát is a tavaszi
napéjegyenlőségkor ünnepelték. Ámde a 11 éves nagy időszakon kívül van a napfoltoknak és
sarkifény növekedésének még egy kisebb de megállapítható időszaka is, amely minden
esztendőben épen a tavaszi és őszi napéjegyenlőségek idejére esik (Lássad: A műveltség
Könyvtára, „A Világegyetem” című kötete 145. oldalát (Budapest, 1906.), azt pedig tudjuk
hogy Földünk déli féltekéjén a tavasz a mi őszünkkel és a nyár a mi telünkkel van egyidőben.
Másrészt: a jelképezések hiszen csak jelképezések, a Nap és Föld pedig csak égitestek, nem
igazi emberi személyek ! Ezt nem szabad felednünk, nem szabad mindent szószerint vennünk
és nem is szabad tehát azt kívánnunk hogy a jelképezések minden kis részletükben is a
valóságot tökéletesen födjék. Elég csodálatosak hiszen az egyezések így is !

173-177. Őseinknél a fejedelem megválasztása egyúttal mindig annak násza is volt és a

legrégibb időkben nőtlenül fejedelemmé senki sem lehetett, aminek a mai „pünkösdi király”
választása népszokásainkban annyiban van meg emlékezete hogy még nemrég ugyanakkor a
lányok is választottak maguk közül „pünkösdi királynét” és a két megválasztott utóbb
többnyire házaspár is lett.

Őseink legrégibb edényei egyike, különösen a magyar törzsnél egy kemény és sárgahéjú
kabakféle tök héjábul készülő, félgömbalakú csésze volt de amely egyúttal sapka- vagy
kalapféleként is szolgált. Mai ízlésünknek ez bármennyire nem is felel meg de régen kalapba
merítve vizet inni szokás volt és gyermekkoromban a népnél a patak partján ezt magam is
többször láttam. Úgyszintén számos mondában és mesében szó van a kalapban vagy sisakban
hozott vízről.

A magyar korona legbelső része eredetileg sima aranycsésze volt. Úgy a pántok mint a
diadém is csak később forrasztattak rája. E sima csészealakú korona azonban még ősi,
kereszténységelőtti korból származott.

Ősrégi idők óta a minden évben a tavaszi napéjegyenlőség előtt megtartott játékokban,
versenyekben (futás, ugrás, bírkózás, labdázás, súlydobás, tánc, éneklés, versköltés, zenélés,
talánymegfejtés, mesemondás stb., stb.) kitűnt és megválasztott fejedelmet a kereszténység
előtt ilyen sima, csészealakú aranykoronával — de eredetileg csak tök héjjából valóval —
koronázták volt meg. E megkoronázás pedig egyúttal a nász jelképezése is volt, mivel a fejre
tett csésze, mint edény, mint üreg (negativum): a nőiséget jelképezte, míg maga a fej, mint
gömb: a hímséget, habár természetesen a nyílásával lefelé fordított csésze, félgömbként
(positivum), amidőn már a fejen volt, ismét a hímség és a fölkelő Nap jelképévé lett. Mai nap
is a sportversenyeken győzőnek kupát azaz csészét adnak győzelme jutalmául. De senki sem
tudja már hogy miért épen kupát ? Holott hiszen bármily más tárgyat is lehetne, például
természetes avagy aranyból vagy ezüstből való koszorút, virágot, vagy mittudom; botot,
érmet, baltát, kést, kardot, tányért, könyvet ! Ha tehát általánosan épen kupát adnak, úgy e
szokás bizonyára ősi hagyományon alapszik. Amely szokása igazi értelmére azonban, mivel
hiszen ősnépeinktől származik, csak ősvallásunk behatóbb ismerete segítségével jöhetünk rá.
Némelyütt, például Norvégiában, esküvőjükkor, a fiatal párok valóságos királyi koronát
uránozó díszt kapnak fejükre. Viszont a görögkeleti egyház szokása szerint ugyanekkor a
fiatal pár koszorút kap fejére. Más törzseinknél ugyanis nem csészealakú koronát tettek a
győzedelmes és fejedelemmé illetve fejedelemnővé megválasztott fejére hanem koszorút,
éspedig törzsek szerint más-más virágokbólvagy levelekből készültet, aszerint hogy az illető
törzsnél mely növénynek volt vallásos szerepe.

Kétségtelennek is tartom hogy például az ilyen alakú koronák

eredete a köralakú korcba tűzdelt írisz liliomok voltak és ez
tehát valószínűleg kabar törzsünktől származott, akiknél ez
szent virág volt. Hogypedig a megkoronázás és
megkoszorúzás egymással azonosuló dolgok voltak eredetileg, ezt nem csak a föntiek
bizonyítják hanem az is hogy fejedelemmé, királlyá őseink régen csak a versenyeken,
játékokban, küzdelmekben győzedelmeskedő kiválókat választották meg, ugyanúgy mint ma a
pünkösdi királyt, hogy régen úgy nálunk mint az újabb népeknél is a kiváló költőket,
diadalmas hadvezéreket, császárokat babérvagy olajág-koszorúval tüntették ki, eredetileg
igazival, majd ezüstből vagy aranyból valóval is, sőt a fölsőbb iskolákat bevégzett ifjakat is.
Innen a laureatus latin szó, amely levizsgázott-tat jelent de amelynek tulajdonképpeni értelme
: babéros, mivel latin laurus = babér. Sőt a latinban a laurea szó nem csak jó eredménnyel
levizsgázottságot hanem diadalt (azaz dicső győzelmet) is jelentett.

És íme, a latinban és olaszban corona (olvassad: koróna) = korona, de a koszorú

megnevezésére is e szót használják; márpedig e szó kétségtelenül az ősmagyar kor = kor,
karika, korong, kerek, gyűrű szóból származik, a nőiséget jelentő ona szóval megtoldva,
mivel a karika, gyűrű nőiségi jelkép volt. Ezen korona szónak egyébként megfelel a csagatáj-
török kürün = kör szó, de összevethető vele akár a mongol küria = gyűrű szó is. Használatos
ugyan az olaszban és latinban ghirlanda és sertum is a koszorú megnevezéséül, csakhogy
ezek fűzért általában is jelentenek (feston), másrészt azonban ezen ghirlanda szó is a magyar
kör szóval vethető össze.
Hogy a pápa I. István királynak koronát küldött volna és hogy eszerint csak ő tette volna meg
királynak, alighanem csak jóval későbben kitalált mese, mivel azon időkben a pápáknak még
nem volt oly hatalma vagy befolyása hogy királyválasztásban szavuk lett volna. Az
„Atheneum” által kiadott „A magyar nemzet története” (Budapest, 1895.) I. kötete 243.
oldalán olvashatjuk: „Minden korban hajlandók voltak a történelemírók az elmúlt
eseményeket, a régi intézményeket saját koruk, saját fölfogásuk szemüvegén át nézni.

Nem szabad tehát szem elől téveszteni, hogy Magyarország első összeköttetéséről a római
curiával csak VII. Gergely pápánál későbbi tudósítás maradt fönt; oly tudósítás, amelynek
írója, akaratlan is, a pápai szék és a királyi hatalmak viszonyát Szilveszter pápa korában is
olyannak képzelhette csak, aminő az ő idejében volt.”

E történetíró a német Hartvik volt. Az említett mű 243. oldalán még ezt is olvashatjuk
: „Szilveszter pápa korában a pápaság nem rendelkezett királyi koronákkal, azokat nem
osztogatta és azoktól senkit meg nem fosztott, amint ez később annyiszor megtörtént.” Hogy
az egész koronaküldés nem más, mint mese, legjobban kitűnik Hartvik saját elbeszéléséből,
amely szerint a pápa gyönyörűművű koronát készíttetett egy lengyel herceg számára, őt
királlyá kinevezendő. Éjjel azonban álmában látomása volt, amelyben megjelent neki Isten
küldötte aki azt mondotta neki hogy az Úr, ismervén kik az övéi, azt akarja hogy ama koronát
ne a lengyel hercegnek küldje hanem egy ismeretlen nép hercegének aki követei holnap nála
megjelendenek hogy tőle koronát és apostoli áldását kérjék. (Lássad ugyanott a 245. oldalon.)

Ma tisztában vagyunk azzal hogy az ilyen, az isteni akaratot közlő látomások és álmok
többnyire történetírók, papok ájtatos költeményei.

Az említett mű 246. oldalán (I. kötet) még az is kiemelve, hogy régebbi kútfők a pápa
koronaküldéséről mit sem tudnak, holott írnak úgy István koronázásáról valamint magáról a
koronáról is. Úgyhogy bizonyossá válik, hogy az egész nem egyéb mint Hartvik kegyeletes
költeménye.

A magyar korona belső, csészealakú részéről áll még a Meyer-féle lexikonban (Meyers
Lexikon. Leipzig-Wien. 1897. „Stephanskrone” cikk alatt), hogy „Goldblechhaube”, ami
magyarul annyi mint „aranybádogsapka”. Ezt az említett lexikon kétségtelenül régebbi adat
alapján írja így, mert ezen aranybádogcsésze jelenleg a koronában már nincsen benne, mivel
amikor Ferenc József koronázásakor a koronát belül a koronázandó-király fejéhez,
belealkalmazott béléssel előre hozzáalakították, akkor az aranycsészét belőle az osztrákok
kivették és aranyszövetből való sapkával pótolták, ami ma is benne van, amint ez a koronáról
készült fényképeken is világosan látható. Ismeretes hogy a királyi vagy császári koronák
belső, sapkaalakú része mindig piros bársonyból való.

Ha tehát a magyar koronába csak ennek ellenére aranyszövetsapkát tettek, ez azért történt,
hogy a csere föl ne tűnjön. Hogy aztán a kivett aranycsészével mi lett, hogy az hova került,
senki sem tudja, amiből az következik hogy ellopták. Amely lopás pedig úgy lehet nem is az
aranyérték miatt történt hanem azért mert voltak akik a koronát kezelvén, észrevették annak
kereszténységelőtti ősmagyar eredetét. Talán volt belsejében valamely ősi rovásírásos fölirat
vagy valamely más jel is, azt pedig igen jól tudjuk hogy az osztrák uralomnak mindenütt
voltak kémjei, ez uralom pedig mindig és mindenütt igyekezett minden olyat eltüntetni,
megsemmisíteni ami a magyarság nemzeti büszkeségét, öntudatosságát emelhette. Másrészt a
katolikus egyháznak meg az volt érdekében hogy a korona a pápától származtatásának
ellentmondó bármely adat tűnjön el, mivel mindig hangoztatott fölfogásuk és elvük volt, hogy
a korona a pápától származván, azzal csak katolikus uralkodó koronázható meg — amilyenek
a Habsburgok —, értsed: hogy Magyarországnak nem lehet protestáns királya, mivel így a
katolikus egyház nem részesülhetne olyan pártfogásban mint amilyenben részesül Habsburg
uralom alatt.

Tökéletesen félgömbalakú aranybádogcsészét őseink sírjaiban többet találtak már

(Nagyszentmiklósi kincslelet, szilágysomlyói kincslelet. Lássad képeket a föntemlített mű I.
kötetében), amelyek némelyikén egyik oldalon karika vagy csatt is van hogy övön függve
viselhető legyen, úgy ahogyan népünk némely vidéken övéről függően, baloldalt csészét,
természetesen már csak fából faragottat, napjainkig is viselt, amint azt fiatalkoromban magam
is többször láttam. Bátky Zsimond a „Néprajzi Értesítő” 1928. évi II. füzetében egész sorozat
ilyen csészét mutat be.

Gyárfás István „A jász-kunok története” (Kecskemét 1873J című művében az 55, 57, 116. és
353. oldalon részletesen elmondja hogy régi szkítáknál a csészének mily nagy szerepe volt és
többek között idézi Hérodotoszt is, aki írja, hogy aszkíták halottaik sírjába aranycsészét is
tesznek. Majd idéz egy Fekete-tenger melléki mondát amelynek lényege ez : Heraklész a
szkítai Hüles földjén járva, ott egy leánnyal szerelmi viszont köt. Amidőn távozik, a nőhöz
így szól : Aki megszületendő fiai közül ez ijjat úgy feszíti mint én és ez övvel magát úgy
övezi mint én, arra hagyjad földed. Ezzel Heraklész átadott neki egy ijjat és egy övet,
amelynek végeresztékén aranycsésze függött s ezen csésze emlékére még most is a szkíták
övükről lefüggő csészét viselnek. (Herodotosz IV. 8, 9, 10)

Mindebből tehát kitűnik hogy szkíta rokonnépeink is övükön ugyanúgy csészét viseltek mint
népünk napjainkig és hogy e szokást Heraklesz, azaz Magyar Napisten, hitregebeli
ősatyánktól származónak tartották. Mivel pedig őseink mindenkori választott fejedelme a
Napisten földi helytartójának, leszármazottjának és minden magyarok közül legméltóbb
fiának tekintetett, illetve a Nap Fiának is neveztetett, ennélfogva bizonyos hogy magyar
törzsbeli őseinknek is volt egy ősidőkből származó szent csészéjük amelyet Magyar
Napistentől (Heraklésztől) öröklöttnek tarthattak. Ez volt tehát az amely a magyar korona
legbelső részét képezte mindaddig míg az belőle gonoszul ki nem oroztatott.

Az elmondottak fejtik meg azt is hogy a magyarság egészen a legújabb időkig a „magyar
szent korona” (ahogyan általánosan neveztetett) iránt oly nagy és misztikus tisztelettel volt,
amilyen tisztelet más népeknél azok királyi vagy császári koronája iránt ismeretlen.

Gyárfás István, említett műve I. kötete 55. oldalán elmond Diodorus Siculus nyomán még egy
másik szkíta mondát is, amelynek meg lényege ez : A szkíták földén élt egyszer három fivér.

Elébük egyszer az Égből aranyból való eke, járom, kétélű bárd és csésze esett le. A két
idősebb fivér föl akarta venni de láng csapott ki belőlük, midőn azonban hozzájuk a
legfiatalabbik közeledett, a láng kialudott, úgyhogy a tárgyak az övéi lévén, ő a Szkítaföld
királyául elismertetett. — Kétségtelennek tartom hogy e monda a mi „Isten kardja”
ősregénkkel közös eredetű, amely kard szintén az Égből hullottnak mondatik és amelyből
eleintén szintén láng csap ki és amely aztán Atilla királyé lesz. A kétélű, fokosszerű csatabárd
ősnépeink egyik fegyvere volt, a csésze a királyságot illetve a királlyá választandatást
jelentette, míg azon körülmény, hogy eke és járom is említtetnek, azt teszi kétségtelenné hogy
őseink eredetileg földművelők voltak, amit annyi más bizonyíték alapján már vagy 40 éve
állítok.
Elfogadhatjuk tehát hogy őseinknél tökhéjból, fából, posztóból, aranyból vagy más fémből
való félgömbalakú csészék hol edényként, hol pedig kalap, sisak és királyi koronaként is
használhattak.

Benedek Elek (Magyar mese és mondavilág) „A zöld királyfi” című meséjében a mesehős
tökhéjjal merít az élet vizéből, kabaktök héjját pedig népünk víztartóés ivóedényül ma is
használja.

Véleményem szerint ép azért mert ősi csészekoronánk még

„pogány” eredetű volt, első keresztény királyaink azt — kivéve
koronázásukat — sohasem használták. Régi ábrázolatokon
(Bécsi képes krónika, Turóczi krónika, régi királyaink pecsétjei
stb. Lássad: „A magyar nemzet története”. Budapest 1895. II.
kötet) régi királyaink soha sincsenek ezen csészealakú
koronával a fejükön ábrázolva hanem csakis ilyenfélékkel. Ez
pedig bizonyára nem lett volna így ha a koronánk valóban a
pápától származott volna, mert hiszen azon nagyonis
keresztény korban akkor tüntetőleg épenhogy minden
alkalomkor azt tették volna fejükre, magukat mindig azzal
ábrázoltatták volna és nem is tűrték volna hogy őket bárminő más koronával ábrázolják. Bár
irtóztak tehát tőle, annak dacára is hogy már két keresztény dísz is rakatott rá (az egyik a
pántok, a másik a diadém), de tőle való félelmük ellenére is őrizték azért mert az egész
magyar nép, a kereszténység dacára is, szent borzalommal tisztelte és királyi méltóságot vele
való megkoronáztatás nélkül el sem tudott volna képzelni, illetve enélkül senkit királyául el
nem ismert volna.

Említésre méltó még, hogy magyar szokás volt koronánkat fénysugarakkal körülvéve azaz
sugárzóan ábrázolni, ami meg is okolható avval hogy a félgömbalakú aranycsésze valóban a
fölkelő Nappal hasonlítható össze és hogy őseinknél a fején lévő, azaz nyílásával lefelé
fordított aranycsésze valóban a fölkelő Nap jelképe is volt. Hogy a koronát sugárzóan
ábrázolni nálunk valamely tudatalatti, ösztönösen átöröklött visszaemlékezésből származott-e
vagypedig a gondolatot egyszer valaki vogul rokonaink napénekeiből merítette, amelyek
szerint reggela Napisten fején tündöklő aranysapkával kel föl, eldönteni nehéz volna. A
magyar szokást utánozva, utóbb az osztrákok is elkezdték császári koronájukat így, sugárzóan
ábrázolni, majd őket ebben más országokban is utánozták; mivel azonban mind e más
koronák nem félgömbalakúak, ebből is az következik hogy e szokás tőlünk származott, mivel
ama más koronák a Napra nem hasonlítanak.

238-377. Már a költemény elején is idegenszerűnek tűnhetett föl az olvasó számára az hogy itt
a szerelemben a kezdeményező nem a férfi hanem a nő, vagyis hogy itt Ilona tesz szerelmi
vallomást Miklósnak és hívja magához Tündérországába, ami azonban számos népmesénkben
így van, valamint így van ez a valóságban is némely olyan népnél amelynél még megvan az
ősi nőelvűség és matriarchatus vagy ez még csak nemrégen kezdett megszünni. Így volt ez
egész napjainkig például votyák rokonnépünknél is. Jankó János dr. („Votyákok közt” című
cikk, „Ethnographia” folyóirat. Budapest 1892. évfolyam 93. oldal) leírja hogy e népnél még
a lányok udvarolgatnak a legényeknek és hogy a szerelemben ők a kezdeményezők, épen
megfordítva mint a nyugati népeknél. Többször említettem már a Kelet-Afrikában élő, oda
ősidőkben bevándorlott galla vagy oromo nevű népet, amely bár ma szerecsenekkel már
erősen keveredett de nyelvileg még ma is rokon a magyarral. Ennek testvérnépe a szintén
kelet-afrikai szomáli.
E két népről írva Friedenthal Albert „Das Weib im Leben der Völker (Berlin 1910.) című
művében a gallákról (I. kötet, 226. oldal) többek között ezeket írja : „Előfordul hogy a nő
kéri meg férjül a férfit, hapedig ez vonakodik, úgy éjszaka belopakodik hozzá fekvőhelyére és
ha a férfi reggelig őt nem távolítja el magától, köteles őt feleségül venni. A szomálokról pedig
ugyanott a 228. oldalon azt írja hogy a nőknek ezeknél is van kérői joga s hogy a szerelmes
fiatal szomál leány hajlamát különböző jelekkel vagypedig egy közvetítő útján hozza szíve
választottja tudomására. Mindez tehát a volt nőelvű népek anyajogi társadalma maradványa.

Még szokatlanabbnak tünhetik föl az olvasó szemében bizonyára az is hogy Miklós amidőn a
sárkány tőle Ilonát ismételten elragadja, meg sem kíséreli vele harcolni sem a mesében arról
említés nincsen hogy Miklósnak valamilyen fegyvere is volna. Bár ez így népmeséinkben
ritkábban fordul elő de 1908-ban az egész többszöri menekülési és a sárkány általi üldöztetési
meserészt szinte szóról szóra így mondotta volt el erdélyi mesemondóm. De épen ezek
mutatják népmeséink ősrégiségét vagyis azok tudományos szempontbóli nagy értékét és
csodálatos megtartó erejét, konzervativizmusát, hogy ugyanis a mai általános erkölcsi
fölfogásnak és ízlésnek ellenállva, ha nem is mindig de mégis elég gyakran, olyan ősiségeket
találunk bennük amilyenek más európai népeknél már alig fordulnak elő, mivel ezeknél a
mesék az újabb társadalmi szokásokhoz, fölfogáshoz hozzáalakultak, ami által azonban
többnyire nem csak tudományos értékükből de szépségükből is veszítettek, kivetkőztettek.

Szerintem jelen mesénkben itt ugyanis fönnmaradott az Aranykorbeli világ képe, amelyben a
férfi még nem harcias, harcot, fegyvereket még nem ismer és, miként e mesénkben is, bajban
és rossz ellen még nem képes erőszakkal küzdeni, ellenállani, hanem kitartással,
gondolkodással, észbeli fölénnyel, tudással azaz „varázslattal” segít magán, és végül győz.
Amit ismert magyar közmondásunk is igen jól kifejez : „Többet ésszel mint erővel !”

295-304. Az isteni igazság : Ilona bünhődik amiért a „sárkány”-nyali, azaz előbbeni urávali,
életét Miklós elől eltitkolta volt, Miklós pedig Ilona hátamögött való kiváncsiskodásáért. De
ugyanezen isteni igazság nyilvánul meg abban is hogy miután Ilona elkövetett hibáját
kiegyenlíti a kígyóvali jótéteménye által, Miklós pedig a szegény öreg asszony
megsegítésével, ezután sorsuk ismét jobbra fordul. E fölfogás magyarázza csak igazán meg
azt hogy az ősök miért jelképezték az igazságot mérleggel, az ősi egyszerű, kétserpenyőssel.
E fölfogás szerint ugyanis az Isteni Igazság vagyis az Örök Törvény (az Égisten) mindig
mérlegre tette, mérlegen tartotta mindenki egész életén át elkövetett összes jó és rossz
cselekedeteit és amelyek súlya azaz értéke nagyobb volt, aszerint intézte, mérte ki számára
sorsát, de úgy a Földön mint a túlvilági életben (az Égi Csallóköz) is. Ez ellentétben van a
későbbi, keresztény fölfogással, amely szerint e földön való élete szerint jutalmát vagy
büntetését az ember csak holta után kapja meg és amely fölfogás szerint ha ez életben bármily
sok jót tett is és bármily tiszta életű volt is, mégis egyetlen „halálos bűn”-ért pokolba, örök
kínszenvedésekbe kerül ! E rettentő igazságtalanságot, logikátlanságot az egyházi atyák
érezvén, azt enyhíteni azzal igyekeztek hogy a gyónás általi bűnbocsánatot kezdették tanítani,
valamint azt is, hogyha az illetőnek nem volt már ideje vagy lehetősége még halála előtt
meggyónhatni, akkor bűnei őszinte megbánása által is elérhette azok bocsánatát és így mégis
üdvözülhetett !

Hogy ez így menyire logikátlan és kényelmes dolog volna, magyaráznunk fölösleges. E

helytelenséget némely egyházi atya szintén érezvén, később a „Purgatorium” vagy
Tisztítóhely ősi eszméjét is elfogadták, de már csak a katolikus egyház, de sem az ekkor már
elszakadott keleti egyház sem a később elszakadó protestáns egyházak ezt nem fogadták el,
illetve ismét elvetették.
Holott az ősök fölfogása szerint, ha az Igazság Mérlegén a rossz csak kissé volt túlsúlyban,
akkor az illető egy megfelelő ideig tarló szenvedéssel (a Csallóköz külső szigetei) a mérleget
még helyrebillenthette, túlvilági sorsát megjavíthatta, holott az igen nagy bűnös emide sem
juthatott be. Megjegyzem azonban, hogy szerintem a túlvilági életről szóló elképzelések a
szellemi elhanyatlás kora előtt, szintén csak jelképesek voltak. Vagyis hogy eszerint a halál
utáni örök boldogság vagy örök bűnhődés tulajdonképpen azt jelenti hogy aki tiszta
lelkiismerettel, csöndesen, békésen hal meg, annak valóban örök boldogság a jutalma, míg aki
gonoszul élt, kötelességeit pedig nem teljesítette és önző volt, az lelkiismeretfurdalás közben,
az életbenmaradókat pedig önző volta miatt irigyelve, és tépelődve, hal meg, az valóban örök
büntetést szenved mert hiszen a halállal tényleg az örökkévalóságba térünk. Vagyis tehát
szerintem eredetileg őseink a „túlvilági életet” is csak jelképesen, nem szószerint értelmezték
volt.

296. és 321. Hogy mesehőst megölvén, testét ellensége darabokra vágja de hogy ő utóbb
mégis föltámad, ez több népmesénkben előforduló indíték (például „Vas Laci” meséjében is).

Hogy ez mily ősrégi indíték, bizonyítja az is hogy megvan az egyiptomi mitológiában is, ahol
Szent, a sötétség istensége, Ozirisz Napistent megölvén, testét darabokra vágja és
széjjelszórja, de Ozirisz fia személyében, Hórusz Napistenben föltámad, Széttel megküzd és
most ő győzi le azt, ami a Sötétség és a Nap egymássali örök harcát jelképezi. Itt tehát a
„sárkány” Széttel is azonosítható, bár ez indíték rokon a „Holt vőlegény” indítékával is.
Hasonló indítékösszefolyás úgy népmeséinkben mint régen a mitológiában is gyakori
jelenség. Fáy Elek („A magyarok őshona”. Budapest, 1910.) a Szét nevet a magyar setét vagy
sötét szóval azonosítja és fölhozza hogy Brugsch Heinrich („Religion und Mythologie der
altan Aegypter.” Leipzig 1855) az egyiptomiak Nathor istennőjüket egyik
megnyilvánulásában Setatnak nevezték, amely név értelme Brugsch szerint — aki bizonyára
nem tudott magyarul — „geheimnissvolle, verborgene, dunkle” = titokzatos, rejtett, sötét.
Tudjuk hogy Hathor istennő viszont Iszisszel is azonosul, aki pedig egyik
megnyilvánulásában szintén a „rejtelmes, leplezett, aki leplét senki le nem veheti.” Mivel
pedig Szét az egyiptomiaknál a sötétség, a gonoszság és a vihar istensége is volt, ennélfogva
őt már a régiek is azonosították a görögök gonosz Tifonjával, aki szintén alvilági és
viharistenség, úgyhogy már eréven is észre kell vennünk a mi sárkányunkkali összefüggő
voltát, de amit még az is növel hogy őt a görögök félig ember félig sárkányszerű borzalmas
alaknak képzelték, márpedig a mi népmeséink szerint is van olyan sárkány is, amely habár
hüllő de emberszerű alakja van, emberi nyelven beszél és van kardja, buzogánya, sőt lóháton
is jár.

De Szent sötétségistennel azonosítandó még a zsidó-keresztény-mohamedán vallás ördöge is,

aki nem más mint szintén ősvallásunk sötétségmegszemélyesítő istensége, aki egyúttal az
avarok Tűzistenével is azonosult de ennek csak alvilági megnyilvánulásával (földalatti tűz:
Vul-kán = Tűz-király), vagyis ez azon mondával függ össze amely szerint az Égisten fiát azért
mert tilalma ellenére az embereket a tűzgyújtásra megtanította, büntetésül egy ideig az
Alvilágba kárhoztatta és ott, az avar hitrege szerint fakeresztre kötözte, a kun hitrege szerint
pedig sziklához láncolta. Az ördögöt a kereszténységben is feketének és denevérszárnyúnak
képzelik, nevezik pedig Sátán, Sajtán, Sejtán, Szoton néven is. Hogy setét vagy sötét
szavunknak volt a hangos kiejtése is bizonyítja sátor szavunk, amelynek eredeti értelme
árnyék, homály volt, aminek megfelel a német Schatten = árnyék. Azt pedig a keresztény
vallás is tanítja hogy a Sátán valóban Isten álnok, alattomos ellensége, aki homályból,
settenkedve mindig azon fáradozik hogy Isten minden művét és az embereket megrontsa.
Amikor Szép Miklós (a Napisten) lebukott, aranyhajából szálak, kiszakadva fönnakadtak a
magas fenyőfákon, vére pedig piroslik a sziklákon. Ez azt jelenti hogy a Nap már leáldozott
de piros fénye még látszik a hegycsúcsokon(Alpenglühen), valamint azt is hogy utolsó sugarai
még bearanyozzák a fenyvek tetejét. Mindezekben van meg a bibliai Abszolon- (máskép:
Absalom, Abszalon) monda magyarázata is, akár csak monda az egész, akár valamely
történelmi személyre utóbb alkalmazott szolim eredetű naptiszteleti hagyománnyal van
dolgunk, de amiről a Biblia megírói már semmit sem tudtak, mert ha tudták volna akkor ezt a
Bibliába nem vették volna, hanem ők csak örökölték a mózesvallás által már rég átalakított
mondát. A likai szolimek régibb hazája a tudósok szerint Dél-Kánaánban volt és Jeruzsálem
(más nevein Urszolime, Szolima, Hieroszolime) megalapítói is ők voltak, sokkal a zsidók oda
való beköltözése előtt.

Szerintem pedig — mivel ősnépeink rendesen nemzeti istenségük nevét viselték —

Napistenünk neve Szol, Szolon, Sallon lehetett és fényes, ragyogó értelmű volt. A latinban is
Sol = Nap. A régi magyar nyelvben létezett egy sal vagy sall alakú szó, amely fény értelmű
volt, de amelynek saly kiejtése is volt, ami aztán idővel népünk nyelvén saj kiejtésűvé is
romlott, úgyhogy itt-ott ma is mondják például „sajgó arany” = fényes arany. Ballaginál („A
magyar nyelv teljes szótára”. Pest, 1873.) még megtaláljuk salyog = ragyog, csillog, aminek
megfelel a finn szalama = villám. (Szinyei József: Finn-magyar szójegyzék. Budapest,
1926.) Innen származott a Salgó helység- és várnév. (Salgó-Tarján és Petőfi „Salgó” című
költeménye, amelyben szó van „Salgóvár”-ról, = Fényes- vagy Ragyogó-vár, amely név
onnan származik hogy ősidőkben a tetőzeteket szokták volt aranyozott réz- vagy
ilonaüveglemezekkel borítani.)

Említettem hogy régi nyelvünkben a jelző a jelzett után következett. Például: Hegymagas =
Magashegy, Becskerek = Kerekbecs (becs, bács, bécs, pécs = vár a besenyők nyelvén).
Viszont említettem régi -on képzőnket is (Ugron = ugro).Ezekszerint tehát az Abszolon vagy
Abszalon név, eltekintve attól hogy később a zsidók minő értelműnek magyarázták, Aba-
salon, Aba-sallon = Fényes-apa, Fényes- vagy Ragyogó-férfi-nak értelmezhető, ami a
Napistennek a szolimeknél igen természetes neve lehetett. De meg kell még jegyeznünk azt is
hogy szolim törzsbeli őseinknél a galamb neve szalamb, szalambó alakú volt, amely szó
őseredetében csak „repülő”, azaz szolim szóval szálló, szálldosó, értelemmel bírt, és amely
megvan sólyom szavunkban is, de mivel a galamb a szelídség jelképe is volt, ezért e szónak
szelíd, béke és áldott, áldás értelme is lett, amely értelemmel a sémi nyelvekbe is átment. A
szolimek egyik szent állata a galamb volt és mint ilyen, nőnemében a nőiséget azaz Tündér
Ilonát (Vénusz, Szemiramisz), hímnemében pedig a lelket is jelképezte. A szolimek kánaáni
szent fővárosa Ur-Szolima neve tehát Galamb-város és egyúttal Béke- város értelmű volt (ur
= kör, gyürű és város, azaz körülkerített, fallal körülvett hely, ugyanúgy mint a mi Arad
városunk nevében. Ismeretes pedig hogy az Ó-korban Szíriában is állott Arad nevű
város.) Igen valószínű tehát hogy Ilona neve a szolimeknél Szolima, Szalóma alakú lehetett
és hogy Jeruzsálem és annak temploma is az ő idejükben még Ilonának azaz tehát
Szalómének voltak szentelve.

Tény hogy a városokat őseink mindig nőiségként fogták volt föl (sokaság, számosság),
úgyszintén a nem toronyszerű épületeket, templomokat is, valamint tény az is hogy
Jeruzsálem régi nevét a tudósok is Galambvárosnak, Békevárosnak magyarázták, de
természetesen már csak a sémi nyelvekből. Ám hogy a magyarázat mennyire helyes, kitűnik
abból is hogy a jeruzsálemi templomban még a zsidók korában is galambokat árusítottak,
amiről a Bibliában is szó van. Márpedig úgy a mi Ilonánk mint a vele azonos Vénusz-
Szemirámisz-Asztarte-féle istennők szent és jelképező madara is a galamb volt. Mai
népszokásokból viszont tudjuk hogy régen szokás volt vásárokon kalickában galambokat
árusítani azzal hogy jószívű emberek, azok árát kifizetve, azokat szabadon bocsáthassák,
eredetileg: az Istennő tiszteletére. Amely szokás ezen tulajdonképpeni értelme a
kereszténységben már feledésbe ment, majd eldurvuló népeknél oda vadult el hogy az így
elszabadított galambokra régebben nyíllal, utóbb puskával lövöldöztek és a legtöbb galambot
eltaláló lövészt díjjal tüntették ki. Említettük hogy a galamb Szolima (azaz Tündér Ilona,
Vénusz-, Afrodite- Szemiramisz) kedves, azaz szent, madara volt.

Mykénéi sírokban Schlieman talált nehány ilyen, vertaranyból való

apró díszt, amelyek a rajtuk lévő lyukak illetve tövisek segítségével
valószínűleg a ruhákra voltak varrva illetve tűzve. (Görögelőtti kréta-
mykénéi ősműveltség.) E díszek Schliemann szerint is Afroditét és
galambjait ábrázolják.

Igen valószínű tehát hogy ugyanott ahol a zsidók temploma állott,

már a zsidók bevándorlása előtt is állott Szolime istennő temploma
vagy talán Abaszolon és Szolime közös temploma és amelynek talán
csak romjaira építé Salamon király az újabbat, amelyben azonban a galambok kultusza, ha
ennek igazi értelme már feledésbe is ment volt, mégis továbbra is fönnmaradott. Mi több,
föltünő hogy Salamon neve is egyezik mind az elmondottakkal, róla pedig ugyancsak a Biblia
azt is mondja hogy hajlott a „pogány” szokásokhoz. Nem lehetetlen tehát hogy e nevet (=
béke-ember) épen a szolim hagyományok alapján és ezek kedvéért vette föl.

Érdekes még fölemlítenünk hogy a hegy neve amelyen a templom állott Moria, ugyanaz tehát
amelyre a Biblia szerint, Ábrahám ment volt föl fiával hogy ezt ott Istennek
föláldozza; amiből az következtethető hogy e hegy volt az amelyen ősidők óta, már amikor
ott még semminemű templom sem állott, már Kánaán őslakói is, a többi régi népnél szokásos
emberáldozatokat mutattak volt be. Amivel egyezik a hegy neve is, mert a mor, mori, mors,
mord szóalak különböző nyelvekben feketeséget, halált, megölést jelent. A magyarban is
mord és marcona = vadállatmódra kegyetlen, komor, sötét tekintetű, míg a németben morden
= gyilkolni, ami mind összevág a szintén mord és marcona megjelenésűnek képzelt, öldöklő
Marsz (Hunor) hadisten nevével, akit a rómaiak még Marmar=nak is neveztek.

A Biblia szerint Abszolon, amidőn üldözik, szamár hátán menekül de lengő nagy hajával egy
fa lombjába akadván, utolérik, elfogják és utóbb meg is ölik. Ez pedig szerintem alig
elváltozott alakja a lebukó Napistennek a fenyőfákon fennakadó aranyhajszálai indítékának.
Viszont, mivel a kereszténységben a naphitregék Jézusra alkalmaztattak illetve Jézus tétetett a
Napisten helyéhe, róla szintén az mondatik hogy üldözik, halálra ke resik és ő fut menekül,
majd mégis elfogják, ami azonban már csak tisztán népi hagyomány de a Bibliában nincsen
meg. Például hogy amidőn az őt üldöző zsidók elől menekül, hol bokrokba bújik, hol fák
lombja közé rejtőzik de üldözői mindig észre veszik mire ő ismét tovább fut és bújkál. Ez
teszi kétségtelenné a naphitregék reáalkalmazását. Jézus, azaz Jézzú, a jászok (filiszteusok)
Napistene egyik neve volt, akiről üldöztetése és elfogatása mondája éppúgy szól mint a
szolimek Abasallon Napistenéről. Népünk ma is regélgeti hogy Jézus, menekülvén, egy
rezgőnyárfa mögé bújt de ez zúgásával elárulta az üldözőknek hogy ott van. Erre Jézus tovább
futott de a fát megátkozta hogy örökké reszkessen. Majd egy fenyőfa mögé bújt, ez pedig
lehajló ágaival némán igyekezett őt elrejteni; a zsidók azonban mégis észre vették, Jézusnak
tovább kellett futnia de a fát megáldotta hogy örökké zöld legyen és minden gallya keresztes
legyen.

Hogy ezen üldözési, bujdosási majd megöletési regeindíték azonban nem keresztény eredetű,
kitűnik elsősorban is abból hogy a Bibliában Jézusra vonatkozólag nincsen meg, holott
megvan benne egy más személyre vonatkozólag (Abszolon), akiről kimutatható hogy
eredetileg Napisten volt. Másodsorban kitűnik abból is, hogy mordvin rokonainknál, akik
ősvallásukat egészen a jelenkorig megőrizték, Napistenükre vonatkozólag viszont megvan,
amely rege, rövidítve, így szól : Bár Niski Páz Napisten az embereket szerette és sokminden
jóra oktatta de mivel őket a rossz életmódtól tiltotta, Sajtán fölbújtása következtében ellene
föllázadtak, ütni, verni kezdték, majd faluról falura kergették és végül megölték. (Kandra
Kabos: Magyar Mythologia. Eger, 1897. 405. oldal.)

Abszolon tehát mindenképen azonos őseink Szépistenével azaz Napistenével

(népmeséinkben: Szép Palkó, Szép úrfi, Szép Miklós, Leányszinű Bálint, Erdélyben,
káromkodásokban számtalanszor hallottam: „Hogy a Szépisten b...... meg!” vagy „A
Szépistenit!” fölkiáltást), a vogul rokonaink aranyhajú Napistenével valamint a görögök
leányosan szép és hosszú aranyhajú Apollon Napistenével. Abszolonról hiszen a Biblia
mondja : „Nem vala pedig Izraelben oly szép ember mint ő”, továbbá hogy „minden
esztendőben haját elnyírati vala, merthogy igen nehéz volt neki.” Föltünő az is hogy számos
olyan hitregében, amely eredetileg naptiszteletbeli volt, szó van a rege hőse nagy hajáról
valamint többször haja elnyíratásáról is.

Például Sámson vagy Szimszonról is mondatik hogy ereje nagy hajában volt és hogy amidőn
haját elnyírták: elerőtlenedett. Szimszon neve értelme: Nap-ember. Tudjuk hogy a szumerek
Napistene neve is Samas volt, valamint a Nap ereje valóban sugaraiban van. Hasonló hitrege
Buddháról is szól, aki ha létezett is, de rája utóbb, ugyanúgy mint Jézusra, csupa naphitrege
alkalmaztatott. (Lássad: Th. Schultze: „Buddhas Leben und Wirken”. Leipzig.) Buddha a
rege szerint önmaga vágja le gyönyörű aranyhaját és szórja azt széjjel a levegőégbe, ahol az a
magasságban a Sümül Anga madár (a Fönix madár, vagyis a mi Aranymadarunk)
szárnyaiként terjed szét.

Szerintem az „üldöztetés és bujkálás” említett indítéka onnan származik hogy amikor a Sark
még Magyarország területén volt, a Nap sokáig a láthatáron, végleges letűnése előtt, mintegy
bolyongani látszott, hol egyik hol másik bokor, fa vagy halom mögé mintegy elbújva,
rejtőzve. Az őt üldöző pedig nem volt eredetileg más mint az utána járó Sötétség : Szét, Sátán
vagy a sötétség és a tél alvilági sárkánya. Kétségtelen pedig az is hogy az így, futva fák
mögött való bújkálás indítéka olyan valakivel kapcsolatban akinek oly nagy haja van, egészen
magától hozta létre az ágakban való fönnakadás gondolatát.

326-332. Népünk hite szerint a kígyók ismerik a gyógyfüveket, királyuk van aki a jó
embereken, ha bajban vannak, szívesen segít. Népmesénk szerint Vas Laci darabokra vagdalt
testét is gyógyfűvel kígyók forrasztják össze és támasztják föl. (Kandra Kabos: Magyar
mythologia. Eger. 1897. 145-147. oldal.) Annál meglepőbb adat tehát hogy a görög
mythologia szerint is Aszklepiosz (Eszkulapiusz), az orvostudományt megszemélyesítő
istenség jelképe is azon kígyó amely őt a holtakat föltámasztó titkos gyógyfű ismeretére
megtanította. Úgyhogy kénytelenek vagyunk e görög hagyományt is a mi „hyperboreus”
őseinktől származtatni.

Különböző törzseinknél, amint már említettem, a népének több változata létezett és náluk,
törzsek szerint, a Napistennek más-más élmények és cselekedetek is tulajdoníttattak, úgy
hogy az énekben idővel mindinkább eltérések is keletkeztek. Én itten lehetőleg ahhoz
tartottam magam amit a tulajdonképeni magyar törzs régibb napénekébe tartozónak sejthetünk
és például egyáltalán nem használtam föl a tűznek az Égből való és az Égisten akarata elleni
lehozatala regéjét, mivel ez inkább csak a tűztisztelő avar (b-r szócsoport) és palóc (b-l
szócsoport) törzsek hitregéiben szerepelt. Mégis, azt hiszem költői tehetséggel, ez is
gyönyörűen beleszőhető lenne a tétellel, hidegséggel és a Napisten gyermekei emiatti
szenvedéseivel (Jégkorszak) kapcsolatban. De a költőre bíztam hogy ezt már ide-e vagy a
napének második alakjába szövendi-e, abba amelyben a Nap már ikertestvérpárként
személyesítve meg. Szó van ellenben a rekonstrukciokisérlet elején a lelkiismeretet és a Napot
jelképező Aranytükörről de nincsen beleszőve az ezekkel legközvetlenebbül összefüggő
Aranymadárról szóló rege, holott ezen indíték oly költői szépségű hogy elmaradása igazán
nagy kár. De az eljövendő költőre és költői tehetségére kell híznom hogy ezt hova, miként és
fogja-e tudni szépen beleszőni. Annyi bizonyos hogy e madár főkép pún (pannon) őstörzsünk
hitregéiben szerepelt, mégis, azt hiszem alig hiányozhatott magyar törzseinkéiből, mint
amelyeknél a madarak, arany és az Aranytükör is megvoltak. Ez indíték jobban földolgozva
megvan „A lelkiismeret aranytükre” című művem már említett újabb és bővített, 1948-ban
megírt de eddig kéziratban maradt példányban.
Legnehezebb föladat lesz mindenesetre napénekünk vagyis csodaszarvasregénk azon második
változatát helyreállítanunk, újraköltenünk amelyben a Nap már két testvérben, Hunor és
Magor ikertestvérpárban személyesíttetik meg. Igen nehéz lesz pedig az elsősorban is azért
mert — még mai népmeséink bizonysága szerint is — az anyag oly végtelenül gazdag hogy
igen bajos magunkat elhatároznunk hogy a sok közül melyik változatot vegyük alapul, mikor
hiszen a legtöbbnek költői szépsége oly kiváló, hogy elhagynunk kár, viszont valamennyit
fölhasználnunk lehetetlen mert így egymással ellenkező dolgok is kerülnének a költeménybe,
másrészt pedig, az egész fölépítése kárára, ismétlésekbe is esnénk.

E nagy gazdagság főoka pedig az hogy a Nap két ikertestvérkénti megszemélyesítése is

különböző törzseinknél szintén megvolt de törzsek szerint a testvéreknek más-más élmények,
kalandok és tettek tulajdoníttattak, amely eltérések onnan származtak hogy a törzseknél az
ezredévek leforgása alatt a változó viszonyok folytán más-más életmód alakult ki. Érthető
tehát hogy békés földművelő népnél az énekben elmondott dolgok és a regehősök viselt
dolgai is máskép képzeltettek el mint harcias állattenyésztő törzseknél, avagy például hegyek
között élő törzseknél is másak lettek mint lapályokon, vizek, tengerek partjain halászó, hajózó
életmódot folytatóknál.

Mindazonáltal az alábbiakban egy kisérletet, mintegy útmutatásul, teszek. A prózában adott

dolgok versbefoglalását valamint az esetleg inkább gyermekmeseszerű hangnak epikus hangra
való átváltoztatását is pedig a jövőre kell bíznom.

Az egésznek bevezető része körülbelül ugyanaz kell legyen mint az elsőé: vagyis kezdődhet a

Porka havak esedeznek

Nyulak, rókák kergetődznek

kezdetű énekkel, majd folytatódhat az ezután következőkkel de természetesen a szükségessé

váló átalakításokkal. Például az „Oh, gyönyörű gyermek!” helyett :

„Oh, a gyönyörű ikrek !”

is állhat. Hogy aztán a két kígyó megfojtása indítéka itt maradjon-e vagy az alább következő
részbe tétessen, ez is az újraköltőre bízva maradhat. Mindenesetre azonban a Csodaszarvas
szarvai köztött ringó és a „piros fölkelő Napot” jelképező piros hólyaglámpába mostan két
egymásmelletti és lángjukat egyesítő gyertyát kell képzelnünk, ami egyúttal megokolt is azért
hogy fényük erősebb legyen mint a szarvak hegyein lévő egyes gyertyáké, aminthogy a
fölkelő Nap fénye is már erősebb mint a Csillagoké.

Ide teszem hát ezen, magyar népmesék nyomán rekonstruált mesémet, amely már 1937-ben
megjelent Újvidéken a „Reggeli Újság”-ban.

Tovább
Magyar Adorján
A Csodaszarvas

Hunor és Magor gyermekkora

Élt egyszer, valamikor, réges régen egy nagy és hatalmas király. Ménrót volt a neve. Arról
volt híres hogy nagyon szeretett vadászni.

Itt Ménrót csak királyként van megnevezve, ismeretes azonban hogy a mai mesebeli királyok
alatt többnyire egykori istenségeket kell fölismernünk, mivel nagyszámú mai mese a
buddhizmus, kereszténység és mohamedánizmus előtti időkben hitrege (mythos) volt. Így a
mi regénk Ménrótja vagy Nimródja is azonos volt a vogulok ősvallásabeli Numitorem nevű
főistenségével illetőleg a mi főistenségünkkel is, aki fiai : Hunor és Magor.

Egyszer, még ifjú korában, amint szép táltos lován vadászatról lovagolt hazafelé, három
nagyon szép leányt látott a mezőn, akik ottan kendert téptek. Azt mondja halkan az egyik leány
:

— Jaj, leányok, ha e szép királyfi engem feleségül venne, egy szál kenderből is annyi fonalat
fonnék és vásznat szőnék neki, hogy minden katonájának lenne ingre való belőle !

Hallá a király a leány beszédét de úgy tőn mintha oda sem hallgatott volna.

Azt mondja a másik leány :

— Jaj, ha engem venne feleségül, én egy szem búzából is annyi lisztet őrölnék és annyi
kenyeret sütnék neki, hogy minden katonájának tellene belőle !

Régen minden háznál volt kézimalom, amelyet forgatva az asszonyok maguk őrölgették
kenyérsütéshez a lisztet, miközben annak kellemesen zsuroló hangja mellett énekelni szoktak
volt. Erre mondotta régen az idegen hittérítő egyszer hogy „Íme a magyarok symphoniája
!” Jellemző kép földművelő nép köréből.

Hallá a király ezt is de most úgy tőn mintha nem hallotta volna.

Azt mondja a harmadik leány :

— Jaj, leányok, de ha engem venne el, én életét olyan két szép aranyhajú gyermekkel
ékesíteném meg, amilyenek még nem voltak a világon.

Népünk nyelvén némelyütt az élet szónak nem csupán azon értelme van mint mai irodalmi
nyelvünkben hanem jelent „háztáj”-at is, vagyis jelenti a házat, melléképületeket, udvart és
kertet együttvéve is.
Meghallotta az ifjú király ezt is de most a lovát megállította, a leányt magaelé a nyeregbe
fölvette, hazavitte és feleségül vette.

Éltek mármost igaz szerelemben és boldogságban, ámde Ménrót király mivel nagyon szeretett
vadászni, sokszor napokig, hetekig is elmaradott hazulról és a vadont, a nagy rengeteg
erdőket járta, vadászva, kalandozva.

Egyszer, amidőn így nagyon sokáig elmaradott volt, azalatt Enő királyné (mert ez volt a neve)
megszülte az aranyhajú ikreket. De volt a királynak valami gonosz szakácsnéja, aki már
régóta azt szerette volna hogy a király az ő leányátvegye feleségül és dúlt-fúlt mérgében
amikor a király a mezőről magával hozta a gyönyörű Enőkét és azt vette féleségül, és azóta is
mindig azon törte a fejét, miként árthatna a királynénak, miként tehetné el láb alól, hogy
aztán a király mégis az ő leányát venné el.

No, most jó alkalma nyílott erre. Nagyhamar ellopta anyja mellől a két szépséges, aranyhajú
gyermeket és helyükre odatett két szőrös komondorkölyköt. Azután a gyermekekkel kiosont a
csűrbe. Ámulva látta ottan, hogy milyen csodálatos két gyermek az. Alig hogy megszülettek,
mindjárt azután már akkorára nőttek meg, mintha a egyévesek volnának. — Merthát táltosok
voltak ők mind a ketten.

Ott volt a csűrben egy régi, szép függőbölcső, amelyben a király feküdött volt
csecsemőkorában. Olyan volt, fatörzsből kivájva, mint valami csolnakocska. Mivel a lelke
még sem engedte a vénasszonynak, hogy az oly szépen mosolygó két gyönyörű gyermeknek
halálát okozza, hát a bölcsőbe szépen beágyazta őket gyorsan, még ételt is tett melléjük, aztán
a bölcsővel kiszaladott a kert végébe s ott a folyóvízre bocsátotta őket. Gondolta magában,
majd kifogja valaki és gondjaiba fogadja a gyermekeket; hiszen olyan gyönyörű szépek !...
Aztán visszaloholt a királynéhoz és ő sopánkodott, siránkozott a legjobban hogy hát Istenem,
Istetem, komondorkölyköket hozott világra a királyné !

Sírt, zokogott Enőke királyné, fájt a szíve, majd meghasadott, mikor maga-mellett a két
komondorkölyköt meglátta s azt hitte hogy igazán ő hozta azokat a világra...

És milyen haragra gyulladott a király, amidőn hazatérve meglátta hogy két aranyhajú
gyermek helyett két szőrös komondor kölyköt szoptat a felesége !

Nem is tett egyebet, hajdúinak megparancsolta, a királynét kutyakölykeivel együtt, világ

csúfjára a városon hajtsák végig, aztán meg űzzék ki az erdőre. Éljen ott, ha élni akar ezentúl.

A vén szakácsné meg addig beszélt, addig példálódzott leányáról a királynak, míg az
csakugyan el is vette feleségül.

És mi lett hát a két kis aranyhajú gyermekkel ?

Vitte, vitte a víz velük a bölcsőt lefelé, ringatta, libegtette a hullámok hátán. Harmad napja
vitte már és a két táltos gyermek három nap alatt olyanná nőlt mintha három évesek
volnának. Ki is nézegettek a bölcsőből és azt mondja egyszer egyik a másiknak :

— Nézzed testvér, hogy haladnak el mellettünk a fák, bokrok és a halmok.

Azt mondja a másik :

— Igazán; milyen csodálatos ez a világ. Mindig megy, megyen, soha meg nem áll...

Ámde egyszer a nagy folyóvíz egy kanyarulatában, a fokon, ahol egy szép föveny volt, a víz a
bölcsőt a partra vitte s az megfeneklett a homokon.

Azt mondja erre egyik fiacska a másiknak :

— Nézzed testvér, mégis megállott a világ és ide jött a széle a hajócskánkhoz; szálljunk ki.

És kiszállott az a két szép aranyhajú gyermek a fehér homokra s elkezdett ott, meztelenül
ahogy volt, futkosni, jászadozni a verőfényben. Mikor megéheztek, oda mentek a fövény belső
szélére a bokrok közé szedret szedni és eszegetni.

Az Áldott Nap pedig a magas, kék Égről nézte őket és édesanyjához így szólott :

— Nézze csak kegyelmed, édesanyám, milyen szép két aranyhajú gyermek játszadozik ott a
fövényen. De dél van már és hajadonfővel vannak, én meg erősen sütök már. Vigyen le nekik
két sapkácskát. De a nagyobbikat a kisebbiknek adja, a kisebbiket a nagyobbiknak, mert ha
okosak és édesegyek: megcserélik. Hadd lám !

Leszállot az Áldott Nap édesanyja hozzájuk és a sapkácskákat a fejükbe nyomta. Örültek a

fiacskák a szép piros sapkácskáknak és szépen megköszönték a nénének, de mikor meglátták
hogy a nagyobbik kapta a kisebbet, a kisebbik a nagyobbat, elnevették, magukat, aztán
megcserélték, mert okosak, táltosok voltak ők mind a ketten.

Játszadoztak aztán tovább a homokon. Építették homokból a Tündér Ilona várát meg
csináltak árkokat, hidakat, ahogyan a kisgyermekek szokták.

Észre sem vették hogy lement már az áldott Nap az aranyos felhők mögött és följött a Hold.

Meglátta pedig a Hold őket; azt mondotta édesanyjának :

— Nézzen oda, kend, édesanyám, milyen két szép aranyhajú gyermek játszadozik ott a
fövényen, de hüvös van már ilyenkor mikor én világítani kezdek. Adjon nekik ingecskéket hogy
meg ne fázzanak. De a nagyobbiknak kisebbet adjon, a kisebbiknek nagyobbat. Hadd lám
édesegyek-e, okosak-e, mert ha igen : megcserélik.

Úgy is tett a Hold édesanyja. Levitt nekik két szép fehér ingecskét és reájuk adta, de a
kisebbiket a nagyobbiknak, a nagyobbikat a kisebbikre.

Örültek a gyermekek a szép ezüst- meg kékszegélyű ingecskéknek és megköszönték szépen a

Hold édesanyjának. De mikor meglátták hogy a nagyobbikon van a kisebbik, a kisebbiken a
nagyobbik, megint elnevették magukat és megcserélték, merthát édesegyek, okosak és táltosok
voltak ők mind a ketten.

No, de el is fáradtak már a sok futkosásban, játszásban és elálmosodtak, és mert okosak

voltak, visszamentek a bölcsőhöz, belefeküdtek, betakarództak és egymást átölelve elaludtak.

Megjelent akkor az Égen a gyönyörűséges, nagy Csodaszarvas. Ezer ágabogán ezer tündöklő
Csillag – mint ezer égi gyertya – gyújtatlan gyulladozott ki egyik a másik után és ahány szőre
szála volt, annyi Csillag ragyogott a két oldalán is. Homlokára volt Tündér Ilona fényes Est-
Hajnal-csillaga. Sötétkék volt a szőre s a két agancsa, mint az éjjeli Ég, ezüstösen fehér pedig
a hasa, mint a felhők a holdfényben. Büszke tartással, isteni fenséggel jött le az Égről,
nesztelenül végiglépdelt a hófehér fővényen, aztán fejét lehajtva, a bölcsőt, annak két fülénél
fogva, szarvai közé akasztotta, belement a nagy folyóvízbe s úszni kezdett a túlsó part felé.

Óh, milyen csodálatosan szép volt ez !... Hogy ragyogott, csillogott-villogott és tükröződött
reszketve a vízben a sok ezüstös, aranyos, zöldes meg pirosas fényű Csillag !... A két
aranyhajú gyermek meg csendesen aludott a szarvak között ringó piros, tulipános bölcsőben...

A szarvak között függő, ringó bölcső ugyanazon indíték mint a szarvak között ingó és a Napot
jelképező piros hólyaglámpa (lampion). Kétségtelen az is hogy az úgynevezett
„betlehemesek” bölcsőben fekvő „Jézuskája” sem egyéb mint a mi napénekeink eléneklésével
együtt szokásban volt színjátékok elkeresztényesített maradványa, utánzata. Csakhogy ezen
ősi szokások így átidomítva szépségükből, költőiségükből sokat veszítettek.

Aztán kilábolt a Csodaszarvas a vízből, bement a nagy, rengeteg erdőbe s vitte a gyermekeket.
Vitte, vitte. Vajon hová ? Hová vitte volna ?... Édesanyjukhoz !... Szegény, ártatlan
édesanyjukhoz, aki ott a vadonban gallyból, lombból csinált magának kunyhót, a legsürűbb
bozót közepette, hogy senki rá ne akadhasson. Ott lakott a két kutyakölyökkel az erdőben és
most aludott békében mohanyoszolyáján.

Épen virradni kezdett mikor a Csodaszarvas odaért a kunyhóhoz. Ezer ágabogán most
kezdtek oltatlan kialudozni a Csillagok. Lehajtotta ismét a fejét és leeresztette a piros bölcsőt
a kunyhó bejárata előtt a fűre, aztán fölment ismét az Égre és eltünt a felhők között.

Mily gyönyörű lehetne mindez színes mozgófényképben ha ezen egész ősregénket erre
földolgozhatnók !

A királyné meg ezalatt hajnali álmában olyan álmot látott, hogy két szép aranyhajú gyermek
játszadozott körülötte s hogy azok voltak fiacskái, nem a kutyakölykök.

Mikor pedig fölébredett és kunyhójából kilépett, nagy csodálkozására ott találta a bölcsőt,
benne a két gyönyörűszép aranyhajú gyermekkel. Ahogy meglátta őket, a szíve nagyot
dobbant, mert úgy hasonlított a két gyermek az ő urához... Nem tudta szegény Enő királyné
elgondolni mikép került oda a két gyermek, de valahogy mégis csak sejteni kezdette, hogy
azok lehetnek a gyermekei, nem a komondorkölykök ; ahogy megálmodta. Miért is
hasonlítanának urára ?... Gondjaiba is fogadta a két szépséges fiacskát és nevelte őket igaz
anyai szeretettel. Nevet is adott nekik; a nagyobbacskát, aki egy kicsit szilajabb is volt,
Hunornak; a kisebbiket, szelidebbet, de aki meg erősebb volt, Magornak nevezte. Azok meg
elmondották neki, mikép utaztak volt a nagy folyóvízen.
Mikor elűzték volt Enő királynét hazulról, semmit sem volt szabad magával vinnie, de azért ő
észrevétlen, hajába rejtve, mégis magával vitte a királynak, akit ő annyira szeretett, egy kis
képét és ez most ott volt a kunyhóban egy gallyacskára akasztva. A királyné pedig minden
este, mielőtt aludni ment, megcsókolta és megtanította a fiacskákat is hogy ők is úgy tegyenek
merthogy az az édesapjuk képe.

No, így éltek mármost ők hárman és a kis kutyák az erdőben. Egyszer a gyermekek elmentek
szamócát szedni, hogy hazavigyék édesanyjuknak. Ugyanakkor Ménrót király is arra
vadászgatott. Meglátta egy patak túlsó partján a két aranyhajú gyermeket amint szedték az
epret. Ahogy meglátta őket, nagyon megfájdult a szíve mert eszébe jutott hogy volt aranyhajú,
szép felesége, akit nagyon szeretett és aki azt ígérte volt hogy két szép aranyhajú gyermekkel
fogja megajándékozni de aki ehelyett két komondorkölyköt szült a világra...

Odakiáltott a király a gyermekeknek, várjanak míg átgázol a patakon. Csakhogy azok

megijedtek a fegyveres férfitól és elszaladtak az erdőbe, egyenesen a jól elrejtett kunyhóba.
Hiába kelt át a király a túlsó partra, hiába kereste a gyermekeket az erdőben, sehol sem
találta. Haza ment hát nagy szomorúan. Búsult, bánkódott, nem ment ki eszéből a két
aranyhajú fiúcska... Kérdték őt a felesége s a gonosz szakácsné, mi oka hogy oly kedvetlen és
szomorú.

Azt mondja a király :

— Hogy ne volnék szomorú, hogy ne volnék kedvetlen, mikor ott és ott az erdőben két olyan
szép aranyhajú gyermeket láttam és fáj a szívem miattuk mert tűvé tettem az egész erdőt
utánuk, de sehol sem találtam. – Meg mikor eszembe jutott, hogy első felségem aranyhajú
gyermekeket igért volt nekem... de kutyakölyköket szült... és el kellett ezért űzetnem hazulról...
pedig olyan szép aranyhaja volt...

Nem szólott a vén, gonosz szüle semmit de mindjárt gondolta hogy a folyóvízre bocsátotta két
aranyhajú gyermek lehet az akiket a király látott. Gondolta magában, majd elmegy ő az
erdőbe, a gyermekeket addig keresi míg megtalálja s vagy eltávolítja valahogy vagy
elpusztítja.

Azt mondotta hát a királynak, kimegy ő az erdőre, megpróbája, hátha a gyermekeket

megtalálja – ő asszony, előle nem fognak elszökni – s elhozza őket ide.

Ki is ment. Addig járta a rengeteget keresztül-kasul, addig kereste őket míg egyszer csak rájuk
akadott, amint szedték a szamócát és a gombát. Megszólította őket mézes-mázos szóval,
beszélgetni kezdett velük. Elmondatta magának hol és merre laknak, míg egészen meg nem
bizonyosodott affelől, hogy valóban az elűzött királyné s két gyermeke laknak ott az erdőben.
Aztán aranyhajukat megsimogatva, mondogatta nekik :

— Jaj, édes gyermekeim, de szépek vagytok ! De még milyen szépek lennétek ha elmennétek a
Hold házába s megmosdanátok a Hold mosdóvizében, megtörölköznétek a törölközőjében és
belenéznétek a Hold ezüsttükrébe !
Gondolta magában a vén gonosz, hogy ha oda el akarnak
menni, majd eltévednek és odavesznek valahol a rengeteg
erdőben, vagypedig a magas hegy kőszikláin, amelynek tetején
van a Hold háza. Beleesnek valahol egy szakadékba s ott
fagynak meg a hóban. Még arra is rábeszélte őket,
édesanyjuknak semmit se szóljanak, menjenek el most mindjárt.
Hogy meg fog lepődni és hogy meg fog örülni édesanyjuk ha
hazajönnek és még százszorta szebbek lesznek mint eddig
voltak.

No, rá hagyták magukat beszélni a gyermekek. Megfogták

egymás kezét és elindultak. Tudták jól merre kell menniök, mert
táltosok voltak. Egész nap mindig mentek de nem tévedtek el.
Estére a magas, kősziklás hegyet meg is látták és annak ködös
csúcsán a Hold ezüstös, hegyestetejű házát. Csak úgy csillogott-
villogott fönt a hegy kékes tetején a hó s a zuzmara.

Jaj, milyen nehéz volt a meredek sziklákon fölfelé haladniok !

Föl is vérezték kis kezüket, lábukat az éles kősziklák és a jég, de azért ők csak mentek tovább a
Hold és a Csillagok fényénél, a sziklákon egymást segítgetve. Épen akkor jött már az Égen
hazafelé a Hold. Mikor közelebb ért, meglátta agyermekeket és megismerte hogy hiszen azok
akiknek ők egyszer ingecskéket adtak. Ott ült a házban a Hold édesanyja s fehér ködből fonta
a fonalat. Beszólott édesanyjának a Hold és azt mondotta :

— Nézze csak, édesanyám, az aranyhajú ikrek, akiknek kend egyszer ingecskéket adott, amott
igyekeznek fölfelé mihozzánk. Nézze csak milyen szép nagyocskák már. De, látom, nem
találják az utat; menjen le elébük, vezesse föl, nehogy valami szakadékba essenek.

Letette a Hold édesanyja az ezüstguzsalyat meg az ezüstorsót és elébe sietett az aranyhajú

gyermekeknek.

— Jaj, ti szép fiacskák, hát hol jártok ti itten, ahol még a madár sem jár, a mi havas hegyünk
magasságában, a félhők között ?

A fiacskák pedig elmondották, hogy a Hold mosdóvizében megmosdani, törölközőjében

megtörölközni és ezüsttükrébe nézni jöttek, hogy megszépüljenek és édesanyjuknak, aki a nagy
erdőben él, örömet szerezzenek.

No, odavezette hát a Hold édesanyja az ezüsttálhoz, megmosdatta, a Hold pedig a hófehér,
kékszegélyű kendővel megtörölgette s aztán az ezüsttükörbe nézette őket. És ettől valóban
mindketten még százszorta szebbek lettek mint azelőtt voltak.

Megköszönték a fiúcskák a Holdnak és édesanyjának szívességüket, aztán, miután a Hold

megmutatta nekik újból merre van az út, elbúcsúztak, megfogták egymás kezét és mentek
lefelé. De most már sokkal könnyebben mentek mint azelőtt, mert az ösvényen mentek, amelyet
jöttükkor nem találtak volt meg és csak úgy másztak fölfelé, úttalanul.

A hegyről lejutván, a nagy erdőbe visszamentek és hazáig, édesanyjuk zöldleveles kunyhójáig

meg sem állottak.
Meg is örült édesanyjuk nagyon mikor meglátta őket mert már nagy aggodalomban volt
miattuk, hogy oly sokáig nem jöttek volt haza, és csodálkozva mondotta :

— Jaj, édes fiacskáim, de megszépültetek ! De hol jártatok ilyen sokáig ?

A gyermekek pedig elmondottak mindent, mi történt és merre jártak.

A vén boszorkány ezalatt a királynak azt mondotta, hogy az aranyhajú gyermekeket sehol sem
találta. Magában pedig azt gondolta, elpusztultak úgyis azóta az erdőben vagy a Holdhegy
kietlen szakadékaiban és nem jönnek többé vissza soha.

De aztán mégis csak aggódni kezdett. Hátha mégis visszajönnek, hiszen táltosok is. Ki is ment
néhány nap múlva titokban mégegyszer az erdőbe, utána nézni. S hát ott voltak bizony a
gyermekek és még százszorta szebbek voltak mint azelőtt.

Kosárkáikban, amelyeket édesanyjuk készített volt nekik, ott szedegették a málnát. Oda ment
hozzájuk, aztán két kezét összecsapva mondotta :

— Jaj, édes gyermekeim, de szépek lettetek ! Lám, milyen jó hogy voltatok a Hold házában
! De még milyen szépekké lehetnétek ha elmennétek az Áldott Napházába is és
megmosdanátok a mosdóvizében, megtörölköznétak a törölközőjében és belenéznétek
Aranytükrébe ! Hát még akkor hogy megörülne édesanátok ha meglátná hogy ismét még
százszorta szebbek lettetek !

És beszélt a vén gonosz a gyermekeknek mézes-mázos szóval addig, addig míg sikerült
rábeszélnie, hogy édesanyjuknak semmit sem szólva, menjenek el ismét. Azt remélte, hogy
most már egészen biztosan elvesznek, mert az Áldott Nap háza Napnyugaton vagy a Tenger
szigetén, magas, kerek hegy tetején. A Tengerbe pedig a gyermekek biztosan belevesznek
majd, vagypedig megfogják őket a hegyen a tövises magyalbokrok és ott halnak majd meg
éhen.

Elindultak hát ismét az aranyhajú ikrek, egymást kézenfogva, Napnyugat felé, amerre az
Áldott minden este lemegy, hogy éjszakára, aranyos házába nyugovóra térjen. Mentek hát,
mentek, míg a nagy erdőből ki nem értek.

Nem tévedtek el mert okosak, táltosok voltak és igen jól tudták hogy mindig arra kell menniök
amerre az Áldott lemegy. Estére épen el is értek a Tenger partjára és meglátták abban a
szigetet, a sziget közepén a kerek hegyet és annak tetején az Áldott Nap ragyogó,
gömbölyűtetejű házát. Épen akkor szállott már az Áldott Nap lefelé az Égen, hogy házába
térjen. Meglátta és megismerte a tengerparton egymást kézenfogva álló két gyermeket.
Megismerte őket aranyhajukról és az ő édesanyjaadta piros sapkácskákról. Szép, csillogó
aranyhidat támasztott hát a tengerre, a parttól a szigetig és intett a gyermekeknek hogy csak
jöjjenek azon bátran. Ráléptek a gyermekek a csillogó hidra s haladtak rajta a sziget félé.
Ringott, imbolygott az lábaik, alatt de elbírta őket mert könnyűek voltak mint mindenki akinek
igaz és tiszta a szíve.
 No, kiértek hát a szigetre s ott volt annak közepén a gömbölyű
hegy, tele tövises magyalbokrokkal, a tetején pedig aranyos és
piros felhők között az Áldott Nap aranyos laka. Kerek volt az
és gömbölyű tetejű mint a kenyérsütő kemences ajtónyílása is
egészen kerek volt. Mentek mármost fölfelé a gyermekek a
magyalbokros hegyen és, jaj, de nehéz vala haladniok a sűrű,
tövises bokrok között ! Karjuk, lábuk csupa vér lett, úgy
szaggatták őket a tövisek.

Ott ült a ház aranyveretes pitvarában az Áldott Nap édesanyja

és fonogatott aranyguzsalyról karikós aranyorsóra aranyszőrű
juh gyapjából gyönyörűséges aranyfonalat. Azt mondja neki a
fia :

— Nézze csak kegyelmed, édesanyám, ott jő fölfelé ama két szép aranyhajú gyermek akiknek
sapkákat adtunk volt; most is a fejükön vannak még. Aranyhidat támasztottam nekik, át is
jöttek rajta de nem találják az ösvényet, halálra tépi őket a tüske. Menjen le kend, édesanyám,
vezesse föl őket.

Le is tette erre a Nap édesanyja aranykarikós orsaját, elébük ment az ösvényen és kezüknél
fogva a házba fölvezette őket. Elmondották a gyermekek, mijáratban vannak, mire az Áldott
Nap édesanyja az aranytálba megmosdatta, a törölközővel megtörölgette s ettől a tövisejtette
sebeik is legott begyógyultak, és azután az Áldott Nap aranyasztalán álló, kerek Aranytükrébe
nézette őket, mitől még százszorta szebbek lettek mint eddig voltak. Ezután megcsókolta
mindkettőt és azt mondotta nekik :

— No, édes gyermekek, immár százszorta szebbek lettetek, de most már siessetek haza
édesanyátokhoz, mert bizonyára sírva aggódik már miattatok.

Mentek is hát a gyermekek, siettek lefelé a hegyről. Most már tudták a hegyen körülkaringó
utat.

Az Áldott Nap pedig meg mielőtt aludni ment, kisütött mégegyszer a piros felhők. közül, mire
fölragyogott a Tengeren mégegyszer az aranyhíd, a gyermekek átmentek rajta s aztán siettek
a nagy erdőn körösztül, édesanyjukhoz.

Hogy megörült ez mikor végre jönni látta őket ! A két kezét összecsapta csodálkozásában,
hogy milyen szépek lettek és kérdezte ismét hogy hát merre jártak már megint olyan sokáig
? A gyermekek pedig elmondottak mindent.

Bánkódott, szomorkodott a király a két szép aranyhajú gyermek után és elment újból a
nagyerdőbe vadászni, hátha mégis találkozik mégegyszer velük. És hát valóban, amint ott
járkál ugyanazon patak mellett, hát csak meglátja ismét a két gyermeket a túlsó parton. Most
is kosárka volt a karjukon de most még sokkal szebbek voltak mint azelőtt. Átkiáltott most is
hozzájuk, álljanak meg, ne féljenek, ne fussanak el. De azok megijedtek most is és bizony
elszaladtak megint haza, édesanyjuk rejtett kunyhójába. Most is hiába kereste őket a király,
sehogysem tudta megtalálni s csak még szomorúbban ment haza mint azelőtt.

Elmondotta otthon a feleségének és anyósának, hogy bizony megint látta a két aranyhajú
gyermeket és hogy még sokkal szebbek voltak mint azelőtt de ismét csak elszaladtak előle s
eltűntek az erdőben; nem tudta őket megtalálni sehogy sem. Mérgelődött a vénasszony
nagyon amint megtudta hogy még mindig élnek az aranyhajú gyermekek. De most sem
mutatta bosszúságát, hanem a királynak azt mondotta, hogy no, ha ismét ott látta őket akkor
azok bizonyosan ott is laknak valahol. Elmegyen hát ő mégegyszer és addig keresi míg
megtalálja s elhozza őket.

El is ment de most eltökélte magában hogy hát elpusztítja a gyermekeket ő maga. Megvárta az
erdőben míg kezdett besötétedni. Volt egy hűvös furulyája, azt elővette s elkezdett rajta fújni
valami dallamot. Fújta és hát egyszerre csak megzörrent az avar a bokrok között és lassan
csúszva előjött a sűrűségből a Sötétség és a Hidegség. Az egyik fekete volt és kék a másik.
Kúszott a boszorkány felé a két rút kígyó, nyelvét öltögetve, ő pedig folyton fújva furulyáját,
elindult, lépkedett, egyenesen a kunyhó felé s vezette őket. Ahogy közeledett a kunyhó
nyílásához, halkabban fújta, hogy a fiak és édesanyjuk föl ne ébredjenek. Oda vezette a
kígyókat a bölcsőhöz és akkor a furulyázást hirtelen abbahagyta, kiosont és elsietett hazafelé.
Gondolta magában, most már vége a gyermekeknek meg az anyjuknak is, mert hogy úgy
hirtelen abbahagyta a zenélést, a kígyók mostan dühösen harapni fognak magukkörül
mindent. Odahaza pedig a királynak megintcsak azt hazudta hogy hiába kereste a
gyermekeket egész nap és egész éjszaka, sehol sem találta. Ha ott is voltak de bizonyára
elköltöztek onnan és másfelé járnak mostan. És gondolta magában : Másfelé bizony azok ! A
Másvilágon !...

Ámde Magort fölébresztette a két kis komondorkutya szükölése. Félve, remegve húzódtak azok
meg a boszorkány és a kígyók elől.

Sem csaholni, sem mozdulni nem mertek. Ahogy fölébredett Magor és meglátta magafölött a
két rút főt, nagyhirtelen a nyakukat megragadta. Oly csodálatos erejűvé növekedett volt, hogy
már így gyermekként is vetekedhetett a legerősebb férfival, és most a kígyók torkát oly erővel
szorította, hogy azok mefulladtak. Akkor ledobta őket a földre, Hunor pedig előkapta hegyes
kövét és fejüket összezúzta vele.

A hegyes kőék az emberiség egy legrégibb fegyvere volt és Hunornak azaz az őskunoknak
legfőbb vallásos jelképe is. Magor itt is azonos Heraklésszel, aki a görög hitrege szerint is már
kisgyermekkorában is megfojtja a két kígyót, csakhogy a görögök nem tudták már azt hogy
ezek a Sötétség és Hidegség megszemélyesítései, amelyeket a fölkelő, tehát még gyermek,
Nap legyőz. Nem tudom hogy fölgyűjtött néprajzi anyagunkban megvan-e a kígyóbűvölés
nyoma, mivel azonban ez ma is különböző népeknél megvan és tehát kétségtelenül ősrégi
dolog, joggal föltételezhető hogy nálunk is megvolt, annál inkább hogy farkas és kutya
megbűvölése nézéssel vagy szóval, napjainkig is megállapítottan megvan. Azt hiszem tehát
hogy élhetünk annyi költői szabadsággal hogy ez indítékot fölhasználjuk.

A király ezalatt csak búsult, szomorkodott az aranyhajú gyermekek után. Nem volt nyugta,
meg nem is tetszett neki sehogysem a vénasszony beszéde hogy egyszer sem találta meg a
gyermekeket, holott hiszen ő meg már kétszer is látta őket. Harmadszor is elment hát az erdei
patakhoz. De most már előre átgázolt a túlsó partra és a gyermekeket ügy kezdte keresni. Még
is látta őket, mert aznap is arrajártak málnaszedni. Hiába akartak azok előle most is elfutni,
most legott utolérte őket. Mondotta nekik szép, szelid szóval : ne féljenek tőle, dehogyis
bántja őket. Így hát végre összekerült az aranyhajú gyermekekkel és azok aztán elvezették őt
kunyhójukhoz. De Enő királyné, amint jöttükkor a király hangját meghallotta, nagyon
megijedett, elfutott a sűrűbe s elrejtőzött, mert tudta jól hogy a király mennyire haragszik rá.
Ámde a király, ahogy a kunyhóba lépett, azonnal meglátta ott a képet és csodálkozva kérdezte
a fiacskákat hogy miféle kép az és hogyan kerül ide ?

Azok meg felelék :

— Az a mi édesapánk képe. Édesanyánk és mi minden este lefekvés előtt megcsókoljuk, mert

édesanyánk így tanított minket.

És elmondották a fiacskák azt is hogy miképpen utaztak ők bölcsőjükben a nagy folyóvízen.

Megmutatták a bölcsőt is, a király pedig megismerte hogy az volt az ő bölcsője is. No de ekkor
már egymás nyakába borultak és ölelték, csókolták egymást, mert a király is megértett
mindent, hogy mi hogy történt, meg a fiacskák is ráismertek a képről édesapjukra. A király
pedig kiáltotta :

— Hát hol van édesanyátok ?!

Nosza, kiszaladtak, a fiacskák a kunyhó elé, de kiszaladott a király is és hívogatták

mindhárman Enő királynét, jöjjön elő. Bizony elő is jött hát a bokrok közül. Hosszú
aranyhajával, zöldlevélruhájában – mert nem volt más ruhája ott az erdőben –
(büntetésül ugyanis régen a rossz nőket meztelenre szokták volt vetkőztetni,
megszégyenítésül, néphit volt pedig hogy olyan nő szül kutyakölyköket aki kutyával közösül)
talán még szebb is volt mint azelőtt, aranyos királynői ruhában. Egymás nyakába borultak
most hát a király és a királyné is. Elmondották egymásnak mindent és meg is értették mind,
hogy mi történt és miért.

Mire pedig haza mentek a királyi palotába, a gonosz vénasszony és leánya nem voltak sehol
mert ahogyan az ablakból meglátták hogy jön haza a király, feleségével, gyermekeivel és a
kutyácskákkal, mind együtt, tudták már úgyis, hogyvége dicsőségűknek és a szégyen és a
büntetés elől inkább elmenekültek a nagy erdőbe s most ők rejtőzködnek ott az emberek elől,
mint azelőtt Enő királyné.

Ismeretes hogy a legkülönbözőbb népeknél úgy maga a nép mint az államhatalom, a

fejedelem vagy az egyház is mily borzalmas kegyetlenséggel, halállal, halál előtti iszonyú
megkínzatással büntetett súlyos avagy sokszor kevéssé súlyos bűnt is. Például a Biblia szerint
a zsidók a házasságtörést is megkövezéssel büntették, vagyis a bűnöst nyilvánosan nehéz
kövekkel a nép agyondobálta. Hogy még csak néhány századdal ezelőtt is a kereszténység is a
szakadárságot (eretnekséget) vagyis a vallásos fölfogásban többnyire csak igen csekély
eltérést is egészen általánosan elevenen való elégetéssel vagyis iszonyú kínhalállal büntette,
eléggé ismeretes. Továbbá szintén még nemrégen európai népek is lopásért kézlevágással,
tüzes vassal a homlokon való megbélyegzéssel sőt akasztással is büntettek. Úgyszintén orr-,
füllevágás, nyelvkivágás, szemkiszúrás törvényes ítélet vagy népítélet szerint alig 100-200
éve hogy már nemigen fordul elő. [1]
Különösen fontos azonban hogy a legkülönbözőbb népeknél az ilyen kegyetlen büntetéseket
nem csak a törvényes hatalom hanem maga a nép hajtotta végre. A „lincselés” napjainkban is
előfordul még, ami az átlagembernek, mindenműszaki (technikai) műveltség mellett való
alacsony szellemi szinvonalát bizonyítja, mert hiszen fejlettebb lelkületű ember ilyesmit nem
csak véghez vinni képtelen de még látásától is irtózik.

És íme a magyar nép körében ilyen büntetések sohasem léteztek illetve nem léteztek ott és
addig ahol és ameddig a szinte kizárólag idegen vérű vagy idegen vérrel vegyes és nyugati
hatás alatt álló úri osztály, és ennek törvénykezése, adologba nem avatkozott. Ismeretes hogy
a lázadó Dózsa kínhalállal való kivégeztetését is az ilyen származású nemesség rendelte el de
végrehajtásához magyar embert nem találtak, úgyhogy azt cigányokkal kellett végrehajtatni.
(1514.)

A magyar nép saját büntetőszokásaiban sem halálos büntetés sem véres vagy csonkítással járó
büntetés nem létezett és ahol ilyesmi régebben elő is fordult az kimutathatóan mindig idegen
hatásra vezethető vissza.

Rendkívül jellemző az is például hogy a magyar nép asszonyai, leányai, bár rendkívül szeretik
a díszt, ékszert, pompát de fülbevalót sohasem viselnek (kivéve néha, az úri asszonyokat
utánozni akaró városba elszegődött cselédlányokat ésegyes ilyenekből lett asszonyokat),
éspedig azért mert irtóznak még attól is hogy a leányok fülét kifúrják.

A magyar nép a maga körében a legsúlyosabb bűnt is csak kiközösítéssel, a faluból való
kiüldözéssel, kisebb bűnöket pedig nyilvános megszégyenítéssel, általános kicsúfolással,
gúnnyal büntette. Természetes dolog pedig hogy így csak szellemileg és erkölcsileg igen
fejlett és magas szinvonalon álló nép büntethet, már csak azért is, mert hiszen durva, vad
lelkületű emberre ilyen büntetés semmi hatással sem lett volna, ilyesmi őt a bűn elkövetésétől
egyáltalán nem riasztotta volna vissza.

A magyar népmesékben is a gonosznak a mese végén bekövetkező szörnyű halállal való

büntetése is vagy hiányzik, mint az általam itt elmondottban, vagypedig ha megvan, úgy az
más szomszédaink hatásának tulajdonítható, akik meséiből viszont az ilyesmi sohasem
hiányzik.

Hogy ez valóban így van, erről meggyőződhetünk ha a Grimm-féle meséket összehasonlítjuk

az azoknak megfelelő magyar mesékkel. Mindig azt fogjuk tapasztalni hogy számos más
népmesének bár megvan a magyar változata is de nálunk belőle a borzalmas, véres
események vagy hiányzanak vagy sokkal enyhébbek, vagy legalábbis nincsenek annyira
kiemelve, részletezve. Aminek természetes oka csakis az hogy a magyar nép embere, amíg és
ahol lelkületét idegen hatás el ne m durvította, ilyesmitől irtózik, holott másoknál ilyesmi
nélkül a mese nem eléggé „érdekes”, illetve ha az eredeti mesében nem volt, akkor
betoldották, mert a hallgatóságot a költői szépségek kevésbbé érdekelték mint a véres
borzalmak részletezett elbeszélése. Erre nézve megemlíthetjük még a régi germán
hősköltemények szinte hihetetlenül borzalmas tartalmát. (Lássad Jegyzetek 330. old.)

Jellemző minden nép lelkületére különösen az hogy milyennek képzelte a kereszténység előtti
idejében Mennyországát. A magyar nép ezt az Égi Csallóköz szigetén (a Tejútban látható
sziget) lévőnek képzelte, amelyet Fehérköznek is neveztek, amelyről ma is szól egy dal
: „Tündérek érkezének, Fehérközből jövének, hozzánk betérének, Szép leányt
keresnek.” Stb.
Úgy képzelték hogy e szigeten gyönyörű gyümölcsös és virágos kert van, amelyben az igazak
lelkei, akik ezt megérdemelték, a tündérekkel együtt boldogan élnek. Toroczkai-Wigand Ede
„Öreg Csillagok” című művében (Budapest1916.) közül két a népi csillagképeinket ábrázoló
rajzot („Égabroszunk Csillagai”) amelyen e sziget föl van tüntetve és rajta egyik végében ott
van a „Tündérek fordulója” a közepén pedig a „Tündérek tánca” nevű csillagkép.

Ezekkel ellentétben a régi germánok Mennyországa a Walhalla, ahová csak a harcban

elesettek lelkei jutnak el. Ezek ott minden reggel egymás ellen vad harcra kelnek („wilden
Kampfe gegeneinander”. Meyers Lexikon. Wien, 1897.) de délig sebeik begyógyulnak,
miután Odin főisten asztalához lakormára gyűlnek, ahol a Sährimnir regebeli vadkan
szalonnáját eszik és méhsört isznak.

Teljesen egyezik mindez azzal amit Tacitus „Germania”-jában ír a germánokról. E műve IX.
pontja alatt írja hogy bizonyos napokon emberáldozatokat ölnek isteneiknek. A XIV. pont
alatt, hogy a földet nem szívesen művelik, jobban szeretik a harcot, sőt lustának, gyöngének
tekintik azt aki munkával szerezi meg azt amit vérrel is megszerezhetne.

(Értsed tehát, hogy megvetik azt aki nem rablásból hanem munkából él.) A XVII. pont alatt
azt írja hogy ruhát csak a gazdagok viselnek, a többinek csak palástja van de egyébként
meztelen és hogy egész nap a tűz mellett melegedve henyélnek. A XXII. pont alatt mondja
hogy náluk az éjjel-nappal való iszákoskodás nem hiba, valamint hogy a részegek gyakori
összezördülései ritkán végződnek máskép mint sebesüléssel és öldökléssel. A XXIII. pont
alatt pedig azon véleményét fejezi ki hogy ha adnának nekik annyi italt amennyit kívánnak,
könnyebben volnának legyőzhetők mint fegyverrel.

Hogypedig itt mindenesetre az igazi régi germánokról van szó, nem pedig a szintén északi
tájakon is élő finn-ugor azaz magyari fajta népekről, azt Tacitus e műve elején lévő IV.
pontjából látjuk amelyben írja hogy a germánoknak sötét tekintetű (értsed: mélyen ülő) kék
szemük, vörös hajuk, nagy testük van és hogy csak erőszakosságra valók de munkára
képtelenek. Ezzel szemben tudjuk hogy az összes finn-ugor fajta népek, miként a magyarok is
: közép- vagy kistermetűek, szemük bár kék de nem mélyen ülő, hajuk pedig sohasem vörös,
hanem lenszőke és hogy mindnyájan békés természetű, szorgalmas, dolgos és kitartó
földművelők.

Ma már tudjuk azt is hogy e népeket a germánok többnyire leigázták, a maguk számára
dolgoztatták, nyelvüket is reájuk kényszerítették de hogy ma Németországban már ezek
képezik a német nép többségét míg az igazi germánság, épen munkára képtelen volta miatt,
számbelileg folyton fogy vagyis kihal. Svédország őslakossága is finn-ugor volt, amelyet
azonban az oda behatoló harcias germánok leigáztak, az ellenállókat pedig a hegységek közé
üldözték, ahol Közép-Svédországban még 1890-ben is 19.500-an voltak, míg az ország
északibb részeiben lappok is élnek (Meyers Lexikon Leipzig-Wien 1897. „Schweden.” 717.
oldal.) Ma Svédországban a germánok többségében vannak ugyan, de Nytröm német
antropologus szerint inkább csak az alacsonyabb néprétegekben, míg a felsőbb osztályokban
mindinkább terjed az őslakos elem. Ezek ma is svédül beszélnek ugyan és magukat svédeknek
hiszik, a tudomány haladásával azonban a valóság mindinkább kiderül, valamint ki fog
derülni az is hogy a magyar nyelv a germán nyelveknél menyire fejlettebb, célszerűbb és
kifejezésképesebb.
Visszatérve a magyar nép büntetőszokásaihoz, elmondom itt Szendrey Ákos nyomán
(„Ethnographia” folyóirat. 1936. évfolyam, „Népi büntetőszokások”. 65-71. oldal.) a
következőket :

A magyar nép büntetőszokásai között halálbüntetés nincsen, valamint testi büntetés, például
megvesszőzés is csak ritkán fordult elő éspedig csak a hatóság által alkalmazva, ami tehát
idegen befolyásra vezethető vissza. Súlyosabb bűn is csak a falúból való kiüldöztetést vonta
maga után. Enyhébb bűn, elkövetett hiba, szokássértés, lustaság, illetlenség büntetése volt a
megszólás, nyilvános kigúnyolás, utána kiabálás, a társaságból való kinézés, kizárás. Továbbá
szokás volt például hogy Szent György napján valahol a falú szélén nagy máglyatüzet raktak,
odagyűltek és itt mindenkinek jogában állott bárkiről hangosan az illető bármely bűnét,
elkövetett vagy elkövetni szokott hibáját kihirdetni. Az itt elmondottakért senkit sem volt
szabad bántani, viszont az ilyen kihirdetéstől természetesen mindenki nagyon félt és
vigyázott, hogy annak ki ne tegye magát. Ennél súlyosabb büntetés volt a „meghurcolás”, ami
rendesen a rajtakapott tolvajokat érte. Az ilyennek a lopott holmit a nyakába akasztották vagy
hátára kötötték és így a falun végig vezették, kiabálva hogy így jár aki lop. Eközben pedig
valaki ment utána és fújta a kürtöt vagy verte a dobot. Az ilyen meghurcolás következménye
aztán néha az volt hogy az illető a faluból elbujdosott.

Amint Szendrey is mondja, kétségtelen hogy az ilyen népszokások ősrégi időkből

származnak, olyan időkből amelyekben még nem létezett büntető állami hatóság.

Mindig idegen hatásnak tulajdoníthatjuk tehát ha a mesében a gonosz és bűnös személy véres
és borzalmas büntetése következik be, aminő például a fölnégyeltetés, lófarkrakötve halálra
vonszoltatás, kerékbetörés és elevenen való elégetés. Ami azonban szerintem kevésbbé mesei
átvételre mint inkább arra vezetendő vissza, hogy a bejött idegenek által, majd idegenek
uralma által, hozzánk az ilyen büntetések is behozattak, ami aztán a mesemondásban is
tükröződni kezdett. Sőt föltétlen idegen fölfogásnak tartom azt ha az ilyen büntetést maga a
diadalmas de mindig nemes jelleműnek föltüntetett mesehős eszközöli vagy eszközölteti.
Nemes jellemű egyénről ilyesmit a mi fölfogásunk nem volt képes föltételezni. A mi
fölfogásunk szerint csak az következhetett be hogy a mesehős és gonosz ellenfele egymással
megharcolván, a gonosz e harcban legyőzetve, elesik és meghal. Előfordulhat hogy a mesehős
ellenfele fejét, vagy sárkánynál fejeit, levágja, de sohasem hogy azt előbb meg is kínozza,
mivel ez már vad kegyetlenséget, szadista hajlamot tételez föl, (a mesemondó és az ilyesmit
élvezni képes hallgatóság részéről!) ugyanúgy mint vad népeknél az hogy a győző bosszúból
legyőzött ellenfele véréből is iszik, amit dicső dologként például volt alkalmam hallgatni.
Kegyetlenkedés, ha romlatlan magyar mesében elő is fordulhatott, de ez csakis a mesehős
gonosz ellenfelének tulajdoníttatott, miként a föntebb elmondott „Szép Miklós” mesében is,
ahol a sárkány a mesehős testét darabokra aprítja. Hasonló cselekedet nálunk valamely a
mesebeli nem gonosz személynek csak akkor tulajdoníttathatott ha annak célja az volt hogy a
mesehős általa ismét föltámasztatva ezáltal erősebbé és szebbé tétetett.

A „költői igazságszolgáltatás” természetesen büntetésben is a mi meséinkben is bekövetkezett

de mindig csak úgy hogy a gonosz maga rohan vesztébe, jár pórul, vagyis úgy hogy őt maga
az Isteni Igazság, a Sors vagyis a Természet Törvénye bünteti meg gonoszságáért, ha ellenben
maga a diadalmas mesehős bünteti meg, akkor a büntetés csak megszégyenítés, megalázás és
elüldözés, elkergetés.
Ezután kell következzenek Magor és Hunor azon ifjúkori kalandjai amelyek még nem
végződnek házassággal. Itt is népmeséink gazdag világából meríthetünk indítékokat. E rész
elején, ha nem is épen ezzel kezdődőleg, kell legyen azon, meséinkben meglévő indíték, hogy
a fiúk megkérik apjukat engedné őket útra „világlátni” vagy „szerencsét próbálni”. Mire az
apa engedelmével egy vagy több fiú, együtt vagy időközönként, útra kelnek. Éspedig egyaránt
fordul elő az hogy utóbb a szülő házhoz visszatérnek, valamint hogy egyik-másik vagy mind,
nem térnek vissza hanem másutt telepednek meg és ott alapítanak családot. Népünknél ez így
régebben valóban szokásban is volt, hogy ugyanis a legénykor elején az ifjak, házasságuk
előtt, vándorlásra mentek. Némelyek visszatértek és megházasodtak, némelyek visszatértek de
már nőt hozva magukkal, míg mások nem is tértek vissza, vagy azért mert valahol életüket
vesztették : „odavesztek” vagypedig mert másutt telepedtek meg, ott alapítva családot.
Megtörtént természetesen az is hogy valamely gyermek szökve hagyta el a szülői házat, ami
azonban, népmeséink tanúsága szerint, ritkán fordult elő. Ellenben gyakran történt meg az
hogy a családfő vagy nemzetségfő rendelkezésére valamely telep egész fiatalsága egy része,
már házassága után, nőstől, indult vándorlásra, új települő hely keresésére vagy már előzőleg
fölkutatott alkalmas helyre, amelyet esetleg előbb vándorláson lévő valaki talált volt. Az ilyen
kivándorlásnak főkép az illető őstelepen való túlszaporodás és az ennekfolytán beálló ínség
volt a kényszerítő oka. Ennek nyoma az úgynevezett „vállalkozás”-ban népünknél ma is
megvan még. Ha ugyanis egy „élet”-en (ahogy népünk az egész háztáját, a melléképületekkel
és kerttel együtt, nevezni szokta) a család már nagyon elszaporodott, akkor a fiatalabb
házaspárnak a családfő rendelkezése, vagy esetleg sorshúzás szerint, ki kell válniok, amikoris
ingóságaikat magukkal vihetik, úgyszintén az állatállományból is annyit amennyit az öreg
családfő (régen nőelvűeknél az öreg családanya) nekik odaítél. Népmeséinkben is megvan
ennek emléke, kifejeződése, abban hogy a családapa egy vagy több gyermekének azt mondja
hogy mivel szegénységben élnek s őket eltartani már nem bírja : menjenek a világba
szerencsét próbálni. Némely mesénkben a „szegény embernek annyi a gyermeke mint a rosta
lika”, mint „réten a fű” vagy mint „Csillag az Égen”.

Természetes hogy ez költői túlzás de ha elgondoljuk hogy régen többnejűség is volt, úgy az
igen sok gyermek gondolata érthetőbbé válik, másrészt annyiban sem kell a dolgot szószerint
vennünk, hogy az apa alatt nemzetségfő is érthető, úgyhogy nagyszámú család alatt bizonyos
területen túlszaporodott egész törzset is érthetünk. Benedek Elek „Magyar mese- és
mondavilág”-ában a „Szerencsekrajcár” című mesében találjuk : Atyának 24 gyermeke van,
mind fiú; nem bírja már őket eltartani, azért fölállítja őket két csoportba, mindegyikbe
tizenkettőt, mire sorsothúzva : az egyik csoport marad, a másiknak el kell mennie a világba.
Képzeljünk el tehát a cölöpépítményes korban egy tavat. Itt valamikor megtelepedett egy
család, ez elszaporodván, cölöpépítményes falu keletkezett, majd néhány század múlva, a
tavon annyi cölöpépítményes falu állott már hogy sem a tó hallal sem a környék egyéb
táplálékkal a lakóknak megélhetést már nem adhatott. Ínség következett be, vagyis beállott a
„szegénység” és ezzel a kivándorlás szüksége is. Természetes tehát hogy a közösség vagy a
törzsfő, fejedelem vagy király elrendelte hogy sorshúzás legyen amely eldöntendi hogy mely
falvak tartoznak kivándorolni s valahol más, megtelepedésre alkalmas tavat keresni.

Így történt aztán, ősrégi időkben, még a sémi és árja népek keletkezése előtt, hogy ősnépeink
szárazon, folyóvizeken, tavakon, tengereken, gyalog, szereken, hajón utazva, egész
Földünkön elterjedve, mindenfelé gyarmatokat, műveltségeket alapítottak.

Tovább
____________________

1A Néprajzi Értesítő folyóirat 1910. évfolyama 242. oldalán, Csippék János: „Sáfrányosok a Felvidéken” című
cikkében áll :
„Még erélyesebben járt el Nürnberg tanácsa, amikor egyik bűnös polgárát, Köbbelt, segítőtársaival együtt,
hamis fűszereiből rakott máglyán elégette (1456. év) és ugyanekkor Pfranger Elzát elevenen sírba tették. A
későbbi időkben az ilyen bűnösöket kegyelem útján már csak vízbe fojtották.
Nálunk ilyen barbár büntetéseknek semmi nyoma. A hamis árut elkobozták, megsemmisítették, a bűnös
fogsággal lakolt avagy megfelelő bírságot fizetett, de más büntetés nem érte.”

Magyar Adorján
A Csodaszarvas

Hunor és Magor ifjúkora

Kis gyermekekként kerültek volt vissza a nagy erdőből édesapjuk házába de egy év alatt
olyanokká lettek mintha tíz évesek volnának, két év alatt pedig olyan deli legényekké mintha
húsz évesek volnának, mert táltosok voltak. Szépek voltak ők már kisgyermekkorukban is de
most még szebbek lettek, hosszú aranyhajuk pedig olyan lett mint akár az Áldott Nap
aranysugárhaja. Szépséges arca volt mindkettőnek de Hunor komor tekintetű mint az erdőjáró
ordasfarkas, termetre magas, szálas mint a ködös havasok egyenes fenyőfája. Magor pedig
szépséges arcú és szelíd tekintetű, termetre kisebb Hunornál de hatalmas mint a terebélyes
cser-tölgy és rettentő erejű, olyan amilyen még nem volt senki fia e világon.

Mars és Herkules. Ősidőkben a fehér kunok magas hegységek között éltek. Szent állatuk a
fehér farkas volt, amilyen bár ritkán de ma is előfordul, amely azonban a mai farkasnál
ősidőkben nagyobb és erősebb volt, szőre pedig hosszabb, olyan tehát mint a mai magyar
komondor, amely a farkast könnyen le is győzi. Szent fájuk volt a fenyő, egyébként pedig úgy
életükben mint vallásos szimbolikájukban nagy szerepe volt a kőnek, amelyből legfőbb
fegyvereiket és szerszámaikat is készítették. Termetre magasak voltak, természetre harciasak.
A fekete kunok későbbi ezredévek alatt válottak ki a fehér kun őstörzsből. Ezek szent állata
egy szintén igen nagytermetű bulldogféle kutya volt, feketés-barna színű, s ők maguk is
barnák voltak vagy feketehajúak is. Való igaz hogy a haj és bőr sötét pigmentációja későbbi
keletű; az igazi eredeti ősember tiszta szőke volt, vörös árnyalatot is még teljesen nélkülözve.
Fekete kunok voltak Atilla hunjai is. A magyarok legszentebb fái ugyan a gyümölcsfák
voltak, főkép a meggy, de szent fájuk volt a tölgy is, főképen a cser-tölgy, amelyet ők
makkfának neveztek, miként népünk itt-ott ma is. Ez náluk a férfierő jelképe is volt. A
tulajdonképeni magyarok is mind „lenszőkék” voltak, termetre nem magasak, zömökök és
igen nagy erejűek de békés természetűek.

Ma is a magas hegyek lakói magasabb, a lapályok vagy halmos tájak lakói alacsonyabb
növésűek. A fekete kunok is zömök termetűek voltak és főkép homokos síkságon, pusztákon
laktak.

Egyszer a két fiú arra kérte apját engedné el őket világlátni. Apjuk beleegyezvén, újholdkor
szüleiktől elbúcsúztak, azzal hogy ha majd visszajönnek, elmondják élményeiket. Velük ment a
két kutya is, amelyek azóta nagy és erős komondorokká növekedtek és az egyik Magoré lett a
másik Hunoré. Egyiknek Vaserős a másiknak Földneheze lett a neve.

Itt ezen kísérő állatok már kutyákként tüntetvék föl, mivel ez ősi Napeposzunk későbbi alakja.
Népmeséinkben azonban még ezek eredeti mivolta is fölismerhető, habár kétségtelen hogy
kun törzseink legfőbb házi- és szent állata a kutya, a magyaroké meg a szarvas volt.
Népmeséinkben ugyanis előfordul hogy mesehősnek három kísérő állata van vagy két
mesehősnek egy-egy, avagy három mesehősnek egy-egy. Néha a kutyán kívül oroszlán és
tigris is előfordul, vagypedig medve. Nevük többféle változatban fordul elő de ezekből
rekonstruálható hogy valamikor csak Vaserős, Szélsebes és Földneheze kellett hogy legyen.
Mikor Erdélyben egy Varga nevű mesemondómat kérdezgettem e nevek, főképen pedig az
oly különös „Földneheze” felől, azt magyarázta hogy ezek kutyákra vonatkoznak és hogy az
egyik kutya nagyon erős, a másik nagyon gyors futó volt de a harmadikra nem tudta
megmondani hogy miért volt ez a neve illetve hogy mi haszna lehetett volna annak hogy egy
kutya olyan nagyon nehéz legyen, majd azt mondotta hogy bizonyára nagyon nagy volt és
azért volt ez a neve. Miután azonban némely mesénkben ezen kísérő állatok nem kutyák
hanem más állatok, ezért részemről a dolgot úgy rekonstruálom hogy őseink valóban már igen
régi időkben is tudták már a vadállatokat szelidíteni, amiszerint tehát Vaserős valóban az
oroszlán, Földneheze az elefánt vagy a mammut, Szélsebes pedig a gepárd. Ez utóbbi egy a
macska- és kutyafélék között mintegy átmenetet képező körülbelül borjúnagyságú állat, amely
Afrikában és Ázsiában ma is él, igen értelmes és könnyen szelidíthető. Némely fajtának némi
sörénye, másnak füle hegyén, mint a hiúznak, győrbokrétája van. Igen sebes futású.
Használják kocsihúzásra is, mivel pedig megpatkolni nem lehet, hogy lábait kíméljék, könnyű
csizmákat húztak lábaira. Alakra inkább macskaszerű, dorombol is, mozdulataiban azonban
kutyá-hoz hasonlít de a kutyánál is gyorsabb. Kabar őstörzsünk egyik szent állata volt és ő
képezte a „Csizmáskandúr”-ról szóló mesék alapját, ami tehát szintén őseinktől és nem a
németektől származott, mint eddig hitték.

Mentek, mendegéltek együtt ketten. Egyszer egy válaszúthoz érve, ott megpihentek,
pihenésközben pedig azt határozták hogy itt elválnak; megy az egyik jobbra, a másik balra,
mert így többet láthatnak, tapasztalhatnak mint ha mindig együtt járnának. Hanem ott volt
egy nagy kő, azt megemelték és mindegyik tett alája hajából egy fürtöcskét és azt mondották
hogy egy Hold-nap múlva ide visszatérnek; aki előbb érkezik: vár a másikra, de a követ
megemeli s ha a másik hajfürtje is tiszta akkor nincsen baj és várhat de ha az piros lett mintha
véres volna, ez azt jelenti : baja történt testvérének és akkor induljon a másik úton annak
keresésére.

Népünk ma is azt tartja hogy nagyobb dolgot kezdeni, útrakelni holdújuláskor szerencsésebb.

Ezzel egymást megölelték, megcsókolták, elbúcsúztak és elindultak, az egyik egyfelé, a másik

másfelé.
Magor kirántott magának a földből egy fiatal makkfát — nagy erejével ez neki nem ment
nehezen — letisztította ágát, gallyát, gyökereit és gondolta magában, ez jó lesz botnak,
bunkós végével pedig fegyvernek hogy magát vele megvédhesse ember és állat ellen. Akit
vagy amit ő egyszer ennek bunkós tövével megüt, az nem is fog többé neki — de másnak sem
— árthatni !

Hunor is gondoskodott magának fegyverről de ő csak rövidebb botot vágott magának és

annak egyik, végére hegyes kövét kötötte oda hogy ez így védő de támadó fegyver is legyen, a
követ pedig kifente baltaélűre.

Láttuk hogy Magyar Napistenünkkel azonos volt a görögök Heraklésze, aki fegyvere szintén a
bunkós bot.

Föntebb ugyan „makkfá”-t írtam, mivel ez, azaz a cser-tölgy is a tulajdonképeni magyar
törzsünknek is egyik szent fája volt és a hímséget és férfierőt jelképezte, miként minden olyan
fa amely hármas elágazású (páratlan szám) és fája kemény állományú, ellentétben az
olyanokkal amelyek kettős elágazásúak (páros szám), faanyaguk pedig puha (például: hárs,
nyár, jegenye, nyírj, amely utóbbiak nőneműeknek fogattak föl.

De talán helyesebb ha cser helyett meggyfát írunk, mivel a meggy volt a magyar törzs
legszentebb fája és Magor Napisten egyik legfőbb jelképe is.

Alábbi adatokat Hermann Ottó „A magyar pásztorok nyelvkincs” című művéből(Budapest,

1914., a Magyar Természettudományi Társulat kiadványa. Lássad a 215. oldalán „Kent bot”
cím alatt.) és Jókai Mór „Rákóczy fia” című regényéből veszem. Utóbbi szerint azonban a bot
cserfából valónak mondatik.

Az adatok lényege ez: Az alföldi magyarság félelmes fegyvere az embermagasságú bot,

amellyel kard és balta ellen is tudott vívni. Készült meggyfából, ügy hogy kérge is rajta
maradott. Ezt minden nap zsírral bekenték és kitették a meleg napfényre, mindaddig míg a
zsírral teljesen átitatódott, amiután nem tört, ruganyos lett és kardnak, baltának is ellenállott.
Jókai említett regényében leírja hogy egy botos magyar miként vív élet-halálra kardos és
kiváló vívóbajnok ellenfelével és végül ezt fejen találva, agyonüti. Ismeretes az is hogy
némely kezdetleges nép, a fémek megmunkálását még nem ismervén, igen kemény fából
olyan kardot tudott készíteni, amellyel ember fejét is egy csapásra le lehetett ütni. Régen
kovakőből is készítettek baltaélet, kést, az amerikai őslakók pedig fakardjaik élébe erősítettek
végig élesre fent kovaköveket.

Hunor jelképe viszont az ökölbe tartani való hegyes kő, az ék volt (később a kard, balta,
lándzsa is lett).

Ez is az ember első fegyverei egyike volt. Utóbb ilyen kő, botra kötve, súlyával a buzogány,
élesre fenve pedig a balta eredetét is képezte de egyúttal a szúró lándzsa eredetét is, mert
tudjuk hogy az ősember lándzsája, kopjája hegye is kovakőből készült. A magyar bot-fegyver
egyik fejleménye volt még az „ólmos bot” is, amelynek ütő végébe ugyanis ólmot is tettek,
hogy ütése súlyosabb legyen. Így ugyanis, anélkül hogy bunkós vége igen vastag kellett volna
legyen, mégis igen súlyosat ütött.
Végül ide teszem még ezen megjegyzést: A hármas elágazású fáknál a középső ág, mivel az
ott kevesebb napfényt kapott, többnyire elcsenevészedett, majd el isszáradott, úgy hogy idővel
csak kis csonkja maradott meg. Az ilyen fák törzséből azt megfordítva, készítették az ősök
hímistenségeik bálványait, az ágcsonkot penisként fogva föl, míg a kétágú villás
elágazásúakból nőistenségeik bálványai készültek. Az ilyen fák elágazásában pedig a női
szeméremrészhez valóban meglepően hasonlító képződményt látunk.

Ment, mendegélt Magyar és amint mendegélt, meglátott egy hegyoldalban valami öreg
asszonyt valamit szedegetni. Oda ment hozzá és megkérdezte mi jót szedeget ? Ez mutatott
neki kezében egy csokor valami szép fehéres fűfélét és mondotta :

— Ezt szedegetem, fiam, látod-e ? Árvalányhajat.

— Minek az ? — kérdé Magyar.

— Díszül házamba. Látod milyen szép.

— És miért nevezed árvalányhajnak ?

— Mert ez a neve, fiam. Ha akarod tudni miért ez a neve, azt is elmondom. Üljünk ide le,
hadd mondjam el neked :

Volt nekünk egyszer régen egy királyunk és annak kicsi leánya. A király egyszer egyedül volt
vadászni és amint jődögélt már hazafelé, meghall az erdőszélen valami gyermeksírást.
Megyen arrafelé s hát mit lát ? Egy fa tövében ül a fűben egy kicsi gyermekleányka, akkora
mint az övé épen és sírdogál. Oda megy a király, fölveszi a karjára és kérdezgeti, hogy kerül
ide egyedül ? De hiába mert kicsike volt az még nagyon és nem tudott beszélni. Nézdelt a
király erre, arra de nem volt ott sehol senki. Kiáltott, hívogatott is : „He, he, bééé ! Ki
hagyta itt e leánykát ?” De bizony nem felelt senki. Nem ám, mert bizonyosan kitette s ott
hagyta valami sokgyermekes nagyon szegény ember vagy asszony, mert nem bírta már
eltartani, gondolva hogy majd megtalálja valaki s gondjaiba fogadja. Hát úgy is lett, mert
megsajnálta a király, hazavitte s odaadta feleségének, nevelje föl ezt is az ő leánykájukkal
együtt.

Hát hiszen el is fogadta a királyné, föl is nevelte, de hát a saját leányát mégis csak jobban
szerette s árvalányt — mert ez lett a neve, mivel sem apja, sem anyja nem volt — inkább csak
szolgálóleányként tartotta. Fölnövekedett a két leány de nem szerette Árvalányt a
királykisasszony, sem mert ha szép volt-e, nem-e a királykisasszony, de bizony Árvalány
százszorta szebb volt nála s ezért nagyon irigyelte is Árvalányt; mindig rosszul bánt vele s
legjobban szerette volna ha a királyi szobákba nem is engedték volna.

Mikor már eladókorba értek a leányok, jött egyszer egy szép királyfi leánynézőbe. Saját lányát
a királyné szép, díszes, aranyos ruhákban járatta de szegény Árvalány bizony csak olyan
szerény ruhákat kapott amilyenekben a királyi palota szolgálóleányai jártak.

Habár az a szép királyfi el is kezdett a királykisasszonynak udvarolgatni, de mikor egyszer

mégiscsak meglátta árvalányt is, attól kezdve csak ővele akart beszélgetni.
Hiába dúlt fúlt magában a királyné és leánya, a királyfi már alig is nézett a királyleányra s
csak Árvalány után járt és vele lebelgett, mert hát Árvalány sem titkolta hogy tetszik neki a
szép királyfi, habár szerény maradott is, ahogy az leányhoz illik.

„Lebeleg” népies magyar szó, amely megfelel az angol „flirtel” (olvassad: flörtöl) szónak.
Jelent szerelmes enyelgést, szerelmes mókázgatást; eredeti értelme azonban: könnyed
mozdulatokat tesz és: lebeg, liheg. Említettem másutt hogy szerelmi vágyában a hattyú,
valamint némely más madár is, például a kacsa, a veréb, szárnyait lebegteti, valamint
említettem hogy őseinknél a hattyú a vágyódás, főkép a szerelemvágy jelképe volt, és hogy
palóc (pelasg) őstörzsünknél a hattyú neve lebed, libed volt, amely szó a lebeg, libeg igénkből
származott és a szláv labud = hattyú szóban ma is él. Említettem hogy innen származtak a
latin libito, olasz libidine = kívánság, vágy, valamint a német Liebe, a régebbi németben
Liebde szavak is. Úgyszintén ez magyarázza meg azt is hogy a görögök miért ábrázolták
Erosz szerelemistent hattyúszárnyakkal. Hozzá tehetjük ezekhez hogy hattyú szavunk viszont
kun eredetű, amelynek tulajdonképeni értelme szintén vágyó, vágyódó, kívánó volt, ami
emléke a szláv nyelvekben szintén megvan a hotyu, romlottan hocsu, továbbá hatyu, htju, htje
= akarok, kívánok, akar, kíván értelmű szavakban.

A királykisasszony pedig édesanyjával együtt panaszra ment a királyhoz Árvalány ellen.

Szerette a király az oly szép és kedves, szorgalmas és dolgos Árvalányt nagyon de hát a saját
leánya mégis csak kedvesebb volt neki is. Megparancsolta hát hogy Árvalányt a királyi
szobákból tiltsák ki.

Ámde a királyfi ezzel nem sokat veszített. Ha a palotában nem is találkozhatott vele többet de
találkozott vele titokban a kertben. Egyszer így egy este is kinn voltak együtt a kertben és
szerelmeskedtek. Nem tudta ezt senki de észrevette mégis a királyné mert leskelődött utánuk.
El is aludtak ott a szerelmesek a gyepen, az orgonabokrok alatt. A királyné pedig csöndesen
odaosont hozzájuk, levágta Árvalány haját, aztán szaladott vele föl a palotába.

Reggelre Árvalány hamarabb ébredett föl mint a királyfi. És mit kellett látnia ? Azt hogy
éjszaka valaki levágta egész haját.

Elmondottam föntebb hogy őseinknél vallásos szokásból a nő haját amidőn szüzességét

elvesztette, le kellett vágatnia. Asszonynál, násza után, ez szent szokás volt és e naptól kezdve
párta helyett csak főkötőt volt szabad viselnie.Haját ugyan utóbb ismét megnöveszthette de
azt csak főkötője vagy kendője alatt, fölkontyolva viselhette mert azt így vagy kibontottan,
urán kívül más férfinak többé nem volt szabad látnia. Ha azonban kitudódott hogy leány
szüzességét elvesztette, akkor ennek is, büntetésből vágták le egész haját, ami leányfővel a
legnagyobb szégyen volt. Ez a magyarázata az „Árgyirus és Tündér Ilona” típusú meséinkben
is annak hogy Ilona azon hogy hajából a mesehősseli szerelmeskedése után egy fürtöt vagy
egész haját levágták, annyira kétségbe esik hogy eltávozik azzal hogy többé soha vissza nem
tér és lemond arról is hogy szerelmesét az életben mégegyszer láthassa, holott annyit fáradott
hogy vele találkozhasson. Őt valóban csak hosszú idő múlva láthatja viszont, miután ez utána
bújdosott és hosszú vándorlás után megtalálja. A Gyergyai által elmondott legismertebb
változatban a hajlevágás ugyan oda van már csökkentve hogy Ilona hajából a vénasszony csak
egy fürtöt vág le, ami elég logikátlan mivel így a nagy kétségbeesés megokolatlan, de lehet
hogy a csökkentést csak Gyergyai eszközölte, ami viszont azzal lehet összefüggésben hogy
népünknél az asszonyok nászutáni hajvágása már valóban oda csökkent volt az újabb időkben
hogy csak a homlokfölötti hajból vágtak le egy keveset hogy a főkötő jobban a főhöz simuljon
és hogy valami baj a főkötő vagy kendő alól nehogy kilátszódjon.

Szégyenében és kétségbeesésében erre szegény Árvalány fektéből fölugrott, a folyóvízhez

szaladott, magát belevetette és ott lelte halálát.

A királyné pedig Árvalány haját megmutatta a királynak és elmondotta neki hogy mi történt és
mit látott. Megharagudott a király ezt hallva s azt parancsolta, Árvalányt a királyi városból
űzzék ki. Keresték is őt mindenfelé de sehol sem találták, míg végül a folyóból fogták ki halva.
A királyfi pedig keservesen megsiratta kedvesét aztán eltemette ott, ő maga, a folyóvíz mellett
a fűzfák alá. Megtudván pedig hogy Árvalány haját a királyné vágta le és vitte a királyhoz,
fölment hát a palotába és kérte hogy kedvese hajából bár néhány szálat adjanak neki, hogy
örök emlékül magával vihesse. De a királyné nem adott neki hanem mérgében fölszaladott a
hajjal a palota legmagasabb tornyába s onnan a szélbe szórta, hogy az vigye széjjel és így
vesszen el. Széjjel is vitte a szél de ahol egy-egy szálat el-el ejtegetett, ott az íme,
csodálatosképen megfogamzott a földben és azóta is mindenfelé nő a világban és szaporodik a
szép árvalányhaj.

Ahogy az öregasszony meséjét így bevégezte, Magyar elkért tőle egy csokrocskát és szép
díszül kalapjára tűzte. Sok, sok idő tellett el azóta de a magyar ifjak, az ő utódai, kalapjukon
kedves díszül az árvaleányhajat ma is viselik.

Való igaz pedig, hogy a tiszta magyar faj haja fehéres-szőke, „lenszőke”, ahogy népünk
mondja — aminthogy Eickstedt antropológus ugyanezt az úgynevezett „kelet-európai” vagy
„keletbalti” fajról is írja — valamint igaz hogy az árvalányhaj színe is ilyen, valamint igaz,
hogy a magyarság őseleme és mai 60-70 százaléka is e faj, amelyről pedig Eickstedt azt is
mondja hogy ez az emberiség őseleme, amelyből specializálódás és pigmentálódás utján az
összes más emberfajok keletkeztek.

No, megköszönte Magyar az öregasszonynak a csokrot, elbúcsúzott tőle és ment tovább

világlátó, világjáró útjára. Ment, mendegélt, míg egyszer egy nagy városba érkezett. Ott
meglátott egy magas, királyi palotát csupa fekete gyászszövetbe vonva; sok nép állott a
palota előtt, az is mind gyászfeketébe meg sárgába öltözötten és szomorúan mind,
szótlanságban.

Az ősmagyaroknál a sárga szín is a gyász színe volt és ezt népünk ilyenül itt-ott napjainkig is
használta. Erről másutt bővebben írtam; itt csak azt említem meg hogy ez a lomb őszi
elsárgulásával és így az elmúlással hozatott jelképesen össze.
És hát jönnek ki emberek a palota kapuján, azok is mind feketébe, sárgába, vezetnek egy szép
leányt, az is gyászfeketében és megyen sírva a többiek között, utána megy a király, korona a
fején, mellette a királyné és sírnak mind a ketten keservesen. Utánuk jönnek udvari népek,
mind nagyszomorúan, lehajtott fővel.

Kérdi hát Magyar az ott álló néptől, hová kísérik azt a szép leányt és mi oka a gyásznak és
siralomnak ? Mondják azok hogy bizony nagy oka van annak, viszik már a király leányát is
halálra. Van a várostól nem messze egy tó, abból származik a víz a patakokba s a városba és
az országba. Más víz nincsen sehol. De a tóban lakik egy rettenetes sárkány és az minden
hónapban egyszer, holdfogytakor kijön a tó partjára s mindannyiszor egy-egy fiatal lányt kell
neki áldozatul adni; ha nem, a vizet úgy elapasztja hogy nem folyik többet, és a sárkány
megöl mindenkit aki a tóhoz közelít, úgyhogy szomjan halhat minden az országban. Sorsot
húznak hát minden hónapban, ki lányát adják a sárkánynak és most épen a király lányára
került a sor.

Kérdi Magyar hogy hát nem akadott-e még soha senki aki azt a sárkányt elpusztította volna
? Ám felelték neki hogy hiszen nemegy vitéz kiment már a tó partjára hogy vele megküzdjön
és megölje de vagy száz esztendeje már, még mindet a sárkány ölte meg és húzta le a tó
fenekére, úgy mint a neki áldozatul adott leányokat. Nem is mer már senki a sárkány ellen
menni. Volt a királynak is szép, deli fia, a királyfi.

Hogy az országot a sárkánytól megszabadítsa s annyi fiatal leányt a haláltól megmentsen, ő is

kiment volt a tóhoz de megölte a sárkány őt is. Hogy ne volna hát gyászban és szomorúságban
már mindenki. Pedig a király már feleségül magát a lányát is igérte annak aki a sárkányt
megölné és egész országát is örökségbe a halála után, hiszen úgy sincsen már fia, akire
hagyhatná.

Hát Magor erre nem sokat gondolkodott, odasietett a gyászmenethez és mondotta a királynak,
álljanak meg mert kimegy ő a tóhoz a sárkány ellen és vagy legyőzi vagy meghal de nem
engedheti éltében hogy a királykisasszony ilyen szörnyű halált haljon.

Meg is állította a király a menetet. Köszöni a király és a királyné Magornak szándékát de

bizony csak szomorúan; látszik rajtuk hogy nem bíznak sikerében. Mondják neki, menne
vissza a királyi palota fegyveresházába, választana magának jó fegyvert, de Magor csak azt
mondja : jobban bízik ő botjában mint bármely más fegyverben. Vissza marad hát a király,
leányával, övéivel és a néppel, Magyar pedig megyen ki a tóhoz; csak messziről követik
bátrabbak, lássák mi lesz. Várja a tó partján a sárkányt és hát íme, egyszer csak el is kezd a
tó vize buborékot hányni és zavarogni s hát föl is bukkan a sárkány és látja hogy nincsen a
parton leány hanem férfi.

Rögtön neki is veti magát de ezúttal rosszul jár mert Magyar botjával, rettentő erejével nagyot
üt a fejére hogy roppan bele a koponyacsontja, a kutya pedig a nyakának ugrik és harapja a
gégéjét. Csapdos a sárkány is ide-oda tüskés fullánkos farkával, mereszti, emeli karmos
markait de alig van már ereje, sem Magyart sem az ebet megcsapni, megragadni már nem
bírja. Aztán kap a bottal a fejére még egynéhány szörnyű ütést, és vége örökre. Húsából aztán
Vaserős jóllakott.
Volt is ezután nagy öröm a király egész országában. Magornak pedig mennie kellett a királyi
palotába vendégségbe s adott a király olyan ünnepi lakomát amilyet még soha azelőtt.
Magornak meg volt hamar aki megsúgta hogy a király annak igérte a lányát aki a sárkányt
megöli s holta után királyságát is ráhagyja, s hogy hát kérje meg a királykisasszony kezét.
Csakhogy Magor ezt nem tette mert világlátni, világjárni akart ő még, sem a király országát
nem kívánta.

De ahogy folyt az ünnepség és lakoma javában, egyszer csak jelentik a királynak hogy hírnök
jött az északi királytól, Észak Országából, és azonnal akar a királlyal beszélni. Elsápadott
erre a király meg a királyné is mert jól tudták hogy Észak királya mindig ellenségük volt.
Bizony hogy ez csak a sárkány miatt nem támadta meg őket eddig, mert nem kellett neki ilyen
ország, de most bizonyosan megtudta már hogy a sárkány nincsen többé. Be is lépett a hírnök
a király elé és csak annyit mondott neki, hogy jön Észak királya hadaival, adja át neki
szépszerével egész országát mert különben sem neki sem aki ellenszegül, nem kegyelmez. Lett
most a nagy vigalomból nagy szomorúság újból ! Mondotta a király Magyarnak hogy hát ő
bizony országát szégyenszemre át nem adja ellenségnek, hanem kiáll katonáival az északi
király elé, pedig tudja hogy az erősebb, de azért megharcol vele s vagy győz vagy ott esik el a
csatában. Magyarnak még azt is mondotta hogy hiszen ő csak vendég itten, minek vesszen el ő
is ? Jobb ha elmegy idejében és életét megmenti.

Csakhogy Magyar máskép gondolkodott. Azt mondotta :

— Már én, királyom, bizony itt maradok. Nem avatkozom semmibe ha azt látnám hogy nem
lesz szükség rám, mert semmi dicsőséget felséged katonái elől elvenni nem akarok, de ha
szükség lesz rám : ott leszek és azt mondom én is amit felséged : győzünk vagy halunk.

Hiszen jött is Észak királya hadaival, lett is ottan rettentő harc. Harcolt is a királyunk
katonasága vitézül de a nagyobb erő elől, mire alkonyodott, vissza kellett vonuljon a város
magas kővárába.

Velük ment Magyar is. Erős volt a vár és bízott benne a király nagyon, hogy azt ellenség
sohasem bírja bevenni.

Másnap az északi király hadai a várat körülvették és ostromolni kezdték. Hanem az erős
várnak nem sokat árthattak, sem a kaput betörni, sem a falakat megmászni nem bírták, a
király katonái pedig nyilaztak le rájuk. Délfelé a katonák egyrésze nekiállott az ebédet főzni és
Magyar is szolgafára akasztott egy üstöt és főzte nyugodtan ebédjét. Az ám, de Észak királya
a vár körül fölállíttatta hadigépeit, a pattantyúkat, pallintókat és ezekkel elkezdték katonái
hajigálni a várba nagy köveket. Egy jókora kő meg épen Magyar üstjét találta el, fölborította
s a sok jó étel mind a tűzbe omlott. Hej, megmérgelődött erre Magyar, fogta rettenetes botját,
hívta a kutyáját, a kaput fölnyittatta és kirohant az ellenségre. Nem törődött most már azzal
kié lesz a dicsőség ! Ütött, csapott, pállott jobbra, balra, előre; akit ért annak vége volt, nem
volt olyan páncél, nem volt az az sisak amely ütésétől szét ne zúzódott volna. Akinek meg a
rettentő kutyája nekiugrott és torkonragadta, annak is épen úgy vége volt. A király katonáinak
sem kellett több, nekibátorodva, azok is kirohantak az ellenségre, ez meg meglepetésében
fegyvereit össze sem tudta szedni hanem menekült, ki amerre látott; maga Észak királya is
csak jószaladó lovának köszönhette életét és hogy futhatott vissza Észak országába.
Hívta volna mostan a király Magyart ismét palotájába vendégül de ő most már elbúcsúzott
tőle mert nem akart ő még házasodni, sem tovább ott vesztegelni, hanem elindult tovább a
világba.

Megy, megy hát Magyar, mendegél tovább. Meglát egyszer valami füstöt és tüzet. Megy
arrafelé és látja hogy ég ott a mező füve, ahogy nyáron az néha megtörténik, és terjed mind
tovább, csak ott nem ahol nincsen fű a tiszta homokon. Körül vett már a tűz egy helyen egy
bokrot és épen égni kezd már az is, pedig ágai közé fölkúszott egy kígyó, amint menekült a tűz
elől. Ez megszólal : — Jaj, te jó legény, mentsed meg életem; jó tettért jót várjál !

Népmeséinkben általános dolog hogy az állatok beszélnek. Ennek egyik okáról már a
szarvassal kapcsolatban írtam. Van azonban ennek még egy más oka is, amelyet
népmeséinket tanulmányozva megállapíthatunk. Bár az állatok beszélése a mai mesékben,
degeneráció folytán már általánosítva van, úgyhogy értelmetlen képtelenségnek látszik, mégis
föltűnt nekem, hogy igen gyakran : vagy rendkívül okos, azaz táltos állatról van szó, amit
tehát a szarvassal kapcsolatban magyaráztam meg, vagypedig az illető állat valamilyen bajban
lévén — amit a mesehős lát — vagy amikor maga a mesehős akarja azt megölni, az állat épen
akkor szólal meg hozzá, hogy mentese meg, vagy kéri hogy ne ölje meg és ezért cserébe
jutalmat igér és szavát aztán be is váltja. Ez engem azon következtetésre vezetett, hogy itt is
jelképezéssel van dolgunk és hogy ezt úgy kell értenünk hogy tulajdonképpen a mesehős
lelkiismerete szólal meg de ennek szava az illető állat szájába adva. Tehát a mesehős
lelkiismerete mondja, hogy mentse meg, illetve ne bántsa azon állatot, de azáltal költőibbé
téve, hogy az intés, kérelem alakjában, az állat szájába adatik.

Természetes azonban hogy ilyesmi csak olyan békés, földművelő nép lelkületében
keletkezhetett amely az állatok iránt is képes volt szeretetet és sajnálatot érezni. Durva, vad
vagy elvadult nép ilyesmire képtelen.

Másrészt az elmondottak annak is eggyel több bizonyítékát képezik hogy igen régi időkben
őseink, akik e meséket alkották, mily magas szellemi szinvonalon állottak. „A lelkiismeret
Aranytükre” című művemben (Szeged, 1937.) ismertettem őseink fenséges
lelkiismeretkultuszát, ami ősvallásunk egész erkölcstana legfőbb alapját képezte.

Gyorsan ledobja szűrét Magyar hogy az lángot ne fogjon, odaszalad a bokorhoz és botját a
kígyónak nyújtja, az meg föltekerődzik rá s így a tűzből kimenekül.

Szól a kígyó :

— Oh, te aranyhajú legény köszönöm, hogy — a magad veszedelme mellett is — életem

megmentetted. De látod-e hogy össze vagyok égetve, milyen kínosan tudnék csak így
hazavergődni ! A kígyók királya leánya vagyok. Oh, kérlek szépen, vigyél haza édesapámhoz,
ő és kígyói ismerik a világ minden gyógyfüvét, ő sebeimből kigyógyít engem és téged
jóságodért megjutalmaz.

Feleli Magyar :
— Hiszen hazaviszlek én szívesen édesapádhoz csak mondjad merre menjünk.

Vitte hát a kígyót Magyar, úgy botjára csavarodottan, az meg mondogatta neki merre kell
mennie.

Említettem a kígyó és az orvostudomány összefüggésbehozatalát.

Több népmesénkben megvan a botracsavaródó kígyó indítéka, sőt egyben még úgy is
előfordul hogy az magára a mesehősre tekerődzik föl (Benedek Elek: Magyar mese és
mondavilág: „Kígyós Jancsi”.) és ez így viszi azt haza édesapjához.Viszont
népművészetünkben is általános a botokon díszül rájuk fölcsavarodó kígyó ábrázolása, néha
csak bekarcolva és kifestve, néha domborúan kifaragva. (Lássad: Malonyay Dezső: „A
magyar nép művészete”, Budapest. 1911. III. kötet, 110-117. oldalakon.) Föltűnően
emlékeztet ez a görög-római mythologia Hermész-Nercuriusa kígyós botjára azaz a
kerykeion-caduceus-ra. Nem tudom hogy ezen kerükéjon szót miképen magyarázzák de ezt
valóban magyarázhatjuk bot-kígyó, azaz kígyóbot vagy kígyósbot-nak is, mivel régi
nyelvünkben a jelző a jelzett után következett. (Például Becskerek = kerek-vár, mert besenyő
szóval becs, bács, bécs = vár, továbbá a Dunántúl Hegymagas = magas-hegy. A „kerű”
szórészt ugyanis értelmezhetjük karó-nak, azaz bot-nak, mivel körös őstörzsünk szócsoportja
szerint ez volt a bot neve. De magyarázható ugyane szó körülkígyós nak is, mert lehetséges
hogy ezen „kery” azaz „kerű” szórész a kor, ker, kur kerekséget és kört jelentő, ősi
szótövünkben épen olyan képződménye mint a kerül, kerület, kering, korong, karima, kerít s a
többi ilyen szavaink. Viszont azt hogy a keion szórész nem más mint a mi kígyó szavunk
régibb, és népünknél itt-ott ma is élő kíjó, kéjó, némelyütt kégyó, alakja, azt egészen
kétségtelennek tartom. E szó ugyanis őse -on képzőnkkel kíjon, kéjon kiejtésű volt,
csúszó, folyó, sikló értelemmel, ami itt a kígyó ilyen mozgására vonatkozott.

Tény azonban hogy a caduceus-boton, azaz

Hermész ezen attributumán rendesen két
fölcsavarodó kígyó ábrázolva, ami hogy mily
ősrégi jelkép, bizonyítja az hogy már a
szumereknél is megvolt. Bár a „Meyers
Lexikon” (Leipzig-Wien.1896. „Caduceus
cikk”.) bemutat olyan caduceust is, amelyen
csak egy kígyó van. Hogy miért van másutt két
kígyó, nem tudom de lehet hogy azért hogy így
akarták az ősök azt jobban kifejezni hogy a
kígyó itt nőiségi jelkép, lévén a kettő valamint a páros számok, őseinknél mindig nőiségek,
ellentétben a bottal, karóval, ami meg hímség. Lehetséges az is hogy mesénknek is volt olyan
változata amelyben két kígyó-lány szerepelt, vagyis „a kígyókirály leánya” helyett esetleg
annak két leánya, vagyis mindenképen nőiség.

Azt is kifejtettem már másutt hogy a bot a hímség, azaz a hímtag jelképe, valamint a hímség
és hímtag megszemélyesítése Magor vagy Magyar Napisten, azaz Heraklész is, vagyis hogy
Magyar-Heraklész és botjuk tulajdonképpen velük magukkal azonos. Úgyszintén tehát a
hímségként fölfogott Nap, a bot és Heraklesz is mind egymással azonosak.
Ebből magyarázódik meg az is hogy a „Kígyós Jancsi” népmesénkben miért csavarodik a
kígyó magára a mesehősre. A caduceus-bot fölső vége is az ábrázolatokon többnyire gömbben
végződik, ami az ősi bunkósbot stilizálása de ami a hímtag makkját is jelképezte s az
ősmagyar gömb-jelképet is eszünkbe juttatja. A caduceus vagyis a kígyósbot tehát a hímségre
támaszkodó, azt körülölelő (magábafogadó) nőiséget és hímséget ugyanúgy jelképezi, mint a
tölgyfára fölkúszó borostyán, a gombos karóhoz kötött rózsatő és a gyöngyvirágcsokorral és
szallagokkal ékesített vőfélybot, azaz az ősmagyarok meggyfából való és
gyöngyvirágcsokorral és szallagokkal ékesített megyer nevű, botalakú és fölső végén
aranygömbben végződő bálványa, amelyen a gyöngyvirág igazgyöngyből, levelei pedig
rézből valók voltak amely utóbbiakat hagyták hogy a zöld rézrozsda befogja.

Elérkeztek így a kígyókirályhoz, egy erdőben, annak arannyal ragyogó palotájához, amely ott
egy mély szakadékban állott.

Őseink faépületeiket szokták volt réz- vagy aranylemezekkel borítani és díszíteni. Az így
borított épület fája az eső és napfény hatása ellen védve volt mert a lemezek halpikkely vagy
zsindelytető módjára borították a felületeket. A lemezek ezenkívül az oszlopokon, az ívek,
ajtók, ablakok szélein díszesen veretesek is voltak. Valószínű még az is, hogy az olyan kerek
alaprajzú, párkányzatos várak és paloták, amelyek alakját a 83. oldalon mutattam be, szintén
réz- ezüst- vagy aranyozott rézlemezekkel boríttattak. Az ilyen épületek ugyanis nagyrészt
földből valamint vályogtéglából is épültek, ahogy népünk házait az Alföldön még ma is építi.
A vályogtégla úgy készül hogy az agyagot polyvával vagy száraz fűvel keverik össze s aztán a
napon szárítják. Az ilyen tégla oly erős hogy kalapáccsal sem igen lehet szétverni és igen erős
az ilyen téglából rakott fal is, csakhogy a nedvességtől mállik. Ez ellen gondos tetőzéssel és
bemeszeléssel védekezik a nép. Ismeretes hogy Mezopotámiában a szumírok és asszírok
óriási épületeket is emeltek így és hogy ezeket a nedvesség ellen úgy óvták hogy külső
felületeiket erősen kiégetett és színesen zománcozott téglákkal borították, amelyeket aszfalttal
ragasztottak egymáshoz így teljesen vízhatlan külső fölületet képezve.

A fémekben és ezek között aranyban is oly gazdag ősi Magyarországon azonban

természetesen létre jött úgy a fa- mint a vályogépületek réz- vagy aranyozott rézlemezekkel
való borítása is. Úgyhogy az elmondottakból az is kitűnik miszerint a népmeséinkben annyit
emlegetett gyönyörű és ragyogó rézés aranyvárak meg paloták egyáltalán nem alaptalan
kitalálások, legföljebb annyiban túlzottak hogy azokat mai mesemondóink és hallgatóságuk
egészen rézből illetve aranyból valóknak képzelik. Hogy azonban tényleg gyönyörűek és
aranyozásuk miatt valóban ragyogóak is lehettek, azt most már el fogjuk tudni képzelni,
különösen ha elgondoljuk, hogy az oszlopokat és az ívezetek széleit borító lemezek nem
csupán művészi domborveretes és vésett mintázatokkal voltak díszítve hanem színes
ékkövektől is ragyogtak, amelyek ezen lemezekbe voltak foglalva.
 Mai népi építkezésünkben mindennek emléke már csak
a fába vésett díszekben és azok színes kifestésében él.
Hogy a régi Magyarország hegységei ékkövekben és
félékkövekben mily gazdagok voltak, eléggé ismeretes,
úgy-hogy ilyenek alkalmazása egyáltalán nem is volt
valami nagy fényűzés.

Ismeretesek a bizánci és római építőízlések olyan

jellegű díszítményei amilyet az alábbi rajzunk tüntet föl.
Hogy ezek azon időkben valahol még létezett — de
bizonyára még a cölöpépítményes korban keletkezett —
vesszőfonadékból készülő házak fűzfavesszőből font
díszítményeit utánozzák, kőbe faragva, az bizonyos de
igen valószínű hogy őseink e vesszőfonadékdíszeket utánozták réz és aranysodronyból is,
palotáik díszítésére.

Tény hogy mindenütt ahol ezen fonadék-díszítményeket régi épületeken látjuk, azok indítékai
a jász, besenyő és szemere törzseink szimbolikájából származóaknak látszanak, vagyis ezen
alakzatokból állanak.

Valószínű még az is hogy őseink ilyen fonatokkal, valamint

művészi domborveretekkel és vésetekkel meg színes
ékkövekkel díszített lemezeket, aranyból, ezüstből vagy
aranyozott rézből valókat, épületeik belsejében is alkalmaztak.

Arra vonatkozóan hogy mindez az ősi, görögelőtti, kréta-

mykénéi műveltségben is így volt, lássad Schliemann H.
„Mykenae” című művében (Leipzig 1878. 49-51. oldalait)
amelyben idézi Homéroszt (Odysseia), aki elmondja hogy
Alkinósz királyi palotája a magasban mint a Nap és Hold úgy
fénylett a réztől, ezüsttől, aranytól.

Írja még Schliemann azt is hogy a mykénéi vár falai kívülről és

belülről is fémlemezekkel kellett borítva legyenek mert a falak
köveiben láthatók a lyukak, amelyekben a lemezeket tartó
szögek voltak. E szögek bronzból készültek, mert némely
lyukban maradványaik még megvannak. Ebből az következik
hogy a fémlemezekkel való borítás azon időkben annyira szokás
volt hogy még a kőfalakra is alkalmazták, holott kőfalon ennek
semmi haszna nem lehetvén, azt csakis szépsége miatt eszközölhették. Egyébként megsejti
Schliemann azt is hogy a ma még álló kőfalak csakis várfalak, és házak, paloták alépítményei
voltak, míg maguk a házak és paloták ezek fölött, fából épültek — és természetesen szintén
fémlemezekkel borítottak voltak.

A tudósok rég megsejtették már azt is hogy Homérosz hőskölteményei nem a görögök
idejéből származnak hanem a kréta-mykénéi (más nevén: égei) ősműveltség idejéből, amelyet
pedig a mi oda kivándorolt őstörzseink alkottak volt. Ezen költemények amaz ősnép
hagyományai, mondái, amelyeket a bevándorló, sokkal későbbi, árják az előállott turáni-árja
keveréknyelvre: a görögre, csak átfordítottak, összefüggő két egésszé tettek. A későbbi
görögök ez ősnéppel, amelytől műveltségüket és nyelvük nagyészét örökölték, magukat
azonosították, talán csak tudatlanságból de valószínűleg főképen hiúságból. A valóság
azonban az hogy a görögök e népet részben kiírtották, részben pedig leigázták és
rabszolgáikként tartották. Ezek voltak a „helóták”. Utóbb nyelvüket is mindinkább reájuk
kényszerítették ugyan de a maguk nyelve is telítődött az ősnép nyelvéből vett szavakkal, azért
mert a műveltség hordozói továbbra is a helóták maradtak, mert a földművelők,
mesteremberek, művészek, költők és tudósok helóták vagy helóta származásúak voltak, míg a
görögök csak az úri de nem dolgozó és nem alkotó elemet képezték, vagyis ők voltak az urak,
a harcosok, fejedelmek és királyok.

A régi idők mindenféle történelmi tévedésein és hamisításain nem kell csodálkoznunk, hiszen
ilyen ma is a magyarság ázsiaiságáé is. Ilyen az is például hogy Nagy Károly császár díszes
kardját neki Harun al Rasid arab kalifa ajándékozta, amit Németországban is így tanítanak,
holott ez egy avar kard és Magyarországon sírokban nagyszámú ugyanilyen kardot
találtak; azt pedig tudjuk hogy a frankok miután az avarokat legyőzték, ezek mérhetetlen
kincseit is elrabolták. De sőt még manapság is például a német Woermann Károly
műtörténész is „Geschichte der Kunst” („Művészettörténelem”) című művében (Leipzig,
1925.) (a 117-112. old. II. kötet) a Kelet- és Észak-Európában talált, köldökük előtt csészét
tartó, ősi kun és őstörök sírbálványokat, amelyek régen a kunhalmok tetején állottak, amint
azt Rubruquis keleti utazó le is írja, azokat a kunoktól (cumani) származtatva, amely
kunhalmokat a nép szintén „Hunengräber” néven nevezi, mégis ő, Woermann „szláv
emlékművek”-nek mondja, amit tévedésnek aligha, inkább szándékos megtévesztésnek kell
tartanunk, azért mert hiszen Rubruquist ő is említi, márpedig a kunokat még senki sem tartotta
szlávoknak, illetve csak affelől folytak viták hogy ugor vagy török nyelvűek voltak-e
? Viszont az abakáni ilyen szobor hátán még őstörök fölirat is van. (Lássad az
„Ethnographia” folyóirat 1904. évfolyam, 294. oldalán Sebestyén Gyula „Rovás és rovásírás”
című cikkében, valamint Strahlemberg: „Das Nordund Östliche Theil von Europa und Asia.”
Stockholm, 1730.) Ha tehát az ilyen tévedések vagy megtévesztések még napjainkban is
előfordulhatnak, mennyivel inkább előfordulhattak nehány ezredévvel ezelőtt.

Annyi bizonyos hogy a görögöknél az épületek fémlemezekkeli borítása már nem volt
szokásban. Ha tehát hőskölteményeik ilyen palotákról szólanak, akkor ez is azt bizonyítja
hogy ezen hősköltemények elbeszélései a kréta-mykénéi korból származnak, amikoris az
épületek ilyen borítása szokásban volt.

Volt ott sok kígyó, de Magort, ahogy botján a király leányát meglátták, egy sem bántotta, meg
mondotta is ez nekik hogy ne bántsák. Bementek aztán a királyhoz és annak a kígyóleány
elmondotta hogy Magor mikép mentette őt meg kínos tűzhaláltól. No örült és hálálkodott a
kígyókirály, azután küldötte kígyóit, hozzanak gyógyfüveket. Hoztak is azok s így a
kígyóleányt ezekkel mindjárt meg is gyógyították; égett sebei szemlátomást hegedtek,
gyógyultak a füvek csodaerejétől.

— No, — mondotta azután a király — mármost szóljál mit kívánsz ? Mivel hálájam meg,
hogy kedves leányom életét megmentetted és hozzám elhoztad ? Kérhetsz aranyat, ezüstöt,
amennyit elvihetsz, szívesen megadom.

— Nem kívánok én, királyom, sem aranyat, sem ezüstöt — felelte Magyar — de egy kérésem
mégis volna: szeretném ha megtanítanál a gyógyfüvek ismeretére. Annak talán majd még
hasznát vehetem.
Ott marasztotta hát Magyart a király nehány napra vendégül, amíg a gyógyfüvek ismeretét és
használatát megtanulhatja. A kígyóleány pedig még azt is mondotta apjának :

— Tanítsa meg, édesapám, az állatok, madarak nyelvére is mert az életben annak is sok
hasznát veheti.

Megtanította hát a kígyókirály Magyart erre is.

Megköszönt mármost ő mindent a királynak és leányának, aztán elbúcsúzott tőlük és elindult

tovább, vándorló útjára.

Ment, mendegélt ismét. Ahogy egyszer ráesteledett, szűrét egy fa alá terítette hogy ott
megháljon. Egyszer csak leszáll a fára három madár és elkezd ott egymással beszélgetni, s
íme Magyar értette beszédüket. Azt mondja az egyik madár :

— Látjátok-e ma újhold van. Ha az emberek, állatok tudnák milyen harmat hullik minden
esztendőben egyszer ezen újhold három éjszakáján !

— Milyen ? — kérdé a másik kettő.

— Olyan hogy aki állat vagy ember azzal bármely sebét megmossa, mindjárt meggyógyul az,
de még a vak is látóvá lesz tőle ha csak beteg szemét vagy elveszített szeme helyét vele
megnedvesíti.

— No, — mondja a másik két madár — ezt jó tudni !

Magyar meg a fa alatt szintén gondolta magában, hogy bizony ezt neki is jó tudnia.

Meghált hát ott Magyar és reggelre ment tovább. Ahogy megyen, mendegél, egy nagy
pusztasághoz ér. Annak szélén állott egy magányos fa s ennek tövében meglát ülni egy vak
embert. Ahogy elhaladna mellette, az megszólal és alázatosan valami ennivalót kér, merthogy
— úgy mondja — nagyon éhezik.

Megsajnálja Magyar a vak embert, odamegy, leül melléje és tarisznyájából ad ennie. Akkor
látja hogy hiszen szeme helye véres is. Mondja Magyar :

— Úgy látom, kend csak nemrég veszíté szeme világát. Mi történt kenddel ?

— Hát — felelé az — ha nem unja szomorú sorsom meghallgatni, elmondhatom kendnek. A

nevem Igazság. Volt egy társam: Hamisság. Együtt indultunk útnak. Azt mondá a társam,
fogyasztanók előbb el az én élelmem és ha majd ez elfogyott, azután az övét. Nem tudtam még
akkor mi a hamisság, hát beleegyeztem. Mire élelmem elfogyott volt, épen egy nagy
pusztaságban jártunk. Mikor megéheztünk leültünk enni. Hát elő is vette Hamisság az élelmet
de nekem nem adott egy falatot sem, hiába kértem. Végül azt mondotta: ha engedem egyik
szemem kiszúrnia, akkor ad. Nem engedtem, de mikor másnap is előszedte élelmét és evett,
már hogy éhen ne haljak ott a sivatagban, meg kellett engednem. Egyik szemem kiszúrta s egy
kevéske ételt adott. Mentünk tovább, ő vígan, én szomorúan. Másnap is elővette eleségét, evett
de nekem megint csak nem adott. És így volt harmadnap is, de a sivatagnak nem volt vége.
Hiába kérleltem adna ennem, nem adott, hanem azt mondotta: csak úgy ad ha megengedem
másik szemem is kiszúrnia. Mit volt mit tennem ? Már menni is alig bírtam, az éhségtől úgy el
voltam gyöngülve. Hogy hát éhen ne haljak, végül azt mondottam, hogy ha aztán vezet, míg
valami város végére érünk, ahol kéregethetek, akkor megengedem. Jót nevetett rajtam de
megigérte, másik szemem is kiszúrta, egy keveset adott ennem, aztán vezetett míg e helyre
értünk és itt azt mondotta: itt van e város végén egy fa, ez alá üljél le s itt a járókelőktől
kéregethetsz. De bizony kend az első, aki lépteit meghallám.

— Hát hiszen nincsen is itten város sehol. Amarra a pusztaság, emerre egy erdő. Hát látom
most ebből én is hogy mi a hamisság — mondá Magyar. De tudom, él az Isteni Törvény és ítél
mindenkinek érdeme szerint. Kend meg kellett szenvedjen amiért könnyen hitt és nem
vigyázott hogy kinek. De ez csak hiba volt, nem bűn. A Hamisságot bűnéért utolérendi
büntetése, akár merre jár is, és ha mi azt megtudni nem is fogjuk soha. Holott, lám, kendnek
szemevilágát még ma visszaadja mert, íme, velem tudatta hogy minden esztendőben egyszer, a
mostani holdújuláson három éjszakán át olyan harmat hullik, amellyel ha vak ember szemét
vagy szeme helyét megmossa: látóvá lesz. Maradjunk hát szépen itten hajnalig és majd én is
segítek harmatszedni. — Úgy is tettek. Magyar, hajnal előtt kendőjét a harmatos fűben
meghúzogatta míg vizes lett és aztán Igazság szemhelyére facsargatta s azt megmosta, mire
szemei csodamódra helyrejöttek és ő ismét úgy látott mint azelőtt.

Igazság sora így hát jóra fordult és azóta jobban is vigyáz magára.

Járnak a Földön azóta is az Igazság és a Hamisság. A Hamisság ahol csak megjelenik, sok
bajt okoz mindenütt de azért a végén mégis csak ő jár a legrosszabbul. Az Igazságnak a
Hamisság miatt sokszor nagyon meg kell szenvednie de a végén mégis mindig győz.

Az elkövetett hiba kárát is el kell viselnünk de ez sohasem oly súlyos mint az elkövetett bűnért
járó.

Régi nyelvünkben a hamisság szónak hamosság kiejtése is volt és mindkét alakjában

gonoszságot és csalást is jelentett, míg mai inkább mókás értelmének csak a hamiskás szó
felelt meg. Az Igazságról és Hamisságról szóló népmeséinkben utóbbi névértelme tehát
gonoszság és csalás.

Nem írtam „koldulni” hanem „kéregetni” azért mert előbbi szónak régibb nyelvünkben még
csak bolyongani, kószálni értelme volt és kéregetni értelmét csak később kapta, mivel a
koldusok többnyire házról-házra, utcáról-utcára járva, vándorolva kéregetnek, bár vannak
egyhelyben ülők is, mint az olyan vakok akiknek vezetőjük nincsen, mint itt az Igazságnak.
Említésre méltó azonban hogy olaszul ramingo = bolyongó, vándorló, de hogy ugyane szó a
velencei tájszólásban — amelyben „remengo”-nak ejtik — úgy vándorlást mint tönkremenést,
koldusbotrajutást is jelent. Annál meglepőbb tehát hogy az olasz-latin mendicare = koldulni,
kéregetni, meg a mi mendegélni igénkkel egyezik teljesen.

Meg kell még említenem a következőt is: Az hogy a mesében az egyik vándor a másikat
fölszólítja hogy előbb egyikük eleségét fogyasszák el, azután a másikét és hogy emez bele is
egyezik, ez csak látszólag értelmetlen indíték. Ez, ha ketten, vagy többen indultak vándorlásra
együtt, valóban úgy is volt szokás, éspedig azért mer hiszen nem volt mindegyiknek egyféle
útravaló elesége, meg egyiké jobb is, a másiké rosszabb. Amikor tehát ettek, akié rosszabb
volt, annak látnia kellett volna mint eszik a másik jobbat. A testvériség tehát valóban azt
kívánta hogy előbb az egyik eleségét fogyasszák el közösen, azután a másikét, hogy így
mindegyik egyaránt részesüljön mindenből.

Megköszönte Igazság Magyarnak szívességét, jóságát, aztán elbúcsúztak egymástól.

Ment hát megint tovább Magyar vándorlása útján, Néhány nap múlva meglát ismét egy fa
alatt ülő embert és ahogy közelebb ér hozzá, látja hogy majdnem meztelen, csak egyszál
gatyában van és hogy vak ez is és még véres is mindkét szeme helye. Csodálkozva kérdi hát az
embertől hogy mi történt vele ?

— Jaj, jaj, — felelé az — két vad, kegyetlen rabló támadott meg; kifosztottak és szemeim
kiszúrták.

— De hát miért szúrták ki szemeit is kendnek ?

— Hát az úgy volt hogy rám támadtak ordítva hogy: Pénzed vagy életed ! Volt nehány
aranypénzem a tarisznyámban de azt mondottam nekik hogy hisz' szegény vándor vagyok,
pénzem nincsen csak egy kevés eleségem a tarisznyámban; azt oda adom. Csakhogy
megmotoztak, a pénzet megtalálták és dühükben hogy meg akartam őket csalni, mindkét
szemem kiszúrták; még jó hogy meg nem öltek; aztán mindenem, még ruháim is elvették. Jaj,
kérem kendet, segítsen rajtam. Kísérjen el valami városba hogy ott kéregethessek és valami
ruhát, ha akármilyen rongyosat is, adjanak.

— Hogy hívják kendet ? — kérdé Magyar.

— Hamisság a nevem. — felelé az.

Ime, gondolta magában Magyar, ítélt már az Örök Nagy Törvény. És már csodaharmat
sincsen. Ha meg is tanítom, akkor is egy esztendeig kell nyomorognia.

Elvezette hát őt Magyar az első városig, mert jó szívű volt és meg is tanította hogy
szemevilágát miképpen nyerheti vissza, jövő esztendőre.

Mindezek után Magyar úgy gondolta hogy immár eleget vándorolt, eleget látott és tapasztalt,
hogy legyen otthon mit elmondania, s elindult hát vissza, hazafelé.

De természetesen költőnek szabadjában áll népmeséink, mondáink világából többet is

merítenie vagy az itt fölhasználtakon is változtatnia.

Mondottam hogy Magyar Napistenünk tulajdonképpen azonos Heraklésszel. Ezért az

elmondott kalandokon kívül még olyasmit is lehetne idefűzni amilyen a görögöknél Heraklész
12 dolga. Ilyesminek népmeséinkben van is nyoma amennyiben az Erős János vagy Kilenc
vagy valamely más nevet viselő mesehősnek egy király megbízásából különféle nehéz
föladatokat kell teljesítenie. Az illető király vagy gazda többnyire azért küldi a mesehőst
ilyesmi teljesítésére mert azt reméli hogy az odavész és így ő megszabadul tőle, de ennek
mindig minden sikerül. Népmeséinkben ma úgy mondva hogy a mesehős vagy az illető király
vagy gazda szolgálatában van vagypedig annak leányát szeretné feleségül kapni. Azonban a
szolgai állapotot Napistenünkre alkalmazni nemigen megfelelő valami; feleségszerzését
pedig költőibbnek vélem úgy ahogyan az Magyar és Hunor ikertestvérekről az írott
hagyományban is fönnmaradott, vagyis nőrablás útján, bár nem kétlem hogy némely
őstörzsünknél, illetve ezek egykori hitregéiben a Napisten vagy a Napot megszemélyesítő
ikertestvérpár valóban az említett módon szerez feleséget; aminek emléke aztán mai
népmeséinkben meg is van. De tehetséges költő talán talál majd lehetőséget arra hogy ilyen
föladat-teljesítéseket is besző, ha nem is mindjárt tizenkettőt. Gyönyörű indítékokat tartalmaz
például a Kilencnek nevezett hősünkről szóló népmesénk, amelyet alább szándékozom
elmondani és magyarázni.

De lássuk hát Hunor merre járt, mit látott, mit tapasztalt ? Ment hát ő is ment mendegélt.
Egyszer egy nagy erdőben ráesteledett és bizony nem volt ott ház ahol éjjeli szállást kérhetett
volna. De íme egyszer csak meglát a fák kőzött valami világosságot. Megy arrafelé s ahogy
közeledik mit lát: Egy kis, alig pislogó tűz mellett ül valami csúf vénasszony; nagyorrú,
kuszahajú. No, gondolja magában Hunor, ez csak boszorkány lehet. Mi más lehetne ilyen
vénasszony itt egyedül éjjel az erdőben ? Ki más lehet ez mint a gonosz Vasorrú Banya
? Hunor kutyája is morogni kezdett. No, gondolta hát, ehhez nem megyek oda. Nem jó
boszorkányokkal lenni. Megfordul hát szépen és megyen más irányba. Megy, de alig haladott
valameddig, ismét tűzvilágot lát a fák között. Megy arrafelé, hát ott is valami olyan banya ül
tüze mellett és Földneheze megint morogni kezd.

Ej, gondolja Hunor, ehhez sem megyek; boszorkányt jobb elkerülni. Elfordul hát megint és
megyen másfelé, de ismét meglát egy tüzet a fák között. Akar közeledni s hát ott is ugyanolyan
banya ül, a kutya meg morog. Nézi jobban, hát látja hogy hiszen ez mindig ugyanaz a banya.
Lám hát — gondolja — hogy igazán boszorkányság van a dologban. Bosszankodva fordul
másfelé, de hiába, a tűz ismét ott van előtte s a tűz mellett a banya.

Ejnye, ördög vigye — gondolja magában — ha már ez mindenképen velem akar összekerülni,
hát legyen, hiszen van jó baltám meg jó kutyám; majd meglátjuk mi lesz ha káromra akarna
lenni !

Megyen oda Hunor, kutyáját lecsitítja és köszönti a boszorkányt szépen :

— Jó estét, öreg anyó ! Mit csinál itt kend ilyenkor az erdőben ?

— Jó estét, jó estét, te szép legény. Nem csinálok én semmit, csak ülök itt a tűz mellett és
várom a reggelt. De mit keresel te fiam e vadonban, ahol még a madár sem jár ?

— Hát bizony, anyám, elég bajom hogy itt ére az éj. Keresni meg hát szállást keresnék.

— No, — mondja a banya — ha szállást keresel, azt hát adhatok én szivesen. Itt a házam, nem
messze, bemehetünk, a lányom meg majd főzhet vacsorát is.

Mennek nehány lépést és hát ott van a fák között valami nagy, sötét gömbölyűség.
Ez volt a boszorkány háza, félgömbölyű mint a vizen úszó buborék, valami fűvel vagy
szalmával födve, mellette kicsi félszer. Bemennek a kertajtón s hát a félszer alatt, mécses
mellett ül egy leány és fon. Odaszól a boszorkány a leányhoz :

— Rakjál tüzet, lányom, főzzél vacsorát mert vendégünk van, aztán teríts asztalt meg vessél
ágyat is neki.

Mennek be, világot gyújt a vénasszony. Bement a kutya is gazdája után. Nem tetszett ez a
banyának; mondotta Hunornak, kutyáját tán hagyná inkább künn, háljon az a félszer alatt, de
Hunor felelé :

— Jaj, nénémasszony már azt nem teszem. Jó kutyám sokkal jobban szeretem semhogy
kihajtanám amikor én házban hálhatok. Inkább, ha nem tűr kend kutyát idebenn, hát kint
hálok én is a szín alatt, a tűz mellett.

Mert hát úgy számította Hunor : jobb lesz és biztonságosabb ha kutyája is vele marad.

Mit tehetett mást a szipirtyó, hagynia kellett a kutyát is bent; ki nem engedhette vendégét, ha
már szállásra hívta volt.

Hogy megvacsoráztak aztán, kiment a banya a lányával a szín alá, a tűz mellé, Hunor pedig a
fekvőhelyre lefeküdött, kutyája a lábához, baltáját meg magamellé tette hogy kéznél legyen,
aztán el is aludott.

A boszorkány itt ősvallásunk Halálistennője aki egyúttal a Sötétség és az örök, fekete Világűr
megszemélyesítője is, akit például kőrös törzsünk Kalán, besenyő törzsünk pedig Iszonya
néven nevezett. Ez megfelelt az indiai mitológiaKáli és a germán mitológia Hela nevű
halálistennőjének. E mindkét név kőrös őstörzsünk szócsoportjából származik, amelyben a
hal- hel valamint r-es kiejtéssel kar szótőnek egyaránt volt halál, feketeség, sötétség és
mélység értelme. Hogy a germán mitológia is legnagyobb részt a mi ősnépeinktől származik
(habár azt utóbb a régi germánok véres borzalmakkal telítették), emellett nem csupán az
említett Hela, más nevén Halja halál- és alvilágistennő neve hanem az is tanusít hogy például
az idő istennője neve meg Idun, ami pedig idő szavunk régibb idun, azaz idön = haladó,
menő, alakjából származik (régen az ö helyett gyakran u volt). Ezen kun idun szóból
származik a szláv ide = megy, haladó szó is, mert az időt őseink mindig menő, haladó, folyó
valamiként fogták föl. Az ősök legrégibb időmérője a Hold volt, márpedig a Hold halott is és
halad is, amely szavak egymással ugyanúgy egyeznek mint a Hold másik neve, a Mén,
Menes, a mi megy igénk régi mén alakjával, ahogyan azt népünk ma is használja. A halált és
feketeséget illetőleg még csak azt hozom föl, hogy kőrös szócsoportunkban kar, kár, kal, kál
feketét és halált is jelentvén, evvel függ össze a jellegzetesen, sőt közmondásosan „fekete
holló” e neve, amely névnek a törökben karga = holló felel meg, ami aztán a török kara, régi
magyar gara = fekete szónak felel meg de megfelel a magyar korom szónak is. Mindez
viszont azt teszi kétségtelenné hogy a latin-olasz carbon (olvassad: karbon) = szén, corvo
(olvassad: korvo) = holló, a szerb-horvát gar = korom, valamint a német Kohle (olvassad:
kóle) = szén szavak is mind ősnyelvünkből származnak. Régi népi költészetünkben a holló
gyakori neve „gyászos holló” is és baljóslatú madárként szerepel, amely rossz hírt, gyászhírt,
halálhírt szokott hozni. Ez onnan ered hogy ahol emberi vagy állati holttest feküszik ott
megjelennek a hollók, sőt sebesült vagy betegen vánszorgó ember körül is már kóvályognak,
lakomát sejtve. Úgyszintén a vonuló hadakat is szokták volt kísérni, mivel ezek után mindig
maradozott egy-egy beteg, kidűlő állat, a hadak célja pedig harc, csata lévén, a hollók a
csatatereken bő lakomához jutottak. A legmeglepőbb azonban az hogy hiszen a holló szava is:
Kár, kár ! Amely szó a magyarban romlást, pusztulást, kárt jelent. („Kárba ment, kárba
veszett = elromlott, elpusztult.)

Mindezekkel kapcsolatban is őseinknek sok ezredéven át kialakult csodás, költői

szimbolikájából még sokmindent mondhatnék el, de akkor e magyarázataimnak vége-hossza
nem lenne.

Bár népmeséink szerint a mesehős a boszorkányt többnyire megöli, de természetesen ezt úgy
kell képzelnünk hogy ő utóbb föltámad, ami azonban mai népmeséinkben általában már
feledésbe ment. Mégis a gonosz boszorkány elpusztíthatatlansága (halhatatlansága) emléke
még megvan abban hogy a mesehősnek őt többször egymásután meg kell ölnie, mert habár —
némely mese szerint — a mesehős őt tűzbe veti de abból nyelve, feje vagy egy csontocskája
kiszökken és ebből ismét a boszorkány lesz. Sőt egy általam Erdélyben hallott mesében a
boszorkány óriási fekete gödény (pelikán, amely libánál nagyobb vizi madár de a valóságban
fehér színű, bár lehet hogy volt valamikor fekete színű is) képében a mesehőst és kedvesét (az
életet!) üldözi hogy elnyelje (a gödény rendkívül falánk állat, igen nagy csőre és szája van,
ezenkívül pedig csőre alsó része nagy bőrzacskót is képez, amelyben tartogatja azt amit tele
gyomra egyelőre még nem bír már befogadni). E madár tehát őseinknél, ugyanúgy mint a
boszorkány, a sötét világűr egyik nőnemű jelképe volt, amely mindent magába fal, amelyből
bár minden születik (népmeséinkben a boszorkány „ördöngős szüle”-nek is neveztetik) de
minden oda, a megsemmisülésbe, vissza is tér, amely tehát saját gyermekeit is fölfalja,
tátongó torkába nyeli.

Az indiai mitológiában Káli is emberevő Éjistennő, úgyszintén a germán Hela vagy Halja,
valamint a mi boszorkányukról is mondatik ez, sőt gyakran úgy hogy gyermekeket öl, főz és
esz meg. Az általam Erdélyben hallott mesében úgy mondatott hogy az iszonyatos, nagy
gödény a mesehőst és kedvesét üldözve, már kitátja rémes nagy száját hogy őket bekapja de a
mesehősnek egy csodakendője van amellyel feléje legyint, mire a gödény elerőtlenedve
elterül és csak hiába tátog-hápog. Szempontunkból azonban igen fontos az hogy itt tehát a
boszorkány vagy ördöngős szüle élve marad, megöletéséről nincsen szó. Mivel hiszen ő
örökkévaló mint a Világűr, amit jelképez. Más népmeséinkben is megvan az hogy a mesehős
és kedvese a boszorkány elől elmenekülnek annak megöletése nélkül.

Föl kell nekünk még tűnjön a kun szócsoportunkba tartozó gödény szó is, amelynek első
szótagja megfordítva dög szavunkat adja, ami tehát a halál kun neve volt és eredetileg nem
csak állat halálát jelentette, aminthogy dögvész szavunkat nyelvünk veszedelmes ragály
értelemmel emberre, állatra egyaránt alkalmazza. Az albán nyelvben is dek = halál, kaa dek =
meghalt.

Örökkévaló tehát a Világűr, a Halál, valamint örökkévaló az Élet és ennek a Halál elleni
küzdelme.

Némely népmeséinkben, amint azt erdélyi mesemondóimtól magam is többször hallottam, a

boszorkány laka leírásánál az is mondatik hogy kerítése „emberhúrokból” való és hogy
minden kerítéskarójára egy-egy halálfő tűzve. Húr régi nyelvünkben azt jelentette, amit ma,
helytelenül, bél-nek nevezünk. Helytelenül azért mert bél, belek tulajdonképen a test minden
belső részét, gyomrot, tüdőt, szívet stb. is egyaránt jelentette, míg húr, húrok csak azt amit ma
„belek”-nek nevezünk. (Német Darm tehát magyarul = húr, de nem bél, mert bél =
Eingeweida.) A hegedűhúrt azért nevezzük húr-nak mert eredetileg csakis állati húrból
készült, ugyanígy bizonyos kolbászfélét is azért nevezünk hurkának, mert állati húr kellett
hozzá.

Emberi, vagy akár állati húrokból, illetőleg „belekből” való kerítést — amidőn ezt székely
mesemondómtól először hallottam volt — nevetséges képtelenségnek tartottam, pedig nem
az. Hiszen nem a még nedves, lágy belekre kell gondolnunk, hanem szárítottakra, olyanokra
tehát amilyenek a régi hangszerhúrok voltak. Hogy az ilyen húr milyen erős, szinte
elszakíthatatlan kötözőszer is, jól tudjuk. Mesebeli túlzás tehát csak az hogy az egész kerítés
mondatik belekből készültnek, holott ezt csak úgy kell képzelnünk hogy a kerítés alkatrészei
(karók, lécek, ágak, cölöpök) vannak nem szögezve hanem húrokkal kötözve, azért mivel
ősidőkben a szög igen drága dolog volt; a vasat még nem ismerték és minden egyes szög is
kézzel készült de csak rézből.

Hogy a kerítés karóira tűzött koponyákat itt a szövegből miért kell elhagynunk, alább látni
fogjuk. Itt csak a következőket hozom föl, ami újabb bizonyítéka azon elméletemnek is, hogy
a legtöbb jelképes, valamint a legtöbb különös és látszólag értelmetlen dolognak is gyakorlati
vagy valamikép természetes eredete van :

A kerítéskarók fölső végét hegyesre szokták faragni, hogy így az esővíz rajta meg ne álljon,
belé ne szivárogjon és emiatt a karó hamar ne korhadjon. Hogy azonban a karó hegye
vízbeszivárgás ellen mégjobban védve legyen, azt be is szokták festeni de szoktak rá régi
hibás bögréket, köcsögöket, gazdagabbaknál külön e célra cserépvégeket is tenni, ami a
kerítést díszíti is. De régen, különösen állattenyésztő népeknél, a karókra leölt állatok
koponyáit is tűzdelték volt, természetesen azon állatokét amelyeket az illető törzs tenyésztett,
vagyis amelyeknek vallásos szimbolikájukban szerepe volt, úgy hogy itt a gyakorlati cél
mellett már a szimbolizálás is megjelent. Népünknél kerítéskarókon némelyütt még
napjainkig is lehetett látni ló-, kecske- vagy ökörkoponyát. Érthető tehát, hogy vad, emberevő
népeknél vagy olyanoknál amelyeknél az emberáldozatok is szokásban voltak, a házak vagy
templomok kerítése karóira a megölt és megevett, föláldozott emberek, ellenségek koponyáit
tűzdelték föl, ami aztán az ilyen vad nép különös büszkesége is lett. Innen ered némely
népmesénk szerint kegyetlen, erdei óriások vagy gonosz királyok szájába adott azon
fenyegetés hogy : „Mert különben karóba kerül a fejed!” Ami szerint valószínűleg a
kivégzett fejét úgy amint volt, tűzték a karóba s az idővel ott válott csontkoponyává.

Ám éjféltájban egyszerre csak arra ébredett, hogy Földneheze nagyon morog. Hát csak
kinyílik az ajtó s bejön két szőrös ördögfajta. Dereng világlik a szőrük mint a korhadó nedves
fa a sötétben vagy mint a lidércláng a vizenyőben (mocsárban).

(Lehet azonban úgy is írni hogy Hunor a mécsest égve hagyta. Tény azonban hogy már a
régiek is ismertek világló anyagokat, kenőcsöket, amilyen például a foszfor, amelyekkel, ha
az ember ruháját vagy állat szőrét bekente, akkor az a sötétben kísértetiesen világlott.).
Fejük ijesztően rút és jönnek egyenesen Hunor felé. Hanem ez fölugrik és kiált a kutyájának :

— Földneheze ! Fogjad !

Villámgyorsan neki is ugrik ez az egyiknek (ezért talán jobb ha Hunor kutyája nevéül a
föntemlített Szélsebes név használtatna) és torkonragadja, Hunor pedig fejüket baltája két
rettentő csapásával nyakukig kettéhasítja.

No, gondolja magában Hunor, ezek meg is fojtottak volna itten, ha kutyám nincsen és alva
találnak, de most ugyan már nem ártanak többet sem nekem sem másnak. Majd legyen kedves
háziasszonyom és leánya gondja holnap őket innen eltakarítani.

Ezzel szépen visszafeküdött helyére. Várt egy darabig, nem jön-e még valami ilyen
ördögfajzat, de semmi sem jött és csöndes volt a kutya is. Aludott hát reggelig.

Kinyitja reggel az ajtót, bejön a világosság és látja, amit este a mécses gyönge fényénél nem
vett észre, hogy milyen helyen hált az éjjel. A kunyhó gömbölyűségét, hupolagát belülről
fűzfavesszőkből kötözött rácsa tartja de azon fölül a fal csupa halálfőből való s úgy
látszódnak azok a rács között és a koponyákat a szalma csak kívülről borítja, eső ellen.

Kimegy Hunor és hát ott van a félszer alatt a banya leánya de a banya nincsen. A lány pedig
valami rettentő nagy üst alatt szítja a tüzet és rakja rá a száraz rőzsét, hogy csak úgy zubog az
üst. Szól a lányhoz Hunor :

— Jó reggelt, hugocskám ! Mit főzöl akkora nagy üstben már ily korán ? Hol a háziasszony
? A szállást hadd köszönném meg neki !

Megrettenve fordul meg a lány és ijedettségtől reszkető hangon felel :

— Jaj, jó reggelt, jó reggelt ! Jaj lelkem, vendég uram, hát kegyelmed él ? Hogy nem
fojtották meg kegyelmedet az éjjel a gonoszok ?

— Hát csak élek, hugom. Úgy hiszem meg is fojtottak volna, ha kutyám nincsen és morgásával
föl nem ébreszt idejében. De így most két dög is feküszik odabenn, helyettem. Több gonosz
aztán nem is jött, ha talán vara is még. Gondolom, tán jobbnak vélék nem jönniök.

— Jaj, lelkem, azok az anyám ördögei, barátai !

Népmeséinkben, amint említők, az ilyen boszorkányokat „ördöngős szüle”-nek is szokták

nevezni.

Ördöngős = ördögös, amiértis mai városiak e szót tévesen írták néha „ördöngős”-nek, hosszú
ő-vel. Régi nyelvünkben ugyanis ördöng, még régebben urdung = ördög. E régi szavunk
tulajdonképeni értelme: kereng, kering. Ezen kering kőrös szócsoportunkbeli szavunk pontos
őstörök csoportbeli megfelelője az ugyanazon értelmű tering, amely a „Teringette”!
káromkodásban maradott fönn. Az „ette” csak az értelem feledésbemenése után keletkezett
hanghasonulás.
E káromkodás eredetileg így hangzott: „Tering adta!”, aminthogy ma is mondják: „Ördög
adta!” vagy „Ördög adta fattya!” vagy „Ördög adta kölke!”, aminek értelme: „Ördög
teremtette!” vagyis „Ördög által nemzett kölke!”, amint hogy ma is mondják: „Ördög
teremtette!”. Ezen Tering tehát az ördög őstörök neve volt, aki azonban egy Vulcánus- vagy
Prométeusz-féle tűzistenség volt, vagyis a földalatti, a tűzhányókból előtörő és
tűzgyújtószerszámok révén is megnyílvánuló tűz megszemélyesítése. Ezen istenség csak
később, a keresztény korban azonosíttatott teljesen az ősi mitológiában is már megvolt gonosz
szellemekkel, amelyek egyrésze valóban a földalatt lakónak képzeltetett, mint például a
manók vagy a Manó, akit erdélyi mesemondóim törpe termetűnek de igen nagy hímtagúnak
mondottak és Hétsüngös-szakállú Kapanyél-faszú manó-nak neveztek. Tény hogy igen
kistermetű emberek hímtagja többnyire a rendesnél nagyobb. Hogy azonban ősök igen jól
tudták azt is, miszerint a földalatti tűz őseredetében szintén a Napból származott, tanusítja az
hogy Vulcanus az Égből az Égisten által ledobatottnak mondatik, amiértis ő aztán az Égből
lecsapó villám tüzével is azonosíttatott. A hitrege szerint ledobatásakor megsántult, vagyis
lábát törte volt. (Vul-kán = Tűz-király. A szumer nyelvben is vul = tűz, de amely szó a tűz
őspalóc azaz pelazg szócsoportbeli neve volt.)

A népmeséinkben szereplő „sánta ördög” tehát valamikor kétségtelenül azonos volt a

Vulcánus- és Prométeusz-féle tűz- és villám-istenségekkel. Ősregéink földalatti Tűzistene
eszerint a Napistennek tulajdonképen csak mintegy tükörképe volt, mert hiszen például palóc
és avar törzseink a Napistent Tűzistenként is tisztelték. Ugyanolyan tükörkép ez tehát mint
amilyen tükörképe a Tenger Isten (Poszeidon) az Ég Istennek (Zeusz), ami kifejeződik abban
is hogy tenger szavunknak is eredetileg egyaránt volt Ég és tenger jelentése, aminthogy a
szumerben dengirra, a törökben tengir, tengiz = Ég.

A szüle szó Erdélyben ma is öregebb korú anyát, nagyanyát jelent.

Beszalad a lány, látja a széthasított fejjel, holtan fekvő ördögöket, összecsapja a két kezét
csodálkozásában és mondja :

— Megölé kend őket ! Jaj, mi lesz ha anyám haza jő?!

(kend a kegyelmed rövidítése.)

— Hát mi legyen, hugocskám ? Majd megsiratja őket és ketten szépen eltemetitek.

— Jaj, tegnap úgy sajnáltam kendet, merthogy olyan szép személyű, hogy olyan szép
aranyhaja van. De nem mertem szólani mert féltem anyámtól meg ördögeitől. Látta-e kend
hogy csupa halálfőből kunyhónk fala ? Keritésünk is emberhúrral kötözve.Azokat is mind
anyám csalta ide s ördögeivel megfojtotta. Csak egyetlen egy koponya hiányozik még a
kunyhó hopolaga tetejéből. Az tartandja majd össze az egészet hogy be ne dűlhessen. Ha az is
meglesz, akkor kiszedjük a vesszőrácsotés megálland a koponyahupolag magától. A kend fejét
akará anyám odatenni, hogy háza készen legyen. E nagy üstben pedig még nem főzök semmit,
vagy a vizet forralom; ebben kellett volna kendet is megfőzzem, ahogy a többit, hogy anyám
és ördögei megegyék, és nekem is kellett volna ennem belőle, mint az eddigiekből, mert csak
így lehet majd belőlem is igazi boszorkány. Pedig úgy írtózom az ilyen ételtől. Látja-e kend a
kerítés karóin az állatkoponyákat ? Azon állatokat is mind mi ettük meg, amikor ember nem
volt. Azok húsától legalább nem írtózom. Bár sohase kerülne ember. Pedig azt mondja anyám,
ha házunk már készen lesz akkor a kerítés karóira is emberkoponyákat tűz majd, ahogy
kerülnek, és az állatokét eldobja onnan, mert embereket látni jobban szeret.

Jaj, lelkem, szép legény, jobb is ha elmenekül innen, amíg nem késő, mert ha anyám megtudja
hogy kend még él, a gonoszokat mind idehívja s akkor vége lesz kendnek. Ő azt hiszi, az éjjel
megfojtották kendet is. Most az erdőben van száraz rőzseszedni a tüzeléshez.

Tény hogy lehet kupolát úgy is megszerkeszteni hogy a legfölső kör, vagy bögre — vagy akár
koponya! — tartja össze az egészet, amely legfölsőt, ha kivennők, összeomlana az egész.
Természetesen ha kupola faragott kövekből készül akkor építésénél nincsen szükség
tartószerkezetre (a „rács”) amely csak a kupola elkészülte után vehető ki, sőt a gondosan
faragott kövekből való kupola tetején a kerek nyílás (az óg) is épúgy meghagyható mint az
ősi, csak vesszőfonadékból való kunyhók tetején, annélkül hogy ezért a kupola bedűlne. Hogy
melyik szerkezet a régibb, az égetett anyagból való edényekből összeállított-e vagy a faragott
kövekből épülő, eldönteni nehéz de valószínű hogy az edényekből való a régibb, azért mert
égetett cserépedényeket az ember már a Kőkorban is tudott készíteni, amikor a réz és vas
ismerete híján, a köveket megfaragni nemigen tudhatta. Viszont tény hogy kisebb, vagyis
körülbelül 2 méter átmérőjű kupolát némi gonddal kiválogatott alakú de faragatlan kövekből,
minden támasztó szerelvény nélkül is építhetni, amint azt magam is megcsináltam; támasztó
és utóbb kivehető szerelvénnyel pedig bizonyára valamivel nagyobbat is. Ismeretes hogy
égetett cserépkorsókból való templomkupolákat a Középkorban is építettek. Ilyen például
Ravennában a San Vitale templom kupolája is. Magyarországi ásatások bebizonyították hogy
a Középkorban a magyarság igen általánosan épített kupolás, kunyhószerű fűtő- és
sütőkemencéket égetett cserépedényekből, amelyek valószínűleg már külön e célra is
készültek. Sőt ugyanilyen kemencéket gyümölcsaszaláshoz népünk még ma is épít.
Utóbbiakba a bögrék mindig nyílásukkal befelé állanak. Régen azonban szokás volt a
szobabeli fűtőkemencék némely bögréjét nyílásával kifelé is beépíteni. Ezek üregében aztán a
bejövők fázó kezeiket melengették, valamint ezen üregekben szokás volt például almát sütni
és miegymást melegentartani. Ezen bögrék képezték úgy üregükkel mint kerek fenekükkel
kifelé fordítva a mai kályhacsempe eredetét. Igen régi cserépkályhákon látunk is még kerek
csempéket. Ezek csak a könnyebb összeállíthatóság kedvéért kapták mai négyszögletes
alakjukat.

Ezekszerint tehát a népmeséinkben előforduló

és gonosz boszorkányok lakaként emlegetett,
emberkoponyákból képezett kunyhó egyáltalán
nem képtelenség, sőt föltételezhető hogy
ősidőkben a vad, emberevő neandertaloid fajú
törzsek ilyen hupolagokat építettek is. Mivel
pedig az emberi koponya még a gömbölyűbb
fejű fajoknál is az arcfelőli részen valamivel
keskenyebb mint a hátsó résznél (sőt oldalain a hosszúfejű fajoknál még kissé lapos is), ezért
természetesen az ilyen koponyahupolagokban a koponyák mindig arcrészükkel befelé kellett
álljanak, vagyis a kunyhó belsejében a koponyák arcrésze volt látható, ami a rémességet
fokozta de ami a vad, szadista hajlamú, állatias, emberevő neandertaloidoknak különösen
tetszhetett. (Az alsó állkapcsokat valószínűleg nem használták föl.)

— No, hugom, hát belőlem ugyan nem esztek ! Téged nem bántalak mert látom hogy igazán
sajnáltál volna engem és ezért figyelmeztetsz most is a veszedelemre. De anyádtól bizony nem
félek mert van jó baltám és kutyám ! És az éjjeli szállást majd még megköszönöm neki !

Alig mondotta ezt Hunor hát már jött is a szipirtyó egy köteg száraz gallyal a hátán. Ezt, hogy
Hunort meglátta, lecsapta és mérgesen kiáltotta :

— Hát te élsz !? Huh, lányom ! Nem valami árulásod van-e ebben ?

És ezzel a leánynak akart esni, nem hederítve szegénynek rimánkodására, hogy hiszen
ártatlan ! De Hunor elkiáltotta magát :

— Földneheze ! Fogjad !

Annak sem kellett több, nekiugrott és egy szempillantás alatt a földre rántotta, mire Hunor,
baltája egyetlen ütésével a fejét lecsapta.

De az ördöngős szüle feje még onnan a földről is kiabált és átkozódott szörnyen a lányára
meg Hunorra. Ám Hunor ezzel sem sokat törődött, hanem fogta azt a kiabáló fejet, vitte a
kunyhóhoz, tetején a szalmát félrehárította s a fejet szépen odahelyezte ahol az egy még
hiányozott, aztán mondotta neki :

— No, itten most kiabálhatsz kedvedre, amíg meg nem száradsz ! Aztán a lányhoz szólott :

— Te pedig, hugocskám, a rácsot kiszedheted ; megáll immár a koponyaház szépen nélküle

is. Anyád húsából meg ehetnek ördögei, ha még vannak, meg te is, ha ugyan nem irtózol tőle s
ha akarsz igazi boszorkánnyá lenni !

Aztán hívá a kutyáját és ment tovább vándorútjára.

A lány meg sírt keservesen. Siratta anyját mert hát hiszen ha akármilyen volt is az, neki mégis
csak anyja volt, és sírt talán a szép, aranyhajú legény után is, de aki oly marcona volt és aki
ellen most mégis vérbosszúval tartozik mert anyját gyilkolta meg.

Tovább

Magyar Adorján
A Csodaszarvas

Hunor és Magor ifjúkora

Ahogy megy, mendegél Hunor egy mezőségen, hát látott egy csapat embert és hall azok közül
valami nagy kiabálást. Látja hogy középen áll kettő, urasan öltözött, és azok kiabálnak úgy
egymásra. Oda megyen Hunor, lássa mi van ottan ? A kettő veszekszik nagyon, hajba is kap
míg a többi csak nézi és hallgatja őket. Úgy látszott hogy a kettőnek a többi csak szolgája.
Állott ott két hatalmas ökör is, egy nagy nehéz eke, meg ösztöke is.

Ösztöke = hegyes karó, amellyel régen némelyütt hátulról a szántó ökröket szokták volt
szurkálni, „ösztökélni”, hogy jobban húzzanak. Lehet hogy idegen eredetű mert a magyarság,
mint állatkínzó szerszámot, megveti és ma sehol sem használja.

Odamegy Hunor, megfogja a kettőt, széjjel választja őket, aztán kérdi mi bajok egymással
? Magyarázzák azok, hogy testvérek ők, de hogy meghalván édesapjuk, most földjüket
megakarják egymás között osztani de nem tudnak megegyezni a határárkot hová szántanák.

— No, — mondja Hunor — majd igazságot teszek én, csak azt mondjátok meg hol földetek, mi
volt apátoké ?

Azok megmutatták.

Erre Hunor megragadta előbb az egyiket, nyakát a járom egyik igájába fogta, azután
megragadta a másikat és nyakát a járom másik igájába fogta. Nem tetszett ez a kettőnek de
nem lehetett Hunor erejével ellenkezni. Kiabáltak ezek embereiknek segítségért de azok
nemigen jöttek mert fegyvertelenek voltak és féltek Hunor baltájától, ez pedig meg rájuk is
kiáltott :

— Aki mozdul, kutyámmal széttépetem ! Oda mutatott az emberekre és szólott :

— Földneheze ! Vigyázz !

Mire a kutya a fehér, hegyes fogait rájuk vicsorította és morgott hozzá. Dehogyis mozdultak
azok, de meg tetszett is a dolog nekik... ha nem is mutatták... Fogta Hunor az ösztökét és rájuk
kiáltott rettentő hangon :

— Huj ! Előre !

Aztán megszúrta egyiket is, másikat is hátul az ösztökével és hajtotta őket rettenetesen és
kiáltotta iszonyú hangon hol „Haj, haj!”; hol meg „Csá, te!” aszerint hogy merre kellett
húzniok. Azok meg húzták kétségbeesett erőfeszítéssel rettenetes nagy, mély határárkot. Mikor
végére ért velük Hunor, kifogta őket. Azok, ott össze is estek, majd halálra fáradtan, aztán
rájuk kiáltott :

— Itt a határ most köztetek, ahogy magatok húztátok meg magatoknak ! A nevem : Hunor.
Tiszteletben tartsátok e határt, nehogy hírét vegyem hogy valamelyik nem tiszteli, mert jaj lesz
annak !

Azzal füttyentett a kutyájának és ment Hunor tovább. De úgy gondolta aztán, mehet is már
hazafelé, hiszen van már otthon mit elbeszélnie.
De természetesen a költő meríthet még népmeséinkből tetszése szerint.

Amint hát mendegél, most már hazafelé, hát egyszer egy erdőben ismét ráesteledik.
Napközben kutyája fogott volt egy nyulat. Tüzet rakott hát hogy a nyulat ott megsüsse. Vágott
magának egy ágat, nyársat metszett belőle, a nyulat megnyúzta, nyársrahúzta és sütni
kezdette, a kutya meg leheveredett közelében egy fa mellé.

Ahogy ott üldögél és forgatja a nyulat, hát hallja hogy szól valaki :

— Huhú, fázom !

Néz körül a vén fák közé, erre is arra is de nem lát sehol senkit. Gondolja magában, talán
nem is szólott senki csak neki úgy tetszett. Forgatja a nyulat tovább, hát megint csak hallja !

— Huhú !

Aztán megint :

— Huhú ! Fázom !

Néz újból mindenfelé a fák közé de sehol senki. Egyszer fölnéz az ágak közé, hát ott egy alsó,
kopasz ágon ül egy nagy fülesbagoly és szól ismét :

— Huhú ! Fázom !

— Hát ha fázol, — mondja neki Hunor — gyere le és melegedjél.

— Nem, mert félek a kutyádtól.

— Nem bánt az ha nem mondom neki. Ne félj.

— De félek. Hanem itt van ez, — azzal kitép a bagoly melléből egy tollat és leereszti, mondva
:

— Ezt szagoltassad meg vele és mondjad: ne bántson, aztán tegyed rá, akkor nem bánt.

Úgy tett Hunor ahogy a bagoly mondotta, rá is tette a tollat a fekvő ebre s ahogy rátette, az
kővé vált, de Hunor ezt nem vette észre.

A bagoly pedig megsuhogtatta szárnyát, leszállott a tűz mellé, megrázkódott és íme, az

ördöngös szüle lett belőle, de úgy elváltoztatta a képét hogy Hunor nem ismerte meg, pedig ő
volt az, mert a lánya a még élő fejéhez új testet varázsolt hozzá, hogy gyilkosán bosszút
állhasson.
Melegszik a vénasszony egy kicsit, aztán fog ott az erdőben egy nagy, utálatos varangyos
békát, csinál ő is nyársat, odaül a tűz mellé s kezdi a békát sütögetni. Sütögeti, forgatja, aztán
megszólal :

— Eszem nyulat, te eszel békát.

De Hunor felelé :

- Nem én békát ! Csak egyed magad a varangyod, én a nyulam.

Megint sütögeti a banya a varangyot és megint mondja :

— Eszem nyulat, te eszel békát.

— Dehogy eszem békát — mondja Hunor, most már bosszankodva — csak edd a békád, én a
nyulam !

De a banya még mérgesebben :

— Te a békát, én a nyulat !

Rárivall Hunor.

— Fogjad be a szád, banya, mert úgy vágom a békád fejedhez hogy megemlegeted amíg élsz !

— Meg-e ? — rikácsolt a banya hollóhangján — Nem ismersz meg úgye ? Két barátomat
megölted, aztán azt hitted végeztél velem is. Nem tudtad hogy nem megy az olyan könnyen
! De most fizetsz !

Kiáltott Hunor a kutyájának :

— Földneheze ! Fogjad meg !

De hiába, kővé volt az válva, meg sem mozdult.

Kacagott a banya és károgott rút hollóhangján :

— Már azt hívhatod ! Kár volt a tollat reátenned !

Azzal hirtelen fölugrott és Hunort a békás nyárssal mellbedöfte, úgyhogy Hunor ettől és a
béka mérgétől holtan esett a földre. Most a banya Hunor saját baltájával lecsapta a fejét,
karmos kezeivel gödröt kapart és oda testét földdel,száraz avarral betemette, aztán a nyulat
megette és a levágott fejet kötényébe szedve, loholt vele haza.

Otthon mondotta a leányának :

— Itt az aranyhajú legény feje ! Most már kész a házunk.

Azzal odatette a levágott főt a kunyhó legtetejébe, ahonnan még hiányzott az az egy és a
lányát is segítségül híva, nagy diadallal oldotta, szedte, tördelte és rángatta ki a hupolagot
tartó vesszőfonadékot, mert nem volt már rá szükség többé.

Azon körülmény hogy a népmeséink „boszorkány”-ával vagy „ördöngős szüle”-jével való

találkozás rendesen éjszaka történik és ő éjszaka jelentkezik, szintén amellett tanuskodhat,
hogy benne egy Éj- és Sötétségistennőre kell ismernünk. Ezen istenség egyik kabar
törzsünkbeli jelképe a nőstény fülesbagoly volt. És íme, a latinban, olaszban strix, striga,
strega egyaránt jelent boszorkányt és fülesbaglyot, bár e szavak a bagolynak nem kabar nevei,
mert ezt az uhú, huhú, buhú és bagoly, bagol alakú szavak képezték, amelyeknek aztán
megfordított alakjai gabal, gubul, kübel, kebel és az olaszban is fönnmaradott gufo =
fülesbagoly voltak. Tény hogy a fülesbagoly szava valóban uhú- vagy huhú-buhú-nak
hangzik, viszont a magyar ember ha fázik, azt szokta mondani hogy huhú ! Sőt a borzalmat,
félelmet is ugyanezen hangadással fejezi ki. Nem kevésbé meglepő az is hogy a fülesbagoly
legjellemzőbb sajátságát valóban a tollakból képezett fülei teszik, és innen származik a
magyar „fülesbagoly” neve is, és íme, szláv nyelvekben pedig uho = fül. Tény az is hogy a
fülesbagoly huhogása is mindig éjszaka hallatszik és hogy valóban rémesen hangzik, annyira,
hogy, amint Brehm („Tierleben”) is írja, ettől „babonás embereknek félelmükben hajuk égnek
áll.” A bagoly a görögöknél Pallasz-Athéné jelképe volt de jelképe volt egyúttal a
tudománynak és bölcsességnek is, aminthogy Pallasz-Athéné a tudomány és bölcsesség
istennője is volt. Márpedig az asszonyi tudományt a néphit mindig a boszorkánysággal hozta
kapcsolatba, ugyanúgy mint a baglyot is. Szerintem tehát ezen istennő nem is volt eredetileg
más mint a Sötét Világűr nőiségkénti megszemélyesítése, illetve a besenyők Iszonyájával és a
kőrösök Kálijával, más nevén Garamjával, azonos, akit azonban békával is jelképeztek úgy a
kabarok mint a kőrösök is. Bár az ismertebb görög hagyomány szerint Athéné Zeusz agyából
született de a régibb hagyomány az volt hogy a vizekből, tengerből származott (béka) amiértis
őt még Tritonia-nak is nevezték. A vizek vagy tenger alatt pedig itt ismét csak az Ős
Világtengert vagyis a sötét Világűrt kell értenünk.

E közben Magyar is mendegélt már hazafelé. Elérkezett a válaszúthoz is, amelynél testvérétől
elvált volt. Megemelte a követ és hát látta hogy annak hajfürtje piros lett mint a vér. Baja
történt hát testvérének ! Mennie kell hát keresésére; talán még segíthet rajta. Ment is ő hát a
másik úton és sietett, amennyire lehetett. Ment egyik nap is, másik nap is, amíg elérkezett ő is
azon erdőbe amelyben az ördöngös szüle Hunort megölte.

Napközben az ő kutyája is fogott volt egy nyulat. Mire ráesteledett, ő is ugyanazon helyre ért
amelyen testvére életét veszítette. Ő is tüzet gyújtott hogy az éjszakát ott töltse s a nyulat
megsüsse. Hát a tűz világánál meglátja Hunor kutyáját ! Szólítja de az nem mozdul.
Odamegy, nézi, megtapogatja s hát látja hogy az kővé változva. Ez csak a gonosz varázslat
lehet — gondolja — itt kellett hát testvérét is baj érje. Nézdel ő is föl a fák között de nincsen
ottan semmi. No — gondolja — majd ha kivilágosodik, föl is kutatja az egész környéket. Addig
ő is metszett magának nyársat és a nyulat sütni kezdé, Vaserős meg lefeküdött aludni. Ahogy
süti a nyulat, hát csak hallja :

— Huhú ! Fázom !
Néz körül de sehol senki. Süti a nyulat tovább, hát csak hallja megint :

— Huhú ! Fázom !

Néz ismét jobbra, balra a fák közé de sehol senki. Föl talál nézni az ágak közé, hát ott látja a
nagy fülesbaglyot egy alsó, kopasz ágon és az szól megint :

— Huhú ! Fázom !

— Ha fázol, hát gyere le és melegedjél, — mondja neki Magyar.

— Nem, mert félek a kutyádtól.

— Ne féljél, nem bánt, ha nem mondom neki.

— De félek; hanem vedd ezt, szagoltassad meg vele, mondjad neki ne hántson, aztán tegyed
rá, akkor nem bánt.

Azzal kitépett a bagoly egy tollat magából és leeresztette. Fölvette a tollat Magyar de
gondolta magában : Úgy; most már tudom mitől válott kővé Földneheze. Ahogy elment a tűz
mellett, a tollat szépen beleejtette, aztán úgy tett mintha azt szagoltatná a kutyával. Mondotta
is : Ezt ne bántsad ! Aztán még úgy is tett mintha a tollat rá tette volna, de a bagoly onnan
föntről semmit sem vett észre, hanem szárnyát megsuhogtatta, a tűz mellé leszállott,
megrázkódott és ördöngös szülévé változott.

No, gondolta Magyar, tudom már azt is ki ártott Hunornak.

Ment a banya, fogott egy nagy varangyos békát, nyársra húzta, kezdte sütni. Sütögetnek,
sütögetnek ketten a tűz mellett. Egyszer csak mondja a banya :

— Eszem nyulat, eszel békát.

— Nem én békát. — mondja Magyar — Én a nyulat, te a békát.

Sütögetnek megint egy darabig, de megint elkezdi a banya :

— Eszem nyulat, eszel békát !

— Nem én a békád ! — mondja Magyar, most már bosszúsan — Csak egyed azt magad ! Én
eszem nyulam.

De a banya mérgesen rikácsolta :

— Megeszed a békát, ha mondom ! Én a nyulat, vagy jaj neked !

— Vaserős ! Fogjad ! — Kiáltja Magyar.

Mint a villám olyan gyorsan ugrott Vaserős a banyának, lerántotta a földre s fogait a húsába
mélyesztve fogta.
— Jaj, jaj, kegyelmezz az életemnek ! — könyörgött a banya és jajgatott.

— Mit csináltál fivéremmel ? Hol van ?

— Jaj, jaj kegyelmezz ! Itt van eltemetve. Megöltem de föl is tudom támasztani, ha
kegyelmezel az életemnek !

— Jó, meghagyom életed ha föltámasztod. Hol van hát ?

— Jaj, megmutatom, csak kutyád engedjen.

— Engedd menni, Vaserős, de fogjad jól !

Vezette őket a szipirtyó s megmutatta hol temette el Hunort.

— Kaparjad ki hát, de gyorsan, és támasszad föl !

Kikaparja a banya Hunor holttestét de hát nincsen feje.

— Hát a feje hol ? Hová tetted ?

— Az otthon van nálam. Visszaadom azt is csak engedjél mennem, hiszen anélkül úgysem
tudnám föltámasztani. A házam itt, nem messze az erdőben.

— Jól van, menjünk, de vigyázz ! Ha látom hogy valahogy meg akarsz téveszteni, széttépetlek
és fölfalatlak, hogy semminő csoda föl nem támaszt soha !

— Te Vaserős ! Engedd menni de fogjad !

Mentek hát egy darabig a fák között a sötét erdőben de tudta a banya jól a járást és ott is volt
csakhamar az állatkoponyás kerítés, a gömbölyű kunyhó és a tűz mellett, a félszer alatt a
banya leánya. Ez ahogy a rettentő komondort meglátta ahogy az anyját fogja s a nagybotos
legényt, ijedten futott el onnan. Fölkapaszkodott a banya a kunyhó tetejére, benyúlt a szalma
közé s nagynehezen kivette Hunor fejét a többi koponya közül. Össze is omlott zörögve a
kunyhó azon szempillantásban és a banya is, fejjel, beleesett a szalma közé. Vaserős meg már
fogta is. Hívta a banya, nagy jajgatva, a kutya éles fogai miatt meg összeomlott kunyhója
miatt, a lányát, mondogatta neki, keresse elő a rom közül a gyógykenőcsöket, csodaíreket és
jöjjön is vele, segítségére. Siettek vissza, összeillesztették a banya és leánya a testet és fejet,
kenték, fenték, a banya mormogta a maga varázsigéit, mire Hunor csakugyan egyszerre csak
megmozdult, a szemét kinyitotta s élt ismét.

Megölelték, megcsókolták örömükben egymást a testvérek, aztán Magyar még mondotta a

banyának :

— De mostan még a testvérem kutyáját is élesszed föl. Oda ment hát a boszorkány a kővé
válott kutyához

(a katalepszisz merevségét „kővéválás”-nak nevezték),

csak végig simította kezével és mormogott hozzá valamit és hát föl is éledett a kutya is.

— No, — mondotta Magyar mostan — igéretem tartom, takarodhattok innen. Nem is

mondatták maguknak ezt kétszer a banya és leánya, hanem menekültek gyorsan a két
veszedelmes legény és még veszedelmesebb kutyák közeléből; fülesbaglyokká váltak
mindketten és elröpültek az éjszakába.[1] Hunor és Magyar most boldogan ültek le,
fölélesztették a tüzet; ott volt még a nyúl is, azt megették, aztán elmondották egymásnak mi
mindent láttak és mi mindenen mentek körösztül. Addigra hajnalodott is már és elindultak
hazafelé, ahova, apjuk, anyjuk nagy örömére, szerencsésen meg is érkeztek és élményeiket
nekik is elmondották.

Föntebb, mondottam hogy szándékozom a Kilenc nevű nagyerejű, óriástermetű és igen

széparcú mesehősünkről is szólani. A mesénket itt csak röviden és belőle csak a
legérdekesebb részeket hozom: Kilenc nevet a mese szerint azért kapta, hogy már kisgyermek
korában is olyan erős volt és annyit evett mint kilenc más gyermek. Különösen nagyon
szerette a tejet. Igen nagy termetűvé is növekedett de azért, bár „óriás”-nak mondatik, mégis a
meséből az tűnik ki hogy rendesnél csak valamivel nagyobbnak képzeltetett. Mivel azonban
szülei igen szegények voltak és őt tehát eltartani nem bírták, el kellett menjen szolgálni. El is
szegődött egy királyhoz. De itt igen rosszul viselte magát. Egyszer, amikor a szolgáló lányok
épen kilenc sajtárba a teheneket megfejték volt, de elmentek szűrőkért, addig Kilenc az egész
tejet megitta. Ezért a leányok neki mentek hogy megverjék de Kilenc csak megrázta magát és
azok csak úgy dűltek, hullottak jobbra, balra. Mentek a lányok a királyhoz panaszra, ez
zsörtölődött is Kilenccel de büntetni nem merte mert félt tőle. Négy ökröt is bízott volt a
király Kilencre, meg egy szekeret de ő nem sokat törődött ezekkel; az ökröknek enniök is alig
adott, hogy azok lesoványodtak, a szekér meg poros, sáros volt mert nem szerette mosni.
Mentek is ellene árulkodni a királyhoz a többi szekeresek de a király, mint mindenki más, félt
nagy erejétől.

Hanem azt gondolta a király hogy majd valamiképp lerázza őt, vagyis hogy olyan
megbízásokat ad neki, amelyek teljesítése közben előbb-utóbb odavész. Például ásatott az
udvaron kutat és annak belülről való kifalazását Kilencre bízta. Kilenc a kútba le is ment és a
király aztán fölülről a köveket csak egyszerűen utána hajigáltatta, számítva hogy így őt
agyonütteti. Mikor gondolták hogy úgyis vége már, ledobtak még egy malomkövet is, hogy
azzal még jól le is nyomtassák, végül aztán még lehajigálták ami kő még ott volt. No,
gondolták mind, most már Kilenctől megszabadultak. Ám ez egyszerre csak kijön a kútból, a
malomkő lyukával a fején mint valami kalap, és kérdezi hogy hát miért nem dobnak le több
követ, hiszen még nem kész a falazás ! Aztán mondja, hogy ameddig e jó kemény kalapot le
nem dobták, elég baj volt hogy néha egy-egy kő a fejére is esett, de evvel a fején nyugodtan
dolgozhatott.

Egy másik föladat a következő volt: Adatott neki a király kilenc zsák csontot hogy azt
szekéren vigye el az Ördögmalmába és őröltesse meg. Gondolta a király: ott az ördögök
biztosan megölik és nem jön vissza többé.
Kilenc hajnalban fölrakta a kilenc zsák csontot, ökreit befogta és elment az Ördögmalmához,
ami egy nagy erdő közepében volt. Ahogy odaért, hát az ördögmolnár épen ott állott a malom
ajtajában. Mondja neki Kilenc :

— Jó reggelt gazd'uram ! Hoztam kilenc zsák csontot. Őrölje meg kend.

— Jó reggelt, jó reggelt ! Azt meg nem őrölöm, — felelte az ördög fenyegető hangon — mert
én csak életet őrölök !

— De pedig megőrölje kend, mert a király küldi !

— Nem én ! Nekem ugyan semmiféle király nem parancsol !

— Nem-e ? Hát majd parancsolok én !

Azzal az ördögöt megragadta és vitte befelé a malomba. Kapálódzott az ördög de hiába mert
Kilenc kezéből nem tudott szabadulni. Az ördögmolnárlegények ezt látva, úgy megijedtek hogy
bújtak ki ahová tudott. Vitte Kilenc a molnárt egyenesen a forgó malomkőhöz, a hátát
odatartotta hozzá. Az ördögnek hét bőre van de amikor a kő már a hetediket is kezdte
lesúrolni, elkezdett jajgatni :

— Jaj, jaj ! Megőrölöm, megőrölöm !

No, jól van, eleresztette hát Kilenc az ördögöt és hordotta be a zsákokat; az ördöglegények
még segítettek is és öntötték föl a csontot a garatra.

Mikor a sok csont megvolt őrölve s Kilenc kezdte a zsákokat hordani kifelé a liszttel, azt
mondja az ördögmolnár :

— Egy zsák liszt nekem jár az örlésért.

— Adnám én szívesen — mondja Kilenc — de nem lehet, mert ezt a király nem mondotta.
Hanem majd megkérdezem és ha adja, akkor egy zsákkal visszahozok.

— Nem, nem ! — felele erre az ördög — Sose fáradjon kend. Hagyjuk el.

Mert örült az ördög hogy megy Kilenc és a világért sem kívánta hogy mégegyszer visszajöjjön
!

No, föl volt rakva a kilenc zsák csontliszt és indított Kilenc hazafelé. De ahogy haladott az
erdőben, hát dél volt már, hát gondolta magában: az ökrök is éhesek lesznek már, a király is
zsörtölődik hogy soványak az ökrök. Kifogta hát mind a négyet, menjenek egy kicsit legelni, ő
meg fölült a zsákok tetejére, tarisznyájából megebédelt aztán lefeküdött aludni. Mikor
fölébredett, nézett az ökrök után, kereste, hívta, szólongatta őket, de azok nem voltak sehol.
Keresi, keresi, hát egyszer csak meglát négy medvét; eszik az ökröket, alig volt már belőlük
valami.
- Hü ! Az apátok teremtésit ! Megettétek az ökröket ! De ha megettétek: most ti húzzátok a
szekeret !

De nem mentek volna a medvék de menniök kellett mert Kilenc előbb kettőt, aztán a másik
kettőt fülönfogva húzta a szekérhez, nyakukat a járomba dugta aztán karikás ostorával
nagyokat csapva rájuk, nógatta őket, de hiába mert húzták volna azok a szekeret de nem
bírták.

— Hej, ördögadta mihasznái ! Az ökröket megettétek, ugy-e ? De húzni nem bírtok !

Gondolta magában, vissza kell mennie az ökrök maradványaihoz, talán akad ott még valami
állat.

Hát ott rágódott a csontokon két farkas. Megfogta azokat is, volt a szekérládában tartalék
kötél, szíj, a medvék elébe a két farkast is befogta s most már szerencsésen megindultak.

Hajtotta őket szépen hazafelé. Ment a két ordas legelől, Kilenc meg a medvék mellett, úgy
ahogy az ökröket hajtani szokás.

Egyszer csak előkerül az erdőből valami szőrös ördögféle, bot a kezében és ezzel elkezd hol az
egyik hol a másik hátsó kerék küllőin kerepelni.

Rászól Kilenc :

— Hallja kend ott hátul ! Ne kerepelgessen mert ha a botja a küllők közé akad, összetörik a
kerék !

De az ördög csak kacagott és incselkedett, kerepelgetett tovább. Hát egyszer csak beakadott a
botja a küllők közé s a kerék nagy reccsenéssel összetörött; a küllők a karimából mind
kitörtek.

— Ejnye, a kutyák ették volna kendet ! Hát nem megmondottam, ne játszon mert a kereket
összetöri ? De hiszen most tartsa is kend a tengelyt !

— Dehogy tartom ! Hehehe ! — kacagott, mekegett az ördög mint egy kecskebak.

— De bizony tartja !

Azzal megragadta az ördögöt a szarvánál fogva, másik kezével a szekérládából még

egynéhány szíjat kivett és azokkal az ördögöt a kerék karimájába szíjazta de úgy hogy a
tengelyt a kezébe adta tartani.

Aztán mondotta neki :

— Látja-e kend e karikásostort ? A tengelyt jól tarsa mert ha nem: ezzel lesz baja ! A kezét
ne féltse mert a tengely megvan jól kenve.

Ezzel „ökreit” megindította, az ördög pedig tartotta a tengelyt és forgott szépen a

kerékkarimával.
Így haladtak hazafélé.

A király palotája tornyából az őrök már messziről meghallották Kilenc ostora durrogását és
kiabálását, amint hajtotta az „ökröket”; és amikor közelebb ért meglátták azt is hogy
micsoda „ökrök” azok és hogy milyen az egyik kerék !

Nosza, szaladtak a királyhoz jelenteni, hogy

— Jön Kilenc, hozza a lisztet ! Nem ölték meg az ördögök sem, hanem még hoz is magával
egyet de az a kerékkarimába kötve, küllők helyett fogja a tengelyt, ökrök helyett meg medvék,
farkasok fogvák a szekérbe !

Megijedett a király is, parancsolta: szaladjanak, a kaput zárják be, Kilencet be ne eresszék.
Szaladtak is azok, a kaput bezárták, még el is torlaszolták. Odaért Kilenc, elkezdett zörgetni
de hiába, bent nem mozdult senki és semmi.

— Mi az, — mondotta — mind meghaltak-e vagy nem akarnak beereszteni ?

Megbosszankodott, kifogta s egyenkint a kőfalon át behajigálta az udvarba, előbb a

farkasokat, aztán a medvéket, majd a zsákokat is, nem törődve azzal hogy azok kihasadoznak-
e vagy nem, a liszt kiömlik-e ? De bent ezalatt a vadállatok kezdték kergetni az embereket.
Szaladtak hát megint a királyhoz és jajgattak :

— Jaj, uram, megesznek minket azok a vadállatok ! Kilenc a kőkerítésen át mind behajigálta
azokat az udvarra.

Parancsolta hát rémületében a király, a kaput nyissák ki, Kilencet eresszék be; ha szekérbe
tudta fogni azokat az állatokat, hát majd össze is tudja fogdosni. Szaladtak is azok most meg
kapunyitni ! Bejött Kilenc nagy bosszúsan, húzta magaután az üres szekeret a szín alá, az
ördögöt eloldozta és mondotta neki :

— No, most már mehetsz vissza a pokolba, a kerékgyártó majd rendbehozza a kereket.

Annak sem kellett több, ügy elszaladott mintha kergették volna.

Ment aztán Kilenc, az állatokat összefogdosta s az istállóba bekötötte. Mindezt elvégezve,

fölment a királyhoz, mondotta neki :

— Felséges uram, a lisztet meghozám, hanem az a buta népség a kaput zárva tartá s lusta
vala kinyittani. Úgy kelle ökreim és a zsákokat a kőkerítésen át behajigálnom. Vagy egy zsák
ki is hasadott. Parancsolja meg felséged: a kidőlt lisztet szedjék föl; úgy is okai hogy úgy
kelle a zsákokat bedobnom. Az a buta népség csak akkor nyita kaput mikor ökreim már
majdmegették őket.

A mese vége aztán az, hogy mivel Kilenc nem csak nagyerejű de nagyon szép is: a
királykisasszony beleszeret, Kilenc felségül kapja s mivel a király úgy is már öreg, királyságát
neki átadja.
Szempontunkból fontos körülmények ezek : Kilenc is a tejtől lesz oly erős, ugyanúgy mint
Heraklész Héra tejétől, mint népmeséink egy másik Heraklésszel azonos mesehőse
: Fehérlófia, akit anyja hét esztendeig szoptatott. Anyja : a fehér ló pedig a Tejút
megszemélyesítése, amelynek Napunk valóban egyik Csillaga. Egy más mesénkben viszont
az mondatik hogy egy nagyerejű óriás egy király tejkútjából az egész tejet minden éjjel
egészen kiissza, amely óriás pedig nem más mint az Orion csillagképe, amely a Tejút egyik
végén van, a láthatár szélén, mintha a Tejút tejét inná; hogypedig a tejét éjjel issza ki, ez igen
természetesen azért mondatik mert hiszen a Csillagok éjjel láthatók.

Világos mindezekből hogy amely mese- vagy hitregetípusban (mythoszban) nagyerejű de

egyúttal igen szép mesehősről van szó, az még azon ősidőben kellett keletkezzen amelyben a
Heraklész-féle napistenség (az erő) és az Apolló-féle napistenség (a szépség) személyei még
nem voltak egymástól különválva, vagyis tehát tulajdonságaik még csak egy istenség
tulajdonságainak képzeltettek.

Hogypedig a szépség és fényesség fogalmai őseinknél egymással mennyire azonosíttattak, azt

másutt már kimutattam, ami a deli szavunkból is kitűnik, amelynek szép jelentésén kívül még
fényes jelentése is volt és amely szó tehát a görög deliosz = fényes szóval is azonos de
amelyet nem mi vettünk a görögből, hanem a görög nyelv örökölte azt a félszigeten előttük élt
ősnépeinktől. Az pedig ismeretes hogy Apolló még a Deliosz nevet is viselte. A Nap valóban
a látható legfényesebb égitest. De azonos a deli szavunk még dél szavunkkal is mert hiszen
utóbbi a nappal azon idejét jelenti amelyben a Nap a legmagasabban lévén, ekkor a
legfényesebb, mivel a legvékonyabb levegőrétegen át süt, sugárzása pedig függőlegesen
esvén: ekkor legkevesebb az árnyék és legtöbb a fény. De kitűnik a szépség és fényesség
azonosítása abból is hogy Orion valóban az Ég legnagyobb de legfényesebb csillagképe is,
állván ez kilenc igen fényes Csillagból, márpedig a görög hitrege szerint Orion azonkívül
hogy igen nagy erejű és óriás termetű (a legnagyobb csillagkép) de igen szép is (a
legfényesebb csillagkép is). Hogy viszont az Orion név nem más mint óriás szavunk de hogy
e szó is ősnyelvünk egy kőrös szócsoportjabeli szava, azt itt fejtegetnem hosszadalmas volna,
csak annyit említek hát meg hogy régen volt hóri és góli kiejtése is. („Hóri-horgas”
kifejezésünk és Góliát óriás neve.)

Tény pedig hogy Orion csillagképe kilenc igen fényes Csillagból áll ! Nem fér tehát kétség
ahhoz sem hogy mesehősünk Kilenc nevében ez az igazi magyarázata. Írtam már arról is hogy
őseink hitregéiket a Csillagokban mintegy illusztrálták vagyis hogy hitregéik személyeit,
állatait, tárgyait a csillagképekbe beleképzelték. Így került aztán egy tulajdonképen a
Napistennel azonos mesehős többszörösen is a csillagképek közé, úgymint Orion, Heraklész,
Nyilas csillagképe. Utóbb aztán teljesen feledésbe is ment az hogy Orion és Heraklész
egymással azonosak és méginkább feledésbe ment az hogy Heraklész és Apolló is egymással
azonosak, de fönnmaradott a görögöknél annak homályos emlékezete hogy Heraklész nagy
ereje Héra (a Tejút megszemélyesítése) tejétől származott, ami viszont Fehérlófia mesénkben
tisztán és világosan megvan még mondva abban hogy a Fehér Ló mindaddig szoptatja fiát
(hét esztendeig) míg az erőpróbával be nem bizonyítja hogy már valóban olyan erős amilyen
erőssé őt anyja tenni akarja, hogy ugyanis tavasszal az erdő egy fáját a földig le bírja hajlítani
és kérgét egészben lehúzni. Ez Fehérlófiának csak a hetedik esztendőben sikerül.
(Megjegyzendő: a fák tavasszal a legnedűdúsabbak, ezért ekkor a legkevésbbé törnek,
hajlékonyabbak és kérgük is ekkor a legkönnyebben jön le.)

A görögök már azt is feledték volt, hogy Héra nem más mint a Tejút megszemélyesítése,
illetve ennek is csak homályos emlékezete élt még nálunk azon regében amely szerint a Tejút
Héra kicsordult tejéből lett. Nálunk az hogya nagyerejű mesehős anyja a Fehér Ló, még fehér
színével is eszünkbe juttatja a Tejút fehérségét valamint azt is hogy hiszen a Nap a Tejút
egyik Csillaga: tehát annak fia. Ezen fehér Ősanyag Istennő azonban — amint láttuk — utóbb
gyakran összeolvadott, összetévesztetett a fekete Világűr Istennővel.

Mindezekhez aztán még azt kell hozzátennünk, hogy népünk régi szűreire mindig kilenc
aranyos vagy ezüstös csillag volt hímezve, posztóanyagból vagypedig fémlemezből fölvarrva,
ugyanúgy mint a farkas- vagy párducbőrből való kacagányokon. Azt pedig tudjuk hogy a
görögök szerint Heraklész oroszlánbőrpalástot, azaz kacagányt viselt, amelyről azonban a
csillagok hiányzanak.

Ezen szűr-csillagok értelme feledésbemenésével később már nem mindig épen kilenc
csillaggal díszítették a szűrt hanem többel is vagy kevesebbel és azokat akár hová is tették,
nem épen oda ahol azok igazi helye volt. A kilenc csillag elhelyezése a szűrökön eredetileg ez
volt.

A szűrre hímezett csillagokat, bár már nem igazi helyükre alkalmazva és nem is kilencet ha
nem csak négyet, még láthatjuk Györffy István dr. „Matyó szűrhímzések” című műve
(Budapest, 1928.) 6. tábláján. Ebben fönnmaradott még annak emlékezete hogy a szűrön
csillagok kell legyenek de hogy miért, hány és hova alkalmazva, ez már feledésbe ment.

De innen származott népművészetünkbe azon szokás amely szerint az ilyen virágdíszek mellé
kétoldalt csillagokat alkalmaztak, amint ezt néha ködmönök hátán, de másutt is láthatjuk.

A szűr lebentéjén (gallérján) tehát eredetileg három csillag volt. Részemről azt tartom hogy a
régi magyar és osztrák katonaságnál a csillagokkal való rangjelzés eredete is ezen
szűrcsillagokban keresendő, amely rangjelzés szintén a galléron volt.

Vagyis tehát Orion-Kilenc-Magor-Toldi szűrén

vagy palástján viselte a kilenc csillagot. Az pedig
alig szükséges magyaráznunk hogy szűr szavunk
azonos a szőr szavunkkal, aminthogy népünk
némely helyen szőr helyett ma is szűr-t ejt. Sőt
innen származik szűrni igénk is, azért mert a régi
szűrők valóban fakerettel, lószőrből készültek.
Tény az is hogy a szűrők pedig szőrposztóból azaz gyapjúból, tehát állati szőrből készültek.
De tény az is hogy ennélfogva a szűr közvetlen rokona a kacagánynak vagyis az állatbőrből
való palástnak, amilyet Heraklesz, oroszlánbőrből valót viselt. Márpedig népünk a szőrösen
meghagyott teljes állatbőrt is nevezte egyszerűen szőr-nek vagy szűr-nek. Például a teljes
farkasbőrt farkasszőrnek. Ugyanígy a teljes, szőrösen meghagyott medvebőrt, rókabőrt
medveszőrnek, rókaszőrnek. Ugyanígy a teljes, szőrös állatbőrből készülő, a nyereg alá való
takarót is régen nyeregszőr-nek nevezték. Ebből fejlődött aztán idővel a csótárnak is nevezett
takaró.

Mindenesetre mondhatjuk tehát hogy: Heraklész oroszlánkacagányt, oroszlánszőrt vagy

oroszlánszűrt viselt. Oroszlánbőrből valót pedig azért mert a görögöknél a Napnak, mint
erőforrásnak, épen kőrös törzsünk szerinti megszemélyesítése maradott fönn. Az oroszlán
ugyanis kőrös törzsünk egyik a Napot és az erőt jelképező szent állata volt. Maga a Heraklész
szó is kőrös szócsopotunkbeli, ugyanúgy mint az oroszlán szó, amelynek régen harszlon és
haruszlam változatai is voltak.

Végül meg kell még magyaráznom az „ördögmalmá”-t is, amelyben az ördög „csak életet
őröl.”

Mindenek előtt : Erdélyben ma is élet-nek nem csak azt nevezik amit e szó alatt mai irodalmi
nyelvünk ért, hanem így nevezik a kenyérlisztnek való gabonát is. (Említettem hogy nevezik
így a házat és a hozzátartozó udvart, kertet és mellék épületeket összefoglalva is.) Amidőn
tehát az ördög azt mondja hogy ő csak életet őröl, ebben ősi szójátékot kell fölismernünk, ami
jelenti azt is hogy ő csak gabonát őröl, de azt is hogy csak élő lényeket őröl, morzsol össze,
ezek halálát okozza, ezeket öldösi meg.

A geológusok előtt jól ismertek az úgynevezett jégármalmok (németül Gletschermühle,

Risentopf) de amelyeket a magyar nép ördögmalmá-nak (némelyütt kalánnak is) nevez.

Ezek sziklába vájódott, mély, többnyire létra vagy kötél nélkül megmászhatatlanul
meredekpartú, kerek gödrök, amelyeket a víz örvénylése vájt ki mind mélyebbre és
mélyebbre, azáltal hogy egy a sziklában már eredetileg is megvolt sekélyebb mélyedésbe a
jégár vagy a víz egy vagy több követ gurított, amelyet vagy amelyeket aztán ott a víz
örvénylése vagy hullámzása ezredéveken át folyton görgetett, forgatott, amiáltal maga a
kődarab legömbölyödött, a gödröt pedig, amelyben feküdött, kerekre és mind mélyebbre
vájta, míg a leőrölt kőanyagot onnan a víz mindig elszállította. Természetesen az ilyen
gödörbe később kerülő kisebb köveket vagy bárminő más tárgyakat is a nagyobb kő szétzúzta
és valósággal megőrölte.

Régi oklevelinkben is előfordul Urdungmalna helységnév, amelyben urdung = ördög, malna

= malma, mivel ördög szavunknak régen urdung kiejtése is volt, malom szavunknak pedig
malon és malonya változata is, amelyekből származott az olasz molino, mulino = malom, és
amelyből aztán a német Műhle is lett.

Metszetben az ilyen gödrök alakja, bennük az egy vagy több kővel, olyan ahogyan azt alábbi
rajzunkon föltüntetve láthatjuk. Vannak 6-8 méter átmérőjű és 8-10 méter mélységűek is de
vannak sokkal kisebbek is. Az ilyen ördögmalmok egy gyönyörű példányát láthatjuk a
„Műveltség Könyvtára” (Budapest, 1906.) „Világegyetem” című kötete 346. oldala után
következő egyik képen, amely a luzerni jégármalmot ábrázolja.
Ilyen jégármalmok főképen a
Jégkorszakok óriási jégárjai
fenekén képződtek. De hogy
ilyeneket ősidőkben kőből álló
tengerfenéken az akkori tengerek
óriási viharai hullámverése is
képezhetett, bizonyítják a
következők :

Dél-Dalmáciában a Cattaroi
Öböl (régibb térképeken: Bocche
di Cattaro, mai szláv nevén Boka
Kotorska) bejáratától nem
messze délre van a „Punta
Remo” (szláv nevén: „Ponta od
Vesla” vagy „Rt od Vesla”) nevű
sziklásfok, amelynek hegye előtt
majdnem teljesen sík kőfenék
van, be a tenger felé. Itt
szélcsend idején, amikor a tenger
felülete sima s az itt nem mély
fenék tisztán látható, ezen igen
sok ilyen (a rajzon 3 és 4 jelleg),
mindig kerek ördögmalmot vagy
kalánt láthatunk. Némelyik átmérője egy vagy két méter, a legtöbb azonban ennél kisebb,
azért mert az Adriának nincsen olyan nagy hullámzása mint az óceánoknak és ennek hullámai
nem bírnak oly nagy köveket hengergetni mint az őskorok a maiaknál nagyobb viharai,
amelyek tehát sokkal nagyobb ördögmalmokat is képeztek és ezek utóbb, a geológiai
változások következtében kerültek a szárazföldre.

Ezen természeti ördögmalmok a mai fejlett malmokhoz kevéssé hasonlítanak de igenis az ősi
kézimalmokhoz (a fönti rajzon 4, 5.), amilyeneket népünk itt-ott ma is használ. Ezek lényege:
homorú kőben (kalán) kézzel mozgatott kerekded kő (kolont, kolonc). Ezekre emlékeztet a
gyógyszerészek malma is amelyekben őrölnek is valamint kenőcsöket is kavarnak (a rajzon
6.).

Föntebb azt írtam, hogy az árja molino, Műhle, meljina = malom szavak a magyar ősnyelvből
származtak, amely állításom fölületes nyelvész valószínűtlennek fogja tartani.

Pedig ez bizonyítható :

Amint láttuk: a malom szó nyelvünkben megvolt malon alakban is („Urdung malna”). Mi
több népünknél ezen n-es kiejtés ma is megvan még, mert tájszólásos molna = malom.
(Ballagi: A magyar nyelv szótára.) Úgyszintén az ismert Malonyai családnév is amellett
tanúskodik hogy kellett létezzen egy Malonya nevű helység, amelynek e neve egy ottani
malomtól származhatott, amelyet tehát malony vagy malonya néven neveztek volt. Mindebből
valamint abból is hogy az olaszban is molino a malom neve, azt kell következtetnünk hogy az
n-es kiejtés a régibb. Márpedig ezen malon szó a magyarban nem idegen elem mert ez a
mállik, málladozik, szétmállik ige mál tövéből ered. És ezen mál ige az ősi -on képzővel adja a
malon = maló, azaz mállasztó, szót. Úgyhogy ebből az is következik miszerint az ősi,
kezdetleges kézimalmokban, amelyek csak egy némileg homorú kőből (kalán, medence) és
egy koloncból (többé-kevésbbé gömbölyded de még nyeletlen kő) állott, még nem
morzsoltak, őröltek szárazon, mint később, vagyis még nem darát, lisztet készítettek hanem
csak még nem egészen kiszáradott vagypedig áztatással lágyított gabonát mállasztották péppé
azaz málévá, mert hiszen így a munka sokkal könnyebb volt. Az ilyen pépet, pempőt vagy
máladékot aztán megtüzesített kövön sütötték meg lepényszerű étellé azaz málévá, amint ezt
népünk itt-ott még ma is csinálja s ez ételt málénak nevezi is.

Főképpen az úgynevezett csíramálét nevezik és készítik így. Ugyanis a gabonát, főképp búzát,
beáztatva, előbb kicsiráztatják, amiáltal ez cukortartalmat fejlesztvén, édessé lesz. Ezután
péppé mállasztják, régen természetesen csakis a két kőből az itt leírt ősegyszerű módon
képezett kézimalom segítségével, majd e pépet megtüzesített kőlapon (ma többnyire azonban
már vas-serpenyőben) megsütik, hogy így kissé ropogós kérget is kapva, ízletesebbé tegye.
Ez: az édesmálé, ami ma is népünknél gyermekek kedvenc eledele.

Meglepően juttatja azonban ez eszünkbe a fönti ősi szójátékot: az „életet őrlést”. Mert hiszen,
amint említők, a magyar nép nyelvén az „élet” szó gabonát is jelent, viszont a kicsírázott
gabonaszemek megannyi kis életek is már, de amelyek halálát könyörtelenül okozza az őket
szétmállasztó kőkolonc, amely — amint látni fogjuk — ördöggé lett költőileg
megszemélyesítve. Ám ugyanezen szójátékot alább mégegyszer éspedig sokkal
borzalmasabban megokolva, igazolva fogjuk látni és csodálattal fogjuk belátni népmeséink
mélységes de ma senki által nem ismert értelmét, amit azonban őseink még ismertek, tudtak
és amit csak a kereszténység törölt ki emlékezetükből. Ez dolgokból is mindig újra és újra azt
kellend következtetnünk hogy nekünk valamikor, ősrégi időkben létezett egy a mainál is
magasabb szellemi műveltségünk.

A mál, mállaszt szó a lágy kiejtésű l hanggal a lágyságot, pépszerűséget igen tisztán fejezi ki,
ugyanúgy mint a latin-olasz mollis-molle = lágy, amely szó nem csupán hogy szintén l-et is
tartalmaz de hiszen a málé és malom szavainkkal is azonosul. Föl kell itt még említenem a
tájszólásos magyar malász (Ballagi) és az olasz melma szavakat, amelyek jelentése: iszap. Mi
több, a kelet-afrikai oromo (vagy galla) nyelvben mello, melo szintén gabonából készülő de az
olasz szótár szerint „vízben főtt” málészerű ételt jelent.

A száraz őrlést viszont ugyanilyen tisztán fejezik ki a kemény r hangos kiejtésű morzsa és
morzsol szavaink, amelyek azonban egyébként szintén m-mel kezdődvén, a málé és malom
szavainkkal egyeznek. Azt is tudjuk hogy a legrégibb száraz örlet, amely még a
legkezdetlegesebb kézimalom segítségével készült, csak durva morzsalék volt és daraszerű.
Megjegyezhetem pedig hogy a magyarban murva = apró kőtörmelék, igen apró kavics, a
finnben murta = tör, muru, murena = morzsa (amely finn szóból tehát a jégárak
kőtörmelékből álló moréna-ja neve is származik), az afrikai oromo nyelvben pedig szintén
murmura = morzsa. Mi több, morzsa és morzsol szavunk Ballagi szótára szerint tájszólásban
murzsa és murzsol alakban is megvan.

És íme, ezen morzs és morzsol szavunkból is alakult kézimalomszerű készülék neve, és ez a

mozsár szó, amely mai magyar szavunkból azonban már az első r hang kikopott, a mostani
második r helyett pedig régen l volt, úgyhogy a szó eredetileg tehát morzsál kellett hogy
legyen. És íme a német nyelv e szót őseinktől már csak akkor vette át mikor benne ezen, a szó
végén volt l hang már r hanggá változott volt, de az első r hang még nem veszett ki, amiértis a
németben Mörser (olvassad: mörzer) = mozsár. Hogy mozsár szavunk eredetileg morzsál sőt
mortál alakban is megvolt, bizonyítja az olasz mortaio = mozsár. De a magyar morzsál igéből
származott a szlávosan magánhangzókihagyásos szerb-horvát mrskati, raz-mrskati =
morzsálni, szétmorzsálni ige is. Másrészt a német zermalmen = szétzúzni, szétmállasztani,
szétmorzsolni kétségtelenül a mi malom szavunk azon romlott alakjából keletkezett,
amelyben a szó végén volt n hang (malon) már m hanggá változott volt.

Láttuk „Kilenc” mesénkben hogy őseinknél a malom és a halál fogalma egymással

kapcsolatba hozatott, azáltal is hogy az ördög az „én csak életet őrlök” szójátékot használja.
Meglepetéssel kell tehát megállapítanunk hogy hiszen az olasz mortaio és mortale = mozsár
és halálos, valamint a latin-olasz more, morte = halál szavak is ugyanezen kapcsolatot
tanúsítják. Ezért alább az „ördögmalma” és a halál ezen összefüggésére majd még vissza kell
térnünk hogy azt bővebben megmagyarázhassuk. De megemlítem már itt is hogy a halál m-r
mássalhangzós nevének valamikor a magyarban is meg kellett lenni, ami emlékét a magyar
méreg, a finn murha = gyilkosság, mürrü = méreg, valamint a magyar mord és marcona =
sötét, vad kinézésű, gonosz, gonosz szándékú, lelkületű. Mindezzel tökéletesen egyezik a
német Mord = gyilkosság, sőt a legmeglepőbben egyezik egymással a német Mörder =
gyilkos és Mörser = mozsár szó is.

Megállapíthatjuk tehát hogy a német Mörser, olasz mortaio = mozsár szavak ugyanúgy
ősnyelvünkből erednek mint a már említett molino, mulino, Műhle, mlin, melyina különböző
árja nyelvekben meglévő szavak.

Ezen kívül a magyar nép nyelvében él még egy mál főnév is, amely ugyanúgy mint a kalán :
mélyedést, homorúságot, homorulatot jelent, amely főnév tehát a mély, mélyedés szavunknak
csak a magánhangzós változata. Márpedig a német Mulde is tökéletesen ugyanazt jelenti mint
a magyar mál.

Megjegyezhetem még azt is hogy a finnben mulisztele = forgat, amely szó kétségtelenül csak
akkor keletkezhetett amikor a kézimalmok már oda tökéletesedtek hogy örlőkoloncuk már
nemcsak nyelet kapott hanem e nyél fölső végébe tartó állvány is tétetve, a koloncnak
kényelmesebben lehetett kerengő mozgást adni s így tehát már valóban „forgatták a
kézimalmot”.

A mai kézimalmok majdnem mind ilyenek, kolonc helyett is már korongalakú kövük van és
így a már víz- vagy szélerővel hajtott malmokra mindinkább hasonlítanak. Csak azt kell itt
tehát még megjegyeznem hogy a magyar mál, mély, melence, német Mulde szavak, amellett
hogy mélyedést általában jelentettek, a kézimalmok alsó, homorú köve neveként is
használtattak.

Ismeretes hogy az ősember egyik fontos tápláléka a méz volt, amely szemere szavunk őspalóc
kiejtése azonban mél volt, aminek az olasz-latin mel, miel = méz felel meg. Ezen őspalóc mél
= méz szavunkból származott az Erdélyben még meglévő méllik ige, amelynek jelentése:
folyékony de sűrű anyag folyása, lassan, nyúlva folyása, amiből a szerb-horvát mili = mászik
ige is származott.

Hogy nem az r-es kiejtés a régibb hanem az l-es, ezt az is bizonyítja hogy a fejletlenebb
beszélőképességű ősember az r-et még ejteni sem tudta. Aki embertannal foglalkozott, tudja
hogy az ősember álla még hátrafutó, tökéletlen alakú volt, hogy ennélfogva nyelve is meg
kevésbbé volt mozgékony. Az r kiejtése nehezebb is mint az l hangé. Ezért a kisgyermek az r-
et nem is tudja kiejteni, illetve helyette l-et ejt (gyermeki selypítés), ami az ontogenesis
törvényei szerint is azt jelenti hogy az r hangot tehát az ősember sem tudta még ejteni.
Úgyszintén hiányzik az r hang az igen kezdetleges népek nyelvéből is, például a szamoaiból.
Viszont degenerált egyének is gyakran selypítenek és különösen az r-et ejteni nem képesek.
Ez pedig azt bizonyítja hogy mindazon nyelvekben amelyekből az r hang ejtése ma
kiveszőfélben van (német, angol, francia): degenerálódás van folyamatban. Igaz ugyan hogy r
hang a kínai nyelvben sincsen; kérdés azonban hogy itt ez fönnmaradott ősjelleg-e vagy
romlás ?

Mindaz pedig, amit itt a „Kilenc” mesével kapcsolatban elmondottam, összefüggésben van a
„Farkas-barkas” című mesénkkel is, amely ez :

Egyszer egy tyúkocska elment a sövény alá kapargálni. Arra ment egy rossz gyermek, ez
fogott egy kavicsot, a tyúkocskát megdobta és éppen fején találta. Megijedett nagyon a
tyúkocska, elkezdett szaladni nagy kiabálva :

— Ko, ko, ko, ko !

Meglátta a kakas; kérdezte.

— Mi történt ? Hová szaladsz, tyúkocskám ?

— Jaj, jaj, jaj ! Égszakadás, földindulás, fejemen egy koppanás, szaladj te is, pajtás !

(Régebbi nyelvünkben „földindulás” = földrengés mert indul = mozdul, inog = ide-oda

mozog.)

Megijedett a kakas is, szaladott ő is. Szaladtak, szaladtak. Meglátta őket a nyúl, ez is kérdezte
:

— Hová szaladtok, kakas koma ?

— Jaj, jaj, jaj ! Égszakadás, földindulás, tyúkocska fején egy koppanás, szaladj te is pajtás !

Megijedett a nyúl is, szaladott ő is. Szaladtak, szaladtak. Meglátta őket a róka. Kérdezte :

— Hová szaladtok, nyúl koma ?

— Jaj, jaj, jaj ! Égszakadás, földindulás, tyúk fején egy koppanás, szaladj te is pajtás !

Megijedett a róka is, szaladott ő is. Szaladtak, szaladtak, meglátta őket a farkas. Kérdezte :

— Hová szaladtok, róka koma ?

— Jaj, jaj, jaj ! Égszakadás, földindulás, tyúk fején egy koppanás, szaladj te is pajtás !
Megijedett a farkas is, szaladott ő is. Ott volt egy mély gödör, beleestek. Másztak volna ki de
nem lehetett, meredek volt minden oldala, mindig vissza estek.

Eltellett egy nap, más nap is, éhesek lettek. Azt mondja a farkas :

— Aki neve a legrútabb: megesszük.

Mit tehetett a többi, a farkas volt a legerősebb. Elkezdi a farkas :

— Farkas-barkas, jaj de szép ! Róka-bóka, az is szép, nyúlom-búlom, az is szép. Kakas-

bakas, az is szép. Tyúkom-búkom, jaj de rút !

Széttépték a tyúkocskát, megették. De kicsike volt szegény, mégis éhesek voltak.Megint

elkezdte a farkas :

— Farkas-barkas, jaj de szép ! Róka-bóka az is szép, nyúlom-búlom, az is szép, kakas-bakas,

jaj de rút !

Széttépték a kakast, megették.

De másnap megint éhesek voltak. Megint elkezdte a farkas :

— Farkas-barkas, jaj de szép ! Róka-bóka, az is szép. Nyúlom-búlom, jaj de rút ! Széttépték

a nyulat, megették.

De másnap megint éhesek voltak. Megint elkezdte a farkas :

— Farkas-barkas, jaj de szép ! Róka-bóka, jaj de rút ! Széttépte a rókát, megette.

Ez elég volt neki nehány napra, de aztán ez is elfogyott. Tűrte az éhséget nehány napig, aztán
elkezdett üvölteni. Az emberek meghallották, a gödör fenekén meglátták, kövekkel
agyondobták. De ha agyon nem is dobták volna, éhen akkor is ott veszett volna.

Természetesen van e mesénknek „tanulsága” is. Például vonatkozik az úgynevezett „páni

félelem”-re is, ami sokszor minden komolyabb ok nélkül is, sőt néha nevetségesen csekély ok
miatt is, állatokat vagy embereket elfog, amely ijedtség pillanatok alatt mintegy lelki ragály
terjed egyénről egyénre. Ilyenkor úgy az állat mint az ember esztelen futással igyekezik
menekülni.

Az állatoknál a ragadozók vérengző ösztönüket is feledve, a máskor zsákmányukat képező

állatokkal összekeveredve, együtt futnak, gyakran mindnyájuk vesztébe, gödrökbe,
szakadékokba vagy vizekbe esve. Úgyszintén az emberek is ilyenkor, egymást gázolva, sokak
halálát vagy súlyos sérülését okozzák, olyankor is amikor nyugodt távozás esetén baj nem is
történt volna.

A mese második részéhez magyarázat alig is kell: A vad, durva ösztönű ember, ugyanúgy
mint az állat, nem ismer mást mint „az erősebb jogát”, habár az ilyen gonosz ember gazságát
néha okoskodó szofizmákkal igyekezik megokolni, szépítgetni, takargatni, olyanképen
ahogyan azt Nietzsche bölcselkedésében, azaz „rablógyilkosfilosofiájában” láthatjuk.[2] (Aki
neve nem szép: megesszük.)

Mind e tanulságokat azonban itt csak azért hoztam föl hogy itt is észrevehetővé tegyem
miszerint népmeséink egy ősrégi igen magas szellemi műveltség egyik hagyatékát képezik és
hogy egyáltalán nem voltak „naivak”, sőt hogy inkább igen sok bölcsességet — habár költői
mezbe öltöztetve — tartalmaztak, ha későbbi romlásuk ezt sokszor majdnem teljesen
fölismerhetetlenné tették is már.

Minket itt azonban kevésbbé ez érdekel, mint inkább az hogy e mesénk a „Kilenc” meséjével
miképen van összefüggésben ?

Az összefüggés ez: Az „ördögmalmokba” ezredévek alatt számtalan állat esett, sőt igen
valószínű hogy az ősember is halottait ilyenekbe dobta, ahol ilyenek voltak. Valamint
gyilkosok áldozataikat is így tüntethették el a leggyorsabban és a legkényelmesebben. A
második világháború vége felé bekövetkezett lázadások és pártharcok alatt Dél-Dalmácia,
Hercegovina és Montenegro sziklás hegyei között általános szokás volt elesetteket,
legyilkoltakat sőt élve elfogottakat is mély sziklaüregekbe, szakadékokba dobni.[3]

Ha tehát valaki kötél vagy kötélhágcsó segítségével ilyen ördögmalma fenekére ereszkedett és
ott kutatni kezdett: az ezredévek alatt fölgyülemlett állati és emberi csontokra akadott és
ezenkívül az egykor ott görgött követ is látta. Ez hozta tehát létre a csontörlés gondolatát
valamint ez az „életet örlés” szójátéka másik oka. Ugyancsak ez magyarázza tehát azt is hogy
miért kell Kilencnek éppen csontot örletnie. Mi több, az általam említett ilyen tengerfenéki
„malmokba” a nagy hullámzások kétségtelenül szintén sodornak csigát, kagylót és más
tengerfenéki állatot, ahol aztán az ott görgő kő azokat megőrli, szétzúzza, szétmállasztja. Nem
kételkedem pedig abban hogy ugyanúgy ahogy ezen tengerfenéki malmok látása bennem e
gondolatot keltette, ugyanúgy kelthette ilyenek látása az ezredévek alatt az ősök elméjében is
ugyane gondolatot.

És ki hát az ördögmalmában az ördög ? Szerintem ez nem más mint a benne levő, örlő kő
megszemélyesülése. Említettem pedig már a „Kilenc” mesével kapcsolatban hogy ördög,
régebben ördöng és még régebben urdung szavunk tulajdonképeni értelme: kering, forog volt.
Márpedig őröl szavunk is az ősi ör, örű (romlottan örv) = karika és forgás szavunkból
származik, ugyanúgy mint őrül, őrültség szavunk is. Ismeretes hogy népünk az őrültséget
kergülésnek is nevezi, amely utóbbi szó világosan a kerek, kerék és kereng szavunkkal
tartozik együvé. A nép pedig ma is tudatosan azért nevezi az őrültséget kergültségnek, mert a
juhoknak van egy gyakori betegsége, amelyet kergültségnek neveznek és amelyet egy az állat
agyvelejébe fúródó élősdi féreg okoz. Az ilyen juh elkezd támolyogni majd folyton körbe
futni, vagyis, amint mondják: „megkergül”, azaz tehát „örjöng”, mindaddig míg teljesen
kimerülve holtan esik össze.
Láttuk tehát hogy a „Kilenc” meséjében az ördög a forgó
kerékkel, itt pedig a kerengő kővel hozatott kapcsolatba, amiből
azt kell következtetnünk hogy őseink gondolataiban az ördög és a
forgás, keringés között valamilyen összefüggés létezett. Ezen
összefüggés őseredetét meg is találjuk az ősi, fúró tűzgyújtó
szerszámban, amelynek kemény fából való, botalakú furkója
(hímség) sebes forgás mellett a puha fadarabba fúródva
(nőiségbe), a súrlódás által támasztja a tüzet.

Tűztisztelő avar és palóc őstörzseinknél a Tűzisten a Nap

megszemélyesítése volt, de megszemélyesítették benne költőileg a tűzgyújtó furkót is. (Úgy a
furkó = bot, mint a latin-olasz virga, verga, szláv prut = bot, továbbá a magyar forog, latin
verto, szláv vrti = forog, magyar fúr, szláv vrti, német boren, valamint maga az avar másként
barkó és várkun szavak is mind avar szócsoportunkbeli szavak.) A Tűzisten pedig — de
főkép a furkó megszemélyesítéseként, aztán, éspedig nem csak később a kereszténységben
hanem már ősidőkben is — ördögszerűnek is képzeltetett, habár egészen gonosznak képzelt
lénynek már csak a kereszténységben tették meg.

Tovább

________________________

1Itt hiba van. E hibát helyreigazítottam egy ugyane rege későbbi, általam megírt német fordításában, valamint
egy 1963-ban szintén általam megírt újabb másolatában is.
Hiba a „Magyar és Hunor„ rege itt általam összeállított alakjában az hogy a bagoly-boszorkányt illetőleg
hiányzik a „költői igazságszolgáltatás”, vagyis ezen esetben a gonoszság büntetése. A boszorkány nem
bünhődik, mert Magyar őt egyszerűen szabadon bocsátja. Viszont Magyarnak (aki Herkulessel azonos) aki bár a
hősiesség mintaképe is kell legyen, de ugyanígy mintaképe kell legyen a nemes jószívűségnek is, úgyhogy őt a
kegyetlen büntetés végrehajtójaként nem szerepeltethettem. Annál kevésbbé tulajdoníthattam neki szószegést,
mert hiszen a boszorkánynak, hogy Hunort föltámassza, azt igérte volt, hogy életét neki meghagyja.
1957-ben egy esetleges „Aus der ungarischen Märchenwelt„ című német kiadás számára, több magyar mesén
kívül e Magyar-Hunor mondát is lefordítottam németre, ahol azonban a mondott hibát így javítottam ki :
A boszorkány Hunort megölvén, fejével háza hupolagát befejezi ugyan de még nincsen szó a rácsozat
kiszedéséről, mintha előbb meg akarná várni hogy a fej ott meg is száradjon. Mikor Magyar a boszorkány
leányát (nem magát a boszorkányt) arra kényszeríti hogy Hunor fejét onnan kivegye, akkor tehát a kunyhó nem
dől össze. Mikor a banya Hunort és kutyáját már föltámasztotta, Magyar őt adott szava szerint, szabadon akarja
bocsátani, akkor Hunor nagy haraggal kiáltja :
— Hohó ! Te, bátyám, igérhettél neki valamit, de én nem igértem semmit !
Ezt mondva, baltájával a banya fejét szempillantás alatt lecsapja, oly hirtelen, hogy Magyar, ha akarta volna is,
nem volt ideje ezt megakadályozni. Ezután nagy haraggal Hunor maga kapja föl a banya kiabáló és átkozódó
fejét, a kunyhóhoz viszi és oda, az egy még hiányzó helyére teszi, mondva :
— Itt most kiabálhatsz kedvedre, míg meg nem száradsz. A síró leányhoz pedig így szólott :
— A kunyhó készen. A rácsot kiszedheted. Itt lakhatsz, hugocskám, válhatsz igazi boszorkánnyá, vagy ha nem
akarsz azzá lenni, el is mehetsz innen.
Ez így nem csak helyesebb de népmeséink ezen indítékával jobban is egyezik, amely szerint az annyi embert
meggyilkolt gonosz boszorkány megbűnhődik és így a költői igazságszolgáltatás is megvan, valamint
népmeséinkben is úgy mondva hogy a gonosz boszorkány koponyaháza annak saját fejével fejeztetik be. Viszont
Hunornak, aki a görög-római mythologia Aresz-Mars nevű marcona hadistenével azonos, a könyörtelen büntetés
végrehajtójának alkalmas személy.

2Friedrich Nietsche, Also sprach Zarthustra, 1883.

3Ivan Goran Kovacsics, Jama (Gödör); Prosveta, Beograd 1968.

Magyar Adorján
A Csodaszarvas

Magor és Hunor nősülése

E részt is innen-onnan, ősi nemzeti époszunk elszórtan fönnmaradott töredékeit

összeszedegetve, állítgattam össze. Fölhasználtam a Krónikákban fönnmaradott részt, regös
énekeinket, ezeknek a székelyeknél és az oláhoknál fönnmaradott törmelékeit, amelyekre,
épúgy mint a dunántúli regös énekekre jellemző a többször előforduló : „Amott” vagy „És
ahol” kezdés, habár az hogy az elmondottak az Égen történnek, már csak a dunántúli magyar
regösénekekből tűnik még ki.

(És ahol az Égen, Amott vagyon, Ahol keletkezék stb. Úgyszintén a dunántúli regös
énekekben mondatik hogy a Csodaszarvas a felhőből jön elő, ami tehát az Égen van. A
szarvas aztán egy sebes (áradozó) folyóvíz — a Tejút — kiöntésein, vízállásain — a Vízöntő
csillagképe — növekedő apró sásocskán legelészik. Vagyis mindez tehát az Égen
történik.) Ezután következik a leányrablás indítéka. Az erdélyi oláhoknál meglévő
töredékeket részemről kevésbé „átvételnek” tulajdonítom mint inkább annak hogy egész
vidékek ősi magyarsága a kereszténység, majd a császári osztrák uralom magyarüldözései
miatt eloláhosodott. Ismeretes az is hogy egész falvak, vidékek magyarsága meg azért tért át
az oláhok görögkeleti vallására és oláhosodott ennek folytán el, hogy a, többnyire német és tót
vagy cseh, katolikus papság könyörtelen adószedései alól magát kivonja. Amely papság pedig
természetesen mindig a magyarságot adóztatta a legkönyörtelenebbül, mert hiszen ez
ragaszkodott mindig leginkább ősi „gonosz pogány” hagyományaihoz és ez lázadozott az
osztrák császári hatalom ellen, holott az oláhok, tótok ennek hűséges alattvalói voltak és még
1848-ban is, a magyarság utolsó, kétségbeesett szabadságharca idején is azzal segédkeztek az
osztrák és orosz császári hadaknak hogy egész magyar falvak védtelen lakosságát öldösték le,
mivel hiszen azokban csak nőket, gyermekeket és öregeket találtak, lévén a fegyverfogható
férfiak kivétel nélkül Kossuth Lajos hadseregében a harctereken. A legyilkolt magyarok
falvait, földeit aztán e gyilkosok foglalták el. Az ezután következő osztrák rémuralom őket
természetesen az így szerzett vagyonok birtokában, jutalmul meg is hagyta, ami hiszen azért
is lehetséges volt mert a férfiak az osztrákok és oroszok ellen vívott nehéz harcokban
nagyrészt elestek, szabadságharcunk leveretése után pedig sokan külföldre menekültek, sokan
pedig osztrák börtönökben vagypedig vérpadon végezték életüket, aki pedig vagyonába
visszatérhetett volna, az abban már oláhot, tótot, szerbet vagy svábot talált, az osztrák hatóság
pedig őt, mint lázadót, vagyonvesztettnek nyilvánította. Kivételt csak azok képeztek akik
vagyona tisztán magyar lakosságú vidék belsejében volt, ahova sem oláhok sem mások el
nem értek.

Ismeretes az is hogy az úgynevezett „móc”-ok, akik az oláh nép értékesebb részét képezik,
vagy 100 évvel ezelőtt még magyarok voltak és napjainkig is a legtisztább, zsinóros magyar
viseletben jártak. Az így eloláhosodott magyarság aztán többnyire nem csak régi viseletét
tartotta meg hanem az ősi szokásokat is; a régi szép regéktől megválni nem akart, hanem
azokat magának oláhra lefordította, és a regös énekeket is.

Különösen föltünő hogy az oláhoknál még „Aranyhajú Tündér Ilona” neve is, alig elrontva,
fönnmaradott az „Iliana Koszincana” tündér nevében. Az oláh nyelv ugyanis igen sok szláv
szót tartalmazván, itt a magyar „haj” szót a szláv „kosza, koszica” szóval fordította le.

Az elmondottakhoz végül még hozzá kell tennem, hogy az oláh papság azért adóztatja
kevésbé a népet mert házasodhat; családjuk lévén pedig földjét leginkább maga műveli,
állatainak is maga viseli gondját, kolostorai pedig alig vannak és ennélfogva a nép
adóztatására kevésbé szorulnak mint a katolikus papság, amely sokkal inkább a nép terhére él.

Ősköltészetünk eposzai szépsége mindenütt annyira hódított, hogy mindenütt ahova őseink
szétvándorlott törzsei valaha eljutottak, ott ez eposzok valamely nyomára akadhatunk. Például
még Kínában is : Egy ifjú, vadászgatván, rókát lát meg. Üldözi, ez tóhoz csalja, ott eltűnik. A
tavon az ifjú csolnakocskákat lát, mindegyikben szép leány ül. Egyet ezek közül elfog és
feleségül veszi. A voguloknál két fivér üldözi a szarvast, az őket messzire elcsalja, az egyik
ott marad és ott meg is telepedik. A bolgárok a szarvain Csillagokat viselő szarvasról
regélnek.

Fölhasználom itt azon szépségeket is amelyeket Arany János nagy költőnk teremtett
„Csodaszarvasregéje” számára, mert hiszen őáltala is a magyarság lelke szólalt meg, sőt
költői indítékokat, szólásokat népköltésünkből is vett át.

Száll a madár ágrul ágra,

Száll az Ének szájrul szájra

Fiairól nagy Ménrótnak,

Két fiáról szép Enőnek.

Zengő madár ágrul ágra,

Zengő ének szájrul szájra.

Amott gomolyodik nagy gomolyag felhő,

Abbol támad elő Csodálatos Szarvas.

Csodálatos Szarvasnak ezer ága-boga,

Ezer ága-bogán ezer fényes Csillag.

Minden alkonyatkor gyújtatlan gyulladnak,

Rózsaszín hajnalban oltatlan alusznak.

A fölkelő Napot szarva között hozza,

Arany Hajnalcsillag a homlokán ragyog.

Ahány szőre szála annyi Csillag testén,

Ezüstös teli Hold a szügyén világlik.
Földművelő népek, amilyenek az ősi magyarok és szemerék voltak, már a legrégibb időkben
is készítettek a méhek viaszából gyertyát.

Természetes hogy szarvasnak ezer ága-boga nem lehet, valamint testén sem lehet annyi
Csillag ahány a szőre szála ! Ez költői túlzás, amely azonban nagyon is megokolt, azért mert
hiszen itt az Ég Csillagairól van szó, aminthogy hiszen a Csodaszarvas az Ég
megszemélyesítése. Viszont népünk az „ezer” szót „igen sok” értelemmel általánosan
használja.

Másrészt, amint erről már volt szó, az Ég megszemélyesítése a Nagy Isten is, vagyis jelképezi
a Csodaszarvas az örök Isteni Törvényt is, amely a legényeket és leányokat egymáshoz
vezéreli, vezeti.

Amott, amott az Égen gomolyag felhők gomolyognak. A felhőkből csillaghullásos nagy esők
hullanak, hegyen, völgyön végig mosnak.

Amott folyik sebesen egy nagy fehér folyóvíz (a Tejút). Annak vize immár áradozik, az égi
mezőket, réteket már elöntötte. Az esők után a Nap fölragyogott, de a folyóvíz mellett vízállás,
tóállás maradott (a Vízöntő csillagképe). Azt fölverte az apró sásocska, ott fölsarjadzott a
gyönge sásocska. A Csodaszarvas (a Bak vagyis a Capricornus) mostan azt legelgeti. Hadd
legelgessen, hadd legelésszen......

A dunántúli regös énekekben is mondják : „Hadd legedegéllen, hadd legedegéllen !” Ez az

ős-eposzban is azért mondatott így, hogy innen az ének szövege most áttérjen Magorra és
Hunorra. Szokás mai regényekben is mondani például : „De hagyjuk mostan a szarvast ottan
legelészni és lássuk hol vannak ezalatt Magor és Hunor ?”

Hunor, Magyar szép legények,

Aranyhajú szép leventék,

No ha immár kimennétek
Vadat űzni, madarászni,

Erdőn, mezőn vadat űzni

Vadat űzni, madár-lőni.

De ha sehol nem lelnétek

Semmi vadat, sem madarat ?...

Amott, amott nagy esők hullottak alá, hegyen, völgyön végig mostak, a Szép Sziget
rétecskéjére is kiáradott a nagy Fehér folyóvíz. De az esők után pirosan kelt föl a Nap,
aranyosan sütött ki az Áldott. A vizek elapadtak,, medrükbe visszatértek. A sziget rétecskéje is
fölszáradott. Réten, mezőn szép virágok kezdtek nyiladozni, a völgyekben, a folyómentén
virulni.

Szép leányok, tündérlányok, no ha immár kimennétek szép virágot szedni, koszorúba kötni,
virágos réten vígan lenni, vígan lenni, mulatozni, virágkoszorúsan tündértáncot járni. Szép
leányok, tündérlányok íme kimenének, madárdalos völgybe kimenének, zöldelő rétre is
menének, illatos virágokat szedni, pillangókszálldosta szép virágot szedni, koszorúba kötni,
magukat mulatni. Egyik kobzot, másik sípot, amaz dobot vitt magával, zenéléshez, daloláshoz,
deli tündértánchoz. Emez ételt, mézet vitt magával, amaz üstöt, edényt vitt magával, víg
lakomához. Mentek lépegetve, a réten zenélgetve, kobozot pengetve, vígan dalolgatva,
virágszedegetve.

Amott, amott a Féhér Folyóban, folyó közepében látszik a Szép Sziget; Szerelem Szigete,
Boldogság Szigete. (A Tejútban látszó sziget.) Partját köröskörül fûzfák szegélyezik, közepén
szép zöld rétecske, a fák alatt szép fehér gyöngyvirág, szép fehér csillagvirág. Amott van a
gázló, azon átlábolva mennek a szigetre a lányok, imitt-amott mélyebb is a víz, a ruhájuk már
csupa víz lett, ezt a szigetre érve a fûzfák alatt levetik, hiszen senki sem láthatja őket itten. A
fûzfák alatt sok ezer gyöngyvirág, sok ezer csillagvirág virágozik; virágozik, illatozik. Ahogy
vannak, meztelenül szedik, szedik levelestül. Egy helyre összehordják, oda mind leülnek
gyöngyviráglevélből szallagokat fûzni, szallagokat a virágokkal ékesíteni, tündérruhát
készíteni, a fejûkre rezgő gyöngyvirágból, fehér csillagvirágból koszorút kötözni.

Gyönyörû tündérruhában a rétre kifutnak, zene és énekszó mellett ottan körtáncba fogódznak.
(Népi csillagos Egünk „Tündérek Tánca” nevû csillagkép a Tejút szigetében.) Egyik leány
fuvoláját fûjja, a másik kobozát pengeti, amaz csörgősdobját ütögeti, a táncolók énekelnek.

E rajz azon újabb kort akarja föltüntetni amikor a „tündérruhát” már csak a közönséges ruha
fölé öltötték. Hiba a rajzon hogy Hunor is hosszú hajjal ábrázolva, azért mert 1915-hen még
nem tudtam hogy a hunok (fekete kunok) rövidre nyírták hajukat.

Avar őstörzseinknek olyan dobjaik voltak amelyek üreges

oldalán keresztalakú feszítője volt és ez emberalakúra volt
kiképezve a Bar Nap- és Tûzisten jelképe volt. A függőleges
rész fából volt és egyúttal fogantyúként is szolgált. A rajzon
látható két pontot azért tettem oda hogy föltüntessem azon
részt ahol a fát fogták, tudniillik a két pont közötti részt. A
vízszintes rész rézből volt és rajta kis rézcsörgők függöttek.
Szokták volt a dobokat hosszan lecsüngő szallagokkal is
ékesíteni, amelyek a fa- és rézrész kereszteződéséhez voltak
egyik végükkel kötve. Az Olaszországban általánosan használt
azon csörgősdobok amelyek szélébe kerek, pénzalakú csörgők
vannak, pún vagy pannon (föniciai) őstörzsünktől származnak. (Az avarjellegű dobokat
lássad: „Ethnographia” folyóirat, 1900. évf. 326-333. oldal.)

Mostan fölállították már a rétecske közepén a fiatal meggyfácska törzséből készült,

gyöngyvirág csokorral, szallagokkal ékes Megyert is és akörül lejtik táncukat, énekelve.
Hosszú, szőke hajuk csillogva szálldos utánuk a levegőben, éneküket a koboz és fuvola hangja
kíséri.
Száll a madár ágrul ágra,
Száll az ének szájrul szájra...

Magyar, Hunor szép legények,

Aranyhajú édesegyek,

No, ha immár kimennétek,

Hegyen, völgyön vadászgatni,

Vadászgatni, madarászni,
Vadat űzni, madárlőni,

De ha sehol nem lelnétek

Semmi vadat, sem madarat,

Hanem ha csak találnátok

Csodaszarvast, égi szarvast !

Csodálatos szarvasnak ezer ága-boga,

Ezer ága-bogán ezer égő gyertya,

Minden alkonyatkor gyújtatlan gyulladnak,

Rózsaszín hajnalban oltatlan alusznak.

A fölkelő Napot szarva között hozza,

Arany Hajnalcsillag a homlokán csillog,

Ahány szőre szála annyi Csillag rajta,

Ezüstös teli Hold a szügyén világlik.

Az égő gyertyái az égi Csillagok,

Este kigyulladnak, reggel elalusznak.

Kiöntésben gázol, tavacskában lábol,

Sásocskát legeli, gyönge sásot eszi.

De most futamodik, szélként iramodik,

A négy kese lába tán földet sem éri !

Nem hibának hanem előnyösnek tartom azt hogy a költemény ne legyen mindvégig
ugyanazon verselésű, hanem néha nyolc-, néha tizenkét-, néha tíz szótagos sorokból álljon.

Azért mert így más-más dallamra énekeltetvén, sohasem válhat untatóvá. Csupán a változás
nem szabad hogy gyakori legyen, mivel ez még az epikai hangulat nyugalmát zavarná.
Ugyanez okból a dallamok is egyszerűek kell legyenek. Természetesen a tíz szótagos sorok
pentatonikus dallamúak kell legyenek, mivel ilyen volt a tulajdonképpeni magyar törzs
zenéje, míg az ismertebb magyar dallamok más törzseink zenéje szerintiek. Ugyanis
szerintem a jász, avar, kabar törzseink költészetükben a nyolcas sorokat, a kunok, szemerék a
hatos vagy tizenkettősöket, a tulajdonképpeni magyarok pedig a tízszótagos sorokat
használták, mert ez felelt meg számrendszerüknek is.

Hunor, Magyar űzőbe veszik, nyargalnak utána, vágtat a két jó ló, szikrát hány a patkó, de a szarvas
is gyors, nem könnyű utolérni ! Micsoda vad ez a szarvas ? Nyílvessző hogy nem is vérzi, gerely, kopja
el sem éri ?

Arany János még nem tudta a Csodaszarvas jelképes értelmét, ezért költeményében ez este
tűnik el és reggel tűnik ismét elő, amit természetesen meg kell fordítanunk, lévén a
Csodaszarvas a csillagos Ég jelképe is. Mindig fájó szívvel kell arra gondolnom hogy mit
teremthetett volna ha mindazt tudta volna amit ma én tudok ! Vajha föltámadhatna !

Ha mindazt amit megtudtam neki átadhatnám, hogy ezek segítségével szenvedő, üldözött és
rágalmazott nemzetünket egy mérhetetlen értékű szellemi kinccsel megajándékozhassa
! (Lássad a jegyzetet a 329. oldalon.)

Amott van a négy Fehér Folyóvíz, abban látszik a

Szép Sziget. Arrafelé fut a Csodaszarvas, ismeri a
gázlót, ragyogó csöppeket vet a víz, csillogó
gyöngyöt szór a víz a lábainál amint futva
belegázol. Szép fejét most visszafordítja és
megszólal :

„Hunor, Magyar, szép legények, Aranyhajú

legényikrek

Halálomra ne siessetek, nem vagyok én vadászni

való vad, nem vagyok én elejthető állat. Csillagos
Ég követe vagyok, a nagy Törvény küldötte
vagyok.

Titeket vezesselek, hogy ide csaljalak. A tőrvény

rendeli : leányt a legénynek, legényt a leánynak. Amott vagyon két szép leány; aranyhajú két
szép tündér, Ilona és Temise a legszebb kettő. Meg ne meneküljenek. Beleszeressetek, meg ne
menekedjetek ! Haj regö rejtem ! Haj regö rejtem, bűvölöm !

Köd előttem, köd utánam !”

Szólott a Csodaszarvas ! Mit mondott a Csodaszarvas ? Sem Magyar azt nem értette, sem
Hunor meg nem értette.

Népünk a „Köd előttem, köd utánam” mondást (akár első, második vagy harmadik
személyben) eltűnés, eltüntetés vagy láthatatlanná tevés vagy levés értelemmel ma is
használja. A „Haj, regö rejtem!” a dunántúli regösök bűvölő mondása, varázsigéje, amellyel a
párokat akarják összebűvölni, egymásba szeretni kényszeríteni.

De halljad, halljad ! Mi hallatszik onnan a szigetről ? Zene, síp, dob, koboz hangja, leányok dalolása.
Dalolása a fűzfák mögül, mulatozása a liget közül. Tán tündérek mulatnak a berekben, táncot járnak
a szigetben ?...
Népművészetünkben, különösen szőttesekben de egyebütt is gyakori ezen kedves, többnyire
már egészen mértani díszítménnyé alakított indíték, amelyen egymás kezét fogó, azaz tehát
táncot járó alakokat látunk. Ugyanezt természetesen különböző más népeknél is megtaláljuk,
szembetűnő azonban hogy Magyarországhoz közelebb ez mind gyakoribb, távolabb pedig
mind ritkábban fordul elő, ami tehát innen való származását teszi valószínűvé, sőt előfordul ez
indíték kőbevésetten is, igen régi időkből származóan. (Például Boszniában.) Többnyire,
látszólag, csak nőalakokból állóan, habár van olyan is amelyen fölismerhetően nő- és
férfialakok ábrázolvák váltakozva, amely utóbbi dolgot azonban későbbi keletűnek kell
tartanunk, bár ezért ezt is több ezerévesnek. Hogy e disz táncoló embereket ábrázol abban
senki sem kételkedik, csak azt nem tudja senki hogy ez eredetileg őseink tavaszi nászünnepe
táncait ábrázolta, amelynek a Szent Szigeten volt helye. Ábrázolta ez természetesen a leányok
nászelőtti táncait is (a legények odaérkezése előtt) de ábrázolta ez magát a násztáncot is,
amidőn a leányok a már megérkezett legényekkel együtt a szerelmi előjátékok táncait járták,
amelyek alatt a legények és leányok párválasztása is történt. Ez utóbbi azonban a harcias,
állattenyésztő törzseknél mindinkább leányrablássá alakult át. Igen valószínű tehát, hogy az
írott krónikákban fönnmaradott Hunor-Magor monda az Árpáddal bejött törzsek közül a
vezetőszerepet játszott magyar mondája alapján íródott, amely magyar volt ugyan de sokáig
kint harcias népek között élvén maga is harciassá válott és már ilyenül tért vissza az őshazába.
Ez valószínűleg a honfoglaló törzseknek a krónikák által Megere néven megnevezett törzse
volt. A táncok közben való párválasztás emléke azonban népünk táncjátékaiban napjainkig is
fönnmaradott. Kandra Kabos „Magyar Mythologia”-jában (Eger, 1897.) is olvashatjuk a 225.
oldalon hogy — ma már csak gyermekek, de régebben legények és leányok — „táncolva
énekelvén” egy hosszabb dalt énekelnek, amelyből itt csak az idevonatkozó sorokat hozom :

Szerelem, menyem, szép leánybarátném,

Akit szeretsz, vedd el.
Ezt szeretem, ezt kedvelem,
Ez az én édes kedvesem.

Gyermekkoromban ilyen játékokban én is részben be voltam véve, részben pedig csak

néztem. Hogy mit énekeltek, feledtem de emlékezem hogy amely leányt a fiú választott aztán
pedig amely fiút a leány : azt mindig meg kellett csókolnia.

Természetes hogy miként a mai táncjátékokban, úgy régen is, ezen táncjátékok közben a
csupán egy csók által történő, nem végleges és más-más valakivel párválasztás többször
ismétlődött és hol a legények választottak a leányok közül hol meg a leányok a legények
közül, a játék menete szerint. De a játékok alatt idővel aztán létre jött az igazi párválasztás is,
olyanok között akik úgy testileg mint lelkileg valóban vonzalmat kezdtek érezni egymás iránt,
vagyis „egymásba szerettek”. Erre emlékeztet bennünket a regös énekeinkben a párok
ilyenféle mondásokkal való összebűvölése, „összehajgatása”: „Beleszeressen ! Amott
vagyon egy szép leány kinek neve Böske ! Emitt vagyon egy szép legény kinek neve Jóska
! Bele szeressen, belependeredjen, megne menekedjen ! Haj regö rejtem ! Haj regö rejtem
!” A „rejtem” szónak itt nem a mai „elrejteni” értelme van, sőt ez régen valószínűleg „reitem-
, reiteni”-nek is hangzott. A réülés szónak körülbelül olyan értelme volt mint a mai révedezés-
nek és a francia trance-nak, vagyis olyan félig-meddig vagy teljes önkívületi állapotot
jelentett, amelyben az illetőnek saját akarata elhomályosul, enged külső befolyásnak de
egyúttal hevületbe is jön, amint mondani szokták „tűzbe jön”. Ilyen állapotban van például a
sámán is, mikor varázslatait űzi és „túlvilági látomásai” vannak, amelyeket aztán
„magáhoztérvén” elmond. Azt tartják ugyanis hogy amikor a sámán „magánkívül” van azalatt
lelke nincsen testében, hanem másutt, messze, vagy a túlvilágban révedezik, bolyong.
Ismeretes hogy a sámánok is magukat ilyen állapotba tánccal, főképen folytonos
körbetáncolással, „örjöngéssel” (ősnyelvünkben ör, örű = karika, kör), dobjuk folytonos
verésével és énekléssel hozzák, míg elszédülvén, elterülnek, de hogy ez nem csupán
közönséges szédülés, bizonyítja az hogy testük kínosan rángatódzik, arcuk pedig eltorzul.

A táncjátékok alatt aztán az egymás iránti igazi vonzalmat érezők kezdették egymást
egymásután mind többször választani, viszonosan, míg végre valóban egymás „választottai”,
vagyis szerelmespár lettek. Ezek aztán a szigeten együtt töltötték a „mézes hetet” vagy
„heteket” (olaszul „luna di miele = méz-hold, de itt a „luna” szó hónapot jelent), amely idő
után már házaspárként jöttek ki a szigetről.

Ma tudjuk hogy a kölcsönös igazi vonzalom és szerelem egyrészt lélektani okokon de

ugyanilyen mértékben fizikai okokon is alapszik éspedig nem csupán faji ellenszenven vagy
vonzalmon, hanem azon is hogy az illető egyének mely vércsoporthoz tartoznak. Márpedig
nem vonható kétségbe hogy az ilyen játékok, a kölcsönös enyelgésekkel, csókokkal rendkívül
helyes, sőt tökéletes módját nyújtották annak, hogy az egymással lélektanilag és fizikailag is
összhangban lévő egyének egymásra találjanak és így valóban harmónikus és boldog
házasságok jöjjenek létre.

Ez természetesen aztán az utódok nagy javára is válott mert hiszen a fizikailag összeillő
szülők gyermekei is testileg tökéletesek, harmonikusak lettek, viszont lelkületük kialakulására
is üdvös befolyással volt az hogy kicsikoruktól kezdve magukkörül mindig harmóniát és
szeretetet láttak. Úgyhogy ezekben is őseink bölcsességét, okos és helyes életberendezését
kell észrevennünk.

Tény azonban hogy őseink ezen költőien szép tavaszi szerelem- vagy nászünnepe szellemileg
hanyatló, erkölcsileg romló népeknél rút paráználkodássá, erkölcstelen orgiává is züllött,
különösen az elő-ázsiai semitáknál. (Lássad egy példát „Teozofia” folyóirat. Budapest, 1916.
„Szíria titkos szektái” cikk, 68-70. old.)

Olvastam, már nem emlékezem hol, hogy volt egy olyan ének is, amely az olyan leány
gúnyolására szolgált akit a játék végéig sem választott senki magának. A szövegre már nem
emlékezem, csak annyit tudok még hogy ez is benne volt :

Csókolatlan maradtál.

A mai játékokban ez már nem volt nagy dolog de ősidőkben bizonyára az olyan legényt vagy
leányt aki a tavaszi nászünnepen valamely testi hibája vagy rossz híre miatt nehány évig nem
kapott párt, azt ilyen énekekkel addig gúnyolták míg a falúból vagy a törzstől elbújdosott és
így hibás voltával a törzs vérét nem ronthatta.

A mai ilyen táncjátékokban különben is mindinkább már csak leánykák vesznek részt, fiúk
nélkül, úgyhogy a „csókolatlan maradás” már alig is jelent valamit.

De ábrázolta a fönti dísz bizonyára a nász utáni boldog táncokat is, mert hiszen amint
tanulmányaim erről meggyőztek, ősidőkben a nászukat tartó fiatalok egy vagy több hétig is
tartózkodtak a Szent Szigeten, azaz a „Boldogok Szigetén”(„Földi Paradicsom”). Érdemes itt
fölemlítenem hogy a görög hitregékben is szerepelt egy „Nézoi Makaron” azaz „Boldogok
Szigete”. Tanulmányaim szerint őseink ezen Szent Szigetein a boldog párok magukkészítette,
vagy még a lányok által már előre elkészített lombkunyhók alatt laktak, ahol a lányok a
magukkal hozott élelmiszerekből sütöttek, főztek is. A finn Kalevalában bár a
Csodaszarvasrege már meglehetősen elhomályosulva, mégis megvan még az hogy Leminkäj-
nennek (aki a finneknél eredetileg a Napistennek Szerelemistenkénti megnyílvánulása volt)
azért kell a Csodaszarvast elfognia hogy érette jutalmul szép leányt kapjon feleségül. Mikor
pedig a szarvast először utoléri, akkor meg azt mondja hogy jó volna itt maradnia mert itt szép
leányok vannak akiket ölelgethetne. De ugyanitt föltaláljuk a szigeten való főzés nyomát is
abban hogy a szarvas Lemminkäjnen által űzve, rohan és ahol a lappok éppen főznek, azok
főzőedényeit földönti :

Szalad immár Hisz szarvasa,

Rén állat most benyargala
Észak csűrjei közébe,
Lapp fiúk vívóterére
Fölrúg csöbröt kisházbelit,
Tűzön földönti a katlant,
A húst a hamúba dönti,
Levesük tűzbe loccsantja.

Az pedig hogy a szóban lévő dísz napjainkig fönnmaradott, nem csupán a dísznek magának
szép és kedves voltának köszönhető hanem annak is hogy régi időkben ez férfinak nőnek
egyaránt kedves visszaemlékezést jelentett életük legboldogabb idejére. Nem csoda tehát
hogy szívesen alkalmazták és hogy szövő, hímző asszonyok e díszt oly szívesen ismételték
dolgos kezeik művein. Hogypedig e dísz azon változatát amelyen a nő- és férfialakok között
már határozott különbség van, újabb keletűnek tartom (habár ez is bizonyára már sokezer
éves), ez azért van mert hiszen a legrégibb ősidőkben — amint már írtam — férfi és nő külső
megjelenésében még igen kevés különbség volt, ha pedig számításba vesszük hogy őseinknél
férfi és nő egyaránt hosszú hajat viselt, továbbá hogy a szigetre a vízen át érkező ifjakat a
leányok a számukra már előre elkészített, zöld levelekből és virágokból tűzdelt, font
„tündérruhába” öltöztették (ami emléke máig is a menyasszony által a vőlegény számára
készített „nászing”-ben maradott fönn, amelyet ez nászuk napján és éjjelén visel), akkor mivel
a leányok is a szigeten ugyanilyen „tündérruhát” viseltek, még természetesebb dolog hogy
ezután ott férfi és nő külsőleg alig volt megkülönböztethető. Hiszen megírtam azt is hogy az
igazi ősember nem a barlanglakó neandervölgyi, nem a jávai majomember, sem az ausztralida
nem volt, hanem a ma „keletbalti”-nak nevezett, valamint némely, Belső-Indiában még élő faj
is. Ezekhez hasonlítottak az emberiség legrégibb ősei. Ezeket a tudomány ma gyermekszerű
(infantilis) fajoknak nevezi, amazokat pedig theromorphoroknak. Utóbbiak erősen
specializálódottak, éspedig helytelen irányba, míg a gyermekszerű fajok igen keveset
specializálódottak és az emberiség legrégibb őseire hasonlítanak ma is. E fajoknál, ha más
egyebet nem is, elég ha hatalmas szemöldökcsontdudoraikat vesszük figyelembe, amiben a
majmokkal egyeznek. E dudorok pedig nagyfokú specializálódást képeznek. Sem a
gyermekszerű ősfajoknak sem a kisgyermeknek ilyen csontdudoraik nincsenek, ami pedig az
ontogenesis törvényei szerint is azt jelenti hogy a gyermekszerű ősfajok a régiek, a
theromorphorok pedig később keletkezettek, mert hiszen az igazi ősember testalkatát a
kisgyermek ismételi. Ha az igazi ősembernek is lettek volna szemöldökcsontdudorai s ezek
csak később fejlődtek volna vissza, tüntek volna el, akkor ma a gyermeknek volnának nagy
szemöldökcsontdudorai és ezek fölnőtt korában fejlődnének vissza. Holott a dolog épen
megfordítva van : még azon emberfajoknál is, amelyeknek nagy szemöldökcsontdudoraik
vannak (ausztralidok), ezek náluk is csak teljesen fölnőtt korukban fejlődnek ki, sőt még a
majmok kicsinyeinek sincsenek ilyen dudoraik és ezek náluk is csak később fejlődnek ki, ami
tehát csalhatatlan ontogenetikai bizonyítéka annak hogy úgy az ausztralidok, valamint a kihalt
neandertaloidák és a jávai majomember mind későbbi fejlemények, más szóval : hogy a
gyermekszerű ősfajok mindazoknál régebbiek.

És ezen gyermekszerű ősfajok közé tartozik a

„keletbalti” vagyis helyesebben : a magyar, amelyet
csak azért neveztek el keletbaltinak mert régebben
azt hitték hogy onnan származik, holott őshazája a
Kárpát-medence, vagyis Magyarország.

E fajnak szemöldökcsontdudorai fölnőtt korában

sincsenek, vagy akkor is legföljebb alig
észrevehetőek.

Márpedig a magyarság őseleme épen e faj, amely ma is 60-70 százalékát képezi, holott a
megmaradó 30-40 százalék a vele rokon alpesi, turáni és dinári fajokból áll, a merőben idegen
fajok pedig csak jelentéktelen részét képezik.

És Eickstedt, a legnagyobb embertantudósok egyike, megállapítja hogy az emberiség ősfaja

: a keletbalti, a világ legszőkébb faja (az északi nem szőke hanem vörös, sőt néha barnás is),
amelyből ősidők óta az összes többi emberfajok származtak.

Úgyhogy embertanilag is az bizonyul be hogy a magyarság az emberiség őseleme.

Ugyancsak Eickstedt állítja azt is hogy e faj ma is legkevésbbé van specializálódva.

Ennélfogva a legkönnyebben bír is különböző viszonyokhoz alkalmazkodni. Eickstedt meg is
állapítja hogy ma is folyton terjed de nem fegyveres erővel hanem munkaképessége és kitartó
szorgalma segítségével, eltekintve attól hogy ma milyen nyelven beszél. Sőt azt is mondja
Eickstedt, hogy bár ma nagyobb része árja nyelveken beszél de eredeti nyelve semmi esetre
sem volt árja. Hogy ezen nem-árja nyelv melyik volt, nem mondja ugyan ki de könyvéből
kitűnik hogy ő a finn-ugor nyelvekre gondolt, amelyek közé a tudósok a magyart is teszik.

Megírtam azt is hogy legrégibb őseink kizárólag növényi anyagokkal táplálkoztak, kivéve a
tejet. Tény pedig hogy az emberhez élettanilag a legközelebb álló állatok, az emberszabású
majmok is tisztán növényevők.

Mindezek szerint tehát kitűnt azonban hogy miért gondolom hogy a fönti dísz azon változatai
régibbek, őseredetibbek amelyeken látszólag csak nőalakok tüntetvék föl.

Elmondottam föntebb azt is hogy ama nászelőtti szerelmi előjátékoknak és táncoknak mily
nemes célja, illetve mily nagy erkölcsi, szellemi és élettani haszna volt. E cél és haszon
azonban, sajnos, már igen régen kezdett mindinkább elenyészni, amikor számos, ha nem is
minden törzsnél és népnél az ősi, békés „földi paradicsombeli” vagy „aranykorbeli” élet
helyébe bekövetkező harciassággal, majd a nomádsággal, öldökléssel járó húsevéssel együtt a
nőrablás, vagyis az erőszak kezdte fölváltani az egyetlenül helyes, az igazi, minden
erőltetéstől mentes vonzalom és szerelem útján való természetes kiválasztódást. Az erőszak
mindinkább való érvényesülésével, bár a költői szépségek még nem vesztek mindjárt teljesen
ki, amint az Hunor-Magyar mondánkból is kitűnik, idővel azonban a szellemi hanyatlással a
költői szépségek iránti érzéknek is hanyatlania kellett. Igaz ugyan hogy később a
kereszténység és a mind szorosabbá váló társadalmi együtt élés a nőrablást kiküszöbölte de
viszont épen a kereszténységben az olyan szerelmi játékok amilyeneket itt leírtam, szintén
kivesztek. Mindezt, valamint a nőrablást is a kereszténység ugyan eltudta törölni de nem tudta
megakadályozni a bekövetkező érdekházasságot sem a szülők, rokonok és hatalmasok általi
„kiházasításokat”, amelyekben a házasulandókat meg sem kérdezik és amelyek háttere szintén
csak anyagi vagy politikai ok, és sokszor a legkegyetlenebb kényszer útján jönnek létre.
Hogypedig ez mind szellemileg, erkölcsileg és élettanilag még a nőrablásnál is károsabb,
ahhoz kétség nem fér mert hiszen a nőrablásnál legalább annyi mégis fönnmaradott még hogy
csúf, hibás, torz vagy beteg vagy rosszhírű lányt senki el nem rabolt. De az
érdekházasságoknál még ezen utolsó fönnmaradott jó oldal is elvész. Úgyhogy a szellemi,
erkölcsi és élettani hanyatlás, minden műszaki haladás és „technika csodái” mellett is tovább
tart. Bizonyság : A minden eddigit fölülmúló háborús borzalmak, kegyetlenség,
tömeggyilkolás, emberkínzás, egész népek elnyomása, tervszerű kiítása és minden szépnek,
költőinek a haszon, érdek és önzés miatti elhanyagolása, sőt tudatos eldobása, különösen az
építészetben, úgyszintén a zenének a teljesen műveletlen népek zenéje fokára való
visszasüllyedése, amely zene úgyszólván már csak egyszerű kopogásból, zajcsinálásból áll,
ugyanúgy mint a legalacsonyabb szellemi színvonalú népeknél.

Valami csillog ott a szigeten, tűz fénye világlik a fűzek közül, valamit sütnek és főznek ott a
vígadozók. Zöldlevél köntösű, gyöngyvirágékes köntösű szűzek, gyöngyvirágkoszorús leányok
vígadnak ottan. Idehallik zengő zene szava, idehallik csengő dalolásuk. Szép leányok táncot
lejtenek ottan körbe, egymás kezét fogva, fénylő aranyhajuk sallongva száll utánuk. Középen
közöttük földbeszúrva áll az aranygombos Megyer, a szellő fujdogálja háromszínű szallagjait.
Ilona és Temise a lányok között a legszebb kettő, gyöngyvirágköntösben Ilona, csillagvirággal
ékesen Temise, gyöngyvirágkoszorúsan Ilona, csillagvirágkoszorúsan Temise.

Íme a Csodaszarvas a szigeten szalad már, a leányok közé rohan már. Még egyszer láthatóvá
lett, még egyszer megmutatta magát, de csak a leányoknak, nem Magyarnak sem Hunornak.
Éppen a lányok közé ront már, a tűzön is átal rohan, a föző üstöt fölborítja, tüzét szét
sziporkáztatja, sülő kalácsokat, a mézeseket szétugorja de száguld tovább, tán a szél sem érné
utol. Köd előtte, köd utána, senki sem juthat a nyomába, nem akadhat a nyomára, mert földet
sem ér már a lába, felhők közé keveredik, Csillagokba emelkedik, magas Égbe emelkedett.

No volt ott mostan riadalom, ijedelem, nagy rivalgás, ide-oda szaladgálás, egyik leány
sivalkodott a másik meg kacagott, egyik csapat megijedett, a többi azon nevetett.

Hej de ott most két sasmadár lecsapott, két gyönyörű turul a lányok közé vágott, két galambot
elragadott, Ilonát, Temisét, leányok közül a legszebb kettőt. Szalad széjjel a leányság, bújik ki
amerre tud. Ilona, Temise, ők is bújtak volna de nem volt menekvésük...

Száll a madár ágrul ágra,

Száll az ének szájrul szájra.

A szép tündérruha deli testükről immár le is szakadozott, oda van, oda van fejükről szűzí
koszorújok, gyöngyvirág pártájuk, csillagos fejdíszük.

Száll a madár ágrul ágra,

Száll az ének szájrul szájra.

Szálló madár ágrul ágra,

Zengő ének szájrul szájra.

Szép piros hajnalban, virágos meggyfa alatt Magyar csókolgatja rablott felségét.

— A világon hol születtél hogy ily széppé lettél ? Ki apád ? Ki anyád ?

— Nem anyától lettem,

Rózsafán termettem,

Virágok ünnepén

Hajnalban születtem...

— A világon hol növekedtél hogy termeted ilyen deli, arcod ilyen rózsás, hajad ily aranyos ?

— Amott, amott nagy esők hullottak alá, hegyen, völgyön végig mostak. Esők után, pirosan,
aranyosan kelt föl az Áldott Nap, szép virágok kezdtek a réteken nyiladozni. Virágszedni ki is
mentünk. Szép virágot szedni, koszorúba kötni, magunkat mulatni.

Amott, amott a szigeten gyöngyvirágot szedtünk, tündértáncot jártunk, az Áldott Nap az

arcomba sütött, orcám attól olyan rózsás, hajam attól oly aranyos.

Való igaz hogy az igazi magyarnak nincsen, vagy alig van arcpírja, ezért mondották a
leányokat gyöngyszínűeknek, gyöngyházarcúaknak. (Lássad „A Lelkiismeret Aranytükre”
című művemben „Leányszínű Bálint és Gyöngyszínű Ilona” mesét és magyarázatát.) De azért
napsütéstől vagy szégyenkezéstől arca kipirul, elpirul. Való igaz az is hogy a napfénytől a
kissé barnás haj is szőkébb, „aranyosabb” lesz.

őseink tavaszi Virágok Ünnepéből, Virágos Ünnepéből lett a kereszténység „Pálmák

vasárnapja” de amelyet a magyarság ma is „Virágvasárnap”-nak nevez és amely ősi ünnep
még a sinto-vallású japániaknál is megvan és ott a „Cseresznyevirágok Ünnepé”-nek nevezik.

Szép piros hajnalban ezüstfenyő alatt Hunor csókolgatja rabolt feleségét:

— A világon hol születtél hogy ily széppé lettél ? Ki atyád, ki anyád ?
— Nem anya szült engem,
Könnyű ködből lettem,
Újhold éjszakáján
Tópartján születtem.
— A világon hol nevelkedtél hogy termeted ilyen deli, hogy arcod ilyen rózsás, hajad ily
aranyos ?
— Amott, amott nagy esők hullottak alá, hegyen, völgyön végig mostak. Esők után pirosan,
aranyosan kelt föl az Áldott Nap, szép virágok kezdtek a réteken nyiladozni. Virágszedni ki is
menénk ; szép virágot szedni, koszorúba kötni; koszorúba kötni, vígan mulatozni. Amott,
amott a szigeten csillagvirágszedtünk, tündértáncot jártunk, az Áldott Nap az arcomba sütött,
orcám attól olyan rózsás, hajam attól ily aranyos.
Büszke lányok megbékéltek, áldott, dolgok nőkké lettek, békés, boldog asszonyokká, fiat,
leányt nevelőkké. Magyar és Ilona fiai a szántóvető magyarok, Hunoré, Temiseé hősi, harcos
kunok, hunok.
1955.

Vége

Magyar Adorján
A Csodaszarvas

Zárszó
(1956)

Odaírtam föntebb hogy „Vége” azért mert bevégeztem amit e művemben megírni
szándékoztam, ez azonban nem jelenti azt hogy egykori nemzeti ősregéinknek is már itt lett
volna vége. Hiszen a fönt elmondott „Világszép Magyar Miklós” című költeményemben is —
amelyet hiszen népmeséink nyomán írtam — meg van mondva hogy regebeli ősatyánk,
Magyar, feleségét elveszíti (a sárkány elrabolja) de hogy ő utóbb, bár nehéz viszontagságok
után visszakapja, illetve megszabadítja. Ugyanez számos népmesénkben is hasonlóképen
történik. És így van ez a görög „Iliász”-ban is, ahol Szép Helénát (azaz népmeséink Tündér
Szép Ilonáját), Menelaosz feleségét, Páris elrabolja és Trójába viszi, ahonnan őt Menelaosz
csak nehéz harcok után kapja vissza.

Nem tudtam azonban eddig megállapítani hogy ősregénk ezen folytatásában a

Csodaszarvasnak is volt-e szerepe ? Ez tehát annak egyik oka hogy a „Vége” szót odaírtam.
A jövőre kell tehát azt is híznom hogy fogja-e valaki és miként fogja ősregénk folytatását
megírni.

Tudom azonban hogy ősköltészetünk, ősműveltségünk az e művemben elmondottakon kívül

is még mérhetetlen kincsekkel bírt.

Hiszen mennyi ily kincs van csak „A lelkiismeret Aranytükre” című művem bővített
kéziratában és „Jegyzetek” füzeteimben is letéve, bár mindez kiadatlan hever. Bizony úgy az
ott mint az e művemben elmondottak leírásakor is nem egyszer szemeim könnyekkel teltek
meg amikor fájó szívvel gondoltam el hogy íme mennyi gyönyörű költői szépség, mily
szellemi műveltségi kincsek birtokában vagyok, holott mindettől nemzetem meg van fosztva.
Költők, művészek mindezt föl nem használhatják mert nem ismerik, létezését sem sejtik,
egyrészt azért mert az „ázsiai eredet” és „műveletlen, nomád keveréknép” hamis de a
gonoszság által terjesztett elmélet miatt majdnem az egész magyarság félre van vezetve,
másrészt azért is mert nemzetünkre idegenek által erőszakolt vallási türelmetlenség minden
„pogány” dolog iránt megvető és elutasító gyűlöletet tanít és követel. Továbbá azért is mert a
magyarság századok óta egyik rabságból és elnyomatásból a másikba esett valamint mert az
idegen elem is pénzbeli hatalmával azon dolgozik, ugyanúgy mint a többi elnyomó hatalom,
hogy a magyarságot irtsa és földje urává legyen. Ezért századok óta igyekeznek mindent ami
magyar becsmérelni, gúnyolni, meghamisítani, sőt letagadni vagy kisajátítani, hogy
nemzetünk lelkét is elrabolhassák, hogy lelki erejét, öntudatát, önérzetét, életerejét és
ellenállóképességét aláássák. Egyetlen reményem az marad hogy mindezek dacára is, ha
nyelvétől megfosztva is, a tudomány halad, úgyhogy az igazság előbb-utóbb ki kell derüljön
és hogy akkor újjászületésünk is bekövetkezend, amikoris mindazon milliók akik ma nem
tudják hogy magyarok és magukat más nemzetekhez tartozóknak hiszik, megtudandják hogy
ők igenis magyarok s ősi, igazi nyelvüktől megfosztattak, azon nyelvtől, amely mostani
nyelvüknél oly nagyon tökéletesebb, és hogy vérük szerint azon ősi nemzet fiai, amely az
emberiség legrégibb és oly gyönyörű műveltségét alapította, amelyből táplálkozik, bár
öntudatlanul, ma is minden nemzet igazi szellemi műveltsége.

Addig is kötelességem teljesítem és a tőlem telhetőt megteszem hogy kincseink napvilágra

kerüljenek.

De a Napisten neje, illetve a Napisten-testvérpár nejei, elrablásával és visszaszerzésével

sincsen még Napeposzunknak vége mert hiszen ezután kell még következzen a Napisten,
illetve a testvérpár öregkora, az emberektőli, azaz gyermekeiktőli elbúcsúzása, eltávozása és
halála (amiután az eposz kezdetén az újjászületés következik). Ezen eposzrész valamikor
talán az egész eposz legszebb, legfenségesebb része volt.

Megvan ennek maradványa nálunk a „Toldi estéje” azaz öregsége és halála regéjében, habár
itt a késői rontás, aljasodás már sok nevetséges dolgot is belekevert, ami azonban a finnek
Kalevalájában még nincsen így, azaz sokkal enyhébben van csak meg. Itt Väjndmöjnen — a
Napistennek már öregemberkénti megszemélyesítése (fiatal megszemélyesítései egyike
Lemminkäjnen szerelemisten). Ó előbb gyönyörűen énekel, magát kantelejével kísérve
(hárfaszerű finn hangszer), énekével az embereket, az állatokat és az egész Természetet is
elbűvöli, amiután népétől elbúcsúzik, majd csolnakára (hajójára) száll és a Tenger
végtelenségén útra kel, eltávozik, a messzeségben eltűnik, azaz a hosszú, sarki éjszakába vész,
azaz meghal, mert hiszen elmondottam hogy a Tenger, a mélység őseinknél a halál és evvel
kapcsolatos örök hallgatást is jelentette. Arany János „Toldi”-jában nincsen ugyan mondva
hogy ő halála előtt énekel hanem csak annyi hogy táncol, ami kétségtelenül a rege
aljasodásának tudandó be.

Väjnámöjnen azonban megjósolja hogy ha az emberek majd nagyon sokat szenvedtek, őt

visszahívják és akkor ő vissza is jön és a régi boldogságot is visszahozandja :

„Várjatok csak, lesz még idő,

Egy nap elmegy, másik feljő,
Szükség lesz majd reám újra,
Várnak vissza, hívnak vissza,
Új szampónak mesteréül.”

A szampó-malom a finneknél a boldogság jelképe is.

Nem tudom hogy az alábbi indíték nem csak Lönrót (a gyűjtő) hozzáköltése-e, de a
Kalevalában még az is mondva, hogy Väjnämöjnen haragosan távozik mert az emberek
Marjatta (Mária) fiát kezdik tisztelni. Való igaz pedig az is hogy a magyarság hanyatlását
közöttük idegenek betelepedését, elhatalmasodását is a behozott idegen vallás okozta.
Észt rokonainknál a mi Toldi Miklósunkkal azonos nemzeti hős neve Nagy Toll, aki
nagyerejű és nagy termetű, ugyanúgy mint a mi Toldink de akit a nép kezd nem tisztelni, mint
a finn Väjnämöjnent és a mi Toldinkat, amiért ezek megharagszanak. (Lássad Bán Aladár: „A
Toldi-monda alaprétege” az „Ethnographia” folyóiratban, 1917. évfolyam 21-35. oldal.) De a
mi Toldinkkal és az észtek Tolljával azonos a svájci Tell Vilmos is, aki Toldinkkal még olyan
részletekben is azonosul hogy amikor csolnakából egyszer partra száll, azt lábával rettentő
erővel löki messzire, vissza a vízre.

Ezen Toldi vagy Toll név nem más mint ős-török törzseink bot, bunkó jelentésű tol, toll vagy
tor, tur szava, amely bot, megszemélyesítve Tor vagy Tur Napistennel is azonos. (A Tell
kiejtés romlott, mivel őstörök törzseinknél az u és o magánhangzók jelentettek hímneműséget,
az a és e nőneműséget.)

(Olaszul tortore, a szerb-horvátban toljaga = dorong, durong, vagy bot; megfordítva rúd,
németül Rute. De ugyanezen Napistenünk neve kőrös őstörzseinktől származólag az Arkal,
Erkola, Herkules és Kaleva, Kalervo nevekben is fönnmaradott, amely nevek szintén botot
jelentenek, ugyanúgy mint a magyar kalló, küllű, küllő, megfordítva lükű, r-es kiejtéssel karó,
továbbá a latin-olasz clava (olv. klava) és a szerb-horvát kolac = bot, rúd, ami hogy egyúttal a
hímtag neve is, bizonyítják a szerb-horvát kur, kurak, kurac szavak, amelyek egyaránt
jelentenek cölöpöt, cöveket és hímtagot is. De ugyanezen istenség neve, amint már sokszor
láttuk, tulajdonképeni magyar őstörzsünknél Magar, Magyar, Makar volt, aki azonos
Heraklésszel, fegyvere pedig a rettentő bunkós bot volt. És íme, a héberben is megtaláljuk a
makab = bot, bunkó, kalapács szót, valamint megtaláljuk a Nakabi (Makabeus) szót is,
nemzeti hős értelemmel, amely név értelme tehát ugyanúgy botos buzogányos mint az őstörök
Tol vagy Tor istené, akit az etruszkok (turusz; egy őstörök törzs) is rettentő kalapáccsal
kezében ábrázoltak és akivel kőrös őstörzseink Kolos nevű istensége is azonos (Latin
colossus). Említettem hogy szemere (szumer, szemareus, szamarai) törzseinknél a Napisten
neve Szam, Sam volt. E név megfordítva képezi az olasz mazza és amazzare (olv. macca és
amaccare) = durong és agyonütni szavakat, míg macca és amaccare (olvassad makka és
amakkare) is körülbelül ugyanazt jelenti. De ugyancsak az olaszban macarone (olv.
makarone) jelent egyaránt botot és hímtagot (ennek szótöve megfordítva képezi a magyar
gyám szót, amelynek értelme karó, oszlop, támasz, támasztó. Tény hogy a macarone nevű
tésztát, amint azt Olaszországban magam is láttam, az asszonyok házilag ugyanúgy készítik,
rudacskákká sodorgatva mint nálunk a bögyörő nevű tésztát (e szó népünknél is a hímtag
egyik neve; kabar szócsoport), úgyhogy ez is Makar vagy Magyar Napistenünk nevét kell
eszünkbe juttassa.

Viszont a Szam névvel azonos a mi mesebeli „Tamás kocsisunk” neve, aki szekéren jár, amint
a görögök Heliosz Napistene, és rettentő kalapácsával veri szét a jégtornyot (tél), amelybe a
király az ő kedvesét bebörtönözte. Mindezt az sz és t hang rokon volta szerint kétségtelenné
teszi hogy a szemerék Samás vagy Sámson Napistenüket Tamás-nak is nevezték volt,
valamint kétségtelenné válik az is hogy az elő-ázsiai Tamuz tavaszisten is azonos Samással
vagy Tamással, aki tavasszal, a tél jegét veri szét; hogypedig ezen Tamás vagy Tamuz név
azonos a mi tavasz szavunkkal, azt látjuk. Hogypedig a jégből kiszabadított leány nem más
mint Tündér Ilona, a Föld és növényzet megszemélyesítése, azt is világosan látjuk.

De föltűnő még a Tamás név és támasz szavunk azonos alakja is. Sok vita folyt már Tamasek
istennevünk körül is de ezt eddig nemigen merték Tamuz tavasznapisten nevével azonosítani,
pedig kétségtelen hogy vele azonos. Csak megemlítem itt az észak-afrikai tamasek vagy
tamazig nevű kamita nyelvű népet, amely e nevet valószínűleg egykori Napistenéről vette.
(Lássad: „Mayers Lexikon: „Tamaschek”.) E névben az -ek valószínűleg a mi ük szavunkkal
azonos és összevethető a török aga és a magyar agg szóval.

De megtaláljuk az elmondottak párhuzamát besenyő őstörzsünknél is, amelynek szócsoportja

a b-s, p-sz, p-t alaphangokból állott. Náluk a Napisten neve Beszer, Baszor, Bátor, Batur,
Petur, Péter alakú volt. Nyelvünkben a hímtagot jelentő pet, peter a bot szavunkkal azonos de
összevetendő ez a latin pater, piter = atya szóval is. Szerb-horvát bat, batina = bot, olasz
battere = ütni, csapni, magyar csép = bot de a csap, megfordítva paskol ütés jelentésű
szavaink is tisztán besenyő szócsoportbeli szavaink, ugyanúgy mint a fasz = hímtag szavunk
is.

A finnek öreg Väjnämöjnene tehát azonos a mi népmeséink gyönyörűen énekelő öreg Vörös
Koldusával is (a vörösen lemenő Nap) de azonos Orpheusszal is, aki szintén gyönyörűen
énekel, embert, állatot is elbűvöl és aki lemegy az Alvilágba vagyis a Halál országába.

Némely őstörzsünknél ugyanis szokták volt a távozó Napistent fiatalnak is mondani.

Orpheusz az Alvilágba Euridikeért, kedveséért megy le de őt visszahoznia nem sikerül.
Ugyanez indíték megvan Väjnämöjnennél is, amely szerint ő meg „Északhonba”, azaz szintén
a Halál országába, megy el, ifjú feleséget szerezni, ami azonban neki sem sikerül mert a lány
nem akar öregemberhez menni. A mi Toldi regénkben is az öreg Toldi egy szép özvegybe
lesz szerelmes, aki őt bolondítja és csúfot űz vele. Mindenesetre azonban látnunk kell hogy
sem Ilosvai sem Arany János teljesen magukköltötte indítékokat nemigen illesztettek a Toldi-
mondába, habár az általuk fölhasznált anyag már meglehetősen el volt aljasodva.

De azonos kétségtelenül Väjnämöjnen-Orpheusz a mi, szintén alkonyatkor gyönyörűen

énekelő Aranymadarunkkal is, azaz szintén a Napisten egyik megnyilvánulásával, valamint
azonos még Mózessel is, akinek ezen szemere szócsoportbeli neve világosan tanusítja hogy ő
Szam vagy Samas Napistennel is azonos (sam-moz), vagyis hogy ő az ősi, igazi semita, azaz
szemere-szumer törzseink Napistene volt, amely őstörzsünk nevét ma tévesen alkalmazzák a
zsidókra és nyelvi rokonainkra, mert hiszen a bibliai Szem vagy Sém ős sem más mint
szemere törzseink Napistene és mythoszi ősatyja, mit Kám azonos a magyar és kún törzsek
ősapjával (az ikertestvérekké szétválás előtt), Jáfet pedig az állattenyésztő kazár, kabar és jász
törzseinké.

Tudjuk hogy a zsidó hitrege szerint Mózes is halála előtt gyönyörűen énekelve hirdeti ki
„második törvényét”. Meg kell azonban jegyeznem hogy ártatlan, jóságos természetű népnél,
amilyen ősidőkben a magyar törzs volt (ahyperboreusok), még nincsen szükség „törvényekre”
sem „parancsolatokra”, amelyek nemkövetése aztán rettentő büntetést von magaután. A mi
Napistenünknek, Aranymadarunknak még nincsenek parancsai csak szeretetteljes tanításai,
tanácsai. Ellenben későbbi más népeknél igenis törvényekre, parancsolatokra és nem követés
esetén rettenetes büntetésekre lett szükség mert enélkül a tanítást, tanácsot ilyen népek el nem
fogadtak volna.

Továbbá az hogy Mózes és Väjnämöjnen halála előtt, az Aranymadár még alkonyatkor

énekel, eszünkbe kell juttassa a „hattyúdalt” is, azaz a hattyak mondaszerinti halálelőtti szép
dalát. Ezzel azonban, mivel a hattyú kun és palóc törzseink szent madara és a Napistennek is
egyik jelképe volt (a voguloknál lúd), ezzel oly nagy kitérést kellene tennem hogy ezen
magyarázataimnak így soha sem lenne vége. Mindez is azonban elveszett nagy művemben
teljesen ki volt fejtve.
Viszont azon tény hogy a mesebeli hőst úgy a németeknél mint a mi népmeséinkben is,
csolnakon hattyú húzza, valamint hogy Väjnämöjnen is csolnakján távozik, azt is eszünkbe
kell juttassa hogy Magyar Napistent még a Csodaszarvas hozza és viszi hátán a Mindenség
Tengerében úszva, úgyhogy azt következtethetjük miszerint eredetileg a „csolnak” vagy
„hajó” tulajdonképpen a Csodaszarvas volt (később szarvas bőréből készült tömlő). E hajó
például jász törzseinknél óriási úszó kossal volt azonos (Jázon „Argo” nevű hajója és az
Ázsiában még élő „argali” nevű óriási juhfajta), de azonos ez a jászok másik szent állatával is,
az óriási „Csillagos Hal”-lal, azaz a csillagszerű pikkelyekkel bíró óriás tok-hallal (jász nevén
jizéter), amelyből aztán a görög regékben egyrészt a hátán, repülve, testvérpárt vivő kos,
másrészt a szintén testvérpárt vivő delfin lett.

Napeposzunk azon régibb alakjába amelyben még csak egy Napistenszemélyről van szó, az
újraköltő könnyen írhatja azt is hogy a Napistent búcsúzása után a Csodaszarvas viszi el
úszva, viszont a későbbi változatban, amelyben már testvérpárról van szó, úgy írhatja hogy
ezek a Csodaszarvas által húzott hajón távoznak. Írhatja azonban úgy is hogy csak Magyar
távozik (a Csodaszarvas hátán úszva) de hogy Hunor (Hadúr, Mars), a harc és rombolás
gonosz Istene marad.

Több néprajztudós rájött már arra hogy néprajzilag, különösen pedig népmeseileg, egész
Európa egy egységes terület, amelyen belül egymástól teljesen független indítékok nincsenek,
illetve ilyenek csak kisebb részletekben vannak. E területhez azonban szerintem nyugodtan
hozzávehetjük még Ázsiát és Afrika északibb részét, — ha ugyan nem egész Földünket is !

Csak azt nem szerették megállapítani hogy mi volt, hol volt ezen nagy egység alapja,
kiindulópontja, mely néptől származott ? Én azonban megállapítottam hogy egész Európa és
a vele többé kevésbé összefüggő területek legrégibb ősműveltségét a mi ősnépeink
alapították, amely alapból aztán az összes később keletkezett népek szellemi műveltségük
kezdő elemeit vették.

Kimondotta ezt már nehány magyar tudós, például Horvát István, továbbá a finn Koskinnen
is, csakhogy ezeket, a túlzott nacionalista és sovinista idegen tudósok lehurrogták,
kigúnyolták vagy ahol ezt nem lehetett, legalább agyonhallgatták, mint például Gyárfás István
nagy művét („A jász-kunok története”) és Fáy Elek kisebb terjedelmű művét („A magyarok
őshona”) és pedig néha nem is mindig sovinizmusból hanem parancs miatt, anyagi haszonért.

Pedig hiszen már igen régen Trogus Pompeius megírta volt hogy az ősrégi műveltségű
egyiptomiak is elismerték hogy a szkíták a világ minden népénél régibbek és ősrégi időben a
világ fölött ők uralkodtak.

Csakhogy az idegen tudósok az ilyesmit következetesen elhallgatják. Természetesen igen

rosszul esik nekik elismerni hogy Elő-Ázsia műveltségeit nem semiták hanem turániak
alapították. Ismeretes Halevi hosszú harca a szumer nép és nyelv létezettsége ellen, míg aztán
az ásatások mindig nagyszerűbb eredményei elhalgattatták. Ugyanúgy rosszul esik a túlzó
nacionalista tudósoknak is elismerniök hogy például India ősműveltségét sem az oda aránylag
későn behatolt, harcias de műveletlen árják — vagy ahogy ők nevezni szeretik:
„indogermánok” — alapították, hanem a sokkal régibb turáni sőt finn-ugor eredetű dravida
népek. Ezt bizonyították be a Mohendzo-Daro-i ásatások is. Amely ásatások azonban
hamarosan abba hagyattak, nehogy a ma elnyomatásban élő dravida nép büszke öntudatra
ébredjen. Nem kevésbé rosszul esik az idegen sovinisztáknak elismerni hogy a magyarság
európai ősnép és hogy ennélfogva a „Dunaműveltség”-nek elnevezett gyönyörű ősműveltség
sem „indogermán” hanem magyar, hogy az ásatások révén mind nagyobb mennyiségben itt
előkerülő gyönyörű tárgyak az ősidők óta földművelő magyarságéi. Ugyanez okból támadták
annyira Eickstedt antropológust is, aki német létére is, kijelentette hogy az emberiség őseleme
a „keletbalti”-nak nevezett faj, a világ legszőkébb faja, amelynek ősnyelve „semmiesetre sem
volt árja”, amelyből a többi fajok mind származtak.

Végül megkérem még a szíves olvasót, ne ütközzön meg azon hogy e könyvemben többször
ismétlésekbe is esem. Ennek egyik oka mindenesetre az is hogy sohasem tudom, az egészen
új dolgokat megelőzőleg eléggé világosan fejtettem-e ki, másrészt, mivel e könyvet hosszú
éveken át, öregkoromban írtam, sokszor nem is emlékeztem, hogy valamit már megírtam-e
vagy nem.

_________________

Függelék

Hőskölteményünk nagyobbszerűsége érdekében mindenesetre az lenne a legelőnyösebb ha

annak két változatát, egyetlen egészbe fűzhetnők össze, ami szerintem lehetséges is. Ugyanis
a régibb változatban — amelyben még csak egy mesehős szerepel —, ugyanúgy mint a vogul
naphimnuszokban, teljesen világosan megmondva hogy a hős maga a Napisten, a Magyarok
Istene, míg a második változatban, ahol már testvérpárról van szó, ha ez észrevehető is, de
nincsen kimondva hogy itt a Nap kétszeres megszemélyesítésével van dolgunk, aminthogy a
finn Kalevalában sincsen kimondva hogy hiszen Kallervo, Väjnämöjnen és Lemminkäjnen is
tulajdonképpen a Napisten különböző megnyilvánulásai. Ugyanígy a görög hitregékből is
csak megállapítható hogy úgy Heraklész mint Apolló és Orpheus is tulajdonképpen a Nap
megszemélyesítései de ez kimondva nincsen, illetve ezek külön-külön létezett személyekként
tüntetvék föl.

Ugyhogy, azt hiszem semmi akadálya, hogy tehetséges epikai költő a két eposzalakot
egybefűzze, úgy hogy a régibb alak az eposz első részét, az újabb pedig annak második részét
képezze.

Ez esetben azonban az epikai helyesség, szépség érdekében a fő-hős neve az első részben nem
lehet teljesen ugyanaz mint a másodikban. Vagyis az elsőben lehet Magor, Napisten,
Aranyisten, Magyarok Istene s a többi, és csak a második részben Magyar, lévén hogy a
Magor kiejtés mindenesetre régibb is mint a Magyar. Így aztán a két név, illetve személy
azonos volta kimondva nincsen, habár ez mégis kikövetkeztethető marad.

A vogul naphimnuszok említik a Napisten kerek és tündöklő aranysapkáját. Erről föntebb

megírtam hogy ez azonosul a magyar korona ősmagyar eredetű, Iegbelső részével, az
„aranybádog sapkával”, amelyet azonban újabban belőle eltüntettek. Napeposzunk azon
régebbi alakjában tehát, amelyben a Nap még csak egy személyként, mint Magyar Napisten
van megszemélyesítve, ezen ragyogó aranysapkája többször is meg kell legyen említve,
valamint az is hogy e sapkája — amint azt vogul naphimnusz is mondja — apjától, az
Égistentől, származik. Nagy hiány tehát hogy ezt a föntebbi eposztartalom-rekonstrukcio
kísérletemből kifelejtettem. Láttuk hogy a megkoronázás egyúttal a nősülést, illetve hogy a
csészealakú koronának a fejretétel a közösülést is jelképezte.

A vogul naphimnusz azt is mondja hogy a Napisten sapkáját az Égisten teremtette, aminthogy
hiszen a nőt is ő teremtette. Ezért természetes tehát hogy aranysapkáját a Napisten csak
nászakor kapja. Képzelhetünk ugyan a Napisten fejére sapkát azelőtt is de csak pirosat,
aminthogy a fölkelő Nap is piros.

Való hogy a szarvasok napközben többnyire az erdő sűrűjébe rejtőzve pihennek és csak éjjel
indulnak legelészni. Ez is egyezik tehát, hogy a Csodaszarvas este jön és reggel tűnik el.

A szövegben idézett munkák jegyzéke

Anonymus
Béla Király névtelen jegyzőjének könyve a magyarok viselt dolgairól. A bécsi Cs. Kir. udv. könyvtárában lévő
kézirat hasonmása. A Magyar Tudományos Akadémia kiadása, Budapest 1892.

Ballagi Mór
A magyar nyelv teljes szótára Heckenast Gusztáv kiadása, Budapest 1873.

Balogh Ányos
Szemelvények P. Cornelius Tacitus művéből. Szt. István-társulat kiadás, Budapest 1942.

Baráthosi-Balogh Benedek
Turáni regék és mondák a világ teremtéséről Held nyomdavállalat, Budapest 1926.

Benedek Elek
Magyar mese és mondavilág. Ezer év meseköltése. Negyedik és ötödik kiadás, I-X. kötet. Athenium RT kiadás,
Budapest.

Brehms,
Tierleben, Dritte auflage Bibliographishes Institut Leipzig und Wien 1900.

Brusch Heinrich
Religion und Mithologie der alten Aegypter Leipzig 1855.

Gaál Mózes
Hűn és Magyar mondák Franklin-Társulat, Budapest 1900.

Cox György
Görög regék. (Angolról fordította Komáromy Lajos) Franklin-Társulat, Budapest 1897.

Duka Tivadar
Kőrösi Csoma Sándor dolgozatai A Magyar Tudományos Akadémia kiadás Budapest 1885.

Eichstedt Egon Freicher von

Rassenkunde und Rassengeschichte der Menschheit, Ferdinand Enke Verlag,Stuttgart 1934.

Etnographia
Magyar Néprajzi Társaság hivatalos értesítője. A Magyar Néprajzi Társaság kiadása. Budapest 1890-1936
folyóiratok.

Fáy Elek
A Magyarok őshona Frauscburg Gusztáv könyvkereskedése kiadása. Budapest 1910.

Franc-Harrar Annie
Die Kultur von Alt-Europa, Ostegard Verlag Berlin Schönberg 1932.

Friedenthal Albert
Das Weib im Leben der Völker Berlin 1910.

Gyárfás István
A Jász-Kunok története. I-IV. kötet. Sziládi Károly fia nyomdája Kecskemét 1873.

Geréb József
Az Olympos. Görög-Római mythologia és a germán népek istentana. Az Athenium kiadása, Budapest 1893.

Herman Ottó
A magyar pásztorok nyelvkincse A K.M. Természettudományi társulat kiadása Budapest 1914.

Horger Antal
Hétfalusi csángó népmesék Athenium kiadás, Budapest 1908.
A magyar szavak története Kókai Lajos kiadása, Budapest 1924.
A nyelvtudomány alapelvei Kókai Lajos kiadása, Budapest 1926.

Horvát István
Rajzolatok a magyar nemzet legrégibb történeteiből. Petrózai Trattner Mátyás Betüivel, Pesten 1825.

Huszka József
Magyar ornamentika Pátria R.T. nyomdája, Budapest 1898.

Hürlimann, Martin
Nepal Berliner Illustratirte Zeitung n. 42. Berlin 1899.

Ipolyi Arnold
Magyar Mithologia Zajti Ferenc kiadása, Budapest 1929.

Kallós Zsigmond
Hejgetés — regösdalok rejtélye Martenium nyomda, Szombathely 1940.

Kalevala
A Finnek nemzeti eposza (Fordította Barna Ferdinánd) A Magyar Tudományos Akadémia kiadása, Pesten 1871.

Kandra Kabos
Magyar mithologia Beznák Gyula könyvkereskedés bizománya, Eger 1893.

Kálmány Lajos
Boldogasszony ősvallásunk Istenasszonya A Magyar Tudományos Akadémia kiadása, Budapest 1885.

Kramer, Hans
Der Mensch und die Erde Berlin und Leipzig 1911.

Krohn Gyula
A Finnugor népek pogány istentisztelete A Magyar Tudományos Akadémia kiadása, Budapest 1908.

Litkey György
Hazánk őslakói Miskolci könyvnyomda R.T. Mickolc 1935.

A Magyar Nemzeti Múzeum

Néprajzi Osztályának Értesítője és a Néprajzi Múzeum Országos Magyar történeti néprajzi Tára Értesítője. A
Magyar Nemzeti Múzeum kiadása, Budapest 1903-1941 folyóiratai.

A Magyar Nemzet Története, I-VI kötet

Athenium R.T. kiadás, Budapest 1896.

Mahler Ede
Ókori Egyiptom A Magyar Tudományos Akadémia kiadása, Budapest 1896.

Malonyai Dezső
A Magyar nép művészete Budapest 1911.

Mauer, Friedrich
Der Mensch und seine Ahen Verlag Ullstein, Berlin 1928.

Morley Sylvanus Griswold

Investigation suggests that the Maya may have designed the first astronomical observatory in the new world in
order to cultivate corn The National Geographic Magazine, Washington July 1931.
(Vizsgálat arra utal, hogy a maják a kukorica termesztése végett állították fel az új világ első csillagvizsgálóját.)

Munkácsi Bernát
A vogul nyelvjárások A Magyar Tudományos Akadémia kiadása, Budapest 1894.

Németh Gyula
A honfoglaló magyarság kialakulása A Magyar Tudományos Akadémia kiadása, Budapest 1930.

Pecz Vilmos
Ókori Lexikon Franklin Társulat, Budapest 1904.

Schliemann, Heinrich
Mykenae F.A. Brockhaus, Leipzig 1878.

Sebestyén Gyula
A regösök, I. kötet
A regösök történeti emlékei, II. kötet Athenium R.T. kiadás, Budapest 1902.
Regös-énekek Atheneum R.T. kiadás, Budapest 1900.

Szent Biblia
(Istennek ó és új testamentumában foglaltatott egész szentírás. Magyar nyelvre fordíttatott Károly Gáspár által)
Reichárd A. és társa kiadása, Pest 1872.

Schuchnardt, Karl
Schliemann ásatásai (Fordította Dr. Öreg Károly) A Magyar Tudományos Akadémia kiadása, Budapest 1892.

Spamers Illustrierte Weltgesichte

Verlag und Drucht von Otto Spamer, Leipzig 1893.

Tacito Gaio Cornelio Gli Annali

Eduardo Sonogno, editore, Milano 1874.

Vámbéry Ármin
A magyarság keletkezése és gyarapodása. Franklin társulat kiadása, Budapest 1895.
A magyarság bölcsőjénél Athenium kiadás, Budapest 1914.

Weule, Karl
Leitfaden der Völkerkunde Leipzig und Wien 1912.

Világegyetem
A műveltség könyvtára, Budapest 1906.
Viterbo Ettore
Grammatica e dizionario della lingua Oromica (Galla), vol. I e II. Editore — Librario della Real casa Ulrico
Hoepli, Milano 1892.

Voermann, Karl
Geschichte der Kunst 1-6. Bibliographisches Institut Leipzig, 1925.

Woolley, Leonard
Vor 5000 Jahren die Ausgrabungen von Ur und gesichte der Sumer Frachische Verlagschanglung, Stuttgart
1930.