W.

Bruce Cameron

EGY
KUTYA
NÉGY ÉLETE

Első kiadás
Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2012

TARTALOM

2
 Írta: W. Bruce Cameron
A mű eredeti címe: A Dog's Purpose
A művet eredetileg kiadta: Forge, a Tom Doherty Associates Book
Fordította: Varga Csaba
A szöveget gondozta: Godó Klára
A borítót tervezte: Zsibrita László, Katona Ildikó
Copyright © 2010, by W. Bruce Cameron
ISSN 2061-9332
ISBN 978 963 245 724 6
Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2012-ben
Műszaki szerkesztők: Szegedi Marinka, Zsibrita László
Korrektorok: Szécsényi Tibor, Széli Katalin
Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen
Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató

3
 CATHRYNNAK
Mindenért - ő a mindenem

4
 Első fejezet

Egy szép nap rájöttem, hogy a körülöttem izgő-mozgó, meleg,

vinnyogó, büdös kis jószágok bizony nem mások, mint a testvéreim. A
felismerés igen nagy csalódást okozott.
Bár a szemem még csak arra volt képes, hogy ideális fény mellett
megkülönböztesse egymástól az elmosódott alakzatokat, azt azért már
jól tudtam, hogy az a hatalmas és gyönyörű, hosszú, csodálatos nyelvű
alak nem más, mint az anyám. Arra is rájöttem, hogy a bőrömet érő
hideg levegő azt jelenti, elment valahová. Amikor viszont a melegség
visszatért, akkor elérkezett az evés ideje. Gyakran csak úgy sikerült
helyet találnom az emlőjén, hogy félre kellett löknöm az utamból azt a
valamit, amiről most már tudom, hogy az egyik testvérem pofija, de
hát hozzá akartam jutni az engem megillető táplálékhoz! Ez
meglehetősen felzaklatott. Nem igazán tudtam rájönni arra, hogy
mégis mi a célja a testvéreim létezésének. Amikor anyám megnyalta a
hasamat, hogy rábírjon a farkam alatti folyadéksugár kiengedésére,
felpillantottam rá, és némán esdekeltem: szabaduljon már meg az
összes többi kölyöktől! Csak engem tartson meg! Azt akartam, hogy
teljesen és kizárólag az enyém legyen.
Lassacskán azonban a többi kutya is kezdett alakot ölteni.
Vonakodva ugyan, de elfogadtam jelenlétüket az alomban. Az orrom
azt is elárulta, hogy egy lánytestvérem és két fivérem van. Hugi a
fivéreimnél valamivel kevésbé lelkesedett azért, hogy birkózzunk. Az
egyik fiúnak meg a Fürge nevet adtam. O ugyanis képes volt mindig,
minden körülmények között lehagyni. Harmadik testvéremet
magamban Mohónak neveztem el. Állandóan vinnyogott, ha Anyánk
elment valahová, és valami egészen elképesztő elszántsággal szívta
az emlőjét, mintha soha nem kapna elegendő ételt. Mohó jóval többet
aludt, mint mi. Éppen ezért a testvéreimmel gyakran ráugrottunk, és
megrágcsáltuk a pofáját.
Parányi barlangunk egy fa fekete gyökerei alatt rejtőzött. A nappali

5
forróság ellenére itt hűvös és sötét volt. Első alkalommal, amikor
kitotyogtam a napfénybe, Hugi és Fürge is elkísért. Fürge
természetesen addig tolakodott, amíg ő nem került az élre.
Négyünk közül csupán neki virított fehér folt a pofáján. Ahogy ott
pöffeszkedett legelöl, ez a világos szőrcsomó valósággal csillogott a
napfényben.
Igazi különlegesség vagyok! Mintha Fürge vakító, csillag alakú
foltja erről akarná meggyőzni a világot. A bundája többi része
ugyanolyan foltos, jellegtelen barnásfekete, mint az enyém. Mohó
lényegesen világosabb volt nálunk, Hugi pedig anyánktól örökölte
nyomott kis orrát és csapott homlokát. Mindezek ellenére többé-
kevésbé hasonlítottunk, hiába hencegett Fürge a különlegességével.
A fánk egy patak partja fölé magasodott. Jól szórakoztam, amikor
Fürge, kétségbeesetten kapálózva, legurult a vízpartra. Igaz, utána
Hugi meg én sem bizonyultunk sokkal elegánsabbnak, amikor
próbáltunk ugyanoda lejutni. A csúszós kövek és a keskeny, csobogó
ér illatok csodálatos tárházát kínálta. A patak nedves ösvényét
egészen egy nyirkos, hűvös barlangig követtük. A víz jó darabon egy
föld alatti betoncsőben folyt. Ösztönösen éreztem, hogy ez a hely
kiválóan alkalmas arra, hogy elbújjunk a veszély elől. Anyánk
azonban cseppet sem lelkesedett, amikor kiderült, hogy mire
bukkantunk. Minden különösebb hercehurca nélkül visszacipelt
minket a rejtekhelyünkre, amint kiderült, hogy a lábunk még túl
gyenge ahhoz, hogy felkapaszkodjunk a meredek patakparton.
Megtanultuk a leckét, azt, hogy saját erőnkből képtelenek vagyunk
visszatérni a rejtekhelyünkre. Persze, amint Anyánk hátat fordított
nekünk, azonnal újra elkalandoztunk a patakhoz. Ezúttal Mohó is
elkísért minket. Ahogy bemászott a csőbe, eldobta magát a hűvös
iszapban, és azonnal elaludt.
A környék felderítése nagyon is helyénvalónak tűnt. Új, ehető
dolgokra volt szükségünk. Anyánk kezdte elveszíteni a türelmét,
sokszor már akkor felállt, amikor még be sem fejeztük az evést. Ezért
egyértelműen a többieket tettem felelőssé. Ha Mohó nem annyira
nyughatatlan, ha Fürge nem olyan tolakodó, ha Hugi nem izeg-mozog

6
egyfolytában, akkor Anyánk — ebben biztos voltam — nyugodtan
megvárja, hogy mindannyian teletöltsük a pocakunkat. Talán bizony
nem vettem rá minden alkalommal, hogy lefeküdjön? Általában elég
volt egyetlen hangos nyüszítés, amikor megpróbáltam felérni hozzá a
magasba, miközben ott állt fölöttünk.
Anyánk gyakran jóval tovább nyalogatta Mohót a többieknél,
miközben én valósággal remegtem az igazságtalanság miatt.
Ekkorra már Fürge és Hugi is jóval nagyobbra nőtt nálam. A testem
ugyanakkora volt, mint az övék, de a lábam kurtább maradt. Négyünk
közül Mohó maradt a legkisebb. Rendkívül idegesített, hogy Fürge és
Hugi állandóan otthagy minket, hogy egymással játsszanak. Úgy
tettek, mintha én meg Mohó valamiért összetartoznánk a falka
természetes rangsorában.
Mivel Fürge és Hugi csak egymással foglalkozott, és nem törődtek
a család többi tagjával, büntetésből megfosztottam őket a
társaságomtól, és egyedül indultam a betoncső belsejébe,
felfedezőútra. Egy nap éppen valamilyen észveszejtő, rohadó halott
dolgot szaglásztam, amikor az orrom előtt egy parányi állatka
valósággal belerobbant a levegőbe... egy béka!
Lelkesen előrevetettem magam. Próbáltam rátaposni a
tappancsommal, a béka azonban arrébb ugrott. Félt tőlem, pedig én
csak játszani szerettem volna vele. Valószínűleg meg sem ettem
volna.
Fürge és Hugi megérezte az izgalmamat, és árkon-bokron át
rohantak a csőbe. Jól fellöktek, ahogy csúszkálva igyekeztek megállni
a síkos talajon. A béka tovább ugrált, Fürge meg utánavetette magát.
A fejemet használta ugródeszkának! Rávicsorogtam, de nem is
törődött velem.
Hugi és Fürge is majd kiugrott a bőréből, hogy elkapja azt a békát,
akinek viszont sikerült fejest ugrania a vízbe, és gyors, néma
rúgásokkal azonnal úszni kezdett. Hugi beledugta a pofáját a
tavacskába. Hatalmasat prüszkölt, mi is csuromvizesek lettünk. Fürge
a testvérünk hátára ugrott, és már el is felejtkeztek a békáról... az én
kis békámról!

7
 Szomorúan hátat fordítottam nekik. Nagyon úgy fest, hogy a
családomban mindenki szellemi fogyatékos.
A következő napok során gyakran gondoltam a békára. Többnyire
akkor, amikor már majdnem elaludtam. Egyre csak azon járt az
eszem, hogy milyen íze lehet?
Mind gyakrabban fordult elő, hogy Anyánk halkan morogni kezdett,
amikor odarohantunk enni hozzá. Egy napon aztán figyelmeztetően
összecsapta a fogait, amikor mohón, egy hullámban próbáltuk
lerohanni. Kétségbe ejtett, hogy a testvéreim mindent elrontottak.
Ekkor azonban Fürge hason csúszva odakúszott Anyánkhoz, aki
odahajolt hozzá. Fürge megnyalta Anyánk száját, és jutalmul újra enni
kapott. Odarohantunk, hogy nekünk is jusson. Fürge arrébb lökdösött
minket, de addigra már én is rájöttem a trükkre. Ha szaglászni
kezdek, és megnyalom Anyánk száját, engem is megetet!
Ekkorra már meglehetősen kiismertük a patak medrét. Felfelé is,
lefelé is messzire kószáltunk, és az egész környéken szagnyomokat
hagytunk. Fürgével az időnk nagy részét játszadozással, ezzel a
rendkívül fontos tevékenységgel töltöttük. Lassacskán kezdtem
megérteni, hogy a testvérem számára mindennél fontosabb, hogy a
játék végére a földre kerüljek, ő pedig az arcomat és a torkomat
harapdálhassa. Hugi sohasem hívta ki Fürgét. Nem mondhatnám, hogy
éppenséggel felderített annak gondolata, hogy ezek itt csak úgy
elfogadják a falkánk állítólagos rangsorát. Mohó persze cseppet sem
törődött a rangsorban betöltött helyével. Éppen ezért, amikor nagyon
magam alatt voltam, jól beleharaptam a fülébe!
Egyik délután álomittasan figyeltem, ahogy Hugi és Fürge egy
rongydarabot rángat, amikor hirtelen hegyezni kezdtem a fülem.
Valamilyen állat közeledett. Nagy és hangos teremtmény.
Feltápászkodtam, de mielőtt leszaladhattam volna a patak partjára,
hogy kiderítsem, mi is okozza a zajokat, Anyánk már ott is állt
mellettünk. Iszonyatos feszültség sugárzott belőle. Meglepődve
láttam, hogy a fogaival nyakon csípi Mohót. Hosszú hetek teltek el
ugyanis azóta, hogy bármelyikünket is így cipelte volna. Mindenkit
beterelt a sötét csődarabba. Lekuporodott és lesunyta a fülét.

8
Pontosan értettük az üzenetet. Engedelmeskedtünk. Némán
elhátráltunk az alagút bejáratától.
Amikor az ismeretlen lény felbukkant a szemünk előtt, és
végigügetett a patak partján, éreztem, hogy Anyánk valósággal remeg
a félelemtől. A hatalmas lény két lábon járt. A szájából keserű füst
gomolygott, ahogy esetlenül közeledett felénk.
Feszülten, lenyűgözve bámultam. Egyszerűen képtelen voltam
rájönni, miért tölt el ilyen mélységes áhítattal a lény. Nem bírtam a
feszültséggel. Készen álltam arra, hogy kiszaladjak, és üdvözöljem.
Anyánk azonban olyan pillantást vetett rám, hogy azonnal elálltam az
ötlettől. Az a valami odakint azon dolgok közé tartozott, amitől
félnünk kell. Minden körülmények között kerülnünk kell.
A patak partján, természetesen, egy ember közeledett. Életemben
ekkor találkoztam vele először.
Még csak nem is nézett az irányunkba. Felkapaszkodott a vízparton,
és eltűnt a szemünk elől. Néhány pillanattal később Anyánk kiosont a
napfényre. Feltartott fejjel körülnézett, és megbizonyosodott arról,
hogy elmúlt a veszély. Amikor megnyugodott, visszajött hozzánk, és
mindenkinek adott egy-egy megnyugtató puszit.
Kirohantam a csőből, hogy magam is körülnézzek. Igencsak
elszomorodtam, mert az ember ittlétére csupán a halovány füstszag
emlékeztetett.
A következő néhány hét során Anyánk újra meg újra a fejünkbe
verte, amit a csőben tanultunk: Kerüljétek el az embert! Félni kell
tőle!
Amikor Anyánk legközelebb vadászni ment, már mi is
elkísérhettük. Az almunktól távol félénken, óvatosan viselkedett, mi
meg mindenben utánoztuk. Gondosan elkerültük a nyílt tereket. A
bokrok tövében osonva közelítettük meg a célt. Ha megláttunk egy
embert, az anyánk valósággal megdermedt. Megfeszítette a vállát, és
készen állt arra, hogy elszaladjon. Ezekben a feszült pillanatokban
nagyon is úgy tűnt, hogy Fürge fehér foltja legalább annyira feltűnő,
mintha ugatna. Mégsem vett észre minket senki.
Anyánk megtanított minket arra, hogyan szakítsuk fel a házak mögé

9
kirakott csillogó zsákokat. Gyorsan szétszórtuk az ehetetlen
papírfoszlányokat, és megkerestük a húsdarabokat, a kenyérhéjat, sőt
még sajtot is találtunk! Azonnal felfaltunk mindent, amit csak bírtunk.
Elképesztő ízek és mámorító illatok fogadtak. Anyánk idegessége
azonban mindannyiunkat megfertőzött, ezért sietve zabáltunk, nem
élvezhettük ki az ízeket. Mohó szinte azonnal kihányta az ételt. Ez
kifejezetten vicces dolognak tűnt, egészen addig, míg jómagam is azt
nem éreztem, hogy vad görcs nyilall a gyomromba.
A második alkalommal már sokkal könnyebben legyűrtem a
falatokat.
Mindig is tisztában voltam a többi kutya létezésével, bár
személyesen korábban csupán a családom tagjaival találkoztam.
Néha, amikor vadászatra indultunk, ránk ugattak a kerítések
túloldaláról. Valószínűleg féltékenyek voltak ránk, amiért mi
szabadon kószálhatunk, míg ők raboskodnak. Anyánk természetesen
soha nem engedte volna meg, hogy odamenjünk ezekhez az
idegenekhez. Fürge hátán többnyire kicsit felállt a szőr. Mintha csak
megsértődött volna azért, amiért bárkinek is van pofája ahhoz, hogy
fenyegetéseket hörögjön felénk, miközben Fürge felemeli a hátsó
lábát, és megöntözi az acsarkodók portája előtti fákat.
Néha, bizony, még kocsiban utazó kutyát is láttam! Amikor először
történt, valósággal megdermedtem a csodálkozástól, látva az ablakon
kilógó fejét és a szélben lebegő nyelvét. Jókedvűen rám vakkantott,
amikor észrevett, ám én túlságosan is megdöbbentem ahhoz, hogy
bármit is tegyek. Csupán az orromat emeltem fel, hogy hitetlenkedve
beleszimatoljak a levegőbe.
Anyánk a személyautókat és a teherautókat is igyekezett jó messzire
elkerülni. Jómagam képtelen voltam felfogni, hogy a csudába
lehetnének ezek veszélyesek, ha néha kutyák is utaznak bennük. Egy
hatalmas, hangos teherautó rendszeresen körbejárt a környékünkön.
Elvitte azokat az elemózsiás zsákokat, amit az emberek kiraktak
nekünk. Olyankor egy-két napig alig akadt ennivaló. Nagyon nem
szerettem ezt a teherautót, meg azokat az irigy embereket, akik
leszökkentek a végéről, hogy maguknak kaparintsák meg a sok finom

10
falatot. Ellenszenvesnek találtam őket annak ellenére, hogy belőlük és
a teherautóból is csodálatos illat áradt.
Játékra már kevesebb időnk jutott most, hogy mi is vadásztunk.
Anyánk vicsorogni kezdett, amikor Mohó élelem reményében
igyekezett megnyalni a száját. Mindannyian megértettük az üzenetet.
Sokat jártunk odakint. Rejtőzködve, kétségbeesve kerestünk
ennivalót. Fáradtnak és gyengének éreztem magam. Már akkor sem
próbáltam szembeszállni Fürgével, ha a hátamra fektette a fejét, és fel
akart lökni a mellkasával. Mit érdekel? Legyen ő a főnök, ha annyira
akarja! Ekkor már nagyon is tisztában voltam azzal, hogy tömzsi
lábam sokkal alkalmasabb arra a rejtőzködő futásra, amire az anyánk
mindannyiunkat megtanított. Ha Fürge azt hiszi, előbbre juthat az
életben, csak mert a magasságát kihasználva fel tud lökni, hát csak
saját magából csinál bolondot! Hiába akar basáskodni, ebben a
falkában Anyánk a főnök!
A fa alatti üregben már alig jutott hely mindannyiunk számára.
Anyánk egyre hosszabb ideig maradt távol. Valami nagyon is azt
súgta, hogy már nincs messze a nap, amikor nem jön többé vissza
hozzánk. Akkortól már csak magunkra számíthatunk. Fürge persze
megpróbál majd félrelökni az útjából, hogy megszerezze a nekem járó
részt is. Anyánk pedig nem lesz ott, hogy gondoskodjon rólam.
Felmerült bennem a gondolat, hogy milyen volna itt hagyni az
almot.
Az a nap, amikor minden megváltozott, úgy kezdődött, hogy Mohó
betántorgott a csőbe, és egyszerűen csak lefeküdt, ahelyett, hogy
vadászni ment volna. Hörögve kapkodott levegő után, a nyelve meg
kilógott a szájából. Anyánk az orra hegyével bökdöste Mohót, mielőtt
elindult volna. Amikor megszaglásztam a testvéremet, annak szeme
csukva maradt.
A betoncső fölött keresztben egy út vezetett. Ezen az úton egyszer
találtunk egy jókora döglött madarat. Mindannyian belemartunk, de
aztán Fürge felkapta, és elrohant vele. Bár nagy volt a veszélye
annak, hogy meglátnak, mégis sokat mászkáltunk ki erre az útra, mert
azt reméltük, hogy találunk még ilyen madarat. Akkor is pont ezt

11
tettük, amikor Anyánk hirtelen megriadt, és felkapta a fejét.
Mindannyian egyszerre hallottuk meg a közeledő teherautó zúgását.
Nem akármilyen jármű jött felénk: jól ismertük ezt a teherautót,
ezeket a zajokat. Az elmúlt néhány nap során több alkalommal is
végighajtott az utunkon. Lassan, szinte már fenyegetően haladt, mintha
csak vadászna ránk.
Anyánk azonnal rohanni kezdett a cső bejárata felé. Mindannyian
követtük, ám ekkor valamilyen megmagyarázhatatlan okból
megtorpantam, és visszanéztem az iszonyatos gépezetre. Csupán
néhány másodpercig tartott, aztán Anyánk nyomába eredve én is
eltűntem az alagút biztonságos mélyén.
Azonban ez a néhány pillanat is elég volt ahhoz, hogy egyszeriben
minden megváltozzon. A kocsi utasai ugyanis észrevettek. A teherautó
halk morajjal, rázkódva megállt. Közvetlenül a fejünk fölött a motor
felhördült, majd elhallgatott. Ekkor meghallottuk a kavicsot taposó
bakancsok hangját.
Anyánk halkan vinnyogni kezdett.
Amikor a cső mindkét végén emberi arcok jelentek meg, Anyánk
valósággal a földre lapult. Az egész teste megfeszült. Az emberek
ránk villantották a fogukat. Úgy tűnt, hogy nem fenyegetésnek szánják.
Barna arcukat ugyanolyan fekete haj keretezte, mint a szemöldökük és
a szemük.
- Szia, kutyus! - suttogta az egyikőjük. Nem tudtam, hogy mit
jelentenek ezek a szavak, de az ember üdvözlése ugyanolyan
ismerősnek tűnt, mint a szél süvítése. Mintha egész életem során ezt
hallgattam volna.
Mindkét férfi egy-egy rudat tartott a kezében. Most már láttam, hogy
a rudak végére hurkot erősítettek. Ezek komoly fenyegetést sugalltak.
Éreztem, hogy Anyánkon erőt vesz a páni félelem. Karmai
belemélyedtek a sárba, fejét leszegve előrevetődött, és futni kezdett.
Megpróbált átrohanni az egyik férfi lábai között. A rúd lecsapott.
Valami csattant, és utána anyám ott vergődött és rángatózott,
miközben a férfi kivonszolta a fényre.
Hugi és én megrettenve hátrálni kezdtünk. Fürge felmordult, a

12
tarkóján felállt a szőr. Szinte egyszerre jöttünk rá, hogy a hátunk
mögött ugyan még mindig elállják az utat, de elöl most senki sem
zárja el a menekülési útvonalat. Rohanni kezdtünk.
- Elindultak kifelé! - rikkantott az ember a hátunk mögött.
Valósággal kirobbantunk a patak medrébe, de ott aztán rádöbbentünk,
hogy nem tudjuk, hogyan tovább. Hugi és én Fürge mögött maradtunk.
Hát nem ő akar mindig főnök lenni? Na most akkor mutassa meg, mire
megy ebben a helyzetben!
Anyánknak nyomát sem láttuk. Két férfi állt a patak két partján.
Mindkettő rudat tartott a kezében. Fürge az egyiket kicselezte, ám a
másik lecsapott rá. Hugi kihasználta a zűrzavart, és elszökött. Mancsa
hangosan loccsant a vízben, ahogy elrohant, miközben én
mozdulatlanul álltam, és az utat bámultam.
Fölöttünk egy hosszú, ősz hajú asszony állt. Ráncos arcából
kedvesség sugárzott.
- Ne félj, kutyus, nincsen semmi baj! Nem lesz semmi baj! Gyere
ide, kutyus! - szólított meg.
Nem futottam el, de nem is mozdultam. Hagytam, hogy a rúd végére
erősített hurok az arcomat súrolva a nyakamra szoruljon. Lassan
felhúztak vele a vízpartra. Az egyik férfi megragadta a szőrt a
tarkómon.
- Jó kiskutya, nagyon jó kiskutya - duruzsolta az asszony. - Engedd
el!
- De akkor el fog szaladni! - figyelmeztette a férfi.
- Engedd csak el!
Egy szót sem értettem rövid párbeszédükből, ám az már így is
derengett, hogy ebben a falkában a nő lehet a főnök, holott idősebb és
alacsonyabb is a két férfinál. Segítője vonakodva felmordult, de aztán
levette a kötelet a nyakamból. A nő mindkét kezét felém nyújtotta.
Érdes tenyeréből virágillat áradt. Megszaglásztam, aztán leengedtem
a fejemet. Éreztem, hogy ez az ember törődik velem, és aggódik
értem.
Amikor az ujjával végigsimította a hátamat, valósággal
megborzongtam a gyönyörűségtől. A farkam önkéntelenül mozgásba

13
lendült. Akkor is tovább csóváltam, amikor legnagyobb
meglepetésemre foglyul ejtőm felemelt a levegőbe. Megpróbáltam
puszit nyomni az arcára, mire jókedvűen felnevetett.
Jókedvünk azonban semmivé foszlott, amikor odalépett hozzánk az
egyik férfi, kezében Mohó elernyedt testével. Megmutatta a nőnek, aki
szomorúan hümmögni kezdett. Mohót felrakták a teherautóra. Anyánk
és Fürge ott ült egy jókora fémládában. Az ember odatartotta a testet
az orruk elé. Mohóból a halál, az elmúlás illata áradt a száraz, poros
levegőben. Ezt a szagot ugyanúgy felismertem eztán, mint bármi mást.
Mindannyian óvatosan megszagoltuk halott fivéremet, és ekkor
megértettem, az emberek azt akarják, hogy megtudjuk, mi történt
Mohóval.
Mind a három emberből szomorúság áradt, ahogy némán álltak az
úton. Nem tudhatták, hogy Mohó már a születésétől kezdve beteg volt,
és azt sem, hogy nem bírt megbirkózni a világgal.
Engem is beraktak a ketrecbe. Anyánk rosszallóan szagolgatta
bundámon az asszony illatát. A teherautó motorja feldübörgött, és a
jármű elindult. A ketrecen beáradó csodálatos illatkavalkád gyorsan
elterelte a figyelmem. Elindultunk. Ó, de hiszen egy teherautóban
utazom! Boldogan felvakkantottam. Kitörésemet hallva Fürge és
Anyánk meglepődve kapta fel a fejét. Egyszerűen képtelen voltam
visszafogni magam. Egész életemben nem történt velem ilyen
izgalmas dolog, pedig, ugye, egyszer már majdnem elkaptam azt a
békát is.
Tőlem eltérően, Fürgét valósággal elárasztotta a szomorúság. Csak
egy idő múlva értettem meg, mi bántja. Nyoma veszett Huginak, a
legkedvesebb játszótársának. A testvérünk ugyanúgy elszakadt tőlünk,
mint Mohó.
Alaposabban eltöprengve az élet nagy dolgain, rájöttem, hogy ez a
világ összetettebb annál, mint azt sejtettem. Az élet nem csak arról
szól, hogy Anyánk és a testvéreim társaságában elrejtőzök az
emberek elől, vadászok, és egy csőben játszadozok. Léteznek nagy
dolgok, amelyek képesek mindent megváltoztatni. Ezek a nagy dolgok
pedig az emberi lényekkel vannak kapcsolatban!

14
 Egy dologban azonban tévedtem. Bár akkor még nem tudhattuk,
később, a jövőben újra találkozunk még Hugival.

15
 Második fejezet
Bárhová IS tartott velünk a teherautó, nagyon úgy éreztem, jó sok
kutyával fogunk találkozni, ha egyszer odaérünk. A ketrecünkben
valósággal hömpölygött az ismeretlen négylábúak szaga. Volt ott
minden: vizelet, ürülék, de még vérrel keveredő szőr és nyál is.
Anyánk rémülten lekuporodott. Kimeresztett körmökkel próbálta
megtartani magát, hogy ne csúszkáljon a döcögő, rángatózó padlón.
Fürge és én viszont a padlóhoz szorítottuk az orrunkat, és fel-alá
járkálva ízlelgettük a rengeteg kutya jól elkülöníthető szagát. Fürge
egyszerűen nem bírta ki: meg kellett jelölnie a ketrec négy sarkát.
Valahányszor azonban felemelte a lábát, és három lábon
egyensúlyozott, a teherautó döcögése miatt azonnal elvágódott. Egy
alkalommal Anyánk fejére zuhant. Kapott is büntetésből egy gyors
marást. Utálkozó pillantást vetettem a testvéremre. Hogy a csudába
nem látja, hogy Anyánk szomorú?
Egy idő múlva meguntam, hogy olyan kutyákat szaglásszak, akik
nincsenek is ott, ezért aztán az orrocskámat nekiszorítottam a
drótrostélynak. Teleszívtam széllel a pofámat. Az élmény arra
emlékeztetett, amikor első alkalommal merültem el a legfőbb
élelemforrásul szolgáló, mennyei illatú szemetesvödrökben. Ott is
sokezernyi azonosíthatatlan szag várt rám. Olyan erővel zúdultak az
orromra, hogy folyamatosan tüsszögnöm kellett.
Fürge átment a ketrec túloldalára. Lefeküdt, ahelyett, hogy ideáik
volna mellém. Persze csakis azért, mert nem neki jutott eszébe ez a
remek ötlet. Savanyú képpel méregetett, valahányszor tüsszentettem
egy nagyot. Mintha csak arra akarta volna felhívni a figyelmemet,
hogy jobban járok, ha a következő prüszkölés előtt tőle kérek
engedélyt. Valahányszor azonban találkozott a tekintetünk, én
jelentőségteljesen Anyánk felé biccentettem, akit ugyan megrettentett
ez a váratlan élmény, ám szerény véleményem szerint, még mindig
családunk vezetőjének számított.
Amikor a teherautó megállt, az asszony hátrajött, és beszélni

16
kezdett hozzánk. A tenyerét a ketrec oldalához szorította, hogy
megnyalhassuk. Anyánk maradt, ahol volt, de Fürgét legalább annyira
lenyűgözte, mint engem. A fivérem ott állt mellettem, és a farkát
csóválta.
- Olyan édesek vagytok! Éhesek vagytok, drágáim? Éhes a kis
hasikátok?
Egy hosszúkás, alacsony épület előtt álltunk meg. A teherautó
kerekei között satnya, sivatagi fűszálak szökkentek a magasba.
- Szia, Bobby! - kurjantotta el magát az egyik férfi.
Kiáltására egészen elképesztő válasz érkezett. A ház mögül hangos
ugatókórus zendült fel. Olyan sokan ugattak, hogy meg sem tudtam
becsülni a számukat. Fürge két lábra állt, és mellső mancsával
megtámaszkodott a ketrec oldalában. Úgy tett, mintha ettől jobban
átlátná a dolgokat.
A hangzavar még akkor is folytatódott, amikor újabb ember bukkant
fel a ház oldalánál. A barna bőrű, viharvert arcú férfi enyhén sántítva
közeledett. A két másik vigyorogva várta, hogy odaérjen hozzájuk.
Valami miatt elbizonytalanodtak. Amikor az érkező megpillantott
minket, megtorpant, és valósággal magába roskadt.
- Jaj, ne, señora! Nem kő több kutya! Mán így is túl sokan vagyunk!
Sajnálkozás és beletörődés áradt belőle. Nyomát sem éreztem
viszont haragnak vagy dühnek. A nő megfordult, és odalépett hozzá.
- Két kölyök meg az anyjuk. Talán három hónaposak lehetnek. Egy
elszökött, egy pedig elpusztult.
-Jaj, ne!
- Az anyjuk teljesen elvadult. Szegénykém! Nagyon meg van ijedve!
- De hát tudja, hogy mit mondtak a múltkor! Túl sok itt a kutya.
Nem fogják megadni rájuk az engedélyt.
- Nem érdekel!
- De hát, señora, nincsen már semmi helyünk!
- Figyelj, Bobby, te is tudod, hogy ez nem igaz! És egyébként is, mit
tehetnénk? Hagyjuk talán, hogy úgy éljenek, mint a vadállatok?
Hiszen kutyusok! Látod, Bobby, az édes kis kölyköket?
A nő visszafordult a ketrec felé. Csóválni kezdtem a farkam, mert

17
így akartam a tudtára adni, hogy bár egy szavukat sem értem, azért
lelkesen figyelek.
- Ne mán, Bobby, hát most mit számít még három? - kérdezte az
egyik vigyorgó fickó.
- Hát, csak annyit, hogy egy szíp nap nem lesz píz a fizetésedre!
Minden rámegy a kutyakajára - felelte a Bobby nevű ember. A
többiek csak megvonták a vállukat, és vigyorogtak.
- Carlos, szerezz valahonnan friss hamburgerhúst, és menjél vissza
a patakpartra! Próbáld megtalálni azt, amelyik elfutott! - szólalt meg
az asszony.
Carlos biccentett. Jót nevetett Bobby savanyú arckifejezésén.
Ekkor már tudtam, hogy az emberfalka vezetője kétségtelenül ez az
asszonyság. Gyorsan, jó alaposan megnyaltam a kezét, hogy engem
szeressen a legjobban.
- Jó kutya! Jó kiskutya! - nézett rám. Ezt hallva lelkesen ugrálni
kezdtem. Olyan vadul csapkodtam a farkammal, hogy majdnem
lecsiszoltam vele Fürge arcát. A fivérem meg csak idegesen pislogott
közben.
A Carlos nevű emberből fűszeres hús és egzotikus olajok illata
áradt. Ezeket nem sikerült azonosítanom. Benyúlt a ketrecbe egy
rúddal, és nyakon csípte Anyánkat. Fürgével engedelmesen a
nyomába eredtünk, amikor elvezették a ház oldalához, a magas
kerítés tövébe. Ezen a helyen már fülsiketítő erővel hallatszott az
ugatás. Egy csipetnyi félelem nyilallott belém. Mégis, mibe
keveredtünk mi itt?
Bobby szagában citrusfélék, főleg narancsillat, valamint föld-, bőr-
és kutyaszag keveredett. Kissé kitárta a kaput, de a testével elzárta a
nyílást.
- Vissza! Tessék visszamenni! El innen! Menjetek már! - kiabálta.
Az ugatás hangereje valamelyest csökkent, amikor pedig Bobby
szélesre tárta a kaput, és Carlos betolta Anyánkat, a kutyák végképp
elhallgattak.
Valósággal kővé váltam a látványtól. Annyira megdöbbentem, hogy
a fenekemen meg sem éreztem Bobby lábát, ahogy betuszkolt a

18
nyíláson.
Kutyák.
Mindenütt kutyák voltak! Némelyik akkora, mint Anyánk, sőt talán
még nála is nagyobb. Mások viszont kisebbek. Mind ezen a hatalmas
területen ácsorogtak vagy ténferegtek. A széles udvart magas
fakerítés vette körbe. Habozva elindultam néhány, nálam nem sokkal
idősebb, barátságosnak tűnő kölyök felé. Már majdnem odaértem
hozzájuk, amikor megtorpantam, és úgy tettem, mintha hihetetlenül
lekötne valami a földön. Az előttem állók mindhárman világos színű
szukák voltak. Éppen ezért csábítóan lepisiltem egy földhalmot,
mielőtt odaléptem volna hozzájuk, hogy udvariasan megszaglásszam a
hátsó felüket.
Olyan nagy boldogság töltött el emiatt a váratlan fordulat miatt,
hogy legszívesebben nagyot vakkantottam volna, ám Anyánk és Fürge
távolról sem érezte magát ugyanilyen jól. Anyánk, bizony, azonnal
végigrohant a kerítés mellett. Az orrát a földhöz szorítva valamilyen
kiutat keresett. Fürge odasétált néhány kanhoz. Most kővé váltan állt
mellettük, a farka csak úgy remegett, miközben azok szépen sorba
felemelték a lábukat, és megjelölték a kerítés egyik oszlopát.
Az egyik kan egyszerűen elállta Fürge útját. A másik megkerülte, és
durván megszaglászta a fenekét. Ez már túl sok volt a fivéremnek.
Összeomlott. Megroggyant a tompora, és a farkát a lába közé rejtve
megfordult, hogy megnézze magának a kant. Meg kell mondjam,
különösen nem lepődtem meg, amikor néhány pillanattal később már
némileg színlelt játékossággal a hátán fetrengett. Nagyon úgy tűnt,
hogy itt már nem ő a főnök.
Míg mindez lezajlott, egy rendkívül izmos és magas kan kutya
valóságos kőszoborként állt az udvar közepén, és rezzenéstelen
arckifejezéssel figyelte a kerítés mentén kétségbeesetten szaladgáló
Anyánkat. A hatalmas termetű eb két füle hosszan lelógott oldalra.
Kapásból rájöttem, hogy az udvaron élő kutyák közül vele kell majd a
legjobban vigyáznom. Na, egy pillanattal később már ki is derült,
mennyire igazam volt, mert a kőszobor megelevenedett, és elindult
oda, ahol a többiek a kerítés tövében Fürgét körülvették. A kanok

19
azonnal abbahagyták a hülyéskedést, és feszült figyelemmel emelték
fel a fejüket.
A magányos kan jó tíz méterre járhatott a kerítéstől, amikor
futásnak eredt, és Anyánknak rontott. Anyánk megtorpant, és remegni
kezdett. A kan mellkasával valósággal nekiszorította a kerítésnek. A
farka nyílegyenesen meredt a magasba. Sarokba szorította Anyánkat,
aki megpróbált beleolvadni a kerítésbe, míg ellenfele az orra
hegyétől a farka tövéig végigszaglászta.
Ösztönösen éreztem, hogy Anyánk segítségére kell sietnem.
Lefogadom, hogy ezzel Fürge is így volt. Valahogy mégis tudtam,
hogy ezzel hibát követnék el. Anyánk előtt Góré, az udvar
koronázatlan királya állt. Az erős csontozata, barna pofájú masztiff
sötét, karikás szemmel nézett körül. Anyánk behódolása nem volt
más, mint a dolgok természetes rendje.
Miután befejezte a vizsgálódást, Góré a vizeletével igencsak
takarékos jelet tett a kerítésre, amit Anyánk kötelességtudóan
megszaglászott. A kan ezután továbblépdelt, és már nem is törődött
vele tovább. Anyánk mintha csak leeresztett volna. Senki sem vette
észre, ahogy eloldalgott, hogy elrejtőzzön egy nagy halom vasúti
talpfa mögött.
Kellő idő elteltével a kanok aztán hozzám is odajöttek, hogy
alaposan szemügyre vegyenek. Én persze egyből lelapultam a földre,
és mindenkit alaposan pofán nyaltam, ezzel is a tudtukra adva, hogy
velem aztán a legcsekélyebb gondjuk sem lesz. A testvérem, az a
nagy bajkeverő! Jómagam tökéletesen beérem azzal, hogy
eljátszadozom a három lánnyal, és felderítem a tágas udvart.
Rengeteg labdát és gumicsontot találtam, és mindenütt csodálatos
szagok és mulatságok vártak rám. A vályúba folyamatosan tiszta víz
csöpögött. Bármikor megszomjaztunk, soha a legkisebb akadálya sem
volt a felfrissülésnek. A Carlos nevű ember napjában egyszer bejött
hozzánk, hogy eltakarítsa a rendetlenséget utánunk. Meghatározott
időközönként valamennyien hangosan ugatni kezdtünk. Erre nem volt
semmilyen különösebb okunk, hacsak az nem, hogy annyira jó volt
ugatni!

20
 És akkor az etetésről még nem is beszéltem! Napjában kétszer
Bobby, Carlos, Señora és a másik ember közénk gázolt, és
korcsoportonként szétválasztott minket. Jókora tálakba elképesztően
tápláló ennivalót öntöttek, mi pedig valósággal belefúrtuk a pofánkat.
Annyit ettünk, amennyi csak belénk fért! Bobby ott állt mellettünk. Ha
úgy gondolta, hogy valamelyikünk (többnyire a legpirinyóbb kislány)
nem kapott eleget, akkor azt felkapta, és adott neki még egy pofára
valót. A többieket addig félretolta.
Anyánk a felnőtt kutyák társaságában étkezett. Időnként hangos
morgást hallottam a nagyok irányából, de mire odapillantottam,
csupán jókedvűen csóváló farkakat láttam. Bármit is ettek a felnőttek,
abból, egészen egyszerűen, elképesztően finom illat áradt. Sajnos, ha
mi, fiatalkorúak megpróbáltunk átosonni hozzájuk, hogy kiderítsük,
mi is lehet ez az ínycsiklandozó finomság, az emberek beavatkoztak,
és megállítottak minket.
Az asszonyság, Señora gyakran lehajolt, és hagyta, hogy arcon
csókoljuk. Megsimogatott minket, és csak nevetett és nevetett. Engem
felvilágosított arról, hogy Tóbinak hívnak. Mindig így hívott,
valahányszor csak meglátott: Tóbi, Tóbi, Tóbi.
A leghalványabb kételyem sem lehetett afelől, hogy én vagyok a
kedvence. Na mégis, ki más lehetett volna? A legjobb barátom egy
őzbarna szuka, Kokó lett. O már az első nap barátságosan üdvözölt.
Kokó lába és tappancsa fehér volt, az orra rózsaszín, a szőre pedig
durva, erős szálú. Annyira aprócska volt, hogy rövid lábam ellenére
könnyedén lépést tudtam tartani vele.
Egész nap birkóztunk. Gyakran a többiek is beálltak, sőt időnként
még Fürge is csatlakozott hozzánk. A fivérem mindig ott akart
játszani, ahol felhívhatta magára Góré figyelmét. Ugyanakkor nem
engedhetett szabad folyást az agresszív hajlamainak, mivel ha
túlságosan zabolátlanná vált, az idősebb kanok egyikét azonnal
odaküldtek, hogy tanítsa móresre. Amikor sor került az ilyen
megregulázásra, mindig igyekeztem azt a látszatot kelteni, hogy én,
bizony, még soha az életben nem láttam ezt a bajkeverőt.
Imádtam a világomat, az Udvart. Annyira jó volt a vizes vályú

21
körül, a sárban szaladgálni! A mancsom hangosan tocsogott a
mocsokban, és tiszta kosz lett a bundám. Annyira jó volt, amikor
mindannyian ugatni kezdtünk! Mondjuk, többnyire halványlila gőzöm
sem volt arról, hogy éppen miért hangoskodunk. Oda voltam azért,
hogy Kokót zavargassam, és egy nagy csomó kutya között aludjak.
Olyan jó volt érezni a többiek púszagát! Előfordult, hogy egész
egyszerűen összeestem a kimerültségtől, annyira elfáradtam a
játszadozásban. Hihetetlenül boldog voltam.
A többi állat is szeretett játszani. Időnként még annak is tanúi
lehettünk, hogy Góré egy szakadt lepedődarabbal a szájában
keresztülrohan az udvaron. A többiek úgy tettek, mintha üldözőbe
vennék, de valahogy soha, senkinek nem sikerült utolérnie. Egyedül
Anyánk nem játszott soha. Ásott magának egy üreget a talpfák mögött,
és egész nap csak ott heverészett. Amikor odamentem, hogy
megnézzem, mi újság, rám mordult, mintha fogalma sem lenne arról,
ki vagyok.
Egyik este, vacsora után, amikor már mindenki bágyadtan hevert a
földön, észreveszem ám, hogy Anyánk nesztelenül előbújik a
rejtekhelyéről, és a kapu felé oson. Én éppen egy gumicsontot
rágcsáltam. A fogam egy ideje valósággal sajgott, ha nem rághattam
valamit. Most abbahagytam, és kíváncsian a kapu előtt ülő alakot
kezdtem el bámulni. Talán közeledik valaki? Hiába hegyeztem a
fülemet. Mondjuk, közben eszembe jutott, hogy ha látogatónk érkezne,
a többiek már rég elkezdtek volna ugatni.
Esténként gyakran előfordult, hogy Carlos, Bobby, meg a többiek
leültek egy kis asztal mellé. Beszélgetés közben kinyitottak és
körbeadtak egy üveget, amiből éles vegyszerszag áradt. Ma este
azonban egyetlen ember sem ült ott. A kutyák maguk voltak az
Udvaron.
Anyánk felemelte mindkét mellső lábát. Megtámaszkodott a
kapuban, és a szájába vette a fémből készült, sima gömböt. Ezzel
kiakasztott. Mégis mi viheti arra, hogy ilyen szörnyűséget rágcsáljon,
amikor körös-körül halomban állnak a legjobb minőségű
gumicsontok?

22
 Anyánk jobbra-balra forgatta a fejét. Úgy tűnt, egyszerűen képtelen
a kilincsen fogást találni. A szemem sarkából Fürgére pillantottam,
de a testvérem mélyen aludt.
Ekkor a kapu hirtelen nagyot kattant. Anyánk kinyitotta!
Visszahuppant a földre, és a vállával benyomta. Óvatosan beleszagolt
a levegőbe. Kiszimatolta, hogy mi a helyzet a kerítés másik oldalán.
Felém fordult. A szeme valósággal ragyogott. Megértettem, hogy az
anyám elmegy innen. Felálltam, hogy kövessem. Ekkor azonban a
közelben fekvő Kokó lustán felemelte a fejét, és egy pillanatra rám
nézett, majd nagyot sóhajtott. Utána újra elnyúlt a homokban.
Ha elmegyek innen, soha többé nem látom Kokót! Két malomkő
közt őrlődtem. Egyik oldalon ott az anyám, aki enni adott, megtanított
mindenre, a gondomat viselte. A mérleg másik serpenyőjébe viszont a
falkám került, amelynek, sajnálatos módon, semmit sem érő fivérem,
Fürge is a tagja volt.
Anyánk nem várta meg a döntésemet. Nesztelenül eltűnt az éjszaka
alászálló homályában. Ha utol akarom érni, sürgősen indulnom kell.
Kitántorogtam a nyitott kapun. Anyámat követve elindultam a
kerítésen túli ismeretlen világ felé.
Fürgének pedig gőze sem volt arról, hogy leléptünk.

23
 Harmadik fejezet
Nem jutottam túl messzire. Először is, nem voltam olyan gyors,
mint Anyánk. Másodszor pedig a ház előtt rengeteg bokor sorakozott.
Semmiképp nem mehettem el mellettük anélkül, hogy meg ne jelöljem
őket. Anyánk nem várt meg, még csak hátra sem nézett. Amikor
utoljára láttam, azt tette, amihez a legjobban értett: pillanatok alatt
eltűnt az árnyak közt. Senki nem látta, senki nem vette észre.
Nem sokkal korábban semmi másra sem vágytam volna, mint hogy
odabújhassak anyámhoz, akinek a nyelve, a meleg teste mindennél
fontosabb volt számomra. Most azonban, hogy tanúja lettem az
eltűnésének, megértettem, hogy amikor magamra hagyott, egészen
egyszerűen azt tette, amit egyszer minden anyakutyának meg kell
tennie. Ösztönös késztetést éreztem, hogy a nyomába eredjek. Kettőnk
kapcsolata azonban mindörökre megváltozott azzal, hogy a családunk
megérkezett az Udvarba.
A lábam még mindig a levegőben volt, amikor Señora kilépett a
verandára, és döbbenten megtorpant, amint észrevett.
- Hűha, Tóbi! Te meg hogy a csudába kerültél ide?
Ha tényleg le akartam volna lépni, azon nyomban el kellett volna
rohannom. Persze semmi ilyesmit nem tettem. Helyette csóválni
kezdtem a farkamat, és ugrándozni Señora lába körül. Amikor
lehajolt, próbáltam megnyalni az arcát. Az asszonyság virágillatába
csodálatos, zsíros csirkeszag keveredett. Hátrasimította a fülemet, én
pedig az érintésétől megrészegülve a nyomába eredtem, ahogy
besietett a még mindig nyitott kapun. A falka bágyadtan szunyókált az
Udvaron. Az asszonyság gyengéden oldalba bökött, és betolt közéjük
engem is.
Amint meghallották a kapu hangját, a többiek is felpattantak.
Hozzánk rohantak, Señora pedig mindenkit megsimogatott, és
becézgetni kezdte a többieket. Valósággal fortyogtam a méregtől,
hogy másokkal kell osztoznom a figyelmén.
Égbekiáltó igazságtalanságnak tartottam. Hiszen én lemondtam

24
Anyánkról azért, hogy Señorával lehessek! Ő meg úgy tesz, mintha
nem is lennék sokkal, de sokkal különlegesebb a többieknél!
Az asszonyság távozása után a kapu hangos, fémes csattanással
bevágódott, de én most már tudtam, hogy nem lehetetlen keresztüljutni
rajta.
Néhány nappal később éppen Kokóval birkóztam, amikor Anyánk
visszatért. Legalábbis én azt hittem, hogy anyám az. Mondjuk, nem
figyeltem igazából, mert nagyon lekötött az, hogy kipróbáljam
végtelennek tűnő birkózásunk egyik legújabb fogását. A csel lényege
az volt, hogy ügyesen megkerülöm Kokót, és hátulról ráugrok a
hátára. Mellső lábbal szorítani kezdem a derekát. Ez volt ám a remek
móka! Fel nem tudtam fogni, hogy Kokó miért van annyira kiakadva
tőle! Rángatózni kezdett, és rám vicsorgott. Annyira természetesnek
tűnt, hogy ráugrok, hogy a csudába lehet ennyire elutasító?
Amikor Bobby kinyitotta a kaput, csak felnéztem. Hát, nem Anyánk
állt ott, bár kicsit réveteg tekintettel? Jókedvűen szaladni kezdtem
felé, az odarohanó kutyafalka élén. Ahogy azonban közelebb értem,
kénytelen voltam lelassítani.
A szuka pontosan úgy nézett ki, mint Anyánk. Ugyanolyan fekete folt
sötétlett az egyik szeme körül, ugyanolyan tömzsi orra és rövid szőre
volt. De nem, mégsem Anyánk az. Az idegen szuka lekuporodott, és a
közeledők láttán alázatosan maga alá vizelt. A többiekkel együtt én is
megkerültem. Fürge azonban egyből odament, és megszaglászta a
hátsó felét.
Bobbyból ugyanaz a reménytelen szomorúság áradt, mint amikor
annak idején minket is felrakott a teherautóra, de most mégis
közelebb lépett a kutyához, és a testével védte tőlünk a szukát.
- Nem lesz semmi baj, kislány! - vigasztalta.
Hugi volt az! Eddigre már szinte el is feledkeztem róla. Most
azonban alaposabban szemügyre véve, kénytelen voltam beismerni,
milyen más az élet a kerítés túlsó oldalán. A testvérünk egészen
lefogyott, kilátszottak a bordái. Az oldalán fehér, gennyedző seb
éktelenkedett. A szájából rothadt ételszag áradt, és amikor
lekuporodottt, a hólyagjának kellemetlen bűze csapta meg az orrom.

25
 Fürge valósággal odavolt az örömtől. Hugit azonban túlságosan
megijesztette a sok kutya ahhoz, hogy hajlandó legyen játszani vele.
Lekuporodott Góré előtt, és jéggé dermedve tűrte, hogy minden
négylábú alaposan végigszaglássza. Meg sem próbálta védeni magát.
Amikor végül a többiek megvető arckifejezéssel ott hagyták, Hugi
sietve megvizsgálta az üres etetőtálat, majd ivott egy keveset a vizes
vályúból. Úgy viselkedett, mintha lopná a vizet.
Szóval ez történik azokkal a kutyákkal, akik emberi segítség nélkül
akarnak boldogulni a világban! Megtörnek, legyőzik őket, és éhezniük
kell! Hugi sorsa megmutatta, hogy mi várt volna ránk, ha a
csatornában maradunk.
Fürge egy pillanatra sem mozdult el mellőle. Már emlékeztem,
hogy mindig is Hugi volt a kedvence. Még Anyánknál is többet
jelentett neki. Láttam, ahogy megcsókolja. Egy cseppnyi féltékenység
sem volt bennem, ahogy hozzá bújt, hiszen nekem ott volt Kokó.
Az inkább féltékennyé tett, hogy a többi kan egyre többször figyelt
fel Kokóra. Ezek a fickók valamiért azt képzelik, hogy csak úgy
odatolhatják a képüket, és játszadozhatnak a barátnőmmel, mintha ott
se lennék! Ezt, mondjuk, minden további nélkül megtehették volna.
Tisztában voltam azzal, milyen helyet foglalok el a falka rangsorában!
Boldog lehetek, hogy ez a közösség biztonságot és rendet nyújt
számomra! Ugyanakkor meg akarom tartani Kokót magamnak.
Nagyon, de nagyon nem csípem ám, ha valaki durván félrelök az
útjából!
A kanok kivétel nélkül az általam feltalált játékot szerették volna
játszani. Kokó háta mögé osontak, és megpróbáltak ráugrani.
Elégedetten nyugtáztam, hogy a barátnőm velük sem akar játszadozni.
Hugi érkezésének reggelén Bobby bejött az udvarra, hogy berakja
Fürgét, Hugit, Kokót és egy Parázs nevű foltos kant a teherautó
platójára szerelt ketrecbe. Én is melléjük kerültem. Elég szűk volt a
hely és nagy a zaj, ám én nagyon is élveztem a száguldás szelét, meg
azt, hogy Fürge milyen felháborodott képet vág, valahányszor
rátüsszentek. Teljesen megdöbbentem, amikor észrevettem, hogy a
falka egyik hosszú szőrű szukája ott ül elöl, a vezetőfülkében, Carlos

26
és Bobby mellett. Neki miért szabad elöl ülnie? - tűnődtem. Az is
eléggé meglepett, hogy valósággal beleborzongok, valahányszor a
szuka friss illata a nyitott ablakon keresztül elér hozzám. Miért fog el
ez a különös, sürgető érzés, miért vadulok meg?
Egy öreg, göcsörtös fa alatt álltunk meg. A tűzforró parkolóhelyen
itt volt egyedül árnyék. Bobby besétált a szukával az épületbe, míg
Carlos hátrajött a ketrec ajtajához. Hugi kivételével mindannyian
odatódultunk.
- Gyere, Kokó! Kokó! - hívogatta Carlos. A férfi kezének mogyoró-
és bogyóillata volt. És még valami édeskés szag áradt belőle, melyet
nem tudtam beazonosítani.
Mindannyian vidáman ugattunk, amikor Kokót bevezették az
épületbe. Utána pedig azért kezdtünk el csaholni, mert már az előbb
is ezt tettük. A fejünk fölött egy jókora fekete madár telepedett a fára.
Úgy nézett ránk, mintha ütődöttnek tartana bennünket, ezért őt is jól
megugattuk.
Ekkor Bobby jött ki a teherautóhoz.
- Tóbi! - kiáltotta.
Büszkén előbbre léptem, és hagytam, hogy egy bőrszíjat tegyen a
nyakamra, aztán leugrottam az aszfaltra, ami olyan forró volt, hogy
szinte égette a talpamat. Hátra sem néztem a ketrecben hagyott sok
szerencsétlenre, hanem bevonultam az épületbe. Elképesztően hűvös
volt odabent. A ház, a kutyák és más állatok illatának valóságos
tárháza fogadott.
Bobby végigvezetett a folyosón, aztán felemelt, és letett egy
csillogó asztalra. Egy nő lépett be hozzánk. Amikor puha, gyengéd
ujjaival végigsimította a fülemet és megvizsgálta a torkomat, a
farkammal csapkodni kezdtem az asztalt. A kezéből erős
vegyszerszag áradt, de a ruháján éreztem, hogy más állatokkal, köztük
Kokóval, is foglalkozott már.
- Ő meg kicsoda? - kérdezte a nő.
- Tóbi - felelte Bobby. Ahogy meghallottam a nevem, még jobban
csóváltam a farkam.
- Mit is mondtál, hányan vannak ma? - nézett fel a nő, és miközben

27
Bobby válaszolt, feljebb húzta az ajkamat, hogy megcsodálhassa a
fogaimat.
- Három kan meg három szuka.
- Bobby! - nézett rá a nő figyelmeztetően. Mivel felismertem a férfi
nevét, ismét csóválni kezdtem a farkam.
- Tudom! Tudom.
- Ebből még baj lesz - felelte. Lassú mozdulattal végigsimította a
hátam. Azon töprengtem, hogy, ugye, semmi rosszat nem teszek azzal,
ha hangosan felnyögök a gyönyörűségtől?
- Nincsenek szomszédjaink, nem fognak panaszkodni!
- A törvény akkor is törvény! Nem fogadhat be még több kutyát!
Már így is túl sokan vannak. Hiszen nem menedékhelyet
üzemeltetnek.
- A señora azt mondja, hogy különben az összes kutya megdöglene.
Nincs elég ember arra, hogy befogadja őket.
- Akkor is törvénybe ütközik!
- Kérem, doktornő, ne áruljon el minket!
- Nehéz helyzetbe hoztok, Bobby! Felelősséggel tartozom az állatok
jólétéért.
- De hát ide hozzuk őket, ha betegek!
- Valaki előbb-utóbb panaszt tesz a hatóságoknál, Bobby.
- Könyörgöm, ne tegye!
- Ugyan már, nem én leszek az! Nem mondok én senkinek semmit
anélkül, hogy ne figyelmeztetnélek benneteket! Csak akkor lesz
esélyetek valamilyen megoldást találni. Igaz-e, Tóbi?
Válaszul megnyaltam a kezét.
- Jó kutyus! Gyere, bemegyünk a sebészetre, és helyreteszünk!
Bobby nevetni kezdett.
Nemsokára már egy másik szobában voltam. A helyiségben ragyogó
fény fogadott, és minden kellemesen hűvös volt. A tárgyakból ugyanaz
a vegyszerszag áradt, mint abból a kedves néniből. Bobby erősen
lefogott. Mozdulatlanul feküdtem, mert megértettem, hogy ezt
szeretné. Amúgy is kellemes volt, ahogy így tart. Ezért aztán a
farkammal dobolni kezdtem az asztalon. Rövid, éles fájdalom mart a

28
nyakamba hátul, a tarkóm alatt, de én egy cseppet sem panaszkodtam.
Gyorsan csóválni kezdtem a farkam, mert a tudtukra akartam adni,
hogy nem bánom ám a szurit.
A következő pillanatban pedig már újra az Udvaron voltam!
Kinyitottam a szemem, és megpróbáltam felállni, de a két hátsó lábam
nem igazán engedelmeskedett. Megszomjaztam, de nem volt annyi
erőm, hogy elvánszorogjak a vízhez. Lehajtottam a fejem, és újra
elaludtam.
Amikor felébredtem, egyből észrevettem, hogy van valami a
nyakamban. Egy fehér tölcsér? Az új nyakörvem olyan hülyén nézett
ki, hogy megijedtem. Lehet, hogy kiközösítenek miatta a falkából? A
két hátsó lábam között sajgó viszketést éreztem. Képtelen voltam a
fejemmel odahajolni, mert ez az ostoba nyakörv megakadályozott
benne. Odavonszoltam magam a vályúhoz, és ittam egy keveset. A
gyomrom valósággal kavargott. Alul pedig úgy éreztem, mintha
csúnyán kidörzsöltem volna a pocakomat. Az Udvarban terjengő
illatok egyértelműen a tudtomra adták, hogy lemaradtam az ebédről.
Ebben a percben azonban a lehető legcsekélyebb mértékben sem
érdekelt az evés. Találtam egy hűvös földdarabot, és nagyot nyögve
lefeküdtem. Fürge is ott hevert. Rám pillantott. A testvérem nyakát is
hasonló, ostoba műanyag ékesítette. - Hát mit tett velünk ez a Bobby?
Nyomát sem láttam a három szukának, akik velünk együtt mentek a
kedves néni házába. Másnap tántorogva sétáltam körbe az Udvaron,
és próbáltam szimatolva megtalálni Kokó nyomát. Semmi sem utalt
arra, hogy visszajött volna velünk.
Már az is éppen elég nagy megaláztatást jelentett, hogy ilyen
lehetetlen nyakörvet kell viselnem, ám a szenvedésemet még csak
tetézte, hogy a falka valamennyi kanja tüzetesen megvizsgálta a sajgó
alfelemet. Góré egyetlen, nem túl kedves taszítással a hátamra
fordított. Ahogy ott feküdtem, mintha rólam mintázták volna meg a
nyomorúság szobrát! Először ő, aztán pedig a többi kan is
végigszaglászott. Nem is titkolták a megvetésüket.
Viszont semmi ilyesmit nem tettek a néhány nappal később
visszatérő szukákkal. Majd kiugrottam a bőrömből, amikor Kokót

29
megláttam. Ő is kapott egy ilyen különös nyakörvet. Fürge mindent
megtett azért, hogy Hugit megvizsgálja. Lánytestvérünk egyértelműen
úgy érezte, hogy ez az egész már túl sok neki.
Carlos nemsokára leszedte rólunk a nyakörveket. Különös módon,
attól kezdve már nem érdekelt annyira, hogy megpróbáljak hátulról
felugrani Kokó hátára. Ehelyett inkább új játékot találtam ki. Egy
gumicsonttal a számban odaálltam a barátnőm orra elé, jókedvűen
rágcsálni kezdtem a szerzeményemet, majd feldobtam a levegőbe, és
hagytam leesni. Kokó persze úgy tett, mint akit a legcsekélyebb
mértékben sem érdekel a dolog. Tüntetően másfelé nézett, ám a szeme
sarkából mégiscsak követte a csontot, ha azt az orrom hegyével kicsit
közelebb tuszkoltam hozzá. Végül már nem bírta tovább. Rám vetette
magát. Én azonban olyan jól ismertem, hogy az utolsó pillanatban,
még mielőtt az állkapcsa összezáródhatott volna a játék körül,
elrántottam előle a csontot. A farkamat vidáman csóválva eltáncoltam
előle. Néha üldözőbe vett. Hatalmasakat szaladgáltunk! Az egészben
ez volt a legjobb. Máskor Kokó úgy tett, mintha unatkozna. Nagyot
ásított, mire ismét a közelébe mentem. Valósággal elbűvöltem a
gumicsonttal. Végül már nem bírt magával, és újra támadásba lendült.
Annyira imádtam ezt a játékot, hogy a gumicsontról és Kokóról
álmodtam!
Néha persze igazi csontot is kaptunk. Ezekkel egészen másként
kellett bánni. Carlos bejött az udvarra egy hatalmas, zsíros zsákkal,
és abból megperzselődött finomságokat osztott szét. Egyesével hívta
maga elé a kutyákat. Carlos nem értette meg, hogy az első csontot
mindig Górénak kellene adnia, de én, mondjuk, ezt nem nagyon
bántam. Nekem nem mindig jutott csont, de ha kaptam egyet, Carlos
mindig kimondta a nevem:
- Tóbi, Tóbi! - és a többi kutya szeme láttára kaptam meg a
csemegét. Ilyenkor, az emberek jelenlétében, egészen más
játékszabályok voltak érvényesek.
Egy nap, amikor Fürge kapott csontot, én meg nem, valami különös
dolog történt. Testvérem az udvar túlsó végében kuporodott le. Vadul
rágcsálta a csontját. A zsákmányából részegítően finom illat áradt.

30
Közelebb osontam, és sóvárogva bámultam. Egészen a közelébe
értem már, amikor Góré is odasétált.
Fürge azon nyomban megfeszült. Kissé széttárta a mellső lábát,
mint aki készen áll arra, hogy felpattanjon. Amikor Góré még
közelebb ért, Fürge abbahagyta a rágicsálást, és halkan morogni
kezdett. Eddig még soha, senki nem morgott Góréra. Nekem úgy tűnt,
hogy Fürgének amúgy teljesen igaza van. Hiszen a saját csontját
rágja! Carlostól kapta, és még Góré sem veheti el tőle.
Ám a csont annyira finomnak látszott, hogy Góré egyszerűen
képtelen volt uralkodni magán. Közelebb hajolt, ekkor azonban Fürge
lecsapott rá. Hangos csattanással belemart Góré pofájába! Fürge
vicsorgott, a szeme szinte teljesen összeszűkült. Góré mozdulatlanul
bámult a testvéremre. Mintha nem tudná, mitévő legyen a nyílt
lázadás miatt. Lassan, fejedelmien felemelte a fejét, megfordult, és
megemelte a hátsó lábát. Megjelölte a kerítést, és nem törődött többé
Fürgével.
Tudtam, hogy Góré könnyedén elvehette volna Fürge ennivalóját.
Elég erős volt hozzá, és korábban már élt is az erejével. Jól
emlékszem, mi történt akkor, nagyjából aznap, amikor felültünk a
teherautónkra, hogy elmenjünk meglátogatni azt a hűvös házban lakó,
kedves nénit. A kanok egyszer csak tolongani kezdtek az egyik szuka
körül. Lelkesen szaglászták, mozgásukból, ahogy felemelték a
lábukat, egyfajta lázas céltudatosság látszott. Na most, azt kénytelen
vagyok beismerni, hogy én is közöttük voltam. Az a szuka egyszerűen
lenyűgözött! Nem igazán tudnám szavakba önteni, hogy mivel.
A szuka, valahányszor egy kan megpróbálta hátulról megszaglászni,
lehuppant a földre. A megaláztatás miatt lesunyta a fülét, és időnként
még morgott is. Amikor vicsorogni kezdett, a kanok elhátráltak tőle,
mintha ezt a nőstényt valaki hirtelen új Górénak választotta volna.
Gyakorlatilag egymás hegyén-hátán álltunk. A tolongásban
elkerülhetetlenül egymásnak ütköztünk. Ekkor tört ki a verekedés
Góré és a falka leghatalmasabb állata, egy jól megtermett,
feketésbarna kan között. Bobby ezt a kant Rohinak hívta.
Góré egy gyakorlott harcos hatékonyságával küzdött. Tarkón

31
ragadta Rohit, és a vállánál fogva lenyomta a földre. Mi, nézők,
gyorsan hátrébb húzódtunk. A harc csak néhány pillanatig tartott. Rohi
megadta magát, és a hátára fordult. A zajra azonban beszaladt
hozzánk Carlos:
- Hé! Hé! Elég legyen! - és megállt az udvar közepén. A kanok nem
is törődtek vele, Kokó viszont odasietett, hogy kiudvaroljon belőle
egy kis simogatást. Carlos néhány percen keresztül szemmel tartott
minket, majd odarendelte magához az egész kalamajkáért felelős
szukát, és kivitte a kapun.
Egészen addig nem találkoztam ezzel a nősténnyel, amíg másnap
reggel kocsiba nem szálltunk, hogy benézzünk a kedves nénihez, abba
a hűvös szobába. A szuka megint ott trónolt a vezetőfülkében, az
emberek mellett.
Miután Fürge legyűrte a csontot, úgy tűnt, hogy már nagyon bánja,
amit Góré ellen elkövetett. Lehorgasztott fejjel, lógó farokkal lassan
odament a büszkén álló Góréhoz. Játékosan többször is meghajolt
előtte. Góré még csak nem is törődött vele. Fürge ekkor megnyalta a
vezérállat száját. Úgy tűnt, hogy Góré ezt a bocsánatkérést már
elfogadja. Góré eztán játszott kicsit Fürgével. Párszor felborította, és
hagyta, hogy a testvérem kicsit megharapdálja a nyakát, mielőtt
váratlanul továbbállt.
Ilyen volt Góré rendje. Mindenkit a helyére tett, de vezetői
beosztását nem arra használta, hogy elorozza tőlünk az emberektől
kapott falatokat. Falkánk így boldogan élhetett, míg színre nem lépett
Hentes.
Attól fogva minden megváltozott.

32
 Negyedik fejezet
Ekkor már kezdtem nagyon úgy érezni, hogy az élet azonnal drámai
fordulatot vesz, amint a fejembe veszem, hogy már látom az
összefüggéseket. Amikor Anyánkkal éltünk a szakadékban,
megtanultam, hogy félni kell az emberektől, de azt is, hogyan
guberáljak magamnak ételt. Tudtam, mit kell tennem ahhoz, hogy
Fürgének, a maga sajátos módján, jó kedve legyen. Erre felbukkantak
az emberek, elhoztak minket az Udvarra, és minden megváltozott.
Az Udvarban gyorsan beilleszkedtem a falka életébe. Megtanultam,
hogy milyen szeretetre méltó Senora, Carlos és Bobby. Jókat
játszottam Kokóval. Amikor viszont a hancúrozásunk kezdett különös
módon átalakulni, elvittek minket látogatóba ahhoz a kedves nénihez,
abba a hűvös szobába, és attól kezdve már csöppnyi késztetést sem
éreztem, hogy olyan sajátos módon hancúrozzak vele. Persze, ettől
függetlenül, a napom nagy részét Kokó piszkálásával töltöttem, ő
pedig lelkesen rágcsálta a fülemet. Birkózásainkból azonban már
hiányzott az a régi kényszer, ami korábban időnként erőt vett rajtam.
Két világot ismertem. Az Udvar és a külvilág között ott állt az a kapu,
amit Anyánk egy éjjel kinyitott. Olyan sokszor töprengtem a szökése
éjszakáján, hogy szinte éreztem a számban azt a fémdarabot. Anyánk
megmutatta, hol vár rám a szabadság. Feltéve, ha erre vágyom. Én
azonban más voltam, mint ő. Szerettem az Udvart. Itt akartam lenni a
Señorával, aki Tóbinak hívott.
Anyám viszont annyira antiszociális volt, hogy jó darabig senki
sem vette észre a távozását. Señora még csak nevet sem adott neki.
Fürge és Hugi időnként odament a vasúti talpfák mögötti apró
mélyedéshez, ahol Anyánk szokott feküdni, hogy megszaglásszák a
helyét. Ettől eltekintve azonban nem adták különösebb jelét annak,
hogy aggasztja őket az eltűnése. Az élet csendben ment tovább.
Amikor viszont már mindenki tisztában volt a rangsorban elfoglalt
helyével, és végre a felnőttek vályújából ehettem, Carlos pedig
további csontokkal kedveskedett nekünk, Señora meg finomságokkal

33
és csókokkal lepte meg az Udvar lakóit, na, ekkor állított be az új
kutya.
Az volt a neve, hogy Hentes.
Hallottuk, hogy Bobby becsapja a teherautó ajtaját. Ezért aztán
mindannyian ugatni kezdtünk, bár aznap olyan iszonyatos kánikula
tombolt, hogy néhányan még ugatás közben sem tápászkodtunk fel,
hanem hason fekve az árnyékban maradtunk. A kapu kinyílt. Bobby
belépett, és egy hatalmas termetű, izmos kant vezetett be a rúdon.
Ijesztő látvány lehetett, ahogy az egész falka rárohan. Az új állatnak
azonban a szeme sem rebbent. Olyan sötét és széles volt, mint Rohi,
és olyan magas, mint Góré. A farkának nagyobb része hiányzott. Ami
viszont megmaradt belőle, azt meg sem próbálta csóválni.
A súlyát a négy lábán egyenletesen eloszlatta. A mellkasából halk
morgás tört fel.
- Nyugszik, Hentes! Nincs semmi baj! - szólt rá Bobby. Abból,
ahogy Bobby a Hentes szót kiejtette, rájöttem, hogy ez a kutya neve.
Mielőtt bármit is tettem volna, hagytam, hogy előbb a többiek
vizsgálják meg alaposabban.
Góré, szokása szerint, kissé hátrébb várakozott. Most viszont
előbukkant az ivóhely melletti hűvös árnyékból. Mozgásba lendült,
hogy megismerkedjen az új állattal. Bobby levette a hurkot Hentes
nyakáról.
- Nehogy balhézzál itt nekem! - figyelmeztette.
A férfin érezhető feszültség megfertőzte az egész falkát. Éreztem,
hogy a hátamon felborzolódik a szőr, bár nem tudtam volna
megmondani, hogy miért. Góré és Hentes hűvös nyugalommal
vizsgálgatta egymást. Egyikőjük sem hátrált meg. A falka szűk körben
állt körülöttük. Hentes pofáját sebhelyek borították, sötét szőrén jól
látszottak a vízcsepp alakú, halványszürke bemélyedések és a
forradások kitüremkedései.
Megrémültem, mert úgy tűnt, Hentes alaposan felmér
mindannyiunkat. Kivétel nélkül megjegyezte magának a vele szemközt
felsorakozó összes állatot. Végül mégis csupán annyi történt, ami
egyébként is szokott. Hentes hagyta, hogy Góré a hátára tegye a fejét.

34
Mondjuk, nem hajolt meg, és nem is feküdt hasra. Ehelyett odasétált a
kerítéshez, gondosan megszaglászta, majd felemelte a lábát. A kanok
azonnal felsorakoztak Góré mögött, hogy ugyanazon a helyen ők is ezt
tegyék.
A kapu fölött feltűnt Señora arca. Ahogy megláttam, egyből elszállt
belőlem a feszültség nagy része. Jó páran ki is törtünk a körből, és
hozzá szaladtunk. Mellső lábunkon támaszkodtunk a kerítésnek, hogy
elérhesse a fejünket.
- Láttad? Nem lesz itt semmi baj! - szólalt meg Señora.
- Az ilyen kutyákat harcra tenyésztik, señora. Nem olyan ám,
asszonyom, mint a többiek, de nem ám!
- Ugye, jó kutya leszel, Hentes? - kiáltott oda Señora a
jövevénynek. Féltékeny pillantást vetettem az új kutya felé. Ő
azonban még csak fel sem nézett. Mintha semmit sem jelentene neki,
hogy kimondják a nevét.
Én viszont akartam, hogy Señora hozzám szóljon. Mondja már azt,
hogy Tóbi! Meg azt, hogy Tóbi, jó kutya! Ehelyett viszont ezt mondta:
- Rossz kutyák nincsenek, Bobby, csak rossz emberek! Szeretetre
van szükségük.
- Némelyik elromlik belül, señora. Oszt olyankor semmi, de semmi
nem javíccsa meg őket.
Señora oda sem figyelve leengedte a kezét, és megvakargatta Kokó
fülét. Lázas gyorsasággal odatolakodtam, hogy engem is
megsimogasson, de mintha észre sem vette volna a közeledésemet.
Kokó később pont az orrom elé telepedett a gumicsonttal. Hatalmas
lelkesedéssel rágcsálta. Én azonban nem törődtem vele, mert még
mindig dúltam-fúltam, amiért velem, Señora kedvencével, ilyen
lekezelően bántak. Kokó hanyatt dobta magát, és most már a
mancsával kezdte püfölni a csontot. Kivette a szájából, elejtette, és
olyan gyengén tartotta, hogy egyértelmű volt, könnyedén el tudnám
venni tőle. Ezért aztán támadásba lendültem! Kokó azonban arrébb
gördült, én pedig azonnal a nyomába eredtem. Ahogy ott rohantam,
komolyan dühbe gurultam, mert pont fordítva játszottuk ezt a játékot,
mint ahogy kellett volna.

35
 Annyira lekötötte a figyelmemet annak az ostoba gumicsontnak a
megszerzése, amelynek az én számban kellett volna lennie, nem pedig
Kokónál, hogy észre sem vettem, amikor elszabadult a pokol. Egyszer
csak azt hallottam, hogy már javában tart a küzdelem. Úgy vélem,
mindannyian tudtuk, hogy ez az összecsapás elkerülhetetlen.
Ha Góré harcba szállt, a küzdelem többnyire nem tartott sokáig. Az
alacsonyabb rangú kutya elfogadta a büntetést, amiért
megkérdőjelezte a falka rendjét. Ez a mostani könyörtelen
összecsapás, a hangos ugatás, a zabolátlan, vérszomjas hörgés
azonban mintha a végtelenségig húzódott volna. Mindkét kutya a
magasba emelte a mellső lábát. Amikor egymásnak ugrottak,
megpróbáltak a másiknál magasabb helyzetből támadni. A napfény
megvillant a fogazatukon. Soha életemben nem hallottam még ilyen
rémisztő, vérszomjas hörgést.
Góré szokása szerint igyekezett tarkón ragadni az ellenfelét, mert
úgy különösebb maradandó károsodás nélkül megadásra
kényszeríthette volna. Hentes azonban lerázta magáról, tépett és
harapott, míg végül az állkapcsa összezáródott Góré állkapcsa körül.
Hentesnek ekkor már vérzett a pofája a füle tövénél, ám most már
kifogott Górén. Az izmos állat feje egyre jobban és jobban közeledett
a talajhoz.
A falka nem tett semmit. Szinte bénultan lihegtünk, mások idegesen
körbeszaladgáltak, amikor kivágódott a kapu, és Bobby szaladt be.
Egy hosszú vizestömlőt húzott maga után. A vízsugár telibe találta a
két kant.
- Hé! Abbahagyni! Hé! - kiabálta.
Góré azonnal elernyedt, és engedelmeskedett Bobby parancsának.
Hentes azonban tovább szorította, nem is törődött az emberrel.
- Hentes! - förmedt rá Bobby.
A locsolócső fémvégét Hentes képébe tolta. A vízsugár teljes
erővel Hentes pofájába vágódott. Vér fröccsent szerteszét. Végül
Hentes nem bírta tovább. Megrázta a fejét, hogy kikerüljön a vízsugár
útjából. Közben azonban gyilkos pillantást vetett Bobbyra. A férfi
elhátrált, de a vizestömlőt maga előtt tartotta.

36
 - Mi történt? Az új kutya volt? El combatiente? - kiabálta Carlos,
miközben berohant az udvarra.
- Sí. Este perro será el problema - válaszolta Bobby.
Señora is besietett a férfiakhoz az Udvarra. Hosszas fejtörés után
odahívták magukhoz Górét, és a sebeit olyan csípős szagú szerrel
kezelték le, amiről egyből a hűvös szobában lakó aranyos néni jutott
az eszembe. Góré összerezzent, megnyalta a száját, és lesunyt füllel
zihált, miközben Carlos bekente valamivel az apró sebhelyeket.
Legnagyobb meglepetésemre, Hentes a legkisebb ellenkezés nélkül
engedte, hogy őt is ellássák. Mozdulatlanul állt, amíg a füle alatti
sérüléssel foglalkoztak. Mintha csak elfogadta volna, hogy küzdelem
után elkerülhetetlen az ilyen vegyszeres kezelés.
Jó pár napi kínszenvedés következett. Egyikünk sem tudta, hol áll a
feje. Főleg a kanok voltak zavarban.
Most már Hentes volt a falka kétségbevonhatatlan vezére. Ez attól
vált nyilvánvalóvá, hogy sorban mindenkit párviadalra kényszerített
az Udvaron. A maga idejében Góré is ezt tette, de azért másképp.
Hentes ugyanis a legapróbb, parányi kihágást is könyörtelenül
megtorolta. A büntetés szinte mindig egy gyors, fájdalmas harapás
volt. Ha túlságosan zabolátlanul vagy túl közel hancúroztunk hozzá,
Góré is jelezte nemtetszését. Ez rendszerint nem volt több egy szúrós
pillantásnál. A legrosszabb esetben is csak felmordult.
Hentes viszont egész nap fel-alá járkált. Még csak ok sem kellett
ahhoz, hogy ránk förmedjen. Valami különös, kegyetlen, sötét erő
uralkodott rajta.
Ha a hím állatok egymás között próbálták lerendezni az új rangsort,
Hentes mindig ott állt a közelükben. Gyakran saját maga is
bekapcsolódott a küzdelembe. Mintha csak képtelen lenne arra, hogy
ne álljon be a harcolók közé. Teljesen felesleges és zavaró
közbelépései miatt olyan mértékben megnőtt a feszültség, hogy a falka
tagjai egyre gyakrabban estek egymásnak. Rég elfelejtett dolgok miatt
is küzdeniük kellett. Harcolni azért, hogy ki hol álljon az etetővályú
mellett, de azért is, hogy legközelebb kinek lesz joga az Udvarnak
azon a helyén pihenni, ahol a szivárgó vízvezeték miatt különösen

37
hűvös volt.
Amikor játszadozni kezdtünk Kokóval, mégpedig azt a játékot, hogy
nálam van a gumicsont, és ő pedig megpróbálja elcsenni, Hentes
morogva jött oda hozzánk, és arra kényszerített, hogy a zsákmányomat
a lába elé ejtsem. Néha felkapta a csontot, és magával vitte. Ilyenkor
egészen addig nem játszhattunk, amíg másik játékszert nem találtam.
Máskor viszont csak megvetően megszaglászta a gumicsontot, majd
otthagyta a porban.
Amikor pedig Carlos megjelent a csontokkal teli zsákkal, Hentes
még arra sem vette a fáradságot, hogy odaszaladjon, és kiderítse, nem
kap-e esetleg ő is csontot. Kivárta, amíg az utolsó ember is kiment az
udvarról, azután egyszerűen elvette azt, amit akart. Hentes nem
minden kutyával szemétkedett. Rohit, Górét, és, meglepő módon,
Fürgét is békén hagyta. Én azonban hamarosan beláttam, hogy
egészen egyszerűen képtelenség belemélyeszteni a fogam Carlos
valamelyik ínycsiklandozó csemegéjébe, mert a csontot nemsokára
már Hentes ropogtatja.
Ez volt az új világrend. Lehet, hogy nem fogtuk fel kapásból az
összes szabályt, de azt nagyon is tudtuk, ki hozza az új törvényeket.
Mindannyian elfogadtuk a játékszabályokat. Éppen ezért igencsak
meglepődtem, hogy Fürge szembe mert szállni Hentessel.
Természetesen Hugi volt az oka. A véletlen úgy akarta, hogy mi, a
három testvér - Fürge, Hugi és jómagam - együtt ácsorogtunk az egyik
sarokban. Gondosan szemléltük a kerítés alól kibújó bogarat. Az
elmúlt, feszültséggel teli napok után annyira megnyugtató és kellemes
érzés volt a régi családom közelsége, hogy úgy tettem, mintha még
soha az életben nem láttam volna izgalmasabb dolgot ennél a parányi
fekete rovarnál, aki mikroszkopikus méretű ollóját a magasba emelve
mintha csak arra várna, melyikünk akar megküzdeni vele. Mivel a
bogár elterelte a figyelmünket, egyikünk sem vette észre a közelgő
veszélyt. Hentes hirtelen, hangtalanul csapott le Hugi csípőjére. A
testvérünk rémülten feljajdult.
Azonnal a földre lapultam. Hiszen nem csináltunk semmi rosszat!
Fürge viszont nem bírt magával. Vicsorogva Hentesre vetette magát.

38
Hugi azonnal elszaladt, engem viszont magával ragadott egy addig
sohasem tapasztalt indulat, és Fürge oldalán belevetettem magam a
küzdelembe. Hörögve, harapva támadtunk rá.
Megpróbáltam felugrani a magasba, hogy beleharapjak Hentes
hátába, de ő megfordult, és felém kapott. Amikor hátraugrottam, az
állkapcsa összezáródott az egyik lábam körül. Felsikoltottam a
fájdalomtól.
Fürge hamarosan a földre került. Én azonban nem is figyeltem rá.
Iszonyatos fájdalom lángolt a lábamban. Sírdogálva bicegtem el
onnan. Kokó hozzám sietett, és rémülten nyalogatni kezdett. Én
azonban nem törődtem vele, hanem azonnal a kapu felé indultam.
Pontosan az történt, amire számítottam. Bobby rohant be a kapun, a
vizestömlővel a kezében. A harc azonban addigra véget ért. Fürge
megadta magát, Hugi pedig elbújt a vasúti támfák között. A férfi
egyből felfigyelt a lábamra. Letérdelt mellém.
- Jó kutya! Tóbi jó kutya! Jó fiú vagy! - dicsért meg. Mérsékelt
lelkesedéssel csóválni kezdtem a farkamat, ám amikor megérintette a
lábam, egészen a vállamig nyilallt az égető fájdalom. Gyorsan arcon
nyaltam, nehogy azt higgye, hogy azt gondolom, szándékosan bánt.
Señora elkísért minket ahhoz az aranyos nénihez, abba a hűvös
szobába.
Bobby lefogott, az asszony meg ismét megbökött azzal a
vegyszerszagú tűvel, amit már korábban is használt. Utána már nem is
fájt annyira. Álmosan feküdtem az asztalon, miközben a néni
piszkálni kezdte a lábamat. Csendben figyeltem a hangját, Bobbyval
és Señorával beszélt. Éreztem, hogy aggódik értem. Óvatos volt.
Ugyanakkor a legcsekélyebb mértékben sem érdekelt, hogy mit mond,
mert Señora végig simogatott, Bobby pedig kicsit fölém hajolt, hogy
az asztalon tartson. Még akkor sem emeltem fel a fejem, amikor
Señorának elakadt a lélegzete attól, hogy a hűvös szoba kedves nénije
ezt mondja:
- Tartós károsodás.
Úgy döntöttem, az idők végezetéig itt maradok, ezen az asztalon
fekve. Na jó, legalábbis vacsoráig.

39
 Amikor visszamentem az Udvarra, ismét ott volt a nyakamban az az
ostoba tölcsér. Ráadásul, a sérült lábamra felkerült egy jó nagy darab
kemény valami. Teljesen körbevette a sérülést. Amikor le akartam
tépni magamról, kiderült, hogy az a hülye nyakörv nemcsak
hihetetlenül ostobán néz ki, de amíg rajtam van, addig egyszerűen
nem érem el a lábam! Kénytelen voltam három lábon sántikálni.
Hentes ezt állatira mulatságosnak találta. Odajött hozzám, és a
mellkasával felöklelt.
Csak nyugodtan, Hentes, érezd otthon magad! A büdös életben nem
láttam még ilyen ronda dögöt, mint te!
A lábam folyamatosan sajgott. Rengeteget kellett aludnom.
Olyankor Kokó odajött hozzám, és a hátamra fektette a fejét, amíg
aludtam. Napjában kétszer Bobby is felbukkant, hogy finomságokkal
lepjen meg. Ügyesen azt színleltem, mintha nem venném észre, hogy a
hústekercsek belsejében valami keserű dolog lapul. Nem tagadom,
előfordult, hogy nem nyeltem le azt a keserű dolgot, hanem vártam
egy kicsit, és kiköptem. Az az apró, fehér valami nem lehetett
nagyobb egy borsószemnél.
Az idióta nyakörv még akkor is rajtam volt, amikor bejöttek azok az
emberek. A kocsifeljáró irányából számos ajtó csapódását hallottuk.
Erre egyből felharsant a szokásos üdvözlő kórusunk. Jó páran viszont
azon nyomban elhallgattunk, amint meghallottuk Señora sikítását:
- Nem! Nem! Nem vehetik el a kutyáimat!
A hangjából csak úgy sütött a kétségbeesés. Kokóval riadtan
összedugtuk az arcunkat. Mi történik itt?
A kapu feltárult, és lassú léptekkel jó pár ismeretlen jött be az
Udvarba. Legtöbbjük a jól ismert rudakat tartotta a kezében. Mások
viszont fém hengereket szorongattak, és nagyon érződött, hogy ezek az
alakok támadásra számítanak.
Nem igazán értettük, pontosan hogy működik az új játék, de azért
szívesen beálltunk. Először Kokót közelítették meg. Elkapták, és
minden különösebb ellenállás nélkül kivonszolták a kapun. A falka
legtöbb tagja ugyanígy viselkedett. Maguktól sorba álltak. Jó páran
azonban az udvar hátsó felén maradtak. Hugi, Fürge, Hentes, Góré és

40
jómagam is, mivel a leghalványabb késztetést sem éreztem arra, hogy
odabicegjek az ismeretlenekhez. Ha már mindenáron játszani
akarnak, játszadozzanak Hentessel!
Hugi kétségbeesetten rohanni kezdett a kerítés felé. Mintha csak
arra számított volna, hogy annak tövében hirtelen nyílás tárul. Fürge
egy darabig ott futott mellette, aztán kétségbeesetten megtorpant.
Mozdulatlanul bámulta nővérünk esztelen rohanását, az értelmetlen
menekülést. Két férfi közelítette meg Hugit, és elkapták a hurokkal.
Fürge hagyta, hogy utána őt fogják el. Így aztán mehetett Hugi után.
Góré méltóságteljesen odasétált, amikor az emberek magukhoz
hívták.
Hentes azonban kőkeményen ellenállt. Elkerülte a hurkot, vadul
acsarkodott és harapott. Az emberek kiabálni kezdtek. Egyikőjük
ekkor Hentes felé fordította az apró fémhengert, amelyből vékony
folyadéksugár vágódott a vicsorgó kan pofájába. A folyadék
iszonyatos bűze még az Udvar túlsó felén is belemart az orromba.
Hentes abbahagyta a harcot. A földre zuhant, és két mancsát az orrára
szorította. Kicipelték, aztán pedig visszajöttek értem.
- Aranyos kiskutya! Megsérült a lábad, cimbora? - kérdezte az
egyik ember. Kicsit megcsóváltam a farkam, és lehajtottam a fejem,
hogy könnyebben a nyakamba tehesse a hurkot. Még így is eltartott
egy darabig, mert ugye rajtam volt az a nevetséges, műanyag nyakörv.
A kerítés túloldalán elképedve láttam, hogy Señora zokog. A nő
Carlosra és Bobbyra támaszkodott. Engem is elöntött a szomorúság.
Nekifeszültem a kötélnek, oda akartam menni, hogy megvigasztaljam.
Az egyik férfi egy papirost akart volna Señora kezébe nyomni, ám ő
a földre dobta az írást.
- Miért teszitek ezt velünk? Mi senkit sem bántunk! - kiabálta
Bobby. Megrémültem a férfi váratlan dühkitörése miatt.
- Túl sok itt az állat, nyomorúságosak a körülmények - válaszolta a
papírt hozó ismeretlen. Belőle is csak úgy áradt a düh. Mindenki
feszültnek és nyugtalannak látszott. Ekkor már észrevettem, hogy a
kiabáló sötét ruhát visel, a mellén fém csillog.
- Én szeretem a kutyáimat! - jajongott Señora. - Könyörgöm, ne

41
vegyék el őket!
Gazdasszonyunk nem haragudott. Szomorú volt és rémült.
- Kegyetlenség! - válaszolta a sötét ruhás.
Nem tudtam mire vélni a dolgot. Az egész falka elkerült az
Udvarról. Egyesével beraktak minket a teherautókra szerelt
ketrecekbe. Azt sem tudtam, hol áll a fejem. A legtöbbünk lelapította
a fülét, és alázatosan leengedte a farkát. Rohi mellé kerültem, akinek
mélyről jövő, súlyos üvöltésétől csak úgy remegett a levegő.
Semmivel sem kerültem közelebb a rejtély megoldásához, amikor
megérkeztünk úti célunkhoz. A helynek nagyjából egészen olyan szaga
volt, mint annak, ahol az a kedves néni lakott, abban a hűvös
szobában. Ez a ház azonban tele volt hangos, ideges kutyákkal.
Nagyon meleg is volt. Engedelmesen követtem az embereket, és
enyhe elégedetlenséggel nyugtáztam, hogy Fürge és Góré mellé löktek
egy ketrecbe. Sokkal jobban örültem volna, ha Kokó vagy esetleg
Hugi lett volna mellettem. Tegyük hozzá, a mellém zárt két kan kutya
ugyanúgy megrémült, mint én, és a legcsekélyebb ellenségesség
nélkül fordult felém.
A többiek olyan hangosan ugattak, hogy majdnem megsüketültem. A
zaj azonban még így sem tudta elnyomni a támadásba lendülő Hentes
semmi mással össze nem téveszthető vicsorgását. Utána rögtön
felhangzott egy szerencsétlen kutya fájdalmas vonyítása. Az emberek
kiabálni kezdtek. Néhány perccel később Hentest egy rúd végén
vezették el az orrunk előtt. Elnyelte a folyosó.
Valaki megállt a ketrecünk előtt.
- Itt meg mi történt? - kérdezte. Társa, aki az előbb elvezette
Hentest, szintén megállt, és minden különösebb érdeklődés nélkül
nézett végig rajtam.
- Mit tudom én!
A másik férfiról tudtam, hogy aggódik értem, és egy kicsit talán
szomorú is. Ezt a fickót viszont a legcsekélyebb mértékben sem
érdekeltem. Barátságosabb társa kinyitotta az ajtót, és gyengéden
kézbe vette a mancsomat, miközben arrébb tolta Fürge arcát.
- Ez már menthetetlen - szólalt meg.

42
 Megpróbáltam az értésére adni, hogy sokkal jobb kutya volnék, ha
levennék rólam azt az ostoba műanyag tölcsért.
- Nem fogják befogadni - folytatta.
- Túl sok itt a kutya - tette hozzá a második.
A guggoló férfi belenyúlt a tölcsérbe, és hátrasimította a fülemet.
Bár úgy éreztem, ezzel cserbenhagyom Senorát, gyorsan megnyaltam
a kezét. Leginkább csak a többi kutya szagát éreztem rajta.
- Hát, legyen! - szólalt meg végül.
A társa odahajolt, és segített leugranom a földre. A nyakam köré
tekerte a kötelet, és bevezetett egy parányi, nagyon meleg szobába.
Hentes is ott volt, egy jókora ketrecbe zárva. A fémhálón kívül két
ismeretlen kutya mászkált fel és alá. Hentest nagy ívben elkerülték.
- Rendben! Várj csak!
A másik férfi is bejött velünk. Lehajolt hozzám, és levette rólam a
műanyag tölcsért. A friss levegő valósággal arcon csókolt.
- Utálják ezeket a nyakörveket!
- Na és akkor mi van? - mondta a társa.
Bezárták az ajtót maguk mögött. Az egyik új kutya, egy idős szuka,
különösebb érdeklődés nélkül szaglászta meg az orromat.
A másik állatot, egy fiatal kant, Hentes hangos ugatása igencsak
nyugtalanná tette.
Nyöszörögve feküdtem le a padlóra. Hangos sziszegést hallottam, a
fiatal hím vonyítani kezdett.
Hentes hirtelen hangos puffanással az oldalára zuhant. A nyelve
kilógott a szájából. Csodálkozva néztem, hogy most mégis, mire
készül. Az öreg szuka a ketrec mellé heveredett. Nagyon meglepett,
ahogy nekidőlt a rácsnak. Hentes meg hagyta. A fiatal kan tovább
vonyított. Kifejezéstelen tekintettel bámultam, majd becsuktam a
szemem. Iszonyú fáradtság fogott el. A kimerültség úgy nehezedett
rám, mint amikor egészen pici kölyökkoromban a testvéreim mind
rám másztak, és majdnem agyonnyomtak. Ez járt az eszemben, ahogy
lassan körülölelt ez a sötét, csendes álom. Megint újszülött
kutyakölyök voltam. Ezután meg valamiért eszembe jutott, hogy
milyen volt vadul rohanni Anyánk oldalán, érezni Señora

43
kedvességét, és persze Kokó meg az Udvar. Újra átéreztem a
Señorából áradó szomorúságot. Oda akartam kúszni hozzá, hogy
megnyaljam a tenyerét, és felvidítsam. Egész eddigi életem során nem
akadt annál fontosabb dolog, hogy ismét nevetésre késztessem
Señorát.
Jobban belegondolva, egyes egyedül ez adott értelmet az
életemnek.

44
 Ötödik fejezet
Minden annyira különös és mégis ismerős. Világosan emlékszem
arra a zajos, forró szobára. Arra, ahogy Hentes őrjöngésétől remeg a
levegő. Azt sem felejtettem el, ahogy hirtelen álomba merült, de
olyan mély álomba, mintha csak a szájával kinyitotta volna a kaput,
amin át elfutott. Emlékeztem arra is, hogy elálmosodtam. Utána, úgy
éreztem, igen hosszú idő telt el. Van úgy, hogy az ember ebéd után
ledől egy kicsit pihenni, és amikor kinyitja a szemét, már hívják is,
mert eljött az esti etetés ideje. A mostani szunyókálásom azonban
nemcsak másik időbe, hanem új helyre is juttatott.
Nagyon is ismerősnek tűnt, ahogy mindenfelé újszülött kutya-
kölykök meleg testecskéje mocorog körülöttem. Nem lepett meg, hogy
oda kell furakodnom Anyánk emlőjéhez. A nagy lökdösődés és
tolakodás jutalmául sűrű, életadó tejet kaptam. Valahogy megint
újszülött lett belőlem. Tehetetlen és gyenge voltam, ismét az odú
lakója.
Amikor azonban első alkalommal, homályosan megláttam anyám
képét, rájöttem, hogy nem ugyanaz a kutya, aki régen. Sokkal
világosabb a szőre, és magasabbra nőtt, mint... Anyánk. Fivéreimet és
nővéreimet viszont ugyanolyan világos szőrzet borította. Összesen
heten voltak! Amikor azonban alaposan megvizsgáltam a mellső
lábam, rájöttem, hogy én is pontosan olyan vagyok, mint ők.
A lábam már nemcsak, hogy nem sötétbarna volt, de jóval
messzebbre ért. Úgy tűnt, nagysága ezúttal tökéletes arányban van a
testem többi részével.
A közelben jó pár kutya ugatott. Éreztem a szagukat is, de mégsem
az Udvaron voltam. Amikor kimerészkedtem az odúból, tappancsaim
érdes, kemény talajt tapintottak. Talán hatméternyire jutottam, amikor
drótkerítés vetett véget a felfedezőútnak. Új otthonom ugyanis egy
jókora, dróthálóval fedett, betonaljzatú ketrec volt.
A figyelemre méltó felfedezés igencsak elfárasztott.
Visszatántorogtam az alomba, a testvéreim tetejére másztam, és

45
összeestem.
Ezek szerint megint olyan újszülött kutyakölyök lett belőlem, aki
még alig állt lábra. Új családot, új anyát és új otthont kaptam.
Mindannyian szőkék voltunk, a szemünk pedig sötét. Új anyám teje
sokkal táplálóbb volt annál, mint amit az első anyámtól kaptam.
Egy férfi is élt velünk. Ételt hozott anyámnak, amit az gyorsan
felfalt, mielőtt visszatért volna az alomba, hogy minket melegen
tartson.
De mi történhetett az Udvarban Senorával, Fürgével és Kokóval?
Világosan emlékeztem az életemre, ám most mégis minden teljesen
más volt. Mintha csak újra kezdtem volna. Hogy a csudába lehet ez?
Felidéztem magamban Hentes dühöngő őrjöngését, meg azt, ahogy
elaludtam abban a forró szobában. Elalváskor egy felfoghatatlan
kérdés foglalkoztatott: mi lehet a célom? Igencsak különös, hogy egy
kutya ilyesmin töri a fejét. A későbbiekben is gyakran töprengtem
ezen. Erre általában közvetlenül azelőtt kerül sor, mielőtt
ellenállhatatlanul körülölel az a pihentető alvás. Miért? Miért vagyok
újra kiskutya? Miért nem tudok megszabadulni attól a különös, gyötrő
érzéstől, hogy kutyaként igenis tennem kell valamit.
Új lakóhelyem nem volt különösebben szórakoztató. Rágcsálnivaló
sem nagyon akadt, eltekintve persze a testvéreimtől. Amikor azonban
fivéreimmel és nővéreimmel kezdtem jobban átlátni a környezetünket,
felfedeztük, hogy a jobb kéz felőli kennelben egy csomó kiskutya
lakik. A mokány és erős, majd kicsattanó, sötét foltos kis fickók
igencsak torzonborz alakoknak tűntek. A másik oldalon egy igen lassú
mozgású szuka lakott egy szál magában. Hatalmas, lógó hasa és
duzzadt emlői voltak. Fehér testén fekete foltok sötétledtek. A szőre
egészen rövid volt. Nem mászkált sokat, és szemmel láthatóan nem
nagyon érdekeltük. A két ketrecet nagyjából félméteres sáv
választotta el egymástól. Éppen ezért csak kíváncsian szaglászhattuk
a szomszédos kölykök illatát, pedig nagyon úgy tűnt, igen jó mulatság
lenne kicsit eljátszadozni velük.
A ketrecünkkel szemben egy hosszú, széles gyepszőnyeg húzódott.
Nedves föld és dús zöld fű édes illata áradt belőle. A kennel zárt

46
ajtaja azonban megakadályozta, hogy kimenjünk oda. A füves részt és
a kutyák ketrecét egyaránt fából készült kerítés ölelte körbe.
Az emberünk cseppet sem hasonlított Bobbyra vagy Carlos-ra. Ha
odajött hozzánk, hogy megetesse a kutyákat, senkivel sem beszélt
különösen sokat. Csak úgy sugárzott róla, hogy egyikünk sem érdekli
igazán. Viselkedése szöges ellentétben állt az Udvaron élő emberek
kedvességével és odafigyelésével. Amikor a szomszédos ketrec
kiskutyái odarohantak hozzá, hogy üdvözöljék, a férfi nagyot nyögve
félresodorta a kicsiket az útjából, és megetette az anyjukat. A
testvéreimmel egyelőre nem sikerült gondosan kivitelezni a
támadásainkat, ezért többnyire még a rács közelében sem jártunk,
amikor az ember már ott is hagyott minket. Anyánk egyértelműen az
értésünkre adta, hogy az ő ételéből nem kaphatunk.
Azért a férfi néha csak megszólalt. Amikor azonban ketrecről
ketrecre körbejárt, nem velünk beszélgetett, hanem a kezében tartott
papirosra összpontosított.
- Yorkshire terrierek, nagyjából egyhetesek - mondta egyszer, és a
mellettünk lévő ketrec kutyáira pillantott. Amikor megállt előttünk, a
papírra nézett, és így szólt. - Golden retriverek, nagyjából
háromhetesek. Az pedig egy dalmata, aki mindjárt megellik.
Úgy döntöttem, az Udvaron eltöltött idő feljogosít arra, hogy
uralkodjak a testvéreim fölött. Felháborodva tapasztaltam, hogy a sok
kis butaság képtelen belátni döntésem helyességét. Ha sikerült úgy
helyezkednem, hogy tarkón ragadhassam az egyiket, ahogy Góré is
nyakon csípte Rohit, máris rám zúdult két vagy három testvér, akik
szemmel láthatóan képtelenek voltak megérteni, mi volt az egész
körmönfont hadművelet célja. Mire sikerült őket leráznom magamról,
az eredeti célpontom már rég valaki mással birkózott. Komolyan,
pont úgy tettek, mintha játék lenne az egész. Próbálkoztam persze
azzal is, hogy fenyegetően rájuk mordulok. A torkomból kitörő hang
azonban cseppet sem tűnt fenyegetőnek, ráadásul a fivéreim és a
nővéreim boldog lelkesedéssel morogtak vissza rám.
Egy szép nap a szomszédos ketrecben élő pöttyös kutya vonta
magára a figyelmünket. Hangosan lihegve mászkált fel-alá.

47
Ösztönösen közelebb húzódtunk az anyánkhoz, aki feszülten figyelte a
szomszédunkat. A pöttyös szuka darabokra szaggatott egy pokrócot,
többször is megkerülte a rongyhalmot, aztán hatalmas nyögéssel
lerogyott rá. Néhány pillanattal később a döbbenettől a lélegzetem is
elakadt, ugyanis egyszer csak egy icipici kutyakölyök feküdt mellette.
A hófehér állatkát csillogó hártya borította. Valamilyen zacskó
lehetett, de az anyja azonnal lenyalta róla. A nyelvével hasra
fordította az állatot, aki egy perccel később bizonytalanul araszolni
kezdett az anyja emlői felé. A különös látvány eszembe juttatta, hogy
magam is igencsak megéheztem.
Anyánk felsóhajtott, és megetetett minket. Nemsokára azonban
váratlanul felállt, és arrébb ment. Az egyik fivérem egy hosszú
másodpercig ott lógott még az emlőjén, mielőtt lepottyant volna.
Azonnal ráugrottam, hogy móresre tanítsam a kis bajkeverőt. A
megleckéztetése elég sokáig eltartott.
Amikor legközelebb a pöttyös kutya felé fordultam, már hat további
fehér kiskutya feküdt mellette! Cingárnak és gyengének tűntek, ám az
anyjuk nem törődött vele. Lenyalta a kölyköket, és az emlői felé
noszogatta őket. Nyugodtan fekve várta, amíg a kicsik ettek.
A férfi odajött, majd belépett a ketrecbe. Megnézte az újszülötteket,
és elsétált. Utána kinyitotta bozontos szomszédaink ajtaját, és a
kiskutyákat kiengedte a fűre!
- Te maradj csak bent! - szólt rá az anyjukra, amikor ő is
megpróbált a kölykök után eredni. Az ember bezárta az ajtót, majd
étellel teli tálakat tett le a kölyköknek. A sok kis idióta teljesen
hülyén viselkedett. Hát nem belemásztak a tálakba, és egymásról
nyaldosták le az ételt? Az Udvaron egy napig sem bírták volna. Az
anyjuk az ajtóban ülve figyelte őket. Egészen addig vinnyogott, amíg
a kölykei be nem fejezték az evést. A férfi ekkor kiengedte, hogy
csatlakozhasson a kicsikhez.
A bozontos kis bajkeverők odajöttek a rácsunkhoz, és szimatolni
kezdtek. Hosszú hetek óta éltek a szomszédságunkban, de csak most
dughattuk össze az orrunkat. Lenyaltam a trutyit az orrukról, miközben
az egyik fivérem ráállt a fejemre.

48
 A férfi megengedte a kiskutyáknak, hogy szabadon kóborolhassanak
a fűben, míg ő a fakerítésbe vágott kapun át távozott. Ez a kerítés
pontosan úgy nézett ki, mint ami mögül Carlos és Bobby is mindig
felbukkant az Udvaron. Féltékenyen figyeltem a szomszédaimat,
ahogy bejárták a parányi, fűvel fedett sávot. Beköszöntek a többi
kennel lakóihoz, és jókat játszadoztak egymással. Annyira elegem
volt már abból, hogy a ketrecben kuksoljak! Ki akartam jutni, hogy
felfedezzem a környéket! Bármi is volt az életcélom, egészen biztosan
nem az, hogy itt, bent ücsörögjek.
Néhány órával később a férfi visszatért. A karjában egy
hajszálpontosan ugyanolyan kutyát tartott, mint a kint szaladgáló,
szőrös kis gombócok anyja. Ez a kutya azonban kan volt. A férfi
beljebb taszigálta a szukát a ketrecébe, és letette mellé a kant.
Egymás mellé zárta őket. A kan kutya szemmel láthatóan nagyon örült
annak, hogy a szukával lehet, ám az dühösen rávicsorgott, amikor új
lakótársa megpróbált hátulról rámászni.
A férfi közben nyitva felejtette maga mögött a kerítés kapuját.
Megdöbbenve tapasztaltam, milyen erős vágyakozás fog el. A kerítés
résén keresztül csupán a külvilág keskeny, ezüstös szeletkéjét láttam.
Ha én is kint szaladgálhatnék a fűben, egyből a nyitott kapu felé
venném az irányt! Na, persze mondanom sem kell, hogy a kint
hancúrozó tökfilkók egyikében sem merült fel ez a lehetőség.
Túlzottan lekötötte őket az, hogy a többieket lebirkózzák.
A nőstény két lábbal a ketrec drótjának támaszkodott. Siránkozni
kezdett, ahogy az ember egymás után felemelte a kölyköket és kivitte
őket a kapun. Nemsokára mind eltűntek. Az anyaállat fel-alá
rohangált a ketrecben. A mellé rakott kan lefeküdt a földre, és némán
figyelte. Világosan éreztem a szuka fájdalmát, és ez mélyen felkavart.
Leszállt az éjszaka, és az anyaállat megengedte a kannak, hogy hozzá
bújjon. Valahogy mintha ismerték volna egymást.
A kan csupán néhány napot töltött a ketrecben, aztán őt is elvitték.
És ekkor végre minket is kiengedtek! Jókedvűen ugrabugráltunk
kifelé. Belefaltunk az ételbe, amit a férfi kirakott nekünk. Alaposan
belaktam, miközben a fivéreim és a nővéreim valósággal kivetkőztek

49
önmagukból. Komolyan, pont úgy tettek, mintha soha az életben nem
láttak volna izgalmasabb dolgot néhány etetőtálnál.
Idekint minden csodálatosan nyirkos és aromákban gazdag volt.
Egyáltalán nem olyan, mint az Udvar kiszáradt, poros földje. A hűvös
szellő egy nyílt víztükör elbűvölő illatát sodorta magával.
Éppen a felséges illatú füvet szaglásztam, amikor az ember
visszajött, hogy kiengedje az anyánkat. A testvéreim azonnal köréje
gyűltek, én azonban maradtam, ahol voltam, mert találtam egy döglött
gilisztát. A férfi ekkor távozott, nekem pedig újra az eszembe jutott a
kapu.
Valami nagyon nem stimmelt ezzel a fickóval. Először is, nem
hívott Tóbinak. Még csak nem is beszélgetett velünk! Felidéztem
magamban az első anyámat. Utoljára akkor láttam, amikor elmenekült
az Udvarból, mivel képtelen volt együtt élni az emberekkel. Még a
csodálatos, szeretetre méltó Senorával sem. Ez az alak azonban
cseppet sem szeretett minket.
A tekintetem a kapu kilincsére tapadt.
Egy fa asztal állt az ajtó mellett. Ha felmászok a székre, onnan akár
fel is juthatnék az asztalra. Az asztal szélén állva pedig nem okoz
majd gondot, hogy előrehajolva megragadjam a fémgombot az
állkapcsommal. Ráadásul ezen az ajtón nem is gomb van, hanem egy
hosszúkás fémrúd. Egy kilincs.
Apró fogaim nem igazán voltak alkalmasak arra, hogy megfelelő
fogást találjak a fémdarabon. Ennek ellenére mindent megtettem azért,
hogy ugyanazt tegyem, amit anyámtól tanultam aznap este, amikor
elszökött az Udvarról. Nemsokára azonban elveszítettem az
egyensúlyomat, és lehuppantam a földre. A kapu még mindig zárva
volt. Felültem, és vékonyka hangon, csalódottan megugattam a kaput.
Ezt hallva mérsékelten intelligens nővéreim és fivéreim azonnal
megrohantak, hogy a maguk szokásos módján leverjenek a lábamról.
Én azonban ingerülten elfordultam tőlük. Semmi kedvem nem volt
játszadozni!
Újra szerencsét próbáltam. Ezúttal a mellső lábamat tettem a
kilincsre, mert nem akartam újra leesni a földre. Amikor azonban

50
ránehezedtem, a kilincs lehanyatlott, ekkor persze már rajta volt az
egész testsúlyom. Nagyot nyögtem, amikor újra elterültem a földön.
Ekkor, legnagyobb meglepetésemre, a kapu egy ujjnyira kitárult.
Bedugtam az orrom a nyílásba, és meglöktem. A kapu tágabbra nyílt.
Szabad voltam!
Lelkesen kiügettem a szabadba. Aprócska lábaim majdnem
elgáncsolták egymást. Az orrom előtt egy földút kezdődött. Két
ösvény mélyedt a homokos talajba. Ösztönösen tudtam, hogy arra kell
mennem.
Alig néhány métert tettem meg, amikor megtorpantam, mert furcsa
érzésem támadt. Hátrafordultam, a tekintetem megállapodott új
anyámon. A nyitott kapuban ülve figyelt. Eszembe jutott, ahogy
Anyánk visszanézett rám az Udvar kapujából, mielőtt elindult a
nagyvilágba. Egyből rájöttem, hogy új anyám nem jön velem. A
családjával marad. Csak magamra számíthatok.
Egy pillanatig sem haboztam. A múlt tapasztalatai világosan
megmutatták, hogy léteznek ennél sokkal jobb udvarok. Szerető
emberek, akik a kezükkel simogatják a szőrömet. Azzal is tisztában
voltam, hogy nem szophatom anyám emlőjét az idők végezetéig. Ez a
dolgok természetes menete. A kutyát egy idő múlva leválasztják az
anyjáról.
Mindenekelőtt azonban ott várt rám a lehetőség. Képtelen voltam
ellenállni az új világ csábításának. Elindultam, hogy hosszú, bár
kissé esetlen lábakon felderítsem.
A földúton haladva végezetül kijutottam az országútra. Úgy
döntöttem, hogy azon megyek tovább. Ha másért nem, hát azért, mert
itt kellemes szél fújt. Csodálatos új illatokkal telt meg az orrom.
Ellentétben az Udvar kiszáradt talajával, éreztem a nedves, rothadó
levelek, a fák és a tócsák szagát. Ugrándozva mentem tovább. A nap
beragyogta az arcomat, engem pedig boldoggá tett a szabadság és az
előttem álló kaland.
A teherautó zaját jóval azelőtt meghallottam, hogy magát a járművet
megpillantottam volna. Nem is nagyon törődtem vele, mert minden
figyelmemet lekötötte egy lenyűgöző szárnyú bogár. Csak akkor

51
kaptam fel a fejemet, amikor becsapódott az ajtó. Ráncos,
napbarnított képű, koszos ruhát viselő férfi térdelt elém. A kezét maga
elé nyújtotta.
- Szia, kis cimborám! - kiáltotta.
Bizonytalan képpel néztem fel rá.
- Eltévedtél, cimbora? Eltévedtél?
Csóválni kezdtem a farkamat, mert rájöttem, hogy egy tök rendes
fickó akadt az utamba. Odasiettem hozzá, ő pedig felkapott. Feltartott
a magasba, egészen a feje fölé, ami nem esett különösebben jól.
- Te aztán nagyon jópofa kiskutya vagy! Ha nem tévedek, egy
fajtiszta retrivert találtam. Te meg hogy kerültél ide, cimbora?
A hanglejtése arra emlékeztetett, ahogy Señora először kimondta a
nevemet, azt, hogy Tóbi. Egyből megértettem, hogy mi történik.
Ahogyan a múltkor azok az emberek kiemelték a családomat a
csatornából, ez a férfi most kiemel engem a fűből. Az életem új
fordulatot vesz. Minden attól függ, hogy új ismerősöm milyen döntést
hoz.
Igen, gondoltam. Hívhatnának akár Cimborának is. Rendkívül
izgatott lettem, amikor beültetett maga mellé, a teherautó
vezetőfülkéjébe.
A vezetőfülkében utazhattam!
A férfinak füstszaga volt. Ráadásul ugyanazt az orrfacsaró bűzt
éreztem rajta, amiről eszembe jutottak azok az esték, amikor Carlos
és Bobby kiült az udvarra. A kis asztalnál ülve beszélgettek, és
körbeadtak egy üveget. Útitársam nevetni kezdett, amikor
megpróbáltam az ölébe mászni, hogy megnyaljam az arcát. Akkor is
jókedvűen vihogott, amikor alaposan szétnéztem a vezetőfülke szűk
rejtekhelyein. Beszívtam a gazdag, különös illatokat.
Jó darabig döcögtünk, aztán a férfi megállította a kocsit.
- Itt árnyékban leszünk! - jelentette ki.
Értetlenül körülnéztem. Egy jókora épület előtt álltunk. Több ajtaja
is volt, és az egyikből pontosan az az erős vegyszerszag áradt, mint
amilyen útitársam ruhájából.
- Beugrom, de csak egy pohárral iszom - ígérte a férfi, aztán

52
feltekerte az ablakot. Csak akkor jöttem rá, hogy ki fog szállni,
amikor már kilépett, és bezárta maga mögött az ajtót. Csalódottan
bámultam utána, míg csak be nem ment a házba. És velem mi lesz?
Találtam egy hosszúkás ruhadarabot, egy ideig azt rágcsáltam.
Amikor meguntam, úgy döntöttem, hogy szunyókálok kicsit.
Arra ébredtem, hogy melegem van. A napsugarak zabolátlan erővel
zúdultak a teherautóra. Alig kaptam levegőt a párás vezetőfülkében.
Lihegve vinnyogni kezdtem. Két tappancsommal nekitámaszkodtam az
ablaknak, hogy megkeressem az embert. Mintha csak elnyelte volna a
föld! Visszahuppantam az ülésre, mert a tűzforró ablakpárkány
valósággal perzselte a talpamat.
Még sohasem volt ennyire melegem. Egy órán keresztül fel és alá
járkáltam a pokolian forróvá vált ülésen. Soha életemben nem
lihegtem ennyire. Remegés fogott el, és már nem láttam rendesen.
Eszembe jutott az udvari vizes vályú, utána pedig az anyám teje.
Magam előtt láttam Bobby tömlőjének vízsugarát, amellyel
szétzavarta a veszekedő kutyákat.
Elködösülő tekintettel vettem észre, hogy egy arc bámul rám az
ablakon keresztül. Nem a férfi tért vissza. Egy hosszú, fekete hajú nő
állt ott. Annyira mérgesnek tűnt, hogy rémülten elhátráltam tőle.
Amikor eltűnt az arc, visszafeküdtem az ülésre. Kis híján
elveszítettem az eszméletemet. Még ahhoz is gyenge voltam, hogy
továbbsétáljak. Mintha ólomból lennének a végtagjaim. A
tappancsom magától rángatózni kezdett.
Ekkor hangos csattanás rázta meg a teherautót! Egy kődarab zuhant
mellém. Lepattant az ülésről és a padlóra esett. Átlátszó
gyöngyöcskék záporoztak rám. A hűvös levegő csókot nyomott az
arcomra. Felemeltem a fejem.
Magatehetetlenül tűrtem, hogy a két kéz megragadjon.
Felemelkedtem a levegőbe. Túlságosan kimerült voltam ahhoz, hogy
bármit is tegyek. Ernyedten lógtam a kezében.
- Szegény kiskutya! Te szegény, szegény kiskutya! - suttogta a nő.
Cimborának hívnak, gondoltam magamban.

53
 Hatodik fejezet
Egész eddigi életem során nem fogott el akkora gyönyörűség, mint
amikor hozzám ért az a hűvös, tiszta folyadéksugár. Magamhoz tértem
az álmatlan szédelgésből. A nő fölém hajolt, és egy vizesüvegből
óvatosan lelocsolt az édes nedűvel. Megborzongtam a
gyönyörűségtől, a vízcseppek mintát festettek a pocakomra, majd
felemeltem a fejemet, hogy belekapjak a vízsugárba, és
belekortyoljak. Pontosan úgy, mint annak idején, amikor támadást
indítottam az udvari vizes vályúba felülről csordogáló vízsugár ellen.
A nő mellett egy férfi állt. Mind a ketten aggódó arckifejezéssel
néztek.
- Gondolja, hogy rendbe jön? - kérdezte a nő.
- Úgy tűnik, hogy pont erre a vízre volt szüksége! - válaszolta a
férfi.
Mindkettőjükből olyasfajta kendőzetlen csodálat áradt, mint
amilyet Senorában is éreztem, aki sokszor a kerítés mellett állva
nézte, ahogy játszunk. Visszafordultam a hátamra, hogy a víz
végigfolyhasson a felforrósodott hasamon, mire a nő nevetni kezdett.
- Olyan kis édes! - kiáltotta. - Tudja, hogy milyen fajta lehet?
- Úgy tűnik, aranyszőrű golden retriever - állapította meg a társa.
- Cuki kis kutyus! - suttogta a nő. Igen, lehetnék Cuki, lehetnék akár
Cimbi is, bármi, amit csak szeretnének. A nő ekkor felkapott, és
magához ölelt. Nem törődött azzal, hogy összevizezem a blúzát.
Elborítottam a csókjaimmal, mire becsukta a szemét, és vihogni
kezdett.
- Na most akkor hazamegyünk, kis barátom! Be akarlak mutatni
valakinek!
Nagyon úgy tűnt, hogy megint az első ülésen utazhatok! Menet
közben a nő ölében feküdtem. Hálás tekintettel néztem fel rá. Egy idő
múlva elfogott a kíváncsiság. Milyen lehet az új környezetem?
Lemásztam hát az öléből, és felfedezőútra indultam az autó
belsejében. Lenyűgözött, hogy a két rácsos szellőzőből gazdag, hideg

54
levegő áramlik rám. Remegni kezdtem, mert a szőröm még mindig
vizes volt. Inkább lemásztam szépen a másik oldalon a padlóra. Itt
találtam egy Anyánkhoz hasonló, puha, meleg foltot. Ebben a
kellemes környezetben hamarosan ismét elszunyókáltam.
A kocsi megállt, és én felébredtem. Álomittasan néztem a nőre, aki
lehajolt, és felemelt.
- Olyan kis édes vagy! - suttogta. Kiszállás közben a melléhez
szorított. Éreztem, hogy erősen dobog a szíve. Valamiért mintha
izgalom fogta volna el. Hatalmasat ásítottam, és teljesen felébredtem.
A fűben gyorsan elvégeztem a dolgomat, és készen álltam a sorsom
következő váratlan fordulatára. Vajon mitől lett annyira nyugtalan a
megmentőm?
- Ethan! - kiáltotta a nő. - Gyere csak ide! Szeretnélek bemutatni
valakinek!
Kíváncsian bámultam rá. Egy jókora fehér ház előtt álltunk.
Érdekelt volna, hogy vannak-e itt is kutyaólak az épület mögött, vagy
esetleg egy jókora udvar. Mondjuk, kutyaugatást, azt nem hallottam,
így nagyon úgy tűnt, errefele én volnék az első kutya.
Ekkor azonban a ház ajtaja valósággal kirobbant, és egy olyan
emberi lény rohant ki a verandára, amilyenhez hasonlót eddig még
csak nem is láttam. Leugrott a lépcsőn, aztán pedig valósággal kővé
dermedt a zöld füvön.
Némán bámultuk egymást. Ekkor már rájöttem, hogy embergyereket
látok. Egy aprócska hímet. A fiú arcán fülig érő mosoly jelent meg.
Széttárta a karját.
- Kiskutya! - kiáltotta éneklő hangon.
Rohanva indultunk meg egymás felé. Szerelem volt, az első látásra.
Lelkesen nyalogatni kezdtem, ő pedig majd kipukkadt a nevetéstől.
Nemsokára már ott hemperegtünk a fűben.
Ha nem tévedek, korábban fel sem merült bennem annak a
lehetősége, hogy létezik olyasféle dolog, mint az embergyerek. Most
azonban, hogy rábukkantam egyre, világossá vált, hogy megleltem a
földkerekség legcsodálatosabb teremtményét. Föld, cukor és egy
olyan állat szaga áradt belőle, amilyennel korábban még nem

55
találkoztam. Az ujjainak sülthús-illata volt, ezért gyorsan lenyaltam
őket.
Mire leszállt az este, már nem csupán az illatát ismertem, de belém
ivódott a látványa, a hangja és az összes mozdulata. Rövidre vágott
haja pont olyan sötét volt, mint Bobbyé. A szeme azonban sokkal
világosabb. Ahogy kissé félrehajtotta a fejét, amikor rám nézett, úgy
tűnt, mintha sokkal inkább hallani akarna engem, nem pedig látni. Ha
hozzám beszélt, a hangjában boldogság gyöngyözött. A nap nagy
részét azzal töltöttem, hogy beigyam az illatát, nyalogassam az arcát,
és megpróbáljam lerágcsálni az ujjait.
- Megtarthatjuk, anyu? Megtarthatjuk? - kérdezte a fiú lihegve, két
nevetési roham között.
A nő leguggolt, és megsimogatta a fejemet.
- Hát, tudod, milyen az apád, Ethan! Biztos akar lenni abban, hogy
gondoskodni fogsz a kutyusról...
- Hát persze! De még mennyire!
- És abban, hogy megsétáltatod és megeteted...
- Minden áldott nap! Megsétáltatom és megetetem, és lekefélem a
szőrét, és inni adok neki...
- És fel kell takarítanod a kakiját is az udvarról!
Erre a megjegyzésre a fiú nem reagált.
- A boltban vettem kutyaeledelt, kiskutyának valót. Ideje
megetetnünk. El sem fogod hinni, hogy történt! Be kellett rohannom a
benzinkútra, hogy szerezzek egy kancsó vizet. Szegény kis
szerencsétlen majdnem elpusztult a hőség miatt! Hőgutát kapott -
magyarázta.
- Éhes vagy? Hahó! Kérsz enni? - tudakolta a fiú.
Ez nagyon is elfogadható ötletnek tűnt.
És ekkor a lehető legnagyobb megdöbbenésemre, a fiú felkapott, és
egyenesen besétált velem a házba! Soha az életben nem gondoltam
volna, hogy ez lehetséges!
Úgy látszik, nagyon is jó helyre keveredtem!
A padló egy része egészen puha volt. Csak úgy áradt belőle annak
az állatnak a szaga, amit már a fiún is éreztem. Más helyen viszont

56
kemény és csúszós volt a talaj. A tappancsom egyszerűen kisiklott
alólam, ahogy a fiú nyomában körberohantam a házban. Amikor
felemelt, olyan erővel áramlott kettőnk között a szeretet, hogy szinte
lyuk támadt tőle a pocakomban. Majdnem olyan volt, mint amikor
megéhezem.
A padlón feküdtünk, és épp elszántan küzdöttünk egy rongydarab
birtoklásáért, amikor gyenge remegést éreztem, és egy csattanást
hallottam. Már tudtam, hogy ez azt jelenti, becsapták egy kocsi
ajtaját.
- Apád hazaért! - szólalt meg az asszony. Az volt a neve, hogy
Anyu. A fiút meg úgy hívták, hogy Ethan.
Ethan felállt, és az ajtó felé fordult. Anyu odaállt mellé. Lecsaptam
a rongyra, és bőszen megráztam. Meg kell mondjam, így már nem volt
olyan érdekes, hogy a túlsó végén nem volt ott a fiú. Az ajtó kinyílt.
- Szia, apu! - kiáltotta a fiú.
Egy férfi lépett a szobába. Alaposan megnézte magának a nőt és a
gyereket.
- Ki vele, mire készültök? - kérdezte.
- Apu, anyu találta ezt a kiskutyát... - dadogta Ethan.
- Bezárták egy kocsiba. Majdnem hőgutát kapott. Majdnem
megdöglött - magyarázta Anyu.
- Ugye megtarthatjuk, apu? Ő a világ legjobb kiskutyája!
Úgy döntöttem, élek a váratlanul adódott lehetőséggel, és a
figyelmetlenségüket kihasználva támadásba lendültem a fiú cipője
ellen. Rágcsálni kezdtem a fűzőjét.
- Hát, nem is tudom. Talán majd máskor - habozott az apja. - Tudod
te egyáltalán, milyen nagy felelősség egy kiskutya? Hiszen csak
nyolcéves vagy, Ethan! Túl sok felelősséggel jár.
Alaposan megrángattam az egyik cipőfűzőt. A masni kibomlott, és a
fűző előbukkant a cipőből. Megpróbáltam elszaladni vele. A fűző
azonban ragaszkodott a fiú lábához, és durván visszarántott. Nagyot
bukfenceztem. Vicsorogva ellentámadást indítottam. Megragadtam a
fűzőt, és alaposan megráztam őkelmét.
- Gondoskodom róla, megsétáltatom, megetetem és megfürdetem -

57
mondta éppen a fiú. - Ő a világ legjobb kiskutyája, apu! Képzeld el,
szobatiszta!
Úgy döntöttem, az a két cipő már tudja, ki az úr a háznál. Ideje volt
lazítanom egy kicsit. Leguggoltam, és megjelöltem a szék lábát a
vizeletemmel.
Hihetetlen, hogy ettől mekkora zenebona támadt!
Nem sokkal később a fiú mellett ültem a puha padlón. Anyu rám
nézett, és megszólalt:
- Fickó?
Ethan megismételte:
- Fickó? Gyere ide, Fickó! Szia, Fickó! Utána Apu próbálkozott:
- Rexi?
Ethan pedig folytatta:
- Rexi? Rexinek hívnak? Gyere ide, Rexi! Nagyon kimerítettek
ezzel.
Később a hátsó udvarban játszottunk. A fiú ekkor ezt kiabálta:
- Lábhoz, Bailey! Gyere, Bailey!
Miközben kiabált, a térdét csapkodta. Alighogy odaértem hozzá,
máris futásnak eredt. Körbe-körbe száguldoztunk az udvaron.
Világosan tudtam, hogy most ketten idekint folytatjuk a benti fejtörőt.
Minden különösebb gond nélkül készen álltam arra, hogy
engedelmeskedjek, ha például Fifinek vagy Mikinek vagy Boginak
szólít. Végül nagyon úgy nézett ki, hogy a Bailey ragad rajtam.
Ezután újabb étkezés következett, majd a fiú bevitt a házba.
- Bailey, szeretnélek bemutatni Kormos kandúrnak!
Ethan szorosan magához ölelt, majd megfordult, és ekkor
megpillantottam a folyosó közepén ülő szürkésbarna állatot. A lény
szeme valósággal kikerekedett, amikor észrevett. Szóval ezt a szagot
éreztem egész idő alatt! Az állat valamivel nagyobb volt, mint én.
Apró fülecskéin jól látszott, hogy nagy mulatságot jelentene beléjük
harapni. Mocorogni kezdtem, mert szerettem volna leszállni, hogy
játsszak egy kicsit az új barátommal, de Ethan nem engedett.
- Kormos, a kutyust Bailey-nek hívják! - folytatta Ethan. Ekkor
végre letett a padlóra, én pedig odarohantam, hogy egy puszit

58
nyomjak a macska képére. Ő azonban fújtatni kezdett, és kivillantotta
igencsak hegyesnek tűnő fogait. Meggörbítette a hátát, és a farkán
valósággal égnek állt a szőr. Döbbenten megtorpantam. Lehet, hogy
nem akar velem játszani? A farka tövéből bódító záptojásszag áradt.
Óvatosan, lépésről lépésre közelebb mentem, és próbáltam
megszaglászni, ám Kormos sziszegni kezdett, fújt egyet, és felemelte
a mancsát. Csak úgy meredeztek belőle az éles körmök.
- Ne már, Kormos! Legyél jó cica! Tessék rendesen viselkedni!
Kormos baljóslatú pillantást vetett Ethanra. A fiú bátorító
hangvétele miatt azonnal közelebb merészkedtem, és rendkívül
barátságosan felvakkantottam. A macska azonban továbbra is hideg
és távolságtartó maradt. Megpróbáltam megnyalni az arcát, mire jól
orrba vert.
Bár a továbbiakban sem zárkóztam el attól, hogy hancúrozzak vele,
ha egyszer majd úgy dönt, hogy mégis játszani támad kedve, ám
sokkal fontosabb dolgaim is akadtak annál, mint hogy egy taknyos
macskát pátyolgassak. Az elkövetkezendő néhány nap során
megtanultam, hogy hol a helyem a családi rangsorban.
A fiú egy parányi szobában lakott. Halomban álltak benne a
leggyönyörűbb játékok. Ezzel szemben Anyu és Apu szobájában
egyetlen játékot sem találtam. Az egyik szobában olyan vályúra
bukkantam, amiből csak akkor tudtam inni, ha teljesen belemásztam.
Itt sem voltak játékok, eltekintve persze a falra szerelt, fehér
papírhengertől. Ha ezt meghúztam, hosszú, vékony papírszalag
tekeredett le róla. Az alvóhelyiségeket a lépcső tetejére tették. Egész
egyszerűen képtelen voltam felmenni oda, pedig már szép hosszú
lábam volt. Az ennivalót a ház egyik sarkában rejtegették.
Észrevettem ám, hogy amikor leguggolok, hogy könnyítsek
magamon, a házban mindenki valósággal megbolondul. Felkapnak, és
kirohannak velem az ajtón. Letesznek a fűbe, és addig bámulnak, amíg
kellőképpen magamhoz nem térek a váratlan helyváltoztatás okozta
traumától, és folytatni tudom azt, amiben megzavartak. Amikor
elvégeztem a dolgomat, olyan lelkesen dicsérnek meg, hogy egy jó
darabig nem is tudtam, pontosan mi célból tart engem ez a család. Ez

59
a dicsérgetés egyébként nem ment nekik annyira jól. Amikor ugyanis
széttéptem azt a papírt, amit pontosan ebből a célból tettek le a
földre, majd fölé guggoltam, és odacsináltam, mindig megdicsértek.
Azt mondták: jó kutya, de a hangjukból csupán megkönnyebbülés,
nem pedig öröm áradt. Egyébként meg, ahogy ezt már az előbb is
említettem, néha valósággal megőrültek, amikor mindannyian együtt
voltunk bent a házban, jómagam pedig pontosan ugyanazt tettem,
mint kint, az udvaron.
- Nem szabad! - kiabálta Anyu, vagy Ethan, amikor a padlóra
pisiltem.
- Jó kutya! - dalolták, amikor a fűben végeztem el a dolgomat.
- Nagyon rendes vagy! - dicsértek meg, amikor a papírdarabkákra
vizeltem. Egyszerűen képtelen voltam rájönni, hogy mitől vannak
ennyire megzakkanva.
Apu nem nagyon törődött velem, bár azt éreztem, hogy jólesik neki,
ha reggel felkelek, és szórakoztatom, miközben eszik. Ilyenkor
csendes rokonszenvvel nézett le rám. Ez az érzés cseppet sem
hasonlított az Ethanból áradó féktelen csodálatra. Ugyanakkor nagyon
is tisztában voltam vele, hogy Apu és Anyu ugyanilyen mélyen
szeretik a fiút. Esténként Apu néha leült vele az asztalhoz. Csendben,
nagy odafigyeléssel beszélgettek, miközben szúrós, büdös szaggal telt
meg a levegő. Apu megengedte, hogy a lábára hajtsam a fejem, mivel
a fiú lába túl magasan volt a földtől. Odáig nem értem fel.
- Ide nézz, Bailey! Ugye, milyen klassz repülőt építettünk? -
lelkesedett a kisfiú egyik este, és odadobta nekem a játékot. A
vegyszerszagtól könnybe lábadt a szemem, így aztán nem is próbáltam
elszaladni a repülővel. A fiú furcsa, berregő hangokat adott ki, majd
felkapta a játékot, és szaladgálni kezdett a szobában. Üldözőbe
vettem, megpróbáltam ledönteni a lábáról. Később a különös
szerkezetet felrakta a polcra, azok közé a játékok közé, amelyekből
halványan ugyan, de hasonló szag áradt. Egy idő múlva azonban Apu
és ő úgy döntött, hogy készítenek egy újabb játékot.
- Nézd csak meg ezt a rakétát, Bailey! - szólított Ethan, és
odatartotta elém a pálcára emlékeztető játékot. Alaposan

60
megszaglásztam. - Egy szép nap fellövünk egy ilyet a Holdra! Majd
emberek is élnek odafönt. Szeretnél űrkutya lenni?
Meghallottam a „kutya" szót, és megállapítottam, hogy ez egy
kérdés lehet, ezért aztán csóválni kezdtem a farkamat. Igen,
gondoltam. Nagyon szívesen segítek kimosni a tányérokat.
Amikor ugyanis a fiú tányérokat mosogatott, mindig lerakott elém
egyet tele étellel, én pedig tisztára nyaltam. Számos ilyen munkám
volt, de ezzel csak akkor foglalkoztam, ha Anyu nem figyelt ránk.
A legfontosabb feladatom az volt, hogy a fiúval játsszak. Kaptam
egy dobozt, amibe puha párnát tettek. Este a fiú ide fektetett le.
Gyorsan felfogtam, hogy egészen addig a dobozban kell maradnom,
amíg Apu és Anyu be nem jön, hogy jó éjszakát kívánjon nekünk.
Utána felmásztam a fiú mellé, hogy végre aludhassunk. Ha éjszaka
unatkozni kezdtem, akkor Ethan kéznél volt, és megharapdálhattam.
Az én birodalmam a ház mögött terült el. Néhány nappal később
azonban feltárult előttem egy teljesen új világ, a „szomszédság".
Ethan valósággal kivágódott az utcai ajtón, én pedig a nyomába
szegődtem. Odakint más fiúkkal és lányokkal találkoztunk. Magukhoz
öleltek, birkóztak velem, és megpróbálták kirángatni a számból a
játékokat.
- Ez itt a kutyám, Bailey - mutatott be nekik büszkén Ethan.
Felemelt a magasba. Mocorogni kezdtem, amikor meghallottam a
nevem.
- Nézd csak, Chelsea! - folytatta, és egy akkora lány kezébe
nyomott, mint ő maga. - Igazi golden retriver! Az anyukám mentette
meg! Majdnem meghalt, mert a kocsiban volt egy hőguta is! Ha
megnő, együtt járunk majd vadászni a nagyapám birtokán!
Chelsea a mellkasához szorított, és mélyen a szemembe nézett.
Hosszú haja még az én szőrömnél is világosabb színű volt. Virágok,
csokoládé és egy másik kutya illatát éreztem rajta.
- Bailey, hogy te milyen édes, annyira édes és cuki kis kutya vagy!
Imádlak! - dalolta a fülembe.
Meglehetősen megkedveltem Chelsea-t. Valahányszor csak
meglátott, elém térdelt, és megengedte, hogy huzigáljam a hosszú,

61
szőke haját. A ruhájából áradó kutyaszag tulajdonosa, Cukorka, egy
hosszú szőrű, barnásfehér kutya volt. Egy kicsit idősebb nálam, de
nem sokkal. Ha Chelsea kiengedte az udvarukból Cukorkát, órákon
keresztül birkóztunk, néha még Ethan is beállt közénk. Csak
játszottunk és játszottunk naphosszat.
Amikor az Udvarban éltem, Señora is igencsak szeretett. Mostanra
rájöttem, hogy az az érzés csupán általános ragaszkodás volt.
Egyformán odavolt a falka minden tagjáért. Tóbinak hívott, de nem
úgy mondta ki a nevem, ahogy éjszakánként ez a kisfiú suttogta a
fülembe:
- Bailey, Bailey, Bailey!
Ethan valóban engem szeretett. Minden másnál fontosabbak voltunk
egymás számára.
Az Udvaron azt tanultam meg, hogyan lehet egy kapun kijutni. Az
utam nyílegyenesen ehhez a fiúhoz vezetett. Az életem célja lett az,
hogy szeressem, és vele éljek. Attól a pillanattól kezdve, hogy reggel
felébredtünk, egészen addig, amíg aludni mentünk, minden percet
együtt töltöttünk.
Egyszer persze minden megváltozott.

62
 Hetedik fejezet
Egyszerűen imádtam új dolgokat, vagy ahogy a fiú hívta őket, új
trükköket tanulni. A tanulás abból állt, hogy Ethan bátorító hangon
beszél hozzám, utána pedig finomságokat kapok tőle.
- Ül! - mondta például. - Bailey, ül! Ül!
Utána ráült a hátamra, ránehezedett a fenekemre, és lenyomta a
földre, majd, mint aki jól végezte dolgát, megetetett egy kutyasütivel.
- Kutyakijáró! Kutyakijáró! - Ezt meg akkor ismételgette, amikor
lementünk a „garázsba", abba a szobába, ahol Apu a kocsiját tartotta.
A nagy ajtóban itt volt egy kis nyílás. Egy műanyag lap fedte, és az
udvarra nyílt. A fiú keresztültuszkolt rajta. Utána visszahívott, és
amikor bedugtam az orromat a nyíláson, megetetett egy kutyasütivel!
Örömmel tapasztaltam, hogy a lábam velem azonos ütemben
növekszik, így aztán akkor is lépést tudtam tartani a fiúval, amikor
már hűvösebbek voltak az éjszakák, mert Ethan mindig teljes erőből
futott.
Egyik reggel igencsak különös hangsúlyt kapott ez a kutyakijáratos
trükk. A fiú aznap egészen korán kelt fel. Éppen csak hogy felkelt a
nap, Anyu összevissza szaladgált a különféle helyiségekben.
- Ne felejtsd el Bailey-t! - kiáltotta egyszer csak Anyu. Én éppen
egy rágójáték megdolgozásával voltam elfoglalva. A nevemet hallva
felpillantottam. Azonnal kiszúrtam magamnak Kormost, a macskát,
aki az egyik szekrény tetején ülve elviselhetetlen beképzeltséggel
nézett le rám. Felkaptam a földről a játékot, és vadul megrázva
jeleztem Kormosnak, milyen klassz dolgokról marad le, amiért
ennyire undokul viselkedik.
- Bailey! - kiáltotta a fiú. A kezében ott volt az ágyam. Meglepődve
követtem a garázsba. Mégis, miben sántikál?
- Kutyakijárat! - szólalt meg a fiú. Megszaglásztam a zsebeit, de
sehol sem éreztem a finomságokat. Véleményem szerint a
kutyakijáratos játéknak éppen az a lényege, hogy sütit kapjak. Éppen
ezért elfordultam, és felemeltem a lábam, hogy lepisiljem a biciklit.

63
 - Bailey! - kiáltotta a fiú. A hangja türelmetlenül csengett. Értetlen
arccal néztem fel rá. - Te most itt alszol, Bailey, világos? Ugye, jó
kutya leszel? Ha pisilni kell, kimész a kutyakijáraton! Ugye érted?
Ku-tya-ki-já-rat, Bailey! Én most iskolába megyek. Érted? Bailey,
annyira szeretlek!
A fiú megölelt, én pedig fülön nyaltam. Természetesen a nyomába
eredtem, de a ház ajtajához érve megfordult, és megakadályozta, hogy
továbbmenjek.
- Nem, Bailey, te a garázsban maradsz, amíg haza nem jöttem! Ott a
kutyaajtó! Világos, Bailey? Legyél jó kutya!
Ezzel az arcomba vágta az ajtót.
Maradsz? Kutyakijárat? Jó kutya? Mondjuk, ezeket a hangsorokat
elég sokszor hallottam, de mégis mi közük lehet egymáshoz? Amúgy
meg mi a fenét jelenthet az, hogy maradsz?
Fel nem foghattam, mire megy ki a játék. Körbeszaglásztam a
garázsban. Rengeteg csodálatos szagra bukkantam, de nem volt
kedvem felderítő útra indulni. A fiút akartam visszakapni. Ugatni
kezdtem, de a ház ajtaja zárva maradt, így aztán a körmömmel estem
neki. Továbbra sem történt semmi.
Az utca felől harsány gyerekkiabálás hallatszott. Odarohantam a
garázsajtóhoz. Reméltem, hogy most is a magasba emelkedik, mint
amikor a fiú áll előtte. Semmi ilyesmi nem történt. Valamilyen nagy
teherautó érkezett. A zaja elnyomta a gyerekek kiabálását. Mind
elmentek. Néhány perccel később meghallottam, hogy Anyu is elhajt
az autójával. A világ eddig tele volt élettel, boldogsággal, zajjal.
Most viszont minden kibírhatatlanul csendes lett.
Egy darabig még az ajtót ugattam. Semmi nem történt. Mondjuk,
megéreztem, hogy a túloldalon felbukkan Kormos. Tudtam, nagyon
élvezi a szorult helyzetemet. Karistolni kezdtem az ajtót. Megrágtam
pár cipőt. Darabokra szaggattam a párnám. Találtam egy jókora
nejlonzsákot, tele ruhákkal. Pontosan úgy téptem fel, ahogy arra
Anyánk tanított, amikor annak idején a szemétben turkálva kerestünk
ételt. A ruhákat szétszórtam a garázsban. Bepisiltem az egyik sarokba,
majd odakakiltam egy másikba. Találtam egy fémládát. Felborítottam,

64
és ettem néhány falat csirkét, egy kevés spagettit meg nápolyit.
Belenyaltam egy konzervdobozba. Pont ugyanolyan halszaga volt,
mint Kormos leheletének. Ettem egy kevés papírt. Felborítottam a
vizes edényemet, és megrágtam.
Utána már nem volt mit tennem.
Életem leghosszabb napja következett. Végül, meghallottam, hogy
Anyu kocsija beáll a felhajtóra. Az ajtó becsapódott, aztán pedig
rohanó lábak dobogását hallottam a házból.
- Bailey! - kiáltotta a fiú, és kinyitotta az ajtót.
Felugrottam rá, mert annyira örültem, hogy végre véget ér ez az
őrület. Ő azonban kővé dermedten bámulta a garázst.
- Jaj, Bailey! - szólalt meg szomorúan.
Engem majd szétvetett az energia. Elrohantam mellette, és
berontottam a házba. Bútorról bútorra ugráltam. Először észre-, utána
pedig üldözőbe vettem Kormost. Felzavartam a lépcsőn, és hangosan
ugatni kezdtem, amikor Apu és Anyu ágya alatt talált menedéket.
- Bailey! - kiabált rám Anyu szigorúan.
- Bailey, rossz kutya! - korholt a fiú rosszkedvűen. Elképedten
hallgattam ezt az alaptalan vádaskodást. Mi az, hogy rossz?
Véletlenül bezártak a garázsba, ám én nagyvonalúan hajlandó voltam
megbocsátani ezt a baklövésüket. Akkor meg mit duzzog mégis itt
mindenki? Miért mutogatnak ujjal rám?
A következő pillanatban már újra lent voltam a garázsban.
Segítettem a fiúnak, aki összeszedegette a földről azt a sok játékot. A
nagy részét bedobta abba a szemétkukába, amit reggel felborítottam.
Anyu is csatlakozott hozzánk. Átválogatta a ruhákat, és egy részét
bevitte magával a házba. Senki nem dicsért meg azért, hogy ügyesen
felfedeztem ezeket az eldugott dolgokat.
- Kutyakijárat! - figyelmeztetett a fiú rosszkedvűen. Semmilyen
finomságot nem kaptam tőle. Már kezdtem azt hinni, hogy a
kutyakijárat pontosan ugyanazt jelenti, mint a rossz kutya. Ez
meglehetősen kiábrándító dolognak tűnt.
Nyilvánvaló volt, hogy a mai nap mindenkit nagyon megviselt. Én a
magam részéről ugyan hajlandó lettem volna nagyvonalúan lezártnak

65
tekinteni az ügyet, ám amikor Apu hazajött, és Anyu meg a fiú beszélt
vele, Apu kiabálni kezdett. Tudtam, hogy mérges rám. Elbújtam a
nappaliban, és nem törődtem Kormos rosszindulatú arckifejezésével.
Apu és a fiú vacsora után elment valahova. Anyu az asztalnál
maradt, és valamilyen papírokat bámult. Akkor is, amikor odamentem
hozzá, és egy gyönyörű nedves gombócot helyeztem el az ölében.
- Hú, fúj, ez undorító, Bailey! - kiáltotta.
Amikor a fiú és Apu hazaért, a fiú lehívott a garázsba, és
megmutatott egy jókora, fából készült dobozt. Mivel bemászott oda,
én is utánamentem, annak ellenére, hogy nagyon meleg volt odabent,
és ketten együtt alig fértünk el.
- Ez itt a kutyaól, Bailey! A tied.
Nem igazán volt világos a számomra, hogy ennek a „kutyaólnak" mi
köze van hozzám. Ennek ellenére nagyon szívesen belementem az új
játékba, mert hirtelen megint előkerült néhány finomság. A kutyaól
szakkifejezés egészen pontosan azt jelentette, hogy „mássz be a
kutyaólba, és edd meg a kutyakekszeket!". Játszottunk kicsit a
kutyaóllal meg a kutyakijárattal, miközben Apu alaposan szemügyre
vette a garázst. Sok mindent felrakott a magasban lévő polcokra, és
kötéllel a falhoz erősítette a nagy, fém szemetest. Nem tudtam hova
lenni a boldogságtól, amikor rájöttem, hogy a kutyakijárat ismét
finomságokkal jár.
Amikor a fiú megunta a játszadozást, bementünk a lakásba, és
birkózni kezdtünk a padlón.
- Ideje lefeküdni! - szólalt meg Anyu.
- Jaj, anyu, légyszi! Nem maradhatnék még fent egy kicsit?
- Holnap mind a kettőnknek iskolába kell menni, Ethan! Ideje
elköszönnöd Bailey-től!
Többnyire nem nagyon szoktam odafigyelni, ha ilyesféle
párbeszédek hangzanak el a házban, ám ezúttal felemeltem a fejem,
mert amikor meghallottam a nevem, éreztem, hogy a fiú nyugtalan
lesz. Csüggedten állt fel. Szomorúság és megbánás sugárzott róla.
- Rendben. Bailey, ideje lefeküdni!
Én pontosan tudtam, mit jelent az, hogy lefeküdni. Úgy tűnt, hogy

66
előtte még járunk egyet, mivel a fiú kivezetett a garázsba, ahol, a
legnagyobb örömömre, megint kutyaólasat játszottunk. Nagyon is
örültem, hogy az események ilyen fordulatot vettek, ám néhány
perccel később nem tudtam hova lenni a döbbenettől, amikor a fiú
rám zárta a garázs ajtaját. Ott maradtam egy szál magamban.
Ugatva próbáltam rájönni arra, hogy mégis, mit jelent ez az egész.
Talán azért, mert darabokra szaggattam az ágyam? De hát nem is
aludtam soha benne! Csak a látszat kedvéért tartottuk. Na, most
komolyan azt gondolják, hogy egész éjjel kint maradok a garázsban?
Ez lehetetlen!
Vagy mégis?
Olyan letörtség vett erőt rajtam, hogy önkéntelenül is vinnyogni
kezdtem. Elképzeltem, ahogy a fiú magányosan fekszik az ágyában.
Nélkülem! Egyedül! Annyira elszomorodtam, hogy legszívesebben
cipőket rágcsáltam volna. Egyre hangosabban zokogtam. Úgy
éreztem, megszakad a szívem.
Tíz-tizenöt percnyi szégyentelen zokogás után a garázs ajtaja
résnyire tárult.
- Bailey! - suttogta a fiú. Megkönnyebbülve szaladtam oda hozzá.
Beosont a garázsba. Egy takarót és egy párnát tartott a kezében.
- Na, gyerünk! - szólt rám. - Kutyaól! Ott a kutyaól.
A sötétben odalépett, és elrendezte a takarót a benti vékony
gyékényen. Utánamásztam. Csak úgy fértünk el, hogy a lábunk kilógott
az ajtón. Hatalmas sóhajjal a mellére fektettem a fejem, mire
simogatni kezdte a fülemet.
- Jó kutya, Bailey! - suttogta.
Nem sokkal később Anyu és Apu kinyitotta a lakásajtót, és némán
állva néztek minket. Csóválni kezdtem a farkam, de nem keltem fel,
nehogy felébresszem a fiút. Végül Apu odajött, és felemelte Ethant,
Anyu pedig intett, hogy jöjjek. Mind a ketten a házban alhattunk.
Másnap viszont nagyon úgy tűnt, hogy senki sem tanult az elkövetett
hibákból. Hát nem újra a garázsban találtam magam! Ezúttal nem
nagyon tudtam mihez kezdeni. Mondjuk, komoly erőfeszítések árán
azért csak sikerült kitépnem a kutyaól gyékényét. Elég jól

67
felaprítottam. Megpróbáltam fellökni a szemétkukát is, de nem jött le
a teteje. A polcokon semmi rágnivalót nem találtam. Legalábbis
azokon nem, ameddig felértem.
Egy idő múlva a garázsajtóhoz léptem, és megtámadtam a
kutyakijáratot elfedő lapot. Kintről jól érződött a közeledő vihar
gazdag illata. Összehasonlítva az Udvarral, ahol mindennap száraz,
apró homokszemcsék meg por borította a szikkadt nyelvünket, a fiú
jóval párásabb és hűvösebb helyen élt. Imádtam, ahogy az illatok
összeolvadnak és újjáalakulnak, ha esik az eső. Bárhova is mentünk,
odakint csodálatos, levelekkel teli fák borították árnyékba az udvart.
Megőrizték az esőt, és később, ha a szellő megrázta az ágaikat,
megajándékoztak vele. Egyszerűen lenyűgözött a kint lebegő pára.
Még akkor is, ha napközben a legnagyobb hőség tombolt, éjszakára
akkor is lehűlt a levegő.
A lenyűgöző illatok miatt a fejem egyre gyakrabban dugtam át a
kutyakijáraton. Hirtelen azon kaptam magam, hogy odakint vagyok!
Pedig a fiú meg sem próbált kitaszigálni!
Valóságos örömmámorban kezdtem el rohangálni a hátsó udvaron.
Nagyokat ugattam. Úgy tűnt, mintha ezt a kutyakijáratot pontosan azért
szerelték volna oda, hogy kimehessek a garázsból a szabadba!
Leguggoltam, és elvégeztem a dolgomat. Ekkorra már tudtam, hogy
sokkal jobb odakint elvégezni az ilyesmit, mint bent a házban, és nem
csupán azért, mert így az eseményeket nem kíséri drámai felfordulás.
Annyira jólesett a mancsomat beletörölni a gyepbe! Az izzadságom
illatát a tappancsomról átvittem a fűszálakra. Emellett pedig
kifejezetten mámorító érzés volt felemelni a lábam, és megjelölni az
udvar határait. Ehhez képest a heverő lábának lepisilése semmi!
Később, amikor a hűvös ködöt zuhogó eső váltotta fel, rájöttem,
hogy a kutyakijárat mindkét irányban járható! Bárcsak itthon lett
volna a fiú! Milyen jó lenne megmutatni neki a felfedezésemet!
Miután elállt az eső, ástam egy lyukat, megrágtam a vizestömlőt, és
megugattam Kormost. A macska az ablakban ült, és úgy tett, mintha
nem hallaná. Akkor is az udvarban voltam, amikor egy jókora, sárga
színű busz állt meg a ház előtt. Kiokádta magából Ethant, Chelsea-t és

68
még jó pár gyereket a szomszédságból. Két lábbal nekitámaszkodtam
a kerítés tetejének. A fiú nevetve szaladt oda hozzám.
Ettől kezdve nem igazán másztam be a kutyaházba, kivéve, ha Apu
és Anyu veszekedni kezdett egymással. Olyankor Ethan kijött a
garázsba, bemászott a kutyaólba, és átölelte a nyakamat. Valósággal
kővé dermedten feküdtem ott, ameddig csak szüksége volt rám. Arra
a következtetésre jutottam, hogy ez lehet az életem célja. Meg kell
vigasztalnom a fiút, bármikor is arra van szüksége.
Időnként egy-egy család elköltözött a környékről, és mások jöttek a
helyükre. így aztán semmi rosszra sem számítottam, amikor pár házzal
arrébb Drake és Todd költözött be az utcánkba. Nem csak azért, mert
Anyu ínycsiklandóan finom sütit készített, hogy meglepje az új
szomszédokat. Néhány falatot nekem is adott belőle jutalmul azért,
hogy nem hagytam egyedül a konyhában. Az új fiúk érkezése
többnyire azt jelentette, hogy még több gyerekkel játszhatok.
Drake idősebb és magasabb volt Ethannál. Todd azonban vele
egyidős lehetett, ezért hamar megbarátkoztak. Todd és Drake kishúga,
Linda, még náluk is kisebb volt. Ha senki sem figyelt ránk, cukros
finomságokat kaptam tőle.
Todd nagyon különbözött Ethantól. Gyufákkal szeretett játszani a
patakparton. Műanyag játékokat gyújtott fel, például Linda babáit.
Ethan is vele tartott. Ő azonban nem nevetett annyit, mint Todd.
Többnyire csak nézte, ahogyan elégnek a tárgyak.
Egy napon aztán Todd bejelentette, hogy sikerült petárdákat
szereznie. Ethan rendkívül izgatott lett. Én soha az életben nem láttam
még petárdát, ezért igencsak elképedtem, amikor valami nagyot
villant, és a kíséretében óriási dörrenést hallottam. A műanyag
babának azonnal megváltozott a szaga. Füst áradt belőle. Legalábbis
abból a darabkájából, amit a robbanás után találtam. Todd addig
piszkálta Ethant, amíg a fiú bement a házba, és kihozta az egyik
játékát. Egy modellt, amit az apjával együtt épített. A fiúk beleraktak
egy petárdát, és feldobták a magasba. A játék felrobbant.
- Csúcs! - harsogta Todd. Ethan azonban nem ujjongott. Savanyú
képpel bámulta a patakban sodródó parányi műanyagdarabkákat.

69
Éreztem, hogy zavaros érzések kavarognak benne. Todd petárdákat
kezdett dobálni a levegőbe. Az egyik közvetlenül mellettem hullott a
földre. A gyutacs eltalálta az oldalamat. Ijedtem odarohantam
Ethanhoz, aki átölelt és hazavitt.
Megvoltak annak is a maga előnyei, hogy hátul könnyedén
kijuthattam. Ethan ugyanis nem törődött különösebben a hátsó kiskapu
bezárásával. Így aztán néha nagyokat kószálhattam a szomszédságban.
Elindultam, és benéztem Cukorkához. A barnásfehér kutyus egy
jókora drótketrecben lakott a háza mellett. Alaposan megjelöltem a
fáit, néha pedig beszippantottam valami különös, egyszerre idegen,
ugyanakkor nagyon is ismerős illatot. Felszegett fejjel, a levegőt
szimatolva keltem útra, és az otthonomtól messzebb kerestem
kalandokat. Csavargás közben néha teljesen megfeledkeztem a fiúról.
Az viszont eszembe jutott, hogy amikor egyszer elvittek az Udvarról a
hűvös szobában lakó kedves nénihez, az első ülésen ülő kutyából
hasonlóan ingerlő illat áradt felém, mint ami most is csalogatott.
Többnyire elveszítettem a szagot, és akkor eszembe jutott, ki is
vagyok. Megfordultam és hazaügettem. Amikor Ethan hazaért a
busszal, elkísértem Chelsea és Cukorka házába. Chelsea anyukája
megetette Ethant, aki megosztotta velem az ételt. Máskor Ethan Anya
kocsijával érkezett. Volt aztán néhány olyan nap is, amikor reggel
senki sem kelt fel, hogy iskolába menjen, ezért aztán hangosan kellett
ugatnom, hogy mindenkit felébresszek végre! Micsoda szerencse,
hogy már nem ragaszkodtak ahhoz, hogy a garázsban aludjak, hiszen
akkor nem tudtam volna mindenkit felébreszteni! Egy nap a szokottnál
messzebbre kalandoztam. Már késő délutánra járt, amikor hazaértem.
Ideges voltam, mert a belső órám világosan megmondta, hogy
lemaradtam Ethan buszának az érkezéséről.
A rövidebb utat választva, a patak partján haladtam. Így aztán pont
Toddék háza mögött kellett elmennem. Kint játszott a parti sárban.
Amikor észrevett, odahívott magához.
- Szia, Bailey! Gyere ide, Bailey! - kiáltotta, és felém nyújtotta a
kezét.
Nyílt gyanakvással néztem rá. Todd más volt, mint a többi gyerek.

70
Lappangott benne valami, amiben nem bíztam.
- Gyere, kutyus! - hívogatott, és a tenyerével a combjára csapott.
Megfordult és elindult befelé, a ház irányába.
Mit tehettem volna? Kénytelen voltam engedelmeskedni, hisz egy
ember utasított. Leszegtem a fejem, és a nyomába eredtem.

71
 Nyolcadik fejezet
Todd a hátsó ajtón át vezetett be a házba. Nesztelenül bezárta maga
után. Az ablakok egy részét eltakarták, így az egész hely sötét,
félelmetes hangulatot keltett. Todd elvezetett a konyha mellett, ahol az
anyja mozdulatlanul ülve bámulta a televízió vibráló képernyőjét.
Todd viselkedése egyértelműen a tudtomra adta, hogy csendben kell
maradnom. Ennek ellenére kicsit csóváltam a farkamat, amikor
megéreztem az anyját. A nőből hasonló vegyszerszag áradt, mint
abból a férfiból, aki megtalált az út szélén, és Cimbinek nevezett el.
A nő nem vett észre minket, Linda figyelmét azonban nem kerültük
el. Valósággal kővé dermedt, amikor ellépdeltünk mellette a
nappaliban. Ő is tévét nézett, de most lecsusszant a heverőről, és
elindult utánunk a folyosón.
- Tűnj el! - sziszegte Todd a húgának.
Pontosan tudtam, mit jelentenek a szavai. Megborzongtam a Todd
hangjából kiérződő indulat miatt. Linda felém nyújtotta a kezét, én
pedig megnyaltam. Todd ellökte a kislányt.
- Kopjál már le innen!
Kinyitott egy ajtót, és én bementem. Megszaglásztam a földön fekvő
ruhákat. Az aprócska helyiségben egy ágy is volt. A gyerek bezárta
mögöttünk az ajtót.
Találtam egy kenyérhéjdarabot. Gyorsan megettem, mert nem
szeretem a rendetlenséget. Todd zsebre vágott kézzel nézett rám.
- Remek! - szólalt meg. - Remek. Na most akkor... na most...
Odaült az íróasztalához, és kihúzott egy fiókot. A petárdák és a
tűzijátékok bűzét éreztem. Ezt a szagot semmivel sem lehetett
összetéveszteni.
- Nem tudom, hova tűnhetett Bailey - szólalt meg halkan. - Nem
láttam Bailey-t.
A nevemet meghallva csóválni kezdtem a farkam. Nagyot ásítottam,
és lerogytam a puha ruhahalomra. Fáradt voltam a hosszú kaland
miatt.

72
 Todd valósággal összerezzent, amikor valaki halkan bekopogott az
ajtaján. Mind a ketten felpattantunk. Ott álltam a háta mögött, amikor
dühösen suttogni kezdett Lindával. A sötét folyosón sokkal inkább
éreztem, mint láttam a kislányt. Lindából ijedtség és aggodalom áradt.
Ettől valamiért én is nyugtalanná váltam. Kicsit lihegni kezdtem, és
idegesen nagyot ásítottam. Túl nagy volt bennem a feszültség ahhoz,
hogy visszafeküdjek.
A párbeszéd azzal ért véget, hogy Todd becsapta az ajtót, és újra
kulcsra zárta. Figyeltem, ahogy odamegy az íróasztalhoz. Turkálni
kezdett a fiókban, majd elővett egy parányi tubust. A fiúból csak úgy
sütött, hogy izgatott. Lecsavarta a kupakot, és kíváncsian beleszagolt
a tubusba. A súlyos vegyszerszag azonnal betöltötte a szobát.
Ismertem ezt a bűzt. Akkor éreztem ilyet, amikor Ethan és Apu az
asztalnál ülve a repülős játékaikkal játszanak.
Todd elindult felém a tubussal, és azonnal tudtam, hogy jó messzire
el akarom kerülni. Elrántottam a fejem. Megrémültem, mert
megéreztem a Toddban fellángoló dühöt. Felkapott egy rongydarabot.
A tubusból ráöntött egy csomó színtelen folyadékot. Összehajtotta, és
dörzsölgetni kezdte a szövetet, hogy a ragadós anyag az egészet
beborítsa.
Pontosan ebben a pillanatban hallottam meg Ethan hangját. Kint
kiabált a ház mögött.
- Baileyyyyyyy!
Odarohantam az ablakhoz, és felugrottam, de túl magasan volt
ahhoz, hogy kilássak, így aztán csalódottan ugatni kezdtem. Fájdalom
hasított a fenekembe, amikor Todd tenyérrel rácsapott.
- Nem szabad! Rossz kutya! Ne ugass!
Csak úgy áradt belőle a gyűlölet. Olyan erős volt ez, mint a
kezében tartott rongyból ömlő vegyszerszag bűze.
- Todd? - kiabálta egy nő valahonnan a ház belsejéből. A gyerek
gyilkos pillantást vetett rám.
- Itt maradsz! Itt maradsz! - ismételte meg sziszegve.
Kihátrált a szobából, és behúzta az ajtót.
Ömleni kezdett a könny a szememből, mert eddigre már olyan

73
büdös volt bent. Ingerülten járkáltam fel-alá. Ethan kintről engem
hívott, én meg egyszerűen képtelen voltam rájönni arra, hogy Todd
mégis milyen jogon zárt be ide. Mintha csak a garázsban lettem
volna.
Összerezzentem, amikor halk neszre lettem figyelmes. Linda állt az
ajtóban. Egy szottyadt kekszet nyújtott felém.
- Gyere, Bailey! - suttogta. - Jó kutya!
Bár nagyon szerettem volna kikerülni innen, azért hülye sem
voltam: megettem a kekszet. Linda erre szélesebbre tárta az ajtót.
- Gyere már! - sürgetett, és nekem több se kellett. A nyomába
eredtem a folyosón. Lementünk a lépcsőn, és a bejárati ajtóhoz
ügettem. A kislány kinyitotta, a hideg levegő pedig azonnal kimosta a
fejemből azt az iszonyatos bűzt.
Anyu kocsija lassan gördült az utcán. Ethan az ablakán kihajolva
kiáltozta a nevem:
- Bailey!
Olyan gyorsan, ahogy csak bírtam, rögtön üldözőbe vettem. A kocsi
féklámpája hatalmasat villant, és a következő pillanatban Ethan már
rohant is felém az utcán.
- Jaj, Bailey, merre jártál? - kiabálta, és a nyakamba temette az
arcát. - Nagyon, de nagyon rossz kutya vagy!
Tudtam, hogy csúnya dolog rossz kutyának lenni. A fiúból áradó
szeretet azonban valósággal megrészegített. Valamiért nagyon is úgy
éreztem, hogy ebben az esetben rossz kutyának lenni valahogy azért
mégiscsak jó.
Nem sokkal ezután a különös kaland után Todd házában, kocsiba
ültettek, és elvittek egy férfihoz, akinek tiszta, hűvös szobája volt.
Rájöttem, hogy korábban már jártam hasonló helyen. Apu hozott el
ide Ethannal. Apu viselkedése arra utalt, hogy valamiért most meg
fognak büntetni. Ezt igencsak igazságtalannak tartottam. Ha valakit el
kellene hozni ide, ebbe a hűvös szobába, az szerény véleményem
szerint nem más, mint Todd! Csúnyán viselkedett Lindával, és nem
engedte, hogy Ethanhoz menjek. Nem az én bűnöm, hogy rossz kutya
voltam. Ennek ellenére, farkcsóválva, de nyugodtan tűrtem, hogy a tűt

74
beleszúrják a tarkóm alatti bozontba.
Amikor felébredtem, merev és elgyötört voltam. Mindenem
viszketett, és valahol lent, a hasam legalján megint felfedeztem azt az
ismerős sajgást. Ott volt a nyakamban az az ostoba, műanyag tölcsér
is. Alig láttam ki belőle. Kormos egyértelműen a tudtomra adta, hogy
mennyire nevetségesnek tart, én pedig lehetőleg igyekeztem úgy tenni,
mintha észre sem venném. Nem volt nehéz, mert néhány napig el sem
tudtam képzelni annál jobb dolgot, mint szétvetett hátsó lábbal a
garázs hideg betonpadlóján feküdni.
Miután az a fura nyakörv lekerült rólam, és újra úgy élhettem, mint
korábban, azon kaptam magam, hogy már nem is érdekelnek annyira a
kerítés túloldaláról beszivárgó különleges illatok. Persze, ha nyitva
felejtették a kaput, továbbra is a legnagyobb örömmel indultam
felfedezőútra, hogy kiderítsem, mi rosszban sántikálnak a környék
kutyái. Az utcában széles ívben elkerültem Todd házát. Ha pedig
észrevettem, hogy a gyerek vagy a bátyja, Drake lent játszik a patak
partján, gyorsan elhátráltam a közelükből, és pontosan úgy kerestem
menedéket az árnyékban, ahogy arra az első anyám tanított.
Mindennap új szavakat tanultam. Nem csupán jó kutya voltam, meg,
persze, időnként rossz kutya, de egyre többször hallottam azt, hogy az
emberek „nagy" kutyának neveznek. Ez többé-kevésbé annyit
jelentett, hogy egyre kevésbé tudok kényelmesen elhelyezkedni a fiú
ágyán. Megismerkedtem aztán a hóval is. Ez a szó majdnem úgy
hangzott, mint az, hogy „jó", de még nagyobb örömmel harsogták. Az
egész világ hideg, fehér bundába burkolózott. Néha szánkózni
mentünk a hosszú, meredek úton. Többnyire megpróbáltam Ethan
mellett ülni a szánkón, amíg csak fel nem borultunk. A tavasz
érkezése pedig azt jelentette, hogy melegebb lett, és tovább volt
világos. Anyu az egész hétvégét azzal töltötte, hogy a hátsó udvaron a
földet turkálta, és virágokat ültetett. A termőföldnek olyan csodálatos
illata volt, hogy amikor mindenki elment az iskolába, kiástam a
virágokat, és az Anyu iránti elkötelezett hűségemről tanúbizonyságot
téve, kicsit meg is rágogattam a keserédes gumókat. A végén, persze,
az összeset kiköptem.

75
 Aznap este, valami elképzelhetetlen okból kifolyólag, ismét rossz
kutyának neveztek, ráadásul még az estét is a garázsban kellett
töltenem ahelyett, hogy ott feküdhettem volna Ethan lába előtt,
miközben a papírjaival dolgozik.
Egyik nap aztán a sárga buszban utazó gyerekek olyan hangosak
voltak, hogy már öt perccel azelőtt meghallottam a zajongásukat,
mielőtt a jármű megállt volna a ház előtt. A fiúból csak úgy áradt a
boldogság, amikor lerohant a buszról. Odaszaladt hozzám. Annyira
vidám volt, hogy én is boldogan ugatva kezdtem körbe-körbe
szaladgálni. Átmentünk Chelsea házába, ahol Cukorkával játszottam.
Anyu is olyan boldog volt, amikor hazatért. Ettől kezdve a fiúnak nem
kellett iskolába mennie. Nyugodtan feküdhettünk az ágyban ahelyett,
hogy együtt kellett volna reggeliznünk Apuval. Az élet végre
visszatért a normális kerékvágásba! Boldog voltam. Egy szép napon
pedig beültünk a kocsiba, és sokáig, de nagyon sokáig mentünk.
Amikor az útnak vége lett, már meg is érkeztünk a „Tanyára". Ezen az
új helyen olyan állatokat és illatokat találtam, amihez hasonlóval
korábban még csak nem is találkoztam.
A tágas, fehér épületből két idősebb ember jött elő, amikor
beálltunk a kocsifeljáróra. Ethan Nagyanyónak és Nagyapónak hívta
őket. Anyu is ezt tette, ám később fültanúja voltam, hogy apunak és
anyunak nevezi a két idős embert. Gondolom, nem figyelt oda eléggé
a pontos megnevezésre.
A Tanyán olyan sok dolog várt ránk, hogy az első néhány nap során
egy pillanatig sem pihenhettem. A kerítés túloldaláról elképesztően
hatalmas ló bámult rám, amikor elé értem. A nagydarab hölgy nem
kívánt játszadozni velem, sőt akkor is csak kifejezéstelen tekintettel
nézett, amikor átmásztam a kerítés alatt, és jól megugattam. A patak
helyett itt egy tó várt ránk. Elég nagy és elég mély volt ahhoz, hogy
Ethannal úszni tudjunk benne. A partján kacsák éltek. Egy egész
család! Majd megőrültem miattuk, mert ha odaszaladtam hozzájuk,
azonnal vízre szálltak, és elúsztak a közelemből. Az anyakacsa
azonban visszaúszott elém, ha már túl fáradt voltam ahhoz, hogy
tovább ugassak. Ilyenkor aztán kénytelen voltam hangot adni a

76
nemtetszésemnek.
A világon létező dolgok rendszerében a kacsákat nagyjából Kormos
kandúr mellé helyeztem. Semmi hasznunk nem származott belőlük,
sem nekem, sem a fiúnak.
Apu néhány nappal később elutazott, de Anyu egész nyáron velünk
maradt a Tanyán. Boldog volt. Ethan a kamrában aludt. Ez a hely
olyasmi, mint egy szoba a ház elején. Ott aludtam mellette. Senkiben
még csak fel sem merült, hogy ez nem így lenne helyénvaló. Nagyapó
imádott kiülni a székre, hogy a fülemet vakargassa, Nagyanyótól
pedig mindig kis finomságokat kaptam. A két öregből áradó szeretet
miatt valósággal remegtem a boldogságtól.
Nagyapóéknak nem volt udvaruk, csupán egy tágas földdarab,
amelyet olyan ügyes kerítésekkel vettek körül, hogy bármelyik
pontján kényelmesen ki- és bejárhattam. Mintha a világ
leghatalmasabb kutyakijárata lenne. És még csak csapóajtó sem volt
rajta! A lovat Terrinek hívták. Ő bezzeg ki nem jött volna a kerítésen
túlra! Egész nap füvet evett, bár egyszer sem láttam, hogy elhányta
volna magát. Kellemes méretű kupacokat hagyott maga után az
udvaron, amelyek illata azt sugallta, hogy talán finom az ízük.
Valójában száraz és íztelen gombócok voltak, így aztán csupán
néhányat ettem meg.
Kutyafuttában felderítettem a kerítés túloldalán húzódó erdőséget.
Lerohantam a tó partjára, hogy ott is játszadozzak. Többé-kevésbé azt
csináltam, ami csak jólesett. Többnyire eszem ágában sem volt
túlzottan eltávolodni a háztól, mert Nagyanyó egész álló nap
finomabbnál finomabb ételeket készített. Nem tudom, hogy mitévő
lenne, ha nem vagyok ott segíteni neki. Én ellenőriztem, hogy
elfogadható minőségűek-e az ételek. Örömmel tettem eleget ennek a
kötelességemnek.
A fiú beültetett a csónakba, és kieveztünk a tó közepére. Bedobott a
vízbe egy gilisztát, aztán kihúzott egy parányi csapkodó halacskát,
hogy legyen mit megugatnom. A halat azután elengedte.
- Nem elég nagy, Bailey! - mondta újra meg újra. - Egy szép nap
kifogok egy nagyot is! Majd meglátod!

77
 Valamivel később, a legnagyobb sajnálatomra, kénytelen voltam
megállapítani, hogy a Tanyán is él egy macska. A fekete jószág egy
régi, roskatag épületben, az istállóban lakott. A sötétben kuporogva,
folyamatosan szemmel tartott, ha netalántán az jutott eszembe, hogy
benézek hozzá, és jól kiszimatolom. Úgy tűnt, hogy ez a macska fél
tőlem, ami azt jelentette, hogy nagyságrendekkel használhatóbb állat,
mint Kormos. Ezen a helyen minden sokkal jobb volt, mint odahaza.
Na, aztán az egyik nap azt hittem, hogy egy fekete macskát fedeztem
fel az erdőben. Azonnal a nyomába eredtem. Nem volt nehéz
utolérnem, mert a cica csak lassan slattyogott. Közelebb érve azonnal
rájöttem, hogy nem is macskát látok. A különös állat fekete testén
hosszú, fehér csíkok húzódtak. Jókedvűen ráugattam. Az ismeretlen
megfordult, és komor pillantást vetett rám. Bozontos, fekete farkát a
magasba emelte. Mivel nem szaladt el, úgy gondoltam, játszadozni
szeretne velem. Amikor azonban odaugrottam, hogy a mancsommal
kicsit megcsapkodjam, új játszótársam egészen különös módon
viselkedett. Magasba meredő farokkal hátat fordított nekem.
A következő pillanatban hihetetlen, szörnyűséges bűzfelhő csapott
meg. Megfájdult tőle az orrom, a szemem és a szám. Megvakulva,
vonyítva fújtam visszavonulót. El nem tudtam képzelni, hogy mi
történik velem.
- Bűzborz! - kiáltotta Nagyapó, amikor kaparni kezdtem az ajtót,
hogy beengedjenek. - Ma nem jöhetsz be, Bailey!
- Bailey, összefutottál egy bűzös borzzal? - kérdezte Anyu a
szúnyoghálón keresztül.
- Fúj, ez aztán a buta kérdés!
Nem tudtam, hogy mit jelent az a szó, hogy „bűzborz". Azzal,
mondjuk, én is tisztában voltam, hogy valami egészen különös történt
velem kint az erdőben. A folytatása még ennél is különösebben
alakult. Ethan rendkívül fancsali képpel kivitt az udvarra, és a
vizestömlővel alaposan lemosott. A fejemnél fogva tartott, miközben
Nagyapó egy kosárnyi paradicsomot talicskázott oda a kertből. A
paradicsomokat mind kinyomta rám. A vörös lé teljesen befestette a
szőrömet.

78
 Egyszerűen képtelen voltam felfogni, mi értelme van ennek a nagy
hűhónak. Ráadásul újabb megalázó élményben volt részem. Ethan
közölte, hogy meg is kell fürödnöm. Egészen addig dörzsöltek illatos
szappannal, míg a szagom olyan nem lett, mintha Anyu illatát
keresztezték volna egy paradicsoméval.
Soha az életben nem aláztak még meg ennyire. Amikor
megszáradtam, kiutasítottak a verandára. Ethan ugyan kint aludt
velem, de kirugdalt az ágyából, amint mellé feküdtem.
- Nagyon büdös vagy, Bailey! - magyarázta.
A személyiségem mélységesen megrendült az igazságtalan
támadássorozat miatt. Ott feküdtem a földön, és megpróbáltam
elaludni, bár ezt igencsak megnehezítették a körülöttem kavargó
szagok. Napkeltekor leszaladtam a tópartra. Találtam egy partra
vetett, döglött halat. Alaposan meghempergőztem benne, de ez sem
segített. Továbbra is áradt belőlem a szappanbűz.
Nagyon furdalta az oldalamat, hogy egészen pontosan mi is történt
velem. Visszamentem az erdőbe, hogy megkeressem azt a
macskaszerű állatot. Talán majd ő elmagyarázza, mi ez az egész.
Most, hogy emlékeztem az illatára, nem is volt olyan nehéz
megtalálni. Éppen csak szaglászni kezdtem, amikor megismétlődött a
tegnapi, értelmetlen kaland. Elképesztő, de az ismeretlen megint a
hátsó feléből engedte rám azt a vakító permetet.
Képtelen voltam rájönni arra, hogyan kerülhetnék ki a félreértések
láncolatából. Felmerült bennem, hogy esetleg jobban járnék, ha
egyszerűen semmibe venném az ismeretlent. Így legalább jól
megjárja, amiért ilyen kellemetlen helyzetbe hozott!
Végül aztán pontosan ezt tettem vele, miután hazasiettem, és ott
megismétlődött az egész előző napi cirkusz. Megmosdattak, és nyakon
öntöttek paradicsomlével. Mostantól akkor mindennap ez vár majd
rám? Mindennap zöldségben kell fürdenem, és utána büdös
szappannal dörzsölgetik a bundámat? Kizárnak a ház belső részéből,
ahol pedig Nagyanyó éppen főz valamit?
- Annyira gyogyós vagy, Bailey! - korholt a fiú, miközben kint
csutakolt az udvaron.

79
 - Ne mondd azt rá, hogy gyogyós! Az nagyon csúnya szó! -
figyelmeztette Nagyanyó. - Mondd inkább azt, hogy... hogy bugyuta!
Kislánykoromban az anyám is mindig így nevezett, ha valami
butaságot csináltam.
A fiú szigorú arccal nézett rám.
- Bailey, de egy bugyuta eb vagy! Egy csacsi kiskutya. Nevetni
kezdett, és Nagyanyó is csatlakozott hozzá. Én azonban olyan
szörnyen éreztem magam, hogy épphogy csak csóválni tudtam a
farkamat.
Szerencsére, nagyjából akkortájt, amikor a kellemetlen illatok már
kikoptak a szőrömből, a családnak is kezdett megjönni az esze, és
megengedték, hogy csatlakozzam hozzájuk. A fiú néha később is
csacsi kutyának hívott, de közben sohasem volt mérges rám. Mintha
csak új nevet kaptam volna.
- Akarsz pecázni, csacsi kutya? - kérdezte tőlem, aztán csónakba
szálltunk, és pár órán keresztül parányi halacskákat húzkodtunk ki a
vízből.
Már a nyár vége felé járhatott, és a megszokottnál jóval hidegebb
volt az idő, amikor megint kimentünk pecázni. Ethan kapucnis pulcsit
viselt. Hirtelen felpattant.
- Ez most nagy lesz, Bailey, nagyon nagy!
A lelkesedése persze rám is átragadt. Felugrottam, és ugatni
kezdtem. Több mint egy percen át hadakozott a botjával. Vigyorgott
és nevetett, és akkor már én is megpillantottam, hogy a csónakunk
közvetlen közelében egy hatalmas hal bukkant a felszínre. Akkora
volt, mint egy macska! Ethan és én is előrehajoltunk, hogy jobban
lássuk, de ekkor a csónak megbillent, és a fiú hatalmas kiáltással a
vízbe zuhant!
Kihajoltam a víz fölé, és bámulni kezdtem a sötétzöld hullámokat.
Láttam, hogy a fiú eltűnik a szemem elől. A felszínre emelkedő
buborékok magukkal hozták az illatát. Semmi jelét nem adta annak,
hogy fel akar bukkanni.
Egy pillanatnyi habozás nélkül utánaugrottam. Nyitva tartott
szemmel süllyedni kezdtem, és igyekeztem a buborékok ösvényét

80
követni lefelé, a hideg sötétségbe.

81
 Kilencedik fejezet
Lent a mélyben nem láttam igazán sokat. A víz nyomni kezdte a
fülemet, és lelassította kétségbeesett süllyedésemet. Ugyanakkor
nagyon is jól éreztem, hogy a fiú lassan, de ott süllyed előttem. Még
gyorsabb mozdulatokkal úsztam. Végre megpillantottam Ethan
elmosódott alakját. Ez a látvány majdnem olyan volt, mint amikor
először figyeltem fel Anyánkra. A homályos árnyak között csupán egy
elkenődött alakzat mozgott. Szélesre tátottam a szám, és
nekirugaszkodtam. Amikor odaértem a fiú fölé, megragadtam a
pulóvere kapucniját. Felemeltem a fejemet, és őt is magammal
húztam. A lehető leggyorsabban emelkedtem felfelé, a tó szikrázó
felszíne felé.
Valósággal kirobbantunk a levegőre.
- Bailey! - kiáltotta kacagva a fiú. - Megpróbáltad megmenteni az
életemet, kiskutyám?
Megragadta a csónak oldalát. Kétségbeesetten próbáltam felmászni
a hátára, hogy bekerüljek a csónakba, és magam után rángassam a
biztos helyre.
Még mindig rázkódott a nevetéstől.
- Bailey! Ne! Te csacsi kutya! Hagyd már abba!
Eltolt magától, én pedig körbeúsztam.
- Fel kell hoznom a horgászbotot, Bailey! Elejtettem. Semmi
bajom! Érted? Minden rendben van! Menj ki!
A fiú a part felé mutatott. Úgy tett, mintha labdát dobna abba az
irányba. Mivel úgy tűnt, azt akarja, hogy kimenjek a vízből, egy
perccel később engedelmeskedtem neki. Elindultam a stég melletti,
homokkal borított partszakasz felé.
- Jó kutya vagy, Bailey! - kiáltotta bátorítóan.
Hát mit nem látok, amikor megfordulok? Az égnek mered mind a
két lába, és a következő pillanatban már el is tűnik a víz alatt.
Felvinnyogtam, megfordultam, és a lehető leggyorsabban úszni
kezdtem a csónak felé. Olyan gyorsan haladtam, hogy a vállam

82
kiemelkedett a vízből. Ahogy odaértem a buborékok ösvényéhez, az
illat irányába eredtem. Most sokkal nehezebben ment lejutnom a
mélybe, mivel nem a csónakból ugrottam a vízbe. Már jó úton
járhattam lefelé, amikor megéreztem, hogy a fiú elindult felfelé a tó
fenekéről. Irányt változtattam.
- Bailey! - kiáltotta vidáman. A horgászbotot bedobta a csónakba. -
Te aztán remek kiskutya vagy, Bailey!
Ott úsztam mellette, amíg ki nem evezett a partra. Olyan
megkönnyebbülés fogott el, hogy jól képen nyaltam, amikor lehajolt,
hogy kihúzza a csónakot a homokkal borított partszakaszra.
- Te tényleg megpróbáltad megmenteni az életemet, kiskutyám!
Lihegve ültem a földön, a fiú pedig az arcomat simogatta. A nap és
az érintése egyformán melegített.
Másnap a fiú Nagyapót is magával hozta a stégre. Aznap sokkal
melegebb volt, mint az előző napon, én pedig előreszaladva
megelőztem a két embert. Gondoskodnom kellett arról, hogy a kacsák
a tó közepén várják az érkezésüket, úgy, ahogy az illik. A fiún egy
másik pulcsi volt, kapucnival. Mind a hárman kisétáltunk a stég
végébe, és nézni kezdtük a zöld vizet. A kacsák odaúsztak hozzánk,
mert kíváncsiak voltak, hogy mit bámulunk, én meg úgy tettem, mintha
tudnám.
- Meglátod, utánam fog ugrani! Becsszóra! - bizonygatta a fiú.
- Hiszem, ha látom! - felelte Nagyapó.
Visszasétáltunk a stég végébe. Nagyapó megragadta a nyakörvemet.
- Gyerünk! - kiáltotta.
A fiú futni kezdett. Alig egy szívdobbanásnyi idővel később
Nagyapó engem is elengedett, hogy a nyomába eredhessek. Ethan
átrepült a stég vége fölött, és hatalmas csobbanással eltűnt a vízben.
A hullámok hátán ringatózó kacsák hangosan elégedetlenkedtek a
rendzavarás miatt. Odarohantam a stég végére, aztán visszanéztem
Nagyapóra.
- Gyerünk! Kapd el, Bailey! - biztatott Nagyapó.
A habzó víz felé fordultam, oda, ahol a fiú eltűnt. Visszanéztem
Nagyapóra. Tudtam én, hogy már öreg, és elég lassan mozog, de

83
akkor sem tudtam elhinni, hogy annyira bugyuta, hogy ebben a
helyzetben nem tesz semmit. Ugatni kezdtem.
- Menjél már! - kiáltotta Nagyapó.
Végre megértettem, hogy mit akar. Hitetlenkedve néztem az öreget.
Hát, ebben a családban tényleg mindent nekem kell elintéznem?
Egyetlen vakkantással fejest ugrottam a stég végéből. Úszni kezdtem
lefelé, ahol a mélységben jól láttam Ethan mozdulatlan alakját.
Megragadtam a gallérját, és húzni kezdtem felfelé.
- Láttad? Megmentett! - kiáltotta a fiú, amikor felértünk.
- Jó kutya vagy, Bailey! - rikkantották aztán egyszerre mind a ketten.
A dicsérettől annyira feldobódtam, hogy a kacsák nyomába eredtem,
akik ostobán hápogva próbáltak meg elúszni előlem. Elég közel
kerültem hozzájuk ahhoz, hogy megszerezzek néhány farktollat, mire a
madarak közül páran csapkodni kezdtek a szárnyukkal, és kicsit
arrébb repültek. Ez, ugye, egyértelműen azt jelenti, hogy én nyertem.
A délutánt új játékunkkal, az „életmentéssel" töltöttük. A
nyugtalanságom lassan alábbhagyott, amint rájöttem, hogy a fiú
amúgy egészen jól elvan a tóban. Ugyanakkor annyira boldog volt,
valahányszor csak felvontattam a felszínre, hogy minden egyes
alkalommal utánaugrottam, ha elmerült. A kacsák egy idő múlva
kimásztak a vízből, és a tó szélén ücsörögve, az érdeklődés
legcsekélyebb jele nélkül figyeltek minket. Fel nem tudtam fogni,
hogy miért nem szállnak fel a fára, hogy ott ücsörögjenek a többi
madár mellett.
Semmi értelmét sem láttam annak, hogy valaha is eljöjjünk a
Tanyáról. Amikor azonban néhány nappal később megérkezett Apu,
Anyu pedig szobáról szobára kezdett mászkálni, hogy fiókokat
húzogasson és kipakolja belőlük a dolgokat, feltámadt bennem a
gyanú, hogy már megint költözni fogunk. Idegesen rohangálni
kezdtem, mert attól tartottam, hogy itt fognak hagyni. Csak akkor
nyugodtam meg, amikor a fiú kiabálni kezdett:
- Beszállás!
Megengedték, hogy bemásszak a kocsiba, és kilógassam a fejemet
az ablakon. Úgy véltem, hogy Terri, a ló, féktelen irigységgel bámult,

84
ugyanis Nagyapó és Nagyanyó is megölelt, mielőtt elhajtottunk.
Végezetül otthon kötöttünk ki. Nagy örömömre szolgált, hogy ismét
találkozhatok a gyerekekkel, meg a környéken élő kutyákkal.
Kormos hidegen hagyott, de a többiekkel sokat játszottunk.
Szaladgáltam a labda után, vagy barátommal, Cukorkával birkóztam.
Csodálatos napokat éltem át, éppen ezért semmi sem készített fel
arra, hogy néhány nappal később mindenki elképesztően korán ébred,
majd minden különösebb figyelmeztetés nélkül kivezetnek a garázsba.
Azonnal kibújtam a kutyakijárón, és látom, hogy Ethan és Anyu is
elmegy otthonról. Ethan ugyanarra a sárga buszra szállt fel, mint a
többi gyerek.
Ez azért egyszerűen felháborító volt. Ugatni kezdtem, mire az utcán,
kicsit lejjebbről, Cukorka válaszolt. Még egy jó darabig ugattunk, ám
ez egyáltalán nem segített annyit, mint azt az ember gondolná.
Rosszkedvűen mentem vissza a garázsba. Savanyú képpel
szaglásztam meg a kutyaólat. Akkor döntöttem úgy, hogy nem fogom
abban eltölteni a napomat, még ha az is a környék legkényelmesebb
helye!
Az ajtó alatti résben megpillantottam Kormos lábát. Odadugtam az
orromat, és beszívtam a szagát. Elkeseredésemben felsóhajtottam.
Nem mondhatnám, hogy a macskából csak úgy áradt az együttérzés.
Mivel most már nagy kutya voltam, a kilincset könnyedén elértem.
Ekkor kezdett halványan derengeni bennem az, hogy azért valamit már
tehetnék ebben a kényelmetlen helyzetben. A mancsommal
nekitámaszkodtam az ajtónak, a szájamba vettem a kilincset, és
elfordítottam.
Először semmi sem történt. Én azonban nem adtam fel, és végül az
ajtó, halk kattanással, kinyílt!
Kormos egészen addig szélesen vigyorogva ücsörgött a túlsó
oldalon. Amikor azonban megpillantott, már cseppet sem nevetett. A
pupillája egészen elsötétült, megpördült, és menekülni kezdett, mire
természetesen a nyomába eredtem. Sikeresen bevettem a kanyart a
sarkon, és hangosan ugattam, amikor felugrott a polcra.
A házban sokkal jobban éreztem magam. Előző este pizzát

85
rendeltünk. Az ételt egy széles, lapos dobozban hozták a bejárati
ajtóhoz. A doboz még most is ott feküdt a konyhai pulton, könnyen
hozzáfértem. Lerántottam a földre, és megettem a csodálatos ízű
kartonpapírt. A kevésbé ízletes dolgokat csak megrágcsáltam.
Kormos megjátszott undorral figyelt. Erre megettem egy doboz
macskaeledelt, és tisztára nyaltam a konzervdobozt.
Normális körülmények között nem alhattam a heverőn. Semmi okát
nem láttam azonban annak, hogy továbbra is betartsam ezt az előírást,
hiszen nyilvánvalónak tűnt, hogy minden megváltozott abban a
pillanatban, hogy egyedül maradtam bent a házban. Leheveredtem,
hogy egy jót szundikáljak. A fejemet rátettem egy puha párnára, a nap
pedig kellemesen melegítette a hátamat.
Alig valamivel később észrevettem, hogy a nap arrébb ment. Emiatt
a kellemetlen fejlemény miatt nekem is odébb kellett másznom a
heverőn. Felnyögtem, és arrébb feküdtem.
Nem sokkal ezután különös zaj ütötte meg a fülemet. Pontosan
tudtam, milyen az, amikor valaki kinyitja a konyhaszekrény ajtaját.
Odarohantam, hogy fényt derítsek a titokra. Kormos ágaskodott fel a
konyhapulton, és éppen kinyitotta a szekrényajtót. Csodálkoztam,
hogy ilyen nagy vállalkozó kedvről tesz tanúbizonyságot. Feszülten
figyeltem, ahogy beugrik a szekrénybe. Parányi orrával megszimatolta
bent a csodálatos finomságokat, utána pedig felém fordult. Láttam a
szemén, hogy nagyon készül valamire.
Úgy döntöttem, ideje kicsit megcsócsálnom a farkam tövét. Amikor
visszafordultam, meghökkenve láttam, hogy Kormos vadul csapkodja
az egyik ételes zacskót. Megütötte egyszer, megütötte kétszer, és a
harmadik pofon éppen elég volt ahhoz, hogy a zacsi kizuhanjon a
szekrényből. Egyenesen a földre! Keresztülrágtam a nejlont, és
ropogós, sós dolgokat találtam. Gyorsan felfaltam az egészet, mert
felmerült bennem, hogy Kormos esetleg lejön, és elkéri a részét. A
macska kifejezéstelen arccal bámult fentről. Később lelökött még egy
zacskót, ami meg édes süteménnyel volt tele.
Abban a szempillantásban felismertem, hogy mennyire
félreismertem a derék, jó Kormost. Kis híján el is szégyelltem magam

86
azért, mert az előbb befaltam a macskakaját. Mondjuk, tehetek én
arról, hogy nem eszik meg mindent, ami tálalva van? Mégis, mire
számított, mi fog történni?
Jómagam képtelen lettem volna arra, hogy kinyissam a
konyhaszekrényt. Valahogy nem bírtam rájönni a trükkjére. Ezt
ellensúlyozandó viszont nem okozott gondot a konyhai pultról
lerángatni egy vekni kenyeret. Óvatosan kicsomagoltam, és először a
csomagolást rágtam meg. A konyhai szemetesnek nem volt teteje.
Abba is könnyedén behatoltam. Mondjuk, nem találtam túl sok ehető
dolgot benne. Volt ott valamilyen keserű, fekete trutymó, ami
megfestette a nyelvemet, amikor próbaképpen megnyaltam. Ezenfelül
csupán néhány tojáshéjra és műanyag dobozra bukkantam. Biztos, ami
biztos, a műanyag dobozokat azért jól megrágtam.
A busz érkezésekor már kint voltam az udvaron. Bár Chelsea és
Todd is leszállt, nyomát sem láttam a fiúnak. Ez azt jelentette, hogy
Anyuval jön haza. Visszamentem hát a házba, és Anyu szekrényéből
előszedtem néhány cipőt. Éppen csak megcsócsáltam őket, mert az
előbb már túlságosan telezabáltam magam a Kormostól kapott sok
finomsággal. A nappali közepén ácsorogtam. Nehéz volt ám
eldönteni, hogy visszafeküdjek-e a heverőre, ahol már nem volt nap,
vagy inkább a szőnyegen helyezkedjek el, azon a meleg, napos folton.
Nem szeretem, ha ilyen nehéz döntést kell hoznom. Végül a szőnyegen
helyezkedtem el, de egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy
helyesen döntöttem.
Amikor meghallottam Anyu kocsijának becsapódó ajtaját,
valósággal keresztülszáguldottam a házon, be a garázsba, és egy
szempillantás múlva már a kerítésnek támaszkodva csóváltam a
farkamat. Senki sem sejthette, hol jártam az imént. Ethan azonnal
odaszaladt hozzám, és játszani kezdtünk az udvaron, miközben Anyu
elindult felfelé a lépcsőn. A cipője hangosan kopogott.
- Annyira hiányoztál nekem, Bailey! Jó volt egész nap itthon? -
kérdezte a fiú, és vakargatni kezdte az államat. Kölcsönös csodálattal
bámultuk egymást.
- Ethan! Gyere, és nézd meg, mit művelt Bailey!

87
 Milyen különös, mérges hangsúllyal mondták ki a nevem! Lekonyult
a fülem. Valahogy mégis lebuktunk ezzel a Kormossal.
Bementem a házba Ethannal. Lelkesen csóváltam a farkamat, hátha
akkor Anyu megbocsát nekem. Ő azonban az egyik szétrágott zacskót
tartotta a kezében.
- Nyitva volt a garázsajtó! Nézd meg, hogy mit csinált! -
méltatlankodott Anyu. - Bailey, rossz kutya! Nagyon rossz kutya vagy!
Lehajtottam a fejemet. Bár gyakorlatilag semmi rosszat nem tettem,
egyértelmű volt, hogy Anyu ki van rám akadva. Ethan is mérges lett,
főleg miután elkezdte felszedni a padlót borító műanyag darabkákat.
- Hogy a csudába volt képes felmenni a munkalap tetejére?
Biztosan felugrott! - töprengett Anyu.
- Rossz kutya! Nagyon, de nagyon rossz kutya vagy, Bailey! -
szidott le Ethan újra.
Ekkor Kormos pöffeszkedett be a konyhába. Könnyed mozdulattal
felugrott a pult tetejére. Gyilkos pillantást vetettem rá. Kormos rossz
cica, nagyon, de nagyon rossz cica!
Egészen elképedtem azon, hogy senki egyetlen szóval nem említi
azt, hogy Kormos volt a felbujtó. Ehelyett még egy egész tálkányi
friss ételt is adtak neki! Várakozva ültem a sarokban. Számításom
szerint ezen a ponton legalább egy kutyakeksz megilletett volna.
Persze semmi sem jutott nekem. Csupán dühös pillantásokat kaptam.
Anyu felmosta a padlót, a fiú pedig egy egész zsáknyi szemetet vitt
ki a garázsba.
- Bailey, ez nagyon csúnya dolog volt! - suttogta a fiú a fülembe.
Úgy tűnt, hogy a többiek nálam sokkal nehezebben tudják feldolgozni
a történteket.
Akkor is a konyhában voltam, amikor meghallottam Anyu sikítását
a házból.
- Bailey!
Azt hiszem, megtalálhatta a cipőit.

88
 Tizedik fejezet
A következő egy-két év során felfigyeltem arra, hogy a játszadozó
gyerekek gyakran kiközösítették Toddot maguk közül. Amikor
felbukkant, a többiek nyugtalanná váltak. Cukorka és én is ugyanolyan
pontosan megéreztük ezt a hirtelen hangulatváltozást, mintha csak
valamelyik gyerek üvölteni kezdett volna. A lányok többnyire
egyszerűen csak hátat fordítottak Toddnak, és a fiúk is nyilvánvalóan
csak vonakodva fogadták be a játékaikba. Ethan soha többet nem
ment át Toddékhoz.
Todd bátyja, Drake, csak ritkán jött ki az utcára. Olyankor viszont
egyből beült a kocsijába, és elhajtott. Linda hamarosan megtanult
biciklizni. Attól kezdve szinte mindennap együtt biciklizett az utcán a
vele egykorú kislányokkal.
Jómagam követtem Ethan példáját, és soha többé nem mentem
Toddék felé. Mégis, egy havas éjszakán, amikor lefekvés előtt éppen
a dolgomat végeztem a hátsó udvaron, megéreztem, ahogy ez a kölök
ott lapul a kerítés túlsó oldalán, kicsivel hátrébb, a fák között.
Figyelmeztetően ráugattam, és legnagyobb örömömre Todd
megfordult, és elszaladt.
Nem mondhatnám, hogy ez az iskolába járás elnyerte volna a
tetszésemet. Otthon szinte minden reggel iskola volt. Annyival jobban
szerettem, amikor eljött a nyár, és ahelyett, hogy továbbra is iskolába
ment volna, Ethan meg Anyu inkább elment a Tanyára, ahol Nagyapó
és Nagyanyó élt.
A Tanyára érve azonnal futásnak eredtem. Ellenőriznem kellett,
ugye, hogy mi változott, és mi maradt ugyanolyan a környéken.
Kijelöltem a területem határait, és felelevenítettem ismeretségemet
Terrivel, a lóval, az istállóban élő titokzatos fekete macskával és a
kacsákkal, akik teljesen felelőtlenül úgy döntöttek, hogy ismét
legyártanak egy fészekaljnyi kiskacsát. Többször is éreztem az
erdőben a bűzborz illatát. Nem feledkeztem el arról, hogy legutóbbi
néhány találkozásunk mennyire kellemetlenül sült el, ezért úgy

89
döntöttem, hogy nem fogom hajkurászni többé. Ha játszani akar, tudja,
hol talál meg.
Az egyik nyári estén a család ott ült mellettem, a nappaliban. Már
rég le kellett volna feküdnünk aludni, ám mindenkiből csak úgy
sugárzott az izgalom. Anyu és Nagyanyó még félt is egy kicsit. Aztán
hirtelen kiabálni kezdtek, és hangosan nevettek. Nagyapó elsírta
magát, én pedig ugatni kezdtem, mivel magával ragadott az általános
ujjongás. Az emberek sokkal összetettebb lények a kutyáknál.
Egészen elképesztő mennyiségű érzelem lakozik bennük. Persze,
velem is sokszor előfordult, hogy hiányzott az Udvar. Ám mostanában
többnyire sokkal boldogabb életet éltem, még akkor is, ha gyakran
nem értettem, mi történik körülöttem. Ethan kivitt a sötétbe, és
felnézett az égboltra.
- Az ember feljutott a Holdra, Bailey. Most is ott van fent. Látod a
Holdat? Egyszer majd én is felmegyek oda!
Olyan boldogság áradt belőle, hogy elrohantam, és kerestem egy
botot, hogy legyen mit eldobnia. Nevetni kezdett.
- Ne aggódj, Bailey! Magammal viszlek, ha megyek!
Nagyapó néha kocsival bement a városba, mi meg elkísértük a
fiúval. Nemsokára már egészen pontosan a fejembe véstem a teljes
útvonal illattérképét. Először az ostoba kacsák jellegzetes szaga, meg
a rohadó hal észveszejtően kellemes illatát magával hozó, párás szag
vett körbe. Néhány perccel később viszont egy rendkívül erős
bűzfelhő töltötte be a kocsit.
- Fúj, de büdös! - szokta mondani Ethan.
- Itt van a kecsketenyésztő telep - hangzott Nagyapó válasza minden
egyes alkalommal.
Miközben kilógattam a fejemet az ablakon, gyakran láttam a
lenyűgöző illatokért felelős kecskéket. Megugattam őket, ám ezek az
állatok olyan elképesztő módon ostobák, hogy csak álltak ott,
ahelyett, hogy halálra rémülten elszaladtak volna. Csak néztek ki a
fejükből, mint Terri, a ló.
Nem sokkal a kecsketelep után a kocsi rázkódni, recsegni-ropogni
kezdett. Ekkor hajtottunk keresztül a fahídon. Ekkor már javában

90
csóváltam a farkamat, mivel imádtam bekocsikázni a városba, és a
gerendák dobogása azt jelezte, hogy már majdnem odaértünk.
Volt itt egy hely, ahova Nagyapó szívesen beült, és ahol egy férfi
babrálni kezdett a hajával. Ethan hamar megunta a nézelődést, így
aztán felkerekedtünk, és nagyokat sétáltunk az utcákon. Megnéztük a
kirakatokat, és azt reméltem, hogy találkozunk majd más kutyákkal.
Úgy véltem, hogy elsősorban ez lehet az oka annak, hogy bejöttünk a
városba. A kutyák itt alighanem a parkban érezték magukat a
legjobban. A fűvel borított tágas helyen pokrócokon ücsörögtek az
emberek. Találtam egy tavacskát is, de a fiú nem akarta, hogy ússzak
benne.
A városban egyetlen olyan pont sem volt, ahol ne éreztem volna a
kecsketelep szagát. Ha véletlenül eltévednék, akkor égre emelt orral
addig forgolódom, amíg meg nem érzem, hol a legerősebb a kecskék
illata. Abba az irányba kellene hazamennem.
Na, egy szép nap éppen itt voltunk a parkban, amikor egy nagyfiú
elkezdett valamilyen műanyag játékot dobálni a kutyájának. Az a
tömzsi fekete szuka nagyon belevaló kutya volt ám! Amikor
odaszaladtam hozzá, egyszerűen nem is törődött velem. A tekintete
valósággal rátapadt a műanyag játékra, egy vékony, rikító színű
tányérra. A tányér süvítve szelte a levegőt, a szuka pedig utánarohant,
felugrott, és elkapta, mielőtt a korong leesett volna a földre. Ügy
gondoltam, hogy az új ismerősöm egészen ügyes kis jószág lehet, már
ha valaki kedveli az ilyenfajta trükköket.
- Mit szólsz hozzá, Bailey? Szeretnél te is ilyet játszani,
kutyuskám? - kérdezte tőlem Ethan.
Valósággal ragyogott a szeme, ahogy a műanyag korong után
szaladó kiskutyát figyelte. Amikor hazaértünk, azonnal bevonult a
szobájába, és nekiállt fúrni, faragni. így készült el az a híres,
nevezetes „fricska".
- Olyan, mintha egyesítettem volna a bumeráng, a frizbi és a
baseball-labda legjobb tulajdonságait - magyarázta Nagyapónak. -
Kétszer olyan messze fog repülni, mert a labda súlyt ad neki. Látod?
Alaposan megszaglásztam a játékot, ami egy tökéletesen

91
elfogadható focilabda volt, mielőtt Ethan felszabdalta volna.
Megkérte Nagyanyót, hogy varrja össze újra.
- Gyere, Bailey! - kiáltotta lelkesen. Kirohantunk az udvarra.
- Mit gondolsz? Mennyit lehet kaszálni egy ilyen találmánnyal? -
kérdezte a fiú a nagyapját.
- Először talán lássuk, hogyan repül - felelte Nagyapó.
- Rendben! Készen állsz, Bailey? Mehet?
Úgy véltem, hogy ez a hangoskodás azt jelenti, hogy mindjárt
történik valami. Feszülten figyeltem. A fiú karja hátralendült, és
teljes erővel elhajította a fricskát. A szerkentyű megpördült a
levegőben, aztán azonnal le is zuhant, mintha csak nekiütődött volna
valaminek.
Leugrottam a verandáról, és megszaglásztam a játékot.
- Hozd ide a fricskát, Bailey! - kiáltotta a fiú.
Habozva felkaptam a tákolmányt. Eszembe jutott az elegánsan
repülő, korongot kergető kiskutya a parkból, és belém hasított az
irigység. Odavittem a fiúhoz, és kiköptem.
- Nem elég áramvonalas - figyelmeztette Nagyapó. - Túl nagy az
ellenállása.
- Csak rá kell jönnöm, hogyan kell eldobni! - ellenkezett a fiú.
Nagyapó visszament a házba, a fiú pedig a következő bő órát azzal
töltötte, hogy a fricska eldobását gyakorolta az udvaron. Újra és újra
visszavittem neki, de éreztem a növekvő kétségbeesését. Így aztán,
amikor legközelebb elhajította a játékot, az pedig megint
belecsapódott a földbe, a fricska helyett egy botot vittem vissza
hozzá.
- Nem, Bailey! - figyelmeztetett szomorúan. - A játékot! A fricskát
hozd ide!
Ugattam egyet, és a farkamat lelkesen csóválva próbáltam értésére
adni, hogy milyen mulatságos lenne inkább a bottal játszani, ha végre
hajlandó lenne esélyt adni neki.
- Bailey! Hozd vissza a fricskát!
És akkor valaki megszólalt:
- Szia!

92
 A kislány olyan idős lehetett, mint Ethan. Odaügettem hozzá, a
farkamat is csóváltam, ő pedig megsimogatta a fejemet. A másik
kezében tartott kosárból valamiféle frissen sült, édes illatú kenyér
csodálatos illata áradt. Erre aztán nagyon is felfigyeltem. Leültem, és
megpróbáltam a lehető legelőnyösebb benyomást tenni a lányra, hogy
adja nekem, amit a kosarában cipel.
- Hogy hívnak, kislány? - kérdezte tőlem.
- De hát ő fiú! - szólalt meg Ethan. - Bailey-nek hívják. Mivel a fiú
kimondta a nevemet, azonnal felé fordultam. Nagyon különösen
viselkedett. Szinte már azt hittem, hogy megijedt valamitől. Persze
nem egészen, bár az igaz, hogy önkéntelenül is hátrébb lépett, ahogy a
lányt meglátta. A látogatónk felé fordultam, mivel egyből rendkívül
rokonszenvesnek találtam. Nem mindenki hozott felénk ilyen finom
illatú sutit.
- Ott lakom, kicsit lejjebb az úton. Az anyukám brownyt sütött
nektek. Izé... - magyarázta a lány, és a biciklijére mutatott.
- Aha... - felelte a fiú.
Gondosan szemmel tartottam a kosarat.
- Hát, izé... - válaszolta a lány.
- Megyek, és szólok a nagymamámnak - nyögte ki a fiú. Megfordult,
és besietett a házba, én viszont úgy döntöttem, hogy kint maradok a
kutyakekszes lánnyal.
- Szia, Bailey! Ugye, te jó kiskutya vagy? Egész biztos, hogy jó
kiskutya vagy! - kedveskedett nekem.
Bárhogy is gügyögött, kekszet azért nem kaptam tőle. Ez egy
perccel később derült ki, amikor az orrom hegyével kissé megböktem
a kosarat, mert emlékeztetni akartam arra, hogy miért is jött át
hozzánk. A haja egészen világos színű volt. Beletúrt az ujjával,
miközben Ethan visszatérését várta. Picit mintha a lányka is megijedt
volna valamitől. Hiába meresztettem azonban a szememet, semmi
olyat nem láttam, amitől bárkinek is meg kellett volna ijednie.
Eltekintve persze attól, hogy egy kutyus éppen készül éhen dögleni az
orra előtt.
- Hannah! - kiáltott fel Nagyanyó, amikor kijött a házból. - Örülök,

93
hogy látlak!
- Jó napot, Morgan néni!
- Kerülj beljebb, kislányom! Mit hoztál a kosaradban?
- Anyukám brownyt sütött.
- Hát ez aztán a nagyszerű! Ethan, te talán már nem is emlékszel rá,
de totyogós kisbaba korodban együtt játszottál Hannah-val. Nem
egészen egy évvel fiatalabb nálad.
- Tényleg nem emlékszem - felelte Ethan, és piszkálni kezdte a
szőnyeget.
Még mindig elég furcsán viselkedett, én viszont kötelességemnek
éreztem, hogy a kutyakekszes kosárra vigyázzak, amit Nagyanyó
felrakott az egyik asztalra. Nagyapó egészen addig a karosszékben
olvasgatott. Most odahajolt a kosárhoz, belenyúlt, és a szemüvege
fölött kikukkantva vizsgálni kezdte annak tartalmát.
- Ebéd előtt nem szabad! - förmedt rá Nagyanyó. Az idős férfi
visszakapta a kezét, majd együtt érző, savanyú pillantást váltott
velem.
Jó pár percig semmi érdemleges nem történt. Már ami a sütiket
illeti. Leginkább Nagyanyó beszélt, miközben Ethan zsebre dugott
kézzel állt mellette. Hannah a heverő szélén ült, és a világ minden
kincséért sem nézett volna a fiúra. Végül Ethan megkérdezte a
lánytól, hogy mi volna, ha megmutatná neki a fricskát. A baljóslatú
szót hallva a fiú felé fordultam, és kétkedő pillantást vetettem rá. Már
biztosra vettem, hogy véget ért életünk fricskás fejezete.
Hármasban kimentünk az udvarra. Ethan megmutatta Hannah-nak a
fricskát, de amikor eldobta, az a tákolmány továbbra is úgy zuhant le
a földre, mint egy döglött madár.
- Kicsit még alakítanom kell rajta - magyarázta Ethan.
Odasétáltam a fricskához, de nem emeltem fel. Abban
reménykedtem, hogy a fiú úgy dönt, hogy egyszer és mindenkorra
abbahagyjuk ezt a megalázó butaságot.
Hannah még maradt egy darabig. Lement a tóhoz, hogy megnézze
azokat a buta kacsákat, megsimogatta Terri orrát, és kipróbálta a
fricskát is. Amikor felült a biciklijére és végiggurult az autóbejárón,

94
egy darabig elkísértem. Amikor a fiú füttyszóval visszahívott,
villámgyorsan visszavágtattam hozzá.
Valami azt súgta, hogy látjuk mi még máskor is ezt a lányt!
Kicsit később, még javában tombolt a nyár, amikor Anyu bepakolt a
kocsiba. Véleményem szerint, még túlságosan korán volt ahhoz, hogy
hazamenjünk, és iskolába járjunk. Ethan és én a kocsi mellett álltunk,
amikor Nagyanyó és Nagyapó bemászott az ülésre.
- Majd én mondom, merre kell menni! - jelentette ki Nagyapó.
- Már azelőtt el fogsz aludni, hogy kiérnénk a megyéből! -
ellenkezett Nagyanyó.
- Figyelj, Ethan, te már nagyfiú vagy! Minden rendben lesz! Hívjál
minket, ha valami baj van!
Ethan valósággal izgett-mozgott az anyukája ölelésében.
- Világos - válaszolta.
- Két nap múlva itt vagyunk. Ha bármire szükséged van, csak szólj
Mr. Hundley-nek a szomszédban. Sütöttem neked serpenyős húst.
- Világos - ismételte meg Ethan.
- Bailey! Ugye vigyázni fogsz Ethanra? Igaz?
Jókedvű értetlenséggel kezdtem csóválni a farkamat. Na most akkor
beülünk a kocsiba, vagy mi lesz?
- Ilyen idős koromban én már egy csomószor voltam egyedül - szólt
közbe Nagyapó. - Jót fog tenni neki.
Éreztem, hogy Anyu megijed és habozni kezd. Végül csak beült a
kormány mögé.
- Szeretlek, Ethan - szólalt meg végül.
Ethan mormogott valamit magában, és elkezdte a földet rugdalni.
A kocsi lekanyarodott a felhajtóról, Ethan meg én komoly arccal
néztünk utána.
- Gyerünk, Bailey! - kiáltotta a fiú, amikor az autó eltűnt a szemünk
elől. Berohantunk a házba.
Hirtelen minden sokkal érdekesebb lett. A fiú megebédelt, aztán
letette a tányérját a földre, hogy tisztára nyaljam! Hátramentünk az
istállóba, ő pedig felmászott a keresztgerendákra, míg én lent
ugattam. Amikor leugrott a magasból egy nagy halom szénára,

95
odaszaladtam és fellöktem. A sarokban lapuló tintafekete árnyékból
tudtam, hogy a macska minden mozdulatot figyelemmel követ. Amikor
azonban odaügettem hozzá, a megfigyelő elosont, valósággal köddé
vált.
Csupán akkor fogott el a nyugtalanság, amikor Ethan kikulcsozta a
fegyverszekrényt. Ilyet soha sem tett még anélkül, hogy Nagyapó ott
állt volna mellette. A puskák közelében elfogott az idegesség. Az
jutott róluk az eszembe, amikor Todd eldobta a petárdát, és az olyan
közel robban fel mellettem, hogy a gyutacsa megégette a bőrömet.
Mivel Ethan hihetetlenül izgatott lett, én magam is ott ugráltam a lába
körül. Néhány konzervdobozt felrakott a kerítés tetejére, majd rájuk
lőtt a puskával. A dobozok elrepültek. Nem igazán értettem, hogy
egész pontosan milyen összefüggés lehet a dobozok és a fegyver
hangos dörrenése között, de azt azért igen, hogy a két jelenség
kapcsolatban áll egymással. Ráadásul, figyelembe véve a fiú
viselkedését, ez a kapcsolat hihetetlenül nagy örömmel jár. Terri
felhorkant, és átügetett az udvar lehető legtávolabbi sarkába.
Igyekezett elhatárolódni az egész felhajtástól.
A fiú később vacsorát készített. Csodálatos illata volt a
felmelegített csirkének. A nappaliban ültünk, és ment a tévé. Ethan az
ölében tartotta a tányért, és időnként bőrdarabokat dobott oda nekem.
Na, ez olyan mulatság, amit én is támogatok!
Abban a pillanatban a legkisebb mértékben sem érdekelt, hogy
Anyu valaha is visszatér-e.
A fiú letette a tányért a padlóra, én pedig tisztára nyaltam. Utána
úgy döntöttem, hogy kipróbálom az új szabályokat. Felmásztam
Nagyapó puha karosszékébe, miközben hátrasandítottam, hogy mikor
hangzik fel a „lejönni onnan" parancsszó. A fiú azonban a tévét
bámulta, így aztán összegömbölyödtem, hogy szundikáljak egy jót.
Csak félálomban hallottam, hogy csörögni kezd a telefon. A fiú,
mintha az alvást emlegette volna, ám amikor letette a kagylót,
mégsem feküdt le aludni. Ott ült, és tovább nézte a tévét.
Már az igazak álmát aludtam, amikor hirtelen felpattant a szemem.
Éreztem, hogy valami nincs rendben. A fiú is felült az ágyban.

96
Feszülten hallgatózott.
- Hallottad ezt a zajt? - suttogta.
Megpróbáltam eldönteni, hogy a hangjából kiérződő feszültség
tényleg azt jelenti-e, hogy nem szunyókálhatok tovább. Végül úgy
döntöttem, hogy Ethannak igazából nyugalomra van szüksége, ezért
példamutatóan visszahajtottam a fejemet a puha párnára. A ház
belsejéből halk puffanást hallottam.
- Bailey! - suttogta idegesen a fiú.
Na, rendben, értem én, ez már tényleg komoly! Lekászálódtam a
fotelből, nyújtózkodtam egy nagyot, majd várakozva Ethanra néztem.
Odahajolt hozzám, és megérintette a fejemet. Csak úgy sugárzott
belőle a félelem.
- Hahó! - kiáltotta bizonytalanul. - Van ott valaki?
Kővé dermedt, én pedig utánoztam a testtartását. Feszülten
figyeltem. Nem igazán értettem, mi a baj, de tudtam, hogy veszély
fenyeget minket. A következő puffanásnál Ethan hatalmasat ugrott.
Valósággal vibrált körülötte a levegő a félelemtől. Felkészültem arra,
hogy szembeforduljak a fenyegetéssel, bármi is legyen az. Éreztem,
ahogy a nyakamon felborzolódik a szőr. Halkan, figyelmeztetően
morogni kezdtem.
A vicsorgásomat hallva a fiú nesztelenül kiosont a szobából.
Feszülten figyelve indultam utána. Néztem, ahogy aznap immár
másodszor kinyitja a fegyveres szekrényt.

97
 Tizenegyedik fejezet
Remegő kezében nagyapó puskáját szorongatva, Ethan felment a
lépcsőn. Szétnézett az előszobában is, aztán átvizsgáltuk Anyu
hálószobáját is. Végig a sarkában jártam. Ellenőriztük az emeleti
fürdőszobát, benéztünk az ágy alá is. Amikor a fiú felrántotta a
szekrényajtót, hangosan így kiáltott: - Ha!
Az ijedségtől majd kiugrottam a bőrömből.
Ugyanilyen alaposan átvizsgáltuk az ő szobáját, Nagyanyó és
Nagyapó szobáját, meg azt az apró kamrát is, ahol Nagyanyó a
heverőn szokott aludni, ha éjszaka Nagyapóból túl hangos, morgó
zajok törtek elő. Mielőtt elmentek volna az autóval, Nagyanyó hosszú
időt töltött odabent. Átalakította a fricskát. Megpróbálta valóra
váltani Ethan elképzeléseit. Az apró kamrát varrószoba néven
emlegették.
Alaposan körülnéztünk az egész házban. A fiú végig a kezében
tartotta Nagyapó puskáját. Minden kilincset lenyomott, és ellenőrizte
az összes ablakot. Amikor visszaértünk a nappaliba, reménykedve
indultam el Nagyapó fotelje felé, ám a fiú még mindig nem fejezte be
a ház átkutatását, így aztán elgyötört sóhajjal felzárkóztam mögé, hogy
leellenőrizzük a zuhanyzó függönyét is.
Végül Anyu szobájába tértünk vissza. Ellenőrizte a kilincset, majd
az öltözőszekrényt odahúzta az ajtó elé. A puskát az ágy mellé
fektetve magához hívott. Amikor megölelt, eszembe jutott, hogy Ethan
milyen gyakran kijött hozzám a garázsban lévő kutyaólba, ha Anyu és
Apu kiabált egymással. Most is ugyanaz a magányos rettegés
gyötörte. Megpróbáltam a lehető leglelkesebben képen nyalni. Hiszen
itt vagyunk egymásnak! Hogy a csudában történne bármi rossz?
Másnap reggel jó sokáig aludtunk, és utána mesés reggeli várt ránk.
Sült szalonnát ettem pirítóssal, kinyaltam a rántotta maradékát, és
megittam azt a tejet, amivel Ethan már nem tudott megbirkózni.
Csodálatosan kezdődött a nap! Ethan ekkor ennivalót rakott egy
zacskóba, és még mellé csúsztatott egy vízzel teli üveget. Az egész

98
eltűnt a hátizsákjában. Talán sétálni megyünk? Néha előfordult, hogy
Ethan társaságában sétálni mentem, ő pedig hozott szendvicset, hogy
legyen min osztoznunk. Mostanában egyre többször kószáltunk arra,
amerre az a lány lakott. Éreztem az illatát a postaládán. A fiú állt ott
egy darabig, és a házat bámulta, aztán megfordultunk, és hazajöttünk.
Az éjszakai félelem nyom nélkül tovaszállt. Ethan fütyörészve
sietett oda Terrihez, hogy ellássa a lovat. A bugyuta jószág hozzánk
lépdelt, mert meg akarta enni azt a nagy vödörnyi száraz, íztelen
magot, vagy mit, amit napközben szokott rágcsálni, ha éppen nem köti
le minden erejét az, hogy ki ne forduljon a gyomra a sok
fűzabálásától.
Igencsak meglepődtem, amikor a fiú előhozott az istállóból egy
törülközőt és egy csillogó bőrnyerget. Mind a kettőt a ló hátára
erősítette. Korábban is csináltunk már ilyesmit, ám olyankor, amikor
Ethan felmászott Terri hátára, nemcsak Nagyapa volt mindig velünk,
de gondosan ügyelt arra is, hogy zárva legyen a karám kapuja. Most
azonban a fiú kinyitotta a kaput. Vigyorogva felült a ló hátára.
- Mehetünk, Bailey! - kiáltotta le a magasból.
A nyomába eredtem, de elég ramatyul éreztem magam. Cseppet sem
tetszett, hogy hirtelen Terri állt a reflektorfényben, de az sem, hogy a
fiú olyan messzire került tőlem. Nem örültem annak, hogy a hatalmas
állat mellett kell lépdelnem. Már rég rájöttem arra, hogy ez a ló
pontosan olyan fafejű, mint a kacsák. A legkisebb mértékben sem
tetszett, hogy Terri nagyot csapott a farkával, majd egy hatalmas adag
kakit pottyantott az útra. Éppen hogy elkerült. Persze lepisiltem,
hiszen a kupac most már egyértelműen engem illetett, ám közben nem
tudtam megszabadulni attól a kínos érzéstől, hogy a ló valójában meg
akart sérteni.
Nemsokára letértünk az útról, és egy erdei ösvényen haladtunk
tovább. Üldözőbe vettem egy nyulat. Simán utolértem volna, ha a
csaló gazember hirtelen nem vált irányt. Nem is egy, hanem több
bűzborz szagát is éreztem. Dölyfösen ellenálltam, hogy akár egyetlen
lépést is tegyek feléjük. Amikor megálltunk egy aprócska tavacska
partján, Terri és én inni kezdtünk, a fiú pedig később megette a

99
szendvicsét. Odadobott nekem néhány falatkát.
- Hát nem csodálatos, Bailey? Ugye, jól érzed magad?
Feszülten figyeltem a kezét. Arra gyanakodtam, hogy ezek a kérdő
mondatok esetleg azt jelzik, hogy nemsokára kapok még abból a
szendvicsből.
Eltekintve attól, hogy Terri is itt volt velünk, összességében
remekül éreztem magam. Természetesen már attól is öröm töltött el,
hogy jó messze magam mögött tudhattam azt az ostoba fricskát. Jó pár
órányi út után olyan messzire keveredtünk otthonról, hogy már nem is
éreztem az illatát.
Világosan éreztem, hogy Terri kezd elfáradni. A fiúból azonban
csak úgy sugárzott, hogy még hosszú út választ el minket az úti
célunktól. Egy helyen Ethan megtorpant.
- Erre kell tovább mennünk? Vagy inkább arra? Emlékszel rá,
Bailey? Tudod, hogy hol vagyunk?
Várakozva néztem fel rá, aztán egy szívdobbanásnyi idő elteltével
elindultunk. Azt az ösvényt választottuk, amelyiken a legtöbb állat
illatát éreztem.
Olyan hatalmas területet jelöltem meg, hogy a lábam már sajgott
attól, hogy állandóan a levegőben tartom. Terri megtorpant, és vastag
sugárban engedte ki magából a vizeletet. Úgy véltem, ez a viselkedés
cseppet sem helyénvaló, hiszen a szaga el fogja nyomni az illatomat,
és, ugye, én alapvetően kutya vagyok. Előresiettem hát, hogy
megszabaduljak az orromat facsaró bűztől.
Amikor felértem az apró magaslat tetejére, azonnal megpillantottam
a kígyót. Egy napos folton feküdt. Ritmikusan hol kinyújtotta, hol
behúzta a nyelvét. Megtorpantam, és lenyűgözve bámultam. Még
sohasem láttam ilyesmit.
Rávakkantottam, ám ez nem járt semmilyen következménnyel.
Visszaügettem a fiúhoz, aki közben mozgásra bírta Territ.
- Mit találtál, Bailey? Mit láttál?
Úgy döntöttem, hogy függetlenül attól, amit a fiú mond, én aztán
nem fogom megharapni a kígyót!
Felzárkóztam a ló mellé, Terri pedig kifejezéstelen arccal elindult

100
előre. Kíváncsian vártam, hogy mit tesz majd, ha megpillantja a lába
előtt összetekeredett kígyót.
Először észre sem vette. Amikor azonban közelebb ért, a kígyó
hirtelen a magasba emelte a fejét. Terri valósággal felvonyított.
Mellső lábai felemelkedtek a földről, megpördült, rugdalni kezdett, a
fiú pedig széles ívben lerepült a hátáról. Természetesen odarohantam
hozzá, de nem lett semmi baja. Azonnal felpattant.
- Terri! - harsogta.
Mérgesen bámultam a vágtatva távolodó ló után. Patái felkavarták a
port. Amikor a fiú rohanva utána indult, egyből felfogtam, miről van
szó, és magam is üldözőbe vettem. A ló azonban a világ minden
kincséért sem állt volna meg. Mivel már egyre nagyobb távolság
választott el engem Ethantól, megfordultam, hogy mellette legyek.
- Jaj, ne! - kiáltotta a fiú, de most nem rám haragudott. - Édes
istenem! Bailey, most mitévők legyünk?
Iszonyúan zavarba jöttem, amikor sírni kezdett. Ahogy öregedett,
ilyesmire egyre ritkábban került sor. Nem csoda, hogy most teljesen
felzaklatott a viselkedése. Éreztem rajta a mélységes kétségbeesést.
Az arcomat a kezébe tuszkoltam, hogy valamivel jobban érezze
magát. Úgy döntöttem, az volna a legjobb, ha hazamennénk csirkét
enni.
Végül abbahagyta a sírást, és kifejezéstelen arccal körülnézett az
erdőben.
- Eltévedtünk, Bailey! Ivott egy nagy korty vizet.
- Hát, ez van! Gyere, menjünk!
Úgy tűnt, hogy még sétálnunk kell egy kicsit. Teljesen más irányba
indultunk, még csak megközelítőleg sem arra, amerről jöttünk. Sokáig
ténferegtünk az erdőben. Egy helyen kereszteztük a saját illatunk
nyomát. A fiú továbbra is elszántan gázolt a bokrok között. Annyira
elfáradtam, hogy képtelen voltam bármit is tenni, amikor jobb kéz
felől egy mókus rohant át előttem az ösvényen. A fiú nyomában
maradtam. Éreztem, hogy ő is kezd fáradni. Amikor az égbolt
elkezdett sötétedni, leültünk egy fatörzsre, és Ethan megette az utolsó
szendvicset is. Nem feledkezett meg arról, hogy engem is megetessen.

101
 - Annyira sajnálom, Bailey!
A sötétség beállta előtt nem sokkal a fiú elkezdett botokkal játszani.
Rengeteg botot és gallyat halmozott fel egy kidőlt fa tövében.
Nemsokára már egész halom tornyosult az agyagos föld és a
göcsörtös gyökerek fölött. Előtte fenyőtűkkel borította be a talajt. A
gallyakat ezek tetejére rakta. Érdeklődve figyeltem, ahogy
tevékenykedik. Az iszonyatos kimerültség ellenére is hajlandó lettem
volna bármilyen bot után rohanni, ha eldobott volna egyet. A fiút
azonban nem lehetett kizökkenteni a munkából.
Amikor túl sötét lett, és már semmit sem látott, felmászott a tű-
levelekkel bevetett ágyra.
- Gyere, Bailey! Gyere ide!
Odamásztam mellé. Ismét a kutyaól jutott az eszembe. Sajnálkozva
idéztem fel magamban Nagyapó kényelmes foteljét. Képtelen voltam
megérteni, miért nem megyünk haza, hogy kényelmesen aludjunk. A
fiú nemsokára vacogni kezdett. Odahajtottam a fejemet, és a hasamat
nekinyomtam a hátának. Pontosan úgy tettem, mint ahogy akkor
szoktam, amikor a fivéreim és a nővéreim oldalán fekszem, és fázni
kezdünk.
- Jó kutya vagy, Bailey! - szólalt meg.
Nemsokára elmélyült a légzése, és már nem is didergett. Bár ez a
testhelyzet távolról sem volt kényelmes, egész éjjel így maradtam,
hogy a lehető legmelegebben tartsam.
Reggel a madarakkal ébredtünk. A nap még nem jött fel teljesen, de
mi máris útra keltünk. Reménykedve szaglásztam meg a zsákot, de
csak az illatok tévesztettek meg. A fiú megengedte, hogy beletúrjak a
hátizsákba, ám semmi ehetőt nem találtam benne.
- Nem dobom el a papírt, mert lehet, hogy tüzet kell gyújtanunk -
magyarázta. Kutyanyelvre lefordítva ez azt jelentette, hogy „egy
csomó szendvicsre van szükségünk". Csóválni kezdtem a farkam,
egyetértésem jeléül.
Napközben minden megváltozott. A gyomromat égető fájdalommal
mardosta az éhség. A fiú újra sírni kezdett. Egy jó órán át zokogott.
Éreztem én nagyon, hogy mennyire feszült. A zokogást duzzogó

102
letörtség követte, ami engem legalább annyira felzaklatott. Amikor
Ethan leült a földre, és kifejezéstelen tekintettel rám bámult, gyorsan
jól arcon nyaltam.
Kezdtem aggódni a társam miatt. Most már tényleg haza kellene
mennünk!
Egy keskeny patak partján a fiú hasra vetette magát, és mohón
kortyoltuk a vizet. Ethan ettől erővel és céltudatossággal lett tele.
Most már a folyás irányában meneteltünk tovább. A patak széles
kanyarokat írt le a fák között. Egy helyen a mezőn át vezetett az útja.
Minden tele volt csípős bogarakkal. A fiú a napra nézett, aztán még
gyorsabban haladtunk tovább. Feltámadt benne a remény. Egy jó
órával később azonban valósággal összeomlott, amikor a patak útja
ismét a sötét erdőben vezetett tovább.
Éjszaka ugyanúgy összebújtunk, mint korábban. A közelben éreztem
egy dög illatát, ami ugyan régi, de talán ehető volt. Mégsem hagytam
magára a fiút. Minden korábbinál nagyobb szüksége volt a belőlem
áradó melegre. Kezdett elszállni belőle az erő. Éreztem, hogy egyre
gyengébb.
Ennyire még sohasem féltem ezelőtt.
Másnap Ethan többször is megbotlott menet közben. Vérszagot
éreztem. Egy ág csúnyán arcon vágta. Szaglászni kezdtem.
- Hagyjál békén, Bailey! - förmedt rám.
Éreztem a belőle áradó dühöt, félelmet és fájdalmat. Ennek
ellenére nem hátráltam meg, hanem maradtam, ahol voltam. Tudom,
hogy jól döntöttem, mert a következő pillanatban már átölelt, és
zokogásban tört ki.
- Eltévedtünk, Bailey! Annyira sajnálom! - suttogta a fiú, én pedig
csóválni kezdtem a farkamat, mert meghallottam a nevem.
A keskeny patak nemsokára lápos területre ért. Eltűnt a víz, a helyét
ingovány vette át. Néha a fiú majdnem térdig süllyedt a sárban. A sár
hangos, cuppogó hangot adott, amikor a lábát kihúzta belőle.
Megrohantak minket a bogarak. Célba vették a szemünket és a
fülünket.
A mocsár felénél járhattunk, amikor a fiú megtorpant. Megroggyant

103
a háta és lehajtotta a fejét. A levegő egyetlen, hosszú, mély sóhajjal
áradt ki a tüdejéből. Én idegesen tovább rohantam volna, hogy
kerüljünk már ki erről az undorító helyről. Az egyik mancsommal
meglöktem a lábát.
Ethan feladta. A bensőjét teljesen elöntötte a vereség érzése. Már
nem állt ellen neki. Elfogyott az életereje. Pont olyan volt, mint Mohó
testvérem. Ő is csak úgy leheveredett a csőben, és soha többé nem
kelt fel utána.
Ugatni kezdtem, amivel nemcsak a fiút leptem meg, hanem saját
magamat is. Elködösült tekintettel pislogott rám. Ismét ugattam.
- Jól van, na! - morogta. Ernyedten húzta ki a lábát a sárból, és
bizonytalanul lépett egyet. Újra lábszárközépig süllyedt a mocsárban.
Majdnem fél napba is beletelt, amíg átszeltük a mocsarat. Amikor a
túloldalán ismét rábukkantunk a patakra, az ott már sokkal
lendületesebben csörgedezett. Mélyebbé és gyorsabbá vált.
Nemsokára egy erecske torkollott bele, majd egy másik, és a fiú
kénytelen volt nekifutásból átugrani az akadályokat, ha az egyik vagy
a másik oldalon egy kidőlt fa zárta el az útját. Ezek az ugrások nagyon
kimerítették. Néhány órára megpihentünk, és aludtunk is egyet.
Odabújtam hozzá, és attól féltem, hogy esetleg már nem is fog
felkelni. Végül, aztán csak feltápászkodott.
- Jó kutya vagy, Bailey! - emlékeztetett érdes hangon.
A patak késő délutánra beletorkollott egy folyóba. A fiú egy
darabig kifejezéstelen arccal bámulta a sötét vizet, aztán elindultunk a
folyásirányban, keresztülvágva a magas füvön, majd a sűrű erdő fái
között.
Már közeledett az éjszaka, amikor megéreztem az emberek illatát.
Ethan ekkor már alig állt a lábán. Valósággal tántorgott. A lábát is
éppen csak, hogy emelni bírta. Valahányszor elesett, egyre tovább
tartott, hogy feltápászkodjon. Észre sem vette, hogy orromat a földre
szorítva előrerohanok.
- Gyere, Bailey! - suttogta. - Hova tűntél?
Szerintem még azt sem vette észre, hogy elértük az ösvényt.
Hunyorogva nézett maga elé az erősödő szürkületben. Igyekezett

104
elkerülni, hogy elessen. Hosszú másodperceken át semmit nem
éreztem, miközben a lábam alatti füvet keményre taposott ösvény
váltotta fel. Több ember illatát is éreztem. A szagok kivétel nélkül
régiek voltak, de világosan és egyértelműen éreztem valamennyit.
Mintha csak otthon lennék, ahol a gyerekek mindig ugyanarra
mászkáltak az utcán. A fiú hirtelen kihúzta magát, és mélyen beszívta
a levegőt.
- Hűha! - szólalt meg halkan, és hirtelen feszült tekintettel bámulta
az ösvényt.
Most már egyértelműen tudtam, merre kell mennünk. Pár méternyit
előreszaladtam, és a lábamból egyszeriben eltűnt az ólmos fáradtság,
amint megéreztem a fiú egyre növekvő lelkesedését. Az ösvény és a
folyó egyaránt jobb kéz felé kanyarodott. A földközelben tartott
orrommal éreztem, hogy az emberek szaga egyre erősebbé és
frissebbé válik. Nem is olyan régen járt itt valaki.
Ethan megtorpant, ezért visszaszaladtam hozzá. Tátott szájjal
bámulva nézett maga elé.
- Hűha! - jelentette ki.
Ekkor már én is észrevettem a folyón átívelő hidat. Valaki mozogni
kezdett a félhomályban. Egy ember sétált a korlát mellett. A vizet
bámulta. Ethan szíve vadul kalapált. Jól hallottam a gyorsuló
dübörgést. Az izgalma azonban szinte rögtön helyet adott a
félelemnek. Hátrálni kezdett, pontosan ugyanúgy, ahogy az első anyám
is tette, amikor vadászat közben emberekre bukkantunk.
- Bailey, maradj csendben! - suttogta.
Nem tudom, hogy mi üthetett belé, de nagyon is jól értettem a
hangulatát. Ugyanaz az érzés fogta el, mint múltkor otthon, amikor
éjszaka elővette a puskát, és belenézett az összes szekrénybe.
Idegesen fürkésztem.
- Hé! - kiáltott fel az ember a hídon.
Éreztem, ahogy a fiú megfeszül. Készen állt arra, hogy elrohanjon.
- Hé! - kiabált újra a férfi. - Te vagy Ethan?

105
 Tizenkettedik fejezet
A hídon álló férfi autójával mentünk tovább. - Tűvé tettük érted
egész Michigan államot, fiam! - magyarázta. Ethan lesütötte a szemét.
Éreztem, hogy szomorúság, szégyen és egy kis ijedség bujkál benne.
Alighogy megálltunk egy nagy háznál, Apu már nyitotta is ki a kocsi
ajtaját, és megölelte a fiút. Anyu is megölelte, meg Nagyanyó és
Nagyapó is. Mindenki hihetetlenül boldognak látszott, bár a
kutyusnak nem adtak egyetlen finomságot sem. Ethan beült egy
kerekes székbe, és egy férfi betolta az épületbe. Mielőtt eltűnt volna
az ajtóban, megfordult, és integetni kezdett nekem. Úgy gondoltam,
hogy most már nem lehet semmi baj. Másrészt, kissé felidegesített,
hogy nem mehetek vele. Nagyapó erősen fogta a nyakörvemet, így
még esélyem sem volt arra, hogy beszaladjak.
Nagyapó magával vitt a kocsival. Az első ülésen utazhattam! Egy
nagyon érdekes helyen álltunk meg. ínycsiklandó illatú zacskót adtak
be az öregnek az ablakon. A vacsorát az elülső ülésen kaptam meg.
Nagyapó egymás után kicsomagolta a még forró szendvicseket, és egy
kivételével az összeset nekem adta. Azt az egyet pedig megette.
- Nehogy eláruld ám az öreglánynak! - figyelmeztetett. Hazaérve
döbbenten láttam, hogy Terri ott áll az udvarban, a megszokott helyén.
A rá olyannyira jellemző bugyuta arckifejezéssel révedt a semmibe.
A kocsi ablakából kihajolva dühösen ráförmedtem, de Nagyapó rám
szólt, hogy fejezzem be az ugatást.
A fiú csak egyetlen éjszakára maradt távol. Mivel azonban amióta
csak odakerültem, még eddig egyetlen alkalommal sem kellett külön
aludnunk, így egészen addig nyugtalanul mászkáltam fel-alá a
folyosón, míg Apu rám nem dörrent:
- Lefeküdni, Bailey!
Összegömbölyödtem Ethan ágyán, és a párnájára tettem a fejemet.
Ott volt a legerősebb az illata, így elaludtam.
Majdnem kiugrottam a bőrömből, amikor Anyu másnap hazahozta
Ethant. A fiú azonban komoran festett. Apu összeszidta, amiért rossz

106
fiú volt. Nagyapó a fegyverszekrény előtt állva beszélt vele.
Mindenkiből csak úgy áradt a feszültség, és mégsem jutott senkinek
sem az eszébe, hogy szóba hozza Territ. Pedig hát ő okozta ezt az
egész kalamajkát! Rájöttem ám, hogy miért! Senki sem volt itt, ezért
nem tudhatták, mi történt valójában. Ethanra voltak mérgesek, nem
pedig a lóra.
Ettől annyira dühbe gurultam, hogy legszívesebben kimentem és
beleharaptam volna abba a dögbe, amit persze végül nem tettem meg,
mivel azért elképesztően nagyra nőtt az az állat.
A lány is átjött. Leültek a verandára, de nem nagyon beszélgettek.
Halkan mormoltak, de még véletlenül sem néztek volna a másikra.
- Megijedtél? - kérdezte a lány.
- Dehogyis! - felelte Ethan.
- Én nagyon féltem volna.
- Hát, én meg nem!
- Nagyon fáztál éjjel?
- Hát, eléggé.
- Hú!
- Bizony!
Feszült figyelemmel követtem a párbeszédet. Gondosan ügyeltem
az olyan szavak felbukkanására, mint Bailey, autókázás meg süti.
Mivel egyiket sem hallottam, lehajtottam a fejem, és nagyot
sóhajtottam. A lány közelebb hajolt, és simogatni kezdett. Gyorsan a
hátamra feküdtem, nehogy lemaradjak egy jó kis hasvakarászásról.
Úgy döntöttem, ez a lányka nagyon is a kedvemre való. Bárcsak
kicsit többször látogatna hozzánk azokkal a sütikkel, amelyekből
aztán mindig adhatna nekem!
Egyáltalán nem álltam készen a változásra, amikor Anyu mindent
összecsomagolt, és megkezdődött a hosszú kocsikázás. Ez azt
jelentette, hogy közeledik az iskola. Amikor otthon megálltunk a
kocsifeljárón, a sok gyerek mind odarohant hozzánk. Örömmel láttam,
hogy Cukorka is velük van. Egy pillanatnyi tétovázás nélkül folytattuk
a rég elkezdett, végeérhetetlen birkózást.
A szomszédságban több kutya is lakott, de én Cukorkát szerettem a

107
legjobban. Talán azért, mert vele szinte mindennap találkoztam,
amikor a fiú, iskola után, átment Chelsea anyukájához. Néha, amikor
a nyitott kapun keresztül elindultam, hogy újabb kalandot keressek,
Cukorka is kint járt, és elkísért egy darabig, hogy együtt derítsük fel,
milyen titkokat rejtenek a házak mögött álló szemeteskukák.
Éppen ezért igencsak nyugtalan lettem, amikor egy nap
meghallottam Chelsea hangját. Mélyen kihajolt anyukája kocsijából,
és ezt kiabálta:
- Cukorka! Cuki! Gyere, Cukorka!
Chelsea átjött Ethanhoz. Nem sokkal később a környék összes
gyereke Cukorka nevét ordítozta. Egyből megértettem, hogy Cukorka
rossz kutya volt, egyedül kalandozott el valamerre.
Az illata legerősebben a patak partján érződött. Ott azonban olyan
sok kutya és gyerek járt már, hogy nem tudtam eldönteni, melyik
irányba mehetett. Chelsea elszomorodott, és zokogni kezdett. Nagyon
megsajnáltam. Az ölébe tettem a fejem, és a kislány átölelt.
Todd is segített a gyerekeknek Cukorkát keresni. Furcsa mód
éreztem a kutya illatát a nadrágján. Alaposabban megszaglásztam, de
a gyerek elkomorodott, és eltolta a fejemet. A cipőjét sár borította, és
a lábán is jól éreztem Cukorka erős illatát. Voltak ott más szagok is,
ám azokat nem tudtam azonosítani.
- Gyere ide, Bailey! - szólt rám Ethan, amikor meglátta, hogy Todd
ellökött.
Cukorka soha többé nem jött haza. Nem felejtettem el az első
anyámat, aki kilépett a kapun, és elindult a nagyvilágba anélkül, hogy
egyetlen pillantást is vetett volna hátra. Némelyik kutya arra született,
hogy szabadon vándoroljon, mert nem talál olyan fiút, aki szeretné.
Az idő múltával Cukorka illata elhalványodott a szélben. Én
azonban képtelen voltam abbahagyni a keresését. Ha eszembe jutott,
milyen volt Cukorkával játszani, azon kaptam magam, hogy Kokó jár
az eszemben, meg a régi Udvar. Annyira szerettem volna újra
találkozni Kokóval meg Cukorkával, de ekkorra kezdtem megérteni
azt, hogy az élet sokkal összetettebb annál, mint amilyennek az
Udvaron képzeltem. A világ sorsát az emberek irányítják, nem a

108
kutyák. Nem az számít, hogy mit akarok. Csupán az lényeges, hogy
amikor Ethan fázott és éhezett az erdőben, akkor ott voltam vele.
Melegen tartottam egész éjjel, hiszen én voltam a társa.
Azon a télen, nagyjából akkor, amikor Apu berakott egy fát a
nappaliba, mert közeledett a Boldog Karácsonyi Ünnepeket, Chelsea
új kiskutyát kapott. Hercegnőnek nevezték el. Elképesztően játékos
kis jószág volt, de már kezdett az idegeimre menni, főleg, ha a hegyes
fogával belekapaszkodott a fülembe. Olyankor rávicsorogtam, hogy
hagyjon már békén. Hercegnő erre ártatlanul pislogni kezdett, majd
néhány másodpercre elhátrált. Valamiért mindig úgy döntött, hogy
nem gondolom én ám komolyan azt a vicsorgást, és megint ott lihegett
a nyakamban. Az őrületbe tudott kergetni!
Tavasszal a környék összes gyereke valami gokartról beszélt. Az
utcában minden kölyök kalapált és deszkát fűrészelt. Szinte meg is
feledkeztek a kutyáikról. Apu minden éjjel kijött a garázsba, hogy
beszélgessen a fiával, aki komoly odaadással foglalkozott ezzel.
Végső kétségbeesésemben már egészen odáig merészkedtem, hogy
szétnéztem a fiú szekrényében, és előszedtem azt a visszataszító
fricskát. Azt gondoltam, ha mástól nem, majd ettől megjön az esze.
Ethan azonban továbbra is a fadarabokra összpontosított, annyira
vigyázott rájuk, hogy egyetlenegyet sem dobott el, amit utolérhettem
és visszahozhattam volna.
- Látod a gokartomat, Bailey? Nagyon gyors lesz ám!
Végül a fiú kinyitotta a garázs ajtaját, beült a gokartba, és mint egy
szánkón, lesiklott vele a rövid kocsifeljárón. Miközben mellette
ügettem, egyre csak az járt a fejemben, hogy ezért az apróságért aztán
tényleg nem volt semmi értelme olyan sokat kopácsolnia!
Amikor azonban a gokart leért a kocsibejáró végére, Ethan
felkapta, és visszasietett vele a garázsajtóhoz, aztán elölről kezdte az
egész játékot!
A fricskáért sem voltam nagyon oda, de azt legalább meg lehetett
rágni.
Egy napsütéses szép nap, amikor nem kellett iskolába menni, a
környékbeli gyerekek fogták a gokartjukat, és elmentek egy közeli

109
hosszú, meredek utcába, pár tömbnyire tőlünk. Hercegnő még túl
kicsi volt, hogy részt vehessen a körmenetben, én azonban elkísértem
Ethant, bár cseppet sem tetszett az az ötlet, hogy beül a gokartba, és
azt akarja, hogy a pórázomnál fogva végigvontassam az utcán.
Todd és a bátyja, Drake, a többi gyerekkel együtt gúnyosan
nevetett, amikor megpillantották Chelsea gokartját. Mindenfélét
mondtak rá, éreztem, hogy ezzel nagyon megbántották a kislányt.
Amikor a gokartok felsorakoztak egymás mellett a dombtetőn, Todd
Ethan mellett állt.
Senki sem készített fel arra, ami eztán következett.
- Vigyázz, kész, rajt! - kiáltotta valaki. Az összes gokart mozgásba
lendült. Egyre növekvő sebességgel gurultak lefelé a hegyoldalon.
Drake Todd mögé rohant, és nagyot lökött rajta. Todd gokartja egyből
az élre tört.
- Csalók! - kiabálta Chelsea.
Az ő gokartja elég lassan haladt, ám Ethan egyre jobban
felgyorsult. Nemsokára már teljes erőből rohannom kellett, hogy
mellette maradjak. A többiek egymás után maradoztak le. Egy idő
múlva már csak Ethan száguldott Todd mögött. És egyre jobban
felzárkózott mögé.
A féktelen szabadság érzésétől megmámorosodva rohantam lefelé a
lejtőn Ethan után. Az emelkedő legalján egy Billy nevű gyerek állt,
kezében bottal, amelyre zászlót kötöttek. Sejtettem én, hogy valami
köze azért lehet az eseményekhez. Ethan meggörnyedve vezetett.
Lehajtotta a fejét, csak úgy üvöltött róla, milyen remekül érzi magát.
Úgy döntöttem, hogy én is felülök mellé. Minden erőmet beleadtam a
futásba, és felé vetődtem, és a gokart legvégére huppantam. Kevés
hiányzott, hogy leessek róla.
Az ugrásom ereje igencsak meglökte a járművünket. Megelőztük
Toddot! Billy meglendítette a botját, én pedig jól hallottam a
harsányan éljenző gyerekeket, ahogy a gokart lassan megállt az
úttesten.
- Jó kutya vagy, Bailey! - kiáltotta nevetve Ethan.
Lassan a többi gokart is utolért bennünket. Odaértek a gyerekek is a

110
dombtetőről. Mindenki kiabált és nevetett. Billy Ethan mellé lépett,
és magasba emelte a karját. Nem is törődött azzal, hogy a zászlós
pálca leesett a földre. Felkaptam a fadarabot, és büszkén
körbetáncoltam vele. Reméltem, hogy valaki elég vakmerő lesz
ahhoz, hogy megpróbálja elvenni tőlem. Az lett volna csak az igazi
mulatság!
- Szemétség! Szemétség! - kiabálta Todd.
A gyerekek elhallgattak. Toddból csak úgy áradt a gyűlölet.
Szembefordult Ethannal.
- A rohadt kutyád felugrott a tragacsra! Csak ezért nyerhettél!
Kiestél a versenyből! - jelentette ki az öccse háta mögött álló Drake.
- Te meg megtoltad az öcsédet! - kiabálta Chelsea.
- És?
- Úgyis utolértelek volna! - ellenkezett Ethan.
- Aki azt mondja, hogy Toddnak van igaza, tegye fel a kezét! -
kiáltotta Billy.
Todd és a bátyja felemelte a kezét.
- Aki azt mondja, hogy Ethan nyert, emelje fel a kezét!
- Ethan! - kiáltották egyszerre a gyerekek. Mindenki felemelte a
kezét. Annyira meglepődtem a hangos kitörés miatt, hogy elejtettem
azt a pálcát.
Todd előrelépett, és megütötte Ethant. A fiú összegörnyedt, majd
nekiugrott Toddnak. Mindketten a földre zuhantak.
- Bunyó! - rikkantotta Billy.
Már mentem volna én is, hogy megvédjem Ethant, de Chelsea
határozottan megragadta a nyakörvemet.
- Nem szabad, Bailey! Ül!
A két gyerek már a földön hempergett, dühösen igyekeztek
felülkerekedni egymáson. Ficánkolni kezdtem, próbáltam kibújni a
nyakörvemből, de Chelsea erősen tartott. Csalódottságomban
felugattam.
Ethan a hanyatt fekvő Toddon ült. Mindketten lihegtek.
- Feladod? - kérdezte Ethan.
Todd rá se nézett. Becsukta a szemét. Sütött róla a gyűlölet és a

111
megaláztatás miatti szégyen. Végezetül bólintott egyet. A két fiú
lassan felállt. Leporolták a koszt a nadrágjukról.
A Drake-ből áradó hirtelen gyűlölethullámot abban a pillanatban
megéreztem, ahogy előreugrott, és két kézzel meglökte Ethant. A fiú
megtántorodott, de nem esett el.
- Na, gyerünk Ethan, mire vársz? - hörögte Drake.
Hosszú csend támadt, Ethan végigmérte az idősebb fiút. Ekkor
Billy előrébb lépett.
- Ne! - jelentette ki.
- Ne! - ismételte meg Chelsea.
- Ne! - kiáltották néhányan még a gyerekek közül. - Ne! Drake egy
percig némán bámult ránk, majd a földre köpött, felkapta a gokartot,
és a két fivér szó nélkül elkullogott.
- Na, ma aztán mindenkinek megmutattuk, igaz-e, Bailey? - kérdezte
Ethan. A gyerekek felcipelték vagy felhúzták maguk után a gokartokat
a dombtetőre, majd újra legördültek. Ezzel telt el az egész nap. Ethan
megengedte, hogy Chelsea is beüljön az övébe, mert a kislány
gokartjának kiesett egy kereke. Chelsea hagyta, hogy egész végig
mögötte üljek.
Aznap este, vacsora közben, Ethan majd kiugrott a bőréből.
Lelkesen mesélte Apunak és Anyunak a történteket. A szülők
mosolyogva hallgatták. A fiú csak nagy sokára tudott elaludni.
Nyugtalansága annyira zavart, hogy lemásztam az ágyról, és a padlóra
feküdtem, így aztán éppen csak félálomban voltam, amikor odalentről
hatalmas csörömpölést hallottam.
- Ez meg mi volt? - kérdezte a fiú, és azonnal felült az ágyban.
Kiugrott, amikor a folyosón felgyulladtak a lámpák.
- Ethan, maradj a szobádban! - szólt rá Apu. Ideges, mérges és
rémült volt egyszerre. - Bailey, gyere!
Engedelmesen lementem a lépcsőn Apu mellett. A férfi óvatosan
mozgott, és felkapcsolta a nappaliban a lámpát.
- Ki az? - kérdezte hangosan.
Az utcai ablak függönyét vadul rángatta a szél. De hát, ez az ablak
sosincs nyitva!

112
 - Ne gyertek le mezítláb! - kiabálta Apu.
- Mi történt? - kérdezte Anyu.
- Valaki egy kővel betörte az ablakunkat. Ne gyere ide, Bailey!
Apu aggodalmát megérezve szaglászni kezdtem a földön fekvő
üvegcserepet. A padlón egy nagy kődarab hevert. Néhány szilánk
tapadt rá. Amint megszagoltam, azonnal felismertem az illatot. Todd.

113
 Tizenharmadik fejezet
Úgy egy évvel később, tavasszal, Kormos, a cica, megbetegedett.
Egész nap csak nyöszörögve feküdt, és akkor sem tiltakozott, amikor
a képébe toltam az orromat, hogy kiderítsem, mi lehet a különös
viselkedés oka. Anyu nagyon megijedt, és elvitte Kormost autókázni.
Amikor hazaért, borzasztóan szomorúnak tűnt. Ennek biztos az volt az
oka, hogy a macskákkal nem túl nagy élmény autózni.
Aztán egy héttel később Kormos meghalt. Vacsora után az egész
család kiment az udvarba, ahol Ethan már kiásott egy jókora gödröt.
Egy lepedőbe csavarták Kormos testét, lerakták a lyukba, és földdel
betakarták. Ethan egy fadarabot vert a nedves földhalom mellett a
talajba. Sírtak egy kicsit Anyuval. Az orrommal mind a kettőjüket
megbökdöstem kicsit, csak hogy emlékeztessem őket arra, hogy nem
kell ám olyan nagyon elszomorodni, hisz én makkegészséges vagyok,
és egyébként is, engem sokkal jobban lehet ám szeretni mint Kormost.
Másnap, miután Anyu és a fiú elment az iskolába, kimentem a
kertbe, és kiástam Kormost, mivel úgy találtam, nem gondolhatják
egészen komolyan azt, hogy csak úgy elásnak egy tökéletes állapotban
lévő döglött macskát.
Azon a nyáron viszont nem mentünk le a Tanyára. Reggelente Ethan
és néhány környékbeli cimborája egészen korán felkelt, és a
szomszédságban hangosan zúgó masinákkal lenyírta a füvet. Ethan
engem is elvitt füvet nyírni, de mindig odakötött egy fához. Imádtam a
frissen nyírt fű illatát! De a fűnyírás, mint olyan, nem igazán tudott
lekötni. Valamiért ráadásul úgy éreztem, hogy ez a tevékenység is
szerepet játszik abban, hogy nem megyünk le a Tanyára. Nagyapó és
Nagyanyó beállított ugyan egy hétre, de ez távolról sem volt annyira
vidám, különösen, amikor Apu és Nagyapó között éles szóváltásra
került sor. Kettesben voltak a hátsó udvaron, és kukoricát morzsoltak.
Éreztem, hogy mind a ketten nagyon mérgesek. Úgy véltem, azért
gurultak dühbe, mert a kukorica torzsája teljességgel ehetetlen. Ezt
nemcsak a szagából következtettem ki, hanem mert meg is kóstoltam.

114
Attól kezdve Apu és Nagyapó mindig nagyon feszült volt a másik
közelében.
Amikor elkezdődött az iskola, számos dolog megváltozott. Ethan a
hazaérkezése után többé már nem ment át Chelsea házába. Többnyire
ő érkezett meg utolsónak. Föld-, fű- és izzadságszag áradt belőle,
amikor felrohant a kocsifeljárón, miután az utcán kiszállt valakinek az
autójából. Előfordult, hogy esténként kocsikázni mentünk. Ekkor
tanultam meg, hogy mi fán terem az amerikai futball nevű játék. Egy
hosszú pálya végén, pórázra kötve ültem Anyu mellett. Az emberek
néha minden látható ok nélkül hangosan felüvöltöttek. Fiúk a füvön
birkóztak, és labdával dobálták egymást. Néha ott szaladgáltak az
orrom előtt, máskor meg egészen messzire ugrabugráltak a tágas
udvarféle túlsó végén.
Időnként éreztem, hogy Ethan is a fiúk között van. Eléggé
felzaklatott, hogy ott kell ücsörögnöm ahelyett, hogy még érdekesebbé
tegyem a játékot. Otthon ugyanis már megtanultam, hogyan kell a
számba venni a labdát. Egyszer, amikor Ethannal játszottam, túl
erősen ráharaptam, mire a labda egyszerűen megadta magát. A végén
már csak egy löttyedt bőrdarabka feküdt előttem. Kicsit a fricskára
hasonlított. Attól kezdve Ethan nem akarta, hogy megrágjam a labdáit.
Persze, még máskor is játszhattam vele, feltéve, hogy vigyáztam.
Anyu azonban nem tudott erről, így aztán erősen fogta a pórázt.
Pontosan tudtam, hogy ha elengedne, simán elcsípném azt a labdát. A
fiúk is sokkal jobban szórakoznának ennél, ha próbálnának elkapni.
Én ugyanis mindannyiuknál gyorsabb vagyok!
Chelsea kiskutyája, Hercegnő, szépen cseperedett. Jó barátok
lettünk, miután világosan az értésére adtam, hogyan illik viselkednie
a közelemben. Egy nap kisétáltam a nyitva hagyott kapun, és benéztem
hozzá. Hát nem azt látom, hogy műanyag tölcsér van a nyakában?
Nagyon különös módon viselkedett. Amikor észrevette, hogy ott állok
a ketrece mellett, kicsit csóválni kezdte a farkát, de arra már nem
vette a fáradságot, hogy fel is keljen. Nyugtalanított a helyzet. Nagyon
reméltem, hogy senki sem készül arra, hogy megint rám tegyen egy
ilyen tölcsért.

115
 Amikor havazni kezdett, Ethannal elmentünk szánkózni. Miután
pedig elolvadt a hó, gumilabdákkal játszottunk. Néhányszor elővette a
fiókból a fricskát, és némán nézte, miközben én, halálra váltan, oda
sem mertem pillantani. Feltartotta, és alaposan szemügyre vette.
Emelgette, mintha csak a súlyára lenne kíváncsi, aztán, nagyot
sóhajtva, eltette.
Azon a nyáron sem mentünk le a Tanyára. Ethan már megint füvet
nyírt a cimboráival. Abban reménykedtem, hogy ezt kinőtték, de
szemmel láthatóan még mindig nagyon élvezte. Apu pár napra elment
otthonról, és amíg nem volt idehaza, Nagyapó és Nagyanyó látogatott
meg bennünket. A kocsijukon megéreztem Terri, a széna és a tó
illatát. Hosszú perceken át szimatolva álltam ott, és mind a négy
kerekét lepisiltem.
- Jóságos ég, hogy te mennyit nőttél! - kiáltotta Nagyanyó, amikor
Ethant meglátta.
A hűvös napok beköszöntével továbbra is eljártunk focizni.
Csodálatos meglepetésben volt részem: Ethan most már egyedül is
kocsikázhatott! Ez a felfedezés szinte mindent megváltoztatott,
ugyanis ettől kezdve majdnem mindenhova vele mehettem. Ott álltam
mellette az első ülésen, kidugtam az orromat az ablakon, mert segíteni
akartam a vezetésben. Kiderült, hogy délutánonként azért marad olyan
sokáig az iskolában, mert most már tanulás után mindennap fociznia
kell. Kikötött a kerítéshez, és elém rakott egy tál vizet. Ez így elég
unalmas volt, de legalább vele lehettem.
Néha Ethan beült a kocsiba, de valamiért elfeledkezett rólam. Én
ilyenkor kiültem a kerítéshez, és vinnyogni kezdtem, hogy gyorsan
jöjjön vissza. Anyu aztán többnyire kijött hozzám.
- Szeretnél sétálni, Bailey? - kérdezte újra meg újra, míg végül már
annyira izgatott lettem, hogy valósággal körbetáncoltam. Beakasztotta
a pórázt a nyakörvembe, és elindultunk az utcán. Járőrözés közben
pár lépésenként megálltunk, hogy megjelölhessem a területemet.
Időnként játszadozó gyerekek mellett haladtunk el. Furcsálltam, hogy
Ethan mostanában miért nem játszik kint az utcán. Anyu néha levette a
pórázt, és engedte, hogy egy kicsit szaladgáljak a kölykökkel.

116
 Nagyon kedveltem Anyut. Egyetlen kivetnivalót találtam csupán
rajta. Szeleburdiságában gyakran lecsukta a fürdőszobai itató-tálam
fedelét. Ethan bezzeg sosem csukná rá a fedelet!
Amikor véget ért az iskola, Ethan és Anyu lekocsikázott velem a
Tanyára. Annyira jó volt visszatérni! Terri úgy csinált, mintha nem
ismerne meg, én pedig abban nem voltam egészen biztos, hogy
ugyanazokat a kacsákat látom, mint a múltkor. Ettől eltekintve minden
olyan volt, mint régen.
Ethan Nagyapóval és néhány férfival szinte mindennap dolgozott.
Kalapált és léceket fűrészelt. Először azt feltételeztem, hogy újabb
gokartot akar összeeszkábálni. Egy hónappal később már nyilvánvaló
lett, hogy új istállót építenek, közvetlenül a régi mellé, amelynek
jókora lyuk tátong a tetején.
Elsőként én vettem észre a kocsifeljárón közeledő nőt. Eléje
szaladtam, hogy megakadályozzam az esetleges rendbontást. Amikor
olyan közel értem, hogy már az illatát is éreztem, rájöttem, hogy a
múltkori kislány áll előttem! Szépen felcseperedett! Emlékezett rám.
Remegtem a boldogságtól, amikor megvakarta a fülem tövét.
- Szia, kutyus! Szia, Bailey! Nagyon hiányoztam? Bailey, jó kutya!
Amikor az emberek észrevették a lányt, abbahagyták a munkát.
Ethan éppen akkor lépett ki a régi istállóból. Meglepődötten torpant
meg.
- Hú! Szia, Hannah...
- Szia, Ethan!
Nagyapa meg a többi férfi csak úgy vigyorgott. Ethan hátrasandított
a válla fölött, és elvörösödött. Odasietett hozzám, mert Hannah
mellett álltam.
- Hát, szia! - szólalt meg.
- Szia!
Nem néztek egymásra. Hannah már nem vakargatta a fülem tövét,
ezért megböktem, mert emlékeztetni akartam rá, hogy még itt vagyok.
- Gyere be! - szólalt meg Ethan.
A nyár hátralevő részében bárhova is mentünk kocsikázni, éreztem,
hogy előtte a lány ült a helyemen. Néha átjött, és velünk vacsorázott,

117
aztán Ethannal kiültek a verandára. Csendben beszélgettek, én pedig
odafeküdtem a lábuk elé, hogy legyen ott valami érdekes is, amiről
csacsoghatnak.
Egyszer az egész napos kimerítő munka után az igazak álmát
aludtam, amikor megéreztem, hogy mindketten megijednek valamitől.
Egymás mellett ültek a heverőn. Az arcuk majdnem összeért, és a
szívük hevesen dobogott. Izgalom és ijedtség sütött róluk. Olyan
hangot hallottam, mintha ennének valamit, de nem éreztem az étel
szagát. Mivel nem lehettem egészen biztos abban, mi történik,
felmásztam én is a heverőre, és az orromat beerőltettem az arcuk
közé. Mindketten hangosan felnevettek.
Amikor Anyu és Ethan elindult vissza az iskolába, mindent betöltött
az új istálló friss festékének illata. A lány átjött, és Ethannal lesétált a
stégre. Belelógatták a vízbe a lábukat, és hosszan beszélgettek. A lány
sírni kezdett, miközben állandóan ölelgették egymást. Eszükbe sem
jutott bedobni egy botot a vízbe, vagy bármi olyat tenni, amit az
emberek normális körülmények között egy tóparton tesznek. El sem
tudtam képzelni, hogy mégis mit csinálnak. A kocsinál tovább
folytatódott az ölelkezés, aztán elindultunk. Ethan nagyokat dudált.
Otthon pár dolog megváltozott. Először is, Apunak saját szobája
lett. Kapott egy új ágyat. Ethannal osztoztak a fürdőszobán.
Őszintén szólva, nem nagyon szerettem bemenni oda Apu után.
Másrészt pedig, amikor Ethan éppen nem a barátaival rúgta a bőrt,
akkor állandóan a szobájában csüngött a telefonon. Beszélgetés
közben folyton Hannah nevét emlegette.
A levelek már kezdtek lehullani a fákról, amikor Ethan elvitt
kocsikázni. Egy olyan helyen álltunk meg, ahol rengeteg felnőtt szállt
ki a hatalmas, ezüstszínű iskolabuszokból. Lássatok csudát, egyszer
csak ott volt a lány is! Nem is tudom, melyikünk örült jobban neki.
Egyből játszani szerettem volna, de Ethannak csak az ölelkezésen járt
az esze. Ez a váratlan fordulat olyan nagy örömmel töltött el, hogy
cseppet sem bántam, hogy hirtelen felindulásból a hátsó ülésre
ültetnek, amikor végre elindultunk hazafelé.
- Az edzőm azt mondta, hogy itt lesznek a Michigani Egyetem meg a

118
Michigan State csapatának tehetségkutatói! Rám kíváncsiak, Hannah!
- mesélte Ethan. Természetesen felismertem Hannah nevét, és az is
világos volt, hogy a fiút majd szétveti az izgalom és a félelem.
Hannah-ból boldogság és büszkeség sugárzott. Kinéztem az ablakon,
mert azt reméltem, rájövök, mi végre ez a nagy felhajtás, de semmi
szokatlant nem láttam kint.
Aznap este büszkén feszítettem Hannah oldalán, miközben Ethan a
pályán játszott a barátaival. Biztosra vettem, hogy ez a lányka
korábban még soha nem járt olyan pompás helyen, mint ez a
csodálatos udvar, ezért elvezettem oda, ahová Anyuval általában
menni szoktunk. Megmutattam Hannah-nak, hogy hova üljön.
Éppen csak, hogy letelepedtünk, amikor felbukkant Todd.
Mostanában nem sűrűn láttam, bár a húga, Linda, még mindig sokat
biciklizett az utcánkban.
- Szia, Bailey! - köszöntött barátságos hangon. Ugyanakkor valami
még mindig hibádzott vele kapcsolatban. Éppen ezért csupán
megszaglásztam a felém nyújtott kezét.
- Ismered Bailey-t? - kérdezte a lány. A nevemet hallva csóválni
kezdtem a farkamat.
- Gyerekkori cimborák vagyunk! Nem igaz, öregfiú? Jó kutya!
Semmi szükségem nem volt rá, hogy egy Toddhoz hasonló fickó jó
kutyának nevezzen.
- Te nem nálunk jársz iskolába, igaz? Az Eastbe jársz? - tudakolta
Todd.
- Nem, csak látogatóban vagyok Ethan családjánál.
- Rokona vagy? Az unokahúga?
A tömeg üvölteni kezdett. Gyorsan körbenéztem, de sehol sem
történt semmi érdekes, csak a fiúk birkóztak. Ezzel az üvöltözéssel
állandóan átvertek.
- Nem, csak... egy jó barát.
- Van kedved bulizni? - kérdezte Todd.
- Tessék?
- Akarsz bulizni? Páran elhúzunk, hogy kicsit jól érezzük magunkat.
Ez a meccs egy nagy nulla.

119
 - Nem. Én... inkább megvárom Ethant.
Félrehajtott fejjel bámultam a lányt. Éreztem, hogy valamiért
nyugtalan lesz, és az is világos volt, hogy Todd belsejében megint
felbugyogott a harag. Úgy, ahogy máskor is.
- Ethant! - fordult meg Todd, és a fűbe köpött. - Szóval, te vagy a
csaja, vagy mi?
- Hát...
- Mert, ha az vagy, akkor talán nem árt, ha tudod, hogy teljesen bele
van zubbanva Michele Underwoodba!
- Tessék?
- Bizony! Nem mintha nem tudná mindenki.
- Ó!
- Bizony ám! Szóval, ha esetleg azt hitted, hogy te meg ő... Szóval,
tudod, hogy ti majd együtt... Nyugodtan felejtsd el!
Todd közelebb lépett a lányhoz. Amikor Hannah megmerevedett,
észrevettem, hogy a fickó keze a vállához ér. A növekvő feszültség
miatt azonnal felpattantam. Todd rám pillantott. Egymásba fúródott a
tekintetünk, éreztem, ahogy a tarkómon meredezni kezd a szőr. Szinte
önkéntelenül halk hörgés indult, mélyen torokból.
- Bailey! - kiáltotta a lány, és felpattant. - Mi a baj?
- Igen, Bailey! Hát én vagyok az, a cimborád! - mondta a fickó,
majd visszafordult a lány felé. - Amúgy Toddnak hívnak.
- Hannah vagyok.
- Miért nem kötöd ki ide ezt a kutyát? Gyere velem! Jól fogod
érezni magad!
- Hát... nem. Szóval, nem lehet.
- Már miért ne lehetne? Gyere csak!
- Dehogyis! Vigyáznom kell Bailey-re.
Todd megvonta a vállát. A lányra meredt.
- Hát persze! Jó, ahogy gondolod.
Ekkor már olyan erővel tombolt benne a düh, hogy újra vicsorogni
kezdtem. A lány most már nem szólt rám.
- Na, szép! - csattant fel Todd. - De aztán ne felejtsd el
megkérdezni Ethant, hogy is áll Michele-lel! Rendben?

120
 - Igen, rendben.
- Csak kérdezd meg tőle! - biccentett Todd, aztán zsebre vágott
kézzel elsétált.
Ethan valósággal ragyogott az örömtől, amikor egy bő órával
később odarohant hozzánk.
- A Michigan State csapata! Kellek nekik! Éljenek a Spártaiak! -
kiáltotta. A farkamat csóválva ugattam, de ekkor a boldogság
lefoszlott az arcáról.
- Mi a baj, Hannah?
- Ki az a Michele?
A mancsomat Ethan térdére tettem, mert jelezni akartam neki, hogy
készen állok egy kis focizásra, ha ő is úgy akarja.
- Michele? Ezt meg hogy érted? - nevetett fel Ethan, de aztán
elakadt a hangja, mintha csak a torkán akadt volna valami. - Mi a
baj?
Jó darabig beszélgetve köröztek a pálya szélén. Annyira elmerültek
ebben, hogy észre sem vették, hogy megettem egy fél hotdogot, némi
pattogatott kukoricát és egy tonhalas szendvics maradékát. Szinte
mindenki más hazament már, ők azonban továbbra is csak köröztek,
egyre csak köröztek.
- Nem is ismerem azt a lányt - ismételgette Ethan. - Kivel
beszéltél?
- Nem emlékszem a nevére. Viszont ismerte Bailey-t.
A nevemet hallva megdermedtem. Lehet, hogy bajba kerülök,
amiért titokban éppen egy csokipapírt rágcsálok?
- Bailey-t mindenki ismeri! Kint van az összes meccsen!
Gyorsan lenyeltem a papírt, de szemmel láthatóan nem kerültem
bajba. Ismét megkerültük az egész pályát. Kezdtem unatkozni, mert
addigra már semmi ehető nem maradt. Két kísérőm végül megtorpant,
és átölelte egymást. Állandóan ölelkeztek.
- Tisztára leizzadtál! - nevetett a lány, és eltolta magától Ethant.
- Akarsz kocsikázni, Bailey? - kérdezte a fiú.
Még szép, hogy akarok! Hazamentünk. Ők csendben tovább
beszélgettek, de azért megetettek, és nekem semmi kifogásom sem

121
volt az ellen, hogy a nappali padlóján aludjak, míg a lány csendben
birkózott a heverőn Ethannal.
Lett egy új kutyakijáratom, amit a hátsó ajtóra szereltek, így
közvetlenül ki tudtam menni az udvarra. Nem mintha bárkiben is
felmerült volna az az elképesztő ötlet, hogy kint aludjak a garázsban.
Nagyon örültem, hogy végre teljesen le tudtam szoktatni a családot
erről a csúnya szokásról. Kimentem, hogy elvégezzem a dolgomat, és
döbbenten láttam, hogy egy jókora darab nyers hús fekszik a kerítés
tövében, a fűben.
Az volt benne a legérdekesebb, hogy a szaga nem volt rendben.
Kellemetlen aromát éreztem. Különös, keserű bűzt. Ami pedig még
ennél is furcsábbnak tűnt, hogy a húsból Todd szaga áradt.

122
 Tizennegyedik fejezet
Amikor Anyu másnap reggel kilépett a hátsó ajtón, meglátta, hogy
ott fekszem, lehorgasztott fejjel. Épp csak a farkam végével
kopogtattam a földet. Bár semmi rosszat nem tettem, valami miatt
mégis bűntudat fogott el.
- Jó reggelt, Bailey! - köszöntött, de azonnal észrevette a húst. - Ez
meg mi a csuda?
Amikor lehajolt, hogy alaposabban megnézze, a hátamra fordultam,
hogy megvakargathassa a hasamat. Nagyon úgy éreztem, hogy egész
éjjel becsületesen szemmel tartottam azt a húsdarabot. Mostanra már
teljesen kimerültem, és elengedhetetlen szükségét éreztem annak,
hogy valaki megvigasztaljon. Hogy megerősítse, helyesen
cselekedtem, még akkor is, ha nem tudtam megérteni, miért. Valami
nagyon nem stimmelt. És ez a valami megakadályozta azt, hogy
megegyem az ajándék ételt.
- Ez meg hogy került ide, Bailey? - kérdezte Anyu a hasamat
simogatva. Utána odahajolt, és felkapta a húsdarabot.
- Fúj! - kiáltott fel.
Feszülten figyelve felültem. Ha most megeteti velem, akkor az azt
jelenti, hogy a hús rendben van. Ehelyett megfordult és elindult,
vissza a házba. Elkezdtem feltápászkodni. Most hogy elrántották az
orrom elől azt a husit, meggondoltam magamat. Egyből meg akartam
enni!
- Bailey, ez undorító, nehogy megedd! - figyelmeztetett Anyu. Az
egészet úgy, ahogy volt, beledobta a kukába.
Hannah az én helyemen ült, amikor elkocsikáztunk azokhoz a
hatalmas, ezüstszínű iskolabuszokhoz. Jó darabig egyedül maradtam a
kocsiban, miközben Ethan és Hannah mellettem állva ölelkezett.
Amikor a fiú visszaült a kocsiba, csak úgy áradt belőle a szomorúság
és a magány. A fejemet kivételesen nem az ablakon lógattam ki,
hanem az ölébe fektettem.
A lány ismét eljött hozzánk látogatóba, egy nappal azután, hogy a

123
család körbeülte a szobába rakott fát, és szétszaggatta a Kellemes
Karácsonyi Ünnepeket papírjait. Ekkoriban kifejezetten rossz volt a
kedvem, Ethan ugyanis egy új, Félix nevű fekete-fehér cicával lepte
meg Anyut. A kis kandúr elképesztően neveletlennek bizonyult.
Valahányszor leültem, egyből támadást intézett a farkam ellen, és a
heverő mögül gyakran rám vetette magát. Parányi mancsával
fáradhatatlanul ütlegelt. Ha megpróbáltam játszani vele, átölelte az
orromat, és a hegyes fogával jól megharapott. Hannah meg túlságosan
is sokat foglalkozott ezzel a macskával, attól fogva, hogy megérkezett,
pedig én sokkal régebb óta ismertem, és nyilvánvaló volt, hogy én
vagyok a kedvenc háziállata. A kutyákra fontos kötelességek
hárulnak. Mi ugatunk, ha megszólal a csengő, a macskák viszont
teljesen céltalanul lézengenek a házban.
Egyetlen dolog meghaladta a cica képességeit. Nem tudott kimenni
a házból. A talajt vastag fehér hóréteg borította. Félix egyszer
egészen odáig merészkedett, hogy az egyik mancsával belelépjen.
Azonnal megpördült, és visszanyargalt a házba, mintha csak
megégették volna. Így aztán, amikor Hannah és Ethan jókora adag
havat halmozott fel a ház előtt, és még egy kalapot is tettek a tetejére,
csupán én tartottam velük. A fiú imádott abban a fehér anyagban
birkózni velem. Megengedtem neki, hogy utolérjen, mert olyan
csodálatos volt, akkora örömmel töltött el, hogy átölelt. Pontosan így
játszott velem mindennap akkor is, amikor még fiatalabb volt.
Amikor szánkózni mentünk, Hannah a szánkón ücsörgött, én meg
szaladtam mellette. Nagyokat vakkantottam, megpróbáltam a fiú
kezéről leráncigálni a kesztyűt.
Egy délután szépen ragyogott a nap. A levegő hideg és tiszta volt, a
tüdőm legmélyén éreztem. A környék összes gyereke kint volt a
szánkózó dombon. Hannah és Ethan sokkal több időt töltött a kicsik
tologatásával, mint amennyit maguk szánkóztak. Jómagam hamarosan
belefáradtam, hogy fel-alá rohangáljak a domboldalon, így
történhetett, hogy a pálya alján álltam, amikor odagördült Todd
autója.
Rám nézett, amikor kiszállt a kocsiból, de nem szólított meg, és

124
nem nyújtotta felém a kezét. Tartottam a kellő távolságot.
- Linda! Gyere már, ideje hazamenni! - kiáltotta. A lélegzete
gőzölgő felhőként csapott fel a szájából.
Linda félúton járhatott a hegyoldalon. Három kis barátnője
társaságában nagyjából két kilométeres óránkénti sebességgel siklott
lefelé egy csészealj alakú szánkón. Ethan és Hannah nevetve suhant el
a kislányok mellett.
- Nem akarok hazamenni! - kiabálta Linda vissza.
- Mozdulj már! Anya mondta!
Ethan és Hannah szánkója a domb tövében állt meg. Felborultak, és
a hóba zuhantak. Összegabalyodva, vihogva feküdtek. Todd meg csak
állt, és bámulta őket.
Valami feltört Toddból. Nem pontosan düh, hanem valami annál is
szörnyűbb. Valami olyan, de olyan sötét érzelem, amellyel korábban
még soha, senkinél sem találkoztam. Megéreztem, ahogy kővé
dermedt arccal Ethant és Hannah-t bámulta.
Azok ketten közben feltápászkodtak. Leporolták a másikat, és
egymásba karolva elindultak. Ekkor látták meg Toddot. Olyan
rengeteg szeretet és boldogság sugárzott belőlük, hogy attól elvakulva
észre sem vették a Toddból áradó gyűlölettel teljes hullámokat.
- Szia, Todd! - Cső!
- Ismerkedj meg Hannah-val. Hannah, ő Todd. Az utcánkban lakik.
A lány elmosolyodott és kezet nyújtott.
- Szia! - köszönt. Todd valósággal megdermedt.
- Figyelj, már találkoztunk!
- Tényleg? - csodálkozott Hannah, és félrehajtotta a fejét, majd
elsimította a haját a szeméből.
- Mikor is? - csodálkozott Ethan.
- A meccsen! - felelte Todd, és felnevetett. Mintha csak ugatott
volna.
Ethan értetlen arccal csóválta meg a fejét, Hannah azonban pislogni
kezdett.
- Ó, tényleg! - szólalt meg hirtelen zavartan.
- Mi az? - kérdezte Ethan.

125
 - Haza kell vinnem a húgomat. Linda! - kiabálta Todd tölcsért
formálva a kezéből. - Húzzál már hazafelé!
Linda előbukkant a barátok kupacából. Levert arccal indult el a
hóban.
- Ő az... Na, szóval róla meséltem - magyarázta Hannah Ethannak.
A lányban enyhe rémület villant. Éppen kíváncsi pillantást akartam
vetni rá, ám a következő pillanatban máris Ethant bámultam, mivel
megéreztem a feltámadó haragját.
- Hogy micsoda? Te voltál az, Todd? Te mondtad Hannah-nak, hogy
Michele-lel járok? Nem is ismerem Michele-t!
- Na, mennem kell - morogta Todd. A húga felé fordult. - Szállj be
a kocsiba, Linda!
- Várj csak! - hördült fel Ethan.
Felemelte a kezét, de Todd elhátrált.
- Ethan! - suttogta Hannah, és kesztyűbe bújtatott kezét a fiú karjára
tette.
- Miért tetted ezt, Todd? Miért hazudtál? Mégis, mi a fene ütött
beléd, haver?
Toddban a legkülönfélébb érzelmek tomboltak. Csodálkoztam, hogy
nem olvad meg a hó alatta. Néma maradt. Egyetlen szó nélkül nézett
farkasszemet Ethannal.
- Ezért nincs egyetlen barátod sem, Todd! Miért nem bírsz
normálisan viselkedni? Miért kell mindig ilyen hülyeségeket
csinálnod? - mérgelődött Ethan. - Beteges!
Már kezdett elszállni a haragja, de én nagyon is éreztem, menynyire
feldúlt.
- Ethan! - csattant fel Hannah.
Todd szó nélkül beszállt a kocsiba, és bevágta maga után az ajtót.
Amikor Hannah is visszafordult Ethan felé, annak arcán a
legcsekélyebb érzelem sem látszott.
- Ezt nem kellett volna! - mérgelődött Hannah.
- Nem is ismered!
- Az nem számít! - mérgelődött a lány. - Nem lett volna szabad azt
mondanod, hogy nincsenek barátai!

126
 - Pedig ez az igazság. Mindig baromságokat csinál. Például, amikor
azt mondta, hogy az egyik gyerek ellopta a tranzisztoros rádióját.
Hazugság volt az egész.
- Csak... más egy kicsit, mint a többiek, nem igaz? Mintha a
fogyatékosok iskolájába járna.
- Ó, dehogy! Megvan a magához való esze! Nem gyogyós vagy
ilyesmi. Csak, hát, Todd olyan, amilyen. Sosem volt teljesen
normális, tudod? Kölyökkorunkban barátok voltunk, de már akkor is
egészen hülye dolgai voltak. A furcsa dolgok dobták fel. Például,
hogy dobáljuk meg tojással az óvodásokat, amikor táborba mentek és
a buszt várták. Mondtam neki, hogy semmi kedvem hozzá. És
egyébként is, a saját húga is ott volt az ovisok között. Érted? Hát, már
hogy nézne az ki? Erre odavágta a földhöz a tojástartót, és ugrálni
kezdett rajta. Ő hozta a tojást. Olyan mocskot csinált a
kocsifeljárónkon, hogy slaggal kellett lemosnom az egészet, mielőtt
hazaér az apám. Mondjuk Bailey-nek kifejezetten tetszett a buli!
A nevemet hallva csóválni kezdtem a farkamat, mert örültem annak,
hogy mostantól kezdve rólam beszélünk.
- Hát, azt meghiszem! - nevetett Hannah. Lehajolt, és
megsimogatott.
Néhány nappal később Hannah hazament. Szakadni kezdett a hó, és
olyan jeges szél fújt, hogy mindenki egész nap a házban maradt. Ott
ültünk a hősugárzó előtt - legalábbis én ezt tettem. Azon az éjszakán,
kivételesen, Ethan ágyán, a takaró alatt feküdtem, és még akkor is ott
maradtam, amikor már olyan meleg volt, hogy alig kaptam levegőt.
Nem tehettem róla. Olyan csodálatos érzés volt úgy hozzásimulni,
mintha csak kiskutya lennék!
Másnap végre elállt a havazás. Ethannal kimentünk, és órákon át
lapátoltuk a havat a kocsibejáróról. Nagyon kemény munka ám a mély
hóban szaladgálni! Pár méter után meg kellett állnom, hogy pihenjek
kicsit.
Vacsora után nem sokkal feljött a hold. Olyan szépen ragyogott,
hogy remekül láttam mindent. A levegő megtelt a tűzhely illatával.
Ethan elfáradt, és hamar lefeküdt aludni. Én viszont kisétáltam a

127
kutyakijárón, és megálltam az udvaron. Az orromat feltartottam a
gyengécske szellőbe, mert lenyűgözött ez a csodálatos fény és a
kristálytiszta éjszakai levegő.
Ekkor érdekes felfedezést tettem. Valóságos hótorlasz keletkezett a
kerítés tövében! Jókedvűen felmásztam a tetejére, és lepottyantam a
túloldalon. Ez az éjszaka tökéletesen alkalmasnak tűnt arra, hogy
elkalandozzak kicsit. Átmentem Chelsea házába, hátha esetleg
Hercegnő is kint van. Nyomát sem láttam, csupán egy viszonylag friss
pisifoltot találtam a hóban. Kötelességtudóan felemeltem a lábamat,
és a foltot megjelölve jeleztem neki, hogy gondolok ám rá!
Az ilyen kis éjszakai kiruccanások során általában a patak partján
mászkáltam. Arra az időre emlékeztetett, amikor Hugi és Fürge
társaságában vadóc kutyakölyök voltam. Lenyűgöztek a patakpart
illatai. Most azonban kénytelen voltam a letisztított úttesten maradni.
Odasétáltam a házak ajtajához, és megszaglásztam az ajtók réseit. Jó
pár helyen már kitették a korábban bent felállított fát. Ethanéknál
azonban még mindig odabent állt, pontosan az utcai ablak előtt.
Telerakták lámpákkal, meg olyan kis lógó dolgokkal, hogy Felixnek
legyen mit megtámadnia. Amikor egy-egy ilyen benti fára bukkantam
a tisztára lapátolt kocsifeljárókon, azokat persze meg kellett jelölnöm
az illatommal. Hihetetlenül sok fa várt rám. Ez volt az oka annak,
hogy csak egész későn indultam el hazafelé. Ha az utolsó pillanatban
nem fedezek fel még egy félrelökött, de igen csábító fát, akkor
valamivel hamarabb érek haza. Akkor talán meg tudtam volna
akadályozni azt, ami történt.
Már csak egy távolodó kocsi hátsó lámpáit láttam. A jármű
lassított, és a szaga Anyu kocsiját jutatta eszembe. Ethannal akkor
szokott utánam jönni, ha a kalandozásom során túl sokáig időzök
idekint. Lelkiismeret-furdalásom támadt. Lehajtottam a fejem, és
sietve hazafelé indultam.
Amikor ráfordultam a megtisztított kocsifeljáróra, egyszerre több
dolgot is észrevettem. Több kellemetlen dolgot. A bejárati ajtó nyitva
állt. Otthonunk illata hatalmas hullámokban áradt kifelé. Mintha csak
egy kohó nyílott volna a jeges éjszakába. A légmozgások hátán

128
csípős, de egyben ismerős vegyszerszag hömpölygött. Akkor éreztem
ilyet, amikor kocsikázás közben megálltunk azon a helyen, ahol Ethan
szeretett egy vastag fekete csővel a kezében a kocsi végénél
ácsorogni. Ekkor valaki kihátrált az ajtón. Azt hittem, hogy ő az.
Amikor azonban az árnyalak megfordult, hogy még több vegyszer-
szagú folyadékot öntsön a ház előtti bokrokra, egyből felismertem.
Todd volt az! Háromlépésnyit hátrált, aztán papírt vett elő a
zsebéből. Meggyújtotta. A lángok megvilágították kővé merevedett,
kifejezéstelen arcát. Az égő papírt bedobta a bokrok közé. Kék
lángnyelvek ragyogtak fel. Jól hallatszott a hussanása.
Todd nem vett észre. A tüzet figyelte. Én pedig nem ugattam, nem
morogtam, hanem a néma dühtől fuldokolva elindultam a
kocsifeljárón. Úgy vetettem rá magam, mintha egész életem során
emberekre vadásztam volna. Megrészegített a belém költözött erő.
Ilyet érezhet a falka vezére.
Bár tudtam, hogy nem lenne szabad megtámadnom egy embert, a
habozásomat elhessegette az, amit Todd művelt. Bántani akarta azt a
fiút és azt a családot, akik a védelmem alatt álltak. Egyszerűen nem
létezhetett ennél fontosabb feladat a számomra. Todd felüvöltött,
elesett, és megpróbált arcon rúgni. Megragadtam a felkínált lábat, és
beleharaptam. Erősen tartottam, miközben Todd sikoltozott. Elrepedt
a nadrágja, lejött a cipője, és én megéreztem a vér ízét. Ököllel felém
vágott, de tovább szorítottam a bokáját. Megráztam a fejemet, és
éreztem, ahogy még több hús szakadt le. Dühöngtem. A harag miatt fel
sem figyeltem arra, hogy a szám megtelt az emberbőr és a vér sajátos
ízével.
Hirtelen éles, fülsértő hang zavart meg. Toddnak sikerült arrébb
vergődnie, én meg a ház felé fordultam. A bent álló fa teljesen lángba
borult. A bejárati ajtón keresztül sűrű, fullasztó füst gomolygott az
égbolt felé. Valamilyen elektromos berendezés visított fájdalmasan és
elképesztően hangosan. Ösztönösen elhátráltam.
Todd feltápászkodott, és bicegve, amilyen gyorsan csak tudott,
menekülni kezdett. Távozását csupán a szemem sarkából követtem, de
nem törődtem vele. Én is riasztani kezdtem. Ugatva próbáltam

129
felhívni az emberek figyelmét a tűzre. A lángnyelvek sietve terjedtek
tova a házban. A tűz elindult felfelé, a fiú szobája irányába.
Hátrarohantam. Csalódottan kellett látnom, hogy a szökésem során
oly jó szolgálatot tevő hókupac a kerítés rossz oldalán helyezkedik
el. Miközben hangosan ugattam, kinyílt a zárt földszinti teraszajtó.
Apu és Anyu tántorgott elő. Anyu csúnyán köhögött.
- Ethan! - sikította.
Az ajtón valósággal hömpölygött ki a fekete füst. Apu és Anyu
előreszaladt a kapuhoz. Ott találkoztunk. Félrelöktek, és tovább
szaladtak a hóban az utca felé. Megálltak a ház előtt, és bámulni
kezdték Ethan sötét ablakát.
- Ethan! - kiabálták. - Ethan!
Ott hagytam őket, és rohanva az immár nyitott hátsó kapu felé
indultam. Berohantam. Félix is kijött a házból. Egy kerti pad alatt
keresett menedéket. Rám nyávogott, de nem álltam meg.
Keresztülpréseltem magam az ajtón, a szemem meg az orrom azonnal
megtelt füsttel. Semmit sem láttam. Tántorogva a lépcső felé
indultam. A lángok ugyanolyan hangosan csapkodtak, mint ahogy a
szél süvít, ha kocsikázás közben mindegyik ablakot kinyitjuk. A
fullasztó füsttel még megküzdöttem volna, de a hőség meghátrálásra
késztetett. A tomboló tűz megperzselte az orromat és a fülemet.
Kétségbeesve leszegtem a fejem, és kirohantam a hátsó ajtón. A
hűvös levegő azonnal enyhített a fájdalmamon.
Apu és Anyu még mindig ott kiabált. Fények gyúltak az utcán, és a
szomszédban jól láttam, ahogy az egyik ember kinéz az ablakon,
miközben a telefonba beszélt.
A fiút még mindig nem láttam sehol.
- Ethan! - kiabálta Apu és Anyu. - Ethan!

130
 Tizenötödik fejezet
Korábban sohasem éreztem azt az elemi erejű rémületet, ami
most a fiú ablaka alatt kiabáló Anyuból és Apuból áradt. Anyu
zokogott, Apunak pedig majdnem elakadt a hangja. Újra ugatni
kezdtem. Valósággal őrjöngtem, ám egyikőjük sem mondta, hogy
maradjak csendben.
Távolról már hallottam a halk szirénaszót, de az egész utca még
mindig csak az ugatásomtól zengett. Apu és Anyu továbbra is Ethan
nevét kiabálta. A tűz azonban mindennél hangosabban tombolt. Úgy
üvöltött, hogy egész testemben remegni kezdtem tőle. A bokrok még
mindig lángoltak. Gőzfelhők szálltak a magasba ott, ahol a hó
sziszegve megolvadt.
- Ethan! Könyörgöm! - kiabálta hörögve Apu.
És akkor valami kivágódott Ethan ablakán. Üvegcserepek
záporoztak a hóra. A fricska!
Lelkesen odaugrottam, és felkaptam, mert meg akartam mutatni
Ethannak, hogy minden rendben, itt van nálam. A fiú arca megjelent
az ablakrésben. Fekete füst keretezte.
- Anyu! - kiabálta köhögve.
- Gyere ki onnan, Ethan! - bömbölte Apu.
- Nem lehet kinyitni az ablakot, beragadt!
- Ugorj ki! - válaszolta az apja.
- Ki kell ugranod, drágám! - kiabálta Anyu.
A fiú feje eltűnt a feketeségben.
- Meg fog fulladni, mi a fenét csinál? - kiabálta Apu.
- Ethan! - sikította Anyu.
Ekkor a fiú széke repült ki az ablakon. Hatalmas rést ütött rajta. A
következő pillanatban már jött a fiú is. Úgy tűnt, hogy beleakadt az
üveg- és fadarabokba. Ahelyett, hogy átvetette volna magát a lángoló
bokrok fölött, egyenesen a tűzbe zuhant.
- Ethan! - sikította Anyu.
Őrjöngve ugattam, már meg is feledkeztem a fricskáról. Apu

131
belemarkolt a tűzbe, megragadta Ethant, és kiráncigálta a hóra.
Forgatni kezdte.
- Istenem, édes istenem! - zokogta Anyu.
Ethan csukott szemmel háton feküdt a hóban.
- Mi van veled, fiam? Mi van veled? - kérdezte Apu.
- A lábam! - felelte köhögve Ethan.
Éreztem az égett hús bűzét. Az arca megfeketedett és füstölgött. A
fricskával a számban odanyomultam mellé. Éreztem a fiúban lüktető
fájdalmat, és segíteni akartam.
- Menj innen, Bailey! - szólt rám Apu. A fiú azonban kinyitotta a
szemét, és bágyadtan rám mosolygott.
- Nem, hadd jöjjön! Jó kutya vagy, Bailey! Elkaptad a fricskát, jó
kutya!
Csóválni kezdtem a farkamat. Ethan felém nyúlt az egyik kezével,
és simogatni kezdte a fejemet. Kiköptem a fricskát, aminek, őszintén
szólva, amúgy se volt olyan hú, de nagyon jó íze. A másik kezét a
mellére szorította. Vér csöpögött belőle.
Kocsik és teherautók érkeztek. Villogó fényekkel telt meg minden.
Emberek rohantak a házhoz, és hosszú tömlőkből vizet fröcsköltek rá.
Mások odahoztak egy ágyat, rárakták a fiút, felemelték, és berakták az
egyik teherautó hátuljába. Megpróbáltam utánamászni, de a hátul álló
ember eltolt onnan.
- Sajnálom, de te nem jöhetsz! - figyelmeztetett.
- Marad, Bailey! Semmi baj! - mondta a fiú.
Pontosan tudtam, mit jelent az, hogy marad. Annyira utáltam ezt a
vezényszót, hiszen Ethan még mindig szenvedett. Ott akartam lenni
mellette.
- Én mehetek? - kérdezte Anyu.
-Természetesen, azonnal segítek! - felelte a férfi. Anyu bemászott a
teherautó hátuljába.
- Minden rendben, Bailey!
Amikor Chelsea anyukája felbukkant mellettünk, Anyu ránézett:
- Laura, vigyáznál Bailey-re?
- Persze!

132
 Chelsea anyukája megragadta a nyakörvemet. A kezén éreztem
Hercegnő illatát. Apu kezének viszont tűzszaga volt. Tudtam, hogy
fájdalmai vannak. Bemászott, hogy ott legyen Anyuval és a fiúval.
A szomszédságból eddigre szinte mindenki kijött az utcára. A
kutyákat viszont sehol sem láttam. A teherautó elindult, én pedig
bánatosan felvonyítottam. Hogy a csudában lehetnék biztos abban,
hogy a fiú biztonságban lesz? Hiszen szüksége van rám!
Chelsea anyukája kicsit arrébb húzott. Tudtam jól, hogy enyhén
elbizonytalanodott. Nem tudta, mitévő legyen. A legtöbb szomszéd
kint volt már az utcán, de mivel ő állt a legközelebb a házhoz, most
mindenki úgy tett, mintha tőle várnák, hogy ott maradjon, ahelyett,
hogy csatlakozna a barátaihoz.
- Kétség sem fér hozzá, gyújtogatás történt! - jelentette ki az egyik
férfi. A nő, akihez beszélt, pisztolyt viselt az övében. Addigra már
megtanultam, hogy a hozzá hasonló öltözéket viselő embereket
rendőröknek hívják. - A bokrok, meg a fa. Minden egyszerre lobbant
lángra. Több gyújtópont egymás után. Egy nagy adag gyújtóanyag. A
család örülhet, hogy még életben van.
- Hadnagy, ezt nézze meg! - kiáltotta egy másik férfi. Neki is
pisztolya volt. A gumikabátot viselőknél viszont nem volt fegyver, és
még mindig fröcskölték a vizet a házra.
Chelsea anyukája vonakodva közelebb lépett, mert látni akarta, mit
bámul mindenki. Todd cipőjét. Bűnbánóan elfordítottam a fejem, és
reméltem, hogy senki nem vesz észre.
- Találtam egy teniszcipőt! Úgy tűnik, véres - magyarázta a férfi, és
megvilágította a havat a zseblámpájával.
- A srácot nagyon csúnyán összevagdalta az ablak - jegyezte meg
valaki.
- Persze, csakhogy jóval arrébb! Nem itt. Itt csak kutyanyomok
vannak, meg ez a cipő.
Megremegtem, amikor meghallottam a kutya szót. A pisztolyos nő is
elővett egy zseblámpát, és megvilágította a havat.
- Nicsak, nicsak! - szólalt meg.
- Ez, bizony, vér! - jelentette ki valaki.

133
 - Rendben. Maguk ketten nézzék meg, hová vezet a vérnyom!
Világos? Ezt meg itt kerítsék körbe! Őrmester?
- Igenis, asszonyom! - válaszolta egy férfi közelebb lépve.
- Vérnyomot találtunk. Minden oldalról három méter széles sávban
kerítsék körbe! Zárják le az utcát, ezek az emberek meg menjenek
hátrébb!
Miközben a nő beszélt, Chelsea anyja odahajolt hozzám. Fürkésző
tekintettel nézett rám.
- Jól vagy, Bailey? - kérdezte, és megsimogatott.
A farkamat csóváltam.
Hirtelen elrántotta a kezét, és bámulni kezdte.
- Asszonyom, maga itt lakik? - kérdezte a pisztolyos rendőrnő
Chelsea anyukájától.
- Nem, de a kutya igen.
- Akkor megkérhetném arra, hogy... vagyis szóval maga a
szomszéd?
- Két házzal lejjebb lakom.
- Látott itt ma éjjel valakit, bárkit?
- Nem. Aludtam.
- Rendben. Megkérhetném, hogy menjen oda a többiekhez? Vagy ha
fázik, akkor kérem, adja meg az elérhetőségét, és akár haza is mehet.
- Jól van, de... - dadogta Chelsea anyukája.
- Igen?
- Valaki megnézné Bailey-t? Lehet, hogy vérzik.
Csóválni kezdtem a farkam.
- Persze! - felelte a rendőr. - Nem harap?
- Dehogy!
A nő leguggolt mellém.
- Beteg a kutyus? Hol sérültél meg? - kérdezte kedvesen. Elővette a
zseblámpáját és óvatosan megvizsgálta a nyakamat. Habozva
megnyaltam az arcát, mire nevetni kezdett.
- Tényleg nagyon barátságos, azt viszont nem hinném, hogy ez az ő
vére. Asszonyom, egy kicsit még itt kell tartanunk a kutyát, ugye nem
baj?

134
 - Maradhatok én is, ha szükségük van rám.
- Oh, köszönöm, nem kell! - felelte a rendőr.
Odavittek az egyik kocsihoz, ahol egy nagyon kedves ember elővett
néhány ollót, és valamit kicsippentett a szőrömből. Az apróságot
belerakták egy műanyag zacskóba.
- Ki akar fogadni arra, hogy ugyanaz a vércsoport lesz, mint a
cipőn? Le merem fogadni, hogy négylábú barátunk az éjjel kint
járőrözött, és alaposan megcsócsálta a gyújtogatót! Ha megtaláljuk a
gyanúsítottat, a vér segíteni fog abban, hogy rács mögé kerüljön -
magyarázta a nő a férfinak, aki valamilyen fodrász lehetett.
- Hadnagy! - kiáltott oda egy közeledő férfi. - Tudom, hol lakik a
tettes!
- Na, ez igen! - válaszolta a nő.
- A seggfej nyílegyenes vércsíkot húzott, egészen hazáig! Négy
házra innen. Jól látszik a járdán a vér. A nyom bevezet az oldalsó
ajtón.
- Na, ennyi már elég ahhoz, hogy házkutatási engedélyt kapjunk! -
jelentette ki a nő. - Biztosra veszem, hogy él ott bent valaki, akinek
kicsit megcsócsálták a lábát.
Néhány napon keresztül Chelsea házában laktam. Hercegnő úgy
vélte, azért vagyok itt, hogy napi 24 órán keresztül szórakoztassam.
Én azonban nem tudtam lerázni magamról azt a feszült idegességet.
Fel-alá járkáltam. Vártam nagyon, hogy Ethan hazajöjjön.
Anyu a második nap állított be. Azt mondta, hogy jó kutya vagyok,
és a ruháján jól éreztem a fiú illatát. Ettől kicsivel jobb lett a
kedvem, és egy órán keresztül hajlandó voltam Hercegnő kedvenc
játékát, a zoknihúzogatóst játszani. Chelsea anyukája erős illatú
kávéval itatta Anyut.
- De hát mégis mi üthetett abba a fiúba? Miért gyújtotta fel a
házatokat? Mind odaveszhettetek volna!
- Nem tudom. Todd és Ethan barátok voltak. - Ethan nevét hallva
odafordultam, Hercegnő pedig kihasználta a pillanatnyi
figyelmetlenséget, és kitépte a számból a zoknit.
- Biztos, hogy Todd volt az? A rendőrök nem azt mondták, hogy a

135
vérnyomok elemzése még sokáig eltart?
- Mindent bevallott, amikor bevitték kihallgatásra - válaszolta
Anyu.
- Elmondta, hogy miért tette?
Hercegnő az orrom előtt rázogatta a zoknit. Cukkolt, hogy
próbáljam meg elvenni tőle. Jelentőségteljesen direkt másfelé
néztem.
- Azt mondta, hogy nem tudja, miért tette.
- Az ég szerelmére! Tudod, én mindig úgy véltem, hogy nincs
rendben az a gyerek. Emlékszel arra, amikor Chelsea-t minden ok
nélkül belökte a bokorba? A férjem majdnem agyvérzést kapott!
Átment hozzájuk, hogy Todd apjával beszéljen. Azt hittem, hogy
mindjárt összeverekednek.
- Tényleg? Nem is tudtam! Belökte?
- Sudy Hurst pedig azt mondta, hogy elkapta, amikor megpróbált
belesni a hálószobája ablakán.
- Azt hittem, hogy Sudy nem volt biztos benne.
- Hát, most már azt állítja, hogy Todd volt.
Villámgyors mozdulattal lecsaptam a zoknira. Hercegnő megvetette
mind a négy lábát, és morogni kezdett. Elhúztam a szoba túlsó
végébe, de akkor sem engedte el.
- Bailey viszont igazi hős! Todd lábát nyolc öltéssel varrták össze!
A nevemet hallva Hercegnő és én is megtorpantunk. Mindjárt
kekszet kapnánk? A zokni nem feszült tovább kettőnk között.
- Le akarják fényképezni az újságba! - folytatta Anyu.
- Még szerencse, hogy megfürdettem! - válaszolta Chelsea
anyukája.
Miről beszélnek? Még egy fürdés? Hát nem most jöttem ki a
kádból? Kiköptem a zoknit. Hercegnő vidáman megrázta, és
diadalittasan körbeviháncolta a szobát.
- Hogy van Ethan?
Anyu letette a kávéscsészét. A fiú nevét hallva, érezve az
asszonyból áradó fájdalmat és aggódást, odamentem hozzá, és az
ölébe fektettem a fejem. Lenyúlt, és megsimogatott.

136
 - Szegecseket raktak a lábába. És hát... azok a sebhelyek. Anyu
végigsimította az arcát, aztán eltakarta a szemét.
- Annyira, de annyira sajnálom! - vigasztalta Chelsea anyukája.
Anyu sírva fakadt. A combjára tettem a mancsomat, hogy
megvigasztaljam.
- Bailey, jó kutya! - szólalt meg Anyu.
Hercegnő az orrom elé tolta azt a bugyuta képét. A zokni a szájában
himbálózott. Halkan rámordultam, mire értetlen arckifejezéssel
hátrált el tőlem.
- Ne rosszalkodjatok, gyerekek! - szólt ránk Chelsea anyukája.
Egy kicsivel később sütivel kínálta meg Anyut, de a kutyák semmit
sem kaptak. Hercegnő hanyatt feküdt, és a mancsával az orra elé
tartotta a zoknit. Én is mindig pontosan így cukkoltam Kokót az
Udvaron. Mintha egy örökkévalósággal ezelőtt történt volna.
Emberek jöttek, és én Anyuval beültem a nappaliba. Pislogva
néztem az éles villanásokat. Olyan volt, mintha a villám elfelejtene
mennydörögni. Kicsit hazamentünk, a házat addigra már átlátszó
nejlonba csomagolták. A szél csak úgy rángatta a fóliát. Itt is
villogtak a fények.
Egy héttel később Anyu elvitt kocsikázni. Beköltöztünk a „lakásba".
Ez a pici ház egy nagyobb épület belsejében volt. Az egész épületet
ilyen apró kis házakkal gyömöszölték tele. Valósággal hemzsegtek itt
a kutyák. A legtöbbjük egészen picike volt. Délutánonként Anyu elvitt
a nagy, betonozott udvarra, hogy találkozhassak velük. Leült a padra,
és beszélgetett az emberekkel, míg én körbe-körbeszaladgáltam,
barátkoztam a többiekkel, és megjelöltem a területemet.
Nem szerettem a lakásban élni, és Apu is rosszul érezte ott magát.
Sokkal többet üvöltözött Anyuval, mint amikor még a házban laktunk.
Ez a hely nem csupán pici volt, de nagyon hiányzott belőle a fiú.
Gyakran éreztem Apun és Anyun Ethan illatát, aki azonban nem lakott
velünk. Majd megszakadt a szívem. Éjszakánként nyugtalanul
járkáltam fel-alá. Végül Apu rám üvöltött, hogy feküdjek már le
aludni. Egészen eddig a vacsora jelentette a napjaim fénypontját. Úgy
viszont már nem volt annyira érdekes, hogy Anyu szolgálta fel az

137
ételemet. Annyira nem voltam éhes, hogy néha meg sem ettem az
egészet.
Hát hol marad ez a fiú?

138
 Tizenhatodik fejezet
Még akkor is a lakásban éltünk, amikor a fiú végre hazajött.
Összegömbölyödve feküdtem a padlón, Félix pedig hozzám bújva
aludt. Már belefáradtam abba, hogy állandóan arrébb lökjem. Félix
eléggé el nem ítélhető módon azt hitte, hogy én vagyok az anyja.
Mondjuk, egy agyatlan macska esetén nem is lehet az ilyen nagyfokú
butaságon csodálkozni.
Már megtanultam, hogy felismerjem az autóinkat, ha meghallom a
motorjuk hangját, ahogy beállnak a lenti parkolóba. Így aztán, amikor
Anyu kocsija megérkezett, azonnal felugrottam. Félix értetlenül nézett
rám, én meg odarohantam az ablakhoz, két lábra álltam, a
tappancsommal megtámaszkodtam az ablakpárkányban, és néztem,
ahogy Anyu elindul felfelé a lépcsőn.
Ekkor olyasvalamit láttam a parkolóhelyen, amitől a szívem majd
kiugrott a mellkasomból. Ott volt a fiú is! Csak nagy nehezen sikerült
talpon maradnia a kocsi mellett. Anyu odahajolt, hogy segítsen neki.
Jó darabig eltartott, mire Ethan kiegyenesedett.
Képtelen voltam visszafogni magamat. Ugatva pörögni kezdtem.
Odarohantam az ajtóhoz, hogy engedjen végre ki valaki. Mivel
semmit sem láttam, visszasiettem az ablakhoz. Félix pánikba esett, és
a heverő alá menekült. Onnan bámult kifelé.
Amikor csörögni kezdett a kulcs, már lecövekeltem az ajtó előtt.
Anyu résnyire kitárta, és a légmozgás behozta a fiú illatát.
- Bailey, menj arrébb! Fekszik, Bailey, fekszik! Ül!
Hát ezt nem gondolhatják komolyan! A fenekem egy pillanatra
megérintette a padlót, de már fel is pattantam. Anyu egy kézzel
benyúlt, megragadta a nyakörvemet, és hátrébb tolt, miközben az ajtó
feltárult.
- Szia, Bailey! Szia, kiskutyám! - köszöntött Ethan.
Anyu visszafogott, amíg a fiú bebicegett. Két dologra támaszkodott,
aminek később megtanultam a nevét. Két mankóra. Odament a
heverőhöz, és leült. Én közben izegtem-mozogtam, és vinnyogva

139
próbáltam kibújni a nyakörvemből. Amikor Anyu végre elengedett,
egyetlen ugrással átszeltem a szobát. A fiú ölében landoltam.
Csókjaimmal beborítottam az arcát.
- Bailey! - szólt rám Anyu szigorúan.
- Nincs semmi baj! Bailey, te nagyon csacsi kiskutya! - dicsért a
fiú. - Hát hogy vagy? Nekem is nagyon hiányoztál ám, Bailey!
Valahányszor csak kimondta a nevem, valóságos gyönyörhullám
futott végig rajtam. Egyszerűen nem tudtam betelni azzal a csodálatos
érzéssel, ahogy a keze a szőrömbe túr.
Ethan visszajött!
A következő néhány nap folyamán fokozatosan rájöttem arra, hogy a
fiú nem jött igazán rendbe. Olyan fájdalmai voltak, mint azelőtt még
soha. Csak nehezen és fájdalmak árán tudott járni. Komor volt,
folyton szomorúság áradt belőle, és időnként mintha csak baljós düh
villant volna fel benne, miközben semmi mást sem csinált, csak
bámult kifelé az ablakon.
Az első egy-két hét során mindennap elment Anyuval kocsikázni.
Fáradtan és izzadtan jött haza. Annyira kikészült, hogy azonnal
lefeküdt aludni. Közben melegre fordult az idő. Kibújtak a levelek,
és Anyunak dolgozni kellett mennie. Így aztán kettesben maradtunk a
lakásban. Ott volt még persze Félix is, de a cica minden energiáját
lekötötte az, hogy felkészül a szökésre. El nem tudtam képzelni, hogy
mire készül, ha egyszer kijut az ajtón. Ethan azonban nem akarta, hogy
a macska kimenjen, így aztán igyekeztem betartatni ezt a szabályt.
Felixben viszont fel sem merült, hogy be kéne tartani bármilyen
előírást is. A falra tudtam volna mászni miatta. Állandóan a
nappaliban cincált egy oszlopot. Bezzeg akkor hogy kiakadt
mindenki, amikor egyetlen alkalommal megjelöltem azt a tuskót!
Eszébe se jutott akár csak egyszer is mindent megenni a tányérjáról.
Nem mintha bárki is megköszönte volna nekem azt, hogy rendet tartok
utána. Éppenséggel emiatt is állandóan velem kiabáltak. Valahol, a
lelkem legmélyén, azt kívántam, bárcsak sikerülne végre elszöknie
innen, akkor nem kellene tovább elviselnem a hülyeségeit.
Ugyanakkor, a macska mindig is készen állt egy kis birkózásra,

140
feltéve, ha nem voltam túl vad. Ezenfelül pedig imádta üldözni azt az
apró labdát. Ethan végiggurította a folyosón, Félix utánarohant, ám az
utolsó pillanatban elkanyarodott, és hagyta, hogy én kapjam el a
zsákmányt. Úgy véltem, hogy Félix egy nagyon sportszerűen
viselkedő macska. Nem mintha, persze, tehetne bármi mást is, hiszen
ebben a lakásban én vagyok a falka vezére. Nem éreztem olyan jól
magam, mint a Tanyán, annyira sem, mint a házban, ám még ebben a
lakásban is boldogság töltött el, hisz Ethan szinte éjjel-nappal
mellettem volt.
- Azt hiszem, ideje visszamenned az iskolába! - jelentette ki Anyu
egyik este vacsora közben. Felismertem az iskola szót. Ethanra
néztem, aki elkomorodott, és a karját keresztbe fonta a mellén.
Szomorú harag tombolt a belsejében.
- Még korai lenne - felelte. Felemelte a kezét, és egy ujjal
végigsimította az arcán húzódó mély, bíbor sebhelyet. - Várjuk meg,
amíg jobban tudok járni!
Felültem. Járni? Sétálni megyünk?
- Ethan, semmi okod sincs...
- Hagyjál már békén ezzel, Anyu! - förmedt rá a fiú.
Ethan korábban sohasem kiabált Anyuval. Azonnal tudtam, hogy
mennyire megbánta. De ezután mind a ketten csendben maradtak.
Néhány nappal később valaki kopogott az ajtón. Amikor Ethan
kikiabált, a lakás hirtelen fiúkkal lett tele. A szaga alapján
felismertem párat a nagy udvaron labdát kergető fiúk közül. A
legtöbben tudták a nevemet. A szemem sarkából a macskát kerestem.
Kíváncsi voltam, hogy Félix mit szól ahhoz, hogy ennyire menő
vagyok. Úgy tett, mintha a legcsekélyebb mértékben sem irigykedne.
A hangosan nevető és kiabáló vendégek egy jó órát maradtak.
Éreztem, hogy Ethan sokkal jobban érzi magát. A boldogsága miatt én
is felvidultam, így aztán mentem, szereztem egy labdát, és bevittem a
nappaliba. Az egyik fiú kirántotta a számból, elgurította a folyosón,
és hosszú percekig játszottunk vele.
Néhány nappal a fiúk látogatása után Ethan már kora reggel felkelt,
és elment Anyuval.

141
 Az iskolába.
Ethan ekkor már egy fényes rúd segítségével járt. Az volt a neve,
hogy sétapálca. Ez a bot egészen különleges tiszteletnek örvendett.
A fiú sohasem dobta el, hogy visszahozzam, és én ösztönösen
rájöttem, hogy nem szabad megrágnom. Még egy kicsikét sem.
Nem tudtam, hogy hova megyünk, amikor mindenki beült a kocsiba,
ám ennek ellenére kellemes borzongás fogott el. A kocsikázás mindig
izgalmas, függetlenül attól, hogy hova megyünk.
Akkor viszont már igen nagy izgalomba estem, amikor az ablakon
keresztül beszivárgott az ismerős patak és utca szaga. Amint
kiengedtek a kocsiból, azonnal berohantam a ház utcára néző ajtaján.
Bár még világosan éreztem a füst szagát, a levegőben frissen gyalult
fa és új szőnyegek illata szállt. A nappali sokkal nagyobb ablakokat
kapott. Félix érezhető gyanakvással szemlélte az új környezetet. Én
viszont bevetődtem a kutyakijáraton, és néhány másodperccel az
érkezésünk után már kint rohangáltam a hátsó udvar viszonylagos
szabadságában. Amikor boldogan ugatni kezdtem, kicsit arrébbról az
utcából felhangzott Hercegnő válasza. Otthon vagyok!
Alig sikerült újra beilleszkednünk, amikor ismét autóba szálltunk,
és elindultunk a Tanyára. Az élet visszatért a megszokott
kerékvágásba. Bár Ethan nem igazán ugrabugrált. A botra
támaszkodva, lassan sétálgatott.
Először is, átmentünk Hannah házába. Mivel nagyon jól ismertem
az utat, előrerohantam, így aztán én pillantottam meg először a lányt.
- Bailey! Szia, Bailey! - kiáltotta. Odarohantam hozzá, engedtem,
hogy alaposan megölelgessen, és megvakargassa a fülem tövét. Ekkor
már enyhén pihegve a fiú is beért a kocsifeljáróról. A lány lejött a
lépcsőn, és a napfényben állva várt rá.
- Szia! - szólalt meg Ethan. Kicsit tétovának tűnt.
- Szia! - válaszolta a lány.
Ásítottam egy nagyot, és vakarászni kezdtem egy viszkető pontot az
állkapcsomon.
- Na most megcsókolsz végre, vagy mi lesz? - méltatlankodott a
lány.

142
 Ethan odalépett hozzá, és magához ölelte.
Elejtette a botját.
Ezen a nyáron pár dolog más volt, mint korábban. Ethan jóval
napkelte előtt ébredt, és nagyapa teherautójába ülve végighajtott a
földutakon. Papírokat dobott az emberek ládáiba. Annak idején,
kiskorában, pontosan ugyanilyen papírokat rakott a szőnyegre, de
valamiért nagyon úgy éreztem, hogy nem különösebben díjazná azt, ha
most is ezekre pisilnék. Persze, jól emlékeztem még azokra az időkre,
amikor kölyökkutyaként rajongással vegyes dicséretet kaptam,
mihelyt odacsináltam ezekre a papirosokra.
Hannah és a fiú hosszú órákat töltött együtt. Csendben ültek egymás
mellett. Néha meg nem is beszéltek, csak birkóztak. A lány időnként
elkísért minket, amikor reggel autózni mentünk. Többnyire persze
csak én utaztam a fiú mellett. Mégpedig az első ülésen!
- Pénzt kell keresnem, Bailey - magyarázta néha. A nevemet hallva
csóválni kezdtem a farkamat. - Az már biztos, hogy búcsút inthetek a
sportösztöndíjnak! Soha többé nem versenyezhetek.
Megérezve a szomorúságát, a keze alá toltam az orromat.
- Pedig egész életemben erről álmodtam! Aztán semmivé foszlott az
egész, csak azért, mert Todd...
Ethan valami általam felfoghatatlan okból kifolyólag a fricskát is
elhozta magával a Tanyára. Időnként felvagdalta, és újra összevarrta.
Ettől, többnyire, még rosszabbul repült, mint korábban. A
legboldogabb akkor lehettem, amikor együtt úsztunk a tóban. Úgy
tűnt, hogy a vízben nem fáj annyira a fiú lába. Időnként még
süllyedőset is játszottunk! Ugyanúgy, ahogy azt éveken át tettük.
Mivel most már sokkal nehezebb volt, nem volt olyan könnyű
kihúzni a vízből, mint régebben. A fiú után ugorva mérhetetlen
boldogság fogott el. Nem akartam, hogy ez a játék valaha is véget
érjen.
Persze mégis tudtam, hogy így lesz. Éreztem, hogy egyre
hosszabbak az éjszakák, és ez azt jelenti, hogy nemsokára
hazamegyünk.
Egyik este az asztal alatt feküdtem, miközben Anyu Nagyanyóval

143
beszélgetett. Ethan elvitte Hannah-t kocsikázni, engem meg itt
hagytak. Feltételeztem, hogy valami olyasmit csinálnak, ami nem
olyan izgalmas, mikor én is velük vagyok.
- Már régóta akartam veled beszélni valamiről - szólalt meg
Nagyanyó.
- De anyu! - ellenkezett Anyu.
- Figyelj csak rám! Ez a gyerek teljesen megváltozott, amióta
idejöttetek. Boldog, egészséges, és itt él a barátnője... minek vinnéd
vissza a nagyvárosba? A középiskolát itt is befejezheti!
- Ezt úgy mondod, mintha valami gettóban élnénk! - panaszkodott
Anyu nevetve.
- Azért nem válaszolsz egyenesen, mert... szóval mind a ketten
tudjuk, hogy miért. Tudom, hogy a férjed ellenezni fogja. Gary
azonban szinte soha sincs otthon. Te meg azt mondod, hogy olyan sok
órát kaptál az iskolában, hogy majdnem belepusztulsz. A gyereknek
családra van szüksége, miközben gyógyul!
- Világos, Gary tényleg sokat utazik, de attól még szeretné látni
Ethant, amikor éppen otthon van! Én meg nem dobhatom el csak úgy a
munkámat!
- Nem is erre biztatlak! Tudod, hogy bármikor örömmel látunk
idehaza. Gary meg miért nem tud iderepülni hétvégére a mi kis
repülőterünkre? Tudod jól, hogy én a lehető legjobbat akarom nektek.
Talán nem az volna a legjobb mindkettőtök számára, ha egy kicsit
egyedül lehetnétek? Ha megpróbálod kettőtök dolgát Garyvel rendbe
hozni, legalább nem Ethan előtt kellene tennetek.
A fiú nevét hallva hegyezni kezdtem a fülemet. Hazaért volna?
Felemeltem a fejem, de nem hallottam a kocsija hangját.
Már hidegre fordultak az éjszakák, és a kiskacsák olyan nagyra
nőttek, mint az anyjuk, amikor Anyu bepakolt a kocsiba. Idegesen
járkáltam fel-alá, mert attól féltem, hogy itt felejtenek. A kedvező
pillanatot kihasználva ügyesen beugrottam a hátsó ülésre. Valamin
mindenki nevetni kezdett. A kocsiban ülve figyeltem, ahogy Anyu
megöleli Nagyanyót, Nagyapót, és egészen meglepő módon Ethant is.
A fiú odajött, és kinyitotta a kocsiajtót.

144
 - Bailey! Elmész anyuval, vagy inkább itt maradsz velem?
Egy szót sem értettem a kérdésből, így aztán csak bámultam rá.
- Gyere ide, te csacsi kutya! Bailey! Hopp!
Vonakodva szökkentem ki a kocsiból. Ugrott a kocsikázás?
Anyu kihajtott az útra. Ethan, Nagyanyó és Nagyapó pedig
integetett. A dolog teljesen értelmetlennek tűnt, de itt maradtam
Ethannal a Tanyán!
Ez ellen persze nem volt a legkisebb kifogásom sem. Minden napot,
még sötétben, hosszú kocsikázással nyitottunk. Házról házra járva
papírokat dobáltunk. Mire hazaértünk, Nagyanyó már a reggelit főzte.
Nagyapó az asztal alatt mindig meglepett valami aprósággal:
szalonnával, sonkával, egy darab pirított kenyérrel. Megtanultam
egészen halkan rágni, és akkor Nagyanyó nem kérdezett semmi
ilyesmit:
- Már megint azt a kutyát eteted?
Volt a hangjában valami, elsősorban ahogy a kutya szót kimondta,
ami miatt úgy véltem, Nagyapóval jobban járunk, ha szépen csendben
falatozom tovább.
Már megint mindenki ezt az iskolát emlegette, pedig ide nem járt a
busz. Reggelente Ethan kocsiba szállt. Néha meg a lány autója állt
meg a ház előtt, és azzal mentek. Értettem én, hogy semmi ok sincs az
aggodalomra, meg hogy Ethan újra itt lesz napnyugtakor, épen és
egészségesen. Hannah egész sokszor vacsorázott velünk.
Anyu is gyakran meglátogatott minket. A Kellemes Karácsonyi
Ünnepeket idejét Apu és Anyu is itt töltötte, nálunk. Anyu kezén,
amikor lehajolt, hogy megsimogasson, világosan éreztem Félix cica
szagát, de cseppet sem bántam.
Azt hittem, hogy az idők végezetéig a Tanyán maradunk a fiúval. A
nyár végén azonban kezdtem úgy érezni, hogy újabb változás vár
ránk. A fiú elkezdett dolgokat tenni egy ládába. Ez egyértelműen arra
utalt, hogy nemsokára elindulunk hazafelé. Hannah szinte minden
idejét velünk töltötte. Szomorúnak tűnt, és félt is kicsit. Amikor
magához ölelte a fiút, csak úgy áradt belőlük a szeretet, és ez olyan
nagyszerű érzés volt, hogy kénytelen voltam közéjük furakodni. Ettől

145
aztán mind a kettőjüknek nevetni kellett.
Aztán egyik reggel tudtam, hogy itt az idő. Nagyapó berakta a
ládákat a kocsiba, Nagyanyó és Anyu beszéltek, Ethan pedig magához
ölelte Hannah-t. Nyugtalanul kerestem a kitörési lehetőséget, de
Nagyapó addigra már nagyon megtanulta, hogyan kell nyakon csípnie,
így aztán képtelen voltam bemászni a kocsiba. A fiú odajött hozzám,
és letérdelt mellém. Éreztem, hogy mennyire szomorú.
- Legyél jó kutyus, Bailey! - mondta.
Farkcsóválással jeleztem, hogy tudom, jó kutya vagyok, és itt az
ideje elindulnunk autóval hazafelé.
- Hálaadáskor itt leszek a szünetben, rendben? Nagyon fogsz ám
hiányozni nekem, te csacsi kutya!
Átkarolt és magához szorított. Félig behunytam a szemem. Egész
egyszerűen nem volt jobb dolog annál ezen a világon, mint amikor
Ethan magához ölel.
- Fogjátok jó erősen, nem fogja érteni! - mondta aztán. A lány
odalépett, és megragadta a nyakörvemet. Hullámokban tört elő belőle
a szomorúság. Sírni kezdett. Nem tudtam, mitévő legyek. Meg
akartam vigasztalni, de hát be kell szállnom a kocsiba! Vonakodva
ültem le mellé. Vártam, hogy mikor ér véget ez a különös dráma,
hogy végre ott ülhessek a helyemen, a kocsiban, és kilógathassam a
fejemet az ablakon.
- Írjál ám, mindennap! - kiáltotta Hannah.
- Megígérem! - kiáltotta vissza Ethan.
Döbbenten bámultam, ahogy Anyuval együtt beszáll a kocsiba.
Bezárták az ajtót. Felpattantam, de mintha Hannah nem értette volna
meg, hogy nekem is velük kell mennem, szorosan fogott.
- Nyugi, Bailey, semmi baj! Marad! Ül!
- Marad? Ül? A kocsi nagyot dudált, és elindult a lejárón. Nagyapó
és Nagyanyó is integetett. Hogy a csudába nem vették észre, hogy én
még mindig itt vagyok?
- Minden rendben lesz! A Ferris igen jó iskola - magyarázta
Nagyapó. - Big Rapids pedig kedves város.
Mindannyian visszafordultak a ház felé. Hannah szorítása eléggé

146
meglazult ahhoz, hogy kitörhessek.
- Bailey! - sikította utánam.
A kocsi már nem látszott, de a felvert porfelhő még mindig a
levegőben úszott. Könnyű volt ezt a nyomot követni, így Ethan
nyomába szegődtem.

147
 Tizenhetedik fejezet
Az autók nagyon gyorsak. Eddig ezt nem is tudtam. Régebben,
otthon, mielőtt Cukorka elkószált volna, gyakran szaladgált az utcán.
Megugatta a kocsikat, és azok többnyire megálltak, de legalábbis
annyira lelassítottak, hogy utolérhesse őket. Amikor Cukorka utolért
egy autót, az utolsó pillanatban elkanyarodott mellőle, és úgy tett,
mintha valójában meg sem akarta volna támadni.
Miközben Ethan kocsija után rohantam, egyre inkább úgy éreztem,
hogy a jármű mind jobban eltávolodik tőlem. A por és a kipufogógáz
szaga elhalványult, de aztán, amikor a földutat egy jobb kanyar után
aszfalt váltotta fel, újra az eltéveszthetetlen szag nyomára bukkantam.
Kicsit később viszont már egyáltalán nem lehettem biztos abban, hogy
érzem-e még a fiú kocsiját. Ennek ellenére nem adhattam fel.
Leküzdöttem magamban a feltámadt kétségbeesést, és tovább
folytattam az üldözést.
A messzeségből egy vonat hangos zakatolása hallatszott. Amikor
megtorpantam egy domb tetején, a zúgás és a kattogás közepette végre
halványan megéreztem Ethan illatát. Az autó leengedett ablakkal állt a
vasúti átjáró előtt.
Már alig álltam a lábamon, soha az életben nem futottam még ilyen
gyorsan és ilyen messzire. Összeszedtem magam, és vadul vágtázva
rohantam oda a kocsihoz, aminek kinyílt az ajtaja, és kiszállt belőle a
fiú.
- Jaj, Bailey! - köszöntött.
Minden porcikámban sajgott a vágy, hogy ráugorjak, és élvezzem a
szeretetét, azonban nem hagyhattam ki a kínálkozó alkalmat, ezért az
utolsó pillanatban ügyesen kikerültem, és beugrottam a kocsiba.
- Bailey! - kacagott Anyu.
Mind a kettejüket megnyaltam, mert már meg is bocsátottam azt,
hogy ottfelejtettek. Miután a vonat elment, Anyu beindította a kocsit,
és megfordult. Ekkor újra megálltunk. Egyszer csak előbukkant
Nagyapó teherautója. Lehet, hogy ő is hazajön velünk?

148
 - Gyors, mint a villám! - kiáltotta Nagyapó. - Hihetetlen, hogy
egészen idáig eljutott!
- Milyen sokáig mentél volna, Bailey? Te bugyuta, csacsi kutyus -
kedveskedett velem Ethan.
Igencsak gyanakodni kezdtem, amikor át kellett szállnom Nagyapó
kocsijába. Kiderült, hogy teljesen jogosan vagyok annyira
bizalmatlan. Ethan és Anyu elhajtott, Nagyapó viszont megfordult, és
visszavitt a Tanyára.
Alapjában véve kedveltem Nagyapót. Időről időre „tenni-venni"
kellett vele. Ez azt jelentette, hogy hátramegy az új istállóba, annak is
a távolabbik végébe, ahol halomban áll a puha széna, és lefekszik
szunyókálni. Nagyapó, a hűvösebb napokon néhány vastag pokrócot
is vitt magával. Ezzel takaróztunk. A fiú távozását követő első
napokban azonban duzzogva néztem az idős férfit. Így büntettem
azért, mert visszahozott a Tanyára. Amikor ez a módszer nem vált be,
semmi jobb nem jutott az eszembe, mint hogy megrágcsáljam
Nagyanyó cipőjét. Mondjuk, ettől a fiú még nem tért vissza.
Egyszerűen képtelen voltam feldolgozni ennek az iszonyatos
árulásnak az emlékét. Egyértelmű volt, hogy valahol, talán odahaza, a
házban hiányzom a fiúnak. Szüksége van rám, de nem tudja, hol
lehetek.
A többiek azonban dühítő nyugalommal viselkedtek. Látszólag
fogalmuk sem volt arról, mekkora katasztrófa sújtott le ránk. Engem
olyan nyugtalanság fogott el, hogy feltúrtam Ethan szekrényét, és
előszedtem a fricskát. Egy darabig szaladgáltam vele, aztán
Nagyanyó ölébe dobtam.
- Ez meg mégis mi a csoda lehet? - csodálkozott.
- Ethan nagy találmánya - magyarázta Nagyapó. Ugatni kezdtem.
Igen! Ethan!
- Ki akarsz menni kicsit játszani, Bailey? - tudakolta Nagyanyó. -
Hát miért nem mész el vele sétálni?
Sétálunk? Sétálunk és megtaláljuk Ethant?
- De hát szerettem volna kicsit a meccset nézni! - ellenkezett
Nagyapó.

149
 - Az ég szerelmére! - sóhajtott fel Nagyanyó.
Kinyitotta az ajtót, és kihajította a fricskát az udvarba. A tákolmány
talán öt métert sem repült. Odaszökkentem, felkaptam, és mélységes
döbbenettel bámultam az ajtót. Hát nem kizártak a házból?
Szóval ez a helyzet! Kiköptem a fricskát, és elügettem Terri mellett.
Kisétáltam a kocsibejárón. Ellátogattam a lány házához. Ethan
távozása óta már többször is jártam ott. Hannah illata ott volt
mindenen, ám a fiúé fokozatosan kezdett megfakulni. Egy kocsi állt be
a feljáróra, Hannah ugrott ki belőle.
- Viszlát! - kiáltotta, megfordult, és észrevett. - Nahát, szia, Bailey!
A farkamat csóválva szaladtam oda hozzá. Számos ember illatát
éreztem a ruháján, de Ethannak nyomát sem leltem. Hannah egészen
hazáig sétált velem. Amikor bekopogott az ajtón, Nagyanyó
beengedte, és rétest adott neki. Én, bezzeg, nem kaptam!
Gyakran álmodtam Ethanról. Arról, ahogy beugrik a tóba. Én meg
utánaúszom, lemerülök a víz alá, és eljátszom, hogy megmentettem.
Álmomban gokartot épített. Milyen boldog és izgatott volt akkoriban!
Néha meg arról álmodtam, ahogy keresztülveti magát az ablakon. A
lángoló bokrok közé zuhant, és az éles fájdalomtól hangosan
felkiáltott. Annyira utáltam ezeket az álmokat! Egyik éjjel megint ezt
álmodtam, ám amikor felriadtam, Ethan állt előttem.
- Szia, Bailey! - suttogta. Valósággal beburkolt az illata. Ethan
visszajött a Tanyára! Felpattantam, két lábra álltam, a mancsommal
megtámaszkodtam a mellén, hogy megnyaljam az arcát.
- Halkabban! - figyelmeztetett. - Nagyon későre jár! Csak most
érkeztem. Mindenki alszik.
A Boldog Hálaadást Mindenkinek ideje volt. Az élet visszatért a
rendes kerékvágásba. Anyu is megjött, de Aput nem hozta. Hannah
viszont mindennap átjött.
A fiú boldognak tűnt, de éreztem, hogy valami zavarja. Rengeteg
időt tölt a papírjaival ahelyett, hogy velem játszott volna. Ebből a
papírozásból még azzal sem tudtam kizökkenteni, hogy odavittem neki
azt az ostoba fricskát.
Nem lepett meg, hogy ismét elmegy. Ekkora már tudtam, hogy ilyen

150
az új életem. A Tanyán lakom Nagyapóval és Nagyanyóval, Ethan
pedig csak látogatóba jön hozzánk. Nem éppen erre vágytam, ám
amíg a fiú újra meg újra visszatér hozzám, nem fáj annyira a szívem,
amikor elmegy.
Akkor is látogatóban járt nálunk, amikor újra felmelegedett a
levegő, és előbukkantak a friss levelek. Elmentem Ethannal, hogy
megnézzük Hannah-t, aki egy hatalmas udvaron szaladgált körbe. Jól
éreztem, de nemcsak őt, hanem számos fiút és lányt is, mivel a szél az
udvar felől fújt. A futás miatt amúgy is eléggé megizzadtak.
Érdeklődve figyeltem a sok futót, ám ennek ellenére ott maradtam
Ethan oldalán. Hirtelen megéreztem, hogy miközben ott ácsorogtunk,
a fájdalom egyre nagyobb erővel mar a lábába. A sajgás kiterjedt az
egész testére. Különös, sötét érzések kavarogtak benne, ahogy a
másokkal futkározó lányt bámulta.
- Hahó! - kiáltotta Hannah, és odajött hozzánk. Megnyaltam az
izzadt, sós lábát. - Ez aztán a kellemes meglepetés! Szia, Bailey!
- Szia!
- Négyszázon egyre jobb időket futok! - lelkesedett a lány.
- Ki az a fickó? - csattant fel Ethan.
- Tessék? Kicsoda? Kiről beszélsz?
- Akivel az előbb ott beszélgettél, és átölelt. Nagyon jó barátoknak
tűntetek - magyarázta Ethan. A hangja feszülten csengett.
Körülnéztem, de nem láttam semerről a fenyegetést.
- Csak egy barátom, Ethan! - kiáltott fel a lány élesen. Ahogy a fiú
nevét kimondta, abból következtetni lehetett, hogy Ethan rossz volt.
- Mi is a neve? Brett? Elég fürge lábú! - folytatta Ethan, és a
botjával szurkálni kezdte a földet. Szaglászni kezdtem a kifordított
földdarabkákat.
- Ezzel meg mégis mire célzol? - kérdezte Hannah csípőre tett
kézzel.
- Menj csak vissza! Az edződ már minket néz! - figyelmeztette
Ethan.
Hannah hátrapillantott, majd újra ránk nézett.
- Megyek is! Vissza kell mennem... - mondta tétovázva.

151
 - Hát persze!
Ethan megfordult, és elbicegett.
- Ethan! - kiáltott utána Hannah. Ránéztem, de a fiú egyre
távolodott. Még mindig éreztem benne a szomorúság és a harag sötét,
zavaros elegyét. Ezen a helyen Ethan valami miatt nagyon
elszomorodott. Soha többé nem jöttünk vissza ide.
Ezen a nyáron nagy dolgok történtek. Anyu is lejött a Tanyára, ám
most egy jókora teherautó jött a nyomában. Beálltak vele a
kocsifeljáróra, és az emberek dobozokat szedtek le róla. Mindent
becipeltek Anyu hálószobájába. Nagyanyó és Anyu hosszú időt töltött
halk beszélgetéssel. Anyu néha elsírta magát, és ettől Nagyapó
zavarba jött. Olyankor kiment az istállóba, hogy tegyen-vegyen kicsit.
Ethan alig volt itthon, mert „dolgoznia" kellett. A dolgozás olyan,
mint az iskola, már abból a szempontból, hogy nem mehettem vele.
Amikor hazajött, csodálatos illat áradt belőle. Különféle húsok és
zsír szaga. Egyből az jutott eszembe róla, amikor Terri ott hagyott
minket az erdőben, és utána Nagyapó a teherautó ülésén zacskóból
etetett.
A legnagyobb változást azonban mégiscsak az jelentette, hogy a
lány többet nem jött át hozzánk. A fiú néha elvitt kocsikázni, és
amikor elhaladtunk Hannah háza előtt, mindenhonnan az ő illatát
éreztem. Ebből tudtam, hogy még itt van a környéken, ám Ethan
egyszer sem állt meg, és nem hajtottunk be a kocsifeljáróra sem.
Hannah hiányzott egy kicsit; hiszen szeretett, és nagyon finom illat
áradt belőle.
A fiúnak is hiányzott ám! Ha elgördültünk Hannah háza előtt,
mindig kibámult az oldalsó ablakon, le is lassított kicsit. Átéreztem a
vágyakozását. Képtelen voltam felfogni, miért nem nézünk be hozzá,
hiszen lehet, hogy sütit süt. Egyszer sem álltunk meg.
Anyu egyik nap lement a tó partjára. Kiült a stég végére, és nagyon
szomorú volt. Megpróbáltam felvidítani azzal, hogy megugatom a
kacsákat, de még ezzel sem lehetett megnevettetni. Végül valamit
lehúzott az ujjáról. Nem étel volt, hanem egy apró fémtárgy. Bedobta
a kerek kis dolgot a vízbe. Egy apró csobbanás, és az a valami már el

152
is tűnt a mélyben.
Felmerült bennem, hogy most játszunk. Talán azt akarja, hogy
visszahozzam? Anyura néztem. Hajlandó lettem volna a fémdarab
után menni, bár tudtam, hogy reménytelen a helyzet. Csak annyit
mondott, hogy na, gyere, és visszamentünk a házba.
Ahogy véget ért a nyár, az életünk egész kellemesen folytatódott.
Anyu is dolgozni kezdett. Este illatszerek és édes olajok szagát hozta
haza. Néha elkísértem. Elmentünk a kecsketelep mellett, át a dübörgő
hídon, és az egész napot egy hatalmas szobában töltöttük. Ott rengeteg
ruhát meg büdös viaszgyertyát, elképesztően unalmas fém dolgokat
tartottak. Az emberek bejöttek, hogy megnézzenek, és néha, amikor
kimentek, ilyen dolgokkal távoztak a táskájukban. A fiú velünk
töltötte a Boldog Hálaadást Mindenkinek és a Kellemes Karácsonyi
Ünnepeket Kívánok idejét, de az Itt a Tavaszi Vakáció és az Újra Itt a
Nyár heteit is.
Ekkoriban már nem is nehezteltem annyira Terrire. A ló egész nap
mást sem csinált, csak ácsorgott, és a szélbe meredt. Ekkor állított be
Nagyapó egy furcsa lénnyel. Jasper úgy mozgott, mint egy újszülött
ló, és az illata egyetlen más állatra sem emlékeztetett. Még sohasem
találkoztam hozzá fogható lénnyel. Jasper csacsi volt. Nagyapó
hangosan nevetett, amikor az udvaron Jasper ugrálását figyelte.
Nagyanyó viszont gyakran morgott:
- El nem tudom képzelni, mi szükségünk volt még egy szamárra! -
mondta, és aztán visszament a házba.
Jasper cseppet sem félt tőlem, pedig én voltam a Tanya
csúcsragadozója. Néha játszottam vele kicsit, de akkoriban valamiért
olyan könnyen elfáradtam. Amúgy sem láttam túl sok értelmét annak,
hogy olyan valakire pazaroljam a figyelmemet, aki még a labdát sem
tudja visszahozni!
Egyik nap nálunk vacsorázott egy Rick nevű ember. Anyu boldog
volt, de kicsit zavarba jött. Nagyapó gyanakodott, Nagyanyó viszont
majd szétrobbant a boldogságtól. Rick és Anyu kiült a verandára.
Pont úgy, mint régen Hannah és Ethan, viszont nem birkóztak. Ettől
kezdve, egyre többször találkoztam Rickkel. A nagydarab férfi

153
tenyeréből nyersfaillat áradt. Rengeteget játszott velem. Mindenki
másnál többet. Ezért aztán meglehetősen kedveltem is, bár nem
annyira, mint Ethant.
Nagyon szerettem Nagyapónak segíteni „tenni-venni". Néha akkor
is hátramentem az istállóba aludni egy kicsit, amikor nem is szorult
segítségre. Egyre többet szunyókáltam. Valahogy már nem volt
kedvem ahhoz, hogy a környéken nagyokat kalandozzak. Ha Anyu és
Rick elvitt sétálni, alig álltam a lábamon, mire hazaértünk.
Ekkoriban már csak egyetlen dolog tudott igazán fellelkesíteni, az,
ha Ethan eljött hozzánk a Tanyára. Akkor, bizony, táncra perdültem,
ugráltam és nyüszítettem. A tó partján játszottunk, de elkísértem az
erdőbe, és bármire hajlandó lettem volna, amit csak akar. Még a
fricskát is visszahoztam volna, ám a fiú szerencsére elfelejtette, hogy
hova is tette. Néha elmentünk a kutyák parkjába. Mindig is örömmel
láttam a többi állatot, azonban egyre inkább úgy éreztem, hogy az a
sok idétlen fiatal túl sokat játszadozik és birkózik.
Egyik este nagyon különös dolog történt. Nagyapó odarakta elém a
vacsorámat, de nem volt kedvem enni. A szám megtelt nyállal, ittam
egy kicsit, utána visszafeküdtem. Nemsokára súlyos, erős fájdalom
nyilallt a testembe. Lihegve kapkodtam levegő után.
Egész éjjel ott feküdtem a földön, az etetőtál mellett. Reggel
Nagyanyó észrevett, és odahívta Nagyapót:
- Valami baj van Bailey-vel! - kiáltotta. A hangján éreztem, hogy
megijedt. Csóválni kezdtem a farkam, hogy lássa, nincsen semmi
bajom. Nagyapó is odajött, és megérintett.
- Mi a helyzet, Bailey? Mi bajod?
Rövid beszélgetés után Anyu és Nagyapó berakott a teherautóba, és
elmentünk a tiszta, hűvös szobába, egy kedves bácsihoz. Ez a kedves
bácsi mostanában amúgy is egyre gyakrabban látogatott hozzánk.
Megvizsgált, én pedig kicsit megcsóváltam a farkamat. Nem éreztem
különösebben jól magam, meg sem próbáltam felülni.
Anyu is bejött hozzám, aztán sírva fakadt. Nagyanyó és Nagyapó is
ott volt. Még Rick is eljött. Szerettem volna a tudtukra adni, hogy
egészen meghatódtam a kitüntető figyelmüktől, de a fájdalom annyira

154
megerősödött, hogy csak a szemem forgatásával tudtam jelezni, hogy
látom őket.
A kedves bácsi elővett egy tűt. Megéreztem az ismerős, szúrós
szagot, utána pedig az apró szúrást. Néhány perc elteltével már nem
is fájt annyira mindenem. Mennyire elálmosodtam! Legszívesebben
lefeküdtem volna, hogy Nagyapóval tegyek-vegyek kicsit. Mielőtt
elszunnyadtam, szokás szerint Ethanra gondoltam.
Amikor felébredtem, már tudtam, hogy meg fogok halni. Éreztem,
ahogy odabent lassan mindent kitölt a sötétség. Egyszer már átmentem
ezen. Akkoriban Tóbinak hívtak, és bezártak Hentes meg a többi
ugató kutya mellé egy parányi, forró szobába.
Ez a dolog régebben nem nagyon foglalkoztatott. Úgy vélem, hogy
valahol, nagyon mélyen tisztában voltam azzal, hogy egy nap majd én
is úgy végzem, mint Kormos kandúr. Eszembe jutott Ethan zokogása,
amikor eltemették a kertben Kormost. Reméltem, hogy az én halálom
miatt nem sír majd. Hiszen az volt az életem legfőbb célja, hogy
szeressem, hogy vele legyek, és boldoggá tegyem. Most sem akartam
elszomorítani. Azt gondoltam, hogy talán jobb is, hogy így alakultak a
dolgok. Ha nem lát, akkor nem lesz szomorú. Persze, ezzel együtt
iszonyatosan hiányzott. A sajgó vágyakozás legalább annyira fájt,
mint a hasamban ez a különös kín.
A kedves bácsi lépett a szobába.
- Felébredtél, Bailey? Ébren vagy, cimbora? Szegény kis cimbi!
Engem, szerettem volna a tudtára adni, nem Cimbinek hívnak! A
kedves bácsi odahajolt hozzám.
- Most már elengedheted magad, Bailey! Jó munkát végeztél!
Vigyáztál arra a fiúra. Ez volt a dolgod, Bailey, és nagyon jól
csináltad! Jó kutya vagy! Nagyon jó kutyus.
Úgy éreztem, hogy a kedves bácsi a halálról beszél. Békesség, és
egyfajta véglegesség érzése sugárzott belőle. Aztán Anyu, Nagyanyó,
Nagyapó és Rick is bejött hozzám. Megöleltek, elmondták, hogy
szeretnek, és emlékeztettek arra is, hogy jó kutyus voltam.
Anyuról azonban csak úgy sütött a feszültség. Nem találtam sehol a
veszély forrását, de éreztem, hogy meg kell védenem valamitől.

155
 Fáradtan megnyaltam a kezét. Amikor odabent eljött értem a
sötétség, visszanyomtam. Figyelnem kellett, Anyunak szüksége volt
rám.
Ahogy teltek az órák, a feszültség egyre csak nőtt. Először
Nagyapót fertőzte meg, aztán Nagyanyót, végül pedig még Ricket is
elkapta. Mindezek miatt, valahányszor kezdtem elaludni, hirtelen újra
és újra erőt adott az a tudat, hogy meg kell védenem a családomat.
És ekkor meghallottam Ethan hangját!
- Bailey! - kiabálta. Valósággal berobbant a szobába. A feszültség
pedig azonnal elillant mindenkiből. Szóval erre vártak mindannyian!
Valahogy tudták, hogy jönni fog a fiú.
Ethan átölelt, a nyakamhoz szorította az arcát, és zokogni kezdett.
Minden maradék erőmet összeszedve felemeltem a fejemet, és
megnyaltam. Ebből tudhatta, hogy minden rendben. Nem félek.
Már csak nehezen hörögve kaptam levegőt. Mindegyikük velem
maradt, és simogatott. Olyan jó érzés volt ez a csodálatos figyelem,
ám ekkor éles fájdalom mart a gyomromba. Kénytelen voltam
hangosan felvonyítani. Ezt meghallva bejött a kedves bácsi is. Tű volt
a kezében.
- Itt az ideje, hogy ne szenvedjen tovább Bailey!
- Rendben - felelte a fiú zokogva. A nevemet hallva csóválni
akartam a farkamat, de kiderült, hogy meg sem tudom mozdítani.
Újabb szúrást éreztem a nyakamon.
- Bailey, Bailey, Bailey! Nagyon fogsz ám hiányozni, te csacsi
kutya! - suttogta Ethan a fülembe. Olyan jó volt érezni a forró
leheletét! A gyönyörűségtől be kellett csuknom a szememet. Elöntött a
szeretet. Ethan szeretete.
Abban a pillanatban semmivé foszlott a kín. Megint úgy éreztem
magam, mintha kiskutya volnék. Kiskutya, tele élettel és
boldogsággal. Pontosan ugyanezt éreztem, amikor életemben először
pillantottam meg a fiút. Ahogy kilépett a ház ajtaján, és szélesre tárt
karral szaladni kezdett felém. Utána meg az jutott az eszembe, ahogy
fejest ugrottam a vízbe, amikor meg akartam menteni. Ahogy úszom
lefele, lassan elhalványulnak a fények. A víz, odalent, úgy simogatja

156
végig a testem, mint most. Már nem érzem a fiú kezét. Minden
oldalról körülölel a víz. Kellemesen meleg és sötét.

157
 Tizennyolcadik fejezet
Jóval az után ébredtem tudatomra, hogy megtanultam felismerni
anyám illatát, és azt, hogy nagy küzdelmek árán miként jussak el az
ennivalóval teli emlőihez. Kinyitottam a szememet, a látásom egyre
élesebbé vált. Már ki tudtam venni anyám sötétbarna arcát, amikor
belém nyilallt a felismerés, hogy újra újszülött kiskutya lettem!
Illetve, egészen pontosan nem ez történt. Sokkal inkább arról volt
szó, hogy ez a kiskutya váratlanul ráébredt arra, hogy ő, valójában én
vagyok. Már megint! Álmomban éreztem a változást. Tudatában
voltam a semminek, ugyanakkor felfogtam, hogy hosszú, nagyon
hosszú idő telt el. Nem álmodtam, még csak nem is gondolkodtam,
amikor hirtelen, egyik pillanatról a másikra, egy újszülött kiskutya
szemén keresztül láttam a világot. Azzal viszont nagyon is tisztában
voltam, hogy a születésem pillanatától kezdve igenis azonos vagyok
ezzel a kiskutyával. Kezdetben, míg anyám tejéért küzdöttem,
semmire sem emlékeztem a korábbi életeimből.
Most viszont igencsak elképedtem, amikor hirtelen minden az
eszembe jutott. Hiszen úgy éreztem, teljes életet éltem. Semmi okát
nem láttam annak, hogy folytassam a létezést. Hogy a csudába lehet
bármi is fontosabb annál, mint hogy szeressem azt a fiút?
Ethan olyan nagyon hiányzott, hogy néha felvinnyogtam miatta. Új
testvérkéim ezt a gyengeség jelének tartották, és azonnal rám ugrottak,
hogy térdre kényszerítsenek. Összesen heten voltak. Sötétbarna
szőrüket fekete foltok díszítették. Engem rendkívül felbőszített az,
hogy ezek a fajankók szemmel láthatóan képtelenek belátni, ki is lesz
itt nemsokára a főnök.
Többnyire egy asszony gondoskodott rólunk. Időnként egy férfi is
lejött hozzánk, a pincébe, hogy megetessen. Néhány hetes korunkban
ő vitt fel minket egy dobozban a hátsó udvarba. Amikor
odarohantunk, hogy megnézzük, a ketrecben tartott kan megszaglászott
minket. Ösztönösen éreztem, hogy ő az apánk. Még sosem találkoztam
egyik apámmal sem, így aztán kíváncsian néztem, hogy mégis, mit

158
művel itt.
- Úgy tűnik, nem lesz gond - fordult a férfi az asszony felé.
- Jó kutya leszel, Bernie? Ki akarsz jönni?
A nő kinyitotta Apánk ketrecét. A kan, akit egyértelműen Bernie-nek
hívtak, előszökkent, megszaglászott minket, majd indult is, hogy
lepisilje a kerítést.
Valamennyien utána nyargaltunk. Jó páran pofára estünk, mert kurta
kis lábunk még igencsak ügyetlennek bizonyult. Bernie odahajolt
hozzánk, és az egyik testvérem azonnal ráugrott. Csintalanul Apánk
fülébe harapott, de Bernié nem haragudott érte. Egy kicsit még
játszott is velünk. Felborított minket, mielőtt odasietett volna a hátsó
ajtóhoz, hogy engedjék be.
Néhány héttel később éppen megmutattam az egyik fivéremnek kint
az udvaron, hogy ki az úr a házban, amikor le kellett guggolnom,
pisilni. Abban a pillanatban jöttem rá, hogy szuka vagyok! Döbbenten
szaglászni kezdtem a vizeletemet. Figyelmeztetően rávicsorogtam a
testvéremre, aki az alkalmat kihasználva megpróbált leverni a
lábamról. Mit szólna ehhez Ethan?
Hát hogy lehetek én, Bailey, egy kislány?
Csak hát, már nem Bailey voltam. Egyik nap bejött hozzánk egy
férfi, és egészen furcsán kezdett játszani. Összecsapta a kezét, és
azokat a kölyköket, akik nem ijedtek meg a zajtól, belerakta egy
dobozta. Én is közöttük voltam. Utána egyesével kiszedett minket, és
kimehettünk az udvarra. Amikor én kerültem sorra, lerakott,
megfordult, és arrébb sétált, mintha csak elfelejtette volna, hogy én is
ott vagyok. Utánaeredtem. A nyámnyila fickó erre megdicsért, hogy
milyen jó kutyus vagyok! Nagyjából olyan idős lehetett, mint Anyu is
volt aznap, amikor betörte a kocsi ablakát, és vizet hozott nekem.
Aznap pillantottam meg életemben először Ethant.
Új ismerősöm ekkor betekert egy pólóba, aztán meg hívni kezdett.
- Szia, kislány! Kitalálsz-e onnan?
Úgy véltem, közben meggondolhatta magát. Mégsem akarta, hogy
beköltözzek a pólójába, ezért sietve kimásztam, és odaszaladtam
hozzá, hogy újra megdicsérhessen.

159
 Az asszony is kijött az udvarra.
- A legtöbbjüknek egy percig is eltartott, ez viszont nagyon
talpraesettnek tűnik! - nézett rá a látogató. A hátamra fordított, én
pedig játékosan izegtem-mozogtam. Úgy véltem, nem tisztességes ám
így birkózni, hiszen ő sokkal nagyobb nálam.
- Jákob! Jákob, ez a kutyus nem szereti, amit csinálsz vele! -
figyelmeztette a nő.
- Ezt senki sem szereti. Csupán az a kérdés, hogy abbahagyja-e a
vergődést, és jelzi, hogy én vagyok a főnök, vagy tovább harcol.
Olyan kutyára van szükségem, aki tudja, hogy én vagyok a főnök! -
magyarázta a férfi.
Felismertem azt a szót, hogy „kutya". A látogató nem tűnt
mérgesnek, mégis leszorított a földre. Rájöttem, hogy éppen játszunk
valamit, de képtelen voltam kitalálni az új játék szabályait, ezért
elernyedtem.
- Jó kislány! - dicsértek meg újra.
Ekkor elővett egy papírból összegyűrt labdát. Odatartotta az orrom
elé, majd mozgatni kezdte. A látvány valósággal elbűvölt. Nagyon
bután éreztem magamat. Ügyetlen voltam, na! Megpróbáltam a labdát
apró kis kölyökszámmal megharapni, amikor az éppen előttem volt,
de nem tudtam elég gyorsan mozgatni a fejem. A férfi ekkor eldobta a
labdát. Utánarohantam, és rávetettem magam. Hoppá! Na, most
próbáld elvenni tőlem!
Ekkor eszembe jutott Ethan és az az ostoba fricska. Milyen boldog
volt a fiú, ha visszahoztam neki! Megfordultam, és visszatepertem a
férfihoz. Odadobtam a labdát a lába elé, és leülve vártam, hogy ismét
eldobja.
- Ő az! - fordult a férfi az asszony felé. - Ő kell nekem!
Halkan felvonyítottam, amikor megláttam, hogy milyen autókázás
vár rám. Valamiféle kisteherautóba raktak fel. A hátulja gyanúsan
hasonlított arra a ládára, amelyikben elvittek Hentessel abba a forró
és hangos szobába. De hát nekem elöl kellene ülnöm! Hogy a csudába
nem jöttek rá erre?
Új otthonom arra a lakásra emlékeztetett, ahol egy darabig a tűz

160
után éltünk. Az erkély egy parkolóra nyílt. Nem itt sétáltunk, hanem
kicsit arrébb, egy hangulatos kis parkban. A férfi napjában többször
is elvitt oda.
A bokrok és a fák illata elárulta, hogy nagyon messzire kerültem
Ethantól. Az új helyem nem volt olyan nedves, mint a Tanya, ahol
gyakran esett az eső. Ugyanakkor mégis rengeteg virág és bokor nőtt a
környéken. A levegőben jól éreztem az autók erős szagát. A
járműveket amúgy éjjel-nappal jól hallottam, hol közelről, hol
távolról. Néha forró, száraz szél kezdett el fújni, olyankor eszembe
jutott az Udvar. Máskor viszont a szél páradús levegőt hozott. Ilyesmi
egyszer sem történt Tóbi koromban.
A férfit Jákobnak hívták, engem pedig Elleyának nevezett el.
- Ez a szó svédül azt jelenti, hogy jávorszarvas. Mostantól nem
német juhászkutya vagy. Svéd juhász lett belőled!
Értetlen lelkesedéssel kezdtem csóválni a farkam.
- Elleya! Elleya! Gyere, Ellie, gyere!
A tenyerén olaj, autó, papír és más emberek szagát éreztem.
Mivel Jákob sötét ruhában járt, az övéről pedig fémtárgyak lógtak,
többek között egy pisztoly, rájöttem, hogy alighanem rendőr. Amikor
napközben nem volt itthon, egy Georgia nevű, kedves néni jött át
hozzám, napjában többször is. Játszottunk kicsit, és elvitt sétálni.
Chelsea jutott róla az eszembe. Az a lány, aki ugyanabban az utcában
lakott, mint Ethan és én. Volt egy kutyája, Cukorka, aztán meg később
Hercegnő. Georgia a legkülönbözőbb neveket adta nekem. Némelyik
kifejezetten idétlennek tűnt. Ilyen volt például az Ellie-Melli-Kutyi-
Mutyi. Mondjuk, értettem én, hogy olyasmivel próbálkozik, mintha
csacsi kutyának hívna. Ez is az én nevem, csak kicsit másként
használja. Az biztos, hogy csak úgy ragyogott a szeretettől, amikor
Kutyi-Mutyinak hívott.
Minden tőlem telhetőt megtettem azért, hogy jó Ellie legyen
belőlem. Egészen más volt az életem, mint amikor Bailey voltam.
Jákobtól kaptam egy kutyaágyat. Nagyon hasonlított arra, amelyik
annak idején a garázsban állt. Most azonban az elvárás szerint tényleg
ebben kellett aludnom. Valahányszor megpróbáltam bemászni a

161
takarója alá, Jákob mindig visszatolt a földre, pedig teljesen
nyilvánvaló volt, hogy bőven akad még hely odafent.
Megértettem, hogy azt várják tőlem, fogadjam el az életem új
szabályait. Ezt kellett tennem akkor is, amikor megtanultam, hogyan
viselkedjek attól kezdve, hogy Ethan egyetemre jár. Kénytelen voltam
hozzászokni a mellkasomba maró éles fájdalomhoz, amikor csak
eszembe jutott a fiú. Nagyon hiányzott. A kutya feladata azonban az,
hogy megtegye, amit az emberek akarnak tőle.
Természetesen egészen más dolog volt parancsoknak
engedelmeskedni, mint megtalálni az életcélunkat. A feladat
végrehajtása adott értelmet a létezésünknek. Eddig úgy véltem, az
életem célja az, hogy Ethannal legyek. Én pedig eleget tettem a
kötelességemnek azzal, hogy miközben felcseperedett, végig mellette
álltam. De ha tényleg ez a helyzet, miért lett mégis Ellie belőlem?
Lehet, hogy egy kutyára nem egy, hanem több nagy feladat vár?
Jákob hűvös türelemmel bánt velem. Ha a kis hólyagom hirtelen
rémült riasztást adott le, és máris magam alá pisiltem, nem kezdett el
kiabálni, és nem is rohant velem ki az ajtón, ahogy régen a fiú tette.
Ellenkezőleg. Mindig nagyon megdicsért, valahányszor kimentem, és
a képességeimhez mérten igyekeztem az irányításom alá vonni a
testem működését. Jákob ugyanakkor nem is lelkesedett értem
annyira, mint a fiú. Nagyjából azzal a céltudatos határozottsággal bánt
velem, ahogy Ethan kezelte Territ, a lovat. Bizonyos mértékig jólesett
a férfi útmutatása. Máskor viszont belém hasított a hiányérzet, annyira
hiányzott a fiú érintése. Ilyenkor türelmetlenül vártam, hogy Georgia
átjöjjön, és Ellie-Melli-Kutyi-Mutyinak hívjon. Egy idő múlva
kezdtem sejteni, hogy Jákobban valami eltört. Nem tudtam, hogy mi
lehet az, de hamar felfedeztem, hogy valami mintha kiszívta volna az
erőt az érzelmeiből. Ugyanazt a komor elkeseredettséget véltem
felfedezni benne, mint ami Ethanban is ott lappangott, amikor először
hazajött a tűz után. Bármi is rejtőzött Jákob bensőjében, az nem
engedte, hogy őszintén lelkesedjen értem. Bármit is csináltunk együtt,
végig azt éreztem, hogy a férfi hűvös tekintete egyre csak méricskél.
- Menjünk dolgozni! - mondta gyakran, majd felrakott a

162
teherautóba, és elmentünk egy parkba játszani. Megtanultam feküdni,
ami azt jelentette, hogy le kell feküdnöm a földre. Meg azt is, hogy
Jákob komolyan azt akarja, hogy ott maradjak vele, ha kiadja a
„Marad!" parancsot. Egészen addig nem mozdulhatok el arról a
helyről, amíg rám nem szól, hogy „Hozzám!"
A kiképzés segített abban, hogy ne állandóan Ethanon járjon az
eszem. Éjszakánként, elalvás előtt azonban gyakran gondoltam a
fiúra. Olyan jó volt magamon érezni a tenyerének melegét! Az illatát,
amikor elaludt, hallani a nevetését és a hangját. Reméltem, hogy most
is boldog, bárhol is él, bármit csinál. Tudtam, hogy soha többé nem
látom újra.
Georgia egyre ritkábban jött át, ahogy kezdtem felnőni. Igazából
nem is hiányzott annyira, mert a munkánk lekötötte minden
figyelmemet. Egyik nap elmentünk az erdőbe. Itt találkoztam egy
Wally nevű férfival. Megsimogatott, utána meg elszaladt.
- Mit csinál Wally, Ellie? Hova ment? - tudakolta tőlem Jákob.
Wally után fordultam. A férfi hátranézett rám a válla fölött, és
lelkesen integetett.
- Keresd! Keresd! - utasított Jákob.
Bizonytalanul indultam el Wally nyomába. Mit jelent ez az egész?
Wally észrevette, hogy jövök utána. Letérdelt, tapsolt, és amikor
odaértem, elővett egy botocskát. Pár percig azzal játszottunk. Utána
Wally felállt.
- Odanézz, Ellie! Mit csinál Jákob? Keresd! - kiáltotta Wally.
Jákob közben arrébb sétált. Utánaszaladtam.
- Jó kutyus! - dicsért meg.
Ez a játék nagyjából akkora szellemi kihívással járt, mint amikor a
fricskát kellett üldöznöm. Mivel azonban Wally és Jákob szemmel
láthatóan élvezte a keresést, nem hagytam őket cserben. Ebben,
mondjuk, nagy szerepet játszott, hogy elég gyakran játszottunk a
bottal, ami, szerény véleményem szerint, nagyságrendekkel
izgalmasabb volt annál, mint megkeresni Wallyt.
Nagyjából akkortájt, amikor elkezdtem kitanulni a keresés trükkjeit,
elhatalmasodott rajtam egy különös érzés. A nyugtalan izgatottság

163
hullámai egybeestek azzal, hogy a hátsó felemből zavarba ejtő illat
kezdett terjengeni. Anyu és Nagyanyó gyakran panaszkodott annak
idején, amikor erős szagú gázokat engedtem ki a farkam tövéből,
ezért amikor áradni kezdett belőlem ez az új illat, egyből tudtam,
hogy rossz kutya vagyok (Nagyapót annyira zavarta ez a bűz, hogy
még akkor is az én nevemet emlegette, ha a szag tulajdonképpen
belőle tört elő).
Jákob nem vette észre az illatot, ám az nem kerülte el a figyelmét,
hogy a lakás környékén a kutyák egyre lelkesebben jelölgették a
bokrokat. Ösztönösen tudtam, hogy azok az állatok miattam emelgetik
a lábukat. Jákob egészen elképesztő módon reagált erre a
felfedezésre. Ugyanolyan rövidnadrágba bújtatott, mint amilyet ő is
viselt a nadrágja alatt. A farkam egy lyukon lógott ki. Mindig is
mélységes sajnálattal néztem azokat a társaimat, akiknek pulcsit vagy
valamilyen más ruhadarabot kellett hordani. Erre mi történt? Mintha
csak jelmezbálba mentem volna, mégpedig a sok kan kutya szeme
láttára! Igencsak zavarba jöttem. Ráadásul valamiért nem volt annyira
ellenemre, hogy az a rengeteg hím állat elhalmoz a figyelmével. A
kanok változatos falkája valósággal sorba állt, hogy az otthonunk előtt
vizelhesse le a bokrokat.
- Ideje elmenni az állatorvoshoz! - jelentette ki Jákob, majd elvitt
kocsikázni egy meglehetősen ismerős helyre. A hűvös szobában éles
fények ragyogtak egy fémasztal fölött. Elaludtam, és cseppet sem
meglepő módon azzal az ostoba, tölcsér alakú gallérral a nyakamban
ébredtem fel, immár újra otthon.
Mihelyt megszabadultam a gallértól, Jákobbal szinte azonnal
visszamentünk a parkba. A következő néhány hónap során szinte
minden napot ott töltöttünk. Egyre rövidebbek lettek a nappalok, bár
nem volt igazán hideg, és egyszer sem havazott. Wally megtalálása
mind nagyobb fejtörést igényelt, ugyanis állandóan megváltoztatták a
szabályokat. Néha a férfi nem is volt ott, amikor megérkeztünk, én
pedig mehettem, hogy kiderítsem, hova csámboroghatott el. Valahol a
környéken feküdt, mint Nagyapó, amikor ledőlt kicsit tenni-venni.
Ekkor tanultam meg egy új vezényszót: a „Keresd!" azt jelentette,

164
hogy Jákobot el kellett vezetnem oda, ahol megtaláltam Wallyt, amint
lustán heverészik egy fa alatt. Valahogy Jákob mindig tudta, hogy
találtam valamit, még akkor is, ha csupán Wally egyik elhagyott
zoknijára bukkantam a földön. Barátunk hihetetlenül rendetlen
alaknak tűnt. Állandóan elhagyta a ruháit, hogy legyen mit keresnünk
és találnunk. Jákob már mindent tudott, amikor sietve visszaértem
hozzá.
- Mutasd! Hol van? - parancsolta, de csak olyankor, ha volt valami,
amit megmutathattam neki.
Közben másfajta munka is várt ránk. Jákob megtanított, hogyan
másszak fel egy ferde deszkán. A lejtő túlsó oldalán meg egy létra
várt rám. Szerettem volna onnan egyetlen lendülettel leugrani, ám
meg kellett tanulnom, hogy lassan, óvatosan, lépésről lépésre jöjjek
le. A férfi megtanított, hogyan kell keresztülkúszni a szűk csöveken.
Utána pedig egymás mellé, a földbe vert gerendák tetején
egyensúlyozhattam. Eljött aztán az a nap is, amikor oda kellett ülnöm
Jákob mellé, miközben ő elővette a tokból a pisztolyát. Hatalmas
dörrenéseket hallottam, és az első néhány alkalommal, bizony, össze
is rezzentem.
- Ellie, jó kislány! Ez itt a pisztoly. Látod? Nem kell tőle
megijedni! Nagyon hangos, de te, ugye, nem félsz tőle, kislány?
Megszaglásztam a fegyvert, amikor odatartotta elém, de nagyon
örültem, mert nem kellett a számba venni. A pisztolyból maró szag
áradt, és látszott, hogy még a fricskánál is rosszabbul repül.
Jákob néha leült egy asztalhoz más pisztolyos emberekkel. Üvegből
ittak. A bensőjében kavargó indulatokat ilyenkor éreztem a
legerősebben. Az asztalnál ülők néha hangosan nevettek. Jákob néha
velük nevetett, ám máskor önmagába fordult, és csak a komorság meg
a mélabú áradt belőle, ahogy magába roskadt.
- Igaz, Jákob? - kérdezte egyszer az egyik férfi. Én egyből
felfigyeltem a nevére, ám Jákob a semmibe bámult, és nem törődött a
többiekkel. Felültem, és megböktem a kezét. Amikor megsimogatott,
éreztem ám, hogy igazából nincs is a tudatában annak, hogy én is
jelen vagyok.

165
 - Azt kérdeztem, hogy igaz-e, Jákob?
Jákob felkapta a fejét, és észrevette, hogy mindenki őt nézi.
Zavarba jött.
- Mi az?
- Ha ez az ezredforduló, a 2000. év kezdete, tényleg olyan szörnyű
lesz, mint amire számítanak, akkor készültségbe kell helyeznünk az
összes kutyás egységet! Ugyanaz lesz, mint a Rodney King-balhé után.
Lázongás meg lövöldözés!
- Ellie nem olyan fajta kutya - válaszolta Jákob hűvösen. A nevemet
hallva kihúztam magam. Tisztában voltam vele, hogy az asztalnál ülő
összes férfi engem néz. Zavarba jöttem, ahogy a férfiak közül is
néhányan kényelmetlenül érezték magukat Jákob tekintetét látva.
Amikor újra beszélgetni kezdtek, kihagyták Jákobot. Újra megböktem
a kezét, ezúttal a fülemet kezdte el vakargatni.
- Ellie, jó kutyus! - mondta.
Egy idő múlva már nem csak Wallyt kellett megtalálnom. Jákobbal
elmentünk valahova, és meg kellett szagolnom valamit. Ez lehetett
egy régi kabát, cipő vagy kesztyű. Nekem pedig meg kellett találnom
a ruhadarab gazdáját. Máskor viszont semmi sem volt, amit
megszimatolhattam volna. Fel-alá járkáltam egy jókora területen, és
jeleztem, ha bármikor valamilyen érdekes dolog illatát éreztem.
Rengeteg olyan embert találtam meg, akik már nem is Wally voltak.
Néhányan nem is tudtak arról, hogy mit játszunk.
- Szia, kutyus! - kiabálták időnként, amikor megpillantottak.
Jákobot mindig elvezettem ezekhez az emberekhez. Minden egyes
alkalommal megdicsért, még akkor is, ha a megtalált alakok túl buták
voltak ahhoz, hogy rájöjjenek, mi is a nagy helyzet. Rájöttem ám,
hogy mire megy ki a játék! Először megkeresem az embereket, aztán
Jákobot odaviszem hozzájuk. Ő meg majd eldönti, hogy azok
megfelelnek-e vagy sem. Ez volt a munkám.
Nagyjából egy éve lehettem Jákobnál, amikor kezdtem mindennap
elkísérni a munkába. Odaérve jó pár emberrel találkoztam, akik
ugyanúgy öltözködtek, mint ő. Többnyire barátságosak voltak velem,
de engedelmesen arrébb mentek, amikor Jákob rám szólt, hogy

166
„Lábhoz". Hátravitt a kennelbe, ahol két másik kutya, Cammie és
Gypsy lakott. Cammie szőre szénfekete volt, Gypsyé pedig barna.
Bár ugyanoda zártak, mint a két új társamat, minden korábbi
kutyától eltérő viszony fűzött hozzájuk. Soha egyetlen négylábúval
sem éreztem ezt. Munkakutyaként nem lehetett csak úgy
játszadoznunk. Állandóan készen kellett állnunk arra, hogy a
gazdánkat szolgáljuk. Éppen ezért többnyire csak tettre készen
üldögéltünk a kerítés tövében.
Gypsy munkatársa egy Paul nevű rendőr volt. Sokat voltak úton.
Néha láttam, amint Paul és Gypsy az udvarban dolgozik. Szinte
mindent elszúrtak: Gypsy csupán szaglászni kezdte a különböző
dobozokat meg ruhahalmokat, de csak azért, hogy utána
értelmetlenségeket jelezzen. Paul mégis mindig megdicsérte, pedig
semmi oka sem volt rá. Amikor a tárgyak közül Gypsy előhúzott egy
apró csomagocskát, Paul a tudtára adta, hogy már megint milyen jó
kutyus volt.
Cammie jóval idősebb volt nálunk. Öt aztán nem érdekelte Gypsy
munkája! Valószínűleg mert szégyellte magát az ügyefogyott állat
miatt. Cammie az Amy nevű rendőrnő munkatársa volt. Nem sok időt
töltött a ketrecen kívül. Ha viszont mennie kellett, akkor mindig
rohantak. Amy már eleve rohanva érkezett, és mindketten sietve
távoztak. Sose jöttem rá, hogy Cammie egészen pontosan mivel
foglalkozik. Úgy véltem azonban, hogy nem lehet olyan fontos, mint
amit én csinálok.
- Hol dolgoztatok ezen a héten? - kérdezte egyszer Amy Paultól.
- Kint voltunk a repülőtéren, amíg Garcia meg nem gyógyul. Na, és
mi újság a tűzszerészeknél?
- Nyugis hétköznapok. Kicsit kezdek aggódni Cammie miatt. Az
eredményei már nem olyan jók. Lehet, hogy kezd elmenni a szaglása.
Cammie, ahogy meghallotta a nevét, felemelte a fejét. Én is az idős
állat felé fordultam.
- Hány éves is most? Tíz? - tudakolta Paul.
- Hát, nagyjából.
Felálltam, és megráztam magam, mert éreztem, hogy Jákob

167
közeledik. Néhány másodperccel később már be is fordult a sarkon.
Váltott pár szót a barátaival, miközben mi, kutyák, némán
várakoztunk, és azon törtük a fejünket, mi a csudáért nem engednek
minket is ki az udvarra, hogy velük lehessünk.
Abban a pillanatban megéreztem a Jákobból áradó izgalmat.
Elkezdett beszélgetni a vállára szerelt készülékkel.
- 10-4, a 8-K-6-os egység jelentkezik - felelte, miközben Amy
odarohant a kapuhoz. Cammie felpattant.
- Ellie! - parancsolta Amy. - Gyere!
Kirohantunk az udvarról, és néhány másodperccel később már fent
is ültem a teherautón. Izgatottan lihegtem, mert átragadt rám Jákob
lelkesedése.
Valami nagyon is azt súgta, hogy amit most teszünk, az sokkal
fontosabb annál, mint hogy megtaláljuk Wallyt.

168
 Tizenkilencedik fejezet
Jákob egy hatalmas, lapos épülethez vitt minket. Számos ember
várakozott ott körben állva. Amikor melléjük gördültünk, azonnal
megéreztem a sokaságból áradó feszültséget. Jákob hátrasétált
hozzám, megsimogatott, de nem engedett kiszállni.
- Jó kutyus vagy, Ellie - mondta oda sem figyelve.
Leültem, és feszülten figyeltem, ahogy odalép az emberekhez.
Egyszerre többen is beszélni kezdtek.
- Csak ebédidőben vettük észre, hogy eltűnt. Azt sajnos nem tudjuk,
hogy mikor léphetett le.
- Marilyn Alzheimer-kórban szenved.
- El nem tudom képzelni, hogyan mehetett ki anélkül, hogy bárki is
észrevette volna!
Miközben ott ültem, egy mókus mászott le a fatörzsön. Körülnézett,
hogy valamilyen ennivalót keressen magának a fűben. Döbbenten
bámultam a kis jószágot. Hogy lehet valaki ennyire pofátlan?
Nem veszi észre talán, hogy alig három méterre tőle ott vagyok én,
a félelmetes ragadozó?
Jákob odalépett a ketrechez, és kinyitotta az ajtót.
- Hopp! Lábhoz! - parancsolta. Esélyem sem maradt, hogy a mókust
elkapjam. Sietve engedelmeskedtem. Kezdődött a munka. Jákob
arrébb vezetett. Megálltunk az épület előtti udvar sarkában. Két inget
tartott az orrom elé. A ruhadarabok illata egy kicsit Nagyanyóra
emlékeztetett. Az orromat a puha szövetbe fúrtam, és mélyen
belélegeztem a levegőt.
- Szimat, Ellie! Keresd!
Futásnak eredtem. Elsiettem a várakozók mellett.
- Arra egészen biztosan nem ment! - kiáltotta valaki.
- Hagyjuk Ellie-t, hadd tegye a dolgát! - válaszolta Jákob.
Dolgozni kezdtem. A ruhák illatának emlékét megőriztem az
elmémben, és a magasba emeltem az orromat. Fel-alá sétáltam, pont
úgy, mint kiképzés közben. Számos ember, kutya és autó illatát

169
éreztem. A megfelelő szagot azonban nem találtam. Elkeseredve
fordultam vissza Jákob felé, aki azonnal észrevette a
csalódottságomat.
- Semmi baj, Ellie! Szimat! Keresd!
Elindult lefelé az utcán. Megelőztem, és végigsiettem az előkertek
mellett. Befordultam a sarkon, és lelassítottam. Ott volt, bizony!
Egyelőre elérhetetlenül, de egyre közelebbről... A szagra
összpontosítottam, és rohanni kezdtem. Nagyjából tizenkét
méternyire, néhány bokor tövében már tisztán éreztem. Megfordultam,
és visszaszaladtam Jákobhoz. Közben már több rendőrtiszt is
csatlakozott hozzá.
- Mutasd, Ellie!
Elvezettem a bokrokhoz. Lehajolt, és egy bottal piszkálni kezdett
valamit.
- Mi az? - kérdezte az egyik rendőr, és Jákob mögé lépett.
- Egy zsebkendő! Ellie, jó kutya! Jó kutyus!
Jákob megragadott, és egy kicsit birkózott velem. Közben éreztem,
hogy további munka vár rám.
- De hát, honnan tudja, hogy az övé? Bárki itt hagyhatta a
zsebkendőjét! - hitetlenkedett az egyik rendőr. Jákob lehajolt, és nem
törődött a mögötte állókkal.
- Jól van, Ellie! Szimat! Keresd!
Követni kezdtem az idős nő illatát. Halványan ugyan, de
egyértelműen éreztem. Elsétáltam két háztömb mellett. A nyom
elkanyarodott, és felerősödött. Egy kapunál élesen jobbra
kanyarodott. Besiettem a nyitott kapun, és megpillantottam a
hintaszékben ülő, lassan ringatózó nőt. Igazi, tiszta boldogság
sugárzott róla. Szemmel láthatóan megörült, amikor megpillantott.
- Szia, kutyuli! - üdvözölt.
Visszasiettem Jákobhoz. A gazdámból áradó izgalomból kitaláltam,
hogy már azelőtt rájött, hogy megtaláltam a nőt, mielőtt odaértem
volna hozzá. Ennek ellenére, még mielőtt bármit is tett volna,
nyugodtan kivárta, hogy megállják előtte.
- Ügyes vagy! Mutasd! Hol van? - parancsolta.

170
 Odavittem a hintaszékben ülő nénihez. Éreztem a Jákobból áradó
megkönnyebbülést, amikor megpillantotta az asszonyt.
- Marilyn néni? - kérdezte lágy hangon.
A néni félredöntötte a fejét, úgy nézett vissza rá.
- Te vagy az, Warner? - kérdezte.
Jákob beleszólt a vállára erősített mikrofonba. Nemsokára a többi
rendőr is csatlakozott hozzánk. Jákobbal kicsit arrébb léptünk.
- Ellie, jó kutyus vagy! - dicsért meg, majd előhúzott egy
gumigyűrűt. Eldobta a füvön. Utánaszaladtam, és visszahoztam neki.
Odatartottam, hogy megragadhassa, aztán huzigálni kezdtük. Jó öt
percen keresztül játszhattunk, miközben vidáman csóváltam a
farkamat.
Mialatt Jákob bezárt a teherautó ketrecébe, éreztem a belőle áradó
büszkeséget.
- Ellie, jó kutyus vagy! Nagyon jó kutyus.
Rájöttem, hogy Jákobtól ez a lehető legtöbb, amit elvárhatok.
Sosem kerülök olyan közel hozzá, mint Ethanhoz. Azt a fiút
zabolátlan szilajsággal szerettem. Nem ez volt az egyetlen
felismerésem. Végre teljes mértékben felfogtam, hogy miért létezek
Ellie-ként. Nem csak megtalálom az embereket. Meg is mentem őket!
Ezt világosan a tudtomra adta az épület előtt ácsorgó emberekből
áradó aggodalom. Amikor pedig visszatértünk hozzájuk, valósággal
rám szakadt a megkönnyebbülésük. A néni valahogy veszélybe került.
Azzal, hogy megtaláltuk, Jákob meg én mentettük meg a bajtól. Ez a
kettőnk dolga volt. Ez volt a munkánk. Jákobot a munkája mindennél
jobban érdekelte. Mindez nagyon hasonlított az egyik régi játékomra,
arra, ahogy kimentettem a vízből Ethant.
Másnap Jákob elvitt egy boltba. Vettünk néhány illatos virágot, ami
a kocsiban maradt, aztán dolgoztunk egy kicsit. (Wally egy erős szagú
szemeteskonténer tetején rejtőzött, de nem sikerült ám átvernie!)
Utána hosszú kocsikázás kezdődött. Olyan sokáig autóztunk, hogy
egészen belefáradtam. Egy idő múlva már nem az orromat a magasba
tartva álltam a ketrec szélén, hanem lefeküdtem a földre.
Jákob furcsán nehézkesen, lassan mozgott, amikor kiengedett a

171
kocsiból. Mintha a korábbinál is jóval erősebb fájdalom mardosná a
bensőjét. A hatalmas udvaron rengeteg követ láttam.
Elbátortalanodtam. Nem tudtam, hogy mi keresnivalónk lehet itt.
Jákob mellett maradtam, ahogy a kezében a virágokkal lassan
nekiindult.
Nem mentünk messzire. Letérdelt, és a virágokat odarakta az egyik
kőoszlop elé. Ekkor már annyira szenvedett, hogy csendes könnyek
indultak el az arcán. Az orrommal aggódva bökdöstem a kezét.
- Semmi baj, Ellie! Jó kutya vagy! Leül!
Ott gyászoltam Jákob mellett. A gazdám megköszörülte a torkát:
- Olyan nagyon hiányzol, drágám! Néha... néha úgy érzem, már
képtelen vagyok elviselni a hétköznapokat, hiszen tudom, hogy
amikor hazamegyek, nem vársz rám - suttogta érdes hangon.
Felemeltem a fülemet, amikor meghallottam a „haza" szót. Igen,
gondoltam. Menjünk haza! Hagyjuk itt ezt a szomorú helyet!
- Most már egy K-9-es, kutyás egység tagja vagyok. Nem akarják,
hogy kint járőrözzek az utcán, mert még mindig gyógyszert kell
szednem a depresszió miatt. Van egy kutyám, Ellie a neve. Egyéves,
német juhász.
Csóválni kezdtem a farkamat.
- Nemrég kaptuk meg a minősítést. Kezdődik az igazi munka.
Örülök, hogy végre elszabadulok az íróasztaltól. Ücsörgés közben
felszedtem öt kilót - folytatta Jákob nevetve. Nagyon különösnek tűnt
ez a hang. Cseppnyi boldogság sem csengett benne. Csak
szomorúságot és fájdalmat éreztem.
Még legalább tíz percig maradtunk ott, szinte mozdulatlanul. Jákob
belsejében valami megváltozott. Kezdett enyhülni a mardosó
fájdalom, és ez az új érzés arra emlékeztetett, ahogy Ethan és Hannah
búcsúzott egymástól a nyár végén. Nagyon hasonlított a félelemre.
- Szeretlek! - suttogta Jákob, megfordult, és elballagott.
Attól a naptól kezdve egyre több időt töltöttünk távol a kenneltől.
Időnként repülővel vagy helikopterrel utaztunk. Mind a kettő úgy
vibrált, hogy a hangos zaj ellenére is elálmosodtam.
- Igazi légi kutya vagy, Ellie! - kiáltotta Jákob, valahányszor

172
helikopterre szálltunk. Egy nap aztán eljutottunk egy hatalmas tó
partjára. Soha nem láttam még ekkora tavat. A végtelen víztükörből
lenyűgöző illat hömpölygött felém. A homokkal borított parton egy
kislány nyomába eredtem. Egy játszótéren találtam rá. A rengeteg
gyerek mind oda akart hívni magához, amikor észrevett.
- Akarsz játszani az óceánban? - kérdezte Jákob, miután
odavezettem a kislányhoz, akit nem sokkal később az anyja és az apja
elvitt kocsikázni. Odamentünk a tó partjára, én pedig pancsolni
kezdtem, és belefutottam a vízbe. Egy hullám telibe kapta az orromat.
Hú, de nagyon sós volt!
- Ez itt az óceán, Ellie! Az óceán! - nevetett Jákob.
Miközben a sós vízben játszottunk, éreztem, hogy a férfi szívét
szorító, erős abroncsok szorítása egy kicsit engedett.
A sekély vízben szaladva az jutott eszembe, milyen volt szánkózás
közben Ethant kergetni. Pontosan ugyanúgy szaladtam, mint annak
idején a hóban. Ugrás közben kiemelkedtem a vízből. Ekkor megint
rájöttem valamire. Az évszakok változása világosan jelezte, hogy
eltelt néhány év. Errefelé azonban egyszer sem havazott. A gyerekeket
ez a legcsekélyebb mértékben sem zavarta. Hó helyett a vízben
szánkóztak. Megálltam a parton, és csak bámultam őket. Tudtam, hogy
Jákob nem akarja, hogy üldözőbe vegyem a kicsiket. Az egyik fiú
valamennyire Ethanra hasonlított. Már persze akkor, amikor még
kicsi volt. Elcsodálkoztam azon, hogy ugyanúgy emlékszem rá
kiskorából, mint ahogy felnőtt férfiként is magam előtt látom.
Szomorú lettem, sajgott a szívem. Az éles fájdalom egészen addig
nem múlt el, amíg Jákob füttyszava vissza nem hívott.
Cammie gyakran ott volt, amikor bementem a kennelbe, Gypsyt
viszont sosem láttam. Egyik nap megpróbáltam rávenni Cammie-t
arra, hogy szálljon már be a Kinél van a labda nevű, elképesztően
izgalmas játékba, de ekkor meghallottam Jákob lépteit. Valósággal
rohant értem.
- Ellie! - kiabálta.
Korábban egyszer sem éreztem ilyen nagy feszültséget a hangjában.
A kocsi nagyon gyorsan száguldott velünk. A kanyarban hangosan

173
megnyikordultak a kerekek. Vonyításuk még a szirénák
jajveszékelését is túlharsogta. Le kellett feküdnöm a ketrec aljába,
különben elesem.
A munkahelyre érve a szokásos látvány fogadott. Rengeteg ember
várt ránk. Egyikőjük, egy nő, annyira megrémült, hogy alig bírt
megállni a lábán. Két férfi tartotta. Jákobról, aki elrohant mellettem,
mert beszélni akart mindhármójukkal, olyan iszonyatos feszültség
sütött, hogy a hátamon is felborzolódott a szőr.
Egy parkolóhelyre érkeztünk. Az épület széles üvegkapui gyakran
kinyíltak, hogy kiengedjék az aprócska csomagokat cipelő emberek.
A magatehetetlen asszony belenyúlt a táskájába, és előhúzott egy
játékot.
- Lezártuk a bevásárlóközpontot - mondta valaki.
Jákob odajött a kocsihoz, és kinyitotta az ajtót. Elém tartotta a
játékot, hogy jól megszaglásszam.
- Érzed, Ellie? Megvan? Szimat! Keresd, Ellie!
Leugrottam a teherautóról, és megpróbáltam eligazodni a temérdek
szag között. Azt kerestem, amelyik pont olyan, mint a játék szaga.
Olyan erővel összpontosítottam a munkámra, hogy észre sem vettem,
amikor az úttesten kiléptem egy mozgó kocsi elé. A sofőr a fékre
taposott, és a jármű megállt.
Ekkor találtam meg az illatot. A kislány nyoma azonban különös
módon egybefolyt egy másik, erőteljesebb hím szagával.
Magabiztosan a két szag nyomába eredtem.
A nyom egészen egy kocsiig vezetett. Egészen pontosan, az autó
előtt ért véget. Ebből rájöttem, hogy a két ember, aki miatt most itt
dolgozom, elhajtott egy másik kocsival, ez pedig csak utána állt be a
helyére. Jeleztem mindezt Jákobnak. Összerezzentem, amikor
megéreztem a csalódottságát és az elkeseredettségét.
- Jól van. Jó kislány vagy, Ellie! Jó kislány.
Kelletlenül játszani kezdtünk, de úgy éreztem magam, mintha rossz
kutya lettem volna.
- Egészen idáig követtük a kislány nyomát. Úgy tűnik, hogy beszállt
egy járműbe, és elhajtottak. Megvan a parkoló biztonsági kameráinak

174
a felvétele?
- Ebben a pillanatban ellenőrzik őket. Ha a tettes az, akire
gondolunk, akkor lopott kocsival van dolgunk - válaszolta egy
öltönyös alak Jákobnak.
- Hova menne vele? Ha ő az, hova vinné? - tudakolta Jákob. Az
öltönyös férfi arrébb fordult. A tekintete végigsiklott a hátunk mögötti
zöld hegyeken.
- Az utolsó két holttestet fent, a Topanga-szakadékban találtuk. Az
elsőt pedig a Will Rogers Nemzeti Parkban.
- Elindulunk abba az irányba - válaszolta Jákob. - Talán találunk
valamit.
Meglepődve tapasztaltam, hogy Jákob beültet maga mellé, az első
ülésre. Korábban ezt egyetlen alkalommal sem engedte meg nekem!
Mivel azonban továbbra is mardosta valami, én is a munkámra
összpontosítottam. Nem kezdtem ugatni, boldogan csaholó kutyák
mellett haladtunk el, de alig tudtam elkendőzni az irigységem.
Kihajtottunk a parkolóból, és Jákob újra elém tartotta a játékot.
Kötelességtudóan megszagoltam.
- Jól van, kislány! Tudom, hogy ezt most nehéz lesz megérteni, de
akkor is, szimat! Szimat! Keresd!
A parancsszót hallva döbbent arccal fordultam a gazdám elé.
Keresd? Itt, bent a vezetőfülkében?
Azonban a nyitott ablakon keresztül beáradó szagok miatt az orrom
önkéntelenül is feléjük fordult.
- Jó kutyus! - dicsért meg Jákob. - Szimat! Keresd a kislányt! Az
orrom még mindig gondosan őrizte a játék szagát. Éppen ezért
azonnal jeleztem, amikor a kósza szellőben felismertem a kislány
illatát. Még mindig összefolyt a férfi szagával.
- Jó kutyus! - kiáltotta Jákob.
Megállt a kocsival, és feszülten figyelt. A hátunk mögött dudák
szóltak. - Megvan a szag, kislány?
Már nem éreztem. Már nem éreztem a lányka szagát.
- Semmi baj! Semmi baj, Ellie. Jó kutyus! - vigasztalt. Rájöttem,
hogy most valahogy a kocsi belsejéből kell dolgoznom. Elindultunk,

175
én pedig kidugtam az orromat az ablakon. Megfeszültem az
összpontosítástól. Csak a játékon érzett illatra figyeltem.
Ekkor már egy hegyi úton haladtunk felfelé. Jákobból egyre
erősebb csalódottság sugárzott.
- Azt hiszem, elveszítettünk - suttogta. - Nincs semmi, Ellie?
A nevemet hallva rápillantottam, majd folytattam a munkámat.
- 8-K-6-os egység, helyzetjelentést kérek! - recsegte a rádió.
- Itt a 8-K-9-es egység. Amalfi irányába haladunk. Van valami?
- Sunset előtt éreztünk valamit. Azóta semmi.
- Értettem.
Ekkor felugattam.
Rendes körülmények között nem szoktam ugatni, ha megérzek egy
illatot. A váratlan nyom azonban olyan erős és összefüggő volt, hogy
a légáramlat valósággal megtöltötte vele a kis teherautó
vezetőfülkéjét.
- Itt a 8-K-6-os. Találtunk valamit. Amalfi és Umeo között.
A jármű lassított, én pedig türelmetlenül szimatoltam. Még mindig
éreztem a kislányt. A férfi szaga ugyanolyan markáns volt, mint
korábban. Jákob megállt.
- Na most akkor hogyan tovább, Ellie? - kérdezte. Átmásztam az
ülésen, és kidugtam a fejem az ő ablakán.
- Balra, Capri irányába! - kiáltotta Jákob izgatottam. Néhány
perccel később a teherautó döcögni kezdett. - Egy tűzoltó úton
haladunk!
- Vettem! Azonnal jövünk! - felelte a rádió.
Feszülten figyeltem. Minden erőmmel magunk elé
összpontosítottam. Jákobnak csak nagy nehezen sikerült a keskeny
úton tartania az autót. Egy sárga kapu előtt hirtelen a fékre taposott.
- Figyelem, értesíteni kell a tűzoltóságot! Egy kapuhoz értem.
- Értettem!
Kiugrottunk a kocsiból. Nem messze, oldalt egy piros autó parkolt.
Izgatottan odarohantam. Jákob elővette a pisztolyát.
- Egy üres Toyota Camryt találtunk. Piros színű. Ellie azt mondja,
hogy a gyanúsítotté.

176
 Jákob megkerülte velem a kocsit. Feszülten figyelt.
- Semmi jele annak, hogy bárki is feküdne a csomagtartóban -
jelentette a rádiónak.
- Vétel. Értettem!
A kocsiból áradó szag nem volt olyan erős, mint ami a szelek
szárnyán, a lenti völgy felől érkezett. A keskeny ösvényen jól éreztem
a férfi szagát. Ott ment le. A lány illata nem volt annyira erős. A férfi
kézben vitte le.
- Jelentem, a gyanúsított gyalog indult el a táborhely felé.
- 8-K-6-os maradjon ott, és várja be az erősítést!
- Ellie! - fordult Jákob felém. A pisztolyt visszacsúsztatta a
tokjába. - Gyere, megkeressük azt a kislányt!

177
 Huszadik fejezet
Miközben lemásztunk a szakadékba, éreztem a Jákobból áradó
komoly félelmet. Annyira érződött, hogy kénytelen voltam többször is
visszafordulni hozzá. Közben meg hívogatott lefelé a lány illata.
Végül futásnak eredtem. Rohanni kezdtem az alacsony épületek felé.
Észrevettem a kislányt. Nyugodtan ült a lépcsőn egy nagy ház előtt.
A férfi valamilyen szerszámmal próbálta kinyitni az épület ajtaját. A
gyerek szomorúnak és rémültnek tűnt, de felkapta a fejét, amikor
észrevett. Felemelte apró kis kezét.
A férfi hirtelen megpördült. Rám meredt. Amikor a tekintetünk
találkozott, a nyakamon felborzolódott a szőr. Ugyanazt a beteges űrt
éreztem benne, mint annak idején Toddban. Ez az indulat azonban
lényegesen erősebb, lényegesen könyörtelenebb volt. Felpillantott az
út felé. Abba az irányba, ahonnan jöttem.
Visszafutottam Jákobhoz. Miközben távolodtam, a kislány utánam
kiabált:
- Kutyus!
- Megtaláltad? - kiáltotta Jákob. - Jó kislány vagy, Ellie. Mutasd!
Hol van?
Odavezettem az épülethez. A lányka még mindig a verandán ült, de
a férfit sehol sem láttam.
- Itt 8-K-6-os, megtaláltam az áldozatot! Sértetlen. A gyanúsított
gyalog menekül - jelentette Jákob.
- Maradj az áldozat mellett 8-K-6-os!
- Értettem!
Hallottam, ahogy valahol messze egy helikopter propellere
szeleteli a levegőt. Az úton valaki futva közeledett. A kanyarban két
izzadt rendőr bukkant fel.
- Hogy vagy, Emily? Megsérültél? - kérdezte az egyik.
- Nem - felelte a kislány. Piszkálni kezdte a ruháján az egyik
virágot.
- Jóságos istenem, nincsen semmi baja? Nincsen bajod, kislány? -

178
kérdezte lihegve a harmadik rendőr. Amikor odaért, meggörnyedt, és
megtámaszkodott a térdén. Jóval nagyobb volt a két társánál.
Magasabb is, meg testesebb. A leheletén jégkrémet éreztem.
- Emily, Emilynek hívják.
- Megsimogathatom a kutyust? - kérdezte félénken a kislány.
- Persze, csak nyugodtan! Utána viszont még dolgoznunk kell -
válaszolta Jákob kedvesen.
Fülelni kezdtem, mert felismertem a dolgozunk szót.
- Rendben! Én majd... Veled megyek - jelentette ki a legnagyobb
rendőr. - Johnson, te itt maradsz a kislánnyal! Vigyázz, mert a
gyanúsított lehet, hogy megkerül minket, és hátulról támad!
- Ha itt járna a közelünkben, Ellie már figyelmeztetett volna - szólt
Jákob. Felpillantottam. Akkor már megyünk is dolgozni?
- Szimat! Keresd! - parancsolta Jákob.
A bozót helyenként egészen sűrűre nőtt. A homokkal borított talaj
alatta egészen laza volt. Nem volt nehéz megtalálnom a menekülő
nyomát. Nyílegyenesen lefelé futott. Rábukkantam egy vasrúdra.
Valósággal üvöltött róla a férfi szaga. Visszaszaladtam Jákobhoz.
- Mutasd! Hol van? - parancsolta.
Megálltunk a szerszám mellett. Több mint egy percig kellett
várnunk a testesebb rendőr érkezésére.
- Elestem... néhányszor - lihegte, amikor végre odaért hozzánk.
Éreztem, hogy mennyire szégyelli magát.
- Ellie azt mondja, hogy ez a feszítővas a fickónál volt. Úgy tűnik,
hogy elejtette a fegyverét - magyarázta Jákob.
- Remek, és most hogyan tovább? - lihegett a kövér rendőr.
- Keresd! - parancsolta Jákob.
A férfi szaga megfestette a bokrokat, és ott lebegett a levegőben.
Nemsokára már egész jól hallottam magam előtt. Hangosan zörgött a
bokrok között. Egy olyan helyen értem a közelébe, ahol a szellő
felkapta a keskeny patakból felszálló párát. A fák magasan fölénk
nyújtották ágaikat, a tisztás árnyékba borult. A férfi észrevett, és
elbújt az egyik fa mögé, pont úgy ahogy Wally szokta. Visszarohantam
Jákobhoz.

179
 - Mutasd! - kiáltotta Jákob.
Nem távolodtam el tőle, ahogy beértünk az erődbe. Tudtam, hogy a
férfi elbújt. Éreztem a félelmét, a gyűlöletét és a romlottság bűzét.
Jákobot egyenesen a fához vezettem. Amikor a férfi előlépett, a
gazdám rákiabált:
- Rendőrség! Ne mozduljon!
A férfi felemelte a kezét, és egy lövés dördült. Csak egy pisztoly
volt nála. Eddig abban a meggyőződésben éltem, hogy nincs a
pisztolyokkal semmi baj. Csakhogy most iszonyatos fájdalom mart
Jákobba. A földre zuhant, forró vére valósággal szétfröccsent a
levegőbe. A pisztolya a földre zuhant, és arrébb gurult.
Abban a pillanatban egy csapásra megértettem az összefüggéseket!
Eszembe jutottak Nagyapó puskái. Meg az, ahogy Ethan
konzervdobozai leugranak a kerítésről! Hogy milyen erős fájdalom
mart belém, amikor Todd odadobta mellém az egyik petárdát! A fák
között álló férfi arra használta a pisztolyát, hogy fájdalmat okozzon
Jákobnak.
Még mindig ott állt. Ránk szegezte a fegyverét. A félelem és a düh
helyét átvette a diadalmámor.
Ekkor pontosan ugyanaz az elemi erejű ösztön ragadott magával,
ami akkor is átvette az uralmat fölöttem, amikor a nagy tűz éjszakáján
Toddot megtámadtam. Még csak nem is vicsorogtam. Leengedtem a
fejemet, és támadásba lendültem. Két lövés dördült, és a férfi
csuklója már a számban volt. A pisztolya a földre hullott. Rám
üvöltött, de én erősen tartottam. A fogam belemélyedt a karjába.
Vadul ráztam a fejemet. A fickó hatalmasat rúgott az oldalamba.
- Engedj el! - üvöltötte.
- Rendőrség! Ne mozduljon! - kiáltotta a nagydarab rendőr. Már
egész közel járt.
- Szedje le rólam a kutyát!
- Ellie, jól van! Engedd el, Ellie! Engedd el!- parancsolta a rendőr.
Elengedtem a fickó karját, és ő térdre zuhant. Éreztem a vére szagát.
A szemébe néztem, és rávicsorogtam. Fájdalom sugárzott belőle, de
még reménykedett valamiben. Ravaszul úgy vélte, hogy megtalálta a

180
csapdából a kiutat.
- Ellie, gyere ide! - szólt rám a rendőr.
- Az a dög letépte a karomat! - üvöltötte a férfi. Integetni kezdett
valakinek oldalt, a testes rendőr háta mögött. - Itt vagyok!
Amikor a rendőr megfordult, mert tudni akarta, hogy kinek kiabál a
fickó, a férfi előrevetette magát, és megragadta a pisztolyát. Ugatni
kezdtem. A pisztoly eldördült, de a rendőr viszonozta a tüzet. Több
dörrenés után is éles fájdalom hasított a férfiba. Lefeküdt a földre.
Éreztem, ahogy az élet egyetlen hussanással kiáramlott belőle. A
beteges, dühös sötétség ekkor végre elengedte, és a haldokló békésen
távozott közülünk.
- Nem hiszem el, hogy ezt bevettem! - mérgelődött a rendőr. A
fegyverét még mindig a mostanra már halott fickóra szegezte.
Óvatosan odajött, és arrébb rúgta a földön heverő fegyvert.
- Ellie, jól vagy? - suttogta Jákob.
- A kislány jól van, Jákob. Téged hol talált el?
- A gyomromnál.
Idegesen odahasaltam Jákob mellé. Az orrommal piszkálni kezdtem
a kezét, de az nem mozdult. A fájdalom lassacskán kiterjedt az egész
testére. Nem a vére szagától ijedtem meg, hanem attól, hogy olyan
rengeteg kifolyt belőle a földre.
- Megsebesült egy rendőrtiszt! Megsebesült a gyanúsított is. A
pontos helyünk... - a rendőr felnézett az égre. - Szóval a fák alatt
állunk a szakadékban. Kicsit lejjebb. Most azonnal mentőre van
szükségünk! Az áldozat 10-91, vagyis meghalt.
- Győződjön meg arról, hogy az áldozat 10-91!
A rendőr odalépett a holttest mellé, és egy jókorát rúgott bele.
- Megerősítem, a fickó halott.
- Ki sebesült meg?
- 8-K-6-os. Most azonnal kell az a mentő!
Nem tudtam, hogy mitévő legyek. Úgy tűnt, Jákob nem ijedt meg, én
viszont annyira rettegtem, hogy zihálni és remegni kezdtem. Eszembe
jutott az az éjszaka, amikor Ethant csapdába ejtette a tűz, én pedig
nem tudtam bemenni hozzá. Ugyanolyan tehetetlennek éreztem most is

181
magam. A rendőr visszajött, és letérdelt Jákob mellé.
- Mindjárt ideérnek, testvér! Tarts ki egy kicsit! Csak egy kicsit. A
hangjából csak úgy sütött az aggodalom. Amikor vonakodva
kigombolta Jákob ingjét, és egy pillantást vetett a sebre, olyan elemi
erővel mart bele a rettegés, hogy önkéntelenül is vinnyognom kellett.
Nemsokára heves lábdobogást és erős zajt hallottam. Jó páran
rohantak felénk. Letérdeltek Jákob mellé. Engem félrelöktek, majd
mindenféle vegyszert öntöttek a sebesültre. Elkezdték bekötözni.
- Hogy van Emily? - kérdezte Jákob suttogva.
- Kicsoda?
- Hát a kislány - magyarázta a testes rendőr. - Semmi baja, Jákob!
Semmi sem történt. Odaértél hozzá, mielőtt az az állat bármit tehetett
volna.
Még több ember érkezett. Végül felrakták Jákobot egy ágyra, és
kicipelték a szakadékból. Amikor odaértünk, ahol leparkolták a
kocsikat, már egy helikopter is várt ránk.
A testes rendőr fogta a nyakörvemet, miközben Jákobot felrakták a
helikopterre. Az egyik karja magatehetetlenül lelógott az ágyról.
Amikor a hangos gépezet felemelkedett a levegőbe, kirántottam a
fejemet a rendőr kezéből, és hangosan ugatva utánarohantam. Hiszen
légi kutya vagyok! Miért nem engedtek beszállni? Ott kellene lennem
Jákob mellett!
Az emberek csak nézték, ahogy tehetetlenül körbe-körbe
szaladgálok. Hiába próbáltam felugrani a levegőbe.
Végül megérkezett Amy. Berakott egy ketrecbe. Egy másik
kisteherautóval mentünk. A ketrecet valósággal betöltötte Cammie
illata. Visszakocsikáztunk a kennelhez. Amy kicserélt Cammie-re, aki
elsétált mellettem, és olyan arckifejezéssel ugrott fel a teherautóra,
mintha megsértettem volna azzal, hogy a ketrecében utaztam. Gypsyt
sehol sem láttam.
- Valaki majd vigyáz rád. Kitaláljuk, hol fogsz lakni, Ellie! Jó kutya
vagy! Nagyon jó kutyus vagy! - magyarázta Amy.
A ketrecben lefeküdtem az ágyamra. Zúgott a fejem. Cseppet sem
éreztem azt, hogy jó kutya volnék. Egyértelműen tudtam, hogy a

182
megkeresős játéknak nem volt olyan része, amikor pisztolyos
embereket kell megharapni. Hol lehet Jákob? Eszembe jutott a
vérének szaga. Belém mart, megsajdult bennem valami, és emiatt
vinnyognom kellett.
Végrehajtottam a feladatomat, megtaláltam a kislányt, aki most már
biztonságban van. Jákob azonban megsérült. Eltűnt, nekem pedig
életem során első alkalommal itt kell aludnom a kennelben.
Önkéntelenül is úgy éreztem, hogy büntetnek valami miatt.
A következő néhány zavaros nap mindenki számára komoly
megpróbáltatást jelentett. Továbbra is a ketrecben laktam. Néha
kiengedtek az udvarra, ám ilyenkor mindig egy rendőr vigyázott rám.
Egyértelműen éreztem rajta, mennyire zavarba jött, hogy váratlanul
egy kutyára kell vigyáznia. Amy többször is beszélgetett és játszott
velem egy kicsit, de többnyire nem volt itt sem ő, sem Cammie.
Jákobnak a nyomát sem láttam. Egy idő múlva már annyira
elhalványult az illata, hogy hiába összpontosítottam, akkor sem
éreztem a szagát.
Egyik nap Cammie-vel egyszerre voltam kint az udvaron, de
Cammie-t csak az alvás érdekelte. Hiába dugtam az orra alá azt a
gumicsontot, amit az egyik rendőrtől kaptam. Egyszerűen képtelen
voltam rájönni arra, hogy mi lehet Cammie munkája. Ki a fenének
kell egy olyan kutya, akinek az alvás jelenti az életcélját?
Amy kijött hozzánk ebédelni az udvari asztalhoz. Na, erre végre
Cammie hajlandó volt felébredni. Odasétált Amy elé, és valósággal a
lába elé zuhant. Látszott rajta, hogy iszonyú terhek nehezednek a
vállára, ám minden gondja és baja azonnal tovaszállna, ha kaphatna
egy falatkát a nő sonkás szendvicséből. Ekkor valaki leült Amy
mellé.
- Szia, Maya! - szólalt meg Amy.
A sötét hajú, sötét szemű asszony magasabb volt a legtöbb nőnél.
Látszott a karján, hogy jó erős. A nadrágjának enyhe macskaszaga
volt. Leült, kinyitott egy apró dobozkát, és falatozni kezdett
valamilyen csípős ételt.
- Szia, Amy! Szia, Ellie!

183
 Elégedett biccentéssel nyugtáztam, hogy a jövevény nem köszönt
Cammie-nek. Közelebb mentem hozzá, mire a látogató megsimogatott
az egyik ételszagú kezével. Szappant és csípős paradicsomszagot
éreztem.
- Beadtad a kérelmet? - kérdezte Amy.
- Reméljük a legjobbakat - válaszolta Maya.
Lefeküdtem, és megjátszott lelkesedéssel rágcsálni kezdtem a
gumicsontot. Megpróbáltam Mayát meggyőzni arról, hogy hihetetlenül
jól érzem magam, és csak azzal tudná felkelteni a figyelmemet, ha
esetleg megkóstolhatnám, hogy mit kapott ebédre.
- Szegény Ellie! Biztosan nagyon nyugtalan - jelentette ki Amy.
Felkaptam a fejemet. Meg fognak etetni?
- Komolyan gondoltad a dolgot? Tényleg ezt akarod? - kérdezte
Amy.
Maya felsóhajtott.
- Tudom, hogy kemény meló, de hát hol nem kell hajtani, igaz?
Mindennap ugyanazt csinálom. Elkapott a futószalag. Ideje
kipróbálnom valami újat. Pár évig valami mást csinálnék. Kérsz egy
tacót? Az anyukám csinálta. Nagyon tud ám főzni!
- Kösz, nem.
Felültem. Tacót kell enni? Igen, kérek tacót!
Maya elpakolta az ebédjét, mintha én ott sem lettem volna.
- Nektek, kutyásoknak, elképesztően jó az erőnlétetek! Karcsúak
vagytok. Én viszont képtelen vagyok lefogyni... gondolod, menni fog?
- Tessék? Nincs neked semmi bajod! Nem mentél át az erőnlétin?
- Dehogynem! - válaszolta Maya.
- Hát, akkor meg nincs gáz! - folytatta Amy. - Ha meg akarsz esetleg
futni velem, akkor általában munkaidő után megyek ki a pályára. De
azt hiszem, így is megállod majd a helyed!
Maya enyhén aggódott.
- Hát, nagyon remélem! - szólalt meg végül. - Annyira nem
szeretném cserbenhagyni Ellie-t.
Ekkor már nagyon is értettem, hogy függetlenül attól, hányszor
mondják ki a nevem, ez a párbeszéd semmilyen ehető eredménnyel

184
nem jár. Nagyot sóhajtottam, és elnyúltam a napsütésben. Azon
töprengtem, hogy mennyit kell még várnom Jákob visszatérésére.

185
 Huszonegyedik fejezet
Aznap, amikor Maya elvitt kocsikázni, boldogság és izgalom
sugárzott belőle. - Mostantól egy csapat vagyunk! Hát nem nagyszerű,
Ellie? Többé nem kell ketrecben aludnod! Vettem egy ágyat neked.
Ott alszol majd, a szobában.
Megpróbáltam feldolgozni a hallottakat: „Ellie, ketrec, ágy,
szobámban". Egyszerűen képtelen voltam rájönni arra, milyen
összefüggés lehet az egyes hangcsoportok között. Ugyanakkor nagyon
is jó érzés töltött el, hogy kidughattam az orromat az ablakon. Kicsit
már kezdett elegem lenni Cammie és Gypsy szagából.
Maya egy parányi ház előtt parkolt le. Ahogy beléptünk az ajtón,
tudtam, hogy itt él. Minden valósággal csicsogott a szagától. Enyhe
csalódottsággal észleltem a macskák illatát. Felderítő útra indultam a
lakásban. Maya otthona kisebb volt Jákob lakásánál. Azonnal
belefutottam egy vöröses macskába. Az asztal melletti széken ült.
Hűvös pillantást vetett rám, és amikor farkcsóválva odasétáltam
hozzá, kinyitotta a száját, és szinte hang nélkül rám fújt.
- Stella, jó legyél! Stella cica. Stella, a kutyust Ellie-nek hívják.
Mostantól ez a kislány is velünk lakik.
Stella hatalmasat ásított. Úgy tűnt, hogy nem nyűgöztem le. A
szemem sarkából valamilyen szürkésfehér villanásra lettem
figyelmes.
- Gilike! Az a cica pedig Giling-galang. Nagyon kis félénk a
kincsem.
Még egy macska? A hálószobában aztán találtam egy harmadikat is.
Egy jól megtermett, barnásfekete hím állatot... hogy is mondják ezt
macskáknál? Kan? Megvan! Kandúr, aki odasétált hozzám, és
megszaglászott. Halszagú volt a szája.
- Ő pedig Emmet.
Stella, Giling-galang és Emmet. Mi üthetett ebbe a nőszemélybe,
hogy három macskát is tart?
Gilike elbújt az ágy alatt. Azt hitte, hogy nem érzem a szagát, ha ott

186
van. Emmet viszont utánam jött a konyhába, és kíváncsian nézte,
ahogy Maya megpakol egy tányért ennivalóval. Utána felszegett fejjel
elsétált. Úgy tett, mintha cseppet sem érdekelné az, hogy engem
megetetnek, őt meg nem. Stella továbbra is csak a szemét
meresztgette a szék tetejéről.
Evés után Maya kivezetett a parányi hátsó udvarba. Még egyetlen
kutya sem jelölte meg ezt a helyet. Igyekeztem méltóságteljesen
elvégezni a dolgomat, mivel nagyon is tisztában voltam azzal, hogy a
macskanépesség jelentős része szemmel tart.
- Jó kutya! Ellie, jó kislány vagy! - lelkesedett Maya.
Nyilvánvalónak tűnt, hogy ő is azok közé az emberek közé tartozik,
akik odavannak azért, ha összepisilem a kertjüket.
Maya ekkorra saját magát is megetette. Az ennivalójának nagyon
finom illata volt. Ez Stella figyelmét is felkeltette. A macska egyből
felugrott az asztalra, és úgy flangált odafent, mint egy rossz cica!
Maya azonban nem szólt rá. Úgy véltem, már korábban rájöhetett
arra, hogy a macskák kutyagumit sem érnek. Semmire sem lehetett
beidomítani őket.
Vacsi után pórázt kötött a nyakamba, és sétálni mentünk. Rengeteg
ember volt kint az udvaron. Sok gyerek is akadt közöttük, akik miatt
elfogott a nyugtalanság. Hetek óta egy percet sem dolgoztam. Különös
feszültséget éreztem az izmaimban. Futni akartam, keresni,
szimatolni. Embereket akartam megmenteni.
Maya, mintha csak érzékelte volna a hangulatomat. Kocogni
kezdett.
- Na, kislány, akarsz kicsit szaladgálni? - kérdezte. Gyorsabb
ütemben haladtam mellette. Ahogy arra Jákob megtanított,
közvetlenül a jobb oldalán futottam. Nem sokkal később azonban
lihegni kezdett. Éreztem, hogy elöntötte az izzadság. Az aszfaltból
valósággal áradt a hőség, a mancsom is egészen felforrósodott.
Ahogy elhaladtunk a házak előtt, a kutyák irigykedve ugattak.
Maya váratlanul megtorpant.
- Hűha! - pihegte. - Az most már hétszentség, hogy többet kell
gályáznom a futópadon!

187
 Egészen eddig nem igazán fogtam fel, hogy mi is történik velem. A
szőnyegen feküdtem, miközben Maya megfürdött és átöltözött. Utána
behívott a hálószobájába.
- Na, most akkor feküdj le ide, Ellie! Jó kutyus! - jelentette ki, és
megkopogtatta a kutyaágyat. Engedelmesen belekuporodtam, de
ugyanakkor nem tudtam, hová legyek a csodálkozástól. Úgy tűnt, hogy
jó darabig itt kell maradnom. Most akkor ez az otthonom, vagy mi?
És mi a helyzet Jákobbal? Mi a helyzet a munkámmal?
Másnap reggel dolgozni mentem Mayával, bár az egész kicsit
furcsának tűnt. Wally is ott volt, és régi barátként köszöntött. Elkísérte
az a nő, aki néha eljött velünk, hogy megtalálósat játsszunk.
Belindának hívták. A teste minden egyes porcikáján éreztem Wally
szagát. Gyanakodni kezdtem arra, hogy ha nem vagyunk ott, akkor
Belinda és Wally egymással játszik olyan keresősdit. Wally Maya
mellett maradt, miközben Belinda eltűnt az erdőben. A férfi
elmagyarázott dolgokat, és megtanította a kézjelekre, meg azokra a
parancsokra, amelyeket munka közben használunk. Maya végül
megszólalt:
- Ellie, szimat! Keresd! - Elrohantam, Wally és Maya pedig a
nyomomba eredt. Belinda egy kocsiban ült, de ezzel cseppet sem
sikerült megtévesztenie. Visszatértem Mayához.
- Nézd csak meg az arcát! Látod a tekintetét? - kérdezte Wally. -
Megtalálta Belindát. Világosan látszik az arckifejezéséből.
Türelmetlenül vártam, hogy Maya kiadja a következő parancsot.
Oda akartam vinni Belindához. Ő azonban valamit meg akart beszélni
Wallyval.
- Nem is tudom. Nem igazán különbözik attól, mint amilyen máskor
szokott lenni - mondta Maya.
- Nézd meg a szemét! Látod mennyire feszült a szája? Nem lóg ki a
nyelve. Látod? Így jelez. Valamit meg akar mutatni nekünk. Hogy hol
van!
Ezt hallva megremegtem, és majdnem futásnak eredtem. Csak hát ez
nem igazi parancsszó volt.
- Akkor most mondjam neki, hogy mutassa meg? Hol van? -

188
kérdezte Maya.
Ne cukkoljatok már! Most akkor dolgozunk, vagy mi lesz?
- Mutasd! Hol van? - kiáltotta végül Maya.
Belinda nevetve szállt ki a kocsiból, amikor megtaláltuk.
- Olyan jó kutyus vagy, Ellie! - közölte velem.
- Most pedig játsszál a kutyussal! Ez nagyon fontos. Ezzel
jutalmazod meg, amiért ilyen keményen dolgozott.
Amikor Maya játszani kezdett velem, az kicsit különbözött attól,
amit Jákob szokott csinálni. A nő mintha maga is élvezte volna a
játékot. Nem csak azért tette, mert munka után ezt kell csinálni.
Elhozta a kennelből a gumicsontot. Megvetettem a lábamat a földön,
és a csontot erősen szorítottam, miközben ő meg igyekezett elvenni
tőlem.
Maya egész másként élt, mint azok az emberek, akikkel eddig
találkoztam. Nem elég, hogy a nyakába szakadt az a rengeteg idétlen
macska, de számos alkalommal át kellett mennie egy nagy házba, ahol
nagyon sokan laktak. Ott élt a csodálatos illatú, Mama nevű
asszonyság is. Mama Nagyanyóra hasonlított. Állandóan sütött-főzött,
és a házban egy csomó kisgyerek is nyüzsgött. Bármikor mentünk át
oda, mindig játszadozó gyerekekkel találkoztam. Felmásztak a
hátamra, míg Maya meg nem kérte őket arra, hogy fejezzék be. A fiúk
labdáztak velem. Ezt imádtam. A lányok kalapot húztak a fejemre,
amit elviseltem.
Maya szomszédja, Al, gyakran odajött, és a segítségről beszélt.
- Segítsek becipelni azokat a ládákat, Maya? - kérdezte.
- Nem, dehogyis! - felelte a nő.
- Segítsek rendbe hozni az ajtót?
- Nem, nem kell! - válaszolta Maya. Olyankor mindig idegesnek
tűnt. A bőre felmelegedett, a tenyere megizzadt. Al közelsége,
ugyanakkor, nem ijesztette meg. Amikor a férfi hátat fordított és
elment, Maya izgalmát szomorúság váltotta fel.
- Új kutyád van? - kérdezte Al. Lehajolt, és olyan profi módon
vakarta meg a fülem tövét, hogy azonnal megszerettem. A kezéből
papír, tinta és kávé illata áradt.

189
 - Igen. Ez a kislány a részlegünk kutató-mentő kutyája. Tudtam,
hogy rólam beszélgetnek, ezért barátságosan csóváltam a farkamat.
- Kell egy kis segítség betanítani az új kutyát? - kérdezte Al.
- Dehogyis, nem! - tiltakozott Maya. - Ellie-t már kiképezték! Csak
azt kell megtanulnunk, hogyan dolgozzunk csapatban.
Megcsóváltam a farkamat, amikor meghallottam azt, hogy Ellie,
meg azt hogy dolgozzunk. Al felkelt, és abbahagyta a fülem
vakargatását.
- Maya, te... - kezdte, de aztán elhallgatott. Idegesnek tűnt.
- Azt hiszem, mennem kell - jelentette ki Maya.
- Nagyon klassz ma a frizurád! - kiáltott fel Al.
Ahogy egymást bámulták, olyan idegesség sugárzott mind a
kettőjükből, hogy úgy éreztem, valamilyen közvetlen veszély fenyeget
minket. Körülnéztem, de a legszörnyűbb dolog, amit láttam, az
ablakon át bámuló Emmet volt csak.
- Köszönöm, Al - szólalt meg Maya. - Lenne kedved...
- Menjél csak! - dadogta Al.
- Hű... - dadogta Maya.
- Hacsak... - folytatódott a dadogás.
- Hacsak...? - ismételte Maya.
- Szóval... ne segítsek valamit?
- Nem, dehogy! - válaszolta Maya.
Szinte mindennap elmentünk dolgozni. Maya kiadta a parancsot,
hogy Keresd!, és máris indultunk az erdőbe. Néha Wallyt vagy
Belindát kergettük, néha pedig Mama házából az egyik nagyobbacska
fiút.
Maya sokkal lassabb volt Jákobnál. Amint elindultunk, egyből
lihegni és izzadni kezdett. Néha valódi fájdalom fogta el.
Megtanultam, hogy nem lehetek türelmetlen vele, amikor visszatérek
hozzá. Néha képtelen volt elindulni. Előregörnyedt, és perceken át
csak lihegett, a térdére támaszkodva. Néha valósággal rászakadt a
tehetetlenség és a kétségbeesés. Ilyenkor sírt egy kicsit, de mindig
gondosan megtörölte az arcát, mire odaértünk Wallyhoz.
Az egyik délután egy összecsukható asztal mellett ültek Wallyval.

190
Hideg italokat kortyolgattak, miközben én egy fa árnyékában
hevertem. Pontosan tudtam, hogy Maya mennyire aggódik, de már
megtanultam elviselni ezt az érzést, és nem engedtem, hogy munka
közben megzavarjon.
- Nem vagyunk elég jók ahhoz, hogy megkapjuk a minősítést, igaz?
- kérdezte Maya.
- Nem igazán láttam még ilyen jó kutyát, mint Ellie - válaszolta
Wally. A hangjában óvatosságot és idegességet éreztem. Kíváncsian
felnéztem.
- Világos, tudom, hogy velem van baj. Mindig is túlsúlyos voltam.
- Mi van? Nem, dehogyis...! - dadogta Wally. Még jobban zavarba
jött. Felültem, és keresni kezdtem a veszély forrását.
- Semmi baj! Egyébként fogytam. Jó két kilót.
- Tényleg? Hát az szuper! Úgy értem... nem mintha kövér lettél
volna - dadogta Wally. Elöntötte homlokát az izzadság. - Na, szóval...
mi volna, ha... például kocognál egy kicsit? Az egészen biztosan
segítene.
- De hát, így is kocogok!
- Hát persze! Tényleg - vágta rá Wally. Csak úgy dőlt belőle a
félelem. Idegesen egy nagyot ásítottam. - Hát, rendben! Akkor, én
talán megyek is.
- Nem is tudom. Nem gondoltam volna, hogy ilyen sokat kell
futnom. Sokkal nehezebb annál, mint amilyennek elképzeltem. Lehet,
hogy be kéne adni a lemondásomat, hogy olyan valaki léphessen a
helyembe, akinek jobb az erőnléte.
- Te, figyelj, ezt inkább Belindával beszéld meg, jó? - vélte Wally
kétségbeesve.
Maya felsóhajtott, Wally pedig megkönnyebbülten felpattant, és
elsietett. Visszafeküdtem a földre. Bármilyen iszonyatos veszély
leselkedett is ránk az előbb, mostanra elmúlt.
Másnap nem dolgoztunk. Maya puha, új cipőt vett fel, megragadta a
pórázomat, és elvitt egy hosszú-hosszú ösvényre, amelyik a nagy víz,
vagyis az óceán partján húzódott a homokban. Rengeteg kutyát vettem
észre. Mi ugyan aznap nem dolgoztunk, de éreztem Maya acélos

191
határozottságát, ezért nem törődtem a többiekkel, miközben csak
futottunk és futottunk végig az úton. A nap egyre magasabban járt az
égen. Még soha nem szaladtunk ennyit együtt. Csak futottunk, meg sem
álltunk. A futásunk egészen addig tartott, míg meg nem éreztem, hogy
Maya a fájdalomtól és a kimerültségtől már alig áll a lábán. Ekkor
megfordultunk. Időnként megálltunk, hogy vizet ihassak a rendkívül
büdös, aprócska házak melletti itató vályúkból. A visszaút során
ugyanolyan elszántan, de lassabban haladtunk. Mire odaértünk a
kocsihoz, Maya már bicegett.
- Ajjaj! - sóhajtotta.
Mind a ketten hangosan lihegtünk. Rengeteg vizet ivott, aztán a fejét
a térdére hajtotta. Szomorúan néztem, ahogy később elhányta magát a
parkolóban.
- Minden rendben? - kérdezte egy rokonszenves fiatal nő. Maya fel
sem nézett, csak intett a kezével.
Másnap Belinda keresésével telt a munkanap. Maya olyan lassan és
a fájdalomtól eltorzult arccal lépdelt, hogy én is igyekeztem
lelassulni. Mihelyt eltűnt a szemem elől, azonnal megálltam. Jóval
többször visszamentem hozzá útmutatásért, mint amire a valóságban
szükségem lett volna. Ellenőrizni akartam, hogy jól van-e. Mire végre
megtaláltam a fa alatt ülő Belindát, a fiatal nő elaludt.
- Jó kutya! Nagyon jó kislány vagy, Ellie! - suttogta Maya a
fülembe. Felébresztettük Belindát, aki megnézett valamit a csuklóján,
és meglepődve felkiáltott.
- Szóval... Tegnap kihagytunk egy napot - magyarázta Maya. Nem
kapott választ.
Aznap este Maya bent ült a kádban, és behívott magához.
Kíváncsian megszaglásztam a buborékokat. Belekortyoltam a vízbe,
és közben azon töprengtem, hogy mi a csudáért akar bárki is ilyen
apró tavacskában úszni. A macskákat nem érdekelte a fürdés. Gilike
szokás szerint próbált elbújni a világ elől. Stella viszont visszaélt
rövid távollétemmel, és alaposan szemügyre vette az ágyamat. A
szaga egyértelműen elárulta, hogy megkísérelt ott aludni! Emmet
bejött velem a fürdőszobába. A mancsát nyalogatta, és azt várta, hogy

192
végre történjen valami, amiről majd gőgösen nem vesz tudomást.
Maya nagyon szomorú volt. Vizes kezével kinyúlt a kádból, és
megsimogatta a fejemet.
- Sajnálom, Ellie. Nem vagyok elég jó! A terepen nem tudok lépést
tartani veled. Te olyan jó kutyus vagy. Kell valaki, aki olyan jó, mint
te.
Úgy véltem, hogy biztos sokkal vidámabb lesz, ha bemászok hozzá
a kádba. A két mellső lábamat felraktam a kád szélére, hogy
megvizsgáljam az elmélet gyakorlati megvalósítását. Emmet
megdermedt. A tisztelet leghalványabb jele nélkül bámult tovább.
Utána magasba emelt farokkal megfordult, és kivonult a folyosóra.
Mintha csak arra lett volna kíváncsi, hogy elég bátor vagyok-e ahhoz,
hogy üldözőbe vegyem, és kissé megritkítsam a házban élő
macskanépességet. Holnap meglepetésem lesz a számodra, Ellie -
folytatta Maya szomorúan.
Persze, figyeltem rá, de ha már idáig eljutottam... bemásztam a
kádba, és elmerültem a belül üres buborékok között.
- Ellie! - kacagott fel hangosan Maya. A jókedve úgy elfújta a
szomorúságot, mintha csak egy gyertya lángja lett volna.

193
 Huszonkettedik fejezet
Másnap kocsikázni mentünk. Ennek nagyon örültem, mert, ugye,
kocsikázni mentünk! Éreztem, hogy Maya vidám, és valamire számít.
Ebből tudtam, hogy nem munkába megyünk, mert mostanában
cseppnyi örömünk sem telt abban, ha dolgoztunk. Amikor viszont
megálltunk, és kinyitotta az ajtót, egyből rájöttem, hogy hol vagyok.
Jákob lakásánál.
Azonnal előrerohantam. Felvágtattam a lépcsőn, és harsányan
megugattam az ajtót. Ilyet sohasem tettem, amíg itt éltem. Belülről
éreztem Jákob szagát. Hallottam, ahogy odajön az ajtóhoz. Kinyitotta,
én pedig megpróbáltam a nyakába ugrani. Boldogan ugráltam és
szökdécseltem.
- Ellie! Hogy vagy, kislány? Ül! - parancsolta.
A fenekem azonnal nekicsapódott a padlónak, de nem akartam úgy
maradni.
- Szia, Jákob! - szólalt meg Maya az ajtóból.
- Gyere be, Maya!
Annyira boldog voltam, hogy újra láthatom Jákobot, hogy odaültem
mellé, amikor lassan letelepedett egy székbe. Szerettem volna az
ölébe mászni. Ha Ethan lett volna, valószínűleg fel is kapaszkodok,
de Jákob sohasem engedte az ilyenfajta butáskodást.
Körbeszaglásztam a lakásban, amíg ők beszélgettek. Észrevettem
ám, hogy az ágyam eltűnt, de a szagomat még jól éreztem a
hálószobában. Minden különösebb gond nélkül elaludtam volna a
szőnyegen vagy Jákob ágyában, ha ezt akarja.
Utána visszasétáltam, hogy Jákobbal legyek. Miközben Maya
mellett haladtam el, a nő barátságosan utánam nyúlt, és megsimogatta
a hátamat. Ekkor hasított belém a felismerés: hiszen Jákobhoz csak
úgy jöhetek vissza, ha otthagyom Mayát! A kutyák nem dönthetik el,
hogy hol élnek. A sorsom az emberek döntésétől függ. Ennek ellenére
nyugtalan lettem. Ellentétes érzelmek viaskodtak bennem.
Jákob sokkal ügyesebben dolgozott, mint Maya. A nőből viszont

194
hiányzott a Jákob belsejét kitöltő nehéz szenvedés. Mama házában
Maya felhőtlenül boldog volt. Ott, ráadásul, mindig rengeteg játékos
kedvű gyerek várt rám. Ugyanakkor Jákobnak nem voltak macskái.
Világosan tudtam, hogy mi az életcélom. Meg akartam keresni olyan
embereket, akiket megmenthetek. Jó kutya voltam. Maya és Jákob is
egyaránt fontosnak tartotta a munkát. Ez viszont azt jelenti, hogy
egyikőjük sem tud majd olyan féktelen odaadással szeretni, mint
Ethan. Maya viszont mindig kitörő örömmel ölel magához, amire
Jákob egyszerűen képtelen volt.
Idegesen sétáltam fel-alá.
- Ki kell menned pisilni? - kérdezte Maya. Hallottam, hogy
„pisilni", de mivel minden lelkesedés nélkül mondta ki a szót, nem is
törődtem vele.
- Dehogyis! Ha pisilnie kell, akkor odaül az ajtó elé -
figyelmeztette Jákob.
- Aha! Tényleg! Nálam is csinált már így - magyarázta Maya. -
Csak, tudod, nálam szinte mindig nyitva van a hátsó ajtó. Jön-megy,
ahogy jólesik.
Egy darabig csendben maradtak. Átnéztem a konyhába, de a padló,
szokás szerint, ragyogóan tiszta volt. Még egy morzsát sem találtam.
- Úgy hallottam, hogy leszerelsz a sérüléseid miatt - szólalt meg
Maya.
- Igen, ez a helyzet. Öt év alatt kétszer is meglőttek. Jóból is megárt
a sok, tudod - felelte Jákob mesterkélt nevetéssel.
- Hiányozni fogsz ám!
- Nem költözök el innen. Beiratkoztam az egyetemre. A UCLA-re.
Nappali tagozatos hallgató leszek. Már csak másfél év, és megvan a
jogi diplomám!
Megint hallgattak. Maya kezdett ugyanúgy zavarba jönni, mint azok,
akik megpróbáltak Jákobbal beszélgetni, ehelyett azon kapták
magukat, hogy csak némán ücsörögnek mellette. Volt benne valami,
ami zavarba hozta az embereket.
- Mikor lesz a minősítő vizsgád? - kérdezte Jákob.
Kettőjük között, félúton, kiválasztottam egy semleges helyet a

195
padlón. Nagy sóhajtással lefeküdtem. Megpróbáltam rájönni arra,
hogy mi sül ki ebből.
- Két hét múlva, de...
- De micsoda? - csattant fel Jákob.
- Azt hiszem, abba kellene hagynom a kiképzést - tört fel hirtelen
Mayából. - Nem bírom. Nem megy. Nem tudtam, hogy... valaki más
talán majd sokkal jobb lesz, mint én.
- Ezt nem teheted! - csattant fel Jákob.
Felemeltem a fejem, és kíváncsian ránéztem. Vajon miért lett
hirtelen ennyire mérges? - Nem lehet csak úgy cserélgetni egy kutya
gazdáit! Ember nem látott még olyan jó kutyát, mint Ellie. Ha eldobod
magadtól, azzal tönkreteszed. Wally azt mondta, hogy nagyon jól
megértitek egymást.
Csóválni kezdtem a farkamat, mert meghallottam Wally nevét, meg
a sajátomat. Jákob hangja azonban továbbra is szigorú maradt.
- Nem bírom fizikailag, Jákob - panaszkodott Maya. Éreztem, hogy
ő is kezd dühbe jönni. - Én nem voltam ám tengerészgyalogos!
Egyszerű fakabát vagyok, olyan talpas, aki évente majd becsinál az
erőnléti vizsga előtt. Próbálom és próbálom, de nem megy.
- Nem megy - nézett rá Jákob szúrós szemmel. Maya
megborzongott, és lesütötte a szemét. A haragja szertefoszlott.
Elszégyellte magát, én pedig odamentem, és az orromat
hozzádörzsöltem a kezéhez. - És az nem számít, hogy Ellie-vel mi
történik? Cseppet sem érdekel?
- Már hogyne érdekelne!
- Mégis azt mondod, nem vagy hajlandó az erőfeszítésre!
- Én csak azt mondom, hogy nem elég kemény fából faragtak,
Jákob! Nincs meg bennem itt bent, ami ehhez kell.
- Ami ehhez kell. Itt bent.
Éreztem ám, hogy Mayában ismét elhatalmasodnak azok az
érzelmek, amelyek miatt néha ömleni kezdtek a könnyei. Meg akartam
vigasztalni, ezért újra a tenyerébe temettem az orromat.
Amikor Jákob újra megszólalt, már nem nézett a nőre. Jóval
nyugodtabb hangon folytatta.

196
 - Amikor először meglőttek, egyszerűen szétment a vállam. Meg
kellett tanulnom hogyan kell a karomat használni. Mindennap
rehabilitációs tornára jártam. Ott volt az a rohadt kis egykilós súly a
kötél végén. Őrjöngtem a fájdalomtól. A feleségemnek éppen akkor
ért véget a kemoterápiája. Nem is egyszer fel akartam adni. Éreztem,
hogy nem megy.
Jákob most a nő felé fordult.
- Susan azonban haldoklott. Egyetlen pillanatig sem adta fel. Még
az utolsó percben sem. Ha pedig ő képes küzdeni, tudtam, hogy
nekem is készen kell állnom a harcra. Mert fontos. Mert szó sem lehet
vereségről, ha a sikerhez csak annyi kell, hogy még elszántabban
küzdjünk. Tudom, hogy mennyire nehéz, Maya. Legyél keményebb!
Jákob bensőjében egy pillanatra felkavarodott az a régi, sötét
fájdalom. Azonban a harag olyan gyorsan elszállt belőle, mintha egy
erős széllökés söpörte volna el. Valósággal megroggyant, mintha
hirtelen kimerült volna.
Ekkorra valahogy már tudtam, hogy nem maradok itt Jákobnál. Őt
már nem érdekeli többé a megtalálós játék.
Mayán úrrá lett a szomorúság. Ugyanakkor éreztem, hogy
megszilárdult benne valami, talán az elszántság. Ugyanaz az erő
töltötte ki, mint azon a napon, amikor elmentünk, hogy egész nap az
óceán partján fussunk.
- Világos, igazad van - mondta Jákobnak.
Jákob, amikor elmentünk, megsimogatta a fejemet, de nem
bánkódott. Utoljára akkor láttam, amikor bezárta az ajtót. Nem is
nézett rám. Döntöttek Mayával arról, hogy mi lesz a sorsom. Az én
feladatom az, hogy teljesítsem az akaratukat.
Mayával később felmentünk a hegyekbe. Olyan sokáig futott, hogy a
végén már bukdácsolt. Másnap, munka után megint elmentünk futni.
Hihetetlenül élveztem, eltekintve persze attól, hogy a futásunk vége
felé Maya gyakran alig állt a lábán. Elkeseredett volt, és szenvedett.
Néhány estével később, amikor otthon beálltunk a ház elé, Maya
már ahhoz is túl fáradt volt, hogy kiszálljon a kocsiból. Nyitott ablak
mellett ültünk. Patakokban ömlött az arcán az izzadság.

197
 - Meg fogok bukni, Ellie. Ne haragudj! - suttogta Maya szomorúan.
Láttam, hogy Emmet és Stella figyel minket az ablakból. A macskák
annyira buták voltak, hogy talán még azt sem tudták, mi az, hogy autó.
Feltételeztem, hogy Gilike annyira megijedt a kocsi hangjától, hogy
elbújt valami alá.
- Valami baj van, Maya? - kérdezte Al halkan. Rossz irányból fújt a
szél, így nem éreztem meg, amikor odajött. Kidugtam a fejemet az
ablakon, mondván, biztos meg akar simogatni.
- Hát... szia, Al! - felelte Maya, és kikászálódott a kocsiból. - Ah,
dehogy, csak... gondolkodtam.
- Aha. Láttam, ahogy beálltál a kocsival.
- Igen.
- Gondoltam, átjövök, hátha segíthetek valamiben.
- Nem, kösz. Futni voltam a kutyával.
Kiszálltam az első ülésről, és lekuporodtam, hogy elvégezzem a
dolgomat. Közben sokat mondóan Emmetre és Stellára néztem. A
macskák undorodva elfordultak.
- Világos! - biccentett Al, és vett egy mély lélegzetet. - Sokat
fogytál, Maya!
- Micsoda? - kiáltott fel döbbenten a nő. Al halálra váltan
hátratántorodott.
- Nem mintha kövér lettél volna! Csak hát észrevettem, hogy
rövidnadrágban olyan vékony a lábad.
A férfi maga volt a testet öltött nyomorúság. Hátrálni kezdett.
- Inkább megyek!
- Köszönöm, Al. Olyan aranyos vagy!
A férfi megtorpant, és kihúzta magát.
- Véleményem szerint semmi szükség arra, hogy tornázz. Úgy vagy
tökéletes, ahogy vagy!
Maya elnevette magát, majd Al is felkacagott. Csóválni kezdtem a
farkamat, hogy az ablakban ülő macskák is lássák, én értettem a
poént, ők viszont nem.
Egy jó héttel később Maya meg én megint a kedvenc játékomat
játszottuk. Elmentünk abba a parkba, ahol az a sok kutya volt, és

198
mindenfélét játszottunk. A parancsára átkúsztam a szűk csövön.
Felmásztam azon a billenő deszkán. Lelépdeltem a létrán, és
megmutattam, hogy képes vagyok türelmesen ücsörögni a majdnem
egy méter magasban lévő keskeny deszka tetején. Közben, persze,
még csak nem is törődtem a többi kutyával.
Ezután Szimat! és Keresd! következett. Egy fickó elhagyta pár
zokniját, mielőtt elkószált volna az erdőben. Mayát majd szétvetette a
tettvágy. Nem lassítottam, hanem teljes erővel nekilendültem. Akkor
sem álltam meg, amikor lihegni és izzadni kezdett. Már az előtt
tudtam, hogy a fickó felmászott a fára, mielőtt megtaláltam volna,
mivel Wally is próbálkozott ezzel a trükkel párszor. Rájöttem ám
arra, hogy a fára mászástól megváltozik az, ahogy a szél viszi az
emberek illatát. Mayát kissé meglepte, hogy ott jelzek a fa tövében,
miközben jól látja, hogy a fickó nem is áll ott. Leültem, és türelmesen
bámultam a vigyorgó férfit, mire végre Maya is felnézett a magasba.
Aznap este hatalmas bulit rendeztünk Mama házában. Mindenki az
én nevemet ismételgette, és engem akart simogatni.
- Most, hogy megkaptad a minősítést, ideje enned is egy kicsit! -
közölte Mama Mayával.
Ekkor megszólalt a csengő. Ebben a házban ez igazi ritkaságnak
számított. Az emberek itt egyszerűen csak besétáltak az ajtón. Mama
nyomába eredve megálltam az ajtó előtt. Amikor kinyitotta, az idős
hölgy szíve majdnem kiugrott a mellkasából. Al állt az ajtóban.
Virágot hozott Mamának. Emlékeztem arra, hogy Ethan meg Hannah-
nak adott virágot. Ettől eléggé zavarba jöttem, mert azt hittem, hogy
Al Mayát kedveli, nem pedig Mamát. Mondjuk, ha őszinte akarok
lenni, be kell valljam, sosem értettem igazán az emberek ilyesfajta
dolgait.
Az egész család elnémult, amikor Al kilépett a hátsó udvarra, a
megterített asztalok közé. Maya hozzálépett, majd mind a ketten
hihetetlenül zavarba jöttek, amikor a férfi a száját egy pillanatra a
lány arcához szorította. Ezután Maya felsorolta a jelenlévők nevét. Al
kezet fogott a férfiakkal, aztán mindenki beszélni meg nevetni kezdett.
Az elkövetkező napok során megtaláltunk és megmentettünk két

199
otthonról elkódorgott kisgyereket. Elindultunk visszafelé egy ló
útvonalán, hogy megtaláljuk azt a nőt, aki leesett róla, és ettől
megsérült a lába. Nem felejtettem ám el, ahogy Terri ledobta Ethant
az erdőben! Fel nem tudtam fogni, hogy miért tartanak lovakat is az
emberek, hiszen nyilvánvaló a megbízhatatlanságuk. Ha valakinek
kutyája van, esetleg kettő is, és még mindig nem teljes az élete, akkor
jobban jár, ha vesz magának egy olyan szamarat, amilyen Jasper
csacsi volt. Hogy mennyit nevetett rajta Nagyapó!
Mayával megtaláltam egy öregembert is az erdőben. Már meghalt.
Rosszkedvűen szimatolva léptem oda a porban fekvő, kihűlt
holttesthez, mivel így senkit sem lehetett megmenteni. Maya ugyan
megdicsért, de utána egyikünk sem lelkesedett túlzottan, amikor
játszani kezdtünk a bottal.
Átmentünk Al házába, aki csirkét sütött Mayának. Mind a ketten
sokat nevettek, és egy fiú pizzát is hozott nekik. Megszaglásztam a
földre tett csirkedarabkákat. Inkább csak udvariasságból ettem meg
Al ajándékát, mivel a húsdarabokat vastag, összeégett réteg borította.
Olyan volt az íze, mint a hamu.
Kicsit később rájöttem, hogy Maya alighanem az erdei halottról
mesélhet. Ugyanolyan szomorúság áradt belőle, mint amikor
megtaláltuk. Jákobbal is találtunk már pár halottat, de ő nem
szomorodott el miattuk. Ugyanakkor attól sem lett különösebben
boldog, ha másokat megtaláltunk és megmentettünk. Egyszerűen csak
tette a dolgát, és nem hagyta, hogy eluralkodjanak rajta az érzelmek.
Jákobon töprengve rájöttem, hogy hűvös elszántsága, a munka iránti
elkötelezettsége segített abban, hogy feldolgozzam Ethan elvesztését.
Nem volt időm szomorkodni. Túl sok munka várt rám. Maya sokkal
összetettebb személyiség volt. A belőle áradó szeretet miatt sajgó
vágyakozás fogott el Ethan után. Nem az a jól ismert, élesen mardosó
fájdalom a mellemben, hanem inkább vágyakozással teli szomorúság.
Gyakran éreztem így, amikor lefeküdtem aludni, és a szomorúság
velem tartott az álmaimba is.
Egy napon aztán Mayával repülőre ültünk, utána pedig helikopterre
szálltunk. Nyílegyenesen délfelé repültünk. Eszembe jutott az a nap,

200
amikor elvitték Jákobot, és örültem, hogy ismét légi kutya lett
belőlem. Maya repülés közben egyszerre tűnt izgatottnak és
bizonytalannak. A repülőzés azonban cseppet sem volt olyan vidám
dolog, mint a kocsikázás, mert a zajtól megfájdult a fülem.
Még sosem láttam olyan helyet, ahol földet értünk. Rengeteg
kutyával és rendőrrel találkoztam. A levegőt szirénák hangja rázta
meg, és minden füsttől bűzlött. Egyetlen ép házat sem láttam. A
romházak teteje néha egészen a földig lógott.
Maya döbbenten állt meg. Én idegesen ásítva támaszkodtam a
lábának. Egy mocskos arcú, műanyag sisakot viselő férfi lépett
hozzánk. Amikor felém nyújtotta a kezét, éreztem rajta a hamu, a vér
és az agyag szagát. Kezet fogott Mayával.
- Én irányítom az amerikai mentőcsapatok munkáját ebben a
szektorban. Köszönöm, hogy eljött.
- Nem is képzeltem, hogy ennyire szörnyű a helyzet - válaszolta
Maya.
- Oh, ez itt csak a jéghegy csúcsa. A salvadori kormány képtelen
megbirkózni a helyzettel. Több mint négyezer ember megsebesült.
Sok százan meghaltak. Még mindig találunk túlélőket. Január 13-a óta
több mint féltucat utórengést éltünk át. Némelyik elég durva volt.
Legyenek óvatosak, ha bemásznak valahova!
Maya feladta rám a pórázt, és elindultunk a romok útvesztőjében.
Bementünk egy házba, amit aztán a nyomunkba járó emberek
átkutattak. Maya néha levette rólam a pórázt, és egyedül mentem be.
Máskor meg pórázon tartott, és akkor csak a házakon kívül kerestük
az embereket.
- Ez a ház nem biztonságos, Ellie! Rád kell tennem a pórázt, nehogy
bemenj oda! - magyarázta Maya.
Az egyik férfit Vernonnak hívták. Olyan volt a szaga, mint a
kecskéké. Eszembe idézte azt, amikor Ethannal és Nagyapóval jártam
be a városba. Munka közben csak a legritkább esetben gondoltam
Ethanra így, mint most. Keresés közben mindent félreraktam, és csak
a munkára koncentráltam.
Néhány óra alatt négy embert találtunk Mayával. Mind meghaltak.

201
A második után már elment a kedvem a kereséstől. Amikor
megtaláltam a negyediket, egy téglahalom alatt fekvő fiatal nőt, már
alig volt kedvem ahhoz, hogy jelezzem Mayának. Megérezte, hogy
nincs hozzá hangulatom, és megpróbált megnyugtatni. Megsimogatott,
és az orrom előtt rázogatta a gumicsontot. Semmi késztetést nem
éreztem a játékhoz.
- Vernon, megtenne nekem egy szívességet? Elbújna itt, valahol? -
kérdezte Maya, miközben én fásultan hevertem a lába előtt.
- Bújjak el? - csodálkozott a férfi.
- Elege van a halottakból. Kell egy élő ember, akit megtalálhat.
Elbújna? Mondjuk abba a házba, amit az előbb átkutattunk. Amikor
pedig megtaláljuk, akkor legyen nagyon boldog.
- Izé... Persze... Hogyne!
A legcsekélyebb érdeklődés nélkül bámultam Vernon távozását.
- Na, Ellie, akkor készen állsz? Szimat? Keres?
Fáradtan tápászkodtam fel.
- Gyerünk, Ellie! - kiáltotta Maya. Mintha csak megjátszotta volna
a lelkesedést, ám ennek ellenére elindultam abba a házba, amit már
átnéztünk.
- Szimat, keresd! - parancsolta Ellie.
Bementem a házba, és meglepődve torpantam meg. Bár korábban
már mindannyian jártunk itt, mégis úgy éreztem, hogy Vernon szaga
valamiért erősebb egy kicsit. Kíváncsian kerültem meg a házat. És
igen! A nagy halom takaró alól egyértelműen Vernon erős illata: az
izzadság-, a hőség- és a kecskeszag áradt. Visszaszaladtam Mayához.
- Mutasd! Hol van? - kiáltotta. Futva eredt a nyomomba. Amikor
félrehúzta a pokrócokat, Vernon nevetve pattant fel.
- Hát megtaláltál! Jó kutyus, Ellie! - kiáltotta, és birkózni kezdtünk
a pokrócokon. Ráugrottam és képen nyaltam. Utána kicsit a
gumicsonttal is játszottunk.
Maya és én egész éjjel dolgoztunk. Rengeteg embert találtunk,
közöttük persze Vernont is. A férfi egyre ügyesebben bújt el. Én
azonban Wally mellett tanultam ki a szakmát, így sokáig senki sem
vert át. Rajta kívül az összes megtalált ember halott volt.

202
 A nap éppen előbukkant az égen, amikor egy olyan épülethez
értünk, amelyikből éles, maró szagú füst szállt a magasba.
Nekifeszültem a póráznak, és a szememből ömleni kezdett a könny az
összedőlt betonépítményből áradó átható vegyszerbűz miatt.
Rábukkantam egy, a lapos faldarab alatt fekvő agyonnyomott
emberre, és jeleztem Mayának.
- Tudjuk, hogy ott van - mondta valaki Mayának. - Egyelőre
mégsem tudtuk kiszedni. Bármi is legyen azokban a hordókban,
mérgező! Várjuk, hogy ideérjenek a vegyvédelmiek.
Néhány fémhordót láttam. Ezekből folyamatosan valamilyen
folyadék szivárgott. Az orrom alig bírta elviselni a perzselő bűzt. Én
azonban a keresésre összpontosítottam, és félretoltam az elmémből a
szagot.
- Jól van, jó kutya! Menjünk valahova máshova, Ellie!
És ekkor ott volt! Megéreztem a másik embert. Megdermedve
jeleztem. Egy nő halvány szagát éreztem. Épp csak érezni lehetett az
iszonyatos vegyszerbűz miatt.
- Semmi baj, Ellie! Ezt a férfit itt hagyjuk, gyere! - ismételte meg
Maya. Gyengéden megrántotta a pórázomat. - Gyere, Ellie! Izgatottan
jeleztem. Nem mehetünk el innen! Ez a nő még él!

203
 Huszonharmadik fejezet
- Látjuk az áldozatot, Ellie! Itt kell hagynunk. Gyere már! - mondta
Maya.
Megértettem, hogy el akar menni innen. Gyanakodni kezdtem, hogy
esetleg azt gondolja, csupán a halott férfi miatt jeleztem.
- Szeretne megint megkeresni? - kérdezte Vernon.
Mayára meredtem, és reméltem, hogy megért végre. A lány
körülnézett.
- Itt? Minden romokban hever. Túl veszélyes. De tudja, mit? Lehet,
hogy egy kis fogócska jót tenne neki. Menjen lejjebb kicsit az
utcában, és hívja oda magához. Én meg majd elengedem a pórázról.
Nem törődtem azzal, hogy Vernon elügetett. Csakis a romok alatt
rejtőzködő emberre összpontosítottam. Éreztem a félelmét, bár a
vegyszerek maró szaga úgy marcangolta az orromat, hogy
önkéntelenül is az a bűzös borz jutott az eszembe. Maya levette rólam
a pórázt.
- Ellie? Mit csinál ez a Vernon? Hova megy?
- Szia, Ellie! Nézd csak! - kiabálta Vernon.
Lassú futásba kezdett az utcán. Utánabámultam. Úgy szerettem
volna űzőbe venni és játszani egy kicsit, de hát dolgoznunk kellett.
Visszafordultam az összeomlott épület felé.
- Ellie! Ne! - sikította Maya.
Ha Jákob szólt volna rám, abban a pillanatban kővé dermedek.
Maya azonban nem ugyanazt a szigorú hangot használta. Bevetettem
magam a halott melletti szűk üregbe. Ásni kezdtem lefelé.
Belenyúltam valamilyen nedvességbe, a mancsomba fájdalom mart.
A vegyszerek olyan büdösek voltak, hogy a szaguk minden mást
elnyomott. Eszembe jutott, amikor azt játszottuk, hogy megmentem
Ethant. A víz mélyén egy icipici szagfoszlány is elég volt ahhoz, hogy
megtaláljam.
Fuldokolva ástam tovább. Hidegebb levegő simogatta az arcomat.
Keresztülerőltettem magam egy nyíláson, és egy keskeny vájatba

204
pottyantam. A felszálló légmozgás miatt itt tisztább volt a levegő. Az
orrom mintha csak lángra kapott volna. Az előbb ugyanis pokolian
forró sav fröccsent a képembe.
A következő pillanatban már meg is láttam a vájat sarkában
kuporgó nőt. Egy rongyot szorított az arcára, és tágra nyílt szemmel
nézett rám.
Ugatni kezdtem, mert nem tudtam visszamenni Mayához, hogy
idehozzam.
- Ellie! - kiabálta Maya köhögve.
- Gyere vissza, Maya! - harsogta Vernon.
Tovább ugattam.
- Ellie! - üvöltötte Maya újra.
Már közelebb volt. És ekkor a nő is meghallotta. Kiabálni kezdett.
Valósággal kiszakadt belőle a borzalom.
- Van még odalent valaki! Életben van! - sikította Maya.
Türelmesen ültem ott az asszony mellett, és éreztem, ahogy a
reménység átveszi a félelme helyét, amikor egy sisakot és álarcot
viselő férfi bukkant fel. Behajolt a vájatba, és a zseblámpájával
megvilágított minket. A szememből ömlöttek a könnyek, és az
orromból is folyt valami. A pofám erősen sajgott attól, ami
ráfröccsent. Nemsokára hallottuk az ásás és a kalapálás hangját. A
vájatot felülről hirtelen napfény világította be. Kötélen egy férfi
ereszkedett le hozzánk.
Nagyon úgy tűnt, hogy ez a nő nem tanulta, milyen az, ha valakit
kötélen emelnek ki. Nagyon megrémült, amikor a tűzoltó ráerősítette
a mentőövet, és utána kiemelték. Én azonban már számtalan
alkalommal csináltam ilyet, úgyhogy egy másodpercnyi habozás
nélkül léptem a kötélhurkok közé, amikor sorra kerültem. Maya ott
várt fent, amikor kiemeltek a falba vájt lyukon keresztül. A
megkönnyebbülése semmivé foszlott, amikor megpillantott.
- Jaj, édes istenem! Ellie, az orrod!
Odarohantunk az egyik tűzoltóautóhoz. Maya a legnagyobb
csalódottságomra rábeszélte az egyik tűzoltót arra, hogy
megfürdessen! Igazából csak leöblítettek. A hideg víz végigömlött az

205
arcomon, és az orromban egy kicsivel csökkent a sajgás.
Mayával később megint helikopterre szálltunk. Utána a repülőgép
következett. Legvégül bementünk abba a hűvös szobába, és az
állatorvos gondosan megvizsgálta az orromat. Bekent valamilyen
krémmel, ami ugyan nagyon büdös volt, de csodálatosan enyhítette a
kínt.
- Mi volt az? Valamilyen sav? - kérdezte az orvos Mayát.
- Nem tudom. Ugye rendbe jön?
Elmerültem Maya szeretetében és aggodalmában. Becsuktam a
szemem, amikor a nyakam simogatta. Bárcsak valahogy a tudtára
adhatnám, hogy nem is annyira elviselhetetlen ez a fájdalom!
- Oda kell majd figyelnünk az esetleges fertőzés jeleire, de semmi
okát nem látom annak, hogy ez a kislány miért ne jöhetne teljesen
rendbe.
Maya jó két héten keresztül kenegette az orromat, gyenge
mozdulatokkal dörzsölve bele azt a krémet. Emmet és Stella
valósággal dőlt a kacagástól. Kiültek a polcra, és onnan bámultak.
Giling-galang viszont valósággal imádta! Bárhol is rejtőzködött
korábban, most mindig előjött, megszaglászta a krémet, és utána
dorombolva dörzsölte hozzá a fejét az orromhoz. Ha lefeküdtem egy
kicsit, a cica odaült mellém, és szaglászni kezdett. Icipici orrocskája
fel-alá mozgott. Egy idő múlva rászokott arra, hogy aludni is mellém
gömbölyödjön.
Hihetetlen, hogy voltam képes elviselni.
Végre-valahára aztán megszabadultam a macskáktól, és mehettem
vissza dolgozni. Mayával elmentünk a parkba. Jókedvűen nyargaltam
oda Wallyhoz és Belindához. Mind a ketten örömmel láttak.
- Hallom ám, hogy milyen nagy hős voltál, Ellie! Jó kutya!
Csóválni kezdtem a farkamat, mert örültem, hogy jó kutya vagyok.
Wally elszaladt, Belinda és Maya pedig leült az összecsukható
asztalhoz.
- Na, és mi a helyzet veled meg Wallyval? - tudakolta Maya.
Türelmetlenül ültem mellettük. Ha azonnal a férfi nyomába erednék,
akkor egyből megtalálhatnánk Wallyt.

206
 - Be fog mutatni a szüleinek a július 4-ei ünnepen. Úgyhogy... -
felelte Belinda.
- Az remek!
Legszívesebben vinnyogtam volna a hosszú beszélgetés alatt. Az
emberek rendkívül sok dologra képesek, ám igen gyakran előfordul,
hogy csupán beszélnek, és nem tesznek semmit sem.
- Fekszik, Ellie! - szólt rám Maya.
Vonakodva engedelmeskedtem, miközben jelentőségteljesen abba
az irányba néztem, amerre Wally elfutott.
Úgy tűnt, egy örökkévalóság telt el, mire Mayával elindulhattam
keresni. Jókedvűen iramodtam a nyomába. Semmi okom nem volt a
lassításra, hiszen Maya már könnyedén tartotta velem az iramot.
Ez a Wally ma nagyon kitett magáért! Rendkívül ügyesen álcázta a
szagát. Felemeltem a fejem, és keresni kezdtem a halvány
szagnyomokat. Találtam néhány illatot a levegőben, de képtelen
voltam Wallyra bukkanni. Fel-alá sétáltam, aztán visszatértem
Mayához, hogy útmutatást kérjek. Óvatosan bejártuk a területet.
Amikor pedig nem bukkantam rá a szagra, Maya átvitt egy új helyre,
ahol újra próbálkoztam.
- Mi a baj kislány? Jól vagy, Ellie?
Különös módon, a szél Wally irányából fújt, én mégis előbb
hallottam meg, minthogy megéreztem volna a szagát. Nyílegyenesen
felénk tartott. Rohanva indultam el az irányába, míg az orrom meg
nem bizonyosodott arról, hogy tényleg ő közeledik. Ezután
visszatértem Mayához. Ő ekkor már javában Wallyhoz beszélt.
Hangosan, kiabálva.
- Úgy tűnik, ma nem nagyon megy nekünk! - kiáltotta oda.
- Hát, az lehet. Eddig még mindig megtalált. Mi az, Ellie, hogy
érzed magad? - fordult hozzám Wally.
Egy kicsit játszottunk a bottal.
- Mondok én neked valamit, Maya! Tereld el kicsit a figyelmét
rólam! Átmegyek azon a dombon, aztán kerülök egyet visszafelé.
Nagyjából tíz percre lesz szükségem - folytatta Wally.
- Komolyan gondolod?

207
 - Hetek óta nem volt kint terepen. Lepjük meg egy egyszerű
feladattal!
Tisztában voltam azzal, hogy Wally újra elindult, pedig Maya
elővette a gumicsontot, odaadta, most meg igyekezett elvenni tőlem.
Hallottam a férfi lépteit. Tudtam, hogy elbújni megy, amitől jókedvem
lett. Amikor Maya elkiáltotta magát:
- Szimat! Keress! - lelkesen elindultam abba az irányba, amerre
Wally az előbb távozott.
Felrohantam egy dombra, és elbizonytalanodva megálltam. El nem
tudtam képzelni, hogy a csudába tudja Wally ilyen ügyesen álcázni a
szagát. Semmi nem került a levegőbe. Visszarohantam Mayához
útmutatásért, aki ekkor jobb kéz felé küldött. Gondosan átkutattam a
környéket.
Wallynak nyoma veszett.
Ekkor Maya bal kéz felé irányított. Ott is hiába kerestem Wallyt.
Ezúttal Maya visszajött velem bal felé. Együtt sétáltunk, megkerültük
a hegyet. Gyakorlatilag majdnem Wallyhoz értem, mire megéreztem a
szagát. Megmozdult, én pedig jeleztem. Nem kellett visszamennem,
hiszen Maya ott állt mellettem.
- Ez ugye azt jelenti, hogy baj van? - kérdezte Maya. - A doki
szerint mostanra már rég rendbe kellett volna jönnie.
- Hát... várjunk még egy hetet! Hátha akkor majd jobban érzi magát
- válaszolta Wally. Valamiért szomorúság áradt belőle, ezért az
orrommal megpiszkáltam a kezét.
A következő néhány hét folyamán Mayával viszonylag keveset
dolgoztunk. Munka közben Wally újra meg újra túljárt az eszemen.
Olyan remekül rejtette el a szagát, hogy csak akkor éreztem meg, ha
már ott állt az orrom előtt.
- Mi az, hogy Ellie elveszítette a minősítését? Ez azt jelenti, hogy ki
leszel rúgva? - kérdezte Al egyik éjjel. Nem igazán kedveltem az
emberek talpát, de Alnak megengedtem, hogy levegye a cipőjét, és a
lábujjával masszírozza a pocakomat, mivel a lába mostanában már
nem volt olyan büdös, mint régebben.
- Nem, de áthelyeznek valahova. Az elmúlt pár hetet íróasztal

208
mögött ücsörögve töltöttem. Nem vagyok én irodába való! Azt
hiszem, kérelmezni fogom, hogy újra járőrözhessek! - magyarázta
Maya.
Al észrevétlenül egy parányi húsdarabot ejtett az orrom elé a
szőnyegre. Ez volt az oka, hogy vacsora közben annyira szerettem ott
feküdni előtte. Csendben felnyaltam a falatkát, miközben Stella a
heverőről gyilkos pillantásokkal méregetett.
- Cseppet sem tetszik, hogy kimenj járőrözni. Nagyon veszélyes!
- Albert! - sóhajtott fel Maya.
- Ellie-vel mi lesz?
A nevemet hallva felnéztem, de Al nem adott újabb húsdarabkát.
- Nem is tudom. Nem tud dolgozni. A szaglása túlságosan is
megsérült. Le fogják szerelni. Itt él majd velem. Igaz, Ellie?
Csóválni kezdtem a farkamat, mert annyira jólesett, hogy kimondta
a nevemet. Kedvesen, tele érzelemmel.
Vacsora után autóba szálltunk, és kimentünk az óceánhoz! A
lenyugvó nap fényében Maya és Al leterített egy pokrócot két fa közé.
A hullámokkal mit sem törődve beszélgetni kezdtek.
- Annyira gyönyörű! - szólalt meg Maya.
Rájöttem, hogy bizonyára játszani szeretnének egy bottal vagy egy
labdával vagy valamivel. Mivel azonban rajtam volt a póráz, így nem
mehettem el, hogy játékszert keressek. Szomorú voltam, hogy ezek
ketten itt unatkoznak.
Arra figyeltem fel, hogy Al megijed. A szíve jól hallhatóan
dobogott. Ideges energia áradt belőle, újra és újra a nadrágjába
törölte a kezét.
- Maya, amikor ideköltöztél... Már akkor, hónapokkal ezelőtt
szerettem volna beszélni veled. Olyan gyönyörű vagy!
Maya nevetni kezdett.
- Ne butáskodj, Al! Nem is vagyok gyönyörű! Ugyan már!
Néhány fiú szaladgált a vízparton. Egy korongot dobáltak
egymásnak. Feszülten figyeltem őket, és eszembe jutott Ethan, meg az
az ostoba fricska. Kíváncsi voltam, hogy Ethan járt-e valaha is az
óceán partján. Ha igen, akkor vajon magával hozta, és bedobta-e azt a

209
tákolmányt a hullámok közé? Nagyon reméltem, hogy a fricska
elsüllyedt a vízben, és soha többé nem lesz meg. Ethan. Jól
emlékszem arra, hogy soha semmit nem csinált nélkülem. Kivéve,
persze, az iskolát. Nagyon is szerettem a mostani, munkával töltött,
céltudatos életmódomat, ám mégis akadtak napok, olyanok, mint ez a
mai, amikor Ethan az eszembe jutott. Annyira hiányzott, hogy újra a
csacsi kutyusa legyek!
Al még mindig félt. Kíváncsian ránéztem, mert a férfiból áradó
riadtság elterelte a figyelmemet a fiúkról. Most meg mi lehet a
veszély forrása? Semmi fenyegetőt sem találtam. Magunk voltunk
ezen a partszakaszon.
- Te vagy a világ legcsodálatosabb asszonya! - jelentette ki végül. -
És én... szeretlek, Maya!
Most már Maya is megriadt valamitől. Mi folyik itt? Felültem.
- Én is szeretlek, Al!
- Tudom, hogy nem vagyok gazdag, nem vagyok jóképű... - folytatta
Al.
- Édes istenem! - sóhajtott fel Maya. Most már az ő szíve is vadul
zakatolt.
- ...de életem végéig szeretni foglak, ha megengeded! - folytatta Al,
és lassan feltérdelt a pokrócon.
- Édes istenem, édes istenem - ismételgette a nő.
- Maya, leszel a feleségem? - kérdezte Al.

210
 Huszonnegyedik fejezet
Egy szép napon aztán Maya, Mama, az összes fivér és nővér meg az
a rengeteg sok családtag, mind összegyűlt egy hatalmas épületben, és
csendben ülve figyelték, ahogy bemutatom nekik a nemrég tanult, új
trükkömet. Nagyon lassan végigsétáltam a fából faragott padok
közötti vékony ösvényen. Fellépdeltem a szőnyeggel borított lépcsőn,
utána felálltak, én pedig türelmesen vártam, hogy Al kivegyen valamit
a hátamra erősített apró csomagból. Eztán mindenki leült, és
csodálattal telve nézett rám, miközben Maya és Al beszélgetett kicsit.
Maya hosszú, fodros ruhát viselt, amiből tudtam, hogy ma biztosan
nem megyünk ki a parkba játszani. Ez a legcsekélyebb mértékben sem
keserített el, mert mindenkit hihetetlenül felvidított az ügyességem.
Mama még el is sírta magát, annyira boldog volt.
Átmentünk Mama házába, ahol a gyerekek rengeteget rohangáltak,
és süteménnyel etettek.
Néhány hónappal később mindannyian átköltöztünk egy másik
házba, amelyiknek sokkal nagyobb volt az udvara. Volt benne garázs
is, de szerencsére senki sem akarta azt, hogy abban aludjak. Al és
Maya egymás mellett aludt. Semmi kifogásuk nem volt az ellen, hogy
felugorjak és melléjük feküdjek, csak hát azon a kis ágyon nem
maradt annyi hely, hogy nyugodtan alhassak. Ezenkívül meg oda a
macskák is felmászhattak. Végül arra szoktam rá, hogy Maya oldalán,
a padlón alszom. így ugyanis felkelhettem és vele mehettem, ha az
éjszaka kellős közepén felébredt, és elment valahova.
Lassan felfogtam, hogy többé már nem fogunk dolgozni. Ebből azt a
végső következtetést vontam le, hogy biztosan megtaláltunk
mindenkit, akit meg kellett találni, meg hogy Wally és Belinda
alighanem ráunt az egészre. Maya továbbra is eljárt futni. Al néha
velünk jött, bár csak nagy nehézségek árán tudta tartani az iramot.
Mindezek miatt igencsak meglepődtem, amikor Maya egy nap
izgatottan berakott a kisteherautóba, és elvitt kocsikázni. Pont olyan
volt, mint ha dolgozni mennénk. Mayából különös hangulat áradt. A

211
szokottnál lényegesen nagyobb nyugalom.
Egy hatalmas épület előtt álltunk meg. Azt mondta, hogy egy
iskolába érkeztünk. Ezzel sikerült igencsak meglepnie. Ekkor tudtam
csak meg, hogy az iskola egy konkrét hely, ahova Ethan is járt. Eddig
úgy véltem, hogy ezzel a szóval nem egy helyet, hanem azt a
létállapotot jelöljük, amikor a fiú nincs velem. Felzárkóztam hát
Maya mellé, és így léptünk be a jókora, zajos szobába. Rengeteg
izgatott, nevető gyerek várt rám. Leültem Maya mellé, és néztem,
ahogy a gyerekek igyekeznek nyugodtan ülve maradni. Eszembe jutott
róluk Ethan és Chelsea, meg a szomszédságban élő gyerekek. Belőlük
is ugyanígy áradt az erő.
Erős lámpával világítottak a szemembe. Egy nő beszélni kezdett,
majd a gyerekek alaposan megleptek, mert az összes kisfiú és kislány
tapsolni kezdett. Mivel megéreztem a belőlük áradó boldogságot,
csóválni kezdtem a farkamat.
Maya előbbre sétált velem. Amikor megszólalt, egészen hangosan
beszélt. A hangja egyszerre szólt közvetlenül a fejem fölött és a terem
végéből.
- Gyerekek, bemutatom nektek Ellie-t! Régen kutató- és mentőkutya
volt. Most már nyugdíjas. A rendőrségi felvilágosító program
keretében jöttem el hozzátok, hogy a munkánkról meséljek. Arról,
hogyan segített Ellie megtalálni az elveszett gyerekeket. Meg arról,
hogy mit tehettek, ha egyszer esetleg elvesznétek - magyarázta Maya.
Ásítottam egy nagyot, és megpróbáltam rájönni, hogy mire fel ez a
nagy felhajtás.
Egy jó fél órán keresztül ácsoroghattunk ott. Semmit sem
csináltunk. Ekkor Maya leengedett a színpadról, a gyerekek pedig
sorba álltak, és kis csoportokban odajöttek, hogy megsimogassanak.
Némelyikük őszinte lelkesedéssel ölelt át. Mások kicsit féltek, és
csak távolról néztek. Jóindulatúan csóválni kezdtem a farkamat, mire
az egyik félénk kislány felém nyújtotta a kezét. Jól megnyaltam.
Visítva elrántotta, de aztán már nem félt tőlem.
Bár Mayával többé nem jártunk dolgozni, az iskolába igen gyakran
elmentünk. Néha egészen apró gyerekekkel találkoztunk, máskor meg

212
nem is ők vártak ránk, hanem csupa öregember, akik Nagyapóra és
Nagyanyóra hasonlítottak. Az is előfordult, hogy Mayával olyan
helyre mentünk, ahol minden vegyszerszagtól bűzlött. Az ilyen
helyeken beteg, szenvedő vagy szomorú emberek feküdtek az ágyon.
Addig maradtunk velük, amíg egy kicsi elszállt a szomorúságukból.
Nemsokára pontosan tudtam, hogy mikor megyünk iskolába, mert
reggelente olyankor Maya sokkal tovább öltözködött. Amikor nem
mentünk iskolába, gyorsan magára kapta a ruhát, és néha valósággal
kirohant az ajtón. Al nevetve nézett utána. Utána a férfi is elment, és
engem otthon hagytak azokkal az ostoba macskákkal.
Bár már rég nem kenegették az orromat, Gilike továbbra is
ragaszkodott ahhoz, hogy ott lógjon mellettem, és állandóan hozzám
bújt, ha szunyókáltam egy kicsit. Örültem, hogy Al nincs itthon
napközben, és nem látja ezt. A férfi meglehetősen odavolt értem, a
macskákat viszont nem kedvelte. Giling-galang mindig elbújt előle,
míg Stella csak akkor ment oda hozzá, ha ételt látott nála. Emmet
viszont időnként odapöffeszkedett Alhoz, és nagy kegyesen
nekidörgölőzött a lábának. Úgy csinált, mintha szívességet tenne neki
azzal, hogy összeszőrözi a nadrágját.
Hosszú évek óta jártunk már az iskolába, amikor Maya egyszer
különös dolgot művelt. Egy kiscsoport nevű helyen voltunk.
Valamivel kisebb volt, mint azok a helyiségek, amelyeket korábban
láttam. Az itt lévő gyerekek mintha nagyjából mind egykorúak lettek
volna. Egészen kicsikék voltak. A földre fektetett pokrócokon ültek.
Enyhe irigység fogott el. Otthon az időm egy részét szunyókálással
töltöttem. Mintha nem lett volna annyi erő bennem, mint régebben.
Ahogy a gyerekeket néztem, úgy döntöttem, ha esetleg azt szeretnék,
hogy odafeküdjek egy pokrócra, nem fogok ellenkezni.
Maya ekkor odahívta az egyik gyereket. Az Alyssa nevű kislány
félénken jött oda, és átölelt. Amikor megnyaltam az arcát, mindenki
nevetni kezdett. Ilyet korábban sosem tettünk. Egyszer sem fordult
elő, hogy egy gyereket külön odahívtunk volna hozzám. Nem igazán
értettem, hogy miről is van szó.
Az asztal mögött ülő asszony, az óvó néni ekkor megszólalt:

213
 - Alyssa korábban még egyszer sem találkozott Ellie-vel. A kutyus
nélkül azonban meg sem születhetett volna!
Nemsokára körbevettek a gyerekek, hogy megsimogassanak, és
hozzám érjenek. Az iskolásdi ilyen volt. A kölykök néha nem tudták,
meddig mehetnek el. Az egyik fiú most is durván meghúzta a fülemet,
én meg csak hagytam, hadd örüljön.
Amikor véget ért az iskola, a gyerekek kiszaladtak az ajtón, de
Alyssa ott maradt velünk meg az óvó nénivel. Maya valami miatt
nagyon izgult. Izgatottan figyeltem, amikor egy férfi és egy nő lépett
be a kiscsoportba, és Alyssa odaszaladt hozzájuk.
A férfi nem volt más, mint Jákob.
Odaszökdécseltem hozzá. Lehajolt, és megvakargatta a fülemet.
- Szia, Ellie! Hát csak nem megőszültél itt nekem?
A nő felkapta Alyssát.
- Apu valamikor Ellie munkatársa volt. Hallottál már róla?
- Igen - bólogatott Alyssa.
Maya megölelte Jákobot és a nőt, aki letette a kislányt a földre,
hogy még egy kicsit simogasson.
Leültem, és alaposan megnéztem magamnak Jákobot. Megváltozott
azóta, hogy utoljára láttam. Eltűnt belőle az a dermesztő hideg.
Rájöttem, hogy ez az Alyssa nevű kislány valójában Jákob gyereke. A
nő meg a kislány édesanyja. Jákobot végre boldoggá tette a család.
Ez, bizony, újdonságnak számított. Amióta csak ismertem Jákobot,
soha nem volt boldog.
- Örülök, hogy emberek közé jártok! Jó ez a program - fejtegette
Mayának. - Az Ellie-hez hasonló kutyáknak dolgozniuk kell.
Észrevettem ám, hogy a nevemet a dolgozni szóval együtt emlegeti!
A kiscsoportban azonban semmi sem utalt arra, hogy meg kellene
keresnünk valakit. Jákob persze imádott a munkáról beszélni. Mindig
csak az járt az eszében. Ő már csak ilyen volt.
Nagy öröm volt látni a férfit, és azt, hogy valósággal árad belőle a
szeretet, amikor a családjára néz. Lefeküdtem a földre, és olyan
boldogság fogott el, hogy majdnem elszunyókáltam.
- Indulnunk kell hazafelé! - fordult az asszony Alyssához. - Jöhet

214
velünk Ellie is? - kérdezte a kislány. Mindenki nevetett.
- Ellie! - szólított meg Jákob. Felültem. Ismét lehajolt, és a két
tenyerébe fogta az arcom. - Jó kutya vagy, Ellie! Nagyon jó kutya!
Ahogy az érdes tenyerét megéreztem a szőrömön, eszembe jutott,
milyen volt kiskutyának lenni. Milyen volt megtanulni, hogyan kell
dolgozni. Eltelve a szeretettel, csóválni kezdtem a farkamat.
Ugyanakkor kétség sem férhet ahhoz, hogy Mayával is boldog voltam.
Így aztán, amikor a folyosón elbúcsúztunk egymástól, én rögtön Maya
nyomába eredtem. A körmöm hangosan kopogott a kövön.
- Jó kutyus vagy, Ellie! - suttogta Maya. - Ugye örültél, hogy
találkoztunk Jákobbal?
- Szia, Ellie! - kiáltotta Alyssa. Vékony kis hangja erősen
visszhangzott a kihalt előcsarnokban. Maya megállt, és hátranézett.
Követtem a példáját. Amikor utoljára láttam Jákobot, a lányát a
karjában tartva rám vigyorgott.
Abban az évben Emmet és Stella is meghalt. Maya sokat sírt, és
nagyon elszomorodott. Kicsit Al is szomorú volt. A ház valahogy
üresnek tűnt nélkülük. Giling-galang állandó megerősítésre vágyott,
amióta ő volt az egyetlen macskánk. Napjában többször is arra
ébredtem a szunyókálásból, hogy szorosan hozzám simul. Még ennél
is sokkal zavarba ejtőbb volt azonban az, ahogy csak állt ott, és
bámult rám. Nem értettem, hogy miért ragaszkodik ennyire hozzám.
Pontosan tudtam, hogy nem az az életem célja, hogy egy macska
pótanyja legyek. Ennek ellenére nem bántam különösebben a
közelségét, és néha még azt is megengedtem neki, hogy
megnyalogasson, mert úgy tűnt, hogy ettől valamennyire jobb kedve
lesz.
Azok voltak a legjobb napok, amikor esett egy kis eső. Olyankor a
szagok valósággal kirobbantak a talajból. Pont úgy, mint amikor még
kiskölyök voltam. Általában éreztem, ha a sűrűsödő felhők
nedvességet hoztak. Eszembe jutott, hogy odahaza, a Tanyán, milyen
sokszor esett.
Ekkoriban egyre többször jutott eszembe a Tanya. Még annál is
többször a Tánya meg Ethan. Már csak halványan emlékeztem arra,

215
hogyan is éltem Fürgével és Hugival, meg az Udvaron, Kokóval.
Néha váratlanul felébredtem, mert azt hittem, hogy odakint Ethan
csapta be a kocsija ajtaját. Vártam, hogy besétáljon, és a nevemet
kiabálja.
Egy nap reggeltől kezdve folyamatosan szakadt az eső. Mayával
megint az iskolában jártunk. Ebben az osztályban a gyerekek nem
pokrócon, hanem széken ültek. Hirtelen hatalmasat villámlott. Az azt
követő mennydörgéstől az összes gyerek összerezzent. Aztán nevetni
kezdtek, és kinéztek az ablakon. A hatalmas vihar feketére festette az
égboltot. Zúgó eső korbácsolta az iskolát. Beszívtam a levegőt, és azt
kívántam, bárcsak kinyitnák az ablakot, hogy beengedjék az illatokat.
- Üljetek le, gyerekek! - szólalt meg a tanár.
Ekkor azonban kivágódott az osztály ajtaja, és egy csuromvizes
férfi sietett be egy nő kíséretében.
- Elveszítettük Geoffrey Hickset! - kiáltott fel a férfi. Azonnal
hallottam a hangjából kicsengő feszültséget. Alaposan megnéztem
magamnak az érkezőket. A munkám során számtalan alkalommal
találkoztam ugyanilyen feszült, kétségbeesett emberekkel.
- Geoffrey még csak első osztályos! - magyarázta a férfi Mayának.
Az összes gyerek egyszerre kezdett kiabálni.
- Csend legyen! - förmedt rájuk a tanár.
- Kint bújócskáztak, amikor eleredt az eső - magyarázta a nő. - A
vihar a nagy semmiből jött. Az egyik pillanatban még ragyogott az ég,
aztán meg...
Eltakarta a szemét, mert hirtelen ömleni kezdtek belőle a könnyek.
- Mindenkit behívtam az épületbe. Geoffrey nem volt közöttük.
Abban a körben neki kellett elbújnia.
- Nem lehetne a kutyával...? - kérdezte a férfi. Maya rám nézett, én
pedig kihúztam magam.
- Jobb lesz, ha kihívjuk a rendőrséget! - válaszolta. - Ellie hét vagy
inkább nyolc éve nem vett részt keresésben.
- Az eső nem mossa el az összes nyomot? Valóságos égszakadás
van odakint - kérlelte a nő. - Attól félek, mire egy másik kutya ideér...
Maya az ajkába harapott.

216
 - Megpróbálunk segíteni. Ennek ellenére ki kell hívni a
rendőrséget! Mit gondolnak, hova mehetett az a gyerek?
- A játszótér mögött van egy erdő. A kerítés ugyan erős, de a
gyerekek alul ki tudnak bújni - magyarázta a férfi.
- Itt a hátizsákja. Ez talán segít! - nyújtott felénk egy vászonzsákot
az asszony. Jól éreztem Maya ideges izgalmát, amikor végigrohantunk
a folyosón. Amikor megtorpantunk az ajtóban, éreztem, hogy
valósággal összeomlik.
- Iszonyú ez az eső - suttogta. - De akkor is! Ellie?
Egészen közel hajolt hozzám.
- Ellie, készen állsz erre, kislány? Szagold meg!
Mélyen beszívtam a vászonzsák illatát. Mogyoróvajat, csokoládét,
zsírkrétát és egy embert éreztem.
- Geoffrey! - magyarázta Maya. - Érted?
Amikor kinyitotta az ajtót, az eső valósággal bezúdult a folyosóra.
- Szimat! Keresd!
Kiszökkentem az esőbe. Széles, nedves járda terült el előttem. A
körmöm hangosan kopogott, ahogy széltében és hosszában bejártam.
Számos kisgyerek halvány illatát éreztem, bár a szél elnyomta a
szagokat. Maya is kijött. Eltávolodott az iskolától.
- Gyere ide, Ellie! Itt keresd!
Egészen a kerítésig mentünk: semmi. Mayából, miközben a sárban
tocsogott, kétségbeesés és elkeseredettség sugárzott. Megtaláltuk azt
a helyet, ahol felhajtották a kerítés alját. Nem volt miért jeleznem.
- Rendben! Ha idebent volna az a gyerek, akkor megéreznéd, nem
igaz, kislány? Geoffrey! - kiáltotta Maya. - Geoffrey, gyere elő! Vége
a játéknak!
A kerítés mentén visszamentünk az iskolaépülethez. Átkutattuk az
udvar túlsó felét is. Ekkor villogó fényekkel megérkezett egy
rendőrautó. Maya odafutott, hogy beszéljen az érkezőkkel.
Továbbra is Geoffrey-t kerestem. Bár szinte semmit sem éreztem,
mégis tudtam, ha kellő mértékben összpontosítok, úgy, ahogy arra
megtanítottak, ha eléggé összeszedem magam, akkor el tudom
különíteni a fiú illatát a többiek szagától. Csak nem szabad feladnom.

217
 Igen! Rábukkantam valamire. A megfelelő irányba fordultam. A két
oszlop között olyan parányi nyílás tátongott, hogy azon egyetlen
felnőtt sem tudná keresztülpréselni magát. Megéreztem Geoffrey
illatát. Itt mászott ki! Elhagyta a játszóteret.
Visszafutottam Mayához, és jeleztem neki. Éppen a rendőrrel
beszélt, ezért először észre sem vette. Amikor azonban felém fordult,
valósággal összerezzent.
- Tényleg, Ellie? Mutasd!
A szakadó esőben visszafutottunk a két oszlophoz. Maya
keresztülnézett az apró nyíláson.
- Gyerünk! - kiáltotta. A kerítés mentén rohanni kezdett az iskola
bejárata felé.
- Kiment az iskola területéről! A kerítés túloldalán van! - kiabálta
az utánunk szaladó rendőr felé.
A túloldalon jól éreztem Geoffrey szagát a két oszlop között.
Innentől megtaláltam azt is, hogy merre ment tovább. Igen, pontosan
erre van!
Abban a pillanatban azonban az illat semmivé vált. Csupán két
lépést tettünk, és máris elveszítettem. De hát az előbb még olyan erős
volt a szag!
- Mi történt? - kérdezte a rendőr.
- Lehet, hogy beült egy kocsiba - felelte Maya. A rendőr felnyögött.
Lehajtottam a fejemet, és ekkor újra megéreztem. Ahogy irányt
változtattam, az illat is erősebbé vált. Az utcában, a kanyar felől erős
vízáram zubogott. A vizet a csatornafedő nyelte el. Beledugtam az
orromat a résbe. Nem törődtem a zubogó vízben kavargó szagokkal.
Csak az orromra összpontosítottam. Az oldalsó nyílás elég széles
volt ahhoz, hogy keresztülfurakodjak rajta. Akkor továbbmehetnék a
zajos, csuromvizes elvezető csatornában. Erre azonban nem volt
szükség. Világosan éreztem a fiú szagát. Itt van az orrom előtt, még
akkor is, ha nem látom a sötétben.
Felnéztem Mayára.
- Édes istenem! Ott van a gyerek! Lent van a csatornában! - sikoltott
fel Maya.

218
 A rendőr elővette a zseblámpáját, és bevilágított a nyíláson.
Mindannyian egyszerre pillantottuk meg a halálra rémült kisfiú sápadt
arcát.

219
 Huszonötödik fejezet
Ne félj, Geoffrey! Semmi baj! Ki fogunk szedni onnan! - kiabálta
Maya a gyereknek. Nem törődve a vízzel letérdelt, és mélyen benyúlt
a fiúért. A víz azonban elsodorta a gyereket a keskeny bejárattól. A
csatorna túlsó falába kapaszkodott. Sütött róla a rettenetes rémület.
Közvetlenül Geoffrey mögött az esővíz hangos hörgéssel tűnt el egy
fekete alagút torkában. Maya nagyokat nyögve próbálta bepréselni
magát a csatornába, de a fiút képtelen volt elérni.
- Hogy a csudába ment be oda? - kiabálta a rendőr.
- Éppen csak hogy beférhetett. Még azelőtt mászhatott be ide, hogy
elkezdett volna esni az eső. Édes istenem, igazi felhőszakadás!
Maya hangja kétségbeeséssel volt tele.
Geoffrey feje fölött egy kör alakú vaslemez látszódott a betonban.
A rendőr megpróbálta felnyitni. Halkan káromkodott magában.
- Megpróbálom a kerékkulccsal! - kiabálta. A zseblámpát Maya
kezébe nyomta, és elrohant. A lába hallhatóan tocsogott a vízben.
Geoffrey valósággal remegett a hidegtől. Eltompult tekintettel
bámult a Maya lámpájából betűző fénysugárba. Bár a fejére húzta
vékony, sárga esőkabátja kapucniját, de az nem jelentett nagy
védelmet a hideg ellen.
- Tarts ki, Geoffrey! Kapaszkodj! Mindjárt kiszabadítunk! A kisfiú
nem válaszolt.
Egy járőrkocsi szirénája vonyított fel a távolban. Alig egy perccel
később a jármű már be is kanyarodott a sarkon. Enyhén megcsúszott,
ahogy megállt mellettünk. A rendőr kiugrott, és a csomagtartóhoz
futott.
- Már jönnek a mentők és a tűzoltók! - kiabálta.
- Arra nincs idő! - üvöltötte Maya. - Becsúszik az alagútba! A
rendőr egy görbe fémdarabbal bukkant fel.
- Geoffrey, tarts ki! Kapaszkodj! - kiabálta Maya.
A rendőr közben megpróbálta felfeszíteni a vastárcsát a kocsiból
kiszedett szerszámmal. Amikor Maya felpattant, hogy megnézze, mire

220
jutott a társa, én is vele mentem. Így aztán jól láttam odafentről, hogy
egy jókora sárdarab zuhan Geoffrey arcára, amikor félrerántják a
vasfedőt. A kisfiú önkéntelenül is odakapott, hogy letörölje a
mocskot az arcáról. Így viszont már nem tudott kapaszkodni, és
elesett. A pillanat törtrészéig még ránk bámult, aztán az áradat
lesodorta az alagútba.
- Geoffrey! - sikította Maya.
Munka közben sohasem haboztam. Azonnal fejest ugrottam a gyerek
után. Abban a pillanatban, amint elmerültem a vízben, az áramlat
brutális ereje lesodort az alagútba, de magam is arra akartam úszni.
Az alagútban sötét volt. Az áramlat felemelt, majd a mélybe húzott.
Bevertem a fejemet a fenti betonba. Nem törődtem semmivel sem,
hanem Geoffrey-ra összpontosítottam. A fiú, valahol az orrom előtt, a
sötétben, némán küzdött az életéért. Halványan még mindig éreztem
az illatát. Hol eltűnt, hol felbukkant a víz gyilkos örvényei közt.
A víz egyszerre, minden előzetes figyelmeztetés nélkül, eltűnt
alólam. A tökéletes sötétben megpördültem magam körül. A szűk
alagút egy jóval szélesebb föld alatti csatornába torkollott. A
mélyebb víz sokkal hangosabban dübörgött. Geoffrey illatán kívül
mindent kizártam az elmémből. Elszántan úsztam tovább. Bár nem
láthattam, de már csupán néhány méter választott el a gyerektől.
Mielőtt elsüllyedt volna, nyomban rájöttem, hogy mire készül.
Ethan hányszor eljátszotta velem ezt a kis tréfát! Csak akkor ugrott
fejest a tóba, ha tudta, hogy már ott vagyok a sarkában! Pontosan
ugyanúgy, ahogy annak idején, most is világosan éreztem, hogy
Geoffrey valahol alattam süllyedt lefelé. Azonnal lemerültem.
Kinyitottam a számat. Az őrjöngő víz elvakított és vadul dobált, de a
következő pillanatban a kapucnija már ott volt a számban. Együtt
bukkantunk fel a felszínre.
Itt nem lehetett sehová sem menni, csak ahová a víz sodort minket.
Minden figyelmemet lekötötte az, hogy a gyerek fejét a felszínen
tartsam. A kapucnijánál fogtam. Életben volt, de már nem mozgott.
A nedves betonon halvány fény tűnt fel előttünk. A négyszögletes
csatorna jó két méter széles lehetett. Sehol egy kijárat! Hogy fogom

221
így megmenteni Geoffrey-t?
A fény egyre erősebbé vált. A ragyogással együtt mind hangosabb,
dübörgő zaj támadt. Az áramlat felgyorsult. Továbbra is erősen
szorítottam Geoffrey kapucniját, mert éreztem, hogy valami készül.
Valósággal kirobbantunk a nappali szürkeségbe. A betoncsőből
hatalmas csobbanással zuhantunk bele egy gyors folyású folyóba. A
hullámok olyan erővel korbácsoltak, hogy alig tudtam mindkettőnk
fejét a habzó víz fölött tartani. A folyó partját betonfal szegélyezte.
Amikor megpróbáltam a gyereket kirángatni a közelebbi partra, az
áramlat ellenem szegült, és próbált visszahúzni. Ekkor már az
állkapcsom és a nyakam is fájt az erőlködéstől. Magam után húzva a
gyereket, minden erőmmel a part felé úsztam.
Előttünk pásztázó zseblámpák fényét láttam. Esőköpenyes férfiak
rohantak lejjebb a vízparton. Úgy tűnt, az áramlat elsodor mellettük,
mielőtt biztos helyre vihetném Geoffrey-t.
Ketten beugrottak a vízbe. A közöttük feszülő kötél kint ért véget a
parton, a többiek kezében. A kintiek megvetették a lábukat. A vízben
állók csípőig merültek a hullámokban. Kinyújtott karral próbáltak
elkapni minket. Minden erőmmel feléjük eveztem.
- Megvagy! - kiáltott fel az egyik, amikor Geoffrey-val nekik
vágódtunk. Megragadta a nyakörvemet, míg a társa a fiút emelte ki a
magasba. A kötél megfeszült, és gyorsan mindannyian kimenekültünk
a vízből.
Ahogy kiértünk, a férfi elengedett, és Geoffrey mellé térdelt.
Nyomkodni kezdte a kisfiú testét, aki barna vizet öklendezett fel.
Köhögni és sírni kezdett. Odabicegtem mellé. Ahogy elszállt belőle a
félelem, én is megnyugodtam. Nem lesz semmi baja.
Az emberek lerángatták Geoffrey-ról a vizes ruhát, és száraz
pokrócokba csavarták.
- Nem lesz semmi baj! Kisfiú, rendbe jössz majd! Tiéd a kutyus?
Megmentette ám az életedet!
Geoffrey nem válaszolt, de egy pillanatra a szemembe nézett.
- Gyerünk! - kiáltott az egyik férfi, mire Geoffrey-val felrohantak az
útra, és beültek egy teherautóba. A teherautó hangosan szirénázva

222
indult el.
Lefeküdtem a sárba. Mind a négy lábam vadul remegett. Amikor én
is elhánytam magam, maró fájdalom hasított belém. Annyira
elgyengültem, hogy elködösödött a látásom. Rám zúdult a hideg eső,
és meg sem tudtam mozdulni.
A rendőrautó azonnal kikapcsolta a szirénáját, amikor megállt
odafönt. Ajtók csapódtak.
- Ellie! - sikította Maya a magasból. Holtfáradtan néztem fel rá.
Még ahhoz is kimerült voltam, hogy a farkamat csóváljam.
Villámgyorsan lerohant hozzám, a vízpartra. Megpróbálta elrejteni a
könnyeit. Bőrig ázott, de amikor magához ölelt, nagyon is éreztem a
Mayából áradó melegséget és szeretetet.
- Jó kutya vagy, Ellie! Megmentetted Geoffrey-t. Nagyon, de nagyon
jó kutyus vagy! Édes istenem, Ellie, már azt hittem, hogy
elveszítettelek!
Aznap éjjel az állatorvosnál kellett aludnom. Jó pár napon át
mindenem úgy sajgott, hogy alig tudtam megmozdulni. Ekkor Mayával
elmentem az iskolába. Most azonban minden iskolás pont olyan idős
volt, mint ő. Állandóan a szemembe villantottak, mialatt egy férfi
hangosan beszélt. Odajött hozzám, és egy nevetséges nyakörvet tett
rám. Ekkor még több fény villant. Olyan volt, mintha mennydörgés
nélkül villámlana. Mindenütt fények ragyogtak. Arra emlékeztetett az
egész, amikor Anyu mellett ültem, nem sokkal az Ethan lábát
megégető tűz után. Eközben a férfi valamit Maya egyenruhájára tűzött.
Mindenki tapsolni kezdett. Éreztem a Mayából áradó büszkeséget és
szeretetet. Odasuttogta nekem, hogy jó kutya vagyok. Büszkén néztem
körül.
Nem sokkal ezután valami megváltozott a házban. Maya és Al
egyszerre tűnt izgatottnak és nyugtalannak. Állandóan beszélgettek az
asztalnál.
- Ha fiú lesz, miért ne hívhatnánk Albertnek? - méltatlankodott Al. -
Milyen jó kis név!
- Tényleg klassz név, drágám, de akkor mégis minek szólítanánk?
Nekem te vagy Albert, te vagy Al.

223
 - Hívhatnánk Bertnek!
- Jaj, drágám!
- Na, de most komolyan, minek hívjuk? A családotokban olyan
sokan vagytok! Már az összes létező férfinevet elhasználtátok. Nem
hívhatjuk Carlosnak, Diegónak, Franciscónak, Ricardónak...
- Mi lenne, ha Angel lenne?
- Angel? Mármint Angyal? Azt akarod, hogy a fiamat Angyalnak
hívják? Szerintem nem kéne a gyerek névadását olyan nőre bíznunk,
aki a macskáját Giling-galangnak nevezte el!
A macska az oldalamhoz bújva aludt. Még csak fel sem emelte a
fejét, amikor a nevét meghallotta. A macskák már csak ilyenek. Csak
és kizárólag akkor figyelnek rád, ha nekik úgy tetszik. Maya nevetni
kezdett.
- Mit szólnál a Charleshoz?
- Charley? Nem, az első főnökömet hívták Charlesnak! - tiltakozott
Al.
- Anthony?
- Nem az unokaöcsédet hívják Anthonynak?
- Antoniónak hívják - javította ki Maya.
- Cseppet sem csípem. Tök hülye bajsza van!
Maya majdnem összeesett a vihogástól. Egyszer megrezzentettem a
farkamat, jelezve, hogy értem én a tréfát.
- George?
- Nem.
- Raul?
- Nem.
- Jeremy?
- Na, még csak azt kéne!
- Ethan?
Úgy felpattantam, hogy Al és Maya döbbenten nézett rám.
- Úgy tűnik, hogy Ellie-nek ez a név tetszik! - szólalt meg Al.
Bizonytalanul fülelni kezdtem. Giling-galang dühös arccal nézett fel
rám. Odaügettem az ajtóhoz, és felemeltem az orromat.
- Mi az, Ellie? - kérdezte Maya.

224
 Nyomát sem láttam a régi gazdámnak. Abban sem lehettem biztos,
hogy jól értettem-e a nevét. Odakint néhány bicikliző gyerek gördült
el a ház előtt, de egyikőjük sem Ethan volt. Mégis, miért gondoltam
azt, hogy Ethan, ugyanúgy, mint Jákob, váratlanul újra felbukkan az
életemben? Ösztönösen tudtam, hogy ilyesmi nem történhet meg egy
kutyával. De hát Maya mégiscsak kimondta a fiú nevét, ugye? Mi más
oka lett volna rá?
Elbizonytalanodva mentem oda Mayához. Felsóhajtottam, és
ledőltem egy kicsit. Giling-galang odasétált, és hozzám bújt. Al
jelentőségteljes pillantást vetett rám. Kicsit zavarba jöttem, és
gyorsan másfelé néztem.
Nem sokkal később már másvalaki is lakott velünk a házban: a kis
Gabriella. Olyan volt a szaga, mint a romlott tejnek, és még a
macskánál is haszontalanabbnak tűnt. Amikor Maya hazahozta az
újszülöttet, legelőször is óvatosan odatartotta elém, hogy
megszaglászhassam. Gabriella nem tett rám különösebben nagy
benyomást. Attól kezdve Maya gyakran felkelt éjszakánként.
Elkísértem, amikor odament Gabriellához, és a mellére szorította,
miközben én a lába elé feküdtem. Mayából ilyenkor csak úgy áradt a
zabolátlan szeretet. Ezt olyan jólesett látni, hogy nemsokára mély,
nyugodt álomba merültem.
A csontjaimat mardosó fájdalom nem lepett meg különösebben.
Ugyanezt éreztem, amikor még Bailey voltam, és az időm nagy részét
azzal töltöttem, hogy Nagyapónak segítsek tenni-venni. A hangok
kezdtek eltompulni, és már nem láttam túl jól. Ez sem lepett meg.
Vajon Maya tudja, hogy nemsokára eljön a nap, amikor már nem
leszek itt velük? Világos volt, hogy egyszer én is meghalok.
Ugyanúgy, ahogy Emmet és Stella is meghalt. Ez a dolgok rendje.
Akkor is, amikor Tóbi voltam, meg akkor is, amikor Bailey. Nem volt
különbség a kettő között.
Miközben egy napos helyen feküdtem, és ilyen gondolatok jártak az
eszemben, ráébredtem, hogy egész életem során jó kutya voltam.
Amit megtanultam az első anyámtól, az elvezetett Ethanhoz. Amire
pedig Ethan tanított, annak segítségével alá tudtam merülni abba a

225
fekete vízbe, és megtaláltam Geoffrey-t. Közben pedig Jákobtól
elsajátítottam, hogyan kutassam fel és találjam meg az embereket,
akik közül sokat meg is tudtunk menteni.
Alighanem ez lehetett az oka annak, hogy Ethant elhagyva, Ellie-
ként születtem újjá. Minden, amit korábban tettem, minden, amit
korábban tanultam, hozzásegített ahhoz, hogy jó kutya legyek, és
megmentsem az embereket. Eközben ugyan nem voltam annyira
boldog, mint csacsi kutyus koromban, ám mostanra tisztában voltam
azzal, miért is nyűgöznek le annyira ezek a teremtmények, ezek az
emberi lények attól a pillanattól kezdve, hogy először megláttam őket.
Azért, mert a sorsom elválaszthatatlanul összefonódott az övékkel.
Mindenekelőtt Ethannal. Kettőnk között életre szóló kapcsolat alakult
ki.
Mivel pedig sikerült végrehajtanom a rám szabott feladatot,
biztosra vettem, hogy eljutottam az utam végére. Most már nem vár
rám több újjászületés. Ezzel is megbékéltem. Bármilyen csodálatos
dolog is átélni egy kiskutya mindennapjait, ezt az élményt kizárólag
Ethannal akartam megosztani. Maya és Al minden figyelmét lekötötte
a kis Gabriella. Én igazából épphogy csak családtagnak számítottam.
Kivéve persze Gilike számára, mert az a cica úgy gondolta, én
vagyok a családja.
Felötlött bennem a gondolat, hogy vajon a macskák is visszatérnek-
e a haláluk után. Elhessegettem ezt az ötletet, mert amennyire valaha
is meg tudtam ítélni, a macskáknak semmilyen életcéljuk nem volt.
Rendkívül zavarba ejtő volt, hogy egy idő múlva már nem voltam
képes arra, hogy elég gyorsan kiérjek az udvarra. Mind gyakrabban
hagytam csúnyaságokat a padlón. Ami pedig még ennél is rosszabb,
Gabriella pontosan ugyanezzel a kihívással küzdött. A szemétben így
gyakran összekeveredtek a kettőnk pocakjának termékei.
Al gyakran elkocsikázott velem az állatorvoshoz. Mindig az első
ülésen ülhettem. A doktor gondosan megsimogatott, miközben én
hangosan morogtam a gyönyörtől.
- Nagyon jó kutyus vagy, csak hát megöregedtél! - vigasztalt Al. A
farkamat csóválva nyugtáztam, hogy jó kutya vagyok. Maya egyre

226
többet foglalkozott Gabriellával, így egy idő múlva már leginkább
csak Al törődött velem. Nem volt ezzel semmi baj. Éreztem a férfiből
áradó rokonszenvet és szeretetet, amikor segített feltápászkodni, hogy
megint együtt mehessünk autókázni.
Egy napon aztán Alnak ki kellett cipelnie a kertbe, hogy
elvégezhessem a dolgomat. Jól éreztem a férfiban feltámadó
szomorúságot, amikor végre felfogta, hogy mit jelent mindez.
Megnyugtatóan nyaltam meg az arcát, és az ölébe tettem a fejemet,
amikor leült a földre és sírni kezdett.
Amikor Maya hazajött, kihozta a kicsit is az udvarra, és együtt
ücsörögtünk egy darabig.
- Olyan jó kutyus voltál, Ellie! - ismételgette Maya. - Igazi hős!
Életmentő kutyus. Megmentetted azt a kisfiút, Geoffrey-t!
Átjött a szomszédban lakó hölgy, és magához vette Gabriellát.
Maya odahajolt a gyerekhez, és a fülébe suttogott valamit, miközben
csak úgy áradt belőle a szeretet.
- Minden jót, Ellie! - köszönt el Gabriella. Kinyújtotta a kezét, a
szomszéd pedig lehajolt, hogy megnyalhassam.
- Mondd azt, hogy Szia, kutyus! - kérte a szomszédasszony.
- Szia, kutyus! - mondta hangosan Gabriella.
A szomszédasszony bevitte a házba.
- Olyan szörnyű, Al! - sóhajtott fel Maya.
- Tudom! Ha akarod, majd én elintézem - válaszolta a férje.
- Nem, dehogy is! Ott kell lennem Ellie mellett.
Al habozva felemelt, és berakott a kocsiba. Maya beült mellém a
hátsó ülésre.
Tudtam, hogy hova megyünk kocsikázni. Minden egyes porcikám
fájdalmasan sajgott. Elnyúlva hevertem az ülésen. A fejemet Maya
ölében nyugtattam. Igen, tudtam, hogy hova megyünk. Vártam is, hogy
odaérjünk, és végre békesség öleljen körül. Maya a fejemet
simogatta, én pedig becsuktam a szemem. Volt esetleg valami, amit
még szívesen csinálnék? Megkeresnék még valakit? Úsznék-e az
óceánban? Kidugnám a fejemet a kocsi ablakán? Mindegyik lehetőség
csodálatos élményt ígért. Én azonban már az összeset kipróbáltam, és

227
ennyi elég is volt.
A farkamat csóváltam, amikor felfektettek az ismerős acélasztalra.
Maya elsírta magát.
- Olyan jó kutyus vagy! - suttogta újra és újra. Ezeket a szavakat és
Maya végtelen szeretetét vittem magammal, amikor megéreztem a
parányi tűszúrást, és utána máris magával sodort az óceán
csodálatosan meleg vize.

228
 Huszonhatodik fejezet
Új anyámnak széles, fekete arca és meleg, rózsaszín nyelve volt.
Döbbenten bámultam fel rá, amikor rájöttem, hogy minden kezdődik
elölről. Ez lehetetlennek tűnt azok után, hogy Ellie voltam.
Nyolc szénfekete, makkegészséges és játékos kedvű fivérem és
nővérem volt. Az esetek többségében azonban nem velük
játszadoztam, hanem kicsit arrébb húzódtam, és magányosan
próbáltam meg rájönni arra, hogy mégis, miért lett újra kiskutya
belőlem?
Semmi értelme nem volt az egésznek. Pontosan tisztában voltam
azzal, hogy soha nem ismerhettem volna meg Ethant, ha Tóbiként nem
tanulom meg, hogy miként kell kinyitni a kaput. A csatornában
eltöltött napjaim során kiderült, hogy semmi félnivaló sincs a kerítés
túlsó oldalán. Ethan mellett megismertem a szeretetet és a barátságot.
Úgy éreztem, hogy teljességgel eleget teszek a rám szabott feladatnak,
ha nap mint nap elkísérem a kalandjai során. Ethan arra is
megtanított, hogyan mentsem ki a tóból. Ellie-ként pedig
elsajátítottam, miként lehet megtalálni az embereket. Mindezek
segítségével képes voltam megmenteni a vízzel teli alagútból azt a
kisfiút. Nem érhettem volna el ilyen remek eredményeket a munkám
során, ha előtte nem lettem volna Ethan kutyája. E nélkül sohasem
értettem volna meg Jákob hűvös távolságtartását. A férfiból áradó
hidegség megsebzett volna.
De most mégis, mihez kezdjek magammal? Mégis, mi olyan
történhet, ami indokolttá teszi azt, hogy ismét kiskutya lettem?
Egy gondosan tisztán tartott, betonpadlójú kennelben tartottak
minket. Napjában kétszer odajött hozzánk egy férfi. Kitakarította a
ketrecet, és kivitt minket a füves udvarra, hogy szaladgáljunk egy
kicsit. Más férfiak és nők is foglalkoztak velünk. Felemeltek minket,
és megnézték a tappancsunkat. Éreztem én, hogy boldogok, de
egyikőjükből sem sugárzott az az egészen különleges szeretet, ami
Ethanból, Mayából meg Alból.

229
 - Gratulálok, ezredes úr! Ez bizony igencsak jól sikerült kis alom! -
jelentette ki az egyik látogató, miközben felemelt a magasba. - Nagy
pénzeket kap majd értük!
-Engem éppen az a kölyök aggaszt, amelyik ott van a kezében! -
szólt közbe egy másik férfi.
Új anyám nagy tiszteletet tanúsított a füstszagú ember iránt, ha az
bármikor is bejött a ketrecbe. Ebből tudtam, hogy az illető a gazdánk.
- Nagyon úgy néz ki, hogy nincsen benne elég életerő.
- Mutatta már az állatorvosnak?
A férfi a hátamra fordított. A hüvelykujját végighúzta az ajkamon,
hogy megnézze a fogamat. Mozdulatlanul tűrtem az érdeklődését.
Csak annyit akartam, hogy hagyjanak végre békén.
- Semmit nem találtak benne. Az a szokása, hogy elkülönül a
többiektől, és állandóan alszik - válaszolta az Ezredes.
- Hát, nem lehet mindenkiből bajnok! - felelte a másik, és lerakott a
földre.
Miközben arrébb totyogtam, határozottan éreztem az Ezredesből
áradó szomorúságot. El sem tudtam képzelni, hogy mi rosszat
tehettem. Ugyanakkor úgy véltem, hogy nem fogok túl sok időt itt
tölteni. Korábbi tapasztalataim szerint az emberek szeretik, ha van
egy egész alomnyi kiskutyájuk, ám ez a vonzalom nem olyan erős,
hogy meg is tartsanak minket.
Most az egyszer tévedtem. Néhány héttel később a legtöbb
fivéremet és nővéremet már elvitték az emberek. Csupán hárman
maradtunk. Nem kerülte el a figyelmemet új anyám egykedvű
beletörődése. Már nem szoptatott minket, de még mindig szeretettel
telve hajolt oda hozzánk, ha bármelyikünk is megközelítette, hogy
megnyalja az arcát. Úgy tűnt, hogy már korábban is áteshetett
mindezen.
A következő néhány nap során új emberek érkeztek, hogy játsszanak
velünk. Például beraktak egy párnahuzatba, kulcscsomókat lengettek
előttünk, vagy éppenséggel egy labdát gurítottak el az orrunk előtt, és
kíváncsian várták, hogy mit teszünk. Meglehetős esztelenségnek tűnt,
amit csináltak. Hogy is lehet kiskutyák közelében így viselkedni?

230
Rajtam kívül azonban mindenki komoly odaadással végezte a dolgát.
- Igencsak sokat kér egy ilyen apró jószágért! - mondta valaki az
Ezredesnek.
- Az apja kétszeres nemzeti bajnok. Az anyja hatszor is helyezést
ért el az állami kutyakiállításon. Kétszer meg is nyerte! Úgy vélem,
nagyon is megéri az árát - ellenkezett az Ezredes.
Kezet fogtak, és én magamra maradtam anyámmal és Mászóka
nővéremmel. Azért hívtam így, mert a kislány állandóan rám mászott,
ha nem figyeltem. Mivel az utolsó testvérünk is elment, Mászóka attól
kezdve csak engem zaklatott. Önvédelemből kénytelen voltam
állandóan birkózni vele. Az Ezredes észrevette a kettőnk
kapcsolatában beállt változást, és rettenetesen megkönnyebbült.
Mászókát aztán elvitte egy nő, aki lószagtól bűzlött. Egyedül
maradtam. Kénytelen vagyok beismerni, hogy kifejezetten jólesett ez
a változás.
- Nagyon úgy tűnik, hogy kevesebbet kell kérnem érte - jegyezte
meg pár nappal később az Ezredes. - Micsoda disznóság!
Eszembe sem jutott, hogy felemeljem a fejemet, vagy hogy
odarohanva próbáljam meggyőzni arról, hogy ne legyen már olyan
csalódott. Tudtam, hogy egy világ dőlt össze benne.
Na most, az volt a nagy helyzet, hogy engem is végtelen bánat
kerített hatalmába. Képtelen voltam rájönni, hogy mi történik velem.
Miért vagyok újra kiskutya? Már kikészültem annak a puszta
gondolatától is, hogy újra végig kell csinálnom majd a kiképzést.
Annál szörnyűbbet el sem tudok képzelni, hogy nem Mayával vagy
Jákobbal kell megtanulnom az emberkeresést. Újra élnem kell? Rossz
kutyának éreztem magam.
Nem rohantam oda a kerítéshez, hogy megnézzem, ki érkezik
látogatóba. Akkor sem, ha gyerekekkel jöttek. Nem akartam megint
barátkozni velük. Engem csupán egyetlen gyermek érdekelt: Ethan.
- Ennek meg mi baja? Beteg talán? - kérdezte egyszer valaki.
- Dehogyis! Csak ilyen magányos fajta, elég magának való -
válaszolta az Ezredes.
Az idegen belépett a ketrecbe, és felemelt. Világoskék szemével

231
barátságosan végigmért.
- Nyugodt kis fickó vagy, igaz? Ez minden? - kérdezte. Megéreztem
benne az eltökéltséget. Valahogyan tudtam, hogy vele még ma
kikerülök a ketrecből. Amikor letett, odaszaladtam az új anyámhoz,
és búcsúzóul megnyaltam az arcát. Úgy tűnt, ő is tisztában van azzal,
hogy mi vár ránk. Hozzám dörzsölte az arcát.
- Na, nézzük, 250-et megér nekem! - jelentette ki a kék szemű férfi.
Az Ezredes ettől valóban megrökönyödött:
- Hogy mennyit? De uram, a kutya pedigréje...!
- Ja persze, olvastam én is a hirdetést! Nézze, a barátnőmnek
veszem. Nem járnak majd vadászni, csak egy kutya kell neki. Nem azt
mondta, hogy hajlandó engedni? Na most, ha jól látom a helyzetet, itt
van ez a három hónapos kölyök. Maga meg, ugye, kiváló
kutyatenyésztő. Úgy vélem, oka van annak, hogy az embereknek nem
kellett ez a kis fickó. És azt se nagyon hiszem, hogy maga
különösebben ragaszkodik hozzá. Ha nagyon akarom, felmegyek az
internetre, és ingyen örökbe fogadok egy gazdátlan labradort. Mivel
azonban ennek itt rendben vannak a papírjai, és a szüleivel sincs
gond, simán kipengetek érte 250 zöldhasút. Nagy a sor mögöttem?
Sokan akarják megvenni? Nem hinném!
Nem sokkal később az idegen már be is rakott a kocsija első
ülésére. Kezet rázva búcsúzott el az Ezredestől. Gazdám
köszönésképpen még csak meg sem simogatta a fejemet. A férfi egy
papírdarabot nyomott az Ezredes kezébe.
- Ha szeretne valamikor kedvező áron luxuskategóriájú
személygépkocsit venni, hívjon csak fel! - vigyorgott rá az új
tulajdonosom.
Alaposan megnéztem magamnak. Az tetszett, hogy elöl utazhatok,
ám amikor rám esett a pillantása, a leghalványabb lelkesedést sem
éreztem benne. Gyakorlatilag nem is törődött velem.
Nemsokára már tudtam is, hogy miért. Kiderült, hogy nem vele
fogok élni. Amúgy Dereknek hívták. Mostantól Wendivel fogok lakni.
A fiatal nő felkiáltott, és ugrálni kezdett, amikor Derek beállított
velem az otthonába. Azonnal birkózni kezdtek, és nem is törődtek

232
velem. Így aztán alaposan körülnéztem a lakásban. Az új
otthonomban. Mindenütt cipők és ruhadarabok hevertek. A heverő
előtti alacsony asztalkán lévő dobozokban beszáradt ételt találtam.
Tisztára nyaltam őket.
Nem gondoltam, hogy Derek különösebben kedvelné Wendit, bár
mindig megölelte, mielőtt elment. Annak idején farkcsóválva
figyeltem, amikor Al elment otthonról. Valósággal sütött róla a Maya
iránt érzett szeretet. Derekben mindennek nyomát sem találtam.
Wendi rajongott értem, de sokszor összezavart ezzel. Képtelen
voltam felfogni az érzéseit. A következő néhány nap során Mici-
Mucinak, Guglinak, Kutyi-Mutyinak, Lonónak és Pisztáciának hívott.
Később újra Mici-Muci lett belőlem, majd pár nap elteltével
átmentünk a macizásba: Brum-brum Brúnónak, Maci-Macikámnak,
Cukimuki-Macinak, Paci-Macinak és Csodamacinak hívott.
Lenyomott az ágyra, és elborított a csókjaival. Olyan erővel szorított
magához, mintha egyszerűen nem tudna betelni velem, ám amikor a
következő pillanatban megszólalt a telefon, új gazdasszonyom
egyszerűen leejtett, és szaladt, hogy felvegye.
A nap azzal kezdődött, hogy Wendi keresgélni kezdett a holmija
között. Dermesztő kétségbeesés fogta el, amitől kiabálni kezdett:
- Elkések! El fogok késni!
Kirohant az ajtón, én pedig egész nap magamra maradtam. Hülyére
untam magam.
A padlót újságok borították. Én azonban nem tudtam
visszaemlékezni arra, hogy ezeket most lepisilhetem, vagy inkább
gondosan őriznem kell. Bizonytalanságomban hol ezt, hol azt tettem.
A fogam úgy sajgott, hogy a szájamból valósággal ömlött a nyál.
Kénytelen voltam néhány cipőt megrágcsálni. Wendi sikítórohamot
kapott, amikor megtalálta őket. Néha elfeledkezett arról, hogy
megetessen. Ilyenkor nem maradt más választásom, mint hogy fejest
ugorjak a szemetesbe. Mondjuk, ennek is újabb kiáltozás lett a
következménye.
Amennyire felfoghattam, semmilyen célja nem volt annak, hogy
Wendivel éljek. Nem edzettünk együtt. Nem is nagyon sétáltunk. A

233
gazdám egyszerűen kinyitotta az ajtót, és hagyta, hogy éjszakánként
kint szaladgáljak az udvaron. Nappal viszont semmi ilyesmit nem tett.
Ha nagy ritkán mégis, akkor Wendi remegett, mintha valami rosszat
csinálnánk. Az idő múltával iszonyúan rosszkedvű lettem. A bennem
feszülő energiát azzal próbáltam levezetni, hogy ugatni kezdtem.
Néha órákon át ugattam. A hangom visszaverődött a falakról.
Egyik nap hangosan kopogtattak az ajtón.
- Macuskám! Gyere ide! - szólt rám Wendi. Bezárt a hálószobájába,
de onnan is jól hallottam, hogy az ajtóban álló férfi magánkívül van a
dühtől.
- Nem tarthat kutyát! Benne van a lakásbérleti szerződésben!
A „kutya" szót hallva félrehajtott fejjel kezdtem fülelni.
Elképzelhető, hogy a férfi valamilyen megmagyarázhatatlan okból
kifolyólag rám lenne dühös? Amennyire megítélhettem, nem tettem
semmi rosszat. Ezen az őrült helyen azonban egészen különös
szabályok voltak érvényben, úgyhogy ki tudja ezt megmondani!
Amikor Wendi legközelebb el akart menni dolgozni, odahívott
magához, és rám szólt, hogy üljek le. A legcsekélyebb mértékben sem
lepődött meg azon, hogy engedelmeskedem ennek a parancsszónak,
holott senki sem tanított meg rá.
- Figyelj Muci-maci! Nem szabad ám ugatni, amíg nem vagyok
itthon! Világos? Haragudni fognak a csúnya szomszédok. Ugye nem
fogsz ugatni?
Éreztem, hogy valahol a szíve mélyén nagyon szomorú.
Megpróbáltam rájönni, hogy mitől ilyen bánatos. Lehet, hogy ő is
egész nap unatkozik? De hát akkor miért nem visz el magával? Hiszen
imádok kocsikázni! A bennem tomboló temérdek energia hatására
egész délután ugattam, viszont nem rágtam meg a cipőjét.
Talán egy nappal később Wendi egy kézzel nyitotta ki az ajtót, a
másikkal pedig levett kintről egy darab papírt. Szét akart robbanni a
hólyagom, ezért odaszaladtam hozzá, de nem engedett ki. Ehelyett a
papírt bámulta, majd dühösen üvölteni kezdett. Nem volt más
választásom, minthogy leguggoljak a konyhában. Ekkor tenyérrel a
fenekemre csapott, utána viszont kinyitotta az ajtót.

234
 - Ezzel az erővel nyugodtan ki is mehetsz! Úgyis mindenki tudja,
hogy itt vagy! - mérgelődött. A dolgom nagy részét így az udvaron
végeztem el. Sajnáltam, hogy összerondítottam a konyhát, de egészen
egyszerűen nem volt más választásom.
Másnap Wendi sokáig nem kelt fel. Utána beültünk a kocsiba, és
sokat, de nagyon sokat autókáztunk. Kénytelen voltam a hátsó ülésen
utazni, mert az első ülésen valóságos barikád volt a legkülönfélébb
dolgokból. Legalább az ablakot leengedte, így ki tudtam dugni az
orromat. Egy parányi ház előtt álltunk meg. Az udvaron több jármű is
parkolt. A szaguk világosan elárulta, hogy már jó ideje nem mentek
velük sehová. Az egyiket meg is jelöltem.
Egy idősebb nő állt az ajtóban.
- Szia, anyu! - köszöntötte Wendi.
- Ez volna az? Milyen böhöm nagy! Azt mondtad, hogy kiskutya!
- Szerinted miért hívom Macinak?
- Nem lesz ez így jó!
- De anyu! Nem tehetek mást! El kell hoznom a lakásból! - kiabálta
Wendi mérgesen.
- Mégis, mi járt az eszedben, amikor kutyád lett?
- Derektől kaptam ajándékba. Mégis, mi a fenére számítottál? Hogy
visszaadom neki?
- Mi a fenéért vett neked kutyát, ha nem is tarthatsz kutyát az
albérletben?
- Azért, mert mondtam neki, hogy kutyust akarok! Ezért! Na, anyu,
most akkor örülsz? Mondtam, hogy szeretnék egy kutyát! Istenem!
A két nő között a legkülönfélébb érzelmek kavarogtak. Egyszerűen
képtelen voltam kibogozni őket. Nem értettem a helyzetet. Aznap éjjel
ott aludtunk a parányi házban. Mind a ketten féltünk egy kicsit. Lakott
ott egy Victor nevű férfi is. Már besötétedett, amikor hazaért. Olyan
féktelen düh sugárzott belőle, hogy az egész ház veszélyes, őrült
helynek tűnt miatta. Miközben Wendivel egy zsúfolt kamrában, a
keskeny ágyon aludtunk, Victor a ház másik részében üvöltözött.
- Nekem aztán nem kell kutya!
- Ez itt az én házam, és azt csinálok, amit akarok!

235
 - Mégis, mi a fenét csináljunk ezzel a kutyával?
- Na, ne legyél már ennyire ostoba! Mit szoktak csinálni az
emberek a kutyáikkal?
- Fogd már be, Lisa! Fogd már be a szádat!
- Minden jó lesz, Mici-Muci! Nem engedem, hogy bárki is bántson!
- suttogta Wendi a fülembe. Olyan szomorú volt, hogy kénytelen
voltam megnyalni a kezét. Ahelyett, hogy megnyugodott volna,
egyszer csak elsírta magát.
Másnap reggel a két nő a kocsi mellett beszélgetett. Szaglászni
kezdtem az ajtót, hogy végre engedjenek beszállni. Minél hamarabb
lelépünk innen, annál jobb!
- Istenem! Anyám, hogy bírod ki vele? - kérdezte Wendi.
- Annyira nem is rossz. Sokkal jobb, mint az apád volt.
- Ne kezdd már megint!
Egy percig némán álltak. Beleszagoltam a levegőbe. Megéreztem a
ház mellett felhalmozott szemét szagát. Őszintén szólva elbűvölt ez az
illat. Semmi kifogásom sem lett volna az ellen, hogy egy szép napon
majd turkáljak benne.
- Nahát, akkor... Csörögj ide, ha hazaértél! - szólalt meg végül az
idős nő.
- Hát persze, anyu! Vigyázzál ám Macikára!
- Hát persze! - biccentett a nő, aztán előhalászott egy cigarettát. A
szájába vette, meggyújtotta, és haragosan kifújta a füstöt.
Wendi letérdelt mellém. Megérezve nehéz, de ismerős
szomorúságát, pontosan tudtam, mi fog történni. Megsimogatta a
pofámat, és elmondta, hogy jó kutya vagyok. Utána viszont kinyitotta
a kocsi ajtaját, és becsusszant, anélkül hogy engem is beengedett
volna. Nyugodtan bámultam a távozó kocsi után. Fogalmam sem volt
róla, hogy mi rosszat tettem. Ha tényleg annyira jó kutya vagyok,
miért hagy el a tulajdonosom?
- És most, hogyan tovább? - motyogta a mellettem álló asszony, és
újra kifújta a cigarettafüstöt.

236
 Huszonhetedik fejezet
A következő néhány hét legfontosabb tanulsága az volt, hogy jó
messziről el kellett kerülnöm Victort. Az esetek többségében ez nem
is volt annyira nehéz, mivel a hátsó udvar egyik oszlopához láncoltak.
A férfi amúgy sem törődött velem. Én viszont gyakran láttam, amint a
konyhaablak előtt ülve cigarettázik és iszik. Néha éjszaka is kijött az
udvarra vizelni. Ilyenkor azért mégis megszólított:
- Te meg mi a faszt bámulsz, te dög? - üvöltött rám. Hangosan
vihogott, de a nevetésében nem éreztem vidámságot.
Egyre melegebb lett. Árnyék híján ástam magamnak egy kisebb
gödröt a düledező hátsó kerítés és a napon perzselődő egyik gépezet
között.
- Az a dög összemocskolta a hómobilomat! - kezdett el Victor
üvöltözni, amikor észrevette, hogy mit tettem.
- Két éve rohad ott az a tragacs! - válaszolta mérgesen a nő, akit
Lisának hívtak. Nagyon gyakran veszekedtek. Az ilyen
összezördülések kicsit emlékeztettek arra, amikor Apu és Anyu
összeveszett, és kiabálni kezdett. A legnagyobb különbséget az
jelentette, hogy ebben a házban néha csattanás, és fájdalmas sikoly is
hallatszott. Ezt többnyire feldőlő és a padlóra zuhanó üvegek
csörömpölése kísérte.
A félig elkorhadt fakerítés túloldalán egy kedves öreg nénike élt.
Az idős hölgy rászokott arra, hogy odajöjjön hozzám beszélgetni a
lécek között.
- Jaj, te kedves kis kutyus! Kaptál vizet ma már? - suttogta az első
igazán forró reggelen. Elcsoszogott, és nemsokára visszatért egy
kancsóval. Hideg vizet öntött a mocskos tálamba. Hálásan felnyaltam,
utána pedig megnyaltam a kerítés résén keresztül felém nyújtott
vékony, remegő kezet.
A székletem körül zümmögő legyek gyakran a számra és a
szememre szálltak. Ettől majdnem megőrültem, viszont semmi
kifogásom nem volt az ellen, hogy itt, hátul heverésszek, amíg jó

237
messze lehetek Victortól. Halálosan rettegtem tőle. A férfiból áradó
rosszakarat igazi veszéllyel fenyegetett. Todd jutott az eszembe, meg
a pisztolyos fickó, aki Jákobot bántotta. Mindkettejüket megharaptam.
Ez vajon azt jelenti, hogy egyszer majd Victort is megharapom?
Egészen egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy az emberek
megtámadása lenne az életcélom. Ez elfogadhatatlan lenne. A
rosszullét környékezett, ha csak ilyesmi eszembe jutott.
Ha Victor nem volt otthon, ugatni kezdtem, mire Lisa kijött, és
megetetett. Kis időre levette rólam a láncot. Ha azonban a férfi otthon
volt, sohasem ugattam.
A kerítés túloldalán lakó néni apró húsdarabokkal lepett meg.
Átdugta őket a nyíláson. Ha a levegőben sikerült elkapnom a
falatkákat, őszinte örömmel nevetni kezdett. Mintha csak egy
különösen nehéz trükköt mutattam volna be. Nagyon úgy tűnt, hogy az
életem egyetlen valódi célja nem más, minthogy legalább egy kicsit
jobb kedvre derítsem azt a titokzatos nőt, akinek az arcát sosem
láthattam teljesen.
- Micsoda disznóság! Micsoda szégyen! Hogy lehet így bánni egy
állattal? Szólni fogok valakinek! - mondogatta. Éreztem, hogy a
szomszédom igenis törődik velem. Ez a felismerés összezavart, hisz a
néni egyszer sem jött át, hogy játsszon velem.
Egyik nap aztán egy kisteherautó állt meg a ház előtt. Egy nő szállt
ki belőle. Mivel ugyanolyan ruhát viselt mint Maya, tudtam, hogy a
rendőrségen dolgozik. Egy pillanatig tényleg azt hittem, hogy értem
jött, és megyünk dolgozni. Odalépett ugyanis a hátsó kert kerítéséhez,
rám nézett, és valamit írni kezdett. Az egésznek nem nagyon volt
értelme. Amikor Lisa csípőre tett kézzel kijött a házból, gyorsan a
földre feküdtem. A rendőrtiszt átadott neki egy papírt.
- Semmi baja a kutyának! - kiabálta Lisa. Tényleg dühbe gurult.
Éreztem, hogy a hátam mögött az öreg nénike ott áll a kerítés
túloldalán. Csendben figyelte Lisa dühöngését.
Aznap éjjel Victor a szokásosnál is többet kiabált miattam.
Állandóan azt a „kutyát" emlegette.
- Ennyi erővel le is puffanthatnánk azt az átkozott dögöt! - harsogta.

238
- Ötven dollár? Már mire fel? Semmi rosszat nem csináltunk!
A földre lapultam, amikor a házban hatalmas csörömpöléssel
összetört valami.
- Hosszabb láncra kell kötnünk, és el kell takarítanunk azt a sok
szart az udvarról! Olvasd el a papírt! - förmedt rá Lisa.
- Már miért kéne elolvasnom? Nem kényszeríthetnek semmire! Ez
magánterület!
Victor aznap éjjel is kijött az udvarra, hogy oda vizeljen.
Megpróbált egy kézzel megtámaszkodni a ház falában, de elvétette. A
földre zuhant.
- Te meg mostan mit bámulsz, hülye korcs!? - dadogta nehézkesen. -
Holnap elintézlek! Dehogy fizetek én ötven dollárt!
Igyekeztem a föld alá süllyedni a kerítés tövében. Még csak ránézni
sem mertem.
Másnap az orrom előtt lebegő pillangó annyira elterelte a
figyelmemet, hogy valósággal kővé dermedtem, amikor Victor
egyszer csak ott állt előttem.
- Akar a kutyus kocsikázni egy kicsit? - duruzsolta felém. Nem
kezdtem el csóválni a farkam. Valamiért úgy éreztem, hogy halálos
veszély fenyeget. Nem, gondoltam, nem akarok kocsikázni veled!
- Élvezni fogod! Vár rád a nagyvilág! - röhögte, ám a nevetése
köhögésbe fulladt. Elfordult és a földre köpött. Letekerte a láncomat
az oszlopról, majd odavezetett a kocsijához. Megálltam az ajtónál, de
hátrarángatott a csomagtartóhoz. Elfordította a kulcsot, mire a
csomagtartó teteje felpattant.
- Na, másszál ide befelé! - szólt rám. Éreztem, hogy akar tőlem
valamit, és feszülten vártam egy érthető utasítást.
- Jól van, na! - fordult felém. Odahajolt hozzám, megragadott a
farkam tövénél és a nyakam mögötti laza bőrnél fogva. Belém hasított
a fájdalom, ahogy felemelt, és már bent is voltam a csomagtartóban.
Megcsúsztam a zsíros papírokon. Levette rólam a pórázt, és odadobta
elém. Becsapta a csomagtartó fedelét, engem pedig szinte teljes
sötétség vett körül.
A bűzlő olajos rongyok arra az éjszakára emlékeztettek, amikor

239
megsérült Ethan lába. Hideg fémszerszámokon feküdtem. Cseppet
sem volt kényelmes. Azonnal felismertem, hogy az egyik szerszám
egy puska. Orrfacsaró bűzét semmivel sem lehetett összetéveszteni.
Elfordultam, és megpróbáltam semmibe venni az szúrós szagokat.
Félig feküdtem, félig kuporogtam. Kimeresztettem a körmömet, és
sikertelenül próbáltam megtartani magam, miközben a kocsi hangos
zötyögéssel, csúszkálva elindult. Én is ide-oda csapódtam benne.
Korábban soha nem éltem még át ilyen különös kocsikázást. Ez volt
az első alkalom, amikor nem élveztem azt, hogy autóban ülhetek.
Ennek ellenére tudtam, hogy a kocsikázás végén mindig egy új hely
vár rám. Annyira jó egy új helyet felfedezni! Lehet, hogy ott más
kutyák várnak rám. Az is lehet, hogy mostantól megint Wendinél
fogok lakni.
A szűk, sötét helyen hamarosan nagyon meleg lett. Önkéntelenül is
az a szoba jutott az eszembe, ahova Hentes mellé zártak Tóbiként,
miután Senorától elvettek. Nagyon régóta nem gondoltam arra a
félelmetes pillanatra. Hiszen azóta annyi minden történt! Mostanra
teljesen más kutya lett belőlem. Olyan jó kutya, aki emberek életét
menti meg.
A hosszú és nyomorúságos utazás után a kocsi még erőteljesebben
kezdett remegni és döcögni. Forró por töltötte be a csomagtartó
levegőjét. A sűrű, fojtó porfelhő miatt köhögnöm kellett. Rázni
kezdtem a fejemet. A kocsi élesen fékezve állt meg. A lendülettől
nekicsapódtam a csomagtartó falának. A motor nem hallgatott el. Egy
percen keresztül várakoztunk.
Furcsa módon, mihelyt megálltunk, megéreztem Victor jelenlétét a
csomagtartón túl, a kocsi belsejében. Valamiért azt gondoltam,
megpróbál döntésre jutni. Érzékeltem a bizonytalanságát.
Horkantott egyet. Nem értettem mit mond, azt viszont jól hallottam,
hogy kinyitja az ajtót. A lába alatt hangosan ropogott a kavics, amíg
hátrajött. Remegve lapultam a csomagtartóban. Már azelőtt éreztem a
szagát, mielőtt felnyitotta volna a tetőt. Valósággal rám zúdult a
hűvösebb levegő.
Némán bámult rám. Egy pillanatra pislogva a szemébe néztem,

240
aztán máris lesütöttem a tekintetem. Nem akartam, hogy azt higgye,
kihívóan viselkedem.
- Hát, jól van.
Odahajolt, és megragadta a nyakörvemet. Azt hittem, hogy rám adja
a pórázt, ám a legnagyobb meglepetésemre a nyakörv a
csomagtartóba esett. Különös érzés fogott el. Mintha a nyakörv még
mindig rajtam lenne, csak hirtelen semmivé foszlott a súlya.
- Na, szálljál már ki végre!
Amikor felálltam, begörcsölt a lábam. Felismertem a
kézmozdulatait, és kiugrottam a kocsiból. Ügyetlenül értem földet.
Egy földúton álltunk. Mindkét oldalon hosszú szárú fűszálak
hajladoztak a napfényben. Az út pora valósággal telítette belül az
orromat, és belepte a nyelvemet. Mocorogni kezdtem. A férfira
pillantottam. És most, mi lesz?
Victor visszaült a kocsiba. A motor szinte felhördült. Zavarodott
arccal bámultam, ahogy a kerekek belemarnak az útba, és
murvadarabokat szórnak szanaszét. A kocsi megfordult, az orra abba
az irányba mutatott, ahonnan jöttünk. A férfi ekkor leengedte az
ablakot.
- Szívességet teszek neked. Tudod, hogy most már szabad vagy?
Menjél nyulat fogni, vagy mi!
Rám vigyorgott, a kocsi pedig hatalmas porfelhőt hagyva maga
után, távolodni kezdett.
Döbbentem bámultam a jármű után. Ez meg milyen játék lehet?
Haboztam, aztán mozgásba lendültem. Könnyű volt a levegőben
szálló porfelhő nyomát követni.
A hosszú esztendők munkatapasztalata után tisztában voltam azzal,
hogy nemsokára elveszítem a szagot. Victor alighanem nagy
sebességgel hajt. Jókedvűen felgyorsítottam. Már nem a porfelhőt
követtem, hanem helyette a kocsi hátsó részének jellegzetes szagaira
összpontosítottam. A csomagtartóra, ahol olyan hosszú időt töltöttem.
Egészen addig az autó nyomában haladtam, míg el nem értem egy
kikövezett útra. Tovább követtem, de akkor elértem az autósztráda
feljárójához. Látva az elképesztő sebességgel száguldozó autókat,

241
tudtam, hogy elveszítettem a nyomát. Elképesztően sok autó
száguldott el mellettem. Egy sem akadt közöttük, amelyiknek a szaga
ne emlékeztetett volna Victor kocsijára. Persze egyik sem volt
teljesen azonos vele. Egyszerűen lehetetlennek bizonyult megtalálni
azt az illatmintát, amit kerestem.
Az autópálya félelemmel töltött el. Megfordultam, és elindultam
visszafelé, ahonnan jöttem. Mivel semmi más tennivalóm nem akadt,
ezért az idevezető szagminta nyomát követtem. A délutáni szellők
miatt már eléggé kivehetetlen volt az illata. Amikor azonban
visszaértem a földúthoz, nem kanyarodtam be, hanem céltalanul
továbbmentem a kőúton.
Jól emlékeztem arra, hogyan kamatoztattam mindazt, amit a legelső
anyámtól tanultam. Másodszorra voltam kiskutya, amikor sikerült is
elmenekülnöm a ketrecből. Igazi kalandnak tűnt az, hogy kijutottam a
nyílt, szabad, élettel teli nagyvilágba. Nemsokára jött is egy ember,
aki Cimbinek nevezett. Utána meg felbukkant Anyu, és elvitt
Ethanhoz.
Most viszont semmi ilyesmit nem éreztem. Még hogy szabad
vagyok! Nagyon nem úgy tűnt, hogy tele vagyok életerővel. Elöntött a
bűntudat és a szomorúság. Céltalannak éreztem az életem. Nem volt
hova mennem. Innen képtelen leszek hazamenni. Pontosan olyan
helyzetbe kerültem, mint amikor az Ezredes hátat fordított nekem.
Aznap Derek elvitt, hogy Wendivel éljek. Bár az Ezredes semmit sem
érzett irántam, a mozdulata mégiscsak valamiféle búcsúzás volt.
Victor ugyanígy szabadult meg tőlem. Az egyetlen különbséget az
jelentette, hogy nem adott oda senkinek.
A por és a hőség miatt lihegnem kellett. A szomjúságtól kiszáradt a
szám. A világ legtermészetesebb dolgának tűnt, hogy a víz alig
kivehető illatát érezve, abba az irányba induljak. Letértem az útról, és
a lágy szellőben ide-oda hajladozó magas fűben gázoltam tovább.
A víz ellenállhatatlan aromája egyre erősödött. Hívását követve
átvágtam a fák között, és lesiettem a folyó meredek partján. Egészen
mellig gázoltam a vízbe. Valósággal beleharaptam. Teletöltöttem vele
a számat, aztán lefetyelni kezdtem. Csodálatos érzés volt!

242
 Amikor már nem kínzott tovább a szomjúság, alaposabban is
szemügyre vettem a környezetemet. A folyó csodálatos, párás illata
megtöltötte az orromat. Nem csupán a víz zubogását hallottam, de a
messzeségből nagyon finomam megütötte a fülemet valamilyen
képzelt sértés miatt méltatlankodó kacsa hápogása. Elindultam a part
menti iszapban.
A következő pillanatban azonban valósággal földbe gyökerezett a
lábam. Elkerekedett a szemem, és döbbenten kaptam fel a fejemet.
Tudtam, hogy hol vagyok!

243
 Huszonnyolcadik fejezet
Valamikor hosszú, de nagyon hosszú idővel ezelőtt ugyanennek a
folyónak a partján álltam. Lehet, hogy pontosan ugyanezen a helyen?
Ethannal hatalmas út állt mögöttünk, miután Terri, az az ostoba ló
cserbenhagyott minket. Képtelenség lenne bármi mással
összetéveszteni ezt az illatot. Hosszú éveken keresztül kutattam az
eltűntek szagát. Megtanultam, hogyan különítsem el egymástól az
illatokat. Az emlékezetembe véstem és elraktároztam őket. Azonnal
felismertem ezt a helyet. Mondjuk, az is segített, hogy most is nyár
volt, vagyis ugyanaz az évszak, mint akkor. Ráadásul magam is fiatal
voltam, a szaglásom pedig éles.
Egészen egyszerűen nem tudtam felfogni, hogyan tudhat minderről
Victor. Miért pont egy olyan helyen engedett el, ahonnan idetaláltam?
Vajon mit akarhat tőlem? Mit tegyek? Jobb ötlet híján elindultam a
vízfolyás irányába. Pontosan ott szaladtam, ahol Ethannal mentünk
oly hosszú évekkel ezelőtt.
Napnyugtára olyan éhes voltam, mint még korábban soha.
Valósággal begörcsölt a gyomrom. Vágyakozva gondoltam az öreg
néni sápadt kezére, ahogy átnyúl a kerítés egyik résén, és apró
húsdarabokat dobál felém, amiket még a levegőben elkaphatok. A
puszta emlék elég volt ahhoz, hogy összefusson a számban a nyál. A
vízpartot elborító sűrű növénytakaró miatt csak nehezen haladtam.
Minél jobban mardosott az éhség, annál kevésbé voltam
meggyőződve a döntésem helyességéről. Tényleg ezt kellene tennem?
Jó lesz az, ha elindulok a folyó mentén? De miért is?
Hiszen csak egy kutya vagyok. Megtanultam, hogy az életem
egyetlen célja az, hogy az emberek közt éljek, hogy szolgáljam őket.
Most elszakítottak tőlük, és én csak sodródok. Nem maradt célom,
elszállt minden remény. Milyen sors várhat rám? Ha valaki véletlenül
észrevenne, ahogy a folyó partján osonok, talán összetéveszthet a
legelső, rémült és félénk anyámmal. Victor azzal, hogy elhagyott, a
múltban egészen odáig lökött vissza.

244
 Az előttem álló hatalmas fa még a télen repedt ketté. Ahogy a vízbe
dőlt, apró üreget hagyott maga után a parton. Mivel a nap már lassan
eltűnni készült az égboltról, ezért kimerülten, sajgó lábbal másztam
be abba a sötét menedékbe. Képtelen voltam felfogni az életem
váratlan fordulatát.
Másnap reggel mardosó éhség ébresztett fel. Kíváncsi orromat
azonban hiába emeltem a levegőbe, csupán a folyó és a környező
erdőség különféle szagait éreztem. Mivel nem volt jobb dolgom,
továbbhaladtam folyásirányba. Jóval lassabban vánszorogtam, mint
tegnap. Nagyon kimerített az üres gyomromba hasító fájdalom.
Eszembe jutott, hogy a víz időnként döglött halakat vet ki a partra.
Miért is csak henteregtem rajtuk? Miért nem faltam fel az összesét,
amíg megtehettem? Egy döglött hal most mennyei csemege lett volna.
A folyó azonban ezúttal semmilyen ehetőt nem tálalt fel nekem.
Olyan nyomorúságos állapotba kerültem, hogy szinte észre sem
vettem, amikor a szinte járhatatlan vízpart helyét emberi szagokkal
teli ösvény vette át. Letörten kullogtam tovább. Csupán akkor
torpantam meg, amikor az ösvény meredeken emelkedni kezdett, és
elérte az országutat.
Az út a folyó fölött átívelő hídhoz vezetett. Felnéztem, és abban a
pillanatban felszállt az elmémet borító köd. Izgatottan szimatolva
nyugtáztam, hogy bizony, már jártam itt! Az a rendőr annak idején
pontosan ezen a helyen talált meg minket Ethannal. Autóba szálltunk
vele, és visszahajtottunk a Tanyára!
Sejtettem, hogy azóta sok év eltelhetett. Jól emlékeztem a híd egyik
végén álló fiatal facsoportra. A csemetékből égbe törő óriások lettek,
ezért újra megjelöltem őket. A híd szúette deszkáit is kicserélték.
Ettől eltekintve a szagok pontosan ugyanolyanok maradtak, mint az
emlékeimben.
A hídon álltam, amikor meghallottam egy autó dübörgését. Rám
dudált, én meg ijedten elhátráltam. Egy perccel később, habozva
ugyan, de a nyomába eredtem. Otthagytam a folyót, és az úton mentem
tovább.
Fogalmam sem volt arról, hogy milyen irányba tartok. Valami

245
mintha azt súgta volna, hogy errefelé haladva majdcsak beérek a
városba. A városban, ugye, emberek élnek. Ahol pedig emberek
vannak, ott ennivalót is találok.
Amikor az utam egy másikat keresztezett, az ösztöneim azt a
tanácsolták, hogy forduljak jobb kéz felé. így tettem, és bűntudatosan
elrejtőztem az árnyékban, valahányszor meghallottam egy kocsi
hangját. A magas fűben osontam tovább. Úgy éreztem, hogy rossz
kutya vagyok. Az éhség ezt az érzést csak megerősítette.
Több ház mellett is elmentem. A legtöbbjük eléggé messze feküdt
az úttól. A kutyák gyakran megugattak, mert felbőszítette őket, hogy a
területükre bitangoltam. Nagyjából napnyugta lehetett, amikor éppen
egy kutyás ház mellett oldalogtam el. Kinyílt az oldalsó ajtó, és egy
férfi lépett ki a házból.
- Vacsi, Leó! Akarsz vacsorázni? - kérdezte. Pontosan olyan volt a
hangja, amilyet az emberek akkor használnak, ha mindenáron meg
akarják győzni a kutyát arról, hogy most valami nagyszerű dolog vár
rá. Néhány lépcsőfok vezetett a házba. A férfi hangos csattanással
odatett egy fémből készült etetőtálat.
A vacsora szót hallva valósággal kővé dermedtem. Mozdulatlanul
figyeltem, ahogy egy elképesztő állkapcsú, zömök testű, alacsony
kutya vánszorog le nagy nehezen a lépcsőn. Pár lépésnyire a háztól
elvégezte a dolgát. A mozgása jól mutatta, hogy öreg állat lehetett.
Nem érezte meg a szagomat. Visszament, piszkálgatta kicsit az ételt,
majd kaparászni kezdte az ajtót. Egy perc sem telt bele, és az ajtó
kitárult.
- Ennyi az egész, Leó? Biztos, hogy nem kérsz többet? Nem is ettél
egy falatot sem! - szomorkodott a férfi. A hangjában hasonló bánatot
éreztem, mint amikor Al sírt az udvaron azon az utolsó napon,
amelyet vele és Mayával töltöttem. - Hát akkor, gyere be, Leó!
A kutya felnyögött, de képtelen volt a hátsó lábával fellépni az
utolsó lépcsőfokra. A férfi gyengéden lehajolt, felemelte az állatot, és
bevitte a házba.
Az első pillantásra rokonszenvesnek találtam. Hirtelen rájöttem,
hogy itt akár otthonra is lelhetek. Ez a gazda szerette a kutyáját, Leót,

246
és engem is szeretni fog majd. Megetet, és ha majd megöregszem és
elgyengülök, ölben visz be az otthonunkba. Még ha nem is kereshetek
eltűnt embereket, még ha nem is járhatok iskolába, még ha egy percig
sem dolgozhatok, hanem csupán minden figyelmemet a házban élő
embernek szentelem, akkor is, legalább lenne otthonom. Véget
érnének Mici-Muci őrült, céltalan napjai.
Közelebb óvakodtam, és meghoztam a lehető leglogikusabb
döntést: megettem Leó vacsoráját. Lisa és Victor házában heteken
keresztül fűrészporízű, zsíros kutyaeledelt kaptam. Valósággal
remegtem a gyönyörűségtől, amikor felfaltam Leó táljából a
csodálatos illatú, húsos falatokat. Amikor mindent megettem,
megpróbáltam tisztára nyalni a tányért. Az etetőtál ekkor vágódott
neki a ház falának. A kutya odabent meghallotta a zajt, és
figyelmeztetően ugatni kezdett. Hallottam, ahogy odavonszolja magát
az ajtó másik oldalára. Lihegett, és egyre hangosabban kezdett
morogni, amint megbizonyosodott arról, hogy odakint vagyok.
Leó hangja erős kételyeket ébresztett fel bennem azzal
kapcsolatban, hogy az idős kutya örülne-e annak, ha én is itt élnék a
házában.
Valósággal lerohantam a lépcsőről. Mire világosság gyulladt az
udvaron, már el is tűntem a fák között. Leó ellenséges morgása
egyértelműen a tudtomra adta, kénytelen leszek a saját otthonra
találni. Nem is volt ezzel semmi baj. Sikerült elvernem az éhségemet,
és most már nem is akartam olyan nagyon itt élni.
A magas fűben ágyaztam meg magamnak. Fáradt voltam, de a teli
hasam miatt bizakodó.
Igencsak megéheztem, mire végre megtaláltam a várost. Tudtam,
hogy jó helyen járok. A külső részek a bolondját járatták velem.
Rengeteg ház mellett, töméntelen autóval és gyerekekkel teli utcán
haladtam, pedig az emlékeim világosan a tudtomra adták, hogy ezen a
helyen csupán szántóföldeknek szabadna lenniük. Ekkor azonban
odaértem arra a helyre, ahol annak idején Nagyapó ücsörgött a
barátaival, hogy jókat köpködjenek. Megismertem a környék illatát. A
ház ablakait régi farostlemezekkel deszkázták be, és a mellette lévő

247
épület szőrén-szálán eltűnt. A helyén nyers, sáros üreg tátongott. Az
üreg mélyén jókora gépezet dübörgött. Miközben mozgott, hatalmas
földdarabokat tolt maga előtt.
Az emberek erre is képesek voltak. Lebontották a régi épületeket,
és újakat tettek a helyükre. Nagyapó is új istállót épített. Úgy
változtatják meg a környezetüket, ahogy az nekik tetszik. És mit tehet
egy kutya? Hát csak annyit, hogy elkíséri az emberét, aki szerencsés
esetben még kocsikázni is elviszi. A hatalmas zaj és a rengeteg új
szag mind arról árulkodott, hogy az itteni emberek nem sokat
lazsáltak, mióta elkezdték megváltoztatni a városukat.
Miközben végigügettem az utcán, több ember is utánam fordult.
Minden egyes ilyen találkozás után rossz kutyának éreztem magamat.
Semmilyen igazi cél nem vezérelt most, hogy ideértem. Az egyik nagy
fém szeméttárolóból kizuhant egy szeméttel teli zsák. Iszonyatos
bűntudattal felszakítottam a zacskót, és kitúrtam belőle egy
valamilyen ragadós, édes szósszal borított húsdarabot. Ahelyett, hogy
ott helyben felfaltam volna, elszaladtam a fémtároló mögé, és
pontosan úgy bújtam el, ahogy arra a legelső anyám tanított.
A városban mászkálva végül megtaláltam a kutyák parkját. Leültem
a szélén, a fák árnyékában, és irigyen bámultam, ahogy az emberek
messzire süvítő korongokat dobálnak a kutyáiknak, hogy azok
elkaphassák a levegőben. Meztelennek éreztem magam nyakörv
nélkül. Tudtam, hogy kerülnöm kellene a feltűnést, ám a tér közepén
jókedvűen birkózó kutyák látványa szinte mágnesként vonzott.
Képtelen voltam megálljt parancsolni magamnak. Mire észbe
kaphattam volna, már ott ugráltam és rohangásztam közöttük. A
játszadozás csodálatos boldogsága miatt teljesen megfeledkeztem
magamról.
Némelyik kutya nem jött oda birkózni. A gazdájuk mellett maradtak,
vagy körbeszimatolták a park peremét. Úgy tettek, mintha nem
érdekelné őket az, hogy mi ilyen vidáman rajcsúrozunk. Más kutyákat
egy elhajított labda vagy repülő korong vonzott. Végezetül azonban
kivétel nélkül mindegyikőjüket odahívta magához a gazdája.
Elmentek kocsikázni. Kivéve persze engem. Viszont egyetlen ember

248
sem vette észre, hogy kíséret nélkül vagyok ott. Vagy ha észre is vette,
nem törődött velem.
Már kezdett alkonyodni, amikor egy jól megtermett, sárga szuka
társaságában egy nő lépett a parkba. Levette a pórázt a kutyáról.
Ekkora már kimerített az egész napos játék, és csak hevertem a
földön. Lihegve figyeltem két birkózó kutyát. A sárga szuka
jókedvűen odament hozzájuk. A játék félbeszakadt addig, amíg
farkcsóválva megszaglászták egymást. Feltápászkodtam és
odamentem, hogy késve érkező társunkat magam is üdvözöljem. A
közelében azonban döbbenten megtorpantam. A szőrén érezhető szag
állított meg.
Hannah szagát éreztem. A lányét.
A sárga kutya türelmetlenné vált. Unta már, hogy olyan lelkesen
vizsgálom az illatát. Jókedvűen arrébb ugrott, én azonban nem
törődtem a játékba hívó biccentésével. Izgatottan rohantam a park
túlsó végébe, oda, ahol a szuka gazdája ült.
A padon ülő nő nem Hannah volt, viszont rajta is éreztem Hannah
szagát.
- Szia, kutyus! Mi a helyzet? - köszöntött, amikor farkcsóválva
odasétáltam hozzá. A testtartásáról Maya jutott az eszembe. Nem
sokkal Gabriella megszületése előtt ő is ugyanígy ücsörgött.
Fáradtság, izgalom, türelmetlenség és enyhe rosszkedv különös
keveréke áradt mindkettőjükből. Az ismeretlen mindkét kezét a hasán
nyugtatta. A kézfejéhez nyomtam az orromat, és magamba ittam
Hannah illatát. Leválasztottam róla a nő és a boldog sárga szuka
szagát. Nem törődtem az átlagembereken megtapadó tucatnyi más
szaggal sem. Csak egy kiképzett kutya képes arra, hogy kibogozza az
ilyen szagok és illatok gubancát. Rövid szimatolás után biztosra
vettem, hogy ez a nő nemrég még a lány társaságában volt.
A sárga szuka is odajött. Barátságosan, de kissé féltékenyen
viselkedett. Végül hagytam, hogy engem is belerángasson egy kis
birkózásba.
Aznap éjjel fekete testemmel valósággal beleolvadtam az
árnyékokba, mialatt feszülten figyeltem azt, ahogy az utolsó kocsi is

249
elhagyja a parkolóhelyet. A kutyák tere elnémult. Olyan ösztönös
ügyességgel osontam a homályban, mintha egy percre sem hagytam
volna ott a keskeny csatornát és a betoncsövet. Mintha még mindig
Hugival, Fürgével és Mohóval élnék. Mintha még mindig az első
anyánk útmutatását követném. A vadászat könnyen ment. A
szemétkukákból majdnem kifolyt az ínycsiklandó ételmaradékokkal
teli dobozok hegye. Gondosan ügyeltem arra, hogy elkerüljem a
fényszórókat, de a gyalogosokat is. A sötétben rejtőzködve ismét
kóbor kutya lettem.
Az életem azonban új értelmet nyert. Sokkal erősebb késztetést
éreztem annál, mint ami visszavezetett a városba.
Hiszen ha az eltelt hosszú idő és a sok változás ellenére Hannah
még itt van, akkor talán a fiú is itt lesz valahol.
Ha pedig Ethan még mindig itt él, akkor meg fogom találni! Hiszen
képzett keresőkutya vagyok!

250
 Huszonkilencedik fejezet
Több mint egy héttel később még mindig a kutyák parkjában éltem.
A Hannah illatát magán hordozó fiatal nő legtöbbször magával hozta
a vidám, sárga kutyust. A szukát Carlynak hívták. Mivel éreztem rajta
a lány illatát valamelyest megnyugodtam. Úgy véltem, hogy Ethan is
itt lehet a közelben. Carlyn viszont egyetlenegyszer sem éreztem meg
a fiú szagát. Valahányszor megpillantottam őt vagy a gazdáját,
valóságos örömmámorban törtem ki a bokrok közül. Érkezésük
jelentette számomra a nap fénypontját.
Ettől eltekintve viszont rossz kutya voltam. A park rendszeres
látogatói kezdtek gyanakodva bámulni rám. Gyanakodva utánam
fordultak, ujjal mutogattak felém, és összedugták a fejüket. Ettől
kezdve már nem mentem oda játszani a kutyájukkal.
- Szia, kis cimbora! Hol van a nyakörved? Kivel jöttél ki? -
kérdezte egy férfi barátságosan, és felém nyújtotta a kezét.
Eltáncoltam előle, mert éreztem, hogy meg akar ragadni. Cseppet sem
tetszett a Cimbora név. Abban a pillanatban megéreztem az emberben
feltámadó mélységes gyanakvást is. Rájöttem, hogy legelső anyámnak
mélységesen igaza volt. Csak akkor maradhatok szabad, ha az
embereket messzire elkerülöm.
Arra gondoltam, hogy ugyanúgy megtalálhatnám a Tanyát, ahogy
megtaláltam a várost. Az elképzelésem valóra váltása igen nehéz
feladatnak bizonyult. Valahányszor bejöttem a városba Ethannal vagy
Nagyapóval, kivétel nélkül minden alkalommal a kecsketelep bűzét
használtam tájékozódási pontként. A szag valóságos
világítótoronyként mutatott utat az orromnak. A kecskék szaga
azonban titokzatos módon eltűnt a levegőből. Ugyanígy nyoma veszett
a dübörgő hídnak, amelyik az értésemre adta, hogy aznap nemcsak
kocsikázunk, hanem be is jövünk a városba. Képtelen voltam
megtalálni azt a hidat. Sem a szaglásom, sem a többi érzékszervem
nem segített. Sötétedés után a csendes, sötét utcákon bolyongva
gyakran már biztosra vettem, hogy jó úton járok, amikor hirtelen egy

251
hatalmas épület zárta el az utat, az orromra pedig sok száz ember és
többtucatnyi autó szaga zúdult. A szökőkút, ráadásul, még jobban
megkavarta a dolgokat. A vízpárából enyhe vegyszerszag áradt.
Olyan volt, mint amikor Maya ruhát mosott. Persze megjelöltem a
szökőkutat, de ez csak pillanatnyi megkönnyebbüléssel járt.
Éjszakánként a fekete bundám jótékonyan eltakart. Nem fedezhettek
fel, ahogy beleolvadtam az árnyékba, elbújtam a kocsik elől, hogy
csak akkor bukkanjak elő, amikor senki nem jár arra. Szimat, keresd!
Csak erre összpontosítottam. Felidéztem emlékeimet a Tanyáról és
annak illatáról. Mélyen beszívtam az éjszakai levegőt, ám
elkeseredve kellett tapasztalnom, hogy még egy halványan ismerős
szagot sem érzek.
Eledelemet a szemétkukákból és az országút szélén heverő halott
állatok húsából nyertem. A nyúlhús volt a legfinomabb, a varjú pedig
a legrosszabb. Komoly vetélytársaim is akadtak. Az egyik, egy erős
szagú, vastag, bozontos farkú, szénfekete szemű állat akkora lehetett,
mint egy kisebb fajta kutya. Körbejárta a kukákat, és ügyesen
felkapaszkodott az oldalukon. Valahányszor összefutottam vele, az
ismeretlen rám vicsorgott, én pedig széles ívben elkerültem, mert úgy
véltem, hogy azok a karmok és fogak igen nagy fájdalmat okozhatnak.
Bármilyen fajhoz is tartoztak éjszakai vetélytársaim, nyilvánvalónak
tűnt, hogy rendkívül buták. Különben már rég rájöttek volna arra,
hogy félniük kellene a hozzám hasonló, megtermett állatoktól.
Ugyanilyen ostobák voltak a park fáin élő mókusok is. Újra és újra
leereszkedtek a fákról, és úgy szökdécseltek a fűben, mintha a parkot
nem védelmezné egy egész kutyasereglet! Többször is már majdnem
elkaptam valamelyiket, ám a legutolsó pillanatban mindig felrohantak
egy fára, ahol aztán panaszosan füttyögtek. Carly, a sárga kutya
többször is csatlakozott hozzám. Egyesült erővel sem bizonyultunk
azonban elég ügyes vadásznak. Tudtam, hogy ha nem adjuk fel a
küzdelmet, előbb-utóbb sikerrel járunk, bár arról, őszintén szólva,
halvány elképzelésem sem volt, hogy mit is teszünk egy mókussal, ha
megfogtuk.
- Neked meg mi a bajod, kedves? Miért vagy ilyen sovány? Nincs

252
otthonod? - kérdezte tőlem Carly gazdája. Éreztem a nő hangjából
kicsengő aggodalmat. Csóválni kezdtem a farkamat, miközben arra
gondoltam, hogy mi lenne, ha elvinne kocsikázni, és egyszerűen csak
letenne a Tanyán. Amikor nagy nehezen feltápászkodott a padról,
pontosan tudtam, hogy elbizonytalanodott. Felmerült benne, hogy
elhív magukkal sétálni! Tudtam, hogy Carlynak semmi kifogása sem
volna ez ellen. Amikor az új barátnőm megérkezett a kutyák parkjába,
azonnal engem kezdett el keresni. Elhúzódtam a nő bűvköréből. Úgy
tettem, mintha a közelben egy kedves hang magához hívott volna.
Néhány méterrel odébb ügettem, és csak ekkor fordultam meg. A nő
még mindig engem figyelt. Egyik kezét a csípőjére tette, a másikat
meg a hasán pihentette.
Aznap délután egy teherautó állt meg a parkolóhelyen. Olyan erős
kutyaszag áradt belőle, hogy egyből felfigyeltem rá, pedig a park
peremén, a magas fűben rejtőzködtem. A kiszálló rendőr szóba
elegyedett néhány kutyatulajdonossal. Az emberek mutogatni kezdtek
a bokrok felé. A rendőr elővett egy hosszú rudat. Jeges borzongás
futott végig rajtam, amikor megpillantottam a ráerősített kötelet.
Pontosan tudtam, hogy mi célt szolgál ez a rúd.
A rendőr lassan körbesétált a parkban. Habozva be-benézett a
bokrok alá. Mire azonban odaért, ahol korábban lapultam, én már rég
messze jártam a park mögötti erdőségben.
Az iszonyatos rémülettől jó sokáig futottam. Amikor kiértem az
erdőből, és újra házak között haladtam, igyekeztem elkerülni az
embereket. Nem törődtem sem a kutyákkal, sem a gyerekekkel.
Amennyire csak lehetett, a bokrok között maradtam. Igen messzire
eljutottam a várostól, amikor végre vissza mertem fordulni.
Megnyugtatott az a tény, hogy szövetségesem, a szürkület lassan
alászáll az égből.
Hirtelen többtucatnyi kutya szaga csapta meg az orromat.
Kíváncsian fordultam feléjük. A hatalmas épület mögötti udvarból az
ugatás valóságos pergőtüze zúdult rám. A ketrecbe zárt kutyák
egymásnak vonyítottak. A szél váratlanul megfordult, és ettől kezdve
már rám ugattak. Egészen megváltozott a hanglejtésük. Már jártam itt

253
korábban. Ez volt az a hely, ahol az állatorvos, az a kedves ember,
mindig megvizsgált, amikor még Bailey voltam. Sőt, jobban
belegondolva, életemben utoljára ide jöttem Ethannal. Úgy döntöttem,
jókora ívben elkerülöm az épületet. Amikor azonban
keresztülszaladtam a kocsifeljáróján, hirtelen meg kellett torpannom.
Remegés fogott el.
Bailey koromban az öreg, megbízhatatlan Terri mellé beállt Jasper,
az újonnan született szamárcsikó. A csacsi sohasem nőtt akkorára,
mint a ló, de nagyon hasonlított hozzá. Nagyapó gyakran nevetett
rajta, Nagyanyó pedig állandóan a fejét csóválta. Nagyon jól
ismertem Jaspert. Gondosan megszaglásztam, miközben Nagyapó
tisztogatta. Tehetségemhez mérten a lehető legtöbbet vele játszottam.
Ugyanúgy ismertem a szamár illatát, mint a Tanya szagait. Egészen
egyszerűen semmi mással sem tudtam volna összetéveszteni.
Márpedig ezt a szagot éreztem meg a kocsifeljárón. A szag nyomában
elindultam vissza az épület felé. A parkolóhelyen megtaláltam azt a
pontot, ahol a szamár illata valósággal lehengerelt, annyira frissnek
tűnt. A kavicsok között jókora, poros szalmacsutak hevert. Valósággal
ömlött belőle Jasper szaga.
A kutyák még mindig hangosan csaholtak. Iszonyú dühbe gurultak,
hogy én szabadon mászkálok, őket meg bezárták. Nem törődtem a
zajongásukkal. Valósággal beittam a földből áradó illatok gazdag
keverékét. Szagot fogva lesétáltam a kocsifeljárón, és ráléptem az
országútra.
Ekkor váratlanul feldübörgött mögöttem egy kocsi motorja, és
hangos dudaszót hallottam, miközben a lámpák fénysugara beragyogta
körülöttem az éjszakát. Nem is tudtam, hogy mitévő tegyek, ugyanis
annyira elmerültem Jasper illatában. Minden idegszálammal a
keresésre összpontosítottam. Bevetődtem az út mellett húzódó
árokba. Remegve hallottam az elsüvítő autó vádló vonyítását.
Attól kezdve sokkal óvatosabban haladtam. Továbbra is Jasperre
összpontosítottam, ám a fülemmel gondosan odafigyeltem a közeledő
járművek hangjára. Már azelőtt eltűntem az árokban, mielőtt a
fénysugarak megvilágíthattak volna.

254
 Bár rendkívül hosszú út állt előttem, a feladatom nem volt olyan
nehéz, mint amikor Wallyt kellett megtalálnom. Több mint egy órán
keresztül nyílegyenesen haladtam. Végül bal felé kanyarodtam, majd
később egy újabb balkanyar következett. Jasper szaga, minél
távolabbra jutottam, annál gyengébbé vált. Ez azt jelentette, hogy
fordítva indultam el a nyomán, így fennállt annak a veszélye, hogy
teljesen elveszítem. Amikor azonban jobb kéz felé kellett
kanyarodnom, már nem is volt szükségem a szagra: egyértelműen
tudtam, hogy merre járok. Pontosan ezen a helyen állította meg a
hosszú vonat az autót. Ethan itt állt meg, amikor legelőször ment az
egyetemre. Mostantól gyorsabb ütemet diktáltam. Jasper illata
jelezte, hogy jófelé fordultam. Nemsokára elfutottam Hannah háza
előtt. Az épületen, különös módon, nyomát sem leltem a lány
illatának, bár a fák és az út menti mohával borított téglafal szemernyit
sem változott.
Aztán pedig már be is fordultam a Tanya kocsibejárójára. Ez olyan
természetes mozdulat volt, mintha csak tegnap álltam volna utoljára
itt.
Jasper illata egy jókora fehér teherautóig vezetett. A jármű alatt
némi széna és dara hevert. A szamár szaga sugárzott mindenből.
Amikor pedig izgatottan végigszaglásztam a kerítést, bágyadt
gyanakvással egy új ló bámult le rám. Engem viszont a legcsekélyebb
mértékben sem érdekeltek a lovak. Ethan! Ethan szagát éreztem. Ott
volt mindenütt. Kis gazdám egészen biztosan itt él még a Tanyán!
Soha korábban nem éreztem ahhoz fogható boldog izgalmat, mint
ami most végigsöpört rajtam. Valósággal elkábultam tőle.
A házban már világítottak a lámpák. Megkerültem az épületet, és
felmentem oldalt az alacsony fűvel borított magaslatra, ahonnan az
ablakon keresztül beláttam a nappaliba. A fotelben ülve egy idős férfi
tévét nézett. Olyan idős lehetett, mint Nagyapó, bár nem teljesen
hasonlított rá. Ethan nem volt a nappaliban. Az öregember egyedül
ücsörgött.
A kutyabejáró még mindig ott volt a külső fémajtón. Mögötte
azonban a széles faajtót gondosan bezárták. Csalódottan kaparászni

255
kezdtem a fémet, majd ugatni kezdtem.
A remegésből éreztem, hogy valaki közeledik. Olyan lelkesen
csóváltam a farkamat, hogy képtelen voltam leülni. A mozgás
magával ragadta az egész testemet. A fejem fölött kigyulladt a lámpa.
A faajtó a jól ismert nyikorgással kitárult. Az öregember már nem a
tévét nézte. Ott állt a küszöbön, és az üvegen át engem bámult.
Kaparászni kezdtem a fémet. Azt akartam, hogy beengedjen, hogy
rohanva megkereshessem kis gazdámat.
- Hé, te! - szólt rám. A hangját eltompította a bezárt ajtó. - Fejezd
be!
Megértettem az utasítást, és megpróbáltam engedelmesen leülni. A
fenekem azonban valósággal visszapattant a földről. - Te meg mit
akarsz? - kérdezte végül. Tudtam én a hanglejtéséből, hogy valamit
kérdezett, de nem bírtam rájönni, hogy miről beszélhet.
Ekkor viszont rájöttem, hogy nem kell ám megvárnom, amíg az
öregember kitalálja, mitévő legyen! Hiszen kinyitotta a belső ajtót!
Így szabaddá vált az út a kutyabejárón keresztül. Leengedtem a
fejemet, belöktem a műanyag függönyt, és valósággal berobbantam a
házba.
- Hé, te! - kiáltotta meglepődve az öregember.
Én is nagyon meglepődtem. Abban a pillanatban ugyanis, ahogy
bejutottam a házba, rögtön felismertem az előttem álló ember szagát.
Tudtam, ki az. Ezt az illatot bárhol felismertem volna!
Ethant senkivel sem lehet összetéveszteni.
Megtaláltam a fiút!

256
 Harmincadik fejezet
Bár Ethan nem ült, hanem állt, mégis megpróbáltam az ölébe
ugrani. Két lábra álltam, a magasba emeltem a fejemet, próbáltam
összenyaldosni, hozzászorítani az orromat, valahogy felmászni rá.
Képtelen voltam visszafogni a torkomból feltörő zokogást. A farkam
úgy verdesett, hogy majdnem elszálltam.
- Hé, te! - kiáltotta, és nagyokat pislogva elhátrált. Igyekezett a
sétapálcával megtartani az egyensúlyát, de aztán lassú mozdulattal le
kellett ülnie a padlóra. Odaugrottam mellé, és megnyaltam az arcát.
Eltolta magától a számat.
- Jól van, na! Jól van, na! - mérgelődött. - Fejezd be! Jól van, na!
Életem legcsodálatosabb pillanata volt, amikor az arcomon éreztem a
két tenyerét. A gyönyörtől félig behunytam a szemem.
- Nyugodj már meg! Fekszik! - parancsolt rám.
Nagy nehezen feltápászkodott. Az arcomat beletemettem a
tenyerébe. Megsimogatott.
- Jól van, na! Jóságos egek! Te meg ki vagy?
Felkapcsolt még egy lámpát, és alaposan szemügyre vett.
- De hát neked kilátszanak a bordáid! Nem adtak neked enni?
Elvesztél, vagy mi?
Akár egész éjjel is ott ültem volna előtte, hogy hallhassam a hangját
és magamon érezhessem a tekintetét. A sorsom azonban másként
alakult.
- Figyelj csak! Nem jöhetsz ám be ide csak úgy! - mondta, és kitárta
a külső ajtót. - Tessék kimenni! Ki a házból!
Felismertem, hogy parancsot kaptam, ezért vonakodva bár, de
kimentem. Ethan megállt az ajtóban, és az üvegen keresztül bámult.
Várakozón néztem vissza rá.
- Tessék hazamenni, kutyus! - jelentette ki.
Csóválni kezdtem a farkamat. Tudtam, hogy hazaértem. Végre-
valahára a hazamenni azt jelenti, hogy itt vagyok a Tanyán. Hiszen ide
tartozom. Itt vagyok Ethannal. Ez az otthonom.

257
 Bezárta az ajtót.
Türelmesen vártam, ameddig csak bírtam. Amikor már nem tudtam
ellenállni a késztetésnek, türelmetlenül, kétségbeeséssel telve,
vinnyogva kezdtem ugatni. Mivel nem kaptam választ, újra
felvonyítottam, és a mancsommal alaposan megdöngettem a fémajtót.
Már nem is számoltam, hányszor kellett ugatnom, mire végre kinyílt
az ajtó. Ethan egy fémedényt tartott a kezében. Csodálatos illatok
áradtak belőle.
- Tessék! - morogta. - Éhes vagy, cimbora?
Ahogy letette az edényt, azonnal odaugrottam. Kellett az étel.
- Leginkább lasagne. Nem igazán tartok itthon kutyaeledelt, bár
nagyon úgy érzem, hogy nem fogsz válogatni.
Csóválni kezdtem a farkamat.
- Nem maradhatsz itt! Nem lehet kutyám! Nem érek én rá az
ilyesmire! Haza kell menned!
Újra csak a farkamat csóváltam.
- Jóságos istenem! Hát mikor ettél utoljára? Ne zabálj ennyire!
Mindjárt rosszul leszel!
Még több farkcsóválás következett.
Amikor befejeztem az evést, Ethan lassan lehajolt, hogy felvegye az
edényt. Megnyaltam az arcát.
- Fúj, de büdös a szád! Tudod, milyen büdös vagy?
Az inge ujjával megtörölte az arcát, és kiegyenesedett. Kíváncsian
figyeltem. Készen álltam, hogy végrehajtsam minden kívánságát.
Sétálni megyünk? Kocsikázni? Vagy azzal a hülye fricskával fogunk
játszani?
- Na, jó! Most már tessék hazamenni! Te nem valami korcs, kóbor
jószág vagy. Valaki már egész biztosan keres ám! Rendben? Jó
éjszakát!
Ezzel Ethan bezárta az ajtót.
Pár percig az ajtó előtt ültem. Amikor ugatni kezdtem, a teraszon
halk kattanással kialudt a lámpa. Visszamentem a ház melletti, fűvel
borított magaslatra, és benéztem a nappaliba. Ethan lassan körbement
a házban, és a botjára támaszkodva egymás után lekapcsolta a

258
lámpákat.
A kis gazdám olyan öreg lett, hogy fel sem ismertem volna. Most
azonban, hogy már tudtam, őt látom magam előtt, megismertem a
testtartását. Kicsit merevebben mozgott, mint régen. Ahogy azonban
enyhén félrehajtott fejjel kinézett az éjszakába, mielőtt lekapcsolta
volna az utolsó lámpát is, ahogy mozdulatlanul hallgatózott, abból
valósággal ordított, hogy Ethant látom magam előtt.
Zavarba jöttem, hogy kint kell aludnom. A pocakomat melegítő étel,
meg a végtagjaimat elzsibbasztó kimerültség azonban hamarosan
felülkerekedett rajtam, ezért összegömbölyödtem azon a helyen, ahol
addig ültem, az orromat a farkam tövébe rejtettem, bár az éjszaka
amúgy elég meleg volt. Otthon voltam.
Amikor Ethan másnap reggel kijött, megráztam magam és
odarohantam hozzá. Megpróbáltam kicsikét visszafogni a
lelkesedésemet. Nem akartam leverni a lábáról. Valósággal rám
meredt.
- Miért vagy még mindig itt, te kutyus? Mit csinálsz itt nálam?
Kisétáltam a nyomában az istállóba. Innen kiengedte az ismeretlen
lovat az udvarra. Az ostoba jószág természetesen a füle botját sem
mozdította, amikor megpillantott. Pontosan ugyanazzal a
kifejezéstelen tekintettel meredt rám, mint annak idején Terri. Gőze
sem lehetett arról, hogy mit lát. De hát kutya vagyok, idióta! Jeleket
tettem az udvarra, mialatt Ethan zabot adott a lónak.
- Hogy érzed magad, Terri, öregfiú? Hiányzik Jasper, igaz?
Hiányzik a cimborád, Jasper.
Talán meg kellett volna mondanom Ethannak, hogy semmi értelme
egy lóval beszélgetni. Megsimogatta a bamba jószág orrát, és
Terrinek nevezte. Többször is kimondta Jasper nevét, bár amikor
bementem az istállóba, a szamár nem volt ott, csupán a szagát
éreztem. Jasper illata legerősebben a teherautóból áradt.
- Te is elszomorodtál, amikor el kellett vinnem Jaspert. Pedig szép,
hosszú élete volt. Negyvennégy év igen szép idő egy ilyen kis
csacsinak.
Éreztem, hogy Ethan elszomorodik, ezért az orrommal

259
megpiszkáltam a kezét. Futó pillantást vetett rám, de valahol máshol
járt az esze. Megsimogatta Territ, aztán visszament a házba.
Néhány órával később kint szimatoltam az udvaron. Vártam, hogy
Ethan mikor jön ki játszani. Ekkor egy kisteherautó állt be a
kocsifeljáróra. Ahogy megállt, egyből felismertem. Ugyanezt láttam a
kutyák parkja melletti parkolóhelyen. A vezetőülésről ugyanaz a
rendőr kászálódott le, aki a park körül betúrt a bokrok alá azzal a
botra erősített hurokkal. A szerszámot egyből elővette a kocsi
hátuljából.
- Arra nem lesz szükség - kiáltotta Ethan, és kilépett a küszöbön.
Elfordultam a rendőrtől, a farkamat csóválva, odamentem a kis
gazdámhoz. - Nagyon engedelmes jószág.
- Tegnap éjjel csak úgy beállított? - kérdezte a rendőr.
- Pontosan ez történt. Nézze meg a szegény jószág bordáit! Látszik
rajta, hogy fajtiszta. Valaki azonban nem tudja, hogyan kell bánni
vele.
- Többen is beszóltak, hogy egy aranyos labrador csavarog a városi
parkban. Lehet, hogy ugyanez a kutya - töprengett a rendőr.
- Lehet, de nem valószínű. Elég messze van a város - felelte Ethan
kételkedve. A rendőr kinyitotta a platóra szerelt ketrec ajtaját.
- Gondolja, hogy csak úgy be fog mászni? Nincs sok kedvem ahhoz,
hogy hajkurászni kezdjem.
- Gyere, kutyus! Hopp, ide! Érted? Fel, ide! - szólt rám Ethan, és
megkopogtatta a nyitott ketrec belsejét. Egy pillanatig kíváncsian
néztem, aztán egy könnyed mozdulattal beugrottam a ketrecbe. Ha
Ethan ezt várta el tőlem, akkor engedelmeskedni fogok. Bármit
megteszek érte.
- Nagyon köszönöm! - bólintott a rendőr. Bezárta a ketrec ajtaját.
- És most mi történik vele? - kérdezte Ethan.
- Ó, az ilyen kutyákat villámgyorsan örökbe fogadják. Legalábbis,
azt hiszem.
- Szóval... Felhívna, ha valaki elviszi? Csak hogy tudjak róla.
Nagyon kedves kis jószág. Szeretném tudni, hogy jól van.
- Na most, én azt nem fogom tudni. Hívja fel inkább az

260
állatmenhelyt, és kérje meg, hogy értesítsék. Én csak begyűjtöm őket.
- Akkor majd beszélek a menhellyel.
A rendőr kezet fogott a gazdámmal. Ethan odajött a ketrechez,
miközben a férfi beült a vezetőülésre. Megpróbáltam kidugni az
orromat a rácsok között. Szerettem volna hozzáérni, szerettem volna
beszívni az illatát.
- Aztán vigyázz majd magadra, haver! - mondta halkan. - Olyan
otthon való neked, ahol gyerekek is élnek. Én csak egy vén szivar
vagyok.
Megdöbbenve láttam, hogy a kocsi elindul. Ethan meg csak ott állt,
és bámult utánunk. Önkéntelenül is ugatni kezdtem. Ugattam, és egyre
csak ugattam, még akkor is, amikor kigördültünk az útra, akkor is,
amikor elhajtottunk Hannah háza mellett, és még azután is, jó sokáig.
Ez a váratlan fejlemény elkeserített, összetörte a szívemet. Miért
hoztak el Ethantól? Miért küldött el? Mikor látom újra? Vissza
akarok menni hozzá!
A nagy ház, ahova elvittek, tele volt kutyákkal. Némelyikük egész
nap rettegve ugatott. Saját ketrecet kaptam. Még egy nap sem telt el,
máris ott volt a nyakamban az a bugyuta, műanyag nyakörv, és az
ágyékomban ott sajgott az az ismerős fájdalom. Talán éppen ezért
hoztak ide? Lehet, hogy mindjárt beállít Ethan is, és elvisz
kocsikázni? Hazamegyünk?
Valahányszor elsétált valaki a ketrecem előtt, izgatottan
felpattantam, mert arra számítottam, hogy a gazdám lesz az. Ahogy
azonban nap napot követett, egyre inkább átengedtem magam a
kétségbeesésnek. Végül magam is csatlakoztam a falat rengető erővel
vonyító kórushoz. Hol lehetett Ethan? Merre jár az én kis gazdám?
Gyengéd és barátságos emberek etettek és gondoztak. Olyan nagyon
hiányzott az emberek érintése, hogy odamentem hozzájuk,
valahányszor az egyikőjük kinyitotta a ketrecemet. Odatartottam a
fejemet, hogy megsimogathassanak. Egy szép napon egy egész család
látogatott meg a szűk helyiségben. Három kislányuk volt. Ekkor már
olyan kétségbeesetten vágyott a testem az emberi kéz érintésére, hogy
valósággal az ölükbe másztam, és a hátamra gördültem.

261
 - Ugye, megtarthatjuk, apu? - kérdezte az egyik kislány. A három
gyerekből sugárzó rokonszenv miatt majd kiugrottam a bőrömből.
- Olyan fekete, mint a szurok - szólalt meg végül a lánykák anyja.
- Szurtos - jelentette ki az apa. Két kezébe fogta a fejemet,
megvizsgálta a fogaimat, és egymás után felemelte a mancsaimat.
Pontosan tudtam, hogy mire ez a nagy felhajtás. Már korábban is
átestem ilyenfajta vizsgálatokon. Jeges félelem markolt a gyomromba.
Nem! Nem mehetek haza velük! Én Ethan kutyája vagyok!
- Szurtos! Szurtos! - csicseregték a leánykák. Döbbenettel vegyes
tehetetlenséggel bámultam rájuk. Már cseppet sem örültem a
lelkesedésüknek.
- Menjünk ebédelni! - szólalt meg a férfi.
- A-puuu!
- De ebéd után majd visszajövünk ide. Vissza, bizony. És akkor
Szurtos eljön velünk kocsikázni - zárta le a vitát az apjuk.
- Hurrááá!
Rémülten figyeltem fel a kocsikázni szóra. Őszinte
megkönnyebbülésemre a család végül távozott, miután a lánykák
összevissza ölelgették az apjukat. Visszaraktak a ketrecembe. Enyhe
értetlenséggel a fejemben összegömbölyödtem, hogy egy kicsit
szunyókáljak. Eszembe jutott, hogy amikor Mayával az iskolába
jártunk, az a feladat hárult rám, hogy mozdulatlanul üljek. A gyerekek
meg odajöttek, hogy megölelgessenek. Lehet, hogy most valami
hasonló kötelezettség vár rám? Mostantól viszont a gyerekek jönnek
el hozzám.
Cseppet sem bántam volna a dolgot. De most az volt a legfontosabb
az egészben, hogy tévedtem: ez a család nem is akart elvinni
magával! Megvárom a kis gazdámat. A kutyák egyszerűen képtelenek
felfogni az emberek mozgatórugóit. Én sem tudhattam, hogy miért
szakítottak el tőle. Abban viszont egy pillanatig sem kételkedtem,
hogy ha eljön a megfelelő pillanat, Ethan rám talál.
- Van egy jó hírem számodra, kutyus! Örökbe fogadtak! - tolt elém
egy tál friss vizet a nő, aki amúgy etetni szokott. - Nemsokára
visszajönnek érted, és akkor végleg elköszönsz ettől a helytől.

262
Tudtam ám, hogy nem maradsz nálunk sokáig!
Csóválni kezdtem a farkamat, és hagytam, hogy megvakargassa a
fülem tövét. Megnyaltam a kezét, és örültem annak, hogy ennyire
örül. Igen, gondoltam válaszul a nőből áradó örömre. Még mindig itt
vagyok.
- Mindjárt felhívok valakit. Azt, aki beküldött ide. Örülni fog, hogy
találtál magadnak egy rendes családot.
A nő elment, én meg néhányszor körbesétáltam a ketrecben, aztán
lefeküdtem szunyókálni. Türelmesen vártam a kis gazdám érkezését.
Fél órával később azonban váratlanul felriadtam az álmomból. Egy
férfi hangját hallottam. Nagyon mérges volt. Ethan.
Ugatni kezdtem.
- Az én kutyám... az én földemen... meggondoltam magamat! -
kiabálta. Elhallgattam, mint aki kővé dermedt. Éreztem, hogy ott van
a fal túlsó oldalán. Az ajtóra meredtem, és az akaratommal akartam
kényszeríteni arra, hogy kinyíljon. Akkor végre megérezhetem Ethan
illatát. És az ajtó egy perccel később tényleg kitárult. A nő, akitől az
előbb vizet kaptam, végigvezette kis gazdámat a folyosón. Csóválni
kezdtem a farkamat, és nekitámaszkodtam a kerítés oldalának.
A nő is nagyon mérges volt. Ezt világosan éreztem.
- Nagy csalódás vár ám azokra a gyerekekre! - mérgelődött.
Kinyitotta az ajtót, én pedig kiugrottam. Odarohantam a gazdámhoz, a
farkamat csóváltam, vinnyogtam, és a kezét nyaldostam. A nő haragja
azonnal szertefoszlott, amint meglátott minket együtt.
- Édes istenem! - sóhajtott fel. - Hát, legyen!
Ethan néhány percig még ott állt a pult előtt. Valamit írogatott,
miközben én türelmesen ültem mellette. Megpróbáltam visszafogni
magam. Legszívesebben lökdöstem volna, hogy menjünk már. Aztán
már kint is álltunk a ház előtt. Beülhettem a kocsijába! Az első
ülésre! Mentünk megint kocsikázni.
Nagyon régen nem volt már részem abban a gyönyörű élményben,
hogy autókázás közben kilógassam az ablakon az orromat. Most
azonban lemondtam erről, mert mindennél fontosabb volt számomra
az, hogy a fejemet Ethan ölébe fektessem, és érezzem, ahogy a tenyere

263
végigsimít rajtam. Pontosan ezt tettem.
- Ezek szerint megbocsátasz nekem? Komolyan megbocsátasz
nekem, cimbora?
Feszülten néztem a szemébe.
- Hiszen én a nyakadra hoztam a sintért, te meg nem is haragszol
érte!
Egy darabig kellemes csendben haladtunk. Kíváncsian néztem, hogy
a Tanya fele megyünk-e.
- Te aztán jó kutyus vagy! - szólalt meg végül a kis gazdám.
Boldogan csóváltam a farkamat. - Na, akkor itt megállunk, és veszünk
neked kutyakaját.
Legvégül valóban visszamentünk a Tanyára. Ezúttal Ethan kinyitotta
előttem a ház főbejáratát, és egészen addig fogta az ajtót, amíg be
nem mentem.
Aznap éjjel, vacsora után, odafeküdtem a lábához. Soha, de soha
nem voltam még ennyire boldog.
- Samu? - nézett rám várakozón. Kíváncsian felemeltem a fejemet. -
Max? Nem! Winston? Murphy?
Annyira szerettem volna örömöt szerezni neki, de egyszerűen
képtelen voltam rájönni arra, hogy mit kérdezget tőlem. Bárcsak azt
kérte volna, hogy keressek meg valamit! Odavoltam azért, hogy
bemutathassam neki, mi mindenre vagyok képes.
- Zsivány? Csonti?
Ekkor végre rájöttem, hogy mit is csinálunk. Várakozó pillantással
néztem a szemébe. Tudtam, hogy nemsokára eldönti, mit is akar.
- Baka? Haver? Cimbi?
Igen! Ezt a szót ismerem! Nagyot ugattam, mire Ethan csodálkozva
nézett rám:
- Hűha! Akkor ez a neved? Tényleg Cimbinek hívnak?
Csóválni kezdtem a farkamat.
- Hát akkor legyen! Cimbi, a neved mostantól: Cimbi! Másnapra
már tökéletesen engedelmeskedtem, ha Cimbinek szólított. Ez volt az
új nevem.
- Lábhoz, Cimbi! - kiáltotta. - Ül, Cimbi! Hűha, téged aztán nagyon

264
alaposan kiképeztek! Nagyon úgy tűnik! Csak azt nem értem, hogy a
csudába kerültél ide. Talán kiraktak?
Az első nap egészen egyszerűen nem mertem elmenni Ethan mellől.
Kicsit meglepett, amikor este Nagyapó és Nagyanyó szobájában
feküdt le aludni. Habozni viszont egy pillanatig sem haboztam,
amikor megveregette maga előtt a matracot. Felugrottam a puha
ágyra, és a boldogságtól halkan nyöszörögve elnyúltam.
Ethan éjszaka többször is felkelt, hogy kimenjen a WC-re. Minden
alkalommal hűségesen elkísértem az ajtóig. Ott vártam meg, hogy
elvégezze a dolgát.
- Nem kell ám minden alkalommal elkísérned! - figyelmeztetett.
Mostanában már nem aludt olyan sokáig, mint régen. Napkeltekor
felkelt, és mindkettőnknek reggelit készített.
- Tudod, Cimbi, gyakorlatilag nyugdíjba vonultam - magyarázta
Ethan. - Még mindig van néhány ügyfelem, akik kikérik a tanácsomat.
Az egyikőjüket például ma reggel kell felhívnom. Utána viszont
szabad vagyok egész nap. Mi lenne, ha ma a kertben dolgoznánk? Mit
szólsz hozzá?
Farkcsóválva nyugtáztam ezt az elképzelést. Igen, nekem is tetszik a
Cimbi név.
Reggeli után (amire pirított kenyeret kaptam), a gazdám egy darabig
telefonált. Addig én alaposan körülnéztem a házban. Úgy tűnt, hogy az
emeletet senki sem használja. A szobáknak dohos szaga volt. Mintha
Ethan nagyon régóta nem járt volna idefent.
A régi szobája viszont semmit sem változott. Anyu szobájából ezzel
szemben eltűntek a bútorok, és a helyükre rengeteg doboz került.
A lépcsők alatti kis tárolóhelyiséget bezárták ugyan, de amikor
beszaglásztam az ajtó alatt, odabentről ismerős illat szűrődött ki.
Ott volt a fricska.

265
 Harmincegyedik fejezet
A gazdámat mélységes szomorúság töltötte el. Új keletűnek tűnt a
fájdalma. Sokkal nagyobb szenvedést okozott neki, mint a jó régóta
sajgó lába.
- Egyedül élek itt. Nem tudom, hogy kit keresel - magyarázta Ethan,
amikor látta, hogy alaposan átkutatom a ház minden szegletét. -
Mindig is szerettem volna megnősülni. Párszor már kis híján sikerült
is. Valahogy aztán sosem jött össze. Chichagóban pár évig együtt
éltem egy nővel.
A fiú felállt, és az ablakhoz lépett. A tekintete a semmibe révedt, és
még jobban elhatalmasodott bensőjében a szomorúság.
- John Lennon szerint az élet nem más, mint ami az alatt történik,
mialatt az álmainkat hajszoljuk. Azt hiszem, ez nagyjából rám is igaz.
Mellé léptem, majd leültem, és az egyik mancsomat a combjára
szorítottam. Rám nézett, mire csóválni kezdtem a farkamat.
- Na, Cimbi, kerítsünk neked egy nyakörvet!
Felmentünk az emeletre, a gyerekkori hálószobájába. Az egyik
polcról levett egy dobozt.
- Nézzük, csak! Igen, itt van!
Halk csengést hallottam, amikor Ethan kivette a nyakörvet a
dobozból, és megrázta. Ez a zaj olyan ismerős volt, hogy
beleborzongtam. Amikor Bailey voltam, én adtam ki ezt a csilingelő
hangot, valahányszor csak megmozdultam.
- Ez a régi kutyám nyakörve. Nagyon, de nagyon régen... Bailey.
A nevem hallatán csóválni kezdtem a farkamat. Odatartotta elém a
nyakörvet, és én alaposan megszaglásztam. Megéreztem a másik kutya
rendkívül távoli illatát. A saját illatomat, jöttem rá. Saját magamat
szaglásztam. Ez, bizony, rendkívül különös érzés volt. Ethan finoman
rázogatni kezdte a nyakörvet.
- Bizony, a Bailey! Ő volt ám a jó kutyus, tudod? - magyarázta.
Leült. Mélyen elmerült a gondolataiban, de aztán rám nézett. Amikor
megszólalt, majdnem elcsuklott a hangja. Éreztem a gazdámban

266
feltámadó rendkívül erős érzelmeket. A szomorúságot és a szeretetet.
A bánatot és a gyászt.
- Azt hiszem, inkább szerzünk neked egy saját nyakörvet, Cimbi!
Nem lenne helyes azzal próbálkozni, hogy olyan legyél, mint Bailey.
Az lehetetlen volna. Bailey... Bailey nagyon, de nagyon különleges
kutya volt.
Meglehetősen ingerülten ültem be másnap a kocsiba, amikor
behajtottunk a városba. Nem akartam visszamenni a ketrecbe, abba a
házba, ahol az a sok kutya ugatott. Végül azonban kiderült, hogy csak
ennivalóért jöttünk. Kaptam egy erős nyakörvet is, amire Ethan
rárakott néhány csilingelő kutyacédulát, amikor hazaértünk.
- Az van ráírva, hogy Cimbinek hívnak. Ethan Montgomery kutyája
vagyok - magyarázta, miközben két ujjal fogta az egyik műanyag
lapocskát. Válaszul a farkamat csóváltam. Később még többször is
jártunk a városban, és már nem izgultam annyira. Úgy véltem,
Ethannak már nem áll szándékában az, hogy a sorsomra hagyjon.
Néha már kicsit el is merészkedtem mellőle. Eljött aztán az a nap is,
amikor már egyedül is mászkáltam kicsit a környéken. Ideje volt
kiterjeszteni a felségterületemet. Meghódítottam az egész Tanyát, és
különösen nagy gondot fordítottam a postaládára, meg az út mentén
azokra a helyekre, ahol már más kan kutyák is jártak.
Megtaláltam a tavat is. Az ostoba kacsák még mindig ott éltek a
partján. Ránézésre nagyon úgy tűnt, hogy annak idején ugyanezeket a
buta madarakat zavargásztam. Az sem számított, ha mégsem. Most is
pontosan ugyanazt tették, mint azelőtt, ha megláttak. Rémülten
bemenekültek a vízbe, majd visszaúsztak hozzám, hogy megnézzenek.
Tudtam, hogy semmi értelme sincs üldözőbe vennem őket, mégis ezt
tettem, mert közben hihetetlenül jól éreztem magam.
Ethan többnyire a ház mögött, egy jókora felásott földdarabon
térdelve töltötte napjait. Rájöttem, nem szeretné, hogy ezt a területet
megjelöljem. Sokat beszélt hozzám, miközben a földdel játszott.
Figyelmesen csóváltam a farkamat, valahányszor meghallottam a
nevemet.
- Nemsokára bemegyünk a piacra. Vasárnap. Az lesz ám a

267
mulatság! Egészen jó árat fizetnek a paradicsomomért - magyarázta
büszkén.
Egyik délután meguntam a földben turkálós játékot, és átsétáltam az
istállóba. A titokzatos fekete macska már rég eltűnt. Még csak
halványan sem éreztem az illatát sehol. Ettől valamiért kicsit
elszontyolodtam. Ő volt az egyetlen macska, akit valaha kedveltem.
Na jó, ez így azért nem egészen igaz. Bár többnyire kifejezetten
idegesített Giling-galang szégyentelen odaadása, a cica rajongása
összességében mégis nagyon jólesett.
Az istálló hátuljában néhány régi, penészes, rothadó pokrócot
találtam. Amikor közéjük fúrtam az orromat, és mély lélegzetet
vettem, megéreztem az ismerős, megnyugtató szagot. Nagyapóét. Ez
volt az a hely, ahol együtt feküdtünk, amikor tenni-venni kellett.
- Úgy tűnik, jót tesz nekem, ha kimozdulok, és sétálunk egyet -
magyarázta Ethan. - Nem is tudom, hogy miért nem szereztem már
korábban is egy kutyát magamnak. Szükségem van a mozgásra!
Esténként, néha, egy széles ösvényen nagy ívben megkerültük a
tanyát. Jól éreztem rajta az új Terri illatát. Máskor viszont az út
mentén indultunk el, egyszer az egyik, máskor meg a másik irányba.
Amikor elmentünk Hannah háza előtt, mindig éreztem, ahogy a
gazdámban megmozdul valami. Ennek ellenére egyetlenegyszer sem
álltunk meg. Ethan nem ment be, és nem nézte meg a lányt.
Csodálkoztam, mert sehol sem éreztem Hannah illatát. Ugyanakkor
viszont Carly, a parkban megismert kutya szőrét valósággal
beborította Hannah illata.
Egyik este aztán, amikor megint elsétáltunk Hannah háza mellett,
hirtelen ráeszméltem valamire, ami addig elkerülte a figyelmemet: a
gazdámban mélyen sajgó fájdalom nagyon hasonlított arra a
szenvedésre, amit hosszú idővel ezelőtt Jákob bensőjében éreztem.
Ordított róluk a magányosság. Mintha csak végképp búcsút mondtak
volna valami fontosnak.
Néha persze ez a rossz hangulat is tovaszállt. Ethan ragyogó és
jókedvű lett, ha a botjával nagyot húzott az udvaron a labdára. A
labda elrepült, én pedig űzőbe vettem, és visszahoztam. Gyakran

268
játszottunk vele. Azt sem bántam volna, ha térdig kopik a lábam, mert
a gazdám végre boldog volt. Valósággal dőlt a kacagástól, ha a labda
magasan felpattant a levegőbe, én pedig úgy kaptam el, mint amikor
az a kedves néni húsdarabkákat vetett elém.
Máskor viszont a szomorúság sötét kavargása valósággal
letaglózta.
- Sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd így fogok élni -
magyarázta nekem egyik délután rekedtes hangon. Megbökdöstem az
orrommal, hogy egy kicsit jobb kedve legyen. - Itt állok egy szál
magam. Nincs senki, akivel megoszthatnám a hétköznapjaimat. Elég
szépen kerestem, de eljött az a nap, amikor már semmi örömet sem
leltem a munkámban. Akkor aztán többé-kevésbé kivonultam a munka
világából. Csak hát a nyugállomány sem szerzett túl sok örömet.
Elrohantam a labdáért, és az ölébe ejtettem. Ethan azonban
elfordult, és nem törődött a játékkal. Olyan erős fájdalom áradt
belőle, hogy majdnem felvinnyogtam.
- Hát, Cimbi, a dolgok néha nem úgy alakulnak, ahogy azt
eltervezzük - sóhajtott fel. Az orrommal piszkálni kezdtem a labdát.
Valósággal a hasába nyomtam. Végül csak eldobta, én pedig lelkesen
utána eredtem. Ethan azonban nem játszott szívvel-lélekkel.
- Cimbi, te nagyon jó kis kutya vagy! - magyarázta oda sem
figyelve. - Tudod, ma valahogy nincs kedvem játszani.
Komolyan elkeseredtem. Hiszen jó kutya vagyok, megkerestem és
megtaláltam a kis gazdámat! És ő mégsem boldog. Egyáltalán nem
hasonlít azokra az emberekre, akik majd kiugrottak a bőrükből, ha
sikerült megtalálnunk valakit. Hogy milyen boldogok is voltak azok,
akikre rábukkantam! Jákob vagy Maya pokrócba burkolták és
megetették, majd pedig átadták őket a családjuknak.
Ez volt az a pont, amikor sejteni kezdtem, hogy mégsem lehet
egyszerűen csak a kis gazdám megkeresése az életcélom. Nem elég,
ha megkeresem, de meg is kell mentenem. A rám váró nehéz
feladatnak csupán a bevezetőjét jelenti az, hogy Elthant megtaláltam.
Amikor Jákobbal éltem, benne is pontosan ugyanezeket a sötét
érzéseket fedeztem fel. Amikor azonban iskolába jártam Mayával, és

269
később újra megpillantottam Jákobot, az egykori gazdám már nem
volt egyedül. Családja lett. Gyermeke és párja. Boldog volt.
Pontosan ugyanolyan jókedv töltötte ki, mint Ethant, amikor ott ült
Hannah mellett a verandán, és mind a ketten halkan kuncogtak.
Ethan csak akkor menekülhet meg, ha lesz egy családja! Szüksége
van egy társra, meg arra, hogy legyen gyerekük! Akkor majd boldog
lesz.
Másnap reggel, miközben Ethan a földet túrta, én lesétáltam a
kocsifeljárón, és elindultam az országúton. Bár a kecsketelep rég
eltűnt, a kocsikázásaim során megtanultam az új útmutató illatjeleket.
Ugyanolyan könnyen visszataláltam a városba, mintha csak a Tanya
mögött csavarogtam volna, a szántóföldön. Megérkezve minden
különösebb nehézség nélkül megtaláltam a kutyák parkját.
Csalódottan kellett látnom, hogy Carly nincsen sehol. Egy kicsit
leálltam birkózni pár kutyával. Most már csöppet sem tartottam attól,
hogy az emberek felfigyelnek rám, hiszen Ethan kutyája voltam.
Bizony, jó kutyus vagyok, nyakörvet hordok a nyakamban, és
Cimbinek hívnak!
Kicsit később, délután Carly valósággal odaszáguldott hozzám.
Örült, hogy újra itt vagyok a parkban. Játék közben alig tudtam
betelni Hannah illatával. Erős és friss szaga csak úgy ömlött Carly
szőréből.
- Nahát, újra itt van a kis kutyus! Régóta nem láttalak! Milyen jól
nézel ki! - szólalt meg a padon ülő nő. - Örülök, hogy végre elkezdtek
etetni!
Borzasztóan fáradtnak tűnt. Amikor alig fél órával később
feltápászkodott, mindkét kezét a hátára szorította.
- Hűha! Mikor jön már ez a gyerek? - sóhajtotta. Nagyon lassan
elindult a járdán. Carly oda-vissza sétált előtte. Melléjük szegődtem.
Új társammal együtt jó pár mókust sikerült halálra rémisztenünk.
Nagyjából két háztömbnyire járhattunk, amikor a nő bekanyarodott
egy ház felé, és kinyitotta az ajtaját. Több eszem volt annál, minthogy
megpróbáljam követni Carlyt a házba. Leheveredtem a veranda
tövében, miközben a nő bezárta az ajtót. Tudtam, hogy várakoznom

270
kell. Ezt a játékot korábban már jó párszor eljátszottam.
Néhány órával később egy autó állt be a kocsifeljáróra. Az első
ülésről ősz hajú nő szállt ki. Odasétáltam hozzá, hogy
üdvözölhessem.
- Szia, te kutyus! Carlyval akarsz játszani? - kérdezte, és
barátságosan felém nyújtotta a kezét.
A hangját hamarabb felismertem, minthogy megéreztem volna
Hannah illatát. Farkcsóválva hanyatt feküdtem a lába elé.
Megpróbáltam rávenni arra, hogy megvakargassa a hasamat. Hannah
nem tudott ellenállni a csábításnak. Ekkor kinyílt a ház ajtaja.
- Szia, anyu! Hazáig követett a parkból! - szólalt meg a küszöbön
álló fiatal nő. Carly odaszaladt hozzám, és játékosan nekem ugrott.
Félrelöktem a vállammal. Azt akartam, hogy a gazdám barátnője csak
rám figyeljen.
- Te meg merrefelé laksz, öregfiú? - kérdezte Hannah, és
megragadta a nyakörvemet. Szépen leültem. Carly azonban odatolta a
képét.
- Menj egy kicsit arrébb, Carly! - figyelmeztette Hannah, és arréb
tolta a szuka fejét. - Cimbi a neve.
Hannah lassan elolvasta a kutyacédulám szövegét. Farkcsóválva
vártam.
- A gazdája pedig... Te jóságos...!
- Mi az, anyu?
- Ethan Montgomery!
- Hogy kicsoda? Hannah felállt.
- Ethan Montgomery. Valamikor... valamikor régen ismertem.
Nagyon régen. Még tizenéves koromban.
- Az egyik régi fiúd az? Egy barátod?
- Hát igen. Valahogy úgy. Olyasmi - biccentett Hannah halkan,
nevetve. - Szóval... A legelső barátom.
- Az első fiúd? Nem semmi! És ez itt az ő kutyája?
- A kutyust Cimbinek hívják.
Tovább csóváltam a farkamat, Carly pedig megpróbálta
megrágcsálni az arcomat.

271
 - Na és akkor most mit csináljunk? - kérdezte a küszöbön álló nő.
- Hogy mit csináljunk? Hát talán fel kellene hívnunk. A régi házunk
közelében lakik. Nem éppen a szomszédban, az országút mellett. Te
aztán jó messzire elcsavarogtál otthonról, Cimbi!
Ekkor már nagyon untam ám Carlyt. A szuka képtelen volt felfogni,
hogy milyen drámai helyzet bontakozik ki a szemünk láttára. Csak az
járt az eszében, hogyan tudna a hátamra mászni. Rávicsorogtam, mire
lesunyt füllel leült. A következő pillanatban azonban már ismét
körülöttem ugrándozott. Némelyik kutyát a saját jókedve fogja a sírba
vinni.
A leghalványabb kételyem sem volt azzal kapcsolatban, hogy
Hannah mindjárt visszavisz a kis gazdámhoz. Ha pedig Ethan
meglátja a lányt, akkor az pont olyan, mintha megtalálta volna. Nem
volt olyan egyszerű a helyzet, mintha csak úgy simán megkerestem
volna valakit. Mindkettőjükön múlott, hogy képesek lesznek-e
rátalálni a másikra.
Sikerült nekik. Nagyjából egy órával később Ethan kocsija
kanyarodott be a feljáróra. Éppen Carlyval birkóztam. Sikerült a
füvön két vállra fektetnem, de most felpattantam, és a kocsihoz
rohantam. Hannah a verandán ült. Bizonytalanul állt fel, amikor Ethan
kiszállt az autóból.
- Cimbi! Te meg mégis mit csinálsz itt? - kérdezte a gazdám. - Ülj
be a kocsiba!
Egy ugrással bent termettem az első ülésen. Carly két lábra
ágaskodva megtámaszkodott a kocsi oldalán, és szaglászni kezdett a
nyitott ablakon keresztül, mintha jó négy órán keresztül nem együtt
hancúroztunk volna.
- Carly, gyere onnan! - csattant fel Hannah hangja. Carly
engedelmeskedett.
- Ó, semmi baj! Amúgy szia, Hannah!
- Szia, Ethan!
Egy jó percen keresztül csak bámulták egymást, végül Hannah
elnevette magát. Zavartan összeölelkeztek. Az arcuk egy pillanatra
összeért.

272
 - El nem tudom képzelni, hogy került ide a kutyám! - szólalt meg a
kis gazdám.
- Hát, ott volt a parkban. A lányom, Rachel, minden délután elsétál
oda. A babának már egy hete meg kellett volna születnie. A doktor
szerint fontos, hogy mindennap mászkáljon egy kicsit.
A lányom meg akár még szökdécselne is, ha azzal beindíthatná a
szülést.
Éreztem, hogy Hannah idegessé vált. Az ő nyugtalansága azonban
semmi volt Ethan izgalmához képest, akinek a szíve hangosan
dübörgött. Csodálkoztam, hogy nem kezd el zihálni. Erős és zavarba
ejtő érzések áradtak belőle.
- Hát éppen ez az, amit nem értek. Nem is jöttünk be a városba!
Cimbi alighanem egy szál maga tette meg ezt a hosszú utat. El nem
tudom képzelni, hogy mi késztette ilyesmire!
- Aha - válaszolta Hannah. Egy darabig csak némán bámulták
egymást.
- Nincs kedved bejönni? - kérdezte végül.
- Jaj, dehogyis, nem lehet. Vissza kell mennem.
- Persze, világos.
Továbbra is csak ácsorogtak. Carly ásított, leült és vakarózni
kezdett. Nem igazán törődött a két ember közötti feszültséggel.
- Fel akartalak ám hívni, amikor hallottam Matthew-ról. Őszinte
részvétem - szólalt meg Ethan.
- Köszönöm! - válaszolta Hannah. - De az tizenöt évvel ezelőtt
történt, Ethan. Nagyon régen.
- Nem is gondoltam, hogy így elszállt az idő!
- Bizony!
- Szóval, akkor a bébi születése miatt jöttél ide?
- Ó, dehogyis. Itt élek.
- Tényleg? - kérdezte Ethan döbbenten. Amikor körülnéztem,
semmi meglepőt sem sikerült felfedezni. Ahogy a szememet
erőltettem, pár házzal arrébb csupán egy mókust láttam. Lejött a fáról,
és a fűben turkált valamit. Ingerülten vettem észre, hogy Carly pont a
rossz irányba bámult.

273
 - A jövő hónapban lesz két éve, hogy visszaköltöztem ide. Rachel
és a férje addig maradnak nálam, amíg otthon el nem készül a baba új
szobája.
- Tényleg?
- Siethetnének az építkezéssel! - folytatta Hannah nevetve. - A
kislány... Elég nagy.
Mind a ketten nevetni kezdtek. A nevetésük egyszerre abbamaradt,
de mintha csökkent volna Hannah-ban a szomorúság. Ethan félelme is
szertefoszlott. A gazdámat mintha csak valami különös búskomorság
kerítette volna hatalmába.
- Hát, akkor... Örülök, hogy találkoztunk, Ethan!
- Én is örülök, hogy láttalak Hannah.
- Nahát, akkor, szia!
Megfordult, és elindult vissza a házba. Ethan megkerülte a kocsi
elejét. Mérges volt, rémült, szomorú és bizonytalan. Carly még
mindig nem vette észre a mókust. Hannah már a lépcső legtetején járt.
Ethan kinyitotta a kocsi ajtaját.
- Hannah! - kiáltotta hirtelen. Az ősz hajú nő megfordult. Ethan
mélyen beszívta a levegőt.
- Szóval, mi volna, ha egyszer átjönnél vacsorázni valamikor?
Lehet, hogy jól éreznéd magad. Rég nem voltál kint a tanyán.
Képzeld... kertészkedem! Paradicsomot...
Elhalkult a hangja.
- Megtanultál főzni, Ethan?
- Azt nem, de bármit nagyon ügyesen felmelegítek.
Mind a ketten nevetni kezdtek. A szomorúságuk úgy tovaszállt,
mintha soha nem létezett volna.

274
 Harminckettedik fejezet
Attól kezdve elég sokszor találkoztam Hannah-val és Carlyval.
Egyre gyakrabban jöttek át a Tanyára játszani, ami nekem teljesen
megfelelt. Carly világosan felfogta, hogy a Tanya az én területem.
Mondjuk ezt elég nehéz lett volna nem észrevennie, hiszen világosan
és egyértelműen megjelöltem a környék összes fáját. Ezen a helyen én
voltam a falkavezér. A szukának eszébe se jutott kihívást intézni
hozzám, bár dühítő módon úgy tett, mintha fogalma sem lenne arról,
hogy a természet adta rend betartása milyen előnyökkel jár az amúgy
nem túlzottan nagy létszámú falkánk számára. Komolyan, néha úgy
viselkedett, mintha csak a játszótársa lennék, és nem a falka vezére.
Rá kellett jönnöm, hogy ez a szuka nem különösebben intelligens.
Carly szent meggyőződése volt, hogy előbb-utóbb el fogja kapni majd
a kacsákat, ha képes lesz lassan, hason kúszva a közelükbe kerülni.
Szerintem ez az egész próbálkozás csupán az együgyűséget bizonyítja.
Rosszallóan bámultam, ahogy Carly lelapult a fűben, és
csigalassúsággal a koszban csúszva, lassan a madarak felé araszolt.
Az anyakacsa egész idő alatt meredt szemmel bámulta. Carly végül
felpattant, és rövid nekifutás után a kacsák közé vetette magát. A
madarak pár méterrel arrébb repültek, és üldözőjük orra előtt
leszálltak a vízre. Carly jó tizenöt percen keresztül kergette őket.
Olyan gyorsan tempózott, hogy a teste majdnem kiemelkedett a
vízből. Elkeseredetten felugatott, valahányszor már a szájában érezte
a kacsák ízét, ám azok az utolsó pillanatban megcsapkodták a
szárnyukat, és máris néhány méterrel arrébb csobbantak vissza a
vízbe. Amikor Carly végül feladta az üldözést, a kacsák elszántan a
nyomába szegődtek. Hangos hápogásukat hallva a barátnőm néha
megpördült a vízben, és az üldözés tovább folytatódott. Alighanem
azt hitte, hogy sikerült átvernie a madarakat. Engem hihetetlenül
bosszantott ez a fajta játszadozás.
Ethannal néha átmentünk Carly házába. Ez azonban nem volt
annyira vidám dolog, mert náluk csupán a hátsó udvarban

275
játszhattunk.
A következő nyáron több tucat ember jött a Tanyára. Összehajtható
kerti székeken nézték, hogy ismét bemutatom azt a trükköt, amelyet
még Maya és Al számára tanultam meg. Lassú, méltóságteljes
ütemben végigsétáltam a széksorok között. Ethan deszkából ácsolt
egy alacsony emelvényt, így mindenki jól láthatott. Valamit leszedett
a hátamról. Beszélgetni kezdett Hannah-val, megcsókolták egymást, a
sok ember meg mind nevetett, és megtapsolta, hogy milyen ügyes
vagyok.
Attól kezdve Hannah ott élt velünk a Tanyán. Minden teljesen
átalakult. Az otthonunk majdnem olyan volt, mint Maya mamájának a
háza. A látogatók valósággal egymásnak adták a kilincset. Ethan
hozott még néhány lovat. Terri mellé kerültek az udvarra. A
látogatóba érkező gyerekek imádtak felülni az aprócska lovak hátára.
Senki nem kérdezte a véleményemet, pedig megmondhattam volna
nekik, hogy a lovak teljességgel megbízhatatlan teremtmények, akik
azonnal otthagynak egy erdő kellős közepén, csak mert
megpillantanak egy kígyót.
Carly gazdája, Rachel, nem sokkal később beállított hozzánk egy
egészen pici gyerekkel. Chase imádott felmászni rám, és
megkapaszkodni a szőrömben. A kisfiú állandóan vigyorgott. Amikor
rám mászott, ugyanolyan mozdulatlanul hevertem, mint amikor
Mayával jártam iskolába. Jó kutya voltam. Ez volt az összes ember
véleménye. Hannah-nak három lánya volt. Mindegyiküknek több
gyermeke is született, így aztán egyetlen olyan pillanat sem akadt,
amikor ne nyüzsgött volna körülöttem számtalan kis játszótárs.
Ha nem voltak vendégeink, Ethan és Hannah gyakran ült ki a
verandára. Egymás kezét fogták, miközben lassan lehűlt az esti
levegő. A boldogságtól hangosan sóhajtozva feküdtem a lábuk előtt.
A kis gazdámban már rég szertefoszlott a fájdalom. Békés, magával
ragadó boldogság töltötte ki. A látogatóba érkező gyerekek
nagypapának szólították. Hacsak ránézett egy gyerekre, éreztem, hogy
a boldogságtól a szíve majd kiugrik a mellkasából. Hannah hol
„szerelmemnek", hol drágámnak, néha pedig csak úgy egyszerűen

276
Ethannak hívta. Amióta így átalakult az életünk, csupán egyetlen
olyan dolog volt, amit nem éreztem teljesen tökéletesnek. Azóta, hogy
Hannah ott aludt Ethan mellett, engem egész egyszerűen kiutasítottak
az ágyból. Először biztosra vettem, hogy valamilyen tévedés áldozata
vagyok. Kettőjük között ugyanis még bőségesen maradt hely azon az
ágyon. Bizony, ott szerettem volna aludni. Ethan azonban leparancsolt
a padlóra. Talán elfelejtette, hogy az emeleten is van egy nagyon jó
ágy, és Hannah odafent is ugyanolyan jól elaludhatna, mint itt lent
nálunk? Nem sokkal azután, hogy az ügyességemmel
megörvendeztettem azt a sok embert az udvaron, Ethan telerakta
ágyakkal a fenti szobákat. Még Nagyanyó varrószobájába is jutott
ágy. Sajnos ezek közül szemmel láthatóan egyetlenegy sem felelt meg
Hannah-nak.
Mivel úgy véltem, hogy tévednek, ezért minden este megpróbáltam
bebizonyítani nekik a hozzáállásuk helytelen voltát. A mellső
lábammal az ágy szélére könyököltem, és lassan elkezdtem araszolni
befelé. Pont úgy, ahogy Carly kúszott a fűben a kacsák felé. Ezt látva
Ethan és Hannah minden este hangosan nevetett.
- Cimbi, tessék lefeküdni a padlóra! - szólt rám végül a gazdám.
- Nem haragudhatsz rá, csak mert megpróbálja - sietett sokszor a
védelmemre Hannah.
Amikor leesett a hó, leültek a tűzhely mellé, és egy pokrócba
burkolózva hosszan beszélgettek. Amikor pedig eljött a Boldog
Hálaadást Kívánunk meg a Kellemes Karácsonyi Ünnepeket ideje, az
egész ház dugig megtelt emberekkel. Néha már komolyan attól
tartottam, hogy rám lépnek! Ilyenkor abban az ágyban alhattam,
amelyikben csak akartam. A gyerekek odavoltak a boldogságtól, ha
őket választottam. A kedvencem mindnyájuk közül Rachel kisfia,
Chase volt. Ahogy túláradó szeretettel magához ölelt, kicsit Ethanra
emlékeztetett. Amikor már nem négykézláb járt, mint egy kutya,
hanem megtanult felállni a hátsó lábaira, hosszú felfedezőútra
indultunk a Tanyán, miközben Carly még mindig sikertelenül
próbálkozott a kacsák elkapásával.
Jó kutya voltam. Elvégeztem a rám váró nagy feladatot. Kóbor

277
kutyaként is jól odafigyeltem a leckémre. Megtanultam, hogyan kell
elszökni és elrejtőzni az emberek elől, ha úgy hozza a szükség, de azt
is, hogy miként juthatok ennivalóhoz a szemeteskukákból.
Ethan mellett megismertem a szeretetet. Rájöttem, hogy mi a
legfontosabb feladatom: vigyáznom kell a kis gazdámra. Jákob és
Maya nemcsak azt mutatta meg, hogyan kell megtalálnom az
embereket, de azt is, miként lehet megmenteni őket. Ez a rengeteg
dolog mind hozzájárult ahhoz, hogy végül nem csupán megtaláltam
Ethant és Hannah-t, de sikerült összehoznom is őket. Most már jól
értettem, hogy miért várt rám olyan sok élet. Számtalan dolgot kellett
elsajátítanom ahhoz, hogy a kellő időben megmenthessem Ethant.
Nem a tó vizéből kellett kimentenem, hanem meg kellett
akadályoznom, hogy elnyelje a saját kilátástalan, komor élete.
Esténként még mindig nagyokat sétáltunk a Tanyán. Hannah gyakran
velünk jött, bár nem mindig. Sóvárogva vártam azokat a pillanatokat,
amikor egyedül lehettem Ethannal. Az egyenetlen talajon lassú,
óvatos léptekkel sétált mellettem.
- Milyen csodálatos hetünk volt már megint! Te is élvezted, igaz,
Cimbi?
A pálcájával néha kiütötte a labdát a kocsifeljáróra. Jókedvűen
utána rohantam, és kicsit megrágtam, mielőtt odaejtettem volna a
gazdám lába elé. Türelmetlenül vártam a következő ütést.
- Cimbi, te nagyon, de nagyon jó kutyus vagy! Nem is tudom, hogy
mitévő lennék nélküled! - magyarázta Ethan egyik este. Mélyen
beszívta a levegőt. Megfordult, és a tekintete végigpásztázott a
Tanyán. Integetni kezdett, és a kerti asztal mellett nyüzsgő gyerekek
lelkesen integettek vissza neki.
- Szia, nagypapa! - kiabálták.
A boldogságtól ugatni kezdtem, mert a gazdámból olyan nagy öröm
sugárzott. Imádta az életet! Nevetve fordult vissza hozzám.
- Jöhet a következő, Cimbi? - kérdezte, majd felemelte a botját,
hogy újra elüsse a labdát.
Chase után még számos további bébi érkezett a családba. Megállás
nélkül jöttek. Chase nagyjából olyan idős lehetett, mint amilyen Ethan

278
volt, amikor először találkoztam vele, amikor a kisfiú anyja, Rachel,
egy picike lánykával állított be hozzánk. Az új babát hol Kearstennek,
hol pedig kis meglepetésnek, néha viszont de most már több gyerek
nem kellnek nevezték. Szokás szerint odatartották elém, hogy
megszaglászhassam. Igyekeztem nagyon barátságosnak mutatkozni.
Igazából nem tudtam kitalálni, hogy ilyen körülmények között
pontosan mit is várnak tőlem.
- Menjünk inkább labdázni, Cimbi! - kiáltotta Chase. Na, ennek a
parancsnak aztán rögtön engedelmeskedtem!
Egy gyönyörű tavaszi napon egyedül voltam otthon Ethannal.
Félálomban hevertem a földön, miközben a gazdám egy könyvet
olvasott az ablakon át beáramló meleg napfényben sütkérezve.
Hannah csak nemrég ment el kocsival. Egészen meglepő módon
ebben a pillanatban egyetlen látogató családtag sem lézengett a
házban. Hirtelen kipattant a szemem. Megfordultam, és Ethanra
meredtem. Ő kíváncsian nézett vissza rám.
- Mit hallottál, Cimbi? - kérdezte. - Megállt egy kocsi a ház előtt?
Valami nagyon nem volt rendben a gazdámmal. Világosan éreztem.
Halkan vinnyogva felkeltem a földről. A rossz érzéstől valósággal
végigfutott a hideg a hátamon. Ethan újra belemerült a könyvbe, és
meglepődve felnevetett, amikor a két lábamat felraktam mellé, a
heverőre. Azt hitte, hogy fel akarok mászni hozzá.
- Mi az, Cimbi? Mire készülsz?
Világosan éreztem a közelgő szörnyűséget. Tehetetlenül ugatni
kezdtem.
- Jól vagy, kutyus? Ki kell menned? - kérdezte és az ajtó felé
mutatott. Ekkor levette a szemüvegét, és megdörzsölte a szemét. -
Hűha! Minden olyan homályos lett!
Leültem. A gazdám nagyot pislogott, és a tekintete a semmibe
révedt.
- Tudod mit, öregfiú? Menjünk be, és szundítsunk egy kicsit!
Bizonytalanul, imbolyogva kelt fel. Idegesen lihegve mentem be utána
a hálószobába. Leült az ágyra, és felnyögött.
- Jaj! - mondta.

279
 Világosan éreztem, hogy valami elpattant a fejében. Hanyatt zuhant,
és mélyen beszívta a levegőt. Azonnal felugrottam az ágyra, de Ethan
egy szót sem szólt. Üveges tekintettel csak bámult rám.
Nem tehettem semmit. Az orrommal megpiszkáltam a tehetetlen
kezét, miközben rémülten éreztem a gazdám testében tomboló különös
erőket. Hörögve kapkodott levegő után. Remegni kezdett.
Csak egy jó órával később mozdult meg. Valami még mindig
nagyon, de nagyon nem volt rendben vele. Ugyanakkor azt éreztem,
hogy összeszedte magát. Nagy erőfeszítést tett azért, hogy kiszakadjon
annak a különös erőnek a szorításából. Pontosan ugyanúgy
viselkedett, mint én, amikor az esővízgyűjtő csatornában próbáltam
felbukkanni annak a hideg víztömegnek a felszínén, miközben erősen
szorítottam Geoffrey-t, azt a kisfiút.
- Ó! - hörögte Ethan. - Ó! Hannah!
Lassan telt az idő. Halkan vinnyogtam, mert tudtam, milyen
küzdelem zajlik a bensőjében. Ekkor azonban kinyílt a szeme.
Először zavaros, bizonytalan tekintettel nézett, de aztán felragyogott a
pillantása, és elkerekedett a szeme.
- Nahát, szia, Bailey! - hallottam a hangját döbbenten. - Hát hogy
vagy, öregfiú? Nagyon hiányoztál ám nekem, kutyuskám!
Megpróbált belemarkolni a bundámba.
- Bailey nagyon jó kutyus ám!
Nem tévedett, valahogy igenis tudta! Az emberek, ezek a csodálatos
teremtmények hihetetlenül összetett elméjük révén sokkal többre
képesek a kutyáknál. Olyan határozottsággal mondta ki a nevemet,
hogy egyértelművé vált: rájött az összefüggésekre. Rám nézett, és
meglátta bennem Bailey-t.
- Emlékszel, amikor gokartozni mentünk, Bailey? Hogy
megmutattuk nekik, nem igaz? Micsoda nap volt! De még milyen!
Annyira szerettem volna megmondani neki, hogy igen, én vagyok
az, Bailey, Ethan egyetlen kutyája. Azt is tudatni szerettem volna vele,
hogy megértettem, hogy felismert. Bármi is történjék ebben a
pillanatban a gazdám elméjében, igenis képes volt meglátni bennem
azt, hogy ki vagyok. Rájöttem, hogyan adhatnám mindezt a tudtára.

280
Valóságos forgószélként rontottam ki a szobából. Keresztülrohantam
a nappalin. Két lábra álltam, és a számmal pontosan úgy ragadtam
meg a szekrény ajtaját, ahogy arra a legelső anyám megtanított. A régi
zár könnyedén elfordult, és az ajtó feltárult. Félretoltam az orrommal,
majd beletúrtam a szekrény alján heverő dohos holmik közé.
Félrelöktem a cipőket és az esernyőket, míg végre megtaláltam azt,
amit kerestem: a fricskát.
Amikor felugrottam az ágyra, és Ethan kezébe ejtettem a játékot, a
kis gazdám úgy nézett rám, mintha abban a pillanatban ébresztettem
volna fel.
- Hűha! Bailey, megtaláltad a fricskát! Hol bukkantál rá, öregfiú?
Megnyaltam az arcát.
- Jól van! Gyere, menjünk!
Hát, ha volt valami, amire kevésbé vágytam, az pontosan az volt,
amit ekkor tett. Remegve az erőfeszítéstől, lassan odavonszolta magát
az ablakhoz. Az ablak nyitva állt, hogy bejöjjön a friss levegő.
- Gyere, Bailey! Hozd vissza a fricskát! - kiáltotta.
Csupán arra volt képes, hogy egy bágyadt mozdulattal az
ablakpárkányra ejtse és kilökje az udvarra.
Nem akartam otthagyni. Még egy pillanatra sem akartam elmenni
mellőle, de nem tehettem meg azt, hogy nem engedelmeskedem, ha
kétszer is kiadja a parancsot. A körmöm hangosan megnyikordult a
szőnyegen, ahogy keresztülrohantam a nappalin. Kirobbantam a
kutyakijárón, nyargalva megkerültem a házat, és a bokrok közül
kirángattam az odaesett játékot. Megfordultam, és már futottam is
visszafelé. Dühöngtem, hogy az ostoba fricska miatt nem lehetek ott a
kis gazdám mellett.
A hálószobába visszaérve láttam, hogy a helyzet sokkal rosszabbra
fordult, mint az előbb. Ethan azon a helyen ült a padlón, ahol az előbb
még állt. A tekintete a semmibe révedt. Hörögve levegő után
kapkodott. Kiköptem a számból a játékot. A játszadozás ideje véget
ért. Óvatosan, nehogy fájdalmat okozzak, közelebb csúsztam. Az
ölébe fektettem a fejemet.
Nemsokára már nem lesz itt. Jól hallottam ezt abból, ahogy egyre

281
jobban lelassult a hörgő lélegzete. A kis gazdám haldoklott.
Erre az útra már nem kísérhetem el. Azt sem tudom, hogy hová fog
menni. Az embereket sokkal nehezebb megérteni, mint a kutyákat.
Sokkal fontosabb feladat vár rájuk az életük során. Egy jó kutya
legfőbb dolga az, hogy az emberek oldalán legyen. Elkíséri őket,
függetlenül attól, hogyan is alakult az életük. Ekkor, az utolsó
pillanatban, nem tehettem mást, mint hogy vigasztalom. A tudtára
adom, hogy az élete végére nem maradt egyedül. Az a kutya vigyáz
rá, aki széles e világon senkit sem szeret jobban nála.
Remegő, elgyengült keze megérintette a szőrt a tarkómon.
- Nagyon fogsz ám hiányozni, csacsi kis kutyám! - búcsúzott el
Ethan.
Az arcához szorítottam a képemet. Éreztem a lélegzetét, és
gyengéden megnyaltam az arcát. Megpróbált rám nézni. Végül
feladta, és a szeme a semmibe nézett. Nem tudhattam, hogy az utolsó
pillanatban Bailey-t vagy Cimbit látta maga előtt. De nem is
számított. A kutyája voltam, ő pedig az én kis gazdám.
Az öntudata olyan lassan távozott el, ahogy napnyugta után a fény
tűnik el az égboltról. Nyoma sem volt a fájdalomnak, a félelemnek.
Csupán azt éreztem, hogy bátor kis gazdám oda tart, ahová mennie
kell. Azt is tudtam, hogy pontosan érzi, hogy ott fekszem az ölében.
Tud rólam egészen addig az utolsó lélegzetvételig, ami után megszűnt
létezni.
Csendben feküdtem a kis gazdám mellett azon a tavaszi délutánon,
a csendes, kihalt házban. Hannah nemsokára hazajön majd.
Emlékeztem rá, hogy milyen nagy fájdalommal járt, amikor az
emberek örökre elköszöntek Bailey-től, Ellie-től, de még azoktól a
macskáktól is. Éppen ezért tudtam, hogy a gazdám párjának szüksége
lesz a segítségemre, amikor majd ráébred, hogy egyedül maradt az
életben.
Ami pedig engem illet, hűségesen feküdtem ott, Ethan mellett.
Felidéztem magamban, milyen volt, amikor legelőször, kisfiúként,
megpillantottam. Tudatában voltam az utolsó közös pillanatunknak is:
a jelennek. És persze újra láttam minden együtt töltött percünket a

282
kettő között. Tudtam, hogy nemsokára úgyis elönt az a mély, sajgó
fájdalom. Ám ebben a pillanatban békesség vett körül, mert
megbizonyosodhattam róla, hogy egész eddigi életem ezt a célt
szolgálta, azt, hogy itt lehessek mellette ebben a pillanatban.
Teljesítettem a küldetésem.

283
 Tartalom
Első fejezet
Második fejezet
Harmadik fejezet
Negyedik fejezet
Ötödik fejezet
Hatodik fejezet
Hetedik fejezet
Nyolcadik fejezet
Kilencedik fejezet
Tizedik fejezet
Tizenegyedik fejezet
Tizenkettedik fejezet
Tizenharmadik fejezet
Tizennegyedik fejezet
Tizenötödik fejezet
Tizenhatodik fejezet
Tizenhetedik fejezet
Tizennyolcadik fejezet
Tizenkilencedik fejezet
Huszadik fejezet
Huszonegyedik fejezet
Huszonkettedik fejezet
Huszonharmadik fejezet
Huszonnegyedik fejezet
Huszonötödik fejezet
Huszonhatodik fejezet
Huszonhetedik fejezet
Huszonnyolcadik fejezet
Huszonkilencedik fejezet
Harmincadik fejezet
Harmincegyedik fejezet

284
Harminckettedik fejezet

285