Woller Eszter

Neptun-kód: ESDL0M.
PPKE BTK Pszichológia BA.
Valláspszichológia Fordítás: David Wulff - Psychology of Religion.

Megjegyzés: A fordítás során igyekeztem a legszöveghűebben dolgozni, ugyanakkor

helyenként elkerülhetetlen volt a magyarítás az értelmezhetőség érdekében. Az alkalmankénti
„magyartalan” szósorrend vagy szóhasználat többségében nem került megváltoztatásra, hogy
az eredeti szöveghez nyelvtanilag és a szerző gondolatmenetéhez is megfelelően illeszkedjen
a fordítás, így könnyebben visszakereshetőek a mondatok és gondolati elemek. Kékkel 123o. a
fordított szakasz elején megjelöltem az eredeti könyvoldalszámot, a jobb követhetőség
érdekében. Az alfejezet címeket az eredeti szedés mintája alapján félkövérrel írtam. Az
eredeti hivatkozásokat feltüntettem a fordított szövegben is.

Chapter 6. 254.pp. The Perspective of Sigmund Freud.

Sigmund Freud (valláspszichológiai) perspektívája.

Sigmund Freud Életrajza.

254.o.

Az Olvasó, aki az elkövetkező sorok olvasásakor Sigmund Freudot fogja megismerni furcsa
ellentmondással találja majd szemben magát: egyfelől a Freudról szóló könyvek és
szakcikkek száma rendkívül sok. Manapság hozzáférhetők írásai, melyeket Freud, aki maga
kétszer életében megpróbálta megsemmisíteni írásainak jelentős részét (egyszer 1885-ben,
másodjára pedig 1907-ben), köztük sok személyes levelezéssel, napvilágra kerültek és értékes
információforrásként szolgálnak, különösen a Whilhelm Fliessel folytatott tízévnyi barátsága
alatt alkotott levelek. Mindezek mellett Freud biográfiáinak száma is igen terjedelmes, többek
közt kiemelkedik a biográfiák sorából a klasszikus és meghatározó stílusú Ernest Jones 1953-
1957 között kiadott sorozata. Jones, maga is Freud barátja és hűséges tanítványa, aki első
kézből kapott hozzáférést rengeteg, korábban még ki nem adott levélhez, többek közt Freud
mennyasszonyának írt közel 900 leveléhez is. Peter Gray (1988, p.74.), aki maga is
kiemelkedő történész és pszichoanalista, valamint szerzője egy Freudról szóló kiváló életrajzi
könyvnek, így ír a témában: „ A másodlagos irodalom…nagy méretű és folyamatosan
növekszik,felülbírálata szinte kicsúszik a kezünkből. Ennek a tömegnyi írásnak egy része
értékes információkkal teli, más része hasznos, megint más része pedig provokatív:
meghökkentő mennyiségű rész azonban rosszmájú vagy egyenesen abszurd.”
255.o.

Ezen megszámlálhatatlan írás-sokaságban mely kombinációja a tudományos értekezésnek és a

spekulációnak egyaránt, egy jelentős része a szerzőknek Freud zsidó identitásának
mélységével és következményeivel foglalkozik. Mindezen korábban soha nem tapasztalt
méretű életrajzi érdeklődés középpontjában azonban Freud figurája meghökkentően
megfoghatatlan marad. Meglepő módon, bár rendkívül őszinte volt saját álmaival
kapcsolatosan, melyeket önnön pszichéje megismerésének legegyenesebb útjának tartott,
óvatos és visszakozó volt, mikor ezen gondolatairól írt. Azok, kik közel álltak hozzá, szintén
hasonló óvatossággal jártak el. A kiadandó levelek egy részét visszatartották, másokból
részeket vágtak ki. A Freuddal készített anyagok jelentős része, köztük azon interjúk melyeket
közeli barátaival és tanítványaival készítettek jelenleg a washingtoni Kongresszusi Könyvtár
Freud Archívumában található egyezményesen azonban 50-100 évig még nem hozzáférhetők.
Azonban feltételezhető, hogy eljön a nap, amikor ezen anyagok többsége hozzáférhetővé

1
válik valamint nyomtatásba kerül és Freudot hamarosan jobban megismerjük.
Összegzésképpen azonban elmondható, hogy számos fontos részlet Freud élettörténetéből
valószínűleg örökké rejtély marad.

A Gyermekkor Zsidóként Bécsben.

255.o.

„Születtem 1856. május 6.-án a moráviai Freibergben, egy kisvárosban, mely a jelenkori
Csehszlovákia területén található.”, írja Freud. „A szüleim zsidók voltak, én magam is zsidó
maradtam. Úgy gondolom, az apám családja hosszú éveken át a Rhone-folyó völgyében,
Kölnben élt, ahonnan a 14-15. század folyamán a zsidóüldözés okán keletre menekültek,
később azonban visszaköltöztek Litvániából Galícián keresztül a németek lakta Ausztriába.”
(Freud, 1925a., pp. 7-8.).
Az apja, Jacob Freud, úgy tartják gyapjúkereskedő volt, aki részben a freibergi
textilmanufaktúra gazdasági romlása, részben a helyi római katolikus többségi lakosság
zsidókkal szembeni ellenségeskedése okán a nacionalizmus elől menekülve és a gazdasági
válság következményeitől hajtva döntött Sigmund születését követően három évvel a költözés
mellett (Jones, 1953). A család egy évet Lipcsében töltött, majd végül Bécsbe költöztek, ahol
Sigmund később közel élete végéig élt.
Freud, avagy születési nevén Schlomo Sigismund, olyan korszakban nőtt fel, amikor a zsidó
világ radikális változásokon ment keresztül. Az apja fiatalkorában zsidónak lenni egyet
jelentett: egy olyan csoport tagjaként élni, mely a többségi nemzetiség számára könnyű
céltábla és elnyomott kisebbség. Az emancipáció drámai fordulatot hozott a 19. század
közepén a zsidók számára, ugyanakkor nem törölte el az antiszemitizmust. Freud
visszaemlékezésében leírja, hogy apja a zsidóság helyzetének változását illusztrálandó a
következő esetet mesélte el neki saját fiatalkorából:
„Amikor fiatal fiú voltam egy szombaton Freibergben sétára indultam. Szépen felöltöztem és
szőrme sapkát húztam. Egy keresztény jött oda hozzám sétám során és egyetlen ütéssel leverte
fejemről a sapkámat a sárba, majd rámüvöltött: Zsidó, takarodj a járdáról!” mesélte ő.
„És te mit tettél?” kérdeztem.
„Lesétáltam a járdáról és felszedtem a sapkámat.” válaszolta apám csendesen.” (Freud,
1900.p.197.)
Apja „hősietlen módszereitől” kiábrándultan Freud Hannibálról szóló fantáziáihoz
ragaszkodott, a karthagói semita tábornokot tekintette követendő példaképnek, aki örök
gyűlöletet fogadott Rómával szemben. Ami az idősebb Freud számára nem volt több egy
hétköznapi délután eseményéről szóló történetnél, a fiatalabbnak egy élethosszigtartó
megvetés alapja volt a gyáva apjával és a gojok ellenséges világával szemben. Freud korai
tapasztalatai más további összetett érzelmi kihívásokat is okoztak fiatal elméje számára.
Elsőszülött volt, hét gyerek közül, akik apja harmadik házasságából születtek. Apja, Jakob
negyven éves volt mikor Sigmund megszületett, anyja, Amalia mindössze húsz, évekkel
fiatalabb, mint Emmanuel, Jakob első házasságából született legidősebb fia. Emmanuel fia,
John egy éves volt, mikor Sigmund megszületett. A két fiú, unokaöccs és nagybácsi,
elválaszthatatlan társakká váltak, még ha gyakran versengtek is. Ezen korai barátsághoz
hasonlítja Freud későbbi kortársaival való kapcsolatainak mintázatát is. Mindig szüksége volt,
saját szavaival írja, egy közeli barátra és egy gyűlölt ellenségre, mely ideális esetben egyazon
személy volt, természetesen nem egyazon időszakban (Freud, 1900.pp.424,483.).
Egészen két és fél éves koráig Freudot egy katolikus dada gondozta, akit az anyja „csúnya,
vén, de okos” nőnek titulált. Annak ellenére, hogy a dada időnként keménykezű volt vele,
Freud később feltételezte, hogy megszerette. A dada gyakorta beszél neki Istenről, pokolról és
nem egyszer magával vitte templomba. „Amikor hazajöttél” emlékezik vissza anyja

2
„mindünknek prédikáltál és az Úristenről beszéltél.” A dada hirtelen menesztése, azon okból
kifolyólag, hogy a kisfiú holmiját az ő ruhái közt találták, egybe esett Freud húgának
születésével aki veszélyeztette Freud kizárólagos birtoklását anyja felett. Az első próbálkozó,
fiútestvére Julius meghalt, amikor a testvéreire féltékenykedő Freud még csak 17 hónapos
volt. A következmény, vélekedik Freud, az egész életére hatást gyakoroló bűntudat magjának
elhintése volt (Freud, 1900.pp.247-248; 1985 {1897}.pp. 219-221: Jones, 1953, p.5.). Jones
azon a véleményen van, hogy ezek az események és különös családi körülmények valamint az
ifjú Sigmund félreértései facilitálták a legnagyobb munkáját, az Öidipusz-komplexus
felfedezését. Mindezen felfedezései vezettek azokhoz a kortárs spekulációkhoz is melyek
Freud apjának szerepével kapcsolatban keringenek, illetve a dadáról aki szinte második
anyafigura volt Freud számára. Mindkét figura traumatikus gyermekkori emlékekhez
kapcsolódik Freud életében, nem zárható ki a szexuális zaklatás ténye sem és mindkét
figurával kialakult kapcsolatának messzemenő hatása van későbbi elméleteire a psziché
egészére vonatkozóan illetve az emberi nemeslelkűséggel kapcsolatosan (Balmary, 1979.,
Krüll, 1979., Vitz, 1988.). Freud kutatói között egyetértés van azon tényben, hogy ezen két
figura hatása Freud gondolkodására vallásról több volt, mint puszta vallási gyakorlatok
átadása és hitbeli ideák bemutatása számára.

A család hitének hanyatlásáról.

256.o.

Keveset tudunk biztosan Freud otthonának vallási éghajlatáról. Freud maga írja, hogy apja
hasszid zsidó háttérből származott, de fiatal korában elidegenedett a szigorú tradícióktól.
Mindezek ellenére, élete végéig tanulmányozta a zsidó írásokat, melyeket egyedül tartott
hosszú órányi tanulmányozásra méltónak. Freud maga írja, hogy mélyen elmerült egy bibliai
történetben melyet röviddel olvasni tanulása után ismert meg (Freud,1925.a.p.8.). Jóval
később fedezte csupán fel a jelentőségét annak, hogy érdeklődése milyen irányba terelte
tovább. Freud harmincötödik születésnapján (zsidó szokás szerint ez a kor jelenti a belépést a
középkorba) apja, Jakob egy frissen kötött Bibliával köszöntötte fel. A héber ajánlás, melyet
Jakob a belsejébe írt szeretettel inti fiát, hogy építsen a könyvre, mint „bölcsesség forrására,
tudásra és megértésre”. Az, hogy Freud tudott-e még ezen időszakban héberül olvasni,
továbbra is vitatott kérdés marad.
257.o.

Annak ellenére, hogy Freud szülei nem követték a zsidó étkezési szokásokat, valószínűleg
megünnepelték a főbb ünnepeket zsidó szokás szerint. Évekkel később, Freud egyik
unokahúga meglepetten számolt be róla, hogy nagyapja fejből idézte széder este alkalmával a
húsvéti hálaadás imáját. Freud anyja még apjánál is kevésbé foglalkozott a zsidó
hagyományok megtartásával. Annak ellenére, hogy több alkalommal is családjára kérte Isten
áldását szemtanúk beszámolója szerint, férje halálát követően már nem a zsidó ünnepekkor,
hanem a keresztény ünnepek alkalmával gyűjtötte maga köré családját. Mindezeket
egybevéve a család nem volt különösképpen hívő, Freud pedig elkötelezett ateistaként lépett
ki belőle (Heller, 1956., Rainey, 1975.). Mindaz a kevés információ, melyet mi Freud fiatal
koráról tudunk, kiemeli komoly személyiségét, tanulékonyságát és kiváltságos körülményeit a
családi életben. Egyedül a hét gyerek közül neki volt külön szobája, melyben Freud hosszú
órákat töltött tanulással és olvasással. Gyakran fogadott szobájában barátokat a tucatnyi
csordulásig telt könyvespolc között, valamint gyakran előfordult, hogy vacsoráját is saját
íróasztalánál fogyasztotta el, hogy időt spóroljon a tanulásra. Mikor nyolc éves húgának,
Annának zongoragyakorlatai áthallatszódtak szobájába, sikeresen lobbizott azért, hogy a
zongorát kitegyék a lakásból, ezáltal az egész család zenei kibontakozását beszüntetve. Freud

3
egész életen át tartó irtózása a zenétől magyarázza későbbi tartózkodását gyermekeinek zenei
oktatásától. Ebből kifolyólag Freud kizárólag tanulmányaival foglalkozott, melyek
osztályelsővé tették, diplomáját magna cum laude végezte és elméjének kitartó pallérozásával
vált a nyugati világ megújító gondolkodójává (Bernays, 1940.).

Egy neuropatológus tanulmányai.

257.o.

A korabeli Bécsben, írja Jones, a Freudhoz hasonló intellektuális érdeklődési körű zsidó
származású fiatalnak két karrierút volt nyitott: jogi vagy orvosi pálya. Freud tágabb
érdeklődési köre és kíváncsisága a „világ rejtélyei iránt” egyik alternatívába sem illeszkedtek
bele különösebben, nem is érdeklődött különösképpen az orvoslét iránt. Egy darabig,
gyermekkori politikusi álmaival egybehangzóan eljárásjogot szeretett volna tanulni. Végül
azonban vonzódása Charles Darwin elmélete iránt, valamint Freud visszaemlékezései szerint
egy idézet „a részek a természet felett” elméletből végighallgatása, melyet ő Goethe írásának
tudott be (a német költő Shakespeare-en kívül Freud nagy intellektuális példaképe volt)
okozták, hogy a természettudományok és az orvostudomány mellett döntött (Wittels, 1931).
Részletes tanulási stílusának ellenére Freud orvostudományi tanulmányai mellett a bécsi
egyetemen képezte magát filozófia és más tudományok területén fenntartva érdeklődését a
leckéken túl is. A legérdekesebb tanárai közé tartozott Franz Brentano, a filozófus és
pszichológus, a fenomenológia előfutára és korábbi pap, aki Freudot ateista gondolatainak
felülbírálására inspirálta. Freudnak nyolc évébe került (hárommal többe, mint másoknak),
hogy megszerezze doktori címét, melyet nem sokkal huszonötödik születésnapja előtt szerzett
meg 1881-ben (Gay, 1988.). Valószínű, hogy ezen meghosszabbított tanulmányi évek alatt
vált Freud Ludwig Feuerbach filozófus elkötelezett rajongójává, aki híres volt
valláskritikájáról. „Minden filozófus közül” írta Freud egy barátjának 1875-ben „ezt az
embert szeretem és imádom leginkább.” (idézi Gay 1988.p.28.). Írásában, A kereszténység
esszenciájában (1841) Feurbach amellett érvel, hogy az emberek azon vágyaikat teljesítendő
melyeket a világ nem tudott kielégíteni megteremtették Istent és a mennyet, hogy betöltse
vágyaikat. Isten, mondja, minden azon tulajdonságok és kivállóságok projekciói melyek az
emberi természetet alkotják, ha azonban ezen tulajdonságoktól megfosztjuk az embert az
önmagát korruptnak és gonosznak fogja fel. Mégis, a vallástörténet folyamán ezen
tulajdonságok ismét az ember tulajdonságaivá válnak újra olyan cselekedeteken keresztül
melyeket Isten cselekedeteiként mutatnak be (pp. 174. 27-31). Habár később Freud tagadta,
hogy Feuerbach hatása munkáján hosszantartó lett volna (Binswanger1956.pp.75), számtalan
párhuzam saját vallási témájú munkái és Feuerbach munkái között kiemelkedők ahhoz, hogy
hatásként számottevőek legyenek (Acton, 1955., pp.120-121.).
258.o.

Egy másik jelentős személy Freud életében Ernst Brücke volt, akinek fiziológiai
laboratóriumában Freud hat éven keresztül dolgozott orvosi tanulmányai befejeztével
kezdődően. Brücke, aki Freud beszámolójában „nagyobb hatást gyakorolt rám, mint bárki
más egész életemben” tudományos munka modelljeként állt Freud előtt kitartásában és
tudományosságában valamint reprezentálta azt a tudományos mozgalmat, melyet Helmholtz-i
Medikus Iskolaként neveztek (1926b., p. 253.). Ezen iskola képviselőjeként Brücke szemben
állt a romantikusok természetfilozófiai felfogásával, mely a kora 19.századot meghatározta.
Ezzel szemben Brücke egy korában fordulatnak számító fizikai változókra alapozott
fiziológiához ragaszkodott kitartóan. Habár Freudot egy romantikus szentamentalizmussal teli
esszé a természetről vezette Brücke laboratóriumának ajtajába, mikor már bejutott oda Freud
egy időre távolságtartó, részletelemző materalistává vált aki az anyatermészetet biztos

4
távolságból figyelte. Brücke hatására Freud megszerezte azokat az alapelveket melyek később
segítették őt kiemelkedő elméletei megalkotásában (Jones, 1953., p.45., Gay, 1988.p.). Freud
munkája Brücke Intézetében megnyílt a lehetőség számára egy elméleti kutatások felé
irányított karrierre. Megbízható és tehetséges kutatónak bizonyult, aki közel került fontos
felfedezések megállapításához. Nem volt azonban egy kísérletező alkat legbelül. Volt
valamiféle passzivitás Freud személyiségében, írja Jones (p.58), „egy meghatározó passzív
oldal”, mely elemésztette azon brutális dominanciát, ami a kísérletezéshez szükséges
egyszerűen a passzívabb, ugyanakkor nem kevésbé kihívásokkal teli „mikroszkópikus
nyomozás” előtérbe kerülése érdekében. Bár mindvégig hű maradt a tudományos kutató
eszményi intellektuális integritásához, bármi árat jelentsen is ez, elvesztette türelmét az
aprólékos munka, a mérés és a pontosság iránti követelményekkel szemben. Sokáig elnyomott
spekulatív tendenciái ismét dominánsakká váltak, végül kialakítva azon emberi közeget
melyben gyakorolhatta hajlamát a kontemplatív megismerésre.
Két kézenfekvő ok megmagyarázhatja, hogy miért választotta mégis Freud vonakodva a
gyakorló orvosi praxist. Elsősorban, a nem voltak kilátásai előléptetésre a fiziológiai kutató
intézetben, mivel Brücke másik két asszisztense idősebb volt nála és Bécsben újból fellángolt
az antiszemitizmus. Brücke maga javasolta Freudnak, hogy hagyjon fel a laboratóriumi
kutatással kiemelve Freud anyagi nehézségeit. Másodsorban Freud szenvedélyesen
beleszeretett Martha Barnays-ba és abban reménykedett, elveheti feleségül, ha szert tett
anyagi alapra. Így tehát annak ellenére, hogy nem kicsi ellenszenvvel tekintett a gyakorló
orvoslásra, letöltötte a kötelező három éves rezidenciáját általános orvoslásból,
belgyógyászatból, pszichiátriából, dermatológiából és neurológiából mely felkészítette
neuropatológia gyakorlatának megkezdésére, mely abban az időben egy meglehetősen
aluldefiniált szakterület volt. Mindeközben kutatásokat végzett az agykutató intézetben is.
Kutatásainak kiadványai melyek laboratóriumi és klinikai munkáiból állított össze és a
neurológiai problémák fiziológiai hátterével foglalkoztak segítségével egyetemi oktatói
pozícióhoz jutott és neuropatológiát oktatott, mely pozíció presztizsel és előnyökkel járt,
fizetéssel azonban nem. Egy tanulmányút-ösztöndíjból lehetővé vált számára, hogy Párizsba
látogasson, ahol 1885 őszétől 1886 tavaszáig Jean Michael Charcot tanítványa volt a
Salpetriere kórházban. Kiemelkedő írói és fordítói képességei okán Freud felajánlotta, hogy
lefordítja Charcot előadásait németre. Charcot elfogadta segítségét, mely egyet jelentett Freud
Charcot legbelsőbb körét alkotó kutatótársainak közeli barátjává válásával, valamint Charcot,
aki korának legkiemelkedőbb neurológusa volt és a hipnózis útján történő hisztéria-gyógyítást
kutatta elfogadásával. Jones szerint Charcot volt a legfontosabb hatás, mely Freudot érte és
minek hatására a neurofiziológától a pszichopatológia felé fordult.
259.o.

Freud Gondolatainak Kibontakozása.

Brückén és Charcot-n kívül még Freud két másik kortársa volt hatással gondolkodásának
fejlődésében. Egyikőjük, Jozef Breuer volt, aki tizennégy évvel volt idősebb Freudnál,
hírnévnek örvendő kutató-orvos volt, emberséges természettel. Freud Breuert a fiziológiai
intézetben ismerte meg, Breuer maga is támogatója lévén a helmholtzi természettudományos
iskolának már az intézetben Freud közeli barátja lett. Freud intézményben töltött utolsó két
éve alatt Breuer egy mára már híressé vált beteget, Anna O.-t kezelte, aki a hisztéria minden
klasszikus tünetét, köztük a fantom-terhességet is átélte, melyet Breuer legnagyobb
rémületére az ő gondoskodó gyógymódja hatására alakított ki. Míg a hölgyet kezelte, Breuer
felfedezte a katarzis módszerét. Mialatt hipnózis segítségével előhívta és feltárta Breuer
számára minden egyes tünete megjelenésének körülményeit, Anna O. fokozatosan képessé
vált arra, hogy csökkentse azok számát. Sajnálatos módon, az eredmények átmenetinek

5
bizonyultak csupán, habár a beteg felépült eléggé ahhoz, hogy önálló életet élhessen és aktív,
filantrópiával, utazással és írással töltött életet éljen (Ellenberger, 1970). Freudot lebilincselte
Breuer esete és vissza-visszatért hozzá újból és újból, ahogy az évek teltek és gondolkodása
kiteljesedett. Némi ellenérzéssel, végül nagy sokára Breuer beleegyezett, hogy kiadásba
kerüljön az eset egybekötve négy másik eset kíséretében melyek a híres Tanulmányok a
Hisztériáról címmel jelentek meg (Breuer és Freud, 1895). Breuert egyértelműen ambivalens
érzések fogták el azzal kapcsolatosan, hogy Freud fokozatosan a szexuális élet kérdését
helyezte a központba a pszichoneurológiai megbetegedések etiológiáját illetőleg, habár
Breuer saját nyugtalanító élménye Anna O.-val kapcsolatosan bizonyítani látszott barátja
elméleteit. A kompromisszum, mely a publikáció elkészültét övezte jelezte a kezdetét több
mint húszévnyi barátságuk hanyatlásának, és első volt Freud sok későbbi barátságai közül,
ami végül elidegenedéssel végződött.
Számos információ, melyet Freud gondolatainak evoluciójáról tudunk azokból a személyes és
részletes levelekből tudjuk melyet egy másik kortársának, Whilhelm Fliessnek írt, kiről Frank
Sulloway (1979.p.147.) úgy véli, egyike azon négy kortárs személyiségnek (ide értve Brückét,
Charcot és Bruert) akik Freud korai pszichoanalitikus gondolkodására a legmeghatározóbb
hatást gyakorolták. Két évvel fiatalabb volt, mint Freud, Fliess sokban azonban hasonlított rá.
Ő maga is medikus volt, specialista (fül-orr-gégész), zsidó középosztályból származó, erős
humán érdeklődéssel és műveltséggel valamint a helmholtzi iskola követőjeként nevelkedett.
Közös volt bennük az is, hogy gyakran szenvedtek migréntől és súlyos orr-melléküreg
gyulladástól. Briliáns elme és önbizalommal teli, habár Freud követői szerint hozzá képest
kevésbé prominens, Fliess érdeklődésének központjában a bizarr, spekulációkkal teli témák
például a numerológia, a biszexualitás és a periodicitás kutatása állt. Freud azonnal vonzódott
hozzá, mondja Jones, egyfajta külső függés attitűdjén keresztül. Fliess a tudományos
kompetencia és a merész nonkonformizmus kombinációjának modelljeként állt Freud előtt,
arra ösztönözve őt, hogy kibontakoztassa saját tudományos szuper-egóját. Bármiféle volt is
Freud vonzódásának alapja és dinamikája Fliess felé, a 254 levél melyet 1887 és 1902 között
küldött neki, hogy Fliess megítélje és dícsérje, rendkívüli értékű emlékmű a fokozatos
gondolati evolúcióról melyen Freud gondolkodása keresztül ment, mindamellett hogy a
levelek beszámolnak arról, milyen nehézségeket okozott neki az újonnan nyert belátás.

A betegség mely Freud kreativitásának hátterében állt.

259.o.

Freud „számottevő mértékű pszichoneurózisáról” (Jones 1953.p.304.) részletekben tudunk

meg többet, tünetei főként súlyos szorongásrohamok formájában, szélsőséges
hangulatváltozásokban és a kétségkívül kapcsolódó szivarfüggőségének küzdelmében
jelentkeztek. A szorongásos betegség közel egy évtizedig kínozta, mely csúcspontját röviddel
az apja halálát követő években, 1897 és 1900 között érte el. Nem meglepő tehát, hogy ezek
voltak azok az évek, melyekben először elkezdte az önanalízist, a leghősiesebb küzdelmét,
Jones szerint, és megtette legeredetibb felfedezéseit mialatt kibogozta saját mélyen rejtett
Öidipusz-komplexusának szálait. Meggyőződvén arról éveken keresztül, hogy betegeinek
gyermekkori szexuális zaklatásról megrögzött emlékképei, melyekben felnőttek, általában az
apa az elkövető, valóban igazak, végül fokozatosan és némi visszakozással ezeket a
fantáziákat egyre inkább a betegek elnyomott vágyaiból származó fantáziáknak és infantilis
szexualitásának tudta be. Azon a gyógyító folyamaton keresztül, mely az önanalízis volt
számára, fokozatosan felismerte az álomfejtést központi szerepét, ezen felfedezéséről pedig
kiadta legfontosabb könyvét 1900-ban.
Ő maga a betegségén keresztül vált kreatívvá, mondja Ellenberger (1970), hasonlatosan a
sámánokhoz és a misztikusokhoz. Fliess játszotta a sámán szerepét, aki spirituális irányítója

6
volt és keresztülvezette monomániás tanítványát magányos megpróbáltatásán egészen addig,
amíg az újból előemelkedett átváltozva, diadalmasan új igazságában újjászületve. Kétségkívül
Freud maga is osztozott valamelyest az extatikus, álmok által meghatározott sámán-szerű
tanulási metóduson, még Ellenberger formulája valószínűleg túlhangsúlyozza Fliess szerepét
főként ha számba vesszük, hogy a sámánok komplex tradíciókon keresztül, körülhatárolt
szabályok mentén tanultak (lásd Eliade, 1951). Részint, ez a kérdés Freud gondolatainak
forrásáról szól. Létezik talán egy tradíció, mely Freud munkásságát folyamatos, Fliess által
talán közösségben megalkotottnak vagy egy másik mely Freud rendszerét egy kivételesen
kreatív és pallérozott, függetlenül gondolkodó, elme munkájának, esetleg a saját maga és
mások neurotikus tüneteinek kavarodásából kialakult betegségnek tekinti?

A pszichoanalízis és a zsidó hagyományok.

260.o.

Ahogyan David Bakan (1958) megjegyzi, Freud alkalmankénti próbálkozásai, hogy feltárja a
pszichoanalízis eredetét nem kimondottan kielégítőek. Kincset érő gondolatokat tulajdonít
olyan személyeknek, akik később letagadják szerzőségüket, ezen gondolatok pedig
egyértelműen nem tulajdoníthatók Freud munkásságából származónak. Akárcsak az
álomelmélet példáján bemutatva a problémát, Freud az álomelmélet esetén „a belső
megérzésének” tulajdonítja az elmélet kibontakozását melyre szerencsés véletlen útján tett
szert, ami meglehetősen keveset mondó. Jones, másokhoz hasonlóan, kiegészíteni ezen
gondolatmenetet azzal a megállapítással, hogy Freud sajátos életkörülményei tették őt eleve
hajlandóvá arra, hogy mintákat és kapcsolatokat lásson ott, ahol mások nem látnának. Freud
maga is egyetért az efféle magyarázatokkal, amikor megjegyzi a B’nai B’rith Társasághoz
intézett beszédében „amiért én zsidó voltam, én szabadnak éreztem magam olyan
előítéletekkel szemben, melyek másokat gátoltak intellektusuk használatában: és mint zsidó,
készen álltam a mindenkori ellenállást erősíteni és megegyezés nélkül, a ’többség egyetértése’
nélkül meglenni” (Freud, 1926.a.p.274.).
Párhuzamok a zsidó miszticizmussal: Freud zsidó identitása, melyet újból és újból
megerősített egész életében, néhány szintén zsidó tudós szerint jóval nagyobb szerepet játszott
munkásságában, mint azt Freud valaha felismerte volna. Azt vizsgálván, hogy miért alkotják a
többséget a zsidók a pszichoanalízisben betegek és terapeuták között egyaránt Abraham
Roback (1918, 1926a., 1926b., 1929.) megállapítja, hogy Freud módszere „erősen utánérzést”
(erős hasonlóságot) hordoz ahhoz a szimbolizmushoz hasonlítva, mely a zsidó misztikus
filozófiát, a kabbalát járja át. „ A női és férfi elemek kihangsúlyozása, a számokkal való játék,
a mindenféle szimbólumok felhasználása egy adott találgatáshoz és sok más hasonló utalás
rendelkezik a saját megfelelőjével a pszichoanalízisben” (1929.p.161.). Roback hozzáteszi,
hogy a zsidók etnikailag prediszponáltak az introspekcióra és az analízisre, azt keresik honnan
erednek tapasztalataik és felteszik a „miért?” és „hova?” célkérdéseket (pp. 184-185). „A
pszichoanalízis egészében tehát” állapítja meg „tartalmaz egyfajta misztikus hajlamot” habár
inkább a konkrét felé irányulót, nem pedig az absztrakt és láthatatlan felé irányulót.
Bakan (1958) hasonlóan feltételezi egy sokkal kidolgozottabb munkában, hogy Freud
főműve, bár manifesztójában egy tudósé, mégis folytatása a zsidó misztikus tradíciónak.
Bakan rámutat, hogy sok a pszichoanalízis alapvető témái közül megtalálható a Zohar-ban
avagy a „a nagyszerűség könyvében”, mely évszázadokon keresztül az egyik legnagyobbra
becsült könyv volt a zsidó misztikus tradícióban, más alapvetések pedig megtalálhatók a
Talmudban, melyhez a Zohar jelentős része kommentárként szolgál. Ezen témák közé tartozik
a biszexualitás és az ártalmas gyermekkori hatások, a család és a szexuális kapcsolatok
szerepének kihangsúlyozása és az álomértelmezés rendszere (lásd továbbá Lorand, 1957).
Mindezeken felül pedig azon pszichoanalista elv, hogy a terapeuta, aki kiképzését teljesíti

7
szintén tapasztalt pszichoanalista terápiás analízisén kell részt vegyen annnak érdekében,
hogy mélységében megértse az elméletet és a gyakorlatot hasonló ahhoz, amit a kabbalista
szokásrend szájhagyománynak nevez és mely utalásokon keresztül és nem direkt
magyarázatokon keresztül valósul meg.
Fliess feltételezett szerepe: Amennyiben Freud pszichoanalitikus munkája valóban
kabbalisztikus alapokkal rendelkezik, ahogyan Bakan kifejti, akkor lehetséges hogy Henri
Ellenberger helyesen véli úgy, hogy Wilhelm Fliess lehetett Freud mestere és irányítója vagy
legalábbis egy lehetett a sok közül. Gershom Scholem (1960,p.1.) mondja, hogy a Kabbala, a
„maga intrikus, introvertált szimbolizmusával” „idegen és zavaró” tényezővé vált a nyugat-
európai zsidók számára azt követően, hogy ők eltökélten az európai kultúra felé fordultak a
18. század végén. Ugyanakkor Bakan megjegyzi, hogy azon zsidók között akik a nyugati
tradíciók alapján tanultak akadt egy kisebb csoport, ahová Bécs legnépszerűbb zsidó rabbija is
tartozott, akik érdekeltek voltak a saját tradícióikon keresztül nyitni a Kabbala felé. Néhány
elem Fliess elméletében, „köztük a biszexualitás előfeltételezése, a numerológia felhasználása
valamint a predesztinált halálpillanat gondolata továbbá az általános sajátosságok írásában
arra utalnak, hogy a kabbala iránt érdeklődött és még kevésbé volt szekularizált kabbalista,
mint Freud” (Bakan, p. 62). Azt természetesen nem tudhatjuk, pontosan milyen szerepet
játszott Fliess abban, hogy Freud megismerte a kabbalát, vagy hogy esetleg Freud nem
ismerte-e már korábbról a kabbalát. Akárhogyan is, mikor Freud a Mózes és a Monoteizmust
készítette, már rendelkezett egy válogatással a zsidó miszticizmus könyveiből: Chaim Bloch,
egy ismert Kabbala és Haszidizmus tudós azt állítja, hogy látott Freud könyvtárában egy
judaica szekciót, melyben kabbalista könyvek voltak, köztük a Zohar is (Bakan, 1960).
Freud ellenvetése a feltételezésekkel / (Freud ellenzi a miszticizmus tézisét): Sajnálatos
módon senki sem erősítette meg Bakan megfigyeléseit és a kérdéses könyvek sem kerültek
elő soha. Birtokolunk azonban arra utaló nyomokat, melyek hangsúlyozzák, hogy Freud
erősen ellenkezett a miszticizmus tézisével, ahogyan azt Roback Zsidó Hatások a Modern
Gondolkodásra (1929) című munkájával kapcsolatosan megírta, melyet Roback maga küldött
neki. Egy rosszalló levélben, mely rosszallása ellenére dicsérte a szerzőt, Freud számba veszi
apjának korai elidegenedését a haszid hátterétől és kommentárként hozzáteszi, hogy saját
„oktatása is olyannyira nem-zsidó volt, hogy ma már nem is tudom elolvasni a dedikációdat
sem, mely minden bizonyossággal héberül íródott” (Freud, 1960 {1930}, p. 395; Roback,
1957). Egy nappal, hogy ezt a levelet megírta, beszámolók szerint Freud beszélt Smiley
Blantonnal Roback könyvéről (1971, pp. 42-43.) és azt „csekély értékűnek” ítélte valamint
hozzátette, hogy „az a gondolat, mely szerint a pszichoanalízis egy zsidó termék értelmetlen
számomra”. A miszticizmus „vádjára” így válaszolt: „Én úgy vélem, a lehető legmesszebb
állok a miszticizmustól.” Mégis, Freud megvallotta, hogy „volt időszak, mikor fenn állt annak
a veszélye, hogy az emberek a pszichoanalízist elsősorban zsidó tudománynak gondolták”.
Újabb tanulmányok dokumentálták a büszkeség és egység érzésének megerősítő hatását mely
a zsidóság tudatából származott Freud és más pszichoanalisták számára. Habár ez a tudat
támogatta a mozgalom növekedését, belső feszültséget is okozott benne, elidegenítve sok
nem-zsidó tagot és szektásság összbenyomását téve rájuk (Klein, 1981). Amellett is érvelnek
páran, hogy a néhány egyedi elem, mely a zsidó tradícióból származik, ide értve tanításokat a
nők és a szexualitás valamint a zsidó család pszichodinamikája témájában alapvetően
meghatározta Freud számos elméletét (Robert, 1971., Roith, 1987).
A virágzó antiszemitizmus hatására mely Bécsre jellemző volt, állapítja meg Bakan (1958),
Freud megpróbálhatta eltitkolni a zsidó befolyás azon nyomait, melyek számára tudottak
voltak. Attól is tarthatott, hogy ha felfedezik, a Kabbala gondolatait veszi kölcsön, sosem
fogja megváltoztatni a véleményt, hogy valójában elköteleződött a miszticizmus nézőpontja
mellett. A „tágra nyílt rémült tekintet”, mellyel Viktor von Weizsackerre tekintett, mikor az
félszegen bevallotta, hogy „saját maga talán egy misztikus mellékállásban” megmutatja

8
nekünk Freud érzéseit már csupán a gondolat lehetőségéről (1954.p.67.). Mégis megeshet,
hogy „Freudot mélységesen eltöltötte a judaizmus koncepciója és a zsidó gondolkodás
stílusa”, habár csak tudatalatti szinten is (Fraenkel, 1959, p. 96.).

Freud a pszichoanalista.
262.o.

Igaz vagy sem, hogy Freud nehézségei mögött egyfajta „kreativitásra kiható megbetegedés”
állt, mely végül a szekularizált zsidó miszticista tanítás egy formájában talált megnyugvást,
minden esetre ez szabadította őt fel ahhoz, hogy képes legyen közben nagyra nőtt családját
ellátni: hat gyerekét, feleségét Marthat és 1896-tól felesége húgát, Minnat is ideértve,
miközben képes volt fenntartani idegrendszeri betegségek specialistájaként praxisát. Vezető
szaktekintély lett a gyermek paralízisek terén, kiadott egy könyvet az afáziáról, ugyanakkor
növekvő érdeklődéssel fordult a neurotikus betegei által produkált problémák iránt és azon
dolgozott, hogy egy átfogó elméletet dolgozzon ki ezen betegek problémáinak megértéséhez.
Felállított majd felhagyott jó pár kezelési metódussal egymás után sorban, köztük a
konzervatívnak számító elektroterápiával egészen a hipnotikus szuggeszcióig, mígnem Freud
fokozatosan és legutoljára ki nem alakította a szabad asszociáció módszerét, melyet egyes
elemzők legfontosabb eredményeként tartanak számon. A módszert saját ön-analízise és
betegei körében is alkalmazta, ez a technika segítette hozzá az álomelemzés
pszichológiájának elméletéhez és a rákövetkező elmélethez mely a gyermekkori szexualitásról
készült el. Mikor az Álomelemzés megjelent 1900-ban, a pszichoanalízis tervének eszenciáját
már fel is vázolta.
Ortodox (Konzervatív) és nonkonformista: Az elkövetkező évtizedekben Freud folytatta a
pszichoanalízis elméletének részleteinek kidolgozását és bemutatta, elmélete hogyan vethet
fényt az emberi kultúra különböző aspektusaira, köztük a vallásra is, mely olyan téma volt,
amihez különösképpen vonzódott. Habár először Freud gondolatait ellenségesség és
aggodalom övezte, amikor épp nem szüntelen ignorálták őket, egy egyre növekvő támogatói
kör szerveződött köré, akik támogatást nyújtottak számára és mintegy hírvivőiként szolgáltak
a széles külvilág felé. Akadtak azonban elhíresült és fájdalmas elszakadások is, köztük Alfred
Adler és C. G. Jung, akik másokkal egyetértésben ellenezték Freud ragaszkodását kemény
munkával fellállított elméletének megkérdőjelezhetetlenségéhez. Sok szempontból ugyanis
Freud aki maga is saját idejének és társadalmi rangjának rabja volt, teljességgel felkészületlen
volt a saját felfedezése, a gyermekkori szexualitás elméletének elfogadására. Mégis, mikor
meggyőződött a felismerés fontosságáról, mely nem csak a neurotikus betegek életére volt
nagy hatással, hanem minden emberre, elköteleződött amellett, hogy elmélete legyen „onr
shibboleth” (Jones, 1957, p. 15.). A konzervatívok számára (eredeti szöveg: „ortodox”) mai
napig ez az elmélet a pszichoanalízis egyik alappillére.
(Megjegyzés fordítása a lap alján: Az egyik nézőpont mely alapján Bakan tézisét
megtámadják az a vélekedés, hogy Freud nagyban eltúlozta az osztrák társadalom
antiszemitizmusát abban a korban, melyben élt. Roith (1987, p. 153.), ennek ellenére
fenntartja, hogy „A vallomások Freud néhány kortársától…arra utalnak, hogy ha bármilyen
irányban torzított is, akkor valószínűleg alábecsülte {az antiszemitizmust}.” Mégha Freud
személyesen védve volt ugyan „az antiszemitizmus kórja” elől a jelentős bécsi zsidó
értelmiség jelenléte okán mellyel összejárt, ahogyan Marie Jahoda (1977, p.7) utal rá, akkor is
találkozhatott a veszéllyel tágabb körben. Azok a teoretikusok akik visszautasítják Bakan
elméletét arra alapozva, hogy Freud nem találkozhatott a zsidó misztikus tradícióval (például:
Gay, 1987, pp. 130-131.) nem nyilatkoznak azzal kapcsolatban sem, hogy kabbalista munkák
jelen voltak Freud könyvtárában.

9
263.o.

A követői közötti széthúzás szakította meg az egyébiránt eseménytelen életet a bécsi

Berggasse 19-es szám alatt ahol Freud irodája és lakása állt és ahol közel fél évszázadon
keresztül dolgozott és élt. Az irodai részen körbevette megát könyvek, szőnyegek, képek és
mind közül a számára különösen értékes antikvitás tárgyainak kavalkádjával: ősi istenek és
istennők, buddhák és bodhisattvák, terra cotta fejek, theriomorfikus figurák fából, fémből,
élükre állított bronz szobrok, temetési szertartások kellékei, olajlámpák és vázák többségük
egyiptomi, görög, római de volt köztük a távol kelet és a közel kelet számtalan kincse is (lásd
Engelman, 1976). Ezek a tárgyak, melyek benépesítették a konzultációs szobát és
dolgozószobáját, néma szemtanúként figyelték Freud napi rutinját, a betegek, a konzultációk
az írás ritmusát melyet alkalmanként megszakított találkozásokkal, heti egyetemi óráival
(mint a neurológia professzora adott elő) és a szombat esti tarockkal, mely egy kabbalához
köthető kártyajáték. A nyarak hosszú ideje várt utazási lehetőségeket hoztak és elhúzódó
vidéki nyaralást, melyek során Freud boldogan elégítette ki hegymászás iránti vágyát
fenyőerdőkön keresztül sétállva, mindig keresve az ehető bogyókat, gombákat és a ritkább
fajokhoz tartozó vadvirágokat.
Az örök semmiléthez (nemléthez) vezető út: A gyönyörű vidéki panoráma és Flaubert Szent
Antal megkísértése című műve tette, hogy egy napon 1883-ban, hogy Freud rácsodálkozott a
„az élet igazi talányaira”, „ráeszmélt az emberi tanácstalanságra, a mindenség
titokzatosságával kapcsolatosan” (Jones, 1953, p. 175). Ezen eszmélet minden bizonnyal élete
utolsó évtizedében gyakran foglalkoztatta, élete végén írt művei spekulatívabbakká váltak,
mint korábban. Habár már régebb óta foglalkoztatta a halál kérdése, Freud 1923-ban kezdte
meg kínnal teli 16 éven át tartó küzdelmét az álkapocsrákkal, mely végül olyannyira
legyöngítette, hogy háziorvosát morfin túladagolásra kérte és ez vezetett végül halálához is
(Gay, 1988, pp. 651, 739-740). Halála előtt azonban a nem kevésbé rosszindulatú nácizmus
elégette könyveit és kiutasította őt, mely 1938-ban arra kényszerítette, hogy elhagyja annyira
szeretett és gyűlölt városát, Bécset. Mikor kényelmesen berendezkedett Angliában, elfogadta
sorsát és egy évvel később meghalt. Végérvényesen megtalálta útját „az oly sokáig várt
megnyugváshoz, az örök semmiléthez” (Freud, 1960 {1929}, p. 392.).
Freudot sokan dicsérték nem csökkenő őszinteségéért és morális bátorságáért: gyengéd
érzékenységéért és vissza nem térítendő nagylelkűségéért; a varázslatos, sokszor irónikus
humorérzékéért és a hatalmas örömre való képességéért; széles ismeretköréért, ugyanakkor
személyes vonzódásáért az egyszerűséghez. Sokan beszámoltak róla, hogy mennyire
meglepően kifinomulatlan, már-már naiv és meghökkentően indiszkrét volt, irritáló önkényes
és kitartóan előítéletes. Szokása volt, írja Jones (1955, p. 412), hogy az embereket azonnal két
csoportra ossza: kedveltekre és nem kedveltekre. Legközelebbi barátai mind egyetértettek
abban, hogy azon intuitív kapacitása, hogy megítélje mások személyiségét meghökkentően
gyenge volt. Egész életén át tartó előítéleteinek egyike volt a vallásutálata, vagy legalábbis a
tömegek által történő, kevésbé önreflektív vallásgyakorlás megvetése, melyet határozott
fenntartással kezelt. Ez az ő igényük arra, hogy békét találjanak, gondolta Freud, ez az igény
keresteti velük a megerősítést a vallás „karjaiban”, ezt azonban ő egészen élete végéig
megtagadta magától.
(A kép melletti szöveg fordítása: Kép az asztalről, melyen Sigmund Freud minden reggel
órákon át írt, Bécs 1938-as elhagyását megelőzően. A kézirat mely a képen az asztalon hever
a kutatók szerint a Mózes és a Monoteizmus.)
264.o.

An outline of Psychonalytic Theory.

A pszichoanalízis elméletének vázlata.

10
Freud megmutat nekünk, írja Gardner Murphy (1957, p. 103.) „egy epikus látásmódot az
emberi természetről”, egy látomást, melyben „az alkotói összhang és erő sokkal fontosabb,
mint a belső következetesség vagy a részletekkel teli tényekhez való illeszkedés.” Annak
ellenére, hogy Freud kijelenti, a pszichoanalízis kizárólag megfigyelésen alapszik és ezáltal
osztozik más pozitivista tudományos elméletek spártai világnézetében, írásai a halálról és a
szeretetről és azon eleganciája, mellyel az egyedi személy küzdelmét mutatja be a teljesebb
élet felé kevésbé hordozza magán a tudományos írás karakterjegyeit, mindinkább
hősköltemény jellegű és Freud tudomány-mint-epikus-mű stílusa tragikomikus elemekkel is
rendelkezik. Egyfelől megmutatja az ősi ragaszkodást a pusztító szenvedélyhez, mely felett a
civilizáció győzelmei épp időszerűek, másfelől megmutatja, hogyan kapcsolódnak az
unalmas, kiszámítható és hétköznapi gyermektevékenységek a mindenkori kultúrához és az
egyéni aspirációkhoz. Hősies azon személy, aki akarván adja fel az azonnali örömhöz jutás
lehetőségét és bátran szembe néz a mélyen megbújó, de legbelül még élő fantáziákkal, melyek
önnön gyermekkorából származnak.

A psziché lassú fejlődése.

A tudattalan sötét és feneketlen mélységeiben, feltételezi Freud, rejlenek az alapvető
késztetések avagy ösztönök (Triebe). Az egyiket, melynek feladata a létrejövő egységek
építése és fenntartása az Eros névvel illeti, ez az élet ösztön; a másik, mely a felépülő
kapcsolatok rombolására törekszik és az élet inorganikus állapotba való visszajuttatása a célja,
a halál, a leépítés ösztöne. Az első ezen driveok (felváltva használom az ösztön szóval,
ahogyan a szerző is) közül felelős a szexualitás és a szexualitásból származó érdekekért az
emberi nemben. A második, amikor az első ösztön kifelé közvetíti, az emberi agresszió
forrása. Ezen „két alapvető ösztön folyamatos és egymással szembe helyezkedő küzdelme”,
mondja Freud (1940, p. 149.) „adja az alapját az élet jelenségéinek számos változójához”.
Mégis, ezen kettő csupán az első, habár legalapvetőbb az antinomiák (ellentmondások) közül,
melyek az emberi drámát alkotják.
Az örömelv elmélete: A születés idején és az azt követő pár hónapban a gyermek
viselkedését kizárólagosan az örömelv vezérli. A gyermek világában ebben az időszakban
még nem állt fel az a rendszer és letisztult forma, melyet később természetes jelenlévő
elemnek gondol majd. (A szerző lap alján található megjegyzése ezen ponthoz: Az
általánosságban való leíráshoz használtam az „ő” {gyermek, hímnemű} „he” jelzőt, és nem
csupán azért, mert elhagyása nehézkessé tenné a leírást, hanem mert Freud pszichoszexuális
fejlődési elmélete során minden írásában a hímnemű jelzővel dolgozott és a férfi volt
elsősorban figyelmének középpontjában. A pszichoanalízis maszkulin elfogultsága, melyről
később esik majd szó, Strouse Nők és Analízis című munkájában került kielemzésre
részletesebben (1974).
265.o.

Gyermekkorban a percepció még limitált, csupán az izgalmi állapot homályos megértésére

képes. Amikor a gyermekben a belső feszültség megnő, kényelmetlen érzetet él át, a
kellemetlenségek csökkentésével pedig élvezet érzete járja át. Amiként az élményei
fokozatosan felvesznek ütemet és formát, gyermek képes lesz rá, hogy homályosan
elképzelje, mely állapotok vagy tárgyak hoznak számára majd enyhülést {a
kellemetlenségektől} és valóban, a puszta jelenléte ezeknek a tárgyaknak már fantázia
formában is akár rövid megnyugvást okoznak neki. Ezek az elképzelt vágytárgyak
elkerülhetetlen, hogy idővel meg ne szűnjenek kielégíteni biológiai szükségleteit. Még
rosszabb a helyzet, mivel gondozói azt a perverz elgondolást támogatják benne, hogy a még
csak hozzávetőlegesen megértett tárgyak melyek alkotják környező világát mindig készen
várják hívószavát. Csak fokozatosan mond le a gyermek az autisztikus és illogikus

11
szabályokkal működő gyermeki léleknek való kizárólagos engedelmességről, ezen
szabályokat Freud elsőrendű (elsőszámú/primer) feldolgozásnak nevezi.
Az örömelvtől vezérelve és a primer feldolgozás „gondolkodás” segítségével a gyermek
minden szükségletének azonnali kielégítését követeli. Kiegészítendő az előbbieket, ezen
időszakban a gyermek polymorfikusan perverz (nem a genitalitás az egyedüli élvezetszerző
eszköze, hanem a test bármely, libidó által megszállt pontja lehet az, a ford. megjegyz.).
Számára még kevéssé fontos csupán, hogy ki vagy milyen tárgy az mely segíti kielégíteni
szükségleteit, egészen addig, míg megtörténik a vágyteljesítés. Amint megtalálja azon tárgyat,
mely képes kielégíteni vágyait, ezzel történő kapcsolatába libidót avagy szexuális energiát
fektet, ezen folyamatot kathexisnek nevezzük. A gyermek anyja, természetesen, általában az
elsődleges ösztönös örömszerző. Ebből következik, hogy az anya azon aspektusai, melyeket a
gyermek reprezentál tapasztalatára alapozva, olyan tárgyakká alakulnak melyek erősen
katektálódnak pszichés energiával. Saját testrészei, melyeket kezdetben alig képes
megkülönböztetni az anyáétól, szintén katektálódnak libidóval, mely a narcisszizmus
állapotához vezet, a jelenség pedig Narcisszoszról, a fiatal görög fiúról, aki saját tükörképébe
szeretett bele kapta a nevét.
A valóságelv: A valóság elkerülhetetlenül korlátokat támaszt a kisgyermekkel szemben,
rákényszerítve őt, hogy visszavonja kathexiseit és az általuk kielégített ösztönvágyakat is
késleltesse. Az elsődleges (primer) feldolgozás helyét átveszi a másodlagos (secunder)
feldolgozás, melyben a tudatos éber gondolkodás logikai formái érvényesülnek és az
örömelvet a valóságelv váltja fel, ami később képessé teszi rá majd az egyént, hogy
kompromisszumot tudjon létrehozni az ösztönszükségletei és a környezetből származó
követelmények és korlátozások közepette. Ezen új funkciók a születő ego jóvoltából jelennek
meg (az ego elnevezést a latinból kölcsönözték Freud fordítói, mely az eredeti németben „das
Ich”, „az Én”). Azon közeg, melyből az ego kiemelkedik és mely „a legfontosabb pszichés
terület marad az egész életen átívelve” (Freud, 1940.p.145n) nem más, mint az id („das Es”
avagy „az”, megnevezése árulkodik idegen mivoltáról). {Az id} Mindörökké tudatalatti, az id
tartalmazza az eredeti, változatlan karakterjegyeket melyek a gyermeki pszichéből
megmaradtak. Az örömelv és az elsődleges feldolgozás továbbra is működnek benne, de most
már a kialakult ego tudatalatti területének felügyelete alatt állnak, ezen ego-rész feladata
annak eldöntése, hogy mely impulzusok elégíthetők ki biztonsággal és mikor, illetve hogy
milyen vágytárgyakkal. Amennyiben úgy dönt, hogy egy impulzus egyáltalán nem került
kifejezésre, antikatexisek formálása útján akadályozza ezt meg, ezen antikatexisek pedig
energia-elnyelő mechanizmusok melyek blokkolják a katexisek kialakulását.
Konfliktus és (ön)védelem: Az ego, Freud szerint, mindig az id szolgálója marad. Feladata,
hogy az élvezet keresésére irányított vágyakat az idből továbbítsa, mialatt elkerüli a
fájdalmakat okozó élmények előjelének, a félelemnek a felbukkanását. Az ego feladata
továbbá a szublimáció folyamatának lebonyolítása, a tudatalatti átirányítási folyamat, mely
során az meg nem engedett impulzusok átalakulnak kifinomult és átdolgozott érdeklődéssé,
melyek társadalmi elfogadottsága nagyobb, ugyanakkor megengedik az ösztönkésztetések
kielégítését. Az ego végzi továbbá az álommunkát, azon összetett mentális folyamatot, mely
során a tudalatti gondolattartalom és vágytartalom átalakul gondosan álcázott
álomfantáziákká. Ezen manifeszt képek, függetlenül attól, hogy felidézésre kerülnek-e vagy
sem ébredés után, jelentik a látens vágyak kielégítését. Az álomelemzés azon folyamat, mely
során ezeket a transzformációkat visszafejtik, a manifeszt álomtól a látens álomtartalomig.
Ezen úton haladva a pszichoanalista kikerüli az ego tudatalatti önvédő manővereit kerüli ki és
felfedi az elnyomott mentális tartalmakat, melyek a beteg tüneteit okozzák. Ahogyan majd
látni fogjuk, ugyanezen interpretációs elvek jelennek meg más pszichés manifesztációk,
többek közt vallási szövegek és szokások magyarázatakor is.

12
266.o.

A pszichoszexuális fejlődés szakaszai:

Az irracionális, élvezet-központú gyermek szakaszos fejlődése teszi lehetővé, hogy valóság-
vezérelt, Freud szavaival élve „szerelemre és munkára képes” felnőtté váljon és ezen pár, jól
körülhatárolt és némileg egymást átfedő szakaszon áthaladjon. Az első három
„pszichoszexuális fejlődési szakasz” a testi, erogén zonák beazonosításával kerültek
bemutatásra, a zónák pedig a szexuális örömérzet elsődleges forrásai. A libidó mind ezen
zónák felé áramlik és vele együtt az asszociált örömszerző tárgyak is. Idővel a valóság ereje
ráerőlteti magát a gyermekre és ráveszi, hogy vonja vissza burkolatlan és szabadon kifejezett
érdeklődését ezen élvezetekben és viszontagságokban. A külső helytelenítés gyakorta elég
éles ahhoz, hogy az élvezetek puszta emléke is erősen elnyomottá váljon. A
pszichoanalitikusok szerint a motivált felejtésnek, melyet gyermekkori amnéziának nevezünk
köszönhető, hogy kételkedhetünk az ő gyermekfejlődésről kialakított nézőpontjukban.
A bizonyosság arra, hogy léteznek ezen szakaszok nem elhanyagolható. Némely része fiatal
gyermekek figyelésén alapul ezen bizonyosságnak, mely azonban felveti azt a kérdést, hogy
ezen gyerekek viselkedése gyakorta ellentmondásos és számos, erősen eltérő interpretációnak
szolgál alapul. Gyakorta, a pszichoanalitikusok következtetéseiket felnőtt betegek
tanulmányozásából vonták le. A szexuális aberrációk számos fajtája melyeket Freud idéz
(1905) mint illusztratív példákat arra, hogyan esik darabjaira az egyébként komplexen
kialakított szexuális ösztön mikor blokkolódik vagy fixálódik, feltárva így rész-elemeit,
melyek egyébként normális esetben eltűnnek a fejlődés során. Az erős regresszió állapotában
lévő pszichotikusok viselkedése gyakorta idézett példaként szolgál a gyermekkori
preokkupációk illusztrálásához, habár az általánosítás a kétségbeejtően zavart személyekről az
normális személyekre mint legitim metódus széles körben vitaalapnak számít. Különösképpen
értékesek tehát azon beszámolók, melyek megfelelően működő felnőtt személyekről szólnak
akik pszichoanalízisben vesznek részt. Ezen kívül nem szabad kihagynunk a hétköznapi
nyelvhasználatot, mely következtetési alapul szolgál, különösen viccek, derogatív írások és
obszcén kifejezések esetén, melyekben megtalálhatók a gyermekkori fantáziák és testi vágyak
utalásai megtalálhatók, habár jellemzően fedetlenül, másokra projektálva.
Orális szakasz: Az első szakasz mely a fejlődési sorrendből kiemelkedik az orális szakasz,
mely során a száj válik az erogén zónák közül a legfontosabbá. Mindamellett, hogy az orális
aktivitás elkerülhetetlenül létfontosságú a test táplálásához, már a kezdetektől kezdve úgy
tűnik, többet nyújt ennél. „Senki nincs”, mondja Freud (1905, p. 182.) „aki egy örömmel
mosolygó és kipirult babáról aki épp megpihenve zuhan mély álomba az anyamellről leszállva
el tudná kerülni a gondolatot, hogy ez a kép és kifejezés fennmarad, mint a későbbi életre
jellemző szexuális kielégülés szimbóluma”. Ezen kielégülési forma később a tápláláson kívül
is keresetté válik, különösen azután, hogy a gyermeket rákényszerítik, hogy hagyja el az
anyamellet. Gyermekkorban hasonló érzetet érhet el a gyermek az ujjszopás autoerotikus
praktikája által; felnőttkorban továbbra is fenntartható egy sor, többé-kevésbé szociálisan
elfogadott orális stimulációs viselkedésen keresztül, többek közt a cigarettázással és a
rágógumizással. Amennyiben a rágás és a harapás is bevonódik, megjelennek a szadisztikus
impulzusok is, melyek örömet adnak másokra vagy más tárgyra gyakorolt bántalmazás által.
Ezen impulzusok gyakorta kapcsolhatók a második fejlődési fázishoz és egyszerre jelenítik
meg a szexuális és a destruktív ösztönöket azok keveredésében.
A pszichoanalitikusok úgy vélik, az orális szakaszban tapasztaltak élmények a gyerek
számára hosszútávú hatással bírnak és megszabják a későbbi évek tapasztalatait. A túlzottan
kielégítő és a túlzottan zavartalan gondozás a tudattalanban elmosódott örömteli emlékeket
hagy maga után valamint a korlátlan együttlét az anyával az optimista életszemlélet
prediszpozícióját vonja maga után az egyén számára. Azonban ha az orális szükségletek
kielégítetlenül maradnak a személy folyamatosan ellenséges lesz, olyannyira, hogy minden

13
egyes élethelyzetben a legrosszabbat várja majd beteljesülni. Az abnormális mértékű
kényeztetés néhány egyénben egy hosszútávú passzív, elváró attitűdöt alakít ki, arra várnak
majd, hogy valaki gondoskodásába veszi őket, míg a kényeztetés hiánya türelmetlenséget,
vitakészséget vagy agresszív, követelőző szociális attitűdöt alakít ki. Megeshet az is, hogy egy
személy szakmaválasztásának vagy hobbiválasztásának alapja is az orális eroticizmusra
vezethető vissza (Abraham, 1924).
Anális szakasz: Az anális szakaszban, avagy a szadisztikus-anális szakaszban ahogyan Freud
gyakorta visszautalt rá, az örömszerzés és a fájdalmak forrása a tápcsatorna másik végére
tevődik át, mely terült szerinte mindig is kiemelkedő erogén jelentőséggel bír. Az anyagcsere
végtermékek visszatartása az alsó bélszakaszban és az ezt követő hirtelen kieresztése az anális
záróizmon keresztül intenzív örömélmény forrása lehet, néha vegyes fájdalomérzettel együtt.
Először szembesülve az ürülékkel, a gyermek nem a felnőttek számára ismerős undorérzettel,
a kísérő szagokkal és hangélményekkel vagy az idegen, élettelen anyag érzetével válaszol,
hanem a gyermek először ürülékét érdekes, értékes és lekapcsolható testrészként éli meg.
Ezek az ő „első ajándékai”: „azzal, hogy létrehozza őket, aktív részévé válik környezetének és
visszatartva ezeket engedetlenségét mutatja ki” (Freud, 1905, p. 186). Ebből következik tehát,
hogy az ürülékét a gyermek egyszerre használja élvezeti élmények létrehozására az anális
zónában és gondozóival szembeni kapcsolatára jellemző érzelmeit fejezi ki.
A pszichoanalízis feltételezi, hogy az attitűdök és az élmények melyek a belek
kontrollálásához kapcsolódnak később fontos, messzemenő következményekkel járnak és
kihatnak az értékekre és a tendenciákra. Az alapvető folyamat egyfajta „trágár ceremónia”
formáját öltheti magára, mely jellemzően a reakcióképzés vagy az elnyomott vágyakkal
ellentétes természetű viselkedés minta. További más személyiségjegyek szintén
származhatnak az anális szakasz élményeiből. Freud szerint (1908), az intenzív anális
eroticizmus gyakorta szublimálódik olyan tulajdonságokká, mint boldogtalanság,
önmegtartóztatás és rendszeretet. Más személyiségjegyek, a szadisztikus kegyetlenségtől
egészen a kreatív produktivitásig szintén ezen szakaszban jelennek meg gyökereiket
bontakoztatva, kihatva akár a felnőttkori érdeklődési területekre illetve a választott
foglalkozás fajtájára (lásd Healey, Bronner és Bowers, 1930).
Fallikus szakasz: Az orális és az anális szakaszok nem tartogatnak nagy különbségeket a
tapasztalatok és a végkifejlet terén a két nem között. A harmadik szakasz esetében azonban
teljességgel ellentétes eredmény következik be. A fallikus szakasz valamikor a harmadik
életév betöltése után következik be, eddigre ér el a fejlődő ego egy integrációszintet és a
tárgyak, különösképpen az anya eljutottak egy magasabb koherencia és stabilitásszintre. Ezen
időszakban a fiú érdeklődése a nemi szerve felé fordul, melynek szexuális funkcióját ekkor
még nem érti, ugyanakkor valószínű, hogy az onnan származó érzékleteket első szerelem-
tárgyával anyjával azonosítja, még oly ha hozzávetőlegesen is. Ugyanezen időszakban kezdi
el vágyni a fiú anyjának kizárólagos figyelmét és szeretetét és él át féltékeny dühöt minden
rivális felbukkanása esetén, különösen apjával szemben. A hasonlóságok melyek a fejlődési
szakasz jellegzetességei és a görög mítosz, az apját hidegvérrel megölő és az anyját elvevő
Oedipusz között megjelentek arra késztették Freudot, hogy a tárgy-kapcsolatok ezen mintájú
jelenséget oedipusz-komplexusnak nevezze el. A visszafordított Oedipális vágyak szintén
megjelenhetnek, úgy tűnik, nem ritkaság az sem, hogy a gyermek az ellentétes nemű szülő
helyét akarja átvenni és az azonos nemű szülővel vágyjon erotikus kapcsolatot létesíteni
(Freud, 1923a, 1924). Charles Brenner ezt alátámasztandó kijelenti (1973, p. 106), hogy a
kettős attitűd mindkét szülő felé megjelenik.
Az oedipusz-komplexus mondja Brenner „igazi szerelmi kapcsolat”, egy „a szeretet és a
gyűlölet szenvedélyes vihara”. Sokaknak, mondja ő, „a legszenvedélyesebb szerelmi
kapcsolat egész életükben”. Elkerülhetetlen azonban, hacsak a családi patológia nem tartja
fenn, hogy végül is a komplexusnak véget vet a mélyen felkavart ego. Egyfelől ez egy

14
elviselhetetlen ambivalencia szerelem és gyűlölet között ugyanazon szülői tárgy felé. Az apa,
mindezeket egybevéve egy szeretett és kiemelt védelmező és egy gyűlölt rivális és a vágyott
anya is lehet forrása féltékeny dühnek mikor ifjú udvarlójától az apja közeledését favorizálja
és az apa felé fordul. Másfelől azonban megjelenik a kasztrációtól és a csonkítástól való
félelem is, mely a kasztrációs komplexus központi témája.
Három különböző összetevő győzi meg arról a fiút, hogy a genitális csonkítás veszélye valódi
lehetőség. Először is, már korábban megtapasztalta az anyamell elvesztését és a saját
székletének elvesztését, két olyan tárgyat, melyről úgy gondolta egykoron, hogy saját testének
részei. Lehetséges, hogy már átélt fenyegetést a péniszének elvesztésével kapcsolatosan,
amikor egyik szülő vagy más gondviselő észrevette, hogy játszik vele. A legmeggyőzőbb érv
azonban az, hogy vannak olyan emberi lények, akik nem rendelkeznek ezzel a nagyra becsült
szervvel, nem azért, gondolja a fiúgyermek, mert ezek az ember nők, hanem mert már az
övéket büntetésül levágták, amiért tiltott vágyakat éreztek. Végül a gyermek narcisztikus
érdeklődése nemi szerve iránt győzedelmeskedik „a szülő tárgyak felé mutatott libidinális
kathexisnél” (Freud, 1924, p.176) és az ego visszavonja az oedipális vágyakat.
A tárgyak, melyeket a katexisek feláldoznak az oedipusz-komplexus lezárultával
felcserélődnek az identifikációval. Ahelyett, hogy a gyermek arra vágyna, hogy az egyik vagy
másik szülő helyét átvegye, azonosulni kezd a tekintéllyel és az értékekkel. A folyamat során
vagy deszexualizálja vagy helyettesíti a tiltott libidinózus irányultságát vagy letiltja azok
céltárgyait, megváltoztatva azokat gyengéd érzelmek veszélytelen impulzusaivá. Előfordul
azonban néhány (valószínűleg kevés) ideális esetben, hogy az oedipusz-komplexus teljes
mértékben felszámolásra kerül. Ha azonban a komplexus csupán elfojtás alá kerül,
patogenikus összetevővé válik az idben (Freud, 1924).
Amikor az oedipusz-kompleszus többé-kevésbé sikeresen felszámolódik, a szülő attitűdök
introjekciója kezdődik meg az egoba, a lélek harmadik részéből, a szuperego magjából mely a
későbbiekben tudattalan faktorként a lelkiismeret tapasztalatáért felelős. Habár ez az ego ideál
a szülői tekintély szerepét veszi át, mégis gyakorta sokkal keményebb követelményeket
támaszt, mint a valódi szülők. Ezen túlzó követelmények, mondja Freud (1940, p. 206)
„hozzáadódnak azon védelmi erőkhöz, melyek az oedipusz-komplexus csábításai ellen
dolgoznak”. Természetesen a szuperego keresztülmegy változásokon a későbbi
gyermekkorban, kamaszkorban és a felnőttkorban történő azonosulások révén. Mégis, a
központi magja marad „mindig a legerősebb és leghatékonyabb része” (Brenner, 1973, p.
119).
Az oedpiális-komplexus, a fokozatos leküzdése, és a szuperego folytatólagos létrejötte a női
oedipusz-komplexus részéiként is megjelennek. Akárcsak a fiú, a kislány is az anyát veszi
kezdetben legerősebb tárgykapcsolata alanyának. A lány is, véli Freud, az újonnan felfedezett
nemi különbségeket és ellentéteket a kasztráció következményének tekinti és akként értelmezi
őket. Ugyanakkor, ahelyett hogy a fiú lehetséges kasztráció eseménytől való rettegését élné át,
a lány egy esemény utáni következmény kombinációjával szégyent, undort és irigységet él át.
Az anyját vádolva amiért nem rendelkezik a megfelelő nemi szervvel, az apához fordul
vígaszért és megerősítésért. Abban reménykedik, hogy az apa kárpótolja őt hiányzó szerve
okán, mely a tudattalan logikája szerint és a primer feldolgozás alapján egyenlővé válik a
gyermek szimbólumával, a lány az anyjával azonosítja magát és az anyja helyére vágyva
kívánja, hogy apja egy gyermekkel ajándékozza meg. Még azok után is, hogy felhagy
következmény nélküli vágyával és ráébred, hogy saját sorsában a teljes női nemmel osztozik,
továbbra is megtartja alávetettség érzetét. Ami egyszer kifejezett péniszirigység volt, a
kasztrációs komplexus női megfelelője, egy teljesebb karakterjeggyé, a féltékenységgé alakul.
Habár a lány szintén az oedipális háromszögben találja magát, saját élménye nem kötelezi rá,
hogy elhagyja azt olyan késztetőn, mint a fiú esetében. Arról, hogy a nőkben az oedipális
attitűd aktív marad-e, Freud azt mondja (1940), hogy nincs jelentősége. Azonban amennyiben

15
így marad, a lány olyan férjet választ, aki hasonlít az apjára és aki közvetíti számára az apai
tekintélyt. A lány szuperegója, „az oedipusz komplexus örököse” egy ettől eltérő utat jár majd
be. Megérezvén a feministák undorát elméletével szemben és elismervén saját
bizonytalanságát a női oedipusz komplexus témakörével kapcsolatosan Freud feltételezi
(1925b, 1933), hogy a női szuperego kevésbé erős és kevésbé független eredeti érzelmi
gyökerétől. Ebből következik, hogy a nők „kevésbé rendelkeznek erős igazságérzettel, mint a
férfiak”, és „kevésbé képesek az élet kényszerhelyzeteinek alávetni magukat” és „gyakrabban
befolyásolják őket döntésükben a pozitív érzelmeik vagy az ellenségességük”. Freud továbbá
úgy vélte, hogy „a férfiak többsége is jelentősen elmarad a férfi ideáljának beteljesítésétől és
hogy minden ember, biszexuális karakteréből kifolyólag és a kereszt-öröklés alapján a férfias
és nőies személyiségjegyek kombinációját hordozza karakterében, tehát a tiszta férfiasság
vagy nőiesség pusztán bizonytalan tartalmú elméleti konstrukció csupán” (1925b.,pp.257-
258).
Mindkét nem számára az oedipusz-komplexus és a kasztrációs komplexus kétségtelenül a
legfontosabb jelenségek a fallikus szakaszban, ugyanakkor más elemek is szerephez jutnak.
Különösképpen megjegyzendő ezek közül a scopophilia, a tudás keresésének és
megszerzésének késztetése, valamint az epistemophilia. Mindkét késztetés „teljes
munkaerejében” megjelenik már az anális szakaszban, mondja Freud (1916-1917, p. 327),
ugyanakkor a fallikus szakaszban a legkiemelkedőbbek, kiváltképp amikor a szülők szexuális
életére irányulnak. Ha a bámészkodás és a mutogatás élvezete változatlanul felnőttkorban is
megmarad, akkor már voyourizmusnak és exhibicionizmusnak nevezzük őket. Gyakrabban
inkább a scopophilikus és epistemofilikus késztetés különböző felnőttkori érdeklődési
tárgyakban jelenik meg, például a filozófiában és a miszticizmusban (Abraham, 1913). Más
szenzoros modalitások, ide értve az érintést, hallást, ízérzékelést és a szaglást, melyek a két
pre-oedipális szakaszban játszanak nagyobb szerepet, a látással egyenrangú szexuális
impulzusokat közvetíthetnek.
Az oedipális komplexus megoldásával vagy legalább is félbeszakításával a gyermekek
mindkét nemből belépnek a latencia szakaszba, mely viszonylagos nyugalmat biztosít
számukra a gyermekkori szélsőséges szexuális érdeklődés után. A libidinális energia
szublimáció vagy reakcióképzés útján átirányul más, új foglalatosságok felé illetve a
környezeti tárgyak irányába, melyek többségét az iskola világa és a kortárs kapcsolatok teszik
ki. Habár a szexuális érzelmek nem tűnnek el teljes mértékben ebben az időszakban sem, a
pszichoanalitikusok szerint a latencia időszakban nem történik jelentős dinamikai változás
ezen területen.
Genitális szakasz: A látenciaperiódus a pubertás kezdetével ér véget, ekkor a negyedik és
egyben végső fejlődési szakasz áll be, a genitális szakasz. A fiziológiai szexuális érés új
kihívást hoz létre, a kora gyermekkori katexisek újraszervezését és a genitáliák elsőbségének
való alávetését. Freud szerint (1940, p.155.) a katexisek egy része úgy kerülnek ismét
előtérbe, ahogyan eredetileg is kifejlődtek; mások alárendelt szerepet kapnak a szexuális
együttlét korai szakaszában; míg mások kívül maradnak ezen szervezeti rendszeren és vagy
teljességgel elnyomás alá kerülnek, vagy karakterjegyekké alakulnak vagy szublimálódnak új
célokkal. A mirádikus, kifinomult komplexitásnak köszönhetően mely az emberi életet
jellemzi, már az első öt-hat évben is, ezt a folyamatot gyakorta leállítja vagy megállítja
kiteljesedésében. A libidó fixálódhat egy korai fejlődési szakaszban is, mely előszobája a
szexuális devianciának. Máskülönben, ha a genitális szerveződés kiteljesületlen és némely
pregenitális kataxisok érintetlenül maradtak, a genitális szakasz kielégületlensége esetén vagy
ha előre nem látott nehézségekkel szembesül az egyén életében regresszió útján visszatér
hozzájuk.
Amennyiben a genitális szakasz sikeresen kialakult, az egyén az individualista, narcisztikus,
élvezet-kereső gyermek véglegesen átalakul egy jól szocializált és valóság-vezérelt felnőtté,

16
aki képes az érett, heteroszexuális párkapcsolatra. Ahol egykoron az érdeklődés elsősorban
önkiszolgáló és elnagyolt volt, most már van tér az altruisztikus szeretetre, a morális
szabályozásra és a kultúra értékelésére. Az ego ezen érdemei, melyeket a mediátor szerepben
ér el összeegyeztetve az id, a szuperego és a külső környezet követeléseit kizárólag nagy
mértékű ösztön vesztés hatására alakul ki és ezen a folyamaton alapszik a civilizáció is.
Mégis, a győzelem, legyen bármilyen nagyszerű is, csupán átmeneti, hiszen minden
generációnak újra kell kezdenie, habár segítséggel (vagy hátráltatással) melyet az előző
generációtól szerzett. A győzelem azért is részleges csak, mivel a leggrandiózusabb
eredmények is, melyek az ösztönt transzformációból származnak tartalmaznak rejtett jeleket,
utalva szerény származásukra, az id nyughatatlan követeléseinek körére.
270.o.

A formatív évek hosszantartó (tartós) öröksége.

A különböző személyek nagymértékben eltérnek egymástól abban, milyen sikeresen eveznek

át a pszichoszexuális fejlődés szakaszainak veszélyes vizén. Senki sem jut keresztül ezeken
azonban úgy, hogy ne rendelkezne egy tudatalatti maradvánnyal ezen kategóriákról, legalább
egy mélyebb szinten ott, ahol minden tapasztalat interpretációra kerül. Más emberek minden
esetben valamilyen szintig tudatalatti úton úgy kerülnek észlelésre és úgy válaszolunk feléjük,
mintha ők anya, apa, fiútestvér vagy lánytestvér lennének. Tárgyak számos sora és anyagok
sokasága hívhatják elő tudatalatti szinten egy személy megbújó attitűdjeit testrészekkel vagy
más tárgyakkal kapcsolatosan, melyek kiemelt szerepet játszottak a gyermekkor drámájában
számára. Azon alapvető beállítódás, mely segítségével a gyermek tárgyi környezetéhez
kapcsolódik, mint például a szopás, ütés, visszatartás, vagy kihajítás/kijuttatás/kiengedés
számos személy-világ interakció alapját kódolja bele az egyénbe, kihatva a felnőttkorra.
Előbb kerül felszámolásra a korgondolat/korszellem kifinomult változásai és a test maga, mint
azon gyermekkori élmények által meghatározott ősi kategóriák, mint éhség, teltség, rettegés
és bűntudat. A legabsztraktabb tudás utáni keresés viszhangozza azon rég elfeledett
kérdéseket és elméleteket a gyermekkorból, melyek különösen a nemi különbségekkel és a
gyermekszületésnek mibenlétével foglalkoztak. Ezen maradványok, melyek korai
tárgykapcsolatokból, testállapotokból, percepciókból, félelmekből és fantáziákból származnak
elkerülhetetlenül formálják és színezik, bármilyen kis mértékben is csupán, a tudatos
mindennapok élményvilágát még a legérettebb és valóság-orientáltabb felnőtt esetén is.
A zavartság (vö: megbetegedés, pszichés zavar) és a pszichoterápia: A kompromisszumok
rendszere, melyet az egymással szemben álló követelések összehangolásából az ego alakít ki
az éretlenség évei alatt továbbra is funkcionálisak maradnak az egyén egész életében. Ha
minden jól megy, az ego kitart azon feladata mellett, hogy felszámolja az id egyre több és
több territóriumát, ezen úton növelve saját energiatárát melyet a racionális, magasabb rendű
célokra fordíthat. Ha azonban pszichés és környezeti körülmények együttesen veszélyeztetik
az ego vezér pozícióját, egy kidolgozott rendszer, a védekező mechanizmusok lépnek lépnek
életbe, hogy elhárítsák a veszélyt, ezen mechanizmusok közé tartozik pedig elsősorban a
represszió és a tagadás és sorban utánuk a fixáció, regresszió, reakció képzés avagy projekció
és még mások. Először csupán álmok, és a „hétköznapi élet pszichopatológiája”, kisebb
nyelvbotlások, zavaró feledékenység, kisebb balesetek jelennek meg (Freud, 1901), melyek
ezen önvédő mechanizmus kezdetéről árulkodnak, habár a rugalmatlanság vagy a beszűkült
személyiség szintén tanuskodhatnak arról, hogy az ego limitált kapacitása új igényekkel
kerültek szembe. Akkor azonban, amikor a gyermekkori veszélyek újraélésének fenyegetése
felmerül és elnagyolttá válik, bármilyen neurotikus tünet megjelenhet a sok közül: rettegés
állapotok, drogfüggőség, fizikai megbetegedések, kényszeres gondolkodás, kompulzív
viselkedési formák, szexuális deviancia és továbbiak. Ezen tünetek átmehetnek komplex

17
másodlagos átdolgozáson, mely akár a személy teljes karakterére kihathatnak, és legrosszabb
esetben súlyos regressziós pszichózishoz vezethetnek vagy a tragikusan illuzórikus
megoldáshoz, az öngyilkossághoz vezethetnek (lásd Fenichel, 1945).
Amennyiben a zavarok a pszichés ökonómián belül eléggé rombolók ahhoz, hogy szakmai
figyelmet igényelnek, a pszichoanalitikus feladata az, hogy az ego „szövetségese” legyen és
segítse azt visszanyerni kontrollját. A szabad asszociációk, álomelemzések és a beteg által
feltárt anyagokból interpretáció stratégiájának segítségével, illetve ide értve a tudattalan ego
által alkalmazott számos ellenállási formákból származó anyagokat is a pszichoanalitkus
elsősorban az elnyomott mentális tartalmak feltárásán fáradozik, melyek a beteg egyedi
zavarait okozzák. A teljes analízis sikerességéhez, mely általában közel több, mint ezer
terápiás ülést jelent, elengedhetetlenül fontos a transzferencia (átvitel, áttolás) jelensége. Ez
nem más, mint „az újabb kiadása” azon régi, gyermekkori oedipális konfliktusoknak és
szituációknak, melyeket a beteg újraél az analistát helyezve a szülői szerepbe. A fokozatos
átalakulás, mely a visszaemlékezések ismétlésével bekövetkezik, abban az esetben ha az
analízis sikeres, úgy vélik a pszichoanalitikusok, hogy felszabadítja a beteget a hosszan
elnyomott impulzusok hatása alól és visszaállítja az ego szolgálatába a libidót, mely fogságba
esett a tudattalan küzdelmei során. Általános vélekedés az, hogy bizonyos személyiségtípusok
és némely megbetegedésfajták könnyebben feltárhatók pszichoanalitikus eljárással, mint
mások.
A jelenlegi helyzetből fakadóan, hogy tovább haladjunk a feldolgozásban és a rövidség
szükségszerűsége okán, ezen összefoglaló néhány szempontból és sajnálatos módon
félrevezető. Végül is, az olvasónak meg kell állapítania, hogy ez az elmélet jóval összetettebb
és nyitottabb, mint amennyire ezen rövid összefoglalóból kitűnik. Az érdeklődő olvasó
bármelyik könyvhosszúságú kutatást megnézheti egy teljesebb beszámoló érdekében (Bally,
1961; Brenner, 1973; Healey, Bronner és Bowers, 1930; Munroe, 1955; és Wyss, 1961). Még
ezen írok sem, bármilyen alaposak legyenek is, képesek bemutatni a pszichoanalízis irodalmát
annak teljes részletességében, sem rendelkeznek a megfelelő méretű hellyel ahhoz, hogy teljes
hosszúságban bemutassák minden aprólékosságával az egyes esettanulmányokat melyek egy
pillanat alatt élővé tehetnék az elméletet és demonstrálhatnák azon lenyűgöző változatosságot,
mely ugyanazon pszichés folyamatokat jellemzi, amint megelevenednek a különböző egyének
egyedi életében.
271.o.

Freud valláspszichológiája.

A pszichoanalizis elméletének felhasználásával történő vallás-élmények magyarázata jelentős

mértékben meghatározott attól, milyen a magyarázó valláshoz való alapvető attitűdje. Ha
kívülállóként feltételezzük azt, hogy a vallásnak nincs objektív validitása és semmiképp nem
utal egy transzcendens realitás létére, valószínűleg azt a konklúziót fogjuk levonni, hogy a
vallásos tapasztalás, elméletek és rituálék csupán az emberi szükségletek és vágyak
produktumai. Ha azonban, betekintünk a vallási jelenségek fényes díszei mögé, egy olyan
világ mögé mely nagyobb bármely emberi találmány, a pszichoanalízis kitűnő eszköz arra,
hogy megértsük a válaszok elképesztő változatosságát mely a transzcendencia pozitív és
negatív oldalát alkotják. Ezért tehát a pszichoanalízis eszköz is lehet, mely segítségével
elmélyíthetjük és megtisztíthatjuk a vallásos hitet.

Freud, az istentelen zsidó: Freud vallással kapcsolatos attitűdje közismert. Két követője is
megpróbálkozott, James Putnam és Oskar Pfister, hogy megtalálják mentoruk megállíthatatlan
bátorságában és vad elkötelezettségében egy vallásos ember hovatovább egy kiemelkedő
keresztény karakterjegyeit. Freud maga kötötte az ebet a karóhoz, hogy ő „egy Isten káromló

18
hitetlen zsidó”, aki „kiábrándítóan vallástalan” (Hale, 1971, p. 105., 195. Jones 1957, p. 20),
Meng és Freud, 1963, p. 63.). Mégis Freud nem tartozott a szokásos, utálkozó
vallásmegvetőkhöz, akiket nem foglalkoztatnak releváns vallási kérdések. Sőt, inkább a vallás
inspirálta és váltotta ki belőle az aktív gyűlöletet, vagy legalább is a római katolikus domináns
tradíciók, melyeket Freibergben és Bécsben láthatott. Amikor René Laforgue (1956, p. 344.)
arra bíztatta Freudot, hogy hagyja el a nácik által megszállt Bécset, Freud állítólag azzal
vágott vissza, hogy az ő „valódi ellensége” nem a nácik, hanem a „vallás, különösen a római
katolikus egyház”. Néhány kutató úgy gondolja, hogy Freud kora gyermekkori tapasztalatai
katolikus dadájával meghatározták későbbi ellenségességét a keresztény doktrinák és ritusok
iránt. Az is természetes lehetett Freud számára, hogy az antiszemitizmust Bécs többségi
lakosságával kapcsolja össze, még annak ellenére is, hogy bizonyos elöljárók visszafogták
magukat és nem tettek „szélsőséges zsidó-ellenes kijelentéseket” (Rainey, 1975, p.68).
Akárhogyan is, fenntartással kezelte az emberi természetet, különösképpen a „keresztény árja
egyedeket” (Meng és Freud, 1963, p. 140.).
Mindezek ellenére azonban nem szabad túlbecsülnünk Freud egyedi színezetű vallási
antipátiáját. Mivel amit ő úgy ír le, mint „teljesen negatív attitűd vallások felé bármilyen
formájúak és bármilyen mérsékeltek legyenek is” (Meng és Freud, p.110.) a zsidó vallási
gyakorlatokra is értette. Jones úgy fogalmaz, hogy Freud „aki utálta a ceremóniákat,
különösen a vallási színezetűeket” egy barátja zsidó esküvőjét „izgalommal vegyes
rémülettel” nézte végig (Jones, 1953, p. 140.). Két évvel később, mikor ő maga készülődött
esküvőjére, rövid ideig eljátszott a gondolattal, hogy az államilag megkövetelt „megvallást”
(az esküvői igen kimondására érti, a ford. megj.) protestánsra változtatja a zsidó helyett, mivel
az utóbbi ceremónia melyet az osztrák jogrend megkövetelt tőle túlzottan komplikált volt
számára (Jones, p.167). Végül azonban megtanulta a héber imákat, amiket az ő kedvvért
igyekeztek a lehető legrövidebb formában és a legegyszerűbben elmondani neki, illetve
kizárólag a saját részeit tanulta meg az esküvői ritusból. Miután megházasodott, Freud
lépésről lépésre semmisítette meg az ortodox zsidó szokásokat és tette ezt úgy, hogy közben
fokozatosan elidegenítette feleségét is attól a hittől melyben gyermek korától nevelkedett.
Gyermekei is úgy nőttek fel, hogy nem ismerték a zsidó vallási szokásokat (Gay, 1988., M.
Freud, 1957, p. 14.).

Isten, mint az uralkodó atya: Freudnak nem volt elég az, hogy csupán eltiltotta a vallási
szokásokat otthonában. Felkerekedett, hogy kielemezze a szokásokat, természetesen saját
általános elméletének nézőpontjából. Az egyik első vallási témájú írásában a következő
kijelentést tette: „ a vallás a legmélyén nem más, mint pszichológia, amit a külső világba
projektálnak….Ezen az úton bárki megmagyarázhatja a paradicsom mítoszát, az ember
bukását, Istent, a jót és a rosszat, a halhatatlanságot, és még sok mást.” (Freud, 1901, pp. 258-
259). Arról, hogy a lélek mely területe is projektálódik pontosan Freud a Leonardo da Vinci-
ről készített írásában fogalmaz kifejezően. Nem kell meglepődjünk azon, mondja Freud, hogy
Leonardo, aki házasságon kívüli gyerekként születik és feltehetőleg apa nélkül nevelkedik
élete első pár évében, gyakorta keveredett hitehagyás vádjába. Mivel gyermekkorában
„megszökött” a megfélemlítő apai jelenlét elől, Leonardo a későbbiekben is különsképpen
szabadnak érezte magát, „az autoritás béklyói”, köztük a hit béklyói nem korlátozták.
273.o.

Leonardo illusztrálja Freud alaptézisét a valláspszichológiáról: mindenfajta vallásosság

eredendő gyökerei Freud szerint az öedipusz-komplexusban keresendők. A vallásosságbeli
különbségek a komplexus struktúrájának és lefolyásának különbségeire vezethetőek vissza.
„A személyes Isten nem más pszichológiai értelemben, mint az uralkodó apafigura” mondja
Freud (1910). „Biológiai értelemben a vallásosság visszavezethető a koragyermekkor

19
hosszantartó segítségre szorult állapotára és a segítség iránti szükségletre; és amikor egy
későbbi életszakaszban az ember ráébred, milyen gyenge és kiszolgáltatott is az élet
viszontagságaival szemben, ugyanazt az állapotot éli át, mint gyermekkorában, és
megpróbálja megtagadni az élet kiszolgáltatottságait a védett gyermekkor ereinek regresszív
újraélésével” (p.123). Az „apa utáni vágyódás” amely „minden vallás alapjaként szolgál”
(Freud, 1913, p.148), elkerülhetetlenül előhívja az oedipális komplexus maradványait,
beleértve a félelmet és a bűntudatot is. A gyermekkori mindenható atyának való engedelmes
önátadás, mely tartalmazza az introjektált ego ideált és a projektált Isten-formát veszi fel,
visszaállítja a régen elvesztett kapcsolatot bár valószínű, hogy az ambivalencia ezt a
kapcsolatot továbbra is feszegetni fogja hosszan még. Amikor az apával való kapcsolat
átmegy egy különleges fejlődésen, mint Leonardo esetében, akkor változik meg az egyén
vallási élete is.
Egy orvos megtérése: Az oedipusz-komplexus központi szerepe a vallásos hitben Freud
számára egy olyan esetben vált különösen szembeötlővé, mely egy amerikai orvosról szólt,
aki Freudot kívánta megnyerni a keresztény hitre levelein és imáin keresztül. Mikor megtudta
egy 1927-ben publikált interjúból, hogy Freud közömbös a vallás iránt, az orvos belső
késztetést érzett rá, hogy megossza Freuddal saját megtérésének élményét. Egy délután, abban
az évben, mikor diplomáját megszerezte, számol be az első levélben, a boncterem mellett
sétált el, ahol egy „kedves arcú idős hölgy” került épp a boncasztalra. Habár már egy ideje
kétségek gyötörték a keresztény tanításokkal kapcsolatosan, a bámészkodó orvos azonnal ezt
gondolta „Nincs Isten: ha lenne Isten, nem engedte volna meg, hogy ez a kedves idős hölgy
ide, a boncterembe jusson.”. Ezeket követően rövidesen úgy döntött, nem megy többé
templomba.
Ahogyan azonban ezen a kérdésen gondolkodott, egy belső hang arra késztette, hogy
„gondolja át ezt a lépést” melyet épp meghozni készült. Csendben belül válaszolt neki „Ha
bizonyossággal tudnám, hogy a kereszténység maga igaz és a Biblia az Isten szava, akkor
elfogadnám azt”. Napokon belül „Isten megértette a lelkemmel, hogy a Biblia az ő szava és a
tanítások Jézus Krisztusról igazak, és Jézus az egyetlen reményünk. Ezután az egyértelmű
feleszmélés után elfogadtam a Bibliát Isten szavának és Jézus Krisztust az én személyes
Megváltómnak. Azóta Isten számtalan bizonyítékon keresztül megmutatta nekem magát.”.
Freud is, biztosította róla a hitében erős orvos, megtalálja majd Isten igazságát, ha kinyitja
elméjét felé.
Látván a rengeteg borzalmat melyeket Isten megengedett történni az emberi történelem során,
vélekedett Freud, miért éppen a bonctermi élmények okozták, hogy a doktor a érdeklődése
Isten iránt újból fellángolt? Freud a következő értelmezést tárja elénk:

A nő holttestének látványa meztelen állapotában vagy éppen vetkőztetés közepette, a

fiatalembert az anyjára emlékeztette. Ez felelevenítette benne a vágyat melyet anyja iránt
érzett és mely az oedipusz-komplexusból származott és melyet azonnal kiegészített az apja
iránti felháborodással. A gondolatai az „apjáról” és az „Istenről” még nem váltak el
egymástól élesen: ebből következik, hogy az apja elpusztítása iránt érzett vágya Isten
létezésével szembeni kétségként tudatosult benne és megpróbálta bebizonyítani racionális
úton, hogy miért érez felháborodást az anya-tárgy ilyenfajta embertelen bánásmódban való
részesítése láttán. Természetesen ez tipikus reakció a gyermek részéről, hogy a szexuális
együttlétet az apa agressziójaként élje meg az anyával szemben. Az új élmény, mely félre
csúszott a vallásosság területére, csupán az oedipuszi helyzet megismétlődése és
következésképpen hasonlóan zárult. Egy ellentétes, erős sodrás magával ragadta. Az aktuális
konfliktus közepette a félrecsúszás szintje nem maradt fenn: nem említ érveket Isten
létezésének igazolására, sem arra nem utal, hogy csalhatatlan jeleket látott amelyek Isten
létezését bizonyították a kétkedőnek. A konfliktus valószínűleg hallucinatorikus pszichózis

20
útján zajlott le: belső hangokat hallott, melyek Isten ellen való ellenállására figyelmeztették.
Ugyanakkor a küzdelem, mely ezúttal a vallási témakör színezetét vette fel, végkifejlete előre
meghatározott volt az oedipusz-komplexus alapján és lezárult azzal, hogy kiteljesedett az
önátadás az isteni atya akaratának (Freud, 1928, p. 171).
Egy bíró téveszméje: Amikor az oedipális zavarok súlyosabbak, az átalakulás a vallási
tematikájú területeken sokkal egyedibb jelleggel rendelkezik és bizarrabbá válik. Daniel Paul
Schreber számára, aki egy kiemelkedő drezdai bíró volt és aki egy részletes és zavaros
beszámolót írt saját pszichotikus betegségéről, az eredmény egy egyedi pszichoteológiai
rendszer kialakítása volt, melyben egyértelműen megjelent betegségének paranoid karaktere.
Schreiber úgy vélte, hogy a Dolgok Rendje felborult, amikor Isten (aki alkalomadtán úgy
jelenik meg írásaiban, mint egy beszámíthatatlan, nagydarab bolond) sugarai megtalálták
Schreibert és ellene fordultak, együtt Schreiber rosszindulatú orvosával szövetségben. A zavar
a Dolgok Rendjében, Schreiber meggyőződve gondolta, elkerülhetetlenül a világ összes
lakójának pusztulásához vezet majd, kivéve az övéhez. Ebből következik, gondolta, hogyha
„férfiatlanná válik” Isten parancsára és egy folyamatos spirituális szenvedélyt tart fenn
magában Isten élvezetére, úgy vélte egy napon Isten feleségévé változhat. Ezen szerepben
megtermékenyülhet az isteni sugarak által, életet adhat egy újfajta emberi fajnak és
visszaállíthatja a világ elveszett boldogságát.
Schreiber téveszméjének egyedisége, Freud (1911b) ismét bizonyítékot talált a gyermeki apa-
fiú attitűd jelenlétére, aki Schreiber esetében egy, a szakmát alapító híres gyógytornász és
ortopéd orvos volt Németországban. Schreiber betegsége első sorban a homoszexuális libidó
feltörekvésére vezethető vissza, mondja Freud, melyet felületes értelemben az orvosára
irányított. Schreiber erős ragaszkodása fantáziájához oda vezetett, hogy az orvos
felcserélődött egy bíró szerepével és behelyettesítette helyére az Isten figurát, akinek a nőies
viselkedésre való felszólítását kozmikus okokra visszavezetve Schreiber könnyebben
elfogadta. Schreiber téveszméjében az orvos és az Isten közti közeli kapcsolat és azok hasonló
szerepei Freudot arra késztette, hogy megállapítsa, a kettő ugyanazon fontos, ugyanakkor
ambivalens apa-kapcsolat duplikációi.
Schreiber kapcsolatának természete a szüleivel nagyban találgatásokból áll. Egy a korszakban
népszerű és sokak által olvasott könyvben, mely a gyermeknevelésről szól és az apja írta, van
azonban egy élénk dokumentációnk arról, milyen drakóni technikákat és szadisztikus ortopéd
eszközöket javasolt az apa, illetve nagy valószínűséggel ezeket alkalmazta saját gyerekein is,
hogy hibátlan fejlődést biztosítson számukra és megakadályozza őket a maszturbációban.
Ezen szakadatlan bántalmazás mely teste és személyisége ellen irányult és melyet apja
szerencsétlen gyermekein alkalmazott, egyértelműen összekapcsolódnak „az isteni
csodákkal”, amiket a tébolyult Schreiber szintén értelmetlen és ismétlődő kínokként élt meg
(Niederland, 1974).
Schreiber tébolyult rendszere, mondja Freud (1911b, p. 56), „egy fantasztikus győzelem”
melyet a gyermekkori szexuális késztetések vittek végbe. Míg az apa egykoron
szenvedélyesen el akarta nyomni az ifjú Schreiber szexualitását, ő maga, mint Isten
megtestesülve, arra kérte Schreibert, hogy váljon vonzóvá. Az atyai fenyegetés a kasztrációra
akkor válik elfogadottá végül, amikor arra vágyik, hogy nővé változzon.
Az Istennel való házassága (az Isten itt az apa) beteljesíti a hosszú ideje elfojtás alatt tartott
fordított oedipális vágyait, és a gyermekek melyek ebből az egyesülésből származnak
kompenzálják a tudatos csalódásáért, hogy neki és feleségének nem voltak gyermekei.

A vallási tradíciók eredete:

Sem Schreiber sem pedig az amerikai orvos nem ébredt vallási meggyőződéseire egy
kulturális vákumban. Habár mindketten kétségek közepette gyötrődtek, mielőtt újonnan
szerzett meggyőződéseikről megbizonyosodtak volna, mindketten olyan társadalomban nőttek

21
fel, mely hosszú ideje rendelkezett vallási értékekkel. Ezért tehát, hogy vallásosak voltak,
nem meglepő: amit Freud azonban érdekesnek talált esetükben az vallási élményeik tartalma
és intenzitása volt és az egyedi körülmények, melyek vallási élményeik megjelenését
keretezték.
A vallás, mint neurózis: Annak ellenére, hogy Freud terapeutaként természetesen is
érdeklődött a vallásosság iránt és érdekelte, hogy a vallás milyen szerepet játszik az egyedi
életben, sokkal inkább azonban a nagyobb kérdés, a vallás emberi fajon belül eredete
érdekelte. Valláspszichológiai munkájának jelentős része ezzel a problémával foglalkozik. Az
első, ezen témájú publikációja, egy munkája mely az ő hozzájárulása volt a megalakuló
Zeitschrift für Religionspsychologie (Valláspszichológiai Szakfolyóirat, ford megj.) lap első
számának, Freud (1907) azon hasonlóságokról ír, melyek a neurotikusok ceremóniáit és a
vallásos rituálékat kötik össze. Mindkét cselekvéssor, mondja ő, a részletekre való szigorú
figyelemmel kerül kivitelezésre: minden más viselkedéstől elválasztva kerülnek
lebonyolításra és nem történik közben megszakítás: elhanyagolásuk félelmet és bűntudatot
ébreszt. Természetesen vannak azonban szembeötlő különbségek köztük. A neurotikus
rituáélékkal ellentétben, a szent ritusok más közösségi tagok jelenlétében zajlanak. A vallási
ceremóniák minden részletének értelme van, míg a neurotikusok egyedi szokásai teljességgel
értelmetlenek. Mégis azonban, az átlagos vallásos személyek, vélekedik Freud, kevés
gondolatot szentelnek annak, hogy a cselekvéssor, amit véghez visznek, milyen jelentősséggel
bír. Elképzelhető, hogy ugyanannyira tudattalanul végzik cselekvéseiket, mint a neurotikusok,
nem tudván a késztetésről, mely kötelezi őket a részvételre.
Freud klinikai gyakorlatából arra következtetett, hogy a neurotikusok kompulzív rituáléi a
szexuális impulzusok elnyomásából erednek. A ceremónia annak köszönhetően tör elő rajtuk,
hogy megvédjék magukat a rájuk törő késztetésektől arra, hogy elkövessék a tiltott cselekvést
és legalábbis részint azért, hogy megóvja őket egy ismeretlen szerencsétlenségtől, amit a
neurotikus maga félelemmel telve anticipál. Az obszesszív cselekvések szintén
kompromisszumosak, oly módon, hogy élvezetet okoznak bizonyos szintig hasonló módon,
mint az a cselekvés, melyet elrejteni hivatottak.
„Maga a vallás kialakulása is”, mondja Freud (p. 125), „úgy tűnik, bizonyos ösztönös
impulzusok elfojtásán és az önmegtagadáson alapul.” Ezen úton tehát a megtagadott
impulzusok nem kizárólagosan szexuális természetűek, de magukban foglalnak egy sor
egoisztikus és szociálisan veszélyes természetű impulzust is. Mindezek ellenére, a
végeredmény sokban hasonlatos a neurotikus rituálékéval. A vallásos személy egyéni
küzdelme a kísértésekkel szemben és a bűntudat érzésével szemben és az isteni jutalom
izgatott várása hosszabb ideje köztudatban volt, mielőtt a neurózist leírták volna jelenségként.
A vallásos értelemben is, az elnyomás aktusa csak átmenetileg lehet sikeres, szükségessé téve
a bűnbocsánat funkcióját időről időre. Hasonlóképpen, megjelenik a vallási gyakorlatban is az
tendencia, hogy a hangsúly áthelyeződik a egyszer még triviálisnak vélt részletekre, és a
vallásos gyakorlat részletgazdagsága válik fontossá. Mindamellett előfordul alkalomadtán,
hogy a tiltott aktusokat visznek végbe vallási okokból, ilyenkor megjelenik az azonnali
kielégülés kompromisszumos formája. A vallás, összegzi Freud, úgy is tekinthető, mint egy
univerzális obszesszív neurózis, csakúgy, mint a neurózis, ami leírható torz, személyes
vallásként.
A hűséges apagyilkos: A neurotikus elfoglaltságok és a vallásos és proto-vallásos viselkedési
formák közötti hasonlóságok hamarosan újból Freud érdeklődési körébe kerültek. Könyvében,
a Totem és Tabu-ban (1913) a két hasonló gyakorlatot igyekezett megmagyarázni „primitív”
emberek szokásaival kapcsolatban. A törzs és a tagok közös őseit egy szimbólumban,
általában valamilyen tárgyban, gyakorta egy állatformában jelenítik meg. Ez a totem, ahogyan
ezt a szimbólumot gyakorta nevezik, szentként tisztelik és nem lehet egyszerűen elpusztítani.
Ezek a népek felállítanak kidolgozott tabukat is, köztük olyan tiltásokat is, melyek megelőzik,

22
hogy az azonos totem-klánba tartozók szexuális kapcsolatot létesítsenek egymással.
Ismételten szembetűnik a hasonlóság az obszesszív neurózissal. A legfontosabb az, hogy klán
tagjai alávessék magukat a részleteket nem taglaló tiltásoknak, azzal az elkötelezett
meggyőződéssel, hogy a tiltások megszegője, tegye azt bármilyen okból, automatikus és
szélsőséges büntetésben részesül. A fő tiltás mind az obszesszív neurózisban mind pedig a
tabuban az érintés tiltása, mely érthető szó szerint avagy a legtágabb jelentésében is,
bármilyen fajta kontaktusra utalva. A behelyettesítés működik mindkét esetben: a tiltás az
egyik tárgyról a másik tárgyra áttehető, átadás (ragály, átfertőződés ford. megj.) formájában.
Mindkettő lehetővé teszi az olyan ceremóniákat, mint a vezeklés, a megtisztulás és a
feloldozás, ezen aktusok pedig nem maradhatnak el.
A gondolkodási séma, mely minden neurózis alapját képezi sokban hasonlónak mutatkozik
ahhoz az animisztikus és mágikus gondolkodási sémához, mely a totemimádó emberek
körében gyakori. A neurotikusok egy olyan illúzióval rendelkeznek, melyet Freud a gondolat
mindenhatóságának nevez, ami egy feltételezés arra vonatkozóan, hogy egy esemény puszta
elgondolása már képes azt az eseményt valósággá alakítani. Ebből következik, hogy a
neurotikus, aki tudattalanul kívánja egy társa halálát olyan erős bűntudatot érez, mintha
valójában is véghezvitte volna a gyilkosságot. A gondolat mindenhatóságának jelensége az
emberi megértés fejlődésének folyamán három állomáson ment keresztül. mondja Freud. Az
animisztikus szakaszban, mely hasonló a gyermeki fejlődésre jellemző koragyermekkori
narcisszizmushoz, a mindenhatóság a személy saját tulajdonsága. A vallásos szakaszban,
mely hasonló a libidó külső tárgyakra történő, különösen szülőkre irányításának jelenségéhez,
a mindenhatóság az istenekre ruházódik, ugyanakkor megmarad egy része a személyben
annak érdekében, hogy hatni tudjon isteneire. A tudományos szakaszban, melynek párhuzama
az egyéni fejlődésben az egyén megszabadulása az örömelvtől és az ezzel egy időben történő
valóságelv és érés megjelenése, az emberi mindenhatóság megszűnik, csupán a hit, melyet az
emberi elme valóságmegértő képességébe vetünk, marad fenn.
A mintázat hasonlóság okán, melyeket a proto-vallásos (vallás előtti, ford.megj.) állapotban
lévő totemimádó törzsek helyzetéről, gondolati mintázatáról és ceremóniáikról gondolt és az,
melyeket a neurotikusok esetén megfigyelt Freudot arra késztette, hogy mélyebb
kapcsolatokat keressen. Meglepetten tapasztalta, hogy a hasonlóság mely a totemekkel
kapcsolatos tiltásokban, így a totemállat megölésének tiltásában és az azonos csoportúak
közötti szexuális együttlét tiltásában jelentek meg és az oedipusz-komplexus két aspektusa
között rajzolódtak ki: az apa megölése utáni vágyban és az anya birtoklásának vágyában. Az,
hogy a totem az apát szimbolizálja, két eredménnyel is alátámasztható, érvel Freud.
Egyrészről maguk a törzstagok is azt hiszik, hogy mind a totem leszármazottjai, másrészről
pedig és a kisgyermekek körében gyakori a különböző állatfajoktól való fóbiás félelem. A
pszichoanalízis az állatoktól való gyermekkori fóbiás félelmet az apával kapcsolatos
ambivalens érzelmekhez kötötte. Amennyiben a totem állat valójában az apa figuráját
szimbolizálja, úgy a totemizmus két tiltása összefügg a gyermekkori oedipális konfliktus
tiltott vágyaival.
Amit még korábban nem mutatott be, az annak leírása, hogyan alakult ki a totemizmus. Más
kutatók tanulmányaira és spekulációira alapozva, habár néhány ezek közül abban az időben is
heves vitát kavart, Freud a következő eseménysort képzelte el (később úgy fogalmazott, ez az
eseménysor számtalanszor megismétlődhetett az évezredek során Freud, 1939,p. 81.). A
környezet egy kisebb csoport vagy törzs, amiben akárcsak Darwin feltételezése szerint, az
emberek a fejlődés korai szakaszaiban éltek. A csoportot egy domináns, agresszív és
féltékeny hím vezette, aki magához ragadta a nőket és elüldözte vagy megölte riválisait, ide
értve saját fiait is.
Egy napon a fiúk, akiket elüldözött összeültek, megölték és felfalták az apjukat és ezzek
feloszlatták a patriarchális csoportot. Egyesülve képesek lettek és meg is tették azt, amit

23
egyedül képtelenek lettek volna… Mivel kannibál barbárok voltak, ebből következik tehát,
hogy fölfalták áldozatukat a gyilkosság után. A fiai számára valószínűleg a vad ősapa
kétségtelenül félt és irigyelt vezető és modell volt: és az elfogyasztásának aktusa során váltak
képessé fiai a vele való identifikációra, egyenként szert téve erejének egy részére (Freud,
1913, pp. 141-142).

Miután befejezték szörnyűséges tettüket, a testvérek elteltek bűntudattal, mivel minden

tulajdonsága ellenére szerették és imádták az apjukat. Továbbá, az apjuk halálával egymásnak
is riválisai lettek a nők birtoklásáért folyó versenyben. A bűntudattól sújtva és szociális
szervezetük teljes összeomlásának határával szembesülve „Újból elővették cselekedetüket,
átformálták azt és megtiltották, hogy a totemet, az apahelyettesítő eszközét, bárki megölje
valamint a gyilkosság gyümölcsét, a nőket is felszabadították kötelezettségeik alól” (p. 143).
Így születtek meg tehát a totemizmus alapvető tabui.
A borzalmas pillanat tovább élt a fiak leszármazottainak emlékében és hamarosan
megünnepelt és szimbolikusan ismételt totem-ünneppé alakult. Itt Freud W. Robertson Smith
ellentmondásos hipotézisét követi (1889). A klasszikussá vált írásában, melyet a semita
vallásról készített, Smith arra a következtetésre jutott, hogy az emberformájú istenségek
megjelenése előtt a gyakorta ismételt rituális gyilkosságok és a közösségi étkezés, mely során
a totemállatot elfogyasztották fontos részlete lehetett a totemizmusnak, mely tradícióról ő úgy
gondolta, hogy minden vallás alapját képezi. Freud interpretációja szerint, a totem
elfogyasztása az atyának tett kötelesség átmeneti fenntartása és egy új kezdeményezés arra,
hogy megszerezzék annak erejét. Ebből következik, hogy a totem vallás megőrzi a oedipusz-
komplexus implicit ellentmondását.
Freud nézőpontjából megítélve, az oedipusz-komplexus lenyomata minden későbbi vallási
tradícióban megtalálható, köztük olyanokban is, melyek manapság is gyakoroltak. Freud
megállapítja, hogy minden későbbi generáció, egészen napjainkig, megörökölte a bűntudatot,
melyet az apagyilkosság és az apa elfogyasztása okozott: vagy, lévén a gondolat
mindenhatóságát is feltételezi, elég csupán rágondolnunk egy ilyen cselekményre vagy
elképzelnünk egy ilyen fantáziát. Annak ellenére, hogy Freud elfogadja, milyen nehezen
bizonyítható ezen meglehetősen kétes és nagyszabású elmélete, amellett érvel, hogy ez a
hipotézis szükséges annak megértésére, hogyan maradhattak fenn ezek a tradíciók az
évszázadokon keresztül.
Freud úgy véli, hogy a vezeklés keresztény doktrínája egy különösen elfedetlen bizonyíték
„az ősi tett iránt érzett bűntudatra”. Mivel hogy az emberiség megmenekült az eredendő bűn
terhe alól Krisztus megváltása által, és az ő halálán keresztül, úgy vélhetjük ez a bűn nem
más, mint a gyilkosság. Az, hogy Krisztus halálának következménye az Atyával való
megbékélés lett feltételezi, hogy a megbocsátott bűn nem más, mint apagyilkosság. Az apa és
fia közti ambivalens kapcsolat szintén szerephez jut ezen esetben is, mivelhogy
megdicsőülésén keresztül Krisztus maga is Isten lett és átvette az Atya helyét a vallási imádat
központi figurájává válva. Az ősi, totem mellett elfogyasztott étkezés újraélése megjelenik az
eukarisztiában, mely Jézus testének és vérének szimbolikus elfogyasztása és ezzel egyszerre
teszi lehetővé, hogy a fiú új szerepével tudjon a hívő azonosulni valamint szintén „maga az
apagyilkosság, a bűnös tett ismétlése” (p. 55.).
Freud történelmi novellája: A kriticizmus, mely a Totem és Tabut megjelenését követte,
valószínűleg nagyban befolyásolta Freud abbéli döntését, hogy hosszas hezitálás után, két
évtizeddel később jelentette csak meg utolsó könyvét, a Mózes és a Monoteizmust. Az eredeti
címe, Mózes, a férfi – Egy történelmi novella volt és egy olyan munka volt, melyet Freud
sosem gondolta, hogy megjelenik majd. Felismerte, hogy a történelmi bizonyítékok, melyek
elméletét alátámasztották, igencsak hiányosak voltak, és félt attól is, hogy Whilhelm Schmidt
atya, egy etnológus és a pápa személyes bizalmasa, aki nagy hatással bírt az osztrák

24
belpolitikára, nem fogja jobban kedvelni új könyvét, mint a Totem és Tabut és válaszképpen
írásaira közbenjár a pszichoanalízis betiltására Bécsben (E.L. Freud, 1970 {1934}, pp. 91-92).
Freud szintén feltételezte, hogy könyve ellen zsidó barátai is „támadást intéznek”
(Schur,1972, p. 520). Ezen előképek ellenére Freud megjelentette az első két, viszonylag
rövid szakaszt ebből a meglehetősen excentrikusan szerkesztett könyvből 1937-ben, és az
utolsó, legellentmondásosabb szakaszt pedig Angliába érkeztét követően adta ki, 1938-ban. A
könyv egészében 1939-ben jelent meg, angolul és németül is.
A Mózes és a Monoteizmus témái alapjában véve követik és folytatják a Totem és Tabu-ban
szereplő témákat. Az egyéni pszichéhez hasonlítva az emberek életét, Freud kimondja, hogy a
totemizmus, mely feltételezése szerint az első állapot a vallási tradíciók kifejlődésében, jelzi
„az elnyomott lassú visszatérésének” kezdetét, egy olyan fokozatos fejlődési folyamat
elindulását, mely során a totemállat helyét végül egy ember formájú istenség veszi át. Az
ősatya istenség formájában történő látványos visszaszerzése, a hosszú látencia periódust
követve, első alkalommal, Freud szerint, csodálatos élményként és szenvedélyes imádással
történt meg. Nem tartott azonban hosszú ideig azonban, hogy az ellenséges érzelmek újból
felszínre törjenek. Ez a folyamat és következményei azok, melyekről a Mózes és a
Monoteizmusban ír, továbbá Freud megvizsgálja még írásában a keresztény szokások hátterét
és a vallás eredetét általánosságban is.
Freud zsidó tradíciók kifejlődéséről írt beszámolóját találgatásokkal kezdi, melyek Mózesről,
a zsidó vallás alapítójának származásáról szólnak. Megjegyezvén először, hogy a Mózes név
eredendően egyiptomi eredetű, Freud épít Otto Rank (1909) mítoszhősökről írt tanulmányára,
mikor úgy érvel, a legendás történet, melyben a gyermek Mózest egy egyiptomi hercegnő
menti meg tulajdonképpen a valódi identitásának elrejtésére szolgál. A valóságban, összegzi
Freud, Mózes egyiptomi volt, valószínűleg arisztokrata családból való és talán magas
beosztású államférfi vagy pap lehetett.
Freud rekonstrukciója szerint, Mózes egy volt Ikhnaton - az egyiptomi fáraó, aki
szenvedélyesen küzdött a monoteista napisten, Aton imádásának bevezetéséért - vékony
támogatói rétegének tagjai közül. Amikor a király meghalt és elidegenedett népe visszatért a
régi vallási tradíciókhoz, Mózes csalódottságától vezérelve a zsidókhoz fordult, akiket saját
népének és támogatottjainak választott. Ő ismertette meg velük az Aton-kultuszt, bevezette
körükben az egyiptomi szokást, a körülmetélést, és a leghűebb követőivel (a Levitákkal,
Freud szerint) békességben kivezette őket Egyiptomból.
Mivel képtelenek voltak elviselni az átspiritualizált vallást, a vándorló zsidók ismételten
megpróbálták Mózes tirannikus hatalmát megdönteni, amíg egy borzalmas napon végül
megölték őt. Néhány generációval később, mely idő alatt feltehetően Mózes emlékezete és
tanításai fennmaradtak a Levitáknak köszönhetően a zsidó törzsek egy új vallás hatása alá
kerültek, melynek középpontjában Jahwe, egy vérszomjas, a helyiek által ismert démonikus,
vulkán-isten állt (az eredeti szó vulcano azaz vulkán, ugyanakkor a kontextusból ez nem
valószínű, az eredeti könyvben feltételezhetően elírás van, a vulcanic illene a
szövegkörnyezetbe, ami bosszúállót jelent, a ford. megj. ).
Az új vallás közvetítője, a midianita pap, Jethro apósa, szintén Mózes névre hallgatott. A
következmény egy kompromisszum lett. A körülmetélés szokása megmaradt, immár Jahwe-
nak köszönték meg az Egyiptomból való megszabadulásukat (alaposan átdramatizálták, hogy
illeszkedjen karakteréhez) és az egyiptomi Mózest egy midiantia Mózessel helyettesítették be.
Annak érdekében, hogy úgy tűnjön Jahwe már hosszú ideje a zsidók istene, Ábrahám, Izsák
és Jákob legendáját is megalkották.
Akárcsak az elnyomott gyermekkori traumák esetén, a megtagadott tények és ötletek, melyek
nem illettek bele ezen új szokásformákba, azon személyek körében éltek tovább, akik az első
Mózest követték Egyiptomból ki. Mint az elnyomott események, az egyiptomi Mózes vallása
fokozatosan visszatért, egészen addig, míg újból dominálni nem kezdett. A zsidók sok

25
szempontból lehetnek hálásak a vallásukért, mondja Freud, köztük az egyetlen, mindenható
Isten koncepciójáért, annak tudatáért, hogy ők lettek kiválasztva istenük által és az ő különös
kegyéből, és végül azon tiltásért, mert lehetetlenné teszi, hogy Istenről képeket készítsenek,
melyből következett az intellektualitás kiváltságos fejlődése és az ösztönök megtagadása.
Ugyanakkor magukkal hordozzák az apagyilkosság terhét, mely önmagában is visszautal egy
sokkal távolabbi időszakra, a totemekkel teli múltra. A bűntudat, hogy megölték Mózest
hozza létre a Messiás felbukkanásába vetett vágyakozó reménykedést, a halott apa
visszatérése iránti vágyat. Azon okból, mivel a zsidók visszautasították, hogy Jézusban
felismerjék a Messiást, és nem fogadták el bűnösségüket az apagyilkosságban, mint a
keresztények, olyan enyhíthetetlen bűntudatban hagyja meg őket, amely folyton megújuló
erkölcsi aszketizmus hullámokat indít el köztük. Ezen bűnösségükért, a keresztény világ
továbbra is bűnbánatot követel meg tőlük.

A vallás bizonytalan jövője:

Habár a zsidók története egyedi diszpozíciót kölcsönöz nekik, mégis két, általánosan elterjedt
vallási forrással osztoznak más emberekkel: a tudattalan, racionális emlékben, mely az ősapa
meggyilkolására vonatkozik illetve a koragyermekkori tapasztalatokban, melyek szüleiktől
származnak. A második forrás, a vallás személyes eredete, újfajta hangsúlyt kap Freud
legolvasottabb valláspszichológiájú témájú írásában, Az egy illúzió jövője (1927)-ben.
Ahogyan a cím is utal rá, ebben a munkában Freud felteszi a kérdést, hogy vajon egy napon
az emberiség képes lesz-e a vallási gondolatok nyújtotta vígasz nélkül élni.
Attól eltekintve, hogy a vallást számtalanszor illúziónak kategorizálta, Freud nem gondolta
úgy, hogy a hívő emberek szükségszerűen megvezettettek vagy megtévesztettek lennének
(habár ő maga személy szerint ebben biztos volt). Inkább ezen írásán keresztül kívánta
középpontba állítani az emberi vágyak szerepét a vallási gyakorlatok és hittételek hátterében
álló motívumok közül. A vallásos dogmák erejét és hosszantartó fennmaradását, melyek nem
magyarázhatók pusztán azok megtartásával vagy értelmi érveléssel, de sokkal inkább
alátámaszthatók a múlt megkérdőjelezhetetlen erejével és ez már önmagában meggyőző érv
arra, hogy ezek nem többek, mint illúziók, „beteljesítései a legrégebbi, legerősebb emberi
késztetésnek és vágynak melyet ember ismer. Az erejük titka azzal magyarázható, hogy ezen
vágyak is erősek” (p.30).
A személyes hit eredetének oka, vélekedik Freud, az egyén gyermekkori múltjában keresendő
azon időszakban, amikor a kiszolgáltatottság félelmét az anya enyhítette, az anya, aki az első
szerelem-tárgy és később az apa, aki a védelmező szeretet. Azon felfedezés, hogy a
kiszolgáltatottság nem ér véget a gyerekkor végével és hogy az egyén egész életében a
természet erejének veszélyeinek van kitéve, melyeket más személyek által tapasztal meg
valamint saját belső erejének veszélyei is fenyegetik: és az, hogy a halál végül felfordítja az
élet finom kiegyensúlyozottságát visszahozza a régi félelmeket és az erős apa védelme iránti
vágyat. Ezen gondolatok közepette születik meg a jótevő, a mindenható és a mindenhol
jelenlevő lény, aki a természet roppant erejétől megvédi az embereket, megjutalmaz és
megbünteti a gonoszt és a kiteljesedést ígéri a halál utáni életben.
A vallási gondolatok irracionális eredete kölcsönöz nekik szentséget és megszeghetetlenséget,
ami hozzáad a szabályok és intézmények rendszerének számához, amik mind az ösztönök
visszaszorítására kötelezik az egyént és ezáltal a civilizáció alapját teremtik meg.
Szerencsétlenségükre azonban, mind a vallás aszketikus követelményei és az ígért jutalmai
gyakorta elégtelen az emberek olyan jelentős számának, akik nem internalizálták a kultúra
tiltásait arra, hogy visszafogja magukat. Még akkor is, amikor olyan korszakban éltek az
emberek, amikor a vallási tanításoknak nagyobb befolyása volt a hétköznapi életre, mint
manapság, akkor is kétséges volt, hogy az emberek elégedettebbek lettek volna a
civilizációval, vagy kevésbé álltak volna ellen neki. „Ha a vallások ennél jobban nem tudják

26
az emberi boldogságot növelni, a kultúra elfogadását jobban javítani és az erkölcsi kontrolt
erősíteni, mint amit tapasztalunk”, mondja Freud, „akkor felmerül a kérdés, nem értékeljük-e
fel a vallás szükségességét az emberiség számára és vajon helyesen tesszük-e, hogy kulturális
hatást várunk el vele szemben?” (p. 38).
Az a feltételezés, hogy a civilizáció rendezettségének építését vallási szankciókon és
jutalmakon keresztül lehet véghezvinni, számos fontos pilléren alapul. Habár az ösztönök
kontrollja elsősorban az intellektuson keresztül valósul meg, a vallás ezt a funkciót az
érzelmeken keresztül kívánja megvalósítani. A tömegek nem racionalizáció útján tagadják
meg maguktól az ösztönvágyaikat, hanem félelemből kifolyólag. A szentség aurája mely
körbelengi a társadalom intézményeit azonban egyértelműen merevségükhöz is vezet, mely
elővetíti az új interpretáció és a újraértelmezés szükségességét. A legzavaróbb azonban, hogy
az engedelmesség dogmák elfogadásán alapul, olyan dogmákén, melyek kulturális tiltásokat
igazoltak: a vallásosság csökkenésével ebből következőleg tehát csakis káosz születhet.
A vallás, Freud érvelése szerint, nem kevésbé veszélyes az egyén számára, mint a társadalom
számára. Amennyiben a gyerekek számára akkor kezdjük el bemutatni a vallási dogmákat,
mielőtt még spontán érdeklődést mutatnának irántuk, vagy képesek lennének megérteni azok
jelentőségét, majd ha megtiltjuk tőlük, hogy kritikai reflexióval éljenek velük szemben,
valószínűleg egyfajta eredményt hozhat: a tiltásokon keresztüli gondolatok feletti
dominanciához és a represszión keresztüli neurotikus impluzus kontrollhoz vezet. Az, hogy az
egyén elfogadja „az univerzális neurózist” mely megvédi az elkötelezett hívőt számos egyedi
neurotikus megbetegedéstől, biztosan kicsiny és elégtelen kompenzáció a korlátozások
ellenében. Freud nézőpontjából, csakis a realitásra vonatkozó dogmatikus tanítások és a
valláskövetés elhagyása szabadíthat fel egy társadalmat és az egyéneket, akik arra alkotják
meg a vallást, hogy túljussanak egy éretlen fejlődési fázison. „Az egész téma olyannyira
gyermeteg és olyan idegen a valóságtól” írja Freud különösen erős ellenszenvvel A civilizáció
és annak elégtelensége (1930, p. 74) című munkájában, „hogy bárki számára, aki baráti
attitűddel viseltetik az emberiség iránt, fájdalmas gondolat az, hogy az emberek nagy
többsége soha nem lesz képes felülemelkedni ezen életszemléleten”.
Mint ajánl Freud a vallás helyére? A tudomány, mondja ő, az egyetlen út, hogy megismerjük
a rajtunk kívüli valóságot, nem pedig az intuíció. Amit a tudomány és az értelem nem tud
nekünk megmondani, és a rések természetesen számosak, a nélkül kell megtanulnunk élni.
Azon személyek, akik „értelmesen lettek felnevelve” és a valóság van neveltetésük
középpontjában, hátrahagyják a gyermekkor meleg és kényelmes otthonát, és bátran és
beletörődve néznek szembe a kiszolgáltatottság és a jelentéktelenség jelenségével, mely nekik
kiszabatott. Idővel, az élet elfogadhatóvá válik mindenki számára és a civilizáció nem lesz
többé elnyomó.
280.o.

Apák és fiaik: A vallás maszkulin gyökerei.

Habár mindkét nem megtapasztalja a gyermekkori tehetetlenséget, Freud valláspszichológiája
legfőképpen egyértelműen a maszkulin reaktivitás kérdéskörével foglalkozik. A férfi
ambivalenciája az apjával kapcsolatosan, mind a saját egyedi, mind pedig a rassz (etnikum a
ford. megj.) gyermekkorában mely a vallás középpontjában áll Freud véleménye szerint
megmutatkozik. Árulkodó tény azonban, hogy Freud mindegyik egyedi esettanulmánya
melyek a személyes vallásosságról szólnak, férfiakkal foglalkoznak, és mind, eltekintve
egytől kizárólag személyes és történelmi dokumentumok felhasználásán alapulnak: Leonardo,
Schraber, és az amerikai orvos akivel már korábban találkozott, a kényszeresen vallásos
„Farkasember” aki homoszexualitását és mazochisztikus tendenciáit a Krisztussal való
identifikációnak tulajdonította (Freud, 1918., Gardiner, 1971), és Christoph Haizmann, a
tizenhetedik századi bajor festő, aki úgy vélte, szoros kötelékben áll az ördöggel (az ördög

27
esetében az elhunyt apja mása volt, Freud analízise szerint {1923b}, és egyben apapótlék is
számára {lásd még Vandendriessche, 1965}.). Egy rövid és meglehetősen különösen
pszichológia-mentes írásán kívül, mely az ókori istennő, Diana kultuszát és a modern kori
Mária-imádatot kapcsolta össze (Freud, 1911a), kiegészítve még pár másik utalással más
anya-istennőkre, Freud teljes mértékben kihagyta a gyermekkori projekció szerepének és a
pre-ödipális anya-gyermek kapcsolat vallási kontextusú vizsgálatát. Az, hogy a vallásosság
magában foglalja egy korábbi, nárcisszisztikus fejlődési állapot reaktivációját, mielőtt még az
ego és a külvilág szeparációja bekövetkezett volna, Freud elfogadja (1930) kommentárjában
melyet a misztikus állapotokról, köztük a tárgytalan „óceánisztikus állapotról” írt.
Ugyanakkor hozzáteszi, ezt a jelenséget nehéz tanulmányozni mivel elválaszthatatlanul a
vallásossághoz kapcsolódik és nem rendelkezik „ésszel felfogható mértékrendszerrel” (p.72.).
Freud eleve elrendeltség elméletéhez (eredeti szöveg szava: „overdetermination” ford. megj.)
való ragaszkodásának okán, mely elmélet kimondja, hogy minden viselkedés és tapasztalat
egynél több okra vezethető vissza, nem is várható el Freudtól, hogy a vallás erdetéről szóló
írásaiban egyértelműen és egyedül az öedipusz-komplexus szerepét hangsúlyozza ki.
Hovatovább Freud (1913, p. 100) megerősít bennünket arról, hogy a „pszichoanalízis
semmilyen körülmények között nem próbálkozik meg olyan komplex jelenség, mint a vallás
eredtét egyetlen forrással megmagyarázni”. Amikor hozzáteszi, ugyanezen
gondolatmenetben, hogy a pszichoanalízis „kötelessége a vallás eredetével kapcsolatosan
kijelenteni, hogy van egy forrás mely hangsúlyosabb a többinél” elveti azt a lehetőséget, hogy
a pszichoanalízis lenne az egyetlen út, vagy a legfontosabb út a vallás eredetének
megfejtésére. Egyszerűen csak úgy tűnik, következtethető ki utalásából, hogy a
pszichoanalista rendelkezik a legnagyobb kompetenciával a vallás eredetének felfejtésére.
Más kutatóknak, mondja, kell majd meghatározniuk a vallásosság relatív fontosságát.
Freud magyarázata, hogy miért a férfi öedipusz-komplexust helyezte a középpontba, azon a
feltételezésen alapul melyet esszéjében, Az Ego és az Id (1923a)-ben kifejt: „A férfi nem”,
írja „magához ragadta a vezetői pozíciót” a „vallási, a moralitásbeli és szociális téren is, a fő
elemek, melyek a férfi magasabbrendűségének alapjai….a nőkre továbbítódnak kereszt-
öröklés útján.” A logika egyszerű. A szuper-ego, mely az apával való identifikáció során
szerzünk meg „egy helyettesítő elemmé válik, mely közvetíti az apa utáni sóvárgást” és ebből
kifolyólag „ez tartalmazza azt a magot, melyből minden vallás kifejlődik” (p.37). Amint azt
korábban a fejezet során már megemlítettük, a lányok kasztrációs komplexusa karakterénél
fogva kevésbé fejlett szuper-ego kifejlődésére képes csupán. Ebből következik tehát, hogy a
női szuper-ego kevésbé foglalkozik Freud valláspszichológiai elmélete szerint vallási és
hitbeli szokások megtartásával, mint a férfi szuper-ego és ezért sem áll Freud
valláspszichológiai vizsgálódásának középpontjában.

További tanulmányok Freud modelljéről:

Freud nem az első volt, természetesen, aki arra tett utalást, hogy a vallásosság az emberi
szubjektum projekciója csupán vagy nem több kompenzációkeresésnél, mely az élet
igazságtalanságai és csalódásai alkalmával segíthet. Az sem volt Freudtól származó ötlet
kritikájában, hogy a vallásosság ideái és tapasztalata eredendően visszavezethetők az emberi
szexualitásra. Hozzájárulása a területhez azonban kiváltképpen nagy hatású, elsősorban, mint
a pszichoanalízis alapítója és elhíresült szaktekintély és az egyedi, vallási és nem vallási életre
is jellemző dinamikák feltárásában jeles szakember.

28