VIKTOR PELEVIN

Generation „P”
Fordította és az utószót írta
BRATKA LÁSZLÓ

EUROPA KÖNYVKIADÓ
BUDAPEST, 2006

A FORDÍTÁS ALAPJÁUL SZOLGÁLÓ KIADÁS:

ВИКТОР ПЕЛЕВИН: GENERATION „П”
ИЗДАТЕЛЪСТВО ВАГРИУС, 1999

© VIKTOR PELEVIN, 1999

HUNGARIAN TRANSLATION © BRATKA LÁSZLÓ, 2001

A SZERZŐTŐL AZ EURÓPA KÖNYVKIADÓNÁL MEGJELENT:

AZ AGYAG GÉPPUSKA
A METAMOR SZENT KÖNYVE
SZÁMOK
 A KÖZÉPOSZTÁLY EMLÉKÉNEK

A szövegben említett összes kereskedelmi márka tisztelt kibocsátója tulajdonát képezi, és

minden jog őket illeti meg. A termékek és politikusok nevei nem reálisan létező termékekre
utalnak, hanem a kereskedelmi-politikai-információs tér elemeinek az egyéni ész
objektumainak minőségében kényszerindukált projekcióira vonatkoznak.
A szerző kéri, hogy csak ilyen minőségben értelmezzék őket. Minden más egybeesés a
véletlen műve. Nem biztos, hogy a szerző véleménye megegyezik a szempontjaival.
I'M SENTIMENTAL, IF YOU KNOW WHAT I MEAN;
I LOVE THE COUNTRY BUT
I CAN'T STAND THE SCENE.
AND I'M NEITHER LEFT OR RIGHT.
I'M JUST STAYING HOME TONIGHT,
GETTING LOST IN THAT HOPELESS LITTLE SCREEN1

Leonard Cohen

1
Szentimentális vagyok, ha értik, mire gondolok;
Szeretem ezt az országot, de nem bírom, ami benne történik.
Nem vagyok sem jobb-, sem baloldali.
Csak egyszerűen ülök ma otthon,
Elveszvén ezen a reménytelen kis képernyőn.
 A „P” NEMZEDÉK

Egyszer tényleg volt Oroszországban egy gondtalan ifjú nemzedék, a nyár, a tenger, a nap
szerelmesei, és ez a nemzedék a Pepsit választotta.
Most már nehéz lenne megmondani, hogy miért történt így. Nyilván nem csak az ital
fantasztikus ízbéli jellemzőiről volt szó, és nem is a koffeinről, amely – biztosan a kokain
farvizére állítva őket – arra kényszeríti a gyerekeket, hogy folyton új dózist szerezzenek
maguknak. Sőt még csak nem is a banális kenőpénzről – legszívesebben azt hinné az ember,
hogy egyszer csak a kommunizmusból kiábrándult lelkével gőzerővel megszerette a pezsgő
sötét folyadékot a pártbürokrata, akitől a szerződés függött.
Valószínűleg ez is annak volt a következménye, hogy a szovjet ideológusok úgy vélték,
csak egy igazság létezhet. Ezért a „P” nemzedéknek tulajdonképpen nem is volt választása, és
a hetvenes évek gyermekei úgy választották a Pepsit, ahogy a szüleik Brezsnyevet.
Akárhogy volt is, ezek a gyerekek nyáron a tengerparton heverészve a felhőtlen kék
horizontra függesztették tekintetüket, itták a Novorosszijszk városában üvegpalackba kiszerelt
Pepsi-Colát, és arról álmodoztak, hogy a tengeren túlról valamikor eljön életükbe a távoli,
tiltott világ.
Eltelt tíz év, és lassan eljött ez a világ – először óvatos volt és udvariasan mosolygott, de
aztán felbátorodott, és egyre magabiztosabb lett. Az egyik vizitálókártyájának egy Pepsit
reklámozó klip bizonyult, az, amely, mint sok kutató megjegyezte, az egyetemes kultúra
fordulópontjává vált. A reklámklip két majmot hasonlított össze. Egyikőjük „hagyományos
kólát” ivott, és ennek eredményeképpen kockákkal és pálcikákkal megoldott néhány nagyon
egyszerű logikai feladatot. A másik Pepsi-Colát ivott. Víg huhogással, lányokkal
összeölelkezve elindult a tenger felé egy dzsippel; nyilvánvaló volt, hogy a lányok tesznek a
női egyenjogúságra (jobb, ha nem is gondol ilyesmire az, akinek majmokkal kell szorosabb
kapcsolatba kerülnie, mert lelkileg ugyanolyan nehezen viseli az egyenjogúságot, mint az
egyenjogúság hiányát).
Ha jobban belegondolunk, már akkor is látni lehetett, hogy nem a Pepsiről, hanem a vele
közvetlen kapcsolatban álló pénzről van szó. Erre a következtetésre vezetett, először is, a
termék színéből kiinduló jó öreg freudi asszociáció, másodszor pedig a logikai levezetés,
hogy a Pepsi fogyasztása lehetővé teszi a drága kocsik megszerzését. De ne merüljünk a klip
elemzésébe (bár lehet, hogy éppen itt lelnénk a magyarázatát, hogy a hatvanas évek emberei,
az úgynevezett hatvanasok miért hívják olyan makacsul szarszopónak a „P” nemzedéket).
Most csak az a fontos, hogy a „P” nemzedék végső szimbóluma a dzsipes majom lett.
Kissé bántó volt megtudni, hogy pontosan milyennek képzelik a fiúk a Madison Avenue-i
reklámügynökségeken a célközönségüket, a target group-ot. De nehéz lett volna nem
megdöbbenni mélységes életismeretük láttán. Pontosan ez a klip hozta az Oroszországban
tengődő hatalmas majomtömeg tudomására: itt az idő, hogy dzsipbe üljenek és az ember
lányai közé menjenek.
Hülyeség lenne, ha egy Oroszország elleni összeesküvés nyomait keresnénk az egészben.
Oroszország elleni összeesküvés persze folyik, csak az a probléma, hogy az ország egész
felnőtt lakossága részt vesz benne, ezért a Pepsi-nek semmi köze hozzá. Az egész dolog egy
csomó könyvben ábrázolt egyenes folyamat része volt (elég csak Andrej Bitov A majomra
várva és William Boyd Brazzaville-i folyópart című művét említeni). Ez a folyamat Amerikát
sem kerülte el, bár ott épp az ellenkezője történt: a Coca-Cola teljesen és végérvényesen
kiszorította a vörös színmezőről a Pepsit, ami a hozzáértők szerint felér a waterloo-i
győzelemmel. Ez a győzelem kapcsolatban állt az USA-ban nagyon befolyásos vallásos
jobboldal tevékenységével. A jobboldaliak nem fogadják el az evolúciót, és a Coca-Cola
jobban belefér a világképükbe, mert a Coca-Colát ivó majom azért csak majom marad.
Különben túl sokat beszéltünk a majomról, pedig az embert akartuk keresni.
 Babilen Tatarszkij jóval a vörösnek vörös fölött aratott eme történelmi győzelme előtt
született. Ezért automatikusan bekerült a „P” nemzedékbe, bár persze sokáig fogalma sem
volt erről. Biztos a pionyír tengerpart átmelegedett kavicsára ejti a meglepetéstől az üveg
Pepsit abban a régmúlt korban, ha azt mondják neki, hogy copy-writer lesz, ha nagy lesz.
Abban a régmúlt korban az járta, hogy a gyerekek a csillogó tűzoltósisakot vagy a fehér
orvosi köpenyt célozzák meg. Még a jótét „dizájner" is gyanús neologizmusnak tűnt, amely a
nemzetközi helyzet első komoly fokozódása előtt lingvisztikai limitként tapadt meg a
hatalmas orosz nyelvben.
Úgy egyáltalán, akkortájt nagyon sok gyanús és furcsa dolog volt a nyelvben és az életben.
Itt van mindjárt maga a Babilen név, amellyel Tatarszkijt az apja tüntette ki, akinek lelkében
egyesült a kommunizmusba vetett hit a hatvanasok eszméivel. A név a Bámulva Akszjonovot
és birtokolva a leninizmust! jelszó rövidítése volt. Tatarszkij apja nyilván könnyen el tudta
képzelni az elvhű leninistát, aki Akszjonov szabadszellemű írásait olvasva hálásan ismeri fel,
hogy a marxizmus a kezdet kezdetétől a szabadszerelem mellett áll; ugyanígy el tudta
képzelni a dzsesszbolond esztétát is, aki egy különösen hosszú szaxofonfutam hatására
megvilágosodik, hogy a kommunizmus győzni fog. De nemcsak Tatarszkij apjával volt ez így
– így volt ez az ötvenes, hatvanas évek összes nemzedékével, amelyek Viszockijt és
Okudzsavát ajándékozták a világnak, és a fekete világűrbe élveztek az első szputnyikkal, a
négycsillójú spermazoiddal, amely csak nem tudta az űrt teherbe ejteni a jövővel.
Tatarszkij nagyon szégyellte a nevét, és ha lehetett, Vovaként mutatkozott be. Aztán kezdte
azt hazudni a barátainak, hogy azért kapta a nevét, mert az apja erősen vonzódik a keleti
misztikához, és arra a régi városra, Babilonra gondolt, amelynek titkos tanítását ő, Babilen
örökli. Akszjonov és a leninizmus ötvözetét pedig azért hozta létre, mert a manicheizmus és a
természetfilozófia követőjeként kötelességének tartotta, hogy egyensúlyba hozza a világos és
sötét princípiumot. A ragyogó magyarázat ellenére tizennyolc éves korában készakarva
elvesztette első személyijét, az újban pedig már a Vlagyimir név szerepelt.
Ezután a leghétköznapibb módon alakult az élete. Műszaki főiskolára iratkozott be, de
nyilván nem azért, mert szerette a technikát – valamiféle elektromos olvasztókemencékre
szakosodott –, hanem mert nem akart katonának menni. Huszonegy éves korában viszont
történt valami, ami meghatározta további sorsát.
Nyáron, falun elolvasta Borisz Paszternak egyik kis verseskötetét. A versek, amelyek iránt
addig semmi vonzalmat nem érzett, annyira megrázták, hogy hetekig másra sem tudott
gondolni, aztán pedig ő maga is írni kezdett. Örökre emlékezetébe ivódott a ferdén a Moszkva
melletti erdő tisztásába süppedt rozsdás autóbuszváz. Ε mellett a váz mellett jutott eszébe
élete első verssora: „Délre úszik a felhők szardíniaraja" (később úgy találta, hogy halszagot
áraszt). Egyszóval tipikus eset volt, és tipikus módon végződött: Tatarszkij beiratkozott az
Irodalmi Főiskolára. Igaz, a költészet szakra nem jutott be, meg kellett elégednie a
műfordítóival – arra készült, hogy a Szovjetunió népeinek irodalmát ültesse át orosz nyelvre.
Az alábbi módon képzelte el a jövőjét: napközben az üres előadóterem a főiskolán, üzbég
vagy kirgiz nyersfordítások, amelyeket rímbe kell szednie a következő piros betűs napra,
esténként pedig az örökkévalóságnak szánt munka.
Aztán egy, a jövője szempontjából fontos esemény zajlott le. A Szovjetuniót, amelyet
körülbelül akkor kezdtek megújítani és megjavítani, amikor Tatarszkij élethivatást
változtatott, annyira megjavították, hogy megszűnt létezni (ha egy állam képes a nirvánába
jutni, akkor ez történt). Így többé szó sem lehetett a Szovjetunió népeinek nyelvéről való
fordításról. Ez csapás volt, de Tatarszkij kibírta. Megmaradt az örökkévalóságnak szánt
munka, és ez elég is volt neki.
Csakhogy itt is váratlan dolgok jöttek közbe. Az örökkévalósággal – amelynek munkáit és
napjait szentelni szánta – szintén elkezdett valami történni. Ezt Tatarszkij már sehogy sem érte
fel ésszel. Hiszen az örökkévalóság változtathatatlan, lerombolhatatlan – legalábbis mindig
ezt hitte –, és nem függ a tovairamló e világi helyzettől. Például, ha egyszer már bekerült az
örökkévalóságba az a kis Paszternak-kötet, amely megváltoztatta az életét, akkor nincs erő,
amely képes lenne onnét kihajítani.
És most kiderült, hogy nem egészen így áll a dolog. Kiderült, hogy az örökkévalóság
csupán addig létezett, amíg Tatarszkij őszintén hitt benne, és a hite határain kívül
tulajdonképpen azonmód semmivé vált. Az örökkévalóságban való őszinte hitéhez arra volt
szükség, hogy mások is osszák a hitét, mert azt a hitet, amelyet nem osztanak mások,
skizofréniának hívják. Ezekkel a másokkal viszont – köztük azokkal is, akik arra tanították,
hogy az örökkévalósággal mérje magát – valami furcsa dolog kezdett történni.
Nem mintha elárulták volna addigi nézeteiket, dehogy. Maga a tér kezdett fölgöngyölődni
és eltűnni, ahová tekintetüket irányították (hiszen a tekintetet mindig irányítják valahová), s
végül csak egy mikroszkopikus pont maradt belőle az értelem szélvédő üvegén, miközben
egészen új tájak villantak el.
Tatarszkij küzdeni próbált, úgy tett, mintha valójában semmi sem történne. Eleinte sikerült
is neki. Szoros kapcsolatban lévén másokkal, akik szintén úgy tettek, mintha semmi sem
történne, egy ideig mintha még el is lehetett volna hinni. Váratlanul jött el a vég.
Egyszer séta közben megállt egy ebédszünetre bezárt cipőbolt előtt. A kirakatüveg mögött
majdnem elolvadt a kánikulai hőségben egy bájos, kövér eladónő, akit valamiért rögtön
Mánykának keresztelt el magában, a színes török dömpingáru közt pedig ott állt egy pár
minden kétséget kizáróan hazai gyártmányú cipő.
Tatarszkijt átjárta az azonnali ráismerés érzése. Jó bőrből készült magas sarkú, hegyes orrú
cipő volt. Narancssárga színével, égszínkék varrófonalával és hárfa alakú nagy aranycsatjával
nem egyszerűen ízléstelen és közönséges volt, hanem vegytiszta formájában testesítette meg
azt, amit az Irodalmi Főiskola egyik folyton pityókás szovjet irodalom tanára „a mi
Gestaltunknak" nevezett, és olyan szánalmas, nevetséges és szívszorító volt (főképp a csat-
hárfa), hogy kibuggyantak Tatarszkij könnyei. Vastagon ülte meg a por a cipőt, amelyre
szemmel láthatóan nem tartott igényt a kor.
Tatarszkij tudta, hogy őrá sem tart igényt, de megtanult együtt élni ezzel a gondolattal, sőt
valami sajgó édességet is talált benne. Marina Cvetajeva soraival – „Mint boltjainkban
szerteszórva, porlepelben ó-, nemes borok, (melyeket nem óhajtott, most sem óhajt senki) –
verseim úgy várják soruk" – értelmezte maga számára ezt a helyzetet. Ha volt is valami
megalázó ebben az érzésben, akkor sem az ő, hanem sokkal inkább a környező világ számára
volt az. Ámde most, a kirakat előtt álltában hirtelen megértette, hogy nem úgy lepi a por az ég
alatt, mint nemes bort tartalmazó edényt, hanem pontosan úgy, mint a hárfa-csatos cipőt. És
még egy dolgot megértett: csak állami dotációval, vagy ami ugyanaz, államilag tiltott
valamiként létezhetett az örökkévalóság, amelyben eddig hitt. Sőt, csak valami cipőboltos
Mányka félig tudatosult emlékeként létezhetett. Mánykának pedig, akárcsak neki magának,
egyszerűen a természetismerettel és a szervetlen kémiával közös konténerben tették be az
agyába. Önkényes volt ez az örökkévalóság, hiszen ha, mondjuk, nem Sztálin öli meg
Trockijt, hanem az őt, akkor egészen mások népesítették volna be. De még ez sem számított
ahhoz képest, hogy világosan megértette: Mányka így is, úgy is fütyül az örökkévalóságra, és
amikor végképp nem hisz benne, többé nem lesz semmiféle örökkévalóság, mert hol lenne,
illetve, ahogy a jegyzetkönyvébe írta, amikor hazaért:
„Ha eltűnik az örökkévalóság alanya, akkor egész tárgya is eltűnik, és az örökkévalóság
egyetlen alanya az, aki legalább néha emlékezik rá.”
Több verset nem írt: a szovjethatalom pusztulásával értelmüket és értéküket vesztették.
Utolsó sorait, amelyeket közvetlenül a cipőboltos eset után alkotott, a DDT együttes egyik
dala („Mi az ősz – az ősz falevelek...”) és kései Dosztojevszkij-allúziók lengték át. A vers így
végződött:
Az örökkévalóságból mi lett mára? -
Fürdőház, ahol pókok tombolnak.
És ha ezt a fürdőt
Elfelejti Mányka,
A Hazának és nekünk mit hoz a holnap?
 DRAFT PODIUM

Tatarszkij a jelenben találta magát, ahogy eltűnt az örökkévalóság. Kiderült, hogy abszolút
semmit sem tud az utóbbi néhány évben körülötte kialakult világról.
Nagyon furcsa volt ez a világ. Külsőleg keveset változott – legföljebb csak több lett az
utcán a koldus –, de valahogy hirtelen öreg és szakadt lett körös-körül minden, a házak, a fák,
az utcai padok. Azt sem lehetett volna mondani, hogy lényege szerint lett más a világ, mert
most semmiféle lényege nem volt. Mindent iszonyatos bizonytalanság hatott át. Ennek
ellenére végeláthatatlan sorban száguldottak az utakon a Mercedesek és Toyoták, a magukban
és a történésekben abszolút biztos kigyúrt fickókkal, sőt, ha hinni lehet az újságoknak, még
valami külpolitika is folyt.
Közben a televízióban ugyanazokat a pofákat mutatták, akiktől mindenkinek hányingere
volt az utóbbi húsz évben. Most szó szerint azt mondták, amiért azelőtt ők lecsukattak
másokat, csak sokkal bátrabbak, szilárdabbak és radikálisabbak voltak. Tatarszkij gyakran
elképzelte az ezerkilencszáznegyvenhatos Németországot, ahol doktor Göbbels hisztérikusan
üvöltözik a rádióban a szakadékról, amelybe a fasizmus rántotta a nemzetet; ahol a volt
auschwitzi lágerparancsnok a náci bűnösök elfogására szervezett bizottságot vezeti, az SS
tábornokok pedig egyszerűen és kézzelfoghatóan beszélnek a liberális értékekről, és az egész
kócerájt Kelet-Poroszország gauleitere vezeti, akinek „végre felnyílt a szeme”. Tatarszkij
persze majdnem minden megnyilvánulási formájában gyűlölte a szovjethatalmat, de most nem
tudta volna megmondani, hogy érdemes volt-e a gonosz birodalmát a gonosznak arra a
banánköztársaságára cserélni, amely Finnországból importálja a banánt.
Különben sosem volt valami nagy moralista, ezért most sem annyira az események
értékelése, mint inkább az izgatta, hogyan maradjon a víz színén. Nem voltak kapcsolatai,
ezért a legegyszerűbb megoldást választotta, vagyis a háza közelében beállt eladónak egy
elárusítóbódéba.
Egyszerű, de idegölő munka volt. A bódéban olyan félhomály és hideg volt, mint egy
tankban, és egy akkora ablak kötötte össze a külvilággal, amelyen éppen kifért egy
pezsgőspalack. Vastag vaspálcákból álló, durván a bódé oldalához hegesztett rács óvta
Tatarszkijt az esetleges kellemetlenségektől. Esténként egy nehéz arany pecsétgyűrűt viselő
öreg csecsennek adta le a bevételt, és néha még magának is ki tudott szorítani valamit a
fizetése mellé. Időről időre kezdő gengszterek bukkantak fel a bódénál, és reszelő hangon
védelmi pénzt követeltek. Tatarszkij fáradtan Husszeinhez utasította őket. Husszein sovány,
alacsony, az ópiátoktól örökké olajosan fénylő szemű srác volt; általában egy matracon hevert
a bódésort záró félig üres lakókocsiban, és szúfí zenét hallgatott. A lakókocsiban a matracon
kívül egy asztal és egy páncélszekrény volt, egy csomó pénzzel, és a Kalasnyikov
fölturbózott, gránátvetővel felszerelt változata állt a fal mellett.
A bódéban, ahol majdnem egy évig dolgozott, Tatarszkij két új tulajdonságra tett szert. Az
első az osztankinói tévétoronyról nyíló panorámához mérhető határtalan cinizmus, a másik
egy meglepő és meglehetősen titokzatos képesség volt. Elég volt egy pillantást vetnie az
ügyfél kezére, hogy tudja, be lehet-e csapni, és pontosan mennyivel, szemétkedhet-e vele,
van-e rá esély, hogy hamis pénzt kap tőle, és ő maga átvághatja-e vele. Nem volt semmi
rendszer az egészben. Néha egy szőrös dinnyéhez hasonlító ököl gazdájáról is tudta, hogy
bátran el lehet hajtani a bánatosba, olykor viszont elszorult a szíve a félelemtől egy keskeny,
manikűrözött női kéz láttán.
Egyszer egy csomag Davidoffot kért valaki. Érdektelen volt a gyűrött százezerrubelest
letevő kéz. Tatarszkij megjegyezte magában, hogy finoman, alig észrevehetően remegnek az
ujjai, és az akkurátusan reszelt körmökre pillantva tudta, hogy vevője nem veti meg a
stimulánsokat. Lehetett például egy közepes kaliberű üzletember vagy gengszter, vagy, ahogy
leggyakrabban lenni szokott, egy átlagos valaki.
 – Milyen Davidoffot? Simát vagy lightot? – kérdezte.
– Lightot – válaszolt a kuncsaft, lehajolt és benézett az ablakocskán.
Tatarszkij összerezzent: főiskolai évfolyamtársa, Szergej Morkovin állt előtte. Az évfolyam
egyik legragyogóbb diákja volt, aki akkor erősen átment Majakovszkijba: sárga pulóvert
hordott és provokatív verseket írt („A verseim tagolnak, mint a balta...” vagy „Ó, Kiáltás
Arcai! Ó, Mata Hari!”). Alig változott, csupán a hajában jelent meg akkurátus választék, és a
választékban néhány ősz hajszál.
– Vova? – kérdezte csodálkozva. – Hogy kerülsz ide?
Tatarszkij nem tudott mit válaszolni.
– Értem – mondta Morkovin. – Gyere, húzzunk a francba!
Tatarszkij rövid rábeszélés után kulcsra zárta a bódét, és félénken Husszein lakókocsija felé
sandítva, elindult Morkovin után, annak a kocsija felé. A „Hold Temploma" nevű drága kínai
étterembe mentek, megvacsoráztak, jó sokat ittak, és Morkovin elmesélte, hogy mivel
foglalkozik mostanában. Foglalkozni pedig reklámmal foglalkozott.
– Vova – mondta villogó szemmel, Tatarszkij kezéhez kapdosva –, most különleges idők
járnak. Ilyen nem volt soha, és nem is lesz. Aranyláz, mint Klondike-ban. Még két év, és
mindent lenyúlnak. Most viszont frankón meg lehet csinálni, hogy az ember egyenesen az
utcáról bekerüljön a buliba. Mit akarsz, New Yorkban csak arra rámegy valakinek a fél élete,
hogy együtt ebédeljen a megfelelő emberekkel, nálunk viszont...
Tatarszkij sok mindent egyszerűen nem értett abból, amit Morkovin mondott. Az viszont
teljesen világossá vált számára a beszélgetésből, hogy milyen rendszer szerint működik a
biznisz az eredeti tőkefelhalmozás korában, és milyen kölcsönviszonyban áll a reklámmal.
– Alapjában – mondta Morkovin – a következőképpen megy a dolog. Egy pofa kölcsönt
vesz föl. A kölcsönből irodát bérel, vesz egy Cherokee dzsipet és nyolc rekesz Smirnoff
vodkát. Amire elfogy a Smirnoff, addigra a dzsipet összetörték, az irodát összeokádták, a
kölcsönt pedig vissza kell fizetni. Ekkor jön a második kölcsön, az első háromszorosa.
Megadják belőle az elsőt, Grand Cherokeet és tizenhat rekesz Absolutot vesznek. Amikor az
Absolut...
– Értem – vágott közbe Tatarszkij. – És mi a vége?
– Két változat lehetséges. Ha gengszterkézben van a bank, amelyiknek tartozik, akkor
valamikor megölik. Mivel nálunk másmilyen bank nincs, ez szokott történni. Ha viszont a
pofa maga is gengszter, akkor az utolsó kölcsönt rálőcsölik az Állami Bankra, a pofa pedig
csődöt jelent. Bírósági végrehajtók jelennek meg az irodájában, lajstromba veszik az üres
üvegeket, az összeokádott faxot, és a pofa egy idő után kezdi az egészet elölről. Igaz, az
Állami Banknak mostanában megvannak a saját gengszterei, úgyhogy kicsit bonyolultabb a
helyzet, de az alapképlet ugyanaz.
– Aha – mondta elgondolkozva Tatarszkij. – De nem értem, hogy ennek az egésznek mi
köze a reklámhoz.
– Hát ekkor ugrik a majom a vízbe. Amikor még megvan a Smirnoff, vagy az Absolut fele,
még gurul a dzsip, a halál pedig távoli és elvont fogalomnak tűnik, sajátos kémiai reakció
zajlik le a pofa fejében, aki ezt az egészet kifőzte magának. Feltámad benne a mérhetetlen
nagyság érzete, és reklámklipet rendel. Mégpedig azt akarja, hogy a klip tökösebb legyen,
mint a többi idiótáé. Erre megy el körülbelül minden kölcsön harmadrésze. Pszichológiailag
teljesen érthető. A pofa beindított valami Everest nevű kócerájt, és annyira szeretné az egyes
csatornán látni a lógóját, valahol a BMW és a Coca-Cola közt, hogy fejjel rohan a falnak. És
abban a pillanatban, amikor az ügyfél fejében lezajlik ez a reakció, szépen elébe toppanunk
mi.
Tatarszkijnak nagyon kellemes volt ezt a „mi”-t hallani.
– A következő a helyzet – folytatta Morkovin. – Van néhány stúdió, ahol reklámokat
csinálnak. Olyan szükségük van a tökös forgatókönyvírókra, mint a falat kenyérre, mert most
minden a forgatókönyvírókon múlik. A meló a következőképpen megy: a stúdió emberei
megkeresik az ügyfelet, aki meg akarja magát mutatni a tévében. Te megnézed a pofát. Az
mond valamit. Te végighallgatod. Aztán forgatókönyvet írsz. Rendszerint egyoldalast, mert
rövidek a klipek. Legfeljebb két percedbe telik, de egy hétnél előbb nem mész vissza a
pofához, hadd higgye, hogy fejedre szorított kézzel végig a szobában rohangáltál föl-alá és
gondolkoztál, gondolkoztál, gondolkoztál. Elolvassa, amit írtál, és attól függően, hogy tetszik-
e neki a forgatókönyv vagy sem, megrendeli a reklámot az embereidtől, vagy másik stúdióba
megy. Ezért te vagy a legfontosabb személy a stúdiód számára. Tőled függ a megrendelés. És
ha el tudod kábítani a klienst, megkapod a reklám tíz százalékát.
– És mennyibe kerül egy reklám?
– Általában tizenöttől harmincig. Mondjuk, átlagban húsz.
– Húsz micsoda? – kérdezte Tatarszkij hitetlenkedve.
– Atyaisten, nyilván nem rubel. Ezer dollár.
Tatarszkij agya a másodperc töredéke alatt kidobta, hogy mennyi is a húszezer tíz
százaléka, nagyot nyelt, és kutya alázattal nézett Morkovinra.
– Ez persze nem tart sokáig – mondta Morkovin. – Eltelik egy vagy két év és másképp fog
kinézni minden. Az aprópénz helyett, amit apróságokra kölcsönöznek, majd dollármilliókat
vesznek fel. Franciaországi kastélyok, csendes-óceáni szigetek jönnek be a dzsipek helyett,
amiket összetörnek a villanyoszlopokon. A magányos hősök helyére komoly irodák lépnek.
De a lényeg mindig ugyanaz marad ebben az országban. Ezért alapjában sohasem változik a
munkánk.
– Úristen – mondta Tatarszkij –, mekkora pénzek... Még belegondolni is fél az ember.
– Az örök kérdés – nevetett fel Morkovin. – Reszkető teremtmény vagyok, vagy jogaim
vannak?
– Úgy néz ki, hogy te már válaszoltál rá.
– Igen – válaszolta Morkovin –, volt egy és más.
– Na és?
– Nagyon egyszerű. Reszkető teremtmény, akinek elidegeníthetetlen jogai vannak. És
levéje is. Jut eszembe, adjak kölcsön, hm? Valahogy nagyon le vagy gatyásodva. Majd
megadod, ha beindul a bolt.
– Köszönöm, egyelőre még nincs rá szükségem – mondta Tatarszkij. – De nem tudod
véletlenül, honnét ered az a kifejezés a pénzre, hogy „leve". A csecseneim azt mondják, hogy
az Arab-félszigeten is értik. Még az angolban is van valami ilyesmi...
– Véletlenül tudom – válaszolta Morkovin. – A latin „L” és „V” betűkből. A liberal values 2
rövidítése.

Másnap Morkovin elvitte egy meglehetősen furcsa helyre. Draft Podiumnak hívták
(néhány pillanatnyi feszült gondolkozás után Tatarszkij felhagyott a próbálkozással, hogy
megértse, mit jelent). A Draft Podium egy városközponthoz közeli ház pincéjében volt. Nehéz
acélajtón keresztül lehetett bejutni a technikai berendezésekkel telezsúfolt kis helyiségbe.
Néhány fiatalembert talált ott Tatarszkij. A főnök egy Szergej nevű borostás srác volt, aki az
ifjú Drakulára hasonlított. Elmagyarázta Tatarszkijnak, hogy az üres kartondobozon álló kis
kék műanyag kocka a Silicon Graphics komputer, amely isten tudja, mennyit ér, a Soft Image
program pedig, amellyel működik, ennek a dupláját. A Silicon volt a barlang legfőbb kincse.
Néhány egyszerűbb komputer, szkenner és egy csomó kijelzővel ellátott bonyolult video volt
még a helyiségben. Tatarszkijra az a kis részlet tette a legnagyobb hatást, hogy a videón kis
fogantyús kerék volt, olyasmi, mint a varrógépen, és kézzel lehetett vele tekerni a képeket.
A Draft Pódiumnál épp képben volt egy nagyon perspektivikus ügyfél.
– A célszemély körülbelül ötvenéves – mondta Szergej, és nagyot slukkolt mentholos
2
Liberális értékek. (latin)
cigarettájából. – Azelőtt fizikatanár volt. A legelején, hogy elkezdődött ez az egész kupleráj,
szövetkezetet alapított a Madártej nevű torta sütésére, és két év alatt akkorát kaszált, hogy
most kibérelt egy egész cukrászati kombinátot Lefortovóban. Nemrég nagy kölcsönt vett fel.
Tegnapelőtt elkezdett inni, és ilyenkor körülbelül két hétig nem hagyja abba.
– Honnét vannak ezek az értesülések? – kérdezte Tatarszkij.
– A titkárnőjétől – mondta Szergej. – Úgyhogy most kell megfogni a pasast, és elvinni neki
a forgatókönyvet, amíg kijózanodik. Ha józan, akkor előjön a szívszorulása. Holnap egykor
találkozunk, az irodájában.
Másnap Morkovin korán megjelent Tatarszkij lakásán. Egy nagy világossárga
reklámszatyrot hozott magával. A szatyorban egy posztószerű anyagból készült bordó zakó
volt. A mellzsebén a Marlboro emblémájához hasonlító bonyolult címer csillogott. Morkovin
azt mondta, hogy ez klubzakó. Tatarszkij nem értett semmit, de szófogadóan fölvette.
Morkovin még elővett a szatyorból egy bőrkötétes, roppant elegáns jegyzetfüzetet, egy
hihetetlenül vastag, Zoom feliratú tollat és egy csipogót, amely éppen akkor jelent meg
Moszkvában.
– Ezt a vackot az övedre tűzöd – mondta. – Egykor találkoztok az ügyféllel, egy húszkor
pedig hívlak a csipogón. Amikor megszólal, leveszed az övedről és komoly képpel nézni
kezded. Egész idő alatt tegyél megjegyzéseket a jegyzetfüzetbe, amíg az ügyfél beszél.
– Minek ez az egész? – kérdezte kíváncsian Tatarszkij.
– Tényleg nem érted? Az ügyfél nagy pénzeket fizet egy papírlapért és néhány csepp
nyomtatófestékért. Először is tökéletesen meg kell győzni arról, hogy őelőtte ugyanazért már
sokan fizettek.
– Szerintem – mondta Tatarszkij – éppen ezek miatt a klubzakók és csipogók miatt fog
gyanút.
– Túlbonyolítod – legyintett Morkovin. – Az élet egyszerűbb és hülyébb. És itt van még...
Egy keskeny tokot húzott ki a zsebéből, kinyitotta és Tatarszkijnak nyújtotta. A tokban
aranyból és acélból készült, böhöm szépségű óra volt.
– Rolex Wester. Óvatosan, nehogy leverd az aranyozást, mert gagyi. Csak bevetésen
használom. Frankón mutogasd, amikor az ügyféllel beszélsz. Használ.
Tatarszkijt nagyon fellelkesítette a támogatás. Fél egykor jött fel a metróból. A Draft
Podiumos srácok már várták a kijárat mellett. Hosszú, fekete Mercedesszel jöttek. Tatarszkij
már kiigazodott annyira a biznisz világában, hogy tudja: két órára bérelték a kocsit. Szergej
ugyanolyan borostás volt, mint tegnap, de a borotválatlanságában most volt valami komoran
divatos, biztos a hihetetlenül keskeny hajtókájú sötét zakó és a csokornyakkendő miatt.
Mellette ült Lena, aki a szerződéseket és a könyvelést intézte. Egyszerű fekete ruhát viselt
(semmi ékszer, semmi smink), kezében pedig egy aranycsatos mappát tartott. Mindhárman
összenéztek, amikor Tatarszkij beszállt, és Szergej odaszólt a vezetőnek:
– Előre!
Lena idegeskedett. Egész úton valami Azadovszkij nevű pofáról, nyilvánvalóan a barátnője
szeretőjéről beszélt kacarászva. Azadovszkij elragadtatáshoz közeli érzést váltott ki Lénából:
a pofa az ő barátnőjéhez költözött azután, hogy Ukrajnából Moszkvába jött, bejelentkezett a
nő lakásába, aztán fölhívta Dnyepropetrovszkból a nővérét, annak a két gyerekével, őket is
bejelentette a nő lakásába, és aztán, percnyi pihenő nélkül, Lena barátnőjét egy
tömegtársbérleti szobácskába juttatva, peres úton kétfelé cserélte a lakást.
– Ez az ember sokra viszi! – ismételgette Lena, akire különösen az volt hatással, hogy a
nővér a gyerekekkel az akció után azonnal hazapateroltatott Dnyepropetrovszkba; olyan
részletes volt az elbeszélés, hogy az út végére Tatarszkij kezdte úgy érezni, fél életét
Azadovszkijjal és hozzátartozóival közös lakásban élte le. Egyébként ő is ugyanolyan ideges
volt, mint Lena.
Az ügyfél (a neve végül is ismeretlen maradt) rendkívül hasonlított a képre, amely a
tegnapi beszélgetés után alakult ki róla Tatarszkijban. Alacsony, kövér kis pasas volt; ravasz
képén éppen akkor kezdett eloszlani a másnapos grimasz; nyilván nem sokkal érkezésük előtt
itta meg az aznapi első pohárral.
A rövid kölcsönös udvariaskodás után (lényegében Lena beszélt; Szergej keresztbe vetett
lábbal a sarokban ült és cigarettázott) forgatókönyvíróként mutatták be Tatarszkijt. Az
ügyféllel szemben az asztalhoz ült, az asztalra zuttyantotta a Rolexet és kinyitotta a
jegyzetfüzetet. Rögtön kiderült, hogy az ügyfélnek nincs különösebb mondanivalója. Erős
hallucinogén nélkül nehéz lett volna ihletet kapni a biznisze részleteitől – főleg valami
teflonbevonatú alátétet forszírozott, amelyre nem ragad rá semmi. Tatarszkij hallgatta, és kissé
félrefordított arccal bólogatva, értelmetlen kacskaringókat rajzolt a jegyzetfüzetébe. Fél
szemmel körbenézett az irodában, ahol szintén nem volt semmi érdekes, ha nem számítjuk a
nyilvánvalóan nagyon drága kék szarvasborjúprém sapkát, amely egy üres üveges szekrény
felső polcán feküdt.
Morkovin ígéretéhez híven néhány perc múlva megszólalt az övén a csipogó. Levette a
szíjról a fekete műanyag dobozt. A kijelzőn a következő szöveget olvashatta: „Welcome to the
route 666."3
„Hű de vicces!” – gondolta Tatarszkij.
– Nem a Video Internationaltől? – kérdezte a sarokból Szergej.
– Nem – ütötte vissza a labdát Tatarszkij. – Hál' istennek, többet nem keresnek azok az
idióták. Szlava Zajcev, a divatdiktátor. Mára minden elmarad.
– Miért? – húzta fel a szemöldökét Szergej. – Ha azt hiszi, hogy nekünk nagyobb
szükségünk van erre az egészre, mint neki...
– Majd később megbeszéljük – mondta Tatarszkij.
Az ügyfél közben gondolataiba merülve, mogorván nézte a prémsapkát az üveges
szekrényben. Tatarszkij a férfi kezére pillantott. Gyorsan malmozott, mintha láthatatlan
fonalat spulnizott volna a saját kezére. És ez volt az igazság pillanata.
– És nem fél, hogy minden véget érhet? – kérdezte Tatarszkij. – Hisz tudja, hogy milyen
idők járnak. Ha hirtelen minden összeomlik?
Az ügyfél összeráncolta a homlokát, és előbb Tatarszkijra, majd társaira nézett.
Abbahagyta a malmozást.
– Félek – mondta, és fölemelte a tekintetét. – Ki nem fél? Milyen furcsákat tud kérdezni.
– Bocsánat – mondta Tatarszkij. – Csak úgy eszembe jutott.
Öt perc múlva véget ért a megbeszélés. Szergej kapott az ügyféltől egy fejléces lapot a
lógójával. A lógó ellipszisben lévő stilizált pirogot ábrázolt, és az LCK betűk álltak alatta.
Megállapodtak, hogy egy hét múlva találkoznak; Szergej megígérte, hogy addigra kész lesz a
forgatókönyv, a valamiféle „kockára bontás” és a „balansz”.
– Mi van, megbolondultál? – kérdezte Szergej Tatarszkijt, amikor kiértek az utcára. – Hogy
lehet ilyeneket kérdezni?
– Semmi vész – mondta Tatarszkij. – Viszont már tudom, hogy mit akar.
A Mercedes mindhármukat elvitte a legközelebbi metróállomásig.
Tatarszkij a hazaérkezése után néhány óra alatt megírta a forgatókönyvet. Már régóta nem
érzett ilyen ihletet. A forgatókönyvnek nem volt konkrét szüzséje, hanem történelmi
reminiszcenciák és metaforák sorából állt. Épült és leomlott a bábeli torony, kiáradt a Nílus,
égett Róma, vad hunok nyargaltak a sztyeppén, miközben a háttérben egy áttetsző óra
mutatója forgott.
„Egyik nemzetség elmegy, és a másik eljő – narrált egy tompa és démonikus (Tatarszkij
így is írta a forgatókönyvben) hang –, a föld pedig mindörökké megmarad.”
De a végén a birodalmak és civilizációk romjaival együtt az egész földet ónos óceán borítja
el; bömbölő felszíne fölé egy magányos szikla emelkedik, amely alakjával a kiinduló bábeli
3
Üdvözlet a 666-os úton. (angol)
tornyot idézi. A kamera a sziklára közelít, és láthatóvá válik a belevésett pirog az LCK
betűkkel, és alattuk a jelmondat, amelyet Tatarszkij a Latin szállóigék című könyvben talált:

MEDIIS TEMPUSTATIBUS PLACIDUS.

NYUGODT A VIHAROK KÖZEPETTE.
LEFORTOVÓI CUKRÁSZATI KOMBINÁT

A Draft Pódiumnál a fejüket fogták Tatarszkij munkája láttán.

– Technikailag nem nagy ügy megcsinálni – mondta Szergej. – Régi filmekből össze
tudjuk állítani a montázst, aztán kiszínezzük, széthúzzuk! Csakhogy ez így kész téboly. Sőt
röhejes.
– Téboly – hagyta rá Tatarszkij. – És röhejes. Csak azt mondd meg, hogy mit akarsz? Díjat
Cannes-ban vagy megrendelést?
Pár nap múlva Lena elvitte az ügyfélnek néhány mások írta forgatókönyv-variánssal
együtt. Egy meghatározatlan szexuális irányultságú fiatal szakács (a Rzsevszkij alhadnagyról
és a meggymagról szóló klasszikus szüzsére utalt ez a forgatókönyv; a szlogen pedig a
következőképpen hangzott: „És a szakács megette a meggyespitét"), dollárral tömött bőrönd,
fekete Mercedesek és hasonló népi archetípusok szerepeltek ezekben a forgatókönyvekben.
Az ügyfél magyarázat nélkül elutasította őket. Lena kétségbeesésében megmutatta neki
Tatarszkijét.
Harmincötezer dolláros szerződéssel jött vissza a stúdióba, amelyből előlegként rögtön
megkaptak húszezret. Eddig ez volt a rekord. Lena szerint az ügyfél úgy viselkedett, mint egy
hamelni patkány, amely egyszerre egy egész fúvószenekar hatása alá került.
– Negyvennel le lehetett volna venni – mondta. – Későn jöttem rá, a hülye fejemmel.
A pénz öt nap múlva megérkezett a számlájukra, és Tatarszkij megkapta a becsülettel
megszolgált kétezrét. Szergej már Jaltába készült egy forgatócsoporttal, hogy fölvegyék a
megfelelő sziklát, amely az utolsó képeken megjelenik a gránitba vésett piroggal, amikor az
ügyfelet holtan találták az irodájában. Telefonzsinórral fojtották meg. A testén az ilyenkor
szokásos villanyvasalónyomok voltak, szájában pedig kegyetlen kézzel belegyömöszölt
Nocturne sütemény (likőrrel átitatott piskóta és édesbús fekete csokoládé, amelyet finoman
lep a tragikus kókuszreszelék-dér).
„Egyik nemzetség elmegy, és a másik eljő – gondolta filozofikusan Tatarszkij –, de hát
mindenkinek magáért fájjon a feje.”

Így lett Tatarszkij copy-writer. Nem beszélt meg semmit addigi főnökeivel, hanem
egyszerűen Husszein lakókocsijának tornácára tette a bódé kulcsait. Az a hír járta, hogy az
üzletből való kilépésért hatalmas megváltási pénzt szednek a csecsének.
Elég gyorsan egy csomó új ismerőst szerzett, és egyszerre több stúdiónak dolgozott. Sajnos
meglehetősen ritkán lehetett akkorát kaszálni, mint a viharok közepette nyugodt Lefortovói
Cukrászati Kombináttal. Gyorsan rájött, hogy már az is nagy szerencse, ha tíz tervből egy
bejön. Nem keresett különösebben sokat, de mégiscsak többet, mint a kiskereskedelmi
szférában. Nem túl boldogan emlékezett első reklámmegbízatására, mert arra való lihegő
készséget érzett benne, hogy olcsón adja lelke legnemesebb részét. Amikor pedig egymás után
kapta a megrendeléseket, arra is rájött, hogy nem szabad az üzletben nagy sietséget tanúsítani,
mert ezzel leviszi az árat, és ez ostobaság, hiszen a legszentebb és legnemesebb dolgot a
lehető legdrágábban kell eladni, mert aztán nem lesz mit áruba bocsátani. Egyébként tudta,
hogy ez a szabály nem érvényes mindenkire. A műfaj virtuóz mesterei, akiket olykor a
tévében látott, képesek voltak naponta eladni a legnemesebbet, de oly módon, hogy semmi
formális ok nem volt, amely alapján bárki azt mondhatta, hogy eladtak valamit, és másnap
bátran kezdhették elölről az egészet. Tatarszkij elképzelni sem tudta, hogyan csinálják.
 Lassan egy nagyon kellemetlen tendencia kezdett kirajzolódni: a megrendelő megkapta a
kidolgozott tervet, udvariasan elmagyarázta, hogy nem egészen az, ami kell, viszont
Tatarszkij egy-két hónap múlva találkozott egy klippel, amely nyilvánvalóan az ő elgondolása
alapján készült. Ilyen esetekben értelmetlen lett volna az igazságot keresni.
Az új ismerőseivel való tanácskozás után megpróbált egy fokkal feljebb lépni a
reklámhierarchiában, és ettől kezdve reklámkoncepciókat dolgozott ki. Ez a munka alig
különbözött az addigitól. Volt egy varázskönyv, amely segített abban, hogy ne szégyelljen
semmit és ne kételkedjen semmiben. Positioning: a battle for your mind4 volt a könyv címe,
és két menő amerikai reklámguru írta. A lényegét tekintve tökéletesen alkalmatlan volt, hogy
orosz viszonyok közt alkalmazzák. Amennyire Tatarszkij meg tudta ítélni, Oroszországban
semmiféle harc nem folyt az áruk közt a niche-ért a feltúrt hazai agyakban: a helyzet inkább
atomrobbanás után füstölgő vidéket idézett. De mégis hasznos volt a könyv. Sok, a line
extention-höz hasonló sikkes kifejezés szerepelt benne, amelyeknek hasznát vette a
reklámkoncepciókban és a tárgyalásokon. Tatarszkij megértette, hogy a rothadó imperializmus
korszaka miben különbözik az eredeti tőkefelhalmozásétól. Nyugaton a reklámmegrendelő és
a copy-writer együtt próbálják agymosásnak alávetni a fogyasztót, Oroszországban viszont az
a reklámíró feladata, hogy átverje a megrendelőt. Tatarszkij azt is megértette, hogy
Morkovinnak igaza volt, és ez a helyzet sohasem változik. Egyszer Morkovin nagyon jó füvet
szívott, és feltárta előtte a posztszocialista képződmény gazdasági alaptörvényét, azt, hogy az
eredeti tőkefelhalmozás az utolsó is marad.
Néha ágyban fekve újraolvasta a pozicionálásról szóló könyvet. Kis Bibliájának tartotta: a
hasonlat már csak azért is helyénvaló volt, mert olyan vallásos fogalmak szerepeltek benne,
amelyek különös erővel hatottak ártatlan lelkére, mint például: „Az ötvenes évek romantikus
copy-writerei, akik már megtértek a hatalmas mennyei reklámügynökségbe..."

4
Pozicionálás: csata az értelmetek megnyeréséért. (angol)
 TIAMAT-2

Morkovin jóslata kezdett beigazolódni: a reklámbizniszben mind kevesebb munka jutott a

magányosoknak, és Tatarszkij karrierje kezdett lefulladni. A munka az ügynökségekhez került
át, amelyek főállású copy-writereket és úgynevezett creatorokat alkalmaztak. Gombamódra
szaporodtak ezek az ügynökségek, illetve, ahogy az egyik reklámkoncepcióban írta Tatarszkij:
bombamódra, mint a problémák a vezér halála után.
És a vezér végre eltávozott Oroszországból, mely oly sok éven át kushadt az ülepe alatt. A
szobrait katonai teherautókon kihordták a városból (mesélték, egy ezredes azt találta ki, hogy
színesfém gyanánt beolvasztatja őket, és sok pénzt keresett vele, amíg ki nem nyírták), de
helyettük csak szürke szörnyűség jött, amelyben a szovjet típusú lélek gyorsan rohadt és
magába roskadt. Az újságok azt állították, hogy már régóta ebben a szörnyűségben él az egész
világ, és ezért van benne annyi cucc és pénz, és csak a „szovjet mentalitás" miatt olyan nehéz
ezt fölfogni.
Tatarszkij nem értette egészen, hogy mi ez a „szovjet mentalitás", illetve a szakramentális
szovjet ember, azaz a szovi, bár gyakran és örömest használta ezt a kifejezést. Igaz, új
alkalmazója, Dmitrij Pugin szempontjai szerint nem is értenie kellett, hanem eme tulajdonság
birtokában lennie. Éppenséggel ez volt tevékenysége értelme – az, hogy az orosz fogyasztó
mentalitásához igazítsa a nyugati reklámokat. Szabadúszó volt, amit azonban, főképp a
jövedelmére gondolva, szabad fuldoklóként értelmezett.
Pugin, ez a fekete bajszú férfi, a csillogó gombszemével, véletlenül bukkant fel Tatarszkij
életében, amikor közös ismerősüknél voltak vendégségben. Mérsékelt érdeklődést mutatott
Tatarszkij iránt, amikor megtudta, hogy reklámmal foglalkozik. Tatarszkijt viszont azonnal
irracionális tisztelet töltötte el iránta; főképp az fogta meg, hogy hosszú, fekete nagykabátban
ült a teázóasztalnál.
A szovjet mentalitásról is akkor kezdtek beszélni. Pugin elismerte, hogy hajdanában ő
maga is a birtokában volt, de aztán teljesen elveszítette, miután néhány évig taxisofőrként
dolgozott New Yorkban. Brighton Beach sószagú szelei kifújták fejéből az ásatag szovjet
konstrukciókat és leküzdhetetlen érvényesülési vággyal fertőzték meg.
– New Yorkban különösen jól megérti az ember – mondta vodkázgatás közben, amire a tea
után tértek át –, hogy ottfelejtheti az élet egy büdös konyhában, miközben a teleszart,
mocskos udvart nézi és ócska fasírtot zabál. Hogy így fog az ablaknál állni, és ezt a szart és
szemétdombot nézi, amíg észrevétlenül elmúlik az élet.
– Kíváncsi lennék – mondta elgondolkozva Tatarszkij –, hogy miért kell ehhez New
Yorkba menni? Talán...
– Azért, mert New Yorkban megérti az ember, Moszkvában meg nem – vágott a szavába
Pugin. – Itt tényleg több büdös konyha és teleszart udvar van, de az ember képtelen felfogni,
hogy közben elmúlik az élete. Egészen addig képtelen felfogni, amíg tényleg elmúlik.
Egyébként ez a szovjet mentalitás egyik legfőbb sajátsága.
Erről lehetett volna vitatkozni Puginnal, az ajánlata viszont egyszerű, érthető és logikus
volt. Amennyire Tatarszkij szovjet mentalitása mélységeiből meg tudta ítélni, a terv
egyszerűen az amerikai kezdeményezőképesség iskolapéldáját jelentette.
– Nézd – mondta Pugin, miközben összehunyorított szemmel elnézett Tatarszkij feje fölött
–, a szovi szinte már semmit sem termel. Az emberek viszont esznek és ruházkodnak. Tehát
hamarosan jön Nyugatról az áru. És vele együtt a reklám is ránk zúdul. De ezt a reklámot nem
lehet egyszerűen angolról oroszra fordítani, mivel itt más... hogy is mondják... cultural
references... Egyszóval, a reklámot gyorsan adaptálni kell az orosz fogyasztó szelleméhez. És
tudod, mit csinálunk mi ketten? Fogjuk magunkat és jó előre – érted? –, jó előre nyersanyagot
készítünk az összes komoly brandnek. Aztán pedig, amikor eljön az ideje, dossziéval a
kezünkben besétálunk a cég márkaképviseletére, és megcsináljuk a bizniszt. A legfontosabb,
hogy príma agyakat szerezzek.
Azzal meglapogatta az asztalt – nyilván úgy gondolta, hogy már megszerezte őket.
Tatarszkijnak viszont az a homályos érzése támadt, hogy megint hülyét csinálnak belőle. A
Puginnak végzett munka perspektívái bizonytalannak látszottak: bár maga a munka teljesen
konkrét volt, az nem volt világos, hogy hogyan és mikor fizetnek érte.
Próbaképpen Pugin a Sprite vázlatos koncepciójának kidolgozásával bízta meg; először
még a Marlborót is neki akarta adni, de hirtelen meggondolta magát, és azt mondta, hogy az
még korai lenne. És ezzel – mint később rájött Tatarszkij – éppen arra a szovjet mentalitásra
apellált, amiért igénybe vette. Egy pillanat alatt szertefoszlott a Puginnal szemben érzett
minden szkepszise a sérelem miatt, hogy nem bízta rá a Marlborót. De a sérelem az amiatt
érzett örömmel keveredett, hogy a Sprite mégis megmaradt, és ezeknek az érzéseknek a
viharában eszébe sem jutott: honnan veszi a bátorságot valami Brighton Beach-i taxisofőr,
akitől még egy kopejkát sem látott, hogy eleve eldöntse, gondolhat-e vagy sem a Mariboróra.
A Sprite-tervezetbe beleadott mindent, amit a Haza szerencsétlen történelméről tudott.
Mielőtt a munkához látott volna, elolvasta a Positioning: a battle for your mind című könyv
néhány válogatott fejezetét, és egy csomó különféle irányultságú újságot. Régóta nem olvasott
újságot, és most teljesen összezavarodott tőlük, ami természetesen meglátszott a produkción
is.
Mindenekelőtt azt kell figyelembe venni – írta –, hogy nem maradhat fenn sokáig az
Oroszországban mára kialakult helyzet. A legközelebbi jövőben számítani kell az
életfontosságú iparágak többségének leállására, a pénzügyi csődre és a súlyos szociális
megrázkódtatásokra, ami elkerülhetetlenül katonai diktatúrához vezet. A jövendő diktatúra,
politikai és gazdasági programjától függetlenül, nacionalista jelszavakhoz folyamodik: az
uralkodó állami esztétikává az álszláv stílus válik. (Ezt a kifejezést nem negatív, elítélő
értelemben használjuk. A valóságban nem létező szláv stílustól eltérően az álszláv stílus
aprólékosan kidolgozott paradigma.) Ε stílus jeles jelképrendszerében egyszerűen
elképzelhetetlen a hagyományos nyugati reklám. Ezért, vagy teljesen betiltják, vagy durva
cenzúrának vetik alá. Ezt figyelembe kell venni egy valamennyire is hosszabb távú stratégia
kidolgozásánál.
Vizsgáljuk meg a klasszikus pozicionáló szlogent: Sprite – the Uncola! Oroszországban
való használata maximálisan célszerűnek látszik, bár kissé más okok miatt, mint Amerikában.
Az Uncola (azaz nem-kóla) terminus maximális sikerrel pozícionálja a Sprite-ot a Pepsi-
Colával és a Coca-Colával szemben, azáltal, hogy sajátos nichét teremt a nyugati fogyasztó
tudatában e termék számára. Viszont tudjuk, hogy Kelet-Európa országaiban a Coca-Cola
inkább ideológiai fétist, mint hűsítő italt jelent. Amíg például a Hersley's italok
elválaszthatatlan jellemzője a „győzelem íze", addig a Coca-Coláé a „szabadság íze", mint ezt
a hetvenes-nyolcvanas évek kelet-európai menekültjeinek egész sora hirdette. Ezért a hazai
fogyasztó számára az Uncola terminus tág antidemokratikus és antiliberális konnotációt
teremt, ami maximálisan vonzóvá és ígéretessé teszi egy katonai diktatúrában.
Az Uncola orosz fordítása: Nemkóla. Hangzása (a Nyikola névre rímel) és az általa
kiváltott asszociációk alapján ez a szó kitűnően beilleszkedik a valószínű jövő esztétikájába,
különösen a mélységesen orosz közeget idéző, a Nyikolá-hoz hasonló hangzású Nyakolaj
szóval együtt alkalmazva. Lehetséges szlogenvariánsok:

SPRITE – NEMKÓLA
NYIKOLA NYAKOLAJA

(Érdemes lenne gondolkozni Nyikola Szprájtovicsnak, ennek a Ronald McDonaldhoz

hasonló, csak mélységesen nemzeti lelkületű figurának a fogyasztó tudatába való
bevezetéséről.)
 HA NYIKOLÁNAK HÁTÁN A HÁZA,
KEBELÉN KENYERE
AKKOR SPRITE-NEMKÓLA
A NYAKOLAJA

(A második szlogen a marginális csoportokat célozza meg.)

Továbbá: mindenképpen gondolkozni kell az orosz piacon forgalmazott termék
csomagolásának megváltoztatásáról. Itt szintén mindenképpen be kell vezetni az álszláv stílus
elemeit. Ideális szimbólumnak a nyírfa tűnik. Célszerű lenne zöldről a nyírfa törzséhez
hasonlító fekete csíkos fehérre változtatni a doboz színezését. A reklámklip lehetséges
szövege:

Zöld erdőben jártam,

Nyírfa Sprite-ot ittam.

– The Uncola – ez a Seven-Up és nem a Sprite szlogenje – mondta Pugin, miután elolvasta
a kinyomtatott szöveget.
Ezután, gombszemével Tatarszkijt nézve, hallgatott egy darabig. Tatarszkij is hallgatott,
miközben arra gondolt, hogy életében vajon már hányszor került ilyen hülye helyzetbe.
– De nem számít – könyörült meg rajta végül Pugin. – Használható. Ha nem a Sprite-hoz,
akkor a Seven-Up-hoz. Akár úgy is veheted, hogy letetted a vizsgát. Most próbálj meg egy
másik brandet.
– És melyiket? – kérdezte megkönnyebbülten Tatarszkij.
Pugin gondolkozott egy kicsit, kotorászott a zsebében, és odanyújtott neki egy megkezdett
doboz Parliamentet.
– És plakátot is találj ki hozzá! – mondta.
A Parliamenttel bonyolultabb volt a dolog. Tatarszkij a szokott vehemenciával kezdte:

Teljesen világos, hogy egy valamirevaló reklámkoncepció kidolgozásánál főképpen azt

kell figyelembe venni...

Ezután hosszú időre leállt, mert teljes homály fedte, hogy mit kell főképpen figyelembe
venni. Az egyetlen asszociáció, amelyet kikínlódott a Parliament szó kapcsán, az Cromwell
háborúja volt. Valószínűleg ugyanígy volt vele az orosz átlagfogyasztó, aki gyerekkorában
olvasta Dumas könyvét. Félórás koncentrált szellemi erőfeszítés eredményeképpen csak egy
degenerált szlogen született:

PÁR CSONT NEM LIAMENTÁL

Rá akart gyújtani, de már elfogyott a Parliament. Az egész lakást végigkutatta szívnivaló

után, s végül talált egy régi doboz Jávát. A második slukk után a vécébe dobta a cigarettát, és
rohant az íróasztalhoz. Olyan szöveg született az agyában, amely az első pillanatban ideális
megoldásnak tűnt:

PARLIAMENT – THE UNJAVA

De rögtön eszébe jutott, hogy a szlogennek orosznak kell lennie. Hosszas gyötrődés után
ezt írta:
 MI JÖN HOLNAP?
AZ ÉLET NEHEZE VAGY JAVA?
PARLAMENT – NEMJÁVA.

Aztán rájött, hogy ez csak a nemkóla vacak variánsa, és majdnem föladta. De hirtelen fény
gyúlt az agyában. Az orosz parlamentarizmus történetének rövid áttekintése címen írt egy
évfolyamdolgozatot az Irodalmi Főiskolán. Már semmire sem emlékezett belőle, de meg mert
volna esküdni, hogy akár három koncepcióra való anyagot is talál benne. Az izgalomtól
táncikálva az előszobai beépített szekrényhez ment, amelyben régi papírjait őrizte.
Félórai kutatás után bele kellett törődnie, hogy nem találja meg az évfolyamdolgozatot. De
már nem is érdekelte, mert a felső polcon lerakódott rétegekben talált néhány, még iskolás
korából megőrzött objektumot: Lenin campingbaltával eltorzított mellszobrát (eszébe jutott,
hogy a testi fenyítés után, a megtorlástól tartva ő maga dugta erre a nehezen hozzáférhető
helyre), néhány régi könyvet és a tankokkal és atomrobbanásokkal telerajzolt
társadalomismereti füzetet.
Olyan vigasztalhatatlan nosztalgia fogta el, hogy munkaadója, Pugin most csak undort és
gyűlöletet keltett benne, úgyhogy a Parliamenttel együtt teljes elfojtást szenvedett el a
tudatában.
A könyveket, mint ellágyulva visszaemlékezett, a papírhulladékból mentette ki, amelynek
gyűjtésére tanítás után küldözték őket. Volt a könyvek közt egy baloldali francia
egzisztencialistának a hatvanas években kiadott, gyönyörű kiállítású, A végtelen és a
világmindenség című, elméleti fizikai tárgyú cikkgyűjteménye; és volt egy gyorsfűzős
dosszié, a nagybetűs Tiamat felirattal a gerincén.
A könyvre emlékezett, de a dossziéra nem. Amikor kinyitotta, ezt olvasta az első oldalon:

ΊΊΑΜΑΤ-2
A földi tenger.
Időrendi táblázatok és jegyzetek.

A dossziéban lefűzött papírok nyilvánvalóan a szövegszerkesztő előtti korból származtak.

Emlékezett egy csomó ugyanilyen formában – két felére kicsinyített írógépoldal egy oldalra
másolva – terjesztett szamizdatban megjelent könyvre. Mindent összevetve egy ókortörténeti
disszertáció jegyzeteit és irodalomjegyzékét tartotta a kezében. Valami derengeni kezdett
neki: gyerekkorában még csak ki sem nyitotta a dossziét, és a Tiamat szót a diai. és tört. mat.
valamiféle változataként értelmezte. Haza pedig kizárólag a szép dosszié miatt hozta ezt a
írásművet, aztán pedig egyszerűen elfeledkezett róla.
Most azonban kiderült, hogy a Tiamat vagy egy ókori isten, vagy talán egy óceán neve,
vagy mindkettőé együtt. A lábjegyzetekből rájött, hogy a szót körülbelül „Káosz”-nak lehet
oroszra fordítani.
A dosszié anyagának nagyobb részét „királytáblák" alkották. Meglehetősen egyhangúak
voltak: római számmal ellátott, nehezen kimondható nevek sorakoztak egymás után, és ott állt
mellettük, hogy viselőjük mikor indult háborúba, emelt falat, foglalt el várost és így tovább.
Az ismeretlen szerző néhány helyen összehasonlította a forrásmunkákat, és azt a
következtetést vonta le, hogy bizonyos, eddig egymásutániként kezelt történelmi események
valójában egy és ugyanazt a történést jelölik, amely történés azonban a kortársakra és az
utódokra gyakorolt hatása miatt megkettőződött, kettévált, és aztán mindkét rész önálló életre
kelt. A szerző számára ez a felismerés, mint ünnepélyes-mentegetőző stílusából kitetszett,
forradalmian új dolognak, sőt szentségtörésnek tűnhetett, és ettől Tatarszkijt, ki tudja
hányadszor, minden emberi tevékenység hiábavalóságának érzése fogta el. Semmiféle
megrendülést nem érzett amiatt, hogy II. Assuretilsamassúmnádinsumi valójában III.
Nabukodonozornak bizonyult, és az efölötti lelkesedésével kissé nevetségesnek tűnt a
szemében az ismeretlen történész. A királyok is nevetségesek voltak: róluk még azt sem
lehetett igazán tudni, hogy emberek-e vagy pedig az agyagtáblamásolók által elkövetett hibák,
és csak bizonyos táblákon maradt nyomuk. Legalábbis Tatarszkij még sohasem hallott róluk.
A Nabukodonozor egy olyan embert idézett fel előtte, aki szenved, mert másnapos, és nem
tudja a kutyaharapást szőrével gyógyítani.
Az időrendi táblázatok után az ismeretlen szöveg jegyzetei következtek; a dossziéban sok
papírlapra ragasztott, ókori dolgokat ábrázoló fénykép volt. A második vagy harmadik
jegyzet, amelyre Tatarszkij rálapozott, a következő címet viselte:

BABILON: HÁROM KALDEUS TALÁLÓS KÉRDÉS

A Babilon Ο betűje alól elmázolódott Ε tűnt elő; kijavított gépelési hiba volt, de Tatarszkijt
felzaklatta, ahogy meglátta. A születésekor kapott és nagykorúsága idején elvetett neve akkor
érte utol, amikor teljesen elfeledkezett a szerepről, amelyet, mint gyermekkorában mesélte a
barátainak, Babilon titkos tanításainak kell játszaniuk az életében.
A cím alatt egy pecsétlenyomat fényképe szerepelt: hegy vagy lépcsőspiramis tetején lévő
rácsos ajtót ábrázolt, amely mellett szoknyát viselő szakállas férfi állt, a vállán átvetett
plédszerűséggel. Tatarszkij úgy látta, hogy vékony copfjuknál fogva két levágott fejet tart. De
míg az egyik fejen nem voltak arcvonások, a másik vidáman mosolygott. Tatarszkij elolvasta
a képaláírást: „Kaldeus, álarccal és tükörrel a zikkuraton." A szekrényből kivett könyvstócra
ülve olvasni kezdte a fénykép alatti szöveget.

123. ο. Tükör és álarc – Istár rituális kellékei. Kanonizált ábrázolás, amely a

legteljesebben fejezi ki Istár kultuszának szakrális szimbolikáját – Istár arany álarcban, amint
tükörbe néz. Az arany az istennő testének lényege; az arany negatív projekciója: a csillagok
fénye. Ennek alapján egyes kutatók azt feltételezik, hogy az istennő harmadik rituális kelléke
a galóca, amelynek kalapja természetes csillagtérképet alkot. Ha ez igaz, akkor a galócát kell
a különböző szövegekben említett „mennyei gomba”-nak tartani. Ennek közvetett
bizonyítékául szolgálnak a három nagy korszakról, a vörös, a kék és a sárga ég korszakáról
szóló mítosz megfelelő részei. A vörös színű galóca a múlttal köti össze a kaldeust; rajta
keresztül válik elérhetővé a bölcsesség és a vörös ég korszakának ereje. A barna színű galóca
(a barnát és a sárgát az akkád nyelvben ugyanaz a szó jelentette), épp ellenkezőleg, a jövőhöz
kapcsol, és a galócán keresztül a jövő kimeríthetetlen energiái birtokába lehet kerülni. "
Találomra néhány oldalt előrelapozott, és megint a galóca szóra bukkant.
„145. ο. Α három kaldeus találós kérdés (Istár három találós kérdése). A három kaldeus
találós kérdésről szóló legenda azt hirdette, hogy Babilon bármelyik lakosa az istennő férjévé
válhat. Ehhez egy sajátos italt kellett elfogyasztania és fel kellett mennie Istár zikkuratjára.
Nem ismeretes, hogy a valódi babiloni építményre való szertartásos felmenetelről vagy pedig
hallucinogén használatáról van szó. A második feltételezés mellett szól az, hogy meglehetősen
egzotikus recept alapján készült az ital: szerepeltek benne égi gombák (valószínűleg
galócafélék – lásd Tükör és maszk) és a vörös szamár vizelete (lehetséges, hogy az ókori
alkímiában hagyományos cinóber).
A hagyományok szerint a gazdagsághoz és a tökéletes bölcsességhez vezető út (a
babiloniak nem választották szét ezt a két fogalmat, inkább úgy vélték, átfolynak egymásba, és
ugyanazon dolog két aspektusát alkotják) az istennőnek a zikkurat felső szobájában lévő
arany idoljával való szexuális egyesülésen keresztül vezetett. Úgy vélték, hogy Istár lelke
meghatározott időpontokban alászáll ebbe az idolba.
Ahhoz, hogy valakit bebocsássanak az idolhoz, meg kellett fejtenie Istár három találós
kérdését. Nem ismerjük ezeket a kérdéseket. Említést érdemel Claude Greco (lsd.: 11,12)
vitatható álláspontja, amely szerint óakkád nyelvű, ritmizált, a homonimák miatt rendkívül
poliszemantikus igézések voltak – ilyeneket agyagtáblákon találtak Ninive romjai közt.
Ámde sokkal meggyőzőbbnek tűnik az a több forrásműre is támaszkodó elképzelés, amely
szerint Istár három kérdése valójában az a három szimbolikus tárgy volt, amelyeket annak a
babiloninak nyújtottak át, aki kaldeus akart lenni. Meg kellett magyaráznia a jelentésüket
(szimbolikus üzenet motívuma). A zikkurat tetejére vezető spirális úton volt három állomás,
ahol a jövendő kaldeusnak egymás után átnyújtották ezeket a tárgyakat. Azt, aki akár egy
kérdésre is helytelenül válaszolt, az őrség letaszította a zikkuratról, ami biztos halálát
jelentette. (Nem alaptalan Istár kultuszából eredeztetni Kübelé későbbi, önkasztrációra
alapozott kultuszát: az önkasztráció valószínűleg a helyettesítő áldozat szerepét játszotta.)
Mindazonáltal sok vállalkozó volt, mivel valóban léteztek a válaszok, amelyek lehetővé
tették, hogy valaki feljusson a zikkurat tetejére és egyesüljön az istennővel. Néhány
évtizedenként ez sikerült valakinek. Az a férfi, aki mindhárom kérdésre helyesen válaszolt,
feljutott a csúcsra és találkozott az istennővel, ami után felszentelt kaldeus és Istár földi férje
lett (lehet, hogy több ilyen is volt).
Van olyan elképzelés, amely szerint írott formában is megvoltak az Istár három kérdésére
adott válaszok. Babilon bizonyos helyein árulták az őket tartalmazó lepecsételt agyagtáblákat
(más elképzelés szerint mágikus pecsétről van szó, amelyre a választ vésték). Ezeket a
táblákat Enkidu fő templomának papjai készítették és árusították, és mint tudjuk, Enkidu volt
a Szerencsejáték istene. Úgy tartották, hogy Istár Enkidu közvetítésével választja ki soron lévő
férjét. Ez oldotta fel az isteni elrendelés és a szabad akarat közti, a babilóniaiak számára oly
jól ismert konfliktust. Ezért azok többsége, akik elhatározták, hogy felmennek a zikkuratra, a
válaszokat tartalmazó agyagtáblákat vásárolt; úgy tartották, hogy a tábla pecsétjét csak a
zikkuratra vezető útra lépve lehet feltörni.
Ezt a gyakorlatot nevezték Nagy Szerencsejátéknak (állandósult terminus, amelyet az e
legenda által megihletett nagyszámú szépírónak köszönhetünk, de a sokkal pontosabb fordítás
így szól: Név Nélküli Játék). Ebben a játékban csak nyerni vagy meghalni lehetett, úgyhogy
bizonyos értelemben képtelenség volt benne veszíteni. Voltak olyan bátor emberek, akik a
segítő tábla nélkül indultak a zikkuratra.
Más értelmezés szerint Istár három kérdése nem találós kérdést jelentett, hanem inkább
meghatározott élethelyzeteket jelölő szimbolikus tájékozódási pontok voltak. A babiloninak át
kellett jutnia rajtuk és be kellett mutatnia bölcsessége bizonyítékait a zikkurat őrének, ami
lehetővé tette az istennővel való találkozását. (Ebben az esetben a zikkuratra vezető fentebb
leírt út inkább metaforikus aktus.) Élt az az elképzelés, hogy az Istár három kérdésére adandó
válaszok azokban a piaci énekekben vannak elrejtve, amelyeket naponta énekeltek a babiloni
piacon, ám ezekről a dalokról vagy erről a szokásról nem maradtak fenn adatok.
Tatarszkij letörölte a port a dossziéról, és visszatette a szekrénybe, azzal az elhatározással,
hogy egyszer majd feltétlenül elolvassa.
Az orosz parlamentarizmus történetéről írt évfolyamdolgozatát nem találta meg a
szekrényben. Egyébként a keresés végére megértette: az orosz parlamentarizmus történetét az
az egyszerű tény koronázza meg, hogy a parlamentarizmus legfeljebb a Parliament nevű
cigarettával kapcsolatban jöhet szóba, és ha őszinték akarunk lenni, az is megvan nélküle.
 ISTÁR HÁROM TALÁLÓS KÉRDÉSE

Másnap Tatarszkij, még mindig a cigarettakoncepción töprengve a Tverszkaja utca elején

találkozott volt osztálytársával, Andrej Girejevvel, akiről semmit sem hallott az utóbbi
években. Girejev megdöbbentette az öltözékével: kék lepel volt rajta, amely fölé hímzett
nepáli mellényt kanyarított. A kezében tartott, színes szalagokkal díszített, tibeti betűkkel
borított nagy kávédarálóhoz hasonlító valami karját forgatta. Öltözéke minden darabja
teljesen egzotikus volt, de együtt olyan természetesen hatottak, mintha semlegesítették volna
egymást. Senki sem törődött vele; nulla vizuális információtartalma miatt kívül került a
járókelők érzékelési mezején, akár egy villanyoszlop vagy egy Pepsi-reklám.
Tatarszkij arcról ismerte meg, és csak aztán figyelt fel külleme gazdag részleteire. Miután
figyelmesen a szemébe nézett, rájött, hogy nincs magánál, bár részegnek sem látszott, sőt
összeszedett, nyugodt és bizalomkeltő volt.
Azt mondta, hogy Moszkva közelében, Rasztorgujevo faluban él, és meghívta magához.
Tatarszkij elfogadta a meghívást, és elnyelte őket a metró, a Varsó állomáson pedig átszálltak
a HÉV-re. Szótlanul mentek; Tatarszkij időnként elfordította tekintetét a kinti tájról és
Girejevre nézett. Girejev eszelős ruhájával egy elpusztult világegyetem utolsó szilánkjának
tűnt; nem a szovjet világegyetemének, mert abban nem voltak tibeti vándorasztrológusok,
hanem egy másik, a szovjet világgal párhuzamosan, sőt annak ellenében létező, de vele együtt
elpusztult világ utolsó szilánkjának. És Tatarszkij sajnálta ezt a világot, mert sok minden, ami
egykor tetszett neki és megérintette a lelkét, ebből a párhuzamos univerzumból jött, amelyet,
mint mindenki, meg volt róla győződve, soha nem érhet semmi. Pedig nagyjából ugyanaz
történt vele, mint a szovjet örökkévalósággal, és ugyanolyan váratlanul is.
Girejev egy megroggyant, megfeketedett gerendaházban lakott, amely előtt elvadult,
másfél embermagasságú ernyősvirágzatúakkal teli kert állt. A lakóhelye, komfortfoka szerint,
átmenetet alkotott a város és a falu közt: a budiban a lyukon át nedves, nyálkás
csatornacsövek látszottak, de az nem volt világos, hogy honnan és hová vezetnek. Viszont
gáztűzhely és telefon volt a házban.
Girejev az üveges verandán ültette az asztal mellé, és nagyszemű port szórt a teáskannába
egy vörös bádogdobozból, amelyen észt nyelvű fehér betűs felirat állt.
– Mi ez? – kérdezte Tatarszkij.
– Légyölő galóca – felelte Girejev, és forró vizet öntött a teáskannába. Gombaleves szaga
töltötte be a szobát.
– Csak nem meg akarod inni?
– Ne izgulj – mondta Girejev –, párducgalóca nincs benne.
Olyan hangon mondta, mintha érvénytelenített volna minden kifogást, és Tatarszkij nem
tudott mit válaszolni. Egy pillanatig habozott, de aztán eszébe jutott, amit éppen tegnap
olvasott a galócáról, és legyűrte a kétségeit. Ízre elég kellemes volt a galócatea.
– És mi lesz tőle?
– Majd meglátod – válaszolta Girejev. – Fogsz te még galócát szárítani télire.
– És most mit csináljak?
– Amit akarsz.
– Beszélni lehet?
– Beszélj.
Fél óra telt el a közös ismerősökről való felszínes beszélgetéssel. Mint várható is volt,
egyikőjükkel sem történt semmi különös az elmúlt időben. Egyedül Ljosa Csikunov tűnt ki
közülük azzal, hogy megivott néhány üveg Finlandia vodkát, és egy csillagfényes januári
éjszakán megfagyott egy játszótéri játék házikóban.
– A Walhallába távozott – kommentálta szűkszavúan Girejev.
– Mitől vagy ilyen biztos benne? – kérdezte Tatarszkij, de rögtön eszébe jutottak a doboz
címkéjén futó rénszarvasok és a sötétvörös nap, és lelke mélyén igazat adott Girejevnek.
Közben valami alig érzékelhető vidám gyengeség érintette meg a testét. A mellében
kellemes remegés támadt, hullámai végigfutottak a törzsén és a karján, és majdnem az ujjáig
érve elültek. Tatarszkij viszont hirtelen nagyon szerette volna, hogy a remegés érje el őket.
Rájött, hogy keveset ivott, de a teáskanna már üres volt.
– Van még? – kérdezte.
– Na, mit mondtam? – válaszolta Girejev.
Fölállt, kiment a szobából és egy széthajtott újsággal tért vissza, amelyen szárított,
felaprított galócadarabok voltak. Némelyik darabon rajta maradt a vörös gombahéj cafrang az
összezsugorodott fehér gombalemezekkel, másikakhoz újságpapír-csíkocskák tapadtak a
betűk tükörlenyomatával.
Tatarszkij néhány szemet a szájába dobott, megrágta és lenyelte. A burgonyasziroméhoz
hasonlított az íze, csak jobb volt annál. Arra gondolt, hogy chipsként csomagolva kellene
árulni, és nyilván ez lehetne a gyors meggazdagodáshoz, a dzsiphez, a reklámkliphez és az
erőszakos halálhoz vezető egyik út. Új adagot küldött a szájába, miközben azon gondolkozott,
hogy milyen lehetne ez a reklámklip, és körülnézett. Néhány, a helyiséget díszítő tárgyat csak
most vett észre. Például egy papírlapot, amelyet a legszembetűnőbb helyen tűztek a falra;
felkunkorodó farkú sárkányhoz hasonlító talán tibeti, talán szanszkrit betű volt rajta.
– Mi ez? – kérdezte Girejevet.
Girejev a falra sandított.
– Hum – mondta.
– És az minek?
– Így utazom.
– Hová?
Girejev megvonta a vállát.
– Nehéz elmagyarázni – mondta. – Hum. Sok minden világossá válik, amikor nem
gondolkozik az ember.
De Tatarszkij már elfeledkezett a kérdéséről. Elöntötte a Girejev iránti hála, hogy idehozta.
– Tudod, most nehéz periódusban vagyok – mondta. – Tulajdonképpen csak bankárokkal
és reklámmegrendelőkkel érintkezem. Egyszerűen halálra fárasztanak. De nálad itt... Tisztára
olyan, mintha hazajöttem volna.
Girejev láthatóan tudta, hogy mi történik vele.
– Semmiségek – mondta. – Ne is törődj velük! Télen kijött hozzám néhány ilyen
reklámmegrendelő, hogy kitágítsa a tudatát. Aztán mezítláb rohantak el a hóban. Elmenjünk
sétálni?
Tatarszkij boldogan beleegyezett. A kapun kilépve keresztülmentek egy frissen ásott
árkokkal feltúrt mezőn. Az ösvény az erdőig vezetett és a fák közt kanyargott tovább. Egyre
erősödött Tatarszkij karjában a viszkető remegés, de sehogy sem akarta elérni az ujjait.
Lemaradt Girejev mögött, amikor észrevette, hogy sok galóca terem a fák között, és fölszedett
néhányat. Nem pirosak, hanem barnák és nagyon szépek voltak. Gyorsan megette őket, és
utolérte Girejevt, aki semmit sem vett észre.
Hamar véget ért az erdő. Tágas, nyílt területre jutottak ki, a kolhoznak a patak partfaláig
érő mezejére. Tatarszkij fölfelé nézett: súlyos, mozdulatlan felhők sötétlettek az égen, és
kihunyóban volt a kimondhatatlanul szomorú alkonyfény, amilyent néha ősszel látni Moszkva
környékén. A mező szélén vezető úton mentek, majd egy kidőlt fatörzsre ültek. Nem volt
kedvük beszélgetni.
Tatarszkijnak hirtelen egy lehetséges reklámkoncepció jutott eszébe. Arra a merész sejtésre
épült, hogy a galócának, mint gombának, a legmagasabb fokú önmegvalósítása az
atomrobbanás – valamiféle fénylő, nem anyagi test, amilyent egynémely tökélyre jutott
misztikus ölt. Az emberek pedig egyszerűen az élet segédformáját alkotják, amelyet a galóca a
magasabb céljai eléréséhez használ, ahogy az emberek a penészt a sajtkészítéshez. Tatarszkij
az alkonyfény narancssárga sugaraira emelte tekintetét, és gondolatai folyama megszakadt.
– Figyelj csak – törte meg néhány perc múltán a csöndet Girejev –, megint eszembe jutott
Ljosa Csikunov. Kár érte, ugye?
– Kár – válaszolta Tatarszkij.
– Milyen furcsa, hogy meghalt, mi meg élünk... Csak azt gyanítom, hogy ugyanígy
meghalunk, ahányszor csak elalszunk. És a nap is eltávozik örökre, és véget ér a történelem.
Aztán a nemlét megelégeli önmagát, és felébredünk. És a világ is kifejlődik újra.
– Mi az, hogy a nemlét megelégeli önmagát?
– Minden alkalommal a semmiből tűnik elő az ember, amikor felébred. És minden mással
is ugyanígy van. A halál pedig az ismerős reggeli ébredés olyan valamire való cseréje, amiről
nem tudunk gondolkozni. Nincs rá eszközünk, mert az eszünk és a világ az egy és ugyanaz.
Tatarszkij próbálta megérteni, hogy ez mit jelent, és észrevette, hogy a gondolkozás
bonyolulttá, sőt veszélyessé vált, mert gondolatai a szabadság és erő olyan fokát érték el, hogy
nem tudta őket kontrollálni. A válasz azonnal egy háromdimenziós geometriai alakzat
képében jelent meg előtte. Meglátta a saját eszét: olyan volt, mint a nap – abszolút nyugodt és
mozdulatlan, fénylő, fehér gömb. A gömb közepéből sötét, csavarodott szálacskák húzódtak a
héja felé. Rájött, hogy ezek a fonalkák az öt érzékét alkotják. A kicsit vastagabb szálacska volt
a látása, a vékonyabb a hallása, a többi pedig majdnem láthatatlan maradt. Ezek körül a
mozdulatlan szálak körül egy, a villanykörte izzószálához hasonló csavart spirál táncolt, és
hol egybeesett egy pillanatig valamelyikkel, hol pedig önmaga körül tekergett, ahhoz hasonló
fénylő gomolyagként, amit a gyorsan forgatott cigaretta kelt a sötétben. Ez a gondolat
eltöltötte az agyát.
„Tehát nincs semmiféle halál – gondolta boldogan. – Miért nincs? Azért, mert a fonalak
eltűnnek, de a gömb megmarad!”
Boldogsággal töltötte el, hogy ilyen egyszerű és mindenki számára érthető formulába
öntötte a választ arra a kérdésre, amely évezredek óta gyötri az emberiséget. Szerette volna
megosztani felfedezését Girejevvel; átkarolta a vállát, megpróbálta hangosan elmondani az
utolsó mondatot. De a szája valami egészen mást, valami értelmetlen szöveget formált,
amelyben megmaradtak a szavakat alkotó szótagok, de kaotikusan összekeveredtek. Arra
gondolt, hogy szomjas, és ezt mondta Girejevnek, aki ijedten nézett rá:
– Vagyon najas szomgyak!
Girejev szemlátomást nem értette, hogy mi történik. De az világos volt, hogy nem tetszik
neki.
– Gyónva jasna gyokszom! – ismételte kedvesen Tatarszkij, és mosolyogni próbált.
Nagyon szerette volna, hogy Girejev mosolyogjon vissza rá. De az furcsán viselkedett:
fölállt a fatörzsről és elhátrált Tatarszkijtól, aki ebben a pillanatban jött rá, mit jelent az a
kifejezés, hogy „döbbenet ül ki az arcára". Most ez a döbbenet látszott a barátja arcán. Girejev
néhány bizonytalan lépést tett hátrafelé, majd megfordult és futásnak eredt, amivel vérig
sértette Tatarszkijt.
Közben kezdett besűrűsödni az alkony. A fák közt kéklő homályban hatalmas lepkeként
villogott Girejev nepáli mellénye. Tatarszkij izgatónak találta, hogy üldözőbe veheti. Magasra
fölugrálva eredt a nyomába, hogy el ne essen a buckákban, a földből kiálló gyökerekben.
Hamar kiderült, hogy sokkal, egyszerűen összehasonlíthatatlanul gyorsabban fut, mint
Girejev. Miután néhányszor utolérte, megkerülte és hátramaradt, észrevette, hogy nem
Girejev, hanem egy félbetört, embermagas fatörzs körül fut. Ettől annyira észhez tért, hogy
egy ösvényen bandukolva elindult arrafelé, amerre az állomást sejtette.
Útközben még megevett néhány galócát, amelyek a fák közt kellették magukat, és
hamarosan egy széles útalapozáson találta magát, amelynek egyik oldalát festett drótkerítés
szegélyezte.
 Egy férfi tűnt fel előtte. Odament hozzá, és udvariasan megkérdezte:
– Megmon hogy másvan re azmer állódané? Hév áll holameg?
A férfi rápillantott, elhőkölt tőle és futásnak eredt. Úgy nézett ki, hogy ma mindenkiből
ugyanazt a reakciót váltja ki. Eszébe jutott csecsen munkaadója, és vidáman ezt gondolta:
„Hű, ha találkoznék Husszeinnel! Kíváncsi vagyok, hogy ő is megijedne-e?”
De ő maga ijedt meg, amikor rögtön ezután Husszein tűnt fel az út szélén. Szótlanul állt a
fűben, és egyáltalán nem reagált Tatarszkij közeledtére. De az maga lassított, csendes, kisfiús
járással odament hozzá, és bűntudatosan mozdulatlanná dermedt.
– Mit akarsz? – kérdezte Husszein.
Tatarszkij ijedtében még azt sem vette észre, hogy helyesen beszél-e Husszein. Ő viszont
valami egészen nem odavaló dolgot kérdezett:
– Tényleg csak egy pillanatra! Szeretnélek megkérdezni, mint a target group képviselőjét,
hogy milyen képzettársításokat vált ki belőled a parlament szó?
Husszeint nem lepte meg a dolog, rövid gondolkozás után így válaszolt:
– Volt al-Kazvínínek egy poémája, A madarak parlamentje a címe. Arról szól, hogy
harminc madár elrepült, hogy megkeressenek egy Szemurg nevű madarat, a nagy mestert és
minden madár királyát.
– És minek repültek el királyt keresni, amikor parlamentjük volt?
– Ezt tőlük kérdezd meg! Meg aztán, Szemurg nem egyszerűen király volt, hanem még
nagy tudás kútfője is. Amit a parlamentről nem lehet elmondani.
– És mi lett a vége? – kérdezte Tatarszkij.
– Amikor átestek harminc próbán, megtudták: a Szemurg szó azt jelenti, hogy „harminc
madár".
– Kitől?
– Az isteni hang mondta nekik.
Tatarszkij tüsszentett. Husszein azonnal elhallgatott és elfordította tőle elkomorult arcát.
Tatarszkij elég sokáig várta a folytatást, mígnem rájött, hogy Husszein egy oszlop, a
félhomályban alig olvasható „Tüzet rakni tilos!" szövegű táblával. Összezavarodott tőle, hogy
ezek szerint Girejev és Husszein összebeszéltek. Husszein története tetszett neki, de
nyilvánvaló volt, hogy a részleteit nem ismeri meg, ebben a formában pedig nem futja egy
cigarettakoncepcióra. Ment tovább, és azon töprengett, miért állt meg gyáván az oszlop-
Husszein előtt, amikor pedig az meg sem szólította.
A magyarázat nem volt a legszívderítőbb: a lényében kushadó rab, a szovjet korszak
csökevénye állította meg. Rövid gondolkozás után azt a következtetést vonta le, hogy a
szovjet emberben lévő rab nem a lélek valamelyik meghatározott területére koncentrálódik,
hanem az akut lelki hashártyagyulladás színére változtat mindent, ami végbemegy a lélek
ködös térségeiben. Ezért semmi esély ennek a rabnak a cseppenként való kipréselésére
anélkül, hogy e procedúra ne ártana az értékes lelki tulajdonságoknak is. Ez a gondolat
fontosnak tűnt, tekintettel a várható együttműködésre Puginnal, és sokáig keresgélt toll után a
zsebeiben, hogy leírja. Toll azonban nem volt.
Viszont újabb gyalogos jött vele szemben, és ezúttal nem hallucináció volt. Ez azután vált
nyilvánvalóvá, hogy tollat kért tőle; a férfi elrohant, tényleg gyorsan futott, úgy, hogy még
hátra sem nézett.
Képtelen volt rájönni, hogy pontosan mivel rettenti meg azokat, akikkel találkozik. Lehet
hogy a furcsa beszédzavarral, azzal, hogy szótagokra estek a szavak, amelyeket ki akart
mondani, és aztán a szótagok véletlenszerűen kerültek egymás mellé. Ám eltúlzott
reakciójukban mégis volt valami hízelgő.
Hirtelen annyira megdöbbentette egy gondolat, hogy megállt és a homlokára csapott. „De
hát ez a bábeli nyelvzavar! – gondolta. – Biztos ezt a galócafőzetet itták, és a szavak kezdtek
úgy összegabalyodni a szájukban, mint az enyémben. Aztán erre mondták, hogy
összezavarodtak a nyelvek, pedig helyesebb lett volna azt mondani, hogy összezavarodott a
szájukban a nyelv...”
Úgy érezte, olyan erő tölti el a gondolatait, hogy mindegyikőjük a valóság egy rétege,
amely minden tekintetben egyenrangú az esti erdővel, ahol megy. Annyi különbség volt
köztük, hogy az erdő olyan gondolat volt, amelynek gondolásat minden igyekezete ellenére
sem tudta abbahagyni. Másrészt az akarata szinte egyáltalán nem vett részt abban, ami az
agyában történt. Alig gondolt a nyelvek összezavarodására, és máris világossá vált számára,
hogy a Bábel-Babilonra való emlékezés az egyetlen lehetséges Babilon: magával azzal hívta
életre, hogy rágondolt. És a fejében a gondolatok, akár az építőanyaggal megrakott
teherautók, e felé a Babilon felé kezdtek száguldani, amitől az egyre anyagszerűbbé vált.
„A nyelvek összezavarását hívták bábeli toronynak. De egyáltalán, mi az, hogy zűrzavar?
Olyasmi, mint a csűrcsavar..." – gondolta, és közben azt érezte, hogy lágyan forogni kezd a
lába alatt a föld, és megtántorodott. Csak azért tudott megállni a lábán, mert a föld forgási
tengelye pontosan a feje búbján haladt keresztül. „Nem, a csűrcsavarnak semmi köze hozzá. A
nyelv összezavarása a bábeli torony. Amikor összezavarodik az ember nyelve, akkor felépül a
torony. Illetve, nem is felépül, hanem egyszerűen megnyílik a bejárat a zikkuratba. Hát
persze, természetesen. Itt van, a bejárat."
Egy domborított vörös csillagokkal díszített nagy kapuhoz ért a drótkerítés, amely mellett
már olyan régóta ment. A kapu fölött ernyővel védett erős lámpa égett; cukorfehér fénye
megvilágította a bádogkaput elborító graffitiket. Tatarszkij megállt.
Egy-két percig tanulmányozta az otromba koronák alá írt neveket, a szimbolikus pénisz- és
vulvaábrákat, a baszni és szopni igék angol megfelelőjének jelen idő, egyes szám, harmadik
személyű, ám érthetetlen okból aposztrófokkal írt alakjait, a zenebiznisz egy csomó
márkanevét és az Oroszország középső övezetére jellemző az irányú próbálkozások
eredményeit, hogy latin betűkkel írják le a környékbeli falvak nevét. Aztán valami nagyon
furcsa dolognak ütközött a tekintete.
Egy hatalmas – a többinél sokkal nagyobb, az egész kaput keresztülérő –, fluoreszkáló
narancssárga festékkel készült felirat volt, amely erősen fénylett a lámpafényben:

THIS GAME HAS NO NAME5

Ahogy elolvasta, az egész addigi és további néprajzi anyag megszűnt tudata által
érzékeltetni, és csak ez az öt világító szó maradt meg benne. Úgy érezte, hogy valami nagyon
mély szinten érti a jelentésüket, és – bár aligha tudta volna megmagyarázni, hogy hogyan és
miért – ez a jelentés azt követelte, hogy másszon át a kerítésen. Ez egyszerű feladatnak
bizonyult.
Egy befagyasztott építkezés területére, az elhagyatottságnak az emberi jelenlét ritka
nyomait őrző kiterjedt zónájába jutott. A terület közepén egy befejezetlen épület – talán
valami kozmikus lokátor alapzata, talán egyszerűen egy parkolóház – állt. Az építést abban a
stádiumban hagyták félbe, amikor még csak a statikai szerkezetek és a falak készültek el.
Néhány egymáson lévő kerek dobozból álló lépcsőzetes alakzat volt az épület. Az alakzat
külső felületén vasbeton tartóoszlopokon nyugvó spirális út vezetett fölfelé, a legfelső kerek
dobozig, amelyet jelzőlámpával ellátott kis kocka alakú torony koronázott.
Tatarszkij arra gondolt, hogy a hetvenes években megkezdett katonai objektumok egyikét
látja, amelyek nem mentették meg a birodalmat, viszont kialakították a csillagháborús
esztétikát. Eszébe jutott Darth Vader asztmatikus szörcsögése, és nem győzött csodálkozni,
hogy a karrierkommunista milyen tökéletes metaforája ez az alak. Biztos még művese és két
orvosbrigád is a szolgálatára állt a csillaghajóján, és most mintha rémlett is volna, hogy utalás
történik rá a filmben. Egyébként jelen állapotában veszélyes volt Darth Vaderre gondolni.
5
Ennek a játéknak nincs neve. (angol)
 Három vagy négy fényszóró világította meg a félbehagyott építményt, és foltokban
ragadták ki a félhomályból a betonfal, a spirális út darabjait és a felső kis tornyot a pulzáló
jelzőlámpával. Ha nincs ez a vörös lámpa, az építmény félbehagyott volta elment volna az
eltelt idő okozta avíttságnak, és ezer vagy akár tízezer évesre is lehetett volna taksálni.
Egyébként arra is gondolt, hogy a lámpa is működhet valami elképzelhetetlenül régi,
Egyiptomból vagy Babilonból a föld alatt idevezetett árammal.
Az emberi létezés frissebb nyomait csak a kapunál lehetett megfigyelni, ahol Tatarszkij
állt. Itt egy helyőrség filiáléjához hasonlító valami terült el: néhány lakókocsi, nyújtó, fatábla
tűzoltóvederrel és feszítővassal, hirdetőtábla plakáttal, amelyen, befelé figyelő arckifejezéssel
egyforma katonák demonstrálták az alapkiképzési gyakorlatokat. Tatarszkij egyáltalán nem
csodálkozott, amikor meglátott egy bádog kalapos gombát, telefonnal a tartóoszlop-szárán;
tudta, hogy ez az őr helye. Először azt hitte, hogy az őr nincs a helyén, de aztán látta, hogy a
gomba kúpos kalapját vörösre festették és szimmetrikus fehér foltok díszítik.
– Nem ilyen egyszerű minden – suttogta.
Ebben a pillanatban halk és gúnyos hang szólalt meg mellette:
– This game has no name. It will never be the same.6
Megfordult. Senki sem volt a közelében, és megértette, hogy hallucinált. Kicsit félni
kezdett, de mindenek ellenére valami lelkesítő ígéretet foglalt magába mindaz, ami történt.
– Előre – suttogta, és előredőlve, a félhomályon át a zikkuratra vezető úthoz siklott.
„Mégiscsak valami parkolóház” – gondolta.
– Függőkertekkel – kontrázott a halk hang a fejében.
A hang oroszul szólalt meg, ami arról győzte meg Tatarszkijt, hogy hallucinál, viszont arra
kényszerítette, hogy újra a nyelvek összezavarására emlékezzen. Mintegy a gondolataira
válaszul, a hang sok affrikátát tartalmazó ismeretlen nyelven egy hosszú mondatot mondott.
Tatarszkij úgy döntött, hogy nem törődik vele, már csak azért sem, mert már a spirális útra
lépett.
Távolról nem tudta megbecsülni az építmény tényleges méreteit. Az út elég széles volt,
hogy elférjen egymás mellett két teherautó („Vagy harci szekér – tette hozzá boldogan a hang
–, négylovas harci szekér! Azok voltak ám a harci szekerek!"). Betontáblákból építették az
utat, és a táblák közti réseket nem dolgozták el. A résekből magas növények meredeztek –
Tatarszkij nem tudta a nevüket, de gyerekkorából emlékezett rá, hogy szívós szárukat
cipőfűző helyett lehet használni. A jobb kézre eső falban időnként a zikkurat tömegébe vezető
széles nyílások tűntek fel. Odabent építési hulladékkal teli tágas terek voltak. Az út egész idő
alatt a fal mögé kanyarodott, olyan volt, mintha az égbe szakadt volna, ezért Tatarszkij
óvatosan, kezét a falon tartva ment. A felső torony egyik felét az építési terület reflektorai, a
másikat a hold világította meg egy magasan lévő felhő nyílásán át. Hallatszott, hogy odafönt
egy nyitott ajtót csapkod a szél, és ugyanez a szél távoli kutyaugatást hozott. Tatarszkij
visszafogta a lépteit, és már egészen lassan ment.
Valami halkan roppant a lába alatt. Egy üres cigarettásdoboz volt az. Fölvette, kilépett vele
a fényfoltra, és látta, hogy Parliamentes doboz, a mentholos változaté. De furcsa volt, hogy
három pálmát ábrázoló reklámhologram szivárvány lőtt rajta.
– Minden összevág – suttogta, és a lába elé nézve, elindult előre.
A következő tárgyat egy szinttel följebb találta; már messziről észrevette a holdfényben
csillogó pénzérmét. Eddig még nem látott ilyet – a Kubai Köztársaság hárompesósa volt Che
Guevara képével. Egy cseppet sem lepte meg, hogy kubai pénzérme hever egy katonai
építkezésen; eszébe jutott, hogy a Golden Eye7 című film végén, a Szabadság Szigetének
partja előtt kiemelkedik a tengerből egy szovjet gyártmányú küklopszi antenna. Nyilván az
antenna maga volt a fizetség azért, hogy megépíthették ott. Betette az érmét a Parliamentes
6
Ennek a játéknak nincs neve. Soha nem lesz ugyanaz. (angol)
7
Aranyszem. (angol)
dobozba, és abban a szent meggyőződésben tette zsebre, hogy valami még hátravan.
Nem tévedett. Az út a legfelső doboznál ért véget, amely előtt egy halom építési hulladék
és törött ládák hevertek. Egy furcsa kis dobozt vett észre a szemétben és fölvette. Televízió
formájú ceruzahegyező volt, amelynek műanyag képernyőjére egy nagy szemet rajzoltak
golyóstollal. Régi volt a hegyező; a hetvenes években gyártottak ilyeneket, és furcsa volt,
hogy ilyen jó állapotban megmaradt.
Megtisztította a rátapadt sártól, az ingmellébe tette, és körülnézett, azon töprengve, hogy
mihez kezdjen. Félt bemenni a dobozba, mert sötét volt odabent, és valami lyukba zuhanva
könnyen a nyakát szeghette. Fent megint becsapta a szél az ajtót, és eszébe jutott, hogy az
építmény tetején kis tornyot látott a vörös jelzőlámpával. Onnét nem látszott, ahol állt, de
rövid tűzoltólétra vezetett fölfelé.
A tornyocska a lift gépházának bizonyult. Az ajtaja nyitva állt. Rögtön az ajtó mögött volt
a falon a villanykapcsoló. Tatarszkij fölkapcsolta a villanyt, és a rideg katonaélet nyomai
tárultak a szeme elé: egy deszkaasztal, két hokedli és üres sörösüvegek a sarokban. A falakra
ragasztott, nőket ábrázoló újságkivágások alapján volt nyilvánvaló, hogy ezek éppenséggel a
katonaélet nyomai. Egy darabig tanulmányozta őket. Az egyik meztelen, aranyos árnyalatúra
barnult, a trópusi tengerpart homokjában futó nőt nagyon szépnek találta. És nem is az arcáról
vagy a testéről volt szó, hanem mozdulatai csodálatos és meghatározhatatlan szabadságáról,
amelyet el tudott kapni a fényképész. A homok, a tenger és a pálmalevelek úgy ragyogtak a
képen, hogy Tatarszkij nagyot sóhajtott, mert véget ért a soványka moszkvai nyár. Behunyta a
szemét, és néhány másodpercig hallani vélte a tenger mormolását.
Az asztal mellé ült, szétrakta rajta a talált holmikat, és még egyszer megnézte őket. A
Parliament dobozán és a falra ragasztott képeken lévő pálmák nagyon hasonlítottak, és arra
gondolt, hogy a világ egy olyan helyén nőnek, ahová sohasem jut el – még orosz szokás
szerint, tankkal sem –, vagy ha el is jut, csak akkor, amikor már semmit sem akar sem ettől a
nőtől, sem ettől a homoktól, sem ettől a tengertől, sem saját magától. Olyan feneketlen mély
volt a melankólia kútja, amelybe ez a gondolat taszította, hogy hirtelen fényt látott a legalján:
megjelent fejében a Parliament szlogenje és plakátterve. Gyorsan elővette a jegyzetkönyvét,
és ezt írta:

A plakátot a Moszkva-folyónak arról a hídról készített fényképe alkotja, amelyen '93

októberében a történelmi tankok álltak. A Fehér Ház – az orosz parlament – helyén óriási
Parliament doboz áll (számítógépes montázs). Sűrűn nőnek körülötte a pálmák. A szlogen egy
Gribojedov-idézet:

A FÜSTJE IS FINOM ÉS ÉDES

A HAZÁNAK.8
PARLIAMENT

A zsebébe tette a jegyzetkönyvét, összeszedte az asztalról a talált holmikat, és utoljára

körbenézett a szobában. Átvillant agyán a gondolat, hogy elviszi emlékbe a homokban futó
nőt, de aztán mégsem tette. Lekapcsolta a villanyt, kiment a tetőre és megállt, hogy szeme
hozzászokjon a sötéthez. „Most mi legyen? – gondolta. – Irány a HÉV-megálló!”

8
Kardos László fordítása.
 A SZEGÉNY EMBEREK

A Moszkva melletti erdőben átélt kaland jótékony hatással volt Tatarszkij szakmai
képességeire. Sokkal könnyebben írta a forgatókönyveket és koncepciókat, és a Parliament-
szlogenért még egy kis előleget is adott neki Pugin. Azt mondta, hogy valóságos telitalálat,
mert kilencvenháromig a Parliament ugyanannyiba került, mint a Marlboro, de az ismert
események óta Moszkvában ez a legnépszerűbb cigarettamárka, és most kétszer olyan drága.
Azonban így is gyorsan elnyelte a Léthe vize a haza füstjét, vagyis pontosabban a szokatlanul
korán beköszöntő tél jege alatt ért véget a léte. A szlogennek Moszkva hólepte reklámmezein
keltette egyetlen gyanítható visszhangja az a mondat volt, hogy A hajóról a bálba, amelyet
Tatarszkij egyik ismeretlen kollégája ugyancsak Gribojedovtól vett át. Egy ideig ott virított a
mentholos cigarettákat hirdető reklámtáblákon: volt ott jacht, tengerkékség, címeres
tengerészsapka és hosszú női lábak. Ez sértette Tatarszkij szakmai önérzetét, de nem túl
erősen, mert a mentholos reklámlányt olyan széles célközönség ízléséhez igazították, hogy a
szöveget önkéntelenül úgy olvasták, hogy A hajóról a bulára.
A galócás energiának az idegrendszerén végigfutó hulláma leginkább a
cigerettaszövegeken mutatkozott meg – valószínűleg ugyanúgy volt ez, ahogy az első igazán
sikeres szerelmi vagy drogos élmény egy életre meghatározza valaki vonzalmait. A következő
nagy sikert – és nemcsak a saját, hanem Pugin véleménye szerint is, aki megint meglepte egy
kis pénzzel – a Davidoffhoz írt szöveg jelentette, ami szimbolikus jelentőséggel bírt, mivel
éppen a Davidoff-fal indult a karrierje. A szöveg a Davidoff Classic reklámjából indult ki,
amellyel tele voltak a városközpont reklámtáblái: sötét tónus, markáns, aszott arc, a
szemekben valami kibírhatatlanul nehéz tudás villanása, és a szöveg:

A TAPASZTALAT HOZZA A TUDÁST.

DAVIDOFF CLASSIC

A ráncos, bölcs arcra vetett első pillantás után fúrni kezdte Tatarszkij oldalát a kíváncsiság,
hogy vajon mit tapasztalt meg ez a külföldi dohányos. Az eszébe jutó első verzióban
meglehetősen sötét dolgok szerepeltek: onkológiai központ, röntgen, rettenetes diagnózis.
Az ő tervezete ennek teljes ellentéte volt: világos alap, boldog tudatlanságot tükröző fiatal
arc, fehér csomag, könnyed arany betűkkel, és a szöveg:

MERT A BÖLCSESSÉGNEK SOKASÁGÁBAN

SOK BÚSULÁS VAN,
ÉS VALAKI ÖREGBÍTI A TUDOMÁNYT,
ÖREGBÍTI A GYÖTRELMET
DAVIDOFF LIGHTS

Pugin azt mondta, nem valószínű, hogy kell a Davidoff márkaképviselőjének, de nagyon is
elfogadhatja egy másik cigarettadealer. „Beszélek Uszijeviccsel – vetette oda Tatarszkijnak –,
neki tizenhat brand van az exclusive-jében." Tatarszkij beírta ezt a kifejezést a
jegyzetfüzetébe, és aztán, mintegy mellékesen, többször használta a megrendelőkkel folytatott
megbeszélésein; a veleszületett szemérmesség abban nyilvánult meg, hogy általában fele
ennyi brandet mondott.
Unalmas, terhes, sőt talán szégyellnivaló is volt a munka, ami az alapjövedelmét hozta:
„Legyél résen, legyél ott!! A garázs-diszkont megnyitott”, vagy: „Az egész világon Panten-
pro V! Az áldást rá már az Úr mondja ki!" A szerkesztők és reklámirodák maradék
irodalomközpontúsága – a szovjet psziché sajátos remanens delíriuma – pedig meghozta a
maga sovány, apró gyümölcseit.
 A tél elején egy kicsit rendbe hozatta egyszobás lakását (a drága olasz csaptelep úgy nézett
ki a faltól elálló, szovjet korabeli búzavirágkék csempén, mint az aranyfog a leprás szájában,
de nagy változtatásokra nem volt pénze). Vett egy új számítógépet is, bár nem volt rá
különösebb szüksége, egyszerűen kezdett problémás lenni a jó öreg szövegszerkesztőjében
lévő szövegek kinyomtatása. Még egy tompa nyögés a Microsoft vastalpa alatt. De Tatarszkij
nem kesergett különösebben a dolog kapcsán, bár felfigyelt a dolog mély szimbolizmusára: a
program, a közvetítő a legfőbb üzenetté válik azáltal, hogy hihetetlen mennyiségű
komputermemóriát és -kapacitást von magához, és így nagyon hasonlít a nekiszemtelenedett
új oroszra, aki a tanárok fizetését forgatja át a bankján.
Minél mélyebbre hatolt a reklámszakma dzsungelébe, annál több kérdés merült fel benne,
amelyekre nemcsak Al Rice Positioning: a battle for your mind-jában, hanem még az e
témában legfrissebb The Final Positioning9 című könyvben sem talált választ. Egy
művészettörténész, a Kenzo cég egyik polgári alkalmazottja megesküdött neki, hogy David
Ogilvy minden Al Rice által érintetlenül hagyott témát kidolgozott a Confession of an
Advertising Man10 című művében. Tatarszkij e nélkül a művészettörténész nélkül is nagy
tisztelője volt David Ogilvynek; a lelke mélyén azt hitte, hogy ő George Orwell 1984-jének az
a szereplője, aki egy pillanatra felmerül a főszereplő tudatában, virtuális hőstettet hajt végre,
és elnyeli a nemlét óceánja. Szakmája iránti misztikus elragadtatással töltötte el, hogy Ogilvy
elvtárs, duplán nem reális volta ellenére, mégiscsak kiúszott a partra, pipára gyújtott,
tweedzakót vett föl, és a reklámszakma világszerte elismert nagyágyújává vált.
De különösen nagy haszna volt Russell Reeves könyvéből; két olyan kifejezést szedett
belőle – az elmélyítés-t és a bevonás-t – amelyek igen jól jöttek a porhintésnél. A két
fogalomra épített első tervezetét a Nescafe Gold számára készítette.

Régóta ismeretes – írta húsz perccel azután, hogy megismerte a két kifejezést –, hogy a
reklámkampány hatékonyságának két alapmutatója van: az elmélyítés és a bevonás. Az
elmélyítés az embereknek azt a százalékát jelöli, akik megjegyezték a reklámot, a bevonás
pedig a reklám segítségével a fogyasztásba bevontakét. A problémát azonban az jelenti, hogy
egy harsány, botrányos reklám, amely nagy elmélyítést biztosít, egyáltalán nem garantálja a
magas bevonást. Ennek megfelelően a termék tulajdonságait okosan feltáró kampány képes
magas bevonást biztosítani, de nem biztosít nagy elmélyítést. Ezért új megközelítést, egy
sajátos bináris reklám megteremtését javasoljuk, amelyben az elmélyítés és bevonás
funkcióját különböző információs blokkok fogják betölteni. A Nescafe Gold kávé
reklámkampányának példáján vizsgáljuk meg ezt a megközelítést!
A kampány első lépését a Nescafe Gold kereskedelmi márkának a maximális számú ember
tudatába való elmélyítése irányába kell tenni (abból kiindulva, hogy erre megfelel bármilyen
eszköz). Például hamis bombariadót kell tartani több pályaudvaron és nagy üzletben – a
számuk a lehető legnagyobb legyen. A Belügyhöz és a Szövetségi Biztonsági Szolgálathoz
pokolgépek elhelyezéséről szóló telefonbejelentések érkeznek névtelen terrorista
szervezetektől. De a terroristák által megjelölt helyeken végzett rendőrségi kutatások csupán
nagy mennyiségű, reklámszatyrokba és táskákba csomagolt Nescafe Gold doboz megtalálását
eredményezik. Másnap reggel tudósít róla az összes újság és a televízió, ami után az
elmélyítési fázist megvalósítottnak tekinthetjük (sikere egyenes arányban van az akció
kiterjedtségével). Rögtön ezután kezdődik a második fázis, a bevonás. Ebben a stádiumban a
klasszikus szabályok szerint kell vezetni a kampányt: az első fázissal csak az alapszlogen –
Nescafe Gold: Robbanó íz – egyesíti. Nézzük a reklámklip forgatókönyvét!
Pad egy kis füves téren. Vörös joggingos, zord és kemény arcú fiatalember ül a padon. A
tér melletti út túloldalán egy elegáns villa előtt egy Mercedes-600 és két dzsip parkol. A
9
Végső pozicionálás. (angol)
10
A reklámszakember vallomása. (angol)
fiatalember az órájára néz. Új kép: néhány kifogástalan fekete öltönyt és fekete szemüveget
viselő férfi – a testőrség – lép ki a villa kapuján. Blokkolják a Mercedes megközelítési
pontjait, és egyikük parancsot ad rádión. A villából kilép egy rosszarcú, köpcös férfi, ijedten
körülnéz és lerohan a lépcsőn az autóhoz. Azután, hogy eltűnik a Mercedes füstüvege mögött,
az őrség a dzsipekbe ül. A Mercedes elindul, és ebben a pillanatban egymás után három
hatalmas robbanás rázza meg a levegőt. Az autók darabokra szakadnak: füst borítja el az
utcát. Új kép: a fiatalember elővesz a táskájából egy termoszt és egy aranykarimás piros
csészét. Kávét önt a csészébe, hörpint egyet, és az élvezettől behunyja a szemét. Hang a
képsor közben: „A srác készítette a feketét. De nem őt dobta fel, hanem a többieket. Nescafe
Gold. Tényleg robbanó íz!”

De a bevonás kifejezés nem egyszerűen hasznos volt a munkájában, hanem arra

kényszerítette, hogy elgondolkozzon, kit és mibe von bele, és ami a legfontosabb: ki és mibe
vonja be őt.
Ilyen gondolatok akkor fordultak meg először a fejében, amikor a dagályos, A kezdődő
bizsergés gyönyöre... című, a „kultikus pornófilmeknek" szentelt cikket olvasta. Szasa Blónak
hívták az íróját. A cikk alapján meghatározhatatlan nemű, hideg és az élettől megcsömörlött
lény volt, aki az orgiák közti szünetekben ír, hogy eljuttassa üzenetét az egy-két tucat hozzá
hasonló bukott übermenschhez. Olyan hangnemet nyomatott, hogy világossá vált: de Sade és
Sacher-Masoch még portásnak se menne el a köreiben, Charles Manson pedig legjobb esetben
is csak a gyertyát tarthatná. Egyszóval a cikk a bűn tökéletes kivitelű almája volt, amelyet
kétségtelenül még személyesen a paradicsomi kígyó férgesített meg.
De Tatarszkij már régi motoros volt a szakmában. Először is tudta, hogy ezek az almák
legfeljebb a Moszkva környéki ipari tanulókat képesek kicsalogatni gyermekkoruk
paradicsomából. Másodszor: kételkedett a kultikus pornófilmek létezésében, és csak e kultusz
élő szereplőinek felmutatása esetén lett volna kész hinni bennük. Harmadszor és főképp: jól
ismerte Szasa Blót.
Három gyermek már nem éppen fiatal, kövér, kopasz és mélabús atyja volt. Edik
keresztnévre hallgatott. Három vagy négy álnéven egyszerre több újságba is írt, bármilyen
témáról, hogy megkeresse a lakás bérleti díját. A Blo álnevet a fürdőkád alatt lelt flakon
világoskék üvegtisztító folyadék nevét kölcsönvéve, Tatarszkijjal együtt találták ki (a vodkát
keresték, amelyet Edik felesége dugott el). A BLO szó kimeríthetetlen életerőt és azzal együtt
valami nem humanoid szubsztanciát sejtetett, ezért Edik kímélte. Csak azokat a cikkeit írta
így alá, amelyek olyan határtalan szabadságot és úgymond ambivalenciát sugároztak, hogy
teljesen hülyén nézett volna ki, ha valami Szidorov vagy Petuhov jegyzi őket. A moszkvai elit
magazinoknál akkora igény volt erre az ambivalenciára, hogy felmerült a kérdés: ki mélyíti el.
Őszintén szólva kicsit félelmetes volt szembenézni ezzel a kérdéssel, de a kezdődő bizsergés
gyönyöréről szóló cikk olvastán hirtelen megértette Tatarszkij, hogy nem valami démonikus
kém, nem valami emberi alakot öltött bukott szellem, hanem Edik mélyíti el.
Természetesen nem egyedül; Moszkvára legalább két-háromszáz ilyen, a mindennapok
konyhagőzétől fuldokló univerzális Edik jutott, akinek nagy család lóg a nyakán. Nem
kokaincsíkok, orgiák, Burroughsról meg Warholról folyó viták közt telt az életük, amint
műveik alapján hinni lehetett volna, hanem pelenkák és kiirthatatlan moszkvai csótányok
közt. Nem volt bennük sem sznob felsőbbrendűség, sem könnyed bujaság, sem hűvös
dendiség, sem sátánista hajlamok, de még – az LSD szó mindennapos használata ellenére –
igazi készség sem, hogy legalább egyszer bekapjanak egy bélyeget. Viszont gondjuk volt az
emésztésükkel, a pénzzel, a lakással, és hogy nem Gary Oldmanre hasonlítanak, ahogy
alkotásaikkal megismerkedvén hinni szerette volna az ember, hanem Danny DeVitóra.
Tatarszkij képtelen volt a tekintetét bizalommal a Szasa Blo által számára festett messzeségbe
vetni, mert ismerte a fiziológiáját, ahogy ez a messzeség az élettől szorongatott Edik kopasz
fejében támad, aki ugyanúgy hozzá van láncolva a szövegszerkesztőjéhez, mint valamikor az
osztrák géppuskások a fegyverükhöz. Nehezebb volt a termékében hinni, mint beizgulni a
telefonszextől, tudván, hogy a szenvedélytől rekedt hang nem a fénykép ígérte szőke
bombázótól, hanem egy náthás öregasszonytól származik, aki közben zoknit köt, és
típusmondatokat olvas fel egy papírról, amelyre rácsöpög az orra.
„De honnét tudjuk – mármint Edik és én –, hogy mibe vonjunk be másokat? – gondolta.
Egyrészt persze érthető – itt van az intuíció. Nem muszáj közvélemény-kutatást tartani, hogy
mit és hogyan kell csinálni, mert amikor eljut az ember a kétségbeesés egy bizonyos fokára,
mindenre ráérez magától. A fő, úgymond, tendenciát a korgó gyomrával érzi. De honnét
támad maga ez a tendencia? Ki gondolja ki, ha a világon mindenki – és ebben biztos vagyok –
egyszerűen csak próbál ráérezni, és próbálja eladni, mint mi Edikkel, vagy meg akarja fejteni
és publikálni akarja, mint ezeknek az elit lapoknak a szerkesztői?"
Sötétek voltak az e témával kapcsolatos gondolatai, és az Ariel mosópor reklámjának nem
sokkal ezután írt forgatókönyvén tükröződtek is.

A forgatókönyv Shakespeare Vihar című drámájának képeire épül. Nagyon hangos,

fenyegető és ünnepélyes zene szól. A képen: tenger fölé magasodó szikla. Éjszaka. Lent, a
komor holdfénnyel megvilágítva, viharos hullámok csapnak föl. A távolban egy régi vár
látszik, amelyet szintén megvilágít a hold. Egy káprázatosan szép lány áll a sziklán. Ő
Miranda. Vörös bársonyból készült középkori ruha van rajta, fején hosszú csúcsos süveg,
leomló fátyollal. A hold felé emeli kezét, és háromszor megismétel egy furcsa bűvigét. Távoli
mennydörgés hallatszik, amikor harmadszor is kimondja. A zene hangosabbá és zaklatottabbá
válik. A felhők közti résben látszó holdról vastag fénysugár nyúlik ki a Miranda lába alatti
szirtig. Miranda arcára zavar ül ki: látszik, hogy fél is attól, aminek be kell következnie, de
akarja is. Rémülettel és boldogsággal teli éneklő női hangok válnak hallhatóvá, amelyek
mintegy érzékeltetik Miranda lelki állapotát. A fénysugáron lefelé siklik egy árny; közeledik,
és amikor az ének eléri a crescendót, lobogó öltözetű, büszke és gyönyörű szellemet látunk, a
holdfény ezüstjével hosszú haján. Fején keskeny gyémántos korona. Ő Ariel. Majdnem
Mirandáig száll, megáll a levegőben, és feléje nyújtja kezét. Egy pillanatnyi vívódás után
Miranda is feléje nyújtja kezét. Snitt: közelkép a két egymáshoz közelítő kézről. Lent balra:
Miranda gyenge és fehér keze; fent jobbra: a szellem áttetsző és fénylő keze. Megérintik
egymást, és vakító fény áraszt el mindent. A következő kép: két csomag mosópor. Az egyik
felirata: Ariel. A másik fakószürke csomagon: A hagyományos Caliban. Miranda hangja a kép
alatt: „A barátnőmtől hallottam Arielről.”
Lehet, hogy a klip konkrét megoldásaira a Tatarszkij íróasztala fölött lógó nagy fekete-
fehér fénykép hatott. Valami butik reklámja volt: egy hosszú hajú, ápolt borostájú fiatalembert
ábrázolt, lezserül a vállára vetett pazar kabátban: a szél kerekre fújta a kabátot, és ez
párhuzamot alkotott a láthatár szélén látható csónak vitorlájával. A parti köveken megtörő és a
partra fröccsenő hullámok kis híján elérték a lakkcipőjét. Komor, éles fintor ült az arcán, és
valahogy a szárnyukat széttáró madarakhoz – talán sasokhoz, talán sirályokhoz – hasonlított,
amelyek a Fotoshop utolsó számából szálltak fel a ködös égboltra (miután jobban megnézte a
kis képet, úgy gondolta, hogy ugyanonnan jött a horizonton látható csónak is).
A reklámképet annyira áthatotta a romantika, miközben annyira híján is volt minden
romantikának, hogy Tatarszkij hosszú napokig szemlélte, amíg végül megértette, hogy a
tizenkilencedik században dolgozták ki mindazokat a fogalmakat, amelyekre a fénykép épít. A
maradványaik Monte Cristo gróf csont-ereklyéivel együtt kerültek át a huszadik századba, de
a huszonegyedik küszöbére már teljesen elherdálták a gróf hagyta örökséget. Az emberi
értelem túl sokszor adta el magának ezt a romantikát, s ily módon kommercializálta utolsó
nem kommerciális elemeit is. Most még a becsapatásra való őszinte vágya ellenére is szinte
képtelen volt bárki elhinni, hogy az eladandó külső megfelel a hozzá értendő belsőnek. Üres
forma volt, amely már régóta nem azt jelentette, amit a névérték szerint jelentenie kellett.
Mindent megrágott a moly: a műtermi fénykép hipotetikus Nibelungja láttán nem a büszke
gótikus szellemre gondolt az ember, ahogy pedig a barkó és a tajtékos hullámok megkívánták
volna, hanem arra, hogy sokat kért-e a fényképész, mennyit fizettek a férfi manökennek, és
fizettettek-e vele büntetést, amikor személyi lubricantjével összekente a divatcég tavaszi
kollekciójába tartozó nadrág ülepét. És nemcsak az íróasztala fölötti fényképekre volt ez
érvényes, hanem bármelyikre, amely gyermekkorában izgatta – a pálmák, a hajók, a kéklő
alkonyi égbolt –, és totál hülyének kellett volna lennie, hogy megőrizze a képességet, hogy a
beteljesületlen álmok miatti sóvárgást ezekre a száz százalékban kereskedelmi sablonokra
vetítse ki.
Tatarszkij teljesen belezavarodott a spekulációkba. Egyrészt az jött ki, hogy Edikkel együtt
mások számára bütyköli össze az élet hamis panorámáját (valahogy úgy, ahogy egy csata
diorámáját berendezik: a néző elé homokot szórnak, amelyben lyukas csizmák és
töltényhüvelyek hevernek, a tankokat és robbanásokat pedig a falra festik), kizárólag annak a
megérzésének engedelmeskedve, hogy mit lehet eladni és mit nem. Ő is, a kimerítő
reklámbiznisz többi résztvevője is behatolt a vizuális-információs térbe, és igyekezett úgy
megváltoztatni, hogy egy idegen teremtmény megváljon a pénzétől. A cél egyszerű volt, az,
hogy megszerezzen egy morzsát ebből a pénzből. Másrészt viszont, azért volt szüksége a
pénzre, hogy ő maga is közelebb kerülhessen e panoráma tárgyaihoz. Valójában ez
ugyanolyan képtelen vágy volt, mintha a falra festett képbe akart volna belefutni. Igaz, egy
gazdag ember – ahogy Tatarszkij hitte – képes kilépni ebből a hamis valóságból, képes
elhagyni a csórók számára kötelező panorámát. Igazából nemigen tudta, hogy milyen is a
gazdagok világa. A tudatában csak zavaros képek, reklámklisék kavarogtak, amelyeket régóta
ő maga ültetett át orosz közegbe, és ezért nem tudott bennük hinni. Világos volt: csak a
gazdagoktól lehet megtudni, hogy milyen távlatokat nyit meg az ember előtt a tekintélyes
folyószámla, és egyszer teljesen véletlenül, sikerült is neki
Valami apróbb honoráriumot ivott el a Szegény emberek-ben, amikor kihallgatta két híres
tévés showman beszélgetését: éjfél elmúlt már, és azok a máshol elkezdett ivászatot
folytatták. A közelükben ült, de annyit se törődtek vele, mintha a miliő kedvéért a padhoz
erősített kitömött copy-writer lett volna.
Már mindketten rendesen be voltak állítva, de még így sem vesztették el méltóságteljes
csillogásukat, valami, a ruhájuk minden redőjében meglévő holografikus fényt, mintha nem is
fizikai valójukban ültek volna a szomszédos asztalnál, hanem egy őket mutató óriási tévé lett
volna bekapcsolva. Ε nehezen megmagyarázható, de kétségtelen hatás tapasztaltán Tatarszkij
arra gondolt, hogy sokáig tart, amíg a túlvilági fürdőházban levakarják magukról a lelkük
pórusaiba beivódott emberi figyelmet. Egyébként még részegen is felfigyelt rá, hogy az
örökkévalóság már megint fürdőházformát próbál ölteni. Elfojtotta ezt a gondolatot, és
egyszerűen hallgatni kezdte a két showmant. A saját dolgaikról beszéltek; az egyiküknek,
ahogy Tatarszkij értette, problémái voltak a szerződéssel.
– Csak a következő évre hosszabbítanák meg! – mondta, ökölbe szorítva a kezét, az egyik.
– Na és, ha meghosszabbítják – válaszolta a másik –, mi lesz aztán? Elmúlik az év, és
minden kezdődik elölről. Megint szedheted a nyugtatót a szívedre...
– Összelopok egy csomó pénzt – válaszolta halkan az első, olyan hangon, mintha vagy
titkot közölne, vagy viccelne.
– És aztán mi lesz?
– Aztán? Aztán van egy komoly és végiggondolt tervem...
Azzal az asztalra dőlt, és vodkát töltött magának.
– Ötszázezer kell – mondta. – Annyit akarok lopni.
– Miféle terv?
– Nem mondod el senkinek? Ide figyelj...
 A zakója belső zsebébe nyúlt, sokáig kotorászott benne, végül előhúzott egy négyrét hajtott
lakkpapír-lapot.
– Tessék – mondta –, itt van leírva... Bhután királyság. A világ egyetlen országa, ahol
betiltották a televíziót. Erted? Teljesen betiltották. Azt írja, hogy van náluk a főváros
közelében egy egész telep, ahol volt tévés nagymenők élnek. Ha az ember egész életében a
tévénél dolgozott, akkor a legjobb, amit tehet, hogy elmegy Bhutánba, miután kiszáll a
buliból.
– És ehhez ötszázezer kell?
– Nem. Itt kell ennyit fizetni, hogy aztán ne keressenek Bhutánban. El tudod képzelni?
Betiltották! Egyetlen tévé sincs, csak a kémelhárításnál! Meg a követségeken!
A másik elvette tőle a lapot, széthajtotta és olvasni kezdte.
– Azaz, képzeld el – mondta az első, aki nem tudott elhallgatni –, ha valaki egy tévét
dugdos otthon, és tudomást szerez róla a hatóság, kimegy hozzá a rendőrség, érted? Fogják
ezt a buzit és börtönbe vágják. De agyon is lőhetik.
A buzi szót azzal az éles sziszegéssel ejtette ki, ahogy azok a látens homoszexuálisok
szokták, akik a rosszul értelmezett társadalmi megegyezés nevében megfosztják magukat a
szerelmi örömöktől. A másik mindent értett, és nem sértődött meg; a cikket nézte.
– Á – mondta –, újságcikk. Tényleg érdekes. .. Ki írta? Hol van?... Valami Eduard
Debirszjan...
Tatarszkij majdnem feldöntötte a széket, ahogy felállt és elindult a vécére. Nem lepte meg
a tévések tulajdon munkájukhoz való viszonya, bár a romlottság ilyen foka láttán azt is elhitte
volna, hogy valamelyik még szereti is. Mástól borult ki nála a bili. Szasa Blónak az volt a
szokása, hogy a saját nevével azokat a cikkeket írja alá, amelyek különösen tetszettek neki. És
a legjobban az tetszett neki, ha elszabadult fantáziája termékeit valós tényként adja elő, de ezt
elég ritkán engedte meg magának.
Egyenesen a vécétartály hideg, fehér arcán terítette ki a kokaincsíkot, és anélkül hogy
összetörte volna a kis csomókat, egy összetekert százrubelessel szippantotta föl (a dollárjai
már elfogytak), majd elővette a jegyzetkönyvét és ezt írta:

Önmagában nem változik a fal, amelyre a nem létező világ panorámáját festették. De
nagyon nagy pénzért – az ablakból nyíló látvány minőségében – meg lehet venni a festett
napot, azúrkék öblöt és a békés estét. Sajnos, ennek a látványnak a szerzője szintén Edik lesz,
de még ez sem számít, mivel maga az az ablak is festett, amelyből a látvány nyílik. Lehet,
hogy akkor a fal is festett? De ki és mire festette?

A falra emelte a tekintetét, abban a reményben, hogy ott megtalálja a választ. Egy rövid
szlogen kerek, vidám betűi voltak piros filctollal a falra kanyarítva:

TRAPPED? MASTURBATE!11

Az ivóba visszatérve, távolabb ült a két showmantől, és a népi bölcsesség szellemében

próbált ellazulni és kájfolni.
De most sem sikerült, mint eddig soha. A dealerek hosszú sorának szutykos kezével
hígított gyalázatos moszkvai kokain egy csomó féle – a sztreptocidtől az aszpirinig terjedő –
patikaszagot hagyott az orrgaratjában, és erős feszültséget és remegést keltett a testében. Azt
beszélték, hogy a por, amelynek grammjáért Moszkvában százötven dollárt kérnek el, nem is
kokain, hanem észt speed és orosz gyógyszervegyészeti anyagok keveréke. Ráadásul minden
második dealer a Toyota Camry lakkpapírra nyomott újságokból kivágott reklámjába tekerte a
port, és Tatarszkijnak az a szörnyű gyanúja támadt, hogy nemcsak más egészségén keresnek,
11
Elkaptak? Maszturbálj! (angol.)
hanem a pr-ért is pénzt kapnak. Minden alkalommal megkérdezte magától: miért fizet,
másokkal együtt, ekkora pénzeket, hogy megalázó és nem higiénikus procedúrának vesse alá
magát, amelyben egyetlen ténylegesen boldog pillanat sincs, hanem mintha azonnal elkezdene
lejönni az ember az anyagról. Semmi más magyarázat nem jutott az eszébe, mint, hogy az
emberek nem kokaint, hanem pénzt szippantanak, és az összecsavart százdolláros, amelyet az
íratlan szabályok megkövetelnek, fontosabb, mint maga a por. Ha grammonként húsz
kopejkáért árulnák a patikában a kokaint, mint a fogfájás elleni öblögetőszert, akkor csak a
szakadtak élnének vele, ahogy ez egyébként a század elején volt. Ha pedig a Pillanat ragasztó
flakonja ezer rubelbe kerülne, akkor kész örömmel szipuzna vele az egész moszkvai
aranyifjúság, és a bemutatókon meg partikon sikk lenne, hogy valakit könnyű vegyszerszag
leng körül, agysejtjei pusztulására panaszkodik, és hosszú időre elvonul a mellékhelyiségbe. A
pletykalapok mélyértelmű cover storykat szentelnének a szipuzás közben fejre húzandó
reklámszatyor esztétikájának (természetesen Szasa Blo írná őket), és aztán szép lassan jobb
órák, bugyik, kölnik reklámját tördelnék bele ebbe az anyagba...
A homlokára csapott, előhúzta a jegyzetfüzetét és kinyitotta a Κ betűnél.

Fiataloknak szánt kölnik (függetlenül a gyártótól) – írta. – Összekötni a pénzzel és

Vespasianus császárral (használati díj a nyilvános illemhelyeken, azzal a szlogennel, hogy „A
pénznek nincs szaga”). A képsor kötetlen. Példa:

A PÉNZNEK SZAGA VAN!

BENJAMIN
ÚJ KÖLNI HUGO BOSSTÓL

Amikor eltette a jegyzetfüzetet, úgy érezte, túljutott a förtelem csúcspontján, és képes

innivalóért a pulthoz menni. Tequilát kívánt, de aztán valamiért Smirnoff vodkát kért, miután
kiküzdötte magát a pulthoz, pedig ki nem állhatta. Egy adagot helyben leküldött, majd kért
még egyet, és azzal ment vissza az asztalához.
Közben asztaltársat kapott, egy negyven körüli, hosszú zsíros hajú pasast, kis szakállal, aki
valami idétlen hímzett dzsekit viselt – a külseje alapján tipikus hippi volt, egy azok közül,
akik sem a múlthoz, sem a jelenhez nem tartoznak. Nagy rézkereszt lógott a nyakában.
– Bocsánat – mondta Tatarszkij –, itt ültem.
– Ülj csak le nyugodtan – mondta az asztaltárs. – Vagy egy egész asztal kell?
Tatarszkij megvonta a vállát, és leült vele szemben.
– Grigorij vagyok – mondta barátságosan az asztaltárs.
Tatarszkij ráemelte elcsigázott tekintetét.
– Vova – mondta.
Grigorij elkomorodott, és szánakozón megcsóválta a fejét, ahogy találkozott a tekintetük.
– De ramaty állapotban vagy – mondta. – Kokózol?
– Igen – mondta Tatarszkij. – Előfordul.
– Hülye – mondta Grigorij. – Gondolj csak bele, hogy az orr nyálkahártyája majdnem
olyan, mint a csupasz agyvelő... És hogy honnét van ez a por, és ki mijével mászott bele, arra
gondoltál már?
– Éppen most – ismerte be Tatarszkij. – De mit jelent az, hogy mijével? Mivel mászhatna
még bele az ember az orrán kívül?
Grigorij körülnézett, kivett az asztal alól egy üveg vodkát és jól meghúzta.
– Talán tudod, hogy volt egy amerikai író, Harold Robbins? – kérdezte, miközben
visszadugta az üveget az asztal alá.
– Nem – mondta Tatarszkij.
– Totál faszkalap. De az összes angoltanárnő olvassa. Ezért van olyan sok könyve
Moszkvában, a gyerekek meg ezért nem tudnak angolul. Az egyik regényében van egy néger,
egy bérbaszó, aki a gazdag fehér nyanyákat dugja. Szóval ez a néger a procedúra előtt
beszórja...
– Értem, nem kell mondani – mondta Tatarszkij. – Mindjárt elhányom magam.
– ...tiszta kokainnal a hatalmas fekete fitymáját – fejezte be örömmel Grigorij. – Most
megkérdezed: hogy jön ide ez a néger? Én meg válaszolok. Nemrég újraolvastam a Világ
Rózsájá-t, azt a részt, ahol a néplélekről van szó. Andrejev azt írja, hogy a néplélek nő, és
Navnának hívják. Aztán látomásom volt; mintha egy nagy fehér kövön aludna a nő, és egy
olyan fekete alak hajolna fölé, homályosan látszik, rövid szárnyakkal, az arcát nem lehet
kivenni, és a nőt...
És Grigorij egy láthatatlan kormányrudat rántott a hasához.
– Akarod tudni, hogy mit használtok ti mindnyájan? – suttogta Grigorij, Tatarszkij felé
közelítve eltorzult arcát. – Hát éppen azt. Azt, amit a néger magára szór. És amikor benyomja,
akkor adjátok be magatoknak, vagy szívjátok föl. Amikor meg kihúzza, rohantok és keresitek,
hogy honnét szerezzetek... Az pedig folyton benyomja és kihúzza, benyomja és kihúzza...
Tatarszkij az asztal és a pad közti résbe hajolt és elhányta magát. Óvatosan a mixerre
emelte a tekintetét, de azt lefoglalta a beszélgetés az egyik vendéggel, és úgy nézett ki, hogy
semmit sem vett észre. Tatarszkij körülnézett, és egy reklámplakátot pillantott meg a falon. A
kép Tyutcsevet, a költőt ábrázolta, csíptetővel az orrán, pohárral a kezében és pléddel a
térdén; átható-szomorú tekintetét az ablak felé fordította, szabad kezével a mellette ülő kutyát
simogatta. Azonban az furcsán hatott, hogy a széke nem a padlón, hanem a plafonon állt.
Tatarszkij kissé lejjebb bocsátotta a tekintetét, és elolvasta a szlogent:

OROSZORSZÁGOT, ÉSZ, NEM ÉRTED

OROSZORSZÁGBAN HINNI KELL.12
SMIRNOFF

Nem volt semmi vész. Tatarszkij fölegyenesedett. Sokkal jobban érezte magát. Grigorij
hátradőlt és még egy kortyot ivott az üvegből.
– Undorító – konstatálta a történteket. – Tisztán kell élni.
– Igen? Na és hogy? – kérdezte Tatarszkij, miközben egy szalvétával megtörölte a száját.
– Csak LSD. Csak nyelni, és csak imával együtt.
Tatarszkij megrázta a fejét, mint a kutya, amelyik a vízből jött ki.
– És hol lehet szerezni?
– Hogyhogy hol? – sértődött meg Grigorij. – Na gyere, mássz át ide!
Tatarszkij szófogadóan fölállt, megkerülte az asztalt, és Grigorij mellé ült.
– Már nyolcadik éve gyűjtöm – mondta Grigorij, amint kivett a dzsekije alól egy kis
bélyegalbumot. – Ide nézz!
Tatarszkij kinyitotta az albumot.
– Lófüttyöt sem értek hozzá – mondta. -Annyiféle van itt.
– Ez is valami? – mondta Grigorij. – Ez itt csak amit cserélek és eladok. Otthon két polcra
való ilyen albumom van.
– Na és hogy van, mindegyik másképpen hat?
Grigorij bólintott.
– De miért?
– Először is, más összetétel. Én sem értem igazán, de mindig mást kevernek a savhoz. Egy
kis fenotrént, barbiturátot és mást is. És amikor mind együtt hat, halmozódó hatás jön létre.
De azért a kép a legfontosabb. Hisz nem tudod hanyagolni a tényt, hogy Mel Gibsont nyeled
12
„Oroszországot, ész, nem érted; ... Oroszországban hinni kell!" – Fjodor Tyutcsev Oroszország című
versének első és utolsó sora. (Szabó Lőrinc fordítása.)
le, vagy egy vörös szekfűt, érted? Az agyad emlékezik. És amikor a sav eléri, minden az előre
kijelölt mederben folyik. Nehéz ezt elmagyarázni... Legalább egyszer vettél már be?
– Nem – mondta Tatarszkij. – Én inkább galócázok.
Grigorij összerezzent és keresztet vetett.
– Akkor minek magyarázzam? – mondta, és Tatarszkijra emelte hitetlen tekintetét. –
Magadtól is tudnod kell.
– Tudom is, tudom – mondta Tatarszkij lezserül. – Na és ezek, a koponyával és a
lábszárcsontokkal, ezek is kellenek valakinek? Van rájuk kereslet?
– Mindegyik kell valakinek. Hiszen az emberek sem egyformák.
Tatarszkij lapozott.
– Hű, de szép – mondta. – Alice Csodaországban?
– Aha. De ez blokk. Huszonöt adag. Drága. Ez jó, amelyiken a kereszt van. Csak nem
tudom, hogy milyen a galóca után. A Hitlerest nem ajánlom. Először szuper, de aztán
feltétlenül jön néhány pillanat örök kín a pokolban.
– Az meg hogy lehet, néhány pillanat örök kín? Ha néhány pillanat, akkor miért örök?
– Ezt csak az tudja elmondani, aki átéli. Egen. Ha túléli.
– Értem – mondta Tatarszkij, miközben átfordított egy lapot. – És a Világ Rózsájá-s
hallucináció, az melyiktől volt? Olyan van nálad?
– Nem hallucináció, hanem látomás – helyesbített Grigorij. – Olyan nincs nálam. Az egy
ritka bélyeg volt, a Szentgyörgyölő sárkány van rajta. Egy német sorozatnak, a János apostol
bad trip-jének13 a darabja. Azokat sem ajánlanám. Kicsit magasabbak az átlagnál,
keskenyebbek és keményebbek. Nem is annyira bélyeg, mint inkább tabletta, ráragasztott
képpel. Sok benne az anyag. Tudod, inkább ezt ajánlanám, a kék maharadzsást. Lágy és
jóindulatú. És nagyon jó a piára is...
Tatarszkij figyelmét három egyforma lila négyzet vonta magára, amelyek a Titanicot és
valami nevető keleti istent ábrázoló bélyegek között voltak.
– És ez a három egyforma, ez mi? – kérdezte. – Kit ábrázol? Szakállas és cilinderféle van a
fején. Nem is tudni, hogy Lenin vagy a Samu bácsi.
Grigorij helyeslően kuncogott.
– Na tessék, hogy mit jelent az ösztön – mondta. – Azt nem tudom, hogy kit ábrázol. De
nagyon meredek darab. Az a jellemzője, hogy a savhoz metabolitot kevertek. Ezért nagyon
gyorsan hat, és keményen indít, húsz perc után. És ez itt akkora dózis, hogy egy szakasz
katonának is elég. Nem adnám neked, de ha már galócáztál...
Tatarszkij észrevette, hogy figyelmesen nézi őket a kidobóember.
– Megveszem – mondta. – Mennyi?
– Huszonöt dolcsi – mondta Grisa.
– Csak száz rubelem maradt.
Grisa gondolkozott egy pillanatig, azután legyintett.
– Add ide! – állt rá az alkura.
Tatarszkij odaadta az összesodort bankjegyet, fogta a bélyeget és a mellzsebébe tette.
– Úgy ni – mondta Grisa, miközben eltette az albumot. – Ezt a mocskot pedig felejtsd el!
Még semmi jó nem származott belőle. Csak a fáradtság, a szégyen marad az előző este miatt,
és az orrvérzés.
– Tudod mi az a megközelítő pozicionálás? – kérdezte Tatarszkij.
– Nem – mondta Grigorij. – Mi az?
– Egy reklámtechnika, amelyben mesteri fokozatot értél el.
Grigorij válaszolni akart, de nem tudott, mert az asztal fölé magasodott a kidobóember.
– Fiúkák – mondta –, ezzel húzzatok el szépen valami sötétebb lépcsőházba! Negyven
másodpercetek van rá.
13
Itt: János apostol narkotikus sokkja. (angol)
 ÚT MAGUNKHOZ

Másnap reggel a telefon ébresztette fel Tatarszkijt. Első érzése a bosszúság volt, mert a
telefoncsörgés nagyon furcsa és szép álmát szakította meg. Almában vizsgázott; először
egymás után három tételt húzott, majd fölment egy hosszú spirális lejtőn, valami ahhoz
hasonlón, ami első egyetemének – ahol az elektromos olvasztókemencékről tanult – egyik
épületében volt. Saját magának kellett megkeresnie a vizsgáztatóit, de minden alkalommal,
amikor kinyitott egy ajtót, az előadóterem helyett az alkonyi Moszkva melletti mező tárult
elébe, az, ahol azon az emlékezetes estén Girejevvel sétált. Ez nagyon furcsa volt, mert
keresés közben több emelettel is följebb ment.
Amikor teljesen felébredt, eszébe jutott Grigorij és az album. „Vettem – gondolta
megrettenve –, és bevettem...” Kiugrott az ágyból és az íróasztalhoz ment, kihúzta a felső
fiókot, és meglátta a bélyeget a mosolygó lila arccal. „Nem – gondolta –, hál' istennek...” A
bélyeget a fiók legtávolabbi sarkába tette és eltakarta egy doboz színes ceruzával.
Közben még mindig csörgött a telefon. „Pugin” – gondolta, és fölvette a kagylót.
– Halló – mondta egy ismeretlen hang –, beszélhetnék Tatarszkijjal... ö-ö-ö... Tatarszkij
úrral?
Nem sértődött meg, mert a rossz hangsúlyozásból rájött, hogy a másik tévedésből hagyta el
elsőre a szociális artikulust.
– Én vagyok.
– Jó napot kívánok. Vlagyimir Hanyin vagyok a Titkos Tanácsos nevű ügynökségtől.
Gyima Pugin után maradt meg a telefonszáma. Nem találkozhatnánk ma? Legjobb lenne
mindjárt most.
– Miről van szó? – kérdezte Tatarszkij, és az „után maradt meg”-ből már tudta, hogy
Puginnal nagy baj történt.
– Gyima meghalt. Tudom, hogy vele dolgozott. Ő pedig énvelem. Úgyhogy közvetve
ismerősök vagyunk. Mindenesetre, itt van az asztalomon néhány munkája, amelyekkel
kapcsolatban döntést vár Pugintól.
– És hogy történt a dolog?
– Majd személyesen – mondta az új ismerős. – Írja föl a címet!
Másfél óra múlva Tatarszkij belépett a Pravda kombinát épületkomplexumába, ahol egykor
majdnem az összes szovjet újság szerkesztősége helyet kapott. A portán a nevére kiállított
belépő várta. Fölment a hetedik emeletre és megtalálta a megfelelő számú szobát, amelynek
ajtaján Ideológiai Osztály feliratú fémtáblácska – nyilvánvalóan szovjet örökség – volt.
Hanyint egyedül találta a szobában. Középkorú, kellemes arcú, szakállas férfi volt. Az
íróasztalnál ült és gyorsan írt valamit.
– Jöjjön be és foglaljon helyet – mondta, anélkül hogy felnézett volna. – Egy pillanat!
Tatarszkij két lépést tett előre, amikor meglátott egy celluxszal kiragasztott plakátot, és
majdnem megfulladt a saját nyálától. Mint a kép alatti szövegből következett, a reklám a
közösen bérelt lakosztály váltott igénybevételére épülő új nyaralási formát hirdette. Tatarszkij
már hallotta, hogy ez ugyanolyan simli, mint bármi más az életben, de most nem erről volt
szó. A méteres fénykép három, valamiféle paradicsomi szigeten nőtt pálmát ábrázolt, és ez a
három pálma egy az egyben olyan volt, mint a zikkuraton talált Parliamentes doboz
hologramján. De még ez is semmi volt a szlogenhez képest. Hatalmas fekete betűkkel ez állt a
kép alatt:

IT WILL NEVER BE THE SAME!14

– Hisz mondtam, hogy üljön le! Itt van a szék.

14
* Soha nem lesz ugyanaz! (angol)
 Hanyin hangja kizökkentette a révületből. Leült és ügyetlenül megszorította az asztal fölött
feléje nyújtott kezet.
– Mi van rajta? – sandított Hanyin a plakát felé.
– Á, semmi – mondta Tatarszkij. – Déjà vu.
– Aha, értem – mondta Hanyin, olyan hangon, mintha tényleg értett volna valamit. – Nos
hát... Először Puginról...
Tatarszkij lassan összeszedte magát, és figyelni kezdett.
Egyértelműen tipp alapján elkövetett rablás volt, ráadásul a rablók, minden jel szerint, azt
is tudták, hogy Pugin taxisofőrként dolgozott New Yorkban. A történet szörnyű és
meglehetősen valószínűtlen volt: Pugin a motort melegítette, amikor ketten beültek hátra, és
bemondták a címet, hogy: Második avenue, Huszonhetedik utca sarka. Pugin reflexszerűen,
valamiféle hipnotikus állapotban elindult, befordult egy mellékutcába – és ez volt minden,
amit el tudott mondani a rendőröknek és az orvosoknak. Hét golyó ütötte sebet számoltak
össze a testén; egyenesen az üléstámlán keresztül eresztették őket bele. Eltűnt néhány ezer
dollár, amit magával hordott, és valami dosszié; a dossziéról összefüggéstelenül és megállás
nélkül egészen a haláláig beszélt.
– De a dosszié nem veszett el – mondta szomorúan Hanyin. – Itt van. Nálam felejtette
Pugin. Megnézed? Én addig elintézek néhány telefont.
Tatarszkij a kezébe vette a színtelen kartonpapír gyorsfűzőt. Eszébe jutott Pugin bajszos
arca, amely ugyanolyan színtelen volt, mint ez a karton, és a műanyag szegecsekhez hasonlító
gombszeme. Valószínűleg magának Puginnak a munkái vannak a dossziéban, hisz annyiszor
mondogatta, hogy nem csak külső megfigyelőként ítéli meg mások munkáit. Voltak angol
nyelvű dolgok is. „Biztos már New Yorkban elkezdte" – gondolta Tatarszkij. Két igazi
műremek került a kezébe, amíg Hanyin valamiféle álmegállapodásokról beszélt a telefonon.
Az első Calvin Klein számára készült:
Kifinomult, egy kicsit nőies Hamlet (általános stílus: unisex) fekete balettharisnyában,
meztelen felsőtestre vett kacér kis kék zekében a temetőben bóklászik. Az egyik sír mellett
megáll, lehajol és fölemel egy rózsaszínű koponyát a fűből. Premier plán: Hamlet, kissé
összehúzott szemöldökkel, a koponyát nézi. Kép hátulról: premier plán, a rugalmas farpofák,
amelyeken a C és Κ betűk vannak. Kistotál: koponya, kéz, a C és Κ betűk a homokszín zekén.
A következő kép: Hamlet földobja a koponyát és belerúg. A koponya fölrepül a magasba,
aztán ívben zuhan lefelé, és mint a kosárlabdagyűrűn, keresztülzuhan egy bronzkoszorún,
amelyet az egyik sír fölött tart egy márványangyal. Szlogen:

JUST BE. CALVIN KLEIN15

A másik szlogen, amelyik megtetszett Tatarszkijnak, a Gap moszkvai áruházlánca számára

készült, és mint a kísérőszövegből kiderült, a kábé negyvenezer fős angol nyelvű réteget
célozta meg. A terv szerint Anton Csehovot ábrázolja a plakát: először csíkos öltönyben,
másodszor csíkos zakóban, de nadrág nélkül, mégpedig úgy, hogy kontrasztosan kirajzolódik
a meztelen, sovány lábszárai közti, gótikus homokórára hasonlító hézag. Aztán, már Csehov
nélkül, ismétlődik a lábai közti hézag körvonala, amely most valóban egy homokórát vesz
körül; a homokórában majdnem az egész homok lefolyt. A szöveg a következő volt:

RUSSIA WAS ALWAYS NOTORIOUS FOR THE

GAP BETWEEN CULTURE AND CIVILIZATION.
NOW THERE
IS NO MORE CULTURE.
NO MORE CIVILIZATION.
15
Egyszerűen legyél! Calvin Klein. (angol)
 THE ONLY THING REMAINS IS THE GAP.
THE WAY THEY SEE YOU.16

Tatarszkij még néhány lapot átfordított, és a Parliamenthez írt saját szövegére bukkant.
Egyből nyilvánvalóvá vált, hogy a többit sem Pugin találta ki. Addigra viszont a képzelete
már megrajzolta a reklámszakma álruhás nagyágyújának alakját, aki képes összehozni egy
nadrágot akár Shakespeare-rel, akár az orosz történelemmel. Ám ez a virtuális Pugin csak
néhány rövid másodpercig létezett Tatarszkij tudatában, és olyan gyorsan szétbomlott, mint a
periodikus rendszer végén lévő nehézfémek.
Hanyin közben elbúcsúzott a beszélgetőtársától és letette a kagylót. Tatarszkij fölpillantott
a dossziéból, és csodálkozva látta, hogy az asztalon egy üveg tequila, két pohár és egy
csészealj van, citromkarikákkal; Hanyin telefonálás közben készítette oda ügyesen.
– Iszunk az emlékére? – kérdezte.
Tatarszkij bólintott. Koccintottak, ittak. Tatarszkij szétnyomott az ínyével egy
citromkarikát, és feszülten próbálta összeállítani magában az alkalomhoz illő mondatot, de
megint csörgött a telefon.
– Tessék? Tessék? – kérdezte Hanyin a telefonon. – Nem tudom. Ez nagyon komoly dolog.
Úgyhogy menjen egyenessel a Bankközi Bizottságba. .. úgy bizony, a toronyba.
Visszatette a kagylót, és Tatarszkijra függesztette a tekintetét.
– Most pedig – mondta, miközben eltüntette a tequilát az asztalról –, beszéljük meg az
utolsó munkáidat, ha nincs ellene kifogásod! Gondolom, rájöttél, hogy Gyima hozzám hozta
őket?
Tatarszkij bólintott.
– Nos hát... A Parliamentről nincs mit mondani, jó munka. De ha már ilyen témához
nyúltál, miért fogod magad vissza? Engedd el magad! Ha elkezdtél valamit, csináld végig!
Mind a négy tankon álljon egy-egy Jelcin, egy virágszállal az egyik, pohárral a másik
kezében...
– Ez az – helyeselt lelkesen Tatarszkij, mert rájött, hogy olyan emberrel beszél, aki érti a
dolgát. – De akkor ki kell venni a parlament épületét, és ennek a whiskynek lehetne a
reklámja... Hogy is hívják – négy rózsa van a címkéjén...
– A 4 Roses bourbon? – kérdezte Hanyin, és elhümmögte magát. – Miért ne, lehet. Írd meg
valamikor!
Néhány gémkapoccsal összefogott lapot húzott maga elé, és Tatarszkij rögtön ráismert az
oly sok erőfeszítést követelő tervezetre, amelyet a TAMPACO társaságnak készített. A
társaság gyümölcslével foglalkozott, de most valamiért részvényekkel akart kereskedni. A
munkát két hete adta le a megboldogult Puginnak. Nem forgatókönyv volt, hanem koncepció,
azaz meglehetősen paradox műfajú munka: a kidolgozója a nagyon gazdag embereknek akarta
megmagyarázni, hogyan éljenek a továbbiakban, és kérte, hogy mindezért adjanak neki egy
kis pénzt. Az ismerős szöveg tele volt piros aláhúzással.
– Aha – mondta Hanyin, a megjegyzéseket silabizálva –, ezzel viszont problémák vannak.
Először is, nagyon megbántottad őket az egyik javaslattal.
– Melyikkel?
– Mindjárt olvasom – mondta Hanyin, a lapokat forgatva –, hol is van... pirossal húzták
alá... igaz, majdnem mindent aláhúztak... aha, ez az, háromszor aláhúzva. Figyelj! Így tehát
két módszer van a részvény-reklámban: az a megközelítés, amely a kibocsátó cég imidzset, és
az a megközelítés, amely a befektető imidzsét alakítja ki a befektetőben. A szakzsargon
ezekről a megközelítésekről úgy fogalmaz, hogy: „hová vinni" és „kivel vinni". Következetes

16
Oroszországban mindig szakadás volt a kultúra és a civilizáció közt. Nincs többé kultúra. Nincs többé
civilizáció. Csak a Gap maradt. Az, amilyennek látnak. (angol) Szójáték: gap – szakadás; Gap – áruházlánc
neve.
alkalmazásuk megköveteli, hogy hatalmas..." – nem, éppen ez tetszett nekik... aha, itt van:
„véleményünk szerint a kampány kezdete előtt célszerű lenne fontolóra venni a cég nevének
megváltoztatását. Ez azzal van kapcsolatban, hogy az orosz tévécsatornákon a TAMPAX
higiéniai termékek intenzív kampánya folyik. A TAMPAX olyan szilárd pozíciót foglal el a
fogyasztó tudatában, hogy kiszorítása és helyettesítése hatalmas költségekkel járna. A
TAMPACO – TAMPAX kapcsolat rendkívül kedvezőtlen egy üdítőitalokat gyártó cég
számára. Az ilyen név által kialakított asszociáció a következő: „tamponból készült ital".
Véleményünk szerint elegendő megváltoztatni az utolsó előtti magánhangzót a cég nevében:
TAMPUCO vagy TAM-PECO. Ebben az esetben a negatív asszociáció megszűnik..." Hanyin
fölemelte tekintetét a papírról.
– Nagyon kitanultad, ez dicséretes – mondta. – De tudhatnád, hogy ilyesmit nem lehet
javasolni. Hiszen beleadták az egész lelküket a Tampacójukba. Nekik ez olyan, mintha... A
lényeg, hogy az emberek teljesen azonosítják magukat a termékükkel, te meg ilyeneket
mondasz nekik. Ez olyan, mintha egy anyának azt mondanád, hogy a fiacskája persze
torzszülött, de egy kicsit kikozmetikázzuk a pofázmányát, és rendben lesz.
– De hát tényleg szörnyű egy név.
– Most mit akarsz, hogy ők örüljenek, vagy hogy te?
Hanyinnak igaza volt. Tatarszkij kétszeresen hülyén érezte magát, mert eszébe jutott, hogy
karrierje kezdetén ugyanezt magyarázta a Draft Podiumos srácoknak.
– És az egész koncepció? – kérdezte. – Hisz sok minden van még benne.
Hanyin átfordított még egy lapot.
– Hát, hogy is mondjam. Itt megint aláhúzták – a végén, ahol újból a részvényekről...
Olvasom: „Ily módon a hová vinni? kérdésre az a válasz, hogy Amerikába, a kivel vinni?
kérdésre pedig: mindenkivel együtt, aki nem vitte a MMM-be és más piramisjátékba, és azt
várja, mikor lehet Amerikába vinni. Ilyen pszichológiai kristályosodás jön létre a kampány
első fázisa után; emellett jegyezzük meg, hogy a reklámnak nem szabad azt ígérnie, hogy a
befektetők pénzét Amerikában helyezik el – ilyen érzést kell keltenie...” Különben mi a
bánatosnak húztad alá? Nagyon okos, mi? Tehát nézzük tovább... „A hatást a csillagossávos
zászlónak, dollároknak és sasoknak a képsorban való nagyon gyakori alkalmazásával érjük el.
A kampány alapszimbólumának minőségében kívánatos a sequioa alkalmazása, amelynek
levelei helyén százdolláros bankjegyek vannak, ami tudatalatti asszociációt teremt a
Buratinóról szóló mesében szereplő fával, amely pénzt...”
– És itt mi nem stimmel? – kérdezte Tatarszkij.
– A sequioa, másképpen mamutfenyő, tűlevelű fa.
Tatarszkij néhány pillanatig hallgatott, miközben az egyik fogán hirtelen felfedezett lyukat
tapogatta a nyelve hegyével, majd ezt mondta:
– Na és? Össze lehet pödörni a dollárokat.
– Nem tudod, mi az a slemázl? – kérdezte Hanyin
– Nem.
– Én sem. Itt azt írták a margóra, hogy ez a slemázl – mármint te – többet a megrendelésük
közelébe se menjen. Nem akarnak téged.
– Világos – mondta Tatarszkij. – Nem akarnak. És ha egy hónap múlva megváltoztatják a
cég nevét? És kettő múlva pedig elkezdik azt csinálni, amit javasoltam. Akkor mi van?
– Semmi – mondta Hanyin. – Te is tudod.
– Tudom – sóhajtott Tatarszkij. – És a többi megrendelés? Volt ott a Westnek is.
– Az is kudarc. A cigarettáid mindig sikerülnek, de most...
Átfordított még néhány lapot.
– Mit mondhatnék... A képsor... hol van?... áhá: „Két hátulról filmezett meztelen férfi, egy
magas és egy alacsony, egymás derekát átkarolva a highwayn stoppol. Az alacsony kezében
egy doboz West, a magas fölemeli a kezét, hogy megállítson egy autót, egy közeledő kék
Cadillacet. Az alacsony férfi keze, a doboz West-tel, egy vonalban van a magas felemelt
kezével, amitől még egy -„koreografikus” – gondolati réteg keletkezik: a kamera mintegy
megállította egy pillanatra a vad, emocionális táncot, amelyben formát öltött a közeli
szabadság előérzete. A szlogen: Go West” – ami a Ped Szopsz Boysnak abból a nótájából van,
amit a mi himnuszunkról koppintottak, ugye? Príma, mást nem lehet mondani. Hanem aztán
itt van egy hosszú bekezdés a célcsoport heteroszexuális részéről. Ezt minek írtad?
– Nem, én... Azt hittem, hogyha a megrendelőben felmerül, hogy ilyen felállásban is
figyelembe vettük...
– A megrendelő állt fel... az asztaltól. A megrendelő egy rosztovi kis gengszter, akinek a
keresztapa cigarettában adott vissza kétmillió dollárt. Odaírta a margóra – mármint a
gengszter, nem a keresztapa –, a heteroszexuális szó mellé, hogy: „E mi, a buzikró van szó?”
És visszaadta a koncepciót. Pedig kár érte, mert remekmű. Ha fordítva lett volna, azaz a
gengszter adja a cigit a keresztapának, akkor sikere van, és átmegy. Az nyilván egészen
másképp közelíti meg. De hát ez van. A mi bizniszünk szerencsejáték.
Tatarszkij hallgatott. Hanyin az ujjai közt megpuhított egy cigarettát és rágyújtott.
– Szerencsejáték – ismételte jelentőségteljesen. – És mostanában nincs szerencséd ebben a
szerencsejátékban. És tudom is, hogy miért.
– Magyarázza meg!
– Tudod – mondta Hanyin –, most nagyon kényes pillanathoz érkeztél. Az ember először
igyekszik megérteni, hogy mi tetszik a többieknek, és aztán hazugságként megpróbálja rájuk
sózni. Az emberek viszont azt akarják, hogy igazságként sózzák rájuk.
Ilyesmit egyáltalán nem várt Tatarszkij.
– Azaz hogyan? Mit? Mi az, hogy „igazságként"?
– Nem hiszel abban, amit csinálsz. Nem veszel benne részt a lelkeddel is.
– Nem veszek részt – mondta Tatarszkij. – Hogy vennék részt? Miért, mit várna? Azt, hogy
a Tampacót a lelkembe engedjem? Ezt egyetlen Puskin téri kurva sem csinálná.
– Csak nem kell pozitúrába vágni magunkat – ráncolta össze a homlokát Hanyin.
– Ugyan – mondta Tatarszkij megnyugodva –, félreértett. Most mindenki ugyanabban a
pozitúrában van, a lényeg csak az, hogy jól pozícionáljuk magunkat, nem igaz?
– De igaz.
– Akkor miért mondom, hogy egyetlen kurva sem csinálná? Itt nem az undorról van szó.
Egyszerűen egy kurva mindig megkapja a pénzét, akár tetszett a dolog az ügyfélnek, akár
nem, nekem viszont először muszáj... Na, érti. És az ügyfél majd csak aztán dönti el... És
egészen biztos, hogy ilyen feltételek mellett egyetlen kurva sem dolgozna.
– Lehet, hogy egy kurva nem – vágott közbe Hanyin. – Mi viszont dolgozunk, ha a víz
színén akarunk maradni ebben a bizniszben. És nem csak ezt tesszük meg.
– Nem tudom – mondta Tatarszkij. – Nem vagyok benne egészen biztos.
– Megtesszük, Vava – mondta Hanyin, és Tatarszkij szemébe nézett.
Tatarszkij felfigyelt a névre.
– Honnét tudja, hogy nem Vova vagyok, hanem Vava?
– Pugin mondta. A pozicionálással kapcsolatban pedig... Vegyük úgy, hogy jól
pozícionáltad magad, és megértettem, mire gondolsz. Jössz hozzám dolgozni?
Tatarszkij még egyszer a plakátra nézett a három pálmával és az örök átalakulás angol
nyelvű ígéretével.
– Mint micsoda? – kérdezte.
– Mint creator.
– Az mi, teremtő? – kérdezte Tatarszkij. – Ha lefordítjuk?
Hanyin lágyan elmosolyodott.
– Teremtő mi a fasznak kellene ide? – mondta. – Mint creator, Vava, mint creator.
 Tatarszkij tétován a városközpont felé indult, miután eljött Hanyintól.
Szinte semmi örömet sem szerzett neki a váratlanul létrejött munkaviszonya. Egyvalami
aggasztotta: biztos volt benne, hogy sohasem beszélt Puginnak az igazi nevéről, hanem
egyszerűen Vlagyimirként mutatkozott be. Egyébként valami nagyon kis eshetőség volt rá,
hogy részegen fecsegett, és aztán elfelejtette, mert néhányszor nagyon berúgtak együtt.
Minden más magyarázat olyan vastagon össze lett volna gyúrva a KGB-tól való genetikus
félelemmel, hogy egyből félresöpörte őket.
Különben ez nem számított.
– This game has no name – suttogta, és ökölbe szorította kezét a dzsekije zsebében.
Olyan apró részleteivel bukkant fel emlékezetében a félbehagyott szovjet zikkurat, hogy
néhányszor végigfutott ujjain az elfeledett galócás remegés. A misztikus erő kissé túllőtt a
célon az ijedt lelkének egyszerre mutatott jelek mennyiségét illetően: először itt volt a plakát a
pálmákkal és az ismerős mondattal, aztán a „torony" és a „szerencsejáték" szavak amelyeket
néhány perc alatt többször is használt Hanyin, és végezetül – ami legjobban aggasztotta – a
Vava.
„Lehet, hogy félrehallottam – gondolta. – Talán rossz a kiejtése... De hát megkérdeztem,
honnét tudja, hogy Vava vagyok. És azt mondta, hogy Pugintól. Nem, nem lehettem olyan
részeg."
Negyvenpercnyi mélázó séta után Majakovszkij szobránál találta magát. Megállt és egy
ideig figyelmesen szemlélte. Megint divatba jött a bronz zakó, amelyet a szovjethatalom
örökre a költőre adott; Tatarszkijnak eszébe jutott, hogy a napokban ugyanezt a fazont látta
egy Kenzo-reklámon.
Miután körbejárta a szobrot és kigyönyörködte magát a teli torkú főkolompos masszív
ülepében, rájött, hogy belopta magát a lelkébe a depresszió. Két módszer volt az
eltávolítására: vagy inni kell egy deci vodkát, vagy pedig, úgy ötven dollár nyakára hágva,
haladéktalanul vásárolni valamit (nemrég jött rá csodálkozva, hogy a két cselekedet
ugyanolyan, egy-másfél óráig tartó könnyed eufóriát okoz).
Vodkát nem akart inni, mert éppen csak most emlékezett vissza a Puginnal való
ivászataikra. Körülnézett. Nagyon sok üzlet volt körülötte, de valahogy mind szaküzlet volt.
Redőnyt például még véletlenül sem akart venni. Nézegetni kezdte a Tverszkaja túloldalán
lévő cégéreket, és összerezzent a meglepetéstől. Ez már sok volt a jóból: a Szadovaja egyik
házfalán egy éles szögben látszó cégér fehérlett, azzal a tisztán olvasható szóval, hogy: Istár.
Egy-két perc múlva, kissé kifulladva, már a bejáratnál járt. Egy tiszavirág-életű boltocska
volt, amelyet éppen csak átalakítottak egy szendvicsbárból, de már magán is hordta a
hanyatlás és a közeli vég jeleit: az ablakban lévő plakát ötvenszázalékos sale-t hirdetett.
Odabent, a fali tükrökkel megduplázott zsúfoltságban néhány farmer ruhadarabokkal
teleakasztózott hosszú rúd volt és egy hosszú polc lábbelivel, főleg edzőcipőkkel. Tatarszkij
meghordozta Lermontov démonáéhoz hasonlóan unatkozó tekintetét ezen a bőr-gumi pompán
– és magas homlokán nem tükröződött érzelem. Sőt teljesen világos volt számára, hogy ezen a
téren is alább adta az élet. Úgy tíz éve még egy pár edzőcipő, amelyet az ember távoli rokona
hozott odaátról, egy új időszámítás kezdetévé vált; a cipőtalp rajzolatai pedig olyasmik voltak,
mint a tenyérvonalak, amelyekből egy évre meg lehetett jósolni a jövőt. Mérhetetlen
boldogságot lehetett kivonni egy ilyen szerzeményből. Most minimum dzsipet vagy akár
házat kellett venni, hogy ugyanekkora boldogságtömeget szerezzen meg az ember. De ennyi
pénze nem volt Tatarszkijnak, és nem is várta, hogy a belátható jövőben szert tesz rá. Igaz,
edzőcipőt akár egy vagonravalót is vehetett volna, de az edzőcipőnek már nem tudott örülni.
A homlokát ráncolva pár pillanatig gondolkozott, hogy a szakzsargon hogy nevezi ezt a
jelenséget, és mikor eszébe jutott, elővette jegyzetfüzetét és kinyitotta az I betűnél, ahol az
„ingatlan" szerepelt.
 A boldogság inflációja – firkantotta gyorsan: – Ugyanazért a volumenért többet kell fizetni.
Ingatlanreklámnál felhasználni:
Hölgyeim és uraim! Ε falak mögött sohasem lesznek kitéve a kognitív disszonancia
hatásának. Ezért abszolút fölösleges, hogy tudják, mi az.

– Segíthetek? – kérdezte az eladólány.

Tatarszkij egy kézmozdulattal nyugalomra intette, az utolsó oldalra lapozott, ahová a
kevéssé fontos dolgokat firkantotta, és befejezte az írást:

Cuccolás. Hogyan indul ma neki az Örök Oleg, mármint Isztambulba cuccokat szerezni?
Az államalapító Oleg Bizáncba (a mai Isztambulba) kalandozott cuccokért; ő az első
csencselő (meg gengszter is, hiszen haddal vonult a kazárok ellen). Lehetséges reklám az
isztambuli charter-járatoknak és bevásárlóturista utaknak:
Hölgyeim és Uraim! Ez tartotta és tartja meg Oroszországot! Változat: „Vissza a
gyökerekhez.”
– Mit keres? – kérdezte újra az eladólány. Határozottan nem tetszett neki, hogy a vendég a
jegyzetkönyvébe ír, ami azzal végződhet, hogy ellenőrök vonulnak a bolt ellen.
– Valami lábbelit – válaszolt Tatarszkij kedves mosollyal. – Könnyűt, nyárra.
– Cipőt? Edzőcipőt? Tornacipőt?
– Tornacipőt – mondta Tatarszkij. – Olyan régen láttam tornacipőt.
A lány a polchoz vezette.
– Tessék – mondta. – Doboztalpú.
Tatarszkij a kezébe vette a magas talpú, fehér tornacipőt.
– Ez meg milyen márka? – kérdezte.
– Nau nejm – mondta a lány. – Angol.
– Micsoda? – értetlenkedett Tatarszkij.
A lány megfordította a cipőt, és Tatarszkij meglátott a sarkán egy gumiplecsnit azzal a
felirattal, hogy: NO NAME.
– És negyvenhármas van? – kérdezte Tatarszkij.
Az üzletből a tornacipővel a lábán jött ki, a reklámszatyorba csomagolt cipőjét a táskájában
vitte. Most már tudta, hogy a mai útvonalát nem a véletlen diktálja, és nagyon félt, hogy rossz
irányba fordulva, hibát követ el. Rövid habozás után elindult lassan a Szadovaján lefelé.
Úgy ötven méter után egy trafikos bódé került az útjába. Odament, hogy cigarettát vegyen,
és elcsodálkozott a meglepően nagy óvszerválaszték láttán, amely jobban illett volna egy
patikához. A cicis szent embert ábrázoló maláj Káma-Szútrák közül kitűnt valami áttetsző kék
gumiból készült eszköz, egy csomó vastag gumitüskével, amely nagyon hasonlított a
Hellraiser című film fődémonjának fejére. Alatta táblácska volt, azzal a szöveggel, hogy:
„Többször használatos".
De Tatarszkij figyelmét egy akkurátus fekete-sárga-vörös négyzet vonta magára, a német
címersast kettős fekete körben ábrázoló, Sico feliratú pecsétre hasonlító ábrával. Annyira
hasonlított egy aprócska kopjazászlóhoz, hogy Tatarszkij két csomaggal is vett belőle. A
csomag hátoldalán ez állt: „A Sico óvszer megvásárlásával a hagyományos német minőségre
és minőségellenőrzésre bízza magát.”
„Ügyes – gondolta –, nagyon ügyes.”
Néhány percig e témáról gondolkozva próbált egy szlogent alkotni. Végül fényesen
lobbant a fejében a keresett mondat.
– Sico – a kotonok BMW-je – suttogta ihletetten, és elővette a jegyzetfüzetét. Kinyitotta a
Κ betűnél, és bevezette füzetbe a leleményét.
Felfedezett egy ugyanebbe a tárgykörbe tartozó elfeledett szlogent, amelyet a Passion nevű
lengyel-indonéz gyártmányú bíborvörös óvszerhez írt:
 KITSHIA BOHRS DE EHRÖSH!

Eltette a jegyzetfüzetet és körülnézett. A Szadovo-Triumfalnaja és egy jobbra elágazó utca

sarkán állt. Mindjárt maga előtt egy hirdetményt látott, azzal a felirattal, hogy: „Út
magunkhoz", és a sarok mögé invitáló sárga nyíllal. Egy pillanatra meghökkent, de aztán
eltöltötte a komor felismerés, hogy az „Út magunkhoz" egy bolt.
– Mi más lenne? – dünnyögte.
A boltot csak az egymásból nyíló udvarokban való hosszas kacskaringózás után találta
meg; az út végére eszébe jutott, hogy Girejev beszélt erről a műintézetről. Nagyméretű
feliratot sehol sem látott, csupán egy jellegtelen egyemeletes ház ajtaján lógott egy tábla, a
kézzel írt „Nyitva" szóval. Tatarszkij természetesen tudta, hogy nem a trehányság miatt,
hanem az ezoterikus előérzetek gerjesztése végett van ez így. Mindazonáltal rá is hatott a
módszer: a boltba vezető lépcsőn érezte, hogy a könnyed áhítat állapotában leledzik.
Az üzletben rögtön rájött, hogy a megérzései jó helyre vezették. A pult fölött fekete póló
lógott, Che Guevara arcképével és a „Rage Against the Machines” 17 felirattal. A póló alatt kis
tábla: A hónap slágere. És ebben nem volt semmi meglepő, hiszen Tatarszkij tudta (és írt is
róla valamelyik koncepcióban), hogy a radikális ifjúsági kultúra szférájában semmi sem olyan
piacképes, mint a kifogástalanul előrecsomagolt és politikailag korrekt lázadás az ellen a világ
ellen, amelyben politikai korrektség uralkodik és mindent előrecsomagoltak.
– Milyen méretben van? – kérdezte az eladót, egy babiloni-asszír típusú nagyon bájos
lányt.
– Ez az utolsó – mondta a lány. – Éppen a maga mérete.
Tatarszkij fizetett, a táskájába tette a pólót és tanácstalanul meredezett a pult előtt.
– Most érkezett kristálygömb, vegyen, amíg el nem viszik – dorombolt a lány, miközben
egy stóc rúnajeles gyermekpartedlit kezdett szétválogatni.
– Az meg mire való? – kérdezte Tatarszkij.
– Szemlélődésre.
Tatarszkij meg akarta kérdezni, hogy a gömbön keresztül kell-e szemlélődni, vagy
magában a gömbben van-e a szemlélnivaló, de ekkor meglátott a falon egy kis polcot, amelyet
eddig eltakart a most megvásárolt póló. A polcon, észrevehető porréteg alatt két talányos
objektum nyugodott.
– Mondja kérem – kérdezte –, az meg micsoda? Repülő csészealj vagy mi? Mik azok a
krikszkrakszok rajta?
– A legmagasabb gyakorlat frisbee-je – mondta a lány –, amit pedig krikszkraksznak
nevez, az a kék „hum" betű.
– És mire való? – kérdezte Tatarszkij, akinek tudatában a galócával és Girejevvel
kapcsolatos sötét emlék libbent át. – Miben különbözik az egyszerű frisbee-től?
A lány finoman elhúzta a száját.
– A kék hum betűs frisbee-t eldobva nem egyszerűen egy műanyag korongot dob el, hanem
szolgálatot teljesít. A kék humos frisbee tízpercnyi dobálása a teljesített szolgálat-volumen
alapján egyenértékű három óra samatha- vagy egy óra vipasjin-meditációval.
– Aha – mondta Tatarszkij tanácstalanul. – És szolgálat ki iránt?
– Hogyhogy ki iránt?!... – húzta fel a szemöldökét a lány. – Vásárolni óhajt, vagy
beszélgetni akar?
– Vásárolni – mondta Tatarszkij. – De tudni akarom, hogy mit veszek. És az mi, a
legmagasabb gyakorlattól jobbra?
– Asztalka. Klasszikus darab.
– És mire való?
17
Lázadás a gépek ellen. (angol) – Egy amerikai rock együttes neve.
 A lány felsóhajtott. Látszott, hogy aznapra már lefárasztották a hülyék. Levette az
asztalkát, és Tatarszkij elé tette a pultra.
– Ráteszi egy papírlapra – magyarázta. – Nyomtatásra is lehet állítani, ezek által a
csipeszek által. Ide teszi be a papírt, és lassú adagolásra állítja. Előnyösebb papírtekerccsel
feltölteni. Ebbe a nyílásba beletesz egy tollat, legjobb a golyós filc. Ide fölülre teszi a két
tenyerét, tessék, mutatom. Aztán kapcsolatba lép a szellemmel, és engedi, hogy a kezei
maguktól mozogjanak. A toll le fogja írni a kapott szöveget.
– Már ne haragudjon – mondta Tatarszkij –, de tényleg szeretném tudni, hogy milyen
szellemmel.
– Ha megveszi, megmondom.
Tatarszkij elővette a pénztárcáját és leszámolta a megfelelő pénzmennyiséget. Ahhoz
képest üdítően sokba került az asztalka, hogy egy darabka, három kis kerékre szerelt lakkozott
furnérdarab volt az egész. De a tárgy és az ára közti ellentmondás bizalmat keltett, amit aligha
lehetett volna elérni bármilyen mélység elmagyarázásával.
– Tessék – tette a pultra a bankjegyeket. – Tehát milyen szellemmel lépjek kapcsolatba?
– A válasz a maga személyi erejének szintjétől függ – mondta a lány –, és főleg a hitétől a
szellemek létében. Ha a második kötetben leírt módszerrel állítja meg a belső dialógust, akkor
absztrakt szellemmel lép kapcsolatba. Ha viszont maga keresztény vagy sátánista, akkor lehet
konkréttal... Maga milyenekre kíváncsi?
Tatarszkij vállat vont.
A lány felemelte a fekete bőrszalagon a nyakában lógó kristályt, és két-három pillanatig
Tatarszkijra, egyenesen a homloka közepére nézett rajta keresztül.
– Mi a foglalkozása? – kérdezte. – Mit csinál?
– Reklám – válaszolta Tatarszkij.
A lány a pult alá nyúlt, kihúzott egy nagy kockás füzetet, és egy ideig lapozott benne; a
lapokra táblázatokat rajzoltak, amelyek rubrikái apróbetűs szöveggel voltak teleírva.
– A maga esetében – mondta végül – a legjobb a kapott szöveget a tudatalatti pszichés
energiának az írás motorikus készsége által való szabad kiáramlásának tartani. A
reklámszférában dolgozó Augiász istállójának sajátos kitakarítása ez. Ez a megközelítés
bántja meg legkevésbé a szellemeket.
– Bocsánat-bocsánat – mondta Tatarszkij –, tehát azt akarja mondani, hogy a szellemek
meg lesznek sértve, ha megtudják, hogy a reklámszférában dolgozom?
– Azt hiszem, igen. Ezért a haragjuktól való leghatékonyabb védekezésként kétségbe
kellene vonni a létüket. Végül is, ezen a világon minden interpretáció kérdése, és egy
spiritiszta szeánsz kvázitudományos leírása ugyanolyan valóságértékű, mint bármi más. Meg
aztán bármelyik felvilágosult szellem elfogadja, hogy nem létezik.
– Ez érdekes. Na és a szellemek hogy jönnek rá, hogy a reklámszférában dolgozom? Talán
a homlokomra van írva?
– Nem – mondta a lány. – Ez a homloka mögül jövő reklámra van írva.
Tatarszkij már majdnem megsértődött, de rövid gondolkozás után inkább hízelgőnek találta
a dolgot.
– Tudja – mondta –, majd magához jövök, ha a szellemi kérdésekben konzultálnom kell.
Nincs ellene kifogása?
– Minden Allah kezében van – válaszolta a lány.
– Bocsánat – fordult a lány felé egy kitágult pupillájú fiatalember, aki eddig békésen egy
hatalmas kristálygömbbe nézett. – Hogy van ez az egész? Na és Buddha tudata? Hiszen Allah
keze csak Buddha tudatában létezik. Ezt csak nem vonja kétségbe?
A pult mögött álló lány udvariasan elmosolyodott.
– Természetesen nem – mondta. – Allah keze csak Buddha tudatában létezik. Viszont ott
van a csavar, hogy Buddha tudata mégiscsak Allah kezében van.
 – Ishikawa Takuboku azt írta – avatkozott a beszélgetésbe egy mefisztói küllemű, komor
vásárló, aki közben odament a pulthoz –, hogy: hagyd, hagyd ezt a vitát!... Azt hallottam,
hogy maguknál megvolt Svami Zsigalkin A szan-szarabeli lény nyári gondolatai című
kiadványa. Nem tudná megnézni? Valószínűleg azon a polcon van, nem ott, ott ni, balra, a
lábszárcsontfuvola alatt...
 HOMO ZAPIENS

Az asztalka olyan látványt nyújtott az íróasztalon, mint egy tank egy európai kisváros
főterén. A mellette álló bontatlan Johnnie Walker üvege a városházára hasonlított. Így aztán a
vörösbor is – amelynek a legvégén járt Tatarszkij – belekívánkozott ebbe a sorozatba. Edénye
-a keskeny, hosszú üveg – a gótikus székesegyházra hasonlított, amelyet a városi pártbizottság
foglalt le magának, és az üvegben lévő úr a kommunizmus ideológiai kimerítettségére, a
történelmi vérfürdők értelmetlenségére és az orosz eszme általános kiüresedésére
emlékeztetett. Tatarszkij az üvegre tapasztott szájjal megitta az utolsó kortyokat is, és a
papírkosárba dobta az üres üveget. „Bársonyos forradalom" – gondolta.
„Rage against the machine" feliratú pólóban ült az asztalnál, és már az asztalka használati
utasításának a végét olvasta. A filctoll, amelyet a metróállomásnál vett, könnyen belement a
nyílásba, és Tatarszkij rögzítette a csavarral. Egy gyenge rugó tartotta és szorította a papírhoz
a tollat. A papír – egy egész stóc – már az asztalka alatt volt; el lehetett kezdeni.
Körbenézett a szobában, és már-már az asztalkára tette a két tenyerét, de hirtelen idegesen
fölállt, föl-alá járkált a szobában, és elfüggönyözte az ablakot. Rövid gondolkozás után
gyertyát gyújtott az asztalon. Nevetséges lett volna minden további előkészület, mint ahogy
tulajdonképpen az eddigiek is azok voltak.
Leült, és az asztalkára tette a kezét. „Úgy ni – gondolta –, és most hogyan tovább? Kell
valamit fennhangon mondani vagy sem?"
– Che Guevara szelleme, jelenj meg! Che Guevara szelleme, jelenj meg! – mondta, és
rögtön arra gondolt, hogy nem egyszerűen hívni kell a szellemet, hanem valami kérdést kell
neki feltenni. – Szeretném megtudni... hát, mondjuk, szeretnék megtudni valami új dolgot a
reklámról, amiről nem írt sem Al Rice, sem Ogilvy elvtárs – mondta –, hogy mindenkinél
többet tudjak.
Abban a pillanatban az asztalka epileptikus rángásba kezdett a tenyere alatt, és a nyílásban
rögzített toll hatalmas, nyomtatott betűket kanyarított a papír tetejére:

AZ IDENTITYZMUS MINT A DUALIZMUS

LEGFELSŐBB FOKA

Visszarántotta a kezét, és néhány másodpercig ijedten nézte a leírt szöveget. Aztán

visszatette a tenyerét az asztalkára, és az ismét mozgásba jött, csak most apró és akkurátus
betűk bukkantak elő a toll alól.

Kezdetben ezeket a gondolatokat a kubai fegyveres erők Oliva Verde című lapjának
szántam. De ostobaság lenne ilyesfajta mellékes részletekhez ragaszkodni, most, amikor már
nagyon jól tudjuk, hogy azt az egész létsíkot, amelyben újságok jelennek meg és fegyveres
erők ténykednek, egyszerűen a tudatosulás olyan pillanatainak egymásutánja alkotja,
amelyeket egyedül az egyesít, hogy minden új pillanatban jelen van az előző pillanatokról
való tudás. És bár időtlen időktől fogva nem szakad meg ez az egymásutániság, magában a
tudatosulásban nem tudatosul önmaga. Ezért siralmas az ember állapota az életben.
De az emberiség felszabadításának nagy harcosa, Sziddhártha Gautama számtalan
munkájában rámutatott, hogy az ember életben való siralmas állapotának fő oka maga az
ember önnön létezéséről, életéről és a siralmas állapotáról való elképzelése, azaz a
dualizmus, amely annak a – laikusok által létnek, világnak nevezett – valaminek szubjektumra
és objektumra való bontását kényszeríti ki, ami valójában sohasem volt és sohasem lesz,
hiszen maga az úgynevezett világ egésze ködkép.

Tatarszkij kihúzta a teleírt lapot, visszatette a kezét az asztalkára, és az ismét rezegni

kezdett:

Sziddhártha Gautama sok emberhez el tudta juttatni ezt az egyszerű igazságot, mivel az ő
idejében az emberek érzései egyszerűek és erősek voltak, belső világuk pedig tiszta és
háboríthatatlan. Sziddhártha Gautama, azaz Buddha egyetlen szava teljes mértékben meg
tudta változtatni az ember egész életét, és egy pillanat alatt képes volt átjuttatni egy másik
partra, a semmi által nem korlátozott szabadság birodalmába. De azóta sok évszázad telt el.
Ma Buddha szavai eljuthatnának bárkihez, de a megszabadulás kevesek osztályrésze. Ez
kétségkívül azzal az új kulturális állapottal függ össze, amelyet a régi szövegek „sötét
kornak” neveznek.
Bajtársak!
Ez a sötét kor már elérkezett. És ez főképpen azzal a szereppel van kapcsolatban, amelyet
az ember életében játszani kezdtek az úgynevezett vizuális-pszichés generátorok, vagy
másképp: a második fajtájú objektumok.
Amikor Buddha arról beszélt, hogy a dualizmust a világ szubjektumra és tárgyi valóságra
való feltételes felosztása váltotta ki, akkor az egyes számú szubjektív-objektív felosztásra
gondolt. A sötét kor legfőbb jellemzője az, hogy az ember életét az a kettes számú szubjektív-
objektív felosztás határozza meg, amely Buddha idején egyszerűen nem létezett.
Annak megvilágítására, hogy mit kell egyes számú és kettes számú objektumon érteni,
hozzunk fel egy egyszerű példát, a televíziót. Amikor a televízió ki van kapcsolva, egyes számú
objektumot alkot. Egyszerűen egy üvegfalú ládika, amelyet nézni vagy nem nézni bárkinek
szabadságában áll. Amikor az ember tekintete a sötét képernyőre esik, szemmozgását
kizárólag a belső idegi impulzusai vagy a tudatában lezajló pszichés folyamatok irányítják.
Például képes észrevenni, hogy a képernyőt összepöttyögették a legyek. Vagy megfontolás
tárgyává teheti, hogy vegyen-e egy kétszer akkora televíziót. Vagy gondolkozhat róla, hogy
nem kellene-e áttenni egy másik sarokba. A be nem kapcsolt televízió semmiben sem
különbözik azoktól a tárgyaktól, amelyekkel Buddha idején kapcsolatba kerültek az emberek,
lett légyen az kő, a fűszálon lévő harmatcsepp vagy egy kettős hegyű nyílvessző – tehát
mindazon tárgyak, amelyekre Buddha utal a beszédeiben.
De amikor a tévét bekapcsolják, akkor az egyes számú objektumból kettes számúvá alakul.
Egészen más természetű jelenséggé változik. És bár a képernyőt néző személy nem veszi észre
ezt a számára megszokott metamorfózist, az kolosszális méretű. A néző számára megszűnik a
televízió mint súllyal, mérettel és egyéb fizikai jellemzőkkel bíró fizikai objektum. Ehelyett a
nézőben egy másik – minden itt jelenlévő számára jól ismert – térben való jelenlét érzése
alakul ki.

Tatarszkij körülnézett, mintha arra számított volna, hogy meglátja maga körül ezeket az „itt
jelenlévőket". Természetesen senkit sem fedezett fel. Kivette az asztalka alól az újonnan
teleírt lapot, megnézte, elég-e egy darabig a papír, és visszatette tenyerét az asztalkára.

Bajtársak!
A kérdés csak az, hogy tulajdonképpen ki vesz részt a televíziónézésben. Mondhatjuk-e azt,
hogy maga a néző? Megismételjük a kérdést, mivel nagyon fontos: mondhatjuk-e azt, hogy az
az ember nézi a televíziót, aki nézi?
Azt állítjuk, hogy nem. Mégpedig a következők miatt. Amikor az ember a kikapcsolt
televíziót nézte, akkor szemmozgását és figyelme irányultságát saját – ha mégoly kaotikus –
akarati impulzusai irányították. A minden képet nélkülöző fekete képernyő semmilyen hatást
sem gyakorolt szemmozgására és figyelme áramlására, illetve gyakorolt, de csak mint háttér.
A bekapcsolt televízió gyakorlatilag sohasem egyetlen kamerával felvett statikus képet
közvetít, ezért a képernyőn lévő kép sohasem háttér. Épp ellenkezőleg, ez a kép intenzív
módon változik. Néhány másodpercenként vagy kép-váltás, vagy egy másik tárgyra való
zoomolás, vagy pedig egy másik kamerára való átkapcsolás történik – a képet szüntelenül
modifikálja az operatőr és a mögötte álló rendező. A kép ezen változását
technomodifikációnak nevezzük.
Most különösen nagy figyelmet kérünk, mivel a következő állítás meglehetősen
bonyolultnak tűnik, bár a lényege nagyon egyszerű. Azon kívül olyan érzésük is támadhat,
hogy valami lényegtelen dologról van szó. Valójában bátran kijelenthetjük, hogy a második
évezred végének legfontosabb pszichés jelenségéről fogunk beszélni.
A képnek a képernyőn való, különféle technomodifikációk eredményeképpen létrejövő
változását összhangba lehet hozni egy feltételes pszichés folyamattal, amely folyamat arra
kényszeríti a televíziónézőt, hogy egyik eseményről a másikra kapcsolja át a figyelmét, és a
legérdekesebbet válassza ki a történésekből, azaz pontosan úgy irányítsa a figyelmét, ahogy
ezt megteszi helyette a forgatócsoport. Létrejön ennek a pszichés folyamatnak a virtuális
szubjektuma, amely a tévéadás ideje alatt a tévét néző ember helyett létezik, mivel úgy
belemegy a tévénéző tudatába, mint a kéz a gumikesztyűbe.
Ez hasonlít a szellemmel való megszállottság állapotához, a különbség csupán annyi, hogy
a szellem, amelyről eddig beszéltünk, nem létezik, hanem csak az általa való megszállottság
tünetei léteznek. Feltételes ez a szellem, ám a tévénéző, abban a pillanatban, amikor a
forgatócsoportra bízza, hogy önhatalmúan egyik tárgyról a másikra irányítsa figyelmét,
gyakorlatilag ezzé a szellemmé változik, és ez a valójában nem is létező szellem, millió más
nézővel együtt, őt is hatalmába keríti.
Ezt a folyamatot helyénvaló a kollektív nemlét megélésének nevezni, mivel a néző saját
tudatát helyettesítő virtuális szubjektum egyáltalán nem létezik, hiszen ez a virtuális
szubjektum csupán a vágók, operatőrök és a rendező kollektív erőfeszítésének
eredményeképpen létrejövő hatás. Másrészt viszont a televíziót néző ember számára nincs
reálisabb ennél a virtuális szubjektumnál.
Sőt: a Pu Er kolostorból való Lobszang Szu-csong tibeti szerzetes azt feltételezi, hogy
abban az esetben, ha egy bizonyos műsort – például egy futballmeccset – egyidejűleg a Föld
népességének négyötödénél többen néznének, akkor a tárgyalt virtuális hatás képes lenne az
emberek együttes tudatából kiszorítani az emberi létsíkról való kollektív karmikus látomást;
és ez beláthatatlan következményekkel járna (abszolút valószínű, hogy az olvadt fém-fürdő
pokla, a kés-erdő pokla, stb. mellett új pokol keletkezne, mégpedig az örök futballbajnokság
pokla). De számításait nem ellenőrizték, és ez mindenképpen a jövő kérdése. Bennünket
viszont nem a jövő ijesztő perspektívái, hanem a ma nem kevésbé ijesztő realitása érdekel.
Vonjuk meg az első mérleget. A kettes számú objektumnak, azaz a bekapcsolt televíziónak
az a kettes számú szubjektum, azaz a virtuális néző felel meg, aki ugyanúgy irányítaná a
figyelmét, ahogy ezt ténylegesen megteszi a montírozó- és forgatócsoport. A néző érzéseit,
gondolatait, az adrenalinnak és más hormonoknak a szervezetében való kiválasztását a külső
operatőr irányítja, tehát belső folyamatai idegen akarat függvényeivé váltak. Természetesen
az egyes számú szubjektum nem érzékeli azt a pillanatot, amikor elfojtja a kettes számú
szubjektum, úgyhogy az elfojtás után már nincs, aki érzékelné, hogy a kettes számú
szubjektum nem reális.
De nem egyszerűen nem reális (valójában ezt a szót az emberi világban mindenre
alkalmazni lehet). Nincsenek szavak nem reális voltának leírásához. Az egyik nemlétnek a
másik nemlétre való halmozása olyan légvár, amelynek szakadék az alapja. Felmerülhet a
kérdés, hogy miért kell – nem reális voltuk fokozatait méricskélve – ennyit foglalkozni ezekkel
a nemlétekkel. Ám az az igazság, hogy nagyon fontos az első és második típusú szubjektumok
közti különbség.
Az egyes számú szubjektum abban hisz, hogy a realitást az anyagi világ jelenti. A kettes
számú abban, hogy a realitást a televízióban megmutatott anyagi világ alkotja.
 Az egyes számú szubjektum illuzórikus, mivel a világ szubjektívre és objektívre való hamis
és téves felosztásának a terméke. Ám gondolatai, hangulatai kaotikus mozgása esetében is
létezik az egyes számú szubjektum, mint néző; metaforikusán azt mondhatnánk, hogy az egyes
számú szubjektum állandóan egy önmagáról szóló tévéadást néz, miközben szép lassan
elfelejti, hogy néző, és fokozatosan beleéli magát az adásba.
Ebből a szempontból a kettes számú szubjektum teljesen képtelen és leírhatatlan valami;
lényegében egy tévéadás, amely egy másik tévéadást néz. Az adásnézésnek ebben a
folyamatában részt vesznek emóciók és gondolatok, viszont abszolút nem létezik az, akinek a
tudatában létrejönnek.
A televízió programról programra való gyors kapcsolgatását – amihez azért folyamodnak,
hogy ne kelljen a reklámot nézni – szörfözésnek vagy zappingnek nevezik. A burzsoá
gondolkodás meglehetősen részletesen vizsgálta a magát a zappingnek átadó ember pszichés
állapotát és az ennek megfelelő gondolkozásmódot, amely fokozatosan bázis értékűvé válik a
mai világban. Ε jelenség kutatói azonban a zappingelésnek azt a módját vizsgálják, amikor a
tévénéző kapcsolgat programról programra.
Magának a tévénézőnek az átkapcsolása, amelyet a rendező és az operatőr irányít (azaz a
kettes számú szubjektum technomodifikáció útján való kényszerindukálása folyik) – ez a
zapping másik, erőszakos formája, és a vizsgálatával kapcsolatos munkákat gyakorlatilag
titkosítottak minden országban (Bhután kivételével, ahol betiltották a televíziózást). De a
kényszerzapping – amelynek során a tévé a tévénézőt irányító távkapcsolóvá válik – nem
egyszerűen a képsor egyik szervezési elvének, hanem a televíziós hipnotizálás, főleg a
rekláminformációs mező tudatra-hatása alapjának bizonyul. Ezért a második típusú
szubjektumot a továbbiakban nevezzük Homo Zapiensnek, vagy X3-nak.
Ismételjük meg ezt a rendkívül fontos következtetést: ahogy a tévénéző – nem óhajtván a
reklámot nézni – átkapcsolja a televíziót, úgy a kép gyors és előre nem ismert
technomodifikációja átkapcsolja magát a nézőt. A Homo Zapiens állapotába átmenvén ő
maga változik távkapcsolóval irányított tévéműsorrá. És ebben az állapotban tölti élete
jelentős részét.
Bajtársak! Az emberiség állapota ma nem egyszerűen siralmas, hanem azt lehet mondani,
hogy nincs állapota, mivel alig van ember. Nincs semmi, amire rá lehetne mutatni, azt
mondván, hogy: „Íme, ez a Homo Zapiens.” Az X3 – ez egyszerűen a sötétbe merült lélek
luminoforjának remanens fénye, egy másik film forgatásáról készült film, amely egy üres
házban megy a tévében.
Törvényszerűen felmerül a kérdés, hogy miért került a ma embere ebbe a helyzetbe? Ki
akarja elcserélni az anélkül is eltévelyedett Homo Sapienst egy köbméter X3 állapotú űrre?
A válasz természetesen nyilvánvaló: senki. De próbáljunk a keserűen abszurd helyzet fölé
emelkedni. A helyzet mélyebb megértése érdekében emlékezzünk rá, hogy a televíziózás
létének legfőbb oka a pénzmozgással kapcsolatban álló reklámtevékenység! És most a
közgazdaságtan néven ismert emberi gondolategyüttes felé kell fordítani a figyelmünket.
Közgazdaságtannak nevezik azt a hamis tudományt, amely az egyes és kettes típusú
szubjektumoknak a képzelt meggazdagodásuk hallucinatórikus folyamatához való illuzórikus
viszonyát vizsgálja.
Ε tudományág szempontja szerint minden ember egy olyan szervezetnek a sejtje, amelyet a
régmúlt korok közgazdászai Mammonnak neveztek. A teljes és végleges felszabadulás
frontjának tananyagában egyszerűen ORANUS-nak (azaz SZÁJSEGG-nek) nevezik ezt a
szervezetet. Ez a név felel meg legjobban valós természetének, és kevés teret hagy a misztikus
spekulációnak. Minden egyes sejt, azaz minden egyes, közgazdasági értelemben vett ember
egy sajátos szociális-pszichés membránnal van ellátva, amely – az oranus szervezetében a vér
vagy a nyirok szerepét játszó – pénzt be- vagy kiereszti az emberbe. A közgazdaságtan
szempontjai szerint Mammon minden sejtjének az a feladata, hogy lehetőleg minél több pénzt
vegyen fel a membránon keresztül és minél kevesebbet engedjen ki rajta.
Am az oranusnak mint egésznek a létparancsa azt követeli, hogy sejtrendszerét állandóan
erősödő pénzáram mossa át. Ezért az oranus az evolúciója során – jelenleg a
puhatestűekéhez közeli fejlődési fokon van – a legegyszerűbb idegrendszer-szerűséget, az
úgynevezett „médiát" fejlesztette ki, amelynek alapja a televíziózás. Ez az idegrendszer az
oranus virtuális szervezetében idegi hatás impulzus okát küld szét, amelyek sejt-monádjai
tevékenységét irányítják.
Ezeknek a hatásimpulzusoknak három fajtája létezik: orális, anális és elfojtó vau-
impulzusok (a „wow!” kereskedelmi indulatszó alapján).
Az orális vau-impulzus pénz elnyelésére kényszeríti a sejtet, hogy megszüntesse a sejt
önmagáról alkotott képe és a sejtnek a reklám által teremtett felettes-énje közti konfliktusból
származó szenvedést. Jegyezzük meg: nem azokról a holmikról van szó, amelyeket pénzért
meg lehet venni, hogy megtestesítsék ezt a felettes-ént, hanem magáról a pénzről. Nagyon sok
milliomos ócska göncökben és olcsó autókkal jár – de ahhoz milliomosnak kell lenni, hogy
valaki ezt megengedhesse magának. Egy koldus ilyen helyzetben kimondhatatlanul szenvedne
a kognitív disszonanciától, ezért sok szegény ember utolsó pénzéből is igyekszik drágán és jól
öltözni.
Az anális vau-impulzus pénz kiválasztására kényszeríti a sejtet, hogy élvezetet merítsen az
önmagáról alkotott kép és a felettes-én egybeeséséből.
Amennyiben a két leírt tevékenység – a pénz elnyelése és kiválasztása – ellentmondásba
kerül, akkor az anális vau-impulzus rejtett formában hat, és az ebben a helyzetben lévő ember
képes azt hinni, hogy a kielégülés nem magával a pénzköltés aktusával, hanem ennek vagy
annak a tárgynak a birtoklásával van összefüggésben. Pedig nyilvánvaló, hogy például egy
ötvenezer dolláros karóra – mint fizikai objektum – birtoklása nem képes nagyobb gyönyört
szerezni, mint egy ötvendollárosé, tehát a lényeget a pénzösszeg nagysága jelenti.
Az orális és anális vau-impulzust a záróizom funkciói alapján nevezték el, bár helyesebb
lenne a be- és kilégzéssel kapcsolatba hozni őket, mivel az általuk kiváltott érzés sajátos
pszichés fulladáshoz, vagy – ellenkezőleg – hiperventillációhoz hasonlít. Az orálo-anális
inger legnagyobb intenzitását a kaszinóban vagy pedig az értéktőzsdén való játék esetében éri
el, bár a vau-stimuláció bármilyen formát ölthet.
Az elfojtó impulzus elfojt és kiszorít az ember tudatából minden olyan impulzust, amely
zavarja az oranus sejtjével való teljes azonosságában. Ez az impulzus akkor jön létre, amikor
a pszichés ingerből hiányoznak az orálo-anális alkotók. Az elfojtó impulzus olyan jammer,
amely – intenzív akadályokat generálva – elfojtja a nemkívánatos rádióadó adását. A
működését nagyszerűen megfogalmazzák az olyan szólások, mint: Money talks, bullshit
walks18, vagy: If you are so clever show me your money! 19 Ε nélkül a hatás nélkül az oranus
nem tudná arra kényszeríteni az embereket, hogy eljátsszák sejtjeinek szerepét. Az elfojtó
impulzus hatására, amely blokkol minden finomabb pszichés folyamatot, amely nincs
közvetlen kapcsolatban a pénzmozgással, a világ kezd kizárólag az oranus megtestesüléseként
értelmet nyerni. Ez szörnyű eredményekhez vezet. Íme, hogyan fogalmazta meg látomását a
londoni ingatlantőzsde egyik brókere: „A világ az a hely, ahol a biznisz találkozik a pénzzel.”
Nem túlzás azt állítani, hogy a leírt pszichés állapot általánosan elterjedt. Minden, amivel
a modern közgazdaságtan, szociológia és kulturológia foglalkozik, lényegében az oranus
anyagcsere- és testi folyamatainak leírása.
Az oranus természete szerint parazita típusú primitív virtuális organizmus. De a sajátságát
az alkotja, hogy nem egy szervezet-donorban telepszik meg, hanem más organizmusokat tesz
a sejtjeivé. Minden egyes sejtje határtalan lehetőséggel és a szabadsághoz való természetes
joggal rendelkező emberi lény. A paradoxont az jelenti, hogy az oranus mint organizmus az
18
Pénz beszél, az üres piac hallgat. (angol)
19
Ha olyan okos vagy, mutasd meg a pénzed! (angol)
evolúciós szempontok szerint sokkal alacsonyabban áll, mint bármelyik sejtje. Számára nem
elérhető az absztrakt gondolkozás, de még az önreflexió sem. Azt lehetne mondani, hogy az
egy dollár címletű bankjegyen ábrázolt híres szem valójában semmit sem lát. Egy Ogyessza
városából való képzőművész festette oda egy piramis felszínére, és ennyi. És jobb lenne fekete
kötést tenni erre a szemre, mielőtt megvadulnak az összeesküvés-elmélet skizofréniára
hajlamos hívei.

Hirtelen eszébe jutott valami Tatarszkijnak. Levette a kezét az asztalkáról, a ceruza után
nyúlt, amellyel a dugót nyomta be a vörösboros üvegbe, és alig olvashatóan odafirkantotta a
lap sarkába:

1) Klip a Ray-Ban szemüveghez: a duce kiszabadítása, a végén Otto Skorzeny

nagytotálban, a szemén lévő kötésen felirat: Ray-Ban.
2) Nem elfelejteni: a rekl. klip/fotóplakát a Sony Black Trinitron számára. A Szabadság-
szobor. A kezében, a fáklya helyett, villódzó képcső.

Rövid gondolkozás után a Sonyt Panasonicra változtatta, és hozzáírta a szöveghez: „a

könyv helyett pedig tévéújság”. Aztán enyhe szégyenérzettel visszatette tenyerét az
asztalkára. Az sértődötten megcövekelte magát. Tatarszkij várt egy percig. Nem történt
semmi. Meg kellett fizetnie azért, hogy a romantikus fölé kerekedett benne a szakember.
Új gondolata támadt. Megint fogta a ceruzát, és befejezte a kézzel írt szöveget:

Rekl. klip/fotóplakát a Sony Black Trinitronnak. Nagytotálban egy katonai zubbony

kézelője. A kéz ujjai egy Hercegovina Flor márkájú cigarettát morzsolnak dohánnyá, és
közben az asztalon tapogatnak. Hang, erős akcentussal:
– Nem látta asz en pipámat, Gorkij elvtárs?
– Kidobtam, Sztálin elvtárs.
– Nem látok a pipatól, Gorkij elvtárs.
– Akkor nézzen egy Trinitron Plus képcsővel ellátott tévét, és visszatér a látása.
(Lehets. vált.: Macusita: ViewSonic monitor.) Meggondolni!

Amikor visszatette az asztalkára a kezét, majdnem biztos volt benne, hogy semmi sem fog
történni, és a szellem nem bocsátja meg az árulást. De alig feküdtek ujjai a hűvös fára, az
asztalka megindult:

Az oranusnak nincs se füle, se orra, se esze. És persze egyáltalán nem a gonosz

megtestesülése vagy pokolfajzat, amint a vallási biznisz oly sok résztvevője állítja. Önmagától
nem támad semmilyen kívánsága, mivel egyszerűen sohasem támad benne elvont kívánság.
Érzelmek és szándékok nélküli értelmetlen polip, amely űrt nyel el és választ ki magából.
Mindeközben mindegyik sejtjének megvan a potencionális képessége annak felismerésére,
hogy egyáltalán nem az oranus sejtje, hanem épp ellenkezőleg, az oranus mindössze agyának
egyik jelentéktelen objektuma. Éppen ennek a lehetőségnek a blokkolására kell az oranusnak
az elfojtó impulzus.
Korábban az oranusnak csak vegetatív idegrendszere létezett; az elektromos
tömegkommunikáció megjelenése viszont azzal jár együtt, hogy az evolúciós folyamat során
kialakította a központi idegrendszerét is. Az oranus legfontosabb, minden embert elérő
idegvégződése ma a televízió. Már beszéltünk róla, hogy a tévénéző tudatát hogyan
helyettesíti a virtuális Homo Zapiens tudata. Most vizsgáljuk meg a három vau-impulzus
hatásmechanizmusát.
Az ember normális állapotában elméletileg képes felismerni a vau-impulzusokat és képes
ellenállni a nyomásuknak. Ámde a tévéadással öntudatlanul összeforrt Homo Zapiens már
nem személyiség, hanem egyszerűen állapot. A kettes számú szubjektum ugyanúgy nem képes
a történések elemzésére, mint ahogy nem képes rá egy magnetofonfelvétel, amelyen
kakaskukorékolás van. Még a képernyőn zajló dolgok kritikus értékelésének felmerülő
illúziója is az indukált pszichés folyamat része.
Néhány perces időközökben a tévéműsorban – azaz a kettes számú szubjektum tudatában –
reklámblokkot mutatnak be, és mindegyik reklám olyan anális, orális és elfojtó vau-
impulzusok bonyolult és végiggondolt kombinációja, amelyek a psziché különböző kulturális
rétegeivel kerülnek rezonanciába.
Ha a reklámklip hatását durva párhuzamba akarjuk állítani a fizikai folyamatokkal, a
következőket mondhatjuk: a pácienst először elaltatják (az egyes számú szubjektumot elfojtja
a kettes számú), aztán gyorsított hipnózisnak vetik alá, és feltételes reflexkapcsolatot hoznak
létre a hipnotikus állapot minden pillanata és a páciens emlékezete között.
Egy bizonyos pillanatban a kettes számú szubjektum kikapcsolja a televíziót, és újból az
egyes számú szubjektummá, azaz átlagos emberré változik. Ezután már nem éri közvetlenül a
három vau-impulzus. De kifejlődik nála egy, a remanens mágnesességhez hasonlító effektus.
Az agya maga kezdi kitermelni az előbb őt ért hatásokat. Ezek a vau-impulzusok spontán
módon fejlődnek ki, és olyan hátteret alkotnak, amely előtt spontán módon jelenik meg a többi
gondolat. Ha a szubjektum az X3 állapotban a három vau-impulzus hatásának van kitéve,
akkor a normális állapotba visszatérve annak a három vau-tényező hatásának van kitéve,
amelyeket automatikusan generál az értelme.
Ha az ember rendszeresen és állandóan X3 állapotba kerül, és elfojtó vau-impulzussal való
besugárzásnak van kitéve, akkor ez ahhoz vezet, hogy a tudatában egy sajátos szűrő fejlődik
ki, amely csak az oralo-anális vau-tartalommal telített információ elnyelését teszi lehetővé.
Ezért az embernek még lehetősége sincs, hogy a valódi természetét firtató kérdéssel
foglalkozzon.
De mi is az ember valódi természete?
Egy sor körülménynél fogva, amelyekre most nincs helyünk kitérni, erre a kérdésre
mindenki csak maga tud válaszolni. Bármilyen szánalmas is legyen az átlagos ember
állapota, mégis van lehetősége, hogy megtalálja a választ erre a kérdésre. Ami a kettes számú
szubjektumot illeti: neki nincs meg ez a lehetősége, mivel ő maga nem létezik. Mindazonáltal
(és lehet, hogy éppen ezért) az oranus médiarendszere, amely szétküldi az információs térbe a
három vau-impulzust, az önidentifikáció igényével állítja szembe az X3-at.
És itt kezdődik a legérdekesebb és legparadoxabb dolog. Mivel a kettes számú
szubjektumnak semmilyen belső természete sincsen, számára a válaszadás egyetlen módja,
hogy azoknak a televízióban mutatott tárgyaknak a kombinációja által határozza meg magát,
amelyek nyilvánvalóan sem az ő egészét, sem részeit nem alkotják. Ez a helyzet hasonlít az
apofatikus teológiára, amikor az Isten azon keresztül határoztatik meg, hogy nincs, csak itt
apofatikus antropológiával van dolgunk.
A kettes számú szubjektumnak arra a kérdésre, hogy „Mi vagyok én?", csak az lehet a
válasza: „Én az vagyok, aki ilyen és ilyen autóval jár, ilyen és ilyen házban lakik, ilyen és
ilyen ruhát hord.” Az önidentifikáció csupán a fogyasztott termékek jegyzékének összeállítása
által lehetséges, az átalakulás pedig csak e jegyzék megváltoztatása által. Ezért a reklámozott
objektumok többsége bizonyos meghatározott személyiségtípust, jellemvonást, hajlamot és
tulajdonságot „jelöl ki magának”. Végeredmény gyanánt létrejön ezeknek a sajátságoknak,
hajlamoknak és vonásoknak egy olyan meggyőző kombinációja, amely képes egy reális
személyiség benyomását kelteni. A lehetséges kombinációk száma gyakorlatilag korlátlan, a
választás lehetősége szintén. A reklám ezt így fogalmazza meg: „Nyugodt, önmagában biztos
ember vagyok, ezért vásárolok piros papucsot.” A kettes fajtájú szubjektum, aki a
gyűjteményébe a nyugodtságot és önbizalmat is fel akarja venni, ezt annak tudatában éri el,
hogy piros papucsot kell szerezni, ami az anális vau-faktor hatására meg is valósul. A
klasszikus esetben az orálo-anális stimuláció körré zárul, mint a közismert példában az
önmaga farkába harapó kígyó: „Egymillió dollár kell, hogy házat vegyek egy gazdag
környéken, hogy legyen hol felvenni a piros papucsot, a piros papucs pedig ahhoz szükséges,
hogy megszerezzem a nyugalmat és önbizalmat, ami lehetővé teszi, hogy megkeressem az
egymillió dollárt, hogy vegyek egy házat, ahol felvehetem a piros papucsot, amivel elérem az
önbizalmat és nyugalmat.”
Ha az orálo-anális stimuláció körré zárul, úgy vehetjük, hogy a reklám-mágia elérte
célját: létrejön egy illuzórikus struktúra, amelynek nincs középpontja, holott minden tárgy és
emberi tulajdonság ezen az identity20 nevű központon keresztül kerül kölcsönviszonyba.
Identity: a második típusú szubjektum, a fejlődésnek azon a fokán, amikor képes önállóan
létezni, a három vau-impulzussal való állandó aktivizálás nélkül, csupán az agya által
önállóan generált három remanens vau-faktor hatása alatt.
Identity: a hamis ego – és ezzel mindent megmondtunk. A modern ember állapotát elemző
burzsoá gondolkozás úgy tartja, hogy hatalmas lelki hőstettet jelent, hogy valaki az identityn
keresztül áttörjön a saját egójához. Lehetséges, hogy így van, mert az ego nem
viszonylagosan létezik, az identity viszont csak viszonylagosan. A baj csak az, hogy ez
lehetetlen, mert nincs honnét, nincs hová áttörni, és nincs, aki áttörjön. Ennek ellenére
feltételezhetjük, hogy a „Vissza az egóhoz!” vagy „Előre az egóhoz!" jelszavak ebben a
helyzetben, ha nem is értelmet, de esztétikai igazolást nyernek.
A három vau-impulzusnak az emberi pszichikumban végbemenő sokkal finomabb
folyamatokra való rátevődése teremti meg a modern kultúra egész középszerű sokszínűségét.
Itt különösen nagy szerepet játszik az elfojtó impulzus. Ennek olyan a hatása, mint a
légkalapács dübörgésének, amely elnyom minden hangot. A vau-orálison és vau-análison
kívül minden más külső ingert visszatart az említett szűrő, és az ember elveszti érdeklődését
minden iránt, amiből hiányzik az orális és anális összetevő. Jelen rövid munkánkban nem
vizsgáljuk a reklám szexuális oldalát, de azt azért megjegyezzük, hogy a szex egyre
gyakrabban csak azért bizonyul vonzónak, mert azt az életenergiát szimbolizálja, amelyet
pénzzé lehet transzformálni (és nem fordítva). Ezt igazolhatja bármelyik komoly
pszichoanalitikus. Végső soron a modern ember gyakorlatilag mély hitetlenséget táplál
minden iránt, ami nincs kapcsolatban a pénz elnyelésével és kibocsátásával.
Külsőleg ez abban nyilatkozik meg, hogy az élet egyre unalmasabbá, az emberek pedig
egyre számítóbbakká és hűvösebbekké válnak. A burzsoá tudomány úgy értelmezi az új
magatartási kódot, mint az emocionális energia megőrzésére és konzerválására tett kísérletet,
amely a korporativ közgazdaság és a modern életforma követelményeivel van kapcsolatban.
Valójában nem lett kevesebb emóció az emberi életben. De az elfojtó vau-tényező állandó
hatása ahhoz vezet, hogy az ember minden emocionális energiája áttevődik az orális vagy
anális vau-tematikával összefüggő pszichés folyamatok területére. Sok burzsoá szakember
ösztönösen érzi a tömegkommunikációnak a folyamatban lévő paradigmatikus mozgásban
játszott szerepét, de mint ifjabb Allende elvtárs mondta: „a soha nem létezett fekete macskát
keresik a sötét szobában, amely soha nem lesz”. Még ha a kiszáradó, összefonnyadó „én”
protézisének nevezik is a burzsoá szakemberek a televíziót, vagy kijelentik is, hogy a média
szétfoszlatja az irreálissá vált személyiséget, a legfontosabbról megfeledkeznek.
Irreálissá csak az a személyiség válhat, amely reális volt. Léteznie kell ennek az „én”-nek,
hogy kiszáradjon és összefonnyadjon. Fentebb, továbbá eddigi munkáinkban (lásd „Az orosz
kérdés és a Sendera Luminosa”) rámutattunk e megközelítés teljesen hibás voltára.
A kiszorító vau-tényező hatására a sötét kor kultúrája és művészete az orálo-anális
tematikára redukálódik Ennek a művészetnek az alapvonását röviden szájseggűségként
lehetne meghatározni.
20
Identitás, azonosság. (angol)
 A százdolláros bankjegy kötegeivel tömött fekete táska mára a legfontosabb kulturális
szimbólummá, könyvek és filmek központi elemévé vált; az életben való mozgási pályája pedig
a legfőbb témává. Pontosabban szólva, ennek a fekete táskának a műalkotásban való jelenléte
generálja a filmvásznon vagy a szövegben történő dolgok iránti emocionális érdeklődést.
Jegyezzük meg, hogy bizonyos esetekben a táska nincs közvetlenül jelen; ilyen esetekben a
funkcióját vagy azoknak az úgynevezett sztároknak a részvétele veszi át, akikről közismert,
hogy otthon megvan nekik ez a pénzzel tömött táska, vagy pedig a film költségvetésével vagy
jegybevételével kapcsolatos tolakodó információ. A jövőben egyetlen művészeti alkotás sem
fog e táska nélkül létrejönni, és nincsenek már messze azok a filmek és könyvek, amelyek
legfőbb tartalma a Coca-Cola leplezett dicsőítése és a Pepsi elleni támadás – vagy fordítva –
lesz.
Az oralo-anális impulzusok hálózatának hatására az emberben kifejlődik egy belső auditor
(a „belső komisszárnak"-nak a piacgazdaság korára jellemző megfelelője). Folytonosan végzi
a realitásnak a tárgyak értékbecslésre redukált értékelését, és büntető funkciót tölt be azáltal,
hogy kimondhatatlan szenvedést okoz az embereknek a kognitív disszonancia miatt. Az orális
vau-impulzusnak a belső auditor által felmutatott „loser”21 zászlócska felel meg, az anális
vau-impulzusnak pedig a „winner”22 zászlócska. Az elfojtó vau-impulzusnak az az állapot
felel meg, amikor a belső auditor egyszerre emeli fel a „winner” és „loser” zászlókat.
Most nevezzük meg az identity néhány típusát:
a) orális vau-típus (domináns pattern, amely körül az emocionális és lelki élet szerveződik:
aggályos igyekezet a pénz megszerzésére).
b) anális vau-típus (domináns pattern: a pénz kéjes kibocsátása, illetve a pénzt helyettesítő
objektumokkal való – vau-exhibicionizmusnak is nevezett – manipuláció.
c) elfojtó vau-típus (lehetséges kombinációban az első kettő bármilyen variációjával): az
oralo-anális kivételével gyakorlatilag elfojt minden ingert.
Ennek az osztályozásnak a viszonylagos volta abban mutatkozik meg, hogy ugyanaz az
identity anális lehet azok számára, akik lejjebb állnak a vau-hierarchiában, és orális azok
számára, akik feljebb (természetesen önmagában semmiféle identity sem létezik, mert puszta
epifenoménről van szó). A lineáris vau-hierarchiát, amelyet a hasonló módon felsorakoztatott
identityk sokasága alkot, korporációs húrnak nevezzük. Ez egy sajátos szociális örökmozgó,
amely abból meríti az energiáját, hogy bármelyik identitynek folytonosan össze kell mérnie
magát az egy lépcsőfokkal fölötte lévővel. A folklórban ezt a nagy elvet a „To keep up with the
Johnes”23 mondás tükrözi.
A korporációs húr elve szerint megszervezett emberek zsinórra felfűzött halakra
hasonlítanak. Ám a mi esetünkben ezek a halak még élnek. Sőt az orális és anális vau-
tényezők hatására a számukra „fent”-nek tetsző irányba másznak a korporációs húron. Az
ösztön, vagy ha úgy tetszik, az élet értelme iránti vágy kényszeríti őket erre. És az élet
értelme, a közgazdaságtani metafizika szempontjai szerint: az orális identity análissá
változtatása.
A helyzet nem korlátozódik arra, hogy a három remanens vau-tényező hatásának kitett
egyed arra kényszerül, hogy identityként értelmezze önmagát. Ha egy másik emberrel
kapcsolatba lép, abban is ugyanúgy identityt lát, mint magában.
Abszolút minden, ami egy embert jellemezni tud, az oralo-anális koordinátarendszer által
már kölcsönös összefüggésbe került a sötét kor kultúrájával, és a mérhetetlen szájseggűség
kontextusában érvényesül.
A vau-ember minden szembejövőt kereskedelmi információval telített klipként elemez. A
másik ember külsejét, beszédét és viselkedését azonnal vau-szimbólumok összességeként

21
Vesztes. (angol)
22
Győztes. (angol)
23
Lépést tartani Johnesékkal. (angol)
interpretálja. Egy nagyon gyors, kontrollálhatatlan folyamat zajlik le benne, amely a tudatban
felvillanó és kihunyó anális, orális és elfojtó impulzusok egymásutániságából alakul ki, és
amelynek eredményeképpen az emberek meghatározzák egymáshoz való viszonyukat. Homo
homini lupus est – hirdeti a latin szállóige. De az ember már régóta nem farkasa az
embernek. Még csak nem is image-makere, nem is dealere, nem is killere és nem is exclusive
distributora, mint a mai szociológusok feltételezik. Minden sokkal szörnyűbb és egyszerűbb.
Az ember az ember vauja – és nem is az embernek, hanem egy pontosan ugyanolyan vaunak.
Úgyhogy a mai kulturális koordinátarendszerre kivetítve ez a latin mondás így hangzik: A Vau
a Vau Vauja.
Ez nemcsak az emberekre vonatkozik, hanem úgy egyáltalán mindenre, ami figyelmünk
mezejébe kerül. Mélységes szomorúságot érzünk, ha valamire ránézünk, értékeljük, és nem
találjuk benne az ismerős stimulánsokat. Az érzékelésünk sajátos binarizációja megy végbe:
bármely jelenség anális és orális vektorok lineáris kombinációjára bomlik. Bármely image-
nek egészen pontos pénzbeli kifejezése van. Még ha hangsúlyozottan nem kommerciális ez az
image, akkor is azonnal felmerül a kérdés, hogy milyen kommerciális értéket képvisel a
kommercionalizálatlanságnak ez a típusa. Innét támad a bárki számára ismerős érzés, hogy
minden a pénzre épül.
És valóban, minden a pénzre épül, mivel a pénz régóta önmagára épül, minden más pedig
tilalom alatt áll. Az orálo-anális csobbanások válnak az egyetlen engedélyezett pszichés
reakcióvá. Az agy minden további tevékenysége blokkolva lesz.
A második fajtájú szubjektum teljesen mechanisztikus, mivel a képcsőben folyó
elektromágneses folyamatok visszhangja. Az egyetlen szabadság, amelyet a magáénak
mondhat: a szabadság, hogy azt mondja, „vau”, amikor a soron lévő árucikket megvásárolja,
amely rendszerint egy új televízió. Éppen ezért nevezik az oranus irányító impulzusait vau-
impulzusoknak, az identityzmus tudattalan ideológiáját pedig vauerizmusnak. Ami a
vauerizmussal együtt járó politikai rendszert illeti: néha telekráciának vagy médiokráciának
nevezik, mivel ebben a rendszerben a tévéműsorok alkotják a választás, szavazás tárgyát
(illetve, mint a fentiekben bebizonyítottuk: szubjektumát is). Itt jegyezzük meg, hogy a
„demokrácia” szó – amelyet oly gyakran használnak a tömegkommunikációs eszközökben –
egyáltalán nem ugyanaz, mint a XIX. században és a XX. század elején elterjedt
„demokrácia” szó. Csupán homonímiáról van szó: a régi „demokrácia” szó a görög
„démosz”-ból ered, az új pedig a „demo-version” kifejezésből.
Most pedig vonjuk le a következtetéseket!
Az identityzmus: dualizmus, a fejlődésnek azon a fokán, amelyen a hatalmas korporációk
befejezték az emberi tudat átalakítását; az emberi tudat az orális, anális és kiszorító
vauimpulzusok állandó hatása alatt, önállóan kezdi generálni a három vau-tényezőt; e
folyamat következményeképpen a személyiség állandó és makacs elfojtása és a helyén az
úgynevezett identity megjelenése folyik. Az identityzmus három sajátsággal bíró dualizmus. Ez
a dualizmus: 1) halott; 2) rothadt; 3) animált.
Sokféleképpen lehetne meghatározni az identityt, de ez teljesen felesleges, mivel a
valóságban úgysem létezik. A történelem korábbi szakaszaiban az ember ember által és egy
absztrakt fogalom által való kizsákmányolásáról lehetett beszélni, az identityzmus korában
azonban már nem lehet kizsákmányolásról beszélni. Az identityzmus szakaszában teljesen
eltűnik a látómezőről az, akinek a szabadságáért küzdeni lehetne.
Ezért a világvége, amelyről olyan sokáig beszéltek a keresztények, és amelyhez
menthetetlenül elvezet a tudat vauerizációja, abszolút veszélytelen lesz minden tekintetben –
ugyanis eltűnik az, akit a veszedelem fenyegethetne. A világvége egyszerű tévéadás lesz. És
ez, bajtársak, kimondhatatlan örömmel tölt el bennünket.
Che Guevara, Sumeru hegy, örökkévalóság, nyár
 – Megint sumer. Mindnyájan sumerok vagyunk – suttogta Tatarszkij, és fölemelte a
tekintetét.
Az új nap szürke fénye rezgett a befüggönyzött ablakon kívül. Az asztalkától jobbra teleírt
papírstóc hevert, és rettenetesen fájtak Tatarszkij alkarjának fáradt izmai. A „burzsoá
gondolkozás” volt az egyetlen, amire a leírtakból emlékezett. Fölállt az asztaltól, az ágyhoz
ment, és ruhástul végigdőlt rajta.
„De mi az a burzsoá gondolkozás? – gondolta. – A fene tudja. Biztos a pénzről van szó. Mi
másról lenne?”
 CSENDES KIKÖTŐ

Egyetlen graffiti volt a liftben, amely az új munkahelyére vitte föl Tatarszkijt, de olyan,
hogy egyből nyilvánvalóvá vált: valahol a közelben dobog a reklámbiznisz szíve. A graffiti
egy klasszikus darabnak, a Jim Beam whisky reklámjának a változata volt, annak, amelyen
egy mezei hamburger előbb bonyolult, többemeletes szendviccsé változik, a szendvics még
komplikáltabban megrakott bagetté, a bagett pedig megint a kezdeti egyszerű hamburgerré,
ami azt bizonyította: minden visszatér a maga köreibe. Hatalmas, térbelinek rajzolt, hosszú
árnyékot vető betűkkel ez állt a fülke oldalán:

FASZ

Alatta pedig apró betűkkel a Jim Beam szlogenje:

YOU ALWAYS GET BACK TO THE BASICS24

Egyszerűen elhagyták az egész magától értetődő evolúciós sort, ami elragadtatást keltett
Tatarszkijban, és ebben a lakonizmusban egy igazi mester árnya sejlett föl. Továbbá, annak
ellenére, hogy késélen egyensúlyozott a téma, a szövegben nyoma sem volt a freudizmusnak.
Abszolút elképzelhető, hogy az ismeretlen mester a Hanyinnál dolgozó két creator kolléga
valamelyike volt. Szerjozsának és Maljutának hívták őket, és gyakorlatilag egymás tökéletes
ellentétei voltak. Szerjozsa, ez az alacsony, sovány, aranykeretes szemüveget viselő szőke
férfi, minden erejével nyugati copy-writerre akart hasonlítani, ámde mivel gőze sem volt róla,
hogy miféle szerzet a nyugati copy-writer, csupán ez irányú furcsa elképzeléseit követte, és
valami megindító és szinte már eltűnt orosz hangulat lengte körül.
Maljuta, a kopott farmeröltönyt viselő egészséges bivaly Tatarszkij sorstársa volt. Ő is
romantikus szülei meglepő és ritka nevek iránti vonzalmának áldozatává vált, akik Rettegett
Iván legkegyetlenebb pribékjének a keresztnevével stafírozták ki egy életre. De a közös
szerencsétlenség nem hozta őket közelebb egymáshoz. Amikor Maljuta szóba hozta kedvenc
témáját, a geopolitikát, Tatarszkij azt mondta, hogy szerinte az egész geopolitika lényegét a
jobb és bal agyfélteke közti megoldhatatlan konfliktus alkotja, amely bizonyos emberekkel
vele születik. Maljuta ettől kezdve ellenségesen viszonyult hozzá.
Maljuta, úgy egyáltalán, félelmetes pasas volt, lánglelkű antiszemita, de nem azért, mintha
bármilyen oka lett volna rá, hogy ne szeresse a zsidókat. Egyszerűen minden erejével
igyekezett a hazafi imidzsét hozni, abból a logikus feltételezésből kiindulva, hogy ilyen
névvel ez az egyetlen út járható valaki számára. És az összes házmesterújság, amelyekből a
világról való ismereteit merítette, egyetértett abban, hogy az antiszemitizmus a hazafias
imidzs elengedhetetlen tartozéka. Ezért, az arculatteremtésre irányuló hosszas erőfeszítései
eredményeképpen leginkább egy bugyuta, kis költségvetésű kommandósfilm libanoni
gazfickójára hasonlított. Ez a tény komolyan elgondolkoztatta Tatarszkijt: valóban olyan
bugyuták-e ezek a filmek, ha képesek a maguk képére formálni a valóságot?
Megismerkedésükkor Tatarszkij és Hanyin két munkatársa kicserélte a munkáikat
tartalmazó dossziékat; volt ebben valami az első találkozásnál egymást körbeszagolgató
kutyák kölcsönös pozicionálásából. Maljuta munkáit lapozva többször összerezzent
Tatarszkij. Az a jövő, amelyet játékos képzelettel vetített előre a Sprite-koncepcióban (álszláv
párta, amely mind tisztábban látszik a katonai hatalomátvétel fekete füstjén keresztül), teljes
nagyságában támadt fel az indigóval másolt lapokról. Különösen megdöbbentette a Harley
Davidson motor reklám-forgatókönyve.
Utca egy orosz kisvárosban. Az előtérben, de nem a középpontban – kissé elmosódva – a
24
Mindig visszatérünk az alaphoz. (angol)
néző fölé tornyosuló motorkerékpár. A távolban templom magasodik, harang szól. Éppen
befejeződött az istentisztelet, és az emberek lefelé jönnek az utcán. Az emberek közt két,
kiengedett vörös inget viselő fiatalember – lehet, hogy szabadságon lévő katonaiskolai
növendékek. Snitt: mindegyikőjük kezében egy-egy napraforgótányér. Snitt: szotyolahéjat
köpködő száj. Snitt: az előtérben – a motor kormánya és benzintankja, hátul: a hőseink, akik
gondterhelten nézik a motort. Snitt: napraforgótányérból napraforgót kiszedő ujjak. Nagytotál:
a hősök összenéznek; az egyik ezt mondja a másiknak:
– Volt nálunk egy Harli nevű szakaszvezető. Igazi fenevad volt a srác. De elitta az eszét.
– És miért? – kérdezi a másik.
– Hát azért. Nincs most itt élete az orosz embernek.
A következő kép: az egyik házból kijön egy bőrdzsekit, széles karimájú kalapot viselő
pajeszos haszid. Mellette kicsinek és soványnak tűnnek hőseink, akik önkéntelenül hátrálni
kezdenek. A haszid motorra ül, dübörögve gázt ad, és néhány másodpercen belül eltűnik –
csak a kék füstfelhő marad utána. Hőseink megint összenéznek. Az, amelyik a szakaszvezetőt
emlegette, kiköpi a szotyolahéjat, és sóhajtva így szól:
– És meddig ülnek még rá a Harlikra a Davidsonok? Ébredj, Oroszország!
(Vagy: „Íme a világtörténelem. Harley-Davidson." A szlogen lehetséges soft változata:
„Harley motorkerékpár. Davidson nélkül nem történhet semmi.")

Tatarszkij először paródiának hitte, és csak a többi szöveg olvastán jött rá, hogy a
napraforgótányér és a szotyihéj Maijuta számára pozitív esztétikai értéket jelent. Maljuta, a
házmesterújságok alapján arra a meggyőződésre jutván, hogy a szotyola elválaszthatatlan a
hazafias imidzstől, ugyanolyan önfeladóan és gondolkozás nélkül plántálta önnön keblébe az
iránta való szeretetet, mint az antiszemitizmus irántit.
A másik copy-writer, Szerjozsa, órákig lapozta a nyugati folyóiratokat, és szótárral
fordította a szlogeneket, abban a hitben, hogy amelyik az egyik féltekén megfelelt a
porszívóhoz, az abszolút jó lesz a másikon tiktakoló faliórához. Iskolázott angolságával
sokáig faggatta kokain-dealerét, egy Ali nevű pakisztánit, a kulturális kódokról és
hívószavakról, amelyekre a nyugati reklám épít. Ali sokáig élt Los Angelesben, és ha
megmagyarázni nem is tudta az érthetetlen dolgok nagy részét, de legalább meggyőzően
hazudott arról, amiről magának sem volt fogalma. Szerjozsa, talán a reklámelmélettel és a
nyugati kultúrával való bensőségesebb viszonya miatt, nagyon sokra tartotta Tatarszkij első
munkáját, amely a commandante Che-vel való spiritiszta szeánszból merített titkos
vautechnikára épült. Egy Acapulcóba utakat szervező utazási iroda reklámja volt. A szlogen
így hangzott.

VAU! ACAPULCALIPSIS NOW!

– Szuper! – mondta Szerjozsa kurtán, és megszorította Tatarszkij kezét.

Tatarszkij a maga részéről őszinte elragadtatásba esett Szerjozsa egyik korai munkájától,
amelyet maga a szerző sikertelennek tartott.

„Már nem vagy belevaló tengerész" – ilyen szemrehányást tesznek a barátaid a szomszéd
kórterem lerohanása iránti közönyöd miatt. De te csak mosolyogsz válasz gyanánt. Nem is
voltál soha tengerész – egész életedben csak e csendes kikötő felé hajóztál.

„CSENDES KIKÖTŐ" NYUGDÍJBIZTOSÍTÓ

Maljuta hozzá sem nyúlt a nyugati folyóiratokhoz: vagy a házmesterújságokat olvasta,

vagy Az istenek alkonya című szöveggyűjteményt, amelyben egész idő alatt ugyanazon a
helyen volt a könyvjelző. De Tatarszkij hamarosan csodálkozva konstatálta, hogy szellemi
beállítottságuk és személyes tulajdonságaik ilyen komoly különbözősége ellenére is egyforma
mélyre süllyedtek a szájseggűség sötét űrében. Ez részletek és jellemvonások sokaságában
mutatkozott meg. Például egyszer egy közös ismerősükről meséltek Tatarszkijnak, és az
alábbi módon írták le:
– Hát, tudod – mondta Szerjozsa –, lelkileg valami kezdő brókerhez hasonlít, aki havonta
hatszáz dollárt keres, de arra számít, hogy év végére fölmegy ezerötszázra...
– És amikor elviszi a csaját a Pizza Hutba – tette hozzá, az ujját fölemelve Maljuta –, és
elkölt kettőjükre negyven dollárt, azt hiszi, hogy most nagyon menő volt.
Ez után a mondat után Maljuta azonnal az anális vau-faktor hatása alá került: elővette a
drága maroktelefonját, megforgatta a kezében, és teljesen fölöslegesen felhívott valakit.
Azonkívül meglepően hasonló produktumot hoztak létre, amire Tatarszkij akkor jött rá,
amikor megtalálta a dossziéikban az ugyanannak a tárgynak szentelt munkáikat.
Két-három héttel Tatarszkij belépése előtt egy nagyobb megrendelésnek tett eleget Hanyin
irodája. Valami sötét alakok, akiknek gyorsan túl kellett adniuk egy nagy tétel hamis
edzőcipőn, Nike-reklámot rendeltek, mivel éppen ennek a márkának adták ki viaszosvászon
topogóikat. Az árut az elővárosi piacokon akarták placcra dobni, de olyan nagy tételről volt
szó, hogy a sötét alakok, miután bűvészkedtek egy sort a zsebszámológépeikkel, elhatározták,
megfizetik a tévéreklámot, hogy gyorsabban pörögjön az áru. Mégpedig tökös reklámot
akartak. „Olyant – mondta az egyik –, hogy egyből meghülyítse az agyukat!" Hanyin két
változatot adott nekik, Szerjozsáét és Maljutáét. Szerjozsa, aki a munkája alatt legalább tíz
angol nyelvű segédkönyvet olvasott el a reklámról, a következő szöveget szülte:

A tervezet az orosz fogyasztó széles rétegei számára a tömegkommunikációs eszközökből

ismert „Amerikai Kulturális Párhuzam" -ra (American Cultural Reference) épít – írta
pedánsan –, mégpedig a San Diegó-i Heaven's Gate okkult szekta tagjainak kollektív
öngyilkosságára, amelyet szellemtestté alakulás céljából követtek el, az azt követő, üstökösre
való utazás végett. Mint ismeretes, valamennyi öngyilkos egyszerű emeletes ágyon feküdt: a
képsor szigorú fekete-fehér tónusban készült. A halottak arcát egyszerű fekete szövet takarta,
a lábukon pedig fekete Nike sportcipő volt, a fehér jelképpel, az úgynevezett swoosh-sal. A
film ajánlott variánsa az ennek az eseménynek szentelt internetes klip esztétikáján alapul – a
tévé képernyőjén lévő képen számítógépmonitort látunk, amelynek közepén a CNN említett
felvételének közismert képeit látjuk. A klip végén, azután, hogy a Nike feliratú cipőtalpakat
elég ideig mutatják, egy ágytámla képe jelenik meg, ráragasztott whatmanpapírlappal,
amelyre fekete filctollal az üstököshöz hasonlító swoosht rajzolták:

A kamera még lejjebb süllyed, és láthatóvá válik az ugyanazzal a filctollal írt szlogen:
 JUST DO IT25

Maljuta a forgatókönyv írása közben semmit sem olvasott a latrinába való újságokon és
hazafias lapokon kívül, amelyek komor, eszkatológikus hangvételben pozícionálták a
történéseket. Viszont szemmel láthatóan sok filmet nézett. Az ő változata így nézett ki:

Utca egy dzsungelbe süppedt kis vietnami faluban. Az előtérben a Nike cégnek a harmadik
világ országaira jellemző műhelye – ezt az ajtó fölött lévő „Nike sweatshop No. 1567903”
szövegű tábla alapján tudjuk meg. Körös-körül trópusi fák magasodnak, cseng a síndarab,
amelyet harang helyett függesztettek fel a falu szélén. A műhelybe nyíló ajtó előtt egy
vietnami férfi áll, kezében Kalasnyikov géppisztoly, rajta khaki nadrág, fekete ing, ami a
Szarvasvadász című filmet juttatja eszünkbe. Snitt: két kéz a géppisztolyon. A kamera bemegy
az ajtón, és két sor munkaasztalt látunk, amelyek mellett megláncolt munkások ülnek. A
látvány a gályarabokat juttatja eszünkbe a Ben Hur című filmből. Az összes munkás
hihetetlenül régi, ócska, rongyos amerikai egyenruhában van. Ők az utolsó amerikai
hadifoglyok. Előttük az asztalokon – Nike edzőcipők az elkészültség különböző stádiumában.
Az összes hadifogolynak görbe orra és göndör, fekete haja van. (Az utóbbi mondat tollal volt
a sorok közé írva – nyilván akkor szállta meg az ihlet Maijutát, amikor már legépelte a
szöveget.) A hadifoglyok elégedetlenek valamivel – először halk zajt csapnak, aztán
csapkodni kezdik a még össze nem ragasztott cipőkkel az asztalt. Kiáltások hangzanak fel:
„Követeljük, hogy találkozhassunk az amerikai konzullal!”, „Követeljük, hogy ENSZ
tisztviselő jöjjön ide!” Hirtelen a plafonba eresztett géppisztolysorozat hangzik fel, és a
kiabálás egy pillanat alatt abbamarad. Az ajtóban a fekete inges vietnami áll, füstölgő
géppisztollyal a kezében. A helyiségben ülő összes ember ránéz. A vietnami gyengéden
végighúzza kezét a géppisztolyon, aztán mutatóujjával a legközelebbi asztal felé bök, amelyen
befejezetlen edzőcipők hevernek, és rossz angolsággal így szól:
– Just do it!
Szövegalámondás: „Nike. A jó diadalmaskodik!"

Tatarszkij egyszer egyedül találta Hanyint a szobájában, és megkérdezte tőle:

– Mondja, mi van Maljuta munkáival, átmennek néha?
– Át – mondta Hanyin, és letette a könyvet, amelyet olvasott. – Persze hogy átmennek. A
cipők ugyan amerikaiak lennének, de az orosz mentalitásnak megfelelően kell őket nyomatni.
Úgyhogy nagyon is stimmel minden. Egy kicsit persze megszerkesztjük őket, hogy ne
lehessen miattuk följelenteni.
– És a megrendelőknek tetszenek?
– Nekünk olyan megrendelőink vannak, hogy meg kell nekik magyarázni, mi tetszik nekik
és mi nem. Meg aztán miért rendelnek nálunk reklámot?
Tatarszkij megvonta a vállát.
– Na, mondd csak, mondd!
– Hogy eladják az árut – mondta Tatarszkij.
– Az Amerikában van.
– Hát akkor azért, hogy menőnek érezzék magukat.
– Az három éve volt – mondta Hanyin tanárosan. – Most egészen másképp áll a dolog.
Most a megrendelő azt akarja megmutatni azoknak a nagy embereknek, akik figyelemmel
kísérik a képernyőn és az életben történő dolgokat, hogy ki tud dobni az ablakon egymillió
dollárt. Ezért annál jobb, minél rosszabb a reklám. A nézőben persze az az érzés marad meg,
hogy a megrendelő és a reklámkészítő is totál hülye, de a megfigyelő agyában – és Hanyin
fölemelte a mutatóujját és bölcsre igazította a tekintetét –, olyan impulzus támad, hogy vajon
25
Egyszerűen tedd meg! (angol)
mennyibe került ez az egész. És a hirdetőről az lesz a végkövetkeztetése, hogy ugyan totál
hülye, de jól megy neki a bolt, ha ennyiszer le tud adatni valami marhaságot a tévében. És ez
a legjobb reklám. Az ilyen embernek bárhol szó nélkül adnak kölcsönt.
– Ravasz.
– Al Rice-nál nem találsz ilyent.
– Es hol lehet ilyen mély életismeretre szert tenni? – kérdezte Tatarszkij.
– Magában az életben – mondta meggyőződéssel Hanyin.
Tatarszkij a Hanyin előtt lévő könyvre nézett. Pontosan úgy festett, mint Dale Carnegie
központi bizottsági tagok számára készített titkos kiadványa: a borítón háromjegyű szám, a
példány száma, alatta pedig gépírással a cím: Virtuális biznisz és a kommunikációs módok.
Több papírszelet is volt benne könyvjelző gyanánt, és az egyiken ezt a megjegyzést olvasta
Tatarszkij: „Szugg. ingerküszöb alatti reklám".
– Ez valami komputeres dolog? – kérdezte. Hanyin az íróasztalfiókba dugta a könyvet.
– Nem – mondta kelletlenül. – Pontosan a virtuális bizniszről szól.
– Az meg micsoda?
– Ha rövid akarok lenni – mondta Hanyin –, olyan biznisz, amelyben lényegében a tér és
az idő alkotja az árut.
– Az meg hogy lehet?
– Hát, pont úgy, ahogy minálunk van. Nézd, ebben az országban már régóta nem termelnek
semmit. Te készítettél legalább egy orosz termékhez reklámtervet?
– Nem jut eszembe – válaszolta Tatarszkij. – Bár, várjunk csak, volt egy, a
Kalasnyikovhoz. De az is inkább imidzs-reklám volt.
– Na ugye – mondta Hanyin. – Mi az orosz gazdasági csoda legfőbb sajátsága? Az orosz
gazdasági csoda legfőbb sajátsága az, hogy a gazdaság egyre mélyebben süllyed a picsába,
közben viszont a biznisz fejlődik, erősödik és kilép a nemzetközi színtérre. Akkor most
mondd meg, hogy mivel kereskednek azok, akiket magad körül látsz?
– Mivel?
– Azzal, ami teljesen anyagtalan. Adásidővel és reklámfelülettel, reklámtérrel az
újságokban és az utcákon. De az idő önmagában még nem adásidő, mint ahogy a tér sem
reklámtér. A fizikus Einstein tudta először egyesíteni a teret és az időt a negyedik dimenzión
keresztül. Volt neki egy relativitáselmélete; talán hallottál róla. A szovjethatalom is egyesítette
a teret és az időt, de paradox módon, és erről te is tudsz: felsorakoztatták a rabokat, ásót adtak
a kezükbe, és megparancsolták nekik, hogy a kerítéstől déli tizenkettőig ássanak árkot. De
most nagyon egyszerűen megy a dolog: egy perc adásidő a fő műsoridőben ugyanannyiba
kerül, mint két színes hasáb valamelyik országos napilapban.
– Azaz a pénz a negyedik dimenzió? – Kérdezte Tatarszkij.
Hanyin bólintott.
– Sőt – mondta –, a monetáris fenomenológia nézőpontjából ez az a szubsztancia,
amelyből felépül a világ. Volt egy amerikai filozófus, Robert Pirsig, aki úgy gondolta, hogy a
világ morális értékekből áll. De ezt csak a hatvanas években hihette valaki; hisz tudod: a
Beatles, az LSD. Azóta sok minden világossá vált. Hallottál az űrhajóssztrájkról?
– Valami rémlik – mondta Tatarszkij, akinek homályosan eszébe jutott egy újságcikk.
– Az űrhajósaink húsz-harmincezer dollárt kapnak egy repülésért. Az amerikaiak viszont
két-háromszázezret. És erre a mieink azt mondták: „Harminc rongyért nem fogunk repülni, mi
is a háromszázezer felé akarunk repülni." És ez mit jelent? Ez azt jelenti, hogy valójában nem
a titokzatos csillagok vibráló fénye, hanem meghatározott mennyiségű keményvaluta felé
repülnek. És ez a kozmosz törvénye. A tér és idő nem lineáris volta pedig azt jelenti, hogy az
amerikaiak is, mi is ugyanannyi üzemanyagmennyiséget égetünk el, ugyanannyi
kilométermennyiséget repülünk be, hogy abszolút különböző pénzösszegekhez jussunk el. És
ez az univerzum egyik legfőbb titka...
 Hanyin hirtelen elhallgatott, és körülményesen rágyújtott.
– Röviden, még nem egészen világos minden – mondta, és látszott, hogy más irányt akar
szabni a beszélgetésnek –, de azt hiszem, hogy lényegében a rubel ugyanolyan
kimeríthetetlen, mint a dollár. Most pedig menj dolgozni.
– És elolvashatom majd? – kérdezte Tatarszkij, és fejével az asztal felé bökött, amelynek
fiókjába Hanyin eltette a titkos segédkönyvet. – A közös fejlődés végett?
– Idővel – mondta Hanyin, és sziruposan elmosolyodott.
De Tatarszkij lassan titkos segédkönyvek nélkül is kezdett kiigazodni a virtuális biznisz
korának kommunikációs módjai közt. Mint munkatársait megfigyelve hamar rájött, ezeknek a
módoknak az alapját az úgynevezett fekete pr, vagy ahogy Hanyin egészen kimondta, a black
public relations alkotta. Amikor Tatarszkij először hallotta ezeket a szavakat, egy pillanatra
feltámadt lelkében az irodalmi főiskolás dalnok, aki komor basszusán zengi Viszockij
modorában: „Sors szekerébe fogott fekete piár..." Valójában persze semmi romantikus sem
volt ebben a zord hangzású szókapcsolatban. De annak a negatív kontextusnak is híján volt,
amelyet a szcientológusok és Ron Hubbard egyéb követői teremtenek körülötte, akik a
tömegkommunikációs eszközökön keresztül vezetett támadást értik a black pr alatt.
A valóságban persze mindez egész másképp volt: a reklám, az emberi tevékenység egyéb
formáihoz hasonlóan, a hideg, végtelen orosz térségekben elválaszthatatlanul összeforrt a
fekete kápéval, ami a gyakorlatban két dolgot jelentett. Először is, az újságírók szemrebbenés
nélkül becsapták saját folyóiratukat, lapjukat, amikor pénzt fogadtak el azoktól, akik mintegy
természetes módon kerültek érdeklődési mezejükbe; és nemcsak az éttermeknek kellett
fizetniük, amelyek a Maximhoz óhajtották hasonlíttatni magukat, hanem az íróknak is, akik
azt akarták, hogy Márquezzel mérjék őket, amitől az irodalom – és étteremkritika közti határ
mind jobban elmosódott. Másodszor, a copy-writerek is szívesen becsapták ügynökségeiket,
amint rajtuk keresztül ügyfeleket szereztek, és szóban megegyeztek velük a főnökség háta
mögött. Miután alaposabban körülnézett, Tatarszkij is erre a talajra lépett, és egyből sikert ért
el.
Elsőre átment a Diesel-farmer distributorának készített, az orosz folklórra építő tervezete.
Durva, sőt vásári szintű változat volt, amelyet a „Nemkóla – Nyikola nyakolaja" szellemében
kent le Tatarszkij. A képsor a következő volt: egy hatalmas, dízel- és kenőolajban fürdő,
betonon álló dízel teherautó mellett két dagadt, bajszos idióta áll, mindkettő teljesen meztelen
(ez valószínűleg a West cigarettareklámban meg nem valósult nyugati utazás visszhangja
volt). Mellettük homokos folyópart: a két cimbora testén lévő hatalmas vízcseppek alapján
nyilvánvaló, hogy éppen csak kijöttek a vízből. A szemérmüket kézzel takarva, álmélkodva
merednek a néző szemébe. A szöveg imigyen szóla:

IVAN ILJICS ÉS VELE ÉN

EGY DÍZELTEHERREL JÁRUNK.
A DIESEL-SZERKÓNK LENYÚLTÁK
KÉT FASZKALAP – NINCSEN PÁRUNK!

Tatarszkij általában a pr-os vizesnyolcasokkal került kapcsolatba, de most a cég

társtulajdonosához hívták be, aki a Diesel distributora akart lenni. Komor, korrekt fiatalember
volt. Néhányszor elolvasta a két kis lapot, elhümmögte magát, gondolkozott egy sort,
csöngetett a titkárnőnek, és megkérte, hogy készítse elő a szerződést. Fél óra múlva Tatarszkij
kábultan lépett ki az utcára, belső zsebében egy boríték, kétezerötszáz dollárral és a
szerződéssel, hogy minden kizárólagos jogot átenged a fiatalember cégének.
Az új időkhöz képes fantasztikus fogás volt. Tatarszkij, igyekezvén megtartani kezében a
szerencse kék madarának farkát, rögvest létrehozott egy analóg produkciót. A folklór-
imitációja meglehetősen közönséges volt (különben ez nem befolyásolta a piaci értékét),
viszont kevés szóval is sokat mondott.

NŐNAPRA, MÁNYA, NYAKÉKET

KAPSZ TŐLEM – MÁRKÁJA: DEE BEERS.
KAPSZ ARMANI FÜLBEVALÓT,
ÉS MEGBASZLAK – FUSS EL, HA BÍRSZ!

A versikét Tatarszkij a Dieseles reklám tökéletes klónjának érezte. Átvillant fején a gyanú,
hogy a hősnő minőségében ugyanaz a Mányka libbent ki Léthéből, aki utolsó versében („Mi
az a nyár? – Az ősz") tűnt fel, a nyaklánccal és a fülbevalóval pedig a világ színfalak mögötti
aknamunkát folytató szabadkőművesei fizettek a pókokkal teli fürdőház mégiscsak
megvalósult árulásáért. De rögtön elhessentette ezt a gondolatot, mint funkció nélkülit. Meg
úgy egyáltalán, nehezen tudta elhinni, hogy nemrég még annyi időt töltött ostoba rímek
keresésével, amelyeket már rég elvetett a piacgazdaságot folytató demokráciák költészete.
Egyszerűen elképzelhetetlennek tűnt számára, hogy mindössze pár évvel ezelőtt még olyan
lágy volt az élet és annyira nem kötelezett semmire, hogy abszolút ki nem fizetődő szellemi
halál-szaltókra lehetett pazarolni a mentális energia kilowattjait.
A második csasztuska olyan gennyesen csengett, hogy a moszkvai életet irányító
irracionális fogalmak szerint egyszerűen át kellett mennie. De Tatarszkij valahogy nem tudott
bejutni a Dee Beers márkaképviseletére, de még a pr részlegére sem; az az érzése támadt,
hogy a levegőbe ugrálva az udvariasan hallgató semmit akarja megfogni. Az Armani pedig,
mint kiderült, egyáltalán nem reklámozott Moszkvában, mivel egyetlen butikja sem volt itt. A
fülbevaló két aprócska Jeszenyinként függött Tatarszkij lelkén, és a tavaszi népies-folklorisz-
tikus áram elült a lelkében.
Néhány hónap múlva pedig véletlenül tudomást szerzett egy teljesen megalázó
körülményről: kiderült, hogy a Diesel reménybeli distributora nem azért fizetett, mert fel
akarta használni a csasztuskáját, hanem inkább babonából. Az üzlettársát – a többségi
tulajdonost – tényleg Ivan Iljicsnek hívták, és a Tatarszkijnak eszközölt kifizetés sajátos
kísérlet volt, hogy megvesztegesse a gonosz és vesébe látó sámánt, aki túl sokra jött rá.
Tatarszkijt csak az az értesülés vigasztalta, hogy végül lenyúlták a két faszkalap Dieselét: Ivan
Iljics és az üzlettársa nem lett distributor.
Mindazonáltal a fekete pr sokkal széleskörűbb és jelentősebb valami volt, mint egyszerűen
a fehérje alapú testek megélhetési forrása a negyedik hatalom korszakában. De Tatarszkij
képtelen volt ennek a valaminek a természetéről való különféle sejtéseit egy világos és
egységes értelmezéssé egyesíteni. Valami hiányzott hozzá.
A public relations az emberek egymáshoz való viszonyát jelenti – írta lila vehemenciával a
jegyzetfüzetébe. – Az emberek pénzt akarnak keresni, hogy szabadok legyenek, vagy
legalábbis lélegzetvételnyi szünethez jussanak folytonos szenvedéseik közepette. És mi, copy-
writerek olyan oldalával fordítjuk a valóságot a target people szeme elé, hogy egyszer egy
vasaló, máskor egy intimbetét, megint máskor egy limonádéfajta szimbolizálja a szabadságot.
Ezért fizetnek bennünket. Ezt nyomatjuk nekik a képernyőről, aztán ezt nyomatják
egymásnak és nekünk, a szerzőknek; olyan ez, mint a sugárfertőzés, amikor már nem számít,
hogy pontosan ki robbantotta fel a bombát. Mindenki igyekszik megmutatni a másiknak, hogy
már elérte a szabadságot, és végeredményképpen mást sem teszünk, mint a kapcsolattartás és
barátság örve alatt mindenféle fekete kabátokat, mobiltelefonokat és bőrüléses kabrioleteket
nyomatunk egymásnak. Ez egy önmagába záruló kör, és fekete pr-nak hívják.
Tatarszkij úgy belemerült az e jelenség természetéről való gondolataiba, hogy meg sem
lepődött, amikor egyszer Hanyin megállította a folyosón, megfogta a gombját, és ezt mondta
neki:
– Látom, hogy most már minden világos a fekete pr-rel kapcsolatban.
 – Majdnem – mondta automatikusan Tatarszkij, aki nemsokkal ezelőtt éppen ezen a témán
gondolkozott. – Csak valami központi elem hiányzik.
– Majd én megmondom neked, hogy mi az. Annak a megértése hiányzik, hogy a black
public relations csak elméletben létezik. Az életben viszont csak a szürke pr-nek van helye.
– Ez érdekes – jött tűzbe Tatarszkij –, ez nagyon érdekes! Fantasztikus! És ez mit jelent a
gyakorlatban?
– A gyakorlatban azt jelenti, hogy tejelned kell!
Tatarszkij összerezzent. Egy pillanat alatt elszálltak az eddigi gőzös gondolatai, és vészes
világosság támadt az agyában.
– Mármint hogyhogy? – rebegte.
Hanyin karon fogta és vezetni kezdte a folyosón.
– Kaptál két rongyot a Dieselért? – kérdezte.
– Igen – válaszolta bizonytalanul Tatarszkij. Hanyin kissé behajlította a középső és gyűrűs
ujját; egyrészt még nem mutatott fenyegető „ujjat", másrészt viszont mintha mégis mutatta
volna.
– Most pedig jegyezd meg – mondta halkan –, hogy amíg itt dolgozol, az én emberem
vagy. Minden tekintetben. Ezért a számításaim azt mutatják, hogy egy rongy az enyém. Vagy
azt akarod, hogy bekeményítsek?
– De én... szívesen – dödögte a megrökönyödött Tatarszkij. – Azaz éppen hogy nem
akarok... Azaz akarok... Magamtól is osztozni akartam, csak nem tudtam, hogyan hozzam
szóba.
– Csak ne feszélyezd magad! Mert különben mindenféle gondolatai támadhatnak az
embernek. Tudod mit? Látogass meg ma este! Piálgatunk, elbeszélgetünk. És egyúttal a
manival is megdobhatsz.
Hanyin egy nagy, frissen felújított lakásban élt. Az arany zárral ellátott, cirádás
tölgyfaajtók láttán meghökkent Tatarszkij; azért hökkent meg, mert a fa már megrepedezett,
és az ujjnyi vastag repedéseket gittel kenték el úgy-ahogy. Hanyin már részegen fogadta.
Fantasztikus hangulatban volt; összehúzta a szemöldökét és legyintett, amikor Tatarszkij a
küszöbről feléje nyújtotta a borítékot, mintha meg lenne bántva a nagy ügybuzgalom láttán,
de mindjárt a legyintés ívének a végén elvette a borítékot, és rögtön eltette.
– Gyere – mondta –, Liza kajával vár.
Liza magas, bőrradíroktól vörös arcú asszony volt. „Galambocskával", azaz oroszos töltött
káposztával kínálta Tatarszkijt, amit az kisgyerekkorától utált, mert élve megfőzött galambnak
gondolta a töltelékeket. Sok vodkát ivott, hogy leküzdje az undorát, és amikor a desszerthez
értek, már majdnem olyan részeg volt, mint Hanyin, ami jelentősen megkönnyítette a
kapcsolattartást.
– Az meg micsoda? – bökött az állával a fal felé Tatarszkij.
Egy Sztálin korabeli plakát reprodukciója lógott a falon: sárga bojtos nehéz vörös zászlók,
és a köztük lévő résben derűsen kéklett a Lomonoszov Egyetem épülete. Nyilvánvaló volt,
hogy legalább húsz évvel Tatarszkij születése előtt készült, viszont a nyomtatás egészen friss
volt.
– Ez? Ezt egy srác csinálta számítógéppel, aki előtted volt a cégnél – válaszolta Hanyin. –
Látod, kivette a sarlót és kalapácsot, és a Coca-Colát és a Coke-ot dolgozta be helyettük.
– Tényleg – csodálkozott Tatarszkij. – Nem is veszi észre rögtön az ember, olyan kis
sárgák.
– Ha jobban odafigyelsz, akkor észreveszed. Azelőtt az íróasztalom fölött lógott, de csípte
a fiúk szemét. Maljuta amiatt sértődött meg, amit a zászlóval műveltek, Szerjozsa meg amiatt,
amit a kólával. Haza kellett hozni.
– Maljutának nem tetszett? – csodálkozott Tatarszkij. – De hát olyan feliratok vannak az
asztala fölött... Látta, hogy mit ragasztott ki tegnap?
 – Még nem.
– Az van kiírva, hogy: „Hogy állunk a pénzzel?" Jó, ez oké, ezt az impulzust értjük. De
most alulra azt tette ki, hogy: „Minden valamirevaló brand – egy igazi legendát jelent, Iván
osztályrésze a harag – hisz az orosz itt csak ráfarag, hanem az összes Ábrahám – hogy mit
akar, azt tudja ám!"
– És?
És Tatarszkij megértette, hogy Hanyin tényleg nem lát semmi furcsát ezekben a
szentenciákban. Sőt ő maga is megszűnt benne valami furcsát látni.
– Nem értettem, mit jelent az, hogy „Minden valamirevaló brand – egy igazi legendát
jelent".
– Legenda? így fordítják nálunk a „brand essence" kifejezést. Azaz az egész imidzs-
politika koncentrált kifejezését. Például a Marlboro legendája: az igazi férfiak országa. A
Parliament legendája: dzsessz... – és így tovább. Mi az, nem tudtad?
– Dehogynem, tudom, persze hogy tudom. Minek néz engem? Egyszerűen csak nagyon
furcsán fordítják.
– Ez van – mondta Hanyin. – Ázsia. Tatarszkij fölállt az asztaltól.
– Hol a vécé? – kérdezte.
– A következő ajtó, mint a konyháknál lenni szokott.
Tatarszkij tekintete a vécében egy gyémánt nyakék „Dee Beers. Diamonds are forever" 26
feliratú fényképére esett, amely az ajtóval szemben lógott a falon. A látvány kissé megzavarta,
és néhány pillanatig eszébe sem jutott, hogy miért jött ki. Amikor aztán kapcsolt, leszakított
egy vécépapírlapot, és ezt írta rá:
1) Brand-esszencia (legenda). Az összes koncepcióban ezt írni a „pszichológiai
kristályosodás" helyett.
2) A Parliament a tankokkal a hídon: kicserélni a szlogent. A „haza füstje" helyett: „All that
jazz". Plakát-variáns: Grebenscsikov egy domb tetején ül lótuszülésben és cigarettára gyújt. A
látóhatár szélén: Moszkva templomkupolái. A domb alatt: út, amelyre egy tankoszlop gördül
rá. Szlogen:

PARLIAMENT
A DZSESSZ MÉG HÁTRAVAN

A szivarzsebébe dugta a papírt, a konspiráció végett lehúzta a vécét, visszament a

konyhába és a vörös zászlós Coca-Cola plakáthoz lépett.
– Egyszerűen fantasztikus – mondta. – Milyen jól beleillik, hm?
– Miért, mit hittél. Nincs min csodálkozni. Tudod, hogy van spanyolul az, hogy „reklám"?
– Hanyin csuklott. – „Propaganda." Hiszen mi ketten ideológiai munkások vagyunk, ha még
nem jöttél volna rá. Propagandisták és agitátorok. Én egyébként ideológiai vonalon
dolgoztam. A Komszomol KB szintjén. Mára az összes barátom bankár, egyedül én...
Úgyhogy nekem nem is kellett átállítani magam. Régen az volt, hogy: „Egy ember – semmi, a
kollektíva – minden"; ma: „Az imidzs – semmi, a vágy – minden". Az agitprop nem vész el,
csak a szavak változnak.
Tatarszkijnak nyomasztó sejtése támadt.
– Mondja csak – mondta, az asztal mellé ülve –, véletlenül nem szólalt fel a Moszkva
környéki aktívagyűléseken?
– Felszólaltam – válaszolta Hanyin. – Miért?
– Firszanovkában?
– Firszanovkában.
– Hát erről van szó – mondta Tatarszkij, és fölhajtotta a vodkáját. – Egész idő alatt az az
26
Dee Beers. Briliáns mindörökké. (angol)
érzésem, hogy ismerős az arca, de sehogy sem jut eszembe, hogy honnét. Csak akkor nem
volt szakálla.
– Mi az, te is Firszanovkába jártál? – csodálkozott rá vidáman Hanyin.
– Egyszer voltam – válaszolta Tatarszkij. – Olyan részegen jött ki a szónoki emelvényre,
hogy azt hittem, egyből elhányja magát, ha kinyitja a száját.
– Na-na, a feleségem előtt csak ne nagyon... Bár igaz, tényleg inni jártunk ki. Aranykor.
– Mit számított a részegség? Olyan beszédet nyomott le... – folytatta Tatarszkij. – Én akkor
az Irodalmi Főiskolára készültem, és teljesen elkenődtem. Irigyeltem. Azért, mert
megértettem, hogy soha nem tanulok meg így manipulálni a szavakkal. Semmi értelme, de
úgy megfogja az embert, hogy rögtön ért mindent. Azaz, nem azt érti, amit a másik mondani
akar, mert tulajdonképpen semmit sem akar mondani, hanem az életről ért meg mindent.
Gondolom, azért is tartották ezeket az aktívaértekezleteket. Aznap este nekiültem, hogy írjak
egy szonettet, de helyette leittam magam.
– És miről beszéltem, emlékszel rá? – kérdezte Hanyin. Látszott, hogy kellemes
emlékeznie.
– Valamit a huszonhetedik pártkongresszusról és a jelentőségéről.
Hanyin megköszörülte a torkát, és rákezdett:
– Azt hiszem, hogy nektek, komszomol aktivistáknak nem kell elmagyarázni, hogy pártunk
huszonhetedik kongresszusának határozatait miért kell nemcsak jelentősnek, hanem
mérföldkő-jelentőségűnek tartani. Mindazonáltal e két fogalom közti metodológiai különbség
gyakran még az agitátorok és propagandisták közt is értetlenséggel találkozik. Pedig a
propagandisták és agitátorok a holnap építészei, és semmi érthetetlen sem lehet számukra a
tervben, amely alapján a jövőt építeniük kell...
Itt egy nagyot csuklott, és elvesztette a fonalat.
– Ez az – mondta Tatarszkij –, most már magára ismerek. A legfantasztikusabb az, hogy
tényleg egy órán keresztül magyarázta a jelentős és a mérföldkő-jelentőségű közti
módszertani különbséget, és teljesen értettem minden egyes mondatát. De amikor bármelyik
két mondatot együtt akarta megérteni az ember, mintha fal állta volna az útját... Lehetetlen. És
a saját szavaimmal sem tudtam volna elmondani. Másrészt viszont... Hogy kell azt érteni,
hogy: „Just do it”? És mi a módszertani különbség a „Just do it” és a „Just be” közt?
– Épp az előbb mondtam – mondta Hanyin, miközben vodkát töltött. – Ez is propaganda.
– Miért csak így isztok, fiúk? – szólalt meg Liza, aki eddig csendben volt. – Legalább
pohárköszöntőt mondana valamelyikőtök.
– Tényleg, mondjál pohárköszöntőt! – mondta Hanyin, és megint csuklott. – De olyant,
hogy ne csak jelentős, hanem mérföldkő-jelentőségű legyen. Úgy mondd, mint
komszomolista a kommunistának, érted?
Az asztal szélébe fogódzkodva fölállt Tatarszkij. A plakátot nézve gondolkozott, fölemelte
a poharat, és ezt mondta:
– Elvtársak! Az imidzsek tengerébe fojtjuk az orosz burzsoáziát!
 BABILONI BÉLYEG

Amikor hazaért, akkora energia támadt föl Tatarszkijban, amekkorára már régóta nem
emlékezett. Hanyin metamorfózisa olyan furcsa perspektívába állította az egész közelmúltat,
hogy ezután muszáj volt valami csodának történnie. Azon töprengve, hogy mivel foglalja le
magát, néhányszor nyugtalanul körbejárta a lakást, és eszébe jutott a Szegény Emberekben
vett bélyeg. Még mindig ott volt az asztalfiókban; egész eddig nem volt rá alkalom, hogy
bekapja, meg félt is ettől.
Az asztalhoz ment, kivette a bélyeget a fiókból, és figyelmesen megnézte. Egy hegyes
szakállú arc mosolygott rá; az ismeretlen furcsa, félig sisaknak, félig keskeny karimájú
sipkának látszó fejfedőt viselt. „Ha sipka van rajta – gondolta –, akkor bohóc. Tehát vidám
leszek tőle.” Azzal bekapta a bélyeget, a fogával kis kásacsomóvá zúzta és lenyelte. Aztán a
rekamiéra feküdt és várt.
De aztán unni kezdte, hogy csak úgy fekszik. Fölállt, rágyújtott és megint föl-alá járkált. A
faliszekrényhez érve eszébe jutott, hogy Moszkva melletti kalandja óta feléje se nézett a
Tiamat-2 féle dossziénak. Az elfojtás klasszikus esete volt: egyszer sem jutott eszébe, hogy el
akarja olvasni a benne lévő anyagot, ugyanakkor viszont, mintha mégsem feledkezett volna
meg róla. Ugyanúgy volt a dossziéval is, mint a bélyeggel, mintha mindkettőt arra a
különleges alkalomra tartogatta volna, amely az élet normális és szerencsés folyása esetében
nem érkezik el. Levette a gyorsfűzőt a felső polcról, és visszament a szobába. Sok, lapokra
ragasztott fénykép volt a dossziéban. Alig nyitotta ki a gyorsfűzőt, az egyik kiesett. Fölvette a
földről.
A kép egy féldombormű részletét ábrázolta; az ég látszott rajta, hatalmas, kőből faragott
csillagokkal. A felvétel alsó részén két égnek emelt, a fénykép szélével elvágott tenyeret
látott. A csillagok valódi csillagok voltak: ősiek, hatalmasak és élők. Az ilyen csillagok már
rég kihunytak az emberek számára, és csak a hősöknek maradtak meg a vízözön előtti faragott
köveken. Bár persze, gondolta Tatarszkij, maguk a csillagok aligha változtak, az emberek
változtak meg. Mindegyik csillag egy központi körből és nyolc hegyes sugárból állt, amelyek
közt szimmetrikus hullámvonalak nyalábjai kígyóztak.
Tatarszkij észrevette, hogy a hullámvonalak körül alig látható vöröseszöld fonalak
villognak; olyan érzése volt, mintha rosszul beállított monitort nézne. A fénykép sima felülete
szivárványszínű brilles csillogásba kezdett, és vibrálása lassan jobban lekötötte Tatarszkij
fígyelmét, mint az, amit a kép ábrázolt. „Elkezdődött – gondolta. – Tényleg, milyen
gyorsan...”
Amikor megtalálta a lapot, amelyről levált a fénykép, végighúzta nyelvét a kiszáradt
kazeinragasztó-folton, és visszatette a helyére a felvételt. Aztán óvatosan megfordította a lapot
és végigsimított rajta a tenyerével, hogy biztosan ráragadjon a fénykép. Amikor a következő
képre nézett, majdnem elejtette a dossziét.
A fényképen ugyanaz az arc szerepelt, mint a bélyegen. Más beállításban – profilban –
ábrázolta, de semmi kétség sem volt, hogy ugyanaz.
A kép az előbbi féldomborműről készült teljes felvétel volt. Tatarszkij ráismert a részletre a
csillagokkal, amelyek most kicsik voltak és nehezen lehetett őket kivenni, a feléjük emelt két
kéz pedig, mint kiderült, egy aprócska emberhez tartozott, aki rettegést sugárzó pózba
merevedve egy épület tetején állt.
A dombormű központi alakja, akinek az arcára ráismert Tatarszkij, többszörösen nagyobb
volt, mint ez a tetőn álló figura és a körülötte lévő többi ember. Hegyes vassüveget viselő férfi
volt, titokzatos félrészeg mosollyal az ajkán. Az arca furcsán, sőt hülyén mutatott az ókori
domborművön; annyira a mi fajtánk volt, hogy Tatarszkij nyugodtan elhitte volna, hogy a
dombormű nem háromezer éve készült Ninivében, hanem a múlt év végén Jerevánban vagy
Kalkuttában. Egy ókori sumernak dukáló szimmetrikus csigás fürtökből álló lapátszakáll
helyett ritka kecskeszakálla volt, amitől részben Richelieu bíborosra, részben Samu bácsira,
részben Lenin apóra hasonlított.
Tatarszkij gyorsan átfordította a lapot, és a fényképhez tartozó szövegre esett a tekintete:
„Enkidu (Enki teremtette) – halászisten, Enki isten (a föld uralkodója) szolgája. A Nagy
Szerencsejáték védőistene. A csatornákról is ő gondoskodik; továbbá ismeretesek az
Enkiduhoz intézett, a gyomor és a béltraktus megbetegedései elleni varázsigék. Agyagból
teremtetett, mint az ótestamentumi Ádám – úgy tartották, hogy a Szerencsejáték válaszait
tartalmazó agyagtáblák Enki testét alkotják, a templomában készített rituális ital pedig a
vére.
Nehezére esett az olvasás: alig tudta felfogni a szöveg értelmét, a betűk pedig
szivárványszínben játszottak és hunyorogtak. Részletesen szemügyre vette az istenség képét.
Enkidu ovális lemezkékkel borított palástba burkolózott, a két kezében két, a föld felé legyező
alakban kitáruló húr-nyalábot tartott, és így Gulliverhez hasonlított, akit a liliputiak a kezéhez
erősített kötelekkel akarnak lefogni. Nem voltak a közelben mesterséges tavak és csatornák,
amelyekről gondoskodnia kellett volna; égő városon ment keresztül, amelynek két-
háromemeletes házai a derekáig értek. Egyformán szétvetett karú, földre döntött testek
hevertek a lába alatt; Tatarszkij egyértelmű kapcsolatot fedezett fel a sumer művészet és a
szocreál közt, amikor rájuk pillantott. A kép legérdekesebb részét az Enkidu kezéből
szétágazó húrok jelentették. Mindegyik húr egy nagy kerékben végződött, amelynek közepén,
durván megrajzolt szemmel, egy háromszög volt. A húrokra emberi testek fűződtek fel, akár a
halak, amelyeket damilon szárított Tatarszkij gyermekkorában az udvaron.
A következő oldalon a féldombormű kinagyított részletét lehetett látni, a húron lévő
emberekkel. Tatarszkijt enyhe hányinger fogta el. A dombormű undorító naturalizmussal
ábrázolta azt, ahogy a kötél bemegy a kis emberalakok száján és kijön a fenekükön. Néhány
alak szétvetette a karját, mások a fejükhöz szorították, a köztük lévő térben pedig nagyfejű
madarak lebegtek. Tatarszkij olvasott tovább:
A hagyomány szerint Endu, Enki isten felesége (másik, kevéssé valószínű változat szerint,
női hiposztázisa; ugyancsak lehetséges az Istárral való azonosság) egyszer egy csatorna
partján ült és szivárványszínű szemekből álló gyöngyfüzért morzsolt, amelyet a férjétől kapott.
Fényesen sütött a nap, és Endut elnyomta az álom. Elejtette a gyöngyfüzért, amely a vízbe
esett, lefutottak és elmerültek a gyöngyszemek. Ezután a szivárványszínű gyöngyszemek arra
gondoltak, hogy ők emberek, és széttelepültek a vízgyűjtő medencében. Saját városaik,
királyaik és isteneik lettek. Ekkor Enki fogott egy agyag-csomót, és egy halászt formált belőle.
Életet lehelt belé és elnevezte Enkidunak. Orsót adott neki aranyfonallal, és megparancsolta,
merüljön a víz alá, hogy összegyűjtse az összes gyöngyszemet. Az Enkidu név, mivel benne
foglaltatik magának Enkinek a neve, rendkívüli hatalommal bír, és a gyöngyszemeknek,
engedelmeskedvén az isteni akaratnak, maguktól kell felfűződniük az aranyfonálra. Egyes
kutatók feltételezik, hogy Enkidu összegyűjti a halottak lelkét, és erre a fonálra fűzve átviszi
őket a holtak birodalmába – ebben a vonatkozásban hasonlít a túlvilági révész
transzkulturális alakjához.
Sokkal későbbi időkben Enkidu kezdte betölteni a piacok és az alacsonyabb rangú
hivatalnokok védnökének funkcióját; sok ábrázolás maradt fenn, amelyeken a kereskedők és a
hivatalnokok segítséget kérnek Enkidutól. Ezek az imák tartalmazzák azt az ismétlődő kérést,
hogy: „emelj az erősek fölé az arany fonálon” és „részesíts földi enlilségben " (lásd Enlil). Az
Enkiduról szóló mítoszban eszkatológikus motívumokat is megfigyelhetünk: Enkidu a fonalára
fűz mindenkit, aki csak él a földön, megszűnik az élet, mivel az emberek újból a nagy istennő
füzérének gyöngyszemeivé válnak. Ez a jövőben lezajló esemény azonos lesz a világvégével.
A régi legendában szerepel egy nehezen magyarázható motívum: néhány forrás részletesen
leírja, hogy az ember-gyöngyszemek pontosan hogyan másznak fölfelé Enkidu fonalain.
Mászás közben nem használják a kezüket; a kezük csak arra szolgál, hogy befogják a
szemüket és a fülüket, vagy távol tartsák a fehér madarakat, amelyek le akarják tépni őket a
fonalakról. Az ember-gyöngyszemek úgy másznak a fonálon, hogy először lenyelik, aztán a
szájukkal és az anusukkal egymást váltogatva fogást csinálnak rajta. Nem egészen világos,
hogy honnét kerültek Enkidu mítoszába ilyen pantagrueli részletek, lehet, hogy ez egy másik,
ma már elveszett mítosz visszhangja.
A kerekekre is figyelmet kell fordítanunk, amelyekben Enkidu fonalai végződnek.
Háromszögbe rajzolt szemszerűséget láthatunk bennük. A kerekek esetében a reális a
mitikussal ötvöződik: a sumer harci szekerek kerekeit valóban a kerék belső oldalára rávert
háromszög alakú bronzlappal erősítették meg. A lemezre rajzolt, a szem körvonalára
hasonlító alak az orsót jelképezi, amelyre az aranyfonalat föltekerték. A kerék a mozgás
szimbóluma; ily módon Enki isten önmagától mozgó orsója van előttünk (lásd például
Ariadne fonalát vagy Ezékiel próféta látomásából a sokszemű kerekeket). Az Enki név olyan
hatalmas, hogy bár az orsó a kezdet kezdetétől egyedül létezik, az embereknek úgy tűnhet,
hogy megszámlálhatatlanul sok van belőle.”
Tatarszkij vibrálást észlelt a félhomályos szobában. Azt hitte, hogy valamiféle, az utcán
égő tűz visszfénye kelti. Fölállt és kinézett az ablakon. Semmi különösebb nem történt
odakint. Meglátta a rekamié tükörképét az ablaküvegben, és megdöbbent, mert az ótvaros
fekvőalkalmatosság, amelyet már annyiszor le akart vinni a ház elé, és felgyújtani, az
ablakban egy ismeretlen és csodálatos szobabelső legszebb darabjának látszott. Amikor
visszament előbbi helyére, a szeme sarkából megint észlelte a vibráló fényt. Elfordította a
tekintetét, de a fény is elmozdult, mintha a szaruhártyáján lévő pont lett volna a forrása. „Aha
– gondolta boldogan –, elkezdődtek a hallucinációk.” A figyelme áttevődött ebbe a pontba, és
csak egyetlen pillanatig volt ott, de ez elég volt, hogy az agyában lenyomat keletkezzen arról
az eseményről, amely lassan felszínre került és előhívódott az emlékezetében, mint a fénykép
az előhívóval teli tálban.
Egy egyforma cottage-ekkel beépített város utcáján állt, nyáridőben. A város fölé részben
kúp alakú gyárkéménynek, részben tévétoronynak látszó építmény magasodott. Nehéz lett
volna megmondani, hogy valójában mi is ez a kémény-torony, mert a tetején vakító fehér
fáklya lobogott, mégpedig olyan fényes, hogy a hőségtől remegő levegő eltorzította a
kontúrjait. Látszott, hogy az alja lépcsős piramishoz hasonlít, följebb pedig, a kékes
ragyogásban már semmilyen részletet sem lehetett kivenni. Tatarszkij arra gondolt, hogy a
szerkezet az olaj lepárlókon lévő gázfáklyákra hasonlítana, ha nem lenne ilyen fényes a
lángja.
A házak nyitott ablakában és az utcán mozdulatlan emberek álltak; fölfelé néztek, a fehér
lángra. Tatarszkij is fölemelte a tekintetét, és erre fölfelé rántotta egy erő. Azt érezte, hogy a
tűz vonzza, és ha nem fordítja el a tekintetét, akkor a láng fölhúzza magához és elégeti.
Valahogy sokat tudott erről a tűzről. Tudta, hogy már sokan elmentek oda őelőtte, és húzzák
maguk után. Tudta, hogy sokan vannak, akik csak őutána tudnak odamenni, és ezek hátulról
nyomják. Erőnek erejével behunyta a szemét. Amikor kinyitotta, azt látta, hogy a torony
helyet változtatott.
Most látta, hogy nem is torony, hanem egy, a város fölé magasodó hatalmas emberalak az.
Amit az előbb lépcsős piramisnak hitt, most palástra hasonlító, lefelé kiterjeszkedő öltözéknek
látszott. Az alak fején lévő kúpos sisakból áradt a fény. Tatarszkij tisztán látta az arcát, és a
szikrázó acél faltörőkos-fejnek látszó valamit a szakáll helyén. Tatarszkij felé fordította az
arcát, és az megértette, hogy csak azért lát arcot és sisakot, és nem tüzet, mert a tűz őrá néz,
de igazából semmi emberi sincs benne. A Tatarszkijra irányuló tekintetben várakozás volt, de
mielőtt Tatarszkij meggondolhatta volna, hogy tulajdonképpen mit akar mondani vagy
kérdezni, és akar-e egyáltalán valamit, az alak már válaszolt neki, és elfordította róla a
tekintetét. Egy pillanat alatt az előző tűrhetetlen ragyogás támadt a sisak és az arc helyén, és
Tatarszkij leengedte a tekintetét.
 Két embert látott meg maga mellett – egy idős férfit, akinek horgony volt az ingére
hímezve, és egy fiút, fekete pólóban. Egymás kezét fogva néztek fölfelé, és látszott, hogy
szinte elolvadnak és belefolynak a tűzbe, és a testük, az utca, és az egész város csak árnyék.
Mielőtt végképp kihunyt volna a kép, Tatarszkij rájött, hogy a tűz, amelyet látott, nem fönt,
hanem lent lobog, és ő most olyan helyzetben van, mintha megbámulta volna a nap
tükörképét egy pocsolyában, és elfelejtette volna, hogy nem oda néz, ahol valójában van a
nap. Arra nem sikerült rájönnie, hogy hol van és mi is valójában a nap, viszont megértett
valami mást, valami nagyon furcsa dolgot: nem a nap tükröződött a pocsolyában, hanem
minden – az utca, a házak, az emberek és ő maga is – a napban tükröződött, amelynek semmi
köze sem volt mindehhez, mert még csak nem is tudott erről az egészről.
A napról és pocsolyáról való gondolat olyan boldogsággal töltötte el, hogy felnevetett az
örömtől és a hálától. Egyszerűen megszűnt létezni az élet minden problémája, minden, ami
megoldhatatlannak tűnt; a világ ugyanúgy megváltozott egy pillanat alatt, mint a rekamié az
ablaküvegben tükröződve.
Magához tért; a rekamién ült, ujjai közt tartotta a lapot, amelyet még nem volt érkezése
átfordítani. A fülében egy érthetetlen szó – talán „szirrukh”, talán „szirruf” – lüktetett. És ez
volt a válasz, amelyet a gigantikus alak adott.
– Szirrukh, szirruf – ismételte Tatarszkij. – Érthetetlen.
Az éppen csak megérzett boldogságot hirtelen ijedtség váltotta föl. Arra gondolt, hogy
ezeket a dolgokat nem szabad megismerni, mert felfoghatatlan, hogyan lehet ilyen tudással
élni. „De ha csak egyedül én tudom – gondolta idegesen –, akkor nem engedhetik, hogy
tudjam, és hogy így éljek itt tovább. És ha elmondom valakinek? Másrészt viszont, ki
engedheti vagy nem engedheti meg, ha egyedül én tudom? Egy pillanatig tartott az egész, és
tulajdonképpen mit is tudnék elmondani?”
A gondolataiba mélyedt, és rájött: senkinek semmi különösebbet sem tudna elmondani.
Hisz csak nem mondja el a részeg Hanyinnak, hogy nem a nap tükröződik a pocsolyában,
hanem a pocsolya a napban, és nincs különösebb ok az életben, hogy elkeseredjen az ember.
Azaz persze, elmondani el lehet, hanem... Megvakarta a tarkóját. Eszébe jutott, hogy immár
másodszor tárul fel előtte ilyenfajta titok; amikor Girejevvel begalócázott, valami
kimondhatatlanul fontos dolgot ismert meg, amit aztán, igaz, teljesen elfelejtett. Csak azok a
szavak maradtak meg az emlékezetében, amelyek ezt az igazságot hordozni hivatottak:
„Nincs halál, mert a fonalak eltűnnek, de a gömb megmarad.”
– Úristen – dünnyögte –, milyen nehéz valamit is áthozni ide...
– Úgy bizony – mondta egy halk hangocska. – Bármilyen mélységű és szélességű
kinyilatkoztatás is óhatatlanul a szavakra épül. De a szavak óhatatlanul önmagukra épülnek.
A hang ismerősnek tűnt Tatarszkij számára.
– Ki van itt? – kérdezte, és körbenézett a szobában.
– Megérkezett a szirruf – válaszolta a hang.
– Ez mi, egy név?
– This game has no name – válaszolta a hang. – Inkább hivatali beosztás.
Tatarszkijnak eszébe jutott, hogy hol hallotta ezt a hangot – a Moszkva melletti erdőben, a
félbehagyott katonai építkezésen. Ez alkalommal meglátta azt, aki beszél, vagyis pontosabban
egy pillanat alatt és minden erőfeszítés nélkül elképzelte. Először úgy tűnt, hogy valami
kutyaféle van előtte; egy agárszerűség, de hatalmas karmos mancsai vannak és hosszú
vízszintes nyaka. Az állatnak megnyúlt feje volt, kúpos fülekkel és nagyon kedves, bár kissé
ravasz pofácskával, amely fölött kacér frufru göndörödött. Mintha szárnyak csukódtak volna
össze a hátán. Amikor jobban megnézte Tatarszkij, rájött, hogy akkora és olyan furcsa az állat,
hogy jobban illene rá a „sárkány” szó, annál is inkább, mert szivárványszínben játszó
pikkelyek borították (különben ekkor már szinte minden szivárványszínben játszott a
szobában). Markáns hüllő-vonásai ellenére olyan jóság sugárzott a lényből, hogy Tatarszkij
nem ijedt meg tőle.
– Igen, minden a szavakra épül – ismételte a szirruf. – Amennyire tudom, kritikus éterdózis
váltotta ki a legmélyebb kinyilatkoztatást, amely narkotikum hatására valaha is feltárult ember
előtt. Akinek része volt benne, érzett magában annyi erőt, hogy lejegyezze, bár ez rendkívül
bonyolult volt. A följegyzés így szólt: „Olajszag van az egész világmindenségben." Te még
nagyon messze állsz az ilyen mélységektől. Jól van, ez már költészet. Inkább azt mondd meg,
hogy hol szerezted a bélyegecskét?
Tatarszkijnak eszébe jutott a bélyeggyűjtő és a gyűjteménye a Szegény Emberekből.
Válaszolni készült, de a szirruf megelőzte:
– A filatélista Grisa. Gondoltam. Mennyi volt neki?
Tatarszkijnak eszébe jutott az album lapja és a három kék négyzetecske az áttetsző
nejlontasakban.
– Értem – mondta a szirruf. – Tehát még kettő.
Ezután eltűnt, és Tatarszkij felocsúdott. Megértette, hogy mi történik az emberrel delirium
tremens közben, amiről annyit olvasott a XIX. századi orosz klasszikusoknál. Egyáltalán nem
tudta kontrollálni a hallucinációkat, és fogalma sem volt, hogy hová löki a következő
esetleges gondolat. Félelem tört rá. Fölállt és gyorsan bement a fürdőszobába, vizet engedett a
fejére, és addig tartotta a csap alatt, amíg fájdalmat nem okozott a hideg. Megtörölte a fejét,
visszament a szobába, és megint megnézte a szoba tükörképét az ablakban. Most az ismerős
berendezés valami olyan fenyegető esemény gótikus díszletének tűnt, amelynek azonnal
végbe kell mennie, a rekamié pedig nagyon hasonlított a nagy testű állatokhoz való áldozati
oltárra.
„Miért kellett bevenni ezt a mocskot?" – gondolta sajgó búval.
– Egyáltalán nem kellett volna – mondta a szirruf, a tudata egy ismeretlen dimenziójában
megjelenve. – Úgy egyáltalán, semmiféle narkotikumot nem kellene bevenni az embernek.
Főképp pszichedelikusakat nem.
– Erre én is rájöttem – válaszolta Tatarszkij halkan. – Most.
– Az embernek van egy világa, amelyikben él – mondta okítóan a szirruf. – Az ember azért
ember, mert ezen a világon kívül semmit sem lát. És ha extra dózis LSD-t veszel be, vagy
bezabálsz párducgalócából, ami végképp gyalázat, nagyon kockázatos lépésre szánod el
magad. Kilépsz az emberi világból, és ha tudnád, hogy hány láthatatlan szem figyel ebben a
pillanatban, akkor nem tennéd. És ha legalább egy kis részét látnád azoknak, akik közben rád
néznek, belehalnál a félelembe. Ezzel a cselekedettel azt nyilvánítod ki, hogy számodra kevés,
hogy ember vagy, és valami más akarsz lenni. De először is, ahhoz, hogy megszűnj ember
lenni, meg kell halni. Meg akarsz halni?
– Nem – válaszolta Tatarszkij, és őszinte megbánással a melléhez szorította a kezét.
– És mi akarsz lenni?
– Nem tudom – mondta csüggedten.
– Hát épp erről beszélek. Annál inkább, mert a boldog Hollandiából való bélyeg még
elmegy. De amit lenyeltél, az egész más dolog. Ez személyre szóló belépési engedély, hivatali
dokumentum, amelyet lenyelve olyan tartományba jutsz, ahol abszolút semmi öröm sincs. És
ahol nem szokás dolog nélkül lődörögni. Neked pedig semmi dolgod sincs. Hisz' nincs, ugye?
– Nincs – helyeselt Tatarszkij.
– A filatelista Grisával meg majd én elintézem a dolgot. Beteg ember, gyűjtő. És az a
belépési engedély véletlenül került hozzá. De neked miért kellett lenyelned?
– Érezni akartam az élet lüktetését – mondta Tatarszkij, és elhüppögte magát.
– Az élet lüktetését? Hát akkor érezd! – mondta a szirruf.
Amikor Tatarszkij magához tért, csak azt az egyet akarta, hogy soha többé ne ismétlődjék
meg vele az éppen csak átélt megpróbáltatás, amelynek leírásához nem lettek volna szavai,
hanem csak sötét rettegést érzett. Ezért bármire képes lett volna.
 – Akarod még? – kérdezte a szirruf.
– Nem – mondta Tatarszkij –, kérem, nem akarom. Soha többé nem fogom lenyelni ezt a
mocskot. Megígérem.
– Ígérni majd a rendőrségen fogsz. Ha megéred a reggelt.
– Tessék?
– Úgy bizony. Azt legalább tudod, hogy ez öt ember belépési engedélye? Te pedig egyedül
vagy. Vagy öten vagy?
Amikor ismét magához tért, arra gondolt, hogy tényleg nem éli túl a mai éjszakát. Az előbb
még öten volt, és mind az ötőjük olyan rosszul érezte magát, hogy egy pillanat alatt felfogta,
mekkora boldogság egyes számban létezni, és megdöbbentette, hogy az emberek
vakságukban mennyire nem becsülik ezt a boldogságot.
– Kérem – kérlelte a szirrufot –, többet ne csinálja ezt velem!
– Én nem csinálok veled semmit – válaszolta a szirruf. – Mindent magad csinálsz.
– Hadd magyarázzam meg! – mondta Tatarszkij panaszos hangon. – Tudom, hogy
hibáztam. Tudom, hogy nem szabad ránézni Bábel tornyára. De hát én nem...
– Hogy kerül ide Bábel tornya? – vágott a szavába a szirruf.
– Éppen most láttam.
– Bábel tornyát senki sem láthatja – válaszolta a szirruf. – Csak felmenni lehet rá; ezt úgy
mondom neked, mint a torony őre. Amit te láttál, az a tökéletes ellentéte. Azt lehetne
mondani, hogy karthágói gödör, úgynevezett tofet.
– Mi az a tofet?
– Az égőáldozat helye. Ilyen gödrök voltak Türoszban, Szidónban, Karthágóban, és így
tovább, és tényleg embereket égettek el bennük. Különben, ha már itt tartunk, ezért
pusztították el Karthágót. Ezeket a gödröket még gyehennának is nevezték, egy régi völgy
után, ahol elkezdték ezt a bizniszt. Hozzátehetném még, hogy a Biblia ammonita förtelemnek
nevezi, de hát úgysem olvastad.
– Nem értem.
– Jól van. Vedd úgy, hogy a tofet a hétköznapi televízió.
– Akkor sem értem. Televízióban voltam, vagy micsoda?
– Bizonyos értelemben. Azt a technikai teret láttad, amelyben elég a világotok. Olyasmi,
mint valami szemétégető mű.
Tatarszkij a figyelme perifériáján megint észlelte az alakot a szikrázó húrokkal a kezében.
Egy másodperc töredékéig tartott az egész.
– Ez nem Enkidu isten? – kérdezte. – Éppen most olvastam róla. Még azt is tudom, hogy
miféle húrok ezek a kezében. Amikor a nagy istennő gyöngyfüzérének szemei arra gondoltak,
hogy ők emberek, és széttelepültek az egész vízgyűjtő medencében...
– Először is, ez nem isten, hanem inkább épp az ellenkezője. Enkidu az egyik ritkán
használt neve, inkább úgy ismerik, mint Baál. Illetve Balu. Karthágóban áldozatot akartak
neki hozni, gyerekeket égettek el, de semmi értelme sem volt, mert nem adott árengedményt,
és eléget mindenkit szép sorban. Másodszor, nem a gyöngyszemek gondolták magukat
embernek, hanem az emberek gondolták magukat gyöngyszemnek. Ezért akit Enkidunak
nevezel, összegyűjti és elégeti ezeket a gyöngyszemeket, hogy az emberek megértsék egyszer:
egyáltalán nem gyöngyszemek. Érted?
– Nem. Mik azok a gyöngyszemek?
A szirruf hallgatott egy kicsit.
– Hát hogy is magyarázzam? A gyöngyszemek – ez az, amit a te Che Guevarád az identity
szóval jelöl.
– És honnét lettek ezek a bigyók?
– Sehonnét sem lettek. Valójában nincsenek.
– De akkor mi ég? – kérdezte hitetlenül Tatarszkij.
 – Semmi.
– Nem értem. Ha van tűz, akkor valaminek lennie kell, ami ég. Valami anyagnak.
– Olvastad Dosztojevszkijt?
– Mit?
– Hát azt, ahol a fürdőházról és a pókokról írt?
– Ismerem. Ha őszinte akarok lenni, ki nem állom Dosztojevszkijt.
– Kár. Az egyik regényében volt egy Zoszima nevű sztarec, aki elszörnyedve megsejtette
az anyagi tüzet. Érthetetlen, hogy miért félt annyira tőle. Az anyagi tűz – ez a ti világotok. Ki
kell szolgálni a tüzet, amelyben égtek. És te a kiszolgáló apparátushoz tartozol.
– A kiszolgáló apparátushoz?
– Hiszen copy-writer vagy, nem? Tehát egy vagy azok közül, akik arra kényszerítik az
embereket, hogy a fogyasztás tüzét nézzék.
– A fogyasztás tüze? Minek a fogyasztása?
– Nem minek, hanem kinek. Azt ember azt hiszi, hogy ő fogyaszt, valójában viszont a
fogyasztás tüze égeti el őt, miközben szerény örömökben részesíti. Ez olyan, mint a
biztonságos szex, aminek fáradhatatlanul hódoltok, még egyedül is. A szemétégetés
ökológiailag tiszta technológiája. De ezt úgysem érted.
– De ki a szemét, ki? – kérdezte Tatarszkij. – Talán az ember?
– Az ember a természete szerint nagyszerű és hatalmas – mondta a szirruf. – Majdnem
ugyanolyan nagyszerű és hatalmas, mint a szirruf. De nem tud róla. A szemét pedig a
tudatlansága, az identity, ami valójában nincs. Az ember identity-szemetének elégetésekor van
jelen ebben az életben. Ismerd el, hogy jobb melegedni ennél a tűznél, mint élve elégni benne.
– Miért kell az embernek ebbe a tűzbe néznie, ha benne ég el az élete?
– Úgysem tudjátok, hogy mit kezdjetek ezekkel az életekkel. És akárhová néznétek,
mindenhol a tűzbe néztek, amelyben elég az életetek. A kegyelem abban nyilvánul meg, hogy
krematóriumok helyett televízióitok és szupermarketjeitek vannak. Az igazság viszont az,
hogy ugyanaz a funkciójuk. Meg aztán a tűz egyszerűen csak metafora. Te azért láttad, mert
lenyelted a szemétégető műbe szóló belépési engedélyt. A többség egyszerűen tévéképernyőt
lát maga előtt.
Ezekkel a szavakkal eltűnt a szirruf.
– Hé! – szólította Tatarszkij.
Nem kapott választ. Várt még néhány pillanatig, és megértette, hogy ott maradt szemben a
saját, szétmenni készülő eszével. Azonnal le kellett foglalnia magát.
– Telefonálni! – suttogta. – Kinek? Girejévnek! Ő tudja, hogy ilyenkor mit kell csinálni.
Sokáig nem vették fel a kagylót. Végül, a tizenötödik vagy huszadik kicsöngés után
Girejev komor hangon beleszólt:
– Halló.
– Andrjusa? Szevasz. Tatarszkij vagyok.
– Tudod, hogy hány óra van?
– Ide figyelj – kezdte gyorsan Tatarszkij –, baj van. Bezabáltam LSD-ből. Szakemberek azt
mondták, hogy öt adagot. Úgyhogy teljesen fejre álltam. Mit csináljak?
– Mit csinálj? Nem tudom, hogy mit csinálj. Én ilyenkor mantrát mondok.
– Tudsz mantrát adni.
– Hogy tudnék? Abba be kell avatni valakit.
– És beavatás nélküli nincs?
Girejev elgondolkozott.
– Azonnal, várj egy pillanatig – mondta, és az asztalra tette a kagylót.
Tatarszkij néhány percig hallgatta a távoli hangokat, amelyeket a vezetéken hozott az
elektromos szél. Először beszélgetésfoszlányokat hallott, hosszú ideig egy ingerült női hang
uralta a kagylót, aztán mindent éles és követelődző gyereksírás fedett le.
 – Írjad! – mondta Girejev. – Om melafefon bvakhasa. Betűzöm: O, em...
– Leírtam – mondta Tatarszkij. – Mit jelent?
– Nem számít. Csak tisztán a hangra koncentrálj, érted? Van otthon vodkád?
– Mintha lett volna. Két üveggel.
– Ihatsz bátran. Ezzel a mantrával együtt nagyon jót tesz. Egy óra múlva elmúlik. Majd
holnap felhívlak.
– Köszönöm. Figyelj csak, ki sír a háttérben?
– A fiam – válaszolta Girejev.
– Van fiad? Nem is tudtam. Hogy hívják?
– Namhaj – mondta kelletlenül Girejev. – Holnap hívlak.
Tatarszkij letette a kagylót, és hadarva suttogva a Girejevtől kapott bűvigét, a konyhába
rohant. Elővett egy üveg Absolut vodkát, három hajtásra megitta pohárból, hideg teaeszenciát
ivott rá, és kiment a fürdőszobába, mert félt visszamenni a szobába. A kád szélére ült, az
ajtóra meredve suttogni kezdte:
– Om melafefon bvakhasa, om melafefon bvakhasa...
Olyan nehéz volt kimondani a szöveget, hogy rajta kívül semmivel sem tudott foglalkozni
az agya. Eltelt néhány nyugodt perc, és a részegség meleg hulláma szétáradt a testében. Már
majdnem megnyugodott, amikor a látómezeje perifériáján megint jelentkezett az ismerős
vibrálás; ökölbe szorította a kezét és gyorsabban suttogta a mantrát, de az új hallucinációt már
nem lehetett megállítani.
Ott, ahol az előbb még a fürdőszobaajtó volt, valami díszlövésféle lobbant, és amikor egy
icipicit csillapodott a vörösessárga tűz, egy égő bokrot látott maga előtt. A bokor ágait fényes
láng fonta körül, mintha égő benzinnel öntötték volna le, de a széles sötétzöld levelek nem
égtek meg a tűzben. Ahogy kicsit figyelmesebben megnézte a bokrot, a közepéből egy ökölbe
szorított kéz nyúlt feléje. Tatarszkij megingott, és majdnem belehanyatlott a kádba. Az ököl
szétnyílt, és Tatarszkij, közvetlenül az arca előtt egy kis nedves, bibircsókos uborkát pillantott
meg a tenyéren.
Amikor eltűnt a bokor, már nem emlékezett rá, hogy elvette-e az uborkát vagy sem, de a
szájában egyértelműen sós ízt érzett. Lehet, hogy a megharapott ajka vérzett.
– Nem, Girejev, nem segít a mantrád – suttogta, és kiment a konyhába.
Ivott még a vodkából – pedig alig tudta magába erőltetni –, visszament a szobába, és
bekapcsolta a tévét. Ünnepélyes zene hangzott fel, a kék folt kiterjedt a képernyőn és képpé
változott. Valami koncertet közvetítettek.
„Ura-am, könyörgök néked!” – énekelte, kiguvadt szemeit forgatva egy férfi, aki
csokornyakkendőt és a frakkja alatt gyöngyházszínű mellényt viselt. Éneklés közben furcsán
evezett a kezével, mintha hegyi levegő láthatatlan árama sodorná magával.
Tatarszkij megnyomta a távkapcsolót, és a csokornyakkendős férfi kihunyt. „Talán
imádkozni kellene? – gondolta. – Lehet, hogy segít...” Eszébe jutott a domborműről a kezét a
csillagos ég felé emelő férfi.
A szoba közepére ment, nagy nehezen térdre ereszkedett, a mellére szorította a kezét, és a
plafonra emelte a tekintetét.
– Uram, könyörgök néked! – mondta halkan. – Nagyon bűnös vagyok előtted. Rosszul és
helytelenül élek, tudom. De a lelkem szerint nem akarok semmi förtelmeset,
becsületszavamra. Soha többé nem fogom ezt a mocskot lenyelni. Én... Egyszerűen boldog
akarok lenni, de sehogy sem sikerül. Talán így is kell hogy legyen. Hiszen semmire sem
vagyok jó, azon kívül, hogy rossz szlogeneket írjak. De Neked, Uram, jót írok,
becsületszavamra. Hisz teljesen rosszul pozícionálnak Téged. Egyáltalán, gőzük sincs az
egészről. Itt van mindjárt ez az utolsó klip, ahol pénzt gyűjtenek erre a templomra. Ott áll egy
mámika a gyűjtőládával, és először beledobnak egy rubelt egy Zaporozsecből, aztán száz
dolcsit egy Mercedesből. Az elgondolás érthető, csak egyáltalán nem megy, mint
pozicionálás. Hisz a mercisnek égés a Zaporozsec után. Ez még a hülyének is világos. És
éppen a mercisek kellenek, mint target group, mert ha egy mercis ad, az annyi, mint ezer
Zaporozseces. Nem így kell ezt. Nézzük csak...
Valahogy fölkecmergett a térdéről, elküzdötte magát az asztalig, fogta a tollat, és nagy
szarkalábakkal írni kezdett:
Plakát (a klip szüzséje): hosszú, fehér limuzin a Megváltó Krisztus Temploma mint háttér
előtt. A hátsó ajtaja nyitva, erős fény sugárzik belőle. A fényből kinyúlik egy fél pár szandál,
amely majdnem érinti az aszfaltot, és egy kéz, amely az ajtókilincsen pihen. Alakot nem
látunk. Csak fény, autó, kéz és láb. Szlogen:

MEGVÁLTÓ KRISZTUS
SZOLID ÚR SZOLID URAK SZÁMÁRA

Variáns:

ÚR SZOLID URAK SZÁMÁRA

Tatarszkij ledobta a tollat, és a plafon felé emelte kisírt szemét. – Uram, Neked tetszik? –
kérdezte halkan.
 KICSI VOVCSIK

Az Isten ember iránti szeretete a „mégis lehet” nagy és szavakban kifejezhetetlen elvében
mutatkozik meg. A „mégis lehet” mérhetetlenül sok dolgot jelent; például azt, hogy maga ez
az elv, abszolút kifejezhetetlensége ellenére mégis kifejeződhet és megmutatkozhat. Sőt
végtelenül sokszor ki lehet fejezni, és minden alkalommal teljesen új módon, ezért létezik a
költészet. Íme, ilyen az isteni szeretet. És mivel viszonozza az ember?
Tatarszkij hideg verítékében furödve ébredt, és nem értette, miért dől a fejére az
irgalmatlan fehér fény az ablakokból. Homályosan emlékezett, hogy álmában kiabált és még
mintha mentegetőzött is volna valaki előtt – egyszóval, lidérces, másnapos álmai voltak. De
olyan mély és fundamentális másnaposság volt ez, hogy Tatarszkij nem is remélhette, hogy
lemegy a torkán az életmentő egy deci vodka. Gondolni sem lehetett rá, mert az alkohol
puszta gondolatára hányingere támadt. De szerencséjére az isteni szeretetnek az az
irracionális-misztikus hiposztázisa, amelyet a nagy Jerofejev énekelt meg, már remegő
szárnya alá vette.
Mégis volt rá mód, hogy szőrével gyógyítsa a kutyaharapást. Volt erre egy speciális,
vonatnak nevezett módszere. Alkoholisták hosszú nemzedékei csiszolták ki, és a
szentpétervári ezoterikus körök egyik embere adta át neki, egy rettenetes ivászat utáni
reggelen. „A módszer tulajdonképpen Gurdzsijev rendszerére épül – magyarázta a pasas. – Az
úgynevezett »ravasz ember útjá«-ra épül. Alkalmazása esetén gépnek tekinted magad. Ennek
a gépnek vannak receptorai, idegvégződései és legfőbb ellenőrzőközpontja, amely világosan
közli, hogy bármilyen alkoholbeviteli kísérlet azonnal hányást vált ki. Mit tesz a ravasz
ember? Becsapja a gép receptorait. A dolog gyakorlatban a következőképpen néz ki. Tele
veszed a szád limonádéval. Aztán vodkát öntesz egy pohárba és a szád elé tartod. Aztán
lenyeled a limonádét, és amíg a receptorok azt tudatják a legfőbb ellenőrzőközponttal, hogy
limonádét iszol, gyorsan lenyeled a vodkát. A test egyszerűen nem tud reagálni, mert a hozzá
tartozó ész elég lassú. De van itt egy kis finomság; ha a vodka előtt nem limonádét, hanem
Coca-Colát nyelsz le, ötvenszázalékos valószínűséggel elhányod magad. Ha meg Pepsit,
akkor százszázalékossal.”
„Ezt kellene egy koncepcióban megírni!” – gondolta komoran, miközben kiment a
konyhába. Az egyik üvegben maradt egy kis vodka. Pohárba öntötte, és kinyitotta a
hűtőszekrényt. Megijedt, hogy nem talál semmit a Pepsin kívül, amelyet nemzedéki eszménye
iránti hűségből vásárolt, de szerencsére az alsó polcon volt egy doboz 7-Up, amelyet
valamelyik vendége hozott.
– Seven-Up – suttogta, miközben megnyalta kiszáradt ajkait. – The Uncola...
Sikerült a művelet. A szobába visszatérve az asztalhoz ment, és meglátott néhány,
dülöngélő betűkkel teleírt lapot. Kiderült, hogy a vallásos felbuzdulás tegnapi hulláma egész
kis gyűjteményre való szöveget lökött ki a papírra, és nem emlékszik, mikor és hogyan írta
őket. Az első így szólt:

Kereskedelmi idea: tendert hirdetni a Megváltó Krisztus Temploma harangjának öntésére.

Coca-Harang és Pepsi-Harang. Harang alakú aranykupak (Coca-Kolomp) az üvegre. (A
Megváltó temploma a Pro-V-vel; sampon, beruházás!)

Aztán, úgy látszik, lelke a szokásos szakmai kerékvágásba zökkent, de elszégyellhette

magát, mert a harangok alatt áthúzva ez állt:

koka-kolbász, koka-koloniálbútor, koka-ko-limai elbeszélések (felfogadni egy csapat írót).

A következő lapon akkurátus nyomtatott betűkkel ez állt:

 ÖRÖK ÉLET KOKTÉL

EMBER! NE AKARJ MAGADNAK SEMMIT!

AMIKOR AZ EMBEREK TÖMEGBEN
JÖNNEK HOZZÁD,
MINDENESTÜL ADD ÁT NEKIK MAGAD!

AZT MONDOD, HOGY MÉG NEM VAGY

KÉSZ?
HISSZÜK, HOGY HOLNAP MEG TUDOD
TENNI!
DE ADDIG: BOMBAY SAPHIRE GIN
TONIKKAL, GYÜMÖLCSLÉVEL, VAGY
CSAK EGY KOCKA JÉGGEL!

A legutolsó szöveg nyilván már akkor érkezett a nagy mennyei reklámügynökségből,

amikor Tatarszkij teljesen lerészegedett; csak a saját macskakaparásának a kisilabizálása is
több percig eltartott. Nyilván akkor írta a szlogent, amikor túljutott a vallási extázis
csúcspontján, és a tudata végképp visszatért a pragmatikus racionalizmushoz:

DO IT YOURSELF, MOTHERFUCKER
REEBOK27

Csörgött a telefon. „Hanyin” – gondolta ijedten Tatarszkij, amint fölvette a kagylót. De

Girejev volt az.
– Vavan? Hogy vagy? – kérdezte.
– Gondolhatod.
– Ne haragudj a tegnapi miatt! Későn telefonáltál. A feleségem elkezdett balhézni. Elmúlt?
– Úgy-ahogy.
– Tudod, mit akartam neked mesélni? Egy olyan profinak, mint te, biztos érdekes lesz. Volt
itt egy láma, Urgan Dzsambon, a Hetedik tulku, a gelugpa rendből. Egy egész előadást tartott
a reklámról. Van róla kazettám, odaadom, hallgasd meg! Sok mindent mondott, de a fő
gondolat egészen érdekes. A buddhizmus szempontjai szerint végtelenül egyszerű a reklám
értelmezése. A reklám meg akarja győzni az embert, hogy a reklámozott termék fogyasztása
magas és kedvező újjászületéshez vezet, mégpedig nem a halál, hanem rögtön a fogyasztás
aktusa után. Azaz a cukormentes Orbit fogyasztásától már asur is lett az ember. A Dirolétól
meg már végtelenül fehér fogú isten.
– Egy szót sem értek az egészből – mondta Tatarszkij, miközben a képe eltorzult a testében
gomolygó hányingertől.
– Hát, lényegében azt akarta mondani, hogy a reklám fő feladata olyan embereket mutatni
a csórikáimnak, akik már be tudták magukat csapni, és materiális javak birtoklásában
megtalálták a boldogságot. Igazából ilyenek csak a reklámokban léteznek.
– Miért? – kérdezte Tatarszkij, aki utol akarta érni barátja száguldó gondolatait.
– Azért, mert sohasem tárgyakat, hanem egyszerűen boldogságot reklámoznak. Mindig
egyformán boldog embereket mutatnak, csak minden esetben más szerzemény váltja ki ezt a
boldogságot. Így aztán nem holmikért, hanem boldogságért megy az ember a boltba, de
boldogságot nem lehet boltban venni. Aztán valami Che Guevara elméletét is bírálta a láma.
Azt mondta, hogy Che Guevara nem teljesen buddhista, és ezért egy buddhista számára nem
27
Csináld magad, szarházi! (angol)
abszolút tekintély. Meg különben is, géppisztolysorozatokon és a saját védjegyén kívül
semmit sem adott a világnak. Igaz, a világ se adott neki semmit...
– Figyelj – vágott a szavába Tatarszkij –, állítsd már le magad! Most úgysem értek semmit.
Inkább azt mondd meg, hogy miféle mantrát adtál!
– Nem mantra volt – válaszolta Girejev. – Egy mondat az ivrit nyelvkönyvből. A feleségem
tanulja.
– A feleséged? – kérdezett Tatarszkij, miközben hideg verítékcsöppöket törölgetett a
homlokáról. – Bár igaz. Ha fiad van, akkor feleséged is. De minek tanul ivritül?
– Le akar lépni. Nemrég szörnyű látomása volt. Teljesen drog nélkül, csak úgy meditáció
közben. Szóval egy olyan nagy kő volt, és egy meztelen lány feküdt rajta, és ez a lány maga
Oroszország. És egy alak hajlik föléje... Az arcát nem lehet kivenni, de mintha katonatiszti
köpeny lenne rajta. Vagy valami palást. És az alak a lányt...
– Ne fárassz – mondta Tatarszkij. – Rögtön kidobom a taccsot. Majd később felhívlak.
– Hívjál! – egyezett bele Girejev.
– Várj egy picit. Miért ezt a mondatot adtad, és nem mantrát?
– Tök mindegy. Ebben az állapotban nem az számít, hogy mit ismétel az ember. A
legfontosabb, hogy lefoglalja az agyát, és minél több vodkát töltsön magába. Meg beavatás
nélkül kitől kapsz mantrát?
– És mit jelent ez a mondat?
– Mindjárt megnézem. Hol is van... Aha, ez az: „Od melafefon bvakhasa.” Azt jelenti,
hogy: „Adjon, kérem, még egy uborkát!” Jó, mi? Természetes mantra. Igaz, nem „om”-mal,
hanem „od”-dal kezdődik, azt én változtattam meg. De ha a végére még egy „hum”-ot is
odateszünk...
– Jól van – mondta Tatarszkij. – Szevasz. Megyek sörért.
Napsütéses, friss reggel volt, és hűvös tisztaságából valami érthetetlen szemrehányás
sejlett. A kapun kilépve Tatarszkij töprengve megállt. Az éjjel-nappali boltig, ahová a
másnaposságot kúráló sörért szokott járni (és amelyet a helyi piások kéjjelnappalinak hívtak),
legalább tíz percet kell dzsanáznia, és ugyanannyit vissza. Mindjárt a közelben, két perc
járásra, voltak bódék, az egyikben dolgozott valamikor, és azóta a közelébe sem mert menni.
De ez most nem a homályos félelmek ideje volt, és az életundorát leküzdve, a bódékhoz ment.
Néhány már kinyitott, mellettük újságosstand állt. Tatarszkij vett három doboz Tuborgot és
egy bulvárlapot. A lapot a reklámok miatt nézte végig, amelyek még ilyen szörnyű
másnaposan is érdekelték szakmailag. Megitta az első doboz sört, amíg az újságot lapozta.
Felfigyelt az Aeroflot reklámjára, amelyen egy paradicsomi gyümölcsökkel teli pálma
törzséhez támasztott repülőgéplépcsőn egy házaspár ment fölfelé. „Na, a hülyék – gondolta. –
Hogy képesek ilyen reklámot csinálni? Tegyük fel, hogy valakinek Novoszibirszkbe kell
repülnie, és erre azt ígérik neki, hogy a paradicsomba kerül. Neki meg még lehet, hogy túl
korai a paradicsom, lehet, hogy Novoszibirszkben van dolga... Ezek még az Ikarosz nevet is
képesek lennének egy aerobusznak adni...” A következő oldalon a Dov-gan Özvegye No. 57
nevű pezsgő színes plakátja volt: egy mobiltelefonon beszélő szőke bombázó húzott el vízisín
egy pálmákkal benőtt sárga sziget mellett. Szerepelt még az újságban a Fölkelés téri amerikai
étterem reklámja: a bejárat fényképe, amely fölött víg neon felirat fénylett:

BEVERLY KILLS
A CHUCK NORRIS ENTERPRISE

Összehajtotta az újságot, két bódé közt egy piszkos ládára terítette, ráült, és kinyitotta a
második doboz sört.
Szinte rögtön jobban érezte magát. A dobozra meredt, hogy ne kelljen a körülötte lévő
világot néznie. A dobozon, a sárga Tuborg szó alatt egy nagy kép volt: egy nadrágtartós kövér
férfi fehér kendővel törölte meg verítékező homlokát. A férfi fölött szinte lángot vetett a kéklő
égbolt, ő maga pedig egy keskeny, a horizonton túlra vezető ösvényen állt; olyan szimbolikus
súlyt hordozott a kép, hogy érthetetlen volt, miért nem szakad be alatta a doboz vékony
bádogja. Tatarszkij önkéntelenül egy szlogent kezdett fogalmazni.
„Hát, valahogy így... – gondolta. – Az élet: magányos út a perzselő nap alatt. A semmibe
vezet az út, amelyen járunk. És nem lehet tudni, hogy hol vár ránk a halál. Ehhez a
gondolathoz képest a világon minden üresnek és jelentéktelennek tűnik. És akkor elérkezik a
megvilágosodás. Tuborg. Gondolj a legfontosabbra!”
A szlogen egy részét írhatta volna latinul is, aminek ízére első munkájánál érzett rá.
Olyasmire gondolt, hogy: „Állj meg, útonjáró” – valami „viator”, nem emlékezett rá
pontosan, meg kell nézni – gondolta – a Latin szallóigék-ben. Tollat keresett a zsebeiben,
hogy leírja az ötletét. Nem talált. Elhatározta, hogy kér valamelyik járókelőtől; fölnézett, és
rögtön maga előtt meglátta Husszeint.
Husszein a szája sarkával mosolygott, kezét bő bársonynadrágja zsebében tartotta, és
olajosan fénylő szeme nem fejezett ki semmit – most kezdett hatni, hogy nemrég belőtte
magát. Szinte semmit sem változott, legföljebb fölszedett egy-két kilót. Lapos kaukázusi
kucsma volt a fején.
Tatarszkij kezéből kiesett a sörösdoboz, és a szimbolikus sárga erecske fekete nyomot
hagyott maga után az aszfalton. Az érzések, amelyek egy pillanat alatt átviharzottak a lelkén,
teljesen beleillettek az éppen csak kigondolt Tuborg-koncepcióba, azzal a különbséggel, hogy
semmiféle megvilágosodásra nem került sor.
– Gyerünk! – intette magához a mutatóujjával Husszein.
Tatarszkij egy pillanatig habozott, hogy ne fusson-e el, de úgy gondolta, jobban jár, ha nem
teszi. Amennyire emlékezett rá, Husszein reflexszerűen céltáblának vesz minden kutyánál
nagyobb, autónál kisebb gyorsan mozgó objektumot. Persze az elmúlt idő alatt a morfium és a
szúfi zene hatására komoly változások mehettek végbe a lelkivilágában, de Tatarszkijt nem
nagyon óhajtotta ezt a gyakorlatban kipróbálni.
Husszein lakókocsija is alig változott – csak az ablakokra került vastag függöny, a tetejére
pedig zöld tányérantenna. Husszein kinyitotta az ajtót, és lágyan hátba taszította Tatarszkijt.
Odabent félhomály terjengett. Be volt kapcsolva egy hatalmas televízió, amelynek
képernyőjén három mozdulatlanná dermedt alak állt egy terebélyes lombozatú fa alatt. A kép
kicsit remegett; a tévét „pause”-re állított videóra kapcsolták. A tévével szemben egy pad állt.
A padon, a falnak dőlve egy borostás, aranygombos gyűrött klubzakót viselő férfi ült. A pasas
bűzlött. Bal lábát a pad alatt átvezetett lánccal a kezéhez bilincselték, amitől a teste nehezen
leírható, félig fekvő helyzetben volt. A testtartása a Korean Air reklámján szereplő business
class utas vau-anális pózára emlékeztette Tatarszkijt (csak a Korean Air reklámján úgy
fordították a testet, hogy nem látszott a bilincs). A férfi összerándult Husszein láttán, aki
mobilt vett ki a zsebéből, és megmutatta a leláncoltnak. Az tagadóan megrázta a fejét, és
Tatarszkij ekkor látta, hogy a száját széles, testszínű ragtapasszal ragasztották le, amelyre
szövegkiemelővel mosolyt rajzoltak.
– De unalmas vagy – dünnyögte Husszein.
Fölvette az asztalról a távkapcsolót és megnyomta. A képernyőn látható alakok bágyadt
mozgásba kezdtek; le volt lassítva a film. Tatarszkij ráismert a Kaukázusi fogoly – ha jól
emlékszik a film címére –, politikai korrektségük miatt feledhetetlen képeire. Vidáman és
bizonytalanul nézett körül a gyűrött egyenruhájú orosz deszantos, akit két tüzes szemű, népi
viseletbe öltözött, Husszeinéhez hasonló kucsmát viselő kaukázusi férfi tartott a karjánál
fogva, a harmadik pedig hosszú muzeális szablyát emelt a torkához. A képernyőn néhány
nagytotál követte egymást: a deszantos szeme, a feszülő bőrhöz nyomott penge (a cannes-i
zsűrinek szánt utalás Bunuel Andalúziai kutyá-jára – gondolta Tatarszkij), aztán a gyilkos
hirtelen megránduló keze. Ezután rögtön újra kezdődött az egész jelenet: a gyilkos az áldozat
nyakához emelte a szablyát. Végtelenre állították a részletet. Tatarszkij csak most kapcsolt,
hogy olyan reklámszerűséget lát, amilyeneket a kiállítási installációkon nyomatnak. Sőt, nem
is „szerűséget”, hanem igazi reklámot. Husszein is felfedezte az információs technikát, és
most vizuális sor igénybevételével pozícionálta magát az ügyfél tudatában, hogy milyen
szolgáltatásokat kínál a vállalkozása. Lehet, hogy a szablyát és a torkot mutató nagytotált
máshonnét montírozták, mert Tatarszkij nem emlékezett rá a filmből. Az ügyfél, aki szemmel
láthatóan jól ismerte a klipet és Husszein vállalkozását, behunyt szemmel a mellére ejtette a
fejét.
– Nézd csak, nézd! – mondta Husszein, megragadta a haját, és a képernyő felé fordította az
arcát. – De kibaszott jókedved van. Addig vigyorogsz itt nekem...
A szerencsétlen halkan elbődült, de Tatarszkij irracionális ellenszenvet érzett iránta, mert
az arcán ott maradt a széles, sugárzó mosoly.
Husszein elengedte a férfi fejét, megigazította a kucsmáját, és Tatarszkij felé fordult.
– Csak egyetlen telefonjába kerülne, de nem akarja. Magát is kínozza, másokat is. Micsoda
emberek... Teveled mi van? Látom, hiányzik az anyag.
– Nem – mondta Tatarszkij. – Másnapos vagyok.
– Akkor a vendégem vagy – mondta Husszein, a híres kaukázusi vendégszeretet jegyében.
Azzal a páncélszekrényhez ment, kivett egy üveg Hennessyt és két nem különösebben tiszta
csiszolt üvegpoharat.
– Isten hozta a vendéget! – mondta, miközben kitöltötte a konyakot.
Tatarszkij koccintott vele, és fölhajtotta az italt.
– Na és mit csinálsz? – kérdezte Husszein.
– Dolgozom.
– És hol?
Mondania kellett valamit, mégpedig olyasmit, hogy Husszein ne követelhessen lelépési
pénzt, mert otthagyta a bódéját. Most nem volt pénze. Tekintete a tévé képernyőjén állapodott
meg, ahol a soron lévő alkalommal érkezett el a halál. „Így nyírnak ki – gondolta –, és nincs,
aki virágot hozzon a síromra...”
– Szóval hol? – kérdezte újra Husszein.
– A virágbizniszben – mondta önmaga számára is meglepő módon. – Az
azerbajdzsániakkal.
– Az azerbajdzsániakkal? – kérdezett vissza hitetlenkedve Husszein. – Miféle
azerbajdzsániakkal?
– Rafikkal – válaszolta ihletetten Tatarszkij – és Eldarral. Repülőt bérlünk, idehozzuk a
virágot, oda pedig... Te is tudod, hogy mit viszünk. Illetve persze nem én bérlem. Én csak
dolgozom nekik.
– Igen? És miért nem tudtál velem becsületesen beszélni? Miért dobtad oda a kulcsokat?
– Beindultam a piálással – válaszolta Tatarszkij.
Husszein elgondolkozott.
– Hát nem is tudom – mondta. – A virág jó dolog. Egy szót sem szólnék, ha odaállsz elém,
mint férfi a férfi elé. De így... Beszélnem kell a Rafikoddal.
– Most Bakuban van – mondta Husszein. – És Eldar is.
Ebben a pillanatban megszólalt Tatarszkij övén a csipogó.
– Ki az? – kérdezte Husszein.
Tatarszkij a kijelzőre nézett, és meglátta Hanyin számát.
– Csak egy ismerősöm. Neki semmi köze...
Husszein szótlanul feléje nyújtotta a kezét, és Tatarszkij megadóan a tenyerébe tette a
csipogót. Husszein elővette a telefonját, bepötyögte Hanyin számát, és jelentőségteljes
pillantást vetett Tatarszkijra. Hanyin fölvette a kagylót.
– Halló – mondta Husszein –, kivel beszélek? Hanyin? Szevasz, Hanyin. A kaukázusi
brancstól vagyok. Husszeinnek hívnak. Azért zavarlak, mert itt van nálunk a barátod, Vova.
Egy kis problémája van, az adósunk maradt. Nem tudja, honnét szerezzen pénzt. És megkért,
hogy hívjalak föl, hátha segítesz. Te is virágot hordasz vele?
Tatarszkijra kacsintott, és egy-két percig szótlanul hallgatta a telefont.
– Micsoda? – kérdezte a homlokát ráncolva. – Akkor most hordasz vele virágot? Mi az,
hogy metaforikus értelemben? Miféle perzsa rózsa? Miféle Ariosto? Ki? Kit? Add ide a
barátodat... Tessék...
Tatarszkij látta Husszein arcán, hogy valami meghökkentő dolgot hall a telefonban.
– Nekem aztán mindegy, hogy ki vagy – mondta Husszein hosszú hallgatás után. – Azt
küldesz, akit akarsz... Igen... Akár egy ezred belügyi rohamszarost is tankokkal. Csak aztán
figyelmeztesd őket, hogy nem egy sebesült úttörő várja őket a parlamenttől, érted? Mi? Te
magad jössz? Gyere!... Írd föl a címet!...
Husszein kérdő pillantást vetett Tatarszkijra, amikor letette a telefont.
– Mondtam, hogy nem kellene – mondta Tatarszkij.
Husszein elhümmögte magát.
– Engem féltesz? Méltányolom, hogy ilyen rendes vagy. De nincs rá szükségem.
Kivett a páncélszekrényből két kézigránátot, kicsit elgörbítette a biztosítékukat, és
mindegyik nadrágzsebébe tett egyet-egyet. Tatarszkij látványosan az ellenkező irányba nézett.
Fél óra múlva a lakókocsitól néhány méterre megállt egy füstüveg ablakos folklorisztikus
Mercedes 600-as, és Tatarszkij a függönyök közti résre tapadt a szemével. Két férfi szállt ki a
kocsiból: az egyik a méltatlankodó Hanyin volt, a másikat nem ismerte Tatarszkij.
A pasas az összes vau-identifikátor alapján az úgynevezett orosz középosztály tagja volt –
tipikus kihízott és vörös pofájú obsitos tengerészgyalogos. Fekete bőrzakót, jogging alsót
viselt, vastag aranylánc volt a nyakában. De az autóból ítélve azt a ritka esetet testesítette
meg, amikor a közkatonából tábornok lesz. Néhány szót váltott Hanyinnal, és az ajtóhoz
ment. Hanyin a helyén maradt.
Kinyílt az ajtó. Az ismeretlen súlyos léptekkel bejött a kocsiba, és először Husszeinre,
aztán Tatarszkijra, aztán a leláncolt üzletemberre nézett. Csodálkozást jelenített meg az arcán.
Egy pillanatig mozdulatlanul állt, mint aki nem hisz a szemének, de aztán a leláncolthoz
lépett, megragadta a haját, és kétszer erősen a térdéhez vágta az arcát. A férfi védekezni
próbált a szabad kezével, de elkésett vele.
– Szóval itt vagy, te rohadék! – kiáltotta támadóan, és az arca még jobban elvörösödött. –
Mi meg két hete fölforgatjuk érted az egész várost. Mi van, el akarsz bújni? Felszívódtál,
kibaszott bizniszmen?
– Hé, csak ne nagyon – mondta bizonytalanul Husszein. – Bizniszmennek bizniszmen,
arról nincs vita, de az én bizniszmenem.
– Mi van? – kérdezte az ismeretlen, és elengedte a férfi véres fejét. – Hogyhogy a tied?
Már akkor az én bizniszmenem volt, amikor te még kecskéket őriztél a hegyek közt.
– Nem kecskéket, hanem marhákat őriztem a hegyek közt – válaszolta nyugodtan
Husszein. – És ha azért jöttél, hogy te legyél itt a bika, akkor karikát fűzök az orrodba, az tuti.
– Hogy mondtad? – komorodott el az ismeretlen képe, és kigombolta a zakóját, amelynek
bal szárnya alatt valami domborodott. – Miféle karikát?
– Hát ezt – mondta Husszein, és kivett az egyik zsebéből egy gránátot.
A félig kihúzott biztosító látványától egy pillanat alatt lehiggadt az ismeretlen.
– Tartozik nekem ez a féreg – közölte.
– Nekem is – mondta Husszein, miközben zsebre tette a gránátot.
– De először nekem tartozik.
– Nem. Először nekem.
Egy percig egymásra meredtek.
– Jól van – mondta az ismeretlen. – Holnap találkozunk, és megbeszéljük. Este tízkor. Hol?
 – Gyere egyenesen ide!
– Oké, megegyeztünk – mondta az ismeretlen, és ujjával megbökte Tatarszkijt. – A
gyereket elviszem. Az én emberem.
Tatarszkij kérdő pillantást vetett Husszeinre. Az kedvesen elmosolyodott:
– Veled nincs több vita. A barátod elviszi helyetted a balhét. De gyere el hozzám, mint
ember az emberhez! Hozzál virágot, rózsát! Szeretem a rózsát.
Az utolsónak kilépő Husszein cigarettára gyújtott, és a lakókocsinak dőlt a hátával. Két
lépés után Tatarszkij megfordult.
– Otthagytam a sört – mondta.
– Menj vissza érte! – mondta Husszein. Tatarszkij visszament a lakókocsiba, és elvette az
asztalról az utolsó doboz Tuborgot. A leláncolt üzletember elbődült, és fölemelte szabad kezét.
Tatarszkij egy színes papírnégyszöget látott benne, elvette és gyorsan zsebre vágta. A
kaukázusiak foglya egy oktávval magasabb nyögést hallatott, ujjával tárcsázott egy láthatatlan
telefonon, és szívéhez illesztette a tenyerét. Tatarszkij bólintott és kiment. Úgy nézett ki, hogy
a kis tornácnál cigarettázó Husszein semmit sem vett észre. Az ismeretlen és Hanyin már a
kocsiban volt, és rögtön el is indultak, amikor Tatarszkij beült előre.
– Ismerkedjetek meg – mondta Hanyin. – Vavan Tatarszkij, az egyik legjobb
szakemberünk. Ez pedig – bökött fejével az ismeretlen felé, aki közben az útra kormányozta a
kocsit – Kicsi Vovcsik, majdnem a druszád. Nietzscheánusnak is hívják.
– Á, ugyan, faszság – dünnyögte gyorsan, pislogva Vovcsik. – Rég volt már az.
– Vovcsik – folytatta Hanyin – egy nagyon fontos gazdasági funkciót betöltő ember. Azt
lehetne mondani, hogy az alacsony átlaghőmérsékletű országokban elterjedt liberális modell
kulcsszereplője. Értesz valamit a piaci gazdasághoz?
– Egy hangyányit – mondta Tatarszkij, és egy milliméteres hézagot hagyva köztük,
széthúzta mutató- és hüvelykujját.
– Akkor tudnod kell, hogy az abszolút szabad piacon, éppen ebből a meghatározásból
következően jelen kell lenniük azoknak, akik a szolgáltatásaikkal az abszolút szabadságot
korlátozzák. Vovcsik pontosan ilyen korlátozó tényező. Röviden, a védnökünk...
Kicsi Vovcsik Tatarszkijra emelte apró, kifejezéstelen szemét, amikor az autó megállt egy
piros lámpánál. Nem volt egészen világos, hogy miért hívják „kicsinek”, hiszen hatalmas
termetű férfi volt, ráadásul nem is mai gyerek. Arca a banditák határozott vonások nélküli
tipikus sonkaarca volt, amely egyébként nem keltett különösebb undort. Miután alaposabban
megnézte Tatarszkijt, így szólt:
– Szóval kened-vágod az orosz eszmét?
Tatarszkij összerezzent, és elkerekedett a szeme.
– Nem – mondta. – Még nem gondolkoztam erről a témáról.
– Annál jobb – avatkozott közbe Hanyin. – Ahogy mondani szokás, tiszta fejjel...
– Es minek kell? – fordult feléje Tatarszkij.
– Megrendelésed van, hogy dolgozd ki – válaszolta Hanyin.
– Kitől?
Hanyin Vovcsik felé bökött a fejével.
– Tessék, toll és jegyzettömb – mondta –, hallgasd figyelmesen és jegyzetelj! Aztán majd
az alapján kiszínezed.
– Mit kő' itt hallgatni? – dörmögte Vovcsik. – Anélkül is minden világos. Mondd, Vavan,
érzed a megaláztatást, ha külföldön vagy?
– Még nem voltam külföldön – ismerte be Tatarszkij.
– Jól tetted. Mert ha kimész, akkor megérzed. Megmondom neked frankón, hogy azok nem
vesznek bennünket emberszámba, mintha mindnyájan állatok és szar lennénk. Azaz, ha
valamelyik Hiltonban kiveszel egy egész emeletet, akkor persze sorba állnak, hogy
leszopjanak. De ha valami partira vagy társaságba kerülsz, egyszerűen úgy beszélnek veled,
mint egy majommal. Minek van, kérdik, ekkora kereszt a nyakában, maga talán teológus?
Adnék én neked Moszkvában olyan teológiát, te rohadék...
– És miért ilyen a viszonyulás? – vágott a szavába Hanyin. – Vélemény van?
– Van – mondta Vovcsik. – Azért van az egész, mert ők látnak el mindennel. Az ő
filmjeiket nézzük, az ő autóikon járunk, sőt még a kaját is az övékét esszük. Mi pedig, ha
jobban belegondolunk, csak manit termelünk... Ami szintén minden tekintetben az ő dollárjuk,
úgyhogy nem is értem, hogyan vagyunk képesek csinálni. Viszont mégis csináljuk, csak úgy
kamura nem ad senki... Egyáltalán nem vagyok közgazdász, de azt nagyon jól érzem, hogy
gáz van, itt valami nagy simli van elásva.
Vovcsik elhallgatott, és nehéz gondolatokba merült. Hanyin mondani akart valamit, de
Vovcsik hirtelen kirobbant:
– De ezek azt hiszik, hogy mi kulturális nyomoroncok vagyunk! Olyanok, mint azok az
afrikai bunkók, érted! Mintha pénzes állatok lennénk. Valami disznók, vagy ökrök. Pedig mi –
Oroszország vagyunk! Ebbe még belegondolni is szörnyű! Egy hatalmas ország!
– Igen – mondta Hanyin.
– Egyszerűen elvesztettük egy időre a gyökereinket e miatt a kupleráj miatt. Te is tudod,
miféle élet folyik itt, még fingani sincs ideje az embernek. De ez nem azt jelenti, hogy
elfelejtettük, honnét jöttünk, mint ezek a marha négerek...
– Csak lelkizés nélkül – mondta Hanyin. – Magyarázd el a srácnak, hogy mit akarsz tőle.
És egyszerűbben, csak semmi líra!
– A lényeg a lényeg: elősorolom neked, hogy mi a szitu – mondta Vovcsik. – A nemzeti
bizniszünk kilép a nemzetközi színtérre. Ott pedig mindenféle mani forog – csecsen, amerikai,
kolumbiai, szóval érted. És ha egyszerűen úgy nézel rájuk, mint pénzre, akkor mind
egyforma. De igazából mindegyik mögött valami nemzeti eszme áll. Nálunk régebben a
pravoszlávia, önkényuralom és népiség volt. Aztán jött ez a kommunizmus. Most pedig,
amikor véget ért, egyáltalán nincs semmiféle eszme, a pénzen kívül. De hát a pénz mögött
nem állhat egyszerűen csak pénz, igaz? Mert akkor tutira nem lehet érteni, hogy miért van az
egyik elöl, a többi meg hátul.
– Ez az! – mondta Hanyin. – Most tanulhatsz, Vavan.
– És amikor a mi orosz dollárjaink valahol az Antillákon kavarnak – folytatta Vovcsik –,
végképp nem érti az ember, hogy miért éppen orosz dollárok. Hiányzik a nemzeti i-den-ti-
tás...
Az utolsó szót szótagolva mondta Vovcsik.
– Érted? – folytatta. – A csecseneknek van, de nekünk nincs. Ezért vesznek bennünket
szarnak. És arra van szükség, hogy legyen egy világos és egyszerű orosz eszme, hogy
akármilyen Harvardról való bármelyik rohadéknak egyszerűen meg lehessen magyarázni,
hogy: dirr-durr, az irhádon nyolc lyuk, az oroszt nem szívatjuk! Meg nekünk magunknak is
tudni kell, hogy honnét jöttünk.
– A megbízatást mondd! – mondta Hanyin, és a tükörben Tatarszkijra kacsintott. – Hisz ő a
fő creatorom! Egy perce többe kerül, mint amit mi ketten egy hét alatt megkeresünk.
– A feladat egyszerű – mondta Vovcsik. – Írd meg nekem az orosz eszmét kábé öt oldal
terjedelemben! És egy oldalnyi rövidített változatot! Hogy frankón legyen kifejtve, lila duma
nélkül! És hogy bármelyik import köcsögöt – valami bizniszment, énekesnőt, vagy bárkit –
helyre tudjam tenni az alapján. Hogy ne higgyék, hogy mi itt Oroszországban egyszerűen csak
lopjuk a pénzt, aztán elbújunk az acélajtók mögött. Hogy azt a szellemet érezzék a rohadékok,
amit negyvenötben Sztálingrád alatt, érted?
– De hát honnét... – kezdte Tatarszkij, de Hanyin a szavába vágott:
– Ez már a te dolgod, apukám! Egy nap határidőt kapsz, postamunka! Aztán más
feladatokhoz kellesz. És ne felejtsd el, hogy rajtad kívül még valakitől megrendeltük az
eszmét. Úgyhogy igyekezz!
 – Kitől, ha nem titok? – kérdezte Tatarszkij.
– Szasa Blótól. Ismersz ilyen nevűt?
Tatarszkij nem válaszolt. Hanyin intett Vovcsiknak, és megálltak. Hanyin egy százast
nyújtott Tatarszkijnak, és ezt mondta:
– Ez a tied, taxira! Menj haza dolgozni! És ma már ne igyál többet!
A járdára kiérve Tatarszkij megvárta, amíg elmegy a kocsi, és elővette a kaukázusiak
foglyának névjegyét. Furcsán nézett ki – a közepére sequoiát rajzoltak, a többi helyet meg
csillagok-sávok és sasok foglalták el. Efölé a római pompa fölé cikornyás aranybetűkkel
nyomtatták oda:

TAMPOCO
NYÍLT RÉSZVÉNYTÁRSASÁG
HŰSÍTŐITALOK ÉS GYÜMÖLCSLEVEK
Mihail NYEPOJMAN
Részvénykihelyezési manager

– Aha – dünnyögte Tatarszkij. – Világos, Tam-poco.

A zsebébe tette a névjegyet, az autófolyam felé fordult, és fölemelte a kezét. Szinte azonnal
megállt egy taxi.
A taxis egy kihízott képű tahó volt, a koncentrált sérelem kifejezésével az arcán. Tatarszkij
agyán átvillant, hogy a pasas egy vízzel teleeresztett kotonhoz hasonlít, amelyet elég köny-
nyedén megérinteni valami hegyes tárggyal, hogy egyszer használatos vízesésként a körülötte
lévőkre zúduljon.
– Mondja – kérdezte Tatarszkij önmaga számára is váratlanul –, nem tudja véletlenül, hogy
mi az az orosz eszme?
– Fuhh – mondta a vezető, mintha csak erre a kérdésre várt volna. – Elmondom én neked,
ne félj. Én fele részben mordvin vagyok. Aztán mikor a seregben szolgáltam, az első évben, a
kiképzés alatt, volt egy Harli nevű szakaszvezető. „Én – aszondja –, rühellem a mordvinokat,
a vágottszeműeket és feketeseggűeket!” És fogkefével mosatta velem a vécékagylót. Két
hónapig szórakozott velem a rohadék. Aztán egyszer csak három mordvin testvér jön hozzánk
a kiképzésre, és mind a három súlyemelő, el tudod képzelni? És megkérdezik, hogy ki nem
szereti itt a mordvinokat?
A vezető boldogan felnevetett, és a kocsi szélesen kilendült, majdnem átment a szemközti
sávba.
– De hogy jön ide az orosz eszme? – kérdezte ijedtében az ülésbe lapulva Tatarszkij.
– Hát úgy. Úgy kipicsázták a Harlit, hogy utána két hétig nyomta az ágyat a gyengélkedőn.
Úgy ám. Aztán még vagy ötször megpokrócozták, amíg eljött a leszerelés. De ha csak
megpokrócozták volna...
– Itt álljon meg, kérem! – tört ki Tatarszkij.
– Itt nem lehet – mondta a taxis –, meg kell fordulni. Mondom, ha csak verték volna... Ne-
e-em!...
Tatarszkij megbékélt a helyzettel, és amíg hazaértek, a sofőr a soviniszta szakaszvezető
viselt dolgainak olyan részleteibe avatta be, amelyek még az együttérzés lehetőségét is
kizárták, hisz az együttérzés mögött mindig ott kell hogy álljon az azonosulás rövid pillanata.
De Tatarszkijnak sem az esze, sem a lelke nem volt képes rászánni magát, hogy azonosuljon
ezzel a szakaszvezetővel. Egyébként a szokásos katonatörténet volt. Amikor Tatarszkij
kiszállt, a vezető utánaszólt:
– Erről a te eszmédről meg megmondom őszintén, hogy a lófütty tudja. Csak a benzinre
meg a kajára valót keressem meg! Az meg mindegy, hogy Dudajev vagy Faszajev, csak a
pofámat ne verjék az asztalhoz.
 Lehet, hogy az utolsó mondat juttatta újra Tatarszkij eszébe a leláncolt menedzsert, aki a
levegőben imitálta, hogy telefonon tárcsáz. A lépcsőházba lépve megállt. Csak most jutott el
az agyáig, hogy tulajdonképpen mit követel a helyzet. Előhúzta a zsebéből a névjegyet, és a
hátára írta:

TAMPOCO RÉSZVÉNYEK!
MA – EGY PAPÍRLAP,
HOLNAP – EGY VÖDÖR SZÖRP!

„Szóval tűlevelű – gondolta. – Oké. Adjunk a pasasnak egy utolsó lehetőséget. Majd
felhívom, ha elengedi Husszein. Addig pedig pöndörítse csővé a dollárokat.”
 A MÉHÉSZETI INTÉZET

Van az úgy, hogy egy nyári reggel kilép az ember az utcára, és maga előtt látja a hatalmas,
gyönyörű, valahová siető, elmosódott ígéretekkel és az égben oldott boldogsággal teli világot,
és hirtelen átvillan lelkén a másodperc töredékébe sűrített mindent átható érzés, hogy lám, itt
terül el előtte az élet, és fontolgatás nélkül mehet előre, saját magát teheti fel a kockára, és
nyerhet, és fehér jachttal suhanhat az élet tenderein, fehér Mercedesszel száguldhat útjain. És
magától ökölbe szorul a keze, megfeszülnek rágóizmai, és megfogadja magának, hogy még
sok, nagyon sok pénzt mar ki a fogával ebből az ellenséges űrből, és bárkit félresöpör, ha kell,
az útból, és senki sem merészelheti az amerikai szóval „loser”-nek nevezni.
Így hat a lelkünkben az orális vau-tényező. Ámde Tatarszkij, dossziéval a hóna alatt a
metró felé poroszkálva, tudomást sem vett követelő hívásától. Éppen hogy luzer-nek érezte
magát, azaz nemcsak totál hülyének, hanem ráadásul még háborús bűnösnek és az ember
biológiai evolúciójában mutatkozó sikertelen láncszemnek.
Az orosz eszme megalkotására tett tegnapi kísérlet karrierje első teljes kudarcával
végződött. Először egyszerűnek tűnt a feladat, de aztán, az asztalhoz ülve, rádöbbent, hogy
semmi, de abszolút semmi sem jut eszébe. Még az asztalka sem segített, amelyhez
kétségbeesésében folyamodott, amikor az óramutatók túljutottak az éjféli tizenkettőn. Igaz,
Che Guevara jelentkezett, de az orosz eszméről feltett kérdésre valami furcsa szöveget
produkált:

Honlakók!
Helyesebb lenne orálo-anális vau-hatásokról beszélni, mivel ezek a hatások egy
impulzusban olvadnak össze, és éppen az emócióknak ezt a komplexumát, ezt a
konglomerátumát tartják az ember szociálisan értékes projekciójának. Jegyezzük meg, hogy a
reklám olykor előnyben részesíti a kvázijungiánus megközelítést a kvázifreudistával szemben:
előfordul, hogy egy anyagi objektum megszerzése mögött nem puszta monetarista
kapcsolódás áll, hanem olyan mágikus tulajdonság keresése, amely háttérbe tudja szorítani az
oralo-anális stimulációt. Például olyasmikről van szó, hogy egy kékeszöld fogkefe
valamiképpen garantálja a felső erkélyről az alsóra való veszélytelen eljutást; egy
hűtőszekrény megment az emeletről lezuhant zongora alatt való elpusztulástól; egy doboz
konzervkivi megóv a légikatasztrófától – de ezt a megközelítést a profik többsége elavultnak
tartja. Amen.

Az egészben az orosz eszmére csak a jelcini zsargon honlakók megszólítása utalt, amely
mindig arra a bentlakók terminusra emlékeztette Tatarszkijt, amellyel a felesküdt bűnözők a
zónába írt leveleiket kezdik. De ettől a hasonlóságtól függetlenül sem igen nyerte volna meg
Kicsi Vovcsik tetszését a töredék. Tatarszkij hiába próbálkozott, hogy valami kompetensebb
szellemmel lépjen kapcsolatba. Igaz, bizonyos kísérőjelenségek léptek fel azután, hogy
Dosztojevszkij szelleméhez fordult, akihez nagy reményt fűzött: az asztalka szapora rezgésbe,
ugrálásba kezdett, mintha több, egyenlő erejű szellem ráncigálta volna. Viszont a papíron
maradt torz kacskaringók sem feleltek volna meg a megrendelő igényének, bár persze azzal a
gondolattal vigasztalhatta volna magát, hogy a keresett eszme olyannyira transzcendens, hogy
papíron való rögzítésének ez az egyetlen lehetséges módja. Egy szó mint száz, Tatarszkij nem
végezte el a munkát.
A dossziéjában lévő két – fogkefés és kivis – lapocskát semmilyen körülmények közt sem
mutathatta meg Hanyinnak, mutatni viszont kellett valamit, és az agya önostorozásba merült.
Átalakította az összes brand-name-et, amelyben előfordult a „laser” szó, és kéjesen magára
alkalmazta őket; korbácsütésként érte lelkét a Loser-Jet és Loser-Max, és egy pillanatra
feledtették vele a közelgő gyalázatot.
 Egyébként a metró közelében elvonta valami a figyelmét. Valami furcsa dolog történt.
Vagy két tucat géppisztolyos, egymással rádiózgató, titokzatos és heroikus képet vágó zsaru
zárt körül egy helyet. A körülzárt terület közepén egy kis daru egy limuzin összeégett
maradványait rakta föl egy vontató platójára. A kocsi csontváza körül néhány civil ruhás férfi
járkált, figyelmesen nézték az aszfaltot, fölszedtek és a szemeteszsákhoz hasonlító
nejlonzacskókba raktak valamit. Egy magasabb helyről nézte mindezt Tatarszkij, és amikor
lement az állomáshoz, már semmit sem látott a tömeg miatt, amelyen sehogy sem tudta
átverekedni magát. Egy darabig bökdöste a polgártársak izzadt hátát, majd felsóhajtott és
elindult gyalog.
Hanyin teljesen maga alatt volt. Tenyerébe hajtott fejjel kabbalisztikus jeleket rajzolt a
hamutartóba a cigaretta parazsával. Tatarszkij a szék sarkára ült vele szemben, és melléhez
szorítva a dossziét, habogni kezdett:
– Természetesen megírtam. Ahogy tudtam. De szerintem befürödtem vele, és ezt nem
kellene odaadni Vovcsiknak. Arról van szó, hogy ez olyan téma... Mint kiderült, olyan
bonyolult téma... Lehet, hogy ki tudok találni egy szlogent, vagy kiegészítem az orosz eszme
brand essence-ét, vagy valahogy kitágítom, amit Szasa Blo ír, de még korai koncepciót
csinálnom. Nem szerénységből mondom, hanem objektíven. Úgy egyáltalán...
– Felejtsd el! – Vágott közbe Hanyin.
– Miért, mi van?
– Kinyírták Vovcsikot.
– Hogyan? – dőlt hátra Tatarszkij a széken.
– Nagyon egyszerűen. Tegnap találkozója volt a csecsenekkel. Egyébként éppen a te házad
mellett. Két autóval érkezett, az embereivel, minden, ahogy kell. Gondolta, úgy lesz, ahogy
emberek közt szokás. De ezek a férgek éjszaka lövészárkot ástak a szemközti dombon. És
ahogy megérkezett, odapörköltek neki két Smel lángszóróval. És az rettenetes, hogy mit tud
csinálni. A cél többméteres körzetében kétezer fokos robbanást kelt. Vovcsik kocsija
páncélozva volt, de normális emberek, és nem ilyen elfajzottak ellen...
Hanyin legyintett.
– Vovcsikot egyből... – folytatta halkan. – A többit meg, akik a robbanás után életben
maradtak, géppuskával szedték le, amint kiugráltak a kocsikból. Nem értem, hogy lehet ilyen
emberekkel üzletelni. És hogy emberek-e egyáltalán? Hát igen... A kemény alvilág lemossa a
régi csibészeket a placcról...
Tatarszkij szégyenkezve konstatálta, hogy a helyzethez illő szomorúság helyett eufóriával
határos megkönnyebbülést érez.
– Igen – mondta –, most már értem. Az előbb láttam az egyik autót. Vovcsik másikkal volt,
amikor találkoztunk, úgyhogy nem is gondoltam semmi rosszra. Valakit kinyírtak, gondoltam,
hiszen valakit minden nap... De most látom, hogy ez alkalommal... És ez a gyakorlatban mit
jelent számunkra?
– Szabadságot – mondta Hanyin. – Meghatározatlan időre. Nekem meg egy nagyon nagy
kérdést kell megoldanom. Hamleti kérdést. Már kétszer idetelefonáltak reggel óta.
– A rendőrség?
– Igen. Aztán a kaukázusi brancs. Kiszagolták, a rohadékok, hogy felszabadult egy
üzletember. Akár a cápák. A vérszagra. Úgyhogy most keményen feladták a leckét. A
feketeseggűek tuti védelmet adnak, a zsaruk viszont csak a pénzzel vesznek le. Fényesre kell
nyalni az összes csizmájukat, hogy belemenjenek egy balhéba. De kinyírni ezek is, azok is ki
tudnak. A zsaruk különösen. Hogy rám másztak ma... Tudjuk, aszondják, hogy briliánsaid
vannak. De milyen briliánsaim lennének nekem? Mondd, milyenek?
– Nem tudom – válaszolta Tatarszkij, és eszébe jutott a gyémánt nyakék fényképe, az
örökkévalóság ígéretével, amelyet Hanyin vécéjében látott.
– Jól van, nem a te gondod! Élj, szeress, dolgozz!... Jut eszembe, várnak rád a másik
szobában.
– Kicsoda? – remegett meg Tatarszkij.
– Egy ismerősöd. Azt mondja, valamit akar tőled.
Morkovin semmit sem változott az utolsó találkozásuk óta, csak a hajában volt több ősz
szál, a szeme pedig szomorúbbá és bölcsebbé vált. Kifogástalan fekete öltönyt viselt csíkos
nyakkendővel, és zsebkendő volt a mellzsebében, a nyakkendő anyagából. Fölállt a székről,
amikor meglátta Tatarszkijt, szélesen elmosolyodott, és ölelésre tárta a karját.
– Hű te – mondta, Tatarszkij hátát lappogatva –, hogy néz ki a pofázmányod?! Régóta
vedelsz?
– Éppen most jövök ki a zuhanórepülésből – mondta Tatarszkij bűntudatosan. – Olyan
melót adtak, hogy másképp nem ment.
– Erről beszéltél telefonon?
– Mikor?
– Mi van, nem is emlékszel rá? Mindjárt gondoltam. Nagyon nem voltál magadnál. Azt
mondtad, hogy koncepciót írsz az Istenhez, és ezért mászik rád az ősgonosz. És kértél, hogy
keressek új munkát, azt mondtad, hogy belefáradtál a világi...
– Elég – mondta, a tenyerét fölemelve Tatarszkij. – Ne csináld! Anélkül is nyakig vagyok a
szarban.
– Akkor tényleg kell munka?
– De még mennyire. Egyik lábunknál fogva a zsaruk húznak bennünket, a másiknál fogva
a csecsenek. Mindenkit szabadságra küldenek.
– Akkor menjünk. Egyébként van sör is a kocsiban.
Morkovin egy apró, kerekes torpedóra hasonlító kék BMW-vel jött. Furcsa volt benne ülni
– az ember teste félig fekvő helyzetet vett fel, a térde a melle elé húzódott, a kocsi alja pedig
olyan közel száguldott az úttesthez, hogy az ember hasizmai önkéntelenül összerándultak,
amikor a kocsi ugrott a soros gödörben.
– Nem félsz ilyen kocsival járni? – kérdezte Tatarszkij. – És ha benne felejtenek
valamelyik csatornafedőben egy feszítővasat? Vagy kiáll egy vaspálca az aszfaltból?
Morkovin elhümmögte magát.
– Értem, hogy mire gondolsz – mondta. – De ehhez az érzéshez már régen hozzászoktatott
a munkám.
Megálltak egy piros lámpánál. Jobbra tőlük egy vörös dzsip állt meg, hat erős fényszóróval
a tetején. Tatarszkij a vezetőjére sandított – alacsony homlokú férfi volt, a szemöldöke fölött
rendkívül erős csontívvel, amelyet gyakorlatilag sűrű fekete szőr borított. Az egyik kezével a
kormányt simogatta, a másikban műanyag Pepsis palackot fogott. Tatarszkij hirtelen rájött,
hogy Morkovin kocsija sokkal menőbb, és az anális vau-tényezőnek az életében oly ritka
hatását érezte. Szó, ami szó, fantasztikus egy érzés volt. Az ablakon kikönyökölve meghúzta a
sört, és nagyjából úgy nézett a dzsip vezetőjére, ahogy az anyahajó tatjáról néznek a
pigmeusra, aki tutajon ment oda, hogy rohadt banánt adjon el. A pasas elkapta Tatarszkij
pillantását, és egy ideig egymás szemébe néztek. Tatarszkij megérezte, hogy a férfi kihívásnak
veszi ezt az elnyúló összepillantást, és már forrt a dzsipes szemében a düh, amikor Morkovin
kocsija végre megindult. Tatarszkij rájött, hogy már látta valahol ezt az arcot. „Biztos
filmszínész" – gondolta.
Morkovin üres sávra váltott át, és gyorsított.
– Értem, hogy miért ilyen kocsival jársz – mondta elgondolkozva Tatarszkij, a műszerfal
piros parazsaira sandítva.
– Na és miért?
– Hogy is mondjam... Az érzékek kiegyensúlyozása miatt.
Morkovin felhúzta a szemöldökét:
– Miért ne. Így is lehet mondani.
 Tatarszkij kidobta az üres sörösdobozt.
– Figyelj csak – mondta –, hová megyünk?
– A szervezetünkbe.
– Miféle szervezetbe?
– Majd meglátod. Nem akarom elrontani a hatást.
Néhány perc múlva egy magas rácskerítés kapujánál fékezett a kocsi. Tekintélyes kinézete
volt a kerítésnek; rúdjai aranyozott hegyű küklopszi vasdárdákhoz hasonlítottak. Morkovin
valami kártyát mutatott a bódéban ülő rendőrnek, és lassan kitárult a kapu. A negyvenes évek
végén épült, hatalmas sztálini épület volt mögötte, amely egy mexikói lépcsőspiramis és egy
köpcös, az alacsony szovjet égbolthoz méretezett felhőkarcoló közti átmenetnek látszott. A
homlokzat felső részét gipszdíszítmények borították: meghajtott zászlók, kardok, csillagok és
valami csorba pikák, és ez a réges-régi háborúk, a dicsőség és a puskapor elfeledett szagát
idézte. Tatarszkij összehunyorított szemmel elolvasta a tető alatt lévő gipszbetűs feliratot:
„Örök dicsőség a hősöknek!”
„Az örök dicsőség az egy kicsit sok – gondolta komoran. – A nyugdíj is elég lenne nekik.”
Már sokszor elment ez előtt az épület előtt. Egyszer nagyon régen azt mondta valaki, hogy
egy titkos intézet működik itt, amelyben új fegyverfajtákat dolgoznak ki. Valószínűnek
látszott a dolog, mert a kapunál volt egy, a régvolt idők üzenetének tűnő tábla a Szovjetunió
címerével és aranybetűs felirattal, hogy: Méhészeti Intézet. Tatarszkij most el tudta olvasni az
alatta lévő szerény tábla szövegét: Információtechnikai Bankközi Bizottság.
A parkoló tömve volt; Morkovin nagy nehezen becsúszott egy hatalmas fehér Lincoln és
egy ezüstszínű sport Mazda közé.
– Be akarlak mutatni a főnöknek – mondta Morkovin, miközben bezárta a kocsit. –
Viselkedj természetesen. De ne beszélj fölöslegesen!
– Mi az, hogy fölöslegesen? Kinek a szempontjai szerint?
Morkovin rásandított:
– Például, amit most mondtál. Teljesen fölösleges volt.
Keresztülmentek az udvaron, bementek egy oldalbejárón, és egy természetellenesen magas
mennyezetű szürke márvány előcsarnokban találták magukat, ahol néhány fekete egyenruhás
biztonsági őr ült. Sokkal komolyabban néztek ki, mint a szokásos zsaruk, és nem is csak a
vállukra akasztott cseh Skorpióknak köszönhetően. A zsarukat nem is lehetett volna velük egy
lapon említeni; azoknak a kék egyenruhája – amely valamikor az állami elnyomást sugározta
összes gombjával és váll-lapjai aranycsíkjaival – már régóta csak megvető értetlenséget keltett
Tatarszkijban. Annyira nem volt fedezet az egyenruhájuk mögött, hogy érthetetlenné vált, mi
jogon állítják meg ezek az emberek az utakon az autókat és zsebelnek be pénzt. Viszont
ezeknek a biztonsági őröknek az egyenruhája kapásból lehengerlő volt: a tervező (Morkovin
azt mondta, hogy Judaskin) zseniálisan egyesítette az SS sonderkommandó esztétikáját a jövő
totalitariánus társadalmában játszódó antiutópikus filmek motívumaival és a Freddie Mercury
korabeli meleg divat nosztalgikus elemeivel. A vattával kitömött vállak, a mély kivágás a
mellen, a rabelais-i nadrághasíték olyan keverékké állt össze, hogy senki sem akart
kapcsolatba kerülni az ilyen egyenruhába öltözött emberekkel. Még egy hülye számára is
világos volt a message.
A liftben Morkovin elővett egy kis kulcsot, az irányítólemezen lévő kulcslyukba dugta, és
megnyomta a legfelső gombot.
– És még valami – mondta a tükörfal felé fordulva és megigazítva a haját. – Ne félj tőle,
hogy hülyének látszol. Épp ellenkezőleg, attól félj, hogy túl okosnak néznek.
– Miért?
– Mert akkor mindjárt felmerül a kérdés: hogy ha ilyen okos vagy, akkor miért te állsz be
máshoz dolgozni, miért nem te veszel fel másokat.
– Logikus.
 – És még adjál bele egy kis cinizmust!
– Az könnyű lesz.
Kinyílt a liftajtó. Odakint sárga csillagokkal borított szürke futószőnyeggel leterített
folyosó húzódott. Tatarszkijnak eszébe jutott, hogy ugyanígy néz ki az egyik Los Angeles-i
körút járdája. A folyosó egy tábla nélküli fekete ajtónál ért véget, amely fölött egy kis
tévékamera volt. Morkovin a folyosó közepéig ment, elővette a mobilját és bepötyögött egy
telefonszámot. Két vagy három perc telt el csendben. Morkovin türelmesen várt. Végül
válaszoltak a telefonján.
– Adj isten – mondta Morkovin. – Én vagyok az. Igen, elhoztam. Itt van, ni.
Azzal megfordult és magához intette Tatarszkijt, aki bátortalanul a lift előtt álldogált.
Odament Morkovin mellé, és kutya alázattal a kamera objektívjére emelte a tekintetét. Úgy
látszik, valami vicceset mondtak Morkovinnak, mert nevetgélni kezdett, és megveregette
Tatarszkij vállát.
– Nem baj – mondta –, majd betanítjuk. Csettent a zár, és Morkovin előretaszította
Tatarszkijt. Azonnal becsukódott mögöttük az ajtó. Recepciós helyiségben találták magukat,
amelynek falán egy fogantyúval ellátott ódon bronztükör lógott, fölötte pedig egy aranyszínű,
fantasztikusan szép velencei karneváli maszk. „Ez már volt valahol – gondolta Tatarszkij –, a
maszk és a tükör. Vagy nem volt? Ma egész nap hallucinálok...” A maszk alatt egy asztal volt,
amely mögött egy hűvös madárszépségű titkárnő ült.
– Szevasz, Alla – mondta Morkovin.
A titkárnő feléje intett, és megnyomott egy gombot az asztalon. Halk zümmögés
hallatszott, és kinyílt egy magas, hangszigetelt ajtó a recepció túlsó felén.
Az első pillanatban úgy tűnt Tatarszkijnak, hogy senki sincs a befüggönyzött ablakú tágas
irodában. Legalábbis a csillogó fémoszlopokon álló hatalmas íróasztal mögött nem ült senki.
Az asztal fölött, a szovjet időkben a vezér képének fenntartott helyen, egy súlyos, gömbölyű
keretbe foglalt fénykép lógott. A fehér mező közepében lévő színes négyzetet nem lehetett
rendesen látni az ajtóból, de Tatarszkij felismerte a színei alapján; neki is ilyen volt a
baseballsapkáján. Standard label az amerikai zászlóval és a felirattal, hogy: „Made in USA.
One size fits all”.28 A másik falon szikár installáció volt: tizenöt konzervdobozból álló sáv,
amelyeknek párolt sertéshús-konzervhez illő címkéjén Andy Warhol arcképe látszott.
Tatarszkij lefelé bocsátotta a tekintetét. A földet igazi perzsaszőnyeg borította, és
csodálatosan szép rajzolata azokra az ornamensekre hasonlított, amelyeket valamikor
gyermekkorában látott az Ezeregyéjszaka egyik régi kiadásában. A tekintete, a minta vonalait
követve, szeszélyes spirálvonalban a szőnyeg középpontja felé mozgott, és az iroda urának
ütközött.
Még fiatal, köpcös kis férfi volt – hátrafésült vörös haj maradvánnyal a fején és
meglehetősen rokonszenves arccal –, aki a lehető leglezserebb pózban a szőnyegen feküdt.
Nehéz volt észrevenni a ruhája miatt, amely színeivel szinte összeolvadt a szőnyeggel.
„Plebejus orgazmusa” stílusú zakó volt rajta – nem menedzser egyenzakó, és nem is
pizsamakabát, hanem valami karneválian agyament darab. Ilyet csak az egészen körültekintő
üzletemberek viselnek, amikor azt az érzést akarják kelteni ügyfelükben, hogy olyan jól
mennek a dolgaik, hogy már nem kell vigyázni a bizniszükre, és még a leghabókosabb
viselkedés sem árthat nekik. A pálmafán lévő züllött majmot ábrázoló tarka retro-nyakkendője
kilógott a zakója alól, és rózsaszín nyelvként a szőnyegre terült.
De Tatarszkijt nem is annyira a fiatalember öltözéke hökkentette meg, mint inkább az,
hogy ismerős volt az arca, mégpedig nagyon ismerős, bár soha az életben nem találkoztak.
Rövid tévészüzsék és reklámok százaiban látta, rendszerint másodhegedűsként, de nem tudta,
hogy ki ez az ember. Utoljára tegnap este volt hozzá szerencséje, amikor az orosz eszmén
gondolkozva, szórakozottan nézte a tévét. Az iroda ura ezúttal valami tabletta reklámjában
28
Készült az USA-ban. Egy méret jó mindenkinek. (angol)
tűnt fel – fehér köpenyt, vöröskeresztes fehér sapkát viselt, és telt arcára világos szakállt és
bajuszt ragasztottak, amitől egy jóságos fiatal Trockijhoz hasonlított. A konyhában ült az
érthetetlen eufóriába esett család körében, és okítóan imigyen szóla:
– A reklám tengerében könnyű eltévedni. És gyakran még lelkiismeretlen is a reklám. Az
nem olyan rettenetes, ha Ön egy serpenyő vagy egy mosópor kiválasztásánál téved, de amikor
gyógyszerről van szó, az egészségét teszi kockára. Gondolkozzon, hogy kinek hisz – a
lelketlen reklámnak, vagy a háziorvosának! Természetesen! A válasz világos! Csakis a
háziorvosának, aki a Sunrider tablettát ajánlja!
„Aha – gondolta Tatarszkij –, szóval ő a mi háziorvosunk.”
Közben a háziorvos üdvözlő mozdulatra emelte a kezét, és Tatarszkij rövid műanyag
szívószálat látott az ujjai közt.
– Üljetek le! – mondta tompa hangon.
– Fél lábbal már régen ülünk – válaszolta Morkovin.
Úgy látszik, a szövege bevett refrénnek számított, mert az iroda gazdája némi
leereszkedéssel bólintott.
Morkovin elvett az asztalról két szívószálat, az egyiket Tatarszkijnak adta, és a szőnyegre
feküdt. Tatarszkij követte a példáját. A szőnyegre ereszkedvén kérdő tekintettel a házigazdára
nézett. Az kedvesen elmosolyodott válasz gyanánt. Tatarszkij meglátta a karóráját, amelynek
különböző nagyságú, furcsa szemekből állt a karkötőcsatja. A felhúzógombját egy aprócska
briliáns díszítette; a számlap kerületén is három, briliánsokból álló spirál futott körbe.
Tatarszkijnak eszébe jutott a szerkesztőségi cikk a drága órákról, amelyet valamelyik
pletykalapban olvasott, és nagyot nyelt a tisztelettől. Az iroda ura elkapta a pillantását, és az
órára nézett.
– Tetszik? – kérdezte.
– Hogyne – mondta Tatarszkij. – Ha nem tévedek, Piaget Possession? Ha jól tudom,
hatvanezerbe kerül.
– Pezse poszészön? – nézett a férfi a számlapra. – A, igen. Nem tudom, hogy mennyibe
kerül.
– Pezse úr és az ő kiscserkészei – mondta Morkovin.
Az iroda gazdája láthatóan nem értette a tréfát.
– Egyébként – tette hozzá gyorsan Morkovin – semmi sem árulja el annyira az ember
alsóbb osztályokhoz való tartozását, mint a képesség, hogy kiismerje magát a drága órák és
autók között.
Tatarszkij elvörösödött és lesütötte a szemét.
Az előtte lévő szőnyegdarabot színpompás, hosszú szirmú fantasztikus virágokat ábrázoló
minta borította. Észrevette, hogy a szőnyeg bolyhait virágporszerű apró göböcskék borítják
sűrűn, mint a dér. Morkovinra sandított. Az az orrába dugta a szívószál egyik végét, a másik
orrlyukát befogta, és a szívószál szabad végét végigvezette egy fantázia szülte lila kamilla
szirmain. Tatarszkij végre felfogta, hogy miről van szó.
Néhány percig csak koncentrált szipákolás hallatszott a szoba csöndjében. Végül az iroda
ura felkönyökölt.
– Na milyen? – kérdezte, Tatarszkijra nézve. Tatarszkij elszakadt a halovány-bíborszín
rózsától, amelyet eddig önfeledten megdolgozott. Addigra már teljesen elszállt a sértettsége.
– Fantasztikus – mondta –, egyszerűen fantasztikus.
Könnyű és kellemes volt számára a beszéd, és bár kicsit merev volt, amikor belépett ebbe a
hatalmas irodába, mostanra teljesen feloldódott. Valódi és alig hígított kokain volt, legfeljebb
az analgin könnyed mellékíze érződött rajta.
– Csak azt nem értem – folytatta Tatarszkij –, hogy miért ezt a technikát alkalmazza?
Természetesen elegáns, de valahogy szokatlan!
Morkovin összenézett az iroda urával.
 – Láttad a cégtáblánkat? – kérdezte a férfi. – Azt, hogy Méhészeti Intézet?
– Láttam.
– Na ugye. Mi pedig olyanok vagyunk itt, mint a méhek.
Mindhárman felnevettek, és nagyon sokáig nevettek, még akkor is, amikor már el is
felejtették, hogy min. „Vannak még jó emberek” – gondolta ellágyulva Tatarszkij.
A végén elült a vidámságuk. Az iroda ura körbenézett, mintha csak azon gondolkozna,
hogy miért van itt, és úgy látszik, eszébe jutott.
– Akkor dologra! – mondta. – Morkovka, várjál kint, Allánál! Én beszélek a fiúval.
Morkovin szaporán leporzott néhány paradicsomi búzavirágot, fölállt és kiment. Az iroda
ura is fölállt, nyújtózkodott, az íróasztal mögé ment és a székébe ereszkedett.
– Ülj le! – mondta.
Tatarszkij az íróasztallal szemben lévő székbe ült. Nagyon puha és olyan mély volt, hogy
Tatarszkij belehanyatlott, mint egy hóbuckába. Teljesen paff lett, ahogy felnézett. Az íróasztal
úgy tornyosult föléje, mint egy tank a lövészárok fölé, és ez a hasonlóság nyilván nem a
véletlen műve volt. A két, bordázott nikkellemezekkel díszített fiókos rész pont úgy hatott,
mint két széles lánctalptag, a falon lévő gömbölyű keretű kép pedig közvetlenül az iroda
urának feje mögé került, és egy tank kibújónyílásának – amelyből kiemelkedett a férfi –
fölnyitott tetejét idézte a látványával, és a hasonlóságot csak fokozta, hogy csupán válla és
feje látszott az asztal fölött. Néhány pillanatig élvezte a hatást, aztán felállt, áthajolt a tankja
fölött, és kezet nyújtott Tatarszkijnak:
– Leonyid Azadovszkij.
– Vlagyimir Tatarszkij – mondta Tatarszkij, fölállt, és megszorította a puha, erélytelen
kezet.
– Te nem Vlagyimir vagy, hanem Babilen – mondta Azadovszkij. – Tudok róla. Csakhogy
én sem Leonyid vagyok. Az én faterom is faszkalap volt. Tudod, milyen nevet adott nekem?
Légió. Szerintem azt se tudta, hogy mit jelent. Először én is el voltam keseredve. Aztán
viszont kiderítettem, hogy még a Biblia is ír rólam, és megnyugodtam. Nos tehát...
Azzal sustorgatni kezdte az asztalon szétszórt papírokat.
– Lássuk, miből élünk... Aha. Megnéztem a munkáidat. Nekem tetszenek. Belevaló srác
vagy. Pont ilyenekre van szükségünk. Csak helyenként... nem vagyok egészen biztos. Például
itt azt írod, hogy kollektív tudattalan. Tudod egyáltalán, hogy mi az?
Tatarszkij a levegőben mozgatta az ujjait, miközben a szavakat kereste.
– A kollektív tudattalan szintjén – válaszolta.
– És nem félsz, hogy akad valaki, aki tényleg tudja?
Tatarszkij szipogott egyet.
– Nem félek tőle, Azadovszkij úr – mondta. – Azért nem félek, mert már rég cigarettát árul
a metrónál mindenki, aki pontosan tudja, hogy mi az a kollektív tudattalan. Kicsiben vagy
nagyban, persze. Én magam is cigerettát árultam a metrónál. A reklámbizniszbe pedig azért
szálltam be, mert elegem volt belőle.
Azadovszkij, a hallottakon gondolkozva, néhány pillanatig hallgatott. Aztán elhümmögte
magát, és megkérdezte:
– Azért hiszel valamiben?
– Nem.
– Na jó – mondta Azadovszkij, és újra a papírokba nézett, most valami megvonalazott
kérdőívbe. – E-egen. Politikai nézetei – mi van itt nekünk? Az áll itt, hogy upper left. 29 Nem
értem. A rohadt életbe, odáig jutottunk, hogy hamarosan csak angolul lesznek a hivatalos
papírok. A politikai nézeteid szerint mi vagy?
– Piacpárti – válaszolta Tatarszkij –, meglehetősen radikális.
– Konkrétabban?
29
Felsőbaloldali. (angol)
 – Konkrétabban... Mondjuk, szeretem, ha nagy dudája van az életnek. De a legkevésbé sem
izgat az úgynevezett kanti magánvaló duda, bármennyi tej legyen is benne. És ebben
különbözöm a Gajdar-féle önzetlen idealistáktól...
Megcsörrent a telefon, és Azadovszkij egy kézmozdulattal megállította a beszélgetésüket.
Fölvette a kagylót, egy-két percig hallgatta, miközben lassan az undor grimasza ült ki az
arcára.
– Keressétek tovább! – morogta oda, lecsapta a kagylót, és Tatarszkij felé fordult. – Szóval
mi van Gajdarral? Csak röviden, mert megint telefonálnak.
– Röviden – mondta Tatarszkij –, tőlem megeheti a fene a magánvaló kanti dudát az összes
kategorikus imperativusával. A dudapiacon csak a feuerbachi számunkra való duda vált ki
belőlem gyengéd érdeklődést. Én így látom a helyzetet.
– Én is így gondolom – mondta teljesen komolyan Azadovszkij –, inkább legyen kicsi, de
feuerbachi...
Megint megszólalt a telefon. Azadovszkij fölvette a kagylót, rövid ideig hallgatott, szélesen
elmosolyodott, és így szólt:
– Hát ezt akartam hallani! A kontrollt elvégeztétek? Nagyon jó.
Szemmel láthatóan nagyon jó hírt kapott; fölállt, összedörzsölte a kezét, ruganyos
léptekkel egy beépített szekrényhez ment, elővett belőle egy nagy kalickát, amelynek alján
valami futkározott, és az asztalra tette. A kalicka régi volt, rozsdafoltos, és egy lámpaernyő
csontvázához hasonlított.
– Mi ez? – kérdezte Tatarszkij.
– Rosztropovics – válaszolta Azadovszkij, kinyitotta a kalicka ajtaját, és egy kis fehér
hörcsög mászott ki az asztalra. Apró vörös szemével Tatarszkijra pillantott, a mancsába
rejtette a pofácskáját és megdörzsölte az orrát. Azadovszkij kéjesen felsóhajtott, egy
szerszámostáska-szerűséget vett ki az asztalfiókból, kinyitotta, és egy tubus japán ragasztót,
csipeszt és egy kis dobozt tett az asztalra.
– Fogd le! – mondta. – Ne félj, nem harap.
– Hogy kell fogni? – kérdezte, a székből fölállva, Tatarszkij.
– Fogd a mancsait és húzd őket szét. Mint egy kis Jézust. Aha, így.
Tatarszkij a hörcsög mellén néhány, órába való fogaskerékhez hasonló fogazott
fémkorongot vett észre. Amikor jobban megnézte őket, látta, hogy fantasztikus művészettel
elkészített kicsinyített rendjelek, és mintha még aprócska ékkövek is csillogtak volna bennük,
ami csak növelte az óra-alkatrészekkel való hasonlóságukat. Egyik kitüntetést sem ismerte;
szemlátomást egy másik korhoz tartoztak, és egy Nagy Katalin korabeli hadvezér
egyenruháján lévő rendjelek jutottak róluk az ember eszébe.
– Ki adta neki őket? – kérdezte Tatarszkij.
– Ki adná neki, ha nem én? – dalolta Azadovszkij, miközben a csipesszel egy rövid kék
moaré rendjelszalagocskát vett ki a dobozból. -Tartsd erősebben!
Kinyomott egy csepp ragasztót egy papírlapra, ügyesen végighúzta rajta a szalagocskát és
a hörcsög pocijára szorította.
– Jaj – mondta Tatarszkij –, azt hiszem, hogy...
– Összeszarta magát – konstatálta Azadovszkij, miközben megmártott a csipesszel a
ragasztóban egy briliáns hópelyhecskét –, örömében. Hoppá...
Az asztalra dobta a csipeszt, a hörcsög fölé hajolt, és néhányszor erősen ráfújt a mellére.
– Egy pillanat alatt megszárad – közölte. – Elengedheted.
A hörcsög szaporán nekiiramodott az asztalon; az asztal széléhez érve leeresztette a
pofácskáját, mintha a távoli parkettát akarta volna szemügyre venni, megrázta a fejét, az
asztal másik széléhez rohant, ahol megismétlődött ugyanez a jelenet.
– Miért kapott kitüntetést? – kérdezte Tatarszkij.
– Mert jó kedvem van. Miért, irigyled?
 Azadovszkij megfogta a hörcsögöt, visszadobta a kalickába, bezárta az ajtót, és visszavitte
a szekrénybe.
– Miért van ilyen furcsa neve?
– Hát tudod, Babilen – mondta Azadovszkij, amint visszaült az asztalhoz –, bagoly mondja
a verébnek, hogy nagyfejű.
Tatarszkijnak eszébe jutott Morkovin tanácsa, hogy ne kérdezzen és ne beszéljen
feleslegesen. Azadovszkij az asztalfiókba rakta a kitüntetési kellékeket, összegyűrte a
ragasztóval összekent papírt és a papírkosárba dobta.
– A lényeg a lényeg: felveszünk három hónapos próbaidőre – mondta. – Most saját
reklámrészlegünk van, de nem is annyira reklámot készítünk, mint inkább néhány hatalmas
ügynökség munkáját koordináljuk. Mondhatni a háttérből irányítunk. Úgyhogy egyenlőre a
belső recenziós részlegben kapsz helyet, a szomszéd lépcsőházban, a második emeleten.
Odafigyelünk rád, meggondoljuk a dolgot, és ha megfelelsz, fontosabb területre irányítunk át.
Láttad, hány emelet van nálunk?
– Láttam – mondta Tatarszkij.
– Nahát akkor. A határ a csillagos ég. Kérdés van?
Tatarszkij elszánta magát, hogy felteszi a kérdést, amely az első pillanattól izgatta:
– Mondja, Azadovszkij úr: tegnap láttam egy reklámot valami tablettáról, nem maga volt
az orvos?
– Én voltam, na – mondta hűvösen Azadovszkij. – Miért, nem szabad?
Elfordította a tekintetét Tatarszkijról, felvette a telefonkagylót és kinyitotta a
telefonregiszterét. Tatarszkij megértette, hogy vége az audienciának. Bizonytalanul egyik
lábáról a másikra állt, és a szőnyegre pillantott.
-Nem lehetne...
Azadovszkij fél szóból megértette. Elmosolyodott, kihúzott egy szívószálat egy kis vázából
és az asztalra dobta.
– Picsa kérdés – mondta, és tárcsázott.
 NADRÁGBA BUJTATOTT FELHŐ

A hivatali tér fő tartóeleme a Nyugat-Ukrajnából elszármazott szakácsnőnek a kis büféből

majdnem egész nap hallatszó hangja volt. Erre a hangra – mint valami kötélre – fűződött fel a
fónikus valóság összes többi láncszeme, a telefoncsörgés, az emberi hangok, a fax pittyegése
és a nyomtató zümmögése. És csak e hangok körül sűrűsödtek be az anyagi elemek és a
szobát benépesítő emberek – legalábbis immár néhány hónapja így érezte Tatarszkij.
– A lényeg a lényeg: megyek tegnap a Pokrovkán – mesélte gyenge kis tenorján a
titkárnőnek az utcáról frissen belibbent cigarettakritikus –, megállok a kereszteződésnél.
Dugó. Mellettem egy Csajka áll. Na és kiszáll belőle egy tutira menő csecsen, és úgy néz
körül, mint aki nagy ívben szarik mindenkire. Áll ott szépen, el van telve magával, és akkor
hirtelen megáll egy Cadillac. És kiszáll belőle, frankón, egy kis csaj, szakadt farmerben,
tornacipővel a lábán, és spuri a bódéhoz Pepsiért. El tudod képzelni a csecsen pofáját? Mit
kellett megélnie!
– Nahát! – válaszolta a titkárnő, anélkül hogy abbahagyta volna a számítógépezést.
Tatarszkij háta mögött is beszéltek, mégpedig nagyon hangosan. Az egyik alárendeltje, egy
pártújságíróból lett idős szerkesztő próbált nála érdemeket szerezni, ahogy izgatott basszusán
legorombított valakit a házitelefonon. Tatarszkij érezte, hogy a szerkesztő kizárólag az ő
fülének szánja ezt a harsány, kíméletlen és életvidám hangot. Ez bosszantotta, és a
házitelefonból hallatszó szomorú és vékony hang együttérzést keltett benne.
– Az egyiket kijavítottam, a másikat nem – közölte halkan ez a hang. – Így történhetett.
– Nofene – rikkantotta a szerkesztő. – Törődsz te egyáltalán a munkáddal? Két anyagod
megy, az egyiknek az a címe, hogy A lelkiismeret foglya, másiknak az, hogy A hárem
eunuchjai, így van?
– Így.
– Te mindkét címet a tárolóba teszed, megváltoztatod a fontot, aztán a harmincötödik
oldalon előjön A hárem foglya, így van?
– Igen.
– Akkor ezek szerint majd a hetvennegyedik oldalon A lelkiismeret eunuchjai jön elő?
Vagy tényleg ekkora faszkalap vagy?
– Ekkora – helyeselt a szomorú hang.
„Mindketten faszkalapok vagytok” – gondolta Tatarszkij. Reggel óta depressziós volt,
valószínűleg a megszakítás nélküli eső miatt. Az ablaknál ült, és a széles sugárúton a zavaros
vízereken keresztülgördülő autók áramát nézte. Öreg, még a szovjethatalom alatt összeszerelt
Ladák és Moszkvicsok rozsdásodtak a járda mellett, szemétként, amelyet az idő folyama
vetett ki a szennyes partra. Maga az idő folyama nagyrészt ragyogó külföldi kocsikból állt,
amelyek kerekei alól felspriccelt a víz.
Egy doboz reklámozandó Arany Jáva és egy stóc papír hevert Tatarszkij előtt az asztalon.
Lassan kikanyarította a felső lapon azt a szót, hogy: Mercedes.
„Nézzük akár a Mercedest – gondolta bágyadtan. – Természetesen klasszis, szó se róla. De
itt valahogy olyan az élet, hogy csak az egyik rakás szarból a másikba lehet a Mercedesszel
menni...”
Az ablak felé billent fejjel a parkolót nézte. Ott fehérlett az egy hónappal azelőtt vásárolt
másodfrissességű, ledurranófélben lévő fehér Mercedesének a teteje.
Felsóhajtott, és felcserélte a c-t és a d-t a papíron. Merdeces jött ki.
– „Igaz – kullogtak tovább a gondolatai –, az ötszázas, vagy talán már a
háromszáznyolcvanas turbódízeltől ez már nem számít. Mert akkora szar lesz az ember, amíg
odáig eljut, hogy már semmi sem tudja összeszarozni, ami körülötte van. Azaz nem azért lesz
szar az ember, mert hatszázas Mercit vesz. Fordítva. A hatszázas Merci megvásárlásának
lehetősége azért adatik meg, mert szar lett az ember...”
 Újra kinézett az ablakon, és írta tovább, amit elkezdett:
„Merde-SS. Mármint a fanatikus autósok mágikus rendje."
Hirtelen radikálisan irányt váltottak a gondolatai, és a professzionális tettrekészség hulláma
futott végig a lelkén. Új papírt kapott ki a stócból és gyorsan ezt írta:
Plakát: kétfejű arany sas, a levegőben lebegő koronával a feje fölött. A sas alatt – fekete
limuzin, két stoplámpával a tető két oldalán (a sas fejei pontosan a stoplámpák fölött vannak).
Az alap – az orosz trikolór színei. Szlogen:

MERCEDES – 600
STÍLUSOS, BIRODALMI.

Ámde ideje volt visszatérni a munkához. Pontosabban, nem is visszatérni, hanem

elkezdeni. Belső recenziót kellett írnia az Arany Jáva reklámkampányáról, továbbá a Camay
szappan és a Gucci férfikölni reklámfilm-forgatókönyvéről. A Jávával teljesen leragadt. Még
azt sem tudta, hogy pozitív véleményt várnak-e tőle, és az sem volt világos, hogy milyen
irányba vigye a gondolatmenetet. Ezért úgy döntött, hogy a forgatókönyvekkel kezdi. A
szappanos szöveg hat apróbetűs oldalból állt. Tatarszkij utálkozva elővette az utolsó lapot, és
elolvasta az utolsó bekezdést:

Elsötétedik a kép. A hősnő elalszik, és csillogó szőke hajhullámokkal álmodik, amelyek

mohón magukba szívják az égből rájuk ömlő, proteinnel, B-5 vitaminnal és végtelen
boldogsággal teli kék folyadékot.

A homlokát ráncolva piros ceruzát vett a kezébe, és odaírta a szöveg alá:

Irodalmi nyavalygás! Hányszor kell még elmondani, hogy a szakmánkban nem alkotók,
hanem creatorok kellenek. A végtelen boldogságot nem lehet képsorral visszaadni. Nem felel
meg.

A Guccihoz írt forgatókönyv sokkal rövidebb volt:

A képen: falusi budi ajtaja. Légyzúgás. Lassan kinyílik az ajtó, és egy sovány kis pasast
látunk odabent, akinek patkó alakú bajusz díszíti másnapos képét. A képernyőn felirat: Pavel
Biszinszkij irodalmi szemle-író. A pasas a kamerába néz, és mintha a már megkezdett
szövegét folytatná, ezt mondja:
– Nagyon régi a vita arról, hogy Oroszország Európa része-e. Elméletileg egy igazi profi
néhány hónapos pontossággal meg tudja mondani, hogy életének ebben vagy abban a
periódusában mit gondolt erről a témáról Puskin. Például 1833-ban Vjazemszkij herceghez
írott levelében ez áll...
Ebben a pillanatban hangos reccsenés hallatszik, a férfi alatt beszakadnak a deszkák, és
belezuhan a gödörbe. Hangos csobbanás hallatszik. A kamera ráközelít a gödörre, miközben
emelkedik is („Titanicos" kameramozgás), és felülről mutatja a sötét kulimászt. A kulimászból
felmerül a szemleíró feje, a kamerába néz, és folytatja a félbeszakadt mondatot:
– Lehet, hogy az okokat a templomok területi megoszlásában kell keresni. Krilov
nemhiába mondta Csaadajevnek: „Néha körülnéz az ember, és azt hiszi, hogy nem Európában
él, hanem valami...”
Valamiféle erő lefelé rángatja a szemleírót, és az bugyborékolva elmerül. Csönd áll be,
amelyet csak a légy zúgás tör meg. Hang az utolsó kép alatt:

GUCCI FOR MEN

 LÉGY EURÓPAI! LÉGY ILLATOSABB!

Tatarszkij kék ceruzát vett a kezébe.

Nagyon jó – írta a szöveg alá. – Elfogadni, csak a legyeket Mása Raszputyinára cserélni,
az irodalmi szemleírót újoroszra, Puskint, Krilovot és Csaadajevet úgyszintén új oroszokra! A
budit rózsaszín selyemmel behúzni! Átírni a monológot – a beszélő egy rivierai étteremben
lezajlott verekedésről mesél! Ideje szakítani az irodalomtörténettel, és a tényleges fogyasztóra
gondolni!

A forgatókönyv földobta Tatarszkijt, és elhatározta, hogy végre rendbe teszi a Jávát. A

recenzálandó tárgyat kézbe véve, még egyszer alaposan szemügyre vette. Egy doboz cigaretta
volt, amelyhez egy ugyanolyan méretű üres kartondobozt ragasztottak. A kartondobozon New
Yorkot madártávlatból ábrázoló kép látszott, amelyen rakéta-robbanófejként egy csomag
Arany Jáva zuhan a városra. A kép alatt az a szöveg állt, hogy: „Válaszcsapás”. Tatarszkij
tiszta lapot húzott maga elé, rövid ideig habozott, hogy a piros vagy a kék ceruzát vegye a
kezébe. Egymás mellé tette őket, behunyta a szemét, körözött fölöttük a tenyerével, és lefelé
bökött az ujjával. A kékre mutatott rá.

Mindenképpen nagyon szerencsés megoldásnak kell tekintenünk – szaporázott a kék

kézírás a papíron – a válaszcsapás gondolatának és szimbolikájának a reklámban való
felhasználását. Ez összhangban áll az e cigaretta fő fogyasztóját jelentő lumpenértelmiség
széles rétegeinek hangulatával. Már régóta jelentkezik a tömegkommunikációs eszközökben
az igény, hogy valami egészségeset és nemzetit állítsanak szembe az amerikai popkultúra és
barlangi liberalizmus túlsúlyával. A problémát ennek a „valaminek” a mibenléte jelenti. A
nem a kívülállóknak szánt belső recenzióban megállapíthatjuk, hogy ez a „valami” teljesen
hiányzik. Jelen reklámkoncepció alkotói betömik ezt a gondolati rést egy doboz Arany
Jávával, ami kétségtelenül rendkívül kedvező pszichológiai kristályosodáshoz vezet a
pontenciális fogyasztónál. Ez a kristályosodás az alábbiakban foglalható össze: a fogyasztó
tudat alatt úgy fogja érezni, hogy

[Két oldal hiányzik]

– Na mi van, kitágultak az orrlyukaid, mi? Felejtsd el. Ljonya elutazott, úgyhogy ma nincs
méhészkedés.
Tatarszkij érezte, hogy valami hiányzik az előszobából. Amikor körülnézett, látta, hogy
nincs ott a falon a gömbölyű tükör és az aranymaszk.
– És hová utazott?
– Bagdadba.
– Minek?
– Ott vannak mellette Babilon romjai. Egyszer csak kitalálta, hogy felmegy a toronyba,
ami ott megmaradt nekik. Fényképet mutatott, hogy milyen fasza.
Tatarszkij nem mutatta, hogy mekkora hatással van rá, amit hallott. Fölvette a cigarettát az
asztalról és rágyújtott, és közben igyekezett, hogy természetesnek hassanak a mozdulatai.
– És miért olyan kíváncsi rá? – kérdezte.
– Azt mondják, a lélek a magasba vágyik. De hogy elsápadtál.
– Két napja nem cigiztem. Abba akartam hagyni.
– Tegyél föl nikotintapaszt!
Tatarszkij már túl volt a megdöbbenésén.
– Figyelj – mondta –, tegnap megint két klipben láttam Azadovszkijt. Mindig látom,
ahányszor bekapcsolom a tévét. Vagy a balettkarban táncol, vagy ő mondja az időjárás-
jelentést. Mi ez az egész? Miért ilyen gyakran? Szeret szerepelni?
– Igen – mondta Morkovin –, ez a gyengéje. Azt tanácsolom, hogy egyelőre ne foglalkozz
ezzel. Lehet, hogy majd megtudod. Rendben?
– Rendben.
– Akkor munkára föl! Van valami új a Kalasnyikov-forgatókönyvvel? Éppen most
telefonált a brand menedzserük.
– Semmi. Minden, ahogy eddig: két öregapó lelövi a Batmant a moszkvarecsjei piac fölött.
A Batman, a lényeg a lényeg, egy pecsenyesütő parázsserpenyőjére esik, és a porban verdes a
hártyás szárnyával, aztán népviseletbe öltözött nők körtánca takarja el.
– De miért két öregapó?
– Az egyiknél a rövidített, kommandós, a másiknál a normális változat van. Az egész
termékskálára kérték.
Morkovin egy kicsit gondolkozott.
– Talán jobb lenne, ha nem két öreg szerepelne, hanem apa és fia. Az apánál a normális, a
fiúnál a rövidített változat van. És ne csak a Batmant, hanem a Spawnt, NightMant, és ezt az
egész szarfaszú bagázst! Hatalmas költségvetés, ki kell meríteni.
– Ha értelemszerűen akarjuk – mondta Tatarszkij –, akkor a fiúnál legyen normális, az
apánál a rövidített változat.
Morkovin még gondolkozott egy kicsit.
– Oké – mondta. – Megy ez neked. Csak nehogy az anyánál meg gránátvető legyen, az már
sok lenne! Jól van, de nem ezért hívattalak. Jó híreim vannak.
Ezután hatásszünetet tartott.
– Milyenek? – kérdezte Tatarszkij bágyadt lelkesedéssel.
– Az első részleg végre ellenőrzött téged. Úgyhogy előléptetnek, és Azadovszkij utasított,
hogy avassalak be, hogy mi van nálunk. Amit ezennel megteszek.
Üres és csendes volt a büfé. A sarokban rúdon lógott egy nagyképernyős tévé, amelynek
levették a hangját, és éppen a híradó ment. Morkovin a tévé előtti asztal felé bökött a fejével,
a pulthoz indult, és két pohárral meg egy üveg „Smirnoff citrus twist”-tel ment oda az
asztalukhoz.
– Igyunk. Nehogy megfázz, hogy így átáztál! Az asztalhoz ült, sajátos módon megrázta az
üveget, és sokáig nézte a vodkában felszálló apró buborékokat.
– Hát ez nem igaz – mondta csodálkozva. – Azt még értem, hogy valami utcai bódéban...
De hogy még itt is gagyit!... Frankón, ez valami lengyel kerítésszaggató... Ni, hogy
gyöngyözik! Na tessék, mit tesz az upgrade...
Tatarszkij rájött, hogy az utolsó mondat nem a vodkára, hanem a tévére vonatkozik, és a
buborékoktól zavaros italról a képernyőre pillantott, amelyen a piros képű, nevető Jelcin
gyorsan szabdalta a levegőt hiányos ujjú tenyerével és elfúló hangon beszélt.
– Upgrade? – kérdezte Tatarszkij. – Az mi, valami ajzószer?
– Ki terjesztheti ezeket a híreket? – csóválta a fejét Morkovin. – Minek? Egyszerűen
fölvitték hatszáz megahertzre az órajel-frekvenciát. Bár nagy kockázatot vállalunk.
– Megint nem értem – mondta Tatarszkij.
– Azelőtt két napig tartott, amíg kiszámoltak egy ilyen szüzsét. Most egy éjszaka megvan.
Ezért gesztust is többet tudunk számolni, meg mimikát is.
– Mit számolunk ki?
– Hát őt – bökött a fejével a képernyőn ágáló Jelcinre Morkovin. – És a többit is. A
háromdimenziósakat.
– A háromdimenziósak?
– Ha precíz akarok lenni, akkor 3D-modelleket. De a srácok csak háromdisznónak hívják
őket.
 Tatarszkij a barátjára meredt, és próbálta eldönteni, hogy viccel-e vagy komolyan beszél.
Az szótlanul állta a tekintetét.
– Mi a francról beszélsz?
– Azadovszkij utasított rá. Beavatlak, hogy mi van nálunk.
Tatarszkij a képernyőre nézett. Most a duma szónoki emelvényét mutatták, amelyen
komor, mintegy a népharag forgatagából éppen kiemelkedett szónok állt. Hirtelen úgy látta,
hogy a képviselő tényleg nem élő ember- a teste teljesen mozdulatlan volt, csak a szája
mozgott, és néha pislogott.
– És ez is – mondta Morkovin. – Csak durvábban számolták ki, túl sokan vannak.
Epizodista. Félig kiszámolt.
– Tessék?
– Hát, így hívjuk a dumabeli háromdimenziósokat. Dinamikus videoháttér – csak egy
kameraállásból vannak kidolgozva. A technológia ugyanaz, csak két fokozattal kevesebb
munka van velük. Két fajtájuk van – a kiszámoltak és a félig kiszámoltak. Látod, mozog a
szája és pislog? Akkor ezt félig számolták ki. Az meg, amelyik az újság fölött alszik, azt
kiszámolták. Ezek winchesteren is tárolódnak. Egyébként a törvényhozási osztály nemrég
prémiumot kapott. Egyik este Azadovszkij nézi a tévében a híreket, és éppen a tévéről
beszélnek, hogy korrupt, meg prostituálódott és a többi. Azadovszkij persze meg van sértve,
fejeket akar, már a telefont is fölveszi. Már tárcsázna, amikor eszébe jut, hogy ugyan kiknek a
fejét? Hát, jól dolgozunk, ha még mi is beszopjuk első látásra.
– Akkor ezek, mind... izé?
– Mind, kivétel nélkül.
– Ugyan, ne csináld! – mondta bizonytalanul Tatarszkij. – Hisz annyian látják őket
mindennap.
– Hol?
– A tévében... Na igen... Azazhogy... De hát vannak emberek, akik mindennap találkoznak
velük.
– Te láttad ezeket az embereket?
– Hát persze.
– És hol?
Tatarszkij elgondolkozott.
– A tévében – mondta.
– Akkor érted, hogy hová akarok kilyukadni?
– Kezdem – mondta Tatarszkij.
– Elméletileg találkozhatsz valakivel, aki azt mondja, hogy a saját szemével látta, vagy
még ismeri is őket. Van egy Népakarat nevű szakszolgálat. Több mint száz ember, volt
állambiztonságiak, Azadovszkij fizetési listáján vannak. Az a munkájuk, hogy mászkáljanak
összevissza, és meséljenek, hogy épp az előbb látták valamelyik vezetőnket. Az egyiket egy
kétemeletes nyaralóban, a másikat egy kiskorú kurvával, a harmadikat egy sárga
Lamborginivel a rubljovói országúton. De a Népakarat alapjában a sörözőkben és
pályaudvarokon dolgozik, te meg olyan helyekre nem jársz.
– Komolyan beszélsz? – kérdezte Tatarszkij.
– Komolyan, komolyan.
– De hát ez grandiózus szélhámosság, így felfújni a semmit!...
– Jaj, csak ezt ne! – fintorodott el Morkovin. – Minél jobban felfújjuk, annál nagyobbat
durran. Mit akarsz? Lényegében minden politikus egy tévéadás. Jól van, mondjuk, hogy egy
élő embert ültetünk a kamera elé. Akkor is egy speech-writer team írja a beszédét, a zakóját
öltöztetők választják ki, a döntéseket pedig a Bankközi Bizottság hozza. És mi van, ha
hirtelen megüti a guta, megint össze kell kínlódni a pasast?
– Jó, mondjuk, hogy így van – mondta Tatarszkij. – De hogy lehet ilyen nagyságrendben
csinálni?
– A technológia érdekel? Nagy vonalakban el tudom mondani. Először kell egy kiinduló
modell. Viaszminta vagy élő ember. Erről felveszik az adatokat – ezt nálunk felhőtestnek
hívják. Tudod, hogy mi az a felhőtest?
– Olyasmi, mint az asztráltest?
– Nem. Ezzel valami nyeretlen kétéves akart megkeverni. A felhőtest ugyanaz, mint a
számfelhő. Egyszerűen egy pont- vagy számhalmaz, és vagy tapogatóval vagy
lézerszkennerrel veszik fel a kiinduló modellről. Aztán összekötik ezeket a számokat, így
térbeli kép jön létre, és ekkor kijavítják a hibákat. A javítás több folyamatot is jelent –
stitchinget, clean-upot és a többit.
– És mivel kötik össze a számokat?
– Számokkal. Bizonyos számokat más számokkal kötnek össze. Különben én sem értek
mindent, tudod, humán szakember vagyok. A lényeg a lényeg: amikor mindent összekötöttünk
és tároltunk, megkapjuk a modellt. Két fajta modell van, a poligonális és az úgynevezett nurbs
patch. A durvább képet adó poligonális háromszögek sokaságából áll; a nurbs pedig apró
görbe vonalakból – ez egy fejlett technológia, a komoly háromdimenziósokhoz. A parlamenti
képviselők poligonálisak, így kevesebb a munka velük, és az arcuk is népibb. És amikor kész
a modell, beleteszik a szkeletont, azaz a csontvázat. A szkeleton is számokból áll. Olyan,
mintha csuklószerkezettel ellátott pálcákból állna – tényleg úgy néz ki a monitoron, mint egy
csontváz, csak bordái nincsenek. És a szkeletont úgy animálják, mint a rajzfilmet. Igaz, rajzos
animálással már nem foglalkozunk. Külön emberek vannak, akik a szkeletonokkal dolgoznak.
– Szkeletonokkal? Morkovin az órára nézett.
– Éppen felvétel van a hármas stúdióban. Gyere, megnézzük! Különben magyarázhatom itt
neked estig.
A helyiség, ahová néhány pillanat múlva Morkovin mögött beóvakodott Tatarszkij, egy
olyan konceptualista műtermére hasonlított, aki nagy megrendelést kapott furnérmunkára. Az
egy emelet magas terem különféle alakú és nem egészen világos rendeltetésű
furnérkonstrukciókkal volt tele – voltak itt sehová sem vezető lépcsők, félbemaradt
emelvények, különféle szögben a padló felé lejtő síkok, sőt egy hosszú furnérlimuzin is.
Tatarszkij nem látott sem kamerákat, sem spotlámpákat, viszont a fal mellett titokzatos, a
rockegyüttesek szerkójához hasonlító ládák tornyosultak, és négy mérnökforma férfi ült
székeken. Egy fél üveg vodka és egy csomó sörösdoboz volt mellettük a földön. Az egyik
mérnök, fülhallgatóval a fején, egy monitort figyelt. Üdvözlés gyanánt intettek Morkovinnak,
de egyikőjük sem nézett fel a munkájából.
– Hé, Arkasa – mondta a fülhallgatós férfi. – Nevetni fogsz, de újra kell csinálni.
– Mi van? – hallatszott egy rekedt hang a terem közepéből.
Tatarszkij a hang felé fordult, és egy különös alkotmányt pillantott meg, olyan volt, mint
egy játszótéri csúszda, csak annál magasabb. A csúszda alja egy faállványra szerelt függőágy
fölött ért véget, és alumíniumlétra vezetett a tetejére. A függőágy mellett egy idős, testes,
rendőrveterán képű férfi ült a földön. Mackónadrág volt rajta és Sick my duck 30 feliratú póló.
A feliratot túl szentimentálisnak találta Tatarszkij, és mintha nyelvtanilag sem lett volna
egészen rendben.
– Az, Arkasa, az. Gyerünk újra!
– Hányszor kell még – dünnyögte Arkasa. – Szétmegy a fejem.
– Dobj be még egy pohárral! Valahogy mereven csinálod. Tényleg, dobj be még eggyel!
– Még az előzőt se érzem – válaszolta Arkasa, fölállt és a mérnökökhöz ballagott.
Tatarszkij látta, hogy a csuklójára, könyökére, térdére és bokájára kis fekete műanyag
korongokat erősítettek. Ugyanilyen korongok voltak a testén is; Tatarszkij tizennégy darabot
számolt össze.
30
Én beteg kacsám. (angol)
 – Ki ez? – suttogta.
– Arkasa Korzsakov.31 Nem, nem az! Csak névrokon. Jelcin szkeletonjával dolgozik.
Ugyanaz a testtömeg, ugyanaz a külméret. Ráadásul színész – azelőtt az Ifjú Néző
Színházában játszott, Shakespeare-szerepeket.
– És mit csinál?
– Mindjárt meglátod. Kérsz sört? Tatarszkij bólintott. Morkovin két doboz Tuborgot hozott
és egy fényképet. Furcsa érzés volt Tatarszkij számára, amint meglátta az ismerős fehér inges
férfit a sörösdobozon; a „Tuborg man", a végső út folytatásától rettegve a régi mozdulattal
törölte meg a homlokát.
Arkasa ivott, aztán visszament az építményhez, fölkapaszkodott a létrán, és mozdulatlanná
dermedt a furnérlejtő fölötti deszkanégyzeten.
– Mehet? – kérdezte.
– Várj ! – mondta a fülhallgatós férfi. – Először újra kalibráljuk.
Arkasa leguggolt, kétfelől a deszka szélébe kapaszkodott, amitől úgy nézett ki, mint egy
hatalmas kövér galamb.
– Mik ezek a korongok rajta? – kérdezte Tatarszkij.
– Érzékelők – válaszolta Morkovin. – Motion capture technológia. Ugyanott vannak rajta,
ahol a szkeletonon a csuklók. Fölvesszük a mozgási pályájukat, amikor Arkasa mozog. Aztán
korrigáljuk egy kicsit, összehozzuk a kiinduló modellel, és a gép mindent kiszámol. Ez egy új
rendszer, a Star Trák. A legmenőbb a piacon. Nincsenek kábelek, csak harminckét érzékelő,
dolgozik, ahol csak akarja az ember, de az ára is, gondolhatod...
A monitornál ülő fülhallgatós férfi Arkasa felé fordult.
– Kész – mondta. – Akkor elismétlem, hogy milyen sorrendben. Először az ölelés jön,
aztán az invitálás, hogy menjetek le a lépcsőn, aztán megbotlasz. Csak fenségesebben és
lassabban, amikor a lépcső tetejéről integetsz. És teljes gőzzel essél, lendületből. Érted?
– Értem – dörmögte Arkasa, és óvatosan fölállt. Alig észrevehetően imbolygott.
– Kezdjük!
Arkasa balra fordult, széttárta a karját, és lassan átölelte a semmit. Tatarszkij egyszerűen
nem győzött csodálkozni, ahogy Arkasa mozdulatait egy pillanat alatt állami fenség,
birodalmi komótosság töltötte el. Először Sztanyiszlavszkij módszerére gondolt, de rögtön
rájött, hogy Arkasa egyszerűen csak nehezen egyensúlyoz a magasban a tenyérnyi helyen,
miközben minden idegszálával azon van, hogy le ne essen. Arkasa lefejtette ölelő karját a
semmiről, és széles karmozdulattal a lejtő felé invitálta láthatatlan partnerét, előrelépett,
megingott a furnér szakadék szélén, és kalimpálva lezuhant. Esés közben kétszer átfordult, és
nem ússza meg komoly sérülés nélkül, ha nincs ott a függőágy. A fejét átkarolva, úgy maradt
fekve a függőágyban, ahogy lezuhant. A mérnökök a monitor elé gyűltek és halkan vitatkozni
kezdtek.
– Ebből mi lesz? – kérdezte Tatarszkij. Morkovin szó nélkül odanyújtotta neki a fényképet.
Valamelyik malachitoszlopos kremlbéli termet ábrázolta, amelyben vörös futószőnyeggel
takart széles márványlépcső vezetett lefelé.
– Ide figyelj, miért piásan mutatják, ha virtuális.
– A ratinget emeljük.
– Ettől nő a ratingje?
– Nem az övé. Miféle ratingje van az elektromágneses hullámnak? A csatornáé.
Gondolkoztál már rajta, hogy miért kerül negyvenezerbe egy perc a fő műsoridőben, a
híradóban??
– Gondolkoztam. És Jelcint már régóta... izé?
– A híres rosztovi tánca óta. Amikor leesett a színpadról. Biztonsági másolatot kellett róla
csinálni. Mellékáramkörökkel csinálták a műtétjét. Majdnem leégtek a villanyvezetékek a
31
Arkagyij Korzsakov: Jelcin testőrségének parancsnoka. (A ford. megj.)
nagy hajtásban, ezért muszáj volt gázálarcban kiszámolni. Azóta furnérral is megcsináljuk.
– És az arcot hogy csinálják? – kérdezte Tatarszkij. – A gesztusokat, a mimikát?
– Ugyanúgy. Csak nem mágneses rendszer, hanem optikai, Adaptive optics a neve. A
kézhez CyberGlove kesztyű. Az egyik kesztyű két ujját levágták, és minden oké.
– Hé, fiúk – mondta az egyik mérnök –, csendesebben, jó? Arkasának megint ugrania kell.
Hadd pihenjen!
– Micsoda? – kérdezte Arkasa a függőágyban felülve. – Mi van, ti nem csináltok semmit?
– Gyere – mondta Morkovin.
A következő helyiséget, ahová Morkovin magával vitte Tatarszkijt, Virtuális Stúdiónak
nevezték. A név ellenére a legigazibb kamerák voltak itt, és spotlámpák, amelyek kellemes
meleget sugároztak. A stúdió egy hatalmas, zöld falú és padlójú helyiség volt, ahol éppen
néhány divatos falusi öltözéket viselő férfiról készítettek felvételt. A férfiak egy üres helyet
körbeállva, elmélyült képpel bólogattak, és az egyik érett búzakalászt morzsolt a kezében.
Morkovin elmagyarázta, hogy jómódú gazdálkodók, és olcsóbb őket videóra venni, mint
animálni.
– Megmondjuk nekik, hogy nagyjából hová nézzenek – mondta –, és mikor kérdezzenek.
Aztán bárkivel össze lehet őket hozni. Láttad a Starship troopers-t. Amelyikben az űrdeszant
darazsakkal harcol?
– Láttam.
– Ugyanaz. Csak a deszantosok helyett gazdálkodók vagy kiskaliberű vállalkozók,
géppisztolyok helyett fogadás kenyérrel-sóval, darázs helyett Zjuganov vagy Lebegy. Aztán
összehozzuk, a háttérbe betesszük a Megváltó Krisztus Templomát vagy a bajkonuri
űrközpontot, átírjuk betacamre, és mehet adásba... Gyere, még bemegyünk a
számítógépterembe!
A vicces, Gépház feliratú ajtó mögött lévő számítógépterem nem tett különösebb hatást
Tatarszkijra. A hatást a bejáratnál álló két géppisztolyos keltette. Maga a számítógépterem
unalmas látványt nyújtott – nyikorgó parkettájú helyiség volt, zöld kardvirág-mintájú poros
tapétával, amely nyilván még a szovjet időkben került a falra. Egyetlen bútordarab sem volt a
helyiségben – az egyik falon Gagarin színes fényképe lógott, amelyiken galambot tart a
kezében; a másik fal mellett fémállványok sorakoztak, sok egyforma kék ládikával, amelyek
egyetlen dísze a Silicon Graphics hópehely-emblémája volt. A ládikák ránézésre alig
különböztek attól a berendezéstől, amelyet valamikor a Draft Pódiumban látott. Nem voltak
rajtuk érdekes lámpák és kijelzők – így akár egy hétköznapi transzformátor-alállomás is
kinézhetett volna. Morkovin azonban rendkívül ünnepélyesen viselkedett.
– Azadovszkij azt mondta, hogy szereted, ha nagy dudája van az életnek – mondta. – Hát
ez a legnagyobb. És ha még nem izgat föl, az csak azért van, mert nem szoktad meg.
– Mi ez?
– Render-server 100/400. A Silicon Graphics direkt ilyen célra nyomatja – high end.
Amerikai fogalmak szerint elavult, de nekünk megfelel. És egész Európa is ilyennel dolgozik.
Lehetővé teszi száz fő- és négyszáz epizódpolitikus kiszámolását.
– Klassz komputer – mondta különösebb lelkesedés nélkül Tatarszkij.
– Ez már nem is komputer, hanem irányítópult; huszonnégy komputer van rákapcsolva,
amelyeket egy klaviatúrával kezelnek. Mindegyik komputerben négy processzor van, az
órajel-frekvencia pedig nyolcszáz megahertz. A blokkok egymás után számolják ki a
filmkockákat, és az egész rendszer körülbelül úgy működik, mint a légvédelmi gépágyú,
amelynek forognak a csövei. Iszonyatosat kaszáltak érte az amcsik. De mit lehet tenni –
nekünk nem volt ilyenünk, amikor az egész elkezdődött. És most már, ahogy te is nagyon jól
tudod, nem is lesz soha. Egyébként az amcsikkal vagyunk a legnagyobb bajban. Levisznek
bennünket, mint az örves kecskét.
– Hogyhogy levisznek?
 – A teljesítményt biztosító órajel-frekvenciával, a megahertzekkel. Először a csecsen
háború miatt vittek le kétszázra. Valójában persze az olajvezeték miatt, hisz te is tudod. Aztán
amiatt, hogy ellopták itt Oroszországban a kölcsönt, amit adtak. És így tovább, mindig
találnak rá okot. Mi persze éjszakánként rányomjuk a kakaót, viszont ők is nézik a tévét a
követségen. Alig emeljük fel egy kicsit a frekvenciát, egyből kiszúrják, és a nyakunkra küldik
az inspektort. Szégyen és gyalázat. Egy ilyen hatalmas ország, és itt rothadunk négyszáz
megahertzcel. És még az sem a miénk.
Morkovin odament a pulthoz, kihúzott belőle egy keskeny kék blokkot, fölhajtotta a tetejét,
amelynek belső lapja folyadékkristályos monitor volt. Alatta hanyattegeres klaviatúra volt.
– Ezzel a klaviatúrával kezelik? – kérdezte Tatarszkij.
– Ugyan már – legyintett Morkovin. – Hozzáférés kell, hogy belépjen valaki a rendszerbe.
Az összes terminál odafönt van. Ez csak ellenőrző monitor, meg akarom nézni, hogy mit
számolunk.
Végigfuttatta kezét a billentyűkön, és a monitor alsó részén megjelent egy ablak a Task
managerrel és néhány olyan kevésbé érthető felirattal, mint: memory used 5184 M, time
elapsed 23:11:12 és még valami, nagyon apró betűkkel. Aztán beugrott egy nagy betűs út:
C:/oligarchs/berezka/excesses/vo-mező/szlalom.prg.
– Aha, értem – mondta Morkovin. – Ez Berezovszkij Svájcban.
A képernyő négyzetekkel kezdett megtelni, úgy, mintha színes képet állítottak volna össze
kirakós kockákból. Néhány másodperc múlva Tatarszkij meglátta az ismerős arcot, amelyben
néhány kiszámolatlan lyuk feketéllett. Egészen megdöbbentette Tatarszkijt az az eszelős
öröm, amelytől a már kiszámolt jobb szem csillogott.
– Síel a rohadék – mondta Morkovin –, mi meg szívhatjuk itt veled a port.
– De miért kell adatbázis-kezelőt használni? Mi olyan nagy szám abban, hogy síel?
– Mert a szüzsé szerint a lesiklópályát kijelölő zászlós rudak helyén meztelen balerinák
állnak – válaszolta Morkovin. – A lányok egyik felén kék zászlócska lesz, a másikon piros. A
lányokat videóra vették, egyenesen fönt a lesiklópályán. Nagyon komálták, hogy teljes
ellátással Svájcba utaznak. Kettő kint maradt, és még most is ott kavar.
Kikapcsolta a monitort, becsukta és visszacsúsztatta az ellenőrző blokkot. Tatarszkijnak
ijesztő gondolata támadt.
– Ide figyelj! – mondta. – Az amcsiknál ugyanez van?
– Persze. Csak sokkal előbb kezdték. Reagan a második periódusában már animált volt.
Bush pedig... Emlékszel, amikor a helikopter mellett állt, és a kopasz foltra fésült haj
fölemelkedett a fején, és csak úgy lobogott a szélben? Egyszerűen remekmű. Azt hiszem,
nincs ehhez fogható a komputergrafikában. Amerika...
– És az igaz, hogy a mi politikusainknak is az ő copy-writereik dolgoznak?
– Ez viszont már hazugság. Még maguknak sem képesek semmi frankót kitalálni.
Meghatározó képesség, pontok száma, speciális effektek – ez igen. De Amerikának nincs
lelkülete. A politikai creatoraik szart sem érnek. Két elnökjelölt van, de forgatókönyvíró-
csapat csak egy. És abban is csak azok dolgoznak, akiket kirúgtak a Madison Avenue-ról, hisz
kevés pénz van a politikában. Nemrég láttam az előválasztási anyagaikat – egyszerűen gagyi.
Ha az egyik elkezd a múltba vezető hídról beszélni, akkor két nap múlva a másik feltétlenül a
jövőbe vezetőt hozza szóba. Bob Dole számára egyszerűen just do it-ről just don't do it-re
változtatták a Nike szlogenjét. De semmi pozitív dolgot nem tudnak kitalálni, egy szopás az
Ovális Teremben, ez náluk a csúcs... Nem, a mi forgatókönyvíróink tízszer tökösebbek. Nézd
meg, milyen markáns alakok! Nézz meg egy Jelcint, egy Zjuganovot, egy Lebegyet! Tisztára
Csehov Három nővér-e. Úgyhogy csak kapja be mindenki, aki képes azt állítani, hogy
Oroszországnak nincsenek saját brandjei. Ezen a téren olyan tehetségeink vannak, hogy
bárkivel felvesszük a versenyt. Itt van például ez – mondta Morkovin, és Gagarin fényképére
bökött az állával!
 Tatarszkij figyelmesebben megnézte a képet, és látta, hogy nem is Gagarint ábrázolja,
hanem Lebegy tábornokot, díszegyenruhában, és nem galamb van a kezében, hanem a fülét a
hátára szorító fehér nyúl. A fénykép annyira hasonlított az előképére, hogy megtévesztette a
néző szemét: a Lebegy kezében lévő nyúl az első pillanatban disznó módra elhízott
galambnak látszott.
– Egy bányavidékről jött csóringer csinálta – mondta Morkovkin. – A Playboy címlapjára.
A hozzá való szlogen úgy hangzik, hogy „Oroszország szép lesz és kövér". Az éhező
vidékeknek telitalálat. Azelőtt jó volt, ha két nap egyszer evett a srác, most pedig ő az egyik
fő creatorunk. Igaz, valahogy minden a kaja körül forog nála... Emlékszel, Ahmatovánál: „Ha
tudnátok, hogy milyen szemétből..."32
– Várj! – mondta Tatarszkij – eszembe jutott valami. Hadd írjam le!
Elővette a jegyzetfüzetét, és ezt írta:

Silicon Graphics/nagy dudák – új embléma. Hópehely helyett – egy hatalmas,

szilikonbetétes duda kontúrja (lazán besatírozva tollal, mivel graphics). A dinamikus
változatban (klip) egy szilícium alapú kukac mászik ki a mellbimbóból és $ alakban
meggörbül (species-II modell). Gondolkozni rajta.

– Az ihlet verítékhulláma? – kérdezte Morkovin. – Egyszerűen irigyellek. Oké, vége a

kirándulásnak. Gyerünk a büfébe!
A büfé ugyanolyan üres volt, mint az előbb. Ugyanúgy, levett hanggal ment a tévé, az
asztalukon ott állt az üveg a Smirnoff citrus twisttel és a két pohár. Morkovin teletöltötte őket,
szó nélkül Tatarszkijéhoz koccintotta a poharát, és fölhajtotta a vodkát. A körút után valami
homályos nyugtalanság fogta el Tatarszkijt.
– Figyelj! – mondta. – Tudod, hogy mit nem értek. Jól van, mondjuk, hogy
mindegyikőjüknek copy-writer írja a szöveget. De ki felel ezekért a szövegekért? Honnét
vesszük a témákat, és hogy döntjük el, hogy holnap milyen fordulatot vesz a nemzeti politika?
– Nagy biznisz – mondta kurtán Morkovin. – Az oligarchákról hallottál?
– Aha. Mi van velük, összejönnek és ők határoznak? Vagy írott formában ideküldik a
koncepciót?
Morkovin a hüvelykujjával befogta az üveg száját, megrázta és megint a buborékokat nézte
– úgy nézett ki, hogy valamiért nagyon megragadja ez a látvány. Tatarszkij szó nélkül várta a
választ.
– Ugyan hogy tudnának összejönni valahol – válaszolt végül Morkovin –, amikor egy
emelettel följebb csinálják őket. Hisz most láttad a saját szemeddel Berezovszkijt.
– Aha – válaszolta elgondolkozva Tatarszkij. – Na igen, persze. És ki írja az oligarchák
forgatókönyvét?
– A copy-writerek. Ugyanúgy megy, csak másik emeleten.
– Aha. És hogy döntjük el, hogy hogyan határozzanak az oligarchák?
– A politikai helyzetből kiindulva. Hisz csak úgy mondják, hogy „eldöntjük”. Valójában
nincs miről dönteni. Csak a kőkemény kényszer vesz bennünket körül. Azokat is, ezeket is. És
veled együtt minket is.
– Akkor oligarchák sincsenek? De hát a bejáratnál ott a tábla, hogy Bankközi Bizottság...
– Csak azért van ott, hogy a zsaruk tiszteljenek bennünket – válaszolta Morkovin –, és ne
jöjjenek folyton, hogy védelmi pénzt akarnak. Az már igaz, hogy Bankközi Bizottság
vagyunk, viszont ezek a bankok bizottságköziek. A bizottság pedig mi vagyunk. Hát így megy
ez.
– Értem – mondta Tatarszkij. – Azt hiszem, értem... Azaz, várj csak... Akkor ezek szerint
32
Szó szerinti idézet Ahmatova „Fennkölt ódákkal kár kísérleteznem..." kezdetű költeményéből. Halasi
Zoltán fordításában: „Bennem magától születik a vers (...) akár egy gyomnövény." (A szerk.)
azok döntenek ezekről, és ezek... Ezek döntenek azokról. De akkor hogyan... Várj csak... De
akkor mire épül az egész?
De nem mondhatta végig, mert felüvöltött a fájdalomtól. Morkovin tiszta erőből belecsípett
a kézfejébe, de olyan erősen, hogy még egy kis bőrdarabot is kicsípett.
– Erre pedig – mondta, az asztalon áthajolva és Tatarszkij szemébe fúrva elsötétült
tekintetét – soha többé ne gondolj! Úgy egyáltalán, soha, érted?
– Hogyhogy? – kérdezte Tatarszkij, miközben érezte, hogy a fájdalom éppen most
taszította hátra valami mély és sötét szakadék szélétől. – Hogy lehet nem gondolni?
– Megvan a technikája – mondta Morkovin. – Ha úgy éreznéd, hogy a maga egészében
gondolásra kívánkozik ez a gondolat, azonnal megcsíped vagy megszúrod magad valamivel.
A kezedet, a lábadat, mindegy, hogy hol. Olyan helyen, ahol a lehető legtöbb idegvégződés
van. Valahogy úgy, ahogy az úszó a lábikráját, amikor görcs fogja el a lábát. Hogy ne
fulladjon a vízbe. Aztán szép lassan valami bőrkéményedés-féle képződik e körül a kérdés
körül, és különösebb problémák nélkül át tudsz fölötte siklani. Azaz érzed, hogy létezik, de
soha nem gondolsz rá. És szép lassan hozzászoksz. A hetedik emelet a hatodikra épül, a
hatodik pedig a hetedikre, és mindenhol, minden konkrét ponton, konkrét pillanatban jelen
van a kellő szilárdság. És nyakig leszel a munkában, kokózni fogsz és konkrét ügyeket oldasz
meg egész nap, úgy, hogy kilóg a beled. Az elvontakra nem marad időd.
Tatarszkij fölhajtotta a maradék vodkáját, és néhányszor belecsípett a combjába. Morkovin
szomorúan elnevette magát.
– Itt van Azadovszkij – mondta –, hogy miért eteti hülyeségekkel és fárasztja le az
embereket? Azért, mert eszébe sem jut, hogy van valami furcsa ebben az egészben. Ilyen
ember egyszer születik egy században. Azt lehetne mondani, hogy nemzetközi léptékkel érzi
az életet.
– Rendben – mondta Tatarszkij, és még egyszer megcsípte a lábát. – De nyilván nemcsak
etetni és fárasztani kell az embereket, hanem szabályozni is a társadalmat. Hiszen a
társadalom bonyolult dolog. A szabályozáshoz pedig valamiféle elvek kellenek.
– Az elv nagyon egyszerű. Ahhoz, hogy minden rendben legyen a társadalomban, csupán a
nálunk lévő pénztömeg nagyságát kell szabályozni. Minden további dolog automatikusan
megtalálja a maga medrét. Ezért nem lehet mibe beavatkozni.
– És hogy lehet ezt a pénztömeget szabályozni?
– Úgy, hogy maximális tömegben legyen kint.
– És kész?
– És kész. Ha maximális pénztömeg van kint nálunk, ez azt jelenti, hogy minden
megtalálta a maga medrét.
– Igen – mondta Tatarszkij –, logikus. De hát ezt valakinek vezényelnie kell.
– Nagyon gyorsan akarsz mindent tudni – komorodott el Morkovin. – Azt mondtam, hogy
lassabban! Nagy probléma azt megérteni, tesókám, hogy ki vezényli ezt az egészet. Egyelőre
annyit mondok, hogy a világot nem „valaki", hanem „valami" irányítja. Bizonyos tényezők és
impulzusok, amelyekről még korai tudnod. Másrészt viszont, Vavan, nem lehet nem tudnod
róluk. Ez itt a paradoxon...
Morkovin elhallgatott és a gondolataiba merült. Tatarszkij rágyújtott, nem volt kedve a
tovább beszélgetéshez. Közben új vendég érkezett a büfébe, akire rögtön ráismert Tatarszkij
-a híres tévékommentátor, Farszuk Szejful-Farszejkin volt az. Az életben sokkal öregebbnek
látszott, mint a képernyőn. Szemmel láthatóan éppen adás után volt: az arcát hatalmas
verítékcsöppök lepték el, és valahogy ferdén ült az orrán nevezetes csíptetője. Tatarszkij azt
hitte, hogy Farszejkin egyből a pulthoz rohan vodkáért, de az az asztalukhoz lépett.
– Ráadhatom a hangot? – kérdezte, és a tévére bökött az állával. – A srácom csinálta ezt a
klipet. És még nem láttam.
Tatarszkij fölnézett a tévére. A képernyőn valami furcsán ismerős dolog történt: egy
nyírfaerdő tisztásán valami cseplesz kis tengerészek kórusa állt. (Tatarszkij egyből ráismert
Azadovszkijra – a csoport közepén állt, és egyedül az ő mellén csillogott valami kis
bádogmedál.) A tengerészek, egymás vállát átkarolva, és jobbra-balra ringatózva hang nélkül
tátogó szájjal a szőke szólistát kísérték, aki olyan volt, mint egy köbre emelt Jelcin. Tatarszkij
először úgy nézte, hogy a szólista egy gigantikus nyírfatönkön áll, de aztán a tönk szabályos
henger formája és a felületére festett kis citromok láttán rájött, hogy egy sokszorosára
nagyított üdítőitalos doboz, amelyet nyírfa vagy zebra színeivel festettek ki. A rendesen
kidolgozott képsor arról tanúskodott, hogy nagyon drága klipről van szó.
„Bom-bom-bom” – hallatták tompa hangjukat a ringatózó tengerészek. A szólista a szívétől
a kamera felé tárta a karját, és tenor hangján énekelte:

És a haza is bőkezűen
Adott inni
Nyírfa sprite-ot
Nyírfa sprite-ot

Tatarszkij egy hirtelen mozdulattal elnyomta a cigarettáját a hamutartóban.

– A rohadékok – mondta.
– Kik? – kérdezte Morkovin.
– Ha tudnám... Figyelj csak, és engem hová akarnak tenni?
– Vezető creatornak a kompranyag33 osztályra. És beugrasz oda, ahol gáz van. Úgyhogy
most egymásnak támaszkodva fogunk állni. Mint ezek a kis tengerészek. Vállt vállnak vetve...
Ne haragudj, testvér, hogy belevittelek ebbe az egészbe. Hisz mennyivel könnyebb a
prosztóknak, akik nem tudnak róla. Még azt is képesek elhinni, hogy különféle tévécsatornák
vannak, valamiféle tévétársaságok... De hát ezért prosztók.

33
Kompranyag (oroszul: kompromat): politikusokról, üzletemberekről gyűjtött vagy kitalált, zsarolásra,
lejáratásra használt, sajtóban, interneten terjesztett kompromittáló anyag. (A ford. megj.)
 AZ ISZLÁM TÉNYEZŐ

Van az úgy, hogy fehér Mercedesszel elmegy az ember a buszmegálló mellett, és látja az
isten tudja mióta bőszülten várakozó embereket, és hirtelen észreveszi, hogy egyikük zavaros
szemmel, sőt irigyen nézi. És egy pillanatig azt hiszi, hogy az ismeretlen bürgertől ellopott
autója – amelynek a vámját nem is fizették ki a testvéri Belorussziában, de amelynek már
gyanúsan zörög az átütött számú motorja – tulajdonképpen az élet fölötti teljes és végső
győzelemről tanúskodó hadizsákmány. És lázas remegés fut végig az ember testén; büszkén
elfordítja arcát a megállóban lévőkről, és eldönti magában, hogy nemhiába ment át azon, amin
átment, és sikerült az élete.
Így hat lelkünkben az anális vau-tényező. De Tatarszkij valahogy egyáltalán nem érezte
édes csiklandását. Lehet, hogy a középosztály megállóban szorongó képviselői látszottak túl
apatikusnak az eső után. Vagy ő volt túl ideges, hiszen munkájának átvilágítása előtt állt,
amelyben maga Azadovszkij is részt vesz. De lehet, hogy a lelkében működő szociális lokátor
utóbbi időben fellépő üzemzavarainak egyikéről volt szó.
„Ha tisztán animációs szempontok szerint nézzük azt, ami történik – gondolta, miközben a
dugóba került kocsikat nézegette –, akkor nálunk minden fogalom a visszájára fordult. Az égi
Silicon számára, amely ezt az egész világot számolja, egy horpadt Zaporozsec sokkal
bonyolultabb munkát jelent, mint egy új BMW, amelyet három évig buheráltak a
szélcsatornában. Úgyhogy minden a creatorokon és a forgatókönyvírókon múlik. De melyik
rohadék írta ezt a forgatókönyvet? És ki az a néző, aki pizzát zabál, miközben ezt a képernyőt
nézi? És a legfontosabb: tényleg csak azért történik mindez, hogy valami dagadt világfölötti
idióta pénznek megfelelő valamit szerezzen a reklámnak megfelelő valamivel. Mert úgy néz
ki, hiszen tudjuk, hogy a világon minden a hasonlóságra épül...”
Végre kezdett megszűnni a dugó. Tatarszkij bekapcsolta a rádiót. Orrhangú, tutulással
kísért, a kályhacsőben hallható huhogáshoz hasonló hang áradt szét a kocsiban:

Sem az ikonok, sem Bergyajev

sem a Harmadik Szem című tévéadás
nem segít – vígak a gazemberek,
akik lenyúlják az olajat, a gázt
Az Orosz Rádió reklámszolgáltatása!

A hangból áradó infernális vidámság semmi kétséget sem hagyott az iránt, hogy maga a
szövegmondó sem az utolsó ezek közt a gazemberek közt. Tatarszkij ingerülten kikapcsolta a
rádiót, és indított.
Teljesen elromlott a hangulata, és emberi testmelegre vágyott. Az autófolyamból kiválva a
buszmegállóhoz kormányozta a kocsit és fékezett. A buszváró betört üvegét az SZTSZ
tévéállomás reklámtáblájával pótolták, amelyen a négy főbűn, kezében távkapcsolót tartó
allegorikus képe látszott. A váróban, térdén kosárral, egy mozdulatlan öregasszony és egy
ázott katonai vattakabátot viselő negyven körüli, göndör hajú férfi ült, sörösüveggel a
kezében. Tatarszkij, látván, hogy a férfiban még elég életerő van, leeresztette az ablakot, és
kikönyökölt rajta.
– Bocsánat, katona úr – mondta –, nem tudná megmondani, hol lehet itt a közelben
férfiinget venni?
A férfi ráemelte a tekintetét. Nyilván mindent értett, mert hideg, tébolyult düh
homályosította el a szemét. A rövid pillantásváltás nagyon informatívnak bizonyult –
Tatarszkij megértette, hogy a hapsi megértette. A hapsi nyilván még azt is megértette, hogy
Tatarszkij megértette, hogy megértette.
– Kandahárnál sokkal meredekebb volt – mondta a hapsi.
 – Bocsánat, mit mondott?
– Azt – mondta a férfi, és a nyakánál fogta meg az üveget –, hogy Kandahárnál sokkal
meredekebb volt. Bocsánatot meg hiába kérsz.
Valami azt súgta Tatarszkijnak, hogy a férfi nem azért indult feléje, mert meg akarja
mutatni a bolt felé vezető utat, ezért a padlóig nyomta a gázt. A megérzése nem csapta be –
egy pillanat múlva a sörösüveg nekivágódott a hátsó ablaknak, s azt repedések hálója lepte el,
amelyen fehér hab folyt lefelé. Az adrenalin hatására Tatarszkij kilőtt a kocsival. „Mekkora
fasz – gondolta. – Jól teszik a maffiózók, hogy szóhoz se engedik jutni az afganisztáni
veterán-brancsot.”
Amikor leparkolt a Bankközi Bizottság udvarán, a legújabb típusú vörös Range Rover
fékezett mellette, amelynek tetején agyament reflektorok, ajtaján pedig a préri fölötti
napkeltét és egy tolldíszes indián fejet ábrázoló vidám kép volt. „Kíváncsi lennék rá, hogy ki
jár ilyennel” – gondolta, és egy kicsit elpiszmogott a kocsija ajtajával.
A Range Roverből egy alacsony, kövér férfi kászálódott ki, hangsúlyozottan burzsoá csíkos
öltönyben, és amikor megfordult, Tatarszkij csodálkozva ismerte föl benne az elhízott, még
kopaszabb, ám a gyötrő értetlenség régi kifejezésébe torzult képű Szasa Blót.
– Szasa – mondta Tatarszkij –, te vagy az?
– Á, Vavan, te is itt vagy? A kompranyagon?
– Honnét tudod?
– Mindenki ott kezdi. Hogy belejöjjön. Nem valami kreatív státusz. Itt mindenki mindenkit
ismer. Úgyhogy ha eddig nem láttalak, most meg ennél a lépcsőháznál parkolsz, ez azt jelenti,
hogy a kompranyagon vagy. És legfeljebb két hete. Ez tuti, doktor Watson.
– Már egy hónapja ott vagyok – válaszolta Tatarszkij. – És te mi vagy?
– Hogy én? Az orosz eszme osztályvezetője. Az oldalszárnyban van. Gyere át, ha eszedbe
jut valami!
– Velem nem sokra mész – válaszolta Tatarszkij. – Foglalkoztam vele, de nem lett belőle
semmi. Kimehetnél a külvárosba, beszélni az emberekkel!
Szasa Blo kelletlenül elfintorodott.
– Eleinte próbáltam – mondta. – Teletölti az ember a poharukat, a szemükbe néz, azok
meg: „Lófasz a seggedbe, te Mercis buzi!” Nekik a Merci a csúcs... És folyton ezzel a
destruktív hozzáállással jönnek... A tied?
A kérdés Tatarszkij kocsijára vonatkozott.
– Hát, az enyém – válaszolta méltósággal.
– Értem – mondta Szasa Blo, miközben bezárta a Range Rover ajtaját. – Negyven perc
égés, és bent vagy a munkahelyeden. Ne szívd mellre! Még minden előtted áll.
Biccentett, és ugrándozó léptekkel, vastag, elzsírosodott irattartóját lengetve a bejárat felé
futott. Tatarszkij sokáig követte a tekintetével, aztán kocsija hátsó ablakára nézett, és elővette
jegyzetkönyvét.

A legdühítőbb az – írta az utolsó oldalra –, hogy az emberek az egymással való

kapcsolatukat olyan értelmetlen-figyelemelterelő locsogásra építik, amelyben mohón,
ravaszul és embertelenül érvényre juttatják anális impulzusukat, abban a reményben, hogy az
valaki számára orális lesz. És ha az lesz, akkor az embert orgiasztikus remegés fogja el, és
néhány pillanatig érzi az élet úgynevezett lüktetését.

Azadovszkij Morkovinnal együtt egészen reggel óta a vetítőteremben ült. Az ajtó előtt
néhányan föl-alá járkáltak, a politikáról locsogtak, és vadul szidták a kormányt. Tatarszkij
gondolta, hogy a politikai osztály copy-writerei, és a korporatív nemcselekvést gyakorolják.
Egyesével hívták be az embereket; átlag tíz percet töltöttek odabent a főnökökkel, és nyilván
államügyekről döntöttek – ezt Tatarszkij Jelcin néhányszor kihallatszó, maximális hangerőre
kapcsolt hangja alapján gondolta. Jelcin először értetlenül dörmögött:
– Minek nekünk annyi pilóta? Nekünk egy pilóta kell, de az legyen kész mindenre!
Egyszer az unokám a PlayStationön játszott, és amikor odanéztem, megértettem...
Másodszor a nemzethez intézett szózatából játszhattak le egy részletet, mert ünnepélyes és
kimért volt a hangja:
– Hosszú évtizedek óta először vált lehetővé az orosz lakosság számára, hogy az ész és a
szív közt válasszon...
Az egyik tervet elvetették – ez a teremből kijövő magas, korán őszülő, bajszos férfi arcán
látszott, aki tűzpiros gyorsfűzőt tartott a kezében, aranybetűs Borisz Cár felirattal. Aztán zene
hallatszott a vetítőteremből – először sokáig balalajkán cincogtak, valaki hangosan duhogott,
aztán felzendült Azadovszkij magas hangja:
– A francba! Majd levesszük valamelyik adásból! Szerintem akkor inkább Lebegy! Az
legalább nem kopasz! A következőt!
Sokára került sorra Tatarszkij, ő volt az utolsó. A félhomályos terem, ahol Azadovszkij
várta, komoran pompateli, de kicsit archaikus volt, mintha még a harmincas vagy a negyvenes
években teremtették volna meg az arculatát. Tatarszkij belépett az ajtón és meghajolva,
finomkodó léptekkel az első sorig ügetett, fél fenékkel a székre ült, jobbra Azadovszkijtól, aki
cigarettafüst-pászmákat fújt a videokivetítő sugarába. Azadovszkij anélkül szorította meg a
kezét, hogy ránézett volna, láthatóan nem volt jó hangulatban. Tatarszkij tudta, miről van szó,
még tegnap hallotta Morkovintól:
– Levittek bennünket háromszázra – mondta komoran. – Koszovó miatt. Emlékszel, a
kommunisták alatt vaj nem volt. Most meg frekvencia nincs. Van valami végzetes ennek az
országnak a történelmében. Azadovszkij most személyesen megnéz minden nyersanyagot. A
fő renderre csak az írásos engedélyével engednek valakit, úgyhogy igyekezz!
Tatarszkij most látta először, hogy milyen is az úgynevezett nyers, azaz a számolatlan
vázlat. Ha nem ő írta volna a forgatókönyvet, sohasem jön rá, hogy az apró zöld pontokból
álló vonalakkal metszett zöld kontúr valójában egy asztal, amelyen a Monopoly kellékei
vannak kirakva. A bábukat egyforma vörös nyilak jelölték, a két dobókockát pedig két kék
folt. A képernyő alsó részén párosával jelentek meg – egytől hatig – a dobókockák által jelölt
számok, amelyeket véletlengenerátor adott ki, egyszóval tisztességesen modellezték a játékot.
De maguk a játékosok egyelőre nem léteztek, helyettük csukló-körökkel összefogott graduált
vonalakból álló szkeletonok ültek az asztalnál. Csupán a durva poligonokból álló arcuk
látszott – Szalmán Radujev szakálla az arc alsó részéhez illesztett vörös téglának látszott,
Berezovszkijt pedig csak kékre borotvált orcái háromszögéről lehetett megismerni. Mint
várható is volt, Berezovszkij állt nyerésre.
– Na igen – mondta, miközben ujjai zöld nyilaival a kockákat rázta –, Oroszország
anyácskában baj van a Monopolyval. Vesz az ember néhány utcát, és kiderül, hogy emberek
élnek bennük.
Radujev elnevette magát:
– Ez nem csak Oroszországban van. Mindenütt ez van. De többet mondok, Borisz: az
emberek nemcsak ott élnek, hanem gyakran még azt is hiszik, hogy ezek az ő utcáik.
Berezovszkij dobott a kockákkal. Megint két hatos jött ki neki.
– Nem egészen így van – mondta. – A mi korunkban a tévéből tudják meg az emberek,
hogy mit gondolnak. Ezért, ha nem akarsz úgy járni, hogy megveszel néhány utcát, aztán ott
állsz megfürödve, először azt kell elérned, hogy a tévétornyod ott meredezzen ezek fölött az
utcák fölött.
Pittyenés hallatszott, és az asztal sarkában animációs betét jelent meg, egy hosszú
antennájú katonai rádióadóvevő képével. Radujev a fej-csuklószerkezetéhez emelte, hallgatta,
majd röviden mondott valamit csecsenül, és visszatette.
– Eladom a tévébemondómat – mondta, és ujjával az asztal közepére pöckölt egy bábut. –
Nem szeretem a tévét.
– Megveszem – válaszolta gyorsan Βerezovszkij. – És miért nem szereted?
– Túl gyakran érintkezik benne a vizelet a bőrrel. Akármikor bekapcsolom, egyből elkezd a
vizelet a bőrrel érintkezni.
– De hát nem a te bőröddel, Szalmán.
– Hát ez az – mondta ingerülten Radujev –, akkor minek érintkeznek az agyamban? Talán
máshol nem tudnak?
Berezovszkij arcának felső részét egy téglalap fedte el, a részletesen kiszámolt szempárral.
A szempár nyugtalanul Radujevre sandított, néhányszor pislantott, és eltűnt a téglalap.
– Tényleg, kinek a vizelete? – kérdezte Radujev, olyan hangon, mintha éppen csak most
ötlött volna fel benne ez a kérdés.
– Ugyan, hagyd már, Szalmán! – mondta békítően Berezovszkij. – Inkább lépj!
– Várj, Borisz! Tudni akarom, hogy kinek a vizelete és bőre érintkezik egymással az
agyamban, amikor a tévédet nézem!
– Miért lenne az én tévém?
– Az olajvezeték az én mezőmön megy, tehát a vezetékért én felelek. Te magad mondtad,
nem? Ezek szerint, ha a te kockáidon van az összes tévébemondó, akkor a tévéért te felelsz.
Akkor mondd meg, hogy kinek a vizelete csobog az agyamban, ha a tévédet nézem!
Berezovszkij megvakarta az állát.
– A tiéd, Szalmán – mondta határozottan.
– Miért?
– Hát ki másé lehetne? Gondolj csak bele! A hősiességed miatt úgy hívnak, hogy „a férfi,
puskagolyóval a fejében". Azt hiszem, nem sokáig élne, aki le merne önteni vizelettel, amíg
tévét nézel.
– Jól gondolod.
– Ezek szerint ez a te vizeleted, Szalmán.
– És hogy kerül az agyamba, amikor tévét nézek? Fölfelé folyik a húgyhólyagomból?
Berezovszkij a dobókockák felé nyúlt, de Radujev rájuk tenyerelt.
– Magyarázd meg – követelte. – Akkor majd játszunk tovább.
Berezovszkij homlokán előugrott egy animációs négyzet, amelyen mély ránc jelent meg.
– Rendben – mondta –, megpróbálom megmagyarázni.
– Beszélj!
– Amikor Allah megteremtette ezt a világot – kezdte Berezovszkij, és az Allahnál gyorsan
fölfelé pillantott –, először eltervezte gondolatban. És csak aztán hozta létre a tárgyakat. Az
összes szent könyv azt mondja, hogy kezdetben volt az ige. Mit jelent ez a jog nyelvén? A jog
nyelvén azt jelenti, hogy Allah először a fogalmakat teremtette meg. A durva tárgyak: ez az
emberek osztályrésze, viszont Allahnak – és megint gyorsan fölfelé pillantott – ideái vannak
helyettük. Úgyhogy Szalmán, amikor intimbetét- és Pampers-reklámot nézel a tévében, nem
cseppfolyós emberi vizelet van az agyadban, hanem a vizelet ideája. A vizelet ideája
érintkezik a bőr fogalmával. Érted?
– Ravasz – mondta Radujev eltöprengve. – De nem értettem teljesen. Az agyamban
érintkezik a vizelet ideája a bőr fogalmával. Jól mondom?
– Jól.
– Allahnak pedig a tárgyak helyett ideái vannak. Jól mondom?
– Jól – mondta Berezovszkij, és elkomorodott. Kékre borotvált pofacsontjain animációs
négyzetek jelentek meg, amelyekben megfeszültek a rágóizmai.
– Ezek szerint az agyamban megy végbe Allah vizeletének érintkezése Allah – áldott
legyen az ő neve – bőrével? Jól mondom?
– Biztosan, így is lehet mondani – mondta Berezovszkij, és megint megjelent homlokán az
animációs négyzet a mély ránccal. (Ehhez a jelenethez Tatarszkij az alábbi megjegyzést írta a
forgatókönyvben: Berezovszkij érzi, hogy rossz irányt vett a beszélgetés.)
Radujev végigsimított szakálla vörös tégláján.
– Helyesen mondta al-Halládzs – mondta –, hogy a legnagyobb csoda az az ember, aki nem
látja maga körül a csodát. De mondd csak, miért van, hogy ilyen gyakran nem látja? Egyszer
egy óra alatt tizenhétszer érintkezett az agyamban a bőr a vizelettel.
– Ez biztos a Gallup Mediának küldött beszámoló miatt volt – válaszolta leereszkedően
Berezovszkij. – Lebuktak, hogy el akarták sikkasztani a hirdető pénzét, és be kellett hozni a
lemaradást. Miért, történt valami? Amennyi időt eladunk, annyi ideig sugározzuk is a
reklámot.
Radujev szkeletonja az asztal felé dőlt.
– Várj csak, várj ! Azt akarod mondani, hogy annyiszor érintkezik a vizelét a bőrrel,
amennyi pénzt kapsz érte?
– Hát persze.
– És erről személyesen döntesz?
– Természetesen – válaszolta Berezovszkij. – Részletkérdésekkel persze nem foglalkozom,
de nálam fut össze minden. Miért?
– És ezt továbbra is csinálni akarod?
– Persze – mondta Berezovszkij. – Van, akinek az agyában vizelet érintkezik a bőrrel. Van,
akinek pénz a számlával.
Radujev szkeletonját animációs folt fedte el, amelyben meglehetősen durván kidolgozott
jordániai katonai egyenruhás felsőtest látszott. A felsőtest a szék támlája mögé nyúlt, elővett
egy Kalasnyikovot, és kollégája arcának szegezte.
– Mi lelt, Szalmancsik? – kérdezte halkan Berezovszkij, és reflexszerűen fölemelte a kezét.
– Azt mondod, hogy Allah először a fogalmakat teremtette meg – mondta Radujev –, akkor
hát az összes fogalom azt mondja, hogy nem szabad annak az embernek bemocskolnia a
földet, aki pénzért képes vizeletet locsolni a bőrre.
Eltűnt a betét a jordániai felsőtesttel, a képernyőn ismét a szkeleton vékony vonalai
jelentek meg, a Kalasnyikov pedig pontokból álló lágyan hullámzó vonallá változott.
Berezovszkij fejének felső része, amelynek nekitámaszkodott ez a vonal, eltűnt egy animációs
folt alatt, a foltban pihés szókratészi homlok látszott, és egy pillanat alatt hatalmas veríték-
csöppök lepték el ezt a homlokot.
– Nyugi, Szalmancsik, nyugi – mondta Berezovszkij. – Sok lesz egy asztal mellett két
ember, akinek golyó van a fejében. Ne idegeskedj!
– Hogyhogy ne idegeskedjek? Egy vödör véreddel fogsz lemosni minden csöpp vizeletet,
amit pénzért Allahra fröcsköltél, ezt én garantálom.
Berezovszkij összehunyorított szemében eszeveszett agyműködés tükröződött. Így is állt a
forgatókönyvben: „eszeveszett agyműködés”, és Tatarszkij el sem tudta képzelni, milyen
technológiával érték el az animátorok ezt a szó szerinti pontosságot.
– Most mindjárt megijedek – mondta Berezovszkij. – A fejem persze nincs páncélozva,
erről nincs vita. De mint nagyon jól tudod, a tiéd sem. És mindenhol itt van a gyalogságom...
Aha... Ezt közölték veled rádión.
Radujev elnevette magát:
– A Forbes-ban azt írták, hogy mindent elkapsz röptiben. De mindenkinek, aki mindent
elkap röptiben, folytatja a Forbes, fel kell rá készülnie, hogy egyszer őt magát is elkapják
röptiben. Lekapcsoltuk a gyalogságodat.
– Járatod a Forbes-t?
– Hogyne. Csecsenföld most Európa része.
– Ha ilyen kultúrember vagy, akkor miért kapod elő a mordályt? – kérdezte ingerülten
Berezovszkij. – Gyerünk, beszéljük meg európai módon, és semmi egzotikus keménykedés!
– Gyerünk!
 – Tehát azt mondod, hogy minden csöpp vizeletet egy vödör vérrel fogok lemosni.
– Azt mondom – erősítette meg méltóságteljesen Radujev. – És megismétlem.
– De hát a vizeletet nem lehet vérrel lemosni. Most nem a Tide-nak nyilatkozol.
(Tatarszkijnak eszébe jutott, hogy A vizeletet nem lehet vérrel lemosni kifejezés nagyszerű
szlogen lenne a Tide összorosz reklámjának, de Azadovszkij előtt röstellte elővenni a
jegyzetfüzetét.)
– Ez igaz – helyeselt Radujev.
– Na és azzal egyetértesz, hogy a világon semmi sem megy végbe Allah akarata nélkül?
– Egyetértek.
– Akkor menjünk tovább. Tényleg azt hiszed, hogy képes lennék... hogy képes lennék...
nos, képes lennék azt tenni, amit tettem, ha nem akarta volna Allah?
– Nem.
– Akkor menjünk még tovább – folytatta magabiztosan Berezovszkij. – Próbáld úgy nézni
a dolgokat, hogy én csak eszköz vagyok Allah kezében, és kifürkészhetetlen, hogy mit és
miért csinál Allah. És ha nem Allah akarata lenne, akkor nem gyűjtöttem volna az összes
tévétornyot és tévébemondót a három kockámba, így van?
– Így.
– Van még vita?
Radujev Berezovszkij homlokának szegezte a géppisztolyt.
– Van – mondta. – Menjünk még ennél is tovább. Megmondom neked, hogyan beszélnek
nálunk a faluban az öreg férfiak. Allah elgondolása szerint ennek a világnak olyannak kell
lennie – mondják –, mint az ember szájában elolvadó málnának. De a hozzád hasonlók
pénzéhségből bőrrel érintkező vizeletté változtatták. Lehet, Allah akarata volt, hogy olyan
emberek jöjjenek a világba, mint te. De Allah kegyes, ezért azt is akarja, hogy kinyírják
azokat, akik miatt nem málna az élet. És a veled való beszélgetés után nem málnának, hanem
vizeletnek látszik, ami szétette az egész agyamat, érted? Ezért számodra az lesz az optimális
döntés, hogy imádkozol.
– Látom, felkészültél a tárgyalásra – sóhajtott fel Berezovszkij. – Na jó, tegyük fel, hogy
hibáztam. Hogyan tudom rendbe hozni?
– Rendbe hozni? Egy ekkora sértést rendbe hozni? Nem tudom. Valamilyen Istennek tetsző
cselekedetet kell végrehajtanod.
– Például milyent?
– Nem is tudom – ismételte Radujev. – Mecsetet kell építened. Vagy medreszt. De nagyon
nagy mecsetet. Olyan nagyot, hogy leimádkozhassam benne a bűnt, amit azzal követtem el,
hogy egy asztalhoz ültem egy emberrel, aki vizeletet fröcsköl a Kifürkészhetetlen bőrére.
– Világos – mondta Berezovszkij, miközben kicsit lejjebb eresztette a kezét. – És
konkrétan, milyen nagyot?
– Gondolom, a beugró úgy tízmillió dollár.
– Nem sok az?
– Nem tudom, hogy sok, vagy sem – mondta Radujev megfontoltan, és végigsimított a
szakállán –, mivel a sok és kevés kategóriáiról csak úgy alkothatunk fogalmat, ha
összehasonlítjuk őket. De talán láttad a kecskenyájat, amikor a főhadiszállásomra jöttél?
– Láttam. De hogy jön ez ide?
– Amíg ez a húszmillió nem érkezik meg az Iszlám Bankban vezetett számlámra, addig
óránként tizenhétszer meríttetlek meg egy kecskehúggyal teli hordóban, és a bőröddel fog
érintkezni, és gondolkozhatsz, hogy óránként tizenhétszer, az sok, vagy kevés.
– Hé-hé! – mondta Berezovszkij, a kezét leengedve. – Mi van? Az előbb még csak
tízmillió volt.
– A hajkorpáról elfeledkeztél.
– Ide figyelj Szalmancsik, ez így nem fair!
 – Akarsz még tizet fizetni, hogy itt koptatom a számat? – kérdezte Radujev, és megrázta a
géppisztolyt. – Akarsz?
– Nem akarok, Szalmán – mondta fáradtan Berezovszkij. – Nem akarok a szád koptatásáért
fizetni. Egyébként ki vesz bennünket rejtett kamerával?
– Hogyhogy rejtett kamerával?
– Miféle aktatáska az ott az ablakpárkányon? – mutatott Berezovszkij a vetítővászonra.
– Huhh, sátán – dünnyögte Radujev, és fölemelte a géppisztolyt.
Fehér cikcakkvonal futott át a vetítővásznon, szürke hóesés borította el, és a teremben
felgyújtották a villanyt.
Azadovszkij megköszörülte a torkát, és összenézett Morkovinnal.
– Na, milyen? – kérdezte félénken Tatarszkij.
– Mondd csak, hol dolgozol? – kérdezte megvetően Azadovszkij. – A Logovaza pr-
részlegén? Vagy nálam, a kompranyag csoportban?
– A kompranyag csoportban – válaszolta Tatarszkij.
– Es mi volt a feladatod? Radujev és Berezovszkij tárgyalásának a forgatókönyve, ahol
Berezovszkij átad a csecsen terroristáknak húszmillió dollárt. És erre mit írtál? Mi az, átadja a
pénzt? Szerinted mecsetet építtet! Még jó, hogy nem a Megváltó Krisztus Templomát. Ha
nem mi csináltuk volna Berezovszkijt, még azt hinném, hogy fizetést húzol tőle. Na és
Radujev? Valami teológiaprofesszor lett belőle! Olyan újságokat olvas, amikről még én sem
hallottam.
– De hát meg kell hogy legyen a szüzsé kibontakoztatásának a logikája...
– Nekem nem logika kell, hanem kompranyag. És ez nem kompranyag, hanem szar. Érted?
– Értem – horgasztotta le a fejét Tatarszkij.
Azadovszkij kicsit megenyhült.
– Egyébként – mondta –, van valami normális magva. Az első plusz, hogy gyűlöletet kelt a
tévé iránt. Nézni és gyűlölni akarják, nézni és gyűlölni. A második plusz a Monopoly. Ezt te
találtad ki?
– Én – bátorodott neki egy kicsit Tatarszkij.
– Nagyon jó ötlet. A terrorista és az oligarcha játékasztalnál osztozik a nép vagyonán... A
prosztók egyszerűen üvölteni fognak dühükben.
– De nem túl... – szólt közbe Morkovin, de Azadovszkij a szavába vágott:
– Nem. Az a fő, hogy az embereknek el legyen foglalva az agya, és kiéljék az indulataikat.
Úgyhogy nem rossz ez a Monopoly-dolog. A hírműsor ratingjét legalább öt százalékkal
megemeli. Ami azt jelenti, hogy egy percet a főidőben...
Azzal elővette a zsebkalkulátorát, és számolni kezdett.
– ...kilencezerre emel – mondta a számolás végén. – És mennyi lesz egy óra alatt?
Szorozzuk be tizenhéttel!... Nagyon jó. Ezt tesszük. A lényeg a lényeg: játsszanak Monopolyt,
de mondd meg a rendezőnek, hogy tegyen be vágóképeket: sorok a takarékpénztárnál,
bányászok, öregasszonyok, éhező gyerekek, sebesült kiskatonák. Mindent, ahogy kell! Csak a
tévébemondókról szóló szöveget vedd ki, különben a reagálásuk gyanánt sírást-rívást kell
velük rendeztetnünk. Inkább tegyél be a Monopolyba egy új figurát, egy kombinált tévéadó-
olajfúró tornyot. És mondja azt Berezovszkij, hogy mindenhová ilyeneket akar telepíteni,
hogy alul az olajat szivattyúzzák, fönt meg a reklámot nyomassák. És montázsban – a
sabolovói tévétornyot fúróval! Na milyen?
– Zseniális – válaszolta készségesen Tatarszkij.
– És szerinted? – kérdezte Azadovszkij Morkovint.
– Csatlakozom az előttem szólóhoz.
– És ti gondolkoztatok rajta. Egyedül helyettesíteni tudok itt mindenkit... Tehát az
eredményhirdetés: te, Morkovin, add mellé erősítésnek az új hapsit, aki a kajával foglalkozik.
Ügyes srác. Radujevet mindenestül így hagyni, csak fezt csináljatok neki e helyett a sapka
helyett, mert már herótot kapok tőle. Egyúttal célzás is lesz Törökországra. És már régóta meg
akarom kérdezni, hogy miért gányoljátok össze? Miért visel folyton fekete szemüveget? Mi
van, sokáig tartana kiszámolni a szemét?
– Sokáig – mondta Morkovin. – Radujevet folyton a híradóban szerepeltetjük, és
szemüveggel húsz százalékkal gyorsabban megvan, így elhagyhatjuk az egész mimikát.
Azadovszkij kicsit elkomorodott.
– A frekvenciát megoldjuk, ha Isten is úgy akarja. Berezovszkijhoz pedig csicsirkákat kell
hozzátenni, érted?
– Értem.
– És azonnal, sürgős anyag.
– Meglesz – válaszolta Morkovin. – Még végignézzük az anyagot, és megyünk is föl
hozzám.
– Mi következik?
– Reklámfilm. Új típus.
Tatarszkij fölállt, hogy kimenjen, de Morkovin egy kézmozdulattal megállította.
– Gyerünk – intett Azadovszkij. – Még van húsz percem!
Újra kihunyt a fény. Egy kimonót viselő, bájos apró japán lány mosolygott a
vetítővászonról. Mélyen meghajolt, és erős akcentussal megszólalt:
– Azonnal fellép önök előtt Johohori-szan. Johohori-szan a Panasonic cég legöregebb
munkatársa, ezért bíztak rá egy ekkora megtiszteltetést. A háború alatt kapott sebesülései
miatt beszéd-meghibásodásban szenved. Kérem, jó televíziónézők, bocsássák meg neki ezeket
a hiányosságokat!
A lány félrevonult. A képen fehérre festett, kör alakú terem látszott. A terem közepén
hosszú, vaspántos láda állt, amelyen tizenkét fehér lepelbe burkolózott alak ült. Egy kövér,
ősz japán jelent meg előttük, kibontott üveg rummal a kezében. Zakót viselt, de karddal volt
felövezve. Kortyolt az üvegből, pattintott az ujjával, mire a fehér leples alakok leugrottak a
ládáról, és különböző irányba elfutottak. A láda felnyílt, és egy lekerekített formájú fekete
tévé emelkedett ki belőle, amely egy óriási szörny kitépett szeméhez hasonlított – ez a
hasonlat azért jutott Tatarszkij eszébe, mert a ládatető vörös bársonnyal volt kibélelve.
– A Panasonic forradalmi találmányt jelent a televíziózás világában – mondta enyhén
dadogva a japán. – A világ első televíziója a földgömb minden nyelvén való hangirányítással,
beleértve az oroszt is. Panaszvörd vi-tu!
A vetítővásznon megjelent a felirat: Panasword V-2.
A japán feszült ellenségességgel a néző szemébe meredt, és hirtelen kirántotta a kardját.
– A kard, amelyet Japánban kovácsoltak! – kiáltotta, és egyenesen a kamera lencséjének
szorította a kard élét. – A kard, amellyel elvágja a saját torkát az elfajzott világ! Éljen a
császár!
A vetítővásznon futkározni kezdtek a leples emberek, mister Johohorit elvonszolták, a
kimonos lány elsápadt, bocsánatkérően hajlongott, és e fölött az egész fölfordulás fölött
megjelent a Panasonic lógója. Egy mély hang ezt mondta: „Panasonic. Nade in Japan."
Mobil telefon trillázott a sötétben.
– Halló – hallatszott Azadovszkij hangja. – Micsoda? Repülök!
Azadovszkij felállt, és árnyékot vetett a filmvászonra.
– Hűha – mondta –, azt hiszem, ma kitüntetést kap Rosztropovics. Mindjárt telefonálnak
Amerikából. Tegnap faxoltam nekik, hogy veszélyben a demokrácia, és kértem, hogy kétszáz
megahertzcel emeljék a frekvenciát. Úgy látszik, felfogták, hogy közösek az érdekeink.
Tatarszkijra hirtelen rátört az érzés, hogy Azadovszkijnak a filmvásznon látszó árnyéka
nem valódi árnyék, hanem a videofelvétel része, valami olyasféle sziluett, amilyenek a
moziban kamerával egyenesen a filmvászonról készített kalózfelvételeken látszanak.
Tatarszkij számára a film közben kimenő emberek árnyai, akiket az illegális videotékák
gazdái futómadaraknak neveznek, a minőség sajátos fokmérői voltak; az elfojtó vau-faktor
hatására a jó filmekről többen mentek ki, mint a rosszakról, ezért kérte hogy a „futómadaras
filmeket” tegyék el neki. De most szinte megijedt, amikor arra gondolt, hogy ha hirtelen
futómadárnak bizonyul az előbb még mellette ülő ember, akkor ő maga is futómadár.
Bonyolult, mély és új érzés volt, ám Tatarszkij nem tudta kielemezni, mert egy tingli tangót
dudorászva Azadovszkij a filmvászon széléig ért és eltűnt.
A következő klip sokkal hagyományosabb stílusban kezdődött. Egy szoba furcsa
tükörfalában lévő, lángoló tüzű nagy kandalló előtt egy család ült; az apa, az anya, a kislány a
cicával és a kötögető nagymama a félig elkészült harisnyával. A kandallórács mögött lobogó
lángokat nézték, miközben gyorsan és kissé parodisztikusan mozogtak – a nagymama kötött,
az anya egy szelet pizzát rágcsált körbe, a kislány a cicát simogatta, az apa pedig sört kortyolt.
A kamera megkerülte őket, és a tükrös falon keresztül elhagyta a szobát. A tükörfal a másik
irányból átlátszó volt, és amikor a kamera abbahagyta a mozgást, a család a kandallórács és a
lángok mögé került. Vad és fenyegető orgonaszó hangzott fel; a kamera elindult visszafelé, és
az átlátszó tükörfal egy tévé képernyőjévé változott. A tévékészüléken sztereó hangszóró volt,
és könnyed formájú betűkkel az állt rajta, hogy: Tofetissimo. A képernyőn tűz lobogott,
amelyben – a kandallórács mögött – négy fekete emberi test rángott hevesen. Az orgona
elhallgatott, és felhangzott a bemondó behízelgő hangja:
– Azt hiszik, hogy a Black Trinitron teljesen sík képernyője mögött vákuum van? Nem!
Tűz ég mögötte, amely felmelegíti a szívüket! Sony Tofetissimo. It's a sin.34
Tatarszkij nem sokat értett a látottakból, csupán arra gondolt, hogy erősen növelni lehetne a
bevonási együtthatót, ha a tisztán angol szlogent a vegyes It's egy álom-ra cserélnék.
Valamiért még az is eszébe jutott, hogy volt egy My Lai nevű vietnami falu, amely kultikus
hellyé vált egy amerikai légitámadás után.
– Ez meg micsoda? – kérdezte, amikor kigyulladt a villany. – Reklámra nem nagyon
hasonlít.
Morkovin elégedetten elmosolyodott.
– Hát ez az, hogy nem hasonlít – mondta. – Ha precíz akarok lenni, akkor ez egy új
reklámtechnológia, és arra a reakcióra épít, amellyel a piaci mechanizmusok a piaci
mechanizmusok iránti besűrűsödött undorra reagálnak. Röviden, a nézőben szép lassan ki kell
alakulnia az érzésnek, hogy valahol a világon – mondjuk a napfényes Kaliforniában – még
létezik a szabadság utolsó oázisa, amelyet nem szorongat a pénz mindenhatósága, és ahol az
ilyen reklámokat csinálják. A formája szerint mélységesen piacellenes, ezért mélységesen
piacinak ígérkezik a tartalma szerint...
Körülnézett, hogy meggyőződjön, egyedül vannak-e a teremben, és suttogni kezdett:
– Nézzük, hogy miből élünk! Azt hiszem, hogy itt nem hallgatnak le, de azért beszélj
halkan. Ügyes vagy, minden prímán alakult. Ment, mint a karikacsapás. Itt van a részed.
Három boríték jelent meg a kezében, egy vastag, sárga és két vékonyabb.
– Tedd el gyorsan. Itt van húszezer Berezovszkijtól, tíz Radujevtől és még kettő a
vahabitáktól. Az ő borítékjuk a legvastagabb, mert kis címletekben van. A falvakban szedték
össze.
Tatarszkij nagyot nyelt, fogta a borítékokat és begyömöszölte őket a dzsekije belső
zsebeibe.
– Azadovszkij nem tudja meg, mit gondolsz? – suttogta.
Morkovin tagadóan rázta a fejét.
– Ide figyelj! – suttogta Tatarszkij, és még egyszer körülnézett –, akkor most hogy van ez?
A vahabitákat még értem. De hát Berezovszkij nem létezik, és Radujev sem. Vagyis
pontosabban léteznek, de csak nullákból és egyesekből, nullákból és egyesekből állnak. Akkor
hogy jöhet tőlük mani?
34
Ez bűn. (angol)
 Morkovin eltárta a karját.
– Én sem értem egészen – suttogta. – Lehet, hogy valakik érdekeltek a dologban. Valami
struktúrában vannak benne, és most korrigálják az imidzset. Ha mindent végigvennénk, végső
soron nálunk zárul be a kör. Csak minek végigvenni mindent? Hol kapsz még egyszerre
harminc rongyot? Sehol. Úgyhogy ne foglalkozz vele! Erről a világról úgy igazából senki sem
tud semmit. A terembe benézett a mozigépész:
– Srácok, sokáig ültök még itt?
– Beszéljünk a klipekről! – súgta Tatarszkijnak Morkovin.
Tatarszkij megköszörülte a torkát.
– Ha jól értettem a különbséget – mondta természetellenesen hangosan –, akkor az átlagos
reklám és az, amit láttunk, olyan, mint a pop és az alternatív zene?
– Pontosan – válaszolta ugyanolyan hangosan Morkovin, miközben fölállt és az órájára
nézett. – Csak mi az, hogy alternatív zene? Melyik zenész alternatív, és melyik pop? Ezt hogy
döntőd el?
– Nem tudom. Megérzés alapján.
Elmentek az ajtóban álló mozigépész mellett és a liftek felé indultak.
– Van egy pontos meghatározás – mondta Morkovin okítóan. – Az alternatív zene olyan
zene, amelynek mérhetetlen antikommercializmusa alkotja a kommerciális esszenciáját. Hogy
úgy mondjam, az antipopsága. Ezért egy alternatív zenésznek mindenekelőtt nagyon jó
popkereskedőnek kell lennie, hogy tudja, mi a dörgés, de a jó kereskedők ritkán szállnak be a
zenebizniszbe. Illetve persze beszállnak, de nem mint végrehajtók, hanem mint irányítók... Jól
van, nem kell tovább dumálni! Nálad van a szöveg?
Tatarszkij bólintott.
– Fölmegyünk hozzám! Kapsz szerzőtársat, ahogy Azadovszkij mondta. Én a
szerzőtársamnak három rongyot szoktam adni, hogy ne rontsa el a forgatókönyvet.
Tatarszkij még sohasem járt a hatodikon, ahol Morkovin dolgozott. A szovjet idők
hivatalaira emlékeztetett a sivár folyosó, ahová kiléptek – a földet foghíjas parketta, az ajtókat
pedig fekete műbőr hangszigetelés borította. Igaz, minden ajtón elegáns fémtábla volt,
betűkből és számokból álló jelkombinációval. Három betű szerepelt a táblákon – az A, az Ο és
a V –, de különféle kombinációban. Morkovin megállt az 1-A-B jelű ajtó előtt, és beállította a
kódot a számzáron.
Lenyűgözőek voltak Morkovin irodájának méretei és berendezése. Csak az íróasztal
Tatarszkij Mercedesének többszörösébe kerülhetett. A bútorművészetnek ez a remeke
majdnem üres volt, csak egy dossziét és egy-egy, nyomógombok és tárcsa nélküli vörös és
fehér telefont látott rajta Tatarszkij. Volt még ott egy furcsa szerkezet is – egy kis fémdoboz,
üvegpanellel a tetején. Az asztal mögött egy nagy kép lógott a falon, amely először egy
szocreál tájkép és egy zen-kalligráfía hibridjének tűnt. Egy árnyas kert sarka látszott rajta; egy
fénykép-hűséggel ábrázolt vadrózsabokor fölött könnyed kézzel rajzolt bonyolult hieroglifa
látszott, amelyet egyforma zöld karikák borítottak.
– Ez meg micsoda?
– Az Elnök Sétája – mondta Morkovin. – Azadovszkij ajándéka, az állampolgári lojalitás
fokozására. Látod, nyakkendő van a szkeletonon. És még valami jelvény is van rajta, de az
úgy belesimul a mögötte lévő virágba, hogy nagyon oda kell figyelni. De ez már a művész
fantáziájának a terméke.
Tatarszkij látta, hogy nincsenek egyedül, mikor elfordította tekintetét a képtől. A tágas
szoba túlsó felén komputerasztal állt, három sík felületű monitorral és ergonomikus
billentyűzettel, amelyektől kábelek vezettek a parafa borítású falba. Az egyik monitor előtt
egy lófarkas srác ült, és ráérősen mozgatta az egeret a szürke egérpadon. A két fülében
legalább tíz karika volt, és kettő a jobb orrcimpájában is. Tatarszkijnak eszébe jutott
Morkovin tanácsa, hogy szúrja meg magát, ha gondolkozni kezdene arról, hogy nincs szilárd
pont a dolgok általános rendjében. Most úgy gondolta, nem a srác testékszer iránti határtalan
vonzalmáról, hanem arról van szó, hogy a történések technikai epicentrumához való közelség
miatt egy pillanatra sem veszi ki magából a szúró eszközöket.
Morkovin az asztalhoz ült, fölvette a fehér telefont, és rövid utasítást adott valakinek.
– Rögtön jön a szerzőtársad – mondta Tatarszkijnak. – Még nem voltál itt? Ezek a
terminálok mennek a fő renderre. Ez a fiatalember pedig a fő tervezőnk, Szemjon Velin. Érzed
ezt a felelősséget?
Tatarszkij bátortalanul odament a számítógép előtt ülő sráchoz, és a monitorra nézett,
amelyen kék vonalakból álló finom háló remegett. A vonalak két, háztetőformán összehajló,
de csak a középső ujjaikkal érintkező kézfej drótvázát formázó alakzatot alkottak. A két kézfej
lassan forgott egy láthatatlan, függőleges tengely körül. Mintha a nyolcvanas évek valamelyik
alacsony költségvetésű fantasztikus filmjéből vették volna ki ezt a képet. A srác
megmozdította az egeret, a képernyő tetején megjelenő menüoszlopra vitte a kurzort, és
megváltozott a két kézfej egymáshoz való hajlásszöge.
– Mondtam, hogy rögtön az aranymetszéssel kellene csinálni – mondta a srác Morkovin
felé fordulva.
– Miről beszélsz? – kérdezte Morkovin.
– A kezek által bezárt szögről. Ugyanakkorának kellene lennie, mint amekkora az
egyiptomi piramisoknál van. A nézőt önkéntelenül harmónia, nyugalom és boldogság tölti el.
– Miért szórakozol ezzel a régi vacakkal? – kérdezte Morkovin.
– Nagyon jó ötlet volt a tetővel kapcsolatban. Mindenképpen visszatérünk rá.
– Jól van – egyezett bele Morkovin –, nyomasd az aranyadat. Hadd lazítsanak egy kicsit a
prosztók! Csak a kérőlapon egy szót se írj az aranymetszésről!
– Miért?
– Azért – mondta Morkovin. – Mi ketten tudjuk, hogy mi az az aranymetszés. De a
könyvelésen – bökött fölfelé a fejével – képesek visszadobni a költségvetést. Még azt hiszik,
hogy nagyon drága, ha egyszer arany. Most Csernomirgyinre spórolnak.
– Értem – mondta a srác. – Akkor csak a hajlásszöget írom be. Szólj át, hogy nyissák meg
a gyökérkönyvtárat!
Morkovin maga elé húzta a piros telefont.
– Alla? Morkovin vagyok az anális-elfojtóból. Nyisd ki a fővonalat az ötös terminál felé!
Kozmetikázás lesz. Jó...
Az asztalon álló furcsa készülék átlátszó paneljére fektette a tenyerét, és az üvegen erős
fénysáv vonult át.
– Megvan – mondta Morkovin. – Várj, Alla, Szemjon kérdezni akar valamit.
A srác átvette a kagylót:
– Allocska, szevasz! Nézd már meg azt is, hogy a haja milyen Csernomirgyinnek!
Micsoda? Nem, éppen arról van szó, hogy a poligrá-fiához kell. Rögtön meg akarom csinálni
a színpróbákat. Jó, írom – harminckét ejcs-pí-áj, göndörség nulla három. A hozzáférést
megadtad? Akkor kösz.
– Mondd csak, mit jelent az, hogy „az anális-elfojtóból" – kérdezte Tatarszkij Morkovintól,
amikor Szemjon visszament a termináljához.
– Így hívják a részlegünket.
– De miért van ilyen furcsa neve?
– Hát, ez már a fogyasztáselmélettel függ össze – ráncolta a homlokát Morkovin. –
Röviden arról van szó, hogy mindig három vau-jelölt hat – az orális, az anális és az elfojtó.
Csak meg ne kérdezd, hogy ez mit jelent, mert egyelőre nincs hozzáférésed, és én sem
emlékszem rá valami jól. Csak annyit tudok mondani, hogy a normális országokban elvannak
az orálissal és az análissal, mert az elfojtás befejeződött, nálunk viszont csak most kezdődik
minden, és kell az elfojtó is. Az első körben tizenöt százalékot szánunk rá. Ha érdekel
szerezhetek neked hozzáférést. Bemész Marlenhez35 a néplélek osztályra, ő megmagyarázza.
– Oké – mondta Tatarszkij. – Nem olyan fontos.
– Nagyon helyes. Minek basztatnád az agyad ennyi pénzért. Minél kevesebbet tudsz, annál
könnyebben veszed a levegőt.
– Így igaz – mondta Tatarszkij, és megjegyezte magának, hogy ennél jobb szlogent nem is
talál, ha majd a Davidoff ultra lights-változatot bocsát ki.
Morkovin kinyitott egy dossziét és ceruzát vett a kezébe. Tatarszkij tapintatosan a falhoz
ment, és tanulmányozni kezdte a rengeteg kirajzszögezett papírt és képet. Először egy nagy
plakát vonta magára a figyelmét, amely a Sztyepan Bandera című hollywoodi remekműben
játszó Antonio Banderast ábrázolta. A romantikusan borostás Banderas egy hatalmas
banduratokkal a kezében, a hipotetikus Zsmerinka külterületén áll, és szomorúan nézi egy
csalános napraforgó chaparralben lévő T-34-es roncsait. Csak rá kellett nézni az ukrán
motívumokkal hímzett poncsót viselő, a vörös-sárga fényképészeti napba hunyorgó málé
falusiak tömegére, és nyilvánvaló volt, hogy Mexikóban vették fel az ukrán tájat. A plakát
azonban csak egy kollázs alapanyagául szolgált. Az ismeretlen tréfamester Banderas nehéz
ukrán bőrkabátba bújtatott felsőteste alá nagy női segget és fekete harisnyanadrágos lábakat
montírozott akkurátusan. Az ábrázolat alatt a következő szlogen állt:

SAN-PELEGRINO
EZT A KAPCSOLATOT NEM TÉPI SZÉT
SEMMI.

Celluxszal a plakátra volt ragasztva egy, a Young & Rubicam fejléces papírján küldött fax.
Így szólt a rövid szöveg:

Szerjozsa! Megbeszéltük! A brand-esszenciák végső korrekciója két negyedévre:

Csubajsz – hősiesség a tűzvészben / dolcsi a széfben
Lebegy – igazság az álcázásban / rend a csokornyakkendőben
Javlinszkij – think different / think doomsday36 (Az Apple-nek nincs kifogása.)
Jelcin – a stabilitás kómában / a demokrácia a sírban
Hi there37
Edik

– Gyenguci, amit Csubajsznak kitaláltak – mondta Tatarszkij Morkovin felé fordulva. – És

a kommunistákkal mi van?
– Őket az orális részlegben alkotják – válaszolta Morkovin. – Hál' istennek. Én dupla
pénzért se csinálnám.
– Miért, náluk többet fizetnek?
– Ugyanannyit. Csak vannak srácok, akik még ingyen is hajtanának nekik. Különben
mindjárt meglátod az egyiket.
Banderas mellett egy színes nyomtatóval készített képeslap volt, amely az ezüstszínű
kétfejű cári sast ábrázolta. A sas egyik karmában Kalasnyikovot, a másikban egy doboz
Marlborót szorított. A karmai alatt aranybetűs felirat:

SANTA BARBARA FOREVER38

AZ OROSZ ESZME OSZTÁLY ÜDVÖZLI

35
A Marx és Lenin nevek összevonásával keletkezett keresztnév. (A ford. megj.)
36
Gondolkozz másképp / gondolj a világ végére! (angol)
37
Üdvözlettel (angol)
38
Santa Barbara mindörökké. (angol)
 A KOLLÉGÁKAT
SZENT BORBÁLA NAPJÁN!

A képeslaptól balra még egy reklámplakát függött: Jelcint ábrázolta, sakktábla fölött,
amelyen a felállított bábuk még a helyükön vannak. Oldalvást néz le a táblára (a beállítás
nyilván a legfelsőbb békéltetői szerepét hangsúlyozta), amelyen a fehér és a fekete király
helyén miniüvegek álltak, azzal a felirattal, hogy Hagyományos Whisky és Black Label. A
képaláírás a következő volt:

BLACK LABEL
HA BE AKARSZ ROSÁLNI!

Kopogtak az ajtón. Tatarszkij megfordult és szinte sóbálvánnyá dermedt. Elképesztő volt,

hogy ennyi régi ismerőssel találkozik egyetlen napon: Maljuta, az antiszemita copy-writer
lépett be az ajtón, akivel még Hanyin ügynökségén dolgozott együtt. Oldalgombos török
gyártmányú orosz ing volt rajta: az inget leszorító katonai szíjon egy organizátor egész
fegyvertára díszelgett: mobiltelefon, csipogó, Zippo öngyújtó bőrtokban, és szűk fekete
hüvelyben egy ár.
– Maljuta! Hát te hogy kerülsz ide?
Maljuta arcán azonban nem tükröződött csodálkozás.
– Imidzsmenüt főzök ki a tömegeknek – válaszolta. – Hallottál a „Bort, búzát, békessé-
get”-féle kvászról? Vagy a fasza palacsintáról hal hasa-aljával? Ezek az én „hit”-jeim. Még az
orális részlegben is dolgozom félállásban. És te a kompranyagon vagy?
Tatarszkij nem válaszolt.
– Ismeritek egymást? – kérdezte kíváncsian Morkovin. – Ja igen, együtt voltatok
Hanyinnál. Akkor semmi gond, majd összeszoktok.
– Dolgozni jobban szeretek egyedül – mondta hűvösen Maljuta. – Mit kell csinálni?
– Azadovszkij kéri, hogy csináld készre a tervezetet. A Berezovszkijosat Radujevvel.
Radujevhez nem kell hozzányúlni, viszont Berezovszkijhoz csicsirkákat kell hozzáadni. Majd
este felhívlak, adok néhány utasítást. Megcsinálod?
– Berezovszkijt? – kérdezte Maljuta. – Csicsirkákat? Ez igen! Mikorra kell?
– Tegnapra, mint mindig.
– És hol a kiinduló anyag?
Morkovin Tatarszkijra nézett. Az vállat vont, és átnyújtotta Maijutának a dossziét a
forgatókönyv kinyomtatott szövegével.
– A szerzővel nem akarsz beszélni – kérdezte Morkovin –, hogy elmagyarázza, mi az ábra?
– Eligazodok a szöveg alapján. Holnap tízre kész lesz.
– Hát, ahogy gondolod.
– Nem vagy a szíve csücske – mondta Morkovin, miután kiment Maljuta.
– Á, hülyeség – mondta Tatarszkij. – Egyszer összevesztünk a geopolitikán. És ki fogja a
tévétornyokat kicserélni? Olajfuró-tévétornyokra?
– A francba, elfelejtettem. Jó, hogy szóltál, majd este elmagyarázom neki. Egyébként,
békülj ki vele! Te is tudod, hogy mi a helyzet a frekvenciával, és Azadovszkij mégis adott
neki egy 3D hozzáférést. Azt mondja, hogy földobja az adást. Úgyhogy van jövője a
pasasnak, azt pedig senki sem tudja, hogy holnap milyen korrekció jön és honnan. Lehet,
hogy osztályvezető lesz helyettem, és akkor...
De nem mondhatta végig, mert kivágódott az ajtó, és Azadovszkij robbant be a szobába.
Mögötte két biztonsági őr, kezükben Skorpióval. Azadovszkij arca sápadt volt a dühtől, és
olyan erővel zárta ökölbe és nyitotta ki a kezét, hogy Tatarszkijnak az előbbi képeslapon
szereplő sas karmai jutottak eszébe. Még sohasem látta ilyennek Azadovszkijt.
 – Ki dolgozta ki utoljára Lebegyet? – kiáltotta Azadovszkij az ajtóból.
– Szokás szerint Szemjon – válaszolta ijedten Morkovin. – Miért, mi történt?
Azadovszkij a lófarkas srác felé fordult.
– Te voltál? – kérdezte. – Te csináltad?
– Mit? – kérdezte Szemjon.
– Te cserélted ki Lebegy cigarettáját? A Camelt Gitane-ra?
– Én – mondta Szemjon. – Miért, mi van abban? Csak arra gondoltam, hogy így
aktuálisabb lesz, hisz Alain Delonnal akartuk összemontírozni Lebegyet.
– Elvinni! – parancsolta Azadovszkij.
– Várjanak, várjanak! – emelte maga elé ijedten a kezét Szemjon. – Megmagyarázom...
De a biztonsági őrök már a folyosó felé vonszolták. Azadovszkij Morkovin felé fordult, és
néhány másodpercig a szemébe fúrta a tekintetét.
– Semmit sem tudtam – mondta Morkovin –, esküszöm.
– És kinek kellene róla tudni? Nekem? Tudod, hogy honnét telefonáltak rám éppen most?
A D. R. Reynolds Tobbaccótól – két évre előre kifizették a Camelt Lebeggyel. És tudod, hogy
mit mondtak? Azt, hogy a kongresszusi kijáróemberükön keresztül levitetnek bennünket ötven
megahertzcel. És még ötvennel, ha a következő adásban is Gitane-nal lesz Lebegy. Nem
tudom, hogy Szemjon mennyit kalapált össze magának a fekete pr-rel, de mi sokat, nagyon
sokat veszítünk. A kurva életbe, csak nem száz megahertzcel akarunk belépni a
huszonegyedik századba? Mikor lesz a következő adás Lebeggyel?
– Holnap. Interjú az orosz eszméről. Már mindent kiszámoltak.
– Te láttad az anyagot?
Morkovin a fejéhez kapott.
– Láttam – mondta. – Hűha!... Tényleg. Gitane-nal van. Észrevettem, de azt hittem, hogy
fönt jóváhagyták. Hisz tudod, hogy ezekről a kérdésekről nem én döntök. Nem is hittem
volna...
– Hol van a cigaretta? Az asztalon?
– Ha ott lenne! Egész idő alatt hadonászik a dobozzal.
– Újra tudjuk számolni?
– Az egészet nem.
– És a szöveget meg lehet változtatni a dobozon?
– Azt sem. A Gitane-nak mások a méretei. A doboz pedig végig a kamera előtt van.
– Akkor most mit csinálunk?
Azadovszkij Tatarszkijra függesztette tekintetét, mintha csak most vette volna észre.
Tatarszkij elköhintette magát.
– És mi lenne – mondta félénken –, ha patchet tennénk az asztalra egy doboz Camellel?
Nem nagy ügy.
– És akkor mi lesz – az egyik dobozzal hadonászik, a másik meg ott van előtte az asztalon?
Agyrém!
– A kezét pedig – folytatta Tatarszkij, az ihlet hirtelen rohamában – be kell gipszelni. Úgy,
hogy eltakarja a dobozt.
– Begipszelni? – kérdezte vissza elgondolkozva Azadovszkij. – És mit mondunk?
– Merénylet – válaszolta Morkovin.
– És mi történt, a kezét találták el?
– Nem – mondta Tatarszkij. – Fölrobbantották a kocsiját.
– És miért nem mond semmit a merényletről az interjúban? – kérdezte Morkovin.
Azadovszkij egy pillanatig gondolkozott.
– Ez éppen így oké. Lebegy már csak ilyen tökös srác... – Megrázta az öklét a levegőben. –
Még csak nem is említi. Katona. A merényletről majd a hírekben számolunk be. És nem egy
doboz, hanem egy egész karton Camelt teszünk a patchbe az asztalon! Fulladjanak meg vele
ezek a görények.
– Mit fogunk a híradóban adni?
– A minimumot. Csecsen nyom, iszlám tényező, a nyomozás folyik és így tovább. Min jár
Lebegy a legendája szerint? Régi Mercin? Azonnal menj ki egy forgatócsoporttal a városból,
vigyél zsarukat, keressetek egy régi Mercit, robbantsátok föl és vegyétek föl! Tízkor adásban
legyen! Mondjátok azt, hogy a tábornok egyből ment tovább, hogy intézze az dolgait, és az
eredeti tervek szerint dolgozik. A, igen, és a helyszínen találjanak egy fezt, olyasmit, amilyen
Radujev fején lesz! Világos a gondolat?
– Zseniális – mondta Morkovin. – Tényleg zseniális.
Azadovszkij ferdén elmosolyodott, és a mosolya inkább idegrángásra hasonlított.
– És honnét vegyünk egy régi Mercit? – kérdezte Morkovin. – Hisz nekünk csak újak
vannak.
– Innen ki jár régin? – kérdezte Azadovszkij. – A parkolóban láttam.
Morkovin Tatarszkijra pillantott.
– De... De... – dödögte Tatarszkij, de Morkovin elutasítóan rázta a fejét.
– Nem – mondta –, egy szót se! Add ide a kulcsokat!
Tatarszkij kivette a zsebéből és megadóan Morkovin tenyerébe tette a kulcsokat.
– Új huzatok vannak benne – mondta panaszosan –, mi lenne, ha leszedném őket.
– Hogy lehetsz ekkora fasz? – robbant Azadovszkij. – Ha még ötven megahertzcel
levisznek bennünket, akkor megint feloszlathatjuk a kormányt és szétzavarhatjuk a Dumát!
Miféle huzatok? Miről beszélsz?
Megszólalt a zsebében a telefon.
– Halló – mondta, a füléhez emelve. – Tessék? Megmondom, hogy mit csináljatok vele.
Rögtön indul egy forgatócsoport a városon kívülre, hogy fölvegyen egy fölrobbantott kocsit.
Fogjátok ezt a marhát, ültessétek a sofőr helyére és robbantsátok föl! Legyenek húscafatok,
vér, és filmezzétek le! Jó lecke lesz mindenkinek, aki a fekete pr-ra gondol... Tessék? Mondd
neki, hogy nincs annál fontosabb a világon, mint ami most vele történni fog. Hogy ne
foglalkozzon lényegtelen apróságokkal! És ne higgye, hogy tud bármi újat mondani!
Azadovszkij becsukta a telefonját, zsebre vágta, néhány mélyet lélegzett és a szívéhez
kapott.
– Fáj – mondta panaszosan. – Mi van, azt akarjátok, ti görények, hogy infarktust kapjak
harmincéves koromban? Szerintem egyedül én nem lopok ebben a szobában. Gyerünk,
szaporán, munkára fel! Én meg megyek és telefonálok Amerikába. Talán megússzuk.
Amikor Azadovszkij kiment, Morkovin jelentőségteljesen Tatarszkij szemébe nézett,
elővett a zsebéből egy kis bádogdobozt, és egy kis kupac fehér port szórt az asztalra.
– Gyere – mondta –, szállj be.
Miután véget ért a procedúra, Morkovin megnyálazta az ujját, fölszedte az asztalon maradt
fehér szemcséket és lenyalta őket az ujjáról.
– És te még azt kérdezed, hogy hogyan van, meg hogy mire épül, meg hogy ki irányítja ezt
az egészet – mondta. – Én meg azt mondom, hogy csak a seggedre vigyázz és a munkáddal
törődj! Nem marad időd, hogy másra gondolj! Jut eszembe, jól teszed, ha szétrakod a pénzt a
zsebeidben, a borítékokat pedig azonnal húzd le a vécén! Sosem lehet tudni. A vécé a
folyosón balra...
Tatarszkij bezárkózott a fülkébe és szétrakta a zsebeiben a bankjegycsomókat; eddig még
nem látott egyben ennyi pénzt. Összetépte a borítékokat és a vécébe dobta a papírfecniket. Az
egyik borítékból kiesett egy levélke; elkapta a levegőben, és elolvasta:

Fiúk! Nagyon köszönöm, hogy időnként lehetővé teszitek, hogy párhuzamos életet éljek.
Enélkül az igazi élet olyan ocsmány lenne!
 Sok sikert:
B. Berezovszkij

A szöveget lézerprinterrel nyomtatták, az aláírás viszont kék faximile-pecséttel készült.

„Megint Morkovin hülyéskedik – gondolta. – De lehet, hogy nem is ő...”
Keresztet vetett, erősen belecsípett a combjába, és lehúzta a vécét.
 NEHÉZ NAPOK

A Moszkvában bevett szokás szerint a hídról lőttek. A kivénhedt T-80-asok nagy

szünetekkel dolgoztak: úgy látszik, a szponzoroknak nem volt elég pénzük lőszerre, és féltek,
hogy túl gyorsan véget ér az egész, anélkül, hogy bekerülne a nemzetközi hírekbe. Úgy tűnt,
van valami hallgatólagos minimum az oroszországi közvetítésekre: csak vagy három-négy
tank, vagy száz halott és még valami fölött – amit Tatarszkij nem is értett egészen –
kerülhettek adásba. Most viszont úgy néz ki, kivételt tettek az események határtalan
festőisége miatt – bár csak két tank volt, mégis zárt sorokban álltak a rakparton a tévés
egységek a maguk optikai páncélökleivel, és a lankadt emberi figyelem megatonnáit
zúdították a Moszkva-folyóra, a tankokra, a bronz Nagy Péterre és az ablakra, amely mögött
Tatarszkij lapult.
A hídon álló tank elböffentette magát, és érdekes ötlete támadt Tatarszkijnak: az imidzs-
szolgálat Híd nevű csoportjának ígéretes jelképként lehetne ajánlani a hídon álló tank
sziluettjét az érthetetlen sas helyett. Tatarszkij tudata a pillanat törtrésze alatt – gyorsabban,
mint ahogy a lövedék célba ért – mérlegelte a lehetőségeket („a tank képe a csoport agresszív
erejét szimbolizálja, ugyanakkor hagyományos orosz motívumot visz a kozmopolita pénzügyi
kontextusba...”), és elvetette. „Úgyse lenne belőle semmi – sommázta gondolatait. – Pedig
kár.”
A lövedék fejbe találta Pétert, de nem robbant föl, hanem keresztülment rajta, és elszállt a
Gorkij park irányába. Gőz tollforgó csapott föl Péter fejéből. Tatarszkijnak eszébe jutott, hogy
egy kis étterem van odafönt, a megfelelő közművekkel, és a lövedék biztos megsértette a
fűtési rendszert. A rakpartról idáig hallatszott a tévések elragadtatott kiáltozása. A gomolygó
tollforgó miatt Péter most Stephen King szörny-lovagjára hasonlított. Aztán Tatarszkijnak
eszébe jutott, hogy a Talizmán szörnyetegének vállán hogyan folyik szét a rothadó agyvelő, és
azt gondolta, teljes lesz a hasonlóság, ha a következő lövedék szétviszi a szennyvízcsatornát.
Péter fejét Szevasztopol Védelmi Bizottsága védte. A hírekben azt mondták, hogy nem a
városról, hanem a Szevasztopol Szállodáról van szó, amelyért két maffia, a csecsen és a
szolncevói küzd. Még azt is mondták, hogy a szolncevóiak kaszkadőröket fogadtak fel a
Moszfilmtől, és valami rettenetes lövöldözést csapnak, hogy odacsalják a tévéseket és úgy
egyáltalán, csecsenellenes hangulatot keltsenek (a pirotechnika és a speciális effektek bősége
alapján ez igaznak látszott). Az egyszerűbb lelkületű csecsenek, akik nem igazodtak ki a pr-
kampányokban és nem értették, mi a tét, két tankot béreltek egy Moszkva melletti
támaszponton.
A kaszkadőrök egyelőre tartották magukat, sőt a tüzet is viszonozták – a Péter kifordult
szeme melletti lyukból füst pöffent, és rögtön utána aknagránát robban a hídon. A tank
viszonozta a lövést. A páncéltörő lövedék Péter fejébe csapódott, és kitépett bronzdarabok
zuhantak lefelé. Minden újabb találattól kicsit gülüszeműbbé vált az imperátor.
Tatarszkijban a dráma összes résztvevője közül legföljebb a tévékamerák üvegszemei
láttára haldokló bronzbálvány keltett együttérzést. De az se igazán, mert félig kész munka
fölött ült, és óvnia kellett emocionális energiáit. Leeresztette a rolót, amivel teljesen elvágta
magát az eseményektől, a szövegszerkesztő elé ült, elolvasta a filctollal a monitor fölött a
tapétára írt idézetet:

Egy reklámkoncepciónak ahhoz, hogy hasson az orosz megrendelő képzeletére és bizalmat

keltsen benne (Oroszországban reklám-megrendelőként rendszerint a volt KGB, az Állami
Hírszerző Szolgálat munkatársai és a párt-nomenklatúra képviselői jelentkeznek), a
lehetőségek szerint a nyugati titkosszolgálatoknak azokra az állítólagos titkos vagy félig titkos
munkáira kell hivatkoznia, amelyek a tudat programozhatóságával foglalkoznak, és
mérhetetlen cinizmust és embertelenséget árasztanak. Szerencsére nem túl bonyolult erről a
témáról improvizálni – elég Oscar Wilde-nak arra a kijelentésére emlékeztetni, amely szerint
az élet utánozza a művészetet.

The Final Positioning

– Na igen – dünnyögte Tatarszkij –, nem túl bonyolult.

Megfeszítette magát, mint aki hideg vízbe akar ugrani, összehunyorította a szemét, mély
lélegzetet vett, visszatartotta a levegőt a tüdejében, háromig számolt, és lecsapott a
klaviatúrára:

A fentieket általánosítva azt mondhatjuk, hogy a belátható jövőben a televízió marad az a

csatorna, amely a megrendelő ingerküszöb alatti reklámjának az oroszok tudatába való
elmélyítését szolgálja. Ebben a viszonylatban rendkívül veszélyes az utóbbi időben az un.
középosztálynál, tehát a nézőknek a tévés ingerküszöb alatti befolyásolás szociális
eredményei szempontjából legígéretesebb rétegénél észlelhető tendencia. A megnézendő
tévéadások volumenének tudatos korlátozásáról vagy a teljes elutasításukról van szó, az idegi
energiának a munkára való megőrzése céljából. Még a professzionális tévé-forgatókönyvírók
is így cselekszenek, mivel a posztfreudizmus úgy tartja, hogy az információs korban nem
annyira a szexualitásra, mint inkább arra az energiára irányul a szublimáció, amelyet a
tévéadások mindennapos céltalan nézésére pazarolnak el.
Ahhoz, hogy gyökerestül számoljuk fel a jelzett tendenciát, jelen koncepció keretei közt
javaslat történik annak a módszernek az alkalmazására, amelyet a CIA-vel együttműködve a
Mi-5 dolgozott ki a nemzeti gondolkozású értelmiség maradványainak a harmadik világ
országaiban való semlegesítésére. (Abból indulunk ki, hogy az orosz középosztály éppen
abból az értelmiségből jön létre, amely megszűnt nemzeti módon gondolkozni, és helyette a
pénzszerzés lehetséges módozatai töltik ki a gondolatvilágát.)
A módszer rendkívül egyszerű. Amennyiben bármely tévécsatorna programja megfelelő
mennyiségű szinapszdestruktív anyagot tartalmaz egy időegység alatt...

Odakint dörrenés hallatszott, és repeszdarabok záporoztak a háztetőre. Tatarszkij behúzta a

nyakát. Elolvasta, amit eddig írt, kihúzta a szinapsz szót és neuróval helyettesítette.

...az ingerküszöb alatti befolyásolás a semlegesítendő személynek a megfelelő

időszakaszon át a tévé előtt való tartásával érhető el. Ezen cél elérésére a legmegfelelőbb a
nemzeti gondolkozású értelmiség olyan tipikus vonása, mint a szexuális kielégületlenség.
A belső ratingek és a zártkörű kikérdezések adatai azt bizonyítják, hogy a nemzeti
gondolkozású értelmiség képviselői az éjszakai szexcsatornákat részesítik a legnagyobb
figyelemben. Ámde maximális hatás akkor lenne elérhető, ha nem egy bizonyos
műsorcsoport, hanem maga a tévékészülék mint olyan töltené be a megmunkálandó személy
tudatában a szexuális ingerforrás szerepét. Szem előtt tartva az orosz társadalom patriarchális
jellegét és azt a meghatározó szerepet, amelyet a közvélemény formálásában a lakosság férfi
tagjai játszanak, a legcélszerűbbnek a televízió egyenlő a női nemi szervvel tudatalatti
képzettársítás kialakítása tűnik. Ezt a képzettársítást, függetlenül a készülék márkájától vagy
az adott műsor jellegétől, magának a televíziókészüléknek kell keltenie, ami lehetővé tenné az
ingerküszöb alatti befolyásolás optimális eredményeinek elérését.
Ezen cél elérésének legolcsóbb és technikailag legegyszerűbb módja a női intimbetétek
széles körű reklámkampányának kibontakoztatása. Folytonosan kék színű folyadékot kell
rájuk csorgatni (így működésbe lép a kék képernyő – az éter hullámai stb. asszociációs mező),
magukat a klipeket pedig úgy kell megcsinálni, mintha a betét mintegy a képernyőre terülne,
amivel egyenes és közvetlen módon váltja ki a kívánt képzettársítást...
 Tatarszkij finom csendülést hallott a háta mögött és megfordult. A tévében furcsa,
északinak tűnő zene aláfestésével egy kimondhatatlanul és szokatlan módon szép arany női
torzó jelent meg. Lassan forgott. „Istár – gondolta Tatarszkij –, ki más lehetne...” A szobor
arcát levágta a képernyő széle, de a kamera lassú emelkedése azt ígérte, hogy mindjárt
láthatóvá válik. Ám egy pillanattal azelőtt, hogy feltűnt volna, a kamera olyan közel hozta a
szobrot, hogy csak aranyszínű fény maradt a képernyőn. Tatarszkij kattintott a kezébe libbenő
távirányítóval, de nem a kép változott meg, hanem maga a televízió – kezdett kicsücskösödni
a két szélén, óriási vaginaszerűséggé változott, amelynek fekete közepe trillázó fütyüléssel
szívta be a levegőt.
– Alszom – dünnyögte Tatarszkij a párnába –, alszom...
Óvatosan a másik oldalára fordult, de a trillázás nem szűnt meg. Felkönyökölt és komoran
megszemlélte a mellette szuszogó ezerdolláros prostituáltat, akit a félhomályban abszolút
lehetetlen volt megkülönböztetni Claudia Schiffer-től, az éjjeliszekrényen fekvő mobiltelefon
után nyúlt, és belehörögte:
– Halló.
– Mi az, már megint bevedeltél? – ordította életörömöt sugárzó hangon Morkovin. –
Elfelejtetted, hogy barbecue-ra megyünk? Gyere le gyorsan, már itt vagyok. Azadovszkij nem
szeret várni.
– Azonnal – mondta Tatarszkij. – Csak lezuhanyzok.
Sivár és szomorú volt az őszi országút. Különösen az volt szívfájdító, hogy a két oldalán
álló fák a még zöld lombjukkal úgy néztek ki, mint nyáron, de nyilvánvaló volt, hogy véget
ért a nyár, anélkül hogy egyetlen ígéretét is beváltotta volna. A tél, a hóesés és a katasztrófa
előérzete érződött a levegőben, és Tatarszkij egészen addig nem jött rá, hogy milyen forrásból
táplálkoznak ezek az érzések, amíg nem figyelt fel az út menti megaposzterekre. Az autó fél
kilométerenként elsuhant a Tampax hatalmas furnértáblán lévő reklámja mellett, amely egy
pár, a szűz havon heverő fehér görkorcsolyát ábrázolt. A tél előérzetével most már rendben
volt a dolog, de Tatarszkij még mindig nem értette, hogy honnét támad a mindent átható
rettegés. Arra gondolt, hogy Morkovinnal az egyik olyan depressziós pszichés hullámba
kerültek, amelyek a politikai válság kezdete óta hömpölyögnek Moszkva és Moszkva
környéke fölött. Megmagyarázhatatlan volt, hogy miért hatnak így ezek a hullámok, de
létezésük iránt semmi kétsége sem volt, és kicsit megsértődött, amikor a szavaira elnevette
magát Morkovin.
– Ami a havat illeti, jól mondod – mondta Morkovin. – Hanem ami ezeket a hullámokat...
Nézd meg ezeket a táblákat! Nem veszel észre semmit?
A következő tábla mellett lassított, és Tatarszkij hirtelen észrevett egy hatalmas, vérvörös
festékszóróval fújt graffitit a korcsolyák és a hó fölött: „Jelcin bandáját bíróság elé kő
állítani!”
– Úgy van – mondta lelkesen. – És az eddigieken is ugyanez volt! Az előzőn sarló és
kalapács, az az előttin horogkereszt, az azt megelőzőn meg valami szöveg a feketeseggűekről.
Beszarás! Úgy átmossa az ember agyát, hogy észre sem veszi. És a szín, a szín! Ki találta ki?
– Nevetni fogsz – mondta Morkovin, miközben gyorsított. – Maljuta. Igaz, majdnem
minden szövegét átírtuk. Az már túl szörnyű volt. De az ötlet maradt. A következő, ahogy
szereted magad kifejezni, asszociációs mező alakul ki: „Nehéz napok – vér folyhat – Tampax
-pajzs a kilengések ellen”. Képzeld, most csak két brand forgalma maradt a régi Moszkvában,
a Tampaxé és Parliament Lightsé.
– Oké – mondta Tatarszkij, és ábrándozva cuppantott a nyelvével. – Magától adódik a
szlogen: „Tampax ultra safe: a vörösök nem törnek át.” Vagy megszemélyesítve: nem a
vörösök, hanem Zjuganov. És Castaneda szellemében: „A menstruáció a világok közti hézag,
és ha nem akarják, hogy ebből a hézagból...” Vagy esztétizálva: „Vörös a kéken”. Micsoda
távlatok...
– Igen – mondta Morkovin elgondolkozva –, be kell dobni az orális részlegen az ötletet.
– Még a fehérgárdista témát is föl lehetne dobni. El tudod képzelni: egy fehér tiszt
homokszínű zubbonyban egy krími hegyoldalon, valami nabokovi... Ötször többet adnának el.
– Ugyan, mit számít... – mondta Morkovin. – A forgalom, az csak járulékos tényező. Hisz
valójában nem a Tampaxot mélyítjük el, hanem a riadalmat.
– De miért?
– Elvégre politikai válság van.
– Na igen – mondta Tatarszkij. – Persze. Ide figyelj, a válsággal kapcsolatban – sehogy
sem tudom megérteni, hogy Szemjon Velin hogyan törölte le az egész kormányt. Hiszen
három védelmi szint volt.
– De hát Szemjon nemcsak tervező volt – mondta Morkovin –, hanem programozó is.
Tudod, milyen nagyságrendben dolgozott? Harminchét millió dolcsit találtak a számláján.
Még Zjuganov zakóját is kicserélte Chardenről Saint-Laurent-re. A mai napig sem érti senki,
hogyan tudott a terminálunkról behatolni az orális könyvtárba. Azt meg végképp nem lehet
elmondani, hogy mit művelt az ingekkel és a nyakkendőkkel. Azadovszkij két napig beteg
volt, amikor elolvasta a jelentést.
– Nem semmi.
– Hitted volna? Viszont majrézott is rendesen, tudta, hogy mire vállalkozik. És elhatározta,
hogy bebiztosítja a seggét. Írt egy programot, amely a hónap végén letörli az egész
könyvtárat, ha ő nem állítja le, és betette Kirijenko fájljába. Aztán ez a program megfertőzte
az egész kormányt. Persze van védelem a vírusok ellen, de Szemjon nagyon ravasz programot
írt, ami a szektorok végébe írta be és a hónap végén állította össze magát, és az ellenőrző
összegekkel nem lehetett megtalálni. Csak ne kérdezd, hogy ez mit jelent, én sem értem, csak
egy beszélgetést hallottam. A lényeg a lényeg: amikor kivitték a Merciddel a városból,
megpróbálta mindezt elmondani Azadovszkij-nak, de az szóba se állt vele. És aztán – totál
default. Ljonya nem győzte a haját tépni.
– És hamar meglesz az új kormány? – kérdezte Tatarszkij. – Már nagyon unom, hogy nincs
munkám.
– Hamar, hamar. Jelcin már kész, holnapután hozzuk ki a kórházból. Londonban teljesen
újraszámolták. Madame Tussaud viaszfigurája alapján, van neki tartalékban. Már harmadszor
rekonstruáljuk, úgyhogy el se hinnéd, mennyire elege van belőle mindenkinek. A többieket
nurbsszel csináljuk meg. Csak valami egészen baloldali kormány jön ki, mármint a
kommunistákkal. Nagyon pedálozik az orális részleg. Én különben nem félek, nekünk csak
könnyebb lesz velük. És a népnek is az lesz – egy identity mindenkinek, plusz vajjegy. Csak
Szasa Blo piszmog az orosz eszmével.
– Hé, várj csak – kapta fel a fejét Tatarszkij –, ne ijesztegess! Ki lesz a következő? Jelcin
után?
– Hogyhogy ki? Akit megválasztanak. Nálunk ugyanolyan tiszták a választások, mint
Amerikában.
– És mi a lófüttynek ez nekünk?
– A lófüttynek sem kell. De másképp nem vehetnénk rendert az amcsiktól. Van valami
kiegészítés a kereskedelmi törvényükhöz, és az a lényeg, hogy mindennek úgy kell lennie,
ahogy náluk van. Persze ez már tiszta leépülés...
– De mi közük van hozzánk? Minek ez nekik?
– Azért, mert a választások sokba kerülnek – mondta komoran Morkovin. – Teljesen haza
akarják vágni a gazdaságunkat. Legalábbis van egy ilyen elképzelés... Úgy egyáltalán, rossz
irányba megyünk. Nem ezeket az idiótákat kellene kiszámolni, hanem új politikusokat
csinálni, normálisakat, fiatalokat. Nulláról kidolgoztatni őket a fókusz csoporttal, az
ideológiát a pofázmányukkal együtt!
 – Miért nem javaslód Azadovszkijnak?
– Próbáljon valamit javasolni neki az ember. .. De meg is érkeztünk.
Az útról egy dűlőút ágazott le, amelynek mindkét oldalán stopptáblák díszelegtek.
Morkovin lefordult rá, lassított; erdőben jártak. Az út hamarosan egy téglafalban lévő magas
fémkapuhoz ért. Morkovin kétszer dudált, kitárult a kapu, és egy futballpálya méretű hatalmas
udvarra érkeztek.
Furcsa benyomást keltett Azadovszkij nyaralója. Leginkább a duplájára nagyított,
gazdasági épületek tömegével körbevett Vaszilij Blazsennij-székesegyházra hasonlított. A
csavart falú padlás- és manzárdtornyokat kis erkélyek és apró hasas oszlopokból álló korlátok
ékesítették, és az első emelet fölött az összes spaletta zárva volt. Néhány rottweiler járkált az
udvaron, az egyik melléképület kéményéből vékony kékes füstoszlop emelkedett a magasba –
biztos a fürdőben fűtöttek be. Maga Azadovszkij, a Szasa Blót és Maljutát magába foglaló kis
kíséretével a ház lépcsőjén állt. Fején tollas tiroli kalap volt, amely nagyon jól állt neki, sőt
valami derék betyáréhoz hasonlított vele az arca.
– Éppen rátok várunk – mondta, amikor Tatarszkij és Morkovin odaértek hozzájuk. –
Megyünk a nép közé. Sörözni az állomásra.
Tatarszkij erős késztetést érzett, hogy valami kellemeset mondjon a főnöknek.
– Úgy, mint Harun al-Rasid a vezíreivel, ugye?
Azadovszkij értetlenül nézett rá.
– Mindig álruhába öltözött és Bagdadban járkált – magyarázta Tatarszkij, és már bánta,
hogy belekezdett. – Megnézte, hogyan él a nép. És felmérte a ratingjét.
– Bagdadban? – kérdezte Azadovszkij gyanakodva. – Miféle Harun?
– Volt egy kalifa. Régen, ötszáz évvel ezelőtt.
– Akkor érthető. Most nem nagyon lehet Bagdadban járkálni. Olyan, mint minálunk, csak
három dzsippel és testőrséggel. Na, együtt a csapat? Beszállás!
Tatarszkij az utolsó kocsiba, Szasa Blo vörös Range Roverébe ült. Szasa már spicces volt,
láthatóan emelkedett hangulatban leledzett.
– Folyton gratulálni akarok neked – mondta. – Ez az anyagod, Berezovszkijról a
Radujevvel, az ősz legjobb kompranyaga. Frankón. Különösen az a hely, ahol a fő szakrális
pontokon Oroszország misztikus testébe akarják döfni az olajfúró-tévétornyaikat. És micsoda
felirat van a Monopoly-pénzen: „In God we Monopoly!” 39 És a kapedli Radujev fején, azt
tényleg ki kellett találni...
– Jól van már, na – mondta Tatarszkij, és közben elkomorodva ezt gondolta: „Pedig
megkérték ezt a faszkalap Maljutát, hogy ne nyúljon Radujevhez. Most adhatom vissza a
pénzt. És még jó, ha nem hajtanak be rajtam iszonyatos kamatot!” – Inkább azt mondd meg,
hogy mikor szül már nekünk egy normális eszmét a részleged? – kérdezte. – Milyen
stádiumban van a tervezet?
– Úgy egyáltalán, szigorúan titkos az egész. De nagy vonalakban már kész. És olyan, hogy
mindenki lebénul tőle. Már csak Attila szerepét kell végiggondolni, és a stílust teljesen
kidolgozni – hogy mintegy az orgona és a tangóharmonika állandó ellenpontozása legyen.
– Attila? Aki felgyújtotta Rómát? Hogy kerül az ide?
– Attila azt jelenti, hogy „ember az Itiltől”. Oroszul – Volgai. Itil a Volga régi neve. Érzed,
hová tendálok?
– Nem nagyon.
– Mi vagyunk a Harmadik Róma. Amelyiknek a fő jellegzetessége, hogy a Volga mentén
van. Úgyhogy még hadjáratot sem kell indítani. Ebből fakad a nemzeti méltóság, és hogy
történelmileg elvagyunk önmagunkban.
Tatarszkij kiértékelte a gondolatot.
– Igen – mondta –, kemény dolog.
39
Monopóliumunk van az Istenre. (angol)
 Kinézett az ablakon, és egy gigantikus betonépítmény tetejét látta a fák fölött – egy
magasba emelkedő spirális lejtőt, amelyet egy kis szürke torony koronázott meg. Behunyta a
szemét, újra kinyitotta, de a betontömb nem tűnt el, csak kissé hátrább került. Tatarszkij
meglökte Szasa Blo könyökét, és a kocsi kacskaringózott egyet az úton.
– Mi van, megbolondultál? – kérdezte Szasa.
– Nézz oda gyorsan! – mondta Tatarszkij. – Ott ni, látod, a betontornyot?
– Mi van vele?
– Nem tudod, hogy mi az?
Szasa kinézett az ablakon.
– Á, ez. Azadovszkij éppen most mesélt róla. Egy katonai radarállomást kezdtek itt építeni.
Valami korai riasztási rendszer. Csak az alapokat és a falakat tudták befejezni, de aztán, mint
te is tudod, nem maradt kit riasztani. Azadovszkijnak az a terve, hogy privatizálja és befejezi
az egészet, de nem a radart, hanem egy új házat magának. Azt mondja, hogy tetszik neki a
dizájn. Nem tudom, én például ki nem állom a betonfalakat. Hogyhogy így beindultál rá?
– A, semmi – mondta Tatarszkij. – Csak nagyon furcsán néz ki. És mi az állomás neve,
ahová megyünk?
– Rasztorgujevo.
– Rasztorgujevo – ismételte Tatarszkij. – Akkor minden világos.
– De egyébként már ott is vagyunk. Abba a házba megyünk. Ez Moszkva környékén a
legótvarosabb söröző. Ljonya szeret itt sörözgetni, ha van ideje. Hogy frankón érezze, mit ért
el az életben.
A vasúti peron közelében álló málló vakolatú ház pincéjében lévő söröző valóban ritka
mocskos és büdös egy hely volt. A két és fél deci vodkáikkal a kis asztalok mellett szorongó
népség abszolút illett a műintézethez. Csak a bejáratnál lévő asztal mellett álló két joggingos
bandita rít ki egy kicsit a környezetből. Tatarszkijt megdöbbentette, hogy Azadovszkij köszönt
néhány vendégnek; úgy látszik, tényleg törzsvendég volt. Szasa Blo az egyik kezével elmart
két korsó híg sört, a másikkal karon fogta Tatarszkijt és egy távoli asztalhoz cipelte.
– Ide figyelj – mondta –, lenne hozzád egy kérésem. A két bratyóm átjött Jerevánból, és
belevágnak egy vállalkozásba. A lényeg a lényeg: exkluzív temetkezési irodát nyitottak,
osztályon felüli kiszolgálással. Egyszerűen kiszasszerolták, hogy mennyi pénz lóg a
levegőben a bankok közt. Most mindenki elkezdte kiverni a másikból a pénzt, úgyhogy
frankón niché alakult ki a temetkezési piacon.
– Ez így igaz – mondta Tatarszkij, miközben a bejáratnál álló banditákat figyelte, akik a
magukkal hozott cseh sört itták üvegből. Nem volt világos, hogy mit keresnek egy ilyen
helyen, bár persze meglehet, hogy ugyanaz motiválta őket, mint Azadovszkijt.
– Egyébként teljesen baráti alapon kérem – hadart tovább Szasa Blo –, írj már egy rendes
szlogent nekik, hogy frankón hasson a célközönségre. Ha beindul a bolt, akkor fizetnek.
– Régi haver vagy – válaszolta Tatarszkij. – Mi a brand legendája?
– Hisz mondtam: osztályon felüli halál.
– És a céget hogy hívják?
– A nevük után. Debirszjan testvérek temetkezési irodája. Gondolkozol rajta?
– Megcsinálom. Gond egy szál se.
– Egyébként – folytatta Szasa –, nevetni fogsz, de az egyik ismerősünk már az ügyfelük
volt. Első osztályú temetést rendezett neki a felesége, mielőtt elhúzott Moszkvából.
– Ki az?
– Emlékszel Hanyinra a Titkos Tanácsos ügynökségről? Kinyírták.
– Szörnyű. Nem is hallottam róla. És kicsoda?
– Van, aki azt mondja, hogy a csecsenek, van, aki azt, hogy a zsaruk. Briliánsokkal volt
valami. Szóval sötét ügy... Hova mész?
– A vécére.
 A vécé még a sörözőnél is mocskosabb volt. A piszoár fölötti, geológiai csorgásnyomokkal
borított falon az elvált vakolat egy háromszögletű darabjának alakja meglepően hasonlított a
Hanyin vécéjében lógó fényképen ábrázolt briliáns nyakékre. A képződményre vetett első
pillantás hatására a Tatarszkij lelkét eltöltő, a volt főnöke iránti sajnálat valami alkimista
módon a Szasa Blo megrendelte szlogenné változott.
Úgy meglepte az elébe táruló látvány, amikor kijött a vécéből, hogy meg kellett állnia.
Valószínűleg kétszárnyú ajtó volt azelőtt a folyosón, amelyet, a nyomokat durván eldolgozva,
tokostul döntöttek ki, és most vakolatlan, fekete festékkel bemázolt téglakarima állt ki a
plafonból és a falból. Ez az ivóba nyíló nagy lyuk meglepően hasonlított a tévéképernyő
alakjához a lekerekített körvonalával. Annyira hasonlított, hogy Tatarszkij egy pillanatig úgy
érezte, az ország legfőbb tévéjét nézi. Azadovszkij és a brancsa kívül maradt a látómezején,
viszont látta a két banditát a szélső asztalnál, és látott egy új vendéget is, aki mellettük állt.
Barna esőkabátot, svájcisapkát viselő magas, sovány öregember volt, az orrán túl rövid szárú
szemüveggel, amelynek erős üvege mögött aránytalanul nagynak és gyermekien
becsületesnek látszott a szeme. Tatarszkij megesküdött volna, hogy már látta valahol. Az öreg
közönség gyanánt már maga köré gyűjtött néhány csövest.
– Fiúk – mondta vékony és csodálkozással teli hangon –, nem fogjátok elhinni! Az előbb
vettem egy üveg vodkát a Kurszki pályaudvarnál a zöldségesboltban, jó? Állok a pénztárhoz,
és tudjátok, ki jött be? Csubajsz! Hogy az anyád... Valami kis szürke kabát van rajta,
mohairsál, micisapka, és egy szál testőr sincs vele. Csak a jobb zsebe dagad ki, mintha stukker
lenne benne. Odamegy a konzervosztályra, fog egy háromliteres üveg bulgár ecetes
paradicsomot, olyan zöld, tudjátok? És zutty a cekkerbe. Ránézek, eltátom a szám, ő
észrevette, rám kacsintott és kislisszolt az utcára. Megyek az ablakhoz. És kint fekete kocsi
áll, villogóval, és nagyon cifrán villog... Csubajsz meg bevágja magát a kocsiba! És elment.
Hogy mik vannak, az anyja...
Tatarszkij elköhintette magát, az öreg feléje fordult.
– Népakarat szakszolgálat – mondta Tatarszkij, és nem tudta megállni, hogy az öregre ne
kacsintson.
Egészen halkan mondta a két szót, de az öreg meghallotta; megrántotta az egyik bandita
ruhaujját, és az átjáró felé bökött a fejével. A két bandita szinkronmozgással az asztalra tette a
sörét, és, ajkukon halvány mosollyal, megindultak Tatarszkij felé. Az egyik a zsebébe nyúlt,
és Tatarszkij megértette: nagyon valószínű, hogy most megölik.
A testét elöntő adrenalin hatására fantasztikusan könnyed lett a mozgása – megfordult,
kirohant a sörözőből, és futott a téren keresztül. Már a kellős közepén volt, amikor
pöffenéseket hallott a háta mögött, és néhányszor egészen közel elfütyült mellette valami.
Megduplázta a sebességet. Csak akkor engedélyezte magának, hogy megforduljon, amikor
egy magas gerendaház mellé ért, amelynek sarka mögött el tudott bújni. A banditák már nem
lőttek rá, mert Azadovszkij testőrei, géppisztollyal a kezükben, odarohantak hozzájuk.
Tatarszkij, a falhoz támaszkodva, merev ujjakkal cigarettát vett elő és rágyújtott. „Hát így
megy ez – gondolta –, pontosan így. Egyszerűen és váratlanul.” Már majdnem elszívta a
cigarettát, amikor újra rászánta magát, hogy kinézzen a sarok mögül. Azadovszkij a
kompániával éppen beszállt a kocsikba; a két bandita, véresre vert képpel már a testőrök
dzsipjének hátsó ülésén ült, a barna esőkabátos öregember lázasan magyarázkodott az
egykedvű testőröknek. Tatarszkijnak végre eszébe jutott, hogy hol látta az öreget: az Irodalmi
Főiskola filozófiatanára volt. Nem is annyira arcról ismerte meg – időközben nagyon
megöregedett –, hanem az alapján a csodálkozó hanghordozás alapján, ahogy az előadásait is
tartotta hajdanában. „Az objektum természete szerint rámenős – mondta az előadóterem
plafonja felé fölvetve az arcát –, kitárulkozást követel a szubjektumtól! És ha megvan, akkor
szerencsés esetben létrejöhet az összeolvadás...”
Az összeolvadás, amennyire Tatarszkij értette, végül létrejött. „Ilyen is van” – gondolta,
elővette a jegyzetfüzetét, és leírta a sörözőben kigondolt szlogent:

DIAMONDS ARE NOT FOREVER!40

A DEBIRSZJAN TESTVÉREK TEMETKEZÉSI
IRODÁJA

„Tuti, hogy kirúgnak – gondolta, amikor az autókavalkád eltűnt a kanyar mögött. – Most
hová? A fene tudja, hogy hová. Girejevhez. Éppen itt lakik valahol.”
Meglepően könnyen megtalálta Girejev házát; a kertről ismerte meg, amelyben
valószínűtlenül nagy, inkább kicsi fákra, mint nagy gyomnövényekre hasonlító
ernyősvirágzatúak erdeje magasodott. Néhányszor zörgött a kertajtón, és Girejev kijött a
verandára. Meghatározhatatlan színű, kitérdelt nadrágot viselt és pólót, amelyen,
szivárványszínű kör közepén egy nagy A betű volt.
– Gyere be! – mondta. – Nyitva a kapu.
Girejev ivott, mégpedig nem aznap kezdte, és meglehetősen nagy, de már a vége felé járó
pénzt ivott el. A deduktív következtetést abból lehetett levonni, hogy közvetlenül a fal mellett
drága whiskys és konyakos üvegek álltak, a szoba közepe felé lévők viszont már az állomás
melletti árusbódék romantikus és szenvedélyes nevű oszét vodkái után maradtak. Tatarszkij
utolsó látogatása óta alig változott a konyha, csak mocskosabb lett, és szörnyűséges tibeti
istenkék képei kerültek a falakra. És még egy változás volt: kis tévé villódzott a sarokban.
Amikor az asztal mellé ült Tatarszkij, látta, hogy a tévé fejjel lefelé van fordítva. A
képernyőn animációs főcím ment: légy repült egy szem körül, amelynek hosszú pilláin
szempillafesték-darabkák rezegtek. A képernyőre ugrott a műsor címe – „Holnapocska” –, és
ebben a pillanatban a pupillára telepedett, hozzálapult a légy, a szempillák pedig kezdtek
ráhajolni, mint egy húsevő növény mirigyszőrei. Megjelent a belügyi őrcsapatok őrnagyi
egyenruháját viselő műsorvezető; Tatarszkij rájött, hogy az egyenruha a hatodik emeleti
copywriter sértett reakciója a hetedik emeleti copywriter nemrég tett kijelentésére, hogy a
televízió Oroszországban hatalmi ágazat. Láthatatlan pálcáról lelógó denevérnek tűnt a
műsorvezető, amiatt, hogy fordítva látszott. Tatarszkij nem csodálkozott különösebben,
amikor Azadovszkijra ismert benne. Azadovszkij haját koromfeketére festették, orra alatt
spárgabajuszt viselt. Arcán együgyű mosollyal beszélni kezdett:
– Most már hamar, nagyon hamar ismét kifut a tengerre Murmanszk városából a
Félkegyelmű nevű atomrakétával felszerelt cirkáló, amelyet Fjodor Mihajlovics
Dosztojevszkij születésének százötvenedik évfordulóján csaptak zálogba. Jelen pillanatban
nem ismeretes, hogy vissza tudja-e fizetni a kormány a hajóért kapott pénzt, ezért mind
jobban fölerősödnek a hangok, amelyek azt javasolják, hogy csapjanak zálogba egy
ugyanolyan típusú cirkálót is, a Patyomkin Istenhordozót, amely oly hatalmas, hogy a
tengerészek úszó falunak nevezik. Jelen pillanatban a Patyomkin Istenhordozó a Jeges-
tengeren halad célkikötője felé. Könyvújdonságok! – Azzal Azadovszkij előhúzott valahonnan
egy könyvet, és elvillantotta a borítóját a gránátvető, a motoros fűrész és a meztelen nő
szakramentális kombinációját ábrázoló képpel. – A javaknak a kulák kezében kell lenniük. Ezt
már régen tudjuk, csak a faszok akadályozták meg! Javakat és faszokat a kulák kezébe! Éljen
az ökörjog! Vérengző Jaroszlav kalandjai. Gazdasági hírek: ma az Állami Dumában
bejelentették az évi minimális fogyasztói kosár új összetételét. Húsz kiló tésztaféleség, egy
mázsa krumpli, hat kiló disznóhús, egy nagykabát, egy pár cipő, egy fülessapka és egy Sony
Black Trinitron tévé szerepel benne. Iránból írják...
Girejev levette a hangot.
– Mi van, azért jöttél, hogy tévét nézz? – kérdezte.
– Dehogy. Csak furcsa, hogy miért van megfordítva.
40
A briliáns NEM örökre szól. (angol)
 – Hosszú.
– Olyasmi, mint az uborkával? Nem lehet beavatás nélkül?
– Miért? – vonta meg a vállát Girejev. – Ezek bárki számára hozzáférhető ismeretek. De az
igazi dharma gyakorlatához tartoznak, és ha azt kéred, hogy beszéljenek róla, ezzel magadra
vállalod a karmikus kötelességet, hogy ezt a gyakorlatot folytasd. Te viszont nem fogod –
gondolom én.
– Lehet, hogy fogom. Beszélj róla!
Girejev felsóhajtott, és az udvaron ringatózó ernyőkre nézett.
– Három buddhista módja van a tévénézésnek. Valójában egy és ugyanaz a mód, de a
begyakorlottság különböző fokain másképp néz ki. Először levett hanggal nézed a tévét.
Körülbelül napi fél órán át, a kedvenc műsoraidat. Amikor felmerül benned a gondolat, hogy
valami fontos és érdekes dolgot mondanak, akkor tudatosítod magadban a felmerülésének
pillanatában, és ezzel mindjárt közömbösíted is a gondolatot. Eleinte ugrasz, ráadod a hangot,
de aztán lassan hozzászoksz. A legfontosabb, hogy ne támadjon bűntudatod, amikor nem
tudod megállni. Először mindenki rá akarja adni, még a lámák is. Azután hanggal, de kép
nélkül kezded nézni. És a végén elkezded nézni a kikapcsolt tévét. Tulajdonképpen ez a
legfőbb technika, az első kettő előkészület. Nézed a híradókat, de a tévét nem kapcsolod be!
Nagyon fontos, hogy közben egyenes legyen a hátad, a kezet pedig a legjobb a hason
összetenni, a bal tenyered legyen alul, a jobb felül! Így kell a férfiaknak, a nőknek fordítva. És
egyetlen pillanatra se lanyhuljon a figyelmed! Ha így nézed a tévét tíz éven át, legalább napi
egy órában, megértheted a televíziózás lényegét. Meg minden másét is.
– De akkor minek fordítod meg?
– Ez a negyedik buddhista módszer. Abban az esetben alkalmazzák, ha mégis muszáj
nézni. Például, ha meg akarod ismerni a dollárárfolyamot, de nem tudod, hogy mikor és
hogyan közlik – bemondják-e, vagy a pénzváltóhelyek tábláit mutatják.
– De minek kell megfordítani?
– Ez megint hosszú.
– Próbáld meg.
Girejev megtörölte a tenyerével a homlokát, és újból felsóhajtott. Úgy nézett ki, mintha a
szavakat keresné.
– Gondoltál már rá, hogy miért süt ekkora gyűlölet a bemondók szeméből? – kérdezte
végül.
– Felejtsd el – mondta Tatarszkij. – Bele se néznek a kamerába, ez csak úgy látszik.
Közvetlenül az objektív alatt van egy külön monitor, amelyen az elmondandó szöveg és
speciális intonációs-mimikai jelek futnak. Azt hiszem, összesen hat van, várj csak, hadd
gondolkozzak... Irónia, szomorúság, kétely, improvizáció, harag és a viccelődés. Úgyhogy
senki sem sugároz semmiféle gyűlöletet, se a sajátját, de még szolgálatit sem. Ebben aztán
biztos vagyok.
– Én sem azt mondom, hogy valamit sugároznak. Egyszerűen arról van szó, hogy amikor a
szöveget olvassák, néhány millió, általában nagyon dühös és az élettel elégedetlen ember néz
egyenesen a szemükbe. Gondolj csak bele, hogy milyen akkumulációs hatás alakul ki, amikor
ennyi becsapott tudat egyetlen másodpercben ugyanabban a pontban találkozik. Tudod, mi az
a rezonancia?
– Körülbelül.
– Hát ez az! Ha egy zászlóalj katona lépést tartva megy egy hídon, akkor leszakadhat a híd.
Voltak ilyen esetek, és ezért megparancsolják a katonáknak, hogy ne tartsanak lépést, amikor
oszlopban vonulnak egy hídon. És el tudod képzelni, hogy micsoda rezonancia alakul ki a
nooszférában, ha annyi ember néz a dobozba, és mind ugyanazt látja?
– Hol alakul ki? – kérdezte Tatarszkij, de ebben a pillanatban megszólalt a zsebében a
mobil, és fölemelte a tenyerét, hogy megállítsa a beszélgetést. A telefonban hangos zene és
elmosódott hangok hallatszottak.
– Vavan! – tört át a zenén Morkovin hangja. – Hol vagy? Élsz?
– Élek – válaszolta Tatarszkij. – Rasztorgujevóban vagyok.
– Ide figyelj – folytatta életörömöt sugárzó hangon Morkovin –, kipicsáztuk ezeket a
faszkalapokat, és most valószínűleg lesitteljük őket tíz évre per koponya. Azadovszkij
majdnem megszakadt a röhögéstől a kihallgatásuk után, majdnem megszakadt! Azt mondta,
hogy levetted róla az egész stresszt. Legközelebb kitüntetést kapsz Rosztropoviccsal együtt.
Küldjünk érted kocsit?
„Nem rúgnak ki – gondolta Tatarszkij, miközben érezte, hogy a szívéből kiinduló kellemes
melegség árad szét a testében. – Biztos, hogy nem rúgnak ki. És ki sem nyírnak!”
– Köszönöm – mondta. – Hazamegyek. Teljesen kivannak az idegeim.
– Igen? Meg tudom érteni – helyeselt Morkovin. – Menjél, kúráld magad! Én is megyek,
zeng a trombitaszó. Csak holnap ne késs el, nagyon fontos döntés előtt állunk. Osztankinóba
megyünk. Igaz is, ott majd megnézed Azadovszkij gyűjteményét. A spanyol gyűjteményt.
Oké, majd hívjuk egymást.
Tatarszkij zsebre tette a telefont, és közömbös tekintettel körülnézett a szobában.
– Ezek szerint a hörcsög után jövök én – mondta elgondolkozva.
– Mi?
– Nem számít. Miről beszéltél?
– Ha rövid akarok lenni – folytatta Girejev –, a televíziózás egész úgynevezett mágiáját a
pszichorezonancia alkotja, az, hogy egyszerre sokan nézik. Bármelyik profi tudja, hogyha már
tévét néz az ember...
– A profik, jobb, ha tőlem tudod, egyáltalán nem néznek tévét – vágott a szavába
Tatarszkij, miközben a foltot nézte, amelyet éppen most vett észre a beszélgetőtársa nadrágja
szárán.
– ...hogyha már tévét néz az ember, akkor valahová a képernyő sarkába kell nézni, de
semmi esetre sem a bemondó szemébe, különben vagy gyomorhurut, vagy skizofrénia lesz
belőle. De a legbiztosabb, ha fejre állítják, úgy, ahogy én csinálom. Más szóval nem tartja az
ember a lépést. Különben, ha érdekel, van a tévénézésnek egy hatodik buddhista módszere is,
a legmagasabb és legtitkosabb...
Gyakran van úgy, hogy beszélgetsz valakivel, és mintha tetszene is, amit mond, mintha
némi igazság is lenne benne, de hirtelen észreveszed, hogy régi a pólója, a lábán félretaposott
mamusz, a térdén megfoltozták a nadrágját, és kopott, olcsó a bútor a szobájában. Jobban
odafigyelsz, és a megalázó szegénység addig észrevétlen nyomait veszed észre mindenhol, és
rájössz, hogy mindaz, amit a beszélgetőtárs cselekedett és végiggondolt az életben, nem
segítette hozzá ahhoz az egyetlen győzelemhez, amelyre úgy vágytál azon a távoli májusi
reggelen... Azon a távoli májusi reggelen, amikor összeszorított foggal megfogadtad, hogy
nem fogsz vereséget szenvedni, bár nem volt egészen világos, hogy kivel játszol és mi a tét.
És bár ez azóta sem vált világosabbá, már nem is érdekel, hogy most mit mond a másik, és
búcsúzóul szeretnél neki valami kellemeset mondani, gyorsan elhúzni, és végre a saját
dolgaiddal foglalkozni.
Így hat lelkünkben az elfojtó vau-tényező. De Tatarszkij, érzékelhetetlen csapásai alá
kerülvén sem mutatta ki, hogy a Girejevvel folytatott beszélgetés megszűnt számára érdekes
lenni, mert eszébe jutott valami. Kivárta, hogy elhallgasson Girejev, és akkor nyújtózkodott,
ásított, és mintegy mellékesen megkérdezte:
– Figyelj csak, jut eszembe, maradt még galócád?
– Maradt – mondta Girejev –, csak veled nem csinálom. Bocsánat, persze, de a múltkori
után...
– De adsz?
– Miért ne adnék? Csak ne itt edd meg, nagyon kérlek!
 Girejev fölállt a székről, kinyitotta a ferdén álló faliszekrényt, és elővett egy
újságpapírcsomagot.
– Ez éppen egy adag. Hol akarod, Moszkvában?
– Nem, a városban teljesen kivagyok. Az erdőbe megyek. Ha már egyszer kijöttem a
természetbe.
– Jól teszed. Várj, öntök neked vodkát. Az enyhíti a hatását. Tisztán nagyon be tud tenni az
ember agyának. Jaj, ne izgulj, ne izgulj, Absolutom van.
Fölvett a földről egy kis Hennessys üveget, lecsavarta a kupakját, és kezdte átönteni a
vodkát a literes Absolutos üvegből, amely valóban volt neki, abban a szekrényben,
amelyikben a gomba.
– Figyelj csak, te kapcsolatban vagy a tévével – mondta Girejev –, és volt itt rólatok egy
nagyon jó vicc. Hallottál az énekes szopásról a sötétben?
– Az, amikor a pasas fölkapcsolja a villanyt és látja, hogy egyedül van a szobában, és egy
üvegszem van a falnál álló éjjeliszekrényen? Ismerem. A legfelkapottabb vicc a
munkahelyemen. Egyébként mit gondolsz, ez és a dolláron lévő szem egy és ugyanaz? Vagy
nem?
– Nem gondolkoztam rajta – mondta Girejev. – Mi az, mit írsz föl? Hogy hogyan kell tévét
nézni?
– Nem, egy gondolatot a munkámmal kapcsolatban.

Plakát alapgondolata – írta a jegyzetfüzetébe. – Pókhálós, takarítatlan szoba. Az asztalon

házi pálinkafőző készülék, az asztalnál egy szakadt alkoholista (variáns: mákteát szűrő
narkós), aki a nyert terméket egy nagy Absolutos üvegből egy kis Hennessys üvegbe tölti.
Szlogen:

ABSOLUT HENNESSY

Először az Absolut és a Hennessy disztribútorainak ajánlani, és ha nem kell nekik, a

Finnlandiának, a Smirnoffnak és a Johnnie Walkernek.
– Nesze – nyújtotta Girejev a papírcsomagot és az üveget. – Csak állapodjunk meg! Nem
jössz vissza azután, hogy megeszed! Mert még mindig nem tudom elfelejteni azt az őszt.
– Megígérem – mondta Tatarszkij. – Egyébként, hol van a félbehagyott radarállomás?
Láttam útközben a kocsiból.
– Itt van a közelben. Keresztülmész a mezőn, ott kezdődik egy út az erdőn át. Meglátsz egy
drótkerítést, és az mellett. Úgy három kilométer. Mi van, ott akarsz mulatni?
Tatarszkij bólintott.
– Hát nem is tudom, nem is tudom – mondta Girejev. – Amúgy még lehetne is, de
begombázva... Az öregek azt mondják, hogy rontás van azon a helyen. Másrészt viszont, hol
nincs rontás Moszkva környékén?
Az ajtóban Tatarszkij megfordult és átölelte Girejev vállát.
– Tudod, Andrjuha – mondta –, remélem, nem hangzik patetikusan, de köszönöm szépen!
– Mit?
– Azt, hogy időnként lehetővé teszed, hogy párhuzamos életet éljek. Enélkül az igazi élet
olyan ocsmány lenne!
– Hát, köszönöm – mondta Girejev, amint elfordította róla a tekintetét –, köszönöm.
Szemmel láthatóan elérzékenyült.
– Sok sikert – mondta Tatarszkij, és eljött tőle.
A gomba akkor kezdett hatni, amikor már félórája a drótkerítés mellett ment. Először az
ismerős tünetek jelentkeztek, a remegés és a kellemes csiklandozó érzés az ujjaiban. Aztán az
út menti bokrok közül előlibbent az oszlop a Tüzet rakni tilos! táblával, amelyet valamikor
Husszeinnek nézett. Mint várható is volt, nappali fénynél nem mutatkozott köztük hasonlóság.
Mindazonáltal Tatarszkij nem minden nosztalgia nélkül emlékezett Szemurgnak, a madarak
királyának történetére.
– Szemurg, szirruf – mondta a fejében az ismerős hang –, mi a különbség? Egyszerűen
csak két különböző átírás. Te meg megint begalócáztál, mi?
„Kezdődik – gondolta –, az állatocska megérkezett.”
De a toronyig vezető egész további úton nem mutatkozott a szirruf. Nyitva volt a kapu,
amelyen valamikor keresztülmászott Tatarszkij. Az építkezési területen senkit sem lehetett
látni; a lakókocsik zárva voltak, az őr esővédő gombájának száráról eltűnt a telefon.
Kalandok nélkül ment fel az építmény tetejére. A lift gépházában ugyanúgy volt minden –
az üres üvegek és a középen álló asztal –, mint előző alkalommal
– Na, és hol az istennő? – kérdezte hangosan. Senki sem válaszolt, csak a szélben zúgó
őszi erdő hangja hallatszott odalentről. Tatarszkij a falhoz lapult, behunyta a szemét és fülelni
kezdett. Úgy gondolta, hogy fűzfák zúgnak odalent, és eszébe jutott egy rádióban hallott dal
egy sora: „A bánat húgai, akik a füzekben élnek." És a halk lombsusogásból rögtön női
hangokat hallott ki, amelyek mintha az emlékezet zsákutcáiban eltévedt, réges-rég hallott
szavak visszhangjai lettek volna.
„De tudják-e – suttogták a halk hangok –, hogy széles körben ismert világukban nincs
semmi, a sötétség besűrűsödésén kívül – nincs se bejárat, se kijárat, se jobb, se bal oldal, se
ötödik, se tizedik? Tudják-e, hogy széles körű ismertségük senki számára sem ismert?”
„Minden pont ellenkezőleg van, mint ahogy az emberek hiszik – nincs se igazság, se
hazugság, csak egyetlen végtelenül világos, tiszta és egyszerű gondolat van, amelyben a pohár
vízbe hullott tintacsepphez hasonlatos lélek gomolyog. És amikor az ember megszűnik ebben
az egyszerű tisztaságban gomolyogni, semmi sem történik, és kiderül, hogy az élet
csupáncsak függönyök surrogása egy rég összedőlt torony ablakában, és ezekben a
függönyökben mindegyik fonál azt hiszi, hogy a nagy Istennő vele van. És az Istennő valóban
vele van.”
„Valamikor szabadok voltunk mindketten, szerelmem – ugyan minek teremtetted ezt a
szörnyű, torz világot?”
– Hát valóban én csináltam ezt? – suttogta Tatarszkij.
Senki sem válaszolt. Kinyitotta a szemét és kinézett az ajtónyíláson. Az erdő vonala fölött
égi hegyhez hasonlatos felhő tornyosult, amely olyan nagy volt, hogy az égnek még
gyermekkorában elfeledett végtelen magassága ismét láthatóvá vált Tatarszkij számára. A
felhő egyik lejtőjén kúp alakú kiugró volt, amely ködön át látszó toronyra hasonlított.
Tatarszkij lelkében megrezdült valami, mert eszébe jutott, hogy őbenne magában is megvolt a
múlandó égi szubsztancia, amely ezeket a fehér hegyeket és tornyokat alkotja. És akkor –
réges-régen, sőt talán még a születése előtt – semmibe sem került volna, hogy ő maga is ilyen
felhővé változzon és eljusson a torony tetejéig. De az élet már kiszorította ezt a szubsztanciát
a lelkéből, és pontosan annyi maradt belőle, hogy egy pillanatig emlékezni tudjon rá, és aztán
rögtön elveszítse az emlékét.
Észrevette, hogy deszkákból összeszögelt tábla fedi az asztal alatt a földet. A deszkák közti
résen átnézve fekete lyukat, sok emelet szakadékot látott. „Na igen – jutott eszébe –, a
liftakna. Ez pedig a gépház, mint ahogy az a szoba is gépház, ahol a render van. Csak
géppisztolyosok nincsenek.” Az asztalhoz ült, és óvatosan a deszkákra tette a lábát. Először
félt, hogy leszakadnak a lába alatt, és velük együtt a mély aknába zuhan, amelynek alján
sokéves rétegekben áll a szemét. De a deszkák vastagok és biztonságosak voltak.
A helyiségben szemmel láthatóan jártak, a legvalószínűbb, hogy a környékbeli csövesek.
Frissen széttaposott csikkek voltak a földön, az asztalon pedig egy darab újságpapír, a heti
tévéműsorral. Tatarszkij elolvasta a szakadás egyenetlen vonala előtti utolsó műsorcímet:
 0,00 – Aranyszoba.

„Ez meg miféle műsor? – gondolta. – Biztos valami új dolog.” A maga előtt összetett
kezére fektetve állát, a homokban futó nő fényképére meredt, amely az addigi helyén volt. A
napvilágnál láthatóvá váltak a nedvességtől támadt hólyagok és foltok a papíron. Az egyik folt
egyenesen az istennő arcán volt, amely a napvilágnál torznak, himlőhelyesnek és öregnek
látszott. Tatarszkij megitta a vodka maradékát, és behunyta a szemét.
Nagyon furcsa rövid álmot látott. Homokos tengerparton egy napfénytől csillogó szobor
felé ment, a szobor még messze volt, de látszott, hogy női torzó. Tatarszkij mellett egy szirruf
poroszkált, amelyen Girejev ült. A szomorú szirruf munkától elcsigázott csacsira hasonlított, a
hátán összezárt szárnya pedig olyan volt, mint egy régi posztónyereg.
– Szlogeneket írsz – mondta Girejev –, de ismered-e a legfontosabb szlogent? Mondhatni,
az alapszlogent?
– Nem – mondta Tatarszkij, a sugárzó arany fénytől hunyorogva.
– Én megmondom. Hallottad már azt a kifejezést, hogy Utolsó ítélet?
– Hallottam.
– Tulajdonképpen semmi szörnyű sincs benne. Nem csak, hogy már régen elkezdődött, de
minden, ami velünk történik, az is csak a kísérlet fázisait jelenti. Gondolj bele – talán olyan
bonyolult dolog az Isten számára, hogy néhány pillanatra létrehozza a semmiből ezt a világot,
a maga örökkévalóságával és végtelenjével, azért, hogy próbára tegyen egyetlenegy előtte álló
lelket?
– Andrej – válaszolta Tatarszkij, Girejevnek a spárgakengyelben lévő félretaposott
mamuszára sandítva –, állítsd le magad! Hiszen a munkahelyemen is elég ez a szar. Legalább
te ne nyomasd!
 AZ ARANYSZOBA

Tatarszkij már teljesen összefagyott, mire levették szeméről a kötést. Főképp meztelen
talpa fázott a kőpadlón. Amikor kinyitotta a szemét, azt látta, hogy mozielőcsarnokhoz
hasonlító nagy helyiség ajtajában áll, és úgy néz ki, hogy odabent valami fogadásféle megy.
Rögtön azt a furcsaságot vette észre, hogy a sárga kővel borított falakon nincs ablak, viszont
az egyik fal tükörfal volt, ezért az erős halogénlámpákkal megvilágított terem a valóságosnál
sokkal nagyobbnak látszott. Az összegyűlt emberek halkan beszélgettek és a falakra
függesztett gépírásos lapokat nézegették. Különösebben nem törődtek Tatarszkijjal, pedig
teljesen meztelenül állt az ajtóban; legfeljebb két-három ember pillantott feléje egykedvűen.
Mindegyikőjüket sokszor látta a tévében, de személyesen egyiket sem ismerte, Farszuk
Szejful-Farszejkin kivételével, aki egy pohár pezsgővel a kezében a fal mellett állt. Látta még
Azadovszkij titkárnőjét, Allát, aki teljesen belemerült a beszélgetésbe két éltes playboyjal, és
kibontott platinaszőke hajával némileg a bűnös Medúzára hasonlított. Mintha Morkovin
kockás zakóját is látta volna elvillanni a tömegben, de azonnal szem elől is tévesztette.
– Megyek, megyek – hallotta Azadovszkij hangját, és Azadovszkij is megjelent valami
belső helyiségbe vezető átjáróban. – Megjöttél? Miért állsz az ajtóban? Gyere be, nem eszünk
meg.
Tatarszkij elindult feléje. Borszag lengte körül Azadovszkijt, és a halogén fényben
fáradtnak látszott az arca.
– Hol vagyunk? – kérdezte Tatarszkij.
– Körülbelül száz méterrel a föld alatt, az Osztankinói tó környékén. Bocs, hogy
bekötöttük a szemed, meg minden, de egyszerűen így kell a szertartás előtt. A hagyományok,
hogy az anyjuk... Félsz?
Tatarszkij bólintott, mire Azadovszkij elégedetten felnevetett.
– Tegyél rá – mondta. – Kamu az egész. Egyelőre sétálgassál, nézd meg az új
gyűjteményemet. Két napja tették ki. Nekem még van néhány fontos pofavizitem.
Fölemelte a kezét, és ujjaival pattintva odahívta a titkárnőjét.
– Majd Alla elmond mindent. Ez Vavan Tatarszkij. Ismeritek egymást? Mutass meg neki
mindent, oké?
Tatarszkij ott maradt a titkárnővel.
– Honnét kezdjük a megtekintést? – mosolygott Alla.
– Kezdjük mindjárt innét – mondta Tatarszkij. – És hol a gyűjtemény?
– Hát ott – bökött fejével a fal felé a titkárnő. – A spanyol gyűjtemény. Kit szeret a
legjobban a nagy spanyolok közül?
– Á... – mondta Tatarszkij, és feszülten próbálta emlékezetéből előkeresni a megfelelő
nevet –, a Velázquezt.
– Én is teljesen odavagyok az öregtől – mondta a titkárnő, és ránézett hidegzöld szemével.
– Azt mondanám, hogy Cervantes ecsetkezelése.
Határozottan megfogta Tatarszkij könyökét, és csupasz lábát súrolva hosszú combjával, a
legközelebbi, falon lógó papírlaphoz vezette. Tatarszkij néhány bekezdésnyi szöveget és kék
pecsétet látott a papíron. A titkárnő rövidlátóan a papírhoz hajolt, hogy elolvassa az apróbetűs
gépírást.
– Á, ez éppen egy vászon. Az infánsnő arcképének meglehetősen kevéssé ismert rózsaszín
változata. Itt láthatjuk a közjegyzői igazolást, amelyet az Oppenheim and Radler cég adott ki
annak bizonyítékául, hogy a képet valóban tizenhét millió dollárért vették egy
magángyűjteményből.
Tatarszkij elhatározta, nem adja jelét, hogy bármi meglepi. Meg igazából nem is tudta,
hogy meglepi-e valami.
– Hát ez? – mutatott az előző mellett lévő gépelt szövegű, pecsétes papírra.
 – Ó, ez a mi kincsünk. Egy Goya, Maya motívuma legyezővel a kertben. Egy kis kasztíliai
múzeumban szerezték. Megint csak az Oppenheim and Radler garantálja, hogy nyolc és
félmillió. Fantasztikus.
– Igen – mondta Tatarszkij. – Tényleg az. De engem, őszintén szólva, sokkal jobban
érdekel a szobrászat, mint a festészet.
– Hogyne – mondta a titkárnő. – Azért, mert megszokta, hogy három dimenzióban
dolgozik, ugye?
Tatarszkij kérdő pillantást vetett rá.
– Hát a háromdimenziós grafika. Ezekkel a kiszámoltakkal...
– Á – mondta Tatarszkij –, erről van szó. Igen, megszoktam, hogy velük dolgozom és élek.
– És itt van egy szobor – mondta a titkárnő, és egy új laphoz vezette Tatarszkijt, amelyen
kicsit több szöveg volt, mint az addigiakon. – Picasso. Futó nő kerámiaszobrocskája. Nem
nagyon jellemző Picassóra, nem gondolja? Valóban nem. De csak azért, mert posztkubista
korszak. Majdnem tizenhárom millió dollár, el tudja képzelni?
– És maga a szobor hol van?
– Nem is tudom – vonta meg vállát a titkárnő. – Biztos valami raktárban. De ha látni
akarja, hogyan néz ki, akkor ott van a katalógus az asztalon.
– De miért fontos, hogy hol a szobor?
Tatarszkij megfordult. Időközben észrevétlenül odament mögéjük Azadovszkij.
– Talán tényleg nem számít – mondta Tatarszkij. – Őszintén szólva, először találkozom
ilyen stílusú gyűjteménnyel.
– Ez a legújabb dizájnirányzat – mondta a titkárnő. – Monetarista minimalizmus.
Egyébként nálunk született, Oroszországban.
– Menjél sétálni – mondta neki Azadovszkij, és megkérdezte Tatarszkijt: – Tetszik?
– Érdekes. Csak nem nagyon értem ezt az egészet.
– Majd megmagyarázom – mondta Azadovszkij. – Ez a kibaszott spanyol gyűjtemény
kétszázmillió dollárt ér valahol. És még vagy százezer elment a művészettörténészekre. Hogy
melyik képet lehet, melyik nem lesz a helyén, milyen sorrendben kell őket kiakasztani és így
tovább. És minden meg lett véve, ami említve van a dokumentációban. De ha idehoznák
ezeket a képeket és szobrokat, sőt még valami gobelinek és páncélok is vannak, akkor nem
lehetne elférni tőlük. És a portól is meg lehetne fulladni. Meg aztán... Őszintén szólva,
megnézi őket az ember egyszer, mondjuk kétszer, aztán mi látnivaló van rajtuk?
– Semmi.
– Na ugye. Akkor minek tartsa őket magánál? Ez a Picasso meg szerintem úgy egyáltalán,
tiszta faszkalap.
– Ebben nem értek teljesen egyet – mondta, nagyot nyelve, Tatarszkij. – Vagyis,
pontosabban egyetértek, de csak a posztkubista korszakától kezdve.
– Hú, micsoda észkombájn vagy – mondta Azadovszkij. – Nekem viszont gőzöm sincs
róla. Meg mi a fenének? Egy hét múlva már francia gyűjtemény lesz. És most gondolj bele –
az egyikben már kiismered magad, és egy hét múlva elviszik, másikat tesznek ki, és akkor
most abban is ki kell igazodni? Minek?
Tatarszkij nem tudott mit válaszolni.
– Hát én azt mondom, hogy nincs minek – állapította meg Azadovszkij. – Jól van, gyere!
Ideje elkezdeni. Aztán még visszajövünk. Pezsgőzni.
Megfordult és a tükörfal felé indult. Tatarszkij követte. Amikor a falhoz ért, Azadovszkij
meglökte a kezével, és a függőleges tükörblokksor, elektromos fénnyel végigsöpörve
Azadovszkijon, hangtalanul megfordult a tengelye körül. Az így létrejött nyílásban egy durva
kövekből rakott folyosó látszott.
– Menj be! – mondta Azadovszkij. – Csak hajolj le, mert alacsony a plafon.
Tatarszkij bement a folyosóra, és még jobban fázott a nyirkos levegőben. „Mikor
öltözhetek fel?” – gondolta. A folyosó hosszú volt, és Tatarszkij nem látta a sötétben, hogy
hová vezet. Időnként szúrós kavicsra lépett, és arca grimaszba rándult a fájdalomtól. Végül
fény derengett föl előttük.
Egy lécekkel borított falú kis helyiségbe jutottak, amely edzőterem öltözőjére emlékeztette
Tatarszkijt. Tulajdonképpen öltöző is volt, amiről a fal mellett álló kis szekrények és két,
fogason lógó zakó tanúskodott. Mintha Szasa Blóé lett volna az egyik, de Tatarszkij nem volt
benne egészen biztos, mert Blónak rengeteg zakója volt. Az öltözőből nyílt egy másik kijárat
is, egy sötét faajtó, aranytáblával, amelyre vízszintes fűrészfogvonalat gravíroztak. Tatarszkij
még az iskolából emlékezett rá, hogy így néz ki a „gyorsan”-t jelentő egyiptomi hieroglifa.
Csak azért maradt meg a fejében, mert egy jó sztorihoz kapcsolódott: a régi egyiptomiak,
magyarázta a tanár, nagyon lassan csináltak mindent, ezért a „gyorsan”-t jelentő rövid
fogazott vonal a legnagyobb és leghatalmasabb fáraók felirataiban nagyon hosszúvá vált, néha
több sort is kitett, ami azt jelentette, hogy „nagyon-nagyon gyorsan”.
A mosdó körül három, a láthatatlan igazgatóság által kiadott rendtartásnak látszó,
gépírásos, pecsétes papír lógott (Tatarszkij különben rájött, hogy nem rendtartás, hanem
valószínűleg a spanyol gyűjtemény darabjai). Az egyik falat polcrendszer borította, kis
számozott rekeszekkel, amelyekben ugyanolyan bronztükrök és aranymaszkok voltak, mint
Azadovszkij előszobájában.
– Mi van? – kérdezte Azadovszkij, miközben kigombolta a zakóját. – Valamit akarsz
kérdezni?
– Miféle papírok ezek a falon? – kérdezte Tatarszkij. – Ez is a spanyol gyűjtemény?
Válasz helyett Azadovszkij elővette a mobilját, és megnyomta a rajta lévő egyetlen
gombot.
– Alla – mondta –, kérdések vannak hozzád. Átadta a telefont Tatarszkijnak.
– Tessék – hallatszott Alla hangja.
– Kérdezd meg tőle, hogy mi van itt az öltözőben – mondta Azadovszkij, miközben a
pólóját ráncigálta magáról –, mert örökké elfelejtem.
– Üdvözlöm – kezdte elfogódottan Tatarszkij –, már megint Tatarszkij. Mondja, ez a
kiállítás az öltözőben, ez micsoda?
– Teljesen unikális darabok – mondta a titkárnő. – Ez nem mobiltéma.
Tatarszkij letakarta kezével a mikrofont. – Azt mondja, hogy nem telefontéma.
– Mondd, hogy én engedélyezem!
– Engedélyezi – mondta Tatarszkij.
– Na jó – sóhajtott fel a titkárnő. – Egyes számú tárgy: Istár babiloni kapujának darabjai –
oroszlánok és szirrufok. Hivatalos őrzési hely: British Museum. Független szakértői csoport
hitelesítette. Kettes számú tárgy: oroszlánok, féldombormű formázott téglából és zománcból.
A babiloni Felvonulási út. Hivatalos őrzési hely: British Museum. Független szakértői csoport
hitelesítette. Hármas számú tárgy: Ebih-Il, előkelőség Mári városából. Hivatalos őrzési hely:
Louvre...
– Ebih-Il? – kérdezte vissza Tatarszkij, és eszébe jutott, hogy már látta ennek a Louvre-ból
való szobornak a fényképét. Több ezer éves volt, csillogó, fehér kőből faragott, szakállas és
furcsa, szoknyanadrágszerű gyapjas öltözéket viselő ravasz emberkét ábrázolt.
– Ezt az Ebih-Ilt nagyon szeretem – mondta Azadovszkij. – Biztos felébredt reggelente, és
így szólt: „Ebihilek vagy ebihalak ezek a faszkalapok?” Ezért aztán magányos volt egész
életében. Akárcsak én.
Kinyitott egy kis szekrényt, és elővett két furcsa, talán tollból, talán nemezelt gyapjúból
készült szoknyaszerűséget. Az egyiket odadobta Tatarszkijnak, a másikat felhúzta piros Calvin
Klein alsónadrágja fölé, amitől rögtön olyan lett, mint egy túltáplált strucc.
– Add ide a telefont! – mondta. – Mire vársz? Öltözz át! Aztán fogd a két pléhdarabot, és
menj be! Bármelyik párt választhatod, csak jó legyen az álarc mérete!
 Azadovszkij kivett az egyik rekeszből egy maszkot meg egy tükröt, és azok
összecsendültek a kezében; fölemelte a maszkot, és Tatarszkijra nézett a szemnyíláson át. A
földöntúlian szép kis aranyarc, amely mintha a velencei karnevál jelmezeseinek tömegéből
bukkant volna elő, annyira elütött Azadovszkij hordó formájú, vörös szőrrel borított törzsétől,
hogy Tatarszkij megrettent egy pillanatra. A hatással elégedett Azadovszkij felnevetett,
kinyitotta az ajtót és eltűnt az aranyló fénysávban.
Tatarszkij kezdett átöltözni. A szoknya egymáshoz varrt, Azadovszkij nejlon sortjára
ragasztott hosszú gyapjas báránybőr darabokból készült. Valahogy rögzítette magán (ha nem
látta volna Ebih-Il szobrát, el sem hiszi, hogy a régi mezopotámiaiak tényleg ilyesmit
hordtak), föltette az aranymaszkot, amely rögtön szorítani kezdte az arcát, és kezébe fogta a
tükröt. Az arany és a bronz kétségtelenül igazi volt, ez már a súlyukon is érződött. Kifújta a
levegőt, mint aki hideg vízbe ugrik, és meglökte a fogazott jeles ajtót.
A szoba, ahová belépett, elvakította a spot-lámpákkal megvilágított falak és a padló arany
ragyogása. A fémlapokkal borított falak úgy emelkedtek a lágy ívben keskenyedő kúpvonal
mentén a magasba, mintha belülről aranyozott hagymakupolát alkottak volna. Az ajtóval
szemben oltár állt – kocka alakú, aranyozott alapzat, amelyen egy zománc szaruhártyájú,
tükör pupillájú tömör kristályszem volt. Az oltár előtt aranyserleg állt a földön, két oldalán
pedig két, festés és aranyozás nyomait viselő kő szirruf tornyosult. A szem mögött láthatóan
nagyon régi bazalttábla emelkedett a magasba. A közepére a „gyorsan” egyiptomi
hieroglifáját vésték, akörül pedig különféle komplikált ábrázolatok látszottak – Tatarszkij egy
különös, ötlábú kutyát és egy asszonyt tudott kivenni, aki serleggel a kezében heverőfélén
feküdt. A gránitlap szélein négy szörnyűséges külsejű állat képe volt, a kutya és az asszony
közt valamiféle növény magasodott – leginkább harmatfűre hasonlított, csak három hosszú
szárban ágazott el a gyökere, amelyek mindegyike érthetetlen jellel volt megjelölve. Még egy-
egy hatalmas szem és fül vésete szerepelt a táblán, a többi helyet tömör oszlopokba szedett
ékírás foglalta el.
Azadovszkij, szoknyában, arcán aranymaszkkal és lábán piros strandpapuccsal,
összecsukható széken az oltár közelében ült. Tatarszkij senki mást nem látott a szobában.
– Fasza! – mondta Azadovszkij, és fölfelé meresztette hüvelykujját. – Van itt minden. Mi
van, majrézol? Csak nehogy elárulj bennünket, nehogy még azt hidd, hogy teljesen hülyék
vagyunk! Én személy szerint cirkusznak tartom, de ha a bizniszünkben akarsz maradni, akkor
enélkül nem megy. Szóval, szépen elősorolok neked mindent, de ha valami tényleg érdekel,
akkor azt kérdezd, aki itt a legfontosabb, mindjárt jön. A legfontosabb, hogy egyszerűen állj
hozzá mindenhez, nyugodtan. Úttörőtáborba jártál?
– Jártam – válaszolta Tatarszkij, és megjegyezte magának azt, hogy „a legfontosabb”.
– Volt nálatok Neptun napja? Amikor mindenkit megmerítettek a vízben?
-Volt.
– Akkor vedd úgy, hogy ez is Neptun napja! Hagyomány. A lényeg a lényeg: az a duma
megy, hogy volt egy régi istennő. Nem úgy értem, hogy frankón, csak ez a legendája. És e
szerint a duma szerint az istenek is halandók és magukban hordják a halálukat, tisztára, mint
az emberek. Ezért a maga idejében ennek az istennőnek is meg kellett halnia. És nyilván,
hogy nem akart. És akkor szétoszlott a saját halálára és arra, ami nem akart meghalni. Látod a
képen?
Azzal a dombormű felé bökött az ujjával, majd folytatta:
– Ez a blöki a halála. Ez a csákós maca meg ő maga. A lényeg a lényeg: közbeszólás nélkül
hallgass végig, mert én se vagyok benne valami profi. Amikor szétváltak, egyből háború
kezdődött köztük, amiben sokáig egyikőjük sem tudott győzni. Ennek a háborúnak az utolsó
csatája mindjárt itt zajlott az Osztankinói tó fölött, azaz ott, ahol most vagyunk, csak nem a
föld alatt, hanem magasan a levegőben. Ezért úgy gondolják, hogy ez szent hely. A csatában
eleinte sokáig senki sem tudott győzni, de aztán a kutya kezdett az istennő fölé kerekedni, és
akkor a többi isten megijedt a maga sorsa miatt, közbeavatkoztak és békét köttettek velük.
Éppen itt fixáltak le mindent. Olyasmi, mint egy békeszerződés szövege, amit mind a négy
égtájban hitelesítettek ezek a bikák és...
– Griffek – adta szájába a szót Tatarszkij.
– Igen. A szem és a fül pedig azt jelenti, hogy mindent hallottak és láttak. A lényeg a
lényeg: a szerződéssel rosszul járt mindkettőjük. A szerződés szerint az istennőt megfosztották
a testétől, és puszta fogalommá degradálták. Arannyá vált, de nem egyszerűen a fémmé,
hanem átvitt értelemben. Erted?
– Nem nagyon.
– Nem csodálom – sóhajtott fel Azadovszkij. – A lényeg: az lett belőle, ami felé minden
ember törekszik, de nem egyszerűen, mondjuk, egy halom arany, ami ott hever valahol,
hanem úgy egyáltalán, az összes arany. Mint eszme.
– Most már értem.
– A halála pedig ötlábú sánta kutyává változott, aminek örökké egy távoli északi országban
kell aludnia. Biztos már rájöttél, hogy pontosan hol. Ott van balra, látod? Lába van a fasza
helyett. Ne adj' isten, hogy egy ilyennel találkozzak az udvaron.
– És hogy hívják ezt a kutyát? – kérdezte Tatarszkij.
– Jó kérdés. Ha őszinte akarok lenni, nem tudom. Miért kérded?
– Olvastam valami ilyesmit. A főiskolai antológiában.
– Pontosan mit?
– Hosszú lenne – mondta Tatarszkij. – És nem is értem az egészet.
– Miről szól a cikk? A cégünkről?
Tatarszkij rájött, hogy a főnök tréfálni méltóztatik.
– Nem – mondta. – Az orosz trágárságról. Azt írta, hogy a trágár szavak csak a
kereszténységben váltak szitokszóvá, korábban viszont egészen más értelmük volt, és
hihetetlenül régi pogány isteneket jelöltek. És ezek közt az istenek közt volt a Picsafüst nevű
ötlábú sánta kutya. A régi iratokban vesszők közé tett ,P'-vel jelölték. A hagyomány szerint a
nagy havakban alszik valahol, és amíg alszik, többé-kevésbé normálisan megy az élet. Ha
viszont felébred, akkor támad. És ezért van, hogy nem terem nálunk a föld, hogy Jelcin az
elnök és így tovább. Jelcinről persze nem voltak informálva, de amúgy nagyon hasonlít
minden. És még arról is szó volt a dolgozatban, hogy a mai orosz kultúrában a Picsafüsthöz
legközelebbi fogalom a „Gémover” gyermeknyelvi idióma. Az angol Game Overből ered.
– Igen, angolul értem – mondta Azadovszkij –, nem vagyok hülye. Azt nem értettem, hogy
kire támad a Picsafüst.
– Nem is valakire vagy valamire, hanem mindenkire. Biztos ezért avatkozott be a többi
isten. Direkt kérdeztem, hogy hogy hívják ezt a kutyát, mert azt hittem, talán transzkulturális
archetípus. És hogy hívják az Istennőt?
– Sehogy sem hívják – hallatszott mögülük egy hang, és Tatarszkij megfordult.
Farszuk Szejful-Farszejkin állt az ajtóban. Csuklyás, hosszú, szürke köpeny volt rajta, a
csuklya alól arany álarc csillogott, és Tatarszkij csak a hangja alapján ismerte meg.
– Sehogy sem hívják – ismételte meg Szejful-Farszejkin, miközben bejött a szobába.
-Valamikor régen Istárnak hívták, de azóta sokszor változott a neve. Ismered azt a brandet,
hogy No Name? És a sánta kutyával ugyanaz a helyzet. De minden mást helyesen mondtál.
– Ez az, gyerünk, beszélj vele Farszuk – mondta Azadovszkij –, különben nélkülünk is tud
mindent.
– Kíváncsi lennék, mi az, amit tudsz? – kérdezte Farszejkin.
– Á – válaszolta Tatarszkij –, apróságokat. Itt van például ez a fogazott jel a bazalttábla
közepén. Tudom, hogy mit jelent.
– És mit?
– Gyorsan, óegyiptomiul.
 Farszejkin felnevetett.
– Igen – mondta –, nem vagy szabványos. Az új tagok rendszerint azt hiszik, hogy az
M&M csokoládéról van szó. Valójában egy nagyon régi és meglehetősen homályos bölcs
mondásra utaló szimbólum. Régen halott az összes régi nyelv, amelyben létezett ez a mondás,
oroszra bonyolult lenne lefordítani, mert nincsenek megfelelő fogalmak. Viszont az angolban
pontosan megegyezik vele Marshall McLuhannek az a kifejezése, hogy: „The medium is the
message”.41 Ezért desifrírozzuk két egyesített M betűvel ezt a jelet. Illetve, persze nem csak
mi – a Silicon Graphics ilyen oltárokat állít fel a render-serverekkel.
– Akkor ez a bazalttábla nem valódi?
– Miért ne lenne? A lehető legvalódibb – válaszolta Farszejkin. – Bazalt, háromezer éves.
Megfoghatod. Igaz, nem vagyok benne biztos, hogy a rajta lévő véset mindig ugyanazt
jelentette, amit most.
– És mi ez a harmatfű az istennő és a kutya között?
– Nem harmatfű. Életfa. És a Nagy Istennő jelképe, mert egyik hiposztázisa a
háromgyökerű fa, amely a lelkünkben gyökerezik. Ennek a fának is van neve, de csak a
legmagasabb beavatottsági fokon ismerik meg a társaságunkban.
– És miféle társaság ez? – kérdezte Tatarszkij. – Mivel foglalkoznak a tagjai?
– Még majd elhiszem, hogy nem tudod. Mióta dolgozol nálunk? Hát ezzel foglalkoznak a
tagjai.
– Mi a neve?
– Valamikor régen Kaldeusok Testületének hívták – válaszolta Farszejkin. – De azok
hívták így, akik nem voltak a tagjai, és csak hallottak róla. Mi Kertészek Társaságának
nevezzük, mert a feladatunk annak a szent fának a gondozása, amely életet ad a Nagy
Istennőnek.
– Régóta létezik ez a társaság?
– Nagyon régóta. Azt mondják, hogy már Atlantiszban működött, de mi az egyszerűség
kedvéért úgy vesszük, hogy Babilonból érkezett Egyiptomba, onnét pedig hozzánk.
Tatarszkij megigazította az arcáról lecsúszó maszkot.
– Értem – mondta. – És mivel foglalkozott, a Bábeli torony építésével?
– Nem. Egyáltalán nem. Nem építési vállalat vagyunk. Egyszerűen a Nagy Istennőt
szolgáljuk. Arra ügyelünk – ha a terminológiádat akarom használni –, hogy a Picsafüst ne
ébredjen fel és ne támadjon – és ezt nagyon jól megértetted. Azt hiszem, érted, hogy
Oroszországban különös felelősséget viselünk. A kutya pontosan itt alszik.
– De pontosan hol?
– Mindenhol – válaszolta Farszejkin. – Az csak metafora, amikor azt mondják, hogy a
nagy havakban alszik. Az viszont már nem, hogy ebben a században néhányszor már
majdnem felébredt.
– Akkor meg minek viszik le nekünk folyton az órajel-frekvenciát?
Farszejkin széttárta a karját.
– Könnyelműség – mondta, miközben az oltárhoz ment, és aranyserleget vett le róla. -
Percérdekecskék, szűklátókörűen értelmezett konjunktúra. De teljesen nem viszik le soha, ne
félj. Erre aggályosan ügyelnek. Most pedig, ha nincs ellene kifogásod, térjünk át a
szertartásra.
Tatarszkijhoz lépett, és a vállára tette a kezét.
– Térdelj le, és vedd le az álarcot!
Tatarszkij szófogadóan a földre ereszkedett, és levette a maszkot. Farszejkin megmerítette
az ujjait a serlegben, és nedves cikcakkvonalat húzott Tatarszkij homlokára.
– Te vagy a közvetítő, és te vagy az üzenet – mondta, és Tatarszkij megértette, hogy a
homlokára rajzolt vonal a megkettőzött M betű.
41
„A közvetítő az üzenet.” (angol)
 – Mi ez a folyadék? – kérdezte.
– Kutyavér. Azt hiszem, nem kell megmagyarázni a szimbolikus jelentését.
– Nem – mondta Tatarszkij, miközben fölállt. – Nem vagyok hülye, olvastam ezt-azt. Most
hogyan tovább?
– Most be kell nézned a szent szembe.
Tatarszkij megremegett, és ezt észrevette Azadovszkij.
– Ugyan, ne félj! – avatkozott közbe. – Ezen a szemen keresztül ismeri meg a Nagy
Istennő a férjét. És mivel már van férje, ez egyszerű formalitás. Meg leszel nézve a szemmel,
és kiderül, hogy nem te vagy Marduk isten, és mi nyugodtan dolgozunk tovább.
– Miféle Marduk isten?
– Hát, vagy nem Marduk – mondta Azadovszkij, és egy doboz Marlborót és öngyújtót vett
ki a szoknyája alól –, nem számít. Csak úgy mondtam. Farszuk, magyarázd el neki, te tudod.
Én pedig elvonulok az igazi férfiak országába.
– Ez is mitologéma – mondta Farszejkin. – A Nagy Istennőnek volt férje, szintén isten, a
legfőbb isten, akit az istennő leitatott szerelmi bájitallal, és az elaludt a saját zikkuratja tetején
lévő szentélyben. És mivel isten volt, az álma is olyan volt, hogy... Nos, zavaros egy történet,
de valahogy ő álmodja ezt az egész világot, velünk mindnyájunkkal, sőt az istennővel együtt.
És a Nagy Istennő folyton keresi azt, aki őt álmodja, mert csak azon keresztül képes
megszerezni a saját életét. És mivel lehetetlen megtalálni, szimbolikus földi férje van az
istennőnek, akit ő maga választ magának.
Tatarszkij Azadovszkijra sandított. Az bólintott, és az álarc szájnyílásán keresztül
akkurátus füstkarikát fújt.
– Eltaláltad – mondta Farszejkin. – Most ő az. Ljonya számára persze meglehetősen feszült
pillanat, amikor valaki benéz a szent szembe, de eddig még soha nem volt semmi. Gyerünk!
Tatarszkij odament az oltáron lévő szemhez, és letérdelt eléje. A kék zománcozott
szaruhártyát keskeny aranyperem választotta el a pupillától, maga a pupilla pedig sötét volt és
tükröző felületű. Tatarszkij meglátta benne eltorzult arcát, Farszejkin meggörbült csuklyás
alakját és Azadovszkij puffadt térdét.
– Fordítsatok ide egy spotlámpát! – mondta valakinek Farszejkin. – így nem tudja
megnézni. És meg kell hogy jegyezze egész életére!
A pupillára éles fénysáv vetült, és Tatarszkij már nem látta a saját tükörképét – helyette
kontúrtalan arany villódzás töltötte el a látómezejét, mintha éppen csak előbb nézett volna a
felkelő napba, és most becsukott szemmel a napnak az idegvégződésekben bolyongó
lenyomatát látta volna. „És mit kellene látnom?” – gondolta.
Háta mögött fortyogó nyüzsgés támadt, valami súlyos fémtárgy csörrent a kövön, és hörgés
hallatszott. Tatarszkij fölpattant, elugrott az oltártól és megfordult. Az elébe táruló jelenet
annyira irreális volt, hogy meg sem ijedt, mert azt gondolta, ez is a szertartás része. Szasa Blo
és Maljuta – prémes fehér szoknyában és mellükön fityegő aranyálarccal – egy sárga nejlon
ugrálókötéllel éppen megfojtotta Azadovszkijt. Közben igyekeztek minél távolabb maradni
tőle, Azadovszkij pedig, birkaszemeket meresztve, mindkét kezével tiszta erőből maga felé
húzta a vékony nejlonhúrt. Ámde az erők, óh jaj!, egyenlőtlenek voltak, és Azadovszkij
elvágott tenyeréből a sárga húrt megfestő vér folyt, ő pedig először térdre, aztán – a mellével
eltakarva a lehullott álarcot – a hasára esett. Tatarszkij észlelte azt a pillanatot, amikor eltűnt a
feléje fordított szeméből a csodálkozás és megrökönyödés, amelyeket többé nem vált föl más
kifejezés. Csak ekkor értette meg, hogy ha mindez része is volt a szertartásnak, Azadovszkij
számára teljesen váratlanul jött.
– Mi ez? Mi történik?
– Nyugalom! – mondta Farszejkin. – Már semmi sem történik. Már minden megtörtént.
– Miért? – kérdezte Tatarszkij.
Farszejkin vállat vont:
 – A Nagy Istennő belefáradt a mésalliance-ba.
– Honnét tudja?
– A szent jóslást végző orákulum megjövendölte Atlantiszban, hogy Istárnak új férje lesz
az országunkban. Azadovszkijjal már régóta problémáink voltak, de sokáig fogalmunk sem
volt róla, hogy ki az új férj. Csak annyit tudtunk, hogy egy város nevét viselő ember.
Gondolkoztunk, gondolkoztunk, kerestük, és akkor áthozzák az első osztályról a személyi
anyagodat. Minden tekintetben az jön ki, hogy te vagy az.
– Én???
Válasz helyett Farszejkin jelt adott Szasa Blónak és Maljutának. Azok odamentek
Azadovszkij testéhez, megfogták a lábát, és az oltárszobából kihúzták az öltözőbe.
– Én? – ismételte meg Tatarszkij. – De miért én?
– Nem tudom. Magadtól kérdezd! Lám, engem nem választott ki az istennő. Pedig milyen
jól hangzana: az ember, aki elhagyta a nevét...
– Aki elhagyta a nevét?
– Én amúgy volgai német vagyok. Csak amikor elvégeztem az egyetemet, kimondottan egy
feketeseggűnek szánva jött egy washingtoni tudósító-státus a tévétől. Komszomoltitkár
voltam, azaz első az amerikai sorban. És ekkor keresztelt erre az ezeregyéjszakai névre a
KGB. Egyébként nem számít. Te vagy kiválasztva.
– És maga elvállalná?
– Miért ne? Milyen jól hangzik: a Nagy Istennő férje. Tisztán rituális hivatal, kötelezettség
semmi, viszont tág lehetőségekkel jár. Mondhatni, határtalan lehetőségekkel. Bár persze
minden az ember fantáziájától függ. A megboldogultnál minden reggel kokainnal szórta be a
szőnyeget egy vödörből a takarítónő. Na jó, dácsát építtetett magának, képeket vásárolt
össze... És mást nem tudott kitalálni. Hisz mondom – mésalliance.
– És visszautasíthatom?
– Nem hiszem – mondta Farszejkin.
Tatarszkij az ajtónyíláson keresztül kinézett az öltözőbe, ahol valami furcsa dolog történt –
Maljuta és Szasa Blo hatalmas zöld gömb formájú konténerbe helyezte Azadovszkijt.
Természetellenesen meghajlott teste már benn volt a gömbben, csak vörös strandpapucsos
szőrös lába nem akart sehogy beférni, és az ajtajából meredezett ki.
– Miféle gömb ez?
– Hosszúak és keskenyek ezek a folyosók – mondta Farszejkin. – Kínkeservesen lehetne
csak cipelni. Gurítani viszont sokkal kényelmesebb. És akkor sem kérdez senki semmit,
amikor kigurítják az utcára. Szenya Velin találta ki a halála előtt. Micsoda tervező volt... És ő
is e miatt az idióta miatt lett oda. Mennyire szeretném, hogy Szenya lássa ezt az egészet!
– De miért zöld?
– Nem tudom. Mit számít az? Ne keress mindenben szimbolikus jelentést, Vavan, mert
még megtalálod. A magad kárára.
Az öltözőből halk recsegés hallatszott, és Tatarszkij elkomorodott.
– Engem is megfojtanak valamikor?
Farszejkin vállat vont:
– A Nagy Istennő férjei, mint láttad, néha kicserélődnek. De ez a szakmával jár. Ha nem
szemtelenedik el valaki, öreg koráig kihúzhatja. Sőt nyugdíjba is mehet. A legfontosabb, hogy
azonnal gyere hozzám, ha valamilyen kétséged támad! Es fogadd meg a tanácsaimat! Az első
így szól: tüntesd el azt a kokainnal átitatott szőnyeget, amikor beköltözöl Azadovszkij
irodájába! Mert hírek keringenek a városban, valami egészen baloldali emberek ostromolnak
bennünket, hogy fogadjuk őket. Mi szükségünk erre?
– Eltüntetem a szőnyeget. Hanem hogyan magyarázzuk meg a többieknek, hogy
beköltözők az irodájába?
– Semmit nem kell nekik magyarázni. Maguktól is értik. Elvégre azért dolgoznak nálunk.
 Az öltözőből benézett Maljuta, aki időközben átöltözött. Egy pillanatig Tatarszkijra emelte
a tekintetét, de azonnal elfordította, és Farszejkinnek nyújtotta Azadovszkij mobilját.
– Kigurítsuk? – kérdezte tettrekészen.
– Naná – mondta Farszejkin – Miért, ide akarod begurítani? Hülyéket tudsz kérdezni.
Tatarszkij megvárta, amíg elül a fémes dübörgés a folyosó hosszú barlangjában, és halkan
megkérdezte:
– Farszuk Karlovics, mondja meg, és nem mondom el senkinek...
– Igen?
– Tulajdonképpen ki irányítja ezt az egészet?
– Azt tanácsolom, hogy ne üsd bele az orrod – mondta Farszejkin. – Tovább leszel élő
isten. Meg, őszintén szólva, én sem tudom. Pedig mióta benne vagyok a bizniszben.
Az oltár mögötti falrészhez ment, kulccsal kinyitott egy kis titkos ajtót, és meghajolva
bement rajta. Odabent fény gyúlt, és Tatarszkij egy nyitott fekete könyvhöz hasonlító
szerkezetet látott, amelynek két szélén matt üveghenger volt. A szerkezet Tatarszkij felé néző
fekete felületén a Compuware szó és egy ismeretlen logo fehérlett, előtte pedig szíjakkal,
rögzítőkkel ellátott szék állt, olyasféle, mint a fogorvosoké.
– Mi ez? – kérdezte Tatarszkij.
– 3D-szkenner.
– Minek?
– Levesszük rólad a pontfelhőt.
– És enélkül nem lehet?
– Semmiképpen sem. A rituálé szerint csak azután válsz a Nagy Istennő férjévé, hogy
kiszámolnak. Miután úgymond, vizuális sorrá változtatnak.
– És aztán az összes klipbe és adásba betesznek? Mint Azadovszkijt?
– Ez a fő szakrális funkciód. Az istennőnek tényleg nincs teste, de van valami, ami
helyettesíti a testét. Ő a testi valója szerint a reklámokban felhasznált valamennyi kép
összessége. És ha vizuális sor által mutatja meg magát, neked is át kell lényegülnöd, hogy
istenhez hasonlóvá válj. Akkor lehetőségetek lesz a misztikus egyesülésre. Tulajdonképpen a
3D-modelled lesz a férje, te pedig olyasmi leszel, mint... valami régens. Gyere ide!
Tatarszkij idegesen megborzongott, és Farszejkin felnevetett:
– Ugyan, ne félj! Nem fáj, amikor szkennelik az embert. Olyan, mint a xeroxban, csak a
tetőt nem teszik rád... Egyelőre nem teszik rád... Jól van, csak vicceltem. Gyerünk gyorsan,
mert fönt várnak ránk! Ünnepi est, úgymond a termékbemutatód. Zárt körben elengedheted
magad.
Tatarszkij utolsó pillantást vetett a kutyát és istennőt ábrázoló bazalttáblára, és határozottan
belépett a helyiségbe, ahol Farszejkin várta. A falakat és a plafont fehérre festették, és
majdnem üres volt a kis szoba – a szkenneren kívül csak az irányítópult volt benne és néhány,
elektromos cuccok után maradt üres kartondoboz a fal mellett.
– Farszuk Karlovics, hallott a Szemurg madárról? – kérdezte Tatarszkij, miközben a székbe
ült, és elhelyezte a karfán a kezét.
– Nem. Az meg milyen madár?
– Van egy keleti poéma – mondta Tatarszkij –, én nem olvastam, csak hallottam. Arról szól,
hogy elrepült harminc madár, megkeresni a királyukat, Szemurgot; sok próbán átestek, és a
legvégén megtudták, a Szemurg szó azt jelenti: harminc madár.
– Na és? – kérdezte Farszejkin, miközben a fekete dugaszt bedugta a csatlakozóba.
– Hát csak úgy – mondta Tatarszkij. – Arra gondoltam, hogy a nemzedékünk, amely a
Pepsit választotta... hiszen fiatal korában maga is a Pepsit választotta, nem?
– Mit lehetett tenni – dünnyögte Farszejkin, miközben a kapcsolókat csettintgette a
vezérlőpulton.
– Na igen. Egy elég szörnyű dolog jutott az eszembe – lehet, hogy mi együtt ez az ötlábú
kutya vagyunk? És most, úgymond, támadunk.
A tevékenykedésbe merült Farszejkin szemmel láthatóan elengedte a füle mellett a szavait.
– Így ni – mondta –, most ne mozdulj és ne pislogj. Kész vagy?
Tatarszkij nagyot sóhajtott.
– Kész – mondta.
A készülék zümmögni kezdett, és a szélein lévő fehér matt lámpák vakító fénnyel
kigyúltak. A nyitott könyvhöz hasonlító szerkezet lassan forogni kezdett a tengelye körül, és
Tatarszkij szemébe fehér fény csapott, ami néhány másodpercre elvakította.
– Hódolatom az élő istennek – mondta ünnepélyesen Farszejkin.
Amikor Tatarszkij kinyitotta a szemét, Farszejkin, föld felé fordított arccal, a széke előtt
térdelt, és kis fekete tárgyat nyújtott feléje. Azadovszkij mobiltelefonja volt az. Tatarszkij
óvatosan a kezébe vette és megszemlélte: úgy nézett ki, mint egy átlagos kis Philips, de csak
egyetlen, aranyszemet formázó gomb volt rajta. Meg akarta kérdezni, hogy Alla tud-e
mindent, de nem volt rá érkezése, mert Farszejkin fölállt, az ajtóhoz hátrált és tapintatosan
becsukta maga mögött.
Tatarszkij egyedül maradt. Fölállt a székből, az ajtóhoz ment és hallgatózott. Nem hallott
semmit – úgy látszik, Farszejkin már az öltözőben volt. Tatarszkij a szoba távoli sarkába
ment, és óvatosan megnyomta a gombot a telefonon.
– Halló – szólt bele halkan. – Halló!
– Hódolatom az élő Istennek – hallotta azonnal Alla hangját. – Milyen utasításai vannak
mára, főnök?
– Egyelőre semmilyenek – mondta, és csodálkozva vette tudomásul, hogy minden
erőfeszítés nélkül beletalált új szerepébe. – Bár nem, tudod mit, Allocska, valami mégiscsak
lesz. Először is: csavarják fel a szőnyeget az irodában, elegem van belőle! Másodszor: ettől
kezdve csak Coca-Cola legyen a büfében, és semmi Pepsi! Harmadszor: tovább nem dolgozik
nálunk Maljuta... Azért, mert akkora szükség van rá, mint a kutyának az ötödik lábára. Csak
elrontja mások forgatókönyvét, aztán fizethetjük miatta a büntetést... És te, Allocska, jegyezd
meg: nem kérdezed, hogy „miért”, amikor mondok valamit, hanem felvésed a ceruzáddal!
Értetted? Akkor jó.
A beszélgetés után az övére akarta tűzni a telefont, de az Ebil-Il féle birkabőr túl vastag
volt. Pár pillanatig gondolkozott, hogy hová tegye, aztán eszébe jutott, hogy nem mondott el
mindent, és megnyomta az aranyszemet.
– És még valami – mondta –, majdnem elfelejtettem. Gondoskodjatok Rosztropovicsról.
 TUBORG MAN

Babilen Tatarszkij 3D-dublőre mérhetetlenül sokszor megjelent a képernyőn, de Maga

Tatarszkij, a mintegy álmában tovatűnt napokra emlékezve, csupán néhány klipet szeretett
újranézni. Az első – a Szövetségi Biztonsági Szolgálat azon tisztjeinek sajtókonferenciája,
akik parancsot kaptak az ismert üzletember és politikus, Borisz Berezovszkij likvidálására:
Tatarszkij, fekete símaszkban, a mikrofonokkal telerakott asztal bal szélén ül. A másik –
Farszuk Szejful-Farszejkin tévékommentátor temetése, akit különös körülmények közt
ugrálókötéllel fojtottak meg háza lépcsőházában. A fekete szemüveget és fekete karszalagot
viselő Tatarszkij megcsókolja a vigasztalhatatlan özvegyet, és zöld biliárdgolyót dob a félig
elhantolt koporsóra. Az alábbi szüzsé keletkezésének körülményei és okai kevéssé érthetők:
rejtett kamerával készült operációs felvétel egy Hercules C-l30-as amerikai katonai
szállítógép kirakodásáról, amely éjszaka landolt a Vörös téren. A gépből nagy tömegű
kartondobozt raknak ki, és a dobozok „electronic equipment” felirattal és egy olyan szokatlan
lógóval vannak ellátva, amelyet egy női mell könnyedén megrajzolt kontúrja alkot, mégpedig
akkora mellé, amekkora csak szilikonbetéttel érhető el. Tatarszkij átfagyva áll a téren a
kordont alkotó rohamrendőrök egyenruhájában. A következő megjelenését mindenki ismeri –
Sztyepan Razin a vérpadon, a Head and Shoulders sampon monumentális klipjében (szlogen:
„Csak az nem törődik a hajával, akinek a fejét veszik”). Sokkal kevésbé ismert az ugyancsak a
Vörös téren felvett klip – egy, a Pétervári Televízióban néhányszor bemutatott Coca-Cola
reklám, amely a fő világvallások radikális fundamentalistáinak összejövetelét ábrázolja.
Tatarszkij, aki egy teljesen feketébe öltözött albuquerquei (Új-Mexico) evangélistát
személyesít meg, dühödten eltapos egy üres Pepsi-Colás dobozt, a Kreml falára mutat és a 14.
Zsoltár egyik versét mondja:

„There they are in great dread,

For God is with the Righteous Generation!”42

Sokak emlékezetébe vésődött a Második ál-Borisz nevű vodka és a Carmino Burano

zacskós leves reklámklipjében való megjelenése. De Tatarszkij valamiért nem tartotta őket a
gyűjteményében. Nem tartotta benne a moszkvai Gap áruházlánc híres reklámját sem,
amelyben helyettesével, Morkovinnal együtt jelenik meg: Morkovin aranyhímzésű
farmerdzsekiben egy üzlet kirakatában sétálgat, a katonai lélekmelegítőt viselő Tatarszkij
pedig „Kandahárnál sokkal meredekebb volt!” (szlogen: Enjoy the Gap) kiáltással téglát vág a
páncélüvegbe. De a legkedvesebb videóját, amelynek megnézése után – ahogy Alla titkárnő
suttogva mesélte – könnyek lepték el a szemét, egyszer sem mutatták be a tévében.
A „Sta, viator!” szlogennel (variáns regionális tévétársaságok számára: „Stop, piátor!”) a
Tuborg számára készített, befejezetlen klip volt ez, amelyben a magányos vándort ábrázoló
ismert képet animálták. Tatarszkij mellén kigombolt fehér ingben, a zenitjén álló nap alatt
megy a poros úton. Hirtelen eszébe jut valami. Megáll, a sövénynek támaszkodik, és
zsebkendővel megtörli a homlokát. Eltelik néhány másodperc, és a hős szemmel láthatóan
megnyugszik – hátat fordít a kamerának, zsebre teszi a zsebkendőt, és lassan megy tovább a
fénylő kék horizont felé, amely fölött néhány bárányfelhő függ a magasban.
Voltak olyan hírek is, hogy készült ennek a klipnek egy variánsa, amelyben harminc
Tatarszkij megy egymás után, ám lehetetlennek tűnik annak megállapítása, hogy így volt-e
vagy sem.

42
„Majd rettegnek rettegéssel, mert Isten az igaz nemzetséggel van!” (angol)
 VIKTOR PELEVINRŐL

Az 1962-ben született Viktor Pelevin ma az egyik legolvasottabb, kultikus rajongást,

értetlenséget és fanyalgást egyaránt kiváltó orosz író. Népszerűségére jellemző, hogy amíg a
legjobb élő orosz írók művei négy-hat-nyolcezer példányban jelennek meg, addig a
Generation „P”-t negyvenezer példányban adta ki 1999-ben a Vagriusz Kiadó, s a könyv
végén mindjárt meg is hirdette az író válogatott munkáinak háromkötetes, még ugyanabban az
évben megjelenő kiadását, amelyben a Generation „P” is szerepel. Ez a magas példányszám
azért is érdekes, mert amikor Pelevin a könyv írása közben elkészült egy-egy fejezettel,
rögtön feltette az internetre, s így is olvashatták legelkötelezettebb rajongói, akik az orosz
internetezők relatíve kis táborába tartoznak.
Az olvasókkal együtt az írott és elektromos kulturális sajtó is nagy figyelmet szentel
Pelevinnek, és sok irodalmi vita, konferencia foglalkozik munkásságával. Külföldi, konkrétan
amerikai sikeréről Alekszandr Genisz, az Amerikában élő, befolyásos irodalomtörténész egy
1998-as moszkvai interjújában beszélt. Elmondta, hogy Pelevinnek abban az évben hat
könyve jelent meg az USA-ban; megemlítette, hogy a New Yorker közölte a hat legígéretesebb
európai író fényképét, s az egyik Peleviné volt, és hogy Amerikában nem posztszovjet, orosz
egzotikumot, hanem „csak” írót látnak benne.
Pelevin azoknak a fiatal szakembereknek, értelmiségieknek az írója, akik a Szovjetunió
felbomlása után egy olyan Oroszországban találták magukat, amelyre gyakran eltorzulva,
sokszor csak negatívumaikkal rázúdultak a modern világ addig mesterségesen visszatartott
hatásai, és akik nyelvismeretüknek, kurrens tudásuknak, főleg újfajta mentalitásuknak,
kultúrájuknak köszönhetően eséllyel küzdenek a fennmaradásért „ebben a szörnyűségben,
amelyben régóta él az egész világ”. Befogadói közegéről kevésbé drámaian így ír egyik
kritikusa: „Olvasója fiatal, szociálisan aktív (egyetemisták, nem humán értelmiségiek), a
Központ közelében és a Központtól nyugatra él (moszkvaiak, péterváriak, nyugati
szlavisták).” (Pavel Bászinszkij: Új szépírók, Lityeraturnaja Gazeta, 1997. VI. 4.)
Az életnek ezek az új szereplői radikális változást jelentenek a késői szovjet kor
emberéhez, a „szovok”-hoz képest, aki – bár természetesen voltak kivételek: személyek,
szakmai és etnikai csoportok egyaránt – gyalázatosan rosszul dolgozott (kapott volna is a
környezetétől, ha megpróbál jól), szánalmas aprópénzzel fizették ki, ezért az aprópénzért
azonban valami ellátásfélében részesült, ha „nem ugrált”. Lelki, szellemi kielégülésképpen
viszont otthon, baráti körben, ivócimborák közt szidhatta a rendszert, mesélhetett róla
vicceket. Olyasféle viszony volt az állam és az egyes ember közt, mint a gyermekéről
kénytelen-kelletlen gondoskodó méltatlan atya és a hozzá illő, lázadozó, de saját lábára állni
képtelen gyermeke közt.
Pelevin életének majdnem harminc éve a szovjet rendszerben telt, ennek ellenére kevés
figyelmet szentelt irodalmi megjelenítésének. A nagyrészt a nyolcvanas évek közepétől
publikált elbeszéléseit egybegyűjtő, 1991-ben megjelent Szinyij fonar (Kék lámpa) című első
kötetének néhány írásában jelenik meg a szovjet valóságot vagy szellemiséget markánsan
megragadó téma. A Szpi! (Aludj!) című elbeszélés hőse rádöbben, hogy körülötte mindenki és
mindig alszik, és az álomnál valamivel aktívabb félálomban folyó kommunikáció
eredményeképpen változik, formálódik a világ. A Gyeny buldozeriszta (Buldózeristák napja)
című írás színtere az ipari, hadiipari városok, a gyárkerületek sivár világát idézi. Egy
lepusztult, az ázsiai peremvidéken lévő fiktív ipari településen, Urán Bátorban játszódik a
cselekmény. A nukleáris és vegyi fegyverek gyártására berendezkedett város éppen a
Buldózeristák Napját ünnepli: az elszabadult radioaktivitás miatt torzszülött gyerekek egy
csoportján demonstrálja a vezetés, hogy milyen odaadóan gondoskodik az új nemzedékről, a
többi számára viszont az jelenti a legfőbb és szinte egyetlen játékot, hogy a szemétben
kotorászik. A munkások – akik a radioaktivitás és az alkoholizmus miatt lelkileg és
szellemileg szinte az elemi mozdulatokból álló munka elvégzésére képes rovarok szintjére
süllyedtek –, mint a szovjet ikonográfia Öntudatos Dolgozó nevű alakjai, spontán
versenykihívásokat intéznek egymáshoz, miközben arról álmodoznak, hogy az ünnepre való
tekintettel bizonyára jobb lesz az italellátás. (Az már sajátos pelevini fordulat, hogy az egyik
szereplő, aki egész életét a városban töltötte, és így alkalma sem volt, hogy beszervezzék,
hirtelen felismeri: ő tulajdonképpen imperialista kém, azaz a szovjet mitológia egyik
Gonosza.) Az SZSZSZR Tajsou Csuan hőse, egy kínai paraszt valami csoda folytán
Moszkvába kerül, a párt főtitkára lesz, élheti a szovjet elit dologtalan életét, ám amikor a
környező képtelen, vagy talán csak nyilatkozatokban létező világ valódiságát és legitimációját
kétségbe vonja, egyből visszakerül parasztnak Kínába.
Az 1992-ben megjelent Omon Ra (Omon Ré) című kisregényben Pelevin jellegzetes írói
eszközeivel összefoglalja mindazt, amit a szovjet anyagi világról, kultúráról, szovjet
mentalitásról, a rendszer szétfoszlott legitimációjáról és metafizikájáról, az addig oly sikeres,
de végül mégis megbukott manipulációs rendszeréről tud.
Az Omon Ré egyes szám első személyben elmesélt történet; hőse az egyik szovjet
Holdexpedíció résztvevője, a holdjáró vezetője. A technika az emberi izomerő és az
automatika kombinációjával működik, például a főhőst a Holdra juttató rakéta fokozatait a
beléjük épített emberek rúgják szét; hat ember hal meg betervezett módon, mire hősünk
elindul a Hold felszínén járművével, amelyet biciklipedállal hajt. Azután kiderül, hogy a
főhőst becsapták: valójában az egész „holdutazás” a metró egyik használaton kívüli járatában
zajlott, s ugyanebben a járatban makettek segítségével hamisítják azokat a híradófilmeket,
amelyek a nézőknek a szovjet űrhajózás létét bizonyítják. Hősünk rájön, hogy társai nem a
Holdra vezető úton haltak meg, hanem agyonlőtték őket azután, hogy elvégezték az eredeti
„tervek” szerint is a halálukkal járó feladatukat. (Felvetődik a kérdés, és a későbbiekben még
visszatérünk rá, miért kellett vele is, társaival is elhitetni, hogy valóban a Holdra utaznak.)
Tudja, őt is agyon akarják lőni, ezért menekülni kezd hirtelen felbukkant üldözői elől.
Menekülés közben nagyobb mennyiségű vodkát talál, és megissza. A kisregény utolsó
jelenetében tanúi vagyunk, hogy egy titkos metrókijárat közelében egy részeg ember
ébredezik; végül nem derül, ki, hogy az eddigiek valóban megtörténtek-e, és megmenekült
hősünk tér magához részeg álmából, vagy egy alkoholista ocsúdik, és mindez csak az ő
delíriumos látomása volt. Ε megoldás eredményeképpen egyszerre marad érvényben mindkét,
egymást tulajdonképpen kizáró értelmezési lehetőség.
A szovjet valósághoz hasonlóan kevés írásában szerepel főtémaként vagy markáns
motívumokkal a szovjet világ összeomlását közvetlenül követő állapot és az a pillanat, amikor
tudatosul az emberekben addigi világuk megsemmisülésének ténye.
A Kék lámpa című kötet Mittelspiel című elbeszélésében jelenik meg hangsúlyosabban ez a
téma, továbbá a Kék lámpa anyagát néhány új írással kiegészítő, 1996-ban megjelent Buben
verhnyego mira (A felső világ dobja) és Buben nyizkogo mira (Az alsó világ dobja) című
páros kötet Tarzanka (Tarzanugrás) és A felső világ dobja című írásaiban. A Mittelspiel hőse
egy moszkvai prostituált, akinek tudomására jut, hogy ismeretlen tettes gyilkolja az
örömlányokat, és mindig egy sakkbábut tesz a megölt lány szájába. Egy este egyik
kolléganőjével két tengeralattjáró-tiszt kocsijába szállnak be. A tisztekről hamarosan kiderül,
hogy a tengeralattjárón uralkodó körülmények, a radioaktivitás, a bezártság, továbbá a
birodalom összeomlása és a saját jövőtlenségük miatt érzett frusztráció következtében
gyakorlatilag őrültek. Felszólítják a lányokat, hogy sakkozzanak velük, mert sakkal helyre
lehet állítani a világ megbomlott rendjét. Miközben felrakják a táblát, a két lány szerencsésen
elmenekül, majd egyikük lakásán próbálnak megnyugodni. Beszélgetésükből kiderül, hogy
azelőtt mindketten férfiak voltak, csak átoperáltatták magukat nőnek; egyikük, egy hajdani
komszomoltitkár az értelmetlen, megalázó és nem is túl jól fizetett munkája miatt érzett
frusztráció miatt döntött úgy, hogy prostituált lesz, hiszen – gondolta –, csak azoknak van
jelene és jövője. A másik volt férfi pedig régen ennek a komszomoltitkárnak volt a
beosztottja; a szovjet függési és kiszolgáltatottsági hierarchiában egy lépcsőfokkal alatta állt,
ő a folytonos megaláztatások miatt döntött úgy, hogy perspektivikusabb nemet és foglalkozást
választ. Az elbeszélés végén az is kiderül, hogy a két tengeralattjáró-tiszt valójában az Ügy és
a Haza sorsát roppant módon a lelkén viselő honleány. A felső világ dobja című elbeszélés két
hősnője egy sámánnő segítségével olyan külföldi pilótákat támaszt fel, akiknek a gépét a
második világháborúban lelőtték. A pilótáknak, ellenszolgáltatásként a feltámasztásért, orosz
nőket kell feleségül venniük, hogy aztán a hazájukba vigyék őket Oroszországból, ahol
elviselhetetlen az élet. Egyszer tévedésből egy szovjet pilótát keltenek életre, akinek azonban
jobban tetszik a túlvilági élet, és magát főbe lőve visszatér az otthonos túlvilágra. Az egyik nő
első látásra halálosan beleszeret a férfiba, és talán követni fogja a túlvilágra.
A Znamja című folyóirat 1993/4. számában publikált – magyarul 1999-ben a Park
Könyvkiadó gondozásában megjelent – Zsizny naszekomih (A rovarok élete) című, regénnyé
szerveződő novellafüzér fontos, de nem fő motívuma az összeomlás utáni állapot
megjelenítése.
A Znamja 1996/3-4. számában megjelent Csapajev i Pusztota (Csapajev és Puszta) című
regény egyszerre játszódik a mában, az 1918-22-es polgárháború mongóliai hadszínterein és
időtlen metafizikai térben; ebben a műben darabjaiban, töredékeiben tűnik fel a mai valóság.
A cselekményével majd' egy évtizedet átfogó Generation „Ρ”-ben a maguk időbeli
folyamatosságában, összefüggéseiben jelennek meg a valóság elemei, és olyan szoros
szövedéket alkotnak, hogy az utolsó két fejezetig akár sajátos korrajzként, a főhős
útkeresésének krónikájaként is olvashatjuk a regényt.
Mint láttuk, Pelevin a Szovjetunió felbomlása körüli időben írt Omon Ré-vel „feldolgozta”
a szovjet világot, és ez a világ későbbi írásaiban már csak előidőként, előtörténetként jelenik
meg. Az egész pelevini „új próza” létrejöttének alapfeltételét jelenti, hogy a szovjet világban
leélt harminc év ellenére a szerzőt érintetlenül hagyta a szovjet mentalitás, nem alakult ki
benne a szovjet emberek mentális alapreflexe, az, hogy ellentétekként, szembenállásokként,
szembenállások rendszereként érzékelje, élje meg a világot.
A szovjet ideológia és propaganda a társadalmi és emberi viszonyokat ellentétekbe, bináris
oppozíciókba és bináris oppozíciók rendszerébe kényszerítette. A szembenállás, a megosztás
már a családdal elkezdődött; a harmincas évek „gyermekhősei” – például Pavlik Morozov – a
szüleiket feljelentő gyerekek voltak; a lakó- és munkakörnyezetben faliújságon
kiszerkesztették, megszégyenítették azt, aki „kilógott a sorból”; e fölött a szint fölött jöttek a
szinte mitologikussá rajzolt ellenségek, szembenállások, például a fehérgárdista, az eszer, a
trockista, az (egy ideig partnerként kezelt) fasiszta, az (áruval nem fedezett vásárlóerő
forgalomból való kivonása céljából „tenyésztett") alkoholista, a (rendszer lényegéből
fakadóan szaporodó) bürokrata; és a sor végén ott volt az atomháború apokalipszisével
imidzselt imperializmus. Az emberekben, ha az aktuális kampányokkal talán nem is mindig
azonosultak, mentális alapreflexet alakított ki a minden probléma szembenállásra való
redukálása, a támadó ellenségkeresés; és ha valakit netán mégiscsak hidegen hagytak az efféle
kampányok, számára is alapélmény volt az állammal mint eleinte gyermekgyilkos, a rendszer
vége felé méltatlan atyával való szembenállás.
Természetesen mindig voltak kivételek, de Pelevin esetében nemzedéki sajátság is, hogy –
talán mert a rendszer már kellő erély nélkül gyakorolta mágiáját – elkerülte a binaritás
csapdáját, és nem meglévő sarkítási pontokhoz, erővonalakhoz igazodva kereste helyét a
világban, hanem tiszta lappal indult. Nézzük a fontosabb formákat, tartalmakat azok közül,
amelyekkel megtölti ezt a »tiszta lapot«!
Az Ontologia gyetszva (A gyermekkor ontológiája) című elbeszélése a gyermeki tudat,
lélek nyiladozását ábrázolja. Ez egyetlen ilyen tárgyú írása, de a megformálás intenzitása
alapján nyilvánvaló, hogy nem véletlenül választotta a témát, hanem egy kérdéskör
jéghegyének csúcsát jelenti munkásságában. Az elbeszélés tanúsága szerint a későbbi
írásaiban felbukkanó nagyon sok látomás, kép, megfogalmazás kisgyermekkorában rögzült
Pelevinben, s ez a gyermeki látásmód, világértelmezés átnyúlik az élet későbbi szakaszaira, és
a tudat legtisztább állapotát jelenti.
A sarkításokkal nem „rendszabályozott”, illetve a gyermeki lélek alkalmas arra, hogy a
jungi értelemben vett archetípus működni kezdjen, archetípusos képek bukkanjanak fel és
hassanak benne. Az archetípusos jelenetek, képek egyszerre ösztönös és tudatos alkalmazását
bizonyítja a Csapajev és Puszta című regény jungiánus motívumrendszere. A rendkívül sok
pszichológiai, pszichiátriai vonatkozást tartalmazó mű direkt módon is beszél a jungi
elméletről, többször néven nevezi Jungot, és a könyv egyik hősét, az 1918-22-es
polgárháborúban epizódszerepet játszó Ungern bárót – Vladimir Pozner magyarul is
megjelent Az őrjöngő című könyvének főszereplőjét -„Jungern”-nek kereszteli át Pelevin.
Az archetípusnak, az archetípusos képeknek, jeleneteknek Pelevin műveiben játszott fontos
szerepe miatt talán érdemes idézni Jung néhány mondatát e témáról: „Az archetípus fogalma...
abból a sokszor ismétlődő megfigyelésből vezethető le, hogy például a világirodalom mítoszai
és meséi bizonyos meghatározott, mindig újra visszatérő motívumokat tartalmaznak.
Ugyanezekkel a motívumokkal találkozunk a mai individuumok fantáziáiban, álmaiban,
delíriumaiban és téveseszméiben. Ezeket a tipikus képeket és összefüggéseket nevezzük
archetípusos képzeteknek... Hatásosak, erős a befolyásuk és lenyűgözőek. A magában véve
képileg nem látható archetípusból származnak, egy tudattalan előzetes formából, amely a
psziché öröklött struktúrájába tartozónak látszik, és ennek következtében mindenütt
megnyilvánulhat mint spontán jelenség is.” (C. G. Jung: Emlékek, álmok, gondolatok, Európa
Könyvkiadó, 1997. 446-447. o.)
Az archaikus kultúrák, a gyermeki lélekhez hasonlóan fogékonyak voltak az archetípusos
képekre, és hétköznapjaikba, rítusaikba, vallásaikba jóval több ilyen képet jelenetet építettek
be, mint a későbbiek, amelyekben nagyobb szerepet kapott a praktikus gondolkozás. Pelevin
írásaiban nagyon gyakran jeleníti meg az archaikus kultúrákat, rítusokat. Szerepelhetnek
olyan domináns módon, mint jelen könyvben az ókori Babilon, illetve Istár kultusza, de
gyakran csak egy utalás villantja fel őket. (Például az SZSZSZR Tajsou Csuan címú elbeszélés
szerint az SZKP-főtitkárok egy fehér zongorán játszanak, és ha elvétik a játékot, törzsi
lázadás, földrengés lesz a Szovjetunióban. Ε mögül az akár esetleges ötletnek tűnő motívum
mögül fölsejlik, hogy a zongora úgy testesíti meg a Szovjetuniót, ahogy az archaikus kor
királyai a maguk testével „testesítették” meg birodalmukat; például a korabeli elképzelések
szerint, ha a fáraó mozgott a trónon, akkor a mozgó testrészével mágikus kapcsolatban álló
országrészben földrengés volt.)
Pelevin kedveli a történelmi misztifikációt, főleg a sztálini korból és Németország fasiszta
korszakából meríti témáit. Ez nyilván összefügg azzal, hogy mindkét rendszerben tomboltak
az elszabadult archetípusok, a kőből, vasból, emberéletek tízmillióiból megvalósított
megalomániás látomások. Az Oruzsie vozmezgyija (A bosszú fegyvere) című elbeszélésből az
derül ki, hogy nem a V-l és V-2 volt az a fegyver, amellyel a végnapjaihoz közeledő német
fasizmus bosszút akart állni elpusztítóin, mint eddig tudtuk. Az elbeszélés szerint a német
propagandagépezet addig beszélt az ázsiai hordák elleni felhasználásra készülő titokzatos
csodafegyverről, amíg végül a németek tízmillióiban feltámadó gyűlölet, harag és kíváncsiság
egy közös lelki impulzussá állt össze, és maga ez az impulzus volt a bosszú fegyvere. A
fegyver hatását pedig bárki láthatja – írta a Szovjetunió felbomlása körüli időkben Pelevin –,
aki Moszkvában kinéz egy ablakon az utcára.
Pelevinnek és nemzedékének nagyon sokat jelent a számítógép, filozófiát, életstílust
teremtett számukra. A számítógépek létrehozta virtuális produktumok gyakran nagyon
hasonlítanak az archetípusos képekhez, jelenetekhez. A Princ goszplana (Az Állami
Tervbizottság hercege) című hosszú elbeszélés a Generation „Ρ”-ben is domináns
számítógépes téma első látványos megjelenése Pelevinnél. A főszereplő és a környezetében
lévők a számítógépes játékok bűvöletében élnek. Az emberek beléphetnek a játék virtuális
terébe, vagy a játékprogram szabadul rá a világra. Egy vezető szovjet hivatal embereinek
kedvenc időtöltését jelenti egy amerikai harci játék; a játék hevében a szovjet hivatalnokok
tízezerszámra pusztítják a szovjet MIG-eket és a szovjet tankokat. Az arab terroristák ellen is
küzdenek, palesztin táborokra támadnak; a játékban leginkább jeleskedő embert aztán az
egyik virtuális valóságban palesztin terroristák ölik meg, egy másik, a valósághoz közelebb
álló világban infarktusban hal meg.
A Generation „P” egyik főszereplője a politikai élet vezetőit animáló számítógép. Pelevin
azt az állapotot ragadja meg, amikor a virtualitás visszavonhatatlanul a világ részévé és
alakítójává vált. A szerző hátborzongató, az orosz apokaliptikus irodalom hagyományait és
Borges e témába vágó ragyogó elbeszéléseit is referenciális terébe sorakoztató hiperbolában
rajzolja meg a pénz, a hatalom és a média összefonódásának világát, azt az új, globális
erőteret, amely fekete lyukként szívja magába az élet mélyvalóságát. Che Guevara
szellemüzenetét pedig a kérdésről szóló magvas tanulmányként olvashatnánk, ha nem válna
parodisztikussá attól, hogy egy marxista forradalmártól származik.
A virtualitás, az elektronikus kultúra hatása Pelevin írói módszereiben, stílusában is
jelentkezik. Hagyományos esztétikai szempontok, de gyakran a logika vagy a „szabályos”
nyelvhasználat szempontjai szerint is találhatunk kivetnivalót írásaiban. Narrációja
legtöbbször a tizenkilencedik századi, a hősről, az ábrázolt világról mindent tudó
mesélésmódot idézi, viszont a mesélő gyakran néhány sor vagy néhány oldal erejéig
„megbokrosodik”, s kifacsart nyelvhasználatával, gyakran szándékoltan bugyuta szóvicceivel
és az olyan speciális ismeretekkel való hencegésével, amelyeknek az adott műhöz semmi
közük, tulajdonképpen a mű egészéhez való viszonyában „érvényteleníti” önmagát. A
cselekménybonyolításban is találhatunk pontatlanságokat, elvarratlan szálakat (jelen könyv
Kicsi Vovcsik című fejezetében szerepel az egyik leglátványosabb példa: reggel Tatarszkij
néhány perces sétával jut el Husszein bódéjához, majd később hosszú autózás és taxizás után
kerül onnan haza). Pelevin stiláris, poétikai „hibáival”, „szabálytalanságaival” kapcsolatban
érdemes Pavel Bászinszkij már említett, a Pelevin-recepciónak is nagy figyelmet szentelő
cikkéből idézni. (Bászinszkij egyébként Pelevin gyakran megnyilatkozó kritikusa, akit az író
„hálából” A nadrágba bújtatott felhő című fejezet Gucci-reklámjában Biszinszkij néven
latrinába fojt.)
„Pelevin prózájának egyik rajongójától, egy irodalmi főiskolás hallgatótól hallottam azt a
beismerést, hogy Pelevin »rosszul ír«.
– ???
– Igen. De arról ír, ami minket, az új nemzedéket izgat...
És kezdődött: internet, zen buddhizmus, narkotikum, ön-identifikáció... És arra gondoltam,
hogy mi marad, ha mindezt levonjuk Pelevinből? A nyelv esztétikai organizmusának kihívó
megemésztetlensége, amelyet nemrég kigúnyolt a Lityeraturnaja Gazetában Alekszej
Szlapovszkij? Gondolati zavarosság, amelytől megfájdul az ember feje, de nem úgy, mint a
nehezen megoldott kérdésektől?...
Másrészt viszont, miért kell levonni? Pelevin azonos olvasói közegével, amelynek ízlését
és beállítottságát aligha változtatják meg Szlapovszkij gúnyos stilisztikai stúdiumai, az én
morgolódó cikkeim még kevésbé. Pelevin ismeri az olvasóját, bizonyára érzi a bőrével. És,
persze, megformálja.”
Mint látjuk, Pelevin írói pontatlanságaival, szabálytalanságaival kapcsolatban irodalmilag
képzetlennek semmiképpen sem nevezhető híveiben nem merülnek fel ellenérzések; nem
megbocsátják, elnézik hibáit, hanem lényegében nem is látnak ilyen problémát. Ε mögött
felsejlik, hogy az elektromos média megnyilvánulásaihoz, a virtuális művészet termékeihez
hasonlóan az írás is tulajdonképpen alkalmi termékké változik, nem az örökkévalóságnak,
hanem hangsúlyozottan csak a pillanatnak szól, s így nem „ér rá” esztétikai finomságokkal
bíbelődni. Gyakorlatilag ugyanazzal a problémával találkozunk tehát itt is, mint az amerikai
„Generation X” – az X-nemzedék – képviselőinél (Pelevin könyvének címe nyilván erre is
utal): Bret Easton Ellis vagy Tama Janowitz az amerikai próza faulkneri hagyományaihoz
képest „rosszul” ír, de ez egy pillanatra sem zavarja olvasóikat, sőt nemzedéküket bizonyára
éppen a faulkneri veretesség zavarná. Ennek az irodalomnak természetesen nem az esztétikai
alacsonyabbrendűség adja az értékét, hanem például az, ahogyan erre – azaz önmagára is –
reflektál, ahogyan figyelembe veszi az esztétikai magaslatokat, s durván, nyersen elbánik
velük a maga egészen más nyelvi és kommunikációs közegében.
A virtualitás témája a Csapajev és Puszta című regényben is hangsúlyosan jelenik meg. A
cselekmény legtöbbször megjelenő színhelye egy mai bolondokháza, ahol négy beteg tudata
egyikőjükében összegződik, megszerveződik, majd egyszerre közös és individuális tudataik
visszatérnek az októberi forradalom utáni Moszkvába, a polgárháború színtereire, és onnét
továbbhaladva eljutnak a világ teremtő központjába. A világ teremtő központjából bármikor
bármelyik előző szintéire visszatérhetnek – így történik meg, hogy találkoznak egy
bolondokházában. A tudattartalmak elektromos impulzusként száguldoznak a korok között,
ezért – a könyv fülszövegének egyik, Pelevintől idézett mondata szerint -: „Ez a
világirodalom első könyve, amelynek cselekménye az abszolút pusztaságban játszódik.”
A rovarok élete című novellafüzérnek is fontos témája a virtualitás, a különféle
valóságsíkok egymásba olvadása. A könyv szereplőinek cselekedeteit, viselkedését egyszerre
emberi és a rovarokra jellemző természet irányítja. Nem az állatmesék allegorikus, kedélyes
figurái ezek a lények, hanem olyan markáns alakok, mint a mitológiák, mítoszok zoomorf
lényei. Az írások számtalan értelmezési lehetőséget kínálnak. Jelen van bennük a parabola;
például az amerikai szúnyogra ragad az orosz döglégy prostituált, akit elkápráztat, hogy
Amerika tele van ürülékkel; allegóriaként is értelmezhetünk bizonyos mozzanatokat; például
a hangyák föltrancsírozzák, újságpapírban hazaviszik és megeszik elpusztult társaikat.
Archetípusok sora jelenik meg: például a galacsinhajtó bogarak egyszerre mai és időtlen
környezetben értelmezik az óegyiptomi lélekfogalmat. Olvashatjuk a történeteket abszurd
drámákként, de akár azt is figyelhetjük, hogy a tudat, az írói tudat úgy tölti ki a rendelkezésére
álló teret, ahogy az élet vagy egy számítógépprogram birtokba veszi a maga terét.
Pelevin írásaiban folyton csodák történnek. Vagy valakinek az álmában, vagy drogok
hatására, vagy minden legitimáló, magyarázó előzmény nélkül távoli lét-, valóság- és
értelmezési síkok folynak át egymásba, úgy, ahogy a Möbius-szalag látszólag külön felülete
folyamatos egységet alkot.
A csodáknak ez az áradása leginkább talán a kínai irodalom nem realista műveinek,
szerzőinek – például Vu Cseng-ennek, Si Naj-annak, Pu Szung-linnek, Tung Jüének – a
világát idézi. Ezekben a könyvekben az átváltozás, a csoda természetes kellék, és például egy
szereplőről több, fogalmaink szerint egymást kizáró értelmezés érvényes – mondjuk valaki
egyszerre lehet mindenféle epitétumokkal ékes, már-már metafizikai nagyság, jó üzletmenetet
magáénak tudó rablóvezér és űzött, utolsó filléreit felélő kapcabetyár. (Ahogyan az egykori
szovok „duplagondolos” tudatában is együtt lehetett érvényes két egymást kizáró állítás,
mondjuk az, hogy Sztálin minden idők legnagyobb gazembere, illetve a világ leghumánusabb
vezetője.)
A kínai szellem, filozófia fontos irányzatai állnak a kínai irodalmi művekben hemzsegő
csodák mögött, és ezeknek az iskoláknak a hatása Pelevin műveiben is jelentkezik. Írásaiban
tetten érhető a buddhizmus hatása, érzékelhető a zen (vagy eredeti, kínai nevén: csan)
buddhizmus, amely szerint hirtelen külső élmény hatására is elérhető a megvilágosodás; hat a
taoizmus, amely szerint minden jelenségben, valóságdarabban jelen van a végső egység, ezért
a különböző, esetleges megjelenési formák lényegük szerint egyek.
Ezek a hatások együttesen, seregszemleszerűen a Csapajev és Puszta-ban jelennek meg, és
ebbe a könyvbe beszűrődik a Mongóliában elterjedt, sámánista elemeket buddhista alapba
olvasztó, hihetetlenül népes démon-panteonnal rendelkező lámaizmus.
Jelentkezhetnek ezek a hatások primer, direkt formában, de áttételesen is. Jelen könyvnek a
szovjet örökkévalóságról elmélkedő részében „vastagon” felismerhető az a buddhista
alaptétel, hogy a világ látomás, tudati tartalom; az Omon Ré-ben szereplő szovjet világ
megformálásakor meg mintha ez a tétel lett volna Pelevin legfőbb szempontja. Az Omon Ré
főhősének egyik álmában szereplő medve „ki is mondja”: „Én is, és ez az egész világ is –
csupán valaki gondolata vagyunk.” Se szeri, se száma a tétel finomabb, áttételesebb
megfogalmazásainak, amelyek közül a legfontosabb azzal van kapcsolatban, hogy a szovjet
vezetés nem elégszik meg az űrhajózásról szóló híradók hamisításával, hanem a főhőst és
„űrhajós társait” meg is tévesztik, hogy valóban űrutazáson vesznek részt. A parancsnokuk
egyik monológjából kiderül, azért hitetik ezt el velük, mert aztán az „űrhajósok” hite, tudata
egy olyan metafizikai teret teremt, amelyben valóban létezik űrhajózás, aztán ezt a metafizikai
teret – igaz, egyelőre még kidolgozatlan módszerekkel – az egyetlenné lehet tenni, és csiribí-
csiribá, máris van szovjet űrhajózás.
Pelevin alapos ismeretekkel rendelkezik a kínai, mongol világról, és megalapozott
ismereteit „működésükben” látva nyilvánvaló, hogy nem az utóbbi évtizedekben világszerte
elterjedt, egyébként is lecsengőben lévő divat hatására mazsolázza ki a hatásos motívumokat.
Ne feledjük, hogy Oroszország ázsiai ország is, vagy főleg az, és Moszkvában, ahol Pelevin
él, a különféle, Európából egzotikusnak tűnő kultúrák jelenléte az élet ugyanolyan természetes
részét alkotja, mint Magyarországon például a német, lengyel vagy román hatás.
A Generation „Ρ”-ben hosszasan sorakoznak az orosz történelem, irodalom motívumai; a
kulturális utalásokkal való telítettségét jellemzi, hogy a tizenhat fejezetcímből öt nagyon
markáns utalást testesít meg. A szovjet múltat idézi meg az Út önmagunkhoz fejezetcím,
amely hangzásával, nyelvi formájával – Puty k szebje – az Út a szocializmushoz – Puty k
szocializmu – nevű mozgalmat „hozza be”, amelynek résztvevői különféle műszaki és
természettudományos tücsök és bogár elkészítésével, megvalósításával akarták közelebb
hozni a szocializmus győzelmét.
További négy fejezetcím irodalmi utalást jelent. A Szegény emberek Dosztojevszkij azonos
című regényét, a Nadrágba bújtatott felhő pedig Majakovszkij Nadrágba bújt felhő című
poémáját idézi meg. A babiloni bélyeg fejezetcím Oszip Mandelstam Egyiptomi bélyeg című,
önéletrajzi elemekben bővelkedő prózai írásával teremt kapcsolatot, és ez a kapcsolatteremtés
jellegzetesen pelevini, többszintes, a könyv egésze szempontjából rendkívül fontos
utalásrendszert hoz létre.
Az orosz szimbolizmus egyik alapgondolata volt, hogy az egymástól elkülönült keleti és
nyugati misztikus hagyomány egy közös ősforrásból, az egyiptomi monoteizmusból ered, és
az orosz szimbolisták egy olyan vallási tudat kialakítását tartották kívánatosnak, amely újra
egyesíti az egymástól eltávolodott irányzatokat. Andrej Belij Pétervár című könyvének
kudarcot vallott hőse, Nyikolaj Apollonovics Ableuhov Egyiptomba utazik, és a regény e
látszólag jelentéktelen epizódja csak annak fényében értelmezhető, amit a szimbolisták
számára Egyiptom jelentett. Dmitrij Merezskovszkij munkásságában nagy szerepet játszott
Egyiptom, a Kelet titkai című művében együtt tárgyalja az egyiptomi és babiloni teokráciát (a
könyv Babilon-képének elemei Pelevin regényében is felismerhetők).
A főképp az 1917-es év eseményeihez kapcsolódó Egyiptomi bélyeg fő motívuma, hogy
Mandelstam (illetve a Mandelstam vonásaival felruházott hős, Parnok) kisember volta és
főleg zsidó származása miatt idegen a maga korában. És nem elég, hogy a társadalom, a
hétköznapok világa veti ki magából, de még azokban az irodalmi-szellemi körökben, abban az
irodalmi valóságban is idegen, amelyben akkora szerepe van Egyiptomnak, holott neki, éppen
zsidó származása, a zsidóság egyiptomi múltja miatt elválaszthatatlan sajátja a vele való
kapcsolat.
 Tatarszkij galócázása, drogozása – és az azt megtestesítő, babiloni (arc képével ellátott)
LSD-s bélyeg – nyilván nem független a Mandelstaméhoz hasonló, igaz, nem származása,
hanem a világ állapota miatt érzett gyökértelenségétől.
Ugyanakkor a Generation „P” egyik legfontosabb motívuma – ahhoz hasonlóan, ahogy az
orosz szimbolisták elképzelése szerint Egyiptomból ered a misztikus hagyomány – egy ősi,
szakrális világhoz, konkrétan a babiloni teokráciához való kapcsolódás igénye, lehetősége.
Végső soron nem tudjuk eldönteni, hogy valóban létezik-e ez a kapcsolat, hiszen Pelevin az
Omon Ré befejezéséhez hasonlóan lebegteti a regény két utolsó fejezetét. Lehet, hogy
Tatarszkij valóban a Babilonból eredő, mindig új nevet, új legitimációt találó, de
„jogfolytonos” testület élére kerül, teokratikus király lesz. De az az olvasat is lehetséges, hogy
a Nehéz napok című fejezettel lényegében lezárul a regény, amely így egy moszkvai
fiatalembernek az életben való helykereséséről számol be, és az író az „érdekesség kedvéért”
még hozzácsapja a könyvhöz a főnöke partiján botrányosan viselkedő, majd begalócázó
Tatarszkij sokadik galócás, drogos látomásának leírását. Pelevin e megoldása
eredményeképpen olyan helyzetbe kerülünk, mintha azt kellene eldöntenünk, hogy egy érem
egyik vagy másik oldala az igazi, az érvényes – egyik vagy másik oldal „él”-e. De Pelevin írói
módszereit, főleg a műveibe épülő buddhista, taoista hatást ismerve helyesebb, ha nem arra
próbálunk rájönni, hogy az érem melyik oldala érvényes, hanem ha arra gondolunk, hogy a
mindkét oldalt magában foglaló érem a valóság.
S ha belegondolunk, hogy ez az utolsó mondat mit is jelent: a valóság mint „mindkét oldalt
magában foglaló érem”, azaz a „valóság” mint egy öt szóból álló metaforikus absztrakció,
akkor máris Pelevin világában járunk...

Bratka László
 TARTALOM

A „P” nemzedék
Draft Podium
Tiamat-2
Istár három találós kérdése
A Szegény Emberek
Út magunkhoz
Homo Zapiens
Csendes Kikötő
Babiloni bélyeg
Kicsi Vovcsik
A Méhészeti Intézet
Nadrágba bújtatott felhő
Az iszlám tényező
Nehéz napok
Az aranyszoba
Tuborg man

Viktor Pelevinről (Bratka László)

EURÓPA KÖNYVKIADÓ, BUDAPEST

FELELŐS KIADÓ OSZTOVITS LEVENTE IGAZGATÓ

TÖRDELTE A KOPF BT.

NYOMTA A SZEKSZÁRDI NYOMDA

FELELŐS VEZETŐ VADÁSZ JÓZSEF IGAZGATÓ

KÉSZÜLT SZEKSZÁRDON, 2006-BAN

FELELŐS SZERKESZTŐ M. NAGY MIKLÓS

A KÖTETET KALLAY JUDIT TERVEZTE

KÉSZÜLT 18,54 (A/5) ÍV TERJEDELEMBEN

ISBN 963 07 7984 6