Dr.

Várnagy Elemér:
(egyetemi tanár, Pécsi Tudományegyetem, tanszékvezető
főiskolai tanár, Zsámbéki Pedagógiai Főiskola)

A ROMÁK EREDETE ÉS TÖRTÉNETE A

KÖZÉPKORTÓL NAPJAINKIG

A romák eredetéről korábban a köztudatban különböző romantikus elképzelések éltek. Olyan

hiedelem is napvilágot látott, mely szerint a fáraó népeként Egyiptomból származnak. Ez és
más naiv elgondolások minden történeti alapot nélkülöznek. Igaz, - Bari Károly neves roma
költő és népmesekutató megfogalmazásában, hogy a romáknak nincs leírt történelmük, de van
nyomon követhető történetük.

Ismeretes, hogy minden nép életútjának fordulóit, nevezetes eseményeit megörökíti a

szájhagyomány. Esetünkben emellett egy rendkívül fontos, egzakt adatokkal rendelkező
tudomány lesz segítségünkre: az összehasonlító nyelvészet. E komparatív nyelvészeti
kutatások derítettek fényt a romák eredetére is. E kutatómunkában fontos szerepet játszott
Vályi István magyarországi református lelkész, aki külföldi tanulmányai során együtt tanult
malabári (indiai) diákokkal. Feltűnt neki – beszédüket hallgatva – hogy nyelvük igen
hasonlatos az ő községe cigány közösségének nyelvezetéhez. Megindultak a vizsgálatok,
melyek során kiderült – főleg az ősi szanszkrit nyelvvel való összevetés során, hogy a nálunk
használatos cigány nyelvjárások eredete közös ősi indiai nyelvre vezethető vissza.
Rendszertanilag a roma nyelvjárások az indoeurópai nyelvcsaládba tartoznak sok más
rokonnyelvvel együtt (latin, német, orosz, angol, francia stb.) Valóban, a roma nyelvjárások
nyelvi struktúrája azonos az említett nyelvcsalád tagjainak nyelvi szerkezetével (pl.
prepozíciók használata, deklinációk stb.). A ROM szó a cigány férfit jelenti, a ROMNYI a
cigány nőt illeti, a ROMA pedig a többes számú alak: cigányok (a cigány elnevezésre majd a
későbbiek során még visszatérünk).

A romák őshazájának helye az indiai szubkontinens észak-nyugati területe: Pandzsab. Érdekes

a szóösszetétel jelentése: pandzs = öt, ab = folyó. Valóban, ha térképre nézünk, e területen az
öt folyó vidékét találjuk, az Indust és annak mellékfolyóit.(Megjegyezzük, hogy a mai beszélt
magyarországi cigány nyelvjárásokban is az ötös számjegyet pandzs-nak mondják a romák).

Sajnálatos, hogy roma testvéreink kiszolgáltatott helyzetben voltak már az Őshazában. Az

akkor még a mainál erősebben élő kasztrendszerben a hierarchia legalján éltek, a páriák
csoportjába tartoztak, kiszolgálói voltak minden tekintetben a felettük lévőknek.
A lassú, de folyamatos elvándorlás a Krisztus utáni 5. században kezdődött. Mint minden
felkerekedésnek – a népvándorlások hullámverései közepette – a romák elindulásának is külső
okai voltak. Ez idő tájt a fehér hunok betörését sejtették, érezték meg ösztönösen, ami
távozásra késztette őket. Egyébként érdekes jelenség történetük során szinte mindvégig, hogy
sosem várták be a hódítót, nem szálltak szembe nyíltan az ellenféllel, inkább választották a
passzív rezisztenciát, mint a konfrontációnak erőszakos módját. Talán ez az attitűd is a
hagyományos indiai gondolkodásmódból fakad (lásd, pl. Mahatma Gandhi világszemléletét e
tekintetben). Talán éppen ezért történetük során a romák sosem viseltek hadat, nem
alapítottak fejedelemségeket, királyságot, önálló államiságot.

A félnomád vándorélet első megszakítása a korabeli Perzsia volt. A nyelvi rétegvizsgálatok (a

letelepedéssel kapcsolatos perzsa jövevényszavak a roma ősi alapszókincs mellett, arra
rárakódva) kb. másfél évszázados tartózkodásra utalnak Perzsia területén, melynek a
fenyegető mongol betörések vettek véget. A továbbvándorlás délnyugati irányt vett,
Örményországba jutottak el a romák.

Fontos állomása volt ez az ország történeti útjuknak, hisz itt találkoztak először a
kereszténységgel. Mégpedig a keresztény hagyományok egy tisztább, de ugyanakkor sokkal
díszesebb, ünnepélyesebb, liturgiában gazdagabb formájához jutottak, mely térben és időben
is közelebb állt az ókeresztény világ szokásrendszeréhez. Ráadásul a befogadó örmény nép
különös örömmel állt a romák mellé, kvázi missziós feladatot is láttak
megkeresztelkedésükben.

A fogadtatás öröme, az egyházi közösségekben való felszabadult beilleszkedés voltak

valószínűleg azok a tényezők, melyek mintegy 400 éves marasztalást, viszonylagos
letelepedést eredményeztek a romáknál. Az örmény jövevényszavak sokasága is erre utal.

Az ezredforduló azonban változtatást igényelt. Köztudottan a szeldzsuk törökök ebben az

időben kezdtek támadásokat indítani a keresztény örmények ellen. E szándékukat megsejtve
szedték fel sátorfáikat a roma csoportok, hogy “kivédjék” a támadást. Egy kisebb csoport Kis-
Ázsián át déli irányt vett, míg a nagyobb populáció nyugat felé tartott, a Balkán félsziget
irányába.

A déli irányba haladók eljutottak Egyiptomba (valószínűleg innen a téves hiedelem az

egyiptomi eredetről!), ahol azonban nem álltak meg, hanem kötődtek egy akkor éppen arra
vándorló, Szíriából nyugatra tartó népcsoporthoz. Az Omajád dinasztia népéről, a mórokról
van szó. Érdekes ellenmondásnak tűnik: a megkeresztelkedett romák most egy iszlám vallású
néphez csatlakoznak akkor, amikor eredetileg az örményektől éppen az iszlám vallású
szeldzsukok miatt menekülnek el.

Az Észak-Afrikai partvidéken való vándorlás vége a gibraltári átkelés lett, majd az Ibériai
félszigeten évszázadokon át való békés együttélés mórokkal, spanyolokkal, zsidókkal. Az itt
élő romákat hívjuk ma los gitanos-oknak. (Van olyan feltevés, mely szerint a gitan szó az
Egyiptom szóból származik, illetve annak megváltozott maradványa.) A kezdeti
évszázadokban a spanyolországi cigányok külön kolóniákban, városnegyedekben éltek,
akárcsak a zsidók, mára azonban ez csak néhány városban mutatható ki. (Ilyen pl. a granadai
Al-Ambra erődítmény körül letelepedett, többnyire mutatványosságból, kereskedésből élő
gitan csoport). Sajnos, hogy többségükben nyelvileg asszimilálódtak a spanyolországi romák.
Térjünk vissza, azonban most az Örményországból nyugati irányba vándorló csoportunkhoz.
Ők Görögország területére jutottak, ahol testvérként fogadja őket az ortodoxia, hisz
keresztény testvérek érkeztek hozzájuk. Könnyen illeszkednek is az ugyancsak csillogó-
villogó, gyertyafényes, ikonosztázionokkal ékesített templomok világába. Különösen kedvelik
romáink a nagy egyház mellett működő atcinganosz nevű kisegyházat, azt a kisközösséget,
ahol jobban otthon érzik magukat. Úgy tűnik, a cigány elnevezés is itt ragad rájuk (cigány,
tsiganes, zigeuner). Egyébként a kisközösségekhez való vonzódás – akárcsak ma már abban
az időben is jellemző volt, szemben a nagyegyházakkal. Ennek több oka van. Alapvetően a
sokkal melegebb, baráti légkör, ahol mindenki ismer mindenkit: egymásnak és a közösség
vezetőjének – aki többnyire maga is roma származású lelkipásztor – elmondhatják egymás
gondjait, bajait, örömeit, keserveit. Másrészt e kisebb vallási közösségek normarendszere
közel sem olyan követelő, szigorú, mint pl. a katolikus egyház struktúrájában és funkciójában.
A görögországi tartózkodás történései sorába meg kell említenünk, hogy a Peloponészoszi
félszigeten akkor virágzó település, Gippe környékére sokan telepedtek a romák közül. Egyes
verziók szerint innen ered az angolszász nyelvterületen használatos gipsy elnevezése a
romáknak. (Mások az Egyiptom szóból vezetik le ezt a mai megnevezést.) - Feltétlen
említésre méltó, hogy a vallási tolerancia szép példáját adják már akkor s ma is a Balkánon
élő roma csoportok. Közismert, hogy Bizánc eleste után az ezredfordulót követő
évszázadokban az iszlám térhódítási aspirációi egyre inkább érezhetők a Balkán félszigeten.
Ennek hullámveréseit megsejtve a romák egy része is áttér a mohamedán vallásra. (Jó
tudnunk, hogy szerte a világon a roma közösségek mindig annak a vallásnak lesznek hívei,
amelynek környezetében élnek.) Monoteista vallásról lévén szó, nem okozott tehát
különösebb problémát a váltás. Ezért azonban társaik – az ortodox romák – soha nem vetették
meg őket. Ma is előfordul pl. Bulgáriában, hogy egy muszlin roma család betér egy
keresztény templomba, ahol Mekka felé fordulva mondják el az oltár előtt a péntek déli
imádságot. És ez az attitűd kölcsönös: nem egyszer láthatjuk, hogy romák (keresztény hitűek)
lábbelijüket levetve, gyertyát égetve térdelnek a mecsetekben vagy dzsámikban a mihráb
fülkénél, miközben Máriához fohászkodnak. Itt jegyzendő meg, hogy valószínűleg az
ortodoxiával való találkozás eredménye a romáknál az a mélységes Mária-tisztelet, amely
szinte föléje helyeződik a Jézus imádásának. A romák ma is fordított utat járnak: Jézust kérik,
hogy ajánlja őket anyjának Szűz Máriának, holott a keresztény tanítás szerint Máriát azért kell
tisztelni, hogy járjon közbe isteni Fiánál, Jézus Krisztusnál. A mában is észlelhető vallási
türelemnek, nyitottságnak a másik irányába tehát történeti gyökerei vannak. Mindenesetre mi
gadzsók (=nem romák) e tekintetben sokat tanulhatunk e népcsoporttól.

Visszatérve a történeti fonalhoz, ismeretes, hogy a Balkán a XII-XIII. században egyre

fenyegetettebbé válik a török hódítás tekintetében. A balkáni viszonylagos letelepedettség
(országon belüli kisebb vándorlás csupán) következtében a romák életformájában is lassú
változás következik be. A félnomadizálás mellett egyre inkább jelentkezik csírájában az a
termelési forma, melynek során nem csupán a maguk szükségleteinek kielégítésére termelnek
(fémművesség, kovácsmesterség, kosárfonás, sátorkészítés, stb.), hanem szolgáltató iparként
másokat is ellátnak e tevékenységükkel, kezdenek sarjadni a hagyományos cigány
mesterségek, melyek aztán évszázadokon át megélhetést biztosítanak a romáknak az európai
országokban.

A török hódítás előszelét érezve, kezdetben a keresztény vallású csoportok kezdtek el kisebb
csoportokban, északi irányban szivárogni hazánk felé. A XIV-XV. század határmezsgyéjén
vagyunk, fél évszázaddal a nándorfehérvári győzelem előtt. Részben megoszlik a roma
népcsoport: keresztények mennek, mohamedánok maradnak illetve csapódnak a felfelé törő
iszlám haderőhöz. Az előbbiek magyar, az utóbbiak török végvárakba szegődnek el
szórakoztató ipart űzve: mutatványosság, ének, zene, tánc, továbbá az előbb már említett
mesterségek. Ettől az időtől fogva már írott dokumentumok is rendelkezésünkre állnak.
Oklevelekből tudjuk például, hogy 1396-ban a pécsi püspök 25 sátoros cigány családnak
engedélyezte a letelepedést a városfal tövében. A délről induló betelepedés természetesen
ekkor még nem volt tömeges méretű. Nagyobb populáció akkor indult el, amikor Zsigmond
király és császár un. menleveleket adott ki, amelyek szerint legálisan jöhettek az országba a
roma csoportok. Valószínűleg élt még az országvezetés tudatában az a szép hagyomány,
melyet országalapító Szent István királyunk fogalmazott meg fiához, Imre herceghez írt
intelmeiben, mely szerint fogadjuk be az idegeneket, mert minél tarkább nyelvében,
szokásaiban egy nemzet, annál értékesebb. Megjegyzendő egyébként, hogy a későbbiek során
számos un. európai kultúrállamban tömeges üldözésnek, pogromoknak vetették alá roma
testvéreinket. Magyarország e tekintetben kivétel volt, eltekintve azoktól a XX. századi helyi
atrocitásoktól, amelyekről később még lesz szó.

Az ezernégyszázas évek első felében indult meg tehát a roma népesség lassú áramlása a
Balkánról. Ez a folyamat folytatódott 1526 után is, a hódoltság idejéből azonban kevés adat
áll rendelkezésünkre. Békésen éltek a romák együtt a megmaradt magyar lakossággal illetve a
hódító török népességgel. Szívesebben választották azonban a megmaradt erdélyi részeket és
a Havasalföld tájékát.

A nagyobb arányú betelepedés csak a hódoltság után, a XVIII. században következett be, a
felvilágosult abszolutizmus korában, amikor is Mária Terézia intézkedései nyomán
szisztematikusan jöttek a romák főleg az Alföld térségébe. Őket nevezi a szakirodalom az un.
kárpáti cigány csoportnak. A királynő elképzelése az volt, hogy a török hódoltság
következtében kipusztult vagy elmenekült magyar lakosság helyére telepíti a romákat. Ezért
hívta őket újmagyaroknak. Úgy gondolta jóhiszeműen, hogy a mezőgazdaságban hiányzó
munkaerőt velük fogja pótolni. Nem ismervén a romák történetét, vállalkozása sikertelen volt,
hisz a félnomád életet élő a kézműiparba csak éppen belekóstoló romák alig-alig ismerték az
állattenyésztést, növénytermesztéssel pedig soha nem foglalkoztak. Mária Terézia másik
ballépése pszichológiai ismerethiányból fakadt. Annak ellenére, hogy l6 gyermeke született,
közvetlen pedagógiai tapasztalatokkal nem rendelkezett. Ezért történt meg az a sajnálatosan
brutális intézkedése, melynek alapján a kisgyermekeket (2-4 éves kortól) ki kell emelni a
családból, elvenni a roma szülőktől és magyar parasztcsaládokhoz adni. Így – gondolta a
királynő – a gyermekkori szocializáció földművelő környezetben fog végbemenni s így a
romák részt fognak venni a magyarországi mezőgazdaság újjáélesztésében. Ennek az
elgondolásnak valóra váltása ugyancsak meghiúsult. Tudjuk, hogy a kisgyermekkori
szocializáció folyamatában döntő jelentősége van az anya-gyermek kapcsolatnak érzelmi
vonatkozásban. Sok kisgyermek napjainkban is azért hospitalizálódik az egyébként mind
anyagi mind személyi feltételekkel jól ellátott nevelési intézményeinkben, mert megszakad az
édesanyjukkal való kapcsolat. Gondolhatjuk mennyire így volt ez Mária Terézia korában is.
Ugyanis a roma családok kohéziós ereje hatványozottan nagyobb fokú a gadzsó családokénál.
A gyermekekhez való kötődés életfontosságú a roma családokban. Nem véletlen, hogy roma
asszonyok a legritkább esetben vállalkoznak abortuszra. A férfi családfő pedig egyenesen
megtiltja a művi beavatkozást. Végül is a XVIII. század ilyen értelmű “családpolitikája” nem
szüntette meg a vándorlást, sőt az egyre erőteljesebbé vált. Megindult az elvett gyermekek
utáni keresés, a gyermekek szökése, a romáknak a parasztokkal szembeni konfrontációja
(valószínűleg ebből a korból származik az a hagyomány, hogy sok helyen ma is a község
roma lakossága egyszerűen parasztnak hívja mindazokat, akik gadzsók, azaz nem cigány
származásúak). Ráadásul újra – mint előtte évszázadokon át - előtérbe került az üldözöttség
tudata, hisz a hatóságok erőszakosan fogtak hozzá a letelepítéshez, úgymond “jogtalannak”,
törvényellenesnek tartották a gyermekek visszavételét édes szüleikhez. Sajnálatos, hogy e
tekintetben Európa szerte a különböző egyházak is szemet hunytak, sőt esetenként támogatták
a romákkal szembeni antihumánus intézkedéseket egészen a II. Vatikáni Zsinatig, amikor is
VI. Pál pápa elsőként a katolikus egyház történetében hivatalosan is deklarálta az egyház
evangelizáló feladatait a roma közösségek irányába. Ez azonban csak a huszadik század
második felében történt meg.

Egyelőre menjünk azonban vissza a két évszázaddal előbbi időszakra, amikor a kárpáti cigány
csoport megjelent a Kárpát-medencében (innen egyébként a romológiában használatos
elnevezésük). Ez az a csoport, mely az említett események következtében sajnálatos módon
elvesztette eredeti, Indiából hozott anyanyelvét és így nyelvileg teljesen asszimilálódott.
Éppen ezért nyelvi tekintetben őket nevezi a szaktudomány a magyarországi nem cigány
anyanyelvűek csoportjában magyar anyanyelvű cigányoknak. Hazánkban a roma kisebbségi
populáción belül ők képviselik a legnagyobb százalékarányt, mintegy 70%-ot. Megjegyzendő
azonban, hogy e nagyszámú csoporton belül is találunk kisebb közösségeket, melyek
izoláltságuk következtében megőrizték eredeti nyelvüket. Ők tehát a romungró nyelvjárást
beszélik. Térbeli elhelyezkedésűk a mai Magyarország területén a következőként alakult:
Nógrád megye, Budapest környéke (Páty, Csobánka, Zsámbék, Pilisvörösvár, Biatorbágy,
Pesthidegkút, Budakalász), Dunántúl (Pécs, Mohács, Versend, Dunaszekcső). Meg kell
jegyeznünk, hogy a romungrók mellett a Kárpáti csoportban találjuk még az un. szinto
cigányokat is, akiket köszörűsöknek illetve ringlispiles cigányoknak is neveznek, ugyanis az
utóbbiak többnyire fél-vándor életet élnek ma is: mutatványossággal foglalkoznak (körhinta,
céllövölde stb.) Ők magukat sokszor német illetve vend cigányoknak is nevezik (Zala, Tolna
megyék). Az érdeklődők számára megjegyezzük, hogy nyelvtanulás esetén ajánlható Rácz
Sándor néhány évvel ezelőtt megjelent Romungro-Magyar szótára illetve Mészáros György
pár évvel korábban kiadott “A szinto dialektus nyelvtana” c. könyve.

A mai magyarországi cigány anyanyelvű csoport másik nagy ága az előbb említett Kárpáti
csoport mellett az oláh cigány csoport (egyes helyeken kolompároknak hívják őket), akik
eredeti, Indiából hozott nyelvjárásukat használják, melyet évszázadokon át megőriztek
vándorlásuk folyamán. A foglalkozás szerinti törzsi elkülönülés alapján kisebb eltéréseket
találunk, egymást azonban megértik az indiai alap-törzsanyag alapján. A hazánkban élő,
mintegy 20 % arányt kitevő oláh csoport törzsi ill. nyelvjárási tagozódásából felsorolunk
néhányat: lovara (lókereskedő), colara (szőnyegkereskedő), cerhara (sátoros), masara (halász),
fodozovo (kovácsok), romano rom (rézműves), kherara (házaló), csurara (késes), drizara
(üstfoltozó) stb. Bár valamennyi nyelvjárás egyaránt fontos, hisz a beszélők anyanyelvéről
van szó, mégis külön kiemelnénk a lova nyelvjárást (a lové = pénz szóból), mely minden
valószínűséggel a magyarországi romák irodalmi nyelvévé alakul, hisz ezen a nyelven jelent
meg. pl. Choli Daróczi József bibliafordítása, fordította le Nagy Gusztáv Az ember
tragédiáját, jelentetik meg írásaikat mai roma költők, regényírók. Persze mindennek is
történeti előzményei vannak. A Habsburg dinasztia egyik lelkes, a romák iránt empátiával
rendelkező tagja, József főherceg a múlt században alcsuti kastélyában iskolát létesített cigány
gyermekek számára. Igaz, a kezdeményezés nem volt hosszú életű, nem a romák, hanem a
környék lakosságának előítéletes magatartása miatt, mégis fontos volt a romák
nyelvfejlesztése tekintetében a főhercegnek az a lépése, mellyel belefogott az oláh (ezen belül
lovar dialektus) nyelvtanának és szótárának megírásába. Ennek teljes szövege a Pallas
Nagylexikonban olvasható. Ezen alap lerakása után kezdtek bele egyre többen a lovar
dialektus nyelvtana leírásába, illetve szótárának összeállításába (Choli Daróczi József,
Vekerdi József, Karsai Ervin, Hutterer Miklós, Mészáros György). Napjainkban fokozatosan
látnak napvilágot cigány nyelvtanok, társalgási könyvek, iskolai kézikönyvek, stb.
Remélhetőleg a felsőoktatásban is meggyökeresedik az a szemlélet, hogy a leendő óvónők,
tanítók, tanárok számára nélkülözhetetlenek a romológiai alapismeretek, ezen belül a
nyelvismeret is. Örvendetes, hogy napjainkban már állami nyelvvizsgát is lehet tenni lovár
nyelvből.

A harmadik nagy csoport, amely hazánkban letelepedett a magukat beás cigányoknak nevező
populáció. Ők a múlt század végén illetve a XX. század első évtizedeiben telepedtek át
hozzánk Erdélyből és a Havasalföld vidékéről. Indiából hozott nyelvüket elvesztették
Romániában és magukkal hozták a múlt századból eredő, a román nyelvújítás előtti
nyelvállapotot. A tudományos szaknyelv éppen ezért román cigányoknak nevezi őket.
Áttelepedés előtti sorsuk rendkívül keserves volt, hisz még a múlt században is
rabszolgaéletre kényszerítették őket. A köztudatban teknővájó cigányoknak is nevezik őket,
mivel erdőben élve famegmunkálással foglalkoztak: teknőt, fakanalat és más használati
eszközöket készítettek, földbevájt kunyhókban, putrikban éltek. Később beköltöztek a falvak
peremére, ahol külön az un. cigánysoron éltek. Sorsukról és életvitelükről Orsós Jakab kitűnő
írónk számol be több novelláskötetében. Létszámuk ma kb. 8-9%-át teszi az összroma
populációnak hazánkban.

Amint érzékelhettük a romák nyelvi tagozódását, éppen úgy réteghelyzetüket tekintve is

tagozódnak: a magasan kvalifikált muzsikus rétegtől kezdve a még telepi viszonyok között
élő putrilakó roma családok életviteléig széles skálát találunk. Az 1944-es német, majd az
1945-ös szovjet megszállást követően az iskoláztatás igen-igen labilis volt a romáknál. Az
1893-as nagy cigány összeírás szomorú analfabétizmus képén alig tapasztalható változás a
harmincas-negyvenes években.

Közben történt valami itt Európában, mely brutalitásnak a romák nagy része is áldoztául esett.
A náci ideológia alapján nemcsak a zsidókat, hanem a romákat is pusztulásra ítélte a
hitlerizmus. Tették ezt annak ellenére, hogy a roma népcsoport éppen úgy az árja fajhoz
tartozik, mint Európa sok népe, köztük a németek is. (A roma nyelvjárások valamennyije
éppen úgy az indoeurópai nyelvcsaládhoz tartozik, mint a többi sok európai nyelv: pl. orosz,
német, francia, angol, stb.) Mindezek ellenére megsemmisítésre ítélték őket a nácik. Európa
szerte félmillió roma esett áldozatául a bestiális tettnek. A nácik szörnyű stratégiájának
hullámai Magyarországra is kiterjedtek. Egyelőre még viszonylag keveset tudunk a
Magyarországról elhurcolt romák sorsáról. Remélhető azonban, hogy megindult kutatások
erre is fényt derítenek. A koncentrációs táborok adataiból következtetni lehet arra, hogy l944
július vége és l945 márciusa között mintegy 25-30 000 romát deportáltak hazánkból. E
deportálások előkészítéséről, ideológiai megalapozásáról azonban már a negyvenes évek
elejétől folytak akciók Magyarországon is. Gesztelyi Nagy László, a Tisza-Duna közi
mezőgazdasági kamara igazgatója már l928-ban – tehát Hitler uralomra jutása előtt –
foglalkozott a cigány ügy úgymond “rendezésével”. Vassányi István szolgabíró l936-ban a
Magyar Közgazdaságban kéri a belügyminisztert egy un. “cigány-kódex” kiadására. A
gödöllői járás akkori főbírája, Vitéz Endre László l937-ben sürgeti az “oláh cigány-ügy”
rendezését. Az 1940. évi országgyűlés egyikén aztán nyíltan színre lép Gesztelyi Nagy
fasiszta elképzelése, amikor a következőket mondja: ”…az ilyen emberi érzést nélkülöző,
állatiasságig lealacsonyodva élő, minden, még a legnagyobb és legelvetemültebb büntettek
végrehajtására is képes, tunya, dologtalan, buja, életkörülményeihez konokul ragaszkodó,
számottevő népréteg egyéni átalakításához, átformálásához kímélet nélkül olyan szigorú
eszközökhöz kell fordulnia, amely a szív szavára nem hallgat, a legradikálisabb eszközöktől
sem riad vissza”.
Gesztelyi Nagy azután valóban nem válogat az eszközökben. Elgondolásai között szerepel
többek között a cigányok koncentrációs munkatáborokba szállítása, internálása, ahol őket
munkára kívánja kényszeríteni, továbbá szaporodásukat megakadályozni. Külön cigány
törvényt követel, melynek paragrafusai csak a cigányokra lennének alkalmazhatók. Megemlíti
többek közt a botbüntetést, sőt a kasztrálást is.

Az orvos Szentkirályi is hasonló megoldásokat javasol, aki szerint a “cigány kérdés csak úgy
oldható meg, ha minden cigányt kitelepítünk az országból, vagy ha az egész cigányságot egy
vagy több internáló táborba helyezzük el”. Majd így folytatja: ”A kitelepítésre a háború
végéig gondolni sem lehet, a cigányok internálása azonban lehetséges volna.”

A szovjet hadsereg megszálló hadjáratai következtében a “radikálisok” álmai csak részben

valósultak meg, hiszen csupán a Dunántúlon maradt már idejük a náci hóhéroknak a romák
egy részének likvidálására. A német hadsereg által még megszállva tartott Nyugat-
Dunántúlon garázdálkodtak a nácik és nyilas csatlósaik a háború közvetlen befejezése előtt,
l945 tavaszán.

Egyik példaként megemlítem a Szombathely térségében elhelyezkedő Ondód (ma Torony)

községet, ahonnan közvetlen a háború vége előtt 25 roma férfit vittek el a nyilasok. Írásos
nyom alapján nem tudjuk, hogyan, milyen alapon válogatták a férfiakat a községben. Először
a községi iskolában gyűjtötték össze a csoportot. (Ma ennek az épületnek a falán emléktábla
hirdeti az elhurcoltak emléklét.) Az est beálltával csendőri kísérettel gyalog tették meg az utat
a szombathelyi teherpályaudvarig, ahol bevagonírozták őket. A szemtanuk szerint egy teljes
szerelvényt megtöltöttek a megye területéről begyűjtött “megbízhatatlanok”. A vonat a
komáromi Csillag várba vitte szomorú sorsú utasait. Itt már több százan voltak. Származásuk,
vallásuk, politikai meggyőződésük különböző volt, csupán sorsukat pecsételte meg egy
embertelen eszme.

A komáromi várban két hétig magyar katonák őrizték őket. Később tábori csendőrök, majd
németek vették át őket. Az őrizettekkel való bánásmód egyre brutálisabb lett. November vége
felé történt meg végleges elszállításuk. Egy-egy vagonba annyi embert tuszkoltak, amennyi
belefért. Indulás előtt feladták az ivóvizet, az élelmet, aztán rájuk zárták az ajtót. A
bentlevőknek fogalmuk sem volt arról, vajon merre járnak, ugyanis nappal holtvágányon állt a
szerelvény, csak éjjel szállították őket. Amikor az egyik túlélővel készített interjú során a
kérdező (Dr. Schermann Vera) az utazás körülményeiről érdeklődik, kiderül, hogy az éhezést,
állva alvást még csak ki lehetett valahogyan bírni, a szomjúság azonban sok szenvedést
okozott. A betegek, a gyengébb szervezetűek nem bírták, életük már a marhavagonban
befejeződött. A holtak a vagonban együtt utaztak tovább élő társaikkal.

Az ondódi cigány csoport végállomása Dachau volt. Itt eddigi emberi lényük megszűnt,
személytelenné váltak, nevük helyett egységesen a “KL” (Koncentrációs Tábor) jelzést
kapták. Személyiségük az SS szemében azonosítási számmá zsugorodott. A “billog”
vászonkabátjuk mellső oldalának bal részén volt. A cigányok piros háromszöggel voltak
megbélyegezve. A hajnali sorakozón – ami órákig tartott – az SS-ek ügyeltek a formaságra. A
százezres nagyságrendű azonosítási számot németül olvasták, melyre a szám tulajdonosának
jelentkeznie kellett. Sok büntetést vont maga után ez is, hisz a németül nem tudó magyar
cigányok nehezen jegyezték meg a szám német jelentését. Ezért aztán hosszú órákig tartott a
sorakozó, a “névsorolvasás” hóban, fagyban az udvaron. Fűtetlen faházakban laktak, deszkán
feküdtek, takarójuk kopott pokróc vagy felsőkabát volt.
Élelmezésük is magán hordta a “híres” német precizitást. Szabályosan ismétlődött az étrend,
amely sem mennyiségben, sem minőségben nem felelt meg az emberi táplálék fogalmának.
Az első időben még 12 ember napi adagja volt az egy darab téglakenyér, később már húsznak
adták ugyanezt az adagot. A főzeléket a vízben megfőtt takarmányrépa jelentette.

Ebből az életmódból egyenesen következett az elhalálozások növekedése. A lágerlakók között

pusztítottak a különböző fertőző betegségek, főleg az alultápláltság miatt. Ehhez társult a lelki
betegség is: sokan, tudattalan állapotban, a magasfeszültségi árammal töltött kerítéshez
rohantak, s a fellobbanó elektromos áram oltotta ki életüket. A túlélő szemtanú mondta el,
hogy az egyik ondódi roma (itthon zenész volt) felbomlott lélekkel hegedült, amíg fizikuma
bírta, míg be nem állt a szenvedéseit megszüntető halál.

E szomorú emlékek felidézője elmondta, mennyi verést kellett elszenvednie azért, mert
összelopott minden ehető hulladékot. Valószínűleg ennek köszönheti életben maradását.
Huszonnégy társa nem bírta ki a szenvedéseket.

A dachaui koncentrációs tábor azon egységében, ahol riportalanyunk is élt, napirenden voltak
a különböző orvosi kísérletek. E kísérletek céljáról csak hazatérése után szerzett tudomást. A
magas légkörű repülésnek az emberi szervezetre gyakorolt hatását tanulmányozták.
Riportalanyunkon hét alkalommal végezték el a kísérletet. A kísérletnek két variációja volt:

1. Természetes módszer. Ekkor a meztelenre vetkőztetett embert addig tartották a téli fagyos
hidegben, míg az a “kívánt” állapotba nem került. Sokan – tudatuk utolsó maradékával – a
drótkerítés szenvedést megszüntető elektromos áramába menekültek.

2. Mesterséges módszer. Ilyenkor a “kísérleti alanyt” egy erre a célra létesített helységbe
vitték, ahol cementkádak sorakoztak. Ezekbe a kádakba parancsolták az embereket s a rájuk
engedett vízzel hűtötték testüket a szükséges mértékig.

Mindezt követte az újraélesztés. Sokuknál nem volt többé ébredés. Az újraélesztésnek is

sajátos módjai voltak. Megjegyzendő – mondja a visszatért riportalany – hogy a hazatért
romáknál, akinek utóda született, megtalálható valamilyen fogyaték. Legtöbbjük süketnéma
vagy szerencsésebb esetben beszéd- és halláskárosult. (Őneki is két süketnéma fia van!) Így
szenvedtek ártatlanul még az utódok is a nácik által végzett “kísérletek” miatt. Sőt nemcsak az
első generációnál, hanem az unokáknál is kimutathatók a kísérletek nyomai, káros hatásaik.

Talán kicsit hosszabban időztünk a magyarországi Roma Holocaust áldozatainak

történéseinél, de úgy gondoljuk, a sokszor még ma is előítéletes megnyilvánulások indokolják
a történelem e sötét lapjainak újraolvasását is.

Az első hivatalos intézkedés a roma népességet érintően az l96l-es állami és párthatározatban

jelentkezett. Ez és a követő határozatok is az évek során rétegspecifikusan kezelte csupán a
romák helyzetét, megfeledkezve vagy inkább talán elhallgatva az etnikumspecifikus oldalt.
Mindez azt jelentette, hogy a szociális mezőben igen sok pozitív intézkedés történt (telepek
felszámolása, lakásépítés, szociális intézkedések, iskoláztatás, analfabetizmus megszüntetése,
stb.). Az identitástudat fejlesztése, a roma kultúra megőrzése, ápolása, fejlesztése azonban a
háttérben maradt vagy csak másodlagos szerepet kapott. Tulajdonképpen csak a hetvenes
évek végén kezdett éledni az a szemlélet, hogy önazonosság-tudat nélkül nincs
személyiségfejlődés. Elsősorban a roma értelmiségiek voltak e gondolat zászlóvivői, akik
alkotásaikkal6 irodalom, képzőművészet, zene, tánc, nyelvészeti kutatások, néprajzi
gyűjtőmunka) egyre inkább sürgették a szemléletváltást. Ennek kiteljesedése csak a
rendszerváltással kezdődött meg. A folyamat jelenleg is tart, melynek során különös
hangsúlyt kap a roma fiatalok iskoláztatási programja. Társadalmi felemelkedés csak
magasabb szintű képzettséggel érhető el. A hazánkban is jelentkező vadkapitalizmus
túlkapásai következtében a munkanélküliség tovább fokozódott a roma lakosság körében.
Ráadásul a meglévő előítéletek fokozzák a romák kirekesztettségét. A ma történéseivel
azonban majd a jövő történetírói foglalkoznak.

Történeti áttekintésünkhöz feltétlen hozzá tartozik, hogy néhány gondolatot adjunk a hazánk
területén kívül élő roma csoportokról is. Európát tekintve szinte minden államban élnek
romák. Nyelvjárásaik és réteghelyzetüket, életviszonyaikat tekintve is differenciáltak. A
második világháborút követően például az NDK-ban mindössze kétezer körül mozgott a
létszámuk, ugyanakkor az NSZK-ban nyolcvanezren éltek. Az áttelepülés magyarázata
gazdasági okokra vezethető vissza: míg keleten kényszerű letelepedésre kényszerítették őket,
addig nyugaton tovább folytathatták vándorló életvitelüket, a szabad kereskedelmet. Nyugat-
Európa országutjait járva ma is szinte mindenütt találkozhatunk gépkocsik által vontatott
lakókocsikkal, melyben romák laknak. Míg Németországban, Olaszországban a szintó csoport
jelentős, addig Franciaországban a khelderas és manus csoportokat találjuk. Fő életforma a
vándorlás, de persze letelepedett csoportokat is találunk. A lókupeckedést felváltotta a
motorizált kereskedelem. A vándorló csoportok főleg autó roncstelepek mellett állnak meg
időszakosan, hogy a még használható alkatrészeket kiszereljék az eldobott gépkocsikból és
továbbadják a kereskedelemben. A franciák szisztematikusan kialakítják az un. “terraine”-
eket ahol hosszabb időre tartózkodhat egy-egy roma család. Ezek a mi kempingjeinkhez
hasonlóan kiépített területek anyagi és szellemi infrastruktúrával. Minimális napi befizetésért
kap a család a lakókocsihoz áramot, kábeltelevíziós csatlakozást, vizet, stb. A szellemi
segítséget az itt felállított panel óvodák és iskolák jelentik, ahol rendszeres nevelésben-
oktatásban részesülnek a fiatalok. Az iskolába járás fő motivációja a gépkocsivezetéshez
szükséges jogosítvány megkapása, melynek előfeltétele az iskola elvégzése. Mély
hivatástudattal rendelkező lelkes pedagógusok segítik ebben a családokat. Teljesen egyénre
szabott differenciált oktatás folyik. Minden fiatalnak leckekönyve van, ahol az előző
letelepedési helyen beírt anyagrészekkel folytatják az új telephelyen a tanítók, tanárok a
tananyagot. E mozgó telephelyeken az egészségügyi viszonyok is kifogástalanok. A
nagyméretű lakókocsik berendezése modern, több helységből áll, a tanulásra is jut hely a
gyermekeknek. Lelki gondozásban is részesülhetnek azok, akiknek erre igénye van.
Elkötelezett papok, szerzetesnők ugyancsak lakókocsikkal járják az országot, be-be térve egy-
egy roma közösséghez, ahol istentiszteleteket is tartanak. Céljuk azonban nem a mindenáron
való térítés, hanem a jobb, sikeresebb élet kínálata. Ne higgyük azonban, hogy például
Franciaországban nincs diszkrimináció – mindezek ellenére – a romákkal szemben. Az előbb
említett speciális terraine-k bejáratánál nincsenek tiltó feliratok, ha azonban egy megszokott
útszéli kempingben szeretne a cigány család megállni néhány napra, ezt sajnálatosan nem
teheti. Itt előttük van a figyelmeztető tábla: “Pour les tsiganes interdit!”, azaz: Cigányok
számára tilos a bemenet!

Érdekes, hogy a hideg éghajlat ellenére már a XX. század elején Skandináviába is eljutottak a
romák. Ezekben az államokban rendkívül korszerű kisebbségpolitikát folytatnak, így akik ide
kerültek, jól érzik magukat. A többségi nyelv elsajátítása mellett például a saját anyanyelvi
oktatásban is részesülnek a gyerekek az iskolákban. Anyanyelvi tankönyvek, újságok,
szépirodalmi művek, stb. állnak rendelkezésükre. Persze a roma populáció létszáma is jóval
alul marad a kelet-európai országok roma lakosságának. Így pl. Finnországban mindössze 8
000 körüli a romák létszáma.
A háborús éveket követően kisebb csoportok a tengeren túlra is átjutottak. Dél-Amerikában,
Brazíliában és Argentínában találhatók kis létszámban. Az Amerikai Egyesült Államokban is
élnek szétszóródva (a texasi egyetem általános nyelvészeti tanszékét pl. egy magyar
származású roma professzor vezeti). Újabban sokan vándorolnak ki Kanadába. Ez azonban
már ismét az új kor történéseihez tartozik.

Fenti néhány gondolatunkban dióhéjban szaladtunk át a romák történetén. A romák, akik

évszázadokon át kivetettek és elutasítottak voltak a társadalom különböző rétegei részéről, ma
elismert transznacionális kisebbséget alkotnak, akiket tisztelnek Európában, akik békés életet
élnek és univerzális testvériséget hirdetnek. A romák olyan életutat, életstílust képviselnek a
beköszöntő harmadik évezred civilizációja számára, amelyben az ember felfedezve önmagát,
mély belső dimenziókban el tud szakadni az abszolút mértékben térbezárt biztonságtól, hogy
új kulturális, szociális és politikai teret nyisson, ahol a különböző identitások minden ember
és minden népcsoport között szembesülnek és megértik egymást a szolidáris találkozások
különbözőségeivel.

Vissza