Fordította: H.

Kovács Mária

Agave könyvek
2008

2
3
Első fejezet

Korán reggel elindultam a Chancery Lane-en

lévő házamból egy megbeszélésre a
Guildhallba; én képviseltem a városi tanácsot
egy perben, ennek kérdéseit kellett
tisztáznunk. Jóllehet dolgom végeztével egy
sokkal súlyosabb ügy várt, aminek terhe
ránehezedett az elmémre, mégis képes voltam
egy kis örömöt lelni az enyhe reggeli
levegőben, miközben végiglovagoltam a Fleet
Streeten. Az időjárás nagyon forró volt május
végéhez képest, a nap már izzó gömbként
vibrált a tiszta kék égen, én is csak egy könnyű
zekét viseltem a fekete ügyvédi talárom alatt.
Öreg lovam, Chancery lassú poroszkálása, és a
zöld lombozatú fák látványa az
ügyvédkedéstől való visszavonulási
szándékomra, és egyben a visszataszító
londoni zsúfoltság magam mögött hagyására
terelték a gondolataimat. Két év múlva
betöltöm a negyvenet, ami az öregség kezdete.
Ha elég jól megy az üzlet, akkor talán
abbahagyhatom. Áthaladtam az ősi királyok,
Góg és Magóg szobraival ékesített Fleet

4
Bridge-en. Előttem felderengett a City
városfala, és felkészítettem magam London
bűzére és lármájára.
A Guildhallban Hollyes polgármesterrel és a
városi tanács jogászával találkoztam. A tanács
a szomszédjogi rendelet alapján eljárást
indított a megszüntetett monostorokat – az
utolsót 1540 tavaszán zárták be – felvásárló,
pénzéhes ingatlanspekulánsok egyike ellen. Ez
a nevezett spekuláns szégyenszemre egyik
Lincoln's Inn-beli ügyvédtársam, egy
Bealknap nevű, kétszínű és pénz-sóvár
gazember volt. Miután rátette a kezét egy kis
londoni rendházra, ahelyett, hogy lerombolta
volna a templomot, visszataszító, rendezetlen
bérlakásokat alakított ki benne. A bérlőinek
kiásatott ugyan egy közösségi pöcegödröt, de
ez kontármunkának bizonyult, és a városi
tanács tulajdonában álló szomszédos házak
bérlői erősen szenvedtek a pincéikbe
beszivárgó szenny miatt.
A tanács rendelete arra utasította Bealknapet,
hogy tegye meg a megfelelő intézkedéseket,
de ez a gazember tévedésre hivatkozó
fellebbezéssel élt a királyi ítélőszéken, azt

5
állítva, hogy a rendház az eredeti alapítólevél
alapján nem tartozik a City joghatósága alá, és
ezért őt sem kötelezhetik semminek az
elvégzésére. Az ügy bírósági tárgyalása egy
héten belül volt esedékes. A polgármestert
megnyugtattam, hogy Bealknap esélyei igen
csekélyek, és csak egyike azoknak az ügyvédi
körökben jól ismert, dühítő gazembereknek,
akik perverz örömöt lelnek abban, hogy időt és
pénzt költsenek bizonytalan kimenetelű
ügyekre, ahelyett, hogy civilizált emberekhez
méltóan elismernék a vereségüket, és
jóvátennék a hibájukat.

Azt terveztem, hogy ugyanazon az úton térek

haza, amelyiken jöttem, a Cheapside
érintésével, de amikor elértem a Lad Lane és a
Wood Street kereszteződését, ez utóbbi utcát
egy felborult szekér torlaszolta el, amit a St.
Bartholomew perjelség bontásából származó
ólomdarabokkal és tetőcserepekkel raktak
meg. Az utat teljesen elborították a
szétszóródott mohás cserepek. A nagy szekeret

6
két megtermett igásló húzta, és bár az egyiket
a hajtó már kiszabadította, a másik még
tehetetlenül hevert az oldalán, a szekérrúd
alatt. Óriási patái vadul rúgkapáltak,
összetörve a cserepeket és hatalmas porfelhőt
kavarva, miközben rémülten nyerített, és a
tekintetét ide-oda kapkodta az összegyűlt
tömegen. Hallottam, amint valaki azt mondja,
hogy még több szekér torlódott fel, majdnem a
Cripplegate-ig.
Nem ez volt mostanában az első ilyen jelenet a
Cityben. Mindenhonnan kövek csattanása
hallatszott, ahogy a régi épületeket
lebontották; olyan sok terület vált szabaddá
még a túlzsúfolt Londonban is, hogy az
udvaroncok és más, zsákmányra éhes, kapzsi
emberek, akiknek a kezébe hullottak, alig
tudták ezeket ilyen mennyiségben kezelni.
Megfordítottam Chanceryt, és keresztülvágtam
a Cheapside-ra vezető keskeny mellékutcák
útvesztőjén, amelyek épphogy elég szélesek
voltak egy ló és lovasa számára a házak
kinyúló ereszcsatornái alatt. Bár még korán
volt, a műhelyek már kinyitottak, és emberek
zsúfolódtak az utcákon, lelassítva az utamat.

7
Iparoslegények, utcai árusok, és hatalmas, kúp
alakú kosaraik alatt görnyedő vízhordók
mellett haladtam el. Utóbbiak jó üzletet
csináltak manapság, mert az elmúlt egy
hónapban alig esett az eső, a vizeshordók
pedig kiürültek. Ismét eszembe jutott az
előttem álló találkozó, ami aggodalommal
töltött el, és amelyről most még el is fogok
késni.
A forró időjárástól felerősödött, csatornából
felszálló büdös szagok facsarták az orromat,
majd hangosan káromkodtam, amint egy földet
turkáló malac, orrára ragadt,
meghatározhatatlan szeméttel visítva átrohant
Chancery előtt, megugrasztva ezzel a lovat.
Néhány kék zekés, a későig elnyúlt tivornyától
felpuffadt arcú gyakornok fordult meg a
szitkozódásomra, és egyikőjük, egy tömzsi,
durva vonású fickó, szemtelen grimaszt vetett
felém. Összepréselt ajkakkal ösztökéltem
továbbhaladásra Chanceryt. Láttam magam az
inas szemével: egy sápadt képű, púpos ügyvéd
fekete talárban és sapkában, akinek oldalán
tolltartó és egy tőr lógott kard helyett.

8
Megkönnyebbülést éreztem, amikor a
Cheapside széles, kikövezett útjára értem. A
Cheap Market standjai körül hömpölygött a
tömeg; élénk színű vászontetőik alatt az árusok
„mit tetszik?” kiáltásokkal szólították meg az
embereket, vagy fehér főkötős
háziasszonyokkal alkudoztak. Egy tehetősebb
hölgyet fegyveres szolgák kísértek, arcát teljes
egészében maszk takarta, hogy fehér bőrét
megóvja a naptól.
A Szent Pál hatalmas tömbje mellett elhaladva
egy röpiratárus hangos kiabálását hallottam.
Foltos, fekete zekét viselő vékony fickó volt,
karja alatt papírköteggel, s a tömegnek
kiáltozott: – A walbrooki gyerekgyilkost a
Newgate-be vitték! Megtorpantam, és
lehajolva odavetettem neki egy negyed-
pennyst. Megnyalta ujját, leválasztott egy
lapot és átadta, majd folytatta rikoltozását: –
Az év legszörnyűbb bűntette!
A Szent Pál épületének árnyékában
megtorpantam, hogy elolvassam az iratot. A
katedrális környéke szokás szerint tele volt
koldussal; sovány, lerongyolódott gyerekek és
felnőttek támaszkodtak a falaknál, az

9
adományok reményében felfedve keléseiket és
torzulásaikat. Elfordítottam szemem a
könyörgő tekintetektől, és a papírra meredtem.
Egy női arc fametszete alatt – bárki lehetett
volna, csak egy rendezetlen hajú, vázlatos
arcot mutatott – a következőt olvashattam:

Szörnyű bűntett Walbrookban;

Féltékeny unokatestvére ölte meg a gyermeket

Május 16-án, szombati napon este a walbrooki

Sir Edwin Wentworth, a selyemkereskedők
céhe tagjának tisztes házában egyetlen fiát,
egy tizenkét éves gyermeket a kerti kút aljában
törött nyakkal találták. Sir Edwin csinos
lányai, egy tizenöt és egy tizenhat éves leány,
elmondták, miként támadt a fiúra és lökte őt a
mély kútba unokatestvérük, Elizabeth
Wentworth, egy árva, akit apja halálakor Sir
Edwin irgalmasságból befogadott házába. A
lányt a Newgate-be vitték, ahol május 29-én
áll a bíróság elé. Nem vall bűnösségének
kérdésében, ezért valószínűleg prés alá teszik,
vagy ha vall és bűnösnek találják, a következő
akasztási napon a Tyburnbe kerül.

10
Az írást rossz minőségben, silány papírra
nyomtatták, tintafoltokat hagyott az ujjaimon,
amikor a zsebembe gyűrtem, és ráfordultam a
Paternoster Row-ra. Az ügy tehát
nyilvánosságra került, egy újabb félpennys
szenzációként. Ártatlan vagy bűnös, hogy'
kaphatna ezek után a lány tisztességes
tárgyalást egy londoni esküdtszéktől? A
nyomtatás elterjedése elhozta számunkra az
angol nyelvű Bibliát, amelyből előző évben
minden templomba rendeltek egyet, de
egyúttal az ilyen röpiratokat is, a
zugnyomdászoknak pénzt, a hóhérnak pedig
munkát biztosítva. Ahogy a régi nagy öregek
is tanították, nincs semmi dolog e világon,
bármilyen nemes is legyen, amely ne lenne
kitéve a korrupciónak.

Majdnem dél volt, mire Chancery hátán a

házam elé értem. A nap a zeniten járt, a
sapkám szalagjának kioldása után az állam
alatt izzadságcsík maradt. Éppen leszálltam a

11
nyeregből, amikor házvezetőnőm, Joan jelent
meg az ajtóban, kerek képén aggódó
arckifejezéssel.
– Itt van – suttogta, maga mögé pislogva. –
Annak a lánynak a nagybátyja…
– Tudom. – Biztosan Joseph is átlovagolt
Londonon, talán már a röpiratot is látta. –
Milyen a hangulata?
– Komor. A fogadószobában van. Adtam neki
egy kis pohár sört.
– Köszönöm. – Átnyújtottam a kantárt az
odaszaladó Simonnak, a pálcikavékony, szőke
hajú kölyöknek, akit Joan nemrég vett fel,
hogy segítsen neki a ház körüli munkákban.
Chancery még nem szokott hozzá, tapodta a
kavicságyat, és majdnem rálépett a fiú egyik
meztelen lábfejére. Simon megnyugtatta pár
szóval, majd sietve meghajolt felém, és
elvezette a lovat az istállóhoz.
– A gyereknek cipő kell – jegyeztem meg.
– Nem akarja hordani, uram – rázta meg Joan
a fejét. – Azt mondja, dörzsöli a lábát. Szóltam
már neki, hogy egy úriember házában cipőt
kell viselnie.

12
– Mondd meg neki, hogy ha egy hétig hordja,
kap egy hatpennyst. – Mély lélegzetet vettem.
– Most pedig megyek Josephhez.

Joseph Wentworth zömök, pirospozsgás arcú,

az ötvenes évei elején járó férfi volt.
Kényelmetlenül feszengett jellegtelen, barna
zekéjében. Valószínűleg a legjobb ruhája volt,
de gyapjúból készült, ami túl meleg volt ehhez
az időjáráshoz, és Joseph erősen verejtékezett.
Annak látszott, ami valójában is volt: egy
essexi földbirtokos, aki maga is dolgozott
kevéske sovány földjén. Két öccse Londonban
próbált szerencsét, de Joseph a birtokon
maradt. Először két évvel ezelőtt védtem az
érdekeit, amikor egy nagy földbirtokos
követelést támasztott a földjére, amelyen
birkákat akart tartani. Megkedveltem Josephet,
és a szívem majdnem megszakadt, amikor
néhány nappal azelőtt megkaptam a levelét.
Hajlottam rá, hogy őszintén válaszoljak neki,
és közöljem vele a kételyemet, hogy nemigen

13
tudnék neki segíteni, de sorai kétségbeesésről
tanúskodtak.
Amikor meglátott arca felragyogott, odasietett
hozzám, és megrázta a kezemet.
– Shardlake úr! Jó napot, jó napot! Megkaptad
a levelemet?
– Igen. Londonban szálltál meg?
– Egy fogadóban, lent, Queenhithe mellett –
felelte. – A fivérem megtiltotta, hogy
betegyem a lábam a házába, mert pártját
fogtam unokahúgunknak. – Mogyoróbarna
szeme kétségbeesetten nézett rám. – Segítened
kell nekem, uram, kérlek. Segítened kell
Elizabethnek.
Úgy döntöttem, hogy nincs értelme tovább
kerülgetni a forró kását. Kivettem a röpiratot a
zsebemből, és átnyújtottam neki.
– Ezt láttad már, Joseph?
– Igen. – Beletúrt göndör, fekete hajába. –
Szabad nekik ilyeneket írni? Nem számít
ártatlannak mindaddig, amíg nem bizonyítják a
bűnösségét?
– Ezt mondja a jog, de a gyakorlatban ez nem
sokat segít.

14
Kivett egy finoman hímzett zsebkendőt a
zsebéből, és megtörölte izzadt szemöldökét.
– Reggel meglátogattam a Newgate-ben
Elizabethet – sóhajtotta. – Az irgalmas Istenre,
micsoda szörnyű hely. De még mindig nem
beszél. – Végigsimított kövérkés, rosszul
borotvált arcán. – Miért nem szólal meg,
miért? Ez az egyetlen reménye arra, hogy
megmentse magát. – Könyörgő tekintettel rám
nézett, mintha én tudnám a választ.
Felemeltem a kezem.
– Gyere, Joseph, ülj le. Kezdjük az elején.
Csak arról tudok, amiről a leveledben
tájékoztattál, s az csak kicsivel több, mint ami
ebben az ostoba pamfletben áll.
Leült egy székre, bocsánatkérő tekintetet vetett
rám.
– Sajnálom, nincs nagy gyakorlatom az
írásban.
– Nos, a két testvéred közül egyik annak a
fiúnak az apja, aki meghalt, igaz? A másik
pedig Elizabeth édesapja volt?
Joseph bólintott, láthatóan megpróbálta
összeszedni magát.

15
– Peter fivérem volt Elizabeth apja, aki még
fiatal fiúként Londonba jött, és kelmefestő
inasnak állt. Meglehetősen jól végezte a
dolgát, de a francia hajózár óta… hát, a
kereskedelem nagyon visszaesett az elmúlt
években.
Bólintottam. Amióta Anglia szakított
Rómával, a franciák megtiltották a ruhafestő
mesterséghez alapvető timsó exportját. Azt
mondják, hogy még maga a király is csak
fekete térdnadrágot visel most.
– Peter felesége két évvel ezelőtt meghalt –
folytatta Joseph. – Amikor a vérhas elvitte az
öcsémet a múlt ősszel, alig maradt utána
annyi, amennyi a temetés költségeit fedezte;
Elizabethnek semmi nem jutott.
– Ő volt az egyetlen gyermekük?
– Igen. Ő velem akart jönni, hogy nálam éljen,
de én úgy gondoltam, hogy sokkal jobb dolga
lenne Edwinnél. Hiszen én sohasem nősültem
meg. És Edwinnek van pénze meg lovagi
címe. – Keserűség csengett ki a hangjából.
– És ő az a kereskedő, akit a pamflet említ?
Joseph bólintott.

16
– Edwinnek jó érzéke van az üzlethez. Amikor
még fiatal fiúként követte Petert Londonba,
egyenesen a ruhakereskedelembe vetette bele
magát. Tudta, hogy lehet a legnagyobb hasznot
szerezni, s most egy szép háza van
Walbrookban. Igazság szerint Edwin magától
felajánlotta, hogy befogadja Elizabethet. Már a
házába vette anyánkat is, aki akkor költözött el
a birtokról, amikor tíz évvel ezelőtt a himlő
miatt elvesztette a szeme világát. Mindig
Edwin volt a kedvenc fia. – Fanyar mosollyal
nézett fel rám. – Amióta Edwin felesége
meghalt öt évvel ezelőtt, anyánk vaskézzel
irányítja a háztartását, noha hetvennégy éves
és vak. – Egyik kezében a zsebkendőt
gyűrögette, a hímzés már szakadozni kezdett.
– Tehát Edwin is özvegy?
– Igen. Három gyereke van. Sabine, Avice
és… és Ralph.
– A röpirat szerint a lányok tizenévesek,
idősebbek, mint a fiú.
Joseph bólintott.
– Igen. Csinosak, szőkék, és finom bőrűek,
mint az anyjuk. – Szomorúan elmosolyodott. –
Mindig csak a divatról és a selyemkereskedők

17
céhénél rendezett bálokon megismert
fiatalemberekről beszéltek, kedves, lányos
dolgokról. Legalábbis a múlt hétig.
– És a fiú? Ralph? Ő milyen volt?
Joseph megint a zsebkendőjét gyűrögette.
– Ő volt az apja szeme fénye. Edwin mindig
akart egy fiút, aki majd átveheti tőle az üzletet.
A feleségének, Marynek három fia is született
Sabine előtt, de mindegyik meghalt még
csecsemőkorában. Aztán jött a két lány, majd
végre egy fiú, aki végre életben maradt. Sok
gondja volt vele szegény Edwinnek. Talán túl
keveset használta a pálcát… – elharapta a
mondatot.
– Miért mondod ezt?
– Hát, Ralph egy rosszcsont gyerek volt.
Mindig ravaszkodott valamit. Szegény anyja
sosem tudta féken tartani. – Joseph beharapta a
száját. – Mégis, olyan boldogan tudott nevetni.
Tavaly hoztam neki egy sakk-készletet,
nagyon szerette, hamar kitanulta a játékot, és
meg is vert benne. – Szomorú mosolyában
megéreztem Joseph magányosságát, amit a
családjával való szakítás jelentene. Nem volt
ez könnyű neki.

18
– Honnan értesültél Ralph haláláról? –
kérdeztem csendesen.
– Edwin írt egy levelet, gyors futárral küldte a
történtek másnapján. Megkért, hogy jöjjek
Londonba, és legyek mellette a vizsgálat alatt.
Meg kellett néznie Ralph holttestét, és nem
volt rá képes egyedül.
– Tehát úgy egy héttel ezelőtt jöttél
Londonba?
– Igen. Elmentem vele az azonosításra.
Szörnyű dolog volt. Szegény Ralph ott feküdt
azon a koszos asztalon a kis zekéjében, fehér
arccal. Szegény Edwin sírásban tört ki, még
sosem láttam korábban könnyezni. A vállamon
zokogott, és egyre csak azt hajtogatta: – A
fiam, a fiam! Az a gonosz boszorkány…
– Ezalatt Elizabethet értette.
Joseph bólintott. – Aztán a bíróságra mentünk,
és meghallgattuk a halottkém bizonyítékait.
Nem tartott sokáig, meg is lepett, hogy milyen
rövid volt.
Bólintottam. – Igen, Greenway szereti siettetni
a dolgokat. Ki tanúskodott?
– Legelőször Sabine és Avice. Furcsa volt őket
együtt látni azon az emelvényen,

19
mozdulatlanul; az hiszem, szegény kislányok
megdermedtek a félelemtől. Azt mondták,
délután történt, amikor odabent gobelineztek.
Elizabeth kint ült a kertben, egy fa alatt
olvasott a kút mellett. A szalon ablakán át
látták. Aztán Ralph odament, és valamit
mondott neki. Majd egy sikolyt hallottak, egy
szörnyű, mélyről jövő hangot. Mire felnéztek a
kézimunkájukból, Ralph már nem volt sehol.
– Nem volt sehol?
– Eltűnt. Kiszaladtak. Elizabeth a kút mellett
állt, arcán haragos kifejezéssel. Féltek közel
menni hozzá, de Sabine megkérdezte tőle, mi
történt. Elizabeth nem válaszolt, és uram,
azóta sem szólalt meg. Sabine azt mondta,
lenéztek a kútba, de túlságosan mély, nem
láttak le az aljára.
– A kutat még használják?
– Nem, a talajvíz Walbrook alatt évek óta
szennyezett. Edwin nem sokkal a ház
megvétele után talált egy öntőmunkást, aki
csöveket készített neki, amiben a vizet a
házhoz hozzák a városi vízvezetéktől. Abban

20
az évben, amikor a király elvette Nan
Bullent1.
– Ez biztosan sokba került.
– Edwin gazdag. De be kellett volna fedetniük
azt a kutat. – Megrázta a fejét. – Be kellett
volna fedetniük.
Hirtelen a sötétbe zuhanás képe villant fel
előttem, nyirkos téglafalakról visszaverődő
sikoly hangja. A hőség ellenére kirázott a
hideg.
– Mit mondtak a lányok, mi történt ezután?
– Egy szolga elrohant az inasért, Needlerért. Ő
kerített egy kötelet, és lemászott. Ralph a kút
alján hevert, törött nyakkal, szegény kis teste
még meleg volt. Needler hozta fel.
– Az inas is tanúskodott a meghallgatáson?
– Ó, igen. David Needler is jelen volt – Joseph
elfintorodott. Éles tekintettel néztem rá.
– Nem kedveled?
– Arcátlan fickó. Mindig megvető tekintettel
nézett rám, ha látogatóba jöttem vidékről.
– Szóval a vallomásuk alapján egyik lány sem
látta ténylegesen, hogy mi történt?

1
Boleyn Anna gúnyneve volt a köznép körében. A Bullen felmenői korábbi családneve volt, amelyet
nagyapja, Sir William Bullen változtatott meg Boleynre.

21
– Nem, csak akkor néztek fel, amikor a kiáltást
hallották. Elizabeth gyakran üldögélt egyedül a
kertben. A család többi tagjával való
kapcsolata… nos… nem volt egyszerű. Úgy
tűnt, Ralphot különösképpen nem kedvelte.
– Értem. – Mélyen a szemébe néztem. – És
Elizabethről mit tudsz mondani?
Hátradőlt, az összegyűrt zsebkendőt ölébe
tette. – Sok szempontból hasonlított Ralphra.
Mindketten a mi águnk sötét haját és szemét
vitték tovább. Ő is szerette a maga útját járni.
Megboldogult szülei elkényeztették, mert
egyedüli gyermekük volt. Szemtelen is tudott
lenni, nem túl nőies módon adta elő
véleményét, és jobban szeretett olvasni, mint
lányos dolgokkal foglalkozni. Fiatal, uram,
fiatal még. És gyengéd természete van, mindig
megmentette az utcáról a macskákat és a
kutyákat.
– Értem.
– De nagyon megváltozott, miután Peter
meghalt, ezt el kell ismernem. Nem meglepő,
hiszen először az édesanyja, majd az édesapja
hunyt el, végül el kellett adni a házukat is.
Nagyon magába fordult, uram, már nem az a

22
lelkes, beszédes lány volt, akinek ismertem.
Emlékszem, Peter temetése után, amikor
megmondtam neki, hogy a jövője
szempontjából jobb, ha Edwinhez megy, mint
hozzám vidékre, dühös pillantást vetett rám,
majd egy szó nélkül elfordult. – Az emlékre
könnyek gyűltek a szeme sarkába, gyorsan
pislogni kezdett.
– És a dolgok azután sem alakultak jól, hogy
Sir Edwinhez költözött?
– Nem. Apja halála után párszor
meglátogattam őket, aggódtam Elizabethért.
Minden alkalommal Edwin is és az anyám is
azt mondta, hogy egyre nehezebben kezelhető,
lehetetlen lett a viselkedése.
– Miben nyilvánult ez meg?
– Nem beszélt a családdal, sokszor a
szobájában maradt, kihagyta az étkezéseket.
Nem tartotta rendben a ruháit sem. Ha bárki
megszidta, vagy nem felelt semmit, vagy
üvöltve dühöngött, hogy mindenki hagyja
békén.
– És mindhárom unokatestvérével rossz
viszonyban volt?

23
– Azt hiszem, Sabine és Avice nem tudtak vele
mit kezdeni. A halottkémi meghallgatáson
elmondták, hogy megpróbálták nőies dolgokba
bevonni, de Elizabeth elzavarta őket.
Tizennyolc éves, kicsivel idősebb, mint ők, de
mégiscsak mindhárman lányok. És Edwin
gyerekei a magasabb körökben forogtak, sokat
taníthattak volna Elizabethnek. – Ismét
beharapta a száját. –Reméltem, hogy előrébb
jut, ehelyett ez történt vele.
– És mit gondolsz, miért utálta ennyire
Ralphot?
– Azt értettem a legkevésbé. Edwin mesélte
nemrég, hogy ha Ralph közel került
Elizabethhez, ő olyan gyűlölködő pillantást
vetett rá, hogy riasztó volt látni. Februárban
egy este magam is szemtanúja voltam, amikor
a családdal vacsoráztam. Mindenki az
asztalnál ült, és nagyon rossz hangulatban
folyt az étkezés, uram. Mind marhasültet
ettünk, a fivérem nagyon nyersen szereti, de
nem hiszem, hogy Elizabethnek ízlett, csak
piszkálta az ételét. Anyám megrótta ezért, de
nem is válaszolt neki. Majd Ralph
megkérdezte meglehetősen udvariasan, hogy

24
élvezi-e azt a szép vörös húst. A lány elsápadt,
letette kését, és olyan ádáz pillantást vetett rá,
hogy azon töprengtem…
– Min?
Csak suttogott. – Azon töprengtem, hogy nem
bolondult-e meg.
– Elizabethnek nem volt semmi oka a család
iránti gyűlöletre, amiről tudnál?
– Nem. Edwin is tanácstalan, azóta nem érti,
hogy hozzájuk került.
Eltöprengtem, mi történhetett Sir Edwin
házában, zajlottak-e ott olyan események,
amikről Joseph tudott, de nem beszélt róluk,
mint ahogy ez a családi dolgoknál előfordul.
Ámbár meglehetősen őszintének tűnt.
Folytatta a történetet.
– Miután megtalálták a holttestet, David
Needler bezárta Elizabethet a szobájába, és
üzenetet küldött Edwinnek a
selyemkereskedők céhházába. Miután
hazalovagolt, és a lány nem válaszolt a
kérdéseire, a konstáblerért küldetett. –
Széttárta karját. – Mi mást tehetett volna?
Féltette a lányai és idős anyánk biztonságát

25
– És a vizsgálat? Elizabeth akkor sem szólt
semmit? Egy árva szót sem?
– Nem. A halottkém megmondta neki, hogy itt
a lehetőség védekezni, de csak nézett rá azzal
a hideg, üres pillantásával. Feldühítette őt is,
és az esküdtszéket is. –Joseph felsóhajtott. –
Az esküdtek úgy találták, hogy Ralphot
Elizabeth Wentworth gyilkolta meg, a
halottkém pedig elrendelte, hogy vigyék a
Newgate-be, és majd bírói tárgyaláson kell
szembenéznie a szándékos emberölés
vádjával. Az esküdtszék úgy határozott, hogy a
Veremben tartsák a bírósággal szembeni
tiszteletlensége miatt. Aztán…
– Igen?
– Aztán Elizabeth megfordult és rám nézett.
Csak egy pillanatra. Annyi nyomorúság volt a
tekintetében, uram, már semmi düh, csak
nyomorúság. – Joseph beharapta a száját. –
Régen, amikor kicsi volt, nagyon kedvelt
engem, gyakran átjött és ottmaradt a birtokon.
Mindkét testvérem úgy tekintett rám, mint egy
ostoba vidékire, de Elizabeth imádta a
gazdaságot, ahogy megérkezett, mindig rohant
megnézni az állatokat. – Szomorúan

26
elmosolyodott. – Kislányként mindig
megpróbált úgy játszani a birkákkal és a
disznókkal, mintha az ölebjei vagy a cicái
lettek volna, és mindig sírt, amikor azok erre
nem voltak hajlandóak. – Kisimította a tépett,
összegyűrt zsebkendőt. – Ezekből egy
készletet ő hímzett nekem, két évvel ezelőtt.
Hogy elcsúfítottam. Amikor meglátogattam
azon a szörnyű helyen, csak feküdt ott,
koszosan, mintha csak a halálát várná.
Könyörögtem neki, kérleltem, hogy szólaljon
meg, de úgy nézett át rajtam, mintha ott se
lennék. Szombaton pedig tárgyalása lesz, alig
öt nap múlva. – Hangja ismét suttogássá
csendesült. – Néha azt hiszem, megszállta
valami.
– Ugyan, Joseph, nincs értelme ilyesmire
gondolni.
Esdeklő tekintettel nézett rám. – Tudsz rajta
segíteni, Shardlake uram? Meg tudod menteni?
Te vagy az utolsó reményem.
Egy pillanatig csendben maradtam, alaposan
megválogattam a szavaimat.
– Erős bizonyítékok szólnak ellene, amelyek
elegendőek lehetnek az esküdtszék számára,

27
hacsak nem tud valamit felhozni védelmére. –
Elhallgattam, majd megkérdeztem: – Biztos
vagy benne, hogy nem bűnös?
– Igen – vágta rá. Öklével a mellére csapott. –
Érzem idebent. Mindig jószívű volt, uram,
jószívű. Ő az egyetlen tagja a családomnak,
akitől igazi kedvességet kaptam. Még ha meg
is zavarodott az elméje, és Istenre mondom,
talán ez történt, nem tudom elhinni, hogy
megölt egy kisfiút.
Mély lélegzetet vettem. – Amikor bíróság elé
állítják, meg fogják kérdezni a bűnösségéről.
Ha nem felel, a törvény szerint az ügyét nem
tárgyalhatja az esküdtszék. De a másik
lehetőség még rosszabb.
Joseph bólintott. – Tudom.
– Peine forte et dure. Erős és éles fájdalmak.
Egy newgate-i cellába fogják vinni, és
leláncolják a padlóhoz. Egy nagy, éles követ
tesznek a háta alá, és egy fatáblát a testére. A
fatáblára pedig súlyokat helyeznek.
– Bárcsak beszélne – nyögött fel Joseph, és
fejét a kezébe temette, de ennek ellenére
folytattam; muszáj volt, meg kellett értenie,
mivel néz szembe a lány.

28
– Csak a lehető legkevesebb ételt és italt
engedik neki. Minden nap egyre több súlyt
tesznek a táblára, amíg beszélni nem kezd,
vagy meg nem fullad a prés nyomásától.
Amikor a ránehezedő súly elég nagy, a háta
mögé tett kő nyomása miatt a gerince eltörik. –
Kis szünetet tartottam. – Néhány bátor lélek
nem nyilatkozott bűnösségéről, és hagyta,
hogy halálra préseljék, mert ha nem állapítható
meg a tényleges bűnösség, az érintett vagyona
nem száll az államra. Van tulajdona
Elizabethnek?
– Semmi az égegyadta világon. A házuk
eladásából befolyt összeg alig volt elég Peter
adósságaira. Csak egy kevés pénz maradt
utána, az pedig a temetésre ment el.
– Talán mégiscsak ő követte el ezt a
szörnyűséget, Joseph, pillanatnyi őrület
hatására, és annyira bűnösnek érzi magát, hogy
meg akar halni, egyedül, a sötétben. Gondoltál
már erre?
Megrázta a fejét. – Nem. Nem tudom elhinni.
Nem tudom elhinni.
– Tudod, hogy a megvádolt bűnöst nem lehet a
bíróság előtt képviselni?

29
Komoran bólintott.
– A törvény úgy érvel, hogy a büntetőbírósági
tárgyaláson az elítéléshez szükséges
bizonyítéknak olyan egyértelműnek kell
lennie, hogy nincs szükség ügyvédre. Ez
persze ostobaság, az ügyeket gyorsan
lezavarják, és az esküdtszék általában az egyik
ember szava alapján dönt a másikéval
szemben. Gyakran a megvádolt pártjára állnak,
mert a legtöbb esküdtszék nem szeret
akasztófára küldeni embereket, de ebben az
ügyben – a gyűrött röpiratra néztem az
asztalon – gyerekgyilkosságról van szó, a
másik oldallal fognak szimpatizálni. A lány
egyetlen reménye, ha vall a bűnösségéről, és
elmondja nekem a történetét. És ha tényleg
őrült pillanatában cselekedett, hivatkozhatok
beszámíthatatlanságra. Ez talán megmentheti
az életét. Bedlambe kerülne, de
megpróbálhatnánk királyi kegyelmet kérni. –
Ez azonban több pénzbe kerülne, mint ami
Joseph rendelkezésére áll, gondoltam.
Felnézett, és első alkalommal láttam reményt
csillanni a szemében. Rájöttem, hogy

30
gondolkodás nélkül azt mondtam:
„hivatkozhatok”. Elköteleztem magam.
– De ha nem beszél – folytattam –, senki nem
tudja megmenteni.
Előredőlt, megragadta kezemet nyirkos
tenyerével. – Ó, köszönöm, Shardlake uram,
köszönöm, tudtam, hogy megmented…
– Egyáltalán nem vagyok ebben biztos –
mondtam élesen, de hozzátettem: –
Mindenesetre megpróbálom.
– Megfizetem, uram. Kevés pénzem van, de
fizetek.
– Jobb, ha minél előbb elmegyek a Newgate-
be, és találkozom vele. Öt nap… olyan hamar
kell látnom, amilyen hamar csak lehet, de a
Lincoln's Innben van dolgom egész délután. A
Newgate melletti Pápa Feje kocsmában
találkozhatunk holnap reggel. Mondjuk
kilenckor?
– Igen, igen. – Felállt, a zsebkendőt visszatette
zsebébe, és megragadta a kezem. – Jó ember
vagy, uram, istenes ember.
Inkább agyalágyult ember, gondoltam. De
meghatott az elismerés. Joseph és családja
elkötelezett reformerek voltak, mint amilyen

31
valaha én is, és nem mondtak könnyedén
ilyeneket.
– Az anyám és a bátyám bűnösnek hiszik,
dühösek voltak, amikor megmondtam, hogy
megpróbálok segíteni rajta. De muszáj
kiderítenem az igazságot. Volt egy furcsa
dolog a vizsgálat alatt, ami Edwinre és rám is
hatással volt…
– Micsoda?
– Két nappal szegény Ralph halála után néztük
meg a holttestet. Forró ez az idei nyár, de a
halottkém vizsgálatáig egy mély, hideg
pincében tartják a holttesteket. És bár szegény
Ralph ruhában volt, a teste mégis úgy bűzlött,
uram, mint egy vágóhídon kint felejtett
tehénfej nyáron. Felfordult tőle a gyomrom, és
a halottkémé is. Azt hittem, Edwin elájul. Mit
jelent ez, uram? Próbáltam rájönni. Mi lehet a
jelentősége?
Megráztam a fejem. – Barátom, a világon a
dolgok felének nem ismerjük a jelentőségét.
És néha nincs is nekik semmi.
Joseph megrázta a fejét. – De Isten azt akarja,
hogy találjuk meg a dolgok igaz jelentését.
Nyomokat ad nekünk. És uram, ha ezt az ügyet

32
nem sikerül megoldani, és Elizabeth meghal,
az igazi gyilkos szabadon marad, akárki is ő.

33
Második fejezet

Másnap kora reggel ismét a Citybe

lovagoltam. Megint forró napra ébredtünk; a
Cheapside épületeinek üvegablakairól
visszaverődő napsugarak hunyorgásra
késztettek.
A Standard melletti pellengéren egy
középkorú ember állt, papírsapkával a fején, a
nyakában egy vekni kenyér lógott. A kiírás
szerint pék volt, aki csalt az áruja súlyával.
Köpenyét rohadt gyümölcsök foltjai
csúfították el, de a járókelők kevés figyelmet
szenteltek neki. Büntetésének legrosszabb
része a megaláztatás volt, gondoltam, felnézve
az emelvényre, ahol a szégyenfa állt. Arcát
fájdalom torzította el, ahogy próbált a
testhelyzetén változtatni. A pellengérbe fogott
fej és karok, az előrenyújtott nyak bárkinek
fájdalmas pozíciót jelentett volna az ő
korában. Összerázkódtam a gondolatra, hogy
milyen kínokat okozna a hátam, ha én lennék a
helyében, még úgy is, hogy Guynak hála
sokkal kevesebbet szenvedtem vele manapság.

34
Guy patikája egyike volt a patikusok Old
Barge-on túl, egy keskeny közben sorakozó
boltjainak. A Barge egy nagy, régi, valaha
impozáns ház volt, de manapság már csak
olcsó lakásoknak adott otthont. Varjúfészkek
sorakoztak az omladozó oromzaton, és
repkény futotta be a téglafalakat. Befordultam
a közbe, hálásan fogadva az árnyékot.
Ahogy megálltam Guy boltja előtt, az a furcsa
érzésem támadt, mintha figyelnének. Az utca
csendes volt, a boltok többsége még nem
nyitott ki. Lassan leszálltam a nyeregből, és
egy korláthoz kötöttem Chanceryt,
nemtörődömnek próbáltam látszani, de
füleltem a mögülem jövő hangokra. Majd
hirtelen hátrafordultam, és visszanéztem az
utcába.
Mozgást vettem észre az Old Barge egyik
felső szintjén. Felnéztem, de csak egy
homályos alakot láttam egy szemvillanásnyi
időre az egyik ablak mögött, mielőtt az ósdi
spalettákat behúzták. Egy ideig nyugtalanul
még arra bámultam, majd Guy boltja felé
fordultam.

35
Az ajtó feletti táblán csak a neve állt: „Guy
Malton”. Az ablakban gondosan felcímkézett
üvegcsék sorakoztak, a más patikusok által
kedvelt kitömött alligátorok és egyéb szörnyek
helyett. Kopogtam és beléptem. A helyiség
tiszta és rendezett volt, mint mindig, a
polcokon gyógynövények és fűszerek
sorakoztak az üvegekben. A szoba pézsma- és
fűszerillata felidézte Guy vizsgálószobájának
emlékét a Scarnsea monostorból. Hosszú
patikusköpenye olyan sötétzöld volt, hogy a
gyenge fényben majdnem feketének tűnt; akár
egy szerzetes csuhájával is össze lehetett volna
téveszteni. Guy az asztalánál ült, erősen
koncentrált, miközben borogatást tett egy
mokány fiatalember csúnyán megégett karjára.
Levendula illatát éreztem. Guy felnézett,
elmosolyodott, kivillantotta fehér fogait.
– Csak egy perc, Matthew – mondta sziszegős
akcentusával.
– Elnézést, korábban jöttem, mint ígértem.
– Semmi gond, mindjárt készen vagyok.
Bólintottam, és leültem egy székre. Felnéztem
a falon lévő ábrára, amely egy meztelen férfit
ábrázolt koncentrikus körök közepében, az

36
Embert, ahogy a természet láncolatával
teremtőjéhez kapcsolódik. Mintha valakit
céltáblára szögeztek volna. Alatta a négy elem
ábrája volt, és a hozzájuk tartozó négy emberi
tulajdonság: a földnél a melankólia, a víznél a
nyugalom, a levegőnél a vidámság és a tűznél
a lobbanékonyság.
A fiatalember felsóhajtott, és Guyra nézett.
– Istenemre, ez máris hat.
– Remek. A levendula tele van hideg és
nedves jellemzőkkel, kiszívja a száraz hőt a
karodból. Adok ebből egy üveggel, naponta
négyszer kell a karodra kenni.
A férfi kíváncsian pillantott Guy barna arcára.
– Még sosem hallottam hasonló gyógymódról.
Ott használják, ahonnan származol, uram?
Talán mert arra mindenkit megéget a nap.
– Ó, igen, Pettit uram – mondta Guy
komolyan. – Ha nem lenne ott rajtunk
levendula, mindannyian megégnénk és
összeasznánk. Még a pálmafákat is bevonjuk
ezzel. – Betege élesen figyelte, talán
gúnyolódást érzett hangjában. Észrevettem,
hogy nagy lapátkezeit halvány hegek
borították. Guy felkelt és kis mosollyal átadott

37
neki egy palackot, hosszú ujját felemelte. –
Naponta négyszer, ne feledd. És tegyél
valamennyit a lábadon lévő sebre is, amit az az
ostoba orvos csinált.
– Igen, uram – a fiatalember felemelkedett. –
Érzem, hogy az égés máris múlik, pedig egész
héten kínlódtam vele, amikor a ruhaujjam
hozzáért. Köszönöm. – Elővette erszényét az
övéről, és egy ezüst négypennyst adott a
patikusnak. Miután kiment, Guy felém fordult,
és halkan felnevetett.
– Amikor az emberek először tettek ilyen
megjegyzéseket, kijavítottam őket,
elmeséltem, hogy hó is volt Granadában,
tényleg. De most már csak egyetértek velük.
Sosem biztosak benne, hogy viccelek-e vagy
sem. Mégis, ettől észben tartanak. Talán
elmondja barátainak Lothburyben.
– Öntőmester?
– Igen, Pettit úr éppen most fejezte be az
inaséveit. Komoly fiatalember. Forró ólmot
öntött a karjára, de remélem, ez az ősi
orvosság helyrehozza.
Elmosolyodtam. – Lassan kitanulod az üzletet.
A másságodat előnyödre fordítod.

38
Guy Malton patikus, valaha Maltoni Guy
testvér, kisfiúkorában menekült el mór
szüleivel Spanyolországból, Granada eleste
után. Louvainben orvosnak tanult. A három
évvel ezelőtti scarnsea-i küldetésem során lett
a barátom, sokat segített abban a szörnyű
időszakban, és amikor a monostort
felszámolták, reméltem, hogy segíthetek neki
orvosként elhelyezkedni Londonban. Az
orvosi kamara azonban nem engedte, barna
arca és pápista múltja miatt. Egy kis
vesztegetéssel ugyanakkor fel tudtam vetetni a
patikusok céhébe, és egészen jól virágzó
üzletet épített ki.
– Pettit úr először egy orvoshoz ment – Guy
megrázta a fejét. – Az klistér fonalat öltött a
lábába, a bőre alá, hogy a fájdalmat odavonzza
a karja helyett, amikor pedig a seb begyulladt,
kitartott amellett, hogy ez azt mutatja, a klistér
működik. – Levetette a patikus sapkáját,
felfedve göndör haját, ami egykor fekete volt,
de mostanra szinte teljesen megőszült. Még
mindig furcsa volt a tonzúrája nélkül látni.
Élénk barna szemével alaposan végigmért.

39
– És hogy érezted magad az elmúlt hónapban,
Matthew?
– Egyre jobban. Naponta kétszer végzem a
gyakorlatokat, jó betegként. A hátam alig fáj,
hacsak valami nehezet nem kell emelnem,
mint például a Lincoln's Inn-beli szobámban
tornyosuló jogi iratok hatalmas kötegeit.
– Ezt az írnokodra kellene hagynod.
– Csak összekeverné őket. Még sohasem
találkoztál olyan tökfejjel, mint Skelly úr.
Guy elmosolyodott. – Hát, azért vetek egy
pillantást a hátadra, ha megengeded.
Felállt, meggyújtott egy édeskés illatú
gyertyát, azután becsukta az ablaktáblákat,
amíg levettem a zekémet és az ingemet. Guy
volt az egyetlen, akinek megengedtem, hogy
lássa a görbe hátamat. Felállított, megmozgatta
a vállaimat és a karjaimat, majd mögém állt, és
finoman végigtapogatta a hátizmaimat. –
Nagyszerű – mondta. – Csak egy kis
merevség. Felöltözhetsz. Folytasd a
gyakorlatokat. Jó, ha ilyen lelkiismeretes egy
beteg.

40
– Nem szeretném, ha visszatérnének azok a
régi idők, az állandó félelem az egyre erősödő
fájdalomtól.
Újabb kutató pillantást vetett rám. – És még
mindig melankolikus hangulatban vagy?
Látom az arcodon.
– Melankolikus természetem van, Guy,
ilyennek születtem – a falon lévő ábrára
néztem. – A világon minden a négy elem
keverékéből áll, és én túl sokat kaptam a
földből. A kiegyensúlyozatlanság érzése
állandósult bennem.
Előre hajtotta sötét fejét. – Nincs semmi a
Hold alatt, ami ne lenne kitéve a változásnak.
Megráztam a fejem.
– Úgy érzem, egyre kevésbé érdekel a politika
és a jog, noha valaha ezek töltötték ki minden
gondolatomat. Ez Scarnsea óta van így.
– Az szörnyű időszak volt. Nem hiányzik a
hatalom központjához való közelség? – Egy
pillanatig habozott. – Lord Cromwell?
Megráztam a fejem. – Nem, csendes életről
álmodozom valahol vidéken, lehetőleg közel
apám birtokához. Talán ismét kedvet kapnék a
festéshez is.

41
– Én kétlem, hogy ez lenne számodra a
megfelelő életmód, barátom. Nem unatkoznál
az ügyek nélkül, amelyek megélesítik az
elmédet, nem hiányoznának a problémák,
amiket meg kell oldani?
– Valaha talán így lett volna. De a mai
London… – megráztam a fejem. – Minden
évben egyre több fanatikus és szélhámos
bukkan fel. És a szakmámban is van elég
mindkettőből.
Guy bólintott.
– Hát igen, a vallási nézetekkel kapcsolatos
ügyek egyre szélsőségesebbek. Sejtheted, hogy
én sem mondok semmit az embereknek a
múltamról. Húzd meg magad, ahogy mondani
szokták. A szürkeség és a csendesség
biztonságot nyújt.
– Nincs türelmem ezekhez manapság. Azt
hiszem, csak a Krisztusban való hit számít,
minden más csak üres szócséplés.
Guy fanyarul elmosolyodott. – Valaha nem ezt
mondtad.
– Nem. Mégis, néha a hitem is elhagy, és csak
abban tudok hinni, hogy az ember bukott
teremtmény. – Szomorúan felnevettem. –

42
Ebben hiszek. –Kihúztam a zsebemből a
gyűrött röpiratot, és az asztalra tettem. – Nézd,
ennek a lánynak a nagybátyja az ügyfelem.
Azt akarja, hogy segítsek neki. A tárgyalása
szombaton lesz. Ezért jöttem korábban, a
Newgate-nél találkozok vele kilenckor. –
Elmeséltem neki a Josephfel folytatott előző
napi megbeszélésemet. Szigorúan véve
megszegtem az ügyvédi titoktartást, de tudtam,
hogy Guy nem beszél erről senkinek.
– Egyáltalán nem mond semmit? – kérdezte,
amikor befejeztem, elgondolkodón simogatva
az állát.
– Egy szót sem. Azt hinnéd, megrettent,
amikor megtudta, mi vár rá a súlyokkal, de
nem ez történt. Emiatt hajlamos vagyok azt
hinni, hogy megbolondult. – Komolyan
néztem Guyra. – A nagybátyja attól tart, hogy
a gonosz szállta meg.
Maga elé meredt. – Olyan könnyű farkast
kiáltani. Néha eltöprengek azon, hogy az
ember, akiből a Mi Urunk kiűzte az ördögöt,
nem csak egy szegény holdkóros volt-e.
Rásandítottam. – A Biblia elég egyértelműen
azt mondja, hogy megszállta az ördög.

43
– És ma mindent el kell hinnünk, ami a
Bibliában áll, és semmi mást, csak azt.
Legalábbis Coverdale mester fordítását –
mosolyodott el szárazon Guy. Majd arca
elgondolkodóra váltott, és fel-alá kezdett
járkálni a szobában, köpenye szegélye a padló
tiszta gyékényszőnyegeit söpörte.
– Nem feltételezheted, hogy őrült – mondta. –
Még nem. Az embereknek számos okuk lehet
a hallgatásra. Vannak dolgok, amiket
túlságosan félnek vagy szégyenkeznek
felfedni. Vagy valaki mást védenek.
– Vagy már nem érdekli őket, mi fog velük
történni.
– Igen. Az egy szörnyű állapot, közel az
öngyilkossághoz.
– Bármi is az oka, meg kell próbálnom
meggyőzni a lányt, hogy beszéljen, ha meg
akarom menteni az életét. A prés szörnyű
halállal jár – ingattam a fejem. – Ó, Guy, miért
hagytam magam ebbe belevonni? A legtöbb
ügyvéd nem foglalkozik büntetőügyekkel,
mivel a vádlottaknak nem jár a képviselet.
Egy-kettőnek adtam tanácsot tárgyalás előtt,
de nem leltem benne kedvemet. És gyűlölöm a

44
tárgyalásokat körül lengő halál bűzét, annak
tudatát, hogy a kocsik pár napon belül a
Tyburnbe gördülnek.
– De a kocsik mindenképpen odamennek, akár
látod őket, akár nem. Ha legalább egy üres
helyet tudsz csinálni rajtuk…
Fanyarul elmosolyodtam. – Még mindig
megvan a szerzetesi hited a jó munkán
keresztül elérhető megváltásban.
– Nem hihetünk-e mindannyian a jótékonyság
helyességében?
– Igen, ha van ehhez elég erőnk. – Felálltam. –
Nos, mennem kell a Newgate-hez.
– Van egy főzetem – mondta –, amely
időnként javíthat a kedélyállapoton. Csökkenti
az ember gyomrában összegyűlt fekete
csomót.
Felemeltem a kezem. – Nem, Guy, köszönöm,
de amíg az elmém nem tompul el, maradok
abban az állapotban, ahogy Isten megteremtett.
– Ahogy gondolod. – Kinyújtotta kezét. –
Imádkozom majd érted.
– A régi spanyol kereszted alatt? Még mindig
megvan a hálószobádban?
– A családomé volt.

45
– Vigyázz a konstáblerrel. Csak mert
mostanság az evangélikusokat tartóztatják le,
az nem jelenti azt, hogy Cromwell megenyhült
a katolikusok iránt.
– A konstábler jó barátom. Múlt héten
vízhordótól vett vizet ivott, és egy órával
később gyomorfájással tántorgott be a
boltomba.
– Vizet ivott? Forralás nélkül? Mindenki tudja,
hogy halálos nedvekkel van tele.
– Nagyon szomjas volt; tudod, milyen forró az
időjárás. Súlyosan megmérgezte magát, egy
kanál mustárt kellett beleerőltetni, hogy
kihányja.
Megrázkódtam. – Azt hittem, a sós sör a
legjobb hánytatószer.
– A mustár jobb, mert azonnal hat. Felépült,
boldogan járkál a kerületben, és terjeszti jó
híremet. – Arca elkomolyodott. – Jó is, hogy
ezt teszi, az invázióról szóló szóbeszéd miatt a
külföldiek nem túl népszerűek. Egyre
gyakrabban sértegetnek az utcán, mindig
átkelek a túloldalra, ha egy csapat inas közelít.
– Sajnálom, ezek nehéz idők.

46
– A Cityben mindenhol azt pletykálják, hogy a
király boldogtalan új házasságában – mondta.
– És hogy Cleves-i Annának mennie kell, s
vele együtt Cromwell is bukhat.
– Nincsenek-e mindig újabb pletykák, újabb
félelmek? – A vállára helyeztem a kezem. –
Bátorság. És gyere el vacsorára jövő héten.
– Feltétlenül. – Kikísért az ajtóhoz, ahol
visszafordultam hozzá. – Ne feledd azt az
imát.
– Nem fogom.
Eloldottam Chanceryt, és kilovagoltam az
utcából. Az Old Barge elé érve felnéztem az
ablakra, ahol korábban azt az alakot láttam.
Még mindig be volt húzva a spaletta. De
ahogy befordultam Buckersburybe, ismét az az
érzésem támadt, hogy figyelnek. Hirtelen
hátrafordítottam a fejem. Az utca egyre
nyüzsgőbb lett, de észrevettem egy élénkvörös
zekéjű férfit, aki a falnak támaszkodott
összefont karral, és egyenesen rám bámult. A
húszas évei végén járt, erőteljes, kellemes, de
kemény arcvonásai voltak rendezetlen, barna
haja alatt. Izmos alakja volt, erős válla és
keskeny dereka. Amikor pillantásunk

47
találkozott, széles szája gúnyos vigyorba
húzódott, majd elfordult és könnyű, gyors
léptekkel a Barge felé indult, ahol eltűnt a
tömegben.

48
Harmadik fejezet

Mialatt a Newgate felé lovagoltam, a

megfigyelőmön töprengtem nyugtalanul. Lehet
valamilyen köze annak a férfinak a
Wentworth-ügyhöz? Előző nap délután
megemlítettem az esetet a Lincoln's Innben, és
a pletykák gyorsabban terjednek az ügyvédek
között, mint a Moorgate környéki mosónők
körében. Vagy egy királyi ügynök volt, aki a
sötét bőrű exszerzetessel való ügyleteim után
nyomoz? De most semmilyen kapcsolatom
nem volt a politikával.
Chancery idegesen összerázkódott és
felnyerített; vagy a nyugtalanságomat – érezte
meg, vagy talán a minket megcsapó szörnyű
szagok miatt vált idegessé, amint elhaladtunk a
Shambles mészárszékei mellett, ahol vér és
más nedvek bűzös elegye szivárgott végig a
csatornában a Bladder Streetről. Annak
ellenére, hogy a városi tanács próbálta
megregulázni a henteseket, a szag mindig
orrfacsaró volt errefelé. Egy ilyen forró napon
pedig, mint amilyen ez volt, végképp nem
lehetett ezt kiküszöbölni. Ha az időjárás így

49
marad, vennem kell nekem is egy illatos
virágcsokrot, gondoltam, látva, hogy a
mellettem elhaladó jómódúak többsége tavaszi
virágokból álló csokrot tart az orra alatt.
Elértem a Newgate Marketre. Fölötte még ott
tornyosult a ferencesek nagy kolostori
temploma, amelynek festett üvegű ablakai
mögött a király most a franciáktól a tengeren
szerzett zsákmányt tárolta. A City magas
városfalának részeként magasodtak a Newgate
téglatornyai. London első számú tömlöcének
régi, szép épületében több szenvedést lehetett
találni, mint bárhol máshol a városban;
lakóinak többsége csak a kivégzése napján
hagyta el ezt a helyet.
Beléptem a Pápa Feje kocsmába, ami mindig
nyitva állt, és jó forgalma volt a börtönbe
látogatók miatt. Joseph az elhanyagolt hátsó
kertre néző asztalok egyikénél ült, egy kis
pohár sörrel, azzal a gyenge fajtával, amit a
szomjúság csillapítására ittak. Kis virágcsokor
hevert mellette. Nyugtalanul nézett a fölé
hajoló és megnyerőén mosolygó, jól öltözött
fiatalemberre.

50
– Gyerünk, testvérem, egy kis kártya fel fog
vidítani. Mindjárt találkozóm van pár
barátommal egy közeli kocsmában, jó társaság
lesz. – A Londont ellepő azon szélhámosok
egyike volt, akik a városban idegen, egyszerű
ruhájú vidékiekre vadásztak, hogy
megszabadítsák őket pénzüktől.
– Elnézést – szóltam élesen, leereszkedve egy
székbe. – Megbeszélésem van az úrral. Az
ügyvédje vagyok.
A fiatalember felhúzta a szemöldökét,
miközben Josephre nézett.
– Akkor amúgy is elveszted minden pénzedet,
uram – mondta. – Az igazság drága mulatság.
– Amint elhaladt mellettem, közelebb hajolt. –
Púpos vérszívó – morogta alig hallhatóan.
Joseph ezt nem hallotta meg. – Megint voltam
a börtönben – kezdte komoran. – Mondtam a
tömlöctartónak, hogy viszek egy ügyvédet.
Egy újabb hatpennysért megengedte a
látogatást. Ráadásul volt egy példánya abból
az undorító irományból. Nevetve mesélte,
hogy egy pennyért beenged mindenkit, aki
látni akarja Elizabethet. Azok meg
bekiabálnak a kukucskálón keresztül, és

51
sértegetik őt. Ez kegyetlenség, biztosan
megtehetik ezt?
– A tömlöctartóknak minden megengedett a
hasznuk növelésére. Annak reményében
mondta ezt el neked, hátha fizetsz neki azért,
hogy Elizabethet ne tegye ki többé ilyen
zaklatásnak.
Joseph beletúrt a hajába.
– Fizetnem kellett azért, hogy ételt kapjon, a
vízért, mindenért. Nem engedhetek meg ennél
többet, uram. – Megrázta a fejét. – Ezek a
börtönőrök a leggonoszabbak emberek a
világon.
– Az lehet, de elég okosak ahhoz, hogy
mindenből hasznot húzzanak. – Komolyan
néztem rá. – Tegnap délután a Lincoln's Innbe
mentem, Joseph. Megtudtam, hogy a vasárnapi
tárgyaláson Forbizer bíró fog bíráskodni. Ez
nem jó hír. Elkötelezett bibliaolvasó ember és
megvesztegethetetlen…
– De hát ez jó, egy istenfélő bibliaolvasó
ember biztosan…
Megráztam a fejem.
– Megvesztegethetetlen, de rideg, mint a kő.

52
– Nem érezne rokonszenvet egy félig eszét
vesztett, fiatal árva leány iránt sem?
– Semmilyen élőlény iránt. Már találkoztam
vele polgári ügyekben. – Előrehajoltam. –
Joseph, rá kell vennünk Elizabethet, hogy
beszéljen, vagy biztosan meghal.
A rá olyannyira jellemző módon az ajkát
harapdálta.
– Amikor tegnap ételt vittem neki, csak feküdt
és szótlanul bámulta. Sem egy köszönő szót,
sem egy bólintást nem kaptam. Azt hiszem,
alig eszik napok óta. Ezeket a virágokat neki
vettem, de nem tudom, hogy egyáltalán rájuk
fog-e nézni.
– Gyerünk, nézzük, mit tehetek.
Hálásan bólintott. – Mellesleg, Sir Edwin tud
róla, hogy felfogadtál engem? – kérdeztem,
mikor felálltunk. Joseph megrázta a fejét.
– Egy hete nem beszéltem Edwinnel, amióta
felvetettem, hogy Elizabeth talán nem bűnös,
és kiutasított a házából. – Harag villant át az
arcán. – Azt gondolja, hogy azért, mert én nem
akarom Elizabeth halálát, biztosan ellene és az
övéi ellen vagyok.

53
– Mindazonáltal talán már hallotta a hírt –
mondtam elgondolkodva.
– Miből gondolod ezt, uram?
– Ó, semmiből. Nem érdekes.

Joseph lépésről lépésre egyre jobban magába

roskadt, ahogy a tömlöchöz közeledtünk.
Elhaladtunk a falban lévő kolduló rács mellett,
amelyen keresztül a szegény fogvatartottak
nyújtották ki kérő kezeiket; alamizsnáért
könyörögtek az elhaladókhoz, Isten szeretetére
hivatkozva. Azok, akiknek nem volt pénzük,
csak nagyon kevés ételt kaptak, ha kaptak
egyáltalán, és azt mondják, néhányan éhen
haltak közülük. Egy pennyt helyeztem az
egyik mocskos, kétségbeesett kézbe, aztán
hangosan kopogtam a vastag faajtón.
Kicsapódott a kémlelőnyílás, és egy durva arc
bámult ki egy zsíros sapka alól, a szemek
végigmérték a fekete ügyvédi taláromat.
– Elizabeth Wentworth ügyvédje vagyok –
mondtam –, a lány nagybátyjával. Ő fizeti a
látogatást.

54
A nyílás nagy csattanással becsukódott, és
kinyílt az ajtó. A koszos, ujjatlan köpenyt
viselő tömlöctartó övébe nehéz bot volt tűzve,
és kíváncsian vizslatott engem, miközben
beléptünk. A kinti hőséggel ellentétben a
vastag kőfalakból épített börtön hűvös volt,
mintha magukból a kövekből áradt volna a
nyirkos hideg. A tömlöctartó hangos,
„Williams!” kiáltására egy kövér,
bőrmellényes börtönőr tűnt fel, egyik kezében
nagy kulcscsomó csörgött.
– Ügyvéd a gyerekgyilkoshoz. – A tömlöctartó
ördögi mosollyal rám nézett. – Láttad a
pamfletet?
– Igen – válaszoltam kurtán.
Megrázta a fejét.
– Ha továbbra sem fog beszélni, akkor a prés
alá kerül. Tudtad-e ügyvéd, hogy van egy régi
szabály, mely szerint a raboknak meztelennek
kell lenniük, amikor leláncolják őket, hogy
rájuk tegyék a súlyokat? Szégyen, hogy alig
szemlél meg az ember egy pár szép cicit, és
már ki is lapítják őket.
Joseph arca fájdalmasan összerándult.

55
– Én nem tudok ilyen szabályról – feleltem
hidegen.
A tömlöctartó a padlóra köpött.
– Én ismerem a saját börtönöm szabályait,
akármit is mondanak a tollforgató úriemberek.
– Intett fejével a börtönőrnek. – Vidd le őket a
Verembe.
Egy széles folyosón vezetett végig minket,
amelynek mindkét oldalán börtöncellák
sorakoztak. Az ajtókon lévő rácsos ablakokon
keresztül látni lehetett a szalmazsákokon ülő
vagy fekvő embereket, mindannyiuk lábát
hosszú láncokkal a falhoz rögzítették. A
vizelet szaga olyan erős volt, hogy szinte
marta az orrunkat. A börtönőr a kulcsait
zörgetve ment előttünk kacsázó lépteivel.
Miután kinyitott egy nehéz ajtót, egy
csigalépcsőn levezetett minket a félhomályba.
Lent egy újabb ajtóval kerültünk szembe. Az
őr elhúzta a kémlelőnyílás lemezét, és
bekukucskált, mielőtt felénk fordult.
– Még mindig ugyanott fekszik, ahol tegnap
délután, amikor lehoztam azokat az embereket,
hogy megnézhessék őt a nyíláson át. Olyan
néma volt, mint egy kő, teljesen összehúzta

56
magát, miközben az emberek boszorkánynak
és gyilkosnak nevezték az ajtón keresztül. –
Megrázta a fejét.
– Bemehetnénk?
Megvonta a vállát, és kinyitotta az ajtót.
Alighogy beléptünk, már gyorsan be is zárta
mögöttünk, a kulcs hangosan csikordult a
zárban.
A Veremben, a börtön legmélyebb és
legsötétebb részében, a férfiaknak és a nőknek
is volt egy-egy cellája. A nőké egy kis,
négyzet alapú kamra volt, amit a magas
mennyezetnél lévő ablak világított meg
homályosan, és amin keresztül láthattam az
utcán előtte elhaladók cipőit és szoknyáját.
Olyan hűvös volt itt is, mint a börtön többi
részén, olyan fojtogató dohos levegővel, ami
még az ürülék bűzén is keresztülhatolt. A
padlót áporodott, mindenfajta szennytől
koszos és összetapadt szalma borította. Az
egyik rendetlen sarokban egy kövér öreg nő
feküdt piszkos, durva gyapjúruhájában, és
mélyen aludt. Tanácstalanul körbenéztem, az
első pillanatban ugyanis nem láttam senki
mást, de aztán észrevettem, hogy a

57
legtávolabbi sarokban a szalmát egy kupacba
összehúzták egy emberi alak köré. Ez teljesen
elrejtette a testet, egy maszatos, és Josephéhez
hasonló sötét és göndör, kócos hajjal keretezett
arc kivételével. A nagy, sötétzöld szemek
kifejezéstelenül meredtek ránk. Olyan különös
pillantás volt ez, hogy megborzongtam tőle.
Joseph odalépett hozzá.
– Lizzy – dorgálta meg –, miért púpoztad így
fel magad körül a mocskos szalmát? Fázol?
A lány nem válaszolt. A szeme a semmibe
révedt; nem tudott vagy nem akart egyenesen
ránk nézni. A koszréteg alatt csinos, finom
vonású arc rejlett, erős járomcsontokkal. A
szalmán keresztül félig kilátszott egy mocskos
kéz. Joseph felé nyúlt, de a lány gyorsan
elrántotta, anélkül, hogy közben változott
volna a tekintete. Közvetlenül elé léptem,
miközben Joseph mellé tette a kis csokrot.
– Hoztam neked virágot, Lizzy – mondta. A
lány rápillantott a csokorra, majd viszonozta
Joseph pillantását, meglepetésemre dühösen. A
szalmára tett tányéron egy darab kenyér és
tőkehal hevert, mellette egy kancsó sör.
Biztosan ez volt az az étel, amit Joseph hozott

58
neki. Érintetlennek tűnt, kövér legyek
keringtek a szárított hal fölött. Elizabeth
megint máshová nézett.
– Elizabeth… – kezdte remegő hangon a
nagybátyja – ez itt Shardlake úr. Ügyvéd, a
legélesebb eszű Londonban. Ő segíthet neked.
De muszáj vele beszélned.
Leguggoltam, így anélkül nézhettem bele az
arcába, hogy le kellett volna ülnöm arra az
undorító szalmára.
– Wentworth kisasszony – kezdtem gyengéden
–, hall engem? Miért nem beszél? Egy titkot
védelmez, az önét, vagy talán másét? –
Szünetet tartottam. A lány egyenesen átnézett
rajtam, teljesen mozdulatlanul. A beálló
csendben hallottam az utcán járó emberek
lépteit odafentről. Hirtelen elöntött a düh.
– Tudja, hogy mi fog történni, ha elutasítja a
vallomástételt? – kérdeztem. – A prés alá
teszik. A bíró, aki elé majd szombaton állítják,
kemény ember és kétségkívül ez lesz az ítélete.
Elmondták önnek, hogy mit jelent a préselés?
–Semmi válasz. – Szörnyű, lassú halál, ami
több napig is eltarthat.

59
Ezekre a szavakra a szemébe élet költözött és
rám meredt, de csak egy pillanatra.
Megborzongtam attól a mélységes
nyomorúságtól, amit a tekintete tükrözött.
– Ha beszél, talán tudok önnek segíteni.
Vannak különféle lehetőségek, akármi is
történt azon a napon a kútnál. – Szünetet
tartottam. – Mi történt, Elizabeth? Az
ügyvédje vagyok, nem fogom elmondani senki
másnak. Megkérhetjük a nagybátyját, hogy
hagyjon minket magunkra, ha inkább egyedül
velem beszélne.
– Igen – értett egyet Joseph. – Igen, ha ezt
kívánod.
De a lány továbbra is csendben maradt. Az
egyik kezével a szalmát kezdte piszkálni.
– Ó, Lizzy! – tört ki Josephből. – Neked
olvasnod és zenélned kellene, mint egy évvel
ezelőtt, és nem ezen a szörnyű helyen
heverned. – Az öklét a szájához emelte, és
beleharapott a bütykeibe. Változtattam a
helyzetemen, és egyenesen a lány szemébe
néztem. Valami belém hasított.
– Elizabeth, tudom, hogy lejöttek ide emberek,
hogy megbámulják és kigúnyolják. Még úgyis,

60
hogy elrejti a testét, az arca kilátszik. Tudom,
hogy ez a szalma undorító, de el tudná vele
fedni az arcát, és ezzel megakadályozná az
embereket a bámészkodásban, mert a börtönőr
nem engedheti be őket ide. Ez olyan, mintha
éppen azt akarná, hogy nézhessék magát.
Összerándult, és egy pillanatig azt hittem,
hogy megtörik, de szorosan összeszorította a
száját; megfeszültek az izmai. Vártam még
egy kicsit, azután nehézkesen feltápászkodtam.
Amint ezt tettem, zizegést hallottam a cella
másik oldalán lévő szalmából, és amikor arra
fordultam, láttam, hogy az öregasszony lassan
a könyökére emelkedett. Komoran megrázta a
fejét.
– Nem fog beszélni, uraim – szólalt meg
rekedtes hangon. – Három napja vagyok itt, és
egy szót sem szólt eddig.
– Te miért kerültél ide? – kérdeztem.
– Azt állítják, hogy a fiammal elloptunk egy
lovat. A mi tárgyalásunk is szombaton lesz –
sóhajtotta, és megnyalta repedezett szája
szélét. – Van egy kis italotok, urak? Akár a
legvizezettebb sör is jólesne.
– Nincs, sajnálom.

61
A nő Elizabethre nézett. – Azt mondják, hogy
egy démon lakozik benne, olyan, ami nagyon
erősen tartja őt. – Keserűen felnevetett. – De
démon vagy sem, a hóhérnak ez teljesen
mindegy.
Joseph felé fordultam.
– Nem hiszem, hogy bármi többet tudnék most
tenni. Gyere, menjünk. – Finoman az ajtóhoz
vezettem, és kopogtam rajta. Azonnal kinyílt,
a börtönőr biztosan hallgatózott odakint.
Visszanéztem; Elizabeth még mindig
csendben, mozdulatlanul feküdt.
– A vén szipirtyónak igaza van – mondta az őr,
míg bezárta mögöttünk az ajtót. – A lányt
megszállta az ördög.
– Akkor légy óvatos, amikor lehozod ide az
embereket, hogy a kis ablakon keresztül
bámulják őt – csattantam fel. – Nehogy
hollóvá változzon, és az arcukba repüljön. –
Ezzel elvezettem onnan Josephet. Egy perccel
később ismét kint voltunk az épületből,
pislogva a szikrázó napsütéstől.
Visszamentünk a kocsmába, ahol egy sört
tettem elé.

62
– Milyen gyakran látogattad meg, amióta oda
vitték? – kérdeztem.
– Ma negyedszer. És minden egyes
alkalommal úgy ül ott, mint egy kő.
– Hát, én sem tudom kibillenteni ebből.
Egyáltalán nem. Bevallom, sohasem láttam
semmi ehhez hasonlót.
– Mindent megpróbáltál, uram – felelte
csalódottan Joseph.
Az ujjaimmal az asztalon doboltam.
– Még ha bűnösnek is találják, talán van rá
mód, hogy megakadályozzuk a felakasztását.
Az esküdtszéket talán meg lehet győzni, hogy
őrült volt, még azt is állíthatja, hogy terhes, és
akkor nem lehet addig felakasztani, amíg a
gyerek meg nem születik. Ezzel nyerhetnénk
egy kis időt.
– Időt mihez, uram?
– Mihez? A nyomozáshoz, kitalálni, hogy mi
történt valójában.
Joseph hevesen előrehajolt, majdnem
feldöntötte a söröskorsóját. – Akkor elhiszed,
hogy ártatlan?
Egyenesen ránéztem.

63
– Te hiszel benne. Noha ahogy téged kezel, az
őszintén szólva kegyetlenség.
– Hiszek neki, mert ismerem őt. És azért, mert
amikor ott látom őt, látok… – láthatóan
küzdött a szavakkal.
– Egy olyan nőt, akin érződik, hogy valami
nagyon rosszat tett, de nem az, hogy nagy
bűntettet követett el?
– Igen – felelte hevesen –, igen, ez az. Te is ezt
érzed?
– Ezt. – Nyugodtan ránéztem. – De hogy te
vagy én mit érzünk, az nem bizonyíték,
Joseph. És még az is lehet, hogy tévedünk.
Egy ügyvéd nem alapozhatja a munkáját a
megérzéseire. Tárgyilagosságra, érvekre van
szüksége. Ezt mondatja velem a tapasztalatom.
– Mit tehetünk, uram?
– Szombatig látogasd meg minden nap. Nem
hiszem, hogy beszédre bírható lenne, de ettől
tudni fogja, hogy nem feledkeztünk meg róla,
és úgy érzem, ez fontos, még ha figyelemre se
méltat minket. Ha mond valamit vagy
megváltozik a modora, szólsz nekem, és én
ismét eljövök.
– Meglesz uram – mondta.

64
– És ha továbbra sem beszél, szombaton
megjelenek a bíróságon. Nem tudom, hogy
Forbizer meghallgat-e, de megpróbálom, és
azzal érvelek majd, hogy a szelleme
megzavarodott…
– Isten tudja, bizonyosan így van. Nincs
semmi oka rá, hogy így bánjon velem.
Hacsak… – tétovázott – az öregasszonynak
nincs igaza.
– Nincs értelme így gondolkodni, Joseph.
Megpróbálom felvetni, hogy az
épelméjűségének kérdéséről az esküdtszéknek
kell dönteni. Bizonyos vagyok benne, hogy
vannak rá precedensek, bár Forbizernek nem
kell ezekhez tartania magát. De ez ismét csak
időt nyerhet nekünk – néztem rá komolyan. –
Mindenesetre nem vagyok túl bizakodó. Fel
kell készülnöd a legrosszabbra, Joseph.
– Nem, uram – mondta. – Amíg dolgozol az
ügyön, nem adom fel reményt.
– Fel kell készülnöd a legrosszabbra –
ismételtem meg. Guy könny beszélt a jó
munka gyümölcséről. Nem neki kellett
Forbizer bíró elé állni: rabok bíróság elé
állításának napján.

65
Negyedik fejezet

A Newgate-ből a Lincoln's Innben lévő

irodámba lovagoltam, ami szintén a Chancery
Lane-en volt, nem messze a házamtól. Amikor
III. Edward király elrendelte, hogy az
ügyvédek nem praktizálhatnak London
területén, elkerülhetetlenné téve a városfalon
kívülre költözésünket, nagy szolgálatot tett
nekünk, mivel az Inn eléggé vidékies volt,
kiterjedt gyümölcsössel és a Lincoln's Inn
mögött elterülő mezőkkel.
Áthaladtam a Great Gate magas, négyszögletű
tornyai alatt, majd Chanceryt az istállóba
vezettem, és átvágva a Gatehouse Courton az
irodámba sétáltam. A nap vakító ragyogással
tűzött a vöröstéglás épületekre. Kellemes
szellő fújdogált, szerencsére elég messze
voltunk a városfalaktól ahhoz, hogy a londoni
szagokat már ne érezzük itt.
Barristerek siettek céltudatosan, határozott
léptekkel mindenfelé az épületek között. A
pünkösd utáni bírósági ülésszak a következő
héten kezdődik, és még elő kellett készíteni az
ügyeket. A fekete talárok és sapkák között

66
szokás szerint feltűntek a fiatal, élénkszínű
zekékben és kidudorodó gatyapőcökben
páváskodó dzsentri ifjak is, akik csak azért
mentek jogi iskolákba, hogy eltanulják a
londoni viselkedést, és társadalmi
kapcsolatokat építsenek. Néhány közülük, akik
elhaladtak mellettem, nyúlvadászaton voltak
Coney Garth-ban. A lábuk körül kutyák
rohangásztak, akik szemüket a vértől csöpögő
bundás testeken tartották, amelyek a gazdáik
vállán átvetett botokon lógtak.
Ekkor észrevettem a Lincoln's Inn csarnokából
vezető úton a horgas orrú, ábrázatán szokásos
nyájas mosolyával felém baktató Stephen
Bealknap magas, vékony alakját, aki ellen
néhány napon belül a királyi ítélőszéken
fogom majd a városi tanács ügyét képviselni.
Megállt velem szemben és meghajolt. Az
etikett megkövetelte, hogy az ügyvédek, még a
legelkeseredettebb ügyekben is szemben állva,
tartsák be az udvariassági szabályokat, bár
Bealknap baráti modorában mindig volt
valami, ami gúnyolódásnak hatott. Mintha
csak azt mondta volna: tudod, hogy egy igazi

67
gazember vagyok, de ettől még szívélyesnek
kell lenned hozzám.
– Shardlake testvér! – kiáltott fel. – Újabb
forró nap. A kutak ki fognak száradni, ha ez
így folytatódik.
Máskor egy rövid helyeslést követően
folytattam volna utamat, de eszembe jutott,
hogy egy kis információval tudna nekem
segíteni. – Valóban – értettem egyet. – Nagyon
száraz volt az idei tavasz.
Szokatlan előzékenységemre egy mosoly
jelent meg Bealknap arcán. Egészen
barátságosnak tűnt, amíg közelebb nem lépett
hozzá az ember, és meg nem látta az aljasságot
a szája szegletében, és észre nem vette, hogy a
halványkék szemek pillantása sohasem fog a
sajátjával találkozni, akárhogy is próbálja ezt
elérni. A sapkája alól néhány szőke, merevnek
tűnő göndör tincs kandikált ki.
– Nos, jövő héten sorra kerül az ügyünk –
mondta. – Június elsején.
– Úgy ám. Ez nagyon gyors volt. Csak
márciusban nyújtottad be a kifogásodat. Még
mindig meg vagyok lepve, Bealknap testvér,
hogy a királyi ítélőszék elé vitted az ügyedet.

68
– Ők megfelelően tisztelik a tulajdonhoz
fűződő jogokat. Eléjük tárom majd a Szerzetes
prédikátorok kontra Okeham perjele ügyet.
Könnyedén felnevettem.
– Látom, testvér, áttúrtad a szomszédjogi
rendelethez kapcsolódó iratokat. Az az eset
teljesen másra vonatkozik, és kétszáz éves.
Visszamosolygott rám, miközben tekintete
szinte felnyársalt.
– Attól az még releváns. A perjel arra
hivatkozott, hogy az ilyen szomszédjogi
ügyek, mint amilyen az ő hibás csatornája,
kívül esnek a városi tanács joghatóságán.
– Mert a rendháza közvetlenül királyi
fennhatóság alá tartozott. De a St. Michael
rendház most hozzád tartozik. Te vagy az
ingatlan tulajdonosa, és te vagy a felelős
azokért a zavarásokért, amiket a rendházad
okoz. Remélem, hogy ennél jobb ütőkártya is
van a kezedben.
Nem vette fel a kesztyűt, a fejét lehajtva
vizsgálgatta a ruhája ujját.
– Hát, testvér, majd meglátjuk – tettem hozzá
enyhébb hangon. – De most, hogy
találkoztunk, feltennék egy kérdést egy másik

69
üggyel kapcsolatban. Ott leszel szombaton a
letartóztatottak meghallgatásának napján? –
Tudtam, hogy az eskütársak kerítése a püspöki
bíróságon Bealknap egyik szégyenteljes
melléktevékenysége, és ezért gyakran
ólálkodott az Old Bailey csarnokában
ügyfeleket keresve. Kíváncsi pillantást vetett
rám.
– Talán.
– Azt hiszem, Forbizer bíró tárgyal aznap.
Milyen gyorsan szokott elintézni egy ügyet?
Bealknap megvonta a vállát.
– Olyan gyorsan, ahogy tudja. Tudod milyenek
a királyi ítélőszék bírái. A közönséges
tolvajokkal és gyilkosokkal való foglalkozást
rangon alulinak érzik.
– De Forbizer minden ridegsége ellenére jól
ismeri a jogot. Kíváncsi lennék, mennyire
lehet nyitott egy a vádlott melletti jogi
érvelésre.
Bealknap arca érdeklődéssel telt meg, szeme
pedig kíváncsisággal, és egy pillanat erejéig
szembenézett velem. – Ó, hallottam, hogy
felfogadtak a walbrooki gyilkos mellé. Azt

70
mondtam, nem hiszem el, mert te
tulajdonjoggal foglalkozol.
– A feltételezett gyilkoshoz – válaszoltam
határozottan. – Forbizer elé kerül szombaton.
– Nem fogsz vele sokra jutni – mondta
vidáman Bealknap. – A hívő ember
megvetésével néz a bűnösökre, és gyorsan ki
akarja osztani megérdemelt büntetésüket. A
lány kevés könyörületességre számíthat
Forbizertől. Beismerést akar majd tőle, vagy
megöleti. – Szeme összeszűkült, és úgy
éreztem, azon töpreng, előnyére fordíthatja-e
ezt. Erre azonban nem volt lehetősége,
különben sosem kérdeztem volna tőle.
– Én is így gondoltam. Azért köszönöm –
tettem hozzá olyan könnyedén, ahogy csak
tudtam. – Szép napot!
– Majd figyellek szombaton, testvérem – szólt
utánam. – Sok szerencsét! Szükséged lesz rá!

Nem túl jó hangulatban léptem be a földszinti

szobákba, amiket barátommal, Godfrey
Wheelwrighttal osztottam meg. A külső

71
irodában írnokom, John Skelly tanulmányozott
gyászos arckifejezéssel egy tulajdonátruházási
okiratot, amelyet éppen ekkor szerkesztett
meg. Vékony képű, alacsony kis ember volt,
hosszú, csapzott barna hajjal. Noha még a
huszadik évét sem töltötte be, már
megházasodott és gyereke is született; múlt
télen részben nyilvánvaló szegénysége miatti
szánalomból vettem magam mellé. A Szent
Pál katedrális iskolájának egykori tanulójaként
jó latintudással bírt, de amint Guynak is
említettem, reménytelen fickó volt, gyatrán
másolt, és mindig elkavarta az iratokat.
Bűntudatosan nézett fel rám.
– Éppen most fejeztem be a Beckman
tulajdonátruházási okiratot, uram – mormolta.
– Sajnálom, hogy elkéstem vele.
Átvettem tőle. – Két nappal ezelőttre kellett
volna. Jött levelem?
– Az íróasztalodon van, uram.
– Rendben.
Bementem a szobámba. Félhomályos és
zsúfolt volt; porszemek táncoltak az udvarra
néző kis ablakon át beszűrődő fénycsíkban.
Levettem a taláromat és a sapkámat, majd

72
leültem az asztalomhoz, és tőrömmel feltörtem
a leveleken a pecsétet. Meglepetéssel és
csalódással fogadtam, hogy egy újabb ügyet
vesztettem el. Egy Salt Wharf-i raktár
átruházásán dolgoztam, de ügyfelem kurtán
annyit írt, hogy az eladó meggondolta magát,
így már nem tart igényt a szolgálataimra. Csak
néztem a levelet. Az adásvétel furcsa volt, az
ügyfelem egy ügyvéd volt a Temple-ből, a
raktárt az ő nevére kellett átíratni, ami azt
jelentette, hogy a tényleges vevő titokban
akarta tartani a nevét. Két hónap alatt ez volt a
harmadik eset, amikor az ügyfél ok nélkül
visszavonta megbízását.
Grimaszolva félretettem a levelet, és a
tulajdonátruházási okiratot kezdtem
tanulmányozni. Esetlenül írták meg, és egy
tintafolt éktelenkedett az oldal alján. Skelly azt
hitte, egy ilyen rendetlen példány megfelel?
Újra kell írnia, így még több időt pazarol majd
rá, mint amiért fizettem. Félrelöktem és egy új
tollszárat hegyeztem, majd magam elé
emeltem a kis könyvemet, amely jogvitákra és
különböző olvasmányokra vonatkozó
feljegyzéseimet tartalmazta, több évre

73
visszamenően. Átnéztem a régi jegyzeteimet a
büntetőjog témakörében, de kevés volt
belőlük, és semmit nem találtam köztük a
peine forte et dure-ről.
Kopogtattak azt ajtón, és Godfrey lépett be.
Velem egykorú volt, húsz évvel ezelőtt együtt
tanultunk és ifjú reformerekként
heveskedtünk, de tőlem eltérően ő megtartotta
buzgó hitét abban, hogy a Rómával való
szakítást követően új keresztény közjó
virradhat Angliára. Keskeny, finomvonású
arca gondterhelt kifejezést öltött.
– Hallottad a pletykákat? – kérdezte.
– Most éppen miről?
– Tegnap este a király lehajózott a Temzén,
oldalán Howard Katalinnal a baldachin alatt,
hogy az idősebb Norfolk herceg özvegyének
házában vacsorázzon. Az ünnepi királyi
bárkán, hogy egész London lássa. Ez a hír a
Cityben. Azt akarta, hogy lássák… ez a
Cleves-házasság végének a jele. És egy
Howard-esküvő a Rómához való visszatérést
jelentené.
Megráztam a fejem. – De Anna királyné
mellette ült a május elsejei lovagi tornán. Csak

74
mert a király szeme egy Howard lányra téved,
az nem azt jelenti, hogy félreállítja a királynét.
Az isten szerelmére, négy felesége volt nyolc
év alatt. Nem akarhat egy ötödiket.
– Nem-e? Képzeld el Norfolk hercegét Lord
Cromwell helyén.
– Cromwell meglehetősen kegyetlen tud lenni.
– Csak ha szükséges. És a herceg sokkal
nyersebb lenne. – Leereszkedett velem
szemben a székbe.
– Tudom – mondtam halkan. – A titkos
tanácsosok közül egyiknek sincs kegyetlenebb
híre.
– Ő lesz a rangidős ügyvédek vasárnapi
ebédjének díszvendége, igaz?
– Igen – fintorodtam el. – Először fogom látni
magam is. Nem mondhatom, hogy
különösebben várom. De Godfrey, a király
sosem fordítaná vissza az időt. Angol nyelvű
Bibliánk van, és Cromwell most kapta meg az
earl címet.
Lassan ingatni kezdte a fejét. – Baj közeledtét
érzem.
– Nos, mi más történt az elmúlt tíz évben, mint
baj? Mindenesetre, ha Londonban új pletyka

75
kering, az talán könnyíti Elizabeth Wentworth
helyzetét. – Előző nap elmeséltem neki, hogy
elvállaltam az ügyet. – Meglátogattam a
Newgate-ben. Nem szól egy szót sem.
Megrázta a fejét. – Akkor prés alá teszik.
– Idehallgass, Godfrey, szükségem lenne egy
precedensre, ami azt mondja, hogy ha valaki
azért nem beszél, mert őrült, nem lehet prés alá
tenni.
Rám meredt nagy, kékesszürke szemével, ami
jogászhoz képest meglehetősen ártatlannak
tűnt.
– Őrült?
– Talán. Valahol az évkönyvekben biztosan
van rá precedens, tudom. – Ránéztem;
Godfrey-nek kiváló memóriája volt az
ügyekkel kapcsolatosan.
– Igen – töprengett –, azt hiszem, igazad van.
– Arra gondoltam, megnézem a könyvtárban.
– Mikor van az őrizetesek tárgyalása?
Szombaton? Kevés az időd. Segítek keresni.
– Köszönöm – mosolyogtam rá hálásan;
jellemző volt Godfrey-ra, hogy elfeledte a
saját aggodalmait, és a segítségemre sietett.
Tudtam, hogy félelmei meglehetősen valósak

76
voltak; ismert evangélikusokat Robert Barnes
köréből, akit nemrég zártak a Towerbe, mert
olyan prédikációkat tartott, amiket túlságosan
áthatottak a lutheránus eszmék.
A könyvtárba mentünk, és két órát töltöttünk
el az esetjogi iratok halmai között, míg
találtunk két-három esetet, amelyek talán
hasznosak lehettek.
– Átküldőm ide Skellyt, hogy másolja le
ezeket – mondtam.
– És most meghívhatsz ebédre, amiért
segítettem neked – mosolyodott el Godfrey.
– Örömmel.
Kiléptünk a forró délutánba. Felsóhajtottam.
Pompás könyvtárunk jogi könyvei között
átmenetileg a gondtalanság, a rend és
ésszerűség érzete járt át, mint mindig, de kint a
vakító napfény eszembe juttatta, hogy a bíró
figyelmen kívül hagyhatja a precedenst, és
fülemben csengtek Bealknap szavai is.
– Bátorság, barátom – szólalt meg Godfrey. –
Ha a lány ártatlan, Isten nem fogja engedni,
hogy szenvedjen.
– Az ártatlanok szenvednek, mialatt a
gazemberek boldogulnak, Godfrey, ezt

77
mindketten tudjuk. Azt mondják, ez a
faragatlan Bealknap ezer arany angyalos tallért
rejteget a szobájában lévő híres ládában.
Menjünk, éhes vagyok.
Amint keresztülvágtunk az udvaron az étkező
felé egy damasztfüggönyös gyaloghintót
vettem észre az irodák közelében, amely körül
a selyemkereskedők céhének négy libériás
szolgája állt. Két, virágcsokrot tartó kísérő
hölgy állt tisztelettudó távolságban, mialatt
egy karcsú, magas gallérú kék
bársonyköpenyes hölgy Gabriel
Marchamounttal, az egyik serjeanttal
beszélgetett. Marchamount magas, kövérkés
alakját finom selyemtalár fedte, és egy
hattyútollas sapka gubbasztott a fején.
Emlékeztem, hogy valaha Bealknap az ő
pártfogása alá tartozott, míg bele nem fáradt a
sunyi ügyvéd vég nélküli szélhámoskodásába;
Marchamount vigyázott, hogy ne essen folt a
hírnevén.
A nőre terelődött a figyelmem, tekintetem
elidőzött az ékköves illattartón, ami egy
aranyláncon függött a keblén, amikor
megfordult, és rám nézett. Valamit odasúgott

78
Marchamountnak, mire ő felemelte a kezét,
hogy megállásra intsen. Karját nyújtotta a
hölgynek, és az udvaron keresztül odavezette
hozzám. A kísérő hölgyek követték őket,
szoknyáik susogtak a kőlapokon.
Marchamount harmincas éveiben járó
beszélgetőtársa feltűnően vonzó volt, tekintete
nyílt, közvetlen. Szőke és nagyon finom
hajában kerek, igazgyöngyökkel díszített
főkötőt hordott, ami alól kicsúszott egy kis
tincs, a szél játékának kitéve.
– Shardlake úr – szólított meg Marchamount
mély, dörgő hangján, mosollyal pirospozsgás
arcán. – Engedd meg, hogy bemutassam
ügyfelemet és jó barátomat, Lady Honor
Bryanstont. Ő pedig Matthew Shardlake
testvérem.
A hölgy kinyújtotta a kezét. Finoman
megfogtam a hosszú fehér ujjakat és
meghajoltam. – Örvendek, asszonyom.
– Bocsásson meg, hogy megzavarom a teendői
közepette – mondta. Hangja tiszta alt volt,
kissé karcos árnyalattal, kiejtése
arisztokratikus. Amint elmosolyodott, arcán

79
kislányos gödröcskék jelentek meg telt ajkú
szája szegletében.
– Egyáltalán nem zavar, asszonyom. – Be
akartam neki mutatni Godfrey-t, de ő folytatta,
tudomást sem véve a barátom jelenlétéről. –
Megbeszélésem volt Marchamount úrral,
amikor felismertem önt abból a leírásból, amit
Essex earlje adott a legutóbbi közös vacsoránk
alkalmával. Dicshimnuszokat zengett önről,
mint London egyik legjobb ügyvédjéről.
Essex earlje. Cromwell. Azt hittem és
reméltem, hogy elfelejtett engem. És, jutott
eszembe biztosan megemlítette a ladynek,
hogy egy púpost kell keresnie.
– Rendkívül hálás vagyok – fogalmaztam
óvatosan.
– Igen, meglehetősen túláradó volt – tette
hozzá Marchamount. A hanghordozása
könnyed volt, de kiugró barna szeme
kíváncsian vizslatott. Eszembe jutott, hogy ő a
reformok egyik ellenzőjeként volt ismert, és
kíváncsi lettem, hogy mit keresett egy
Cromwell-lel közös vacsorán.
– Mindig megragadtam az alkalmat, hogy
kitűnő elmék mérjék össze magukat a

80
vacsoraasztalom körül – folytatta őladysége. –
Lord Cromwell a figyelmembe ajánlotta önt,
mint lehetséges jelöltet.
Felemeltem a kezem.
– Zavarba hoz a bókjaival. Én csupán egy
egyszerű ügyvéd vagyok.
Ismét elmosolyodott, és ő is felemelte a kezét.
– Nem, uram, én úgy hallottam, hogy ön jóval
több ennél. Egy rangidős barrister, aki egy nap
talán serjeant is lehet. Küldök önnek egy
meghívót az egyik desszert bankettemre. Ha
jól tudom, a Chancery Lane másik végén
lakik.
– Ön nagyon tájékozott, asszonyom.
Lady Bryanston felnevetett.
– Igyekszem az lenni. Új információk és új
barátok űzik el egy özvegy unalmát. –
Körbepillantott a négyszögletű udvaron,
érdeklődéssel tanulmányozta a környezetet. –
Biztosan csodálatos lehet ezen a környéken
élni, távol a City bűzös levegőjétől.
– Úgy hallottam, Shardlake testvérnek nagyon
szép háza van – jegyezte meg egy kis éllel a
hangjában Marchamount, miközben villant
egyet sötétbarna, kidülledő szeme. Felnevetett,

81
megvillantotta hiánytalan fehér fogsorát. – Az
ingatlanjog hozama, nemde, testvér?
– Becsületesen szerzett, abban bizonyos
vagyok – jegyezte meg Lady Honor. – Most
azonban bocsássanak meg nekem, de
találkozóm van a selyemkereskedők céhében.
– Miközben elfordult, intett nekem. –
Rövidesen hallani fog felőlem, Shardlake úr.
Marchamount meghajolt felénk, azután
visszavezette Lady Honort a gyaloghintójához,
és fontoskodva besegítette őt, mielőtt
visszasétált a hivatali szobájába,
méltóságteljesen, mint egy teljes vitorlázatú
hajó. Figyeltük, amíg a hintó elbilleg a kapu
felé, mögötte a nyugodtan sétáló
udvarhölgyekkel.
– Bocsáss meg nekem, Godfrey – mondtam. –
Be akartalak mutatni, de a lady esélyt sem
adott erre. Ez kissé udvariatlan volt tőle.
– Nem örültem volna a bemutatásnak – felelte
kimérten. – Tudod, hogy ki ő?
Tagadóan megráztam a fejem. A londoni
társasági élet nem érdekelt.
– Sir Harcourt Bryanston özvegye. Ő volt a
legnagyobb londoni selyemkereskedő, amikor

82
három évvel ezelőtt meghalt. Sokkal idősebb
volt, mint a felesége – tette hozzá rosszallóan.
– Hatvannégy szegény ember is részt vett a
temetési menetében, életkora minden egyes
évéhez egy.
– És, mi ebben olyan rossz?
– A nő egy Vaughan, egy főnemes, aki nehéz
időket élt meg. Hozzáment Bryanstonhoz a
pénze miatt, és a halála óta London
legnagyszerűbb vendéglátójaként lép fel.
Próbálja újra helyreállítani a családja hírnevét,
amit sárba tiportak a Lancasterek és Yorkok
közötti háborúban.
– Egyike az ősi családoknak, mi?
– Bizony. Az a specialitása, hogy
reformátorokat állít szembe a pápistákkal a
vacsoraasztalánál, perverz örömöt lelve ebben.
– Komolyan meredt rám. – Nemrég meghívta
Gardiner és Ridley püspököket, és beszélgetést
kezdeményezett az átlényegülésről. Alapvető
vallási kérdésekkel nem szabadna így
játszadozni, ahogy ő teszi. – Hirtelen
keménység hatotta át a hangját. – Ezek az
elmélyült elmélkedés célját szolgálják, amitől

83
a mi örökkévaló lelkünk sorsa függ. Mint azt
te magad is mondogattad valaha – tette hozzá.
– Igen, ezt mondtam. – Felsóhajtottam, mivel
tudtam, hogy vallási buzgalmam hiánya az
elmúlt években aggasztotta barátomat. – Tehát
ő most mindkét csoporttal jóban van?
– Mind Cromwell, mind Norfolk helyet kap az
asztalánál, de ő nem kötelezi el magát egyik
oldal mellett sem. Ne menj oda, Matthew.
Tétováztam a válasszal. Olyan életerő és
kifinomultság áramlott Lady Honor körül, ami
felkavart bennem valamit, ami már régóta
csendben lapult. De olyasfajta vitába
keveredni, mint amit Godfrey leírt, nem lenne
kellemes, és bármilyen kedves szavakat
mondott is rólam, nem kívántam Cromwellt
újra látni. – Majd meglátom – mondtam végül.
Godfrey Marchamount hivatali szobái felé
pillantott. – Fogadni mernék, hogy a jó
serjeant sokat megadna, ha olyan családfája
lenne, mint a ladynek. Úgy hallottam, hogy
még mindig ostromolja a heroldok hivatalát
egy címerpajzsért, bár az apja csak egy
halkereskedő volt.

84
– Ó, igen, szeret a nemesek körül forgolódni –
nevettem fel.
A váratlan találkozás elterelte a figyelmemet a
munkával kapcsolatos aggodalmamról, de ez
hamar visszatért, amint beléptem az étkezőbe.
A nagy boltívek alatt Bealknapet pillantottam
meg, ahogy egyedül ült az egyik hosszú asztal
végén. Serényen lapátolta a szájába az ételt,
miközben egy tekintélyes méretű esetjogi
gyűjteményt olvasott. Szerzetes prédikátorok
kontra Okeham perjele, nem kétséges, hogy
ellenem hozza majd fel a Westminster Hallban
egy hét múlva.

85
Ötödik fejezet

Az Old Bailey bíróság szűk kis épülete a

városfal külső oldalával szemben állt,
átellenben a Newgate-tel. Semmi ahhoz
fogható nem volt itt, mint a Westminster Hall
teljes vértezetben álló polgári bíróságainál,
noha itt nem pénzről és birtokokról döntöttek,
hanem megcsonkításról és halálról.
Szombat reggel jó időben érkeztem. A bíróság
általában nem ülésezett szombaton, de a
következő heti polgári jogi ülésszak kezdete
miatt a bírák nagyon elfoglaltak lettek volna,
és a londoni tárgyalásokat előrébb hozták,
hogy a büntetőügyek ne legyenek útban. A
tárgyalóterembe mentem, a precedensekről
szóló aktáimat magamhoz szorítva, és
meghajoltam az emelvény felé.
Forbizer bíró a pulpituson az irataiba merült,
skarlát talárjának élénk színe kitűnt a padsorok
körüli tömeg egyhangú ruhái közül. A bírósági
tárgyalás mindig népszerű látványosság volt, a
Wentworth-ügy pedig jelentős érdeklődésre
tartott számot. Tekintetemmel Josephet
kerestem; az egyik pad szélén ült, a tömeg

86
miatt az ablakhoz préselve, száját idegesen
harapdálta, üdvözlésképpen felemelte kezét, én
pedig viszonzásul rámosolyogtam, próbálva
azt a magabiztosságot mutatni, amit egyébként
nem éreztem. Kedd óta minden nap
meglátogatta Elizabethet, de a lány még
mindig nem szólt egy szót sem. Előző este
találkoztam Josephfel, és megmondtam neki,
hogy megpróbálok elmebaj miatti kifogásra
hivatkozni, ami az egyetlen megmaradt
lehetőség számunkra.
Kicsivel arrébb láttam egy férfit, aki nagyon
emlékeztetett Josephre; csak a testvére, Edwin
lehetett. Finom, zöld köpenyt viselt,
szőrmeszegéllyel. Arca aggodalomról
árulkodott. Elkapta pillantásomat, a szemembe
nézett, és szorosabbra húzta a köpenyét maga
körül. Tehát tudta, hogy ki vagyok.
Aztán az Edwin Wentworth előtti sorban
kiszúrtam azt a fiatalembert, aki Guy boltja
közelében figyelt engem. Ma szolid, sötétzöld
színű zekét viselt. Állát szemtelenül a
bíróságot a közönségtől elválasztó korlátra
fektetett könyökére támasztotta. Töprengve
méregetett, nagy, sötét szeme érdeklődéssel

87
telt. Összeráncoltam homlokomat, mire kurtán
elmosolyodott, és még kényelmesebben
elhelyezkedett. Tehát igazam volt, gondoltam,
ezt a gazfickót küldték, hogy szemmel tartson,
és kizökkentsen. Nos, ez nem fog sikerülni.
Felcsatoltam taláromat, és odaléptem az
ügyvédek padjához. Mivel büntetőügyről volt
szó, ezért üres volt, de ahogy leültem,
észrevettem Bealknapét az ajtóban. Egy papi
öltözetbe öltözött hivatalnokkal beszélt, a
püspök ordináriusával.
Akkoriban még mindig gyakran visszaéltek a
klérus mentességével. Ha egy embert
bűnösnek találtak egy bűnügyben, és az azt
állította, hogy az egyházi rend tagja volt,
jogában állt a püspökhöz kerülni
büntetéskiszabásra. A mentesség igényléséhez
csak annyit kellett tennie, hogy bizonyítja írni-
olvasni tudását azzal, hogy hangosan
felolvassa az 51. zsoltár első versszakát.
Henrik király korlátozta a szabályt a nem
főben járó bűnökre, de még mindig fennállt.
Akik sikerrel vették ezt az akadályt, azok
Bonner püspök porkolábjához kerültek, amíg a
püspök arról nem döntött, hogy az illető

88
megbánta bűneit. A bűnbánatot tizenkét
eskütárs igazolta, mind megbecsült emberek,
akik tanúsították az elítélt őszinteségét.
Bealknapnek rengeteg ilyen eskütársa volt,
akik némi díj fejében bárkiért tanúskodtak
volna. Ezt a kis mellékfoglalkozását mindenki
ismerte a Lincoln's Innben, de egy ügyvéd
sohasem árulta volna be foglalkozása másik
tagját.
Mialatt elfoglaltam a helyem, Forbizer rám
meredt. Lehetetlen volt felmérni a hangulatát;
vékony, kolerikus arca mindig ugyanazt a
hideg megvetést tükrözte az emberi bűnösség
iránt. Hosszú, formára nyírt, őszes szakálla
volt, és kemény, szénfekete szeme, ami
hidegen nézett rám. Egy, a büntetőtárgyaláson
megjelent ügyvéd problémás jogi
közbevetéseket jelentett.
– Mit akarsz? – kérdezte.
Meghajoltam. – Wentworth kisasszony
képviseletét látom el, méltóságos uram.
– Valóban? Meglátjuk. – Fejét ismét papírjaiba
temette.
Sürgölődés támadt, és mindenki megfordult,
amikor az esküdtszéket, tizenkét jól táplált

89
londoni kereskedőt az esküdtek padjára
kísértek. Majd a cellákhoz vezető ajtó is
kinyílt, és a törvényszéki szolgák egy tucatnyi
rongyos foglyot vezettek be. Először a
legsúlyosabb, akár halálbüntetéssel is járó
ügyeket tárgyalták, így emberölést, betörést,
több mint egy shilling értékű tárgyak ellopását.
A vádlottakat egymáshoz béklyózták
bokáiknál, és a láncaik összecsörrentek, ahogy
a vádlottak padjához mentek. Szörnyű szagot
húztak maguk után, egyes nézők még kis
virágcsokrokat is tettek az orruk elé, míg
Forbizert úgy tűnt, a bűz nem zavarta.
Elizabeth a sor végére került, a kövér,
lótolvajlással vádolt nő mellé. Az asszonyság
szorosan fogta egy rongyos, remegő és
könnyeivel küszködő fiatalember kezét, aki a
fia és bűntársa volt. Elizabethnek csak az arcát
láttam korábban, de most kiderült, hogy csinos
alakja is volt. Szürke háziruhát viselt, ami
addigra gyűrött és koszos lett a több mint
egyhetes newgate-i tartózkodás után.
Megpróbáltam elkapni a tekintetét, de
lehajtotta a fejét. A nézők között morajlás

90
kúszott végig, és láttam, hogy a markáns arcú
fiatalember érdeklődve tanulmányozza.
A foglyokat a vádlottak padjára lökdöstek.
Többségük rémült, elkínzott kifejezéssel
nézett, a fiatal lótolvaj úgy remegett, mint egy
falevél. Az írnok felállt, és egyesével
megkérdezte a foglyokat bűnösségükről.
Mindegyikük azt felelte, hogy „nem bűnös”.
Elizabeth volt az utolsó.
– Elizabeth Wentworth – mondta komoran az
írnok –, Ralph Wentworthnek az elmúlt május
tizenhatodik napján történt szörnyű
meggyilkolásával vádolnak. Minek vallod
magad, bűnösnek vagy nem bűnösnek?
Éreztem a teremben a feszültséget. Még nem
álltam fel, meg kellett várnom, miként fogadja
a lány az utolsó lehetőséget a beszédre, de
kérlelőn néztem rá. Lehajtotta fejét, hosszú,
gubancos haja előrehullott, eltakarva ezzel
arcát. Forbizer előrehajolt íróasztalánál.
– A bűnösségedről kérdeznek, kisasszony –
mondta hidegen és kiegyensúlyozottan. –
Jobb, ha válaszolsz.
A nő felemelte fejét és ránézett, de ugyanazzal
a pillantással, amit én is megkaptam a

91
cellájában: üres, nem összpontosított, mintha
csak átnézne rajta. Forbizer enyhén
elvörösödött.
– Kisasszony, az egyik legsúlyosabb Isten és
ember elleni bűntettel vádolnak. Elfogadod
vagy sem az esküdtszék általi tárgyalást?
Még mindig nem felelt vagy mozdult.
– Nos, rendben, ezt akkor az ülés végén
tárgyaljuk. – A bíró összehúzott szemmel
méregette még egy kicsit, majd megszólalt: –
Kezdjük az elsővel.
Mély levegőt vettem. Elizabeth mozdulatlanul
állt, míg az írnok felolvasta az első vádat.
Végigállta az elkövetkezendő két órát, csak
egyszer-kétszer helyezte át súlyát egyik
lábáról a másikra.
Évek óta nem voltam büntetőügy tárgyalásán,
és ismét meglepett az eljárás nemtörődöm
sebessége. Mindegyik vád felolvasása után
behívták a tanúkat, akik letették az esküt. A
foglyok kérdéseket tehettek fel vádlóiknak
vagy behívhatták saját tanúikat, ezért számos
esetben kölcsönös sértegetésekbe torkollt a
vita, amit Forbizer éles, reszelős hangon
némított el. A lótolvajokat egy vaskos fogadós

92
vádolta meg. A kövér nő egyre és egyre azt
hajtogatta, hogy sohasem járt ott, a fia meg
csak sírt és remegett. Egy ponton az
esküdteket kiküldték. Az esküdtek termében
tartották őket étel és ital nélkül, amíg meg nem
hozták az ítélet, és ez nem tartott sokáig. A
foglyok idegesen toporogtak, a láncok
összeütődtek, és a nézők között beszélgetés
moraja hallatszott.
Reggel óta zsúfolódott össze mindenki a forró
teremben, és a bűz szörnyű volt. Egy
fénynyaláb az ablakból megpihent a hátamon,
és éreztem, hogy izzadni kezdek. Átkozódtam;
a bírák sosem szeretik az izzadó ügyvédeket.
Körbenéztem. Joseph a kezébe temetett arccal
ült, míg testvére Elizabeth mozdulatlan,
megmerevedett alakját nézte félig lehunyt
szemmel, szorosra zárt szájjal. Az én
megfigyelőm karba font kézzel hátradőlt.
Az esküdtszék visszatért. Az írnok átnyújtotta
Forbizernek a papírhalmokat, amikre az
ítéletüket jegyezték fel. Ereztem, ahogy a
foglyok megfeszülve merednek a
papírcsíkokra, amik sorsukról döntöttek.
Elizabeth csak röviden pillantott fel.

93
Öt embert ártatlannak találtak lopásban, hetet
bűnösnek, ideértve az öregebb nőt és a fiát,
akiknek Pullen volt a nevük. Amikor a rájuk
vonatkozó ítéletet felolvasták, az asszony
odakiáltott a bírónak, hogy legyen kegyes és
kímélje meg fiát, aki csak tizenkilenc éves
volt.
– Pullen asszonyság – Forbizer alsó ajka
enyhén meggörbült, pirosan fénylett szürke
szakállában, ami nála általában a megvetés jele
volt. – Ketten vittétek el a lovat, kettőtöket
találták bűnösnek tolvajlásban, tehát kettőtöket
is akasztanak fel. – Néhányan a nézők közül
felnevettek, mire Forbizer szigorúan rájuk
nézett; nem szerette a léhaságot a bíróságon,
még a saját tréfáinál sem. A kövér nő
megszorította a fia karját, amikor az ismét sírni
kezdett.
A konstábler kiszabadította az ártatlannak
találtakat béklyóikból, akik elsiettek. Az
elítélteket visszavezették Newgate-be, láncaik
csörgése hamarosan elhalkult. Most már csak
Elizabeth állt egyedül a vádlottak padjánál.
– Nos, Miss Wentworth – recsegte Forbizer –,
most már nyilatkozik a bűnösségéről?

94
Semmi válasz. A terem felmorajlott; Forbizer
egy pillantással elnémította őket.
Felemelkedtem, de intett, hogy üljek le.
– Várj még, testvérem. Nos, kisasszony. Bűnös
vagy nem bűnös, nem kerül nagy erőfeszítésbe
kimondani. – A lány még mindig úgy állt ott,
mint egy szobor. Forbizer összeszorította
ajkait. – Rendben, a törvény egyértelmű
ezekben az esetekben. Peine forte et dure lesz
a következő lépés, vagyis addig préselik
súlyok alatt, amíg vagy vall a bűnösségéről,
vagy meghal.
Ismét felemelkedtem. – Méltóságos uram…
Hidegen felém fordult. – Ez egy büntetőügy
tárgyalása, Shardlake testvérem. Az ügyvédet
nem hallgatjuk meg. Ennyire kevés
jogismereted van? – Kuncogás hallatszott a
padok között; ezek az emberek halottnak
akarták látni Elizabethet.
Mély lélegzetet vettem. – Méltóságos uram,
nem az emberölésről kívánok szólni, hanem az
ügyfelem cselekvőképességéről. Úgy hiszem,
azért nem vall, mert elméje megháborodott,
megőrült. Emiatt nem szenvedheti el a prést.
Azt kérem, vizsgálják ki…

95
– Az esküdtszék vizsgálhatja elmeállapotát –
vágott közbe Forbizer –, ha vallomást tesz. –
Elizabeth felé pillantottam. Felém nézett, de
még mindig azzal a halott, üres tekintettel.
– Méltóságos uram – folytattam elszántan –,
szeretném idézni Anon precedensét a Királyi
ítélőszék előtti ezerötszázötödik évi ügyben,
amikor is az a döntés született, hogy aki nem
tesz vallomást bűnösségére nézve, és akinek
elmeállapota megkérdőjelezhető, azt az
esküdtszéknek kell megvizsgálnia. –
Elővettem egy másolatot. – Itt van az ügy…
Forbizer megrázta a fejét. – Ismerem az ügyet.
És az ellentétes ügyet is, az
ezernégyszázkilencvennyolcas Beddloe-t a
Királyi ítélőszék előtt, ahol azt mondták, hogy
csak a tárgyaló esküdtszék dönthet az
elmeállapotról.
– De a két ügy közötti döntésben, méltóságos
uram, kérem, hogy ügyfelem gyengébb nemét,
valamint azt a tényt, hogy nem nagykorú,
vegye figyelembe.
Forbizer ajka ismét legörbült, szakállával
ellentétben állt nedves húsa. – És így össze
kellene állítani az esküdtek jegyzékét, hogy

96
megvizsgálják elmeállapotát, és így időt nyerj
ügyfelednek. Nem, Shardlake testvérem, nem.
– Méltóságos uram, az ügyben nem lehet
igazságot szolgáltatni, ha az ügyfelem meghal
a prés alatt. A bizonyíték másodlagos jellegű,
az igazság teljesebb nyomozást kíván.
– Most magában az ügyben szólaltál fel, uram.
Nem engedem…
– Lehet, hogy állapotos – feleltem
kétségbeesetten. – Nem tudjuk, mert nem szól
semmit. Meg kell várni, hogy így van-e. A
prés megölne egy meg nem született
gyermeket!
Még több moraj hallatszott a nézők között.
Elizabeth arckifejezése megváltozott; dühösen
nézett rám.
– Állapotosnak vallod magad, kisasszony? –
kérdezte Forbizer. A lány lassan megrázta
fejét, majd lehajtotta, ismét haja mögé rejtve
arcát.
– Ezek szerint értesz angolul – mondta neki a
bíró. Felém fordult. – Bármilyen ürügybe
belekapaszkodsz, Shardlake testvérem, hogy
késedelmet okozz. Ezt nem engedem. –
Behúzta vállát, és ismét Elizabethhez fordult. –

97
Lehet, hogy még nem vagy nagykorú,
kisasszony, de a felelős kort betöltötted.
Tudod, mi a helyes és a helytelen Isten előtt,
mégis itt állsz ezen szörnyű bűncselekménnyel
megvádolva, és nem vallasz bűnösségedről.
Elrendelem a peine forte et dure-t, a súlyokat
ma délután rád helyezik.
Ismét felugrottam. – Méltóságos uram…
– Az Istenre, ember, maradj csöndben! –
csattant fel Forbizer, öklével az asztalra
csapva. Intett a konstáblernek. – Vigyétek.
Hozzátok fel a vétségek elkövetőit. – A férfi a
vádlottak padjához lépett, és elvezette
Elizabethet, aki még mindig lehajtotta fejét. –
A súly lassabb, mint a kötél – hallottam, amint
egy asszony a másiknak mondja. –
Megérdemli. – Az ajtó becsukódott mögöttük.
Lehajtott fejjel ültem. Csevegés hallatszott és a
ruhák suhogása, ahogy a tömeg felemelkedett.
Sokan csak azért jöttek, hogy Elizabethet
lássák; az egy shilling alatti értéket ellopó
tolvajok nem voltak érdekesek, a bűnösöket
pusztán megbélyegzik, vagy levágják a
fülüket. Csak az ajtóban álló Bealknap tűnt
érdeklődőnek, mert azok még mindig

98
kérhették az egyházi mentességet, akiket
kisebb bűnökben ítélnek el. Edwin Wentworth
kiment a többséggel; láttam a köpenye hátát,
ahogy kisétált. Joseph egyedül maradt a
padjában, szomorúan nézett testvére után. A
markáns arcú fiatalember már eltűnt; talán Sir
Edwinnel egy időben távozott. Odamentem
Josephhez.
– Sajnálom – mondtam.
Megragadta a kezemet. – Uram, gyere most
velem, gyere a Newgate-be. Amikor
megmutatják neki a súlyokat, a követ, ami a
háta alá kerül, talán megriasztja annyira, hogy
megszólaljon. Az megmenthetné, nem?
– Igen, visszahoznák tárgyalásra. De nem fog
megszólalni, Joseph.
– Kérem, uram, próbáld meg… utoljára. Gyere
velem.
Egy percre behunytam a szemem. – Jól van.
Ahogy a bíróság előcsarnokába értünk, Joseph
arca eltorzult, és megragadta gyomrát. – Ó, a
beleim – nyögte. – Ettől a sok aggodalomtól
megbolydultak. Hol van itt az árnyékszék?
– Körbe hátul. Itt várlak. Siess, mert most
rögtön a súlyokhoz viszik.

99
Átverekedte magát a távozó tömegen. Egyedül
maradtam a csarnokban, és leültem egy padra.
Majd gyors lépteket hallottam a
tárgyalóteremből. Az ajtó kicsapódott, és
Forbizer írnoka, egy gömbölyded kis ember
rohant oda hozzám, vörös arccal, lobogó
köpenyben. – Shardlake testvérem – lihegte. –
Hála istennek, azt hittem, már elmentél.
– Mi az?
Átnyújtott nekem egy papírt. – Forbizer bíró
meggondolta magát, uram. Azt kérte, adjam át
ezt neked.
– Micsoda?
– Meggondolta magát. Két heted van
meggyőzni Miss Wentworthöt, hogy valljon.
Értetlenül bámultam rá. Senkinek a szava nem
látszott kevésbé megváltoztathatónak, mint
Forbizeré. Valami hamisság, nyugtalanság
látszott az írnok arcán. – Ennek egy másolata
már átment a Newgate-be. – Kezembe nyomta
a papírt, és ismét eltűnt a tárgyalóteremben.
Megnéztem. Egy rövid parancs volt Forbizer
szögletes aláírása felett, miszerint Elizabeth
Wentworthöt a Newgate Vermében tartják
további tizenkét napig, június tizedikéig, hogy

100
átgondolja vallomástételét. Bármelyik bírótól
különleges dolog lett volna ez, de Forbizertől
főleg.
Valaki megérintette a karomat. Felnéztem, és a
markáns arcú fiatalembert találtam a
könyökömnél. Összehúztam szemöldökömet,
mire ő ismét elmosolyodott; cinikus mosolya
egyik szájszegletéig szaladt, szabályos fehér
fogakat villantva ki.
– Shardlake uram – mondta –, látom,
megkaptad a parancsot. – Hangja ugyanolyan
éles volt, mint arca, a londoni közrendűek
hangszínével.
– Mit értesz ezalatt? Ki vagy te?
Kissé meghajolt. – Jack Barak vagyok, uram,
szolgálatodra. Én győztem meg Forbizer bírót
arról, hogy kibocsássa a parancsot. Nem láttad,
amikor becsúsztam az emelvény mögé?
– Nem. De mi ez az egész?
Mosolya eltűnt, és ismét keménységet láttam
arcában. – Lord Cromwellt szolgálom. Az ő
nevében győztem meg a bírót, hogy adjon még
időt. Nem akarta a merev nyakú vén seggfej,
de az én uramat nem lehet visszautasítani. Ezt
te is tudod.

101
– Cromwell? Miért?
– Látni akar, uram. Itt van közel, a Rolls
House-ban. Azt kéri, vigyelek el hozzá.
Szívem balsejtelemmel telt meg. – Miért? Mit
akar tőlem? Majd' három éve nem is
találkoztam vele.
– Van egy megbízatása számodra, uram. –
Barak összehúzta szemöldökét és arcátlanul
rám bámult nagy, barna szemeivel. – Még két
hét a lány életéből a megbízási díjad, előre
fizetve.

102
Hatodik fejezet

Barak fürge léptekkel a bíróság istállójához

vezetett. A szívem még hevesen dörömbölt a
mellkasomban, és arcomon megfeszült a bőr.
Tudtam, hogy Lord Cromwelltől nem áll távol
a bírák megfélemlítése, de mindig szerette
betartani a jogi formaságokat, és nem könnyen
választhatta ezt a megoldást. És Barak igen
különös figura volt ahhoz, hogy egy bíróval
szemben felhasználja. Ugyanakkor, bár
főminiszterré emelkedett, Cromwell mégis
csak egy putney-i kocsmáros fia volt, és
örömét lelte abban, hogy alacsony származású
emberekkel dolgozzon, ha azok elég
értelmesek és gátlástalanok voltak. De
Krisztus nevére, mit akarhat tőlem Cromwell?
Az utolsó megbízása során olyan pokoli
gyilkosságok és erőszak közepette találtam
magam, amelyek emlékétől még most is
megborzongok.
Barak lova egy gyönyörű fekete kanca volt, a
szőre egészségesen csillogott. Amíg én még a
nyerget igazgattam Chanceryn, ő már ki is
lovagolt, és csak az istálló ajtajából nézett

103
vissza türelmetlenül. – Kész vagy? – kérdezte.
– Tudod, őlordsága még ma délelőtt látni akar
téged.
Megint végigmértem őt, mielőtt felmásztam a
fellépőre, és elhelyezkedtem Chancery hátán.
Amint korábban már megfigyeltem, Barakot
kemény tekintet és egy harcos testfelépítése
jellemezte. Csípőjén nehéz kard lógott, az
övében pedig egy tőr is volt. A szeme azonban
intelligenciát sugárzott, és a széles, érzéki
szája, aminek széle gúnyosan felfelé görbült,
csak megerősítette ezt.
– Várj egy pillanatot – mondtam, amikor
megláttam az udvaron keresztül félénk szaladó
Josephet. Vaskos arca ragyogott az örömtől,
kezében a sapkáját gyűrögette. Amikor
visszatért az árnyékszékről, elújságoltam neki,
hogy Forbizer megváltoztatta a döntését,
hozzátéve, hogy nem tudom miért tette ezt. –
Az észrevételeid miatt – vágta rá izgatottan. –
A szavaid felébresztették a lelkiismeretét. –
Joseph mindig is naiv ember volt.
Most kezét Chancery oldalán nyugtatva nézett
felfelé rám.

104
– El kell mennem ezzel az emberrel, Joseph –
mondtam. – Van egy másik sürgős ügy is,
amiben el kell járnom.
– Egy másik szegény nyomorult, akit meg kell
mentened az igazságtalanságtól, ugye? De
hamarosan visszajössz?
Rápillantottam Barakra, aki kurtán bólintott.
– Hamarosan, Joseph. Keresni foglak. Figyelj,
most nyertünk némi időt, hogy nyomozzunk
Ralph halála ügyében, és lenne itt valami, amit
megtehetnél nekem, ha lehetséges. Nehéz
lesz…
– Bármit, uram, bármit.
– Azt akarom, hogy menj el a fivéredhez,
Edwinhez, és kérdezd meg, hogy fogadna-e
engem a házában. Mondd meg neki, hogy nem
vagyok biztos Elizabeth bűnösségében, és
szeretném hallani tőle a dolgok másik oldalát
is.
Árnyék suhant át az arcán.
– Találkoznom kell a családdal, Joseph –
magyaráztam neki halkan. – És látnom kell a
házat és a kertet is. Ez fontos.
A szája szélét harapdálta, majd lassan
bólintott.

105
– Megteszem, ami tőlem telik.
Megveregettem a karját.
– Remek. És most mennem kell.
– Elmondom Elizabethnek! – kiáltott utánam,
ahogy kilovagoltunk az útra. – Elmondom
neki, hogy neked köszönhetően megmenekült
a préstől!
Barak rám nézett, és cinikusan felvonta az
egyik szemöldökét.

Végiglovagoltunk az Old Bailey Streeten. A

Rolls House nem volt messze, ami azt illeti,
közvetlenül a Lincoln's Inn-nel szemben volt.
A kiterjedt épületegyüttes egykoron a Domus
Conversorum volt, ahol a kereszténységre
áttérni kívánó zsidókat készítették fel. Amióta
több száz évvel ezelőtt kikergették az összes
zsidót Angliából, a Chancery Bíróság
irattárának adott otthont, bár egy-két külföldi
zsidót, akik valahogy felbukkantak Angliában,
és elfogadták a kereszténységre való áttérést,
időről időre még mindig elszállásoltak itt. A
Hat Tisztviselő Hivatala, ami a Chancery

106
Bíróság igazgatási feladatait látta el, szintén itt
kapott helyet. A Domus őrzőjének tisztsége
még mindig magába foglalta a
kiváltságlevelek őrzőjének tisztségét is.
– Azt hittem, hogy Lord Cromwell feladta ezt
a tisztségét – mondtam Baraknak.
– Még fenntart egy irodát a Rolls House-ban.
Néha ott dolgozik, amikor nem akarja, hogy
megzavarják.
– Elmondanád, hogy miről van szó?
Tagadóan megrázta a fejét.
– A gazdám maga fogja elmondani neked.
Felkaptattunk a Ludgate Hillre. Egy újabb
forró nap volt a mai; a nők, akik árukat hoztak
a városba, kendőt kötöttek arcuk elé, hogy így
védekezzenek az elhaladó szekerek által
felvert por ellen. Végigfuttattam a tekintetem a
londoni vörös cserepes háztetők felett, és a
folyó széles csillogó szalagján. Már
visszahúzódott a dagály, és a Temze iszapja,
ami sárgászöld színben játszott az északi
partvidékről naponta beleömlő szennyvíztől,
hatalmas foltként terült el. Azt mesélték az
emberek, hogy nemrég lidércfényeket láttak
éjszaka táncolni a szemét fölött, és nyugtalanul

107
találgatták, hogy mit jelenthet ez a jövőre
nézve.
Újabb kísérletet tettem az információszerzésre.
– Ez az ügy biztosan fontos a gazdád számára.
Forbizert nem lehet könnyen megfélemlíteni.
– Ő is ugyanúgy félti a bőrét, mint a törvény
minden embere – mondta megvető éllel a
hangjában Barak.
– Rejtély ez számomra. – Elhallgattam, majd
hozzátettem. – Bajban vagyok?
Felém fordult.
– Nem, ha azt teszed, amit mondanak neked.
Mint már említettem, a gazdámnak van egy
megbízatása a számodra. Gyerünk, sürget az
idő.
Elértünk a Fleet Streetre. A karmeliták
kolostori épületei porfelhőben úsztak, a nagy
rendházat bontották. A kapusházat állványzat
borította, amelyen a munkások éppen vésőkkel
verték le a díszítést. Egy munkás lépett elénk
az útra, felemelte koszos kezét.
– Kérem, állítsátok meg a lovaitokat, uraim –
kiáltott nekünk.
Barak fenyegető arcot vágott. – Lord
Cromwell ügyében járunk. Kotródj.

108
A férfi megtörölte a kezét mocskos
köpenyében.
– Sajnálom, uram. Én csak figyelmeztetni
akartalak titeket, hogy most akarják
felrobbantani a fehércsuhások kolostorának
káptalanházát, a zaj pedig megriaszthatja a
lovakat…
– Na, ide figyelj… – Barak nem tudta
befejezni a mondatot. Vörös fény villant a fal
fölött, amit irtózatos robbanás követett,
hangosabb, mint egy mennydörgés. A
lezuhanó kövek éljenzéssel kísért erős robaja
még visszhangzott, ahogy porfelhő emelkedett
fölénk. Barak kancája, ami éppen olyan heves
vérű volt, mint amilyennek látszott, csak
nyihogott és oldalra rándult, de Chancery éles
nyerítést hallatott, és felágaskodva majdnem
levetett a nyeregből. Barak odakapott, és
megragadta a kantárt.
– Vissza, cimbora, vissza – mondta
határozottan. Chancery azonnal
megnyugodott, és leeresztette első lábait.
Remegve álldogált, miközben én magam is
reszkettem.
– Minden rendben? – kérdezte Barak.

109
– Igen – nyeltem egyet. – Igen. Köszönöm.
– Jézus nevére, ez a por… – A körülöttünk
kavargó porfelhő, amit áthatott a puskapor
csípős szaga, egy pillanat alatt szürkére
festette a taláromat és Barak zekéjét. –
Gyerünk, menjünk innen.
– Sajnálom, urak – kiáltott utánunk idegesen a
munkás.
– Sajnálhatod is! Seggfej! – kiabált vissza a
válla fölött Barak.
Amikor felkanyarodtunk a Chancery Lane-re,
a lovak még mindig idegesek voltak, ráadásul
a hőség és a legyek miatt is nyugtalankodtak.
Rólam patakokban folyt az izzadtság, míg
Barakon alig látszott valami. Vonakodva
fejeztem ki hálámat, de gyors közbelépése
nélkül csúnyán leestem volna.
Egy hosszú pillanatig a Lincoln's Inn jól ismert
kapusházát néztem, amint Barak
keresztülvezetett a szemben álló Rolls House
kapuján. Házak csoportjától körülvéve egy
nagy, masszív építésű templom állt középen,
az ajtaja előtt egy lándzsás őr posztolt
Cromwell címerének sárga és kék színeit
felvonultató ruhájában. Barak biccentett neki,

110
mire az őr meghajolt, és csettintett egy fiúnak,
hogy vezesse el a lovainkat.
Barak belökte a templom nehéz ajtaját és
beléptünk. Vörös szalaggal átkötött
pergamentekercsek hevertek mindenhol,
feltornyozva a bibliai jeleneteket ábrázoló,
kifakult festményekkel díszített falak mellett,
de jutott belőlük a padsorokba is. Itt-ott fekete
köpenyes ügyvédgyakornokok álltak, és
precedensek után kutattak. Még többen
várakoztak egy sorban a Hat Tisztviselő
Hivatalának ajtaja előtt, beadványokat
benyújtani vagy meghallgatásra időpontot
kérni.
Sohasem jártam ebben a hivatalban korábban;
azon ritka alkalmakkor, amikor a Chancery
Bíróságon volt ügyem, egy gyakornokot
küldtem át, hogy megbirkózzon a közismerten
hosszadalmas papírmunkával. Megbámultam a
tekercsek irdatlan mennyiségét. Barak követte
a tekintetemet.
– Igen silány olvasmányok jutottak a hajdani
zsidók szellemeinek – jegyezte meg. – Gyere,
erre. – Egy fallal leválasztott oldalkápolna felé
vezetett. Ennek ajtaja előtt szintén egy

111
egyenruhás őr állt. Cromwell manapság
mindenhová fegyveres őrökkel járkál? –
csodálkoztam magamban. Barak finoman
kopogtatott és belépett. Mély levegőt vettem,
majd követtem őt, a szívem a torkomban
dobogott.
Az oldalkápolna falfestményeit lemeszelték;
Thomas Cromwell gyűlölte a bálványimádó
díszítéseket. A kápolnát egy nagyméretű
dolgozószobává alakították, szekrényeket
állítottak a falak mellé, és székeket tettek az
impozáns íróasztal elé, mindezt oda nem illően
festett üvegű ablakok világították meg fentről.
Az asztal mögött senki sem ült; Cromwell nem
volt ott. A sarokban, egy kisebb asztal mögött
egy ismerős alacsony, fekete köpenyes alak
görnyedt: Edwin Grey, Lord Cromwell titkára.
Tizenöt éve szolgált Cromwell mellett, azóta,
hogy az earl Wolsey-nak dolgozott. Amikor
még a lord kegyét élveztem, sok jogi ügyet
intéztem rajta keresztül. Grey felállt és
meghajolt felénk. Ritkás ősz hajával
keretezett, kerek, rózsaszín arca
aggodalmasnak tűnt.

112
Megrázta a kezem; az évek során az ujjai
megfeketedtek a tintától. Barak felé bólintott,
ellenszenvet olvastam ki a szeméből.
– Shardlake úr. Hogy megy a sorod, uram?
Rég nem találkoztunk.
– Elég jól, Grey mester. És te?
– Jól elvagyok, ahogy csak manapság lehet. A
lordnak egy üzenet kapcsán kell intézkednie,
de mindjárt itt lesz.
– Ő hogy van? – érdeklődtem.
Grey habozott. – Majd meglátod. – Hirtelen
megperdült, amint az ajtó kicsapódott, és
Thomas Cromwell vonult be a szobába. Régi
uram erős arca komor volt, de amint észrevett,
szélesen elmosolyodott. Én mélyen
meghajoltam.
– Matthew, Matthew! – szólított meg kitörő
örömmel Cromwell. Határozott kézszorítással
megrázta a kezemet, azután az asztalhoz ment
és leült mögé. Onnan tanulmányozott engem.
Egy egyszerű fekete köpenyt viselt, bár a
király által adományozott térdszalagrend
sötétkék zekéjén függött. Az arcára nézve
megdöbbentett a külsejében az elmúlt három
év során végbement változás. Amióta utoljára

113
láttam a haja sokat őszült, és erős, goromba
vonású arca feszesnek tűnt a feszültségtől és a
nyugtalanságtól.
– Nos, Matthew – kezdte –, hogy vagy? Jól
megy az ügyvédkedés?
Egy pillanatig haboztam, az elvesztett
ügyeimre gondolva. – Köszönöm,
meglehetősen jól, milord.
– Mi történt a talároddal? És a te ruháddal,
Jack?
– Por lepte be, milord – felelt Barak. – A
karmeliták káptalanházát robbantották fel, és
vele együtt majdnem minket is.
Cromwell felnevetett, aztán éles pillantást
vetett Barakra. – Elintézted?
– Igen, milord. Forbizer nem akadékoskodott.
– Tudtam, hogy nem fog. – Cromwell
visszafordult felém. – Felkeltette az
érdeklődésemet, amikor megtudtam, hogy
belekeveredtél a Wentworth-ügybe, Matthew.
Eszembe jutott, hogy talán segíthetnénk
egymásnak a régi időkre tekintettel. – Ismét
mosolygott. Nyugtalanul töprengtem azon,
hogy kitől hallhatott erről; bár mindenhol

114
voltak szemei és fülei, egész biztosan a
Lincoln's Innben is.
– Rendkívül hálás vagyok, milord – mondtam
óvatosan.
Cromwell fanyarul elmosolyodott. – Ezek a te
kis keresztes hadjárataid, Matthew. Számít
neked bármit is a lány élete?
– Igen, számít. – Ráeszméltem, hogy az elmúlt
napokban alig gondoltam másra, mint
Elizabeth ügyére. Egy pillanatra eltöprengtem,
hogy miért. Eszembe jutott sebezhetősége és
kiszolgáltatottsága, ahogy a Newgate koszos
szalmáján feküdt. Ha Cromwell a lány életét
akarja arra használni, hogy magához kössön,
akkor jól választott.
– Hiszem, hogy ártatlan, milord.
Legyintett egyet a gyűrűs kezével. – Engem ez
nem érdekel – mondta nyersen. Komoly
tekintettel meredt rám; ismét éreztem azoknak
a sötét szemeknek az erejét. – Szükségem van
a segítségedre, Matthew. Egy olyan ügyben,
ami nagyon fontos… és titkos. Cserébe
felajánlom, hogy életben tartom a lányt még
tizenkét napig. Csak ennyi időnk van a

115
feladatra. Kevesebb, mint két hét. – Biccentett
a fejével. – Ülj le.
Engedelmeskedtem neki. Barak a falhoz lépett,
nekitámaszkodott, és kezét összekulcsolta
nagy, aranyszínű gatyapőce előtt. Cromwell
asztalára pillantva észrevettem a papírok
között egy ezüstkeretes, festett miniatűrt, egy
nő mellképét ábrázoló művészi portrét.
Cromwell követve a pillantásomat
összeráncolta a homlokát, és megfordította a
képet. Barak felé intett a fejével.
– Jack bizalmas szolgám. Egyike annak a
nyolc embernek, akik ismerik a történetet,
beleértve magamat és Greyt, valamint
őfelségét, a királyt is. – A szemem tágra nyílt
ez utóbbi hallatán. Még mindig a kezemben
tartottam a sapkámat, amit a templomba való
belépéskor levettem, és most önkéntelenül
gyűrögetni kezdtem.
– A maradék öt közül az egyik régi ismerősöd.
– Cromwell cinikusan elmosolyodott. – Ez
most nem olyan ügy, ami próbára tenné a
lelkiismeretedet… nem kellene ronggyá
gyűrnöd a sapkádat. – Hátradőlt, és elnézően
megrázta a fejét. – Scarnsea ügyében

116
türelmetlen voltam veled, Matthew. Később
már beláttam ezt. Egyikünk sem tudhatta előre,
hogy milyen bonyolult ügy lesz abból. Mindig
csodáltam az eszedet, az ügyességedet, ahogy
kiszedted az emberekből az igazságot. A régi
idők óta, amikor még mind fiatal reformátorok
voltunk. Emlékszel?
Elmosolyodott, de aztán árnyék suhant át az
arcán. – Akkor még több reménnyel és
kevesebb gonddal éltünk. – Csendben ült egy
pillanatig, nekem pedig eszembe jutott a
Cleves-házasság miatti nehéz helyzetéről szóló
szóbeszéd.
– Megkérdezhetem, hogy ki az a régi ismerős,
milord?
Bólintott.
– Emlékszel Michael Gristwoodra?
A Lincoln's Inn kicsiny világ. – Az ügyvéd
Gristwood, aki egykor Stephen Bealknapnek
dolgozott?
– Az.
Eszembe jutott a kistermetű, örökké rohanó,
csillogó, éles szemű ügyvéd képe. Gristwood
egy időben baráti viszonyban állt Bealknappel,
és hozzá hasonlóan örökké éberen leste az új

117
pénzszerzési lehetőségeket. De benne nem volt
meg Bealknap hideg számítása, és a
mesterkedéseivel sohasem jutott sehová.
Emlékszem, egyszer felkeresett, hogy segítsek
neki egy ingatlanügyben, amiben eljárt.
Egyszerű solicitorként, képesítés nélküli
ügyvédként, aki csak alsóbb rendű ügyekben
járhatott el, képességein jócskán túlmutatott az
ügy, szörnyen kusza volt, és Gristwood
émelyítően hálálkodott a segítségemért.
Meghívott egy ebédre a nagy ebédlőbe, ahol
kissé ámulva hallgattam, amint felajánlotta,
hogy bevon néhány holdkóros pénzszerzési
ügyletébe, cserébe a segítségemért.
– Valami miatt összeveszett Bealknappel –
emlékeztem vissza. – Régóta nem fordult meg
a Lincoln's Innben. Nem a Vagyonügyi
Bíróságra ment dolgozni?
Cromwell bólintott.
– De igen. Hogy segítsen Richard Richnek
begyűjteni a rendházak felszámolásából
származó vagyont. – Összeillesztette az
ujjbegyeit, mintegy kupolát képezve kezeivel
és felettük nézett rám.

118
– Múlt évben, amikor Smithfieldben a St.
Bartholomew rendház feladta a tevékenységét,
Gristwoodot küldték oda, hogy felügyelje a
királynak járó vagyontárgyak leltárba vételét.
Bólintottam. A perjelségnek hatalmas
rendháza volt. Eszembe jutott, hogy a perjel
összejátszott Cromwell-lel és Richcsel, annak
fejében, hogy neki adományozzák a rendház
földjeinek nagy részét. Ennyit a szegénységi
fogadalomról. Fuller perjel most egy sorvasztó
betegségben szenvedett és haldoklott, amivel
sokak szerint Isten sújtotta az ispotály bezárása
miatt. Mások szerint Richard Rich, aki a perjel
korábbi nagyszerű házába költözött be, lassan
megmérgezte őt.
– Gristwood magával vitt néhányat a
Vagyonügyi Bíróság emberei közül – folytatta
Cromwell hogy összeírják a bútorokat, a
beolvasztandó fémtárgyakat, és így tovább.
Maga mellé vette a kolostor könyvtárosát,
hogy az megmutassa neki, van-e olyan értékes
könyv, amit érdemes megtartani. A
vagyonügyisek alapos munkát végeztek:
kikutattak minden zugot és üreget, amiknek a

119
létezését többnyire már a szerzetesek is
elfelejtették.
– Tudom.
– És a templom alatti kriptában, egy pókhálós
sarokban, találtak valamit. – Előrehajolt, úgy
éreztem, mintha kemény tekintete belém
fúródna. – Valamit, ami több száz éve
elveszett az emberek számára, valamit, ami
pusztán legendává vált és az alkimisták
időtöltésévé.
Megdöbbenéssel néztem rá. Nem ezt vártam.
Cromwell idegesen felnevetett. – Úgy hangzik,
mint egy dajkamese, igaz? Mondd Matthew,
hallottál valaha a görögtűzről?
– Nem vagyok benne biztos – vontam fel a
szemöldököm. – Az elnevezés homályosan
ismerős.
– Én magam sem tudtam erről semmit néhány
héttel ezelőttig. A görögtűz egy ismeretlen
összetételű folyadék volt, amit a bizánci
császárok fegyverként használtak a hitetlenek
ellen nyolcszáz évvel ezelőtt. Miután
ellenséges hajókra lőtték, azokat az elejüktől a
végükig lángba borította egy gyorsan terjedő,
elolthatatlan tűz. Még a vízen is égett. Az

120
elkészítésének képletét szigorúan titokban
tartották, és császárról császárra szállt, amíg
végül el nem veszett. Az alkimisták
évszázadokon keresztül kutatták a titkát, de
sohasem sikerült ráakadniuk. – Ide vele, Grey.
– Cromwell pattintott egyet az ujjaival, és
titkára azonnal felemelkedett az asztalától,
hogy egy darab pergament tegyen ura kezébe.
– Óvatosan bánj vele, Matthew – mormolta
Cromwell. – Nagyon régi.
Elvettem tőle a pergament. A szélein
megkopott, a tetején pedig szakadás nyoma
látszott. Néhány görög szó fölött egy
perspektíva nélküli, élénk színekkel festett kép
volt, éppen olyan, mint amilyenekkel a régi
szerzetesek illusztrálták a könyveiket. Két
ókori evezős hajó nézett egymással szemben a
sima tengeren. Az egyik hajó orrában egy
aranyszínű csőből vörös lángnyelvek csaptak
ki, elborítva a másikat.
– Mintha szerzetesek rajzolták volna –
mondtam.
Cromwell bólintott.
– Mert ők csinálták. – Szünetet tartott,
összeszedte a gondolatait. Barakra

121
pillantottam. Arca komoly volt, gúnynak
nyoma sem látszott rajta. Grey kezeit
összekulcsolva mellettem állt, a pergament
nézve.
Cromwell ismét megszólalt, halkan, noha csak
mi hárman voltunk ott, akik hallhattuk.
– Gristwood cimbora egy nap éppen a St.
Bartholomew-ban volt a múlt ősszel, amikor
az egyik vagyonügyis a templomba hívta. A
kriptában, a sok limlom között találtak egy
nagy hordót, és amikor kinyitották, látták,
hogy színültig tele van sűrű, sötét folyadékkal,
ami Gristwood elmondása szerint olyan
szörnyű szagot árasztott, mintha Lucifer
árnyékszékéből áradt volna. Michael
Gristwood sohasem látott ehhez még csak
hasonlót sem azelőtt, és felébredt a
kíváncsisága. Volt egy lemez a hordón, rajta
egy név: Alan St. John. És néhány latin szó.
Lupus est homo homini.
– Ember embernek farkasa.
– Azok a szerzetesek sohasem használtak
volna világos angol nyelvet. Nos, Gristwood
barátunk rávette a könyvtárost, hogy a
könyvtárban nézzenek utána St. John nevének.

122
A katalógusban megtalálták, és ez elvezette
őket egy ősi, a görögtűzről szóló kéziratokkal
teli dobozig, amit egy St. John nevű kapitány
helyezett el, aki a St. Bartholomew
ispotályában halt meg majd' száz évvel ezelőtt.
Egy öreg katona volt, egy zsoldos, aki
Konstantinápolynál harcolt, amikor azt
elfoglalták a törökök. Hátrahagyott egy
emlékiratot. – Cromwell felhúzta a
szemöldökét. – Ebben elmesélte, hogyan
menekült vele egy bizánci könyvtáros a
hajókig, ahol odaadta neki a hordót, amiről azt
állította, hogy a görögtűz utolsó maradékát
tartalmazza, az anyag elkészítéséhez szükséges
leírással együtt. A könyvtáros akkor találta ezt
meg, amikor kiürítette a császári könyvtárat, és
St. Johnnak adta, hogy inkább egy
kereszténynél legyen a titok, ne egy pogány
töröknél. Látod, hogy a lapot elszakították.
– Igen.
– Gristwood tépte le á képletet, amit görögül
írtak a kép fölé, a kivető szerkezet építésének
instrukcióival együtt. Természetesen nekem
kellett volna ezt elhoznia, mivel ez kolostori
tulajdon volt, és így most a királyé, de nem így

123
tett. – Cromwell felhúzta a szemöldökét, és
megfeszült súlyos állkapcsa. Egy pillanatnyi
csend állt be, és azon kaptam magam, hogy
megint a sapkát gyűrögetem. Az earl
ugyanazon a halk hangon folytatta.
– Michael Gristwoodnak volt egy bátyja,
Samuel. Úgy is ismerték, mint Sepultus
Gristwood, az alkimista.
– Sepultus – ismételtem. – Az „eltemetett”
latin megfelelője.
– Mintha az eltemetett tudást csak az
alkimisták tudnák felfedni. Igen, mint a
legtöbben azok közül a gazfickók közül, ő is
cifra latin nevet adott magának. De amikor
Sepultus meghallotta Michael történetét,
azonnal rájött, hogy a képlet egy vagyont
érhet.
Egy nagyot nyeltem. Most fogtam fel, hogy
milyen nagy jelentőségű ügy ez.
– Ha eredeti – mondtam. – Alkimisták
csodatévő receptjeiből tizenkettő egy tucat.
– Ó, ez eredeti – felelte Cromwell. – Láttam
működés közben.
Noha istentelen mozdulat lett volna, hirtelen
szükségét éreztem, hogy keresztet vessek.

124
– A Gristwoodok biztosan azzal töltötték az
időt, hogy még több anyagot készítsenek,
mivel Michael Gristwood csak idén
márciusban keresett meg. Nem közvetlenül
persze, az ő helyzetében ezt nem tehette meg,
hanem közvetítőkön keresztül. Egyikőjük
elhozta nekem a pergament, és más, a
kolostorból származó iratokat. Mindent,
kivéve a képletet. A Gristwood fivérek
egyúttal megüzenték, hogy készítettek
görögtüzet, és szerveznének egy bemutatót,
valamint, ha úgy döntök, hogy akarom a
képletet, akkor nekem adják. Cserébe
engedélyt szeretnének a hasznosításra, így
kizárólagos joguk lenne a gyártásra.
A pergamenre meredtem.
– De ez nem az övék volt. Mint ahogy
mondtad is, ez a kolostor tulajdonát képezte,
ami most a királyt illeti.
Bólintott.
– Igen. És nekem a Towerbe kellett volna
vitetnem a testvéreket, és kicsikarni belőlük az
információt. Ez volt az első gondolatom. De
mi van, ha meglógnak, mielőtt még le tudnám
tartóztattatni őket? Mi van, ha eladják a

125
képletet a franciáknak vagy a spanyoloknak?
Furfangos egy páros. Úgy döntöttem, hogy
végigjátszom a játékukat, amíg meglátom,
mire képesek. Ha egyszer megbizonyosodom
róla, hogy tényleg van valami a birtokukban,
megígérhetem nekik az engedélyt, azután
akkor tartóztatom le őket lopás miatt, amikor a
legkevésbé számítanak rá. – Összeszorította
vékony ajkait. – Itt hibáztam.
Ránézett Greyre, aki még ott ácsorgott
mellettem.
– Ülj le, titkár uram – vágta oda. –
Felidegesítesz ezzel a toporgással. Matthew
megtarthatja a pergament.
Grey meghajolt, és visszatért íróasztalához,
ahol kifejezéstelen tekintettel leült. Biztosan
hozzászokott már Cromwell heves
vérmérsékletéhez. Barak szeme a gazdájára
meredt, aggodalommal teli, majdnem
gyermeki pillantással. Cromwell megint
hátradőlt.
– Anglia felszította a tüzet szerte Európában,
Matthew. Az első nagy ország vagyunk, amely
elszakadt Rómától. A pápa azt akarja, hogy a
franciák és a spanyolok egyesítsék erőiket, és

126
rohanjanak le minket. Nem kereskednek
velünk, egy hadüzenet nélküli háború folyik a
franciákkal a Csatornán, és nekünk a
rendházakból származó hasznunk felét a
védelemre kell fordítanunk. Ha tudnád, milyen
sokat költöttünk erre, kifutnál a világból is. Az
új erődök a part mentén, a hajóépítések, a
muskéták, az ágyúk előállítása…
– Tudom, uram. Mindenki egy inváziótól
retteg.
– Legalábbis azok, akik hűségesek a
reformációhoz. Ugye nem lettél pápista,
amióta utoljára láttalak? – nézett rám ijesztően
szúrós tekintettel.
Erősen összeszorítottam a markomban a
sapkámat. – Nem, milord.
Lassan bólintott.
– Így hallottam én is. Kihunyt benned az
ügyünk iránti tűz, de nem lettél ellenség, ami
jóval több, mint amit sokakról el lehet
mondani. Most már láthatod, hogy milyen
fontos lehet egy új fegyver, ami a hajóinkat
legyőzhetetlenné tudná tenni.
– Igen, de… – haboztam egy pillanatig.
– Folytasd.

127
– Uram, néha kétségbeejtő időkben
kétségbeesett orvosságokhoz nyúlunk. Az
alkimisták csodákat ígérgetnek nekünk
századok óta, de valójában igen kevés valósult
meg ezek közül.
Helyeslően bólintott.
– Jól van, Matthew, te mindig rá tudtál mutatni
egy érvelés gyenge pontjára. Ám emlékezz, azt
mondtam, hogy láttam működés közben. Itt
találkoztam Gristwoodékkal, és megmondtam
nekik, hogy szerzek egy régi crayert, amit egy
kora reggel leúsztatunk egy elhagyatott
mólóhoz Deptfordba, és ha ők el tudják
pusztítani a szemem láttára a görögtűzzel,
megkötöm velük az egyezséget. Jack
szervezett meg mindent, és csak ő meg én
voltunk ott a hó elején azon a korai reggelen.
És megcsinálták. – Széttárta a karját, és
megrázta a fejét. Láthatóan még mindig a
hatása alatt volt annak, amit látott.
– Hoztak néhány furcsa, általuk készített
acélszerkezetet, egy forgatható csővel.
Elkezdtek dolgozni a berendezésen lévő
pumpával… és akkor egy hatalmas
egybefüggő lángsugár csapott ki a csőből, ami

128
percek alatt elhamvasztotta az öreg hajót.
Amikor ezt megláttam, majdnem beleestem a
vízbe. Nem egy robbanás volt, mint a lőpornál,
csak – ismét megcsóválta a fejét – egy
elolthatatlan tűz, de sokkal gyorsabban terjedő
és hevesebb, mint amit valaha láttam. Mint
egy sárkány lehelete. És nem volt ráolvasás,
Matthew, nem voltak varázsszavak. Ez nem
átverés volt, hanem valami új, vagy még
inkább valami ősi dolog, amit újra felfedeztek.
Volt egy második bemutató is egy héttel
később, és megint ugyanez volt az eredmény.
Ezért, akkor elmondtam a királynak.
Greyre pillantottam, aki komolyan bólintott
felém. Cromwell mély lélegzetet vett.
– Sokkal lelkesebb volt, mint ahogy remélni
mertem. Látnod kellett volna a csillogó
szemét. Megveregette a vállamat, amit már
régóta nem tett. Kérte, hogy szervezzek neki is
egy bemutatót. Van egy régi hadihajó, az Isten
kegyelme, ami Deptfordban vár a
szétdarabolásra. Elintéztem, hogy legyen ott
június tizedikére, azaz tizenkét nap múlva. –
Június tizedike, gondoltam, vagyis az
Elizabethnek adott haladék utolsó napja.

129
– Váratlanul ért – folytatta Cromwell. – Nem
gondoltam, hogy a király ilyen gyorsan
ráharap. Nem űzhetem ezt a kisded játékot
tovább Gristwoodékkal. A képlet, és az általuk
készített görögtűz nálam kell, hogy legyen,
mielőtt a király megnézi a bemutatót. Azt
akarom, hogy szerezd meg ezeket tőlük.
Nehezebben vettem a levegőt. – Értem.
– Ez csak rábeszélőképesség kérdése,
Matthew. Michael Gristwood ismer és tisztel
téged. Ha emlékezteted, hogy a formula
törvény szerint a királyé, majd elmondod neki,
hogy az uralkodó már személyesen is érintett
az ügyben, szerintem képes leszel meggyőzni
őt, hogy adja át neked. Azt akarom, hogy tedd
meg ezt minél előbb. Jacknél van száz font
arany angyalos tallérokban, amit odaadhatsz
Gristwoodnak jutalomként. És
figyelmeztetheted, hogy ha nem működik
velünk együtt, segítségül igénybe vehetem a
Tower kínpadját.
Felnéztem rá. A fejem kóválygott attól a
gondolattól, hogy belekeveredtem egy, a
királyt is érintő ügybe, de Cromwell kezében
volt Elizabeth élete. Mély levegőt vettem.

130
– Hol lakik Gristwood?
– Sepultus és Michael a Wolf’s Lane-en, egy
nagy régi házban élnek együtt Michael
feleségével az Allhallows the Less
egyházközségben Queenhithe-ban. Sepultus
ott is dolgozik. Még ma menj oda. Jack
elkísér.
– Remélem, csak ennyi lesz az egész.
Csendesen élek mostanság, és nem vágyok
semmi másra.
Durva szavakat vártam a gyengeségem miatt,
de Cromwell csak fanyarul elmosolyodott. –
Igen, Matthew, ezután visszatérhetsz a csendes
világodba. – Rezzenéstelenül nézett rám. –
Légy hálás, hogy megvan rá az esélyed.
– Köszönöm, milord.
Cromwell felállt.
– Most menjetek, lovagoljatok Queenhithe-ba.
Ha Gristwoodék nincsenek ott, találjátok meg
őket. Jack, te gyere vissza ide a nap végén.
– Igen, milord.
Felálltam és meghajoltam. Barak kinyitotta az
ajtót. Mielőtt követtem őt, visszafordultam
régi gazdám felé.

131
– Megkérdezhetem, uram, hogy miért rám
esett a választásod? – A szemem sarkából
láttam, hogy Grey alig láthatóan megrázza a
fejét.
Cromwell lehajtotta a fejét. – Mert Gristwood
tisztességes emberként ismer téged, és meg
fog bízni benned. Ahogy én is, mert tudom,
hogy egyike vagy azon keveseknek, akik nem
fordítanák a saját előnyükre ezt az egészet. Te
túl becsületes vagy.
– Köszönöm – feleltem halkan.
Cromwell arca megkeményedett. – És mert túl
sokat törődsz a Wentworth lány sorsával, és
végül azért, mert túlságosan félsz tőlem ahhoz,
hogy keresztbe tégy nekem.

132
Hetedik fejezet

Kint Barak nyersen odaszólt, hogy várjak,

amíg hozza a lovakat. A Domus lépcsőjén
állva végignéztem a Chancery Lane-en.
Cromwell a második alkalommal taszított
teljesen közömbösen egy veszélyes
bonyodalmakkal járó ügybe. Azonban semmit
sem tehettem; még ha én magam szembe is
mertem volna szállni vele, Elizabeth ügye
visszatartott.
Fekete kancáján feltűnt Barak, Chanceryt
maga mellett vezette. Felkapaszkodtam, és a
kapuhoz lovagoltunk. Arckifejezése zárkózott
és komoly volt. Barak, miféle név lehet ez?
Nem angol, bár ő maga eléggé angolnak tűnt.
A kapunál meg kellett állnunk, amíg a
bőrkereskedők céhének kék és sárga jelképét
viselő, mogorva inasok keresztülvonultak.
Többségük angol hosszúíjat vitt a vállára
akasztva, néhányan pedig hosszú szakállas
puskát cipeltek. Az inváziós veszély miatt
minden fiatal férfinak kötelező katonai
gyakorlaton kellett átesnie. Továbbhaladtak fel
Holborn mezejére.

133
Lelovagoltunk a dombról a Citybe. – Tehát, te
is ott voltál azon a görögtűz bemutatón,
Barak? – kérdeztem, szándékosan dölyfös
hangnemben. Eldöntöttem, hogy nem hagyom
magam megfélemlíteni ettől a durva fiatal
fickótól.
– Ne olyan hangosan – vetett rám rosszalló
tekintetet. – Nem akarjuk ezt a nevet szerteszét
kürtölni. Igen, ott voltam. És minden úgy volt,
ahogy a lord elmondta. Nem hittem volna el,
ha nem látom.
– Sok mesébe illő trükköt lehet lőporral
előadni. A legutóbbi éves londoni
felvonuláson is volt egy sárkány, ami robbanó
tűzgolyókat okádott…
– Azt hiszed, nem ismernék fel egy lőporos
mutatványt, ha látnék egyet? Ami Deptfordban
történt, az más volt. Nem lőpor, ehhez foghatót
még sohasem lehetett látni, legalábbis
Angliában biztosan nem. – Előrefordult, és a
lovát a tömegen keresztül a Ludgate-hez
irányította.
Végiglovagoltunk a Thames Streeten, de
előrehaladásunkat lelassította az ebédelni
indulók tömege. Ez volt a nap legforróbb

134
időszaka, Chancery verejtékezett és
nyugtalankodott alattam. A napsütés égette az
arcomat, és köhögni kezdtem, amikor a
felverődő por a számba ment.
– Már nincs messze – mondta Barak. –
Nemsokára a folyó felé fordulunk.
Felötlött bennem egy gondolat, és hangot is
adtam neki. – Kíváncsi lennék, hogy
Gristwood miért nem Sir Richard Richen
keresztül közelített Lord Cromwellhez. Végül
is ő a Vagyonügyi Bíróság kancellárja.
– Nem bízott Richben. Mindenki tudja, hogy
mekkora gazember. Megtartotta volna a
képletet, és saját maga alkudozott volna.
Gristwoodot meg valószínűleg átadta volna az
alku során.
Bólintottam. Sir Richard briliáns jogász és
szervező volt, de állítólag a legkegyetlenebb és
leggátlástalanabb ember is Angliában.
Beléptünk a Temze partjához vezető szűk
utcák labirintusába. Futó pillantást vetettem a
folyóra; barna vizét ellepték a kompok és a kis
sátorral fedett fehér vitorláshajók, de az onnan
érkező szellő kellemetlen levegőt hozott. Még

135
tartott az apály és a piszkos iszap a napon
párolgott.
A Wolf’s Lane öreg házakkal, düledező olcsó
boltokkal és szálláshelyekkel teli szűk utca
volt. Az egyik nagyobb épületen észrevettem
egy élénk színűre festett táblát, ami Ádámot és
Évát ábrázolta a bölcsek kövét tartalmazó
legendás edény két oldalán állva, amiben a
közönséges fém arannyá tud változni – egy
alkimista cégére volt. A helyre erősen ráfért
volna egy felújítás; a vakolat sok helyen levált
a falról és a kiugró tetőről is hiányoztak
cserepek. Hasonlóan sok más, a Temze
iszapjára épült házhoz, ez is erősen az egyik
oldalára dőlt.
A bejárati ajtó nyitva volt, és meglepetésemre
azt láttam, hogy egy egyszerű, szolgálóruhás
nő kapaszkodik az ajtófélfába, mintha attól
félne, hogy elesik.
– Mi ez? – kérdezte Barak. – Részeg délután
egykor?
– Nem hiszem, hogy az lenne. – Hirtelen a
rémület érzése tört rám. Ekkor, meglátva
minket, a nő fülsértően jajveszékelni kezdett.

136
– Segítség! Jézus nevére, segítsetek!
Gyilkosság!
Barak leugrott a ló hátáról, és odarohant
hozzá. Én gyorsan áthurkoltam a lovak
kantárját egy korláton, majd szintén
odafutottam. Barak a karjai között tartotta a
nőt; az vadul nézett rá, hangosan zokogva.
– Mondd, kislány – kérlelte meglepő
gyengédséggel. – Mi zaklatott fel?
A szolgáló igyekezett erőt venni magán, hogy
lenyugodjon. Fiatal, gömbölyded arcú teremtés
volt, falusi lánynak nézett ki.
– A gazda – kezdte. – Ó, Istenem, a gazda…
Tekintetem az ajtóra esett. A fa ajtókeret
szilánkosra tört. Az ajtót bezúzták,
féloldalasan lógott az egyik zsanérján. A lány
mellett benéztem a házba, és egy hosszú,
homályos folyosót láttam, amit kifakult
falikárpit díszített, rajta az a jelenet, amikor a
háromkirályok ajándékokat visznek az
újszülött Jézusnak. Aztán megragadtam Barak
karját. A fapadlót borító gyékényeket
keresztbe-kasul lábnyomok tarkították.
Sötétvörös lábnyomok.
– Mi történt? – suttogtam.

137
Barak gyengéden megrázta a lányt. – Azért
vagyunk itt, hogy segítsünk. Mondd, mi a
neved?
Akárki tört itt magának utat, még mindig bent
lehetett. Megragadtam a derekamnál lévő tőrt.
– Susan vagyok, uram, a szolgáló – kezdte
reszkető hangon a lány. – Vásárolni voltam az
úrnőmmel Cheapside-ban, aztán… aztán
visszajöttünk, és így találtuk az ajtót. És az
emeleten a gazdám és a testvére… – Nagyot
nyelt és befelé nézett. – Ó Istenem, a
gazdám…
– Hol van az asszonyod?
– A konyhában – felelte, majd mély, elcsukló
lélegzetet vett. – Teljesen ledermedt, mint egy
deszka, amikor meglátta őket, mozdulni sem
tudott. Leültettem őt, és azt mondtam, hogy
elmegyek segítségért, de amikor az ajtóhoz
értem, elszédültem, és egy lépést sem tudtam
tenni. – Barakba kapaszkodott.
– Bátor lány vagy, Susan – mondta Barak. –
Most viszont oda tudsz vinni minket az
úrnődhöz?
A lány elengedte az ajtót. Megrázkódott a
benti véres foltok látványára, aztán nyelt

138
egyet, és szorosan Barak kezébe kapaszkodva
végigvezetett minket a folyosón.
– Két ember, a lábnyomokból ítélve –
jegyeztem meg. – Egy nagy termetű és egy
kisebb férfi.
– Azt hiszem, jó nagy szarban vagyunk –
mormogta Barak.
Követtük Susant a konyhába, ahonnan egy
kőlapokkal borított udvarra nyílt kilátás. A
helyiség kopottas volt, a tűzhely feketéllett a
kosztól, a fehérre meszelt mennyezeten
patkányhúgy foltok éktelenkedtek. Belém
villant, hogy Gristwood üzelmei kevés hasznot
hozhattak neki. A sokéves használattól elnyűtt
nagy konyhaasztalnál egy nő ült. Kis termetű
és vékony volt, idősebb, mint amit vártam,
fehér kötényt viselt egy olcsó ruha fölött.
Fehér főkötője alól kilátszottak ősz hajszálai.
Mereven ült, kezei az asztal szélét markolták,
feje remegett.
– Szegény teremtés, mintha eszét vesztette
volna a sokktól – suttogtam.
A szolgálólány odalépett hozzá. – Asszonyom
– mondta habozva. – Két férfi van itt, a
segítségünkre jöttek.

139
A nő megrándult és tébolyult tekintettel
meredt ránk. Nyugtatóan felemeltem az egyik
kezemet. – Gristwood asszony?
– Kik vagytok? – kérdezte. Valami keménység
és éberség jelent meg a tekintetében.
– Azért jöttünk ide, mert egy üzleti ügyünk
van a férjeddel és a sógoroddal. Susan azt
mondta, hogy amikor hazajöttetek, az ajtót
betörve találtátok…
– Az emeleten vannak – suttogta Gristwood
asszony. – Az emeleten. – Olyan erősen
szorította meg az asztal szélét csontos
kezeivel, hogy ízületei kifehéredtek.
Mély levegőt vettem. – Felmehetünk?
Behunyta a szemét. – Ha elviselitek a látványt.
– Susan, maradj itt, és gondoskodj az
asszonyodról. Barak?
Bólintott. Ha ő ugyanazt a döbbenetet és
félelmet is érezte, mint én, nem adta jelét.
Amint az ajtó felé fordultunk, Susan leült, és
kis habozás után asszonya kezéért nyúlt.
Elhaladtunk a stílusából ítélve nagyon régi
falikárpit mellett, és a szűk falépcsőn
felmentünk az emeletre. A ház oldalra dőlése
itt szembeötlő volt, néhány lépcsőfok

140
megvetemedett, és egy hatalmas repedés futott
végig a falon. Még több véres lábnyomot
vettünk észre, nedvesen fénylőket – ezt a vért
nem sokkal korábban onthatták ki.
A lépcső tetején lévő előtérből több ajtó nyílt.
Mind zárva volt, a velünk szemközti
kivételével. A bejárati ajtóhoz hasonlóan ez is
egy zsanéron lógott, és a zárját szétzúzták.
Mély levegőt vettem és beléptem.
A tágas és világos szoba a ház teljes hosszában
végighúzódott. Különös, kénes szagot éreztem
a levegőben. A mennyezet nagy gerendáira
latin szövegeket festettek. „Auro hamo
piscari” – olvastam. Arany horoggal
horgászni.
Itt már senki sem fog többé halat fogni. Egy
foltos, alkimista köpenyes férfi hevert a hátán
szétvetett végtagokkal egy felfordított padon,
törött üvegcsövek és lombikok mindent
elborító darabjai között. Arcát teljesen
összezúzták; csak egy kék szemgolyó meredt
rám a szörnyű pépes masszából. Éreztem,
hogy megmozdul a gyomrom, és gyorsan
elfordultam, hogy szemügyre vegyem a szoba
többi részét.

141
Az egész műhelyben teljes összevisszaság
honolt, még több felborított pad, és törött
üvegek mindenhol. Egy nagy tűzhely mellett
hatalmas, vasalt láda maradványai hevertek.
Lényegében egy halom aprófává aprították, a
fémpántokat szétroncsolták. Akárki forgatta itt
a fejszét – mert minden arra utalt, hogy fejsze
volt –, biztosan rendkívüli erővel bír.
A láda mellett Michael Gristwood feküdt a
hátán, testét félig befedte egy, a falról leesett,
asztrálsíkokat ábrázoló, véráztatta térkép. A
fejét majdnem teljesen lemetszették a
nyakáról; a szétspriccelt artériás vér
mindenhová jutott a padlón, de még a falra is.
Megint elsápadtam.
– Ez az ügyvéd? – kérdezte Barak.
– Igen. – Michael szeme és szája tágra nyílt a
rémület utolsó sikolyában.
– Nos, neki már nem lesz szüksége Lord
Cromwell arannyal teli erszényére – jegyezte
meg Barak. Rosszallóan ránéztem, mire vállat
vont. – De hát így van, nem? Gyerünk,
menjünk vissza a földszintre.
Egy utolsó pillantást vetettem a meggyilkoltak
maradványaira, majd követtem őt le a

142
konyhába. Susan láthatóan nagyjából
összeszedte magát, és egy lábasban vizet
forralt a piszkos tűzhelyen. Gristwood asszony
már kezét összekulcsolva üldögélt.
– Lakik itt még valaki, Susan? – kérdezte
Barak.
– Nem, uram.
– Van valaki, aki ide tudna jönni, hogy itt
maradjon veletek? – kérdeztem Gristwood
asszonyt. – Talán egy rokon? – Megint értelem
jelent meg az arcán egy kis időre, mielőtt
válaszolt.
– Nincs.
– Rendben – mondta Barak nyersen. –
Elmegyek az earlhöz. Neki kell eldöntenie,
hogy mi legyen ezzel.
– Szólni kellene a konstáblemek…
– A fenébe a konstáblerrel. Most az earlhöz
sietek. – Rámutatott a nőkre. –Maradj itt
velük, és ne engedd, hogy elmenjenek.
Susan idegesen nézett fel. – Lord Cromwellről
beszélsz, uram? De uram… mi nem csináltunk
semmit. – Hangja megemelkedett a félelemtől.
– Ne aggódj, Susan – mondtam gyengéden. –
Meg kell neki mondani. Ő… – Megakadtam.

143
Ekkor hideg és kemény hangon megszólalt
Gristwood asszony.
– A férjem és Sepultus neki dolgozott, Susan.
Erről tudtam, meg is mondtam nekik, hogy
ostobák, mert Cromwell veszélyes. De
Michael sohasem hallgatott rám. – Ránk
meredt fakókék szemével, ami hirtelen dühvel
telt meg. – Most láthatod, hogy mi lett vele és
Sepultusszal. A két ostobával.
– A Mi Urunkra, asszony – tört ki Barak. – A
férjed legyilkolva a vérében fekszik az
emeleten. Ez minden, amit mondani tudsz
róla?
Meglepetéssel néztem rá, ezek szerint a
harciassága álcája alatt ő is megdöbbent attól,
amit látott. Gristwood asszony csupán
keserűen elmosolyodott, és elfordította a fejét.
– Maradj itt – ismételte meg Barak. –
Nemsokára visszajövök. – Ezzel megfordult,
és kiment a konyhából. Susan rémült pillantást
vetett rám, Gristwood asszony pedig magába
fordult.
– Minden rendben, Susan – mondtam egy
mosolyféle kíséretében. – Nem vagy

144
semmilyen bajban. Feltesznek neked néhány
kérdést, ez minden.
A lány még mindig rémültnek látszott; az
emberek többségéből ilyen hatást váltott ki
Cromwell neve. Összeszorítottam a fogaimat.
Az Úr nevére, mibe keveredtem? És ki volt
Barak, hogy utasításokat osztogasson nekem?
Odamentem az ablakhoz, és kinéztem az
udvarra. Meglepődve láttam, hogy mind a
kőlapokon, mind a magas falakon fekete foltok
éktelenkedtek. – Tűz volt itt? – kérdeztem
Susant.
– Sepultus úr néha kísérleteket végzett
odakint, uram. Iszonyú durranások és
sistergések hallatszottak. – Keresztet vetett. –
Örültem, hogy nem engedte megnézni.
Gristwood asszony ismét megszólalt. – Igen,
ki voltunk zárva a saját konyhánkból, amikor a
férjemmel odakint bohóckodtak.
Ismét a perzselődés nyomaira néztem. –
Gyakran kimentek oda?
– Csak mostanában, uram – válaszolt Susan.
Az úrnője felé fordult. –Készítek egy főzetet,
asszonyom, ami talán megnyugtat minket.

145
Szeretnél te is, uram? Van még egy kis
körömvirágom…
– Nem, köszönöm.
Egy kis ideig csendben ültünk. Elmém sebesen
dolgozott. Felködlött bennem az a gondolat,
hogy a képlet talán még mindig a fenti
műhelyben van, netán még a görögtűzből is
akad némi minta. Most volt esély, hogy
megnézzem, mielőtt a szobát még jobban
feltúrják, bár vonakodtam oda visszamenni.
Meghagytam a két nőnek, hogy maradjanak a
konyhában, és újra megmásztam a lépcsőt.
Egy pillanatig az ajtó küszöbén álltam,
megacélozva magam, mielőtt ismét megnézem
azokat az iszonyú hullákat. Eszembe jutott,
hogy szegény Michael a harmincas évei
közepén járt, fiatalabb volt, mint én. A
délutáni napfény besütött a szobába, a
napsugár megvilágította a halott arcát.
Visszaemlékeztem arra az ebédre a Lincoln's
Inn étkezőjében, amikor azt gondoltam róla,
hogy egy barátságos rágcsáló kíváncsi
tekintetével néz. Most elfordítottam a fejem
rémülettel teli szemétől.

146
Volt valami iszonyú nemtörődömség abban,
ahogy a két embert agyonverték, úgy látszott,
hogy a gyilkosok egyszerűen beszakították az
ajtót, és azután letaglózták a testvéreket, mint
az állatokat-mindkettőjüket egyetlen
fejszecsapással. A gyilkosok valószínűleg
figyelték a házat, és megvárták, hogy a nők
elmenjenek. Michael és Sepultus, meghallva a
bejárati ajtó betörését, abban a hiú reményben
zárkózhattak be a műhelybe, hogy így talán
megmenekülhetnek.
Feltűnt, hogy Michael az inge fölött egy durva,
ujjatlan kötényt hordott. Talán a bátyjának
segített. De miben? Körbenéztem. Sohasem
jártam még alkimista műhelyben – nagy ívben
elkerültem az ilyen embereket, mert híresek
voltak csalásaikról –, de láttam képeket a
laboratóriumaikról, és itt valami hiányzott.
Homlokráncolva a polcokkal borított falhoz
léptem, lábam alatt ropogtak az üvegcserepek.
Az egyik polc tele volt könyvekkel, de a többi
üres volt. A poros felületen maradt kerek
nyomokból arra következtettem, hogy
korsókat és üvegeket tároltak ott. Ez
egybevágott azzal, amit a képeken láttam: az

147
alkimisták műhelyei dugig voltak
folyadékokkal és porokkal teli üvegekkel. Itt
semmi hasonlót nem fedeztem fel. A képeken
voltak munkapadok is, rajtuk különös formájú
lombikokkal a lepárláshoz – ez
megmagyarázná a törött üvegeket a padlón.
– Elvitték a főzetek – mormoltam.
Levettem az egyik könyvet – Epitome Corpus
Hermeticum – a polcról, és átlapoztam.
Elolvastam egy megjelölt szakaszt: „A
desztilláció egy száraz dolog esszenciájának a
kinyerése a tűz által; ily módon eljutunk a
dolgok esszenciájához, még ha közben minden
más el is enyészik.” Megráztam a fejem, és
letettem a könyvet, a láda maradványa felé
fordulva. A kandalló és mögötte lévő fal
ugyanúgy megfeketedett a tűztől, mint az
udvar.
A láda tartalma szétszóródva hevert a padlón;
levelek és más iratok, némelyiken véres
hüvelykujj lenyomatok éktelenkedtek. Tehát a
gyilkosok átkutatták a láda tartalmát. Volt ott
egy három évvel korábban kelt okirat, ami
átruházta a házat Sepultus és Michael
Gristwoodra, és egy Michael Gristwood és

148
Jane Storey közötti házasságlevél, amit tíz
évvel korábban állítottak ki. Ebben Jane apja
úgy rendelkezett, hogy halála esetén minden
tulajdonát vejére hagyja, ami szokatlanul
nagylelkű kitétel volt.
Ekkor valami más ragadta meg a tekintetemet
a padlón. Lehajoltam és felvettem egy arany
tallért; egy közelben heverő bőrerszényből
esett ki, ami még további húszat tartalmazott.
A fivérek pénzét hátrahagyták. Hát nem ezért
jöttek a gyilkosok, gondoltam. Zsebre vágtam
az érmét. A szobában egy másik szag kezdte
elnyomni a kénes illatot: a bomlás édeskés,
sűrű szaga. Valami megroppant a sarkam alatt,
és lepillantva láttam, hogy eltörtem egy remek
kivitelű mérleget. Sepultus alkimista mérlegét.
Nos, neki már nem lesz szüksége rá. Egy
utolsó pillantást vetettem a véres
maradványokra, és kimentem a szobából.
Jane Gristwood ugyanott ült, ahol pár perccel
korábban is, Susan pedig mellette kortyolgatott
valamit egy fapohárból, s idegesen nézett fel,
amint beléptem. Elővettem az arany tallért és
az úrnője elé tettem. Gristwood asszony
felnézett rám.

149
– Mi ez?
– Az emeleten találtam, a férjed ládájának a
maradványai között. Van még ott egy
tallérokkal teli erszény, a házra vonatkozó
okiratokkal és más papírokkal együtt.
Biztonságba kellene helyezned őket.
Bólintott. – A ház iratai. Feltételezem, a ház az
enyém lesz. Ez a remek, düledező kóceráj,
amit sohasem akartam.
– Igen, mostantól a tiéd, hacsak Michaelnek
nincsenek fiai.
– Nincsenek fiai – mondta az asszony hirtelen
keserűséggel, aztán rám nézett. – Ismered a
törvényt. Ismered az öröklés szabályait.
– Ügyvéd vagyok, asszonyom – mondtam
élesen, a hidegsége kezdett taszítani, mint
ahogy korábban Barakot is. – Talán össze
kellene szedned az aranyat és azokat a
papírokat. Nemsokára mások is ellepik ezt a
házat.
Egy pillanatig rám meredt. – Én nem tudok
oda felmenni – suttogta. Aztán a szeme
kitágult, és a hangja visításba csapott át. –
Nem kérhetsz arra, hogy felmenjek oda, az

150
isten szerelmére, nem akarhatod, hogy újra
lássam őket!
Hangosan zokogni kezdett, olyan
kétségbeesett vonyítással, mint egy csapdába
esett állat. A lány megint megfogta a kezét.
– Majd én lehozom – mondtam, szégyellve az
előbbi odavetett szavaimat. Felmentem az
emeletre, és összeszedtem a papírokat,
valamint az aranyakkal teli erszényt. A forró
délutánon a halál szaga egyre erősebb lett.
Amint felegyenesedtem, majdnem elestem.
Lenéztem, attól féltem, hogy a vérben
csúsztam el, de valamilyen más foltot vettem
észre a kandallónál; egy kis ragadós, színtelen
folyadéktócsát, ami a padlón, a kandalló
oldalán heverő kis üvegpalackból fröccsent ki.
Lehajoltam és belemártottam az ujjamat.
Összedörzsöltem az ujjbegyemet, síkos
tapintású volt. Megszagoltam. Az anyagnak
nem volt illata, akárcsak a víznek.
Felállítottam a palackot, és lezártam a dugóval,
ami a küzdelem közben eshetett le, és a
közelben hevert. Nem volt rajta semmilyen
címke, ami azonosította volna a sűrű, tiszta
folyadékot. Óvatosan megérintettem a

151
nyelvem hegyét, de rögtön el is rántottam a
kezem, mert maró, keserű íz töltötte be a
számat, köhögésre és levegő után kapkodásra
késztetve.
Lépteket hallottam odakintről, és az ablakhoz
léptem, miközben égő ajkaimat tapogattam.
Az utcán Barak jött fél tucat, Cromwell
szolgáinak öltözékét viselő, karddal
felfegyverzett emberrel. Lesiettem a lépcsőn,
miközben benyomultak a házba, a lépteik
súlyosan dübörgött a deszkákon, amint a
konyhába tartottak. Ahogy lefelé lépkedtem,
Susan ijedt sikolyát hallottam. A férfiak
bezsúfolódtak a helyiségbe, Gristwood
asszony rosszallóan meredt rájuk. Barak
meglátta a papírlapokat, amiket cipeltem. –
Mik azok? – kérdezte élesen.
– Családi iratok és némi arany. Az emeleten
voltak a ládában. Összeszedtem őket
Gristwood asszonynak.
– Hadd nézzem.
Elfintorodtam, ahogy elvette tőlem a
papírokat. Legalább tud olvasni a bugris,
gondoltam. Kinyitotta az arannyal teli
erszényt, és megvizsgálta a tartalmát. Miután

152
megnyugodott, az aranyat és a papírokat letette
Gristwood asszony elé, aki magához szorította
azokat. Barak rám nézett.
– Van bármilyen nyoma a képletnek odafent?
– Abból, amit láttam, nincs. Ha a ládában volt,
elvitték.
Barak ezután Jane Gristwoodhoz fordult.
– Tudsz valamit arról a papírról, amit a
férjednél és a bátyjánál volt, egy képletről,
amivel dolgoztak?
Az asszony ernyedten megrázta a fejét. – Nem.
Semmit sem mondtak nekem arról, hogy mit
csináltak. Csak annyit, hogy lefoglalja őket
valami munka, amit Lord Cromwell részére
végeznek. Nem akartam tudni, mi az.
– Ezek az emberek át fogják kutatni a házadat
a padlástól a pincéig – mondta Barak. –
Fontos, hogy megtaláljuk azt a papírt. Később
kettő közülük itt marad veletek.
Az asszony összeszűkült szemmel nézett rá. –
Eszerint foglyok vagyunk?
– Ők a te védelmedet szolgálják, asszonyom.
Lehet, hogy még veszélyben vagy.
Gristwood asszony levette a főkötőjét és
ujjaival beletúrt ősz hajába, aztán kemény

153
pillantást vetett Barakra. – Mi lesz a bejárati
ajtómmal? Bárki be tud jönni.
– Meg lesz javítva – válaszolt Barak, majd az
egyik kísérőjéhez fordult, egy kemény
kinézetű fickóra. – Intézkedj, Smith.
– Igen, Barak úr.
Barak visszafordult hozzám. – Lord Cromwell
találkozni akar velünk, most. A stepney-i
házába ment.
Haboztam a válasszal. Barak közelebb lépett. –
Ez parancs – mondta csendesen. – Elmeséltem
a gazdámnak, hogy mi történt. Nem lett tőle
boldog.

154
Nyolcadik fejezet

A halál sújtotta csendes ház után furcsán

távolinak éreztem magamtól a lökdösődő,
hangos tömeget, miközben ismét
keresztüllovagoltam a Cityn. Hosszú út állt
előttünk, mivel Lord Cromwell háza Stepney-
ben, messze a városfalakon túl volt. Csak
egyszer álltunk meg, hogy elengedjünk egy
körmenetet – egy fehérruhás pap vezetett egy
zsákvászonba öltöztetett, hamuval bekent arcú,
vesszőköteget cipelő férfit, akit az
egyházközség gyülekezete kísért. Olyan ember
volt, aki a református nézet szerint eretneknek
számított, de bűnbánatot gyakorolt. A hamu és
a rőzse a megégetésre emlékeztette, ami akkor
várja őt, ha visszaesik. A férfi könnyeket
hullajtott – talán egy kikényszerített
megtagadás volt az övé –, de ha ismét
vétkezik, a teste fog vért hullajtani, amint a tűz
felemészti.
Rápillantottam Barakra, aki undorral nézte a
jelenetet. Kíváncsi lettem, hogy milyen vallási
nézeteket vall. Lenyűgöző teljesítmény volt
tőle, hogy olyan rövid idő alatt eljutott

155
Cromwellhez, összegyűjtötte azokat az
embereket, és még vissza is ért Queenhithe-ba.
Mégsem látszott fáradtnak, miközben én már
kimerültnek éreztem magam. A menet
továbbcsoszogott, mi pedig folytattuk utunkat.
A délutánnak köszönhetően az árnyékok
meghosszabbodtak, a kiugró házak kellemesen
beárnyékolták az utcákat.
– Mi az ott a zsebedben? – kérdezte Barak,
amint fellovagoltunk a Bishopsgate felé.
A kezemet a taláromhoz emeltem, és rájöttem,
hogy teljesen öntudatlanul belecsúsztattam
Sepultus könyvét.
– Egy könyv az alkímiáról – néztem rá
rezzenéstelenül. – Nagyon szemmel tartasz.
Azt gondoltad talán, hogy a képlet azok között
a papírok között van, amit Gristwood
asszonynak adtam?
Barak megvonta a vállát.
– Manapság senkiben sem bízhatsz, ha az earl
szolgálatában állsz. Mellesleg – tette hozzá
egy pimasz mosollyal – te ügyvéd vagy, és
mindenki tudja, hogy az ügyvédeken mindig
rajta kell tartani egyik szemünket. Ha nem ezt

156
tennénk, az crassa neglegentia lenne, ahogy
szoktátok mondani.
– Nagyfokú hanyagság. Beszélsz valamennyit
latinul?
– Ó, igen. Tudok latinul, és ismerem a jog
embereit. Sok jogász van, aki nagyszerű
reformátor, nem igaz?
– Meglehet – válaszoltam óvatosan.
– Hát nem mulatságos, hogy most, a
szerzetesek eltűnése után, az ügyvédek azok,
akik fekete köpenyben mászkálnak, egymást
testvérnek szólítják, és ők azok, akik próbálják
az embereket megszabadítani a pénzüktől?
– Mindig születtek tréfák az ügyvédek kárára,
amióta világ a világ – mondtam kurtán. – Ezek
egyre fárasztóbbak.
– És engedelmességi esküt tesznek, nem
szüzességit vagy szegénységit – Barak ismét
gúnyosan mosolygott. Kancája keresztültört a
tömegen, és nekem meg kellett sarkantyúznom
szegény Chanceryt, hogy lépést tartsunk vele.
Átmentünk a Bishopsgate kapuíve alatt, és
hamarosan megláttuk Cromwell lenyűgöző
háromszintes házának kéményeit.

157
Amikor utoljára itt jártam, három évvel ezelőtt
egy metszően hideg téli napon, emberek
tömege várakozott az oldalkapunál. Ezen a
forró délutánon egy másfajta csődület
gyülekezett itt: London számkivetettjei, cipő
nélkül és rongyokban. Néhányan hevenyészett
mankókon támaszkodtak, másoknak a himlő és
betegség hagyott nyomot az arcán. A
munkanélküli szegények száma Londonban
kezelhetetlenné vált. A rendházak
megszüntetése szolgák százait kergette ki az
utcára London kolostoraiból, és a
szerencsétlen betegeket is a kórházakból és
ispotályokból. És bármilyen szánalmasak
voltak az alamizsnák, amiket az egyház adott,
most még azok is megszűntek. Szó esett
ingyenes iskolákról és kórházakról, és az
államnak végzett munka terveiről, de még
semmit sem tettek ezek érdekében. Ezalatt
Cromwell felvette a gazdag földbirtokosok
szokását, hogy saját alamizsnát osztott szét; ez
megerősítette a helyzetét Londonban.
Elhaladtunk a koldusok mellett, és
belovagoltunk a főkapun. A bejárati ajtónál
egy szolga jött elénk. Megkért minket, hogy

158
várjunk az előtérben, aztán néhány perccel
később John Blitheman, Lord Cromwell inasa
jelent meg.
– Shardlake úr, isten hozott. Nagyon régen
voltál itt. Ennyire lefoglal a jog?
– Meglehetősen.
Barak, aki közben lecsatolta a kardját, és
átnyújtotta a sapkájával együtt egy szolgának,
odajött hozzánk.
– Már vár minket, Blitheman. – Az inas
bocsánatkérően elmosolyodott és bevezetett
minket a házba. Egy perccel később Cromwell
dolgozószobája előtt álltunk. Blitheman
finoman kopogott, mire gazdájától egy
mogorva „gyere be” hangzott fel.
A főminiszter dolgozószobája olyan volt,
amilyenre régről emlékeztem, tele
jelentésekkel és törvénytervezetekkel borított
asztalokkal. A beömlő napfény ellenére ijesztő
hely maradt. Cromwell az íróasztala mögött
ült. Viselkedése nagyon megváltozott reggel
óta. Összegörnyedve ült a székében, fejét
vállai közé húzta, és olyan vészjósló pillantást
vetett ránk, amitől megborzongtam.

159
– Tehát – kezdte bármiféle bevezetés nélkül –
meggyilkolva találtátok őket. – Hangja hideg,
éles volt.
Mély levegőt vettem. – Igen, milord.
Rendkívül brutálisan tették.
– Hagytam ott embereket, akik most is a
képletet keresik – mondta Barak. – Ha kell,
darabjaira szedik a helyet.
– És a nők?
– Ott tartják őket. Mindketten magukon kívül
vannak a rémülettől. Nem tudnak semmit.
Utasítottam a szolgákat, hogy
kérdezősködjenek a szomszédos házakban is,
hogy látta-e valaki a támadást, de a Wolf’s
Lane olyan környék, ahol az emberek
ügyelnek arra, hogy csak a saját dolgukkal
törődjenek.
– Ki árult el engem? – suttogta Cromwell
áthatóan. – Melyik közülük? –Mereven rám
nézett. – Nos, Matthew, mit vettél ki abból,
amit láttál?
– Szerintem két ember tette, ők törtek be
fejszékkel. Azonnal megölték a fivéreket az
alkimista műhelyben, ahol azok dolgoztak,
aztán az ott tartott ládához mentek és

160
szétverték. A ládában volt egy arannyal teli
erszény, de ehhez nem nyúltak. – Tétováztam.
– Úgy sejtem, a képletet ott tartották, és a
támadók tudták ezt.
Cromwell arca szürke árnyalatot vett fel.
Összeszorította vékony ajkait.
– Ebben nem lehetsz biztos – vetette közbe
Barak.
– Én nem vagyok biztos semmiben –
válaszoltam hirtelen támadt hévvel.
Nyugodtabb hangon folytattam. – De a szoba
többi részét nem kutatták át. A könyveket a
polcon nem háborgatták, márpedig nem ezek
lettek volna a nyilvánvaló helyek, ahol egy
elrejtett papírlapot keresünk? Ezenkívül
néhány üveget elvittek a polcokról. Az a
véleményem, hogy azok, akik megölték a
nyomorultakat, pontosan tudták, hogy mit
keresnek.
– Tehát nem akarták, hogy bármilyen tárgyi
nyoma maradjon a kísérleteiknek – állapította
meg Cromwell.
– Ez lenne a feltevésem, milord. – Nyugtalanul
néztem rá, de ő csak elgondolkodva bólintott.

161
– Figyelj jól, Jack – szólalt meg hirtelen, felém
intve a fejével. – Tanulj a megfigyelés
mesterétől. – Megint felém fordította hideg
szemét. – Matthew, segítened kell nekem
megoldani ezt.
– De, milord…
– Nem mondhatom el senki másnak – mondta
hirtelen szenvedéllyel. – Nem merem. Ha ez
eljut a királyig… – Felsóhajtott, hangja
megremegett. Ez volt az első alkalom, hogy
Thomas Cromwellt félni láttam.
– Meg kell oldanod – ismételte. – Minden
hatalmat megkapsz, bármilyen segítséget.
Erősen vert a szívem, ahogy ott álltam a finom
szőnyegen. Pár éve elküldött kinyomozni egy
gyilkosságot, elképzelhetetlen szörnyűségek
közé hajított ezzel. Csak azt ne megint,
gondoltam. Csak azt ne.
Úgy látszott, hogy olvas a gondolataimban, és
hirtelen harag villant a szemében.
– Krisztus sebeire, ember – csattant fel. –
Megmentettem neked annak a lánynak az
életét. De legalábbis megmentem, ha segítesz
nekem. Forbizer megint megváltoztathatja a
döntését, ha szükséges. A saját életem a tét itt,

162
éppúgy, ahogy minden más, amiben egyszer
hittél. – Futólag felködlött a szemem előtt
Elizabeth látványa, amint üres tekintettel
fekszik a cellájában. És tudtam, hogy
Cromwell egyetlen szavára engem is tömlöcbe
vethetnek, mert túl sokat tudok.
– Segíteni fogok, milord – mondtam
csendesen.
Egy hosszú pillanatig rám meredt, aztán
odaintett Baraknak. –Jack, a Bibliát. Mielőtt
többet mondok neked, Matthew, meg kell
esküdnöd, hogy ezt az ügyet titokban tartod.
Barak az új Biblia egy pazar kiadását tette az
asztalra, amelyből minden templomban kellett
tartani egyet. Ránéztem az élénk színű
borítójára: Henrik királyt ábrázolta trónján
ülve, amint Isten Igéjének példányait nyújtja át
egyik oldalán Cromwellnek, másik oldalán
Cranmer érseknek, akik továbbadták ezeket az
embereknek. Nagyot nyeltem, és
megérintettem a könyvet.
– Esküszöm, hogy titokban tartom a görögtűz
ügyét – mondta Cromwell. Megismételtem
szavait, miközben azt éreztem, ráfordítom a

163
kulcsot egy pár bilincsre, amely ismét
hozzáköt.
– És a legjobb képességemmel segítelek.
– A legjobb képességemmel.
Cromwell elégedetten bólintott, bár még
mindig úgy ült előregörnyedve íróasztalánál,
mint egy harcra kész vadállat. Felvett valamit,
majd megfordította nagy kezében: az a
miniatűr portré volt, amit a Domusban láttam
nála.
– A reform ügye megingott, Matthew –
mondta halkan. – A helyzet még a pletykákban
terjesztettnél is rosszabb. A király fél, és
félelme minden nap egyre erősödik, ahogy
Norfolk és Gardiner püspök mérget csepegtet a
fülébe. Fél a Bibliát olvasó hétköznapi
emberektől, hogy véres káoszban megdöntik a
társadalmi rendet, mint az anabaptisták
Münsterben. A radikális reformereket
megégetés fenyegeti… tudtad, hogy Robert
Barnest letartóztatták?
– Hallottam – vettem mély levegőt; nagyon
nem akartam mindezt hallani.
– A Hat Cikkely Törvény, amit tavaly a király
kikényszerített, félig visszamozdít minket

164
Rómához, és most meg akarja tiltani az
alacsony származásúaknak a Biblia olvasását.
És inváziótól fél.
– A védelmünk…
– Nem bírna ki egy egyesített francia-spanyol
támadást. Ferenc király és Károly császár
éppen vitában állnak egymással, de a dolgok
bármikor megváltozhatnak. – Felemelte a
miniatúrát, és a Biblia tetejére tette. – Még
mindig festegetsz szabadidődben, Matthew?
Meglepett a témaváltás. – Egy ideje már nem,
milord.
– Mi a véleményed erről a portréról?
Tanulmányozni kezdtem. A nő fiatal volt,
vonzó, bár kicsit üres vonásokkal. A kép olyan
tiszta volt, hogy az ember azt képzelhette,
hogy egy ablakon át látja őt. Finom főkötője és
magasan záródó gallérjának ékkövei
érzékeltették gazdagságát.
– Gyönyörű – csodáltam. – Akár Holbeiné is
lehetne.
– Holbeiné is. Ez Cleves-i Anna úrnő, mostani
királynénk. Megtartottam, amikor a király
hozzám vágta. – Megrázta fejét. – Azt hittem,
védelmünket és reformált hitünket egyaránt

165
megerősítheti, ha a király egy német herceg
lányát veszi el. – Röviden, keserűen
felnevetett. – Jane királynő halála után két évet
töltöttem azzal, hogy egy külföldi hercegnőt
találjak neki. Nem volt könnyű. Van egy
bizonyos hírneve.
Finom köhintés szakította félbe. Barak
feszülten nézett gazdájára.
– Jack arra figyelmeztet, túl messzire megyek.
De megesküdtél, Matthew, hogy szorosan
csukva tartod a szádat, nemde? – Kemény
barna szeme az enyémbe mélyedt, miközben
megnyomta a szavakat.
– Igen, uram – éreztem, hogy izzadtság gyűlik
a szemöldökömön.
– Végül Cleves hercege hozzájárult, hogy
megkapjuk az egyik lányát. A király látni
akarta Lady Annát, mielőtt elveszi, de a
németek ezt sértésnek tekintették. Ezért
elküldtem Holbein mestert, hogy készítsen róla
egy képet. Végül is, zsenialitása abban áll,
hogy pontosan visszaadja a látottakat, nemde?
– Senki Európában nem csinálja ezt nála
jobban – feleltem tétován. – Mégis…

166
– Mégis mit jelent a pontos utánzás, nemde,
Matthew? Mindannyian másképp nézünk ki
különböző fényben, sosem lehet senkit
egyetlen pillantással teljesen felmérni. Azt
mondtam Holbeinnek, hogy a legjobb fényben
fesse le. És ezt tette. Ez egy újabb hiba volt.
Látod, miért?
Egy pillanatig elgondolkodtam. – Szemből
festette le…
– Amíg nem látod profilból, nem jössz rá,
milyen hosszú az orra. A kép nem tükrözi
vissza erős testszagát sem, vagy azt, hogy egy
árva szót nem beszél angolul. – Válla
megrogyott.
– Amikor januárban megérkezett Rochesterbe,
a király az első pillanattól viszolygott tőle. És
most Norfolk hercege megvillantotta
unokahúgát a király előtt. A csinos Howard
Katalint, aki még tizenhét éves sincs, alaposan
kiokította, hogy miként nyerje el az uralkodó
figyelmét, aki rá is harapott. Úgy csorgatja a
nyálát rá, mint egy öreg kutya egy finom falat
húsra, és engem hibáztat azért, hogy a Cleves-i
kancát nyergeltem fel neki. De ha elveszi

167
Norfolk unokahúgát, a Howardok megöletnek
engem, és Anglia visszakerül Róma alá.
– Ekkor minden, ami az elmúlt tíz évben
történt – mondtam lassan –, mindaz a
szenvedés és halál, a semmiért történt volna.
– Rosszabb lenne, mint a semmiért, mert a
reformátorokat úgy üldöznék, hogy ahhoz
képest Morus Tamás inkvizíciói enyhének
tűnnének. – Ökölbe szorította nagy kezét, majd
felkelt, és az ablakhoz sétált, lebámult a
gyepre. –Minden tőlem telhetőt megteszek,
hogy hiteltelenítsem őket, pápista
összeesküvéseket találjak. Letartóztattattam
Lord Lisle-t és Sampson püspököt, ő a
Towerben van, megmutatták neki a kínpadot
is. De nem találok semmit… semmit. –
Megfordult, szembenézett velem. – Ekkor
beszéltem a királynak a görögtűzről. Alig várja
a bemutatót, mindennél jobban imádja a
fegyvereket és a háborúskodást. Már látja
maga előtt, hogy Anglia flottáját a
legnagyobbá tesszük a tengereken, és
kipucoljuk a franciákat a déli parttól. Megint a
barátom. – Cromwell keze ismét ökölbe
szorult. – Egy idegen hatalom rengeteget

168
fizetne a képletért. Külön kémeket állíttattam a
követek házaiba, mindegyik kikötőt
megfigyeltetem. Matthew, vissza kell kapnom
a képletet a bemutató előtt. Ma május
huszonkilencedike van. Mindössze tizenkét
teljes napunk maradt.
Ekkor meglepetésemre idegen érzelem támadt
bennem Thomas Cromwell-lel kapcsolatban:
megsajnáltam őt. Ám emlékeztettem magam
arra, hogy a sarokba szorított vadállat a
legveszélyesebb.
Az asztalhoz lépett, és a miniatúrát a köpenye
zsebébe rejtette. – Michael Gristwood három
közvetítőt használt, hogy eljusson hozzám.
Csak ők tudnak a görögtűzről. Kettő közülük a
Lincoln's Inn ügyvédje, ismered őket. Az első
Stephen Bealknap volt…
– Csak Bealknapet ne. Édes Istenem, ő az
utolsó ember, akiben bárki megbízna. És ők
valamikor összevesztek.
– Én is úgy hallottam. Valószínűleg
kibékültek.
– Van egy ügyem Bealknap ellen.
Cromwell bólintott. – Megnyered?
– Ha van igazság, igen.

169
Felmordult. – Beszélj vele, derítsd ki, hogy
elmondta-e bárkinek is. Kétlem, hogy
megtette, mert megmondtam Gristwoodnak,
hogy továbbítsa a titoktartásra vonatkozó
személyes utasításomat.
– Bealknap vigyáz a bőrére. De kapzsi
gazember.
– Derítsd ki. – Kis szünetet tartott. – Amikor
Gristwood beszélt Bealknapnek a görögtűzről,
ő átgondolta, hogy ki érhet el hozzám. Gabriel
Marchamounthoz ment.
– Valóban? Tudtam arról, hogy voltak közös
ügyleteik régen, de Bealknap túl sötét volt
Marchamountnak.
– Marchamount félig pápista körökben mozog.
Ez aggaszt engem. Őt is kérdezd ki. Fenyegesd
meg, hízelegj neki vagy kínálj neki aranyat,
nem érdekel, csak beszéljen.
– Megpróbálom, uram. És a harmadik?
– Marchamount egy közös ismerősünkhöz
vitte el a történetet. Lady Bryanstonhoz.
A meglepetéstől tágra nyílt a szemem. – Pár
napja ismertem meg. Meghívott vacsorára.
– Igen, megemlítettem a nevedet múlt héten az
asztalánál, amikor azon gondolkodtam, hogy

170
felfogadlak a képlet megszerzésére
Gristwoodtól. Ez nagyszerű, el kell menned.
Vele is beszélj.
Egy pillanatra elgondolkodtam. –
Mindenképpen, uram. De ha ennek az ügynek
a gyökeréhez kell leásnom…
– Igen?
– Többet kell megtudnom a görögtűzről. Fel
kell derítenem a történteket, a megtalálásától
az általad szervezett bemutatókig.
– Ha így látod megfelelőnek, tedd azt, de ne
feledd, az idő szorít. Barak mindent elmond
neked a bemutatókról, elvihet Deptfordba is,
hogy lásd, hol zajlottak le.
– És beszélhetek a monostor könyvtárosával
is. Talán meglátogatom a St. Bartholomew-t,
hogy lássam, hol találták meg az anyagot.
Hidegen elmosolyodott. – Még mindig nem
hiszel a görögtűzben, ugye? Majd fogsz. Ami
Bernard Kytchynt, vagyis az egykori Bernard
könyvtáros testvért illeti, azóta próbálom
kideríteni a hollétét, hogy Lady Honor először
megkeresett. Biztosítani akartam, hogy ő is
tartsa a száját. De ezeknek az egykori
szerzeteseknek vagy a fele nyom nélkül eltűnt.

171
– Talán megpróbálhatom a Vagyonügyi
Bíróságot, biztos van valami rendelkezés arra
nézve, miként kapja meg a kegydíját.
Cromwell bólintott. – Az Richard Rich
birodalma. Viszont mondhatod azt, hogy
kapcsolatban áll az egyik ügyeddel. – Élesen
rám nézett. – Nem akarom, hogy Rich bármit
is megszimatoljon ebből. Én emeltem a király
tanácsába, de tud az ellenem szőtt
összeesküvésekről, és egy szempillantás alatt
oldalt vált, ha meg kell magát védenie. Ha
elmegy a királyhoz és elmondja neki, hogy
elveszítettem a görögtüzet… – Felhúzta
szemöldökét.
– Ismét szeretnék beszélni Gristwood
asszonnyal is – folytattam. – Volt egy olyan
érzésem, hogy valamit eltitkolt előlünk.
– Remek, remek.
– És végül van egy okos ember, akivel
szeretnék konzultálni. Egy patikus.
Elfintorodott. – Csak nem az a fekete szerzetes
Scarnsea-ből?
– Tanult ember, és csak alkímiával kapcsolatos
kérdésekben szeretném kikérni a tanácsát.

172
Nem szeretném a szükségesnél jobban
bevonni.
– Amíg nem beszélsz neki a görögtűzről.
Háromszáz évvel ezelőtt pletykák kaptak lábra
az újbóli felfedezéséről, és a lateráni zsinat
betiltotta a használatát. Azt mondták, túl
veszélyes. Egy volt szerzetes talán elkötelezve
érzi magát emellett. Esetleg át akarja adni a
franciáknak vagy a spanyoloknak, akiknél a
szerzetesközösségek még virágoznak.
– Ő nem tenne ilyet. Azonban nem szeretném
veszélybe sodorni.
Cromwell hirtelen elmosolyodott. – Látom, az
ügy felcsigázta az érdeklődésedet, Matthew.
– Ráállítom az elmémet.
Bólintott. – Ha bármire szükséged van,
hozzám gyere. Az idő azonban rendkívül
fontos, gyorsan kell lépned. Jack segíteni fog
neked, együtt fogtok dolgozni.
Barakra meredtem. Az arcom valószínűleg
tükrözte gondolataimat, mert szarkasztikusan
elmosolyodott.
– Manapság egyedül dolgozom – mondtam.

173
– Ennél az ügynél segítségre lesz szükséged.
Jack hozzád költözik. Majd megszokod a
durva stílusát.
Már rájöttem, hogy Barak nem bízik bennem.
Felmerült a gondolat, hogy talán Cromwell
sem, legalábbis nem teljesen, és Barak fog
szemmel tartani.
– Uram – próbálkoztam tétován –, Wentworth
kisasszony ügyének is kell némi időt
szentelnem.
Vállat vont. – Jól van. Jack abban is segíteni
fog. De ez az ügy az első. – Kemény, barna
szemével megint rám meredt. – Ha elbuksz,
mindenki, aki hozzám kötődik, veszélybe
kerül. A ti életetek is kockán foroghat.
Megrázott egy kis csengőt, és aggodalmas
képpel Grey lépett be egy belső szobából.
– Grey mindent tud. Minden nap jelentést
kérek az előrehaladásotokról. Bármi hír van,
bármit akartok, Greyen keresztül küldjétek.
Senki máson.
Bólintottam.
– Senkiben nem bízok már – morogta. – Sem
azokban, akiket beemeltem a . tanácsba, sem a
saját embereimben, akiknek Norfolk fizet,

174
hogy kémkedjenek utánam. Grey viszont már
akkor is velem volt, amikor még egy senki
voltam, nem így van, Edwin?
– Igen, uram. – Kis szünetet tartott. – Barak úr
is közreműködik az ügyben?
– Igen.
Grey szorosra préselte a száját. Cromwell
ránézett.
– Matthew intéz mindent, amihez diplomácia
kell.
– Az… lesz a legjobb.
– Jack pedig minden mást, amihez erős kéz
kell, nem igaz?
Barakra pislantottam. Ő ura arcát
tanulmányozta. Ismét elkaptam tekintetében az
aggodalmat, és rájöttem, hogy féltette
Cromwellt. És persze talán a saját sorsát is.

175
Kilencedik fejezet

Amikor elhagytuk a szobát, Barak szólt, hogy

még összeszed néhány dolgot. Kimentem,
eloldottam Chanceryt, és kivezettem az első
udvarba. A közelből moraj hallatszott, és egy
„ne lökdösődjetek!” kiáltás harsant. Az
adományokat osztották szét.
Elmém kavargott. Cromwell és a reformok a
bukás szélén? Eszembe jutott Godfrey néhány
nappal ezelőtti aggodalma, a mindenfelől
hallott suttogások a királynéról. Bár az én
hitem eléggé meggyengült, a félelem szorítását
éreztem a gondolatra, hogy a pápisták
visszakerülnek a hatalomba, valamint a
vérfürdő és a babonaság visszatérése miatt,
ami ezt követni fogja.
Zaklatottan sétálgattam körbe az udvaron.
Most még a nyakamba akasztották ezt a
faragatlan Barakot is. Mit csinálhat? – A
rosseb mindenbe! – tört ki belőlem hangosan.
– Hohó, mi történt? – Megpördültem, és Barak
vigyorgó képét láttam meg.
Elvörösödtem zavaromban.

176
– Ne aggódj – mondta. – A dolgok ugyanilyen
hatással vannak rám is néha. Nekem azonban
lobbanékony természetem van, míg rólad
őlordsága azt mondta, hogy melankolikus
ember vagy, aki az érzelmeit megtartja
magának.
– Általában így van – feleltem kurtán. Láttam,
hogy Barak egy bőrtáskát cipel a vállán
átvetve. Meglengette. – Az apátságból
származó papírok, és néhány egyéb anyag,
amit a gazdám összegyűjtött a görögtűzről.
Felült a fekete kancájára, és ismét
kilovagoltunk.
– Éhen halok – folytatta társalgási stílusban. –
Jól főz a házvezetőnőd?
– Egyszerű kosztot, de jól – válaszoltam
kelletlenül.
– Találkozol mostanság a lány nagybátyjával?
– Küldök neki egy üzenetet, amikor
visszaértem.
– Őlordsága megmentette a lányt a préstől –
folytatta. – Csúnya halál.
– Tizenkét nap. Nincs sok időnk sem
Elizabethre, sem a másik ügyletre.

177
– Ez az egész ködös nekem – rázta meg a fejét
Barak. – Igazad van, hogy újra kikérdezed
Gristwood mamát.
– Mamát? Nincs gyereke.
– Valóban? Nem lep meg. Én sem akarnám
meghágni. Undok vén menyét.
– Nem tudom, hogy miért utálod ennyire, de
ez nem alap a gyanúsításra – vetettem oda.
Barak mordult egyet. Felé fordultam és
ránéztem. – Úgy tűnt, az uradat nagyon
aggasztotta, hogy ne kelljen bevonni Sir
Richard Richet.
– Ha tudomást szerezne a görögtűzről és az
eltűnéséről, felhasználhatná az earl ellen. Az
én gazdám emelte fel Richet, ahogy mondta is,
de ő olyan ember, aki bárkit elárulna a saját
érdekében. Ismered a hírnevét.
– Igen. Azzal alapozta meg a karrierjét, hogy
hamisan tanúskodott Morus Tamás perében.
Sokan azt mondják, hogy ez urad parancsára
történt.
Barak vállat vont. Szótlanul lovagoltunk egy
ideig az Ely Place felé. Aztán Barak közelebb
húzta a lovát. – Ne nézz körbe – mondta
csendesen –, de követnek minket.

178
Meglepetten néztem rá. – Biztos vagy benne?
– Azt hiszem. Párszor vetettem hátra egy-egy
gyors pillantást, és ugyanazt a férfit láttam
mindig. Furcsa kinézetű fickó. Itt fordulj be a
St. Andrew templomnál.
Előrelovagolt a kapun át, a templom körül futó
falhoz, majd gyorsan leugrott lováról. Én
lassabban szálltam le. – Igyekezz – sürgetett
türelmetlenül, a kancát a fal mögé vezetve.
Csatlakoztam hozzá; onnan kukucskált vissza
a kapuhoz.
– Látod – suttogta –, itt jön. Ne dugd ki
túlságosan a fejed.
Számos gyalogost és néhány kocsit láttam
körben, de az egyetlen lovas egy férfi volt, egy
fehér csikón. Körülbelül Barakkal lehetett
egyidős, magas és vékony volt, kusza,
rendetlen barna hajjal. Sápadt arca értelmesnek
tűnt, bár a himlő okozta sebhelyek úgy
pöttyözték, mint egy érett sajtot. Mialatt
figyeltük, a férfi megtorpant, szemét
beárnyékolta a nap ellen, ahogy végignézett a
holborni vámsorompó felé vezető úton. Barak
visszahúzott. – Nem látott meg. Egy pillanat
múlva körül fog nézni. Micsoda arc, mintha

179
csak felszántották volna. – Rosszallóan néztem
rá hatásvadász önteltsége miatt, de ő csak
vidáman visszamosolygott, örült, hogy túljárt a
sápadt férfi eszén.
– Gyere, körbevezetjük a lovakat a templom
körül, és a Shoe Lane-en megyünk vissza. –
Megragadta a kanca kantárját, én pedig
követtem a templomudvaron keresztül.
– Ki volt ez? – kérdeztem kissé levegőért
kapkodva a gyors tempójától, amikor
megtorpantuk a templom távolabbi oldalán.
– Nem tudom. Biztosan azóta követett minket,
hogy elhagytuk őlordsága házát. Nem túl
sokan merészelnének ott kémkedni. – Frissen
felpattant a nyeregbe, míg én némileg
lassabban szálltam fel Chanceryre; az egész
napos oda-vissza lovaglástól erősen fájt a
hátam. Barak kíváncsian nézett rám.
– Jól vagy?
– Igen – csattantam fel, és elhelyezkedtem a
nyeregben.
Vállat vont. – Nos, ha bármikor segítség kell,
csak szólj. Engem nem zavar, hogy púpos
vagy, nem vagyok babonás. – Elhűlve

180
bámultam utána, miközben megfordult, és
halkan fütyörészve megindult a Shoe Lane-en.
Amikor rátértünk a Chancery Lane-re, még
mindig túlságosan sértve éreztem magam az
arcátlanságától, hogy beszédbe elegyedjek
vele, de aztán úgy gondoltam, jobb, ha minél
többet kiderítek a nyomorult fickóról. – Ez a
második alkalom, hogy megfigyeltek a héten –
kezdtem. – Ez az ember, előtte pedig te.
– Igen – felelte Barak vidáman. – Őlordsága
megbízott, hogy derítsem ki, milyen ügyben
jársz el, hogy készen állnál-e erre a
megbízásra. Megmondtam neki, hogy eltökélt
az arckifejezésed.
– Nocsak. És régóta dolgozol az earlnek?
– Ó, igen. Apám Putney-ból származik, ahol
az earl apjának a kocsmája volt. Amikor
meghalt, megkerestek, hogy lépjek Lord
Cromwell szolgálatába. Voltak londoni
kapcsolataim, csináltam ezt-azt – felhúzta
szemöldökét és cinikusan elmosolyodott –, és
a lord elég hasznosnak talált.
– Apád mit csinált?
– Latrinapucoló volt, az emberek pöcegödreit
tisztította ki. Ostoba, vén seggfej, beleesett az

181
egyik lyukba, amit éppen kilapátolt, és
megfulladt. – Könnyed hangneme ellenére
árnyék suhant át az arcán.
– Sajnálom.
– Immár nincs családom – felelte vidáman
Barak. – Nem köt semmi senkihez. Veled mi a
helyzet?
– Apám még él. Van egy birtoka Lichfield
mellett, Közép-Angliában. – Belém hasított a
lelkiismeret-furdalás, mert egyre öregebb lett,
és évek óta nem mentem vissza meglátogatni.
– Akkor répaevők fia vagy, mi? Hol tanultál?
Van arrafelé iskola?
– Van. A lichfieldi egyházi iskolába jártam.
– Én is tanultam – felelte Barak.
– Valóban?
– A Szent Pálba jártam, kaptam egy
ösztöndíjat, mint jó képességű diák, de apám
halála után gondoskodnom kellett magamról. –
Ismét megjelent arcán a szomorúság árnya,
vagy talán düh volt? Megpaskolta a bőrtáskát.
– A latin papírokat, amiket a gazdám adott
neked, el tudom olvasni. Nos, éppen csak.
Miután befordultunk a kapumon, Barak
felmérte a házamat; láttam, hogy lenyűgözik

182
az osztott ablakok és a magas kémények.
Felém fordult, elismerően bólintott. – Szép
hely.
– Most, hogy megérkeztünk – feleltem –, ideje
kitalálni a történetünket. A. i javaslom,
mondjuk azt a szolgáimnak, hogy egy ügyfél
megbízottja vagy, él egy ügyben segítesz
nekem.
Bólintott. – Rendben van. Miféle szolgáid
vannak?
– Joan Woode, a házvezetőnőm, és egy fiú. –
Merev pillantást vetettem rá – Figyelned kell
arra is, miként szólítasz meg. A helyzetünket
tekintve az „uram” lenne a legmegfelelőbb; a
„Shardlake úr” pedig legalább civilizált. Egész
úton idefelé, úgy szóltál hozam, mintha a
testvéred vagy a kutyád lennék. Ez nem fog
működni.
– Igazad van. – Arcátlan fintort vágott. –
Szükséged van segítségre a leszálláshoz,
uram?
– Megoldom.
Amint leszálltunk, feltűnt Simon a ház mögül.
Csodálattal meredt Barak kancájára.

183
– Ő Sukey – mondta neki Barak. – Bánj vele
jól, és akkor leeshet számodra valami. –
Kacsintott. – Hébe-hóba szereti a répát.
– Igen, uram – hajolt meg Simon, és elvezette
a lovakat. Barak utánanézett.
– Nem kellene neki cipő? A keréknyomok és a
kövek szétvagdossák a talpát ebben a száraz
időben.
– Nem viseli. Joannal már próbáltuk
rábeszélni.
Barak bólintott. – Hát igen, a cipő eleinte
kényelmetlen. Dörzsöli a kérges bütyköket.
Joan tűnt fel az ajtóban. Meglepetten nézett
Barakra.
– Jó napot, uram. Megkérdezhetem, hogy
mentek a dolgok a bíróságon?
– Tizenkét nap haladékot nyertünk Elizabeth
számára – válaszoltam. – Joan, ez itt Jack úr.
Velünk fog lakni egy rövid ideig, hogy
segítsen nekem az ura megbízásából egy új
ügyben. Elő tudnád neki készíteni az egyik
szobát?
– Igen, uram.
Barak meghajolt, és elbűvölően mosolygott rá,
éles ellentétben a korábbi gúnyos vigyorával. –

184
Shardlake úr nem is említette, hogy a
házvezetőnője ilyen vonzó hölgy.
Joan gömbölyded arca elpirult, és néhány ősz
hajszálat visszanyomkodott a sapkája alá. – Ó,
kérem, uram…
Elképedve néztem, hogy gyengül el az én
értelmes házvezetőnőm egy ilyen
képtelenségtől, de az arca még mindig vörös
volt, miközben bevezette Barakot a házba. El
tudtam képzelni, hogy a nők jóképűnek
találhatták, ha fogékonyak voltak erre a nyers
vonzerőre. Joan az emeletre vezette őt. –A
szobát nem használták egy ideje, uram –
mondta –, de tiszta.
Én a kis fogadószobába mentem. Joan nyitva
hagyta az ablakot, és a falon lévő, József és
testvérei történetét ábrázoló falikárpit
meglebbent a meleg szellőtől. Új
gyékényszőnyeg fedte a padlót, a fehér üröm
erős szagát árasztotta magából, amit Joan tett
rá a bolhák ellen.
Eszembe jutott, hogy írnom kell Josephnek a
találkozás megszervezése miatt. Felmásztam a
lépcsőn a dolgozószobámba. Elhaladva Barak
szobája mellett, hallottam házvezetőnőmet,

185
ahogy a takarók állapotáról kotkodácsol, mint
egy öreg tyúk. Az a szoba valaha a korábbi
segítőmé, Marké volt. Tanácstalanul
megráztam a fejem arra a gondolatra, hogy
merre vezetnek a sors útjai.

Joan korai vacsorát készített. Ma halnap volt,

így pisztrángot ettünk, és később egy tál epret.
A jó tavaszi időjárás miatt idén korán termett.
Barak az asztalnál csatlakozott hozzám, és
áldást mondtam, amit egyedül étkezve már jó
ideje nem tettem. – Az ételért, amit az Úr
juttatott nékünk, hadd adjunk hálát. Ámen.
Barak becsukta a szemét, és lehajtotta a fejét,
de azonnal fel is emelte, amint az áldást
befejeztem. Boldogan rávetette magát a halra,
bárdolatlan módon a késével emelte az ételt a
szájához. Megint eltöprengtem, hogy milyen
vallási nézetei lehettek, ha voltak egyáltalán.
Megszakította a gondolatmenetemet. – Később
odaadom neked azokat a könyveket és
papírokat – mondta. – Jézusra, különös
olvasmányok azok.

186
Bólintottam. – És meg kell fontolnom, hogyan
haladjunk tovább. – Ideje volt megpróbálnom
átvenni az irányítást az ügy felett- Vegyük
végig, mit tudunk. Az első személy, aki
belekeveredett, a szerzetes volt, a könyvtáros.
–A neveket az ujjaimon számoltam. – Aztán a
Gristwoodok Bealknaphez mentek, ő pedig
Marchamounthoz. Marchamount elmondta
Lady Honornak, aki végül Cromwellhez ment.
Ők hárman számítanak. A szerzetessel nem
kell számolnunk az ügy mögötti
mozgatóerőként.
– Miért?
– Mert valaki felfogadott két könyörtelen
haramiát, hogy öljék meg a Gristwoodokat. Én
legalábbis nem tudom elképzelni, hogy Lady
Honor vagy az ügyvédek bármelyike fejszével
a kezében betörne, nincs igazam? De a három
közül bármelyik megengedhette volna
magának, hogy gyilkosokat fogadjon fel, míg
ez sokkal többe kerülne annál, amit egy
kegydíjon élő szerzetes elő tudna teremteni.
Persze még akarok vele beszélni, mert
szemtanúja volt az anyag felfedezésének.
Bealknapet és Marchamountot holnap látni

187
fogom a Lincoln's Innben, a nagy ebédlőben
tartott ebéden. Amit Norfolk hercegének
tiszteletére rendeznek – tettem hozzá.
Barak undorodva fintorgott. – Az a seggfej.
Mennyire gyűlöli a gazdámat.
– Tudom. A holnap reggelt arra használhatjuk,
hogy kimenjünk a mólóhoz, ahol a hajót
láttátok felgyújtani, aztán megpróbálok
Josephfel is találkozni. Elmehetünk a
Vagyonügyi Bíróságra is. Mostanság úgyis
olyan elfoglaltak, hogy vasárnaponként is
dolgoznak. Egyszer kihagyhatom a templomot.
Mi a helyzet veled?
– Az én egyházközségem, a Cheapside annyira
tele van jövő-menő emberekkel, hogy a
vikárius ritkán jegyzi fel, hogy ki volt ott és ki
nem.
Felvidulva a saját gyorsaságomtól, ahogy
összeállítottam a tennivalóink tervét, Barakra
villantottam egy, az övéhez hasonló ironikus
félmosolyt.
– Nem érzed szükségét, hogy megalázkodj az
Úr előtt, kérve bűneid megbocsátását?
Barak felhúzta a szemöldökét.

188
– Én a királyt, mint az egyház fejének
helyettesét szolgálom, és a király Isten felkent
képviselője a világban. Ha az ő ügyeiben járok
el, mi mást tennék, mint ami Isten akarata?
– Te valóban hiszel ebben?
Válaszul gúnyosan rám vigyorgott. – Épp
annyira, amennyire te.
Kivettem néhány szem epret és a tálat
Baraknak nyújtottam. Kikanalazta a tál
tartalmának a felét a tányérjára, és tejszínt
mert hozzá.
– Aztán itt van Lady Honor – folytattam.
Bólintott. – Ő általában kedden adja azokat a
desszert bankettjeit. Ha nem hallanál erről
hétfő reggelig, megkérem majd őlordságát,
hogy nógassa meg egy kicsit a ladyt.
Laposan néztem rá. – Segítesz, amiben tudsz,
nemde?
– Úgy van.
– És ez vagy te? A segédem?
– Segítek neked, és elintézek dolgokat –
válaszolta fürgén. – Erre kért meg Lord
Cromwell. Tudom, milyen vagyok. Ne
foglalkozz az aggodalmaskodó Greyjel; nem
szereti a durva modoromat. Azt hiszi, jobban

189
ismeri a gazdám ügyeit, mint maga a lord, de
nem így van. Örökké szaglászó öreg
tollforgató.
Nem hagytam magam eltéríteni. – Eleinte
követtél.
Témát váltott. – Ez a Wentworth-ügy… több
van mögötte, mint ami elsőre látszik, ha a
véleményemet kérded. Az a lány a bíróságon,
tudod mit juttatott eszembe? John Lambert
megégetését. Emlékszel rá?
Túlságosan is jól emlékeztem. Lambert volt az
első protestáns prédikátor, aki túl messzire
ment a király szerint. Tizennyolc hónappal
korábban eretnekségért – az oltári szentség
átváltozásának tagadásáért – bíróság elé
állították, maga a király, mint az egyház feje,
bíró és inkvizítor jelenlétében, aki a teológiai
tisztaság fehér ruháját öltötte magára. Ez volt a
reform első fő megmérettetése. – Kegyetlen
megégetés volt – néztem rá élesen.
– Ott voltál?
– Nem. Elkerülöm ezeket a látványosságokat.
– Az uram szereti, ha az emberei jelen vannak,
hogy kimutassák lojalitásukat a király iránt.

190
– Emlékszem. Megkövetelte, hogy elmenjek
Boleyn Anna kivégzésére. – Egy pillanatra
behunytam a szemem a feltörő emlékre.
– Lassan égették meg, a tűz fokozatosan
kiizzasztotta a vért belőle.
Megkönnyebbülésemre undor futott át Barak
arcán. A megégetés szörnyű halál volt, és
azokban a vádakkal és ellenvádakkal teli
napokban mindenki ettől félt. Megremegtem,
és végigsimítottam homlokomon. Felhevültnek
és leégettnek éreztem, megkapott a nap.
Barak az asztalra könyökölt. – Arra
emlékeztetett ez a lány, ahogy Lambert
lehajtott fejjel a máglyára ment, nem reagálva
a tömeg gúnyolódására. Arra a viselkedésre.
Később persze Lambert is sikoltozott.
– Ezek szerint úgy gondolod, Elizabeth
mártírnak látszott?
Barak bólintott. – Igen, mártírnak. Ez a helyes
szó.
– De miért?
Vállat vont. – Ki tudja? De igazad van, hogy
beszélni akarsz a családdal, biztos vagyok
benne, hogy a válasz ott lapul.

191
Az ötlet, hogy Elizabeth viselkedése
mártíromságra utal, nem jutott eszembe, de
igaznak tűnt. Ismét Barakra néztem.
Bármilyen is volt, ostoba biztosan nem. –
Elküldtem Simont egy üzenettel Josephhez,
hogy jöjjön ide holnap délre. –
Felemelkedtem. – Holnap először elmehetünk
a mólóhoz, korán kell indulnunk. Merre van
pontosan?
– A folyó alsó szakaszán, Deptfordon túl.
– És most megnézném a papírokat. Áthoznád
őket hozzám?
– Persze. – Miután felkelt, biccentett felém. –
Látom, kezded kezedbe venni az ügyet.
Mindent megtervezel. A gazdám mondta, hogy
ilyen vagy. Ha egyszer elkezded, nem hagyod
abba.

A nap már lenyugvóban volt, amikor kivittem

Barak bőrtáskáját a kertbe. Sokat dolgoztam
ott az elmúlt két évben, és gyakran ücsörögtem
kint, élvezve a hűs levegőt és a finom illatokat.
Az elrendezése egyszerű volt; kis rácsokkal

192
szegélyezett utak osztották fel a négyszögletes
virágágyakat, amelyekre futórózsa vetett
árnyékot. Nem kedveltem a bonyolult,
rejtélyes alaprajzú kerteket; épp elég rejtély
volt a munkámban, a kertem az egyszerű rend
helye volt. Valaha azt gondoltam, a reformok
hasonló rendet hozhatnak a világba, de ez a
remény már rég elillant. Mostanság azt
reméltem, hogy a kertem nyugalma egyfajta
előfutára lehet egy Londontól távoli, csendes
életnek, de most ez is elég távolinak tűnt.
Leültem egy padra, örültem, hogy végre
magamban vagyok, és kinyitottam a táskát.
Két órán keresztül olvastam, miközben a nap
fokozatosan alászállt. Megjelentek az első
éjjeli lepkék is, amelyek Simon által
meggyújtott gyertyák felé csapódtak. Először
azokat a papírokat vizsgáltam meg, amiket
Michael Gristwood hozott el a monostorból.
Négy vagy öt illusztrált, régi szerzetesek által
írt kézirat volt; ezek élénk leírásokat adtak a
görögtűz használatáról. Néha repülő tűznek
hívták, néha az ördög könnyeinek, sárkányszáj
tüzének, sötét tűznek – ez az utolsó név
elgondolkodtatott. Hogy lehet egy tűz sötét?

193
Feketeszénből kicsapó fekete lángok furcsa
képe rajzolódott ki a fejemben. Abszurd volt.
Volt köztük egy görög nyelvű lap is, amit a
négyszáz évvel korábban uralkodott, Alexiosz
bizánci császár életrajzából téptek ki.

Minden egyes bizánci gálya orrához

hozzáerősítettek egy csövet, ami egy
aranyozott bronz oroszlánfejben végződött.
Ettől mindenki megrémült, aki meglátta; a
nyitott száján keresztül kellett a katonáknak
egy könnyen kezelhető szerkezettel kivetniük
a tüzet. A pisaiak elmenekültek, mert korábban
nem találkoztak ezzel az eszközzel és
elképedtek azon, hogy a tüzet, ami általában
felfelé ég, így lehet irányítani lefelé vagy
bármelyik oldalra, az eszközt kezelő mérnök
akaratának megfelelően.

Letettem a papírlapot. Mi történt a

szerkezettel? Eltöprengtem. Azt is elvitték a
Wolf’s Lane-ről? Ha fémből készült, akkor
nehéz lehet. A gyilkosok odavittek volna egy
szekeret? Egy másik leírást vettem fel, ami egy
Konstantinápoly elfoglalására küldött, óriási

194
arab flottáról szólt, amit a Krisztus urunk
születését követő 678. évben teljesen
elpusztítottak a repülő tűzzel, azzal a tűzzel,
ami még a tenger felszínén is égett. Elnéztem a
gyep felett. Tűz, ami lefelé ég, és ami még a
vízen is képes lángolni? Semmit sem tudtam
az alkímia misztériumairól, de lehetségesek
lennének az ilyen dolgok?
A következő lapért nyúltam, az egyetlen angol
nyelvűért az iratcsomóban. Göcsörtös, durva
kéz írta.

Én, Alan St. John, Constantine Palaiologos,

Bizánc császárának egykori katonája, az alábbi
végrendeletet teszem a St. Bartholomew
ispotályában, Smithfieldben, 1454 március
havának tizenegyedik napján.

Egy évvel Konstantinápoly elestét követően,

jutott eszembe.

Azt mondják, meghalok, ezért meggyóntam

bűneimet, mert egész életemben a katonák
rögös útját jártam. Ennek az áldott helynek a
szerzetesei ápoltak, és enyhítették a

195
fájdalmaimat az eltelt hónapokban, amióta
visszatértem Konstantinápoly eleste után.
Súlyosan megsebesültem, és a sebek megint
elfertőződtek. A barátok gondoskodása az Úr
szeretetének a bizonyítéka, és rájuk hagyom
apapírjaimat, amik elmondják a bizánciak által
ismert görögtűz ősi titkát, amit titokban adtak
tovább császárról császárra, és aminek végül
nyoma veszett, együtt az utolsó hordó lepárolt
görögtűzzel, amit magammal hoztam keletről.
A titkot egy konstantinápolyi könyvtáros lelte
meg amikor kiürítette a könyvtárat, hogy
megmentse a könyveket a közeledő törököktől,
és ő bízta a papírokat és a hordót az én
gondjaimra, mielőtt elmenekültünk a városból
a velenceiek által küldött hajókon. Én nem
értek sem görögül, sem latinul, és
szándékomban állt felkeresni alkimistákat
Angliában, de a betegségem nem engedte.
Isten talán megbocsát nekem: hasznot akartam
húzni ebből a dologból, de nincs pénz, ami
most megmenthetne. A barátok azt mondják,
ez Isten akarata, a szörnyű titok miatt, ami
nagy romlást és vérontást hozhatna a
boldogtalan emberiségre. Nem meglepő, hogy

196
a görögtűz elsődleges elemét sötét tűznek
hívták. Mindezt a szerzetesekre hagyom, hogy
tegyenek vele az akaratuk szerint, mivel ők
közel állnak az Úr kegyelméhez.

Letettem a végrendeletet. Tehát a szerzetesek

elrejtették a papírokat és a hordót, miután
felmérték mindazt a veszélyt és a rombolást,
ami a kezükbe került. Nem tudhatták, hogy
kilencven évvel később eljön Henrik király
Cromwell-lel, és mindannyiukat kisepri.
Amint ott ültem, elképzeltem Konstantinápoly
elestének, korunk hatalmas tragédiájának
látványát; katonák, hivatalnokok és polgárok
menekültek a halálra ítélt városból a kikötő és
a velencei hajók felé, a tüzérség ágyúinak
dübörgő hangja és a kívülről felharsanó
törökök ordítása közepette.
Újra felkaptam a papírt és megszagoltam.
Halvány, kellemes pézsmaillata volt.
Átlapoztam a maradék lapokat is; ugyanaz az
illat lengte be néhányukat. Elfintorodtam; az
illat egyáltalán nem hasonlított a tömjénre;
biztosan nem a monostor pincéjéből
származott. Sohasem szagoltam semmi ehhez

197
hasonlót korábban. Ismét letettem a papírokat,
majd összerezzentem, amint egy lepke repült
az arcomba. A nap már a Lincoln's Inn mögötti
fák tetejét súrolta, és tehenek bőgtek a
távolban. Elővettem a könyveket.
Ezek többnyire latin és görög nyelvű munkák
voltak, amelyek történeteket írtak le a
görögtűzről. Olvastam régi athéni legendákat
mágikus ruhákról, amelyek lángba borultak
viselésükkor; olvastam Plinius leírásait az
Eufrátesz melletti tavakról, amelyek
gyúlékony sarat engedtek ki magukból. Az
világos volt, hogy az írók pusztán történeteket
ismételnek, és nem volt igazi elképzelésük arra
nézve, hogy valójában hogyan készült a
görögtűz. Volt köztük néhány alkímiai munka
is, amelyek határozottan értekeztek a bölcsek
kövéről, Hermész Triszmegisztosz
tantételeiről, és a fémek, csillagok és élő
dolgok közötti hasonlóságokról. Hasonlóan
ahhoz a könyvhöz, amit elvittem Sepultus
műhelyéből, ezeket is érthetetlennek találtam.
Végül újra visszatértem ahhoz a letépett tetejű,
régi pergamenhez, amit Cromwell mutatott a
szobájában; a görögtüzet okádó hajó képéhez.

198
Végigfuttattam az ujjam a szakadt szélen. Ez a
cselekedet Michael Gristwood életébe került.
– Jobb lett volna, ha a szerzetesek mindent
elpusztítanak – suttogtam magam elé.
Lépteket hallottam, és amikor felnéztem,
Barakot láttam közeledni. Végignézett a
virágágyásokon.
– Kellemes illata van ennek a helynek. – A
körülöttem heverő iratok felé bólintott. – Nos
– kezdte –, mit tudtál mindebből kihámozni?
– Nem sokat. Mindezen locsogás alapján úgy
tűnik, hogy senkinek nincs fogalma arról, mi
volt a görögtűz valójában. Ami az alkímiai
műveket illeti, ezek érthetetlen rejtvények és
homályos szavak.
Barak elvigyorodott. – Én egyszer egy jogi
könyvet próbáltam elolvasni, akkor ugyanezt
éreztem.
– Guy talán képes lesz valami értelmet
kihámozni ebből.
– Az öreg fekete szerzetesed? Jól ismerik
arrafelé, ahol megszálltam. Istenemre, különös
kinézetű alak.
– Ő egy nagy tudású ember.

199
– Igen, ezt mondogatják az Old Barge
környékén is.
– Arrafelé élsz? – eszembe jutottak azok a
záródó spaletták.
– Ja, nem egy szép környék, de London
közepén van, ami hasznos, amikor az ügyek
szerteszét hívnak az egész Cityben. – Leült
mellém, és éles pillantást vetett rám. – Tartsd
észben, hogy csak olyan keveset mondjál a
fekete barátnak, amennyit mindenképpen
szükséges.
– Megkérem, hogy magyarázza el ezeket az
alkimista könyveket, mivel valamit meg kell
néznem bennük egy ügyfélnek. Nem fog
erősködni, hogy többet tudjon ennél, tudja,
hogy titoktartás köt az ügyfelek felé.
– Guy Malton, ahogy a fekete patikus hívja
magát – mondta Barak elgondolkodva. –
Fogadok, hogy nem ezzel a névvel született.
– Nem, Mohammed Elakbarnak hívták
születésekor, a szülei áttértek a
kereszténységre Granada eleste után. Ha már
itt tartunk, a te neved is szokatlan. Barak, ez
olyan mint Baruch, egyike a régi ószövetségi
neveknek, amit az új egyház hívei adnak

200
mostanság a gyerekeiknek. De te túl öreg vagy
ehhez.
Barak felnevetett és kinyújtotta maga elé
hosszú lábait.
– Te egy igazi tudós vagy, nem igaz? Apám
családjának zsidó felmenői voltak, akik
áttértek a kereszténységre a régi időkben.
Mielőtt mindannyiukat kirúgták Angliából.
Erre gondolok mindig, akármikor meg kell
látogatnom a gazdámat a Domusban. Tehát
valaha talán Baruch volt. Van egy muris kis
aranydobozom, amit az apám hagyott rám,
amiről azt állította, hogy azokból a napokból
maradt ránk. Ez volt minden, amit rám
hagyott, szegény öreg bolond.
Ismét az a mogorva arckifejezés futott át az
arcán. Megrántotta a vállát. –Van még valami
más, amit elárulnak azok a régi papírok?
– Nincs. Kivéve, hogy azt gondolom, a
szerzetesek elrejtették a képletet és a hordót,
megijedve attól a pusztítástól, amit a görögtűz
képes okozni. – Ránéztem. – Igazuk volt. Az a
pusztítás, amit egy ilyen fegyver szabadjára
tudna engedni, szörnyű lenne.

201
Barak viszonozta a pillantásomat. – De
megmenthetné Angliát az inváziótól. Ez
kétségtelenül bármit megér.
Nem válaszoltam.
– Meséld el milyen volt. A bemutató.
– El fogom mesélni, de csak holnap a mólón.
Azért jöttem, hogy szóljak elmegyek. El kell
hoznom néhány holmit az Old Barge-ból. És
kérdezősködök egy kicsit a kocsmákban, hogy
valamelyik ismerősöm tud-e valamit arról a
ragyás képű alakról. Aztán később
találkoznom kell egy lánnyal, tehát későn
jövök vissza. Kaphatok egy kulcsot?
Rosszallóan néztem rá. – Kérd el Joantól az
övét. Holnap nagyon korán kell kezdenünk.
Elmosolyodott a tekintetem láttán. – Ne
aggódj, nem fogsz lustálkodáson kapni.
– Remélem nem.
– Ahogy a lány sem – kacsintott rám
sokatmondóan és ezzel magamra hagyott.

202
Tizedik fejezet

Aznap éjszaka nem tudtam aludni a hőségtől,

és a fejemben örvénylő képek kavalkádjától:
Elizabeth a cellájában, Cromwell feszült,
ideges pillantása, az a két szörnyű holttest.
Késő éjszaka hallottam, amint Barak
megérkezett, és halk léptekkel felosont a
szobájába. Felkeltem és az ágy mellé
térdeltem, pihenésért imádkoztam a szoba
sötétjében és iránymutatásért. Egyre
kevesebbet imádkoztam az utóbbi időben,
gyakran úgy éreztem, hogy szavaim nem
jutnak fel Istenhez, hanem pusztán eloszlanak
a fejemben, mint a füst, de amikor
visszatértem az ágyba, szinte azonnal álomba
zuhantam, és reggel a nap első sugaraira, a
nyitott ablakon érkező meleg szellőre és Joan
reggelihez hívó szavára ébredtem.
Az éjszakai kimaradása ellenére Barak olyan
frissnek tűnt, mint a reggeli harmat, és alig
várta, hogy induljunk. Beszámolt arról, hogy
nem jutott a nyomára annak a férfinak, aki
követett minket, de körbekérdezett az
ismerősei között. Rögtön reggeli után

203
elindultunk, hogy elkapjunk egy csónakot a
Temple Stairsnél. Még nem volt hét óra sem;
ritkán voltam ébren ilyen korán vasárnap, és
furcsa volt látni, hogy minden kihalt. A folyó
is csendes volt, a révészek tétlenül vártak a
lépcsőnél, megörvendtek a kínálkozó üzletnek.
Beállt az apály, ezért a csónakhoz a vastag,
szeméttel teli iszapra lefektetett fapallókon
keresztül kellett kisétálnunk. Elfordítottam a
fejem attól a szagtól, amit egy halott szamár
felpuffadt teteme árasztott magából, és
örültem, amikor végre a csónakba léptünk. A
csónakos bekormányozott minket a folyó
közepére.
– Át akartok menni a London Bridge alatti
zugokon? – kérdezte. – Egy újabb
kétpennysért megtehetjük. – Kellemetlen
külsejű fiatal fickó volt, akinek az arcán egy
régi verekedés sebhelye húzódott végig; a
temzei csónakosok mindig is bajkeverő népség
volt. Haboztam, de Barak rábólintott. – Igen, a
víz most a legalacsonyabb, nem lesz nagy az
áramlás a pillérek alatt.
A házakkal telezsúfolt nagy hídhoz közeledve
megmarkoltam a csónak peremét, de a révész

204
gyakorlottan keresztülvitt minket. Míg a
folyón lefelé csorogtunk magunk mögött
hagytuk Billingsgate-et, ahol a nagy tengerjáró
hajók pihentek a dokkokban, és elhagytuk a
Tower parton tornyosuló tömegét is. Azután a
deptfordi új haditengerészeti dokkok mellett
siklottunk el, és elképedve bámultam a
javításra váró hatalmas királyi hadihajót, a
Mary Rose-t, amelynek roppant árbocai és
vitorlakötélzete olyan magasra emelkedtek,
mint a templomtornyok a környező épületek
fölé.
Deptfordon túl megszűntek a lakóépületek, és
a folyó kiszélesedett, a túlpart távolodni
látszott. Kies mocsaras területek és nádasok
szegélyezték a vízpartot. A fel-felbukkanó
mólók, amelyek mellett elhaladtunk, többnyire
elhagyatottak voltak, a hajóépítés már a felső
szakaszra összpontosult.
– Ez az – mondta végül Barak, áthajolva a
csónak oldalán. Nem sokkal odébb egy
falábakon álló, omladozó mólót láttam.
Mögötte egy, a környező nádastól
megtisztított, gazzal benőtt terület húzódott,

205
amelynek a parthoz közeli részén egy nagy,
düledező fészer állt.
– Valami nagyobbra számítottam – jegyeztem
meg.
– A gazdám azért választotta ezt, mert távol
esik az utaktól.
A révész a mólóhoz irányította a kis csónakot,
és megragadta a végére erősített létrát. Barak
fürgén felmászott, én óvatosabban követtem
őt.
– Gyere vissza értünk egy óra múlva – szólt
Barak a csónakosnak, és odadobta neki az
viteldíjat. Az bólintott, és ellökte a hajót a
mólótól, magunkra hagyva minket.
Körbepillantottam. Minden néma és nyugodt
volt, a környező nádas susogott a könnyű
szellőben, színpompás pillangók repkedtek
közöttük.
– Ellenőrzöm a pajtát – mondta Barak –, hátha
valami csavargó betelepedett oda.
Amíg elment, hogy benézzen a pajta
megvetemedett deszkái közé, valami a
szemembe ötlött az egyik kikötőbak
vasgyűrűjén. Egy vastag, csomózott
kenderkötél lógott a móló végén, éppen olyan,

206
mint amilyet egy hajó kikötéséhez
használhattak. Felhúztam. Mindössze talán két
láb hosszú volt, elszenesedett véggel. Tehát itt
égett le.
Barak újra csatlakozott hozzám. – Minden
tiszta. – Egy bőrkulacsot nyújtott oda. – Egy
italt?
– Köszönöm – kidugaszoltam, és ittam egy
korty sört. Barak a kötél felé bólintott, amit
még a kezemben tartottam. – Mindössze ennyi
maradt a bárkából, amit kikötöttem ide.
– Mesélj – mondtam csendesen.
Elvezetett a pajta mellé, az árnyékba. Egy
pillanatig a folyó felé nézett, ő is kortyolt
egyet a sörből, aztán belekezdett a történetbe.
Sokkal gördülékenyebben adta elő a történetet,
mint ahogy vártam tőle, a csoda átélésének
érzete felülkerekedett a szokásos
nyersességén.
– Márciusban szólt a gazdám, hogy a saját
nevemben vásároljak egy régi crayert, és
hozzam le ide. Találtam is egyet, egy nagy,
harminc láb hosszú teknőt, lehozattam ide, és
kikötöttem.

207
– Egyszer utaztam egy crayeren Sussexből
Londonba.
– Akkor tudod, milyenek ezek. Hosszú, nehéz
bárkák. Ez egy nagyon masszív darab volt,
vitorlával és evezőkkel, szenet szállítottak vele
a part mentén Newcastle-ből. Bonaventure, ez
volt a neve. – Megrázta a fejét. – Hát valóban
kaland előtt állt.
– Mint már említettem, a gazdám azért
választotta ezt a helyet, mert mindentől távol
esett. Megkért, hogy egy márciusi reggelen
pirkadatkor legyek itt, amikor remélhetőleg
még semmilyen forgalom nincs a folyón, és
várjak rá. Azt is mondta, hogy talán valami
furcsát fogok látni, „bár valószínűbb, hogy
nem”.
– Mindegy, ellovagoltam ide hajnal előtt. Meg
kell mondjam, átkozottul nehéz volt a sötétben
követni a csapásokat ezeken a mocsarakon
keresztül. Az öreg crayer ott volt, ahová
kikötöttem, ahhoz nem volt elég értékes, hogy
bárki is ellopja. Kipányváztam Sukey-t, és
körbesétáltam, topogtam a lábammal, hogy ne
hűljek ki, miközben feljött a nap. A furcsa
zajok, amiket a hajnalban felrebbenő folyami

208
madarak csaptak, néhányszor ugrásra
késztetett.
– Aztán lovak patáit hallottam, majd valami
recsegő hangot, és a nádason keresztül láttam,
hogy a gazdám közeledik lóháton. Furcsa volt
őt itt látni. Lapos tekintettel méregette a két, őt
kísérő férfit. Ők is lóháton voltak, és az egyik
ló egy szekeret húzott, amin valami nehéz
dolog rejtőzött egy halom zsák alatt.
– Végül ideértek a partra és leszálltak. Jól
megnéztem magamnak a Gristwoodokat.
Szegénynek ítéltem őket, isten nyugosztalja
mindkettőt.
Bólintottam. – Michael egy képesítés nélküli
ügyvéd volt. Az a fajta, aki kis ügyekkel
foglalkozik, a bonyolultakat a barristereknek
hagyja.
– Hm, ismerem azt a fajtát – mondta Barak
olyan váratlan élességgel, hogy rá kellett
néznem. – Mindkettő alacsony, sovány férfi
volt, egyre csak nyugtalan pillantásokat
vetettek a gazdámra, akin láttam, hogy azt
gondolja, mindez mennyire méltóságon aluli
számára. Úgy éreztem, ha azok ketten nem
tesznek a kedvére, akkor meglakolnak. Az

209
egyik fivér kis kerek sapkát viselt a feje
tetején, és egy hosszú alkimista köntöst, az
összes megszokott kelléket. Persze mind
befröcskölődött sárral az ingoványon át vezető
útjukon. A gazdámon egy egyszerű fekete
köpeny volt, mint mindig, amikor egyedül
utazott. Bemutatott a Gristwoodoknak, mire
azok lekapták a fejfedőiket, és meghajoltak
nekem, mintha egy earl lennék – felnevetett. –
Akkor azt gondoltam, hogy ők a két
legbizarrabb kinézetű seggfej, akiket valaha
láttam.
– A gazdám utasított, hogy kössem ki a
lovakat a fészernél lévő oszlopokhoz, ahová
Sukey-t is pányváztam. Mire visszaértem, a
fivérek már nekiláttak lerakodni a szekeret.
Sohasem láttam ilyen különös holmikat: egy
hosszú vékony rézcsövet, és egy nagy fém
kézipumpát, mint amilyen néhány csatornánál
van. Az earl odajött hozzám, és azt mondta
halkan: „Nézd át velem a hajót, Jack. Biztos
akarok lenni abban, hogy nem lesz semmilyen
trükk.” Vettem a bátorságot, és megkérdeztem,
hogy mire szolgál mindez, de ő csak kétkedve
nézett arra, ahol a fivérek leemeltek valamiféle

210
vastartályt. Izzadtak és nyögtek, valami nehéz
volt benne. Azután az earl azt mondta nekem,
hogy Sepultus egy alkimista, aki megígérte,
hogy ezzel a szerkezettel bemutat nekünk egy
hatalmas csodát. Ezzel felhúzta az egyik
szemöldökét, és odasétált a hajóhoz.
– Segítettem neki bemászni, és ő egyik végétől
a másikig átnézte. Még a raktérbe is
lementünk, és körbejártunk, miközben majd
megfulladtunk a szénportól. Azt mondta, hogy
csalásra utaló nyomokat keresünk, valami
szokatlan dolgot. De nem volt ott semmi, csak
egy üres, öreg teknő, amit olcsón vásároltam a
hajókereskedőtől.
– Mire felmentünk a fedélzetre, a fivérek
felállították a szerkezetüket a mólón. A
fémtartály egyik végéhez odaerősítették a
pumpát, a másikhoz a csövet. Valami
irgalmatlan bűz áradt a tartályból. Olyan volt,
mint amit sohasem szagoltam azelőtt, egy éles,
csípős szag, ami mintha az orrlyukadon
keresztül egyenesen a koponyádba szivárgott
volna fel.
– Beszélj még arról, hogy nézett ki a szerkezet.

211
– A cső mintegy tizenkét láb hosszú volt, és
olyan üreges, mint egy ágyú. A vége alá egy
kanócot erősítettek, egy gyertyaviasszal bekent
zsinórköteget. A másik vége a tartályhoz volt
erősítve, mint már mondtam.
– Milyen nagy volt a tartály? Elég nagy ahhoz,
hogy mondjuk egy nagy hordónyi folyadék
beleférjen?
– Igen. Bár azt nem tudom, hogy mennyire
volt tele.
– Nem. Kár. Folytasd.
– Amikor a gazdám és én visszamentünk a
partra, láttuk, hogy a tartályt ráhelyezték egy
nagy, háromlábú állványra. Meglepetésemre
éppen pár gallyat próbáltak meggyújtani, a
kovakővel szerencsétlenkedtek.
– Aztán Michael Gristwood hatalmasat kiáltott
az izgatottságtól: „Meggyulladt!” kiáltotta,
„Meggyulladt! Menj odébb, milord, el a
csőtől!” A gazdám megbotránkozva nézett erre
a bizalmaskodó megszólításra, de beállt a
fivérek mögé. Én is vele mentem, kíváncsian,
hogy mi az ördög fog történni.
Barak egy pillanatig szünetet tartott. Elnézett a
vízre, ami kis bugyborékoló örvényekkel

212
kavargott, jelezve, hogy az ár újra
megérkezett.
– Aztán nagyon gyorsan történt minden.
Michael kivett egy kis ágat a tűzből, és
meggyújtotta a kanócot, aztán visszafutott, és
Sepultusszal együtt elkezdtek pumpálni. A cső
nyílásánál mozgást láttam, majd kicsapódott
belőle egy széles sárga lángszőnyeg, tizenkét
láb hosszan, robajló hang kíséretében, átszállt
a levegőn keresztül, és eltalálta a hajót a törzse
közepén. Úgy tűnt, mintha megvonaglott volna
a levegőben, mint egy élő dolog.
– Mint egy sárkány szájából kicsapó tűz.
Barak megborzongott. – Igen. A fa azonnal
meggyulladt, a lángok mintha ráragadtak volna
és úgy zabálták, ahogy egy vadállat falja fel a
zsákmányát. A lángnyelvek közül néhány
lehullott a vízre, és Jézus nevére mondom,
láttam, hogy égett a víz. A saját szememmel
láttam, egy lángcsóva ugrált fel és alá a folyón.
Egy pillanatig megrémültem, hogy talán az
egész folyó meggyullad, és végigperzsel
mindent Londonig.
– Akkor a fivérek elfordították a csövet
néhány fokkal, megint pumpálni kezdtek, és

213
egy újabb vakító, kicsapó lánggal eltalálták a
hajó tatját. Úgy ugrott rá, mintha élne. A hajó
már erősen égett. A hőség, ami a repülő tűz
felől jött, rettenetes volt. Húsz lábbal hátrébb
álltam, de úgy éreztem, hogy megperzseli az
arcom. Majd egy újabb lángcsóva, majd még
egy, és a szegény öreg crayer teljes hosszában
lángokban állt. A madarak mindenhol
felrebbentek a mocsárban és elrepültek.
Jézusra, megrémültem, nem vagyok istenfélő
ember, de imádkoztam a Miasszonyunkhoz és
minden szentekhez, hogy védjenek meg, és ha
a gazdám engedné a rózsafüzért, darabjaira
morzsoltam volna a szemeket.
– Néztük a hajót, ami már egyetlen lángtömeg
volt, vastag fekete füstfelhő emelkedett belőle
az égbe. Ránéztem a gazdámra. Ő nem félt,
csak összefont karokkal figyelt, szeme
csillogott az izgatottságtól.
– Aztán meghallottam a sikoltozást. Azt
hiszem, már egy ideje folyt, de nem vettem
észre. A lovak voltak, megrémültek a
felpattanó tűz óriás fröccsenéseitől.
Odaszaladtam hozzájuk, rúgtak, ágaskodtak,
megpróbáltak elszabadulni. Sikerült

214
lecsillapítanom őket, mielőtt kárt tettek volna
magukban, szerencsére értek a lovak nyelvén,
és már nem jött több lángcsóva sem, a hajó
maradványa süllyedni kezdett. Mire
visszamentem a mólóra, már eltűnt, még a
tartókötele is elégett, amint látod. Az uram a
Gristwoodokkal beszélt, akik elégedettnek
tűntek magukkal, bár csuromvizesek voltak az
izzadtságtól. Elkezdték összepakolni a
holmijukat. – Felnevetett és megrázta a fejét. –
A folyó megint csendes volt, a hajó elsüllyedt,
és a tűz a víz felszínén kialudt, hála istennek.
Mintha semmi sem történt volna: éppen csak
egy harminctonnás crayer égett porrá
pillanatok alatt. – Barak mély levegőt vett, és
felhúzta a szemöldökét. – Ennyi, ezt láttam a
saját szememmel. Miután a Gristwoodok
elhajtottak, a gazdám elmondta, hogy amit
láttam, azt görögtűznek hívják, elmesélte,
miként talált rá Michael Gristwood a képletre
a Bartyban, és titoktartásra esketett.
Bólintottam. Végigsétáltam a mólón, Barak
pedig követett. Lenéztem a sötét, emelkedő
vízre.
– Ott voltál a második bemutatón is?

215
– Nem. A gazdám megbízott azzal, hogy
szerezzek még egy, nagyobb hajót, egy öreg
balingert, és hozassam ide, de azon a
bemutatón csak ő vett részt. Azt mondta, hogy
a második bárkát is ugyanúgy pusztították el. –
Lenézett a folyóra. – Úgyhogy kettőnek a
maradványai hevernek odalent.
Elgondolkodva bólintottam. – Vagyis a
görögtűz működtetéséhez szükség van arra a
szerkezetre. Vajon ki építette nekik, és hol
tartották?
Barak fürkészve nézett rám: – Szóval most
már hiszel benne, miután elmeséltem, mit
láttam?
– Hiszem, hogy valami rendkívülit láttál.
Egy kereskedő tűnt fel, a folyó közepén
vitorlázott hatalmas karakkjával London felé a
világ valamely távoli sarkából. Kibontott
vitorlái befogták a könnyű szellőt, bástyaszerű
hajóorra büszkén szelte a vizet. A hajósok a
fedélzeten láttunkra kiáltozni és integetni
kezdtek; valószínűleg hónapok óta mi voltunk
az első angolok, akik az útjukba kerültek.
Miközben a hajó továbbhaladt London
irányába, szörnyű rémképként villant elém,

216
hogy lángok borítják elejétől végéig és
menekülésre képtelen hajósok sikoltoznak
rajta.
– Tudod, sokan azt állítják, a világ utolsó
napjait éljük – mondtam halkan. – Hogy
hamarosan elpusztul a világ, Krisztus visszatér
és eljön az utolsó ítélet napja.
– Hiszel ebben? – kérdezte Barak.
– Mostanáig nem hittem – feleltem. Egy újabb
hajót vettem észre, a karakkhoz képest
aprócskát, felénk közelített. – Itt a
csónakosunk, térjünk vissza Londonba,
keressük meg a könyvtárost.

A csónakossal Westminsterbe vitettük

magunkat, mert a Vagyonügyi Bíróság
hivatala a Westminster Hall mellett kapott
helyet. Felmásztunk a Westminster Stairsen, és
levegőért kapkodva megtorpantunk a New
Palace Yardon. A nap már magasra hágott;
ismét egy forró nap kezdődött. A szökő-kútban
alig volt víz; pumpák, szifonok, tartályok
jártak az agyamban.

217
– Szóval ide járnak a jogászok vitatkozni –
nézett fel érdeklődve Barak az épület magas,
ólomüveg ablakos, északi homlokzatára.
– Igen, itt üléseznek a polgári bíróságok. Még
sosem jártál itt?
– A legtöbb becsületes emberhez hasonlóan
távol tartom magam ettől a helytől.
Követett a lépcsőn az északi ajtóhoz. Az őr
talárom láttán bólintott, és bementünk. Télen a
hatalmas kőépület belső tere jéghideg, a
bundákba öltözött bírákon kívül mindenki
vacog. Még ma is hűvös volt bent. Barak
felpillantott a tekintélyes, faragott
mennyezetre és a magas ablakok melletti régi
királyszobrokra. Füttyentett, a hang
visszhangzott.
– Egy kicsit más, mint az Old Bailey.
– Ó, igen – néztem végig a csarnokon az üres
árusító pulton túl az alacsony válaszfalaik
mögötti bíróságokra, a Királyi ítélőszékre, a
Common Pleas és a Chancery Bíróságra, az
elhagyatott és néma padokra, asztalokra.
Holnap megkezdődik a bírósági ülésszak, és
minden talpalatnyi helyen nyüzsögni fognak
itt. Eszembe jutott, hogy Bealknappel szemben

218
jövő héten itt lesz a vitám; valahogy időt kell
szakítanom a felkészülésre. A távoli sarokban
nyíló ajtóra néztem, ahonnan moraj hallatszott.
– Gyerünk – mondtam, és a Vagyonügyi
Bíróság hivatalába vezettem Barakot.
Nem volt meglepő, hogy a Vagyonügy
engedélyt kapott a vasárnapi nyitva tartásra. A
több száz kolostori épület eladásáért, és a volt
szerzetesek kegydíjáért felelős szervezet
hivatalánál nem volt elfoglaltabb hely az
országban. A kérvényekkel a terem két oldalán
sorakozó pultok mögött ülő tisztviselők
foglalkoztak. Egy csapat ideges, egyszerű
ruhás nő vitatkozott egy feszült hivatalnokkal.
– Az apátnőnknek odaígérték a nagykeresztet
– mondta az egyik nő siránkozva. – Hogy
megtarthatja, az egykori életünk emlékére,
uram.
A tisztviselő türelmetlenül egy papír felé
intett. – Ez nem szerepel a tevékenység
feladásáról szóló okiratban. Egyébként is, mire
kell az nektek? Ha volt apácákként még
mindig összegyűltök pápista szertartásokra, az
törvényellenes.

219
Elvezettem Barakot egy kis csoportnyi jól
öltözött férfi mellett, akik egy alaprajz fölé
hajoltak, amely egy monostori templom és
épületek ismerős formáját ábrázolta. – Nem ér
meg ezret, ha nekünk kell lerombolni az
épületet – szólt az egyik.
A „kegydíjak” feliratú pulthoz értünk, de senki
nem volt mögötte. Megráztam egy kis csengőt,
és egy idősebb tisztségviselő jött elő egy ajtó
mögül, mogorva képpel, hogy megzavartuk.
Elmondtam neki, hogy egy volt szerzetes
lakcímét szeretnénk megtudni. A férfi
belekezdett mondókájába, hogy mennyire
elfoglalt, jöjjünk vissza később, de Barak
zekéjébe nyúlt, és elővett egy pecsétet
Cromwell címerével, majd lecsapta az asztalra.
A tisztviselő ránézett, és máris segítőkésszé
vált.
– Hát hogyne, bármit megteszek, amivel
segíthetem az earlt.
Bizonyos Bernard Kytchynt keressük –
mondtam. – Az egykori St. Bartholomew
rendház könyvtárosa volt Smithfieldben.
A férfi elmosolyodott. – Ó, igen, a Barty. Ez
könnyű lesz. Itt veszi fel a kegydíját. –

220
Kihúzott egy fiókot, elővett egy tekintélyes
nyilvántartást, és elkezdte átlapozni. Egy perc
után tintafoltos ujjával rábökött egy
bejegyzésre.
– Itt is van, uraim. Bernard Kytchyn, hat font
és két márka évente. A moorgate-i St. Andrew
templom alapítványi papjaként van
nyilvántartva. Szörnyen botrányos ez, uraim,
hogy az alapítványi templomokat még hagyják
működni, és a papok még mindig latinul
mormolnak a halottakért nap mint nap. Be
kellene záratni ezeket a helyeket. – Szélesen
ránk mosolygott; mivel Cromwell emberei
voltunk, azt várta, hogy egyetértünk ezzel. Én
csak morrantam egyet, majd magam felé
fordítottam a nyilvántartást és a bejegyzést
tanulmányoztam.
– Barak – szóltam –, amikor visszatérek
Chancery Lane-re, azt javaslom, keresd meg
Kytchynt, és mondd meg neki…
Hirtelen abbahagytam, ahogy a tisztviselő
mögött kinyílt az ajtó, és legnagyobb
döbbenetemre Stephen Bealknap lépett ki
rajta, összeráncolt homlokkal. – Tisztviselő
uram, még nem végeztünk. Sir Richard Rich

221
azt akarja… – Ő is félbehagyta mondandóját,
amikor meglátott. Meglepettnek látszott,
pillantása egy villanásnyi időre
összetalálkozott az enyémmel, mielőtt
félrekapta tekintetét.
– Shardlake testvér…
– Bealknap, nem is tudtam, hogy a vagyonügyi
kegydíjak érdekelnek.
Elmosolyodott. – Általában nem. De itt… itt
egy világi kegydíjas, akinek lakhatási joga van
a moorgate-i birtokomon. Úgy tűnik, az érte
való felelősség is rám hárul. Érdekes jogi
probléma, nem igaz?
– Igen. – Visszafordultam a tisztviselőhöz. –
Mi végeztünk. Nos, testvér, holnapután
találkozunk – bólintottam Bealknap felé. A
tisztviselő eltette könyvét és Bealknap után
sietett a szobába. Az ajtó bezárult mögöttük.
Eltöprengtem. – A világi kegydíjasok a
rendházakhoz kötődtek, nem a szerzetesekhez.
Mit csinálhat itt valójában?
– Richet említette.
– Igen – töprengtem. – Ki tudná kérdeztetni
Cromwell a tisztviselőt?

222
– Nehéz lenne, ez ugyanis azt jelentené, hogy
Sir Richard Rich tudomást szerez róla. – Barak
beletúrt borzas hajába. – Láttam már valahol
korábban ezt a savanyú képű öreg seggfejet.
– Bealknapet? Hol?
– Gondolkoznom kell rajta. Régen volt, de
esküszöm, hogy ismerem őt.
– Mennünk kell – mondtam. – Joseph vár rám.
Reggel meghagytam Simonnak, hogy hozza el
Chanceryt és Sukey-t a Westminsterhez, hogy
vissza tudjunk lovagolni onnan a Chancery
Lane-re, és ő ott is várt a keleti fal egyik
támpillérénél, Chancery széles hátán ülve
himbálta új cipőbe bújtatott lábát. Nyeregbe
szálltunk, és elindultunk, hátrahagyva a fiút,
hogy a saját tempójában sétáljon vissza.
A Charing Crossnál elhaladva észrevettem egy
pompás herélten ülő, jól öltözött, arcát a
napfénytől maszkkal védő nőt. Három lovas
kísérőből és két mögöttük sétáló, virágcsokrot
tartó, felhevültnek látszó hölgyből állt a
kísérete. A nő lova megállt vizelni, és a
társaság megvárta, amíg végez. Amint
elmentünk mellette, a hölgy felénk fordult és
ránk meredt. Drága főkötővel szegélyezett

223
álarca csíkos anyagból készült, szemrésekkel
és az üres, maszkos tekintet zavarba ejtően
furcsa volt. Aztán felemelte a maszkot,
elmosolyodott, és Lady Honorra ismertem.
Meglehetősen frissnek tűnt, noha a maszk
biztosan fullasztotta, és a női fűző is
kellemetlen lehetett ebben a forró időjárásban.
Üdvözlésre emelte a kezét.
– Shardlake úr! Hát megint találkozunk.
Visszafogtam Chanceryt. – Lady Honor. Ismét
egy forró nap.
– Ugye? – válaszolt beleéléssel. – Örülök,
hogy találkoztam magával. Eljön hozzám
vacsorára a következő kedden?
– A legnagyobb örömmel – mondtam.
Tudatában voltam, hogy Barak mellettem
várakozott, lesütött szemekkel, mint egy igazi
szolga.
– Az otthonom a Blue Lion Streeten van, az
Üvegház, mindenki ismeri a környéken.
Legyen ott öt órára. Ez csak egy desszert
bankett, nem tart sokáig. Érdekes társaság lesz.
– Alig várom, hogy ott lehessek.
– Mellesleg, hallottam, hogy ön képviseli
Edwin Wentworth unokahúgát.

224
Fanyarul elmosolyodtam. – Úgy tűnik, egész
London tudja, milady.
– Találkoztam Wentworthszel a
selyemkereskedők céhének vacsoráin. Nem
olyan okos, mint amilyennek hiszi magát, bár
elég jól ért a pénz fialtatásához.
– Valóban?
A lady felnevetett. – Ó, az arca
megkeményedett és ügyvédessé vált, uram.
Felkeltettem az érdeklődését.
– A lány életét tartom a kezemben, Lady
Honor.
– Nagy felelősség – vágott grimaszt. – Most
tovább kell mennem, elhunyt férjem rokonait
látogatom meg.
Visszaeresztette az álarcát, és a társaság
elindult. – Remek darab – mondta Barak,
ahogy továbbmentünk.
– Kiváló hölgy.
– Nekem kissé túl élénk. Azokat a nőket
szeretem, akik tudják, hol a helyük. A gazdag
özvegyek túl öntudatos boszorkák.
– Sokat ismersz, nem igaz?
– Talán.
Felnevettem. – Ő nem a te világod, Barak.

225
– Ahogy a tiéd sem.
– Nem is lennék olyan arcátlan, hogy
másképpen gondoljam.
– Ő sohasem fog koldusbotra jutni.
– A nagy családok már nincsenek olyan biztos
helyzetben, mint voltak valaha.
– Kinek a hibája ez? – kérdezte nyíltan. –
Addig harcoltak egymással a Yorkok és
Lancasterek közötti háborúkban, amíg
majdnem kiirtották egymást. Én mondom,
jobb, ha mi az olyan új emberek alá tartozunk,
mint amilyen az earl.
– Ő is szereti a rangját, Barak. Egy nemesi
címer mindenkinek az álma. Marchamount
bolondot csinált magából a Lincoln's Inn
környékén azzal, ahogy próbálta meggyőzni a
heroldok testületét arról, hogy a felmenői
között nemesi születésűek is voltak. – Belém
villant egy gondolat. – Kíváncsi vagyok, hogy
nem ezért sündörög-e Lady Honor körül.
Házasság egy született nemessel… – a
gondolatra váratlan nyilallást éreztem.
– Szemet vetett rá? – töprengett Barak. – Ez
érdekes lehet. – Megrázta a fejét. – Mindig

226
röhögnöm kell a felkapaszkodottak
rangkórságán.
– Ha valaki megcélozza a nemesi rangot,
egyúttal egy magasabb rendű életmódot is
megcéloz. Jobb, mint az alacsonyabb.
– Nekem megvan a saját származási vonalam
– nevetett gúnyosan Barak.
– Ó, igen. Az apád dísztárgya.
– Igen, bár én nem verem nagydobra. Azt
mondják, hogy a zsidók nagy vérszívók és
aranyhalmozók voltak. És gyerekgyilkosok.
Menjünk – mondta hirtelen. – Meg kell
találnom ezt a Kytchyn fickót.
– Ha megtalálod, kérd meg, hogy találkozzon
velem holnap. A St. Bartholomew-ban.
Barak felém fordult a nyeregben. – A
Bartyban? De most Sir Richard Rich él ott. A
gazdám nem akarja, hogy tudomást szerezzen
erről. És aggaszt engem, hogy a barátod,
Bealknap említette a nevét.
– Meg kell néznem, hogy hol találták meg az
anyagot, Barak.
Felhúzta a szemöldökét. –Jól van. De
óvatosnak kell lennünk.
– Jézusra, azt hiszed, én ezt nem fogtam fel?

227
A Chancery Lane alján különváltunk.
Miközben felfelé haladtam az úton egyedül,
hirtelen idegesség fogott el, ahogy eszembe
jutott a tegnap követőnk, és felvillant a
queenhithe-i házban látott testek látványa.
Megkönnyebbültem, amikor feltűnt a kapum.
Ekkor észrevettem, hogy Joseph közeledik a
másik irányból. Vállai előreestek, arca
szomorú és aggódó volt, de amint meglátott
engem, elmosolyodott és üdvözlésre emelte a
kezét. Felvidított; ez volt az első baráti
gesztus, amit a tárgyalás óta láttam.

228
Tizenegyedik fejezet

Kantárszárra fogtam a lovamat Joseph mellett,

aki fáradt és kimelegedett volt. Simon még
nem tért vissza, így Josephet előre küldtem,
míg bevezettem a lovat az istállóba.
Amikor beléptem a házba, levetettem a
sapkámat és a taláromat. Odabent hűvösebb
volt, és megálltam egy pillanatra, hogy
élvezzem a levegőt a kiizzadt arcomon, csak
ezután mentem be a fogadószobába. Joseph az
én karosszékemben foglalt helyet, és zavartan
ugrott fel. Intettem neki.
– Maradj csak, Joseph, ez egy átkozottul forró
nap – mondtam, és leültem a vele szemközti
székbe. Észrevettem, hogy a fáradtsága
ellenére izgatott ragyogás csillogott a
szemében, pillantása új reménnyel telt meg.
– Uram – kezdte. – Sikerrel jártam. A bátyám
fogad téged.
– Remek – töltöttem magunknak egy kis sört a
korsóból, amit Joan az asztalon hagyott. –
Hogyan érted el?
– Nem volt könnyű. Elmentem a házába, ahol
be kellett engedniük, nem akartak jelenetet a

229
szolgák előtt. Elmondtam Edwinnek, hogy
nem vagy biztos Elizabeth bűnösségében, és
beszélni akarsz a családdal, mielőtt folytatnád
a képviseletét. Edwin először ellenséges volt,
dühös a közbelépésem miatt. Én nem tudok jól
hazudni, féltem, hogy bele fogok zavarodni.
Elmosolyodtam. – Nem, Joseph, te túl
becsületes vagy a kereskedéshez.
– Nem szeretem az ilyesmit. De Lizzy
kedvéért… mindegy, az anyám rábeszélte őt.
Ez meglepett, mert ő majdnem mindig a
szegény lány ellen volt, noha a saját unokája.
Ám azt mondta, hogyha mi meg tudnánk
győzni téged, hogy biztosan Elizabeth ölte
meg Ralphot, békén hagynád őket a
gyászukban. Uram, holnap reggel tízre várnak
minket. Akkor mindannyian otthon lesznek.
– Rendben. Ügyesen csináltad, Joseph.
– Félek, hogy abban a hitben hagytam őket,
hogy kétségeid vannak Lizzy ártatlansága
felől. – Esedező tekintettel nézett rám. – De ez
nem volt keresztényieden dolog, hazudni
Lizzy érdekében, ugye?
– Attól tartok, a világ gyakran nem engedi
meg nekünk, hogy túl tiszták legyünk.

230
– Isten nehéz kérdések elé állít minket – rázta
a fejét szomorúan.
A kandallópárkányon álló órára néztem.
Sietnem kellett. – Sajnálom Joseph, de ismét
magadra kell hagyjalak. Van egy
megbeszélésem a Lincoln's Innben.
Találkozzunk holnap a Walbrook Road
kútjánál tíz óra előtt nem sokkal.
– Ott leszek, uram. Hálás vagyok, hogy időt
szánsz rám, miközben ilyen elfoglalt vagy.
– Ettél már? Maradj itt, a házvezetőm hoz
neked valamit.
– Köszönöm, uram.
Gyorsan meghajoltam, és magára hagytam.
Szóltam Joannak, hogy vigyen neki ételt, aztán
sietősen ismét felöltöttem a taláromat; előző
nap len kimosva, de máris a City szagától
bűzlött. Az ebéd előtt még el akartam kapni
Marchamountot és Bealknapet is. Amint
végigsiettem az utcán, arra gondoltam:
szegény becsületes Joseph, ha tudna a
megtévesztések rémálomszerű szövevényéről,
amibe Cromwell belekevert, elmenekülne a
házamból. De nem, mégsem tenné; amíg én
vagyok az egyetlen reménye, hogy Elizabeth

231
szabad legyen, addig szilárdan kitart
mellettem, mint egy viharvert szikla.

Eltöprengtem azon, amit Barak mondott a

mólónál. A természetemből adódó örök
kételkedésemmel nehéz volt elhinni, hogy a
görögtűz valóban létezik, és ami „Sepultus”
Gristwoodot illeti, nincs az embereknek még
egy olyan csoportja, akikhez erősebben
kötődnek a csalások, mint az alkimistákhoz.
Ennek ellenére nem volt kétségem afelől, hogy
Barak az igazsághoz hűen írta le, amit látott.
Ráadásul ő és Cromwell nem olyan emberek
voltak, akiket könnyen át lehetne verni. Noha
minden nap új csodák és rémségek születtek
ebben világban, amiről sok látnók mondja,
hogy a végéhez közeledik, én mégsem tudtam
eléggé hinni a görögtűzben. Túlságosan
hihetetlen volt.
És ha igaz volt? A bizánciak talán olyan jól
őrizték a titkot, hogy végül elvesztették azt, de
ebben a mi európai kémekkel és vallási
vitákkal teli Angliánkban nem lehet ezt hosszú

232
ideig titokban tartani. Előbb vagy utóbb
ellopnák, és aztán? A tengerekről eltűnnének a
hajók, teljes hadiflottákat pusztítanának el a
tűzzel? Megráztam a fejem nyugtalan
zavarodottságomban; nagyon bizarrnak tűnt
ilyen dolgokról gondolkodni, miközben egész
idő alatt az ismerős, porban úszó Chancery
Lane-en gyalogoltam végig. Ki kell zárnom az
ilyen gondolatokat a fejemből, mondtam
magamban, és az előttem lévő feladatra
koncentrálni. És mivel tegnap követtek, fél
szemmel mindig figyelnem kell magam körül.
Gyors pillantást vetettem körbe, de az utcában
lévők többsége taláros ügyvéd volt, akik az
Innbe siettek. Egy ismerős intett, és én
viszonoztam az üdvözlését. Sötéten
pillantottam a szemközti Domusra, mielőtt
befordultam a Lincoln's Inn kapuján, ahol a
fülkéjében ülő őr bólintott, amikor elhaladtam
előtte.
Először az irodámba mentem, mert üzenetet
kellett hagynom Godfrey-nak. Azt vártam,
hogy üresen találom, de amikor beléptem
Skellyt találtam ott másolni, olyan mélyen a

233
lúdtolla fölé görnyedve, hogy az orra majdnem
az iratokhoz ért. Felnézett rám.
– Vasárnap is bent, John? Nem kellene olyan
közel hajolni a papírhoz, a vér az agyadba fog
tódulni.
– Olyan sokáig tartott újraírni a Beckman-
átruházás okiratát, uram, hogy le vagyok
maradva. Bejöttem, hogy lemásoljam a
Sóbányász Társaság választottbírósági
egyezségét.
– Nos, értékelem az igyekezetedet – mondtam.
Odahajoltam, hogy vessek egy pillantást a
papírra, és elakadt a lélegzetem. Nem figyelt
arra, hogy a tintát elég sűrűre keverje, és
enyhén szétfolyó szavak futottak keresztül a
lapon. – Ez nem jó.
Félénken, vörös szemekkel nézett fel. – Mi a
gond vele, uram?
– Vizes a tinta – szomorú pillantása hirtelen
feldühített. – Nézd, nem látod? Ez kifakul egy
éven belül. Egy jogi dokumentum csak akkor
jó, ha sűrű fekete tintával írják.
– Sajnálom, uram.
Kirobbant belőlem az ingerültség. – Ezt újra
meg kell csinálni. A többlet papírt te fogod

234
megfizetni, Skelly. A költségét levonom a
béredből. – Felvontam szemöldökömet a
feszült képe láttam. – Ó, csak kezd újra.
Kinyílt Godfrey ajtaja. – Mi történik itt?
Mintha emelt hangokat hallottam volna.
– John Skelly még egy mennyországbeli
angyalt is kiabálásra tudna késztetni. Nem
gondoltam, hogy bent vagy, Godfrey. Mégis
jössz a Norfolkkal közös ebédre?
Felhorkant. – Gondoltam, látnom kellene,
hogy néz ki a pápista gazember élőben.
– Most, hogy találkoztunk, kérhetek egy
szívességet? Gyere be a szobámba.
– Hogyne.
Becsuktam az ajtót mögöttünk, és hellyel
kínáltam a barátomat. – Godfrey, van egy… új
ügyem. Igen sürgős. A Wentworth lányéval
együtt ez túl sok időmet veszi el a következő
két hétben. Segítenél intézni néhányat az
ügyeim közül? Természetesen megosztoznánk
a díjon.
– Örömmel. A Bealknap meghallgatást is?
– Nem, azt jobb, ha én intézem. De minden
mást azon kívül.

235
Figyelmesen végigmért. – Nyugtalannak tűnsz,
Matthew.
– Gyűlölöm, amikor kijövök a sodromból. De
Skelly és az új eset között…
– Valami érdekes?
– Nem beszélhetek róla. Most… – felemeltem
egy halom papírt az asztalról – megmutatom,
hogy milyen ügyeim vannak.
Félórába telt, amíg mindent átbeszéltünk
Godfrey-val, és megkönnyebbültem, hogy a
jövő heti Bealknap tárgyalástól eltekintve, két
hétig nem kell megjelennem a bíróságon.
– Megint az adósod vagyok – sóhajtottam,
amikor végeztünk. – Van valami hír a
barátodról, Robert Barnesról?
Nehezet sóhajtott. – Még a Towerben van.
– Barnes Cranmer érsek egyik barátja. Ő
biztosan meg fogja védeni.
– Remélem – derült fel. – Az érsek tartja a
prédikációkat jövő héten a Szent Pál
Keresztjénél, most, hogy Sampson püspököt a
Towerbe vitték. – Ökölbe szorította a kezét;
Godfrey minden szelídsége ellenére
szenvedélyessé vált, ha a hitéről volt szó. –

236
Isten segítségével fölénybe fogunk kerülni a
pápista seregek fölött.
– Idehallgass, Godfrey, megpróbálok majd
eljutni a tárgyalásokra, amikor tudok. Tartsd
rajta a szemed Skellyn, és próbáld meg rábírni,
hogy legalább elfogadható munkát végezzen.
Van most egy másik megbeszélésem, de az
ebédnél találkozunk majd. Köszönöm,
barátom.
Elhagytam az épületet, és keresztülvágtam az
udvaron Marchamount szobáihoz. Odaát a
nagyteremnél szolgák sürögtek, rohangáltak
ki-be, készítettek elő mindent az ebédre. A
négy Inn versengett a királyhoz közel állók
pártfogásáért, és Norfolk meghívása óriási
húzás volt, annak ellenére, hogy a politikai
nézetei népszerűtlenek voltak a Lincoln's Inn
sok tagja között.
Kopogtam és beléptem Marchamount külső
irodájába. Lenyűgöző volt, könyvek és iratok
sorakoztak hosszan a polcokon, és egy írnok
még vasárnap is buzgón dolgozott valamin.
Kérdő tekintettel nézett fel.
– Bent van a serjeant?

237
– Nagyon elfoglalt most, uram. Holnap
kezdődik egy nagy ügye a Common Pleas-en.
– Szólj neki, hogy Shardlake testvér van itt,
Lord Cromwell nevében.
Az írnok szeme kimeredt, és eltűnt az ajtó
mögött. Egy pillanattal később visszajött és
meghajolva beengedett.
Gabriel Marchamount, sok barristerhez
hasonlóan a Lincoln's Innben élt és dolgozott.
A fogadószobája, amelynek falait drága
élénkvörös és zöld tapéta borította, fényűzőbb
volt, mint bármely hasonló hely, amit valaha
láttam. Marchamount papírokkal borított
széles íróasztala mögött ült, egy olyan magas
támlájú székben, amit egy püspök is
megirigyelt volna. Terjedelmes alakját drága
sárga zeke fedte, borsózöld hasrésszel, ami
kihangsúlyozta kolerikus arcszínét; vékony
szálú vörös haját gondosan hátrafésülte. A
közelében, egy párnán szőrmeszegélyű talár
hevert a fehér serjeanti sapkájával együtt, ami
jelezte a rangját: a legmagasabb tisztség volt,
amit egy barrister elérhet, a bíróit leszámítva.
A könyökénél egy borral teli ezüst serleg állt.

238
Marchamountot úgy ismerték, mint aki
mindenestül a jognak él, és imádja a státuszt,
amihez ennek révén jutott; a serjeantok
rendjébe való felvétele óta eltelt három évben
a korábbi előkelő modora és uraskodó szokásai
olyan mértékben váltak még hangsúlyosabbá,
hogy szerte az Innben gúnyolódó tréfák
születtek róluk. Azt beszélték, hogy a további
emelkedésben is reménykedett: egy bírói
székben. Noha a pletykák szerint az
előmenetelében sokat számítottak a királyi
udvar reformot ellenző csoportjának tagjaival
ápolt kapcsolatai, tudtam, hogy intelligenciáját
nem lehet lebecsülni.
Felállt, egy mosollyal és enyhe meghajlással
üdvözölt, de észrevettem, hogy szeme
fürkésző és bizalmatlan volt.
– Shardlake testvér. A herceggel közös
ebédem miatt vagy itt? – kérdezte álszerény
mosollyal. Nem tudtam, hogy ő szervezte a
közös étkezést. Az „ebédem” annyira jellemző
volt rá.
– Talán benézek.
– Hogy mennek az ügyeid?
– Elég jól, köszönöm, serjeant.

239
– Bort, testvér?
– Köszönöm, de egy kicsit korán van nekem
ehhez.
Visszaült a székébe. – Hallom, felfogadtak,
hogy tanácsokat adj a Wentworth-ügyben.
Kellemetlen eset. Nem sok unguentum auri, ha
jól sejtem.
Mereven elmosolyodtam. – Nem. Szerény
díjazás. Valójában egy másik gyilkosság miatt
látogattalak meg. Michael Gristwoodot és a
bátyját brutálisan megölték.
Figyelmesen néztem a reakcióit, de ő csak
szomorúan bólintott, és annyit mondott: –
Igen, tudom. Félelmetes eset.
– Honnan tudsz erről, uram? – kérdeztem
élesen. – Titokban kellett tartani Lord
Cromwell parancsára.
Széttárta a karjait. – Az özvegye eljött hozzám
tegnap. Elmesélte, amit mondtál neki, hogy a
ház az övé, és az én segítségemet kérte, hogy a
nevére kerüljön, mivel ismertem a férjét. –
Összeszűkült a szeme. – A görögtűz képlete
eltűnt?
Nem válaszoltam azonnal; a szavak egy
pillanatig ott lógtak a fülledt levegőben. –

240
Igen, serjeant. Ezért akarja Lord Cromwell
gyorsan és titokban kinyomozni ezt az ügyet.
Az asszony nem vesztegette az idejét – tettem
hozzá. – Kíváncsi lennék, hogy miért nem
Bealknaphez ment. A férje társadalmi
rangjához ő közelebb áll.
– Nincs pénze. Bealknap abban a pillanatban
elfordulna tőle, ha nem tudna fizetni neki, de
az asszony tudja, hogy én néha jótékonysági
alapon is végzek munkát. – Önelégülten rám
mosolygott. – Magam ugyan régóta nem
intézek jelentéktelen ingatlanügyeket, de
ismerek egy fiatal kollégát, aki segíteni fog
neki.
Igen, gondoltam, Marchamount az a fajta volt,
aki abban a reményben végez jótékonysági
munkát, hogy ezzel érdemeket szerez az Úrnál,
a régi vallási tanoknak megfelelően. Ő
örömmel venné, ha visszatérne a régi rend, a
díszes szertartások és a hangzatos latin.
– Semmit ne mondj annak az ügyvédnek a
körülményekről – mondtam neki. – Lord
Cromwell nem akarja, hogy kiszivárogjon a
hír.

241
Egy kissé felhúzta az orrát ellentmondást nem
tűrő modorom miatt. – Ezt magamtól is
kitaláltam. Semmit sem szóltam a görögtűzről
Gristwood asszonynak. Persze csak annyit
mondott, hogy férjét és a sógorát
meggyilkolták. Nem mintha ez szokatlan lenne
a mai időkben. – Szünetet tartott. – Akkor nem
lesz nyomozás?
– Az ügy Lord Cromwell kezében marad. És
engem utasított, hogy beszéljek mindenkivel,
aki tudott a görögtűzről. Meg kell kérjelek,
hogy mondj el nekem mindent a te szerepedről
az ügyben, serjeant.
Marchamount testhelyzetet változtatott a
székében, és összekulcsolta a kezét. Szögletes,
erős kezei egyben puhák is voltak, és
fehérségük éles ellentétben állt vörös arcával.
Egy óriási smaragdköves aranygyűrű csillant
meg az egyik középső ujján. Józan,
elgondolkodó tekintetet vett fel, ennek ellenére
félelmet éreztem benne. Gristwood asszony
híre megdöbbenthette – Marchamount sejtette,
hogy Cromwell vizsgálódni fog, és tudta,
hogyha nem képes meggyőzni, a kapcsolatai
ellenére is a Towerben találhatja magát.

242
– Nem ismertem jól Michael Gristwoodot –
kezdte. – Néhány évvel ezelőtt ő keresett meg,
hogy nincs-e szükségem a segítségére.
Korábban Bealknap testvérrel dolgozott, de
összevesztek.
– Hallottam. Nem tudod véletlenül, mi miatt?
Marchamount felvonta a szemöldökét. –
Michaelnek nem volt ellenére egy kis
ügyeskedés, de úgy találta, hogy az a mód,
ahogy Bealknap napi rendszerességgel becsap
mindenkit, túl sok az ő gyomrának. Mondtam
neki, hogy ha velem dolgozik, nincs
ügyeskedés.
Bólintottam, tudomásul véve az álláspontját.
– Adtam neki néhány kisebb munkát, de hogy
őszinte legyek, ezek nem sikerültek valami jól,
és nem adtam neki többet. Hallottam, hogy a
Vagyonügyi Bíróságra ment, ami nem lepett
meg, tudom, hogy ott könnyű haszonra lehet
szert tenni. Isten legyen irgalmas a lelkéhez –
tette hozzá zengő hangon.
– Ámen – mondtam.
Marchamount felsóhajtott. – Aztán március
végén egy nap Bealknap testvér jött az
irodámba, hogy találkozzon velem. Elmesélte

243
nekem, hogy mit talált Michael a St.
Bartholomew-ban. Azt akarta, hogy vezessem
ezt elő Lord Cromwellnek. – Széttárta a kezét.
– Azt hittem ez valamilyen esztelenség, és
kinevettem Bealknapet. De amikor elhozta
nekem a papírokat, láttam, hogy van itt valami,
amit legalább – elhallgatott egy pillanatra –
tovább kellene vinni.
– Igen, most nálam vannak a papírok. –
Elfintorodtam. – Azt mondtad, ez márciusban
volt, de Michael Gristwood múlt ősszel találta
meg azokat a papírokat. Mi történt a kettő
között eltelt hat hónapban?
– Ezen én is töprengtem. Michael azt mondta,
hogy a testvérével egész télen az anyag
kivetésére szolgáló szerkezetet építették a régi
tervek alapján, és azon kísérleteztek, miként
tudnának több görögtüzet gyártani.
Emlékeztem az égésnyomokra Gristwoodék
udvarán.
– És sikerült nekik?
Vállat vont. – Ezt állították.
– Szóval elősegítetted Michael Gristwood
találkozóját Lord Cromwell-lel. Ajánlott fel
ezért Gristwood fizetséget?

244
Dölyfös pillantást vetett rám. – Nem volt
szükségem a pénzükre. Azért segítettem nekik
eljuttatni a papírokat az earlhöz, mert ez így
volt helyénvaló és tisztességes. Természetesen
jómagam nem közeledhettem a
főminiszterhez. – Rosszallón legyintett a
kezével. – A kapcsolataim nem érik el az ő
köreit. Viszont ismerem Lady Honort, aki az
egyik legfinomabb és legdiszkrétebb
úriasszony Angliában, és ő ismeri az earlt.
Finom úriasszony – ismételte meg
mosolyogva. – Megkértem, hogy vigye
magával a papírokat Lord Cromwellhez.
Egy újabb lépés számodra a hatalom ajtaja
felé, gondoltam.
– De magát a képletet nem adhattad oda neki?
– Az nem volt benne a nekem adott
csomagban. Nem hiszem, hogy bárki a
testvéreken kívül látta, amióta letépték a
pergamenről. Michael mondta, hogy ezt tették,
de azt nem, hogy hol tartották. És a páros
pénzt akart érte. Michael elég nyíltan beszélt
erről.
– Azok az iratok korábbi monostori
tulajdonként a király tulajdonába tartoznak.

245
Gristwoodnak el kellett volna vinnie őket Sir
Richard Richhez, a Vagyonügy kancellárjához,
hogy adja át Lord Cromwellnek.
Marchamount széttárta karját. – Nyilvánvalóan
tisztában vagyok ezzel, de mit tehettem? Nem
kényszeríthetem Gristwoodot arra, hogy adja
át a képletet, Shardlake testvér. Természetesen
megmondtam neki, hogy rögtön át kellett
volna adnia az illetékes hatóságoknak. –
Felszegte fejét, és lenézőn figyelt.
– Szóval átadtad az iratokat Lady Honornak
egy üzenettel.
– Igen. És jött vissza egy üzenet rajta keresztül
az earltől, amit el kellett juttatnom a
Gristwoodoknak. Ezután még két-három
további levél fordult meg a kezemben.
Természetesen le voltak pecsételve, úgyhogy
semmit nem tudok a tartalmukról. – Ismét
széttárta karját. – Attól tartok, ez minden,
testvérem. Csak egy hírnök voltam, semmit
nem tudok erről a görögtűzről, még csak azt
sem, hogy valódi-e.
– Rendben van. Serjeant, ismételten le kell
szögeznem, hogy senkinek nem beszélhetsz
minderről.

246
Bólogatni kezdett. – Természetesen. Lord
Cromwell vizsgálatának mindenben
segítségére kívánok lenni.
– Szólj, ha bármilyen módon
megkörnyékeznek, vagy ha bármi más eszedbe
jut, ami hasznos lehet.
– Hogyne. Egyébként úgy hiszem, kedden
ismét találkozunk; Lady Honor mindkettőnket
meghívott a bankettjére.
– Igen.
– Nagyszerű asszony – jegyezte meg, majd
élesen rám tekintett. – Őt is kikérdezed?
– Valamikor majd igen. És valószínűleg veled
is kell majd még egyszer beszélnem. –
Felálltam. – Most hagylak dolgodra. Alig
várom a keddet.
Bólintott, majd hátradőlt és szélesen
elmosolyodott, kivillantva fehér fogait. –
Akkor a görögtűz létezik? – kérdezte hirtelen.
– Attól tartok, erre a kérdésre nem felelhetek.
Előre döntötte fejét és átható pillantást vetett
rám.
– Tehát ismét Lord Cromwellnek dolgozol –
mondta halkan. – Tudod, sokan vélik úgy,
hogy megérdemled a serjeantek sapkáját. A

247
Common Pleas-en kellene eljárnod, nem a
Forbizer-féle fajankók előtt. Mégis párszor
már elvetették a nevedet. Néhányan azt
mondják azért, mert kiestél azok kegyeiből,
akik számítanak.
– Nem sok közöm van ahhoz, amit az emberek
híresztelnek – vontam vállat.
Ismét elmosolyodott.
– Sokan azt mondják, Lord Cromwell
hamarosan elveszíti hivatalát. Ha a király
megszabadul Anna királynétól. – Szomorúan
megrázta a fejét.
– Mint már említettem, nem sok közöm van
ahhoz, amit az emberek híresztelnek.
– Tudtam, hogy Marchamount azt próbálja
meg kipuhatolni, hogy vajon azok közé
tartozom-e, akik a pletykák hallatán
átváltanának a vallási konzervatívakhoz. Nem
mondtam semmit, csak összefontam karomat
magam előtt.
Marchamount kis fintort vágott. – Nos, nem
tartalak fel. – Felkelt és meghajolt.
Magamban mosolyogtam azon a módon,
ahogy elbocsátott, de a szemébe nézve ismét
úgy éreztem, hogy fél.

248
Tizenkettedik fejezet

Kint az udvaron mindenfelől fekete taláros

ügyvédek tartottak a nagyterem felé. Láttam
köztük Bealknapet is; egyedül sétált, mint
általában mindig, mivel csak néhány barátja
volt, ha volt egyáltalán – bár sohasem tűnt
úgy, mintha ez érdekelné. Túl késő volt most
már ahhoz, hogy beszéljek vele, meg kellett
ezzel várnom az ebéd végét. Csatlakoztam a
termet megtöltő tömeghez, és nem sokkal
magam előtt Godfrey-t vettem észre,
megveregettem a vállát.
A Lincoln's Inn nagyterme a lehető legjobban
nézett ki. A dongaboltozatos mennyezet alatt
ragyogtak az élénk színű kárpitok a rengeteg
gyertya fényében. A sötét tölgyfa
padlódeszkákat viasszal kifényesítették. A
herceg számára egy trónszerű széket helyeztek
a terem északi oldala mentén húzódó főasztal
közepére. A többi hosszú asztalt, rajtuk az Inn
legjobb ezüst étkészletével, a főasztalra
merőlegesen állították fel. Az emberek
keresgélték a helyüket. A főasztaltól
legtávolabbra eső helyeket néhány, cifra

249
zekéje fölött fekete talárt viselő tanuló foglalta
el, akiket a jó családi hátterük miatt
választottak ki. A legközelebb a serjeantek
ültek, akik az arcukat keretező fehér sapkájuk
alatt izzadtak, míg a barristerek kerültek
középre.
Rangidős barristerekként, Godfrey-nak és
nekem a serjeantek mellett volt a helyünk, és
meglepetésemre Godfrey vállal tört magának
utat egy olyan helyre, ami olyan közel volt a
herceg székéhez, amennyire csak lehetett.
Mellé ültem. A másik oldalamra egy idős, Fox
nevű ügyvéd került. Mint azt sohasem fáradt el
elmesélni az embereknek, ő még III. Richard
király uralkodása alatt tanult a Lincoln's
Innben, és szemtanúja volt a nagyterem
építésének. Miután helyet foglaltunk,
Bealknapet vettem észre, aki majdnem velem
szemben egy másik barristerrel vitatkozott egy
hely miatt. Noha tizenöt éve volt a kamara
tagja, Bealknapet rossz híre miatt sohasem
szólították felolvasni, mégis haragosan
vitatkozott a hely miatt. A másik ügyvéd végül
valószínűleg arra gondolt, hogy mennyire
méltatlan hozzá ez a vita, és engedett

250
Bealknapnek, aki sovány ábrázatán megjelenő
elégedett mosollyal ült le.
Egy szolga a padlóhoz ütögette a botját.
Mindenki felállt, miközben az Inn vezető
tisztségviselői bevonultak az ebédlőbe. A
fekete talárok között az egyik férfi a főrendek
skarlátvörösében tűnt fel, széles gallérját
fekete szőrme ékesítette; ő volt Thomas
Howard, Norfolk harmadik hercege. Kis
termete mellett idős kora is meglepett.
Hosszúkás arca mélyen barázdált volt, a
széles, ékszerekkel díszített kalapja alól
kilátszó haja pedig vékony szálú és ősz.
Jelentéktelennek látszott, egy hétköznapi
ruhában senki sem nézett volna rá kétszer. Egy
tucat, a Howardok címerének vörös és arany
színeit viselő kísérő szóródott szét és állt fel a
falak mentén.
Az Inn tisztségviselői meghajoltak és
mosolyogtak, mialatt a helyére invitálták a
herceget. Marchamount is a főasztalnál foglalt
helyet. Ő ugyan nem volt tisztségviselő, de az
alapján, amit mondott, közreműködött az ebéd
szervezésében. Elemében volt, sugárzó
mosollyal nézett a jelenlevőkre. Kíváncsi

251
voltam, hogy mennyire ismeri Cromwell és a
reformok legfőbb ellenségét. Alaposan
megfigyeltem a herceg barázdált arcát.
Keményebb volt, mint bárkié, akit ismertem, a
vékony száj a hangsúlyos orr alatt ridegséget
tükrözött. Apró fekete szemek vizslatták élénk
számítással a tömeget. Tekintete egy pillanatra
találkozott az enyémmel, mire lesütöttem a
szemem.
Behozták az előételt: gőzölgő tálakban csillag-
és félhold alakúra vágott zöldségek, cukorral
és ecettel bőven meghintve, hideg hússal.
Mivel csak ebéd és nem gazdag vacsora volt,
így nem számíthattunk látványos lakomára, de
sok előkészületet fektettek a fogások
elkészítésébe.
– Az étel majdnem megéri a társaságot –
suttogtam Godfrey-nak, értékelve a
finomságokat.
– Semmi nem éri meg ezt a társaságot –
meredt Godfrey a hercegre, általában
barátságos vonásain keserű arckifejezéssel.
– Nehogy rajtakapjon ellenséges pillantáson –
suttogtam, de csak vállat vont és tovább

252
bámult. A herceg a kincstároshoz, Cuffleigh
serjeanthoz beszélt.
– A védelmünk nem bírná ki a franciák és a
spanyolok egyesült támadását – szólalt meg a
herceg mély hangján.
– Kevesen rendelkeznek olyan katonai
tapasztalattal, mint méltóságod – mosolygott
Cuffleigh. – A skótokat is szétzúztad
Floddennél.
– Nem félek senkivel se harcolni, de a harci
erők egyensúlyának megfelelőnek kell lenni.
Amikor az északi lázadókkal néztem szembe
három évvel ezelőtt, nem volt elég emberem,
ezért a királlyal édes szavakkal oszlattuk fel
erőiket. Aztán zúztuk szét a fickókat –
mosolygott hidegen.
Marchamount keresztülhajolt. – És ezt sajnos
nem tudjuk megtenni a franciákkal és a
spanyolokkal.
– Megkockáztatom, valóban nem – értett egyet
óvatosan Cuffleigh.
– Emiatt van szükségünk a békére. Egy félig
tető alá hozott szövetség egy rakás civakodó
némettel nem segít.

253
Az öreg Fox testvér felém hajolt. – Úgy látom,
őméltósága a kincstárnokkal beszél – mondta.
– Tudod, Morus Tamás visszautasította a
kincstárnokságot, és egy fontra bírságolták. Ó,
a király magasabb büntetést szabott ki, amikor
Morus nem ismerte el Nan Bullent
királynénak.
– Cuffleigh testvér kissé idegesnek tűnik –
próbáltam elterelni a szót, mielőtt Fox testvér
belekezd egy visszaemlékezésbe Morus
Innben töltött idejéről.
– Cuffleigh reformátor, és a herceg imádja
sértegetni az evangélikusokat – mondta
elégedetten Fox, a hagyományok híve. A
herceg hidegen a kincstárnokra mosolygott. –
Nem csak a gyakornokok – hallottam
hangosan szólni. –Még az ostoba kis nők is
úgy hiszik, hogy el tudják olvasni a Bibliát, és
megértik Isten szavait – nevetett.
– Ez megengedett, méltóságos uram – felelt
bizonytalanul Cuffleigh.
– Már nem sokáig. A király azt tervezi, hogy a
bibliaolvasást a családfőkre korlátozza. Én
még tovább szűkíteném ezt a papságra.

254
Jómagam soha nem olvastam a Bibliát, és nem
is fogom.
Az asztalok herceghez közel eső végén, ahol
szavait hallották, a férfiak ránéztek, egyesek
egyetértően, mások merev arccal. A herceg
élénk, kemény tekintettel pillantott végig a
résztvevőkön, és cinikusan mosolygott.
Aztán, mielőtt megállíthattam volna, Godfrey
felállt. Minden szempár felé fordult, miközben
mély lélegzetet vett, szembefordult a herceggel
és azt mondta hangosan: – Isten szavát
mindenki olvashatja. Ez a legédesebb fény
hordozója, az igazság fényéé.
Szavai az egész teremben csengtek és
visszhangoztak. Az asztalok mellett tágra
nyíltak a szemek. Norfolk előredőlt, állát
gyűrűs kezére támasztotta, és hideg ámulattal
meredt Godfrey-ra. Megragadtam talárja ujját,
és megpróbáltam visszahúzni, de lerázta
kezemet.
– A Biblia a tévedéstől az igazság felé vezet
minket, Jézus Krisztus jelenlétéhez – folytatta.
Egy pár tanuló összeütötte tenyerét, míg az Inn
tisztviselőinek haragvó pillantásai el nem
némították őket. Godfrey elvörösödött, mintha

255
hirtelen ráébredt volna, hogy milyen
megbocsáthatatlanul vakmerő dolgot tett, de
nem hagyta abba. – Ha megölnének a hitemért,
kikelnék síromból, hogy még egyszer
hirdessem az igazságot – fejezte be, majd
legnagyobb megkönnyebbülésemre leült.
A herceg felállt. – Nem, uram, nem tennéd –
mondta nyugodtan. – Azért nem, mert a
pokolban üvöltenél a többi lutheránus
eretnekkel együtt. Vigyáznod kellene, uram,
nehogy a nyelved elveszítse a fejedet, és
időnek előtte sírba küldjön. – Ismét leült.
Marchamounthoz hajolt, aki úgy nézett
Godfrey-ra, mintha meg akarná ölni, és a
fülébe suttogott valamit.
– Jézusom, ember, mit jutott eszedbe? –
kérdeztem Godfrey-t. – Ezért megbüntetnek.
Rám nézett. Általában lágy vonásai acélos
arckifejezést öltöttek. – Nem érdekel – szinte
kiköpte a szavakat. –Jézus Krisztus kegyelme
a megmentőm, és nem hagyom, hogy a szavait
kigúnyolják. – Szeme igaz haragtól fénylett.
Elfordultam. Amikor hite felkorbácsolta
érzelmeit, Godfrey-ból időnként egy másik
személy lett, egy nagyon veszélyes személy.

256
†

Végre véget ért az ebéd. A herceg és kísérete

távozott, és megindult a beszélgetés. Godfrey-t
elégedettséggel töltötte el a felé áradó
pillantások tömege. Néhány barrister, főleg a
hagyományok hívei, felkeltek és kimentek. Az
öreg Fox testvér felkavartan felállt. Én is
követtem. Godfrey szemrehányó pillantással
nézett rám.
– Maradnál egy percet? – kérdezte. – Vagy
nem akarod, hogy összefüggésbe hozzanak
velem?
– Jézus sebeire, Godfrey – csattantam fel –,
dolgoznom kell, rengeteg munkám van. Rajtad
kívül mások is léteznek a világon. El kell
kapnom Bealknapet, mielőtt eltűnik. – És
valóban, már az ajtó felé tartott. Utána siettem,
akkor értem utol, amikor hunyorogva kilépett
a napfénybe.
– Bealknap testvér – szóltam határozottan. –
Beszélnem kell veled.

257
– Az ügyünkről? – elmosolyodott. – A barátod
egyébként majmot csinált magából odabent.
Meg fogják büntetni…
– Nem az ügyünkről, Bealknap. Megbízásom
van, Lord Cromwelltől. Michael Gristwood
tegnapi meggyilkolásával kapcsolatban
nyomozok.
Szeme tágra nyílt, álla leesett. Ha tettette a
tudatlanságot, jó előadás volt, de a jogászok
ügyesebben színészkednek, mint bármely
komédiás a misztériumjátékokban.
– Talán menjünk a te szobádba.
Bealknap bólintott, némaságba burkolózva
indult meg a Gatehouse Courton keresztül. A
saroképület első emeletén volt az irodája, egy
keskeny, nyikorgó lépcsősor tetején. A szobája
egyszerűen bútorozott volt, egy szegényes
íróasztallal és pár asztalkával, rajtuk rendetlen
papírkupacok tornyosultak. A helyiség
legerőteljesebb tárgya egy hatalmas, vasalt
láda volt; vastag deszkákból készítették,
vaspántok és lakatok erősítették. Az Innben az
a szóbeszéd járta, hogy a Bealknap által
keresett összes arany ebbe került, és esténként
ezeket számolta, pörgette ujjai között. Alig

258
költött bármire; közismerten évekig üldözték a
szabók és kocsmárosok a bíróságokon, hogy
megadja a pénzt, amivel tartozott nekik.
Bealknap a ládára pillantott, és egy pillanatra
ellazult. Számos ügyvédet zavarba hozott
volna, ha ilyen történetek keringenek a
zsugoriságukról, de úgy tűnt, Bealknapet nem
érdekli. A kincsét biztonságban tudta az
irodában, mert a szomszéd szobában élt, és az
Inn az őreivel és éjjeliőrével az egyik
legbiztonságosabb hely volt Londonban.
Mégis eszembe jutott, mit tettek a
Gristwoodok gyilkosai a ládával Sepultus
műhelyében.
Bealknap levette sapkáját és merev, szőke
hajába túrt. – Leülsz, testvérem?
– Köszönöm. – Leültem az asztala mellé,
szemem végigfutott az ott heverő papírokon.
Meglepetésemre a Hanza-szövetség címerét
láttam az egyiken, és francia írást egy
másikon.
– Francia kereskedőkkel van dolgod? –
kérdeztem.
– Jól fizetnek. Gondjaik vannak a vámszedő
hivatallal manapság.

259
– Nem meglepő, mivel háborúval fenyegetnek
minket.
– Ez nem fog bekövetkezni. A király tudatában
van a veszélyeknek, mint azt a herceg is
említette az ebédnél. – Legyintett, mintha
félresöpörné a témát. – Az isten nevére,
testvérem, mi ez az egész Michael
Gristwooddal?
– Holtan találták a házában tegnap reggel. A
bátyját szintén meggyilkolták. A képlet eltűnt.
Tudod, hogy miről beszélek.
– Szegény barátom. Ez nagyon megrázó –
tekintete ide-oda szökellt a szobában, kerülte
az enyémet.
– Beszéltél bárkinek a képletről, eltekintve
Marchamount serjeanttól? –kérdeztem.
Határozottan megrázta a fejét. – Nem, dehogy.
Amikor Michael elhozta nekem a Bartyban
talált papírokat, mondtam neki, hogy Lord
Cromwellhez kellene vinnie őket.
– Fizetségért, noha a papírok a törvény szerint
a királyt illették. Ez a te ötleted volt, vagy az
övé?
Habozott a válasszal, aztán egyenesen rám
nézett. – Az övé. De én nem vitatkoztam vele

260
ezen, testvér. Ez nagy lehetőség volt, és csak
egy bolond szalasztaná el egy ilyet.
Felajánlottam, hogy elmegyek
Marchamounthoz, a nevében.
– Díj ellenében?
– Természetesen. – Felemelte a kezét. – De…
de Lord Cromwell jól fogadta a helyzetet, és
én csak egy egyszerű közvetítő…
– Te egy szégyentelen alak vagy, Bealknap. –
Ismét a papírokra néztem. – Talán el tudtad
volna vinni a franciákhoz. Ők többet ajánlottak
volna azért, hogy ne kerüljön a titok Cromwell
kezébe.
Bealknap zaklatottan felugrott. – Jézusra, ez
hazaárulás lenne! Azt hiszed, kockáztatnám,
hogy élve kibelezzenek a Tyburnben? Hinned
kell nekem!
Nem szóltam semmit. Ismét leült, aztán
idegesen felnevetett. – Mellesleg, én azt
gondoltam, hogy az egész dolog képtelenség.
Miután elvittem Michaelt Marchamounthoz,
kifizetett, és nem hallottam többé az egészről
egészen mostanáig. – Rám bökött az egyik
ujjával. – Ne próbálj meg belekeverni engem,

261
Shardlake. Nekem nem volt ebben részem,
esküszöm!
– Mikor hozta el neked Michael először a
papírokat?
– Márciusban.
– Hat hónapot várt, miután megtalálta őket?
– Azt mondta, hogy ő és az alkimista bátyja,
kísérleteztek a képlet alapján, és többet
készítettek belőle. Meg valamifajta szerkezetet
építettek, ami a tüzet a hajókra tudja vetni.
Nekem ez teljesen értelmetlennek tűnt.
Ez hasonlóan hangzott, mint Marchamount
története. – Á, igen – mondtam –, a szerkezet.
Kíváncsi vagyok, hogy maguk építették-e?
Bealknap vállat vont. – Fogalmam sincs.
Michael csak annyit említett, hogy elkészült.
Mondom, én semmit sem tudok.
– Nem szóltak semmit arról, hogy hol tartják a
szerkezetet vagy a képletet?
– Nem. Én még a papírokat sem néztem végig.
Michael megmutatta nekem őket, de a fele
görögül volt, és amit el tudtam olvasni, az
képtelenségnek hangzott. Tudod, hogy néhány
öreg szerzetes nagy tréfamester volt? Iratokat
hamisítottak, hogy elüssék az időt.

262
– Azt gondoltad, hogy ezek a papírok is
ilyenek? Tréfák, hamisítványok?
– Nem tudtam. Elvittem Michaelt
Marchamounthoz, és örültem, hogy kikerültem
ebből az ügyből.
– Vissza az eskütársaidhoz, mi?
– Vissza az ügyekhez.
– Jól van – álltam fel. – Ennyi elég lesz
mostanra. Nem említheted senkinek, hogy
Michael halott, vagy azt, hogy mi beszéltünk,
különben Lord Cromwell előtt kell felelned.
– Nem kívánok senkivel sem beszélni erről,
egyáltalán nem akarok belekeveredni.
– Attól tartok, hogy már belekeveredtél –
mosolyogtam rá hidegen. – Jövő kedden
találkozunk a Westminster Hallban az
ügyünkben. Egyébként – tettem hozzá
látszólagos közömbösséggel – megoldottad a
problémát a világi kegydíjasoddal?
– Ó, igen.
– Különös, nem gondoltam, hogy a szerzetesek
felvettek bentlakónak világiakat.
– Ezek megtették – mondta metsző
pillantással. – Kérdezd meg Sir Richard
Richet, ha nem hiszel nekem.

263
– Á, igen, említetted a nevét a Vagyonügyi
Bíróságon. Nem tudtam, hogy a pártfogoltja
vagy.
– Nem vagyok – válaszolta mézesmázosan –,
de tudtam, hogy a hivatalnoknak találkozója
volt Sir Richard Richcsel. Ezért sürgettem őt,
hogy siessen.
Elmosolyodtam, és magára hagytam. Biztosan
éreztem, hogy igazam volt a világi
kegydíjasokkal kapcsolatban, de ellenőriznem
kellett. Elfintorodtam. Volt valami
Bealknapnek a kérdésemre adott válaszában,
ami nem hangzott igaznak. Meg volt rémülve,
de hirtelen magabiztosnak látszott, amikor
megemlítette Richard Richet. Ez valahogy
aggodalommal töltött el.

264
Tizenharmadik fejezet

Fáradtan sétáltam haza a Chancery Lane-en.

Barak biztosan visszaért mostanra, pedig
élveztem a társasága nélkül töltött időt.
Semmit sem szerettem volna jobban annál,
hogy pihenjek, de korábban azt mondtam,
hogy el fogok menni Gristwood asszonyhoz.
Egy újabb utazás Londonon keresztül. De már
csak tizenegy napunk maradt. Mintha a
lépteim is ezt visszhangozták volna: ti-zen-egy
nap, ti-zen-egy nap.
Barak már valóban visszatért, és a kertben ült,
lábát egy árnyékos padon pihentette, kezében
egy korsó sört tartott.
– Joan igen jól gondod viseli – jegyeztem meg.
– Mint egy hercegnek.
Leültem, és töltöttem magamnak egy kis sört.
Szemlátomást eljutott a borbélyhoz, arca sima
volt, és rájöttem, hogy nekem is meg kellett
volna borotváltatnom magam egy ilyen fontos
ebéd előtt. Marchamount bizonyára szólt is
volna sötét borostám miatt, ha kevésbé komoly
ügyben keresem fel.
– Mi volt az ügyvédekkel? – kérdezte Barak.

265
– Mindketten azt mondják, hogy ők csak
közvetítők voltak. Te mit intéztél? Megtaláltad
a könyvtárost?
– Igen. – Barak hunyorogva a napba nézett. –
Vicces kis fickó. A temploma egyik
oldalkápolnájában leltem rá, ahol éppen misét
mondott – fanyarul elmosolyodott. – Nem
örült, amikor meghallotta, hogy mit akarok,
sőt, remegni kezdett, mint egy nyúl, de holnap
reggel nyolckor találkozni fog velünk a Barty
kapusházánál. Mondtam neki, hogyha nem
lesz ott, akkor az earl fogja előkeríteni.
Levettem a sapkámat, és meglegyeztem
magam. – Azt hiszem ideje lenni elindulni a
Wolf’s Lane-re.
Barak felnevetett. – Mintha kimelegedtél
volna.
– Mert ki is melegedtem. Mialatt te a seggedet
pihentetted a padomon, én dolgoztam – álltam
fel kimerülten. – Gyerünk, intézzük el.
Körbementünk az istállóhoz. Chancery többet
dolgozott ma, mint amihez hozzászokott, és
most boldogtalan volt, hogy megint kivezettem
a napra. Megöregedett, eljött az idő, hogy
nyugalomba vonuljon. Felpattantam, talárom

266
majdnem beakadt a nyeregbe. Magamon
tartottam, mert egy bizonyos méltóságot
kölcsönzött nekem, ami hasznos lehet, ha
Gristwood asszonnyal tárgyalok, de ebben az
időjárásban nehéz teher volt.
Miközben kilovagoltunk, végigvettem, hogy
mit kellene mondanom. Rá kell jönnöm, hogy
tud-e bármit a görögtüzet kivető szerkezetről.
Biztos voltam abban, hogy előző nap
elhallgatott előlem valamit.
Barak félbeszakította a gondolataimat. –
Nektek ügyvédeknek- kezdte – mi a
hivatásotok titka?
– Hogy érted ezt? – kérdeztem vissza fáradtan,
mert gúnyolódást éreztem.
– Minden szakmának megvan a maga
misztériuma, a titkok, amiket a tanítványok
megtanulnak. Az asztalos tudja, hogyan
készítsen el olyan asztalt, ami nem fog
összerogyni, az asztrológus azt, hogyan találja
ki egy ember sorsát, de milyen titkaik vannak
az ügyvédeknek? Nekem mindig úgy tűnt,
hogy csak annak a mesterei, hogyan forgassák
ki a szavakat egy pennyért. – Arcátlanul
mosolygott rám.

267
– Megpróbálhatnál megoldani néhány jogi
feladatot azok közül, amiket a diákoknak kell
az Innekben. Azután nem jártatnád a szádat.
Anglia jogrendszere részletes szabályokat
foglal magában, nemzedékeken keresztül
fejlődött, hogy az emberek a vitáikat
szabályozott módon rendezzék.
– Sokkal inkább a szavak áthatolhatatlan
sűrűjének tűnik, ami távol tartja az embereket
az igazságtól. A gazdám szerint a tulajdonjog
istentelen zűrzavar. – Gyors pillantást vetett
rám, és azon tűnődtem, vajon azt figyeli-e,
hogy ellent merek-e mondani Cromwellnek.
– Van bármilyen tapasztalatod a jog területén,
Barak?
Barak megint előre nézett. – Ó, igen, az anyám
egy solicitorhoz ment hozzá, miután apám
meghalt. Finomkodó szóbűvölőnek bizonyult,
bár semmilyen végzettsége nem volt, csakúgy,
mint Gristwood barátunknak. Abból csinált
pénzt, hogy perekbe hajszolta az embereket,
amelyek megoldásához semmilyen ismerettel
nem rendelkezett.
Felmordultam. – A jog gyakorlói nem
tökéletesek. Az Innék próbálják ellenőrizni a

268
végzettség nélküli solicitorokat. És néhányunk
tiszteletre méltóan próbálja elérni, hogy
mindenkit megillessenek a saját jogai. –
Tudtam, amikor megszólaltam, hogy szavaim
üresen fognak csengeni, de a gúnyos mosoly,
ami Barak egyetlen válasza volt, így is
felbosszantott.
Amint magunk mögött hagytuk Cheapside-ot,
meg kellett állnunk a Great Crossnál, hogy
elengedjünk egy vágóhídra hajtott birkanyájat.
A vízvezeték kútjánál vízhordók hosszú sora
várakozott a kosaraikkal. A kútból csak
csörgedezett a víz.
– Ha a Londontól északra lévő források
kiszáradnak – jegyeztem meg –, a City bajba
kerül.
– Ahogy mondod – értett egyet Barak. –
Nyaranta az Old Barge-ban rendszerint vizes
vödröket tartunk a kezünk ügyében arra az
esetre, ha tűz ütne ki. De most nincs elég víz.
Körbejárattam a tekintetem az épületeken.
Annak ellenére, hogy a szabályok szerint
kőből kellene építeni őket, hogy megelőzzék a
tűz terjedését, sokat fából húztak fel. A City
nyirkos hely volt télen – néha a doh és a

269
penész szaga egy nyomorúságos lakásban elég
volt ahhoz, hogy öklendezzen tőle az ember –,
de a nyár volt a veszélyes időszak, amikor az
emberek majdnem olyan sokszor rettegtek a
felharsanó „tűz van” figyelmeztető kiáltástól,
mint az évszak másik rémétől, a pestistől.
Összerándultam egy fülsértően éles sikítás
hangjára. Egy tízévesnél nem idősebb,
mocskos rongyokba öltözött kolduslányt
dobtak ki éppen egy pékségből. Az emberek
megálltak, hogy nézzék, ahogy megfordult, és
apró ökleivel dörömbölni kezdett a bolt
ajtaján.
– Elvettétek a kisöcsémet! Beletettétek a
süteménybe!
Az arra járók felnevettek. A lány szipogva
lecsúszott a földre az ajtó mellett, és a sarkaira
kuporodva zokogott. Valaki egy pennyt tett a
lábához, mielőtt továbbsietett.
– Az isten nevére, mi ez az egész? –
kérdeztem.
Barak grimaszt vágott. – Megzavarodott. Az
öccsével együtt koldult a Walbrook Road és a
Stocks Markét környékén. Valószínűleg
kirúgták őket egy monostor szegényházából. A

270
testvére pár hete eltűnt, és ő most összevissza
rohangál, azt sikoltozva, hogy megölték. Nem
ez az egyetlen boltos, akit megvádolt.
Nevetség tárgyává vált. – Elfintorodott. –
Szegény teremtés.
Megráztam a fejem. – Minden évben egyre
több a koldus.
– Sokan azzá válhatunk, ha nem vigyázunk –
mondta. – Gyerünk, Sukey.
Ránéztem a lánykára, aki még mindig az
ajtónál kuporgott, pálcika karjait vékony teste
köré fonta.
– Jössz? – kérdezte Barak.
Követtem a Friday Streeten, majd le a Wolf’s
Lane-en. Még ezen a forró nyári napon is
baljós kinézete volt a szűk utcának, a kinyúló
legfelső emeletek miatt alig jutott ide napsütés.
Sok ház olyan éles szögben dőlt meg, hogy
szinte bármelyik percben összeroskadni
látszott. Az alkimista cégér alatt az ajtón durva
javítás nyomai látszottak, deszkákkal és
szögekkel. Leszálltunk, és Barak bekopogott.
Leráztam a taláromról a vastag barna
porréteget.

271
– Lássuk, mit tud mondani ezúttal a fonnyadt
öreg varjú – dörmögte Barak.
– Jézusra, csak most vesztette el a férjét.
– Ő csak a javakkal törődik. Csak annyit akar,
hogy az ő neve kerüljön ennek a helynek a
tulajdonlevelére.
Az ajtót Cromwell egyik embere nyitotta ki.
Fejet hajtott. – Jó napot, Barak úr.
– Jó napot, Smith. Minden rendben?
– Igen, uram. Már elvitettük a testeket.
Kíváncsi voltam, hogy hová. Volt az earlnek
egy helye, ahová a kellemetlenné vált testeket
teszik?
Feltűnt a szolgálólány, Susan; most
összeszedettnek látszott.
– Jó napot, Susan – üdvözölte Barak, és
rákacsintott, amitől a lány elpirult. – Hogy van
az úrnőd?
– Jobban, uram.
– Megint beszélnénk vele – mondtam.
Meghajolt és bevezetett minket.
Megérintettem a régi faliszőnyeget az
előszobában. Nehéz és poros szagú volt. – Hol
szerezte ezt a gazdád? – kérdeztem kíváncsian.
– Nagyon szép munka. Nagyon régi.

272
Susan undorral nézett a falra. – A St. Helen
apácazárda rendfőnökének házából való, uram.
A vagyonügyisek nem akarták, mert olyan
fakó volt, hogy értéktelennek tartották. Nagy
csúf dolog, csapkod a huzatban, és mindig
megijeszt.
Susan bevezetett minket a fogadószobába,
ahonnan más szögből nyílt kilátás a furcsán
megfeketedett udvarra, majd elment, hogy
előkerítse az úrnőjét. A szoba ugyan nagy volt,
pompás tölgygerendákkal, de a bútorzat olcsó,
és csak néhány szegényes ezüst látszott a
pohárszékben. Eltöprengtem, vajon
Gristwoodék nem költekeztek-e túl a
lehetőségeiken, amikor megvásárolták ezt a
házat. Michael nem kereshetett sokat a
Vagyonügyi Bíróság hivatalnokaként, és úgy
sejtettem, hogy egy alkimista jövedelme is
bizonytalan lehet.
Belépett Gristwood asszony. Ugyanazt az
olcsó ruhát viselte, mint tegnap, és arca merev
volt a feszültségtől. Hanyagul biccentett
felénk.
– Attól tartok, hogy még lenne néhány
kérdésünk hozzád, asszonyom – kezdtem

273
finoman. – Hallottam, hogy meglátogattad
Marchamount serjeantot.
Indulatos pillantást vetett rám. – Most nekem
kell a saját jövőmre ügyelnem. Nincs senki
más. Csak annyit mondtam neki, hogy Michael
halott. Ahogy az is – tette hozzá keserűen.
– Semmi baj, de csak annyi embernek szabad
elmondanod, mi történt itt, amennyinek
feltétlenül muszáj. Egyelőre.
Felsóhajtott. – Így lesz.
– És most feltennék még néhány kérdést a
tegnapi eseményekről. Kérlek, ülj le.
Vonakodva helyet foglalt. – A férjed és a
sógorod ugyanúgy viselkedett, mint máskor,
amikor Susannal elmentetek vásárolni?
Kimerülten nézett rám. – Igen. Azelőtt
mentünk el, hogy a piacok kinyitottak, és délre
értünk vissza. Michael nem ment be a
hivatalba tegnap, ehelyett a bátyjának segített
az emeleten az egyik undorító szagú
kísérletével. Amikor visszaértünk, láttuk, hogy
a bejárati ajtót betörték és azután észrevettük
azokat… azokat a vörös lábnyomokat. Susan
nem akart bejönni, de én rávettem. –
Tétovázott. – Valahogy tudtam, hogy senki

274
sem él már idebent. – Feszes vonásai egy
kicsit kiengedtek. – Felmentünk, és
megtaláltuk őket.
Bólintottam. – Susan az egyetlen szolgád?
– Mindössze őt engedhettük meg magunknak,
bár ostoba, esetlen egy lány.
– És egyik szomszéd sem látott vagy hallott
semmit?
– A szomszédasszony azt mondta az
emberednek, hogy ő hallott nagy csattanásokat
és csörömpölést, de ebben semmi szokatlan
nem volt, amikor Sepultus dolgozott.
– Szeretnék újra körülnézni a műhelyben.
Képesnek érzed magad, hogy velünk gyere? –
Eszembe jutott a tegnapi rémülete, amikor ez
szóba került, de most csak fásultan vállat vont.
– Ha kívánod. Már elvitték őket. Miután
körülnéztetek, kitakaríttathatom? Ha
magamról kell gondoskodnom, akkor ki kell
adnom a szobát.
– Persze.
Felvezetett minket a csigalépcsőn, miközben
még mindig panaszkodott, hogy ki kell adni a
szobát, és nincs most semmi bevétele. Barak

275
mögötte ment, és a száját némán mozgatva
utánozta a nőt. Szigorúan ránéztem.
A lépcső tetején az asszony elhallgatott. Az
ajtó még mindig a zsanérokról félig leszakítva
lógott. A folyosóról nyíló többi ajtóra néztem.
– Azok milyen szobák? – kérdeztem.
– A mi hálószobánk, a sógoromé, a harmadik
pedig, ahol Samuel a szemetét tartotta.
– Samuel?
A nő elfintorodott. – Sepultus. Samuel volt az
igazi neve, a keresztény neve. Sepultus –
mondta ki újra, gúnyos hangsúllyal.
Ahhoz az ajtóhoz mentem, amit mutatott, és
kinyitottam. Kíváncsi voltam, hogy ott
találjuk-e a görögtűzhöz szükséges
szerkezetet, de nem volt semmi más, csak
törött székek, üvegek, megrepedt lombikok
teljes összevisszaságban, valamint a sarokban
egy folyadékkal teli ecetesüveg, amelyből egy
nagy varangyos béka teteme meredt ránk.
Barak benézett a vállam felett. Felemeltem egy
óriási, görbe szarvat, ami egy ruhán hevert.
Kis darabok voltak levágva róla.
– Mi a mennykő ez?

276
Gristwood asszony megint felhorkant. – Egy
unikornis szarva, legalábbis Samuel ezt
mondta. Néha kihozta, hogy lenyűgözze az
embereket, porrá tört egy keveset az ételeibe.
Arra fogok kényszerülni, hogy ezt főzzem meg
levesnek, ha nem tudom kiadni valamelyik
szobát.
Becsuktam az ajtót és körbenéztem a csupasz
padlós előtérben, felmértem a kiszáradt régi
gyékényeket a sarokban, és a hatalmas
repedést a falon. Gristwood asszony követte a
tekintetemet.
– Igen, a ház omladozik. Az egész utca a
Temze iszapjára épült, ami ebben a forró
hőségben kiszárad. Állandóak a reccsenések,
amik halálra rémisztenek. Talán az egész hely
a fejemre fog omlani, és ez véget vet majd
minden gondomnak.
Barak felhúzta a szemöldökét, ahogy a
mennyezetre nézett. Köhintettem. –
Megnézhetnénk a műhelyt?
A testek ugyan eltűntek, de a padlót még
mindig vér borította, halvány szaga elvegyült a
kénes bűzzel. Gristwood asszony ránézett a
falon éktelenkedő vörös pöttyökre és elsápadt.

277
– Le akarok ülni – mondta.
Bűntudatot éreztem, hogy ide hoztam őt;
felemeltem egy széket a romok közül, és
segítettem neki leülni. Egy perc múlva
visszatért egy kis szín az arcába, és a szétvert
ládára nézett.
– Michael és Samuel múlt ősszel vették és
cipelték fel ide. Sohasem mondták meg, hogy
mi volt benne.
Az üres polcok felé bólintottam. – Azt tudod,
hogy mit tartottak ott?
– Samuel porait és vegyszereit. Ként, meszet
és még isten tudja mit. A szagok, a zajok,
amiket ezek miatt nekem el kellett viselnem. –
Az asszony a kandalló felé intett a fejével. –
Amikor főzeteket készített, néha attól féltem,
hogy az égig fel fogja robbantani a házat.
Akárki ölte meg őket, elvitte magával Samuel
üvegeit is, Isten tudja miért. Végül ide juttatta
mindaz a mérhetetlen tudás a sógoromat, amit
magáról állított – mondta fásultan. – És
Michaelt vele együtt. – Megbicsaklott a
hangja, aztán nyelt egyet, és arca újra kimért
lett. Eltűnődtem rajta. Valami erős érzelmet

278
nyomott el magában. Fájdalmat? Haragot?
Félelmet?
– Elvittek még valamit?
– Nem, de olyan ritkán jöttem be ide,
amennyire csak lehetett.
– Nem tartottad túl sokra a sógorod
foglalkozását.
– Michaellel boldogok voltunk, amíg Samuel
azt nem javasolta, hogy vegyünk meg együtt
egy nagy házat, amikor lejárt a műhelye bérleti
szerződése. Jól ment neki, amíg meszet
tisztított a puskaporkészítőknek, de amikor
nagyra törőbb dolgokba fogott, tönkrement. A
tudásán túl kapzsi volt, mint minden alkimista.
– Felsóhajtott. – Néhány évvel ezelőtt azt hitte,
hogy talált egy módot, amivel megerősítheti az
óntárgyakat, néhány formulát, amit régi
könyvekből szedett ki, de sohasem boldogult
vele, és a fémművesek céhe beperelte őt. És
Michael mindig könnyen elhitte, hogy a bátyja
egy nap biztosan megcsinálja a szerencséjüket.
Az előző néhány hétben Michael és Samuel az
idejük felét idefent töltötték. Azt mondták
nekem, hogy megfejtettek egy csodálatos

279
titkot. – Megint a véres ajtóra nézett. – A
férfiak kapzsisága.
– Említették valaha a görögtűz szót? –
kérdeztem, miközben az arcát figyeltem. Egy
pillanatig töprengett, mielőtt válaszolt.
– Nekem nem. Higgye el, engem nem érdekelt,
hogy mit csináltak ők idefent. – Idegesen
fészkelődött a székében.
– Említetted a kísérleteket, amelyek néha az
udvaron zajlottak. Volt egy szerkezetük, egy
tartályokból és csövekből álló terjedelmes
dolog? Láttál valaha bármi ilyesmit?
– Nem, uram. Felfigyeltem volna rá. Csak
folyadékokkal és porokkal teli lombikokat
vittek ki az udvarra. Ezt keresték az earl
emberei, miközben feltúrták az egész házat,
igaz? Azt hittem, hogy valami papírokat
kerestek.
– Igen, azokat – mondtam lágyan. A nő szeme
gyanakvóan összeszűkült, amikor a szerkezetet
említettem. – De volt egy nagy fémszerkezet
is. Biztos, hogy semmit sem tudsz erről?
– Semmit, uram, esküszöm. – Hazudott,
biztosan éreztem. Bólintottam, és a
kandallóhoz léptem. A lezárt üveg ugyanott

280
állt, ahol hagytam, de meglepetésemre a
padlón lévő sűrű folyadék mintha elpárolgott
volna. Nem maradt ott semmi, csak egy
nagyon halvány folt a földön. Megérintettem, a
padló szinte száraz volt. Pillanatnyi habozás
után felvettem a kis üveget, ami még félig volt
az anyaggal.
– Van valami elképzelésed arról, hogy mi lehet
ez a folyadék, asszonyom?
– Nincs. – A hangja megemelkedett. –
Görögtűz, képletek, könyvek, én nem tudom,
hogy ezek mit jelentenek! Isten nevére, nem is
érdekel? – A hangja kiáltássá erősödött, és
eltakarta az arcát a kezével. A palackot
óvatosan a zsebkendőmbe bugyoláltam, majd a
zsebembe csúsztattam, elnyomva a rám törő
félelmet, hogy talán a görögtűz van benne, ami
lángra lobbanhat.
Gristwood asszony megtörölte az arcát, és a
padlóra meredt. Amikor ismét megszólalt,
hidegen suttogott. – Ha meg akarjátok találni
azt, aki beszélhet a férjemet megölő
gyilkosokról, akkor hozzá kell mennetek.
– Kihez?

281
– A kurvájához. – Barakkal meglepődve
néztünk össze, miközben az asszony folytatta,
jeges hangon. – A serfőzde tulajdonosnője
mondta nekem márciusban, hogy látta
Michaelt Southwarkban, amint bement az
egyik bordélyházba. Még élvezte is, hogy
elmesélte nekem. – Keserűen rám nézett. –
Rákérdeztem Michaelnél, és ő elismerte ezt.
Azt ígérte, hogy nem fog odamenni többé, de
nem hittem neki. Néha részegen jött haza, és
úgy bűzlött, mint egy kupleráj, szemei
kielégített vágytól dülledtek.
Barak hangosan felröhögött a szavaira.
Gristwood asszony felé pördült. –Hallgass! Te
gazember, egy nő szégyenén nevetsz!
– Hagyjál magunkra – szóltam oda kurtán
Baraknak. Egy pillanatig azt hittem, hogy
vitatkozni fog, de vállat vont és kiment. Az
asszony indulatos tekintettel rám nézett. –
Michael megszédült attól a hitvány ringyótól.
Dühöngtem és kiabáltam vele, de ettől ő még
eljárt hozzá. – Keményen az ajkába harapott. –
Mindig képes voltam kezelni azelőtt, megóvni
attól, nehogy túlzottan belekeveredjen őrült
mesterkedésekbe, de aztán jött Samuel, és

282
közte, meg a kurva között elvesztettem őt. –
Megint ránézett a borzasztó vérpermetre, majd
ádáz tekintettel rám meredt. – Egyszer
megkérdeztem tőle, hogy a vágya-e minden,
ami érdekli, és ő azt válaszolta, hogy a ringyó
kedves hozzá, és tud vele beszélgetni. Nos,
beszéljen vele, uram. Bathsheba Green a
Püspöksüveg bordélyban, a Bank Enden.
– Értem.
– Odaát Southwarkban, a City hatalmán kívül
azt csinálnak, amit akarnak, de a folyónak
ezen az oldalán bélyeget sütnének az arcukra,
és én magam is szívesen megtenném.
Kegyetlen szavai ellenére sajnálatot éreztem
Jane Gristwood iránt, aki magányossá vált, és
semmi mása nem maradt, csak egy nagy,
düledező ház. Kíváncsi voltam, hogyan érzett
a férje iránt. Biztos voltam benne, hogy többet
a kimutatott megvetésnél és keserűségnél. A
kurvának persze képes lenne annyit ártani,
amennyit csak tudna.
Belenéztem a szemébe, és megint az volt az
érzésem, hogy valamit eltitkol. Vissza fogok
jönni, miután megtaláltam ezt a Bathsheba
Greent.

283
– Köszönöm, Gristwood asszony – mondtam.
Meghajoltam felé.
– Ez minden? – megkönnyebbültnek látszott.
– Egyelőre igen.
– Beszélj vele – ismételte meg hevesen. –
Beszélj vele.

Miközben lementem a lépcsőn, hangokat

hallottam a ház hátsó részéből; egy férfi
mormogását, majd hirtelen egy nő kuncogását.
– Barak! – kiáltottam élesen. Ő azonnal
felbukkant, egy narancsot evett.
– Susantól kaptam – mondta, majd bedugta a
félig megevett gyümölcsöt a gatyapőcébe. –
Frissen hozták hajóval.
– Mennünk kell – mondtam kurtán, és kifelé
indultam. A délutáni napfény ragyogása
elvakított a félhomályos ház után.
– Mit mondott Madame Savanyúpofa? –
kérdezte Barak, miközben eloldottuk a
lovakat.
– Többet, mint amikor sértegetted őt.
Elmondta, hogy Michael egy kurvához járkált.

284
Bathsheba Greenhez, a Püspöksüvegbe,
Southwarkban.
– Ismerem a Püspöksüveget. Nem túl finom
hely. Azt gondoltam volna, hogy egy
vagyonügyis hivatalnok jobb luvnyát is
megengedhet magának. –Lóra szálltunk, majd
úgy igazítottam el a sapkámat, hogy némi
árnyékot vessen a nyakamra.
– Én közben kikérdeztem Susant a családról –
folytatta Barak, ahogy távolabb kerültünk. –
Gristwood asszony próbálta a kezében tartani
az irányítást, de a férje és annak bátyja
nyilvánvalóan keveset törődött ezzel. Egy
húron pendültek. Mindkettőt a gyors
gazdagodás izgatta.
– Tudott a lány Michael hetyegéséről
Southwarkban?
– Igen. Mondta, hogy az asszonya ettől vált
keserűvé. De ezt láthattad is a fonnyadt öreg
varjún.
– Elvesztette a férjét, és a világon semmije
sincs, a romos házát kivéve.
Barak felmordult. – Gristwood úgy tűnik, a
pénzéért vette el a nőt, amikor az már közel
járt a harminchoz. Volt némi botrány a

285
családjában, de Susan nem tudta, hogy mi is
volt ez.
Felé fordulva ránéztem. – Miért utálod ennyire
az özvegyet?
Barak válaszul felnevetett, olyan keserűn,
amilyen Jane Gristwood hangneme volt. – Az
anyámra emlékeztet, ha mindenáron tudni
akarod. Azzal, hogy a házról faggatott téged,
abban a pillanatban, amikor megérkeztünk,
miközben a férje a saját vérében feküdt az
emeleten. Az anyám volt ilyen, aki kevesebb
mint egy hónappal apám halála után
hozzáment az albérlőnkhöz. Akkor hagytam
ott a házat.
– Egy szegény özvegynek muszáj foglalkoznia
a jövőjével.
– És ezt remekül is teszik. – Lovával kicsit
előrébb rúgtatott, véget vetve a párbeszédnek,
így némán lovagoltunk tovább. Egyfolytában
törölgettem a szemembe csöpögő izzadtságot.
Nem voltam ahhoz szokva, hogy keresztül-
kasul lovagoljak Londonon. A hőség szinte
meggyújtotta a szemetet az utcákon, irtózatos
bűzt szabadítva el. A zekém alatt a hónaljam
izzadtságban úszott, a nadrágom pedig mintha

286
hozzáragadt volna Chancery nyergéhez. Őt is
megviselte ez az egész, nehezen tudta tartani a
lépést Barak kancájával. Elhatároztam, hogy a
jövőben, ha csak tudunk, a folyón utazunk.
Barak és lova persze könnyen bírta –
mindketten egy évtizeddel fiatalabbak voltak,
mint Chancery és én.

Mire visszaértünk a Chancery Lane-re, a nap

már lejjebb járt. Joant megkértem, hogy
kerítsen nekünk valami ételt. A
fogadószobámban hálásan rogytam a
karosszékembe; Barak összeszedett néhány
párnát, és nem túl elegánsan elnyúlt a padlón.
– Nos, hova is jutottunk? – kérdezte. – Ez a
nap majdnem véget ért, már csak tíz van hátra.
– Több új nyomra bukkantunk, mint válaszra.
De nem vártam mást egy ilyen bonyolult
nyomozás kezdetétől. Meg kell látogatnunk azt
a kurvát. És továbbra is úgy vélem, hogy az
özvegy eltitkol valamit. Az a Smith nevű
ember vele marad?

287
– Ellenkező utasításig igen. – Elővette a
megmaradt narancsot, és hangosan szürcsölve
enni kezdte. – Mondtam, hogy csúf, öreg
varjú.
– Valamit a szerkezet ügyében is kezdeni
kellene. Nem hiszem, hogy a házban tartották.
– Akkor hol?
– Nem tudom. Talán egy raktárban? De a
papírjaik nem tettek említést semmilyen más
ingatlanról.
– Megnézted?
– Igen.
Elővettem a zsebemből az üveget, és óvatosan
átnyújtottam Baraknak. – Ebből az anyagból
kifolyt egy tócsányi a padlóra. Majdnem
színtelen, nincs szaga, de ha megkóstolod,
megrúg, mint egy öszvér.
Kinyitotta a palackot, megszagolta a tartalmát,
és egy keveset az ujjára öntött. A nyelvéhez
érintette, majd ugyanolyan fintort vágott, mint
én. – Jézusom, igazad van – mondta. – De ez
nem a görögtűz. Már mondtam, hogy annak
félelmetes bűze volt.
Visszavettem, és lezártam az üveget, óvatosan
megráztam, majd figyeltem hogyan kavarog

288
benne a színtelen folyadék. – El akarom vinni
Guyhoz.
– Csak vigyázz, hogy mit mondasz neki.
– Jézus sebeire, hányszor kell elismételnem,
hogy óvatos leszek?
– Veled megyek.
– Ahogy akarod.
– És mit szedtél ki a két ügyvédből?
– Marchamount és Bealknap is ragaszkodik
ahhoz, hogy csak közvetítők voltak.
Bealknapben nem vagyok biztos. Valamilyen
módon kapcsolatban áll Richard Richcsel, de
nem tudom, hogy ez összefüggésben van-e a
görög-tűzzel. Véletlenül külföldi
kereskedőkkel is üzletel, állítólag a vámszedő
hivatallal folytatott tárgyalásaiknál képviseli
őket. Láttam pár iratot az íróasztalán. Lord
Cromwell hozzáfér a kereskedelmi
nyilvántartásokhoz. Valaki utánajárhatna a
hivatalából ezeknek? Nekem nincs rá időm.
Barak bólintott. – Küldök üzenetet. Próbáltam
visszaemlékezni, hol láttam korábban ennek a
seggfej Bealknapnek az arcát, de még nem
jutott eszembe. Régen történt, abban biztos
vagyok.

289
Kopogás hallatszott, és Joan lépett be egy
tálcával. Ruháink poros állapota miatt kezdett
morogni, és megkértem, hogy készítsen ki
tisztákat az emeleten. Arcom megrándult a
hátamba nyilalló fájdalomtól, ahogy
előrehajoltam egy kis sört tölteni.
– Nem lenne szabad túlterhelned magad, uram
– aggódott Joan.
– Rendbe jövök, ha egy kicsit pihenek majd.
Miután kiment, mindketten örömmel ittunk a
sörből.
– Norfolk hercege magabiztos hangulatban
volt ma – mondtam. – A reformereket
gúnyolta az ebéden. Egy barátom visszaszólt
neki, és most bajban van.
– Azt hittem, az összes ügyvéd reformer.
– Nem mind. És arra fordulnak, amerre a szél
fúj, ha Cromwell bukik, akárcsak bárki más
Londonban. Félelemből és az előrelépés
reménye miatt.
– Olyan kevés időnk van – mondta Barak. –
Biztos vagy benne, hogy holnap el kell
mennünk a Bartyba azzal a könyvtárossal?
Egyetértek, hogy beszélni kell vele, de
találkozhatnátok a kápolnájában is.

290
– Nem. Meg kell vizsgálnom ennek az egész
ügynek a gyökereit, vissza kell menni oda,
ahol elkezdődött. Holnap elmegyünk a
Bartyba, aztán Guyhoz, majd a bordélyházba
Southwarkban, hogy megtudjuk, a lánynak
van-e mondandója számunkra. És holnap lesz
a beszélgetésem a Wentworth családdal is –
sóhajtottam.
– Tíz nap – megrázta a fejét.
– Barak – szóltam. – Talán melankolikus
ember vagyok, benned viszont túlbuzog az
életerő. Túlságosan siettetnéd a dolgokat, ha
rád lennének bízva.
– A végére kell járnunk. És ne feledd, miként
követtek tegnap – tette hozzá borúsan. – Talán
veszélyben vagyunk.
– Annak nagyon is tudatában vagyok – álltam
fel. – És most folytatom azoknak a régi
papíroknak a tanulmányozását.
Otthagytam és felmentem a hálószobámba,
azon tűnődve, mennyire féltem, amikor
korábban egyedül gyalogoltam az Innbe. Be
kellett ismernem, hogy nagyobb biztonságban
éreztem magam Barakkal, az utca világának

291
ismerőjével. Azt kívántam, bárcsak ne lenne rá
szükség.

292
Tizennegyedik fejezet

Másnap reggel, május harmincegyedikén, még

forróbb napra ébredtünk, mint korábban. Ismét
korán lovagoltunk el; a St. Bartholomew-ba
vezető út északnak vezetett, ezért nem
mehettünk a folyón. A nap még alacsonyan
állt, élénk rózsaszínűre festve a horizonton
sorakozó felhők szegélyét. Barak ismét
kimaradt éjszakára, már aludtam, mire
visszatért. Reggelinél komor hangulatban ült,
talán másnapos volt, vagy kirúgta egy lány, és
ez csorbát ejtett a hiúságán. Az alkimista
könyvek közül becsomagoltam néhányat egy
ütött-kopott öreg bőrtáskába, amit még
apámtól kaptam, amikor először jöttem
Londonba. Guyt akartam megkérni, hogy
később nézze át ezeket.
A City kezdett életre kelni a vasárnapi pihenő
után; mindenhol ablaktáblák csapódtak, a
boltosok a polcokra rakodtak, ahogy
felkészültek a következő hétre, és átkozódva
hajtották el a koldusokat a küszöbükről. Az
otthontalanok az utcán tébláboltak, arcuk
kivörösödött és kipattogzott attól, hogy

293
állandóan a napon voltak. Az egyik, egy
kislány, majdnem nekiment Chancerynek.
– Óvatosan – szóltam neki.
– Te óvatoskodj, szemét púpos gazember! –
Dühös szemek villogtak rám a koszos kis
arcból, és felismertem benne a lányt, aki előző
nap a pékségnél felfordulást okozott.
Figyeltem, amint az egyik lábát húzva
elbicegett. – Szerencsétlen teremtés –
mondtam. – Kíváncsi lennék, amikor az
emberek azt mondják, hogy a koldusok a
dolgozó emberek vérét szívják, gondolnak-e az
ilyen kis nyomorultakra?
– Aha – dünnyögte Barak, majd másra terelte a
szót. – Sikerült valamit kibogarásznod éjjel
azokból a régi papírokból?
– A kéziratok sokat írnak a görög háborúkról.
Nem kevés trükköt vetettek be. Egyszer, hogy
ellenségeit megtévessze a katonái létszámáról,
Nagy Sándor fáklyákat kötöztetett egy
birkanyáj farkára. A perzsák, amikor éjszaka a
táborukat figyelték, azt hitték, sokkal több
embere van, mint valójában.

294
– Volt vér a pucájában – morogta Barak. – A
birkák elrohanhattak volna. Mindenesetre mi
köze ennek a mi dolgunkhoz?
– A történet megragadt a fejemben abból az
okból, hogy utalnak valamiféle folyadékra,
amit Róma parthus háborúiban használtak.
Van néhány könyv a római háborúkról a
Lincoln's Innben, majd megpróbálom
megkeresni őket.
– Csak ha nem vesz igénybe túl sok időt.
– Írtál Lord Cromwellnek Bealknapről és a
vámszedőkről?
– Igen. És múlt éjszaka megpróbáltam többet
megtudni arról a férfiról, aki követett minket.
Semmi eredmény.
– Nem láttuk többször. Talán feladta.
– Talán, de azért nyitva tartom a szemem.
Egy sikátorban elhaladtunk egy döglött
masztiff mellett, felfúvódott teste istentelenül
bűzlött. Vajon miért sereglenek az emberek a
Citybe, hogy patkánymód kaparásszák össze a
megélhetésüket, gyakran utcai koldusként
végezve? Feltételeztem, hogy az ok a pénz
csábítása; a megélhetés biztosítása és a

295
gazdaggá válás álmának reménye vonzza ide
őket.
A St. Sepulchre azon utcák egyike volt,
amelyek Smithfield tágas, nyitott terére
vezettek. Elég csendes volt ezen a reggelen,
mert nem vásárnap volt, amikor a
marhakereskedők egész csordákat hajtottak a
piacra. Az egyik oldalán magas fal mögött
emelkedett a St. Bartholomew ispotály néma
és üres épülete, egy vagyonügyis őr vigyázta
kapuját. Amióta a monostort előző évben
felszámolták, a betegeknek magukról kellett
gondoskodniuk; a gazdagok adományaiból
létrehozandó új kórházról szóló szóbeszéd
egyelőre hamisnak bizonyult.
Maga a monostor az ispotálytól jobbra feküdt,
magas épületei meghatározták a teret, bár
némelyiket már lebontották. Itt is őr állt a
kapusház előtt. Munkásokat láttam, akik
ládákat hordtak ki, és feltornyozták őket a fal
mellett, ahol egy csapat kékköpenyes inas
sürgött körülöttük.
– Nem látom Kytchynt – mondta Barak. –
Meg kell kérdeznünk az őrt.

296
Átlovagoltunk a téren, az út satnya fűcsomók
között vezetett. Egy nagy foknyi területen nem
nőtt fű, és a föld megfeketedett salakkal
keveredett; itt égették meg az eretnekeket.
Eszembe jutott, amint egyszer Lord Cromwell
azt mondta nekem, hogy mennyire szeretne
egy pápistát a saját szentképeit tűzifaként
használva megégettetni, és két évvel ezelőtt
meg is tette: egy szent faszobra táplálta azt a
máglyát, amelyen Forest atyát megégették. Az
atyát láncokkal a tűz fölé függesztették, hogy
meghosszabbítsák kínszenvedését a tízezer
néző előtt. Forest elutasította a király egyház
feletti felsőbbségét, ezért a törvény szerint
felségárulóként kellett volna kivégezni, nem
elégetni, de Cromwell megengedhette
magának, hogy ne foglalkozzon ilyen apró
részletekkel. Én nem voltam jelen az
eseménynél, de amint undorodva elfordítottam
a tekintetemet a foltról, nem tudtam
elhessegetni ennek a szörnyű halálnemnek a
korábban látott képeit; a lángok
összezsugorítják a bőrt, a mögötte megbúvó
vér sercegve csöppen a tűzbe. Megráztam a
fejem, hogy kitisztítsam belőle ezeket a

297
gondolatokat, mialatt Chanceryt megállítottam
a kapusház előtt, és leszálltam róla.
A ládák régi és megbarnult csontokkal voltak
tele. Egy csoport fiatal inas turkált bennük,
halotti leplek foszló maradványait dobálták a
járdára, koponyákat vettek elő, és óvatosan
kapargatták róluk a rájuk tapadt zöldes mohát.
Az őr, egy kövér, nagydarab fickó közönyösen
nézte őket. A lovakat ki kikötöttük, Barak az
őrhöz lépett, és a tanoncok felé intett fejével.
– Jézus nevére, mit csinálnak ezek?
– Lekapargatják a mohát. Sir Richard
kipakoltatja a szerzetesek temetőjét – a
nagydarab férfi vállat vont. – A patikusok azt
mondják, hogy a halottak koponyájára tapadó
moha jót tesz a májnak, és elküldték ide az
inasaikat. – Zsebébe nyúlt, és egy kis arany,
félhold alakú függőt vett elő. – Fura dolgokat
temettek el velük. Ez a szerzetes a keresztes
lovagokkal tartott. – Kacsintott egyet. – Az én
kis jutalmam, hogy hagyom a fiúkat
gyűjtögetni.
– Dolgunk van itt – mondtam. – Kytchyn úrral
van találkozónk.

298
– Lord Cromwell megbízásából – tette hozzá
Barak.
Az őr bólintott. – A fickó már itt van,
beengedtem a templomba. – Kíváncsiságtól
csillogó szemmel, figyelmesen tanulmányozott
minket.
A kapu felé indultam. Az őr egy pillanatig
habozott, de aztán arrébb lépett, és beengedett
minket.
A kapusház túloldalán nyíló látvány
megtorpanásra késztetett. A hatalmas templom
főhajóját lebontották, helyén csak egy óriási
törmelékkupac maradt, amiből fagerendák
álltak ki. A templom északi része még állt, egy
nagy, deszkából ácsolt falat húztak fel, hogy
megvédjék az elemektől. A szomszédos
kerengő nagy részét is lebontották, a
káptalanházat megfosztották ólomborításától.
El lehetett látni egészen a perjel takaros
házáig, amit Sir Richard Rich vásárolt meg. A
hátsó kertben mosott ruha száradt
kifüggesztve, a suhogó lepedők között három
kislány rohangált; ez a kép furcsán elütött a
körülötte lévő rombolástól. Láttam már
korábban is monostorok lerombolását – ki

299
nem, azokban a napokban? –, de ilyen
mértékűt még soha. Súlyos csend honolt a
romok felett.
Barak felnevetett, és megvakarta a fejét. –
Nem sokat hagytak, mi?
– Hol vannak a munkások? – kérdeztem.
– Ha a vagyonügyiseknek dolgoznak, mindig
későn kezdenek. Tudják, hogy jó a fizetség,
elhúzzák a munkát.
Követtem Barakot a törmeléken keresztül a
védőfalba vágott ajtóhoz. Egész életemben
megvetettem ezeket a nagy, gazdag monostori
templomokat, amiket talán csak egy tucatnyi
szerzetes örömére tartottak fenn, és ha az
alapító célja kórház létrehozása volt, a javak
pazarlása csak még visszataszítóbbnak tűnt.
Mégis, ahogy Barak után beléptem az ajtón,
meg kellett csodálnom a St. Bartholomew
templom megmaradt belsejének pompáját. A
falak százötven lábnyira magasodtak pilléres
boltíveken, gazdag zöld és okker festék
borította őket egészen a színes üveg
ablaksorig. A déli végénél emelkedő, fából
ácsolt fal miatt a megmaradt belső tér
homályos volt, de láttam, hogy a szentek

300
korábbi szentélyeinek falfülkéi már üresen
tátongtak, és az oldalkápolnákat is
megfosztották korábbi képeiktől. A templom
elejénél egy nagy baldachinos síremlék
megmaradt. Előtte egy gyertya égett, az
egyetlen abban az épületben, amit valaha több
ezer világított be. Egy lehajtott fejű alak állt a
síremlék előtt. Odasétáltunk hozzá, lépteink
kopogtak a kőlapokon. Halvány illat csapott
meg; évszázadok füstölőinek illata.
Az alak közeledőinkre megfordult. Magas,
vékony, ötven körüli férfi volt, fehér
reverendában, ideges, hosszúkás arcát kócos
ősz haj keretezte. Bizalmatlan és félelemmel
teli pillantással nézett ránk. Hátradőlt, mintha
az árnyékos falba próbálna beleolvadni.
– Kytchyn úr? – szólítottam meg.
– Igen. Shardlake úr? – Hangja meglepően
magas volt. Olyan idegesen pillantott Barakra,
amitől átfutott rajtam a gondolat, hogy nem
bánt-e durván vele előző nap.
– Sajnálom a gyertyát, uram – mondta
gyorsan. – Én csak… csak egy pillanatnyi
gyengeség volt, uram, amikor megláttam a régi
alapítónk síremlékét. – Gyorsan megfordult, és

301
kioltotta a lángot, szeme megrebbent, amikor a
forró viasz megégette az ujját.
– Nem érdekes – nyugtattam. A sírra néztem,
ahol egy dominikánus szerzetes figyelemre
méltóan élethű alakja feküdt a félhomályban
imára kulcsolt kezekkel.
– Rahere perjel – mormolta Kytchyn. – Az
alapítónk.
– Értem. Ne aggódjál. Azt a helyet szeretném
látni, ahol bizonyos Gristwood úr felfedezett
valamit tavaly.
– Igen, uram – nyelt egyet, még mindig
ijedtnek tűnt. – Gristwood úr azt mondta, hogy
halálbüntetés terhe mellett senkinek se
tegyünk említést arról, amit találtunk, és
esküszöm uram, nem szóltam egy szót sem.
Uram, igaz az, amit ez az ember mondott
nekem? Hogy Gristwood urat meggyilkolták?
– Igen, testvér.
– Nem vagyok testvér – mormolta Kytchyn. –
Már nem vagyok szerzetes. Senki sem az.
– Hát hogyne. Sajnálom… nyelvbotlás volt. –
Körbenéztem a templomban. – A templom
megmaradt részét is lerombolják?

302
– Nem. – Arca kissé felderült. – A helyiek azt
kérték, hogy maradjon meg, mint a saját
templomuk. Szeretik ezt a helyet. Sir Richard
beleegyezett.
És a támogatásuk hasznos lesz Richnek,
amikor a perjel meghal, gondoltam.
Körbenéztem. – Gondolom, minden akkor
kezdődött, amikor a vagyonügyisek múlt
ősszel találtak valamit a templom kriptájában.
Kytchyn bólintott. – Igen. Amikor a rendház
feladta tevékenységét, a vagyonügyisek
készítették a leltárt. A könyvtárban voltam,
amikor Gristwood úr bejött. Megkérdezte,
hogy maradt-e bármi nyilvántartás, ami
segíthetne neki valami furcsasággal
kapcsolatosan, amit odalent a kriptában
találtak.
– A kriptát tárolásra használták?
– Igen, uram. Hatalmas hely, sok dolog több
évszázada ott van. Semmit nem tudtam arról,
hogy mi van odalenn, csak azt, hogy ócska
limlomok, bár húsz évig voltam könyvtáros.
Megesküszöm erre, uram.
– Hiszek neked. Folytasd csak, Kytchyn uram.

303
– Megkérdeztem Gristwood urat, hogy
megmutatná-e nekem, mit találtak. Idehoztak a
templomba. Akkor még állt az egész, a főhajót
nem bontották le. – Szomorúan nézett a fából
ácsolt falra.
– A templom melyik részében volt a kripta?
– Annak a falnak a túloldalán.
Biztatóan rámosolyogtam. – Gyerünk, nézzük
meg. Gyújtsd meg ismét a gyertyádat.
Kytchyn ideges ügyetlenkedéssel
engedelmeskedett, majd egy vasalt ajtóhoz
vezetett. Lassan és megfontoltan lépkedett,
ahogy fiatal szerzeteskorában tanulta. Az ajtó
nyitáskor kissé megcsikordult, a hang
visszhangzott a kongó templombelsőben.
Kőlépcsők során keresztül levezetett minket
egy hosszú, nyirkos, meglehetősen sötét
kriptába, ami az egész templom alatt
végighúzódott. Ahogy előttünk ment, a
gyertyája ócska bútorok és törött szobrok
darabjait világította meg. Egy óriási, gazdagon
díszített, de szúrágta apáti trónus tűnt fel
előttünk, ezután majdnem felkiáltottam, amint
egy arc tűnt elő a homályból. Hátraugrottam,
beleütközve Barakba, aztán elvörösödtem,

304
amint rájöttem, hogy a Szent Szűz letört karú
szobra az. Tekintetemmel elkaptam egy fehér
fogsor villanását; Barak vigyorgott, jót
mulatott ezen.
Kytchyn megállt egy falnál. – Ide hoztak
engem, uram – mondta. – Egy hordó állt itt a
fal mellett. Egy nehéz, régi fahordó.
– Mekkora volt?
– Láthatod a nyomát a porban.
Lejjebb eresztette a gyertyát, és egy széles kört
láttam a kőlapokat fedő porban. Akkora
lehetett, mint egy boroshordó. Meglehetősen
nagy, de nem hatalmas. Bólintottam és
felálltam. Kytchyn közel tartotta a gyertyát a
mellkasához, amitől úgy tűnt, mintha barázdált
arcához nem tartozna test.
– Kinyitották a hordót? – kérdeztem.
– Igen. Az egyik vagyonügyis egy vésővel már
leszedte a fedelét. Megkönnyebbült, amikor
meglátott minket. Gristwood úr azt mondta: –
Nézz bele, könyvtáros testvér – akkor még
testvér voltam –, és mondd meg nekem, hogy
felismered-e mi van benne. Figyelmeztetlek
viszont, hogy nagyon büdös. –Gristwood úr
felnevetett, de én észrevettem, hogy a másik

305
vagyonügyis ember keresztet vetett, mielőtt
felemelte a fedőt.
– És mi volt benne? – kérdeztem.
– Feketeség – válaszolt. – Semmi más, csak
feketeség, áthatolhatatlanabb, mint a kripták
sötétsége. És egy iszonyú szag, amilyet még
sohasem éreztem azelőtt. Szúrós, ami furcsa
édeskés illattal keveredett, mintha valami
élettelen is rohadna még benne. Belemart a
torkomba, és köhögésre késztetett.
– Ezt éreztem én is – jegyezte meg Barak. –
Jól fogalmaztad meg, cimbora.
Kytchyn nyelt egyet. – Felemeltem a gyertyát,
ami nálam volt, és a hordó fölé tartottam. A
benti sötétség visszatükrözte a fényt. Ez olyan
különös volt, hogy majdnem beleejtettem a
gyertyámat.
Barak felröhögött. – Jézus urunkra, még jó,
hogy nem tetted.
– Láttam, hogy valami folyadék volt.
Belemártottam az ujjamat. – Kytchyn
megborzongott. – Szörnyű érzés volt, sűrű és
síkos. Megmondtam nekik, hogy fogalmam
sincs, mi az. Akkor ők rámutattak egy táblára,
amin St. John neve állt, és amiből kiderült,

306
hogy a hordó már száz éve ott volt. Azt
mondtam erre, hogy talán a könyvtárban van
valami feljegyzés erről. Bevallom, uram, ki
akartam jutni innen. – Rémülettel a szemében
nézett körül.
– Megértem – mondtam. – Tehát sötét volt,
fekete. Ez megmagyarázza, miért sötét tűz az
egyik ősi neve.
– Sötét, mint a pokol bugyra. Gristwood úr
egyetértett velem, és miután utasította az
emberét, hogy zárja vissza a hordót, felment
velem a könyvtárba.
– Menjünk mi is oda – kértem. – Gyerünk,
látom te is inkább kint lennél már innen.
– Köszönöm, igen.
Visszamentünk a templomba, aztán kiléptünk
a napfénybe. Amikor Kytchyn a törmelékre
nézett, könnyek gyűltek a szemébe. A letűnt
napokban, amikor egy szerzetest felvettek a
kolostorba, megszűnt a különálló jogi
személyisége, meghalt a világ számára. A
parlament éppen most fogadott el egy
törvényt, ami visszaállította a személyüket
megillető jogi státuszukat. A Lincoln's Innben
tréfálkoztak is rajtuk, hogy Cromwell „adta

307
vissza őket az életnek”. De milyen életnek? –
Menjünk, Kytchyn mester – mondtam
gyengéden –, a könyvtárba.
Keresztülvezetett minket a tető nélküli
káptalanházon, és akkor döbbentem rá, hogy
keresztül kell vágnunk a kerten is. A gyerekek
még ott játszadoztak, egy szolgáló, aki éppen
mosott, kíváncsi pillantást vetett ránk.
Az udvar felénél jártunk, amikor kinyílt egy
ajtó, és egy finom selyeminget viselő, kis
termetű férfi lépett ki rajta. Erősen beszívtam a
levegőt, mert azonnal felismertem Sir Richard
Richet. Egyszer egy, az Innben rendezett
fogadáson bemutattak neki. – Bassza meg –
mormolta Barak maga elé, aztán mélyen
meghajolt, amint Rich közelebb jött. Én is
meghajoltam, ahogy Kytchyn is, akinek a
szeme kitágult a félelemtől.
Rich megállt előttünk. Jóképű, finom
arcvonásaira töprengő kifejezés ült. Szürke
szeme szúrós tekintettel vizslatott minket.
– Shardlake testvér – mondta csodálkozó,
meglepett hangon.
– Emlékszel rám, uram?

308
– Sohasem felejtek el egy púpost. – Mosolya
eszembe juttatta a kegyetlenségéről szóló
hírnevét. Azt mondják, néha ő maga kezelte a
kínpadot azokban az időkben, amikor
eretnekeket vallatott. Meglepetésemre a
kislányok kitárt karral rohantak oda hozzá.
– Apa! Apa! – kiáltották.
– Lányok, most nem érek rá. Mary, vidd be
őket a házba.
A szolgáló maga köré gyűjtötte a gyerekeket,
és Rich figyelő tekintete mellett elvitte őket.
– A madárkáim – mondta ellágyulva. – A
feleségem szerint túlságosan elnéző vagyok
velük. És most tisztázzuk, mit csináltok ti
hárman a kertemben? Ó, az egykori Bernard
testvér, nem igaz? A fehér jobban illik hozzád,
mint a dominikánus fekete.
– Sir… én… sir… – szegény Kytchyn
képtelen volt beszélni.
Megszólaltam, igyekezvén olyan könnyed
hangot megütni, mint amilyen Sir Richardé
volt.
– Kytchyn mester a könyvtárt mutatja meg
nekünk. Lord Cromwell engedélyezte, hogy
megnézzem.

309
Rich félredöntötte a fejét. – Nem maradtak ott
könyvek, testvér. Az embereim mindet
elégették – mosolygott gúnyosan a
szerencsétlen Kytchynre.
– Az épület szerkezete érdekel, milord –
mondtam –, a könyvtár épületére gondoltam.
Sir Richard kuncogni kezdett. –Jobban járnál,
ha olyat néznél meg, amin még van tető. Jézus
sebeire, biztosan jól megy a dolgotok a
Lincoln's Innben. Vagy a vagyonotok Lord
Cromwelltől jön? Megint kegyelt lettél, mi? –
Rich szeme összeszűkült. – Hát, ha az earl
mondja, hogy megnézheted a könyvtárt,
gondolom, megnézheted. Ügyelj a varjakra,
amik a tetőgerendákon fészkelnek, nehogy
leszarjanak. A pápista szartól a madárszarig
jutottunk, ugye, testvér? – mosolygott megint a
fejét lógató Kytchynre. Amikor azonban ismét
felém fordította tekintetét, Rich arcáról eltűnt a
mosoly.
– De ha megint keresztül akarsz sétálni a
kertemen, kérj rá engedélyt, Shardlake. – Majd
minden további szó nélkül követte a gyerekeit
a házba. Kytchyn megfordult, és gyorsan a
falon lévő ajtóhoz vezetett minket.

310
– Tudtam, hogy rossz ötlet idejönni – morogta
Barak. – A gazdám hangsúlyozta, hogy Rich
nem tudhat semmiről.
– Nem is árultunk el neki semmit – mondtam
nyugtalanul.
– Kíváncsi lett Ne nézz vissza, de az a seggfej
az ablakon keresztül figyel minket.
Kytchyn a kapun át egy letaposott pázsittal
borított udvarra vezetett minket, amit három
oldalról tető nélküli épületek vettek körbe.
Előremutatott. – Ott a könyvtár, az ispotály
mellett.
Követtük őt az egyik épületbe, ami egykor
nagy, impozáns könyvtár lehetett. A falakat
két emelet magasságban üres polcok
borították, a padlón pedig törött szekrények és
széttépett kéziratok hevertek. Ez jobban
elszomorított, mint amit a templomban láttam.
Felnéztem oda, ahol még a helyén maradt
néhány tetőgerenda, árnyékcsíkokat vetve a
padlóra. Károgó madárraj szállt fel, majd
miután tettek egy kört, újra letelepedtek. Egy
üveg nélküli ablakon keresztül futó pillantást
vetettem egy házakkal bekerített füves

311
udvarra. A középen lévő szökőkút száraz volt.
Kytchyn szomorúan nézett körbe.
– Tehát – kezdtem csendesen – amikor
idejöttél Gristwood úrral, mit találtatok?
– Azt akarta, hogy nézzek utána a katonára, St.
Johnra való hivatkozásoknak. Bármilyen
feljegyzést, amit az ispotályban elhunytak
hátrahagytak, az irattárba helyezték. Volt
néhány ilyen a St. John név alatt, és Gristwood
úr mindet elvitte. Aztán a következő nap
visszajött, és az egész délutánt itt töltötte,
bármilyen Bizáncra vagy görögtűzre
vonatkozó utalást keresve.
– Honnan tudtad, hogy ezt kereste?
– Engem hívott segítségül. Elvitt még néhány
további iratot és könyvet Sohasem hozta vissza
őket, és nem sokkal később minden polcot
letakarítottak, mindent elégettek. – Megrázta a
fejét. – Néhány könyv páratlanul szép volt,
uram.
– Nos, most már mind odavan.
Hirtelen szárnycsapkodás hallatszott, a varjak
megint felröppentek. Hangosan károgva
fölöttünk köröztek. – Ezeket meg mi riasztotta
meg? – dünnyögött maga elé Barak.

312
– Te segítettél Gristwood úrnak megkeresni a
papírokat. Belenéztél valamelyikbe?
– Nem, uram. Nem akartam tudni, mi van
bennük. – Komolyan nézett rám. Arca
verítékben úszott; forró volt a levegő odabent,
a nap éppen fölöttünk járt. – Én nem vagyok
bátor ember, uram. Mindössze az a vágyam,
hogy békében imádkozhassak.
– Megértelek. Tudod, mi történt a hordóval?
– Gristwood úr elvitte egy szekéren. Nem
tudom hová, nem kérdeztem. – Kytchyn mély
lélegzetet vett, és felemelte a kezét, hogy
széthúzza a miseingének a gallérját. – Bocsáss
meg uram, de olyan meleg… – Miközben
beszélt, oldalra lépett. Valahonnan egy halk
kattanást hallottam.
Kytchyn mozdulata megmentette az életemet.
Hirtelen velőtrázó sikollyal előrebukott, és
elszörnyedve láttam, hogy egy számszeríj
nyílvesszője mered ki a felkarjából, fehér
miseingét pedig vér borítja be. A falhoz
tántorgott, elborzadva meredt a saját karjára.
Barak kirántotta a kardját, és hatalmas
léptekkel az ablak felé iramodott, ahol
ugyanaz a himlőhelyes férfi állt, aki Cromwell

313
házától követett minket. Villogó kék szemét
Barakon tartotta, miközben egy új nyílvesszőt
helyezett a számszeríjára. Barak azonban
majdnem odaért hozzá, és a férfi felhagyott a
mozdulattal, nagy csattanással ledobta a
fegyvert, és elfutott az udvaron keresztül.
Barak a törött üveggel nem törődve átvetette
magát az ablakpárkányon, de addigra a férfi
már a perjelség falánál volt, és kezdett
átmászni rajta. Barak meg akarta ragadni az
egyik kalimpáló lábát, de elkésett; a támadó
eltűnt a fal mögött. Barak is felkapaszkodott,
és a könyökével a falra támaszkodva
végignézett az utcán, mielőtt
visszaereszkedett. Felkapta a kardját,
visszasétált az ablakhoz, és újra bemászott.
Arcát szinte szétvetette az indulat.
Lehajoltam, hogy megnyugtassam Kytchynt,
aki összekuporodott a padlón, karját
markolászta, és zokogott, miközben a vér
ömlött az ujjai közül. – Bárcsak sohasem
láttam volna azokat az iratokat – nyöszörögte.
– Én nem tudok semmit, uram, semmit.
Esküszöm.

314
Barak letérdelt mellé, és meglepő
gyengédséggel elvette Kytchyn kezét a sebről.
– Gyerünk, cimbora, hadd nézzem. –
Megvizsgálta a sebet. – Minden rendben, a
nyílvessző feje kijött a másik oldalon. Egy
sebészre lesz szükség, aki lenyisszantja, ez
minden. Na, most emeld fel a karod. –
Remegve ugyan, de Kytchyn
engedelmeskedett. Barak elővett egy kendőt a
zsebéből és érszorítót csinált belőle, elkötötte a
kart a seb fölött.
– Gyere, barátom, van egy sebész az utca
túloldalán, aki a marhahajcsárok sérüléseit
szokta ellátni. Odaviszlek. Tartsd felemelve a
karod. – Lábra állította a reszkető Kytchynt.
– Ki próbált megölni engem? – vinnyogott a
volt szerzetes. – Én nem tudok semmit, uram,
semmit.
– Azt hiszem, ezt a nyilat nekem szánták –
mondtam lassan. – Ha Kytchyn nem mozdul
meg abban a pillanatban, akkor engem talált
volna el.
Barak komoly arcán tréfálkozó modorának
nyoma sem volt. – Bizony, igazad van. Az Úr

315
rohasztaná meg, honnan tudta, hogy itt
leszünk?
– Talán követtek minket a háztól.
– Van itt valaki, aki el tudja mondani nekünk –
mondta fenyegetően. – Elviszem Kytchynt a
sebészhez, aztán elbeszélgetek az illetővel egy
kicsit. A ragyás képű nem fog visszajönni, de
azért maradj távol az ablaktól, biztos, ami
biztos. Nem leszek távol sokáig.
Túlságosan döbbent voltam ahhoz, hogy
bármit csináljak, így engedelmesen
bólintottam. A falnak dőltem, amíg Barak
kitámogatta a nyöszörgő Kytchynt. A szívem
úgy vert, mintha ki akarna ugrani a torkomból,
és az egész testem lehűlt az izzadtságtól. A
hely hirtelen halálosan csendesnek tűnt. Túl
messze volt Sir Richard házától ahhoz, hogy
meghalljanak bármit is. Önkéntelenül
felnyögtem. Cromwell másodszor sodorta
veszélybe az életemet. Ránéztem az íjra, ami
ugyanott hevert a padlón, ahová a férfi
ledobta; vaskos és halálos volt. Egy váratlan
csattanásra ugrottam egyet, de csak a varjak
tértek vissza a gerendáikra.

316
Pár perccel később hangokat hallottam,
Barakét és még valakiét. A nagydarab kapuőrt
hajtotta maga előtt, aki hangosan tiltakozott.
Bármilyen nagy is volt a férfi, Barak satuszerű
erős szorítással csavarta a háta mögé a karját.
Amikor odaértek hozzám, elengedte őt, és
megperdítve a terem közepére lökte. Nagy
robajjal zuhant a törmelék közé.
– Ehhez nincs jogod! – kiabálta a kapuőr. – Ha
a vagyonügyisek meghallják ezt…
– A fene essen a szarházi vagyonügyisekbe! –
üvöltötte Barak. Megragadta a férfi koszos
köpenyét, és felrángatta a földről. A kardja a
hüvelyében maradt, de most előhúzott egy
veszedelmes kinézetű tőrt az övéből, és a
kapuőr petyhüdt torkához tartotta. – Figyelj
rám, seggfej. Én Essex earljét szolgálom, aki
felhatalmazott rá, hogy bármilyen intézkedést
megtegyek, amit jónak látok. Akár a gigádat is
elvághatom, érted? – A férfi nagyot nyelt,
szeme kitágult. Barak megragadta a kapuőr
fejét, és felém fordította. – Azt a papot, akit az
előbb vittem ki, egy olyan nyílvessző találta el,
amit az itteni úrnak, Lord Cromwell
jogászának szántak. És az egyetlen személy,

317
aki beengedhette a támadót, te voltál, te dagadt
kurafi. Tehát beszélj.
– Én nem – hörögte. – Máshogy is be lehet…
Barak lenyúlt, és erősen megszorította a férfi
heréit, üvöltésre késztetve őt.
– Elmondom! – kiáltotta. – Elmondom!
– Akkor gyerünk, ki vele!
A kapuőr nagyot nyelt. – Röviddel azután,
hogy ti megérkeztetek, uram, egy másik férfi
jött oda hozzám. Egy különös kinézetű,
himlőhelyes fickó, aki úgy nézett ki, mint egy
hivatalnok. Felmutatott egy aranytallért, és
megkérdezte, hogy mit csináltok itt ti ketten.
Én… én elmondtam neki, hogy találkoztok
valakivel. Felajánlotta nekem az aranyat, ha őt
is beengedem. Ez egy igazi arany volt, uram,
és én szegény vagyok.
– Hadd nézzem.
Az őr benyúlt az övébe, és elővett egy nagy
aranyérmét. Barak elvette. – Rendben. Ezt
elveszem. Ebből fogom kifizetni a barátunk
sebészét. Most mondj valamit a fickóról.
Cipelt magával valamit? Egy számszeríjat,
például?

318
– Én nem láttam semmiféle íjat! – visította a
férfi. – Volt nála egy nagy zsák, de én nem
tudtam, hogy mi van benne!
Barak ellépett mellőle. – Na, gyerünk, kifelé,
te dagadt disznó. És egy szót se senkinek. Ha
bármit elfecsegsz erről, Lord Cromwellnek
lesz gondja rád.
Erre a férfi kétrét görnyedt. – Nem tennék
semmit Crum ellen, uram, úgy értem az earl…
– Kifelé! Seggfej! – Barak megpördítette, és
egy rúgással kisegítette az ajtón.
– Sajnálom, hogy ilyen közel engedtem a
ragyás képűt – zihálta felém. – Nem voltam
elég óvatos.
– Nem lehetsz mindig résen.
– Biztosan ott lapult valahol a törmelék között
a templomban. Jézusra, ügyes a fickó. Te
rendben vagy?
Mély levegőt vettem, és leporoltam a
taláromat. – Igen.
– Be kell számolnom erről az earlnek. Most. A
Whitehallban van. Gyere velem.
Megráztam a fejem. – Nem mehetek, Barak.
Találkozóm van Josephfel. Nem mulaszthatom

319
el, felelősséggel tartozom Elizabethért. Aztán
találkozom Guyjal is.
– Rendben. Négy óra múlva találkozzunk a
patika előtt, és akkor kimegyünk Southwarkba.
Kilencet mutatott a templom órája, amikor
bejöttem, szóval… egykor.
– Ott leszek.
Kétkedve végigmért. – Biztos vagy benne,
hogy elboldogulsz egyedül?
– Az úristenit – csattantam fel indulatosan –,
ha minden percben együtt maradnánk, akkor
kétszer annyi időre lenne szükségünk. – Gyere
– folytattam lágyabban –, Cheapside-ig együtt
lovagolhatunk.
Barak aggodalmas pillantást vetett rám.
Kíváncsi lettem volna Cromwell reakciójára,
amikor megtudja, hogy egy harmadik
gyilkosságot is megpróbáltak elkövetni.

320
Tizenötödik fejezet

Már az Aldersgate-nél jártunk, amikor Barak

újra megszólalt.
– Tudtam, hogy sohasem kellett volna a
Bartyba mennünk – mondta rosszkedvűen. –
Mit sikerült azonkívül elintéznünk, hogy azt a
szegény ördögöt meglőtték, és felkeltettük
Rich érdeklődését?
– Megerősítést nyert, hogy a görögtüzet úgy
találták meg, ahogy azt a Gristwoodok
elmondták. Valóban volt ott egy hordónyi…
valami, és a képlet.
– Tehát végre te is elhiszed. Hát, akkor tényleg
előrébb léptünk – jelentette ki szarkasztikusan.
– Amikor jogot tanultam – mondtam –, az
egyik tanárom felhívta a figyelmünket arra,
hogy van egy kérdés, ami minden ügyben
érvényes. Így szól: mely körülmények
relevánsak?
– És mi a válasz?
– Minden körülmény releváns. A cselekvés
előtt minden tényt ismerni kell, az egész
történetet. Sokat megtudtam lent a folyónál, és
ma megint, még ha ez majdnem az életembe is

321
került. Van néhány nyom, amit szeretnék
megvitatni Guyjal.
Barak vállat vont, nyilvánvalóan még mindig
úgy érezte, hogy a látogatás felesleges
időpazarlás volt. Amint továbblovagoltunk,
eszembe ötlött, hogy talán mindenki, aki tudott
a görögtűzről veszélyben forog: Marchamount,
Bealknap, Lady Honor.
– El kell mondanom az earlnek, hogy
találkoztunk Richcsel – morogta Barak. – Nem
lesz tőle boldog.
– Tudom. – A szám szélét harapdáltam. –
Aggaszt engem, hogy mind a három
gyanúsítottunk valamilyen kapcsolatban áll
néhánnyal az ország legmagasabb rangú és
legveszélyesebb emberei közül: Marchamount
Norfolkhoz, Bealknap pedig láthatóan Richhez
kötődik. És Lady Honor, úgy tűnik,
mindenkihez. – Összeráncoltam a
homlokomat. – Milyen kapcsolat van Rich és
Bealknap között? Biztos vagyok benne, hogy
Bealknap hazudik.
Barak felmordult. – Ezt neked kell kitalálni. –
Elértük a Cheapside-ot. – Itt elválok tőled.
Találkozunk egykor az öreg mór boltjánál.

322
Ellovagolt délnek, én pedig a Cheapside
közepe felé vettem az irányt. Miközben a
zsúfolt bódék sora között lovagoltam, éberen
figyeltem. Azt mondogattam magamnak, hogy
senki sem merne megtámadni ilyen tömegben
– bárki megpróbálná, biztosan elkapnák,
mielőtt elmenekülhetne – de azért örültem,
hogy számos, botját lóbáló konstáblert láttam a
tömegben. Ráfordultam a Walbrook Roadra,
ahol kereskedők tekintélyes házai sorakoztak.
Az utcán egy kicsivel feljebb Josephet láttam
le-föl járkálni. Miután leszálltam a lóról, kezet
ráztunk. Feszültnek és fáradtnak látszott.
– Ma reggel megint voltam bent Elizabethnél –
mondta a fejét ingatva. – Még mindig nem
szól semmit, csak fekszik ott, egyre
sápadtabban és soványabban. – Figyelmesen
végigmért. – Te sem nézel ki jól, Shardlake úr.
– Az új ügyem sok bosszúsággal jár. – Mélyet
sóhajtottam. – Nos, akkor jöhet a családod?
Joseph megfeszítette az állkapcsát. – Én
készen állok, uram.
Akkor nekem is készen kell állnom,
gondoltam. Chancery kantárját megragadva
követtem Josephet egy lenyűgöző, új építésű

323
házhoz. Bekopogott a bejárati ajtón. A
kopogásra egy magas, sötét hajú, harminc
körüli fickó jelent meg, egy új ujjatlan zekében
és finom fehér ingben. Felvonta a
szemöldökét.
– Ó, te vagy az! Sir Edwin mondta, hogy
látogatást fogsz tenni.
Joseph elvörösödött a pimasz modor miatt. – Ő
itt van, Needler?
– Igen.
Első ránézésre ellenszenvesnek találtam az
inast. A hosszú fekete haja széles, alattomos
arcot fogott közre, köpcös alakja hízásnak
indult. Egy pimasz szolga, gondoltam, akinek
túl sokat engedtek meg. – Valaki el tudja vinni
a lovat az istállóba? – kérdeztem.
Az inas szólt egy fiúnak, hogy vegye gondjába
az állatot, azután keresztül vezetett minket egy
széles folyosón, majd fel egy pompás lépcsőn,
aminek a korlátjába heraldikai vadállatokat
faragtak. Végül egy kárpitokkal borított,
gazdagon berendezett szalonba értünk. Az
ablakon keresztül láttam egy kertet, ami
meglehetősen nagy volt egy városi házhoz. A
lugassal borított utak között virágágyások

324
nyúltak le a széles gyephez. A széleken a fű
megbarnult az eső hiányától. Egy tölgyfa alatt
pad állt, a közelében pedig egy kör alakú,
téglával kirakott kút. Láttam, hogy a nyílása le
volt zárva.
Négyen ültek a párnázott székeken.
Mindannyian fekete ruhát viseltek, ami
meglepett, mert Ralph már közel két hete
meghalt, és kevesen viseltek gyászt ilyen
sokáig. Sir Edwin Wentworth volt közöttük az
egyetlen férfi. Közelről látva észrevettem,
hogy Josephhez nemcsak kövérkés vörös arca
hasonlított, hanem aggodalmaskodó
modorukban is volt valami közös. A köpenye
szegélyével matatott, miközben haragos
tekintettel meredt rám.
Két lánya egymás mellett ült; ők olyan
csinosak voltak, amilyennek Joseph leírta őket.
Mindkettőnek vállig érő szőke haja volt,
tejfehér arcbőre és megdöbbentően nagy,
búzakék szeme. Éppen hímeztek, de amikor
beléptem a párnákra tették a tűket, és gyors,
illedelmes mosolyt villantottak rám, mielőtt
lehajtották a fejüket. Jól nevelten, csendben
ültek, ami illedelmes volt, de egy kicsit

325
idegesítő is, ahogy kezük mozdulatlanul hevert
az ölükben.
A szobában tartózkodó harmadik nő nem is
különbözhetett volna jobban a többiektől.
Joseph anyja szálfaegyenesen ült a székében,
hófehér haját fekete sapka alá tűrte, eres
kezének ujjai egy botra fonódtak. Sovány volt,
a sápadt, ráncos és himlőtől sebhelyes bőre
alatt a koponyája körvonalát is ki lehetett
venni. A ráncos szemhéjakat lehunyva tartotta
a tönkrement szemek fölött. Szánalomra méltó
alaknak kellett volna lenni, de valahogy mégis
ő uralta a szobát.
Ő szólalt meg először, felém fordítva a fejét,
és alsó állkapcsát előrelökve. – Eljött az
ügyvéd Josephfel? – kérdezte érthetően, enyhe
vidéki kiejtéssel, kivillantva hófehér fogait,
amelyek biztosan nem voltak igaziak.
Önkéntelenül megborzongtam. Halott emberek
fogait állkapocsba rögzíteni egy falemezen
olyan ötlet volt, amit nehezen viseltem.
– Igen, anyám – válaszolt Edwin utálkozó
pillantást vetve rám.
Az öregasszony hamisan elmosolyodott. – Az
igazság keresője. Jöjjön ide, ügyvéd úr, hadd

326
ismerjem meg az arcát. – Felemelte gyűrűs
karmait, és rájöttem, hogy meg akarja
tapogatni az arcvonásaimat, ahogy vak
emberek teszik néha a náluk alacsonyabb
rendűekkel. Lassan mentem oda, és bár
meglehetős arroganciára vallott ez a kérés egy
olyan nőtől, aki egykor egy hétköznapi
gazdálkodó felesége volt, lehajoltam hozzá.
Minden szempárt magamon éreztem,
miközben kezei könnyedén, meglepő
gyengédséggel siklottak végig a fejemen és az
arcomon.
– Egy büszke arc – mondta. – Szögletes,
melankolikus. – Kezei könnyedén a vállamra a
siklottak. – Ó, egy könyves táska, és az
ügyvédi talár redői. – Elhallgatott egy
pillanatra. – Azt mondják, hogy maga púpos.
Mélyen beszívtam a levegőt, töprengve azon,
hogy vajon a megszégyenítésem volt a
szándéka, vagy csak a kora miatt beszélt így.
– Igen, asszonyom.
Elmosolyodott, kivillantotta a falemezben ülő
fogait.
– Nos, vigasztalhatja, hogy ilyen finom arca
van – mondta. – Ön bibliaolvasó keresztény?

327
Hallom, egyszer magával Essex earljével is
együtt dolgozott, az Úr védelmezze meg őt az
ellenségeitől.
– Amikor fiatalabb voltam, jól ismertem őt.
– Edwin nem tűr meg pápistákat ebben a
házban. Még a lányoknak is ad vallásos
könyveket, és biztatja őket, hogy mélyedjenek
el a Bibliában. Bár az ilyen ötletek egy kicsit
haladóak számomra. – A fia felé intett. –
Válaszolj a kérdéseire, Edwin – utasította
nyersen. – Mondj el neki mindent. Ti is,
lányok.
– Sabine-nak és Avice-nak már biztosan elég
volt ennyi, nem, anyám? –Edwin hangja
könyörgő volt.
– Nem. A lányok is. – Sir Edwin lányai tágra
nyílt kék szemükkel meredtek a nagyanyjukra,
láthatóan éppen annyira az idős hölgy
befolyása alatt álltak, mint az apjuk.
– Le kell zárnunk mindezt – folytatta. – Talán
el tudja képzelni Shardlake úr, hogy milyen
szenvedést hozott a mi kis családunkba, hogy
Ralph Elizabeth kezétől halt meg. Három
héttel ezelőtt boldogok voltunk, tele szép
reményekkel. Nézzen ránk most. És az, hogy

328
Joseph pártját fogta Elizabethnek, még
rosszabbá tette a helyzetet. Talán el tudja
képzelni, hogyan érzünk emiatt iránta. A mai
napot követően Joseph nem teheti be a lábát a
házunkba. – Halkan, érzelemmentesen beszélt,
anélkül, hogy fejét az idősebbik fia felé
fordította volna. Joseph úgy horgasztotta le a
fejét, mint egy engedetlen kisgyerek.
Elgondolkodtam azon, hogy milyen belső
bátorság kellett ahhoz, hogy szembeszálljon
ezzel a vén boszorkánnyal.
– Jól tudom – kérdezte Sir Edwin, a bátyjához
hasonló mély hangon –, hogy ha Elizabethet
bűnösnek hiszed, akkor nem képviseled a
továbbiakban? Ezt írják elő a foglalkozásod
szabályai?
– Nem teljesen, uram – feleltem. – Ha tudom,
hogy bűnös, akkor be kell és be fogom fejezni
a képviseletét. – Egy pillanatra elhallgattam. –
Elmondhatom, miként látom most ezt az
ügyet?
– Hogyne.
Végigvettem a körülményeket, amikről
tudomásom volt: a lányok hallották meg a
sikolyt, kinéztek az ablakon, utána lerohantak

329
a kertbe. Needler kiment, és megtalálta a testet
a kútban. Sajnáltam, hogy a két lánynak újra
végig kellett hallgatnia ezt a szörnyű
történetet. Fejüket lehajtva ültek, arcuk
teljesen kifejezéstelen volt.
– Azonban az egyértelmű – vontam le a
következtetést, –, hogy valójában senki sem
látta, hogy Elizabeth belelökte a fiút a kútba.
Nekem úgy tűnik, hogy akár bele is
csúszhatott.
– Akkor miért nem ezt mondja a lány? –
csattant fel az öreg hölgy.
– Mert tudja, hogy a keresztkérdések kihoznák
belőle az igazságot – mondta Edwin váratlan
hevességgel. – Kétség nem fér hozzá, hogy ő
ölte meg Ralphot! Uram, nem te tartottad a
házadban a lányt kilenc hónapig, te nem láttad,
hogy milyen kegyetlenségre képes! – Az anyja
előredőlt, és rátette u egyik kezét a fia karjára,
mire ő dühösen sóhajtva hátradőlt.
– Mesélnél nekem többet is erről? –
kérdeztem. – Én csak annyit tudok, amennyit
Joseph elmondott nekem.

330
Sir Edwin dühös pillantást vetett a testvérére. –
Pimasz, engedetlen és erőszakos volt. Igen,
uram, erőszakos, lány létére.
– A kezdetektől az volt?
– Attól a naptól kezdve barátságtalan volt,
hogy idejött a testvérem temetése után. Készek
voltunk eltartani, mivel mindenét elvesztette.
Kész voltam mindenemet megosztani vele, és
én nem vagyok szegény ember, noha amikor
Londonba jöttem, ugyanannyim volt, mint
Josephnek most. – Sir Edwin mellkasa egy
pillanatra kidagadt a büszkeségtől, még a
bánat és harag közepette is. – Mondtam a
lányoknak, hogy szívesen fogadják, tanítsák
meg lanton és csemballón játszani, vigyék el
vendégségbe. Hát, nem sok köszönetet kaptak
cserébe. Meséld csak el, Sabine.
Az idősebbik lány felemelte a fejét, és
babaszerű szemével rám nézett. – Szörnyen
viselkedett velünk, uram – mondta csendesen.
– Azt mondta, hogy van annál fontosabb dolga
is, mint egy zenedobozt ütögessen,
bohóckodjon.
– Felajánlottuk, hogy elvisszük
összeismertetni a barátainkkal – tette hozzá

331
Avice. – Bankettekre, hogy fiatal
úriemberekkel találkozzon, de egy vagy két
látogatás után nem akart újra velünk menni, és
a barátainkat ostobának nevezte.
– Mi megpróbáltuk, uram – mondta
megfontoltan Sabine.
– Tudom, lányok – nyugtatta őket a
nagyanyjuk. – Mindent megtettetek, amit
lehetett.
Eszembe jutott, amit Joseph mondott Elizabeth
könyvek iránti érdeklődéséről, és a birtok
iránti szeretetéről. Világosan látszott, hogy
független szellemű lány volt, más, mint az
unokahúgai, akik, ha jól sejtettem,
érdeklődésüket boldogan a női dolgokra
korlátozták, és pusztán egy jó házasságot
tűztek ki célul. De a közös érdeklődés hiánya
bajosan vezethetett el egy gyilkossághoz.
– Egy kis idő elteltével alig beszélt velünk –
tette hozzá Avice szomorúan.
A testvére bólintott. – Igen, többnyire a
szobájában maradt.
– Saját szobája volt? – Ez meglepett. A
legtöbb háztartásban a hajadon lányok együtt
aludtak a lányszobában.

332
– Ez egy nagy ház – jelentette ki Sir Edwin
dölyfösen. – Én a családom minden tagjának
külön szobát tudok biztosítani. Elizabeth
esetében ez ugyanígy volt.
– Ő sohasem aludt volna velünk – mondta
Sabine. – Egy idő után addig fajult a dolog,
hogyha valamelyikünk bement hozzá
megkérdezni, hogy csatlakozna-e hozzánk
valamiben, ránk kiabált, hogy menjünk ki. –
Elpirult. –Idővel csúnya szavakat kezdett
mondani ránk.
– Minden illendőség kiveszett belőle –
jegyezte meg Edwin. – Alig hasonlított egy
fiatal lányra.
Az öreg hölgy előrehajolt, ismét átvéve a szót.
– Egyre inkább úgy tűnt, hogy gyűlöl minket.
Az étkezéseknél nem lehetett egy udvarias szót
sem kiszedni belőle. A végén már a szobájába
vitte az ételét, és mi ráhagytuk. A jelenléte az
asztalnál tönkretette az étkezéseinket. Ha az
ember vak, Shardlake úr, sokkal érzékenyebb a
hangulatokra, és az Elizabethet körülvevő
légkör az irántunk érzett ok nélküli
gyűlöletével egyre sötétebb lett. Olyan sötét,
mint a bűn.

333
– Egyszer megütött engem – mondta Sabine. –
A kertben. Egyre többet ült kint magában a
padon, amikor az időjárás melegebb lett. Egy
nap megint ott ücsörgött, az egyik könyvét
olvasta, amikor odamentem hozzá, és
megkérdeztem, hogy nincs-e kedve elmenni
velem kankalint szedni a városfalon kívül.
Erre ő felkapta a könyvét, és ütni kezdte vele a
fejemet, miközben szörnyű szavakat mondott.
Be kellett menekülnöm a házba.
– Ezt magam is láttam – mondta Sir Edwin. –
A dolgozószobámban dolgoztam, és láttam az
ablakból, ahogy Elizabeth elzavarja a szegény
kislányomat. Szóltam Elizabethnek, hogy a
nap hátralévő részében maradjon a szobájában.
Tudnom kellett volna, hogy mire lehet képes.
Magamat hibáztatom. – Hirtelen a kezébe
temette az arcát, és megtört hangon folytatta. –
Az én Ralphom, fiacskám. Láttam, ahogy
fekszik ott, holtan és bűzösen. – Szívtépő
hangon felzokogott.
A lányok megint lehajtották a fejüket, az
öregasszony pedig megfeszítette az állkapcsát.
– Látja, hogy milyen szörnyűségeket idézett
fel bennünk, Shardlake úr. – Sir Edwin felé

334
fordult. – Gyerünk, fiam, szedd össze magad.
Meséld el, hogyan kezelte Elizabeth Ralphot.
A kereskedő megtörölte egy zsebkendővel az
arcát. Josephre bámult, aki maga is közel járt a
síráshoz, majd rám. – Először azt gondoltam,
hogy Ralphot talán jobban szereti, mint a
lányaimat. Ő is a maga útját járta, nyugodjék
békében a kis kópé. És próbált összebarátkozni
Elizabethtel, örült, hogy új ember került a
házba. Kezdetben úgy tűnt, hogy jól kijönnek
egymással: többször elmentek együtt sétálni,
sakkoztak. De aztán Elizabeth Ralphfal is
szembefordult. Emlékszem, egy este, úgy egy
hónappal azután, hogy idejött, itt ültünk
vacsora előtt, és Ralph megkérdezte
Elizabethet, hogy játszanak-e egy sakkpartit. Ő
beleegyezett, bár elég mogorván. Ralph
gyorsan győzelemre állt, koraérett fiú volt.
Előrehajolt, és levette Elizabeth bástyáját,
miközben azt mondta: – Nézd, ez az enyém, ez
a bástya nem fogja kivájni több bábum szemét.
– Erre Elizabeth egy dühödt kiáltással
felemelte a táblát a magasba, szanaszét szórva
a bábukat a szoba minden részébe, és fejbe

335
csapta vele Ralphot. Ezután otthagyta a síró
fiamat, és a szobájába rohant.
– Szörnyű jelenet volt – mondta az idős hölgy.
– Mondtuk Ralphnak, hogy ezután kerülje el
Elizabethet – folytatta Sir Edwin. – A fiam
azonban imádta a kertet, miért is ne imádta
volna, és Elizabeth gyakran üldögélt ott.
– Talán azt mondják, hogy Elizabeth őrült –
vetette közbe az öregasszony. – Ha nem szólal
meg, senki nem fogja tudni biztosan. De én
mondom, hogy ez gonosz irigység volt,
irigység, mert az unokatestvérei sokkal
kiválóbbak, mint ő, és a házunk is jobb, mint
az az otthon, amit elvesztett. – Felém fordította
az arcát. – Én éreztem és hallottam mindezt, az
oktalan gyűlöletének és erőszakosságának
erősödését, mert itthon maradtam, mialatt
Edwin a Cityben volt, a lányok pedig
látogatóba mentek. – Sóhajtott egyet. – Nos,
Shardlake úr, hallott minket. Még mindig
kételkedik abban, hogy Elizabeth lökte
Ralphot abba a kútba?
Kikerültem a választ. – Ön itt volt azon a
napon, madám?

336
– A szobámban tartózkodtam. Needler
felszaladt, és elmondta, hogy mi történt. Ekkor
utasítottam őt, hogy menjen le a kútba.
Éreztem Ralph szegény halott arcát, amikor
felhozta őt. – Csontos kezét meglendítette,
mintha újra azt a halott arcot érintené. Erős
vonásai egy pillanatra ellágyultak.
A lányok felé fordultam. – Ti egyetértetek
azzal, amit az édesapátok és a nagyanyátok
mondott?
– Igen, uram – válaszolt Avice.
– Istenemre, de szeretném, ha nem így lenne –
bólintott Sabine is. Egyik kezével eltakarta a
szemét. – Nagymama – mondta szelíden – a
látásom elhomályosult. Használnom kellene a
fekete csucsort?
– A belladonna jót tesz, gyermekem. Azzal,
hogy kitágítja pupilládat, még csinosabbá tesz,
de csak egy kisebb adagot vegyél be.
Irtózva meredtem az öregasszonyra. Hallottam
már arról, hogy a halálos belladonna cseppjeit
ilyenfajta szépészeti célra is használják, de ez
mérgező anyag volt.
Elgondolkodtam egy pillanatig, majd
felálltam. – Nem tudom, láthatnám-e Elizabeth

337
szobáját, és talán a kertet, mielőtt elmegyek?
Csak pár percig tartana.
– Ez túl sok… – kezdte Sir Edwin, de az anyja
ismét félbeszakította.
– Szólj Needlernek, hogy kísérje el. Vigye
Josephet is, utána pedig mindketten
távozhatnak.
– Anyám… – Joseph felemelkedett, és egy
lépést tett az anyja felé. Ő megszorította a
botját, és egy pillanatig azt hittem, hogy
megüti a fiát, de csak hirtelen elfordította a
fejét. Joseph összerándult arccal visszalépett.
Sir Edwin dühös pillantást vetett rám, aztán
csengetett. Az inas olyan gyorsan tűnt fel,
hogy eltöprengtem, nem hallgatózott-e az
ajtónál. Meghajolt a gazdája felé.
– Needler – kezdte Sir Edwin nehezen –
Shardlake úr szeretné megnézni Elizabeth
szobáját, azután a kertet is. Mutasd meg nekik,
aztán kísérd ki őket.
– Igenis, Sir Edwin – válaszolt Needler
alázatosan. – A szakács pedig üzeni, hogy ma
estére feketerigót készít, ha ez megfelel.
– Ezúttal ne legyen rajta túl sok mártás – szólt
éles hangon az öregasszony.

338
– Igen, asszonyom.
Sem Sir Edwin, sem az anyja nem búcsúzott el
tőlünk, és a lányok is lehajtott fejjel ültek, bár
nem sokkal azelőtt láttam, ahogy Sabine
rápillant Needlerre, és elvörösödik.
Eltűnődtem, vajon vonzónak találja-e ezt a
bugrist: a fiatal lányok vonzalmai
kiszámíthatatlanok.
Az inas kivezetett minket, és becsapta
mögöttünk az ajtót. Örültem, hogy kijutottam a
szobából. Joseph sápadt volt. Needler kérdőn
nézett ránk.
– A gyilkos hálószobája érdekel, igaz?
– A vádlott szobája – javítottam ki hűvösen. –
És vigyázz a nyelvedre, barátom. – Needler
vállat vont, és felvezetett minket a távolabbi
lépcsőn. Kinyitotta a kulcsra zárt ajtót, és
bementünk.
Akármi is történt vele ebben a házban,
Elizabeth-nek takaros szobája volt. Egy
baldachinos ágy, rajta tollal tömött matraccal,
egy tükrös öltözőasztal, és ládák a ruháknak. A
padlót jó minőségű gyékényszőnyegek
borították, amelyek kellemes illatot árasztottak
a meleg levegőben. Az öltözőasztal feletti

339
polcon néhány könyvet vettem észre.
Meglepetéssel olvastam a címeket: Tyndale-tól
a Keresztény ember engedelmessége, a
Coverdale-féle Újtestamentum, és néhány
vallásos munka is, mint Az egészség csarnoka,
és latin verses művek Vergiliustól és
Lucanustól. Egy kis tudós könyvtár.
– Elizabeth vallásos lány? – kérdeztem
Josephet.
– Jó bibliaforgató keresztény, mint minden
Wentworth. Szeretett olvasni.
Megnéztem a Testamentumot. Sokat
lapozgatták. Needlerhez fordultam. – Sokat
jelentett Elizabethnek a vallás?
Vállat vont. – Talán a bűnein rágódott, ahogy a
családjával bánt, és az Úr segítségét kérte.
– Nem úgy tűnik, hogy megkapta volna.
– Még van idő – mormogta Joseph.
– Volt Elizabethnek szolgálólánya? Valaki, aki
segített neki mosakodni és öltözködni?
Needler felvonta a szemöldökét. – Nem volt
egy sem, uram. Azt mondta, a szolgák
gúnyolódtak rajta.
– És valóban?
– Valószínűleg igen… a különös szokásain.

340
– Mi történt Grizzyvel? – kérdezte váratlanul
Joseph. Egy sarokban álló szalmával töltött
kosárra mutatott. – Elizabeth öreg macskája –
magyarázta. – Peter házából hozta magával.
– Elszökött – mondta Needler. – Előfordul a
macskáknál, amikor idegen házhoz kerülnek.
Joseph szomorúan bólintott. – Rajongott érte.
– így még ettől a társaságtól is meg volt
fosztva, gondoltam. Kinyitottam az egyik
ládát; tele volt gondosan elrendezett ruhákkal.
Jeleztem, hogy eleget láttam, és elhagytuk a
szobát. Az átmelegedett gyékény illata
megkapaszkodott az orrlyukamban. Eszembe
jutott a Newgate cellájának ezzel éles
ellentétben álló, undorító bűze.
Needler vezetésével visszamentünk a lépcsőn
a földszintre, majd egy oldalajtón át ki a
kertbe. Nagyon békés hely volt a napsütésben,
ahogy a rovarok zümmögtek lustán a virágok
körül. Átvágtunk a gyepen, a lábaink kiszáradt
füvet tapodtak. Needler megállt a kútnál, és a
padra mutatott, amire a hatalmas tölgy vetett
árnyékot. – Itt ült, amikor kijöttem, miután
meghallottam a kisasszonyok sikoltását.
Sabine és Avice kisasszonyok a kezüket

341
tördelve a kútnál álltak. – Ralph meghalt –
kiáltotta felém Sabine kisasszony. –Elizabeth
belökte őt a kútba.
– És Elizabeth nem szólt semmit?
– Csak ült ott lehajtott fejjel, komor
arckifejezéssel.
Odaléptem a kúthoz. Joseph nem mozdult. A
kút nyílását egy fafedél zárta le, amit
lakatokkal a falazásból kiálló gyűrűkhöz
erősítettek.
– Ez teljesen újnak látszik.
– Igen, uram. A gazdám tettette rá a fedelet a
múlt héten. Igazából egy kicsit későn,
korábban kellett volna megcsináltatni.
– Szeretnék belenézni. Van kulcsod a
lakatokhoz?
– Az inas egyenesen a szemembe nézett. – Sir
Edwin megparancsolta nekem, hogy hajítsam
el őket, uram. Senki sem fogja a használni ezt
a kutat többé. A vize már évek óta szennyezett.
Nem mintha lett volna benne bármennyi is,
amikor lemásztam, olyan kevés eső esett idén
tavasszal.
Lehajoltam. Az egyik oldalon a fedél és a kút
kávája között volt egy nagyjából inchnyi rés.

342
Közel hajoltam, de gyorsan vissza is kaptam a
fejem a szag miatt, amit a résen keresztül
éreztem. Ez valami halott, rothadó dolog bűze
volt. Eszembe jutott, amit Joseph mesélt Ralph
testének szagáról – mintha egy marha fejét
kint hagynák a Shambles egyik hentespultján
egy hétre. Ránéztem Josephre; a padon ült, és
annak a szobának az ablakára meredt, ahol az
imént jártunk. Az a mód, ahogy a családja
kezelte, nagyon felzaklatta. Needlerhez
fordultam, aki egykedvűen nézett maga elé.
– Erős szag jön ebből a kútból.
– Mint már mondtam, a víz szennyezett.
– Mennyire volt büdös, amikor lementél oda?
– Eléggé – vont vállat. – De én nem a szagok
miatt aggódtam, szegény Ralph úrfi testét
kerestem, és reméltem, hogy a kötéllétra, amin
lemásztam, nem fog elszakadni. Ha ez minden,
akkor mennem kellene felügyelni az ebédet.
Egy pillanatig rámeredtem, aztán
elmosolyodtam. – Igen, köszönöm, mindent
láttam, amit kellett.
Szeme összeszűkült. – Van valami, amit
szeretnél, ha elmondanék a gazdámnak?

343
Mondjuk azt, hogy ezek után nem fogod
képviselni a lányt?
– Ha lesz bármi, amit közölni akarok vele,
akkor majd magam fogom felvenni vele a
kapcsolatot, Needler. Most viszont, Joseph,
mennünk kell.
Joseph kimerülten felállt, és követett vissza az
előszobába. Needler kitárta nekünk a bejárati
ajtót, és kiléptünk az utcára. Needler még
utánam szólt, hogy előrehozatja a lovamat,
majd egy csattanással bezárta az ajtót.
Miközben a lépcsőn állva várakoztunk, Joseph
egyenesen a szemembe nézett.
– Azt hiszed most, hogy Elizabeth bűnös,
ahogy az anyám mondta?
– Nem, Joseph. Egyre inkább azt hiszem, hogy
ártatlan. – Elfintorodtam. – Valami nincs
rendjén ebben a házban.
– Az anyám nem egy hétköznapi asszony.
Erősebb, mint a legtöbb férfi. Bár ezt most
nem gondolnád, de fiatalon gyönyörű volt.
Mindig Edwint szerette a legjobban, rám úgy
tekintett, mint egy szerencsétlen flótásra, akit
kielégít a gazdálkodás.

344
Megveregettem a karját. – Bátor dolog volt,
amit tettél, kitéve magad mindennek Elizabeth
kedvéért.
– Nehéz volt.
– Láttam. Mondd csak, Elizabeth fiatalabb
korában mutatta bármi jelét annak, hogy
elméjének valami baja lenne?
– Nem, uram. Soha. Jókedvű volt, mielőtt ebbe
a házba került.
– Érdekes, hogy csak akkor vált ellenségessé,
amikor egy családtag közeledett hozzá.
Máskülönben csak egyedül kívánt lenni. –
Haboztam, mielőtt folytattam. –Joseph, azt
hiszem, hogy van valami lent a kútban.
– Mi? Mire gondolsz?
– Még nem tudom. De emlékszem arra, amit
Ralph bűzlő testéről mondtál. Valami hasonlót
éreztem lentről, a kútból. Csatornaszagnak
hihetnénk, erre lehetne számítani, ha poshadt
víz lenne az alján, de Needler azt állítja, hogy
egyáltalán nem volt lent víz, amikor felhozta
Ralph testét. – Egy pillanatra elhallgattam. –
Azt hiszem, hogy valami más van odalent.
Valami halott.
Kitágult a szeme. – Mi? Mi lehet az?

345
– Nem tudom, Joseph. Nem tudom. Át kell
még gondolnom. – Kezemet a karjára tettem.
– Ó, édes Istenem, mi történt velünk?
A templom órájáról leolvastam, hogy jóval
elmúlt tizenkettő. – Attól félek, hogy ismét
magadra kell hagynom téged, barátom. Nem
szalaszthatok el egy másik találkozót.
Gondolkodni fogok azon, hogy mi legyen a
következő lépés. El tudlak érni a szállásodon?
– Persze, addig maradok, amíg ez az ügy meg
nem oldódik – válaszolta eltökélten.
– Mi van a birtokoddal?
– A szomszédom ügyel rá. Rosszul mennek a
dolgok, olyan kevés csapadék esett, de esőt
még akkor sem csinálhatok Essexben, ha ott
vagyok, nem igaz?
A ház egyik sarkánál feltűnt a fiú, és
Chanceryt vezette elő. Kíváncsian nézett ránk,
amikor adtam neki egy negyedpennyst.
Eligazgattam a táskámat és a nyergemet.
– Hamarosan keresni foglak, Joseph.
Kezet rázott velem, majd megindult lefelé a
Walbrook Roadon; volt valami különös
eltökéltség nagy, súlyos alakjában. Nekem is
rendíthetetlennek kell lennem. Felültem

346
Chancery hátára; szerencsére Guyhoz rövid
lovaglás vezetett. A szívem egy pillanatra
nagyot dobbant, ahogy megpillantottam egy
magas, sápadt figurát az emberek között
keresztülvágni, de csak egy idős férfi volt, aki
belépett egy boltba. Kissé megborzongtam,
majd déli irányba fordítottam a lovamat.

347
Tizenhatodik fejezet

Amikor Guy boltjához értem, nem láttam

előtte Barak lovát. Eltűnődtem, hogy vajon
még Cromwellnél van-e, majd kikötöttem
Chanceryt, és bementem.
Guy az asztalánál állt, gyógynövényeket őrölt
egy mozsárban, és meglepetten nézett fel.
– Nocsak, Matthew. Nem számítottam ma rád.
– Guy, egy szívességet akarok kérni,
információra van szükségem. Egyébként
találkozóm lesz itt valakivel, egy barna hajú,
szemtelen vigyorú fiatal fickóval. Nem láttad,
ugye?
Megrázta a fejét. – Nem láttam senkit. Minden
reggel ilyenkor készítem elő a
gyógynövényeimet. A Wentworth-ügyhöz
kapcsolódik? Hogy állsz vele?
– Egyelőre elhalasztották a prést. Most a
család házából jövök. De valami másról
akarlak kérdezni. Sajnálom, hogy nem hívtalak
meg vacsorára, ahogy ígértem, de egy másik
ügy ragadott el. A Wentworth-ügy és emiatt
alig jutok lélegzethez.

348
– Nem számít – mosolygott, de tudtam, hogy
magányos volt, és alig várta, hogy eljöhessen
hozzám; a sötét bőrével nagyon kevés
meghívást kapott. Leemeltem a táskát a
hátamról, arcom megrándult a belém nyilalló
fájdalomtól.
– Végzed a gyakorlataidat? – kérdezte.
– Az elmúlt pár napban nem. Ahogy már
mondtam, alig jut időm bármire is.
– Olyan feszes vagy, mint egy felhúzott íj,
Matthew.
Leültem, letöröltem az izzadtságot a
homlokomról. – Nos, ez nem meglepő, mivel
valaki nemrég megpróbált megölni.
– Micsoda?
– Mindjárt elmesélem. Nem mondhatok el
mindent, de Lord Cromwell mentette meg
Elizabeth Wentworthöt a préstől két hétre, ha
elvállalom egy ügye elintézését. Ez most nem
a monostorokkal kapcsolatos, hanem
gyilkossággal és szélhámossággal… –
Kinéztem az ablakon. – Az ifjú Barakot, aki
éppen kiköti odakint a lovát, Cromwell bízta
meg azzal, hogy legyen a segítségemre.

349
– Akkor a segítségemet Cromwell számára
kéred? – nézett rám komolyan Guy.
– Ahhoz kérem, hogy elkapjak egy kegyetlen
gyilkost. Nem mondhatok többet, Cromwell
nevét sem lett volna szabad kiejtenem. Túl
veszélyes – sóhajtottam. – Nem akarok rád
nyomást gyakorolni, ha úgy érzed,
lelkiismereti okokból nem tudsz segíteni.
Az ajtó kinyílt, és Barak lépett be. Nyugtalanul
pillantott a falon sorakozó üvegekre és
edényekre, majd a sötét arcú és köpenyű
Guyra. Guy meghajolt.
– Barak úr, tisztelettel üdvözöllek. – Kicsit
sziszegős akcentussal beszélt, mint mindig.
Nagyon idegennek és furcsának tűnhetett
Barak számára.
– Köszönöm, patikus uram. – Barak
körbenézett. Úgy véltem, még sosem járt
gyógyszerész boltjában; valószínűleg mindig
is jó egészségben volt.
– Kérsz egy kis sört? – kérdezte Guy.
– Köszönöm – felelte Barak. – Forró napunk
van.
Guy kiment az italért, Barak pedig odalépett
hozzám. – Az earl aggódik. Kytchynt biztos

350
helyre vitette, amíg a végére nem járunk
mindennek.
– Hála istennek.
– Azt mondja, túl lassú vagy. Nem tetszik
neki, hogy csak holnap találkozol Lady
Honorral. Mindössze tíz nap van hátra a
bemutatóig, és a király azt mondta neki, hogy
már alig várja.
– Akkor talán egy csodatévőt kellene
alkalmaznia.
Barak hátralépett, amikor Guy bejött, két kis
korsó sörrel a kezében. Hálásan kiittam, én is
szomjas voltam. Guy az asztala végében állt,
és egy pillanatig figyelmesen végigmérte
Barakot; elégedettséggel töltött el, hogy Barak
feszengeni látszott a pillantásától.
– Szóval – mondta csendesen a barátom. –
Milyen segítséget vártok tőlem?
– Alkimistákkal van dolgunk – feleltem. –
Semmit nem tudok a tudományukról, és
szívesen fogadnám a tanácsodat. – Kinyitottam
a táskámat, és kitettem az asztalra az alkimista
könyveket. Ezután óvatosan kiemeltem az
üvegcsét is a zsebemből, és átnyújtottam neki.

351
– Van bármi ötleted, hogy mi lehet ez a fura
anyag?
Óvatosan kinyitotta, majd egy keveset az
ujjára cseppentett és megszagolta. – Légy
óvatos, éget, mint a tűz – mondtam, mielőtt
hozzáérintette nyelvét.
Meglepetésemre elnevette magát. – Nem kell
aggódni – mondta. – Nincs itt semmi rejtély.
Ez aqua vitae, az „élet vize”, bár nagyon
nagyfokú koncentrációba desztillálták.
– Aqua vitae? – nevettem én is döbbenten. –
Ez az új anyag, amit romlott borból párolnak
le, és gyulladt szemre meg melankóliára
használnak?
– Az, az. Szerintem túlértékelik a hasznát, csak
berúgnak tőle az emberek. – Megdörzsölte a
folyadékot az ujjai között. – Azt mondják, egy
kupányitól egy ló is megvakul. Honnan
szerezted?
– Egy… elhagyott alkimista műhely padlóján
találtam. – Éles pillantást vetett rám.
– Ne foglalkozz vele, honnan van, patikárius –
vágott közbe Barak. – Biztos vagy benne,
hogy az, amit mondtál?

352
Guy hosszasan ránézett, tartottam tőle, hogy
kiutasítja a boltjából, de végül egy mosollyal
felém fordult. – Úgy hiszem. A folyadék
sűrűsége és tüzes íze azt mutatja, hogy nagyon
erős a koncentrációja. Talán még azt is meg
tudom mondani, honnan származik. De először
is, bebizonyítom, hogy mi ez. Meglehetősen
látványos, Barak úr. Várjatok egy percet.
Óvatosan letette az üveget, majd kiment a
helyiségből.
– Figyelj, Barak – mondtam –, Guy a barátom,
vigyázz a nyelvedre, hogy miként beszélsz
vele. Őt nem félemlítheted meg, mint a
kapuőrt. Csak feldühíted.
– Nem bízom benne a kinézete miatt.
– Azt hiszem, ez kölcsönös.
Guy egy gyertyával és egy kis, mázas tálkával
tért vissza. Behajtotta az ablaktáblákat, és
óvatosan öntött egy keveset a folyadékból a
tálba. Majd hozzáérintette a gyertyát.
Bennem szakadt a levegő, Barak pedig
hátraugrott, ahogy kék láng csapott fel két inch
magasan a levegőbe.
– Felgyújtod a boltot! – kiáltott fel Barak. Guy
csak nevetett.

353
– A láng túl gyenge ahhoz, hogy bármit is
meggyújtson, és egy pillanat múlva kialszik. –
És valóban, ahogy figyeltük, a kék láng lassan
lelohadt, sárga színűre váltott, elhalványult,
majd kialudt. Guy ránk mosolygott. – Tessék.
Ez az aqua vitae jellemzője, a kék láng. Az
bizonyos, hogy nagyon erős keverék. – Ismét
kinyitotta az ablaktáblákat. – Figyeljétek meg,
hogy nincs szaga vagy füstje.
– Azt mondtad, talán tudod, honnan származik
– szólalt meg Barak, immár tiszteletteljesebb
hangon.
– Valóban. Mi patikusok állandóan nyitva
tartjuk a szemünket a világ furcsa tájairól
érkező új gyógynövényekre, keverékekre. Ez
állandó téma a patikusok céhházában. Pár
hónapja hallottunk egy szállítmányról, ami egy
balti kereskedelemmel próbálkozó,
Billingsgate-nél kikötött hajóval érkezett. A
végtelen hó világába tett útjukról magukkal
hoztak egy rakomány színtelen folyadékot is,
amiről azt állítják, arrafelé ezt isszák a férfiak.
Amikor az itteni emberek megpróbálták
felhajtani, mint a sört, csak lebetegedtek tőle.

354
Nagyon úgy hangzik, hogy ez a folyadék volt
az.
– Mi történt a szállítmánnyal?
– Azt nem tudom. Úgy emlékszem, egy-két
kollégám utánament kíváncsiságból, de azt
mondták nekik, hogy már eladták. A
tengerészek kocsmái környékén kellene
kérdezősködnötök.
Elgondolkodva bólintottam. Tömény,
veszélyes folyadék, amely furcsán ég. Egyfelől
úgy hangzott, mint a görögtűz, másfelől pedig
nagyon másnak tűnt. A monostorbéli folyadék
Kytchyn szerint fekete volt, erős szagú, és a
láng, amit az imént láttunk, soha nem tudott
volna felgyújtani egy hajót. De mi van akkor,
ha ez az anyag a görögtűz része, mi van, ha
megváltoztatja tulajdonságait bizonyos dolgok
hozzáadásával?
– Mit tudsz az alkímiáról, Guy? – kérdeztem,
és az asztalon heverő könyvekre mutattam. –
Ezek a könyvek annyi rejtéllyel és furcsa
kifejezéssel vannak tele, hogy alig értem őket.
Egyet felemelt és belelapozott. – Az alkímia
rossz hírnevet vívott ki magának. Talán
rosszabbat, mint amit megérdemel. Az

355
alkimisták szeretik titokzatosságba burkolni
mesterségüket, és olyan utalásokkal írják meg
könyveiket, hogy csak ők értik. – Felnevetett.
– Azt hiszem, a régi könyvek között van, amit
senki sem ért.
– És ez lenyűgözi az embereket, azt hiszik,
biztosan van valami nagy, feltárandó rejtély
mögötte.
Guy bólintott. – De ebben nem rosszabbak,
mint némely orvosok a régi gyógymódjaikkal
és titkos recepturaikkal. Vagy ami azt illeti,
mint a jogászok: egyes bíróságokon olyan régi
franciával adjátok elő a szónoklataitokat, hogy
az egyszerű halandók nem értik.
Barakból kitört a nevetés. – Igaza van.
Guy felemelte a kezét. – És mégis, az alkímia
része a természettudománynak, a körülöttünk
lévő világ tanulmányozásának. Isten jeleket és
nyomokat hagyott a világban, és ha
erőfeszítéseket teszünk, megérthetünk
bizonyos dolgokat: meggyógyíthatunk
betegségeket, jobb terményt termeszthetünk…
– Arannyá változtathatjuk az ólmot? –
kérdeztem, haboztam egy pillanatig. –
Meggyújthatjuk a vizet?

356
– Talán. És az alkímia feladata, ebből a
szempontból hasonlóan az asztrológiához és az
orvostudományhoz, hogy ezeket a nyomokat
értelmezze.
– Ahogy a rinocéroszagyar is erősíti a
férfiasságot az alapján, hogy hasonlít a férfi
nemi szervre. De Guy, ebből a nagy
nyomolvasásból meg jelek tanulmányozásából
annyi minden puszta csalás.
– Valóban. Egyetértek veled abban, hogy az a
mód, ahogy az alkimisták a titkos, ősrégi
tudást hirdetik, gyakran csak egy trükk, hogy
mások ne férjenek hozzá tevékenységükhöz.
– Szóval a többséghez hasonlóan te is úgy
gondolod, hogy az alkímia gyanús mesterség?
– Összességében nem. Számos gazember
állítja, hogy megtalálta a bölcsek kövét,
amelytől a fém arannyá változik, de
mindegyikre jut egy olyan, aki aprólékos
megfigyeléssel igazi eredményeket ért el, azt
tanulmányozva, miként állnak össze egyes
anyagok és miként változnak. Miként működik
közre a négy elem, a föld, a levegő, a tűz, és a
víz, hogy létrehozzák az összes általunk ismert

357
dolgot. Hogyan alakít át a hő valamit egészen
mássá, például a bort aqua vitae-vé.
– És minden a négy elemből származik, a
földből, a levegőből, a tűzből és a vízből.
Bármely új anyag, ami felbukkan, mint ez a
furcsa folyadék, lebontható erre a négy
alapelemre és újra rakható.
Elmosolyodott. – Igazából nincs semmi
ténylegesen új a világban. Legalábbis új
elemek nincsenek. De egy jó alkimista például
alapos tanulmányok révén rájöhet arra, hogy
miként lehet fémeket a kemencében úgy
megolvasztani, hogy jobb vasat gyárthassanak,
mint ahogy azt most a Wealden teszik.
– Vagy hogy miként lehet finomabb
ónötvözetet készíteni – emlékeztem vissza
Gristwood asszony történetére Sepultus
elhibázott kísérleteiről.
– Pontosan. Ez általában valamiféle, a föld
elemmel kapcsolatos jelenség
szennyeződésének szétválasztásáról szól. –
Elmosolyodott. – Azokkal a gondolkodókkal
értek egyet, akik úgy vélik, Isten feltett
szándéka, hogy a megfigyelés lassú, biztos
módszerével fedjük fel a világunk titkait, ne a

358
régi könyvek misztikus képleteivel. Még ha
elő is állnak valami furcsa ötlettel, mint az a
lengyel férfi, aki szerint a Föld kering a Nap
körül.
– Igen. – Valami eszembe jutott. – Kemence,
azt mondtad. A fémeket kemencében
olvasztják meg. Tehát az alkimisták gyakran
együtt dolgoznak az öntőmunkásokkal, mivel
nekik vannak olvasztókemencéik.
– Természetesen – értett egyet Guy. – Nekem
elég az itteni tűz, hogy lepároljam a
gyógynövényeimet, de a fémek
megolvasztásához mindenképpen kohó kell. –
Összeráncolta a homlokát. – Furcsa egy
beszélgetés ez, Matthew. Mi köze van ennek
a… – Barakra pillantott – ti ügyetekhez?
– Nem vagyok benne biztos – válaszoltam
elgondolkodva. – Egy olvasztómunkásra
szükség lehet mondjuk egy nagy, pumpával és
csövekkel ellátott fémtartály készítéséhez is.
– Igen. Az alkimisták gyakran kérik a
Lothbury olvasztómunkásainak segítségét.
Persze valaki olyannak kell lennie, akiben
megbíznak, ha meg akarják vele osztani
titkaikat.

359
– Guy – kérdeztem izgatottam –, emlékszel
arra a fiatal olvasztómunkásra, akivel múlt
héten itt találkoztam? Ő tudhatja, hogy ki
dolgozik közülük alkimistákkal? Talán olyan
valaki, aki a Citynek dolgozik a
vízvezetékeken, pumpákkal és szelepekkel
foglalkozik?
Habozott. – Talán. Az külön szakma. Ám
Matthew, ha ez veszélyes ügy, nem szeretném
belevonni.
– Lord Cromwell elrendelheti – felelte Barak.
Guy felé fordult. – Ő bármit elrendelhet, amit
akar.
Barak visszanézett rá. – Igen, spanyol
barátom, bármit.
– Az istenre, Barak, fogd be a szád –
mordultam rá mérgesen. – Megértelek, Guy.
Könnyen megtalálhatom, amit keresek a City
nyilvántartásában is, megnézhetem, kiket
alkalmaznak a vízvezetékeknél.
Guy bólintott. – Ez jobban tetszik. – Majd
Barakhoz fordult. – És egyébként uram, nem
vagyok spanyol. Granadából jöttem, amit
ötven évvel ezelőtt elfoglaltak a spanyolok. A
szüleim muzulmánok voltak, akiket Ferdinánd

360
és Izabella száműztek Spanyolországból. A
zsidókkal együtt… ha jól sejtem, a te neved
zsidó.
Barak elvörösödött. – Angol vagyok,
patikárius.
– Valóban? – Guy felhúzta szemöldökét. –
Rendben. Köszönöm a megértésedet,
Matthew. Kívánom, hogy biztonságban
teljesítsd a küldetésedet. –Megrázta a kezemet,
majd száraz tekintettel rám nézett. – Csillog a
szemed, Matthew, felderített a hajszádban
bekövetkező előrelépés. Egyébként
megtarthatom a könyveket? Érdekelnének,
átnézném, mi van bennük.
– Hogyne.
– Ha még akarsz velem beszélni, itt
megtalálsz. – Hideg pillantást vetett Barakra. –
Már ameddig megtűrik itt az idegeneket.

Odakint mérgesen fordultam Barakhoz. –

Nagyszerű – mondtam ingerülten. – A
modorod igazán elősegíti a nyomozásunkat.

361
Vállat vont. – Arcátlan öreg mór. Isten nevére,
ronda egy teremtmény.
– Te pedig – csattantam fel – az vagy, amit
mindenkire mondasz: egy seggfej.
Barak csak vigyorgott.
– Miután neked hála Guy nem fog segíteni
megtalálni az olvasztómunkást, mehetsz a
Guildhallba előkerestetni a vízvezetékeknél
alkalmazott összes munkás adatait. Én a
Wolf’s Lane-re megyek, felteszek néhány
kérdést Gristwood asszonynak. Ha Michael és
Sepultus kapcsolatban állt az
olvasztómunkásokkal, tudnia kellett róla.
– Azt hittem, Southwarkba megyünk,
megtalálni a kurvát.
– Találkozzunk a Steelyard lépcsőnél másfél
órán belül. Ki tudja, még akár egy pitére is
lesz idő az árusoknál. – Megtöröltem izzadt
homlokomat, a délutáni hőség kegyetlen volt.
Barak tétovázott, és kíváncsian vártam, hogy
nekiáll-e vitatkozni: olyan dühös voltam, hogy
szinte akartam ezt. Ő azonban csak
elmosolyodott, felszállt fekete kancájára és
elporzott.

362
†

Mialatt keresztüllovagoltam a keskeny

sikátorokon Queenhithe felé, a haragom
alábbhagyott. Azon kaptam magam, hogy
egyre többször figyeltem félelemmel telve az
árnyékokat, veszélyt jelző mozgások után
kutatva. Az utcák kiürültek, az emberek, ha
csak tehették, a házakban maradtak a hőség
elől. Éreztem, hogy arcbőrömet erősen égeti
nap, sapkámat mélyebben a szemembe
húztam. Megriadtam, amikor egy küszöbtől
egy patkány futott végig az utcán, szorosan a
fal mellett.
Gristwoodék háza változatlanul nézett ki, a
törött és behasított ajtó még a helyén volt.
Kopogtattam, a hang visszhangzott odabent.
Maga Jane Gristwood nyitott ajtót. Ugyanazt a
fehér főkötőt és szürke ruhát viselte, de új
keletű ápolatlanság is jellemezte megjelenését;
ételfoltokat vettem észre ruháján. Elgyötörten
meredt rám.
– Már megint te vagy az?
– Igen, asszonyom. Bejöhetek?

363
Vállat vont és kitárta az ajtót. – Az az ostoba
lány, Susan elment – mondta.
– Hol az őr?
– A konyhában iszik és fingik. – Elvezetett a
régi falikárpit mellett a szegényes nappaliba,
majd megállt, várta, hogy megszólaljak.
– Van valami hír a házzal kapcsolatban? –
kérdeztem.
– Igen, már az enyém. Találkoztam
Marchamount serjeant emberével. – Keserűen
felnevetett. – Már amennyit ér az egész.
Albérlőket kell fogadnom… nagyszerű
származású albérlők várhatók ebbe a dohos
lyukba. Tudja, megkapta a pénzemet.
– Kicsoda?
– Michael. Amikor összeházasodtunk, apámtól
nagy értékű hozományt kapott, hogy elvegyen
végre. Az egész eltűnt, és ennyi maradt nekem
belőle. Még tisztességes bútort sem tudott
hazahozni a monostorokból, csak azt az
ocsmány régi falikárpitot. Találkoztál a
kurvával? – kérdezte nyíltan.
– Még nem. De lenne egy kérdésem,
asszonyom. Úgy gondolom, Sepultus együtt

364
dolgozhatott egy olvasztómunkással a legújabb
kísérletein.
Az arcán megjelent ijedt kifejezés elárulta,
hogy fején találtam a szöget. Hangja
felerősödött.
– Már mondtam neked, hogy semmi közöm
nem volt az őrült tetteihez azon túlmenően,
hogy aggódtam, nehogy felrobbantsa a házat.
Miért kérdezgeted tőlem ezeket a kérdéseket?
Csak egy szegény, magányos özvegy vagyok!
– Valamit titkolsz, asszonyom – mondtam. –
És muszáj megtudnom, mi az.
De nem hallotta meg, amit mondtam. Tágra
nyílt szemekkel bámult ki a kertbe. – Ez
megint ő – suttogta.
Megpördültem. A falba vágott kapu kinyílt, és
egy férfi állt odakint. Féltem, hogy a
himlőhelyes fickó lesz az, de ez egy tömzsi,
sötét hajú, fiatal férfi volt. Amint meglátta,
hogy észrevettük, megfordult és elszaladt. Az
ajtóhoz léptem, majd megtorpantam. Még ha
el is kapnám, mi lenne akkor? Könnyedén
felülkerekedhet rajtam. Visszafordultam
Gristwood asszonyhoz. Leült az asztal mellé
és sírni kezdett, vékony teste egyre csak

365
rázkódott. Megvártam, amíg valamelyest
lenyugszik.
– Tudod, ki volt ez a férfi, asszonyom? –
kérdeztem keményen.
Felemelte nyomorúságos arcát. – Nem! Nem!
Miért engem próbálsz sarokba szorítani?
Tegnap észrevettem, hogy figyeli a házat.
Egész délután ott volt, de csak nézett, nagyon
megijedtem tőle. Ő Michael egyik gyilkosa,
nem igaz?
– Nem tudom, asszonyom. De szólnod kellene
az őrnek.
– Ez a büntetés a bűnömért – suttogta. – Isten
megbüntet engem.
– Milyen bűnödért? – kérdeztem élesen.
Mély levegőt vett, majd erőteljesen a
szemembe nézett. – Fiatalkoromban egy
egyszerű lány voltam, Shardlake úr. Egyszerű,
de tele közönséges vágyakkal, és amikor
betöltöttem a tizenötöt, összeszűrtem a levet
egy inassal.
El is felejtettem, milyen közönséges nyelve
volt.
– Gyerekem született.
– Ó.

366
– Le kellett mondanom róla, és keményen
bűnbánatot kellett gyakorolnom. A
templomban az egész gyülekezet előtt
vallottam be a bűnömet, hogy milyen
tisztátalan voltam, mindezt vasárnapról
vasárnapra. A régi vallás semmivel sem volt
enyhébb, mint az új, amikor a hús bűneiről
volt szó.
– Sajnálom.
– Harminc lettem, mire találtam valakit, aki
hajlandó volt elvenni. Vagy inkább apám
találta. Apám asztalosmester volt, és Michael
egyszer tanácsot adott neki egy kifizetetlen
adóssággal kapcsolatban. Michaelnek is volt
néhány rendezetlen számlája, belebonyolódott
valami őrült pénzfialtató tervbe, és a
hozományom mentette meg az adósok
börtönétől. – Sóhajtott. – De Isten nem felejti
el a bűnt, ugye? Egyre csak büntet, büntet. –
Munkától megkeményedett kezét ökölbe
szorította.
– Az öntőmunkás – mondtam.
Pár másodpercig még úgy maradt, ökölbe
szorított kézzel ülve. Amikor ismét
megszólalt, elszántság feszült a hangjában.

367
– A fiamat a St. Helen apácáihoz kellett
adnom. Nem engedtek közel hozzá, de
megvesztegettem egy mosónőt, aki híreket
hozott róla. Amikor tizennégy éves lett, az
apácák olvasztómunkás inasnak adták. És
amikor megszabadult a nővérektől,
összeismerkedtem Daviddel. Azóta minden
héten meglátogatom. – Elmosolyodott,
diadalittas kis mosollyal.
– Aztán Sepultus beköltözött hozzátok, és egy
olvasztómunkást keresett a munkájához?
Szeme tágra nyílt: – Ezt honnan tudod?
– Csak találgattam.
– Azért nem mondtam el neked, mert nem
akartam, hogy David belekeveredjen ebbe a
szörnyű történetbe.
– Asszonyom, a fiad veszélyben lehet, ha
mások is tudnak a szerepéről. És semmitől sem
kell tartania, ha csak becsületes munkát
végzett.
Félig felemelkedett. – Veszélyben? David
veszélyben van?
Bólintottam. – De ha elárulod, hol van, Lord
Cromwell őt is megvédi, mint téged.

368
Gyorsan beszélni kezdett. – David Harpernek
hívják. Harper volt a lánykori nevem. Egy
másik férfi, Peter Leighton mellett dolgozik,
Lothburyben. Sepultus Leightonnal dolgozott
együtt.
– Leighton mester a vízvezeték-javítási
munkákban is részt vesz?
Élesen rám pillantott. – Honnan tudod?
– Egy újabb tipp.
Felállt. – Most azonnal Davidhez megyek.
Figyelmeztetnem kell. Fel kell készítenem a
veled való találkozásra… az
olvasztómunkások nagyon összetartó népség.
– Rendben, de találkoznom kell vele és ezzel a
Leightonnal is.
– Küldhetek neked üzenetet?
Bólintottam és megadtam a címemet.
– Segíteni fogsz nekünk, uram? – kérdezte
remegve, egy anya idegességével. Minden
nyersesség eltűnt belőle.
– Mindent megteszek, amit tudok, ígérem.
Most megyek, megnézem ezt az őrt,
biztosítom, hogy éber maradjon. Vidd
magaddal Lothburybe. Minden ajtót tartsatok

369
zárva. – Eszembe jutott a szerszámíj. – És az
ablaktáblákat is húzzátok be.
– De olyan forróság van…
– Biztonságosabb lesz. – A himlőhelyes és
most ez a fiatal fickó; emlékeztem, hogy
kétféle véres lábnyomot találtunk. Tudtam,
hogy ketten voltak.

370
Tizenhetedik fejezet

Megkönnyebbülés volt a folyóparti lépcsőkhöz

érni. A dagály átmenetileg elárasztotta a
bűzölgő iszapot, és szívesen látott szellő jött a
folyó felől. Semmi jelét nem láttam Baraknak,
így Chanceryt az istállóban hagytam, és a
Hanza-szövetség kereskedőinek magas
raktárait nézegettem, akiknek az érdekében
Bealknap testvérem eljárt. A németek ősi
privilégiumát a balti kikötőkkel való
kereskedésre egyre inkább semmibe vették a
kalandor angol kereskedők, köztük az is, aki a
furcsa italt hozta arról a távoli hideg tengerről.
Bealknap tudhatott az északi áruról a
kereskedők közt meglévő kapcsolataitól.
Lehet, hogy rajta keresztül jutott el a
Gristwoodokhoz az információ.
A táskámat átvetettem a vállamon. A folyó
zsúfolt volt, nemcsak utazók haladtak rajta,
vagy éppen keresztül Southwarkba, hanem
módosabb emberek is, akik napvédő
ponyvával felszerelt csónakokat béreltek, hogy
csónakázzanak, és élvezzék a szellőt.
Mindenfelé élénk színekben pompázó vitorlák

371
suhantak fel és alá. Kíváncsi voltam, hogy
vajon Lady Honor és a szolgálói közöttük
vannak-e.
Érintést éreztem a vállamon; megfordultam és
Barakot pillantottam meg.
– Találtál valamit a Guildhallban? – kérdeztem
kurtán, mert még mindig mérges voltam
amiatt, ahogy Guyt kezelte.
– Igen, szereztem egy listát azoknak az
öntőmunkásoknak a nevével, akik a
vízvezetéken dolgoztak. – Szégyenkező
arckifejezése láttán eltűnődtem, hogy vajon
kezdett-e derengeni neki, hogy az emberekkel
szembeni durva bánásmódja mennyire
összeférhetetlen a nyomozásunk kényes
mivoltával.
– Én pedig kiszedtem a hiányzó információt
Gristwood asszonyból. – Elmeséltem neki
mindent, amit megtudtam. Átnyújtotta a listát,
én pedig bólintottam. Peter Leighton neve
rögtön szembetűnt.
– Ez hasznos, megerősíti, hogy jó úton járunk.
– Benéztem az Old Barge-ba is – mondta
Barak. – Azt kértem, hogy minden üzenetet
küldjenek el oda és a házadba is. Érkezett egy

372
levél Cromwell titkárától. Bealknap valóban
szorgoskodik egy kicsit a Hanza- és a francia
kereskedők javára, de csak a szokásos
dolgokat intézi a vámszedő hivatalnál az
import bejelentésekkel kapcsolatosan.
– Kíváncsi lennék, mennyit akaszt le róluk.
– A franciákkal való kapcsolat veszélyes –
nézett rám komolyan. – Képzeld el, hogy a
francia hadihajók felúsznak a Temzén…
– Inkább nem tenném.
– Egyébként eszembe jutott, hol láttam
korábban Bealknapet.
– Na, és hol? – kérdeztem érdeklődéssel.
– Emlékszel, amikor megemlítettem, hogy az
az ember, akihez az anyám apám halála után
férjhez ment, jogász volt? Bealknap barátunk
eskütársainak egyikeként tevékenykedett.
Emlékszem, hogy Bealknap egyszer eljött
hozzánk, és megmondta neki, hogy állítsa azt,
ismer egy, a püspöki palotába zárt csirkefogót,
aki az esküdtszék előtt kifogásként rá
hivatkozott.
– Ilyen tisztán emlékszel erre? – kérdeztem
izgatottan.
– Igen, most már helyrerázódott az eszem.

373
– Hány éves voltál?
– Tán tíz.
Elgondolkodva simogattam az államat. –
Akkor a bíróság valószínűleg nem fogadja el a
vallomásodat. Anyáddal és mostohaapáddal
még tartod a kapcsolatot?
– Nem – Barak elvörösödött, és összeszorította
száját. – Évek óta nem láttam őket. – Szája
szeglete, amely általában a gúnyolódástól
felfelé horgadt, most lefelé görbült.
– De még így is van valamink a csirkefogó
ellen. Ügyes vagy. – Úgy lestem, miként
reagál a dicsérő szavakra, mint egy mester az
inasát, de csak bólintott. Úgy döntöttem, hogy
kockáztatok. – Tudod, hogy ma meglátogattam
a Wentworthöket?
– Igen.
– Mennyire vagy jó zártörésben?
Felhúzta a szemöldökét. – Hát, eléggé.
– Gondoltam. – Elmeséltem neki, mi zajlott
Sir Edwinnél. Füttyentett egy nagyot, amikor a
kútból áradó bűzt említettem.
– Éjszaka be akarok jutni a kertbe, és le
akarom szedni azokat a zárakat. Aztán azt

374
szeretném, ha lemásznál és szétnéznél odalent.
Szükségünk lesz egy kötéllétrára.
Felnevetett. – Istenemre mondom, nem akarsz
túl sokat?
– Sokkal kevesebbet, mint amit az earl vár
tőlem. Nos? Az alkunak része volt, hogy
segítesz a Wentworth-ügyben.
– Rendben. Azt hiszem, tartozom neked egy
szívességgel, mert kihoztalak a sodrodból a
barátod miatt. – Rájöttem, hogy ez volt tőle a
legtöbb, ami egy bocsánatkéréshez hasonlított.
Ekkor egy ponyvával fedett csónak kötött ki az
öbölben, és egy pár jól öltözött flamand
kereskedő lépett ki belőle a partra. Barakkal
elfoglaltuk helyüket, a csónakos pedig evezni
kezdett. Kellemes volt a sima, barna vízen
ringatózni. Figyeltem a part mentén bólogató
méltóságteljes hattyúkat. Nevetés
visszhangzott a környező csónakokról, a
fejünk felett pedig a sirályok rikoltoztak.
– Holnap lesz a Bealknap elleni ügyed, ugye?
– kérdezte Barak.
– Ne is juttasd eszembe. Ma éjszaka fel kell rá
készülnöm. De legalább lehetőségem nyílik
arra, hogy újfent kikérdezzem.

375
– Ezeknek a serjeantoknak, mint
Marchamount, mit takar a rangja?
– Csak a serjeantok állhatnak a Common Pleas
bíróság elé. Nincs belőlük túl sok, a
Koronabíróság és más bírák nevezik ki őket.
Magukat a bírákat mindig a serjeantok közül
választják ki.
– Gondolkodtál valaha ezen a poszton?
Vállat vontam. – Ezeket a dolgokat a színfalak
mögötti suttogások döntik el.
Összerezzentem a trombita hirtelen felharsanó
hangjára. A folyó közepén lévő csónakok
lázasan igyekeztek kievezni az útból. Egy
hatalmas, vászontetős, ragyogó aranyszínűre
festett bárka tűnt fel, amelyet tucatnyi, a király
szolgáinak libériájába öltözött evezős hajtott
erőteljesen egy dob diktálta ritmusra. Kis
csónakunkat vadul dobálták a királyi bárka
által keltett hullámok, és mindenki máshoz
hasonlóan lekaptuk fejfedőnket és
meghajtottuk fejünket. A napellenző ponyva le
volt húzva, hogy védje a királyt a fénytől.
Azon tűnődtem, vajon Cromwell vagy talán
Howard Katalin a királlyal volt-e. A bárka
továbbhaladt a folyón a Whitehall felé.

376
A csónakos megszólalt. – Azt beszélik, ha
Anna királyné bukik, még több vallási változás
lesz.
– Talán – feleltem semlegesen.
– Az egyszerű embereknek nehéz ezeket
követni – mondta, majd ismét az evezőkre
hajolt.

A csónakos a St. Mary Overy lépcsőin rakott

ki minket a southwarki oldalon. Követtem
Barakot fel a rakpartra. Miközben
felkapaszkodtunk a csúszós lépcsőkön, a
Winchester-palota tűnt fel előttünk. Egy
pillanatra megálltam, hogy kifújjam magam,
és felnéztem a félelmetes normann épületre,
amelynek hatalmas rózsaablakán megcsillant a
déli napsütés. A palota Winchester
püspökének – aki Southwark nagy részét is
birtokolta, beleértve a bordélyokat is – volt a
londoni rezidenciája, és állítólag a király több
alkalommal vacsorázott ott Howard Katalinnal
még a tavasszal. Vajon milyen terveket
szőhettek Cromwell ellen e falak között?

377
Barak elindult a magas palotafalak mellett a
keletre elterülő nyomornegyed felé, én pedig
követtem.
– Voltál már valaha Southwarkban? –
kérdezte.
– Nem. – Surrey-be menet a főúton többször
áthaladtam, de sose tértem le a környező
utcákba, a kurvák és gonosztevők
törzshelyeire. Barak magabiztosan haladt
előre. Gúnyos vigyorainak egyikével
ajándékozott meg.
– Voltál valaha bordélyházban?
– Igen – feleltem kurtán. – De némileg
színvonalasabba.
– Ó, kertecskével és árnyékos sarkokkal?
– Amikor még tanuló voltam és ostoba.
– A winchesteri madárkák elég félénkké
válnak, ha azt hiszik, hogy hivatalos ügyben
jársz. Ha csak egy halvány utalást is teszünk a
bejutásunk előtt arra, hogy nem a bujálkodás
miatt vagyunk itt, gyorsabban rebbennek szét a
sikátorokban, mint gondolnád. Itt én irányítok
– nézett rám komolyan.
– Rendben.

378
– Vedd le a talárod, megijeszti őket. Azt
mondjuk, kuncsaftok vagyunk. Én vagyok a
szolgád, aki áthozott a folyón egy kis
szórakozás végett. A madám majd meginvitál
minket egy italra a szajhákkal. Ha ételt kínál,
fogadd el, nem számít, mennyibe kerül. Ebből
van pénzük, ha a lányok olcsón megkaphatok,
márpedig ezek olyanok.
Levettem a taláromat, és begyömöszöltem a
zsákomba. Megkönnyebbülés volt
megszabadulni tőle.
– Amikor bent leszünk, én Bathsheba Greent
fogom kérni, mondván, hogy őt ajánlották,
aztán te elviszed, és kikérdezed őt. Azért én
nem lennék túl bizalmaskodó. Ezek a házak
híresek a francia kórról.
– Honnan tudod, hogy ő ott lesz?
– Vannak kapcsolataim az utcakölykök között.
Korábban fizettem nekik azért, hogy
figyeljenek meg nekem egy házat. –
Elmosolyodott, és lehalkította a hangját. – A
konzervatív csoport egyik tagja, egy nagyon
szent életű pap rendszeresen látogatta az egyik
lejjebb található, fiúkat kínáló házat. Ez
nagyon hasznos információ volt a gazdámnak.

379
Megráztam a fejemet. – Nincs semmi, amit ne
tenne meg?
– Nem sok. A kölykök megtudták Bathsheba
munkaidejét, délutánonként van a bordélyban.
Kis favázas házakkal telezsúfolt negyedbe
értünk, a járda nélküli utak bűzlöttek a
szeméttől, amelyek között disznók és girhes
kutyák turkáltak étel után. A forró levegőben a
southwarki cserzőműhelyekből kiáradó,
émelyítő szag terjengett. A southwarki
rendeleteknek megfelelően minden
bordélyházat fehérre festettek, így éles
ellentétben álltak a többi ütött-kopott ház
vakolatával. Mindegyik ajtaján kívül volt egy
bujaságra utaló jel, egy meztelen Ádám és
Éva, egy ágy, vagy egy hálóing. Egy
szegényes kinézetű, lepattogzott festékű ház
előtt álltunk meg, amelynek a külső cégérén
egy püspöki süveg durván felfestett képe volt
látható. A spalettákat behúzták az ablakokon.
Belülről egy férfi érdes, kirobbanó nevetését
hallottam. Miután arrébb rúgott néhány ott
kapirgáló tyúkot, Barak határozottan
bekopogott az ajtón.

380
Egy középkorú asszony nyitott ajtót.
Alacsony, köpcös teremtés volt, szögletes
csúnya arcát göndör, vörös haj keretezte.
Valamikor kurvaként bélyegezték meg
Londonban, fehér arcán egy sötét „K” betű
látszott. Gyanakodva nézett ránk.
– Jó napot, asszonyság – mosolygott Barak. –
Elhoztam az uramat a Cityből, aki egy csendes
házra vágyik.
Az asszony rám nézett, aztán bólintott. –
Gyertek be.
Követtük őt egy sötét, még az utcánál is
melegebb szobába, amit mosdatlan testek és
olcsó faggyúgyertyák áporodott szaga töltött
meg, és ezt nem tudta elnyomni a sarokban
égő füstölő sem. A gyertyák egy asztalt
világítottak meg, ahol két középkorú férfi ült,
a kinézetükből ítélve boltosok. A kövérebb
derűs tekintettel nézett fel, míg a vékonyabb
társa láthatóan kényelmetlenül feszengett.
Mindketten bólintottak felénk. Az asztalon
almáspite és egy-egy tányér volt kitéve a
férfiak elé. Mellettük egy-egy szajha ült; egy
bögyös teremtés a kövér, és egy ideges
kinézetű, tizenhat év körüli lány a másik

381
mellett. Mindkét nő kiengedte a fűzőjét, és
melleik jócskán kibuggyantak. Így üldögélve
az asztalnál inkább bizarrnak látszottak, mint
erotikusnak.
A madám egy pohárszék felé mutatott, ahol
zsíros bőrmellényében egy sovány fiú ült egy
korsó sör mellett. – Esztek velünk, urak?
– Igen, köszönjük.
A nő bólintott a fiúnak, aki megtöltött sörrel
két korsót, és letette őket az asztalra. A
nagymellű örömlány a vendége füléhez hajolt,
és belesuttogott valamit, öblös nevetésre
késztetve őt.
– Két penny lesz összesen, uraim – mondta a
madám. Átnyújtottam a pénzérméket, amiket
közelről megvizsgált, mielőtt belecsúsztatta az
övén lógó erszényébe, majd keskeny,
pengevékony szájával ránk mosolygott,
felfedve ezzel rothadt fogait.
– Helyezzétek magatokat kényelembe.
Elmegyek, hozok még két lányt, hogy
csatlakozzanak hozzánk, legyen egy vidám
ebédünk.
– Csak egy lányt a gazdámnak – mondta
Barak. – Ő egy kissé bátortalan ember, olyan

382
lányt szeretne, aki gyengéd hozzá, aki finoman
bánik vele. Hallottunk egy itt dolgozó lányról,
akit Shebának, vagy Bathshebának hívnak.
A nő szeme azonnal összeszűkült. – Ki mondta
ezt nektek?
– Valaki a Guildhallban – válaszoltam.
– Melyik céhből?
– Nem emlékszem, valamelyik vacsorán. –
Egy mosolyt kényszerítettem az arcomra. –
Csak szeretem a szelíd lányokat, és az illető
azt mondta, hogy Bathsheba ilyen volt. Többet
is fizetnék egy szelíd lányért.
– Értem – mondta a madám, és ezzel eltűnt
egy befelé vezető ajtó mögött.
– Az enyém elég édes és gömbölyű – mondta a
kövér boltos. – Igaz, Mary? – A nő rám
kacsintott, és felnevetett, hatalmas, kéken
erezett mellei meglódultak, amint egyik
karjával átölelte a férfi nyakát.
Valahonnan a ház belsejéből a madám
kiáltását hallottam. – Daniel, gyere ide! – A fiú
kirohant a szobából. Fojtott suttogást
hallottam, majd egy pillanattal később
visszatért a madám. Megint mosolygott.

383
– Bathsheba vár téged a szobájában, uram. Ha
gondolod, hozd az italodat.
– Köszönöm, inkább itt hagyom. –
Felemelkedtem az asztal mellől, közben
próbáltam lelkesnek látszani.
– Nem akarod ivással vesztegetni az idődet,
mi? – kuncogott a kövér boltos. A madám egy
sötét folyosón, csukott ajtók mellett vezetett
végig, súlyos léptei döngtek az egyenetlen
padlódeszkákon. Egy pillanatra elfogott a
félelem, ahogy tudatosult bennem, hogy
egyedül vagyok. Nagyot ugrottam, amikor
kinyílt egy ajtó, de csak egy sápadt lány
kukucskált ki, majd gyorsan becsapta az ajtót.
A madám végül bekopogott egy másikon. – Itt
van Bathsheba – mondta visszataszító
mosolyával az arcán, miközben betessékelt.
Becsukta az ajtót utánam, de nem hallottam
távolodó lépéseket, vagyis odakint állt, és
hallgatózott.
A szoba kicsi és szegényes volt, az összes
bútort egy olcsó utazóláda jelentette, és egy
régi nagy, kerekes ágy. A fatáblákat félig
nyitva hagyták, de a szobában még így is
izzadság szaga terjengett. Egy lány feküdt az

384
ágyon. Valamilyen okból azt vártam, hogy
Bathsheba csinos lesz, de fiatalsága ellenére
durva tésztaképe és sötétbarna arcbőre volt.
Valami ismerősnek tűnt az arcvonásaiban, de
nem tudtam hová tenni. Nem tett semmilyen
erőfeszítést, hogy kicsinosítsa magát, és egy
foltos, régi ruhában feküdt ott, rúzs nélkül,
fekete haja ziláltan terült szét a szürkés párnán.
Az egyetlen szép dolog rajta nagy, intelligens,
barna szeme volt, ami viszont nem érzékien
nézett rám, hanem inkább félelemmel telve.
Kiterjedt zúzódásnyom és egy félig gyógyult
vágás éktelenkedett az arca egyik felén.
– Nos, Bathsheba – mondtam halkan. – Azt
mondták, hogy te egy szelíd lány vagy.
– Ki mondta ezt, uram? – Hangja rémült,
akadozó volt.
– Valaki, akivel a Guildhallban találkoztam.
– Nekem csak egyetlen látogatóm volt a te
rangodbeliek közül – mondta. – És ő halott. –
Meglepetésemre könnyeket láttam
megcsillanni a szeme sarkában. Michael
Gristwood iránta érzett érzelmei ezek szerint
nem voltak egyoldalúak. Továbbra is
félelemmel nézett rám. Hogyan jöttek rá ilyen

385
gyorsan, hogy én nem egy átlagos vendég
voltam? Egy pillanatig tanulmányoztam a
rémült arcát, majd letettem a táskámat az ágy
szélére, és óvatosan leültem.
– Esküszöm, hogy nem akarlak bántani –
mondtam nyugtatóan –, de azért vagyok itt,
hogy kérdéseket tegyek fel Gristwood úr
halálával kapcsolatban. Ügyvéd vagyok.
– Én semmit sem tudok a haláláról – mondta
gyorsan.
– Ezt nem is gondoltam. Csak azt akarom
tudni, hogy miről beszélt veled. Említette a
munkáját?
Az ajtóra pillantott, ezért lehalkítottam a
hangomat.
– Megfizetlek, ígérem. – Elhallgattam, majd
azt kérdeztem. – Szerettétek egymást?
– Igen. – Visszatért a dacos arckifejezése. –
Mindkettőnknek szüksége volt kedvességre, és
ezt megkaptuk egymástól. Madam Neller nem
örült, hogy közel kerülök egy vendéghez, de
ez történt.
– Hogyan találkoztatok? – Elégedettséget
éreztem a gyors haladás miatt.

386
– Egyszer idejött néhány vagyonügyis
hivatalnokkal. Egy nagy mulatságra jöttek a
folyó déli partjára, és itt kötöttek ki. Michael
felvidított engem, megnevettetett, és később,
egyedül megint meglátogatott. Nehezen jött ki
a feleségével. Azt mondta, az asszony
megkeseredett.
– Találkoztam vele. Nem egy boldog lélek.
– De nem mondott nekem semmit a
munkájáról. – Ismét az ajtó felé nézett, a
zúzódása élénken virított. Kíváncsi voltam,
hogy a madámtól kapta-e.
– Nem mondott semmit sem nála lévő
papírokról, vagy bármiről, amin a fivérével
dolgoztak? – kérdeztem óvatosan.
– Én nem tudok semmit – válaszolta remegő
hangon. – Mondtam a másikaknak. ..
– Milyen másikaknak? – kérdeztem gyorsan.
Bathsheba a nyakára mutatott. – Azoknak,
akiktől ezt kaptam.
Nehéz lépések hallatszottak kintről. Hallottam,
hogy valaki súg valamit a madámnak, aztán
kicsapódott az ajtó, amitől hátrahőköltem. Két
férfi lépett a szobába. Az egyik kopasz,
megtermett fickó, kezében bunkósbottal, a

387
másik egy fiatalabb, zömök férfi, akinek az
arcvonásai hasonlítottak Bathshebáéra – csak a
testvére lehetett. Azonnal felismertem: ő volt
az, akit Gristwoodék udvarában láttam. Egy
hosszú tőrt tartott a kezében, a hegye a torkom
felé irányult, miután felugrottam az ágyról.
Még elkaptam a madám aggódó arckifejezését,
mielőtt a nagydarab férfi becsapta az ajtót, és
elé állt.
– Nem bántott téged, Sheba? – kérdezte a férfi,
és le nem vette rólam a szemét.
– Nem, George, de attól féltem, hogy a fiú
nem talál meg idejében.
– Bántott téged?
– Nem. Szóval tartottam. Megint Michaelről
van szó.
– A fene essen Madam Nellerbe, hogy mindig
beengedi ezeket a szemeteket. – Ismét hozzám
beszélt. – Ezúttal elkaptunk, cimbora.
Megvertél egy védtelen nőt, nem menekülsz.
Felemeltem a kezemet. – Ez tévedés,
esküszöm. Sohasem találkoztam ezzel a
lánnyal korábban.
– Te nem, de a ragyás képű cimborád, aki múlt
héten idejött és megverte őt, igen. Meg is ölte

388
volna, ha az egyik lány nem szalad értem. – A
húga felé fordult, keze ökölbe szorult. – Ő van
a másik szobában? A ragyás képű? Vagy az az
esetlen cinkosa, a kinövéssel az orrán?
– A madám azt mondta, hogy nem. Leköti a
figyelmét.
– Egy himlőhelyes férfi? – kérdeztem. –
Magas és nagyon sápadt? Michael Gristwood
után érdeklődött?
– Aha, a cinkosod.
Fontolgattam, hogy kiáltok Baraknak, de
Bathsheba bátyjának elszánt tekintete volt, és
egy pillanat alatt el tudta volna vágni a
torkomat. Kényszerítettem magam, hogy
nyugodtan szólaljak meg. – Kérlek, hallgass
meg. Az a férfi engem is üldöz, tegnap
megpróbált megölni. Nem akartam ártani, csak
kérdezni akartam Bathshebától Michael
Gristwoodról…
– Ugyanazokat kérdezte tőlem – vetette közbe
Bathsheba. – Michael iratairól, a fivére
munkájáról. Azt mondja, hogy ügyvéd.
A fiatal férfi szeme haragosan villant. – Nem
tudtam, hogy a púposoknak engedik, hogy
ügyvédek legyenek. – Közelebb lépett, és a

389
tőrt a nyakamhoz tartotta. – Ha te ügyvéd
vagy, akkor dolgozol valakinek. Kinek?
– Lord Cromwellnek – válaszoltam. – A
segédemnél van a pecsétje.
Bathsheba bátyja, és az ajtónál álló nagydarab
fickó gyors pillantást váltott. – Ó, George –
nyögött fel Bathsheba –, mit tettünk?
A testvére megragadta a karomat, és a
távolabbi falhoz taszított, a tőr hegye a
torkomnak feszült. – Miért? Isten szent nevére,
ő hogyan keveredett ebbe bele?
– George – kiáltott fel Bathsheba, kezét
tördelve –, el kell mondanunk nekik mindent,
a könyörületükre kell bíznunk magunkat…
George dühösen fordult felé. – Könyörület?
Cromwelltől? Nem, megöljük a púpost és a
cimboráját, aztán bedobjuk a hulláikat a
Temzébe. Senki sem fogja tudni, hogy valaha
is itt jártak…
Kintről az ott várakozó madám üvöltése
hallatszott, aztán egy hangos reccsenés. A férfi
a bunkósbottal keresztülesett a szobán, ahogy
felpattant az ajtó. Ráesett az ágyra, és
Bathsheba felsikoltott. Barak tört be; a kardját
már kivonta a hüvelyéből, és most ráütött

390
George Green tőrt tartó karjára, amikor az
megpördült. Green felkiáltott, és elejtette a
fegyverét.
–Jól vagy? – kérdezte tőlem Barak.
– Igen… – lihegtem.
– Hallottam ezeket a jómadarakat az előtérben,
bár próbálták tompítani a zajt, amit csaptak. –
George felé fordult, aki a karját szorította, ujjai
közül vér szivárgott. – Rendben leszel, pajtás,
csak megvágtalak. Le is vághattam volna a
karodat, de nem tettem. Cserébe mondhatnál
valamit…
– Vigyázz! – kiáltottam. A nagydarab felugrott
az ágyról, és felemelte a botját, készen arra,
hogy lesújtson vele Barak fejére. Rávetettem
magam, és így kibillentettem az
egyensúlyából. A falnak tántorodott. Barak
megfordult, és abban a pillanatban George
megragadta a döbbent tekintetű húgát a
karjánál fogva, kilökte a félig csukott spalettát
és kiugrott az ablakon. Bathsheba sikoltott,
ahogy követte. A nagydarab férfi visszanyerte
az egyensúlyát, leejtette a botot, és kirohant a
nyitott ajtón keresztül.

391
Barak az ablakhoz sietett. – Maradj itt! –
kiáltotta oda, miközben kiugrott Bathsheba és
a bátyja után, akiket még láttam eltűnni az első
sarkon. Leültem az ágyra, próbáltam
összeszedni a gondolataimat. Néhány
pillanattal később ráeszméltem, hogy a ház
teljesen elcsendesült. Mindenki elmenekült
volna? Feltápászkodtam a foltos ágyról,
felkaptam George tőrét, és visszamentem az
étkező helyiségbe. A lányok és vendégeik
eltűntek. A madám egyedül ült az asztalnál,
arcát a kezeibe temette. Kócos vörös parókája
a feldöntött kupák között hevert. Saját haja
vékony szálú és ősz volt.
– Nos, asszonyom? – kérdeztem.
Felnézett rám, szeme kétségbeesést tükrözött.
– Ez a házam végét jelenti?
Leültem. – Nem feltétlenül. Tudni akarok
arról, hogy mi volt Bathsheba és Michael
Gristwood között, és a lány megtámadásáról.
A támadás miatt aggódtál, amikor idejöttünk
és utána érdeklődtünk?
Bólintott, aztán félelemmel teli tekintettel rám
nézett. – Hallottam, hogy Lord Cromwell
nevét említetted – suttogta.

392
– Igen. Neki dolgozom. De őt mindaddig nem
érdekli, hogy milyen örömtanyák vannak
Southwarkban, amíg a tulajdonosok nem
keresztezik az útjait.
A nő megrázta a fejét. – A lányoknak nem
kellene viszonyba bonyolódniuk az
ügyfelekkel. Ez néha megtörténik, amikor egy
lány nem elég csinos, vagy túl van a
fénykorán, és Bathsheba elmúlt huszonöt.
Néha magába a szerelembe szeretnek bele.
Nem mintha bármi bajom lett volna Michael
Gristwooddal, annak ellenére, hogy a törvény
embere volt, nagyon kedvesen viselkedett.
Előfordult, hogy délutánonként együtt
nevetgéltünk, amikor körbeültük ezt az asztalt.
De amikor egyedül volt Bathshebával,
siránkozott, és a gondjai miatt búslakodott. –
A madám szája keserűen legörbült. – Lettek
volna olyan bajai, mint nekem, lett volna egy
billoga, mint ez. – Az arcára mutatott. A „K”
betű tisztán kivehető volt a halvány fényben;
hamut dörzsölhettek bele az égett sebbe, hogy
biztosan ne halványuljon el sohasem.
– Tehát próbáltad róla lebeszélni Bathshebát.

393
– Amikor láttam, hogy egyre jobban beleesik.
Ezek a dolgok mindig rosszul végződnek. –
Kék szemével keményen rám nézett. –
Gristwood mondott olyan dolgokat
Bathshebának, amik aggasztották őt, ezt
tudtam. Valamiféle bajban volt.
– Rájöttél, hogy miféle bajban?
– Nem, Bathsheba úgy bezárult, mint egy
kagyló. Aztán Michael nem jött többé.
Bathsheba azt gondolta, hogy elhagyta őt.
Átment Queenhithe-ba, hogy kérdezősködjön,
és azzal jött vissza sírva és jajveszékelve, hogy
Michael halott. Mondtam neki, hogy el kellene
tűnnie, visszamenni Hertfordba, ahonnan való,
de ő nem akarta itt hagyni a bátyját, aki
csónakos a folyón.
– Közel állnak egymáshoz?
– Amennyire csak lehet. Aztán három férfi jött
a házba. Ők nem voltak olyan ravaszak, mint
te, csak berontottak kivont karddal, kiküldték a
lányokat, és Bathshebát követelték.
– És egyikük egy magas férfi volt, a himlő
nyomaival az arcán.

394
– Igen, az arca olyan barázdált, mint egy
hentes tönkje, és két másik ronda haramia volt
vele.
– Tudod, hogy ki küldte őket?
– Nem – mondta, és keresztet vetett. – Talán
az ördög, olyan gyilkos kinézete volt
mindhármójuknak. A lányok elfutottak. A fiút
elküldtem George-ért, ugyanúgy, mint ma. Ő
egy tucatnyi cimborájával jött vissza.
Amikorra megérkeztek, amazok már elkapták
Bathshebát a szobájában, és a ragyás képű
verte őt. Ám a csónakosok túl sokan voltak, és
ezért elrohantak.
– Kiszedtek valamilyen információt
Bathshebából?
A nő megvonta a vállát. – Nem tudom.
Elzavartam a házból. Ha egy ilyen hely
verekedésről híresül el, akkor az a végét
jelenti. Néhányan a lányok közül már el is
mentek. Bathsheba ma reggel jött meg újra, és
megkért, hogy vegyem vissza őt megint. –
Ismét vállat vont. – Nincs elég lányom most,
ezért engedtem neki. Még egy ilyen ostobát,
mint én.
Kinyílt az ajtó, és Barak lépett be kifulladva.

395
– Elszöktek – lihegte. – Elfutottak valami
patkánylyukba! – Rámeredt Madam Nellerre.
– Mit tudtál kiszedni a vén boszorkányból?
– Majd elmondom odakint. – Felálltam.
Elővettem az erszényemet, és egy arany
félangyalos érmét tettem az asztalra. – Még két
ilyet kapsz, ha megtudod, hol van Bathsheba,
vagy ha azonnal szólsz nekem, amint visszatér.
Nem akarom bántani őt, ha ez nyugtalanítana.
Az asszonyság felkapta az érmét. – És nem ér
bántódás Lord Cromwell részéről?
– Nem, ha azt teszed, amire kérlek. A
Chancery Lane-en megtalálsz.
A nő zsebre vágta az aranyat. – Ahogy
kívánod – mondta, és kurtán bólintott.
Barakkal kimentünk, és gyorsan visszasiettünk
a folyóparti lépcsőhöz, közben éberen
figyeltünk minden irányban, de az egész
környék csendes volt. A Temze még zsúfolt
volt, és egyetlen csónak sem várakozott. Barak
leült a lépcső tetején, én pedig követtem
példáját, letettem a táskámat, amitől már
sajgott a vállam. Elmeséltem neki azt, amit a
madám mondott. – Mellesleg – tettem hozzá –

396
köszönöm, hogy megmentetted az életemet
odabent.
Barak szomorkásán elmosolyodott. – Én pedig
neked, hogy megmentetted az enyémet. Az a
gazfickó kiloccsantotta volna az agyamat. Mi
legyen a kúttal? Oda akarsz menni ma éjjel?
– Nem, a Lincoln's Innbe kell mennem, hogy
felkészüljek a holnapi tárgyalásra. És meg
akarok keresni néhány könyvet is a
görögtűzről.
Barak elnézett a folyó felett. A nap alacsonyan
járt, ezüstössé változtatva a vizet. – Holnap
június elseje lesz. Kilenc napunk maradt. –
Fanyarul elmosolyodott. – Szükséged van rám,
látod?
Hangosan felsóhajtottam, és elkaptam a
tekintetét. – Igen.
Barak felnevetett.
– Van valami, amit megtehetnél nekem ma
éjszaka – mondtam. – Kérdezősködjél a
Lothbury környéki kocsmákban, hogy tud-e
valaki valamit a Wentworth családról.
Bármilyen történetet. Megtennéd?

397
– Persze. Sose mondj nemet egy kis esti
iszogatásra. El tudok menni a tengerészek
kocsmáiba is… érdeklődni a balti italról.
Elnéztem a palota felé. Libériás szolgák
rohangáltak föl s alá előtte, és egy nagy vörös
szőnyeget göngyöltek ki. – Úgy látszik,
Gardiner püspöknek látogatói lesznek. Nézd,
itt egy csónak, menjünk innen.

398
Tizennyolcadik fejezet

Barakkal korán vacsoráztunk a Chancery

Lane-n. Keveset beszéltünk, kimerültünk a
kalandunktól, de kellemesebb hangulatban
étkeztünk javuló kapcsolatunk miatt. Barak
hamar otthagyta az asztalt, hogy visszasétáljon
a Citybe, és az estéjét a kocsmákban való
kérdezősködéssel töltse. Mivel London
ugyanúgy csordultig van ivókkal, mint
templomokkal, úgy véltem, Cromwell
érdekében valószínűleg már korábban is
vadászott információra ezekben. Veszélyes
foglalkozás lehetett, gondoltam. Eközben
nekem elő kellett készítenem a Bealknap-
ügyet, és megkeresni néhány könyvet a
Lincoln's Inn könyvtárában. Kelletlenül álltam
fel és öltöttem magamra újra a taláromat.
Odakint éppen lenyugodott a nap; egyike volt
azoknak a vörös naplementéknek, amelyeket a
forró nyarakon lehetett látni. Kiléptem az útra,
és beárnyékoltam a szememet, hogy
bármilyen, idegenek jelenlétére utaló jel után
kutassak, de a Chancery Lane teljesen kihalt
volt. Ennek ellenére örültem, amikor gyors

399
sétám után végre áthaladtam az Inn
biztonságot jelentő kapuja alatt.
Az udvar közepén egy hosszú, kék színű hintót
pillantottam meg; a lovak békésen ettek az
abrakos tarisznyájukból, mialatt a kocsis a
bakon szunyókált. Rangos látogató –
reméltem, hogy nem Norfolk jött megint.
Sok ablakból halvány gyertyafény szűrődött
ki, barristerek dolgoztak későig, most, hogy az
ítélkezési időszak elkezdődött. Forró, poros
szag szállt fel az udvart burkoló kövekből, és a
lemenő nap élénkvörös ragyogással vonta be a
Gatehouse Court téglafalait. Egy csoport
nevetgélő diák haladt el mellettem, a Citybe
tartottak mulatozni. Fiatal, életerős piperkőcök
fényes, hasított zekékben.
Az irodám felé indultam, amikor két embert
vettem észre a nagyterem előtt egy padon, és
meglepetésemre Marchamountot és Lady
Honort ismertem fel bennük. Marchamount a
ladyhez közel hajolva beszélt halk, unszoló
hangon. Nem láttam onnan Lady Honor arcát,
de testtartása alapján feszült volt. Besurrantam
a kripta egyik oszlopa mögé, és onnan
figyeltem őket. Egy pillanattal később

400
Marchamount felemelkedett, meghajolt és
sietve távozott. Arca fagyos volt. Kis tétovázás
után odasétáltam Lady Honorhoz, levettem a
sapkámat, és mélyen meghajoltam. Egy
selyemruhát viselt, hosszú, bő ujjakkal, és
hímzett virágokkal a fűzőrészén. Tudatában
voltam ugyan az arcomat borító izzadt
borostának, amit annak köszönhettem, hogy
még nem volt időm meglátogatni a borbélyt,
de talán azt gondolja, hogy a divatot követem,
és szakállat növesztek.
– Milady, ön ismét meglátogatja az Innt.
Felnézett rám, félresöpört egy tincset az
elegáns francia főkötő alá, amit viselt. – Igen.
Újabb konzultáció a jó Marchamount
serjeanttal. – Lágyan elmosolyodott. – Üljön
ide mellém egy pillanatra. Jön holnap a
bankettemre?
Elfoglaltam Marchamount helyét a padon,
közben elkaptam az asszony egzotikus
parfümjének enyhe illatát. – Már alig várom,
Lady Honor.
A lady körbenézett az udvaron. – Békés hely –
mondta. – A nagyapám itt tanult… hm…

401
hetven évvel ezelőtt. Hartham lordja.
Bosworthnél esett el.
Harsány röhögés hallatszott, amint újabb pár
diák haladt át az udvaron. Lady Honor
elmosolyodott. – Attól tartok, hogy ő is
ugyanilyen volt, mint ezek a fiatal fickók.
Azért jött az Innbe, hogy felszedjen némi jogi
tudást, ami segíti a vagyona ügyeinek
intézésében, de valószínűleg jobban
érdeklődött a City örömei iránt.
Én is elmosolyodtam. – Néhány dolog
sohasem változik, még ebben a feje tetejére
állt világban sem.
– Ó, ők változnak – mondta váratlan
érzelemmel a hangjában. – Manapság ezek a
diákok csak dzsentri származásúak.
Kiszórakozzák magukat, de aztán belevágnak
az üzleti életbe, hogy nagy vagyonra
próbáljanak szert tenni. Ez az egyetlen dolog,
ami ma a férfiakat érdekli. – Hirtelen
elfintorodott, szomorú gödröcskék jelentek
meg emiatt a szája szegletében. – Még akikre
időt szakítunk, azokról is kiderül, hogy nem
azok az úriemberek, akiknek hittük őket.

402
– Ez szomorú. – Valószínűleg Marchamountra
gondolt. Nem vette észre, hogy láttam őket
együtt. Bűntudatot éreztem a leskelődésem
miatt.
– Igen, az. – Megint mosolygott. – Ön
azonban, azt hiszem, több mint egyszerű
pénzharácsoló. Ön olyannak látszik, aki
törődik a belső értékekkel, ami nem jár együtt
az ilyesfajta foglalkozással.
Elnevettem magam. – Lehet. Ön sok mindent
észrevesz, Lady Honor.
– Nem mindig annyit, amennyit kellene. – Egy
pillanatra elnémult. – Hallottam, hogy az egyik
barátja kemény szavakkal illette tegnap
Norfolk hercegét. Az illető biztosan nagyon
bátor, vagy nagyon bolond.
– Honnan hallotta ezt?
Elmosolyodott. – Megvannak a forrásaim. –
Valószínűleg Marchamount, gondoltam. Úgy
tűnik, a lady szeret titokzatoskodni.
– Talán egyaránt bátor és bolond.
Felnevetett. – Lehet egyszerre mindkettő?
– Úgy hiszem. Godfrey eltökélt evangéliumi
keresztény.

403
– És ön? Ha ön Lord Cromwell embere, akkor
biztosan reformátor.
Elnéztem az egyre sötétebb belső udvar felé. –
Amikor fiatal voltam, Erasmus írásainak
elkötelezett híve voltam. Imádtam azt a képet,
ahogy a békés keresztény közösséget
ábrázolta, amelyben az emberek jó
testvériségben együtt imádkoztak, és ahonnan
a régi egyház szemfényvesztései eltűntek.
– Volt idő, amikor én is el voltam ragadtatva
Erasmustól – mondta Lady Honor. – Mégis, a
dolgok nem úgy végződtek, ahogy ő remélte,
nem igaz? Luther Márton elkezdte az
erőszakos támadásait az egyház ellen, és
Németországot elborította az anarchia.
Bólintottam. – Erasmus sohasem tett
megjegyzést Lutherről, mellette vagy ellene.
Ez mindig zavarba ejtett.
– Azt hiszem, túlságosan megdöbbentették a
történések. Szegény Erasmus. – Szomorúan
felnevetett. – Mindig szerette idézni János
evangéliumának hatodik fejezetét, nem igaz?
„A lélek az, ami megelevenít, a test nem
használ semmit.”2 De az embereket mindig a
2
János evangéliuma 6:63 (Károli Gáspár fordítása)

404
szenvedélyeik irányították, és mindig is azok
fogják. És megragadnak minden esélyt, hogy
megdöntsék a hatalmat. Azok, akik azt
gondolják, hogy az emberi természetet pusztán
észérvekkel tökéletesíteni lehet, mindig
csalódnak.
– Ez egy elég komor üzenet – jegyeztem meg
kissé mereven.
Felém fordult. – Sajnálom, ma este levert
hangulatban vagyok. Biztosan megbocsát
nekem. Ön valószínűleg dolgozni jött ide, mint
azok a társai, akik az ablakok mögött a
gyertyáik mellett görnyednek. Csak feltartom.
– Egyáltalán nem érzem úgy. – Lehajtotta a
fejét, és elmosolyodott ennek hallatán.
Haboztam egy pillanatig, majd folytattam. –
Lady Honor, van valami, amit meg kell
kérdeznem…
Felemelte a kezét. – Tudom. Már vártam, hogy
szóba hozza a témát, de kérem, ne ma este.
Fáradt vagyok, szétesett, és hazafelé tartok. –
Komolyan nézett rám. – Hallottam, hogy
meghalt. Michael Gristwood. És a testvére.
Gabriel említette, ahogy azt is, hogy meg fog
keresni.

405
– Mindkettőt meggyilkolták.
Felemelte a kezét. – Tudom, de ma este nem
vagyok képes ezzel foglalkozni.
– Az ön hintója áll a kapunál?
– Igen. – Komoly tekintettel nézett rám. –
Holnap, Shardlake úr, beszélgetni fogunk.
Megígérem.
Nyomást kellett volna gyakorolnom rá, de
csak felálltam, és meghajoltam, amikor
felemelkedett és kecsesen a kapu felé indult,
bő ruhája a kockaköveket söpörte. Sarkon
fordultam, és az irodám felé vettem lépteimet,
ahol fény világított Godfrey ablakában.
A barátom az asztalánál ült, homlokráncolva
meredt az egyik ügyem papírjaira. Éjszakai
pillék repkedtek az íróasztala gyertyája körül,
a szerencsétlen teremtmények szokás szerint
megégették szárnyaikat. Godfrey szőke haja az
égnek meredt, ahol beletúrt, és kis kerek
olvasószemüveget viselt, ami egy koros tudós
kinézetét adta neki.
Elmosolyodtam. – Godfrey, az én kontómra
dolgozol ilyen későn?
– Igen, de a saját akaratomból. Örülök, hogy
eltereli a figyelmemet. – Sóhajtott. – Ma

406
tudtam meg, hogy a kincstárnok elé kell
járulnom, beszámolni a viselkedésemről.
Kemény pénzbüntetésre számítok. –
Szomorúan elmosolyodott. – így ez a külön
munka tőled hasznos lesz. Bárcsak Skelly a
megfelelő rendbe tudná tenni az iratokat.
Próbálja a szerencsétlen flótás, de valahogy
semmi sem megy neki.
– Veszélyes dolog volt felpiszkálni Norfolk
hercegét – mondtam neki komolyan. ,
A lencséi megcsillantak a gyertyafényben,
ahogy megrázta a fejét. – Én nem piszkáltam
őt. Az Úr szaváért szólaltam fel. Ez talán bűn?
– Attól függ, hogyan teszed. Néhányan, akik
nem megfelelően teszik, a tűzben végzik.
Megmerevedett az arca. – Mi az a fél óra
agónia az örök üdvösségért cserébe?
– Mondani könnyű.
Felsóhajtott, a vállai beestek. – Tudom. Újabb
evangélikus prédikátort tartóztattak le tegnap.
Kíváncsi vagyok, hogy nekem lenne-e
gyomrom a tűzhöz. Elmentem John Lambert
megégetésére, emlékszel?
– Igen. – Eszembe jutott Barak elbeszélése
Lambert büszke, mártír magatartásáról.

407
– Elmentem megnézni, hogy erőt merítsek az ő
bátorságából. És ő olyan bátor volt, amennyire
egy férfi csak lehet. Mégis borzasztó dolog
volt.
– Mindig borzasztó.
– Emlékszem, hogy szellő támadt, zsíros
kormot fújt a tömegre. Lambert addigra már
halott volt. Ugyanakkor néhányan
megérdemlik ezt a sorsot – mondta hirtelen
támadt indulattal. – Én végignéztem Forest
barát megégetését is, a pápista renegátét. –
Ökölbe szorította a kezét. – A vér addig
szivárgott a testéből, amíg a lelke a pokolba
nem zuhant. Néha ez szükséges. A pápisták
nem fognak győzni. – Arca ismét felvette azt
az acélkemény fanatikus kinézetét, és én
megrázkódtam attól, hogyan tud egy ember
szelídből brutálissá válni egy pillanat alatt.
– Mennem kell, Godfrey – mondtam
csendesen. – Elő kell készítenem i városi
tanács Bealknap elleni ügyét. – Ránéztem a
kemény arcára. – Ha a pénzbüntetés
túlságosan súlyos lesz, és nehéz helyzetbe
hozna, mindig fordulhatsz hozzám.

408
Az arca ismét ellágyult. – Köszönöm,
Matthew. – Megrázta a fejét. – Szomorú, hogy
a rendházak bezárásából származó haszon
olyan kapzsi, hitvány emberekhez kerül, mint
amilyen Bealknap. Arra kellene használni azt a
pénzt, hogy kórházakat és igaz keresztény
iskolákat alapítsanak belőle a közösségnek.
– Igen, erre kellene. – És eszembe jutottak
Lady Honor szavai a vagyonszerzésről, az
egyetlen dologról, ami mostanság az
embereket kizárólag érdekli.

Két órán át dolgoztam az ügyön, áttekintettem

a feljegyzéseimet és felvázoltam az érveimet.
Majd összegyűjtöttem az irataimat a táskámba,
feldobtam a vállamra, és átmentem a
könyvtárba. Utána akartam nézni annak, amit a
Gristwood által a St. Bartholomew-ban
összeszedett egyik papír állított, miszerint a
görögtüzet a rómaiak több száz évvel a
bizánciak előtt már ismerték. Mi volt az az
anyag, amit a rómaiak használtak, de mégis
képtelenek voltak úgy kifejleszteni, mint a

409
bizánciak? Ez furcsa volt, ismerve Róma
haderejének legendás hatékonyságát.
A legtöbb ablak már sötétlett, de a
könyvtáréból sárga fény áradt. Bementem. A
hatalmas könyvespolcok fenyegetően
tornyosultak fölém a félhomályban. Az
egyedüli fény a könyvtáros asztalánál látszott,
ahol Rowley mester gyertyákkal körbevéve
dolgozott. A könyvtáros öreg, tudós férfiú
volt, aki semmit nem szeretett jobban annál,
mint elmélyedni jogi munkákban, és éppen a
Bracton egyik kötetébe temetkezett. Soha nem
járt bíróság közelében, mégis enciklopédikus
tudása volt az esetjogból, és gyakran
konzultáltak vele diszkréten a serjeantok is.
Felkelt és meghajolt, amikor a közelébe értem.
– Elvihetek egy gyertyát, Rowley? Meg kell
keresnem pár könyvet.
Lelkesen elmosolyodott. – Segíthetek
megkeresni őket? Tulajdonjog, nem igaz,
Shardlake uram?
– Ma este egyedül is boldogulok, köszönöm. –
Felemeltem egy gyertyát a rácsról, és
meggyújtottam a Rowley asztalán sorakozók
egyikével. Majd ahhoz a polchoz mentem,

410
ahol a római jogról és történelemről szóló
írásokat tartották. Volt egy listám azon
művekről, amelyekre a papírok utaltak: Livius,
Plutarkhosz, Lucullus, a nagy krónikások.
Minden egyes könyv, amire szükségem volt,
eltűnt. A sor hézagokkal tűzdelt volt, félig
üres. Összeráncoltam a szemöldököm. Michael
Gristwood itt járt volna előttem? De a
könyveket csak ritkán kölcsönözték ki, és csak
rangidős barristereknek; Gristwood pusztán
egy egyszerű solicitor volt. Rowley asztalát
stratégiai ponton helyezték el, senki nem
sétálhatott ki fél tucat könyvvel anélkül, hogy
meg ne látta volna. Visszamentem hozzá.
Felnézett, érdeklődő mosollyal.
– Az összes könyvet, amire szükségem lenne,
kivették, Rowley. Mindet ezen a listán –
nyújtottam át neki. – Meglep, hogy ennyit
kikölcsönöztek. Meg tudod mondani, kinél
vannak?
Összeráncolta szemöldökét a lista láttán. –
Ezeket a könyveket nem kölcsönözték ki,
uram. Biztos vagy benne, hogy nem csak rossz
helyre kerültek? –Felnézett rám, és mosolya

411
mesterkéltségéből tudtam, hogy az öregember
hazudik.
– Nagy lyukak tátongnak a polcokon. No, hát
csak van egy listád a kiadott könyvekről?
A komoly hangnemre kényelmetlenül
megnyalta ajkait. – Utánanézek, uram –
mondta. Tessék-lássék belepillantott egy
papírba, majd mély levegőt vett, és felnézett
rám ismét.
– Nem, uram, ezeket nem vitték ki. A
tisztviselő biztosan rossz helyre tette őket,
holnap megkerestetem mindet.
Sajnálatot éreztem iránta, hogy így hazudott
nekem. De azt is láttam, hogy félt.
– Ez fontos ügy, Rowley uram. Szükségem
van azokra a könyvekre, és ezek értékesek. Be
kell számolnom erről a könyvtár
felügyelőjének.
– Ha szükségesnek látod, uram – nyelt nagyot.
– Felkeresem Heath mestert. – De akárkitől is
félt Rowley, jobban tartott tőle, mint a
felügyelőtől. Csak megismételte: – Ha
szükségesnek látod.
Sarkon fordultam és otthagytam. Odakint
ökölbe szorítottam a kezemet és átkozódtam.

412
Bárhova mentem, valaki más már ott járt. De
rájöttem valamire: ami azokban a könyvekben
volt, jelentőséggel bírt a görögtűz
történetében. Más forrásaim is voltak;
elmegyek majd a Guildhall könyvtárába.
A kapuhoz sétáltam, közben észrevettem, hogy
az időjárás megváltozott; a levegő mintha
fülledtebb, párásabb lett volna. Az őr utánam
szólt: – Jó éjszakát! – Amint elindultam a
Chancery Lane-en, mozgást láttam a kapusház
mellett. Gyorsan megfordultam, és egy
tagbaszakadt fiatalembert láttam kifejezéstelen
arccal a kapuház mellett álldogálni. Arcát és
bibircsókos orrát egy pillanatra megvilágította
az ablakból érkező fény. A kezem az övembe
tűzött tőrömre csúszott. A férfi szeme követte
a mozdulatomat, majd megfordult, és távolodó
léptek zaját hallottam.
Erősen zihálva visszaléptem a kapu íve alá.
Egy férfi kinövéssel az orrán, mondta George
Green. Körbenéztem, hogy a himlőhelyes arcú
férfi is a közelben van-e, a Domus átellenes
falainak árnyékait is fürkésztem, de nem –
láttam senkit. Kétségtelen, hogy a nagydarab
férfi észrevétlenül követett az Innbe, és azt

413
várta, mikor ugorhat rám, amikor kijövök.
Megremegtem.
Egy kicsivel tovább vártam, majd óvatosan
végigsétáltam a sötét utcán, fülemet hegyezve.
Megkönnyebbülés volt, amikor végre
befordultam a kapumon, de átkozódni
kezdtem, amikor rájöttem, hogy őrültség lenne
ismét egyedül mászkálni éjszaka.

414
Tizenkilencedik fejezet

A következő reggel arra ébredtem, hogy sűrű

felhőréteg borítja a City feletti eget. A nyitott
hálószobaablakomon át beáramló levegőt
nehéznek, fullasztónak éreztem. Június első
napja volt; még kilenc nap, amíg Elizabeth
visszakerül az Old Bailey bíróságra, és a
görögtűz bemutatójáig.
Reggeli közben elmeséltem Baraknak az eltűnt
könyvek történetét, és a Lincoln Inn
árnyékában látott embert. Utána ő számolt be
arról, hogy, mire jutott éjszaka a kocsmák
bebarangolása során. Azt hallotta, hogy egy
furcsa balti italt kínáltak eladásra egy
folyóparti kocsmában Billingsgate-ben, a Kék
Vaddisznóban. Walbrook környékén is
körbejárta a kocsmákat, de egyetlen
Wentworth házbeli szolgálót sem talált; józan,
templomba járó fajtaként ismerték őket.
– Szót váltottam az egyik szomszédos ház
szolgájával, de csak annyit mondott, hogy
Wentworthék maguknak valók. Aztán egy
órán keresztül azon sopánkodott nekem, hogy
miként tűnt el az öreg kutyájuk.

415
– Sűrű estéd volt. – Az éjszaka során minden
bizonnyal tekintélyes mennyiségben benyakalt
sör ellenére Barak meglehetősen frissnek tűnt.
– Kérdezősködtem még a ragyás képű és a
bibircsókos orrú fickó után is. Semmi. Biztos
nem idevalósiak. Már kezdtem azt hinni, hogy
leállították őket, de azok alapján, amit
mondtál, nem úgy tűnik.
Joan egy üzenettel lépett be. Feltéptem a
pecsétet.
– Gristwood asszony küldte. Lothburyben
találkozik velünk délben. Ha a bírósági
tárgyalást pontosan kezdik, odaérünk.
– Elmegyek veled először Westminsterbe, ha
szeretnéd. Semmi más hasznosat nem tudott
aznap reggel tenni.
– Köszönöm, nagyobb biztonságban éreznem
magam. Van valami komoly, fekete ruhád?
– Van, tudok tisztességesen is kinézni, ha kell.
Ma este Lady Honor – kacsintott. – Fogadok,
hogy alig várod.
Felmordultam. Nem említettem a vele való
találkozást a Lincoln's Inn-nél; Barak biztosan
lehordott volna, hogy nem kérdeztem ki akkor
és ott. És igaza lett volna, gondoltam.

416
Lesétáltunk a Temple Stairshez, hogy fogjunk
egy csónakot; az emberek mindenfelé fürkész
pillantásokat vetettek a beborult égre. A sűrű,
büdös levegőben máris izzadtam. Kis
szerencsével hamarosan kitör a vihar. Annak
ellenére, hogy korán volt, kisebb fajta tömeg
gyűlt össze a Fleet Streeten. Kíváncsiság
ébredt bennem, hogy mire várhatnak, amikor
vaskerekek csikordulását hallottam a
macskaköveken, és egy „Bátorság, testvérek!”
kiáltás harsant. Akasztásnap volt. Négy ló
vontatta, nagy szekér haladt el, a City piros-
fehér ruhájába öltözött őrei kíséretében. A
Tyburnbe ment, a Fleet Streeten át, hogy minél
többen lássák – és arra figyelmeztessék őket,
hogy hova vezetnek a bűncselekmények.
Megálltunk, hogy elengedjük a szekeret.
Tucatnyi elítélt ült rajta hátrakötött kézzel,
kötéllel a nyaka körül. Eszembe jutott, hogy
Elizabeth is rajta lehetne, vagy akár lehet is
jövő héten. A tettesek utolsó útjának vége a
nagy, háromszögletű akasztófa volt a
Tyburnben. A szekér megáll, míg a köteleket
az akasztófán lévő horgokra erősítik, majd a
szekér farát leakasztják, a lovakat tovább

417
vezetik, a foglyok pedig ott maradnak a
nyakuknál fogva felakasztva. A felakasztottak
lassan fulladnak meg, hacsak barátaik nem
húzzák le őket a bokájuknál fogva, hogy
eltörjék a nyakukat. Összerázkódtam.
Az elítéltek legtöbbje lehajtott fejjel tette meg
utolsó útját, de egy-kettő mosolygott, és
szörnyű, erőltetett vidámsággal biccentgetett a
tömegnek. Köztük volt az öregasszony és a fia
is, akiket lótolvajlás miatt ítéltek el – a
fiatalember előre meredt, arca rángatózott, míg
anyja nekidőlt, ősz feje a fiú mellkasán pihent.
A szekér nyikorogva elhaladt.
– Jobb, ha kilépünk – szólalt meg Barak, és
keresztülnyomakodott a tömegen. – Sose
szerettem ezt a látványt – morogta halkan. –
Egyszer egy régi barátomnak lehúztam a lábát
a Tyburnben, hogy véget vessek utolsó
táncának. – Komoly pillantást vetett rám. –
Mikor akarod, hogy lemásszak abba a kútba?
– Azt mondanám, hogy ma este, de ott van a
bankett. Holnap mindenképpen.
Amint a csónakkal felfelé haladtunk,
bűntudatom támadt. Minden nap késedelem
egy újabb, a Veremben töltött napot jelentett

418
Elizabethnek, és egy újabb nap kétségbeesett
várakozást Josephnek. A Westminster Hall
tömbje beúszott a képbe, és gondolataimat a
Bealknap-ügyre tereltem. Egyszerre egy dolog,
gondoltam, különben megőrülök. Barak
kíváncsian nézett rám, s ebből rájöttem, hogy
fennhangon suttogtam a szavakat.
A Westminster-palota udvara – mint mindig
bírósági ülésszak idején – tömve volt
emberekkel. Keresztülnyomakodtunk a
tömegen, be a nagyterembe, ahol a magas tető
alatt jogászok és ügyfeleik, könyvárusok és
látogatók tapodták az ősöreg padlólapokat.
Kinyújtóztam, hogy a Királyi Itélőszéknek
leválasztott résznél tömörülő, bámészkodó
fejek felett ellássak. Odabent egy sor barrister
állt a korlátnál, amely mögött a tekintélyes
halom papírral megrakott nagy asztalnál a
bírósági tisztviselők ültek. A királyi címert
ábrázoló falikárpit alatt, magas székén ülő bíró
unott kifejezéssel egy barristert hallgatott.
Meghökkentett, hogy a bíró Heslop volt, egy
lusta észjárású fickó, akiről tudtam, hogy
számos monostori birtokot vásárolt. Nem volt
valószínű, hogy egy hasonló zsákmányvadász

419
ügyében ellene döntene. Ökölbe szorítottam a
kezem, eltűnődtem azon, hogy ma a jog
szerencsejátékában alacsony lapot húztam.
Mindazonáltal az előző esti felkészülésem után
készen álltam, hogy előadjam a tisztes
körülmények között bizonyító erejűnek
számító érveimet.
– Shardlake uram. – Összerezzentem, és
amikor megfordultam, Vervey-t találtam
magam mellett, a városi tanács jogászainak
egyikét. Tudós, komoly ember volt, velem
egykorú, és elszánt reformátor. Meghajoltam.
Nyilvánvalóan azért küldték, hogy szemmel
tartsa az ügyet; fontos volt a tanácsnak.
– Heslop gyorsan végigrohan az ügyeken –
mondta. – Hamarosan mi következünk,
Shardlake uram. Bealknap is itt van –
biccentett arrafelé, ahol ellenfelem a korlátra
hajolva állt a többi elegáns taláros ügyvéddel.
Arcomra erőszakoltam egy mosolyt, majd
leemeltem a táskámat a vállamról.
– Készen állok. Barak, várj meg itt.
Barak a jogászra meredt. – Szép nap egy kis
szócséplésre – mondta vidáman.

420
Áthaladtam az elválasztó részen, meghajoltam
az emelvény felé, és elfoglaltam a helyem a
korlátnál. Bealknap megfordult, és felé is
kurtán meghajoltam. Pár perccel később az
éppen tárgyalt ügy véget ért, és a felek – az
egyik mosolyogva, a másik savanyú ábrázattal
– áthaladtak a korlátnál. –London város
tanácsa és Bealknap – szólt egy törvényszolga.
Azzal nyitottam, hogy elmondtam, a kérdéses
emésztőgödröt rosszul építették, és a
szomszédos bérleménybe szivárgó leve
megkeseríti az ott lakók életét. Beszéltem
Bealknap átalakításának nem megfelelő
kivitelezéséről. –A régi monostorok átalakítása
ilyen rossz és veszélyes lakóépületekké a
közjó és a City rendeletei ellen való – zártam
felszólalásomat.
Heslop, aki kényelmesen hátradőlt székében,
unatkozó pillantást vetett rám. – Ez nem a
Chancery Bíróság, testvérem. Melyek a szóban
forgó jogi kérdések?
Láttam, hogy Bealknap önelégülten bólintott,
de készen álltam. – Ez csak a bevezető volt,
méltóságos uram. Fél tucat esetről tudok
beszámolni, amelyekben a városi tanács

421
szuverenitását hagyták jóvá a monostori
ingatlanok szomszédjogai esetében. –
Átnyújtottam a másolatokat, és összegeztem az
érveléseket. Miközben beszéltem, láttam, hogy
Heslop tekintete üveges lesz, és a szívem
megdobbant. Amikor egy bíró így néz, az azt
jelenti, hogy már döntött. Ennek ellenére
férfiasan folytattam. Miután végeztem, Heslop
morrant egyet, és ellenfelemnek biccentett.
– Bealknap testvér, mi a te mondanivalód?
A megszólított felállt, és meghajolt. Sovány,
frissen borotvált vonásain magabiztos mosoly
ült, és határozottan tiszteletre méltó jogász
kinézete volt. Bólintott és mosolygott, mintha
azt mondaná, tisztességes férfi vagyok, aki az
igazat mondja ebben az ügyben.
– Méltóságos uram – kezdte –, olyan időket
élünk, amikor óriási változások zajlanak
városunkban. A monostorok felszámolása
ingatlanbőséget eredményezett a piacon, a
bérletek alacsonyak, és nekünk vállalkozóknak
úgy kell intéznünk a dolgokat, hogy
befektetésünk hasznot hozzon. Különben még
több monostori birtok megy tönkre, és
csavargók tanyáivá válnak.

422
Heslop bólintott. – Úgy bizony, és akkor a
Citynek az lesz a problémája, hogy miként
kezelje őket.
– Van egy esetem, ami azt hiszem, méltóságod
megelégedésére rendezi az ügyet. – Bealknap
átadott egy papírlapot a bírónak. – A Szerzetes
prédikátorok kontra Okeham perjele,
méltóságos uram. Szomszédjogi per indult a
perjel ellen, amit áttettek a király tanácsához,
mivel a monostor a király fennhatósága alatt
állt. Mint immár valamennyi monostori
ingatlan. Ezért azt indítványozom, hogy
amikor egy olyan kérdés merül fel, amely az
eredeti alapítólevélhez kapcsolódik, a
királyhoz kelljen azt benyújtani.
Heslop lassan olvasott, menet közben
bólogatott. Kinéztem a tömeg feje fölött.
Megdermedtem, amikor a korlát közelében
megláttam egy gazdagon öltözött embert,
mindkét oldalán egy-egy szolgával. A tömeg
pár lépésnyire elhúzódott tőle, mintha félnének
megközelíteni. Sir Richard Rich szőrmével
szegett köpenyében, szürke szemeivel,
amelyek olyan hidegek voltak, mint a jeges
tenger, engem bámult.

423
Heslop felnézett. – Igen, Bealknap testvér,
egyetértek veled. Azt hiszem, ez az eset
eldönti az ügyet.
Felemelkedtem. – Méltóságos uram, ha
szabadna reagálnom. Az általam átadott esetek
nagyszámúak, és mind időben későbbiek…
Heslop megrázta a fejét. – Jogomban áll
eldöntenem, hogy melyik precedens fejezi ki a
legjobban a szokásjogot, és Bealknap testvér
esete az egyetlen, amely közvetlenül a királyi
hatóság ügyével foglalkozik…
– De Bealknap testvér megvette ezt a házat,
méltóságos uram, egy szerződés
beavatkozik…
– Tele van az ülésrendem ma, testvérem. A
felperes javára ítélek, a költségek kérdésében
is.
Elhagytuk a bíróságot, Bealknap mosolygott.
Odapislantottam, ahol Rich állt, de már eltűnt.
Nem lepett meg, hogy a Westminster Hallban
láttam, a Vagyonügyi Bíróság közel volt, de
miért állt ott engem bámulva? Odasétáltam,
ahol Vervey és Barak ácsorogtak együtt.
Elvörösödtem arra a gondolatra, hogy Barak
már két ügyben látott veszíteni, Elizabethében

424
és Bealknapében. – Balszerencsét hozol
nekem, ahányszor csak eljössz megnézni –
mondtam neki mogorván, hogy elleplezzem
zavaromat.
– Ez gyalázatos döntés volt – háborgott
Vervey. – Ostobasággá forgatta ki a jogot.
– Igen, valóban. Uram, attól tartok, azt kell
tanácsoljam, hogy ezt az ügyet vigyétek a
Chancery elé, akármilyen költséges is lesz.
Különben ez az ítélet korlátozás nélküli
felhatalmazást biztosít valamennyi londoni
monostori ingatlan vevőjének, hogy semmibe
vegyék a City szabályait…
Abbahagytam, amikor Barak oldalba bökött.
Bealknap állt mellettem. Rosszalló pillantást
vetettem rá: az etikett megszegésének
számított, ha az ember jogásztársát az
ügyfelével való megbeszélés közben
közelítette meg. Bealknap is a homlokát
ráncolta, összeszedettséget nyugtalanság
váltotta fel.
– A Chancery elé terjesztenéd, testvérem? –
kérdezte. – De csak ismét vesztenél. A városi
tanácsot ilyen költségekbe verni…

425
– Magánbeszélgetést folytattam, Bealknap, de
egyébként ez a tanácsom. Elfogult döntés
született, és a méltányosság alapján eljáró
bíróság felülbírálja majd.
Hitetlenkedve nevetett. – Amikor eléjük kerül.
Van fogalmad arról, mennyi ideig várakoznak
ezek az ügyek a Chanceryn manapság?
– Addig várunk, ameddig szükséges. –
Ránéztem, tekintete elkerülte a pillantásomat.
– Egy szóra, testvérem. – Elvezettem a
többiektől, és közel hajoltam hozzá. – Hogy
került az ügy Heslop listájára, he? Egy kis
aranyat csúsztattál neki?
– Micsoda vád… – méltatlankodott.
– Mindent kinézek belőled, Bealknap, ha a
zsebedről van szó. Ám a Chanceryn tisztes
vetélkedésünk lesz. És nehogy azt hidd, hogy
elfelejtettem azt a másik ügyet. A francia
kereskedőkkel való kapcsolatod után
nyomozok. Sokat fizetnének azért a képletért.
A szeme erre tágra nyílt. – Én soha…
– Nagyon remélem, a saját érdekedben. Ha
bármi felségárulásban részt vettél, Bealknap,
rá fogsz jönni, hogy nem egy módon játszottál
a tűzzel.

426
Most először tűnt ijedtnek. – Nem tettem
semmi ilyet, esküszöm. Csak annyi volt,
amennyit elmondtam.
– Valóban? Bízom benne. – Elléptem mellőle.
Leporolgatta és összeszedte magát, majd
színtiszta gyűlölettel teli pillantást vetett rám.
– Benyújtom a költségeimet erre az ügyre
nézve, testvér – mondta, pillanatnyi
remegéssel a hangjában. – Megküldöm a
tanácsnak a díjról a feljegyzésemet…
– Rendben, tedd azt. – Hátat fordítottam neki,
ismét csatlakoztam Barakhoz és a feszengő
Vervey-hez. Bealknap elsomfordált.
– Azt ígérte, megküldi a honoráriumáról a
feljegyzést – mondtam, kényszeredett
mosollyal. – Vervey uram, benyújtom majd a
tanácsnak az ajánlásaimat. Ismételten sajnálom
ezt a végkimenetelt. Azt gyanítom,
megvesztegették a bírót.
– Nem lepne meg – felelte Vervey. – Ismerem
Bealknapet. Megírnád véleményedet nekünk,
amilyen hamar csak lehet? Tudom, hogy a
tanács aggodalommal fogja fogadni a levont
következtetéseket.
– Hogyne.

427
Vervey meghajolt, és eltűnt a tömegben. – Mit
mondtál Bealknapnek? –kérdezte Barak. – Azt
hittem, megvered.
– Figyelmeztettem, hogy még mindig rajta
tartom a szemem. Megmondtam neki, hogy
vizsgálom a kapcsolatait a franciákkal.
– Biztos, hogy Bealknap volt az a seggfej, aki
eljött a… mostohaapámhoz. –Keserűen ejtette
ki a szót.
Összeszorítottam a számat. – Gondolod, hogy
többet is ki tudnál deríteni a hamis
eskütársakkal való ügyeskedéseiről? Egy olyan
felnőttet kellene találni, aki tanúskodna. Ezzel
meg lehetne fenyegetni…
Félbeszakítottak. A tömeg megmozdult
körülöttünk, és amikor megfordultam, Richet
láttam, felém közeledni, mosollyal az arcán, de
tekintet ugyanolyan hideg volt, mint a
bíróságon.
– Shardlake uram ismét, és kócos hajú segítője
– mosolygott Barakra. – Meg kellene
fésülködnöd, uram, mielőtt a bíróságra jössz.
Barak állta a pillantását.
Rich mosolyogva felém fordult. – Arcátlan
egy fickót alkalmazol, Shardlake testvér. Meg

428
kellene tanítanod a jó modorra. És talán te
magad is tanulhatsz még egy keveset.
Rich pillantásától inamba szaladt a
bátorságom, de tartottam magam. – Sajnálom,
Sir Richard, de nem tudom, mire gondolsz.
– Olyan ügyekbe ütöd az orrod, amelyek
túlnyúlnak rajtad. Maradnod kellene a vidéki
földművesek segítésénél az ingatlanvitáikban.
– Milyen ügyekre gondolsz, Sir Richard?
– Tudod te azt jól – villant a szeme. – Ne
játszd nekem az ártatlant. Ügyelj magadra,
vagy megfizetsz. – Ezzel megfordult és eltűnt.
Egy pillanatig csend szakadt ránk.
– Tudja – mondta halk és feszült hangon
Barak. – Tud a görögtűzről.
– Hogyan? Hogyan tudhat róla?
– Nem tudom, de tudja. Mi mást érthetett
ezalatt? Talán Gristwood mégis elment hozzá
azalatt a rejtélyes hat hónap alatt.
Összeráncoltam a homlokon. – De… ha
engem fenyeget, Cromwellt fenyegeti.
– Talán nem tudja, hogy az earl is benne van.
Elgondolkodva néztem Rich után. – Bealknap
eloson, majd egy pillanattal később megjelenik

429
Rich. És aznap valami olyanon ügyködött a
vagyonügyieknél, amihez Richnek köze van.
– Talán Rich védelme alatt áll. – Barak
összeszorította ajkát. – Az earlnek tudnia kell
erről.
Kelletlenül bólintottam. – Az isten szerelmére,
Rich is benne van – kiáltottam fel dühösen,
miközben valaki meglökött. – Gyerünk,
tűnjünk innen. Lothburyben van jelenésünk.

430
Huszadik fejezet

A folyó megint zsúfolt volt, és a lépcsőkön

állva kellett csónakra várnunk. Barak
rátámaszkodott a mellvédre.
– Gondolod, Bealknap lefizette a bírót? –
kérdezte.
– Nem lepne meg. Heslop nem igazán
becsületességéről híres.
– Ha a Chanceryre viszed az ügyet,
megnyered?
– Úgy kellene, hogy történjen. Ők az ügyet
érdemben megvizsgálják. Isten tudja azonban,
mikorra kerülünk oda. Bealknapnek igaza van
a késedelmükkel kapcsolatban, a lovamat is a
lassú eljárásuk miatt neveztem el róluk. –
Barakra néztem komoly tekintettel. – Találj
egyet az eskütársak közül. Díjat ajánlunk neki,
és talán ha Cromwell egyetért, immunitást a
vád alá helyezés alól. Nyomást kell
gyakorolnunk Bealknapre, különösen, ha Rich
áll mögötte.
– Meglesz. – Szembefordult velem. – De nem
fogok a mostohaapámhoz fordulni, még akkor

431
sem tenném, ha tudnám, hol élnek anyámmal.
Még az earl kedvéért sem.
– Nem? Azt hittem, a lojalitásodnak nincs
határa.
A szeme megvillant. – Szerettem az apámat,
akármennyire is bűzlött a szartól. Anyám
hozzá sem akart érni; születésem után kezdett
el ezzel foglalkozni, különben nem is jöttem
volna a világra. Tizenkét éves voltam, amikor
meghalt. – Érdeklődve bólintottam. Nehéz
természetű társam most először mutatott
magából valami személyeset.
– Ez a csaló ügyvéd éveken át albérlőnk volt,
Kenneynek hívták. Övé volt a ház legjobb
része, míg nekünk csak két szoba maradt.
Ügyesen forgatta a szavakat, és anyám
kedvelte, ő… – Barak szinte leharapta a
szavakat – egy lépés volt felfelé a társadalmi
ranglétrán. Apám halála után egy héttel
hozzáment, miközben a szegény öreg seggfej
még ki sem hűlt a földben. Tudod mit mondott
nekem? Ugyanazt, amit te mondtál, amikor
kijöttünk abból a házból a Wolf’s Lane-en.
„Egy szegény özvegynek muszáj foglalkoznia
a jövőjével.”

432
– Gondolom, muszáj.
– Ezután kicsit megőrültem egy időre. –
Felnevetett. – Néha úgy gondolom, még most
is egy kicsit őrült vagyok. Elszöktem
otthonról, kimaradtam az iskolából, bár jól
ment a tanulás. Bandákhoz csapódtam. Tudod,
egy szegény gyereknek is muszáj foglalkoznia
a jövőjével. – A vizet bámulta. – Úgy ért
véget, hogy elkaptak, amikor elemeltem egy
sonkát. Börtönbe vetettek, és a kötéllel néztem
szembe. Hiába, nagy sonka volt, több mint egy
shilling értékű. De a börtönőr Putney-ba való
volt, és felismerte apám nevét. Miután a világ
ugyanazon részéből származott, mint Lord
Cromwell, volt kapcsolata hozzá. Végül
őlordsága színe elé járultam, és ő munkát
adott, először kisebb feladatokat végeztem
neki, majd más dolgokat is intéztem. – Barak
felém fordult. – így mindent az earlnek
köszönhetek. Az életemet is.
– Értem.
Felállt, mély levegőt vett. – Volt egy kocsma a
Tower mellett, ahol a mostohaapám találkozott
Bealknappel. Azt hiszem, az volt Bealknap

433
gazfickóinak találkozóhelye. Odamegyek,
megpróbálom megtalálni.
Ránéztem. – Nem csodálom, hogy nincs jó
véleményed az ügyvédekről.
– Te tisztességesebb vagy, mint a legtöbb –
morogta.
– Soha nem találkozol az anyáddal vagy a
mostohaapáddal?
– Egyszer-kétszer látom őket a Cityben, de
mindig elfordulok. Számukra akár halott is
lehetek, nem érdekli őket.

A csónakkal egészen a Three Cranes Stairsig

mentünk, majd a folyótól felsétáltunk
Lothburybe. Ki kellett lépnem, hogy lépést
tudjak tartani Barak hosszú lépteivel. A
fűszerkereskedők céhháza mellett pár jól
öltözött fiatal uraság egy küszöbön ülő koldust
gúnyolt, aki felfedte nedvedző kelésekkel
borított arcát, hogy szánalmat ébresszen az
arra járókban.
– Gyerünk, fickó, katonának kellene beállnod!
– kiáltotta az egyik. – Mindenkire szükség van

434
most a seregben, hogy a pápa és a király
ellenségei ellen harcoljon. – Előrántotta
kardját a bőr hüvelyéből és meglengette. A
koldus, aki ahhoz is gyengének tűnt, hogy
felkeljen, nem ám fegyvert fogjon, pánikba
esve kaparászott hátrafelé, egy néma ember
rekedt morranásait hallatva.
– Nem beszél ez angolul – mondta egy másik
fickó. – Talán külföldi.
Barak odament, kezét a saját kardja
markolatán nyugtatva, és a fiatal nemes
szemébe nézett. – Hagyd békén – szólt hozzá.
– Hacsak nem akarsz szerencsét próbálni
velem?
A férfi szeme összeszűkült, de visszacsúsztatta
kardját és elfordult. Barak kivett egy érmét a
zsebéből, és letette a koldus mellé. – Gyerünk
– vakkantotta nekem kurtán.
– Ez bátor gesztus volt – mondtam. A
görögtűz hordójára írt mottó szavai ötlöttek
eszembe. Lupus est homo homini: ember
embernek farkasa.
Barak felmorrant. – Azok a seggfejek csak
olyanokat tudnak gyötörni, akik nem képesek
visszavágni – köpött a földre. – Úriemberek.

435
Elértük a Lothbury Streetet. Előttünk
tornyosult a St. Margaret templom, a mellette
futó keskeny utcák kis épületek negyedébe
vezettek, ahonnan fémes csengés hallatszott.
Az örökös zaj miatt az öntőmunkásokon kívül
senki nem élt Lothburyben.
– Gristwood asszony a fia öntödéjében
találkozik velünk – mondtam. – Itt megyünk
fel, a Nag's Lane-en.
Egy keskeny, kétszintes házak között húzódó
átjáróba fordultunk. Salak- és faszéndarabok
keveredtek a sikátor porával, és az izzó vas
erős szagát éreztük. Szinte mindegyik házhoz
csatlakozott műhely; ajtajuk nyitva állt, így
láttam, hogyan dolgoznak az emberek odabent.
Lapátok kaparásztak éles hanggal a
kőpadlókon, amint a szenet szedték fel velük
az élénkvörös, erős fényű kemencékbe.
Végül megtorpantam egy kis ház előtt. A
műhely ajtaja zárva volt. Miután Barak kétszer
kopogtatott rajta, az ajtó kinyílt, és egy izmos
fiatalember nézett ránk gyanakodva. Régi,
égett szélű, lyukakkal pettyezett munkaruhája
felett nehéz köpenyt viselt. Gristwood asszony
vékony, éles vonásait fedeztem fel rajta.

436
– Harper uram? – kérdeztem.
– Az vagyok.
– Matthew Shardlake.
– Gyertek be – mondta az öntőmunkás nem túl
barátságosan. – Anyám itt van. Követtük a kis
öntödéjébe. Egy begyújtatlan kemence uralta a
helyiséget, egy kupac faszén hevert mellette.
Az ajtó mellett korsók sorakoztak. Az egyik
sarokban egy széken Gristwood asszony ült,
mogorván felém bólintott.
– Nos, ügyvéd uram – szólt. – Itt a fiam.
Harper Barak felé bökött a fejével. – Ez meg
kicsoda?
– A segédem.
– Mi öntőmunkások összetartunk –
figyelmeztetett. – Csak kiáltok egyet, és fél
Lothbury itt terem.
– Nem áll szándékunkban bántani, csak
néhány kérdést szeretnék feltenni. Anyád
elmondta, hogy Michael és Sepultus
kísérleteivel kapcsolatban kutatunk?
– Igen – leült anyja mellé és rám nézett. – Azt
mondták nekem, hogy valamit építeni akarnak,
egy pumpákból és tartályokból álló
szerkezetet. Ez az én képességeimen túlnyúlt,

437
de sokszor öntöttem egy férfinak, aki a
Citynek dolgozik a vízvezetékek javításán.
– Peter Leightonnak.
– Neki. Segítettem Leighton mesternek a
csövek és a tartály vasának kiöntésében. –
Átható pillantást vetett rám. – Anyám azt
mondja, aki tud erről, veszélybe kerülhet.
– Lehetséges. De ebben talán segíthetünk. –
Eltűnődtem egy pillanatra. – Láttad azt a
folyadékot, amit a tartályba akartak önteni?
Harper megrázta a fejét. – Michael azt mondta,
az titok, és jobb, ha nem tudok róla. Leighton
mester udvarában végeztek próbákat. Az egész
udvarát kibérelték, őt nem is engedték a
közelébe. Az udvarnak magas fala van, ott
tartja az ólomcsöveket a vízvezetékeken való
munkákhoz.
Azon gondolkoztam, milyen lehetett Harper
kapcsolata Gristwooddal, aki végül is a
mostohaapja volt. Úgy véltem, nem érzelmi
alapokon nyugodott, hanem azon, hogy
munkát adott neki, hasznossá tette.
– Milyen volt ez a szerkezet? – kérdeztem.
Vállat vont. – Bonyolult. Egy nagy vízhatlan
tartály, amelyhez egy pumpát csatlakoztattak,

438
és egy cső volt az elején. Hetekbe telt, mire
megcsináltam, és akkor Leighton mester azt
mondta, hogy újra kell kezdenem, mert a cső
túl széles lett.
– Mikor fogadtak fel a testvérek?
– Novemberben. Januárig tartott, mire sikerült
az egészet jól elkészíteni.
Két hónappal azelőtt, mielőtt Cromwellhez
mentek. – Biztos vagy benne?
– Igen.
– És hol tárolták? Leighton mester udvarán?
– Úgy hiszem. Jól megfizették a használatáért.
Gristwood asszony örömtelenül felnevetett. –
És megkapta Leighton mester a pénzét?
– Igen, anyám, meg. Ragaszkodott ahhoz,
hogy előre kifizessék.
Az özvegy összeráncolta homlokát. – De
honnan szedte Michael a pénzt? Sem neki, sem
Sepultusnak nem volt.
– Talán valaki más fizetett helyettük –
vetettem fel.
– Minden bizonnyal – felelt keserűen az
asszony. – Tizenöt évet töltöttem azzal, hogy
Michael őrült terveit hallgattam. Néha kenyér
is alig jutott az asztalra. És az lett a vége, hogy

439
meghalt, David pedig veszélyben forog. –
Olyan kedvesen nézett a fiára, hogy arca
ellágyult.
– Gondoskodok arról, hogy mindketten
biztonságban legyetek – mondtam. – De
szeretnék beszélni Leighton mesterrel. – David
Harperre néztem. – Megmondtad neki, hogy
idejövök ma?
– Nem, uram. Úgy gondoltuk, jobb, ha nem
tudja.
– Az öntödéjében van?
– Ott. Új szerződése van a Fleet Street
vízvezetékének megjavítására. Azt mondta
múlt pénteken, lesz számomra némi
öntőmunkája. Elégedett volt magával.
– Oda tudnál vinni minket?
– És ezzel végeztünk is? – kérdezte Gristwood
asszony.
– Nem lesz rád többé szükség, asszonyom.
Bólintott a fia felé, aki felállt, és mutatta az
utat kifelé. Az anyja sietett utána.
Még feljebb mentünk az utcán, még beljebb
Lothburybe. A nyitott ajtókon keresztül izzadt
öntőmunkásokat láttunk, akik derékig
levetkőzve dolgoztak a tüzek felett. Az

440
emberek kíváncsian néztek ki ránk, ahogy
elhaladtunk. Egy kanyargó utca végén David
megállt egy sarokház előtt, amely nagyobb
volt, mint a legtöbb épület. Egy műhely állt
mellette, amellett pedig egy magas fal.
– Ha tűz jelei vagy arra utaló hangok
mutatkoznának – mormolta nekem Barak –, az
itt nem keltene feltűnést.
– Nem bizony. Okos választás volt.
David bekopogtatott a ház ajtaján. Az ajtó
fatáblával le volt zárva, a műhely ablakaihoz
hasonlóan. Harper megpróbálta a műhely ajtóit
is, de azok is zárva voltak.
– Leighton mester – kiáltott. – Leighton
mester, David vagyok. – Bocsánatkérően
pillantott felénk. – Sok öntőmunkás
megsüketül öregkorára. Az viszont furcsa,
hogy nem ég a kemencéjében a tűz.
Rossz előérzetem támadt. – Mikor láttad
utoljára?
– Pénteken, uram, amikor az új megbízását
említette.
Barak az udvarra vezető kapu zárjára nézett. –
Ezt ki tudnám nyitni.

441
– Nem kell – felelte Harper. – Tudom, kinek
van hozzá kulcsa. Mindenki ad egyet a
szomszédjának tűz esetére. Várjatok itt. –
Feljebb ment az utcán. Körülöttünk a csengés-
bongás visszhangzott a fülünkben. Gristwood
asszony idegesen kezdte tördelni a kezét.
A fia hamarosan visszatért egy nagy kulccsal a
kezében. Kinyitotta a kaput, és beléptünk az
udvarra. Michael és Sepultus valóban jó helyet
választott; három oldalon magas fal vette
körül, a mellette lévő ház ablaktalan fala
foglalta el a negyediket. Egy nagy halom cső
és szelep tornyosult ott, kétségtelenül Leighton
vízvezetékeken végzett munkájához. A falon
megfeketedett foltok vonzották magukhoz a
tekintetemet, ahhoz hasonlóak, mint amiket
korábban Gristwoodék udvarán láttam, csak
nagyobbak.
Gristwood asszony és a fia idegesen
ácsorogtak a kapuban. Megnyugtató mosolyt
villantottam David Harperre, aki úgy nézett ki,
mint aki bármelyik percben elrohan.
– Harper uram – kezdtem –, mondd csak: látsz
bármi furcsát az udvaron?

442
Körbenézett. – Csak azt, hogy nemrég
alaposan kitakarították.
Bólintottam. – Én is így gondoltam.
Makulátlanul tiszta.
– Miért akarná bárki egy öntőmunkás udvarát
makulátlan tisztán tartani? –kérdezte Barak.
– Hogy minden nyomát elrejtse annak, ami itt
volt. – Közelebb hajoltam hozzá, és suttogni
kezdtem. – Azt hiszem, valaki eltávolította a
szerkezetet, és a görögtűz minden nyomát is.
– Leighton?
– Lehetséges. Gyere, azt hiszem, szét kellene
néznünk a házban.
Kimentem az udvarból. Ismét kopogtattunk a
ház ajtaján, de továbbra sem láttuk életnek a
jelét. Megtöröltem a homlokomat; még
forróbbnak és ragadósabbnak éreztem itt az
öntödék környékén. Körülöttünk mindenfelé
folytatódott a műhelyekből jövő csengés és
csattogás.
– Bemehetünk a műhelyen keresztül – mondta
Harper. – Ugyanaz a kulcs. – Tétovázott, majd
kinyitotta a műhely ajtaját, belépett és kiáltott:
– Leighton mester? – Barak utána lépett.

443
– Én kint maradok – mondta idegesen
Gristwood asszony. – Vigyázz magadra,
David.
Követtem Barakot befelé. David kinyitotta a
spalettákat, én pedig egy zsúfolt műhelyt
láttam, még több csövet és szelepet,
serpenyőket és egy üres kemencét. Harper
kiszedett belőle egy darab szenet. – Jéghideg –
mondta.
Az egyik falból ajtó vezetett a házba. Harper
tétovázott, majd behelyezte a kulcsot a zárba,
és kinyitotta. Egy másik sötét szoba. Elkaptam
egy enyhe, ismerős illatot, és megragadtam
Barak karját. – Várj – mondtam.
Harper kinyitotta a spalettákat és megfordult.
Elképedve nézett körbe. A fogadószobában
voltunk, amit meglehetősen jól rendeztek be,
de az egészet káosz uralta. A pohárszéket
felborították, és az egyik oldalán feküdt, ezüst
tányérok hevertek mindenfelé szétszórva.
David Harper elsápadt. Kezét a szája elé kapta.
– Őt is elkapták – suttogtam. – Elvitték a
szerkezetet, őt pedig megölték.
– Akkor hol a holttest? – kérdezte Barak.

444
– Talán valahol a házban. Vér szagát érzem. –
Harpert arra utasítottam, hogy maradjon, ahol
van, majd Barakkal átkutattuk az öntőmunkás
otthonának többi részét. Barak kivonta kardját,
ahogy felmásztunk a keskeny lépcsőn.
Mindent rendben találtunk, csak azt az egy
földszinti szobát dúlták fel. Visszatérve láttuk,
hogy David Harper kiment; az ablakon
keresztül figyeltem, hogy anyja mellett állva,
rémült arckifejezéssel nézte a házat. Egy férfi,
aki egy halom serpenyővel a hátán elhaladt
mellettük, furcsálló tekintetet vetett rájuk.
– Elvitték magukkal a testét – mondtam –, a
szerkezettel együtt. Nem akartak nagy
felháborodást egy Lothburyben elkövetett
gyilkosság miatt. – Letérdeltem, és
megvizsgáltam a padlót. – Látod, a padlónak
ezt a részét megtisztították, itt nincs por. –
Észrevettem, hogy a felfordított pohárszék
körül egy pár légy zizeg, és mély lélegzetet
vettem. – Gyere, Barak, segíts ezt
megmozdítani.
Kíváncsi voltam, milyen szörnyűséget találunk
a pohárszék alatt, de csak egy száraz vérfoltra
bukkantunk. Barak füttyentett.

445
– Honnan volt kulcsuk?
– Talán Leightontól. – A bejárati ajtóra
néztem. – Nem törték be az ajtót. Úgy vélem,
kopogtak, és amikor Leighton kinyitotta,
belökték, majd bejöttek, és megölték.
Valószínűleg ismét egy gyors ütés volt egy
fejszével.
– Kockázatos. Mi van, ha kiált és jönnek a
szomszédok? Harpernek igaza van, az
öntőmunkások közössége nagyon erős.
– Talán Leighton ismerte őket. – Beharaptam
az ajkamat. – Vagy valakit, aki velük volt. Az
egyik potenciális összeesküvőnket talán.
– Beszélnünk kellene a szomszédokkal.
– Megtehetjük, de fogadni mernék, hogy
éjszaka jöttek, amikor senki nem volt kint.
Gyerünk, itt már nem tehetünk semmi mást.
Újfent csatlakoztunk Harperhez és Gristwood
asszonyhoz az utcán. Egymás mellett állva
nagyon hasonlítottak egymásra, még aggódó
arckifejezésük is.
– Mi történt, uram? – kérdezte Harper. –
Leighton mester…
– Nincs odabent. Sajnos erőszak nyomait
találtunk…

446
Gristwood asszony felnyögött.
– Aggódom a biztonságotok miatt, asszonyom
– mondtam. – Az őr még mindig a házadban
van?
– Igen, ő hozott ide, aztán visszaküldtem.
Harperhez fordultam. – Azt hiszem, anyádnak
veled kellene most maradnia. Megpróbálok
egy biztonságosabb helyett keresni.
Az öregasszony megdöbbent tekintetet vetett
rám. – Mit tettek? Teremtő atyám, mit csinált
itt Michael és Sepultus?
– Veszedelmes emberek dolgába ártották
magukat.
Megrázta a fejét, majd ismét rám pillantott,
szája a régi keménységbe feszült. – Azzal a
ribanccal beszéltetek? – kérdezte váratlanul.
– Megpróbáltam, de elmenekült. – Davidhez
fordultam. – Lehetséges, hogy valaki el tudta
szállítani azt a szerkezetet anélkül, hogy bárki
észrevegye? Talán egy szekéren?
Bólintott. – Lothburyben mindig jönnek-
mennek a szekerek, a vásárlóknak és a
boltoknak szállított javakkal. Nappal és éjjel
is, amikor sok munkánk van.

447
– Körbekérdeznél a szomszédok között? Csak
annyit mondj, hogy Leighton eltűnt.
Megtennéd?
Bólintott, majd átölelte anyját. – Valóban
veszélyben vagyunk, uram?
– Azt hiszem, anyád igen. Ki tudja, hogy hol
van?
– Rajtam és a Wolf’s Lane-i őrön kívül senki.
– Senkinek ne áruld el. Tudsz olvasni?
– Igen.
Leírtam a címemet egy darab papírra. – Ha
bármi hírt szeretnél adni, vagy valamire
szükséged van, itt elérsz. – Elvette, bólogatott.
Anyja a karjába kapaszkodott. Örültem, hogy
voltak egymásnak; senki másuk nem maradt
már.

Kimerült voltam, de ragaszkodtam hozzá,

hogy megálljunk a borbélynál egy
borotválkozásra, a bankettra való készülődés
részeként. Barak megvárt, majd egy csónakkal
visszamentünk a Temple-hez, és
hazasétáltunk. Pihenni akartam, mielőtt

448
készülődni kezdek. Egy órát szundikáltam, és
úgy ébredtem, hogy nem éreztem magam
frissebbnek. Az ég olyan ólomszínű, a levegő
olyan fülledt volt, mint még soha. Nagyon
vágytam arra, hogy elromoljon az idő.
Elmerevedett tagokkal keltem fel, és napok óta
először elvégeztem néhányat Guy gyakorlatai
közül. Éppen lehajoltam, próbáltam
megérinteni a lábujjaimat, amikor kopogtattak
és Barak lépett be. A szeme tágra nyílt
meglepetésében.
– Ez meglehetősen furcsa imádkozási mód –
mondta.
– Nem imádkozom. A sajgó hátamon próbálok
enyhíteni. És a jó modor minden csírája
hiányzik belőled? Miért nem kérded meg,
hogy beléphetsz-e egy szobába, mielőtt
berontasz?
– Bocsánat. – Barak vidáman leült az ágyra. –
Azért jöttem, hogy elmondjam, elmegyek
itthonról. Egy régi kapcsolatom tud valami
információt arról a két fickóról. Himlőhely
arcról és a nagydarab haverjáról. Találkozom
vele, azután meglátogatom az earlt. –

449
Arckifejezése elkomorult. – Beszámolok neki
Richről. Lehet, hogy látni akar majd téged.
Mély levegőt vettem. – Rendben. Tudod, hol
leszek. És kérdezz rá, hogy tudna-e egy
biztonságos helyet találni a Gristwoodoknak.
Barak bólintott, majd figyelmeztető pillantást
vetett rám. – Eddig több kérésünk volt felé,
mint amennyi információt nyújtottunk.
– Tudom, de megteszünk mindent, amit
tudunk.
– Egyedül kell Lady Honor házához
lovagolnod.
– Még világos van.
– Utána megkeresem a kocsmát, ahol
Bealknap találkozott a mostohaapámmal.
Ezzel elfoglalom magam, amíg a banketten
leszel.
– Rendben.
– Biztos vagy benne, hogy nem akarod feltörni
azt a kutat később? A bankett után?
Megráztam a fejem. – Túl fáradt leszek,
aludnom kell valamit. Oda kell figyelnem
magamra, Barak – tettem hozzá ingerlékenyen.
– Több mint tíz évvel lehetek idősebb nálad.
Tényleg, hány éves is vagy?

450
– Huszonnyolc leszek augusztusban. Figyelj,
egy dologra próbálok rájönni. Értem, hogy
akárki is ölette meg a Gristwood fivéreket,
titokban tartja a képletet, talán azért, hogy
eladja külföldre, amikor lenyugodtak a dolgok.
De miért ölte meg az öntőmunkás Leightont?
Miért ölet meg mindenkit, aki kapcsolatba
kerül a képlettel?
– Talán azért ölték meg Leightont, hogy
hozzáférjenek a szerkezethez. Tudjuk, hogy az
emberélet nem érdekli őket.
– És nagyon el akarnak kapni téged. Úgy
tűnik, nem tetszik nekik, hogy az ügyön
dolgozol.
Összeráncoltam a homlokom. – De vajon csak
azért van ez, mert felfedhetem, hogy ki áll
emögött, ki az a személy, aki ezeket a
gazembereket fizeti? Vagy attól félnek, hogy
valamire rájöhetek a görögtűzzel
kapcsolatban? Ezért tűntek el azok a könyvek?
Barak szeme tágra nyílt. – Ugye nem gondolsz
még mindig arra, hogy ez az egész csak
átverés? Azok után, amit láttál és hallottál?
– Valami bizonyosan nincs rendjén. A
Guildhallba kell mennem, meg kell találnom

451
azoknak a könyveknek a másodpéldányát. –
Fejemhez kaptam. – Istenem, mennyi mindent
kell tenni!
– Nem értem, mit remélsz megtalálni egy
halom régi könyvben – sóhajtotta. – Négy
lehetséges gyanúsítottunk van már. Bealknap
és Rich. Marchamount. És Lady Honor. Őt
mindenképpen kérdezd ki ma este.
– Persze, hogy kikérdezem – csattantam fel.
Barak kajánul elmosolyodott. – Túlságosan
nyájas vagy vele, mégiscsak a vágyaid
mozgatnak a nagy tudásod ellenére.
– Csípős nyelved van. De ahogy rámutattál, ő
nem az én szintem. – Ránéztem. Korábban
említette, hogy egy lányhoz ment az első
éjszaka, amikor a házamba jött, de azon túl
semmit nem tudtam arról, miféle nők lehettek
az életében. Úgy sejtettem, hogy sok, a francia
kórtól való félelmek ellenére.
Végighevert az ágyon.
– Bealknap és Rich – ismételte. –
Marchamount és Lady Honor. Az egyik vagy
többen közülük gyilkos gazemberek. Ennyit a
nemesemberek tiszteletre méltóságáról. Nem
mintha valaha is hittem volna ebben.

452
Vállat vontam. – Az elképzelés, hogy valaki
nemesi rangra emelkedik, mindig kiváló
dolognak tűnt számomra. De talán ez az ideál
is semmivé válik, mint Erasmus reményei a
keresztény közjóról. Ezekben a mai zavaros
napokban ki tudja?
– Bizonyos dolgok megmaradnak – mondta.
Elmosolyodott. – Említettem, hogy
megmutatom neked, emlékszel?
– Mit?
Barak felült, és kigombolta az ingét. Egy
láncon lógó aranytárgy csillogott széles
mellkasán Nem kereszt volt, inkább egy kis
hengernek tűnt. Áthúzta a láncot a fején és
átnyújtotta. – Nézd meg.
Megvizsgáltam a hengert. A felszínére valaha
véstek valamit, de olyan sokat hordták, hogy
szinte simára kopott az idővel. – Apám
családjában adták generációról generációra –
mondta. – A zsidó valláshoz van valami köze.
Apám mezzának hívta. – Vállat vont. –
Szeretem, ha nálam van, hogy szerencsét
hozzon.
– Szép munka. Nagyon réginek tűnik.

453
– A zsidókat több mint kétszáz éve üldözték
el, nemde? Valamelyikük minden bizonnyal
megtartotta, amikor áttért, és továbbadta.
Emlékeztetőül a múltra.
Megforgattam a kezemben. Bár apró volt,
mégis üreges, egyik oldalán rés húzódott.
– Apám azt mondta, hogy apró darab
pergament tettek bele, és az ajtó mellett
tartották.
Visszaadtam. – Figyelemre méltó.
Barak visszatette a nyakába, begombolta ingét
és felkelt. – Mennem kell – mondta kurtán.
– Nekem pedig készülődnöm kell. Sok
szerencsét az earllel.
Miután bezáródott mögötte az ajtó, az
ablakhoz mentem, és kinéztem a kiszáradt
kertemre. A felhők immár olyan sűrűnek
tűntek, annak ellenére, hogy csak késő délután
volt, mintha szürkület lett volna. Kinyitottam a
ládámat, és elővettem a legjobb ruhámat.
Valahol, a Temzén túl, villámlás távoli moraja
hallatszott.

454
Huszonegyedik fejezet

Lady Honor háza a Blue Lion Streeten állt, a

Bishopsgate mellett. Régi, nagy, négyszintes,
belső udvaros ház volt, amelynek bejárati
oldala közvetlenül az utcára nyílt. Nemrégiben
fényűző módon hozták rendbe. Rögtön láttam,
hogy miért hívták Üvegháznak; új, rombusz
alakú ablakait nemrég helyezték be végig a
homlokzatába, a központi táblák némelyikén a
Vaughan-család címerével. Ez egy hátsó
lábain ágaskodó oroszlánt ábrázolt karddal és
pajzzsal; a harci erények megtestesítőjét. Volt
valami nőies az összhatásban; eltűnődtem,
vajon a munkálatokat Lady Honor férjének
halála után végezték-e.
A nyitott bejárati ajtó előtt libériás inasok
álltak. Noha a legjobb, egyúttal a
legkényelmetlenebb ruhámba öltöztem,
aggódtam, hogy túl egyszerű fickónak tűnök
majd, mert nem szoktam ilyen előkelő
társaságba járni. A selyemingem nyakfodrát
egy kissé a zekém gallérja fölé húztam, hogy a
hímzés jól látszódjon.

455
Chanceryn lovagoltam a bankettre; az öreg ló
szemlátomást helyrejött a múltkori
megerőltető időszak után, és meglehetősen
boldogan ügetett. Egy fiú megfogta a kantárt,
mialatt leszálltam, és egy másik szolga
hajlongva bekísért a bejárati ajtón. A gazdagon
díszített halion keresztül egy nagy, belső
udvarra vezetett. Valamennyi szobához nagy
üvegablakok tartoztak, és különböző
címerállatokat véstek a falakba a Vaughan
címerpajzs mellett. Az udvar közepén
szökőkút állt, de éppen csak annyi víz folyt
benne, hogy vidám, csilingelő hangot adjon.
Átellenben egy jókora vendégfogadó terem
foglalta el az első emeletet. Gyertyák
pislákoltak a nyitott ablakok mögött, az
odabent fel-alá járkáló emberekre örökké
változó árnyékokat vetettek, és az
evőeszközök vidám csörgése hallatszott. Az
világossá vált számomra, hogy ha Lady Honor
belekeveredett a görögtűz-ügybe, biztosan
nem azért tette, mert pénzre lett volna
szüksége.
Az inas egy széles lépcsősoron keresztül egy
szobába vezetett, ahol az asztalon forró vizes

456
tálak sorakoztak, egy halom törölköző
társaságában. A tálak aranyból készültek.
– Megmosod a kezed, uram?
– Igen, köszönöm.
Három férfi mosta már ott a kezét; egy
fiatalember selyemzekéjén a
selyemkereskedők céhének jelvényével, egy
idősebb, fehér papi öltözetben, valamint egy
harmadik férfi, aki széles arcán ragyogó
mosollyal nézett fel: Gabriel Marchamount. –
Ó, Shardlake – mondta túláradó
szívélyességgel –, remélem édesszájú vagy.
Lady Honor lakomái szó szerint csöpögnek a
cukortól. – Úgy tűnt, elhatározta, hogy ma este
barátságos lesz.
– Nem nagyon, vigyáznom kell a fogaimra.
– Még neked is megvan mindegyik, akár csak
nekem. – Marchamount megrázta a fejét. –
Nehezen viselem azt a női divatot, hogy
szándékosan elrohasztják a fogaikat, csak hogy
az emberek azt higgyék, finom cukron kívül
semmi mást nem esznek.
– Egyetértek. Eléggé visszataszító.
– Állítólag azt mondják, megéri a fájdalmat,
ha az emberek jobban tisztelik őket. –

457
Felnevetett. – A Lady Honorhoz hasonló rangú
nők, az igazán vagyonosak persze megvetik az
ilyen szokásokat. – Megszárogatta kezét,
visszahúzta a feltűnő smaragdköves gyűrűt az
ujjára, és megpaskolta kerek hasát. – Gyerünk,
menjünk be. – Elvett egy asztalkendőt a kupac
tetejéről, és a vállára terítette. Követtem
példáját, és beléptünk az étkezőbe.
A hosszú teremnek régi, faszerkezetes
mennyezete volt. A falakat élénk színű
falikárpit borította, amely a keresztes háborúk
történetét ábrázolta, a pápai tiara hímzését
gondosan kiszedték azon a részen, ahol Róma
püspöke megáldja az induló hadsereget. Nagy,
ezüst tartókban faggyúgyertyák égtek, és sárga
fénnyel töltötték meg az immár besötétedett
szobát.
Szemügyre vettem a szobát uraló hatalmas
asztalt. A gyertyafény szikrázott az ezüst és
arany terítéken, a szolgák fel-alá siettek, az
egyik fal mellett álló tálalóra helyeztek
edényeket és poharakat. A szokásnak
megfelelően magammal hoztam a saját
étkezőkésemet, egy ezüst darabot, amelyet

458
még apámtól kaptam. Szegényes holminak fog
tűnni ekkora gazdagság mellett.
A sótartót, ami egy láb magas és különösen
díszes kivitelű volt, az asztal végén, egy
párnákkal kirakott magas székkel szemben
helyezték el. Ez azt jelentette, hogy szinte
mindegyik vendég a sótartótól lejjebb foglal
helyet, tehát egy nagyon magas rangú vendég
volt várható. Kíváncsi voltam, hogy esetleg
nem Cromwell lesz-e az.
Marchamount mosolygott, és fejbiccentésekkel
köszöntötte a társaság tagjait. Egy tucatnyi
vendég beszélgetett állva, a többségük idősebb
férfi, bár volt egy-két feleség is, a legtöbbjük
erős arcpirosítót viselt, hogy megélénkítse az
orcáját. Maga Hollyes polgármester is jelen
volt, kitűnt vörös hivatali ruhájában. A többi
férfi többnyire a selyemkereskedők céhének
öltözetét viselte, bár volt pár egyházi személy
is a társaságban. A nyitott ablakok ellenére
mindenki izzadt a tomboló hőségben; a nők
széles abroncsos szoknyáikban különösen
kényelmetlenül érezték magukat.
Egy tizenhat év körüli, hosszú fekete hajú
fiatalember, akinek vékony, sápadt arcát a

459
fiatal fiúknál időnként előforduló kiütések
pöttyei csúfították, egymagában álldogált az
egyik sarokban. Idegesnek tűnt. – Az ott
Henry Vaughan – suttogta Marchamount. –
Lady Honor unokaöccse. Ő örökli a régi
Vaughan címet és a megmaradt földeket. A
lady azért hozta le Lincolnshire-ből, hogy
megpróbálja bevezettetni az udvarba.
– Feszélyezettnek tűnik.
– Igen, szegény fickó, aligha illik abba a
féktelen társaságba, amit a király kedvel. –
Elhallgatott, majd hirtelen felindulással
folytatta: – Bárcsak lenne egy örökösöm. –
Meglepve néztem rá. Szomorúan
elmosolyodott. – A feleségem meghalt szülés
közben, öt évvel ezelőtt. Fiunk lett volna.
Amikor benyújtottam kérelmemet, hogy a
családom jogot szerezzen egy címerre, azt
reméltem, a feleségemmel lesz örökösünk.
– Részvétem. – Sose hittem volna, hogy
Marchamountot egyszer elveszettnek és
sérülékenynek látom.
A koponya formájú gyászgyűrűm felé bökött a
fejével. – Úgy látom, te is elveszítettél valakit
– mondta.

460
– Igen. A harmincnégyes pestisben. – Ám
csalónak éreztem magam, ahogy beszéltem,
nemcsak azért, mert Kate egy másik emberrel
való eljegyzését jelentette be nem sokkal
halála előtt, hanem azért is, mert egyre
kevesebbszer gondoltam rá. Hirtelen támadt
ingerültséggel arra gondoltam, hogy nem
kellene tovább viselnem.
– Sikerült megoldanod azt a kellemetlen ügyet,
amiről korábban beszéltünk? – Marchamount
szeme élessé vált, minden érzelem eltűnt
belőle.
– Haladok. Egy furcsa dolog történt a
nyomozásom során. – Elmeséltem neki a
könyvtárból eltűnt könyveket.
– Jelentened kell a könyvtár felügyelőjének.
– Talán megteszem.
– Nyomozásodat… hm… akadályozni fogja a
könyvek hiánya?
– Csak lassítja egy kicsit. Vannak más
források is. – Figyelmesen tanulmányoztam
arcát, de csak komolyan bólintott. Egy szolga
felemelt egy kürtöt és hosszan belefújt. A
társaság elnémult, amint Lady Honor belépett
a terembe. Széles abroncsos, élénkzöld

461
bársonyruhát viselt, magasra polcolt
mellrésszel és vörös főkötővel, amelyről
gyöngysorok lógtak. Örültem, amikor láttam,
hogy nem visel arcpirosítót; tiszta arcának nem
volt rá szüksége. De nem felé fordult minden
szempár a szobában; arra az emberre
szegeződtek a pillantások, aki őt követte, a
hőség ellenére prémszegélyű, könnyű
skarlátvörös köpenyében és vastag
aranyláncában. A szívem ugrott egyet –
megint Norfolk hercege volt az. A többiekkel
együtt meghajoltam, miközben ő az asztalfő
felé indult, és gőgösen szemlélte a társaságot.
Kíváncsi voltam, emlékszik-e arra, hogy
Godfrey mellett ültem vasárnap; az utolsó
dolog, amit akartam, hogy felhívjam magamra
Cromwell legnagyobb ellenségének figyelmét.
Lady Honor elmosolyodott és összeütötte a
tenyerét. – Hölgyeim és uraim, kérem,
foglaljanak helyet. – Meglepetésemre az
asztalfőhöz közel ültettek. Egy régimódi
szögletes főkötőt és szögletes kivágású ruhát
viselő, kövérkés, középkorú asszony mellé
kerültem, akinek egy nagy rubintos bross
csillogott a mellén. A másik oldalán

462
Marchamount ült, közvetlenül a herceg
mellett. Lady Honor az ideges kinézetű fiút a
Norfolk melletti székhez vezette, aki
érdeklődőn szemlélte.
– Hadd mutassam be kegyelmességednek –
mondta Lady Honor – az unokatestvérem fiát,
Henry Vaughant. Említettem már, hogy feljön
vidékről.
A herceg megveregette a fiú vállát, modora
hirtelen barátságossá vált. – Üdvözöllek
Londonban, fiam – mondta nyers hangján. – Jó
látni, hogy a nemesség az udvarba küldi
kölykeit, hogy elfoglalják méltó helyüket.
Nagyapád az én apámmal harcolt
Bosworthnél, tudtad?
A fiú idegesebbnek tűnt, mint valaha. – Igen,
kegyelmes uram.
A herceg felmérte. – Istenre mondom, vékony
kis fickó vagy, fel kell erősítenünk.
– Nagyon köszönöm, kegyelmes uram.
Lady Honor Hollyes polgármestert a Vaughan
fiú melletti helyre vezette, majd ő maga szinte
velem szemben ült le. A fiú szeme idegesen
követte.

463
– És most – szólt Lady Honor a társasághoz –
jöjjön a bor és az első édesség. – Tapsolt, mire
a mozdulatlanul várakozó szolgák azonnal
sürgölődni kezdtek. Bort tettek a vendégek elé,
finom míves, színes mintájú, vésett velencei
üvegpoharakban. A sajátomat forgattam
kezemben, csodálva a szépségét, amikor a kürt
ismét megszólalt, és egy fehér cukorból
készített, hatalmas tál vaníliamártásra
helyezett hattyút hoztak be. A társaság
megtapsolta, a herceg pedig felnevetett. – A
Temze valamennyi hattyúja a király tulajdonát
képezi, Lady Honor! Volt engedélye kifogni
ezt? – Mindenki behízelgően nevetett, és
kinyúltak késeikkel, hogy szeljenek ebből a
csodálatos édességből. Lady Honor nyugodtan
ült, de mindent szemmel tartott a szobában,
csodáltam vendéglátói képességeit. Még nem
tudtam, mikor nyílik alkalmam a
kikérdezésére.
– Ön is ügyvéd, mint Marchamount serjeant? –
kérdezte a mellettem ülő hölgy.
– Igen. Matthew Shardlake, szolgálatára.

464
– Lady Mirfyn vagyok – felelte leereszkedőn.
– Idén a férjem a selyemkereskedő céh
kincstárnoka.
– Noha vannak ügyeim a Guildhallal, még
nem volt részem abban a szerencsében, hogy
találkozzak Sir Michaellel.
– Azt mondják a céhnél, hogy most valami
más ügyön dolgozik. – Komolyan méregetett
apró, kék szemével, ami erőteljesen kiugrott
festett arcából. – A Wentworth lány gyalázatos
ügyén.
– Igen, én védem őt.
Tovább vizslatott. – Sir Edwint porig sújtotta,
ami a fiával történt. Helyteleníti, hogy gonosz
unokahúgának megengedik az igazságtételt
késleltetését. A férjemmel jól ismerjük őt –
tette hozzá, mintha ez lenne az utolsó szó a
kérdéskörben.
– Joga van a védelemhez. – Észrevettem, hogy
a herceg Marchamounthoz fordul, és
komolyan beszél vele, figyelmen kívül hagyva
a Vaughan fiút, aki mereven az asztalt
bámulva ült, teljesen elveszetten. Istennek hála
a herceg nem mutatta annak jelét, hogy
felismert volna.

465
– Az akasztáshoz van joga! – Lady Mirfyn
nem akart engedni. – Nem csodálom, hogy a
City tömve van arcátlan, kóbor koldusokkal,
amikor azt látni, hogy az igazságszolgáltatást
így megkerülik! Edwin bolondult azért a fiúért
– tette hozzá hevesen.
– Tudom, hogy nem könnyű Sir Edwinnek és a
lányainak – mondtam szelíden, remélve, hogy
a nő nem ezzel fog foglalkozni egész este.
– A lányai jó lányok, de nem helyettesíthetnek
egy fiút. Minden reménye Ralphban volt.
– De hát megtanította a lányokat is Bibliát
olvasni, nem? – Úgy döntöttem, akár a
legjobbat is kihozhatom ebből: ez a határozott
véleménnyel megáldott asszony ismerte a
családot, talán elejt valami érdekes
információt.
Lady Mirfyn vállat vont. – Edwinnek haladó
ötletei vannak. Nem hinném, hogy javára válik
lányoknak, ha a vallásra tanítják őket. A
férjeiknek nemigen fog tetszeni, hogy
eszméken vitatkozzanak velük, nem igaz?
– Talán némelyeknek igen.
Felvonta a szemöldökét. – Én sose tanultam
meg írni, és örülök, hogy az ilyen dolgokat a

466
férjemre hagyhatom. Bizonyos vagyok abban,
hogy Sabine és Avice is ezt szeretné tenni,
mert illedelmes lányok. Szegény Ralph rossz
gyerek volt, de fiúknál nem lehet mást várni.
– Az volt? – kérdeztem.
– Azt mondják, rosszasága elősegítette anyja
korai halálát. – Éles pillantást vetett rám,
hirtelen rájött, hogy túl sokat mondott. – Ez
persze nem jelent mentséget aljas megölésére.
– Nem, valóban nem. – Hozzá akartam tenni,
hogy szerintem a valódi gyilkos szabadlábon
van, de Lady Mirfyn az egyetértés jelének
vette szavaimat, elégedetten bólintott, és Lady
Honorra nézett.
– Háziasszonyunk tanult asszony – mondta,
helytelenítő hangsúllyal. – De ő özvegy, és
függetlenül élhet, ha úgy dönt. Bár ez nem az a
sors, amire vágyakoznék.
Meghallottam, amint Norfolk kissé hangosan
odasúgja Marchamountnak: – Nem veszem
pártfogásomba a fiút, ha az asszony nem
egyezik bele. – Lehajtottam a fejem,
megpróbáltam elkapni a serjeant válaszát, de
túl halkan beszélt. – A fenébe is – sziszegte a
herceg –, azt fogja tenni, amire utasítom.

467
– Attól félek, nem fog engedelmeskedni –
most hallottam Marchamount válaszát.
– Istenre, egy asszony nem fog szembeszállni
velem. Mondd meg neki, hogy semmit nem
teszek a fiúért, hacsak nem kapom meg, amit
akarok. Vékony jégen korcsolyázik. – A
herceg nagyot kortyolt a poharából, majd Lady
Honorra meredt. Arca kivörösödött, és
eszembe jutott az a szóbeszéd, hogy gyakran
részegeskedett, és olyankor erőszakossá vált.
Lady Honor egyenesen a szemébe nézett. A
herceg elmosolyodott, és felemelte poharát. Az
asszony is felemelte a poharát, mosolya
viszont idegesnek tűnt számomra. Egy szolga
bukkant fel mellette, és valamit súgott neki.
Bólintott, és megkönnyebbülten felállt. –
Hölgyeim és uraim – kezdte. – Sokan
hallottatok már az ehető, sárga dolgokról,
amelyek az Újvilágból érkeztek múlt
hónapban, és azóta is mindegyre meglepetést
okoznak. – Szünetet tartott, és néhány férfiból
kipukkant az obszcén nevetés. – Nos, ma este
van néhány belőlük marcipánágyon. Hölgyeim
és uraim, az Újvilág legédesebb gyümölcse.

468
Leült, még több kacaj harsant és taps csattant,
ahogy a szolgák fél tucat ezüsttálcát tettek az
asztalra. A tálcákon különös, sárga félholdak
hevertek. Megértettem a pajzán nevetést,
mivel a dolgok méretükben, és majdnem
formájukban is nagy, felálló hímvesszőre
emlékeztettek.
– Szóval ezen nevetgél mindenki – mondta
Lady Mirfyn. – Micsoda neveletlenség –
kuncogott, ártatlan kislánnyá változva, mint
általában a gazdag matrónák, amikor obszcén
humorral szembesülnek.
Felemeltem az egyik furcsa gyümölcsöt, és
beleharaptam. Kemény volt, keserű ízzel.
Majd megláttam, hogy az emberek lehántják a
héját, s így feltárult a fehér gyümölcshús.
Követtem példájukat. Lisztes, meglehetősen
íztelen volt.
– Hogy hívják ezeket? – kérdeztem Lady
Mirfynt, aki szintén elvett egyet.
– Nem tudok róla, hogy lenne nevük – felelte.
Végignézett a nevetgélő asztaltársaságon, és
engedékenyen megrázta fejét. – Micsoda
neveletlenség.

469
Meghallottam a nevem Lady Honor ajkáról, és
felé fordulva láttam, hogy rám mosolyog. – A
polgármester szerint egy nehéz ügyben jár el a
tanács nevében, a feloszlatott monostorokkal
kapcsolatban – mondta.
– Igen, Lady Honor. Attól tartok, az első
fordulót elveszítettük, de a másodikat minden
bizonnyal megnyerjük. A City azon jogával
kapcsolatos, hogy ezeket az épületeket
valamennyi lakos érdekében szabályozhassa.
Hollyes polgármester komolyan bólintott. –
Nagyon remélem, uram. Az emberek nem értik
meg, hogy a tisztasági szabályokat be kell
tartatni annak érdekében, hogy távol tartsuk a
beteg nedveket, amelyek ránk hozzák a pestist.
És manapság olyan sok házat adnak ki
szegények bérlakásaként. – Hévvel beszélt,
láthatóan ez volt a vesszőparipája. – Hallottál
arról a házról az asztalosok céhházának
közelében, amely múlt hónapban összeomlott?
Tizennégy bérlő veszett oda és négy
járókelő…
– Vesszenek mind! – A kiáltás az asztalfőről
jött, és minden szempár a herceg felé nézett.
Szavai egybefolytak, és láthatóan valóban

470
részeg volt. A Marchamounttal folytatott
beszélgetése úgy tűnt, rosszkedvűvé tette. –
Minél több ház zuhan ennek a nagy
pöcegödörnek a beteg népességére, annál jobb.
Talán ez majd eléggé megrémiszt közülük
néhányat ahhoz, hogy visszamenjenek az
egyházközségeikbe, ahova tartoznak, és a
földet műveljék, mint ahogy apáink idejében
tették.
A társaságra olyan csend nehezedett, mint a
Lincoln's Inn-beli ebéden. A Vaughan fiú úgy
nézett ki, mint aki legszívesebben az asztal alá
bújna.
– Nos, abban mindannyian egyetérthetünk,
hogy sok minden szorul változtatásra – mondta
Lady Honor. Próbált könnyed hangon szólni,
de feszültség érződött benne. – Gardiner
püspök nem azt prédikálta a múlt heti
szentbeszédben, hogy mindenki saját
helyzetének megfelelően kell, hogy
munkálkodjon a királyság megfelelő rendjén?
– Miközben ezeket az ártalmatlan szavakat
idézte a vezető konzervatív püspöktől,
körbenézett az asztalnál, azt remélte, hogy

471
valaki segít elhárítani a veszélyes témát. Úgy
tűnt, ma nem vágyott vitára.
– Igen, így kell tennünk, Lady Honor – törtem
meg a csendet. Hálás mosolyt vetett rám,
ahogy tovább akadoztam. – Mindannyiunknak
a közjót kell szemünk előtt tartanunk, amikor a
munkánkat végezzük.
A herceg felhorkant. – A te munkád.
Papírtologatás. Emlékszem rád, ügyvéd, azzal
a fickóval voltál, aki lutheránus nézeteket
okádott rám múlt vasárnap. – Bevallom,
elszállt a bátorságom a hideg, kemény
pillantásától. – Te is lutheránus vagy, ügyvéd?
Minden szem felém fordult. Az „igen” válasz
eretnekség vádjának veszélyével járt. Egy
pillanatra elment a hangom, túl rémült voltam
a válaszadáshoz. Az egyik nő megtörölte
kezével arcát, és ezzel elkente a pirosítót rajta.
Egy újabb villámlás robaja hallatszott, immár
közelebb.
– Nem, kegyelmes uram – mondtam. – Csak
Erasmus követője.
– Az a holland pederaszta. Azt hallottam, hogy
amikor fiatal fiú volt egy másik szerzetes után
vágyakozott, akinek Rogerus volt a neve. –

472
Körbenézett az asztaltársaságon, most széles
vigyorral. – Bár hívhatták volna Roger-
anusnak is! – Hirtelen felnevetett, amitől
megtört a varázslat. Az asztalnál ülő férfiak
mind vele kezdtek nevetni. Én hátradőltem a
székemben, a szívem dobogott, miközben a
herceg a fiatal Henry Vaughan felé fordult, és
katonatörténeteket kezdett mesélni.
Lady Honor tapsolt. – Egy kis zenét! – Két
lantzenész tűnt fel egy rikító ruhás fiatalember
kíséretében, aki népszerű dalokat kezdett
énekelni, elég hangosan ahhoz, hogy halljuk,
de nem annyira, hogy elnyomja a beszélgetést.
Végignéztem az asztalon. A párbeszédek
követhetetlenné váltak; a hőségtől, az italtól és
az édességtől a legtöbb vacsoravendég kiizzadt
és elfáradt. Még több desszert következett,
köztük az Üvegház marcipánból és eperből
kirakott makettje, de a vendégek csak
csipegettek belőle.
A fiatalember épp egy panaszdalt trillázott: –
Ó, drága Robyn… –, és a vendégek
abbahagyták a beszédet, hogy hallgassák.
Megragadta azt a borongós hangulatot, amely
a társaságra nehezedett. Csak Norfolk beszélt,

473
ismét Marchamounthoz. Lady Honor elkapta a
pillantásomat, és előredőlt.
– Köszönöm, hogy megpróbált segíteni az
előbb – mondta halkan. – Sajnálom, hogy
rosszul sült el.
– Figyelmeztettek, hogy az ön asztalánál a
társalgás vitatkozásba fordulhat – hajoltam én
is felé. – Lady Honor, beszélnem kell önnel…
Arca hirtelen óvatos lett. – Az udvarban –
mondta halkan –, később.
Mindenki összerezzent, ahogy mennydörgés
moraja hallatszott fel odakintről. Hideg
légáramlat söpört végig a szobán. Az emberek
megkönnyebbülten mormoltak, valaki azt
kérdezte: – Végre jön az eső?
Lady Honor mintha célzásnak vette volna a
szavakat, és megkönnyebbülten felállt. – Egy
kicsit korán van, de talán jobb, ha most
mindenki útjára indul, mielőtt elered az eső.
Az emberek felemelkedtek, megrázták
köpenyeik hátulját és szoknyáikat, amikkel a
padokhoz ragadtak. Amikor a herceg, kissé
megtántorodva felállt, mindenki meghajolt.
Kurtán biccentett vendéglátója felé, majd
bizonytalanul kiment a teremből.

474
Amíg a vendégek Lady Honor elé járultak
elköszönni, hátramaradtam. Láttam, hogy
Marchamount közel hajol hozzá, és élénken
mond valamit. Akárcsak a Lincoln's Innben,
most sem úgy tűnt, hogy válasza kielégíti a
serjeantot; enyhén összeráncolta homlokát,
ahogy elfordult. Amikor a közelembe ért,
megtorpant, és barátságtalan tekintettel nézett
rám.
– Légy óvatos, Shardlake – mondta. –
Elintézhettem volna, hogy a herceg a barátod
legyen, de úgy tűnik, a rosszallását akarod
kiváltani. Ha az idők változnak, ennek
lehetnek következményei. – Hűvösen
biccentett, majd elhagyta a termet.
Méghogy következmények, gondoltam. Ha
Norfolk kitúrja Cromwellt a helyéről, a
pápistákon kívül mindenki más számára
kegyetlen következmények lesznek. És ha nem
találom meg a görögtüzet, a király magánkívül
lesz dühében. Vajon ezt akarja, akárki áll
emögött, egy pápista győzelmet? Vagy csak
pénzt?
Lementem a földszintre, és ki az udvarra az
ajtó mellé. Megint dörgött az ég, most már

475
közelebbről. Az esti levegő szinte rezgett a
benne rejlő feszültségtől. Senki más nem jött
ki erre; feltételeztem, hogy közvetlenül az
istállóhoz mentek. Vajon mi lehetett az, amit
Norfolk olyan nagyon meg akart kapni Lady
Honortól? Valami, amiről Marchamount
tudott.
Érintést éreztem a könyökömön.
Összerezzentem és megfordultam. Lady Honor
állt mellettem. Erős, szögletes arcán nyugtalan
kifejezés honolt, ami nem volt meglepő az este
eseményei után.
– Shardlake úr, sajnálom, hogy
megijesztettem.
Meghajoltam. – Egyáltalán nem, Lady Honor.
Mélyet sóhajtott. – Ez katasztrófa volt. Még
sosem láttam a herceget ilyen rossz
hangulatban, nagyon sajnálom az önnek
okozott kellemetlenséget. – Megrázta a fejét. –
Az én hibám volt.
– Az lett volna? És miért?
– Intézkednem kellett volna, hogy a szolgák
ügyeljenek a poharára – mondta. Mély levegőt
vett, majd nyíltan a szemembe nézett. –
Kérdései vannak számomra. Marchamount

476
serjeant elmondta nekem, mi történt a
Gristwoodokkal – tette hozzá halkan.
– Barátja a serjeant?
– Egy barát, igen – mondta gyorsan. – Attól
tartok, nem sokat mondhatok önnek.
Marchamount serjeanthoz hasonlóan én is csak
küldönc voltam. Elvittem egy csomagot Lord
Cromwellhez a serjeant kedvéért, átadtam az
üzenetet, hogy a tartalma érdeklődésére tarthat
számot. Ez az egyik fogadásom után történt,
hasonló körülmények között, mint ez a
mostani. – Szárazon elmosolyodott. – Ennyi
volt. A további üzenetek a Lincoln's Innen
keresztül mentek. Én soha még csak nem is
találkoztam Gristwooddal.
Túl kerek volt az előadása. És most, hogy
közel álltam hozzá, megdöbbenve jöttem rá,
hogy ugyanolyan pézsmás illata volt, mint ami
körbelengte a görögtűz papírjait.
– Tudta, mi volt a csomagban? – kérdeztem.
– A görögtűz régi titkával kapcsolatos iratok.
Marchamount serjeant elmondta. Feltételezem,
nem lett volna rá szükség, de szeret
lenyűgözni. – Idegesen nevetett.
– Mennyi ideig voltak önnél a papírok?

477
– Pár napig.
– És megnézte őket?
Elhallgatott, és mély lélegzetet vett, mellkasa
megemelkedett.
– Tudom, hogy igen – mondtam kedvesen.
Nem akartam hazugságon kapni.
Meglepett pillantást vetett rám. – Honnan?
– Onnan, hogy ugyanaz a vonzó illat volt
rajtuk, mint amit most visel. Egy halvány
nyom, de egészen mostanáig nem tudtam hova
tenni.
Beharapta a száját. – Attól tartok, teljes
mértékben elteltem női kíváncsisággal,
Shardlake úr. Igen, elolvastam őket. Utána újra
lepecsételtem a csomagot.
– Megértette őket?
– Mindet, az alkímiai könyvek kivételével.
Eleget értettem ahhoz, hogy azt kívánjam,
bárcsak ne nyúltam volna hozzájuk. – A
szemembe nézett. – Hibáztam, tudom. De mint
mondtam, kíváncsi vagyok, mint egy macska.
–Megrázta a fejét. – Ám azt is tudom, mikor
kell valamit békén hagyni.

478
– Ez azt jelenti, hogy ön volt az egyetlen
személy, aki belenézett azokba a papírokba.
Hacsak Marchamount nem tette.
– Gabriel túl óvatos ahhoz.
Azonban tudta, hogy a görögtűzről van szó.
Elmondta Norfolknak? Vajon Norfolk
nyomást gyakorolt Lady Honorra, hogy többet
mondjon neki? Éreztem, hogy összeszorul a
gyomrom a gondolatra, hogy akár Norfolk is
benne lehet. Ezért emlékezett rám?
– Azt gondolta, hogy a papírok valóban a
görögtűz titkát tartalmazzák? –kérdeztem.
Habozott, majd a szemembe nézett. – Nekem
úgy tűnt, talán igen. Az öreg katona
visszaemlékezése nagyon világos volt. És azok
a papírok régiek voltak, nem holmi
hamisítványok.
– Az egyik tépett volt.
– Láttam. Nem én téptem el. – Most először
észleltem félelmet a szemében.
– Tudom. Azon volt a képlet. A Gristwoodok
megtartották maguknak.
Valahol a folyó túloldalán villám csapott le,
egy újabb mennydörgés robaja hallatszott, ami
mindkettőnket megriasztott. Lady Honor szája

479
szorosan megfeszült az aggodalomtól.
Komolyan rám nézett. – Shardlake úr, el kell
mondania Lord Cromwellnek, hogy
megnéztem a papírokat? – Nagyot nyelt.
– Muszáj, Lady Honor. Sajnálom.
Ismét nyelt egyet. – Megkéri, hogy kedvesen
bánjon velem?
– Ha igazán senkinek nem mondta el, nem
történt baj.
– Nem tettem, esküszöm.
– Akkor elmondom neki, hogy őszintén
bevallotta, hogy elolvasta a papírokat. – De
kételkedtem abban, hogy megtette volna, ha
nem mondom el neki, hogy felismertem az
illatát.
Megkönnyebbülten sóhajtott. – Mondja meg
neki, hogy sajnálom, amit tettem. Bevallom,
aggódtam, hogy lebukok.
– Bizonyára megijedt, amikor Marchamount
serjeant elmondta, hogy a Gristwoodok
halottak.
– Igen, megdöbbentett, mikor megtudtam,
hogy megölték őket. Ostoba voltam – tette
hozzá hirtelen szenvedéllyel.

480
– Nos – mondtam –, az ostobaság
megbocsátható. – Reméltem, hogy Cromwell
is egyetért ezzel.
Kíváncsian nézett rám. – Véres mestersége
van, uram. Két bűncselekményt kinyomozni…
– Akár hiszi, akár nem, a tulajdonjog a
specialitásom.
– Mondott az a hárpia Lady Mirfyn bármi
hasznosat Wentworthékről? Láttam, hogy
beszélgetett vele.
Tényleg kevés dolog kerülte el a figyelmét. –
Nem sokat. Minden azon múlik, hogy
Elizabethet rávehetem-e a beszédre. És az ő
ügyét mostanság elhanyagoltam.
– Aggódik miatta. – Hamar visszanyerte
összeszedettséget; hangja ismét könnyedén
csengett.
– Ő az ügyfelem.
Bólintott, a főkötője gyöngyein megcsillant az
ablakból áradó fény. – Talán ön olyan ember,
akinek az érzései túl finomak ahhoz, hogy
vérrel és halállal foglalkozzon. – Lágyan
elmosolyodott.
– Mint már a múlt héten említettem, csak egy
egyszerű ügyvéd vagyok.

481
Megrázta a fejét, még mindig mosolyogva. –
Nem, ön több annál. Ezt gondoltam már akkor
is, amikor először megláttam. – Fejét oldalra
döntötte, majd ezt mondta: – Úgy éreztem, az
egész lényéből szomorúság árad.
Megdöbbenve meredtem rá; hirtelen éreztem,
hogy könnycseppek marják a szemem sarkát,
és gyorsan pislogni kezdtem.
Megrázta a fejét. – Bocsásson meg. Túl sokat
beszélek. Ha közrendű nő lennék, pimasznak
mondanának.
– Az bizonyos, hogy kiemelkedik a szürke
átlagból, Lady Honor.
Átnézett az udvaron. Újabb mennydörgés
hangzott egy villámlás után, ami szomorúságot
világított meg arcán. – Még mindig hiányzik a
férjem, bár már három év telt el a halála óta.
Az emberek azt mondják, a pénzéért mentem
hozzá, de szerettem. És barátok voltunk.
– Az remek dolog a házasságban.
Előrehajtotta a fejét, és elmosolyodott. – De
hátrahagyta nekem az együtt töltött időnk
emlékét, és az özvegyi státuszt. Független nő
vagyok, Shardlake uram, sok mindenért hálás
lehetek.

482
– Bizonyos vagyok benne, hogy érdemes erre
a függetlenségre, milady.
– Nem minden férfi értene ezzel egyet. – Egy
kicsit odébb ment, a szökőkút mellé állt, velem
szemben a félhomályban.
– Marchamount serjeant csodálja önt –
kockáztattam meg.
– Igen, valóban. – Elmosolyodott. –
Vaughannak születtem, mint tudja. Életem
első részében megtanultam a jó modort, a
hímzést, és annyit olvasni, hogy kellemes
beszélgetőpartner legyek. Egy jó házba való
nő nevelése nagyon unalmas. Néha sikítani
tudtam volna az unalomtól, miközben a
legtöbb hasonló lány meglehetősen boldognak
látszik. – Elmosolyodott. –Tessék, most
biztosan azt gondolja rólam, hogy pimasz
vagyok, de nem tudom nem beleütni az
orromat a férfiak dolgába.
– Ó, dehogy, egyetértek önnel. – A Wentworth
lányok jutottak eszembe. – Én is unalmasnak
találom a hagyományos módon nevelt
lányokat. – Amint kimondtam a szavakat, már
megbántam, mert flörtölésnek lehetett volna
őket venni. Lady Honor lenyűgözött, de nem

483
akartam, hogy ezt megtudja. Végül is még
mindig gyanúsított volt.
– Lady Honor – mondtam –, Lord Cromwell
megbízásából járok el. Ha… ha bárki nyomást
gyakorol önre, hogy adjon információt azokról
a papírokról, az earl védelmet fog biztosítani
önnek.
Nyílt pillantást vetett rám. – Vannak, akik
szerint hamarosan nem fog tudni senkinek sem
védelmet biztosítani. Ha nem tudja megoldani
a király házassági problémáit.
– Ezek pletykák. A védelem, amit most
nyújtani tud, valóság.
Láttam, hogy habozik, majd elmosolyodott,
bár feszülten. – Köszönöm a gondoskodását,
de nincs szükségem védelemre. – Elfordult
egy pillanatra, majd visszanézett rám, mosolya
ismét meleg volt. – Miért nem nősült meg,
Shardlake úr? Azért, mert a közönséges nők
untatják?
– Talán. Bár… nem vagyok valami vonzó
jelenség.
– Egyes unalmas szemekben talán nem. De
néhány nő értékeli az intelligenciát és az
érzékenységet. Ezért próbálok én is jó

484
társaságot gyűjteni az asztalomhoz. – Élénken
nézett rám.
– Bár néha a keverék robbanhat – mondtam, a
beszélgetést tréfálkozásba fordítva.
– Ez az ára annak, hogy különböző
elképzelésű embereket próbálok összehozni.
Abban a reményben teszem, hogy egy
értelmes beszélgetés finom ételek mellett talán
elősegíti a különbözőségeik feloldását.
Felhúztam a szemöldökömet. – És talán
szórakoztató nézni a vitákat?
Nevetett és felemelte az ujját. – Kiismert. De
ez általában nem okoz kárt. A herceg jó
társaság tud lenni, amikor józan.
– Ladységed azt szeretné, hogy az unokaöccse
visszanyerje a régi családi vagyont? Egy
helyet az udvarban a király mellett? – Norfolk
ezt kínálhatja, gondoltam, cserébe a
görögtűzről szóló információért? Ezért
üdvözölte először a fiút, majd hagyta
figyelmen kívül?
Lehajtotta a fejét. – Szeretném, ha a családom
visszanyerné, amit elveszített. Ám lehet, hogy
nem Henry a legalkalmasabb erre, nem ő a

485
legeszesebb fiú, sem a legerőteljesebb. Nem
tudom elképzelni a király oldalán.
– Azt mondják, a király viselkedése durvább
tud lenni, mint a hercegé.
Lady Honor felhúzta a szemöldökét. –
Vigyázzon arra, mit mond. – Gyorsan
körbetekintett. – De nem, igaza van. Hallotta a
történetet, hogy amikor a hercegnek
panaszkodott a felesége amiatt, hogy a herceg
a szeretőjével dicsekedett előtte, Norfolk
elrendelte, hogy a szolgái üljenek rá, amíg
csöndben nem lesz? Addig szorították a földre,
amíg vérezni nem kezdett az orra. – Szája
megremegett az undortól.
– Igen. Tudja, az a fickó, akivel most együtt
dolgozom, és akinek a származása nem is
lehetne alacsonyabb, nos, neki és a hercegnek
meglehetősen hasonló a modora.
Felnevetett. – És ön áll a legmagasabb és a
legalacsonyabb között, mint rózsa a tüskék
között?
– Csak egy szegény úriember vagyok.
Mindketten nevettünk; majd nevetésünket
elnyomta közvetlenül felettünk egy. hatalmas
mennydörgés. Az ég kapui megnyíltak, és

486
szakadni kezdett az eső, egy pillanat alatt
eláztatott minket. Lady Honor felnézett.
– Ó, istenemre, végre! – mondta.
Pislognom kellett a szemembe folyó eső miatt.
A hideg víz valóban csodálatos volt az elmúlt
napok tűző hősége után. A
megkönnyebbüléstől levegőért kapkodtam.
– Be kell mennem – mondta Lady Honor. – De
kellene még beszélgetnünk, Shardlake úr.
Találkoznunk kell megint. Bár nem tudok
többet mondani a görögtűzről. – Ekkor
közelebb lépett, és gyorsan megcsókolta az
arcomat, hirtelen melegséggel a hideg esőben,
majd anélkül, hogy visszanézett volna,
beszaladt a lépcsőkhöz vezető ajtón, és
becsukta. Mozdulatlanul álltam a zuhogó
esőben, kezemmel az arcomon, miközben úrrá
lett rajtam az elképedés.

487
Folyamatosan és kitartóan zuhogó
esőfüggönyben lovagoltam el az Üvegháztól, a
cseppek millió apró kavicsként pattantak le a
sapkámról. A vihar azonban hamar elállt; mire
elértem a Cheapside-ot, már csak az utolsó
mennydörgések elhaló hangja hallatszott. A
szennyvízcsatornák csordogáló vize patakokká
duzzadt, a korábbi poros utcákat fél órán belül
sár borította. A hosszú nyári este utolsó fénye
is halványult, és összerezzentem, ahogy a St.
Mary-le-Bow harangjai hangosan
megszólaltak mögöttem, elütve az esti tűz-
kioltás idejét. A Ludgate-et be fogják zárni, és
kérnem kell majd, hogy átengedjenek.
Chancery lehajtott fejjel rótta az utat. –
Gyerünk, öreg lovam, nemsokára otthon
leszünk. – Megpaskoltam nedves, fehér
horpaszát, ő pedig kis morgásszerű hangot
hallatott.
A Lady Honorral folytatott szokatlan
beszélgetés egyre és egyre ott keringett a
fejemben, mint egér a bödönben. A csókja, bár
visszafogott volt, meglehetősen merész
cselekedetnek számított egy nemes asszonytól.
Hangulata csak azután változott intimmé, hogy

488
beismertettem vele azoknak a papíroknak az
elolvasását. Szomorúan megráztam a fejem.
Vonzódtam hozzá, ezután az este után még
inkább, de óvatosnak kell lennem, mert ez az
idő nem alkalmas arra, hogy hagyjam egy nő
iránt érzett vonzalommal megzavarni az
eszemet. Holnap június másodika lesz, és már
csak nyolc nap van hátra.
A Ludgate-nél valami kavarodás volt; fáklyás
emberek járkáltak ide-oda az adósok
börtönének helyet adó régi kapuház egyik
oldalánál. Azt gondoltam, talán megszökött
valaki, de közelebb érve láttam, hogy a
sürgölődés annak szólt, hogy a külső fal egy
kisebb, felállványozott része beomlott.
Chanceryt megállítottam egy konstábler előtt,
aki egy halom kockakövet vizsgált az úton
lámpásával. A kapuőr és néhány járókelő
figyelte.
– Mi történt? – érdeklődtem.
Felnézett, lekapta sapkáját, amikor látta, hogy
úriember vagyok. – A fal egy része
összeomlott, uram. A régi habarcs már mállott,
ezért ma a munkások kikotorták. A vihar
azonban átáztatta azt, ami megmaradt, és az a

489
része leomlott. Szerencsére tíz láb vastag,
különben a rabok már másznának ki, mint a
patkányok. – Rám hunyorított. – Elnézést,
uram, de tudsz olvasni régi nyelveken? Van
valami ezekre a kövekre írva, mintha pogány
szimbólumok lennének. – Némi félelem
vegyült a férfi hangjába.
– Latinul és görögül tudok. – Leszálltam a
nyeregből, vékony cipőm cuppogott a vizes
macskaköveken. Egy tucatnyi régi kőlap
hevert az úton. A konstábler lejjebb tartotta
lámpáját az egyik kő belső oldalához.
Valamifajta írást véstek bele, furcsa, görbe
vonalakból és félkörökből álló szöveget.
– Mit gondolsz róla, uram? – kérdezte a
konstábler.
– A régi druidák idejéből van – mondta valaki.
– Pogány varázsigék. A köveket össze kell
törni.
Végigfuttattam az ujjamat az egyik jelen. –
Tudom, mi ez. Héber. Ez a kő valószínűleg a
zsidók egyik zsinagógájából származik,
miután háromszáz éve kiűzték őket. Biztosan
valami korábbi javítási munkákhoz használták

490
fel őket, mert a kapuház a normann időkből
való.
A konstábler keresztet vetett. – A zsidók?
Akik megölték a Mi Urunkat? –Idegesen
nézett az írásra. – Talán tényleg össze kellene
törni őket.
– Nem – mondtam. – Ezek régiségek. Jelenteni
kell a kerületi városatyának, a városi tanácsnak
tudnia kell róla. Mostanság új érdeklődés
támadt a héber tanulmányok iránt.
A férfi kétkedő tekintettel nézett rám.
– Talán jutalmat is adnak neked.
Felderült. – Jelenteni fogom, uram.
Köszönöm.
A régi írásra vetett utolsó pillantással
visszatértem Chanceryhez, cipőm
kényelmetlenül tocsogott a sárban. A kapus
kinyitotta a kaput, és átlovagoltam a Fleet
Brigde-en. Hallottam a víz erőteljes áramlását
magam alatt, és erről eszembe jutottak
mindazon generációk, akik valaha a Cityben
éltek, akik sietősen rohantak végig életükön,
hogy közülük egyesek nagy műemlékeket
hagyjanak hátra, és dinasztiát építsenek, míg
mások a feledésbe merüljenek.

491
†

Barak még nem volt otthon, amikor hazaértem,

Joan pedig már lefeküdt. Az ifjú Simont kellett
felébresztenem, hogy vigye a lovat az
istállóba; támadt is némi bűntudatom, hogy az
álmos szemű fiút kiküldtem botladozni az
éjszakába. A nyitott ablakon keresztül láttam,
hogy az éjszaka tiszta volt, minden csillag
látszódott. A meleg ismét kezdett erősödni. Az
esővíz beesett a szobába, és a padlóra, még az
asztalon heverő Bibliámat is érte néhány
csepp. Miközben letörölgettem, eszembe
jutott, milyen sok nap eltelt azóta, hogy
utoljára kinyitottam. Tíz évvel ezelőtt az angol
nyelvű Biblia engedélyezésének puszta ötlete
is boldogsággal töltött volna el. Sóhajtottam,
és a bíróságról visszahozott Bealknap-ügy
iratai fölé hajoltam, mert el kellett készítenem
ajánlásaimat a tanácsnak a Chancery
Bírósághoz való folyamodásról.
Későre járt, amikor hallottam Barakot
megérkezni. Átmentem a szobájába, ahol

492
ingben találtam, éppen a zekéjét akasztotta ki
az ablakon, hogy megszáradjon.
– Elkapott a vihar, mi?
– Igen, szorgalmasan mentem egyik helyről a
másikra, és az eső elkapott abba a kocsmába
menet, ahol az eskütársak szoktak összegyűlni.
– Komoly pillantást vetett rám. – Találkoztam
az earllel. Nem túlságosan elégedett.
Előrelépést akar, nem pedig menekültek
áradatát.
Leültem az ágyra. – Elmondtad neki, hogy nap
mint nap keresztül-kasul bejárjuk Londont?
– Hampton Courtba kell mennie holnap a
királlyal találkozni, de holnapután látni akar
minket, és addigra valami eredményt szeretne.
– Dühös volt?
Barak megrázta a fejét. – Feszült. Nem tetszett
neki a gondolat, hogy Rich is benne lehet.
Beszéltem Greyjel. A már megszokott módon
helytelenítően nézett rám, de azt mondta, hogy
az earl aggódik. – Megint aggodalmat éreztem
Barak szokásos harciassága mögött, aggódást
az uráért, és persze saját magáért is, ha
Cromwell elbukik. – Mi történt a banketten? –
kérdezte.

493
– Ott volt Norfolk hercege, rossz hangulatban,
részegen. – Elmeséltem neki az eseményeket.
Még Lady Honor csókjáról is beszámoltam,
mert az arcán látott aggodalom őszinteségre
ösztökélt. Jóban vagy rosszban, de Barakkal
együtt voltunk ebben az ügyben. Félig gúnyos
megjegyzéseket vártam, de csak
elgondolkodva nézett rám.
– Gondolod, azt próbálta jóvátenni, hogy
rájöttél, elolvasta a papírokat?
– Talán. De van még más is. – Elmondtam
neki a beszélgetést, amit kihallgattam. –
Norfolk valamit akar tőle, valamit, amiről
Marchamount is tud.
– A fenébe! Norfolk is benne lehet. Az még
rosszabb lenne, mint Rich. Lord Cromwellnek
ezt is el kell mondani. Gondolod, Norfolk azt
próbálja meg kiszedni belőle, hogy mi volt
azokban a papírokban?
– Talán. Nincs túl sok információ bennük, de a
herceg ezt nem tudja. De ha nyomást gyakorol
rá, miért nem mondta el nekem a lady? –
Komolyan néztem rá. – Olyan érzésem volt,
mintha azt gondolná, Cromwell talán nem

494
sokáig lesz képes védelmet biztosítani a
barátainak.
Barak vállat vont. – Ezt pletykálják.
– Holnap megint találkozom Lady Honorral.
Elviszem a papírokat, azt mondom, szeretnék
vele átfutni rajtuk, ez lesz a kifogásom, hogy
megpróbáljak még kiszedni belőle valamit.
Barak megrázta a fejét és szárazon
elmosolyodott. – Megfogott a gazdag, nőies
illata, mi?
– Igen. Tudtam, hogy ismerős volt az az illat a
könyveken.
Barak a hajába túrt. – Talán mindannyian
benne vannak. Bealknap, Lady Honor,
Marchamount, Rich, Norfolk. Az finom lenne.
– Nem. Annak nincs értelme. Akárki ölte meg
a Gristwoodokat és Leightont, mert úgy
gondolom, ő is halott, mindent tud a
görögtűzről. Nála van a képlet, és megpróbálja
befogni az emberek száját. Ha igazam van,
Norfolk talán megnyitni próbálja Lady Honor
száját. Ami azt jelenti, hogy ő nem tud a
görögtűzről. Még nem.
– Az earlnek a kezdet kezdetén a Towerbe
kellett volna vettetnie Bealknapet is,

495
Marchamountot is, és őladységét is, aztán
mindannyiukat kínpadra vonatni.
Megrándult az arcom a gondolatra, hogy Lady
Honor a Towerbe kerülne. Barak rám nézett. –
A nemes érzelmek nem fognak segíteni ebben
az ügyben – mondta türelmetlenül.
– És ha ezeket az embereket a Towerbe
vitették volna, mennyi időbe telt volna, amíg
egy börtönőr vagy vallató pletykálni kezd
arról, hogy miután megtalálták, újra el is
veszítették a görögtüzet?
Barak felmordult. – Ezért nem tette meg Lord
Cromwell. Bár elég sokan a Towerbe fognak
kerülni, ha megbukik. Valószínűleg te is és én
is köztük leszünk, ha a pápa visszatér. – Vállat
vont. – De legalább nekem sikerült valamit
előrelépnem más dologban. Kiderítettem, ki a
himlőhelyes arcú.
Felültem. – Kicsoda?
– Bernard Toky a neve. Deptford környékére
való, és állítólag novíciusként kezdte
pályafutását.
– Egy volt szerzetes?
– Igen, akár tanult embernek is tekinthetjük.
Valamiért azonban kitaszították a rendből,

496
fiatalságának további részét pedig a törökök
elleni harcokban zsoldosként töltötte, és úgy
tűnik, rákapott az emberölés ízére. A másik
férfit, a nagydarabot, Wrightnak hívják. Toky
régi haverja. Számos különböző piszkos
ügyletben vettek részt közösen. Toky pár éve
elkapta a himlőt, emiatt olyan az arca, de a
rossz tulajdonságain ez nem változtatott.
– A piszkos munkákat kinek a részére
végezték?
– Bárkinek, aki fizetett. Főleg gazdag
kereskedőknek, akik bosszút akartak állni
másokon, de nem akarták bepiszkítani a finom
kezeiket. Pár éve elhagyta Londont, valahova
vidékre ment, amikor felforrósodott a lába
alatt a talaj. Most azonban visszatért. Többen
látták, bár úgy tűnik, távol tartja magát a régi
barátaitól. De megbíztam néhány emberemet a
keresésével.
– Reméljük, nem ő talál meg minket előbb.
– És megtaláltam a kocsmát, ahol az
eskütársak szoktak tanyázni.
– Sűrű estéd volt.
– Az. Megmondtam a kocsmárosnak, hogy jól
megfizetem a Bealknapre vonatkozó

497
információkat. Tartjuk majd a kapcsolatot. És
elmentem abba a kocsmába is, ami a
tengerészek törzshelye. Pénzt kínáltam a balti
rakományra vonatkozó információkért. A
kocsmáros emlékezett arra, hogy egy bizonyos
Miller nevű férfi megpróbálta eladni ott az
anyagot. Most éppen tengeren van, szenet
hoznak le Newcastle-ből, de holnapután
visszaérkezik. Ha elmegyünk a kocsmába, a
kocsmáros bemutat neki minket.
– Kiváló. És ha onnan követjük a folyadék
nyomát Gristwoodék házához… szép munka
volt, keményen dolgoztál.
Ismét komolyan nézett rám. – Még nagyon sok
tennivalónk van – mondta. – Nagyon sok.
Bólintottam. – A banketten egy
selyemkereskedő felesége mellett ültem, aki
mondott egy furcsa dolgot az ifjú Ralph
Wentworthről. Azt mondta, hogy a korai
halálba üldözte az anyját. Mit érthetett ezalatt?
– Csak ennyit mondott?
– Igen, aztán bezárkózott.
Mindketten összerezzentünk a bejárati ajtón
felhangzó hirtelen kopogásra. Barak a
kardjáért nyúlt, majd lesiettünk a lépcsőn. Joan

498
ágyából kikelve már az ajtónál volt, zavart
kifejezéssel az arcán. Visszaintettem. – Ki az?
– kiáltottam.
– Üzenet – szólt egy gyerekhang. – Sürgős,
Shardlake úrnak.
Kinyitottam az ajtót. Egy fiatal kölyök állt ott,
levelet tartott a kezében. Egy pennyt adtam
neki, és átvettem az üzenetet.
– Greytől jött? – kérdezte Barak.
A címzést tanulmányoztam. – Nem, ez Joseph
kézírása. – Feltörtem a pecsétet, és kinyitottam
a levelet. Rövid volt. Azt kérte, hogy másnap,
amint lehet, találkozzak vele a Newgate-nél,
ahol szörnyű dolog történt.

499
Másnap reggel korán kilovagoltunk. Az a
remény, hogy a vihar talán egy időjárás-
változás előhírnöke volt, hiúnak bizonyult;
melegebb volt, mint bármikor, az égen egy
felhő sem látszott. A pocsolyák már kezdtek
felszáradni, és bűz párolgott a
szeméthalmokból, amit a sikátorokból mosott
ki és hordott össze az esővíz.
Azt hittem, Barak vitatkozni fog velem a
reggeli terveim miatt – előbb a Newgate-be
szándékoztam menni, majd a Guildhallba,
hogy benyújtsam ajánlásaimat a Bealknap-ügy
áttételére vonatkozóan; és ha már ott voltam, a
könyvtárban meg akartam keresni a Lincoln's
Innből elvitt könyveket. Pár órát így a
görögtűz ügyétől távol töltenék. De Barak nem
emelt kifogást, azt mondta, hogy ismét
meglátogatja a kocsmákat, hogy lássa, van-e
bármi új hír az eskütársakról vagy Tokyról, és
legnagyobb meglepetésemre felajánlotta, hogy
eljön velem a Newgate-be meglátogatni
Elizabethet. Megígértem, hogy aznap délután
ismét elmegyek Lady Honorhoz, hogy
kikérdezhessem.

500
Ismét a Newgate-hez lovagoltunk, lovainkat
egy közeli fogadónál hagytuk. Figyelmen
kívül hagytam a koldusok rácsánál a kezeket,
és megzörgettem az ajtót.
A kövér tömlöctartó nyitotta ki. – Ismét az
ügyvéd – mondta. – Az ügyfeled jó sok bajt
okozott nekünk ma.
– Joseph Wentworth itt van? Azt kérte, hogy
találkozzak vele.
– Itt van. – Az ajtóban állt, megakadályozva
belépésünket. – Nem adta meg nekem a
hatpennyst, amivel tartozik.
– Most éppen miért?
– Megborotváltattam a boszorkány fejét,
amikor tegnap megőrült. Miután elkezdett
sikoltozni és üvölteni, majd körbe dobálta
magát a Veremben. Le kellett láncolnunk, és
hívtam egy borbélyt, hogy borotválja le a
haját, hogy a felhevült agya lehűljön. Ezt kell
az őrültekkel tenni, nem igaz?
Szótlanul odaadtam neki egy hatpennyst.
Bólintott és arrébb lépett, beengedve minket a
sötét előtérbe. A hőség most már a Newgate
vastag köveit is átjárta, és a belső rész meleg,
büdös volt. Valahol víz csepegett. Barak

501
összeráncolta az orrát. – Ez a hely bűzlik, mint
Lucifer árnyékszéke – mormolta, miközben
Josephhez mentünk, aki egy padon ült.
Összetörtnek látszott, és alig vidult fel, amikor
meglátott.
– Mi történt? – kérdeztem. – A börtönőr azt
mondta, Elizabeth megőrült.
– Köszönöm, hogy eljöttél, uram. Nem tudom,
mit tegyek. A tárgyalás óta ugyanolyan volt,
nem szólt egy szót sem. Aztán tegnap elvitték
az öreg lótolvajt. – Elővette a zsebkendőt, amit
Elizabethtől kapott, és megtörölte a homlokát.
– Azt mondják, hogy amint kivitték a nőt,
Lizzy megőrült. Sikoltozni kezdett, a falnak
verdeste magát. Isten tudja, miért, az
öregasszony sosem volt kedves hozzá. Le
kellett fogni, uram, majd láncra verték. –
Gyötrődő pillantást vetett rám. – Levágták az
összes haját, a fekete fürtjeit, amelyek olyan
gyönyörűek volt, és megpróbálták kifizettetni
velem a borbélyt. Nem fizettem… nem kértem
ilyen kegyetlen dolgot.
– Joseph, tudod, hogy meg kell fizetned nekik,
amit kérnek. Ha nem teszed, csak rosszabbul
bánnak majd vele. – Lehajtotta fejét és

502
vonakodva bólintott. Úgy véltem, a pénz miatti
vitatkozás a börtönőrrel volt az egyetlen módja
annak, hogy szegény Joseph megőrizzen egy
keveset a méltóságából.
– Most hogy van?
– Ismét csendes. De megvágták, és megütötte
magát…
– Menjünk és nézzük meg.
Joseph kíváncsian nézett Barakra. – Egy
kolléga – mondtam, emlékeztem, hogy látott
minket ellovagolni a Forbizer vezette tárgyalás
után. – Nem bánod, ha ő is jön?
Vállat vont. – Nem. Bárki jöhet, aki segíteni
tud.
– Akkor gyerünk – mondtam tettetett
vidámsággal. – Látogassuk meg. – Csak pár
napja volt, hogy Elizabethnél jártam, de sokkal
hosszabb időnek tűnt.
A Verembe menet a kövér börtönőr ismét
végigvezetett minket a cellák mellett, ahol
férfiak hevertek láncra verve. – Ma reggel
csendes volt – mondta –, de tegnap nagyon
megvadult. Úgy küzdött, mint egy démon,
amikor megjött a borbély… még szerencse,

503
hogy nem vágta ketté a lány fejét. Le kellett
fognunk, amíg az a borotvát használta.
Kinyitotta az ajtót, és még erősebb bűzbe
léptünk be, mint korábban. Elképedtem,
amikor megláttam Elizabethet, mert alig tűnt
emberinek. A szalmán feküdt összekuporodva,
arcát horzsolások és vércsíkok borították, a
fejét pedig teljesen kopaszra borotválták,
koponyája fehér teteje obszcén kontrasztot
alkotott koszos, véres arcával. Odaléptem
hozzá.
– Elizabeth – szólítottam meg nyugodtan –, mi
történt magával? – Láttam, hogy ajka is
megrepedt, valaki megütötte tegnap, amikor
lefogták. Rám bámult azokkal az élénk,
sötétzöld szemeivel. Ma több élet volt bennük,
harag. Pillantása a mellettem álló Barakra
rebbent.
– Ez itt Barak úr, egy kollégám – mondtam. –
Fájdalmat okoztak magának? – Kinyújtottam a
kezem, mire visszahúzódott. Csörgés
hallatszott, és láttam, hogy hosszú láncokkal a
falhoz kötötték, bokájára és csuklójára nehéz
béklyót tettek.

504
– Akkor történt, amikor az öregasszonyt
elvitték? – kérdeztem. – Attól lett mérges?
Nem válaszolt, csak továbbra is mereven
nézett éles pillantásával. Barak mellém lépett,
és suttogni kezdett nekem. – Kérdezhetek tőle
valamit?
Kételkedve néztem rá. De mit árthat még neki?
Bólintottam.
A lány elé térdelt. – Nem tudom, mi kínoz,
kisasszony. – Hangja kedvesen csengett. – De
ha nem beszélsz, soha senki nem fogja
megtudni. Meghalsz, és az emberek
elfelejtenek. Idővel csak feladnak, mint egy
megoldatlan rejtvényt, és elfelejtenek.
Elizebeth egy hosszú pillanatig visszameredt
rá. Barak bólintott. – Ezért dühített fel, amikor
elvitték az öreg nőt? A gondolat, hogy téged is
kitépnek a világból, anélkül, hogy
meghallgattak volna, mint őt? – Elizabeth
megmozdította a karját, Barak pedig
hátrahőkölt, attól tartva, hogy megüti őt, de a
lány csak a koszos szénában keresgélt valamit.
A kezében egy vékony darab faszén tűnt fel.
Fájdalmasan előrehajolt, megtisztított egy
területet a szénában a lábánál. Megmozdultam,

505
hogy segítsek neki, de Barak visszaintett.
Elizabeth elsöpört egy száraz szardarabot a
megtisztított kőlapokról, és írni kezdett.
Némán figyeltük, ahogy leírt pár szót, majd
visszaült. Előrehajoltam, hunyorogva
próbáltam kivenni a szöveget a félhomályban.
Latinul volt: damnata iam luce ferox.
– Mi az? – kérdezte Joseph.
– A damnata azt jelenti, átkozott, elátkozott –
mondta Barak.
– Lucanustól van – mondtam. – Volt egy
kötete tőle a szobájában. „Dacosan megvetve
világát.”3 Olyan római harcosokra utalt, akik
tudták, hogy el fogják veszíteni a csatát, és
inkább megölték magukat, minthogy vereséget
szenvedjenek.
Elizabeth a falnak támaszkodva ült. Az írásra
fordított erőkifejtés úgy tűnt, kifárasztotta, de a
pillantása hármunk között ugrált.
– Mit jelent ez? – kérdezte Joseph.
– Azt hiszem, azt érti ezalatt, hogy inkább
meghal a prés alatt, mint megalázzák egy
olyan tárgyalás során, amelyet
elkerülhetetlenül elveszít.
3
Lucanus: Pharsalia (ford. Baksai Sándor)

506
Barak bólintott. – Ezért nem beszél. De ez
butaság, te lány. Elveszíted az esélyt arra,
hogy elmondjad a történetedet, és talán
felmentsenek.
– Szóval, ha vallomást tenne, Elizabeth –
mondtam lassan –, ártatlannak vallaná magát.
– Tudtam – szólt Joseph, kezét tördelve. –
Akkor mondd el nekünk, mi történt, Lizzy. Ne
kínozz minket talányokkal, ez kegyetlenség! –
Ez volt az első alkalom, hogy elveszítette vele
szemben a türelmét. Nem hibáztattam.
Válaszként Elizabeth csak lenézett a földre írt
szavakra. Enyhén megrázta a fejét.
Egy pillanatig eltöprengtem, majd közelebb
hajoltam hozzá, arcom megvonaglott, ahogy a
térdem megreccsent. – Voltam Edwin
nagybátyja házában, Elizabeth. Beszéltem a
nagybátyjával és a nagyanyjával, az
unokatestvéreivel és az inassal is. – Figyeltem,
hogy arckifejezése változik-e bármelyik
említésére, de továbbra is csak mérgesen
bámult. – Mindannyian azt mondják, ön
bűnös. – Erre keserű mosoly jelent meg szája
sarkában, a mozdulattól vér kezdett szivárogni
sérült ajkából. Majd közelebb hajoltam, hogy

507
csak ő hallja, amit mondok: – Azt hiszem,
valami van odalent a kerti kútban, ahova Ralph
zuhant, amit megpróbálnak elrejteni.
Hátrahúzódott, szeme megtelt félelemmel.
– Azt tervezem, hogy felderítem – mondtam
lágyan. – És azt is hallottam, hogy Ralph nagy
gondot jelentett az anyjának. Kiderítem az
igazságot, Elizabeth.
És ekkor első alkalommal megszólalt, hangja
reszelős volt a hosszú hallgatástól: – Ha
odamegy, semmi mást nem tesz, csak
elpusztítja Jézus Krisztusba vetett hitét –
suttogta. A szavakat egy kis köhögés követte;
teste meggörnyedt, rázkódott. Joseph a
szájához emelt egy bögrét. Megragadta,
kortyolt belőle, majd felült, és fejét a térdére
hajtotta.
– Lizzy! – Joseph hangja megremegett. – Mit
értesz ezalatt? Kérlek, mondd el nekünk! – De
a lány nem emelte fel a fejét.
Felálltam. – Nem hiszem, hogy mondani fog
bármi mást is. Gyerünk, hagyjuk magára most
egy kicsit. – Körbenéztem a Veremben. A
koszos szénában kerek bemélyedés maradt a
másik falnál, ahol az öregasszony feküdt.

508
– Megbetegszik, ha még sokáig itt kell
maradnia – jegyezte meg Barak. – Azután,
amihez szokva volt, nem csoda, hogy
megzavarodott az elméje.
– Lizzy, kérlek, mondj nekünk többet! –
kiabálta Joseph, önuralmát veszítve. –
Kegyetlen vagy, kegyetlen! Nem keresztényi!
Barak dühös pillantást vetett rá, én pedig
megfogtam a remegő vállát. – Gyerünk,
Joseph, gyerünk. – Kopogtattam az ajtón, a
börtönőr pedig kivezetett minket, vissza a
bejárati ajtóhoz. Most még nagyobb
megkönnyebbülés volt kijutni.
Joseph még mindig felindult volt. – Nem
hagyhatjuk ott most, hogy elkezdett beszélni.
Csak nyolc napunk van, Shardlake uram!
Felemeltem a kezemet. – Van egy ötletem,
Joseph. Nem mondhatom el neked, hogy mi
az, de remélem, hogy hamarosan megtalálom a
kulcsot ehhez a talányhoz.
– Neki van kulcsa a talányhoz, Lizzynek,
uram! – Megint kiabált.
– Nem fogja átadni nekünk. Ezért kell más
módozattal próbálkozni.

509
– Más módozat. Jogi nyelv. Ó, Istenem, mit
mondtál neki odabent? – Megrázta a fejét.
Nem akartam elárulni neki; jobb volt, ha
Joseph nem tudott arról, hogy betörést
tervezek a bátyja kertjébe. Nyugtató hangon
folytattam. –Joseph, adj nekem időt holnapig.
Bízz bennem. És ha megint meglátogatod
Elizabethet, Jézus nevére kérlek, ne izgasd fel.
Attól csak rosszabb lesz minden.
– Igaza van, tudod te is – mondta Barak.
Joseph egyikünkről a másikunkra nézett. –
Nincs más választásom, csak azt tenni, amit
mondotok, ugye? Bár ez megőrjít, uram,
megőrjít.
A kocsmához sétáltunk, ahol a lovakat
hagytuk. Az út összeszűkült, és Joseph kicsivel
mögöttünk sétált, beesett vállakkal.
– Ereje végén jár – sóhajtottam. – De én is.
Barak felvonta a szemöldökét. – Te ne kezdd
el játszani a mártírt. Épp elég, ha ők teszik.
Kíváncsian néztem rá. –Jól mérted fel a lányt.
Miattad írta le azt a mondatot.
Vállat vont. – Van némi tapasztalatom arról,
hogy mi járhat a fejében. Amikor elszöktem
otthonról, úgy éreztem, az egész világ ellenem

510
fordult. A letartóztatásom hozott ki ebből az
állapotból.
– Nos, őt nem.
Megrázta a fejét. – Biztosan valami nagyon
rossz történt, ami ilyen mélységbe taszította.
Valami, amiről a lány úgy véli, soha nem
hiszik el neki. – Lehalkította hangját. – Ma
este megnézzük, mi van abban a kútban.

511
Huszonnegyedik

Elköszöntem Josephtől, megígértem neki,

hogy másnapra lesznek híreim a számára.
Miközben végiglovagoltam a Cheapside-on a
Guildhallhoz, a kút körül keringtek a
gondolataim. Vajon mi rejtőzhet a mélyén?
Óvatosan kellett haladnom, hogy elkerüljem a
pocsolyákban játszó kisfiúkat, akik boldogan
tocsogtak a sárban meztelen talpukkal még
akkor is, amikor a pocsolyák kisebbek lettek
körülöttük. A nap tüzére gondoltam, amely a
vizet párává változtatja, és felemeli a földről a
forró levegőbe. Föld, levegő, tűz, víz: a négy
elem, amely millió módon keveredve kitesz
mindent ezen a világon. De mely keveredés
hozta létre a görögtüzet?
A Guildhallhoz érve Chanceryt az istállóban
hagytam, és megkerestem Vervey-t árnyékos
irodájában. Éppen egy szerződést
tanulmányozott aprólékos gondossággal, és
hirtelen irigyelni kezdtem nyugodt
foglalatosságát. Melegen üdvözölt, és
átnyújtottam neki előző nap megírt

512
véleményemet. Elolvasta, időnként bólintott,
majd felnézett rám.
– Ezek szerint reménykedsz a
pernyertességben a Chanceryn?
– Igen, bár legalább egy év eltelik majd, mire
odajutunk.
Jelentőségteljesen nézett rám. – Talán a
szokásos díjnál nagyobb összeget kell vinnünk
a Hat Tisztviselő Hivatalába.
– Az elősegítheti, hogy az ügyet hamarabb
jegyzékbe vegyék. Jut eszembe, ma délelőtt
elmegyek szemügyre venni Bealknap
ingatlanát. A Chancery bírája az ügy minden
körülményére kíváncsi lesz.
– Remek, remek. A tanács kiemelt
fontosságúként kezeli ezt az ügyet. A régi
monostori ingatlanok bérleményei közül
néhány megdöbbentő állapotú. Olcsó fából
tákolt kalyibák, amelyek egészségtelenek és
tűzveszélyesek is, mivel olyan szárazak, mint a
gyújtós. – Kinézett az ablakon a vakító kék
égre. – Ha tűz tör ki, az emberek nem biztos,
hogy elég vízhez jutnak a vízvezetékekből,
hogy kioltsák. És akkor a városi tanácsot
fogják hibáztatni. Megpróbáljuk megállítani a

513
csövekből az elszivárgást, de némelyik
mérföldeken keresztül húzódik a patakoktól.
– Tudok egy férfiról, aki a vezetékek
megjavításán dolgozik. Leighton mester.
– Igen. Van is itt egy feljegyzésem, hogy
kerítsem elő, mert a vállalkozóinknak új
csöveket kellett volna szállítania, de nem
jelent meg. Ismered?
– Csak hírből. Úgy hallom, ügyes ember.
Vervey elmosolyodott. – Igen, egyike azon
kevés öntőmunkásoknak, akik járatosak ebben
a fajta munkában. Szakképzett fickó.
Valószínűleg halott fickó, de ezt nem
mondhattam el neki. Témát váltottam. –
Benéznék a könyvtáratokba, ha már itt vagyok.
Talán kikölcsönözhetnék egy-két könyvet, ha
megvan nálatok?
Felnevetett. – Nem hinném, hogy lenne
bármink, amit ne találnál meg a Lincoln's
Innben.
– Nem jogi könyveket keresek. Római
történelem érdekelne, Livius és Plutarkhosz,
Plinius.

514
– Írnok egy feljegyzést a könyvtárosnak.
Hallottam a barátodról, Godfrey
Wheelwrightról és Norfolk hercegéről.
Biztonságosan beszélhettem, mert Vervey-t
reformátorként ismertem. – Godfrey
elővigyázatosabb is lehetne.
– Igen, ismét veszélyes idők járnak. – Noha
magunk voltunk, lehalkította a hangját. – Pár
anabaptistát meg fognak égetni Smithfieldben
jövő hétvégén, hacsak nem gyakorolnak
bűnbánatot. A tanácsot felkérték, hogy
segítsen az előkészületekkel, biztosítsa, hogy
valamennyi gyakornok megjelenjen.
– Nem is hallottam róla.
Szomorúan megrázta a fejét. – Tartok attól,
mit hoz a jövő. De most hadd írjam meg neked
azt a feljegyzést.
Féltem, hogy a könyvek esetleg a Guildhall
könyvtárából is eltűntek, de mind ott
sorakoztak a polcon. Hevesen megragadtam
őket. A könyvtáros egyike volt azon
fickóknak, akik azt vallották, hogy a
könyveknek a polcon van a helyük, és nem
olvasásra szolgálnak, de Vervey feljegyzése
segítségével túljutottam rajta. Savanyú

515
ábrázattal figyelte, ahogy a köteteket a
táskámba tettem. Míg lefelé mentem a
Guildhall lépcsőin, napok óta először éreztem
elégedettséget magammal szemben. Aztán
majdnem beleütköztem Sir Edwin
Wentworthbe.
Úgy tűnt, mintha Elizabeth nagybátyja az
elmúlt pár napban is öregedett volna; arca
barázdált és nyúzott volt a szenvedéstől. Még
mindig fekete ruhát hordott. Mellette idősebb
lánya, Sabine sétált, míg az inas, Needler,
mögöttük jött, karja alatt néhány nagy
számlakönyvvel.
Sir Edwin láttámra azonnal megtorpant, egy
másodpercig úgy nézett ki, mint akit villám
sújtott. Megérintettem a sapkámat, és el
akartam haladni mellettük, de ő elém lépett.
Needler átadta a könyveket Sabine-nak, és
védelmezőén ura mellé állt.
– Mit csinálsz itt? – Sir Edwin arca
elvörösödött, és hangja haragtól remegett – A
családom után kutakodsz?
– Nem – feleltem szelíden. – Van egy ügyem a
városi tanáccsal.

516
– Ó, igen, ti ügyvédek minden lében kanalak
vagytok, ugye? Te púpos senkiházi. Mennyit
fizet neked Joseph azért, hogy azt a gyilkost
életben tartsd?
– Még nem beszéltünk a fizetségről –
mondtam, figyelmen kívül hagyva a sértést. –
Úgy hiszem, az unokahúgod ártatlan – tettem
hozzá. – Sir Edwin, még nem jutott eszedbe,
hogy ha valóban nem Elizabeth tette, egy
ártatlan embert öletsz meg, míg a bűnös
szabadon marad?
– Jobban tudod, mint a halottkém, ugye? –
vetette oda nyersen Needler.
Arcátlan hangnemére, ami jobban idegesített
Sir Edwin sértésénél is, valami elpattant
bennem. – Hagyod, hogy az inasod beszéljen
helyetted, uram? – kérdeztem Sir Edwint.
– David igazat szól. Ugyanúgy tudja, mint én,
hogy olyan hosszasan el fogod húzni a
dolgokat, amennyi időre megfizetnek.
– Van róla fogalmad, mit jelent a prés általi
halál? – kérdeztem. Egy pár, a lépcsőn
fellépkedő kerületi városatya felnézett emelt
hangomra, de nem törődtem velük. – Azt
jelenti, hogy napokig nehéz súlyok alatt

517
fekszik, szomjúság és éhség agóniájától
gyötörve, lélegzetért küzdve, miközben arra
vár, hogy mikor roppan el a gerince!
Sabine elkezdett sírni. Sir Edwin
hátrapillantott rá, majd visszafordult hozzám.
– Hogy mersz ilyen dolgokról beszélni a
lányom előtt? – kiabálta. – Elhunyt fivére
miatt fáj a szíve, ahogy az enyém a fiam miatt!
Fekete taláros, büdös, hajlott hátú ügyvéd! Az
bizonyos, hogy neked nincs gyereked!
Arca eltorzult, nyál gyűlt össze a szája
sarkában. A lépcsőn fel s alá haladó emberek
megálltak, hogy figyeljék; valaki nevetett a
sértéstirádáin. Meg akartam akadályozni, hogy
ez a botrány ismét beszédtémává tegye
Elizabeth nevét, ezért elléptem Sir Edwin
mellett. Needler is oldalt lépett, elállta az
utamat, de amikor indulatosan ránéztem,
elengedett. A pillantások kereszttüzében
lesétáltam a lépcsőn, ki az istállóhoz.
Amikor odaértem Chancery rekeszéhez,
éreztem, hogy remegek. Megsimogattam a ló
fejét, mire ő odadörgölőzött a kezemhez, ételt
remélve. Sir Edwin dühe kihozott a
sodromból; volt valami tébolyodottsághoz

518
hasonló az Elizabeth iránt érzett gyűlöletében.
De elveszítette egyetlen fiát, és abban igaza
volt, hogy saját gyermek nélkül csak
elképzelni tudtam, miként érezhet.
Könyvekkel teli táskámat a vállamra
lódítottam, nyeregbe szálltam, és
kilovagoltam. Sir Edwin és kísérői már
eltűntek.
Északra lovagoltam a City fala felé, a korábbi
ferences St. Michael perjelséghez. Egy olyan
üres, csendes és árnyékos utcában akadtam rá,
ahol a jó házak a szegényes bérleményekkel
keveredtek; a St. Michael körülbelül a felénél
állt. Kicsiny hely volt, a templom akkora, mint
egy nagyobb plébániai templom. A széles
ajtók tárva-nyitva álltak, én pedig a
kíváncsiságtól vezetve leszálltam a nyeregből,
és benéztem.
A belső rész látványa úgy meglepett, hogy
pislognom kellett. A főhajó mindkét oldalát
magas, gyatra kinézetű fa válaszfalak
rekesztették el. A földszinten számos ajtó
sorakozott, és rozoga lépcsők vezettek fel még
több ajtóhoz, így összesen tucatnyi lakrészt
számoltam meg. A főhajó közepéből keskeny

519
folyosó lett, a régi járólapokat kosz borította.
A folyosó sötét volt, mert a választékok
lezárták az oldalsó ablakokat, és csak a karzat
tetején lévő ablakból jutott be fény.
Az ajtó mellett több vasgyűrűt erősítettek egy
öreg keresztelőmedencébe, a padlón felgyűlt
ganéjkupacokból ítélve ide kötötték ki a
lovakat. Chancery kötőfékét egy gyűrű köré
tekertem, és végigsétáltam a középen húzódó
folyosón. Hát ez volt Bealknap átalakítása.
Olyan roskatag volt, hogy az az érzésem
támadt, a felépítmény bármikor összedőlhet.
A felső szinten kinyílt egy ajtó. Belestem a
szegényesen berendezett szobába, ahol az
olcsó bútorokat gazdag, sokszínű fény
világította meg a lakás külső falán lévő színes
ablakon át. Egy sovány, öreg nő lépett ki, és
állt meg a lépcső tetején, ami súlya alatt
enyhén megingott. Ellenséges pillantást vetett
a taláromra.
– A háziúrtól jöttél, ügyvéd? – kérdezte éles,
északi akcentussal.
Levettem a sapkámat. – Nem, asszonyom. A
városi tanácsot képviselem. Azért jöttem, hogy

520
megnézzem az emésztőgödröt, mert panaszok
érkeztek rá.
Az öregasszony karba fonta kezét. – Az a
gödör egy szégyen. Harmincan osztozunk
rajta, mi, akik itt élünk, és a kerengő körül
lakók. A felszálló bűz elkábítana egy bikát is.
Sajnálom azokat, akik közvetlenül a templom
mellett laknak, de mit tehetünk? Valahol
nekünk is laknunk kell.
– Senki nem hibáztat titeket, asszonyom.
Sajnálom, hogy ilyen gondjaitok vannak.
Remélem, hogy ki tudunk adni egy rendeletet
megfelelő emésztő-gödör építtetésére, de a
tulajdonos ellenáll.
Hevesen kiköpött. – Az a disznó Bealknap. –
A lakása felé biccentett. – Nem fizetünk neki
bérleti díjat addig, amíg ki nem szedeti ezeket
a nagy ablakokat, és be nem deszkáztatja őket.
Megsülünk, ahogy a nap átsüt ezeken az
átkozott pápista dolgokon.
Rátámaszkodott a korlátra, kezdett
belemelegedni a témába. – A fiammal és a
családjával lakom itt, öten ebben az egyetlen
szobában, és egy shillinget kér érte hetente! A
padlódeszkák fele kiesett az egyik lakásban

521
múlt héten, majdnem megölte az ott lakó
szegény teremtéseket.
– A körülményeitek egyértelműen rosszak –
értettem egyet. Vajon az ő családja is egyike
volt azon ezreknek, akiket északon földjeik
elhagyására kényszerítettek, hogy legelőhelyet
biztosítsanak a birkáknak?
– Te ügyvéd vagy – mondta. – Ki tud minket
hajítani, ha nem fizetjük a bérleti díjat?
– Igen, de azt hiszem, ha visszatartod a pénzt,
Bealknap alkudozni fog. – Szárazon
elmosolyodtam. – Mindenekfelett utál pénzt
veszíteni. – így beszélni egy másik ügyvédről
a kollegialitás sutba hajítása volt, de ami
Bealknapet illeti, nem érdekelt. Az
öregasszony bólintott.
– Hogy jutok el az emésztőhöz? – kérdeztem.
A nő a folyosó végébe mutatott. – Ott, ahol
valaha az oltár állt, találsz egy kis ajtót. A
gödör az udvaron van. Fogd majd be az
orrodat. – Egy pillanatra elhallgatott, majd
kérlelni kezdett. – Próbálj meg segíteni
nekünk, uram. Pokoli ezen a helyen élni!
– Megteszem, amit tudok. – Meghajoltam, és
az általa mutatott ajtóhoz sétáltam, amelyet

522
alig tartottak már a zsanérok. Sajnáltam az
öregasszonyt, de belátható időn belül nem
sokat tudtam tenni azzal, hogy az ügy a
Chancery elé kerül. Ha Vervey megvesztegeti
a Hat Tisztviselő Hivatalát, az talán segíthet.
A korábbi kolostorudvart szintén átalakították,
a tetővel fedett kerengőt még több fa
elválasztó osztotta fel az oszlopok között,
apró, düledező épületrészeket alkotva. Az
ablakokban rongyok lógtak függöny helyett;
ezek voltak a legszegényebbek kalyibái. A
fehér négyszögletű kőlapokról, amelyeken
valaha szerzetesek sétáltak, olyan erősen
verődött vissza napfény, hogy heves pislogásra
késztetett.
A kis építmények közül a legapróbbnak nyitva
állt az ajtaja, és belülről iszonyatos bűz áradt.
Orromat befogva benéztem. Egy lyukat ástak a
földbe, fölötte egy téglákra helyezett deszka
húzódott keresztben; Egy „pottyantós”
emésztő volt, és húsz láb mélynek kellett volna
lennie, hogy a legyek ne jussanak fel a tetejéig,
de a deszka körül zümmögő felhőből ítélve
úgy véltem, hogy nem lehetett mélyebb tíz
lábnál. Befogva tartottam az orromat, míg

523
lenéztem a sötét, borzalmas szagú lyukba. Még
csak fával sem volt körberakva, nemhogy a
kötelező kővel; nem csoda, ha szivárgott.
Eszembe jutott, amit Barak mesélt az apjáról,
aki egy ilyen gödörbe esett, és
megborzongtam.
Megkönnyebbülten léptem ki. Még kell
látogatnom a szomszédos házat, amely a
tanács tulajdonában állt, majd visszamenni a
Chancery Lane-re. A reggel elmúlt, a forró nap
lassan zenitjéhez közelített. Megálltam, és
ruha-ujjammal megtöröltem a homlokomat,
meglazítottam táskám kényelmetlen pántját.
Ekkor megláttam őket. A templomajtó két
oldalán álltak, olyan mozdulatlanul, hogy nem
is vettem észre őket elsőre. Egy magas,
vékony férfi, akinek sápadt arcát himlőhelyek
pöttyözték, mintha az ördög marta volna meg
mancsával; a másik oldalon pedig egy
drabális, nagydarab fickó, aki apró, fenyegető
szemét rajtam tartva egy rövidre vágott nyelű,
félelmetes kinézetű fejszét emelgetett
lapátkezében. Toky és haverja, Wright.
Nyeltem egyet, éreztem, hogy a lábam
remegni kezd. A templomba vezető ajtón kívül

524
nem volt más kiút a kolostorudvarból.
Végigpillantottam a kalyibák ajtósorán, de
mindegyik zárva volt, a lakóik pedig
kétségtelenül dolgoztak – az utcán koldultak.
A tőrömért nyúltam.
Toky szélesen elvigyorodott, kivillantva
tökéletes, fehér fogait, miközben előhúzta saját
tőrét. – Nem vetted észre, hogy követtünk, mi?
– kérdezte vidáman, éles hangon, enyhe
tájszólással. – Óvatlanabbá válsz, ha Barak úr
nincs az oldaladon. – Wrightra vigyorgott. A
nagydarab férfi röviden bólintott, egy
pillanatra sem vette le a tekintetét rólam.
Szeme összpontosított és nyugodt volt, mint
egy prédáját leső kutyáé, míg az élvezettel
vigyorgó Tokyé egy macska hideg
kegyetlenségére emlékeztetett.
– Bármit fizetnek nektek – kezdtem, miközben
megpróbáltam nyugodtnak megőrizni a
hangomat- Lord Cromwell megduplázza a
megbízótok nevéért cserébe, ígérem.
Toky felnevetett, és a földre köpött. – Ezt a
kocsmáros fiának.
– Ki fizet titeket? – kérdeztem. – Bealknap?
Marchamount? Rich? Norfolk? Lady Honor

525
Bryanston? – Árulkodó jeleket lestem arcukon,
de mindketten túl jók voltak ehhez. Toky
kitárta a karját, és felém közeledni, míg a
nagydarab a felemelt fejszével oldalt lépett. A
himlőhelyes arcú a cinkosa felé próbált terelni,
hogy ő mérje rám a gyilkos csapást, mintha
csak egy bárányt terelt volna a vágóhídra. –
Segítség! – kiáltottam, de ha bárki is volt a
faviskókban, nem volt várható, hogy
közbeavatkozik. Egyetlen függöny sem
rezdült. A szívem erőteljesen dobogott
mellkasomban, és a hőség ellenére szinte
fáztam, megdermedtem. Most végem.
Majdnem feladtam, de az agyamban hirtelen
felvillant Sepultus Gristwood összetört arca, és
elhatároztam, hogy ha ugyanúgy kell
végeznem, legalább ne harc nélkül tegyem.
A szemük a tőrt tartó kezemet figyelte.
Leengedtem a vállamat, így a táskám pántja
lecsúszott a másik karomra, majd
megragadtam, és minden erőmet beleadva
megsuhintottam Wright felé. A nehéz könyvek
oldalt találták el a fején, és egy kiáltással
elesett.

526
Az ajtóhoz rohantam, hálát adva istennek,
hogy törött. Hallottam Tokyt közeledni magam
mögött, és összerándult az arcom a hátamba
döfött penge gondolatára. Erősen
megragadtam az ajtót, ami azonnal leszakadt a
zsanérokról. Megfordultam, és Toky felé
löktem, aki felkiáltott a fájdalomtól; ezzel elég
időt nyertem, hogy a főhajóba rohanjak. Az
öregasszony még mindig a lépcsőn állt, egy
fiatalabb nővel beszélgetett, aki a szomszédos
kalyibából lépett ki. Szájuk a meglepetéstől
tátva maradt, ahogy végigszaladtam a
folyosón. Elhaladtam mellettük, és
visszapillantottam. Toky az ajtóban állt, orra
vérzett. Legnagyobb meglepetésemre
felnevetett.
– Ezért élve dobunk a gödörbe, cimbora –
sziszegte. Oldalt lépett, mert Wright rontott be,
és egyenesen felém tartott, magasra emelt
fejszéjével.
Hirtelen valami folyadék zúdult rá fentről,
majd egy kerámiaedény csapódott a vállához,
amitől hangosan felordítva megtorpant.
Felpillantottam. Az öregasszony egy teli
éjjeliedényt hajított le rá. A szomszédja

527
kirohant az ő lakásából, egy másikat cipelve.
Ő is a nagydarab férfira dobta. Ez a homlokát
találta el, amitől egy újabb ordítás kíséretében
a falnak tántorodott, elejtve közben a fejszéjét.
– Fuss! – kiáltotta felém az öregasszony. Toky
futni kezdett a folyosón, a szemében düh
villant. A bejárati ajtóhoz rohantam,
kirántottam Chancery kötőfékét. Tágra nyílt
szemmel és az idegességtől remegve, de
megengedte, hogy kihúzzam a templomból. A
lóháton menekülés volt az egyetlen esélyem,
gyalog elkapnának az utcában. Ügyetlenül
nyeregbe szálltam, és megragadtam a
kötőféket. Valaki alulról is elkapta a szárat,
félrerántva Chancery fejét. Lenéztem, és
elborzadva láttam, hogy Toky közvetlenül a
lábamnál volt, arcán farkasszerű vigyor jelent
meg, és tőrén megcsillant a napfény.
Szerencsétlenkedve az enyémért tapogatóztam,
amely a nyeregbe szálláskor felcsúszott a
ruhaujjamba, de elkéstem: Toky a lágyékom
felé döfött.
Chancery megmentett. Toky szúrása
pillanatában hátrahőkölt, rémülten felnyerített
és kirúgott. Toky hátraugrott. Megrettenve

528
láttam, hogy tőre véres volt; lepillantottam a
derekamra, miközben az ágaskodó ló csúszós
nyakába kapaszkodtam, de nem az én vérem
volt, hanem Chancery-é; az oldalán nagy seb
tátongott. Toky elugrott a levegőben rúgkapáló
lábak elől, és ismét lesújtott felém, de
Chancery immár ordítva hátrahőkölt, majdnem
levetett magáról. Toky gyorsan körbenézett; az
ablakokon a spaletták kicsapódtak, az utca
végén álló kocsma ajtajában férfiak csoportja
tűnt fel. Megrántottam a kantárt, és Chancery
feléjük botladozott, vére az útra csöpögött.
Hátranéztem a vállam felett. Wright már
csatlakozott Tokyhoz, de a fél utca elválasztott
tőlük. A napfény megcsillant a behemót
fejszéjén.
– Hé, mi folyik ott? – kiáltott valaki. –
Konstábler! – A kocsmából egyre több férfi
rohant ki az utcára; ajtók nyíltak mindenfelé,
ijedt emberek kukucskáltak ki. Toky
végignézett rajtuk, kegyetlen pillantást vetett
rám, majd megfordult, és Wrighttal a
nyomában elrohant. A kocsma vendégei
odajöttek hozzám, ahol Chancery fejétől
farkáig remegve állt.

529
A vendéglős is megközelített. – Jól vagy,
ügyvéd?
– Igen. Köszönöm, jól.
– Az isten szerelmére, mi történt? A lovad
megsérült.
– Haza kell vinnem. – Ahogy kimondtam,
Chancery megrázkódott, és a térdére rogyott.
Épp csak annyi időm volt, hogy leugorjak róla,
mielőtt az oldalára dőlt. A poros kövekre folyó
vére láttán arra gondoltam, milyen könnyen
lehetne az enyém is. A szemébe néztem, de
már üveges volt; öreg lovam meghalt.

530
Huszonötödik fejezet

Pár órával később, miközben a nappali hőség

kezdett alábbhagyni, a kerti lugasom
árnyékában üldögéltem. Elmondtam az
utcában összegyűlt tömegnek, hogy rablás
áldozata lettem, ezt hallva mormogás szaladt
körbe a régi rendházban lakó emberek
fajtájáról. A kocsmáros ragaszkodott ahhoz,
hogy kocsiért küldessen az utcát eltorlaszoló ló
eltávolítására, és én fizessem ki. Amikor a
kocsi megérkezett, az a nevetséges kényszer
támadt bennem, hogy a kocsist arra kérjem,
Chancery tetemét vigye a házamhoz; de mit
csináltam volna vele ott? Miután feltették a
kocsira, hogy a vágóhídra vigyék, lesétáltam a
folyóhoz, hogy csónakba üljek.
Visszafojtottam a könnyeimet. Nem volt
értelme annak, hogy elmenjek Lady Honorhoz,
túl poros voltam az Üvegházban való
megjelenéshez, és a lábam még remegett
gyaloglás közben.
Becsuktam a szemem Chancery hirtelen
üvegessé vált szeme emlékére. A sokk és a
vérveszteség egyaránt oka volt halálának, és

531
én magamat okoltam emiatt; napok óta erején
felül lovagoltam rajta keresztül-kasul Londont
ebben a hőségben. Szegény öreg ló, csendes,
kedves természettel volt megáldva. A fiatal
Simon megsiratta, amikor elmondtam neki,
hogy Chancery meghalt. Nem tudtam, hogy a
fiú ennyire kedvelte; számomra úgy tűnt,
Barak kancája jobban megragadta.
Visszaemlékeztem a napra, amikor megvettem
Chanceryt. Tizennyolc éves voltam, nem
régóta éltem Londonban, és ő volt az első ló,
amit magamnak vásároltam. Emlékeztem,
milyen büszkén vezettem el a szép, fehér,
széles patájú állatot az istállóból, milyen
kedves volt kezdettől fogva. Nemrég
megfogadtam, hogy kihajtom majd a fűre, de
most már sosem fogja élvezni élete utolsó
éveiben a kertem mögötti gyümölcsöst. Ismét
könnyek gyűltek össze a szemem sarkában.
Letöröltem őket.
Köhintés hangzott fel mellettem, arra
fordultam, és a felhevült, poros Barakkal
néztem szembe.
– Mi történt? A fiú azt mondja, meghalt a
lovad.

532
Elmeséltem Baraknak a támadást. Leült
mellém, és összeráncolta homlokát. – A
fenébe, ez újabb rossz hír holnap az earlnek.
Honnan tudták, hogy odamész? – Egy
pillanatig elgondolkodott. – Bealknap
tulajdona. Ez felé mutat.
Megráztam a fejem. – Bealknapnek fogalma
sem volt arról, hogy odamegyek ma. Nem, azt
hiszem, Toky ismét követett. Nem figyeltem
úgy, ahogy kellett volna, óvatlan voltam.
Előtte találkoztam… Sir Edwin Wentworth-
szel a Guildhallban. A két gazfickó tudja, ki
vagy – tettem hozzá. – Tudják, hogy keresed
őket.
– Elterjedt a híre. – Megrázta a fejét. – Lady
Honor mit mondott?
– Nem mentem el hozzá. Merő egy por
voltam, véres és teljesen felzaklatott.
– Csak nyolc napunk van. – Az arcomat
fürkészte. – Sírtál?
– Chancery miatt – mondtam, a szégyentől
rekedtes hangon.
– Az istenért, csak egy ló volt. Nos, amíg te itt
ücsörögtél, én azért dolgoztam. Találtam egy
embert, akit Bealknap eskütársként használt,

533
aki olyan emberek kiváló jelleméért szavatolt,
akikről sose hallott.
Kiegyenesedtem. – Hol van?
– Barak fejével a ház felé bökött. – Odabent.
Ruhaárus bódéja van a Cheapside-on, amellett
dolgozik Bealknapnek. A konyhába ültettem
le. Akarsz vele beszélni?
Követtem Barakot a konyhába, megpróbáltam
összeszedni magam. Egy középkorú férfi ült
az asztalnál. Kövérkés és tiszteletre méltó
kinézete volt, kétségtelenül ezért választotta ki
Bealknap. Felállt és mélyen meghajolt. –
Shardlake uram, nagyon örülök, hogy
megismerhetlek. Adam Leman vagyok.
Leültem vele szemben, Barak állva maradt.
– Nos, Leman uram, hallom, hogy az én
Stephen Bealknap testvérem alkalmaz
eskütársként.
Leman bólintott. – Neki segítettem.
– Arra esküdtél, hogy a püspök börtönében, az
egyház illetékessége alatt tartott férfiak
jellemes emberek.
Habozott. Szeme vizenyős volt, az orrát pedig
megpattant vörös erek hálózták. Egy részeges
fickó, aki valószínűleg képtelen megfelelően

534
működtetni a boltját, és pénzre van még
szüksége az erős sörre.
– Bealknap úr van olyan kedves, hogy
honoráriumot fizet nekem – kezdte óvatosan. –
Talán nem mindegyik úriembert ismerem
olyan jól, ahogy kellene, akinek a jellemére
esküt teszek, de úgy érzem, keresztényi
szolgálatot látok el, uram. A püspök
börtönének körülményei…
Megelégelve a zagyvaságait közbevágtam. –
Úgy teszel, mintha ismernél embereket,
akikről sosem hallottál, és pénzért segítesz az
igazságszolgáltatás megcsúfolásában.
Mindketten tudjuk ezt. Igyál egy sört. –
Bólintottam Baraknak, aki kivett egy korsót a
hideg tálalószekrényből. Leman köhögött,
majd felegyenesedett a székében.
– Bealknap nem fizetett nekem, uram.
Megmondtam, hogy nem dolgozom neki, amíg
nem rendezi a tartozását. Ő a leggonoszabb élő
ember, egy bolhát is megnyúzna a bőréért és
faggyújáért. Ha csak teheti, senkinek sem
fizet. –Önérzetesen bólintott. – Hát, ez most
utoléri a gazembert. Megmondtam az
emberednek, hogy segítek elkapni a fickót, és

535
így is lesz. Köszönöm. – Elvette a kupát
Baraktól, és hangosan belekortyolt. – Ez
jólesik ebben a forróságban. – Élesen rám
nézett. – Immunitást tudsz biztosítani nekem?
Kedveltem a lényegre térő gazfickókat.
Bólintottam. – Cserébe egy esküvel
megerősített írásbeli nyilatkozatért, amit a
Lincoln's Inn fegyelmi hatóságának nyújtok
be. De amint ezt elkészítettük, azt akarom,
hogy gyere el velem, és mondd Bealknapnek
az arcába, hogy milyen kárt tudsz okozni neki.
Megteszed?
Habozott. – Mennyiért?
– Egy font a nyilatkozatért, egy újabb a
Bealknappel való találkozásért.
– Akkor boldogan vállalom, uram. –
Kíváncsian nézett rám. – Te is haragszol rá
valami miatt?
– Törődj a magad dolgával – szólt rá Barak.
Felálltam. – Gyerünk, Leman úr, menjünk a
dolgozószobámba, készítsük el a nyilatkozatot.
Egy órát töltöttem a gazfickóval. Cikornyás
macskakaparással aláírta a dokumentumot,
majd öt shilling díjjal útjára eresztettem.

536
Mialatt homokot dörzsöltem a díszes szignóra,
hogy megszárítsam, Barak felnevetett.
– Még sohasem láttam, hogyan készítenek
ilyen esküvel megerősített nyilatkozatot.
Szépen a lényegre szorítottad.
– Ezt a művészetet megtanulja az ember.
Megéheztem, készíttetek Joannal egy könnyű
vacsorát magunknak.
– És aztán… a kút? – Barak rám nézett. –
Talán nem lesz még egy esélyünk. Most, hogy
Lemannal végeztünk, a nap korábbi
eseményeinek félelme ismét eluralkodott
rajtam, és a sötétben, Sir Edwin házánál való
kutakodás volt az utolsó dolog, amire
vágytam. De meg kellett lennie.
– Igen, a kút. Meg kell várnunk, amíg
besötétedik. – A táskámra sandítottam,
amelyet hazaindulásom előtt visszaszereztem a
St. Michaelből, és most a sarokban lógott. –
Addig is átnézem ezeket a könyveket.

Egy gyors vacsora után visszatértem a

dolgozószobámba. Órákig bújtam a könyveket.

537
Amikor a nyári nap a látóhatár alá bukott, és a
sűrű, forró sötétség kíséretében felkelt a hold,
gyertyákat gyújtottam. Mint mindig, az
olvasás most is elsimította a gondolataimat, és
messzire röpített a gondjaimtól. A rómaiak
kudarcot vallott kísérleteiről olvastam, hogyan
próbálták a tüzet fegyverként hadi célokra
hasznosítani. A Médea név újra és újra
felbukkant. Egy ókori görög varázslónő volt,
aki ellenségét egy olyan inggel ajándékozta
meg, amely mindent elnyelő lángokká
változott, amikor az felvette. A „Médea ingét”
áldozatokra húzni az amfiteátrumban Nero
idejében volt szokás, Plutarkhosz és Lucullus
is tett róla említést. De mitől égett az ing, és
miért nem használták a rómaiak katonai
célokra ezt az „ördögi tüzet”?
Tovább olvasva, egy rejtélyes,
Mezopotámiában, a birodalom keleti határán
talált, „nafta” nevű anyaggal folytatott
kísérletekre találtam utalásokat. Plinius szerint
a föld alól bugyborékolt a felszínre, és még
akkor is meg lehetett gyújtani, ha a folyóba
öntötték. Szóval Isten éppúgy a földbe plántált
valamit, mint máshol aranyat vagy vasat.

538
Tudtam, hogy az alkimisták képesesek voltak
a talaj jellemzőit tanulmányozva egyes áhított
anyagok lelőhelyeit meghatározni, így a vasét
vagy a szénét. Bezzeg a legendás „bölcsek
kövét”, amely közönséges fémeket arannyá
változtathat, sosem sikerült megtalálni,
bármilyen gyakran is ejtettek át szerencsétlen
ostobákat azzal, hogy igen.
Letettem a könyvet, és megdörzsöltem a
szemem. Találkoznom kell Guyjal, gondoltam.
Barak nem szeretné, ha többet mondanék neki,
úgyhogy ezt a látogatást el kell titkolnom
előle. Az anyag felfedezésének és
átalakításának világa idegen volt számomra,
mégis, abban biztos voltam, hogy volt valami
nyom ezekben a könyvekben. Egyébként miért
lopták volna el a Lincoln's Inn-béli
példányokat? Ki tüntette el azokat a
könyveket? Ki volt az, akitől az öreg
könyvtáros félt? Sóhajtottam. Úgy tűnt,
minden megtett lépéssel újabb talány került
napvilágra.
A kopogásra összerezzentem. Barak állt az
ajtóban, fekete zekét és nadrágot húzott,
szemében visszafojtott izgalom csillogott. –

539
Kész vagy? – kérdezte. – Ideje indulni Sir
Edwinhez.

Lesétáltunk a Temple Stairshez. Barak egy

nehéz hátizsákot cipelt, amibe a kút fedelét
rögzítő lakatok feltöréséhez szükséges
szerszámokat tette, valamint gyertyákat, és egy
kötéllétrát a lemászáshoz. Furcsa érzés volt
törvénybe ütköző cselekedet végett kint járni
éjszaka; ha egy konstábler megkérdené, hogy
mi van a hátizsákban, bajban lennénk. Barak
ugyanakkor nem tűnt túlságosan
aggodalmasnak, bólintott és mosolygott az
időnként mellettünk elhaladó őrökre. Ők
válaszul felemelték lámpáikat.
Keresztülmentünk a Temple Innen, amely az
ablakokban időnként megvillanó gyertyafényt
leszámítva néma és sötét volt. Elhaladtunk a
Temple templom nagy, kerek tömbje mellett,
ahol régen a keresztes hadjáratok templomos
lovagjai imádkoztak.
– Micsoda fickók voltak, mi? – kérdezte
Barak. – A keresztény hatalmak akkoriban

540
előretörtek, nem pedig állandóan megverték
őket a pogány törökök, mint manapság.
– A kereszténység akkor még egységes volt.
– Talán ismét az lesz, ha megszerezzük a
görögtüzet. Alattunk. Henrik király flottája
leperzseli a francia és spanyol hajóhadat a
tengerről. Átkelhetünk az óceánon, és
elfoglalhatjuk a spanyol gyarmatokat.
– Ne ragadtasd el magad – vetettem rá hideg
pillantást. Taszított az, ahogy az égő
hajóhadról beszélt. Nem látta tán az égetéseket
Smithfieldnél? Nem látta, mit tesz a tűz az
emberekkel? – Talán az lenne a legjobb, ha
soha nem történne meg.
Lehajtotta a fejét, de nem válaszolt. Egy
pillanattal később lehajolt, és felvett pár
kavicsot, amelyek a rózsaágyakat választották
el az úttól, és zsebre vágta őket.
– Mit csinálsz?
– Ezek még jól jöhetnek – felelte rejtélyesen.
Elénk tárult a Temze holdfényben csillogó
széles folyama, a csónakok lámpásai fényes
pontokként ragyogtak a vízen.
– Szerencsénk van – mondtam. – Van egy
csónak a lépcsőnél.

541
†

A holdfény által megvilágított folyó csendes

volt, csak pár csónak vitt hivatalnokokat a City
és Westminster között. Southwark partjának
halvány fényeit nézve megint Chanceryre
gondoltam. Nos, most már nincs többé, eltűnt
a semmibe, mert az állatoknak nincs lelkük, de
ez még mindig jobb, mint a pokol, ahova a
legtöbb ember kerül, éppenséggel akár én is.
Rájöttem, hogy amikor megtámadtak, csak a
túlélésre gondoltam, elmém kiélesedett a
veszélytől, és nem gondoltam imára, vagy
hogy mi történhet azután, ha megölnek. Ez
vajon bűnös dolog volt? Megráztam a fejem;
kimerült voltam, de ébernek és élénknek
kellett maradnom.
A csónak a Dowgate lépcsőjéhez ütközött egy
tompa puffanással. Barak kilépett, kisegített a
hajóból, és megindultunk Walbrookba.

542
Amikor odaértünk Sir Edwin házához, teljes
sötétség fogadott. Az ablaktáblák zárva voltak
a földszinten, csak a felső szint ablakait
nyitották ki, hogy némi levegőt engedjenek be.
Barak befordult a Budge Row-ra, én pedig
követtem a keskeny, vizelettől bűzlő sikátorba.
– Van egy gyümölcsös ennek a falnak a másik
oldalán – suttogta –, és amögött van
Wentworth kertje. Körülnéztem korábban. –
Megállt egy falba vágott, rozoga ajtó mellett,
majd hátralépett, és nekifeszítette a vállát. Egy
reccsenéssel kinyílt, ő pedig már bent is
termett. Követtem, és egy naspolyás
gyümölcsöskertben találtam magam. A
különös gyümölcs – amelyet a fán kell hagyni,
amíg meg nem rohad, hogy meg lehessen enni
– fehér, illatmentes virága szinte világított a
holdfényben. Néhány elmosódott alak
emelkedett fel a magas fűben, hátraugrottam,
mielőtt rájöttem, hogy földet túró disznók.
Röfögve elszaladtak a fák közé. Visszanéztem
az ajtóra; a belső oldalán egy retesz volt, amit
Barak lökése kiszakított a fából.
– Ez valakinek a tulajdona – mondtam.

543
– Pszt – szisszent mérgesen. – Azt akarod,
hogy egy járókelő meghalljon? – Óvatosan
becsukta az ajtót, majd a tíz láb magas fal felé
intett. – Talán szívesebben másztál volna át
ott? – suttogta. – Menjünk.
Követtem keresztül a gyümölcsösön, ismét
összerezzentem, amikor tucatnyi tyúk
menekült kotkodálva a lábunk alól. Barak a
távoli falhoz ment; ez alacsonyabb volt, talán
hét láb magas. Intett, hogy álljak mellé. Arca
élénk volt, úgy látszott, jól érzi magát.
– A kert a túloldalon van. Ha fel tudlak
segíteni, képes leszel leugrani?
Kételkedve néztem fel. – Azt hiszem.
– Remek. Akkor gyerünk. – Leguggolt,
kengyelt csinált a kezeiből. Felnyújtózkodtam,
megragadtam a fal tetejét, és egyik lábamat a
tenyerébe helyeztem. Erősen megragadta, és
felemelt a levegőbe. Kezem a falon
kaparászott, és egy pillanattal később kiterülve
feküdtem a tetején, Sir Edwin kertjébe nézve.
Az erőfeszítéstől verejtékezni kezdtem.
Kipislogtam az izzadtságot a szememből, és
gyorsan körbenéztem. A füvön és a ráccsal
elkerített virágágyakon túl a ház hátsó része

544
éppolyan sötét volt, mint az eleje, minden
ablakot zárva tartottak. A kút hengeres formája
csak tizenöt lábnyira emelkedett a faltól.
– Minden csendes? – suttogta lentről Barak.
– Úgy tűnik. Sehol nincs fény.
– Kutya?
– Egyet se látok. – Erre nem is gondoltam, de
elég valószínű volt, hogy egy ilyen tehetős
házat éjjelente kutyák őrizzenek.
– Dobj el egy-két kavicsot, mielőtt
leereszkedsz. Tessék. – Néhány kis követ
nyomott a kezembe. Hát ezért hozta őket.
Miután sikerült felülnöm a fal tetején,
bedobtam egyet a kertbe. A kútfedélről pattant
le egy puffanással, ami bármelyik kutyát
futásra és ugatásra késztetett volna, de minden
csendes és mozdulatlan maradt.
– Semmi – suttogtam.
– Akkor ereszkedj le, én követlek.
A többi követ a zsebembe tettem, mély levegőt
vettem, és leugrottam a gyepre, kellemetlenül
megrándítva a gerincemet. A falnak
támaszkodtam annak tudatában, hogy
csapdába kerültem. Ha bármi történne,
kételkedtem abban, hogy magamtól vissza

545
tudtam volna mászni. Súrlódó hangot
hallottam, és Barak ugrott le mellém. Megállt,
körülnézett, figyelmesen, mint egy macska.
– Te őrködj – suttogta. – Én kinyitom azt a
kutat.
Gyorsan keresztülvágott a füvön. Zsákját a
földre ejtette, és halk csörgéssel elővett néhány
szerszámot. Én a nagy tölgyfa fedezékébe
húzódtam, az alatta lévő padra ültem,
próbáltam lenyugtatni hevesen dobogó
szívemet, és figyeltem a mozdulatlan, sötét
házat. Barak láthatóan tudta, mit csinál; egy
kicsit összeráncolta a homlokát, majd egy, az
ékszerészek szerszámához hasonló vékony
fémrudat helyezett az egyik lakatba. Azon
tűnődtem, hány zárat tört már fel Cromwell
utasítására. A lakat kinyílt. A földre dobta, és
nekiállt a másikon dolgozni. Ismét a néma ház
felé pillantottam, az alvó öregasszonyra, a két
lányra, Sir Edwinre és az inasra, Needlerre
gondoltam. Mi történt aznap a kertben? Ez volt
az a pad, ahol Sabine és Avice szerint
Elizabeth ült, amikor kijöttek Ralph kiáltására.
Elizabeth azt mondta nekem, hogy amit kútban

546
látnék, megrázná a hitemet. Végigfutott rajtam
a hideg.
Barak felmordult, ahogy a másik lakat is lejött,
és magához intett. – Ebben segítened kell.
Nehéz.
– Rendben. – Vonakodtam megragadni a fa
fedelet, emlékeztem a szörnyű bűzre, amit
korábban éreztem, de segítettem neki
félrehúzni. A kút oldalának támasztottuk és
lenéztünk. Csak pár sor tégla derengett, majd a
sötétség. Hideg levegő húzását éreztem, és
ismét elkaptam a rothadás bűzét.
– Még mindig bűzlik – suttogta mellettem
Barak.
– Kevésbé tűnik erősnek, mint korábban.
Előrehajolt és beledobott egy kavicsot a kútba.
Azt vártam, hogy csobbanást vagy koppanást
hallunk, de egyáltalán nem hallatszott hang.
Barak rám nézett. – Úgy tűnik, valami puhára
esett. – Mély lélegzetet vett. – Reméltem, hogy
kapunk valami támpontot a mélységéről. Így
csak bizakodhatunk, hogy elég hosszú a létra.
– Leakasztotta a kötéllétrát a hátizsákjáról, és
gyorsan a téglák közé erősített fémrúdhoz
kötötte, ahol valaha a kút vödre függött.

547
Leengedte, és a létra letekeredett a sötétségbe.
Barak mélyet lélegzett, felegyenesedett, és
komolyan rám nézett. Rájöttem, hogy
megrémisztette a leereszkedés gondolata.
– Kiálts, ha feltűnik valaki. Nem akarom, hogy
odalent kapjanak el.
– Kiáltani fogok.
– Van gyertyám és taplódobozom, ha leérek az
aljára, meggyújtom – mondta. – Kívánj
szerencsét.
– Sok szerencsét. És köszönöm.
Meglazított egy gombot az ingén, benyúlt és
megfogta a kis zsidó szimbólumot. Ezután
átkapaszkodott a kút oldalán, megtalálta
lábával a létrát, és elkezdett lemászni. A feje
eltűnt a sötétben; olyan furcsa érzés töltött el,
mintha a kút elnyelte volna.
Áthajoltam. – Rendben vagy? – kérdeztem
suttogva.
A hangja tompán és visszhangosan jött vissza.
– Igen. A szag erősebb.
A házra sandítottam megint. Még mindig
minden néma volt.
– Leértem az aljára – visszhangzott Barak
hangja tompa kongassál. Úgy becsültem, a kút

548
mély volt, talán harminc láb is. – Valami
puhán vagyok. – Felkiáltott. – Ruha. És valami
más, mintha szőr lenne. Uh. Gyertyát gyújtok.
Zörgést hallottam, egy apró szikrát láttam
messze a sötétben, majd még egyet. – Ez a
szar nem akar meggyulladni! Várj, most… ó,
az ördögbe! – Hátraugrottam a gödörből
felhangzó döbbent kiáltásra. Ugyanabban a
pillanatban hirtelen fény gyulladt a ház egyik
első emeleti ablakában.
Megragadtam a kút oldalát, és behajoltam a
bűz ellenére. Barak gyertyája ismét kialudt. –
Fényt látok a házban! – kiáltottam. – Gyere
fel, most!
Kétségbeesett kaparászás hallatszott, ahogy
felfelé kapaszkodott.
Ismét a házra néztem. A fény tovább mozdult
a következő ablakba. Valaki egy gyertyával
mászkált. Vajon megláttak vagy meghallottak
minket, esetleg valaki csak az árnyékszékre
ment? A kötéllétra vége erősen remegett,
ahogy Barak gyorsan felfelé mászott.
Behajoltam, és kinyújtottam a kezem a sötétbe.
– Gyere!

549
Kemény kéz ragadta meg az enyémet. A
hátamba hasított a fájdalom, ahogy
kisegítettem Barakot. Úgy mászott ki, mintha
az ördög lenne a nyomában. Lihegve megállt
mellettem, a ház felé nézett. A szeme tágra
nyílt, testére rohadt, húsos szag tapadt. A
gyertyafény még mindig látszott, de már nem
mozgott, az egyik ablakban pislákolt. Valaki
kinézett? Jókora távolságra voltunk a háztól,
és részben árnyékot vetett ránk a fa, de a
holdfény erős volt.
– Gyerünk! – sürgetett suttogva Barak.
Megragadta a kútfedelet. – Talán nem láttak
meg. Ha valaki kijön, fuss!
Visszacsúsztattuk helyére a fedelet, és Barak a
fűbe tett lakatok után kutatott. Visszatette őket
a helyükre, sima, begyakorolt gyorsasággal
mozgott.
– Kialudt a fény! – suttogtam.
– Rendben, majdnem kész vagyok. – Egy
kattanással lezárta a második lakatot is, és
arrébb lépett. Ekkor ajtó nyílását hallottam, és
egy kiáltást, amelyben Needler hangját
ismertem fel: – Hé! Ki van ott?

550
Barak megfordult, és a falhoz futott. Én
követtem; már lehajolt, és összefonta az ujjait.
Visszanéztem: nehéz volt bármit kivenni a
gyepen és a virágágyásokon túl, de sötét
alakok tűntek fel a nyitott ajtóban. Majd dühös
ugatást hallottam.
– Kutyák! – szisszentem fel.
– Mássz fel, Jézusra!
Megragadtam a falat, lábamat Barak kezébe
tettem, és megint felemelt. Majdnem átestem a
túloldalra, de sikerült lovaglóülésbe kerülni a
tetején. Félelemmel telve visszanéztem; két
nagy fekete kutyát láttam átugrani a
virágágyások között, már nem ugattak, hanem
halálos, elszánt némaságban futottak Barak
felé.
– Siess!
Megragadta a fal tetejét, és lábát a tégláknak
támasztva elkezdte felhúzni magát. A kutyák
majdnem rajta voltak, mögöttük pedig futó
lépteket hallottam. Needler követte őket.
Ekkor Barak felkiáltott. Az egyik kutya, egy
hatalmas keverék elkapta a cipőjét, és fogva
tartotta, miközben gonoszul morgott.

551
– Krisztusra, segíts! – sziszegte Barak.
Hirtelen nem tudtam, mit tegyek, majd
eszembe jutottak a kavicsok a zsebemben.
Elővettem a legnagyobbat, és egyenesen a
cipőjét tartó kutya szeme közé hajítottam.
Felvonyított, és meglepetten hátraugrott. Csak
egy pillanatra veszítette el a fogását, de ez elég
volt Baraknak ahhoz, hogy felhúzza a lábát, és
mindketten félig leestünk-zuhantunk a
gyümölcsöskert hosszú füvébe, pont, amikor
Needler hangja ismét felharsant a fal
túloldaláról: – Ki az ott? Állj!
Eltámolyogtunk a fák takarásába, félig azt
vártuk, hogy az inas feje megjelenik a fal
tetején, de a túloldalon maradt, ahol a kutyák
eszeveszettül ugattak. Kétségtelenül félt
egyedül üldözni minket. Egy másik hangot
hallottam a gyep felől, Sir Edwinére
emlékeztetett. Barak megragadta a karomat, és
gyorsan sántikálva átvezetett a gyümölcsösön.
A törött ajtón keresztül kimentünk az utcára,
vissza a Budge Row-ra, és le Dowgate-hez.
Csak ott állt meg, egy falnak támaszkodott, és
felemelte a lábát, hogy megvizsgálja.
– Megsérültél? – kérdeztem idegesen.

552
– Csak egy karcolás. Krisztusnak hála, a
facipőm volt rajtam. – Megmutatta, hogy a
kutya fogai harapásnyomokat véstek a talpba,
majd élesen rám nézett. – Felismerhetett téged
az inas?
– Nem ért elég közel ahhoz, hogy meglásson.
– Mert gyáva, és nem jött utánunk, különben
lenne némi magyarázkodnivalód.
Idegesen néztem körbe az üres utcán. – Sir
Edwin felkeltheti a konstáblert.
– Igaz. Csak adj egy percet.
– Mit… mit láttál a kútban, amitől
felkiáltottál? – kérdeztem. – Mit láttál?
Komoran nézett rám. – Nem vagyok biztos
benne. Ruhák vannak lent, rongyok és szőr. És
úgy láttam… azt gondoltam, szemeket láttam
odalent.
– Szemeket?
Nagyot nyelt. – Halott szemeket, amik
villogtak a gyertyafényben.
– Kinek a szemeit? Az Istenért, kinek a
szemeit?
– Nem tudom. Pici szemek voltak. Legalább
két pár. Megijedtem.
– Van lent egy holttest? Egynél több?

553
– Az istenre, alig volt időm szétnézni, mielőtt
kiáltottál, hogy menjek fel? – Barak megrázta
a fejét. – Nem tudom. Mintha csontok
ropogását éreztem volna, kicsi csontokét. Nem
vagyok benne biztos, mi volt az. – Megint
ingéhez emelte a kezét, megérintette alatta a
talizmánt, majd ellépett a faltól.
– Tűnjünk el. – Még mindig sántikálva
előreindult a folyó felé.

554
Huszonhatodik fejezet

Aznap éjszaka mélyen aludtam, kimerülten. A

fáradtság ólmos érzésével és azzal a tudattal
ébredtem fel, hogy aznap délután Cromwell-lel
kell szembenéznem. Június harmadika.
Pontosan egy hét múlva esedékes a bemutató.
A hátam borzalmasan fájt attól, hogy kihúztam
Barakot a kútból. Fekvés közben azon
tűnődtem, meddig bírom még ezt a tempót, a
birkózást az állandó veszéllyel.
Óvatosan végeztem el Guy gyakorlatait, hátha
többet ártanék, mint használnék velük, majd
kimentem és szétnéztem a kertemben; a
virágok fonnyadoztak az ágyasaikban az ismét
erőteljesen tűző nap alatt. Joseph birtokára
gondoltam, a földjén kiszáradó termésére.
Mégsem lesz neki hírem ma reggel; még
mindig nem tudtuk, mi van odalent a kútban.
Barak felajánlotta, hogy ismét megpróbálja, de
nem ma este, mert biztosan figyelni fognak.
Vajon rájöttek, miért mentünk oda? Barak
eltüntette minden nyomát annak, hogy
megbolygattuk a kutat; valószínűleg arra
gondolhattak, hogy megzavartak egy pár

555
betörőt. Sietősen üzenetet írtam Josephnek,
hogy csak egy-két nap múlva keresem meg, és
kértem, hogy bízzon bennem.
Barak már reggelizett, mire lementem. Joan
aggódó pillantásokat vetett ránk, amikor
felszolgálta az ételt; az elmúlt pár napban
észrevette, milyen feszült vagyok. Azt
mondtam neki, hogy Chancery egyszerűen
összeesett, és szívgörcsben halt meg, de
gyanítottam, hogy nem hitt nekem.
– És most mi lesz? – kérdezte Barak, miután
az asszony kiment.
– Először Lady Honorhoz megyek, ismét
kikérdezem. Ha korán indulok, talán még
elkapom otthon.
Életerőtől duzzadt, mint mindig. – Hogy is
mondják? Egy hajót is fel lehet árbocozni
annyi idő alatt, amíg egy divatos hölgy
elkészül. Látom, új zekét és köpenyt vettél fel
a kedvéért.
– Akár jól is nézhetek ki.
Grimaszt vágott és mélyet sóhajtott. – Egykor
kell találkoznunk az earllel. A Whitehallban
akar minket látni. Remélem, hallasz valami
újat Lady Honortól. Veled menjek?

556
– Nem kell. Arra gondoltam, ismét
meglátogathatnád Neller asszonyt. Kérdezd
meg, hogy van-e valami hír arról a lányról,
Bathshebáról. Visszajövök ide, és
tizenkettőkor találkozunk. És elküldöm Simont
Lemanért, megkérem, hogy jöjjön ide kettőre.
Akkor elmehetünk a Lincoln's Innbe, és
szembenézhetünk Bealknappel.
Nem akartam, hogy Barak rájöjjön, Lady
Honor után Guyt terveztem meglátogatni,
hogy többet is elmondjak neki a görögtűzről.
Homályosan úgy éreztem, az a tény, hogy a
rómaiak tudtak erről vagy valami hasonlóról,
de képtelenek voltak kifejleszteni,
valamiképpen az ügy lényegét érinti.
Barak szúrós tekintettel méregetett, kíváncsi
voltam, észrevett-e valamit a viselkedésemben.
Elég éles eszű volt mindenhez. Ismét
emlékeztettem magam arra, hogy
Cromwellhez volt lojális, nem hozzám.
– Este meg el kell látogatnunk abba a
kocsmába – mondtam –, ahol azt a balti árut
próbálták eladni.
– Igen. Hát, azt hiszem, nem árthat, ha
meglátogatom az öreg Nellert, és

557
emlékeztetem, hogy nem feledkeztünk el róla.
Inkább nem ücsörgök itt töprengve az earllel
való találkozásunkon. De biztos vagy benne,
hogy biztonságban leszel egyedül?
– Igen. Forgalmas utakon fogok menni, és
nagyon figyelek majd.
Kopogtatás szakított félbe minket. Joan állt ott,
meglepett arckifejezéssel. – Egy hírnök van itt,
uram, Lord Cromwell hivatalából. Egy új lovat
hozott neked, uram.
Barak felkelt, bólintott. – Üzenetet küldtem
Greynek tegnap, hogy megölték a lovadat, és
kértem, hogy küldessen egy újat. Nincs időd
elmenni a piacra.
– Ó.
– Szükséged van egy lóra, nem mehetünk
mindenhová a folyón. Egy fiatalabbat kértem,
hogy könnyebben lépést tarthasson Sukey-val.
– Ó – mondtam ismét. Hirtelen düh töltött el.
Azt gondolta Barak, hogy Chancery
veszteségét ilyen egyszerűen helyre lehet
hozni? Gyakorlati szempontból azonban igaza
volt. Kimentem. Simon mindkét lovat
előrehozta. Barak jól táplált kancáját egy nagy
barna herélt kísérte. Megveregettem az oldalát.

558
Elég békésnek tűnt. Mégis, szinte árulásnak
éreztem ezt az állatot Chancery helyén látni.
– Mi a neve? – kérdeztem Simontól.
– Genesis, uram. Bár herélt, így nem lesz
képes csikót nemzeni, nem igaz, uram? –
Simon félénken elmosolyodott, elégedetten a
saját okosságától.
Ránéztem a lábát fedő facipőkre. – Hogy bírod
ezeket?
– Nagyon jól, köszönöm, uram. Egy idő után
kényelmesek a lábon.
– Látod, megérte kipróbálni. – Két üzenetet
adtam át neki. – Kérlek, ezt vidd el Wentworth
úr szálláshelyére, a másikat pedig Leman úr
boltjába, a Cheapside-ra.
Nyeregbe szálltam. Barak az ajtóhoz jött,
tűnődő pillantással az arcán. Kurtán intettem
neki, és ellovagoltam.
Úgy döntöttem, a csendesebb útvonalon,
Smithfielden át megyek el Lady Honor
házához, és majd a Bishopsgate-nél lépek be a
Citybe. Így Genesis is kap időt, hogy
megszokjon a hátán. Egyenletesen lovagoltam,
fél szemmel mindig az esetleg rám leselkedő
veszélyeket lesve. Magammal hoztam a

559
görögtűz papírjait, abban a táskában ütődtek az
oldalamhoz, amivel előző nap megütöttem
Wrightot. A fejszéje emlékére ismét
megborzongtam.
A gondolataim Wentworthékre terelődtek. Mi
az Isten csudája zajlott abban a családban? A
család egyik tagjáról sem tudtam elképzelni,
hogy belekeveredjen egy – sőt, most már úgy
tűnik, egynél több – gyilkosságba. Az
öregasszony kemény és könyörtelen volt, de
csak a családja érdekelte, vaksága pedig
megakadályozta abban, hogy tevékeny
szerepet vállaljon bármilyen ördöngösségben.
A két lány biztosan nem látott túl a
családjukon, és egy jó házasság reményén; ha
Sabine bármifajta lányos vonzalmat is érzett az
inas iránt, az bizonyosan nem volt túlságosan
szokatlan. Mindketten klasszikus úri
kisasszonyok voltak, jól nevelt, jó modorú
lányok, akik olyan elégedettek voltak
sorsukkal, mint a tehenek a legelőn.
Gondolataim Sir Edwin felé fordultak. Düh és
fájdalom emésztette, és nehéz volt elképzelni,
milyen lehetett rendes körülmények között.
Abból, amit hallottam, tipikus gazdag

560
kereskedő volt, akit mindenekelőtt saját és
családja társadalmi helyzetének építgetése
érdekelt. Needler, az inas, kellemetlen egy
alak volt, de úgy tűnt, elsődleges érdeke, hogy
jóban legyen a családdal. Igazából
mindannyian hétköznapiak voltak. Az egész
családból mindössze két ember viselkedett
abnormálisan: Elizabeth, akit ártatlannak
hittem, és maga Ralph.
Elértem Smithfieldet. Körbenéztem a nyílt
téren. A St. Bartholomew rendház és az
ispotály még mindig üresen állt, és továbbra is
őrizték. A piac mellett a City libériáját viselő
embereket láttam, amint székeket raktak ki
több sorban. Mások egy hosszú fapóznához
láncokat erősítettek. Eszembe jutott, amit
Vervey mondott, hogy a jövő hétre újabb
égetést terveznek, egy pár anabaptistáét, akik
megtagadták a szentségeket, és
vagyonközösséget szerettek volna.
Összerázkódtam, és imádkoztam, hogy bánják
meg bűneiket, majd a perjelség, és a Long
Lane felé fordítottam a lovat, amerre
folytatnom kellett utamat.

561
A kapusház előtt a Howard-család vörös és
arany színeit viselő fegyveres csatlósok
csapata álldogált csendesen, lovaikat kantáron
fogva. Majd megláttam, hogy maga Norfolk
hercege is ott volt, skarlátvörös köpenye
élénken pompázott a szürke kő mellett. A
másik férfi, akivel beszélt, a kapusház
ajtajában állt, tulajdonosi gesztusként
összefont karral. Benne legnagyobb
meglepetésemre Sir Richard Richre ismertem.
Már megláttak és rám bámultak. A herceg
felemelte karját. – Hé, ügyvéd uram! Ide!
A pokolba is, gondoltam, most mi lesz?
Genesis fejét a csoport felé fordítottam,
közben imádkoztam, hogy a ló továbbra is jól
viselje magát. Észrevettem, hogy új kapus állt
a kapunál, és kíváncsi lettem, mi történhetett a
kövér fickóval, akit Barak kihajított a
könyvtárból. Amikor odaértem, Rich hideg,
mérges pillantást vetett rám, de Norfolk,
kivételesen, meglehetősen barátságosnak tűnt.
Arra tippeltem, Rich éppen üdvözölte a
herceget a perjelségben, amikor felbukkantam,
és volt egy olyan érzésem, hogy nem örültek
túlságosan annak, hogy együtt láttam őket.

562
Olyan feszült volt mostanság a légkör, hogy
amikor két tanácsost együtt láttak beszélgetni a
Whitehallon kívül, azonnal összeesküvésekről
szóló pletykák szöktek szárba. Cromwell
pártfogoltja, és legnagyobb ellensége esetében
ez különösképpen így volt. Leszálltam a
nyeregből, és meghajoltam feléjük.
– Shardlake uram – Norfolk ráncos arcán
vékony mosoly jelent meg. – Sir Rich, ez egy
okos ügyvéd, akivel Lady Honor bankettjén
találkoztam egyik este. Nem a vagyonügyis
bandád tagja, azt hiszem.
– Nem, ő egy Lincoln's Inn-beli rossz szellem,
nem igaz, Shardlake testvér? Bár néha furcsa
helyeken kísért. Pár napja a kertemben
találtam kószálni. Nem azért jöttél, hogy
ellopd a mosott ruhámat, ugye?
Kényszeredetten nevettem az ugratáson. –
Csak átvágok erre, a Bishopsgate-hez tartok.
Új lovam van, nem akartam átvinni a City
tömegén.
Norfolk Rich felé fordult. – Shardlake úr egyik
kollégája arcátlan volt velem a Lincoln's
Innben pár nappal ezelőtt, kioktatott az új

563
vallásról. –Hideg szeme rám csillant. – De te
azt mondod, nem vagy bibliaforgató, ugye?
– A királyunk által lefektetett szabályokat
követem, méltóságos uram.
Norfolk felmorrant. Genesis felé fordult,
szakértő szemmel mérte fel a lovat. – Ez egy
átlagos kinézetű ló. De egy tüzes paripát nem
vihetnél a Citybe. És feltételezem, a kemény
lovaglással nehézséged támadhat – tette hozzá
kegyetlenül, a hátamra pillantva. Széttárta
karját. – Jézus sebeire, Richard, örülni fogok,
ha a parlament feloszlik, és visszatérhetek
vidékre. De te egy igazi városi fickó vagy,
nem igaz?
– Londoni vagyok, méltóságos uram – mondta
mereven Rich. Felém fordult. – A herceg
egyes monostori földek átruházását jött
megbeszélni. – Nem volt rá szükség, hogy
bármit mondjon nekem; azért adott
magyarázatot a találkozóra, hátha
összeesküvés pletykáját terjeszteném. Amit
mondott, akár igaz is lehetett; köztudott volt,
hogy Norfolk minden vallási
konzervativizmusa ellenére erősen kivette a
részét a monostori harácsolásokból.

564
– Igen – mondta Norfolk. – És a Bartyt a neve
kivételével teljesen magadra írattad, ugye,
Richard? – Nevetett. – Sir Richard annyi házat
adományozott a Bartholomew területe körül a
hivatalnokainak, hogy az ember ezt akár a
Vagyonügyi Bírósági smithfieldi hivatalának
is hívhatná. És szegény Fuller perjel még csak
meg sem halt. Ugye nem igaz, hogy mérgezed
őt, Richard?
Rich halványan elmosolyodott. – A perjel
sorvadásos betegségben szenved, méltóságos
uram.
Arra gondoltam, hogy a herceg gúnyolódását
további bizonyítéknak szánta nekem, hogy
nem voltak barátok. Rich félrefordult, amint
egy szolga közeledett a kapuhoz, egy nehéz
zsákot cipelve, és valamit mormolt neki. –
Tedd őket a dolgozószobámba – utasította
élesen Rich. – Majd később átfutok rajtuk.
Norfolk kíváncsian nézett a zsákra, amikor a
szolga távozott. – Mi van benne?
– Felássuk a szerzetesek temetőjét a
kolostorban, hogy kertet alakítsunk ki a
helyén. Úgy tűnik, volt itt egy régi szokás,
hogy amikor valaki meghalt, valami személyes

565
tárgyat temettek el vele. Találtunk pár érdekes
dolgot.
Emlékeztem a fiúkra, akik a koporsókat
kapargatták, amikor idejöttem Kytchynnel
találkozni, és a kis aranytárgyra, amit az őr
ellopott.
– Értékeseket, mi?
– Némelyik az, igen. Régiségek is. Régi
gyűrűk, pestis elleni talizmánok, de például az
ispotályossal szárított gyógynövényeket
temettek el. Érdekelnek az ilyen dolgok,
méltóságos uram. Az eszem nem mindig a
hasznon jár – tette hozzá élesen, és rájöttem,
hogy minden könyörtelensége és brutalitása
ellenére Rich nem örült a kapzsiságáról szóló
hírnevének.
– Furcsa szokás.
– Az. Nem tudom, honnan származik. De
mindenkivel, akit itt földeltek el, legyen az
szerzetes vagy beteg, valami személyes tárgyat
is eltemettek, valamit, ami jellemző volt az
életére, úgy gondolom. A szerzetesekkel
néhány nap múlva végzünk, aztán nekilátunk
az ispotály temetőjének. Talán házakat
építtetek oda.

566
Mély lélegzetet vettem, amikor eszembe jutott,
hogy mit temethettek el az öreg katonával, St.
Johnnal. Valaki minden erejével el akarta
rejteni a görögtűz minden nyomát, de mi van,
ha egy kevés még itt volt a Bartyban,
eltemetve a föld alatt?
Rájöttem, hogy Rich engem néz. – Valami
felkeltette az érdeklődésedet, Shardlake?
– Csak annyi, hogy én is érdeklődök a
régiségek iránt, milord. A minap találtam pár
régi követ a Ludgate-nél, egy régi
zsinagógából…
– Na, térjük az üzletre, Sir Richard – vágott
közbe udvariatlanul Norfolk. – Túl meleg van
itt állni egész nap.
– Igenis, méltóságos uram. Nos, szép napot,
Shardlake testvér. – Rám nézett, szürke szeme
összeszűkült. – Ne avatkozz bele túlságosan
mások dolgaiba; emlékezz, megégetheted
magadat. – Ezzel hátat fordítottak, és elsétáltak
a kapusháztól. A herceg szolgái kíváncsian
néztek rám, ahogy megfordítottam Genesist, és
ellovagoltam. Izzadtam, és nem csak a
hőségtől. Minek a megvitatására találkozott
Norfolk és Rich? Monostori birtokok eladása

567
vagy Cromwell elleni tervek? Vagy a
görögtűz? Rich figyelmeztetése, a tűz
említése, mintha erre tett utalás lett volna. De
valóban az volt?
Megkönnyebbülten fordultam a Long Lane-re,
és folytattam az utam Lady Honorhoz,
miközben agyam felnyitott sírokon járt.

568
Huszonhetedik fejezet

Az Üvegház csendesnek és nyugodtnak tűnt a

reggeli hőségben. Egy, a Vaughan-család
színeit viselő szolga nyitott ajtót.
Megkérdeztem, hogy beszélhetnék-e Lady
Honorral egy sürgős ügyben, mire beengedett,
és megkért, hogy az előcsarnokban
várakozzak. Az ablakon a belső udvarra
kinézve láttam, hogy a lakoma helyszínéül
szolgáló terem spalettáit becsukták a hőség
ellen. Az egyik ablakon a családi jelmondat
állt a címer alatt. Közelebb hajoltam, hogy
jobban lássam. Esse quam videri. Inkább lenni,
mint látszani. Igazán hatalmas, nemes
családnak lenni a királyi udvar szívében, mint
a Howardok, vagy amilyenek valaha a
Vaughanok voltak – eltűnődtem, vajon milyen
árat kell majd Lady Honornak fizetnie, hogy
ezt ismét elérje. Pár óra múlva találkozom
Cromwell-lel; rá kellett jönnöm.
A szolga ismét feltűnt, és közölte, hogy Lady
Honor fogad. Felvezetett az első emeleti
szalonba. A ház többi részéhez hasonlóan ez is
gazdagon díszített volt, falikárpitokkal, és

569
hatalmas, hímzett párnákkal a földön. Egy
nagyszerű portré függött az egyik falon, egy
idősebb férfit ábrázolt a selyemkereskedők
céhének öltözetében. Az arc, amelyet rövid,
ősz szakáll keretezett, a merev tartás ellenére
kedvességet sugárzott.
Lady Honor egy párnázott karosszékben ült.
Világoskék ruhát öltött magára szögletes
ingvállal és főkötővel, és ezúttal nem volt
körülötte egyetlen szolga sem. Egy könyvet
olvasott; Tyndale-től a Keresztény ember
engedelmességét. Azt a könyvet, amelyet
Boleyn Anna a király meggyőzésére használt,
hogy követelje magának az egyház feje címet.
Lady Honor felállt. – Ó, Shardlake uram.
Bizonyára olvasta már Tyndale urat, nem
kétlem.
Mélyen meghajoltam. – Valóban, milady. Még
akkor, amikor rosszallóan tekintettek rá.
Noha hangneme barátságos volt, Lady Honor
még mosolygás közben is kissé összeráncolta
homlokát. Talán zavarban volt a két éjszakával
korábbi hirtelen csók miatt, és attól tartott,
hogy esetleg emlékeztetem rá. Hirtelen
tudatosult bennem hátam hajlottsága.

570
– Hogy tetszik Tyndale úr? – kérdeztem.
Vállat vont. – Ügyesen érvel. A bibliai
passzusok értelmezése erőteljes. Olvasta az
eszmecserét Tyndale és Morus Tamás között?
Két nagyszerű könyvíró vulgáris sértegetéshez
ereszkedik le, hogy megcáfolják a másik
Istenről alkotott nézeteit. – Megcsóválta a
fejét.
– Igen. Morus megégettette volna Tyndale-t,
ha az nem lett volna biztonságban külföldön.
– A németek végül megégették. De Tyndale is
máglyára küldte volna Morust, ha tehette
volna. Kíváncsi vagyok, mit gondolhat róluk
Isten, ha gondol bármit is. – Dühös fáradtság
jelent meg a hangszínében, ahogy letette a
könyvet az asztalra. – De persze Isten
mindannyiunkat figyel, nem igaz?
Enyhe szarkazmusa elgondolkodtatott. Vajon
Lady Honor azok közé tartozna, akiknek az
eretneksége a legveszélyesebb volt mind
közül, akikről az emberek alig mertek
beszélni: akik kételkedtek Isten létezésében?
Ez a gondolat többek agyában megragadt, akik
napjaink erőszakos vallási konfliktusaival
szembesültek; egyszer-kétszer az én fejembe is

571
befészkelte magát, és úgy éreztem magam tőle,
mint aki sötét szakadék fölött lóg.
– Nem ülne le? – kérdezte Lady Honor, és a
földön heverő párnák felé intett. Hálásan
leereszkedtem rájuk. – Egy kis bort?
– Nem, köszönöm, korán van hozzá.
Figyelte, ahogy kioldottam a táskámat. – Nos
– mondta –, mi szél hozta hozzám?
Haboztam. – A görögtűzről szóló papírok,
milady. Tudja, senki másról nem tudok, aki
látta volna őket. Egy-két kérdésben szívesen
fogadnám a véleményét…
Düh villant fel a tekintetében, bár hangja
egyenletes maradt. – Szóval ki akarja találni,
mennyit olvastam el, mennyit értettem meg.
Két nappal ezelőtt már elmondtam, hogy
eleget ahhoz, hogy azt kívánjam, bárcsak
visszafogtam volna a kíváncsiságomat, de ettől
nem többet.
– Eleget ahhoz, hogy elhiggye, a görögtűz
létezhet?
– Eleget ahhoz, hogy megijedjek ettől a
lehetőségtől, tudva, hogy mire képes.
Shardlake uram, nincs több hozzátennivalóm.
Elmondtam a teljes igazságot.

572
Figyelmesen tanulmányoztam. Két nappal
ezelőtt megpróbált elbűvölni azért, hogy
higgyek neki, ma ellenségesen és dühösen
reagált a kérdéseimre. Vajon azért, mert
tényleg elmondott mindent?
– Lady Honor – kezdtem, gondosan
megválogatva szavaimat. – Ma délután
jelentést kell tennem Lord Cromwellnek. Nem
jutottam olyan messzire a kutatásommal, mint
szerettem volna, elsősorban azért, mert az
öntőmunkás, aki Gristwoodékat segítette,
eltűnt, valószínűleg meggyilkolták. Engem is
megpróbáltak megölni.
Mély lélegzetet vett. – Ezek szerint mindenki,
aki kapcsolatba került az üggyel, veszélyben
forog?
– Azok, akik segítették Gristwoodékat a
munkájukkal kapcsolatosan.
– Én veszélyben vagyok? – Igyekezett
megőrizni higgadtságát, de egy ideg ugrált a
szeme alatt.
– Nem hinném. Ha rajtam kívül valóban
senkinek nem árulta el, hogy belenézett a
papírokba.

573
– Senkinek. – Ismét mélyet lélegzett. – És az
earl? Ha elmondja neki, hogy megnéztem az
iratokat, talán durvább eszközökkel teszi
próbára a vallomásomat, mint ön.
– Részben ezért is jöttem el ma reggel ide,
hogy a lehető legteljesebb jelentést tehessem
neki. Lady Honor, aznap este, amikor
odamentem önhöz a Lincoln's Innben a
padhoz, előtte láttam, amint Marchamount
serjeanttal beszélgetett. Mindketten úgy néztek
ki, hogy valami komoly dologról esett szó.
– Tán kémkedik utánam? – kérdezte mérgesen.
– Véletlenül láttam meg önt, de igen,
megálltam és elrejtőztem, hogy megpróbáljak
hallgatózni. Bevallom. Egy szót sem sikerült
elcsípnem, csak az arcukat láttam. Mindketten
aggódónak tűntek. Akkor is, amikor a bankett
után beszélgettek kettesben. És a papírok a
serjeant kezében is megfordultak.
Felkészültem a haragjára, de csak sóhajtott, és
lehajtotta a fejét, kezével elfedte arcát. –
Jézusom – mondta halkan –, mibe kevertem
magam az ostoba kíváncsiságommal?
– Csak mondjon el nekem minden – kértem. –
Segítek az earllel, ha módomban áll.

574
Felnézett és szomorúan elmosolyodott. – Igen,
ezt elhiszem, még ha úgy is küldték a
nyomomba, mint egy kopót. Látom az arcán.
Nem kedveli ezt a munkát, ugye?
– Az, hogy én mit kedvelek, nem lényeges,
Lady Honor. Meg kell kérdeznem, hogy miről
beszélgettek a serjeanttal.
Felállt és a pohárszékhez ment, ahol egy finom
aranykupa állt. – Gabriel Marchamount küldte
ezt nekem, ajándékba. Tudja, tanácsot ad a
céhnek. A férjemnek is a tanácsadója volt, és
most, hogy ő már nincs, Gabriel nekem segít
számos jogi ügyletben, amivel foglalkoznom
kell. – Újabb mély lélegzetet vett. – Hogy is
mondjam… nagyon figyelmes.
– Ó. – Éreztem, hogy elvörösödök.
– Több alkalommal jelezte, hogy szívesen
elfoglalná a férjem helyét.
– Értem. Szereti önt.
Egy hirtelen, gúnyos kacajjal lepett meg. –
Szeret engem? Shardlake uram, bizonyára
hallott Gabriel Marchamount próbálkozásairól,
amelyekkel meg kívánta győzni a heroldok
testületét, hogy adjanak neki címert, noha az
apja csak egy halkereskedő volt? Nem tud

575
semmiféle bizonyítékot felmutatni arra nézve,
hogy nemesi származású lenne, és annyira
nem kapaszkodott fel, hogy a királyt rávehetne
a közbeavatkozásra. A kísérletei kudarcot
vallottak. Ám mindennél jobban szeretné,
hogy legyen egy fia, aki egy nap elmondhatja,
hogy nemesi származású. Úgy vágyakozik a
nemesség után, mint disznó a szarvasgomba
után. Ezért most más módot keres arra, hogy
megkapja. Szeretne beházasodni egy nemesi
családba.
– Értem.
Az ő arca is vörös volt már a zavartól és a
dühtől. Én szégyent éreztem.
– De valójában, Shardlake uram, vannak, akik
alkalmatlanok arra, hogy társadalmi helyzetük
fölé emelkedjenek, és Marchamount egyike
ezeknek. – A hangja megremegett. – Sima
modora mögött csak egy becsvágyó bugris.
Visszautasítottam, de nem adja fel a célját. Ó,
tele van tervekkel. – Egy pillanatra lehajtotta a
fejét, majd ismét a szemembe nézett, élénk
tekintettel. – De soha nem említettem neki,
hogy belenéztem a görögtűz papírjaiba. Nem
lennék ilyen bolond. És ő sem beszélt róluk

576
soha. – Az ideg az arcán ismét megremegett,
és az ablak felé fordult, kinézett az udvaron
keresztül az ebédlőre. Félig felemelkedtem,
majd visszaültem megint. Szégyenkeztem
amiatt, hogy megaláztam, de volt még egy
kérdés, amit fel kellett tennem.
– Még valamit meghallottam a banketten,
Lady Honor. Norfolk hercege azt mormolta
Marchamountnak, hogy szeretné, ha ön
valamit megtenne, de ön ezt nem akarja.
Nem fordult meg. – Norfolk hercege földre
vágyik, Shardlake uram. Ő a legnagyobb
földbirtokos a királyságban. A családomnak
még van némi területe, és a herceg ezek egy
részét szeretné cserébe az unokaöcsém udvari
előmenetelének segítéséért. Én azonban azt
tanácsoltam Henry apjának, hogy ne adja el azt
a keveset, amink van, akármilyen előnyt ígér is
Norfolk. Henry nem igazán alkalmas a
családunk megmentőjének szerepére.
Merev hátát bámultam. – Nagyon sajnálom,
hogy a magánügyeiben kellett vájkálnom –
mondtam.
Ekkor megfordult, és megkönnyebbülésemre
mosolygott, még ha ironikusan is. Mosolyától

577
előbújtak a szája sarkában a gödröcskék,
amelyek megmutatták a korát, és mégis
valahogy elbűvölőek voltak.
– Elhiszem. Jól végezte a munkáját, Shardlake
úr. Mások, ha ezzel a feladattal bízták volna
meg őket, gorombáskodva és heveskedve
jöttek volna, és talán nekik nem mondtam
volna el mindazt, amit önnek. – Egy pillanatig
elgondolkodott, majd odament a kis asztalhoz,
és felemelt róla egy Bibliát. – Tessék, fogja
meg.
Zavartan felálltam, és átvettem a nehéz
könyvet. Kezét ráhelyezte, a hosszú ujjait
erősen a bőrkötéshez nyomta, és az arcomba
nézett. Ilyen közelről láttam, hogy felső
ajkánál finom pihék voltak, amelyek futólag
aranyszínűnek látszottak a fényben.
– A Mindenható Istenre esküszöm – mondta –,
hogy soha nem vitattam meg a görögtűzzel
kapcsolatos papírok tartalmát egyetlen élő
lélekkel sem magán kívül.
– És a herceg sem kérdezte erről?
Rezzenéstelenül nézett a szemembe. –
Esküszöm, hogy nem. – Mély levegőt vett. –

578
Elmondja az earlnek, hogy szabadon és saját
akaratomból tettem ezt az esküt?
– Igen – feleltem.
– És bár mindenről be kell neki számolnia, azt
kérném, hogy ezeket a… nehézségeket
Gabriellel és a herceggel tartsa titokban.
– Megteszem, milady. Tudom, hogy az
ügyvédek a pletykásságról híresek, de ígérem,
hogy az earlön kívül másnak nem mondom el.
Ismét mosolygott, a régi, meleg mosolyával. –
Akkor ismét barátok lehetünk?
– Semmit nem szeretnék jobban, milady.
– Remek. Rossz hangulatban kapott el
korábban. – Az aranykupa felé biccentett. – Az
egy holnap rendezett medveviadalra való
meghívással együtt érkezett. Gabriel nagy
mulatságot rendez ekörül, úgy érzem, részt
kell vennem. – Szünetet tartott. – Lenne kedve
eljönni? Azt mondta, bárkit magammal
vihetek.
Lehajtottam a fejem. – Valóban azt szeretné,
ha elmennék? A faggatózásom után?
– Igen. Hogy bebizonyítsam, nincs bennem
rossz érzés? – A tekintetébe ismét valami
flörtölő árnyalat vegyült.

579
– Elmegyek, Lady Honor, örömmel.
– Remek. Délben találkozunk, a Three Cranes-
nél…
Lady Honor félbeszakította a mondatot, ahogy
kinyílt az ajtó, és ifjú unokaöccse lépett be. Az
arca vörös volt és dühös. Társaságba öltözött,
lila hasított ujjú zekét és egy pávatollas széles
sapkát viselt. Levette fejfedőjét, és a szekrény
tetejére dobta.
– Honor unokanővérem – mondta
sértődékenyen –, kérlek, ne küldj ilyen
emberekhez még egyszer. – Abbahagyta,
amikor észrevette, hogy a párnán ücsörgök. –
Sajnálom, uram, nem akartam zavarni.
Lady Honor megfogta a fiú karját. – Shardlake
úr egy rövid látogatásra jött, Henry. Most
pedig nyugodj le. Igyál egy kis bort.
Az ifjú lehuppant az egyik velem szemben
lévő párnára, miközben Lady Honor bort
hozott neki. Intett nekem, hogy maradjak ülve.
– Henry Hollyes polgármester családját
látogatta meg – mondta. – Úgy gondoltam,
hasznos lehet neki, ha találkozik a gyerekeivel.
– Átnyújtotta a fiúnak a kupa bort, azután

580
visszaült székébe, és bátorítóan rámosolygott.
– Nos, Henry, mi történt?
– Azok a gyerekek közönséges szörnyetegek.
– A fiú nagyot nyelt a borból. – Istenemre
mondom, azok.
– A polgármester lányai? Mégis, hogy érted
ezt?
– Alig vártam, hogy találkozhassak a
lányokkal, úgy hallottam, csinosak. Három van
belőlük. Hollyes polgármester felesége is ott
volt, és először kellemes volt a társalgás… a
lincolnshire-i életről kérdezgettek, a
vadászatról. Viszont amikor Madam Hollyest
kihívták, és ottmaradtam a lányokkal, akkor…
– Mi volt, Henry, mondd már!
A fiú lenézett a földre, kezét az arcán lévő
pattanásokra simította. – Amint az öreg nő
kitette a lábát, a lányok kegyetlenné váltak.
Ők… ők elkezdték gúnyolni a… a
pattanásaimat, azt kérdezték, nem vagyok-e
himlős. Az egyik még azt is mondta, hogy egy
ragyás kurvának sem kellenék. – A hangja
megremegett. – Honor unokanővérem,
gyűlölöm Londont. Vissza akarok menni

581
Lincolnshire-be. – Ismét lehajtotta fejét, zsíros
haja az arcába hullott.
– Henry – szólalt meg Lady Honor némileg
türelmetlenül –, ilyen dolgok megesnek.
Erősnek kell lenned…
– Akkor nem szabadna megesniük! – tört ki a
fiúból. – Én egy Vaughan vagyok, kijár nekem
némi tisztelet.
– Kegyetlen dolog a gúnyolódás – szólaltam
meg.
Lady Honor felsóhajtott. – Menj fel a
szobádba, Henry. Egy perc múlva megyek és
beszélek veled.
A fiú felállt és anélkül, hogy rám nézett volna,
kiment, és bevágta maga mögött az ajtót. Lady
Honor hátradőlt székében, és szomorúan
mosolygott.
– Most már láthatja, miért tartok attól, hogy
Henryben nincs meg az erő ahhoz, hogy utat
törjön magának Londonban. Hiba volt
idehozni. De ő a Vaughan örökös. Meg kellett
próbálnunk. – Sóhajtott. – Szegény fiú.
– Egyes fiatalemberek nagyon felnagyítják a
sérelmeiket az ő korukban. Én is ilyen voltam.

582
– A fiatal lányok kegyetlenek tudnak lenni. –
Ironikusan elmosolyodott. – Én is az voltam.
– Maga, asszonyom? Nehéz elhinnem.
– Tudja ön, mennyi lánynak mondják meg az
utolsó részletig, hogyan viselkedjenek?
Hogyan sétáljanak, hogyan üljenek, mikor
mosolyogjanak. – Szomorúan elmosolyodott. –
Kíváncsi lennék, hány sikít kétségbeesetten
belül, ahogy én tettem. És hánynak születnek
kegyetlen gondolatai az édes, rózsás arcocskák
mögött?
– Nőnek kell ahhoz lenni, hogy megértse
ezeket a dolgokat.
– Vissza kell küldenem Henryt. Van még egy
Vaughan unokatestvér. Ő még kisfiú, de talán
pár év múlva…
Felálltam, tudatában annak, hogy telik az idő.
– Attól tartok, mennem kell. – Nem akartam
ott hagyni őt, örültem, hogy a
kérdezősködésem nem törte meg a
barátságunkat, de ki kellett kérni Guy
véleményét azokról a könyvekről, mielőtt
Cromwell-lel találkoznék.

583
– Nekem pedig meg kell próbálnom
megvigasztalni Henryt. Kikísérem. – Lady
Honor lekísért a földszintre.
A hallban felé fordultam. – Sajnálom, hogy
gondok gyötrik – mondtam ismét. – És hogy
felszínre hoztam őket.
Könnyedén karomra tette a kezét. – A
kötelességét végezte, még ha kényelmetlen is
volt. Ezt csodálom. – Az arcomat
tanulmányozta. – Fáradtnak tűnik. Túlhajtja
magát, Matthew.
– Nincs más választásom.
– Most talán nincs. – Megfogta a kezemet. –
Akkor holnap. Emlékezzen, délben a Three
Cranes Wharfnál.
Míg az istállóhoz sétáltam, hogy kihozzam
Genesist, ismét melegség és nyugalom töltött
el figyelmességétől. Mégis, szkeptikus
agyamat aggasztotta az a gondolat, hogy talán
csak a maga oldalán akar tudni a Cromwell-lel
való ügyemben. Megesküdött a Bibliára, de
újra felötlött bennem az a sötét gondolat, hogy
talán ateista. Egy ilyen személynek a Bibliára
tett eskü semmit nem jelent.

584
Huszonnyolcadik fejezet

Rövid ideig tartott az út Guy boltjáig, de

amikor megérkeztem, a spalettákat csukva
találtam. Az ajtón a mór szögletes kézírásával
egy üzenet függött, miszerint a bolt másnapig
zárva lesz. Csalódottan álltam előtte. Eszembe
jutott, hogy nagyjából havonta egyszer elmegy
egy vásárba Hertfordshire-be, ahol
gyógynövényeket és patikaszereket árultak,
hogy feltöltse a készletét. Üzenetet hagytam az
egyik szomszédjánál, azt kértem, hogy lépjen
velem kapcsolatba, amint visszatért, majd
hazafelé irányítottam szelíd lovamat.

Barak borongós arckifejezéssel várt rám a

Chancery Lane-en.
– Van valami hír? – kérdeztem.
– Elmentem, és emlékeztettem azt az öreg
banya Madam Nellert, hogy pénzt ígértél neki,
ha a lány megint felbukkan. És azt is
megmondtam neki, mit várhat Cromwelltől, ha
Bathsheba előkerül, és ő nem szól nekünk

585
erről, de nem tud semmit. Senki nem tud
semmit, csak a holtak, ők pedig nem
árulkodnak. Megtaláltam azt a helyet, ahol
Toky és Wright aludtak, egy olcsó
szálláshelyen a folyó mellett. Tegnap távoztak
onnan.
– Talán megijedtek, hogy hajtóvadászatot
indítunk utánuk.
– Csak három napig voltak ezen a szálláson.
Azt gyanítom, egyik helyről a másikra
vándorolnak, hogy ne találjuk meg a
nyomaikat. Mit mondott Lady Honor?
– Azt mondta, hogy Marchamount a kezére
pályázik, és ő visszautasította; erről
beszélgettek. Norfolk hercege pedig valami
földeket akar tőle az unokaöccse udvari
bemutatásáért cserébe. Állítólag senkinek nem
mondta el, hogy megnézte a papírokat.
– Hiszel neki?
– Megesküdött a Szent Bibliára – sóhajtottam.
– Elhívott egy holnapi medveviadalra. Úgy
gondolom, elmegyek. Marchamount is ott lesz.
Legalább lehetőségem nyílik ellenőrizni a
történetet.

586
– Úgy tűnik, ez a nyom nem visz előrébb.
Örülsz, hogy a tisztázódása után találkozhatsz
vele, mi?
– Bevallom, kedvelem, de nem hagyom, hogy
egy asszony iránti vonzalom elhomályosítsa az
ítélőképességemet.
– Nekem ez sose ment.
Ránéztem; a közelgő beszélgetés miatt
aggódott, tudtam, és az én káromra terelte el a
saját figyelmét.
– Találtam még valamit. – Elmeséltem neki a
találkozómat Norfolkkal és Richcsel, és azt a
lehetőséget, hogy valamit talán eltemettek az
öreg katonával.
– Erre kicsi az esély – mondta.
– Tudom. De mi más lehetne jellemzőbb arra
az öreg katonára, mint a görögtűz? És a
szerzetesek nem tudhatták, hogy eljön egy nap,
amikor a megszentelt monostori földet
hétköznapi mód felássák. Azt hiszem, még
egyszer szót váltok Kytchynnel. Az earl tudni
fogja, hol van.
– Rendben. De ne mondj neki semmit a
megszentségtelenített monostori földekről.

587
– Van annyi eszem. – Felálltam. – Nos, jobb,
ha indulunk. Hajóval kell mennünk.
– Milyen az új ló?
– Elég nyugodt – mondtam, majd hozzátettem:
– Nincs személyisége.
Barak nevetett. – Sajnálom, meg kellett volna
kérdeznem a királyi istállóban, hogy van-e
olyan lovuk, amelyik tud beszélni.
– Amikor rossz a hangulatod, idiótán
viselkedsz – mondtam keményen. – De nem
érünk semmit azzal, ha egymást bíráljuk,
fáradt is vagyok hozzá. Menjünk.
Az úton keveset beszéltünk. Egyre növekvő
idegességet éreztem, mire a csónak befutott a
Westminster Stairshez. Kiszálltunk és
elsétáltunk a Westminster Hall mellett, a
mögötte tornyosuló Whitehall palotához
tartottunk. Ahogy megközelítettük a hatalmas,
címerektől és római császárok terrakotta
jeleitől tarka Holbein-kaput, Barak felém
fordult.
– Talán ma reggel kellett volna elvinnünk
Lemant Bealknappel szembesíteni.
– Ugyanilyen fontos volt Lady Honort
meglátogatni.

588
Éles pillantásainak egyikét vetette rám. –
Megfenyegeted Bealknapet, hogy bemártod,
ha nem ad kerek válaszokat, ugye? Nem
tartasz vele össze, mint ügyvéd az ügyvéddel?
– Így lesz. Bár ha Bealknapet a titkárság elé
hurcolom, a nevem bűzleni fog a Lincoln's
Innben. Az ügyvédeknek nem szerencsés
feljelentgetni egymást. De megteszem. –
Határozott pillantást vetettem rá. – Egyébként
miket mondtál rólam az earlnek a korábbi
jelentéseid során? Gyerünk, valamit biztosan
jelentettél.
– Az bizalmas – feszengett kényelmetlenül.
– Szeretném tudni, mire számíthatok.
– Nem tettem mást, csak jelentettem, miket
csináltunk – felelte Barak tényszerűen. – Nem
mondtam rólad semmi rosszat, ha mindenáron
tudni akarod. De ez nem számít, mert
előrelépésre van szüksége.
Előrement a hatalmas kapu alatt, amely pár
pillanatig kellemes árnyékot vetett ránk.
Mindenhol építkezés folyt, félig kialakított
teniszpályák és szálláshelyek emelkedtek ki a
földből, mindenfelé állványzatokat lehetett
látni és por kavargott. Azt beszélték, a király

589
Európa legszebbjévé akarta tenni a Whitehall
palotát. Befordultunk az új Privy Gallery
épületébe, ahol Lord Cromwell hivatala volt;
Barak szót váltott az őrrel és beléptünk.
Egy hosszú, falikárpitokkal gazdagon díszített
csarnok nyúlt el előttünk, óriási ablakok
nyíltak egy hatalmas kertre. Tudtam, hogy a
király gyakran fogadott itt látogatókat. Elakadt
a lélegzetem, amikor megláttam Holbein
Tudor-dinasztiáról készített nagyszerű
falfestményét, egy alabárdos őrizetében. A
hatalmas festmény éppolyan káprázatos volt,
mint amilyennek hallomásból véltem. A király
halott szülei – VII. Henrik, aki ellen Lady
Honor családja harcolt Bosworthnál, és
felesége, Yorki Erzsébet – egy kőravatal két
oldalán álltak. Alattuk állt meglepően
egyszerűen Jane Seymour, Henrik feleségei
közül az egyetlen, akit megőrzött jó
emlékezetében. Vele szemben a király állt,
csípőre tett kézzel. Gazdagon díszített palásttal
festették meg, hatalmas vállal, drágakövekkel
kirakott ingben és szembeöltő gatyapőccel.
Úgy tűnt, mintha egyenesen a szemembe
nézett volna. Az arckifejezésében hideg

590
fensőbbség vegyült valamivel. Fáradtsággal?
Haraggal? Kirázott a hideg a gondolatra, hogy
ha nem találjuk meg a görögtüzet, Cromwell
mögött maga a király haragja várt.
– Az earl – sürgetett suttogva Barak.
– Persze, bocsánat.
Barak úgy tűnt, ismeri a járást a visszhangzó
folyosókon. Hírnökök és fekete köpenyes
hivatalnokok sétáltak némán és nyugodtan, ha
a király netán a rezidencián tartózkodna.
Kinéztem a csodálatos kertre. Az egészet egy
szökőkút uralta, amely a szárazság ellenére
még mindig tekintélyes adag vizet pumpált.
Barak megállt egy újabb alabárdos által őrzött
ajtó előtt, majd onnan beengedtek minket egy
külső irodába, ahol a mindig mindenütt
jelenlévő Grey ült egy asztal mögött. Felállt és
üdvözölt minket. Mint a korábbi alkalmakkor,
úgy most is ideges kifejezés ült kerek, tudós
arcán.
– Shardlake uram, van valami új hír? Láttam
Barak üzeneteit. Olyan kevés idő van hátra…
– A híreket az earlnek tartogatjuk – válaszolt
neki Barak élesen.

591
Grey ránézett és lehajtotta a fejét. – Rendben,
Barak, csak figyelmeztetni akartalak, hogy
nincs jó hangulatban. És Norfolk hercege van
nála, immár két órája.
– Valóban? – kérdeztem. – Találkoztam a
herceggel korábban, Smithfieldnél. Akkor
Richard Richcsel volt.
Grey szomorúan megcsóválta a fejét. – Az earl
összes régi barátja összeesküvéseket sző
ellene. Ez olyan szörnyű. – Megrázta a fejét,
idegesen meredt a belső ajtóra, majd felém
hajolt. – Egy kevéssel ezelőtt kiabálást
hallottam. –Feszülten beharapta ajkát, egy
pillanatigJosephre emlékeztetett.
– Várjunk? – kérdezte Barak.
– Igen, igen. Látni akar titeket.
Grey elhallgatott, amint a belső ajtó
kicsapódott. A herceg viharzott ki. Mellékesen
bevágta maga mögött az ajtót, alig hittem el
ezt a fokú modortalanságot, majd hosszúkás
arcán farkasszerű vigyorral felénk fordult.
Mélyen meghajoltam.
Norfolk nyersen felnevetett. – Már megint te!
Eltökélted, hogy bevésed magad az agyamba.
– Átható tekintete tele volt rosszindulattal, az

592
udvariasságnak, amit akkor mutatott, amikor
Richcsel láttam, nyoma sem volt. Bólintott. –
Az eretnek barátja. Ne aggódj, Shardlake
uram, jól megjegyeztelek. – Barak felé fordult.
– És téged is, fiatal barátom, a zsidó neveddel.
Tudtad, hogy egyes City-beli spanyol
kereskedőkről kiderült, hogy valójában
zsidók? A spanyol nagykövet meg akarja
égettetni őket. Isten nevére, mindenhol
eretnekek vannak. – Greyhez fordult. – És
téged is, mindannyiótokat megjegyeztelek. –
Diadalmasan biccentett felénk, majd kivonult,
és bevágta maga mögött az iroda ajtaját.
Barak kifújta a levegőt. – Bassza meg.
Grey nagyot nyelt. – Kukorékol, úgy
kukorékol, mintha már ő lenne a kiskakas a
szemétdombon. – A zárt belső ajtó felé
pillantott, majd felkelt, idegesen kopogtatott és
bement. Pár pillanattal később újra felbukkant.
– Lord Cromwell fogad titeket. – Az ajtóhoz
léptünk, a szívem a rémülettől hevesen vert
arra gondolatra, hogy milyen hangulatban
lehet az earl.
Bent a szobában Cromwell egy
papírhalmokkal borított asztal mögött ült,

593
körülötte a falak mentén polcok és fiókok
sorakoztak. Egy csodálatos földgömbje is volt,
amely kirajzolta az Újvilágot a csipkézett
partvonalával és üres belsejével, ahol a
szörnyek kóboroltak. Nagyon nyugodtan ült,
szögletes, erős arca furcsán kifejezéstelen volt,
a szeme elgondolkodva meredt ránk, ahogy
mélyen meghajoltunk.
– Nos, Matthew – szólt halkan. – Jack.
– Milord.
Egyszerű, barna köpenyt viselt, hivatali
aranylánca jelentette az egyetlen színt
öltözetén. Egy pillanatig a lánccal babrált,
majd egy tollért nyúlt, egy csinos, zöld
pávatollért, amelynek kavargó színei egy szem
formáját adták ki. Majd zordan elmosolyodott,
és az ajtó felé biccentett.
– Grey mondta, hogy a herceg szépen
bemutatkozott odakint.
Nem tudtam, hogy feleljek. Cromwell
ugyanazon az elgondolkodó, halk hangon
folytatta. – Azt jött követelni, hogy engedjem
ki Sampson püspököt a Towerből. Kénytelen
leszek, mert nem tudtunk kiszedni belőle
semmiféle összeesküvést, még a kínpadon

594
sem. – A toll „szemére” nézett, majd elkezdte
darabokra tépkedni. – A pápisták
furfangosabbak, mint a legravaszabb róka, az
összeesküvéseiket olyan titokban tartják, hogy
semmim nincs a király számára, ami Norfolk
klikkje ellen fordíthatná. Még pletykák sem. –
Megrázta a fejét, majd lágyan folytatta: – Jack
azt mondja, a Bealknap fickó ellen dolgozol
egy ügyön. Az ő egyik házát látogattad meg,
amikor megtámadtak.
– Igen, milord.
Hangja nyugodt maradt, de amikor megszólalt,
a szeme megtelt haraggal. – Elfecsérled az
idődet, míg az egyetlen dolog, ami a király
kegyében megtarthat, a görögtűz, továbbra
sincs meg, és a tolvajok az orrod előtt
lemészárolják mindazokat, akik tudnak róla.
– Sikerült Gristwood asszonyt, a fiát és a volt
szerzetest… – kezdtem.
– És nem sokat tudtak mondani.
– Keményen dolgozunk, milord – kockáztatta
meg Barak.
Cromwell figyelmen kívül hagyta. Előredőlt,
felém bökött a toll maradványaival. – Csak
egy hét maradt a bemutatóig. A király már

595
ragaszkodik ahhoz, hogy elváljon Anna
királynétól, és nekem kell kitalálnom a módját.
Aztán elveszi azt a kis ribanc Howard Katalint,
és attól kezdve Norfolk állandóan ott lesz
mellette, és azt mondogatja majd neki, hogy le
kellene engem fejeztetnie, amiért ahhoz a
német szajhához kötöttem. A görögtűz az
egyetlen eszköz, amim maradt, ha ezt
biztosítani tudom neki, megtart a
szolgálatában. Talán akkor megfordíthatom a
széljárást, mielőtt a Howardok visszavisznek
minket Róma fennhatósága alá. – Letette a toll
maradékát, és hátradőlt. –Talán akkor életben
maradhatok. – Nehéz alakja mintha enyhén
megremegett volna, miközben a mondat végét
suttogta. – A király ismeri a hálát – mormolta
lágyan, még ha csak magának is. – Ismeri. –
Elszoruló szívvel rájöttem, hogy szinte ereje
végén járt. Pislogott egyet, majd ismét rám
meredt.
– Nos? Van bármi fejlemény? Azon túl, hogy
elárasztottál azoknak a rémült hülyéknek a
gyülekezetével?
– Rá kellett jönnöm, hogy mit tudnak, milord.

596
– Nem hittél a görögtűzben, ugye? – kérdezte
nyersen.
Idegesen helyezkedtem egyik lábamról a
másikra. – Vissza kellett fejtenem az ügyet a
gyökeréig…
– És most már hiszel benne?
Kicsit haboztam. – Igen.
– Mi van a gyanúsítottakkal, a fontos
emberekkel?
– Mind azt mondják, hogy nem tudnak
semmit. Lady Honort alaposan kikérdeztem. –
Elismételtem mindent, amit az asszony
mondott nekem.
Felmordult. – Nagyszerű nő. Csinos. –
Kemény tekintetét az enyémbe fúrta. Kíváncsi
voltam, hogy Barak vajon elmondta-e neki,
hogy tetszik nekem. Eszembe jutott, hogy
Cromwell megözvegyült; egyetlen fia,
Gregory állítólag Henry Vaughanhoz
hasonlóan szerencsétlen fickó volt.
– Ellenőrizni akarom a történetét
Marchamounttal.
– Egy újabb közvetítővel, aki még mindig azt
állítja, nem tud semmit. Bealknap pedig a
harmadik.

597
– Bealknapnek válaszolnia kell a kérdésekre.
Rájöttem, miként tudok nyomást gyakorolni
rá: megfenyegetem, hogy leleplezem egyes
törvénytelen ügyleteit. Ma délután találkozom
vele.
– Leleplezed? Az Inn hatósága előtt?
– Igen.
Helyeslőn bólintott. – Akkor komolyan
gondolod.
– Kikérdezem a kapcsolatáról Richard
Richcsel.
Cromwell arca elsötétült erre a névre. – Barak
elmondta, hogy őt is felírtad a lehetséges
gyanúsítottaink listájára. Őt és Norfolkot. –
Hirtelen dühös pillantást vetett a zárt ajtóra.
Összerázkódtam arra a gondolatra, hogy mit
tenne a herceggel, ha hatalmában állna.
– Bealknap és Marchamount az ő
pártfogásukban állnak. – Haboztam. – Ma
reggel együtt láttam őket, a Bartynál. Talán
közösen terveznek valamit.
– Mindenki összeesküvést sző. Az összes
kegyeltem hűtlenné válik, kémmé és
ellenséggé, azt intézik, hogy megvédjék a
tanácsbeli helyüket, ha a széljárás ellenem

598
fordul. – Ismét rám pillantott. – Ha Bealknap
beszélt Richnek a görögtűzről, Rich
elmondhatta Norfolknak.
– Ez pusztán találgatás, milord.
– Igen, az. – Komoran bólintott.
– Értesültem arról, hogy felássák a szerzetesek
sírjait a Bartyban – mondtam –, és azt tervezik,
hogy az ispotályban elhunyt betegek sírjai
következnek. Az jutott eszembe, hogy talán az
öreg katonával eltemettek egy adagot a görög-
tüzből is. Onnan hozzájuthatnánk belőle
valamennyihez. Azt gondoltam, megint
beszélnék Kytchynnel.
Bólintott. – Feltételezem, egy próbát megér.
Ha legalább valamennyi lenne belőle a
birtokomban, azt mondhatnám a királynak,
hogy többet is készíthetünk. Csináld, de ne
hagyd, hogy Rich rájöjjön, miben sántikálsz.
Kérd el Greytől a ház címét, ahova Kytchynt
és Gristwood asszonyt elhelyeztem. Csak ő
tudja. Szinte Grey az egyetlen, akiben meg
lehet bízni. És keresd fel hamar Bealknapet.
Oldd meg, Matthew – mondta hirtelen támadt
szenvedéllyel. – Oldd meg.
– Meg fogjuk, milord – mondta Barak.

599
Cromwell elgondolkodott egy pillanatra. –
Láttad a Holbein falfestményt befelé jövet? –
kérdezte tőlem.
Bólintottam.
– Gondoltam, hogy megragadja a tekinteted.
Igen valósághű, nemde? Az alakok olyanok,
mintha bármikor kisétálhatnának belőle a
csarnokba. – Felemelte a tollat, és letépkedte a
megmaradt pihéket. – A király fenséges, olyan
vastag és erős lábikrával, mint egy igáslóé.
Látnod kellene most, a fekélyes lába olyan
rossz állapotban van, hogy néha egy kis
kocsiban kell körbehúzniuk a palotában.
– Milord – szólt közbe gyorsan Barak –,
veszélyes az ilyen beszéd…
Cromwell csak legyintett. –
Megkönnyebbülök, ha beszélhetek, úgyhogy
hallgass. Úgy hiszem, nem lesz több
kisherceg. Olyan beteg, hogy nem lenne képes
rá. Szerintem, ezért volt annyira megdöbbent,
amikor meglátta Cleves-i Annát: rájött, hogy
nem tudná rá felállítani a farkát. Azt reméli,
hogy a csinos kis Katalinnal sikerülni fog, nem
vagyok benne biztos, de kíváncsi lennék rá. –
Kihúzta az utolsó pelyhet is a tollból, és

600
ledobta a csupasz szárat. – És ha nem képes rá,
akkor egy év múlva, vagy tán annyi se kell
hozzá, ez Katalin hibája lesz, mint most Anna
királynéé. És akkor Norfolk ismét kegyvesztett
lehet. Túl akarok élni addig.
Hideg járt át a szoba melege ellenére azt a
hűvös számító modort hallgatva, ahogy a
királyról beszélt. És azt állítani, hogy a király
képtelen volt több gyereket nemzeni, a
felségsértés határát súrolta. Cromwell
felnézett, komor arccal.
– Ettől nyugtalan lettél, igaz? – Egyikünkről a
másikra nézett. – Ha kudarcot vallotok, és nem
kerül sor a bemutatóra, kemény büntetésre
számíthattok. Tehát ne valljatok kudarcot. –
Mélyet sóhajtott. – Most hagyjatok magamra.
Szólásra nyitottam a számat, de Barak
megérintette a karomat, és gyorsan megrázta a
fejét. Meghajoltunk, majd távoztunk. Barak
nagyon finoman csukta be mögöttünk az ajtót.
Grey idegesen nézett ránk. – Van valami
utasítás? – kérdezte.
– Nincs – feleltem. – Csak azt a címet add
meg, ahol Kytchyn úr tartózkodik.

601
– Itt van. – Benyúlt egy fiókba, leírta, és
átnyújtotta. – Ő és a Gristwoodok furcsa
lakótársak – felelte egy mosolyféle
kíséretében.
– Köszönöm. Vigyázz magadra, Grey úr –
tettem hozzá lágyan.

602
Huszonkilencedik fejezet

Barakkal a Berber Török egyik sarkában

ültünk. A kocsma, ahová Barak megszervezte
a Baltikumban járt tengerésszel a találkozót,
homályos, barlangszerű hely volt, poshadt sör
és sós víz szaga egyaránt terjengett benne,
mivel közvetlenül a folyóparton állt. A kis
ablakon keresztül a raktárokkal zsúfolt Vintry
Wharfot láttam. Eszembe jutott, hogy a
raktárház, amelynek az átruházását
elveszítettem, a közelben volt, a Salt
Wharfnál.
Kora este volt, és rajtunk kívül csak kevés,
vendég ült be. A középső nagy teremben egy
hatalmas combcsont, az emberének
háromszorosa függött láncokon a magas
gerendákról. Amikor beléptünk, és Barak
elment sörért, megnéztem a hozzá rögzített
táblát: Az ősidők egyik óriásának lába, a
Temze iszapjából ásták ki, anno 1518. Abban
az évben jöttem Londonba. Finoman
megérintettem a dolgot, ettől kicsit kilendült
láncai ölelésében. Hideg volt, mintha kő lett
volna. Eltűnődtem, hogy vajon valóban egy

603
óriási embertől származhatott-e. Az emberi
fajnak voltak furcsa formái. A saját hajlott
hátamra gondoltam, és a király beteg lábára,
amely talán házassági problémáinak oka volt.
Halálra rémültem, mert valaki megérintette a
karomat, mintha csak megérezte volna
veszélyes gondolataimat. De csak Barak volt,
aki a homályos sarok felé irányított.

Sikertelen délutánunk volt, ami még

idegesítőbbé vált Cromwell sürgetésétől.
Miután csónakkal visszamentünk a Temple
Stairshez, felsétáltunk a Chancery Lane-re.
Leman ott várt, láttam, hogy kissé részeg, és
elmentünk vele a Lincoln's Innbe. Ahogy
átjutottunk a kapun, idegesen nézett körbe az
impozáns épületekre és az elsétáló fekete
taláros barristerekre, de talán a várható pénz
gondolata valami bátorságot öntött a
vörösképű boltosba, mert hagyta, hogy
Bealknap szobáiba vezessük.
Felmásztunk a keskeny lépcsősoron Bealknap
ajtajához, de zárva találtuk, nehéz lakat függött

604
az ajtón. Az alatta lévő szobákat elfoglaló
ügyvédnél érdeklődésünkre azt a kurta választ
kaptuk, hogy Bealknap testvér kora reggel
elment, és ő inkább nem érdeklődött a
tevékenysége iránt.
Csalódottan átmentünk a saját szobáimba.
Godfrey a külső irodában volt, néhány iratról
beszélt Skellyvel. Meglepődve nézett fel,
amikor Barakkal és Lemannal sorban
bevonultunk. Az irodában hagytam őket, és
Godfrey-val a szobájába mentem.
– Nincs probléma a munkáddal – mondta –, de
attól tartok, újabb ügyet veszítettél el. A
coldharbouri házátruházást.
– Az istenit, mintha nem lenne elég
aggódnivalóm. – A hajamba túrtam. – Amik
elmennek, mind új ügyek, új ügyfelek.
Godfrey komolyan nézett rám. – Ennek utána
kell járnod, Matthew. Úgy tűnik, valaki rossz
híredet kelti.
– Igazad van, de most nincs rá időm. Nem lesz
jövő csütörtökig.
– Akkor már szabad leszel?
Szárazon elmosolyodtam. – Ó, igen. Így vagy
úgy. – Godfrey fáradtnak látszott, és

605
lelkiismeret-furdalásom támadt. – Sok idődet
elveszik az ügyeim?
– Nem, de híreket kaptam ma reggel. Tíz
fontra büntetnek a herceggel szembeni
arcátlanságom miatt.
– Az kemény bírság. Sajnálom, Godfrey.
Komolyan rám nézett. – Lehet, hogy
elfogadom a kölcsönre vonatkozó ajánlatodat.
Bár neked nem fog használni, ha kiderül, hogy
támogatsz.
Felemeltem a kezem. – Ez a legkisebb bajom
jelenleg. Megkapod.
Előrehajolt és megragadta a kezemet. –
Köszönöm.
– Csak szólj, hogy mennyire van szükséged.
Megkönnyebbültnek tűnt. – Ki kell
számolnom, mennyit tudok jómagam
összeszedni. Ami engem illet, ezt Isten
munkájára költött pénznek tekintem – tette
hozzá jámboran.
– Értem.
– Hogy haladsz a Wentworth-üggyel?
– Lassan. Minden lassan megy. Figyelj,
Godfrey, beszélnem kell Bealknappel, de
elment. Figyelnél rá, és ha megjön,

606
megmondanád neki, hogy sürgősen beszélnem
kell vele? Mondd meg neki, hogy a korábban
megvitatott ügyről van szó, és azt akarom,
hogy mielőbb lépjen velem kapcsolatba.
– Jó, rendben. – Kíváncsian méregetett. – Ez
az a másik ügy, amin dolgozol?
– Igen.
Az ajtó felé biccentett. – Furcsa munkatársakat
szereztél.
– Igen, vissza is kell mennem hozzájuk. Átok
Bealknapre, valószínűleg valami homályos
ügyleten dolgozik a Cityben. Annak a girhes
póknak olyan hírneve van, hogy az alatta lévő
kollégájánál még üzeneteket sem lehet neki
hagyni.
– A pénz imádója, Mammon rabszolgája.
– Ő is, meg fél London.
Visszamentem a külső irodába. Leman az
ablaknál ült, tétlenül bámulta a jövő-menő
ügyvédeket. Barak Skelly asztalánál állt,
érdeklődve hallgatta, ahogy az írnok
elmagyarázta a másolás menetét.
– Gyerünk, uraim – mondtam. – Godfrey majd
értesít minket, ha Bealknap megérkezik.

607
– A boltomban megtaláltok – mondta Leman.
Engedtem, hogy távozzon, mivel aligha
tarthattam ott egész nap, és a Cheapside
árusító helyei elég közel voltak ahhoz, hogy
elküldhessem érte Simont. Barakkal
visszasétáltunk a házamba.
– Szegény Skellyt nagyon megdolgoztatod –
mondta Barak. – Elmondta, hogy hét óra óta
másol.
– Két órára van szüksége ahhoz, amit a
legtöbb írnok egy óra alatt el tud végezni –
csattantam fel. – Nem tudod, milyen az
embereket alkalmazni. Nem könnyű.
– Skelly élete sem könnyű.
Nem feleltem.
– Valamin elgondolkodtam – mondta. – Ha
egy ember ellop egy zsák almát, és az értéke
eléri az egy shillinget, felakasztják a
Tyburnben.
– Ez a törvény.
– De mégis, az emberek meglehetősen gyakran
nem fizetik meg adósságaikat, ugye? Az a
seggfej Bealknap is ilyen, abból ítélve, amiket
mondtál. Skelly írnokod egy olyan keresetet
másolt, amely szerint az adós „csalárdul és

608
fortélyosan azon mesterkedett, hogy becsapja a
hitelezőt”.
– Ez az ilyen kereset szokásos szövege.
– Mégis, ha az adóst bűnösnek is ítélik, és
hazugnak bizonyul, aki elvette egy ember
pénzét, csak vissza kell fizetnie az összeget, és
semmi más nem történik vele, ugye?
Felnevettem. – Istenemre, Barak, ez minden,
ami miatt aggódsz?
– A töprengés elvonja a figyelmemet az
aggódásról.
– A különbség annyi, hogy egy adósságra
vonatkozó ügynél a felek egy szerződésen
vitatkoznak, míg egy tolvaj egyszerűen
elveszi, ami nem az övé. És a polgári
bíróságon nincs szükség olyan erős
bizonyítékra, mint amilyen egy bűnöző
felakasztásához kell.
Barak cinikusan megrázta a fejét. – Tudjuk,
hogy milyenek a büntetőperek, láttuk múltkor
az Old Bailey-ben. Azt hiszem, a lényeg az,
hogy a tolvajok szegény emberek, míg akik
szerződést készítenek, gazdagok.
– Egy szegény embernek is lehet szerződése,
és becsaphatják éppúgy, mint egy gazdagot.

609
– És ha egy szegény embert becsap egy
gazdag, mit tehet? Nem lesz pénze bíróságra
menni.
– Mehet a szegények bíróságára – mondtam. –
Egyetértek azzal, hogy a szegények hátrányos
helyzetűek a jogban. Ennek ellenére a törvény
még mindig igazságot hozhat. Ez a célja.
Barak a szeme sarkából nézett rám. –
Egyszerűbb vagy, mint gondoltam, ha hiszel
ebben. De persze te egy módos ember
nézőpontjából látod a dolgokat, aki egy csinos,
nemes hölgy felé emelheti a sapkáját.
Sóhajtottam. Miért fordult ez a beszélgetés,
mint mindegyik, amit vele folytattam,
vitatkozásba? Elértük a házamat, és egy szó
nélkül léptem át a küszöböt. Odabent egy
üzenetet találtam Josephtől; azon kesergett,
hogy nem volt hírem számára. Arra
emlékeztetett – nem mintha szükségem lett
volna rá –, hogy Elizabeth mindössze egy
héten belül visszakerül Forbizer elé. Dühösen
összegyűrtem a papírt. Azt fontolgattam, hogy
megkérdezem Barakot, szerinte biztonságos-e
visszamenni holnap éjszaka a kúthoz, de végül
úgy gondoltam, későbbre hagyom ezt a

610
kérdést. A fene essen a fickóba és a
hangulataiba.
Joant korai vacsora felszolgálására kértem.
Azután visszasétáltam a Lincoln's Innbe, de
annak ellenére, hogy minden üzlet rég bezárt,
a lakat még mindig ott lógott Bealknap ajtaján.
Hazamentem, és azt mondtam Baraknak, akár
el is lovagolhatunk a kocsmába; nem volt
értelme tovább várni Bealknapre.

Az óriás csontja, amit kimozdítottam, és most

előre-hátra himbálózott a félhomályban,
vészjóslóan nyikorgott láncaiban. Egy
magában üldögélő, részeg-férfi zavarodott
figyelemmel követte a tekintetével. Barak
ismét felbukkant, és két korsó sört tett le elénk.
– A kocsmáros azt mondja, Miller úr és barátai
általában nem térnek be nyolc előtt. – Nagyot
kortyolt sörébe, kezét megtörölte ruhaujján. –
Egy kicsit seggfej voltam délután, igaz? – tette
hozzá váratlanul.
– Mondhatjuk.

611
Megrázta a fejét. – Az earl miatt volt –
halkította le a hangját. – Jézus szent sebeire,
még sose láttam ilyen válságos állapotban.
Nem szabad megismételnünk azokat a
szavakat, amiket a királyról mondott. Hogy
talán nem lehet több gyereke… Jézusom. –
Idegesen körbenézett, bár senki nem volt a
közelünkben.
– Isten nevére, miért kellett elmondania
nekünk?
– Hogy megijesszen minket. Hogy cinkosokká
tegyen saját veszélyes szavaihoz.
Szomorúan megráztam a fejemet. –
Emlékszem az earlre, amikor először
találkoztam vele, tíz évvel ezelőtt. Akkoriban
csak Wolsey titkára volt, de már érezni lehetett
benne a hatalmat. A magabiztosságot, az erőt.
Ma… kétségbeesettnek látszott.
– Azt hiszem, kétségbeesett is.
Közelebb hajoltam hozzá, suttogássá
halkítottam hangomat. – De Cromwell nem
bukhat meg. A királyi tanács fele hozzá
kötődik, és London az új vallás híve…
Szomorúan megrázta a fejét. – A londoniak
olyanok, mint a szélkakas. Én már csak tudom,

612
egész életemben itt éltem. Senki nem segít
majd az earlön, ha a Howardok ellene fordítják
a királyt. Krisztusomra, ki merne
szembeszállni a királlyal? – Nagyot fújtatott,
majd megrázta a fejét. – Hallottad, ahogy
Norfolk a zsidó nevemről beszélt? Biztosan
van egy listája az earl embereiről. – Tompán
felnevetett. – Talán a Domusba tesznek, hogy
áttérjek. A szerencsétlen, hajótörött zsidókat
még mindig odaviszik, tudom.
– De a családod több száz évvel ezelőtt áttért.
Ugyanúgy az anglikán egyház tagja vagy, mint
én.
Keserű gúnnyal elmosolyodott. – Amikor
kisfiú voltam, emlékszem, húsvétkor a pap
mindig arról prédikált, miként feszítették meg
a zsidók a Mi Urunkat, milyen gonoszak
voltak. Egyszer egy baromi nagy szellemest
eresztettem el; kifejezetten erre az alkalomra
tartogattam, fülszaggató volt. A pap felnézett,
és az összes fiú vihogott. Anyám nagyon
megvert, amikor hazaértünk. Nem szerette,
amikor apám arról beszélt, hogy zsidók
leszármazottja volt. – A hangja keserű lett,

613
mint mindig, amikor az anyjáról beszélt. –
Még egyet akarok inni.
– Még sok időt itt tölthetünk, mire ezek a
tengerészek megjönnek. Józannak kell
maradnunk.
– Az én fejem elbír még egy keveset.
Szükségem van rá. Istenem, a nőmmel kellene
találkoznom később, de nincs hozzá kedvem.
Nincs ma gusztusom nőkre.
– Azt fogja hinni, ráuntál – mondtam.
Kíváncsi voltam, hogy Barak is egyike volt-e
azoknak, akik a nők meghódítását könnyűnek
találva, egyszerű ügyletként kezelik az
egészet, és nem mint egy tartós kapcsolatot?
Illene nyughatatlan, kalandozó természetéhez.
Vállat vont. – Talán igen. – Témát váltott. –
Holnap ismét láthatod barátodat, Lady Honort.
– Igen. A medveviadalon.
– Nem voltam ilyen harcon már nagyon
régóta. Amikor utoljára bikaviadalra mentem,
egy hatalmas bika olyan magasra öklelte az
egyik kutyát, hogy az utcán lévő emberek is
látták a küzdőtér teteje fölött. Nagyon csúnya
mocskot csinált, amikor földet ért.

614
– Mit gondolsz, holnap éjszaka megpróbáljuk
megint Sir Edwin kútját? – kérdeztem tétován.
Bólintott. Az óriás csontjára pillantott, ami
még mindig enyhén lengett. – Rendben.
Istenemre, múlt éjjel megijesztett. Esküdni
mernék, hogy szemek villogtak rám. – Felállt
és a tolóablakhoz ment, ahol a sört mérték.
Összevont szemöldökkel figyeltem. Azon
gondolkodtam, láthatott-e a kútban ékszereket
Barak, drágakövek csillantak-e a
gyertyafényben. De attól tartottam, nem.
Az ajtó ismét kinyílt, és fél tucat nagydarab,
napégette, fáradtnak tűnő fickó trappolt be. A
kezük és munkásruhájuk szénportól feketéllett.
Úgy sejtettem, hogy Miller és barátai azok. A
kocsmáros intett nekik, és Barak is
csatlakozott hozzájuk az ablaknál. A férfiak
gyanakodva méregették a gyorsan beszélő
Barakot, miközben köré gyűltek. Bizonytalan
voltam, hogy odamenjek-e, de a férfiak
bólogatásai azt mutatták, hogy a párbeszéd
kielégítő végeredményre vezetett. Barak
visszasétált hozzám, két újabb korsó sört tett
az asztalra.

615
– Az Hal Miller és a haverjai. Ebédidőben
érkeztek Londonba, és egész délután szenet
rakodtak ki, amint azt a kinézetükből is
láthatod. Először nem akartak velem beszélni.
– Egy pillanatig elég csúnyán néztek.
– Eléggé, de pénzt ígértem nekik, ráadásul
megmutattam az earl pecsétjét is. Hagyom,
hogy megkapják a sörüket, mielőtt
csatlakozunk hozzájuk.
A férfiak italaikat a terem közepén lévő nagy
asztalhoz vitték. Felénk néztek. Nem
barátságos pillantásokkal – aggódónak tűntek.
De miért, ha egyszer csodákról beszélhettek?
A tengerészek semmi mást nem szeretnek
jobban a mesemondásnál. Követtem Barakot
az asztalukhoz. Lord Cromwell egyik
hivatalnokaként mutatott be, és leültünk. A
szénpor csípős szaga tüsszentésre ingerelt.
– Keményen dolgoztatok, cimborák? –
kérdezte Barak.
– Egész nap – mondta az egyik. – Szén a
királyi pékségekbe. – Furcsa, éneklős
akcentusa volt, és rájöttem, hogy más
szénszállító hajók matrózaihoz hasonlóan a
vad, északi országokból jött.

616
– Nehéz munka ebben a hőségben –
kockáztattam meg.
– Az, és nem is fizetik meg jól – mondta egy
másik, és jelentőségteljes pillantást vetett
Barakra, aki bólintott, és ráütött az övénél lévő
pénzes zacskójára, megcsörrentve az érméket.
– Melyikőtök Hal Miller? – kérdeztem, mikor
úgy döntöttem, hogy a lényegre térek.
– Én vagyok. – Egy negyvenes éveiben járó,
testes, kopasz, bütykös kezű férfi szólalt meg.
Erős kék szempár nézett rám piros, koszcsíkos
arcából.
– Egy újfajta italról akartam veled beszélni,
amit a balti partokról hoztak pár hónapja. Úgy
tudom, részed volt abban, hogy
megpróbáltátok eladni.
– Talán – felelte. – Miért érdekli ez Lord
Cromwellt?
– Pusztán kíváncsiságból – mondtam. – Az
érdekli, miként készítik.
– Mások is voltak, akik érdeklődtek. Mások,
akik megfenyegettek.
– Kicsodák? – kérdeztem élesen.

617
– Egy fickó, aki Tokynak nevezte magát. –
Miller a földre köpött. – Olyan, mint egy
vadember azzal a ragyás kinézetével.
– Az earl felajánlhatja védelmét – mondta
Barak.
– Mi érdekelte abban az anyagban? –
kérdeztem.
– Meg akarta venni tőlünk.
– Valóban?
– Igen. – Miller egy pillanatig csendben ült,
majd előredőlt, nagy karjára támaszkodott az
asztalon. – Múlt ősszel helyet kínáltak a
tengeri kereskedők társaságának egyik hajóján,
amelyik a Balti-tengerhez tartott. Tudod, hogy
megpróbálnak nyíltan kereskedni ott, megtörni
a Hanza-szövetség monopóliumát? –
Bólintottam. – A cimboráim mondták nekem,
hogy maradjak a szénszállító hajókon, és
bárcsak ezt tettem volna. Három hétig tartott,
míg átvágtunk az Északi-tengeren és
felhajóztunk a Baltikumba, és amikor
odaértünk, nem mertünk megállni a német
kikötőkben, hátha a Hanza-kereskedők
letartóztatnak. Éhesek voltunk, és átkozottul
hideg volt, mire felhajóztunk a féktelen, vad

618
részekre, ahol a teuton lovagok uralkodnak.
Krisztusra, nagyon zord ott minden. Semmi
más, csak fenyőerdők egészen a partokig. Az
egész tenger befagy télen…
– Kikötöttetek végül? – kérdeztem.
– Ja, egy Libau nevű helyen. A polyákok
nagyon akartak velünk kereskedni.
Nagyobbrészt szőrmével töltöttük meg a hajót,
és még pár érdekességet hoztunk, amit
Fenchurch kapitány még sose látott, például
egy babát, amit ha kinyitsz, egy vagy még több
baba van benne. És egy hordónyit ebből a
wodky nevű italból, amit a lengyelek isznak.
Mi, a legénység kipróbáltunk belőle egy kicsit,
de az anyag úgy égetett, mint a tűz. Már egy
pohárnyitói lebetegedtünk, mint a kutyák.
Fenchurch kapitány ennek ellenére magával
hozott egy fél hordónyit.
Ahogy a katona, St. John hozott magával egy
másik hordót Konstantinápolyból, gondoltam.
– Mi történt vele?
– Fenchurch kapitány kifizetett minket
Londonban. A költségek levonása után kevés
haszna maradt, még a szőrmékkel együtt is, és
akkor még nem volt terve másik útra.

619
Úgyhogy visszamentem a szénszállító hajókra.
De adott nekem emlékbe egy üveggel abból a
lengyel italból, és idehoztam. Emlékszel arra
az éjszakára, Robin?
– Egyhamar nem fogom elfelejteni. – Egy
fiatal, szőke hajú fickó folytatta a történetet. –
Hal bejött, és beszélt nekünk a lengyelekről, a
hosszú szakállukról és a hegyes
szőrmesapkáikról, és a sötét erdőkről, majd
elővette ezt az üveg színtelen italt, és
körbeadta, azt mondta, ezt isszák.
Figyelmeztettél minket előre, Hal, hogy erős
anyag, megmondtad nekünk, hogy csak egy
kortynyit igyunk.
– De te jobban tudtad, Robin – szólt közbe egy
másik, nevetve.
– Azt hittem – felelte a szőke férfi. – Jól
meghúztam az üveget, és Miasszonyunkra, azt
hittem, meggyullad a fejem. Azonnal
kiköptem a cuccot, végig az asztalon. Tél volt
és sötét, gyertyák égtek az asztalon. Az ital
rájuk fröccsent, és leverte az egyik gyertyát, és
akkor… Jézusom…
– Mi?

620
– Az egész asztal kigyulladt. A folyadéknak ki
kellett volna oltania a gyertyát, de az asztal
egész teteje furcsa, kék lángba borult.
Elképzelheted a hatást. Mindenki felugrott…
az egész kocsmában kiabálni kezdtek az
emberek, és keresztet vetettek. Majd a tűz
olyan gyorsan kialudt, ahogy fellobbant, alig
hagyott nyomot az asztalon. Ezen ni – kezét a
kopott asztallapra tette, amelyen valóban nem
látszott semmi.
– Mintha boszorkányság lett volna – sóhajtotta
Hal Miller. – Azután elhajítottam az üveget.
Összeráncoltam a szemöldökömet. – Azt
mondtad, ez télen volt.
– Igen, januárban. Emlékszem, nem voltunk
boldogok a hosszú úttól a part mentén a
viharok közepette.
– Mikor keresett meg a Toky nevű férfi?
Miller szeme ismét óvatossá vált. – Később
abban a hónapban, amikor visszajöttünk
Newcastle-ből. Elterjedt a történet, hogy egy
idegen ital lángot fogott. Idejött egyik éjszaka
egy másik, nagydarab fickóval. Úgy csörtetett
be, mintha övé lenne a hely, és rögtön odajött
hozzánk. A nagy haverjánál egy fejsze volt, a

621
fél kocsma kiürült a látványára. Azt mondta,
hogy megkérték, szerezzen abból az anyagból,
és hogy a gazdája fizetne érte.
– Elmondta, hogy ki volt a gazdája?
– Nem, és mi nem kérdeztük. De azt mondta,
jó pénzt fizetne. Nem hitte el először, amikor
azt mondtam, hogy elhajítottam az üveget a
Queenhitlic dokkban. Elkezdett fenyegetni, de
amikor megadtam neki Fenchurch kapitány
címét, elment. Bántam, hogy megtettem, de
megijedtem. Később utánakérdeztem
Fenchurchnek az egyik szolgájánál. A
kapitány azt mondta neki, hogy sikerült
eladnia a hordót, és csinos haszonra tett szert.
– Kinek?
– A szolga nem tudott többet. A ragyás
férfinak, feltételeztem.
– Marchamount? Bealknap? Bryanston? Mond
bármelyik név valamit? –Nem tettem hozzá
Rich vagy Norfolk nevét, mert őket mindenki
ismerte Londonban.
– Nem, uram, sajnálom.
– Hol lakik Fenchurch kapitány?
– A Bishopsgate Roadon, de megint külföldön
van. Egy hajóval Svédországba ment.

622
Kérdezte, hogy megyek-e vele, de elegem volt
ezekből az ördögi helyekből. Nem jön vissza,
csak ősszel.
Legalább őt nem ölték meg. – Mindenesetre
köszönöm. – Bólintottam Baraknak, aki
elővette az erszényét, és átadott pár érmét
Millernek. – Ha még bármi eszedbe jut –
mondta –, a kocsmároson keresztül elérsz.
Kimentem, majd a kocsmától nem messze
megálltam. A Vintry-daru a csillagoktól
világos égbolt előtt úgy rajzolódott ki, mint
egy hatalmas hattyú nyaka. Elnéztem a sötét
folyó felett.
– Megint zsákutcába jutottunk – mondta
Barak. – Bárcsak az a seggfej kapitány ne
ment volna külföldre.
Felemeltem a kezem. – Gondolj az
időpontokra, Barak – mondtam izgatottan. –
Miller barátunk nagy felfordulást okoz a
kocsmában januárban. Az három hónappal
azután történt, hogy a görögtüzet megtalálták a
Bartyban, de két hónappal azelőtt, hogy a
Gristwoodok első lépésben felvették a
kapcsolatot Bealknappel, hogy eljussanak

623
Cromwellhez. Mit csináltak ezekben a
hónapokban?
– A szerkezetet építették, és a működését
próbálták ki?
– Igen.
– És még több görögtüzet próbáltak készíteni,
a képlet felhasználásával? A lengyel anyag
biztosan a része. – Barak izgatottnak tűnt.
– Vagy talán hallották a gyúlékony folyadék
történetét, és meg akarták nézni, hogy
használható-e. Ezért ideküldték Tokyt, hogy
szerezzen belőle.
– De biztosan tudták, mire volt szükségük és
milyen anyagokra. Náluk volt a képlet.
– Ezt gondolnád, nem igaz? Szóval Toky
gazdája, akárki is az, nagyon korán
belekeveredett. Együtt dolgozott a
Gristwoodokkal. Hónapokkal azelőtt, mielőtt
megkeresték Cromwellt.
– Ennek nincs értelme. Ha együtt dolgozott a
Gristwoodokkal, miért ölette meg őket
Tokyval? – Rám meredt. – Talán a
Gristwoodok az első támogatójuk háta mögött
keresték fel Cromwellt, talán egy jobb
ajánlatot akartak.

624
– Akkor miért vártak két hónapot Cromwell
megkörnyékezése után, hogy megöljék őket?
És ha a gyilkosságok mögött álló személy
egyike a gyanúsítottjainknak, a Gristwoodok
nem használták volna egyiküket sem
közvetítőnek Cromwellhez. – Felhúztam a
szemöldökömet. – Beszélnem kell
Bealknappel. Elő kell kerítenünk.
Komoly pillantást vetett rám. – Mi van, ha
Toky már elkapta? A fenébe, az
öntőmunkáshoz is éppen előttünk jutottak el…
Mi van, ha Bealknap is halott?
– Erre gondolni sem akarok. Gyerünk,
benézhetünk a Lincoln's Innbe, mielőtt
hazamegyünk.–Visszapillantottam a
félhomályos kocsmára. Furcsa hely volt.
Megütött a gondolat, hogy London csak éjjel
mutatta meg igazi, bűnös arcát.
A Lincoln's Innben csak egy üzenet várt
Godfrey-től, hogy Bealknap nem tért vissza.
Az ajtaján ott lógott a lakat, és másnap reggel,
amikor megint bementem, még mindig zárva
volt. A zárak és a kapusház őrei megvédték a
láda aranyát, de magának Bealknapnek nyoma
sem volt. És már csak hat nap volt hátra.

625
Harmincadik fejezet

A reggel újabb csalódásokat hozott. Miután a

Lincoln's Innben megint nem leltem nyomát
Bealknapnek, átlovagoltam Guyhoz, de még
mindig nem volt otthon. Miért nem maradnak
meg az emberek egy helyen, gondoltam,
mialatt a következő célpontom felé
lovagoltam: ahhoz a házhoz, ahová Cromwell
a Gristwoodokat és Kytchynt küldte, hogy
elrejtse őket szem elől.
A ház egy szegények lakta utcában állt, közel
a folyóhoz, lehámló festékkel az ajtókon és a
spalettákon, amelyek a délelőtti hőség ellenére
zárva voltak. Kikötöttem Genesist, és
bekopogtattam. Egy nagydarab férfi nyitott
ajtót, sötétbarna munkásruhában. Megállt az
ajtónyílásban, és gyanakodva méregetett.
– Igen?
– Matthew Shardlake a nevem. Lord
Cromwelltől kaptam meg a címet.
Ellazult. – Igen, uram, hallottam, hogy jössz.
Gyere be.
– Hogy vannak a vendégeink?

626
Fintort vágott. – Az öreg szerzetes nem vészes,
de az a nő egy hárpia, a fia pedig majd'
beleőrül, hogy kijusson innen. Van bármi
elképzelésed, hogy meddig kell itt tartani
őket?
– Pár napnál nem tovább.
Kinyílt egy ajtó és Gristwood asszony bukkant
fel. – Ki az, Carney? – kérdezte idegesen.
Megkönnyebbült, amikor látta, hogy csak én
vagyok. – Ügyvéd úr.
– Igen, én. Hogy vagy, asszonyom?
– Elég jól. Elmehetsz, Carney – mondta
parancsoló hangon. A nagydarab férfi fintort
vágott, és elsétált. – Szemtelen egy fickó –
sziszegte Gristwood asszony. – Gyere be a
szalonunkba, uram.
Bevezetett a forró, csukott ablaktáblás
szobába, ahol a fia egy asztalnál ült. Felállt,
amikor beléptem. – Jó napot, uram. Azért
jöttél, hogy elmondd nekünk, hazamehetünk?
Vissza akarok térni a munkámhoz…
– Attól tartok, még mindig fennáll a veszély,
Harper mester. Még pár nap.
– A biztonságunk érdekében van, David –
szólt közbe az anyja feddőn. Úgy tűnt,

627
Gristwood asszony túljutott a sokkon, és
visszanyerte természetes viselkedésmódját, s
úgy tett, mintha mindenki az ő alattvalója
lenne. Elmosolyodtam.
– Szeretnék visszajutni a házamba, ha lehet –
mondta. – Eldöntöttük, hogy David ott fog
velem lakni. És ha felmennek az árak, eladjuk
a helyet. Akkor lesz pénzünk, ugye, David?
– Igen, anya – felelte engedelmesen. Azon
tűnődtem, mennyi időbe telik majd, hogy
kitörjön a korlátok közül, mint Michael.
– Hol van Kytchyn úr? – kérdeztem. – Látnom
kell.
Gristwood asszony felhorkant. – Az a
hajbókoló öreg csuhás? A szobájában,
gondolom. Odafent.
Meghajoltam felé. – Akkor felmegyek.
Örülök, hogy a fiaddal együtt biztonságban
vagytok.
– Igen. – Arca ismét ellágyult egy pillanatra. –
Köszönöm, uram. Megtartottad az ígéretedet.
Felmásztam a lépcsőkön, megérintett
Gristwood asszony váratlan
köszönetnyilvánítása. Nem kérdezett
Bathsheba Greenről, talán nem érdekelte most

628
már, hogy a fia vele volt. Láttam, hogy a felső
szinten csak egy ajtó állt csukva, és halkan
bekopogtam. Egy pillanatnyi csendet követően
Kytchyn tétovázó hangja hallatszott: – Gyere
be.
Imádkozhatott, mert még éppen felfelé
tápászkodott a térdeiről. Fehér reverendája
vékony anyagán keresztül átlátszott az egyik
karján lévő kötés kidudorodása. Vékony arca
sápadt volt, fájdalomtól nyúzott.
– Shardlake úr – mondta izgatottan.
– Kytchyn úr. Hogy van a karod?
Szomorúan megrázta a fejét. – Nem tudom
úgy használni az ujjaimat, mint korábban. De
legalább a karom megmaradt, ezért hálásnak
kell lennem. – Egy sóhajtással leült az ágyra.
– Milyen itt az élet?
Összeráncolta a homlokát. – Nem szeretem azt
a nőt. Megpróbálja uralni a helyet. Nőknek
nem lenne szabad ezt tenniük – szögezte le.
Valószínűleg nem sok alkalommal volt dolga
nőkkel az évek során, így Gristwood asszony
rémületet keltett benne. Mennyire elveszett
lehet a világban.

629
– Nem tarthat már sokáig, uram –
mosolyogtam rá bátorítóan. – Van valami,
amit szeretnék megkérdezni tőled.
Ijedt arckifejezése visszatért. – A görögtűzről,
uram?
– Igen. Csak egy kérdés.
Válla megroskadt, és nagyon sóhajtott. –
Rendben.
– Kiürítik a sírokat a Bartyban.
– Tudom. Láttam aznap, amikor ott
találkoztuk. Megszentségtelenítés.
– Úgy tudom, régi szokás volt, hogy az ott
eltemetett emberekkel együtt valami
személyeset is elástak, ami az evilági
életükhöz kapcsolódott. A szerzetesekkel és az
ispotály betegeivel egyaránt.
– Így van. Sokszor virrasztottam egy-egy
halott testvérért. Mielőtt a koporsójába tették,
egy az életére jellemző tárgyat a testére
helyeztek óvatosan, tiszteletteljesen. –
Könnyek szöktek szeme sarkába.
– Azon tűnődtem, vajon az öreg katonával, St.
Johnnal eltemettek-e valamennyit a
görögtűzből.

630
Kytchyn felállt, immár érdeklődő tekintettel
nézett rám. – Lehetséges. Igen, feltételezem,
ha a szerzetesek bármit is tudtak arról, ami
meghatározta az életét, a görögtűz volt az. És
arról nem tudhattak, hogy Richard Rich eljön,
és megszentségteleníti a sírokat – tette hozzá
keserűen.
Bólintottam. – Akkor azt hiszem, meg kell
találnom, mielőtt Rich elkezd arrafelé ásni.
Remélem, még van időm. Elrendelte, hogy
minden sírban talált tárgyat vigyenek elé.
Kytchyn rám nézett. – Ó, igen. Némelyik
arany vagy ezüst lehet.
– Igen – néztem vissza rá. – Kytchyn úr,
valami zavar. A szerzetesek elrejtették azt a
hordót és a képletet. Tudták, hogy a görögtűz
mire képes.
Kytchyn komolyan bólintott. – Igen, tudták. A
mottó.
– Lupus est homo homini. Ember embernek a
farkasa. De ha tudták, miért tartották meg ezt
az elátkozott anyagot? Miért nem
semmisítették meg? Ha megtették volna,
egyikünkkel sem történt volna meg ez baj.

631
Szomorú mosoly villant fel Kytchyn arcán. –
Az egyház és az állam közötti harcok nem
akkor kezdődtek, amikor a királynak
megfájdult a foga a Boleyn-szajhára. Gyakran
voltak… nézeteltérések.
– Ez igaz.
– St. John a Bartyban volt a York és Lancaster
házak közötti háború idején. Bizonytalan,
háborús idők voltak. Úgy sejtem, a szerzetesek
azért tartották meg a görögtüzet, hogyha
fenyegetés éri őket, akkor alkueszközként
használják. Politikusoknak kellett lennünk,
uram. A szerzetesek mindig azok voltak.
Aztán, amikor a Tudorok helyreállították a
rendet az országban, a görögtűzről
elfeledkeztek. Talán szándékosan.
– Mert a Tudorok biztonságossá tették Angliát.
– Szomorúan elmosolyodtam. – Ez ironikus.

Felfokozott hangulatban lovagoltam a

folyópartra, hogy Lady Honorral találkozzak.
Végre valamiféle haladást értem el: holnap
ismét elmegyek a Bartyba. Valami történetet

632
ki kell találnom, hogy mit keresek ott.
Különböző lehetőségeket latolgattam, miután
Genesist egy kocsma istállójában hagytam, és
lesétáltam egy emberekkel zsúfolt úton a
Three Cranes Wharfhoz. A háztetők felett
feltűntek a hatalmas daruk, amelyekről a hely
a nevét kapta; az ég előtt magasodtak, ahol
fehér felhők szálltak. Nem ígértek esőt, de
kellemes árnyékos pillanatokat nyújtottak, míg
eltakarták a napot. A virágárusok élénk
forgalmat bonyolítottak a Three Cranes Lane
végén, ahol Marchamount társaságának kellett
gyülekeznie. Az alkalom kedvéért letettem a
taláromat, helyette egy ritkán viselt, élénkzöld
zekét öltöttem, és a legjobb nadrágomat.
A Temzén nyüzsögtek a csónakok és a bárkák.
Számtalan ponyvatetős csónak közlekedett fel
és alá a folyón, az utasok némelyike lanton és
sípon játszott a sátor alatt, vidám dallamok
szálltak a víz felett. Mintha egész London
kijött volna a folyóra, hogy kiélvezze a szellőt.
Hangoskodó tömeg várt a parton hajókra, hogy
átvigyék őket a túloldalra, a medveviadalra, és
a folyó lépcsőinél egy csoport középpontjában
észrevettem Lady Honort is Marchamounttal.

633
Ma fekete főkötőt és széles, sárga krinolint
viselt. Marchamount egyik megjegyzésére
elmosolyodott, amitől megjelentek a vonzó
gödröcskéi a szája körül. Milyen jól el tudja
rejteni az érzéseit, amikor erre van szüksége,
gondoltam: az ember azt hinné, ez a férfi a
legjobb barátja.
Néhány más vendéget is felismertem,
selyemkereskedőket, akik részt vettek a
banketten; egy páran elhozták feleségeiket is.
Lady Honor mellett két hölgykísérője és egy
pár szolgája állt, az ifjú Henryvel együtt, aki
idegesen nézegetett körbe a tömegre.
Fegyveresek tartották vissza az arénához
átkelni kívánó csődületet, egyúttal figyeltek a
zsebtolvajokra is.
Lady Honor észrevett és megszólított: –
Shardlake uram! Gyorsan! Itt a hajó!
Odasiettem és meghajoltam. – Sajnálom,
remélem nem várakoztattam meg.
– Csak egy pár perc erejéig. – Mosolya
bensőséges volt.
Marchamount kurtán felém biccentett, majd
fontoskodva elkezdte terelni a csoport tagjait a

634
folyó lépcsői felé. – Gyerünk, emberek,
mielőtt megfordul az ár.
Egy nagy sátorponyvás bárka várt négy
evezőssel, élénk kék vitorlája lágyan
csapkodott a szellőtől. A társaság jókedvű volt,
mindenki vidáman csevegett, miközben a
fedélzetre léptek.
– Meguntad a talárodat, Shardlake? – kérdezte
Marchamount, ahogy leültem vele szemben. Ő
a serjeanti talárját viselte, és erősen izzadt.
– Levetettem a hőség miatt.
– Sosem láttalak még ilyen tarkán öltözöttnek.
– Mosolygott. – Meglehetősen különleges
látvány.
Lady Honor unokaöccséhez fordultam, aki
mellettem ült. –Jobban tetszik már London,
Henry úrfi?
A fiú elvörösödött. – Nehéz hozzászokni
Lincolnshire után. Annyi ember zsúfolódott
össze, megfájdítják a fejemet. – Arca
felélénkült. – Viszont ma Norfolk hercegével
ebédeltem. A háza csodálatos. Azt hallottam,
Howard kisasszony gyakran tartózkodik ott, és
azt mondják, talán hamarosan királyné lehet
belőle.

635
Köhintettem. – A helyedben óvatos lennék,
hogy nyilvánosság előtt mit mondok erről.
Marchamount felnevetett. – Ugyan, Shardlake,
ettől biztosabb nem is lehetne. Cromwell
napjai meg vannak számlálva.
– Úgy hallottam, Lord Cromwell nagy
gazember, nincs nemesi származása – mondta
Henry.
– Tényleg óvatosnak kell lenned, hogy hol
mondod ezt – figyelmeztettem.
Bizonytalan pillantást vetett rám. Lady
Honornak igaza volt, ennek a fiúnak nem volt
annyi magához való esze, hogy kitapossa az
utat a családjának az udvarba. A bárka eleje
felé pillantottam, ahol Lady Honor
elgondolkodó arccal ült, a folyó felé tekintve.
Előttünk a Southwark oldalon feltűntek az
állatviadalok magas, kör alakú arénái.
Magamban sóhajtottam; mindig is utáltam azt
nézni, ahogy a kutyák nagy, megrémített
állatokat téptek szét a tömeg üvöltése
közepette.
Érintést éreztem a karomon. Marchamount
intett, hogy hajoljak közelebb, mert mondani

636
akart valamit nekem. Forró leheletét éreztem a
fülemen.
– Közelebb jutottál a hiányzó papírok
megtalálásához? – kérdezte.
– A nyomozásom folytatódik…
– Remélem, nem zaklatod többé miattuk Lady
Honort. Nagyon érzékeny asszony. Szeretném
azt hinni, hogy a tanácsadójának tekint most,
hogy szegény férje halott.
Hátradőltem és rámeredtem. Önelégülten
bólintott. Mivel emlékeztem arra, Lady Honor
mit mondott róla, vissza kellett fojtanom az
ingert, hogy az arcába nevessek. Henry
Vaughanra sandítottam, láttam, hogy a víz felé
bámul, elmerülve saját borongós gondolataiba.
Marchamount nagy, szőrös füléhez hajoltam.
– Rajtad tartom a szemem, serjeant, Lord
Cromwell megbízásából. Tudom, hogy
folytattál bizonyos beszélgetéseket Lady
Honorral, a te és Norfolk hercege érdekét
képező ügyekben. – Erre a feje félrerándult, és
meglepett pillantást vetett rám.
– Nincs jogod… – tört ki belőle, de határozott
tekintetem és intésem hatására vonakodva
visszahajtotta a fejét.

637
– Minden jogom megvan, serjeant, ahogy azt
te is tudod, szóval ne bőszíts fel annak
tettetésével, hogy felhatalmazásod van ebben
az ügyben, mikor nincs. – Meglepődtem saját
nyersességemen; úgy tűnt, valami ragadt rám
Barak stílusából.
– Az magánügy – suttogta. – Semmi köze
nincs a… hiányzó papírokhoz. Esküszöm. ,
– Vonzódsz hozzá, ha jól sejtem.
Arca elvörösödött. – Kérlek, ne mondj semmit
erről, kérlek. Az ő kedvéért éppúgy, mint az
enyémért. Ez… kínos. – Pillantása hirtelen
könyörgővé vált.
– Nem önként mondta el nekem,
Marchamount, ha ez bármi vigaszt jelent. De
légy nyugodt, semmit nem fogok mondani.
Arról se, hogy a herceg a birtokait akarja.
A szeme tágra nyílt a meglepetéstől. – Ó, igen,
a földek – mondta, egy kicsit túl gyorsan. –
Magántermészetű ügy.
Hátra kellett dőlnöm, mert a hajó nekiütődött a
Bankside lépcsőinek, amitől mindannyian
enyhén megrázkódtunk. A hölgyek
nevetgéltek. A hajós elkezdte őket kisegíteni.
Marchamount széles vállát figyeltem, amint

638
kikászálódott előttem, és arra gondoltam,
meglepődött, amikor arról beszéltem, hogy a
herceget Lady Honor földjei érdeklik.
Valójában valami mást akart tőle Norfolk?
Eszembe jutott a lady keze a Biblián,
miközben megesküdött arra, hogy a herceg
sohasem kérdezte a görögtűz papírjairól, és a
hitével kapcsolatos kételyeim.
A folyópart zsúfolásig megtelt emberekkel,
főleg közrendűekkel, akik a harcra igyekeztek.
Egy bőrmellényes férfi súrolta Lady Honor
széles szoknyáját. Az egyik kísérője felkiáltott,
és egy szolga odébb lökte a fickót. Lady
Honor felsóhajtott.
– Tényleg, az ember eltűnődik azon, hogy
megéri-e ide jönni ebbe a tolongásba és zajba.
– Láttam, hogy vékony rétegben izzadtság ült
ki ajka fölé.
– Megéri, Lady Honor – lelkesedett
Marchamount. – Egy nagyszerű medvét hoztak
a németektől, Magnus a neve. Hat lábnál is
magasabb, tegnap öt kutyát ölt meg, és túlélte
a napot. De egy shillinget teszek arra, hogy ma
elhullik, mert sok vért vesztett.

639
Lady Honor a magas fából ácsolt
amfiteátrumra nézett. Hatalmas tömeg
várakozott a kapuknál, és bentről már
kiáltozás, és üdvrivalgás hallatszott: az öreg,
vak medvék már a ringben voltak, a kutyákat
rájuk eresztették. A lady ismét felsóhajtott.
– Mikor hozzák be a nagyszerű Magnust?
Marchamountnak nem tűnt fel a hangjában az
ironikus felhang. – Még úgy egy óráig nem.
– Azt hiszem, majd akkor csatlakozom
magukhoz. Nem hiszem, hogy el bírnám
viselni azt a szörnyű hangzavart most. Ha
megbocsát, sétálok egyet a hölgyekkel a
parton.
Marchamount levertnek tűnt. – Ahogy kívánja,
Lady Honor…
– Hamarosan visszatérek. A többi hölgy
csatlakozik hozzám? – Körbenézett. A
kereskedőfeleségek egyikén úgy látszott,
mintha szándékában állna, de amikor a férjére
sandított, az megrázta a fejét.
– Én szívesen csatlakozom, Lady Honor –
mondtam.
Elmosolyodott. – Kiváló. Kellemes társaság.

640
Marchamount megrázta a fejét. – Csak nem
részesíted előnyben a hölgyek társaságát egy
férfias sporttal szemben, Shardlake testvér?
– Mikor lett a hölgyek társasága kevésbé
kívánatos a kutyákénál és a medvékénél?
Lady Honor felnevetett. –Jól mondja! Lettice,
Dorothy, menjünk. – Megfordult, és az
ellenkező irányba indult a Bankside
gyalogútján. Mellé léptem. A két nő pár
lépéssel mögöttünk sétált, pár kardot viselő
szolgával együtt.
Lady Honor széles szoknyája a lábamhoz
súrlódott, és megéreztem a vesszőből font
keretet alatta, amely eltartotta a krinolint a
lábaitól. A keret alatti lábakra gondoltam, és
elvörösödtem egy pillanatra.
Undor jelent meg arcán, ahogy egy újabb
hangos üvöltés hallatszott a stadionból. –
Valóban férfias sport. Akkor lesz igazán
férfias, ha egy embert állítanak ki a medvével
szemben a kutyák helyett. – Gonosz mosollyal
fordult felém. – Talán Gabriel
Marchamountot. Mit gondol, hogy' teljesítene?

641
Felnevettem. – Nem hiszem, hogy túl jól. Én
sem szeretem a medveviadalt. Egy másik
teremtmény szenvedésének élvezetét.
– Ó, én a zajt nem bírom. A maga szavai úgy
csengenek, mintha egyike lenne azoknak a
túlzó reformátoroknak, akik minden élvezetet
betiltanának.
– Nem, mindig is így éreztem.
Lassan továbbsétáltunk. – Gonosz, de ostoba
szörnyek – sóhajtott Lady Honor. – De igaza
van, az embereket nem a legépületesebb
formájukban lehet látni a harcnál. Őszintén
szólva, attól tartottam, hogy elájulnék, olyan
forró lesz a levegő ma odabent, a vér szagáról
nem is beszélve. Ó, ez sokkal jobb így. Úgy
láttam Quaill asszony szeretett volna
csatlakozni hozzánk, de ő még beszélni sem
mer a férje engedélye nélkül.
– Az özvegység függetlenségének vannak
előnyei – mondtam.
Szélesen elmosolyodott, kivillantva fehér
fogait. – Emlékszik a beszélgetésünkre.
Valóban. Tudja, kiterjesztem üzleti
érdekeltségeimet. Megvettem egy műhelyt a
Szent Pál mellett, selyemruhák varrásához.

642
Gabriel segített, nagyon jó az ilyen dolgokban.
– Ismét elmosolyodott. – De azt kell mondjam,
ön is az.
– Elbírnék több ügyfelet is – mondtam
szomorúan. – Az enyémek elhagynak.
– Ostobaság tőlük. Miért van ez?
– Nem tudom. – Témát váltottam. – Nőket
alkalmaz majd a varráshoz?
– Igen. A selyem nehéz anyag, ma már számos
hölgy kedveli, ha rájuk szabják a ruhákat. Hat
varrónő dolgozik ott, mind volt apácák.
– Valóban?
– Igen. A St. Clare, a St. Helen és a
Clerkenwell zárdából. Az apácák egy része
boldog volt, hogy elhagyhatja a zárdát, úgy
hallottam, egy-kettő itt kötött ki – visszafelé
intett a fejével a Southwark bordélyházak felé
–, de az én asszonyaim idősebbek. Szánalmas
teremtések, még az utcára sem mernek
kimenni. Boldogok, hogy a varrodában
dolgozhatnak.
– Nehéz lehet nekik – mondtam.
– A szerencsétlen öregek szeretnek ismét
együtt dolgozni. Úgy érzem, fontos, hogy a
rendházak egykori tagjai olyan helyekre

643
leljenek, ahol biztonságban érzik magukat.
Mindenkinek szüksége van a megfelelő helyre
a társadalomban. Ha erre elegendő figyelmet
fordítanának, nem ténferegne annyi kóbor
ember az utcákon. – Megrázta a fejét. – Gyötrő
érzés lehet, ha valakinek nincs helye. Az
ember nagyon bizonytalannak érezheti magát.
– Most először jutott eszembe, hogy Lady
Honor minden kifinomultsága ellenére a
világnak léteznek olyan területei, valójában az
egész város, ahol élt, amelyről semmi fogalma
nem volt. – Jobb, ha az embereknek akkor van
esélyük a felemelkedésre, ha kiérdemlik –
mondtam.
– De olyan kevésnek van, Matthew, olyan
kevésnek. – A keresztnevem használata
váratlan izgalmat okozott. – Az hiszem,
magának van esélye, de ön nem átlagos.
– Megtisztel, Lady Honor – mondtam, gyorsan
meghajolva, hogy elrejtsem zavaromat.
– Létezik olyan, hogy született nemesség.
Elvörösödtem, és hirtelen arra gondoltam: nem
szabad hagynom, hogy az érzéseim
felülkerekedjenek rajtam. Nem szabad. – A
király tanácsa tele van új emberekkel –

644
kezdtem sietősen. – Cromwell. Richard Rich.
– Azért dobtam be ezt a nevet, hogy lássam,
miként reagál rá, de csak nevetett.
– Rich. Egy kegyetlen szörny bársonyzekében.
Tudta, hogy a felesége csak egy zöldséges
lánya?
– Most már a Barty úrnője.
Ekkorra már megtettünk némi távolságot a
parton, egészen a Paris Gardenig, a házak a
nyílt vidéknek kezdtek helyet adni. Lady
Honor megállt, és átnézett a folyón a
Bridewell palota tömbjére. A kísérő hölgyek
és a szolgák Ugyanabban a pillanatban
megálltak, tíz lépéssel mögötte. Egy felhő
haladt el a nap előtt, tompítva egy kicsit a tűző
napfényt, és enyhítve a hőségen.
Komolyan nézett rám. – Matthew, remélem,
nem vagyok bajban Lord Cromwell előtt.
Egyre csak ez jár az eszemben. Beszélt vele?
– Elismételtem neki, amit mondott.
Elismerően szólt önről.
Megkönnyebbültnek látszott. – Igen,
mindannyian szeretnek a fogadásaimra járni,
Lord Cromwell, a herceg és a többi udvari
ember. De manapság… nos, tudom, hogy

645
mindegyik oldal azon tűnődik, vajon a
másikkal szimpatizálok-e. Valójában pedig –
röviden felkacagott – egyikkel sem. Tudom,
hogy ha a herceg megtudná, hogy Lord
Cromwellt egy titkos nyomozással
kapcsolatban segítettem, nem lenne túl
elégedett. – Szomorúan mosolygott. – Látja,
csapdába kerültem. Miközben csak jó
beszélgetéseket akartam az asztalomnál.
Grimaszt vágtam. – Ezekben az időkben nehéz
elkerülni a nagyok játszmáit. Gyakran
gondolok arra, hogy szeretnék vidékre
visszavonulni.
– Én is gondolkodom azon, hogy elmenekülök
Lincolnshire-be, a családom birtokára, bár én
imádom Londont, nem úgy, mint az
unokaöcsém. Azonban úgy gondolom, az earl
szeretné, ha maradnék, amíg ez az ügy folyik.
– Igen, milady, azt hiszem, ezt szeretné. –
Kicsit tétováztam. – Beszéltem Marchamount
serjeanttal a hajón idefelé jövet.
– Láttam, hogy összedugták a fejüket. – A
szeme hirtelen óvatos lett. – Azt ellenőrizte,
amit mondtam önnek?
– Igen, muszáj volt. Meg kell értenie.

646
Arca elvörösödött. – És még azt hittem, ma
kiengedhetünk, és eltölthetünk egy kellemes
napot idekint.
– Ugyan, Lady Honor, önnek jobban kellene
ezt tudnia.
Ajkát összeszorította. – Valóban? Olyan
különös lenne, hogy egy kis beszélgetést
reméltem egy rokonlelkű társaságban, miután
valamennyi kérdésére válaszoltam?
Nem hagytam, hogy megzavarjon. –
Marchamount meglepettnek tűnt, amikor azt
mondtam, Norfold hercegét a földjei érdeklik.
– Tétováztam. – Az volt a benyomásom, hogy
nem ez volt az a téma, amiről a banketten ők
ketten beszéltek, amikor a herceg arról beszélt,
hogy Marchamounttal nyomást akar önre
gyakorolni.
– Nem lehet nyugtom? – kérdezte lágyan.
Behunyta a szemét egy pillanatra, majd
hevesen a szemembe nézett. – Matthew,
megesküdtem a Bibliára, hogy Norfolk nem
kérdezett a görögtűzről, és igazat esküdtem. És
az is igaz, hogy a földjeim érdeklik. Így
kezdődött.
– Mi kezdődött így?

647
– Valami, ami bonyolultabbá vált. Egy családi
ügy, ami nem tartozik önre. Nincs köze az
átkozott papírjaihoz és képleteihez.
– Biztos lehet ebben?
– Igen. – Fáradtan sóhajtott. – Nem fogok
többet mondani, Matthew. – Felemelte a kezét.
– Ha akarja, megmondhatja Cromwellnek, és ő
maga elé hívathat. Ugyanezt a választ fogja
kapni. Bizonyos ügyek magántermészetűek.
– Manapság a nemesi családok magánügyei
megszűntek, milady. Az ilyen ügyek vezettek
a Lancasterek és a Yorkok háborújához.
Nagyon fáradt arccal fordult felém. – Igen,
minden hatalom a Tudorok kezében van most.
Mégis, elég nehéz komolyan venni, hogy a
király, mint az egyház feje eldönti, miként
viszonyuljon a népe Istenhez, amikor a
politikáját szeszélyes vágyai irányítják?
Halkan beszélt, de mindenesetre idegesen
hátrapillantottam a szolgáira. Szomorúan
elmosolyodott. – Csecsemőkorom óta
mindenhová szolgák kísérnek. Tudom, hogyan
halkítsam le a hangomat ahhoz, hogy ne
halljanak.
– Ez attól még veszélyes beszéd, Lady Honor.

648
– Ez az utca szava. De igaza van, manapság
óvatosnak kell lennünk, hogy mit mondunk.
Némán sétáltunk tovább egy kicsit. – Nem
könnyű, hogy mindig szolgák vannak
körülöttem – mondta hirtelen. – Gyakran
kívánom, bárcsak messze lennének tőlem.
Emlékszem, egyszer, amikor kislány voltam,
az anyám felvitt a házunk tetejére. Megmutatta
az összes mezőt és erdőt, amelyek minden
irányban messzire nyúltak. Azt mondta:
„Honor, ez mind a miénk, ameddig csak
ellátsz, és valaha a családunké volt a vidék
egészen Nottinghamig.” Szeles, tavaszi nap
volt, fogta a kezem, mialatt ott álltunk a lapos
ólomtetőn. A hölgyei és az én nevelőnőm is ott
voltak, ruháik hullámoztak a szélben, és
hirtelen azt kívántam, bárcsak elrepülhetnék az
erdők és a mezők felett, egyedül, akár egy
madár. – Szomorúan megrázta a fejét. – Ám
hozzá vagyunk kötve a földhöz, nem igaz?
Nem vagyunk madarak. Vannak
felelősségeink. Az enyém a családom.
– Sajnálom, hogy ismét faggatnom kellett,
de…
– Ne többet, Matthew, fáradt vagyok.

649
– Talán vissza kellene térnünk a viadalhoz…
Megrázta a fejét. – Nem, nem bírnám elviselni.
Sétálna még velem egy kicsit tovább, a
következő folyóparti lépcsőig? Majd
visszaküldők egy szolgát azzal, hogy
megszédültem. – A tekintetét felfelé fordította,
ahogy a felhő továbbállt, és a tüzes nap ismét
előbukkant, ezüstösen csillámló hullámokat
varázsolva a Temze barna vizére.
Lassan továbbsétáltunk. Faragatlannak
éreztem magam, hogy faggattam őt, de muszáj
volt; az én érzéseim és az övéi lényegtelenek
voltak. Egy hatalmas, építőanyaggal megrakott
bárka haladt el a folyón mellettünk a Whitehall
felé, és egy pillanatra elképzeltem, hogy az
elejétől a hátuljáig lángokban áll, sőt, körülötte
a víz is tüzet fog.
– Talán azt gondolja, hogy az odaadásom a
családom iránt ostobaság – mondta,
félbeszakítva komor gondolataimat.
– Nem ostobaság. Talán csak egyetlen célt
szem előtt tartó.
– Hát nem mentek jobban a dolgok, amikor a
nemességé volt a föld, mint most, amikor
ezeknek az új embereknek adják át, akik

650
legeltetésre használják, és a parasztokat
földönfutóvá teszik? A birkák megeszik az
embert, azt mondják.
– Igen, és ez óriási visszaélés. Én azonban nem
fosztanám meg a közembereket a tanulás és a
felemelkedés esélyétől.
Megrázta a fejét, bár mosolygott. – Azt
hiszem, sok szempontból naivnak vél. –
Jézusom, gondoltam, milyen éles eszű. – De
megkockáztatom, ön a naiv. Minden emberre,
aki a városba jön, és sikeresen felemelkedik a
közrendűek osztályából, száz, ezer jut, akik
éheznek a csatornákban.
– Akkor intézkedéseket kell hozni a jólétük
érdekében.
– Az nem fog megtörténni. A jogászok és a
kereskedők a parlamentben sosem fogják
engedni. Nem így van? Leszavazták az összes
reformot, amit Cromwell eléjük terjesztett.
Haboztam. – Igen.
– Ennyit az ön új emberéről.
Megráztam a fejem. – Lady Honor, azt hiszem,
ön a legokosabb asszony, akivel hosszú idő óta
találkoztam.

651
– Ugyan, csak nincs hozzászokva értelmes
párbeszédekhez a nőkkel, ez minden. – Rám
mosolygott. – Azt hiszem, Matthew, nem
értünk egyet a társadalom megfelelő
elrendezéséről. Ez azonban jó, a
véleménykülönbség megízesíti a társalgást. És
örülök, hogy ismert más nőket, akik nem
elégedtek meg annyival, hogy lesütötték
szemüket, és főzésről meg hímzésről
beszéltek.
– Egyet ismertem. – Elhallgattam,
gyászgyűrűmet forgattam. – El akartam venni,
de meghalt.
– Sajnálom – mondta. – Tudom, milyen az,
elveszíteni a szerettünket. Azt a gyűrűt érte
hordja?
– Kate addigra már mással jegyezte el magát.
– Lady Honor valahogy rávett, hogy a
szívemből beszéljek olyan dolgokról, amiket
nagyon keveseknek mondtam el.
– Az kétszeresen is szomorú. Akkor nem kérte
meg a kezét? – Nyíltsága ismét nehezen fért a
jó modor keretei közé, de nem bántam.
– Nem. Féltem, hogy nem akar engem.

652
– A… az állapota miatt? – Még Lady Honor is
küszködött egy pillanatig, hogy megtalálja a
megfelelő szót.
– Igen. – Elfordultam, a folyó túlpartját
néztem.
– Ostoba, hogy emiatt aggódik. Elpazarolja a
lehetőségeit.
– Talán. – Arrébb léptem, hogy elengedjek egy
fiatal párt, és a sarkaiknál rohangáló ölebüket.
Bár szavaira melegség töltött el, óvatosságra
intettem magam.
– Talán úgy gondolja, hogy minden nő
egyenes testtartást és formás lábikrát keres egy
férfiban – mondta.
– Azok nem rontanak egy férfi kilátásain.
– De nem is segítenek, ha durva arcvonásai
vannak, vagy lassú észjárása. A férjem
majdnem húsz évvel idősebb volt, amikor
összeházasodtunk. Mégis boldogok voltunk.
Boldogok.
– Talán le kellene vennem ezt a gyűrűt –
mondtam. – Bevallom, most már ritkán
gondolok Kate-re.
– A gyász béklyóvá válhat. – Nyíltan a
szemembe nézett. – Amikor Harcourt meghalt,

653
úgy döntöttem, nem hagyom, hogy ez
megkössön. Ő nem ezt akarta volna.
Elértük a Barge House Stairst. Egy csónak állt
ott, fuvarra várva. – Keljünk át itt? –
kérdeztem. – A lovam a Three Cranes
Wharfnál van, visszamehetünk oda.
– Rendben. Egy pillanat… vissza kell
küldenem Pault egy üzenettel, különben
Gabriel Marchamount azt hiszi, hogy
elraboltak. – Odasétált ácsorgó szolgáihoz és
hölgyeihez, és beszélt a férfiakkal.
Amikor megfordultam, Sabine és Alice
Wentworthöt pillantottam meg a gyalogúton
élénk színű nyári ruhában, kék szemük
megdöbbentően kitágult volt, kétségkívül a
fekete csucsor kivonattól. Közöttük a
nagyanyjuk volt, még mindig fekete
gyászruhában, mindketten belekaroltak. A
lányok megdermedtek, engem néztek.
Gyanakvó magatartásuk, figyelmes
mozdulatlanságuk idegesítő volt.
– Mi az, lányok? – kérdezte élesen az
öregasszony. Arca fehér és papírszerű volt a
napfényben, és most még inkább

654
koponyaszerűnek látszott azokkal a beesett
szemüregekkel.
– Shardlake úr, nagymama – mondta
nyugtatóan Sabine.
Gyorsan meghajoltam. Az öregasszony
mozdulatlanul állt még egy pillanatig, mintha
a levegőbe szimatolt volna. Majd arca
megmerevedett. – Reméltem, hogy azt hallom,
véget ért a nyomozása, uram. Amint látja, még
mindig gyászruhát viselek az unokámért.
Addig le sem vetem, amíg a gyilkos el nem
nyeri méltó büntetését. – Nyugodtan beszélt,
egyenesen előre nézett. Lady Honor visszatért
mellém, és érdeklődve nézett a
Wentworthökre. Egyik szolgája
visszairamodott a medveviadal küzdőtere felé.
– Elnézést, Wentworth asszony – mondtam –,
egy lady van velem.
– Egy lady? Magával? A púpos ügyvéddel?
– Maga nemigen jogosult mások
fogyatékosságán gúnyolódni, asszonyság –
szólalt meg élesen Lady Honor.
Wentworth asszony az idegen hang felé
fordította a fejét. – Az én fogyatékosságom a
korral jött – csattant fel élesen –, ahogy

655
magának is előjön idővel valami testi hibája.
Az ügyvédé veleszületett, és az ilyen dolgok
ördögi természetről árulkodnak.
– A folyóba kellene hajítani ezekért a szavaiért
– mondta hevesen Lady Honor.
Az öreg nő elmosolyodott. – Menjünk, Sabine
– mondta. A lányok továbbvezették, lehajtott
fejjel, de az idősebb lány arcán elkaptam egy
mosolyt. Utánuk néztem, nagyokat fujtatva.
– Ki volt ez az öregasszony? – kérdezte Lady
Honor. – Olyan az arca, mint egy rémálom.
– Sir Edwin Wentworth anyja.
– Ő. A lányok pedig a lányai.
– Igen. Köszönöm, hogy megvédett, de nem
volt rá szükség. Az emberek szoktak mondani
ilyen dolgokat.
– Mert észreveszik, hogy így okozhatnak
önnek fájdalmat. – Őszintén bosszankodónak
látszott. Homlokát ráncolva felemelte a
szoknyáját, és elkezdett leereszkedni a
lépcsőn.
A csónakban a kísérő hölgyek, Lady Honor két
oldalán, kíváncsi pillantásokat vetettek felém
lesütött szemhéjuk alól. Mindent láttak.
Elkerültem a tekintetüket. Megkezdődött az

656
apály, és kellemetlen szag áradt a folyómenti,
szeméttel teli iszapból.
Lady Honor az egyik hölgy felé fordult, aki
kezével a vízbe ért. – Vigyázz, Lettice, ott
úszik egy hatalmas ganaj. – A lány egy
visítással kirántotta a kezét. Lady Honor
finoman megcsóválta a fejét a butaságára.
Annak ellenére, amit mondott, hogy szeretne
megszabadulni a szolgáktól, rájöttem, hogy ha
az embert mindenhol, egész életében kísérők
és szolgák veszik körül, egyfajta földi
istenségnek érezheti magát. Nem csoda, ha
ilyen erős volt a családi büszkesége.
A csónak nekiütközött az iszapnak a Three
Cranes Wharfnál. Lady Honor felhúzta a
szemöldökét, és szárazon elmosolyodott. –
Nos, megérkeztünk. Azt hiszem, hajóval
megyek tovább Queenhithe-be, majd haza. –
Megtorpant. –Látogasson meg ismét minél
előbb. Adjon hírt, hogy sikerült a beszélgetés
Lord Cromwell-lel.
– Így lesz, Lady Honor. – Tudta, hogy nem
hagyhatom békén azt a rejtélyt, ami közte és a
herceg között volt, de bizonyos volt, hogy
eltökélte, nem fog többet mondani. Esetlenül

657
felálltam, és meghajoltam. Deszkákat tettek le
az iszapra, óvatosan rájuk léptem és
végigmentem rajtuk a lépcsőkig. Mire
megragadtam a lépcsőnél a korlátot, és
biztonságosan megfordulhattam, a hajó már
lefelé evezett a folyón. Átnyomakodtam a
tömegen az istállókig.
Úgy éreztem, mintha valami Lady Honor és
Cromwell között zajló szörnyű tánc közepére
keveredtem volna. Mégis, a felháborodása
azon, ahogy a Went-worth-banya beszélt
velem, őszinte volt. Ha valaha
kikeveredhetnék a titkok és féligazságok
hálójából, tudtam, hogy senki más
társaságában nem lennék szívesebben. Nagyon
zaklatott elmével lovagoltam haza.

Végre elértem a Chancery Lane-t. Amint

beléptem a hallba, Barakot láttam lefelé jönni
az emeletről.
– Korán visszatértél – mondta. – Hála
istennek. Nem voltam biztos benne, hogy
sokkal tovább itt tudom tartani.

658
– Kit?
Nem felelt, hanem besétált a fogadószobámba,
én pedig követtem. Egy kemény széken Neller
asszony fészkelődött feszengve, halvány,
szögletes arcán virított a beleégetett bélyeg.
– Visszatért – mondta Barak. – Bathsheba
Green.
A madámra néztem, aki bólintott. – Múlt éjjel
jött vissza a bátyjával, menedéket keresett. A
himlőhelyes arcú majdnem elkapta őket két
nappal ezelől I, és el kellett menekülniük a
barátaiktól, akiknél eddig voltak.
Megengedtem, hogy maradjanak, most
Southwarkban vannak. – Mereven nézett rám.
– Még két félangyalost ígértél nekem, ha hírt
hozok róluk.
– Meg is kapod őket – mondtam.
Kemény pillantását továbbra is rajtam tartotta.
– Meggyőztem őket, hogy beszéljenek veled.
Rábeszéltem őket, hogy ez az egyetlen járható
út. De nem az én házamban. Nem fogom
hagyni, hogy odagyere, és még több bajt
kavarj. Már így is sokat vesztettem. Két
félangyalosnál többet – tette hozzá
jelentőségteljes pillantás kíséretében.

659
Az erszényemért nyúltam, de Barak megfogta
a karomat.
– Ne olyan gyorsan. Hol fog Bathsheba
találkozni velünk?
Elmosolyodott, ugyanazzal az örömtelen
szájhúzással, mint amit a bordélyban láttam
tőle.
– Ő és a bátyja Michael Gristwood házában
fog veletek találkozni a Wolf’s Lane-en,
Queenhithe-ben. Üres, amióta a felesége
elment.
– Honnan tudod?
– Bathsheba mondta. George Green betört oda
pár nappal ezelőtt. Bathsheba állandóan azért
piszkálta, hogy próbáljon meg bejutni a házba.
Valami volt ott, amiről úgy hiszi, hogy
Michaelt amiatt ölték meg.
– Mi volt az? – Haboztam. – Egy darab papír?
Vállat vont. – Nem tudom és nem is érdekel.
George bejutott a házba egy ablakon keresztül,
kétszer is, és elhagyott volt. Nem hiszem, hogy
megtalálta, amit keresett.
Barak felé fordultam. – Ennyit az őrről. Még
ott van?

660
– Igen. Lord Cromwell szemmel akarta
tarttatni a helyet. Szétrúgatja a fickó seggét
emiatt. Figyelj, ha Green egy darab papírt
keresett, az azt jelentené, hogy Michael beszélt
a képletről Bathshebának.
– Igen, azt jelentené.
Neller asszony megigazította a vörös
parókáját. – Ott fognak veletek találkozni ma
este, sötétedés után. A házban lesznek, onnan
figyelnek. Ha bárki mást látnak rajtatok kívül,
lelépnek.
Barak felmordult. – Pimasz egy páros.
A madám vállat vont, és ismét rám nézett.
Átadtam neki a két félangyalost. Megharapta
az érméket, és a ruhájába csúsztatta őket.
– Mondd meg nekik, hogy ott leszünk –
utasítottam.
Bólintott, felemelte súlyos alakját a székből, és
egy szó nélkül kiment a szobából. Nyitva
hagyta a hallba vezető ajtót, és figyeltem,
ahogy a bejárathoz megy. Joan, aki friss
gyékényszőnyegeket terített le, megbotránkozó
pillantást vetett a távozó bordélytulajdonosra.
Barak elmosolyodott. – Szegény Joan. Nem
tudja, mire vélni ezeket a történéseket. El

661
fogod veszíteni, ha ez így folyik még egy
darabig.
– Többet is veszíthetek nála – mondtam
savanyúan. – Mindketten többet veszíthetünk.

662
Harmincegyedik fejezet

Barakkal egy kocsmában ültünk a Wolf’s Lane

sarkán, majdnem szemben a Gristwood-házzal.
Kétes hely volt, ahol szegényebb emberek
iszogattak ütött-kopott asztalok mellett
kártyázva vagy beszélgetve. Egy szurtos lány
fakorsóba mérte a sört egy falba vágott
ablakon keresztül. Barak velem szemben ült,
és a nyitott ajtón át a sötétedő utcára meredt.
– Nem kellene indulnunk már? – kérdeztem.
– Még túl korai. Azt mondta, nem lesznek ott
sötétedés előtt. Nem akarjuk megrémiszteni
őket.
Visszaültem. Fáradtságom és sajgó hátam
ellenére újfajta izgatottság lett rajtam úrrá.
Egyértelmű volt, hogy Bathsheba többet
tudott, mint amennyit a bordélyházban elárult.
Most talán rájövünk, mennyivel többet. Még
egyet kortyoltam a vizes sörből, miközben
Barak az átellenes falnál kockázó négy férfit
tanulmányozta. Áthajolt hozzám.
– Azok a kockák cinkeltek. Látod azt a
szomorú tekintetű fiatal fickót az egyszerű

663
ruhájában? Új ember a városban, azok pedig
azért hívták ide, hogy becsapják.
– London számtalan módot ismer az emberek
átverésére. Erre nem lehetünk büszkék.
Vidéken becsületesebbek az emberek.
– Valóban? – Őszinte kíváncsisággal nézett
rám. – Én sosem jártam Londonon kívül, de az
összes vidéki figura, akivel találkoztam, mind
álmos bohócnak tűnt.
– Apámnak van egy birtoka Lichfield mellett.
A vidéki emberek talán naivak sok
szempontból, de nem buták.
– Figyeld, most elő kell vennie az erszényét az
ostoba seggfejnek. – Barak megrázta a fejét,
majd közelebb hajolt. – Holnap ismét
találkozol Marchamounttal? Megpróbálsz
rájönni, mi folyik Lady Honorral?
– Igen. Első dolgom lesz a Lincoln's Innbe
menni. – Vonakodva meséltem el neki az új
rejtélyt, amit a folyón folytatott beszélgetés
tárt napvilágra, de rájöttem, hogy ami Lady
Honort illeti, az érzések által el nem
homályosított elme véleményét kell előadnom.
Barak azt mondta, meg kell kérdeznem
Marchamountot az egész történetről, hogy mi

664
folyik közte, Lady Honor és Norfolk hercege
között. Nehéz szívvel egyetértettem vele, bár
gyűlöltem a gondolatát is annak, hogy az
asszony ügyeit ismét Marchamounttal
boncolgassam. – Talán végre Bealknapről is
kapok hírt – tettem hozzá, mivel még mindig
nem hallottunk felőle. A folyóról hazaérve
legalább Guytól találtam egy üzenetet, hogy
visszatért, és másnap mehetek hozzá.
A kockázok asztalánál a fiatal férfit
meggyőzték, hogy kezdjen egy új játékot.
Elkaptam a tájszólását; Essexből származott,
akár Joseph. Elizabeth-re gondoltam, aki a
Veremben sorvadozott, és Josephre, aki
zaklatottan azon tűnődik, mit csinálok. – Ismét
le kell mennünk abba a kútba – suttogtam.
– Tudom, de kockázatos a kutyák miatt. –
Összeráncolta homlokát. – Majd töprengek
rajta, miként csinálhatnánk meg.
– Köszönöm, hálás vagyok.
– Hallom, azok az anabaptisták bűnbánatot
gyakoroltak. Azt beszélik az utcán legalábbis.
– Az emberek csalódottak, hogy nem lesz nagy
égetés?

665
– Néhányan igen, de ez egy olyan dolog, amit
sokan nem szeretnek nézni.
– Mindig rettegtem tőle – vallottam be. –
Amikor először jártam Londonban diákként,
divatos volt, hogy támogassuk az egyház
reformját. Még Morus Tamás is támogatta. De
aztán kezdtek felbukkanni a tiltott lutheránus
könyvek, és amikor Morusból kancellár lett,
komolyan megkezdődtek az égetések. Nagy
híve volt a máglyának, a bűnöktől való
megtisztítás és a félelemkeltés eszközének
tekintette. És félelmet is keltett. Eljött az az
idő, amikor csak nagyon kevesen nem jártak
égetésekre, mert rettegtek, hogy feltűnik, ha
nem mennek el.
– Nem sokra emlékszem a lutheranizmus előtti
időkből, mert még csak gyerek voltam –
nevetett szomorúan Barak. – Csak a szar
szagára, amit apám mindenhová magával vitt,
és ami elől a házi feladataimhoz menekültem a
padlásra. Szegény öreg seggfej, csak meg
akarta simogatni a fejemet.
– A Szent Pál iskolájának házi feladatai?
– Igen. Az öreg szerzetesek rendesek voltak,
de istenemre mondom, igen jól éltek.

666
– Tudom. Én is szerzetesek iskolájába jártam.
Megrázta a fejét. – Pár évvel ezelőtt az egyik
öreg tanáromat láttam az utcán koldulni.
Félőrültnek nézett ki, sokakhoz hasonlóan ő
sem tudott megbirkózni azzal, hogy kikerült a
hétköznapi világba. Szörnyű látvány volt. –
Kérdőn nézett rám. – És meg tudod nekem
mondani, merre tart mindez?
– Nem. Attól tartok, az utóbbi tíz év végtelen
változásai csak alááshatták sokak hitét. – Lady
Honorra gondoltam.
– Sose volt túl sok hitem.
– Nekem valaha igen. De minden nappal
gyengül.
– Lord Cromwell erősen hisz. És szeretne
segíteni a szegényeken. De minden terve… –
Barak megvonta széles vállát – …a király és a
parlament akarata közé kerül, és sosem válik
valóra.
– Furcsa. Lady Honor valami hasonlót
mondott ma reggel – néztem rá. Megint másik
oldalát mutatta meg; töprengő volt, és mint oly
sokan Henrik király Angliájában, tanácstalan
és bizonytalan.

667
Az ajtó felé biccentett. – Azt hiszem, most már
mehetünk. – Felemelkedett, megigazította
kardját a derekán. Követtem ki az éjszakába.

Az esti tűzkioltás ideje után járt az idő, és az

utcák csendesek voltak. A levegő forró és
mozdulatlan volt, szellő sem rezdült. Itt-ott
néhány ablakban gyertyafény világított, de a
Gristwood-ház sötét, baljós kinézetű volt a
holdfényben. Barak intett, hogy álljak meg az
utca túloldalán, a bejárati ajtóval szemben. –
Hagyjunk nekik pár percet, hogy lássák,
egyedül vagyunk.
Felnéztem a behajtott spalettákra. A
gondolattól, hogy Bathsheba és fivére a
réseken át lesnek minket, kényelmetlenül
éreztem magamat.
– Hol van az őr? – kérdeztem.
– Nem tudom. Már kerestem. Valahova
elment, ezt szokták csinálni, ha nincs senki,
akit szemmel kéne tartaniuk. Seggfej.

668
– Mi van, ha ez csapda? Akár George Green
egész csónakos bandája itt lehet, készen arra,
hogy rajtunk üssenek.
– Mit nyernének vele? Bathsheba és a bátyja
kifogytak a rejtekhelyekből. Nincs más
választási lehetőségük, mint hogy az
irgalmunkra bízzák magukat. – Mint mindig,
amikor veszélyhelyzet volt, arckifejezése
éberré, izgatottá vált. – Rendben, gyerünk.
Barak gyorsan átvágott az úton. Finoman
kopogtatott az ajtón, majd meglepetten
hátraugrott, amikor az magától kinyílt. Az új,
gyatra zárat betörték. Barak füttyentett. –
Pimasz seggfejek, betörték. Az őr nem látott
semmit?
Nyugtalanul néztem a félig nyitott ajtó mögötti
áthatolhatatlan sötétségbe. – Madam Neller azt
mondta, George Green egy ablakon keresztül
jutott be.
– Igazad van – mondta Barak. Beharapta az
ajkát, majd berúgta az ajtót. – Hahó – szólt
félhangosan. – Hahó! – Nem jött válasz.
– Nem tetszik ez nekem – mormolta. – Valami
nincs rendjén.

669
Kivonta kardját, és óvatosan átlépett a
küszöbön. Követtem Gristwoodék
előszobájába. Csak két zárt ajtót és a lépcsőt
lehetett homályosan kivenni előttünk. Valahol
víz csöpögött. Barak tűzszerszámot vett elő, és
egy pár gyertyát nyújtott át nekem.
– Gyerünk, gyújtsuk meg ezeket. – Küszködve
csiholt szikrát, míg én az árnyékokba
bámultam. A csöpögő hang még mindig
hallatszott.
A tapló tüzet fogott, és meggyújtottam a
gyertyákat. Halványsárga fény világította meg
a helyiséget, ide-oda ugrált a repedezett
falakon, a lépcsőn, a poros régi falikárpiton és
a sarkoknál heverő száraz gyékényeken. –
Kezdjük a konyhával – mondta Barak.
Kinyitotta az ajtót, én pedig követtem. Az
asztalt egérszar pöttyözte. – Oda nézz –
suttogta Barak. Lejjebb eresztettem a
gyertyámat, és láttam, hogy a poros padlón
több pár lábnyom hagyott nyomot.
– Legalább három pár – suttogtam. – Mondtam
neked, hogy csapda. – Visszanéztem az ajtóra,
kezemet a tőrömre helyeztem, és azt kívántam,
bárcsak én is hoztam volna magammal kardot.

670
– Ott! – kiáltotta Barak, éles sürgetéssel a
hangjában. Kitárta az ablaktáblákat, és kinézett
a rendezetlen udvarra. A kapu kitárva állt, és
mellette valami a falnak dőlve feküdt, egy
nagyon sötét tömeg.
– Az ott egy ember – mondtam.
– Az őr! Gyerünk!
Az udvarra vezető ajtót a bejáratihoz
hasonlóan feltörték. Megkönnyebbülés volt
kimenni, mert menekülési lehetőség nyílt a ház
mögötti útra. Futó pillantást vetettem a
bespalettázott ablakokra, majd csatlakoztam
Barakhoz, aki gyertyát tartott a kapu mellett
heverő alak fölé.
Egy pillanatig azt reméltem, a férfi csak részeg
kábulatban alszik, de aztán megláttam a fején
tátongó nagy sebet, és az agyveleje halvány
csillogását. Barak felállt, megfogta az ingébe
rejtett talizmánt. Amióta ismertem, most első
alkalommal láttam félni.
– Igazad volt – suttogta. – Csapda. Tűnjünk el
innen.
Ekkor meghallottuk a hangot. Remélem, hogy
soha többet nem hallok semmi hasonlót. A ház
belsejéből jött. Nyögésekkel kezdődött, aztán

671
jajveszékeléssé erősödött, telve bánattal és
fájdalommal.
– Egy nő – mondtam.
Barak bólintott. A szeme felmérte az udvart. –
Mit tegyünk?
A rám törő menekülési vágy és az gondolat
viaskodott bennem, hogy odabent egy szörnyű
fájdalmat kiálló nő volt. – Ez Bathsheba? Csak
ő lehet.
Barak felpislantott a spalettákra. – Talán csak
tetteti, hogy megsérült, hogy becsalogasson
minket.
– Ez nem színlelésnek hangzik – vetettem
ellent. – Be kell mennünk hozzá.
Mély levegőt vett, és ismét felemelte a kardját.

Követtem vissza a konyhán át a hallba. A

roskatag régi ház a lassú csepegést leszámítva
ismét néma volt.
– A hang fentről jött – suttogtam. – Istenemre,
mi ez? – Riadtan hátraugrottam, ahogy négy
apró fekete alak rohant el a fal mentén, majd
vágódott ki az utcára.

672
– Patkányok. – Barak idegesen felnevetett.
– Miért futnak el?
Ismét elkezdődött a szörnyű nyöszörgés és
jajveszékelés, ami fuldokló hüppögéssé
szakadozott. Felnéztem a sötét lépcsőre. – Ez
Sepultus műhelyéből jön.
Barak összeszorította a száját, és feltartott
kardjával elindult felfelé a lépcsőn. Én lassan
követtem. Magasra tartotta a gyertyát,
amelynek fényében alakunk ijesztő formájú
árnyékot vetett a falra.
A műhely ajtaja félig nyitva állt. Barak
berúgta, hátha valaki mögötte rejtőzik. A
szoba csendes volt, de a lassú, csöpögő hangot
hangosabban hallottuk. Belépett, én pedig
követtem, szinte megnémított a szörnyű bűz. –
Ó, Jézus – suttogta Barak. – Ó, Megváltónk.
A szoba, Sepultus nagy asztalától eltekintve
még mindig üres volt. Az ifjú George Green
feküdt rajta kiterítve. A halálban tágra nyílt és
mozdulatlan szeme csillogott a
gyertyafényben. A torkát szörnyű mód
átvágták; az asztalt sötét vér borította, amely
még mindig lassan csöpögött, egyik sűrű csepp
hullott a padlóra a másik után. Ráborulva

673
Bathsheba ölelte karjaival a testét. A lány
ruhája szakadt, összevagdosott és véráztatta
volt.
Barak mozdult meg elsőként. Odament
Bathshebához, aki kiáltott egyet, majd
összerándult. Fölé hajolt: – Minden rendben –
mondta –, nem bántunk. Ki tette ezt?
Mellette álltam, miközben Bathsheba
megpróbált megszólalni. Elborzadtam, amikor
kinyitotta száját, és csak habos vérfolyam jött
belőle; ő is nagyon megsérült. Beszélni
próbált, de csak nyögni tudott. A vállára tettem
a kezem, igyekeztem nem borzongni a ragadós
nedvességtől. Megpróbáltam rájönni, hol sérült
meg, de túl sötét volt, és nem eresztette el a
bátyja testét.
– Minden rendben van – suttogtam. – Ne
beszélj. Segítünk neked.
Eszelős tekintettel nézett rám, véres arca
sápadt és őrült volt. – Me… – megpróbált
beszélni, véres nyál folyt le az állán –
menjetek… el… amíg… tudtok…
Barak gyorsan az ajtó felé fordult, de semmi
nem volt ott. A ház teljes némaságba
burkolózott. Egymásra néztünk. Bathsheba

674
hangja fájdalmas nyöszörgéssé halkult. Majd
meghallottuk, amint egy ajtó kinyílik odalent;
biztos voltam benne, hogy a fogadószobáé.
Hirtelen erős szag ütötte meg az orromat, ami
köhögésre ingerelt. Barak is érezte, a szeme
tágra nyílt. – A fenébe! – kiáltotta. – Ne!
Különös zaj hallatszott lentről, egy hangos
„puffanás”. Ezt egy reccsenés követte, ahogy
valaki kilökte a spalettákat. Barakkal az
ablakhoz siettünk. Az utcán két futva távolodó
férfi alakját vettem ki: Toky és Wright.
Hirtelen Toky megtorpant és visszanézett ránk,
sápadt arcán ördögi vigyor feszült. Majd
megfordult, és cinkosa után szaladt.
– Ó, Jézusom. A fenébe. – Barak hangjára
megfordultam. Már az ajtóban állt, lefelé
nézett. A lépcsőt táncoló vörös fény világította
meg élénken. Forróság hulláma csapott meg,
ropogó hang hallatszott.
Én is az ajtóhoz szaladtam, és alig hittem a
szememnek. A földszinti fogadószoba ajtaja
szélesre volt tárva, a szoba pedig mintha életre
kelt volna: tűz éltette, fényesebb volt, mint
ezer gyertya, az egész padlót és a falakat vörös
lángok borították, amelyek már kicsaptak a

675
nyitott ajtón, és a hall padlóját és falait
nyaldosták. Az ott függő régi falikárpit
azonnal tüzet fogott. A nehéz, pokoli szagú,
fekete füst elkezdett keresztül hömpölyögni a
hallon.
– Jézusom – suttogta Barak. – Ez görögtűz.
Görögtűzzel akarnak megölni. Gyerünk! –
Bathshebához fordult. – Ki kell jutnunk. Segíts
a lánnyal!
Segítettem neki leemelni Bathshebát a fivére
testéről. Akármilyen végzetesen gyenge is
volt, megpróbált ellenállni, rám nézett, és
elkaptam egy torokból bugyborékoló „nem”-
et.
– A fivéred halott – mondtam gyengéden. –
Nem tudsz rajta segíteni.
Barakkal felemeltük. Közben észrevettem egy
friss vércsíkot, ami egy, a hasán lévő nagy
sebből futott végig a ruháján. A szerencsétlen
teremtést megszúrták.
– Tartsd őt – mondta Barak. Visszaszaladt az
ajtóhoz. A tűz természetfeletti sebességgel
terjedt, a hall falain járt már, és a lángok
majdnem a lépcső aljáig értek. Az üvöltő,
recsegő hang egyre hangosabbá vált.

676
Megcsapott a sűrű, fekete füst, és elállt a
lélegzetem. Barak megtorpant egy pillanatra,
majd lecsatolta kardját, és a földre hajította.
Megragadta a műhely ajtaját, és hihetetlen
erőfeszítéssel letépte a megmaradt zsanérról.
– Kövess! Gyorsan, mielőtt annyi a lépcsőnek!
– Nem juthatunk le! – kiáltottam, miközben
próbáltam megtartani Bathsheba csúszós
testét. Nagyon könnyű volt, különben nem
bírtam volna el. Úgy tűnt, már nem érzékel
semmit.
– Nem tudjuk a lányt kivinni az ablakon, és
valószínűleg mi is kitörnénk a nyakunkat a
macskakövön, ha kiugranánk. Gyerünk!
Az ajtót pajzsként maga előtt tartva Barak
gyorsan a lépcsőhöz lépett, és megindult
lefelé. A földszinti falak mind izzottak már, a
lángok a korlátot nyaldosták, egyre sűrűbb füst
gomolygott felfelé. Ez volt az a dolog, amitől
mindig féltem, hogy eljön. Tűzhalál: vörös
lángok égetik le a bőrt a testemről, kiizzasztják
a véremet, megolvasztják a szemgolyómat.
Egy égetésről beszámoló röplap szavai jutottak
eszembe. A tűz csókja oly könnyű és
gyötrelmes. Dermedten álltam.

677
Barak megfordult, és rám üvöltött. – Gyere
már, te seggfej! Csak pillanataink vannak!
Nézd, ott a bejárati ajtó!
A szavai észhez térítettek. Az égő halion
keresztül láttam az utcára vezető, félig nyitott
ajtót, egy fekete négyszöget a tűz vörös
házában. A látvány arra ösztökélt, hogy
kövessem, magammal vonszolva a lányt.
Számoltam a lépcsőket, ahogy lementünk.
Egy… kettő… három. Valahonnan kintről
kiáltást hallottam: – Tűz van! Édes Istenem,
tűz!
A füst csípte a szemem, és folyamatosan
pislognom kellett, kétségbeesetten próbáltam
lélegezni, de a levegő olyan forró volt, mintha
az is meggyulladt volna. Barak is, én is
köhögtem már. Rettegtem attól, hogy a lépcső
összeomlik, és égő fa maga alá temet minket.
Majd hirtelen a lépcső alján találtam magam,
vörös lángokkal körülvéve. Hallottam Barak
kiáltását: – Fuss! – Azt hittem, elesek, de aztán
egy lángnyelv kapott a karomba, hallottam, a
zekém sistergését, és valahonnan elég erőt
nyertem, hogy továbbrohanjak. Aztán egy
pillanattal később már kint voltam az utcán, a

678
perzselő hőség és a füst eltűnt. Valaki
megragadott, és a karjába zuhantam. Valaki
más leemelte rólam Bathshebát, és eltűnt a
látóteremből. Leeresztettek a kőre, és
kétségbeesetten levegőért kapkodva feküdtem,
rettegve attól, hogy megfulladok, mert minden
lélegzetvétel égette a torkomat. A házból a
lángok ropogása hallatszott, és körülöttünk
kétségbeesett „tűz van!” kiáltások harsantak.
Idővel a lélegzetem helyreállt, és imbolyogva
felültem. Szemben velem a Gristwood-ház
egyik végétől a másikig lángokban állt,
lángnyelvek csaptak ki minden ablakból. A
tető is tüzet fogott, és a lángok már a
szomszédos épületre is átterjedtek. Az
emberek kiáramlottak a kocsmából és az
összes utcabeli házból. Rettegő arccal
rohangáltak ide-oda, vízért kiáltoztak,
kétségbeesetten próbálták megmenteni
otthonaikat ettől a hirtelen, szörnyű csapástól.
Hálát adtam istennek, hogy nem volt szél.
Mellettem Barak ült, öklendezve és köhögve.
A másik oldalán Bathsheba feküdt
mozdulatlanul.

679
Barak felém fordult, arca fekete volt, haja
teljesen eltűnt a feje egyik feléről.
– Jól vagy? – zihálta.
– Azt hiszem.
Egy férfi az éjjeliőrök zekéjében, botját fogva
hozzánk sietett. Arcán harag tükröződött. –
Mit tettetek, amivel így felgyújtottátok azt a
házat? – kiabálta. – Boszorkánymesterek!
Varázslók!
– Nem mi tettük – krákogta Barak. – Keríts
egy orvost; van itt egy sérült nő.
A férfi Bathshebára nézett, szeme tágra nyílt,
ahogy meglátta a lányt borító vért. Megráztam
a fejem, a kiáltások és a rohanó lábak
hangzavara távoli, furcsán visszhangzó zajjá
vált.
– Mit tettetek? – suttogta ismét az őr.
– Ez a sötét tűz volt – mormoltam. – A
patkányok tudták.
Aztán a tűz ropogása és a kiáltozás
elhalványult, én pedig elájultam.

680
Harminckettedik fejezet

Lassan nyertem vissza az eszméletemet,

mintha egy sötét tóból úsztam volna fel.
Amikor kinyitottam a szemem, egy szörnyű
pillanatig azt hittem, megvakultam, de ahogy
hozzászokott a szemem a sötétséghez,
rájöttem, hogy éjszaka van, és egy
megvilágítatlan szobában vagyok. Meleg
fuvallatot éreztem az ágyam mellett lévő,
nyitott ablak felől, aminek homályos négyzetét
épphogy ki tudtam venni.
Nem emlékeztem arra, mi történt, vagy hol
voltam. Megpróbáltam felülni, hogy még
többet lássak a környezetemből, de a testembe
fájdalom hasított, és egy nyögéssel ismét
visszahanyatlottam. A hátam kínzott, és a bal
alkaromban hasogató fájdalmat éreztem.
Ráébredtem, hogy szomjas vagyok, szörnyű,
száraz szomjúság tört rám; amikor nyeltem,
mintha tövisek csúsztak volna végig a
torkomon.
Lassan felismertem egy szagot. Égés. Tűz. És
abban a pillanatban minden, ami a Wolf’s
Lane-en történt, visszatért az emlékezetembe.

681
Ismét megpróbáltam felülni és kiáltani, de ez
meghaladta az erőmet, és majdnem elájultam.
Egy ideig rettegve feküdtem. A tűz vajon
átterjedt oda is, ahova elvittek? Majd
felemeltem a jobb karomat az orromhoz. A
füst szaga az ingemből jött. Hátradőltem,
nehezen és fájdalmasan lélegeztem. Össze kell
szednem az erőmet, majd meg kell próbálnom
vízért kiáltani, és kitalálni, hol vagyok. Az a
gondolatom támadt, hogy letartóztattak
tűzgyújtásért, és börtönbe zártak. Hol lehet
Barak és szegény Bathsheba? A halott bátyjára
boruló lány szörnyű jelenete, a vérben úszó
páros képe visszatért, és rekedtes, száraz
zokogás tört fel belőlem.
Váratlan hang jött az ablak felől: lágy
csiripelés. Más madarak is csatlakoztak hozzá,
és az égbolt kezdett világosodni, sötétkékből
fokozatosan szürkésfehérbe váltott. Tetők
lejtős körvonalait vettem ki, amiből arra
következtettem, hogy valahol egy ház felső
szintjén voltam. A nap felkelt, eleinte csak
kicsi sötétvöröses körként, de amint a pára
felszállt, nagyon hamar tüzes sárga labda lett
belőle.

682
Tanulmányozni kezdtem az egyre világosabb
szobámat. Gyéren bútorozták: az ágyon kívül,
amin feküdtem, egy ládát láttam, és a falon
egy nagy keresztet, amelyen Krisztus függött
elkínzott arccal és tátongó sebekkel.
Zavarodottan bámultam egy pillanatig, majd
felismertem: Guy régi spanyol keresztje volt.
Guynál voltam.
Megkönnyebbülten dőltem vissza. Minden
bizonnyal visszaaludhattam, mert amikor
legközelebb megmozdultam és körbenéztem, a
nap már magasan járt, és a szoba
felforrósodott. A szomjúságom ekkora
elviselhetetlenné vált. Megpróbáltam kiáltani,
de csak krákogás jött ki a számból. Lenyúltam,
a bal karomba hasító fájdalomtól megrándult
az arcom, és megütögettem a padlót.
Legnagyobb megkönnyebbülésemre mozgást
hallottam lentről, majd lépteket. Guy jött be,
egy nagy kancsót és egy kupát hozott. Az arcát
a feszültség és az alváshiány tette nyúzottá.
– Vi… vizet – köhögtem.
Leült az ágyra, és a fejemet a kupához emelte.
– Ne kortyolj nagyokat – mondta. – Azt
szeretnéd tenni, de muszáj aprókat nyelned,

683
különben megbetegszel. – Bólintottam, és
hagytam, hogy lassan vizet csöpögtessen a
számba. A torkom mintha énekelt volna a
megkönnyebbüléstől, amikor végigfolyt rajta.
Több percig ült így velem, ügyelt, hogy lassan
igyak. Idővel hátradőltem, és észrevettem,
hogy a karomat bekötötték.
– Mi történt? – suttogtam.
– Múlt éjjel hozott ide egy kocsin Barak
eszméletlenül, a Bathsheba nevű lánnyal
együtt. A füst következményeit szenveded el,
és megégett a karod. – Komoly tekintettel
nézett rám. – A tűz nagy kárt okozott.
Queenhithe-ban két utca teljesen leégett. Hála
istennek elég közel voltak a folyóhoz, onnan
tudtak vizet hordani.
– Megsérült valaki?
– Nem tudom. Barak barátod elment felkelteni
Lord Cromwellt, azt mondta, az earlnek
intézkednie kell. Barakra is hatott a füst.
Megmondtam neki, hogy nem szabad
elmennie, de ragaszkodott hozzá.
– Bathsheba – mondtam. – A lány hogy van?
Guy arca elsötétült. – Gyomron szúrták, nem
sokat tudok érte tenni. Adtam neki némi

684
gyógyszert, hogy könnyítsék a fájdalmán,
most alszik. De csak idő kérdése. Ki tette ezt
vele, Matthew?
– Ugyanaz a két gazember, akik felgyújtották a
házat, és otthagytak Barakkal, hogy halálra
égjünk. Még két holttest volt ott, a lány
testvéréé és az őré.
– Édes Krisztusom – Guy keresztet vetett.
– Baraknak igaza van: Cromwell
közbelépésére szükség van, különben nagy
felháborodás tör ki. – Becsuktam a szemem. –
Édes istenem, nehogy egy újabb Scarnsea
legyen, ahol ártatlan embereket szakítottak ki a
világból vér és erőszak közepette.
Guy továbbra is engem nézett, szigorúan, de
egyben kételkedve is, úgy, ahogy korábban
sohasem.
– Mi a baj? – kérdeztem.
– Amíg aludtál, kimentem, hogy vegyek
néhány dolgot, amire szükségem volt. Olyan
pletykák terjednek, hogy a tűz természetfeletti
módon kezdődött, hogy varázslatról van szó.
Szemlátomást nem szokványos tűz volt,
hirtelen tört ki, és egy pillanat alatt
felemésztette a ház alsó szintjét.

685
– Így van – feleltem. – Ott voltam. De nincs
szó varázslatról, Guy, esküszöm neked. Azt
gondolod, hogy valaha is sötét mágiába
keverednék?
– Nem, de…
– Semmi tiltott tudás, esküszöm. Mindössze a
tűzcsinálás egy ősi módjának
Újrafelfedezéséről van szó. Ezen dolgozom
egy ideje Cromwellnek. Nem mondhattam el
neked.
Továbbra is kérdőn nézett rám. – Értem. A
barátod nem bízik bennem. Talán te sem, ha ez
az ügy Cromwell-lel kapcsolatos, akit én
ellenségként tartok számon. Eltűnődtem azon,
miért nem mondasz nekem többet.
– Bízom benned, Guy. Jézus sebeire, azt
hiszem, te maradtál az egyetlen, akiben
bízhatok.
Guy a keresztre nézett. – Csak egyvalakiben
kell bíznod, és őt kell követned.
Szomorúan megráztam a fejem. – Hol volt
Krisztus, amikor azt a szegény lányt és a
fivérét lemészárolták múlt éjjel?
– Figyelte, azzal a szenvedéssel, amit ott látsz
az arcán, hogyan használják az emberek az

686
Úrtól kapott szabad akaratukat arra, hogy
szörnyű, ördögi dolgokat vigyenek végbe. –
Sóhajtott. – Tessék, vedd el ezt a korsót. Igyál
még vizet, de ne feledd, csak lassan.

Amikor Barak egy órával később visszatért,

Guy a szobámba vezette, és kettesben hagyott
minket. Barak szeme vörös volt a füsttől, a
hangja pedig furcsán recsegett. Az ingén a füst
foltokat hagyott, a haja pedig a feje jobb
oldalán teljesen leperzselődött, csak sörték
maradtak. A másik oldal rendetlen barna
fürtjeivel olyan erős volt a kontraszt, hogy
nem tudtam visszafojtani egy ideges nevetést.
Felmordult.
– Látnád a saját arcodat, fekete, mint a korom.
És Lord Cromwell nem nevetett. Nyomást kell
gyakorolnia a polgármesterre és a halottkémre,
hogy csendben tartsák ezt az ügyet. Az
emberek Queenhithe-ben megtalálták George
Green és az őr testének maradványait, alig
maradt belőlük több pár megégett
csontdarabkáknál, és mágiáról beszélnek.

687
Tudod, hogy két utca teljesen leégett?
Szerencse, hogy nem volt szél, különben a tűz
szétterjedt volna az egész Cityben.
– Megsérült valaki?
– Néhányan megégtek, és még többen
földönfutóvá váltak. A Gristwoodok háza egy
marék hamuvá lett. Gristwood asszonynak
nem lesz otthona, ahova visszatérhet.
– Nem. Szerencsétlen öreg teremtés. –
Szünetet tartottam. – Nos, most már láttam.
Görögtűz volt, ugye?
– Igen. Felismertem a szagot, amikor a tűz
elkezdődött. Azok a gazemberek a szalonban
vártak, amíg fel nem mentünk a csapdájukba.
Biztosan bekenték a falakat az anyaggal,
meggyújtották, majd kiugrottak az ablakon. –
Leült az ágyra. –Jézusom, a rémület, ami
elfogott, amikor megláttam. Mint amikor a
mólónál voltunk, az egész hely egy
szempillantás alatt vörös lángokba borult.
Ugyanaz a sűrű, fekete füst. – Összeráncolta a
homlokát. – Miért ilyen módon próbáltak
megölni minket? Meglephettek és lecsaphattak
volna ránk, mint Bathshebára és a bátyjára.

688
– Hogy megmutassák Lord Cromwellnek,
náluk van a görögtűz.
– És hogy tetszésük szerint készíthetik el és
használhatják.
– Igen. Ezt akarják, hogy gondoljuk. – Ismét
ránéztem. – Köszönöm, Barak. Nem jutottam
volna ki abból a házból nélküled. Egy
pillanatig nem tudtam mozdulni a félelemtől.
– Tudom. – Elvigyorodott – Azt hittem, le kell
rugdosnom a segged a lépcsőn.
– Hogyan hoztál ide minket?
– Megragadtam egy vízhordásra használt lovat
és szekeret, ráraktalak téged is, a lányt is, isten
tudja, hogyan. Féltem, hogy letartóztatnak
vagy megölnek ott helyben. Nem tudtam, hova
mehetnénk, aztán eszembe jutott, hogy a
patikus barátod a közelben lakik. Csak pár
percig kellett hajtanom.
Bólintottam. Gyors gondolkodása megmentett
minket a letartóztatástól. Mosolyogva ült,
elégedett volt magával.
– Hogy van a lány? – kérdezte.
– Guy azt mondta, valószínűleg meghal. Te
rendben vagy?

689
A talizmánját babrálta, majd hirtelen
összerándult. – Megégett a vállam, amikor
átmentem a bejárati ajtón.
Kopogtattak, és Guy lépett be. Kettőnk közé
nézett. – A lány ébren van – mondta halkan. –
Beszélni akar veletek. – Mély levegőt vett. –
Nem hiszem, hogy sokáig bírja még.
– Fel tudsz kelni? – kérdezte tőlem Barak.
Bólintottam, és fájdalmasan kikeltem az
ágyból, ismét köhögtem. Mintha minden
izmom üvöltve tiltakozott volna.
Guy egy kis szobába vezetett minket.
Bathsheba az ágyon feküdt, csukott szemmel.
A lélegzete gyenge volt, ő pedig halálosan
sápadt, a szín eltűnt az arcából. Bőre fehérsége
ellentétben állt a teste alsó részét borító
kötésen átütő élénkvörös foltokkal. Guy
lemosta az arcát, de a hajába még mindig vér
tapadt. Egy pillanatra megszédültem.
– Adtam neki valamit, hogy enyhüljön a
fájdalma – suttogta Guy. – Nagyon álmos. –
Gyengéden megérintette Bathsheba vállát, a
lány szeme pedig kinyílt.
– Green kisasszony, idehoztam őket, ahogy
kérted.

690
Bathsheba ránk bámult. Valamit mondott, de a
hangja olyan gyenge volt, hogy nem hallottam.
Fogtam egy széket, és leültem mellé.
Fájdalmasan megfordult, és rám nézett.
– Titeket is meg akartak ölni – suttogta.
– Igen.
– El akartam mondani nektek mindent, és Lord
Cromwell kegyelmére bízni magam, de már
vártak ránk, szegény George-ra és rám.
Lerohantak a kardjaikkal. A himlőhelyes arcú
férfi gyomron szúrt. – Megborzongott. –
Hagytak minket meghalni, azt mondták, a
púpos ügyvédnek látványos halálban lesz
része, amikor megérkezik. – Hátradőlt,
kimerülten az erőfeszítésétől.
– Honnan tudták, hogy ott voltatok? –
kérdeztem lágyan.
– Valószínűleg Madam Nellertől, csak ő
mondhatta el nekik. Pénzért bármit megtenne.
– Megfizet még ezért.
Ismét összerándult a fájdalomtól, majd megint
felém fordult, és gyorsan beszélni kezdett. – El
akarom neked mondani, amit Michael mesélt
nekem. Ez segíteni fog abban, hogy megtaláld
őket.

691
Megpróbáltam mosolyogni. – Csak rajta. Most
már biztonságban vagy.
– Az utolsó hetekben, mielőtt megölték,
Michael félt, rettegett. Azt mondta, valami
mesterkedésben vesz részt, amiről a bátyjával
úgy gondolták, gazdaggá teszi őket. Valami
papírokkal volt kapcsolatos, amik a házában
voltak. Féltette az életünket.
– Madam Neller azt mondta, a bátyáddal
kerestétek ott.
– Igen. – A fájdalom ismét görcsbe rántotta. –
George azt gondolta, ha megtalálja őket, talán
Lord Cromwell segít rajtunk. De most már
hamuvá égtek.
– Már nálam vannak a papírok, Bathsheba.
Egy kivételével, csak az hiányzik. A képlet.
Mondott erről Michael bármit?
– Nem. Csak annyit, hogy félt azoktól az
emberektől, akikkel együtt dolgozott. Rettegett
attól, hogy megölik. Azon ügyködtek, hogy
megbuktassák Lord Cromwellt.
– De… azt hittem, Michael Cromwell-lel
dolgozott együtt. Volt nála valami, amit az earl
nagyon akart.

692
– Nem. Nem, az egész cselszövés az earl ellen
volt.
Rámeredtem. Ennek nem volt értelme. Ismét
köhögött, és egy kis nyál csurgott le az állán.
Összerándult, majd megint rám nézett. –
Gyermeket vártunk. Michael arról beszélt,
hogy elmenekülünk az országból a testvérével,
és Skóciába vagy Franciaországba megyünk,
ahol új életet kezdünk. Ám aztán megölték. Az
a férfi múlt éjjel megölte a babámat, amikor
megszúrt.
Megfogtam a kezét. Könnyű volt és vékony,
akár egy veréb lába. – Nagyon sajnálom.
– Mit számít a mi életünk? – kérdezte
keserűen. – Mik vagyunk mi, csak parasztok a
nagyok sakktábláján? – Kétségbeesetten
megrázta a fejét, megint köhögött, majd
becsukta a szemét. Guy előre lépett, és
gyengéden megfogta a másik kezét.
– Bathsheba – mondta halkan. – Attól tartok,
meg fogsz halni. Felszentelt pap vagyok.
Megbánod a bűneidet, és elismered Krisztust,
mint a Megváltódat?

693
Nem felelt. Guy erősebben fogta a kezét. –
Bathsheba. Hamarosan a Teremtőddel nézel
szembe. Elfogadod Öt?
Barak előrehajolt, ujját a lány nyaki ütőerére
tette. – Elment – mondta halkan.
Guy letérdelt az ágy mellé, és halkan elkezdett
latinul imádkozni.
– Mit használ ez? – kérdezte élesen Barak.
Felemelkedtem, és megfogtam a karját,
kivezettem a szobából. Visszatértünk az én
szobámba, ahol kimerülten lerogytam az
ágyra.
– Szegény szajha – mondta Barak. – Sajnálom,
nem akartam tiszteletlen lenni a mórral
szemben. – Megmaradt hajába túrt. – Mi a
csodát értett azalatt, hogy Michael egy Lord
Cromwell elleni cselszövés részese volt?
– Nem tudom. Mindvégig azt feltételeztük,
hogy a képletet ellopó személyt a haszon
vezette, talán, hogy eladja külföldre.
– Igen, bár te azt is kétségbe vontad, hogy
egyáltalán létezik a képlet.
– Igen. Azt hittem, hogy talán az egész dolog
Cromwell átveréséről szólt, de valami
félresikeredett, és a gazfickók összevesztek.

694
– De tudjuk, hogy a görögtűz létezik.
Ökölbe szorítottam a kezem. – Viszont még
mindig vannak dolgok, amik nem állnak össze.
Toky részvétele a kezdetektől, a lengyel ital
utáni nyomozása hónapokkal azelőtt, hogy a
Gristwoodok felkeresték Cromwellt. Miért a
késedelem? És vannak még más dolgok is…
Elhallgattam, amikor Guy belépett, egy tál
vízzel és némi ruhával. Egy pillanatra
kényelmetlen csend támadt. – Be kell kötnöm
a karodat, Matthew – mondta. – Legalább egy
napot kell itt pihenned, mielőtt ismét kimész.
Eszembe jutott Marchamount és Bealknap. –
Nem lehet. – Elveszítettünk egy fél napot, és
már csak öt maradt hátra. – El kell mennem a
Lincoln's Innbe.
Megrázta a fejét. – Lebetegíted magad.
Fájdalmasan felültem. – Bekötöd a karomat?
Aztán indulnom kell.
– Megégett a vállam – mondta Barak. –
Borzalmasan bűzlik. Rá tudnál nézni arra is?
Guy bólintott. Barak levette az ingét,
előbukkanó izmos felsőtestét számos régi
vágás hege borította. Az egyik válla vörös
volt, és kilátszott a nyers húsa, a bőre

695
lehámlott. Miközben Guy megvizsgálta,
észrevette a láncon lógó arany talizmánt.
– Mi ez? – kérdezte.
– Mezzának hívják. Egy régi zsidó szimbólum.
Igazad volt korábban, amikor azt mondtad,
hogy a nevem zsidó eredetű.
Guy bólintott. – Helyesen mezuza a neve. A
zsidók az ajtóikra szögezték, egy Tórából való
tekerccsel a belsejében. A látogatókat
köszöntötte. Emlékszem rájuk
gyerekkoromból, Granadából.
Barak lenyűgözöttnek tűnt. – Hány éven át
tűnődtem azon, mire való. Tanult ember vagy,
patikus. Á, ez csíp!
Guy erős illatú olajjal kente be az égett
felületet, bekötözte, majd visszaküldte Barakot
a szobájába, amíg az én karomat látta el.
Összerándultam, amikor felhúzta a
ruhaujjamat, és előtűnt az élénkvörös seb, a
ráncos bőr. Az olajából rákent egy keveset, és
éreztem, hogy a fájdalom enyhül egy kicsit.
– Mi ez az anyag?
– Levendulaolaj. Hideg és nedves
tulajdonságai vannak, magához vonzza a tűz
száraz hőségét, amely a bőrödet marja.

696
– Emlékszem, hogy ezt használtad azon az ifjú
öntőmunkáson is, aki megégette magát. –
Komoly pillantással ránéztem. – Van egy tűz,
amit azt hiszem, semennyi levendula sem
tudna kioltani. Guy, mindenképpen beszéltem
volna veled, kérdeztem volna az anyagról, ami
mindezt a halált és rombolást okozta. Az
alkímiához van köze, ezt már mondtam is
neked, és vannak olyan aspektusai, amelyektől
teljesen tanácstalan vagyok. Mindent
elmesélek neked, ha meghallgatsz.
– Nem veszélyes nekem tudnom erről?
– Ha nem árulod el senkinek, akkor nem érhet
bántódás azoktól, akik minket üldöznek. De
nem mondom el neked, ha inkább nem akarod
tudni.
– Cromwell nem lenne túl boldog, azt hiszem.
Észrevettem, hogy megvártad, amíg Barak
barátod kimegy.
– Vállalom a kockázatot, ha te is.
– Rendben.
Amíg egy csík tiszta ruhával bekötötte a
karomat, elmeséltem neki mindent, amit a
görögtűzről tudtam, Cromwell első magához

697
rendelésétől az előző éjszakai tűzig. Miközben
hallgatott, arca egyre borúsabbá vált.
– Az a célod, hogy elkapd ezeket a
gyilkosokat? – kérdezte.
– Igen. Már öt embert megöltek: a Gristwood-
testvéreket, Bathshebát és a fivérét, és az őrt.
Valószínűleg egy Leighton nevű öntőmunkás
is halott már.
– Emlékszem, hogy kérdezgettél az
öntőmunkásokról.
– Igen. Azt hiszem, már elkéstünk az ő
megmentésével. És még három ember
rejtőzködik félelmében ezek elől a szörnyű
gazemberek elől. El akarom őket kapni,
megállítani az ámokfutásukat Londonban.
– És előkeríteni a görögtűz képletét Cromwell
számára.
Haboztam. – Igen.
– Gondolkodtál azon a pusztításon, amit egy
ilyen fegyver okozhat? Egész flottákat
felperzselhet. Felgyújthatnak vele egy várost
is, amint azt múlt éjjel láthattuk.
– Tudom – feleltem halkan. – A nagy hajók
tűzben úszó képe hívatlanul is mindig feltűnik
a fejemben. De Guy, ha Cromwell nem kapja

698
meg, mások fogják, idegen hatalmak, akik
Anglia ellen használnák fel.
– És visszaterelnék az országot Róma alá? –
Felhúzta a szemöldökét, és eszembe jutott,
hogy sem angol, sem protestáns nem volt. Egy
pillanatig elgondolkodott. – Mit akartál tőlem
kérdezni?
– Ne válaszolj, ha úgy érzed, nem tudsz. Most
már tudom, hogy volt egy hordónyi görögtűz,
amit közel száz éven át a Bartyban tartottak.
És volt egy képlet. Az hiszem, hogy a
Gristwoodok a múlt októberi felfedezésük és a
Cromwell márciusi megkeresése közötti
időszakot arra használták, hogy megépítsék a
szerkezetüket. Erre nézve van bizonyíték, de
arra is, hogy a képlet alapján megpróbáltak
újabb mennyiséget gyártani.
– Egy hordó nem tart mindörökké.
– Pontosan. És mivel két hajót elpusztítottak,
valószínűleg a hordó nagy részét elhasználták.
A múlt éjszakai tűz talán azt mutatja, hogy
többet tudtak készíteni belőle. De hogyan,
Guy? Hogyan készít egy alkimista anyagot egy
képlet alapján?

699
– Úgy, hogy megtalálja a négy elem helyes
keverékét. Föld, levegő, tűz és víz.
– Amelyek minden dolognak az összetevői.
Igen, de ez nem könnyű feladat.
– Biztosan nem az. Meglehetősen könnyű
vasat készíteni, azon ásványi anyagok
használatával, amiket Isten a földbe plántált,
de nehéz aranyat csinálni, máskülönben mind
aranytányérokból ennénk, és ez az anyag
értéktelenné válna.
– És a görögtűz elkészítése mennyire lehet
könnyű?
– A képlet nélkül ezt lehetetlen megmondani.
Felültem. – Az előbb a vasról és az aranyról
beszéltél. Vannak dolgok, amelyek elterjedtek,
könnyű megtalálni őket, mint például a vasat,
és vannak olyanok, mint az arany, amelyek
ritkák.
– Persze. Ez nyilvánvaló.
– Olvastam arról, hogyan használták keleten a
tüzet fegyverként. Tudjuk, hogy a
bizánciaknak nem volt nehéz megtalálni azon
elemeket, amelyekkel meggyújtható
folyadékot készíthettek. Ugyanígy, hasonló
anyagokat említenek a rómaiak is, de nem

700
fejlesztették őket fegyverré. Arra gondolok,
hogy talán a görögtűz készítéséhez
nélkülözhetetlen elemet nem könnyű
beszerezni. Szerintem a Gristwoodok valami
olyan anyagot kerestek, ami ezt a hiányzó
elemet helyettesítheti. Ez vezethette őket a
lengyel italhoz, ami megégette az asztalt a
kocsmában.
Megsimogatta az állát. – Szóval azt használták
a görögtűz készítéséhez?
– Nem tudom. Talán.
– És abból, amit mondasz, már együtt
dolgoztak azokkal a gonosztevőkkel, akik a
gyilkosaikká lettek, egy összeesküvésben
Cromwell ellen?
– Igen. Nem tudom, ez hogyan történt.
Viszont, ha találnék valamennyit az eredeti
görögtűzből a Barty temetőjében…
Arca undortól torzult el. –
Megszentségteleníteni sírokat…
– Igen, igen, egyetértek. De mindenképpen
megteszik. Ha találnék valamennyit, és
elhoznám neked, tudnád elemezni nekem,
lepárolni a lényegét vagy bármi is az, amit
csinálsz vele?

701
– Én patikus vagyok, nem alkimista.
– Tudsz annyit a mesterségükről, mint a
legtöbbjük.
Mély levegőt vett és karba fonta a kezét. – Mi
célból, Matthew? – kérdezte.
– Hogy rájöjjek, mi történt…
Élesen közbevágott. – Matthew, nem vagy
tudatában annak, mire kérsz. Elemezzem ki a
görögtüzet, hogy Thomas Cromwell megkapja
a titkot. – Fel s alá járkált a szobában, sötét
arca komorabb volt, mint amilyennek valaha
láttam. Egyszer csak felém fordult.
– Ha megtalálod ezt az elátkozott anyagot, és
elhozod nekem, megnézem. Azután azonban
megsemmisítem. Nem nyújtok neked
segítséget a létrehozásához, hogy ezzel
Cromwellt segíthesd. Ha a kutatásom bármit
napvilágra hoz, ami segíthet neked elkapni
ezeket a gyilkosokat enélkül, el fogom árulni.
Sajnálom, Matthew, de mindössze ennyit
vagyok hajlandó tenni.
– Rendben. Elfogadom. – Kinyújtottam a
kezem, ő pedig megszorította. Még mindig
komornak látszott. – Nyssai Szent Gergely
egyszer azt mondta: „A művészet és a

702
tudomány gyökere a halál elleni küzdelemben
rejlik.” És küzdeniük is kell. A pusztításnak és
rombolásnak ez az anyaga egy perverzió, egy
szörnyeteg. Ha megtalálod azt a képletet, meg
kell semmisítened, és az egész világ sokkal
nagyobb biztonságba kerül.
Sóhajtottam. – Le vagyok kötelezve
Cromwellnek. És segíteni szeretnék az
országomnak.
– És mit gondolsz, mire fogja Cromwell és
Henrik király felhasználni a görögtüzet,
amilyen kegyetlen, véreskezű emberek? Halált
és szenvedést fognak okozni vele. – Mérges
volt. – Ez sokkal rosszabb, mint Scarnsea,
Matthew. Cromwell nemcsak arra használ
megint, hogy levadássz egy gyilkost, hanem
arra, is hogy egy brutális, kegyetlen
blaszfémiában segítsd.
Beharaptam az ajkamat.
– És Barak – folytatta –, ő miként látja a
dolgokat?
Ő a végtelenségig hű a gazdájához. – Guyra
néztem. – Nem szólok neki semmit erről a
beszélgetésről. – Egy sóhajjal hátradőltem az
ágyon. – Igazad volt, hogy szemrehányást

703
tettél – mondtam halkan. – Aggódom amiatt,
amit a görögtűz tehet, de… igen, vezet egy
szenvedély, hogy elkapjam ezeket a
gyilkosokat, és visszaszerezzem, amit elloptak.
És hogy megmentsem Elizabeth Wentworthöt.
Bármi áron.
– Az ár túl magas is lehet. Amikor eljön az
idő, döntened kell, Matthew. Az közted és
Isten között marad.

704
Harmincharmadik fejezet

Késő délelőtt értünk haza. Halkan nyitottam ki

a bejárati ajtót, remélve, hogy anélkül jutunk
fel az emeletre, hogy Joan meglátná szánalmas
állapotunkat. Az asztalnál azonban
megtorpantam; egy levél hevert ott, rajta
Godfrey nagy, kerek betűivel. Feltörtem a
pecsétet.
– Bealknap visszatért! – mondtam. – A
szobájában van. Hála istennek, már attól
tartottam… – nem fejeztem be a mondatot.
– Üzenjük akkor Lemanért – mondta Barak –,
és menjünk a Lincoln's Innbe.
Ekkor Joan bukkant fel a konyhából a
hangunkra. A szeme tágra nyílt, amikor
meglátta, milyen állapotban vagyunk.
– Uram, most éppen mi történt? – kérdezte
enyhén remegő hanggal. –Amikor nem tértél
vissza múlt éjjel, aggódni kezdtem.
– Volt egy nagy tűz Queenhithe-ben –
mondtam nyugodtan. – Felkapott minket, de
jól vagyunk. Sajnálom, Joan, ezen a héten sok
zűrzavar történt.

705
– Fáradtnak tűnsz, uram. És mi történt a
hajaddal, Barak úr?
– Megperzselődött. Szörnyen nézek ki, mi? –
Legelbűvölőbb mosolyát villantotta az
asszonyra. – Szükségem lenne valakire, aki
levágja a másik oldalt, hogy ne ijesszem meg a
gyerekeket.
– Megpróbálhatom.
– Egy igazi kincs vagy, Woode asszony.
Míg Joan ollót kerített, és felvitte Barakot a
szobájába, üzenetet írtam Lemannak, majd a
tágra nyílt szemmel figyelő Simon kezébe
nyomtam, hogy vigye el a Cheapside-ra. Aztán
én is felmentem. Becsuktam a szobám ajtaját,
és fáradtan ledőltem az ágyra. Ismét eszembe
jutottak Guy szavai a küldetésem
természetéről. Eddig túlságosan fáradt és
rémült voltam magam és mások miatt is, hogy
az összeesküvők leleplezésén túl átgondoljam
a dolgokat. De mi van, ha sikerrel járok? Mi
van, ha eljön az a pillanat, amikor a görögtűz
képlete az én kezembe kerül? Akkor mit
teszek? Eszembe jutottak szegény Bathsheba
szavai. Egy összeesküvés Lord Cromwell
ellen. Mit tervezhetett Michael és testvére,

706
amit haláluk félbeszakított? Megráztam a
fejem. Nem lehet mást tenni, csak folytatni,
szembeszállni Bealknappel a saját
barlangjában, most, hogy esélyem nyílt rá.
Ráeszméltem, hogy június ötödikét írtunk, és
már csak öt nap volt hátra.

A Lincoln's Innben Barakot és Lemant a

szobámban hagytam, majd átvágtam az
udvaron Marchamount irodájába, hogy
kérdezősködjek a holléte után. Bármilyen
ízléstelennek is ígérkezett a beszélgetés,
muszáj volt vele szót váltanom Lady Honorról,
miután találkoztam Bealknappel. Az írnoka
azonban azt mondta, hogy Hertfordba ment, az
utazó bíró előtt volt egy ügye, és másnapig
vissza sem tér. Magamban átkozódtam. A
három évvel ezelőtti, Cromwell számára
végzett küldetésem során legalább az összes
érintettet biztonságban tudtam a monostor
falain belül. Megmondtam az írnoknak, hogy
másnap én is visszatérek, és visszamentem az
irodámba, ahol Leman és Barak várt. Amikor

707
beléptem, éppen azt figyelték, hogyan másolja
ki Skelly nehézkes írásával a Bealknap-ügyben
benyújtandó Chancery keresethez szükséges
iratot. Leman, aki ma magabiztosabbnak tűnt,
megkérdezte, hogy Bealknap a szobájában
van-e.
– Az üzenet szerint igen. Csak ellenőrzöm a
kollégámnál – feleltem.
Leman mosolygott, bosszút ígérő, fenyegető
mosollyal.
Kopogtattam Godfrey ajtaján, és beléptem. Az
ablak előtt állt, vékony arcán aggódó
kifejezéssel. Bágyadt mosolyt vetett rám.
– Bealknap testvérrel jöttél találkozni,
Matthew? Korábban láttam, amikor az
irodájába ment.
– Remek. Jól vagy, Godfrey?
Talárja szegélyét morzsolgatta. – Levelet
kaptam a titkártól. Úgy tűnik, Norfolk hercege
nem elégedett a büntetésemmel. Nyilvános
bocsánatkérést akar a nagyteremben.
Felsóhajtottam. – Nos, Godfrey, az
udvariasság minden szabályát megszegted…
– Tudod, hogy nem erről van szó! – tört ki
villogó szemekkel. – Ha megtenném, az olyan

708
lenne, mintha elárulnám a vallási
meggyőződésemet.
– Godfrey – mondtam komolyan –, az isten
szerelmére, kérj bocsánatot, és élj, hogy
tovább harcolhass. Ha visszautasítod, kizárnak
az Innből, és megbélyegzett ember leszel.
– Talán megérné – mondta halkan. –
Nevezetes jogeset lehetnék, mint a Hunne-ügy.
– Hunne-t azért gyilkolták meg a pápisták
bérencei, mert megtagadta az egyházat.
– Nemes módja volt a halálnak. – Furcsa
mosoly játszott a szája sarkában. – Van bármi
szebb módja?
Akaratlanul is vállat vontam. Megint előkerült
az a különös késztetés, hogy egyeseknek
mártírhalált kell halniuk, hogy az igazságért
vállalt szenvedésben leljék örömüket.
Rámeredtem. Megeresztett egy kis nevetést.
– Furcsán nézel, Matthew.
A pillanat hevében megkérdeztem tőle: –
Godfrey, feltehetek egy hipotetikus kérdést?
– Persze.
– Mi lenne, ha Isten csodálatos hatalmat adna
neked, egy villámot, ami minden ellenségedre
egyszerre lesújthatna, egész hadseregekre.

709
Csak annyit kellene tenned, hogy felemeled a
kezedet.
Nevetett. – Ez egy meglehetősen erős
hipotézis, Matthew. Nem történtek ilyen
csodák, amióta a Mi Urunk a földön járt.
– Mondjuk, hogy kapsz egy ilyen ajándékot.
Jámboran megrázta a fejét. – Nem lennék rá
méltó.
– De tegyük fel, hogy megkapod –
ragaszkodtam hozzá. – Valamit, amit ha
felhasználnak, elkerülhetetlenül ezreket öl
meg, köztük sok ártatlant. Használnád?
– Igen. Henrik király szolgálatába állítanám,
hogy elpusztítsa hazai és külföldi ellenségeit.
Nem azt mondja az Ótestamentum, hogy
gyakran sokaknak meg kell halniuk Isten
ügyének szolgálatában? Emlékezz Szodomára
és Gomorrára.
– Azokat kén- és tűzeső pusztította el. – Egy
pillanatra behunytam a szemem, majd ismét
ránéztem. – Nem fogsz bocsánatot kérni,
ugye?
Szelíden elmosolyodott, szemében ismét
kigyúlt az a szenvedélyes, szent fény. – Nem,
Matthew, nem fogok.

710
†

Felmásztunk a keskeny lépcsőn Bealknap

irodájához. A lakatot leszedték. Határozottan
kopogásomra maga Bealknap nyitott ajtót. A
forróság miatt nem volt rajta sem a talárja, sem
a zekéje, csak fehér vászoninget viselt. Durva
sárga szőrszálak tolultak ki a gallér fölé. Az
ügyvédi öltözete nélkül még inkább annak a
gazembernek látszott, aki valójában volt.
– Testvérem – mondtam. – Már kerestelek.
Hol jártál?
Összeráncolta a homlokát. – Üzleti ügyem
volt. – Meglepett pillantást vetett Barak
megnyírt fejére. – Ki ez? – Majd meglátta
Lemant, és a szeme tágra nyílt. Az árus ördögi
vigyort villantott rá. Bealknap megpróbálta az
arcunkba vágni az ajtót, de Barak gyorsabb
volt nála, a lábát az ajtónyílásba tette, és a
vállával nekifeszült az ajtónak. Bealknap
hátratántorodott, míg Barak összerándult, és
megdörzsölte a karját. – Istenemre,
elfeledkeztem az égésemről.

711
Beléptünk. Bealknap szobája rendetlen volt,
mint mindig, a láda a sarokban ékeskedett. A
lakórészébe vezető ajtó nyitva állt. Bealknap a
szoba közepén állt, haragtól vörös arccal.
– Hogy merészelitek! – kiáltotta. – Hogy
merészeltek betörni ide? – Hosszú ujjával
Lemanra mutatott. – Miért hoztad ide ezt a
gazfickót, Shardlake? A haragosom, bármilyen
hazugságot képes…
Barak közbevágott. – Nem emlékszel rám,
uram, csak egy kisfiú voltam, de a
mostohaapám az eskütársaid egyike volt a
püspöki bíróságon. Edward Stevens. Furcsa
emberek ezek az eskütársak. Néha feltűnnek a
semmiből, és megesküsznek egy olyan ember
ártatlanságára, akivel még csak nem is
találkoztak.
Amióta csak ismertem ezt az átkozott
ügyvédet, még sosem láttam elveszíteni az
önuralmát, de most ökölbe szorult kézzel,
zihálva állt. – Ez mind hazugság – tört ki
dühösen. – Nem tudom, milyen játékot játszol,
Shardlake…
– Ez nem játék.

712
Bealknap szája kinyílt, kivillantak hosszú,
sárga fogai. – Ha megpróbálsz nyomást
gyakorolni rám, hogy igazat adjak neked az
ingatlanommal kapcsolatban, nem fog
működni. Kizáratlak.
– Nem erről van szó – mondtam megvetőn.
– A szűkmarkúságod utolért, Bealknap úr –
vigyorgott elégedetten Leman. – Egy kis arany
a ládádból amott, amivel kifizetted volna a
tartozásodat, megspórolta volna neked ezt.
– Leman úr nyilatkozatot tett – mondtam.
Elővettem egy másolatot a táskámból, és
Bealknap elé tartottam. Ő megragadta, és
összeráncolt homlokkal elolvasta. Mégis,
ahogy figyeltem, rájöttem, hogy valami nem
volt rendben. A karrierje összeomlásával
szembesülve meg kellett volna ijednie, mégis,
csak dühös volt. Leeresztette a nyilatkozatot.
– Egy ügyvéd testvért levadászni – suttogott
mérgesen –, cheapside-i árusokat rávenni
hamis nyilatkozattételre… miről van szó? Mit
akarsz?
– Emlékszel még a Lord Cromwelltől
származó megbízatásomra?

713
– Mindent elmondtam neked, amit arról az
ügyről tudok. Ami szinte a semmivel egyenlő.
– Kezével dühösen intett. Ha hazudott, nagyon
jól csinálta.
– Tudni akarom, milyen közös ügyed van Sir
Richard Richcsel, Bealknap.
– Ahhoz semmi átkozott közöd nincs – mondta
keményen. – Igen, van egy megbízatásom Sir
Richardtól, neki dolgozom. Ebben az ügyben
voltam távol az elmúlt pár napban. – Felemelte
a kezét. – És nem hagyom, hogy erről faggass.
Istenemre mondom, most azonnal elmegyek
Sir Richardhoz, és elmondom neki, hogy
zaklatsz…
– Bealknap testvér, ha nem felelsz a
kérdéseimre, Lord Cromwellhez fordulok.
– Akkor ő majd beszélhet Sir Richarddal –
bólintott komoran Bealknap. –Tessék, erre
nem számítottál, ugye? – A talárjáért nyúlt. –
Most azonnal indulok hozzá. Túl messzire
mentél, uram, olyan ügyekbe avatkozol, amik
túlnyúlnak rajtad. – Az arcomba nevetett. –
Erre még nem jöttél rá? Most pedig kifelé a
szobámból. – Kivágta az ajtót. Barak ökölbe
szorította a kezét.

714
– Lord Cromwell kínpadra húzathat, te csontos
seggfej.
Bealknap nevetett. – Nem hiszem, bár a ti
seggeteket szétrúghatja, miután beszélt a
gazdámmal. Most pedig távozzatok! – Az ajtó
felé intett.
Semmi mást nem tehettünk. Amint kiértünk,
az ajtót az arcunkba vágta.
A lépcsőfordulóban álltunk. Barak tanácstalan
pillantást vetett rám. – Azt hittem, megijed.
– Én is.
– Lord Cromwell, Richard Rich – Leman
rémült pillantást vetett rám. –Nem akarok
ebben tovább részt venni, uram, visszamegyek
a boltomba. – Ezzel megfordult, és lesietett
anélkül, hogy elkérte volna a neki ígért pénz
hátralévő részét.
Barakkal ott maradtunk, és egymásra néztünk.
– Hát, ez jól sikerült – szólalt meg
szarkasztikusan.
– Mit mondhat Rich Cromwellnek, ami ránk
haragíthatja? – Megráztam a fejem. –
Cromwell a főminiszter, Rich nagy hal, de
közel sem ennyire nagy.

715
– És mit tud a görögtűzről? – Barak mély
lélegzetet vett. – Erről be kell számolnom az
earlnek. – Ő is megindult lefelé a lépcsőn.
Követtem. – Tudod, hol van ma Cromwell?
– Ismét a Whitehallban. Odalovagolok most.
Menj haza és pihenj, úgy nézem, rád fér. Ne
csinálj semmit, amíg vissza nem térek.
Kíváncsi voltam, hogy Cromwell-lel voltak-e
olyan dolgaik, amikről nem akarta, hogy
tudjak. Ha így is volt, semmit nem tehettem
ellene.

716
Harmincnegyedik fejezet

Több mint két órába telt, mire Barak

visszatért. A fogadószobámban vártam rá, a
kertemet néztem, miközben a délutáni
árnyékok kezdtek megnyúlni. Még mindig
kimerült voltam az előző éjszakai szörnyű
események után, de annak ellenére, hogy a
szemem égett a fáradtságtól, nem tudtam
lepihenni. A gondolatok egymást kergették a
fejemben. Mit értett Bealknap azalatt, amit
mondott? Mire kellett volna rájönnöm? És mi
van, ha a tervezett látogatásom a St.
Bartholomew-ban sikerrel jár, és nyomára
bukkanunk a görögtűznek? A Guyjal folytatott
beszélgetésem nem hagyott nyugodni; nem
tudtam kizárni az agyamból a tevékenységem
hosszabb távú következményeit. Bizonyosan
az lenne a legjobb, ha senkinél nem lenne a
görögtűz. De Toky gazdája, bárki is legyen az,
már a birtokában tartja.
Idővel elfáradtam attól, hogy fel-alá járkáltam
a szobában, és úgy döntöttem, kimegyek az
istállóba. Amint kiléptem, összerándultam a
hőségtől – melegebb volt, mint bármikor

717
korábban –, és most tudatosult bennem, hogy
mindenem fáj: az égett karom, a hátam, a
szemem, a fejem.
Barak elvitte Sukey-t, de Genesis csendesen
állt a helyén. Amikor meglátott, nyerítéssel
jelezte, hogy felismert. A fiatal Simon éppen
kiganézta az istállót.
– Hogy érzi magát Genesis? – kérdeztem.
– Nagyon jól, uram, remek ló. Bár nekem
hiányzik a jó öreg Chancery.
– Nekem is. Genesis nyugodt állatnak látszik.
– Nem az volt eleinte, uram. Nagyon
idegeskedett a bokszában, nem tudott
lenyugodni. Attól tartottam, még a végén
megrúg.
– Valóban? – Ez meglepett. – A lovaglásnál
nem okozott gondot.
– Valószínűleg jól idomították Lord Cromwell
istállójában, uram, de azt hiszem, nagyobb
szálláshoz szokott ott. – Simon elvörösödött,
amikor kimondta az earl nevét; nagy csoda
volt a fiúnak, hogy egy ilyen nagy emberrel
álltam kapcsolatban.
– Lehet.

718
– Barak úr azt mondta nekem, hogy a fél haja
leégett múlt éjjel egy tűzben. – A fiú szeme a
kíváncsiságtól kitágult. – Ő katona, uram?
Néha arra gondolok, annak néz ki.
– Nem. Csak az earl egyik jelentéktelenebb
szolgája, mint én.
– Egy nap szeretnék katona lenni.
– Valóban, Simon?
– Ha idősebb leszek, gyakorlatozni fogok a
seregszemlére, majd harcolni a király
ellenségeivel, akik lerohanhatják a
királyságunkat.
A szavaiból arra következtettem, hogy valaki
felolvasott neki egy hivatalos kiáltványt.
Szomorúan elmosolyodtam, miközben
megsimogattam Genesis nyakát. – A
katonáskodás véres mesterség.
– De valakinek harcolnia kell a pápisták ellen,
uram. Ó, igen, egy nap katona vagy tengerész
szeretnék lenni.
Vitatkozni készültem vele, amikor közeledő
paták dobogását hallottam. Megfordultam, a
fáradtnak tűnő és poros Barak állt meg az
istálló előtt. Simon kiszaladt, és átvette a
kantárt.

719
– Na, mi történt? – kérdeztem.
– Menjünk be.
Követtem vissza a szalonba. Végigsimított a
sortéin, koponyáján összeráncolva a bőrt, majd
nagyot fujt. – Az earl üvöltözött velem –
kezdte tompán. – Azt mondta, hogy a fél
délelőttöt azzal kellett elpocsékolnia, hogy a
halottkémet meggyőzze, ne szóljon a
Queenhithe-ben talált holttestekről pár napig.
Tombolt, amikor megtudta, hogy a Bealknap
szóra bírására irányuló erőfeszítéseid csak arra
voltak jók, hogy elmenjen Richhez.
– Nem tudhattam, hogy Rich védőpajzsot
jelenthet Cromwell ellen.
– Mert nem is. Az earl magán kívül volt
pusztán az ötlettől is. Úgy véli, Rich eltúlozta
a hatalmát Bealknapnek, aki hitt neki. Most
elküldte embereit, hogy keressék meg Richet,
és kideríti, mire gondolt Bealknap. Azt
mondta, ha Rich tud a görögtűzről, így vagy
úgy kiszedi belőle. Azután nem irigylem
Bealknap barátunkat.
Megcsóváltam a fejem. – Valami hibádzik.
Bealknap egy gazember, de nem ostoba,
amikor a saját érdekeiről van szó. Nem mondta

720
volna, amit mondott, hacsak nem tudta, hogy
biztonságban van. Van valami, amiről mi nem
tudunk.
– Volt még egy dolog, amit az earl mondott:
tudja, hogy szereted összegyűjteni az összes
tényt, és kiteríteni őket az asztalra, mielőtt
levonod a következtetést, de erre most nincs
idő, gyorsabban kell cselekedned.
Keserűen felnevettem. – Egy olyan okos
ellenséggel szemben, mint a miénk, egy olyan
összetett és titkos ügyben, mint ez? Azt hiszi,
csodatevő vagyok?
– Ez talán tőle kérdezd. Fel s alá járkált a
whitehalli irodájában, mint egy kitörésre kész
medve a veremben. És rémült volt. Azt
mondta, menjünk most rögtön a Bartyba, még
ma. Ez az alkalmas idő, amikor Richet
beviszik kikérdezésre. Fel akarja nyittatni azt a
koporsót. – Barak lehuppant a párnákra. Arca
napbarnítottsága alatt szürke árnyalat érződött;
a múlt éjszaka eseményei még az ő erős
szervezetét is kikezdték.
– Hogy van a vállad? – kérdeztem.
– Fáj, de már jobb, mint volt. És a te karod?

721
– Ugyanaz. Elviselhető. – Egy pillanatra
eltöprengtem. A St. Bartholomew-ba egyedül
akartam menni; ha a görögtűz ott volt
eltemetve a katonával, el kell vinnem Guyhoz.
Tudtam, hogy Barak egyenesen Cromwellhez
vinné.
– Egyedül megyek a Bartyba – mondtam,
miközben szívem hevesen kezdett verni. –
Fáradt vagy, maradj itt.
Meglepetten nézett rám. – Te rosszabbul nézel
ki, mint én.
– Én le tudtam dőlni odafent – hazudtam –,
amíg te a rosszkedvű earllel néztél szembe.
Hagyd, hogy egyedül menjek.
– Mi van, ha Toky arra jár?
– Nem lesz gond.
Habozott, de megkönnyebbülésemre
mélyebbre süppedt a párnák közé. – Rendben.
Jézusom, nem hiszem, hogy valaha is voltam
ilyen fáradt. Az earl azt mondta, Madam
Neller megfizet az árulásáért, ha vége az
ügynek.
– Remek. Simonnal hozatok be neked sört.
Sötétedés előtt visszatérek.

722
– Rendben. – Felnevetett. – Azt hiszem, a fiú
azt hiszi, valamiféle zsoldos vagyok. Mindig
azt kérdezi, mit csinálok Lord Cromwell
számára, hogy csatákba küld-e.
– Most mindkettőnket abba küldött. Ne hagyd,
hogy Simon zaklasson.
– Nem okoz problémát. – Rám nézett. – Sok
szerencsét.
Kimentem a szobából, és megálltam a
folyosón. Megkönnyebbültem Barak
beleegyezésétől, de bűnösnek is éreztem
magam. Nyilvánvalóan most már megbízott
bennem; kétlem, hogy egy ilyen útra
elengedett volna egyedül egy héttel ezelőtt.
Megborzongtam a gondolatra, hogy Barak
megtévesztésével egyben Cromwellt is
megtévesztettem.

A késő délutáni hőségben az utcák végig

csendesek voltak Smithfieldbe menet. Amikor
befordultam a lovammal egy térre, egy
megrakott szekér jött szembe velem, a bakon
egy arcát ronggyal eltakaró öregemberrel. A

723
szekéren régi csontok, emberi bordák, éles
medence- és combcsontok álltak profán
kupacba rakva, amelyből koponyák
kukucskáltak ki gúnyos vigyorukkal. Ősrégi
halotti leplek rothadt foszlányai szőtték át a
csontokat, és ahogy a kocsi elgördült
mellettem, megéreztem a sírok nyirkos,
beteges szagát. Tudtam, hogy a monostori
temetőkből előkerült sok csontvázat Lambeth
mocsaraiba hordták ki, ahol csendben
szétszórták őket; ezek itt minden bizonnyal a
Bartyból származtak. Reméltem, hogy még
időben érkezem; Rich azt mondta, pár napba
beletelik, mire eljutnak az ispotály temetőjébe.
Kellemes szellőt éreztem az arcomon,
miközben átlovagoltam Genesisszel
Smithfielden. Bár az anabaptisták megtagadták
nézeteiket, az előkészített máglya még ott állt,
a lelógó vasbilincsek fenyegetőn emlékeztettek
a rendeltetésére.
A perjelség kapuházánál a Vagyonügyi
Bíróság új őre állt, egy lelkes fiatalember, aki
tudni akarta célomat. Átkozódtam, amikor
eszembe jutott, hogy Baraknál maradt
Cromwell pecsétje, de az ügyvédi talárom, és

724
az earl nevének említése biztosította a
bejutásomat. Érdeklődtem nála a temetők
kiásási munkálatainak helyzetéről, mire a férfi
meglepett arcot vágva elmondta, hogy a
munka az ispotály temetőjében éppen csak
elkezdődött. Odahívott egy másik őrt, egy
beesett arcú, sántikáló öregembert, hogy
vezessen oda.
Az öreg keresztülvezetett az épületek
labirintusán – némelyiket lerombolták, mások
lakóhelyekké történő átalakításukra vártak – a
Little Britain Streeten át a perjelség ispotálya
mögötti területig. A távolban látni lehetett a
magas, lőrésekkel ellátott városfalat is.
– Mennyire haladt előre a munka? –
kérdeztem.
– Tegnap kezdték – morogta. – Több száz sírt
kell kiásni. Mocskos munka, köztudott, hogy a
hullák szaga pestist hozhat.
– Idefelé jövet láttam egy csontokkal
megrakott kocsit.
– A munkások nem tisztelik a holtakat. Ez az
egész arra az időre emlékeztet, amikor
Franciaországban harcoltam, és a

725
holttesteknek sehol sem adták meg a
végtisztességet. – Keresztet vetett.
Szomorúan elmosolyodtam. – A lovászfiúm
katona akar lenni.
– Elég nagy ostobaság tőle. – Az öregember
lehalkította a hangját, amikor befordultunk egy
sarkon. – Itt vagyunk. Vigyázz ezekkel az
emberekkel, uram. Durva fickók.
A látvány, ami elénk tárult, akár egy, az utolsó
ítéletről készült régi festmény részlete is
lehetett volna. Egy széles, sírkövekkel zsúfolt
temetőt ástak fel. A nap kezdett lenyugodni az
ispotály épülete mögött, és erős okkersárga
fénnyel vonta be a helyszínt. A munkát
pontosan megszervezték: minden egyes kiásott
koporsót két férfi vitt egy bakra állított
asztalhoz, amelynél egy hosszú köpenyes
vagyonügyis hivatalnok ült egy írnokkal.
Amikor az írnok orra előtt felnyitották az
egyik koporsót, a férfi felállt, beletúrt, és
bólintott, mire a munkások kiszedték a
csontokat, és egy ott várakozó szekérre
halmozták őket. Az írnok ezután kiemelt egy
kis tárgyat, és a hivatalnok elé helyezte.

726
Egy kicsivel odébb pihenőt tartottak; egy
csapat munkás egy koponyával futballozott,
ide-oda rugdosták. Mialatt figyeltük őket, a
koponya egy erős rúgást követően egy sírnak
csattant, és száz darabra tört. A munkások
felnevettek. Az öregember megrázta a fejét, és
a hivatalnokhoz vezetett, aki hideg pillantással
mért végig. Alacsony, kövérkés fickó volt,
keskeny szájjal és pici, éles szemmel, a
vagyonügyisek kiváló megtestesítője.
– Segíthetek, ügyvéd úr? – kérdezte.
– Igen, uram, Lord Cromwell megbízatásából
járok el. Te vagy a felelős az itt zajló
munkálatokért?
Habozott. – Paul Hoskyn vagyok, a
Vagyonügyi Bíróságról. – Az öregember felé
biccentett. – Elmehetsz, Hogge.
– Matthew Shardlake vagyok, a Lincoln's
Innből – mutatkoztam be, miután az öreg
elbicegett, amitől furcsán kiszolgáltatottnak
éreztem magam. – Egy sírt keresek, amely úgy
hiszem, valami érdekeset tartogat a gazdám
számára.

727
Hoskyn szeme összeszűkült. – Minden
értékeset megtartunk Sir Richard számára,
hogy megvizsgálhassa.
– Igen, tudom. – Lehajoltam, hogy
megszemléljem az asztalon heverő tárgyakat.
Aranygyűrűk és jelvények, apró tőrök és
ezüstdobozok sorakoztak, a halál beteges
illatát árasztva. – Ez nem egy értékes tárgy.
Csak érdekes.
Gyanakodva méregetett. – Fontosnak kell
lennie, ha az earl ideküldött érte. Sir Richard
tud róla?
– Nem. Az earl egy másik ügyben érte
küldetett. Valószínűleg most van nála.
Valójában csak régészeti értéke van.
– Sose hallottam, hogy az earlt ilyen dolgok
érdekelnék.
– Pedig igen. És én is érdeklődöm a régiségek
iránt – tettem hozzá, őszintének szánt hangon.
A történetet idejövet kitaláltam. – Nemrég
például találtam pár követ a Ludgate-be építve,
amin héber feliratok vannak. Tudod, ezek egy
régi zsinagógából származnak. Minden régi
dolog érdekel.

728
A hivatalnok felmordult, az arca még mindig
gyanakvó volt.
– Azt gondoljuk, hogy ez az itt elföldelt férfi
egy külföldi zsidó volt – folytattam lelkesen –,
és zsidó tárgyak lehetnek vele eltemetve. A
zsidó tanulmányok most, hogy az
Ótestamentumot széles körben olvassák,
nagyon érdeklődést keltenek.
– Van bármi felhatalmazásod az earltől, amit
meg tudsz mutatni nekem?
– Csak a neve – feleltem, a fickó szemébe
nézve. Összeszorította kis száját, majd felkelt,
és átvezetett a temető megbarnult füvén. A
sírkövekre néztem; kicsik voltak, olcsó
homokkőből készültek, a régebbieken
olvashatatlanná vált feliratok.
– A múlt század közepéről származó sírkövet
keresek. A név St. John.
– Az a fal mellett lesz. Egyelőre nem akarok
ott ásatni – tette hozzá bosszúsan. – Az
felborítaná a munkatervemet.
– Az earl ezt kívánja.
Szétnézett a sírok között, majd megállt és
egyikre rámutatott. – Ez az?

729
A szívem nagyot dobbant az izgatottságtól,
amikor elolvastam az egyszerű bevésést. „Alan
St. John, egy törökök ellen harcoló katona,
1423-54”. Csak harmincegy éves volt, mikor
meghalt. Nem tudtam, hogy ilyen fiatal volt,
mindenki öreg katonaként emlegette.
– Ez az – feleltem csendesen. –
Kölcsönvehetem két emberedet?
Hoskyn a homlokát ráncolta. – Egy zsidót nem
temettek volna megszentelt földbe. És nem
keresztény neve lenne.
– Akkor igen, ha kikeresztelkedett. A
nyilvántartások szerint ez a férfi a Domusban
volt.
Megrázta a fejét, majd odament a futballozó
férfiakhoz. Barátságtalan pillantásokat vetettek
rám. Tudtam, hogy azoknak, akik a
vagyonügyiseknek dolgoztak, könnyű dolguk
volt, és nem szerették a külsősöket, akik
többletfeladatokkal rontottak rájuk. Két férfi
tért vissza Hoskynnal, vállukon ásóval. St.
John sírjára mutatott.
– Azt akarja, hogy ezt ássátok ki. Szóljatok,
amint feltártátok. – Ezzel Hoskyn visszament

730
az asztalához, amire közben újabb három
koporsót tettek fel.
A két munkás, nagydarab fiatal férfiak foltos
ruhákban elkezdték ásni a kemény, száraz
földet. – Miért ásunk? – kérdezte az egyik. –
Egy láda aranyért?
– Semmi értékesért.
– Szürkületkor abba kell hagynunk a munkát.
– A vérvörös égre pillantott. – Ez áll a
szerződésünkben.
– Csak ezt az egy sírt kell – mondtam
engesztelőn. Mordult egyet, és visszahajolt
feladatához.

St. Johnt mélyre temették, a fény egyre

halványult és vörösödött, mire az ásó fához
koppant. A férfiak kiásták a földet a koporsó
körül, majd melléálltak. Valami sötét fából
készült, olcsó dolog volt. Észrevettem, hogy
több másik munkás is odajött, és minket
figyelt.
– Gyerünk, Samuel – mondta az egyik. – Már
ideje mennünk. Majdnem sötét van.

731
– Nem kell kivenni a koporsót – mondtam. –
Csak nyissátok ki ott, és segítsetek le.
A másik munkás lesegített a sírba, majd
kimászott, és odakiáltott Hoskynnak, hogy
végeztek. A Samuelnek nevezett férfi addig
feszegette az ásójával a koporsófedelet, amíg
egy reccsenéssel kinyílt. Lecsúsztatta, majd
hápogva hátrahőkölt. – Az Isten szerelmére,
mi ez a bűz?
Éreztem, hogy a szőr feláll a nyakamon.
Ugyanaz az erős szag volt, ami előző éjjel
Gristwood asszony házának lépcsőin csapta
meg az orromat.
Lassan lehajoltam, és belenéztem a koporsóba.
A naplemente vörös fényénél St. John
maradványai furcsán békésnek tűntek. A
csontváza a hátán feküdt, keresztbe tett
karokkal. A koponyája az egyik oldalra
fordult, mintha aludt volna, az állkapcsa zárt
volt, nem nyitva vicsorgott, és még rá volt
tapadva néhány barna szőrszál. A halotti lepel
elrohadt, csak pár penészes rongymaradvány
maradt a koporsó alján. És köztük egy kis
ónedény, akkora, mint egy ember ökle. Egy
repedés húzódott a tetején, de amikor

732
lehajoltam, és óvatosan felemeltem, éreztem,
hogy majdnem tele volt. Igazam volt,
gondoltam. Megtaláltam.
– Mi az? – kérdezte Samuel. Hangja
csalódottan csengett, kétségtelenül mégis
arany csillanására számított. – Ide – hívta a
társait. – Hozzatok egy fáklyát. Alig látunk itt!
Megfordulva láttam, hogy egy férfi egy égő
fáklyát lendít a sír széle felé, le akarta
nyújtani. – Ne! – kiáltottam. – Csak tüzet ne!
– Miért ne? – kérdezte homlokát ráncolva
Samuel.
– Ez boszorkányság – mondta valaki más. –
Az egy kereszténygyilkos zsidó ott lent. –
Samuel keresztet vetett, és mormogás futott
végig a csoporton. Kimásztam, óvatosan tartva
az edényt. Senki nem hajolt le, hogy segítsen
nekem, és a koporsón kellett egyensúlyoznom,
amíg egy kézzel kisegítettem magam. A sír
szélén álltam, erősen zihálva. Hoskynt
kerestem, de nem volt az asztalánál, és máshol
sem láttam. Körülbelül tíz munkás állt
körülöttem, ellenséges és rémült arccal,
némelyiknél fáklya volt. – Átkozott púpos –
mormolta valaki.

733
Ekkor lépések hangja hallatszott, és mindenki
megfordult. A férfiak úgy hajoltak meg, majd
egyenesedtek fel, mint búza a szélben, ahogy
feltűnt a tollas kalapban és sárga
selyemköpenyt viselő Sir Richard Rich
fenyegető alakja. Hoskynnal a nyomában
belépett a csoport közepére.
– Emberek – kiáltotta élesen – hagyjatok
magunkra. Mindannyian. –A munkások
eltűntek, mint a füst, Samuel is villámgyorsan
kimászott a sírból, és követte őket. Egyedül
maradtam Richcsel és Hoskynnal, a kis edényt
tartó kezemet a hátam mögé rejtettem. Rich a
sírba nézett. Hideg szeme átfutott St. John
maradványain, majd visszafordult hozzám.
– Jézusom, micsoda bűz. Krisztus vérére,
Shardlake uram, úgy tűnik, nem tudod távol
tartani magad a Bartytól. Először a kertemben
talállak a mosott ruhám között, most pedig a
sírokat ásatod ki, csecsebecsékért kutatva.
Mély levegőt vettem. – Lord Cromwell
megbízásából vagyok itt…
Türelmetlenül intett. – Hoskyn már elmondta.
Dajkamesének hangzik. Az earl nem gyűjti a
monostori relikviákat, hanem elégetteti.

734
– Nem relikviát kerestem, uram. Én… én azt
hittem, Lord Cromwell magához kéretett…
– Semmit nem tudok erről, egész nap
ellenőrzésen voltam – ráncolta a homlokát
Rich. – Nehéz tőled megszabadulni,
Shardlake. – A sír felé biccentett. – Ha
rájövök, hogy a saját szakálladra cselekedtél,
odarakatlak a szag mellé – Egy szolga futott
felé, Rich összehúzott szemöldökkel fordult
meg, és ingerülten nézett rá.
– Sir Richard – lihegte a férfi – sürgős üzenet.
Lord Cromwelltől. Az emberei egész nap
próbáltak fellelni téged. Azonnal látni kíván a
White-hallban.

Rich meglepett pillantást vetett rám.

Összeszorította száját, majd az inasához
fordult. – Készítsétek elő a lovamat. –
Visszafordult hozzám. – Kezdesz nyűg lenni,
Shardlake – mondta. A hangja mély és dühös
volt. – Komoly nyűg. És én ezt nehezen
viselem- Vigyázz. – Ezzel megfordult és
elsétált, Hoskyn utána kacsázott. Erősen
megszorítottam az edényt, aztán kocsonyaként

735
remegő lábakkal gyorsan kisétáltam a
temetőből.

736
Harmincötödik fejezet

A hálószobámban ültem, és az asztalomra tett

görögtűzzel teli edényt néztem. Hoztam egy
tányért a konyhából, és ráöntöttem egy keveset
a barnásfekete, sűrű folyadékból, ami úgy
fénylett, mint egy varangy bőre. Az asztalt az
ablakhoz húztam, hogy eloszlassam az anyag
keserű bűzét. A gyertyát a biztonság kedvéért
a szoba másik felében hagytam, bár ez azt
jelentette, hogy nem volt elég fény a további
vizsgálatához. Valójában féltem tőle. Holnap,
döntöttem, elviszem Guyhoz.
Összerezzentem a kopogástól az ajtón. Nem
törődve a hátamba nyilalló fájdalomtól
sietősen lefedtem az edényt és a tányért egy
ruhával, miközben kikiáltottam: – Egy
pillanat!
– Én vagyok – felelte Barak az ajtón keresztül.
– Bejöhetek?
– Én… öltözködöm. Várj meg a szobádban,
mindjárt átmegyek.
Megkönnyebbülten hallottam a léptek
távolodását. Beleszagoltam a levegőbe, de a
szag nem volt erős, és nem érhetett el hozzá az

737
ajtón keresztül. Nyitva hagytam az ablakot,
majd gyorsan kiléptem a szobából, és
bezártam az ajtót magam mögött.
Amikor félórával azelőtt visszatértem a St.
Bartholomew-ból, Barak még aludt, és nem
ébresztettem fel. Kopogtattam az ajtaján, és
közben eszembe jutottak a reformátorok között
arról zajló viták, hogy az ember a
szemlátomást ellentmondásos bibliai részek
közül melyiket kövesse, az „Istennek kell
engedni, hogynem az embereknek”4 vagy a
„minden lélek engedelmeskedjék a felső
hatalmasságoknak”5 részt. Én mindig az elsőt
részesítettem előnyben. Tudtam, hogy most
hazudnom kell Baraknak, és ez nem tetszett,
de a szívemben úgy éreztem, hogy a helyes út
az, ha Guyhoz viszem el a görögtüzet.
Végigfutott rajtam a hideg arra a gondolatra,
hogy ha a szolga nem érkezett volna meg
akkor, talán Riché lenne. Bár amennyire
tudom, akár ennél sokkal több is lehet nála.
Barak az ágyán ült, és gyászos képpel egy pár
koszos harisnyát vizsgált. Az egyik ujját

4
Apostolok cselekedetei 5:29 (fordította Károli Gáspár)
5
Pál levele a Rómabeliekhez 13:1 (fordította Károli Gáspár)

738
átdugta egy lyukon. – A kemény lovaglás ára –
mondta.
– Biztos vagyok benne, hogy Lord Cromwell
kifizet neked egy új párat. –A szoba rendetlen
volt, koszos ruhák és zsíros tányérok borították
a padlót és az asztalt. Eszembe jutott, hogy
előző segítőm, Mark milyen rendben tartotta
ezt a szobát, ami valamikor az övé volt.
Barak labdává gyúrta a szakadt harisnyát, és a
sarokba hajította.
– Szerencsével jártál a Bartyban?
– Nem. Kiástuk a sírt, de semmit nem volt
benne, csak St. John csontváza. Rich is ott
volt. Odajött, és tudni akarta, hogy mi járatban
vagyok.
– A fenébe. Mit mondtál a seggfejnek?
– Azt hittem, hogy baj lesz, de éppen akkor
kapta meg Lord Cromwell üzenetét, és
elsietett.
Barak sóhajtott. – Egy újabb kihűlt nyom. Meg
kell várnunk, mit szed ki az earl Richből.
Üzenetet küld, ha beszélt vele.
– És holnap Marchamount is visszatér.
Elmegyek hozzá, találkozom vele.

739
Barak bólintott, majd rám nézett. – Készen
állsz megint megpróbálni a kutat ma éjszaka?
Az earltől órákig nem jön még üzenet, lehet,
hogy egészen holnap reggelig. A vállam is
jobban van.
Ugyan messze voltam a készen állástól, a
testem a fejem búbjától a talpamig sajgott a
fáradtságtól, és a karom is fájt, de megígértem,
és végül is Elizabethért egyeztem bele elejétől
fogva mindenbe. Kimerülten bólintottam. –
Csak együnk valamit, aztán indulhatunk.
– Remek ötlet, én is éhes vagyok. – Barak
szemmel láthatóan felfrissült a pihenéstől,
leugrott az ágyról, és elindult lefelé. Én
követtem, miközben a megtévesztése miatti
bűntudatom marcangolt.
Joan sűrű levest készített nekünk, amit a
szalonban szolgált fel.
Barak megvakarta szinte kopasz fejét. – A
fenébe, ez viszket, a francba. Mostantól sapkát
kell viselnem, ha kimegyek. Utálom, hogy az
emberek megbámulnak, a fejem olyan kopasz,
mint egy madár segge, mint valami vén
trotli…

740
Egy hangos kopogás szakította félbe a bejárati
ajtón. – Ez az üzenet lesz – állt fel. – Gyors
volt.
Joan azonban Joseph Wentworthöt kísérte be
egy pillanattal később a szalonba. Kimerültnek
látszott, ruhája poros volt, csapzott haja
izzadtságtól fénylett. Megviselt szempár nézett
rám piszkos arcából.
– Joseph – szólítottam meg –, mi történt?
– A Newgate-ből jövök – kezdte. – Haldoklik,
uram. Elizabeth haldoklik – mondta, és abban
a pillanatban könnyekben tört ki a nagydarab
férfi, miközben arcát eltakarta kezével.
Leültettem, és megpróbáltam lenyugtatni.
Megtörölte arcát egy koszos
zsebkendőmaradvánnyal, ugyanazzal, ami
aznap volt nála, amikor először jött a házba;
amit Elizabeth hímzett neki. Felnézett rám,
tehetetlenül és zaklatottan, szemlátomást
elfeledte korábbi haragját az előrehaladásom
hiánya miatt.
– Mi történt? – kérdeztem megint.
– Két nappal ezelőtt Elizabeth megint kapott
egy cellatársat. Egy gyereket, egy őrült
kolduslányt, aki mindenfelé rohangált a

741
városnegyedekben, és akárkivel találkozott,
azzal vádolta, hogy elrabolta a kisöccsét. Bajt
kevert egy pékségben a Cheapside-on…
– Valamelyik nap láttuk őt…
– A pék panaszt tett. A konstábler begyűjtötte
a lányt, és levitte a Verembe. Elizabeth vele
sem beszél, ahogy az öregasszonyhoz sem
szólt, akit felakasztottak... – elhallgatott.
– Bár akkor vadult meg, amikor az
öregasszonyt elvitték. Ugyanez történt megint?
Joseph fáradtan megrázta a fejét. – Nem.
Amikor ma reggel bementem meglátogatni
Lizzyt, a börtönőr azt mondta, hogy a gyereket
egy orvos megvizsgálta, majd elvitték a
Bedlamba. Úgy gondolta, őrült. De azt
mondta, hogy amikor múlt éjjel ételt vitt
nekik, hallotta, hogy Lizzy és a lány
beszélgetnek. Nem hallotta, hogy mit
mondtak, de megjegyezte, mert ez volt az első
alkalom, hogy Elizabethet beszélni hallotta, és
a kolduslány is mogorva és csendes volt,
amióta a Verembe került.
– Mi volt a neve?
– Sarah, azt hiszem. A testvérével mindketten
árvák, kirúgták őket a St. Helen lelencházból,

742
miután a zárdát bezárták. – Sóhajtott. – Ma
reggel Elizabeth csak ült, beesett szemmel,
sem rám, sem az általam vitt ételre nem nézett,
pedig még az utolsó adag étele is ott hevert
érintetlenül. Aztán mikor ma este mentem… –
Elhalt a szava, fejét ismét a kezébe temette.
– Joseph – kezdtem –, remélem, hogy holnap
hírt viszek neked. Tudom, hogy attól tartasz,
elfeledkeztem rólad…
Felnézett rám. – Csak te vagy nekem,
Shardlake úr. Te voltál az egyetlen reményem,
de most attól félek, túl késő van. Ma este
Lizzy eszméletlenül feküdt a szalmán, az arca
túl forró volt. Tífusza van, uram.
Barakkal összenéztünk. A tífuszos
megbetegedések gyakoriak voltak a
börtönökben, a bűzös szalmából áradó szörnyű
nedveknek tulajdonították őket. Néha egész
fogdák haltak bele, és egyszer az Old Bailey-t
is megtámadta, még a tanúkat és a bírákat is.
Ha Elizabeth elkapta, sovány esélyei voltak.
– Az őrök nem mennek a közelébe – sóhajtotta
Joseph. – Mondtam, hogy fizetek, hogy jobb
helyre vigyék, kerítsenek neki orvost. Bár isten
tudja, hogyan, úgy hallottam, a hőség

743
tönkretette a termésemet. – A hangja kezdett
hisztérikussá válni.
Kimerülten felálltam. – Akkor közbe kell
lépnem. Felelősséget vállaltam Elizabethért, és
itt az ideje, hogy tegyek is érte. Elmegyek
veled a börtönbe. Tudom, hogy képesek jobb
elhelyezést biztosítani bárkinek, aki fizet érte.
És ismerek egy patikust. Ha valaki meg tudja
gyógyítani, az ő.
– Orvosra van szüksége.
– Ez az ember orvos, bár külföldi származása
miatt nem engedik, hogy itt praktizáljon.
– De a díja…
– Az az én dolgom… majd később
visszafizetheted. Isten tudja – mormoltam –, ez
legalább valami tiszta és egyértelmű tennivaló.
– Én is jövök, ha szeretnéd – ajánlkozott
Barak.
– Te? – Joseph rámeredt, egy kicsit
megbámulta, ekkor vette észre először a
leborotvált fejét.
– Köszönöm, Barak. Akkor induljunk.
Előkerítem Simont, hogy fusson el egy
üzenettel Guyhoz, megkérem, hogy jöjjön a
Newgate-be. – Isten tudja honnan, de találtam

744
még valamennyi erőt magamban. Joseph talán
önfeláldozónak gondolt, de úgy éreztem, ha
Elizabeth meghal most, mielőtt lejár az időnk,
azok után, amikhez az érte hozott döntésem
vezetett, az az élet elviselhetetlenül keserű
iróniája lenne.

A börtön éjszaka sötétnek és baljósnak tűnt, a

tornyai fenyegetően magasodtak a csillagos
égbolt előtt. A tömlöctartó álmos volt, és
mérges, hogy felébresztettük, amíg egy
shillinget nem nyomtam a kezébe. Előhívta a
kövér börtönőrt. Teljesen elképedt, amikor a
főnöke megmondta neki, hogy vigyen minket
a Verembe, és a szokásos durva tréfálkozása
nélkül vezetett le. Gyorsan kinyitotta az ajtót,
és sebesen visszahúzódott az átellenben lévő
falhoz.
A vizelet és rossz étel szaga, ami megütött
minket a cellában, förtelmes volt, kaparta a
torkunkat, és könnyeket csalt a szemünkbe.
Orrunkat a ruhaujjunkba temettük, amikor
bementünk. Elizabeth eszméletlenül hevert a

745
szalmán, végtagjai keresztbe vetve. Még így is
meggyötört volt az arca, a szeme lázas
álomban mozgott lehunyt szemhéja mögött.
Kivörösödött, visszataszítóan kopasz feje
élénk rózsaszínben fénylett. A homlokára
tettem a kezem. Josephnek igaza volt, tüzelt a
láztól. A többieket kiintettem, majd a
foglárhoz léptem. – Figyelj – mondtam –,
tudom, hogy odafent vannak kényelmes
szobáitok.
– Csak azoknak, akik fizetnek.
– Fizetünk – mondtam. – Vigyél vissza a
tömlöctartóhoz.
A foglár visszazárta az ajtót, és miután
intettem a többieknek, hogy maradjanak hátra,
követtem a tömlöctartó szobájába, egy
kellemes helyiségbe, dunyhás ággyal és
falikárpittal. A férfi az asztalánál ült, aggódó
kifejezés jelent meg kemény vonásain.
– Meghalt már, William? – kérdezte.
– Nem, uram.
– Hallgass ide – kezdtem megint. – Ki akarjuk
vinni arról a rossz levegőről. Fizetek egy jó
szobáért.

746
A tömlöctartó megrázta a fejét. – Ha
elmozdítjuk, azzal csak elterjesztjük a lázat a
börtönben. És a bíró parancsa az volt, hogy a
Veremben kell maradnia.
– Én vállalom a felelősséget. Ismerek egy
patikust, aki segíthet rajta. Talán meg tudja
gyógyítani a lázát. És akkor nem fog
elterjedni, nem igaz?
Még mindig kételkedve nézett. – Ki fogja
felvinni oda? Én nem megyek a közelébe, és
az embereim sem.
Egy pillanatig haboztam, majd azt mondtam: –
Mi felvisszük. Valahol biztosan van egy hátsó
lépcső, amit használhatunk.
Összeszorította az ajkát. – Két shilling az ár
éjszakánként. Megmutatom, hova vihetitek. –
Még a tífusztól való félelme ellenére is
mohóság csillant éles szemében.
– Rendben – bólintottam, bár az ár vérlázító
volt. Az erszényemért nyúltam, és feltartottam
egy arany félangyalost. – Öt éjszakára. Ez
fedezi a költségeket, amíg Forbizer elé nem
kerül.
Ez meggyőzte a gazembert. Bólintott, és
kinyújtotta a kezét az érméért.

747
†

Rémálom volt felmászni négyemeletnyit a

Veremből a félangyalosomért kapott
toronyszobába. Az őr jócskán előttünk ment
egy gyertyával, míg Barak és Joseph az
eszméletlen Elizabethet cipelte. Én a félig-
meddig vonszolt szegény lány mögött
másztam fel a kőlépcsőn, Elizabeth és Barak
lenyírt fejei furcsa árnyakat vetettek a falakra.
Borzasztó szag áradt szegény lány mosdatlan,
lázas testéből. Miközben nehézkesen felfelé
lépkedtem, rájöttem, hogy ismét az erőm
végén járok, és biztosan nem jutok el a kúthoz
aznap éjjel.
Az őr egy világos, levegős szobába vezetett
minket. Bent kényelmes, takaróval borított
ágy, egy asztalon vizeskancsó, és egy nagy,
rácsos, de nyitott ablak fogadott minket; egy
nemes fogoly szobája. Joseph és Barak az
ágyra fektették Elizabethet. Nem volt
tudatában az átköltöztetésének, csak kicsit
mozdult meg és felnyögött. Majd egy nevet
mormolt: – Sarah. Ó, Sarah.

748
Joseph beharapta a száját. – A lány, akit a
Bedlamba vittek – suttogta.
Bólintottam. – Talán ha felépül, végre beszélni
fog, elmondja, miért zaklatta fel ennyire.
Mindent elmond nekünk, amit megtartott
magának, míg mi miatta aggódtunk – tettem
hozzá hirtelen keserűséggel.
Joseph rám nézett, és lágyan azt mondta: – Én
is mérges lettem rá.
Sóhajtottam. – A patikus barátom hamarosan
itt lesz.
– Nagyvonalú vagy, uram – mondta Joseph. –
Mennyibe…
Felemeltem a kezem. – Nem, Joseph, ezt majd
később megbeszéljük. Barak, kimerültnek
látszol. Haza kellene menned.
– Maradok – mondta. – Szeretném látni, hogy
az öreg mór tud-e rajta segíteni.
Furcsa, sőt, megható volt látni, hogy mennyire
magával ragadta Elizabeth sorsa. Mégis, nem
akartam ott tudni, amikor Guy megjön; a
görögtűz ónedényét a köpenyem zsebébe
rejtettem. – Nem, menj – utasítottam élesen. –
Nem akarom, hogy megkockáztasd a tífuszt,
erősnek kell lenned.

749
Vonakodva bólintott és kiment. Megragadtam
a görögtűz edényét, míg Joseph mellett állva
csendben Elizabeth lázas lélegzetét hallgattam.

Guy egy órával később jött meg. Maga a

tömlöctartó kísérte fel, és a barna arcára
bámult kimeredt szemmel, amíg élesen
rászólva el nem küldtem. Bemutattam Guyt
Josephnek, aki hasonlóképp meglepetten
nézte, de Guy nem mutatta annak jelét, hogy
észrevette volna ezt.
– Szóval ez az a szegény lány, akinek a
gondjai aggasztottak – mondta nekem.
– Igen. – Elmeséltem neki a láza kitörését. Egy
hosszú pillanatig csak nézte Elizabethet.
– Nem hiszem, hogy tífusz – mondta végül. –
A láza erősebb lenne. Nem vagyok biztos
benne, mi ez. Segítene, ha látnám a vizeletét.
Van éjjeliedénye?
– A Veremben a szalmára kellett vizelnie.
Megrázta a fejét. – Akkor adok neki valamit
próbaképp, ami megpróbálja levinni a lázát, és

750
jó lenne, ha lemosdathatnánk, és ezt a koszos
ruhát leszedhetnénk róla.
Joseph elvörösödött. – Uram, aligha hiszem,
hogy számomra illendő lenne őt ruhátlanul
látni…
– Én megcsinálom, ha akarod. Az én
szakmámban egy meztelen test nem új látvány.
Tudsz neki venni új ruhát, és elhozni ide
holnap?
– Igen. Hogyne.
Miközben figyeltük, Elizabeth megmozdult, és
egy kis nyögést hallatott, majd
visszahanyatlott. Guy megrázta a fejét. –
Micsoda fájdalom és düh van ebben az arcban,
még akkor is, amikor az elméje alszik.
– Van valami remény, uram? – kérdezte
Joseph.
– Nem tudom – felelte őszintén Guy. – Ez
egyike lehet azon eseteknek, amikor nagyon
sok múlik azon, hogy a szenvedő akar-e élni.
– Akkor biztosan meghal – mondta a férfi.
– Ugyan, ezt nem tudjuk – mosolygott szelíden
Guy. – És most, ha magamra hagytok,
lemosdatom.

751
Josephfel kint várunk, míg Guy elvégezte a
feladatát. – Nem tudok nem dühösnek lenni,
uram – sóhajtotta. – De mindazon dolgok
ellenére, amiken keresztülmentem miatta, még
mindig szeretem őt.
Megérintettem a vállát. – Ez nagyon őszinte
beszéd, Joseph.
Egy idő múlva Guy behívott minket.
Elizabethet a takaró fedte, és valamifajta olajat
gyújtott egy lámpásban, amely édes illattal
töltötte be a szobát. Egy kosztól fekete rongy
úszott a vizeskannában. Elizabeth arca tiszta
volt, első alkalommal láttam ilyennek.
– Nagyon csinos – mondtam. – Milyen
szomorú, hogy ide jutott.
– Szomorú ez, akár csinos, akár csúnya –
mondta Guy.
– Mi ez az illat? – kérdezte Joseph.
– Citromfőzet. – Guy elmosolyodott. – Néha,
amikor a lélek szenved, a visszataszító vagy
durva környezet még mélyebbre taszíthatja a
sötétségbe. Ezért a fény és tisztaság, valamint
a finom illatok segíthetik, hogy javuljon a
kedélye, talán meg is érinti, amíg
eszméletlenül fekszik. – Szerényen vállat vont.

752
– Legalábbis én így gondolom. – Ránk nézett.
– Mindketten kimerültnek látszotok.
Aludnotok kellene. Én itt maradok vele
reggelig, ha kívánjátok.
– Ezt nem kérhetem… – tiltakozott Joseph.
– Kérlek, örömmel teszem.
– Én is maradok még egy kicsit, van valami
más is, amiről beszélnem kell veled –
mondtam.
Joseph terjengős hálálkodások követően
távozott, fáradt léptei lecsattogtak a lépcsőn.
– Nagyon köszönöm mindezt, Guy –
hálálkodtam.
– Nem tesz semmit, bevallom, kíváncsi
vagyok. Ez egy furcsa állapot.
– Van valami még érdekesebb nálam –
mondtam. Benyúltam a zsebembe, és
előhúztam a rongyba csavart ónedényt. – Ez,
úgy hiszem, görögtűz. Senki más nem tudja,
hogy nálam van. – Kicsomagoltam az edényt,
és az asztalra tettem, miután az olajlámpást
leraktam a földre. – Ne tedd gyertya közelébe,
Guy. Nehogy lángra kapjon.
Amennyire csak tudta, megvizsgálta az
anyagot a gyenge fényben, ujjai közt szétkente

753
a sötét folyadékot, fintorgó arckifejezéssel
megszagolta. – Szóval ez az – mondta. – Sötét
tűz. – Még sosem láttam ilyen komolynak az
arcát.
– Igen. Sokat tűnődtem azon, hogy lehet a tűz
sötét, de most már látom, hogy a folyadék
feketesége miatt nevezték így.
– Talán azért is, mert sötétséget hozhat az
emberek életébe.
– Talán. A régi könyvekben az ördög
könnyeinek is hívták. – Elmeséltem neki,
hogyan találtam rá Smithfieldben, és hogy
milyen kevés hiányzott ahhoz, hogy Rich
kezébe kerüljön. – Vidd el. Megvizsgálod
holnap?
– Azokkal a feltételekkel, amikről beszéltünk.
Semmit nem teszek, amivel segítek
Cromwellnek ezt felhasználni.
– Rendben.
Megrázta a fejét. – Komoly bajba kerülnél,
Matthew, ha rájönne, hogy nekem adtad,
ahelyett, hogy neki vitted volna el.
Idegesen elmosolyodtam. – Akkor ügyelnünk
kell arra, hogy ne jöjjön rá. – Megráztam a
fejem. – Mégis, nem tudok nem gondolni

754
arra… – Haboztam. – Cromwell sok gonosz
dolgot tett. De legalább a szeme előtt a
keresztény közjó látomása lebeg, míg Norfolk
újra a babonaságba és sötétségbe taszítaná
Angliát.
– Keresztény közjó? Lehetséges egyáltalán
ilyen dolog ebben a bukott világban? Az
elmúlt ezer év krónikái egyáltalán nem ezt
mutatják. Ezért döntöttek hozzám hasonlóan
többen is úgy, hogy még a betiltás előtt
elhagyják a kolostori életet.
– Igen, a régi egyház mindig úgy hitte, hogy a
bűnös világ egy végső kataklizma felé halad.
Az ember semmit nem tehetett, ami ezen
változtathatott volna. És ez sok hatalommal
való visszaélés esetén jelentett kifogást.
– Kemény intézkedésekre lenne szükség
ahhoz, hogy a tökéletes közjót
megvalósíthassuk. Ha a szegénységnek és a
koldulásnak véget akarsz vetni, a gazdagokból
például ki kéne sajtolnod a vagyonukat.
– Néha úgy gondolom, ez jó dolog lenne.
– Most úgy beszélsz, mint egy anabaptista.
Felnevettem. – Nem, csak mint egy
zavarodott, öreg ügyvéd.

755
Komolyan nézett rám. – Cromwellnek
azonban nem elsődleges célja a társadalmi
egyenlőtlenségek megszüntetése, ezt tudod te
is. Neki a protestáns hit számít, és a görögtüzet
arra használná, hogy ennek elérésére szörnyű
rendet vágjon ellenségei soraiban.
Szomorúan bólintottam. – Igen, igazad van.
Nem lehet rábízni. Senkire sem.
Guy megkönnyebbültnek tűnt. – Hála
Krisztusnak, hogy ezt belátod. – Az ónedényre
nézett, majd óvatosan a zsebébe süllyesztette.
– Amint van bármi, amit mondhatok neked,
tudatom veled.
– Köszönöm. Holnap, ha lehetséges. Már csak
öt napunk maradt a királynak tartott
bemutatóig. – Sóhajtottam. – És addig a napig,
amikor Elizabeth visszakerül a bíróság elé.
Mintha csak nevére reagált volna, Elizabeth
megmoccant, lába mozgott a takaró alatt. Felé
fordultunk. – Sarah – mormolta megint, majd:
– Az a gonosz fiú. A gonosz fiú. – A szeme
kinyílt, és értetlenül nézett ránk.
Guy fölé hajolt. – Miss Wentworth, egy tiszta
szobában vagy, a börtönben. Lázad van. Én

756
Guy Malton vagyok, egy patikus. Kedves
nagybátyád és Shardlake úr hozattak ide.
Fölé hajoltam. A szeme láztól csillogott, de
úgy tűnt, teljesen magához tért. Tudtam, hogy
ez egy soha vissza nem térő alkalom lehet,
ezért lassan azt mondtam: – Megpróbáljuk
kitalálni az igazságot, Elizabeth. Megpróbáljuk
megmenteni önt. Tudom, hogy van valami a
kútban a nagybátyja házánál…
Úgy tűnt, visszazuhan. – Isten halála –
suttogta. – Isten halála.
– Micsoda? – kérdeztem, de a szeme megint
lecsukódott. Meg akartam rázni, de Guy
lefogta a karomat.
– Ne zaklasd tovább.
– De… mit értett ezalatt? Isten halála? Az
„Isten halálára” egy elterjedt átkozódás, de…
Komolyan nézett rám. – Az Isten halála
kétségbeesés. Amikor szerzetes voltam, néha a
testvéreim egyike elveszítette hitét,
kétségbeesett. Általában visszatért a hitük, de
addig… – megrázta a fejét – úgy érezték,
mintha Isten meghalt volna.

757
– A kút – mormolta Elizabeth. – A kút. – Majd
ismét eszméletlenségbe zuhanva
hátrahanyatlott párnáira.

758
Harminchatodik fejezet

Nem sokkal később távoztam. Rettenetesen

kimerült voltam, a rövid lovaglás a sötétben
hazafelé mintha egy örökkévalóságig tartott
volna. Egyszer meg kellett csípnem magam,
nehogy elaludjak a nyeregben. Kíváncsi
voltam, hogy Guy képes lesz-e meghatározni a
görögtűz összetevőit. Olyan sokan meghaltak
már, hogy ez titokban maradjon.
Mire hazaértem, hajnali kettő is elmúlt, Barak
már lefeküdt a szobájában. Felvánszorogtam
az emeletre, és teljesen felöltözve eldőltem az
ágyon. Azonnal elaludtam, de alvás közben
egy rémálom gyötört. Megint Forbizer
bíróságán voltam, és a padon ülve figyeltem,
amint a bíró teljesen közönyösen újabb rabokat
ítél halálra. Az elítéltek arcai azonban már
halott embereké voltak: Sepultus és Michael
Gristwood, Bathsheba és a fivére, az őr, és egy
furcsa, bőrkötényes férfi, akiről tudtam, hogy
csak az öntőmunkás lehet. Mindannyiuk arca
szomorú volt, de teljesen sértetlen, nem
szétvert és véres, ahogy utoljára láttam őket.
Ekkor álmomban elővettem a görögtüzet

759
tartalmazó ónedényt a köpenyemből, magasra
emeltem, és a földre ejtettem. Azonnal üvöltő
lángnyelvek csaptak ki belőle, amelyek
mindenkit elnyeltek: a foglyokat, a nézőket, a
bírót. Láttam, hogy Forbizer egy sikoly
kíséretében felemeli a karjait, miközben
szakálla lángot fogott és sercegett. Én egy
pillanatig a lángtenger középpontjában ültem
érintetlenül, majd a tűz összehúzódott és
minden irányból felém rohant. Ahogy
elnyeltek a lángok, megéreztem égető
forróságukat az arcomon, és felsikoltottam.
Ugyanabban a pillanatban felébredtem. Éles
reggeli fény, és az arcomba tűző forró
napsugarak fogadtak, a távolból pedig London
száz templomának imára szólító harangzúgása
hallatszott. Vasárnap volt, június hatodika.
Merev volt a testem, minden tagom sajgott, és
amíg lassan átöltöztem, eldöntöttem, hogy
amint ennek az ügynek vége, elmegyek
Londonból. Úgy tűnt, az ügyfeleimnek elege
lett belőlem, és elég pénzem volt ahhoz, hogy
ha óvatosan beosztom, nyugodt, csendes életet
élhessek vidéken. Az álmomtól riadtan
lebotorkáltam a lépcsőn, és a fogadószobába

760
mentem. Az asztalnál ülve Barakot találtam,
aki borús tekintettel meredt egy levélre.
– Cromwelltől? – kérdeztem, és szintén helyet
foglaltam.
– Igen. A Hampton Courtból jött, bizonyára a
király valamelyik ügye miatt van ott. Akár el
is olvashatod. – Átlökte a darab papírt hozzám.
Cromwell saját kézírása volt.

Beszéltem Richcsel. Mindketten rossz vad

miatt aggódtatok, a Bealknap fickóval
folytatott ügyleteinek semmi köze nincs a
görögtűzhöz. Folytassátok a nyomozásotokat,
már amennyi értelme van, és holnap látni
akarlak titeket a Whitehallban, amikor
visszatérek Londonba.

Letettem a levelet az asztalra. – Nem túl

elégedett velünk.
– Nem. Mi az ördögben sántikál Bealknap és
Rich?
– Isten tudja. Majd holnap kiderül. Ma
Marchamounttal kell foglalkoznunk.
– Jobb, ha nekilátunk. Hagytalak aludni, mert
úgy gondoltam, máskülönben használhatatlan

761
leszel, de a fél délelőtt elment. Csak négy
napunk maradt.
– Azt hiszed, elfelejtettem? – csattantam fel,
majd felemeltem a kezemet. – Nincs értelme
egymást piszkálni, már mondtam neked
korábban.
– Nincs. – Megvakarta rövid haját. – A levél
hangneme idegesít, ez minden.
Sietősen megreggeliztem, majd a poros úton
elsétáltunk az Innbe. A tiszta, felhőtlen
égboltra meredve Joseph jutott eszembe, és a
tönkrement termése. Kevés búza lesz, és ősszel
éhínség jöhet.
– Elizabethnek volt egy tudatos pillanata múlt
éjjel – meséltem. – Megemlítettem ismét a
kutat, és azt mondta: „Isten halála.” Guy
szerint ez azt jelenti, hogy kétségbe van esve.
És valamint mondott még a kislányról, és
„arról a gonosz fiúról”.
– Az unokaöccséről vagy a bolond lány
testvéréről?
– Nem tudom. – Ránéztem. – De ma éjjel
megint le kell mennünk abba a kútba. Nem
halogathatjuk tovább.

762
Bólintott. – Most már én is tudni akarom az
igazságot ebben az ügyben. Az a szerencsétlen
teremtés arra az időre emlékeztet, amikor az
utcán éltem, telve az anyám iránt érzett
haraggal, hogy hozzáment ennek a
Bealknapnek a cinkosához. – Keserűen
felnevetett. – Talán megint az utcára kerülök,
ha kiesek az earl kegyéből.
– Még van időnk – biztattam.
Reméltem, hogy Marchamount bent lesz.
Kétségbeesetten reménykedtem abban, hogy
bármilyen titkot tartott vissza Lady Honor, az
nem volt terhelő rá nézve. Amikor beléptünk
az udvarra, a szertartás épp véget ért a
kápolnában, és az ügyvédek kifelé áramlottak.
Megláttam Marchamountot a tömeg közepén,
az irodájához sétált vissza, terebélyes alakja
körül hullámzott a talárja.
– Jöhetek veled? – kérdezte Barak.
Haboztam. Mi van, ha Marchamount valami
olyasmit mond nekem, ami elvezet a
Gristwoodok görögtűz készletéhez? De még
egyszer nem hagyhattam ki Barakot.
Bólintottam, miközben átvillant az agyamon,

763
hogy Guy talán éppen most vizsgálja azt a
szörnyű anyagot.
A szobája ajtajánál értük utol Marchamountot.
Meglepetten nézett fel.
– Shardlake testvérem, micsoda váratlan
találkozás. – Elmosolyodott, kivillantak fehér
fogai. – Mi történt veled pénteken? Nem volt
elég erős a gyomrod a medveviadalhoz?
– Lady Honornak nem volt kedve megnézni –
feleltem kurtán. – Vele sétáltam.
Barakra meredt. – Ez meg kicsoda?
– Lord Cromwell egyik embere. A görögtűz
ügyében van a segítségemre. Barak levette a
sapkáját, és kissé meghajolt. Marchamount
szeme tágra nyílt szinte kopasz feje láttán,
majd kimerülten összeráncolta a homlokát. –
Már mindent elmondtam neked, amit tudok.
Hányszor kell még…
– Ahányszor csak jónak látom, serjeant. – Úgy
döntöttem, a nyersesség lesz a
legcélravezetőbb módszer. – Bemehetünk?
Összeszorította száját, de megengedte, hogy
kövessük a belső szobájába. Ott leült
trónusszerű székébe, és dölyfös pillantást
vetett ránk. Előrehajoltam.

764
– A Southwarkba tartó hajóban, serjeant, arról
beszélgettünk, hogy Norfolk hercege bizonyos
nyomást gyakorol rád, mert valamit meg akar
szerezni Lady Honortól. Megerősítetted, hogy
a Vaughan-földek közül akar néhányat
megkapni, cserébe azért, hogy elősegítse az
ifjú Henry Vaughan bekerülését a király
udvarába.
Marchamount mozdulatlanul ült. Azonnal
tudtam, hogy érzékeny pontra tapintottam.
– Úgy gondoltam, köntörfalaztál a csónakban,
ezért sétánk során megkérdeztem Lady Honort
az ügyről…
– Uram, ehhez nem volt jogod. Egy úriember
ilyen kérdést…
– Lady Honor azt mondta, hogy az ügy
valóban a hercegtől, a földekkel kapcsolatos
követelőzésével indult, de valami másba
fordult. Visszautasította, hogy erről többet
áruljon el, de tudnom kell, miről van szó.
Alattomosan elmosolyodott. – Szóval hozzám
jöttél, hogy ne Cromwell-lel kelljen
kikényszeríttetni belőle a választ?
– Ne foglalkoztasson az ok. Az egész
történetet hallani akarom, Marchamount.

765
Semmi mellébeszélést, semmi süketelést, csak
a valódi történetet.
Hátradőlt székében. – Semmi köze a
görögtűzhöz.
– Akkor miért olyan titkos?
– Mert szégyenletes. – Összeráncolta
homlokát, és elvörösödött. – Gyengéd
érzelmeket tápláltam Lady Honor iránt. Ezt
már tudod. – Mély levegőt vett. – Nem akart
engem, és én nem erőltetem magam egy
hölgyre, aki visszautasított. – Smaragdköves
gyűrűjét forgatta, majd a szemembe nézett. –
De a herceg igen.
– A herceg?
Összehúzta a szemöldökét. – Nem csak a
családi földjeit szeretné a fiú támogatásáért
cserébe. Lady Honort a szeretőjének akarja.
– Édes istenemre, már a hatvanas éveiben jár.
Marchamount vállat vont. – Vén kecske is
megnyalja a sót. A herceg ilyen, bár nem
gondolnád róla, ha ránézel. Nem akarta
közvetlenül megközelíteni a ladyt – nevetett
keserűen –, ehhez túl büszke. Engem tett meg
közvetítőnek.
– Szegény Lady Honor.

766
Marchamount kényelmetlenül fészkelődött. –
Nem volt ínyemre ez a feladat, uram, de nem
mertem ellentmondani Norfolk hercegének.
Azt mondta, a Vaughan fiú ostoba és
nyámnyila, ami meglehetősen igaz, és hogy
nagy erőfeszítéseket kellene tennie ahhoz,
hogy elfogadtassa az udvarban. Magas árat
akart cserébe. Lady Honor ismeri a hírét, hogy
kegyetlenül bánik a nőkkel, nem egyszer
utasította már vissza. Ő azonban azok közé
tartozik, akiket a visszautasítás csak még
jobban felizgat. – Megint kényelmetlenül
moccant. – Megint meg kellett próbálnom
meggyőznöm a ladyt. Mondtam már, a
hercegnek nem lehet ellentmondani.
– Mit ígért neked Norfolk cserébe? Talán némi
segítséget a lovaggá ütéshez?
Marchamount összeszorította ajkát. – Akarok
valamit tenni a családom jövőjéért is.
Elősegíteni a családunk boldogulását, ez
semmiképpen sem tisztességtelen dolog.
– Harminc ezüst lenne a megfelelő díja annak,
amit tettél – mondtam. Barak nyersen
felröhögött, mire Marchamount dühös

767
pillantást vetett rá. Majd rám meredt, arca még
jobban elvörösödött.
– Hogy merészelsz így beszélni velem! És
te… te nem vagy pártatlan tanú. Magad is
vágyakozol utána.
– Ugyan, serjeant, elveszíted az önuralmad.
Szóval ez a teljes történet, ugye? – kérdeztem.
– Semmilyen kapcsolat sincs a görögtűzhöz?
Csak ezt akarom tudni, Marchamount.
– Már mondtam korábban, semmit nem tudok
arról az ügyről. Semmit.
– Teljesen bizonyos vagy benne?
Aprócska habozás. – Persze. – Vörös hajába
túrt, majd elkezdte hergelni magát. – Már épp
eleget zaklattál ezzel. Egyetlen úriember
sem…
Felálltam. – Gyerünk, Barak. Azt hiszem,
bocsánatot kell kérnem Lady Honortól. –
Barak felállt, és megint meghajolt
Marchamount felé, kissé eltúlzott, gúnyos
meghajlással.
A serjeant rám meredt. – Megszégyenítettél ez
előtt a fickó előtt, Shardlake – mondta. – Ezt
nem fogom elfelejteni.

768
†

Kint az udvaron Barakhoz fordultam: – Még

mindig elhallgat valamit… meg mernék
esküdni rá. De mit? Beszélnem kell Lady
Honorral.
– Nem fog örülni, hogy megismerted ezt a
történetet. Annak sem, ha tovább kérdezgeted.
– Ezen nem segíthetek. Ismeri a helyzetemet.
Most azonnal odamegyek.
– Azt hiszem, ma nem tudunk mást csinálni,
de…
– Mi az? – kérdeztem türelmetlenül.
– Ki kellett volna préselned belőle, hogy mit
titkol. Minden akadálynál megtorpansz –
mondta hirtelen támadt ingerültséggel.
Ránéztem. – Nem torpanok meg. Ha úgy
érzem, hogy valaki nem fog többet mondani,
és nincs olyan bizonyítékom, amit
felhasználhatnék, megyek, és megkeresem azt
a bizonyítékot. Mindig így tettem, és most is
ezt fogom tenni Lady Honorral.
Csak morgott egyet.
– Mi mást tudnék tenni? – emeltem fel a
hangomat kimerülten. – Addig szorongattam,

769
ameddig lehetett. Hogyan érhetném el, hogy
még többet mondjon nekem? Hogyan? He?
– Fenyegesd meg az earllel, ahogy Bealknapet
is.
– És nézd csak meg, az hova vezetett. Nem,
most hagyom főni a saját levében, meglátom,
hogy Lady Honortól megtudok-e még valamit,
aztán később visszajövök. Hacsak nincs jobb
ötleted.
Vállat vont. – Nincs.
– Beugrok a szobámba egy percre.
Beléptem az irodába. Skelly egy gyertya
fényénél dolgozott, amire fényes nappal aligha
volt szüksége. – Megint itt, vasárnap, John? –
kérdeztem, leplezve ingerültségemet.
Felsandított rám. – Le vagyok maradva, uram.
Nem volt erőm átnézni a macskakaparását.
Godfrey ajtaja felé fordultam. – Wheelwright
úr bent van?
– Igen, uram.
Godfrey csendesen dolgozott az asztalánál. –
Vasárnap is itt? – kérdeztem. Komoly
tekintettel nézett rám.
– Isten megbocsátja majd. El akarom rendezni
az ügyeimet. Az a hír járja, hogy kizárnak az

770
Innből, ha nem kérek bocsánatot a hercegtől. –
Szárazon elmosolyodott. – Ez nagy
felháborodást fog kelteni. Talán
elgondolkoztatja a testvéreinket, mi ügyvédek
kit is szolgálunk, Istent és a közjót, vagy
Norfolk hercegét.
– Többen azzal nyugtatják majd
lelkiismeretüket, Godfrey, hogy ez
udvariatlanság volt, nem vallási kérdés.
– Akkor becsapják magukat.
– Mihez kezdesz, ha hátat fordítasz a jognak?
– Prédikátor leszek – mosolygott. – Hiszem,
hogy Isten erre szólít.
– Veszélyes idők jöhetnek. – Ha Cromwell
elbukik, gondoltam. Ha én kudarcot vallok. Ha
nem jut hozzá a görögtűzhöz. Annak
gondolatára, hogy az elkötelezettségek milyen
szörnyű szövevényében vergődöm, kis híján
elájultam, és meg kellett kapaszkodnom egy
szék támlájában.
– Jól vagy, Matthew?
Bólintottam. – Túl sokat dolgozom.
– Legalább több ügyed nem veszett el –
mondta.

771
– Remek. – Úgy döntöttem, még egy kísérletet
teszek, hogy jobb belátásra bírjam. – Godfrey,
nem lenne szörnyű dolog elhajítani a rangodat,
a tehetségedet, amit oly sok éve használsz? –
És mégis, futott át az agyamon, miközben
kimondtam a szavakat, nem pontosan
ugyanerről gondolkodtam én is?
– Néha Isten egy új élet kezdésére szólít fel
minket.
– És nagy szenvedéseket ró ránk. – Feladtam.
– Lehet, hogy most pár napig nem leszek bent.
Kiléptem az irodába, ahol Barak Skellyvel
beszélgetett halkan. Rólam gyűjt pletykát,
feltételeztem. – Megyek Lady Honorhoz –
mondtam.
– Veled megyek – szólt. – Aztán benézek az
Old Barge-ba.
Némán sétáltunk vissza a Chancery Lane-en.
Magamban átkozódtam. Reméltem, hogy
Barak hagyja, hogy egyedül menjek Lady
Honorhoz, mert utána úgy terveztem, beugrók
Guyhoz. Ám úgy tűnt, hogy ma teljesen rám
akaszkodik.

772
Harminchetedik fejezet

Kivezettük a lovainkat, hogy a Citybe

lovagoljunk. Barak még mindig mogorva volt,
keveset beszélt. Amikor átlovagoltunk a
Ludgate alatt, észrevettem egy világosabb
színű foltot a falban, ahol a javításokat
végezték.
– Ott voltak a régi zsinagóga kövei –
mondtam, csak hogy szóra bírjam.
Barak felmordult. – Fogadok, hogy az őrnek
volt néhány éles megjegyzése Krisztus
gyilkosairól, amikor elárultad neki, hogy egy
zsinagógából valók.
– Nem emlékszem ilyesmire – mondtam, bár
tisztán vissza tudtam idézni, hogy ez történt.
Ellovagoltunk a Szent Pál mellett, a hatalmas,
hegyes tornya kellemes árnyékot vetett ránk.
Amikor ismét kiértünk a napfénybe, Barak
megrántotta a lova gyeplőjét. – Lassan nézz
körbe – mondta. – Ne állítsd meg a lovat. A
Szent Pál Keresztje mellett, a könyvárusoknál.
Megfordultam, és Tokyt vettem észre, amint
egy korlátnak támaszkodott, és körülötte
örvénylő tömegtől nem zavartatva magát,

773
sápadt, sebhelyes arcával a járókelőket
fürkészte.
– Azt hittem, eltűnt – csodálkoztam. – Nem
próbáljuk meg elkapni, vagy a konstáblert
hívni?
– Ha Toky ott van, Wright sincs messze, és
biztosan fel vannak fegyverezve. Nem vágyok
összecsapni egyszerre mindkettejükkel, egy
öreg konstábler pedig nem sokáig húzná
ellenük.
– Sokat tudnak. Ha elfognánk őket, az
rengeteg gondunkat megoldaná.
– Ezért keresik őket Lord Cromwell emberei
mindenfelé a városban. Ez a hely ideális
ahhoz, hogy lássák, ki jön be, illetve ki a
Cityből. Kíváncsi lennék, kit keres.
– Minket.
– Nos, minket elhibázott. Tudom, kiket bízott
meg a megkeresésükkel az earl, üzenetet
küldök nekik. – Megrázta a fejét, félig
elismerőn. – Ők a legokosabb gazemberek,
akiket valaha is láttam, ügyesen cikáznak ide-
oda a Cityben.
– Zavaros vizekben úszkálnak, a sötétség
takarásában.

774
– Úgy beszélsz, mint a lutheránus barátod,
Godfrey.
Tovább lovagolt a cheapside-i tömegben, én
pedig éber tekintettel követtem őt, még ha
Toky messze mögöttünk is maradt.

Walbrooknál kettéváltunk. Barak elment, hogy

üzenetet küldjön Cromwell embereinek, de a
legnagyobb sajnálatomra azt mondta, egy órán
belül csatlakozik hozzám Lady Honor házánál.
Együtt kell maradnunk, mondta, ha Toky a
közelben jár. Nem jutott eszembe semmi
kifogás, bár ez azt jelentette, hogy nem jutok
el Guyhoz. Barak ellovagolt, én pedig
folytattam utamat a Blue Lion Streetre.
Az Üvegháznál néhány szolga az ablakokat
mosta ecettel. Miután tájékoztattak arról, hogy
Lady Honor otthon tartózkodik, és átadtam
Genesist az istállófiúnak, betessékeltek a
házon keresztül a belső udvarra. Lady Honor
egy padon ülve figyelte egy szolgáját, aki a
falak mentén sorakozó cserepes növényeket
locsolta. Kék ruhát viselt, szőke haja fedetlen

775
volt, csak kontyba kötötte egy
selyemszalaggal. Üdvözlésképpen
elmosolyodott.
– Matthew. Ezt a váratlan látogatást.
Meghajoltam. – Elnézést kérek, hogy nem
jelentkeztem be előre. De…
– Hivatalos ügy?
– Attól tartok.
Mély lélegzetet vett. – Nos, akkor jöjjön, üljön
le mellém. Edward, most elég lesz egyelőre.
Este fejezd be a locsolást. – A férfi meghajolt,
és magunkra hagyott minket. Lady Honor
végigpillantott az udvaron. – Félek, hogy a kis
bokraim haldokolnak a hőségben. Gránátalmát
próbáltam nevelni, de az ostoba szolgáim
semmit sem tudnak a növények ápolásáról,
rosszkor öntözik meg őket, és akkor is túl sok
vagy éppen túl kevés vizet adnak nekik.
– Minden kipusztul ebben a forró időjárásban.
A termés is rossz lesz.
– Valóban? – kérdezte közömbösen. – De
gondolom nem azért jött, hogy a vetésről
beszélgessünk.
– Nem. Lady Honor, tartozom egy
vallomással. – Magamban átkoztam a

776
zavaromat. Nem lenne szabad elnézést kérnem
azért, hogy kikérdezem, hiszen ez a
kötelességem volt. – Tudok arról, hogy
Norfolk hercege üldözi önt – szakadt ki
belőlem nyíltan. – Választ kellett találnom a
kérdésre, ami felvetődött bennem a folyóparti
beszélgetésünk után. Beszéltem
Marchamounttal.
Félig-meddig dühöt vártam, de csak elfordult,
és egy kis ideig némán maga elé meredt.
Amikor visszafordult felém, fáradt mosoly ült
ajkán. – Miután a folyó mellett beszélgettünk,
féltem, hogy jelentést tesz rólam
Cromwellnek, és bajba kerülök. Azért kérdezte
meg először Marchamountot, hogy
megkíméljen az earl nyers módszereitől?
– Lehet.
– Nagyon kedves hozzám, jobban, mint
megérdemlem. Úgy éreztem, hogyha a herceg
sértő követeléseit Cromwell kényszeríti ki
belőlem, az kevésbé hagy foltot a
becsületemen. Talán ostoba elképzelés volt.
– Sajnálom, hogy nem tudtam elkerülni, hogy
tudomást szerezzek róla.

777
– De legalább maga nem fog pletykálni róla,
mint a legtöbben tennék. – Komoly tekintettel
nézett rám. – Ugye? Tudom, hogy ízletes falat,
lehetne rajta csámcsogni.
– Tudja jól, hogy ettől sokkal többre tartom
önt, Lady Honor.
Egy rövid pillanatra a kezemre tette a kezét, de
gyorsan fel is emelte, bár az a furcsa érzésem
támadt, mintha még rajtam tartotta volna. –
Maga született úriember – sóhajtott. – Henryt
visszaküldtem vidékre. Soha nem tudna
magasra jutni az udvarban. Így tiszta
lelkiismerettel tudtam visszautasítani annak az
öreg vadállatnak a durva közeledését.
– Nem tudtam, hogy ennyire nem kedveli a
herceget.
– Alkalmatlan az általa elfoglalt pozícióra.
Talán ő a királyság legidősebb főnemese, de a
családfája nem nyúlik olyan régre vissza. Nem
úgy, mint a Vaughaneké – mosolygott.
Mély lélegzetet vettem. – Lady Honor, újra
meg kell kérdeznem, ígérem, most utolsó
alkalommal: van még bármi, amit nem
mondott el nekem, és aminek bármilyen távoli

778
jelentősége lehet a Gristwoodok gyilkosának
felkutatásában?
Türelmetlenül nézett rám. – Matthew, már
megesküdtem a Bibliára. Ha visszaemlékszik,
azt az esküt is letettem, hogy a herceg nem
gyakorolt rám semmilyen nyomást a
görögtűzzel kapcsolatosan. És az igazat
mondtam. Soha nem tett említést róla, és
Marchamount is csak azért, hogy
figyelmeztessen önre. Mint már mondtam,
bárcsak ne vezetett volna ostoba
kíváncsiságom a papírok elolvasására.
A szemébe néztem. – Amikor Marchamount
ma reggel a hercegről és önről beszélt, úgy
éreztem, hogy még mindig titkolt valamit.
Ismét mosolygott. – Ha ő így is tett, annak
semmi köze hozzám, esküszöm. Hozzam
megint a Bibliát?
Megráztam a fejem. – Nem. Nem szükséges.
Bocsánatot kérek.
Engedékenyen nézett rám. – Istenemre
mondom, maga egy udvarias inkvizítor.
– Marchamount nem értene ezzel egyet.
– Az a felfújt hólyag. – Ismét fonnyadó
növényeire tekintett. – A sima modora ellenére

779
egy gazember, és bármit megtenne az
előrejutásáért. – Vállat vont. – Mondtam már,
hogy gondolkodom a vidékre való
visszavonuláson, a lincolnshire-i birtokomra.
Elegem van a Cityből, Marchamountból, a
hercegből és mindenkiből. – Gyorsan
elmosolyodott. – Majdnem mindenkiből.
– Hiányozni fog, milady. Bár én is
gondolkodom azon, hogy leköltözök egy
csendes, vidéki házba.
Meglepetten nézett rám. – Nem fogja untatni a
vidék?
– Lichfieldből származom, apámnak van ott
egy saját tulajdonú földbirtoka. Már
megöregedett, és a számtartója sem lesz
fiatalabb, nehezen igazgatják már a birtokot.
Én azonban sosem voltam alkalmas a
gazdálkodásra, nem is akartam sohasem ezt
csinálni – mosolyodtam el szomorúan.
– De ő örülne, ha maga mellett tudná a fiát
öreg napjaiban?
– Nem tudom – vontam vállat. – Mindig úgy
éreztem, hogy szégyell engem. Mégis, úgy
tűnik, hogy örül, ha meglátogatom, amit nem
teszek elég gyakran.

780
Egy pillanatra elhallgatott, majd csendesen
megkérdezte: – A Wentworth lány ezen a
héten áll megint bíróság elé, ugye?
– Tizedikén, csütörtökön. Nagyon beteg, lehet,
hogy nem is húzza addig.
– Szegény Matthew. Milyen sokat vállal
magára mások szenvedéseiből. –Kezét ismét
az enyémre helyezte, és ez alkalommal nem
vette el. Felé fordultam, ő pedig felém hajtotta
fejét, amikor hirtelen léptek hallatszottak az
udvarban. Azonnal elhúzódott. Megfordultam,
és Barakot láttam közeledni az inassal. Az inas
arca kifejezéstelen volt, de Barak, sapkáját
kezében tartva, szélesen vigyorgott.
– Rosszkor jöttem, ugye? – kérdezte.
Lady Honor felállt, arca elsötétült a haragtól. –
Matthew, ismeri ezt a fickót?
Én is felkeltem. – Ez Jack Barak – mondtam
sietősen. – Ő segít nekem. Lord Cromwellnek
dolgozik.
– Akkor az earl megtaníthatná némi jó
modorra. – Barak felé fordult. – Hogy mersz
így ránk törni? Nem tudod, hogy kell
viselkedni egy lady házában?

781
Barak is elvörösödött, a szeme mérgesen
villant. – Üzenetet hoztam Shardlake úrnak
Lord Cromwelltől.
– Sose mondták, hogy egy hölgy előtt meg kell
hajolnod? És mi van a fejeddel? Tetves vagy?
Jobb, ha nem terjeszted őket a házamban. –
Olyan nyersen beszélt, ahogy még sose
hallottam, de Barak különösen udvariatlan
volt.
– Nagyon sajnálom, Lady Honor – szóltam
közbe gyorsan. – Talán távoznunk kellene. –
Alig tettem egy lépést, amikor elakadt a
lélegzetem, ahogy a fejem megszédült. A
lábam hirtelen elnehezült, és szinte
rázuhantam a padra. Lady Honor arca azonnal
aggodalommal telt meg.
– Matthew, mi a baj?
Felküzdöttem magam, noha a fejem még
mindig kavargott. – Sajnálom… a hőség…
– Jöjjön be – mondta. – Te meg – csattant
Barakra – segíts a gazdádnak. Ez a te hibád.
Barak kemény pillantást vetett rá, de a karomat
a vállára emelte, és besegített a szalonba, ahol
egy párnahalomra ültetett. Lady Honor egy

782
intéssel kiküldte. Barak újabb dühös pillantást
vetett rá, de elhagyta a szobát.
– Sajnálom. Egy pillanatnyi gyengeség… –
küzdöttem, hogy felemelkedjek. Milyen
ostobának tűnhetek. Átkozott Barak, ha akkor
nem jön…
Lady Honor egy szekrényhez lépett.
Hallottam, hogy valamilyen folyadékot önt
egy pohárba. Odajött és letérdelt mellém,
kedvesen mosolygott. – Van itt némi aqua
vitae, a patikusom írta fel ájulás ellen.
– Aqua vitae? – nevettem, miközben átvettem
a törékeny kis poharat.
– Hallott már róla?
– Ó, igen. – Óvatosan kortyoltam az áttetsző
folyadékból. Égetett, de sokkal kevésbé, mint
az a lengyel ital. Úgy éreztem, életre keltem
tőle. – Köszönöm – hálálkodtam.
Elgondolkodva nézett rám. – Azt hiszem, túl
sok minden nyomasztja, az húzta le. Ki ez az
alak?
– Lord Cromwell adta mellém, hogy együtt
dolgozzunk a görögtűz ügyében. Attól tartok,
teljesen híján van az udvariasságnak. –
Felálltam, szégyellve magam gyengeségemért.

783
– Lady Honor, mennem kell. Ha Barak
üzenetet hozott az earltől, utána kell járnom.
– Jöjjön el mihamarabb – mondta –, vacsorára.
Csak mi ketten. Sem Marchamount, sem a
herceg, sem Barak. – Mosolygott.
– Boldogan, Lady Honor.
– A Honor elég lesz.
Egy pillanatig egymással szemben álltunk.
Erősen csábított a gondolat, hogy előrehajoljak
és megcsókoljam, de csak meghajoltam, és
kimentem a szobából. Odakint átkoztam
magam a gyávaságomért.
Barak a hallban várt, barátságtalan tekintettel
nézett rám. Kimentünk, de egy ideig várnunk
kellett, míg a lovakat előhozták.
– Mi az üzenet? – kérdeztem kurtán.
– Előrehozta a találkozót, tizenegy órára.
– Csak ennyi? Ez várhatott volna.
– Egy üzenet az earltől várhatott volna? Nem
hinném. Egyébként mit mondott Lady Honor?
– Megerősítette, hogy Norfolk hercege a
szeretőjének akarta. Korábban nem akart erről
beszélni, mert úgy érezte, kevésbé sértené a
becsületét, ha az információt Lord Cromwell
kényszerítené ki belőle.

784
Felmordult. – Csak az időnket vesztegette.
– A családjához volt hűséges.
– Biztos vagy benne, hogy nem tud többet?
– Semmivel sem tud többet, mint amit
korábban elmondott nekem. Már biztos
vagyok benne.
– Durva nőszemély – mondta.
– Az istenért – csattantam fel –, tényleg
faragatlan pokróc vagy! Élvezed, ha a nálad
különbeket kigúnyolhatod, ugye? A
kifinomultság bűn a te szemedben.
– Dölyfös modora van és hitvány nyelve –
mondta Barak. – Mint mindenkinek a vele
azonos rangúak között. A hozzá hasonlók a
földet túrók verejtékén gazdagodnak meg.
Tedd az utcára, hogy boldoguljon önmaga, és
nem maradna életben egy hétig sem. –
Keserűen elmosolyodott. – Mézesmázos
szavakat használnak, amikor ez áll
érdekükben, de látod, hogy beszélnek az
alattuk állókkal, és te isteníted az igazi
természetüket.
– Keserű ember vagy, Jack Barak – mondtam.
– Az életed utcán töltött időszaka
megsavanyított, mint egy régi almát. Lady

785
Honor több gondot visel a körülötte lévő
emberekre, mint te.
– És te? – kérdezte váratlanul. – Te gondot
viselsz a szolgáidra?
Nevettem. – Te nem vagy szolgám. Ha az
lennél, már rég kitettem volna a szűrödet.
– Nem magamra gondoltam. Az írnokodra,
John Skellyre. Sosem gondolkodtál el rajta,
hogy miért másol olyan rosszul, miért
dolgozik gyertyafény mellett?
– Mi a fenére gondolsz?
– Az az ember félig vak.
– Tessék?
– Alig lát. Már első alkalommal kiszúrtam,
amikor megláttam. Fél neked szólni, nehogy
kitedd az utcára. De te észre sem vetted, ugye?
Szentéletű barátod, Wheelwright testvér sem.
Rámeredtem. Ha Skelly nem lát rendesen, az
minden szakszerűtlenségét megmagyarázná. –
Én… én nem gondoltam…
– Nem. Mert ő nem méltó a figyelmedre –
felelte Barak keserűen. Visszacsapta sapkáját a
fejére, ahogy a fiú feltűnt a lovakkal. – Nos,
most hova? –kérdezte. – Mondott a finom
hölgy bármi újat?

786
– Nem. Bármit is rejteget Marchamount, azt
hiszem, talán ideje az earlre bízni, hogy
foglalkozzon vele.
Barak felmordult. – Végre kezdesz észhez
térni.

787
Harmincnyolcadik fejezet

Amikor hazaértünk, és leszálltam a lóról, ismét

elszédültem, majdnem az udvar kövére estem.
A lónak támaszkodtam, mélyeket lélegeztem.
Barak rám nézett.
– Jól vagy?
– Igen – feleltem kurtán. – De azt hiszem,
ledőlök egy kicsit.
– Mi legyen Marchamounttal? Üzenjek az
earlnek, hogy vitesse be kihallgatásra?
– Igen. De Cromwell házába, ne a Towerbe.
Ha odarendeli, annak elégnek kell lennie a
nyelve megoldásához, és így az ügy titokban
marad.
Bólintott. – Akkor elmegyek a Whitehallba.
Később visszatérek. Ne menj el, amíg vissza
nem érkezem, talán nem biztonságos.
Beleegyezően bólintottam, és bementem a
házba. Joant megkértem, hogy készítsen
nekem össze némi kenyeret, sajtot és egy
korsó sört, amiket felvittem a szobámba. Az
ágyam szélén ülve megérintettem a
homlokomat, és megkönnyebbültem, hogy
nem éreztem lázat. A gyengeségem minden

788
bizonnyal az utolsó két hét feszültségének
tudható be, valamint az állandó ide-oda
rohanásnak Londonon keresztül ebben a
végtelen tikkasztó hőségben. Nem hagyhatom,
hogy az erőtlenség úrrá legyen rajtam. Még
négy nap, és minden eldől, így vagy úgy. És
akkor… akkor megint láthatom Lady Honort,
és a következő alkalommal nem leszek gyáva.
Minden körülötte kavargó kérdésre választ
kaptam, és mégis, meg akart ismerni. Ott a
padon úgy éreztem – sokkal erősebben, mint
korábban –, hogy szeret, mint ahogy én is őt.
Az isten verje meg Barakot, hogy megzavart
minket.
Az égett karom még mindig fájt.
Eltávolítottam róla a kötést, és rákentem egy
kicsit Guy olajából a vörös, összeráncolódott
bőrre. Összerázkódtam a belekapó lángok
emlékébe. A tűz csókja oly könnyű és
gyötrelmes. Ismét bekötöttem a karomat, és
hátrahanyatlottam az ágyra.
Azonnal álomba zuhantam, és több órán át
aludtam. Ezúttal semmilyen rémálom nem
zavart. Amikor felébredtem, a levegő
kellemesebb, hűvösebb volt, és már hosszúra

789
nyúltak az árnyékok a kertben. A fejem
kitisztult, és miközben feküdtem, azon
töprengtem, amit Barak mondott John
Skellyről, mert az megmagyarázott mindent
vele kapcsolatban. Azért voltam dühös
Skellyre, mert mindig hanyag emberként
tekintettem rá, aki nem méltó arra a
kedvességre, amivel kezeltem őt, miközben
mindvégig… ahogy eszembe jutott fáradt,
kivörösödött szeme, amivel felnézett rám…
megráztam a fejem.
Talán szemüveggel meg lehetne oldani a
problémáját. Egyre több ember viselte,
állítólag maga a király is. Vehetnék neki egy
párat. Boldogan bólintottam arra a gondolatra,
hogy ezt el fogom mondani Baraknak. Majd
összeráncoltam a homlokomat. Miért
mondanék el neki bármit is? Mit számít nekem
az ő jó véleménye? Kis szerencsével
együttműködésünk hamarosan véget ér, és
nem fogom többé elszenvedni brutális
kegyetlenségét vagy változékony hangulatait.
Elmosolyodtam annak az emlékére, ahogy
Lady Honor beszélt vele: kevesen tudták a
helyére tenni Barakot, de neki sikerült.

790
A helyére. Lelkifurdalást éreztem azokra az
odavetett szavakra, hogy ha nekem dolgozna,
már kirúgtam volna. Ám akkor elveszítettem
volna egy értelmes és bátor embert, mert
minden nemtörődömsége ellenére ez a férfi
megmentette az életemet. És ma éjjel ismét le
kell másznia a Wentworth-ház kútjába.
Felkeltem és lementem a földszintre. Barakot a
konyhában találtam, a mezuzáját tartó láncot
mosta le ecettel. A kis arany talizmán a
konyhaasztalon hevert. Éles pillantással
fogadott; még mindig dühös volt rám.
– Hol van Joan? – kérdeztem.
– Lepihent a vacsora elkészítése előtt. Még a
szolgáknak is szükségük van néha pihenésre –
tette hozzá célzatosan.
Leültem vele szemben. – Gondolkodtam
Skellyről. Elviszem Guyhoz, hátha tud neki
készíttetni egy szemüveget, ami segíthet a
látásán.
Barak éles szemmel bámult rám. – Skelly nem
engedheti meg magának a szemüveget.
– Én fogom kifizetni.
Felmordult. – És ha a szemüveg nem segít?
Kiteszed a szűrét?

791
– Kénytelen leszek. Az istenért, Barak, pénzt
kell keresnem. Persze utánanéznék, hogy van-
e valami kegyes alapítvány, ami segíthetne
neki. No, ne vitatkozzunk.
Megint csak morgott. – Csak mert le akarsz
küldeni ma éjszaka is a kútba, ugye?
– Ha hajlandó vagy rá.
– Mondtam, hogy megteszem. – Visszatette a
mezuzát a nyakába.
– Elküldted az üzenetet Cromwellnek?
– Greynél hagytam. Savanyú megjegyzést tett
arról, hogy miként kérem egyre s másra az
earlt, mikor fordítva kéne lennie.
Elmosolyodtam. – Megfontolt, öreg fickó.
Valószínűleg félreismered.
– Mint Lady Honort. – A szemembe nézett. –
Biztos vagy benne, hogy a lady az, akinek
látszik? Képes vagy őt elfogulatlanul
megítélni?
– Próbálom. – Összeráncoltam a homlokomat.
– Igen, úgy hiszem. Azt hiszem, mind őt, mind
a herceget kihúzhatjuk a gyanúsítottak közül,
ez egy újabb tévút volt. – Kíváncsian
végigmértem. – Miért nem kedveled a ladyt,
Barak?

792
Vállat vont. – Azok az emberek, akik
túlságosan büszkék a rangjukra, balszerencsét
hoznak a körülöttük levőkre. Sokszor láttam,
hogy ezek a finom népek miként ugranak
egymásnak a bíróságon. Veszélyes a szoknyája
uszályába gabalyodni. De ez nem érdekes.
Szóval akkor nem gyanúsított tovább. Úgy
tűnik, Bealknap és Rich sem.
– Nem feltétlenül. Várjuk meg, mit mond
róluk Cromwell. Remélem, szóra bírja
Marchamountot.
– Bárkit szóra tud bírni. Ha nem működik
együtt, megmutatja neki a kínpadot.
– Marchamount nagyképűsége mögött
bátorság lakozik. A semmiből jutott igen
messzire.
Barak vállat vont. – Ha ellenszegül, megfizeti
az árát.
Elhallgattunk, mert léptek közeledtek a lépcső
felől. Joan bukkant fel, és átmentünk a
fogadószobába, amíg elkészítette a vacsorát.
Kezdett besötétedni.
– Elég jól érzed magad ahhoz, hogy a kúthoz
menjünk vacsora után?

793
– Igen – feleltem. – Nem tudom, mi tört rám
korábban. Talán a hőség, a sok feszültség. –
Ránéztem. – Ki fogom bírni. Menjünk ma
éjjel, akkor talán egy dolognak a végére
járhatunk.

Ismét a Budge Row-n voltunk, majd a sötét

sikátorban. Új zárat tettek a gyümölcsös
ajtajára, de Barak ugyanolyan könnyedén
betörte, mint az előzőt. A fák között a
Wentworth-ház kerítésfalához osontunk. Barak
kengyelt csinált a kezéből, én pedig
felmásztam, és megragadtam a fal tetejét, hogy
szétnézzek. Össze kellett szorítani a fogamat,
annyira fájt a hátam.
Valaki volt a kertben. Két homályos alakot
láttam sétálni, az egyikük kezében lámpás
világított. Halk mormolást is hallottam.
Needler volt, és Joseph anyja. Arra gondoltam,
hogy egy bottal járó öregasszony könnyen
megcsúszhat a sötétségben, de aztán az is
eszembe jutott, hogy számára a napfény vagy a
sötétség nem jelentett különbséget. Jeleztem

794
Baraknak, hogy ne mozduljon, és én is
megmerevedtem a kényelmetlen tartásban, a
lábammal a tenyerében állva, a karjaimmal a
fal tetejébe kapaszkodva. Lehajtottam a
fejemet, hogy elrejtsem sápadt arcomat, és
vártam, hogy a páros a közelünkbe érjen.
Abban biztos voltam, hogy sötét hajamat nem
láthatták meg.
– Úgy visítozott velem, mint az ördög –
kaptam el Needler szavait. – Nem tudom már
kordában tartani. A pökhendi viselkedése
mögött retteg, és Avice is.
Az öregasszony felsóhajtott. – Szorosabbra
kell húznom a lányok gyeplőjét. – Nagyon
közel jártak már, de megkockáztattam a fejem
felemelését, hogy egy pillantást vethessek
rájuk. Needler kemény vonásain aggodalom
tükröződött. Az öregasszony arca olyan volt a
lámpa villódzó fényében, mint egy démoné a
pokolról készült festményeken. Homlokát
összeráncolta.
– Segítenünk kell rajtuk, David… – mondta,
majd hirtelen megtorpant. Félrehajtotta a fejét.
Eszembe jutott, hogy a vakoknak gyakran igen
figyelemre méltó a hallásuk.

795
– Mi az? – kérdezte Needler élesen.
– Semmi. Talán egy róka. – Legnagyobb
megkönnyebbülésemre megfordultak, és
visszasétáltak a házba. Nem csíptem el többet
a beszélgetésükből. Egy ajtó csukódott a
távolban, és hamarosan az egész házban
kialudt a fény. Leereszkedtem, Barak pedig a
kezét dörzsölgette.
– Az istenre, majdnem kificamítottad a
csuklómat – suttogta.
– Sajnálom, de nem mozdulhattam. Az
öregasszony így is meghallott valamit.
– Mi a hétszentséget csinált a sötét kertben?
– Az inassal volt. Azt hiszem, kettesben
akartak beszélgetni. Csak egy keveset csíptem
el abból, amit mondtak. Valamit arról, hogy a
két lány nagyon rémült.
Vártunk egy ideig. Fehér szellemalakként egy
bagoly csapott le az egyik gyümölcsfáról,
nyomában valami apró teremtmény felvisított
a fűben. Kis idő múlva ismét felmásztam a
falra. A ház továbbra is sötét volt, a kert néma,
a kút homályos alakját ki tudtam venni a
holdfényben.
– Nincs jele a kutyáknak – mondtam.

796
Barak felhúzta magát mellém. – Ez furcsa. Ha
valaki megpróbálna betörni hozzád, utána
biztosan elengednéd éjszakára a kutyákat,
nem?
– Én el, de úgy tűnik, ők nem.
Barak lovaglóülésbe helyezkedett a falon, és
néhány, papírba csomagolt, zsíros húsfalatot
vett elő a táskájából. A gyepre dobta őket,
majd egy, a kertben felszedett kavicsot hajított
az egyik fa felé. Egy csattanással megpattant a
törzsén.
– A mór szerint, ha egy kutya eszik belőle,
perceken belül elalszik – suttogta.
– Guytól szerezted?
– Igen. Tegnap, amíg aludtál elmeséltem neki
a múltkor történteket. Gondoltam, hogy kitalál
valamit. – Vigyorgott egyet. – Rájöttem, hogy
jobban kijövök a mórral, most, hogy kissé
megismertem.
A néma kertre néztem. – Még mindig sehol
semmi.
Megvakarta az állát. – Mit gondolsz,
kockáztassuk meg?
A ház üres ablakaira néztem. – Ha nyitva
tartjuk a szemünket.

797
Rám nézett. – Készen állsz?
– Igen, igen!
– Rendben, akkor menjünk.
Barak könnyedén leugrott a fűre, én pedig
követtem. Arcom összerándult, amikor földet
éréskor a gerincem megreccsent. A házat
tartottam szemmel, miközben Barak
összeszedte a húsdarabokat, és visszatette őket
a táskájába.
– Jobb, ha ezeket nem hagyjuk itt, különben
rájönnek, hogy itt járt valaki.
Eltávolította a lakatokat a kútról, majd
segítettem neki eltolni a kútfedelet. A szag
gyengébb volt, de a sötét mélység látványától
ismét összeszorult a gyomrom. Barak kitekerte
a kötéllétráját, és gyorsan lemászott.
Folyamatosan a ház felé pislogtam. Egy
pillanatig azt hittem, mozgást látok, de amikor
ismét odanéztem, nem volt ott semmi.
Barak most meg tudta gyújtani a gyertyáját.
Elfordultam a háztól, amikor a halvány fehér
fény kigyúlt odalent, és óvatosan áthajoltam a
kút karimáján. Nem volt olyan mély, mint
vártam, nem lehetett több mint húsz láb.
Furcsa volt Barakot az alján állva látni.

798
Leguggolt, egy sötét kupacot nézett, és a
kezével tapogatta őt. Szokatlanul néma volt.
Nem láttam az arcát.
– Mi az? – suttogtam.
Felnézett rám, a gyertya lángja furcsa
árnyékokat vetett az arcára. – Állatok. Egy
macska, több kutya. – Ismét lehajolt. – A
fenébe, ocsmány dolgokat műveltek velük… a
macskának kiszúrták a szemét. Ide tűnt el a
szomszéd retrievere… Jézusom,
felakasztották. – Félig megfordult, és egy
nagyobb formát nézett meg. Ekkor felkiáltott,
kiáltása visszhangzott a téglafalon.
– Mi az? Mi az?
– Felmegyek – mondta élesen. – Az isten
szerelmére, figyeld a házat.
Elfújta a gyertyát, és felmászott. A ház felé
néztem, a szívem olyan hevesen vert, hogy
összeugrott minden a szemem előtt, de annyit
láttam, hogy sötét és néma maradt. Barak
felért a kút tetejére. A szeme tágra nyílt a
rémülettől.
– Segíts rátenni a kútfedelet – suttogta. – El
kell innen tűnnünk.

799
Visszacsúsztattuk a helyére, Barak pedig
visszazárta a lakatokat. A néma ház felé vetett
utolsó pillantásunk után visszafutottunk a
falhoz, és átmásztunk. A gyümölcsösben
Barak egy fának támaszkodott. Rám meredt,
majd nyelt egy nagyot.
– Valaki abban a házban állatokat kínzott. De
nem csak állatokat. Van ott lent egy kisfiú,
szakadt ruhában, olyan hét év körüli. Őt… –
elhalt a hangja – jobb, ha nem tudod, miként,
de halott, és nem halt meg gyorsan.
– Az őrült lány kisöccse – suttogtam. – A
lányé, akit Elizabeth cellájába tettek.
– Talán. Akárki vitte el, biztosan úgy gondolta,
hogy egy koldusgyerek nem fog senkinek sem
hiányozni. – Kifújta a levegőt. – Bevallom,
megijesztett. Arra gondoltam, akárki tette
ezeket, ha meglep minket, odalent
kiszolgáltatott leszek. Ki kellett jutnom. –
Hangja megremegett.
– Nem hibáztatlak.
Döbbent tekintettel bámult rám, ahogy egy
gondolat eszébe ötlött. – Lehet, hogy Elizabeth
Wentworth ölte meg a gyereket? Ezért nem

800
akart tovább élni, miután a lányt a cellájába
tették? Ha az a kislánynak a fivére…
Elgondolkodtam egy pillanatra. – Nem. Joseph
azt mondta, Elizabethnek volt egy macskája,
akit imádott. Needler azt mondta, elszökött, de
azt hiszem, az ott lent az övé. Nem, nem
Elizabeth volt. Az hiszem, az ifjú Ralph tette.
Először az állatokat, aztán a gyereket.
– De akkor… nem érted? Ez elég indítékot
adott Elizabethnek arra, hogy belökje a fiút a
kútba. Mondhatjuk, hogy megfelelő igazságot
szolgáltatott annak a gazfickónak. Talán rájött,
mit csinál…
– De Needler miért nem szólt semmit az
állatokról és a halott fiúról, amikor felhozta
Ralph holttestét a kútból? – ráztam meg a
fejem. – Biztosan látta mi van odalent.
Találkoznom kell még egyszer Elizabethtel…
rá kell bírnom, hogy beszéljen.
– Ha még életben van.
– Holnap reggel első dolgom lesz odamenni.
Köszönöm, amit tettél – tettem hozzá sután.
Barak komoly pillantást vetett rám. –
Keménynek gondolsz, de sosem bántanék egy
védtelen teremtményt.

801
– Hiszek neked – mondtam. – Gyerünk,
menjünk vissza a Chancery Lane-re.
Bólintott. – Rendben. Jézusom, rémálmaim
lesznek ma éjjel.

802
Harminckilencedik fejezet

Aznap éjjel sem Barak, sem én nem aludtunk

jól. Amikor hazaértünk, egy üzenet várt
Guytól, hogy Elizabeth állapota valamit javult,
a láza lejjebb ment. Egyúttal arra is kért,
keressem fel, hogy „a másik ügyben”
beszéljünk. Barak ellovagolt Joseph
szállásához, egy üzenetet vitt neki, hogy
másnap kilenckor találkozzon velünk a
börtönnél.
Míg öltözködtem azon a június hetedikéi
reggelen, végigvettem, mennyi mindent kell
elintéznem aznap; meglátogatni Elizabethet,
Guyt, majd eleget tenni Cromwell hívásának.
Ez utóbbi gondolatára összeszorult a szívem.
Csak három napunk maradt. Mostanra azonban
remélhetőleg Cromwell kikérdezte
Marchamountot. Ha Lady Honor nem tud
semmit, Rich és Bealknap pedig nincs a
képben, akkor csak ő maradt. Reméltem, hogy
elvezet a Gristwoodok gyilkosaihoz; de mi
van, ha a kikérdezés súlya alatt átadta
Cromwellnek a görögtűz képletét? Nos,
gondoltam, miközben befejeztem az

803
öltözködést, ebben az esetben az ügy kikerült a
kezem közül.
Barak el akart kísérni a Newgate-be, de nem
találta a lovaglócipőjét, és megkért, hogy
várjak rá. Kimentem a ház elé. A reggel
megint forró volt, de enyhe szél fújt, forró
szellő, amely kis, fehér felhőket kergetett az
égen. Felbukkant Simon, a lovakat vezette elő.
– Megint korán mentek, uram? – kérdezte.
– Igen. A Newgate börtönbe.
A fiú szőke haja alól hunyorogva nézett rám,
keskeny arca csupa érdeklődés volt. – Barak úr
rablókkal küzdött, uram? Úgy veszítette el a
haját?
Felnevettem. – Nem, Simon. Ne legyél olyan
kíváncsi. – Ránéztem erős cipőire. –
Hozzászoktál már ezekhez?
– Igen, köszönöm, uram. Gyorsabban tudok
bennük futni, ami jól jön így, hogy mostanság
ennyi üzenetet kell hoznom-vinnem. –
Reményteljesen mosolygott rám.
– Nos, ennek örülök. Itt egy hatpennys, az új
párra, ha ezek elkopnak.
Mosolyogva néztem utána, amint visszaszaladt
a házba. Rájöttem, hogy semmit nem tudok a

804
szegény kis fickó hátteréről, csak annyit, hogy
egy nap feltűnt az ajtónk előtt, és Joan, aki
első látásra megkedvelte, munkát adott neki.
Kétségtelenül egyike London számtalan
árvájának.
Végre felbukkant Barak, és elindultunk.
Miközben a Fleet Streeten lovagoltunk, azt
mondtam neki, hogy az égési sebem
fájdalmakat okoz, és beszélni akarok erről
Guyjal, miután végeztünk Cromwellnél.
Aggódtam, hogy talán ő is jönni akar, de csak
bólintott. Az arcán még mindig ott tükröződött
az a sokk, amit a kútban talált tetemek
látványa okozott. Meglepett, milyen erősen
hatott rá. Persze valamikor ő is egy koldusfiú
volt.
Joseph a börtön előtt várt ránk. Fáradtnak
látszott, borotválatlan arca beesett. Nem bírja
ezt sokáig. Elmondtam neki, hogy üzenetet
kaptam Elizabeth kissé javuló állapotáról, és
ez szemlátomást felvidította.
A tömlöctartó nyitotta ki az ajtót
kopogásunkra. – William! – kiáltotta, mire a
kövér foglár is feltűnt.

805
– Wentworth kisasszonyhoz jöttünk –
mondtam.
– Hogy van ma reggel? – kérdezte velem egy
időben Joseph.
– Nem tudom – felelte a foglár. – Senki nem
volt odafent, nem akarjuk elkapni a lázát. Csak
a fekete patikus. Ő megint eljött tegnap, de
talán a tífusz nem hat az olyanokra, mint
amilyen ő.
– Elkísérsz minket hozzá?
A kövér fickó mordult egyet, de odavezetett a
lépcsőhöz. Megkönnyebbülés volt, hogy nem
kell ismét a Vermet látnunk. A csigalépcsőn
mögöttem jövő Josephhez fordultam. – Híreim
vannak – mondtam. – Felmerült némi új
bizonyíték. Újra megpróbálom Elizabethet
szóra bírni.
Kétségbeesett remény fénylett fel Joseph
vonásain. Komolyan néztem rá. – Kemény
dolgokkal kell terhelnem a lányt, uram. Olyan
dolgokkal, amiket nem lesz jó hallgatni. Sir
Edwin családjáról.
Mély levegőt vett, majd bólintott. – Rendben.
A foglár beengedett minket Elizabeth
szobájába. A rácsos ablakon keresztül befújó

806
szellő meglebbentette az asztalterítőt.
Elizabeth a hátán feküdt, mozdulatlanul, de
legalább nem rángatózott és mormolt
magában. Az arca sápadt volt. Fogtam egy
széket, leültem, és előrehajoltam, hogy az
arcom közel kerüljön az övéhez. Joseph és
Barak mögém álltak, figyeltek. Láttam, hogy a
vágás az ajkán még nem gyógyult be, csúnya
fekete heg képződött körülötte.
– Elizabeth – mondtam – Jack Barak, itt
mellettem, lement Edwin nagybátyja kútjába.
– A szeme kissé kitágult, de nem szólt semmit.
– Betörtünk múlt éjjel, és levettük a rálakatolt
kútfedelet. Barak lemászott, és látta, mi van
ott.
Joseph szája tátva maradt. – Betörtetek!
– Ez volt az egyedüli lehetőség, Joseph. –
Visszafordultam a néma lányhoz. – Veszélybe
keveredtünk, Elizabeth, hogy rájöjjünk az
igazságra. A maga érdekében. – Szünetet
tartottam. – Láttuk őket. Az összes
szerencsétlen állatot. A macskáját. És a fiút.
– Milyen fiút? – Joseph hangja félelemtől volt
éles.
– Egy kisfiú holtteste van ott lent a kútban.

807
– Ó, Jézus. – Joseph lerogyott az ágy szélére.
Láttam, hogy Elizabeth szemében könnyek
gyűlnek össze.
– Bizonyos vagyok abban, hogy nem maga
csinálta ezeket a szörnyű dolgokat,
Elizabeth…
– Soha! – szólt közbe hevesen Joseph. – Soha!
– Ralph volt?
Köhögött, majd végül megszólalt, mély, feszes
hangon. – Igen. Ő volt.
Joseph elszörnyedve a szája elé kapta a kezét.
Látszott rajta, hogy ugyanaz a gondolat jutott
eszébe, mint Baraknak, hogy így egyértelmű
indoka volt Elizabethnek az unokatestvére
meggyilkolására. Gyorsan folytattam. –
Amikor meglátogattam Edwin nagybátyját,
felfigyeltem a kútból jövő rossz szagokra, és
emlékeztem, hogy Joseph azt mondta, Ralph
teste szörnyen büdös volt, amikor kiterítették a
halottkémnél. Elizabeth, amikor Needler, az
inas lement az unokatestvére testéért, látnia
kellett, mi van odalent, mégsem szólt semmit,
a család pedig lezárta a kutat. – Szünetet
tartottam, s bár Elizabeth arcán könnyek

808
csorogtak, a tekintete üres és reménytelen
maradt. Folytattam.
– Minden bizonnyal azért, mert a fiú
felfedezése odalent egy újabb nyomozást
indított volna. Needler azért nem mondott
semmit, hogy valaki mást védjen. Ki volt az,
Elizabeth?
– Beszélj, kislány, az isten szerelmére – szólalt
meg Barak hirtelen támadt haraggal. – A
nagybátyádat átkozott kínok közé taszítod.
– Három nap múlva ismét Forbizer bíró elé áll
– mondtam halkan. – Ha nem mutatunk fel
neki kielégítő bizonyítékot, ha még mindig
nem beszél, kisasszony, össze fogják zúzni.
Rám nézett, üres szemekkel. – Jöjjön a prés.
Nem segíthet rajtam, uram. Senki sem tud. Ne
is próbálja, semmi értelme. El vagyok átkozva.
– Ijesztő nyugalommal folytatta. – Valaha
hittem Istenben. Istenben, aki vigyázott a
teremtményeire, és megmutatta az embernek,
hogy miként éljen jól, és miként mentse meg
magát a Biblia tanulmányozásával. A
Bibliáéval, amit a király adott az embereknek.
Hittem abban, hogy Isten keresztülsegít a
bukott világon.

809
– Mindannyian ebben hiszünk, Elizabeth –
mondta Joseph, összekulcsolva kezét. –
Mindannyian. – A lány olyan pillantást vetett
rá, amit sajnálatnak véltem. Arca megrándult,
amikor a sós könnyek a megvágott ajkára
folytak.
– Mi a helyzet az evilági igazsággal? –
kérdezte Barak. – A gyilkosok
megbüntetésével?
Elizabeth csak futólag pillantott rá; a férfi
szavai ezúttal nem kavarták fel. –
Megmondtam, hogy ami ott van lent,
megrengeti a hitét – szólt hozzám. Szünetet
tartott, majd egy hosszú, nyöszörgő sóhajt
engedett el. – Először anya halt meg, nagyon
sok szenvedéssel, a nagy daganat a tüdejében
elsorvasztotta. Aztán apa is meghalt. – Megint
köhögött. Egy tálka vizet kínáltam neki, de a
kezével intve elutasította, továbbra is mereven
engem nézett.
– Imakönyvekben kerestem vigaszt, uram.
Könyörögtem az Úrhoz, hogy segítsen
megérteni, de úgy tűnt, mintha csak egy nagy,
sötét csendbe imádkoznék. Aztán közölték,
hogy a házunk odavan, a házunk, ahol

810
felnőttem és boldog voltam. Azt hittem,
Joseph bácsihoz megyek vidékre, de ő azt
mondta, hogy Edwin bácsihoz kell mennem.
– A saját érdekedben mondtam, Elizabeth –
szólalt meg Joseph kétségbeesetten. – Úgy
gondoltuk, ez a legjobb a jövődre nézve.
– Nagymama és Edwin bácsi nem akartak
engem, ezt tudtam. Úgy gondolták, hogy a
durva modorommal elronthatom a három
gyerekük finom, úri nevelését. Arról azonban
nem tudtak, hogy ők milyen kegyetlenek. Nem
tudták, hogy Ralph minden állatot megkínzott,
amit csak a kezei közé kaparintott, és
különböző módokon kísérletezett, hogy minél
nagyobb fájdalmat okozzon nekik. Sabine és
Avice adták neki az én szegény Grizzymet.
– Sabine és Avice! –Joseph hangja
hitetlenkedő volt.
– Ralph rávette őket, hogy vigyenek neki
állatokat… úgy gondolták, hogy nagyon
szórakoztató, amit csinál, bár nem szerették,
ha vér vagy szőr került a tiszta ruháikra.
Örültek, hogy ott vagyok, hogy lehet csúfolni
és kínozni engem, így enyhítve unalmukon.

811
Mindig azt mondták, mennyire unják az
életüket.
– Mi volt a helyzet Edwin nagybátyjával? –
kérdeztem. – A nagyanyjával? Hozzájuk is
fordulhatott volna.
– Nagymama tudta, de elfordította vak szemeit
erről. Mindent titokban tartott Edwin bácsi
elől, hogy milyenek valójában a gyerekei.
Nagybátyám csak azzal foglalkozott, hogy a
legjobb arcukat mutassák ifjú úri
gyerekekként.
Megtöröltem a homlokomat. – Őrültségnek
hangzik, őrültségnek, amivel hárman egymást
fertőzték meg. És akkor jött maga…
– Először nem tudtam Ralph dolgairól. Azt
gondoltam, más, mint a nővérei. Nem volt
olyan, mint ők: jó modorú az egyik
pillanatban, majd kegyetlen a másikban. Az
elején barátságos volt, egy illetlen kisfiú
barátságosságával. Tudja, rá hasonlítok. Talán
Isten arra választott ki, hogy szenvedjek
valamennyiük bűnéért… nem gondolja?
– Nem – feleltem. – Most maga döntött a
szenvedés mellett.

812
Megrázta a fejét. – Ralph elvitt sétálni, és
megmutatott nekem egy csapdába ejtett rókát,
amit addig hagyott ott, amíg le nem gyengült.
Tűt hozott, hogy kiszúrja a szemét.
Kiszabadítottam, és megmondtam neki, hogy
gonosz dolog volt, amit tett. Ettől kezdve
ellenem fordult, és csatlakozott a nővéreihez,
hogy különböző módokon kínozzanak engem.
– Meg kellett volna mondanod Edwinnek –
mondta Joseph.
Elizabeth ekkor elmosolyodott, olyan
kétségbeesett mosollyal, hogy végigfutott tőle
a hideg a hátamon. – Semmit nem hitt volna
el, ami Ralph vagy a lányok ellen szól.
Nagymama pedig csak azzal törődik, hogy a
lányok jól menjenek majd férjhez. Sabine-nak
tetszik Needler, és nagymama ezt kihasználva
az ő segítségével tartotta ellenőrzés alatt a
lányokat. Azt akarta, hogy jól viselkedjenek a
felszínen, amíg gazdag, ifjú embereket nem
találnak. –Elnézett. – Sajnálok minden olyan
férfit, aki nem tudja, kit vesz el, amíg túl késő
nem lesz.
– Mi van a többi szolgával? Mennyit tudnak?
Az állatok biztosan… szörnyű hangokat adtak

813
ki. – Hirtelen rosszul lettem, fekete epe
kavarta fel a gyomromat.
– Ralph a szörnyűségeit lent a kútban végezte.
Volt egy kis létrája. Ez volt a kínzókamrája és
a rejtekhelye. Azt hiszem, a szolgák hallottak
dolgokat, de nem szóltak semmit, meg akarták
tartani a munkájukat. Edwin bácsi jól
megfizeti őket, még ha el is várja, hogy
mindannyian kétszer menjenek templomba
vasárnaponként. – Elizabeth már abbahagyta a
sírást, szemébe hideg nyugalom költözött. –
Emlékszem, Ralph említette, hogy talált egy
kis koldusfiút, akivel játszhatna, bár a lányok
mondták neki, hogy legyen óvatos, nehogy
elkapják. Egy nyomorék kisfiú volt, aki a
nővérével az utcánk környékén koldult.
– A lány Sarah volt?
– Igen. Amikor szegény Sarah-t a Verembe
rakták mellém, eszembe jutott, hogy Ralph
bizonyára elcsalta a testvérét.
– Jézusra – sóhajtotta Joseph. – Meg kell
mondani a halottkémnek.
– Igen – értettem egyet. – De a család
megpróbálhatja a koldusfiú halálát Elizabeth

814
ellen fordítani. Talán ráveszik Needlert, hogy
mondja azt, nem látta a fiút.
– Ezt biztosan nem hiszik el.
– A közhangulatot Elizabeth ellen szították.
Emlékszel a röpiratra? Forbizer nem akarja
majd szabadon bocsátani. És ki ölte meg
Ralphot? Vagy baleset volt, Elizabeth?
Lezuhant?
Elfordította az arcát. Egy borzasztó pillanatig
megfordult a fejemben, hogy talán mégis ő
tette. De akkor miért nem mondott semmit
Needler, amikor látta a kút fenekét?
– Ralph bizonyára megszállott volt – mondta
Joseph. – Valami démon megszállta.
– Igen. – Elizabeth most először szólt
közvetlenül a nagybátyjához. – Az ördög vagy
talán Isten, aki egy és ugyanaz.
Joseph rémültnek tűnt. – Elizabeth! Ez
istenkáromlás!
A lány felemelkedett a könyökére, fájdalmasan
köhögött. – Nem érted? Erre jöttem rá. Most
már tudom, hogy Isten kegyetlen és gonosz. A
gonoszakat kedveli, és bárki, aki körbenéz a
világban, láthatja ezt. Elolvastam Jób könyvét,
olvastam a kínszenvedésekről, amiket Isten hű

815
szolgájára rótt, és megkérdeztem Istent, hogy
miként tehetett ilyen gonoszságot, de nem
válaszolt. Luther nem azt mondja, hogy Isten
még születése előtt kiválasztja, ki lesz
kárhozott, és ki lesz üdvözült? Engem
kárhozottnak választott, és a kárhozatom már
ebben az életemben elkezdődött.
– Ostobaság! – Meglepetten fordultam Barak
felé. A lányra bámult. –Micsoda önsajnálat!
Ekkor a lány elveszítette önuralmát. – Ki más
sajnált engem? A hitem odaveszett, a
halálomat várom, hogy Isten arcába köphessek
a kegyetlenségéért! – Barakra bámult, majd
kimerülten visszadőlt.
A szavai visszhangzottak a szobában, Joseph
keze idegesen legyezni kezdett, mintha el
akarná hajtani őket. – Lizzy, ez istenkáromlás!
Boszorkányként akarsz megégni? –
Összekulcsolta kezét, és hangosan imádkozni
kezdett. – Ó, irgalmas Jézus, segítsd meg
leányodat, nyisd fel szemét, fordítsd az
engedelmesség felé…
– Ez nem segít! – Barak odébb tolta Josephet,
és Elizabeth fölé hajolt. –Figyelj, te lány. Én
láttam azt a kisfiút. A halálát meg kell

816
bosszulni. Ralph ugyan már halott, de vannak
mások, akik úgy leplezték el azt, hogy megölt
egy koldusfiút, mintha semmi jelentősége nem
lenne. És a testvérét, Sarah-t talán kiengedik a
Bedlamból, ha kiderül, hogy a fivérét tényleg
elvitték és megölték.
– Hova engedik ki? – kérdezte Elizabeth
kétségbeesetten. – Megint koldulni vagy
kurvának állni?
Az egész szörnyűségtől az arcomba temettem
a kezem; egy vidám, ártatlan lányt egyik
szerencsétlenség a másik után ér, majd Sir
Edwin szörnyeteg családjának borzasztó,
könyörtelen kegyetlenségét szenvedi el, végül
haragja Isten ellen fordul, akiről úgy érezte,
elhagyta őt. Valaha istenfélő volt, de az
elszenvedett szörnyű csapások szétrombolták a
hitét. És vajon nem volt valami borzasztó
logika abban a meggyőződésében, hogy Isten
elhagyta? Hát nem ez történt? A több ezer
elhagyott gyerekre gondoltam, akik az utcákon
koldultak.
Joseph szörnyű állapotba került, kezét tördelte.
– Megvádolhatják istenkáromlással –
nyöszörögte. – Istentagadással… – Az ajtó felé

817
sandítottam, azon tűnődtem, vajon a foglár
hallgatózott-e, mert ha igen, Elizabeth szavai
valóban elegendőek voltak egy új
vádemeléshez. De a férfi minden bizonnyal
távol tartotta magát a betegszobától.
– Az istenre, Joseph, nyugodj le – mondtam.
Elizabethre néztem, aki éppen halk, szánalmas
nyöszörgéssel sírdogált. – Csoda-e, hogy
ezekre a gondolatokra jutott?
Joseph döbbenten meredt rám. – Csak nem
mented fel…
– Elizabeth. – Ismét rám nézett. A kirohanás
némi színt vitt fehér arcába. – Elizabeth,
akármit is gondol Istenről, Baraknak igaza
van, ugye? Edwin bácsikája családját kellene
hibáztatnia, mert amit tettek, az ördögi volt. És
ha egyikőjük megölte Ralphot, azt el kell
mondania. Az igazságszolgáltatás elé kell
állniuk.
– Nem fognak. Átkozott vagyok, mondtam. –
A hangja ismét megemelkedett. – Legyen meg
Isten akarata, hadd öljenek meg. Végezze be a
munkáját! – Kimerülten hátrahanyatlott.
– Nos, rendben – mondtam. – Akkor
magamnak kell szembenéznem a családdal.

818
Nem felelt, becsukta a szemét. Úgy tűnt,
visszahúzódott arra a sötét helyre, ahol most
élt.
Pár pillanat múlva felemelkedtem a székről, és
a többiekhez fordultam. – Gyerünk –
mondtam. Kinyitottam az ajtót, és a foglárt
szólítottam, aki a lépcső aljáról jött fel.
Elhagytuk a cellát, Joseph botladozott,
majdnem elesett.
A börtön előtt a hőség ellenére kirázta a hideg.
– Azt hittem, rosszabb nem lehet – mondta
halkan.
– Tudom, hogy vérfagyasztó volt, de
könyörgök, Joseph, emlékezz arra, hogy
Elizabeth elméje meg van zavarodva,
emlékezz arra, min ment keresztül.
Rám nézett, és a szemében félelem villant. –
Szóval hiszel neki – suttogta. – A testvérem
ördögi családot nemzett a világra.
– Rájövök, ki tette ezt – ígértem.
Megrázta a fejét, agyában minden
összekavarodott. Elkísértük egy kocsmába, és
egy félórát ott ültünk vele, mire lenyugodott.
Addigra eljött az idő, hogy a Whitehallba
menjünk.

819
– Gyerünk, Joseph, ellovagolunk veled a
szállásodig – mondtam. – Aztán csónakba kell
szállnunk, a Whitehallban van dolgunk.
Esetleg a szállásodnál hagyhatnánk a
lovainkat?
Halvány érdeklődéssel a szemében nézett rám.
– Ez a másik ügy, ami foglalkoztat, ez valami
udvari ügy?
– Igen. De kiszedem a választ a családodból,
Joseph, ígérem.
– Így lesz – tette hozzá Barak biztatólag.
Joseph rám nézett.
– Akarod, hogy veled menjek?
– Nem. Egyedül megyek, vagy Barakkal.
– Az istenre – mondta, félelemmel teli
szemmel –, légy óvatos.

820
Negyvenedik fejezet

A folyó forgalmas volt, nehezen találtunk

szabad csónakot a lépcsőknél. Barak hangosan
káromkodott, attól tartott, hogy elkésünk.
Végre érkezett egy, és a folyásiránnyal
szemben felhajóztunk; a taláromat szaggató,
erős déli szél sebesen repítette a bárkát a
vízen. Elizabethre gondoltam, hogy milyen
szörnyű állapotban lehet az elméje, ha egész
létét a kegyetlen Isten elleni gyűlölete tölti be,
aki előtt mártírrá akar válni. Megborzongtam
az elméjét beborító sötétség gondolatára, még
ha úgy is éreztem, hogy megértem. Barakra
pillantottam: összegörnyedve és borús
hangulatban ült a hajó farában. Arra
gondoltam, valószínűleg ő is megérti. De nem
mertünk ilyen dolgokról beszélni a csónakos
előtt.
Végre nekiütközött a csónak a Westminster
lépcsőinek. Barak kiugrott, majd én is, és félig
futva felmentünk a lépcsőkön, majd át a Privy
Galleryn. Egy pillanatra megálltunk a nagy
falfestmény alatt, ahonnan a király zord
tekintettel nézett le ránk, hogy levegőhöz

821
jussunk, majd továbbmentünk Cromwell
irodájába.
Grey az asztala mögött ült, egy, a
parlamentnek benyújtandó törvénytervezeten
dolgozott, vonalzóját egy hosszú papírlapon
tolta lefelé. Éles tekintettel nézett ránk. –
Shardlake uram, kezdtem attól tartani, hogy
elkésel. Az earl… nincs ma türelmes
hangulatában.
– Sajnálom, a folyó forgalmas volt…
– Bevezetlek. – Egy sóhajjal felállt. – Az uram
olyan sok törvénytervezetet küld a
parlamentnek, hogy a munkájából hiányzik a
szokásos gondossága. – Megrázta a fejét. –
Nagyon szórakozott. – Kopogtatott Cromwell
ajtaján, és beküldött minket.
Az earl az ablaknál állt, a Whitehall épületeit
nézte. Sötét, zord tekintetű arcát felénk
fordította. Ma díszes öltözéket viselt,
cobolyprém szegélyes vörös selyemköpenyt,
amelyet a szabályok csak a főnemeseknek
engedtek viselni. A térdszalagrend csillaga egy
színes szalagon függött a nyakában.
– Nos – mondta komoran. – Megjöttetek. – Az
asztalához lépett, amelyen nagy halomban

822
álltak a papírok. Nemrég mérgesen lehajíthatta
tollát, mert az egy tintatócsa közepén hevert.
Nehézkesen leült a székébe, és merev arccal
bámult ránk.
– Úgy tűnik, Matthew, bolondot csináltál
belőlem.
– Milord?
– Sir Richard Rich – csattant fel. – Idehívattam
szombat éjjel. – Összekulcsolta kezét, és
levágta az asztalra. – Az ok, amiért Rich
fenyegető megjegyzéseket tett feléd, és ami
miatt Bealknap úgy gondolta, hogy
biztonságban van tőlem, semmilyen
összefüggésben nem áll a görögtűzzel.
– Akkor mivel kapcsolatos?
– A városi tanács nevében jársz el egy ügyben,
melyben az a kérdés, hogy egy volt monostori
ingatlan kivonható-e a City rendeleteinek
hatálya alól, ugye?
– Igen. A Chanceryre kerül majd az ügy.
– Nem – felelte komoran. – Nem kerül. – Mély
lélegzetet vett. – Számos befolyásos ember
vett monostori birtokokat Londonban,
Matthew. A City tele volt ezekkel az ártalmas
helyekkel, mielőtt felszámoltuk őket. Sajnos

823
most már annyi van belőlük a piacon, hogy a
telkek értéke lezuhant. Rengeteg embertől
kaptam panaszokat, hogy rossz befektetéseket
csináltak. Amikor az ügy Bealknap átkozott
pöcegödrével kapcsolatosan felmerült, Rich
eljött hozzám, és azt mondta, fontos, hogy
Bealknap nyerjen. Máskülönben a tanács az
ügyet precedensként használná, és
megnehezítené az új tulajdonosok életét, akik
csak úgy rúdnak nyereséget csinálni, ha az
ingatlanukon kis költséggel olcsó bérlakásokat
alakítanak ki. Érted már? – Felhúzta a
szemöldökét. – Ezen emberek közül sokak
lojalitását próbálom megtartani, amikor
mindenki készen áll ellenem fordulni
manapság.
– Ó.
– Rich azt nem közölte velem, hogy te vagy a
tanács ügyvédje, különben már rég rájöttem
volna, hogy erről van szó. Hozzájárultam,
hogy vesztegessék meg Heslop bírót a
megfelelő ítéletért, amelyet a monasztikus
tulajdonok gazdái precedensként
használhatnak bármely jövőbeli ügyben. Rich
elmondta, hogy néhány hívét rávette, hogy

824
vigyék el a nálad lévő ügyeiket más
ügyvédekhez figyelmeztetésképpen. Egy
Chancery-ítélet Bealknap ellen sok embernek
keresztülhúzná a számítását, érted? – Hidegen,
távolságtartón beszélt, mint egy ostoba
emberhez. – Erre vonatkoztak a fenyegetései,
és Bealknap azt gondolta, hogy ezzel
kapcsolatban akarsz rá nyomást gyakorolni. És
te nem jöttél rá.
Behunytam a szemem.
– Ez már a kutyáké, mi? – Tompán felnevetett.
– Nem aggódtál, Matthew, amikor elvittek
tőled ügyeket? Nem nyomoztál? Hamar
rájöttél volna, hogy az összes ügyfél Rich
embere volt.
– Túl elfoglalt voltam, milord – feleltem. –
Semmi mással nem foglalkoztam, csak a
görögtűzzel és a Wentworth-üggyel. A
munkámat az ügyvédtársamra kellett
hagynom.
Éles pillantást vetett rám. – Ó, igen,
Wheelwright úr. Szent hevülete egy nap még
meggyújt alatta egy máglyát. – Összeszorította
állkapcsát. Egykor Cromwell meg tudta volna
védeni a radikális reformereket, de már nem.

825
Hirtelen felállt, és az ablakhoz sétált, az
odakint sürgölődő udvaroncokat és
tisztviselőket figyelte. Majd visszafordult
hozzám.
– A reakcióikból egyértelműnek tűnt nekem,
hogy sem Bealknap, sem Rich nem tart vissza
semmit a görögtűzről. Rich még csak nem is
tud róla. Ezt sikerült kiderítenem anélkül, hogy
ráébresszem a létezésére. Éppen csak.
– Értem. Sajnálom, milord. – Ostobának
éreztem magam, egy tökfilkónak.
– Marad Lady Honor és Marchamount. –
Lehajtott fejjel róni kezdte a szobát. – Szóval,
a következő, Lady Honor? Úgy hallom,
kellemesen töltitek az időt együtt.
Barakra sandítottam, aki vállat vont.
– Valamit elhallgatott a lady – mondtam. –
Valamit, ami közte, Marchamount és Norfolk
hercege között zajlott. Némi utánajárást vett
igénybe, de ennek sincs semmi köze a
görögtűzhöz.
– Mi volt az? – kérdezte élesen.
Egy pillanatig haboztam. Megígértem, hogy
nem mondom el senkinek. Ám amikor

826
Cromwell felemelte a fejét, és indulatosan rám
nézett, elmeséltem neki.
Csak felmordult. – Nos, felőlem Norfolk egész
Londonon körbehajkurászhatja őladységét az
ellenem való szövetkezés helyett. Szóval nincs
semmi bizonyíték ellene sem, ami a
görögtűzhöz kötné?
– Nem, milord. Semmi. – A gyomrom égett a
szégyentől, hogy elárultam Lady Honor
bizalmát.
Megfordult, és sétálgatni kezdett. – És
Marchamount?
– Csak egy megérzés, hogy nem mondott el
mindent, milord. Barak azt mondta, behívatod.
– Azt is tettem. – Megtorpant, és rám nézett.
Meglepett, hogy arca nem mérges volt, csak
iszonyúan fáradt. – Marchamount eltűnt.
– Nem mindig könnyű megtalálni. Múlt héten
én sem leltem, elutazott Londonból egy
ügyben.
Cromwell megrázta a fejét. – Elküldtem érte
néhány embert az irodájába. Az írnokát
felindultan találták, mert a főnöke nem
bukkant fel egy ügyben, és egész éjjel nem

827
látták a szobájában. – Rám meredt. –
Megfenyegetted a haragommal?
– Nem közvetlenül.
– De talán rájött, hogy nem tisztázódott, és
elmenekült. Vagy úgy járt, mint a
Gristwoodok?
Megborzongtam. – Ha ő nincs biztonságban,
akkor talán Bealknap és Lady Honor sem.
Cromwell leült, és megrázta a fejét. – Mindig
egy lépéssel előtted járnak, ugye? – kérdezte
ugyanazon a csendes hangon. – Akárki is áll
emögött, az a legravaszabb, legokosabb
gazember, akivel valaha találkoztam, márpedig
sokkal találkoztam. – Mosoly villant át
gránitarcán. – Más helyzetben csodálnám. –
Majd legnagyobb megkönnyebbülésemre
megvonta erős vállát. – Megtettetek mindent,
amit tudtatok. A játszma majdnem véget ért.
Csak három nap van a bemutatóig, és nem
vagyunk előrébb sem a képlet, sem a
felszerelés megtalálásában. Jézus nevére, hová
rejthették ezeket? – Barakhoz fordult. – Jack,
próbáld meg még egyszer lenyomozni Tokyt
és Wrightot. Mondd meg az embereidnek,

828
hogy bármit megfizetek a párosnak, ha
átjönnek az én oldalamra.
– Meglesz, milord. De még ha nyomukra is
bukkanok, nem hiszem, hogy ebben a
szakaszban hajlandóak lennének másik
gazdához pártolni.
– Azért próbáld meg mégis. Azt hiszem,
holnap meg kell mondanom a királynak,
legkésőbb szerdán. Matthew, Barak azt
jelentette, hogy a szajha, aki meghalt, azt
állította, az egész dolog a kezdetektől fogva
egy ellenem szőtt összeesküvés.
– Igen, milord.
– Nos, volt már ilyen eddig is. Ne add még fel.
Dolgoztasd meg az agyad. – Kétségbeesés
szűrődött hangjába. – És menj el a Lincoln's
Innbe. Talán neked olyan dolgokat is
elmondanak, amiket az én embereimnek nem.
Kutasd át Marchamount szobáit.
– Szerdáig adj időt, milord. Megteszek
mindent, amit tudok. Addig ne szólj a
királynak.
– Van valami nyomod? – A tekintete az
enyémbe mélyedt. Nagyot nyeltem.

829
– Én… nincs. De gondolkodni fogok, ahogy
kérted.
Szúrósan tekintettel nézett rám egy újabb
hosszú pillanatig, majd visszafordult az
asztalához. – Akkor menjetek – mondta. – Az
Úr nevére, Grey papírok közé fog temetni.
Lemondó, szinte kedves modora úgy
meglepett, hogy egy pillanatig még ott álltam,
a hirtelen támadt ingerrel küzdöttem, hogy
elmondjam neki, találtam valamennyi
görögtüzet, és odaadtam Guynak.
Rádöbbentem, hogy az iránta érzett egykori
lojalitásom még nem veszett ki teljesen. Barak
az ajtó felé intett, és meglepetésemre lépteket
hallottam elsurranni, amikor kinyitottuk.
Ahogy kiléptünk, Greyt láttuk zavart arccal
leülni az asztalához.
Barak elvigyorodott. – Hallgatózunk, titkár
uram?
Nem felelt, csak elvörösödött.
– Hagyd békén, Barak – mondtam. Biztosan
Grey is retteg attól, ami történhet. És igaza
van. Én pedig találtam némi görögtüzet, és
elrejtettem Cromwell elől. Egy pillanatig
megint úgy éreztem, hogy elájulok.

830
†

Barakkal leültünk a Westminster Hall

lépcsőjére, mindketten komor gondolatokba
merültünk.
– Azt vártam, hogy dühöngeni fog –
sóhajtottam –, de szinte… lemondónak tűnt.
– Tudja, mi fog történni, ha azt kell mondania
a királynak, hogy a görögtűz elveszett –
mondta halkan.
– Mi a jóisten történhetett Marchamounttal?
Gonosztevő vagy áldozat?
Barak lemondóan vállat vont. – Isten tudja.
Próbálok megint hírt szerezni Tokyról és
Wrightról, de attól tartok, nem találok semmit.
Azt hiszem, a kapcsolataim némelyikét
megfizetik, hogy csukva tartsák a szájukat.
– Nem furcsa, hogy ahányszor csak egy újabb
nyomra lelünk, az általunk keresett embert
megölik? Mintha valaki elárulná az
ellenségnek a lépéseinket. És ki vitte el azokat
a könyveket a Lincoln's Innből, ki félemlítette
meg a könyvtárost?

831
Lebiggyesztette a száját. – Szerintem nem így
van. Madam Neller árulta el Bathshebát és a
fivérét. Az öntőmunkás már jóval azelőtt
eltűnt, hogy odaértünk. És Marchamount a
saját akaratából menekült el.
Bólintottam. – Az azt jelentené, hogy ő állt
minden mögött. Kezd így kinézni a dolog.
– Igen, de több bizonyítékra van szükségünk.
– Átkutathatjuk a szobáit.
– Először Tokyt kell megkeresnünk. Később
csatlakozok hozzád.
Felálltam. – Rendben. Légy óvatos, veszélyes
lehet számodra – néztem rá.
– Tudok vigyázni magamra. – Felállt és
leporolta magát. – A gazdámat cserbenhagyni,
az a veszélyes.
– Még mindig van idő – mondtam. – Később
találkozunk otthon. – Mély levegőt vettem. –
Fáj a karom.
– Az én vállam már jobb. Tud egy-két dolgot
az az öreg mór. – A folyót nézte. Követtem a
tekintetét. Valami ragyogó és tüzes csillanás a
vízen egy pillanatig megrémített, de rájöttem,
hogy csak egy napsugár volt, ami keresztültört
egy könnyű felhőn, és a szél fodrozta kis

832
hullámokat fényesen villódzó aranypöttyökkel
szórta meg.

Senkit nem láttam Guy boltjának ablakán át, és

attól tartottam, elment otthonról, de amikor
kopogtattam, léptek hallatszottak az épület
távolabbi szegletéből, és felbukkant. Fáradtnak
tűnt.
– Megkaptad az üzenetemet, Matthew?
– Igen. – Becsusszantam az ajtón, ő pedig
bezárta mögöttem az ajtót.
– Hogy van Elizabeth? – kérdezte. – Később
meglátogatom.
– Jobban. Legalábbis testileg. – Röviden
elmeséltem neki, mit találtunk a kútban, és
miről beszélgettem a lánnyal. Átható pillantást
vetett rám.
– És szembe akarsz nézni a családdal?
– Igen. Méghozzá nagyon hamar. Elizabeth
csütörtökön visszakerül Forbizer elé.
– Légy óvatos – mondta. – Van valami nagyon
ördögi ebben a történetben.

833
– Tudom. – Hirtelen megint úgy éreztem, hogy
elájulok, és gyorsan leültem egy székre.
– Mi a baj?
– Pillanatnyi gyengeség. A hőség miatt.
Odajött és megnézett. – Történt ez már
korábban is?
– Csak tegnap.
– Többet vállaltál magadra, mint amennyit egy
ember általában elbír.
– Baraknak is sikerül.
Guy elmosolyodott. – Beszélgettem Barak
úrral, amikor idehozott a tűz után. Ha
megismeri valamelyest az ember, jobb lesz
róla a véleménye.
– Igen, mondta is, hogy adtál neki valamit a
kutyák húsához.
– Igen. De ne hasonlítsd magad hozzá. Neki az
utca a világa, és sokkal fiatalabb nálad. És
kalandor hajlamú.
– És egyenes hátú.
– A hátad nem okozna annyi problémát, ha
csinálnád a gyakorlataimat. Gondolom, most
azt mondod, nem volt rá időd.
– Isten nevére, nem volt. – A szemébe néztem.
– Minden nyomom kihűlt. És az egyik

834
gyanúsítottunk, Marchamount serjeant eltűnt.
Nem tudjuk még, hogy ő áll-e az egész
mögött, vagy őt is megölték, mint a többieket.
Guy, az egyetlen dolog, amim maradt, az a
görögtűz.
Bólintott. – Gyere a műhelyembe.
Követtem a hátsó szobába. Az üvegeivel és a
furcsa folyadékokkal teli lombikokkal, a
paddal, és a furcsa alakú lepárló üvegekből
épített felszereléssel Sepultus Gristwood
műhelyére emlékeztetett.
– Nem is tudtam, hogy van itt egy ilyen
helyed, Guy.
– A lepárlással való kísérletezés érdekel. –
Elmosolyodott. – Nem vertem nagydobra,
nehogy a szomszédok azt mondják, varázsló
vagyok.
Megláttam a görögtűz ónedényét az
ablakpárkányon. Guy ujjával az egyik fal felé
bökött, és láttam, hogy megfeketedett, mint a
Gristwoodok udvara. – Az anyag egy része
tüzet fogott, amikor megpróbáltam lepárolni.
Az egész helyet koszos, fekete füsttel töltötte
meg. Szerencsére csak nagyon keveset
használtam.

835
A kis edényre meredtem, majd felé fordultam.
– Mi ez, Guy? – kérdeztem szenvedélyesen. –
Miből készült?
Megrázta a fejét. – Nem tudom, Matthew. És
ez egyfelől boldogsággal tölt el, mert nem
kívánom, hogy bárki megszerezze ezt a
fegyvert. – Széttárta a karját. – Lepároltam,
megpróbáltam megnézni, hogyan reagál más
anyagokra, próbáltam valami nyomot találni,
hogy mi ez. De kifogott rajtam.
Éreztem, hogy a szívem összeszorul,
ugyanakkor egy kicsit meg is könnyebbültem.
– Ismerek néhány tiszteletre méltó alkimistát –
mondta. – Talán ők tudnának segíteni, ha
lenne egy kis idő.
Megráztam a fejem. – Nincs rá idő. És nem
bízok senki másban, hogy titokban tartanák,
csak benned.
Ismét széttárta a karját. – Ebben az esetben
sajnálom.
– Megpróbáltál mindent. – Odamentem és
kinyitottam az edényt, a benne lévő
barnásfekete anyagot néztem. – Mi vagy? –
suttogtam.

836
– Annyit tudok mondani, hogy semmilyen
anyagra nem hasonlít, amit valaha is láttam, és
teljesen biztos, hogy összetételében semmi
köze a lengyel italhoz.
Elgondolkodtam egy pillanatra. – Ha te nem
jöttél rá, hogyan sikerülhetett Sepultusnak?
Mindenki szerint egy gazfickó volt, és nem
volt igazi tudós.
– Hónapok álltak rendelkezésére, hogy
kísérletezzen. Nem azt mondtad, hogy hat
hónap telt el az anyag felfedezése és Cromwell
megkeresése között?
– De, igen.
– És a képlet talán megmondja, mik az
összetevői. Legalábbis több kiindulópontot
biztosított neki, mint amennyi nekünk volt.
Végül mindennek földre és levegőre, tűzre és
vízre kell kijönnie. Ám vajon melyik a
milliónyi lehetséges kombinációjukból?
Szomorúan bólintottam. – Köszönöm, hogy
megpróbáltad. Tudod, te vagy az egyetlen
ember, akiben úgy érzem, mindig bízhatok,
hogy igazi válaszokat ad, és megoldja a
problémáimat. Talán túl sokat vártam.

837
– Talán – felelte Guy. – Csak egy esendő
ember vagyok, még ha az emberek azt is
gondolják, furcsa kinézetem miatt furcsa
hatalmam is van.
– Meglehet, nem kellett volna megkérnem
téged arra, hogy valami ennyire ördögivel
foglalkozzál.
Komolyan nézett rám. – Mihez kezdesz most?
– Nem tudom, mi maradt. Cromwell megkért,
hogy gondolkodjak.
Az edény felé biccentett. – Mit tegyek ezzel az
anyaggal? Megsemmisíthetem?
Kicsit haboztam, majd azt feleltem: – Igen.
Semmisítsd meg most. Öntsd a folyóba.
Felhúzta szemöldökét. – Biztos vagy benne?
Mindkettőnket felségárulással vádolhatnak.
– Biztos vagyok benne.
Arcát elöntötte a megkönnyebbülés. Hevesen
megragadta a kezemet. – Köszönöm. Helyesen
cselekedtél, Matthew, helyesen cselekedtél.

Lesétáltam a folyóhoz, és a parton állva

figyeltem a hajók kirakodását. Minden héten

838
új csodák jöttek. Azon tűnődtem, egy nap egy
hajó valami más, éppen olyan veszélyes
szörnyűséget hozhat ide, mint a görögtűz. St.
Johnra gondoltam, aki száz évvel ezelőtt
érkezett a papírjaival és a hordójával.
Békésnek látszott a sírjában. Most már tudtam,
hogy sohasem leltem volna békét, ha bárki
hatalmon lévőnek esélyt adtam volna ennek az
anyagnak az elkészítésére, nem számít, mik a
következmények.
Átnéztem a túlsó partra, ahol Lady Honorral
sétáltam. A medve- és bikaviadalok arénái
magasan a házak fölé emelkedtek; az előbbiből
halk ujjongást hallottam, bizonyára most is
küzdelem zajlott. Vajon Marchamount élvezte
a délutánját aznap? Mi történhetett vele? Egy
részem úgy érezte, mint Barak, hogy ezt a
játszmát lejátszották, de a halálos rejtély még
mindig piszkálta az elmémet.
Egy kicsit odébb megláttam a Berber Törököt,
a kocsmát, ahol a tengerészekkel találkoztunk.
Bementem. Ebben az órában a hely üres volt,
lépteim visszhangzottak a nagy, homályos
teremben. Az óriás combcsont a helyén lógott
a láncokon. Egy pillanatig tanulmányoztam,

839
majd a kiszolgáló ablakhoz mentem, és
rendeltem egy korsó sört a tulajdonostól.
Tagbaszakadt fickó volt, egykor tengerész
lehetett. Kíváncsian pillantott jól szabott
zekémre.
– Nem sűrűn látunk errefelé úriembereket.
Nem te voltál itt pár napja, Hal Millerrel és a
barátaival beszélgetni?
– De igen. Elmesélték, amikor felgyújtották az
asztalukat.
Felnevetett, karját a nyílás szélére támasztotta.
– Micsoda este volt. Bárcsak adtak volna még
abból az anyagból… szeretem az
újdonságokat.
– Mint az óriás csontját? – biccentettem arra.
– Igen, itt a kikötő mellett mosta partra a víz.
Húsz évvel ezelőtt, apám idejében. Az
emberek próbálták megtalálni az óriás többi
részét, de nem találtak belőle többet. Apám
fogta a csontot és fellógatta oda. Képzeld csak
el, mekkora lehetett az az ember. A Biblia is
beszél óriásokról, úgyhogy minden bizonnyal
az volt. Jobb lett volna, ha megszerzi az egész
csontvázat, de ez az egy csont is elég ahhoz,

840
hogy idevonzza a nézelődni vágyó embereket,
és ez jót tesz az üzletnek.
Folytatta volna a beszélgetést, de egyedül
akartam maradni, és átmentem a sörömmel a
sötét sarokba, ahol Barakkal ültem aznap éjjel.
A szavai azonban egyre visszatértek hozzám:
ez az egy csont is elég ahhoz, hogy idevonzza
a nézelődni vágyó embereket, és ez jót tesz az
üzletnek. A Gristwoodokra gondoltam, akik
Tokyval, Wrighttal, és az ő gazdájukkal,
akárki is volt az, együtt dolgoztak Cromwell
megkeresése előtt hat hónapig, megpróbálva
görögtüzet készíteni, és hajkurászva a lengyel
italt. Micsoda nyereségre számíthattak.
Nyereségre egy összeesküvésből, amely
kezdettől Cromwell ellen irányult.
És hirtelen tisztán láttam, mi történt valójában.
Mi és hogyan, bár azt nem, hogy kinek a
részére. A szívem hevesen kezdett verni. A
fejemben fél tucatszor is megforgattam az
elméletemet, de ehhez illettek a legjobban a
tények. Gyorsan felálltam, és elhagytam a
kocsmát, közben annyira eltöprengtem, hogy
kifelé menet nekimentem az óriás csontjának,
amitől az ringatózni kezdett láncain.

841
†

Gyorsan Joseph szállásához siettem, hogy

elhozzam Genesist az istállóból. A ló a
bokszában várt, nyugodtan, mint mindig.
Amikor kilovagoltam, még vetettem egy
pillantást az épületre; elég szegényes volt, de
így is többe került Josephnek, mint amit
megengedhetett magának.
A hűséges, kitartó Joseph, akinek buzgó
vallásossága és aprólékossága mennyire
idegesített időnként. Ma a Wentworth-házba
kellett volna mennem, de rájöttem, hogy
Barakot magam mellett akarom tudni, amikor
odalátogatok. Guynak igaza volt: valami
igazán ördögi lakozott a házban. És úgy
gondoltam, hogy ha az elméletem helyes, még
mindig meg tudjuk menteni Cromwellt szorult
helyzetéből. Nem volt szükség több titokra.
Barak nem volt otthon, amikor hazaértem.
Türelmetlenül vártam két órán át,, közben
lement a nap. Emlékeztem a korábbi
figyelmeztetésemre, és reméltem, hogy nem
keveredett bajba. Nagyon megkönnyebbültem,

842
amikor végre meghallottam, hogy bejön és
lerúgja a csizmáját. Behívtam a szalonba.
– Ugye nincs több rossz hír? – kérdezte,
amikor meglátta felhevült arcomat.
– Nem – csuktam be az ajtót. – Barak –
folytattam izgatottan –, azt hiszem, rájöttem,
mi történt. Ma délután visszamentem abba a
kocsmába, ahol a tengerészekkel találkoztunk.
Volt ott egy óriási csont a mennyezetre
függesztve, emlékszel rá?
Felemelte a kezét. – Várj. Túl gyors vagy
nekem. Mi köze van az óriási csontnak
bármihez?
– Annak van, amit a tulajdonos mondott az
apjáról. Jobb lett volna, ha megszerzi az egész
csontvázat, de ez az egy csont is elég ahhoz,
hogy idevonzza a nézelődni vágyó embereket,
és ez jót tesz az üzletnek.” Ezen eltöprengtem;
az eszem túlságosan is elfoglalt volt a rendes
gondolkodáshoz, ezért nem raktam össze a
kapcsolatot a Bealknap-ügy és Richard Rich
között. Figyelj, mindvégig azon tűnődtünk,
miért vártak a Gristwoodok hat hónapot a
görögtűz megtalálása és Cromwell felkeresése

843
között. Különösen, ha Bathsheba szerint a
kezdet kezdetétől ellene szövetkeztek.
– Aha.
– A Gristwoodok azonnal tudták, hogy valami
nagy dologról van szó, amikor Michael
rábukkant a görögtűzre a Bartyban. És persze
nagy haszonnal járóról. Michael Gristwood a
Vagyonügyön dolgozott, és tudnia kellett,
hogy Cromwell ellenfeleinek növekszik a
tábora.
– Mindenki tudta ezt.
– Ezért, a sejtésem szerint, úgy döntöttek,
hogy felajánlják a reformot ellenző táboron
belül valakinek, mint olyan dolgot, amit ők a
király elé tudnak vinni, és a maguk javára
fordítani. A király rajongását a hajók és a
fegyverek iránt mindenki ismeri. A
Gristwoodok valószínűleg azt gondolták, hogy
biztonságosabb ezen az erősödő csoporton
belül támogatót keresni.
– Kinek ajánlották fel? – kérdezte Barak, maga
is izgatottan. – Marchamountnak? Ő Norfolk
védence, az earl legnagyobb ellenségéé.
– Lehetséges. Noha a Vagyonügyön
Michaelnek lett volna lehetősége Richet is

844
megközelíteni, és Cromwell szerint Rich
összeesküvést sző ellene. Ez visszateszi őt és
Bealknapet a listára.
– Akkor Lady Honort is vissza kell tenni. Ő
nem reformer.
– Rendben, a vita kedvéért. Bármi is történt, a
Gristwoodok felkerestek valakit. Hívjuk ezt a
személyt most Cromwell ellenségének.
Elvitték a hordót és a képletet, és megígérték,
hogy még több görögtüzet készítenek. Toky és
Wright kapták azt a feladatot, hogy segítsék,
és valószínűleg, hogy szemmel tartsák őket.
– Igen, ez így lehetett.
– Szóval hat hónapon át még több görögtüzet
próbálnak készíteni. A görögtűz azonban
semmilyen korábban látott anyagra nem
hasonlít, és talán a képlet valami olyan
összetevőre is utalt, ami nem volt a
birtokukban. Azon tűnődtem korábban, hogy a
rómaiak, akik ismertek valami a görögtűzhöz
hasonló anyagot, miért nem fejlesztették
fegyverré. Voltak olyan források, különös,
éghető folyadékkészletek a földben,
amelyekhez a bizánciak hozzáfértek, de a

845
rómaiak nem. Messze Jeruzsálemen túl. És
nekünk sincs ilyenünk, bármi is lehetett ez.
A szeme tágra nyílt az érdeklődéstől. –
Valami, ami létfontosságú a görögtűz
készítéséhez?
Bólintottam. – Michael és Sepultus mindenféle
nyomokat követett, mint a lengyel ital, közben
különféle kísérleteket folytattak, egyre
kétségbeesettebben.
– Mert nem tudtak görögtüzet készíteni, annak
ellenére, hogy a képlet a birtokukban volt.
– Pontosan. És milyen őrjítő lehetett ez
számukra és a gazdájuk számára, miközben a
markukban volt a lehetőség az óriási hatalomra
és gazdagságra. Emlékszel, hogy az
öntőmunkás, Leighton segítségével
újraépítették a szerkezetet, ami kilövellte a
görögtüzet, és az udvarában gyakoroltak a
hordóban tárolt anyaggal? Tudták, hogy
működik. Milyen csalódottak, milyen dühösek
lehettek, amikor elmúlt a tél, és Cromwell még
nagyobb bajban találta magát a Cleves-
házasság miatt.

846
– Tehát a bemutatókon, amit én láttam és a
másikon, elhasználták a hordóban lévő
anyagot?
– Minden bizonnyal. Az összesét, vagy
majdnem az összesét.
– Lehetséges. Legalább fél hordónyi lehetett
abban a tartályban, még ha nem is volt teljesen
megtöltve.
– Márciusra azt hiszem, Cromwell ellensége
elveszítette a türelmét a Gristwoodokkal
szemben. Egy jobb alkimistával talán
kikísérletezhettek volna valami alternatívát, de
egy nagyon szűk körön túl nem merték
terjeszteni a hírt. Ezért újabb tervet készítettek:
úgy döntöttek, hogy azt a tényt, hogy csak
korlátozott mennyiségű görögtűz áll a
rendelkezésükre, megpróbálják előnyükre
fordítani. Ó, nagyon okosak voltak.
– Szóval… – Barak felemelte kezét,
összeráncolta homlokát – elmentek az earlhöz,
és azt mondták neki, hogy náluk van a
görögtűz, és még többet is készítettek, mire ő
elmondta a királynak.
– Pontosan. És olyan emberek láncolatát
használták a hozzá való eljutáshoz, mint

847
Bealknap, Marchamount, és Lady Honor, ezzel
még hihetőbbé téve a történetet.
– Akkor hármójuk egyike sincs benne
feltétlenül.
– Egyikőjük sem, vagy csak némelyikük, vagy
mindannyian.
Barak füttyentett. – És aztán megrendezték a
bemutatókat, felhasználva, ami a hordóban
volt. Hogy becsapják az earlt, aki olyan
ígéretet tett emiatt a királynak, amit soha nem
tud betartani.
– Igen. Talán a Gristwoodoknak azt mondták,
hogy kifizetik őket, és elmenekülhetnek
Angliából, mielőtt Cromwell rájön, hogy nincs
több görögtűz. Nem mondták el nekik a terv
végső részét: hogy megölik őket, és úgy
tesznek, mintha a képletet ellopták volna, és
talán külföldi hatalom kezére került. Persze
csak azután, hogy Cromwell mondandója
izgatottá tette a királyt, és ígért neki egy
bemutatót.
– Csütörtökön.
– Igen. A szerencsétlen öntőmunkást
gondolom azért ölték meg, mert túl sokat
tudott. A kivető szerkezet az ő udvarában állt,

848
és Cromwell ellenségének el kellett vitetnie
onnan.
Barak bólintott. – Mégiscsak igazad volt, hogy
vissza kell menni az elejére. – Töprengő arcot
vágott. – Már ha tényleg igazad van.
– Az eseményeknek csak ez az egyetlen
rekonstrukciója magyaráz meg mindent.
Pár pillanatig elgondolkodva dörzsölgette a
bütykeit. Idegesen figyeltem, attól tartottam,
felfedez valami lyukat az elméletemben, amit
nem vettem észre. De csak bólintott. – És
szegény Bathshebát azért ölték meg, hátha
Michael Gristwood elmondott neki valamit az
ágyban. Mint ahogy ezt is tette.
– Azt gyanítom, Gristwood asszony házát a
megmaradt nagyon kevés anyaggal gyújtották
fel, hogy megmutassák Cromwellnek, még
mindig létezik. És figyelmeztetésként, hogy
mire képes. Mindenki, aki látta azt a tüzet,
észrevette, hogy a ház egy pillanat alatt egyik
végétől a másikig lángba borult. Ha nyomozás
lett volna, ez bizonyosan kiderül. Képzeld el, a
király hogyan reagált volna.
Barak megrettent pillantást vetett rám. –
Viszont ha igazad van, soha nem kerülhet sor

849
egy újabb bemutatóra. Az earlnek
mindenképpen meg kell mondania a királynak.
– Igen, igen. De elmondhatja neki, hogy az
egész ügy az ellenségei cselszövése volt, és a
királyt éppúgy megtévesztették. Cromwell
még az előnyére is fordíthatja ezt. Ha rá
tudunk jönni, hogy ki áll mögötte, ha egy
nevet tud mondani a királynak.
Barak végigfuttatta kezét borotvált
koponyáján. – Marchamount? Marchamount
talán csak áldozat.
– Igen – értettem vele egyet. – Talán az. – A
lelkesedésem kezdett megkopni.
Barak hevesen rám nézett. – Ha felfedjük,
hogy ki az earl ellensége, talán még van nála
valamennyi a görögtűzből. Bizonyosan
visszatartottak legalább egy keveset. Ha azt
átadja a királynak, ő megbízhat egy csapat
alkimistát, hogy készítsék el, és talán
mégiscsak az övé lehet.
Erről a lehetőségről elfeledkeztem. Persze,
hogy valamennyit visszatartottak. Magamban
átkozódtam, majd mély lélegzetet vettem.
– Miért nem gondolkodik el senki sem
mindazon a halálon és pusztuláson, amit ez a

850
dolog okozhat? Mindenekelőtt te, Barak. Te
láttad, majdnem meg is ölt! Hogy kavarhat fel
annyira az, amit a kút alján láttál, miközben
ezrek tűzhalálában semmi kivetnivalót nem
találsz?
A mondandóm süket fülekre lelt. – Azok
katonák lennének. A katonáknak harcolniuk
kell, és meghalniuk az országukért. – Mereven
rám nézett. – Ha ez megmenti a gazdámat,
meg kell, hogy kapja.
Semmit nem mondtam. Szerencsére túl
izgatott volt ahhoz, hogy észrevegye az
aggodalmam komolyságát. – Azonnal levelet
kell írnod az earlnek – sürgetett. – Elviszem
Greynek. Tudnia kell erről.
Haboztam. – Rendben. Most már túl késő a
Lincoln's Innbe menni, de holnap
odamegyünk, és megnézzük, mit találunk
Marchamount szobáiban.
– Ha kiderül, hogy ő áll mögötte, és
bizonyítékot is találunk erre, az earl
megmenekül a veszélytől – mosolygott
lelkesen.
Bólintottam. De ha találunk még valamennyi
görögtüzet, mondtam magamban, Cromwell

851
nem kaparinthatja meg. Ha kell,
megakadályozom Barakot, hogy átadja neki.

852
Negyvenegyedik fejezet

Mindennek ellenére aznap éjjel békésen

aludtam. Hat óra körül felfrissülten ébredten,
csak a hátam fájt, amikor felkeltem.
Kicseréltem a kötést a karomon – örömmel
láttam, hogy már majdnem begyógyult –, majd
napok óta először elvégeztem Guy
gyakorlatait, óvatosan, nehogy több kárt
okozzak, mint hasznot. Június nyolcadika volt,
már csak két nap volt hátra.
Reggeli után Barakkal elsétáltunk a Lincoln's
Innbe, ahol éppen csak elkezdődött az
ügyvédek napja. Egy berúgott diák feküdt
azon a padon, ahol Lady Honorral
beszélgettem. Felült, és álmos szemekkel
pislogott a fényre; mellette barristerek sétáltak
el, hónuk alatt papírokkal, rosszalló
pillantásokat vetve rá. Elhaladtunk a szobám
előtt, és Marchamount irodájához mentünk.
A két írnok a külső irodájában nagyon
zaklatott hangulatban volt. Az egyik idegesen
magyarázott egy ügyről, amellyel
kapcsolatban Marchamountnak aznap reggel
meg kellett volna jelennie egy másik

853
serjeanttal. A másik kétségbeesetten
lapozgatott egy halom papír között, majd egy
nagy nyögést követően Marchamount nyitva
álló szobájába rohant. Követtük. Egy másik
papírhalom átnyálazásából pillantott fel, és
idegesen nézett ránk.
– Ez magánterület. Ha Marchamount serjeant
egyik ügyében jöttetek, kérlek, várjatok. Meg
kell keresnünk az iratokat ma reggelre.
– Lord Cromwell utasítására vagyunk itt –
mondtam. – Az eltűnése ügyében nyomozunk.
És át kell kutatnunk a szobáját. – Barak
elővette a pecsétet. A férfi ránézett, habozott,
majd kétségbeesetten megrázta a fejét. – A
serjeant mérges lesz, magánjellegű dolgai is
vannak itt bent. – A tisztviselő megtalálta a
papírt, amit keresett, megragadta és kisietett.
Barak becsukta mögötte az ajtót.
– Mit keresünk? – kérdezte.
– Nem tudom. Bármit. Később átkutatjuk a
lakószobáját is.
– Ha saját akaratából távozott, biztosan nem
hagyott hátra semmi terhelőt.
– Ha. Nézd meg a fiókokat, én átkutatom az
íróasztalt.

854
Furcsa érzés volt Marchamount dolgai között
kutakodni. Egy bezárt fiók reményt keltett
bennünk, de amikor Barak feltörte, semmit
nem találtunk, csak egy családfát. A
dokumentum Marchamount családját kétszáz
évre követte vissza. Foglalkozásokat is
jegyeztek a nevek alá; halárus, harangöntő, és
mind közül a legrosszabb: „jobbágy”. Egy
száz évvel ezelőtti név alatt Marchamount
macskakaparásával ez állt: „Ez a férfi normann
származású!”
Barak felnevetett. – Mennyire vágyott arra a
címre.
– Igen. Mindig is hiú ember volt. Gyerünk,
tegyünk egy próbát a lakószobájában.
De ott sem volt semmi, csak ruhák, még több
jogi irat, és némi pénz, amit otthagytunk.
Kikérdeztük az írnokokat, de csak annyit
tudtak mondani, hogy előző nap, amikor
bejöttek dolgozni, Marchamount már nem volt
ott, nem hagyott üzenetet, és tengernyi munka
várt elvégzésre. A vereség érzésével vágtunk
át az udvaron a szobámba.
– Reméltem, hogy találunk valamit – mondta
Barak.

855
Megráztam a fejem. – Azok, akik ebbe
belekeveredtek nem hagynának
bizonyítékképpen görögtűzre vezető nyomokat
a szobájukban. Még a Gristwoodok is
Lothburyben tartották a szerkezetüket.
– A képlet az otthonukban volt.
– És látod, mi történt velük. Nem, mindent
elrejtettek valahol.
– De hol, ha nem otthon?
Megdermedtem. – Egy raktárházban?
– Az lehetséges. De abból több tucat van a
folyóparton.
– Az elveszített ügyeim közül az egyik egy
raktárház tulajdonjog átruházása volt. Közel a
Salt Wharfhoz. Akkor az a gondolat ütött
szöget a fejemben, hogy az ügyletet olyan
emberek neve alatt kötötték, akik megbízottak
voltak, és azon tűnődtem, ugyan ki akarná egy
raktár tulajdonlását titokban tartani.
– Azokat az ügyeket Rich vitte el tőled.
Egy pillanatra megtorpantam, majd besiettem
az irodámba. Skelly éppen egy tollszárat
hegyezett; felpislogott rám.
– John – kérdeztem. – Godfrey úr bent van?

856
– Nem, uram. – Szomorúan megrázta a fejét. –
Újabb meghallgatáson van a bizottság előtt.
– Megtennél nekem valamit? Tudod, hogy az
utóbbi időben sok ügyet elvittek tőlem, vagy
féltucatnyit. Készítenél nekem ezekről egy
listát? A nevekről, miről szóltak, és a felekről.
– Igen, uram.
– Várj. – Belenéztem vörös szemeibe. – Azon
tűnődtem, John, hogy elég jól látsz-e. –
Szavaimtól halálra rémült, én pedig elteltem
bűntudattal.
– Lehet, hogy nem, uram – mormolta, és egyik
lábáról a másikra állt.
Barátságosabb hangon folytattam. – Van egy
patikus barátom, aki szemüvegekkel is
kísérletezik. Ha elmennél hozzá, talán
segíthetne a látásodon, és mivel az ő munkáját
segítenéd elő, ezért nem kellene fizetni érte.
Remény csillant a szemében. – Örömmel
meglátogatnám, uram.
– Remek. Megszervezem. Most pedig menj, és
készítsd el a listát.
Elsietett.

857
– Gondolod, hogy tényleg ez a raktárház lehet
az, ahol a görögtüzet és a szerkezetet tárolják?
– kérdezte Barak.
– Kicsi az esély, tudom. Ám ez is egy
lehetőség, utána kell járnunk. – Kétkedő
arcába néztem. – Hacsak nincs jobb ötleted.
Barak bólintott. – Rendben.
– Sosem hallottam arról ezelőtt, hogy egy
raktárházat meghatalmazott személyen
keresztül ruházzanak át. Annyira szokatlan
volt, hogy megmaradt a fejemben. Lehet, hogy
ez a magyarázat? Éppen azután vitték el tőlem,
hogy elvállaltam Cromwell megbízását.
– Mindent érdemes megpróbálni. – Barak a
nyitott ablakhoz lépett. – Mi folyik odakint? –
kérdezte hirtelen.
Csatlakoztam hozzá. Egy kisebb csoport
szolga, barrister és írnok gyűlt az egyik diák
köré. A zömök, szőke hajú fiatal fickó
erőteljesen gesztikulálva állt a csoportosulás
közepén, a szeme kitágult a sokktól. –
Gyilkosság történt – mondta.
Összenéztünk Barakkal, majd kisiettünk.
Átnyomakodtuk magunkat a tömegen, és

858
megragadtam a fiatal fiút a karjánál fogva. –
Mi történt? – kérdeztem. – Kit öltek meg?
– Nem tudom, uram. Nyúlvadászatra indultam,
Goney Garth-hoz, és a gyümölcsösben
találtam egy… lábat. Egy levágott lábat,
cipőben. És vért mindenhol.
– Vigyél minket oda – mondtam. Egy
pillanatig habozott, majd megfordult, és a
Gatehouse Court északi oldalánál lévő
gyümölcsöskert kapuja felé vezetett. A tömeg
egy része követett minket, zajosak voltak, mint
a verebek.
– Maradjatok itt – utasítottam őket. – Ez
hivatalos ügy. – Az emberek morogtak, de kint
maradtak, amikor beléptünk a gyümölcsösbe.
Az alma- és körtefák teljes lombozatukban
pompáztak, rég lehullott virágszirmokból álló
szőnyeg hever mindenütt. A diák a fák között
vezetett minket.
– Mi a neved, fiam? – kérdeztem.
– Francis Gregory, uram. Nyulat akartam lőni
a fazékba, ezért korán kijöttem, de
visszaszaladtam, amikor megláttam a… azt a
dolgot. – Az arcát tanulmányoztam. Nem tűnt
túl éles eszűnek, és nagyon megrémült.

859
– Rendben van, Francis. Nem kell semmitől
sem tartanod, de egy ember eltűnt, és azt az
utasítást kaptuk, hogy találjuk meg.
Az ifjú Francis vonakodva a fák közé vezetett
minket. A gyümölcsös közepén, a virágok
borította földön rémes felfordulást találtunk. A
talajt egy nagy foltban fekete és ragadós
kinézetű vér borította. Az egyik fának
lecsapták egy ágát, és mély vágás volt az
oldalán. Egy fejsze nyoma, Wright kedvenc
fegyveréé. Az aljában pedig egy cipő hevert,
amiből úgy egy inch hosszan egy fehér lábszár
maradványa állt ki.
A véráztatta területre léptem, hogy
megnézzem a csonka lábfejet, aminek
látványától a kissé felfordult a gyomrom.
Lecsapták, mint egy disznó lábát. Legyen
zümmögtek körülötte.
– Ez egy úriember cipője – tett észrevételt
Barak.
– Igen. – Láttam még valamit a virágszirmok
között, és a tőrömmel odébb piszkáltam a
finom szirmokat. Undorodva ugrottam hátra.
Három emberi ujj hevert ott, ugyanúgy
levágva, mint a láb, kis fekete szőrszálak álltak

860
ki a viaszos bőrből. Az egyiken egy nagy
smaragdgyűrű csillogott.
– Mi az? – kiáltotta Barak. Odajött mellém.
Igyekeztem erőt gyűjteni ahhoz, hogy
felvegyem az ujjat, de Barak szemrebbenés
nélkül megtette. – Ez Marchamount gyűrűje –
mondtam, halkan, hogy a diák, aki nem
merészkedett közel ne hallja meg.
– A fenébe – suttogta Barak.
– Biztosan idejött, hogy találkozzon valakivel,
és azonnal rárontottak egy fejszével. – Mély
lélegzetet vettem.
– Toky és Wright.
– Igen. Bizonyára küzdött, megpróbált
elszökni. Ekkor valószínűleg lecsapták a
lábfejét, hogy megállítsák. Aztán kézzel
próbálta magát védeni. Szegény Marchamount.
– Miért vitték el a testet, és hagyták itt ezeket a
maradványokat?
– Ha sötét volt, talán nem vették észre az
ujjakat vagy a gyűrűt.
– Azt hittem, hogy ezen a helyen őrök vannak,
hogy az ügyvédeket és az aranyukat
biztonságban tudják.

861
– Csak a belső udvaron, a kertekben és a
gyümölcsösben nem. A falon át be lehet ide
jutni a Lincoln's Inn mögötti mezőkről.
Háttal a diáknak Barak lehúzta a gyűrűt a
levágott ujjról, és a zsebébe csúsztatta, majd
visszaejtette az ujjat a földre. A fiúhoz
ballagtunk.
– Nem lehet tudni, ki ez, fiam – mondtam. –
Legjobb, ha jelentjük a hatóságnak. Most
mehetsz.
Boldog volt, hogy elfuthat a helyszínről.
Barakkal lassan követtük. Örültem, hogy előző
éjjel üzenetet küldtem Lady Honorhoz, és
figyelmeztettem, hogy ne menjen el otthonról
a szolgái nélkül.
– Szóval Marchamountnak mégiscsak köze
volt Tokyhoz és Wrighthoz – mondta Barak.
– Úgy tűnik. Talán aggódott, hogy Cromwell
elé vitetem, és elmondta a gazdájának, aki úgy
döntött, hogy befogja a száját. – Megálltam az
úton. – Krisztusra, tudnia kellett, hogy milyen
kockázatot vállalt, épp elég embert némítottak
már el. A két Gristwoodot, az öntőmunkást,
Bathshebát és a fivérét. És most őt.
– Talán ő volt Cromwell ellensége.

862
– Micsoda?
– Talán ő irányította az egész ügyet Tokyval és
Wrighttal. Most megmondta nekik, hogy
felforrósodott a talaj a lábuk alatt, mire ők úgy
döntöttek, hogy megölik, és eltűnnek a
görögtűzzel.
– Igazad lehet – mondtam. – Ebben az esetben
őket kell megtalálnunk.
– Toky tudja, miként működnek ezek a
dolgok. A szerzetesek oktatták, egy évet
katonáskodott is. El tudja intézni, hogy a
görögtüzet a legjobb ajánlatot tevőnek adja el.
Esetleg egy külföldinek.
– De hol lehetnek? Hová vitték Marchamount
holttestét? Hová tűnt a szerkezet és a formula?
Gyerünk, nézzük meg, hogy Skelly elkészült-e
már a listával.
Mire elértük az udvart, az ifjú Gregory
visszatért a csoportosulás közepére, és arról
mesélt, hogy mit találtunk.
– Hamarosan mindenképpen összekötik
Marchamounttal – mondta Barak.
– Nem tudják bizonyítani, hogy ő az, a gyűrű
nélkül. – Megláttam Bealknapet a tömeg

863
szélén, tágra nyílt szemmel hallgatott.
Kíváncsi voltam, hogy rájött-e, kit öltek meg.
Az irodában Skelly már várt, egy darab
papírral a kezében.
– Megcsináltam, uram.
– Köszönöm. – Kitettem az asztalra, Barakkal
pedig átnéztük rendezetlen kézírását. Négy
földdel kapcsolatos per, egy végrendeleti peres
ügy, és a raktárház átruházása, a Pelikán
raktárházé a Salt Wharf mellett.
– Mi az a pelikán? – kérdezte Barak.
– Egy madár az Indiákról. Egy nagy erszény
van a csőrében, hogy abban tartsa a halakat.
Vagy a titkokat. – Kinéztem az ablakon. –
Kérd meg Bealknapet, hogy jöjjön be ide,
megtennéd? Súgd meg neki, hogy úgy véljük,
a halott ember Marchamount. – Egy gondolat
jutott az eszembe. – John, hozzáírnál még
néhány ügyet ennek a listának az aljára?
Bármilyen ügyemet, válassz véletlenszerűen.
Aztán add majd ide nekem.
Skelly, aki tátott szájjal állt ott, bólintott, és
bement az irodámba. Egy perccel később
Barak visszatért, Bealknappel az oldalán. A
gazember szeme félelemmel telt meg.

864
– Igaz ez? Marchamount serjeantot megölték?
Ettől tartottam, amikor meghallottam. ..
– Igaz, Bealknap, bár nem mondhatod el
senkinek, Lord Cromwell nevében utasítalak
erre. Azt hiszem, senki sincs többé
biztonságban, akinek bármi köze volt a
görögtűzhöz.
Kétségbeesett dühvel intett kezével. – Már
tucatnyi alkalommal elmondtam neked,
Shardlake, hogy semmi közöm nem volt
hozzá! Sir Richard a perjelség ügye miatt
lépett fel ellened, nem a görögtűz miatt!
Semmi közöm ahhoz a dögvészes anyaghoz,
azon túl, hogy küldönc voltam? –A félelem és
a harag között ingadozott; most már aggódott.
– Remélem semmit nem mondtál Richnek a
görögtűzről.
– Hogy kivívjam az earl haragját? Persze,
hogy nem.
Átadtam neki az időközben Skellytől kapott
listát. – Tessék, itt vannak ezek az ügyek,
amelyeket a közelmúltban veszítettem el. Meg
tudod mutatni, hogy melyek azok, amiket Rich
elvitt tőlem?

865
Bealknap átfutott a papírt, majd megrázta a
fejét. – Nem tudom. Sir Richard csak annyit
mondott nekem, hogy kárt okoz neked
figyelmeztetésként, de nem mondta, milyen
ügyeket visz el. – Megtorpant, beletúrt
egyenesszálú, szőke hajába. – Figyelj, ha
veszélyben vagyok, védelemre van szükségem
– mondta hevesen. – Nem hagyom, hogy
leöljenek, mint Marchamountot!
– Miért ne? – kérdezte Barak. – Kinek
hiányoznál?
– Bealknap – mondtam halkan –, látnom kell
Sir Richardot, hogy megmutassam neki ezt a
listát. Tudnom kell, mely ügyeimet vitte el.
Ennek kihatása van a másik ügyre. Tudod, hol
van?
– Délben a Szent Pálban kell lennie, hogy
meghallgassa Cranmer érsek istentiszteletét.
Ezen a héten az érsek tartja a déli prédikációt,
mivel Sampson püspök a Towerben van. A fél
királyi tanács ott lesz.
– El is felejtettem. Barak, jobb, ha most
indulunk. Meg kell neki mutatnom ezt a listát.
– Bealknaphez fordultam. – Köszönöm. Ami a
védelmet illeti, talán be kellene zárkóznod a

866
szobádba az elkövetkező pár napra a láda
aranyaddal együtt.
– De… de dolgom van.
Vállat vontam. Bealknap összeszorította száját,
majd megfordult, kiment, és becsapta maga
mögött az ajtót. Az ablakon keresztül láttuk,
hogy a szobájába siet, közben idegesen
pislogott mindenfelé. – Kétlem, hogy bárki
utánamenne – mondtam. – Nem tud semmit,
akárcsak Lady Honor.
– Biztos vagy benne, hogy az igazat mondja?
Tényleg semmit nem tud a görögtűzről?
– Ó, igen. Úgy félti a saját bőrét, hogy a
kegyünkre bízta volna magát, ha azt gondolná,
hogy Marchamounthoz hasonlóan végezheti.
Most pedig gyerünk, Barak, meg kell
keresnünk Richet, és ki kell találnunk, hogy ő
tette-e a raktárházat a listára.
– És ha nem?
– Akkor felderítjük a helyet.
Barak bólintott. – És találkozhatunk Tokyval
és Wrighttal úgy, hogy a meglepetés ezúttal a
mi oldalunkon áll.

867
Negyvenkettedik fejezet

Amíg végiglovagoltunk a Fleet Streeten a

Citybe, a felhőtakaró egyre terebélyesebb lett,
és betöltötte már az egész nyugati égboltot.
– Valószínűleg a menny csak egy félórás
esővel bosszant minket, mint a múltkor –
mondta Barak.
Eszembe jutott a bankett éjszakája. Amikor
hazaértünk a lovakért, egy rövid üzenetet
találtam Lady Honortól: „Köszönöm, hogy
ennyire vigyáz a biztonságomra. Mindig
figyelek.” Elmosolyodtam, és a zsebembe
hajtogattam. Sóhajtottam, azon tűnődtem,
hogy a raktárházzal kapcsolatos ötletem ér-e
bármit is. Barakot feltüzelte, és engem is, de
ezt a lelkesedést csak a többi nyom hiánya
okozta. Fellovagoltunk a Warwich Streeten, és
a nagy normann katedrális máris fölénk
tornyosult. Apró kis pontok mozogtak a
templomtorony óriási facsúcsa alatti
lapostetőn. A londoniak gyakran mentek fel
oda sétálni, hogy élvezzék a City látványát, és
forró időben különösen zsúfolt volt; a folyóhoz

868
hasonlóan a tetőn is el lehetett kapni egy kis
szellőt, és távol lehetett kerülni a City bűzétől.
– Remélem, jutunk valamire Richcsel –
mondta Barak. – Csak két nap van hátra, a
gazdám ellenségei máris ott köröznek
mindenhol.
– Azt a raktárházat május végén vették ki a
kezem közül – mondtam. – Rögtön azután,
hogy Cromwell ellátott utasítással. Az
átruházás majdnem készen volt.
– De ki tudhatta akkor, hogy közreműködsz
ebben az ügyben?
– Toky és Wright talán első naptól figyeltek,
amikor a Gristwoodokhoz mentünk, és
elmondták a gazdájuknak, hogy engem
állítottak rá az ügyre. Mégis…
– Mi az?
– Ahogy tegnap is mondtam, nagyon sokszor
jártak éppen csak egy kevéssel előttünk.
Mintha valaki a közelünkből minden
lépésünkről tájékoztatta volna őket. De
kicsoda?
Szárazon felnevezett. – Joan Woode?
– Nem valószínű.

869
– De ki más volt közel kezdettől? –
Eltöprengett. – Csak Joseph.
– Ugyanolyan valószínű, mint Joan. Még ha
Joseph nem is támogatója Cromwellnek.
– És az earl senki másnak nem mondta el, csak
Greynek. Ő pedig régebb óta van az earllel,
mint Joan veled. És reformer.
Bólintottam. – Talán mégiscsak képzelődöm. –
Megtöröltem a homlokomat; a levegő
határozottan fülledt volt. Barakhoz fordultam.
– Ma meg kell látogatnom a Wentworthöket,
szembesítenem kell a családot azzal, amit
találtunk. Eljössz velem? Veszélyt szimatolok.
Bólintott. – Hogyne. Ha az időbe belefér.
Megkönnyebbülés tört rám. – Köszönöm,
Barak – mondtam. Mogorván bólintott;
zavarban volt, mint mindig, ha hálálkodtam. –
Ha megtaláljuk Richet – mondta –, nem
szabad a tudomására hoznod, hogy a raktárház
érdekel. Ő is hozzárakhatta a listádhoz, hogy
távol tartson a helytől.
– Tudom. Ezért kértem meg Skellyt, hogy
adjon még hozzá pár nevet, amiket nem vittek
el tőlem. Megkérdezem Richtől, hogy

870
melyikeket intézte ő, és megfigyelem, hogyan
reagál.
– Hazudhat is.
– Tudom. Nagyon jó a titkolózásban, egyetlen
ügyvéd sem csinálja jobban. És elég kemény,
hogy bárkit szétlapítson, mint egy legyet, aki
az útjába kerül. – Beharaptam a számat.
Meglehetősen nagy merészség volt
szembeszállni Richard Rich titkos tanácsossal
és akár lehetséges gyilkossal.
– És ha kétséget kizáróan kiderül, hogy nem ő
vette ki a raktárházat a kezedből?
– Valaki megtette. Akárhogy is van, ma
odamegyünk. – És ha találunk görögtüzet, és
Barak oda akarja adni Cromwellnek, mit fogok
tenni? Közvetlenül a katedrális alatt jártunk
már, hatalmas tömbje kitakarta az eget. –
Gyere – mondtam –, a lovakat ott hagyhatjuk
annál a fogadónál.
Elhelyeztük az istállóban az állatokat, és a
kapun keresztül bementünk a Szent Pál
templomkertjébe. Nagy tömeget vártam a
Szent Pál Keresztje körül, ahol mindig
prédikátorok álltak, de a kockaköves udvar a
tetőre vezető lépcsőnél várakozó pár ember

871
kivételével üres volt. Néhány virágárus állt az
ajtó mellett, szép forgalmat csináltak az illatos
virágcsokrok árusításából. Ők legalább jól
jártak a forró időjárással.
– Túl korán jöttünk? – kérdeztem Baraktól.
– Nem, majdnem tizenkettő van.
Megszólítottam egy járókelőt. – Elnézést,
uram, mondd az érsek nem itt prédikál délben?
A férfi megrázta a fejét. – Odabent. A ma
reggeli akasztások miatt. – A mögöttem álló
fal felé biccentett. Megfordultam, és láttam,
hogy egy ideiglenes akasztófát állítottak fel.
Néha azokat, akiknek a bűntettei különösen
súlyosak voltak, a templomkertben akasztották
fel. – Egy mocskos szodomita – mondta a
férfi. – Az érseket nem szabad, hogy
beszennyezze a jelenléte. – Továbbment, és
beállt a tetőre várakozók sorába. A kötélről
lógó alakra néztem, majd gyorsan elkaptam a
tekintetemet. Egy fiatal férfi volt, olcsó
zekében; senki nem húzta le a lábát, és lassan
fulladt meg, arca lila és borzalmas volt.
Félelemben halt meg. Egy pillanatig úgy
éreztem, mindenhol a halál vesz körül. Mély

872
lélegzetet vettem, és követtem Barakot, aki
már a katedrális ajtajában állt.
A Szent Pál hatalmas főhajója boltíves
kőmennyezetével London nagyszerű
csodáinak egyike volt, és általában a királyság
minden részéről érkező álmélkodó látogatók
sétáltak benne felfelé bámulva, mialatt az
oszlopok körül alkalomra váró zsebesek és
feslett nők köröztek. Ma azonban a főhajó
szinte teljesen üres volt. Az emberek a
katedrálisban beljebb álló szószék körül
tömörültek. Az Utolsó ítélet színpompás
festménye alatt – amelyen a Halál a királyság
lakóit a mennybe és a pokolba vezeti, és
amelyet Cromwell még nem távolíttatott el –
egy fehér papi öltözetet és fekete stólát viselő
férfi prédikált. Barak a közelben állók
rosszalló pillantásai közepette fogott egy
széket, ráállt, és végigkémlelt a tömeg felett.
– Látod Richet? – kérdeztem.
– Nem, túl sokan vannak. Valószínűleg
valahol elöl lesz. Gyerünk. – Elkezdett
átnyomakodni a tömegen, figyelmen kívül
hagyva a tiltakozó mormogást, én pedig
követtem. Több száz ember jött el, hogy a

873
nagyszerű érseket meghallgassa, aki –
barátjával, Cromwell-lel együtt – az összes
vallási változást felügyelte a Rómától való
elszakadás után.
Odaértünk a tömeg elejére, ahol díszruhás
kereskedők és az udvaroncok álltak a szónok
felé emelt fejjel. Még Barak sem mert áttörni
közöttük. Lábujjhegyre állt, Richet kereste. Én
Cranmert tanulmányoztam, mert még sosem
láttam korábban. Meglepően jellegtelen volt,
alacsony, tömzsi testalkatú, hosszú, ovális
arccal, és nagy barna szemmel, ami inkább
szomorúsággal, mint hatalommal telt meg. Az
angol Biblia egy példánya feküdt előtte az
olvasóállványon. Szeretettel megérintette a
széleit, mialatt prédikált.
– Isten szava – hirdette csengő hangon. –
Mindenkinek csak írni-olvasni kell tudnia
ahhoz, hogy megértse, sőt mi több, elég csak
hallgatnia. És így az emberek közvetlen
kapcsolatuk van Istennel, sem pap, sem latin
motyogás nem áll közéjük. Ahogy a
Példabeszédek mondja a harmincadik

874
fejezetben: „Az Istennek teljes beszéde igen
tiszta, és pajzs az ahhoz folyamodóknak.”6
Erős reformátor beszéd volt; ha a konzervatív
Sampson püspök prédikált volna a héten,
ahogy azt tervezték, a hangsúly az
engedelmességen és a hagyománytiszteleten
lett volna. Sampson Cranmerhez hasonlóan
rengeteg bibliai idézettel támasztotta volna alá
a saját álláspontját; úgy hallottam, egyes
nyomdászok idézetjegyzékeket készítettek
hitvitákban való használatra. Elizabeth alapos
tanulmányaira gondoltam, amelyek fanatikus
dühvé változtak Isten ellen, és elfordultam.
Hová lett a saját hitem? – gondoltam. Hová
tűnt? Hogyan múlt el?
– Ott van Rich – suttogta a fülembe Barak.
Ismét megindult a tömegben, udvariasan
szabadkozva. Nocsak, tud ő udvarias lenni, ha
akar, gondoltam, miközben követtem. Legelöl,
egy kis csoport szolgával körülvéve két
előkelően öltözött alak állt; Richard Rich és
Thomas Audley, a lordkancellár. Rich jóképű
arca semleges kifejezést öltött magára;
lehetetlen volt megmondani, hogy egyetért-e a
6
Példabeszédek 30:5 (Károli Gáspár fordítása)

875
prédikációval vagy sem. Elrejtette véleményét,
mert ha Cromwell bukik, valószínűleg
Cranmer is megy, jó eséllyel a máglyára.
Audley éppen közel hajolt hozzá, és
szarkasztikus mosollyal megjegyzést tett
Richnek, de ő csak kifejezéstelenül bólintott.
Barak elővette az earl pecsétjét a zsebéből, és
átadta nekem. – Fogd, ezt vidd magaddal.
Átjuttatlak a kísérőkön. – Bólintottam. A
szívem gyorsabban dobogott, és szükségem
volt egy pillanatra, hogy összeszedjem
magam, mielőtt a két titkos tanácsoshoz lépek.
Az egyik kísérő éberen megfordult
közeledtemre, keze kardja markolatára
csúszott. Megmutattam neki a pecsétet.
– Sürgősen beszélnem kell Sir Richarddal.
Lord Cromwell ügyében.
Rich meglátott. Árnyék suhant át az arcán,
majd kajánul elvigyorodott, és felém lépett.
– Shardlake testvér már megint. Istenemre
mondom, mindenhova követsz. Azt hittem,
elrendeztük a dolgunkat, amikor beszéltem az
earllel.
– Ez egy másik ügy, Sir Richard. Az earl egy
másik ügye, amelyet meg kell veled vitatnom.

876
Kíváncsian rám nézett. – Nos?
– Odébb mehetünk valami csendesebb helyre?
Összefogta a köpenyét maga körül. Jelzett a
kísérőinek, hogy maradjanak, ahol vannak,
majd intett, hogy menjek előre a tömegben.
Egy távolabbi falhoz mentem, a prédikációtól
hallótávolságon kívülre. Barak egy kis
távolságot tartva követett.
– Tehát? – kérdezte ismét Rich.
Elővettem a listát a taláromból. – Tudnom
kell, Sir Richard, hogy ezen ügyek közül
melyikekről győzted meg az ügyfeleimet, hogy
vigyék el tőlem.
Szúrós szemmel méregetett. Hideg, szürke
szeme a tenger végtelen ürességét sugallta. –
Mi köze ennek az earlhöz?
– Csak annyit mondhatok, hogy az egyik ügy
iránt érdeklődést tanúsít.
– Melyik iránt? – kérdezte élesen.
– Nem árulhatom el.
Szorosan összeszorította a száját. – Egy nap,
Shardlake… – mondta halkan. Kitépte a listát
a kezemből, végigfuttatta a szemét rajta. – Az
elsőt, a másodikat, a negyediket és az ötödiket

877
– mondta. – A harmadikat, hatodikat és a
hetediket nem.
A harmadik volt a raktárház. Erősen figyeltem
az arcát, de nem tudtam róla leolvasni semmit.
Csak megtorpant, vagy pislogott volna, ha
felismeri a Salt Wharfot.
Visszadobta a listát. – Nos, ennyi az egész?
– Igen. Köszönöm, Sir Richard.
– Istenem – nevetett gúnyosan –, hogy tudsz
bámulni az emberre. És most, ha megengeded,
visszatérnék az érsek prédikációjához. –
Meghajlás nélkül megfordult, és
keresztültörtetett a tömegen. Barak bukkant fel
mellettem.
– Mit mondott?
– Azt, hogy a raktárház nem az általa elvittek
közé tartozik.
– Hiszel neki?
– Nem torpant meg egy pillanatra sem, amikor
olvasta a listát. De nagyon okos. –
Bizonytalanság kerített hatalmába. – Nem
tudom. Nem tudom.
Barak nem szólt semmit. A főhajó felé nézett,
majd lassan felém fordult, és azt mondta
halkan: – Itt van Wright. Az egyik oszlop

878
mögött rejtőzik. Nem hiszem, hogy meglátta,
hogy észrevettem. Minket figyel.
Ösztönösen a falnak hátráltam. – Mit keres itt?
– Nem tudom. Talán megint ránk vadászik.
– Talán Richcsel van itt. Tokyt is látod?
– Nem. – Barak arca megmerevedett. – Itt az
esély, hogy elkapjuk. Nálad van a tőröd?
Az övemre tettem a kezem. – Manapság
mindig.
– Akkor segítesz?
Bólintottam, noha a szívem hevesen vert a
gondolatra, hogy ezzel a nagydarab fickóval
kell ismét szembeszállni. Csak órákkal ezelőtt
ölte meg Marchamountot. Megpróbáltam nem
odanézni az oszlopok felé. – Fegyvere van?
– Kard van az övén. Még ő sem hozna fejszét
a Szent Pálba. – Barak halkan és egyenletesen
beszélt, hétköznapi mosollyal az arcán. –
Végigsétálunk a hajón, mintha semmi gond
nem lenne. Amikor odaérünk ahhoz az
oszlophoz, én körbefutok az egyik irányból. Te
a másik oldalra indulsz, és elvágod az útját. –
Fürkészőn a szemembe nézett. – Meg tudod
csinálni?

879
Ismét bólintottam. Barak elindult a főhajón,
természetes járással. A katedrális túloldalán
Cranmer hangját még mindig hallottam
emelkedni és ereszkedni; távoli zaj volt.
Elértük az oszlopot; majd gyorsan, mint egy
macska, Barak kivonta a kardját és
körbeszaladt. Fém éles csendülése hallatszott;
Wright már kihúzva tarthatta a kardját. Arra
várt az oszlop mögött, hogy megölhessen
minket.
Körbeszaladtam az oszlop mentén. Ő és Barak
kivont kardokkal köröztek egymással
szemben. Ahhoz képest, hogy mekkora ember
volt, Wright gyorsan és könnyedén mozgott.
Az emberek megálltak, és a falhoz lapultak.
Egy nő felsikoltott.
Előrántottam a tőrömet. Wright engem még
nem látott meg. Ha meg tudnám szúrni a
karján vagy a lábán, akkor elkaptuk. Még
sosem támadtam meg senkit hidegvérrel
ezelőtt, de az agyam tiszta volt, minden
idegszálam megfeszült, és ahogy előreléptem
félelmem elmúlt. Wright meghallott és
megfordult, közben még kivédte Barak egy
szúrását is. Az arckifejezése olyan volt, mint a

880
perjelségben: állatias, kegyetlen, noha most a
menekülésen járt az agya, nem gyilkosságon.
Oldalra szökkent, és végigfutott a főhajón, a
kardja megvillant a színes ablakokon beáramló
fényben. – A fenébe! – kiáltotta Barak. –
Gyerünk! – Wright után szaladt, én pedig
követtem, amilyen gyorsan csak tudtam, végig
a főhajón. Wright megtorpant, mert népes
család állta el az útját, akik a tetőre vezető
ajtóhoz tartottak. Felmérte, hogy ha át is vágná
magát rajtuk, Baraknak akkor is lenne ideje
utolérni és lesújtani rá.
Wright megfordult és az ajtó felé rohant. Egy
idős pár éppen leért a lépcső aljára; a nő
felkiáltott, ahogy a nagydarab férfi félrelökte,
és felfelé kezdett rohanni, Barakkal a
sarkában. Én is futottam utánuk, a talárom
örvénylett körülöttem. Mire a lépcső tetejéhez
közeledtem, alig bírtam lélegezni, a torkom
úgy égett, mint a tűzvész után, és egy
pillanatig mintha füst ízét éreztem volna a
számban. A tetőre vezető ajtó nyitva állt,
előttem az ég négyszöge kéklett.
Felrohantam a hátralévő pár lépcsőfokon. A
fenti hűvösebb és erősebb szellő megütötte

881
kihevült arcomat. Előttem a széles lapostető
nyúlt el, a hegyes fa templomcsúcs körül,
amely ötszáz láb magasra emelkedett az égbe.
Az alacsony mellvéden túl egész London ott
terült el előttem, a Temze kígyóként tekergett,
és szürke, sötét felhők gyülekeztek felettem.
Ijedt bámészkodók lapultak a mellvédhez,
Barakra meredve. Wrightot sarokba szorította,
a háta a templomtoronynak feszült, a kardját
felfelé tartotta, ahogy Barak körülötte
körözött. Wright erős és gyors volt, de Barak
fiatalabb, és gyorsabb. Odarohantam, hogy
csatlakozzak hozzá, Wright és a lépcsőhöz
vezető ajtó közé álltam, a tőrömet éppen csak
kardjának távolságán kívül tartva. Mögöttem
az emberek az ajtóhoz rohantak.
Gúnyos mosoly tűnt fel Barak arcán.
Hívogatón intett Wrightnak.
– Gyerünk, cimbora, mindennek vége. Nem
kellett volna Toky barátodat otthon hagyni.
Dobd el a kardot, és gyere ide nyugodtan. Nem
akarunk megölni, csak néhány kérdésünk van,
amire Lord Cromwell választ szeretne kapni.
Ha szépen megválaszolod ezeket, gazdaggá
tesz.

882
– Nem, nem fog – Wright hangja mély volt és
erős. – Meg fog öletni. – A szeme Barak és
köztem cikázott; láttam, hogy azt mérlegeli, el
tud-e mellettem szaladni az ajtóhoz. A
gyomrom összeszorult a félelemtől a
gondolatra. De nem hagyom elszökni, most
nem, akármibe is kerül. Szilárdan megvetettem
a lábam. Wright látta az eltökéltségemet, és a
szeme vadul járt köztünk; tudta, hogy
csapdába esett.
– Gyerünk – mondta Barak. – Ha elmondasz
mindent Lord Cromwellnek, megkímél a
kínpadtól, na?
Ekkor Wright elugrott a templomtorony
falától; nem felém, hanem el mindkettőnktől,
ki a tető széléhez. Ez meglepett minket. Barak
utána ugrott, és én követtem, segítettem a
mellvéd felé szorítani a nagydarab embert,
hogy megint csapdába ejtsük. Wright átnézett
a válla felett a szédítő mélységbe. A nyelvét
végigfuttatta az ajkán, nagyot nyelt, majd
félelemtől magas hangon újra megszólalt.
– Megesküdtem, hogy nem fogok lógni! Ma
megint esküt tettem, amikor láttam azt a férfit
az udvaron!

883
– Mi? – torpant meg Barak, magasra tartott
karddal. Én még Barak előtt kitaláltam, mit
értett ezalatt Wright, és a karja után kaptam, de
már a mellvédre lépett. Úgy gondolom,
mindenképpen ugrott volna, de ahogy felém
fordult, elveszítette az egyensúlyát, és
lezuhant. Egyetlen kiáltás nélkül tűnt el a nagy
ürességben. A mellvédhez futottunk, de
addigra Wright már földet ért. Száz láb
mélységben feküdt ott, az arca fehér folt volt,
összetört testéből lassan vér folyt szét az
udvaron.

884
Negyvenharmadik fejezet

Barak rángatott le a tetőről, és lökdösött le a

lépcsőn. A katedrális bejáratánál sok, már
korábban lemenekült ember beszélt izgatottan
a katedrális templomszolgáival. Már a bejárati
ajtóhoz közelítettünk, amikor egy asszony
rohant be sikoltozva, hogy egy ember lezuhant
a tetőről. A templomszolgák felemelték
kezüket, és arra intették őket, hogy halkan
beszéljenek, mindenekelőtt arra ügyeltek, hogy
ne zavarják meg az érsek prédikációját. Mi
észrevétlenül ki tudtunk csusszanni.
Barak félig futva a Foster Lane körüli
sikátorok labirintusába vezetett. Végül az
aranyműves céhház közelében állt meg. Egy
gyertyakészítő boltja falának dőlt, ahol egy
sápadt arcú inas állt a küszöbön, és onnan
kiabált egyre kifelé: – Faggyúgyertya, negyed
penny egy tucat! – Én összeestem a fal
mentén, és levegőért kapkodtam.
– Vedd le a talárodat – zihálta Barak. – Egy
ügyvédet fognak keresni.
Levettem, és begyűrtem a karom alá. Barak
megigazgatta a zekéjét, és körbenézett. Az inas

885
figyelmen kívül hagyott minket, a gazdája
áruját hirdette, és időnként kisimított egy
átizzadt tincset az arcából.
– Gyerünk – mondta Barak. – Hamarosan
nagy, lármás üldözés veszi kezdetét. Bonner
püspök dühös lesz, fegyveres harc a
katedrálisban, mialatt az érsek prédikált…
– Gyilkos után fognak vadászni. És engem
fognak azonosítani, egy púpos ügyvédre
könnyen emlékeznek. Egy kopasz fiatalembert
is keresnek majd. Nesze – odaadtam neki a
sapkámat; az övé a katedrálisbeli küzdelem
alatt leesett. Feltette.
– Köszönöm. Nálam van az earl pecsétje, de
nincs időnk arra, hogy keményfejű
konstáblerekkel vitatkozzunk.
Megtöröltem a homlokomat. A tetők fölött
láttam a Guildhall felső szintjeit. Tényleg csak
két hét telt el azóta, hogy megbecsült
barristerként álltam ott? Mielőtt Joseph
odajött, és elindított ezen a szörnyű, őrült
úton?
– És most? – kérdeztem fáradtan. – A
raktárház?

886
– Igen, most kell megnéznünk. – Rám
pillantott. – Isten nevére mondom, izzadsz.
– Nem szoktam az életemért harcolni, Barak.
És még alig pár perce történt. –Felnéztem az
égre. A felhők teljesen beborították, és egyre
sűrűsödött, sötétedett.
– A hátsó utakon megyünk. Gyere.
Követtem az utcákon, a lökdösődő emberek és
állatok között, a bűzölgő csatornákon taposva.
Ahhoz, hogy elérjük a folyót, át kellett
vágnunk a Cheapside-on, és ahogy átértünk a
déli oldalra, valaki a nevemet kiáltotta.
Megpördültem, egy konstáblertől tartottam, de
csak Jephson volt, egy ismerős városatya, aki
felém tartott egy kísérővel. Sietősen
meghajoltam.
– Shardlake uram, jó reggelt. Beszélnem kell
veled. – Kerek, csupaszra borotvált arcán
komoly kifejezés ült. Magamban átkozódtam.
Ha hallotta a híreket a Szent Pálból, hívhatja a
konstáblert vagy elrendelheti, hogy az elhaladó
járókelők tartóztassanak le. Nem vágytam
csetepatéra az utcán. Barak keze már a
kardjára csúszott.

887
– El kell mondanom, uram. A városi tanács
köszönetet szeretne mondani…
– Tessék?
– …hogy azokat a régi köveket Ludgate-ből
hozzánk rendelted. A héber felirat szerint
valóban egy nagyon régi zsinagógából
származnak. Nincs is más hasonló héber írásra
példa egész Londonban.
A szívem megkönnyebbülten dobogott.
Nagyon nyeltem. – Örülök, hogy
szolgálatotokra lehettem, uram. Most azonban
sürgős ügyben mennem kell…
– Meg fogjuk szervezni, hogy azokat a
köveket kiállítsák a Guildhallban. A zsidók
már csak emlékek, de ezek a kövek a City
történelmének részét képezik, és meg kell őket
őrizni.
– Köszönöm, Jephson uram. De most, bocsáss
meg… – Gyorsan meghajoltam, és
befordultam az egyik utcába, mielőtt bármi
mást mondhatott volna.
– Seggfej – morogta Barak, mihelyst kiértünk
hallótávolságból. – Szerettem volna leütni,
csak hogy lássa, még nem vagyok emlék.
– Örülök, hogy nem tetted.

888
Egy emberre mutatott, aki sört árult egy
hordóból. – Szomjas vagyok.
Nekem is szükségem volt egy italra,
mindketten vettünk egy félpintnyit, és
lehajtottuk a férfi fakupáiból. Amíg ittunk, és a
folyóhoz vezető út forgatagát néztem, úgy
éreztem egy pillanatig, mintha valaki figyelt
volna, de senkit sem ismertem fel az izzadó,
nyüzsgő tömegben.

Salt Wharf egy széles, háromszög alakú öböl

volt, amelyet a folyópartból alakítottak ki,
hogy lehetővé tegyék a kisebb hajók
kirakodását. Egy egész utcányi raktárház
sorakozott a Queenhithe rakpart egyik oldalán.
Körbejártuk a rakpartot, ahol két tengerjáró
hajóról rakodtak ki narancsokat, és
nekifogtunk megkeresni a Pelikán raktárházat.
Az utolsó volt a raktárak sorában, egészen
közel a folyóhoz, egy szilárdan megépített,
négy emelet magas téglaépület. Egy óriási
csőrű madarat ábrázoló, kifakult tábla lógott
kívül. Az ablakokat spaletták és rácsok védték

889
a tolvajok ellen, az ajtón pedig egy nagy lakat
lógott. A szomszédos épületekben dolgoztak,
de a Pelikán raktárház elhagyatottnak tűnt.
Az épület távoli, déli végéhez sétáltunk, ami
közvetlenül a folyóba ért. Lenéztem a barna
vízre. Apály volt, a fal alján zöld algás rész
látszott. Fent az első emeleten egy nyitott
rakodónyílást vettem észre, egy csörlővel,
hogy az alatta lévő hajókról fel lehessen húzni
az árukat. A csörlőcsigán lógó kötél enyhén
himbálózott a Temzéről fújó hideg szellőben.
– Nincs jele életnek – állapította meg Barak
mellettem. – Kopogtattam, de nem jött válasz.
Kongón, üresen visszhangzott, mintha semmit
sem tartanának bent. Próbáljak meg betörni?
Bólintottam, mire elővette apró
fémszerszámát, és lehajolt, hogy kinyissa a
lakatot, akárcsak a Wentworth-kútnál.
Kényelmetlenül néztem át a dokknál kirakodó
emberekre, de ők nem figyeltek ránk.
– Remélem, a gazemberek nem tűntek el –
mormolta. – Rendszeresen mozgathatják a
görögtűz szerkezetét, elkerülendő, hogy rájuk
leljünk.

890
– Talán már csak Toky maradt. – Bár ő még
egyedül is veszedelmes ellenfél, gondoltam.
Egy kattanás hallatszott, és a lakat felpattant. –
Tessék! – mondta Barak. – Nézzük, mi van
odabent.
Az ajtó könnyedén kinyílt fordult jól
megzsírozott zsanérjain. Barak nekirúgta a
falhoz, hátha rejtőzik valaki mögötte. A
csattanás tompán visszhangzott. Sötét belső tér
tárult fel, csak egy magasban lévő üvegablak
világította meg valamennyire. A raktárház
olyan széles volt, mint egy templom hajója, és
amennyire láttam, meglehetősen üres. Dohos
ruhaszagot éreztem, a kőpadlót apró
gyapjúszálak borították. Barak kardját kihúzva
belépett, én pedig követtem.
– Üres, mint egy öreg apáca méhe – mondta.
A raktárház vége felé néztem. Falépcsők
vezettek egy felsőbb szintre, valójában csak
egy fa emelvényre, ami az egész fal mentén
körbefutott, kivéve a lépcső melletti szobát,
amelynek ajtaja zárva volt.
– Biztosan az az iroda – mondtam.
– Felmenjünk?

891
Bólintottam, a szívem hevesen vert. Óvatosan
felmásztunk a rozoga falépcsőn. Az ajtót
figyeltem, attól tartottam, hogy kinyílik, és
Toky ront ki rajta. De biztonságban elértük az
emelvényt. Az irodába vezető ajtót is lakat
védte. Egyre sötétebb volt, a magas ablakon
keresztül, láttam, hogy az ég olyan sötét, mint
téli szürkületkor. Tompa mennydörgést is
hallottam.
Barak lehajolt a lakathoz. Köhögtem, ahogy a
rostokat felkavarta a lábunk. A hely úgy nézett
ki, mint amit hónapok óta nem használtak. A
pillantásom végighordoztam az emelvényen.
Egy köteg ruha hevert az egyik sarokban.
Barak elégedetten mordult fel; leszedte a
lakatot. Hátralépett, és berúgta az ajtót.
A szoba üres volt, egyáltalán semmi nem volt
bent, csak egy nagy, nyitott rakodónyílás,
amely az ég aljára engedett kilátást, és a csörlő
vége, amelyet csapszegekkel rögzítettek a
padlóhoz. Majd megláttam egy második
szobába vezető ajtót. Megböktem Barakot, aki
ezt is berúgta, majd füttyentett egyet a
látványra.

892
Egy asztal állt a szoba közepén, rajta egy
söröskorsó, három tányér, egy meggyújtatlan,
hosszú gyertya és egy nagy karéj kenyér. Egy
újabb halom ruha az asztal mellett székként
szolgált. Beléptünk.
– Valaki nemrég járt itt – mondtam.
Barak megtorpant, amint meglátta, mit
támasztottak a távolabbi falhoz. Egy hosszú
fémcsövet, kanóccal az egyik végén, egy
bonyolult pumpáló gépezetet, és egy
fémállványt, mind egy kupacba rakva egy
nagy fémtartály mellett.
– A kivető szerkezet – suttogtam. – És nézd
meg ezt.
A nagy kupac ronda fém mellett egy hosszú,
keskeny, körülbelül két láb magas
porcelánváza állt. Az a fajta, amit arra
használnak, hogy bokrot beleültetve udvari
dísz legyen. Hasonlókra emlékeztem az
Üvegházból. Közelebb léptem, és nagyon
óvatosan felemeltem a fedelét. Sötét, sűrű
folyadékot láttam benne. A görögtűz ismerős,
borzalmas bűze felállította a szőrt a nyakamon.
Éreztem Barak forró leheletét az arcomon,
ahogy mellém állt, és belekukucskált a vázába.

893
Ujját belemártotta a folyadékba, és az orrához
emelte. – Megszereztük – suttogta. – Krisztus
vérére, megszereztük! – Hátralépett, arca
felderült, izgalmában kardja markolatát
szorongatta.
– Valószínűleg ez minden, ami megmaradt –
mondtam. – Alig lenne elég a tartály aljára.
Egy hajót semmiképp sem tudna leégetni.
– Tudom. – Barak megszagolta az ujját,
eltartotta magától, majd megint megszagolta,
mintha a szörnyű anyag valamiféle parfüm
lenne. – De épp elég ahhoz, hogy meg
lehessen mutatni a királynak, és elég ahhoz,
hogy ő az alkimistáinak adja. Ez megmentheti
az earlt…
Nevetés hangzott fel mögöttünk, hangos és
diadalmas. Megdermedtünk, majd lassan
megfordultunk. Toky állt az ajtóban, sebhelyes
arcára széles vigyor ült ki. Oldalán két másik
fickó állt, egy alacsony, tömzsi, zilált
szakállal, és egy fiatalabb férfi, aki kevésbé
volt durva kinézetű, mint a másik kettő. Öt
már láttam valahol. Mindhárman kivont
karddal álltak.

894
– Dobd el a fegyvert, kopasz – mondta Toky
éles hangon. – Túlerőben vagyunk. – Barak
habozott egy pillanatig, majd hagyta, hogy
kardja éles csengéssel a földre hulljon.
Toky elvigyorodott ismét. – Nos, szépségeim,
már vártunk rátok. Istenemre mondom, nehéz
titeket megölni, de most elkaptunk. – Fiatalabb
társa felé biccentett. – Jackson úr látott titeket
sörözni a Potter's Lane-en, és visszasietett,
hogy figyelmeztessen minket. Bezártuk az
ajtót, hogy azt higgyétek, nem vagyunk itt, és
elrejtőztünk a sarkon túl. Miután pedig
betörtetek, visszajöttünk. – Az élénk,
macskaszerű szemek ragyogtak az
elégedettséggel. – Gondoltuk, hogy feljöttök
majd ide, sejtettük, hogy mit kerestek. Annyira
elvarázsolt titeket a sötét tűz, hogy nem is
hallottátok, ahogy felosontunk a lépcsőn.
– Sötét tűz – ismételtem. – Szóval ismered a
régi nevét.
– Igen, és jobb, mint a görögtűz, mert ez most
már angol tűz, és hatalmas sötétséget hoz majd
az ellenségeinkre. Nekünk pedig aranyat. – A
mosolya kiszélesedett. Vajon tudta, hogy
Wright halott? Barak azt mondta, évek óta

895
együtt dolgoztak. Talán nem érdekelte.
Nevetett, mohó, ziháló nevetéssel, majd a
cinkosai felé bólintott. – Cadit quaestio. A
beszélgetésnek vége. Látod, tudok kicsit
latinul.
– Igen, hallottam róla. Novícius voltál.
– Szóval hallottál erről, mi? Igen. Mielőtt
kirúgtak, mert hagytam, hogy a szerzetesek
pénzért tapogathassanak. Valaha csinos
voltam. – Mosolygott. – Öljétek meg
mindkettőt.
Barak összeszorította az állkapcsát.
Hátraléptem, a vázára mutattam. – Csak ennyi,
ami maradt, ugye? – kérdeztem sietve, mert az
életemért beszéltem. – Nem tudtátok, hogyan
kell még többet csinálni… nem jártatok
sikerrel. A Bartyból származó hordót a
Gristwoodok majdnem teljesen elhasználták a
bemutatók során. Mindez csak egy trükk volt
Cromwell lejáratására. Tudjuk ezt, és az earl
is.
Toky szeme összeszűkült. – Akkor miért
vagytok itt? Miért nem egy csapat katona jött?
– Csak egy sejtés hozott minket ide. Nem
tudtuk, hol van az anyag. De hamarosan

896
jönnek a többiek is, és akkor cselekednél a
legjobban, ha most az earl könyörületességére
bíznád magad.
– Ó, a fenébe – mondta a szakállas ember, de
Toky egy pillantással elhallgattatta. Szeme
összeszűkült, elszállt a jókedve.
Végigsimította arcát, szeme köztem és Barak
közt ugrált.
– Tudod, kik a gazdáink? – kérdezte.
– Igen, őket hamarosan letartóztatják. – Szóval
többen voltak.
– Nevezd meg őket – csattant fel Toky.
Haboztam. – Richard Rich – mondtam.
Toky lassan elmosolyodott. – Rich. A seggem.
Nem tudod, kik azok, ez csak egy blöff. –
Öljük meg őket – mondta az ifjú Jackson
idegesen. – Takarítsuk el őket az útból, amíg
még van idő.
– Még nem, ne legyél bolond – hűtötte le
reszelős hangon Toky. – A gazdáink ezek után
hallani akarják, mennyit tudnak. Hívjátok ide
őket, majd ők eldöntik, mi legyen.
– Mindkettejüket? – A fiatalember beszéde
pallérozott volt; valaki olyané, aki gazdag urat
szolgált. Hol láttam már korábban?

897
– Igen, de előbb kötözzétek meg őket. – A
sarokban heverő néhány tekercs kötél felé
biccentett. – Használjátok azt, amivel az
öntőmunkást kötöztük meg.
A kezünket durván összeszorították, és a
hátunk mögé csavarták. Ereztem, hogy egy
nedves, zsíros kötelet tekernek köréjük. Egy
sarokba lökdöstek, és durván lenyomtak a
padlóra.
– Siess, Jackson – sürgette Toky.
Egy utolsó, aggódó pillantással a fiatalember
elhagyta a szobát, még hallottam lépteit lefelé
a lépcsőn. Toky a kupac ruhára ült,
elgondolkodva nézett ránk. A szakállas fickó
az asztalra ült, leharapott egy keveset a karéj
kenyérből, és leöblítette egy korty sörrel. Ránk
vigyorgott, sárga, patkányszerű fogai alig
voltak láthatók a félhomályban.
– Elég madárijesztő kinézetű páros, ahhoz
képest, hogy mennyi bajt okoztak. Nem,
Toky?
Toky csak morgott, a fellengzőssége elszállt.
– És te ki vagy? – kérdezte Barak. – Tokyról
tudom, hogy kicsoda, de téged nem ismerlek.

898
– Jed Fletcher vagyok, Essexből,
szolgálatodra. Toky úr régi barátja. –
Gúnyosan meghajolt, majd Tokyhoz fordult. –
Nem gyújthatunk egy gyertyát? Mindjárt olyan
sötét lesz, mint az éjszaka. – Odakint ismét
villámlást hallottam; a vihar már nem lehetett
messze.
Toky a görögtüzes váza felé biccentett. – Nem.
Tudod, hogy nem biztonságos ezzel az
anyaggal itt.
– Akkor kicsodák ezek a te uraid? – kérdeztem
Toky ördögien elmosolyodott. – Meg fogod
ismerni őket. Te jársz vacsorázni
főnemesekkel.
Hirtelen, mintha jeges kéz markolta volna meg
szívemet. Az egyetlen főnemes, akit ismertem,
Lady Honor volt. És most már emlékeztem,
hol láttam a fiatalembert. Lady Honor
bankettjén szolgált fel. Tokyra meredtem. – Az
Üvegház – suttogtam.
Toky rám nézett a mélyülő félhomályban. –
Majd meglátod – mondta. –Türelem. A
kenyérért nyúlt, egy percig csend volt. Ekkor
zúgást hallottam kintről. Először nem tudtam,
mi az, de amikor vízcseppek kezdtek hullani a

899
mennyezetről, az éppen felettünk húzódó,
csúnya repedésből, rájöttem, hogy esik. Ismét
villámlott.
– Megjött végre – mondta Fletcher.
– Igen – értett egyet Toky. – Jézus sebeire,
sötét van. Mégis meggyújtjuk azt a gyertyát,
de tartsd az asztal távolabbi oldalán. – Fletcher
az egyik tányérra tette a gyertyát, majd a
kovakővel való küzdelem után sárga fény áradt
szét a szobában. Fogvatartóink visszaültek, és
szótlanul várakoztak.
– Idehallgass – mondta Barak. – Tudod, hogy
Lord Cromwellnek dolgozunk. Ha megöltök,
olyan hajtóvadászat indul utánatok, amilyet
még soha nem láttatok.
Toky csak gúnyosan mosolygott. – Szarok a
kocsmáros fiára! Neki már annyi.
– Ha elengedsz minket, gazdagon
megjutalmaz.
– Túl késő már ehhez, cimbora. – Toky
Barakot méregette, a szeme két fénylő pont
volt a gyertyafényben. – Nem tetszik az, hogy
ennyi gondot okoztál nekem – mondta.

900
– Nagyobb gondot, mint gondolnád – felelte
Barak. – A cimborád, Wright meghalt ma
reggel. Leugrott a Szent Pál tetejéről.
– Micsoda? – Toky előrehajolt.
– Csatlakozz hozzánk, mielőtt hozzá
csatlakozol.
– Megöltétek Samet? – Toky hangja
elszörnyedt recsegéssé torzult. – Megöltétek
Samet! – Fletcher kényelmetlenül nézett rá.
Barak nagy hibát követett el. Toky már félig
felemelkedett, mielőtt észbe kapott.
– Istenre mondom – kezdte –, teszek róla,
hogy ti ketten lassú halált haljatok emiatt. Rá
fogtok jönni, milyen trükköket ismerek a
késemmel… – A pillantásától végigfutott a
hátamon a hideg.
Barak hátradőlt, és nekem dörgölődzött. Még
mindig Tokyra bámult, de éreztem, hogy ujjak
matatnak az övemnél, és rájöttem, hogy a
tőrömet próbálja elérni megkötözött kezével.
Arra nem gondoltak, hogy nálam is lehet
fegyver. Óvatosan, nehogy Barakra nézzek,
kicsit közelebb húzódtam hozzá. Éreztem,
hogy kihúzza a tőrt. Toky kezébe temette fejét;

901
Wright halála rosszul érintette. Fletcher még
mindig idegesen figyelte.
Barak elkezdte keresztülvágni a kötelékemet,
majd megint nyugton maradt, amikor Fletcher
felállt, és kinyitotta az ajtót. A rakodónyíláson
át láttam, hogy zuhogott az eső a sötétben,
millió apró vízoszlop táncolt a barna folyón.
Visszacsukta az ajtót, majd ismét leült az
asztalhoz. Toky felnézett. Arca sápadtabb volt,
mint valaha, a gyertyafény fekete pontokká
változtatta az arcán a sebhelyeket.
– Látni őket? – Hangja összeszedett volt, de
éreztem a fájdalmat és a dühöt mögötte.
– Még nem. Kemény lovaglás lesz ebben az
időben.
Toky bólintott, majd a kezét bámulva tovább
ücsörgött. Barak újrakezdte a köteleim
nyiszálását, lassan és óvatosan, hogy
mozdulatai ne keltsék fel a figyelmet.
Visszafojtottam egy kiáltást, amikor az éles tőr
a bőrömbe hasított, majd éreztem, hogy a kötél
leesik. Nagyon nehéz volt ösztönösen nem
széthúzni összeszorított kezemet. Óvatosan
megmozgattam az ujjaimat, majd átvettem a
tőrt Baraktól, és nekiláttam átvágni a köteleit,

902
mindvégig szemmel tartva fogvatartóinkat.
Toky még mindig gondolataiba merült, és
Fletcher csak időnként vetett ránk pillantást.
Nyugtalan, ideges volt.
Végül lépteket hallottunk a lépcsőn. Fletcher
felpattant. Abbahagytam Barak köteleinek
szétvágását; szinte biztos, hogy sikerült
levágni róla. Megkockáztattam egy pillantást
rá, de Barak arca kifejezéstelen maradt.
Közben Fletcher kinyitotta az ajtót.
Marchamount serjeant lépett be, nehéz
köpenyéről a vizet rázogatva. Ránk pillantott.
Olyan hideg kegyetlenség ült az arcán, amit
még sosem láttam rajta, a civilizált maszk
teljesen eltűnt.
– Az égvilágon semmit sem tudtál, nem igaz?
Tátott szájjal bámultunk rá. Barak tért
magához előbb. – Neked halottnak kellene
lenned – mondta.
Marchamount elmosolyodott. – Túl közel
jutottatok, ezért úgy döntöttem, jobb, ha
eltűnök. Még szerencse, hogy életben tartottuk
azt az öntőmunkást. Toky és Wright elvitte a
Lincoln's Inn gyümölcsöskertjébe, és
kifaragták az ostobából az életet. Majd rátették

903
a gyűrűmet az ujjára, a testét pedig
elszállították egy kocsival. Az a rakodónyílás
hasznos, ha az ember valamit a Temzébe akar
dobálni. Ti is arra távoztok majd.
– Wright halott – mondta Toky, miközben
sötét pillantással nézett rám. – Lelökték a
Szent Pál tetőjéről. Bosszút akarok állni rajtuk.
– Szóval róla beszélnek mindenfelé a Cityben
– mondta közömbösen Marchamount. Levette
a kabátját, apró gyémántokkal kirakott, finom
zekét fedve fel. – Az emberek valamiféle
Cranmer meggyilkolására szőtt
összeesküvésről beszélnek. – Tokyra nézett. –
Rendben – mondta halkan. – Később azt
csinálsz velük, amit akarsz. Egyébként
Jacksont továbbküldtem. A teljes létszámra
némileg várni kell, az eső patakokká
változtatja az utcákat. – Leült az asztal szélére,
párnás kezét összekulcsolta. Elgondolkodónak
tűnt. – Nos. Cromwell tudja, hogy nem
tudtunk többet készíteni a görögtűzből, ugye?
De a nevünket nem?
– Nem – feleltem. Nem volt értelme a további
tagadásnak.

904
– Nehéznek bizonyult az alkímia? – kérdezte
gúnyolódva Barak.
Válasz helyett Marchamount odalépett hozzá,
és durván megütötte. – Serjeant vagyok, fickó,
tiszteletteljes hangot üss meg, ha velem
beszélsz.
Barak merészen a szemébe bámult. – Ez nem
akadályozott meg abban, hogy az
összeesküvéseteket egy közönséges csalásra
építsd. Mert ez csak az.
– Nem, nem az – mondta az ajtóból egy
arisztokratikus hang.

905
Negyvennegyedik fejezet

Marchamount és a két gazfickó mélyen

meghajolt, amikor Norfolk hercege belépett.
Esőcseppek csorogtak végig szőrmeszegélyes
köpenyén. Az ifjú Jackson a nyomában
lépdelt. Rájöttem, hogy a banketten Norfolk
szolgájaként volt jelen, nem Lady Honoréként,
és emiatt megkönnyebbülést éreztem a rám
törő félelem mellett, hogy milyen magasra
elért az összeesküvés.
Norfolk odadobta Fletchernek a köpenyét,
majd rám meredt azzal a hideg, dölyfös
tekintetével. Tőle nem remélhetünk kegyelmet,
ezt tudtam. Odasétált a ruhakupachoz, Toky
sietve felemelkedett, hogy átadja neki a helyét.
– Nos, Shardlake uram – mondta –, neked hála
jól eláztam a folyón át ebben az átkozott
esőben. – Hidegen elmosolyodott. – Nem is
teljesítettél rosszul, figyelembe véve az ellened
munkáló erőket. – Nevetett. – Nagyobbat, mint
amit gondoltál. Nem bántam volna egy ilyen
embert, mint te, az oldalamon. De máshoz
vagyunk lojálisak, nem igaz? Szóval, mit tud
Cromwell?

906
– Mostanra már tudja, hogy a Gristwoodok
nem voltak képesek több görögtüzet készíteni
– hazudtam.
– És erre hogyan jöttél rá? – kérdezte
társalgási hangnemben.
– Visszamentem a kezdetekhez.
– Ó, igen, a szerzetes Kytchyn. Gondolom,
Cromwell egyik rejtekházában húzza meg
magát, ugye?
– Igen, biztonságban van. Aztán
belemélyedtem a régi forrásokba. Rájöttem,
hogy volt egy hiányzó elem, amire szükség
volt a görögtűzhöz, valami, amit nem lehet
Angliában fellelni. De talán te ugyanezt az utat
jártad be. Ezért vitte el Marchamount a
könyveket a Lincoln's Innből?
Marchamount bólintott. – Igen. És
megfenyegettem a könyvtárost a herceggel, ha
bármi kérdést feltesz. Úgy tűnik, ugyanazt az
utat követtük, Shardlake. Fejfájásig forgattam
azokat a könyveket. De már tudom, hogy
sohasem leszünk képesek görögtüzet készíteni
Angliában.

907
Norfolk bólintott. – Azt azonban nem tudtad,
hogy én állok az összeesküvés mögött, vagy
hogy Marchamount az én emberem volt?
– Nem, azt nem tudták – szólt közbe Toky.
– Hagyd a púpost válaszolni.
– Nem.
Norfolk lassan bólintott. – Rájöttél, hogy mi
volt az első tervünk?
– Azt hiszem, azt terveztétek, hogy ti adjátok
oda a görögtüzet a királynak, de amikor
Sepultus Gristwood nem tudott többet
készíteni belőle, úgy döntöttetek, rászeditek
vele Cromwellt, hogy emiatt még rosszabb
viszonyba keveredjen a királlyal.
Norfolk felnevetett. – Gabriel, a púpos miért
nem serjeant, he? Bármelyik nap túljárna az
eszeden a bíróságon. – Marchamount savanyú
arcot vágott.
– Istenemre mondom – folytatta a herceg –,
Sepultus Gristwood és a fivére feldühített.
Gabrielhez mentek, és azt ígérték, tudnak
görögtüzet készíteni, ő pedig hozzám rohant,
hogy megvan az utolsó szög Cromwell
koporsójába. Majd minden héten azt mondták,
még egy kicsit tovább tart, hogy van még egy

908
alkotóelem, amit meg kell találniuk. Hónapok
teltek el, mire bevallották, hogy elbuktak.
Gabriel ötlete volt, hogy miként tudjuk mégis
Cromwell ellen fordítani; mégiscsak okos
fickó. És az is, hogy bizonyos közvetítőkön
keresztül intézzük, így nagyobb hitelességet
biztosítva a történetnek. Megkapja a lovagi
címét, amikor Cromwell eltűnik a színről, he?
– Megveregette a serjeantot a vállán;
Marchamount elvörösödött zavarában.
– Szóval nincs görögtűz a király számára.
Látnotok kéne, amikor dühöng! Az…
látványos! – Norfolk hátravágta fejét, és
nevetett. Marchamount és Fletcher behízelgő
módon csatlakoztak hozzá, csak Toky ült
némán, minket vizslatva, miközben az övéből
előszedett tőrét forgatta.
– Cromwell helyzete megingott – folytatta
halkabban a herceg. – Ez a hiba meg fogja
buktatni. És miután a helyébe lépek, pár hónap
múlva a görögtüzet rejtélyesen ismét
megtalálják. A király alkimistái megkapják a
vázát, engem pedig ünnepelni fognak, mint aki
újra felfedezte.
– Nem tudsz többet készíteni – mondtam.

909
– Nem? Nálad van a formula biztonságban,
Marchamount?
A serjeant megütögette a zekéjét. – Igen,
méltóságod. Mindig magammal hordom.
A herceg bólintott, majd felém fordult. –
Megtaláljuk majd azt az anyagot, amit a képlet
naftának hív, Shardlake uram. Majd
odautazunk, ahol fellelhető.
– Azok a helyek mind a törökök uralma alatt
állnak.
– Valóban? Nos, nekem van elég aranyam. –
Norfolk szeme összeszűkült. –Ez lesz az én
diadalom. A királyt fárasztja a reform, most
már látja a káoszt, amit okozott. Végül
meglehet győzni, hogy térjen vissza Róma alá,
és ki tudja, talán Katalin újabb fiúval
ajándékozza majd meg. Egy Howard
örökössel, ha bármi történne a kis Seymour
herceggel. – Ismét elmosolyodott, és felhúzta a
szemöldökét.
– És azért öletted meg azt a sok embert, hogy
ez megtörténhessen.
Komolyan bólintott. – Igen. Ez sérti az
igazságérzetedet, ügyvéd? Közönséges népek
voltak. Gazfickók, egy kurva, egy közönséges

910
öntőmunkás. Semmik se voltak, pelyva a
szélben. Én Anglia jövőjét tervezem
megváltoztatni, hárommillió lelket
megmenteni a reformerek eretnekségétől. – A
herceg felállt, hozzám sétált, és bele rúgott a
lábszáramba, közömbösen, de fájdalmasan.
Toky felé biccentett. – Rátok hagyom őket.
Játszadozzatok el velük, ahogy akartok, de
mielőtt az ügyvéd meghal, tudni akarom az
összes részletet, amire Shardlake a régi
könyvekben rábukkant. A testek utána
kimehetnek a rakodónyíláson. Marchamount,
maradj itt, és segíts kikérdezni. Jegyezd le,
amit mondd.
A serjeant elhúzta a száját. – Ez tényleg
szükséges? Nem lesz valami épületes
látvány…
– Igen, szükséges – felelte a herceg kurtán. –
Te ugyanolyan könyvmoly ügyvéd vagy, mint
a púpos. Ezek a fickók nem tudnak többet a
régi római írókról, mint én.
Marchamount sóhajtott. – Rendben.
– Én most Gardiner püspök házába megyek
Katalinnal vacsorázni. Tájékoztassatok, ha
végeztetek. – A herceg felém döntötte a fejét.

911
– Rájössz majd, hogy vannak fájdalmasabb
dolgok is a máglyahalálnál, ügyvéd, ha
megismered Toky urat. – Csettintett ujjával az
ifjú Jacksonnak, mire a fiú felsegítette rá a
kabátját, és kinyitotta a külső szobába vezető
ajtót. A rakodónyíláson át láttam, hogy
függönyszerűen zuhog az eső, és a folyó
erősen hullámzik, majdnem dagály volt.
Fletcher és Toky meghajoltak, amint a herceg
átsuhant a küszöbön, nyomában Jacksonnal.
Egy pillanatig csend volt, csak az eső
kopogása és a lépcsőn lefelé tartó léptek zaja
hallatszott. Toky előhúzta hosszú, éles tőrét.
Elmosolyodott. – Mindegyik vágás Sam
Wrightért lesz. – Felállt. – Kezdjük a füleddel,
púpos…
Marchamount bocsánatkérően mosolygott. –
Attól tartok, ez nem a szokványos ügyvédek
közötti megbeszélés lesz.
Éreztem, hogy Barak megfeszül mellettem. A
kioldozott keze lecsapódott a padlóra, és
tenyerére támaszkodva magasan felfelé rúgott
Fletcher felé. Briliánsán csinálta. A rúgás a
gyomrán érte a szakállast, és hátraesett tőle a
falnak. A feje nagyot csattant, az egész szoba

912
belerázkódott, és eszméletlenül lecsúszott a fal
mentén.
Barak felugrott, és a sarok felé vetődött, ahova
a kardját dobták. Én is felhúztam magam,
majdnem felsikoltottam a hátamba és a
megvágott csuklómba hasító fájdalomtól.
Toky közben lehajította a kését, és kihúzta a
kardját. Barak elérte a fegyverét, de kissé
megbotlott, miközben felemelkedett. Toky
leszúrta volna, ha nem ragadom meg a
tőrömet, és döföm a combjába. Felüvöltött a
fájdalomtól és a dühtől. Barak abban a
pillanatban a kezére sújtott, félig levágva azt.
A gazfickó kardja a földre csattant.
Marchamount az övéhez nyúlt, és ő is elővett
egy tőrt. Zihálva felém döfött, de Barak
megint kirúgott, és kisöpörte a nagydarab férfi
lábait alóla. A serjeant nagy puffanással a
padlón kötött ki. Összerándultam, ahogy Barak
Toky elé lépett, és kardját a férfi szívébe
mélyesztette. Toky lenézett, aztán
hitetlenkedve ránk bámult azokkal a vad
szemeivel, majd a furcsa fény kihunyt bennük,
és lassan lecsúszott a padlóra. Barakkal némán
álltunk fölötte egy pillanatig, alig hittük, hogy

913
a brutális erő, ami a nyomunkban járt az
elmúlt hetekben, odavolt.
– Új arc van a pokolban – mondta Barak.
Nyögés hallatszott a sarokból, Fletcher kezdett
magához térni. Marchamount is felállt az
asztalra támaszkodva, poros és vörös arccal.
Barak megfordult, a kardot a torkához tartotta.
– És most, te nagy, öreg béka, velünk jössz, és
brekegsz az earlnek.
Marchamount megingott. – Kérlek – mondta –,
hallgassatok meg. A herceg fizet…
Barak nevetett. – Nekünk nem fog. Ennél
jobbat kell kitalálnod, kövér varangy. Akinek
az ősei halkereskedők és jobbágyok voltak –
tette hozzá élvezettel.
Marchamount lehajtotta a fejét. Szinte
megsajnáltam. Fletcher lábra küzdötte magát,
ingatagon állt a falnak támaszkodva egy
pillanatig, végigmérte Toky testét, és az
asztalnak szögezett Marchamountot, majd az
ajtóhoz ugrott, feltépte és kirohant. Követni
akartam, de Barak visszatartott.
– Hagyd menni. Megvan a zsákmányunk.
– Kérlek – nyögte Marchamount – engedjetek
leülni. Úgy érzem, elájulok.

914
Barak a kupac gyapjú felé intett. – Tessék
csak, te kövér disznó. – Elégedetten figyelte,
ahogy Marchamount félig rárogyott, majd
felém fordult. –Hozd a vázát.
– Mi?
– Azt is elvisszük az earlnek.
Felemeltem a vázát. Legalább az én kezemben
volt. Nagyon nehéznek éreztem, majdnem
teljesen tele volt. – Nem vagyok benne biztos,
Barak – tétováztam. – Megvan Marchamount,
tudunk a hercegről. Ez elég ahhoz, hogy
megmentse Cromwellt, és megbuktassa a
Howardokat.
Komoly tekintettel nézett rám. – Kell az a váza
– mondta halkan.
– De Jack, tudod, mire képes…
– Kell az a váza. Én…
Barak egy kiáltással félbehagyta a mondatot.
Marchamount gyorsabban mozgott, mint azt
lehetségesnek gondoltam, lehajolt, megragadta
Toky kardját, és Barak nyaka felé szúrt vele.
Barak ahhoz éppen időben hajolt el, hogy
elkerülje a csapást, de a penge elérte a kardot
tartó karját. A bicepszéhez kapott, karja
használhatatlanná vált. Marchamount

915
felemelte Barak kardját, és felém pislantott,
ahogy ott álltam a vázával. Diadalittas
pillantást vetett rám, és meglendítette a
kardját, hogy végső csapást mérjen Barakra.
Felé lódítottam a váza tartalmát. A sűrű, fekete
folyadék kiloccsant, bűze beterítette a szobát,
és átitatta Marchamountot. Felvonyított,
hátratántorodott, és megcsúszott a padlóra
ömlött anyagon. Elveszítette egyensúlyát, és
hátrazuhant, neki az asztalnak. A gyertya
felborult. A láng hozzáért a ruhaujjához, és
hitetlenkedő szemem előtt Marchamount egész
teste egyetlen lángoszloppá változott.
Rémülten hátraugrottam. Teste minden
porcikája lángokban állt a fejétől lábujjáig.
Kétségbeesetten sikoltozott, a kezét hevesen az
oldalához csapkodta, de hasztalan. Már érezni
lehetett az égő hús borzasztó szagát. Az asztal
és a padló is lángot fogott, ahol ráfröccsent az
anyag.
Marchamount a nyitott ajtóhoz rohant, a lába
körül lángok kavarogtak, és a másik szobába
botladozott. Követtem. Soha nem felejtem el a
látványát, amint élő, vörös-sárga lángokból
álló fáklyaként ordított és vonaglott, fehér foga

916
kivillant agóniájában, az arca már feketedett, a
haja tűzben égett. Vonyító, állati hangot adott
ki, ahogy a rakodónyíláshoz botladozott,
közben égő ruhadarabok hullottak le a testéről.
Szörnyű, sziszegő hang érkezett felőle.
Kilépett a rakodónyíláson, és még akkor is
vonyított, amikor tűzoszlopként a folyóba
zuhant. Hatalmas csobbanással érkezett a
vízbe és eltűnt. A szörnyű, embertelen üvöltés
abbamaradt, és semmi nem maradt utána, csak
a serjeanti talárjának még mindig égő rongyai
a padlón.
Barak kiáltását hallottam, és visszafordultam.
A másik szoba pokollá vált, a görögtűz vázája
összetörve hevert a lángok középpontjában,
tűz nyaldosta a kivető szerkezetet is. Barak
egy lépést tett felé, bár jócskán vérzett.
Megragadtam a vállát.
– Túl késő már. Gyerünk, vagy mi is
bennégünk.
Mérges, fájdalmas pillantást vetett rám, de
követett, ahogy a lépcsőhöz rohantam.
Leszaladtunk a raktár közepéig; felnézve
láttuk, hogy a lángok már az iroda falait

917
nyaldosták. Barak megállt, pislogott,
összeszedte magát.
– El kell jutnunk az earlhöz – mondta. –
Hagynunk kell égni a tüzet.
Bólintottam. Kirohantunk az esőbe.
Felszisszentem, amint a hideg víz az arcomba
csapódott. A hajókat még mindig rakodták,
lehajtott fejjel, így még nem vették észre a
füstöt, ami a rakodónyíláson át a folyóra
kezdett dőlni. Mintha egy pillanatra láttam
volna valami fekete dolgot a felszínen, mielőtt
a víz elsodorta; egy fatörzs lehetett, vagy a
görögtűz utolsó áldozata, Marchamount
maradványa.

918
Negyvenötödik fejezet

Lassan sétáltunk visszafelé a Cheapside-on,

majd le a folyóhoz, olyan utakon át, amelyeket
az eső már mocskos, ragadós sárösvényekké
változtatott. Van valami könyörtelen az
esőben, amikor keményen kopog a kimerült
fejeken, mintha egy mérges kéz szórná a
mennyekből. Ez igazi vihar volt, nem csak egy
félórás felhőszakadás, mint korábban.
Mindenfelé átázott londoniak rohantak az eső
elől, rájuk tapadt, vékony nyári ruháikban.
Barak megtorpant, és a falnak támaszkodott.
Összeszorította sebesült karját, és láttam, hogy
vékony vércsík szivárog az ujjai között.
– Ezt el kell látni – mondtam. – Elsétálhatunk
Guyhoz, nincs messze.
Megrázta a fejét. – El kell jutnunk a
Whitehallba. Én rendben leszek. – A
csuklómra pillantott. – Hogy van a kezed?
– Rendben, nem volt mély vágás. – Elővettem
egy zsebkendőt a zsebemből. – Gyere, hadd
kössem be a karodat. – A zsebkendőt a karja
köré kötöttem, és szorosan meghúztam; még

919
egy kis vér kibuggyant ugyan, de utána
megkönnyebbülésemre nem szivárgott tovább.
– Köszönöm. – Barak mély lélegzetet vett. –
Gyerünk, kerítsünk egy csónakot. –
Elemelkedett a faltól. – Nyertünk – mondta,
mialatt a folyóparti lépcsőkre küzdöttük
magunkat. – Norfolk fog szenvedni, nem
Cromwell. A herceg megpróbálta rászedni a
királyt, és ezt sosem fogják neki elfelejteni.
– Ha hisznek az earlnek. Nincs bizonyítékunk
most, hogy Marchamount halott, és minden
megsemmisült abban a tűzben.
– Norfolkot ki fogják kérdezni. És elkapjuk
Fletchert. – Füttyentett. –A szentségit, az earl
talán azt akarja majd, hogy mi is jelenjünk
meg a király előtt, és mondjuk el a
történetünket.
– Remélem nem. Akárkinek is hisz, dühös
lesz, hogy nincs meg a görögtűz.
Barak kutató pillantást vetett rám. –
Megmentetted az életemet azzal, hogy a vázát
Marchamounthoz vágtad.
– Gondolkodás nélkül cselekedtem,
ösztönösen. Még Marchamountnak sem
kívántam, hogy így haljon meg.

920
– És ha nem támad meg minket? Azt a vázát
erővel kellett volna elvennem tőled?
Álltam a pillantását. – Most már teljesen
mindegy – mondtam. – Nem számít.
Barak nem szólt többet. Egy csónak várakozott
a lépcsőknél, és hamarosan a kavargó ár
gyorsan vitt minket felfelé a folyón a
Whitehallba. Az eső tovább zuhogott,
felkavarta a Temze felszínét, és mennydörgés
hangja is hallatszott felettünk. A tűz világa a
víz világává változott, gondoltam. Egyre csak
a folyóra pislogtam, attól tartottam, hogy
Marchamount megfeketedett holtteste
felbukkan, de már minden bizonnyal rég
elsüllyedt, vagy az ár a Cityn túlra sodorta.
Reméltem, hogy az emberek Salt Wharfnál
meg tudták akadályozni a raktárház tüzének
szétterjedését; hála istennek az épület téglából
készült.
Ázott ruháimba burkolóztam, és figyeltem,
hogyan pattannak le az esőcseppek Barak és a
csónakos fejéről. Egy templomóra számlapja
szerint majdnem háromra járt. Eszembe jutott,
hogy ma a Wentworthökhöz kellett volna
mennem, és csak a holnapi nap maradt erre.

921
Joseph ma aggódni fog, és marcangolja majd
magát.
– Mit értett Norfolk azalatt, hogy nagyobb erő
munkált ellenünk, mint amit hittünk? –
kérdezte hirtelen Barak.
Töprengő arckifejezést vágtam. – Úgy
hangzik, mintha igazam lett volna korábban, és
valaki a közvetlen környezetünkből kémkedett
neki.
– De kicsoda? Az ember, akit az üzenetek
küldésére használtam, olyasvalaki, akiben
megbízok. – Összehúzta a szemöldökét. – Az
öreg mór nagyjából követte az eseményeket.
Türelmetlenül megráztam a fejem. – Guynak
soha semmi köze nem lenne gyilkossághoz.
Felmordult. – Még pápista ügyért sem?
– Higgy nekem. Ismerem.
– Vagy Joseph?
– Ugyan, Barak, látod magad előtt Joseph
Wentworthöt, mint bárkinek a kémjét?
Ráadásul reformer.
– Akkor kicsoda? Grey?
– Tizenöt éve szolgál Cromwell mellett.
– Nos, akkor kicsoda?
– Nem tudom.

922
A csónak nekiütközött a Whitehall lépcsőinek.
Amíg kifizettem a csónakost, Barak
megmutatta a pecsétet az egyik őrnek, mire
beengedtek minket a palotába. A lépcsőkön
felmászva nehezen lélegeztem, kis fehér
szikrák táncoltak a szemem előtt, és meg
kellett állnom a tetején. Barak is küzdött a
lélegzetvétellel.
Végigmentünk a Privy Galleryn, és eljutottunk
Cromwell hivatalához. Az őr beengedett
minket a külső irodába, ahol Grey ült a papírja
felett. Egy tiszt viselővel ellenőrzött
dokumentumokat, és meglepetten nézett fel
átázott, sáros alakunkra.
– Grey úr – mondtam – üzenetet hoztunk Lord
Cromwellnek. Nagyon sürgős.
Egy pillanatig csak nézett ránk, majd
elbocsátotta a tisztviselőt. Megkerülte az
asztalát, idegesen remegtek a karjai. – Mi
történt, Shardlake uram? Barak, a karod…
– Megvan a válasz a görögtűzre – mondtam. –
Csak átverés volt, Norfolk tervelte ki, hogy
hiteltelenítse Cromwellt. – Gyorsan
elmeséltem neki, mi történt a raktárháznál,

923
szinte a saját szavamba vágtam. Tátott szájjal
hallgatta.
– Kérlek – zártam végül –, azonnal el kell
mondanunk az earlnek.
Cromwell zárt ajtaja felé sandított. – Nincs itt.
Üzenetet kapott, hogy menjen Hampton
Courtba, Anna királyné ott van, és érte
küldetett. Egy órával ezelőtt hajózott el. Ma
este fog visszatérni Westminsterbe, valami
parlamenti ügyben…
– Hol van a király?
– Greenwichben.
– Akkor elmegyünk Hampton Courtba. –
Barak ellépett az asztaltól, majd felnyögött.
Megtántorodott, és elesett volna, ha nem
kapom el és ültetem le egy székre. Grey szeme
tágra nyílt.
– Mi baja? Nézd, vérzik a karja.
A kötés meglazult, és Barak ismét vérezni
kezdett. Halálosan sápadt volt, és az egész arca
verítékben úszott. – Istenemre, fázom. – Rázta
a hideg, ő pedig elkezdte lerángatni átázott
zekéjét.

924
– Nem vagy olyan állapotban, hogy Hampton
Courtba menj – mondtam, majd Greyhez
fordultam. – Itt van a király orvosa?
Grey megrázta a fejét, aggodalmaskodva
körözött Barak körül. – A király tegnap
elzavarta dr. Buttsot és segédjét. Megint fel
akarták nyitni a lábán a fekélyt, és szitokáradat
közepette elhajtotta őket. A párnáit is utánuk
dobálta.
– Akkor Guyhoz kell mennünk, Barak –
mondtam. – Elviszlek.
– Nem. Hampton Courtba kell menned. Hagyj
engem itt.
– Én is félig ájult állapotban vagyok. – A
titkárhoz fordultam. – Grey úr, tudnál üzenetet
küldeni Hampton Courtba most azonnal?
Valaki olyannal, akiben megbízol, aki lojális
az earlhöz?
Bólintott. – Azt hiszem, ez lesz a legjobb. Az
ifjú Hanfold itt van.
– Emlékszem rá – mosolyogtam szárazon. – Ő
hozott nekem egyszer egy üzenetet a
Towerből, ami megpecsételte egy monostor
sorsát. Rendben, küldd őt. – Megragadtam egy
tollat, és üzenetet írtam Cromwellnek. Grey

925
rányomta Cromwell pecsétjét, és kisietett vele
a szobából, Hanfoldot szólította. Kinéztem az
átázott kertre.
– Mit fog most Norfolk tenni? – kérdeztem
elgondolkodva.
– Még mindig azt hiszi, biztonságban van.
Órák telnek majd el, mire aggódni kezd, mert
nem kap üzenetet a raktárházból.
Figyelmesen néztem Barak arcát; még mindig
nagyon sápadt volt. – El tudsz jönni Guyhoz?
Utána visszajöhetünk, vagy Cromwell értünk
küldethet oda.
– Rendben. – Lassan felemelkedett. – Talán
helyrejövök, mielőtt kivérzek itt Grey úr finom
székében.
A titkár azzal tért vissza, hogy az üzenet úton
volt, és egy csónak várt ránk, hogy
visszavigyen a Temzén. Megadtam neki Guy
boltjának a címét, és elsiettünk. Egy újabb
esős félóra után kikötöttünk. Barak már
botladozott, és én segítettem végig az utcákon
Guy patikájáig, úgy tántorogtunk, mint két
madárijesztő.
Guy éppen csak összehúzta a szemöldökét,
amikor ajtót nyitott és már be is engedett

926
minket. Kezdett hozzászokni ehhez. Leültünk
a boltjában; Barak levette az ingét, Guy pedig
megvizsgálta a karját. Csúnya vágás volt,
nagyon mély. Barak megragadta a mezuzáját,
míg Guy ujjai tapogatták.
– Azt hiszem, össze kell varrnom a karodat,
Barak úr – mondta Guy. – Elbírsz még némi
fájdalmat?
Barak fintort vágott: – Van más választásom?
– Attól tartok, nem túl sok, hacsak nem akarsz
kivérezni.
A boltban vártam, amíg Guy hátravitte
Barakot a műhelyébe, miután bekente a
csuklómat valami bűzös olajjal. Száraz ruhát is
hozott, átöltöztem a boltban, örültem, hogy
senki nem volt ott, hogy lásson. Azon
tűnődtem, vajon Lady Honor mit gondolna
hajlott alakomról, ha látná. Nos, tudta, mire
számíthat, és úgy tűnt, ezt nem találja olyan
kellemetlennek. Mialatt átkötöttem az övemet
és az erszényemet a kölcsönkapott
nadrágomra, Barak egy újabb elfojtott kiáltása
hallatszott be a másik szobából.
Összerezzentem, és hirtelen ingerültség tört
rám, amiért olyan régóta foglalkoztat a

927
kinézetem. Ez egyfajta sötét hiúság volt, szinte
egyfajta mártíromság, gondoltam. Most már
szabaddá vált az út, hogy összebarátkozzak
Lady Honorral, és nem fogom kihagyni a
lehetőséget. A szívem elnehezült, amikor a
raktárházban azt hittem, hogy mégiscsak ő
állhat a görögtűz ügye mögött. Eléggé
elnehezüli ahhoz, hogy rájöjjek az iránta érzett
érzéseim mélységére.
Odamentem az ablakhoz, és kibámultam; az
eső alábbhagyott. A/, ablak bepárásodott, és
nekitámasztottam fejemet a hideg üvegnek,
egy pillanatra becsuktam a szemem. Az ajtó
kinyílt mögöttem, és Guy lépett be, vérfoltos
köpenyben.
– Hát – mondta halkan –, ezzel megvagyunk.
Meghagytam neki, hogy pihenjen egy órát.
Bátor ifjú ember.
– Az, kemény, mint a szög – mosolyogtam
fáradtan. – Nyertünk, Guy. Nincs több
görögtűz, mind elégett.
Leült egy székre. – Istennek hála.
– Megsemmisítetted, ami az edényben volt?
– A Temzében van.

928
Elmeséltem neki, mi történt a raktárban. – Már
csak annyi van hátra, hogy az az üzenet
eljusson Cromwellhez.
– Nos, győztél, Matthew, teljesítetted a
küldetésedet, és a görögtüzet is
megsemmisítetted.
– Igen, bár ez utóbbi csak furcsa véletlen
eredménye. Ha Marchamount nem vetődött
volna Barak után…
Guy elmosolyodott. – Talán ez Isten keze volt,
így adott választ az imáinkra.
– Isten keze akkor keményen lecsapott
Marchamountra. – Komolyan néztem rá. –
Alig imádkoztam ezekben a napokban. Amit
Marchamount és Norfolk tettek, azok a megölt
emberek… azzal a céllal tették, hogy
visszaállítsák a pápa uralmát, ugye érted?
– Ahogy Cromwell is rengeteg szörnyű dolgot
művelt.
Szomorúan megráztam a fejem. – Valaha azt
hittem, a világ tökéletes lehet. Ezt már nem
gondolom. Úgy hiszem, a rossz oldalt védtem
a még rosszabbal szemben. – Összeráncoltam
a homlokomat. – De mégis…
– Micsoda?

929
– Miért hozza elő a hit a legrosszabbat
egyesekből, Guy? – tört ki belőlem. – Hogyan
lehetséges, hogy embereket, mind pápistákat,
mind reformereket szörnyetegekké
változtathat?
– Az ember dühös, barbár teremtmény. Néha a
hit csak ürügy a csatára, akkor pedig nem igazi
hitről van szó. Azáltal, hogy az emberek
tetteiket Isten nevében igazolják,
elhallgattatják Istent.
– De megvan az a kényelmes hitük, hogy
miután elolvasták a Bibliát és imádkoztak,
nem tévedhetnek.
– Attól tartok.
Bentről Barak vízért kiáltott. Guy
felemelkedett. – Tessék, a barátod szomjas.
Sejtettem, hogy nem tud majd sokáig nyugton
feküdni. – Elmosolyodott. – Azt hiszem, nem a
hit embere, de tisztességes.

Még nem jött üzenet Cromwelltől, amikor egy

órával később elhagytuk Guyt. Otthonról sem
jött hír. Simont elküldtem, hogy hozza el a

930
lovakat a Szent Pál melletti fogadóból. Ezután
Barakkal ebédeltünk, és a szalonomban
vártunk, ahogy a délután lassan estébe fordult.
Túl kimerültek voltunk ahhoz, hogy bármi
többet tegyünk a félálomban való ücsörgésnél.
– Le kell feküdnöm – mondta egyszer csak
Barak.
– Igen, nekem is szükségem van a pihenésre. –
Kérdő tekintetet vetettem rá. – Miért nem
üzent Cromwell?
– Valószínűleg arra vár, hogy találkozhasson a
királlyal – felelte Barak. – Valószínűleg ezt
akarja először megtenni, aztán később értünk
küldet, ha szüksége lesz ránk. Valamit
biztosan hallunk reggel.
Felemelkedtem. – Barak, gondolod, hogy elég
erős vagy ahhoz, hogy holnap el gyere velem a
Wentworthökhöz? Az az utolsó esélyünk.
Bólintott, majd szintén felállt. – Persze. Azért
egy kardcsapásnál több kell ahhoz, hogy
kidőljek. És mi félnivaló lehet egy behízelgő
inastól, egy kövér, öreg kereskedőtől és egy
csapat nőtől? Jövök. Végül is az ügy ezzel
kezdődött, nem?

931
– Igen, és véget is kell érnie, mielőtt Elizabeth
visszakerül Forbizer elé.

Más körülmények között Joan felébresztett

volna minket reggelihez, de miután látta,
milyen állapotban tértünk vissza Barakkal, a jó
asszony bizonyosan úgy döntött, hogy hagy
minket aludni. Egyikünk sem ébredt fel
majdnem délig. Sokkal jobban éreztem
magam, bár a csuklóm még fájt, és Barak is
szinte teljesen helyrejött, bár még halottsápadt
volt. Az eső elállt, de az égbolt sötéten
nehezedett rá a városra. Legnagyobb
meglepetésemre nem jött üzenet Cromwelltől,
csak egy panaszos levél Josephtől, aki hírekért
könyörgött.
– Már biztosan találkozott a királlyal –
mondtam. – Bizonyára tudatni fogja velünk.
Barak vállat vont. – Mi kishalak vagyunk.
– Talán küldjünk még egy üzenetet?
– Híreket követelve? Az hatalmas arcátlanság
lenne.

932
– Legalább azt megüzenhetnénk, hogy nem itt
leszünk, hanem a Wentworth-házban, és
kérdezzük meg, hogy szüksége van-e ránk. –
Ránéztem. –Elég erős vagy ahhoz, hogy eljöjj
Walbrookba?
– Akár egy bika. Te is jobban nézel ki. –
Felnevetett. – Nem is vagy olyan gyenge, mint
amilyennek tetteted magad.
– Könnyen beszélsz a te korodban. Megírom
az üzenetet, aztán indulnunk kell. Elküldöm
Simont, megmondom neki, hogy közvetlenül
Grey úr kezébe adja. Nagy kaland lesz neki,
elmenni a Whitehallba. Kölcsönvenném a
pecsétedet, ha lehet, hogy a viaszba tudjam
nyomni. – Haboztam. – Személyesen kéne
mennem, de nincs idő. Nem kellett volna ilyen
sokáig aludnunk, kevesebb mint huszonnégy
óra van hátra addig, amíg Elizabeth bíróság elé
áll.

Hajóval mentünk a Citybe, majd felsétáltunk

Walbrookba. A taláromat húztam fel, és a
legjobb zekémet, Barakot pedig rávettem,

933
hogy vegye kölcsön a második legjobb
köpenyemet, hogy elrejtse bekötött karját.
Egy cselédlány nyitott ajtót. – Sir Edwin itthon
van? – kérdeztem. – Shardlake úr vagyok.
A szeme kitágult; felismerte a nevemet. Azon
tűnődtem, vajon a szolgák mennyit tudtak
arról, ami itt történt.
– A selyemkereskedők céhházában van, uram.
– És Wentworth asszony? – A lány habozott. –
Gyerünk – mondtam kurtán –, Lord Cromwell-
lel van dolgunk ma a Whitehallban. Itthon van
az asszonyod?
A szeme még inkább kitágult Cromwell
nevének említésére. – Utánanézek, uram.
Kérlek, várjatok. – Az ajtóban hagyott minket,
és besietett a házba. Percek teltek el.
– Mi tart ennyi ideig? – kérdezte idegesen
Barak. – Menjünk be.
Visszatartottam. – Már jön.
A lány visszatért, elvörösödött arccal.
Felvezetett minket az emeletre, és ismét a
szalonban találtam magam, benne a
falikárpitokkal és a párnázott székekkel,
valamint a kertre és a kútra nyíló kilátással. A
szoba ma hideg volt. Csak az öregasszony volt

934
jelen a családból. Még mindig feketét viselt,
fekete főkötője kiemelte ráncos arca
sápadtságát. Needler mögötte állt, széles
vonásai kifejezéstelenek voltak, de a szeme
erősen figyelt. Az öregasszony nyilvánvalóan
az előbb evett, mert egy tálca állt az asztalon a
könyökénél, rajta tavaszi zöldségek és hideg
marhahús maradványaival. Láttam, hogy az
üres tányér, a mustáros edény és a kis sótartó
mind ezüstből készültek.
Wentworth asszony nem kelt fel. – Bocsássa
meg, hogy az inasom itt marad, Shardlake
uram. Nincs itthon egyik családtag sem. –
Mosolygott. – Ő lesz az én szemem. Mondd,
David, ki van az ügyvéddel? Egy ifjú ember
lépteivel jár.
– Egy kopasz, fiatal fickó – mondta arcátlanul
Needler. – Bár elég jól öltözött.
Barak acélos pillantást vetett rá.
– Ő a segítőm – tájékoztattam.
– Akkor mindkettőnknek van egy gardedámja
– mosolyodott el ismét Wentworth asszony,
kivillantva szörnyű hamis fogait és a faínyét. –
És mit tehetek önökért? Hallom, sürgős az

935
ügy. Elizabeth holnap tér vissza a bíróság elé,
ugye?
– Valóban, asszonyom, hacsak nem
terjesztünk be előtte újabb bizonyítékot. Olyan
bizonyítékot például, hogy mi hever a kerti
kútjuk fenekén.
– A kutunk fenekén? – kérdezte halkan. –
Mégis mit ért ezalatt, uram? – Az
összeszedettsége figyelemre méltó volt.
– Azoknak az állatoknak a tetemeit, amiket az
unokája, Ralph kínzott és ölt meg
szórakozásképpen. Köztük Elizabeth
macskáját, amelyet Sabine és Avice vittek el a
fiúnak. És egy megkínzott gyermek, egy
koldusfiú holttestét, akit Needler minden
bizonnyal látott odalent, de a halottkémi
nyomozás során semmit nem mondott róla. –
Egyikükről a másikra néztem. Némák voltak,
arcuk kifejezéstelen.
– A fiú olyan dolgokat tett, amiktől egy hóhér
is megbetegedne – tette hozzá Barak.
Az öregasszony ekkor felnevetett, metsző
vihogással. – Örültek, David? Habzik a szájuk,
szalmaszálak állnak ki a hajukból?

936
Nyugodtan beszéltem. – Nagyon nehéz lehetett
az unokáinak ezekben a hetekben egy ilyen
titkot megtartani.
– Elizabeth is az unokám – mondta az
öregasszony.
– Magát mindig is csak Sir Edwin gyermekei
érdekelték. Csak ők és az előrejutásuk.
Egy hosszú pillanatig elnémult. Majd
összeszorította az ajkait. – Látom, sokat
megtudott. – Sóhajtott. – Úgy tűnik, mindent
el kell mondanom magának. David, kérek egy
pohár bort. Shardlake uram, maga is kér a
segítőjével együtt?
Nem feleltem, mert meglepett a megadás
gyorsasága. Az inasra néztem.
Az arca feszült volt, ideges.
– Hozz bort, David – mondta halkan az
öregasszony.
Needler a tálalószekrényhez ment, majd az
úrnőjéhez fordult. – A család megitta az utolsó
adagot is tegnap, asszonyom. Hozzak egy
újabb üveggel a pincéből?
– Igen. Azt hiszem, biztonságban leszek.
– Teljes biztonságban – mondtam komoran.
Needler elhagyta a szobát. Az öregasszony

937
ujjai az ölében matattak, a bütykös, gyűrűs
ujjaival játszott. – Ezek szerint Elizabeth
beszélt.
– Igen, bár vonakodva. Nekünk és az ön
fiának, Josephnek.
Ismét összeszorította az ajkát. – A családom
messzire jutott – mondta halkan. – Ha Edwin
is olyan lett volna, mint Joseph, még mindig
földtúrók lennénk azon a kopár birtokon. De
Edwin előrelépést hozott nekünk, gazdagságot,
és esélyt a gyerekeknek, hogy a legmagasabb
rangúakkal keveredjenek Londonban. Nagy
vigaszt jelentett ez nekem a vakságomban.
Most, hogy Ralph elhunyt, a reményünk
Sabine és Avice jó házasságában nyugszik.
Csak ennyink maradt.
– Nem lesz veszélyes fiatalembereknek
elvenni őket? Azok után, amiket tettek?
Vállat vont. – Csak egy erős, határozott férfi
kell nekik, aki kézbe veszi őket.
Needler egy üveg vörösborral tért vissza, és
három ezüstserleggel egy tálcán. Az asztalra
helyezte, és egy kelyhet az öregasszonynak
adott, egyet-egyet pedig nekem és Baraknak.
Arca kifejezéstelen volt, ahogy visszatért

938
helyére úrnője mögé. Miért voltak mindketten
ilyen nyugodtak? – tűnődtem. Belekortyoltam
a borba. Édes és émelyítő volt. Barak nagyot
húzott belőle.
– Az igazságot, akkor – mondta határozottan
Wentworth asszony.
– Igen, az igazságot, asszonyom. Ha nem itt,
akkor holnap reggel a bíróság előtt.
– Elizabeth beszélni fog?
– Akár megteszi, akár nem, felhozom a
bizonyítékot, amim van. Itt a lehetőség, hogy
elmondja nekem az igazságot, asszonyom.
Talán… – mondtam, majd még egyet
kortyoltam – valamit még lehet tenni.
– Hol van Joseph? – kérdezte.
– A szállásán.
Bólintott, majd elhallgatott, a gondolatait
rendezte. – David látta az egészet – mondta. –
Az ablakból. A falikárpitokat tisztította; ezt a
feladatot csak rá merem bízni. – Egy pillanatig
habozott, mintha valamire fülelne, majd
folytatta.
– Elizabeth magában ült a kertben ült
délutánon, mogorván, mint mindig. Jobban
tette volna, ha kiáll magáért, mert ahogy

939
behúzódott a sarokba, mint egy pisilő asszony,
csak arra bátorította a gyerekeket, hogy még
kegyetlenebbek legyenek. És a gyerekek
kegyetlenek, nem igaz? Púposként ezt tudnia
kell.
– Igen, azok. Ezért kell a felnőtteknek
helyretenni őket. És hárman voltak egy ellen,
nem?
– Elizabeth majdnem felnőtt volt. Egy
tizennyolc éves nagylány félt egy tizenkét éves
fiútól. – Lenézően horkantott. – Aznap, amikor
Ralph meghalt, a fiú lement a kertbe
Elizabethhez. A kút szélén ült, és hozzá
beszélt. Nem hallottad az ablakon át, mit
mondott, ugye, David?
– Nem, asszonyom. – Ránk nézett és vállat
vont. – Valószínűleg kínozta a lányt, talán a
megölt macskájáról beszélt. Ő csak ott ült a fa
alatt, és a szokásos módon fogadta, lehajtott
fejjel.
Az öregasszony bólintott. – Ha bármi bátorság
szorult volna belé, odamegy hozzá, és fülön
vágja.
– A kedvenc fiút? – kérdeztem. – Sir Edwin
nem örült volna.

940
Wentworth asszony lehajtott a fejét. – Talán
nem.
– Tudta, hogy az unokája megölt egy kisfiút,
asszonyom? – kérdeztem. Az inas
figyelmeztetően rátette a kezét a karjára, de a
nő lerázta.
– Hallottuk, hogy a fiú eltűnt, és ezen
elgondolkodtam. Tudtam, miket művelt Ralph,
és vártam az esélyt, hogy beszélhessek vele,
mert attól tartottam, veszélybe sodorja magát.
A fiam, Edwin semmit sem tud – tette hozzá. –
Azt hitte, Ralph nem tehet semmi gonoszságot,
és jobbnak láttam meghagyni ebben a hitében.
Épp elég gondja volt az üzlettel.
– Nem tartott attól, hogy Ralph szörnyeteggé
válik? – Felköhögtem. A torkom hirtelen
kiszáradt.
Vállat vont. – Ha Ralph nem nőtte volna ki a
kegyetlenségeit, megtanulta volna elrejteni
őket. Az emberek ezt teszik. – Sóhajtott. –
Folytasd, David, már fáraszt ez az egész.
Mondd el nekik, mi történt ezután.
Az inas szúrós tekintettel nézett ránk. – Egy
idő után Sabine és Avice is kimentek, és
odaültek Ralph mellé a kút szélére. Azt

941
hiszem, ők is csatlakoztak Elizabeth
gyötréséhez. De akkor Ralph valamit mondott
Sabine-nak. Valamit, ami nem tetszett neki.
Az inas elvörösödött.
– Talán az irántad való érzéseire utalt? –
kérdeztem.
Az öregasszony felemelte kezét. – Nincs
semmi gond, David. Sabine kislányos
vágyakozást érzett David iránt. Ő nem
bátorította ezt, mert lojális hozzánk, tíz éve
szolgál engem és a fiamat. Bármit megtenne
értünk. Mondd el, mit láttál ezután, David. Az
ablakból.
– Sabine megragadta Ralphot. A fiú kicsavarta
magát a kezéből, és hátrazuhant, eltűnt. A
kútba.
Wentworth asszony felsóhajtott. – Sabine azt
mondja, nem akarta lelökni, csak kitört belőle
a düh. Azt hiszem, ez gondatlan emberölés,
ugye, ügyvéd? Nem szándékos.
– Az esküdtszéknek kell dönteni a tények
alapján.
– Akárhogy is, Sabine az apja rangja ellenére
akasztófára kerülhetne. Folyamodhatnánk
kegyelemért a királyhoz, de az tönkretenne

942
minket. Persze, ha Elizabeth nem lett volna ott,
Sabine és Avice mondhatta volna, hogy Ralph
csak megcsúszott, de Elizabeth mindent látott.
És ő nem szeret minket. – Széttárta a karját, és
elmosolyodott. – Látja, ez volt a mi
problémánk.
– Szóval el kellett hallgattatni. Úgy, hogy
megvádolták. – A hangom recsegett, és
minden szónál fájdalmat éreztem a száraz
torkomban. Eltűnődtem, hogy valami betegség
lappang-e bennem.
– Amikor megláttam, hogy Ralph lezuhan a
kútba – folytatta Needler –, lerohantam a
kertbe. Sabine és Avice sikoltozott, zokogott.
Lenéztem a kútba. Épphogy ki tudtam venni
Ralph testét.
– Szegény fiú – suttogta az öregasszony.
– Elizabeth csak ült a fa alatt, a száját tátotta.
Majd, nem tudva, hogy mindent láttam az
ablakból, Sabine Elizabethre mutatott és azt
mondta: „Megölte Ralphot. Lelökte a kútba!
Láttuk!” Elizabeth továbbra sem mozdult, csak
ült, mint egy kő, és nem szólt semmit. Aztán
Avice is csatlakozott, ő is Elizabethre
mutogatott, őt vádolta.

943
Wentworth asszony bólintott. – Aztán
lejöttem, mert hallottam a sikoltozást. Sabine-t
és Avice-t itt találtam, azt zokogták, hogy
Elizabeth megölte Ralphot. Elizabeth nem
felelt, amikor hozzá beszéltem. Először azt
gondoltam, tényleg ezt történt, elrendeltem,
hogy hívják haza Edwint, és ő elvitette a
konstáblerrel Elizabethet. Csak ezután árulta el
David az igazságot. Kikérdeztem a lányokat,
és ők mindent bevallottak. Ők tudtak a
koldusfiúról is; nagyon rémültek voltak,
Shardlake uram, de tudják, miként szedjék
össze magukat, ahogy az ifjú hölgyekhez illik.
Remek úriasszony lesz belőlük egy nap.
– Ördögi szörnyeteg lesz belőlük, mint a
fivérükből – mondta Barak.
Az öregasszony figyelmen kívül hagyta. –
Vártunk egy napot, kettőt, hogy Elizabeth
elmondja-e a történetét, de néma maradt.
Joseph eljött, és elmondta, hogy nem vall a
bűnösségéről. Így aztán úgy döntöttünk, ha
Elizabeth készen áll a halálra, hagyjuk
meghalni. – Nyugodtan beszélt, mint egy
üzleti döntésről.

944
Szárazon köhögtem. – Nos, asszonyom,
mindent elmondott nekünk. Mit gondol, mi fog
most történni?
Semmit nem mondott, csak mosolygott.
Észrevettem, hogy a szívem hevesen vert.
Nem értettem, miért. Hangokat hallottam a
hallból, majd a bejárati ajtó csukódását.
– Bassza meg – szólalt meg Barak. – A
szemem. Kettős látásom van.
Ránéztem. Kimeredt szemének pupillái
hatalmasak voltak, megnagyobbodtak.
Emlékeztem milyen volt Sabine szeme az első
látogatásomkor, az erősen mérgező
belladonnának köszönhetően. Láttam már a
hatásait korábban, Scarnsea monostorában.
– Megmérgeztek minket – suttogtam.
– Gyorsan hat – mondta az öregasszony
halkan. Needler gyorsan az ajtóhoz ment, és
bezárta. Ezután nekidőlt, és úgy szemlélt
minket zord kifejezéssel húsos arcán.
– A szolgák mind eltűntek? – kérdezte
Wentworth asszony.
– Megmondtam nekik, hogy ma délután már
nincs semmi tennivalójuk, menjenek ki, és
élvezzék a levegőt, amíg friss a vihar után. –

945
Felém fordult. – Azt hitted, aznap éjjel nem
láttak meg, amikor lementetek a kútba, de az
asszonyom hallott valamit a gyümölcsöskert
felől. Megmondta, hogy várakozzak az
ablaknál, és nézzem meg, mi történik. Láttam,
ahogy beosontatok, és kopasz lement a kútba.
Az öregasszony felnevetett, kegyetlen,
recsegős nevetéssel. – A vakoknak csodálatos
hallásuk van, Shardlake uram. Féltünk utána,
hogy a konstábler értünk jön, de amikor semmi
sem történt, rájöttünk, hogy Elizabeth minden
bizonnyal még mindig nem hajlandó vallani a
bűnösségéről.
Barak megpróbált lábra állni, de visszazuhant,
a szeme vadul kimeredt. – Nem látok –
hörögte. A feje elkezdett remegni. Akármi is
volt ez az anyag, ő többet ivott belőle, mint én.
Próbáltam valamit mondani, de nem jött hang
a torkomból. Emlékeztem arra, ahogy a
belladonna bokor mellett álltunk Scarnsea-ben,
és Guy mondott valamit a mérgező hatásáról.
Needler visszatért a helyére az öregasszony
mögé. – Tudtuk, hogy eljön – folytatta a nő. –
Csak ezt tehette. – Ördögien elmosolyodott,
miközben mélyeket lélegezve próbáltam

946
lassítani hevesen dobogó szívverésemet. –
Egyébként a kút már üres, a tetemek a
folyóban vannak. Most magukra vár. Aztán
majd elbánunk Josephfel is. – A hangja halk
volt, mintha suttogna, azt fülelte, hogy mikor
zuhanunk a padlóra. – Egy öreg vidéki asszony
sok mérgező növényt ismer, és nekünk nagy
fűszeres kertünk van. Már gyengülnek, David,
öld meg őket most.
Az inas nagyot nyelt. Fenyegető arccal
előhúzta tőrét, és lassan, sietség nélkül
megkerülte a széket.
És akkor eszembe jutott a mustár, aminek a
mérget semlegesítő, hánytató hatásáról Guy
beszélt az első nap, amikor a Wentworth-
ügyről meséltem neki. Tudtam, hogy ez az
utolsó esélyem, ezért lábra álltam. Fejtől
lábujjhegyig remegtem. Barak egy herkulesi
erőfeszítéssel, dülöngélve szintén
felemelkedett, és a kardjáért nyúlt. Láthatóan
képtelen volt összpontosítani. Needler ide-oda
kapva a tekintetét kettőnk között, hirtelen
elbizonytalanodott. A mustáros edényért
nyúltam, és Needler döbbent szeme előtt

947
hatalmas kanálnyit tettem a számba.
Lenyeltem, a torkom égett, mint a tűz.
Az öreg nő felkiáltott, némi félelemmel a
hangjában. – Mi történik, David? Mit
csináltak?
Barak bizonytalanul döfött egyet a kardjával.
Csak a levegőt találta el, de Needler gyorsan
visszaugrott a szék mögé.
Éreztem, hogy a gyomrom felfordult, majd
előrehajoltam és a padlóra hánytam, szörnyű
öklendező hangok közepette. – Jack! –
kiáltottam. – Gyerünk, vegyél ebből!
Megragadta az edényt, és lenyelte, ami benne
maradt. Ő is levegőért kapkodott, és hátradőlt
székében, a kardját még mindig Needler felé
tartotta. A székem támláját fogtam, a fejem
szédült.
– Maradj talpon, uram! – kiáltotta Barak. –
Talpon kell maradnunk!
Hosszú, mély lélegzeteket vettem. Dermesztő
érzés volt annak tudata, hogy ha hagyjuk, hogy
elájuljunk, meghalunk. De a szívverésem kissé
lenyugodott. Kihúztam a tőrömet. Az
öregasszony is felállt, remegett, kinyújtotta

948
maga elé a kezét. – David! – kiáltotta élesen. –
David! Mi történik?
Needler idegei felmondták a szolgálatot.
Ellépett úrnőjétől, és az ajtóhoz szaladt. Barak
utána lódult, de megbotlott. Az öreg nő
megfordult Needler lépteinek hallatára,
tehetetlenül integető kezekkel. – David!
David! Hol vagy? Mi történik?
Needler kinyitotta az ajtót és kivágta. Lerohant
a lépcsőn, és ki a házból; ekkor Barak
előrehajolt, és ugyanolyan látványosan hányt
egyet, mint én tettem. Térdre rogyott,
levegőért kapkodott.
Az öregasszony a hang felé fordult, immár
pánikban. – Hol vagy? – kiáltotta. – David!
David! – Megbotlott, elveszítette egyensúlyát
és egy kiáltással elesett. A fejét beverte a
falba, és egy nyögéssel a padlóra zuhant.
Kibotorkáltam a szalon nyitott ajtaján, le a
lépcsőn, és ki a bejárati ajtón, amit Needler
nyitva hagyott. Megtámaszkodtam rajta, és
„segítség!”-et kiáltottam reszelős hangon,
amitől a fejek felém fordultak a zsúfolt utcán.
– Gyilkosság! Hívjátok a konstáblert!

949
Segítség! – Majd a lábaim mintha eltűntek
volna alattam, és feketeségbe zuhantam.

950
Negyvenhatodik fejezet

Összerezzenve tértem magamhoz, elkaptam a

fejem az orromnál érzett borzasztó szagtól.
Levegőért kapkodtam, és zavartan néztem
körbe.
Ismét a Wentworth-szalonban voltam, megint
egy székben ültem. Egy testes, a konstáblerek
egyenruháját viselő férfi magasodott fölém, és
engem nézett. Mellettem Guy állt, kezében egy
üvegcsét tartott, amit az imént az orrom alá
dugott. Körbeszaladt a tekintetem – a
konstábler, és Guy a patikusi köpenyében
egyaránt teljesen oda nem illőnek tűntek a
szoba fényűző otthonosságába. Barak egy
másik székben volt kiterülve, sápadtnak tűnt –
de élt, a pupillái normális méretűre
csökkentek.
– Az öregasszony… – recsegtem.
– Rendben van – mondta Guy. – Elvitték. És
az unokáit is. Gyors gondolkodásra vall, a
mustárt használni arra, hogy meghánytasd
magad és Barakot, különben már mindketten
halottak lennétek. Majdnem egy órán át voltál
eszméletlen. Aggódtam.

951
Mély lélegzetet vettem, ráébredtem szörnyű
fejfájásomra. – Te meséltél nekem a hányásról
és a méregről.
– Emlékszem. Neked van a legjobb memóriád
azok közül, akiket ismerek.
– Jézusra – sikerült némi érdes nevetést
összehoznom. – Rettegek a számlától, amit a
hónap végén kapok majd tőled mindenért.
– Ki fogod tudni fizetni. Tudod mozgatni a
karodat és a lábadat?
– Igen, bár gyengének érzem magam.
– Az hamarosan elmúlik. – Guy egy ronggyal
letakart tálért nyúlt az asztalon. Felemelte a
ruhát, és erős szag töltötte be a szobát. – Azt
akarom, hogy ezt idd meg most – mondta. –
Ez minden, a szervezetedben maradt
méreganyagot leküzd majd.
Aggódva néztem rá, de engedtem, hogy
megfogja a fejem, és az italt óvatosan a
számba öntse. Keserű volt. – Tessék – mondta.
– Dőlj hátra megint. – Engedelmeskedtem, de
közben levegőért kapkodtam.
Az ajtó kinyílt, és Joseph lépett be,
hamuszürke arccal. Amikor azonban meglátta,
hogy magamhoz tértem, azonnal

952
elmosolyodott. – Ó, uram, helyrejöttél. Hála
istennek.
Megragadtam Guy karját. – Needler elszökött?
– kérdeztem.
– Igen. Nagy hajtóvadászatot indítottak utána.
– Hogy kerültél ide?
– A konstáblerért kiáltottál.
– Igen, erre emlékszem. De semmi másra
mostanáig.
– A konstábler megtalált téged, Barakot és az
öregasszonyt eszméletlenül. Te magadhoz
tértél egy pillanatra, és engem hívtál.
– Nem emlékszem. Jézusom, elmegy az
eszem?
Guy kezét a karomra tette. – Majd visszatér az
emlékezeted. De Barakkal nagyon gyengék
vagytok. Pihennetek kell.
A konstábler megszólalt. – David Needlert
elfogták, uram, ezt jöttem elújságolni.
Megpróbált átlovagolni a Cripplegate-en, de a
kapuőr elkapta. Nem nagyon állt ellen. Most a
Newgate-ben van.
Barak komolyan nézett rám. – Sabine-t és
Avice-t is odavitték már az öregasszonnyal
együtt, noha csúnyán beverte a fejét, amikor

953
elesett. A lányok fent rejtőztek a szobáikban; a
konstáblereknek az ágyuk alól kellett őket
kirángatni, sikoltoztak. Mindent elmondtam a
békebírónak, amikor magamhoz tértem. Úgy
karmoltak, mint a macskák, amikor rájöttek,
hogy vége a játéknak, de már elvitték őket.
Persze nem a Verembe – köhögte keserűen. –
A jobb cellákba.
Kinéztem az ablakon. A kút homályosan
látszott a késő délutáni szürkületben. –
Jézusom – mormoltam. – Ha Needler és a vén
banya sikerrel jár, most ott lennénk lent. –
Josephhez fordultam. – Sajnálom. Az anyád…
Megrázta a fejét. – Mindig Edwint szerette,
velünk csak elégedetlenkedett.
– Barak – mondtam –, eskü alatt vallomást kell
tenned, a békebírónak és a konstáblereknek is.
Holnap meg kell jelenniük Forbizer előtt… –
Megpróbáltam felállni, de imbolyogva
visszazuhantam. Eszembe jutott valami: – Hol
van Sir Edwin?
– A szemközti szobájában – mondta Joseph
halkan. – Szegény Edwint nagyon lesújtotta ez
az egész. A fia halott, az anyját és a lányait
elvitték…

954
Mély lélegzetet vettem. – Elizabeth tudja?
– Igen. Sírva fakadt, amikor elmondtam neki.
– Egy mosoly árnya suhant át az arcán. –
Megfogta a kezem, amikor eljöttem. Most már
vigyázni fogok rá, uram. De most ide kellett
jönnöm – tette hozzá egyszerűen. – A
testvéremnek szüksége van rám.
Ránéztem. Tisztán láttam az okát, hogy miért
vállaltam el ezt a szörnyű ügyet: csak a jósága
miatt, azért a természetes jóságért és
nagylelkűségért, amivel kevés ember
rendelkezik.
– Edwinhez kell mennem – mondta.
A konstábler felemelte kezét. – A békebíró
még mindig vele van, uram.
Megint eszembe jutottak dolgok. – Cromwell!
– kiáltottam. – Órák teltek el, jött üzenet
Greytől?
Barak bólintott. – Ez nemrég érkezett. –
Elővett egy üzenetet az earl pecsétjével a
zsebéből, és átadta. Grey pontos kézírásával ez
állt benne: Lord Cromwell megkapta az
üzenetedet. Ma a királlyal találkozik, és ha
szükség lesz rád, felveszi veled a kapcsolatot.
Hálás köszönetét küldi.

955
– Akkor ezzel megvagyunk – suttogtam, és
megkönnyebbültem hátradőltem. – Még
köszönetét is küldi.
Guy odajött hozzánk. Belenézett a számba és a
szemembe, majd ugyanezt tette Barakkal is.
– Mindketten rendben vagytok – mondta. – De
haza kell mennetek aludni. Még napokig
nagyon fáradtak és bizonytalanok lesztek.
– Nem vitatkozom veled, uram – sóhajtotta
Barak.
– Most vissza kell térnem a boltomba. Várnak
a betegeim. – Meghajolt felénk, és az ajtó felé
indult, hosszú, kapucnis köpenyében,
tölgyfabarna arcával és göndör, őszes-fekete
hajával egzotikusabbnak tűnt, mint valaha.
– Köszönöm, öreg barátom – hálálkodtam
halkan.
Intett és mosolygott, majd kiment.
– Furcsa kinézetű fickó – mondta a konstábler.
– Amikor idejöttem, azt hittem, őt kell
letartóztatnom.
Nem feleltem.
Az ajtó ismét kinyílt, és egy vékony, magas
férfi jött be, akiben Parsloe békebíróra
ismertem. Általában vidám fontoskodással telt

956
el, de ma komolynak tűnt. Meghajolt, majd
Josephhez fordult. – Wentworth uram, azt
hiszem, talán a fivéredhez kellene menned.
Joseph türelmetlenül felállt. – Éppen oda
indultam, uram. Kérte, hogy menjek?
Parsloe habozott. – Nem, de úgy hiszem,
szüksége van arra, hogy valaki vele legyen. –
Rám nézett. – Shardlake uram, örömmel
látom, hogy helyrejöttél. Nem mindennapi
jelenet tárult a szemem elé, amikor a
konstábler idehívott.
– El tudom képzelni. Kikérdezted Sir Edwint?
– Igen. Azt mondta, semmit nem tudott a
családja tetteiről. Hiszek neki, teljesen
lesújtották az események. – Parsloe megrázta a
fejét. – Azért furcsa, hogy az öregasszonyhoz
ilyen közel állt egy egyszerű inas.
– Needler volt az ő szeme, ezt maga mondta.
Szüksége volt rá, ebben a tekintetben
sebezhető volt, ha másként nem is.
– Ezt a borospincében találtuk. – Parsloe egy
kis üvegfiolát nyújtott át nekem. – A patikárius
barátod azt mondta, nagyon erős töménységű
belladonna.

957
Visszaadtam neki a fiolát, elnyomtam egy
hidegrázást.
– Be tudsz jönni holnap az Old Bailey-be,
uram? – kérdezte. – Elizabeth Wentworth
visszatér Forbizer bíró elé. Segítene, ha
tanúskodnál.
– Hogyne. Gondolod, hogy most már beszélni
fog?
– Igen.
Szárazon Barakra néztem. – Most, hogy a
tények ismertté váltak, nem lesz számára
mártíromság, akár szeretné, akár nem. –
Josephhez fordultam. – Te is ott tudsz lenni
holnap a bíróságon tízkor? Akkor Elizabethet a
te gondviselésedre bíznák, amikor kiengedik.
Bólintott. – Igen. És köszönöm, uram, mindent
köszönök.
Követtük az ajtóhoz. Szemközt egy szépen
berendezett hálószoba nyílt. Az ágy mellett
egy székben Sir Edwin ült mozdulatlanul, arca
fehér és felpuffadt volt. Joseph kopogtatott, és
belépett. A testvére üres, vak tekintettel nézett
fel rá. Joseph leült az ágyra, és a kezéért nyúlt,
de Sir Edwin elhúzta.

958
– Ugyan, Edwin – mondta kedvesen Joseph. –
Itt vagyok. Segítek neked, ha tudok. – Ismét
kinyúlt, és most a fivére hagyta, hogy
megfogja a kezét.
– Menjünk, Barak – szóltam halkan, és a
bejárati ajtó felé intettem.

Hazamentünk. Noha a fejem szédült, és meg-

meg kellett állnom, elkészítettem
vallomásomat Forbizernek, ahogy Barak is,
aki alig volt jobb állapotban nálam. A
nyilatkozatát átolvasva meglepődtem, hogy
milyen szépen és folyékonyan írt; a
szerzetesek iskolájában jól megtanulta, és
kétségtelenül gyakorolnia kellett a
Cromwellnek küldött jelentéseinél. Ezután
ettünk, felmentünk szobáinkba, és immár
második éjszaka úgy aludtunk, mint a bunda.

Másnap reggel még nem jött üzenet

Cromwelltől. Június tizedike volt, a rettegve

959
várt nap. Reggeli közben kinéztem az ablakon;
még mindig felhős és egy kicsit ködös volt az
idő. Ma rendezték volna meg a bemutatót a
királynak. A görögtűz egy ilyen szürke, párás
reggelen különlegesebb látványosság lett
volna, mint bármikor máskor.
– Ideje indulnunk – mondta Barak. – Rendben
vagy?
– Nagyjából. Egy kis remegés és
torokszárazság, csak ennyi maradt. – Lábra
kényszerítettem magam. – Gyerünk, nem
akarunk elkésni éppen ma.
Az Old Bailey-nél minden készen állt. Parsloe,
a konstábler és három ideges kinézetű
Wentworth szolga várt a külső csarnokban;
Parsloe egy halom nyilatkozatot tartott, amiket
át kellett néznem. Joseph mellette állt, még
mindig sápadt volt, bár már összeszedettebb,
mint előző nap. Számára ez valóban pirruszi
győzelem volt.
Megfogtam a karját. – Készen állsz, Joseph?
– Igen. Edwin nem tudott eljönni, rossz
állapotban van.
– Megértem. És nem is volt ott tegnap, nem
tud közvetlen bizonyítékot szolgáltatni.

960
– Vele maradtam egész éjjel. Azt hiszem, meg
fog nekem bocsátani. Csak én maradtam neki.
Bólintottam. – Nem is lehetne nagyszerűbb
támasza.
– Talán majd rá tudom bírni, hogy térjen
vissza velem vidékre. Oda megyek vissza
Elizabethtel. Ismerős hely lenne
mindkettejüknek, legalább boldog emlékekkel.
– Igen. És talán jobb lesz elhagyni Londont. A
röplaposztogatók megint elfoglaltak lesznek,
ha a hírek elterjednek, átok a gúnyos
kegyetlenségükre. – Parsloe-hoz fordultam. –
Nyilvános tárgyalás lesz, együtt a többi
üggyel?
Megrázta a fejét. – Nem. Beszéltem a bíróval.
Mivel egyszerűen csak Elizabeth szabadon
bocsátásáról van szó, a szobájában fogad
minket, amikor mindannyian együtt vagyunk.
Mély lélegzetet vettem. – Akkor essünk túl
rajta. Ott az írnoka. – Odanéztem, ahol
Forbizer kövérkés tisztviselője sürgölődött.
Eszembe jutott róla az a nap, amikor elhozta
nekem a hírt, hogy a bíró meggondolta magát.
Éppen azelőtt, hogy Barak benyomakodott az
életembe.

961
Parsloe, Joseph és Barak bekísértek a bíró
szobájába. Forbizer bíró a vörös talárjába
öltözve ült egy papírokkal rakott íróasztal
mögött. Hideg tekintettel nézett ránk, egy
pillanatig megpihent tekintete Barakon, majd
kinyúlt és csettintett ujjával.
– A vallomásokat.
Átnyújtottam neki őket. Forbizer
kifejezéstelen arccal átolvasta mindet, néha
megállt, és összeráncolt homlokkal ellenőrzött
valamit. Csak ürügy volt, tudtam, hogy már
hallotta a történetet Parsloe-tól, és nem volt
más választási lehetősége, mint elengedni
Elizabethet. Végül letette a nyilatkozatokat,
megigazította őket, hogy a szélek mind fedjék
egymást, és felmordult.
– Szóval mégiscsak ártatlan volt – mondta.
– Igen – feleltem.
– A prés alá kellett volna rakatni – szögezte le
hidegen. – Az volt a helyes ítélet a
bűnösségről való vallomás visszautasítása
miatt, az lett volna az igazság. –
Elgondolkodóan simogatta meg őszes
szakállát. – Fontolgattam, hogy ne ítéljem-e el
még némi, a Veremben eltöltendő időre a

962
bíróság iránt mutatott tiszteletlensége miatt. –
Josephre nézett, aki elsápadt. Nem tudtam
elnyomni egy fintort; ez színtiszta
kegyetlenség volt, bosszú azért, ahogy Barak
nyomást gyakorolt rá. Forbizer vállat vont. –
De anélkül is épp elég elfoglalt vagyok ma
reggel a tárgyalásokkal, hogy visszahozatnám
a bíróság elé. Szabadon engedem. De amikor a
családja többi tagját vád alá helyezik, vissza
kell térnie tanúskodni.
– Köszönöm, méltóságos uram – mondtam
halkan.
Forbizer papírt húzott maga elé, és láttam,
hogy már előkészítettek egy elbocsátó
parancsot. Aláírta, szakálla felett ajka
megvetően lebiggyedt, majd odalökte az asztal
felett nekem.
– Tessék, Shardlake testvér. – Érte nyúltam, de
két ujját rátette a szélére. A szemébe néztem,
ami hideg és mérges volt.
– Ne tégy nekem keresztbe még egyszer,
testvér – mondta halkan –, vagy legyen
bármilyen politikai összeköttetésed, pokollá
teszem az életedet. – Felemelte az ujjait, és

963
elvettem a parancsot, felkeltem és
meghajoltam. Némán kimentünk a szobából.
Odakint Parsloe eltűnődve megrázta a fejét. –
Azt gondolnád, hogy örülne, hogy az
igazságtalanságot helyrehozták, és egy lány
megmenekült egy kegyetlen haláltól. Micsoda
furcsa egy fickó.
– Annak a seggfejnek nem tetszett, hogy
felülbírálták a hatalmát – morogta Barak. Leült
egy padra. Még mindig gyengének és
sápadtnak tűnt. Örültem, hogy leülhetek mellé.
– Hogyhogy felülbírálták? – ráncolta a
homlokát Parsloe. – És mit értett politikai
összeköttetések alatt?
– Csak a jóisten tudja – mondtam sietve. –
Nos, Parsloe úr, nagyon hálás vagyok a
segítségedért. Nem akarunk feltartani.
A békebíró elfordult. Barakra pillantottam. –
Majdnem bajba kevertél. Parsloe nagy
pletykafészek, ha elmondtad volna neki, hogy
parancsot hoztál Cromwelltől Elizabeth
megmentésére, másnap a történet több száz
pamfleten megjelent volna, és Forbizer pokollá
tette volna az életemet, ahogy ígérte. Bár
mindent meg fog tenni ezért amúgy is, ha még

964
egyszer a színe elé kerülök – tettem hozzá
borúsan.
– Nem az én hibám, hogy az ügyvédek ilyen
pletykások. Egyébként is kidöglöttem, ágyban
kéne lennem.
– De uram – ráncolta a homlokát Joseph –, mit
értett politikai befolyás alatt?
Haboztam. Ha valakinek, hát Josephnek joga
volt megtudni. – Barakkal egy… üggyel
foglalkoztunk Lord Cromwell számára.
Nagyon fontos volt, ezért volt olyan kevés
időm Elizabethre. Az ő befolyása miatt adta
meg Forbizer a haladékot Elizabethnek.
Azonban kérlek, ezt senkinek se mondd el.
Bólintott. – Nem fogom, uram. – Megrázta a
fejét. – Az earl. A jóisten áldja meg őt, és
minden reformját.
Átnyújtottam neki a parancsot. – Tessék, vidd
ezt el a Newgate-be, és Elizabethet szabadon
bocsátják. Szeretnéd, hogy veled menjünk?
Elmosolyodott. – Ezt inkább szeretném
egyedül csinálni, ha nem bánjátok.
– Megértem.

965
Barakkal néztük, ahogy elhagyta a Bailey-t,
óvatosan tartva maga előtt az értékes
dokumentumot.
– Nos – mondtam –, minden véget ért. Mit
akarsz most tenni? Nekem a Lincoln's Innbe
kell mennem, hogy folytassam az ügyeimet. –
Végigmértem, és ráébredtem, hogy most,
amint hamarosan elválnak útjaink, minden,
nagyszámú idegesítő szokása ellenére
hiányozni fog.
– Elmehetek veled a Chancery Lane-re? –
kérdezte. – Nem fogok tudni megint elaludni
vagy lenyugodni, amíg nem hallok hírt az
earltől.
– Persze. Én is így érzek.
– Bárcsak hallanánk már valamit.
– Talán a Lincoln's Innben vár egy levél.
Menjünk, nézzük meg.
Most ő tanulmányozott engem. – Azt akartad,
hogy az earl nyerjen, ugye? Mindig
Cromwellnek hívod, és néha olyan él van a
hangodban.
– Igen. Nem akartam, hogy megszerezze a
görögtüzet, de azt sem akartam, hogy
megbuktassák. Norfolk sokkal rosszabb úr

966
lenne. Szóval nem egészen olyan vagyok, mint
Lady Honor, akit egyik oldal sem érdekel
különösebben. – Haboztam egy kicsit. –
Tudod, gyanakodtam rá a raktárházban.
Amikor megemlítették, hogy egy főnemes áll
az egész mögött. Szinte megkönnyebbülést
éreztem, amikor Norfolk megjelent. –
Sóhajtottam. – Bárcsak hamarabb ráleltem
volna a válaszra. Pár élet megmenekülhetett
volna.
– Mi ketten Norfolk gyilkos szörnyetegei
ellen? Az is csoda, hogy mi élünk. Több
elismerést érdemelsz. Ezért is, meg azért is,
hogy igazságot szolgáltattál Elizabethnek.
– Talán.
Mindketten körbepillantottunk a padlóhoz
csörrenő láncok dermesztő hangjára. Egy
újabb sor rongyos, koszos és remegő foglyot
vezettek át a csarnokon, fintorgó konstáblerek
között. Ereztük a börtön bűzét rajtuk, amint
elhaladtak mellettünk, majd a bíróság ajtaja
bezárult mögöttük. Egy pillanatig még némán
ültünk. Az akasztásra gördülő kocsira
gondoltam, az igazságra és igazságtalanságra,
és hogy néha mennyire nehéz elkülöníteni a

967
kettőt egymástól. Felálltunk és lassan
kimentünk az utcára, boldogan, hogy magunk
mögött hagytuk a helyet.

A Chancery Lane-en nem várt üzenet

Cromwelltől. Skelly másolt, még mindig
fájdalmasan meresztette a szemét a papírokra,
de már kevésbé volt feszült körülötte a levegő.
Godfrey eltűnt. Bementem az irodájába, ahol
csak egy szépen elrendezett papírkupacot
találtam az asztalán, a tetején egy üzenettel
számomra.

Kérlek, vedd át az ügyeimet, tudom, hogy jól

fogod szolgálni az ügyfeleimet. Üzenetet
fogok küldeni, hogy hova küldd el az engem
megillető díjakat. Néhány barátommal Isten
szavát fogjuk prédikálni a városokban, bár
vigyáznunk kell a békebírókkal; egyelőre jobb,
ha nem mondom meg merre tartok.
Testvéred a jogban és Krisztusban,
Godfrey Wheelwright

968
– Hát erről ennyit – sóhajtottam. Átnéztem az
ügyeket. Minden aprólékos rendben volt,
összegző jegyzetekkel számomra, hogy mit
kell tenni. Kimentem a külső irodába. Barak
borongós arccal nézett ki az ablakon. Leültem
mellé, a lábam még mindig fáradt volt.
Hirtelen feszültség tört rám, hogy Cromwell
még mindig várat minket. Baraknak azonban
igaza volt, mi csak kis halak voltunk.
– Az a seggfej itt van – mondta, arrafelé
biccentve, amerre Stephen Bealknap átvágott a
belső udvaron. Feszültnek tűnt, vékony válla
beesett. Valami zajra megtorpant, rettegő
pillantással nézett körbe.
Felnevettem. – Szabadítsuk meg a
nyomorúságától.
Barak lekísért az udvarra. Amint meglátott
minket, Bealknap hozzánk sietett. – Shardlake
testvér, van valami hír? – Könyörgés látszott a
gazfickó sápadt szemében.
– Nem kell többé félned, Bealknap – mondtam
mosolyogva. – A görögtűz ügye elrendeződött.
Teljesen biztonságban vagy.
A válla ellazult, és megkönnyebbülten
felsóhajtott. – Mi történt? – kérdezte, a szeme

969
hirtelen kíváncsisággal telt meg. – Ki állt az
egész mögött? Lord Cromwellnél van a
görögtűz?
Felemeltem a kezem. – Ezek a dolgok
bizalmasak maradnak, testvér. Csak annyit
mondhatok, hogy biztonságban visszatérhetsz
a szokásos életedhez.
A szeme összeszűkült. – És az ügy a
házaimmal kapcsolatosan? Ejted most, hogy
tudsz Sir Richard érdekeiről? –
Elgondolkodtam azon, hogy kevesebb, mint
egy percre volt szüksége Bealknap ragadozó
ösztönének, hogy ismét helyreálljon.
– Nos, nem – feleltem. – Még mindig a városi
tanács utasít, és a Chanceryre megyek vele. –
És Cromwell, kockáztattam meg magamban,
nem fog az utamba állni. Túl sokkal tartozik
nekem.
Bealknap kihúzta magát, rosszalló tekintettel
mért végig. – Egy ügyvédtársadat a bíróságra
vinnéd! Ez becstelenség, el fogom híresztelni.
Testvérem, nem kellene ezt tenned – tette
hozzá hirtelen kimerülten. – A világ a mi
előnyünkre működik, és rengeteg aranyat lehet
szerezni kis erőfeszítéssel, ha az ember a

970
könnyű utat választja. – A viskókra
gondoltam, az emberekre, akiknek azt a
bűzölgő pöcegödröt kellett használniuk, a
tönkretett szomszédos házakra. És a régi
monostorok héjából gombaként elszaporodó
hasonló épületekre London-szerte.
– A bűn és halál szolgája vagy, Bealknap –
mondtam. – És harcolni fogok ellened, ahogy
csak tudok.
Megfordultam, ahogy Barak oldalba bökött.
Egy kivörösödött arcú férfi rohant felénk a
kapu felől. Joseph volt. Odaért hozzánk, és
megtorpant, mély, ziháló lélegzetet vett.
Szörnyű balsejtelem lett úrrá rajtam.
– Elizabeth… – kérdeztem.
Megrázta a fejét. – Biztonságban van a
szállásomon. De a Cityben azt hallottam. ..
– Mit?
Reszketve vette a levegőt. – Lord Cromwell
megbukott!
– Micsoda?
– Épp most jelentették be. A tanácsi asztalnál
tartóztatták le ma reggel, felségárulásért. A
Towerbe viszik. Azt mondják, a javait
lefoglalták, tudod, ez mit jelent.

971
– Ki fogják mondani a fej- és jószágvesztést –
mondtam. Alig tudtam mozgatni a számat. –
Tárgyalás nélkül elítélik.
– Azt mondják, maga Norfolk hercege tépte le
a nyakából a hivatali pecsétjét. A tanácsi
asztalnál tartóztatták le! Minden társát
letartóztatják, Wyattot már elvitték!
Megfogtam Joseph vállát, és elvezettem.
Bealknap egy pillanatig kidülledt szemmel állt,
majd megfordult, és a nagyterembe sietett,
hogy továbbadja a híreket.
– Azt gondoltam, jobb, ha azonnal tudod, uram
– mondta Joseph. – Azok után, amit ma reggel
mondtál nekem, úgy gondoltam… veszélyben
lehetsz…
Barakhoz fordultam. – De az üzenetünk! Grey
azt mondta, megkapta. Norfolkot kellett volna
letartóztatni…
– Grey úr? – kérdezte Joseph. – Az earl
titkára?
– Igen. Mi van vele?
– Azt mondják, köpönyegforgató lett,
bizonyítékot szolgáltatott az earl ellen. Mint az
emberei fele. És senki nem állt mellé a

972
tanácsban, még Cranmer sem. –
Összeszorította az öklét. – A gazemberek.
– Grey – suttogta Barak. – Az a fattyú. Sosem
adta oda az üzenetet Hanfoldnak. Mindvégig ő
volt az, ő tájékoztatta a tetteinkről az
ellenségeinket.
– Évek óta ismerem Greyt – nevettem
keserűen. – Úgy gondoltam, nem lehet ő.
Amikor azon tűnődtünk, hogy ki dolgozhat
ellenünk, gondolhattuk volna, hogy valaki az
udvarban, valaki abban a nagy pöcegödörben.
– A falnak dőltem, letaglózottan. – Mégiscsak
megbuktunk. És Norfolk nyert.
Barak áthatóan nézett rám. – És szarban
vagyunk.

973
Negyvenhetedik fejezet

– Biztos vagy ebben? – kérdeztem Josephet. A

szívem majdnem olyan hevesen vert, mint
amikor a mérget ittam.
– Igen. Erről beszéltek mindenfelé az utcán,
amikor elhagytuk a Newgate-et. – Beharapta
az ajkát. – Szörnyűség.
– Milyen a hangulat?
– A legtöbben elégedettek, azt mondják,
örülnek, hogy az earl eltűnt. Azután, hogy
ennyit tett az igaz vallásért… Mások rémültek
voltak, azon töprengtek, mi jön most.
– Valami hír Norfolk hercegéről?
– Nincs, semmi.
Barakra néztem. – Szóval nem kapta meg
Cromwell tisztségét, még nem.
– Felségárulás – hitetlenkedett Joseph. – Mit
jelenthet az, hogy felségárulás? Senki nem
szolgálhatta volna hűségesebben a királyt…
– Ez csak egy ürügy – feleltem neki keserűen.
– Ürügy, hogy eltakarítsák az útból, a Towerbe
dobják. Ha a parlament előtt megfosztják
jogaitól, nem lesz szükség tárgyalásra.

974
– Addig egyensúlyozott a király vágyainak
kifeszített kötelén, míg végül lezuhant –
mondta Barak lassabban és komolyabban, mint
ahogy valaha is hallottam beszélni. – Mindig
attól tartott, hogy ez bekövetkezik. De nem
érezte a vég közeledtét; végül az a kis szemét
Grey tisztábban látta, miként fúj a szél, mint a
gazdám. – Komolyan rám nézett. Arca sápadt
volt, bár úrrá lett rajta a döbbenet, még mindig
tisztán gondolkodott. – Ki kell jutnunk innen –
mondta gyorsan. – Mindkettőnknek. Ha
letartóztatják az earl társait, az ideális
lehetőséget teremt Norfolknak, hogy eltegyen
minket az útból, mielőtt elmesélhetjük a
történetünket.
– Történetet? – kérdezte Joseph. – Milyen
történetet?
– Jobb, ha nem tudod – feleltem. Kibámultam
a kapuház ablakán, lovasokat képzeltem oda,
amint átjönnek a kapukon, és minket is
elvisznek, a Towerbe. De valószínűbb egy
késszúrás a sötétben valami Tokyhoz hasonló
gonosztevőtől. Visszafordultam Barakhoz.

975
– Igazad van, London nem biztonságos
számunkra. Grey. Istenemre, ügyvédként
kezdte.
– És megtanulta a színjátszást. – Barak
összeráncolta a homlokát. – Miért nem ölték
meg Kytchynt és Gristwood asszonyt? Tudta,
hol vannak.
– Szinte ő volt az egyetlen, aki tudta. Ha őket
megölik, a nyom visszavezetett volna hozzá.
Egyébként is mindent elmondtak nekünk, amit
tudtak. Bízom benne, hogy biztonságban
vannak most, figyelembe véve, hogy ők is mi
mindent tudnak.
Barak megrázta a fejét. – Nem kószálhatunk
arrafelé, hogy kiderítsük.
– De hova fogtok menni? – kérdezte Joseph.
– Vannak embereim, akik el tudnak rejteni
Essexben – mondta Barak, majd felém fordult.
– Te pedig apád birtokára mehetsz…
Lichfieldbe, ugye?
Bólintottam. – Igen, az lesz a
legbiztonságosabb. Úgy tűnik, végül
mégiscsak meglesz a vágyott vidéki
pihenésem. Joseph, indulnod kell. Jobb, ha
nem látnak velünk.

976
Joseph a kapura pillantott, ahol a király
libériáját viselő hírnök kászálódott le a lóról.
Átfutott az udvaron a nagyterembe. – Most
hozzák a híreket az ügyvédeknek – mondtam.
– Én megyek – mondta Barak.
– Elég jól vagy?
– Igen.
Rám meredt az erős, sötét szemével, majd
kezet fogtunk. Meglepetésemre könnyesnek
láttam a szemét. – Megfuttattuk őket, mi? –
mondta. – Megtettünk mindent, amit tudtunk?
Megszorítottam a kezét. – Igen. Megtettünk
mindent. Köszönök mindent, Barak.
Bólintott, majd elfordult és gyorsan kiment,
keresztül az udvaron, sapkáját mélyen a
szemébe húzva. A hírnök eltűnt a kápolnában.
Egyedül éreztem magam, védtelenül. Leültem
egy padra.
– Valóban veszélyben vagy, Shardlake uram?
– kérdezte halkan Joseph.
– Lehetséges. Most indulnom kell,
hazamegyek, összepakolok pár dolgot, aztán
elindulok. Csak egy látogatást meg kell
ejtenem, mielőtt elmegyek. –Megráztam a

977
kezét. – Most menj, Joseph. Vidd Elizabethet
és a testvéredet Essexbe.
Határozottan megszorította a kezemet. –
Köszönök mindent, uram. Sosem fogom
elfelejteni, amit tettél.
Bólintottam. Nem jutott eszembe semmi.
– Ha bárki kérdezi, azt mondom, nem tudom,
hova lettél.
– Az lesz a legjobb. Köszönöm, Joseph.
Megszólalt egy harang, az Inn tagjait hívta,
hogy megtudják a híreket. Sok, zavarodott
ügyvéd tűnt fel, és ment át a kápolnához.
Láttam, hogy Bealknap is siet közöttük,
terjesztette a híreket, az arca vörös volt az
elégedettségtől, hogy mindenki más előtt
tudta. Egy pillanatig ott álltam,
összegyűjtöttem a maradék erőmet, majd
visszamentem az irodámba.

Skellynek hagytam némi pénzt és

instrukciókat, hogy Godfrey ügyeit és a
sajátjaimat olyan ügyvédeknek adja át,
akikben munka szempontjából megbíztam.

978
Megmondtam neki, hogy nem tudom, meddig
leszek távol. Majd kiosontam, amíg mindenki
más a kápolnában volt, és gyorsan
hazasiettem. Joan elment; valami feladattal
magával vitte Simont is. A ház nyugodt és üres
volt a csendes délelőttön. Örültem, hogy nem
kell ezt a legújabb fejleményt elmagyaráznom
neki.
Elvettem némi pénzt a szobámban lévő
szekrényből, a többit otthagytam neki egy
üzenet kíséretében. Majd az istállóba mentem.
Barak Sukey-ja már eltűnt, de Genesis
csendesen álldogált a bokszában.
Megveregettem. – Nos, azt hiszem,
megmaradunk egymásnak. Lord Cromwell
nem akar majd vissza téged.
Aztán meglehetősen hirtelen emlékek rohantak
meg. Az első találkozásomra gondoltam
Cromwell-lel, egy vacsorán a reformerekkel,
több mint tizenöt évvel ezelőtt. Emlékeztem a
reform iránti szenvedélyességére, gyors
észjárására, az erőre és energiára, ami rabul
ejtett. Majd a hatalomban eltöltött évekre, a
munkám támogatására, és végül a
kiábrándulásomra a kegyetlenségéből és

979
brutalitásából. A három évvel ezelőtti
szakításomra vele, és most a kudarcomra, hogy
nem tudtam megmenteni. Talán senki sem
tudta volna megmenteni a Cleves-házasság
kudarca miatt, de a fejem a ló horpaszába
hajtottam, és megsirattam. A nagy,
hatalommal bíró emberre gondoltam, akit most
abba a Towerbe zártak, ahova ő maga is oly
sok ellenségét küldte.
– Sajnálom – mondtam hangosan. – Sajnálom.
Indulnom kell, össze kell szednem magam,
gondoltam. Felitattam könnyeimet a
ruhaujjammal, majd a Citybe lovagoltam. Még
egy dolgot meg kellett tennem.

Ahogy Joseph is mondta, az emberek

mindenfelé Cromwell bukásáról beszéltek.
Legtöbbjük arcán a félelem tükröződött.
Bármilyen kegyetlen is volt Cromwell,
stabilitást biztosított a bizonytalan időkben. És
London a reformok híve volt: ha a régi
valláshoz való visszatérést akarnák, az
népszerűtlen döntés lenne itt. Hallottam, hogy

980
valaki azt mondja: – A király elveszi Howard
Katalint! – Megfordultam, de csak egy inas
jártatta a száját, nem tudhatott semmit. A
tömeg némán figyelte, hogy egy papot –
kétségtelenül reformert – a király
testőrségének egy csapata lelökdös a
temploma lépcsőjén. Rájöttem, hogy amikor
még hevesen támogattam a reformot, mindig
biztosra vettem, hogy London biztonságos
hely számomra, és még azután is így volt,
hogy a lelkesedésem elpárolgott. Most hirtelen
sebezhetőnek éreztem magam. Kezdtem
sejteni, hogy miként érezheti magát Guy ebben
a városban.
Az Üvegház előtt nagy sürgés-forgást találtam.
Egy fekete, négylovas hintót állítottak az ajtó
elé, amit szolgák ládákkal és dobozokkal
raktak meg. Leszálltam a nyeregből, és
megkérdeztem az egyiket, hogy Lady Honor
odabent volt-e.
– Kit jelentsek be… hé, nem mehetsz csak úgy
be! – De már megtettem, Genesist egy
korláthoz kötöttem, és beléptem a házba,
kitértem egy hölgykísérő útjából, aki egy nagy

981
rakás selyemruhával küszködött. Felrohantam
az emeleti szalonba.
Lady Honor a kandalló előtt állt, egy hosszú
listán ellenőrzött tételeket, amint egy pár
szolga cipelte ki egyik dobozt a másik után.
Könnyű ruhát viselt, nyári utazáshoz illőt.
– Lady Honor – szólaltam meg halkan.
Egy pillanatig döbbenten nézett, majd
elvörösödött.
– Matthew. Nem számítottam…
– Elutazik?
– Igen, vidékre, még ma. Nem hallotta…
– Tudom. Lord Cromwell kegyvesztett lett.
– Az egyik bírósági barátom szerint a herceg
elégedetlen a görögtűzzel kapcsolatban
nyújtott segítségemmel. És hogy magát
segítettem… – tette hozzá hirtelen támadt
nyersességgel.
– De nem tett semmit…
Keserűen felnevetett. – Ugyan, Matthew,
mindketten jól tudjuk, hogy megy ez. Mikor
kellett bárkinek bármit tennie ahhoz, hogy
veszélyben legyen? Számos
vacsoravendégemet letartóztatták, és a
barátom szerint jobb, ha eltűnök egy időre, a

982
vidéki birtokaimra, amíg az új helyzet le nem
tisztul.
– Szóval Norfolk került nyeregbe.
– A Cleves-válást és a Howard-házasságot
valószínűleg a napokban bejelentik.
– Istenem.
– Bárcsak sose kevert volna ebbe az ügybe! –
mondta hirtelen haraggal. – Most isten tudja,
meddig rohadhatok Lincolnshire-ben!
Valószínűleg olyan megütközöttnek
tűnhettem, mint amilyennek éreztem magam,
mert arca ellágyult. – Sajnálom, utálom ezt a
kapkodást. Annyi mindent kell megszervezni.
– A bekötött csuklómra nézett. – Mi történt
magával?
– Semmiség. Én is távozom, szintén vidékre.
Tanulmányozta az arcomat, majd bólintott. –
Értem. Igen, magának is mennie kell. Mi
történt a Wentworth lánnyal?
– Szabad. – Felsóhajtottam. – És megtaláltam
a válaszokat a görögtűz ügyében is, de túl
későn ahhoz, hogy megmenthessem
Cromwellt.
Felemelte a kezét. – Nem, Matthew, ne is
mondjon nekem többet.

983
– Persze, sajnálom. Honor…
Szárazon elmosolyodott. – Már nem is vagyok
lady?
– Mindig. De… – Noha nem terveztem előre a
szavaimat, kibuktak belőlem. – Mindketten
ugyanarra tartunk. Talán Northamptonig
együtt lovagolhatnánk. És nem leszünk
annyira távol egymástól. Nyáron az utak nem
olyan rosszak. Talán találkozhatnánk…
Az arca elvörösödött. Háromlépésnyire állt
tőlem, és felé léptem. Nem szabad bátorításra
várnom. De felemelte a kezét.
– Nem, Matthew – mondta kedvesen. – Nem.
Sajnálom.
Hosszú, szomorú sóhajt eresztettem meg. – A
kinézetem…
Ekkor odalépett hozzám, és megfogta a
karomat. Az arcába néztem.
– Az nekem nagyon kedves. És mindig is az
volt. A vonásai olyan finomak, akár egy lordé.
Ezt próbáltam elmagyarázni magának azon a
napon, a folyó mellett. De… – elhallgatott,
óvatosan válogatva meg a szavait. – Emlékszik
ugyanakkor, hogy azt is mondtam kevés
ember, csak nagyon kevés, kivételes ember

984
alkalmas arra, hogy a társadalmi rangja fölé
emelkedjen?
– Társadalmi rang – ismételtem utána
türelmetlenül. – Mit számít az? Ha akar
engem…
Megrázta a fejét. – A rang minden. Én
Vaughan vagyok. Valaha boldog lettem volna,
ha megismerem, mivel azok közé tartozik,
akik alkalmasak arra, hogy felemeljék őket,
mint a férjem is volt. De most nem, tekintve a
korábbi lojalitását, és az ország új hatalmasait.
És nem fogok lealacsonyodni a maga
státuszához, Matthew. – Ismét megrázta a
fejét.
– Akkor nem szeretett engem – mondtam.
A mosolya szomorú volt. – A szerelem a
gyermekek romantikus álma.
– Az lenne?
– Igen, az. Csodálom magát, kedvelem magát,
igen. De végül csak a családom helyzete
számít. Ha nemesi származású lenne,
megértené. – Egy utolsó, kedves pillantást
vetett rám. – Ám nem az. Viszontlátásra,
Matthew, vigyázzon magára. – És ezzel
szoknyasuhogás közepette távozott.

985
†

Egy órával később átlovagoltam a Cripplegate-

en. Egy csomó ember várakozott, hogy
áthaladjon, néhányan ijedt tekintettel néztek. A
király testőrségének néhány tagja is ott állt, és
bár féltem, hogy megállítanak, átengedtek.
Átlovagoltam az egész álmosító délutánt,
elhagyva Shoreditchet, és a Finsbury Green
vég nélkül forgó szélmalmait, és nem álltam
meg, amíg el nem értem Hampstead Heath-t.
Ott pihenőt tartottam. Letértem az útról a
hosszú fűbe, és visszanéztem a Cityre. Láttam
a Tower masszív tömbjét, ahol most Thomas
Cromwell ült, és a mellette hullámzó Temzét.
London furcsán nyugodtnak tűnt onnan
fentről, inkább egy tájképnek, mint egy, a
pánik szélén billegő városnak, ahol a nemesi
és köznépi születésűek között régi sérelmeket
rendeztek. Végtelenül fáradtnak éreztem
magam. Szerettem volna lefeküdni a fűbe és
aludni, de nem tehettem. Mély lélegzetet
vettem, és megpaskoltam Genesist. – Hosszú
út áll előttünk, jó lovam – mondtam, majd

986
megfordultam, és sebesen folytattam utamat
északra.

987
Epilógus

1540. július 30.

A Chancery Lane-től egészen a Temple

Stairsig sétáltam, és élénken figyeltem, hogy
közel két hónapos távollétem alatt milyen
változások zajlottak le. Valójában az emberek
ugyanúgy a saját dolgukkal foglalkoztak, mint
máskor, bár kevesebben voltak a szokásoshoz
képest, mert a keleti külvárosi részeken
pestisjárványról szóltak a hírek, és sok ügyvéd
elhagyta a Cityt. Azok számára pedig, akik
maradtak, dupla látványosságot rendeztek ma,
a Tyburnben és Smithfieldnél.
A levél Baraktól pár nappal korábban érkezett.
Rövid volt és célratörő.

Shardlake uram,
visszatértem Londonba. Még mindig vannak
barátaim a király szolgálatában, és úgy tudom,
te is, én is biztonságban visszatérhetünk a
Citybe. Lord Cromwellt ki fogják végezni, de
a támogatói közül senki nem fog
szerencsétlenül járni, hacsak nem térnek rossz

988
útra. Wyatt és a többi barátja már
kiszabadultak; csak a legmakacsabb
reformerek maradtak börtönben. Ha vissza
kívánsz jönni Londonba, és találkozni velem,
örömmel mesélek többet. Remélem már
felgyógyultál a személyed elleni támadásból,
ami abban a vállalkozásunkban ért.
JB

A szavai más hírekkel kapcsolódtak össze,

amelyek elérték Közép-Angliát. A reformerek
várt üldözése nem volt olyan vad, mint
amilyentől tartottak, noha minden korábbinál
erősebb figyelmeztetések hangzottak el a
lutheranizmus ellen a pulpitusról, és három
protestáns hitszónokot – köztük Cromwell
barátját, Barnest – aznap szándékoztak
megégetni Smithfieldnél. Ugyanakkor azonban
három pápistát is terveztek felakasztani,
kibelezni és négybe vágni a Tyburnben:
üzenetképpen a királytól, hogy egyik oldal
sincs fölényben, és mégsem lesz visszatérés
Róma alá. Cranmer érsek mindenki
meglepetésére megmaradt pozíciójában. És bár
a gyors válását Cleves-i Annától jóváhagyta az

989
egyház, és mindenki a király bejelentését
várta, hogy eljegyzi Howard Katalint, sem
Norfolkot, sem mást nem nevezett ki
Cromwell helyére; az irodáit szétosztották az
udvaroncok között. Az a szóbeszéd járta, hogy
közel harminc év óta először Henrik maga
szándékozott kormányozni, főminiszter nélkül.
Micsoda csalódás lehetett ez a hercegnek.
Aznap reggel érkeztem, és legnagyobb
megkönnyebbülésemre mindent csendesnek és
rendben találtam otthon. Joan nem volt túl
boldog elnyúlt távollétem miatt, ezt éreztem,
mert a távozásom utáni hetek riadalmában a
szegény nő nagyon félt egyedül a házban.
Híven megígértem neki, hogy az életem most
visszatér a korábbi csendes medrébe.
Előző este Berkhamstedben, a fogadóban, ahol
megaludtam éjszakára, hallottam a híreket
Cromwell kivégzéséről. A férfi, aki elhozta
őket Londonból, azt mondta, a hóhér
elfuserálta a feladatát, és több csapásra volt
szükség, hogy le tudja vágni a fejét. – De most
már levágta, ez a lényeg – kiáltotta valaki, és
az emberek felnevettek. Én felálltam, és
csendesen felmentem az emeletre.

990
Ahogy a folyóhoz értem, levettem a sapkámat,
és letöröltem az izzadtságot a homlokomról. A
tűző hőség visszatért a Cromwell bukását
követő napokban, és azóta sem hagyott alább.
Végignéztem a lépcsőkön; Barak ott várt, ahol
válaszomban megkértem, hogy találkozzon
velem. A haja ismét kinőtt, és jól nézett ki a
legjobb zöld zekéjében. A kardja az övén
lógott, mint mindig. Egy kicsit odébb állt a
hajókra váró emberektől, a mellvédre
támaszkodott, és elgondolkodva meredt a
forgalmas folyóra. Meglapogattam a vállát,
mire megfordult, és komoly arckifejezését
széles vigyor váltotta fel. Kinyújtotta kezét.
– Jól vagy? – kérdezte.
– Teljesen felgyógyultam, Barak.
Meglehetősen csendes életet éltem. És te?
– Szintén. Visszatértem az Old Barge-ba, és
örülök neki. Essex túl nyugis nekem. A vidék,
az a széles horizont… csak megfájdul tőle az
ember feje, ha sokáig nézi.
– Tudom, mire gondolsz. – És valóban, a
lichfieldi tartózkodásom kigyógyított a vidéki
élet utáni sóvárgásomból. A kiszáradt földeken
való sétálgatás, apám és az intézője állandó

991
kesergése az időjárás miatt kezdte felőrölni az
idegeimet. És ahogy Barak mondta, volt
valami nyugtalanító a szemnek azokban a
széles horizontokban.
– A gazdánk két nappal ezelőtt meghalt.
Tudtad? – Az arckifejezése ismét elkomorult.
– Igen. – Lehalkítottam a hangomat. –
Hallottam, hogy a kivégzés rosszul sikerült.
– Igen. Láttam. – Elsötétült az arca. – A fejét
kifőzték, és most egy póznára tűzték a London
Bridge-re, arccal el a várostól, hogy ne
nézhessen többet a királyra. De bátran halt
meg, nem vallott be semmi bűntettet.
– Igen, sejtettem. – Megráztam a fejem. –
Azok a vádak nevetségesek voltak.
Összeesküvés háborúra a király ellen? Ha volt
valami, amit Thomas Cromwell hűségesen tett
egész életében, az Tudor Henrik szolgálata
volt.
– Nem ez az első alkalom, hogy a felségárulás
vádját húzzák el, amikor a király meg akar
szabadulni valakitől. Amikor a tanácsi
asztalnál letartóztatták Lord Cromwellt,
felkiáltott: „Nem vagyok áruló!”, és sapkáját a

992
földre dobta. Majd Norfolk letépte a
térdszalagrendet a melléről.
– És mi van a herceggel? – kérdeztem. –
Biztos vagy benne, hogy biztonságban
vagyunk?
– Igen. Vannak barátaim a király udvarának
kevésbé ismert részeiben. Magától Norfolktól
jött az ígéret, hogy nem nyúl hozzánk. Retteg
attól, hogy akár csak egy szó is nyilvánosságra
kerül a görögtűzről. Elejtettem egy célzást,
hogy ha velünk bármi történik, lesznek mások,
akik ismerik a történetet.
A szemem sarkából ránéztem. – Ez kockázatos
dolog volt. Mindkettőnk számára.
– Ez a biztosítékunk. Hidd el, tudom, hogy
működnek ezek a dolgok.
– Hallottál valamit Kytchynről? Vagy
Gristwood asszonyról és a fiáról?
– Biztonságban lehetnek. Amint eljutott
hozzájuk a hír Cromwell kegyvesztettségéről,
azonnal elmenekültek azzal az emberrel, aki
vigyázott rájuk a házban. Nem tudom, hol
vannak.
– Szóval visszatérhetek a praxisomhoz.
Bólintott. – Ha ezt kívánod tenni.

993
Odamentem és rátámaszkodtam a mellvédre,
mert a hátam sajgott a hosszú lovaglás után.
Csatlakozott hozzám, és a folyót néztük.
Próbáltam nem nézni a London Bridge felé.
– Nem volt olyan tisztogatás, mint amire
számítottam – mondtam –, bár Robert Barnest
ma megégetik. Nem hallottam semmit Godfrey
felől sem, féltem őt. – Barakra néztem. – És
három katolikus fog meghalni a Tyburnben.
Barak felmordult. – A király sosem fog
visszatérni Róma alá, akármit is akar Norfolk.
Túlságosan is szeret az egyház feje lenni. Az
öreg seggfej – tette hozzá halkan. Hirtelen
támadt élénkséggel nézett rám. – Mit
gondolsz, megmenthettük volna Lord
Cromwellt? Ha rájövünk, hogy Grey az áruló?
Mélyet sóhajtottam. – Ez a kérdés kínzott
éjjel-nappal. Azt hiszem, olyan mélyen bajba
keveredett a Cleves-házasság miatt, hogy
mindenképpen elbukott volna végül. Hacsak
nem egyezett volna bele a válásba Anna
királynétól és a reformok feladásába, de ezt
nem tette volna. – Szomorúan elmosolyodtam.
– Legalábbis ezt mondogatom magamnak,
ezzel nyugtatom magam talán.

994
– Azt hiszem, igazad van – mondta Barak. –
Végül az elvei ölték meg.
– Sokakat megöletett azokért az elvekért.
Barak megrázta a fejét, de nem válaszolt. Egy
pillanatig szótlanul támaszkodtunk. Majd egy
hajót láttam a lépcső felé fordulni, rajta két
ismerős arccal. Oldalba böktem Barakot. –
Találkozót szerveztem valakikkel. Látni
akartak téged.
– Kik? – Zavarodottan követte pillantásomat a
csónak felé. Amikor megállt, Joseph
Wentworth lépett ki belőle. Egy sötét ruhába
és főkötőbe öltözött fiatal hölgynek nyújtotta
kezét, hogy kisegítse a csónakból.
– Ez…
Bólintottam. – Elizabeth.
Egy kicsit bizonytalanul lépkedett, a fejét
mélyen lehajtotta, és Josephnek kellett
felsegítenie a lépcsőn. Odamentem hozzájuk,
Barak követett.
Joseph melegen megragadta a kezemet, és
meghajolt Barak felé. – Barak úr, örülök, hogy
itt vagy. Az unokahúgom mindkettőtöknek
köszönetet akart mondani.

995
Barak zavartan toporgott. – Én igazán nem
tettem semmit.
Elizabeth felemelte a fejét. A haja visszanőtt,
pár göndör fürt kiszabadult a főkötője alól.
Most először láttam tisztán az arcát, kosz és
sebhelyek nélkül. Csinos volt, és tele élettel.
Semmi nem maradt benne abból a befordult
ürességből vagy hirtelen, vad haragból, amit
korábban láttam a szemében; a tekintete
nyugodt és tiszta volt, bár végtelenül szomorú.
– De igen, uram. – A hangja remegett, és
szorosan fogta nagybátyja kezét, de tisztán
beszélt. – Lement abba a szörnyű kútba, és
majdnem meghalt a nagyanyám kezétől. –
Barakra nézett. – És amikor beszélt hozzám
aznap a börtönben, uram, megmutatta, hogy a
néma szenvedésem nem vezet semmi jóra, sem
számomra, sem szegény nagybátyám számára.
Rávezetett, hogy úgy lássak dolgokat, ahogy
nem láttam korábban.
Barak mélyen meghajolt. – Ha úgy érzi, hogy
segítettem megmenekülnie, azt nagy
megtiszteltetésnek veszem.
– Mindkettejüknek sokat köszönhetek. Ön és
Joseph bácsi sosem ingottak meg a

996
támogatásukban, akármilyen gonosz voltam
magukkal. – Ajka megremegett, és ismét
lehajtotta a fejét, még mindig szorosan fogta
nagybátyja kezét.
– A szenvedés nem nemesíti az embereket –
mondtam. – Kifordulnak magukból, és
harapósak lesznek, talán ezt kell tenniük. Ne
érezzen bűntudatot, Elizabeth, mivel az csak a
mártíromság egy másik formája. – Rám nézett
és szomorúan elmosolyodtam. – Nem vezet
semmi jóra.
– Nem, uram – remegve elmosolyodott. Joseph
megpaskolta a kezét.
– Elizabeth még mindig nagyon fáradt és
zavart – mondta. – A vidék nyugalma
balzsamosan hat rá, Londont
megpróbáltatásnak tartja. De ragaszkodott
hozzá, hogy ma velem jöjjön, köszönetet
mondani nektek.
– És hálásak vagyunk érte. – Kicsit haboztam.
– Hogy van a fivéred?
– Csupa szomorúság, amióta Sabine-t elítélték
gondatlan emberölésért, és Avice-szal együtt
bebörtönözték. De jó elhelyezést fizet nekik.
Eladja a házát, hogy királyi kegyelmet

997
próbáljon venni nekik. Minden héten feljövök.
Szüksége van rám. – Kicsit elhallgatott. –
Anyám meghalt, tudtad?
– Nem hallottam.
– A Newgate-ben, egy héttel a letartóztatása
után.
– Az esés miatt?
– Nem. – Sóhajtott. – Mintha nem akart volna
tovább élni a család teljes
megszégyenülésének tudatával.
Szomorúan bólintottam. Joseph Elizabethre
mosolygott. – Azt hiszem, mennünk kell. De
köszönjük még egyszer.
Elizabethtel megrázták a kezünket. A lányé
olyan törékeny volt, mint egy kismadár lába.
Majd Josephfel elindult a Temple Walk felé.
Amikor utánuk néztem, akkor láttam, milyen
nagyon vékony volt.
– Helyrejön szerinted? – kérdezte Barak.
– Nem tudom, de most legalább van esélye.
– Találkoztál Lady Honorral? – Őszinte
kíváncsisággal nézett rám. – Úgy hallottam,
elhagyta Londont.
Felnevettem. – Mindent tudsz. Nem, nem
fogok még egyszer találkozni Lady Honorral.

998
– Sajnálom.
– Társadalmi rang kérdése volt – mondtam
nehézkesen. – Tudod, ez jelent neki mindent.
Akár az öreg Wentworth asszonynak. –
Összeráncoltam a homlokomat. – Nem, csak a
keserűség beszél belőlem, de azok a formális
bankettek és fogadások csak untattak volna;
jobb, ha csak egy egyszerű ügyvédként
tevékenykedek. – Sóhajtottam. – Vissza kell
mennem az Innbe, és összeszedni az ügyeimet;
ismét belebújni a könyveimbe. –
Felegyenesedtem. – Bealknapet a Chanceryre
vinni.
– Vigyázz Richard Richcsel. Ellenségeddé
tetted.
– Ezzel elboldogulok. Valójában – vettem
mély lélegzetet – meglehetősen élvezem a
dolgoknak ezen oldalát, a jog segítségével
helyretenni a hibákat. Ahol lehet.
– Hogy van Skelly úr?
– Ma reggel találkoztam vele. Jól megvan a
szemüvegével. De még mindig lassú. –
Kinéztem a vízre. – Milyen könnyű áldozatot
csinálni emberekből – mondtam halkan. –
Mennyire erősen kötődik az emberiség ehhez a

999
bűnhöz. Én áldozatot csináltam Skellyből,
Elizabeth családja pedig a lányból. A
reformerek áldozatokká tették a pápistákat,
most cserébe ők válnak áldozatokká. Soha
nem lesz vége? – Északra meredtem
Smithfield felé, ahol ekkortájt gyújtották meg
a tüzeket. A füstöt látni lehet majd a Chancery
Lane-ről; sok tüzelőanyagra van szükség
ahhoz, hogy egy élő embert hamuvá
égessenek. Hogy fognak szenvedni.
– Az embereknek nem lenne szabad hagyniuk,
hogy áldozatokat csináljanak belőlük – vont
vállat Barak.
– Nem mindig van beleszólásuk. Főleg akkor
nem, ha túl mélyen vagy túl gyakran kerülnek
a padlóra.
– Lehet.
Ránéztem. Napok óta forgattam egy ötletet a
fejemben. Nem voltam biztos benne, hogy jó.
– Most már Godfrey ügyeit is megkaptam a
sajátjaim mellé. Rengeteg ügyben kell
utolérnem magam, és hamarosan még több
lesz. London lakói napról napra többet
pereskednek. Több segítségre van szükségem,
mint amit Skelly biztosít. Szükségem van egy

1000
asszisztensre, akivel gondolatokat cserélhetek,
nyomozást végeztethetek. Gondolom most
nincs munkád, ugye?
Meglepetten nézett rám. Nem hittem el;
kezdetektől sejtettem, hogy nem pusztán
jóindulatból javasolta ezt a találkozót.
– Nem fogok munkát kapni az udvarnál
megint. Túl jól ismernek, mint Lord Cromwell
emberét.
– Gondolod, hogy tudnál nekem dolgozni? Az
a gyenge latinod elég a feladathoz?
– Azt hiszem.
– Biztos vagy benne, hogy Londonban akarsz
maradni? Islingtonban pestist emlegetnek.
Lenézően vállat vont. – Mindig van pestis.
– A munka néha unalmas lesz. Hozzá kell
szoknod a jogi nyelvezethez, meg kell
tanulnod megérteni a kigúnyolása helyett. A
durva modorodat el kell hagynod, tisztelettel
kell megszólítanod a barristereket és a bírákat.
És akiket nem kedvelsz, azokat sem hívhatod
seggfejeknek.
– Még Bealknapet sem?
– Nála kivételt teszek. És uramnak kell
szólítanod.

1001
Barak beharapta a száját és grimaszt vágott,
mintha a döntésképtelenség agóniája gyötörné.
Persze csak tettette; túlságosan is kiismertem
ahhoz, hogy elhiggyem neki. Vissza kellett
fognom a nevetésemet.
– Örömmel szolgálnálak, uram – mondta
végül. És akkor valami olyasmit tett, amit még
sosem azelőtt: meghajolt.
– Rendben – mondtam. – Akkor menjünk a
Chancery Lane-re. Lássuk, hogy tudunk-e
némi rendet hozni ebbe a gonosz világban.
Apró kis rendet.
Átsétáltunk a Temple kertjein, és elénk tárult a
Chancery Lane. Azon túl Smithfield terült el,
ahol már égtek a tüzek. Mögöttünk a folyó a
London Bridge felé hömpölygött, melyen
Cromwell feje állt a póznán. Smithfield és a
folyó között pedig a felzaklatott város terült el,
igazságra és felmentésre várva.

1002
Történelmi jegyzet

1540 nyarára, amely a tizenhatodik század

legmelegebb nyara volt, Thomas Cromwell
helyzete VIII. Henrik főminisztereként
megingott. A király, aki megtagadta Rómát, és
magát az egyház fejének nyilvánította nyolc
évvel korábban, eleinte örömmel fogadta a
reformátor intézkedéseit. A monostorok
felszámolása, amit Cromwell vezényelt le,
óriási gazdagságot hozott a királynak, Henrik
pedig nagy mozgásteret engedett Cromwellnek
és Cranmer érseknek a latin nyelvű
szertartások megszüntetése, és a Biblia első
ízben történő angol nyelvű kiadása terén.
Az 1530-as évek végére azonban a reformok
folyamata megtorpant. Henrik született vallási
konzervativizmusa újból megerősödött, és
attól tartott, hogy a régi vallási hierarchia
felrúgása esetleg a világi társadalmi rend elleni
kihívásba fordul, ahogy ez történt a német
területek egy részén. Az 1539-es vallási
ediktumok a vallási hitelvek
visszarendeződésének folyamatát kezdték
meg.

1003
Anglia ráadásul elszigetelődött Európában, és
a pápa arra ösztönözte a fő katolikus
hatalmakat, Franciaországot és
Spanyolországot, hogy egyesítsék erőiket, és
hódítsák vissza az eretnek szigetet a római
katolikus egyház részére. A várható invázió
miatti félelem miatt hatalmas összegeket
költöttek a fiatal férfiak fegyveres kiképzésére,
a déli part erődítményeire, és a hadiflotta
kiépítésére.
Cromwell azzal igyekezett megerősíteni a
reformokat otthon, egyúttal Anglia katonai
helyzetét külföldön, hogy összeházasíttatja a
királyt (aki özvegy volt harmadik
felesége,Jane Seymour 1537-ben gyermekágyi
lázban bekövetkezett halála óta) a német
protestáns Liga egyik államának
hercegnőjével. Azonban a választása, Cleves-i
Anna katasztrofálisnak bizonyult. A király első
látásra ellenszenvesnek találta a hercegnőt, és
kijelentette, hogy képtelen vele hálni. Bár
beleegyezett a házasságba, VIII. Henrik
mindig valaki mást keresett, akit a gondjai
miatt hibáztathat, és ezt most Cromwell
személyében találta meg. A főminiszter

1004
számára súlyosbította a helyzetet, hogy a két
katolikus hatalom hagyományos
ellenségeskedései miatt felbomlott a kezdeti
stádiumban lévő francia–spanyol szövetség, és
az ezzel az invázió veszélye elhalványult.
Eközben az ötven felé járó király
belebolondult Howard Katalinba, Norfolk
hercegének tizenéves unokahúgába. Norfolk
vezette az udvarban a vallási konzervatívokat,
és régóta Cromwell legveszélyesebb ellensége
volt. Amikor a király el akart válni a frissen
elvett Cleves-i Annától, hogy elvehesse ötödik
feleségeként Howard Katalint, Cromwell
csapdába esett. Korábban segítséget nyújtott a
királynak abban, hogy megszabaduljon
Aragóniái Katalintól és Boleyn Annától, de
egy Howard-királyné szükségszerűen kihívást
jelentett volna mind a hatalmával, mind a
reformokkal szemben. Talán, ahogy Shardlake
is spekulált, ha Cromwell segítette volna a
király válását, megmenthette volna magát –
sikerült már sarokba szorított helyzetből
kikerülnie korábban is –, de megpróbálta
életben tartani a Cleves-házasságot, és

1005
valószínűleg ez volt az utolsó csepp a
pohárban a királynál.
Mégis, 1540. június 10-i letartóztatásának
drámai hirtelensége a felségárulás
nyilvánvalóan koholt vádja alapján, meglepte a
kortársait, és fejtörést okoz azóta is a
történészeknek. Az én történetem a görögtűz-
csalásról, mint az utolsó szögről Cromwell
koporsójában, természetesen teljes mértékben
kitalált, de kitölti a rést. Mindenki, ideértve Sir
Richard Richet is, köpönyeget forgatott; Grey
titkár képzeletbeli figura, de minden bizonnyal
sok hozzá hasonló létezett.
Thomas Cromwellt 1540. július 28-án
végezték ki. Henrik elvált Cleves-i Annától –
aki maga is boldog volt, hogy megszabadult
szörnyű férjétől –, és titokban, Cromwell
kivégzésének másnapján elvette Howard
Katalint – a házasság azonban alig egy évvel
később véget ért, egy másik, borzalmas
tragédiával.
A visszatérés Róma alá ugyanakkor nem
következett be. Uralkodása hátralévő részében
Henrik főminiszter nélkül kormányzott,
kijátszva a különböző csoportokat egymás

1006
ellen. Egy évvel Cromwell kivégzése után
azonban panaszkodott, hogy rászedték „a
leghűségesebb tanácsosa” feláldozása végett.
Idővel Norfolk hercege is kiesett kegyéből.

A görögtűzről úgy vélik, kőolaj és egyfajta

fagyanta keveréke volt. Ezt a primitív
lángszórót – ahogy a könyvben is szerepel – a
hetedik századi Konstantinápolyban találták
fel, és a bizánciak nagy hatékonysággal
használták az arab hadihajók ellen. Az
összetételének titka egyik bizánci császárról a
másikra szállt, és az idők során elveszett, bár
ennek a lenyűgöző fegyvernek az emléke a
tudósok között fennmaradt.
Természetesen, még ha az összetételét és
hajtóanyagát a reneszánsz Európában újra fel
is fedezik, nem valószínű, hogy használni
tudták volna, hiszen a kőolaj ismeretlen anyag
volt ott, és a lehetséges forrásai, a Fekete-
tengertől a Közel-Keletig és Észak-Afrikáig a
terjeszkedő Oszmán Birodalom fennhatósága
alatt álltak, amellyel a politikailag és immár

1007
vallásilag is megosztott Európa pusztító
háborúskodást folytatott a tizenhatodik század
során. Idővel Nyugat-Európa talpra állt, és
újból felemelkedett; Amerikával együtt olyan
fegyvereket fejlesztettek ki, amelyekhez
képest a görögtűz puszta játékszer.

1008
Köszönetnyilvánítás

A Sötét tűzhöz folytatott kutatómunka számos

forráshoz eljuttatott. A jó szerencsének
köszönhetően éppen a könyv írásának korai
szakaszában mutatott be a Channel 4
Television egy dokumentumfilmet, Machines
Time Forgot, Fireship címmel, amelyben a
Birminghami Egyetem professzora John
Haldon sikeresen újra előállította a görögtüzet
és a kivetésére szolgáló szerkezetet. A Sötét
tűzben szereplő szerkezetet és a képletet az ő
rekonstrukciója alapján alkottam meg, ezért
mind neki, mind a műsornak nagyon hálás
vagyok.
Számos, a Tudor-korabeli Londonról szóló
könyvnek vagyok az adósa, különösen Liza
Picard Elizabeth's London (Weidenfel &
Nicolson, 2003) című könyvének, illetve
Gamini Salgado The Elizabethan Underworld
(Sovereign, 1977) című munkájának. John
Schofield könyve, a Medieval London Houses
(Yale University Press, 1995) és John Stow
Survey of London (első kiadás 1598,
újranyomás 1999 Guernsey Press Co.)

1009
munkája a Tudor-korabeli City házaiba és
utcáiba vitt vissza. Az A–Z of Elizabethan
London (Harry Margary, 1979) lehetővé tette
számomra, hogy szereplőimet egyik helyről a
másikra kövessem.
Sir John H. Baker monumentális Introduction
to English Legal History (Butter-worths, 1971)
munkája felbecsülhetetlen segítséget jelentett a
jogi részekhez; Adrienne Mayor Greek Fire,
Poison Arrows and Scorpion Bombs –
Biological and Chemical Warfare in the
Ancient World (Overlook Press, 2003) könyve
nagy segítséget nyújtott a görögtűz
történetének leírásában, míg Allan G. Debus
Man and Nature in the Renaissance
(Cambridge University Press, 1978) írása a
középkori alkímia világát tárta fel nekem.
Rena Gardiner lenyűgözően illusztrált könyve,
a The Story of St Bartholomew the Great
(Workshop Press, 1990) valódi információs
kincsesbánya volt a St. Bartholomew
perjelségre vonatkozóan, amely azon
felszámolt rendházak közé tartozott, amelyek a
többihez képest viszonylag jó állapotban
túlélték ezt az időszakot Angliában. Az

1010
elhunytak korábbi életükre vonatkozó
tárgyakkal való eltemetésének hagyománya az
én ötletem.
Hálás vagyok a Lincoln's Inn kincstári
hivatalából James Dewarnak, aki körbevezetett
a nagyteremben, a londoni Zsidó Múzeumból
Mrs. Bernstein-nek, aki az angol zsidóság és
zsidó nevek történeti forrásaihoz irányított,
valamint Viktor Tunkélnek a jogtörténeti
tanulmányok folytatására alapított Selden
Societyből, a korszak jogi munkáira vonatkozó
forrásokhoz nyújtott segítségéért. Szükségtelen
mondanom, hogy bármilyen, a könyvben
előforduló hiba tőlem származik.
Még a könyvhöz folytatott kutatómunka korai
szakaszában súlyos autóbalesetet szenvedtem.
Hálás köszönetemet szeretném kifejezni
azoknak az embereknek, akiknek a segítsége
és bátorítása nélkül nem valószínű, hogy
időben be tudtam volna fejezni a könyvet.
Először is Mike Holmesnak és Tony
Macaulaynek a nekem – a tudományok terén
teljesen analfabétának – adott tanácsaikért,
hogy ténylegesen miként lehetett volna
végrehajtani Cromwell ellen a csalást.

1011
Segítségük nélkül teljesen elveszett lettem
volna. Különösen köszönöm Mike-nak, hogy
elvezetett ahhoz a következtetéshez, hogy
abban az időben nem létezett semmilyen
anyag, ami hiteles helyettesítője lehetett volna
a kőolajnak, Tonynak pedig a vodka ötletét.
Ismét köszönet szeretnék mondani Mike-nak
és Tonynak, valamint Roz Brodynak, Jan
Kingnek és William Shaw-nak a könyv
vázlatos formájának átolvasásáért, és értékes
megjegyzéseikért. Hálás vagyok továbbá
ügynökömnek, Antony Toppingnak
észrevételeiért, és általában a segítségéért; a
szerkesztőimnek, Maria Rejtnek és Kathryn
Courtnak, Liz Cowennek kiváló nyomtatásra
előkészítő munkájáért, és végül, de nem
utolsósorban Frankié Lawrence-nek a
gépelésért, és azért, hogy elment Londonba
megkeresni a szükséges könyveket, amíg
ágyhoz voltam kötve.

1012
C. J. SANSOM angol regényíró 1952-ben
született. A birminghami egyetemen
történelemből először bölcsészdiplomát, majd
PhD fokozatot szerzett. Később átképezte
magát ügyvéddé, és egy ideig Sussexben
praktizált, s jelenleg is ott él. Munkájával azért
hagyott fel, hogy csak az írással tudjon
foglalkozni.
A Kard által című, 2003-ban megjelent nagy
sikerű regénye indította el a Shardlake-
sorozatot, amelynek további kötetei (Sötét tűz,
Az uralkodó) közül az előbbi elnyerte a brit

1013
Crime Writers' Association (CWA) 2005
legjobb történelmi krimijéért járó, Ellis Peters
Historical Dagger díját. 2006-ban jelent meg a
spanyol polgárháború után, 1940-ben játszódó
kémregénye Winter in Madrid címmel.
A Shardlake-sorozat legújabb része 2008
áprilisában jelent meg Revelation címmel
Nagy-Britanniában. A BBC már megrendelte a
Kard által filmre történő adaptációját, amiben
Shardlake szerepét a tervek szerint Kenneth
Branagh fogja játszani.

1014