Professional Documents
Culture Documents
Jack Whyte - Az ÉneklQ Kard - upByOM
Jack Whyte - Az ÉneklQ Kard - upByOM
– De…
– Milyen messze?
– Hányan lakják?
Ismét vállat vont, láthatóan fogalma sem volt róla.
A többiekre néztem.
– De igen, parancsnok.
– A skótok?
– Nincsenek, parancsnok.
Elmosolyodott.
II.
– Mit?
– Mi mi volt?
– Hogy érted?
– Ahogy mondtam – vontam meg a vállam. – A
barátod bizonyára tévedett. Az nem lehetett Claudius
Seneca.
Elnevette magát.
Bólintottam.
– Vagyis mennyire?
– Mikor?
Megráztam a fejem.
– Nézd!
– Cylla.
– Tessék?
– Valóban.
– Mondd ki újra!
Újra felnevetett.
– Drága Krisztus!
– Semmi ima, Publius! – vágott közbe gyorsan. – Én
ott leszek a fiúval, dél után három órával. Tudod, hol
van az a menhir a földetek délkeleti szegletében. Az
erdőből vezet oda egy ösvény. Számold a lépéseidet,
és fogd őket olyan rövidre, mint az enyém. Az erdő
szélétől százhúsz lépésnyire, az ösvény bal oldalán
látsz majd egy üreges fát. Közvetlenül a fa mögött,
az ösvénytől úgy negyvenlépésnyire van egy tisztás,
a puha mohaszőnyegen még egy isten is szívesen
hálna bárkivel. Ne félj, hogy zajt csapsz. Ne feledd, a
fiú süket és néma. Figyelni fogom a közeledésed, de
nem várok sokáig. Egy meztelen ifjúval és egy
hosszú, kemény fallosszal a közelemben hamar
benedvesedem, és csillapítanom kell a bizsergést! –
Elhallgatott, közelebb hajolt hozzám és
beszippantotta a testszagomat. – Kormos vagy, izzadt
és büdös. Szeretem ezt a szagot. Most is folyik a
nedvem a combomon. Neki akarok dőlni valaminek,
vagy leülni, és elszórakoztatni magunkat. Tudsz egy
jó helyet a közelben?
– Az egy raktár.
– Mutasd meg!
– Nem! Cylla, a…
IV.
Lóhalálában vágtattam a Cylla által megjelölt helyre
aznap délután, miközben folyamatosan átkoztam
magam, és megkérdőjeleztem saját józan eszemet
lovam patájának minden csattanásánál. Utam végén
kikötöttem a hátast egy facsemetéhez az erdő
szélénél, a fák takarásában, körülbelül ötvenlábnyira
a tisztáshoz vezető ösvénytől. A nap a dél utáni
negyedik órába ért, az árnyékom közvetlenül a lábam
elé vetült. Addigra teljesen eltompultam, csak annyit
tudtam, hogy elvesztem a vadonban, valahol a józan
ész és az önuralom határán túl, de ez a csüggedt
gondolat volt végül az, ami megszilárdította a
gerincemet, és erőt adott, hogy megálljak és
visszaforduljak. Tudtam, ha továbbmegyek a
tisztásra, ha még egy lépést teszek az ösvényen,
feladom méltóságom és büszkeségem maradékát is;
ha olyan mélyre süllyedek, hogy
meglessem Cyllát egy másik férfival, nem csak a
családomat árulom el és mindazt, amit kedvesnek
tartok az életben, hanem saját férfiasságomat is, és
átadom halhatatlan lelkem irányítását Cylla
szörnyetegének – valamint a sajátomnak.
Ez készületlenül ért.
– Domitiusszal? Dommal? Nem, Aquae Sulisba
ment, ma reggel. Miért? Luceiián volt a sor, hogy
értetlenül összevonja a szemöldökét.
– Hogyhogy Aquae Sulisba ment? Alig egy órával
ezelőtt itt járt, és téged keresett. A szívem kihagyott
egy ütemet.
Újabb fejrázás.
– Kulturáltan és mélyrehatóan.
– És…?
– Ez képtelenség!
– És mi?
Egyetértően bólintottam.
– Hát akkor?
Luceiia bólintott.
– Pontosan erre akartam kilyukadni. Mindig ott lesz
az ismeretlen tényező, ami túlnyúlik a törvények és
szabályok korlátain. Viszont lesznek jelek is, melyek
az ismeretlen felé mutatnak, Caius.
Figyelmeztetések, csak észre kell őket venni.
Valahogy rájuk kell hangolódnunk. Nekünk…
figyelnünk kell mindenre, ami eltér a normálistól, és
meg kell tanulnunk gátat szabni neki, mielőtt
elmérgesedik a helyzet. Szabályok kellenek, Caius,
és emberek, mint te és Publius, akiknek a feladata,
hogy betartassák ezeket a szabályokat, és nyilvános
döntéseket hozzanak arról, ki mikor és hogyan szegte
meg őket.
– Miről beszelsz?
– Megkorbácsoltatnám.
– Egyedül vagy?
– Bejöhetek?
– Ők is megégtek?
– Tőle?
Megköszörülte a torkát.
– Igen.
– Látták is őt?
– Holnap. Lehetséges?
– Semmi kivégzés?
Felnevetett.
– Min töprengsz?
– Semmi más?
– A sebesség és a manőverezőkészség.
– Miért?
Értetlenül pislogtam, nem tudtam, hová akar
kilyukadni.
– Pontosan – bólintottam.
Megráztam a fejem.
Bólintott.
– Nekem sem. Találd meg a módját, hogy
megtarthassák a dárdájukat, és az első roham után is
hasznát tudják venni. A katonáinknak újra és újra
ölniük kell vele, annyiszor, ahányszor a győzelemhez
szükséges.
– Mit?
– Fontos?
– Nagyon fontos. – Elvigyorodtam, mert eszembe
jutott a kereskedő arckifejezése, amikor meglátta az
aranyunkkal teli zacskót. – Látnod kellett volna a
képét, amikor kifizettem! Most, hogy már tudja, egy
őrülttel akadt dolga, aki aranyat ad vasért,
valószínűleg tíz teli szekér vasat fog szállítani.
Legalábbis remélem, és boldogan megszabadítom
tőle.
– Persze, én.
VIII.
Rengeteget gondolkodtam a dárdán. Nagyon hosszú
ideig szinte nem is gondoltam másra. Beszélgetésünk
estéje után hónapokig dolgoztam rajta éjjel és nappal,
nem tudhattam, hogy még tíz évnek kell eltelnie,
mielőtt a felfedezés forradalmasítja hadviselésünket,
és még többnek, mire rájövünk, mi is került a
kezünkbe.
Caius felmordult.
– Philippus Ascanusra?
– Igen, tőle.
– Milyen az a villa?
– Csakugyan. Menjünk!
– Téged!
– Ez Dora.
Az oldalamra fordultam.
– Miféle zaj?
– Ez a zaj! Figyelj!
– Hol a feleségem?
Felvonta a szemöldökét.
– A szobájában, parancsnok. Megkönnyebbülten
nyeltem egyet.
– És a gyerekeim?
– Honnan?
Kavarogtak a gondolataim.
– Ki ölte meg?
Megköszörülte a torkát.
Sita bólintott.
IX.
Apám!
Kötelességtudó fiad:
Picus
Üdvözöllek, Apám!
Picus
Szembefordultam vele.
– Igen.
– Tökéletes.
Mindketten nevettünk.
Felemeltem a kezem.
– Megegyeztünk.
– És miért „A Szarka”?
– Megpróbáltad?
Üdvözöllek, Apám!
Picus
X.
Vegetius elmosolyodott.
XI.
Vegetius bólintott.
– Beszélj, Horatio.
Horatio megköszörülte a torkát, és erős, határozott
hangon tette fel kérdését.
Száguldoztak a gondolataim.
A centurio tisztelgett.
– Mi az egység neve?
– Mi ez? Ők hozták?
Megráztam a fejem.
– Máris minden megváltozott, Caius. Te nem ismered
ezt az embert.
– Igen.
Bólintottam.
– Az ő szemében nem.
Elfintorodtam.
Caius átölelt.
– Nem tévedek, bízz bennem!
Megfogta a kezem.
– Igen, barátom, durva, de csak egy ideig.
XII.
Vegetius elfintorodott.
– Sétálj, te fattyú!
Elbotlottam és arcra zuhantam. Ő belerúgott az
oldalamba, és hallottam, hogy Caius a nevét kiáltja.
Elfogott a rosszullét, és kis híján elájultam. Seneca
ott tombolt fölöttem, aztán a két őr újra talpra
rángatott. Ellenfelem háttal állt nekem, vadul
gesztikulálva üvöltözött az asztalnál ülő csoporttal.
Megpróbáltam visszanyelni fájdalmamat.
Elvonszoltak.
Bólintott.
– Kibírom.
– Mi az?
– A lába.
– Tehát felébredtél.
– Hol vagyok?
– Londinium birodalmi börtönében, a tárgyalásodra
és az akasztásodra vársz. Ez nem volt valami
szívderítő hír.
– Miért? Mi történt?
Leült a kőperemre, a derékaljam mellé, nekidőlt a
falnak, és tekintetét a szemben lévő ajtóra szegezve
válaszolt.
Draco elvigyorodott.
– Igen, parancsnok, Stilicho itt van. Itt, ott, és
mindenhol. Azt mondják, két napot sem töltött
Londiniumban, mióta egy hónappal ezelőtt partra
szállt Britanniában. Britannicus tábornok több mint
egy hetet várt a visszatérésére. Stilicho négy napja
jött meg, és a tábornok csak ma reggel tudott bejutni
hozzá. Kora reggel ellátogatott a konzulhoz, három
órát beszélgettek négyszemközt, aztán együtt
ellovagoltak délre. Nem tudom, hová mentek, sem
azt, mikor térnek vissza.
– Az ittenieken kívül?
XIII.
– Honnan tudod?
– Milyen mértékig?
Lemondóan legyintett.
Horkantott.
Elégedetten mosolyogtam.
– És?
– Örömmel fogadott.
– Ennyi az összes mondanivalód? Hogy örömmel
fogadon? Hogyan? Mit mondott? Te mit mondtál
neki?
– Hol?
– A szállásán, hol máshol?
Caius elmosolyodott.
Értetlenül pislogtam.
– Nagyságos uram?
– Picus.
Caius elmosolyodott.
Stilicho elkomorodott.
– Ki az a „magunk”?
XV.
Bólintottam.
tülekedést.
– Miféle centurio?
– Mi a neved?
– Seneca.
– Ez lehetetlen!
Picus elvigyorodott.
– Jó újra látni téged, Varrus nagybácsi. Már el is
felejtettem, milyen hideg fejjel tudsz gondolkodni.
Felállt.
– Elhalasztottam. Ráérek.
– Akkor menjünk.
XVI.
– Gondolom, ez a tiéd.
– Tehát magányos?
– Magányos? – A szó valamiért meglepett, ezért meg
kellett ismételnem, és jól átgondolnom, mielőtt
válaszolok. – Magányos… azt hiszem, igen. De ki
nem az? – nevettem el magam. – Picus, magányos
világban élünk. Néhányan sokat megteszünk érte,
hogy ezt elkerüljük, de nem tudjuk, mert a fejében,
vagy inkább a lelke mélyén minden ember
magányos. Te még nem vetted észre? Szerintem ezért
használjuk a „minden egyes ember” kifejezést.
– Igen.
– És mi a te válaszod erre?
– De?
– Úgy érted…
– És? Ez meglepett?
– Nem, de gondolkodj el rajta, mit jelent ez. Ember,
és nem több, mint ember. Akárcsak az
anyaszentegyház püspökei és papjai. Az emberek
pedig hibáznak. És az emberek képesek a
legszentségtelenebb dolgokra, hogy elérjenek
valamit, ha meg vannak győződve róla, hogy az ő
módszerük a jó, és csak az a módszer létezik.
– Téged, és mindannyiunkat.
Megrázta a fejét.
Elismerően füttyentettem.
– Ő maga mondta?
Bólintottam.
Az ajkába harapott.
– Pelagiusnak hiszek.
– Hogy érted?
– Sokkal jobb.
– Ismerősnek tűnik.
Elfintorodott.
– Ez nem az a dolog, amin szívesen vitatkoznék
apámmal. Attól tartok, szószéknek használtalak.
Sajnálom, ha untattalak.
XVII.
Mosolya kiszélesedett.
– Én? Mivel?
Caius felnevetett.
– Mivel, Publius? Nem is emlékszel? Hiszen te
támadtál rám, amiért meg akartam írni a katonai
emlékirataimat! Semmi nem rémlik? Azt mondtad,
inkább saját leszármazottaimra kellene gondolnom,
és nekik írnom valamiféle útmutatást a jövőre nézve.
– Valóban, valami kezdett derengeni. – Nos, azért
írok azóta is. Egy személyes história a kolónia
gyarapodásáról azoknak a szórakoztatására és talán
okítására, akik egy nap vezetni fogják ezt a helyet.
– Ha megkérlek, elolvashatom?
– Akkor megkérlek.
– Rendben, Publius – biccentett. – Szívesen
odaadom. Tiéd a kézirat, amikor csak kéred.
– Min dolgozol?
– Mi ez?
– Amin dolgozom.
Le voltam nyűgözve.
– Igazad lehet – dünnyögtem, miután alaposan
átgondoltam a hallottakat. – Viszont csak az egyik
oldalon lehetne használni.
– Teljesen készen?
– Ki készítette?
– Egyetlen íjjal?
XVIII.
– Esik?
Újra felegyenesedett.
– Kétlem – morogta.
– Én nem. Britannicus engem bízott meg vele, hogy
találjak ki egy új fegyvert az új taktikájához. Én
továbbadtam neked a feladatot, és ez a végeredmény.
Megköszörülte a torkát.
– És miért Veronicát?
– De ő római.
– Rengeteg.
XIX.
– Ez igaz.
Harsányan nevetett.
Közbevágtam.
XX.
Elvigyorodtam.
– Véletlenül. Tetszik?
– Mit keresel?
– Elhibáztad valaha?
Én is ledőltem a fűre.
Felültem.
– Körülbelül a felét.
– Így van, ember! Sem ez, sem az! Ez egy fattyú, egy
pillanatnyi őrültség szüleménye! A penge
súlyelosztása rossz, ezért nem lehet rendesen
meglendíteni. Az összes súly a végénél
koncentrálódik, túlságosan közel a markolathoz. Ha
rácsapsz vele valami kemény dologra,
összemorzsolódik, akár egy darab pergamen. Hidd el
nekem, Picus!
– Mit, uram?
– Feladom. Mi ez?
– Halbőr.
– Hogy mi?
– Halbőr.
– Ki volt ez az ember?
– Megegyeztünk, uram!
Elmosolyodtam.
– Természetesen.
– Hallgatlak.
– Mert?
– Hogy gondolod?
Gyorsan lerajzoltam.
Elvigyorodtam.
Összehúzta a szemét.
XXI.
– Megtámadták? Kik?
– Ki fújt riadót?
– Odabent, parancsnok.
Picus válaszolt.
– Mostantól félóra?
– Aztán?
– Picus?
– Tábornok?
Szomorúan elmosolyodott.
– De a tervezéshez nem.
– Indulnunk kellene.
– Tábornok?
– Igen, tábornok!
– Mire gondolsz?
– De honnan jöttek?
– Igenis, tábornok!
– Igenis, tábornok!
Elmosolyodtam.
XXII.
– Eltört a nyaka.
– Igen, parancsnok, mi is láttuk. Néhány nagyobb
kőre esett odalent.
Felegyenesedtem.
Undorodva horkantottam.
– Foglyok?
– Tizenhét.
– És a lovak?
Bassushoz fordultam.
– Mit mondasz?
– Az istálló alatti pince… megpróbáltam oda… –
hangja kásássá vált, de végre megoldotta családja
hollétének rejtélyét.
Megfogtam a kezét.
– Nyisd ki!
– Mi a gond, Varrus?
Vállam fölött az istálló bejáratára böktem a
hüvelykujjammal.
– Hová mentek?
Megrázta a fejét.
– Ez nagy megdöbbenést fog kelteni a kolónián. Ez
az első alkalom, hogy közvetlen támadás ért titeket?
– Hogyan?
– Akkor?
– Elégnek ők is. Úgy tűnik, szeretik a tűz istenét,
most találkozhatnak vele szemtől szemben. Tíz
szívdobbanásnyi ideig mozdulatlanul figyelte az
arcomat, végül halk hangon megszólalt.
Így is történt.
XXIII.
– Temetési szertartáshoz.
– Igen.
A szemembe nézett, és ha nehezére is esett elfogadni,
amit tettem, ennek semmi jelét nem láttam.
Megfordult, néhány lépésnyire eltávolodott a
székétől, válla megereszkedett.
– Galliából? Hogyan?
Caius elfintorodott.
– Mint például?
– Más?
– Eszel most?
Bólintottam.
– És?
– Az volt?
Megvontam a vállam.
Megveregettem a vállát.
– Hogyan, Caius?
– Hogyan? Úgy, hogy itt és most elfogadunk egy
szabályt: ezentúl az összes tanácsülésen körben ülünk
le. A székeinket gyűrű alakban helyezzük el, és
vezessük be azt a szabályt is, hogy senki nem ülhet
kétszer ugyanazon tanácstag mellé, legalább a
hetedik gyűlésig. – Ezúttal kísérletet sem tett rá, hogy
elfojtsa a szavai nyomán felcsapó hangzavart. Inkább
felemelte a hangját, és túlharsogta a zajt.
– Gondoljatok bele, barátaim! Gondoljátok át, mit
jelent ez! Minden alkalommal, amikor a tanács
összeül, eszünkbe fog jutni ennek a döntésnek az
oka. – A hangok elhaltak, a szoba újra elcsendesedett,
mindenki hallgatta, amit mond. – Sőt még ennél is
tovább mehetnénk. A szoba ajtaján belül
elhelyezhetnénk egy zsák követ, húsz fehéret és egy
feketét. Amikor valaki belép, húz egy követ, és aki a
feketét húzza, az vezeti le az aznapi ülést. Lehet,
hogy így valaki többször lesz elnök, mint a többiek,
viszont kizárólag a véletlen fog dönteni.
– Igen, Seco?
Seco felállt, és vörös arccal körülnézett. Aprót
köhintett, és megköszörülte a torkát.
XXV.
– Gyere, megmutatom.
– Hogyan?
– Mi történt? – kérdeztem.
Ismét köpött egyet oldalra, mintha ízlelgette volna a
választ.
Ránéztem.
Letettem a pengét.
Bólintottam.
– Igen, valami van ott, de ezt még nem nevezném
csillogásnak.
Megráztam a fejem.
XXVI.
Ezen meglepődtem.
– Miért szomorú?
XXVII.
– Holnap?
Rávigyorogtam.
XXVIII.
Picus másnap frissnek és kivirultnak tűnt.
Mindannyian hajnalban keltünk, a levegőt belengte a
főzés és a fafüst illata. Alaric püspök az álmélkodó
tekintetek előtt felfedte az oltárkövet, és lefolytatta az
istentiszteletet, Isten és a mennyei szentek áldását
kérve erre a helyre, melyet egy ősi erődre építettünk
fel.
– Nem tetszik?
– Hogyan? Hüvelyben?
– Körülbelül.
– Equus?
Rám mosolygott.
– Mint például?
– Vajon mi okból?
– Remek ember.
– Kicsoda, Caius?
– Mire gondolsz?
XXIX.
A velem szemben ülő Andros szomorúan csóválta a
fejét.
XXX.
Összevonta a szemöldökét.
Elvigyorodtam.
– Ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek! Andros
bármelyik pillanatban itt lehet, akár meg is várhatjuk.
Legalább olyan keményen dolgozott ezen a kardon,
mint én.
– Mi ez? – kérdezte.
– Mi ez?
– Cápabőr. A hastájékról. Zavartan pislogott.
– Úgy érted, egy cápa hasáról? Arról a nagy halról
beszélsz? Mire való?
Felálltam.
Kissé megkönnyebbültem.
– És most, Publius?
Újra rámosolyogtam, fáradt voltam, mégis diadalt
éreztem.
– Megfoghatom?
– Mivel?
– És most!
– Excalibur – mondtam.
– Tessék?
– Ez különös.
Valami a hangjában felkeltette a figyelmem, még
mielőtt a könyökömet megragadva megállított.
Zavartan néztem fel.
– Mi az? Mi a különös?
– Mi történt?
– Ha muszáj.
– És aztán? – kérdezte.
Újra bólintott.
– Mi történt, Publius?
Elfintorodtam.
– Remélem, nem tették. Ha őrt állítottak volna, azt
valószínűleg kint helyezik el, hogy figyeljen a
lovakra.
Elismerően bólintott.
– Mi volt ez?
EPILÓGUS:
A. D. 401, NYÁR
Picus
A SZERZŐ JEGYZETE
Rangok és címek
Lovasság
A korai keresztények és az ő
Krisztusuk
Helynevek
PROLÓGUS: A. D.387
ELSŐ KÖNYV Telepesek
I.
II.
III.
IV.
V.
VI.
VII.
VIII.
MÁSODIK KÖNYV A
régens
IX .
X.
XI.
XII.
XIII.
XIV.
XV.
XVI.
HARMADIK KÖNYV
Genezis
XVII.
XVIII.
XIX.
XX.
XXI.
XXII.
XXIII.
XXIV.
NEGYEDIK KÖNYV A
kard
XXV.
XXVI.
XXVII.
XXVIII.
XXIX.
XXX.
EPILÓGUS:
A . D. 401, NYÁR