Hiányos testek: séták a disability studies mezején Foucault és Butler

társaságában

Dolgozatom témaválasztását két dolog indokolta. Először is meg szerettem volna nézni, hogy
a Jelentős testekben (Butler 1993) feltett, és jobbára megválaszolatlanul hagyott kérdésre, ti.
hogy miképpen lehet hatékonyan szembeszegülni egy, a másság erőszakos kizárásán alapuló
diskurzussal, a queer-elmélet keretein kívül milyen válaszokkal próbálkoztak. Azért esett a
választásom a disability studiesra, mert úgy gondoltam, hogy struktúrájában nagyon hasonló
a két terület: küzdeni egy olyan uralkodó diskurzus ellen, ami idealizálja és naturalizálja a
test bizonyos állapotait, míg másokat deviánsként leértékel és kizár. Ez az előfeltevés
leghatározottabban egy Robert McRuer által jegyzett tanulmányban (2006) igazolódott vissza,
aki azt állítja, hogy akkora az affinitás a két diszciplína között, hogy ha Butler írásaiban a
genderhez és szexualitáshoz kapcsolódó terminusokat kicseréljük a testre magára
vonatkozókkal, tökéletesen értelmes disability studies szöveget kapunk. (McRuer 2006, 304)

A fogyatékos testekkel foglalkozó elméletek közül azért kezdtem el inkább a

siketségről szóló szövegekkel foglalkozni, mert az is érdekelt, és ez a második indok, hogy az
engedelmes testek megformálásában milyen szerepe van, ha van egyáltalán, az auditív
szférának. Foucault nem fektet túl nagy hangsúlyt erre a dimenzióra, de Bentham tervezett
egy hangközvetítő-berendezést is a Panoptikonjába, a gyónás gyakorlatában pedig
egyértelműen felfedezhető az (emberi) hangnak tulajdonított előkelő szerep. Kíváncsi voltam,
hogy ezeket is figyelembe véve, merre tágítható, vagy tágítható-e valamerre a Foucault-i
analízis, és ha tényleg fontos a hang is a felügyelet gyakorlatában, akkor mit tud kezdeni a
hatalom a „hang nélkül” élő, siket egyének testének felügyeletével.

Mivel a két téma egyenként is sokkal nagyobb figyelmet érdemelne, a következőkben

kénytelen vagyok lemondani a szisztematikus tárgyalásukról. Csupán arra szeretnék kísérletet
tenni, hogy a siketség fogyatékosságként való konceptualizációjának és a siketoktatás
intézményesülésének történetében kiemeljek egy pár Foucault-i és butleri motívumot, külön
hangsúlyt próbálva helyezni az auditivitásra.

Még mielőtt azonban erre rátérnék, szeretnék egy pár szót szólni felügyelet és hang
viszonyáról a Panoptikonban. Amint arra Lauri Sissiäinen rámutat Foucault and the Politics
of Hearing (2013) című könyvében, Foucault a Panoptikonról szóló írásában egy
lábjegyzettel elintézi Bentham hanggal és hallgatással kapcsolatos elképzeléseit. Bentham
ugyanis arra vonatkozóan is készített terveket, hogy a Panoptikon közepén álló toronyból
csöveket vezessenek minden cellába, és ezeken a csöveken keresztül egyaránt el tudnák
juttatni a lakók a felügyelőhöz a panaszaikat, és a felügyelő is tudná közvetíteni parancsait,
hangjának különösebb megerőltetése nélkül, feléjük. (Sissiäinen 2013, 56-57) Bentham a
berendezés hasznát leginkább a szimultaneitásban látta: a lakók minden sóhaját azonnal
hallaná a felügyelő, az pedig rendelkezéseit a nélkül tudná mindenkihez eljuttatni, hogy
celláról cellára kéne járjon.

Bentham azt is hangsúlyozta, hogy mindennek nem a lehallgatás volna a célja, nem az,
hogy a cellalakók tudomása nélkül információt lehessen szerezni hogylétükről, hanem éppen
ellenkezőleg, az, hogy tudják, a felügyelőnek minden pisszenésükről tudomása van. A
felügyelő nem kém, hanem monitor lenne, mondja Bentham. (im. 58-59) Az elv ugyanaz
tehát, mint a térbeli elrendezés és a láthatóság esetében, itt viszont az is fontos, hogy a
felügyelő úgymond kiszakad a térből, mindenütt jelenvalóvá lesz, ami a felügyelő
hatalomnak, mint azt Sissiäinen kiemeli, valóban fontos tulajdonsága. (uo.)

Bentham mindezen fejtegetéseiről Foucault egy rövid lábjegyzetben tesz említést, azt
emelve ki, hogy később Bentham is fenntartásokat fogalmazott meg a modellel kapcsolatban,
értelmezésében valószínűleg azért, mert nem érezte kiküszöbölhetőnek a berendezésben rejlő
szimmetriát, azaz azt, hogy nem csak a felügyelő hallhatná a lakókat, hanem ők is hallhatnák
őt. (im. 59)

Sissiäinen joggal jegyzi meg, hogy Foucault fordíthatott volna nagyobb figyelmet
Bentham építményének ezen aspektusára is, és tulajdonképpen saját részrehajlását bizonyítja
azzal, hogy kizárólag a Panoptikon optikai/vizuális vonatkozásait hangsúlyozza. (im. 60)
Véleményem szerint azonban különösebb neheztelés nélkül megbocsáthatjuk ezt Foucault-
nak, ha szem előtt tartjuk, hogy a hatalmi mechanizmus modelljét, nem pedig tényleges
működését próbálta leírni a Panoptikon segítségével.

Ahogy például Greg Elmer is megjegyzi, Foucault számára a Panoptikon egy

metafora, ami nem föltétlenül kötődik magához a nézés és megfigyelés aktusához, hanem
inkább a hatalom logikáját és a felügyelet folyamatát világítja meg. (Elmer 2012, 23) Szerinte
Foucault-nál nem a megfigyelés maga, hanem inkább a megfigyeltség érzése a fontos, nem a
mindent látó szem, hanem egy olyan környezet, ami bármikor a megfigyeltség érzetét keltheti
az egyénben. (im. 24) Innen nézve teljesen mindegy, hogy a megfigyelés melyik érzékszerv
segítségével történik, lehet cső vagy ablak, kamera vagy mikrofon. Ebből a szempontból
tehát nem releváns az auditív mező hiányának számonkérése. Annak elérésében viszont, hogy
a szubjektum önmaga felett gyakorolhasson felügyeletet, már sokkal nagyobb szerepe van a
hangnak. Ahhoz, hogy a lélek „a test börtönévé” válhasson, ahogyan az Butler mondja (2013,
42), a hatalomnak szüksége van a lélekhez való hozzáférésre. Ezt a hozzáférést meg
hagyományosan legközvetlenebbül a hang, a beszéd biztosította. A siketséggel foglalkozó
tanulmányok nagyrészt egyetértenek abban, hogy a siketség intézményesülését pontosan ez
az impulzus hajtotta, ti. az arra való rádöbbenés, hogy azok az emberek, akik nem ismerik,
nem hallják Isten szavát tulajdonképpen pogányok, és saját üdvözülésük érdekében kezdték
el tanítani, és „rendes” emberré formálni őket.

Lenard J. Davis írja Enforcing Normalcy című könyvének bevezetőjében, hogy míg a
preindusztriális társadalmakban a fogyatékkal élőket is a társadalmi szövet részeként kezelték,
bár nem bántak velük túl szívélyesen, a posztindusztriális társadalmakban a jóindulat és
kedvesség intézményesülésével elkezdték szegregálni és kiközösíteni ezeket az embereket, a
fogyatékosság diskurzusának segítségével (Davis 1995, 3). A siketség történetével
foglalkozók munkáját nehezíti viszont, hogy e folyamat előttről vajmi kevés adatot lehet
találni a siketek helyzetéről. Saját képességeiknek megfelelően (általában családokon belül)
gond nélkül tudtak teljesíteni különböző feladatokat, ezért nem voltak kirekesztve a
társadalomból, ugyanakkor mégiscsak el voltak szigetelve a többiektől a közös nyelv hiánya
miatt. A siketek maguk között csak nagyon ritkán, általában nagy városokban tudtak
kialakítani közösségeket, ahol elkezdték használni a jelbeszédet. (im. 51-52) Tulajdonképpen
ebben az időben bár voltak siket emberek, még nem volt siketség.

Azt azonban talán érdemes megnézni, hogy a görögök hogyan viszonyultak a

siketekhez, ha nem egyéb azért, mert Butler is Platónnál meg Arisztotelésznél véli megtalálni
a fallogocentrikus diskurzus és a férfiközpontú tudáskészlet gyökereit (vö. Butler 1993). Itt
azonban nem kell Butlerhez hasonlóan túlságosan mély ásatásokat végezni ahhoz, hogy
kiderüljön, a görögök nem szerették roppantul a siketeket. Lynn Rose így foglalja össze egy
rövid tanulmánya következtetésében a görögök siketekkel szembeni fenntartásait: „A
siketséget nem egy fizikai hátránynak tartották, hanem az érvelés és az alapvető értelem
fogyatékának.” (Rose 2006, 22.) Az volt inkább a baj, hogy a siketek nem tudtak beszélni,
így kérdéses volt, hogy mennyire értik meg az elvont fogalmakat. Ezek az emberek inkább
süketek, mint siketek voltak.
 Szókratész például azt állítja Platón Theaitétoszában, hogy bárki el tudja mondani
bármiről, hogy mit gondol, kivéve azt, aki siketnek vagy némának született. Hasonlóképpen,
Arisztotelész az Állatok történetében megállapítja, hogy míg az állatok képesek hangokat
kiadni, addig az emberek képesek a logikus beszédre is, a siketek viszont tudnak hangokat
kiadni, de nem tudnak beszélni. (im. 21) Itt láthatjuk, hogy a beszéd hiánya miatt
Arisztotelész az értelem hiányát tulajdonította a siketeknek, akik emiatt közelebb látszottak
állni az állati, mint az emberi létmódhoz. Ebben az összevetésben nem annyira a hang, mint
az értelem a döntő.

Az állati léthez való feltételezett közelségük volt a XVIII. században is az egyik

fontos tényező, amely miatt elkezdték tanulmányozni a siketeket. Ahogy például Jane Berger
írja: „A filozófusok úgy gondolták, hogy a siket embereket, akiknek többnyire nem volt
hozzáférésük a beszélt nyelvhez, nonverbális gondolataik a „természeti ember” közeli
rokonává, és így a vizsgálódás érdemes ’tárgyává’ tették.” (Berger 2005, 156) Ebben a
megfogalmazásban megfigyelhetünk két árnyalatbeli különbséget az arisztotelészi
állásponttal szemben. Először azt, hogy itt nem állítják, hogy a siket emberek híján volnának
mindenféle értelmi képességeknek, ehelyett feltételezik, hogy nekik is vannak gondolataik,
csak a beszélt nyelv hiánya miatt szegényesebbek, mint a „normális” emberekéi. Másodszor
pedig azt is láthatjuk, hogy beszélt és a nonverbális nyelv közötti határ megvonásával
belecsempésződik egy hangzó dimenzió is a különbségtételbe, ti. ez az állítás nem tagadja,
hogy valamiféleképpen a siketek is tudnak kommunikálni, viszont feltételezi, hogy a
gesztusnyelvvel közvetített gondolatok szegényesebbek, mint a hangzó nyelvvel kifejezettek.

Más tanulmányok szerint viszont a hangzó beszéd, a verbális kommunikáció

fontossága csak később, a nacionalizmus térnyerésével erősödött fel, addig az elsődleges
szempont nem annyira a nyelv, mint inkább a vallás volt. (lásd például Davis 1995, Baynton
2006 vagy Lane 2006) Amint Davis leírja, körülbelül a XIX. század közepéig nem az volt az
elsődleges baj a siketekkel, hogy nem hallják az „emberi hang derűs lejtését”, hanem inkább
az, hogy nem részesülnek a „mennyei igazság fényéből”. (Davis 1995, 43) A kezdeti
siketoktatás célja tehát nem az volt, hogy hangzó beszédre próbálja tanítani a siketeket,
hanem az, hogy az ő nonverbális nyelvük egy tökéletesített változatának segítségével
bevezesse a siketeket a hitbe, és megmentse őket az elkárhozásról. Itt, ahogyan szintén Davis
jegyzi meg, nem az volt a kérdés, hogy vajon halló embertársaik tudnak-e majd velük jelek
által kommunikálni, hanem inkább az, hogy Isten érti-e a jelbeszédet. (uo.) Válaszuk pedig
ez utóbbi kérdésre egyértelműen igenlő volt.
 Ennek a meggyőződésnek a kezdődött el a siketoktatás intézményesülése, és ennek
kapcsán a siketség mint fogyaték diskurzusa. A siketoktatással foglalkozó intézmények mind
bentlakásos iskolák voltak, ami azzal járt, hogy a siketeket kiemelték addigi környezetükből.
Jane Berger tanulmányából kiderült, hogy ez, a leendő tanulók nagy hányadánál, egy nagyon
titokzatos és fáradságos folyamat volt. Titokzatos, mert a legtöbb siket gyereknek halló szülei
voltak, így sem ők, sem a gyerek nem ismerte a jelbeszédet, így nem tudták elmondani neki,
hogy hová fog kerülni. És fáradságos, mert a legtöbb siket gyerek rurális környezetben élt,
míg az iskolák nagy része városokban, vagy azok perifériáin helyezkedett el. (Berger 2005,
155)

A siketek terének ilyen újfajta felosztása két dolgot eredményezett. Elsősorban azt,
hogy az eddig elszórva elő, egymásról valószínűleg nem sokat tudó siketek közösségé
szerveződtek, kialakult egy sajátságos siket identitástudat. Másodsorban, és ezzel
összefüggésben, a siketek itt elkezdtek úgy tekinteni magukra, mint akik valamilyen
fogyatékkal élnek, mint akik testéből valami hiányzik, ami a „normális” emberekében
megvan. Ezen a különbségtételen alapul a siketség diskurzusa, amelyet a siket tanulók
ezekben az intézményekben a magukévá tettek. Lenard David kiváló könyve (1995)
hosszasan foglalkozik e diskurzus elemzésével, azzal, hogy hogyan vált a „normalitás” az
ember természetes állapotává, és ezzel párhuzamosan hogyan alakult ki a hiányos testek
képzete. Ezzel a kérdéssel nem kívánok itt túl hosszasan foglalkozni, csupán annyit fontos itt
aláhúzni, hogy amint a Butler által elemzett fallogocentrikus diskurzus is a nőiség negatív
pólusként való meghatározásán és ezzel együtt kizárásán keresztül jöhet csak létre és csak
ennek az ellentétnek a folyamatos újra-állításával maradhat fent, úgy az ép testek diskurzusa
is a hiányos testeken tett erőszak által született meg.

Ahogy a heteroszexualitás vs. homoszexualitás diskurzusa a fallogocentrikus

diskurzus alesete, úgy a siket- vs. halló ember közötti különbségtétel is az ép testek
diskurzusából következik, és mindegyik egy elemi kizáráson, ellentételezésen alapul. Ahogy
például Robert McRuer írja: „Feltűnő az ép testek és a szexualitás definícióinak párhuzamos
struktúrája: először, ép testűnek lenni annyit jelent, hogy a test ’fizikai fogyatékosság nélküli’,
pontosan úgy, ahogyan heteroszexuálisnak lenn a ’homoszexuális ellentétét’ jelenti.”
(McRuer 2006, 303)

A butleri párhuzam mellett azonban még itt egy Foucault-i szempontot is érdemes
kiemelni, hang, test, gyónás és a pasztorális hatalom összefüggései által.
 Lauri Sissiäinen kutatómunkája szerint Foucault az individualizáló hatalom és a
gyónás összefüggéseiről először egy, a Rousseau Dialógusaihoz írott előszavában értekezett.
(Sissiäinen 2013, 34) Értelmezése szerint azért kiemelten fontos ez a szöveg, mert itt
Foucault kimondottan foglalkozik a gyónás érzéki, hangzó aspektusaival is, ami egy olyan
dimenzió, ami a gyónás gyakorlatának későbbi tárgyalásainál háttérbe szorul. Foucault a
gyónásban megnyilvánuló „igazságot” a szinguláris én feltárulkozásaként látja. Ahogy
Sissiäinen fogalmaz: „az igazság létrehozása és megvalósítása a gyónásban az én
kinyilatkoztatását jelenti egy olyan módon, ami hű annak szingularitásához, illetve egy olyan
teljes, azaz tökéletes transzparenciát, amelyben az én egyetlen eleme sem marad titkos, rejtett
vagy ambivalens.” (im. 36) A gyónásban megjelenő transzparens én igazsága pedig lehetővé
teszi, hogy az ítélő és fegyelmező hatalom hozzáférhessen a szinguláris énhez magához.

Sissiäinen szerint viszont Foucault ennél tovább megy, és azt állítja, hogy a gyónás
gyakorlata feltételezi az érzékek egy bizonyos felosztását is, azaz nem elég, ha csak a gyónás
tartalmi, textuális aspektusaira figyelünk, ugyanolyan fontos a gyónás empirikus, érzéki
dimenziója is. (im. 38) Foucault szerint pedig az az érzéki dimenzió, amely legszorosabban
kapcsolható a gyónás közvetlenséghez, autenticitáshoz és bizonyossághoz kapcsolódó
normatív előírásainak az pontosan az auditív dimenzió. „Foucault hangsúlyozza, hogy az
igazságnak és hatalomnak ebben a rendjében a ’hangzó-auditív’ úgymond ’naturalizálódik’,
azaz az autenticitás, a hitelesség és a szingularitás ’természetes nyelveként’ határozódik meg.”
(im. 39)

A hang mint a belső világ megjelenítésére leginkább alkalmas médium képzete

valószínűleg nem a gyónás gyakorlatában vette kezdetét, Foucault-nak viszont kétségkívül
igaza van abban, hogy a kettő nagyban támaszkodik egymásra, és erősíti egymást. Ebből
kiindulva érdekes volna azt megnézni, hogy milyen elképzelések léteztek a siketet
gyóntatásáról (ha egyáltalán létezett ilyen, bár feltételezhető, hogy létezett), mennyire
tartották a gyónás egy valódi megnyilvánulásának, és ez mennyiben áshatta alá, vagy
módosíthatta a hang belsőségességébe vetett bizodalmat? Ugyanakkor, mint fentebb láttuk, az
első, misszionárius siketoktatók megelégedtek annyival, hogy Isten érti a siketeket is, viszont
hang hiányában vajon mennyire tudott kiterjedni a pasztorális hatalom a siketekre is?

Ezeket a kérdések behatóbb kutatómunkát igényelnének, és mivel az általam olvasott

tanulmányok egyike sem foglalkozik velük, kénytelen vagyok a dolgot itt ennyiben hagyni,
és röviden áttekinteni a siketekről szóló diskurzus további alakulásait.
 Mint fentebb már utaltam rá, a XIX. század második felében, a nacionalizmus
felerősödésével megváltozott a siketségről alkotott kép is. Eddig a siketek egy Istentől elzárt,
marginalizált kisebbséget alkottak, akiken segíteni az Isten igazságát ismerő ’normális’
emberek ’kötelessége’ volt, ekkor viszont kezdtek úgy tekinteni a siketek közösségére, mint
egy bizonyos nemzet ’normális’ polgárai között élő etnikai kisebbségre. (David 1995. 97) A
kifogás az volt, hogy ezek az emberek nem az állam nyelvét, hanem a saját kisebbségi
nyelvüket beszélik.

Ebből az elgondolásból származott az „oralizmus” iskolája, akik az előbbi

„manualista” iskolával ellentétben (akik a jelbeszéden keresztül akarták integrálni a siketeket)
azt vallotta, hogy a siketeket meg kell tanítani szájról olvasni, és kézjelek nélkül, hangzó
beszéddel kommunikálni, hogy rendes tagjai lehessenek a társadalomnak. Világi jellegéből
kifolyólag nem valószínű, hogy ennek a követelésnek túl sok köze volna a hang gyónásban
való felértékeléséhez, viszont fontos azt is látni, hogy itt a hangzó beszéd mint a nemzeti
hovatartozás par excellance jelölője jelenik meg.

A siketségről szóló diskurzus ezen módosulása egyrészt felerősítette a siketek

közösségi tudatát, egyre inkább nyelvi kisebbségként kezdtek tekinteni magukra, ugyanakkor
fenntartotta, és még talán tovább is fokozta kizártságukat. Ekkor kezdtek el úgy a siketek,
mint a ’normális’ emberek egy siket nép vagy egy siket állam kialakulásáról képzelegni.

Volt például egy olyan elképzelés a siketek körében, hogy egy önálló, saját
közigazgatással rendelkező államot kéne létrehozni a maguk számára. Ez egyrészt
következhet a korszellemből, viszont Jane Berger egy másik okot is említ, azt, hogy az
iskolákban folyton azt éreztették velük, hogy a ’normális’ emberek segítségére szorulnak, és
céljuk az kéne legyen, hogy meg tudjanak állni a saját lábukon. (Berger 2005) Ennek
radikalizált következménye az önálló állam víziója, de a diskurzus kétségtelenül még ma is él
és virul.

Angliában például egy pár éve változtatták meg a fogyatékosoknak járó segély
struktúráját. Az 1992-ben bevezetett Disability Living Allowance (amely valahogy azt
sugallja, hogy fogyatékkal élni nehezebb, mint ép testben) helyét fokozatosan fogja átvenni a
Personal Independence Payment, aminek elnevezése egyértelműen sugallja, hogy ennek
segítségével majd a fogyatékkal élők is önálló életet fognak tudni élni. Fontos különbség még,
hogy a DLA saját bevalláson alapult, ami azt jelenti, hogy minden fogyatékkal élőnek
interiorizálnia kellett a hiányos testekről szóló diskurzust, és ő maga kellett megállapítsa,
hogy pontosan miben hátráltatja testének milyensége. A PIP esetében orvosi vizsgálathoz
kötött a segély nyújtása, ami viszont annyit jelent, hogy majd egy központi hatalom fogja
megmondani, hogy ki mennyiben tér el a normától.

Másik oldalról főként az eugenetika hívei (mint például Alexander Graham Bell)
biopolitikai megfontolásokból kezdtek el foglalkozni a siket nemzet képével. Abból a
megállapításból, hogy a siket emberek nagyon nagy százaléka ugyancsak siket embert választ
társul, azt a következtetést vonták le, hogy ha nem tesznek valamit ezen tendencia
megakadályozására, akkor egyre több siket gyerek fog születni, akik majd elözönlik a
nemzetet, horribile előidézve annak kihalását. (Davis 1995, 81) Ez persze ismét kísértetiesen
hasonlít a homoszexualitással kapcsolatos kortárs elképzelésekhez, ami például egyértelműen
kitűnik bizonyos elemek melegházasság elleni érveiből.

A dolgozat elején feltett kérdéshez végül visszatérve: milyen megoldást javasolnak a

disability studies gyakorlói a hiányos testek diskurzusa hatalmának megtörésére? Talán nem
meglepő, hogy általános recept nincsen. A fogyatékosság társadalmi elmélete szerint a
hiányos testekkel születők csak azokban a társadalmakban válnak fogyatékossá, amelyek nem
törődnek eleget speciális igényeikkel. Davis példája szerint még a televíziózás kezdeteinél
sem lett volna annak semmi technikai akadálya nem volt, hogy a műsorokhoz vizuális
tolmácsolást mellékeljenek, viszont senkinek nem jutott eszébe, hogy az valakiknek
segítségére volna (Davis 1995). Ezen elmélet pártolói így természetesen a fogyatékosoknak
kedvező állami intézkedéseket sürgetnek.

Amint az Shelley Tremain megjegyzi, ez a felfogás a Foucault-i értelemben elnyomó

„jogi-diszkurzív” hatalomképből indul ki, amint viszont fentebb is láttuk, a hiányos testekről
szóló diskurzusnak bőven vannak azt az individualizáló felügyeleti hatalommal
összekapcsoló vonásai is. (Tremain 2006, 186) Továbbá az is problémás ezzel a modellel,
hogy esszencializálja a hiányos test képzetét, ami ahhoz hasonló, ahogyan Butler szerint
egyes feminista elméletek a női testből kívánnak kiindulni. (Butler 1993) Ahogy Butler is
kimutatja, hogy lehetetlen egy diskurzus előtti, eredeti női testet feltételezni, úgy Tremain
szerint sem szerencsés a hiányos testek ilyen diskurzus előtti felfogásából kiindulni.

Az ő javaslata szerint a cél a hatalom individualizáló jellege elleni fellépés volna,

amint azt Foucault is javasolta. (Tremain 2006, 194) Ezt egyrészről önszerveződéssel lehetne
megoldani (a fogyatékossággal kapcsolatos identitáspolitikák veszélyeiről viszont lásd
Mollow 2004), valamint a hatalmi diskurzus dekonstruálásával. Robert McRue szerint
például ahhoz hasonlóan, ahogy a queer-mozgalom magáévá tette a fabulous (kb. mesés,
eredetileg derogatív) jelzőjét, úgy kéne a fogyatékkal élők mozgalmának például a severe
szót (kb. súlyos) az uralkodó diskurzussal szemben magáévá tennie, és újraértelmeznie.
(McRue 2006, 306) Ez viszont ugyanazt a kérdést veti fel, mint ami a Jelentős testek olvasása
közben merült fel: mire lehet menni politikai értelemben a hiányos testekről szóló diskurzus
fogalmainak kimozdításával, újrahasznosításával? A dolgozat ezen a ponton a farkába harap,
és véget ér.

Balázs-Oldal Ádám
Források

Baynton, Douglas (2006) „A Silent Exile on This Earth”: The Metaphorical Construction of
Deafness in the Nineteenth Century in. Davis, Lennard J. (ed.) The Disability Studies Reader.
Routledge, New York/London, 33-49 o.

Berger, Jane (2005) Uncommon Schools: Institutionalizing Deafness in Early-Nineteenth-

Century America in. Tremain, Shelley (ed.) Foucault and the Government of Disability.
University of Michigan Press, Michigan, 153-172. o.

Butler, Judith (1993) Bodies That Matter. On the Discursive Limits of „Sex”. Routledge,
London/New York

Davis, Lennard J. (1995) Enforcing Normalcy. Verso, London/New York

Elmer, Greg (2012) Panopticon-Discipline-Control in. Ball, Kirstie & Haggerty, Kevin D. &
Lyon, David (eds.) Routledge Handbook of Surveillance Studies. Routledge, New
York/London, 21-30. o.

Lane, Harlan (2006) Construction of Deafness in. Davis, Lennard J. (ed.) The Disability
Studies Reader. Routledge, New York/London, 79-93. o.

McRuer, Robert (2006) Compulsory Able-Bodiedness and Queer/Disabled Existance in.

Davis, Lennard J. (ed.) The Disability Studies Reader. Routledge, New York/London, 301-
309. o.

Mollow, Anna (2004) Identity Politics and Disability Theory: A Critique of Recent Theory.
in. Michigan Quarterly Review, XLIII/2

Rose, M. Lynn (2006) Deaf and Dumb in Ancient Greece. in. Davis, Lennard J. (ed.) The
Disability Studies Reader. Routledge, New York/London, 17-33. o.

Sissiäinen, Lauri (2012) Foucault and the Politics of Hearing. Routledge, New York/London

Tremain, Shelley (2006) On the Government of Disability: Foucault, Power, and the Subject
of Impariment in. Davis, Lennard J. (ed.) The Disability Studies Reader. Routledge, New
York/London, 185-197. o.