Palotai H.

Zsófia

„Libertas optima rerum”

„Szabadság mindenek felett”
 Copyright © Hacsek Zsófia
Hungarian edition© Álomgyár Kiadó
Minden jog fenntartva!

Felelős kiadó: Nagypál Viktor

Szerkesztette: Soós Tibor
Borítóterv: Horváth Tamás
Korrektúra: Helfrich Judit

Álomgyár Kiadó, Budapest, 2013

www.alomgyar.com
ISBN 978 615 5252 31 0

Tördelés, nyomdai előkészítés: Borvető Béla

Nyomda:
 Palotai H. Zsófia

„Libertas optima rerum”

„Szabadság
mindenek felett”

Első rész:

Hiems – Tél
„…Nunc haec officii signa, o, CELSISSIME PRINCEPS,
Accipias animo – qualiacunque – TUO.
Bis duo lustra meae si non dant grandia vitae,
Da veniam! Trabs est, quae modo virga fuit…”

„Most – fényes herceg – vedd udvarlásom e néhány

Gyenge jelét, bármily zsenge is az, szívesen.
Hogyha nagyot nem tud húsz éven nyújtani, nézd el!
Durva gerenda vagyok, még növendék-fa minap.”
…Is-ten-hoz-zád-Is-ten-hoz-zád-Is-ten-hoz-zád-Is-ten-
hoz-zád…
A csizmája még mindig erre az őrjítő ritmusra csat-
togott. Sorra elmaradt mellette három tanulószoba,
egy szertár, majd a kapunyitogató diák üresen ásítozó
fülkéje is. Ezúttal saját magának kellett rátenyerel-
nie a vén faalkotmányra, minden erejét megfeszítve,
hogy egyáltalán megmozduljon. Másfél évtizede is el-
múlt már, hogy először kelt át itt; talán akkor, azon az
első napon illetődhetett meg ennyire a hátborzongató
csikordulástól. Később, amikor a társaival cseverészve
vagy az álmodozásaiban elmerülve ki-be járkált, már
észre sem vette többé.
Pedig amikor elrohant az auditóriumból, úgy kép-
zelte, órákon keresztül vágtat majd az utcán, ahogy
egy üldözötthöz illik, és semmiféle ajtó, fal vagy gát
nem állíthatja meg többé. De hát minek is tervez az
ember olyasmit, amiről úgyis tudja, hogy nem sike-
rülhet? Már ettől a két-három folyosónyi loholástól is
görcs állt a bokájába, és minden hörgő-kapkodó leve-
gővételére késszúrásszerű fájdalommal feleselt az ol-
dala. Ráadásul nem is üldözte senki.

5
 Egy percre az is megfordult a fejében, hogy a saját
emlékei elől fusson el. Ha a papír elhamvad, miután
begyújtottak vele, akkor talán az izom láza, a rohanás
heve, a feldagadt torok égése is elegendő lehet ahhoz,
hogy megsemmisítse az efféle lenyomatokat a lelkén.
Nekiiramodott hát az első utcának. A csizmája talpa
belesüppedt a porba, és hiába visszhangzott még min-
dig az a könyörtelen „Is-ten-hoz-zád-Is-ten-hoz-zád”
a fejében, a padló kopogása nélkül képtelen volt tar-
tani az előbbi ritmust. A tetejébe még a köhögés is rá-
tört, talán éppen a portól – „Mert ebben a városnak,
sőt, nagyvárosnak titulált koszfészekben még csak
nem is locsolják az utat, nemhogy beborítanák kő-
vel!” –, talán a párátlan levegőtől.
– Na, ennyit erről – morogta magában. – Így mene-
küljön az ember a múltja elől.
Azzal, hogy a szörnyűségek egész életére vele ma-
radjanak, még csak-csak megbékélt volna. Ámde volt
ott ezerféle más is, mind-mind az elmúlt fél esztendő
termékei. Édesek, illatosak, harsányan vidámak és fül-
ledten boldogak… Ezek kínozzák majd halálra, hiszen
ezeket nem élheti már meg soha többé. Hideg ésszel
kellett újra és újra tudatosítania magában, hogy az
egész az ő döntése volt. Ez már zátonyra futott, meg-
rekedt, meghalt. Nincs út, amely visszafelé vezetne.
Csupán idő kell hozzá, és a lelke is megérti, mit je-
lent ez valójában. Lehet-e annyira erős, hogy ezt meg-
nyomorodás nélkül elviselje? Merthogy az lesz csak
igazán keserves, lélekmérgező és önszaggató. Hogy
egész életében felvillanó emlékképek, fakó hangfosz-
lányok, gyomorszorító érzületek kísértsék aljas mó-
don, ébren is, álmában is. Nem is úgy, mint a régi idők
letűnt gyönyörűségei, hanem mint egy sosemvolt, cso-
6
dálatos, fényes jövő elveszített édene, amelyet köny-
nyedén megkaparinthatott volna, ha ezen az estén
máshogy dönt.
Hatalmasat sóhajtott, és az égboltra emelte a te-
kintetét. Legszívesebben csendesen, mindenfajta
erőszaktétel nélkül, maradéktalanul megsemmisült
volna, vagy ha már azt nem is lehet… Akkor mi le-
gyen? Menjen? Hová? Vagy maradjon? Minek? Ép-
pen ezzel a kétséggel indul majd az a történet is, ame-
lyet egyszer, szent ígéretéhez híven, mindenképpen
papírra kell majd vetnie.
Ez bánatos mosolyra ingerelte: hogyan is juthatott
ez éppen most eszébe? Könnyelmű volt, és meggondo-
latlan, amikor abban az időben–térben távoli, kerek
könyvtárszobában először szaladt ki a száján ez az ígé-
ret. Ha visszagondolt rá, kényelmetlenül érezte magát
tőle. Hiszen ő kizárólag boldogan tud írni…
Hát akkor lesz még ő boldog, már csak ezért az
egyért is! Igenis visszaszerzi a kincset, jogos tulajdo-
nát, amelyről eddig azt hitte, vele született, és soha
semmi meg nem rendítheti…
– Halljátok, ti hitetlenek?! – sisteregte a semmibe.
– Halljátok?! Leszek én még boldog!
A hős tehát hontalanul, kisemmizve várakozik a ke-
resztúton, bal felől éppen lehanyatlik a Nap, jobbról
felhorgad az égre a Hold, ő éppen középen áll, meg-
hányja-veti magában az egészet, és végre-valahára el-
indul. Új hazát, új hitet, új reményt keres, várja a tá-
volság, a bizonytalan…
…Az Égre és annak minden csillagára, hogy milyen,
de milyen nehéz lesz ezt egyszer elkezdeni!

~*~*~
 ~ 1. ~

Boldog nyugalom, boldog állandóság…

A harangzúgás elhallgatott, és a fiatalember csak
ekkor eszmélt rá, hogy az orra már szinte a papírt sú-
rolja, annyira besötétedett a szobában. Kipillantott az
egyetlen ablakon, amely a kollégium négyszögletes
belső udvarára nézett. Odakint még egy fokkal világo-
sabb volt ugyan, tisztán látszottak a vele szemközt álló
faházikók körvonalai, de azok ablakában már gyertya
égett – egy-egy négyzetecske aranylott ki a decemberi
szürkületből. A levegőben még ott remegett az éles,
ütemes kongás emléke, és Mihály úgy számolta, ideje
elindulni. Most következik a nap legjobb része.
Lefordult a ruhásládáról, amelyen addig ücsörgött,
és még egyszer gyorsan végiglapozta a jegyzeteit, mi-
előtt rádobta volna őket az ágyként szolgáló szalma-
zsákjára. Már most sem tudta megmondani, melyik
lap hová tartozik, de elhatározta, hogy majd később,
miután visszatért, nem halogatja tovább a rendrakást.
Kifelé menet felkapta köpenyét egyetlen széke karfá-
járól, lendületesen magára kanyarította, és ahogy el-
hagyta a szobáját, nagy csattanással vágódott be mö-
götte az ajtó.

9
 Sietett, mint mindig; állandóan késésben volt, ami-
nek okát ő maga sohasem értette. Ha leült egy könyv
fölé, vagy nekilátott örvénylő gondolatait papírra
vetni, azt hitte, öt percek telnek el, holott azok két-
három órák is megvoltak. Napközben még úgy-ahogy
sikerült uralnia önmagát, főleg, ha mások időben fi-
gyelmeztették, hogy hol kellene lennie éppen, és mi
lenne a dolga… De az éjszakák! Akkor már senki sem
szólt rá, közös faházuk szomszédos szobácskáiban ki-
merülten szuszogtak az évfolyamtársak az egész na-
pos munka után, csupán a laposakat pislogó és mor-
cos éjjeliőr diákok keringtek még az udvaron vagy az
épületben.
Ő pedig hajnalig hunyorgott a gyertyák és éjjeli
lámpák halvány fényénél, merengett és olvasott, azzal
a szent meggyőződéssel, hogy még csak este van. A fü-
lében örökösen ott csengő zeneszó elbódította, és él-
vezte az energiákat, amelyek áramlanak benne, hogy
aztán néha, mint eleven forrás, utat törhessenek ma-
guknak.
Ennek persze megvolt az ára: reggelente alig tért
magához, tagjai fájtak, feje zúgott, amint megpróbált
felkelni, és sóvárgott a takaró melegsége, az édes ká-
bulat, az álommal keveredő valóság iránt. Aztán meg-
esett, hogy inkább feladta a reménytelen küzdelmet,
és nem ment a korai istentiszteletre.
Aznap is ez volt a gond.
Más alkalommal a főlépcsőn és a tantermek folyo-
sóin közlekedett ő is, mint minden diák, most azonban,
hogy fél percet nyerhessen, megpróbált a lehető leg-
észrevétlenebbül elosonni a tanári szoba előtt. Ugyan
ez nem volt tiltott terület, de a professzorok gyakorta
szóvá tették, hogy egy ilyen óriási iskolaépületben van
10
még elég helye a kisebb-nagyobb tanulóknak zsivajogni.
Persze egy ilyen késői órán már sehol sem mászkált és
zajongott senki, ám most, a janitor* helyett – akinek bi-
zonyára lejárt már a szolgálati ideje –, két férfi ácsor-
gott az ajtó előtt.
Egyszerre fordultak a sebesen kopogó léptek irá-
nyába, és vették észre őt; így már durva udvariatlan-
ság lett volna direkt másfelé kerülni. Azok ketten so-
katmondóan összepillantottak, és a rektorprofesszor
– a kollégium igazgatója – látványosan intett neki,
hogy menjen csak közelebb. Mihály maga is érezte,
hogy a köszönése túlságosan halkra, éneklősre, majd-
hogynem idétlenre sikeredett; nem is csoda, hogy an-
nak a másik úrnak, a teológia professzorának nyugta-
lanul összeszaladt tőle a szemöldöke.
– Jöjjön csak be a körünkbe egy percre, huma-
nissime** – közölte az igazgató, és befelé terelte őt a ta-
nári szobába. – Valamit meg kellene tárgyalnunk ma-
gával.
Ez máris elég baljóslatúan kezdődik, futott át Mi-
hály fején, ahogyan belépett a helyiségbe. Az a négy, tö-
mör fából faragott íróasztal úgy magasodott középen,
mint egy-egy magányos sziget. Még egyszer köszönt,
amikor az egyiknél megpillantotta Mileszt, a termé-
szettudományok és a filozófia professzorát. Ő csak egy
udvarias pillantást vetett a belépőkre, aztán vissza is
temetkezett a munkájába. Kotsi, a rektorprofesszor le-
telepedett a legszélesebb asztalhoz, maga mellé intette
társát, a teológia professzorát, aztán mindenfajta ker-

* Ajtónálló diák (latin).

** „Emberséges úr”, a debreceni diákok egykori megszólítása (la-
tin).

11
telés, várakozás nélkül hozzáfogott, mint aki valami
kellemetlen kötelességet készül éppen letudni:
– A tiszteletes Szilágyi professzor úrral éppen ma-
gáról beszélgettünk. – Biccentett a teológia profesz-
szora felé, aki komoran bólogatott. – Ma megint nem
láttuk a templomban, ugye, humanissime?
– Gyengélkedtem egész reggel, tiszteletes rektor-
professzor úr – vágta rá gondolkodás nélkül Mihály.
– De az esti áhítaton már ott voltam…
– Láttam én, láttam – bólogatott türelmetlenül
Szilágyi. – De ha meg szabad kérdeznem, reggel mi-
ért nem üzente meg valakivel, hogy maga nem tud le-
jönni?
– Hát… nem gondoltam erre – ismerte el zavaro-
dottan.
Csend borult rájuk, csak Milesz tollának sercegése
hallatszott.
– Szabad megkérdeznem, humanissime – folytatta
aztán Szilágyi –, hogy maga szerint milyen példát mu-
tat ezzel a tanítványainak?
Mihály lesütötte a szemét.
– Hát… nem túl jót.
– Emlékszik még, mire hívtam fel a figyelmét, ami-
kor a tavalyi félévben kineveztem?
Még mielőtt válaszolhatott volna, Kotsi megelőzte:
– Hallgasson, kérem, humanissime, a tiszteletes
Szilágyi professzor úrra! Tudjuk mi, hogy magának
gondjai vannak az egészségével, tiszteletben is tartjuk,
de akkor is: vannak bizonyos kötelességek…
Szilágyinak láthatóan nem tetszett sem Kotsi hang-
színe, sem elnéző mosolya; az ő ábrázata csak egyre
komorabb lett.

12
 – A legjobb lenne – fordult a fiúhoz –, ha szerezne
az orvosától egy igazolást, máskülönben kénytelen le-
szek komolyan számon tartani a mulasztásait. Az én
felelősségem…
– Na, na, tiszteletes Szilágyi professzor úr! – szakí-
totta félbe békítőleg Kotsi. – Nem kell ebből személyes
ügyet faragnia. A humanissime bizonyára megértette,
amit mondtunk, és eszerint jár majd el. Igaz?
Szilágyi most úgy festett, mint akinek a torkán
akadt egy nagyobb falat.
– Úgy lesz, tiszteletes rektorprofesszor úr – sietett
a felelettel Mihály.
– Hát, akkor menjen csak a dolgára, humanissime!
– csapta össze a kezét Kotsi, és ezúttal az ajtó felé inte-
getett. – Nem érdemes erre több szót vesztegetni.
Mihály az előbbinél is fürgébben hagyta el a termet.
Óvatosan behúzta az ajtót maga után, de amikor meg-
hallotta Szilágyi kiszűrődő hangját, mégiscsak félbe-
hagyta a mozdulatot. Ezek ott bent folytatták a beszél-
getést.
– Még most is biztos benne, tiszteletes rektorpro-
fesszor úr, hogy ez volt a megfelelő megoldás?
– Hogy jobb volt-e így közölni vele, mint az egész
iskola előtt megdorgálni? Igen, kérem, azt hiszem, egy
ilyen tanulónál, mint ő… Jaj, hogy besötétedett oda-
kint, nem gondolják a tiszteletes professzor urak?
– Mihály éles füle meghallotta, ahogy az igazgató el-
nyom egy ásítást. – De persze ahogyan gondolja, ké-
rem. Végtére is maga alá tartozik a humanissime. Két-
szeresen is.
– Kétszeresen… – Megreccsent a padló, talán Szi-
lágyi léptei nyomán, ahogyan fel-alá járkált. – Nem tu-
dom, tiszteletes rektorprofesszor úr, hogy mit gondol-
13
jak. Ugyanis a saját tanóráival is el-eljátssza ezt. Leg-
gyakrabban elkésik, de olyat is hallottam már, hogy
egyáltalán nem tartotta meg az órát. A tanítási mód-
szerei pedig… Hogyan is fogalmazzak...? Aggasztóak.
– Erőtlen, beteges fiú – ismételte Kotsi. – Bizo-
nyára megterheli ez a rengeteg kötelesség, helytállni
diákként is, osztálytanítóként is… Csodálom is, hogy
már tavasz óta ilyen jól bírja. De a lelkesedése példa-
értékű, ezt el kell ismernie. Valamint, ezeket az apró-
ságokat leszámítva, a magaviseletével sincsenek ko-
moly gondok.
– Amíg egyszerű akadémista volt, valóban nem vol-
tak – szállt vele vitába Szilágyi. – De egy preceptor,*
tiszteletes rektorprofesszor úr… Voltaképpen egy kö-
zülünk. Az iskolát képviseli. A fegyelmet, az átlátható-
ságot, az egész tanári kart.
– Elnézést, hogy beleszólok, tiszteletes rektor-
professzor úr – szűrődött ki egy harmadik hang is,
Mileszé –, de én is úgy vélem, hogy igen tehetséges fi-
atalember. Jól döntött, tiszteletes Szilágyi professzor
úr, azzal a kinevezéssel.
– Úgy bizony – hallatszott ismét Kotsi derűs bari-
tonja. – Még egy kis idő kell neki, de ettől a szép po-
zíciótól csak megemberesedik majd. Így szokott ez
lenni, sok ilyet láttam én már.
Éppen ez lett volna hát a tökéletes pillanat, hogy Mi-
hály óvatosan, csattanásmentesen becsukja az ajtót,
és tovasiessen az osztályterem felé, elfelejtve az egész
kis közjátékot. De az az átkozott meggondolatlanság

* A XVIII. századi kollégiumokban az alsóbb évfolyamok oktatását

nem a professzorok végezték, hanem a főiskolai szinten hallgató
tehetségesebb diákok (akadémisták).

14
és hiúság visszatartotta. Mert reménykedett még egy
kis méltatásban, Kotsitól és Milesztől, vágyott még
egy kis jóleső, édeskés bizsergésre a gyomrában, fő-
leg Szilágyi megjegyzései után. Így kellett hirtelen arra
eszmélnie, hogy egy erélyes kéz megragadja a vállát,
és elhúzza az ajtótól.
Ez a széltében-magasságban óriási termetű, lapát-
kezű ember egyetlen könnyed kis mozdulattal meg
tudta őt fordítani. A látványától Mihálynak elgyengül-
tek a lábai, és mintha az összes vére egyetlen szem-
pillantás alatt odatolult volna forróságban fürdőző
arcába. Hátranyúlt, a falat tapogatta, és azt kívánta,
bárcsak nyithatna most rajta egy rést, egy kis átjárót,
amelybe behúzódhat, és elszivároghat innen, mielőtt
ez a másik megszólal.
– Ne állja el az utat, humanissime! – közölte ekkor
az. – Vagy befelé menjen, vagy kifelé!
– Elnézést, tiszteletes Budai professzor úr – vágta
rá. – Nem azért… vagyis… nem akartam…
Maga sem értette, mit próbált volna ezen megma-
gyarázni, hiszen a tanár teljes bizonyossággal láthatta,
hogyan tapasztotta az ajtóréshez a fülét.
– Én annyit mondtam, hogy ne állja el az utat.
– A tiszteletes Kotsi rektorprofesszor úr beszélt a
tiszteletes Szilágyi professzor úrral és énvelem… Az
imént küldtek el. De én nem…
Budai lemondóan sóhajtott.
– Miféle poéta maga, humanissime?
Mihály szeme elkerekedett a kérdésre. A profesz-
szor a hatalmas paksamétányi vastag kötésű könyvet,
amelyet eddig a bal hóna alá csapva tartott, áthelyezte
a jobb oldalára, és megrázogatta felszabadult karját,

15
hogy kiűzze belőle a zsibbadást. A kilincs felé nyúlt, és
csupán ennyit mondott:
– Akinek van füle arra, hogy meghallja a hang-
súlyok és dallamok rendjét, annak ahhoz is kellene
lennie, hogy meghallja… – két jókora dobbantással
imitálta a léptek zaját – …ezt. Na, menjen innen!
Mihály lesütötte a szemét.
– Köszönöm, tiszteletes professzor úr.
– Ne köszönjön semmit! Menjen a dolgára, men-
jen már!
Nem kellett kétszer mondania. Budai még meg is
várta, amíg ő távolabb kerül, és csak akkor nyitotta ki
megszokott lendületességével az ajtót. Mihály tudta
ugyan, hogy most örülnie kellene, legszívesebben
mégis a falba verte volna a fejét. A félév kezdete óta,
amióta Budai visszatért külföldről, először váltottak
szót kettesben – csak reménykedhetett benne, hogy
nem is utoljára, és hogy a következő alkalom nem ef-
féle szégyenletes körülmények között zajlik majd.
Ilyesmit bumfordi vásári komédiákban szoktak írni,
hogy a közönség térdcsapkodva, könnyezve röhögjön
rajta!
Hogy elterelje a gondolatait, elmormolt magában
egy kellemes kis klasszikust. Két iskolatársa mellett
sietett el éppen, akik most úgy bámultak utána, ahogy
az utcán csavargó futóbolondokra néznek a járókelők.
– Csak nem az osztálytermedben felejtettél vala-
mit? – kiáltott utána az egyik, egy Laki Sándor nevű
fiú, aki a jurátusok* egyenruháját viselte.
A másik, bizonyos Tóth Ferenc, gonoszul felviho-
gott. Ez azért ütött egy kis sebet Mihály lelkén: ők ket-

*Joghallgató (latin).

16
ten egészen kis koruk óta mindig osztály-, pad- és la-
kótársak voltak. A faházban egyetlen vékony fal vá-
lasztotta el őket egymástól, de újabban valami jóval
vaskosabb, láthatatlanabb határvonal is közéjük állt.
– Hagyjál, dolgom van! – vetette oda foghegyről
Lakinak. – És te mit csinálsz az épületben? Hiszen a
jurátusoknak ilyenkor…
– Mégis, mit gondolsz? Ma én vagyok az éjjeliőr.
Mihály továbbsietett, de még éppen hallotta, amint
Tóth jó hangosan megjegyzi:
– Én már nem is csodálkozom rajta, hogy annyit
beszél magában. Ki más venné szívesen ezt a modort?
Hát akkor gebedjek meg, ha még egyszer az élet-
ben hozzád szólok! – dühöngött magában Mihály, ám
egy rezdüléssel sem mutatta, hogy egyáltalán meg-
hallotta a fiút. Dehogy szerzi meg neki ezt az örömöt,
hogy hagyja magát provokálni! De azért, amíg el nem
fogytak a folyosók, háromszor is elképzelte, hogyan is
vágna vissza – ha nem rontana azzal még jobban az
amúgy is áldatlan helyzeten.
Az osztályterembe nem is belépett, hanem tizenkét
pár kéz valósággal berántotta.
– Mi tartott ilyen sokáig? – méltatlankodott Rhédey
Laci.
Győri Jóska becsapta az ajtót, ezzel mintegy jelt
adva a bentieknek, hogy végre szabad a száj. A kollé-
gium szabályzata illendő és lehetőleg latin nyelvű tár-
salgást írt elő a diákoknak, de itt, maguk között, csakis
magyarul beszéltek. Mihály pontosan értette, mit je-
lent a fiúknak ez a pár óra, hát a legotrombább sza-
vaik ellen sem emelt kifogást; a tanítványok szemreb-
benés nélkül letegezték, ő pedig a keresztnevükön szó-
lította őket.
17
 – Be kellett mennem a tanáriba. Kotsi és Szilágyi
is legalább annyira hiányolta pótolhatatlan társaságo-
mat, ahogyan ti…
Késése idejét a fiatalok arra használták fel, hogy át-
rendezzék a bútorokat, így a tanterem a körberakott
székekkel és a falnak tolt asztalokkal apró színházra
emlékeztetett. Nem lehetett pillekönnyű feladat, bár
úgy tetszett, ezek a „kisdiákok” szinte napról napra
erősödnek és felnőttesednek. Mihály odasandított
Jakab feltűrt ruhaujjú, egészséges izmoktól duzzadó
karjára, vagy Gáspár arcára, amelyen már kis szakáll
serkent… Arról nem is beszélve, hogy az itt jelen lé-
vők közül mindannyian magasabbak voltak nála. Az
sem vigasztalta, hogy a tizenhat-tizenhét évükkel ők
a rangidősek az osztályban, hiszen tudta, előbb-utóbb
az ifjabbak is ugyanígy a fejére fognak nőni.
– Na, kedves kis társulatom! Tudjuk-e már azt a
színdarabot?
Levetette magát az egyik székre, maga felé fordí-
tott két másikat, és kényelmesen felpakolta rájuk a lá-
bát. Még rá is játszott azzal a rezzenéstelenül komoly
arccal, mint aki nem is észleli, milyen gondtalan de-
rültséget kelt minden egyes gesztusával. Lehet, hogy
testméretben a fiúk győztek, de cserébe olyan rajongó
tisztelettel néztek fel őrá, mint egy elérhetetlen hegy-
csúcsra. Ő pedig mindenben igyekezett a kedvükre
tenni.
Ezért találta ki ezt a színdarabot is, amelyet afféle
karácsonyi meglepetésnek szántak az egész iskolának.
Az ősbemutatót a szünet előtti utolsó hétre tervezték
ugyan, de Mihálynak már most, ezen a kora decem-
beri napon úgy tűnt, akár aznap este is elővezethet-
nék. Hiába keresett bizonytalanságot, színtelenséget,
18
javítanivalót, ezek a kis amatőrök hiba nélkül mozog-
tak a színpadon, gördülékenyen és valódi hévvel hal-
lotta vissza szájukból a párbeszédeket, mígnem a vége
felé már nem mint kritikus, hanem mint megbaboná-
zott, mindenestül meghatott néző figyelte őket. Életet
leheltek a gondolataiba.
– Na, milyen volt? – rohanták meg azonnal, amint
befejezték.
Mihály színpadiasan megemelte előttük a sapkáját.
– Csodálatos. – Mosolya átszelte az egész arcát. –
Fantasztikus. Zseniális!
– Nahát, tényleg?
– Igen, ha mondom! Ez már megérett egy jelmezes
próbára, az összes fontos eszközzel együtt. Jövő hétvé-
gén megejthetnénk, nem gondoljátok?
– Miért csak jövő hétvégén? – háborgott Pál.
– Azért, mert az a szívtelen preceptorod holnap-
tól embertelenül sok leckét ad, és esténként úgy dőlsz
majd bele az ágyba a tanulóasztal mellől, mint akit
bunkóval vertek fejbe…
– Hülye! – vágta oda a fiú, de látszott, hogy a gon-
dolat is elborzasztja.
– …És legfőképpen azért, hogy elég időtök legyen
felkajtatni a holmit. Gyorsan írjuk is össze, ki mit sze-
rezzen be!
Egyszerre három tanítvány is felugrott, és játékos
versengésbe kezdtek, ki viszi oda előbb Mihálynak az
írószereket a katedráról. Végül persze addig ügyet-
lenkedtek vele, húzgálták ide-oda, mígnem az egész
papírhalom odaborult a padlóra. Ő erre térdre eresz-
kedett, és vidáman maga elé húzta őket.
– Tökéletes! Imádok a földön fekve írni.

19
 A többiek is odahevertek mellé. Először is, min-
denki ráfirkantotta egy lapra a saját szerepét; fontos-
kodva, heves türelmetlenkedéssel kapkodták ki egy-
más kezéből a tollat. Amikor végeztek a listával, Mi-
hály azonnal hozzá is kezdett az ötletgyűjtéshez.
– Nos tehát… Gersonnak franciás szabású, világi
ruha kell. – Gyorsan le is körmölte az első név mellé.
– Szegény jó apámnak voltak ilyenjei. Majd ha egyik
nap elszabadulunk, felmegyünk a padlásra, és szétcsa-
punk a ládák között.
– Nem fog édesanyád haragudni érte? – fintorgott
rá Gáspár.
– Én már nem tudom megbotránkoztatni, ahhoz
sajnos túl jól ismer… Ja, és a paróka! Az nagyon fon-
tos, dióbarna, mi-nél-hosz-szabb, an-nál-jobb – düny-
nyögte hangosan is, amit írt –, elöl legalább az orrig
érjen…
– Akkor semmit sem fogok látni – grimaszolt Pál.
– Dehogynem. Ez is a szereped része. – Mihály le-
engedte az arcába a saját haját, és eltúlzott kézmozdu-
lattal söprögette el. – Csináld ezt… És közben ne cso-
dálkozz, ha az akadémisták leesnek a székről a röhö-
géstől.
– Miért tennék?
– Pár éve, amikor ti még nem jártatok ide, volt itt
egy segédprofesszor, Fodor Gerzson. Róla neveztem
el a mi Gersonunkat. Ő igazgatta állandóan a haját,
még tanítás közben is...! Na de haladjunk tovább. Mi
legyen a földesúrral?
A fiúk tűnődve pislogtak egymásra.
– Őrá is adjunk parókát – ajánlotta Laci –, meg egy
süveget. És ragasszunk neki bajuszt, szalmából.

20
 – De azt a bajuszt előtte kenjük be szurokkal – fűzte
hozzá Pista –, a paróka pedig legyen fehér.
– És tömjük ki a hasát ronggyal, hogy jó kövérnek
látsszon! – lendült bele Pál is.
A földesurat játszó Jakab csak hümmögött. Lát-
hatóan nyugtalanította, hogyan oldja majd meg a já-
rást-kelést a színpadon anélkül, hogy elveszítené a
rongyait.
– Következő?
– Ábrahám, a zsidó.
– Ez egyszerű – legyintett Jóska. – Bármelyik aka-
démistától elkérhetjük a hosszú, fekete köntösét.
– A kísértet.
– Fehér lepedő. Majd rávetjük a Pista fejére, így ni,
alul meg kötéllel ráhurkoljuk a derekára.
– Na persze! – méltatlankodott Pista. – Megmon-
danád, hogy a fenébe fuvolázzak így?
Mihály az orra hegyét piszkálta a toll végével, aztán
kibökte:
– Esetleg vághatunk rá lyukakat a szemednek, a ka-
rodnak és a szádnak.
– De hát ki engedné meg, hogy szétvagdossuk a le-
pedőjét?
– Higgyétek el, fiúk, bizonyos lepedőknek már úgyis
mindegy… – A diákok értetlenkedését látva nem bírta
visszatartani a kaján vigyort. – Mit gondoltok, mivel
töltik az efféle magányos esti órákat a lakótársaim?
– Fúúúúj! – nyögött fel az egész társaság.
– Akkor ezt a lepedőt inkább hagyjuk – terelte el a
szót gyorsan Gáspár. – Majd hozunk egy hordó lisztet,
kiöntünk egy kicsit, hogy meg lehessen benne hem-
pergőzni, és…
– Na, tudod te, mit lisztezzél össze…!
21
 – Jól van, így akarjon neked valaki segíteni… – Gás-
pár sértődötten elfordult Pistától. – Pedig apám olyat
mesélt a múltkor, hogy a Pikkó hercegben a tatár kán-
nak az egész arcát kifehérítették. Az igazi játékszín-
ben! Ez meg itt kényeskedik.
– Édesapád látta a Pikkó herceget?
– Igen – felelte kedvetlenül a fiú –, de azt már nem
mesélte el, hogy miről szól. Azt mondta, nem nekem
való, meg ne is érdekeljen.
Mihály felhúzta a szemöldökét.
– Hát, amennyit hallottam belőle, nem is vesztet-
tél vele semmit. Nyomorúságos fércmű az egész, szé-
gyellni valóan gyatra szövegekkel.
– Ajjaj – súgta oda Jóska Pistának –, ha nem vigyá-
zunk, ebből mindjárt tanóra lesz…
A preceptor csak legyintett a közbeszólásukra, és
rendületlenül folytatta.
– Persze, ha azt nézi az ember, hogy magyarul van…
De azok a dalbetétek benne, hát, azok meg aztán bot-
rányosak! Jó párszor hallottam már a vásárban is;
bármilyen dallamra rá lehet őket énekelni, aztán egész
nap az zúg az ember fülében. Olyan sorvégekkel, hogy
legszívesebben fejbe verném azt, aki megírta…
A tanítványok megmosolyogták ezt a kirohanást.
– Szegény színjátszók! – vonogatta a vállát Laci. –
Nem lehet mindenkinek olyan szerencséje, hogy tőled
tanulja a poézist…
– Ugyan, hagyjátok már ezt…
Mihály az arcára tapasztotta a két tenyerét, de Jóska
erővel elhúzta onnan a kezeit.
– Ne szerénykedj, nem áll jól! – évődött vele. – Hi-
szen mindenki tudja, hogy te írod a legélettelibb, leg-

22
tartalmasabb verseket a világon! Nem véletlenül lettél
éppen te a preceptorunk!
– Ne már, fiúk, mindjárt szénné ég az arcom… –
Meg is legyezgette a levegőt, mintha el akarná hesse-
getni az odatelepedett dicséreteket. – Ha ennyire kell
valami, miért nem mondjátok ki nyíltan? Különben
most jut eszembe, tényleg hoztam nektek valamit!
Hosszasan, szertartásosan kotorászott a ruhája
belső zsebében, és csak magában mulatott a fiúk fel-
csillanó szemén, nagyra tátott száján. Végül előhúzta a
kis vászonzsákocskát, és odadobta a tizenkét pár mo-
hón kapkodó kéz közé.
– Ez után a remek próba után úgy ítélem meg, meg-
érdemlitek…
A tanítványok akkor sem nézhettek volna rá kitö-
rőbb lelkesedéssel, ha azt jelentette volna be, hogy a
félév végi vizsgákon mindannyiukat kitűnő eredmény-
nyel engedi át. Ketten azonnal elő is húztak a tarisz-
nyájukból egy-egy ódivatú, csúf kis pipát – nyilván az
apák vagy nagyapák kiselejtezett holmijai közül ha-
lászhatták ki őket annak idején –, amelyeket drága
kincsként adogattak körbe.
– Jó dolog mindig mindenre felkészülni – bölcsel-
kedett Jakab, és óvatos, gyakorlatlan mozdulattal be-
leszórt egy keveset a pipájába az apróra vágott do-
hányból.
Mihály elvette tőle, rendesen a helyére tömködte,
még meg is gyújtotta. Ugyanezt elvégezte a másik pi-
pával is, csak azután láthatott végre neki a saját ele-
gáns, különleges darabjának. Ettől még izgalmasabb,
titokzatosabb légkör lengte be a helyiséget – a felfelé
gyűrűző, édeskés füsttel együtt. A tanulók kézről kézre
adták, cserélgették a pipáikat. Kapkodták a fejüket,
23
fészkelődtek, néha az oldalukról a hasukra vagy éppen
a hasukról a hátukra gördültek, egyet-egyet krákog-
tak vagy köhécseltek, udvariatlanul könyököltek, do-
boltak a lábukkal a padlón, s persze egyre harsányab-
ban beszélgettek. Minden zaj bennrekedt a teremben.
– Ti meg mit vigyorogtok? – gyanakodott Pista. Ek-
kor már a többieknek is feltűnt Jóska és Laci összeha-
joló-sugdolózó, titokzatoskodó kettőse.
– Menj csak oda ahhoz a szekrényhez! – mutatott a
katedrára Jóska. Pista engedelmeskedett. – Nyisd ki a
legalsó ajtót! Mit látsz?
– Üres meg beszáradt tintásüvegeket – jelentette
Pista.
Laci már pukkadozott az elfojtott nevetéstől.
– Nyúlj be mögéjük! – kiáltotta Jóska.
– Mi? Ne, fiúk, ezt nem mondjátok komolyan! –
A többiek diadalkiáltással fogadták a Pista kezében
megvillanó boroskulacsot. – Hé, ez tele van!
– Ezt meg hogy hoztátok be? – bökte meg a társai
vállát Jakab.
– Te mondtad, hogy az ember legyen mindig min-
denre felkészülve!
– De mégis, hogyan?
– Egyik óra után, amikor már üres volt a terem –
mesélte Laci. – Az auscultatornak* azt mondtuk, hogy
bent felejtettünk valamit.
– Nem semmi! – rikkantott Pál. – És nem féltetek?
– Ugyan mitől?
– Nem emlékeztek, mi történt tavaly a Wartensleben
gróf fiával?

* Felügyelő diák (latin).

24
 Ezt a volt diáktársukat Szilágyi fenyítette meg az
előző félévben az egész iskola előtt. Az emléktől Mi-
hálynak ennyi idő után is összerándult a gyomra. Ret-
tenetes jelenet volt az, főleg őneki, aki preceptor-
ként egészen elöl állt, és így pont rálátott arra a meg-
aláztatástól kigyulladt, könnyel és verejtékkel csíko-
zott arcra. Napokig nem bírt utána elaludni, még fél-
álomban is annak a fiúnak a nyöszörgése és átkozó-
dása csengett a fülében. A fiúknak is eszükbe jutha-
tott mindez, mert egyszerre hallgattak el, még Laci és
Jóska mosolya is lehervadt.
– De őt nem ilyesmiért büntették meg… – Jakab
hangján érződött, hogy önmagát is győzködi. – Vagy
igen?
– Nem hiszem – suttogta Mihály, és megkocog-
tatta a kulacs kövér oldalát. – Ennyi még nem elég egy
olyan látványos büntetéshez.
– Akkor miért? Te Szilágyi diákja vagy, biztos tu-
dod…
– Csak annyit hallottam más publicus preceptorok-
tól, hogy valamelyik „privatus” kollégánk súgott be
róla valamit. Lehet, hogy ez sem igaz. Wartenslebennel
nem is beszélhettem, a megvesszőzés után azonnal el-
tűnt a városból, egyikünk se látta soha többé.
A tanítványok komoran meredtek maguk elé.
– De amint mondtam, biztosan nem ilyesmiről volt
szó!
– Máskor is hoztunk már be bort – tette hozzá meg-
játszott hetykeséggel Laci –, és még soha senki nem
kapott rajta minket. Egyébként sem hiszem, hogy mi
vagyunk az egyetlenek az iskolában!
Mihály felemelte a karját, és preceptorhoz illő szi-
gorúsággal vette elejét a kitörni készülő szóváltásnak:
25
 – Elég volt! Ha én azt mondom, hogy megihatjátok,
akkor igenis megihatjátok, és kész! Világos?! Azonnal
lássatok hozzá, vagy én leszek kénytelen mindenkit
súlyosan megbüntetni!
Ez hatott. Ha nem is azonnal, de jó tíz perc múlva,
amikor már a pipák mellett a kulacsot is körbeutaz-
tatták egymás között, visszatért a szokatlanul oldott
hangulat. Szilágyit valóban nem hozták szóba többet,
helyette a félév végéről, az idősebb diákok karácso-
nyi legációjáról* meg a nem sokkal azután esedékes
senior- és igazgatóválasztásról fecsegtek tovább. Mi-
hály maga is elcsodálkozott, mennyire megkönnyeb-
bült mindezen; hátradőlt, és karjára hajtott fejjel, félig
lehunyt szemmel eregette a füstöt. Teljesen átengedte
magát a mélyről feltörő elégedettség érzésének. A ta-
nulók apró-cseprő történetei, vaskos tréfái és sommás
véleményei már csak afféle távoli zsongásként hatol-
tak el az elméjéig.
Maga sem tudta, mennyi idő telhetett el, mígnem
valamelyikük megbökte az oldalát:
– Hahó, szállj vissza a földre!
– Mi… mi van?
– Egyenesen beledudorásztál a fülünkbe – világosí-
totta fel Pista.

* A református iskolákhoz kötődő szokás, amelynek során az isko-

la diákjai vidékre utaztak a három nagy egyházi ünnepen (kará-
csony, húsvét, pünkösd), és egy idegen egyházközségben meg-
tartották a helyi lelkész helyett a prédikációt. Ezért pénzt kap-
tak, amelynek egy része a kollégiumot, másik része őket illette.
A nagylegátus jellemzően teológushallgató volt, a kislegátusok
fiatalabb fiúk, akik a városban járva bekopogtak az emberekhez,
és köszöntőkkel, dalokkal gyűjtöttek adományt.

26
 – Tényleg?
A többiek viháncoltak.
– Hogy lehet ezt nem hallani?
– Ilyen képességekkel lehetnél a kántus szólistája
is!
– Legközelebb inkább olvasztott viaszt hozunk,
hogy legyen mivel betömni a fülünket!
Erre már elnevette magát a preceptor. Az éppen-
séggel sosem zavarta, ha az ő kárára tréfálkoznak. Ja-
kab most felé tolta a kulacsot:
– Igyál hamar, még mielőtt elfogy!
– Én nem ihatok – vonta meg a vállát Mihály. –
Megtiltotta az orvos, tudjátok.
– Na, egy kortyocskát! – győzködte Gáspár is.
– Meg akartok ölni?
– Hagyjátok már, azt akarja, hogy több jusson ne-
künk! – intette le a társait Pál.
– Azt már bizony nem hagyjuk! – replikázott a
többi.
– Jó – mondta Mihály, és óvatosan a bor után nyúlt.
– Csak egyet.
Ügyetlenül emelte a szájához a kulacsot, megbillent
a kezében, a bor végigfutott a nyakán, rá az elegáns tó-
gára. Felszisszent, és kicsúszott a száján egy károm-
kodás, ahhoz éppen elég hangosan, hogy diákjai meg-
hallják, és hangos, elismerő nevetéssel jutalmazzák.
– Ezt írd bele valamibe!
– Igen, igen! De aztán olvasd is fel hangosan!
Gáspár egy szónok lelkes karmozdulatát utánozta,
és ugyanazzal a lendülettel sikerült is jó nagyot ta-
szítania Pálon. Ő persze első haragjában visszalökte,
neki a következőnek – mint a dominók, dőltek egy-
más hegyére-hátára a fiúk. Eszelősen kacagtak mind-
27
annyian, egymás vállába kapaszkodva igyekeztek visz-
szanyerni az egyensúlyukat, aminek persze csak any-
nyi lett a vége, hogy mind egy hatalmas rakásba gaba-
lyodtak össze. Most már talán végérvényesen elfeled-
ték, hogy az iskolában ülnek; szétfeszült és szappan-
buborékként kipukkadt az az állandó gyomorszorító,
arcsápasztó ridegség.
– Inkább ne igyatok többet, fiúk!
– Akkor segíts be még egyszer! – vágta rá kissé már
összeakadó nyelvvel Laci.
– Mondtam már, hogy nem lehet! És különben sem
ízlik… Ez iszonyú régi lehet, talán még Anakreón is ezt
itta!
– Mi bajod van? Örülünk, ha ilyen jut!
– Nektek jut.
– Ahá – rikkantotta Jakab –, savanyú a szőlő!
– Hát az, amelyikből ezt a bort nyomták, tényleg az
volt…
– Áshatjuk is el ezt, de jó mélyre – ölelte magához
Jakab a kulacsot. – Nem kell a kényes ízlésű precep-
tor úrnak…
Hirtelen érkezett az ötlet, Mihály nem is gondolta
végig igazán. Mégis felpattant, megvárta, amíg az ösz-
szes tanítvány kíváncsian rámered a földről, aztán
szónokként széttárta a karját:
– Elássuk? Nem! Eltemetjük!
A fiúk minden kérdezősködés helyett izgatottan ug-
ráltak fel. Ennyi együtt töltött idő után már sejthették,
hogy a preceptorukban semmiképpen sem csalódhat-
nak. Egy egész szőlőhegynyi bortól sem részegedhet-
tek volna meg ennyire, mint most az újabb móka ígé-
retétől.

28
 Először Gáspárnak és Jóskának kellett egy szé-
ket együttesen a vállára emelnie. A városbéli temeté-
seken, odakint a valóságban, nemegyszer bízták már
rájuk a koporsóvivő szerepét. Mihály, akárha megint
színjátékot rendezne, szép sorfalba állította a többie-
ket, katonásan megparancsolta nekik: „Gyászolni!”, és
lepisszegte a kuncogókat:
– Több együttérzést, fiúk!
A kamaszok keservesen összepréselték az ajkukat,
és egyikük sem mert egyenesen a többiek szemébe
nézni, miközben Mihály letakarta egy sötét kendővel
a kulacsot, és cédulát biggyesztett rá, rajta jellegzetes,
szálkás írásával: „Bacchus”. Aztán óvatosan ráállította
a székre.
Elővetette Pistával a fuvoláját, de kivételesen nem
valami könnyed, bolondos dallamot fújatott vele, hogy
ráénekeljék valamelyik kedvelt költeményüket, vagy ki-
fulladásig ugrabugráljanak rá. Nem, nem, most gyász-
dalra volt szükség. Már önmagában mosolyogni való
volt, ahogy az apró, gyermekkézbe való flóta a temp-
lom megrendítő, falrengető nagyorgonájának dalla-
mával kísérletezget.
Hozzáfogtak az énekléshez, szép tisztán csendültek
fel a templomi kórus tenorjai, baritonjai és basszu-
sai, és mindeközben temetési menetként cammogtak
körbe a teremben. Mindannyiuk arca egyformán vö-
röslött, szemük eszelősen csillogott. Szinte elviselhe-
tetlenné vált a fájdalom a hasukban, miközben a ha-
lotti zsoltárt énekelték, azt a bizonyosat, amellyel any-
nyiszor kísértek már utolsó útjukra tisztes, becsületes
polgárokat… Jaj, bizony rettenetes kínt éltek át most,
hogy vissza kellett tartaniuk a nevetést!

29
 Amikor a két koporsóvivő leeresztette a széket, a
kulacs azon nyomban feldőlt. Erre már néhányan be-
levihogtak az áhítatos csendbe. Mihály időközben ösz-
szeszedett néhányat a terem megvilágításához hasz-
nált gyertyák közül, takaros kis kört alkotott a koporsó
körül, és fennakadt szemekkel, bús arccal gyászbeszé-
det rögtönzött:
– Uraim, testvéreim a Parnasszusban! Azért járul-
tunk ma ide, és gyűltünk össze itt, hogy fájó búcsút
vegyünk a mi forrón szeretett, tisztelt és csodált ba-
rátunktól, Bacchustól, a mámor istenségétől. – A fiúk
szinte fulladoztak, a szájuk elé szorított ruhaujjak és
kezek közül alig látszottak ki a pajkosan csillogó szem-
párok. – Az ő édes, érzékeket borzoló kultusza adta
eddig életem esszenciáját. Nekem, aki soha nem vete-
medtem arra, hogy ezt a mocsárszagú, békanyálas ti-
szántúli vizet igyam! – A szívéhez kapott, és a tekin-
tetét az ég, azazhogy a mennyezet felé emelte. – Lám,
kihunyt a gyönyör és kihűlt a láng, és mindez soha, de
soha nem lehet már az enyém! Micsoda betölthetet-
len űr marad utána! Ti nem is érthetitek, jó testvérek,
micsoda szenvedés lesz nélküle ez a lét! Ah…! Lássá-
tok csak, miként könnyeznek a hegyközi nimfák, sze-
mükből lepergő gyöngycseppjeiket lenge ruhácská-
juk szegélyével törlik fel, amelyek olyan tökéletes ki-
látást biztosítanak az alsószoknyából kivillanó comb-
jaikra, és – óh, micsoda kegyetlenség! – ezek is csak a
mi drága halottunkra emlékeztetnek…
Ez lett az a pont, ahol az egyikük már nem bírta to-
vább, elgyengült, összecsuklott, és prüszkölve, fuldo-
kolva felröhögött. Erre sorban rákezdték a többiek
is – hogy is akadhatott volna többé erő, akár emberi,
akár emberfeletti, amely gátat szabhatott volna nekik?
30
Mihály, aki valódi temetéseken másfél-két órát is vé-
gig bírt prédikálni, ezúttal máris elhallgatott.
Ilyen rövid halotti beszédet sem látott még a vi-
lág! – Ez volt az utolsó gondolata, mielőtt őt is magá-
val ragadta volna a többiek eufóriája.
Egyensúlyukat vesztve, a földön fetrengve, a pad-
lót csapkodva, fuldokolva kacagtak; néhány pár láb a
levegőben kapálózott, mint valami bogáré, a kezek a
be-begörcsölő hasakhoz kaptak, Pista kezéből elgu-
rult a hangszer. Mihály azt hitte, ennyi volt, ezt már
élő ember nem viselheti el, mindjárt mindannyian itt
halnak meg, követik az örömök istenségét, hát egysze-
rűen meg kell a testnek szakadni ebben a példátlan,
elképesztő eksztázisban…
…És akkor meglátta.
Az osztályterem ajtaja résnyire nyitva állt, és a be-
szűrődő gyertyafényben tisztán kirajzolódott egy egyen-
ruhás alak sziluettje. A fiatalember az ajtófélfát tá-
masztva, karba font kézzel, arcán mélységes döbbe-
nettel mustrálta őket. Úgy festett a félhomályban,
mint egy ember formájú kísértet – pedig csak az a bi-
zonyos Laki nevű jurátushallgató volt. Ebbéli minő-
ségében jóval ijesztőbbnek is tűnt, mintha egy valódi
holt lélek jelent volna meg közöttük.
Lassan a kisdiákok nevetése is elhalt, ahogy sor-
ban észrevették a betolakodót. Sápadtan, levegőt kap-
kodva pattantak fel, szégyenteljesen lesütött szem-
mel csapkodták le az egyenruhájukról a rátapadt port.
Csak az egy Gáspárnak maradt még annyi lélekjelen-
léte, hogy gyorsan összeszedegesse a gyertyákat, és le-
kapja a székről szeretett halottjukat.
– Mit művelnek itt maguk? – kérdezte Laki hűvö-
sen. Hirtelen egyikük sem tudta, mit válaszoljon. –
31
Hogy kerülnek az éjszaka közepén az osztályterembe?
Talán nem tudják, hogy tiltja a rendtartás?
Jakab megpróbálkozott egy felelettel, de mind-
annyian érezték, hogy csak rontott a helyzeten,
a nyelve ugyanis háromszor is belegabalyodott a
„humanissime” megszólításba.
– Én vagyok itt velük – próbálta menteni a menthe-
tőt Mihály. – Színdarabot próbáltunk, megbeszéltünk
egy-két dolgot…
– Preceptor úr, maga inkább egy szót se szóljon!
Ezek után… – Laki undorodva bökött a kulacs iménti
helyére. – A terem úgy bűzlik, mint egy kocsma, pipa-
füst, borgőz, maguk az imént még egymáson fetreng-
tek a földön… Na és mi volt ez a temetési zsoltár? Csak
úgy zengett maguktól a folyosó!
– Meg tudom magyarázni!
– Azt elhiszem – húzta a száját a jurátus. – De ne
most! Felkelne a nap is, mire ebből ki tudna hozni va-
lamit. Inkább szombaton legyen beszédes kedvében a
preceptor úr…! Szombaton, az egész sedes* előtt!

* Törvényszék, fegyelmi szék, ahol a diákok szabálysértéseit tárgyal-

ták (latin).
 ~ 2. ~

Négy oka is megvolt annak, amiért Mihály még a szo-

kásosnál is nehezebben viselte el Szilágyi tanóráját.
Először is, rettenetesen hideg volt, odakint szállin-
gózott a hó, és az iskola összes ablakrésén besüvített a
száraz, jeges levegő. Mihály, aki megint nem aludha-
tott eleget, legszívesebben beburkolózott volna egy jó
meleg takaróba, bár sejtette, hogy egy bizonyos más-
fajta hidegség ellen ez sem védené. Ha csak Szilágyira
nézett, olyan érzés kerítette hatalmába, mintha a
professzor puszta jelenléte mindent meg akarna
fagyasztani körülötte – ez volt a második ok.
Pedig direkt igyekezett, hogy Szilágyi semmilyen
kivetnivalót ne találjon a viselkedésében, de ő szom-
bat óta tüntetően keresztülnézett rajta. Nemhogy nem
szólította volna meg az óráján, a magyarázatai köz-
ben direkt nem is fordult arrafelé, ahol Mihály asztala
állt. Ő valódi kínzásnak érezte, hogy a tanár egy-egy
szöveg vagy lecke felmondására mindig másokat vá-
laszt, akik rendre belesültek a bonyolult fejtegeté-
sekbe, hosszas prédikációkba. Mihály velük mondta a
szöveget, mozgó szájjal, eltúlzott arcjátékkal próbálta
tudatni Szilágyival, ő mennyivel jobban tudja, ő min-
dent tud, nézzen csak ide a tiszteletes professzor úr,

33
vegye csak szépen észre… Hiába, Szilágyi erre sem re-
agált semmit. Inkább feltenne egy lónak való szem-
ellenzőt – gondolta ő –, csak hogy ne kelljen feladnia
miattam azt a nagy, sértett büszkeségét.
A harmadik okot a mellette ülő Tóth Ferenc teste-
sítette meg, aki minden efféle próbálkozásán és gesz-
tusán látványosan gúnyolódott, persze csakis akkor,
amikor Szilágyi nem figyelt oda. Ez az előnytelen el-
rendezés is ehhez a tanteremhez kötődött: csak a teo-
lógia professzora ragaszkodott ennyire a tanulói rang-
sor alapján kidolgozott ülésrendhez. Kotsi és Milesz
hagyták, hogy a diákok év elején oda üljenek, ahová
akarnak, Budai pedig egy teljesen új és rejtélyes saját
ültetést dolgozott ki, ahol Tóth a leghátsó sorba került,
Mihály viszont a legelső sor legelső padjába. Néha úgy
találta, a professzor egyedül őneki magyaráz.
Bárcsak most is inkább vele lenne órám! Bárcsak
sokkal-sokkal több órám lenne vele, és csak vele!
Amikor már végképp nehezére esett elviselnie,
ami körülötte zajlik, abba a másik helyiségbe, annak
a másiknak az órájára képzelte magát. Ha Szilágyi ri-
deg volt, mint a jégcsap, akkor Budai a tűzszerszám,
amely képes a semmiből szikrát csiholni és forrósá-
got ébreszteni. Minden óráján egyre szenvedélyeseb-
ben magyarázott; az ősi történelem, a régmúlt idők
nyelvei, tudósai és eszméi minden bizonnyal egé-
szen kitöltötték a lelkét. Sőt, fel-alá járkált a kated-
rán, és a keze ügyében lévő pálcát suhogtatta, mintha
rá-rámutatna valamire a levegőben, amit csak ő lát,
ő teremtett, amíg a diákjai ímmel-ámmal jegyzetelik
a mondatait. Mihály nem tudta mire vélni a többiek
unott, fáradt arcát és a kelletlen grimaszokat, amelye-
ket az évfolyamtársai vágtak Budai órái előtt. Ő maga
34
úgy koncentrált minden rezdülésére, ahogyan talán
csak az ókori madárjósok vizsgálhatták az égi jeleket.
Mindezen okok közül azonban a negyedik zavarta a
legjobban. Ettől ugrott össze félpercenként a gyomra,
ettől harapdálta véresre az ajkát, és ettől dobolt a lába
a padlón, amíg Szilágyi rá nem förmedt. Minden más
miatt még elviselte volna ezt az értelmetlen, tétlen
ücsörgést, csak e miatt az egyetlen miatt nem.
A negyedik ok ugyanis maga a nap volt. Szerda,
azaz postanap.

Az egy-két havi tisztségre megválasztott levélhordó

diák ezeken az előre kijelölt napokon kerekedett fel,
hogy elhozza, lajstromba szedje, és ebédidő után kiosz-
sza a többiek küldeményeit. Az, hogy ez miképpen zaj-
lott, egyedül a levelek számán és a tabellárius* ügyessé-
gén múlt: néhányan az ebédidő végére be is fejezték az
egészet, mások azonban estig is elpiszmogtak vele. Sze-
gények nem is sejthették, micsoda lavinát indítanak el
ezzel az ártatlan tevékenységgel bizonyos Cs. Vitéz Mi-
hály akadémista és preceptor lelkében, akit talán csak
látásból vagy hallomásból ismertek.
Már kora reggel, amikor résnyire kinyitotta a sze-
mét, az éles, bántó fénnyel együtt az is beáramlott a
tudatába, hogy meg kell keresni a tabelláriust, bárki
is az, és bárhol is legyen. Aztán, ahogy kitisztult a kép,
rádöbbent, hogy fogalma sincs, kit jelöltek ki legutol-
jára erre a posztra. És ami ennél is fájóbb volt: most
még hiába törné rá az ajtót, valószínűleg el sem indult

* Levélhordó diák (latin).

35
a levelekért, vagy ha mégis, akkor is órákig elpepecsel
majd velük. Így nem tehetett mást, magára erőltette
a szokásos kényelmes komótosságát. Ugyanúgy fogott
hozzá a mosakodáshoz és a reggelihez, mint más na-
pokon, és közben győzködte magát: „Hiszen nem sür-
gős, egyáltalán nem sürgős…”
Pontosan tudta magáról, hogy menthetetlen ál-
modozó; hogy kevésbé érzékeli a határt a valóság és
a képzelgés között, és hogy a fejében a remények és a
vágyak valahogy mindig összemosódnak a józan ész-
szel megjósolható, majd be is következő események-
kel. Az efféle emberek, mint ő, sokkal erősebben tud-
nak hinni és remélni, kívánságaikat jóslatnak értel-
mezni, élettörténetük színes fonalát előre megszőni,
miközben ezt az álmaikba vetett rendíthetetlen hitet
talán önmaguk előtt is szégyellik. És aztán, ha még-
sem az történik, amit vártak, sokkal fájóbban mar-
dossa a szívüket az az átkozott csalódás.
Hagyd abba! – figyelmeztette magát, amikor újra
és újra a posta felé kalandoztak a gondolatai. – Csak
jobban fogsz örülni, ha arra gondolsz, hogy nem ma
érkezik meg, és aztán kiderül, hogy mégis… Szilágyi
kora reggeli órája után hátravolt még a délelőtti isten-
tisztelet; ő azon is az órákat, perceket, másodperceket
számolta, és latolgatta, meddig bírja még ki, sőt, kibír-
ja-e egyáltalán, hogy idő előtt elrohanjon a levélhordó
diákhoz érdeklődni.
Persze gondolhatta volna, hogy nem fogja kibírni.
Alig halkult el az istentisztelet végét jelző harang-
zúgás, ő már mélyeket lélegezve, lassú, méltóságtel-
jes léptekkel, a tökéletes nyugalom benyomását keltve
haladt a kamrácska felé, ahol máskor a senior, most
pedig egy nyúlánk, kerek képű jurátushallgató dolgo-
36
zott éppen. A fiú olyan összpontosítva szárogatta a tin-
tát az előtte heverő papírlapon, hogy észre sem vette a
felé közeledőt.
Mihály már majdnem csoszogott, egyik kezét a szíve
fölött nyugtatva. Oda gyűrte be reggel az előző leve-
let, azt az utolsó novemberit, és babonás sóvárgással
győzködte magát, hogy ezzel aztán biztosan a maga ol-
dalára állítja majd a szerencsét. De azért közben nem
mulasztotta el az orra alá duruzsolni: „Nem ma jött
meg. Biztosan nem ma jött meg. Csak megszokásból
jöttem le, mert tudom, hogy ma nem jöhetett meg…”
A fiú végül mégiscsak felpillantott, és rákérdezett:
– Mit óhajt a preceptor úr?
– Szeretnék egy pillantást vetni a levelek listájára.
A tabellárius hirtelen kézmozdulata árulkodó volt:
mintha el akarta volna takarni a lapot.
– Nem tudom, kérem, preceptor úr, hogy sza-
bad-e… Nekem erre a listára ebéd utánig úgy kell vi-
gyáznom, mint a szemem fényére…
Mihály élesen beszívta a levegőt.
– Nem venném el, humanissime, csak megnézném.
Talán nem bízik egy preceptorban? A tiszteletes pro-
fesszor uraknak sem adná át a listát, ha kérnék?
A tabellárius láthatóan viaskodott magával. Mihály
nem akarta sürgetni, de már ezt a fél perc feszült vá-
rakozást is kínszenvedésnek érezte; hol vacogott, hol
egész testét forróság járta át. Végül a fiú valahogy el-
rendezte magában az ügyet, mert nagyot nyelve, óva-
tosan körbepillantva odacsúsztatta a listát Mihálynak.
– Tessék, preceptor úr, gyorsan fussa át…! De utána
a lába is futtassa el, kérem, én igazán nem szeretnék
bajba kerülni…

37
 Mihály háromszor is végigböngészte az ő betűje kö-
rüli nevek sorát.
– Biztosan ez a mai lista?
– Ez az, kérem, éppen az imént írtam a magam ke-
zével. Rajta van a preceptor úr neve?
– Nincs, de…
– Akkor sajnos nem szolgálhatok semmivel.
Már ki is vonta a listát Mihály kezéből, arcán hal-
latlan megkönnyebbüléssel. Ő azonban, aki mindent
érzett most, de megkönnyebbülést a legkevésbé sem,
már csak ezért sem hagyhatta annyiban:
– Nem nézett el valamit, humanissime?
– Tessék?
– Biztosan nem nézett el valamit? – tagolta Mihály
olyan szelíd, barátságos arccal, ahogyan a súlyos sü-
ketségben szenvedőkkel szokás beszélni.
Erre már azért elfutotta egy kis méregpír azt a ke-
rek arcot, és a jurátushallgató, talán életében először,
visszaszólt egy nála magasabb rangú diáknak:
– Lehet, hogy soha nem voltam még tabellárius ez-
előtt, preceptor úr – vágta oda sértetten –, de azért
nem vagyok ostoba! Biztosan direkt ráülök valaki-
nek a levelére, mi? Menjen, kérem, menjen már! Majd
pont a preceptor úr fejéből kipattanó leveleket fogom
keresgélni…
Mihály köszönés nélkül viharzott el, és nem mu-
lasztott el egy jó nagyot öklözni a legközelebbi falba.
Goromba fráter! – gondolt vissza a fiúra. Hát érde-
mes egyáltalán kedvesnek lenni egymáshoz ezen a vi-
lágon? Érdemes-e éppen neki törnie magát, moso-
lyogni, kenetteljeskedni, naphosszat türelmet és ki-
zökkenthetetlen nyugalmat gyakorolni, amikor vala-
hogy mindig félreértik a szándékait? És miért min-
38
dig vele történik ez? Hogy a pokolba csinálhatják má-
sok, hogy az udvariasságukat mindig annak értelme-
zik, ami: udvariasságnak?
Az udvar felé került, és mentében előhúzta a szíve
fölül a novemberi levelet. Már annyiszor elolvasta, át-
futotta, felmondta, gyönyörködött benne, megsza-
golta, magához szorította, hogy még csukott szemmel
is minden vonást fel tudott volna idézni róla. A papírt
megviselte a nagy lelkesedés, de amúgy is megtanulta
már a benne álló néhány sort, és tudta azt is, nem fe-
lejti el, amíg él. A lap gyűrött surrogása neki a nagy
jövő előszelét jelentette, ez volt a bankó, amellyel fi-
zethet majd a dicsőség felé vezető úton.
Egy ígéret. Szavahihető, ebben az ügyben haloga-
tást nem ismerő, hozzá hasonlóan könnyen lelkesedő
ember ígérete. Majdhogynem valódi ajánlólevél.
Újra elolvasta, már ki tudja, hányadszor:

„Édes Barátom!
Én megyek, és az Úr dolgát elvégzem, ahogy lehet,
és Kassáról megírom, mit végeztem. – Az Urat pedig
újra kérem a vers iránt, mely olyanforma lehetne,
mint a Dayka propemptikonja.* Indulsz Tokajnak
Édenébe stb. Az ilyen alkalmi költemény minden ol-
vasót érdekel; a kérlelés, magasztalás pedig untató.
Kapjon tüzet az Úr, és írjon majd valami rendes kis
nemtudommit, melyre mindig azt mondhatja: Ejnye,
de rendes ez! És egyet nevessen neki. Adieu. Luther
Márton apánk neve napján reggeli 11 órakor emlé-
kezzék meg az Úr rólam. Adieu.”

* Az alkalmi költemény egyik fajtája, témája a búcsúzás egy útnak

induló baráttól (görög).

39
 Ennyi elég is volt, hogy visszatérjen a jókedve. Ott
állt, fekete tintával a fehér lapon az az áldott négy szó:
„az Úr dolgát elvégzem”. A diáktársai belesápadnának
az irigységbe, ha megtudnák, hogy őt egy ekkora nagy
ember úrnak szólítja, sőt, nagybetűs Úrnak, és direkt
őmiatta utazik el, hogy valóra váltsa az ő legtitkosabb
álmát! „Édes Barátom...!” Már a megszólítás láttán is
úgy érezte, minden alkalommal egyre jobban, mintha
olvadozna a lelke. Maga elé suttogta: „édes barátom”,
meg „az úr dolgát elvégzem”, aztán megint: „édes,
édes, édes barátom”.
Mire fel is ez a nevetséges türelmetlenség minden
átkozott postanapon? Hiszen egészen biztos, hogy a
mester komolyan gondolta, amit írt, és a válasza, ha
most nem is, de a következő alkalommal mindenkép-
pen megérkezik. Az fel sem merült benne, hogy ez a
bizonyos válasz netán kedvezőtlen lesz; ehhez túlsá-
gosan jól ismerte már Kazinczyt, a természetét és a rá-
beszélő készségét. Neki minden sikerül, amibe csak
belefog. Minden.
Sőt, valójában örülnie is kell most, hogy ma sem jött
hír, mert azzal a bizonyos verssel még mindig hadilá-
bon állt. De annyira magasnak érezte azt a bizonyos
mércét, és annyira, de annyira igyekezett mégis meg-
ugrani, hogy valahányszor belefogott, teljesen össze-
zavarodott és megbénult az elméje a nyomástól. Vagy
ha egy-két sorig eljutott is, ám észrevett egy félreírt
szót, esetleg egy csúf képzavart, már ki is robbant be-
lőle az indulat. Összefirkálta, összegyűrte, kilyuggatta
a drága lapot, amelyen dolgozott, aztán annyira elszé-
gyellte magát ezért, hogy hetekig nem is mert vissza-
gondolni az esetre. A készülő versre meg még annyira
sem.
40
 Most újra megpróbálkozott vele. Ahogy fel-alá jár-
kált az udvaron és a folyosókon, visszaidézte a mes-
tere alakját, amilyennek utoljára látta bő egy évvel ko-
rábban. Aprólékosan összerakta magában a vonásait,
a hangját és a hosszú, karcsú ujjait, ahogy, körbeölelve
a tollat, ide-oda vándorolnak a papíron. Rá-rápillan-
tott a levélre, és elképzelte, hogy Kazinczy valóban
mellette sétál. Magán érezte a tekintetét, és elmoso-
lyodott tőle, kicsit szégyenlősen, zavartan a nagy meg-
tiszteltetés súlya alatt, ahogy a valóságban is tette an-
nak idején.
– Higgye el magát az úr, higgye el a tehetségét – is-
mételte meg az emlékalak az egyik réges-régi mon-
datát. – Örüljön neki, hogy megvan, de nekem ennél
több kell. Én ugyanis nem a puszta tehetségére tartok
igényt, hanem a fáradságára, az órákig tartó összpon-
tosító, nehézségekkel és csüggedésekkel teljes út vé-
gén kikristályosodó munkájára. Érti, ugye, az úr, mi-
ről beszélek?
Jaj, hogyne értené! Amióta először elhangzott ez
az intelem, még annál is jobban érti. Mégis, néha any-
nyira megijedt, amikor újra és újra próbálkozott, és
mégsem jött ki a végére semmi értékelhető, hogy ta-
lán téved a mester, talán az a tehetség – Úristen az Ég-
ben! – nincs is… A puszta gondolatba is belerázkódott.
Egyre csak rótta a köröket, kérdezgette az emlék-Ka-
zinczyt, mit is tart e felől a sor, rím vagy gondolat fe-
lől, és szinte várta, hogy az a maga kissé gőgös, modo-
ros módján megfeleljen rá.
Egy csapatnyi arrafelé sétáló diák látványa vetette
vele észre, hogy már megint hangosan beszél a le-
vegőbe. Igaz, ezúttal nem volt köztük sem Laki, sem
Tóth, sem más ismerős, ő mégis megrettent egy kissé,
41
és villámgyorsan visszadugta a levelet a ruhája alá. Ha
tudnák ezek a szerencsétlenek, kicsodám van nekem,
és mit tesz értem! Ha értenék ezek a nyomorultak,
akik már csak marakodni és utálkozni tudnak, hogy
mit is jelent a barátság…
Hiszen csak az igazi barátok képesek arra, hogy
az őket elválasztó mérföldek ellenére is így felgyújt-
sák egymás lelkét. Csak egy igaz barát adhat valaki-
nek annyit, amennyit ő kapott már ettől a drága, nagy
embertől… Na és mit fog nemsokára kapni! Igen, ilyen
barátból nem sok juthat egy életben.
Még egyszer megsimogatta a levelet a ruháján ke-
resztül.

Egy jó oldala azért akadt ennek a napnak is: a poétai

osztály órája ebéd után következett.
Azzal, hogy az alsóbb évfolyamok tanítása legalább
akkora gyötrelem is lehet, mint amekkora megtisztel-
tetés, általában minden preceptor egyetértett. Hiába
nevezték ki őket tanárnak, a négy professzor szemé-
ben ők is ugyanolyan diákok voltak, mint a többi, és
sokszor a kisebbek rendetlenkedéséért is ők kapták a
büntetést. Mihály gyakran hallgatta a preceptortár-
sai panaszáradatát a „kis taknyosokról”, akik délutá-
nonként már alig bírnak figyelni az órán, zajonganak,
szemtelenkednek, és mindig együtt érzőn bólogatott,
mintha a többiek a szívéből szólnának.
Ő maga éppen a reggeli órákat találta rettenetes-
nek – néha majdnem visszaragadt a szeme, máskor
a teremben döbbent rá, hogy a nagy kapkodás köze-
pette a szobájában felejtette a jegyzeteit, vagy éppen
42
annyira lefoglalta az álma emléke, hogy halvány fo-
galma sem volt róla, milyen feladatot adott ki az osz-
tálynak fél perccel azelőtt, és egyáltalán hol is tartanak
az anyagban.
A fegyelmezéshez pedig egyébként sem értett. E te-
kintetben semmi különbséget nem érzett a reggel, a
délelőtt és a délután között.
A túlterhelt, több szabadidő után ácsingózó latinis-
tákat valóban megviselte, hogy ott kell ülniük. Még a
fiatalabbak és engedelmesebbek sem várakoztak az el-
várt módon egyenesen, fegyelmezetten; más osztály-
tanítót már ez a látvány is kihozott volna a sodrából,
hogy aztán órákig csak verjék az asztalt, fenyegetőzze-
nek, esetleg meg is büntessenek valakit. A legelső sor-
ban egy fiú az asztala lábát rugdosta, a cipő hangos,
kellemetlen koppanásokkal ütődött a fának. Valahol
hátrébb a tűzoltók vezetője, a hírhedt nagybotos, úgy
sandított az ablak felé, mintha legfőbb vágya lenne,
hogy felcsendüljön a lángoló épületek megmentésére
szólító harangzúgás, és kifuthassanak végre oltani,
hősködni. Valaki hátul kimerülten borult az asztalra,
párnának használta a tankönyvét, és a köszönés ide-
jére sem emelkedett fel. Hát, ez bizony nem lesz köny-
nyű, futott át Mihály fején.
– Lássuk csak… – töprengett, és fel-alá járkált a ka-
tedrán. – Múlt alkalommal már elég szépen haladtunk
Ovidius Átváltozásaival. Érdemes is lenne folytatni…
– Hatásszünetet tartott. A diákjai nem túl lelkesen,
megszokott mozdulattal nyúltak a füzeteik, írószereik
felé. – …Majd valamikor, de nem most. Nyugodtan te-
gyék el, amit mára írtak, később visszatérünk rá. – Mi-
hály megállt egy pillanatra, és széttárta a karjait, mint
egy ősi énekmondó. – Most ugyanis újra hajózni fo-
43
gunk, el a messzi, káprázatos Ilionba, ahol már annyi-
szor jártunk.
Folytatta a sétát, nézegette a sapkás, egyforma feje-
ket. A hatás megfelelt a várakozásának: az összes arc
kisimult, minden titkos kis ásítás bennrekedt, minden
apró zaj elhallgatott. Pedig még nem is történt semmi.
– Ez a vitézi versezet örökkön-örökké érvényes, és
annyira élő, érző, mint maga az emberiség. – Lelépett
a katedráról, és ott állt pár lépésnyire a diákok előtt,
a maga százhatvan centiméterével. – És változékony,
igen, mivelünk változik, a saját csatáinkkal, gondja-
inkkal, furfangjainkkal együtt.
Szinte fel sem fogta, mit beszél. A szavak csak úgy
ömlöttek belőle, ő maga sem tudta, mit is akart velük
kifejezni; a fiúk némán, összpontosítva figyeltek rá.
– A jelenet, amellyel most foglalkozunk, Aiász és
Hektór összecsapása lesz. Illetve… Igen, azt hiszem,
érdemes beleásnunk magunkat az előzményekbe is.
Az agg Priamosz szívébe már beköltözött a félelem, ő
már sejti, hogy a hazája nemsokára egy jóval nagyobb
idegen birodalom martalékává válik… Ki szeretné az ő
szerepét?
Egy diák sem jelentkezett, de mind izgatottan for-
golódtak ide-oda, lesték egymást, vajon melyiküket
változtatja a tanár mindjárt Priamosszá.
– Hát senki sem? Akkor majd leszek én a jó öreg.
Hát Aiász, a rettenthetetlen harcos, aki nem ismer kö-
nyörületet, ki akar lenni?
Rámutatott egy cingár, tüdőbajos kis szolgadiákra,
akit, ahogy a többiektől hallotta, állandóan csúfoltak
és bántottak a nagyobbak; persze – nem meglepő mó-
don – csakis akkor, ha biztosan nem volt egy tanár
vagy igazságszerető diák sem a közelben.
44
 – Maga legyen az, domine* Vajda.
A fiú elvörösödött, de szótlanul feltápászkodott,
és odaosont Mihály mellé. Ő továbbra is a többieket
pásztázta:
– Szükségünk van, lássuk csak… Igen, egy hűséges
Andromakhéra, aki urát búcsúztatja, és egy Hektórra,
aki talán már tudja, hogy a vesztébe rohan.
Az asszonyszerepre az öblös hangú, izmos tűzoltó-
vezért választotta ki – erre halk kuncogás söpört végig
a többieken. Hektór szerepét Jóska kapta, akivel most
összevillant a szemük egy pillanatra.
Mihály leírt egy kört a három szereplő diák körül,
még egyszer jól megnézte őket magának, aztán vissza-
fordult a többiek felé:
– Azt hiszem, itt az ideje, hogy elkezdődjön a tör-
ténet. Jegyzeteljenek körültekintően, írják le, kivel
kapcsolatban mit éreznek, milyennek látták azelőtt,
és milyennek most. Kivel tartanának, ha ott lennének
a véráztatta harcmezőn? Megsúgom, mindez igen jól
jön majd a következő feladathoz…
Az ülő diákok feszült figyelemmel kísérték a varázs-
latot, ami ezek után következett. Ahogy az energikus,
huszonegy esztendős tanár hirtelen hajlott hátú, re-
ményvesztett, halálra készülő öregemberré változott;
ahogy az erős fiú, akinek már kis szakáll pelyhedzett
az állán, elvékonyította a hangját, és úgy legyintett a
kezével, úgy ájult a padlóra halálsápadtan, mint egy
valódi asszonyka; ahogy azok a darabos, lélektelen la-
tin hexameterek felgyújtották a vérüket, a gyönyörű-
ség végigfutott a hátukon; borzongtak és ámuldoztak.

* Úr (latin).

45
 A kis Vajda fiú bátortalan, remegő hangon kezdte
ugyan felolvasni az Aiászra vonatkozó sorokat, de
ahogy a történet előrehaladt, egyre inkább megjött a
hangja. Mihály még tovább lelkesítette:
– Úgy van! Ezek megszégyenítették a hazádat,
Aiász, gúnyt űznek a barátaidból a falaik védelmében!
Ezt nem tűrheted, halljam hát, mennyire nem tűröd!
Aztán újra megszemlélte azt a két kiválasztottat a
katedrán, amint a szöveg és a másik arca között ciká-
zik a tekintetük, és az összpontosítást, ahogyan sor-
ról sorra haladnak előre. Hallotta Jóska kellemesen
csengő hangját és a Vajda fiú kétségbeesett, önma-
gából kifordult kiabálását, amely egy ponton már kö-
högésbe fulladt, úgy megerőltette a tüdejét… Mihály
érezte, ahogy zúg a feje, és egy pillanatra muszáj volt
visszavedlenie Priamoszból önmagává, mielőtt még
teljesen összekavarodott volna a fejében a valóság és a
légből épített világ.
– Álljatok csak fel ide! – utasította fennhangon a
két párbajozót.
Az „ide” nem mást jelentett, mint a tanári asztal te-
tejét. A poétai osztály fölé hirtelen egy nyugodt, sá-
padt, nagydarab harcos és egy jóval kisebb, de a láz-
tól kipirult, elragadtatott hős tornyosult. Szavaik most
csaptak össze csak igazán, az erő hömpölygött egyiktől
a másikig, ahogy a latin sorok egyre sebesebben vál-
takoztak közöttük. A többiekbe beleszorult a levegő,
és mire a harcolók eljutottak a végkifejletig, békejob-
bot nyújtottak egymásnak, és lekászálódtak a magas-
ból, mindenki döbbenten ocsúdott rá, hogy nem Trója
alatt, hanem az iskolában, egy tanórán vannak.
A preceptoruk éppen annyira zavarba esett a hirte-
len váltástól, mint ők maguk.
46
 – Hát… úgy látszik, az idővel mindig gondok akad-
nak. Sajnos már nincs lehetőség a mára írt felada-
tok értékelésére. Úgyhogy a következő alkalommal…
– Laci keze a magasba emelkedett. – Igen, domine,
mit szeretne?
– Nem lehetne a vacsora és az imádság után? – Az-
tán még azt is gyorsan hozzátette: – Preceptor úr?
Pál, aki nem messze ült tőle, lepisszegte:
– Tudod, hogy nem lehet, te…!
Laci szeme haragosan megvillant, és a karja, ahogy
leeresztette, nagyot koppant a padon. Mihály élesen
beszívta a levegőt, és közölte:
– Most már sajnos ezt sincs idő megbeszélni. Men-
jenek, kérem! – Elkapta Jóska vállát. – Domine Győri,
és maga is, domine Vajda, egy percre mégis maradja-
nak itt. Nem lenne, khm, szerencsés így hagyni az asz-
talt.
A többiek szép, szabályos sorba rendeződtek, és el-
hagyták a tantermet, Laci azonban az utolsó pillanat-
ban elbújt az egyik pad alá, megvárta, amíg az osztály
eltűnik, és maga is csatlakozott a benn maradókhoz.
Egy darabig csak nézte, ahogy Jóska és a Vajda fiú a
csizmanyomokat takarítják, aztán kibökte:
– Ez nem normális dolog.
– Micsoda? – kérdezett rá Mihály.
– Szilágyi vasárnap délelőtt figyelmeztetett minket
– közölte komoran Jóska –, hogy le ne merjünk jönni
ide többet, ha nincs óra.
– És ha meglát minket kapuzárás után az iskolá-
ban, akkor… – Laci elhúzta az ujját a nyaka előtt, az-
tán megismételte: – Ez nem normális dolog!
– Kinek mondott ilyet?

47
 – Mindenkinek, aki akkor éjjel ott volt, amikor az
a jurátus… – Jóska tekintete Vajdára siklott (aki egé-
szen belefeledkezett az asztaltakarításba), és elharapta
a mondat végét. – Még azoknak is, akik a Gerson pró-
báin kívül sosem járnak le.
– Meg mernék rá esküdni, hogy másokat is megta-
lált – fűzte hozzá Laci.
– Igen – cincogta ki Vajda a szemébe húzott sap-
kája alól. – Preceptor úr…! Nekem is mondott ilyet a
tiszteletes Szilágyi professzor úr. Hogy nem szabad a
preceptor úrral összejárkálni.
Mihály a kezébe temette az arcát.
– Hajjaj – motyogta –, mivel érdemeltem ezt ki?
– Mondd csak – kérdezett rá Laci –, múlt szomba-
ton… Mi történt igazából?
Jóska bólintott.
– Annyi mindent hallottunk, de a fene se tudja, mi
igaz a pletykákból.
– Nem volt vészes. Rendes napirendi pontként
idéztek be, és hamar lezavarták az egészet. Szerintem
ilyen komolytalan fegyelmi ügyet még nem is tárgyalt
az iskola.
– Az a Laki is ott ült, nem?
– Ott hát, de úgy láttam, hogy szégyelli magát,
mert nem nagyon nézett a szemembe. Igaz, mások se.
A többi esküdt halálosan unta az egészet, sőt, maga
a rektorprofesszor is. Lengyel grimaszokat vágott be-
széd közben, amikor Szilágyi éppen nem őrá figyelt,
úgyhogy kis híja volt, hogy el nem nevettem magam.
Aztán Kotsi kifejezte az óhaját, hogy hagyjanak végre
békén engem, én pedig megköszöntem, és elmentem.
– És mi lett pontosan az ítélet?

48
 – Szigorúan megdorgáltak, és a lelkemre kötötték,
hogy hozzak a mulasztásaimról igazolást az orvostól.
Jól meg is fenyegettek, hogy változtassak a viselkedé-
semen, különben elbúcsúzhatok a preceptori rangom-
tól; addig is visszavetnek négy hellyel a rangsorban,
csak hogy lássam, komolyan beszélnek. Elég jó, nem?
Úgy mosolyogtam, mielőtt otthagytam őket, mint egy
világra rácsodálkozó kisgyerek. Szilágyi nem is bírta
nézni.
És azóta sem bírja, tette hozzá magában. Nagyot
sóhajtott.
– Úgyhogy, fiúk, most egy ideig tényleg nem kel-
lene feszítenünk a húrt. Nem miattam, és főleg nem
Szilágyi miatt, hanem miattatok. Utálnám magam, ha
éppen én kevernélek bajba titeket.
– Én igenis megmondanám – vágta rá durcásan
Laci –, ha kérdeznék, hogy én akartam veled lenni,
hiába próbáltál lebeszélni. Hogy te nem tehetsz sem-
miről. Bizony, megmondanám.
Mihály rámosolygott.
– Ez akkor is jólesik, ha amúgy tudom, hogy sem-
mit sem érünk vele. A ti viselkedésetek a preceptorok
felelőssége, a preceptorok viselkedése pedig a felelős
inspektoré. Vagyis Szilágyié személyesen. Na, készen
vagytok már?
Jóska hátralépett, és megszemlélte az asztallapot.
– Azt hiszem.
– Akkor siessetek, az auditóriumból nem tanácsos
elkésni. Hálásan köszönöm egyébként, fiúk, máris
kihúztatok egy újabb bajból. Már csak az hiányzott
volna, hogy elterjedjenek a pletykák, miszerint az én
óráimon a diákok az asztalon ugrálnak.

49
 Még egyszer végigpásztázta az osztálytermet, mie-
lőtt kilépett a folyosóra. Szilágyi, ha tehetné, ugyan-
úgy lesúrolná a fiúk lelkét, ahogyan az imént Jóskáék
az asztalt. Talán éppen ezért olyan elviselhetetlen már
szombat óta, mert maga is tudja, hogy azt a bizonyos
nyomot nem törölheti ki onnan, soha többé…
 ~ 3. ~

– Maga meg mi a nyavalyát csinál itt még mindig?

– Nem látja, hogy eszem,,Somogyiné asszony?
– Eszik? Hah! Inkább finnyáskodik az úr, ahogy
szokott, meg bámul ki a fejéből! Ha nem hordja el ma-
gát, mire visszajövök, istenuccse a fakanállal verem ki
innét!
– Jaj, de megijedtem! – morogta maga elé Mi-
hály, és a villával beleszurkált a tányérján szétterülő
fűrészporízű halomba, amelyről csak gyaníthatta,
hogy jobb napjaiban valami káposztaféle lehetett.
Azt, hogy a szakácsnő rosszul, sőt, néha egyenesen
ehetetlenül főzött, Mihály még megbocsátotta volna
neki. Az ilyesmi legalább annyira múlt az iskola siral-
mas anyagi helyzetén, mint az asszonyság képességein
– hiába segítettek be a városbeliek is jó pár kosztos
diák eltartásával meg a pénz- és ételadományokkal, a
kollégium lakói így sem számíthattak fejedelmi lako-
mára. Azt azonban, legalábbis Mihály szerint, joggal
várhatták volna el, hogy Somogyiné ne vívjon soha vé-
get nem érő háborút ellenük, és ne őket okolja minden
rosszért. Márpedig az örökösen felpaprikázott hangu-
latú özvegynek valamiért mégiscsak szent meggyőző-

51
dése volt, hogy az összes fiú kizárólag az ő bosszantása
végett jár az iskolába.
Áldott csend telepedett az étkezőre, miután az asz-
szonyság kiment egy percre, és Mihály már majdnem
elhitte, hogy végre nyugodtan ehet. Ekkor azonban
valaki megkocogtatta a vállát: a minapi tabellárius állt
mögötte.
– Lehet beszélnem a preceptor úrral…?
Még soha senkit sem látott ennyire kínos zavar-
ban. A fiú holdvilágképe egészen megnyúlt, és az uj-
jait morzsolgatta. Mihálynak az előző félév végi vizs-
gákat juttatta eszébe, na meg az akkori tanítványait,
akik ugyanilyen állapotban léptek elé.
– Miről? – kérdezett vissza csodálkozva. – Valame-
lyik tiszteletes professzor úr küldi, vagy a senior úr?
– Nem küldött senki, preceptor úr, magamtól jöt-
tem. – A fiú nagyot nyelt. – Ugyanis… én…
– Még egy másik is! Hát sírba akarnak vinni ma-
guk? – Somogyiné időközben visszatért, és éppen egy
jókora halom szennyes edénnyel a kezében vágott át
az étkezőn. – A naplopó mindenüket! Hát csak itt le-
het magának beszélni a mindenféle zavaros dolgáról a
fejében?
– Az én fejem sem lehet annyira zavaros – vágott
vissza Mihály –, mint Somogyiné asszonyom levesei!
A jurátus a szája elé kapta a kezét, és összegörnyedt
a visszafojtott nevetéstől, bezsebelve ezzel egy lesújtó
pillantást a szakácsnőtől.
– Pimaszkodni, azt tud, he? Azt mindig is tudott, a
pokolba is, csak igyekezni nem!
A tányérja félig tele volt még, Mihály mégis lecsapta
az evőeszközt, éles csikorgással hátralökte a széket, és
otthagyta az asztalt. Magával húzta a már szinte fulla-
52
dozó jurátusfiút is. Az asszonyság csak a hátukkal kö-
zölhette:
– Azért pazarolhatna jó dolgában kevesebbet az úr!
– Azért főzhetne jobban is, Somogyiné asszony! –
szólt vissza a válla fölött Mihály.
Alig értek ki a folyosóra, mindkettejükből egyszerre
robbant ki a kacagás. A jogászpalánta még mindig az
iménti közjátékon mulatott, Mihály pedig az ő reakci-
óján. Csak nagy nehezen szedték össze magukat.
– Szóval, miért keresett fel, kérem? – vette vissza
aztán az eredeti beszélgetés fonalát.
– Azért, mert meg szeretném követni a preceptor
urat.
– Ugyan miért?
– Néhány napja, amikor a levelek ügyében jártam
el – az a kerek arc még a puszta emlékbe is belevörö-
södött –, nagyon durván és méltatlanul beszéltem a
preceptor úrral. Azóta nem hagyott nyugodni ez a do-
log.
Mihály végigfuttatta a fiún a tekintetét, a talpától a
feje búbjáig, és jóval bensőségesebb modorban vála-
szolt:
– Miért, szerinted én nem beszéltem veled kiállha-
tatlanul?
– De a preceptor úr megteheti – nyögte ki kínnal a
fiú. – És a listába is belenézhet. Direkt rákérdeztem a
senior úrnál, és hűha, mit kaptam, amiért megkérdő-
jeleztem egy preceptor akaratát, sőt, vissza is felesel-
tem neki… Jaj, kérem, nagyon kérem az elnézését!
– Jól van, felejtsük el az egészet. Sőt, te is bocsáss
meg nekem a türelmetlenségemért. Hogy hívnak?
– Domby Mártonnak.

53
 – Nos, kedves Domby Márton – intett felé álszer-
tartásosan–, az a helyzet, hogy van még legalább fél
órám, és semmi kedvem addig egyedül ücsörögni. Kü-
lönben is, bizonyos dolgokat társaságban a legjobb
csinálni… Úgyhogy elkísérhetnél.
A jurátus cinkos vigyorral jelezte, hogy érti a cél-
zást.
– Köszönöm, preceptor úr!
– Ne nekem köszönd, hanem ennek a némbernek,
hogy ilyen ügyesen el tudja venni az étvágyamat. –
Domby erre megint felvihogott, de Mihály nyugodtan
folytatta: – Egyvalamit azért hadd kérjek: ne szólíts
állandóan preceptor úrnak! A tanítványaim is tegez-
nek, ha nem hallja őket senki.
Az egész faház üresen ásítozott, amikor megérkez-
tek. Domby, aki jurátus lévén nem lakhatott a kollégi-
umban, szinte hivatalból végigcsodálta a huzatos kis
lyukszobácskát a mindent beborító, egymásra hajigált
tárgyakkal, a billegő lábú székkel és az összetúrt szal-
mazsákkal.
– Milyen bájos! Milyen hangulatos!
– Csak ez a sarkvidéki hideg ne süvítene be, ugye?
– Mihály a szalmazsákra mutatott, voltaképpen az
egyetlen helyre a szobában, ahová egyáltalán le lehe-
tett még ülni. – Bújj be nyugodtan a takaróm alá.
Miután körülményesen előhalászta a pipáját az asz-
talon lévő ezerféle holmi alól, ő is odatelepedett a fiú
mellé, és beborította magukat a füstfelhővel. Mulatsá-
gosnak találta, mennyire feszélyezi az egyenes derék-
kal, felemelt fejjel ülő Dombyt az ő hanyag, félig kö-
nyöklő, félig fekvő póza. Nem is szólva egy idegen há-
lóalkalmatosság kitárulkozásáról, amelyen tisztán lát-
szottak az árulkodó tinta- és ételfoltok. Mihály a feje
54
alá igazgatta a párnát, és le-lehunyta a szemét, mint
aki máris aludni készül.
– Ez meg mi? – kérdezte hirtelen a vendég.
A nagy fészkelődésben Mihály észre sem vette, hogy
a takaró egyik redőjéből is előbukkant egy darab pa-
pír.
– Jé, el is felejtettem, hogy ez még itt van! – Átnyúj-
totta a pipát Dombynak. – Egy levél. Tudod, szomba-
ton ártatlanul behívtak a sedes elé… Hallottál erről,
ugye?
– A senior úr ezt is említette – ismerte be a fiú. – Így
még jobban értettem, miért voltál a postanapon olyan,
amilyen. Megértem, hogy ez nem esett túl jól.
– Nem esett jól? Az nem kifejezés! Ezért is írtam
meg másnap Szilágyinak, hogy mit tartok felőle, meg
az egész nevetséges komédiája felől.
Dombyra, aki éppen beszívta a füstöt, hirtelen úgy
rátört a köhögés, hogy a pipa majdnem kiesett a kezé-
ből. Miután sikerült összekapnia magát, Mihály nem
állhatta meg hangos kacagás nélkül azt a félig döb-
bent, félig megbotránkozó arckifejezését.
– Jaj, ugye nem gondolod, hogy el is küldöm neki?
Ha kiírom magamból a haragomat, mindjárt meg is
nyugszom. A visszafojtott feszültség szörnyen egész-
ségtelen, csak rá kell nézni Szilágyira. Amúgy is, fel-
mentettek, minek hergeljem tovább szerencsétlen em-
bert? Legyen neki is egy kis öröme az életben! De a
véleményem ettől még ugyanaz marad… Tessék, nézd
csak meg! Felolvassam, vagy te akarod?
– Inkább elolvasom én.
Miután átadta a papírt, és visszakapta a pipát, Mi-
hály újra kényelembe helyezte magát, és kíváncsian
szemlélte a reakciókat. Domby először összponto-
55
sítva, kis ránccal a homlokán olvasott, de ahogy egyre
inkább haladt előre, előbb hitetlenkedő, aztán hatá-
rozottan gunyoros mosoly szelte át az arcát, mígnem
újra rátört a nevetés is, még felszabadultabban, mint
nemrég az ebédlő előtt.
– Hát ilyen nincs…! Nem, nem, ezt nem hiszem el…
ezt egyszerűen nem hiszem el!
– Pedig így igaz, ahogy leírtam.
– Ajjaj, alaposan süllyeszd el ezt, ha jót akarsz, soha
senki ne lássa meg!
– Áh! Már látták. – Mihály rosszallóan legyintett az
ajtó felé. – Ezek mindenbe beleütik az orrukat.
– A lakótársaid?
– Meg vagyok velük áldva. Van, hogy egész este le
sem jövök az osztálytermemből… Lassan már csak ott
lehet egy kis nyugtom.
– Ezt komolyan mondod?
– Megtörtént már párszor. Volt, hogy éjszaka szök-
tem fel, amikor a vigilek* éppen nem figyeltek. Minek
bámuljam itt a falat, ha úgysem tudok aludni?
Domby tátott szájjal hallgatta.
– De jó is lehet preceptornak lenni!
– Az bizony. Nézz be egyszer egy órámra, ha van
időd! Más akadémisták is bejárkálnak néha. – A köny-
vespolc felé intett. – Vagy ha kell valamilyen könyv
kölcsönbe, csak szólj.
– Bámulatos ez a gyűjtemény!
– Ez nem is az összes. Amikor már nem férek el tő-
lük, néhányat hazaköltöztetek anyámhoz. Nézd meg
őket nyugodtan közelebbről is!

* Éjjeliőrök (latin).

56
 Így, hogy vendége felállt, már rendesen végignyúl-
hatott a szalmán. Úgy instruálta Dombyt, mint valami
karmester, ide-oda mutogatva:
– Azokat ott a felső polc legszélén sajnos nem ad-
hatom oda, mert vissza kell őket vinnem Földi dok-
tornak. Azokat meg a tanítványaim másolták nekem,
nem tudom, hogy mindegyikük írását el tudnád-e ol-
vasni. Inkább azt a sort nézd, azok a nyomtatottak…
Amikor a fiú kézbe vett egy nagyobb alakú, bőrbe
kötött könyvet, abból kifordult egy kisebb köteg, és,
mint valami szárnyaszegett madár, odahullott a lába
elé. Egyszerre szisszentek fel mindketten, Domby szá-
ján még valami káromkodásféle is kicsúszott. Lehajolt
az írásért, aztán felpillantott, és Mihály arckifejezése
láttán meg is dermedt, ott, abban a groteszk pózban,
mint egy alázatos szolga a nagyúr előtt.
– Valami baj van…?
– Semmi, mi baj lenne?
– Teljesen kifutott a vér az arcodból.
– Az ablak… a levegő… – Mihály az arcát tapogatta,
mintha meg akarná vizsgálni, miről beszélt Domby. –
Tényleg iszonyú hideg van itt.
A jurátus visszadugta az egyik könyvbe a másikat,
anélkül, hogy még egy pillantásra méltatta volna bár-
melyiket is, aztán keresgélt tovább. Ekkor már Mihály
is csatlakozott hozzá, követte a fiú tekintetét, a könyv-
gerinceket végigsimító ujját, és türelmesen válaszol-
gatott a kérdéseire.
– Nem tudok dönteni – sóhajtott aztán fájdalma-
san Domby. – Órákig el tudnék ámuldozni, meny-
nyi mindened van, és milyen sokfélék. Néhányról még
életemben nem hallottam, és hallgatnálak… De most
már lassan mennem kell.
57
 – Itt hagynád ezt a szentélyt – csóválta a fejét Mi-
hály –, hogy valami halálosan unalmas, túlmagyará-
zós fejtegetést hallgass az idők végezetéig?
– Hát ezért vagyunk itt, a kollégiumban, nem? Az
órákért, a művelődésért. Te talán nem szereted, ami-
kor beülsz valamelyik professzorhoz, és utána úgy ér-
zed, megint tele lett a fejed egy csomó újdonsággal?
– Néha, talán. De az órák valójában szükséges rosz-
szak, majd egyszer megérted te is, ha már annyi időt
töltöttél itt, mint én. Hasznos, fontos, mégis, alkalo-
madtán egészen terhes… És az igazán fontos, az va-
lami más. – Elmerengett, végignézett a könyvek so-
rán, aztán leemelt egy kisebb kötetecskét. – Tessék,
vidd el ezt. Ha már nagyon elnehezülne a fejed attól az
idegőrlő, száraz anyagtól, ez talán segíthet, hogy kira-
gadd magad a földből.
Domby átvette a könyvet, és belelapozott:
– Mátyási József? Még soha nem olvastam tőle
semmit. Versek…?
Mihály mosolya szinte a füléig ért.
– De még milyenek! Az egyik kedvencem ez a gyűj-
temény. Tavaly lejártam érte a lábamat, mire végre
megszereztem a vásárban, úgyhogy nagyon vigyázz rá,
kérlek.
Amikor Domby a zsebébe süllyesztette a könyvet,
Mihály úgy érezte, mintha éppen valamiféle szerző-
dést kötöttek volna…
Miután a fiú elment, félve emelte ki a vaskos latin-
szótárból azt a bizonyos írást. Jaj, ha valami baja esett
az imént, egy karcolást, egy begyűrődött sarkocskát
sem bocsátana meg magának sohasem… Miért is nem
vette észre, hogy Domby arrafelé nyúlkál? Annak a fi-
únak fogalma sincs, miféle kincset tartott a kezében,
58
és ő nehezen bírta elképzelni, hogy valaha is megértet-
hetné vele. Annyira bensőséges viszonyba talán soha
nem is kerülhetnek, vagy ha mégis, akkor sem mosta-
nában.
Arról, hogy az ő birtokában van ez az iromány, fej-
lécén a méretes, cikornyás címmel – Nyílt levél Fe-
renc császárhoz! –, alatta a szerző, Goráni gróf nevé-
vel, őrajta kívül csupán egyetlen ember tudott az egész
világon. Eredetileg Kazinczytól kapta kölcsön, nem
sokkal azelőtt, hogy másodszor is találkoztak volna.
Akkor egy ültő helyében végigolvasta, és azóta is újra
meg újra. Sehogy sem bírt ráunni, sőt, folyton növekvő
élvezettel habzsolta minden sorát, mintha valami za-
matos, tiltott gyümölcs lenne. Fájt is érte a szíve, ami-
kor a második találkozásuk során vissza kellett adnia.
A mester azonban, miután alaposan megtárgyalták a
röpirat tartalmát, gondolt egyet, és újra átadta neki a
köteget. Örökbe! Micsoda boldogság öntötte el akkor!
Visszafojtotta a lélegzetét, és óvatosan végigpör-
gette a lapokat. Úgy látszott, kibírnak ezek mindent,
mintha a szavak bűvereje még a papírt is megóvná az
elkerülhetetlennek tűnő enyészettől. Pontosan úgy
néztek ki, mint jó másfél éve, amikor először tarthatta
őket a kezében.
Hagyta feltörni a tüdejéből azt a mély, megköny-
nyebbült sóhajt. Óh, milyen régen volt már, pedig
mintha csak tegnap lett volna, hogy a mester elküldte
neki…! Óvatosan a mellkasához nyomta az írást, aztán
a magasba emelte, a fény felé, hogy a világossárgás la-
pok szinte világítottak, és annál jobban feketéllett raj-
tuk a betűk hosszú sora.
Goránit nem tarthatta látható helyen, csak köny-
vekbe rejtve, vagy éppen a párnája alatt, ha egy-egy
59
nehéz nap után magával vitte az ágyába. Sebesen ol-
vasta sorról sorra, hasábról hasábra, szinte belefáj-
dult a szeme, és mire a vigilek bezörgettek, hogy oltsa
már el a gyertyát, fél órája aludni kellene, ő minden
feszültség nélkül, elégedetten fészkelte be magát a ta-
karó alá. Már nem is emlékezett, mikor vette nappal is
a kezébe: még ha jutott is rá ideje, akkor sem tudhatta,
mikor ront rá éppen valamelyik lakótárs. Ezt a kincset
az osztálytermébe sem vihette fel – ennél nagyobb
gondatlanságra nem is vetemedhetett volna. A nyári
vásár színpompás kavalkádjában, az átutazó kereske-
dők, a kíváncsi diákság vagy a pletykás asszonyságok
révén ugyanis igen gyorsan terjedtek a hírek, és Mi-
hálynak nem is kellett nagyon hegyeznie a fülét ahhoz,
hogy kihalljon belőlük egy-egy fontos foszlányt; ezek-
ből szőtte meg aztán magának, mint valami szőnyeget,
a teljes baljóslatú történetet.
Immár bizonyos lehetett benne: ha Goráni elveszik
vagy tönkremegy, másik példányhoz nem juthat hozzá
belőle soha többé…

Másnap délelőttre megszűnt az egybefüggő, piszkos-

szürke felhőréteg egyeduralma. Néhány repedésen
át-átszivárgott némi napsütés, fénybe borítva a kol-
légium tetejét, megcsillogtatva annak havas szegé-
lyét. Mihálynak annyira megtetszett ez a látvány, hogy
Kotsi egész tanórája alatt, miközben a többiek buz-
gón jegyzetelték a professzor szavait, kifelé leskelő-
dött az ablakon, és a fejét billegtette ide-oda, hogy a
hóban apró fénygyémántok guruljanak. Egy havas táj
leírása. Ebből akár azt is ki lehetne hozni, hogy a va-
60
lódi gazdagság nem a mérhetetlen pénzhalmozás,
hanem az, ha valakinek van szeme meglátni, hogy a
hóban efféle kincsek…
Idáig jutott, amikor meghallotta a nevét. Kotsi óva-
tosan figyelmeztette, hogy ha rosszul van, nem is kell
engedélyt kérnie, nyugodtan menjen ki. Mihály hálás
mosollyal fogadta a szavait, és már csak a rektorpro-
fesszor iránt érzett hálából is végigülte az órát.
A nagy ötlet azután az ebédszünetben jutott eszébe.
Hátat fordított az évfolyamtársai sorának, amely az
étkező felé kígyózott, és a tanári szoba felé igyekezett.
Biztosra vette, hogy Kotsit már odabent találja – el-
végre hol máshol tölthetné a szabadidejét egy igaz-
gató? Nagy meglepetésére azonban csupán egyet-
len professzor tartózkodott odabent: Budai. Asztalán
egész könyvhalmok sorakoztak, és egy összefűzött pa-
pírköteg fölé görnyedve, lázasan írt éppen. Csak ami-
kor meglátta, ki kér bebocsáttatást, tolta félre a mun-
kát.
– Áh, maga az, humanissime? Mondja csak, mit
akar!
Ettől a hangszíntől Mihálynak mindig különös bi-
zsergés futott végig a tarkóján. Maga sem értette, mi-
ért, hiszen Budai orgánuma vagy hanghordozása nem
sokban különbözött a többi professzorétól. Mégis ő
volt az egyetlen, akit akkor is szívesen hallgatott, ami-
kor éppen szidalmazott vagy maró gúnnyal ostorozott
valakit.
– Engedélyt szeretnék kérni, tiszteletes professzor
úr.
– Engedélyt? Mire?
– Szeretném a délutáni tanóra keretében kivinni a
diákjaimat a Nagyerdőre.
61
 Budai feljebb tolta a homlokán a széles, három-
szögletű fejfedőt.
– Hogyhogy?
– Tudja, tiszteletes professzor úr, az előző félév-
ben, amikor még jó idő volt, nagyon gyakran tartot-
tam odakint órát. A tiszteletes Kotsi rektorprofesz-
szor mindig engedélyezte, és mindenki más is tudott
róla. – Eszerint csak Budainak nem említették egy-
szer sem, gondolta, amióta a félév elején visszatért.
Maga sem értette, miért zavarja ez. – Ősz óta sajnos
abba kellett hagynunk, mert mindig túlságosan hideg
volt, és nekem vigyáznom kell az ilyesmivel, de ma…
ma szép idő van.
Már meg is bánta ezt a suta befejezést. Budai úgy
fordult az ablak felé, mintha akkor vizsgálná meg elő-
ször tüzetesebben, hogyan süt a nap.
– Mikor kezdődne ez a bizonyos óra?
– Délután, tiszteletes professzor úr, ahogy mond-
tam.
– Hol vannak most a diákjai?
– Azt hiszem, a leckéjüket írják. Ilyenkor az aus-
cultator úr felügyel rájuk.
– Jól van, vigye csak ki őket – vont vállat Budai. –
Engedélyezem.
– Köszönöm, tiszteletes professzor úr.
Budai visszafordult a papírja fölé. Mihály előrébb
csúsztatta a lábát a padlón, és úgy billentette a fejét,
hogy észrevétlenül elolvashassa a lap fejlécét. Vajon
miről írhat ilyen szenvedéllyel Budai? A görög és ró-
mai történetírásról, netán a különböző népek nyelvé-
nek és költészetének eltéréseiről? Vagy a göttingeni
élményeit veti talán papírra…? A felfelé ágaskodó éke-

62
zet-vesszőcskék alapján magyar szöveget feltételezett,
vagy esetleg németet, de semmiképpen sem latint.
A professzor felpillantott, és meglátta, hova leske-
lődik Mihály. Homlokát apró ránc szelte ketté, és hir-
telen óvó-rejtegető mozdulattal maga felé rántotta a
lapokat.
– Van még valami közlendője, humanissime?
Egy egész világ, gondolta ő. Ha nem létezne ez az
undok hierarchia, most megkérdezhetné Budaitól, mit
ír. Akár mellé is ülhetne, a professzor felolvashatná a
művet azon a különleges hangján, és neki még órák-
kal, sőt, napokkal később is belebizseregne mindene,
amikor felidézi. Akárcsak azokban a régi időkben, mi-
kor még…
– Semmi, tiszteletes professzor úr.
– Akkor menjen csak! – felelte a tanár hűvösen. –
Egyen gyorsan, mielőtt kezdődik az órája.
Ezúttal még zaklatottabban hagyta el a termet, mint
legutóbb, és most a körülmények szerencsétlen össze-
játszását sem okolhatta. Nem, nem, ez az én hibám
volt! – ostorozta magát. – Megint nem uralkodtam
magamon, a kíváncsiságomon, amilyen tapintatlan
egy ökör vagyok… Ráadásul éppen erről panaszkod-
tam alig huszonnégy órája annak a Dombynak! Hi-
szen valóban nincs is annál utálatosabb, mint ami-
kor írás és összpontosítás közben érkezik valami za-
varó tényező, egy alkalmatlankodó, fecsegő alak,
aki, ne adj’ Isten, még meg is kérdezi, hogy mit alko-
tok, és megmutatom-e. Mi a fenét vártam tulajdon-
képpen…?
Jobbra fordult volna, hogy a legrövidebb úton jus-
son az ebédlőbe, de ekkor egy bosszantóan ismerős

63
hang ütötte meg a fülét valahonnan, talán a szomszéd
folyosó végéről:
– …mert elhiheti a tiszteletes professzor úr, amikor
ezt megláttam, nem akartam elhinni.
– Nem szívesen mondok ilyet egy diákom előtt,
humanissime Tóth, de az az igazság, hogy én akár lá-
tatlanban is elhinném. Mégis, azért jó volna a saját
szememmel is megbizonyosodnom róla.
– Le fogja tagadni, tiszteletes professzor úr.
– Maga jól ismeri, igaz, humanissime Tóth? Lati-
nista koruk óta mindig egyszerre járták az osztályai-
kat.
A léptek egyre közelebbről kopogtak.
– Jóban voltunk, tiszteletes professzor úr, egészen
nem sokkal ezelőttig. – Mihály meg mert volna es-
küdni rá, hogy Tóth fájdalmas sóhajához, amelyről or-
dított, hogy csak megjátssza, hasonlóan hazug, búsla-
kodó pillantás is társulhat. – De aztán… Inkább fogal-
mazzunk úgy, tiszteletes professzor úr, hogy megvál-
tozott. Nagyon. Nem volt könnyű elviselni a lekezelő,
nagyképű modorát. Egy ideje nem beszél már velem,
úgy csinál, mintha derogálna neki.
Sok kellemetlen dolog van a világon, gondolta Mi-
hály, de szembetalálkozni Tóthtal és Szilágyival,
amint ilyen kedélyesen sétálnak és csevegnek, az iga-
zán felülmúlhatatlan. Másfelé került, azazhogy, mint
a kilőtt nyíl, egy levegővétellel végigrohant a tanári fo-
lyosóján, majd a következőn is, hogy az a kettő sem-
miképpen se vehesse észre. Nemcsak a látványukat,
de még a puszta hangjukat sem szenvedhette. Behúzó-
dott az étkezőjükhöz legközelebbi ablakmélyedésbe,
és a fel-alá járkáló diákokat mustrálta; az iménti inci-
dens teljesen elvette az étvágyát.
64
 Akármelyikükről is beszélt Tóth az imént, fekélye-
sedne ki a nyelve ettől az álszent, mézesmázos ma-
gyarázattól! „Fogalmazzunk úgy, tiszteletes profesz-
szor úr, hogy megváltozott. Egy ideje nem beszél már
velem, úgy csinál, mintha derogálna neki.” Pedig ki
változott itt meg előző félév óta, ha nem Tóth Ferenc
maga? Tavasszal, amikor még békében, sőt, a diákok
között szokásos pajtásságban éltek, ugyanezen a mé-
zesmázos hangon gratulált az ő preceptori kinevezé-
séhez.
– Én bezzeg mindig őszintén örültem az ő sikeré-
nek! – közölte Mihály az ablakkal. – Engem soha egy
percig sem zavart, hogy Tóth a diákok rangsorában
egy-két hellyel előttem áll! Nekem nem számít, ki mi-
lyen tisztséget visel!
Az ebédlő környéke lassacskán elnéptelenedett. Mi-
hály a zsebébe nyúlt – a pipa ott volt, megérezte azt a
kis dudort, a dohányt viszont a szobájában felejtette.
Még éppen maradt ideje, hogy magához vegye, mielőtt
összetrombitálná a fiúkat, beharangozná a rendhagyó
órát, és kabátot–cipőt parancsolna rájuk.
Az, hogy mások milyen tisztséget viselnek, valóban
nem számított – őt csakis a saját tanórái és diákjai ér-
dekelték.
 ~ 4. ~

A fagyos föld csikorgott a lábuk alatt, ahogy egyre bel-

jebb kerültek a Nagyerdőbe. A fiúk elegáns, páros sora
már az utcán felbomlott, a fák közé érve pedig telje-
sen szétzilálódott. Az óra a helyszín apropóján termé-
szettudományosnak indult ugyan, de mivel Mihály ezt
leszámítva semmit sem tervezett meg előre, egyszer
csak arra eszmélt, hogy egészen másról beszélgetnek,
mindenfajta összefüggés nélkül.
A városlakók, akiket szintén a szabadba csalt az
enyhe idő, megmosolyogták a csapatban vonuló, egy-
forma egyenruhás diákokat. Volt, akinek feltűnt, hogy
az egyikük öltözéke kilóg a sorból, vagy éppenséggel
ismerték is személyesen a preceptort, de még az ő fe-
jükben sem fordult meg, hogy ez egy tanóra lenne. Hi-
szen olyan oktatás nem létezik, hogy minden diák ak-
kor szólal meg, amikor kedve támad hozzá – azazhogy
nem is egyszerűen „megszólal”, hanem túlkiabálja a
többit. Máskor egyszerre vezényelt köszönésük most
harsány és zilált volt, fel-felcsattanó kacajuk pedig
egyenesen illetlen.
A hozzá legközelebb állókat Bacchus hírhedtté vált
temetése óta nem látta ennyire felszabadultnak, a töb-

67
bieket pedig talán sohasem. A fegyelmi ügy mintha
egy szögletes, kiszámíthatóságra épülő másik világba
kényszerítette volna őket, amelyből csak most léphet-
tek vissza a valóságba, ebbe a harapni való levegőjű,
kalandokkal kecsegtető, határtalan birodalomba.
Az utcán még uralkodott magán, de az erdőbe érve
semmi sem gátolhatta meg többé, hogy elővegye a pi-
páját, és rágyújtson. Arra számított, hogy csak né-
hány tanítvány követi majd a példáját; a színészein kí-
vül egyikükről sem tudhatta biztosan, bár néhányuk-
ról azért sejtette, hogy alkalomadtán dohányoznak.
Mégis, azt, hogy ilyen sokan hordanak pipát a zse-
bükbe rejtve, sőt, nyilvános helyen is mutogatni me-
rik, legmerészebb álmában sem hitte volna. Pár per-
cen belül a társaság több mint fele takaros füstkariká-
kat produkált, de azért előzékenyen átadogatták a pi-
páikat a maradéknak is.
Tökéletes összetartás, tökéletes egység. Maga a pil-
lanat is annyira közel állt a tökéletességhez – ahogy
az áhított kesernyés illat csiklandozta az orrot, a hó-
foltokon visszatükröződő napfény könnyeket csalt a
szembe, mígnem egyetlen nagy, színváltó folttá vált a
világ… Minden elmosódott, önmaga ellentétévé tor-
zult; a határok lassan egymásba folytak, majd teljesen
el is tűntek…
– Harmadszor szólunk hozzád, nem hallod?
A tanítványok úgy pirítottak rá, és úgy rángatták
a kabátujját is, ahogyan csak egy preceptor idegesít-
hetné fel magát a kisebbek figyelmetlenségén.
– Bocsássatok meg…! – Mihály gyorsan kipislogta a
szeméből a szivárványszínű nedvességet. – Mit akar-
tatok mondani?

68
 – Azt kérdeztük – világosította fel Jóska –, van-e
már valami hír a legációról. Beosztottak karácsonyra?
– Be ám! Persze még nem hivatalosan, de hát tud-
játok, hogy van ez…
– És hova mész?
– Hadházra.
A fiúk megrökönyödve pillantottak össze.
– De hiszen tavasszal is ott voltál, nem? Minek mész
mindig ugyanoda?
– A barátom, Földi doktor miatt. Amióta elköltözött
Debrecenből, alig látom, és a leveleimre sincs ideje vá-
laszolni a sok betege mellett. Ha ő nem jöhet hozzám,
akkor én megyek őhozzá!
– Ő az, ugye – kérdezte Jóska –, aki miatt annak
idején ide, a Nagyerdőre jártál? Aki összeírta a növé-
nyeket?
Néhány fiú kuncogni kezdett az utolsó kérdés hal-
latán.
– Mi olyan vicces ebben, fiúk?
– Ki mással barátkoztál volna össze itt – vigyorgott
Gáspár –, mint egy hozzád hasonló álmodozóval, aki
órákig elnézeget egyetlen szál virágot?
– Áh! Földi nem álmodozó. A növényeket is tudo-
mányos szempontból vizsgálta. Lerajzolta, új neve-
ket talált ki nekik, mint Linné… De emellett még ezer-
féle más dologhoz is ért. Nyelvi reformot tervez, olvas,
verseket és értekezéseket ír csak úgy, a maga szóra-
koztatására… Kivételes ember. – Mihály arcát ábrán-
dos mosoly szelte át. – Jaj, alig várom már, hogy ismét
vele legyek! Újra sétálhatunk majd, mint annak idején
ezen az úton!
– Örvendünk a szerencsédnek – szűrte a fogai kö-
zött Gáspár. – Néha, amikor legációról hallok, szinte
69
sajnálom, hogy nem vagyok szolgadiák, és nem kísér-
hetek el valakit.
– Ugyan már, nem ér az annyit – torkollta le Laci. –
A fene se akar egy nagylegátus árnyéka lenni!
– Látjátok, nem lehet minden tökéletes – kacsintott
rájuk Mihály, és jó nagy füstkarikát fújt a fejük fölé.
Valahol előttük, az erdei út feléjük kanyarodó sza-
kaszán, újabb embercsoport tűnt fel. Messziről nem
néztek ki egy társaságnak, inkább afféle egymás mellé
sodródott sétálóknak. A diákok többségét túlságosan
lefoglalta a hangos eszmecsere, csupán a Mihályhoz
legközelebb állók húzták ki magukat, próbáltak egy-
forma ritmusban lépkedni, és már vették is a nagy le-
vegőt a köszönéshez. A preceptor éppen figyelmez-
tette volna a többieket is – mígnem életében először
megtapasztalta, milyen az, amikor valakinek szó sze-
rint a torkára forr a szó.
– Uramisten! – hallotta bal felől Pál nyöszörgését.
A rémülettől bizonyára elfelejtette szegény, hogy a Te-
remtő nevét semmilyen világi összefüggésben nem ve-
heti a szájára. – Uramisten, segíts nekünk…!
– Pssszt! Csend legyen! – A hátul haladók egyike is
észbe kapott. – Hékás, legyetek már észnél!
Azt azonban neki sem maradt ideje kifejteni, mi
az az ijesztő jelenség, az a mindegyikükre bénítóan
ható, testet öltött fenyegetés. Pedig csak két méretes,
háromszögletű kalap volt az: egy kisebbnek látszó tá-
volabbi, és egy jóval közelebbi, amely a gazdája lépé-
sei nyomán vészjóslóan fel-le imbolygott. Olybá tűnt,
az egész feléjük tartó kis csoportosulás ezt a fejfedőt
követi, mint a nyáj a főkolompost. Magasan állt a ka-
lap, ahogyan az alatta lévő fej is, és már látszott, haj-
jaj, teljesen tisztán látszott az az örökösen kemény
70
vonású arc, a keskeny száj és a szemöldök alól kivil-
lanó sötét, szigorú szempár. Ez a tekintet semmi jót
nem ígért.
Nem tudtak sem sorba rendeződni, sem rendesen
köszönni – néhányan rákezdtek ugyan, de annyira ke-
vesen és összevissza, hogy a végét zavartan elharapták
–, sem tisztelettudóan lekapni a sapkájukat. Hogyisne,
amikor a legtöbben fél perce még az égő pipák gyors és
biztonságos elrejtésével foglalatoskodtak? Sőt, még ez
sem sikerült hibátlanul: az egyik fiú, a kis Újhelyi, aki
a legkésőbb vette észre Szilágyit, ki sem vette a szájá-
ból a pipát, és a többiek közül is jó néhánynak a kezé-
ben maradt a sajátja.
Mihály jóval magabiztosabbnak érezte volna ma-
gát, ha nem tartozott volna ő is ez utóbbiak csoport-
jába. Így azonban diszkréten hátratett kézzel fogadta
a professzort.
Szilágyi egy pillantásra sem méltatta őt – még most
sem. Szegény, ügyetlen Újhelyi a szájában lógó pipá-
val értékesebb zsákmánynak bizonyult:
– Hogy képzeli maga, domine – kezdte vészjósló
hangon –, hogy fényes nappal, a fél város előtt, a kol-
légium egyenruháját viselve úgy pöfékeljen, mint va-
lami disznó? És maguk is ott…! Hogy gondolják?
Mégiscsak volt valami komikus ebben, ahogy ilyen
szabatosan felsorolta a körülményeket. Ez annyira
jellemző Szilágyira, villant át Mihály fején, és már
most tudta, hogy ha valaha kikerülnek ebből a szo-
rult helyzetből, egyikük sem bírja majd ki ezt az emlé-
ket vigyorgás nélkül. Talán csak a szerencsétlen Újhe-
lyit leszámítva, akinek a füle vége is belevörösödött a
megaláztatásba.

71
 – Vagy inkább azt kérdezzem – sziszegte Szilágyi –,
hogy mit képzel magáról a preceptor úr, aki mindezt
engedélyezi…?
Mihály, aki ennyi idő alatt éppen felkészülhetett a
szidalmazásra, lakonikusan ennyit felelt:
– Én itt tanítok, tiszteletes Szilágyi professzor úr.
– Szóval, tanít, mi? – A sétáló csoport többi tagja
csak most érte utol Szilágyit. A jelenet láttán jó néhá-
nyan megálltak bámészkodni, köztük az a középkorú
férfi is, akivel a másik professzori kalap tulajdonosa,
Kotsi beszélgetett. Udvariasan hallgatta ugyan a rek-
torprofesszort, de Mihály észrevette, hogy a pillantása
feléjük kalandozik. – Tanít?
– Igen, tiszteletes Szilágyi professzor úr. Peripateti-
kus módszerrel, Arisztotelész nyomán.
Egy másik idegen odasúgott valamit a mellette
álló kövér úrnak. Mihályt borzasztóan feszélyezte a
sok ember, habár megértette, hogy egy kívülállónak
izgalmas lehet megfigyelni egy ilyen látványos hely-
zetet, bekukucskálni az iskola vaskos falainak rej-
teke mögé. Csak akkor örült meg egy kissé, amikor
kihallatszott egy róla szóló, árulkodó mondatfosz-
lány – „...jól ki van ez művelve…” –, amely bizonyára
Szilágyi figyelmét sem kerülte el. Még fagyosabb lett
ugyanis a hangja:
– Engedélyezte ezt valaki?
– Igen – bólintott magabiztosan Mihály –, a tiszte-
letes Budai professzor úr.
– Úgy!
Kellett egy kis idő Szilágyinak, amíg megtalálta a
hangját eme váratlan felelet után. A kisdiákok ezt a
pár pillanatot éppen felhasználhatták arra, hogy a le-
hető legközelebb húzódjanak a preceptorukhoz. Ha
72
tehették volna, talán még a kabátját is fellebbentik, és
alábújnak, hátha eltűnhetnek alatta, mint a garabon-
ciás diák varázsköpönyege alatt. Ő pedig ösztönösen
kinyújtotta a két karját, hogy jobbról is, balról is bele-
csimpaszkodhassanak.
– És a pipázás ötletét kitől vette, humanissime? –
A professzor hangjából áradt a gúny. – Talán ezt is
Arisztotelész sorai közül olvasta ki?
– Nem, tiszteletes professzor úr. Én kezdtem el, és
éppen ezért semmi alapom nem volt arra, hogy meg-
tiltsam a többieknek is.
Ekkorra már állandósult körülöttük a sugdolózás.
Még Kotsi is, aki addig a legteljesebb nyugalomban,
az eseményeknek háttal állt, és láthatóan nem érdek-
lődött kollégája fegyelmezési hadművelete iránt, most
már nyugtalanul oda-odasandított. Beszélgetőpart-
nere a figyelem látszatát sem tartotta fel többé; tekin-
tete Mihály, Szilágyi és a diákok között ugrált.
– Semmi alapja…? Preceptor úr, tudja maga egyál-
talán, mit jelent a kinevezése?
Mihály eltökélte, hogy a világért sem hagyja magát
kibillenteni a nyugalmas válaszolgatásból.
– Tudom, tiszteletes professzor úr.
– Akkor feltehetném a kérdést, miért nem érezte
kötelességének visszatartani a diákjait a szabálysze-
géstől?
– Már mondtam, tiszteletes professzor úr, hogy ha
én is…
– Mondja csak, humanissime, maga hülye, vagy en-
gem néz annak? – Erre a mondatra alábbhagyott kö-
rülöttük a sustorgás. – Mit akar nekem megmagya-
rázni? Hogy ha maga buzdítja őket kihágásra, akkor
az ettől helyénvaló lesz?
73
 – Én senkit sem buzdítottam semmire! – Mihály
olyan hévvel szorította össze az öklét, hogy az egyik
fiú, akinek a kezét fogta, felszisszent a fájdalomtól. –
De egyébként, ahogy mondja a tiszteletes professzor
úr, helyén van. Kívül vagyunk az iskola területén…
A bámuló sokaságból valaki elfojtott, csuklásszerű
nevetést hallatott, és néhány diáknak is erővel kellett
leszorítania a diadalmas mosolyt az arcáról. Szilágyi
szeme villámokat szórt:
– Szellemesnek hiszi magát a humanissime?
– …Kívül vagyunk az iskola területén – ismételte
Mihály, nem törődve az iménti közbevágással –, és ne-
kem itt semmi sem tiltja, hogy rágyújtsak. A tanítvá-
nyaim pedig, megítélésem szerint, bőven elérték már
azt a kort, hogy szabadon hozzanak döntéseket. Az én
példámat követték, az igaz, de gondolhatja a tisztele-
tes professzor úr, hogy semmire sem kényszerítettem
őket…
– Szabadon hozzanak döntéseket! – visszhangozta
eltúlzott elképedéssel Szilágyi, és látványosan Kotsi
sziluettje felé fordult. – Mit szól ehhez a tiszteletes
rektorprofesszor úr...? Hát hol él maga, humanissime,
valami álomvilágban? Nem kellene esetleg felébred-
nie?!
– Na, na, tiszteletes Szilágyi professzor úr – dör-
mögte Kotsi –, ne veszítse el a fejét…!
– Lehet, hogy azt hiszi a humanissime – folytatta
Szilágyi, immár egész testével visszafordulva Mihály
és a diákok felé –, hogy itt, a Nagyerdőn azt csinálnak,
amit akarnak, de akkor…
– Igenis – csattant fel ekkor Mihály –, egy tizen-
hat-tizenhét éves fiú már el tudja dönteni…
– Hogy képzeli, hogy a szavamba vág?
74
 – A tiszteletes professzor úr sem hallgatott meg en-
gem!
– Fogd be a szád! – ordított rá Szilágyi olyan vá-
ratlanul, hogy a diákok és az idegenek közül is többen
összerezzentek. – Egy nappal sem vagy különb ezek-
nél a taknyos kölyköknél!
Hirtelen vágni lehetett a csendet; Kotsi még levegőt
venni is elfelejtett. Mihály úgy érezte, minden pillan-
tás az ő arcára tapad, s egyszerre érezte a levegőt for-
rónak és jegesnek maga körül.
– Hogy minek nevezett engem a tiszteletes profesz-
szor úr?
Szilágyi arcán a megdöbbenés árnyéka suhant át;
még talán soha nem hallott diákot ilyen dühtől elfoj-
tott, szinte reszkető hangon beszélni.
– Annak, aminek te szabadon eldöntötted magad
– közölte ridegen. – Egy ilyen nem érdemli meg a fel-
nőttek tógáját!
– Tiszteletes professzor úr… – próbálkozott ismét
tétován Kotsi.
A látványra azonnal el is hallgatott. Mihály ugyanis
– már annyira eszét vesztve a dühtől, hogy úgy érezte,
nem is ő, hanem valaki más cselekszik helyette – le-
kapta a fejéről a kalapját, az öklébe gyűrte, és oda-
dobta Szilágyi lába elé.
– Akkor tessék, tiszteletes professzor úr – közölte
legalább annyi gúnnyal, amennyivel a tanár illette őt
az előbb. – Mint taknyos kölyöknek, eszem ágában
sincs fedett fővel járulni a maga nagysága elé.
– Te… gúnyolódni merészelsz…?
– Kérem szépen! – Kotsi úgy robbant be a két fél
közé, széttárt karral, mint egy kardpárbaj döntőbí-
rója, és észre sem vette, hogy éppen a sapkára lépett
75
rá. – Tiszteletes professzor úr, preceptor úr, megten-
nék nekem azt a szívességet, hogy higgadtan megbe-
szélik ezt az egészet?
Szilágyi nem átallott még őrá, az igazgatóra is úgy
nézni, mint egy félkegyelműre.
– De tiszteletes rektorprofesszor úr, mit kellene
ezen megbeszélni? A humanissime viselkedése…
– Hallgasson rám! – fojtotta belé a szót Kotsi. –
Ilyen körülmények között lehetetlen, hogy dűlőre jus-
sanak. A poétai osztály jelenléte, nem is szólva… – a
leskelődők felé intett– …a Nagyerdő általános adott-
ságairól, nem igazán kedvez a…, mint említettem, hig-
gadt kompromisszumnak.
– Jól van. – Szilágyi most a diákokra dörrent. –
Nem hallották talán, mit mondott a tiszteletes rektor-
professzor úr? Tűnjenek el innen!
Egyikük sem mozdult, és Mihály érezte, ahogyan
szinte belevájják a körmüket a karjába. Ezúttal az ő
arca rándult össze a fájdalomtól.
– Nem hallották?
– Kérem – próbálkozott újra Kotsi –, én úgy gon-
doltam…
– Fiúk – suttogta rekedt-elfúló hangon Mihály –,
tényleg menjetek!
Erre az egész osztály egy emberként húzódott félre
mellőle. Az óceán is így tűnhet el a medrében, gon-
dolta Mihály, ha a Hold járása azt parancsolja neki.
Hiába bármilyen más erő, az az apró cseppekből ösz-
szeálló hatalmas massza csakis arra az egy ősi üze-
netre hallgat, amely onnan, az égből érkezik…
– Tiszteletes rektorprofesszor úr – hüledezett
Szilágyi –, én egyszerűen nem jutok szóhoz!

76
 – Nagyon helyes – vágta rá Kotsi –, akkor végre
egyszer előadhatom a kérésemet. Én ugyanis nem a
poétai osztályt akartam innen elküldeni, hanem ma-
gukat kettejüket. Ott a csőszház, menjenek be abba,
és addig ne is jöjjenek ki, amíg bármelyikük szívében
tüske van a másik iránt.
Micsoda idealista ez a rektorprofesszor, dühön-
gött magában Mihály, amikor Szilágyi nyomában ő is
becsörtetett a csőszházba, és bevágta maga után az aj-
tót. Mégis, mit gondol ez az ember? Eddig éppen ab-
ból merítette az erejét, hogy az osztálya mellette áll,
akár fizikai, akár lelki értelemben; a félhomályos, ápo-
rodott szagú helyiség falai között az egyedüllét kilátás-
talansága nehezedett rá.
– Szedje össze magát! – szólt rá hirtelen Szilágyi.
– Most hirtelen megint magáz engem a tiszteletes
professzor úr? – Mihály nagyot rúgott a padlóra tele-
pedett porba. – Miért is? Hogy a taknyos kölyök minél
hamarabb lenyugodjon, és eltakarodjon innen, azért?
– Sejthettem volna – morogta maga elé a profesz-
szor. – Így, hogy a tiszteletes rektorprofesszor úr nem
hallja magát, gátlástalanul áradhat magából a mocsok.
Tessék, folytassa csak, mutassa meg az igazi énjét…!
– Semmit sem tud az én igazi énemről, tiszteletes
professzor úr. Én… én olyan… igenis, ami belőlem…
Nem bírta folytatni, keserűen elfordította a fejét.
Szilágyi diadalittas mosollyal nyugtázta ezt.
– Hát, azt valóban nem tudom, mit képzel el magá-
ról, de…
– És a tiszteletes professzor igazi énjével mi van? –
Mihály előtt megint olybá tűnt, hogy valaki más, talán
a benne lakó Harag vagy Fájdalom az, aki őhelyette
beszél. – Mi van a jó hírű kálvinista lelkésszel, a hit és
77
erkölcs tudományának mesterével, aki otthon, a négy
fal között a saját cselédlányával…
– Elhallgass! Megtiltom!
– Vagy talán nem is a négy fal között? Talán a sza-
bad ég alatt is?
Nem folytathatta, mert Szilágyi egyetlen pillanat
alatt előtte termett, és megragadta a tógáját, közvet-
lenül a nyaka alatt. Mihálynak elakadt a lélegzete – a
professzor úgy markolta a ruhaanyagot, mint egy esze-
lős, és a pillantásán látszott, hogy leghőbb vágya lenne
az ő szívét is kikaparni a helyéről.
– Még egy szó a feleségemről, és…
– A felesége? Most már…
Szilágyi másik keze meglendült, és ő szorosan le-
hunyta a szemét. Üssön csak, üssön, mi ez a kis da-
rázscsípésnyi fájás a szavai késszúrásaihoz képest?
Azonban hiába várt, a professzor karja lehanyatlott,
és különös, hörgésszerű hangon fújta ki a levegőt. Mi-
hály újra felnézett, és szembetalálta magát azzal a sö-
tét szempárral. Valami furcsa kétségbeesést, sőt, ta-
lán szomorúságot vélt felfedezni Szilágyi pillantásá-
ban, de még mielőtt megbizonyosodhatott volna er-
ről, a professzor olyan erővel lökte el magától, hogy a
falnak ütközött.
– Mocsok! – vetette oda még egyszer. – Megmond-
tam én, hogy csak ez ömlik belőled. Cikornyás, poézis-
nak álcázott, veszedelmes mocsok.
Mihály megint összezárta a szemét. Színváltó,
körbe-körbe forgó minták táncoltak előtte, előbújva
a sötétségből, és csupán az ajtócsapódásból sejthette,
hogy Szilágyi időközben elhagyta a házacskát. Lassan
emelte el a fejét a faltól, még érezte is az arcába nyo-

78
módott fadarabkákat, és csak ezután mert körülnézni.
Teljesen egyedül állt odabent.
Tompának, kábának érezte magát, sőt, szokatla-
nul üresnek is. Lehetséges volna, tűnődött el, hogy
ez a sértés örökre kiölte belőlem a szenvedélyeimet,
a szépírást és az olvasást, és most ennek a hiányát
érzem? A kezébe vehet-e még valaha tollat, hogy ne
ez visszhangozzon a fejében: „mocsok, poézisnak ál-
cázott mocsok”?
– Rohadt… szemét… szemét, szemét, szemét! –
Most már mindegy, gondolta csüggedten, akármit ki-
mondhatok, úgyis homlokomon a bélyeg. – Álszent,
elferdült kurvapecér, hányadék hipokrita, szemét,
szemét, szemét…!
Mégsem maradhatott örökké a csőszházban! Úgy
tíz perc elteltével megdörgölte kínosan száraz szemét,
és kibotorkált az éles, kellemetlen fényre. Nem látta
sehol a két professzort, sem a bámészkodókat – ők bi-
zonyára szétoszlottak Kotsi akciója után –, de azonnal
észrevette, hogy a környező fák között a tanítványai
bujkálnak. A százéves, göcsörtös törzsek mellett für-
tökben lógtak a fiúfejek, és a látványára mindegyikük
arcát átszelte egy-egy megdicsőült mosoly.
– Na, mi történt?
– Majdnem kaptam egy pofont. – Mihály könnyed
vigyort erőltetett magára. – Amúgy semmi.
– A Laci meg a Pista itt leskelődtek, amióta bemen-
tetek – mutatott egy fiú az egyik közeli bokorra. – Lát-
ták, hogy Szilágyi rettentő dühösen jött ki.
– Szinte vele ment az ajtó is! – tódította Pista.
– Hát, fogalmazhatunk úgy, hogy nem békével vál-
tunk el… Nem is értem, mit gondolt Kotsi. Odabent,
mondom, minden csak rosszabb lett.
79
 – Arra mentek! – rikkantotta az egyik diák, és egy
közeli útelágazásra mutatott. – Szilágyi végig Kotsinak
magyarázott, és az a kopasz ember is velük volt…
– Jól van, menjen csak szépen híre az egésznek a
városban. – Mihály keze ökölbe szorult. – Meg az is-
kolában. Szidjon csak el mindenkinek, legyek csak én
a…
– Nyugalom! – csitította az előbbi fiú. – Semmi oka
nem lesz arra, hogy szidjon. Mind odamegyünk, és
szépen bocsánatot kérünk tőle a te nevedben is. Min-
denért. A pipázásért, meg hogy nem fogadtunk szót
neki.
– Nem, én soha…
– Jaj, hát nem érted? – Laci a fejét csóválta. – Ne-
ked nem is kell jelen lenned. Majd mi elvisszük a há-
tunkon a maradék haragját. Megverethet, sötétzár-
kába zárhat, amit csak akar, vállaljuk érted.
A többiek magabiztos bólogatása láttán Mihály rá-
döbbent, hogy a kis kupaktanács ezt már alaposan
megbeszélte, amíg ők Szilágyival a sarat dobálták egy-
másra.
– De én nem akarom – tiltakozott erőtlenül. – Elég,
hogy velem csinálta azt, amit csinált…
– Jó, ha ennyire ellene vagy, akkor nem kérünk
egyenesen elnézést – forgatta a szemét Pista. – Csak
odaállunk, és eléneklünk neki valami zsoltárt, ami ar-
ról szól, hogy bocsáss meg felebarátodnak, aztán, mi-
előtt kettőt nézne, el is szaladunk onnan.
– Ezt még a többi sétáló is élvezné – vigyorgott
Jóska.
– Semmilyen formában nem vagyok hajlandó kö-
nyörögni neki – jelentette ki Mihály. – Rosszul vagyok

80
még a gondolatra is, hogy az Úr dicsőségére írt szóza-
tokat zengjük bele abba a… szóval, az arcába.
– Akkor mi legyen? – tűnődött Jóska. – Menjünk
vissza az iskolába?
– Azért énekelhetnénk – vonogatta a vállát Gáspár.
– Mondjuk, egy népdalt, azok között is van egy-két
szép darab…
– Ugyan már! – torkolta le valaki. – Népdalt?
Szilágyi a legfinomabb szövegűre is rámondaná, hogy
istentelen és ocsmány. Még jobban fel akarod papri-
kázni?
– Miért ne? Ha piszkálta a preceptorunkat, nézzen
szépen szembe a következményekkel.
Erre persze fellángolt a vita.
– Mi meg a sokasággal, akik előtt megveret minket,
mint tavaly azt a Wartensleben fiút!
– Most mit vagytok úgy oda? Azért nem tehet ve-
lünk semmit, mert éneklünk az erdőben. Ilyen tilalom
még a rendtartásban sincs sehol.
– Ez így igaz!
– Egyszerűen megmondjuk, hogy jókedvünk kere-
kedett hazafelé menet. Kotsi nem szól majd érte egy
szót sem, ahhoz ő túl rendes.
– Hát akkor mi legyen?
– Pikkó herceg áriája – suttogta maga elé Mihály.
– Micsoda?
– Az való ennek. Pikkó herceg keservei, miután
megölte a tatárok fejedelmét, és a szerelme, a halott
kán lánya az apja után hal a fájdalomtól.
A színészgárda hamiskásan nézett rá:
– Nem azt mondtad akkor éjjel, hogy ez egy fércmű?

81
 – Az is. – Mihály szeme felcsillant. – Azért mon-
dom, hogy ilyesmi való neki. Mindjárt elmesélem, mi-
ért…
Arrafelé keltek útra, amerre a fiúk állítása szerint
a professzorok távoztak. Hamarosan meg is látták
mindkettejüket a Nagyerdő egyik közkedvelt vendég-
lőjének az udvarán. Szilágyi hevesen magyarázott va-
lamit Kotsinak, aki fejcsóválva hallgatta. Mihály, miu-
tán megbizonyosodott róla, hogy a professzorok nem
látnak rá a sűrű fák rejtekében leskelődő kis csoport-
jukra, belefogott a magyarázkodásba.
Néhány fiú hallott már pletykafoszlányokat Szilágyi
házasságáról, de az egész történet mindnyájuknak új-
donságszámba ment. Pedig micsoda izgalmas egy
mese volt! Szilágyiék kis cselédlánya, Erzsike, nagyjá-
ból egy évvel korábban nyomtalanul eltűnt a városból.
Mihály élénken emlékezett arra, micsoda aggodalom-
mal tárgyalta ki az édesanyja az esetet az utcában lakó
asszonyokkal. Már éppen halálhírét is keltették sze-
gény kis Erzsikének, amikor egyszer csak visszatért,
mintha mi sem történt volna. Azazhogy egy karonülő
csecsemő azért mégiscsak megtörtént valahol, és hogy
még nagyobb legyen a döbbenet, a kisfiúról kiderült,
hogy Szilágyi törvényes fia, a helyes kis szolgálólány
pedig immár professzorné.
– El tudjátok ezt képzelni? – magyarázta indulato-
san Mihály. – Hogy egy magas rangú, köztiszteletben
álló ember ennyire ne tudjon parancsolni az alantas
vágyainak?
– Akkor már értem is, miért ilyen mogorva mindig
– bólintott Pál. – Jó nagy lehetett a botrány.
– Körberöhögte az egész város – helyeselt Mihály.
– De meg is érdemelte.
82
 – És akkor Szilágyi a darabbeli herceg – nevetett fel
Jakab –, a tatár hercegnő meg…
– Most jön a lényeg, fiúk! A tatár hercegnőt Jutka
Perzsinek hívják.
– Hogy minek…?
A fiúkon izgatott moraj futott végig.
– Hé, várjatok! – rikkantott Pál. – Ez… ez hatalmas
lesz!
– De fiúk! – Pista arca elfehéredett az aggodalom-
tól. – Ezért ki is csaphatnak mindannyiunkat!
– Kit érdekel? – vont vállat Laci.
– Na jó, énekelhetünk mást is – vetette fel Mihály,
de a többség lehurrogta:
– Ugyan már!
– Vagy Pikkó herceg, vagy semmi!
– Elsöprő többség, győzelem! Gyerünk már, men-
jünk csak közelebb!
– Ti teljesen megőrültetek – morogta az orra alá
Pista, de azért követte a társaságot.
– Rád nagy szükség van itt, te megtestesült muzika-
litás! – vonszolta előre Jóska. – Itt van a fuvolád?
– Hogy lenne? Majd pont a Nagyerdőre hozom ma-
gammal!
– Akkor most vagy faragsz egyet fűzfaágból, mint
Orpheus – vigyorgott egy fiú –, vagy a cappella vezet-
jük elő ezt a remekművet.
– Hiszen nem is tudjuk a dallamát! – vitázott két-
ségbeesetten Pista.
– Én majd előremondom a szöveget prózában –
ajánlotta Mihály –, ti meg valami népi dallamra imp-
rovizáltok.
Mind megrészegültek a szédítően vakmerő tervtől.
Már annyira közel jutottak a vendéglőhöz, hogy egy-
83
egy szófoszlány is elhallatszott hozzájuk a két profesz-
szor párbeszédéből.
– Egy kis zene a vacsora mellé – mutatott feléjük
elégedetten az egyik fiú.
– Rendben! – Mihály az izgatottságtól csak sut-
togni bírt. – Álljatok fel úgy, mint a kántusban, maga-
sak hátra, alacsonyak előre!
– El fogjuk röhögni – jövendölte Gáspár.
– Nem baj! Nos tehát… „Én, gyilkosa Gömböcnek s
a szép Jutka Perzsinek…”
– Gömböc?
– Ez a tatár kán neve a darabban… „Mind a kettőt
én öltem, sötét sírba temettem. Most már illik, hogy
én is úgy haljak meg, mint ők is! Kígyók, békák, vipe-
rák…”
– Vidám egy dal ez – szúrta közbe Laci.
– „…pokolbéli fúriák! Kísérjetek az égbe, Jutka
Perzsim ölébe.” Megjegyeztétek?
– Igen, igen!
– Nézzétek! – suttogta az egyik diák. – Most indul-
nak el!
– Psszt! Na… ha kiérnek az útra, mehet!
– Ne viháncoljatok már…! Nem bírtok két percig
csendben maradni?
– Figyelem! – Mihály karja meglendült, mint a kar-
mesteré vezénylés előtt. – Akkor mehet?
A fiúk kihúzták magukat, és ösztönösen felfelé for-
dították a fejüket.

„Én, gyilkosa Gömböcnek…” – Az addig nyugalma-

san étkező vendégsereg egyszerre kapta fel a fejét, kí-
váncsian nézelődve, honnan jön a hang, és mi lehet
ez egyáltalán. Az éneklés nemcsak fülbántóan hamis
84
volt, hanem úgy hangzott, mintha húszan negyvenféle
dallamra próbálnák ráerőltetni a szöveget. Ez semmi-
ben sem hasonlított a tiszta, áhítatos templomi diák-
kórusra, a két professzor mégis azonnal felismerte a
zaj eredetét. Visszafordultak az útról, mint akikbe vil-
lám csapott, és Mihály még távolról is meg mert volna
esküdni rá, hogy Szilágyi arcából kiszaladt az összes
vér. Már súgta is nekik a következő sort: „…s a szép
Jutka Perzsinek! Mind a kettőt én öltem…”
Szilágyi összerándult, mintha korbáccsal vágtak
volna végig rajta. Egy ideig szemmel láthatóan nem
tudta eldönteni, méltóságteljesen elvonuljon-e a hely-
színről, vagy a hang irányába vesse magát, és rende-
sen fülön csípje inkább a rögtönzött énekkart. Kotsi
megragadta a karját, és magával húzta volna az úton,
de úgy látszott, Szilágyi lába gyökeret eresztett. A rek-
torprofesszor talán még a fülébe is súgott valamit, de
ezt Mihály nem láthatta biztosan.
„…sötét sírba temettem! Most már illik, hogy én
is…” – A vendéglőben ülők láthatóan jól mulattak. Va-
jon hogy magyarázza majd ki ezt a helyzetet a két pro-
fesszor? Mire hivatkozhatnak egyáltalán? Talán, hogy
végzetes tévedés az egész, ezek véletlenül sem lehet-
nek az ő diákjaik, hiszen egy becsületes kollégistának
eszébe sem jutna ilyen ostoba szövegű, csúful előa-
dott, világi dalt harsogni az erdőben?
„…úgy haljak meg, mint ők is!” – Kotsi a homlokát
dörzsölgette kínjában, és Mihályban egy pillanatra fel-
ébredt iránta a részvét. De aztán elég volt egyetlen pil-
lantást vetnie Szilágyi alakjára, hogy az együttérzése
azonnal elillanjon. Szenvedjen csak a rektorprofesszor
is! Segített bármit is igazán, hogy ne fajuljon el a vita
Szilágyival? Hiszen nem bírt semmi mást tenni a „jó
85
ügy” érdekében, mint hogy eltávolította őket az addigi
közszemléről, nehogy a város szeme láttára gyalázzák
egymást. Kizárólag ez számított neki: a látszat! Szé-
pen, folyamatosan mondta tovább a sorokat.
„…Kígyók, békák, viperák, pokolbéli fúriák, kí-
sérjetek az égbe…” – Most már semmi sem tarthatta
vissza Szilágyit, hogy kirántsa a karját Kotsi kezéből,
maga mögött hagyja szegényt, és a dal feltételezett irá-
nyába csörtessen. A fiúktól jó öt-hat méterre lévő ki-
száradt tölgyfacsoportot célozta meg („Micsoda egy
botfülű ember ez!” – hüledezett Pista), így a macska-
zenekórusnak még éppen maradt ideje arra, hogy teli
tüdőből elharsogja az utolsó sort is: „… Jutka Perzsim
ölébe!”
A nótázástól és nevetéstől kellően kifulladt kis cso-
port gondolkodás nélkül vetette magát a fák közé. Szi-
lágyinak, hiába hallhatta most már tisztán az összeté-
veszthetetlen visongást, oda már esze ágában sem volt
utánuk sietni. Jó nagy kört írtak le, újra és újra akadá-
lyokba ütközve – faágakba, kavicsokba, egymásba; aki
megcsúszott, gyorsan maguk után ráncigálták, aki ki-
fulladt, bátorították, amíg mindnyájukból teljesen ki
nem fogyott a szusz. Összekarcolt arcok, piszokfoltos
és megszaggatott egyenruhák, levegő után kapkodó,
de diadalittasan vigyorgó szájak látványa fogadta Mi-
hályt, és joggal gyanította, hogy ő sem nézhet ki kü-
lönbül. Ketten levetették magukat, és végighempereg-
tek a jeges földön, mások csak a térdükre támaszkodva
bírtak egyensúlyuknál maradni. És olyan is akadt, aki
felugrott, megmarkolta a feje felett lógó faágat, majd
tornagyakorlat-szerűen lóbálta a lábát, jókora derült-
séget keltve.

86
 – Éljen a mi Pikkó hercegünk! – kurjantotta egyi-
kük. – Szaporodjon és sokasodjon az ő hőn szeretett
hercegasszonyával!
Maga a preceptor is úgy nevetett velük, mintha újra
gondtalan kamasz fiú lenne. A lázadás gyönyöre egé-
szen a fejükbe szállt. Ismerkedtek vele, ízlelgették,
mint valami újonnan kóstolt ínyencfalatot, de talán
még egyikük sem fogta fel igazán, mi is ez az érzés, és
főleg, hogy az elmúlt fél órában mit is cselekedtek.
 ~ 5. ~

Túlságosan sokan zsúfolódtak be a hosszúkás te-

rembe, és a friss levegő rövidesen elfogyott, mintha
ott sem lett volna. Mihály hiába is könyörgött volna
nekik, hogy nyissanak ablakot: a tűzifa ára mellett
örömünnepnek számított, ha egyáltalán sikerült meg-
felelően befűteni a kollégiumban. Különben sem szó-
lalhatott meg, ha nem kérdezték – a bírák és az es-
küdtek figyelme egy percre sem kalandozhatott el a lé-
nyegről, azazhogy a bűneiről, amelyek miatt összeül-
tek. Így viszont nem csupán lelkileg, de testileg is az
oroszlán barlangjában érezte magát – csak ott lehet
ilyen penetráns büdös.
Ez semmiben sem emlékeztetett arra a bizonyos
szombati rendes ülésre. Ha azt komédiának tartotta,
akkor ebből a mostani, rendkívüli ülésből egész ki-
rálydráma kerekedett.
Első alkalommal csak a sedes, Szilágyi és Kotsi elé
kellett kiállnia. Most, hogy az ügy komolyra fordult,
Budait is bevették maguk közé, aki a megszokott kel-
letlen arckifejezésével ülte végig az egészet, és finoman
dobolt az asztalon az ujjaival. Mihály az eljárás alatt
egyetlenegyszer kockáztatta meg, hogy a szemébe néz-

89
zen, de ennyi is elég volt, hogy kiverje a veríték, és rög-
tön el is kapta a fejét. Engedélyt adott nekem, és én
durván visszaéltem ezzel. Ha tudta volna, hogy rend-
bontásra és macskazenére használjuk fel ezt a termé-
szetjáró tanórát, bizonyára kétszer is meggondolta
volna…
Az iskolához tartozókon kívül még a városi tanács
küldötteinek is helyet kellett szorítani az asztalnál.
Mihálynak sejtelme sem volt róla, ki rendelte be őket
– mi köze egy iskolai fegyelmi tárgyalásnak a város-
hoz? Aztán persze talált magyarázatot: hiszen Pikkó
herceg áriáján jelen volt a fél lakosság! Szilágyinak
nyilván érdeke alaposan felfújni az ügyet, példát sta-
tuálni, hogy elterjedjen, hogy járt az a szemtelen, un-
dok preceptor…
Na de hogy is járt? Eleinte úgy tűnt, az adminisztrá-
cióval eltelik fél nap. Jenei, a senior lázasan körmölte
a jelenlévők névsorát, de így is sikerült jó pár gyil-
kos pillantást bezsebelnie a türelmetlen Szilágyitól.
Mihály már ebből az időhúzásból megsejtette, hogy
nem kell a legrosszabbtól tartania – ha valami igazán
szörnyűséges készülődne itt, például nyilvános fenyí-
tés vagy eltanácsolás, a bizottság tagjai nyilvánvalóan
nem így viselkednének –, így azonban egyre kevésbé
értette, miért ez az egész kínzás.
– Nem lehetne gyorsabban, senior úr? – morgoló-
dott Szilágyi.
– Elnézését kérem, tiszteletes professzor úr – fe-
lelte Jenei –, de mindent egészen pontosan kell leje-
gyeznem.
Vigyázzon, senior úr, nehogy a végén mellém ta-
láljon kerülni! – mustrálta a fiút Mihály. Vajon van
annyi merészség ebben az emberben, hogy ezek után
90
a sürgetést és az arra adott válaszát is külön felvezesse
a lapra, hogy annyival is tovább tartson? Észrevette,
hogy Lengyelnek, a contrascribának* is megrándul a
szája sarka – bizonyára ő is ugyanerre gondolt.
Furcsa viszony volt az övék; talán nem akadt még
olyan két diák a kollégiumban, akik ennyire külön-
böztek volna egymástól. A pedáns, koravén arcú,
örökké sápadt Lengyelbe nem szorult sok kreativitás,
de a földhözragadt ügyekhez remekül értett, nemhi-
ába jutott el a contrascribai, sőt, lassacskán a seniori
posztra is. Egyedül a tanulmányi eredményük hason-
lított, és ennek megfelelően, mint tehetségesnek kiki-
áltott akadémistákat, valahogy mindig egymás mellé
sodorta őket az élet. Ha nem is mondták ki soha, titok-
ban azért mindketten érezték, hogy kedvelik egymást,
és csodálják a másikban azt, ami őbelőlük hiányzik.
Az összeírás után először is a szombati per vádjai
következtek, szépen sorban, és jóval részletesebben,
mint a múltkor, talán, hogy a városi küldöttek is tisz-
tában legyenek az előzményekkel. Az a kevés új vád,
amely még elhangzott ezek után, semmiben sem érin-
tette a nagyerdei botrányt, sem a kényes kérdést, hogy
mi legyen ezek után az ő preceptori posztjával.
– …Hatodik vádpont. Somogyiné állítása alapján
maga olyan hangot és szóhasználatot engedett meg
önnönmagának ővele szemben, ahogyan férfi asszony-
nyal, kivált tisztes özvegyasszonnyal nem beszél.
Uramatyám! Ez egy vádpont? Ennyi erővel az
egész diákságot berendelhetnék ide…! – Mihály
Szilágyi felé lesett, aki olyan büszkén feszített, mintha

* A seniornak, a korabeli „diákönkormányzat” (coetus) elnökének

helyettese (latin).

91
a legértékesebb ütőkártyáját játszotta volna ki éppen.
– Aha, hiszen világos, miben mesterkedik! El kell hi-
tetnie a sedesszel és a világgal, hogy a nagyerdei eset
egyetlen kiváltó oka az én kötözködő, sértegetésre
hajlamos természetem! Abban a percben rettenete-
sen bánta, hogy a puszta szavainak nem lehet afféle
hatalma, amilyenre ő titokban vágyik; azazhogy, ami-
kor választ vártak tőle, és ő a világba kiáltotta: „Taga-
dom!”, ez a három szótag nem hathatott úgy Szilágyi
számára, mint egy valódi, csípős fájdalmú arculütés.
Pedig annak szánta.
– Tehát nem mondott olyasmit, hogy, idézem –
Lengyel zavartan megköszörülte a torkát –, a kurva
anyja…
– Ne folytassa, contrascriba úr! – kapott a szívéhez
Kotsi.
– Azért én beírjam a jegyzőkönyvbe az egész mon-
datot? – készségeskedett Jenei, és meglebegtetett egy
lapot. – Itt áll a vádiratban.
– Írja úgy, ahogy akarja! – pukkadozott Szilágyi.
– Nem, nem mondtam – ismételte konokul Mihály.
– Biztosan valaki más volt.
– Hogy érti azt, hogy valaki más? – akadékoskodott
a rektorprofesszor.
Áruljam el neki? Áruljam el a városi küldöttek füle
hallatára, hogy micsoda áldatlan viszony uralkodik
a szakácsnő és a tanulók között? Hiszen honnan is
tudhatná szegény… és végtére is, miért ne? Hiszen az
én arcomba is képesek voltak ilyesmit vágni…! Kotsi
azonban máris úgy festett, mintha ő szégyellné ma-
gát az egész iskola nevében. Mihály mégiscsak meg-
sajnálta.

92
 – Olykor valóban nem tudom megenni a főztjét,
tiszteletes rektorprofesszor úr. Az orvosom is óva in-
tett a túl nehéz ételektől. Lehet, hogy egyszer ezt pa-
naszoltam el valakinek, és ebből indult útjára a szóbe-
széd…
Néhány esküdt gúnyosan összehunyorított, és ezt a
tárgyat szerencsére Szilágyi sem erőltette tovább.
Múlt az idő, záporoztak a kérdések, Jenei tolla szü-
net nélkül sercegett, és Mihály egyre kedvetleneb-
bül válaszolgatott. Akárhogy is, nevetségesnek érezte,
hogy a már ismert korábbi vádak mellé mindösz-
sze ilyen komolytalan és megalapozatlan apróságo-
kat szuszakoltak be erre a napra. Ha a rosszulléte mi-
att nem lett volna fokozottan ingerlékeny, még akár
nevethetett volna is mindezen, így azonban áldotta a
percet, amikor a sedes végre az ülés feloszlatása mel-
lett döntött.
Másnap késő délelőttre maradt tehát az összes ko-
molyabb vádpont. Pár utolsó keresztkérdést szegeztek
Mihálynak, aki eddigre még egy gyilkosságot is szí-
vesen magára vállalt volna, csak engedjék el végre…
Szinte azt sem tudta már, mit felel. Menekülni vá-
gyott, de alig bírt kivánszorogni a teremből.
Nem járt túl későre az idő, ő mégis egyenesen a szo-
bája felé tartott. A vacsorának a gondolata is undorí-
totta, főleg, mert az is Somogyinét juttatta eszébe. Most
már a friss levegő sem segített a fejfájásán és a gyomra
felkavarodásán. Milyen szép nap is volt akkor, odakint
a Nagyerdőn! Vajon mi mást tehetett volna még az-
nap, mint kiállni a maga és a diákjai becsülete mellett
Szilágyival szemben? Megtenné-e újra, így, hogy már
tudja, mi következik? Erre a kérdésre sehogy sem ta-
lálta a választ.
93
 Magára csukta az ajtaját, és nem is bajlódott poharak-
kal: egyenesen a kancsóból döntötte magába a jéghideg
vizet. Végül hálóruhát öltött – ő úgy érezte, utolsó ere-
jét használja fel erre –, besötétítette a szobát, és elnyúlt a
szalmazsákon. Eddig csak a feje sajgott, most már a torka
is… A párna alá csúsztatta a kezét, és óvatosan megérin-
tette Goráni röpiratát. Mint mindig, most is elég volt né-
hányszor megcirógatnia, és már meg is semmisült a vi-
lág, nem hallott mást, csak a papír zizegését és a saját el-
fúló szipogását.
Akármit megadott volna érte, hogy elmúljon ez az
egész – a fájdalma, a magányosan cipelt nyomorú-
sága, életének ez az időszaka fegyelmi ügyestül, min-
denestül. Akármit.

Másnap korán reggel feltűnt neki, hogy valaki egy kis

cédulát biggyesztett a kilincsére: „Beszélni akartam
veled este, de már aludtál. Keress fel reggel, fontos!
Lengyel József contrascriba m. k. P. S.: Miért a földre
dobva tartod a tógádat???”
Ez azért mégiscsak kisajtolt belőle egy kis vidámsá-
got. Lengyel annyira rugalmatlanul, kényszeresen ra-
gaszkodott a pontossághoz és a kötelességekhez, hogy
Mihálynak nem esett nehezére elképzelni, hogyan té-
pelődhetett itt nem is olyan késő este, hogy felébresz-
sze-e őt. Bizonyára mécsessel a kezében járkált ki-be,
talán vizsgálgatta is, hogy ő mennyire mélyen alszik,
míg végül nagy nehezen az üzenetecske mellett dön-
tött. Aztán meg hogy vadászhatott a legmegfelelőbb,
leghamarabb feltűnő hely után! Mihály csodálta ön-
magát, hogy valóban nem ébredt fel minderre. Semmi
94
kétség, ez az előző napi tárgyalás az összes létező ener-
giáját kiszipolyozhatta. Egyúttal azt is eldöntötte,
hogy ennyi előzékenység jutalmat érdemel: nem sok-
kal a reggeli ideje előtt felkereste a saját kis birodal-
mában Lengyelt.
– Nocsak, hát összekaparta magát a preceptor úr?
– forgatta a szemét a contrascriba.
– Mikor vetted fel te is ezt az idegesítő preceptor-
urazást? – Mihály kényelmesen helyet foglalt a másik
széken, anélkül, hogy Lengyel hellyel kínálta volna. –
Különben pedig legyél csak undok velem. Már meg-
szoktam az elmúlt pár napban, hogy mindenkitől ezt
kapom. – Az „ezt”-hez egy csúnya kézmozdulat is tár-
sult.
– Akkor hát igaz, amit beszélnek – szögezte le Len-
gyel. – Tényleg olyan vagy most, mintha nem is te len-
nél.
– Mert mindenki olyan jól tudja, milyen az az „én”…
– Most ne menjünk bele a filozófiába, az a tisztele-
tes Milesz professzor úrra tartozik. Néhány dolgot át
kellene beszélnünk, ezért hívattalak. Egészen ponto-
san a levelek miatt.
– Levelek?
– Igen. Miért írtad meg a tiszteletes Kotsi rektor-
professzor úrnak meg a városi tanács tagjainak, hogy
mentsenek fel a preceptori tisztséged alól?
– Neked is megírtam, de te nem reagáltál rá sem-
mit!
– Mit kellett volna reagálnom? – nézett rá lesújtóan
Lengyel. – Gondoltam, talán kivárom, hogy egy kicsit
lenyugodjon az a szegény beteges fejed, és ráébredj,
micsoda kincset dobsz el magadtól!
– Szilágyitól kaptam. Az nekem nem kincs többé.
95
 – Áruld már el, miért fújsz rá még mindig ennyire!
Mit ártott neked? Az, hogy a dohányzásod miatt meg-
szidott, teljesen jogos volt, ezt el kell ismerned.
– Nemcsak ez volt – sziszegte maga elé Mihály. –
Ami utána történt… Jaj, úgysem értenéd! Oda szúrt,
ahol tudta, pontosan tudta, hogy a legeslegjobban fáj!
Lengyel arca megnyúlt.
– Nehogy már elsírd magad nekem! Jó, tehát tartod
magad a kérvényeidhez. Ezt úgyis el kell majd monda-
nod pár óra múlva, a tárgyaláson. Én csak gondoltam,
rákérdezek, mit szeretnél valójában.
– Nyugalmat akarok. Semmi mást, csupán egy kis
nyugalmat. Alig várom már a hadházi legációmat…
– Legáció? – A contrascriba felszisszent. – Ajjaj, er-
ről egészen elfelejtkeztem! Úgy tűnik, nem a legjobb
az időzítés… De várj, várj, ne nézz olyan kétségbeeset-
ten! Sehol sincs olyan a rendtartásban, hogy egy diák
a fegyelmi pere után ne mehessen el az előre kijelölt
legációra, ezt a tiszteletes professzor urak is tudják.
– Ha ezt is elveszik tőlem, én nem is tudom, mit csi-
nálok…!
– Nem fogják. Én jótállok érted. Ha bármit is szól-
nak ellened, megmondom, hogy téged annyiszor bün-
tethetnek még, ahányszor csak akarnak, de azért a
hadházi gyülekezetet ne sértsük vérig azzal, hogy nem
megy el a kijelölt emberünk. – Önelégülten elmoso-
lyodott, láthatóan különösen tetszett neki a saját érve-
lése. – Ez ellen egy szót sem szólhatnak, úgyhogy hol-
nap, ha befejeztük az ügyedet, már indulhatsz is.
– Lengyel, miért vagy ilyen jó hozzám?
A fiatalember csak egy legyintésre méltatta a kér-
dést.

96
 – Van még valami… Egy kicsikét kellemetlenebb.
A lakótársaid jelentették nekem, hogy találtak nálad
egy afféle dehonesztáló…
– Találtak? Ezt meg hogy érted? – Lengyelt látha-
tóan megbántotta a közbevágás; felhúzta az orrát, és
nem válaszolt. – Turkáltak a magánjellegű holmijaim
között, igaz? Mondd már meg!
– Engem humanissime Zilahi hívott le – felelte a
contrascriba lassan és hűvösen, amivel csak még to-
vább hevítette a Mihályban fortyogó türelmetlen in-
dulatot. – Amikor leértem, a többiek éppen egymás-
nak adogatták azt az iratot, mintha fertőzne. Egyi-
kük azt mondta nekem, hogy ő ilyesmit nem is gon-
dolt volna rólad, ezzel bajba keverheted az egész há-
zat, mert mi lesz, ha kitudódik, hogy ez ott van, és ők
is látták…
– Várj csak, kitalálom! Tóth Ferenc volt az, ugye? Ő
volt, én tudom, hogy ő volt!
– Ami azt illeti – folytatta Lengyel még vontatot-
tabban –, valóban vele beszéltem.
– Micsoda? – Mihály felemelkedett a székről. – Az
az alattomos, az a…! Most azonnal megyek, és…
– Állj! – ripakodott rá Lengyel. – Nem mész se-
hová, amíg nem mondtam végig! Hé… Mit csinálsz?
Mihály ugyanis nem a saját székére ereszkedett
vissza, hanem odaguggolt a másik mellé, megragadta
Lengyel kezét, és egészen közel hajolva, mintha szug-
gerálni akarná, kétségbeesett hadarásba fogott:
– Könyörgök, könyörgök mindenre, ami él és mo-
zog, ne vegyétek el, azt nem adom, bármi mást, csak
azt ne, könyörgök, hadd tartsam meg, senkinek se szó-
lok róla, soha-soha-soha…
Lengyel kirántotta a kezét a jéghideg tenyérből.
97
 – Hagyd már abba! Bolond vagy te, vagy mi van? Az
az írás már régen nincs nálad!
Valami itt nem áll össze, futott át Mihály fején.
Goráni egész éjszaka vele volt, erre biztosan emlé-
kezett. Hajnalban még fel is riadt egyszer, de a röp-
irat megintcsak megnyugtatta és visszaaltatta; ott is
hagyta a takaró alatt, mielőtt elindult volna Lengyel-
hez. Akkor meg hogyan lehet régen másnál? Olyan ki-
fejezéstelen, szinte bamba arcot vághatott, miközben
erre az összefüggésre próbált rájönni, hogy Lengyel el-
nevette magát.
– Jaj, de szórakoztató lenne ez az ügy, ha nem keve-
redtem volna bele én is! Tehát váltottam egy-két szót
ezzel a humanissime Tóthtal, és ő megkért rá, hogy
vigyem el azt az írást. Merthogy ők ezzel nem szíve-
sen alszanak egy fedél alatt. Gondoltam, ennyit meg-
tehetek értük. Még azt is megígértem, hogy én ugyan
nem mondok tovább erről semmit… Csakhogy aztán
maga a tiszteletes Szilágyi professzor úr jött oda hoz-
zám, hogy hallott róla, és látni akarja.
– De mondd már meg, mi ez az írás?
Lengyel szertartásosan kiemelt egy lapot az aszta-
lon katonás rendben heverő papírjai közül.
– Ez.
Mihály nagyot nyelt, hogy ne érezze az utálatos,
keserű ízt, amely most hirtelen a szájába tolult. Per-
sze, örülnie kell, hogy nem az ő drága Gorániját ha-
lászták el tőle – sőt, talán túl is reagálta, hiszen hon-
nan is tudná egy ilyen Tóth-féle majom, hogy micsoda
Goráni röpirata, és miért jelenthet veszélyt? –, de
azért azt a gúnytól csöpögő, Szilágyinak címzett leve-
let cseppet sem esett jól viszontlátnia.

98
 – Hiszen ezt… – dadogta –, ezt még azt első ügy
után írtam!
– Nekem a fülem is belepirult, miközben olvastam.
– Lengyel majdhogynem undorodva meredt a lapra. –
Miket hordasz itt össze Bacchus temetéséről, meg mit
tudom én még, miről?
– És te odaadtad ezt Szilágyinak?
– Hát persze. Mégis, mi mást tehettem volna?
– Lengyel, tudod, hova menj te...? Soha eszembe
sem jutott volna elküldeni neki. Soha! Ez csak úgy, az
első haragomból született…
– Viseld a következményét annak a szörnyű ha-
nyagságodnak. Ha rögtön utána meg is semmisítetted
volna, most nem lenne gondunk. Tőlem pedig nem
várhattad el, hogy hazudjak a professzoromnak va-
lami olyasmiről, amiről már úgyis tud! Így is nyelhet-
tem a megjegyzéseit, hogy több közreműködést várna
el tőlem, egy contrascribának kötelessége az ilyet
azonnal jelenteni, és ne feledjem, messze van még a
seniorválasztás, addig még bármi történhet…
– Tóth a pokol kénköves tüzén fog megrohadni –
jelentette ki Mihály. – Az a mocskos áruló…!
Lengyel elfintorodott.
– Ezt ne előttem, ha lehet! Most pedig menj, és éle-
tedben először erőltesd meg magad egy kicsit, hogy
legalább a saját fegyelmi tárgyalásodról ne késs el!

Szó szerint porzott a talpa alatt az út. Sikerült annyira

felidegesítenie magát, hogy attól félt, ha egy légtérben
marad Tóthtal, még a végén puszta kézzel agyonveri.

99
 Nem kért engedélyt arra, hogy elhagyhassa az is-
kolát. Egyáltalán, elege volt az engedélykérésekből, a
nyavalyás szabályokból, az állandó meghurcoltatás-
ból. Neki, aki sosem ártott senkinek, a legkisebb ki-
hágásokért is ennyit kell szenvednie, miközben annak
a senkiházinak meg mindent szabad? Ez még a sa-
ját testvérét is eladná, ha azzal jó pontot szerezhetne
Szilágyinál! Szörnyen lüktetett a torka, és ahogy egyre
gyorsabban gyalogolt, rátört a köhögés is. De inkább
egy egyszerű megfázás, mint hogy ő is valami olyas-
miben szenvedjen, mint Tóth – krónikus irigységben,
hosszan tartó sárgasággal. Erre a gondolatra elmoso-
lyodott ugyan, ám örömtelenül.
Egy ismerős mellett sietett el az utcán.
– Szép napot, Vitéz uram! – hallotta a derűs kö-
szöntést.
Csak foghegyről válaszolt rá. Hirtelen mindent és
mindenkit gyűlölni kezdett maga körül. Felfordult a
gyomra még ezektől az utcán járó emberektől is, akik
körülötte merészelik élni az életüket, szorgalmasan
ügyködnek, járnak-kelnek, robotolnak, mint a ter-
meszvárban a dolgozók, és semmit sem sejtenek ab-
ból, mi minden játszódik le őbenne.
Nem vagyok én idevaló, gondolta keserűen Mihály.
Ez a város túlságosan állandó, kívül reked minden vál-
takozó hullámzásból, nincs jó- és balszerencséje, itt
nem ütheti fel a fejét a szabadság mámoros áramlása
– hiszen nincs semmiféle elnyomás és elégedetlenség,
amely ellen fel lehetne kelni. Ez egy szenvedélytelen,
máztalan, határozottan elszigetelt hely. Alacsonyak a
házak, falusiasan porzanak az utcák, unalmasan egy-
szerű életet élnek a polgárok, és azok a nagy vásárok,
amelyekre Debrecen annyira büszke, bizonyára sem-
100
miségek a pest-budai vagy pozsonyi kavalkádhoz ké-
pest. Soha nem látta még egyik nagyvárost sem, de
hallott már róluk ezt-azt, és képzeletében felmagasz-
tosultak. A fene megehetné már ezt az egész posványt
a kollégiumával együtt!
Így ostorozta magában az otthonát, megbocsátha-
tatlan bűnök sokaságát róva fel neki, miközben pon-
tosan tudta, és valahol mélyen meg is feddte önmagát
ezért, hogy mindez csak önáltatás. Szenvedélyesen ra-
jongott Debrecenért, minden hibájával, tökéletlensé-
gével együtt, vagy talán éppen azok okán. Szerette vé-
gigjárni az utakat, amelyek gyermekkora óta semmit
sem változtak, felfrissítette a vásárok vidámsága, a
Nagyerdő tüdőtágító levegője, és folyamatosan bizser-
gette a vérét a több ezer diák jelenléte, akik az ország
minden tájáról szállították ide a híreket, látásmódo-
kat, nyelvjárásokat, új keletű izgalmakat. Ennyi inger
sehol máshol nem érhette volna, ilyen meghitten sem-
milyen más vidék sem ölelhette, óvhatta volna – de
most hozzá kellett idomítania egész környezetét a dü-
héhez és a feldolgozatlan csalódottságához.
Megérkezett az édesanyja házához. A kapu állan-
dóan nyitva állt a hét-nyolc kosztos diák miatt – Sára
asszony is egyike volt azon önkénteseknek, akik a kol-
légium épületébe már nem férő, vidékről felkerült sze-
gény fiúkat támogatták evő- és alvóhelyekkel. Nemrég
mehettek el, és a konyhából kilépő asszonyt igencsak
meglepte a fia látványa:
– Hát te?
– Nincs most sok időm, édesanyám, sietek visz-
sza a kollégiumba. Azért jöttem, hogy összeszedjem
a holmijaimat a holnapi legációmhoz, és megint át-
hoztam néhány könyvemet… És tudja, édesanyám,
101
szegény megboldogult édesapámnak volt az a rövid,
aranyzsinóros ruhája…
– Várj már egy percet, fiam! Levegőt venni azért
csak van időd!
– Azt sem nagyon. Úgyhogy, ha jót akar nekem
édesanyám, segít nekem a készülődésben.
– Nem tehetem – rázta a fejét a nő, és fojtott han-
gon odavetette. – Miért nem üzentél előbb? Vendég
van nálam.
– Kicsoda?
– Fodor Benjámin.
Mihály felnyögött. Az említett úrnál kevés fárasz-
tóbb társaság létezett a városban.
– Te csak tartsd szóval, addig előkészítek neked
mindent. Tudom ám, hogy te kétszer annyi ideig pe-
pecselnél vele.
Ravasz egy asszony az anyám! – gondolta csüg-
gedten Mihály, miközben csatlakozott a nagyszobá-
ban terpeszkedő kedélyes, kövérkés úrhoz. Hiszen ki
ne cserélné le szívesen Fodor Benjámint és a vége-
érhetetlen, sehová sem vezető anekdotái hallgatását
bármi másra?!
– Nocsak, nemzetes asszony – kurjantotta vidáman
a vendég –, nem is mondta, hogy a fia is beállít ma kö-
zénk!
– Én sem tudtam – felelte Sára asszony, és már el
is tűnt mellőlük.
– Apám aranyzsinóros ruháját is keresse elő, édes-
anyám! – kiabált utána Mihály, aztán visszafordult a
látogató úrhoz. – Ne haragudjon, Fodor uram. Ígé-
rem, nem rabolom túl sokáig maga elől az édesanyám
idejét.

102
 – Nem tesz az semmit, Vitéz uram! Hát hogy va-
gyunk, hogy vagyunk mostanában? – Fodor úr bizal-
maskodva kacsintott egyet. – Hallottam ám minden-
félét, terjednek a hírek… Hogy hogyan énekelte ki Vi-
téz uram a tiszteletes Szilágyi professzor úr viselt dol-
gait!
– Kérem, Fodor uram – vágta rá savanyúan Mi-
hály –, ne is emlegesse ezt!
– Hát a preceptorság hogy megyeget?
Mihály az asztal alatt titokban belevájta az összes
körmét a saját combjába. Ostoba egy ötlet volt ide-
jönni! Fodor úrnak talán valami gonosz manó ül lát-
hatatlanul a fülénél, és az sugdossa bele, hogy me-
lyik a lehető legutálatosabb tárgy, amelyre okvetlenül
rá kell terelnie a szót…? Ennél még a kollégiumban is
ezerszer jobban ellett volna.
– Már nem vagyok preceptor, Fodor uram. Vissza-
adtam a kinevezésemet a kollégiumnak.
Sára asszonynak, aki éppen azzal a bizonyos ruhá-
val a karján érkezett vissza közéjük, az utolsó két mon-
datra a földbe gyökerezett a lába.
– Hogy micsoda? Hát bolond vagy te, fiam?
– Nem olyan nagy ár ez ahhoz képest – vágta rá Mi-
hály –, hogy végre békén hagyjanak. Hallotta, ugye,
édesanyám, micsoda utálatos fegyelmi ügyet varrtak a
nyakamba, már másodszor!
– Hogyne hallottam volna – dörmögte maga elé az
asszony. – A kutya se érti ezt, mindig annyira jó gye-
rek voltál, a professzoraiddal se volt semmi gondod…
– A professzoraimmal, így általánosságban, most
sincs. Egyedül csak Szilágyival.
Sára asszony nagyot sóhajtott, és meglebegtette Mi-
hály előtt a ruhát.
103
 – Na, akkor mit akarsz ezzel?
– Ez volt szegény jó apám legrövidebb, legmagyaro-
sabb szabású ruhája, ugye?
– Ez bizony.
A fiú kikapta anyja kezéből a holmit, és egy odave-
tett „Mindjárt visszajövök!”-kel átviharzott egy másik
helyiségbe. Lerángatta magáról a tógát, óriási gom-
bócba gyűrve odahullajtotta a lába elé, aztán hossza-
san igazgatta magán a felnőttes, merész szabású mel-
lényt.
Arra ért vissza, hogy Sára asszony éppen őróla ma-
gyaráz Fodor úrnak:
– …mert hihetetlenül okos fiú, csak az efféle prakti-
kus dolgokhoz nincs semmi érzéke. Mondtam is már
párszor, hogy miféle bolond dolog ezer sorokra emlé-
kezni a Vergiliusból, miközben ha valamit letesz vala-
hol, öt perc múlva már keresgéli, hogy hol lehet, vagy
képes lenne túlmenni a kapunkon is, ha más jár a fejé-
ben. – Az anya csak ekkor nézett fel, és egy pillanatra
megcsillant valami a szemében. – Nocsak, hát nem is
áll rosszul neked szegény jó apád ruhája.
– Ugye? Ebben megyek be a fegyelmi tárgyalásom
folytatására.
– Nem tilos a kollégistának az efféle ruha? – kíván-
csiskodott Fodor úr.
– Dehogynem. Ilyet csak a felnőttek hordanak, és
én éppen azt akarom, hogy Szilágyi ilyennek lásson.
– A továbbiakat már az anyjához intézte. – Merthogy,
amikor az az esetünk zajlott az erdőben, mindenféle
taknyos kölyöknek hordott el, akire nem való a tóga.
Hát tessék, most levettem neki…
– Talán nem a tárgyaláson kellene készakarva át-
hágni a szabályokat! – replikázott Sára asszony. – Mit
104
gondolnak majd rólad? Vedd csak szépen vissza a tó-
gádat!
– Nem, azért sem! Amíg ez a nyavalyás ügy le nem
ment, én nem vagyok diák, nem tartozom alájuk. Tel-
jes jogú felnőtt vagyok, olyan, mint ők.
– Azért a preceptorságodat visszadobni mégiscsak
merő gyerekeskedés volt – korholta a nő. – Nem is
értem, hogy jutott ilyesmi az eszedbe. Hiszen akkora
örömöt okozott neked a tanítás!
– Csak addig, amíg el nem vették tőle a kedvemet!
– Jaj, drága fiam, legalább magadat ne csapd be!
Olyan egyszerű átlátni rajtad, mint egy ablaküvegen.
Hát mi másért heveskedsz meg emésztődsz itt magad-
ban, ha nem azért, mert fáj neked, hogy elveszítetted
a…
– Méghogy fáj?! – Mihály szinte kétségbeesetten
meredt az anyjára. – Semmi sem fáj! Hát még min-
dig nem érti, kedves anyám, miről beszélek? Egy kő
nyomta a lelkemet, de végre eltávozott onnan, amióta
megírtam a lemondó nyilatkozataimat!
A szeme sarkából észlelte, hogy még Fodor Ben-
jámin is előrehajol ültében, és feszülten figyeli őt. Ez
rendkívül szokatlan jelenség volt, ami még szenvedé-
lyesebb magyarázkodásra és gesztikulálásra sarkallta
Mihályt.
– A preceptori kinevezésem óta egyfolytában raj-
tam csámcsogtak, mint a kutyák a koncon, hogy így
a módszereim, meg úgy a viselkedésem… Semmi sem
érdekelte őket, az sem, ha nyomorultul vagyok, az
még annyira sem, ha egész éjjel nem bírtam lehunyni
a szemem. Mindig az ostoba elvárások, hogy betegen
is üljek lent a jéghideg templomban, meg halálom órá-
ján is menjek tanítani… De minek menjek, ha ennyire
105
nem tetszik nekik, ahogyan a diákjaimmal bánok?
Féltékenyek mind, igenis, féltékenyek! Az a hányadék
Tóth Ferenc…
– Miska! – Sára asszony riadt pillantást vetett Fo-
dor úr felé. – Hogy mondhatsz ilyet!
– De édesanyám, az az ember valóban az! Ilyen
szenny tényleg csak valakinek a gyomrából folyhat
ki...! Szóval, az az – ismétlem – hányadék Tóth Fe-
renc is csupán a pillanatra várt, hogy jól szemen köp-
hessen. A tehetségemet irigyli, az elhivatottságomat,
hogy ebben az egyben jobb merészelek lenni nála, az
undorító, áskálódó mindenét…! Beleuntam ebbe az
egészbe. Hagyjanak ki ebből, mindenből, és hagyja-
nak élni végre! Hát olyan nagy kérés ez?
Egészen kifulladt a hévtől, és rátört egy köhögési
roham. Fodor Benjámin, aki szemlátomást élvezte a
rögtönzött szónoklatot, érdeklődve várta, jön-e még
utána folytatás, az édesanya arcáról azonban lerítt,
hogy legszívesebben a föld alá süllyedne.
– Ha szegény jó apád élne…
– …nekem adna igazat!
– Az Istenért, legalább a holtakat hagyd békén nyu-
godni! – Az asszony megbotránkozva kihátrált a he-
lyiségből, de még kintről is behallatszott a dünnyö-
gése: – Rémes, egyszerűen rémes…
– Legációra megy, Vitéz uram? – érdeklődött a ven-
dég. – Hát hogyhogy elengedték magát, amikor ilyen
ügye van?
Mihály a vállát vonogatta.
– Hajjaj…! – Fodor úr kínosan hosszú ideig nyújtóz-
kodott. – Utazgatás, mindig csak az utazgatás… Tudja,
Vitéz uram, én is holnap vagy holnapután indulok út-
nak, de ha tehetném, már ma este megtenném.
106
 – Hová megy, Fodor uram?
– Bécsbe. Az aztán nem kis út, ugyebár?
– Nem ám. – Mihály most először érezte úgy a be-
szélgetés során, hogy az úr képes felkelteni a kíváncsi-
ságát. – Mi dolga van ott Fodor uramnak?
– Nem lesz valami nagy mulatság – ismerte be a
férfi. – De Vitéz uramnak ugyan elmondhatom. Az
unokaöcsém, a Gerzson… Hát, belekeveredett valami
egészen ostoba ügybe…
– Fodor Gerzson, a helyettes professzor úr? – Mi-
hály szeme felcsillant. – Mi hír felőle?
– Amint mondtam, semmi jó, Vitéz uram. Tudja,
vannak azok a szövetkezők vagy kicsodák, akiket nyá-
ron elfogtak. Hallott róluk, ugye? Nem csoda, hiszen
másról sem beszélnek azóta, csak arról a társaságról,
akik a király ellen áskálódtak.
– Összeesküvők – szúrta közbe Mihály.
– Azok, na. Erre pár napja jön a hír, hogy Gerzson
öcsémet is elhurcolták Nagykőrösről, ahol mostanság
tanított. Ezt mégsem hagyhatom ennyiben, érti, ugye,
Vitéz uram? Ha másért nem, hát ezért is felmegyek,
hogy megértsem végre, mifene ez, hogy a legtöbbet
már nyáron begyűjtötték, aztán most puff, hozzá még
az én véremet is.
Mihály egy hosszú percig szólni sem tudott a döb-
benettől.
– De Fodor professzor úr… Hát ő is összeesküvő
volt? Lehetséges ez?
– Én ugyan nem tudok erről az egészről egy muk-
kot se – húzódott hátrébb az úr, és bizalmatlanul mé-
regette Mihályék házának falait. – Tudja, Vitéz uram,
nem nagyon tartottuk mi a Gerzson öcsémmel ezt az
atyafiságot. Tisztelem, becsülöm az eszéért, de mégis-
107
csak nagyon másfélék vagyunk mi ketten. Amúgy is, ő
aztán nem bírt egy helyben maradni! Állandóan csak
utazni, világot látni, mindenfélét tapasztalni, minden-
ben kételkedni… Hát csoda, hogy végül Nagykőrösön
kötött ki?
Mihály szíve szerint inkább úgy fejezte volna be ezt a
mondatot, hogy: „Csoda, hogy végül összeesküvő lett?”
Egyik pillanatról a másikra átjárta a testét valami vil-
lámlásszerű izgalom, és még erre a hírhedten unalmas
Fodor úrra is úgy tekintett, mint holmi fantasztikus ka-
landok merész hősére. A pár évvel azelőtti helyettes
professzora emléke is teljesen betöltötte az elméjét.
– Mi lesz a professzor úrral? – kérdezte aztán. –
Ugye, nem…
– Mondom, hogy fogalmam sincs semmiről! – rázta
a fejét az úr. – Azt sem tudom, érdemes-e egyáltalán
Bécsbe menni. Az asszony nem is nagyon akart elen-
gedni, attól retteg, hogy azok mindenkit összefogdos-
nak, aki eléjük kerül. De hiszen mégsem hagyhatok
egy jó rokont ekkora csávában!
Mihály közelebb húzódott Fodorhoz.
– Ha megengedik majd, hogy beszéljen a profesz-
szor úrral, Fodor uram, mondja meg neki, hogy… – De
még mielőtt befejezhette volna a mondatot, édesanyja
visszatért, és ő zavartan elhallgatott.
– Hát itt meg miféle sugdolózás zajlott? – kérdezte
kissé megütközve a nő.
– Jobb azt egy tisztes hölgynek inkább meg sem
hallani – állt készen az úr a válasszal, amivel elérte,
hogy Sára asszony egyaránt belepiruljon a zavarába és
a nevetésbe.
– Fodor Gerzsonról, a régi segédprofesszorról be-
szélgettünk – világosította fel Mihály.
108
 – Jaj, igen, a kedves unokafivére Fodor uramnak…
– Az anya arcán nosztalgikus kifejezés jelent meg. –
Amíg élt szegény uram, ő is gyakran járt hozzánk a ba-
jaival. Hogyne emlékeznék rá, hogyne. Meddig is taní-
tott itt minálunk?
– Öt évvel ezelőttig.
– Akárha tegnap lett volna! – Sára asszony a ven-
dégre mosolygott. – Az én Miskám szerette ám a jó
Fodor professzor urat. Minden dicséretétől szárnya-
kat kapott!
– Miféléje volt Vitéz uramnak az én Gerzson öcsém?
Privatus preceptora,* nemdebár? Én már csak tudom,
hogy…
– Nem, nem! – fojtotta el Mihály még csírájában a
kitörni készülő szóáradatot. – A felső orátori osztályt
tanította, később meg helyettes professzor lett.
– A privatusa Budai Ézsaiás volt – fűzte hozzá az
anyja.
– Az, az, a másik jómadár! Nem csoda, hogy ösz-
szekevertem őket, hiszen nagy barátságban voltak, vi-
dékre is együtt mentek! Az a Budai is hogy megembe-
resedett azóta! Azt suttogják, hogy neki van a legtöbb
esélye a rektorprofesszorságra!
– Bölcs döntés lenne – szaladt ki Mihály száján.
– Pedig van valami különös benne. Figyeltem egy
ideje, amióta visszajött – folytatta zavartalanul Fodor
úr. – Elszívta belőle a magyarságot az a Göttingen.

* A kisebbek tanításával megbízott akadémisták kétféle tisztséget

viseltek: egyesek egy egész osztályt tanítottak (publicus precep-
tor), másokat csak egy-egy diák tanításával vagy korrepetálásá-
val bíztak meg (privatus preceptor).

109
Pont egy ilyen kell az iskola élére? Egy ilyen, akiből
messzire szaglik a németség?
– Igen, pontosan ő! – vágta oda Mihály. – A tiszte-
letes Budai professzor úr világpolgár.
– Mégis mindig olyan, mintha nem tetszene neki
valami… Egy szót se lehet kihúzni belőle!
– Talán azért, Fodor uram, mert ő csak akkor szólal
meg, ha tényleg van mögötte tar…
– Úgy hiszem – szakította félbe nyomatékosan Sára
asszony –, éppen itt az ideje, hogy visszamenj az isko-
lába. Hiszen azt mondtad, sietsz!
– De a csomagolás…
– Azt én később befejezem neked. Aztán rendes
időben gyere holnap!
– Nagyon köszönöm, drága jó édesanyám. – Mihály
mélyen belenézett Fodor vizenyős szemébe. – Fodor
uramnak pedig igen szerencsés utat kívánok.
– Miféle utat? – érdeklődött Sára asszony.
– Csak afféle kellemes kis kiruccanás, nemzetes asz-
szony. A feleségem régóta korholt már, hogy miért kell
nekem állandóan idehaza ülni, hát most gondoltam
egyet, és felmegyek Bécsbe, fel én, bizony! Jól megné-
zem az István-tornyot meg a Várat, meg hozok haza
néhány szép képes annálét. Szeretne egyet a nemzetes
asszony is? Hozok én akármennyit… Más nem kell?...
Tudja, nemzetes asszony, amikor jó tizenöt évvel ez-
előtt a vásárban divatba jöttek azok az újfajta kelmék,
én már akkor azt mondtam magamban, hogy…
Hát, bármi is volt az, biztosan nem magadban
mondtad, gondolta Mihály, miközben a vendég és az
anya háta mögött kisurrant a szobából.

*
110
Másodszorra már elkerülte a rosszullét, sőt, kifejezet-
ten erősnek és magabiztosnak érezte magát a sedes
előtt. Leginkább a ruha miatt. Alighogy belépett, rá is
tapadtak azok a megrökönyödött tekintetek, amelyek
tegnap még fárasztották volna, most viszont épp ellen-
kezőleg: mulattatták; magyarázatot követeltek tőle, és
ő meg is adta, a hangja szinte visszapattant az ódon fa-
lakról.
A Fodor úrral való beszélgetés valahogy rádöbben-
tette, hogy vele voltaképpen kisszerű, nevetséges sem-
miségek történnek. Fél év – már ennyi ideje rabosko-
dik öt ember a király parancsára valahol, talán Bécs-
ben, anélkül, hogy az ügyükről bármiféle hír érkezett
volna. Mi ez a néhány óra, amely az ő fegyelmi ügye-
ivel telik, ahhoz a fél évhez képest? Öt, vagy ezek sze-
rint nem is annyi, hanem jóval több ember merészen,
állhatatosan kiállt a fojtogató légkör ellen, nem res-
tellték nyíltan kimondani, sőt, papírra is vetni, mi-
csoda hibákat halmoz egymásra az uralom, micsoda
vérlázító események és döntések születnek, ame-
lyekhez ők nem és nem hajlandók szótlanul asszisz-
tálni! És mi történik ővele? Harmadszor áll egy csapat
ügyvédesdit játszó diák és bíráskodó tanár körében, és
mindjárt arról kérdezgetik majd, miért gázolt bele egy
gúnydallal a professzora lelkébe.
Felszólították, hogy olvassa fel a kérvényét, amely-
ben az egész testület füle hallatára kijelenti az önkén-
tes lemondását a preceptorságáról. És rajta, ahogy
maga elé emelte a lapot, akaratlanul is átfutott a gon-
dolat: vajon Fodor Gerzson is ismeri Goráni gróf nyílt
levelét Ferenc császárhoz? Ha igen, mit tarthatott fe-
lőle…? Gépiesen, oda nem figyelve mondta fel a szö-

111
veget a papírról, de közben a fejében szinte körtáncot
jártak a kérdések.
– Három nyilatkozatot tettem, december hetedi-
kén a contrascriba úrnak, tizenharmadikán a tiszte-
letes Kotsi rektorprofesszor úrnak, és tizenötödikén a
főtisztelendő superintendens* úrnak…
…Mi ez az egész? Hogy lehet, hogy fél éven át csend
honolt, és most hirtelen újra előkerült ez a baljóslatú
összeesküvés-történet? Hogyan vezethettek el a szá-
lak a nagykőrösi professzorig – ha egyáltalán Fodor
Gerzson tényleg azok közé tartozik, akikre ő gondol…
Hiszen ki tudja, mennyi minden történik odafent, hí-
rek és események, amelyek orkánként rázzák meg
Bécs városának impozáns falait, besüvítenek Ferenc
császár-király ablakán, de mire idáig jutnak, a mozdu-
latlan keleti vidékekre, már csak apró fuvallat marad
belőlük, vagy még talán az sem!
Miért nem láthatja ő át mindazt, hogy miféle erők
mozgatják a távoli, politikától és hatalomtól fűtött, a
képzeletében afféle kénköves bűzzel átitatott másik
világot? Miért van az, hogy mindez ennyire messze
esik tőle, földrajzi, de valamiképpen egy másik, szel-
lemi értelemben is? Miért kell heteken, hónapokon át
ácsingózni a hírfoszlányokra, és aztán azon tűnődni:
igaz volt-e ez, és ha igen, fontos-e még egyáltalán? Le-
het, hogy azóta már az ellenkezője is megtörtént…
Mi lesz így az országgal? Miért nem lehet neki sej-
telme sem arról, hogy mit hoz a jövő? Miért nem te-
het semmit?

* A református püspökök hivatalos elnevezése a XVIII–XIX. szá-

zadban.

112
 Befejezte a felolvasást, és egyenesen belenézett a bí-
rák szemébe. Mindegyikük vizsgálódva, töprengőn ösz-
szeráncolt homlokkal figyelte őt, talán az arcán keresz-
tül egyenesen a lelkéig igyekeztek látni. Csak Budai ló-
gott ki a sorból – a rengeteg összeszűkült szempár kö-
zül az ő sötétkék pillantása úgy ragyogott ki, mint két
ékkő. Mihály még soha nem látta ilyennek, sem jó tíz
éve, amikor az ismeretségük kezdődött, sem mostaná-
ban: a mélységes döbbenet telepedett az arcára.
Lengyel hosszan meredt maga elé, mint akinek
ádáz küzdelmet vívnak a fejében a gondolatok; ha a
mellette ülő Jenei nem bökdösi meg, talán észre sem
vette volna, hogy megint neki kell szólnia. Jó néhány
vádpont várta még, hogy a vádlott fejére olvassák, és
még több tanú várakozott odakint, hogy berendeljék
őket a kihallgatásra.
Merthogy ezen a napon már kihallgatás is zajlott.
Mihálynak hevesen dobogott a szíve, ahogy a kőmerev
tekintetű jurátusdiákok gyűrűjében megpillantotta
a hozzá legközelebb álló tanítványok megilletődött,
őfelé sandítgató arcát. A kérdések kereszttüzében
egyik fiú sem hazudtolta meg magát, és főleg nem ta-
gadták meg a preceptorukat. Valójában cseppet sem
számított, mit mondanak, miről hallgatnak, beval-
lanak-e, letagadnak-e ezt vagy azt, hiszen az egész
őtőle tanult előadásmódjuk, a gyönyörű szónoki mo-
dor maga volt a nagybetűs Védelem. Mihály alaposan
megnézte őket, akárha most látná őket életében elő-
ször, és azon tűnődött, mivé érhetnek később. Jurá-
tus lesz belőlük, filozófus, esetleg teológus? Melyikük
mire viszi majd az életben…?
Az ebéd idejére beiktatott szünetben szívesen vál-
tott volna velük egy-két szót, de a fiúkat addigra el-
113
parancsolták a közelből. Az ezután következő néhány
órát a Szilágyinak írott levélnek szentelték. Felolvas-
ták, hosszan ragozták; a tanítványok előbbi helyére a
lakótársakat idézték be, és faggatták őket, vajon tud-
tak-e minderről. Tóth olyan tettetett szánalommal az
arcán állt ki, amilyen egy vásári bohózat színészének
is becsületére vált volna.
– Én láttam, amikor írta. December hetedikén, az
istentisztelet után arra tértem vissza, hogy ő az asztal-
nál ül, és elég régóta írhatja ezt a… levelet. Megmond-
tam neki, hogy legyen eszénél, és ne küldje el…
– Tehát a humanissime tudta, hogy mi áll a levél-
ben – vetette közbe Lengyel.
– A szöveget nem láttam. Amikor észrevette, hogy
figyelem, azonnal eltakarta a kezével.
– Akkor miért tartotta olyan fontosnak, hogy fi-
gyelmeztesse? – kérdezte most már szinte gúnyosan
a contrascriba. – Ennyire a szívükön viselik egymás
sorsát?
Ám Tóthot sem kellett félteni:
– Ennyiből is tudhattam, hogy azon a papíron
semmi jó nem állhat. Semmi jó – ismételte gonoszul,
és a pillanat töredékéig el is vigyorodott. – Később va-
lóban elolvastam, de ennél több közöm nincs hozzá.
Mihály egészen meglepődött önmagán, mennyire
nem érinti meg ez az egész jelenet, mennyire nem her-
geli fel magát a vallomáson, de még Tóth sunyi gesz-
tusain sem. Ez is csak egy kisszerű alak, mint a többi
jelenlévő ebben a teremnek csúfolt egérlyukban. Ma-
gyarország viszont óriási, az azt magába kebelező bi-
rodalom még nagyobb – és mekkora bajban van mind-
kettő! Kazinczyra gondolt, akivel életében először be-
szélgetett az efféle gondokról. Igaz, előtte Földivel is
114
szóba került ez-az, de csak érintőlegesen. A doktor ál-
talában pár mondat után közölte, hogy nem szívesen
politizál, esetleg visszaterelte a szót valamelyik ked-
ves tárgyára, a növényekre, a nyelv ügyére vagy éppen
közös szenvedélyükre, a szépírásra. Amíg Földi össze
nem ismertette őt Kazinczyval, Mihály el sem tudta
képzelni, hogy a közügyek izgalmasak is lehetnek – hi-
szen csupán annyit tudott róluk, hogy a doktort untat-
ják, a kollégiumban pedig mindez nem téma.
Nem, itt egészen másféle tények és hírek borzolják a
kedélyeket. Mint például egy mondat Jakab vallomásá-
ban, miszerint Pikkó herceg áriája az erdőn kívül soha
nem hangzott el a körükben. Szilágyi ettől a kinyilat-
koztatástól már akkor idegesebbnek tetszett, de ez a kö-
vetkező órákban még tovább fokozódott. Mire az omi-
nózus pont szóba került, odakint teljesen besötétedett,
ám a teológiaprofesszor nem zavartatta magát: a legap-
róbb részleteket is szörnyű körülményességgel diktálta
Jeneinek. Mihály nem győzte kijavítani, amikor végül
őrá került a sor. Hát mire emlékszik Szilágyi abban a
nagy haragjában, talán olyasmire is, ami meg sem tör-
tént? Miért nem említi meg őszintén, hogy miért gázolt
ennyire a lelkébe a dal? Talán csak nem – szégyenből?
Aztán véget ért ez az alkalom is; az ítélet kihirde-
tése másnapra maradt. Mihálynak, főleg a vége felé,
ismét menthetetlenül elkalandoztak a gondolatai. Fo-
dor Gerzson és Benjámin árnyai újra és újra vissza-
suhantak az ülésterembe. Eltűnődött, vajon értesült-e
már Budai a régi barátja sorsáról. És ha igen, vajon
mit tarthat az egész ügy felől?
Mindannyian egyszerre hagyták el a helyiséget. A
legelöl haladók hangos, elégedett sóhajtással konsta-
tálták, milyen kellemes is az a friss, télesti levegő oda-
115
kint a folyosón. Mihály az elsők között nyomakodott
volna ki, de véletlenül belekönyökölt a sedes egyik
tagjának az oldalába, aki nagy méltatlankodás köze-
pette visszataszította. Aztán Lengyel kapta el a vállá-
nál fogva, és addig el sem engedte, amíg mindketten ki
nem értek. Előbb a városi küldöttek siettek el mellet-
tük, aztán Kotsi és Szilágyi kettőse. Most kivételesen
a teológusprofesszor arcán ömlött el a nyugalom, és a
rektorprofesszor szája sarka rándult meg, amikor egy
utolsó, futó pillantást vetett Mihályra.
Lengyel odasziszegett neki valamit, aztán megszorí-
totta a vállát, és otthagyta, Mihály azonban csak félig-
meddig figyelt rá. Tekintetét le sem bírta venni Budairól,
aki utolsóként távozott ugyan, de mindannyiuk közül a
leglendületesebb lépésekkel. Óvatosan megszólította:
– Tiszteletes professzor úr…
Budai csak csörtetett tovább a folyosón, egy árva
mozdulattal sem utalva rá, hogy bármit is hallott volna.
Mihály kissé hangosabban megismételte, ám a tanár
alakját már el is nyelte a szomszédos épületszárny.
A fiú habozás nélkül utánaindult. Még az is megfordult
a fejében, hogy Budainak, huszonnyolc életéve dacára,
máris rossz lehet a hallása; mígnem a harmadik meg-
szólítás után a professzor ijesztő lendülettel megpör-
dült a tengelye körül, és egyenesen őrá meredt:
– Nem vagyok kíváncsi magára, humanissime.
Mihály teljesen megbénult az indulattól falfehérre
sápadt arc láttán. Aztán azt is észrevette, hogy Buda-
inak finoman reszket a keze, mint a földrengés előtt a
szobában a bútorok. Kinek jutna eszébe ilyenkor to-
vábbra is ott ülni a házban? Ennek ellenére, valahogy
kikívánkozott belőle a kérdés, még ha egy ordítós düh-
kitörést kockáztatott is ezzel:
116
 – De… miért?
– Nem ért a szép szóból? – Hol volt itt szép szó, fu-
tott át Mihály fején, miközben továbbra is csak állt,
mint a sóbálvány. – Tudja azt maga nagyon jól, hogy
miért. Én még emberben akkorát nem csalódtam,
mint most magában. Erre jönne nekem magyaráz-
kodni meg kérlelni, ugye? Inkább húzza meg magát
végre, ahogyan hatodika után kellett volna!
Megint a hátát mutatta, de Mihály ennek a széles
hátnak is szívesen odamondta, ami már a nyelve he-
gyén ült:
– Tiszteletes professzor úr, én… én valami mást
szerettem volna mondani.
– Tartsa meg magának! – Budai most a válla fe-
lett szólt vissza neki, és hangjából eltűnt az iménti ar-
rogancia. Tőle szokatlan módon hűvös és tárgyila-
gos lett. – Örüljön, hogy három napig a figyelem kö-
zéppontjában lehetett. Erre vágyott, mi? Ezért kellett
visszadobnia a preceptori rangját is, ugye? Csak hogy
beszéljenek magáról, hogy mondogassák, mekkora
nagy szellem maga, és mennyire nélkülözhetetlen. –
Mihály nagy levegőt vett, de Budai kitörése ellen nem
maradt esélye. – Ne merészeljen a szavamba vágni!
Majd Hadház magányában gondolkodjon el szépen,
megérte-e ezért a háromnapnyi öntetszelgéséért felál-
doznia valami jóval értékesebbet! Most pedig tűnjön
már a szemem elől! Látni sem bírom magát!
Azzal el is sietett, még az előbbinél is hosszabb lép-
tekkel. Furcsán édeskés, frissen nyomtatott papírra
emlékeztető illata, na meg hangjának emléke azon-
ban továbbra is ott lebegett a jégszagú, dermedt leve-
gőben, és Mihály hirtelen azon kapta magát, hogy ré-
vedezve bámulja a professzor előbbi helyét.
117
 Össze-összehúzogatta száraz szemhéjait, hogy ne
viszkessenek már ennyire kínzóan. Mi értelme volt en-
nek? Mit akart egyáltalán mondani Budainak? Micsoda
őrült ötletnek tűnt most bárkinek is szóba hozni Fodor
ügyét! Hiszen ilyen kényes tárgyról bensőséges bará-
tok, családtagok sem társalognak csak úgy, nemhogy
egy professzor egy tanítványával, közvetlenül a szóban
forgó diák fegyelmi ügye után. Az sem mentség, hogy ő
bármiféle bizalmaskodást megengedett a saját tanítvá-
nyainak, az sem, hogy Budai talán még nem hallotta a
hírt. Hogyisne! Egy ilyen befolyásos ember bizonyára
mindenről jóval előbb értesül, mint ő. És az sem, hogy a
régi időkben, amikor Fodorral való barátsága köztudott
volt, Budai a délutánjait gyakran mégsem a tehetséges
preceptortárssal, hanem egy bizonyos tizenkét éves kis-
diák privát tanításával töltötte…
Jó lett volna elvonulni a kis faházi szobába, és
Goránit olvasni egész éjszaka. Ki tudja, talán a varázs-
latos, örökké újat mondó nyílt levéltől a mostani té-
pelődéseire is megtalálhatta volna a választ, akár egy
orákulumtól. De nem, Goránit is átmenekítette az
anyjához, hátha valamelyik évfolyamtárs megint be-
furakodik az ő kincsei közé. Így semmi kedve nem volt
aludni menni, vagy akár bármi mást olvasni.
Tehát, jobb híján, hosszú ideig lődörgött az épületben,
céltalanul, üres elmével és még üresebb lélekkel, amíg az
oeconomus* takarodót nem jelzett, és a karikás szemű,
mogorva arccal járőröző éjjeliőrök a szobájába nem pa-
rancsolták.

* A reggeli ébresztéssel, illetve a takarodó jelzésével megbízott diák

(latin).
 ~ 6. ~

Az ítéletet sietősen olvasták fel, talán egyfajta furcsa

előzékenységből, hogy a vádlott minél hamarabb el-
indulhasson az ígért utazására. Igaza volt anyámnak
– gondolta Mihály a vértelen-szenvedélytelen szöveg
hallatán, és kirázta a hideg. – Valóban végig hazud-
tam magamnak…
Egészen az utolsó pillanatig reménykedett, hátha
mégis felülbírálta a sedes a kérvényeit, és megtart-
hatja a preceptori rangját. Hátha egyszer csak az kö-
vetkezik, hogy „igen-igen, hosszú a preceptor úr bűn-
lajstroma, valóban durva és meggondolatlan volt meg-
sérteni egy professzort, de azért mindez nem elegendő
ok, hogy megvonják tőle, mint arra legalkalmasabbtól,
ezt az igen fontos kinevezést”. Már ellobbant ez a tűz,
de egészen addig, amíg egy kis fadarabkányi parázs is
felvillant, ő hitegette magát – amikor a két héttel az-
előtti első ügy került szóba, szinte várta, hogy erre hi-
vatkozva kérlelik majd meg őt. Hiszen már akkor is…
Már akkor is arra jutott a tiszteletes rektorprofesszor
úrtól kezdve mindenki, hogy ő elég, ő jó, ő igenis alkal-
mas… De persze a végén csak ennyit hallott:

119
 – …Majd a sedes december hatodikai, első figyel-
meztetése ellenére sem gondoskodott orvosi igazolás-
ról a mulasztásait illetően…
Nem, szó sem volt itt arról a gyönyörű költői képről,
a szívére nehezedő, majd szerencsésen eltávozó má-
zsás kőről, amelyet az édesanyjának előző nap levetí-
tett. Az az ominózus kő ugyanis nemhogy nem tűnt
el, de még lejjebb süllyedt a testében, most a hasát és
a zsigereit nyomta. Már a végéhez közeledett az íté-
lethirdetés, és ő egyre jobban iszonyodott önmagától.
Mit csináltam? Mi a fenét csináltam? Miért kell ne-
kem állandóan dacból, sértettségből cselekedni, mi-
ért nem gondoltam ezt jobban végig…? Miért kellett
ezt, milyen ördögi erő sugallhatott ilyen ostoba, átok-
verte lépést, hát miért, miért, miért dobtam el ma-
gamtól az egyik legjobb dolgot az itteni életemben?
– …Így tehát a sedes egyöntetű döntése alapján a
poétai osztály preceptorának rangját megvonjuk tőle,
a rangsorban további tíz hellyel alább soroljuk, és
mindenekelőtt kötelezzük arra, hogy az általa meg-
bántott tiszteletes Szilágyi Gábor professzor úrnak ez-
úttal mindenfajta sértéstől mentes, a senior úrnak elő-
zetesen bemutatott írásos, majd szóbeli bocsánatké-
réssel szolgáljon.
Akkor hát ez ennyi volt. Hiszen miért is gondolko-
dott volna a sedes azon, hogy mi járhat az ő fejében? Ő
leadott jó pár kérvényt, és a kérését hivatalosan telje-
sítették is. Egy diák lemondott a számára túl nagy fe-
lelősséggel járó preceptori posztjáról – hány ilyen eset
történhetett már az iskola alapítása óta ezen ódon fa-
lak között! Hányan lehettek, akik nem bírtak regge-
lente felkelni és órát tartani, hányféle bizarr módszert
és a diákokkal való bizalmaskodást kritizálhattak a
120
feljebbvalók, hányan zörrenhettek össze ugyanígy
egy-egy professzorukkal, vagy egyszerűen hány tehet-
séges akadémista döbbenhetett rá egy idő után, hogy
a preceptorság neki mégiscsak túl nagy falat! Ebben
az esetben semmi példátlan nem volt. A király ellen
összedolgozó társaságot lefülelni – különleges. Egy
preceptor kinevezését jogosan, a saját kérésére hivat-
kozva visszavenni – átlagos.
Ettől persze még nem könnyebbült meg a lelke.
Szerencsére a diákjai – azazhogy most már csak
a volt diákjai – csendesen, mindenfajta háborgás nél-
kül fogadták el az új helyzetet, és Mihály végtelenül
hálás volt nekik ezért. Nem tudta, ki üzente meg az
osztálynak az ítélet eredményét, de amikor az ülés-
terem elhagyása után még egyszer, utoljára felment
hozzájuk a terembe, már mindannyian tudták. Kény-
szeredett vidámsággal bizonygatták neki, hogy ettől
még semmi sem változott. Ugyanúgy, sőt, mostantól
még annál is jobban tisztelik és csodálják, és cseppet
se féljen, ők aztán haláluk napjáig sem felejtik el az ő
csodálatos óráit… Laci még külön is odasietett hozzá,
megragadta mindkét kezét, és a fülébe suttogta, hogy
van még valami fontos, amit megőriznek a fejükben,
éspedig az ő Gersonjának szövegét és minden rende-
zői utasítását.
– Majd ha hazajössz Hadházról – fűzte hozzá a
fiú –, ha már elvonultak felőled a felhők, igenis elő-
adjuk! Ha nem karácsony előtt, hát farsangkor, ahhoz
úgyis jobban illik. Vagy a jövő félév elején.
Mihálynak fojtogatta a torkát a meghatottság.
– Fiúk, én… Jaj, nem is tudom…! Kérlek, ne hara-
gudjatok, és…

121
 Tovább nem fűzhette a szót a kórusban kitörő mél-
tatlankodás miatt. Még hogy ők haragudnának? Ilyes-
mit feltételezni is a legszörnyűbb valótlanság a vilá-
gon! Az osztály, fittyet hányva mindenfajta előírásra,
egészen az iskola kapujáig kísérte; Jóska egyre görcsö-
sebben kapaszkodott a karjába, és több fiúnak is gya-
núsan vörösödött a szeme, vagy éppen a hirtelen bere-
kedt torkát köszörülgette. Egészen felvillanyozta őket,
amikor egy lépcsőfordulóban összeakadtak az órájára
siető Milesz professzorral, bár az ő látványát Mihály
tűszúrásnyi csalódásként fogadta: jobban esett volna,
ha Szilágyi vagy éppen Budai látja őket így egy fürt-
ben.
A kapuban egy patetikussá sikeredett negyedórás
búcsúzkodás után már úgy érezte, nem bírja tovább,
egy csepp hiányzik, hogy őbelőle is úgy kitörjön min-
den, mint valami forrongó vulkánból. Alig bírta lefej-
teni magáról Jóska szorongató tenyerét, vagy az újra
és újra a nyakába boruló többiek karját. A végén a
portarius* diáknak kellett rájuk ripakodnia, hogy ne
a küszöbön műveljék mindezt, nemsokára érkeznek a
városi küldöttek a tűzifával meg az ebédnek valóval,
hogy férhetnének így be az ajtón. A fiúk értettek a szó-
ból, csak Mihály bámult még mindig távozó, fekete kí-
gyóra emlékeztető soruk után hosszan és sóvárogva.
A kapus újra odakiáltott neki:
– Tessék már elmenni onnan, pre… vagyis már nem
preceptor úr, ugye? – Mihály felemelte felé a középső
ujját. – Héééé, ezt jelenteni fogom!
Feltartott kézzel lépte át a küszöböt. Ekkor azonban
ismerős hang süvített felé odafentről:

* Ajtónyitogató (latin).

122
 – Várj egy percet!
A kihalt lépcsőn Domby szaladt le, arcán leírhatat-
lan megkönnyebbüléssel és valami gyermeteg izga-
lommal. Mihályban csak most tudatosult, mennyire
elfelejtkezett a fiúról az elmúlt három nap meghurcol-
tatásai közepette. A portarius rosszallóan rázogatta a
csengőjét.
– Jaj, jaj de jó, hogy még itt talállak! Azt hittem,
hogy már elmentél a legációdra.
– Most megyek.
– Visszahoztam a könyvedet. Igazad volt, ez a Má-
tyási tényleg olvastatja magát. – Domby átnyújtotta
a kötetet, és szinte suttogva folytatta. – Figyelj…! Jól
hallottam, ugye? Ma ért véget a…
– Nem fogok erről beszélni, világos? – fojtotta bele a
szót Mihály. – Nincs is rá időm. Mennem kell anyám-
hoz, aztán meg Hadházra.
– Ha tehetek érted valamit, csak…
– Nem tehetsz semmit!
Domby hátrahőkölt az éles hangra, de továbbra is
követte őt. A kapus afféle vérig sértett hangon utána
is kiáltott:
– Hékás! Van engedélye elhagyni az épületet,
humanissime?
– Két perc az egész – fordult vissza szelíden a ju-
rátusfiú –, amíg beszélek a pre… vagyis, izé, az
expreceptor úrral.
– Te csak ne törd magad! – vetette oda Mihály.
– Menj vissza, hagyjál békén, és vigyázz, nehogy
vééééletlenül megszegj itt valami naaaagyon fontos
szabályt…
Érdekes kísérlet volt figyelni, hogy mennyi ideig be-
szélhet a lehető legudvariatlanabb, legbicskanyitoga-
123
tóbb modorban Dombyval anélkül, hogy annak elege
legyen belőle. Eddig a pontig egy mély levegővételnél
durvább reakció nem érkezett.
– De… mi úgy gondoljuk, nem volt túl igazságos,
amit veled műveltek. Én is, meg a legjobb barátaim is
az évfolyamomról.
Na tessék! Tényleg az egész iskola ezen csámcsog?
Nincs jobb dolguk ezeknek, mint beleártani magukat
a más dolgába? Mihály a kapu felé fordult; egy túl-
ságosan árulkodó tűzforró hullám öntötte el az arcát,
és a világért sem vágyott arra, hogy Domby meglássa.
Mégis elkésett a mozdulattal: a fiú úgy meresztette rá
a szemét, mintha most látna először embert.
– Te sírsz…?
– Dehogy sírok! – Megrettent a saját elvékonyodó
hangjától, és elég volt még egy apró fejrándítás, hogy
az a két kis árulkodó csermely előtörjön a forrásból,
végigomolva mindkét orcáján. – Meddig könyörögjek
neked, hogy végre békén hagyjál?
– Jó – préselt ki magából Domby egy nyugodt fele-
letet. – Akkor majd esetleg beszélgethetünk, ha visz-
szajöttél Hadházról. Áldjon meg az Ég!
– Visszajönni? Ide? Előre undorít a puszta tudata
is.
Már maga mögött is hagyta az elképedt jurátust.
Ráfordult az anyja házához vezető útra, és sebtében
elmaszatolta a könnyeket az arcán.

Ez a tizenhét kilométeres gyalogút nagyszerű lehető-

séget nyújtott arra, hogy végre mindenestül, zavarta-
lanul átadhassa magát a saját gondolatainak. Kien-
124
gedte a lelkét, akárcsak egy madarat a kalitkából, és
végre szárnyalhatott, fel és le, előre és hátra, hogy eb-
ből az égi távolságból jobban ráláthasson mindarra,
amiben az elmúlt négy-öt napban csak úgy sodródott
az árral.
Budaival kapcsolatban kezdettől fogva ellenté-
tes érzések kínozták. Egyfelől annyira megalázottnak
még soha korábban nem érezte magát, mint akkor,
amikor a professzor otthagyta őt. Valahányszor visz-
szagondolt erre, csípő-égető érzés költözött a torkába,
amelyet legutoljára még egészen kicsi korában érzett:
akkor az apja adott neki valami orvosságot, és ő vélet-
lenül túl sokat nyelt le belőle egyszerre. Lehet, hogy
Budai is olyan, mint ez a réges-régi gyógyszer? Csak
azt a kis mennyiséget szabad belőle rendszeresen ma-
gához vennie, amennyi a tanórák alatt jut neki belőle,
a szívmelengető hangon magyarázó és lelkes história-
professzorból, de ezt a túltengő, túlságosan is emberi
énjét el kell kerülnie, ha nem akarja, hogy szétmarja
belülről, mint valami méreg…?
Másfelől azonban elismerte, hogy ezen a szörnyű
kirohanáson, amelyet az elméje a végtelenül hosszú
hadházi úton újra meg újra lejátszott magának, ép-
pen őneki kellett volna a legkevésbé meglepődnie. Hi-
szen Budai mindig is ilyen volt, már jóval Göttingen
előtt is, és ha a látóköre szélesedett is odakint, hideg-
vérre bizonyára száz külföldi akadémia sem taníthatta
volna. Mihály élénken emlékezett arra a kora novem-
beri napra, amikor annyi év után először látták egy-
mást újra. Ő maga, amióta csak megtudta, hogy az
egykori preceptor immár professzorként tér vissza, lá-
zasan készült erre az alkalomra. Tanítványaival öröm-
verseket íratott, és ünnepélyesen fel is olvastatta őket.
125
És csupán magában bosszankodhatott, milyen szenv-
telenül, érdektelenül adják elő őket a fiúk, mintha
nem is tudnák, kicsoda-micsoda az a Budai Ézsaiás.
Persze, hiszen valóban nem tudták, számukra a mo-
gorva képű óriás teljesen idegen és félelmet keltő je-
lenség lehetett, aki, miután meghallgatta a köszöntő-
ket, csak ennyit fűzött hozzá:
– Sejtettem, humanissime, hogy magából egyszer
preceptor lesz. – És már ott is hagyta őket.
Igen, ha nem is mutatta, azért Mihály most már
megértette, micsoda örömöt szerezhetett Budainak a
preceptori titulusával. Akadt előző este egy mondat-
foszlány, amelyre egészen pontosan emlékezett: „Mek-
kora nagy szellem maga, és mennyire nélkülözhetet-
len…” Habár a professzor dühvel, fájdalommal támadt
neki, ezzel szépen el is árulta magát – az ő sorsa igenis
fontos neki, olyannyira, hogy a leghevesebb érzelmeit
sem restelli őrá pazarolni! Ha nem láthatja preceptor-
nak, akkor inkább sehogyan sem akarja látni… Ettől
mégiscsak melegség öntötte el a szívét.
Képzelete előreszaladt az időben: Ha egyszer én
leszek ilyen huszonnyolc-harminc éves forma, egy
megállapodott, révbe ért ember, Budai pedig negy-
ven-akárhány, lehetünk-e valaha igaz barátok, mint
Kazinczyval vagy Földi doktorral, vagy akár mint
Kazinczy és Földi doktor egymással? Igen, igen, azok
leszünk, ez egészen biztos… Mégis megmosolyogtatta
a gondolat, mert még így is akkora képtelenségnek
tetszett. Még hogy ő egyszer harmincéves legyen! Be-
leszédült a puszta gondolatba is. Vajon milyen em-
ber leszek én harmincévesen? Ilyen kelletlen-inge-
rült típus, mint Budai, vagy olyan nemesen felleng-
zős, mint Kazinczy, netalántán magamba forduló,
126
halk szavú ember, mint Földi? Nem, nem, én biztosan
a három legelőnyösebb keveréke leszek! Érzékeny, de
derűs lélek, akihez mindenki örömmel járul majd, ha
segítségre, bölcs tanításra vagy csak egyszerűen egy
mély, tartalmas beszélgetésre van szüksége. Én pe-
dig mindent összegyűjtök magamban, sorsokat, gon-
dolatokat, és amit csak lehet, megírok… És akkor az-
tán senki sem fogja elhinni, hogy annak idején egy
ilyen tizenkettő-egy-tucat alak, mint Szilágyi, nem
átallotta elvitatni tőlem az értékeimet! Talán még a
hazáért is tehetnék valamit…
Végre ezen is eltűnődhetett. Mit is magyarázott er-
ről annak idején Kazinczy? Az ország legnagyobb baja,
hogy egy helyben áll a gondjaival, egyedül és széthú-
zás közepette, amikor változtatni, javítani kellene. Ép-
pen ez a baj, legalábbis a mester szerint, hogy senki
sem biztos abban, sőt, a legtöbben el sem gondolkod-
nak azon, mi lenne a helyes út. Mihály szinte újra látta
maga előtt, amikor Goráni asztalra kiterített röpirata
fölé hajolnak mindketten, Kazinczynak villámlik a
szeme, és csupa vibrálás az egész ember, ahogyan a
véleményét hangoztatja:
– A franciák, ha rengeteg vér kiontásával is, de el-
indultak valamerre. Micsoda nagyszerű példa lenne a
nyomdokaikba lépni, a gyengék, elesettek igazáért ki-
állni, és a túlkapásokat immár nagy bölcsen elkerülni!
De nem, ebből az itthoni mocsárból nem láthatunk rá
ilyetén magaslatokra.
Aztán valami ilyesmivel folytathatta:
– Van, aki csak a csodálatos fejlődést látja, mások
meg csak a rémisztő vértengert. Így aztán nincs más
lehetőség, mint elbeszélni egymás feje felett! Goráni
már kapiskálta az igazságot, és le is merte írni, de ő
127
egyetlen ember, az ország viszont ezernyi vidékből és
népségből áll. Néhányan nem is ismerik egymás nyel-
vét, sőt, a létét sem, vagy egymással acsarkodnak, ahe-
lyett, hogy közösen mennének az úton.
Érvelésének ezen a pontján Kazinczy még rá is vert
az asztalra, és Mihály tisztán emlékezett, hogy nyoma-
tékosan hozzátette:
– Mert valakinek egyszer mégiscsak kell egy ekko-
rát csapni, hogy végre történjen már valami! Így el-
süllyedünk előbb-utóbb!
Akkor, Kazinczyval állt igazán a feje tetejére min-
den. Nem is kifejezetten a Goráni-párbeszéddel, ha-
nem már jóval előtte, a levelezésük kezdetétől. Mihály
sokéves kollégiumi pályafutása során egyszer sem
érezte még annyira hatalmasnak, ijesztően visszásnak,
és emiatt csiklandozóan izgalmasnak a világot, amely
egyre csak tágult tovább, minden alkalommal, amikor
átvette a mester újabb üzenetét a tabelláriustól. Per-
sze, jólesett az a biztos pont, az iskola négyszögletes
épülete, amely keretbe zárta a bentlakó kis- és nagydi-
ákokat, szerette az órákat, a feladatokat és – hajjaj – a
preceptori rangját is, de jólesett tudnia, hogy ez nem
minden. Attól, hogy valaki kitűnő eredményeket ér el
a vizsgán, még ezredrészét sem ismeri a nagyvilágnak,
és abból a magasabb, könyvből meg nem tanulható is-
merethalmazból bizony nem osztályoznak, nem kér-
dezgetnek.
Csupán az a bizonyos levél hiányzik már annyira,
de annyira…! Mihály szívét kicsit szorongatta az aggo-
dalom: mi lesz, ha véletlenül azalatt jut be a városba,
amíg ő távol van? Nem kallódik-e el? Nem leskelőd-
nek-e bele a diáktársak? Igaz, tegyék csak meg nyu-
godtan, és pukkadjanak meg szépen az irigységtől a
128
tartalma láttán! Előbb-utóbb úgyis meg kell tudniuk.
Igen, igen, lehetetlen, hogy titokban maradjon, hiszen
a mennybéli kórus is azt harsogja majd, és a felhők is
azt formálják majd a tiszta kék égen, és minden ettől
ég majd lázasan, és neki azonnal ki is kell kiabálnia ide
a hajdúsági pusztába, hogy: VÉGRE VALÓRA VÁLT
AZ ÁLMOM!
Nem járt arrafelé senki, ő mégis fülig pirult önma-
gán. Hiszen még éppen, hogy nem igaz ez a kijelen-
tés, még épp, hogy nem vált valóra semmiféle álom…
Gyorsan utánaszámolt; több mint egy hónapja vár
már! Nem baj, erre aztán igazán megéri várni, várna
ő még három, négy, öt hónapot is, esze ágában sincs
sürgetni az ő drága jótevőjét. Lehet, hogy pont azzal
rontaná el az egészet – ezt véletlenül sem kockáztat-
hatta meg.
„Az Úr dolgát elvégzem...”
Nem sokkal később letelepedett az út szélén, ala-
posan beleburkolózott a vastag, meleg kabátba, és ne-
kilátott az óriási élelemcsomagnak, amelyet termé-
szetesen – akárcsak a kabátot – az édesanyja erőlte-
tett rá. Otthon még lázadozott ellene: „Én bírom a hi-
deget!”, „Ennyi kolbásszal három falut jóllakathat-
nál, miért viteted el mindet velem?”, most azonban ti-
tokban hálát adott a túlzott kényeztetésért. Az evésbe
és az ücsörgésbe hamar beleunt ugyan, de nem fűlött
a foga a további gyalogláshoz sem, hát reménykedve
pásztázta az utat, nem jár-e véletlenül arra egy kósza
szekér, amely felvehetné, és elfuvarozhatná Hadházig.
Hiába, semmi sem érkezett, így pár perc várakozás
után mégis továbbindult. Jócskán besötétedett már,
mire végül megérkezett Hadházra.

129
 A parókián égtek a fények. A lelkész éppen vacsorá-
zott, de nagy örömmel pattant fel az asztaltól, amikor
az egyházfi bevezette hozzá a legátust.
– Isten hozta, humanissime, ismét minálunk…!
Már csak ezért is megérte elhagynia Debrecent. Itt
az első perctől fogva körülugrálták, érdeklődtek az út-
járól, a hogylétéről, és látványosan örvendeztek a je-
lenlétén. Ha beszélt, odahallgattak, a lelkész a maga
kenyerét törte meg, hogy minél hamarabb ehessen, a
háziasszony már szaladt is a levessel meg a forrásvíz-
zel kevert borral, aztán eltűnt, hogy egy hatalmas dé-
zsa vizet forraljon az átfagyott vendégnek. A meleg-
ség, a szegényes, olcsó gyertyák aranyló fénye és a
falra vetülő óriás árnyékok nyugtatóan hatottak Mi-
hály lelkére, és már a laktató vacsorától laposakat pis-
logott – a tiszteletes jót mulatott rajta –, a forró vízből
kikászálódva pedig az is nehezére esett, hogy egyene-
sen tartsa a fejét.
– Menjen csak a legátus úr, pihenje ki magát! – ve-
zette fel a lelkészné.
Az ágy annyira friss illatú és puha volt, hogy elég
volt elnyújtóznia, és kettőt szippantania belőle, máris
elnyomta az álom. Ezúttal elkerülték a felkavaró, za-
varos képek, és amikor felharsant a hajnali harang-
zúgás, kivételesen kipihenten ébredt. Az odalent ke-
délyesen reggeliző társaság tovább emelte a hangula-
tát, főleg, mert ők legalább mosolyogva fogadták. Nem
úgy, mint az iskolában, ahol is a többiek ilyenkor kö-
szörülték a nyelvüket legszívesebben az ő vélt vagy va-
lós lustaságán.
– Jaj, humanissime, mielőtt elfelejtem! – csapott a
homlokára a lelkész. – Itt járt este a Földi doktor úr,
kérdezte, hogy megjött-e az úr rendesen. Aztán meg
130
azt üzente, hogy ma ugyan nem lesz a faluban, mert a
környéken lakó betegek között is körbe kell néznie, de
akkor töltse a holnap estét náluk az úr. Akárcsak ta-
valy, ugyebár… Szerencsés bizony, humanissime, en-
nek a jó Földi doktornak a barátságával.
Ilyen kezdet után csak remekül folytatódhatott a
nap. Mihály reggeli után besétált a faluba, békés nyu-
galomban járkált a házacskák között, nem is nagyon
gondolva semmire. Nézegette a jóravaló, dolgos em-
bereket, sőt, szóba is elegyedett velük, és ötleteket
gyűjtögetett a másnapi prédikációjához. Nem sietett
sehová, nem idegeskedett semmin – Hadház, ez a ki-
csi, eldugott lélekmenedék csodálatos gyógyírt nyúj-
tott minden kínjára. Jólesett a csend és a friss levegő,
de az ebédidő a jól befűtött parókián, az ízletes fala-
tokkal, a kellemes beszélgetéssel és utána a jól meg-
érdemelt délutáni szunyókálással még talán annál is
jobban.
A lelkészi párnak egy kisfia volt, amolyan négy-öt
éves forma, aki eleinte bizalmatlan kíváncsisággal kö-
vette Mihályt a házban, leskelődve, mivel tölti az ide-
jét náluk ez a furcsa felnőtt. Pár órával később azon-
ban már el sem lehetett többé hívni mellőle. Mihály a
térdére ültette, és a viaszos írótáblán magyarázta neki
a betűket, aztán rajzoltatta is: együtt alkottak napocs-
kát, virágokat, pálcikalábú állatokat. A lelkészné egy
ideig mosolyogva nézte őket, aztán mégiscsak jobbnak
látta közbelépni:
– Gyere onnan, lelkem, ne zavard a legátus urat!
– Nem zavar, egyáltalán…
– De később még mesélnie kell nekem! – lelken-
dezett a gyerek, és miután lecsusszant Mihály öléből,
szorosan átkarolta a lábát. – Megígérte!
131
 – Így igaz – mosolygott le rá Mihály –, de csak ak-
kor, ha megteszed, amire az édesanyád kér.
A lelkészék később egymásra licitálva állították,
hogy szegény fiacskájukat, aki igen rossz alvó még,
jó ideje egyikük sem bírta ilyen gyorsan ágyba paran-
csolni és nyugalmas álomba szenderíteni.
– Bárcsak mindig itt lakna velünk a legátus úr! –
sopánkodott az asszonyság.
Nemcsak a kisfiú, hanem így másodszorra ő maga
is, ha lehet, még nyugodtabban aludt, mint elsőre.
Reggelre kelve szinte szétvetette a tetterő, alig várta
már, hogy kiállhasson a szószékre. Földi doktor és az
olyannyira várt találkozás gondolata pedig még in-
kább az egekbe röpítette.
A parókia lakóival együtt indult el a templomba.
Odakint már gyülekezett Hadház népe, családok, ba-
rátok, fiatal és idős emberek vonultak végig az utcá-
kon. A környék orvosa, ez a hallgatag, örökösen pe-
dáns ember leghátul ballagott néhány másik közép-
korú férfi körében. Mihály, alighogy meglátta, megfe-
ledkezett mindenről, a sok egyéb lakóról éppúgy, mint
a hivatásáról; odafutott hozzá, egyenesen a nyakába
vetette magát, szorosan köréfonva a karját, és szinte
várta, hogy Földi visszaölelje és körbeforgassa, aho-
gyan nagyon-nagyon régen az apja tette.
Földi persze zavarában vérvörössé vált, és alig
győzte eltaszigálni őt magától.
– Nem szégyelled magad – sziszegte –, a nagytisz-
teletű úr meg az egész környék előtt?
– Nem – vágta rá Mihály, és csintalan mosolyt ve-
tett a doktorra, mielőtt visszarohant volna a lelkész
mellé, aki már a vaskulccsal a kezében várta, hogy be-
ereszthesse őt a titokzatos hátsó helyiségbe.
132
 Prédikációja közben jó párszor figyelmeztetnie kel-
lett magát, hogy ez még nem a karácsonyi alkalom,
csak afféle előjáték – most még a világért sem sütheti
el az összes ötletét! Hiába, annyira felhevítette a vé-
rét a hallgatóság lelkes pillantása, az embereké, akik
mind az ő ajkán csüggtek, és feszülten figyelték min-
den rezdülését, hogy egyre jobban belelovallta magát
a beszédbe. Fel-alá járkált, akárcsak régen, abban a
másik, boldog életben a tanórái során, és legszíveseb-
ben a szavaival simogatta, egész felvillanyozott testé-
vel magához ölelte volna a hadházi gyülekezetet. Földi
doktor pedig, aki az egyik hátsó sorból figyelte őt… Ha
csak arra nézett, kétszer annyi szeretet ömlött szét a
szívében.
Az istentisztelet után ugyan nagy örömmel zsebelte
be a lelkész és az egyházfi dicséreteit – „Már el is fe-
lejtettük, ugye, milyen nagyszerű is az úr!” –, de alig
várta már, hogy kijuthasson a templom elé. Ahogy
sejtette, Földi doktor ott várt rá, hátát egy fának tá-
masztva, és még most is kényszeredettnek tűnt a mo-
solya. Mihály szívén átfutott az aggodalom: talán nem
tetszett Földinek, ahogyan előadta magát?
– Na, milyen volt? – faggatózott.
– Ügyes voltál – felelte színtelen hangon a dok-
tor –, mint mindig. Elbűvölted az egész gyülekezetet.
Mihály kelletlenül konstatálta, hogy elég csak még
egy keveset kapnia a doktor modorából, és az iménti
katartikus hangulata szép lassan szerte is foszlik.
– Sétálunk?
– Előbb húzzál sapkát. Bármikor leeshet a hó.
Na, ez már azért túlzás! Hogy juthat eszébe Földi-
nek sapkára meg időjárásra gondolni, amikor az imént
még mindketten a Mindenható örök jelenlétét érezték
133
a bőrükön és a világ elé tárt pőre lelkükben? Mihály
alaposan megnézte a doktort, és arra jutott, hogy szo-
katlanul nyúzott az arca: tavasszal még az a kis ránc
sem ült folyton a homlokán. Talán sok a dolga, ilyen-
kor télen bizonyára túlzásba viszi az éjszakai kijároga-
tást a beteg mellett virrasztók házához, vagy haldoklik
valaki, és a doktort belülről emészti, hogy már nem te-
het érte semmit… Igen, erről lehet szó.
– Most talán jobb, ha nem megyünk nagyon mesz-
szire – szólt hirtelen Földi. – Nagyon csúnyán kö-
högsz, ez a hideg biztosan nem tesz jót neked.
– Na és aztán! – Mihály türelmetlenül megrángatta
Földi karját. – Egy kis sétától semmi bajom nem lesz.
Na, gyere, gyere már, és mesélj végre! Mi van veled
mostanában? Mindent hallani akarok!
– Velem semmi sincs. – Földi elnézett valahová
a messzeségbe, mintha ábrándozna. – Az égvilágon
semmi.
Elindultak az úton a nem messzi kis liget felé, és Mi-
hály rádöbbent, hogy ilyen kellemetlen csendet még
soha nem tapasztalt Földi mellett. Talán egészen az is-
meretségük legelején megeshetett, hogy a Nagyerdőre
elvonuló, növényeket gyűjtögető és rendszerező urat
feszélyezte egy félig-meddig ismeretlen kollégista tár-
sasága – de már akkor is képes volt valami rendes vá-
laszt adni az ő kérdésözönére! Immár azonban jól is-
merték egymás minden rezdülését, ő erre a napra várt
már legalább fél éve, és a doktor ahelyett, hogy átadta
volna magát kettejüknek, a barátságuknak, mintha di-
rekt zárkózott volna magába.
– Örülsz te nekem egyáltalán? – szakadt ki egyszer
csak Mihályból.

134
 – Hát persze, hogy örülök… De olyan nyúzott és sá-
padt vagy. Mondd csak, eleget eszel, és rendesen al-
szol?
Mihályból prüszkölve tört fel a nevetés.
– Mintha az anyámat hallanám!
Megint nem kapott választ, ő pedig már csak azért
sem szólt semmit. Némán lépkedtek az egyre sűrűsödő
fák között, mígnem egészen maguk mögött hagyták a
hadházi épületeket. Ahogy az orvos az imént megjó-
solta, valóban szállingózni kezdett a hó is. Földi egy-
szer csak megtorpant, és körbepillantott:
– Erre már nem jár senki rajtunk kívül.
Na, most jön majd, hogy forduljunk vissza... – do-
hogott magában Mihály. Valahonnan, nem is olyan
messziről, szokatlan hangot sodort feléjük a szél, és
ahogy hegyezte a fülét, egyre inkább kivehette, hogy
ez emberi beszéd lehet.
– Nem is igaz – rázta a fejét. – Hallok valakit.
– Az nem számít – legyintett Földi –, ez csak a
Danó. Tudod, a bolond a faluból. Egy ideje kikerget-
ték, és azóta errefelé csavarog.
– Jó neki. – Mihály a fejét forgatta, hátha meg is
láthatja, milyen egy igazi „falu bolondja”, és csupán
akkor fordult vissza Földihez, amikor a doktor meg-
köszörülte a torkát. – Ilyen szabad ég alatti, nyugal-
mas helyen lehet a legjobban megszabadulni a gon-
doktól. Ugye?
– Gondoktól? – kapott a témán a férfi. – Talán nincs
minden rendben odahaza?
– De. Vagyis majdnem. – Mihály szándékosan köny-
nyed hangot erőltetett magára. – Volt egy-két ügyem
mostanában, de ennek már mind vége van.
– Miféle ügyed?
135
 Földi egyre rosszallóbb arccal hallgatta az elmúlt
hetek történéseit. Mihály valótlant ugyan nem állított
róluk, de igyekezett olyan fényben feltüntetni őket,
mintha a fegyelmi ügyek harmad-negyed rangú ap-
róságok lennének, és az egész meghurcoltatás egyéb-
ként sem foglalkoztatná. A nagyerdei történet ebben
az előadásmódban szinte már tréfás anekdotának tet-
szett. Gondosan kitért arra, milyen felejthetetlen arcot
vágott Szilágyi – de végig érezte, hogy hiába minden:
Földi túl jól ismerte már őt, hát cseppet sem esett ne-
hezére átlátni ezen a tettetett vidámságon.
– …Úgyhogy összességében remekül jártam ezzel
az ítélettel is. Rosszabb ugyan, mint a hatodikai, de
még így is eléggé enyhe.
– Te enyhének nevezed – nézett rá lesújtóan Földi –,
hogy elvették tőled a preceptori rangodat?
– Nem elvették! – csattant fel Mihály. – Visszaad-
tam!
– Na és megvolt már a nagy bocsánatkérés a tiszte-
letes Szilágyi professzor úrtól?
– Áh… azt addig húzom, ameddig csak tehetem.
Nem kell az elnézése! Nekem tőle semmi nem kell,
soha többé!
– Mégiscsak a tanítványa vagy. Miért kell direkt
kelteni a feszültséget?
– De hát ő kezdte! – Mihály elfordult, és belerúgott
egy kőbe. – Mindegy, már úgysincs sok hátra, és ha
végre egyszer magam mögött hagyom a kollégiumot,
úgyis megmutatom még neki! Meglátja, mi mindent
viszek majd véghez, és ő fog térden állva könyörögni,
hogy bocsássak meg neki. És én még akkor sem fo-
gok…! – Most először sikerült egy fáradt-törődött kis
félmosolyt varázsolnia Földi doktor arcára. – Sőt, az
136
az igazság – tette hozzá sejtelmes hanghordozással –,
hogy már most karnyújtásnyira állok a diadalomtól,
a dicsőségemtől… És annyira, de annyira várom már!
Kérdezz már rá! – szuggerálta. – Kérdezd már meg
végre, miről beszélek! De Földi megint a messzeségbe
révedt, és Mihálynak olybá tűnt, hogy csak fél füllel fi-
gyel rá. Márpedig ezt ki nem állhatta, és most még an-
nál is jobban felbosszantotta magát rajta, mert Földi
lett volna az utolsó, akitől ilyen viselkedést várt volna.
– Naaaa… – Csípőre tette a kezét, és előre-hátra bil-
legtette magát a sarkán. – Kitalálod, ugye, hogy mi az?
– Jaj, te meg az ostoba játékaid… – dörmögte maga
elé a doktor, de azért nagy kelletlenül beszállt a játsz-
mába. – Tehát, ez a „mi” nem a kollégiummal kapcso-
latos, igaz?
– De nem ám!
– Akkor hát… várj csak, ezt az arcot ismerem. Ak-
kor nézel így, ha írtál valamit, és nagyon örülsz miatta
magadnak. Erről van szó, ugye?
– Jó irányba haladsz!
Földi még fél percig fürkészte azt a bizonyos arcot,
aztán kedvetlen fejrázással közölte:
– Rendben, nem tudom. Mondd meg.
– Na, ne add fel! – Egészen belepirult az izgalomba.
– Kérlek!
– Nincs most kedvem ehhez.
– Akkor nekem meg megmondani nincs kedvem!
Jólesett volna, ha Földi doktor győzködni kezdi,
hogy nem úgy gondolta, nem akarta őt megbántani, és
valójában rendkívül kíváncsi. Ezért tüntetően a hátát
mutatta a doktornak, és a cipője orrával kotorászott a
földön heverő kavicsok között. Mégsem maradt elég
türelme, és mielőtt bármilyen reakció érkezett volna
137
Földitől – akinek, úgy gyanította, megint elkalandoz-
hatott a figyelme őróla –, már meg is fordult:
– De ha igazán hallani akarod…
– Mondd már ki, az Ég áldjon meg! – forgatta a sze-
mét Földi. – Látom ám, hogy nem nyugszol tőle… Van
valami hatalmas ötleted? Vagy már meg is írtad?
– Egyik sem. Ezerszer, milliószor jobb! Emlékszel
arra a rengeteg mindenre még tavalyról, a különböző
írásaimra, amelyeket neked mutattam meg elsőnek?
– Igen.
– Na, hát hamarosan jóval többen is megláthatják
őket!
Földi szeme elkerekedett.
– Arra gondolsz…? Ki akarod őket adatni? Csak
nem…?
– De igen, igen! – Mihály nem bírta tovább, mu-
száj volt fel-le ugrálnia, ahogyan az izgága kisgyere-
kek szoktak. – Ki-a-dat-ni! Gondolj csak bele, a lel-
kem egy-egy darabkája kinyomtatva, idegenek kezé-
ben, ahogy észrevétlenül azokba a távoli, érzékeny
szívekbe ivódnak. Olyan kevés még a nemzeti nyelvű
szépíró, és én, én, én bizony egy leszek közülük!
– Ez nem olyan egyszerű, ahogy te gondolod – je-
gyezte meg Földi.
– Tényleg nem. Még annál is jóval egyszerűbb!
– Ugyan már! Honnan vetted ezt, és miért éppen
most? Hát nem tudod, micsoda kálváriát járnak az
írások?
– Te ezt nem értheted… Hiszen én mindig is csak
ezt az egyet akartam! Már a születésem óta vágytam
rá, és ábrándoztam róla, és…
Földi kuncogása belefojtotta a szót.

138
 – Akkor még nem is tudtál írni! Na, ne sértődj már
meg megint…! Esküszöm, egy kora tavaszi virágszállal
nem kell annyira óvatosan bánni, mint veled.
– Ma különösen kiállhatatlan vagy – morogta Mi-
hály, de azért hagyta, hogy Földi gyengéden meg-
érintse a vállát.
– Te pedig a nagy örömödben észre sem veszed,
hogy a fele sem igaz annak, amiről magyarázol itt ne-
kem. Vagy talán nem ugyanaz az ifjú lennél, aki most
tavasszal elbújt az asztal alá, amikor hangosan felol-
vastam egy versét, és azt hajtogatta, hogy „nem, nem,
hagyd abba, utálom, azonnal tépd össze, soha ne is
lássa senki”?
– Igen – sziszegte Mihály, és úgy érezte, lángol az
arca –, volt ilyen, de most már nem így látom. Külön-
ben is, honnan tudod te, hogy mi mindenre gondo-
lok én titokban? A kollégiumban sem szóltam egy szót
sem erről a többieknek, mert ez… magánügy.
– Magánügy… – dünnyögte a doktor, és szórako-
zottan elfordult, megbámulva a fák közül időközben
feltűnő és félhangosan énekelgető bolond öregembert.
– Az bizony! Kazinczyról sem beszéltem nekik.
Mintha villám vágott volna Földi doktorba, úgy me-
revedett meg.
– Hogy jut eszedbe Kazinczy?
– Ő bátorított erre, ő győzött meg, hogy ki merjek
állni a világ elé. Azt írta, vannak nálam rosszabbak
is, és igenis meg kell próbálnom, és… és azt is – fűzte
hozzá, ismét elpirulva –, hogy ne hallgassak rád, mert
te biztosan lebeszélnél majd. Még tavaly, amikor talál-
koztunk, szóvá tette, hogy szerinte neked sem a saját
dolgozószobádnak kellene írnod.
Földi nyersen rávágta:
139
 – Kazinczy remek ember, viszont néha túlságosan
elragadja a hév, és olyankor köszönőviszonyban sincs
a valósággal.
– Ne bántsd őt! – Mihály olyan élesen válaszolt,
hogy még a falu bolondja is elhallgatott egy pillanatra.
– Örökké hálás leszek neked, hiszen te ismertettél ösz-
sze vele, de azt nem hagyom, hogy rosszat mondj rá!
Vagy talán éppen erről van szó? Féltékeny vagy rá!
– Micsoda…?
– Rátapintottam, ugye? Irigyled, amiért neki már
megjelentek mindenféle munkái, te meg csak otthon
írogatsz!
– Irigylem, mi? – A doktor elképedve meredt Mi-
hályra. – Tudod te egyáltalán, hol van most Kazinczy?
– Gondolom, Regmecen, az otthonában. De hogy
jön ez ide?
– Már amióta megláttalak lent a templomnál – in-
tett a fejével Földi arrafelé, ahonnan felsétáltak –,
ezen az egy tárgyon tépelődtem. Fogalmam sem volt,
szóljak-e róla, és ha igen, hogyan, de ha már te hoztad
szóba, és Kazinczy ennyire a szívügyed…
– Miről beszélsz?!
– Mihály! – Összerezzent erre a megszólításra;
Földi nagyon ritkán mondta ki a nevét. – Tényleg eny-
nyire fontos neked ő?
– Odavagyok érte!
– Akkor továbbra se emlegesd a nevét! Semmilyen
összefüggésben, megértetted? – Az orvos most elné-
zett a feje felett, és nagyot nyelt, mielőtt kibökte: –
Ugyanis, ha minden igaz, Kazinczy börtönben van.
– Mi???
– Pár napja fogták el. Ő is belekeveredett a nyári
összeesküvők ügyébe.
 ~ 7. ~

Csak álltak, és meredten nézték egymást, már jó más-

fél-két perce. Földi szeme összeszűkült, a szája pe-
dig egyetlen keskeny vonalat formázott, mintha di-
rekt össze akarná ragasztani rettenetes kinyilatkozta-
tása után. Vele szemben állt Mihály óriásira tárt szem-
párja és a félig nyitott szája előtt ottfelejtett, a hideg-
től teljesen elfehéredett keze. Nem hallatszott más zaj,
csak a szél susogása, ahogyan megrezegtette a fák csu-
pasz ágait, illetve a falu bolondjának dalolászása. Va-
lami különös, hátborzongató siratóéneket harsogott:
– Hej, de szörnyű nap jőőőő…
– De nem értem… – hebegte aztán Mihály. – Hon-
nan tudod? Hogyhogy…?
Földi élesen fújta ki a levegőt.
– Kazinczy édesanyja üzente meg pár napja. Végig
kellett néznie, ahogy éjszaka betörnek, és elhurcol-
ják a fiát… Még a puszta soraiból is látszott, mennyire
reszketett a keze, amikor a levelét írta. Azóta Kazinczy
már Budán vagy Bécsben lehet, a többiekkel együtt.
– Az élet hogy fááááj…
– Nem! Ez nem lehet...! Ez egyszerűen nem lehet…!
Földi közelebb lépett, és gyengéd, atyai mozdulat-
tal elhúzta Mihály kezét az ajka elől. A következő pilla-

141
natban a fiú ismét egész testével őrajta lógott, és mind
a tíz körmét a doktor vállába vájva, fejét a ruhájába
fúrva nyöszörögte:
– Nem lehet, ezt nem hiszem el, ezt nem értem, ez
nem lehet…!
Földi előbb megcirógatta a haját, csak azután tolta
el magától. Erre Mihály még jobban kapaszkodott
volna belé.
– Hej, de szörnyű nap jőőőő…
Reflexszerűen rúgott egyet arrafelé, amerről a bo-
lond kornyikálását sejtette – ebben az áldatlan pilla-
natban ennél kevesebbet sem bírtak volna el az idegei.
A jó pár méterre fekvő öreg helyett persze csak Földi
sípcsontját találhatta el, de a doktor fel sem szisszent.
– Hideg van – nyögte aztán, és hirtelen egész testé-
ben összerázkódott. – Nagyon hideg van.
– Visszamenjünk a faluba? – kérdezte az orvos.
Mihály alig fogta fel a kérdést.
– Még ne… Nem akarok ott lenni. Sehol sem akarok
lenni. Semmit sem akarok…!
– Figyelj rám! – Földi már szinte suttogott. – Ér-
tem, hogy ez nagyon váratlanul jött, és mennyire fáj-
hat neked… De sajnos el kell hinned nekem, hogy
semmi meglepő sincs benne. Ha Kazinczy hallgatott
volna rám…
– Ne kezdd ezt megint! – Mihály már annyira vaco-
gott, hogy most maga a doktor húzta közelebb magá-
hoz, ő pedig ismét rátámaszkodott. – Jaj, ne, édes Is-
tenem, ne! Nála volt mindenem, az összes írásom…!
– Az élet hogy fááááj…
– Micsoda??? – Földi annyira megrettent, hogy
egészen durván rántotta meg őt. – Miféle írások?

142
 – Hát a verseim! Elküldtem neki őket, és ő meg-
ígérte, hogy Kassára utazik, kiadót keresni nekik…
Erre a gondolatra Mihály szabályosan rosszul lett,
az egész gyomra elindult felfelé, szép lassan tolakodott
a torkába – össze kellett görnyednie, fejét a föld felé
fordítva. Visszaidézte a percet, amikor elvitte az utolsó
versét és levelét a posta, aztán azt az áldott, napfény-
ben fürdőző novemberi reményt, amikor megérkezett
Kazinczy ígérete, és a rengeteg türelmetlen, sóvárgó
reggelt, amikor már a híreket várta, és sosem kapta
meg. Már nem is fogja, de valahogy az agya még ide-
gennek érezte ezt az újszerű gondolatot. Halálhírek-
ről értesül így az ember, futott át a fején, akkor sem
akarja elhinni elsőre, hogy akinek tegnap még javá-
ban pumpálta az ereibe a vért a szíve, aki velünk lé-
legzett, nevetett, és ráncolta a homlokát, egyszer csak
hideg, élettelen, alaktalan tömeg lett.
Földi viszont mintha megkönnyebbült volna az
előbbi mondatát hallva. Előbb felkiáltott: „Ja, hogy
az!”, és csak aztán tűnt fel neki Mihály testtartása.
– Mit csinálsz?
– Azt hiszem, hányni fogok…
– Gyászos dal kéééél…
– Az álmom… – folytatta a fiú – szétesett, dara-
bokra, és… nem, nem bírom! Én is vele, és a világom
is, és… Istenem, de fázom…!
– Látod, látod – korholta szelíden Földi –, minek
kellett neked úgy beleélni magad ebbe a kötetes do-
logba… Miért hitted, hogy Kazinczy mindenek felett
álló hatalom, hogy éppen az ő vállára állva érsz majd
fel az örökkévalóságig? Hiszen ő is csak olyan, mint
bármelyikünk…

143
 – Mi lesz vele egyáltalán? Kegyelmet kell kapnia,
ugye…?
– Én nem tudom, mi jár a király fejében – jegyezte
meg óvatosan Földi –, viszont a felségsértés vádjához
nem kapcsolódnak túl jó kilátások.
– De Kazinczy nem felségsértő! – Mihály kétségbe-
esetten kiabált, nem törődve a doktor „Pssszt!”-jével.
– Nem, ő nem az! Olyan sok mindenről írtunk és be-
széltünk, de soha, egyetlenegyszer sem mondott még
csak hasonlót sem! Pedig egészen biztosan tudom,
hogy mindig őszinte volt velem…
– A felségsértés nem abból áll, hogy hangosan szi-
dalmazod a királyt – rázta a fejét Földi. – Kazinczy pe-
dig túl élelmes és elővigyázatos volt, esze ágában sem
volt levélben irkálni kompromittáló dolgokat, ami-
kor bármikor felbonthatják, elorozhatják… De, ahogy
mondtam, mégiscsak benne volt ő az egészben. Min-
denben.
– Akkor miért nem nyáron fogták el, amikor kide-
rült ez az ügy?
– Rejtély – sóhajtott Földi. – Hatalmas rejtély, és
mi túl messze vagyunk, hogy megértsük. Bár ez talán
inkább szerencsénk, mint átkunk…
– Gyá-há-szo-hos dal kéé-héé-héél…
– Menjünk innen – morogta Mihály, undorodó pil-
lantást vetve a bolondra –, még mielőtt én is megőrü-
lök!
– Tudod, mennyire megijesztettél az előbb? – foly-
tatta rosszallóan Földi, miközben egymás karjába ka-
paszkodva továbbsétáltak. – Amikor az írásokat emle-
getted, már azt hittem, Kazinczy téged is beszervezett
valamibe. Nekem olyanokat mutogatott, hogy csak

144
úgy meresztettem a szemem… Hiába mondtam, hogy
baj lesz belőle, meg sem akarta hallani!
– Én is láttam azért ezt-azt – vallotta be Mihály. –
Jaj, bárcsak többet is mutatott volna, ameddig még le-
hetett…!
– Hogy mondhatsz ilyet?!
– Kínoz a tudatlanság. Nem értek semmit! Előbb
azok nyáron, most meg Fodor Gerzson és Kazinczy
is… Miért történik ez velük?
– Na, az a Fodor professzor is? – dörmögte Földi. –
Erről meg én nem hallottam.
– Miért, miért…? – folytatta Mihály még heveseb-
ben. – Akármennyire próbálom, sehogy sem bírom
összeilleszteni a részleteket…
Földi bosszúsan csettintett a nyelvével.
– Azért, mert nem is lehet. Martinovics nevét hal-
lottad már, ugye? – Mihály bágyadtan bólogatott. –
Na, az egyetlen olyan híresztelés, amelynek magam is
hitelt adok, hogy ő szervezte meg ezt az egész király-
ellenes összeesküvést. Hiszen az ő körére csaptak le
legelőször a nyáron. Az a Martinovics már két-három
éve írogatta az infámis röpiratait arról, hogy a francia
mintát kellene követnünk, és minél hamarabb letaszí-
tani a királyt a trónjáról. Álnévvel játszotta ki a cen-
zúrát, a királyhoz intézett nyílt levelénél például va-
lami Goráni grófot használt… Micsoda alak lehet ez,
én nem is értem...
– Hatalmas, magasztos ember! Egy igazi lélek-
óriás…
– Szerintem meg felelőtlen, meggondolatlan alakok
mindannyian. Egy nagykőrösi professzornak hogy-
hogy nem volt több esze, távol tartani magát ilyen ké-
tes ügyletektől? Ezzel veszélybe sodorja az iskoláját,
145
sőt, még akár a ti kollégiumotokat is! Kazinczyról meg
már nem is mondok semmit, úgysem tetszene neked…
– Miért baj az, hogy ki merték mondani az igazsá-
got? Hogy síkra szálltak a szabadság védelmében?
– Szabadság? – Földi kényszeredetten felkacagott.
– Milyen szép szó, milyen kellemesen fest szöveggé
szőve, könyvbe nyomtatva! Libertas optima rerum…
A szabadság a legjobb dolog a világon… Igen… Bizto-
san nagyon szépeket gondolnak most a szabadságról,
Martinovics meg a mi Kazinczynk, egy sötét tömlöc-
ben ücsörögve, arra várva, hogy mikor dönt az ítélő-
tábla a kivégzésükről!
– Nem igaz…!
– Jaj, ébredj már fel! – Földi hanghordozása ha-
tározottan Szilágyiét idézte, és Mihály érezte, ahogy
megfeszülnek az izmai. Igen, ugyanígy, fák között áll-
tak a Nagyerdőn is, ő a diákjai szabadságát vette vé-
delmébe, és Szilágyi álomjárónak nevezte őt! – Te
nem ismered a valóságot, honnan is ismernéd ilyen
fiatalon, a könyveid közül… Hiszen nincs olyan, hogy
„szabadság”! Nem létezik!
– Nem igaz! – támadott vissza Mihály, ha lehet,
ezerszer indulatosabban, mint a nagyerdei napon Szi-
lágyinak. – Ezt csak te gondolod, azzal a hatalmas vi-
lágismereteddel, itt, a nagy semmiben, a szamárköhö-
gőid meg a vérbajosaid között!
– Na, na, ne vedd ennyire fel…
Amikor Földi békülékenyen felé nyújtotta a kezét, ő
ellökte magától:
– Ne érj hozzám!
– Mi ütött beléd?
– Hagyj békén! Látni sem bírlak! – „Nagyon meg
fogod ezt még bánni”, susogta egy józan hang a fülébe
146
valahonnan a szíve mélyéről, hát még hangosabban
kiabált, hogy elhallgattassa: – Tudod, mit? Legyen
igazad, örvendezzél csak magadban azon, hogy nincs
szabadság, örvendezzetek mindannyian, hogy ilyenre
formáltátok magatoknak az életet. Kényelmesre, pos-
ványosra, amilyen az ország maga! De én – hogy nyo-
matékosítsa, rá is ütött a saját mellkasára –, én akkor
sem fogok így élni!
A doktor arcára valami nemes szomorúság ült ki.
– Jaj, micsoda egy nagy gyerek vagy te…
– Igen? – Mihály szeme villámokat szórt. – Rend-
ben! Ilyen áron nem is akarok felnőni, soha!
Sarkon fordult, és elfutott, hiába kiabált utána
Földi doktor, és hiába dübörögte a fülébe újfent az a
jótékony hang, hogy forduljon meg, boruljon a barátja
térde elé, és könyörögjön neki, hogy bocsásson meg…
Nem, nem, elég volt a könyörgésből! Kazinczy talán
könyörgött a katonáknak, hogy ne vigyék el? Goráni
talán könyörgött a levelében a császárnak? Nem, nem,
inkább kérleljék meg azok őt, akik megbántották!
Szilágyi mindenért, és Budai a haragjáért, és Földi, és
a sedes, és mindenki, az egész város, az egész világ…!
Alig nézett körbe, csak csörtetett előre a fák között,
egyre-másra beleütközve valamibe, mígnem rettene-
tesen megrántotta a bokáját. Az éles fájdalom elmosta
előle a világot, le kellett ülnie, és a köhögése is újult
erőre kapott. Máris sóvárgott Földi társasága után,
holott az iránta érzett haragja sem csitult el még tel-
jesen. Biztosan utánaindult a doktor, mindjárt utol is
kell érnie…! De az idő egyre telt, senki sem érkezett, ő
pedig várta, hogy belepusztuljon a magányába. Innen
már nem vezet kiút.
– Az élet hogy fááááj…
147
 Na, még ez is! Odaszűrődő hangja után maga az
üveges tekintetű bolond is előbicegett valahonnan; so-
káig nézegette Mihály sziluettjét, talán fel sem fogva,
hogy egy embert lát, éppen olyat, mint ő maga.
– Menj innen! – sziszegte a fiú. – Nem hallod?
Egy ilyet ugyan hiába utasítgatott. Az öreg letele-
pedett a szomszédságában, így a gajdolása mellé még
a borzasztó, mosdatlan szaga is megérkezett. Mihály
gyomra megint felkavarodott, ezért, amennyire a lába
állapota engedte, fürgén feltápászkodott, és elsietett
mellőle, vissza a falu felé.
A gondolat, hogy egy ilyen számkivetett falubolond
az egyetlen, aki valóban szabadon, mindenfajta kö-
töttségek, szabályozások nélkül járkálhat a világban,
mégiscsak megrettentette.

A parókia lakói szerencsére nem firtatták, mitől fest

olyan csapzottan és elesetten. Sikerült majdnem ész-
revétlenül elosonnia a lelkész mellett, aki a helyi falusi
tanítóval merült bele valami eszmecserébe, felsietni a
vendégszobába, és magára csukni az ajtót.
Jólesett volna írni – de kinek írjon most már? Fel-
alá járkált a szobában, aztán leült, felállt, megint leült,
a tollát birizgálta, az asztallaphoz ütögette az ujjait, ki-
nézett az ablakon az egyre erősödő hóesésre. Legin-
kább egy ketrecbe zárt állat bőrében érezte magát.
Arra eszmélt, hogy a kisfiú óvatosan megkapirgálja
az ajtaját, és bekéredzkedik, nem csupán a szobába,
hanem megint az ölébe is, majd hozzányomja azt a lel-
kes, maszatos kis arcocskáját:
– Mesélj még valamit!
148
 Nem lehetett neki ellenállni. Mihály tulajdonkép-
pen örült is, hogy valamivel elfoglalhatja az agyát, még
ha nem is ez a legkívánatosabb szellemi munka a vi-
lágon. Belekezdett egy hosszú történetbe egy ugyan-
ilyen fürtös kisfiúról, mint a lelkész fia, aki egyre nőtt
és nőtt, mígnem beíratták a kollégiumba, ahol is ő lett
a legokosabb mind közül, és a legügyesebb is, maga
a nagybotos, aki annyi házat mentett már meg a tűz-
vész idején… Idáig jutott, amikor egyre hangosabb ci-
pőcsattogásra figyelt fel. Valaki az ő szobája felé köze-
ledett, aztán erélyesen bekopogott az ajtaján.
– Odabent vagy? – szűrődött be Földi hangja.
Meg sem várta a választ, már rájuk is nyitott. Csak
egy pillanatra hökkent meg a fiatalember és a kisgyer-
mek kettősén, Mihály mégis szerencsétlen egybeesés-
nek találta, hogy a doktor pár órával az ő leéretlenezése
után éppen egy négyévessel kettesben kapja rajta őt.
A helyzeten az sem javított sokat, hogy az orvos láttán
a kisfiú kicsusszant a karjából, és elmenekült a hely-
színről. Maga Földi egyébként a lehető legelőzéke-
nyebb mosolyát öltötte magára, mintha semmire sem
emlékezne a korábbi beszélgetésből. De Mihály észre-
vette, hogy még mindig rángatózik egy kicsit a szája
sarka.
– Kapd össze magad, és menjünk! – mondta a dok-
tor.
– Nem akarok.
Földi nem vett róla tudomást. A faliórára mutatott:
– Mindjárt itt a vacsoraidő.
– Nem is vagyok éhes.
– Figyelj csak – közölte ekkor árnyalatnyival szigo-
rúbban az orvos –, megmondtam Juliskának, hogy ma

149
plusz egy emberrel számoljon. Nem repesne az öröm-
től, ha egyedül állítanék haza.
Mihály egy hosszú pillanatig úgy maradt mozdu-
latlanul, végiggondolva, mi várhat rá. Földiné jelen-
létében úgysem hoznák fel újra az összeesküvők tár-
gyát, az ellen pedig, hogy egy kellemes közös étkezést
és estét töltsön el a Földi házaspár otthonában, való-
ban nem talált hirtelen épkézláb kifogást. Ennél még
feltápászkodni és kifelé indulni is egyszerűbbnek tűnt.
A doktorék étkezőjét legalább annyira belengte az
andalító melegség, mint a lelkészházat. Földiné nem
győzött pironkodni az ételszag miatt – „Nem szíve-
sen nyitom rá az ablakokat erre a csúf hidegre!” –, de
a finomabbnál finomabb fogások tökéletes kárpótlást
nyújtottak. Így Mihály nem csupán udvariasságból
szedte háromszor is tele a tányérját, bár maga is meg-
döbbent, hogyan képes ennyire jóízűen lakomázni
ilyen előzmények után.
Földi doktorról, már csak a hivatása okán is,
vármegyeszerte terjesztették, mennyire tiszteli és
megbecsüli a nőket. Ennek egyik legfeltűnőbb jele ép-
pen az volt, ahogyan a feleségével bánt. Mihály ezt
megszokta ugyan, de azért azt is tudta, hogy Földi
vendégeit és ismerőseit általában feszélyezi a doktor
viselkedése. Ugyanis ő nemcsak udvariasan odave-
tett egy-két szót az asszonynak, miközben ettek, ha-
nem mindig igyekezett rendesen bele is vonni a tár-
salgásba. Sőt, a véleményét is kikérte egy-egy tárgyról,
nem törődve mások rosszalló hümmögésével. Ennyi
év után már azon sem lepődött meg, mennyire ügye-
sen él, sőt, néha visszaél a szép doktorné ezzel a kitün-
tetett helyzettel.

150
 Most például maga az asszony irányította a társal-
gást. Földi szinte egy szót sem szólt az egész vacsora
alatt, miközben a felesége hosszasan kérdezgette Mi-
hályt, mi híre van erről vagy arról a debreceni isme-
rősről, és mi történik mostanában odahaza. Őbenne
pedig, miközben udvariasan válaszolgatott, egyre in-
kább felébredt a gyanú: lehet, hogy Földiné mégiscsak
észrevett valamit az ura és a vendége között finoman
vibráló feszültségből? Lehet, hogy okosabb ez a nő,
mint amilyennek a legtöbben gondolnák?
Egyre feltűnőbben bámulta Földiné arcát, a nő pe-
dig, ahelyett, hogy zavarában lesütötte volna a szemét,
ugyanolyan merészen pillantott vissza rá. Megreme-
gett a szempillája, a szája szemtelen kis félmosolyra
húzódott, sőt, látszólag észre sem véve magát, beszéd
közben megtekergette a főkötője alól kilógó egyik kis
hajfürtjét. Majd kitöltötte a friss forrásvízzel hígított
házi bort, előrehajolva, összpontosítva, nehogy mellé-
menjen, ruhája szerény kis kivágásából egy pillanatra
mintha kivillant volna valami… Mihály ijedten figyelt
fel rá, hogy már éppenséggel nem is annyira az elmé-
jébe akar belátni. Ettől aztán úgy zavarba jött, hogy
félrenyelte a bort, és szinte hálásan fogadta a rátörő
köhögést.
– Nem baj, ha rágyújtok? – motyogta el aztán a kér-
dést.
– De baj – ráncolta a homlokát az orvos. – Miért
nem hagyod már el végre? Nem tesz jót az egészsé-
gednek.
– Jaj, kedves uram! – szállt vele vitába gyengéd,
elnéző mosollyal a felesége. – Már itthon is? Hagyja
csak a vendégünket, hadd érezze jól magát úgy, aho-
gyan ő kívánja…
151
 Mihály félig hálás, félig elismerő pillantást küldött
Földiné felé; az asszony pedig észrevétlenül, kislányos
pajkossággal őrá kacsintott, mint aki azt üzeni: „Ne
hagyd magad!”
A bor, a pipafüst és a jól befűtött otthon kombináci-
ójától nemcsak a feszültsége oldódott hirtelen, hanem
érthetetlen módon ólmos fáradtság is rátört. Előrebil-
lentette a fejét, és kábán meredt maga elé, arra a fé-
lig jeges kékségű, félig hófehér, gömbölyded halomra.
Akár havas hegycsúcs is lehetett volna, vad és érinthe-
tetlen természet, amelyre erőt–fáradságot nem kímélve
fel kell hágni – de csak addig, amíg az meg nem rázkó-
dott; le is vetette volna magáról a kalandvágyó utazót…
Ha valódi hegyorom lett volna, és nem csupán Földiné
azúrszín ruhájának csipkebevonatú válla. Maga a nő
is éppolyan kevésbé titkolhatta az álmosságát, mint a
vendég. Fejét ottfelejtette Földi nyakának hajlatában,
és amikor a férj szórakozottan végigsimított a haján,
még elégedetten le is hunyta a szemét. Az egész jelenet
annyira illetlen volt, de valahogy mégis annyira nemes
és szépséges, akárcsak a házaspár maga…
– Szavaljon el nekem valami szépet az úr – mo-
tyogta Földiné álmatagon és meg-megrebbenő szem-
pillával, még mindig a férjéhez bújva.
Mihály kérdőn pillantott Földi doktorra. Ő bizta-
tóan mosolygott:
– Na, mire vársz?
– Nem tudom… nem… nem jut eszembe semmi –
vallotta be sután a fiú, és kiitta az utolsó korty bort is.
– Ajjaj, mit kevertél abba a borba, asszony? – Földi
szelíden eltolta magától a feleségét, aki jót derült a
megjegyzésen. – Ne mondd már, hogy semmi! Hát mi
mindent tanítottál te olyan sokáig a kisebbeknek?
152
 – Azok nem nőknek való dolgok. Iliász, Aeneis…
csupa háború meg politika.
– Mert az úr azt hiszi, mi, hogy a női nemet más
sem érdekli, csak a virágok, a hajnalpír meg a szere-
lem! – Földiné szeme sokatmondóan megvillant. – Én
igenis hallani szeretném azt az Iliászt.
Nem lehetett mást tenni, Mihály valóban belefo-
gott, és közben el sem bírta dönteni, mi táplálja jobban
a zavarát: a doktorné közvetlensége vagy a férj hallga-
tólagos beleegyezése mindehhez. Kínosan ügyelt arra,
hogy rövid, békés, nem túl felkavaró jelenetet válasz-
szon, és csupán időközben döbbent rá, Földiné figyel-
mes, mégis üres tekintetét észlelve, hogy a nő valószí-
nűleg egy szót sem ért a bonyolult, idegen nyelvű szö-
vegből. Le-lehunyta a szemét, belemerült a szavak ze-
néjébe, mint egy botfülű a nagyzenekar muzsikájába,
de talán a szereplők nevét sem hallotta ki. Mihály ezt
látva biztosabb talajon érezte magát. Elkendőzhette,
hogy bizonyos sorokra csak halványan emlékszik, ki
is hagyhatott egész szakaszokat, Földinének nem tűnt
fel semmi, és Földi is pusztán egy-egy titkos fintorral
jelezte felé, hogy észrevette a torzításokat.
– Milyen gyönyörű… – sóhajtotta aztán a nő. –
Csak az a kár, hogy nem magyarul van.
– Talán egyszer lefordíthatnám.
– Bele is írná az elejére ajánlásként, hogy „Készí-
tettem Földi Jánosné Weszprémi Julianna részére”,
és a többi? – Az asszony hamiskásan sandított a férje
felé. – Ha már az én uram nem adna ki a világért se
semmit…
– Ilyen fordítgatásokat eszem ágában sem lenne!
Neked sem ajánlom amúgy – fordult a doktor Mihály-
hoz –, hogy ezzel fecséreld el az idődet. Mire is men-
153
nénk mi egy lefordított Iliásszal? Ettől még látványo-
sabb lenne a szégyenünk… Itt élünk Európa közepén,
és mégis mi vagyunk azok, akiknek soha nem létezett
efféle nagyformátumú költeményük… Ezt már pár éve
le is írtam…
– Az a versírásos tanulmánya is ott hányódik a dol-
gozószobája polcán! – replikázott Földiné, és megint
az ujja köré csavart egy sötét hajtincset. – Pedig hány-
szor emlegeti napjában! Lassan már kívülről tudom,
noha magam sose néztem bele, csak a port törölgetem
róla már vagy öt éve…
– Látod? – csapta össze a kezét Mihály. – Azt is ki
kellett volna adatnod. Méltatlan sors egy ilyen mun-
kának.
– Neked megmutattam – számolta az ujján a dok-
tor –, Kazinczynak megmutattam, még annak a há-
rom-négy embernek is megmutattam, akit esetleg ér-
dekelhet. Másokat minek zargassak vele? Nem vagyok
én annyira eltelve magamtól, hogy magam akarjam
megmondani az egész országnak, hogyan és mit kel-
lene írni vagy csinálni.
– De akkor is…!
– Szerintem is Vitéz uramnak van igaza – szólt bele
Földiné. – Az én drága uram a képességeihez mérten
túlságosan szerény.
– Jól van, na, elég ebből! – Földi arcára, amióta egy-
általán leültek az asztalhoz, most először ült ki egy ár-
nyalatnyi kelletlen ingerültség. – Késő van már ehhez.
– Ahogy gondolja, kedves uram… – felelte szelíden
a felesége, de a pillantás, amelyet Mihállyal váltott, el-
árulta, hogy egyre gondolnak mindketten: „Mondjon,
amit akar, mi vagyunk a túlerő, mi győztük le őt!”

154
 Milyen furcsa is lenne egy ilyen nővel együtt élni,
gondolta később Mihály, a doktorék tisztaszobájának
széles ágyán elnyúlva, és micsoda eleven ellentmon-
dás, hogy egy asszony társasága egyszerre jelent
megnyugvást és fenséges izgalmat, langyos családi
boldogságot és tüzes, feszítő szenvedélyt… Hánykoló-
dott, készen arra, hogy egy percet sem pihenhet ilyen
körülmények között, egyfolytában olyasmikről képze-
legve, milyen lehet Földiné akkor, amikor kettesben
marad a doktorral. Hogyan simogatja akkor a haját,
hogyan rándul össze az a kis vörös szája… Jaj, fejezd
már be! – pirított rá önmagára, és szorosan össze-
zárta a szemét. Így azonban csak még élesebben kú-
szott bele az elméjébe a következő kép: hogyan csóko-
lóznak, hogyan kalandozhat el a nyelvük a másik szá-
járól, hogyan játszadozhat a doktor a főkötő szalagjá-
val, és vajon melyikőjük hámozza le annak a kék ruhá-
nak a felső részét kettejük közül, mielőtt…?Nem, így
valóban lehetetlen aludni! Milyen utálatos is, hogy az
ember teste ennyire látványosan a lelke és a szelleme
ellen dolgozik…
Arra riadt fel, hogy verítékben fürdik mindene, ne-
héz szagú és ragacsos a világ, s a mellkasát valami ret-
tenetes félelem szorítja össze. Az arcához kapott – az
izzadságába könnyek keveredtek. Miféle rémálom le-
hetett ez? Mennyi idő telhetett el, amióta lefeküdt: pár
pillanat talán, vagy hosszú órák? A fejében valamilyen
furcsán ismerős hangsor dübörgött, és el kellett tel-
nie jó pár percnek, amíg felismerte, hogy ezek az Ili-
ász sorai. Hiába erőltette az agyát, hogy visszaemlé-
kezzen az álomképek szörnyű sorára, hátha attól eny-
hül a lelkére nehezedő nyomás, mert sehogy sem si-
került. Csak annyi maradt meg, hogy Kazinczy bizto-
155
san benne volt, és rengeteg nedv, vörös vér és habzó
nyál, és még ki tudja, micsoda… Felnyögött, és ledobta
magáról a takarót. A friss levegő fuvallatától egy pilla-
natra megkönnyebbült.
Elfogta az undor, ahogy kitapogatta a hálóruhá-
ján és a lepedőjén kirajzolódó nyirkos foltokat, aztán
még inkább, amikor felidézte a vacsora és a bor emlé-
két, az utálatos sós-savas ízeket, amelyek miatt most
szomjúság kínozza, összeszoruló torokkal, feldagadt
nyelvvel. Azt hitte, ezt már nem lehet fokozni, de téve-
dett: eszébe jutott az előző napi viselkedése, úgyhogy
görcsbe rándult a gyomra is. Mi késztethette arra,
hogy kiabáljon Földivel, meg ellökje magától…? Mi-
ért ilyen áldott lélek a doktor, hogy ezek után is képes
volt őt az asztalához ültetni, egész este vele lenni, az-
tán a saját házában lefektetni? Ha én lennék ő, most
el sem tudnám viselni magamat… Sőt, ehhez igazá-
ból át sem kellett lényegülnie a doktorrá – így is éppen
eléggé borzongott önmagától.
Kitámolygott a vendégszobából, és vakon tapoga-
tózva keresgélte, hol találhat egyáltalán vizet a ház-
ban. Hiába járt már itt párszor, most minden helyiség
idegennek tetszett előtte, és amikor egy ablak mellett
elhaladt, a Hold is mintha baljóslatúan, ridegen ve-
tette volna rá szürkés-ezüstös fényét. Bűntudattól re-
megett a levegő, fülében egyre hangosabban és irritá-
lóbban dübörögtek Homérosz hexameterei, és hozzá
még az az ezernyi gondolat is, amelyek egyszerre ro-
hamozták meg a fejét, mint az akháj sereg az ilioni vá-
rat.
Biztosan megbántotta Földit, bármennyire nem
mutatja – Kazinczy börtönben van – Kazinczy azt
mondta, Magyarország legfőbb baja a széthúzás – Ak-
156
hilleusz haragosan elvonult, nem érdekelte, hogy ez-
zel romlásba taszítja a bajtársait… – egy hazafi nem
hagyhatja csak úgy magára a népét – egy igaz barát
nem hagyhatja el azt, akihez egész kis megtört szívé-
vel ragaszkodik! – a falu bolondja rossz világról éne-
kelt – sötétség borul az országra, ha olyan világos el-
mék kerülnek zárkába, mint Kazinczy és Fodor – Föl-
diné ében haja ráomlott a hófehér csipkével borított
vállára – Akhilleusz nemesember, de cserbenhagyta
saját hazájának fiait – a magyar földbirtokosok te-
hetnek mindenről – valakinek rá kell csapnia végre
az asztalra…! – Goráni szerint a király hibázott, ami-
kor hadat üzent a franciáknak – Agamemnón tízév-
nyi elkeseredett küzdelemre kárhoztatta a honfitár-
sait, amikor hadat üzent Trójának – Aiász és Hektór
az asztalon állva párbajozott – Akhilleusz félreállt, a
népek széthúznak, a forradalom vértengert szül, az or-
szág romlásba hull, és szép lassan szétrohad…
Nem bírta tovább, le kellett ülnie, és a kezébe te-
metnie a fejét. Örvénylett, kavargott körülötte min-
den, és a nagy, ijesztő némaságban szinte már üvöl-
töttek a fejében azok a több ezer éves sorok.
Milyen egyszerű is lenne kilépni ebből a romlott
századból, és egy olyan aranyfényben izzó, dicsősé-
ges korban élni, amilyennek Homérosz festette le Hel-
lászt! Amint látszik, a mindenféle nagy emberek már
akkortájt is acsarkodtak egymásra, a történetüknek
mégis sikerült a csaták vérszaga után újjászületéssel
és megnyugvással véget érnie. A halott hősök megdi-
csőültek, az élők békésen éldegéltek tovább… Csodálni
való, mennyi derű és a remény árad belőle, és a tanult
elme hiába tudja, hogy ez csupán afféle múltbéli, sőt,
még annál is távolabbi, sosemvolt világ, mégis, a szív
157
természetes hajlama csakis efelé húzhat, csak ezt kí-
vánhatja…
Földi rátapintott a lényegre azzal a versírásról szóló
tanulmánnyal. Ha egy ilyen példa lebegne a magya-
rok szeme előtt a múltból, ha legalább ebben az egy-
ben összetartanának, talán minden sokkal egyszerűbb
lenne. Ezt kellene velük valahogy megértetni, hogy a
jelen nem a múltbéli bukások, szenvedések és egyéni
kis sérelmecskék szövevénye, hanem a kulcs a túlélés-
hez és az örökös újjászületéshez, akár a haló poraink-
ból is, mint valami főnixmadár.
Én is rossz úton járok, ha belesüppedek a fájdal-
mamba. Mindenen túl kell, és túl is lehet lépni. Kazin-
czy is, Fodor is ezt várnák… hogy szorítsam össze a
fogam, legyen miért élnem, vigyem tovább a művü-
ket a magam módján! De mégis, mit tehetnék éppen
én a hazáért, amikor ezek a nálamnál jóval hatalma-
sabb lelkek is éppen most roppannak bele a nagyra-
látó terveikbe, szinte az egész ország szeme láttára?
Egyszer csak felfigyelt rá, hogy valaki suttogva szó-
longatja a nevét, és már ki is rajzolódott a sötétségből
az álmatagon hunyorgó, összekuszált hajú Földi dok-
tor sziluettje.
– Miért nem alszol? – kérdezte a férfi.
– Nem bírok… – préselte ki magából. – Adj egy kis
vizet…!
Földi előkerített valahonnan egy korsóval; felszisz-
szent a látványra, ahogyan Mihály egyetlen hajtásra,
hangos, kétségbeesett kortyokkal kiitta az egészet.
– Fáj valamid?
– Mindenem…

158
 – Figyelj… – Földi fél térdre ereszkedett mellette,
és megérintette a vállát. – Kérlek, ne haragudj rám. Ez
a tegnapi… Nem így kellett volna, tudom.
– Te ne haragudj rám! – Hiába suttogott, a hangja
remegését így sem kendőzhette el. – Olyan utálatos
voltam, pedig te…
– Felzaklattalak. Túlságosan érzékeny vagy ahhoz,
hogy egy ilyet csak úgy az arcodba lehessen vágni.
Éreznem kellett volna, de tudod… Azt hiszem, nekem
is legalább annyira fáj ez az egész, mint neked… –
A doktor nagy sóhajtással tápászkodott fel. – És még
igazad is volt, jaj, ha tudnád, mennyire! Szörnyű, mi-
lyen messze vagyunk, elzárva mindentől. Nem értünk,
nem hallunk semmit, csak várjuk, mikor emészt fel
előbb-utóbb a tehetetlenség.
Abban a percben Mihály úgy érezte, egy egész or-
szág összes terhe nehezedik mindkettejükre, ott, a
holdfényben fürdő hadházi orvosrezidencia egyik he-
lyiségében. Földi megtörölte a homlokát, és valahogy
annyira elesettnek nézett ki, hogy ő, a huszonegy éves
fiú mégsem állhatta meg, hogy ne szóljon ehhez a
majdnem negyvenéves felnőtthöz egy bölcs vigasztaló
hangján:
– Nem emészt fel. Igenis megtaláljuk majd az utat,
meglátjuk majd, mit tehetünk… Hidd csak el!
– Adná az Ég – susogta vissza a doktor –, hogy eb-
ben is igazad legyen!

Nem nagyon emlékezett, mi történt még éjjel azután,

hogy Földi rátalált. Valószínűleg visszalődörgött va-
lahogyan a vendégszobába, és aludhatott is egy keve-
159
set. Vagy éppen sokat? Másodszorra már arra eszmélt
fel, hogy odakint teljesen kivilágosodott, és a házban
is régóta zajlik az élet. Földi és a felesége, talán tapin-
tatból, nem zavarták meg őt.
Mihálynak egy ideje teljesen felfrissült a tudata,
sőt, különösen termékenynek találta. Hadd higgyék
csak azt, hogy még mindig alszom, ha már ilyen
rendesek! Ráérek később is visszatérni az emberek
közé…A mennyezetet bámulta, és megpróbálta fel-
idézni az éjszakai gondolatmenetét. Igen, az Iliász-
hoz kapcsolódott, az harsogott a fülébe ilyen őrülten,
idegőrlően, sőt, valahol még most ott motoszkált a
tudatában. Egy-egy sort oda is súgott maga elé, csak
úgy, emlékezetből, mindenfajta összefüggés nélkül.
Jólesett hallgatni, hogyan gördülnek ki belőle a sza-
vak. Azt azonban, hogy mi mindenről elmélkedett
pár órája, már csupán halvány részleteiben tudta fel-
idézni.
A múltról biztosan, igen, és a közös, reményteljes
történelem összetartó erejéről. Ha már a letűnt koro-
kat is teljesen máshogy élték meg a más-más vidékek,
nemzetségek, vallások, népek gyermekei, akkor nem-
hogy nem csoda, de egyenesen elkerülhetetlen is, hogy
elbeszéljenek egymás mellett. Szilánkok léteznek csak,
egy nagy egész össze nem illő részletei, és a gyökérte-
len téblábolás a különböző nagyobb hatalmak között.
És Földi szónoki kérdése, hogy miért nincs a magyar
nemzetnek is egy saját nagy műve, amely egybefogja
ezeket, és amelyből a nehéz, zavaros időkben erőt le-
hetne meríteni... Hol van a mi Iliászunk…?
Annyira hirtelen hasított belé az ötlet, akár egy vil-
lámcsapás.

160
 A helyzet, a téma adott, és égetőbb szükség van rá,
mint valaha – valakinek meg kell írnia a magyarok
hőskölteményét! Valakinek bele kell vágnia egy efféle,
embert és dalnokot próbáló munkába, azzal a szent-
séges céllal, hogy megajándékozza honfitársait a ma-
gyar Iliásszal… És valaki, akinek az írás és az olvasás
az egész életet jelenti, tegnap éjjel még azon tűnődött,
merre vezet kiút, és mit tehetne ő a hazáért...
 ~ 8. ~

– Na, mi az, jönnek már…?

– Aú! Ha még egyszer belém könyökölsz, én eskü-
szöm…
– Jól van már, te meg a lábamon állsz!
– Ti láttok valamit?
– Hé, te ott! Ha tolakszol, leütlek!
Szinte levegőt venni sem maradt hely, annyian zsú-
folódtak össze ebben az egyetlen kis utcácskában.
Máskor a néhány itt lakó kosztos diákon és eltartó csa-
ládjaikon kívül alig-alig járt erre valaki – most annál
hihetetlenebbnek tűnt ez a színes, harsány kavalkád.
A két szomszédos utca ugyanígy festett. Átható étel-,
ruhanemű- és emberszag terjengett mindenfelé, a ki-
tárt ablakokból fürtökben lógtak ki a kíváncsi fejek, az
egyenruhás diákok csapatai összekeveredtek a gazdag
díszítésű ünneplőruhában feszítő polgárokéval. Csak
az az egyetlen, virágözönnel felcicomázott kis ház ma-
radt mindettől szemérmesen elzárva, amely felé közel
és távol az összes fej fordult. Előtte hatalmas, sebté-
ben felállított sátrak emelkedtek, a legnagyobbik alatt
kendős asszonyok őrizték a tüzet, na meg a méteres
kondérokat, amelyekben ott rotyogott a vacsorának
való.

163
 – Eltévedtek, vagy mi van…?
Egy özvegy öregasszony, aki a menyecske házával
szemközt lakott, közkívánatra megnyitotta a diákság
előtt az udvarát, nagyjából akkortájt, amikor a temp-
lom zárt körében megtartatott a várva várt szertartás.
Mihálynak a tornác magaslatán irigylésre méltó hely
jutott, ezt foglalta el a leghűségesebb volt diákjaival,
akikkel már reggel óta együtt járkált. Alattuk-körülöt-
tük lassan benépesült az udvar. Először Zilahi futott
be egy rakás szolgadiákkal, aztán Lengyel, végül, ami-
kor már szinte mozdulni sem lehetett, Domby is be-
nyomakodott két jurátus-egyenruhás pajtásával.
– Sziaaaa! – rikkantotta, és ragyogó örömmel inte-
getett fel Mihálynak.
Amikor ő tétován visszaintett, a három fiú úgy vi-
gyorgott össze, mintha valami híres ember méltatta
volna őket a figyelmére. A két másik fiú irigykedve
bökdöste Dombyt, ő pedig le sem tagadhatta, meny-
nyire büszke erre az ismeretségre.
Ezután jó ideig csak tébláboltak a nagy esemény-
telenségben. Utolsó életjelnek azt könyvelhették el,
amikor is pár órája befutott a Klárát hejehujázva kí-
sérő nászmenet, gondosan kulcsra zárta az ifjú felesé-
get, aztán szétszéledt ebéd után nézni. Azóta várakoz-
tak már egyre türelmetlenebbül, dideregve és ülőhely
híján, hogy a vőlegény delegációja is befejezze az evést
néhány háztömbbel arrébb. Egy kisgyereket időnként
elszalasztott az anyja, hogy nézzen utána a történtek-
nek. Most loholt vissza hatodszor, de megint mindösz-
sze ezt kiabálta:
– Még mindig esznek!
– Szépen vagyunk, mondhatom – jegyezte meg
Laci. – Legalább gondolnának ránk is!
164
 Lengyel contrascribai minőségében éppen valame-
lyik ijedt arcú famulust szidalmazta:
– Nem érted, hogy ha felállsz arra a sámlira, mi
nem látunk semmit? Szállj már le róla, vagy beduglak
a karcerba!
– Csak fenyegetőzik – nyugtatta Domby a megszep-
pent kisdiákot. – Ez a büntetési forma évekkel ezelőtt
kikerült a rendtartásból.
– Maga inkább akkor szóljon bele a más dolgába,
humanissime – pukkadozott Lengyel –, ha már kész
fiskális lesz!
Mihály bizalmaskodva felemelte mutató- és kö-
zépső ujját:
– Csak így tovább, contrascriba úr! A fegyelem a
lelke mindennek!
A közelben álló diákok, a famulusokat is beleértve,
harsány röhögésben törtek ki. Mihály egyszerre érezte,
ahogy Laci jobb oldalról dől neki egész testével, bal-
ról pedig Jóska nehezedik a vállára. Domby odalentről
bámészkodott felé, kerek képén hatalmas mosollyal.
– Nem is hinném el – szólt fel újra –, hogy meny-
nyire rendbe hozott téged az a Hadház. Ráadásul ilyen
rövid idő alatt. Csuda egy hely lehet!
Mihály egy mindentudó bölcs mosolyával felelt rá:
– Hát igen…
Egészen jól elkendőzte vele az egész testében fel-
pezsdülő gyönyört, amelyben a meglepetés erejével
mártózott meg újra és újra. Most éppen Domby mon-
dása nyomán, miszerint Hadház hozta volna rendbe
az ő lelkét… Persze, a felszínnek nyilván jót tett ez a
kis levegőváltozás is, ám a bonyolult mélységek és szé-
dítő magasságok valami egészen másból táplálkoztak.
Ha csak eszébe villant a hőskölteménye – márpedig
165
ez egyre gyakrabban történt meg, főleg, amióta fel-
fedezte ezt a különös hatását –, ugyanaz a titokzatos
izgalom öntötte el, mint akkor reggel. Néha gyengé-
debben, néha hevesebben. Most éppen vadul tört rá, a
legvadabbul eddig, és ő alig bírt betelni vele, még meg
is borzongott tőle.
– Fázol?
– Mi? Ja…, nem, nem! – Hirtelen rántották vissza a
valóságba; szinte fájt, ahogy az édes érzés szertefosz-
lott, a gyomra sóvárogva rándult össze utána. – Csak
mostanra már én is unom magam egy kicsit.
Ezúttal az oldalát taszította meg valaki, talán Jakab.
– Olvass még az újságodból!
Az ötletet ujjongás fogadta, immár egy egész tucat
fiúkéz lökdöste őt összevissza:
– Naaaa, még egy részt!
– Csak egyet, egy utolsót!
– Ne már…! – húzta a száját. – Már majdnem az
összes jó részt kiszedettétek belőle. Legyen a maradék
nektek is meglepetés.
– Nekünk úgysem kell meglepődni! – győzködte
Jakab. – Nem mi házasodtunk meg!
– Miről beszéltek? – kíváncsiskodott Domby egyik
barátja.
– Látod? – vetette be a végső érvet Laci, és a jurátu-
sok felé bökött. – Ők nem hallották az elejét! Legalább
azt olvasd fel még egyszer!
– Vagy add oda nekünk! – vágta rá Pista.
– Azt már nem! Még csak ez az egyetlen példány van
belőle… – Mihály először szertartásos mozdulattal fel-
mutatta a jurátusoknak az újságcímlapot imitáló, fej-
léccel, rajzocskákkal díszített első oldalt, aztán lapo-
zott egyet, és megköszörülte a torkát: – Na jó! „Debre-
166
ceni Magyar Psyche, a poétai és lakodalmi fenség ke-
gyelmével…”
A fiúk minden mondat végét kuncogással, ujjon-
gással jutalmazták, még azokat is, amelyekben amúgy
semmi humoros nem volt. Ez is, na meg a jurátusok
„Ez igen!”-jei és füttyögős bekiabálásai annyira fel-
lelkesítették az előadót, hogy már háromszor olyan
hangosan beszélt, mint a szöveg kezdetekor, és hozzá
látványos kézmozdulatokat is kapcsolt – a túl kö-
zel ácsorgó tanítványok bosszúságára, őket ugyanis
rendre sikerült elkaszálnia.
– „…Feldmarsal Lieutenant Liebesgott maga mellé
vévén a ciprusi infánteriából két bataliont Eroszokból,
és egy osztályt a serviai volontérokból, még aznap kiin-
dult, és a mi Literatúr-posztunkat addig attakírozta…”
– Honnan vetted ezt a sok eszetlenséget? – kiabált
át Zilahi a másik oldalról, kisdiákjai gyűrűjéből.
– Téged meg ki kérdezett? – vágott vissza Domby
másik barátja.
– Maradjatok már, mindannyian! – dörrent Len-
gyel hangja. – Azt hiszem, jönnek…!
Erre valóban mind egy szálig elhallgattak, és iz-
gágán nyújtogatták a nyakukat, ugrándoztak, felpat-
tantak a kiálló mellvédekre. Továbbra sem láthattak
ugyan semmit, de ekkorra tisztán kivehető volt a tá-
voli, tompa és ütemes dübörgés, amelybe, ahogy egyre
közelített, immár emberi kiáltások, félhangú dalolás
és éljenzés is keveredett.
– Fúúúú…! – szakadt ki kórusban az összes fiúból,
ahogy megpillantották a menetet.
Valóban elképesztő látvány volt, ahogy az a hatal-
masra duzzadt embertömeg zászlókkal, szalagokkal,
a lehető legnagyobb feltűnést keltve beomlott a szűk
167
utca kétoldalt álló házacskái közé. Az oldalt várako-
zók közül jó páran önként csatlakoztak, másoknak
meg éppenséggel nem maradt helyük az elslisszolásra,
bedarálta őket a násznép. Emellett mindenki, még az
öregek és a nők is kivették a maguk részét a hangza-
varból, kiabáltak, nótáztak, edényekkel csörömpöltek.
Mihály most áldotta igazán az elmésségét, amiért
ilyen remek helyet talált maguknak. A tornác egyik
oszlopába kapaszkodva, onnan, a magaslatról, átlátott
az utcai tolongók feje felett. Magát a menetet három
férfi vezette: egy sötét hajú, kalapjával integető, nagy
bajuszával komikus hatást keltő figura, és mellette az
a két, majdhogynem egyforma, vállas, szőke úr, egyi-
küknek csak úgy villogott a fogsora a széles vigyortól,
a másiknak pedig, bár szintén mosolyogni próbált,
meg-megrángatózott a szája, orra, szeme a zavartól.
Nem nagyon bírta szegény, hogy őt éljenzik.
– Szegény Budai! – hallotta Mihály Jóska hangját.
– Ha tehetné, most biztos visszamenekülne valame-
lyik régmúlt korba a tananyagából!
Elérték a menyecske házát. A vőfély visszacsapta a
fejébe a kalapját, és odaperdült az ajtó elé. Odabent
síri csend, mintha nem is érzékelnék a hangzavart, a
játékos követelőzést, hogy ugyan adják már ki azt a
szépasszonyt… Bottal rávertek az ajtóra, bele is rúg-
tak, de ez sem ért semmit.
– Hát mit lehetne itt tenni? – kiáltott fel a vőfély.
– Áldatlan egy helyzet az enyém, ugyebár…? Már csak
azért is, mert versben kellene beszélnem, világ csúf-
jára, ennyi diák meg a tiszteletes professzor urak előtt,
amikor ők ezt odafent, a kollégiumban bizony jobban
megtanulják, mint én…!

168
 Megvárta, amíg elül a diákok részéről érkező röhö-
gés, amelybe hangos „Úúúú!”-zás is keveredett, aztán
látványos mozdulattal odamutatott a szemközti tor-
nácra:
– Szerencsére van, aki segítsen! Azt hallottam, nem
kisebb személytől, mint egy vitéz tudósító úrtól, aki
nemrégiben még a poétai osztály preceptora volt…
– Mihály érezte, hogy minden szem rászegeződik, és
ez egyszerre töltötte el izgatott szereplési vággyal, na
meg torokkiszárító lámpalázzal. – …Igen, igen, ő az
ott, a Dorka néne tornácán, hogy még a nemzetközi
sajtó egyik orgánuma is szájára, pontosabban nyom-
dagépére kapta ezt a mi jeles eseményünket.
– Hihetetlen – duruzsolta Mihály a mellette állók-
nak. – Pontosan megjegyezte a mondatot, ahogyan le-
diktáltam neki…
A kisdiákjai pukkadoztak a visszafojtott nevetéstől.
A vőfély már folytatta is:
– Nem olvasna-e fel a mi poéta urunk egy részletet
ebből az újságból?
Mihály most már a fülében érezte, ahogyan kalapál
a szíve. A vőfély félig kitakarta előle Budai arcát, nem
láthatta, hogyan nézi őt a professzor, és ez annyira
összezavarta, hogy egy pillanatra meg is fordult a fejé-
ben: Micsoda ostoba ötlet volt ez, nem kellett volna,
megint nem gondolkodtam… De most már nem tehe-
tett mást, száz meg száz ember várta kíváncsian, hogy
eléjük tárja a művet. Alig bírt belekezdeni, reszketett
a kezében az újság, sőt, meglepő módon még a hangja
is, és egyik lábáról a másikra nehezedett, ahogyan a
bizonytalan, kezdő szónokok szokták. Csak a közepe
felé kezdett igazán ráérezni.

169
 – „…A neuvidi újság jegyzése: a Rhédey-palotával
általellenbe egy telegrafus, melynek kilátása Túrig
határozódott. Most legközelebb ezen írás olvastatott
rajta, amint az ezen árkushoz ragasztott réztábla mu-
tatja: »Klára! Légy hívem, mint én tenéked.« Melyre a
túri parókián lévő telegrafuson ez látszatott: »Szeret-
lek! Tisztán, holtig.« A hír igen nagy sebességgel re-
pült, mindjárt tudva volt a két szívnél. A kis szerelmek
ültek fel a telegrafusokra, s kötelét ők rángatták…”
Egyik kezével elengedte az újságot, belemarkolt a
semmibe, és olyan hévvel ráncigálta meg a képzelt kö-
teleket, hogy az egész alsóteste is velük együtt mozdult
előre-hátra. A hallgatóság, persze főleg a diákok, bizo-
nyosan ugyanazt az egy képzetet társították mindeh-
hez, ugyanis az iménti „Úúúú!”, no meg a hálás, ön-
magát bátorító és erősítő kacagás most még az előbbi-
nél is hangosabban repesztette meg a levegőt.
– „…Megbillent az a telegrafus is, amely a Kártigám
palotája és a jegenyefás Thuilleria között a Literaire
Bastille-ének általellenébe vagyon, és a Szívesség, lát-
ván a teleszkópiumon ama jövendő boldog együttélés-
nek minden gyönyörűségekkel kihímzett szcénáját,
egy boldog ég alatt hosszasan kinyúlni, ilyen patriótai
ünnepi igékre rángatta annak köteleit…”
A közönségen váratlanul izgatott moraj futott vé-
gig. Mihály éppen elkapta a pillanatot, ahogyan meg-
mozdul az az addig kegyetlenül elzárt ajtó, lassan,
elegánsan kitárul, és a sötét szobába vezető nyílás-
ból egyszer csak kiválik maga Klára, ez a lélegzetel-
állító néhány órás kis asszonyka. Minden szín a he-
lyén volt rajta: esküvői ruhájának szivárványa, a hó-
fehér kismadárkacsói, harapni való almának is beillő,
kipirult orcáival, és az életében utoljára viselt gyöngy-
170
berakásos pártával, amely leszorította aranyesőhaját.
Ilyen tökéletes időzítést valóban csak a sors szeszélye
intézhet, futott át Mihály fején, és annyira felemelte a
hangját, hogy szinte kiszakadt a torka:
– „…Éljen hát Budai Ézsaiás, s vele nyerjen díszt
Ercsei Klárája kebele! Amint mindezeket láthatni a
réztáblán.”
Rengett az ég is, amikor az egész euforikus hallgató-
ság bekapcsolódott az éljenzésbe. Klára egészen elké-
pedt, nem értett semmit abból, honnan jött az iménti
hang, és mire fel ez az esküvőkön is szokatlannak szá-
mító falrengető, világfelforgató hangulat. Csinos kis
arcocskáján hálás, bár kissé még mindig feszengő
mosoly szaladt szét, amikor Budai az egész város lát-
tára megragadta, és már magával is vonta az embe-
rek közé – íme, immár hivatalosan is összetartoztak.
A professzor, bizonyára zavarában, ebben a sorsfor-
dító percben sem tudta eltüntetni azt a megszokott
gyanakvó-kelletlen arckifejezését. Úgy festettek most
egymás mellett Klárával, mint egyazon érem két eltérő
oldala.
Mihály leeresztette az újságot, és a torkát próbál-
gatta, kijöhet-e még valaha bármilyen hang rajta. Kö-
rülötte csak úgy röpködtek a vivátok, ezer esztendők,
örökkék, a többiek túl közeli harsogása már kellemet-
lenül szaggatta a fülét. Összeharapta a száját, és szinte
belefájdultak az ujjcsontjai, annyira szorította az újsá-
got. Valamelyik volt tanítványa meglökte hátulról, egy
másik meg belesüvítette a fülébe:
– Budai téged néz, nem látod?
Csakugyan, a gratulálók köréből is kiemelkedő óri-
ási arc egyenesen a tornác felé fordult. Mihály tétova,
vérszegény mozdulattal odaintett neki, aztán legszíve-
171
sebben le is metszette volna a kezét. Mi van, ha a pro-
fesszornak nem tetszett a meglepetés? Mi van, ha át-
verve, megbántva érzi magát, amiért az egészet az ő
háta mögött szervezték? Néhány napja, amikor felke-
reste a vőfélyt az ötletével, direkt felszólította rá, hogy
semmit se szivárogtasson ki belőle. De vajon megér-
te-e…?
– Menj már oda, nem látsz a szemedtől?
Az egyik tanítvány szó szerint lelökte őt a mellvéd-
ről, és csupán azért nem bukott orra, mert Lengyel el-
kapta a kéziratot még most is óvó-védelmezőn tartó
karját. Kábán verekedte keresztül magát az emberren-
getegen – a figyelmesebbek félrehúzódtak előle, de így
is akadt jó néhány elbambuló vagy tapintatlan alak,
akiket el kellett sodornia. Valakinek rendesen neki-
ütközött, mással meg összeakadt a lába, hallotta is a
méltatlankodásokat – „Mit képzelsz már, hogy te vagy
Mózes, és mi vagyunk a tenger?!” –, de nem törődött
velük. Most senki és semmi más nem létezett számára,
csak az, aki az imént azzal az áldott-átkozott szempár-
jával magához hívta.
Amikor végre odaért melléjük, éppen azon kapta a
professzort, hogy Klára fülébe sugdos valamit. Talán
pont őróla? Hiszen már meg is fordultak, újra észre is
vették, és meglátta, hogy Budainak megint gyémánt a
szeme, akárcsak aznap, a tárgyaláson… Mihály utolsó
benyomásai a világból, miszerint Budai mellett ott áll
a fivére is, akivel legalább tíz éve nem látták egymást,
de az mégis őfelé integet, és régi ismerősként üdvözli,
vagy hogy a kis feleség összecsapja a tenyerét az ő lát-
ványára, egyetlen pillanat alatt foszlottak szerteszét.
A professzor ugyanis nem habozott egy percet sem,

172
nem veregette hátba, nem a kezét, nem is a vállát szo-
rította meg…
…Nem, nem, hanem fél karral szorosan magához
ölelte őt. A körülöttük állók erre még inkább tapsol-
tak, éljeneztek tovább, mintha sosem akarnák abba-
hagyni. A szőke hajfürtök teljesen eltakarták Mihály
elől a világot, és az idegei már meg is érezték annak
a libabőrkeltő borzongásnak az előszelét, amely, ha
Budai akár egyetlen szót is szólna, egészen elemészt-
hetné őt. Nem tehetett róla, szinte magától csúszott ki
a száján:
– Haragszik-e még rám a tiszteletes Budai profesz-
szor úr?
A szorítás meglazult. Véletlenül mindketten egyfelé
kapták el a fejüket, összesúrlódott a szemük, az arcuk,
egymásba akadt a hajuk, és Mihály fejéről lesodródott
a diákkalap. Budai elengedte őt, és csak a fejét rázta,
végre-valahára mosollyal a szája sarkában, arcán az
örömmel vegyes zavar pirosságával:
– Óh, te… te javíthatatlan…!
Te. Ekkor tűnt csak fel igazán Mihálynak, milyen
derűs és barátságos hely is voltaképpen ez a végte-
len világmindenség. A Budai–Klára-kettőst időköz-
ben körbefogta és magával vonta a gratulálók hada, az
éljenzés lassacskán kifulladt, ő pedig alaposabban is
megszemlélhette, kik állnak körülötte. Legelöl az öreg
főkurátor, mellette néhány tag a városi tanácsból,
Milesz, Kotsi és Szilágyi, illetve kicsivel távolabb a vá-
ros püspöke, aki Klára büszkén feszítő édesapjával be-
szélgetett. Az öccsére igen-igen hasonlító, de összessé-
gében jóval barátságosabb benyomást keltő Budai Fe-
renc odasietett Mihályhoz, és forrón megragadta a ke-
zét:
173
 – Micsoda öröm, humanissime, hogy nemcsak újra
látom, de egyenesen így látom! Ez aztán hatalmas egy
jelenet volt.
– Szenzációs! – kontrázott rá a főkurátor. – Régen
nem szórakoztam ennyit!
– Ahogy ezt így előre kitervelték – áradozott tovább
az idősebb Budai –, ahogy maga ott állt, meg ahogy a
vőfély… Áh, mit magyarázom! Saját szerzemény az új-
ság?
– Igen, én írtam az egészet. – Mihály szerényen át-
adta a köteget. – Kis semmiség, a valódi újságokat vet-
tem hozzá alapul, a többit meg csak úgy kitaláltam…
– Ilyet! – Az idősebb Budai végiglapozta a művet.
– Humanissime, ez úgy ragyogó, ahogy van. Amióta
nem találkoztunk, maga szépen emelkedett tovább,
mint a Montgolfierék léghajója, pedig már akkor is
magasan állt, amikor én tanítottam! Fel kellene keres-
nie egy rendes lapot, és beajánlania magát.
– Kérem, én…
– Megnézhetem én is? – kérdezte a főkurátor. – Ez
igen, még a címlapja is élethű!
– Egyszer még büszke lehetek rá – harsogta Budai
Ferenc –, hogy én magam is, akárcsak az öcsém, taní-
tója voltam ennek a nagy tehetségnek! Tudja, Domo-
kos uram, én publicus preceptora voltam, Ézsaiás meg
privatus, emlékszik, ugye? Az sem tegnap volt már…
– Hogyne emlékeznék – bólogatott a főkurátor.
– Az én fejembe aranybetűvel vésetik fel a mi kollé-
giumunk összes kiválósága. Hát még, ha aztán ilyen
szép pályát futnak be, mint a tiszteletes Budai uram
Szovátán, meg a fivére, ez a mi Göttingent megjárt
büszkeségünk…!

174
 – Tényleg – villant Mihály eszébe –, mivel foglalko-
zik mostanában, tiszteletes uram?
– Én is éppen ezt akartam magától kérdezni – ka-
csintott rá Budai Ferenc.
A volt tanítványok hada akkor tört magának falat
feléjük, és tisztán hallatszott, hogy mind Mihály ne-
vét óbégatják, sőt, az egyikük még egy „Hová a rákba
tűntél?”-t is kieresztett magából. Szilágyi úgy szívta a
fogát, mint akit szörnyű fájdalmak leptek meg, de Mi-
hály figyelmét nem kerülhette el, hogy Kotsi és az idő-
sebb Budai elnézően összevigyorognak. Szilágyi mi-
att-e, vagy a diákok illetlensége miatt, ez eldönthetet-
lennek tűnt. Szegény fiúk mindenesetre úgy megret-
tentek az idegen úr, a professzorok és a főkurátor lát-
tán, hogy azonnal beléjük rekedt a kiáltozás.
– Tiszteletes uram, kérem, ők itt az én volt diák-
jaim. Fiúk, üdvözöljétek a tiszteletes Budai Ferenc
urat, az én egykori preceptoromat!
A diákok haptákba vágták magukat, és olyan szép
„Dilectissimé!”-t* harsogtak, hogy öröm volt nézni.
Kotsi súgott valamit a főkurátornak, Szilágyi pedig
hirtelen, haragos mozdulatra ragadtatta magát. Mi-
hály magabiztosan villantotta felé a szemét – „Próbál-
jon csak meg ez a senki kikezdeni a magyarok méz-
szavú Homéroszával!” –, de úgy tetszett, az idősebb
Budai nem is észlelt semmit a finoman vibráló feszült-
ségből, sőt, nyilván fel sem tűnt neki a bemutatásban
az a „volt” jelző.
– Nagyon szép – bólogatott. – Magára én is rá mer-
nék bízni bárkit, bizonyára alaposan, nagyszerűen ne-
velgeti őket…

* A legjobbakat! (latin)

175
 Ezt hallva Mihály leplezhetetlenül széles, kaján vi-
gyort küldött Szilágyi felé. Legjobban persze azt él-
vezte, hogy a teológiaprofesszor egy nyikkanással sem
mutathatta, mit gondol minderről. Sehogy sem jöhe-
tett volna ki jól, hogy kijavítsa az ő tanítványát dicsérő
idegen hangot. Így hát csak állt ott, karót nyelten, a
bosszúságával viaskodva, és direkt kerülte mindenki
más pillantását.
– Köszönöm – csendült fel Mihály hangja. – Na-
gyon szívesen teszem, a tiszteletes Szilágyi professzor
úr legnagyobb dicsőségére!
Miután odébb terelte szegény fiúkat, akik azóta is
szokatlan csendben meneteltek, nem találva még ma-
gukra a nagy zavaruktól, Budai Ferenc még követte is
őket egy darabon.
– Tehát, humanissime – mondta –, komolyan gon-
doltam, hogy keressen fel egy rendes hírlapot. A maga
nevének nyomtatásban a helye.
– Nagyon szerettem volna, tiszteletes uram, és most
is szeretném még... – sóhajtott Mihály, majd Földi
doktort visszhangozva hozzátette: – De hát a mai vi-
szonyok…
– Mintha az öcsémet hallanám – vágta rá kis ko-
morsággal Budai Ferenc. – Nem mondom, hogy
Ézsaiás valaha is a legderűlátóbb ember lett volna a vi-
lágon, de amióta hazatért Göttingenből, egyfolytában
ezeket fújja. Így az elmaradottság, meg úgy a nyelv,
meg amúgy a hiányzó lehetőségek… Ha csak felbon-
tom a levelét, már szinte sistereg.
– Akkor miért nem megy vissza a tiszteletes Budai
professzor úr Göttingenbe? – szaladt ki a kérdés Gás-
párból.

176
 – Maradj már…! – sziszegte Mihály, és jól oldalba
bökte a fiút. Az idősebb Budai azonban cseppet sem
találta sértőnek a kérdést, sőt, még rá is bólintott.
– Igen, domine, néha én is azt hiszem, valahol a
szíve mélyén visszavágyik. Azért is temetkezik bele a
mi közös nagy munkánkba… Látja, humanissime, ez a
válasz arra az előbbi kérdésére, hogy mivel foglalatos-
kodom. Ugyanazzal, mint Ézsaiás.
– Na és mi lenne az, tiszteletes uram?
– Hát sosem említette még az öcsém? – A férfi kissé
megbotránkozott. – Mi más lenne, mint hogy írjuk a
históriás könyveinket! Nemzeti nyelven, a régi, dicső,
hősies időkről, a jövő nemzedékek okulására.
– Komolyan? – suttogta elbűvölve Mihály.
– Égető szükség van rá – bólogatott Budai Ferenc.
– Ekkora munkába beleőszül majd a hajunk, és bele-
fogy az életerőnk… Én már most döcögősnek, nehéz-
kesnek érzem, de nem hagyhatom abba, mert Ézsaiás
annyira lelkes, és számít rám… De hogyhogy ennyire
titkolja errefelé, érthetetlen…
– Tiszteletes uram! – kiáltott feléjük valaki a nász-
népből. – Jöjjön csak vissza, maga is kell ám a kelen-
gyenézőbe!
– Ajjaj, elnézést – vette észre magát az úr –, akkor hát
további jó mulatást nektek, fiaim, és humanissime…
ne felejtse el, mit mondtam!
– Ez igen. – Mihály üveges tekintettel bámészko-
dott utána. – Ez aztán igen!
– Jópofa ember – vigyorgott Jakab –, az öccse ta-
nulhatna tőle…
– Hagyjátok már abba!
– De miért, nem igaz? – replikázott Laci. – Már a
feje is sokkal kedvesebb!
177
 – Na jó, vadásszunk valami elemózsiát! – közölte
Jóska. – Éhen halok.
Belevetették magukat az áradatba. Amerre a szem
ellátott, mulatozó városiak árasztották el az utcákat,
szinte minden ház ajtaja hívogatóan kitárult. Az asz-
szonyok kihordták, bármit is találtak odabent, segéd-
keztek a sátrakban serénykedő társaiknak, és különö-
sen sürögtek-forogtak a borral tömött pincék körül.
Súlyos étel- és alkoholszag nehezedett a levegőre, és
bármerre fordították a fejüket, mindenhonnan valami
finomságot tömtek beléjük. A fiúk odavoltak a lelke-
sedéstől.
Az egyik sarkon újra összefutottak Dombyval meg a
két barátjával, akik közül az egyiken már jócskán meg-
látszott az ital; kezükön-szájukon csillogott a zsír. Állí-
tásuk szerint a szomszéd utcában ország-világ legíny-
csiklandóbb kenyérlángosát sütik – ezt persze azon-
nal meg is kellett szemlélni. Neki is indultak mind-
annyian, a jurátusok vezetésével, aztán mégis máshol
kötöttek ki. Páran elsodródtak, valaki szerzett egy li-
teres borostömlőt, szemtanúi voltak egy látványos ut-
cai veszekedésnek, majd a tömlő valahogyan elveszett,
egy asszony elájult az utcán, úgy kellett becipelniük
egy házba, aztán az eltévedt latinisták is visszataláltak
egy-egy levesből kilopott tyúklábbal, és a harmadik ju-
rátus az ezüstös félhomályban nagy sikerrel megéne-
kelte a Holdnak, hogy nincs maradása e földön, mert ő
az a véreskezű, aki két éve ilyenkor lemetszette a fran-
cia király fejét…
Már csak egy-egy gyertya fénye világította meg az
utcákat. Közeledett az éjfél, amelyet Mihály, a latinis-
ták és a három jurátus az egyik sátornak dőlve vártak.
A mulatság továbbra sem fulladt ki, fürtökben vonul-
178
tak, illetőleg tántorogtak el mellettük a városbéliek és
a diákok.
– Életemben nem éltem még ilyen jót… – nyögött
fel Jakab. – Van még valakinél bor?
– Tessék – nyújtotta át Mihály.
– Te iszol? – támadt neki nehezen forgó nyelv-
vel Gáspár. – Amikor már elte…elteteme… izé, hogy
mondják…
– Eltemetted – segítette ki Domby, aki csodálatos
módon most is tökéletesen józannak tűnt.
– Az, na! Bacchust… Meg vele az élet örömeit… Mi?!
– Mit csináljak? – vont vállat Mihály. – Hazajár a
lelke.
A fiúk feltörő kacagása szinte már nyerítésnek tet-
szett.
– Szép jó estét, uraim! Szabad ide ülni?
Néhány ünneplőbe öltözött férfi közeledett a sátruk
felé, és Mihálynak hirtelen olybá tűnt, hogy a szíve,
mint valami földhöz vágott, rugalmas tárgy, egyene-
sen felpattan a torkába – az egyikükben felismerte Fo-
dor Benjámint!
– Hát persze, jöjjenek csak! – kiáltotta el magát.
– Ajjaj – búgta maga elé Pál. – Vége a változatos
mulatságnak.
– Jaj, hát maga az, Vitéz uram? – kiabálta már
messziről Fodor. – Észre sem vettük magát, csak azt
láttuk, hogy itt diákok állnak…
– Normális ez – sziszegte a józanabb jurátus a la-
tinistáknak –, hogy idehívja Fodor Benjámint? Az az
ember csak álmatlanság ellen jó!
– Na, hogy telik a nagy lakodalom? – kérdezte az
úr, amikor odaértek hozzájuk. – Emlékszem, jó ti-
zenöt esztendeje, amikor a szomszédomban lakók, a
179
Szokolaiék esküdtek, még három napra rá is tele volt
újborral az árok. Mondták is akkortájt, hogy ilyen nem
is lehet, meg a babonás vénasszonyok jelnek tartot-
ták, hogy majd biztosan jó lesz az a házasság, és csak-
ugyan, tizenhat gyerekük született, és ebből valami
nyolc meg is maradt…
– Hát ez aztán nagyon izgalmas! – vágta rá szar-
kasztikusan Pista.
Fodor úr persze nem arról volt híres, hogy csak úgy
észrevegyen bármiféle gúnyt.
– De az sem volt semmi, amikor a Vitéz uram-
nak esküdtek a szülei. Én még arra is emlékszem ám!
A nemzetes Sára asszonyt akkor még csak Sárikának
nevezték, és a szép emlékű édesapja még le sem tette
a kirurgusi vizsgát, olyan régen volt az… Jaj, de kár,
hogy nincs már köztünk az a remek, tudós ember!
– Tessék, kellett ez neked? – súgta Mihály fülébe
Pál. – Ez itt még a családi szennyesedet is kiteregeti!
– Nem sétálna velem egy keveset, Fodor uram? –
kérdezte éles hangon Mihály. – Friss a levegő, mehet-
nékem is van…
– De, szívesen, Vitéz uram. Milyen jót beszélget-
tünk a múltkor is!
Halványan hallotta, ahogy a fiúk a háta mögött fel-
kuncognak, és mintha a Fodor által magával hozott
két idősebb úr is megkönnyebbült volna egy kissé.
– Ez az, foglald csak le – dünnyögte Gáspár, aztán
szép lassan elmaradozott mögöttük minden zaj.
– Fodor uram… – Most hirtelen nem is tudta, ho-
gyan kezdjen bele. Hát gondolt egyet, és egyszerűen
nekiszegezte a kérdést. – Mi hír Bécsből? Hogyan telt
az útja?

180
 – Lassan. Pocsék az országút itt Magyarországon.
No hiszen, azért valahogy csak odaértem… – Meglen-
getett maga előtt egy kulacsot. – Kér egy kicsit az úr?
– Nem, köszönöm, mára éppen eleget ittam. De Fo-
dor uram, kérem… – Mihály egészen lehalkította a
hangját. – Arról mi híre van? Az összeesküvőkről?
Fodor élesen fújta ki a levegőt.
– A nagy semmi. Teljes a hírzárlat, tudja, most zaj-
lik a perük…
Némán lépkedtek tovább. Végül jó tíz perc múltán
Fodor úr, aki látszólag meg is elégelte a sétát, letelepe-
dett egy magára hagyott udvarban az egyik kis kecske-
lábú asztalkához. Ez az utca teljesen kihalt volt, csu-
pán a legvégén téblábolt néhány elázott diák – oda-
hallatszó szófoszlányaik alapján a kollégiumot keres-
gélték, habár éppen őrájuk vetett árnyékot az a jelleg-
zetes kis tornyocska a pislákoló fényben –, úgyhogy
Mihály megkockáztatta, hogy hangosabban beszéljen:
– Mégis, Fodor uram… Mik az esélyeik? Mit gon-
dol?
Rákönyökölt az asztallapra, és azonnal megérezte,
hogy az szörnyen ragad és szaglik, mintha valaki rá-
öntött volna egy egész tál húslevest. Gyorsan előkapa-
rászta a pipáját, hátha a füst majd elűzi a szagot. Ezt
látva Fodor úr is rágyújtott.
– Csak egy referendárius* úrral tudtam beszélni –
fűzte aztán hozzá. – Őtőle sem hallhattam túl sokat, és
még annál is kevesebb jót… Úgy tűnik, Gerzson öcsém
kihallgatása még hátravan.
– És… a többiek? Valaki más?
Ne mondd ki, nehogy kimondd…!

* Bécsi udvari tisztviselő.

181
 – Azt hiszem, felségsértés vádjával állnak ott. – Fo-
dor habozott a folytatással. – A referendárius úr sze-
rint kényes az ügy, mert annyira azért nem lehet biz-
tosan rájuk mondani, hogy felségsértő dolgokat fir-
káltak-e össze, vagy nem. Jaj, Gerzson, szerencsétlen
Gerzson, miért kellett neki ilyesmibe folynia…
A csendbe csak a pipáik sisteregtek bele. Mit lehet
erre mondani? Mihály agya hiába zakatolt, egyetlen
épkézláb kérdést, de még vigasztaló szót sem talált,
amely ne hatott volna ostobán, üresen…
…Felségsértés. Majdnem olyan baljóslatú ez a szó,
mint a „halál”.
– Szegény szerencsétlenek… – lamentált tovább
Fodor. – Minek is bíztak meg abban a jómadárban…
– Kiről beszél, Fodor uram?
– Hát arról a Martinovics pópáról, ki másról? Ő volt
a vezető, csak ő ismerte az összes nevet meg röpiratcí-
met, így mondta a referendárius úr.
Akkor hát Földinek igaza lett! Mihály izmai megfe-
szültek, ahogy egész súlyával az asztalra nehezedett,
Fodor úr kifejezéstelen arcát fürkészve.
– Az az ember… – dünnyögte a férfi –, arról olyano-
kat mondott a referendárius úr…
– Milyen? Mit lehet róla tudni? Hogyan védi ma-
gát? Fodor uram, kérem…!
– Mondtam már, erről semmit sem hallhattam! De
a referendárius úr úgy mondta nekem, hogy ő szolgál-
tatta ki az összes többi névsorát. Az egészet.
Megdermedt a világ. Egy kis parázs felszisszent,
majd kialudt, és Mihály arra eszmélt, hogy a pipájából
töményen burjánzik elő a rengeteg füst.
– Hogy mi…?
– Úgy, ahogy mondom.
182
 – Az nem lehet…!
– Márpedig, Vitéz uram, máshogy sem lehet. A ki-
rály emberei ismerték már jó ideje az egész névsort.
Úgy kajtattak a bizonyítékok után, hogy pontosan
tudták, kiket kell keresni… Hát hogy máshogy eshe-
tett volna meg ez? Még akit kínoznak, fenyegetnek, az
sem tudná elárulni mindet, egyedül csak a vezetőjük…
ahogy fest a dolog, az az ember szépen odaterítette az
asztalukra mindet. Úgy ám, az egészet.
– Nem, nem, ez nem áll össze… Miért tett volna
ilyet?
– Hát, hogy mentse a maga bőrét! – Fodor erőlte-
tetten felnevetett. – Vagy a többiekét, hátha ettől meg-
enyhül a király. Ettől a nagy önfeladástól! De ha ezt
várta, nagyot kellett csalódnia.
Egy kis szelecske megrebbentette mindkettejük ha-
ját, na meg a füstcsíkot, amely még mindig derűs nyu-
galommal szivárgott Fodor úr pipájából.
– Martinovics nem olyan… – hebegte Mihály –,
nem lehet olyan, ez mindennek ellentmondana…
Ő hős, neki annak kell lennie!
De miért is? Beleszédült a saját gondolatába,
mintha fejbe ütötték volna. Azért, mert én annak aka-
rom látni? Mert él a fejemben egy kép a nagy, kara-
kán, óriási lelkű Gorániról? Mert hősnek hittem el őt
magamban…?
Az a referendárius biztosan hazudott Fodor úr-
nak! Igen, már meg is találta a szalmaszálat,
amelybe belecsimpaszkodhatott. Egyáltalán, mi-
ért is ad hitelt egy olyan ember szavának, aki máskor
elhallgattathatatlanul magyarázza a sutábbnál sutább
történeteit? Oda sem érdemes figyelni az effélére! Ta-
lán máris összekuszálta a fejében az eseteket, ahogyan
183
szokta. Lehet, hogy ezt nem is a referendáriustól hal-
lotta, csupán valami bécsi kocsmában szedte össze,
egy borgőzös, hullarészeg ivócimbora fantáziálta neki,
aztán másnapra már azt hitte, ez maga a nagy igaz-
ság. Lehet, hogy valami részrehajló, hazugsággal tele-
nyomott újságban olvasta, vagy egy alamuszi titkos-
rendőr csepegtette a fejébe, hogy elhozza Magyaror-
szágra. Lehet, lehet, lehet.
Ahogyan az is lehet, hogy mindez így igaz. Bizonyí-
tani nem tudja ugyan, de cáfolni sem. Az egyedüli biz-
tos cáfolat az lenne, ha személyes ismerőse lenne Mar-
tinovics Ignácnak, és egészen beleláthatna a lelkébe.
Hányszor képzelgett már erről az ágyában, Goráni
röpiratát a szívéhez szorítva, hányszor szövögetett
már izgalmas ábrándokat abban a titokzatos légkör-
ben, hogy majd egyszer úgyis találkoznak, és ő meg-
láthatja a hús-vér Goránit… Akkor, a szoba sötétjében
mindig eszményi, görög szoborarcot képzelt maga elé,
egy hullámos hajú, karcsú, lángoló tekintetű fiatalem-
bert, olyasfélét, mint ő maga. Néha a Nagyerdőn sétál-
tatta, máskor a kollégium pincéjében bújtatta a cenzo-
rok elől, vagy éppen felültette egy képzelet szülte re-
pülő szerkezetre, felküldte egészen a kockaépület leg-
tetejére, és ott olvastatta fel vele a nyílt levelét, hogy
hallja az egész város!
Csakhogy ez mind nem egy élő ember, nem egy va-
lódi személyiség. Hibátlan, sima, tökéletes, borzonga-
tóan egysíkú. Ez csupán – papír!
Hát még attól mennyire megborzongott, ahogy el-
képzelte az ő Gorániját, amint ízléstelen, nyávogós
fejhangon könyörög a királyi biztosoknak, csak ne es-
sen bántódása, csak neki ne… „Tessék, kérem, itt van
mindenki, bevallok mindent, csak engem ne! Tes-
184
sék, itt van Kazinczy Ferenc, a nagy literátor, és Fodor
Gerzson, a professzor, és még húsz, negyven, ötven
név, tessék csak, nézzék át, vagy diktáljam én, hogy
melyikük kicsoda…?”
Nem, a kettő együtt nem jöhet össze! Valamelyik
képnek hamisnak kell lennie – de melyiknek? Az az
igazi Martinovics, aki szíveket-lelkeket gyújtott fel
pusztán a papírra vetett szavaival? Talán az, akinek
egyetlen suttogására, szemvillanására emberek egész
csoportjai szegődtek a nyomába, a nagy szellem, aki
ennyire hatott rájuk? Vagy az, aki aztán előre kiter-
velt, alattomos módon hátba döfte őket? Aki talán
csak ezért tette az egészet, ezért korbácsolta fel az in-
dulatokat, hogy aztán benne hagyja a társait a nehezé-
ben? Vagy mindegyik egyszerre?
Márpedig valaki vagy eszménykép, vagy mocskos
áruló. Ebben nem létezik középút.
De végtére is min lepődött meg egyáltalán? Hiszen
ezt eddig is beláthatta volna – ez a távoli fő-fő össze-
esküvő nem eszményített irodalmi alak, sem a bátor
kiállás, a hatalomnak adott gúnyos fricska élő szobra,
hanem emberi lény. Nem ugyanilyen gyarló-e min-
denki más is? Hiszen elég csak Rousseau Vallomá-
saira gondolnia! Akkortájt, amikor először olvasta a
művet, csodálta is, micsoda elképesztő bátorságra vall
ez a munka – hemzsegtek benne az olyan kellemetlen
részletek, amelyeket valaki a szomszédja orrára sem
kötne, nemhogy az egész világ elé tárna. Ha maga a
nagy Rousseau is bevallottan tökéletlen volt, akiben
amúgy annyi szépség és érték rejtőzött, hát akkor evi-
dens, hogy az egész emberi fajnak ilyennek kell lennie!
Mégis fájt ez a gondolat, a teste továbbra is lázadt
ellene. Szokatlan zsibbadás lett úrrá a végtagjain, bár-
185
mennyire is igyekezett hitegetni magát, hogy rend-
ben van ez így. Rousseau nagy ember volt, ha gyarló
is. Martinovics nagy ember, ha gyarló is. De ilyen alá-
való árulást… hát a gyarlóságnak is vannak fokozatai,
talán határai is…
Martinovics feladta Kazinczyt.
Martinovics elárulta a titkos társaságokat.
Martinovics olvasásra tárta a király és emberei elé
azokat a tilalmas, üldözött és rejtegetett kátékat, röp-
lapokat, amelyeket ezek az álomkergetők szinte a vé-
rükkel vetettek papírra.
Martinovics bűne, hogy a cenzúra még szoronga-
tóbb, és hogy neki soha nem lesz kötete, mert az egyet-
len ember, aki ezt elintézhette volna, e miatt az árulás
miatt ül börtönben.
Martinovics bemártotta a többieket, hogy mentse a
saját bőrét.
A zsibbadás immár szétfolyt az egész bensőjében.
Mit érezhetett Kazinczy édesanyja, amikor rájuk tör-
ték az ajtót, és elvitték a fiát? Felidézte a saját anyja
arcát, amint átnyújtja neki az édesapja ruháját, vagy
ragyogó örömmel megdicséri, vagy útravalót csoma-
gol neki a legációjára. Mi lenne, ha egyszer őhozzájuk
rontanának be, és vasra vernék őt, mert megbízott va-
lakiben, aki nem volt erre méltó? Mit érezhetnek ott-
hon a síró feleségek, akik egyszer csak hírt kaptak ar-
ról, hogy a férjüket a törvény elé idézték, és ki tudja,
látják-e még egymást valaha? Sokan bizonyára egy
szót sem szóltak otthon a tiltott utakról, amelyeken
jártak. Milyen lehet egy három-négy esztendős kisgye-
reknek felérni ésszel, hogy az apja eltűnt, és senki sem
beszél róla, hová lett?

186
 Vajon gondolt rájuk Martinovics, amikor hidegvér-
rel letette a névsort a hatalmasok asztalára?
Gondolt egyáltalán bármire?
Áruló lett-e, és ha igen, vajon hogyan élhet együtt
a tudattal, hogy ő áruló? Vagy mégiscsak félreértés
lenne az egész?
Hiába – sehogy sem tudta többé úgy felidézni a ne-
vet, az alakot, mint azelőtt. Mint amikor a tűzijáték
felvillan, majd sisteregve darabjaira hullik, úgy omlott
szét az ő eszményi, követendő, hibátlan Martinovi-
csának ragyogó képe. Kapkodott volna utána, de már
végérvényesen magához szívta a név, mint a mosdó-
szivacs a vizet, hogy gyarló ember, és hogy miatta bu-
kott el Kazinczy. Egy pillanat alatt átformálódott min-
den, és furcsa, kitöltetlen űrt érzékelt a lelkében.
Nincsenek megtörhetetlen, halálig állhatatos em-
berek.
Valami végleg elveszett.

Fodor úr egészen a házukig kísérte őt. Már mindenütt ki-

aludtak a gyertyák, a koromsötétből üresen derengett ki
egy-egy sátor – hosszúkás, vékony lábaikkal úgy álltak
ott, mint valami csontvázak. Az utcákról időközben elszi-
várogtak az emberek, a húsba vágó éjjeli hideg még a leg-
vehemensebb mulatozókat is arra késztette, hogy inkább
valamelyik házba húzódjanak. Néhány narancsszínben
fénylő ablakból ki is hallatszott némi röhögés vagy elmo-
sódott éneklés, máshol azonban csak a feketén tátongó
üresség honolt – kísértetjárta, kanyargó utcák, mintha
mind a kárhozat felé vezetnének, és néhány kis katlan,

187
amelyek mögött gyertyafénynél burjánzanak, lélegeznek
és eszmélnek az emberi gyarlóságok.
Fodor Benjámin szokatlanul hallgatag volt, és ami-
kor elérték Mihály édesanyjának házát, mindössze
ennyit mondott:
– Vigyázzon magára, Vitéz uram! És éljen szeren-
csével!
Mihály, még mielőtt nagyot taszított volna a kapun,
felnézett a kollégium mindenek fölé magasodó épüle-
tére. A hatalmas, szögletes falak az éjszakai égnél is
komorabbnak tűntek, és üresnek, rettentően üresnek,
akár egy világtól elzárt, lakatlan sziget. Aztán, ahogy
feljebb vándorolt a tekintete, meglátta, hogy az égen
egyetlen csillag sem pislákol. Nincs fény.
Ő azt hitte, alig kelt zajt, mégis, amikor a szobája
felé tartott, egy másik ajtón kipillantott édesanyja fél-
álomba révedő, hálókendős feje:
– Mi az…? Ennyi volt az ünneplés?
– Hideg van – suttogta vissza Mihály. – És sötét,
nagyon sötét.
– Hát a többiek, a barátaid? Hol hagytad őket?
– Nem tudom.
– Ne ébreszd fel a kisdiákokat – motyogta Sára asz-
szony, talán fel sem fogva, mit mondott az imént a fia.
– A lócán alszanak.
Egy szemvillanásnyi idő alatt már be is surranha-
tott az ő régi, kedves kis kuckójába. Itt valódi ágya
volt, takaros tisztaság mindenütt – az édesanyja nem
zavartatta magát, rendszeresen bejárkált fenntartani
a rendet –, és persze a könyvek alatt roskadozó hosz-
szú, impozáns polcok. Néhány nagyobb darab nem
is fért el rajtuk, ezeket Mihály toronyformába állí-
totta a padlón. Most megállt előttük, jól megszemlélte
188
mindet, olyan alapossággal, mintha nem látta volna
őket nap mint nap a két félév közti szünet kezdete óta,
sőt, mintha nem látta volna még sohasem…
Valahonnan a farszomszéd háza felől ajtócsapko-
dás, halvány világosság, majd hazafelé induló embe-
rek kapatos kiabálása szűrődött felé. Fényt gyújtott ő
is, fellobbant a kis asztali gyertya lángja, ő pedig lete-
lepedett mellé, és a két kezébe szorította a fejét. Így
maradt egészen sokáig, mozdulatlanul, azt a villódzó
fényt figyelve.
Áruló. Áruló. Áruló. Áruló. – Mindig csak ez dü-
börgött a fejében.
Amikor végül mégiscsak feltápászkodott, rettene-
tesen nehézkesnek érezte a tagjait; ízületeibe hideg
fájdalom nyilallt. Odalépett a könyvszekrényhez, és
előbb a puszta tekintetét, aztán az ujjait is végigfut-
tatta a gerinceken – szépírás és tudomány, magyar és
külföldi, nyomtatott és kézzel írt, eredeti és fordítás
mind-mind alázatosan meghajolt előtte, ahogyan las-
san, tétován megolvasta őket.
Egy nagy verseskötetnél megdermedt, és addig tar-
totta rajta az ujjbegyét, amíg az a hideg papír egészen
meg nem melegedett alatta. Tudta, pontosan emléke-
zett rá, hogy ebbe rejtette utoljára azt. Milyen köny-
nyen beletehette bármelyik másikba, egyszerűen meg-
bújt bennük, így, saját gerinc híján! Igen, ott is volt, az
ártatlan könyvoldalak közé csúsztatva, idegen szem-
nek fel sem tűnt volna, ha nem tudja, hol kell keresni.
Mihálynak összerándult a gyomra, ahogy kiemelte, és
farkasszemet nézett a címlapra vésett, százszor olva-
sott és tökéletesen ismert, méretes betűkkel.
Íme, Goráni gróf világrengető, eget-földet feje tete-
jére állító gondolatai.
189
 A némaságban nem hallott mást, csak a saját gyor-
suló szívverését. Meg kell tenned! – suttogta maga elé.
A hátán mintha hideg fuvallat futott volna végig. – Ha
most nem teszed meg, akkor soha többé, de meg kell
tenned… meg kell tenned… meg kell tenned…
Összeszorította a szemhéjait, és a teljes sötétség
meghozta a bátorságot, a végső, elkeseredett elhatá-
rozást.
Félbetépte az oldalakat. Alig sikerült, túl nagy volt a
köteg egyben, vádlóan sikoltott a papír, ahogyan egyre
hevesebben rángatta, csak szakadjon, szakadjon végre
szét…!
Kinyitotta a szemét, kényszerítette magát, hogy
szembenézzen iménti tettével. A látvány visszafordít-
hatatlan szörnyűsége megállította a kifelé törő leve-
gőt. Egyszerre süvített a fülébe, hogy „Uramisten!”, és
egy szenvedélytől fűtött hang, a saját hangja: Folytasd,
folytasd, nem mindegy már? Valóban, csak a kezdet
tűnt nehéznek, most már éppen abbahagyni nem bírta
többé, amíg magukat a feleket is el nem felezte. Any-
nyira zihált az erőlködéstől, hogy szívdobogásának rit-
musa immár elsikkadt mellette. Negyedek, nyolcadok,
tizenhatodok, harminckettedek – apró cafatokban hul-
lott szét körülötte az írás. Ezt minden börtönben hul-
lajtott könnycseppért, minden ártatlanul kihulló vér-
cseppért! A tüdejéből éles, sípoló hang tört utat magá-
nak. Végül az utolsó papírcsonkokat odavágta a falnak,
és arccal az ágyába vetette magát.
Nekiütődött a fának, érezte a fején, a csontjain, az
eleven húsán, hogy fáj, eszelősen fáj, és egy láthatat-
lan erő nehezedett a mellkasára, nyomta, ahogy csak
bírta. Sehogy sem kapott levegőt – …hát meg kell eb-
ben fulladni… –, az a kevés éltető áramlat is, amely
190
valahogy bejutott, már nem talált kiutat, ijesztően
hörgött, sípolt a tüdeje – …megnyomorodni… –, nem
látott semmi mást, csak vérvörös karikákat; a szorí-
tás nem enyhült, sőt, tovább erősödött – …és egészen
megtébolyodni… –, hánykolódott, dobálta magát, a
gyomrából egészen a torkáig nyomult fel az a maró,
savas íz, és ő hörgött, sikoltott, a kemény, puritán fa-
támlába vájta a körmeit…
A roham lassacskán alábbhagyott, de a gyengesége
még mindig teljesen letaglózta. Egy végtelennek tűnő
mozdulattal az oldalára fordult, egy másikkal az ágya
alá kotort, előhúzta az éjjeliedényt, aztán, ameny-
nyire bírta, lelógatta a fejét az ágyról, és két ujját le-
erőltette a torkán. Nem sikerült, még ez sem sikerült!
Odabent rekedt az összes utálatos méreg és szenny,
emésztette a tüdejét, az egész bensőjét, de leginkább
a gyomrát, tisztátalanul, hiába várva a megszabadí-
tást. Próbálkozott tovább, nekifeszült, öklendezett,
újra meg újra összeszorította mindenét, de csak any-
nyit ért el vele, hogy az orrában megpattant egy ér, és
két, három, négy sűrű, vörös kis cseppecske hullott
mellé a padlóra.
Ez valahogy kijózanította. Visszahengeredett az
ágyra, és sokáig tartotta egyenesen, moccanatlanul a
fejét, ahogyan Weszprémi doktor tanította neki an-
nak idején, amíg a vérzés el nem apadt. Ettől az egy
helyben vesztegléstől legalább visszaszerzett egy ke-
vés életerőt, még néhány bizonytalan lépést is tett a
szobában. Az alvadt vér szaga émelyítette, de a belseje
már csak tompán sajgott és reszketett kissé. Leroskadt
a székére, megtámasztotta ólomnehézségűnek tűnő
homlokát, és úgy szorította a halántékát, mint aki erő-
vel ki akar nyomni onnan valamit.
191
 Az egész hátralévő éjjelt ott töltötte az asztal mel-
lett. A gyertyalángot bámulta, piszkálgatta, legyez-
gette az ujjaival. Időnként megpörkölte egy-egy papír-
szeletke szélét, addig kínálgatta őket a tűznek, amíg az
már az ujjai felé kapkodott; aztán a lecsorgó, fehéren
megkövült viaszdarabokat nyomkodta vissza az átlát-
szó folyékonyba, bele-belemártogatta az ujjait, míg-
nem vastag fehér réteg borította minden ujjbegyét. Így
érte a hajnal első pírja is. Odakintről bizonytalan zaj-
foszlányok szűrődtek be, aztán emberi hangok, bosz-
szús nyögdécselés, kiabálás, léptek kopogása; az át-
mulatott éjszaka után nehezen éledezett a város.
Amikor már a harangok is megkondultak, Mihály
elfújta a maradék kis lángot, ruhástul az ágyába fe-
küdt, kezét a fülére tapasztotta, és a fejére húzott pár-
nát, takarót, mindent.
Jó ideig senkit sem akart maga körül látni.

~*~*~
 Intermezzo

Mélyen tisztelt Főszerkesztő Uram!

Nem is találom a szavakat, hogy leírjam azt a lelke-

sedést és felvillanyozó örömöt, amellyel az Önök fo-
lyóiratát olvastam. Mit mondhatnék…? Talán joggal
hiszem azt, hogy Önök tartják a fáklyát, az utolsó
kis lángot, és előre is rettegek a gondolattól, hogy
ez is, mint annyi más is annak előtte, maradékta-
lanul ellobban majd. Más körülmények között, fő-
szerkesztő úr, eszem ágában sem lenne alkalmat-
lankodni, és az én szerény kis munkáimat kéretle-
nül ráerőltetni bárkire is, de mivel Önök közölték a
felhívást, úgy vélem, talán magam is hozzátehetnék
egy keveset ehhez a csodához. Csak tartsa meg a fo-
lyóiratot főszerkesztő urammal és a társaival együtt
az Ég! … Mellékelten küldök egy csomót, ezek mind
eredetiek, de ha a főszerkesztő úr kívánja, akár for-
dításokkal is szolgálhatok. Ügyeltem rá, hogy olyas-
miket válogassak össze, amik az Önök tervezetébe
illeszkednek – magam is ragyogó ötletnek tartom,
hogy a jóval nyíltabb szívű és tisztább lelkű női ne-
met szólítsuk meg, ha már a mi férfiúi világunk eny-

193
nyire ormótlanul érzéketlen a szépre. Remélem, el-
nyerik főszerkesztő uram tetszését, és addig is, amíg
a várva várt harmadik számot ki nem adathatják, is-
meretlenül is maradok odaadó és hűséges híve fő-
szerkesztő uraméknak.

Cs. Vitéz Mihály,

a poéták köztanítója,
Debreceni Református Kollégium

194
Kedves Uram, drága jó lélek!

Elhiszi nekem, hogy amikor felbontottam a küldemé-

nyét, azt hittem, angyalok zendítenek mindjárt fan-
fárra? Ön ugyanis az egyetlen, testvérlelkem, aki bár-
mit is reagált a mi felhívásunkra, mintha csupa süke-
tek között ordibálnánk. (Elnézését kérem, hogy ilyen
nyíltan írok.) Sajnos beigazolódni látszik a félelmünk,
és előbb-utóbb a mi vállalkozásunk is porba hull majd
– ennek okát inkább mégsem firtatnám, preceptor
uram nyilván érti, mire gondolok. De azért csak nem
adjuk fel! Hamarosan kijön a harmadik szám, benne
az Ön fantasztikus munkáival. Szerkesztőtársaimmal
alig győztünk betelni velük – és eredetiek! Tudja, mi-
lyen hatalmas szó ez, drága uram? Ne bujkáljon az úr
a világ elől! Mit keres még mindig Debrecenben? Egy
ilyen tehetségnek, mint Ön, nálunk a helye. Hamaro-
san küldöm a harmadik számot. Ha válaszolna nekem
az úr, levelét szerkesztőtársamnak, az Universitas
Pestiensis esztétikaprofesszorának címezze! Éljen az
úr víg napokat!

Kármán József

195
Nagyra becsült, tisztelt, csodált
és az egekig magasztalt Kármán Uram!

Ezt a napot örök időkig ragyogó arany betűkkel írom

majd be életem történetébe. Ma kaptam kézhez az
Önök Urániáját, és ha ez nem is lenne elég, mellé az
Ön kis üzenetét is. Igen, Kármán uram, még most is
alig bírok egy helyben maradni. Eleddig órák óta jár-
káltam fel-alá, mint egy eszelős, és csak most, hogy
leültem Önnek ezt a levelet fogalmazni, nyugodott
le egy kicsit a lelkem. Kármán uram egy olyan álmo-
mat váltotta most valóra, amely iránt már évmilliók
óta ácsingózom. Így igaz, nem tévedésből írtam így!
Már akkor is, amikor a lelkem odafent a Tejúton re-
megett még, tudtam, hogy ezért a pillanatért kell meg-
születnem. Kármán uram! Eddig is éreztem már ide-
bent, hogy mi az én valódi hivatásom e földön, és im-
már, az Önök Urániájának hála, ezt mások is láthat-
ják. Létezhet egyáltalán efféle boldogság? Nem tudok
mit írni, nem tudom, elküldhetem-e így egyáltalán ezt
a levelet. Bocsásson meg, drága Kármán uram, nézze
el nekem, fiatal vagyok még, és a világi dolgokban já-
ratlan, bocsásson meg nekem, és soha ne felejtse el azt
a magányos lelket, akinek ma megváltotta a világát.

Cs. Vitéz Mihály

196
Jaj, kedves Uram, nem érdemlek én meg ekkora tisz-
teletet. Szinte süt a papír a szavaitól. – Hogy fiatal
lenne? Lehet, hogy éppen egyidősek vagyunk, vagy
ha mégsem, akkor is csak egy-két esztendő lehet köz-
tünk. De ez, hogy bocsássak meg, amiért érzelmesen ír
– hogy ÉN bocsássak meg, drága uram, aki Werther,
Émile és az Új Héloïse köréből sarjadt ki? Hiszen ol-
vasta a művemet! Ismeri a gondolataimat! Ott élnek
egy kötegben a magáéival, és mi magunk is örökké
össze vagyunk már kapcsolva, ha nem a nyomda, hát
a Teremtő jósága és ereje által. Jöjjön Pestre! Jöjjön,
jöjjön, majd meglátja, hogy ha itt lesz, micsoda vilá-
got építünk mi idefent! Még csak alapjai állnak, de
ha ilyen szellemek, mint Ön, segítő kezet nyújtanak,
senki és semmi nem állíthat meg többé bennünket…!

Kármán

197
Főtisztelendő Hunyadi Ferenc
Superintendens Úrnak!

Mi (alulírottak) azzal a kéréssel fordulnánk a főtiszte-

lendő superintendens úrhoz, hogy legyen szíves még
egyszer átgondolni a mi volt preceptor urunk ügyét,
és visszahelyezni a tisztségébe, ahogyan szeretné (és
ahogyan mi is szeretnénk).
Ezt a kérésünket mindazokkal a jó tulajdonságok-
kal támasztanánk alá, amelyekkel bizonyára a főtisz-
telendő superintendens úr is tisztában van: tudniillik,
hogy a mi volt preceptor urunk egy végtelenül jóin-
dulatú és tiszta szívű ember, aki tehetséges mind az
írásban, mind az előadásban, és mi az elmúlt félévben
rengeteget tanultunk tőle. Ezt a tiszteletes Kotsi rek-
torprofesszor úr is több ízben alátámasztotta.
Ha a főtisztelendő superintendens úr esetleg azt
gondolná, hogy minket önös érdekek vezetnek, és
hogy csak azért szeretjük a volt preceptor urunkat,
mert nem volt velünk elég szigorú (ahogyan a tisztele-
tes Szilágyi professzor úr állította), engedje meg, hogy
ezt máris megcáfoljuk. A félévnek mindjárt vége, és
mi márciustól úgyis egy osztállyal feljebb lépünk, de
nekünk is gondolnunk kell a jövő nemzedékek fejlő-
désére, akárcsak a főtisztelendő superintendens úr-
nak. Ezért kérjük szépen még egyszer a főtisztelendő
superintendens urat, hogy ezt a cserét a közjó érdeké-
ben mihamarabb ejtesse meg.

Kiváló tisztelettel a POÉTÁK egész osztálya nevében:

Rhédey László, Zsoldos Jakab, Győri József,
Vas Pál, Újhelyi Mihály, Oláh András (famulus),
Mikolai István, Vincze Gáspár, Vajda Ábel (famulus)
198
Drága Uram!

Ha valakinek, hát Önnek tudnia kell róla: lesz ne-

gyedik szám! Még nem tudom, hogyan és mikor, de
LESZ! Igenis lesz, és azért is lesz! Már belekezdtünk
a munkálatokba, és küzdünk érte, ahogy csak bírunk.
Én, ha szörnyű bajok érnek is, akkor sem adom már
fel ezt, még akkor sem, ha netalántán ez lesz életem
utolsó cselekedete. Erre megesküszöm! Remélem, si-
került újfent egy kis örömöt csempésznem az úr tájéka
felé. Mikor láthatom?

Kármán József

~*~*~
A könyv mágikus eszköz. Az író a bűvész, a toll
pedig a varázspálca. A jó „bűvész” magán
tudja tartani a figyelmet, és az olvasó remé-
li, hogy még sokáig a bűvkörében maradhat.
A 2012-ben alapított Álomgyár Kiadó eze-
ket a bűvészeket keresi. Azokat, akik fantázi-
ájukkal olyan helyekre merészkednek, aho-
vá mások nem képesek. Akik le merik írni,
amit a többiek nem, és ezt világgá is akarják
kürtölni.
Az Álomgyár írókat keres, nekik segít írá-
saik könyvvé formálásában, kiadásában, ter-
jesztésében.
Bárki jelentkezhet kéziratával, és együtt
megtaláljuk az utat, amely a könyvespolcok-
hoz vezet!

Álomgyár Kiadó

konyvetirok@alomgyar.com
 Palotai H. Zsófia

„Libertas optima rerum”

„Szabadság mindenek felett”
 Copyright © Hacsek Zsófia
Hungarian edition© Álomgyár Kiadó
Minden jog fenntartva!

Felelős kiadó: Nagypál Viktor

Szerkesztette: Soós Tibor
Borítóterv: Horváth Tamás
Korrektúra: Helfrich Judit

Álomgyár Kiadó, Budapest, 2013

www.alomgyar.com
ISBN 978 615 5252 33 4

Tördelés, nyomdai előkészítés: Borvető Béla

Nyomda:
 Palotai H. Zsófia

„Libertas optima rerum”

„Szabadság
mindenek felett”

Második rész:

Aestas – Nyár
 ~ 1. ~

Habár a szemét nagy nehezen sikerült kinyitnia, Mi-

hálynak még mindig fogalma sem volt, hol van, és ho-
gyan került oda. Homályos foltok derengtek fölötte,
amelyek csak lassan álltak össze ember formájúvá –
a magasban látszó két hosszúkás csíkról meg úgy sej-
tette, hogy a saját lábai lehetnek. De miképpen kerül-
hettek a feje fölé?
Elsőre meg mert volna esküdni rá, hogy az állandó
zökkenések és huppanások fordították ki magából a vi-
lágot. Azon sem csodálkozott volna, ha cseppfolyóssá
válik az egész teste. Csupán akkor érezte a húsát, ami-
kor a levegővel együtt a fájdalom is beléhasított, és mi-
nél magasabbra erőltette a fejét, annál kevesebb hiány-
zott hozzá, hogy szétrepedjen. Végül nem bírta tovább,
éles nyögéssel hanyatlott vissza. A fülébe ruhanemű zi-
zegett, minden sötétbe borult, aztán újra rátámadt a va-
kító világosság.
A szekér nagy nyekkenéssel megállt, a rázkódást
mintha elvágták volna – most meg a csend, a koráb-
ban megszokott ütemes kattogás hiánya zavarta. Egy
fej annyira közel hajolt az övéhez, hogy már az arcvo-
násait is kivehette.
– Felébredtél?

5
 „Nem is aludtam” – akarta felelni Mihály, ám a sza-
vai összefolytak. Újra felnyögött, és a fejéhez kapta
volna a kezét, ha ugyan tudta volna még, melyik a feje,
melyik a keze, és hogyan is mozdíthatná meg.
– Nagyon rosszul van az úr – hallott egy másik, véko-
nyabb és lányosabb hangot távolabbról. – Jó, hogy meg
tetszett állni.
– Láttam én azt – dörmögte a harmadik, a legresze-
lősebb hangú. – Kell valami, kis urak?
– Nem, nem, köszönjük – felelte a közelebbi. – El-
boldogulunk vele.
Igen, igen, most már emlékezett. Ez a kalapos-baju-
szos parasztember javasolta neki nem sokkal az indu-
lás után, hogy nyúljon végig a szekér alján, és pakolja
fel a lábait a ládára. Azok a sürgő-forgó inaskák pedig,
akik most leszedegetik azokat a lábakat, és a karjánál
fogva felhúzzák, kislegátusok. A keménykötésű, örökö-
sen gyanakvó arcú Oláh karjára támaszkodott, miköz-
ben a cingár és riadt Vajda a kezénél fogva lesegítette a
szekérről. Az ülésen egy félig megrágott almacsutka és
két nyitott zsoltároskönyv hevert.
– Hol vagyunk…?
– Már nincs messze Halas – felelte Oláh, és mosolyt
erőltetett az arcára. – Talán kihúzzuk odáig még egy
megállás nélkül.
– Azért erre nem esküdnék meg, kis uram! – kurjan-
tott fel a bácsi a bakon. – A togátus* úrnak egészen zöld
az arca.
– Nahát, tényleg az! – rikkantott fel Oláh.

* Teológushallgató, akit jellegzetes öltözéke, a tóga megkülönböz-

tetett a „nontogatusoktól”, vagyis a bölcsész- és jogászhallgatók-
tól (latin).

6
 – Éljen… – morogta maga elé Mihály, miközben
örömmel észlelte, hogy a szavai már jóval kevésbé foly-
nak össze.
– Úgy festesz, mint egy mesebeli erdei démon – tó-
dította Vajda.
– Két vagy három megállás is lesz még ebből,
úccsegéljen! – folytatta a kalapos. – Úgy van ám, ahogy
a kis urak mondták: maguk gyorsparasztra ültek fel, és
lassúparaszt lett belőle.
Ilyen nyomott állapotban Mihály sehogy sem bírta
értékelni ezt a tréfát. Minden ingerelte, a szálló por, a
kihalt és rémesen egyhangú kunsági táj, s főleg a fiúk
társasága. Vajda egy lépésre sem maradt el mellőle, és
állandóan felé nyújtogatta a kezét, Oláh viszont közö-
nyösen nekitámaszkodott a szekér oldalának. Mihály
maga sem tudta, ez a túlzott segítőkészség zavarja-e
jobban, vagy Oláh türelmetlenkedő fintorai és fejrán-
gatásai. Legszívesebben odakiáltott volna: „Azt hiszed,
szórakozásból vagyok rosszul?” És ha nem magasodott
volna ki a távolban az a halom, mint valami gombóc a
tálon, vagy egy óriási, fekvő nő melle, semmi sem javít-
hatott volna a hangulatán.
Amióta elérték ezt az ismeretlen, tőlük nézve rendkí-
vül távol eső vidéket, Mihály fantáziáját azok a bizonyos
„hegyek” izgatták legjobban. A sokat tapasztalt bácsi
néhány órája azt állította, hogy ezek voltaképpen sírhe-
lyek, amelyekbe a honfoglaló ősök temették el a halot-
taikat. Ki tudja, honnan vette ezt, talán csak a kisdiáko-
kat akarta ezzel lenyűgözni, de Mihály nem tudta többé
kiverni a fejéből. A honfoglalók!
– Elsétálok odáig – mutatott előre.
– Olyan messzire? – rémüldözött Vajda. – Ne men-
jünk veled?

7
 – Nem szükséges. Na, ne nézz már így! Muszáj ki-
szellőztetnem a fejemet…
Oláh rosszallóan csettintgetett a nyelvével. Mihály rá
se hederített, csak botorkált előre a pusztában, ameny-
nyire a szédülés és az izmai reszketése engedte, s ma-
gában bosszankodott ezen a két fiún. Miért éppen őket
osztották be mellé? Lengyel ötlete lehetett, aki annyira
örült friss seniori kinevezésének, hogy az első néhány
héten mindenkivel jót akart tenni. Így bizonyára remek
ötletnek tartotta, hogy a leváltott preceptor a volt osz-
tályából kapjon maga mellé kísérőket. De hogy éppen
ezt a kettőt…! Sem Vajdát, sem Oláhot nem ismerte iga-
zán, hiába tanította őket olyan sokáig. Valamiért, talán
a famulusi sorsuk miatt, bezárkóztak magukba előle, az
órák kötelező munkáján kívül nem vettek részt semmi-
ben, és még ennyi idő után sem állt rá a szája, hogy a
keresztnevükön szólítsa őket.
Bár a teste erősen háborgott ellene, valóban meg
sem állt a dombig, amelyet az öreg paraszt szerint kun-
halomnak is neveztek. A szellő felkavarta rajta a port,
azonban Mihályt most még az sem zavarta, hogy az
egész az arcába és a szemébe hullik. Hátrarázta a haját,
billegtette a fejét, és a tekintetét meredten rátapasztotta
a halomra: egészen és örök időkig el akarta raktározni
magában ezt a látványt.
Ezt talán éppen ők emelték ide, azok, akikről az el-
múlt pár hónapban szünet nélkül gondolkodott, akik-
ről – és ez még a Földinél tett látogatás után csapott
belé, mint a villám – eposzt akart írni. Az eredeti, ma-
gyar eposzt! Róluk szőtte magában a történeteket, gyűj-
tögette az ötleteket, és már egy egész kis füzetet tele-
írt velük. Néha meg csak elrévedezve firkált, újra és
újra leírta az Árpád nevet, és aprólékosan díszítgette,
úgy, ahogyan a régi, kézzel írt kódexek szerzői tehették.

8
Igaz, azóta sem talált sehol megfelelő forrásokra – de
ezt a művet amúgy sem szándékozott elsietni és össze-
csapni. Úgy ítélte meg, egy kis türelem hatalmas erény
egy ilyen nagy munka esetén. Máskor meg a türelmet-
lenségének örült ugyanígy, mert az tovább fokozta a só-
várgását a tárgy iránt, és vele együtt az elhatározást is,
hogy ezt neki igenis meg kell írnia. Ezt ő meg fogja írni.
Egy efféle sírhegyről is bele kell majd szőnie egy
részt. Mondjuk, egy temetési szertartás leírása?
Harmadszor is körbejárta a dombocskát, szinte
várva, mikor nyílik meg, és mászik ki belőle az ő ha-
zakereső seregének apraja-nagyja. Ez kétségkívül meg-
könnyítené az enumerációt – csak rájuk szólna, hogy
álljanak itt sorba a halomnál, mintha portréhoz állná-
nak modellt, és ő alaposan megszemlélné mindnyáju-
kat. Vagy – gondolta tovább, és libabőrös lett az izga-
lomtól – most is itt vannak. A szellemük azóta is itt de-
reng, néha elő is tűnik délibáb vagy homokfelhő formá-
jában, és most ő maga is itt hagy nekik a saját lelkéből
egy darabkát. Hatalmas, ábrándos mosoly ült az arcára,
miközben visszafelé tartott a szekérhez.
A fiúk már a bakon ücsörögtek a parasztember mel-
lett, és izgatottan összedugták a fejüket valami felett.
– Tessék csak nézni! – hallotta Vajda hangját. – Ez
itt mind az övé. Mi tudjuk, még ha nincs is ott a neve!
– Nekem hiába mutatjátok – hárított a bácsi. – Én a
pénzt szoktam megolvasni, a hírlap ünnepnapon is csak
véletlenül akad a kezembe.
– De ez valami nagy különlegesség lehet! Eldorádó.
A kincsásó. A windsori erdő.
– Héééé! – háborgott Mihály, mire azok mind össze-
rezzentek. – Az én Urániám…!
Odaperdült hozzájuk, és kiragadta Oláh kezéből a la-
pot.

9
 – Ugye, nem rongáltátok meg?
– Csak belenéztünk.
Mihály egészen közel emelte az arcához a papírt;
gyűrődést, szakadást, maszatnyomot keresett rajta.
A famulusok úgy pislogtak rá, mint akik erősen kétel-
kednek az épelméjűségében.
– Az újság arra van, hogy olvassák! – védekezett Oláh.
– Az emberek elképesztően barbár módon bánnak az
írásokkal – vágott vissza sértődötten Mihály. – Én ezt
a lapszámot életem végéig meg akarom őrizni, és orrba
verem azt, aki nem vigyáz rá! Különben is, eszetekbe ne
jusson még egyszer turkálni a holmijaim között!
– Úgy tiszteled, mint a pápisták az ereklyéiket – gú-
nyolódott Oláh, és visszamászott a szekérre.
– A verseidre voltunk kíváncsiak – motyogta maga
elé Vajda. – Még soha nem ismertünk senkit, akinek
valódi újságban jelent volna meg írása.
Vajon tudta, hogy ez az egyetlen mondat, amellyel
meglágyíthatja volt tanára arcát, szívét és hangját, vagy
csak véletlenül csúszott ki éppen ez a gondolat a száján?
Mihálynak mindegy volt; visszaereszkedett a szekér al-
jára, és ábrándos arccal lapozgatta az Urániát.
– De a neved nincs ott – jegyezte meg Oláh.
– Nincs hát. Manapság bárki börtönbe kerülhet, pusz-
tán azért, mert az írásához a nevét is mellékeli… Ilyen
időket élünk, fiúk. Hallottatok azokról, akiket tavaly
Budára hurcoltak, ugye? Az összeesküvőkről? – Vajda
a cipőjét bámulta, Oláh az eget. – Ne mondjátok, hogy
nem! Ők egytől egyig emiatt kerültek oda.
És még valami másért is – búgott fel egy kíméletlen
kis hang a fülében. – Azazhogy valaki másért…!
A szekér lassan továbbgördült az úton. Mihály a há-
tát mutatta a két fiúnak, és az Urániát is úgy tartotta,
hogy ne láthassanak rá az arcára. Teljesen bele akart ré-

10
vedni a lapba, elfelejteni minden mást, elcsendesíteni a
zavaró gondolatokat, de sehogy sem sikerült.
Ide már egészen közel esik a hely, ahol Kazinczyt őr-
zik…
A saját kinyomtatott verseire meredt, aztán a szom-
szédos oldalon lévő elbeszélésre, ám a tartalmát egyik-
nek sem fogta fel; örvénylő gondolatai minden mást ki-
szorítottak a fejéből. Még kellene írni, még többet és
újabbakat, hiszen annyira bizonytalan ennek a csodá-
latos sajtóterméknek – mint ahogy bármelyik másik-
nak is – a sorsa manapság! Az Uránia betűi megnyúl-
tak előtte, és máris beborították az egész világot.
„Jöjjön Pestre...!”
Mennyire csábította, vonzotta így is a tudat, mint va-
lami mágnes, hogy az a világváros ilyen közel fekszik
hozzá! Úgy érezte, belehal, annyira sóvárog utána. Kár-
mán városa, az Uránia szülőföldje, sőt, most éppen Ka-
zinczy városa is, de bár ne lenne az… Olyan hevesen ha-
rapdálta az ajkát, hogy kiserkent tőle a vére.
„Egy ilyen tehetségnek, mint Ön, nálunk a helye!”
– Tessék mondani – hallotta meg Vajdát –, az már
ott Halas?
– Délibábot lát, kis uram, úccsegéljen! Messze va-
gyunk még ahhoz.
– Messze! – szipogott megvetően Oláh. – Vajon oda-
érünk egyáltalán, mielőtt eltelik a húsvét…?

– Kettő, három, hat, marad az egy. Négy, hat…

– Vigyázz, ezt kétszer számoltad!
– Most jól összezavartál. Kezdhetem elölről… Egy,
kettő, négy…

11
 – Nem lehetne egy kicsit halkabban, fiúk?
A halasi lelkészlakban üldögéltek, Mihály az ágya
szélén, ölében a versesfüzetével, Vajda és Oláh meg a
kemencepadkán, amelyet egyszerre használtak alvó-
helyként és asztalként. Ezúttal egy rakás pénzérmét to-
logattak rajta ide-oda.
– Mindjárt készen van – pillantott fel rá bűnbánóan
Vajda. – Ez huszonöt, és még nyolc rhénes forint, az
annyi, mint…
– Minek számolgattok már annyit?
– Neked is kellene – támadt vissza Oláh, és az aszta-
lon heverő erszényre sandított. Mihály követte a pillan-
tását; a kis zsák épphogy szét nem repedt a rengeteg be-
letömött pénzérmétől. – Jó sok számolnivalód van.
– Több, mint amennyit ezért a pocsék istentisztele-
tért érdemeltem.
– Nem volt pocsék – vigasztalta Vajda már sokad-
szorra. – Az egyházfi is megmondta, nem emlékszel?
Azt mondta, ha betegen ilyen vagy, akkor el se tudja
képzelni, milyen nagyszerű lehetsz egészségesen… És a
nagytiszteletű úr is látta, hogy…
– De igenis szörnyű volt, én tudom. Mindegy, Kecs-
keméten lesz alkalmam helyrehozni.
A két kislegátus törődött pillantást váltott.
– Még mindig nem tettél le erről? – kérdezte Oláh.
– Nem hát. Mindent lerendeztem az egyházfival, át-
visz minket egy ökrös szekéren. Úgyhogy feleslegesen
számoltok most, fiúk, mert ennek a tízszeresét, tizenöt-
szörösét összeéneklitek még odaát. Kecskemét gazdag
város.
– Igenis jó tudni, hogy mennyink van pontosan –
akadékoskodott Oláh, és felmutatta a lapot, amelyre
akkurátus oszlopokban jegyezgették fel az érménkénti

12
összeget. – Enélkül hogyan tervezzük meg, hogy ponto-
san mire elég?
– Ez az! A tiétek az egész, költhetitek, amire jólesik…
Firkálás helyett akár ma este elverhettétek volna az
egészet.
– Az egész féléves megélhetésünkről beszélsz! –
Vajda riadtan fektette a kezét Oláh karjára, mint aki
vissza akarná tartani a további megjegyzésektől, de ő rá
se hederített. – Annak persze könnyű, akit az anyja ott-
honról pénzel!
– A világért se érts félre! – helyesbített gyorsan Mi-
hály. – Ezzel csak arra utaltam, hogy nem kell lead-
notok egy efféle szépséges számadást Lengyelnek. Se
többre, se kevesebbre.
– Neked viszont igen – emlékeztette könyörtelenül a
fiú. – Miért nem esel te is gyorsan túl rajta?
– Semmi kedvem hozzá. Márpedig most nem va-
gyok hajlandó mást csinálni, mint amihez kedvem tá-
mad! Ha Kecskemétre akarok menni, akkor igenis oda-
megyek. Ha…
– De oda nem is téged osztottak be!
– Senkit sem osztottak be. Láttam a listát.
– Mégis, a rendtartás…
– Nem érdekel a rendtartás! Nem érdekel a kollé-
gium, semmi sem érdekel!
– Időre haza kell érnünk – vetette ellen Oláh. – Bajba
keversz minket.
– Akkor ne gyertek velem! Ti sem érdekeltek! Majd
akkor megyek haza, amikor én akarok!
Bosszúsan hanyatt vetette magát az ágyban, és a ván-
kos csücskét morzsolgatta. Hiába reménykedett, hogy
könnyebb lesz a helyzetük, ha megérkeznek a kisvá-
rosba, nagyot tévedett. Az első néhány napban többet
beszélgetett a halasi egyházfival, mint Vajdával és Oláh-

13
hal. Még az Urániát is megmutatta neki, hadd álmél-
kodjon rajta meg a verseken. Aztán ott volt az a félre-
sikerült, végigköhögött-krákogott istentisztelet is, mi-
közben a két fiúcska házról házra járva gyűjtögette az
adományokat, ahogy jó kislegátusokhoz illik. Napköz-
ben az iskolát reprezentálták mindhárman, még a pol-
gármesterrel is találkoztak, de Mihály kifejezetten kí-
nosnak érezte, hogy Oláh és Vajda kettőse olyan vígan
elpusmog, miközben vele a legfelületesebb szólamokat
váltják.
– Amúgy is – mordult fel –, betegen minek mennék
haza? Tudjátok, mit mondott Kotsi!
A fiúk most kifejezetten szánakozva néztek felé.
Hogyne tudták volna. Hiszen az egész osztály erről be-
szélt jó ideje. Miután a superintendens csak húzta-ha-
lasztotta az ügyet, Mihály végül a főkurátornál kért lá-
togatást. Ám hiába alázta meg magát többször is, hiába
könyörgött az utolsó ilyen alkalommal már a sírás szé-
lén, hogy ő nem tud tovább élni a preceptori hivatása
nélkül, belebetegszik, talán bele is hal, az öregúr nem
szívesen bolygatta volna tovább a sedes döntését. Kotsi
meglepően csípős hangulatban fogadta a hírt, hogy az
ügy még mindig nem zárult le; a jegyzőkönyvbe is vett
figyelmeztetés ezúttal valódi dorgálással párosult: „Ez-
után tartsa magát a törvényhez! Ha, amint mondja, be-
teges, menjen ki a kollégiumból, és gyógyíttassa magát!
Különben…”
– …a törvény szerint büntetődik – suttogta Mihály
maga elé. A famulusok úgy tettek, mintha nem hallot-
tak volna semmit.
Hamarosan befejezték a pénzszámolást, és lefekvés-
hez készülődtek. Mihály az elmúlt estéken ilyenkor még
kiült az egyházfival a tornácra, ahol pokrócokba burko-
lózva beszélgettek, és titokban pipáztak is egy keveset,

14
ha az öreg lelkész már nyugovóra tért. Most azonban
a sekrestyésnek valami dolga akadt, talán éppen azzal
a bizonyos ökrös szekérrel kapcsolatosan. Mihálynak
eddig nem tűnhetett fel, milyen sokáig piszmognak és
rendezkednek a fiúk. A gyomra vágyakozva remegett, és
össze-összerándult; alig várta, hogy Vajda eloltsa végre
a gyertyát.
Nyitott szemmel bámulta a sötétséget, és szándé-
kosan lassan engedte át magát a szokásos képzelgése-
inek. Újabban a legkedvesebb szórakozását jelentették
ezek a maga irányította, összefüggéstelen kis történe-
tecskék és jelenetek, amelyekben minden az ő kívánsá-
gai szerint zajlott. A központban mindig tervezett epo-
szának hőse, Árpád vezér állt, de úgy, mintha a honfog-
laló hős és ő maga egyek lennének. A bőrén érezte a ne-
héz középkori öltözetet, fején a sisakot – bár valójában
fogalma sem volt róla, hordtak-e a régi magyarok sisa-
kot –, a takaróból nyeregtakaró lett, a vánkosból fegy-
vertartó zsák, és ha azon kapta magát, hogy belebóbis-
kol az ábrándba, inkább rugdalózott, hogy éberebb ma-
radjon, és hogy még jobban átélhesse, miként lovagolt
végig a hős a pusztán.
Forróság hullámzott végig a testén. Ezúttal a kun-
halomhoz repítette vissza magát, könnyedén felhágott
a tetejére, és onnan tekintett körbe az ő birodalmán a
négy égtáj felé. Aztán megsarkantyúzta a lovat – már
csak egy pillanatra rettent vissza, vajon lehetett-e Ár-
pádnak sarkantyúja –, és előrevágtatott a Duna felé,
Pest felé. Pontosan tudta, melyik az az irány, elég volt
csak a Napot követnie… borzongott a gyönyörűségtől,
a perzselés-csiklandozás egyre fokozódott, forgolódnia
kellett, nyöszörögnie, és a saját térdébe kapaszkodnia…
– Mi van már?!

15
 Ez most valóban fájt. Éppen, amikor már a szélnél
is sebesebben száguldott, ez a mogorva, álmatag kér-
dés lebucskáztatta a lóról, és elillantotta előle a végte-
len, szabad puszta képét. Az üresség szinte elviselhetet-
lennek tűnt. Oláh felkönyökölt fektében, és a sötétség-
ben is tisztán látszott, hogy vádlón mered az ő ágya felé:
– Megint csinálod!
– Mit? – kérdezett vissza Mihály tettetett értetlen-
séggel.
– Ezt a… nem is tudom, mit… Múlt éjjel is hallottam,
meg azelőtt is.
– Csak játszom.
– Miféle játék ez? – jajdult fel a fiú. – Nem lehet tő-
led aludni!
– Képzelődsz – mordult vissza ő.
Esze ágában sem volt elárulni, mennyire visszaret-
tentette és zavarba ejtette, hogy mások is hallhatták a
titkait. A kemence koromsötét sziluettje felé bámult,
figyelte, hogyan emelkedik és süllyed a szuszogástól
Vajda és Oláh háta, és beletörődő sóhajtással várta,
hogy véget érjen ez az elkerülhetetlenül álmatlan és
nyugtalan éjszaka.

– Ha, amint mondja, beteges, menjen ki a kollégium-

ból, és gyógyíttassa magát... Ha, amint mondja, bete-
ges, menjen ki a kollégiumból, és gyógyíttassa magát...
Menjen ki a kollégiumból…
Mihály második napja rótta egyedül az alkonyba
burkolózó Kecskemét utcáit. Elnézegette a kis ékszer-
dobozokra emlékeztető házakat, és órákig tépelődött,
miért nem használta ki a kínálkozó alkalmat, és mi-
ért hozta inkább magával a két fiút. Az ökrös szekéren

16
már annyira vibrált közöttük a feszültség, hogy még
az a butácska halasi egyházfi is észrevette; az érkezé-
sük óta pedig szinte egy szót sem váltottak egymással.
Mihály úgy érezte, beleőrül, ha nem szólhat végre va-
lakihez, ám amikor tehette, mégis otthagyta a lelkész-
házat, benne az aggastyán nagytiszteletű úrral, hason-
lóan vén cselédasszonyával, és legfőképpen Oláhhal
meg Vajdával, akik egyfolytában néma szemrehányás-
sal figyelték őt. Talán ha ő adott volna alább egy keveset
a büszkeségéből, akkor csűrés-csavarás, bogozgatás he-
lyett egy suhintással átvághatta volna ezt az egész gor-
diuszi csomót. Miért kellett ezt így, miért nem hagy-
tam ott őket a fenébe? – kérdezgette magát, de egy-
folytában ugyanaz a válasz érkezett a lelke mélyéről,
elhallgattathatatlanul: – Mert velük nem érzed jól ma-
gad, de, amint látod, nélkülük sem.
A városban gyorsan terjedtek a hírek, és vasárnapra
mindenki tudta, hogy a szokásos istentiszteletet egy
debreceni vendégdiák tartja. A lelkesedés valóban az
egekbe csapott, és akkora csődület gyűlt össze a temp-
lomban, amilyenre az öreg lelkész megfáradt, egyhangú
prédikációi alatt régóta nem lehetett példa. Mihálynak
a rengeteg ember látványától olyan jókedve kerekedett,
hogy még a fiúknak is megbocsátott minden bosszúsá-
got.
– Jó mulatást! – köszönt el tőlük a templom kapujá-
ban. – Aztán el ne tévedjetek!
– És ha igen? – aggódott Vajda.
– Várjatok rám kettőkor a városházánál.
Mintha egy átok tört volna meg. Végre nemhogy egy-
valakihez, de egy ekkora társasághoz szólhatott, akik
ráadásul egytől egyig itták a szavait…! Ha mosolygott,
barátságosan visszamosolyogtak rá, ha felkiáltott, ösz-
szerezzentek, ha belezavarodott a mondandójába, elné-

17
zően ingatták a fejüket. Nem volt ez olyan makulátlan,
mint egy debreceni istentisztelet; a pár fős kántus kissé
hamisan énekelt, a prédikáció túl hosszúra nyúlt, és
Mihály legalább háromszor vétett benne egy-egy apró
hibát, de mindez nem számított. Amikor leszédelgett
a szószékről, dobogó szívvel, levegőért kapkodva, úgy
érezte, élete legtökéletesebb, legmagasztosabb prédiká-
cióját tartotta meg.
Alig bírta utána lerázni magáról a lelkes híveket,
akik körbeállták, körülrajongták, faggatták és agyondi-
csérték, mintha soha többé nem is akarnák elengedni
maguk közül. Valóságos kis népünnepély kerekedett a
templom előtti téren. Mihály, bár egy ideig szórakoz-
tatónak találta a helyzetet, lassacskán kénytelen volt
kényszeredett mosoly mögé rejteni türelmetlen ide-
gességét. Fárasztották az emberek, az pedig különösen
bosszantotta és feszélyezte, hogy a vállát veregetik, a
karját rángatják, összevissza fogdossák, és fel sem tű-
nik nekik, mennyire rossz arcot vág ő ehhez.
Végül egy hintó mentette ki a további ünneplés és té-
pázások végeláthatatlan sorából. Az áprilisi sár felfröcs-
csent a kerekek nyomán, ahogy lefékezett, s egy ele-
gáns, ápolt frizurájú és bajuszú, sötét hajú fiatalember
hajolt ki az ablakon:
– Hát itt meg mi van, emberek?
– Odanézzenek, a fiskális* úr! – ujjongott egy asz-
szony. – Megint itt van a fiskális úr!
Erre az egész sokaság rákezdte:
– Két öröm egy napon…! Meddig marad nálunk a
drága fiskális úr?
– A fiskális úr, a fiskális úr!

* Ügyvéd (latin).

18
 – Képzelje csak, fiskális úr, hogy debreceni legátu-
sunk volt ma!
A „fiskális úr” elragadtatott kiáltást hallatott, és úgy
ugrott le a hintójáról, mint egy kamasz fiú, aki az ügyes-
ségét fitogtatja a nagyközönség előtt. Intett a kocsisá-
nak, hogy haladjon tovább nélküle, és máris az embe-
rek közé vetette magát. Közelebbről már nem is látszott
annyira fiatalnak – a harmincas évei elején járhatott –,
viszont még annál is piperkőcebbnek. Nyilván kínosan
ügyelt a legújabb divatot tükröző, fényes ruházatára.
Szája bohókás mosolyra húzódott.
– Debreceni legátus! És én lemaradtam róla…
– Bánhatja is a fiskális úr! – kurjantott egy mester-
ember.
– Úgy bizony! – helyeseltek innen is, onnan is. – Ki-
váló volt!
– Ejnye, ejnye… Hogyan is tehetném ezt jóvá? – Az
idegen olyan szélesen vigyorgott, hogy kilátszott az
egész hófehér fogsora. – Mondjuk, meghívhatnám egy
ebédre a togátus urat…?
Mihály értetlenül pislogott. Mit akarhat tőle ez az
alak? Egy ember oldalba bökdöste, egy másik hátul-
ról taszigálta előrébb, egy harmadik meg fennhangon
győzködte:
– Fogadja el a meghívást, togátus uram! A fiskális úr
remek ember!
– De miért…
– Mi egy tőről fakadunk, humanissime – kacsintott
rá a férfi. – Valaha én is a kollégiumban tanultam.
Mihály továbbra sem értette, miért következik eb-
ből, hogy nekik feltétlenül együtt kellene ebédelniük.
Amúgy is hajlott afelé, hogy ez csak valami tréfa lehet,
ez az ismeretlen meg a kecskemétiek a bolondját járat-
ják vele. Egy efféle finomkodó, hintón járó úr, aki va-

19
laha durva képpel, elrongyolódott egyenruhában maj-
szolta a cipócsücsköt a folyosón, és sötétedésig kör-
mölte a leckét a könyvtárban…? Ilyen nem létezik!
– Régen volt az már – szabadkozott az idegen, mintha
kitalálta volna Mihály gondolatát –, de ma is szívesen
emlékszem vissza rá, milyen volt debreceni jurátus-
nak lenni. Az a gondtalanság, azok az aranyidők…! So-
kat változott a drága jó alma mater, mi? Még mindig
Szilágyi a teológia professzora?
– Igen – felelte kelletlenül Mihály, és már a név em-
lítésére is megborzongott.
– Nagyon büszke lehet az a tiszteletes professzor úr
– lelkesedett egy másik városlakó. – Bárcsak hallhatta
volna ezt a prédikációt!
– Szilágyi? Ugyan már! – legyintett az ügyvéd. – Ő
mindenkire féltékeny, aki jobban prédikál, mint ő. Én
sohasem kedveltem.
Ettől máris rokonszenvesebbnek tűnt Mihály szemé-
ben. Nem is azért, mert egy véleményen voltak, hanem
mert az úr ilyen őszinte ártatlansággal ki merte mon-
dani az egész népség előtt, amit gondol. Az igazságot,
gondolta Mihály, és buzgón helyeselt.
– No hiszen! És ki most az igazgató?
– Budai Ézsaiás, de csak nemrég választották meg.
– Akkor hát tényleg visszatért az országba…
– Hogyne! Azóta meg is nősült!
Minél lelkesebben társalogtak a kollégiumi belügyek-
ről, annál gyorsabban oszladozott körülöttük a tömeg.
Az idegen úr egyszer csak, amikor már észrevétlenül át-
váltottak a tegeződésre is, megint felvetette:
– Akkor együtt ebédelünk, ugye?
– Hát, ha nem baj, hogy rám kell pazarolnod a pén-
zedet…

20
 – Miért ne? – kacagott fel az úr. – Van elég. Soha
nem étkeztél még vendéglőben, igaz?
– Eltaláltad. De ha gazdag lennék, akkor sem erre
költeném a pénzt.
– Hanem?
– Könyvekre. Sok-sok könyvre. És papírra meg tin-
tára, hogy soha ne fogyjak ki belőlük…
– Valami íróféle vagy? – csapta össze a kezét a „fis-
kális úr” vidoran. – Akkor biztosan lesz miről beszél-
getnünk! Tényleg, a nevedet még meg sem kérdeztem.
Mihály bemutatkozott, mire a férfi azonnal rávágta:
– Jaj, akkor tudom, ki vagy. A kirurgus* úr fia, Isten
nyugosztalja. Emlékszem ám rá, sőt, az édesanyádra
is, meg még ezerféle másra Debrecenből! Ismered azt
a kis kocsmát a Nagyerdőn? Mindig oda szökdöstünk
ki a professzorok elől… Hát az az omladozó torony áll-e
még? És a…
– Ne haragudj – szakította félbe Mihály –, de még te
sem mondtad meg, hogy hívnak.
– Hű, tényleg, milyen udvariatlan vagyok! – kapott a
fejéhez az úr. – Ugye, nem haragszol? Az én nevem Má-
tyási József.
Elég volt egy szemvillanásnyi idő is – a levegő, ame-
lyet Mihály éppen belélegzett, valahogy megdermedt
félúton, és tompán hallotta a csattanást, amint kezéből
kihullott, és földet ért a prédikáció óta szorongatott óri-
ási Biblia. Mátyási szemöldöke felszaladt széles homlo-
kán, és szótlanul figyelte, ahogy Mihály fülig vörösödve
felkapja, hosszasan, alaposan leporolja, aztán magához
szorítja a Szentírást.
– Kérlek… – hebegte aztán szokatlanul halkan. – Jól
értettem? Mátyási József?

* Sebész (görög-latin).

21
 – Igen.
– Az a Mátyási József…? A Semminél több valami
írója?
– Úgy bizony – bólintott szerényen a férfi.
– Na neeee!
– Na de – csipkelődött az. – Tehát ismered a kötete-
met?
– Hogyne… hogyne ismerném! Az egyik legnagyobb
kincsem, a gyűjteményem dísze! Órákig kajtattam
utána a vásárban, de szerencsére sikerült megszerez-
nem, ezerszer is elolvastam, és imádom, jaj, egyre job-
ban imádom!
Mátyási arcának körvonalai mintha kissé elmosód-
tak volna, ahogy elérzékenyült. Most ő nem találta a
megfelelő szavakat.
– Nahát…
– És te írtad, Atyaúristen, ezt a remekművet te írtad!
De hát… nagyon nem így képzeltelek el!
Az úr ennek hallatán rögtön visszatalált az előbbi
könnyed vidámságához, és mókás grimaszt vágott.
– Talán csalódást okoztam?
– Nem, nem, jaj, dehogy! Csak annyira hihetetlen ez
az egész…
Sőt, ahogy múlt az idő, még annál is hihetetlenebb
lett. A vendéglő felé menet az utcán Mátyásinak be nem
állt a szája, Mihálynak azonban el sem jutott a tudatáig
a mondandója. A fülében szünet nélkül ez dübörgött:
Együtt fogok ebédelni Mátyásival! Mátyásival fogok
együtt ebédelni! Legszívesebben kikiabálta volna, hadd
hallja az egész város, a szó azonban egészen a torkára
forrott, és a fejét is túlságosan esetlennek érezte, ami-
kor bólintani próbált.
A vendéglőben Mátyási olyan természetesen viselke-
dett, mintha Kecskemét egész lakosságát ismerné: min-

22
den odabent ülőt néven szólított, köszöntött, szégyen-
telenül bókolt a vendéglősnének, aki le sem bírta venni
a róla a szemét, és – Mihály nagy megkönnyebbülésére
– visszautasította mindazokat, akik a saját asztalukhoz
invitálták őket. Inkább egy kis sarokasztalhoz húzódtak
kettesben, és Mátyásiról hamarosan kiderült, legalább
úgy belefeledkezik az asztali örömökbe, mint amennyit
beszél.
– Gyönyörű ez a város, nem? – kérdezte két falat kö-
zött. – Amikor túlhajtom magam, és pihenésre vágyom,
azonnal idejövök. Ha megöregszem, egészen ide is köl-
tözöm, ezt máris eldöntöttem.
– Most hol laksz?
– Igazából sehol. Korábban grófi magántitkár vol-
tam, jó kis állás volt az is, de tavaly inkább átjöttem a
főítélőszékhez esküdtnek. Oda utazom, ahol éppen do-
log akad. Csak egy mindeneslegényt tartok, az egész
háztartásom a hintómban, én meg mindig ott, ahová a
szívem húz.
Mihály tátott szájjal hallgatta, és maga sem tudta, a
csodálata erősebb, vagy az irigysége.
– Akkor bejártad az egész országot?
– Hát persze! Sőt, nemcsak az országot. Voltam már
egyszer Frankfurtban is!
Hosszas anekdotába kezdett erről a bizonyos útról,
amelyen még mint Teleki gróf kísérője vett részt, és mi-
nél többször húzta meg a boroskupáját, annál harsá-
nyabban és tréfásabban adta elő:
– …és a vámosnak persze nem tetszett a képünk,
meg főleg az nem, ahogy a grófom szólt hozzá. Leszál-
lított mindkettőnket, látszott a káröröm azon az alat-
tomos fején… Biztos azt gondolta, most jól megkapjuk,
állhatunk egy órát az esőben. A grófom meg én végig fi-
gyeltük, hol kotorászik. Persze, hogy nem találta meg

23
a tiltott holmit! – Mátyási prüszkölve belenevetgélt a
saját elbeszélésébe. – Egyre jobban vörösödtünk, kín-
lódtunk, hogy ki ne robbanjon belőlünk a röhögés. Az
a szerencsétlen is szép piros lett, de ő a méregtől, mert
hát fogalma sem volt, minek örülünk annyira…
És így tovább, záporoztak a terjengős, hol csattanós,
hol tanulságos, hol egészen valótlannak tűnő történe-
tek. Mátyási tehetsége nem merült ki a mesélésükben,
el is játszott ezt-azt, arckifejezéseket, kézmozdulatokat,
sőt, annyira belejött a rögtönzött színészkedésbe, hogy
fel is ugrált az asztaltól. Már a többi vendég is őfeléjük
fordult, az elbűvölt felszolgálónő pedig mindig sietett
hozzájuk a következő kupa borral, csak hogy egy pilla-
natra a „fiskális úr” közelébe kerülhessen. Mihály teljes
szívéből, harsányan és szégyentelenül kacagott rajta.
– Ne igyanak többet az urak! – szólt át egy közép-
korú férfi az egyik szomszédos asztaltól.
Értelmes választ nem kapott szegény, pedig mind-
ketten nagyon erőlködtek, de hiába, egymás pillantását
sehogy sem bírták elkerülni.
Ettől persze még tovább fajult a helyzet, és elérkezett
a pont, amikor Mihály arra sem emlékezett, min is ka-
carásznak fuldokolva, a saját homlokukat csapkodva, az
asztalra borulva. Bármelyikük is szólalt meg, és bármit
is mondott, mintha ráfújt volna egy rakás izzó parázsra,
és a görcsös nevetés egyre jobban a hatalmába kerítette
őket. Mihály még a kézmosóvizet is az ölükbe loccsan-
totta, társa pedig ahelyett, hogy sajnálta volna a ruháját,
ebből is inkább viccet faragott, nem éppen asztalhoz il-
lőt, hogy ezen is meg kellett szakadni…
– Jaj… – nyögdécselt Mátyási. – Nem bírom már…
jaj, a hasam… tiszta görcs az egész…
Egy időre mégis összeszedte magát, és a ruhája alá
kotort egy pipáért meg a dohányáért. Mihály éppen

24
kérni akart belőle egy keveset, amikor a pillantása a
szemközti falon függő órára siklott – fél négyet muta-
tott. Most az ő gyomra rándult össze.
– Jaj, a fiúk!
– Milyen fiúk? – kérdezte szórakozottan Mátyási, és
tovább bajlódott a dohánnyal. Mihály annyira gyorsan
próbálta elhadarni a választ, hogy alig kerekedett ki be-
lőle valami:
– A… a kislegátusaim… Debrecenből… azt mondtam,
hogy várjanak rám… a Városháza előtt, kettőkor… Tel-
jesen elfelejtettem!
– Hűha, akkor sietnünk kell!
Mátyási pénzérmét hajított az asztalra, és kifelé sie-
tett. Mihály még éppen láthatta a szeme sarkából, hogy
a vendéglősné micsoda csalódott, sóvárgó tekintettel
mered utána. Megint nehezen fojthatta el az irigységét –
nem akadt a világon olyan nő, aki őrá nézett volna így…
– De hát hogyan felejtkezhettél meg róluk? – értet-
lenkedett Mátyási, a dohányzással egybekötött loholás-
tól el-elfúló hangon.
– Hajlamos vagyok az ilyesmire… én voltam az egyet-
len olyan publicus preceptor a kollégiumban, aki időn-
ként órákig váratta a diákjait a tanteremben, mert elfelej-
tette az egész órát. – Mihály szégyenkezve lesütötte a sze-
mét. – Most biztosan azt hiszed, hogy eszetlen vagyok…
– Ugyan, dehogy gondolom! Bár van valami meglepő
ebben, tényleg… Mások pénzt hagynak el az utcán, vagy
apró tárgyakat, te meg embereket!
– Egyébként is az utcán a helyük. Házról házra jár-
nak egész nap…
– Én egyáltalán nem szeretem ezt a zsoltáréneklős
koldulást – zsörtölődött Mátyási. – Szörnyen lealacso-
nyító, és annak is kellemetlen, aki az adományt adja.

25
 „Könnyű annak, akit otthonról pénzelnek!” –
visszhangzott erre Mihályban Oláh önérzetes kis-
kamaszhangja. Aztán inkább mégsem szólt semmit.
– Ott vannak! – mutatott előre Mátyási.
A fiúk már futottak is Mihály felé; oldalukon him-
bálóztak a pénzzel megtömött adománygyűjtő ládács-
kák, zsebük mindenféle házi finomsággal volt tele, a
szájuk csupa maszat, mintha egyenesen onnan eszeget-
ték volna ki sovány ebédjüket. Én meg vendéglőben dő-
zsöltem nélkülük – suhant át Mihály fején, és elöntötte
a bűntudat.
– Hol voltál? – támadt neki Oláh. A hangja rekedtes
volt az órákig tartó folyamatos énekléstől. – Már mióta
várunk rád!
– Halálra aggódtuk magunkat! – tódította tőle szo-
katlan harsánysággal Vajda is.
– Ne haragudjatok… A barátom és én…
A famulusok csak most vették észre, hogy Mihály va-
laki mással együtt tart feléjük. Olyan mérgesek lehettek
azonban, hogy egy szikrányi tiszteletet sem mutattak az
idegen, idősebb és nyilvánvalóan gazdag úr felé.
– Micsoda barátod? – vakkantott Oláh. – Mióta is-
mered?
– Évmilliók óta. És ti is ismeritek…
– Sose láttuk!
– Idézzetek csak a Semminél több valamiből! – Mi-
hály büszkén sandított Mátyásira. – Az én tanítvá-
nyaim.
– Miért éppen abból? – nyögött fel Oláh. – Az a világ
legunalmasabb kötete!
Mihály legszívesebben felpofozta volna.
– Hogy mondhatsz ilyet? Az egy csodálatos, egy tö-
kéletes… – Mátyásira nézett, akit inkább mulattatott az

26
előbbi megszólalás, mintsem bosszantott. – Ne figyelj
rájuk, még egyáltalán nem kiforrott az ízlésük…
– Hát igen, nem tetszhetnek mindenkinek a verseim.
Van, hogy nekem sem tetszenek.
A két fiú erre a „verseim”-re beljebb húzta a nyakát.
Csak akkor eredt meg újra a nyelvük, amikor Mátyási
már elköszönt, és megígérte Mihálynak, hogy másnap
reggel benéz hozzá a paplakba.
– Nem tetszik nekem ez az ember – nézett utána
Vajda.
– Nekem sem! – helyeselt bőszen Oláh. – Éppen
olyan üres és kicicomázott, mint az az ostoba kötete!
– Elhallgatnátok végre? – fakadt ki Mihály, de a fiúk
tovább ütötték a vasat:
– Láttad, hogy nézett ránk?
– Mintha valami csúf élősködők lennénk!
– Mondd már meg, mit eszel rajta…
Mihálynak úgy facsarodott össze a torka, mintha
azok ketten valóban fojtogatnák. A néhány órával az-
előtti felhőtlen jókedv emlékébe kapaszkodott, újra és
újra felidézte a nevetéseiket és a beszélgetésüket, és
mindennél jobban irigyelte ezt a szerencsés, gondtalan
embert, aki városról városra, vendéglőről vendéglőre
jár, és nincsenek ilyen kellemetlen kísérői, akik egyfoly-
tában azt lesik, hol ronthatnák el a kedvét…
Azzal vigasztalta magát, hogy reggelig már csak pár
órát kell kihúznia.
 ~ 2. ~

– Akkor tényleg elmész vele? – kérdezte szégyenlősen

Vajda.
– Igen. Pestre kell mennie, ott van valami dolga a Ki-
rályi Kúrián… És én elkísérem.
– De te minek mennél Pestre? Mi dolgod van ott?
Mihály sóhajtásából csak úgy áradt a szomorúság.
Hogyan is értethetné meg vele?
– Figyelj… – susogta a fiúcska. – Ha most meggon-
dolnád magad… és eljönnél velünk a gyorsparaszttal…
éppen időben érnénk haza.
– Nem hiszem. Emlékszel, idefelé is mennyit álltunk,
miattam, a betegségem miatt… Nincs még sem erőm,
sem kedvem, hogy megint nekivágjak annak a rettene-
tes útnak. Nektek is jobb, ha nem kell velem várakozno-
tok, hát nem?
Maga is érezte, hogy ez a legutóbbi elég légből kapott
indoklás volt; Vajda a homlokát ráncolta rá.
– Pest felé is utaznod kell majd.
– Tudom. De az már nem olyan hosszú út, és Mátyá-
sinak a legmodernebb, legkényelmesebb hintója van. És
azt is mondta, hogy annyiszor állunk majd meg, ahány-
szor csak akarom, és… – Szorongva észlelte, hogy in-
kább magát győzködi, mint a kisdiákot. – Majd sok vi-
zet iszom, és nem eszem semmit, hogy ne legyen minek

29
kijönnie… Így rendben leszek. Egyébként pedig Pestért
bármilyen szenvedést vállalnék.
Még mielőtt Vajda erre is válaszolhatott volna, Oláh
fordult be a parókia kapuján.
– Megvan! – sietett lelkendezve a társához. – Elin-
téztem a gyorsparasztot. Nem is olyan drága, mint Deb-
recenből errefelé. Foglaltam helyet… két személyre.
Mihály elengedte a füle mellett a rosszalló felhangot.
– Mikor indultok? – kérdezte Vajda.
– Holnap reggel. Mátyási értem küldi a mindenesét.
– Az az alak teljesen elvette az eszedet! – repliká-
zott Oláh. – Azért, mert itt, Kecskeméten együtt lófrál-
tál vele mindenfelé, még nem leszel olyan, mint ő. Ne-
ked az iskolában a helyed!
– Legalább ezért ne őt hibáztasd, jó? Nem is ő hí-
vott magával, én kértem meg, hogy hadd kísérhessem
el. Olyan régóta vágyom már Pestre, és ilyen jó lehető-
ségem talán sose lesz többet… Csak néhány nap! Ennyit
kívánok magamnak, nem a diáknak, hanem a… – szíve-
sen kimondta volna, hogy „a poétának”, de Oláh arcát
látva inkább így fejezte be: – …a felnőtt embernek. Mert
az vagyok, igenis, az!
– És ha az iskolában kérdezősködnek felőled? Mit
mondjunk?
– Ne mondjatok semmit. Majd írok egy levelet Budai-
nak, ő azért tudhatja, mi van velem… Megírom, hogy
a betegségem miatt nem mehetek még haza, lábadoz-
nom kell… Fogadjunk, hogy erre rögtön beosztanak
pünkösdi legációba ide a közelbe, és egyáltalán nem
kell hazamennem! Ha meg valaki mégis problémázna
ezen, hát ti tanúsíthatjátok, hogy mennyit szenvedtem
idefelé jövet.

30
 Alkonyatkor, amikor a fiúk gyorsparasztja indult,
Mihály elkísérte őket a főtérig. Még egyszer, utoljára
megszorította a kezüket.
– Köszönöm, fiúk… Mindent köszönök.
– Vigyázz magadra! – lehelte vissza Vajda.
Kitépte a kezét Mihályéból, és lesütött szemmel elfu-
tott előle. Oláh utána. A parasztember már türelmetlen
fejrángatással várta őket a szekéren, és Mihály mesz-
sziről, egy ház mellé simulva leste, hogyan másznak fel
a kislegátusai, hogyan magyarázkodnak a fuvarosuk-
nak, hogyan pislognak titokban őfelé, és aztán, amikor
a jármű kifordult az útra, hogyan kukucskálnak még
mindig hátra. Elnehezült a szíve.
– Ti is – súgta maga elé –, ti is vigyázzatok maga-
tokra…!
Egészen addig állt ott egyedül, magányosan, amíg az
egyre növekvő távolban előbb csak a két kis borzas fej,
aztán maga a lovas szekér is apró ponttá zsugorodott.
Mióta várt már erre a pillanatra! De most, hogy be-
következett, mégsem tudott neki teljes szívéből örülni.
Volt valami visszavonhatatlanul végzetszerű abban,
hogy ez egyszer saját maga döntött a sorsáról, és fő-
leg abban, hogy így döntött. Fájt a szíve Kecskemétért
is – jobban megszerette ezt a várost, mint eleinte gon-
dolta volna.
Utoljára járta végig a csillagok fényében fürdőzve
a díszes házak közötti kacskaringós kis utcákat, és fü-
työrészett, akár egy gondtalan vándorlegény. Utoljára
költötte el a lelkésszel és a cselédasszonnyal a szerény,
öregembereknek való vacsorát, és a vendégszobába is
utoljára vonult vissza. A ládába száműzött holmik nyo-
masztó űrt hagytak maguk után, de Mihályt legjobban
mégis a kemence zavarta. Így, hogy nem hevert már
rajta a két fiú megnyugtatóan szuszogó, mocorgó árny-

31
alakja, úgy festett, mint egy tátott szájú, nagy szemű
szörny.
Át sem vette a hálóruháját, és órákig virrasztott még
az asztal mellett. Írni próbált, de az olyan régóta áhított
csend ezúttal inkább akadályozta az összpontosításban,
mintsem segítette volna: minden apró zörejre össze-
rezzent. Végül feladta, átfirkálta a papírra addig lejegy-
zett sorokat, és alájuk odavéste, hogy „ÁRPÁD”. Semmi
sem nyugtathatta le jobban ennek a névnek a látványá-
nál. Ezt szépítgette, kapirgálta, feketítgette, amint már
annyiszor az elmúlt néhány hónapban, mígnem a feje
az asztalra hanyatlott, és ő maga is belehullott az álom-
talan feketeségbe.

Ütemes, riasztó kopogásra eszmélt fel. Ahogy felemelte

a fejét, az a ragaszkodó papír is követte, és alig bírta
kinyitni összetapadó, feldagadt szemeit. Az asztalá-
val szemközt méretes, a sok törléstől már kissé homá-
lyos ablak volt, amelyből éppen őfelé omlott a fény, és
amelynek üvegét Mátyási kopogtatta rendületlenül.
– Szép jó reggelt! – köszönt rá, amikor Mihály abla-
kot nyitott. – Nincs is szebb látvány egy alkotónál, aki
az asztalnál szendereg bele a munkájába.
Mihály azért kételkedett ebben. A lelkészlakban se-
hol sem tartottak tükröt, de elég volt lenéznie a tógá-
jára, és beletúrnia a hajába, hogy rájöjjön, a nagy gond-
dal öltözködő Mátyási mellett úgy festhet most, mint
egy vadember.
– El nem hinnéd – magyarázkodott –, milyen utála-
tos éjszakám volt…
– Rákenődött a tinta az arcodra – kuncogott Má-
tyási, és már nyújtotta is a zsebkendőjét. Aztán hátra-

32
fordult, és odakiáltott valakinek a háta mögött: – Lá-
tod, Vilmos, mondtam én, hogy itt van az úr! Legköze-
lebb nézz jobban körül, mielőtt kifundálsz valamit a fe-
jedben!
– Mi történt? – kérdezte rosszat sejtve Mihály.
– Idekint elmondom. Látod, milyen gyönyörű időnk
van? Kiváló az utazáshoz!
Miközben a mindeneslegény a ládát szíjazta a kocsi
tetejére, Mátyási valóban megmagyarázta:
– A jó Vilmos idejött hajnalban, hogy felszedjen té-
ged, de látta, hogy a parókián sötét van, és nem mert
bekopogni. Másodszorra is elküldtem, a cselédasszony
éppen akkor indult el…
– Ne tessenek rám haragudni! – mentegetőzött a
mindenes, és felkászálódott a bakra. – Azt mondta az
Orsolya néne, hogy a nagytiszteletű úr már elment, őt
ne is keressem odabent. És a másik úrral mi van? – kér-
deztem, mire azt felelte, hogy azt nem tudja, mert nem
látta előző este óta.
– Ha ezt akkor elhittem volna – kacsintott Mihályra
Mátyási –, bizony nem utaznánk együtt Pestre.
Mihálynak a gondolat is összeugrasztotta a gyomrát.
Félve kapott Mátyási karja után, mintha így sem hinné
el, hogy valóban ott van mellette.
– Én nem tudtam – folytatta a mindenes zavartan –,
hogy a togátus úr ilyenkor még aludni szokott. Volt már
vagy tíz óra, amikor másodszor is erre jártam, most
meg tizenegy is elmúlhatott… A nemzetes úr ilyenkor
bőven úton szokott lenni.
– Egy-két óra ide vagy oda, annyi baj legyen – felelte
vígan Mátyási, és a hintó felé húzta Mihályt. – Most a
barátom igényei a legfontosabbak!
Valóban, Mihály vagy félóránként hallotta tőle út-
közben:

33
 – Hogy érzed magad? Ne álljunk meg?
Eleinte élt is ezekkel a lehetőségekkel, ám egy idő
után hozzászokott, hogy a hintó fel-le rugózik, a legel-
hanyagoltabb utakon meg egyenesen ugrál. Még ez is
nagyságrendekkel jobban esett neki, mint a gyorspa-
raszt vagy az ökrös szekér zötykölődése és rázkódása.
Poros, helyenként mocsárbűzös volt ugyan a levegő, de
legalább gond nélkül bejutott a tüdejébe, és megerősö-
dött gyomorral ehetett-ihatott, anélkül, hogy bármit is
viszontlátott volna belőle.
Utazásuk harmadik napján már annyira közel jár-
tak Pesthez, hogy Mihály egyenesen arra kérte Mátyá-
sit, ne álljanak meg többet. A sors azonban máshogy
rendelkezett: a kihalt országúton a hintó rosszul for-
dult, a lovak elestek, az egyik kerék pedig tengelyestül
kitört a helyéből. Hosszú órákon át vesztegeltek az út
szélén, amíg Vilmos a legközelebbi pihenő felé gyalo-
golt. Mátyási káromkodva szidta az országutak állapo-
tát, és újra a frankfurti élményeit emlegette, ahol sze-
rinte ilyen soha nem fordulhatott volna elő. Végül a
legközelebbi hely, ahol maguknak szállást, a hintónak
pedig mesterlegényt találhattak, egy Palota nevű kis-
község volt Pest mellett.
– Ezt se gondoltam volna – jegyezte meg Mihály,
amikor egy napfényben fürdőző délutánon, sok rohan-
gálás, idegeskedés és intézkedés után, végre folytathat-
ták az utat –, hogy egyszer egy palotában lássanak ven-
dégül!
Így, hogy a baj elhárult, Mátyási is szívből nevetett.
– Egész jól haladunk. Pedig azt hittem, sose lesz már
ebből rendes jármű!
– Ott leszünk sötétedés előtt?
– Jóval azelőtt. Istenem, Odüsszeusz nem lehetett
ilyen türelmetlen, mint te!

34
 – De azért belefér még egy menet, ugye?
– Áh, most már nincs értelme belekezdeni.
Amióta úton voltak, le sem tették a kártyát. Mihály
szinte azonnal megjegyezte a szabályokat, Mátyásinak
semmit sem kellett kétszer elmagyaráznia, és magát a
játékot különösen élvezte – összpontosított, igyekezett,
felvillanyozta ez a rengeteg nevetéssel tarkított versen-
gés. Az elmúlt napok tétlenségét úgy sikerült átvészel-
niük, hogy éjszakába nyúlóan kártyáztak, amíg keresztbe
nem állt tőle a szemük. Csak az osztás és a keverés ne lett
volna! Mátyási hiába vigasztalta, amikor kihullajtotta a
kezéből az egész paklit, sokadszorra is elszámolta a lapo-
kat, vagy kész színsorokat játszott a kezére – úgy érezte,
ezt sosem tanulja meg.
– Gyakorlás kérdése az egész – ismételgette Mátyási,
és egyszer sem hagyta, hogy Mihály kibújjon eme köte-
lességek alól. – Máshogy nem jöhetsz bele.
– Te is tudod, hogy otthon hozzá sem tudtam sza-
golni az ilyesmihez – morogta vissza ő, mire Mátyási
így felelt:
– Hát igen, én sem a kollégiumban tanultam ezt a jó
kis tarokkot.
Mihály érdeklődve figyelte a mellettük elsuhanó tá-
jat. Itt, a Rákos mezején lépten-nyomon csodálatosabb-
nál csodálatosabb látványba ütköztek, amilyenhez fog-
hatót Debrecen környékén sosem láthatott. Mindenütt
szántóföldek, édesen illatozó szőlőültetvények, szorgal-
masan dolgozó parasztemberek, futkározó kisgyerekek,
és főleg azok a fonott hajú parasztlányok – ez már Má-
tyásit is érdekelte annyira, hogy ki-kisandítson rájuk –,
akik szemérmesen takargatták az arcukat a kíváncsi fér-
fitekintetek elől. A maguk rendje szerint növő göcsörtös
fák… a távoli szántóföldek ezerféle színpacsmagja… a
délibáb… Mihály alig bírt betelni a látvánnyal.

35
 Minél beljebb kerültek, annál biztosabbra vette,
hogy neki az egész világon sehol máshol nem lehet he-
lye, kizárólag itt, ezen a környéken. A legációi idején
soha nem érzett még hasonlót sem. Az egész vidék fur-
csán ismerősnek tetszett, mintha nem először járna itt,
mintha most jutott volna haza annyi hányattatás után
a valódi otthonába, amelyből, mint egy álombéli vagy
másvilági életből, valamikor durván kiszakították. Ki
is érezhetne még így rajta kívül? Talán csak az az egy
Árpád vezér – a forróság már végig is futott hátán –,
amint megállt odafent a hegyen a népe körében, és le-
nézett a leendő hazára, aztán megsarkantyúzta a lovát,
és levágtatott.
Pest, Pest, végre megélheti, milyen Pest!
– Addig is ideadhatnád a versesfüzetedet – ajánlotta
hirtelen Mátyási. – Megbeszéltük, hogy megmutatod.
Mihály szíve egészen a torkáig ugrott. Végre, végre!
Igaz, az Urániát már Kecskeméten kitárgyalták, ám a
kiadatlan költemények még nem kerültek sorra. A vi-
szontagságok közepette Mátyási nem volt éppen abban
a nyugalmas idegállapotban, hogy türelmesen végig-
rágja magát egy rakás versen, s véleményezze is őket,
és Mihály, ha nem is örömmel, de nem erőltette. Most
azonban egy perc sem kellett hozzá, hogy előszedje a tó-
gája belső zsebéből a papírköteget.
– Ezek még soha nem jelentek meg sehol – magya-
rázta. – Vagyis egyszer már majdnem. Talán most, Pes-
ten, sikerülhet végre…
– Jó sok – szögezte le Mátyási, és ide-oda cikázott a
szeme, ahogy sorra átfutotta a verseket.
– A legtöbb régi, de folyamatosan írom az újakat is.
Néhány talán belefér a következő Urániába, a mara-
dékból meg lehetne kötet, ugye?

36
 – Miből akarod összehozni? – kérdezett rá Mátyási,
majd Mihály értetlenül megnyúló arcát látva kifejtette:
– Egy kötet rengeteg pénzbe, időbe és fáradságba kerül.
Főleg pénzbe.
– Miért, te hogyan hoztad össze a Semminél több va-
lamit?
– A saját keresetemből bőven telt rá. Ezt persze a te
helyzetedben ki is zárhatjuk, hacsak nem találsz rögvest
valami állást Pesten vagy akárhol.
– Nem hiszem, hogy a fáról potyognának a nekem
való munkák. Főleg, hogy még be sem fejeztem az is-
kolát.
– Akkor marad a másik lehetőség: főuraknál kell
próbálkoznod.
– Ez lehetőség? – Mihály gúnyos grimaszt vágott. –
Ha van is köztük olyan, aki ért magyarul, sőt, még a ke-
zébe is vesz valami könyvet vagy hírlapot, biztosan csak
az árnyékszékre viszi magával… és akkor sem olvasni!
Mátyási hátravetette a fejét, úgy kacagott.
– Ez aztán találó volt, hallod-e! Igen, ilyen főurak is
vannak, ám szerencsére akad köztük igazán művelt és
széles látókörű is. Például mit szólnál ahhoz, ha beaján-
lanálak az én Teleki grófomnak?
– Megtennéd? Igazán? – Mihálynak, amilyen ha-
mar felderült az ötletre, olyan gyorsan le is görbült a
szája. – De Teleki gróf messze van, és ki tudja, mikor
látod újra…
– Bármikor is legyen az, első dolgom lesz, hogy szó-
lok az érdekedben. – A fiskális ünnepélyesen a szívére
tette a kezét. – Addig is nyitott szemmel járok a Kúrián,
puhatolózom, ki lenne hajlandó Pest-Budán tehetsége-
ket pártolni.
– Szóval, tényleg úgy gondolod, hogy tehetséges va-
gyok?

37
 – Elképesztően. – Mátyási még egyszer végigpör-
gette a füzet lapjait, mielőtt visszanyújtotta volna. – Eb-
ből óriási kötet lesz, ezt biztosra veheted!
– A próféta szóljon belőled! Én már alig merek hinni,
annyira régen várok erre hiába, és amióta Kazinczy be-
került a börtönbe…
Elharapta a mondatot, és a saját lábát mustrálta.
Ezerszer megfogadta már, hogy nem hozza többet szóba
ezt, és lám, mégiscsak újra eljutottak az egyetlen témá-
hoz, amelyben gyökeresen nem értettek egyet. Mátyási
finoman megérintette a vállát, és halk ünnepélyesség-
gel megszólalt:
– Hidd el, kijut onnan. A király most haragos, de kis
idő kell csak hozzá, és megkegyelmez az eltévelyedet-
teknek.
– Ne hívd őket így! – nyögött fel Mihály. – Kértelek
már.
– Miért, szerinted micsodák? Beszéltem erről so-
kakkal, és tudom, amit tudok. Hiszen az egyik társa-
ság, a forradalmibb, eszköznek használta volna a mér-
sékeltebbet, aztán hidegvérrel feláldozta volna, ha itt az
idő. Olyan nemesemberekkel is leszámoltak volna, akik
cseppet sem ártanak a hazának! Mit vétett az én Teleki
grófom amellett, hogy nemesnek született?
– Jól van, tudom…
– Hát a te Kazinczyd? Akkor is megbánta volna, hogy
belekeveredett ebbe az ügyletbe, ha nem fülelik le őket
olyan hamar. Hiába volt köztük az a sok nagy szellem,
ha mindenhová odakerül a szemét is, és beszennyezi a
tiszta célokat. Hányok attól a Martinovicstól.
– Jó, jó, kérlek, ne beszéljünk erről…
Kínos hallgatásba burkolóztak. Mihály már éppen
azon tűnődött, hogyan törhetné meg a csendet, amikor
Mátyási egyszer csak felkapta a fejét.

38
 – Nézd, ez már a parkerdő!
Valóban, a göröngyök és az elkülönülő szántóföldek
színes foltjai eddigre elmaradtak mögöttük, és megkez-
dődött a fák egyeduralma. Némelyiken látszott, hogy
ember ültette és gondozza, de Mihálynak a Földi dok-
torral eltöltött növényvizsgálódások nyomán el kellett
ismernie, hogy ez az ültetvény messze elmarad a debre-
ceni Nagyerdő ápoltsága mögött.
– Még csak mostanában kezdtek hozzá – erősítette
meg Mátyási is. – Nem baj, lesz ez majd szebb is.
A fák sorának is vége szakadt egyszer, és máris egé-
szen más vidék tárult a szemük elé: kisebb, tömzsibb
fák, kertecskék, kerítések, és földszintes házacskák,
amelyek a palotaiakra emlékeztettek.
– Ez is valami község?
– Nem, ez már Terézváros! – lelkendezett Mátyási.
– Pest külvárosa. Megérkeztünk, Odüsszeusz mester, a
te Ithakádba!
Ha nem kapaszkodott volna az ablak keretébe, Mi-
hály el is csodálkozott volna, hogyhogy nem repül ki a
hintóból, hogy aztán egyre feljebb törjön, bele a Pest
városa fölé boruló, végtelen égbe…
 ~ 3. ~

– Ezen a környéken szállunk meg, jó? A városfalon be-

lüli fogadók vagy tömve vannak, vagy megfizethetetle-
nek.
– Nem baj.
– De az. – Mátyási bosszúsan legyintett. – Nem túl
bizalomgerjesztő helyek ezek. Kavalkád van, szag van,
néhol kosz is, és amikor meghallják, hogy főítélőszéki
esküdt vagyok, még gorombáskodnak is velem. A pén-
zem, na, az kell nekik, attól viszont egyenesen retteg-
nek, hogy fogom magam, és rájuk küldöm a városi ha-
tóságokat.
– Miért tennél ilyet?
Mátyási arcán mosoly villant.
– Hogy magyarázzam meg? Nagyon sok tiltott dolog
is előfordul itt, olyasfélék, amelyeket talán nem is is-
mersz. Persze feleslegesen izgatják magukat a pesti fo-
gadósok, mert egy fiskális úr sincs éppenséggel fából…
– Érdekes… – nézegette Mihály a földszintes házak,
virágos- és veteményeskertek, kerítések váltakozó so-
rát. – Eddig azt hittem, egész Pest monumentális.
– Ne vedd tolakodásnak – fordult hozzá váratlanul
Mátyási –, de pontosan mennyi pénz van nálad?
Mihály belekotort a zsebébe, és örömmel tapogatta
meg mindkét csomagocskát: a kisebbik rongyba az

41
édesanyja által adott pénzt csavarta, a nagyobbikba a
legációs juttatása volt kötve.
– Elég sok. – Megszorongatta a kisebb csomagot,
hogy az érmék összecsörrenjenek benne, és átnyújtotta
Mátyásinak.
Barátja elhűlten pillantott bele.
– Ezt alaposan be kell osztanod. Írj fel minden költ-
séget, és az első néhány nap után már láthatod, hogyan
bánj a maradékkal…
Mihály kissé megbántva húzta vissza az erszénykét.
– Rendben.
Vilmos az első többemeletes épületnél megállította
a hintót.
– Ez jó lesz, nemzetes uram?
A falon hatalmas cégér hirdette: „FOGADÓ A HÁ-
ROM HATÁRHOZ”. Ennek is megvolt a maga kissé ga-
zos és elhanyagolt kertje; a falon itt-ott akadt némi ja-
vítanivaló, sőt, az odatámasztott létrából ítélve a te-
tőn is, de Mihály immár óvakodott attól, hogy elsőre,
ismeretlenül ítélkezzen akármilyen hely felett. Egyéb-
iránt csendes környékre épült a fogadó, és ha nem sie-
tett volna azonnal az érkezők elé néhány segítőkész su-
hanc, és nem szűrődött volna ki az ajtónyitással valami
zenefoszlány odabentről, túlméretezett lakóháznak is
elmehetett volna.
– Itt még nem voltam – közölte Mátyási, és pénzér-
mét csúsztatott annak a görbe lábú kisfiúnak a szabad
tenyerébe, aki az ajtót nyitotta előttük. – Tiszta lappal
indulunk…
Odabentről melegség és levegőtlen, nehéz, savany-
kás borgőz csapta arcon őket. Az előtér, ellentétben az
úriasan kihalt kecskeméti fogadókkal, itt a kocsma há-
látlan szerepét töltötte be. Az asztalok mindegyike kö-
rül fürtökben lógtak és zajongtak az emberek. Néhány-

42
nak újság zörgött a kezében, mások hosszú szárú pipák-
ból pöfékeltek, és akadt néhány nagyivó, aki már csak
megtámasztva tudta egyenesen tartani a fejét. Mihály-
nak sejtelme sem volt arról, mind vendégek-e, vagy van
köztük olyan is, aki csupán inni tért be. A fal egyik be-
nyílójában víg mosolyú cigányzenészek muzsikáltak.
Hirtelen megakadt a lába. Idegeneknek érezte
mindannyiukat, nem az övéinek, mind a ruhák, mind
az arcok, mind a zajok annyira mások voltak, mint ami-
lyenekhez odahaza szokott. Vele egyidős fiatalember ta-
lán nem is volt közöttük. Mátyási sietősen intett a fejé-
vel, erre tovább kellett haladnia; jó páran felpillantot-
tak az italukból, és szemtelenül megbámulták a tógáját.
– Ez valami kálvinista – hallotta a háta mögül a rosz-
szul leplezett suttogást.
Égett az arca, ahogyan végre átverekedte magát
a keskeny folyosóig, amely a szálláshelyekhez veze-
tett. Végighúzogatta a kezét az egyenruhán, mintha le
akarná törölni róla az idegen tekinteteket, és azon tűnő-
dött, miért is nem tudja megállapítani, vajon egyszerű
kíváncsiság vagy rosszindulat tükröződik-e azokban a
szemekben. Otthon sosem szembesült ezzel a gonddal,
mindenkiről azonnal tudta, milyen szándék vezérli; pe-
dig ezek is ugyanannak a hazának a szülöttei, még ha
ilyen szokatlan gorombasággal bele akarnának is bá-
mulni az ember veséjébe…
Egy nagydarab asszonysághoz vezették őket, aki ép-
pen pénzt számolt egy félreeső helyiségben, és bizal-
matlanul méregette új vendégeit az orrára csíptetett
okuláréja mögül. Majdhogynem kikérte magának, hogy
meg merik zavarni, de amikor meglátta Mátyási daga-
dozó erszényét, mohó, ragadozómadár-szerű kiáltást
hallatott, és nagyon készséges lett. Esküdözött, hogy
gyönyörű, tágas szobái vannak, és bár majdnem telt

43
ház van, egy ilyen becsületes képű emberrel azért min-
denképpen kivételt kell tenni… Végig Mátyásival kacér-
kodott, Mihályon teljesen keresztülnézett, mintha jelen
sem lenne.
Neki sehogy sem tetszett mindez, de mit tehetett
volna? Csupán akkor engedte el magát egy kissé, ami-
kor becsukódott mögötte és Mátyási mögött a deszkák-
ból összetákolt ajtó. Minden diszharmóniát, a ház jelleg-
telenségét, a bámészkodó mulatozókat és a fogadósnét
is kirekesztette a fejéből. A helyiség egyszerű, olcsó be-
rendezését mintha csak úgy behajigálták volna, és az
előző vendégek is hagytak rajta némi látható nyomot.
Az ablakot gondosan bedeszkázták.
Mátyási levetette magát az egyik ágyra, és nyögve le-
hajolt, hogy lehúzza a cipőjét.
– Na, hogy tetszik itt? – kérdezte aztán.
Mihály mosolyt erőltetett az arcára.
– Megfelel. Tágasabb a kollégiumi szobámnál.
– Na tessék! – Mátyási felkacagott, mint aki ponto-
san ezt a választ várta. – Hogy lehet, hogy itt minden-
nek csak a jó oldalát látod? Gyanús vagy te nekem…
Már készül is a fejedben valami Pestet dicsőítő költe-
mény, mi? Mihez hasonlítod majd, talán a csillagok égi
állomáshelyéhez? Vagy buja virágoskerthez? Esetleg
szélörvényhez?
– Gúnyolódsz, mi? De elhallgatsz mindjárt, eskü-
szöm, elhallgatsz! – Mihály a dohszagú ágytakaró alá
kotort, és a vászonvánkosát odavágta Mátyási fejéhez
– fél méterre mellétalált, ami barátját még harsányabb
hahotára ingerelte –, majd hátradobta magát, kényel-
mesen belesimult az ágyba, és nem is annyira a hasz-
nálhatatlanná vált baráthoz beszélt, inkább saját magá-
hoz: – Igenis, varázslatos ez a város. Mint a nép mese-
beszédeiben az öreg vajákosnő varázsereje! – Mátyási

44
lassan abbahagyta a nevetést, és kíváncsian fülelt. – Aki
egyszer beteszi ide a lábát, más emberré válik, mint
amilyen azelőtt volt.
– Csak egyetérteni tudok – bólogatott immár ko-
molykodó arccal az útitárs. – Ezernyi helyi különleges-
ség formálja itt a messziről jött utazót. Például remek
hastáji nyavalyákat lehet összeszedni, egyedülállókat a
világon. Vigyázz az étellel, és ha kicsit is gyanús a szaga,
ne edd meg!
Mihály felemelkedett, és vészjóslóan villantotta a
szemét a barátjára:
– Add csak vissza a párnámat!
Mátyási kétségtelenül jobban tudott célozni: gyö-
nyörű ívvel repült a párna egyenesen Mihály fejére. Im-
már mindketten kacarásztak, amíg már abba sem bír-
ták hagyni többé. Egymáshoz hajigálták a párnákat
meg az összegöngyölt takarót, fenyegették egymást, ká-
romkodtak – itt ezt is lehetett hangosan. Hanyatt vá-
gódtak az ágyban, így gyűjtöttek erőt a további, egyre
vehemensebb támadásokhoz, és a másik látványa csak
még tovább ingerelte őket…
– Kuss legyen már odaát! Hát lehet így pihenni? Ha-
ramiák!
A szomszéd szobából átszűrődő éles hang váratla-
nul érte mindkettőjüket. Egymás felé rebbentek, a fe-
jüket kapkodták, mint a tetten ért kiskamaszok. Ami-
kor felfogták, mi történt, újra kirobbant belőlük a viho-
gás – hangtalanul, rázkódó vállal mulattak, részben a
saját, részben a másik rémületén.
– Hűha – nyögte ki nagy nehezen Mátyási –, de jó
társaságot fogtunk ki!
Aztán jó negyed óráig meg sem bírtak többet szó-
lalni.
*

45
Szinte észrevétlenül suhant el három gondtalan nap;
ennyi idő alatt teljesen belakták a szobát, kialakult az
életük új rendje, és új barátja arra is rávette Mihályt,
hogy lemerészkedjen a földszintre a sokféle furcsa nép-
ség közé. Kecskeméten még nem ütközött ki ennyire,
mennyire másféle napirend szerint éltek ők ketten: Má-
tyási hajnalban kelt, bekocsizott a belvárosba, intézte az
ügyeit, és gyakran csak késő délutánra keveredett haza,
annyi élménnyel és újonnan hallott történettel megra-
kodva, hogy öröm volt hallgatni. Mihály ellenben min-
den cseppjét ki akarta élvezni ennek a megszokott bék-
lyóktól mentes édes életnek.
Itt nem zajongott bele a hajnalpírral borított világba
az az öblösen kongó harang, amely felkelésre és reg-
geli áhítatra buzdított volna. Amikor lustán kinyitotta a
szemét, az ablaktáblák rései már a délelőtti aranyszínű
fényt engedték át, az orrán is át-átszaladt egy napsu-
gárcsík; és végre, végre nem kellett azonnal feltápász-
kodnia, hanem büntetlenül elnyúlhatott, fészkelődhe-
tett az ágyban, minden oldalát süttethette a napfény-
ben, ameddig kedve tartotta. Aztán kisétált a folyosó
végére, ahol a többi lakó – már aki egyáltalán igénybe
vette a tisztálkodóhelyiséget – régen végzett.
Nem kellett sietnie. Otthon bezzeg micsoda nevet-
ség és bosszúság tárgyává vált, aki túl sokáig tollászko-
dott, önkényesen foglalva a többiek drága helyét és ide-
jét! Mihály most annyira kihasználta a helyzetet, hogy
még a haját is sikerült valahogy megszelídítenie, és az
első estéből okulva a megszokott kollégiumi egyenruha
helyett világi ruhát húzott magára. A folyosón vissza-
felé menet sosem mulasztotta el, hogy belebámuljon
egy szurtos, repedt tükörbe, és minden alkalommal el-
képedt a látványon: majdnem olyan finom úriember-
nek érezte magát, mint amilyennek Mátyásit látta; akár

46
az öccsének is kiadhatta volna magát. Bár öltözékének
eleganciája messze nem érte el a barátja szintjét, de úgy
találta, ez is elég jól áll neki. A borzas frizura nélkül or-
rának és szemének aránytalansága sem tűnt ki annyira,
sőt, még a bőrhibái sem, tekintve, hogy a hosszas dör-
zsöléstől kellően kipirult az arca.
Amikor Mátyási először meglátta így, egészen meg-
döbbent.
– Hát veled meg mi történt?
– Embert faragtam magamból – vágta rá ő rosszul
leplezett büszkeséggel.
A délutánokat és az estéket együtt töltötték. Mivel
napközben Mátyási elvitte a hintót, Mihály a nap első
felében a fogadó környékén sétált, vagy annak előteré-
ben lapátolt magába valami ebédfélét; amikor barátja
megérkezett, büszkén mutogatta neki az igen gondosan
vezetett számadást ezekről az apró-cseprő kiadásokról.
Mindennap kikocsiztak az alkonyba boruló városfal
mentén. Különös jelenség volt ez a csúf kőfal: bizonyos
pontokon már egészen lebontották, máshol viszont
olyan kevélyen állt a helyén, mint a kővé vált középkor.
– Kár, hogy nem tüntetik el teljesen – vélekedett róla
Mátyási. – Csak foglalja a helyet, és kényelmetlenné te-
szi a közlekedést a kül- meg a belváros között.
Mihály kezdettől fogva vitatkozott vele. Ha a falat el-
tüntették is, a kőtörmeléket meghagyták a helyén. A ko-
csik kereke felverte a port, hogy minden száj és szem te-
lement vele, a lovak prüszköltek, az emberek köhécsel-
tek és káromkodtak. Igaz, a városiakat annyira mégsem
zavarhatta mindez, mert ahelyett, hogy tettek volna a
törmelékhalom ellen, még tele is hajigálták mindenféle
szeméttel; semmiféle növény nem élt meg a tönkretett
talajban, amíg más pontokon, a kőöv még érintetlen ár-
nyékában virágos- és gyümölcsöskertek bújtak meg.

47
 – Ez azért van – magyarázta Mátyási –, mert nem-
rég kezdődtek a munkálatok. Nem arról híres a magyar,
hogy gyorsan és sikeresen befejezne mindent, amit el-
kezdett.
Végül elfoglaltak egy kisasztalt az előtérben, és a har-
sány zeneszó mellett cseverésztek, akárcsak a megis-
merkedésük napján. Mátyási rögeszmésen ragaszko-
dott hozzá, hogy a vacsorákat és az italokat ő fizesse;
Mihály eleinte ráhagyta, de minden alkalommal egyre
kellemetlenebbül érezte magát emiatt.
A legfontosabb, amire mindennap rákérdezett, a le-
endő verseskötet ügye volt. Amikor Mátyási először tért
vissza, kiderült, hogy annyi saját gond és elintéznivaló
szakadt rá egyszerre, hogy eszébe sem jutott még ez-
zel is foglalkozni, másodszor pedig nyitott szemmel járt
ugyan, de nem találkozott senki alkalmassal. Mihály
a harmadik napon már szégyellte, hogy megint szóba
kell hoznia, de nem bírta sokáig. Miután elhangzott a
kérdés, Mátyási hosszan, látványosan, nagyot húzott a
boroskupájából. Biztosan mással van tele a feje, gon-
dolta bűnbánóan Mihály, nem kellene állandóan ezzel
zaklatnom…
– Most, hogy így mondod… – Mátyási lassan eresz-
tette le a kupát. – Ma összefutottam a Kúrián Batthyány
József titkárával. Lehet, hogy maga Batthyány is itt van.
– Tényleg? – Mihály rögtön megörült a közismert
név hallatán. – Ez melyik Batthyány?
Mátyási majdnem az arcába prüszkölte a bort.
– Hogyhogy melyik Batthyány?!
– Jó, hát annyian vannak… – Mihály úgy tett, mintha
hirtelen nagyon érdekelné, hogyan húzza a hegedűs az
éppen elkezdett nótát, és maga elé duruzsolt tovább. –
Ki tudja őket megkülönböztetni…

48
 – Batthyány József, a hercegprímás! – korholta Má-
tyási. – Azért ennyit tudhatnál!
Erre már visszakapta a fejét Mihály, és sértődötten
rávágta:
– Tudok én ezerféle mást! Sokkal fontosabbakat,
hasznosabbakat, mint a sok egyforma főúr nevét meg
titulusát, akikkel úgysem találkoztam még soha!
– Pedig ez a bizonyos Batthyány talán valóban hasz-
nos lehet neked – rázta a fejét Mátyási. – Lelkes párto-
lója a művészeteknek, rengeteg mindent épített, támo-
gatott már…
– Ismered?
– Személyesen nem, de hallottam róla ezt-azt. Állí-
tólag barátságos, közvetlen ember, aki Pozsonyban és
Bécsben még az utcán is kísérő nélkül jár. Más, mint a
többi főnemes.
Mihály szeme felcsillant.
– Akkor hát most itt van Pesten, igaz?
– Nem tudom – töprengett gondterhelten Mátyási.
– Csak a titkárát láttam. Lehet, hogy Batthyány éppen
maga helyett küldte ide valami ügyben.
– Miért nem kérdezted meg a titkárát?
– A köszönésemet sem fogadta – húzta a száját Má-
tyási. – Kellemetlen, pökhendi alak.
– Hogy hívják?
– Azt hiszem, Höllenbach.
– Pedig milyen szép név azzal a két „l”-lel…
Mátyási halvány mosollyal nyugtázta a megjegyzést,
és egyre előrébb csúsztatta a kezét az asztalon, míg vé-
gül rá nem fektette Mihályéra.
– Nagy kár, hogy egy ilyen ember viseli. Jobb lesz, ha
vigyázol majd vele…
– Ezt hogy érted?

49
 – Holnap magammal viszlek, és valahogy kieszkö-
zöljük, hogy fogadjon. Rajta keresztül beajánlhatod
magad Batthyánynál.
– Oda fel, a Kúriába? – Mihály összerezzent a meg-
lepetéstől, és a kezét is visszarántotta. – Egyenesen a
várnegyedbe?
– Miért ne?
– De hát beengednek oda engem?
– Elintézzük. – Mátyási magabiztosan az asztalra
csapott. – Ha van egy kis szerencsénk, még ott van ez
az alak, vagy valaki megmondja, hogy hová ette azóta
a fene. Talán azt is megtudhatjuk, maga Batthyány is
Pesten tartózkodik-e.
– Én nem is tudom…
– Én viszont tudom – vágta rá Mátyási, és most az
időközben kiürült kupáját vágta az asztalhoz. – Ragadd
meg a lehetőséget, ha kínálkozik!

Éjfél után vonultak fel a szobába, akárcsak a korábbi

napokon, de most – tőlük merőben szokatlan módon –
hallgatásba burkolóztak mindketten. Mátyási pár perc
múlva már hortyogott is, Mihály viszont hosszasan for-
golódott az ágyban, az ablakréseken át beszűrődő hold-
fényt szemlélve. Előző nap ilyenkor még írogatott, olva-
sott, jegyzetelt, firkált, gondolkodott, azzal a boldog tu-
dattal, hogy reggel úgysem kell korán felkelnie; most,
hercegprímás ide vagy oda, máris hiányérzete támadt.
Duruzsolva, maga elé suttogva fogalmazta a nagy em-
bernek címzett üdvözlő költeményt, amíg az álom ma-
gával nem ragadta.
Ritka morcosan ébredt, egy falatot sem bírt leeről-
tetni a torkán, és annyira vacogott a hajnali hidegben,

50
hogy kölcsön kellett kérnie Mátyási egyik kabátját.
A hintóban beleburkolta magát a ruhaanyag puha öle-
lésébe, és végig a térdére fektetett füzetkébe körmölt,
félig kötelességből, félig azért, hogy legyűrje a nyug-
talanságát. Életében először nem vágyott a gondtalan
fecserészésre Mátyásival. Néha kisandított a behúzott
függöny mögül, de a világ odakint még túl homályos –
vagy éppen, ahogy Mátyási rosszmájúan megjegyezte,
a pesti közvilágítás túl korszerűtlen – volt ahhoz, hogy
alaposan megfigyelje, merre imbolyog a hintó.
– Tessék – nyújtotta át az áthúzgálásokkal tarkított,
a rugózástól összeugráló betűkkel papírra vetett iro-
mányt. – Jó lett?
Mátyási homlokráncolva emelte maga elé.
– Alig bírom elolvasni… jaj, a rossebbe már! – ki-
áltott fel, amikor a hintó akkorát huppant valami gö-
dör miatt, hogy még a lovak is nyugtalanul felnyihogtak
odakint. – Én pontosan tudom, kik lopják el maguknak
azt a pénzt, amennyiből itt is, meg máshol is rendes
utak és nappali fényt idéző világítás lehetne az utcán.
– Jó, de mondd már meg, milyen a vers! Elég aláza-
tos lett?
– Szerintem megfelel – nyújtotta vissza Mátyási.
– Az írásképpel ne foglalkozz – hadarta Mihály –,
majd átírom igazán szépre, ha lesz még egy szabad per-
cem, mielőtt Höllenbach fogad.
– Perced? – Mátyási a szemét forgatta. – Úgy készülj,
hogy kora délután előtt biztosan nem kerülhetsz sorra.
– Remek. Akkor ezért keltem ilyen embertelenül ko-
rán?!
– Ennyi időbe telik, amíg mindenhová beírnak, ki-
kérdeznek, helyet szorítanak neked Höllenbach napi-
rendjében, végigadminisztrálják az összes rezdülése-
det…

51
 – Ne, csak ezt ne!
– Az a lényeg – folytatta Mátyási olyan komoly arc-
cal, amilyennek Mihály még egyszer sem látta –, hogy
ne legyél túl tolakodó. Ha Höllenbach nem akarja elol-
vasni a versedet, a világért se erőltesd rá. Tudod, hogy
mondtad a nemesurakról meg a papírról meg az ár-
nyékszékről… – Erre mégis összevigyorogtak, mint két
diákcsínyre készülő gyerek. – Egyáltalán ne legyél erő-
szakos, mindig az övék az első és az utolsó szó is! – Mi-
hály elgondolkodva bólogatott, emésztgette a hallot-
takat, de Mátyási nyilván félreértelmezte az arckifeje-
zését, mert lágy, megnyugtatónak szánt hangon szólalt
meg újra: – Félsz a kihívástól, ugye?
– Fél a nyavalya. Én csak… inkább túl akarok esni
rajta. – Mihály hátradőlt ültében, és a ruhája belseje
felé vándorolt a keze. – Ha ez a Batthyány tényleg any-
nyira bőkezű, akkor biztosan nem sajnálja azt a kevés-
két, amennyibe a kötet kerülne…
– Ugye, nem most akarsz rágyújtani? – szólt rá a
társa. – Mindjárt ott vagyunk.
Valóban, a sík terep egyszeriben megemelkedett, a
hintó egyre jobban ugrált, és amikor Mihály kilesett, a
Vár sziluettjét pillantotta meg valahol a fejük felett. Né-
hány perc múlva a hintó lefékezett egy diadalívre emlé-
keztető kapu előtt. Amerre a szem ellátott, mindenütt
monumentális, cikornyás, cukormázas süteményre em-
lékeztető épületek magasodtak vézna, hosszúkás abla-
kokkal és unottan ásító kapukkal – ezekhez képest még
a kecskemétiek is elbújhattak volna szégyenükben,
nemhogy Debrecen nádfedeles, zömök kis házacskái.
A kövezett gyalogút úgy ragyogott, mintha valaki éjjel
végigszaladt volna rajta egy kendővel, és minden kő-
kockát egyenként kifényesített volna.

52
 A főszereplő azonban kétségtelenül a Vár volt, amely
mellett ezek a gazdagon díszített úri házak is összetö-
pörödtek. Mátyási korábbi elbeszéléseiből nem derült
ki, hol székel pontosan az a híres-neves Királyi Kúria,
és Mihály eddig a pillanatig azt hitte, hogy saját épülete
van a várnegyeden belül. Mátyási azonban egyenesen a
várpalota egyik oldalsó kapuja felé indult.
– Oda megyünk? – hüledezett Mihály, és a többi ház
felé intett. – Hát nem…?
– Nem, nem, azok lakóházak.
– De az Égre, hát kik laknak itt?
– A városvezetés, na meg mágnások, főnemesek… –
Mátyási cinkosan hunyorított. – Olyasfélék, mint a mi
Batthyánynk.
„A mi Batthyánynk.” Most, hogy megint megérezte
a küldetése súlyát, Mihály új erőre kapott, de immár ő
maga nyúlt Mátyási keze után. Így sétáltak be az épü-
letbe, ahol, akárcsak az első napon a fogadóban, min-
denki kizárólag a „nemzetes fiskális úrral” parolázott
lépten-nyomon, őt észre sem vették.
– Abba a fogadóterembe menj be – mutatott rá Má-
tyási az egyik hatalmas, kitárt szárnyú ajtóra, amely
mellett két lakájszerű alak pásztázta az elhaladókat. –
Majd továbbküldenek, ahová kell.
– Maradj velem még egy kicsit! – kérlelte Mihály, és
suttogva hozzátette: – Nem szeretem ezt a helyet…
– Ki szereti? – húzta a száját Mátyási, de már kö-
nyörtelenül kirángatta a kezét Mihályéból, és sürge-
tően intett a fejével. – Semmiképpen ne feledd, itt na-
gyon-nagyon udvariasnak és alázatosnak kell lenned.
Ezek hatalmas emberek.
– Mindig az vagyok.
– Csak akkor szólalj meg, ha kérdeznek…

53
 – Ezt már mondtad! – vágott közbe idegesen Mihály,
de a mondat tovább folytatódott:
– …és ha órákig váratnak, ha levegőnek néznek is,
akkor se panaszkodj! Ez ilyen.
– Hogy bírod ezt?
– Igazán könnyen – kacsintott Mátyási. Mielőtt va-
lóban tovasietett volna, még gyorsan odahajolt Mihály-
hoz, és a fülébe súgta: – Előttük meg sem rezzen az ar-
com, a hátuk mögött meg alig győzök vigyorogni rajtuk.
A jóslat egyik fele máris teljesült: Mihálynak valóban
egy örökkévalóságig kellett várakoznia, amíg egyáltalán
szóra méltatták. Az első teremből továbbvezették egy
végeláthatatlan, agyoncicomázott másikba, ahol kiöl-
tözött emberek, tisztek, papok, uraságok jegyzői, titká-
rai, különféle képviselői várakoztak. Eleinte szörnyen
ágrólszakadtnak érezte magát a rengeteg egészsége-
sen kidülledő, szalagos-rendjeles mellkas és rizsporo-
zott, sőt, parókás, kikent-kifent fej között, aztán eszébe
villant Mátyási technikája. Erőlködve kereste, mit le-
hetne ezeken megmosolyogni, de semmi ilyesmit sem
talált rajtuk, hacsak ezt a zavarba ejtő egyformaságot és
makulátlanságot nem. Mindössze egyetlenegy förmedt
rá németül, valami olyasmit, hogy: „Mit bámulsz?”, a
többiek ennyire sem vettek róla tudomást. Összehajol-
tak, komor arccal sutyorogtak, így szinte megváltásként
érte, amikor valaki – talán egy nagyúr helyettesének a
helyettese – végre-valahára felvette őt a hercegprímás
titkárának napirendjébe.
A kezébe nyomott dokumentumot talált kincsként
lengetve húzódott a terem másik végébe. Az egyik fal-
nak dőlt, és élvezettel tapasztalta, hogy az izmai máris
kiengedtek némi feszültséget magukból. Egészen bele-
feledkezett ebbe a zsongató érzésbe, csak ezután pillan-
tott körbe. A helyiségnek ebben a felében számos asztal

54
sorakozott katonás rendben, mindegyiken papírteker-
csek, mécses, felettük kis kondérban örökké forró vi-
asz, toll és tinta. Mihály megfigyelte a ki-be, fel-le jár-
kálókat: néhányan letelepedtek egy-egy ilyen asztalhoz,
munkához láttak, és fel sem keltek többé mellőlük, má-
sok azonban csak fél percek, sőt, pillanatok erejéig hup-
pantak le a bársonyozott székekre, hogy aláírjanak, ki-
javítsanak vagy lepecsételjenek valamit. Az egyik asztal
régóta állt üresen, és ő úgy találta, csak rá vár.
Vett egyet abból a kivételesen fényes, selymes papír-
ból, elcsodálkozott a tinta különleges zöldeskék árnya-
latán, és azon, milyen elegánsan ível a lapon, semmi
sem szívódik fel, kenődik el rajta… legszívesebben vé-
gigdíszítgette volna az egészet, virágokat, gyümölcsö-
ket rajzolt volna, vagy egy szép kalligráfiát – de nem fe-
lejthette el, mi a dolga. Sebtében átmásolta a Batthyá-
nynak címzett verset. Még mindig túlságosan izgult és
sietett, remegett a keze, dobolt a lába – a második ver-
zió olyanra sikeredett, mintha ugyanúgy a fel-le táncoló
hintóban írta volna.
Félredobta a papírt, másikat terített maga elé, és újra
próbálkozott. Egészen elégedetten figyelte, hogyan szü-
letnek egymás után az olvasható, egyenes sorban álló
betűk, csakhogy elnézte az egyik sort, a második után a
negyediket lendítette volna oda, és hiába igyekezett, se-
hogy sem lehetett elterelni a figyelmet a csúnya javítás-
ról. A következő verziót elkente a kezével, a legutolsót
pedig annyira lassan és óvatosan vetette a lapra, hogy
azt hitte, már sosem lesz vele készen. Ezzel legalább
úgy-ahogy megelégedhetett.
Kellene egy másolat is, határozta el, és ötödszörre
is a papírtartó felé nyúlt, ekkor azonban durva kiáltás
harsant a feje fölött, ezúttal latinul:
– Miért pazarolja ezt a rengeteg drága ívet?

55
 – Jaj, bocsásson meg… – hadarta, és egyetlen ha-
lomba rántotta össze az elrontott változatokat. – Bo-
csásson meg, nem tudtam… De kifizetem…
Az alak mintha meg sem hallotta volna.
– Egyáltalán mi dolga van még idebent, kérem? –
A hivatalos papírra mutatott. – Már megkapta, amiért
bejött!
Elég volt ennyi is, hogy újra összeránduljon a gyomra.
Nem azon az ajtón távozott, ahol bejött, és egy teljesen
ismeretlen folyosón kötött ki. Zakatolt az agya – Ki volt
ez? Miért éppen engem szemelt ki magának, amikor
annyian ültek még ott…? –, és bénultan meredt az aj-
tóra. Észrevennék, ha visszamenne? Ki tudhatja, kinek
szabad az asztalnál dolgozni, talán csak azoknak, akik
erre is kapnak engedélyt. De őt miért nem világosítot-
ták fel erről? Legfőképpen pedig: merre induljon, ho-
gyan juthatna el végre a hercegprímás titkárához? Ezt
nem mondták meg odabent, igaz, rákérdezhetett volna…
Visszamenjek? Vagy keressek inkább másik utat?
Hiába, mindig is borzongott az egyszerű és gyors dön-
tésektől, így kérdésözönében fuldokolva egy lépést sem
mert tenni.
A fülében doboló szívverése alapján elég sok idő tel-
hetett el, aztán végre eldöntötte, hogy a teremben álló
barátságtalanok és az épület ismeretlen szárnyai közül
még mindig az utóbbihoz maradt több bátorsága. El-
indult hát a folyosón, ráfordult egy másikra, felsietett
egy lépcsőn, újabb folyosó, egy benyíló, aztán egy má-
sik lépcsőn lefelé, végig egy nagyon-nagyon hosszú fo-
lyosón… Számolta a lépéseit, és vissza-visszapörgette
az előbbi képet, miképpen is jutott errefelé…
Csak a legvégén vette észre, hogy ez az út már sehová
sem vezet. Egyetlen csukott ajtó várta a legvégén, mel-
lette ajtónálló szolgák.

56
 – Ne haragudjanak… – szólította meg őket latinul. –
Merre találom a főméltóságú Batthyány hercegprímás
titkárát?
Azok, mint egy-egy darab fa, álltak tovább mere-
ven. Talán nem értették, ugrott be Mihálynak a megol-
dás. Megpróbálkozott a némettel, holott korántsem le-
hetett biztos abban, hogy helyesen rakta össze a mon-
datot. A szolgák sem erre, sem az olaszra nem reagál-
tak. A legutolsó próbálkozásnál, a francia kérdésnél az
egyikük arca elsötétült, és Mihály fejében mintha máris
megszólalt volna egy kis vészcsengő: Megőrültél, a for-
radalom nyelvét használod egy ilyen begyöpösödött
társaság épületében? Már somfordált is vissza, leske-
lődve, nem követik-e az őrök valami letartóztatási vagy
erőszakra feljogosító parancsolattal… Egyre szaporázta
a lépteit, és visszanézni sem mert rájuk, csupán három
vagy négy folyosóval odébb. Nem, nem követték.
Biztosan ugyanúgy állnak – gondolta. – Mint két le-
szúrt karó. Ezen szívesen mosolygott volna, ha nem ful-
lasztja annyira a sietség és az idegesség áldatlan elegye.
Valahol ajtó nyikordult, majd becsukódott, és egy
közeledő hivatalnok sziluettje rajzolódott ki a semmi-
ből, aki – mily meglepő – mintha észre sem vette volna,
hogy valaki más is tartózkodik ott rajta kívül. Mihály
nem bajlódott többé megszólítással vagy udvariasko-
dással – egyszerűen utánasietett, eleven árnyékává
válva az idegennek, akit ez sem zökkentett ki a nyugal-
mából. Öt-hat egyforma, egyre népesebb folyosón ha-
ladtak így keresztül, amíg a bürokratát el nem nyelte
egy ajtó.
A mellette lévő azonban kinyílt, valaki más távozott
rajta éppen, és egy latin nyelvű foszlány röppent ki mel-
lette:
– …ez Martinovics saját…

57
 Az ajtócsapódás sem lehetett olyan hangos, mint Mi-
hály szívének dübörgése. Már megint ez a név! Már
megint ez az ember, ez a pokolba, kínok közé való, aki-
nek a nevére még így is, ennyi idő után is felrémlik va-
lamennyi abból az eltemetett paradicsomi édességből
és a mennyország fényességéből – vagy a tisztítótüzé-
ből? Hová való hát ez a rettenetes és egyszersmind cso-
dálatos alak, aki ennyivel jobban képes őt felizgatni,
mint a saját gondjai, a hercegprímással való ügye, az
iménti semmibevétele? Hogy válthat ki ennyi idő után
is ilyesmit, miután annyiszor győzködte magát, hogy ő
egy senki, ő nem létezik, ő egy gondolatra sem méltó?
Feszítette, hajtotta az ész nélküli vágy, hogy megtud-
hassa, miről beszélhetnek odabent. Mi Martinovics sa-
játja? A kézírása talán? A vallomása, egy olyan vallo-
más? Vagy – Isten irgalmazzon! –, talán már a végren-
deletét írta meg?
– Nem! – Muszáj volt félhangosan kimondania, nem
törődve vele, hogy mások is járnak arrafelé. – Nem,
nem, nem!
Most már éppen azért keringett fel-alá eme egyetlen
ajtó körül, mint valami kitaszított kutya, mert remény-
kedett, hátha kijön még valaki, és ő hallhatja a folyta-
tást. Vagy – ami még kívánatosabb – kiürülhet akár ez
a szárny is úgy, mint az a másik… Viszketett a füle, any-
nyira vágyott rá, hogy odatapaszthassa az ajtóra, aztán
már a tenyere is, hogy jó nagyot vághasson a gyűlöle-
tes, fapofájú arra haladókra. Ezek merészelik őt akadá-
lyozni, hogy megtudja… hogy talán megértse… hiába,
annyi idő telt el, azok odabent biztosan másról beszél-
nek már…
Iszonyúan görcsölt a gyomra, és úgy találta, akár ko-
molyabb rosszullét is megkörnyékezheti, ha még sokáig
bámulja ezt az ajtót. Erőltette a lábát, hogy mozdul-

58
jon már arrébb, és az elméjét, a lelkét, hogy száműzzék
végre ezt a gondolatot a legrejtettebb szegleteikbe, de
még menet közben is vissza-vissza kellett pislantania.
– Ááááh!
Csörömpölés, ordítás, valaki megragadta a ruháját,
és magával rántotta a földre. Csak nagy nehezen értette
meg, mi történt. Egyszerre fordult be valakivel a sar-
kon, egymásnak ütköztek, és a másik, aki egy halom te-
leírt papírt hurcolt magával, most mindent a földre ej-
tett.
– Nem tud vigyázni? – förmedt rá az idegen, és fen-
sőbbséges pillantással kísérte, ahogyan Mihály re-
megve, fülig vörösödve szedegeti neki a papírt. – Mit
keres itt?
– A… a hercegprímást. Vagyis a titkárát. Igazából…
eltévedtem.
– Errefelé keresi a főméltóságú urat?! – hüledezett a
másik. – Hogy jutott egyáltalán ide?
Mihály maga sem tudta pontosan, miféle fele-
let hagyta el a száját, mert éppen a leporolt, letiszto-
gatott iratköteget futotta át észrevétlenül. Nem, ezek-
nek semmi közük sem volt Martinovicshoz – számok-
ról, pénzügyi adatokról szóló táblázatok voltak, néhány
annyira frissen írva, hogy még lehetett is rajta érezni a
port és a tinta szúrós szagát.
– Mindjárt ideküldetek valakit, hogy segítsen ön-
nek, de kérem – az idegen itt szertartásosan a magasba
emelte a papírjait –, a továbbiakban mellőzze ezt a he-
veskedést!
Valóban, alig fél órával az alak távozása után meg
is jelent egy szolga, és szépen átvándoroltatta Mihályt
egy másik, napfényben fürdőző épületszárnyba, ahol az
egyik oldalon egyforma, telecirádázott ajtók sorakoz-
tak. Egy ideig valóban sikerült tartania magát az iménti

59
jóakaró felszólításához, és egészen nyugodtan ücsör-
gött a földön, szembefordulva az ajtókkal. Újabb fél
óra, egy, másfél, ekkorra már iszonyúan unta, és fárasz-
totta önmagát is, hát elsétált az út egyik felétől a mási-
kig. A cipője kellemesen kopogott a kőpadlón, mindig
annak a dalnak vagy versnek a ritmusát követte vele,
amelyet éppen magában mormolt…
– Fejezze már be, kérem! – szólt ki egyszer csak va-
laki az egyik szobából, a ruhájából ítélve alacsony rangú
alkalmazott, talán egy helyettes helyettesének a helyet-
tese. – Nincs jobb dolga, mint idekint zajongani?
Hát visszaült, és halkan dobolt tovább a padlón, ját-
szadozott az ujjaival, a hajával, a mellénye zsinórjával,
a gallérjával; addig rágta az összes körmét, amíg mind
egészen puhák nem lettek… Szörnyen vágyott már Má-
tyási társaságára, és átkozta ezt az intézményt, amely
ilyen sokáig elválasztja őket egymástól. Holott tudta,
barátja akkor sem kerülne elő hamarabb, ha az ő ügye
gyorsabban zajlana. De miért is nem zajlik gyorsab-
ban? A semmittevés olyannyira felingerelte, hogy maga
is érezte, ezen már nem segíthet semmiféle elmélkedés
vagy képzelődés sem.
Aztán végre-valahára megjelent valaki, elvezette va-
lahová, átadta egy másik arctalan valakinek, hogy aztán
szobáról szobára haladva, újabb ellenőrzések, kérdések
és emberek után a titkár elé kerülhessen. Höllenbach
szikár, beesett arcú, összehúzott szemű, középkorú férfi
volt. Hosszasan, őszintétlen szóvirágokkal üdvözölték
egymást.
– Miben lehetnék szolgálatára?
– Szeretném a főméltóságú úr becses figyelmébe
ajánlani… – átnyújtott egy kisebb köteget, legtetején
a reggel sebtében papírra vetett, személyre szóló vers-
sel – …ezt, és vele a személyemet.

60
 A titkár szobájában még legalább tizenkét asztal-
nál egy-egy hasonló, de öltözetéből ítélve mégis alacso-
nyabb rangú bürokrata körmölt. Ugyanazzal a méreg-
keverő-tekintettel mustrálták, ahogy egynéhány diák-
társa még annak idején, a sedes előtt. Mihály immár
egészen természetesnek vette, hogy kavarog és nyilall
tőlük a gyomra.
– Mi ez? – vette át finnyás szájbiggyesztéssel a köte-
get Höllenbach.
– A műveim. Hallottam, hogy a főméltóságú urat
gyönyörködtetik a különféle művészetek, és mivel ma-
gam is poéta volnék…
– Hát annak elég gyenge! – horkantott fel a titkár.
Két fej az egyik közelebbi asztalnál egymás felé bo-
rult, és röfögésszerű, visszafojtott nevetést hallattak.
Höllenbach kötelességtudóan rájuk ciccegett ugyan,
de öntelt mosolyából ítélve inkább örvendezett a sza-
vai hatásán.
– Micsoda? – kiáltott fel Mihály, menten megfeled-
kezve Mátyási intelméről, hogy mindig hagyja meg a
nagyuraknak az utolsó szót.
– Hogy beszél a kegyelmes úrral! – csattant fel egy
harmadik.
– Hagyja csak! Ő mondta, nem én. Itt – mutatott a
titkár a papírra – esküdözik a főméltóságú úrnak, hogy
méltatlan és faragatlan hozzá: „…vedd udvarlásom e
néhány gyenge jelét...” – A következő végigsöprő gúny-
kacajhoz még többen csatlakoztak; Höllenbach bic-
centgetett feléjük, miközben látványosan lapozgatott a
többi vers között. – Akkor meg, ha így látja, vajon mi-
nek ácsingózik a pénzére?
– Nem a pénze kell! – Mihály úgy érezte magát, mint
amikor kisdiák korában valamelyik, akkor még hatal-
masnak és távolinak látott professzora elé került, és

61
ilyen-olyan ügyben magyarázkodni kényszerült. – Ha-
nem… a támogatása. Hogy fogadjon, hogy szólhassak
vele!
– Elég dolga van a főméltóságú úrnak a maga tolako-
dása nélkül is – horkant fel egy fakó arcú, reszketeg fi-
gura egy távolabbi asztalnál.
– Milyen vallású maga? – kérdezett rá az amellett
ülő. – Kik a szülei? Milyen családból származik? Miféle
nevelést kapott?
– Miért fontos ez…?
– Hogy beszél a tekintetes úrral?
Lassacskán összerakta magában a képet; tehát ezek
itt mind „tekintetes urak” lehetnek, amíg Höllenbach
„kegyelmes úr”.
– Biztosan református! – kúszott be egy kenetteljes
hang valahonnan hátulról. – Azok feleselnek ilyen is-
tentelenül, ha kérdezik őket!
– A kegyelmes úrnak szóba sem kellene állnia egy
olyannal – harsogott az előző –, aki ilyen alapvető pa-
ramétereket sem oszt meg önmagáról!
A többiek helyeslően felmordultak.
– Megmondtam már, hogy mi vagyok. – Mihály
hangja remegett, könyörgő pillantása egyenesen
Höllenbach arcába fúródott, a közbeszólókról erőszak-
kal nem vett tudomást. – Poéta. Sem több, sem keve-
sebb. Szeretném, ha a főméltóságú úr és én…
– „Maecenas” kellene, látom, hogy itt írja, értem én…
– dünnyögte Höllenbach, és száraz, tárgyilagos hangon
folytatta. – Tudja ön, kérem, hány éhenkórász esik be
ide évente, hogy visszaéljen a mi drága főméltóságú
urunk bizalmával? Hány hiszi halhatatlan muzsikus-
nak, írónak, piktornak magát, hogy aztán pár évre rá el-
unja a közönsége, eltüntessék az újabbak, hogy vissza-
süllyedjen a színről a jól megérdemelt névtelenségbe a

62
mi főméltóságú urunk beleölt pénzével és türelmével
együtt? Tudja, hány ilyen van?
Olyan nemtörődöm mozdulattal lökte vissza a lapo-
kat, hogy Mihálynak teljesen a fejébe űzte vele a vért.
– Én nem vagyok éhenkórász! Tanári állásom volt, és
ha azt hiszi, hogy csak a pénzért írok…
Ekkorra már egész kis kórus zavarta vissza belé a
szót:
– Hogy beszél a kegyelmes úrral?
– Ne haragudjon, hogy ilyen kendőzetlenül ki kell
mondanom – szólalt fel most egy kövér úr, aki szinte le-
folyt a székéről –, de nem is értem, hogy gondolta, hogy
a főméltóságú úr akár csak egy pillantásra méltatna egy
ilyen modortalan embert. Ha őelőtte szólt volna így,
nem vetnék magára keresztet.
– Örüljön neki – kontrázott rá a kenetteljes hangú –,
hogy a kegyelmes úr lelke ilyen szelíd és türelmes. Én
feleennyi ideig sem hallgattam volna a sirámait!
– Magukat meg ki kérdezte? – szaladt ki Mihály szá-
ján. – Törődjenek a saját dolgukkal!
Azok mind felhördültek, egyikük, talán a kövér úr
száját még egy „hííííj”-nek hallatszó zörej is elhagyta,
ahogyan egyszerre próbálta beszívni és kifújni a leve-
gőt. Höllenbach arca megnyúlt.
– Ezt gyönyörűen megmondta. Eltakarodik magától,
vagy kidobassam?
Mihály ugyan szívesen sértegette volna még tovább
mindannyiukat, de egy józanabb hang a fejében vissza-
tartotta ettől. Hát összekapkodta az asztalról a verse-
ket, és dühtől villogó szemmel kiviharzott a fel-alá jár-
káló, buzgón dolgozó népség közé. Még hogy ezekkel
bájologni, ezekkel udvariaskodni! Mátyási lehetetlen-
séget kért!

63
 Amint eszébe villant a barátja és az intelmei, men-
ten tova is szállt égető-mardosó, szégyenteljes haragja,
sőt, mintha csupa jégdarab omlott volna a fejére. Az Is-
tenért, mi lesz, ha ez kitudódik? Mi lesz, ha megtudják,
hogy őt Mátyási hozta ide? A gondolat, hogy talán most
törte derékba a barátja pályafutását, akinek pedig any-
nyit köszönhet, elviselhetetlen volt számára. Le kell ta-
gadni, lamentált, sosem láttam őt, nem is jártam itt…
ez az utálatos alak kezdte az egészet… Mindent le kell
tagadni!
Vagy ha mégis, ha mégsem, ha azért is…? Vajon letar-
tóztathatják ezért a sértő magaviseletért? Jaj, ha éppen
Kazinczy mellé kerülhetne… Talán Mátyási el tudná in-
tézni. De hogyan értesíthetné, ha nem ismerheti többé?
És mit szólnának mindehhez a kollégiumban…? Resz-
kető térdekkel ücsörgött egy folyosón, összefüggéste-
len gondolatáramlatokban hömpölyögve és válogatott
átkokat szórva a szorgos méhkaptárfolyosókra meg
a benne robotoló dolgozókra. Savanyú mézet főznek
ezek!
Bő egy óra múltán így talált rá Mátyási, aki maga is
éppen egy halom irattal a kezében sietett valahová.
– Hát itt vagy! Na, mi az, voltál már bent?
– Ez egy senkiházi! – fakadt ki.
– A hercegprímás?
– A titkára.
– Jaj, csak nem? – Mátyási a szemét forgatta, de köz-
ben mosolygott is. – Látod, ez a főúri titkárok sorsa.
Tudod, engem hányszor senkiháziztak le akár szemtől
szemben is, amíg a grófom mellett dolgoztam?
– Ne is hasonlítsd magad ehhez a… ehhez a…
Pillanatok alatt egy rakás vízszintes ránccsík keletke-
zett Mátyási homlokán.
– Olyan volt, amilyennek lefestettem, igaz?

64
 – Rosszabb. Kidobott a szobájából! Azt hajtogatta,
hogy tehetségtelen vagyok, és hogy biztos csak a pénzre
hajtok… Hogy én! Én, akinek már nyomtatásban is kö-
zölték a verseit!
– Naponta ezerféle ügy zajlik itt – magyarázkodott
Mátyási. – Általában mindenki türelmetlen és mo-
gorva, egy rossz szóért egymásnak esnek, párbajoznak,
évekig szót sem váltanak a kollégáim. Főleg mostaná-
ban, ugye, amikor annyi minden történik… De az Égre,
ha Höllenbach tényleg kirakott, akkor csakis bal lábbal
kelhetett fel. Ilyet azért még ő sem szokott. Te meg aj-
tóstul rontottál a házba, mi? Ne törődj vele!
– Te mondtad, hogy ez a nagy lehetőség…!
– Nagynak nagy, de nem az egyetlen. – Mátyási
hümmögött, majd pénzt halászott elő a ruhája rejte-
kéből. – Különben sincs most értelme tovább csüg-
gedni ezen. Batthyány nincs itt, megérdeklődtem. Majd
augusztusban jön le, ezt-azt alakíttat még a parker-
dőn, és személyesen felügyeli a munkálatokat… Ezért is
küldte előre Höllenbachot.
– Parkerdő… Az kellene most nekem. Ott el lehet rej-
tőzni. Menekülni minden és mindenki elől… Még a sa-
ját szégyenem elől is…
– Ne legyél már ennyire patetikus! – fintorgott Má-
tyási. – Összehozhat még az élet Batthyányval egy ilyen
szörnyű alak közbenjárása nélkül is. Tessék, ebédelj
meg valahol odakint, aztán gyere vissza! Nemsokára
végzek mára.
Mihály bólintott, és könnyed mosolyt erőltetett ma-
gára, de úgy vonult el a barátja mellett, mint akinek el-
kerülte a figyelmét a kinyújtott kéz, benne azokkal az
aranyszínűen csillogó érmékkel.
 ~ 4. ~

Az éjszakája legalább annyira zaklatottan telt, mint a

napja. Valahányszor sikerült kellően mély álomba me-
rülnie, állandóan a Kúria végeérhetetlen folyosóerde-
jébe álmodta vissza magát, a barátságtalanul ki-be csa-
pódó ajtók közé. Az orrába befészkelte magát a rizs-
por, a ruha- és hajápoló szerek meg a tinta nehéz il-
lata, megint látta Höllenbach undorodva összeszűkülő
szempárját, amint a verseibe lapozott… Legalább négy-
szer felriadt, és irigykedve hallgatta Mátyási tökélete-
sen nyugodt, egyenletes szuszogását. Az ötödik ilyen al-
kalommal viszont éppen a munkába készülődő barát
óvatos piszmogása verte fel. Nagyot nyögve fordult a
másik oldalára.
– Ne félj! – hallotta ekkor Mátyási suttogását. – Egy
percet se félj! Már megálmodtam, mit kell tennem…
Még mielőtt Mihály megkérdezhette volna, hogy
neki szólt-e a megjegyzés, vagy Mátyási csak magában
beszélt, máris visszaszédelgett az öntudatlanság és a za-
varos rémlátomások közé. Bőven délelőttre, sőt, talán
dél felé járhatott az idő, mire újra kinyitotta a szemét.
Felkeljek egyáltalán – töprengett bágyadtan –, amikor
most esik igazán jól az ágyban lenni…?

67
 Ebben a pillanatban kulcscsörgés és ajtónyikorgás
verte ki végleg a szeméből az álmot, s Mátyási szinte
berobbant a szobába:
– Idenézz, mit halásztam neked a zavarosból!
A diadalmas mosoly azonnal le is olvadt az arcáról:
egy ilyen szorgalmasan lótó-futó, pacsirtatermészetű
emberre, mint ő, Mihály szokásos ébredező ceremóni-
ája felfoghatatlan újdonságként hatott:
– Nahát, te még alszol?
Mihály felkönyökölt az ágyban. Magára burkolta a
takarót, valahogy feszélyezte, hogy Mátyási eleganciá-
jához képest milyen lustának, semmirekellőnek tűnhet
hálóruhában.
– Nem, dehogy alszom – védekezett, és közben za-
vartan turkált az éjjelente mindig könyörtelenül
visszaborzasodó hajában. – Egész éjjel csak egy pár
órát sikerült… De te hogyhogy ilyen hamar…?
– Ma elhoztam a holmit – felelte vidoran Mátyási, és
szétterített az asztalon egy paksamétányi iratot. – Ezt
itt is meg tudom csinálni. Voltam a magisztrátusnál is,
és ide süss…!
Hosszasan, szertartásosan kotorászott a papír-
halomban, míg elő nem húzott egy kis papírszeletkét.
Nem engedte, hogy Mihály rögtön elvegye tőle; ide-oda
lebegtette, mindig elragadva a másik kapkodó keze elől.
Úgy játszott vele, ahogy a macskákkal szoktak.
– Ne szórakozz már!
Végül, amikor elragadta a lapcsonkot, a fiú annyira
türelmetlenül futotta át, hogy először fel sem fogta, mi
áll rajta. Idegen utcanév, idegen írás – mi dolga lehet
neki ezzel?
Mátyási remekül mulatott rajta.
– Ez, kérlek szépen, egy bizonyos Kármán József la-
kásának a címe. Gondoltam, talán még hasznos lehet.

68
 Ezt hallva Mihály azzal sem vesződött, hogy megke-
rülje az asztalt. Egyenesen az írásokon, tintásüvegeken
áthajolva ragadta meg Mátyási széles vállát, és olyan
hévvel szorította magához, hogy az elegáns úr zavará-
ban szabályosan kővé dermedt.
– Hé, hé! Megőrültél? Vigyázz, a munkáim, a mun-
káim! Még egy ilyen bolondot, mint te, nem is láttam…
Mihály tettetett bűnbánattal elengedte.
– Valahogy csak meg kellett köszönnöm…
– Nem azért… – Mátyási hirtelen azt sem tudta, a
félrecsúszott ruhadíszét igazítsa meg előbb, esetleg az
összekuszálódott haját, vagy éppen a feldőlt, enyhén
szivárgó tintatartóhoz kapjon. – Nem vártam én ezért
semmit. Na de mit állsz itt még mindig?
– Úgy érted, most…
– Mondom én, hogy félig alszol még! – csipkelődött
a másik. – Szerinted miért dolgozom ma itthon? Elvi-
heted a hintómat! Már megbeszéltem a jó Vilmossal is,
hogy fuvarozzon be.
– Ilyet! Én… én… megölelhetlek még egyszer?
– Nem szükséges. Na, gyerünk, készülődj, vár a bol-
dog beteljesülés!
Arra is Mátyásinak kellett figyelmeztetnie, hogy in-
dulás előtt egyen valamit, illetve ha az elmúlt néhány
napban annyira ügyelt a külsejére, akkor a szépségre
bizonyára sokat adó lapszerkesztő elé se járuljon fél-
regombolt kabátban és maszatos szájjal. Márpedig,
amennyire türelmetlen volt, legszívesebben egyenesen
az ágyból rontott volna rá a mit sem sejtő Kármánra,
ráadásul az olyannyira fontos versesfüzetek nélkül –
ezekkel is Mátyásinak kellett utánaloholnia a folyo-
són. A fogadó vendégei értetlenül leselkedtek felé, Vil-
mos viszont nem firtatta, hogy mire fel a nagy izgalom.
A cetlit látva elfelhősödött az arca:

69
 – Hát, remélem, kis uram, hogy hamar megtaláljuk
ezt!
A biztonság kedvéért leszólítottak az előtérben egy
különösen szőrös, verejtékszagú embert, akiről joggal
feltételezhették, hogy sokat barangol a városban. Igen
fárasztónak bizonyult vele a tárgyalás – rettenetesen
törte a magyart –, de valahogy mégis elmagyarázta Vil-
mosnak, hogy merrefelé eshet ez az utca. Hálálkodtak,
mire a borzas emberke fellelkesült, és félreérthetetlen,
egyezményes jelét adta, hogy a rögtönzött útbaigazítá-
sért némi kézzelfogható jutalomra is igényt tart.
A városfalon belülre érve úgy tűnt, a mindenes való-
ban megértette az emberkét, legalábbis magabiztosan
törtetett előre. A sokat szenvedett hintó úgy imboly-
gott, mint csónak a háborgó tengeren. Mihály kihajolt,
és hosszasan szemlélte az utat alattuk. Valóban olyan
egyenetlen volt ez a kövezet, mint egy rossz fogsor, tele
alattomos kis gödröcskékkel, amelyek ideges prüszkö-
lésre sarkallták a lovakat. Ajjaj, pedig mennyit kárhoz-
tatta ezért régebben az ő Debrecenjét, milyen szégyen-
letesnek tartotta, hogy odahaza alig van köves út! El
is döntötte magában, hogy erről a tárgyról ezentúl in-
kább hallgatni fog a tanulótársakkal folytatott dispu-
tákban. Idővel a fejét is behúzta, megrettenve egy eset-
leges rosszulléttől.
Azért bentről is elég jól lehetett szemlélődni. A nap-
pali fényben immár megláthatta a városfalon belüli ro-
busztusabb és kert nélküli házakat, az S alakban kígyózó
szűk sikátorokat és a hatalmas, ütőérszerű főbb utakat.
Az emberáradat szinte letaglózta; mintha az egész la-
kosság az utcán járt volna ezen a tikkasztó késő délelőt-
tön. Kisebb csoportokba verődve siettek innen oda, on-
nan ide az emberek, be az udvarba, ki az udvarból.

70
 Majdnem minden kapu tárva-nyitva állt, öregasz-
szonyok ücsörögtek odakint, kutyák marcangolták az
eléjük vetett csontot, szurtos gyerekek rohangáltak fi-
gyelmetlenül, hajszál híján a robogó kocsik alá kerülve;
az utasok káromkodva szidták őket. Máshol hosszú sor-
ban álltak valami bűzös gőzt eresztő sütögető előtt, vagy
félkörbe verődtek egynémely mutatványosféle figura
körül, és rikoltozva, tapsolva örvendeztek a látványon.
Volt, ahonnan cincogó hegedűszó áramlott ki, máshon-
nan rekedt ordítás vagy tébolyult kacagás. És minden-
hová beszivárgott egy ember keltette, folyamatosan sis-
tergő alapzaj, amelyet Mihály nem tudott elemeire bon-
tani. A járókelőket, lakókat sem tudta még megkülön-
böztetni, valahogy egybefolytak a szeme előtt a gyöke-
resen eltérő színvilágú, anyagú, szabású ruhadarabok.
Akárhogy nézte, a különbözően festő csoportok sehogy
sem keltették egyetlen nép benyomását.
Akkor eszmélt csak fel, amikor zökkenve megállt a
kocsi, és Vilmos ajtót nyitott neki.
– Ez lehet az – mutatott a mellettük magasodó
házra. – Megvárjam valahol a közelben az urat?
– Köszönöm, de nem kell. Azt hiszem, sokáig elle-
szek itt… Legalábbis remélem. – Rámosolygott a min-
denesre, aki még mindig aggódva bámulta az idegen
házat. – Tessék nyugodtan visszamenni, majd valahogy
hazatalálok én is.
A hintó tehát elhajtott. Minden lépéstől, amelyet Mi-
hály megtett az idegen ház felé, még jobban megillető-
dött. Azóta sem bírta megszokni, hogy nem repdes kö-
rülötte a megszokott módon az a széles, mélyzöld tóga,
ráadásul a kalap hiányától hirtelen viszketni kezdett a
feje búbja. De erőt vett magán, és bezörgetett a kapus-
hoz. Álmos szemű öregember nézett ki, alaposan meg-

71
bámulta őt tetőtől talpig, azt azonban nem kérdezte
meg, hogy kit keres. Mihály nagyot nyelt.
– Kérem, én…
Valahonnan az udvar mélyéből egy kövérkés asz-
szonyság döcögött elő, és ez annyira összezavarta, hogy
egyből el is felejtette, mit akart mondani. A nő szinte
udvariatlan kíváncsisággal méregette őt, könyékig fel-
tűrt ruhás karját összefonva hatalmas melle előtt. Át-
ható mosószerszagot árasztott, és közelről már látszott
is, hogy a gőztől csapzott az arca. Ehhez hasonló asszo-
nyokat Debrecenben is találni, lelt végre kapaszkodót
Mihály, és bátortalan mosolyt küldött felé.
– Nekem mondja inkább az úr, ha magyarul akar be-
szélni – közölte nyájasan a mosónő. – Az öregnek nem
megy az annyira jól.
– Elnézést a zavarásért, azért jöttem… – Mihály oda-
sandított az összehúzott szemű kapusra, majd megint
az asszonyra, és úgy döntött, mégis jobb lesz leegysze-
rűsíteni ezt a társalgást. – Kármán Józsefhez. Őt kere-
sem.
A nő arca valósággal ellágyult a sajnálkozástól.
– Jaj, igazán sajnálom az urat, de nem szolgálhatunk
vele. A Kármán úr, az bizony nincsen idehaza.
– Micsoda? Hol van? Mikor jön vissza?
– Szerintem sose már – érkezett a felelet, és Mihály
amúgy is idegesen rángatózó gyomrát elemi erővel rán-
totta össze a kiábrándulás. – Még a múlt hónap ele-
jén hazaköltözött a szülővárosába, ha jól tudom, mer’
az édesapja meghalt a szegénynek… Kicsoda az úr? Va-
lami barátja a Kármán úrnak?
– Hát… – Mihály most sem tudta, belekezdjen-e a
magyarázkodásba. – Olyasmi.

72
 Még reménykedett, hátha csak félreértette, amit az
imént hallott. A következő mondat azonban egyértelmű
volt, mint egy arculütés.
– Én azt hiszem – duruzsolta az asszonyság –, hogy
addig nem érdemes a Kármán úrnak a visszatérésére
gondolni, amíg le nem zajlottak ezek a mindenféle fel-
ségsértő meg ki tudja, miféle ügyek… Furcsa barátai
voltak a Kármán úrnak, jobban tette, bizony, hogy el-
ment, ezekben a mostani időkben…
– Az összeesküvők – lehelte Mihály, és bele kellett
kapaszkodnia a kapu vasába.
– Na bizony! Meg hallottam egyszer a Kármán úr-
tól, jaj, de Isten őrizzen, hogy én hallgatózzam idebent
a házban, csak hát ő nagyon hangosan beszélt, eskü-
szöm az Égre, hogy híres volt erről… Szóval, mondta
a Kármán úr az utolsó úrnak, aki vendégségbe jött
hozzá, hogy azt a valamilyen hírmondóját se adat-
hatja ki többet, mer’ még az is gyanús. – Mihály most
már legszívesebben a fejét is beleverte volna a vas-
rácsba. – Hát látott már ilyet a világ? – Az asszony
úgy lengette a kezét az arca előtt, mintha valakinek az
épelméjűségében kételkedne. – Pedig milyen finom
irományok voltak azok! Én nem ismerem a betűt, de
a Kármán úr meg a barátja átjöttek kétszer, aztán ol-
vastak belőle, és még mondták is, hogy ezekkel fogják
ők elérni, hogy a leányok is lapot járassanak, mint az
úrfiak. Jaj, micsoda kár azokért a szép irományokért!
Micsoda kár!
A kapus érdeklődve szívogatta az orrát, látszólag za-
varta egy kicsit, hogy nem tud belefolyni a beszélge-
tésbe. A hang emlékeztette Mihályt arra, hogy eleget
hallott, és semmi keresnivalója nincs már ennél az ide-
gen háznál.

73
 – Köszönöm a kedvességét… – kezdett volna hálál-
kodni, ám a nő megint félbeszakította:
– De azt tudom mondani az úrnak, hogy keresse csak
fel a Kármán úrnak a másik barátját, aki idejárt hozzá!
Tudom a nevét is: Schedius. Mer’ nem szoktam én azzal
foglalkozni, hogy kihez kifélék járnak a házba, de bizony
a Schedius urat megjegyeztem, mer’ annak olyan ked-
ves képe volt, meg olyan szép lágyan olvasott… A Kár-
mán úr hangja mindig egy kicsit bántotta a fület. És ha
gondolja…
– Köszönöm, nagyon hálásan köszönöm! – hadarta
Mihály, kezdetben csak apró, aztán, ahogy a mosónő
nem vette észre a szándékát, egyre nagyobb lépésekkel
hátrálva.
– …biztosan megtalálja majd a Schedius urat, mer’
az nagy hírű ember ám, mondta a Kármán úr is, meg ő
is, hogy valami professzor abban a nagy univerzalitás-
ban. Úgy bizony! És akkor majd kaphat új hírt a Kár-
mán úrról is. Az Isten legyen jóságos az úrhoz! Vezesse,
vezesse tovább az urat…!
Mihály egyre jobban kapkodta a lábát, míg végül
elmosódva hallotta a nő éles hangját, ahogyan más
nyelvre – talán valami konyhanémetre – váltva előadja
a portásnak, mit beszéltek az előbb. Nekitámaszkodott
egy ház sarkának, a pipája után kotorászott, és meg-
várta, amíg leülepszik a lelkében a kiábrándultság kel-
tette indulat.
Nem lesz több Uránia! Kazinczyék hóhérai arra is
kezet emeltek.
Azt sem tudta, merre botorkál, nem ügyelt sem a kö-
rülötte járkálókra, sem a házakra vagy az utcákra, és
nemegyszer annyira belegabalyodott a lába a macska-
kőbe, hogy alig bírta megőrizni az egyensúlyát. Hogy
mulattak-e ezen a járókelők? Nem tudta volna meg-

74
mondani. Egész értelmét lefoglalta, ahogy azon töpren-
gett, vajon hány hasonló hír elvesztését képes még ép
ésszel elviselni.

A Duna háborgott.
Igen, minél tovább nézte, annál biztosabb lehetett
benne: a széles folyó úgy hömpölygött, úgy dobálta ma-
gán a csónakokat, úgy vágódott újra és újra a partnak,
mint egy ember, aki éppen most adja ki magából min-
den keserű dühét. Csapkodott. Ide-oda hányta magát.
Morgott, morajlott, szabad folyást engedett minden rej-
tett indulatának. Az emberek pedig olyan faarccal siet-
tek el mellette, mintha semmit sem észlelnének ebből.
Mihály már nem tudta, mióta áll így, a fahíd korhadt
szegélyének támaszkodva, szembefordulva a Dunával.
Rezzenéstelenül bámulta a vizet, csak a haja lebbent
meg néha, ahogy a párás szél belekapott, s felé sodorta
azt a nehéz vas- és halszagot. Szemét, száját és arcbőrét
kissé ki is szárította, ki is csípte valami – talán sírt is,
de ebben nem lehetett biztos. Órák óta nem látott mást,
csak a Dunát, na meg a saját éber álmait, amelyekben
egészen elveszett.
Ott van ő, a másik oldalon. „Nyomát e zöld fák alatt
keresem…” Milyen elhanyagolható, semmi kis távolság
az egész, egyetlenegy sáv, egy kéklő kis vonal a térké-
pen, ötperces gyaloglás egy hídon keresztül. „Ah, szól-
jatok, nimfák!” Ott van ő, Kazinczy, és mégis sokkal
messzebb van tőle, mint amikor még mérföldek válasz-
tották el őket egymástól. Nem messze, a híd másik vé-
gén utcai hegedűs vinnyogtatott egy ismerős dallam-
foszlányt – a Duna sem lehetett annyira hangos, hogy
ez ne fészkelje be magát mindenestül Mihály elméjébe.

75
 „Zokog az Ékhó. Hah! – mi szó zeng ott? – óh…”
Amikor verset írt erre a dallamra, már régóta ismer-
ték egymást Kazinczyval, és neki feltett szándéka volt,
hogy lenyűgözi vele a mestert. Azon a felejthetetlen dél-
utánon ő az egyik, Kazinczy a másik szereplő sorait ol-
vasta fel hangosan, majd végig is kellett énekelnie az
egészet… „Szép hangja van az úrnak, és a ritmussal is
elég jól bánik, de a többiről szólva…” Ő pedig itta a sza-
vait, feljegyezgette a lap szélére az észrevételeit, és ször-
nyen koncentrált, hogy egy szót se szalasszon el. Hiszen
a dallam még mindig ott döngicsélt a fülében, mint egy
zavaró kis bogár... „Figyel rám egyáltalán az úr?”
Lehunyta a szemét, azonban így is látta maga előtt a
folyam fénytelen hömpölygését. És mellé hallgatta a ze-
nét, ezt az egyre harsányabbat és figyelemfelkeltőbbet,
mígnem már-már úgy hitte, egészen felolvadt a térben
és az időben. Az ezerféle új inger hatására, amelyek a
pesti utcákon újra és újra rátámadtak az idegeire, im-
már alig hitte el, hogy valaha valóság volt ez a balcsil-
lagzatú barátság. Mintha nem is az ő emlékei lennének,
hanem valami hozzá hasonlatos, de idegen fiúéi, aki éj-
szakába nyúlóan fogalmazta a leveleket, akinek reme-
gett a gyomra az első találkozás izgalmától, aki szégyen-
lősen takargatta az arcát, miközben Kazinczy homlok-
ráncolva átfutotta legújabb alkotásait, és akinek a te-
kintete kábán követte azt a hosszú, szigorúan előresze-
gezett ujjat: „Ez itt gyalázatos, tessék csak szépen át-
írni…!”
Kazinczynak fogalma sem lehet róla, hogy ő itt van,
és talán még arra az átokverte börtönre is rálát. Oda
nem szivároghatnak be a külvilág hírei – micsoda kín
lehet egy ekkora elmének, hogy december óta így kell
léteznie! Vajon azt is elhallgatták előle, hogy ki az, aki

76
őt is, a többieket is odajuttatta…? Mihály egészen bele-
borzongott a gondolatba.
„Zokog az Ékhó… zokog az Ékhó!”
Továbbsétált Budára, bedobott egy érmét a zenész
edénykéjébe – pedig olyan pocsékul játszott szegény,
hogy a többi járókelő ujjal mutogatott rá. Mégis, kit
érdekel, ha éppen ezt játssza? Jó pár utcán túl is dú-
dolta magában a dalt, ismeretlen ablakokat és háztető-
ket bámult, és fel-felnézett a Vár mindenek fölé maga-
sodó alakjára. Ehhez a két ponthoz igazította a sétáját:
a Várhoz és a Duna csíkjához, amelyek, úgy hitte, köny-
nyedén visszavezethetik Pestre. Egyelőre azonban nem
akart visszatérni.
Vajon hol lehet az a hely? Csak annyit tudott, ameny-
nyit mindenki más is, hogy az összeesküvők Budán van-
nak. Ám hogy miféle börtönben tarthatják őket fogva,
milyen körülmények között, és hogyan lehetne oda el-
jutni – ilyesmikről mégsem kérdezősködhetett az ut-
cán. Ki tudhatja ezt egyáltalán? Azok a fennhéjázó ala-
kok ott a Kúrián, akiktől Mihálynak még mindig undor
és szégyen járta át a lelkét, egészen biztosan, és akkor
talán Mátyási is, akit viszont láthatóan nyomasztott az
egész összeesküvés-téma. Talán éppen a Vár épületé-
ben lehetnek, egy pincében vagy egy titokzatos, közép-
kori karcerban? Netán amikor az épületben bolyongott,
vagy Höllenbach szobájában ácsorgott, egészen közel
volt az ő Kazinczyjához…?
Ez az ötlet olyan lesújtóan hatott rá, hogy meg kel-
lett torpannia. Nem, az mégsem lehet, az túl egyszerű
lenne. Nyilván a Vár környékén van az a börtön, de nem
magában az épületben, főleg nem a Kúriáéban. Hogy
aludhatnának nyugodtan az ilyen Höllenbach-félék,
ha a munkájuk végzése közben végig ott motoszkálna
a tudatukban, hogy kikkel osztják meg azt a gyönyörű,

77
impozáns palotát? Persze az is lehet, szőtte tovább a
gondolat egyre sötétebb fonalát, hogy Höllenbach és a
többi bürokrata komfortérzetének nem is tenne rosz-
szat, ha akár egy szobában kellene dolgozniuk a lelán-
colt összeesküvőkkel… Gyomorforgatóan iszonyatos!
Annyira elmerült a gondolatai folyásában, hogy nem
is figyelte, merre jár, és a budai utcákat sem szemlélte
meg behatóbban. Így hát, mire feleszmélt, el sem bírta
dönteni, hogy az időben utazott vissza valami varázs-
latos módon, vagy már kisétált az ország területéről,
és észrevétlenül Ázsiába jutott? A városkép úgy festett,
mintha még mindig a török hódítók laknák. Aranyku-
polák, fából faragott buja virágtenger minden ablak-
párkányon, boltíves kapuk, amelyek kövezett kis udva-
rokba vezettek, és a pesti forgataggal ellentétben lázta-
lan, laza lustaság mindenfelé. Az emberek a felső abla-
kokból könyökölve, álmatagon figyelték az utcát.
Arra, hogy még mindig Európában van, csak a többi
járókelő kiléte emlékeztette Mihályt. Igaz, egyetlen ma-
gyar szót sem csípett el, csupán potrohos, kocsijukból
gőgösen lepillantó németek és csapatostul haladó, szé-
les karmozdulatokkal beszélgető, mások jelenlétéről tu-
domást sem vevő kaftános zsidók osztották meg vele az
utat. Mihály nem is tudta, a kétféle népből melyiket fél
jobban megszólítani. Ő, aki Debrecenben a város bol-
dog szülötteként kormányozta a máshonnan érkezet-
teket és az új, faluról felkerült diáktársakat, aki még a
kihalt Hajdúságon keresztülgyalogolva sem tévesztette
el az utat soha, most meghúzódott egy kapuban, és fo-
galma sem volt, hogyan kérhetne útbaigazítást, hogyan
találhatna ezzel a sokféle népséggel közös hangot, kö-
zös szót.

78
 Visszasétált volna Pestre, úgy, ahogyan átjött, de egy-
más után három fahídról is leparancsolta a helyi ható-
ság. Egy vörös képű emberke nem győzött kiabálni vele:
– Ákár áz idégén úr béléfúlládni? Nem lát ázt áz úr,
hógy ez nem gyálóghíd ván?
Az emberek meg összesúgtak a háta mögött, és ami-
kor végignézett rajtuk, mindannyiuk arcáról szánako-
zást olvasott le. „Sose láthatott még ilyet!” meg „Sze-
gény kis idegen!” – ilyesféléket gondolhattak, és Mi-
hály úgy érezte, a pokolban nem teremhet annyi gyű-
lölet, amennyit most ő érzett a szánakozó budaiak és
pestiek iránt. Miért csinálnak ezek úgy, mintha a nyo-
morult városaikon kívül nem lenne élet, és miért néz-
nek úgy őrá, mintha tüzes vassal égették volna a homlo-
kára, hogy „IDEGEN”? Annál büszkébben, magabizto-
sabban törtetett előre, nehogy valakinek feltűnjön az el-
esettsége. Persze, ahogyan előre sejtette, ettől még ke-
vésbé bírta követni, merre is vezet az útja.
Akkor hát kocsit kell fogni, hozta meg gyorsan a dön-
tést, de úgy tűnt, ebben a városban senki nem szorult
ilyesmire. Az emberek saját járműveken hajtottak vagy
gyalogoltak, és az a két alak, akiket végül meg mert kér-
dezni valamilyen sebtében kreált, magyar-német-latin
keveréknyelven, mind a „forspont”,* mind a „postaál-
lomás” szavakra csak tanácstalanul vonogatta a vállát.
A mennykő csapna beléjük, dühöngött tovább, hát nem
ők laknak itt?
Egyre lejjebb sétált a Duna mentén, és irigykedve fi-
gyelte az el-elsüvítő kocsikat. Akadtak közöttük nyi-
tott tetejűek, bennük egész csapat látványosan kiöl-
tözött nővel. Mintha csak megtévesztésnek hurcoltak

* „Előfogat”, lovaskocsi vagy egyéb fuvareszköz rendelkezésre bo-

csátása egy általában magasabb rangú személynek.

79
volna magukkal egy-egy hímezgető öregasszonyt vagy
könyvébe mélyedő apácát, mindannyian az utcán ha-
ladó férfiakat lesték széles karimájú kalapjuk alól. Ha
az egyikük megfelelő zsákmányra talált, izgatott lökdö-
sődésbe, kuncogásba kezdtek, sőt, még mutogattak is.
Bizonyára azt hitték, nagyon diszkréten viselkednek.
Egyébként is, mintha Pest-Budán divat lett volna lát-
ványosan megbámulni a többi embert: mindenki, akár
lovon, akár gyalog, akár valamilyen járművön utazott,
folyamatosan a körülötte haladókat mustrálta. Amerre
Mihály elhaladt, függönyök libbentek a házak és a hin-
tók ablakán, kitárt szemű–szájú arcok fordultak felé a
kapualjakból, a rakpartról és a nyílt utcáról. Egyedül a
bakon ülő kocsisok nem akarták észrevenni őt, nem las-
sítottak le egyetlen bágyadt intésére sem.
Már éppen eljátszott a gondolattal, hogy talán soha
többé nem juthat haza, amikor a szerencse mégis elé-
sodort egy segítőkész járókelőt. Nem csupán azt tudta
meg, hogy bérkocsit inkább a pesti piacokon érdemes
keresnie, hanem nagy megkönnyebbülésére azt is, ho-
gyan juthat vissza a legegyszerűbben. Nem hídon, hi-
szen amúgy sem emlékezett már rá, hogy melyiken jött
át, hanem dereglyén. Csodálkozott is, hogyhogy nem
jutott magától eszébe ez a kézenfekvő megoldás – elég
volt felmutatnia egypár pénzérmét a parton, és három-
négy révész máris felfigyelt rá.
A csónakban összehúzódva még tartott tőle egy kissé,
hogy nem talál majd egykönnyen piacot Pesten, de ez
az aggodalma alaptalannak bizonyult: az egész város,
vagy legalábbis az a városrész, amelyikre elsőként buk-
kant, egyetlen hatalmas, sistergő-kavargó vásári ka-
valkádnak tetszett. Bódék, karattyoló öregasszonyok,
kézművesáruk, keleti kelmék, edények, gyógyfű- és
ételárusok… De hiába a nehéz szagok, az ordibálás és

80
a folyamatos szólongatás, az ő figyelmét az kötötte le,
hogy az emberek, épületek és tárgyak színpompás pezs-
géséből végre egy üres kocsi is kirajzolódjon. Sajgott a
lába, mégis megszaporázta a lépteit. Ha mást nem, leg-
alább a városfalat szívesen megtalálta volna, mint afféle
ismerős pontot az idegen vidéken…
Ekkor valaki erélyesen megragadta a ruháját, göcsör-
tös ujjak fonódtak a karjára, a vállára, és sehogy sem
engedték tovább. Mihály majdnem szörnyethalt ijedté-
ben, és az egyensúlyát is csak csodával határos módon
őrizhette meg. Váratlanul pördült egyet, ütésre, harcra
készen, akárki is legyen a támadója. Utálatos mosdat-
lanság- és csatornaszag csapta meg az orrát, és a lény,
amellyel szembefordult, lehetett volna ősi, mitológiai
teremtmény is, egy kétfejű, négykezű, visító hangú, bű-
zös valami, a Szkülla, a Kerberosz és a szirének egyben.
Pedig csupán egy koldusasszony ragaszkodott hozzá
ennyire, egyik karjában csúf kisgyerekkel, aki szintén
felé nyújtogatta kezecskéjét. A kicsi elől el tudott ha-
jolni, de az anyja nem eresztette őt: érthetetlen nyelven,
artikulálatlan hangon könyörgött alamizsnáért.
– Nem tudok adni – sziszegte feléjük Mihály. – Eresz-
szen el! Nem tudok adni! – A nő a „nem” szóra még
erőszakosabban kapaszkodott, olyannyira, hogy a má-
sik kezével alig bírta már a magasba tartani a gyereket.
Mihály egészen megdöbbent, amikor meglátta, hogy a
kisfiú lejjebb csúszik, és az ő zsebe felé nyújtogatja a ke-
zét, mintha külön erre tanították volna. – Nem! – kiál-
tott rájuk még dühösebben, és ellökte mindkettejüket.
A körülöttük állók kíváncsian pislogtak feléjük, de
csak egyvalaki akadt közöttük, aki közbe is lépett. Pan-
dúrféle lehetett, afféle délceg, lóháton járó, egyenruhás
férfi. Ráripakodott az asszonyra, és ütésre emelte a pál-
cáját, mire a kolduspárt mintha a föld nyelte volna el.

81
Mihály fülében ott csengtek utolsó káromlásai, és hozzá
a férfi érces hangja:
– Eltakarodsz innét? – A fiú felé azonban megértő
mosolyt villantott. – Nem idevalósi az úr, ugye? Vigyáz-
zon ezekkel, annyi van már, mint a pelyva. Nem győz-
zük összefogdosni, aztán látja, ennek is hogy nyoma ve-
szett. Meg vannak ezek szervezve, úgy bizony.
– Nagyon köszönöm, és igazán ne haragudjon…
– Nem tesz semmit – felelte a pandúr, s a levegőt le-
gyezgette a bottal. – Ez a feladatom. Mi másban lehet-
nék még szolgálatára az úrnak?
„Adja nekem a pálcáját!” – válaszolt volna szíve sze-
rint Mihály, és irigykedve nézte, hogyan kerülik el jó
nagy ívben a lovast a járókelők, mint valami természet-
feletti jelenést.
– Örökké hálás lennék, ha segítene egy fuvarost meg
egy forspontot találnom…
 ~ 5. ~

– Végre, jaj, végre! Már el sem tudtam képzelni, mi le-

het veled!
Mátyási megnyúlt arccal, karikás szemmel pattant fel,
de Mihály magyarázkodás helyett bevágta az ajtót, cipős-
tül, ruhástul az ágyába vetette magát, és belefúrta az ar-
cát az ágyneműbe. Minden csepp ereje elhagyta. Barátja
tovább kérdezősködött, ám ő csak lélegzett abból az or-
rára és szájára szorított dohos szagú párnából, ki-be, ki-
be. Derekasan küzdött, hogy el ne zokogja magát – hogy
legalább cseppnyi tekintélye és önuralma maradjon egy
ilyen nap után.
– Eltévedtem visszafelé jövet – bökte ki végül.
Mátyási a homlokát ráncolta.
– Alaposan leszidtam Vilmost, amiért magadra ha-
gyott… És mi volt Kármánnal? Találkoztatok? Legalább
ő megmutathatta volna az utat…
– Ugyan! – morogta Mihály. – Elköltözött. Esküszöm,
mint egy komédiában, először írogat, hogy jöjjek Pestre,
így meg úgy, aztán amikor egyszer hallgatok rá, puff, ő
hagyja el a várost. Már megint a falnak mentem a remé-
nyeimmel.
Mátyási a nagy együttérzésben odáig ragadtatta ma-
gát, hogy önmagát kezdte ostorozni:

83
 – Én tehetek az egészről. Micsoda meggondolatlan
ostobaság volt tőlem, kétszer is áltatni téged a nagy sem-
mivel! Legszívesebben felpofoznám magam. Miért is kell
nekem állandóan mások ügyébe avatkozni…
– Nem a te hibád. – Mihály szórakozottan végigfut-
tatta az ujját az ágytakaró mintázatán. – Senkinek sem a
hibája. Így alakult, ez van.
Hangja annyira kiábrándultan, csalódottan csendült,
hogy Mátyási eleinte pusztán egy sóhajtással bírt vála-
szolni.
– Pedig azt hittem, együtt vagytok, azért nem jössz
órákig. Ettél valamit?
– Semmit.
– Jaj, Istenem – sóhajtott Mátyási, és egy félig meg-
száradt, de méretes kenyeret nyomott Mihály kezébe. –
Tessék, ez a vacsorámból maradt. Nem ettél, nem pihen-
tél, csak rohantál egész nap?!
– Soha nem jártam ilyen helyen egyedül… Annyi új-
donság rohamozott meg, egészen elvesztem benne!
Mátyási érdeklődve hallgatta a beszámolót.
– Mit kérsz még enni? – kérdezte aztán. – Hozassak
fel valamit?
– Most inkább semmit, köszönöm.
– Hahó! Egész nap nem ettél! Jaj, miért nem vettél
valamit legalább egy piacon, vagy mit tudom én, hol?!
– Hiszen észre sem vettem, hogy éhes vagyok! Az ide-
geim mind lementek a gyomromba.
– Na? Pár falat meleg étel? Egy kis édes bor? Mi kell?
– Megmondtam már. Semmi!
Mátyási meghökkent, de nem erőltette tovább az öt-
letét.
– Nincs már Uránia. – Mihály elfordult, és a mennye-
zethez beszélt. – Nem is lesz többet.
– Vagy úgy…

84
 – Pedig mennyire hittem benne…!
– Hát… sajnálom. – Mátyásinak láthatóan minden
maradék vigasztaló kedve kárba ment. – Igazán sajná-
lom. – Kisvártatva halkan megjegyezte: – Tehát Kármán
hívott Pestre.
Mihály mordulását akár igennek is lehetett értel-
mezni.
– Ezt nem is mondtad.
– Azért, mert nem emiatt jöttem ide – hadarta türel-
metlenül Mihály –, jóval azelőtt is Pest volt az álmom,
mielőtt a leveleinket váltottuk volna ővele. Tudod, hogy
szokott ez lenni… Kármán az utolsó kis súly volt, éppen
az, amelyiktől átbillen a mérleg.
Mátyási bólogatott.
– Nem is tudom, mit tartsak e felől a nagy áhítat fe-
lől, amellyel bizonyos írótársaink Pest iránt viseltetnek.
Eddig nem szívesen mondtam neked, mert mulattatott a
lelkesedésed…
– Miért – vágott vissza Mihály –, talán nincs igazam?
Bécs a király központja, Pozsony az országgyűlésé, Deb-
recen az oktatásé és a tudományoké. Csak egyvalaminek
nincs még központja: a szépírásnak.
– Talán azért, mert nincs is rá szükség – vetette fel
Mátyási. – És miért éppen itt kellene lennie? Jó, néhány
nagy elme valóban itt lakik, és bámulatos az itteni könyv-
tár, de… ezt leszámítva miben emelkedik még ki ez a vá-
ros?
– Tényleg, micsoda egy szörnyű hely ez! – gúnyoló-
dott Mihály. – Hatalmas könyvtár, hatalmas elmék…
Meneküljön innen, ki merre lát!
– Nem értelek – szakította félbe Mátyási, árnyalatnyi
ingerültséggel a hangjában. – Úgy jöttél most haza, mint
egy megkergetett kutya, behúzott nyakkal, félve, éhesen,
fázva, és még mindig Pestet véded! Mi tetszik neked itt

85
még mindig? – Mihály szúrósan nézett rá, de hirtelen
nem tudott ellene érvelni. – Egyébként meg az ilyen dol-
gok, mint ez a központ meg egység, idővel mindig kiala-
kulnak, siettetni nem kell semmit sem – szögezte le Má-
tyási, ezzel véget is vetve a vitának.
Mihály sokáig bámulta szótlanul a mennyezetet, néha
egy-egy fájdalmas sóhajtásra ragadtatva magát.
– Tudod, mire gondolok? – szólalt meg aztán, fel-
könyökölve az ágyán, farkasszemet nézve a másikkal.
– Hogy Kazinczy lehetett volna a mi literatúránk élő köz-
pontja. Ő olyan volt, mint valami szív, vagy főér, vagy a
jó ég tudja, mi. De ez már odavan…
– Hát oda.
Mihály visszahanyatlott az ágyába.
– Állandóan rá gondolok, és olyan nyomorultul érzem
magam…
Ezután hosszas hallgatásba burkolóztak. Odakint sze-
merkélni kezdett a májusi eső, ütemesen kopogtatva
az ablaktáblákon. A cigányzene halványan felszűrődött
hozzájuk az előtérből. Nem sokkal később eloltották a
gyertyát, és kivételesen mindkettejüket ágyban találta a
kora éji világ.
– Alszol már? – suttogta Mihály a sötétségbe.
– Nem – hangzott a válasz. – Mi van?
– Kérdezni akarok valamit, de… – Mihály hallotta,
ahogy Mátyási fészkelődve felül az ágyában, és magá-
ban örvendezett, amiért nem látják egymás arcát. – …de
ígérd meg, hogy válaszolsz.
– Köszönöm – nevetett fel a barátja, és elnyomott egy
ásítást. – Majd ha megtudom, hogy mi a kérdés.
– Kazinczy…
– Megint itt tartunk, éljen – mormogta Mátyási.

86
 – Akkor hagyjuk az egészet! – Mihály sértődötten át-
fordult a fal felé, és a fejét odacsapta a párnához. – Jó éj-
szakát!
– Na, ne csináld már ezt… Mondd, mit akartál kér-
dezni!
Mihály szívesen kérette volna tovább magát, hogy
Mátyási még jobban érezze a megbántottságát, és bocsá-
natot kérjen, de a kérdés túlságosan ki akart már csusz-
szanni a száján:
– Hol vannak pontosan ők? Kazinczy meg a többiek…
Martinovicsék?
Újabb fél perc hallgatás után az ügyvéd kibökte:
– Egy kolostorban. Régen a ferences rendé volt, amíg
fel nem oszlatták őket.
– De pontosan hol?
– Hát… – Tisztán hallatszott, Mátyási mennyire kíno-
san feszeng. – Nincs nagyon messze a Vártól.
Erre már Mihály is felült az ágyban. Most először for-
dult elő a barátságuk kezdete óta, hogy a beszélgetésük
közben szinte tapintható feszültség lengett és remegett
körülöttük.
– Láttuk, amikor a Kúriára mentünk? Elhajtottunk
mellette?
– Nem. A másik oldalon van, kerülőút lett volna. De
erről nem beszélhetek veled – tette hozzá sietve. – A Kú-
rián agyonvernének, ha megtudnák, hogy bármit is kife-
csegtem.
– Azok fontosabbak neked, mint én?!
– Nem, nem, dehogy fontosabbak! Csak hát… nekem
ez a munkám, és tiszteletben kell tartanom a szabályait.
Majd megérted, ha te is dolgozni fogsz.
Mihály magában bosszankodott ezen az utolsó mon-
daton. Eszébe villant Mátyási árulkodó arckifejezése,
amikor az ő pénzét vizsgálgatta, meg a fejlehajtó-aláza-

87
tos viselkedése a Kúrián, és egyre inkább úgy érezte ma-
gát, mint egy örökösen háttérbe szorított fivér a tehetsé-
ges és világlátott bátyja mellett. Máris nekiszegezte a kö-
vetkező kínos kérdést:
– Ott bent hallod a híreket róluk is, ugye?
– Kikről?
– Ezt most direkt csinálod? Nagyon is jól tudod, hogy
kikről beszélek!
– Jaj, dehogy! – Mátyási élesen fújta ki a levegőt, mint
akinek minden türelmére szüksége van ehhez a társal-
gáshoz. – Az összeesküvők ügyével nem az efféle esküd-
tek foglalkoznak, mint én, és egymás között sem lenne
szabad erről pletykálkodni.
– Van már ítélet? – Mátyási nem válaszolt. Ha nem
rajzolódott volna ki a feje körvonala a sötétben, és nem
rázkódott volna össze olyan árulkodón, Mihály azt hi-
hette volna, hogy talán nem hallotta a kérdést. Így vi-
szont már csak azért sem tágított: – Legalább igennel
vagy nemmel felelj, az úgysem számít! Szóval, van-e már
ítélet?
– Azt hallottam – bökte ki végre Mátyási –, hogy ápri-
lis végén, amikor mi még nem is voltunk itt, már felküld-
tek egy fellebbezést a királynak. Ezek szerint tehát kell
lennie egy ítéletnek, még ha koránt sincs kőbe vésve…
– Akkor mi lesz velük? Mi történik, ha valaki felleb-
bez? Mikor ér ide a válasz? Mondj már valamit!
– Figyelj! – szólt közbe az ügyvéd ugyanazzal az inge-
rültséggel, mint amikor lefekvés előtt vitatkoztak Pest-
ről. – Ha ennyire érdekel téged ez az egész, miért nem
mész te is jurátusnak? Ezzel a húsba vágó kérdezgeté-
seddel meg a különös logikáddal kiváló fiskális lehetnél.
– Azt már nem, soha!

88
 – Pedig ebből legalább meg is lehet élni… – zsémbes-
kedett a másik, még éppen annyira hangosan, hogy Mi-
hály meghallja –, …ellentétben a szépírással.
– Akkor inkább éhen halok!
– Ebben legalább szereztél ma némi gyakorlatot! –
Barátja rosszallóan csettintgetett a nyelvével. – Inkább
aludj most, ne törd a fejedet mindenféle nyomasztó dol-
gon!
– Tehát jól értem, hogy a végleges ítélet Bécsből érke-
zik? Mennyi idő kellhet neki…?
– Nekem elég annyi, hogy addigra már biztosan nem
leszek itt, hála a Jóistennek. De gondolom, te…
– Megvárom – suttogta Mihály, és magához ölelte a
párnáját. – Nem tehetek mást. És amúgy is… Maradt
még elintéznivalóm errefelé.
– Ne csinálj semmilyen butaságot – figyelmeztette
Mátyási. – Rendben?
– Rendben. Nem csinálok.
– Na azért…! Különben nem is mernélek itt hagyni
magadra. – Mátyási élesen fújta ki a levegőt, és a zajok
alapján vissza is kucorodott az ágyába. – Remélem, leg-
alább annyi értelme volt ennek a napodnak, hogy tanul-
tál belőle…

Hiába szorítkoztak a hivatalos közlemények és hírlapok a

lényegre, hiába nem volt ildomos fennhangon emlegetni
az évtized legkínosabb, legellentmondásosabb tárgyát,
a pesti utcán szinte másról sem esett szó, mint az ösz-
szeesküvők ügyéről. Mintha elevenen sütnék, úgy szisze-
gett, sistergett a reggeli piac, a hetivásár, az ilyen-olyan
iparosműhelyek vagy étkezők előtt sorban álló ember-
sor. Mihály lassacskán, ha meg nem is szerette, de meg-

89
szokta a város hangulatát, és minden alkalommal izga-
tottan fülelt, hátha elcsíphet egy-egy újabb hírfoszlányt.
Sőt, a Duna partján sétálók és lovaglók is egyre többször
húzódtak összébb, és hallgattak el gyanakodva, amikor
ő elhaladt mellettük. Na, nem mintha ezekkel a sebté-
ben összekapkodott morzsákkal bármihez is kezdhetett
volna – nemcsak egymásnak ellentmondó, hanem egye-
nesen képtelenségnek tetsző állítások is keringtek.
Ezen a délelőttön is legalább húsz olyat hallott, ame-
lyekhez korábban még nem volt szerencséje.
– Vasra verve őrzik őket a sötét mocsokban, és a lánc
kimarja a húsukat. A saját vérükben fetrengenek...!
– Legalább ezren lehetnek! Ha kivégzik őket, sereggel
rontanak be a franciák. Annak a főembernek voltak fran-
cia kapcsolatai, ezt mindenki tudja. Mégsem akarhatja a
király, hogy megint feleméssze a világot a háború...!
– Mit kell ezen sopánkodni? Jól megégette magát az
a pár hülye…
– Az egészet közösen szervezték, a király meg az az
apát! Vele lázíttatta fel azt a sok veszélyes többit, és most
feláldozza velük együtt, mint egy bárányt, azt a szent em-
bert…
– Az egyik üvegszilánkokat evett, hogy el ne foghas-
sák! Vajon a börtönben hányan tették még el magukat
láb alól, a szentségüket…?
– Aztán mitől olyan biztos az, hogy még itt vannak?
Hányszor visszacsempészhették őket Ausztriába, ahová
először vágták őket...?!
– Mindet úgy fogják felakasztani, mint a legközönsé-
gesebb gonosztevőket. Száz évig senki sem mer majd a
hatalmasok ellen áskálódni, ezt akarják azok ott Bécs-
ben...!
– Nem tettek azok semmi rosszat, nem is tehettek,
amilyen hamar lefülelték őket, csak firkáltak ezt-azt. Mit

90
számít? Kegyelmet fognak kapni, majd meglátjátok. Ke-
gyelmet fognak kapni…
Enyhe, már nyárba hajló tavaszias idő volt, és Mi-
hály jó fél órával a megbeszélt időpont előtt megérkezett
a monumentális épület elé. A múltkori eset után jobban
rettegett a puszta ténytől, hogy eltévedhet, mint maguk-
tól a sosem látott utcáktól. Fel-alá járkált, még mindig
szorongott egy kissé, pedig messziről látszott, hogy eb-
ben az épületben székel az Universitas Pestiensis híres
könyvtára. Ez az a bizonyos „volt kolostor”, amely ezen
a téren áll, „nem messze a főépülettől”. Így üzenték neki.
Amikor a harangocska megkondult, Mihály körbepis-
logott, hogy merről jön a kocsi – lehetetlenség, hogy az
esztétika és a filológia professzora ne valami tiszteletet
parancsoló, látványos járművön érkezzen. Amúgy is kö-
zépkorú, talán már megfáradt, fásult ember lehet sze-
gény, aki egész életében ezért a jó állásért fogyasztotta az
életerejét, és sok egyéb gondja közepette ővele sem szíve-
sen találkozik. De hiába leskelődött, a főépület felől nem
érkezett semmi. Kihaltnak tűnt a környék, a téren és a
környező utcákban csupán néhányan lézengtek; Mihály
élt a gyanúperrel, hogy ezek is mind arról beszélgethet-
nek.
– Ön az úr a kollégiumból, Debrecenből? Elnézést
azért, ha megvárattam.
Egy gyalogosan érkező, délceg, rizsporos parókát vi-
selő ifjú férfi szólította meg, és már fürgén mellé is per-
dült a lépcsőn. Mihály nehezen palástolta a meglepeté-
sét:
– Schedius úr…?
– Igen, engem hívnak Ludwig Schediusnak. Vagy, ha
önnek inkább úgy tetszik, Schedius Lajosnak.
Kármán barátja! Habár még mindig keserűség és
düh fogta el a talán örökre elvesztett főszerkesztőre gon-

91
dolván, Mihály a sors szerencsés szeszélyének érezte,
hogy az kárpótlásul egy korban ennyire közel álló em-
bert sodort elé helyette.
– Örültem azon, hogy az úr Debrecenből éppen en-
gem felkeresett. Befelé tessék jönni! Ugye, elnézi nekem
azt, hogy a magyarom kicsit nem tökéletes. A megértés-
ben tehetségesebb vagyok, mint a folyó beszédben.
– Remekül beszél, Schedius úr – vágta rá szenvedé-
lyes meggyőződéssel Mihály, és magában kénytelen volt
igazat adni a mosónőnek, aki Schedius hangjáról árado-
zott: a németes hangsúlyok, „s”-ek és „r”-ek csak még
eredetibbnek hallatták a selymes és megnyugtató tenort.
– Sokan mondják ezt nekem – nevetett fel a profesz-
szor, miközben átvágtak a kolostorépület homályos és ri-
deg előcsarnokán –, de én szeretek abban hinni, hogy ér-
demes mindig a halálig tanulni. Az én pozíciómban ez
hasznos, hogy én így gondolom. Nem igaz?
Egy díszes, vaspántos ajtó mellett Schedius lefékezett.
– Ide kell jönni. Remélem azt, hogy ez mind az úrnak
a tetszését elnyeri.
Saját kezűleg nyitotta ki a vendége előtt az ajtót. Mi-
hály azon töprengett, hálálkodjon-e, vagy csak kapja el
azt a hófehér, lányos kezecskét, és szorítsa meg olyan
erősen, ahogy bírja. Tisztában volt vele, hogy itt nem
szabad zajt csapnia, mégis, a lelke visítani tudott volna
a gyönyörűségtől… És Schedius már intett is, hogy men-
jenek befelé.
– Én úgy gondolom, hogy a könyveket tekintve nem
kell a debreceni kollégiumnak sem szégyenkezni.
– De… ez bámulatos! Az illat… az elrendezés… ez
igenis több, mint odahaza, és más!
– Nem is akarom én az urat tovább feltartani. Tes-
sék addig kutatni és nézelődni, ameddig csak az úr kí-
vánja. Nekem van még sajnos dolgom a főépületben. De

92
ha végzett ezzel az úr, várom odafent az én magánszo-
bámban. Tessék majd lent kérdezősködni, hogy az urat
felvezessék.
– Schedius úr, én…
– De emiatt eszébe ne jusson az úrnak a kutakodást
elnagyolni! – évődött vele Schedius, mielőtt elköszönt,
és magára hagyta Mihályt. – Nem kell sietni, itt miná-
lunk aztán megadhatja az úr a módját.
Az előbb még berohant volna, hogy egyenként a keb-
lére ölelje a terem mindahány polcát és asztalát, de
most, hogy egyedül maradt, hirtelen képtelen volt meg-
moccanni. Ez az emberfeletti, elképesztő látvány, amely
elé tárult, a fejébe kergette az összes vért, el kellett még
nyújtania ezt az első néhány pillanatot, földbe gyökerező
lábakkal, az izgalomtól kissé zsibbadó karokkal. Sóhaj-
tott egyet-kettőt, mélyen és felszabadultan, mintha a be-
teg tüdeje is megérezte volna, miféle Édenkert közepébe
csöppent. Lehunyta a szemét, és azt kívánta, bárcsak ne
szokna hozzá az orra néhány percen belül ehhez az édes-
kés, összetéveszthetetlen könyvillathoz, amelyet akkora
örömmel szívott be, mintha legalábbis valami ambrózia-
illat lenne.
Fülében ott csengett Schedius mondata: „Itt miná-
lunk aztán megadhatja az úr a módját…”
De mennyire, hogy megadhatja! Lassan, komótosan
elindult, odalépett az első polcrendszerhez, és végigte-
kintett a könyvek során. Kihúzogatott, visszatologatott
néhányat, odáig még nem jutott el, hogy beléjük is lapoz-
zon. Akárcsak az ételekével, a szenvedélyek habzsolásá-
val is a lehető legóvatosabban kell bánni! – bölcselke-
dett afféle második Weszprémi doktor módjára. Szapo-
rán vert a szíve, ahogy nekifogott a végeláthatatlan rend-
szer áttekintésének, és elindult befelé, ebbe az ismeret-
len világba.

93
 A csarnok, úgy tetszett neki, végtelen. A debreceni he-
lyiség sem volt éppenséggel kicsi, de azt mégiscsak há-
romszor körbejárhatta volna ennyi idő alatt, miközben
itt ennek az első falnak sem jutott egészen a végére. Kezét
végighúzta a könyvek katonás során, mint a gyermekek
a kerítésen, és lopva a középen álló kerek asztalkák felé
pislantott, ahol emberek olvastak, jegyzeteltek koncent-
rálva. Páran nyugtázták a jelenlétét, de senki sem tulaj-
donított az ottlétének nagy fontosságot. Mihályon ezen
a napon is világi ruha volt, ahogy a néhány jelen lévő if-
jún is. Gazdagon díszített, fényes, türkizszínű anyag – ki
tudja, talán itt mindig így festenek a diákok.
Amikor elérte a szemközti falat, találomra leemelt egy
kötetet az utolsók közül, és belepillantott. Elegáns gót
betűkkel nyomott, német nyelvű szöveg volt. Erre vala-
hogy nem számított, pedig igazán megsejthette volna…
Most ebbéli szempontból figyelte meg a következő sor
könyveit. A német jócskán felülmúlta a latint, néha an-
gol vagy olasz is akadt a kezébe, ritkábban francia, de
magyar nyelvű kötetből csak egy-kettőt talált. Az első ke-
zébe kerülő történelmi – vagy legalábbis annak látszó –
értekezést is az ősi pusztai, pásztorféle, vándorló népek-
ről – amely láttán átcikázott a lelkén a mámor – néme-
tül írták. Már sietett is az egyik üres asztalhoz ezzel a hal-
latlan kinccsel.
Magyarul könnyebben ment volna, az bizonyos. Ez az
idegen nyelvű szöveg nem gördült eléggé, sokkal fejfájdí-
tóbban kellett összpontosítania. Na, ne kalandozz már
el folyton! – korholta magát. – Tudsz te németül, fordí-
tottál belőle, dicsérték is a professzorok odahaza, sőt,
még Kazinczy is…!
Kitartóan olvasott tovább, és egy idő múltán büszkén
konstatálta, hogy a lapozásai száma pontosan ugyan-
olyan gyors befogadásra és felfogásra vall, mint amikor

94
hozzá közelebb álló nyelvvel van dolga. Azt a kérdést már
nem merte feltenni magának, hogy a szövegből mennyi
maradt meg a fejében, és ha valaki odabökne egy korábbi
oldal közepére, vagy valami bonyolultat kérdezne belőle,
mennyire megalapozottan tudná rávágni, hogy mi áll a
könyvben.
Néha pihenőt engedélyezett magának – a könyvet az
orra elé emelve leselkedett a türkiz ruhások asztalkái
felé, vagy éppen kalandozó törzsekkel népesítette be az
olvasócsarnokot. A honfoglalók vágtattak, hangoskod-
tak, vérre menően civakodtak, és néha-néha odahajoltak
hozzá, hogy segítsenek megérteni egy-egy komplikáltabb
mondatot. Hosszan elszórakozott a képzelgéseivel. Leg-
inkább az tetszett neki, hogy ezek az asztaloknál dolgozó
komoly képű alakok semmit sem sejthetnek mindebből.
Az öregúr úgy lapozta azt az orvosi ábrákkal telerajzolt
könyvet, mintha észre sem venné, hogy Árpád vezér va-
dászmadara telepedett a vállára, és a másik oldalon gub-
basztó parókás fiatalember sem kapta félre a fejét, ami-
kor egy nyíl elsüvített a füle mellett, aztán beleállt az asz-
tallapba, átszúrva a jegyzeteit.
Amikor már végképp nehezére esett a koncentráció,
elhatározta, hogy nem váratja tovább a professzort. El-
búcsúzott a tanulmányoktól, gondosan megjegyezve,
melyiknek hol a helye a polcon, és maga mögött hagyta
a termet. De azért az óriási, elegáns vendégkönyvbe nem
felejthette el beírni a nevét!
Amikor a papír fölé hajolt, úgy érezte, ez nem pusz-
tán adminisztráció, valami unalmas földi dolog – ez bi-
zony az öröklétnek szól, most a tudás parnasszoszi nagy-
könyvébe jegyzi bele éppen a nevét. Ilyen lassan, körül-
ményesen még soha nem bajlódott ennek a néhány betű-
nek a leírásával. Különösen csinosra sikerült az aláírás,
még néhány pillanatig elgyönyörködött benne. Igen, a

95
keresztnév lett a legszebb, annak még csinos kis farkin-
cát is kanyarított: „…Michael”.
– Si fueris Romae, Romano vivito more!* – duru-
zsolta maga elé, és fejét csóválva, büszke, teli szájú mo-
sollyal sietett ki az épületből, az óriási egyetem felé,
Schediushoz.

Az esztétikaprofesszor szobája olyan volt, mintha nem-

csak a munkáinak, hanem az egész életének ez lenne az
egyetlen helyszíne. Az összes létező falfelületet festmé-
nyek, rézkarcok, térképek és színielőadások plakátjai bo-
rították, sőt, még egy-egy elszáradt, elszíntelenedett vi-
rág- vagy szalagcsokrot is odaszegeztek melléjük. A sze-
mélyes tárgyak sora az íróasztalon, egy kis üveges szek-
rénykében, de a polcokon a könyvek mellett is folytató-
dott.
Schedius arcán elragadtatott mosoly szaladt szét,
amikor bevezették a vendégét. Félbehagyta a munkáját,
a cselédet elküldte, hogy hozza be „a szokásosat”, és át-
telepedett egy túlcicomázott, kerek porcelánasztalkához.
Mihály elfoglalta a szemközti széket, és feszélyezve pil-
lantott körbe ebben a zsibvásárban.
– Találta az úr a könyvtárban az olyasféléket, amelyek
hasznosak? Vannak elég nagy számmal, nem igaz?
– Ez… erre én nem is találok szavakat.
– Máris vagyok önre rossz hatással – csipkelődött vele
Schedius. – A magyar szavakat én nem szoktam sokszor
találni.
– De legalább van rá oka, professzor úr… Velem ez túl
gyakran esik meg ahhoz képest, hogy…

* Rómában élj úgy, ahogy a rómaiak (latin).

96
 A cseléd visszatért egy franciás mintázatú porcelántál-
cával, valamint két lapos csészével, és Schedius figyelme
máris elkalandozott. Mihály mondatának vége – „…hogy
poéta vagyok” – elrebbent a levegőben.
A professzor leemelte, s a vendége elé helyezte az
egyik csészét. Mihály belesandított: valami erős szagú,
éjfekete, nem túl bizalomgerjesztő folyadékot pillantott
meg. Inkább nem kérdezett rá, hogy mi ez, és hogyan kell
meginni – nehogy Schedius műveletlennek vagy idegen-
nek bélyegezze –, hanem megleste, hogy csinálja a pro-
fesszor: kedélyesen, mintha a világ legtermészetesebb
mozdulata lett volna, a szájához emelte a csészét, meg-
forgatta a benne lévő italt, és hatalmasat kortyolt belőle.
Mihály úgy érezte, mintha egy angol vagy francia főura-
kat ábrázoló rézmetszetbe csöppentek volna. Ő még len-
dületesebben forgatta meg az edénykét, még nagyobbat
nyelt, mint az a másik úr…
…Hosszú és kínzó volt az a pillanat, ameddig azt
hitte, izmai, idegei éppen most esnek áldozatául ennek
a borzalmas méregnek, és mindjárt itt hal meg, végigzu-
hanva Schedius lába előtt. Soha korábban el sem bírta
volna képzelni, hogy létezhet ilyen rettenetes, keser-
nyés-csípős íz. Marta az ínyét, kikezdte a torkát, és leg-
szívesebben máris visszaköpte volna… azonban dere-
kasan küzdött magával. Forgatta a szájában, hátha úgy
enyhül a rettenet – valójában csak rosszabb lett –, míg-
nem kínkeservesen leengedte a gyomrába. Csak a po-
kolban főzhetik ezt a szurkot! Ez marja szét, lyuggatja
agyon az ember bensőjét. Eleven elkárhozás! – futott
végig rajta a gondolat, mert képtelen volt egy szót is ki-
nyögni.
Schedius lecsapta maga elé az üres csészéjét, és egé-
szen megélénkült az italtól. Széles mosolyra húzta a szá-

97
ját. Mihály fintorait látva viszont elbizonytalanodott, ta-
lán meg is riadt kissé, mielőtt visszatért a derűje:
– Ach, uram, ha ennyire nem ízlik, nem kell meginni.
Mihály úgy törölgette a száját, mintha le akarná dör-
zsölni az italnak még az emlékét is, és szinte ellökte ma-
gától a csészét.
– Tudja, professzor úr… mi ilyet Debrecenben nem
nagyon iszunk…
– Ha az úr a kávét soha nem kóstolta, először inkább
csak keveset kellene belőle inni. Az a kevés is néha jön
nagyon jól.
Mihály elborzadva meredt a még mindig kárörven-
dően gőzölgő, félig telt csészéjére. Kávé! Ebből aztán
soha többet… Még ha az egész világ ezen élne is, ő akkor
sem erőltetné le még egyszer ezt a borzalmat a torkán.
Schedius krákogott, és tapintatosan elterelte a témát.
– Én egyébként tartom Debrecen városát távolról is
csodálatosnak. Ezért is örültem azon, hogy az urat meg-
ismerhetem. Régóta van ön már minálunk, Pesten?
Mihály lassan tért magához a kávé okozta döbbenet-
től, de valahogy sikerült válaszolnia:
– Igen, már jó ideje. Egy barátommal utaztam fel,
csak ő néhány napja befejezte az itteni ügyeit, és elhagyta
a várost. Ismeri a nevét, professzor úr? Mátyási József.
– Igen – vágta rá diadalmasan Schedius. – Én kedve-
lem azt a bájos kis kötetét, a Semminél több valamit. Ak-
kor hát önök barátok?
– Véletlenül ismerkedtünk össze.
– Szép, szép. És most tölti ön az idejét teljesen egye-
dül Pesten?
– Igen… De amint láthatja, professzor úr, cseppet sem
unatkozom.
– Mivel foglalta magát el odaát a könyvtárban?

98
 – Most éppen a magyarság eredetéről kerestem min-
denfélét.
– Ach! – Schedius arcán meglepetés suhant át. – Hát
az urat is ez érdekli?
– Miért, még kit?
– Egyre többeket a mi univerzitásunkon. Jönnek hoz-
zám a sok diákjaim, kérdezgetik, hogy én a régi magyar-
ról mit tudok. Tőlem kérdezgetik! – Elnevette magát.
– Én erre mindig azt válaszolok, hogy olyan, mint ami-
kor kimegy a… na, hogy mondják… a Gärtner…
– Kertész – segítette ki Mihály.
– Az, na! A kertész kimegy a növények közé, és végez
munkát a kis fákkal, amikor vannak a dús, nagy fák is. Az
én gyökereim nem szívtak fel annyira a régi magyarból,
én akarom inkább a mostani németet, a kultúrát meg a
nyelvet a mostani magyarhoz közelíteni. Meglep, hogy
ennyieknek a régi kell.
– Engem, professzor úr, éppen a jövő miatt érdekel a
múlt. Én…
– De a mi könyvtárunkban – morfondírozott tovább
Schedius – még nincsenek ennek a tárgynak a legfonto-
sabb művei odatéve.
– Azt láttam – ismerte be Mihály, és borzongva gon-
dolt vissza, milyen kevés nemzeti nyelvű szöveget látott
egyáltalán a polcokon. – Én éppen a némettel vagyok
úgy, mint a professzor úr a magyarral. Az írott szöveggel
valahogy elboldogulok, de a beszéddel akadnak gond-
jaim.
– Semmiség. Ha itt tanulna Pesten, engem minden-
nap egy órácskára felkereshetne. Felfejleszteném én a
németjét, és fél év sem kellene hozzá, hogy az ön fejében
is a két nyelv együtt éljen. Mint az enyémben.
– Én pedig rendkívül hálás lennék – felelte udvaria-
san Mihály.

99
 – Azt már nem is kell nekem mondani, hogy ha itt ta-
nulna Pesten, találhatna mindig több mindent a régi ma-
gyarról, meg ha még más is érdekli önt…
– Jaj, professzor úr, annyi minden! Nekem valójában
a szépírás az életem…
– Úgy mondja?
– Igen, igen! – Mihály egészen megrettent, meny-
nyi szenvedélyt, megszállottságot hallhat ki Schedius a
hangjából. – Azért kell nekem minden, a múlt, a tudo-
mány, a szellem, hogy megénekelhessem! Ha komolyan
mondta, hogy itt mindent megtalálhatok, akkor a Pa-
radicsom kapuja nyílt meg előttem. Ebből kitalálhatja,
professzor úr, azt is, hogy a zenét is szeretem, a táncot, és
persze a játékszínt is…
– A játékszínt? – Schedius meglepetten pislogott. –
Szereti az úr a játékszínt?
– Nem látogathatom, az nekünk tilos a kollégium-
ban – vallotta be Mihály –, azt viszont megengedik, hogy
ünnepnapokon mi adjunk elő valamit. Ez volt a mi fő-fő
szórakozásunk az osztályommal. Amikor preceptor vol-
tam, én megírtam a komédiát, ők eljátszották.
– Komédiákat is ír tehát az úr!
– Úgy bizony… és verseket is… – Mihály nagy leve-
gőt vett. Megkérdezze? Ne kérdezze meg? De hiszen ez
az ember annyira a kedvében akar járni… Beavassa hát?
Bizalmaskodásnak venné, vagy tolakodásnak? „Ha az úr
itt tanulna Pesten, felfejleszteném a németjét… Keres-
sen fel a magánszobámban...! Itt megtalálhat mindent,
ami érdekli önt….” Amikor ide indult, sok mindenre szá-
mított, arra azonban nem, hogy Schedius felszólítás nél-
kül, magától kezdi majd az ölébe hordani a csillagokat.
Furcsa város ez a Pest. Meg kell kérdezned! – győzött vé-
gül a leghangosabb kis érv a fejében. – Ha Kármán elé
odaálltál volna ezzel, akkor a barátja elé is oda kell áll-

100
nod! – Schedius úr… ha már szóba került, megkérdez-
hetném esetleg, hogy… versek kiadása ügyében… – A kis
érv elhalkult, elhamvadt, szép lassan megsemmisült, ő
pedig megnémulva, fülig vörösödve meredt az úrra.
– Versek? – Schedius kíváncsian fürkészte az arcát. –
Itt vannak versek az úrnál?
– Igen, elhoztam néhányat… csak a leginkább vállal-
hatókat… És tudja, Schedius úr, az utolsó Uránia vé-
gén… azok az én munkáim.
A tompa pillantás egyértelmű volt: Schedius egy be-
tűre sem emlékszik azokból a versekből. Az azonban,
hogy az Urániát megemlítette, valahogy teljesen átfor-
málta köztük a légkört. Amikor a professzor újra meg-
szólalt, olyan puhán csendült a hangja, mintha egy évti-
zedek óta nem látott testvért köszöntene:
– És jól értettem azt, hogy most hozott bele Pestre
újabb verseket?
Mihály csak bólintani tudott, a szó odaforrt a torkára.
– Szeretné megmutatni?
Újabb bólintás, aztán örökkévalóságig tartó kotorá-
szás a ruhája belső zsebeiben. Amikor meglátta a köteget
átvevő Schedius tekintetét, legszívesebben visszacsinált
volna mindent, kiragadta volna a kezéből a verseket, el-
rohant volna a messzeségbe. De már nem volt mit tenni.
Az úr egy ideig hallgatott, ahogy átfutotta az írást, aztán
derűs mosollyal nyújtotta vissza a lapokat.
– Nagyszerű munkák ezek. Hiszek abban, hogy ha-
marosan kiadásra kerülnek. – Mihály fülét nem kerülte
el, hogy Schedius általánosságban beszél. Ezzel meg is
kapta a választ a kérdésére, de nem érzett sem megköny-
nyebbülést, sem bosszúságot. Igazából maga sem tudta,
mit érez. Úgy látszott, Schedius hiába befolyásos profesz-
szor, a világon mindenre ő sem lehet képes. Mihály úgy
döntött, ezt most szépen, bár kissé lehangoltan, tudomá-

101
sul veszi. – Ezekben az időkben azonban uralkodik itt a
lehető legnagyobb bizonytalanság. – Most fogja elme-
sélni, amit már úgyis tudok, futott át Mihály fején, hogy
mi történt a folyóirattal és szökevény főszerkesztőjével.
Ezt éppenséggel nem akarta hallgatni, mégsem inthette
csendre Schediust, hát ücsörgött szó nélkül tovább. Az-
tán az úr váratlanul valami egészen mással hozakodott
elő: – Kell nekünk tulajdonképpen a drága könyvtárunk
fennmaradásáért is aggódni.
– Micsoda? – Mihály meghökkent. – Ezt nem mondta
az előbb, professzor úr…
Arra eszmélt, hogy Schedius egészen belehajol az ar-
cába – a fejét még mindig körbelengő erős kávészag ha-
tására nyugtalankodni kezdtek az érzékei –, és közli vele:
– Voltak a társaságok, akik a király ellen felkeltek. Ha
úgy alakul, hogy bosszúállás lesz rajtuk, fog tisztogatás
mifelénk is lenni. Csak azt nem lehet tudni, hogy mikor.
– Mihály összeharapta a száját, s fejrázással, fájdalmas
szemvillanásokkal, alig hallható nyöszörgéssel könyör-
gött a professzornak, hogy hallgasson el végre. Ő azon-
ban könyörtelenül folytatta: – Nem ajánlom önnek, hogy
másoktól is a nyomtatásáról azoknak a verseknek kér-
dezősködjön. Nem, ennek nem most van az ideje. Kü-
lönben ön után is elkezdenek járni, keresgélni… Nagyon
kell ezzel vigyázni! – Ismét kihúzta magát, megköszö-
rülte a torkát, és mintha az iménti jelenet meg sem tör-
tént volna, erőltetett könnyedséggel, fennhangon meg-
szólalt: – Meséljen még az úr a komédiáiról!
Mihály nehezebben állt vissza a gondtalan csevegésre
egy ilyen súlyos közlendő után. Még nem emésztette
meg, hát hadarta idegesen, türelmetlenül, ami csak fel-
villant az eszében.
– Tudja, professzor úr, az első, a legkedvesebb ko-
médiám éppen erről szól. Évek óta élek úgy, hogy írok,

102
írok, mást sem csinálok, csak írom ki magamból a tüze-
met, a mélységeimet, a fenségességeimet, és még soha
nem kezdhettem velük semmit! Hát megírtam egy po-
éta történetét, aki küzd, hogy kiadathasson valamit, de
mindhiába. Az összes keserűségemet, fájdalmamat bele-
taszítottam ebbe az egy kis könnyed, vidám színjátékba.
A lelkem van benne, önmagamat tárom általa a nagyvi-
lág elé…
– Értem, értem – hümmögött Schedius. – Én kíváncsi
volnék, hogyan mutathatna mindez a játékszínben. Úgy
feltételezem, hogy kell azért az ilyen hosszú, belső jele-
neteket megvágni… Tudja, ott jobb, ha egymással van-
nak a szereplők… Hogy is mondják? Interakció, tudja…
Azért az ötlet új és különös. Nem akarná esetleg nekem
elküldeni?
– Nem fejeztem be – suttogta Mihály porig sújtva. –
Sok ilyen félbehagyott írásom van, professzor úr, de majd
talán egyszer… Ha az eddigi részeket kijavítgattam…
– Ebben is tudnék esetleg önnek segíteni.
Ez a folyamatos nagylelkűség már-már bosszantotta
Mihályt. Udvariasan biccentett, aztán hadarta is tovább:
– Befejezett színműveim is vannak, professzor úr!
Nem is kevés. Fordítások is! Néhányat el is küldtem ide,
a pesti színjátszókhoz.
– Igazán?
– Igazán. És válaszra sem méltattak! Még csak azt sem
írták meg, hogy elnézést, de nekünk ez nem kell. Semmit
sem írtak! Ez most is rosszulesik, pedig már több éve tör-
tént.
– Ne legyen ön… – csitította Schedius –, kérem az
urat, ne legyen ilyen rossz véleménnyel róluk! Én tudok
elég sokat az ő bajaikról, nekik éppen olyan nehéz, mint
minekünk az univerzitásunkon…

103
 – Professzor úr, nekem talán nem nehéz? Tudom én,
nagyon is jól tudom, hogy miért nem válaszoltak! Mert
bele se lapoztak a művembe! Nem ismerik a nevemet, és
meg sem akarják ismerni, esélyt sem adnak…
– Ebben lehet az úrnak igaza – bólintott Schedius, és
a maradék mosoly is lehervadt az arcáról. – De kell azért
ehhez tudni, hogy a dramaturg nem szerencsés. Muszáj
neki egyszerre nagyon sok dologra odafigyelni.
– Micsoda dramaturg az olyan, aki csak a saját barátai
fércműveit hajlandó színre vinni? Ha megmondhatnám
neki a magamét…
– Már megtette ön. Hiszen én vagyok a dramaturgja a
pesti színjátszóknak.
A világ összes szorítása egyetlen pontba csoportosult
– valahol félúton Mihály gyomra és szíve között, és ő hi-
ába kívánta, eméssze csak fel, semmisítse meg, még ez is
jobb lenne, mint ott ülni tovább, Schedius pillantásának
kereszttüzében…
– Jaj, Schedius úr, professzor úr, ne haragudjon, nem
úgy gondoltam… nem, nem… Utálom, hogy annyit jár a
szám, nem így értettem, tényleg nem…
– Nem akadtam az úr mondásán fel – rázta a fejét
Schedius. – Vagy úgy mondják, „fenn”? Én tudom, hogy
ez az igaz, és nem tetszik ez nekem sem. De ha az úr itt
élne Pesten, biztosan máshogy lenne, hiszen már mond-
tam.
– De Schedius úr, azt mondtam, fércművek… És látja,
én milyen állapotba kerültem pusztán azért, mert nem
olvasták el az írásomat… Ha akár olvasatlanul, akár az
elolvasása után lefércműveznék, én… én… én nem ülnék
olyan nyugodtan, mint a professzor úr!
– Látom én azt, hogy az úr egy különlegesen érzé-
keny ember. Könnyen felingereli magát, és könnyen ki-

104
mondja a gondolatot. Seltenheit.* – Aztán egy másik né-
met szót is az orra elé duruzsolt, de ezt Mihály nem ér-
tette kristálytisztán. Valami ilyesmit hallott csupán:
„szlbsztchrstöhreriss”. Mintha varázsszó lett volna,
amellyel elűzte a kettejük közé telepedett nyomasztó dé-
monokat – utána megint az eredeti modorral és az ar-
cára visszakúszó mosollyal folytatta: – Tervezem, hogy
holnap este a játékszínt meglátogatom. Van önnek kedve
velem eljönni?
– Kimondhatatlanul boldoggá tenne vele! Professzor
úr, én…
– Akkor várom a páholyomban. Tudom, hogy jól fo-
gunk mi együtt szórakozni.
Schedius kedvessége valahogy úgy érintette Mihályt,
mintha egy túl szűk ruhát húzott volna magára, és most
nem tudna megszabadulni tőle. Az a végzetes mondat
még mindig remegtette közöttük a levegőt, őbenne pe-
dig tovább fortyogott a türelmetlen indulat, de ez már
csakis önmaga ellen fordult – a mély vízben gyakorlat-
lanul úszó kishal ellen, aki ennyi hideg és meleg áramlat
után sem tanulta meg, hogyan viselje el a kritikát.

Amióta Mátyási elutazott, Mihály lecserélte a drága, két-

személyes emeleti szobát egy földszinti egyszemélyesre,
mely a fentinek harmadába sem került. Eleinte hatalmas
szerencsének tartotta, hogy nem kell elhagynia a környé-
ket, amelyet már úgy-ahogy megismert, ahogyan azt is,
hogy egyedül is ennyire olcsón megúszhatja a pesti szál-
lást.

* Ritkaság (német).

105
 Csak utólag világlott ki, mekkorát tévedett. Ez nem is
szoba volt, hanem afféle előnytelen fekvésű, ablaktalan
lyuk, amelyhez képest a debreceni kunyhó is kényelmes
otthonnak tűnt fel előtte, az emeleti szoba azokkal a lela-
kott bútorokkal pedig fejedelmi rezidenciának. Ide egyet-
lenegy ágy fért csak be, az is recsegett-ropogott a korha-
dástól; a padlóra vetett, színtelenné fakult szőnyegből
szállt a por, az ágynemű átható penészszagot árasztott.
Mihály hamarosan még azt a kevéske pénzt is fáj-
lalta érte, amennyit néhány naponta le kellett pengetnie
a fogadósné valamelyik kisfiú inasának a kezébe. A sö-
tétséggel és a nyirkossággal megbarátkozott volna, de
az orrfacsaró bűzt sehogy sem bírta elfogadni vagy meg-
szokni.
Azt az ötletet, hogy nagyra tárja az ajtót, és úgy szel-
lőztesse a szobát, szinte azonnal elvetette, amint meg-
látta, hogy miféle figurák laknak még vele együtt a föld-
szinten. Szakadt, rossz arcú, örökké iszákos alakok, a fo-
lyosóra száműzött otthontalanok, akik még ezt az emele-
tet sem tudták miből fizetni… A zárt ajtón belülről is hal-
lotta csoszogásukat, morgásukat és az összezördülése-
ket, amikor az egyik vendég lopáson kapott egy másikat.
A ládáját az ajtónak tolta, hogy véletlenül se nyithasson
rá senki, de így is végigreszkette az első néhány éjsza-
káját, ezerféle leírhatatlan rémséget képzelve maga elé,
amelyek az efféle emberek között történhetnének vele.
Néha már maga sem tudta, hogy csak az ágy recseg, vagy
valaki benyitott hozzá; ilyenkor lélegezni is alig mert,
és mozdulatlanul összekucorodott az ágyban, mintha a
gombóccá gyűrött takaró alatt nem is lenne senki.
A következő támadást éppen innen mérte rá a látha-
tatlan, ám annál szagolhatóbb ellenség. Először csak az
édeskés bűz tűnt fel neki, amely felismerhetően elkü-
lönült az ágynemű penészszagától, és ezzel egy időben

106
mind több kiütésszerű, vérző-viszkető nyom jelent meg
a testén. Amikor első alkalommal szaladt át a takaróján,
majd a bőrén is a féltucatnyi fürge botlábacska, úgy ug-
rott fel, mint akibe villám vágott. Pedig már-már arra vá-
gyott, hogy bárcsak úgy esett volna…! Egy villámcsapás
legalább azonnal agyonüti az embert, amíg ezek az égő
foltok a bőrén, attól a perctől fogva, hogy a rovar először
mart bele, az idő múlásával egyre kínzóbbak lettek.
Nem akadt többé erő, amely rávehette volna, hogy még
egyszer belefeküdjön abba az ágyba – akkor is poloskát
képzelt oda, amikor talán ott sem volt. Így hát a reggelek
a hideg padlón érték: álmatlanul, fájó fejjel, zúgó füllel
kaszálta maga körül a levegőt, rugdalózott, vagy éppen
egészen beletekerte magát a takarójába, hátha így végleg
kizárhatja a külvilágot. Ha néha elnyomta is az álom, vé-
resre vakarta a csípéseket, amelyekhez nappal határta-
lan önuralommal nem nyúlt. Egyébként is vagy félórán-
ként riasztotta fel hol az odakint járkálók kurjongatása,
hol pedig a belső ellenség, a hatlábú, vérszomjas ször-
nyek serege.
Gyűlölte ezt a szobát, és legfőképpen azt gyűlölte
benne, hogy egyedül kell fizetnie az árát – így ugyanis újra
rá kellett fanyalodnia a költségei könyvelésére. Akárcsak
az első alkalommal, eleinte lelkesen vetette bele magát a
számolgatásba és latolgatásba, de végül annál is hama-
rabb hagyott fel vele. Az erre a célra vásárolt külön köteg
papírra is gondolatokat, versötleteket jegyezgetett szá-
mok helyett, és beleelegyítette őket a versesfüzetébe. Az
írásba feledkezve legalább elterelhette a figyelmét arról,
milyen átkozottul viszketnek a poloskacsípései.
A kezén lévő harapásnyomokat azonban nem a rova-
rok okozták, hanem ő saját magának. Szerencsére, mire
a Schediusszal eltöltött nap felvirradt, éppen elhalvá-
nyultak annyira, hogy mások figyelmét elkerüljék, mégis

107
homlokráncolva vizsgálgatta őket, mikor múlnak el tel-
jesen. Most is, amint belépett a szobába, azonnal eszébe
villant, miért is keletkeztek…
Ledobta a köpenyét az ágyra, aztán sietett is le az elő-
térbe, az étkező és iszogató emberek meg a vidám dal-
lamot húzó zenészek közé. Rendelt egy kupa édeskés
bort és egy kancsó vizet, összeöntötte a kettőt, majd a ze-
nébe révedve kortyolgatta. Ő volt az egyetlen, aki telje-
sen egyedül üldögélt, a többi asztalnál megint fürtökben
lógtak az emberek, borozgattak, sőt, néhányan pálinkáz-
gattak is, és fülbántó harsányságukkal a zene sem kelhe-
tett versenyre.
Az idő vánszorgott, odakint először lángoló naran-
csossá, majd parázsló hamuszínűvé, végül egészen ko-
romsötétté változott a külvilág. A zenészek már egészen
átizzadták a ruhájukat az erőlködéstől, és az arcukra fa-
gyott erőltetett vigyor sem leplezhette, mennyire kime-
rültek. Mihály megtámasztotta a fejét a csuklóján, és el-
nézegette, hogyan iszogat-majszolgat körülötte ez a sok
sorstárs.
Előhúzta a zsebéből az édesanyjától kapott erszényt,
és sebtében átszámolta, mennyi maradt benne. Ha most
kifizeti ezt az italt, holnap a szobát a következő pár napra,
a kocsit oda-vissza és a játékszínt… Enni is kellene vala-
mit… Ha lenne még Uránia, és Kármán megvette volna
az újabb verseket, ha Mátyási majd szól Teleki grófnak,
ha Batthyány elbocsátaná a titkárát, ha néhány napon
belül valami csoda történne… Az asztalra dobta a pénz-
darabot, és otthagyta az előteret.
Alig helyezkedett el a padlón rögtönzött fekhelyén, és
hunyta le a szemét, elkezdődött az utolsó felvonás, a leg-
kegyetlenebb ebben az egész szobában – nem a polos-
kák, és nem is a messziről megfigyelt ijesztő vendégek,

108
hanem a közvetlen szomszédság, akiket még egyszer sem
látott, de szinte minden éjjel hallott.
Máris érkezett az első árulkodó zajfoszlány: egy ágy
nyikordult meg előbb az első, majd a második test nyo-
mán. Mihály megdermedt fektében. Nem lehet igaz,
megint kezdődik! Olyan hangosan vert a szíve, hogy
szinte fájt, de ez sem kendőzhette el, mi történik odaát.
Az első bútorreccsenést továbbiak követték, aztán a
kuncogás, a hangos, szaggatott lélegzés, sőt, még a ned-
ves, nyálkás kóstolgatás hangja is egészen tisztán szű-
rődött felé.
A férfi nem is zavarta annyira, mert csak elvétve hor-
kantott fel, a nő azonban olyan hangosan és sikítva él-
vezett, hogy sehogy sem terelhette el róla a figyelmét.
Néha, amikor a pár elhallgatott, feléledt benne a remény,
de aztán újrakezdték, az ágy nyögött és remegett, s va-
lami puhán – talán a nő meztelen, benedvesedett bőrén
– ütemesen csattogott valami kemény… De ezt már in-
kább nem is képzelte el. Végül a férfi is egyre hangosabb
és önfeledtebb lett, hogy aztán mindketten annyira hir-
telen hallgassanak el, mintha az egész eset meg sem tör-
tént volna.
Közben ő, a huszonegy éves fiú, akinek a testét szag-
gatta a vágy, eleven kárhozatban vonaglott a hideg kő-
padlón. Hiába szorongatta a takarót, hiába temetkezett
alá egészen, sehogy sem felejtkezhetett el róla, mennyire
egyedül van, és mennyire kívánja ő is annak a másik fér-
finak a szerencséjét… Odaát biztosan összegömbölyödik
a nő, és a saját gőzös, langyos nedveikben, ellankadt iz-
mokkal merülnek el az édes álomba, ő pedig alig bírja
már tovább, annyira feszít, lüktet, és annyira utálatos ez
a rideg magány.
Forró könnyek csordultak ki a szeméből, és megint
eszét vesztve harapta a saját öklét, marcangolta róla a

109
bőrt, felszabdalta a kis hegeket, amíg a vére ízét érez-
hette… A lányok véreznek, amikor először történik velük
olyasmi. A kollégiumban a többiek úgy beszélték, ijesztő,
ahogyan fáj nekik, néha olyannyira, hogy tiltakoznak,
karmolnak, ellökik és kivetnék magukból azt, akinek az
imént adták oda minden kincsüket.
– Tényleg olyan volt, mint egy harc – újságolta Zi-
lahi, amikor egy pár évvel korábbi legációról visszatérve,
a házuk lakói közül elsőként, megtartotta a többieknek a
várva várt élménybeszámolót.
Vajon mit szólnának a többiek, ha efféle műsort hal-
lanának a falon át? Őket is kiverné-e a víz, szenvedné-
nek-e, nyüszítenének-e így? Vagy tudomást sem venné-
nek róla? Azok a mókamesterek a volt osztályából bizto-
san tréfának vennék az egészet, átkopognának a falon,
vagy bedobnák kővel az ominózus szoba ablakát, már ha
van neki… Sőt, ha a többiek vele lettek volna, éppen ő vi-
selkedett volna hangadóként, aki felpattan az ágyra, lá-
zas ötletáradattal kifigurázza az odaát történteket, és ad-
dig ingerli visító kacagásra a társaságát, amíg a szom-
szédság szégyenkezve el nem hallgat…
De nem volt vele senki, fojtogató magányban ölelte át
a térdét, és annyi ujját tömte a szájába, amennyi csak be-
lefért, hogy ki ne törjön belőle minden eltemetett és fel-
színre fordult fájdalma egyetlen halálhangú kiáltásban.
 ~ 6. ~

Kora reggel lehetett talán, vagy inkább késő hajnal,

amikor a szoba ajtajában állva megpillantotta őt, éjsza-
káinak megkeserítőjét. Igaz, ekkor nem a mellette lakó-
tól, hanem egy másik szobából párolgott el, de Mihály
ösztönösen megérezte, csakis ő lehet az. Senki más nem
rohangálna egy fogadó folyosóján alsószoknyában, fé-
lig fedetlen mellel, zilált szalmahajjal, és – ez a legrosz-
szabb – kis tarisznyájában csörgő érmékkel.
A lány nem vette azonnal észre, hogy egy vendég fi-
gyeli. Megigazította a felsőruháját, feljebb tolta a fején
koszorúszerű füzérjét, és csak akkor, amikor elvette a
kezét, villant össze a szempárja Mihályéval.
– Jaj! – kiáltott fel, és megtántorodott, mint akinek
elveszett a lába alól a talaj.
Lesütött szemmel illant el a másik irányba. Ez az
arc lehetett volna akár szemérmes szűzlányé is, de Mi-
hály sehogy sem felejtkezhetett el róla, milyen kócos az
a haj, és csúf az a szalmafüzér, amely megint egészen
lecsúszott a lány homlokára. Ahogy menekült, csirr-
csörr, ritmikusan csapódtak a lábához a pénzérmék.
Az ő élveteg sikolyainak is éppen ez a ritmusa – gon-
dolta a fiú. – Milyen ironikus lehet, amikor egy férfi
alatt fekve felkiált, és már a pénzre gondol, meg hogy

111
mit vehetne belőle…! Elnézte a megüresedett folyosót,
és kettejük helyett is szégyellte magát.
Legjobban azonban az rettentette meg, hogy később
sem bírta kiverni a fejéből ezt a képet. Soha életében
nem látott még – a boldogabb időben szőtt képzelgé-
seit leszámítva – alsószoknyás nőt. Ráadásul ilyet, ez-
zel a telt termettel, félig kibomlott hajfonattal és felhe-
vült arccal! Mintha az ő egyik fantáziája éledt volna fel,
éppen csak megtoldva azzal az áthidalhatatlan hibával,
hogy nem ő maga az, aki miatt az az arc hevül, és az a fe-
hér mell piheg. Minél jobban vonzotta az emlék, annál
jobban növekedett az undora is. Részint a lány, részint
önmaga iránt; hiszen elégszer hallotta már Földitől és
Weszprémitől, sőt, régen az apjától is, hogy miféle iszo-
nyú nyavalyákat terjeszthetnek az efféle lányok…
Elszántan kopogott be a fogadósnéhoz. Elszántan
és álszenten, gúnyolta saját magát, mert most mind-
járt számon kéri az asszonyságon a saját gyarlóságát.
A fogadósné egyedül ült odabent, valami elszámolási
könyvet lapozgatott éppen.
– Na, mi kell?
A nemkívánatos – vagy inkább túlságosan is kívá-
natos – látvány emlékére Mihály már azelőtt elvörösö-
dött, hogy bármit is szólt volna. El sem tudta képzelni,
hogyan vezesse elő ezt az egészet, pedig a fogadósné tü-
relmetlenül dobolt az asztalon.
– Mondja már! Vagy megnémult itt nekem?
– Elnézést kérek – kezdett bele Mihály –, de úgy ta-
láltam, mindkettőnknek kellemetlen lenne, ha sokáig
tartogatnám magamban ezt az ügyet. A miatt a rossz-
lány miatt jöttem, aki…
– Rosszlány? – visított fel a fogadósné. – Miről be-
szél maga? Itt, nálam, a fogadóban, rosszlány?!
– Hát… hát nem tud róla…?

112
 – Micsodaaaa? – sipákolt tovább az asszony, és nagy
felindultságában a kezét tördelte. – Azt hiszi talán,
hogy bordély az én fogadóm? Hogy rosszlányokkal né-
pesítem be a mi Terézvárosunk legjobb hírű házát?
– Én nem azért…
– Tűnjön innét! – kiáltotta a nő vérben forgó szem-
mel. – Ilyen a fogadóm fennállása óta nem esett, hogy
valaki az éééén nyakamra járjon a rosszlányok miatt.
Szégyellje magát! Élje ki az úr a beteges vágyait, ahogy
tudja, de nekem hagyjon békét vele! Megértette?
Ennyi éppen elég is volt ebből. Mihály bármilyen
hozzáfűznivaló vagy köszönés nélkül loholt el a hely-
színről, el, el, ki innen, ki a fogadóból, ki a világból…
A fogadósné szidalmazása még a szomszédos folyosók-
ról is tisztán hallatszott, hát csak rohant tovább, kö-
rül se nézett, amíg magára nem csaphatta a szoba ajta-
ját. Levetette magát a padlóra, a szennyes szagú ágyne-
műbe, és még ott is az csengett a fülében: „Tűnjön in-
nét! Szégyellje magát!”

Ahogy telt az idő, és egyre közeledett élete első igazi

színházlátogatása, Mihály azt sem tudta, mit kezdjen
magával. Már kora délután teljes díszben, legvonzóbb
formájában járkált fel-alá a szobában, és hol a haját
meg a ruháját, hol a széthagyott papírjait igazgatta. Át-
olvasott néhány megkezdett verset és ötletgyűjteményt,
majd percekig simítgatott minden szamárfület, ame-
lyekből akadt elég a sok utazás és viszontagság után.
Csak egyetleneggyel nem fáradozott – a hajszálérszerű
gyűrődések végigfutottak a lapon, és máris tudta, hogy
ezt újra kell írnia.

113
 „Az Úrnak tiszteletes Budai Ézsaiás Rektorprofesz-
szor Úrnak Debrecenbe, 1795. április…”
Átfutotta a levelet. Most is túlságosan kurtának,
semmitmondónak találta. A papír szembetűnő hibái jó
ürügyet szolgáltattak arra, hogy még tovább halogassa
e néhány sor útra bocsátását. Most egyébként sem mert
volna írni, nehogy ráfröccsenjen a tinta a nagy gonddal
kiválasztott mellényére.
Újra megszámolta siralmasan kevés pénzét, és ha
már hozzákezdett, a legációért kapott másik csomagba
is belenézett. Emlékezett rá, hogy melyik városban
mennyit kapott, de hivatalos számadást azóta sem ké-
szített róla. Ez legalább annyira nem volt ínyére, mint
a saját költségei listázása, pedig maga is sejtette, hogy
úgy volna elegáns, ha a Budainak írt levélhez a tábláza-
tot is csatolná. Újabb ok arra, hogy még tovább húzza-
halassza…
Ismét átfutotta a levelet. Úgy találta, valóban elgyen-
gült, lábadozó ember írásának benyomását kelti. Hát
persze, mert végig úgy remegett a keze, hogy többször
is félbe kellett hagynia az írást – ebből a szempontból a
gyűröttség is remekül beleillett a képbe. Maga elé idézte
Budait, amint az asztalánál ülve olvassa az ő szavait,
csücsörítve, önmagáról megfeledkezve, az ujját szó-
rakozottan végigfuttatva az ő keze nyomán… Riadtan
lökte el magától a lapot, mintha tüzelne, és tovább kö-
rözött a szobában, miközben vádakat vagdosott a saját
fejéhez. Őszintétlen vagy vele, te nyavalyás! Mi az ör-
dögnek nem mered megírni, hogy Kecskeméten is jár-
tál? Kit zavarna, hogy engedély nélkül ruccantál át,
ha látnák, hogy milyen bőkezűen adományozott ez az
eklézsia is a tudás örök bástyájának, téli tüzelőre, a di-
ákok ellátására, új tankönyvekre!

114
 Gyalog battyogott el a városfalig. Egy nemrég lebon-
tott középkori kapu hűlt helyén ki-be döcögtek a hosszú
útra induló szállító-, utazó- és postakocsik. Mihály vé-
gül gondolt egyet, előhúzta a mindig magánál hordott
lapkötegből a belerejtett levelet, és rábízta egy Debre-
cenbe tartó szatócsra. Elfutott, nehogy máris meggon-
dolja magát, és csupán a következő piacon fogott magá-
nak rendes bérkocsit. Annál is kevesebbe került.
Egész úton a legációs erszénnyel játszadozott, do-
bálta, pörgette a zsinórjánál fogva, méricskélte, meny-
nyire súlyos… Nagyjából hetven forint. Egy része az
övé, abból akár most is költhetne. Igaz, az iskolában
előbb összegyűjtik az egészet, és csak aztán osztják ki
újra a nagy közösből mindenki külön járandóságát. De
ha alaposan feljegyezné, hogy mikor, mennyit és mire…
Az sem sokkal bonyolultabb egy sima elszámolásnál, és
Lengyel olyan rendes, elnézné, még ha rosszallaná is…
Itt vészhelyzet volt, betegség volt, meg poloskák és hu-
zat, ez egy igen drága város…
Végül ebből fizette ki a fuvarosát, és az egyik fahíd vé-
gétől andalgott fel a színházig. Mint oly sok más épüle-
tet a városban, ezt is egy üresen maradt kolostorból ala-
kították át, háromszögletű tetejéről harangtorony me-
redt az ég felé. Mihály körbejárta, több irányból is meg-
szemlélte, és belélegezte a Várhegy parfümszagú, lan-
gyos levegőjét. Mennyire más volt ez, mint a poloskák
és az a nyomasztó, hideg szárazság! A gazdagok környé-
kén talán hírét sem hallották ilyesminek. Azazhogy…
Körbeforgatta a fejét. Hiszen ez nem csupán a gazda-
gok környéke, errefelé áll az összeesküvők börtöne is!
Ott tényleg előfordulhat mindenféle ocsmányság. Ka-
zinczy, aki annyira adott a látszatra, és aki annyit ára-
dozott a magyar játékszín reményteljes jövőjéről, a sors
szeszélye folytán valami piszkos, levegőtlen lyukban

115
tengődhet itt, pár utcányira a színháztól és a mágnások
házaitól… És tőlem – szuggerálta. – Mert én is itt va-
gyok, és rád gondolok, drága mesterem, megintcsak
rád gondolok…
Nem kellett sokat várnia Schediusra. A professzor
ismét a saját lábán érkezett, kezét hanyagul összekul-
csolva maga előtt. A színház előtt várakozó tömeget für-
készte, és alighogy meglátta Mihályt, arcára izgatott,
gyermeki mosoly kúszott.
– Azt látom, uram, hogy mindketten különösen ko-
rán ideértünk – mondta, miután elé perdült. – De miért
áll ön idekint a mindenféle népnél, miért nem küldette
fel az én páholyomba magát?
– Meg szerettem volna várni önt, professzor úr – mo-
solygott rá vissza.
– Ach, értem én! Van néha, hogy én is sokáig a nép-
ben idekint állok. Tudja, miért? Mert szeretek beszél-
getésekbe belekapkodni… így mondják? Sok véleményt
lehet az ízlésről meg a korábbi előadásokról gyűjteni,
ez eléggé hasznos nekem. – Keresztülfurakodtak az
emberek egyre növekvő során, és Schedius a főbejárat
helyett egy hátsó kisajtóhoz vezette Mihályt. Miköz-
ben bebocsátásra vártak, a professzor magában düny-
nyögött: – Azok, akik ilyenkor ott állnak, vannak jelen
majdnem minden előadáson. Ha kijön valami új, máris
rohannak látni. Néha hiszem azt, hogy ők nálam is job-
ban vannak értesülve, pedig a társulattal én dolgozom.
Miután bejutottak, egy alázatosan hajbókoló szolga
lelkendezve üdvözölte Schediust, és a kezébe nyomott
egy-egy összetekert papírlapot. A véget nem érő csiga-
lépcsőn is felkísérte őket. Mihály buzgón koncentrált
minden lépésére, nehogy megbotoljon, és visszagurul-
jon, Schedius azonban gyakorlott, futásnak is beillő si-

116
etséggel kaptatott felfelé, és a szolgát faggatta a hírek-
ről. Láthatóan félmondatokból is megértették egymást.
– Mi volt már megint az előbb, professzor úr, el se
hinné! Kelemen újra rákezdte azt a dolgot a hitelezők-
kel, és annyira felzaklatta magát, hogy most a társulat
többi tagjával sem áll szóba.
– Nem örülök azon, hogy ők mindig az előadás előtt
csinálják a bajt. Kellene nekik valami metódust találni,
hogy a maguk idegességét valahogy megéljék, de egy-
mást még idegesebbé ne tegyék. Mi megy ma este?
– A görög játék.
– Megint?
– Úgy, úgy, és azon is vesztek össze. Kelemen régóta
lovagol azon, hogy a Kónyit kellene játszani, vagy ha azt
nem is, hát legalább az Osvaldot.* Tudja, professzor úr,
melyiket. De a társai még mindig nem hajlandók rá. Ha
a professzor úr békeszerető természete nem lenne, ezek
már megölték volna egymást. Tessék, kérem, ma is csi-
nálni valamit!
– Ez nem kellene, hogy az én dolgom legyen – he-
lyesbített Schedius –, csak tartom azt istentelen osto-
baságnak, hogy ilyen apróságok miatt… mi is az, na…
hajtépés legyen.
– Vagy hajba kapás – szólt utána Mihály, aki már
fél lépcsősorral lemaradt a beszélgető kettős mögött;
Schedius hálás mosollyal pillantott vissza rá.
– Itt is vagyunk – hallatszott kicsivel később a szolga
hangja odafentről.
Cirádás ajtó tárult fel előttük, és Mihály a páholyba
érkezve úgy találta, emberméretű, vagyont érő ék-
szerdobozba kerültek. De milyen tágas volt ez a do-
boz! Majdnem akkora, mint egy átlagos szoba a kollé-

* Kónyi János és Osvald Zsigmond a kor népszerű színműírói voltak.

117
giumban, puha, kárpitozott ülésekkel és könyöklővel,
a Schedius szobájára emlékeztető kerek asztalkával.
Otthonos, doromboló boldogsággal töltötte el a fiú lel-
két, és a székre leereszkedve végigsimogatta az összes
selymes, párnás felületet. A szőnyeg, akárcsak a kárpit,
élénkvörösben pompázott. Mihály legszívesebben vé-
gighempergett volna rajta, szívéhez ölelve az egész elé
táruló színpompás, friss faillatú gyönyörűséget.
– Tetszik önnek az én páholyom? – kérdezte vidá-
man Schedius.
– Professzor úr, én az ön helyében mindig itt laknék.
– Az talán nem a legjobb használata – nevetett fel a
másik –, de arra megfelel, hogy az ember este a darabot
innen figyelje. Ma nagyon szórakoztató lesz. Ezt nézze!
Kigöngyölte a lepedőszerű papírt, amelyre az aznap
esti előadás díszes keretbe foglalt színlapját nyomták.
Felül kövér betűkkel a cím: Hermioné Epiroszban. Az-
tán még egy sor következett, amely szerint a közön-
ség szomorújátékot láthat két részben, zenés betétek-
kel színesítve, végül két hosszú oszlop taglalta a sze-
replők névsorát. Mihály rögtön a legtetején kiszúrta az
előbb emlegetett nevet: Oresztész szerepében Kelemen
László.
– Ő a főhős? – bökött a névre.
– A mi lelkünk – biccentett Schedius. – Nagyszerű,
nagyszívű ember. Csak néha viszi ő mindezt túlzásba.
– Igen, hallottam az előbb, hogy róla esett szó…
– Nekem muszáj mindig kapni az értesítéseket a
szolgáktól, különben nem tudnám meg időben, ha baj
van. – Schedius arcán árnyék suhant át. – Tudja, uram,
minél nehezebb a helyzet, közöttük is annál több fe-
szültség van. Én próbálom az ügyeiket rendbe hozni.
Hosszú, gondterhelt pillantást vetett a még kihalt,
függönnyel rejtegetett színpad felé, aztán folytatta.

118
 – Volt tavalyig két legjobb színészünk Sehy és Ke-
lemen. Közöttük mindig nagyon kevés különbség lát-
szott. Ha mondtam, hogy Kelemennek a lelke nagy, ak-
kor most mondom, hogy Sehynek a szája. Mindig tá-
madta, bántotta Kelement, mint aki nem akarja, hogy
ketten… van erre egy magyar mondás… hogy ketten
egyszerre emelkedjenek ki. Magának akarta a sikert.
Kelemennek meg a szegény szíve belészakadt. Ő nem
olyan versengős.
Mihály még egyszer átfutotta a nevek lajstromát.
– Sehy nincs a színlapon.
– Nem is lehet. Tavaly börtönbe zárták. Ő is beledol-
gozott azokba a társaságokba.
Az utolsó mondatot Schedius már suttogva ejtette ki
a száján, holott egyetlen közel eső páholy sem népese-
dett még be. A földszinti székek is üresen ásítoztak.
– Akkor most Kelemen örülhet – szólt tétován Mi-
hály.
– Nem örül. Ennek senki sem örül. Ettől csak még
keservesebb minden.
– Nekem is van otthon, a kollégiumban egy tanuló-
társam, aki úgy bánik velem, mint Sehy Kelemennel.
De ő soha nem kerülne börtönbe, sőt, éppen ő juttat a
sedes elé másokat… Úgyhogy azért valamennyire sej-
tem, mit érezhet Kelemen.
– Nézze csak! – mutatott előre Schedius.
Odalent éppen a zenészek vonultak a helyükre, és
pár percig bátortalanul próbálgatták a hangszereiket.
Kisvártatva az első nézők csoportjai is beszivárogtak, és
folyamatos, izgatott moraj lepte el a nézőteret. Mihály
egy aprócska dobozvilág urának érezte magukat, aho-
gyan fentről, kényelemből és biztonságból lesheti ki az
alant elterülő népséget és annak ezernyi történetét. Az-
tán megrezzent a függöny, talán valamelyik színész téb-

119
lábolt a színpadon, és egy óra figyelmeztető kondulása
jelezte, hogy csak pár perc maradt hátra a kezdésig. Az
emberkék forgolódtak, a mellettük ülőknek magyaráz-
tak, lábukkal doboltak a földön, néha még diszkréten
vakaróztak is – fentről semmi sem maradhatott titok-
ban. Schedius tanáros stílusban magyarázott:
– Láthatja ön, hogy a nézőinknek háromféle hely
van biztosítva. Azt ott elöl nevezik nemesi osztálynak,
mögötte a polgári osztály, az olcsóbb, de a látvány már
nem annyira tiszta. A kedvezményes székek járnak pél-
dául a katonáknak, az obsitosoknak, hogy őket is lássuk
itt. A karzat neve utolsó osztály. Oda befér mindenki.
Mihály a nyakát nyújtogatta.
– Hiszen ők vannak a legtöbben!
Schedius kuncogott, és kedvtelve nézegette a korlát-
nak dőlő, tolakodó, tarkabarka embertömeget.
– Úgy van. Egyszerű emberek, a piacról, a műhely-
ből, és mégis igazán érdekli őket a játék. Bár tudnának
annyit fizetni, hogy mi abból kijöjjünk. Ezek ott lent
– biccentett arra, amerre a mágnások és hivatalnokok
ültek – csak azért jönnek, hogy elmondhassák, jöttek.
Már ha választanak minket egyáltalán a német játék-
szín helyett. – Mihály még tovább is figyelte volna a kö-
zönséget, de ekkor Schedius viselkedése megváltozott.
Felegyenesedett ültében, egészen előreszegte rizsporos
fejét, és látványosan átintegetett a szemközti páholyba.
Az ott ülő termetes idősebb úr, a Schediuséhoz hason-
lító parókában, most érkezhetett. Egyedül foglalta el az
egész teret, és maga is vígan lengette a tenyerét. Mihály
kérdőn pillantott a professzorra.
– Kedves kollégám ő – magyarázkodott az. – A ma-
tézis* professzora. – A másik professzor most a pár-

* Matematika.

120
kányra támaszkodott, és maga elé emelt kezével kü-
lönös jeleket formált. Schedius egy pillanatra zavarba
jött, bizonyára nem tudta, hogy Mihályt világosítsa fel
előbb, vagy a társának mutogasson vissza. – Ő is szeret
idejárni, és sokszor van az érzésem, hogy talán többször
is, mint én.
Tenyerével kört, majd nyolcasokat írt le a levegőben.
Ekkor már nemcsak a testes professzor, hanem annak
páholyszomszédai is felfigyeltek rájuk, Schediuséiról
nem is szólva. Olybá tűnt, hogy a matézisprofesszort a
kettejükre irányuló figyelem jobban mulattatja, mint
maga a kézbeszéd. Nevetett egy sort, és sűrű fejcsóvá-
lás közepette még egy üzenetet küldött. Mihály a páholy
üres belseje felé fordult a nézők kíváncsiskodása elől.
Nemcsak kirekesztve érezte magát, de kellemetlenül is,
amiért a két professzor ennyire látványosan csinál bo-
londot magából. Páran már a karzat egyszerű, durva
népségéből is ujjal mutogattak feléjük.
A hirtelen felharsanó trombitaszóba beleremegett a
színház, és minden fej egyként fordult a színpad felé.
Schedius és ismerőse is felhagytak a mutogatósdival.
Mielőtt a többi hangszer csatlakozott volna egy egész
teret betöltő, nagyhangú fanfárban, Mihály még éppen
felhasználhatta az utolsó másodperceket, hogy rákér-
dezzen:
– Hogy hívják azt a professzor urat?
– Dugonics András – felelte szórakozottan Schedius,
és a fellibbenő függönyre, na meg a mögötte előtűnő
színészekre szegezte a tekintetét, mintha bűvölné őket.
A színpad lassacskán benépesedett, és jól ismert tör-
ténet kerekedett ki a hosszúra nyúló dialógusokból.
Hermionét, a spártai királylányt eljegyezték Neopto-
lemosszal, az epiroszi királlyal, holott Hermioné már a
száműzetésbe vonult Oresztészt, Neoptolemosz pedig a

121
rabnőjét, Andromakhét szerette. A cselekmény valójá-
ban nem is állt másból, mint a szereplők kicsinyes csa-
tározásaiból és hosszas szenvelgéséből. Egészen hatá-
sos lenne, tűnődött Mihály, ha nem kellene a színészek-
nek hangjuk elcsuklásáig ordítaniuk, és mindezt olyan
látványos kézmozdulatokkal tarkítaniuk, mintha bo-
hózatot játszanának. Az este legnagyobb vesztese két-
ségtelenül a Hermionét játszó, egyébként igen szemre-
való színésznő lett: a boldogtalan menyasszony szenve-
déseit és a rivális féltékenykedését kísérő könnyhulla-
tása és szívfájdalma egyszer sem némította bele közön-
ségébe a végig jelen lévő alapzajt.
– Miért ilyenek? – kíváncsiskodott Mihály.
– Kell nekik nagyon látványosan játszani – magya-
rázta Schedius –, különben semmit nem látnánk, nem
hallanánk belőlük. A nagy gond, hogy a játékszínünk
rossz építésű. Látja, a fényből sem elég ennyi, de mégis
mit lehetne tenni?
– Ha a nézők elhallgatnának, mindjárt jobban halla-
nák az egészet…
Schedius a vállát vonogatta.
– Van nekik joguk ahhoz, hogy beszélgessenek. Ha
egy darabot unnak, megtörténik, hogy felkiabálnak.
Mihály elnézte az Andromakhét játszó asszonyt, aki
már szinte kínosan elnagyolta a féltékeny rabnő–sze-
rető fúriatermészetét, ezzel némi derültséget is ki-
váltva a nézőiből. Bezzeg amikor ő egy fiúval játszatta el
ugyanezt a szerepet, az osztálya meg sem pisszent, bele
sem köhintett, annyira átérezték a tragédiát… Belebor-
zongott az emlékbe – milyen régen volt, mintha egy
másik életben történt volna, egy boldogabb és remény-
teljesebb életben! Ennek a közönségnek nyilvánvalóan
mindegy volt, hogy szomorú- vagy vígjátékot látnak-e,
végigduruzsolták az egész első felvonást.

122
 – Ez a darab nem olyan rossz – tűnődött Schedius. –
Vannak benne szép érzelmek.
Andromakhé a jóvágású Neoptolemosz karjába csim-
paszkodott, és követhetetlen körmondatokkal győzködte,
hogy Hermioné – bosszúvágyból, amiért Neoptolemosz
fiával nem ő várandós, hanem Andromakhé – gyilkos-
ságot kísérelt meg ellene. Szegény mátka hiába tiltako-
zott, a férfi némi tépelődés után mégiscsak a törvény-
telen kedves pártját fogta. Hermioné összeomlott, és
a földre borulva dalolta el a nézőknek elhagyatott, re-
ménytelen fájdalmát.
– Biztosan Kármánnak is tetszene – szaladt ki Mi-
hály száján.
Schedius arca elfelhősödött a régi barát nevének hal-
latán. A színpad felé hajolt, egy ideig úgy tett, mintha
nagyon lekötné a mozgalmas jelenet, melynek során
Hermionét egyenruhás alakok a vár tömlöcébe vetik,
aztán mégis megszólalt:
– Biztosan.
Az utolsó dalbetét után ismét a trombitás szólója je-
lezte, hogy elérkezett a szünet. A karzaton álló nézők
kivételével mindenki kifelé nyomakodott, a páholyok
szinte azonnal kiürültek, és Schedius is megérintette
Mihály karját:
– Jöjjön csak! Valaki biztosan akar önnel találkozni.
– Velem? – pislogott döbbenten Mihály, de Schedius
szándékosan összeszorította nevetésre álló száját.
A földszinten, egy kávézószerű, asztalokkal telezsú-
folt társalkodóban akadtak össze a „nemesi” és a „pol-
gári” osztály néhány képviselőjével meg a páholyszom-
szédokkal. Lépten-nyomon meg kellett állniuk, hogy
Schediust köszönthessék az ismerősei – lelkesen fag-
gatták a darabról, a társulatról, hogy melyik színész
hogy van… Mihályt ez is, akárcsak az imént a jelbeszéd,

123
szörnyen fárasztotta. Szerencsére Schedius nem ragadt
le egy-egy ilyen embernél, hanem továbbterelgette ven-
dégét a belsőbb asztalok felé. Az egyiknél ott ült a nagy-
darab matézisprofesszor, őelőtte torpantak meg végül.
– Öröm önt látni, főtisztelendő professzor úr – üd-
vözölte Schedius. – De úgy hiszem, ennek ma nemcsak
én fogok örülni.
Dugonics András komótosan felemelkedett ültéből,
és érdeklődve nézett a nálánál jó egy fejjel alacsonyabb
esztétikaprofesszorra. Mihály, aki még Schediusnak is
épphogy az álláig ért, egy eleven óriás előtt érezte ma-
gát. Ilyenek szerepelnek a mesékben és a legendákban,
de azok embert esznek, nem kávét szürcsölnek, és pá-
holyból jelezgetnek a szemközt ülőnek…
– Ő az, főtisztelendő professzor úr, akit megemlítet-
tem – folytatta Schedius, és maga elé húzta Mihályt. –
Az úr Debrecenből.
– Áh! – Dugonics arcán a felismerés mosolya ragyo-
gott fel. – A poéta és színműíró.
Megragadta Mihály kezét, és a maga széles, Budaiéra
emlékeztető tenyerébe szorította. Egy pillanat múlva
már meglepetten el is eresztette az egyiket, azt, ame-
lyikre Mihály még a színház felé menet rácsavarta a Má-
tyásitól kapott zsebkendőt. Schediusnak is csak most
tűnt fel a kötés.
– Mi történt a kezével? – kérdezett rá élesen.
– Ez… semmiség – hebegte Mihály, és a háta mögé
rejtette a kérdéses kezet. – Csak… csak elvágtam.
– Megesik az ilyen – dörmögte Dugonics –, kivált,
ha sokat bajlódik az ember a papírral. Szóval magát ér-
dekli nemzetünk legkorábbi története! Hallottam ám,
hogy a könyvtárunkban is járt miatta.
– Így volt – ismerte el Mihály.

124
 Schedius olyan elégedetten vigyorgott, mint egy ke-
rítő, aki előtt éppen most borul egymás nyakába az ösz-
szeboronált párocska. Mihály, bár többet nem szólt,
gondolatban mindkét urat erősen kérlelte, hogy rá ne
kérdezzenek az érdeklődése mélyebb okára. A nagy öt-
letéről eddig valóban senkinek nem vallott – drágább
kincs volt ez annál, semmint hogy így odavesse két alig
ismert professzor elé, letagadni azonban semmikép-
pen sem kívánta volna, azzal a lelkét, a szent hivatását
tagadta volna meg… Idáig ért, amikor újra felcsendült
Dugonics érchangja:
– Ez a leghálásabb tárgy, amelyet egy szépíró a mű-
vének választhat. A honfoglalás…! Ha azok a hősök
nem léteztek volna, most mi sem állnánk itt, és főleg
nem beszélgetnénk magyarul…
Schedius krákogott.
– Valóban szép tárgy, de van azért emellett még más
is…
– És mi mindent kutatott már fel az úr? – folytatta
Dugonics, ügyet sem vetve a közbeszólásra. – Az a leg-
szebb az egészben, a kutatás. A mai napig visszakívá-
nom azt a gyönyörű időt, amikor megismertem őket, a
mi nagy elődeinket.
– Nem sokat.
– Mindig ilyen szűkszavú az úr?
– Ő csak van zavarban – rázta a fejét Schedius. –
Vagy „zavarban van”? Én is lennék, ha első írója a szí-
vemnek kedves témának előttem állna.
– Hogy mi? – Mihály akkor sem rökönyödhetett
volna meg jobban, ha Schedius fejbe csapta volna egy
bottal. – Tehát a tiszteletes professzor úr…
– Főtisztelendő – lökte oldalba Schedius.

125
 – Jaj, ne haragudjon, eltévesztettem… szóval, a fő-
tisztelendő professzor úr… jaj, mit is akartam mon-
dani…
Dugonics a tenyerébe nevetett.
– Ne aggódjon, uram, én leszek az utolsó, aki ezen
megsértődik. Ostobaság direkt az idegenséget, a más-
ságot keresni a másikban. Láthatja, már a mi univer-
zitásunk is kezdi végre átültetni a gyakorlatba ezt a ne-
mes eszmét – itt átkarolta Schedius vállát –, ezért is le-
het az esztétika professzora lutheránus, aki tehetségben
kenterbe veri az összes pápistát, magamat is beleértve…
– A főtisztelendő professzor úr túloz megint – tilta-
kozott Schedius. – Én írok csak újságba, és segítek a
színműveket a helyükre állítani. Sosem tudnék histó-
riai románt összehozni, főleg nem, ha magyar nyelvű…
– Nem hiszem el – súgta maga elé Mihály. – A főtisz-
telendő professzor úr tényleg…?
– Igen, írtam már egyet s mást.
Ismét feléjük zúgott a trombita vidám dallama,
amely úgy hatott Mihályra, mint egy gyászinduló. Ép-
pen most, amikor egy ilyen embert sodort elé az élet…!
De meglepetésére Dugonics, mielőtt elbúcsúzott és ott
hagyta volna őket, folytatta a mondandóját.
– Látogasson meg az úr, és szívesen megmutatom az
én kis apróságaimat, a kutatásaimat és az azokból le-
vont következtetéseket… Mi ketten sokat tanulhatnánk
egymástól.
Ez egészen Mihály torkára forrasztotta a szót. Most
ő kapott Dugonics keze után, görcsösen szorította, oda-
nyomta tűzforró orcájához. A professzor úgy mosolyogta
meg ezt a furcsa köszönetnyilvánítást, ahogy nagyapák
néznek napról napra fejlődő, okosodó kisunokájukra.
Még valami történt odalent a színpadon, ármány,
cselvetések, megszökött menyasszony, véres halálküz-

126
delem az idegenből hazatérő, kedvesét követelő Oresz-
tész és a faképnél hagyott, sértett Neoptolemosz kö-
zött… Mihályhoz már csak foszlányok jutottak el, nem
követte sem a szöveg, sem a zene áradását, a közön-
ség duruzsolása is csupán távolról zsongott felé. A pár-
názott szegélyre hajtotta a fejét, le-lehunyta a szemét
– vagy fények táncoltak, kavarogtak előtte, vagy pedig
egyenesen Dugonics sziluettjére látott rá. A professzor
hosszú nyelű távcsövet emelt a szeme elé, és rezzenés-
telenül figyelte a színpadon történteket.
Miért most tudom meg, hogy ő létezik, és ír, hogy
ilyesmiket ír? Miközben odalent a lánglelkű herceg
végső győzelmet mért a modoroskodó királyra, és a né-
zősereg ujjongva ünnepelte, az ő elméjét ez az egy kér-
dés támadta le újra meg újra. Miért nem ismerhettem
korábban is ezt az embert?
 ~ 7. ~

Másnap délelőtt ismét ott toporgott az Universitas

Pestiensis épületében, ezúttal egy másik szárnyon, és
ötször is elmormolta az előre megtervezett köszöntést,
mielőtt bebocsáttatást mert volna kérni. Testét-lelkét
bénító izgalma azonban feleslegesnek bizonyult: csak
Dugonics titkárát találta odabent, és kiderült, a profesz-
szornak tanítási időben soha nincs alkalma olyan hosz-
szan időzni a szobájában, mint Schediusnak.
– A tanítványai az otthonában keresik fel – mentege-
tőzött a titkár. – Azt szokta mondani, hogy a háza min-
dig, mindenki előtt nyitva áll, legyen akár az ő tanítvá-
nya, akár másé. Kéri a címét?
De még mielőtt Mihály felelhetett volna, a titkár fel-
kiáltott:
– Várjunk csak! Nem ön a debreceni akadémista?
Bocsásson meg, még jó, hogy eszembe jutott… Önnek
át kell adnom valamit!
Egy papírba burkolt, madzaggal átfogott kis csoma-
got nyomott a fiú kezébe, amelyre rövid üzenetet fir-
kantottak: „Mélyedjen el a múltban, várom a jövőben!
Bármikor. Bármeddig.” Alatta egy budai lakás címe.
A küldemény és a mézízű elragadtatottság, amelyet
felélesztett benne, Mihálynak egészen szavát szegte
– igaz, a titkárnak talán jobban is esett, hogy holmi

129
rögtönzött szónoklat helyett az asztalra szórt pénz-
érmék csilingelésével fejezte ki a háláját. Még ki sem
ért az épületből – pedig a lába szinte repítette –, máris
tépte a zsinórt, óvatosan lefejtette a papírt, és végre
ott feküdt a kezében, egész meztelen és dísztelen va-
lójában az Etelka, egy igen ritka magyar kisasszony
Világosváratt, Árpád és Zoltán fejedelmink ideikben
címet viselő történet. Nem bírta ki, már az utcán, séta
közben bele kellett pillantania – majdnem begyalogolt
miatta egy bérkocsi elé, aztán a bakon ülő ijedt fékezé-
sét kihasználva vissza is fuvaroztatta magát vele Pestre.
Olvasott a kocsiban, a fogadó felé menet az utcán –
ezúttal csak egy szembejövővel ütközött össze –, aztán
az udvaron, ebéd közben, a szobában; és este is magával
vitte a könyvet a gyéren megvilágított előtérbe. Ugyanis
annyira izgalmas részhez ért, hogy fél kézzel még va-
csorázás közben is a könyvet tartotta, esetlenül lapozva,
aggódva, nehogy ételfolt kerülhessen rá, miközben a
ruháját alaposan teleügyetlenkedte velük. A megeről-
tetéstől fájdalmasan lüktetett a szeme, de az elméje és
a lelke ujjongott: Kármán urániai írása óta nem akadt
próza, amely ennyire magához bilincselte volna. A két
történet hasonlított is egymásra, mindkettő egy szerel-
mes, szenvedélyes lány hányattatásairól szólt, ám Du-
gonicsnál peregtek az események – Mihály alig győzte
kapkodni a fejét rajtuk –, és az egészet átitatta a múlt-
béli világ misztikus tömjénfelhője. Árpád vezér ott élt,
járt-kelt a közvetlen közelében, és ő együtt lélegzett,
együtt sírt, együtt nevetett vele, vagy éppen fejcsóválva
bosszankodott egyes meggondolatlan döntésein.
Minden magányos, titokban szövögetett álomképe
onnan köszönt vissza rá, a hófehér könyvlapokról. Most
érezhette át csak igazán, hogy Árpád és ő mennyire, de
mennyire egyek. A mélyen tisztelt ősatya itt bukdá-

130
csoló, esendő kisember volt, szeles és szeszélyes, de vé-
gül mégis mindenen felülkerekedett, hogy Mihálynak
szíve-lelke ujjongott belé.
Egyszer csak emberformájú árnyék vetült a könyvre,
és egy ismeretlen hang szólította meg valami sosem
hallott dialektusban:
– Te kölyök, tiéd a negyedik szoba ott lent?
Mihály megdöbbent. Biztosra vette, hogy ezzel az
alakkal, aki vállas, kecskeszakállú, meghatározhatatlan
korú férfi volt, még soha nem találkozott.
– Ismerjük egymást?
– Tiéd a negyedik szoba, vagy nem a tiéd?
– Az enyém, igen, de honnan…
– Akkor veled kell beszélnem – közölte diadalittas
vigyorral az alak, és az asztalnak támasztotta két mé-
retes, szőrös öklét. – De gyorsan, mert nincs sok időm.
– Miről kellene beszélnünk?
– A kis Jakobináról – felelte a férfi. – A jóasszony
alaposan lehordta miattad.
– Nem értem… Kiről van szó?
– Mintha nem tudnád! – horkantott fel gúnyosan a
szakállas. – Pedig te voltál az, kölyök, aki két napja el-
mentél a jóasszonyhoz, és valami panaszt akartál tenni
a kis Jakobina ellen. Hát mit ártott neked az a szegény
lány, hogy ilyen aljas legyél vele?
– Aljas? Én? – vágott vissza Mihály. – Nem akartam
ártani annak a lánynak. Hiszen nem is ismerem!
– Akkor miért szaladtál a jóasszonyhoz?
– Én… én nem is tudom, mit gondoltam ak-
kor… Tudja, járatlan vagyok a pesti ügyletekben, és a
fogadósné… akkor azt mondta nekem, hogy nem tud
róla!
– Mit gondoltál, majd bevallja az igazat egy ilyennek,
mint te? Aki, ha jól látom, a világról se tud szemernyit

131
se, nemhogy Pestről! Nemhogy tud a kis Jakobináról,
de ő maga tartja!
A beszélgetést az egyik kisgyerek szakította félbe,
akit Mihály gyakran látott már a fogadóban sürögni-fo-
rogni. Megrángatta a kecskeszakállú ruháját, akinek
erre felcsillant a szeme.
– Van már az egyiptomi király – suttogta a gyerek.
– Ilyen hamar?
– Már vagy fél órája.
– Remek. Tudod a dolgot.
A férfi szedelőzködött.
– Szóval, kölyök, ha rám hallgatsz, nem árulkodsz
többet. Engem sem láttál, a kis Jakobinát még annyira
sem, és most sem hallottál semmit!
– De ha az a lány…
– Ne foglalkozz vele. Amíg csak eltángálják egyszer-
kétszer, de ki nem dobják, addig minden rendben van.
– Megverték?
– Meg hát. Mégis, mit gondoltál, hogy megússza
büntetés nélkül, amiért bajba sodorta a jóasszony élete
munkáját? – A férfi körbesandított, és halkabban foly-
tatta. – Ma te látod meg így a folyosón, de holnap egy
álruhás pandúr, és akkor mindannyiunknak annyi.
– Ha én ezt tudom… Istenem, ha én ezt tudom…
Amikor a férfi a fogadó belseje felé indult, Mihály
utánarohant, és ugyanúgy rángatta a karját, mint a kis-
gyerek az előbb.
– Várj! Akkor te ismered őt személyesen is, igaz?
Mondd meg neki, kérlek, hogy én…
– Én senkinek a postagalambja nem leszek, kölyök.
Beszélj vele te, ha akarsz.
– De azt sem tudom, hol találom!
– Ha most velem jössz – súgta a férfi, és megállt a
lépcső előtt –, lehet, hogy találkozhatsz vele. Ha más

132
munka nem akad neki éppen, mindig hozzánk jön. De
ismétlem, kölyök, mindarról, amit ma este látsz, egy
szót se, soha, senkinek! Megértetted? Különben rajtad
hajtjuk be azt, amit a kis Jakobina miattad kapott…
– Rendben – húzta ki magát Mihály, és fellépett az
első lépcsőfokra, hogy még magasabbnak látsszon. –
De nem azért nem teszem meg, mert félek bármilyen
veréstől vagy büntetéstől.
– Az ördög öreganyját, kölyök, de bátor vagy! – ne-
vetett fel a férfi, és olyan gyorsan hágott fel a lépcsőn,
hogy Mihály alig bírt vele lépést tartani. – Még a végén
elhiszem, hogy tényleg csak azért rohantál a jóasszony-
hoz, mert fogalmad sincsen a világról.
– Odalent is ezt mondtam!
Ekkor már a legfelső emeleten jártak. A férfi kulcsot
halászott elő, és a legközelebbi ajtó zárjába dugta. Mi-
hály először azt hitte, az illető a saját alvóhelyére hozta
fel őt – annál jobban meglepődött azon, ami odabent
fogadta. Egy végeláthatatlanul hosszú, félhomályos he-
lyiségbe jutottak, amely valaha külön lakószobákból
állhatott, de a törmelékszagból ítélve nemrég verhet-
ték ki az ezeket elválasztó falakat. Az egész középpont-
jában egy keskeny, de többméteres, legalább harminc-
személyes asztal állt, amelyet egy csapat férfi ült körbe.
Izzadság- és szúrós alkoholszag lengte be a levegőt, a
férfiak csapkodták a kártyát, néha egymást, röhögtek,
emellett úgy tűnt, ezerféle különböző nyelven ordítoz-
nak. Az asztalfőn egy köpcös emberke ült.
Harsoghattak, ahogy csak akartak, a falnak támasz-
tott zsákok nem eresztették ki a zajt. Ezeket valószínű-
leg a padlásról hurcolhatták le ide, legalábbis erre utalt
a mennyezeten tátongó hatalmas lyuk és a nekitámasz-
tott létra. Mihály el sem tudta képzelni, miféle helyiség

133
lehet ez, és kik ezek, akik idefent kártyáznak ahelyett,
hogy lent mulatoznának a többi vendéggel.
– Kit hoztál már megint? – rivallt fel az asztalfőn ülő,
és Mihályra mutatott.
– Jó estét kívánok – felelte ő zavartan.
– Ez egy magyar! – méltatlankodott a köpcös. – Unod
már ezt a világot, hogy mindenáron fel akarsz bennün-
ket akasztatni?
– Kuss! Ez nem árul el.
A szakállasnak azonnal helyet szorítottak az asztal
ajtó felőli sarkán, Mihálynak azonban már csak a köp-
cös alak mellett jutott hely. Kelletlenül ült le mellé.
– Nem baj, azért iszunk a te egészségedre is – le-
gyintett az, és felkiáltott, hogy a külföldi vendégsereg is
értse: – Páááálinka!
Mihály megrökönyödött az üdvrivalgáson, amely-
lyel a kártyások a szót fogadták. Ő is kapott egy poha-
rat, benne a vízszerű, szúrós rothadásszagú folyadék-
kal. Vajon ez lehet rémesebb, vagy a kávé? – kérdezte
magától az első szimatolás után.
– Nem kéred az enyémet is? – fordult a köpcöshöz.
– Idd meg, kölyök, ne félj tőle. Ha csak ennyit iszol, a
fejed sem rezzen meg.
– De nekem még azt is megtiltotta az orvosom, hogy
a kelleténél erősebb bort igyak! Ez… ez… – Mihály még
egyszer beleszagolt. – Ez rémes!
– Csak a szaga az. Kóstold meg!
Belemártotta az ajkát. Az íze csupán annyi-
ban különbözött a szagától, hogy még erősebben és
viszolyogtatóbban támadt az érzékeire. Úgy hitte, egy
évig is elhúzódhat, mire kiissza ezt a rettenetet… Most
a nyelve hegyére gyűjtött belőle egy keveset, végigfut-
tatta a szája belsején, hogy alaposan feloldódjon, eltűn-
jön a bensőjében, anélkül, hogy le kellene nyelnie. Már

134
éppen végleg feladta volna, amikor a kecskeszakállúnak
is feltűnt, mit művel.
– Hé, kölyök – kiáltott át az asztallapra hajolva –,
nem az anyád melle ez, hogy szopogassad! Hajtsd fel
egyből, úgy kell azt!
Így is jó. Csak egy pillanat az egész, utána már nincs
több, nincs tovább…! Összeszorította a szemhéjait, há-
romig számolt, és végigdöntötte a torkán az italt.
Az íz maga valóban nem tartott egy levegővételnyi
időnél tovább, de késszúrásszerű, csípő fájdalom kö-
vette, és annál is utálatosabb, tömény utóíz – még mie-
lőtt eldönthette volna, hogy köhögjön-e, vagy levegőért
kapkodjon, a teste egyszerre követelte magának mind a
kettőt.
– Meg ne fulladj, kölyök! – csapkodta hátba a köp-
cös. – Így ni! Most már mi is cimborák vagyunk.
– Pedig amikor megjöttem – felelte Mihály –, nem
úgy tűnt, hogy örülsz nekem.
– Az nem miattad volt! – Az emberke a kecskesza-
kállú felé bökött. – Nem nagyon szeretjük, hogy magya-
rok üljenek ennél az asztalnál.
– Miféle társaság ez?
– Mi ketten szedjük össze. Rác, tót meg bolgár keres-
kedők, néha egy-egy horvát is, ahogy esik. Csak magyar
meg német nem, azok semmiképpen sem, azok egy fél
kenyérért elárulnak.
– Hogy játszotok – pillantott Mihály az asztallapra,
ahová a köpcös éppen sorba rakosgatta a kártyákat –,
ha nem értitek egymás nyelvét?
– Nem hallottál még a fáraóról, mi, kölyök?
– Mi az a fáraó?
– Ez – felelte a köpcös, és végigmutatott az asztalon
heverő kártyákon. – Ha majd végig kirakom őket, pira-
misformát adnak ki.

135
 Mihály elnézte az olcsó gyertyától megvilágított, iz-
gatottságtól ragyogó arcokat. Éppen az az állott, elhasz-
nált levegő telepedett a helyiségre, amelytől ő annyira
viszolygott, és a túl közel lihegő italgőzös leheletek is
mind jobban émelyítették. Veszélyesen elcsigázta az el-
méjét ez a hely, a feje már majdnem az asztalra is bu-
kott, mire elé lökték az első kiosztott lapjait.
Amikor meglátta, hogy ezek komolyan pénzben ját-
szanak, egy percre visszariadt tőlük. Ilyen nyomottan,
koncentrációra képtelenül, mint most ő? Lehetetlen…!
Elindult az első kör, aztán a második, és ő megköny-
nyebbülten eszmélt fel: emiatt ugyan kár volt aggódnia.
A játék arcpirítóan primitív volt, taktikázásnak, gyors
észjárásnak színét sem látta a többiek részéről sem. A
vakszerencse által kiválasztott „nyerő” és „vesztő” lap
hol bejött, hol nem, és ha el is veszített valamennyi
pénzt, három-négy körön belül a többszörösét nyerte
vissza. Valami rejtélyes oknál fogva mind nagyobb ösz-
szegű nyeremény vándorolt a köpcöshöz, aki úgy tró-
nolt az asztal végén, akár egy valódi generális.
Ahogy telt az idő, Mihálynak egyre távolabb kalan-
doztak a gondolatai; a tarokkot ötven kör után sem
hagyta abba szívesen, a fáraónál már az ötödik után
agyzsibbasztóan elunta magát. Két osztás között végig-
nyújtózott az asztalon, és egy békességes fél percre le-
hunyta a szemét.
– Ezt ne csináld, kölyök – verte oldalba a köpcös –,
különben kihúzzák a zsebedből a nyereményedet. Ezek
nem tudnak veszteni.
Öt-hat kör után megint rövid pálinkaszünetet tartot-
tak. Mihálynak nem maradt ereje a tiltakozásra, amikor
újabb adagot kapott a poharába. Kis tépelődés után ezt
is felhajtotta, és meglepetésére másodszorra nem esett
neki annyira rosszul. A rothadásíz mögött mégiscsak

136
felsejlett annak a gyümölcsnek az aromája, amelyből
készítették. Ahogy a hangulat emelkedett, egyre több
játékos töltögetett kártyázás közben is, hát ő is megsza-
vazott magának egy harmadik pohárral. A köpcös jól
szórakozott rajta.
– És te nem akartad ezt megkóstolni, kölyök?
A többiek sorban rakosgatták a tétjeiket, aztán az
egyikük kínosan sokáig gondolkodott, hogy ide vagy
oda toljon-e több pénzt. A társai az asztalt verték, tor-
lódtak a szájukban a mássalhangzók, ahogyan szlávul
szidalmazták.
– Te jössz! – bökte oldalba Mihályt a köpcös, de ő
a gyomrában egyre növekvő égésen és a homlokán dü-
börgő vastag éren kívül semmire nem bírt már figyelni.
Azt sem tudta, milyen lapokat tart a kezében, hogy ki
hova tett tétet, és egyáltalán, miért van ő ezzel a ször-
nyű társasággal… Reszkető kézzel tolta a pénzt az asz-
talra.
Úgy látszott, a pálinka teljesen máshogy hat rá, mint
a szláv ajkúakra vagy a két magyarra. Azok, bármeny-
nyi üveget ürítettek is ki, ahelyett, hogy szép sorban ki-
dőltek volna, vagy gyomor- és fejfájás jeleitől görnyed-
tek volna, csak egyre harsányabbak, arrogánsabbak és
fékezhetetlenebbek lettek. Mihály egyre nehezebben vi-
selte el őket, a levegőtlenséget és az ital emlékét, ugyan-
akkor a köpcös sem tűnt elégedettnek. Az ő részegsége
fecsegő őszinteség volt, szinte levegővétel nélkül ma-
gyarázott Mihálynak, aki már egy szót sem fogott fel a
mondandójából, viszont egyre idegesebb lett tőle. Az
osztó nagy kurjongatás közepette keverte a lapokat…
– Hééééj!
Az egyik szláv kiáltott fel, és minden játékos egyet-
len szempillantás alatt kővé dermedt. A férfi kiguvadt
szemmel mutatott az ajtó felé, ahol éppen most tört be

137
az előtérbeli kisfiú. Csapzott, futástól kivörösödött fe-
jecskéje és sípoló hangja arra utalt, hogy egyetlen leve-
gővel loholt fel az összes meredek lépcsőn:
– Itt vannak!
Erre a mondatra valóságos pánik tört ki a játékosok
között. Felpattantak, összekapkodtak kártyát, pénzt,
ki mit ragadhatott meg előbb. Valaki megbillentette az
asztalt, és a királyok, ászok, pikkek és kárók, amelye-
kért pár perce még olyan állhatatosan küzdöttek, most
gazdátlanul hullottak a földre. Mindenki csapkodott és
káromkodott, csak Mihály álmélkodott az asztalba ka-
paszkodva, milyen gyönyörű látvány is egy ilyen kártya-
eső. Színpompás falevelekre emlékeztetett.
A kecskeszakállú és még páran lehajoltak, s felkap-
kodták a lapokat. Mihály érezte, hogy valaki hátulról
megragadja a gallérját, és egyszerre három-négy szláv
kiáltás is a fülébe süvített, talán az, hogy: „Gyerünk!”
vagy „Mozdulj már!” A köpcös úgy kapálózott, mint egy
fuldokló:
– Csend! Csend, ha mondom, az Úristeneteket már!
Miután az összes árulkodó kártyát, italt és pénzt el-
süllyesztették a falnál álló zsákok egyikébe, a játéko-
sok sorra felmásztak a létrán, és elnyelte őket a padlás.
A kecskeszakállú maradt legutolsónak.
– Hé, kölyök! – kiáltott vissza. – Gyere már!
Mihály belekapaszkodott a létrába, és két bizonyta-
lan lépést tett is felfelé. A harmadikat elvétette, és csak
a szerencsén múlt, hogy ügyetlen ugrássá tompíthatta
az esést. Fájdalom nyilallt a térdébe.
– Add a kezed! – nyúlt le a szakállas, de a fiú bágyad-
tan rázta a fejét. Túlságosan szédült már, maga az al-
kotmány pedig túlságosan imbolygott.
– Akkor rohanj a vesztedbe, őrült! – vágott vissza in-
gerülten a másik, és eltűnt odafent.

138
 Szokatlan, áldásos csend telepedett a helyiségre. Mi-
hály megpróbált a létrába kapaszkodva felállni, de ez
sem sikerült. Az egész lába sajgott, mindez azonban
semmiség volt a feje folyamatos hasogatásához és lük-
tetéséhez képest. Most mi legyen? Négykézlábra eresz-
kedett, és úgy kúszott végig a padlón. Viszolygott önma-
gától: egy leendő hőstörténetíró nem kóvályoghat ku-
tya módra, verejtékfoltosan, félrészegen a bűzben meg
a mocsokban! Még jó, hogy Árpád vezér nem támadhat
fel, és nem követelheti, hogy egy ilyen alak márpedig
egy sort se merjen róla írni, különben torkon nyilazza…
Végre nekiütközött az egyik zsáknak. Megtapogatta
az oldalát: kis dudorok álltak ki belőle, a termőföld-
szagból ítélve friss krumpli lehetett benne. Elhúzta a
faltól, amíg az nagy puffanással el nem dőlt, és néhány
szem ki nem gurult belőle. Még éppen annyi ereje volt,
hogy felkapaszkodjon rá, aztán elsötétült előtte a világ.

Jéghideg érintés vezérelte vissza a valóságba. Kézzel-

lábbal kétfelé csapott, csak hogy érezze még a teste mű-
ködését, és az egyik karjával nekiütközött a falnak. Pa-
naszos kiáltás szakadt fel a torkából, de most már tudta,
ez a nyilallás valódi, és a hangja is az. Még mindig élet-
ben volt.
Csupán akkor hallgatott el, amikor egy másik, ugyan-
ilyen jeges tapintású kéz befogta a száját, egy test az
övére nehezedett, összesajtolta a gyomrát és a tüdejét,
hogy egy pillanatra azt hitte, visszazuhan az ájulásába.
Édeskés virágillat csapta meg az orrát, a ránehezedő
pillesúlyú támadó bőrének vagy hajának illata.
– Cccst! Fel akarod verni a házat?!

139
 Női hang volt, és a kéz is, amely közben tovarebbent
a szája elől, keskeny és törékeny, mint egy lányé. Mi-
hály a félhomályban fehér libbenést észlelt, és ruha-
nemű súrlódását hallotta.
– Mi a…?
– Cccst!
Egy fokkal tisztábbnak érezte ugyan az elméjét, de a
feje – ő úgy találta, az egész agya – továbbra is sajgott,
repedezett és lüktetett. Soha többet pálinkát! – ismé-
telgette magában. – Soha, soha, de soha…!
A feljáró felé sandított. Odafent síri csend honolt, vi-
szont a gyertyák még égtek.
– Hát te nem szöktél el a többiekkel?
A magyarázkodás túl körülményes lett volna így,
hogy maga Mihály sem értett semmit az iménti ese-
ményekből. Csupa fekete folt tapadt az elméjére, és azt
sem tudta, rendbe jöhet-e valaha. Ha Weszprémi dok-
tor látta volna így, levegőtlenségben azzal a három po-
hár pálinkával, hát kitért volna a hitéből szegény, talán
még a diplomáját is összetépte volna…
– Mi volt ez az egész?
– Sokat ittál, az volt. Úgy látszik, ezt sem viseli el az
a finom gusztusod. Fel tudsz állni?
Felé nyújtotta a karját, és Mihály csak most nézhetett
bele az arcába. Elakadt a lélegzete, mint nem is olyan
régen az italtól. Fehérség vált el a sötétségtől, egy része
a lány ruhája, egy másik része a tejszínű bőre, a harma-
dik a szőke hajfonata, rajta az aranyló-zizegő szalmako-
szorúval…
– Jakobina?!
– Még a nevemet is tudod – nevetett fel kényszere-
detten a lány, és nagy nehezen álló helyzetbe segítette
Mihályt. – Így ni. Nem annyira komoly a baj, innen ki-
sétálhatsz a saját lábadon is.

140
 – Te is tudod, hogy én ki vagyok… igaz?
– Hogyne. Aki miatt majdnem elvesztettem a kenye-
remet. Aki tönkre akart tenni.
– De nem szándékosan! – vágta rá hevesen a fiú, va-
lami különös megkönnyebbüléssel, hogy valóban tisz-
tázhatják az egészet. Most már nem tagadhatta maga
előtt, mennyire elbűvöli a látvány; legszívesebben a
lány lába elé omlott volna, és kezet csókolt volna neki,
mint egy úrinőnek, akárki is ez, akármilyen foglalko-
zást űz is.
– Hát persze – felelte Jakobina. – Ezt tényleg jó
tudni.
Egész lényéből őszinte szomorúság áradt, és újabb
sóhajtásába belerezzent egész könnyű kis teste. Mi-
hály felpillantott a járaton leszűrődő sárgás fénysávra,
amely annyira érdekesen csillant vissza Jakobina elsza-
badult hajszálain.
– Nem tudtam – hebegte –, tényleg nem tudtam…
– Te nem ismered a szerelmet – szakította félbe
Jakobina tárgyilagos hangon, akár egy betegséget diag-
nosztizáló orvos. – Messziről meglátszik rajtad.
– Nem is látsz rendesen – mordult fel Mihály, és tá-
volabb húzódott a fényártól.
– Ehhez nem kell nappali világosság. Sőt, az éjszaka
mutatja meg legjobban. Te azt sem tudod, hogyan kell
megérinteni egy nőt…
– De tudom! – Mihály hálát adott az Égnek, hogy ho-
mály borul rájuk, mert így Jakobina valóban nem lát-
hatta, hogy az egész arca lángol. – Igenis, ismerem a
szerelmet! Csak… csak nem úgy, ahogy te!
– Miért, hogy máshogy lehet még?
– Ha nem hagyod ezt abba, én esküszöm…
– Mi lesz? Megütsz?

141
 – Dehogy! De még hangosabb leszek. Kiabálni fogok.
Akarod talán, hogy kiabáljak?
– Cccst! – kapta fel fejét a lány, és felfelé fülelt.
A terem odafent még mindig üres és néma volt.
– Mi volt ez? – kérdezett rá újra Mihály. – Ez a dolog
a létrával… Miért másztak fel?
– Miért ne másztak volna? Hiszen a bőrüket mentet-
ték!
– De mi elől?
– A pandúrok elől. Túl kell járni az eszükön, ha va-
laki fáraózni akar. Ha valaki megtudná, hogy ezt itt
játsszák, szét is verethetik a fogadót. Tiltott dolog.
– És a fogadósné ezt is eltűri itt?
– Eltűri? – kacagott fel szárazon a lány. – Örül neki,
hiszen látod, hogy megnő tőle a forgalom. Ahogy tőlem
is. A másik tiltott dologtól. Most már érted?
– És ha ez…
– Ha ez megszűnik, nincs hová mennem! – Jakobina
úgy kulcsolta össze a kezecskéit, mintha imádkozna. –
A pandúrok idővel elengednének, attól nem félek, de
utána mihez kezdjek? Van a magamfajtának céhe is a
városban, de az egy fertő, az egy rettenet! Inkább a Du-
nába ölném magam, csak ne kelljen köztük élni, és min-
den garasért csatározni, amikor itt biztonságban va-
gyok, és a vendégek miattam járnak ide!
– Tehát ti mind bűnözők vagytok! – Mihály az égnek
emelte a tekintetét. – És én is az lettem…
– Nyugodtan elrohanhatsz a pandúrokhoz is elme-
sélni, milyen élmények értek itt – gúnyolódott Jakobina.
– Ne kezdd már ezt! Hányszor mondjam el, hogy
megbántam, és hogy erről soha, senkinek nem szólok
egy szót sem? Bárki megkérdezi, még mindig nem tu-
dom, mifene az a fáraó, téged soha nem láttalak, és
egész este lent voltam a könyvemmel… Jaj, a könyvem!

142
– Mihály a ruhájához kapott, és megdermedt a rémü-
lettől; a kis téglalap nem dudorodott ki onnan, ahová
rejtette. – Ugye, nem…?
– Mi a baj?
– Ide tettem a könyvemet, és eltűnt!
A lány körbepillantott a sötétben.
– Ne ess kétségbe, szerintem itt csúszhatott ki, ami-
kor megtaláltad magadnak ezt a jó kis fekhelyet. –
Négykézláb ereszkedett, és a padlót tapogatta, egyre
távolabb kerülve Mihálytól, és közelebb a feljáróhoz.
– Hopp, meg is van!
Megtörölgette a könyvet a ruhája szegélyében, és
visszasietett vele. A sötétben is érződött, hogy egy kicsit
hevültebb az arca, mint az előbb, és diadalittasan mo-
solyog. Mihály a fény felé emelte a könyvet – tényleg ez
volt az, az ő Etelkája.
– Köszönöm! – Meglazította a ruháján a zsinórt, és
visszadugta az Etelkát az előbbi helyére. – Olyan jó vagy
hozzám, meg sem érdemlem azok után, ami történt…
– De nem ám – vont vállat Jakobina, és a szalmako-
szorúját birizgálta.
– Egyébként hová menekülnek el a játékosok, ha
beüt egy ilyen razzia?
– Egy ilyen mi?
– Amikor jönnek a pandúrok.
– Ja! A padlásablaknál áll egy létra, ott másznak le.
Ha a pandúrok a kertbe is kimennek, azt mondják, hogy
a jóasszonynak dolgoznak, és le kell hordaniuk valamit,
vagy a tetőt javítják, mit tudom én. De a kiscseléd szét
szokott mázolni valamit a folyosón, és amíg a pandúrok
a cipőjüket tisztogatják, még több idejük marad.
– Hihetetlen – morogta maga elé Mihály –, hogy a
pestiek ezzel töltik az életüket, ahelyett, hogy valami ér-
telmeshez kezdenének.

143
 Jakobina mosolya angyali ártatlanságot tükrözött.
– Talán nem tetszik neked a mi városunk? Akkor
minek vagy itt egyáltalán?
– Héraklész is lement az alvilág rémlényei közé.
Odüsszeusz is.
– Ezek kicsodák?
Mihály lemondóan sóhajtott. Ostoba ötletnek tűnt,
hogy poétai tanórát adjon ennek a lánynak, aki talán ol-
vasni sem tud! Igaz, nehezére esett őt vérszomjas, al-
világi szörnyetegként elképzelni, a látványa ezzel a ko-
szorúval és a vékony, lengedező ruhaneművel inkább
egy erdei vagy vízi nimfa képzetét idézte. Úgy lenne az
igazi! Tovább is szőtte a képzetet, nappali fényben, oda-
kint a kertben vagy a fák árnyékába boruló kis utcán,
vagy éppen fürdés közben, amint az ujjai között gör-
dülő vízcseppekkel játszik…
Elkapta a tekintetét, hogy gátat vessen ennek a fo-
lyamnak, amely már a szoknyát is lehántotta a fürdőző
nimfáról, és zavartan köszörülgette a torkát. Muszáj
volt kezdenie valamit a kezével, hát megint a ruhája zsi-
nórjával bajlódott – a sötétben valami mindig félrecsú-
szott és kibomlott rajta. Jakobina egy ideig nézte, aztán
odasiklott hozzá:
– Segítsek?
Nem várt választ. Puha tenyerével végigsimított a
mellény szegélyén, aztán gyakorlott, ügyes mozdula-
tokkal nekilátott a zsinórnak. Másik kezét, mintegy vé-
letlenül, újra és újra ott felejtette Mihály egyre szabály-
talanabbul emelkedő-süllyedő mellkasán. Aztán még
egyszer megsimította… fentről le, egyre lejjebb… Aztán
megint fentről le… A hűs kis tenyér perzselő forróságot
ébresztett…
– Ne…!
– Mit ne?

144
 – Ne csináld! Nem… nem esik jól. Látod, egészen be-
leborzongtam.
– Jaj, te ártatlan kis bárány – duruzsolta a fülébe
Jakobina, hogy Mihálynak minden idegszála belereme-
gett. – Hogyne esne jól…
Folytatta, összevissza kalandozott a keze, Mihály
már azt sem bírta követni, hol járhat éppen. Felnyö-
gött, ugyanúgy, ahogyan egyszer hallotta ezt a lányt a
falon túl. Belemarkolt a szerteszét álló szőke loboncba,
minden ujja elveszett benne, és erre megint, akaratla-
nul is nyöszörögnie kellett, miközben a kéz egészen rej-
tett, számára is ismeretlen területekre tévedt…
– Igen! – szakadt ki belőle öntudatlanul. – Vagyis
nem. Nem!
– Mit nem?
– Nem akarom!
Jakobina megdermedt, és egészen elhúzódott.
– Mindjárt meglátjuk… – Mihály a falnak vetette a
hátát, és felemelt fejjel zihált. Akadt egy pont a testén,
amely annyira kellemetlenül feszített és perzselt, hogy
majdnem elveszítette az önuralmát, már a nyelve he-
gyén volt, hogy „Folytasd, akarom!”, amikor ismét meg-
érezte magán a lány kezét. – Mondtam én – súgta oda
diadalmasan –, látod, mondtam én!
Éppen ott érintette meg, és a világ egy pillanatra egé-
szen vörösben játszott, amelyben robbanásszerű fények
villództak. Megint érezte, mennyire hideg a lány keze,
amely úgy körözött most, mintha keresgélne. Mihály-
nak teljesen a szavát szegte mindez, de belül egyszerre
könyörgött neki, hogy találja meg azt a valamit, és azért
is, hogy inkább ne. Felszisszent, újra felnyögött, négy-
szer, ötször is egymás után…
– Ne félj – búgta a fülébe Jakobina –, ne félj a szere-
lemtől!

145
 – Nem félek, egyáltalán nem félek! De… de várnék…
várnék még… amíg nem jön el az a valaki, akivel iga-
zán…
– Félsz, bizony, hogy félsz! Azt várod, hogy olyan le-
gyen, mint a képzelgéseidben, ugye? Félsz, hogy nem
olyan lesz, hogy csalódsz… Ne tedd!
– Hagyd… abba…! – nyögdécselt tovább Mihály. –
Nevetséges… amikor egy nő… óóóóh… amikor egy nő
okoskodik…
– Nevetséges, ha egy férfi túl gyáva ahhoz, hogy meg-
hódítsa a szíve hölgyét – vágta rá a lány.
– Mi közöd van… aaaah… neked… a hódításhoz! Te
csak egy… úúúúh… te pénzt kapsz azért!
– Ne gondolj most erre! Most az vagyok neked, aki-
nek érezni akarsz. Akinek elképzelsz! Rólam azt mond-
ják…
Mihály csak akkor értette meg, miért hagyta félbe
a lány a mondatot, amikor a fogacskák forró érintését
érezte a fülcimpáján. Ez is annyira borzongató volt, az
egészen közeli szuszogás és csócsálás zajos elegye, hogy
alig győzte elrántani a fejét.
– Mit mondanak?
– Azt mondják – suttogta Jakobina elragadtatottan –,
hogy amit én teszek egy férfiemberrel, azt azelőtt elkép-
zelni se tudták!
Most a nyelvét futtatta végig a fülkagylón, és közben
a keze is megtalálta odalent azt a bizonyos pontot, ahol
a mellény már véget ért, de a nadrág még nem kezdő-
dött el, és amelyet az alsónemű sem védett… A jeges kéz
odanyomódott Mihály forróságtól szinte lángoló alha-
sához – ez úgy hatott rá, mintha ismét az eszméletlen-
ségből vagy éppen mély álomból riadt volna fel.
– NEM! – szakadt ki belőle. – Azért sem!
– Ne ordíts már!

146
 – Engedj el!
– Ne ordíts! Nem érted?
– Vedd le a kezed a…
Jakobina úgy fojtotta belé a szót, ahogyan a legke-
vésbé sem várta volna. Megint erőt fejtett ki, olyan
eszméletlen erőt, amennyi bele sem férhetett volna
egy ilyen apró testbe, és Mihály hallotta a koccanást,
érezte a hasító fájdalmat a feje hátulsó részén, ahogy
a falnak ütköztek. A lány nem engedte el, sőt, a szo-
rítása csak erősödött, és ezzel párhuzamosan a fiúéra
tapasztotta a száját, hogy elfojtsa az újabb kiáltást.
A nyelve egészen vékony volt, de meglepően kemény
és izmos, és fullasztó gyorsasággal hatolt egyre bel-
jebb… Az ajkaknak hűvös, édeskés ízük volt, a nyelv-
nek inkább sós és tűzforró, azonban az egész annyira
különös volt, annyira semmihez sem hasonlítható…
A hideg kezecske lerázhatatlanul ott ragadt, ahová
Jakobina az előbb bűvölte, és most erélyesen meg-
ragadta a nadrág derekát. Mihály tiltakozni próbált,
de csak egy értelmezhetetlen „mmmhmm” hagyta el
a torkát. A lány a nadrágnál fogva vonszolta magá-
val, amíg nagy nyekkenéssel nem dőltek mindketten
a krumpliszsákra, de a csók ott sem szakadt félbe.
Egyre gyorsabban kapkodták a levegőt, mint két ful-
dokló, kétségbeesetten szívták a másik ajkát, nyel-
vét, lélegzetét, és ide-oda gurultak… Mihály már nem
is látta át, melyikük melyik testrésze hova gabalyo-
dott…
Ekkor részeges röhögcsélés, tenyércsattogás és
füttyögés törte meg a csendet. Az ajkuk elvált, vele
együtt elhalt a zihálásuk is, és szétrebbent a testük.
Mind Mihály, mind Jakobina zavarodottan pislo-
gott a zaj felé. Nem, nem repültek el, nem szakadtak
ki térből és időből – félig ülő, félig fekvő pózba der-

147
medtek azon a nagyon is valódi, katonásan kemény
krumpliszsákon, és a két magyar kártyajátékos feje,
mint egy-egy denevér, a feljáróból csüngött feléjük.
A kecskeszakállú el is indult lefelé, fél kézzel kapasz-
kodott a létrába, a másikkal gyertyát tartott maga elé.
– Itt folytatjátok, vagy valamelyik szobában? – kiál-
tott fel csúfondárosan, és fel-alá hintázott. – Én ugyan
szívesen tartom nektek tovább is ezt a gyertyát…
 ~ 8. ~

– Miiii…? – sikkantott fel Jakobina. – Mikor jöttetek

vissza?
– Egy ideje már. Nem csodálom, hogy nem hallottá-
tok…
Az ide-oda imbolygó fény rávetült Jakobina hu-
nyorgó arcára, az öltözékére, amely, hiába volt most hi-
ánytalan, megint túl sokat mutatott fűzőtlen testéből.
A koszorú időközben lesodródott a fejéről, és félig szét-
omolva árválkodott a földön. Mihály most vette észre,
hogy az ő nadrágja viszont félig lecsúszott, és megint
kibomlott a mellényén a zsinór. Vagy talán be sem volt
kötve…?
– A szomszéd ivóba pottyantunk át – folytatta a
kecskeszakállú. Abban a kapaszkodó pózban óriási ma-
jomnak is beillett volna. – Lehet, hogy át is kellene oda
szoknunk, hogy ne zavarjuk meg az ilyen szép békülé-
seket, mint a tiétek…
– Pedig én azt hittem – kottyantotta el a köpcös –,
hogy a kölyök megy majd egyenesen a pandúrokhoz,
feladni magát!
Harsányan felröhögtek.
– Már mindent tisztáztunk a hölggyel! – magyaráz-
kodott Mihály. – Félreértés volt… ez az egész egy nagy
félreértés…

149
 – Azt látom, hogy jól megtisztáztad! – kurjantotta a
szakállas. – De hogy hölgynek még az életben nem ne-
vezte senki, arra az anyám életére mernék esküdni.
Mihály felpattant, és hetykén a nadrágja derekába
fonta az ujjait, szinte kihívóan, támadóan – pedig a
mozdulatnak nem volt más célja, mint erővel a helyén
tartani azt a hálátlan ruhadarabot.
– Mit számít nekem a ti véleményetek! – förmedt a
játékosokra. – Szóba sem kellene állnom olyanokkal,
akik hiábavalóságokra pocsékolják el az életüket!
– Na tessék – húzta fel az orrát a köpcös –, ez a kö-
lyök még mindig mindent jobban akar tudni. Csak most
érkezett Pestre, de máris azt hiszi, hogy neki áll a zászló!
Erre megint kirobbant belőlük az a tébolyult kaca-
gás. Mihály újabb megvető pillantást hordozott körbe
a társaságon – ennyi idő éppen elég is volt arra, hogy
rendbe hozza magán a nadrágot –, majd sarkon fordult,
és kifelé csörtetett.
– El se búcsúzol a hölgyedtől? – harsant fel mögötte
a szakállas kárörvendő hangja.
Ez hatásos fegyver volt. Mihály megtorpant az ajtó
előtt, és majdnem vissza is fordult, hogy elragadja
Jakobinát ennek a csapatnyi felhevült, pálinkagőzt
okádó sárkányhadnak a markából. Magával viszi, és
együtt maradnak, élete minden napján megélheti vele
a legválogatottabb gyönyöröket, és ezernyi, tízezer-
nyi verset írhat hozzá, az ő saját nimfájához… De ek-
kor emlékeztette magát, mit mondott az imént a kecs-
keszakállú: Jakobina nem hölgy. Egy csapásra tovatűnt
a gyengeség, a szavait már csupán az ajtónak intézte:
– Hozzá sincsen közöm!
Kirontott, és jókora zajt keltve robogott végig a folyo-
són, le a szobájáig, de minden falról, minden pókhálós
üvegű ablakról az a szemrehányó tekintet meredt visz-

150
sza rá, az árulását számon kérő csillagszem és a két vö-
rös foltocska a fehér márványarcon, amelyeket – erény-
ből vagy gyávaságból, ezt maga sem tudta – soha többé
nem kívánt látni.

A külvárosi utcák dús növényzete még árnyékot vetett

a nyitott tetejű kis kocsira, de a városfalon belülre érve
Mihály sehogy sem védhette magát a napsütéstől. Ke-
zéből szemellenzőt formálva mustrálta a körülötte ha-
ladókat; az ezerszínű, ezerszagú, ezernyelvű kavalkád
egyáltalán nem botránkoztatta meg, ittléte óta úgy hoz-
zászokott, mintha mindig is ilyen közegben élt volna.
Az utcán is egyre kevésbé éreztették vele az idegensé-
gét, sőt, csupa kedvesség áradt mindenkiből, akitől
ételt, gyógyszert vagy könyvet vett, s mintha a bérko-
csisok lovai is szívesebben torpantak volna meg éppen
őelőtte. Olyan derűs volt most ő maga is, mint a napsü-
tés, és el sem hitte, hogy az a másik Pest, az ócska gyer-
tyáktól megvilágított játékterem, a kötekedők és a kol-
dusok, a huzatos alvóhely és a sötétségbe boruló raktár-
szoba valóságos lehet…
Debrecen sem fényeit, sem árnyait tekintve nem ver-
senghetett ezzel a hellyel. Otthon nem léteztek efféle
bűnbarlangok, sehol sem botolhatott volna ilyen gya-
nús népségbe, de játékszín sem volt, ekkora egyetem
sem, és a legfontosabb: olyan könyvtár és segítség sem,
amelyekre támaszkodva elkezdhette volna építgetni az
áhított nagy Művet.
Az Etelkát a térdén nyugtatta. Már kétszer is a vé-
gére ért, de azután is bele-belelapozott, felidézte a ked-
venc részeit, visszakeresett néhány sort, amelyek külö-
nösen megragadták. Árpád vezér betegségének leírá-

151
sára még mindig összeszorult a gyomra, és rimánko-
dott: „Jaj, csak meg ne haljon!”, pedig tudhatta, hogy
Dugonics meseszövése úgysem kegyelmez neki, s hogy
két szakasszal később éppen azon ámul majd, milyen
fennköltre írta meg a hős utolsó szavait a professzor…
Akármerre fordította is a fejét, minden a regényt jut-
tatta eszébe. A kocsi átvágott egy hídon, amelytől nem
messze felsejlett egy-két, a Margit-sziget vagy Buda felé
tartó csónakocska. Dugonics mindkettőt olyan érzék-
letesen írta le, és Mihálynak olyan jólesett a gondolat,
hogy ő most éppen a megelevenedett regényvilágban
utazik a saját vészterhes kora helyett… Egyetlenegy-
szer zökkent csak ki ebből, amikor a távolban feltűnt a
Vár alakja. Aprócskának tűnt, mint azok a játékpaloták,
amilyenekkel a debreceni és kecskeméti gazdag polgá-
rok lepték meg a kislányaikat – éppen belefért volna a
tenyerébe. Egy kis vármakett fából faragott emberkék-
kel… Milyen jó is lenne, ha valóban magához vehetné,
zsebre vághatná, és ő maga szabhatná meg, mi történ-
jen odabent! Az ő játéka bizony nem durvulna el any-
nyira véresen és rettentően, mint a királyé. Az összees-
küvőkről azóta sem érkezett hír, és ő nem tudta, mi le-
het rosszabb: ez a torokszorító várakozás, vagy esetleg
az, ha egyszer megtudja a legrosszabb hírt, és kezdheti
lassan-lassan hozzászoktatni a lelkét?
Dugonics egészen messze lakott a Várhegytől, há-
zának hátulsó ablakai már a lakatlan, szőlővel és ka-
szálókkal foltozott dombocskákra nyíltak. Hiába rej-
tette el ilyen szemérmesen a világ elől ebbe a nyugodal-
mas kis szegletbe, mégis tisztán látszott, micsoda jólét-
tel és gazdagsággal jár egy ilyen pesti professzori állás.
Arra sem szorult rá, hogy az alsó helyiségeket kiadja
üzletnek vagy más lakónak, mint a városban olyan so-
kan, és Kármánnal ellentétben a leskelődő-hallgatózó

152
szomszédoktól is megkímélhette magát. A kapus elnéző
félmosollyal fogadta Mihályt:
– Na, még egy… Magának se lett fényes az az egzá-
men, ugyebár?
– Én nem a főtisztelendő professzor úr tanítványa
vagyok – magyarázkodott a fiú, és nem bírta ki, hogy
hozzá ne tegye: – Sajnos.
A kapus csengetett egy másik cselédnek, ő kísérte át
a fiút a tágas előcsarnokon, aztán fel egy bársonyborí-
tású lépcsőn, egészen egy mindenféle cirádákkal borí-
tott magas, kétszárnyú ajtóig. Úgy kért bebocsáttatást,
aztán a vendéget is úgy jelentette be, mintha Dugonics
valami etikettnek hódoló nyugati fejedelem lenne. Mi-
hály, mielőtt belépett volna, aggódó pillantást vetett a
nem messze kiszúrt falitükörre: vajon megfelel a kül-
seje ehhez a fényes helyhez? Akárhogy is, most már
nem szaladhatott el. Odabent felharsant a neve, be kel-
lett hát lépnie…
A hosszúkás, szalonszerű teremben legalább húsz
teljesen egyforma, copfos fej fordult felé egyszerre,
amelyek szintén egyazon mintára szabott, türkizen ra-
gyogó, nagy galléros ruhában folytatódtak. Mihály, aki
arra számított, hogy egyedül találja vendéglátóját, első
döbbenetében köszönni is elfelejtett – mivel a többiek
mind egy-egy kisasztalnál ültek, a közöttük álló, lassan
előrelépdelő Dugonics alakja még hatalmasabbnak tet-
szett, mint első alkalommal.
– Isten hozta a körünkben! – örvendezett a profesz-
szor. – Jaj, de jó újra látni az urat! Fiúk, hozzon valaki
gyorsan egy széket az úrnak!
A Dugonicshoz legközelebbi asztaltól ketten is fel-
pattantak, és az oldalt álló, gazdagon díszített székek
közül odacipeltek egyet a sajátjaik mellé. Dugonics váll-
veregetés közepette vezette Mihályt a többiek felé:

153
 – Éppen egy kis segítséget nyújtok a következő egzá-
menhez. Ez talán nem az úr világa, de azért örömömre
szolgálna, ha csatlakozna. – Suttogva fűzte hozzá: –
Kissé már fogyatkozik is a lelkesedés…
A közös asztalhoz kerülve a türkiz ruhás fiúk éppen
olyan leplezetlen csodálkozással bámultak Mihályra,
ahogyan ő rájuk. Volt, aki félénken rámosolygott, más-
nak a szeme kerekedett el, de rosszindulatot, ellensé-
geskedést egyikük arcáról sem olvasott le. Végül, ami-
kor már éppen úgy döntött, hogy mondania kellene va-
lamit, éppen egyszerre szólalt meg az egyik székhordó-
val – a többiek jól derültek rajtuk, ez máris oldotta egy
kicsit a hangulatot.
– Te nem a mi univerzitásunkra jársz, ugye? – ismé-
telte meg előbbi kérdését a copfos fiú.
– Nem, én akadémista vagyok.
– És mit tanulsz?
– Teológiát. Debrecenben.
A fiatalemberek izgatott pillantást váltottak.
– Akkor te is olyan… – egyikük suta köröket formált
a feje körül, ám eldönthetetlennek tűnt, hogy kalapot
vagy glóriát utánoz – …olyan hosszú, fekete micsodát
viselsz, meg hozzá ilyen nagy akármit?
– Ezt jól megmondtad – csúfolódott vele a társa.
– Igen, otthon tógát kell hordanom, és hozzá kö-
penyt meg kalapot.
– Nahát! Kalapban jártok órára?
– És az igaz, hogy nálatok embertelen a szigor, min-
den apróságért megvernek, meg pincébe zárnak?
– Ott tényleg mindenki kálvinista?
– Állandóan bifláznotok kell, és egy szabad percetek
sincs, ugye?
– Hagyjátok már szegényt – torkolta le egyikük a
többit –, nem látjátok, hogy szóhoz sem jut tőletek?

154
 Azok észrevették magukat, és bűnbánóan pislogtak.
– Ne haragudj – motyogta a Mihályhoz legközelebb
ülő. – Nem kell beszélgetned velünk, ha nincs kedved.
– Az éppen volna – vallotta be fásultan –, de ezt a
faggatózást nem szeretem.
– Akkor kérdezz inkább te – vidult fel egy másik. –
Én szívesen válaszolok.
Társai is bólogattak. Hiába tűnt már ki, hogy arcra,
termetre, testfelépítésre cseppet sem hasonlítanak,
még így is annyira egyformának tetszettek. Biztosan ők
is ilyennek láthatnak minket – döbbent rá Mihály. –
Nagy tógás-kalapos, egyenlépésben masírozó masz-
szának…
– Ti tehát ennek az Universitas Pestiensisnek a diák-
jai vagytok?
– Igen – felelték azok kórusban.
– Ez valami uniformis rajtatok?
– Az bizony.
– Érdekesen néz ki… És mit csináltok itt a főtiszte-
lendő Dugonics professzor úrnál?
Erre már szégyenlősen összevigyorogtak a fiúk, és
mindegyik a többiektől várta, hogy választ adjon. Végül
az egyikük kibökte:
– Múlt félévben mind megbuktunk az egzámenjén.
– Ennyien?
– Hajjaj, még többen is! De látod, amilyen vajszívű
ember, a saját lakásán fogad minket, hogy behozhassuk
a lemaradást.
– Ilyen feladatokat ad – tolta az egyikük Mihály elé a
papírját. – Megpróbálod te is?
A lapon betűk, számok, körök, ikszek összefüggéste-
len halmaza rajzolódott ki. Mihály csak nagy nehezen
böngészte ki, hogy valami ritka bonyolult feladvány le-
het.

155
 – Haladtok, fiúk? – szólította meg őket Dugonics,
amikor ehhez az asztalhoz ért. – Vagy jól láttam, hogy
több nyüzsgés folyt itt, mint amennyi munka?
– Elnézést, főtisztelendő professzor úr – magyaráz-
kodott az előbbi –, a Debrecenből jött úrral beszélget-
tünk.
– Helyes, helyes… De ha jól látom, fiam, te még a fel-
adatodtól is megszabadultál az ő javára! – Mihály meg-
érezte Dugonics súlyos kezét a vállán. – Na, mi a véle-
ménye, uram? Valóban ők szamarak, ahogyan gondo-
lom, vagy a feladat túl nehéz?
Ha odahaza Budai vagy Szilágyi ragadtatta magát
ilyen megszólalásra, az összes diák a szégyentől vörö-
södve bámult az ölébe, hangtalanul, fortyogó indulat-
tal vagy a tanár, vagy saját maga ellen, a levegő meg-
fagyott, és az egész osztály gyászolók gyülekezetének
tűnt. Ezek a türkizszínűek azonban csak egymásra ne-
vettek, mint akik azt gondolják: „Na, már megint kezdi
az öreg!”, és láthatóan egyikük sem vette magára.
– A feladat nehéz, főtisztelendő professzor úr – vágta
rá a legbátrabb.
– Nem téged kérdeztelek, fiam, hanem az urat. Na?
– Nem… nem tudom.
A fiatalemberek egyszerre kacagtak fel, de most sem
bántóan.
– Na, dolgozzanak, kérem, és ne halljak sok beszé-
det! Maguknak fontos az a prima,* nem nekem.
Azzal sétált is tovább, hogy a következő csoportot el-
lenőrizze. Mihály nem győzött hüledezni rajta – Debre-
cenben talán soha nem akadt még professzor, aki ilyen
joviálisan, türelmesen beszélt volna a bukottak társasá-
gához, és preceptorból is csak egy: ő maga. A saját esz-

* Korabeli „pozitív” osztályzat, a bukást jelentő secunda ellentéte.

156
méi testesültek meg ebben a nagyformátumú ember-
ben, aki még hátat sem fordított, és a diákjai máris foly-
tatták a sustorgást.
– El sem tudod képzelni, milyen szövegei vannak az
órán! Egyszer be kellene jönnöd…
– Mindig ilyen? – súgott vissza Mihály. – Sosem jön
ki a sodrából? Sosem büntet?
– Nem hát. Azt is neki köszönhetjük, hogy egyre több
mindent magyarul tanulunk.
– Emlékeztek arra a históriás órára?
Mintha egy anekdota csattanója hangzott volna el,
mindannyian a papírjaikba hajoltak, hogy elfojtsák a
feltörő kacajt; csak Mihály bámult rájuk értetlenül.
– Egyszer bejött a számtanról magyarázni – mesélte
a mellette ülő –, és valahogy elragadtatta magát. Két
órán keresztül hallgattuk a történeteit a honfoglalókról.
– Amikor vége lett az órának, akkor jött rá, hogy mit
is akart eredetileg – toldotta meg egy másik. – Annyira
összezavarodott, hogy aznap nem is adott leckét.
– Emiatt olyan könnyű nála megbukni.
– Igen, igen… Sokszor maga sem tudja, mit tanított
már meg, és mit nem, vagy mit vár el… Ezerféle dolog
lehet a fejében egyszerre.
– Hihetetlen agya van!
Bő egy órába telt még, mire mindenki végzett a kisza-
bott feladatokkal, és Dugonics útmutatásával mindet
végig is beszélték. A professzor nem tűnt teljesen elé-
gedettnek.
– Hát, fiúk, azért ennél mehetne fényesebben is a do-
log. Jövő héten ugyanitt? – Mindenki hevesen bóloga-
tott. – Aki addig nem készül, magára vessen. Na, men-
jetek haza!
– Jó, hogy megismertünk – búcsúzkodtak az asztal-
társak Mihálytól. – További szép napokat Pesten!

157
 Dugonics ugyanazzal a nagyapai félmosollyal bámult
a fegyelmezetlen, egymás között morgolódva távozó tár-
saság után becsapódó ajtóra, amelyet Mihály egyszer
már láthatott a színházban. Ő maga ülve maradt az asz-
talnál, és csendben, egészen összehúzódva várta, mikor
szólítja meg a professzor.
– Nos, drága uram, mivel oldhatnám meg azt a cso-
mót a nyelvén? – Dugonics korát meghazudtoló fürge-
séggel pördült meg a tengelye körül. – Először is, ta-
lán igyunk valamit. Egy kis borocskát innen, a szom-
széd hegyekből? Látta, ugye, milyen gyönyörűek?
– Ha nem túl erős, főtisztelendő professzor úr… Vagy
ha kaphatnék bele egy kis vizet…
– Ettől a bortól nem kell féltenie magát az úrnak –
biztatta Dugonics, és már meg is rángatta a cselédséget
hívó csengőt. – Jobb orvosság ez minden nyavalyára,
mint a mindenféle porok meg füvek. Képzelje, hogy
hajnalban, amikor kiállok a legfelső ablakomra, éppen
megláthatom, ahogy a szőlőhegyek lassan kibontakoz-
nak a sötétségből, és arannyá válnak… Gondoljon erre,
és így kóstolja meg.
Valóban, a bort követő, egész testet végigbizsergető
édeskés érzés és a tény, hogy Dugonics nem restellt
odatelepedni őmellé a diákok kisasztalához, hamar fel-
oldotta Mihály minden gúzsba kötő zavarát. A profesz-
szor még azt is megengedte, hogy pipázzon a szobájá-
ban, holott, mint elárulta, ő maga nem szereti a füstöt.
– Annyi baj legyen, majd kiengedem. Most pe-
dig – szertartásosan hozzákoccintotta a poharát Mihá-
lyéhoz –, hogy ketten vagyunk, én nem vagyok többé
professzor, és maga nem diák, én nem vagyok katolikus
pap, és maga nem protestáns, én nem vagyok öregem-
ber, és maga nem zöldfülű. A múzsák szemében mind-
annyian egyfélék vagyunk: alkotók. Tehát tegeződjünk!

158
 – Jó – nyögte ki Mihály, noha máris sejtette, hogy
ez nehezére fog esni. – De én… még nem vagyok any-
nyira elismert, és tudom, hogy rengeteget kell még fej-
lődnöm, te pedig már…
– Az, hogy ma ki elismert, és ki nem, semmit sem je-
lent. Több időm és több pénzem volt már nálad, ameny-
nyit a munkáimra szánhattam, ennyi az egész, de ezek-
ben hamar utolérhetsz. Vagy ha mégsem, hát az sem
baj. Gondolod, hogy az utókort és az örökkévalóságot
ilyen gyarló, emberi apróságok érdeklik? – Kis szünetet
tartott, amíg kortyolt egyet a borból, és rögvest folytatta
is: – Schedius mesélt a verseidről. Azt mondta, csinos
és eredeti munkák, ráadásul cseppet sem erőltetettek.
Ha így igaz, ahogy mondta, márpedig miért ne lenne,
akkor kiváló kezdései lehetnek egy nagy ívű pályának.
Hát ne hagyd magad letörni, írj, írj és írj, amennyit csak
bírsz!
Az utolsó mondat keserédes emléket idézett fel Mi-
hályban. Annyira kiülhetett az arcára, hogy Dugonics
kérdésére – „Mi a baj?” – gondolkodás nélkül kibökte:
– Kazinczy nem ezt mondta…
– Te ismered Kazinczyt? – Dugonics fészkelődött a
székén. – Honnan?
– Van egy közös barátunk, őmiatta kezdtünk leve-
lezni… És mi magunk is barátok lettünk. A főtisz…
azazhogy te is ismered?
– Futólag. – Az öregúr arcán semmiféle jele nem lát-
szott annak, hogy különösebben örülne ennek. – Nem
mintha manapság bárki is bevallaná a legkisebb kap-
csolatot is akár vele, akár a társaival. Bátor vagy, hogy
hangosan ki mered mondani a nevét, sőt, a barátságo-
tokkal büszkélkedsz…
– Ő páratlan ember! – vágta rá szenvedélyesen Mi-
hály.

159
 – És azt tanította neked, hogy nem szabad sokat ír-
nod?
Dugonics olyan hangsúllyal tette fel a kérdést, aho-
gyan nemrég az egyik számtanpéldába belesülő diákjá-
hoz szólt: „Szerinted ez így van jól? Nem kellene még
egyszer átgondolnod, nem csúszhatott-e bele valahol
egy kis hiba?” Ezzel sikerült visszalendítenie Mihályt az
előbbi zavarába.
– Igen. Hogy inkább írjak keveset, de azok a mun-
kák tökéletesek legyenek, és ha már keserves is, akkor
is erre kell törekednem… a hibátlanságra, a tökéletes-
ségre.
– És mindig sikerült tökéleteset alkotnod neki?
– Nem, jaj, dehogy! – Mihály hevesen rázta a fejét,
hogy lehűtse felforrósodó orcáját. – Volt, hogy hiába
igyekeztem, még így is talált hibát az írásaimban. Nem
is keveset. Néha olyat mondott, hogy „gyalázat”, meg…
meg…
– Mondd csak ki nyugodtan – buzdította a profesz-
szor. – Én semmire nem mondok ilyet.
– Meg azt… hogy „ettől én szégyellem magam”.
Dugonics ide-oda billegtette a fejét.
– Hányszor hallottál ilyesmit tőle?
– Csak kétszer találkoztunk személyesen. A legtöbb
véleményét levelekben írta le, de azok… hát, elég sok-
szor volt bennük ilyesmi. Igazából… mindig. Megesett,
hogy tetszett neki egy-egy gondolatom vagy kidolgozá-
som, de… sohasem volt teljesen elégedett.
– És szerinted igaza volt?
Milyen ostoba szokás – buzgott fel Mihályban az el-
lenszenv –, hogy Dugonics minden kérdését „és”-sel
kezdi! Kazinczy erre is úgy húzná a száját, mint akkor
régen, amikor még felhőtlen volt felettük az ég, ő mel-
lette ült, és buzgón bólogatott minden szavára… Igen,

160
valami kifejezetten zavarta és taszította ebben a mélyre
hatoló faggatózásban, talán nem is annyira az „és”-ek…
– Hogyne lett volna igaza! Hiszen annyit hibázom
még most is, olyan nagyon elégedetlen tudok lenni ma-
gammal!
– Te magaddal vagy inkább Kazinczy veled?
– Kazinczy fél éve börtönben van! – kiáltott fel im-
már nyílt ingerültséggel Mihály. – Honnan tudhatnám,
mit gondol a mostani műveimről? Honnan tudhatna ő
bármit is arról, mi mindent írtam össze tavaly decem-
ber óta?
– Akkor meg miért próbálsz még mindig őneki meg-
felelni?
– Magamnak akarok megfelelni! Azt akarom, hogy
bárki, aki elolvassa az írásaimat, legyen akár a legádá-
zabb ellenségem is, ne találhasson bennük hibát!
– Biztosan magadnak? Nem inkább annak a bárki-
nek, aki a műveiddel találkozik? Hány éves is vagy pon-
tosan, huszonnégy, huszonöt?
– Még csak huszonegy!
– Bocsánat, akkor huszonegy. Ha már most ennyire
görcsölsz, mi lesz később? Képzeld csak el, hogy jó pár
év múlva, ha leülsz a papírod elé, semmi sem jön ki be-
lőled, mert a legutolsó munkát sem tudtad még a vég-
sőkig csiszolni, mert megint csúnyán kritizált egy iri-
gyed, mert egyszerűen nem mersz eleget írni ahhoz,
hogy lendületben maradj… és ez egyre rosszabb és rosz-
szabb lesz!
– Ne! – Mihály szinte sikított, és a fülére tapasztotta
a kezét. – Ez a halál! Ha nem írhatok, ha bennem reked
minden, abba biztosan beletébolyodom!
– Hát akkor írj, a Jóisten áldjon meg! – rivallt rá Du-
gonics. – Ne törődj vele, milyen hibákat vétesz köz-
ben! Idővel úgyis megjön a saját hangod, ahogyan a fák

161
szökkennek szárba, és lefonnyadnak róluk az eltévesz-
tett, rosszfelé nőtt gallyacskák. Néha túl szívósak, és ott
maradnak, na és? Látod, én milyen tapasztalt egy vén-
ember vagyok… Azt hiszed talán, az én Etelkám nincs
tele hibával?
– Nincs!
– De bizony! – Dugonics arcán dacos büszkeség
fénylett. – Magam is észreveszek benne ezt-azt, talán
még javítgatok is rajta a következő kiadásához. Csak-
hogy amikor írtam, egy percet nem görcsöltem, nem
aggodalmaskodtam rajta, de nem ám! Hagytam, hogy
maga alakulgasson olyanná, amilyen lenni óhajt, nem
erőltettem rá a szabályaimat, az előzetes elképzelései-
met. Egymást formáltuk, az Etelkám és én. Ha kellett,
kihúztam, bővítettem, teljesen átdolgoztam, mérgelőd-
tem, még a falhoz is csaptam, de szenvedéllyel tettem!
Hideg fejjel írni: semmit sem ér!
– Érződik is rajta – sietett a felelettel Mihály. – Ez
tetszik benne igazán, a szenvedély. Ha valaki, hát én az-
tán érzem, hogy valakinek a szenvedélye ez a tárgy…
– Mióta érdekelnek a honfoglalók?
– Komolyabban úgy fél éve, de a históriát mindig is
szerettem. – Tudta, hogy sziruposan hangzik majd, sőt,
hogy Dugonics akár üres hízelgésnek is értelmezheti,
mégis hozzá kellett fűznie: – Vagyis igazából a históriai
tárgyú történeteket, az olyasféléket, mint az Etelka…
– Akkor hát elnyerte a tetszésedet a művem?
– Az nem kifejezés! Azóta is alig bírom nélküle, egy-
folytában arra vágyom, hogy újra és újra olvashassam.
Különösen… az Árpádról szóló részeket. Azok a kedven-
ceim. De az egész, úgy, ahogy van, óriási munka, utá-
nozhatatlan, felülmúlhatatlan!
– Azért ekkora túlzásokba ne essünk, fiam! – moso-
lyogta meg a professzor a vallomást. – Inkább vonul-

162
junk a könyvtáramba, hogy megmutathassam, miből
született. Szeretnéd látni, ugye?
– Tanulmányok a honfoglalásról…?
– Úgy bizony. Na, gyere, fiam, és kérlek, oltsd el azt
a pipát! A könyveim inkább mégse legyenek füstsza-
gúak. – A könyvtárhoz az egész kacskaringós tervezésű
emeletet végig kellett járniuk, és ezúttal nem a személy-
zet nyitott ajtót, hanem maga Dugonics egy díszes vas-
kulccsal. A kör alakú, kamraszerű helyiségben egészen
a mennyezetig értek a könyvekkel telezsúfolt polcok; az
íróasztal mellett fából faragott zsámolyka várta, hogy
gazdája ráhágjon azzal a szokatlanul fiatalos lendületé-
vel, és innen-onnan lekapkodja odafentről a köteteket,
amelyeknek szükségét látta. – Kérdezz csak nyugodtan
– szólt aztán vidoran. – Mi érdekel téged leginkább?
Mihálynak elég volt belepillantania a könyv-, jegy-
zet- és firkahalom áttekinthetetlen őserdejébe, hogy
rögtön kétségbeessen tőle.
– Ennyi minden?
– Kevés ez, fiam, fájdalmasan kevés.
– De ez rengeteg időbe telik! Lehet emellett egyálta-
lán bármi mást csinálni?
– Mi mellett?
– Hát… hogy ezeket mind beleépítse az ember egy
műbe. Mondjuk, egy… egy olyasfélébe, mint az Etelka.
Évtizedekbe is beletelhet, ugye?
– Ez attól függ, ki az az „ember”, akiről beszélünk –
tárta szét a karját Dugonics.
Máris annyira hiányzott az a pipa, az idegeket nyug-
tató, az arcot ettől a vizsgálódó pillantástól elrejtő füst-
felleg… Mihály jobb híján a saját ajkát szívogatta, ha-
rapdálta, és mindenhová szívesebben nézett, mint Du-
gonicsra.

163
 – Isten a tanúm – folytatta az öregúr lehalkított,
selymes hangon –, hogy én még ennyi szorongást és fe-
szültséget egyetlen emberben nem is láttam. Miért nem
mondod már ki végre, hogy milyen művet akarsz írni?
Minek ez a titkolózás, drága fiam?
– Mert… mert ki fogsz nevetni. Talán még ki is gú-
nyolsz.
– Azt majd én eldöntöm – hunyorgott Dugonics. –
Egyébként meg, ha nem tűnt volna még fel, fiam, én
nem Kazinczy vagyok.
– Epopeiát – lehelte Mihály maga elé.
– Micsodát?
– Epopeiát.
– Süket vagyok én már ehhez, fiam. – Dugonics ki-
szabadította az egyik fülét a rizsporos paróka alól. – Tu-
dod, a korral jár. Tehát mit?
– E-po-pe-iát.
– Még mindig nem hallom.
– Epopeiát! – kiáltott fel Mihály olyan hévvel, hogy
az asztalra is rávert. – Egy magyar Iliászt. Érti már, fő-
tisztelendő professzor úr? I-li-ász!
– Nem azt beszéltük meg, hogy tegeződünk?
– Igen, de úgy nem tudok, ha érzem, mennyivel idő-
sebb vagy nálam!
– Tehát ne játsszam a nagyothalló vénembert, értet-
tem. – Dugonics felkacagott. – Pedig milyen eredeti is
lenne, egy süket meg egy vak egy asztalnál…
– Vak?
– Homérosz vak volt, nem?
– Mondtam én! – Mihály most mindkét öklével egy-
szerre csapott oda. – Tudtam, hogy nem veszel majd
komolyan!
– Ezt meg miből gondolod? Ha véghezviszed a ter-
vedet, márpedig miért ne tennéd, akkor te leszel a mi

164
kis hazánk Homérosza, ez elvitathatatlan. Az asztalo-
mat meg ne aprítsd fel, légy szíves.
– Jó, elnézést, de…
– Semmi baj. Epopeia, no hiszen… ez aztán szép vál-
lalkozás! Hogy jutott eszedbe?
– Nem tudom. Nagyon szeretem a hősökről szóló
történeteket, mindig is szerettem… a bátor harcosokat,
a vándorokat a furfangos ötleteikkel… és ha az ember
valamit nagyon szeret…
– Már megint ez az „ember”! – Dugonics arcára kel-
letlen fintor ült ki. – Ha nem látnám, hogy mi a helyzet
veled, azt hinném, hogy Schediustól tanultad el. Néme-
tes fordulat, ki nem állhatom az ilyet.
– Szóval, én annyira szeretem – folytatta Mihály, bár
valahol mélyen fájlalta, hogy Dugonics éppen egy ekkora
vallomást szakít félbe ilyen jelentéktelen apróságokkal –,
hogy egyszer, amikor nagyon rosszul aludtam, vagyis ak-
kor igazából nem is aludtam, egy barátomnál, aki maga
is foglalkozik a verstannal és a literatúrával… akkor egy-
szer… rájöttem, hogy egy ilyen művet csak olyasvalaki
tudna megírni, akinek az egész lelkét ez… – Hirtelen
maga sem tudta, hogyan fejezhetné be ezt a mondatot.
Az egész lelkét mi? Hogyan értethetné meg egy alig is-
mert idegennel, ha százszor alkotó és ezerszer profesz-
szor is, azt az érzelemhullámot, azt a különleges, száza-
dokon átívelő kapcsot Árpád vezérrel, a titkos ábránd-
jait, amelyekben magát képzeli a hős helyére? Kimondva
mindegyik gyerekes ostobaságnak hangzott volna, sőt,
arcpirító nagyképűségnek. Dugonics pillantása azonban
mégis folytatásra buzdította. – Vagyis nem egyszerűen
rájöttem, hanem inkább megsúgta valami. Egy… egy
felsőbb hatalom. – Így, hogy ezt kiszalajtotta a száján,
kissé megkönnyebbült. Jólesett valaki másra, egy meg-
foghatatlan és ellenőrizhetetlen alakra hárítani a fele-

165
lősséget. – Nem tudom, hogyan történt, de egyszer csak
tudtam, hogy én erre születtem, ezért kell élnem. Min-
dent meg akarok tenni azért, hogy… hogy nekünk is le-
gyen egy saját Iliászunk. Hogy lehessen hová fordulni
a nehéz időkben, látni, hogy az őseinknek is megvoltak
a maguk gondjai, és mégis mindenen túljutottak, sőt,
halhatatlanok lettek…
– Gyönyörű.
– De mi van, ha nem sikerül?
– Emberfeletti vállalkozás, az bizonyos – ismerte el
Dugonics. – Ám ha tényleg afféle felsőbb hatalmak ve-
zetik a kezedet és a szívedet, miért kételkedsz a sikeré-
ben?
Mihály megint elbizonytalanodott, nem gúnyoló-
dik-e vele a professzor. Mindkét tenyerét végigfuttatta
a könyvhalmon, és kellemetlen, siránkozó hang tört ki
belőle:
– De ha nem olyan lesz, amilyennek akarom, ha nem
tudom úgy visszaadni a múltat…
– Igen, én is kívántam már párszor, hogy a honfog-
lalók korában élhessek – vigyorgott Dugonics. – Sok
hajszálamat megkíméltem volna vele az őszüléstől:
„Mondhattak ezek ilyet? Csinálhattak ezek olyat?” De
ne feledd, fiam, nemcsak te nem élsz akkor, hanem a le-
endő olvasóid sem! Az apró részleteket senki sem kéri
majd számon rajtad, hacsak nem valami képzett tudós
az illető.
„Ismerek én olyat is, aki mind a szépírásban, mind
a históriában járatos” – mondta volna Mihály, de sza-
vát szegte egy őrült gondolat… Hogy nem is Dugonics
ül mellette, hanem Budai, és egymás művét lektorálják,
ő a történelemkönyvet, Budai az eposzt… Budai össz-
pontosít, aztán felnéz, véleményez… Ülhetnének akár a
földön is, egymásnak háttal, a másiknak támaszkodva,

166
hosszú-hosszú órákig belemerülve egymás eszméibe…
A puszta gondolattól is a torkáig szaladt a szíve.
– Mi az, mit nézel úgy?
Úgy mustrálta most Dugonicsot, mintha először
látná. Igen, valóban annyira emlékeztetnek egymásra,
Budai és ő…
– Csak elrévedeztem. Elnézést.
– Szóval, a magunk koráról írj, fiam! Mindegy is, mi-
lyen köntösbe öltözteted, csak legyen lelke és szelleme,
ne a puszta köntösből álljon. Olyat bárki tudna. Semmi
lagymatagság, semmi kenegetés! Őszinte legyél, célra-
törő, és ha a részletek nem is kifogástalanok, vágjon a
húsba, kavarjon fel, éljen az egész! Nincs is annál fel-
emelőbb, mint amikor a leendő olvasóid belenéznek, és
magukra, magunkra ismernek benne. Utána már bot-
tal sem vernéd ki a kezükből többé. – Mihály buzgón
emésztgette a hallottakat, de fogalma sem volt, mit vá-
laszolhatna minderre. Hát megint kifejezéstelen arc-
cal bámult, ezúttal a professzor könyveket rendezgető
kezére. – Néhányra okvetlenül szükséged lesz ezek kö-
zül, főleg, ha Debrecenben munkálkodsz. Ez meg ez,
meg ez is… – takaros kis halomba rendezte a műveket
– ...alapvetőek, de bizonyos, hogy tefeléd hírüket sem
hallották még. Meddig maradsz Pesten?
– Nem addig, ameddig szeretnék.
– Akkor ne habozz, írd fel a címüket, és járjunk utána
mindketten, lehet-e még őket kapni. Azon sem lepőd-
nék meg, ha egyet-mást betiltottak volna azóta, amióta
az Etelkám készült… Ha minden kötél szakad, hát le-
másoltatom őket a titkárommal, annyi baj legyen.
– Hogy köszönjem meg…?
– Sehogy. Írjál a haza dicsőségére, és majd megkö-
szönik teneked mások, figyeld meg! – Dugonics öreg-
embereset sóhajtott, és a homlokát dörzsölgette. – Va-

167
jon felhős vagy derült ma az ég? – Mihálynak csak ak-
kor tűnt fel, hogy az utolsó mondat nem valami szónoki
kérdés vagy a politikai viszonyokra alkalmazott meta-
fora volt, amikor a professzor meg is válaszolta: – Igen,
azt hiszem, ma este gyönyörű naplementét láthatunk.
Gyere ki velem, fiam, ezt vétek lenne kihagyni!
A beígért saját példányok bűvöletében Mihály jóval
nyugodtabb szívvel hagyta ott a könyvtári asztalt a rajta
nyugvó tanulmányokkal. Egy kis csarnokban hatalmas
rézkarc függött a falon: bűbájos mosolyú nőalak, hosz-
szú varkoccsal, királyian elegáns öltözékben, és olyan
vesébe látó tekintettel, ahogyan kevés nő merte volna
magát megmintáztatni.
– Az én Etelkám – mutatta be Dugonics. – Egy ügyes
kezű régi diákom lepett meg vele a nevem napjára.
Mihály egy pillanatra megtorpant a kép előtt.
– Olyan, mintha ma élne.
Az a tüzes pillantás végigkísérte őket a termen, amíg
el nem értek egy hátsó ajtót, és végül ki nem kötöttek a
ház mögött. Kerítés vagy egyéb határjelző híján olybá
tűnt, mintha az összes szőlőhegy, a szomszédos dom-
bocskák és még a horizonthoz közelítő rózsás napko-
rong is mind-mind Dugonics saját hátsó kertjéhez tar-
tozna.
– Különleges este ez – dünnyögte az öregúr. – Más-
kor inkább úgy alakul az életem, hogy csak a napfelkel-
tét látom. De azt szinte mindig…
Mihály zavartan figyelte a Dugonics arcára kiülő el-
ragadtatást. Amikor a Nap alja először érintette meg
a legmagasabb dombocska tetejét, ez a köztisztelet-
ben álló tudós úgy ámuldozott, mint egy kisgyerek. Egy
ponton már a fejét is félrehajtotta, maga elé dörmögte,
hogy „A fene egye meg!”, és buzgón törölgette a köny-
nyeket a szeméből.

168
 – Ennyire a szívedig hatol? – kérdezett rá Mihály fél-
szegen.
– Dehogy! – A professzor horkantva kacagott fel. –
Csak a fénytől kiszárad a szemem, és van, hogy tüsszög-
nöm is kell. Jaj, fiam, azt hitted talán, hogy én olyasféle
vagyok, aki elérzékenyül a természeti jelenségektől?
Mihály nem szívesen mutatta, mennyire elszégyellte
magát.
– Nem úgy értettem… illetve… szerintem ez egyálta-
lán nem lenne baj…
– Mondtam én, hogy baj? – Dugonics súlyos keze
lassacskán végigvándorolt Mihály vállán, mígnem őt
is ugyanúgy átkarolta, mint a színházban Schediust. –
Szerencsés, akinek van rá hajlama! Nekem éppen nincs.
Egy ideig szótlanul bámulták, amint a narancsko-
rong egyre lejjebb süllyed, és mélyebb, sötétebb tónust
ölt magára.
– Tudod, mi tetszik benne legjobban? – törte meg a
csendet Dugonics. – Ez a tökéletes kerekdedsége. Sze-
reted a geometriát?
– Eddig nem nagyon foglalkoztam vele.
– Pedig érdemes lenne megismerned. Legalább any-
nyi szépség rejlik benne, mint a poézisban, és jó irányba
formálja az elmét. – A professzor homlokán mély ba-
rázdák húzódtak, ahogyan a Napot fürkészte. – Azt hi-
szem, a mi világunk története is efféle, önmagába visz-
szatérő karikaként írható le legjobban.
– Úgy gondolod?
– Miért, talán nem? Manapság sokan szeretnék azt
hinni, hogy valahonnan valahová tartunk, és csak ezt,
azt meg amazt kell megváltoztatni, hogy innen – Du-
gonics egyik cipőorra egyenest karistolt a porba – ide
jussunk. Ideálokat megvalósítani, népeket leigázni és a
magunk képére formálni, forrongani, királyok és csa-

169
vargók fejét lenyesegetni, mint ezt a szőlőt itt előttünk…
hát nem értelmetlenség ez, mondd? Mintha nem lenne
mindig újabb jobbítanivaló, mintha nem térne vissza
mindig önmagába ez a kör…
Annak az ominózus körnek időközben már csak a
fele látszott az égen.
– Nálunk otthon – tűnődött hangosan Mihály – az
egyik legalapvetőbb feladat, hogy leírjunk egy ilyen
naplementét, meg hogy utána hogyan nyeli el a világot
az éjjel. Tavaly én is feladtam az osztályomnak, amikor
preceptor voltam.
– Érdekes módszerekkel tanultok ti – dohogta Dugo-
nics. – Hol tartasz a tanulmányaidban?
– Még legalább másfél évem van hátra a teológiából.
Kicsit elcsúsztam vele, főleg akkor, amikor magam is
tanítani kezdtem… Lehet, hogy két év is lesz belőle.
– És aztán hogyan tovább?
– Óh, nagyon sokféle lehetőségünk van. A legjobb
persze ösztöndíjjal külföldre menni, titokban mindenki
arról álmodozik, még ha a legtöbbnek esélye sincs rá.
– Keserű mosolyra húzódott a szája. – Az évfolyamom-
ban annyi törtető, versengő alak van, hogy én tulajdon-
képpen már most letehetek róla…
– Az a lelkes kis Schedius biztosan örülne, ha itt
lenne, és hallaná ezt – hunyorított Dugonics. – Úgy vet-
tem ki a szavaiból, hogy szerinte neked az ő tanszékén
a helyed.
– Igazán?
– Szerinted miért keresett fel engem külön azért,
hogy terólad meséljen? Az első perctől fogva kinézett
magának. Gondold csak el, akkor valóban lenne időnk
bőven! Egészen a szenvedélyeidnek élhetnél. Szépírás,
nyelv, esztétika, história, játékszín…
Mihály arca felragyogott:

170
 – Igen! Itt a diákok is járhatnak játékszínbe!
A professzor folytatta, mintha direkt az ő lelkét
akarná simogatni, kényeztetni a szavaival:
– A legjobb kezekbe kerülnél. Schedius, amilyen fia-
talka, annyira nagyszerű tanár, sokat segíthetne neked,
hogy kiteljesedj… Hozzám is bármikor jöhetnél, amikor
kedved tartja.
– Amilyen gyakran csak tudnék! – vágta rá elfúló
hangon Mihály.
– Ennek igazán örülök. Beszélgethetnénk, borozgat-
hatnánk, megmutathatnád, hogy haladsz a hőstörténe-
teddel, és órákon át zavartalanul együtt lehetnél Etel-
kával, Etelével, Árpáddal, itt, ahol számomra is testet
öltöttek…
– Édes Istenem! Hát lehetne?
– Hogyne!
– Micsoda boldogság! Micsoda élet lenne! – Mihály
bensőjében, ahogy a szeme előtt is, kis lángok gyul-
ladtak ki, egészen beleolvadtak a lemenő Nap bordó-
jába. – Eszem ágában sincs ácsingózni utána, és más-
fél évet eltékozolni. Most akarom az egészet! – Dugo-
nics meghökkent ezen a reakción. Leemelte a karját Mi-
hály válláról, hátrébb húzódott, a kis ráncok is vissza-
ültek a homlokára. Szóra nyitotta a száját, aztán mégis
becsukta, és hallgatta a lávaként kiömlő folytatást. – Itt
akarok maradni Pesten! Dolgozhatnék valamit, hogy
megéljek, mondjuk, a könyvtárban vagy a játékszínben,
talán Schedius segítene ebben is, és bejárnék az óráira,
ezerféle, millióféle dolgot csinálhatnék… Sokkal több
mindent, mint otthon!
– Félreértettél – rázta a fejét a professzor. – Sajná-
lom, ha azt szűrted le az előző szavaimból, hogy ez az
intézmény hibátlan és árnyoldalaktól mentes. Azok itt
is akadnak bőven, és ha valóban komoly a szándékod,

171
hát türelemmel, megbocsátással kell viseltetned irán-
tuk.
– Persze, hogy komoly, a lehető legkomolyabb, és
igenis beleszoknék, beletanulnék itt minden újba, es-
küszöm!
– Nana, ne ítélkezz azonnal, és főleg ne esküdözz! Itt
például minden sokkal szabadosabb, mint nálatok, a
diákok maguk osztják be az idejüket.
– Ez árnyoldal? – hitetlenkedett Mihály. – Mindig is
ilyen életre vágytam! Imádnám!
– Az oktatás és az itteni élet sok pénzbe kerül…
– Mind megkeresném!
– …és vallást kellene hozzá váltanod – játszotta ki az
ütőkártyát Dugonics.
Erre már beleszorult Mihályba a lelkesedés. A kis fé-
nyek kihunytak, az utolsó napsugarak is levándoroltak
a hegyek mögé, egy pillanat alatt fakult ki a világ.
– Szóval, legyek pápista?
– Ha később boldogulni akarsz errefelé, kénytelen
leszel.
– De hiszen Schedius is…
– Ő volt a kivétel. Sározták is szegényt rendesen,
a pozíciójukat féltő katolikusok éppúgy, mint az irigy
protestánsok. Hatszor-nyolcszor olyan keményen kell
dolgoznia, mint a kollégáinak.
– Nem lehetnék én is kivétel…?
– Ez nem kívánságra megy, fiam. Én egyébként ah-
hoz tartom magam, hogy nem kell ezt annyira tragiku-
san felfogni. Kereszt vagy csillag, nem mindegy?
– Nem!
Mihály dacosan leszegte a fejét, de Dugonics az álla
alá nyúlt, és gyengéden feltolta, hogy megint egymás
szemébe nézhessenek.

172
 – Látod, megmondtam én, hogy nem szabad elsiet-
ned ezt, drága fiam. Menj szépen haza a tieidhez, és vé-
gezd el a főiskolából, amennyi még hátravan. Közben
mérlegelj hideg fejjel, forró szívvel, vond be a barátai-
dat, a családodat, hallgass meg minden véleményt! Ha
ezen túljutsz, akár néhány év múlva, még mindig dönt-
hetsz úgy, hogy mégiscsak megéri.
– Na persze… – Mihály félrerántotta a fejét. – Ott-
hon senki sem támogatna ebben. Senki!
– Rajtad áll az egész. Bármilyen utat választasz, a te-
hetségeddel, kitartással és alázattal…
– De én nem bármilyen utat akarok! Jaj, miért kel-
lett ezt, miért villantottál fel előttem egy ilyen képet,
miért csaltál ilyen utálatos csapdába?
– Látom, hogy rosszul tettem. – Dugonics nagyot
nyelt. – Bocsáss meg érte.
– Miért, miért? – Mihály nem állhatta meg, hogy
folytassa, pedig immár minden szóval tisztábban hal-
latszott, hogy a könnyeivel küszködik. – Az előbb már
úgy éreztem, valóban én vagyok a legszerencsésebb em-
ber a világon, de most… most minden megint olyan ne-
héz, és…
– Egy eposz megírása mindenhol egyformán ne-
héz – vélte a professzor. – Én tudom, hiszen én a ma-
gam kis Etelkájába is bele akartam roskadni, belehalni
néha. A terhet belül hordod, ehhez képest mindegy, mi
történik a külvilágban, kik között élsz, mit tanulsz, ho-
gyan boldogulsz. Elhiszed nekem?
Mihály buzgón dörzsölgette a szemét, mintha visz-
ketne; s egyre jobban eltakarta az arcát Dugonics elől.
– El.
– Én jót akarok neked… igazán… – Ezután mindket-
ten csak vártak, talán arra, hogy a másik mondjon még
valamit. Mire Mihály elvette a kezét a szeme elől, Dugo-

173
nicsból már csupán a két lelkes, ragyogó szeme és a pa-
rókája világító fehérsége látszott. Még mindig maradt a
gesztusaiban és a testtartásában valami öregemberesen
modoros, de amikor újra megszólalt – majdhogynem
suttogott –, felsejlett mögötte az a heves és szenvedé-
lyes fiatalember, aki valaha lehetett. Az, aki még nem
utasította el a földi gyönyöröket, akinek nem romlott
még meg a szeme az örökös olvasástól és körmöléstől,
s aki már akkor örökre tovatűnt, amikor ő, Mihály még
meg sem született… – Árpád emberfeletti áldozatot ho-
zott értünk. – A szavai frissen gyújtott tűzként sistereg-
tek. – Biztosan sok vért és könnyet itatott fel ez a drága
föld, mielőtt örök időkre a miénk lett. Talán azt hitted,
magyarok Homérosza, kis Vitéz, hogy neked egy fikarc-
nyival is könnyebb dolgod lehet…?
 ~ 9. ~

Az égen ezernyi fényes pontocska figyelte elszórva,

ahogy a kocsi kigördül Dugonics háza elől, mogorva
cseléddel a bakon, akinek – félhangos motyogásából
ítélve – sosem volt kevésbé kedve hazafuvarozni ezt az
újabb jöttment fattyút a sok közül. Mihály az utastér-
ben ült; óriásira nyílt, rajongó szemében visszatükröző-
dött az egész égboltozat.
Ott cipelte a szívében a nagy feladatot, és súlyosabb-
nak, kínzóbbnak érezte, mint valaha, de most már ott
nyugodott mellette az az ígéret is, Dugonics támogatása
és biztatása. Ezzel a tudattal mégiscsak könnyebb lehet
küzdeni az emberfelettiért, dacolni idővel és anyaggal,
másféle, hitetlen halandókkal, akik nem is gondolnák,
hogy éppen ő…
„Sok mindenről le kell majd mondanod.” Kevéssel
azelőtt, hogy hazaküldte, Dugonics ezt mondta neki, kí-
méletlen tárgyilagossággal és hozzá egy cseppnyi ag-
godalommal. Mihály most értette meg igazán, milyen
magányos is ez az ember: nagy tudású, széles látókörű
ugyan, de ebből másoknak csupán szilánkokat adhat át,
és a diákjai is csak egy töredéket foghatnak fel abból
a végtelenségből, amely a professzor fejében rejlik. Ba-
rátságos, joviális úr, akit bizonyára mindenki tisztel –
de nem szeretheti senki, mert annak idején fogadalmat

175
tett. Éjjelente csupa hidegség veszi körül, most sincs, és
később sem lesz senkije, akit magához ölelhetne. Vajon
volt-e egyáltalán valaha…?
Visszagondolt annak a bűbájos lánynak a képére,
amely olyan életteli volt, hogy szinte lemászott a falról.
Talán rejlik valaki ennek a regénybeli, tűzrőlpattant
Etelkának az alakja mögött, akit Dugonics a kifakult
emlékei közül rángatott elő, és színezett ki újból… Az is
lehet, hogy nem volt, hogy csak a Múzsa látogatta meg
olykor-olykor, amikor maga is efféle fellegekben járó,
magaslatra hágó pillanatokat élhetett át, és abból fo-
gant a regény… Mihály megpróbálta maga elé képzelni
a történetírás múzsáját a falra festett Etelka hajfonatá-
val és gömbölyded babaarcával, de helyette Jakobina fi-
zimiskája kúszott elé, akárha őt festette volna meg Du-
gonics diákja. Szélesen, fogát kivillantva vigyorgott, és
a szalmakoszorúját igazgatta a fején. Mihály riadtan
hessegette el maga elől a képet.
– Az nem lehet! – suttogta maga elé, amikor har-
madszor is egy honfoglaló Jakobina jelent meg előtte az
idealizált regényhősnő helyett. – Nem lehet, hogy te le-
gyél a múzsám!
A kerekek csattogása felerősödött, ahogy a kocsi rá-
hajtott a Duna egyik hídjára. Mihály kipillantott az ab-
lakon. A folyó vize éppen azt a világmindenséget tük-
rözte vissza, amelyet aznap elnyert ezzel a csodálatos
ismeretséggel, ezzel az isteni ajándékkal. Hirtelen meg-
értette, milyen érzés lehet csillagnak vagy angyalnak
lenni: onnan, felülről, a mindenségből figyelni az erők
hullámzását, az óriási, ezermilliárd éves, a földgolyón
jócskán túlvetülő nagy, örök változást, amelynek a ha-
landók csak egy pillanatát fogják fel. Másoknak egy pil-
lanat jut a történelemből, őneki, az arra kiválasztottnak

176
azonban az egész, úgy, ahogy van. Vajon ráébredt volna
erre valaha Dugonics nélkül is?
Maga sem vette észre, hogyan szakadhatott ki a tes-
téből, de egy szempillantás múlva már odafent suhant
az égen, a kocsi a rajta égő lámpával egyetlen aranyló
fénypontocska maradt csupán a Duna óriás ezüstcsík-
jai között.
A budai hegyek sötét sávvá olvadtak össze alatta, és
láthatatlan erő húzta az ő testetlen valóját valami épület
falán keresztül. Egy kicsi, de annál díszesebb templomba
került, a falakon Mária- és szentképekkel, az oltár fe-
lett hatalmas, kiterített szárnyú arkangyallal. Az egy lán-
dzsával éppen az ördögöt döfte le, azonban ártatlanul ke-
rekded arcocskájával és a körülötte játszó aranyfénnyel
benne is volt valami, ami Jakobinára emlékeztetett…
Emberek érkeztek, csupa rangos személy, egyháziak
és világiak vegyesen. Fojtott hangon beszélgettek, és
mindannyian sanda pillantásokat vetettek az ajtó felé.
Ha nem viseltek volna színpompás ruhákat, Mihály azt
várta volna, hogy temetési imára készülnek, és mind-
járt hozzák a halottat. Az ezerféle színű falfestmények
és faragott freskók egyszerre zaklatták fel és kápráztat-
ták el. Akaratlanul is eszébe jutott, milyen lenne Pes-
ten lakni, minden vasárnap ide lépni be istentiszteletre
– misére –, együtt énekelni és imádkozni ezekkel a hí-
vekkel… Őket is megszemlélte, de mogorvaságuk, ösz-
szepréselt szájuk láttán cseppet sem zavarta, hogy je-
lenléte egyelőre láthatatlan és érzékelhetetlen.
A suttogás felerősödött, aztán úgy szűnt meg egy
szemvillanás alatt, mintha elvágták volna. A sírbolti
csendet előbb csak a léptek csikorgása zavarta meg,
majd az alakok is feltűntek utána. Katonák voltak, és
nem koporsót vittek a vállukon, hanem egyetlen élő em-
bert kísértek, akin azonban úgy lógott a három szám-

177
mal túlméretezett, talárszerű ruhadarab, hogy ha más-
hol nem, legalább egy farsangi mulatságon maga is el-
mehetett volna szellemnek. Csapott válla és iszonyúan
görnyedt háta ellenére fürgén mozgott, kíváncsian les-
kelődött jobbra-balra, és látszólag nem érintette túl
mélyen, hogy mindkét oldalról marcona katonák szo-
rongatják.
Az emberek izgatottságtól fénylő pillantása azonnal
elárulta, hogy mindannyian erre vártak. A férfi elérte
az oltárt – a katonák oda már nem követték, ám a tö-
meggel sem vegyültek –, és rámosolygott az őt must-
ráló emberekre. Afféle bűnbánó mosoly volt ez, mintha
elnézésüket kérné, amiért meg kell várakoztatnia őket.
Mihály döbbenten figyelte, hogy az összesereglettek
nemhogy nem mosolyognak rá vissza, hanem vagy me-
rev kőarccal, vagy kifejezetten undorodva figyelik. Múl-
tak a percek, a csend egyre nyomasztóbbá, a magában
álló mosolygó ember látványa pedig egyenesen elvisel-
hetetlenné vált.
A következő tíz perc eseményeiből sem derült ki, mi
ez az egész. Előbb egy templomszolga érkezett egy ha-
talmas, párnázott karosszékkel, amelyet a taláros em-
ber és az oltár közé állított, aztán két fiatal pap. Ők az
övékre megszólalásig hasonlító fekete reverendát és kü-
lönféle kiegészítőket hoztak magukkal. Az ácsorgóhoz
siettek, fürgén lehúzták a talárját, majd az ingét. Kitet-
szett, hogy a férfi nemcsak ferde hátú, hanem betege-
sen sovány is. A tömegből sokan elfordították a fejüket.
Időközben még valakivel bővült a kör: egy ősöreg pap-
pal, aki azonnal helyet foglalt a karosszékben, és egyet-
len szó nélkül nézte végig ezt a szokatlan öltöztetési ce-
remóniát. Az ifjú papok végül ott hagyták magában a
harmadikat – ez a sebtében rávetett reverenda még a
talárnál is rosszabbul festett rajta –, szertartásos térd-

178
hajlongások és gyűrűcsókolgatások kíséretében üdvö-
zölték az öreget, majd úgy eltűntek, mint a kámfor.
– A patkányok menekülnek a süllyedő hajóról – su-
tyorgott valaki a széksorok között.
Az öreg pap felemelkedett ültéből.
– Mindannyiótoknak köszönöm, testvéreim az Úr-
ban, hogy megjelentetek ma itt. Legyen veletek az Ő
ígérete a végső igazságtételről. Ámen.
– Ámen – visszhangozta a tömeg.
– Az egyház – folytatta a pap egyre reszelősebb han-
gon – mindazon papjai, akik valamilyen világi vétket
követtek el, és bűnösnek nyilváníttattak, jogos ítéletük
végrehajtása előtt egyúttal a mi rendünkből is kiközö-
síttetnek. Ez az ember, akit itt láttok, kötelességeit el-
felejtvén…
A görnyedt hátú megint elmosolyodott.
– …az égi és földi törvényeket megvetvén…
A férfi még jobban mosolygott.
– …hűtlenné válván Istenhez…
A vádlott látványosan megrázta a fejét.
– …és Őfelségéhez egyaránt…
A férfi büszkén rábólintott, mosolya immár egy esze-
lősét idézte. Mihálynak, ha testi valójában lett volna je-
len, leesett volna az álla. Most vette csak igazán biz-
tosra, hogy az egész csupán vízió, egyszerűen nem le-
het valóság, nincs ember, aki ebben a helyzetben így re-
agálna, mint ez itt…
– …lázadóvá lett, sőt, lázadók vezetőjévé, így tehát
méltatlanná vált a mi tisztességet és felelősséget köve-
telő állásunkra. A mindenható Isten nevében ezennel
kinyilatkoztatom, hogy minden egyházi javaktól és hi-
vataltól megfosztattatik, ő maga pedig degradáltatik.*

* Lefokoztatik.

179
 Hatásszünetet tartott, hogy egész hallgatósága át-
érezze a helyzet súlyosságát – Mihály szinte eggyé vált
a levegőben vibráló feszültséggel. Ám éppen az az em-
ber, akinek a leginkább össze kellett volna törnie, egy-
kedvűen, arcára fagyott vigyorral kezdte lebontogatni a
nyakáról a reverenda legfelső részét.
– Most már egyedül Istenben van reménységem! –
szólalt meg fennhangon.
– Hogy merészeli… – súgtak össze az emberek. – Ép-
pen ő… hogy nem szégyell Istenről beszélni…
Újabb, az előbbi kettőnél idősebb és magasabb rangú
papok közelítettek felé. A férfi arcáról, amikor meglátta
egyikük kezében az ollót, mégiscsak lefagyott a mosoly.
Könyörgő, alázatos hangon szólította meg:
– Kérlek, testvér, nagyon kérlek, ne vágj le túl sokat
a hajamból…
A rangidős időközben látványosan kibontott és le-
görgetett egy papírtekercset, mintha ezzel akarná visz-
szaterelni magára a figyelmet. Megköszörülte a torkát:
– Az ítélet…
A ferde hátú ember arca eltűnt a gallér mögött, ahogy
átbújtatta a fején. Mihály rá akart kiáltani, hogy ne te-
gye, le ne vegye, akkor mindennek vége… persze száj és
torok nélkül nem tehetett semmit. Ez annyira elkeserí-
tette, hogy csak azért is üvölteni, marcangolni, ütni vá-
gyott, a testét akarta vissza, a saját testét, valamennyi
nehézségével és kínjával együtt… fekete örvénybe hul-
lott minden, ruhaanyag surrogott…
– Uram, ténsuram!
– Mi az?!
– Ébredjen, ténsúr, itt volnánk.
– Nem. NEM!
A fény szinte arcon csapta – igen, visszakapta az ar-
cát, a szemét, az egész kifacsart pózba merevedett testét

180
Dugonics kocsijának ülésén. A szolga szólongatta, mö-
götte felsejlett egy ismerős épület, a hívogató ablakok, a
cigányzene, és valahol a falak mögött a szoba is. Rideg,
magányos kis lyuk, de most mégiscsak ez az otthon…
– Mit ordít már olyan veszettül! Inkább másszon le a
ténsúr, énnekem is haza kéne még ma jutni! … No, nem
hallja a ténsúr, mit mondok? … Holdkóros!

Nekitámasztotta a hátát a százéves fatörzsnek, és az

Etelka lapjait babrálta. Maga sem értette, minek hozta
ki a könyvet, hiszen az olvasáshoz sötét volt még – egy-
szerűen szerette, ha ott van a keze ügyében. Már ez a
céltalan játszadozás is megnyugtatta a lelkét.
Az elmúlt napokban azt sem tudta, mikor van éjjel,
és mikor nappal, mi valóság, és mi álom, és főleg azt
nem, hogy miért küzd egymás ellen a teste és a szel-
leme. Amikor mások aludtak, ő virrasztott, üres fejjel,
üveges szemmel kóválygott fel-alá a fogadó folyosóin
egy szál gyertyával, és titokban reménykedett, hogy
hátha még egyszer összefuthat Jakobinával. A legfelső
emeletet azonban messzire elkerülte – a kártyásokkal
nem akart többé találkozni, és annak sem látta értel-
mét, hogy felkeresse a lányt. Hiszen mi haszna lenne,
miféle jövőjük lehetne egymással? Minél jobban akarta
őt, annál erősebben küzdött azért, hogy elfelejtse.
Felpillantott a lombos ágakra… „El tudjátok kép-
zelni, hogy egy magas rangú, köztiszteletben álló sze-
mély ennyire ne tudjon parancsolni az alantas vágya-
inak…?” – jutottak eszébe a saját szavai. Akkor még
könnyű volt élcelődni és pálcát törni Szilágyi botlása fe-
lett, a kollégium óvó burkában megbújva, csupa fiú kö-
zött, akiktől a környékbeli apák és férjek féltékenyen és

181
kijátszhatatlanul őrizték a nőket. Egész diákélete során
egyetlenegyszer kerülhetett közelebb az egyik módos
debreceni polgár leányához; hozzá is csak azért, mert
egy keresztelőből akkora eszem-iszom kerekedett, any-
nyian tolongtak abban a kertben, hogy a kis violaszálra
egy áldásos öt percig senki sem ügyelt.
Egyetlen pillanatig tartott csupán, amíg az istálló
mögé rejtőzve egymáshoz nyomták a szájukat. Emléke-
zett az érzésre, a zajokra, arra, hogy a lány ajka hideg
és cserepes volt, arra is, hogy a ruhája alatt milyen he-
vesen dobogott a szíve, és hogy akkor sem tiltakozott,
amikor a ruhán keresztül megérintette azt a pontot,
ahonnan a lüktetés eredt. Ő ezen felbátorodva meg is
akarta simogatni, de Viola ezt már nem engedte.
– Meglátják! – sziszegte, kiszabadította magát az
ölelésből, és kiszaladt az istálló fala mögül, vissza az ün-
nepi forgatagba…
Mindenre emlékezett, éppen csak Viola arcára nem.
A tűz, amelyet Jakobina szított fel benne, az összes em-
lékét elhamvasztotta, még ezét a szerencsétlen lányét
is, akivel ezután soha többé nem váltott egy szót sem.
Hamarosan meg is halt, amikor valami nagy járvány
söpört végig Debrecenen, és Mihály már csupán a ha-
lottas menet élén énekelhetett neki mindenféle gyászos
dalt, Szilágyi többi teológushallgatójával együtt. Bizto-
san ott volt maga Szilágyi is, a szokásos mogorvaságá-
val. Hát persze, hiszen mekkora kínt okozhatott neki
egy fedél alatt lakni a maga Jakobinájával!
A Violával való kalandocskáját Mihály alaposan ki-
színezve mesélte tovább a lakótársaknak, és a végén
maga sem tudta már, mi volt belőle igaz. A temetés
után a lakótársai afféle némán szenvedő mártírként ke-
zelték, és ő nagyon büszke volt erre a szerepre, na meg
arra, hogy ilyen fiatalon megélhetett egy efféle tragikus

182
románcot, tragikusabbat, mint Ovidius vagy Vergilius
bármelyik története. Milyen pirulni való, gyerekes bu-
taságnak tűnt fel e pillanatban ez az emlék! A szalma-
koszorús lányhoz mérten meg egyenesen nevetséges-
nek, szánalmasnak. Már most tudta, hogy azt az egész
testén végighullámzó érzést, amely a Jakobinával való
tökéletes egybeolvadást kísérte, soha nem tudná elég
érzékletesen leírni vagy elmesélni. Különben is, meg-
ígérte neki, meg azoknak a rettenetes kártyásoknak is,
hogy nem beszél róluk…
A sötétség lassan oszladozni kezdett; Mihály ponto-
san kivehette a fogadó hátsó falának támaszkodó, omi-
nózus létra alakját. Valóban úgy festett, mintha a tető
vagy a padlásablak javításakor felejtették volna ott. Ide-
gen szem előtt nem keltett gyanút, a szomszédos telke-
ken élők meg, ha tudtak is a létra valódi rendeltetésé-
ről és éjszakai utazásairól, bizonyára jó okkal tartották
a szájukat.
Az egyik ilyen szomszéd éppen a fogadóval közös ke-
rítés mentén nevelgetett egy rózsabokrot. A lécek kö-
zött áthajoló virágok kíváncsian kukucskáló fejecskék-
nek tűntek ebben a halvány hajnali fényben. A látvá-
nyuk először csak Mihály tekintetét és gondolatait von-
zotta – találgatta, vajon Földi doktor látott-e már ilyet,
és ha igen, minek nevezhette el –, végül közelebb is me-
részkedett a bokorhoz. A rózsafejek távolról égővörös-
nek tűntek, de így, hogy a tenyerébe is vehetett egyet,
meglepték a kis színtörések, a bentről kifelé terjedő és
vastagodó csíkok, a sárga és a rózsaszín keveredése a
rőt alapszínen. Leszakított egyet, egy satnya kis alsóbb
fejecskét. Óvatosan bontogatta a szirmait, habár leg-
szívesebben széttárta volna, hogy hosszan vizsgálgat-
hassa. Talán jól is esett volna kegyetlenül szétcincálni
és a földre morzsolni azt a teremtményt, amelynél job-

183
ban semmi sem emlékeztethette Jakobina örökké elve-
szett kincsére – végül mégis uralkodott magán, és a te-
nyerébe zárta a virágot.
Visszaült a fához, és hol a létrát mustrálta, hol a fo-
gadót magát, hol az Etelka lapjait. Eltökélten várako-
zott, reménykedett, a virág szárcsonkját morzsolgatta.
A fény mind fehéresebb, ragyogóbb lett, lassan nap-
pallá érett a hajnal. A sötétség takarója szétfoszlott, itt
már nem rejtőzhetett, titkolózhatott senki sem tovább.
A gyomrába maró csalódás árulta el neki, hogy még
most is abban reménykedett, hátha Jakobina meglátja
őt odafentről, és lemászik hozzá a létrán. Ha egyáltalán
odafent van…
Feltápászkodott, és leszegett fejjel indult a szobája
felé. Mivel az elmúlt néhány napot átaludta, a teste
most is erre vágyott, de a szelleme mást tervezett. Tisz-
tálkodni akart – ezt sem tette már jó ideje –, felfris-
sülni, és még egyszer benézni Dugonics titkárához, aki
ennyi idő után bizonyára összekészítette a legfontosabb
jegyzeteket, amelyeket a professzor a legkönnyebb szív-
vel nélkülözhet, vagy amelyekről van másolat. Ez a gon-
dolat új erővel és lelkesedéssel töltötte el: sejtette, ha
csupán egy honfoglalásról szóló tanulmányt is a kezébe
kaphat, rögtön nem is ér majd rá az elméje mindenféle
ártalmas ábrándképet szőni.
Végiglopakodott a folyosón, hogy fel ne ébressze a
pihenő szomszédokat. Mindenhol csend honolt, kivéve
néhány ajtó környékét, amelyek mögül hortyogás szű-
rődött ki. Mihályt egyszerre izgatta és nyugtalanította a
tudat, hogy hajnal van, Jakobina ilyenkor szokott meg-
szökni, és végiglebegni a fogadón, mint egy kísértet,
hogy egy egész fényes napon át elnyelje az a fenti szoba.
Megállt az ominózus szomszédos ajtó előtt, megfeszí-

184
tette az izmait, és összpontosított, szinte szuggerálta,
hogy nyíljon már ki…
Egyszer csak valóban kinyílt, és Mihálynak előbb az
izgalomtól, aztán a megrökönyödéstől ugrott a torkáig
a szíve. Nem Jakobina lépett ki rajta elsőnek, hanem
egy férfi, de valami varázslatos módon azonnal tudta,
hogy a lánynak is odabent kell lennie. Ha másból nem,
hát abból a settenkedésből, amellyel a vendége távozott.
Orrfacsaró illatfelhő és rizsporszag lengte körül, őszes
haja gubancosan hullott az arcába. A majdnem földig
érő, májusi reggelhez képest szörnyen melegnek látszó
kabátot is nyilván azért vette fel, hogy eltakarja vele a
valódi ruházatát. Túl későn vette észre, hogy valaki raj-
takapta a folyosón, és, akárcsak annak idején Jakobina,
ő is megingott, s megdermedt. Fellesett a haja mögül…
– Na neeee!
A férfi előre-hátra imbolygott két pipaszár lábán, és
úgy tetszett, mindjárt elájul. Hiába temetkezett bugy-
gyos kabátujja mögé, már semmit sem ért vele. Mihály
a földre hullajtotta döbbenetében a rózsafejet, a falnak
tántorodott, és másodszorra még hangosabban kiáltott
fel – úgy hitte, ezzel már mindenkit felvert a jóízű dur-
molásból a szomszédos, sőt, talán a felsőbb emeleti aj-
tók mögött is.
– Áldja meg az Ég, kegyelmes titkár úr, Höllenbach!
Nem bírta ki, máris bele kellett vigyorognia abba a
félelemtől és tehetetlen dühtől összeszűkült szempárba.
– Hallgasson! – súgta Höllenbach magyarul, de ő la-
tinul válaszolt:
– Hát ilyen helyekre jár, kegyelmes titkár úr,
Höllenbach? Hát ezt nem hittem volna éppen az ön be-
cses személyéről, kegyelmes titkár úr, Höllenbach!
– Nem! – A titkár a kezét tördelte. – Ne mondja ki
többet… én nem… csak a hasonlóság… megtévesztő…

185
 Az egyik folyosóvégi szobából szakadt, borvirágos
fejű alak nézett ki rájuk. Az orra már-már gombasze-
rűen lyukacsos és vörös volt, a hangja a határtalan ital-
fogyasztástól rekedtes:
– Mé’ nem fogják má’ be a pofájukat! Menjenek más-
hova kurvázni! – ripakodott rájuk, majd be is vágta az
ajtót.
– A Kúrián tudják, hogy ilyen jó ismerősei vannak
errefelé, kegyelmes titkár úúúúr, Höllenbaaaach? Hogy
ilyen bensőséges viszonyt ápol a koszorús kisasszony-
nyal?
– Ki maga? Ördög, Sátán! A pokolba magával, a po-
kolba! Honnan ismer?!
– Itt lakom, kegyelmes titkár úr, Höllenbach! – Egyre
nagyobb élvezettel harsogta a világba ezt a nevet újra
és újra, álmai megrontójának elfelejthetetlen nevét. –
Tudja, én vagyok az a szegény poéta, akit elküldött a
vakvilágba. Nekem csak ilyen szobák jutnak, és még az
efféle úúúúri szórakozást sem tudom megfizetni!
– Tessék! – Höllenbach erszényt kapart ki a zsebé-
ből, és Mihály lába elé dobta. – Fogja, a magáé… és
hallgasson már, maga hóhér, az Istenért, hallgasson…!
Mihály megszemlélte a dagadozó kis bőrtáskát.
Mennyi pénz lehet benne? Ennyiből biztosan lehetne
kötet, sőt, talán egy új, saját folyóirat is… Vagy egy
örökös páholy a játékszínben a Schediusé mellett…
– Fúj, júdáspénz – fintorodott el, és belerúgott az er-
szénybe. – Vigye innen, nem kell.
Az aranyak éles csörrenéssel gurultak szerteszét.
Höllenbach felnyüszített, mint egy oldalba rúgott ku-
tyakölyök, és a korához képest meglepő fürgeséggel el-
iramodott a lépcső felé. Mihály tátott szájjal bámult
utána. Milyen hihetetlen, hogy a hatalmas parókája
mögött ilyen nyamvadt és ritkás haj rejtőzik, és hogy

186
ilyen ócska kabátot rejteget odahaza… mit mondhat a
feleségének, már ha van neki, hogy mire kell egy ilyen
rangon aluli ruhadarab? Hová dugdoshatja, amikor
egyenesen egy ilyen Jakobina-félétől megy fel a her-
cegprímás fényességes személye elé, vagy éppen a régi
királyok lakosztályaiba…?
– További jó mulatást, kegyelmes titkár úr,
Höllenbaaaach!
Ezután megint minden elcsendesedett. Mihály ma-
gában nevetgélve húzódott be az ajtaja mögé, és még
mindig csiklandozta valami a gyomrát, amikor fel-
idézte, milyen arcot vágott Höllenbach… Hát van igaz-
ság a földön… nem akármilyen elégtétel volt ez… Azu-
tán megint csak az ajtónyikorgás zajára figyelt.
Jó tíz perc múlva hallotta meg a következőt, az iga-
zit. Résnyire kitárta a sajátját is, és egy szemvillanás-
nyi időre meglátta a félig kibomlott hajfonatot libbenni,
meghallotta az alsószoknya surrogását, egy aranypénz
pendülését, amelybe Jakobina véletlenül belerúgott,
az érzéki illatot is mélyen letüdőzte még egyszer, utol-
jára…
Nem akart többé szemtől szembe kerülni vele, nem
akart már tőle semmit az égvilágon. De azért azt a meg-
viselt, kicsit összelapult, meggyűrődött szirmú rózsát
odavetette a lába elé, mielőtt becsapta volna az ajtót.

Az egész fogadó lázban égett a hírre, hogy az alsó szin-

ten valaki aranyat szórt szét. Mire Mihály ebédelni in-
dult, szinte az összes vendég lecsődült, felkapkodták
a pénzt, a későn érkezettek káromkodva szidták min-
denki anyját, és egymás oldalába vagdosták a könyökü-
ket. Ezerféle különös elmélet született a megmagyaráz-

187
hatatlan jelenségre – valaki arról kurjongatott, hogy a
király vagy a nádor járt erre álruhában, látta is elmenni,
mások meg világméretű összeesküvésre gyanakodtak,
vagy arra, hogy a pénz valójában hamis, és az egész va-
lami bolondos átverés lehet. Már éppen megszületett a
konszenzus arról, hogy az aranyat a Szentlélek küldte
Rafael arkangyal képében, amikor Mihály elhagyta a fo-
gadót.
Dugonics titkára nem számított látogatóra. Éppen
egy újságba mélyedt, amikor Mihály megérkezett.
– A jegyzetek. Persze, a jegyzetek… – motyogta maga
elé. – Várjon, hozom is őket. Már össze vannak ren-
dezve…
Amíg a férfi a papírok után kutatott egy polcon, Mi-
hály a magára hagyott hírlapra sandított. Azon ott állt a
dátum: „Kelt Pesten, 1795. május 18-án.” Megdöbbent
a gondolatra, hogy ennyi idő telt el a Dugonicsnál tett
látogatás óta… Ennyi időt pazarolt el, ahelyett, hogy ad-
dig is valami értelmeset művelt volna…
– Íme – tért vissza a titkár egy nagy köteggel. – Áh,
látom, az újságot nézi az úr. Szörnyű, ami történt, nem?
De így kellett lennie.
– Micsoda?
– Hát nem is tudja az úr? – rökönyödött meg a tit-
kár. – Nézze csak!
Mihály rosszat sejtve vette át az újságot: „Pesti
Magyar Hírmondó. Kelt Pesten, 1795. május 18-án.
A Hétszemélyes Tábla jelenti, minekutána a felségáru-
lás vádjával törvény elé citáltatott…”
Nem bírta tovább olvasni, a betűk táncot jártak
előtte, úgy reszketett a papír a kezében. Holtsápadtan
kapta fel a fejét.
– Mi… micsoda…?

188
 – Azt írja – magyarázta a titkár –, hogy az Ítélőtábla
visszautasította a felségsértő társaság kérelmét a kegye-
lemre. Holnapután nyilvánosan kivégzik őket. Az biz-
tos, hogy én aznap felé se nézek Budának! Az egyikről
még kép is van. Lapozzon csak egyet!
A második cikk a címe alapján arról szólt, hogy a ké-
pen látható, rendkívül görnyedt vállú, csúf arcélű, félig
kopasz személyt, aki az összeesküvők vezetője, eme írás
megjelenésekor már meg is fosztották áldozópapi rang-
jától, és mindenestől kiközösítették az egyházból.
– Micsoda káosz lesz itt, Istenem – sopánkodott a
titkár. – Az összes katonát átvezénylik Pestről, úgyhogy
amíg Budán a vér folyik majd, itt a törvénytelenségek
szaporodnak fel. Nem is értem, mire jó ez, kinek lesz
jobb ettől… Hé, uram, hová rohan?!
Mihály maga sem tudta volna megmondani, csak el,
el innen, ki az épületből, ki az egész világból… Az oldala
szúrt, az ereiben valóban megfagyott az összes vér, a
szeme előtt vörösség úszott, kéjesen vonaglottak benne
az óriásira nőtt, lángnyelvszerű betűk. Valahol megtor-
pant, fogalma sem volt, hogy hol, nekivetődött egy fal-
nak, nekinyomta a homlokát – erre a betűk eltűntek
ugyan, de helyettük az újságbeli férfi képe kúszott be a
szeme elé.
Látta már régi, hiszékeny ábrándozásaiban, nyu-
godt-pihentető éjjelen, lidérces álomban, asztali lámpa
fényében, döbbenetes erejű látomásban, de most elő-
ször látta hiteles metszeten.
Immár azt is tudta, hogy alig negyvennyolc óra múl-
tán hús-vér valójában is megláthatja, legelőször és – Is-
ten irgalmazzon neki! – legutoljára.
 ~ 10. ~

A titkárnak igaza lett: valami láthatatlan parancs az

egész hatóságot átvezényelte a budai oldalra. Mihály a
korzóról hallgatta, hogyan dübörögnek a fahidak az egy-
formán trappoló csizmás lábak és a lovak patkói alatt.
A sötétség még nem oszlott el eléggé, így ha oda is lesett
a szeme sarkából, csak egy hullámzó árnyéktömeget lá-
tott, meg a folyó felszínén fodrozódó aranysávokat. Néha
megremegtek, összetörtek, és belevesztek a vízbe, majd
mégis mindig visszaálltak az eredeti formájukba. A ka-
tonák és pandúrok fegyverein is meg-megcsillant a fény,
de ez nem aranyszínű volt, hanem fehéres ezüst.
Hiába volt enyhe az idő, Mihály egyre jobban dider-
gett. Összehúzta magán a tavaszi kabátot, karba font ke-
zét egészen odaszorította a testéhez, és lábujjhegyre állva
fel-le hintázott, mint valami kisgyerek, aki így ringatja és
nyugtatja önmagát. Igaz, minél hevesebben művelte ezt,
annál biztosabbra vehette, hogy semmit sem segít: a hi-
deg percről percre jobban rázza, nem is szólva a folyama-
tos facsarásról a gyomrában. A hasmenés előtti fájdal-
makra emlékeztetett – és bármennyire nem akart efféle
földi hiábavalóságokkal foglalkozni a vértanúk napján,
azért kétszer is besündörgött egy közeli fa mögé a Dunán
innen, hogy a megfelelő időben túlessen minden szüksé-
gesen, mielőtt maga is átkeveredik Budára.

191
 Martinovics… megérdemli talán? Az árulásáért igen,
és a többiek… ha létezne még igazság… de akkor is em-
ber, élő, eleven lüktetés… nem szabad… kioltani, meg-
gyilkolni… nem szabad… azonban már semmit sem sza-
bad, semmi sem szabad, rabláncon az ország…
Csak ezek maradnak örökké büntetlenül, a magas
rangú Höllenbach a vagyont érő ruhájában, a hercegprí-
más ügyleteivel, aki szabadidejében útszéli fogadókba jár
a lányokhoz, meg a fáraó, a pálinka, a lelketlen üzekedés
és üzletelés. Jakobina, akit senki sem láthat meg, a mene-
külő útvonal a pandúrok elől… Ez a tömény mocsok száz
év múlva is itt lesz. Az országjobbítóknak viszont nemso-
kára végük…
Éjjel volt még, és az újság kora reggelre hirdette meg a
kivégzést. Nem is találkozott senkivel, miután átkelt a fo-
lyó másik oldalára, csupán a masírozó katonákkal min-
denütt. Az ablakok bedeszkázva, a függönyök behúzva,
sehol egy árulkodó tekintet, egy kitárt kapujú pipaház,
fürdő vagy kocsma. A vesébe látó népség ezúttal saját ma-
gát rejtegette szemérmesen a patadobogás, csizmacsikor-
gás és fegyvercsörgés elől.
Mihály ebben a halálos csendben és sötétségben botor-
kált végig, de a szeme elé vissza-visszaugráltak a rőt színű
kis foltocskák, körök és lángok. Végtelenné tágult körü-
lötte a világ, ám az ő mellkasát lépésről lépésre, lélegzet-
vételről lélegzetvételre jobban szorította valami. Talán a
szívéből facsarta ki ez az erő a vérét, azért folyt be minden
a szeme elé, és azért érezte egyre gyengébbnek magát…
Erőlködve hágott fel a hegyre, felsejlett fölötte a Vár
sziluettje, Kúriástul, színházastul, összeesküvőstül. Amö-
gött tintaszínű, egybefüggő dombvidék… Amikor Dugo-
nicsba kapaszkodva bámult arrafelé, még nem hitte el,
hogy ez igazán megtörténhet, talán egészen eddig a dics-
telen végig valami deus ex machinát várt, mint abban a

192
darabban, Schediusszal, amikor az istenek az utolsó pil-
lanatban a megfelelő helyre küldték Oresztészt… Itt nincs
semmiféle hős, aki megmenthetné a helyzetet. Az a toll-
vonás az iratokon megmásíthatatlan.
Vagy a király mégis… lehetséges lenne, hogy a leges-
legutolsó pillanatban mégis meggondolja magát? Re-
ménysugár… hiszen van ilyen, néha… vagy ha éppen a ki-
rály halna meg, és a trón körüli gondok miatt elnapolnák
az egészet… hát kívánja inkább az ő halálát? Miért kell
a színpadon is, a könyvekben is, az életben is valakinek
mindig meghalnia, hogy helyreálljon a rend?
Nincs is ilyen, hogy rend… Nincs erkölcs, nincsenek
szabályok…
Hogy elkerülje a katonákat, hátrafelé került, egy fákkal
szegélyezett, egyenetlenül kitaposott úton. Úgyis errefelé
eshet az az épület, Mátyási így mondta… Egy mellékutca
végénél kötött ki, csökött kis házakkal, amelyek cseppet
sem emlékeztettek a Vár környékén álló monstrumokra.
Tétován elindult valamerre, és máris egy kisebb csapat
egyenruhásba ütközött.
– Maga! – kiáltott rá az egyikük németül. – Mit csi-
nál itt?
– Erre már nem mehet tovább – kontrázott rá egy má-
sik. – Ez az út egyenesen a ferences klastromhoz vezet.
– Igen! – szakadt ki belőle, mielőtt visszarettenhetett
volna a saját vakmerőségétől. – Éppen oda megyek! Ne-
kem… nekem oda kell mennem!
Az egyik egyenruhás kilépett a sorból, és fenyegetően
megcsörrentette az oldalán lógó kardot.
– Érdekli a dolog, mi? – Újabb csörömpölés. – Menjen
lejjebb arra, ott a kaszáló, úgyis mindjárt kezdődik a bál.
Most menjen, amíg még jó helyet találhat. Nem hallja?
– Én… én nemcsak nézni szeretném a kivégzést… –
Szorult helyzete ellenére is próbálta gyorsan járatni az

193
agyát. Mire lehet szükségük az összeesküvőknek ilyen-
kor? – Én… én ott fontos dologban járnék, én a…
– Legalább egy mesét kitalálhattál volna, te gyerek!
– szólalt meg újra a második katona, ezúttal szelídebb,
megértőbb hangon. – Ha kíváncsi vagy, hát kíváncsi
vagy, értem én ezt, emberek vagyunk. De nekünk napipa-
rancsunk van, hogy ne engedjünk itt át senkit. Úgyhogy…
Mihály nagyot nyelt, és még egyszer összegyűjtötte vé-
szesen fogyó bátorsága maradékát:
– De higgyék el, én igenis…
A katonák szigorúan összevont szemöldöke azonban
megértette vele, hogy ezzel csak ront a helyzeten. Hátrált
két lépést, aztán sarkon fordult, és elrohant a szomszéd
utcáig. Talán majd innen…? Nem, már ennek a másik
végén is ott álltak az egyenruhások. Olyan nincs, szug-
gerálta magát Mihály, hogy ezeket sehogy nem lehet ki-
játszani! Hátha elmennek… hátha történik valami… Le-
guggolt egy kapualjba, onnan tekingetett a sötétségbe,
hallgatta a kurta parancsszavakat és a csattogást a köve-
ken. Ló- és izzadságszag csapta meg az orrát, ahogy előtte
is el-elhúzott egy ember vagy egy csapat. Senki sem vette
észre, vagy ha igen, akkor sem foglalkoztak vele, és ő a
szíve mélyén már tudta, hiába vár…
Akárcsak Kazinczy… Nem most kellett volna ezt, nem
most, hanem még akkor… A fejében egyszerre ezernyi
vádló gondolat tolongott, mind más-más cérnahangon.
Ő volt az az ember, aki a legtöbbet tette érted, aki any-
nyi időt szánt rád, aki nélkül sehol se lennél!
Az első dolgod lehetett volna, hogy erre sündörögj,
felkeresd, valami jelet adj neki. Megtetted, te hálátlan?
Dehogy tetted!
Ő akarta először, hogy neked köteted legyen!
Az a kötet, az a nyavalyás kötet, azt hajkurásztad
itt is, azért csókoltál idegen kezeket, azért alázott meg

194
Höllenbach, a pártfogód tragédiája meg cseppet sem ér-
dekelt!
Ujjongtál, ne is tagadd, ujjongtál, amikor Dugonics
szidta őt neked, és felmagasztalt téged…
– Nem igaz! – kiáltott fel, és a fülére tapasztotta a ke-
zét. – Dugonics nem hibás! Ő jót tett velem! Hát nem le-
het az embernek egyszerre több mesterért rajongani?
De nem ám, ha az egyikük tömlöcben senyved, a má-
sik pedig tehetős és befolyásos. Vagy szerinted talán he-
lyes mindig a zsírosabb falat után kapni?
Áltattak, nem látod? Áltattak, és te is áltattad ma-
gad, hogy majd ők, majd Teleki, Batthyány, Kármán,
Schedius meg Dugonics, és hipp-hopp, be is teljesül az
összes vágyad!
Minden ezért volt, az önzésedért! Mered még ta-
gadni?
– Azért sem bántam meg semmit! Azért sem!
Csak amikor leemelte a kezét a füléről, és újra felné-
zett, vette észre, hogy valaki figyeli. Egy férfi leskelődött
felé a kapualjba. Öregnek és szakadtnak tűnt, csapzott
ősz hajjal és bozontos szakállal, ráadásul csupa csont és
bőr volt, mint aki évek óta sovány koszton él.
– Hát magával meg mi történt? – kérdezte bántóan re-
szelős hangon.
Na, azért ezt nem. Mihály elfordította a fejét – kol-
dusból, csavargóból, széltolóból, kocsmatöltelékből meg
aztán végképp egy életre elég volt…! Ám ekkor az egyik
számonkérő kis hang mégiscsak visszatért: Akitől bizto-
san nem lesz versesköteted, azt emberszámba se veszed,
mi? Hát komolyan azt hiszed, hogy csak neked vannak
érzéseid széles e világon, hogy csak a te szenvedésed szá-
mít?
– Jaj, hallgass már el! – suttogta maga elé.

195
 – Elnézést – felelte a koldusféle. – Úgy láttam, valami
baj van.
– Nem… nem magának mondtam! – kapta fel a fejét
Mihály. – Ne menjen el, kérem!
A férfi leereszkedett mellé a kapualjba. Rettenetes
mosdatlanságszaga volt, Mihály azonban önuralmat eről-
tetett magára, és arcizma sem rándult, amikor az alak
karja hozzányomódott az övéhez.
– Na, mi kell?
– Valakinek ki kell öntenem a szívemet – suttogta szé-
gyenlősen maga elé. – Muszáj.
Mint valami csapból, úgy áradt ki belőle hirtelen a szó.
Elmesélt mindent, a Pestre érkezésétől kezdve a színhá-
zon, a bűnbarlangon, a régi és új pártfogókon át egészen
addig, hogy tudomást szerzett a kivégzésről.
– …és ma hajnalban megölik őt, a drága mestert, az én
mindenemet, és én… – a ruhaujjába temette az arcát, és
zokogásban tört ki – …én ezt nem bírom elviselni!
– Na, na! – suttogta az alak, és elhúzta Mihály karját
a szeme elől. – Na, ne sírjon…! Nézzen rám, nézzen csak
rám…!
Zavarba ejtően hosszú pillantást váltottak. Az a má-
sik szempár mintha ki akart volna halászni valamit az övé
mélységeiből.
– Mit néz rajtam annyira? – kérdezett rá Mihály még
mindig sírós hangon, és a kézfejével törölgette az orrát.
– Emlékeztet valakire. De ez most mindegy… Figyeljen
rám! Megesküszöm én magának mindenre, ami fontos
nekem, hogy a maga emberének, annak a Kazinczynak
nem lesz semmi baja. Higgyen nekem!
– Honnan veszi ezt?
– Higgyen nekem, kérem! Ma csak az öt legfőbb fel-
bujtót végzik ki.

196
 – Maga itt él Budán, ugye? – csillant fel Mihályban a
remény. – Itt jobban terjednek a hírek? Jaj, Istenem, ha
igaz lehetne!
– Így igaz, ahogy mondom.
– Nem tudom… nem merem… hihetek-e magának?
Maga… de… már megint mit néz rajtam annyira? Van
rajtam valami, vagy mi?
– Semmi, semmi. Csak örülök, hogy sikerült jobb
kedvre derítenem magát.
– Jobb kedvre? Az nem kifejezés! A lelkemet mentette
meg az eleven elkárhozástól!
Mihály egészen elképedt önmagán. Hát elég egy ilyen
ellenőrizhetetlen hírfoszlány egy ki tudja, honnét szalaj-
tott ember szájából, hogy máris ujjongva, üvöltve törjön
fel benne a reménység, erősebben, mint bármikor? Nem-
hogy mosolyogni, de kacagni, ölelni támadt kedve.
– Menjünk! – mondta most a férfi. – Időben oda kell
érnünk, ha látni akarjuk… mi történik.
Igaz – a nagy öröm máris köddé oszlott benne. Hiszen
csak Kazinczy nem hal meg ezek szerint, az a másik öt
igen… és ha az öreg lóvá tette az imént, akkor lehet, hogy
maga Kazinczy is. Szótlanul baktattak egymás mellett az
oszladozó sötétségben.
Ahhoz képest, hogy mennyire korán volt, a budai ut-
cák mind tömve voltak két város lakosságával és a ren-
geteg katonával. Ennyi ember talán még nem is járt egy-
szerre errefelé. A legtöbb férfi kedélyesen tubákolt vagy
pipázott; Mihály felháborodva pillantott utánuk – hogy
van képük ehhez, hát cseppnyi tisztelet sem szorult be-
léjük? Gyűlölte őket, már csak azért is, mert ő is retten-
tően megkívánta a saját pipáját és dohányát. Többször is
figyelmeztetnie kellett magát, hogy szándékosan hagyta
őket a szállásán.

197
 Ennél is döbbenetesebbnek tetszett azonban a moz-
góárusok jelenléte, akikből a kivégzés helyszínéhez köze-
ledve egyre több és több lett. A nyakukba akasztott pol-
cocskán édességet és csecsebecséket kínáltak, mintha a
nagy tömeg valami vidám mutatvány vagy látványosság
miatt kaptatna fel a dombokon, nem azért, hogy vérfür-
dőt, halált és állatias szenvedést lásson. Az emberek pe-
dig, ezek az érzéketlen nézők, szemmel láthatóan vásárol-
ták is ezeket. A gúnyképeket, a vesztőhely miniatűr ma-
kettjét, a gyerekeknek a cukrot – mert gyerekek is vol-
tak ám bőven, nemcsak egyedül kószáló utcakölykök, ha-
nem tisztes polgárok kicsinyei is! –, a feleségeknek az ék-
kövekkel kirakott kis tükröt. Egy nő boldogan nézegette
benne, milyen szépen bodorodnak a hajfürtjei, és körbe-
sandított, más is látja-e. Az ura türelmetlenül odébb te-
relte. Két kamasz fiú felkapaszkodott egy fára, és eről-
ködve nyújtották a karjukat a vásárfia felé, mígnem egy
árus lefülelte őket, és a botjával jó nagyot koppintott az
ügyetlenebbik kezére.
Ha valaki egy percre megállt a forgatagban, egy váll
vagy egy erőszakos kéz azonnal neki is ütődött, és szinte
kényszerítette, hogy haladjon végre tovább. Az emberek
kis csoportjai útközben vígan csevegtek egymás között,
ki halkabban, ki harsányabban, de Mihály elé nem került
egyetlen magába forduló, egyedül battyogó, gyászos arc
sem. Azazhogy… Visszasandított a kísérőjére, aki néhány
lépéssel mögötte ballagott, és jó ideje egy szó sem hagyta
el a száját. Ő volt az egyetlen közel és távol, aki zárkózott,
kifejezéstelen tekintettel hömpölygött a tömeggel együtt,
és nem figyelt fel senkire, semmire. Legalább ez az egy…
– Hallják csak! – harsant fel egy izgatott hang. –
Mondják, tegnap éjjel mán fülön fogtak itten egy suhan-
cot. A marsziliai nótát énekelte.
– Mi lett vele? – kérdezte valaki más.

198
 – Rávertek bottal, és kipenderítették. Mondják, nem
lett baja.
– Biztosan részeg volt! – kapcsolódott be egy harma-
dik férfi, aki nem is ehhez a sutyorgó társasághoz tarto-
zott. – Részeg vagy bolond.
– Vagy bátor – szólt egy negyedik. – De csak nem hi-
hette, hogy ezzel bármit is segít azokon!
– Azokon már az Isten se segíthet. Azt a Martinovicsot
ki is átkozták a papságából.
– Én szánom őket – sóhajtotta egy ősz hajú kofaasz-
szony a mellette állónak. – A kutyának se kívánnék ilyen
véget.
– A kutyának nem is, de az ilyen felforgatóknak… – fin-
torgott a másik, egy kendős asszony, és leköpött a porba.
– Legyen csak hamar végük.
– Nem szenvednek sokáig – magyarázta egy piros-
pozsgás családapa egy unott arcú, nyolcévesforma kis-
fiúnak. – Emberséges módon végeznek velük, egyetlen
szemvillanás, és nincsenek is már. Kegyes a mi királyunk.
A gyerek a száját húzta, és szemrehányóan nézett a kö-
rülöttük kaptatókra.
– De kár! Azt hittem, jó látványos lesz, és mindenfelé
spriccel majd a vérük, és ordítanak majd! – A következő
minutumban már ő maga ordított, mert valaki a lábára
lépett az egyre szűkebb térre szorult, fullasztó tülekedés-
ben.
– Az ott a kaszáló? – mutatott előre egy langaléta, ka-
lapos ember.
– Az, az, a Generalwiese – helyeselt egy másik. – Tola-
kodj, hadd jusson legelöl hely!
Mihály hirtelen kétfelől is érzékelte, ahogy a tömeg
összezárul körülötte. Levegőért kiáltott, könyökkel, térd-
del tülekedett, de ekkora emberáradat ellen nem maradt
esélye.

199
 – Eresszenek! – hörögte. – Eresszenek kifelé, kifelé!
Ha a koldusszerű ember nincs mellette, talán az összes
levegőt kinyomják belőle. Ő rántotta meg a karját, ő lökte
félre két vállal a furakodó embereket, és ő vontatta ki vé-
gül Mihályt a fogságukból.
– Köszönöm – nyögött fel, amikor végre-valahára el-
vergődtek a kopár kaszáló legszélére.
Itt már szellősebben ácsorogtak a bámészkodók –
persze még így is nekikoccant némelyiknek, és a nya-
kába is leheltek, de legalább maga mozgathatta a tag-
jait –, holott a vérpad dombocskája innen is elég tisz-
tán látszott. A sebtében összetákolt emelvényt szoros
gyűrűbe vonta a katonaság: egy részük éppen utat en-
gedett a tagbaszakadt, vén oroszlánra emlékeztető hó-
hérnak, mások pedig a nézősereget nyomták visszafelé.
A népség, zajosan és méltatlankodva ugyan, de enge-
dett az erőszaknak; azok, akik mégis fel akartak hágni a
dombra, szinte visszapattantak az egyenruhások ijesz-
tően egyforma sorfalától.
Olyan ez az egész, mint egy vásár vagy egy lagzi! –
mondta volna szívesen Mihály a mellette állónak, ám ek-
kor valaki más vonta el a figyelmét. Egy árus őhozzá is
odalépett, elé tárta a portékáját, és a karját is megrán-
gatta. Először el akarta hajtani, aztán meglátta, hogy ez az
alak nem képeket vagy maketteket árul, mint a többi, ha-
nem újságot, ropogós, friss papírra nyomtatottat, még az
ólom szagát is lehetett rajta érezni. Talán ebből megtud-
hatja…! Oda sem figyelve számolta le az érméket az ide-
gen tenyerébe, és mohón magához ragadott egy példányt.
Ám alig kezdett bele az első oldalba, megmerevedett a
döbbenettől. Ez nem valódi hírlap volt, hanem pamflet,
borzalmas, erőltetett gúnyversekkel. Tobzódott a károm-
lásban, gyűlölet sistergett belőle minden és mindenki el-
len, tocsogott a testnedvekben, sőt, összetákolója illuszt-

200
rációkat is mellékelt hozzá… Mihály undorodva hajította
el magától minél messzebbre – a rengeteg láb máris fel-
ismerhetetlen rongydarabbá taposta a röpiratot –, és so-
káig dörzsölte a tenyerét a nadrágjához, mintha a lap ko-
molyan beszennyezte volna. Kísérője kis ránccal a hom-
lokán figyelte, mit művel, de még mindig nem szólt sem-
mit.
A tömeg egyszer csak vulkánként morajlott fel, és Mi-
hálynak öt-hat felől egyszerre süvített a fülébe:
– Ott! Jönnek már!
A Vár felé vezető úton kétoldalt hosszú csíkban álltak
a katonák, azok az egyenruhás színfoltok, és egy hasonló,
egyenruhás gomolyag állandó mozgásban hömpölygött
lefelé a kaszálóhoz – még a legdélcegebb lovasok sem ta-
karhatták el azonban azt a nyitott tetejű kordét, amelyen
négy különböző ember messziről még összefolyó alakja
rajzolódott ki.
Az első négy összeesküvő lenne? Mihálynak iszonyat
járta át a tagjait.
– Itt van!
– Melyik ez? Nem látom!
– Halál rá! Halál mindre!
– Ki a másik három?
Ahogy a szekér egyre közelebb ért, Mihály rájött, hogy
tévedett – kettő magas rangú egyenruhás, talán valami
hajdúféle volt, a harmadik pap, és csupán a negyedik alak
viselt ócska rabruhát, csapzott, ápolatlan hajat, bozontos
szakállat. Ennyi látszott az egész arcból: a szakáll, más
semmi. Ő ült a leggörnyedtebben, és Mihály a felemelt
fejéből következtetett arra, hogy nem gyávaságból vagy
gyengeségből fest így, egyszerűen ilyen ferde gerinccel és
csapott vállal áldotta meg a balsors. Ugyan nem láthatta,
de biztosra vette, hogy az összeesküvő szeme élénken ra-
gyog.

201
 – Martinovics! – süvített a tömeg. – A főember! Mar-
tinovics!
Mindenki élvezettel ismételgette körülötte a nevet,
csak Mihály rándult össze minden felkiáltásra, a szekér
valamennyi döccenésére úgy, mint akit ostorral csaptak
meg. Bár megnémulnának mind, átkozta magában az
embereket, bárcsak megsemmisülnének…
– Ő az! Ő az!
A szekér elérte a vérpadot. Az egyenruhások előreen-
gedték a papot, aztán az egyikük a karját nyújtotta Marti-
novics felé, talán le akarta segíteni, vagy támaszt próbált
nyújtani, nehogy leszédüljön. A rab azonban nemet intett
a kezével, és minden remegés vagy ájuldozás nélkül, a sa-
ját lábán indult el az emelvény felé. Úgy festett, mint aki a
tárgyalására igyekszik, és magabiztosan, ártatlansága tel-
jes tudatában várja a kedvező ítéletet. Látszólag nem is
vett tudomást a gondos előkészületekről, a tönkről, ahová
majd a fejét kell hajtania, a katonákról és a süvöltő em-
bertömegről.
– Talán még mindig bízik – morogta az ősz férfi Mi-
hály háta mögött. Ő volt az egyetlen közel és távol, aki
nem versengett a körülötte állókkal, ki tud hangosabban
ordítani. – A kegyelemben. Azt is rebesgetik, hogy a ki-
rály az utolsó pillanatra halasztja a végső ítéletet, és a vér-
padról…
Az emberek megint felzúdultak, és Mihály már látta
is, miért: befutott a következő kordé. A második elítélt-
ből jóval kevesebb látszott, mint az imént Martinovicsból,
ugyanis görcsösen összehúzódva, fejét egészen a két válla
közé húzva gubbasztott.
– Félsz megválni tőle, mi? – gúnyolódott egy nagy-
szájú és folyton visítozó nő, akiről Mihály úgy sejtette,
Jakobina mesterségét űzheti. Ezt az összeesküvőt két fe-
kete ruhás pap kísérte, és a látványára a tömeg zavartan

202
morgott, nem kezdték el skandálni a nevét. Bizonyára
nem ismerték fel.
– Ez ki? – szaladt ki a száján, és visszafordult a mö-
götte állóhoz.
– Gróf Sigray – felelte magától értetődően az öreg, de
ezt is úgy, hogy egyedül Mihály hallhassa. – Szerencsét-
len, szerencsétlen egy alak.
Valóban, ezt a Sigrayt úgy kellett letámogatni a szekér-
ről, és az egész ványadt testén újabb és újabb ideges hul-
lámok futottak végig. Messziről nézve Mihály nem álla-
píthatta meg pontosan a korát, de a szakáll miatt legalább
annyinak tűnt, mint Martinovics, arcra egymás tökéletes
másai voltak. Mégis, az első lépésénél meglátszott, hogy
soha két különbözőbb alak nem lépett még egyszerre vér-
padra.
Mindenki arra számított, hogy a grófot is az emel-
vényre vezetik, maga Martinovics is. Amikor kiviláglott,
hogy elválasztják őket egymástól, a főember görbe alak-
ján végigrángott a csalódottság. Az ideggyenge, reszkete-
gen rettegő Sigrayt a nép és az emelvény közé terelték,
és a vérpadnak háttal állították. Martinovics azonban lát-
hatta őt odafentről, lagymatagon fel is emelte a karját, ám
egy katona fenyegetően felé suhintott a fegyverével.
Az ősz alak rosszallóan krákogott. Istenem, dübörgött
fel Mihály szíve, végre valaki, végre egy lélek, aki talán
szimpatizál az összeesküvőkkel! Minden jel – a szem-
gödrében ülő mély fájdalom is, amely a kapualjban még
nem tűnt fel, a vágy, amellyel az előbb kigurította a száján
a „kegyelem” szót – arra mutatott, hogy ő sem a vérfrö-
csögés miatt áll ott, hanem valóban felfogja az egész eset
súlyát. Mégiscsak megérte vele szóba állni! Ez a gondo-
lat könnyített egy kissé Mihály lelkén. Aztán vissza kellett
fordulnia, mert a morajlás jelezte, hogy befutott a harma-
dik kordé.

203
 Ez az összeesküvő lehetett a legfiatalabb. Igaz, a sza-
káll őróla sem hiányozhatott – Mihály úgy sejtette, in-
nentől kezdve minden szőrös arcú férfi ennek a szörnyű
napnak az emlékét idézi majd fel benne –, ám a testalkata
szálassága és már-már lányos soványsága miatt serdülő
fiúra hasonlított inkább, nem érett férfira. A tömeg ujjon-
gott és füttyögött a látványára, leginkább gúnyból, de ta-
lán félig-meddig a szép test miatti elismerésként is. Akár-
hogy is, az elítélt kőmerev arccal, látványos reakció nélkül
foglalta el a helyét az emelvény alatt, még távolabb Mar-
tinovicstól. Csak akkor rezzent meg a feje, amikor észre-
vette, milyen állapotban van Sigray – a gróf időközben
már összegörnyedt, és a gyomrát markolászta.
– Szentmarjay – dörmögte az öreg.
– Honnan… – kezdett bele a kérdésbe Mihály, de a tö-
meg ekkor úgy bődült fel, mintha nem is emberek, ha-
nem egy tehéncsorda özönlött volna a kaszálóra.
A negyedik kordén érkező összeesküvő ugyanis nem
ült, hanem állt – hatalmas, kisportolt testű ember volt,
karján-lábán szinte dagadoztak az izmok. Odakiáltott a
tömegnek, képzeletbeli kalapot lengetett feléjük, eltúlzot-
tan hadonászott. A szekér minden korábbinál nagyobb
rándulással torpant meg; más bizonyára orra bukott
volna, az izgága férfi azonban épphogy megrezzent tőle.
Amint megpillantotta a társait, a tömeggel nem foglal-
kozott többé. A látvány arcon csapta, hátrahőkölt, a karja
lehanyatlott, és egy újabb fájdalmas ordítás erejéig elve-
szíthette a lélekjelenlétét. Az egész egy szemvillanásnyi
ideig tartott csupán, és amikor egy egyenruhás a karját
nyújtotta felé, a magabiztos alak durván ellökte magától,
még rá is ripakodott. Büszkén, magasra felcsapott fejjel
vonult a két alant várakozó társához, akár egy király.
– Jó utat, barátom! – dünnyögte az öregember.

204
 Mihály olyan hirtelen pördült meg, hogy a karja el is
találta az egyik szomszédos ácsorgót. Hát már ez is gú-
nyolódik? Mégiscsak tévedés lett volna az előbbi bi-
zalma?
– Micsoda? – kérdezett rá élesen.
– Ezt kiáltotta a kapitány az előbb. Láthattad.
– Hogy mit láttam?
– Bizony ezt – erősködött a koldusféle. – Leolvastam
a szájáról.
– Ilyen messziről? – hüledezett Mihály. Ő alig tudta ki-
venni az ajkak sötétebb vonalkáját vagy a nyitott száj ke-
rekded nyílását az összeesküvők torzonborz arcán.
– Jó a szemem.
A te korodban? – dübörgött fel Mihály fejében a kér-
dés, de a száján valami más szaladt ki:
– És melyik az a „barátom”? Martinovics, Sigray vagy
Szentmarjay?
– Hát te nem látod? – hunyorított cinkos kis fél-
mosollyal az öreg, és szelíden előrefordította Mihályt.
Az a bizonyos kapitány Martinovicsot megpillantva
tüntetőleg elfordította a fejét. Igaz, fél perc múlva, az
emelvény árnyékában akkor sem láthatta volna a főem-
bert, ha akarta volna. Szentmarjayról viszont le sem bírta
venni a szemét, ahogyan az sem őróla. Az ifjú összees-
küvő, aki e mellett a társa mellett még karcsúbbnak és ke-
csesebbnek látszott, aggódva mutogatott a kapitánynak
Sigray felé. A grófon immár teljesen erőt vett a rosszullét,
alig állt a lábán; ez a nézők figyelmét sem kerülhette el.
– Miért nem hoznak neki egy széket? – rivallt fel va-
laki.
– Ott a szék! – mutatott egy másik röhögcsélve a fa-
tönkre.
Páran kíváncsian forgolódtak Mihály előtt.
– Hányan lehetnek még?

205
 – Még egy, még egy!
Az ötödik kordé sziluettje is kivált a távolból. Mindenki
a nyakát nyújtogatta, hogy minél hamarabb kivehesse a
legújabb alakot – Mihály nem tudta, mire számítson ez
után a négy gyökeresen eltérő alkat és lélek után.
– Aha – hajolt a füléhez a bozontos fej –, most hozzák
Hajnóczyt.
Azért ez már több a soknál! Hogy tudhat mindent
ennyire pontosan és időzítetten? Mihály szívesen kép-
zelte volna jövendőmondónak vagy gondolatolvasónak,
ha hitt volna bármi ilyesmiben.
– De hát hogyan…?! – csattant fel, és megint szembe-
fordult az öreggel. – Hogy lehet az, hogy még semmi sem
látszik belőle, de maga már tudja a nevét? Hogy ismerheti
fel mindegyiküket? Hogyan?
A férfi két szemöldökét kis ránc rántotta közelebb egy-
máshoz. Úgy mustrálta most Mihály arcát, mint akinek
eszébe jutott róla valami.
– Nem nagy tudomány az ilyen, kitalálni a legutoljára
maradottat. Hiszen megmondtam már, ők azok, az az öt,
akiknek meg kell itt halni.
Hajnóczy példamutató nyugalommal fogadta a sorsát,
és éppen a magával hozott paphoz hajolt, hogy mondjon
neki valamit. Nem volt goromba és hetyke, mint a kapi-
tány („Laczkovics!” – súgta időközben a nevet a jól infor-
mált öregember), sem átszellemült, mint Szentmarjay,
és főleg nem afféle izgágán jobbra-balra sunyító, hajlott
hátú alak, mint Martinovics. A szerencsétlen Sigrayról
Mihály már csak sejtette, hogy továbbra is előregörnyed
és remeg, mert egy porkolábféle időközben utat tört ma-
gának az emelvényig, megállt a gróf előtt, és szapora dob-
pergés közepette felolvasott valamit.
– Na, mi ez már? – bődült fel valaki. – Ennyi volt?
Nem is hoznak többet?

206
 Zavart-csalódott morajlás futott végig az embereken.
– Ennyiért meg se érte kijönni!
– Hogyhogy csak ezek? – vakarta a fejét egy ripacsos
képű férfi Mihály közvetlen közelében.
Az ősz ember neki is megfelelt:
– A többiek sorsa jobbra fordulhat még. Főleg, ha ez a
rettenetes példa itt sikerrel jár.
Mihály ezt az utolsó mondatot hallotta is, nem is. Má-
zsás kő esett le a szívéről, nyomában az egész testén át-
fuvalló, soha korábban meg nem élt pillekönnyedséggel.
Azon sem csodálkozott volna, ha lebegve felemelkedik a
kaszáló fölé, akár egy léghajó. Hát tényleg nem hal meg
a mester! Édes íz ömlött szét a szájában, torkából évszá-
zadosnak tűnő görcs oszlott szét hirtelen, felszabadult,
jóformán nevetésszerű sóhaj rebbent ki belőle… Kazin-
czy nem hal meg, nem hal meg! – ismételgette. – A sem-
miért kínoztam magam, hiszen Kazinczy nem hal meg!
Vár, él, megmarad!
Dobpergés harsant fel, és az ő könnyed léghajólelkét
máris visszaeresztették a valóságba. Hát persze, de ezek
meghalnak… még ez a Hajnóczy is. Ő volt az, akit Kazin-
czy újra és újra megemlített a leveleiben, és néha olyan
hosszan méltatta, hogy akkortájt Mihályban a név puszta
látványára felhorgadt az irigység. E pillanatban viszont
csak sajnálta.
Igen hosszúra nyúlt a felolvasás, az emberek – akik
talán már az első sorokban sem hallottak belőle sem-
mit – hamarosan elunták magukat, és zúgolódni kezdtek.
Csupán a kétszeresére felerősített dobpergés nyomta el a
külső zajokat, és egyben jelezte is: itt az idő, most meresz-
sze szemét-fülét mindenki, akinek egyébként édes mind-
egy, mi végre zajlik ez a mészárlás…
A félájult, vonszolni való Sigray gróf látványában
nyoma sem volt hősiességnek vagy méltóságnak. Botla-

207
dozott, rángott a feje és a karja, talán még utolsó erejével
is a katonák vasmarkából akarta kivonni magát. Két ol-
dalról tartották, szorosan és kíméletlenül, miközben egy
harmadik egyenruhás sötét kendőt vetett át a szemén. Fi-
gyelmes, majdhogynem gyengéd mozdulatnak tetszett ez,
de Mihálynak mégsem kerülhette el a figyelmét, meny-
nyire felháborítja a többi összeesküvőt. A papok, hajdúk
és katonák masszájából kiviláglott, amint Laczkovics te-
hetetlen dühében rázza az öklét, és Szentmarjay a kezébe
temeti az arcát. Ők legalább odalent, az emelvénynek hát-
tal, nem követhették tovább a társuk sorsát – csak az egy
Martinovics kísérte cikázó pillantással, hogyan cipelik fel
Sigrayt.
Az a fekete szövetdarab éppen annyit enyhített a gróf
ideggyengeségén, hogy egyetlen erélyes mozdulattal sike-
rült őt a farönkhöz rántani. Erre újból rátört a rázkódás,
hiába nyomták, taszigálták ide-oda a katonák. Méltatlan-
kodó kiáltások harsantak a tömegből:
– Hogy van képük így bánni vele!
– Beteg az a szegény ember!
– Miért nem hagyják már?
Mihály döbbenten észlelte az egyre növekvő rokon-
szenvet, amelyet a gróf elesettsége váltott ki. Mi tetszhe-
tett meg az embereknek éppen őrajta, aki a legkínosabb,
legkomikusabb módon fogadja a közeledő halált? Talán
magukra ismertek benne, saját dicstelen végüket pillan-
tották meg ebben a torz és természetellenes tükörben?
De nem gondolkodhatott ezen tovább, mert a hóhér le-
csapott.
Egyetlen erélyes és egyenes suhintás volt az egész.
Sigray, ha nem is látta, de megérezhette, és félrerántotta
a fejét. A bárd féloldalasan állt bele a nyakába, felfröcs-
csent a vér, a tömeg rettenetes halálhörgést hallatott a
haldokló helyett is… és a test még mindig mozgott. A hó-

208
hér kifeszegette a bárdot a hús ragacsos szorításából, és
újra odavágott.
Mihály, akinek már az első vér látványa összeugrasz-
totta a gyomrát, valahogy képtelen volt elkapni a tekinte-
tét. Sigray azokra a csirkékre emlékeztette, akiket a gazd-
asszony félig levágva véletlenül kiereszt a keze közül, és
fejetlenül nekiiramodnak az udvarnak – rángott, mint
egy óriási, véres izom, külön a karja, a lába, dróton rán-
gatott, rettenetes bábu, és a bárd ezúttal nagyobb darabot
hasított le a nyakából. Egy masszív vonal tartotta még a
testen a billegő fejet, miközben a nyakból, a szájból és az
orrból szökőkútként lövellt a vér, azonban a gróf még élt,
még mindig élt… Legyen már vége! – könyörgött magá-
ban Mihály, ő sem tudta, kinek, de megszólalni nem bírt.
Ennyi szúrós-csípős savat, amennyi most a gyomrából a
szájába tolult, életében nem ízlelt.
Harmadik csapás. Sigray teste két utolsót rángott, az-
tán végre elernyedt, sőt, békés megnyugvással simult a
hóhér kezébe, aki eltakarította az útból a testet. A fejet
mások szedték össze. Így lesz hát az emberből játékszíni
kellék, egy zárt kis világból, a finoman ingerkedő idegek
úthálózatából ormótlan, böhöm figura – és a nép erre
tapsol!
Igaz, jelenleg egy árva ujjongás vagy „éljen!” kiáltás
sem harsant, ellenben egyre több ocsmányságot mutogat-
tak és vagdostak a hóhér felé. Úgy szidták, mintha szánt-
szándékkal kínozta volna olyan sokáig Sigrayt, és Mihály
nem is lehetett benne egészen biztos, nem így volt-e.
– Bár te is így végeznéd, lelketlen kutya!
– Tűnj onnét, vagy mi fojtunk a vérbe!
Az emelvényen tanácstalan mozgolódás támadt. Pa-
rancsra vártak, és meg is kapták, ki tudja, honnan. Az él-
tes hóhér ugyanazzal a mogorvasággal vonult el, ahogyan

209
érkezett, és a helyét egy karcsúbb, csupa izom fiatalember
vette át. Az emberek szinte kórusban méltatták:
– Ez igen!
– Jobb, mint az a vén fattyú!
Az, hogy talán maga Sigray is felelős a történtekért, a
jelek szerint mindössze egyvalakinek ötlött az eszébe.
– Bolond, bolond egy ember – dünnyögte hátul az
öreg. – Minek mozgolódott annyit? Hamarabb is vége le-
hetett volna…
Mihály megint őfelé fordult. Körülöttük fellángolt az
eszmecsere és a méltatlankodás, mindenki egyszerre vi-
tatta meg a szomszédaival a saját verzióját Sigray gróf
dicstelen végperceiről és a hóhérok közötti különbségek-
ről, amíg az egyenruhás alak odafent a következő ítéletet
mondta fel. A legtöbb néző paprikapiros lett a riadalom-
tól és a haragtól, a különös kísérő azonban még fásultab-
ban nézett, csak a szakálla körül fakult egy árnyalatnyival
sápadtabbá a bőr.
– Odanézz! – mutatta Mihálynak. – Martinovics!
A fővádlott görbe alakja úgy terült szét a földön, mint
amikor egy vásári mutatványos csúszik el az előre odaké-
szített banánhéjon. A mutatványosok azonban nem friss
vértócsába érkeznek, és nem hanyatlanak vissza azután
is, hogy erővel felráncigálták őket…
– Az meg ott máris szörnyethalt? – rikoltott egy nő a
tömegben.
– Nem lenne jó tréfa! Hiszen hát annak kell ma a leg-
szebben megdögleni!
– Pofozzanak már egy kis életet abba a nyámnyilába!
– Te is, ugye? – kiáltott fel az öreg, amikor a tekintete
újra találkozott Mihályéval. – Te, te ki ne add…
„A lelkemet?”

210
 A dobszó megint hangosabb lett, a tömeg morajlott és
hujjogott, s az öreg az utolsó pillanatban kapott Mihály
válla után:
– Ne fordulj meg!
…Éppen megláthatta Szentmarjay merész mozdulatát,
amint önként hajtja a tönkre a fejét. Sikolyok harsantak,
az öreg még egyet kiáltott: „Ne nézd!”, és szemvillanás-
nyi idő múlva lecsapott a bárd. Szentmarjay feje egyből
elvált a nyakától, a csinos, fiatal test lehanyatlott, és ren-
geteg vérrel áztatta a dobogót. Mihály hátratántorodott a
nyakból spriccelő vér iszonyú látványától, és egyenesen
az öregember karjába hullott. Még a mosdatlan szag is
jobban esett a szájában felgyülemlő savszagú szörnyűség-
nél. Rátiport a lábára is, de az idegen egy szóval sem tilta-
kozott ellene, sőt, meg is tartotta valahogy a fiú vállát, mi-
közben összefüggéstelenségeket duruzsolt a fülébe.
– Ne nézd! – kérlelte. – Ne nézd, ha jót akarsz…
De hát lehet-e ezt kívánni valakitől, aki egy kivégzés
helyszínén áll? Ahogy a többi ember, Mihály maga is kény-
szeredetten bámulta a következő, ezúttal Laczkovicsnak
szóló felolvasást; közben vadul rágta a körmét, hátha et-
től elmúlik az utálatos íz.
Amikor eljött az idő, az elítélt türelmetlen mozdulat-
tal fejtette le magáról az inget. Mindenki elismerően füty-
työgött a lapos has és a két széles karon dagadozó izmok
láttán: a kapitány úgy festett, mint egy gladiátor, és úgy is
viselkedett. Ellökte magától a mellé kirendelt pap kezét,
aki feszületet nyújtogatott felé, sőt, valami kiáltás – bi-
zonyára káromkodás – is elhagyta a száját. Döngő, ma-
gabiztos léptekkel, minden segítség nélkül indult a vér-
pad felé, az őt követő hajdúk alig bírtak vele lépést tar-
tani. Még mindig összevissza gesztikulált: kapkodta a fe-
jét, mutogatott a nép, a hóhér, majd Martinovics felé, gú-

211
nyosan visszaintett a mögötte loholó hajdúknak meg a
szégyenkezve gubbasztó papnak…
Az óriás már ott is állt a vérpadnál, büszkén letérdelt
elé… és ekkor az új ismerős száraz, megkeményedett bőrű
tenyere erősen befogta Mihály szemét.
– Hé! – kiáltott fel ő. – Engedjen el!
A tömegből elnyújtott, élénk „Hőőőő!” harsant, és
szinte azonnal felcsapott a röhögés is. Az egyik közel álló
elrikkantotta magát:
– Né’ máááá’! Há’ nem feldöntötte a széket?!
– Volt ennek ereje, volt ám!
– Ilyet se éltem még, annyi szent!
A koldusféle elvonta a kezét Mihály szeme elől.
– Ne haragudj – suttogta. – Jobb, hogy ezt nem láttad.
– Ne merészelje még egyszer! – rivallt rá ő, és a szí-
vében szemernyi csalódással figyelte, ahogyan odafent a
hóhér és egy hajdú együttes erővel visszaállítja a tönköt.
– Igenis végig bírom nézni! Nem vagyok gyáva!
– Jól van, te tudod – súgta az öreg, mégsem engedte ki
őt a kezéből.
Hajnóczy következett. Ő egészen közel maradt a maga
papjához. Minden ítélethirdetés és dobpergés ellenére
úgy tetszett, ők valami külön világba kerültek át, és sem-
mit sem észlelnek a körülményekből. Hajnóczy mozgó
szájjal, nyugalomtól kisimult arccal imádkozott az ítélete
végéig, a pap válla rázkódott – bizonyára a sírástól.
Végül, amikor a dobpergés már minden mást elnyo-
mott, Hajnóczy felemelkedett. Röviden, de annál szoro-
sabban magához ölelte a papot, és egy szempillantás múlva
indult is a végzete felé. Egyedül, akárcsak Laczkovics, de
az ő alakjában forróvérű vakmerőség és pökhendiség he-
lyett valami angyali szelídség játszott. Mint aki megbékélt
a sorsával, úgy hajtotta a fejét a tönkre. Szelíden, óvato-
san, és még a nyakát is úgy nyújtotta, mint akinek más

212
gondja sincs e percben, mint hogy megkönnyítse a hó-
hér dolgát.
– Uramisten – nyöszörögte Mihály, és egészen bele-
vájta a fogát az ujjhegyébe.
Villanás, csattanás. A nagy ember, Kazinczy barátja,
azonnal véget ért.
– Na, ez olyan volt, ahogyan a nagykönyvben meg van
írva! – nyugtázta egy néző.
– Ügyes, ügyes fiú! – gúnyolódtak mások.
Mihály görcsösen kapaszkodott az öregember szakadt
ruhájába. Most már csak egy van, győzködte magát, ki
kell tartanod…
Nem is észlelte, mióta, de Martinovics újra öntuda-
tánál volt, mit több, látszólag tökéletesen felfogta, hogy
mi történik körülötte. Mint aki Hajnóczy példáján buz-
dult fel, kikapta a feszületet a maga papja kezéből, és azt
csókolgatta, akár egy tébolyult, amíg az ítélete elhangzott.
Az ő szemét is bekötötték, akárcsak Sigrayét, és imbo-
lyogva indult el a vérpad felé; két oldalról vezették, mint
Szentmarjayt.
Uram! Egész Európa reád függesztette szemeit…
– Képzelje – susogta Mihály a csapzott, zsíros hajba,
amely alatt új ismerőse fülét sejtette –, nekem nemrég
volt róla egy látomásom. Igazából! Láttam, amint meg-
fosztják a papi hivatalától… Olyan volt, mintha csak ál-
modnék, de én tudom, hogy látomás volt!
…Monarchiádban semminek tartatol, s minisztereid,
tanácsosaid, udvarnokaid és spionjaid maguktól tesz-
nek mindent…
– …Elhiszi nekem?
…még a józan észnek is szűkivel vagy…!
– Nem okos dolog ilyesmikben hinni – húzta a száját
az öreg.

213
 – De ez nem az! Én… én annak idején csodáltam őt.
Ezerszer képzelegtem róla korábban is, imádtam róla
képzelegni, az ő gondolatával aludtam el minden éjjel…
és most gyűlölöm…
…a francia törvényhozók talentumaiknak, bátorsá-
guknak s erkölcsöknek nagyságát világ elejébe terjesz-
tették…
– Mit gyűlölsz még rajta? – sóhajtott a másik. – Hi-
szen nyomorult, láthatod, nyomorult…
– Na, gyorsabban már, gyorsabban! – zúgott fel a tö-
meg.
– Repüljön az a fej! – rikácsolt egy kendős asszony.
…a népnek magának kell akkor a polgári főhatalmat
kezébe venni…
– Áruló – sziszegte a fogai közül Mihály. – Megérdemli.
Miatta haltak meg a többiek, miatta romlott el minden!
Az ápolatlan haj és szakáll közül megint az a különös,
koldushoz vagy csavargóhoz mérten talán túlságosan is
mélységekbe hatoló tekintet pásztázta Mihály arcát, ame-
lyik órákkal azelőtt a kapualjban.
– Nagyon szeretted, igaz?
– Mekkora egy csótány ez! – óbégatott egy férfi.
…téged a nép nem szeret; az egész világ azt mondja,
hogy nem uralkodásra való vagy…
– Igen – hallotta Mihály a saját rekedt, elfúló hangját.
A szemét újra elöntötte a könny. – Igen. Nagyon, nagyon!
Ebben a pillanatban sújtott le a bakó.
Ő felkapta a fejét, és lassan, kínosan lassan, ahogy a
bárd a nyak keskeny, fehér vonala felé közelített, meglát-
hatta, hogy a fekete kendő lecsúszik Martinovics szemé-
ről.
A kopaszodó, csúf kis fej felemelkedett, az egész lény-
ből eszelős reménykedés áradt, mint aki azt hiszi, hogy ez
a kegyelem, a menekülés, a végbocsánat jele.

214
 Az elítélt elfordította az arcát, életében utoljára. Pillan-
tása átívelt a húszezer fej fölött, egészen a tömeg legszé-
léig, ahol Mihály is állt.
Ebben az áthidalhatatlan távolságban is egymásra ta-
lált a szempárjuk. Olyan volt, mint egy villámcsapás.
Martinovics ábrándosan nézett, földöntúli, kegyelmes
boldogsággal az arcán.
…e nép szabad akar lenni…
Aztán a penge megérkezett a húshoz, az arc leborult,
a fej élettelen bábként bukott le a porba. Az emelvényről
még egyszer, utoljára, felcsapott a vér.

A következő, amire Mihály vissza bírt emlékezni, az volt,

hogy egy vén fa mellé hajol a kaszáló szélén, és orrán-szá-
ján dől belőle a hányás, miközben a szegényes külsejű
alak a fejét szorongatja, és a derekát támasztja. Sokan,
akik elsétáltak mellettük, nem állták meg szó nélkül:
– Megártott a móka, mi?
– Megöntözöd emlékül ezt a jó kis helyet?
– Nem segítene valaki? – szólongatta az öreg a járó-
kelőket, de meg sem állt senki; az emberek siettek a dol-
gukra, vagy talán csak el, el a vérben ázó mező látványá-
tól.
– Azért köszönöm.
– Gyere, segítek – nyújtotta felé a kezét az öreg. – Nincs
már miért itt maradni.
– Látják azt a füstöt? – okoskodott egy idegen. – Most
égetik el a szabályaikat meg a kátéikat! Én elöl álltam,
hallottam, ahogy kihirdették. Ja, meg a királynak írt nyílt
levelet is.
– Jaj! – nyögött fel az ősz kísérő, amikor Mihály gör-
csösen a karjába markolt. – Nem tart meg a lábad?

215
 – Csak elszédültem… egy kicsit. – Így legalább nem
esett nehezére közel hajolnia az öregemberhez. – Azt én
is… én is elégettem annak idején. De előtte szét is szag-
gattam.
Akkor bezzeg nem sikerült hányni, tette hozzá magá-
ban. Habár vérszag, véríz akkor is volt, a körmét akkor is
fába mélyesztette… Mintha azon az éjjelen erről a napról
üzent volna neki a sors.
– Te komolyan ennyire benne voltál mindenben? –
A bozontos szakáll ide-oda lengedezett, ahogy gazdája
rosszallóan ingatta a fejét. – Ki hinné… És nem füleltek
le! Hol tartottad a röpiratot?
– A szobámban.
– A nagy szekrényben a könyvek között, vagy a ládá-
ban?
– Leginkább a szekrényben, bár néha olyan is volt,
hogy… hogy micsoda?! – Mihály ellökte magát a férfi-
tól, és zsibbadt ijedelemmel meredt rá. – Honnan tudja
maga, hogy nekem könyvszekrényem van, meg ládám?
A koldusféle elvigyorodott. Gonosz, fenyegető vigyor
volt ez, amelyet csak tetéztek a megsárgult, göcsörtös fo-
gak és főleg az a szörnyű szakáll. Mint valami vicsorgó
arcú Medusza-fejről készülő mozaikot, úgy rakta össze
Mihály a részleteket: egy kém, a hatalmasok embere, aki
ártalmatlan segítőnek tetteti magát, és úgy szed ki min-
dent az idegenekből! Mi másért ment volna oda hozzá
Budán, éppen arrafelé, és honnan lenne különben ilyen
jól informált? És óh, egek, ő szépen sorban mindent ki-
szolgáltatott neki, az ismeretségeit, az érzéseit, a tetteit…
Hiszen ez azt is tudja, amiről egyáltalán nem esett köztük
szó! A rettegés ólomsúlyúvá nehezítette a gyomrát.
– Maga… – sziszegte. – Maga… ne merjen még egy-
szer közelíteni! Maga valami táltos vagy nem tudom…

216
egészen meg fogok bolondulni ebben… még egy kísértet,
még egy jelenés?
– Felejtsd már el ezeket a vajákos ostobaságaidat! – ki-
áltott fel türelmetlenül az alak, és egy mozdulattal kirázta
a hajfürtöket az arcából. – Kísértet, na persze! Pont ne-
ked, kis Vitéz, lehetne ennél több eszed is!
Mihály egyszerre próbált meg levegőt venni és nyelni.
Ennek jó fél percig tartó köhögőroham lett a vége. A férfi
készségesen megcsapkodta a hátát. A fiú csak ezután
nyöghette ki:
– Fodor Gerzson professzor úr…!

– Most pedig, kérem, meséljen el mindent!

Régen maguk mögött hagyták a kaszálót és Budát; az
öregember, akiben Mihály újra és újra elképedve fedezte
fel a harminckét éves professzort, a Várhegy alatt kocsit
fogott, és kiadta az utasítást:
– Vigyen innen olyan messze, amennyire csak lehet!
Mihály, akinek még mindig fájt a gyomra, mardo-
sott a torka, és egyébként is elgyengült az erőlködéstől,
csendre és nyugalomra vágyott – így kötöttek ki végül a
Batthyány-féle parkerdőben. Hát újra itt! – döbbent rá.
– Mint a legelső napon… A kíváncsi, nagy reményekkel
eltelt, csillogó szemű fiú talán éppen azon az úton dugta
ki a fejét a hintóból, amely mellett most ők, a mások és a
maguk szenvedésével eltelt, megtört árnyékok lehevered-
tek a fűbe.
– Hiszen mondtam már a kocsin – felelte szelíden Fo-
dor professzor. – Mindenki, akit ártatlannak találtak, me-
het, amerre lát. Az eskütétel után elmondtam a kirendelt
uraknak, hogy szeretném megnézni a kivégzést, ha lehet.
Volt egy kis vita, mert délutánig egyikünk sem hagyhatta

217
volna el a börtönt, de velem mégis kivételt tettek. Erről
persze senkinek sem szabad tudnia. A többit már együtt
éltük meg… Hűha, amikor felnéztél ott a kapualjban, alig
hittem el, hogy te vagy az! Világi ruhában jársz, megnőtt
a hajad, és fogytál is valamennyit, amióta nem láttalak.
Meg hát töprengtem is egy sort, hogy mit keresnél te erre-
felé. Csak amikor elsírtad a bánatodat, és a verseket meg
a játékszínt emlegetted, akkor tudtam biztosan.
– Igen, igen… na de előtte…! Hogyan történt ez az
egész?
– Nem szívesen beszélek róla.
– De professzor úr! Vagyis már tiszteletes professzor
úr, jól gondolom? Hiszen… hiszen én is elmondtam! –
Mihály ösztönösen halkította le a hangját, holott közel és
távol nem járt senki. – Én Kazinczytól hallottam minden-
ről, és a röpiratot is tőle kaptam!
– Engem Szentjóbi látogatott meg Nagykőrösön – kez-
dett bele habozva a férfi. – Emlékszel rá?
Mihály emlékezetében halványan felderengett egy
halk szavú, könyvmoly fiatalember képe, aki szintén a
Budai–Fodor-féle baráti társasághoz tartozott.
– Elmondott nekem mindent, és megígérte, hogy
amint lemásolta a kátékat, elküldi őket. Egyébként őt is
Hajnóczy szervezte be, ahogyan a te Kazinczydat is. Ezt
is tőle tudom. Másodfokú unokatestvérek lettünk, kis Vi-
téz, hallod-e? – Fodor Gerzson száraz, örömtelen kacajt
hallatott.
– Egyébként én tudtam – mesélte Mihály –, hogy a
professzor urat elfogták. A vérségi másodfokú unokatest-
vérétől.
– Benjámin? Hallottam, hogy még Bécsbe is feluta-
zott miattam… Ahogy őt ismerem, bizonyára akkor, ami-
kor minket már áthoztak ide. – Fodor Gerzson bosszúsan
babrálta a szemébe lógó hajtincseit. – Biztos mindenfelé

218
elterjesztette, amilyen szószátyár, hogy összeesküvő let-
tem. Pedig nem is igaz!
– Tessék?
– Nem hát. Pár héttel azután, hogy Szentjóbi elment,
Martinovicsékat elfogták. Akinek volt valamije, azonnal
elégette, ahogyan te is. Fogalmunk sem volt róla, hogy
gyanúba keveredhetünk, azt hittük, elmúlt a veszély.
Szentjóbival találkozgattunk is december előtt. Aztán
olyan váratlanul csaptak le ránk, mint a mennykő.
– Igen, ezen én is csodálkoztam…
– Mi nem csodálkoztunk, hanem rettegtünk. Nekem
egy tanítványomat is behurcolták, pusztán azért, mert
az órákon kívül is beszélő viszonyban voltunk! Sült bo-
lond az a tanár, aki közel engedi magához a diákjait, any-
nyi szent… Én is ezzel az eggyel voltam így, műveltebb,
érdeklődőbb volt a társainál… és íme, lehet, hogy tönkre-
tettem az életét. Hol tanulhatna tovább, hová vennék fel
ezek után? Egy börtöntölteléket!
Mihály lesütötte a szemét. A fűszálakat éppen akkor
borzolta fel egy kis szelecske.
– Aztán lement a perünk. Nagy nehezen ráébresztettem
őket, hogy nekem nem volt kátém, és nem is próbáltam
másokat belerángatni a dologba. A bűnbe, ahogy ők ne-
vezték. Végül annyiban találtak vétkesnek, hogy nem je-
lentettem azonnal, amikor megtudtam… De hát nem vol-
tam ezzel egyedül, sokan nem is tudták, hogy tilos, amit
csinálnak.
– És most…
– Ez a három esélye volt a bentieknek: rabság to-
vábbra is, szabadság a másvilágon, szabadság ezen a föl-
dön. A legtöbben rabok maradtak. Sőt, ahogy mondtam,
a hivatalos rend szerint nekem is a börtönben lenne még
a helyem. Így legalább végignézhettem, hogy milyen sors
várt volna rám, ha nincs ekkora szerencsém.

219
 Jólesett volna arccal a fűbe borulni, és átadni magát
a közös fájdalmuknak, de Mihály úgy találta, egyiküknek
sem maradt már elsírni való könnye.
– És most hogyan tovább? – erőltette ki magából a
kérdést.
– Nem tudom. Visszamegyek Nagykőrösre, hátha visz-
szaszerezhetem az állásomat… körmöm szakadtáig bi-
zonygatom majd nekik, hogy nem voltam hibás, csak sze-
rencsétlen. Na és teveled, kis Vitéz, mi lesz most?
– Én… én hazamegyek.
– Itt laksz a pesti oldalon, ugye? Elkísérhetlek még egy
darabon, amíg sikerül fuvart találnom.
– Nem. Vagyis igen, de… de én igazán haza akarok
menni! Jaj, miért is… miért is…
Fodor Gerzson magához húzta, és vigasztalóan vere-
gette a hátát, ő mégsem bírta abbahagyni.
– Debrecent akarom! Miért is vagyok itt? Gyűlölöm ezt
a várost, mocskos, véres, szennyes, haza akarok menni,
haza, haza, haza…!
Az iménti megérzését az az árulkodó nedves folt Fodor
professzor szakadt köpenyének vállán mégiscsak megcá-
folta.
 ~ 11. ~

– Szép jó napot, nemzetes asszony! Emlékszik még

rám?
– Hogyne emlékeznék! Hiszen alig egy hónapja járt
erre a jurátus úr. És milyen finom lekvárt hozott! Azóta
is azt esszük a kisdiákokkal.
– Nagy könnyebbség ez nekem, nemzetes asszony.
Minden ünnepre annyi mindennel pakol fel a családom
Pályiban, hogy alig győzöm szétosztogatni. Örülök, ha
ízlik.
– Térüljön csak beljebb, jurátus uram, ha van ideje!
Az ebéddel már végeztünk, de ha esetleg megkínálhat-
nám egy kis…
– Jaj, nem kell, köszönöm, nemzetes asszony, hiszen
most ettem. Csak erre jártam, kijárási engedélyem van,
és gondoltam, benézek ide is.
Ütemes dobbantások jelezték, hogy a váratlan ven-
dég éppen a cipőjéről veri le a sarat. Mihály bosszan-
kodva rogyott vissza az ágyba, ahonnan alig fél perce
kelt fel, és az orráig felhúzta a takarót.
– Ilyen nincs – morogta. – Már a szobából sem le-
het kimenni?
A további cipőcsattogásból és a széknyikorgásból
ítélve az édesanyja a konyhában ültette le a látogatót.
Ha háttal ül, talán el lehetne osonni mögötte a kert vé-

221
gébe, és odakint, az árnyékszéken megvárni, amíg el-
megy…! Edénycsörömpölés. Talán mosogatáshoz ké-
szülődik az anyja, vagy már elpakolja a megszáradt tá-
lakat? Akárhogy is, a társalgásból így alig hallott vala-
mit.
– Érdekel is az engem! – dörmögte maga elé.
Lehunyt szemmel, hangosan csattogva rágcsálta a
hüvelykujja körmét. A jelek szerint annyira hangosan,
hogy észre sem vette, mikor nyitott be hozzá az édes-
anyja.
– Hát ilyet! – csapta össze a tenyerét az asszony. – Ez
azért több a soknál!
– Ne olyan hangosan…
– Te engem ne utasítgass! Azért ezt már nem tűröm
el! – Sára asszony úgy mutogatott az asztalon álló tá-
nyérra, mint valami főbenjáró bűn bizonyítékára. – Mi-
csoda dolog ez, hogy hozzá se nyúlsz…? Hát mit gon-
dolsz, drága fiam, hogy szórakozásból főzök rátok?
– Ne, ne…! Meghallja!
De már késő volt. Az anya mögött felsejlett a látogató
túlságosan ismerős alakja is.
– Valami baj van, nemzetes asszony?
– Kinek mi a baj, jurátus uram. Nekem például az –
emelte fel a hangját a nő –, ha a fiam ennyire becsüli a
munkámat! Meg úgy általában a más emberek munká-
ját!
– A fia? – Domby Márton kíváncsian átlesett a válla
fölött, és a látványra felderült a holdvilágképe. – Hát
itthon van…? Nem is mondta a nemzetes asszony!
Mihály szándékosan elfordult a pillantása elől, és az
anyjával vette fel a harcot.
– Belekóstoltam, esküszöm, de mit tegyek, ha egyál-
talán nem kívánom?

222
 – Miska, az Isten áldjon meg, tegnap este ettél utol-
jára! Akkor sem valami sokat!
– Ha nem kell, akkor nem kell!
– Maga, jurátus úr – nézett Dombyra a nő –, maga
okos ember, mondja meg hát: miféle dolog az olyan,
hogy valaki bezárkózzon egy szobába, ajtót-ablakot egy
percre se nyisson, és fényes nappal is az ágyban fet-
rengjen? A tetejébe még az ételben is turkál!
Domby visszarettent attól, hogy állást foglaljon. Nem
is az asszonyhoz szólt, hanem Mihályhoz:
– Hát te… de jó! Mióta vagy itthon?
– Miska, megnémultál?
– Nem.
– Nem hallod, hogy a pajtásod kérdezett tőled vala-
mit?
– Nem a pajtásom – sziszegte ő –, és különben is,
Édesanyám mondta, hogy velem nem szabad beszélni.
Én csak ehhez tartom magam.
– Még a szavaimat is kiforgatod! – sopánkodott Sára
asszony. – Megbolondulok ettől, jurátus uram, eskü-
szöm. Ki akarta küldeni a kisdiákokat, hogy… Vedd
már ki a kezedet a szádból! Huszonkét éves vagy, fiam,
nem kettő!... Szóval, azokkal a szegény kis szamarakkal
akart magának dohányt hozatni a piacról. Még jó, hogy
idejében meghallottam!
Mihálynak még két nap távlatából is elöntötte a szé-
gyenpír az arcát.
– Ehhez senkinek semmi köze!
– Nagyon tévedsz, édes fiam! Az én szobáimat nem
füstölöd össze, és az én kosztosaimat nem kevered
bajba, világos? Ha kimész ebből a házból, úgy ártasz
magadnak, ahogy jólesik, de itt nem, és másoknak sem!
– Azt várhatja, Édesanyám!

223
 – De várom ám! – Az asszony sarkon fordult, és már
csak a válla fölött szólt vissza: – Most a jurátus úr is a
lelkedre beszél legalább! Én feladtam, kész, elég volt!
Úgy bevágta maga mögött az ajtót, hogy a falak is
beleremegtek. Domby riadtan, zavarodottan pislogott
utána, és nem mert, vagy talán nem akart még egyszer
szólni.
– Mondd csak – törte meg a kínos csendet Mihály –,
van nálad dohány?
– Hogy lenne? Az iskolából jövök.
– Megtennéd, hogy útba ejted a piacot, és hozol ne-
kem? Majdnem egy hete nem gyújtottam rá!
– Hát miért nem mész ki te magad a piacra? És egy-
általán, miért nem jössz be a kollégiumba, ha már négy
napja itthon vagy? – A fiú elsápadt, és a szája elé kapta
a kezét. – Hoppá…
Mihály úgy egyenesedett fel, mintha oldalba vágták
volna.
– Te tudtad, hogy itt vagyok? Honnan?
– Az… az édesanyád famulusaitól – nyögte ki
Domby. – Grammatikából korrepetáltam őket. De csak
ma mondták el! Ha korábban tudom, nem most jöttem
volna hozzád…
– Betolakszol ide, „jaaaaj, csak benéztem, nemzetes
asszoooony”, hogy szaglássz utánam, mi? Hazug disznó
vagy! – A jurátusfiú arca megrándult. – És kik tudnak
még arról, hogy itt vagyok?
– Fogalmam sincs.
– Lengyel tudja?
Domby nem válaszolt.
– Nem igaz! – Mihály visszahanyatlott a párnájára.
– Mindennek vége!
– De hát miért? A senior úr biztosan örömmel lát
majd, ha…

224
 – Én viszont nem látom örömmel őt! És senkit…
Annyi mindent éltem meg, amiről nem tudok, nem bí-
rok beszélni… és főleg nem Lengyellel… és… az Istenért,
de gyenge vagyok…
– Akkor egyél!
– Ne kezdd te is! Már két falat után rosszul vagyok,
egyszerűen nem bírom lenyelni!
– Nagyon lefogytál – jegyezte meg csendesen Domby.
– Tudom. Mint Fodor Gerzson. Ronda, ősz öregem-
ber lett belőle a börtönben, belőle, akinek nagydiák ko-
rában egy szösz nem hullhatott a ruhájára! Az is már
csak úgy lóg rajta, lóg a haja meg a szakálla is… De ő
legalább él, és szabad, nem úgy, mint… – Riadtan el-
hallgatott, és megint felült az ágyon. – Látod? – rivallt
rá gorombán Dombyra. – Erről is te tehetsz! Nem aka-
rok beszélni erről, érted? Nem akarok!
– Hé, hé! Hiszen én egy szóval sem mondtam, hogy
beszélj… Azt sem tudom, miről!
– Igenis mondtad! Úgy néztél rám, mint aki ki akarja
belőlem szedni… A szemeddel mondtad!
– Rendben – felelte Domby fagyosan. – Akkor most
kimegyek a piacra, és a kedvedért kiszúratom a szeme-
met. Ha visszatalálok még ide utána, hozok neked do-
hányt is.
Mihály tátott szájjal meredt a fiúra. Csak most tűnt
fel neki a felszegett fej és a csípőre tett kéz. Ez már nem
az a simulékony, ártalmatlanul kedves Domby volt, aki-
vel pipázott, iszogatott, könyveket nézegetett, akit dur-
ván elküldhetett magától, tudva, hogy előbb-utóbb
úgyis visszajön… A réges-régi tabellárius állt előtte
megint, de már nem kisfiús fontoskodással, hanem fér-
fias öntudattal az arcán. Mihály el is felejtette, mennyit
változhatnak akár pár hónap alatt is ezek a tizenhat-ti-
zenhét éves kamaszok.

225
 – Jó… nem te tehetsz róla – ismerte be kelletlenül.
– Ne haragudj!
– Harag… különös jószág az. – Domby közelebb lé-
pett az ágyhoz. – Egyszer egy nagy lélek azt mondta ne-
kem, hogy megnyugszik, miután kiírta magából a ha-
ragját. Miért nem teszi meg most is…?
Mihály egyenesen a szemébe nézett.
– Azért… mert nem megy.
– Mi nem megy?
– Az… az nem megy. Nem… nem tudok írni! Egy-
általán nem, érted? Itt feszít, itt, belül, és mégsem! –
Olyan feldúltan csapkodott ide-oda, hogy az egyik kar-
ját be is verte az ágy támlájába. – Pedig akarok! Próbá-
lok, ugyanúgy, mint régen… és mégsem! Iszonyú, egy-
szerűen iszonyú, de így igaz. Nem tudok írni, soha töb-
bet…!
Domby szeme egészen kigúvadt, úgy figyelte őt, ho-
gyan vonaglik a fájdalomtól, hogyan dobálja magát az
ágyon, és hogyan ismételgeti közben összevissza: „Nem
megy, nem tudok!” A szégyenkezése, hogy valaki így
láthatja, csak még tovább hergelte. Végül odacsapta a
fejét a párnához, belefúrta az arcát, és úgy maradt moz-
dulatlanul.
– Meg akarok halni – nyögte.
– Dehogy akarsz meghalni!
– Ezért éltem, és most ezért nem vagyok semmi
sem… Sírni sem bírok már, tudod? Ott, a parkerdőben
sírtam utoljára, amikor Fodor Gerzsonnal ültünk… Az-
tán eljöttem Pestről, és azóta… – a kezével egy kés nyisz-
szantását utánozta – …azóta így vagyok, ahogy most.
– Figyelj… – vigasztalta Domby. – Velem is van néha
ilyen, hogy visszajövök Pályiból, és nem megy a tanu-
lás, egy épkézláb mondatot nem tudok leírni… De pár
hétre rá elmúlik. Visszarázódik az ember. Sokáig voltál

226
messze, Pesten, ha jól hallom? Talán csak várnod kell
egy kicsit, és minden úgy megy majd, mint régen.
– Semmi sem lesz már olyan, mint régen!
Domby tűnődve nézegette a mennyezetet.
– Az kár lenne. A kollégiumban sem valami fényes
mostanában a helyzet, nem örülnék neki, ha így ma-
radna. A coetusban* csak a marakodás megy, ingerül-
tek, békétlenek, mindig van valami botrány…
– Mifélék?
– Túl hosszú lenne elmondani. Inkább gyere velem
vissza!
– Nem megyek!
– Miért nem? Amikor olyan nagy szükségünk van
rád! Azóta tart ez, amióta elmentél… Belegondolni is
szörnyű, mivé fajulhat ez a mókáid, a színjátékaid, az
ötleteid nélkül! Nagyon kérlek, gyere vissza!
Mihály maga előtt sem tagadhatta, mennyire hízeleg
neki a kérés.
– De ha visszamegyek… – habozott, hogy kimond-
ja-e – …nem, nem, lehetetlenséget kérsz.
– Ugyan már! Mi olyan lehetetlen ebben?
– Hogy beszéljek Lengyellel…

Egyszerre volt émelyítő és izgató érzés átlépni a küszö-

böt. Valami szokatlan idegenséget öltöttek magukra
ezek az egyébként olyannyira ismerős folyosók. Mi-
hály minden fordulóban, minden ablakmélyedésben és
fénycsíkban a fogadó lyukszerű, a Kúria impozáns, vagy
éppen az Universitas Pestiensis hívogatóan ragyogó je-
lenségét kereste, és alig akarta elhinni, hogy ez az any-

* Diákönkormányzat (latin).

227
nyira más és annyira új debreceni kollégium mindig is
ilyen volt.
– Mindenki téged bámul! – sopánkodott Domby. –
Ha már mindenáron világi ruhában akartál bejönni,
miért kellett éppen ebben az élénkvörösben?
– Ez a legkedvesebb darabom, azért. Pesten is ezt
vettem fel, amikor Dugoniccsal találkoztam. Szerencsét
hoz!
A következő folyosóra kanyarodtak. Két diák sietett
velük szemben, két pár csizma kopogott, majd torpant
meg, és gyökerezett a földbe – akárcsak Mihályé. Az
egyikük Laci volt, a másik Jóska.
Nemcsak a lábaik, a szavak is cserbenhagyták őket
egy pillanatra. Aztán egymáshoz rohantak, és szoros,
néma ölelésben forrtak össze.
– Édeseim! – suttogta önkívületben Mihály. – Éde-
seim!
– Annyira hiányoztál! – nyöszörögte Jóska.
– Ti is nekem…
– Mindent el kell mesélned!
– El fogok. Jaj, mutassátok magatokat…!
– Soha többé nem tűnhetsz el így! – Laci hangja Jós-
káénál is jobban remegett. – Azt hittük, nem is jössz
már vissza!
– Meddig akarjátok még húzni ezt? – szólt közbe
rosszmájúan Domby. – Nem mintha bármi bajom lenne
az ilyen érzelmes jelenetekkel, de nekünk…
A két latinista szeme villámokat szórt. Laci már nyi-
totta is a száját, azonban szerencsére nem döntötte el
rögtön, milyen sértést vágjon a kotnyeleskedő jurátus
fejéhez. Mihály gyorsan közbeszólt:
– Ti is meséljetek, mi minden történt idehaza? Mi-
lyen az új preceptorotok?

228
 – Rosszabb, mint valaha! Egyre rémesebb órákat
tart! Élvezhetetlen, kibírhatatlan!
– Eléggé az értésére adtuk, hogy utáljuk – tódította
Laci –, úgyhogy most direkt azon van, hogy minél nehe-
zebb, minél fárasztóbb legyen nekünk. A tetejébe még
sértegetni is szokott!
– Olyan jó, hogy itt vagy! – lelkendezett Jóska. –
Nem bírtuk volna sokáig nélküled!
Az ölelésből csak Domby kelletlen torokköszörülge-
tésére bontakoztak ki. Immár Mihály is szívesen rápirí-
tott volna. Féltékeny lenne talán?
– Mi van?
– Az van – szűrte a fogai között Domby –, hogy ott áll
mögöttetek a senior!
Mihály hátrakapta a fejét. Lengyel karba font kézzel,
sőt, valami rá egyáltalán nem jellemző hetykeséggel fi-
gyelte őket, csak az orrcimpái remegése utalt arra, hogy
éppen sikertelenül próbál szigort erőltetni az arcára.
– Jó ruha. – Egy szusszanásnyi nevetés mégiscsak
kitört belőle. – Kicsit sokat mutat ugyan, de jó ruha. –
Senki sem felelt rá. – Nem szeretnék ünneprontó lenni,
domini, de nem az osztálytermükben lenne a helyük?
– Laci és Jóska bólintott, riadt pillantásuk ide-oda ciká-
zott a senior és a volt preceptoruk között. – Akkor talán
menjenek is, ne mérgesítsék fel a preceptorukat.
– A mi preceptorunk nem… – feleselt Laci.
– Velem meg aztán végképp ne kezdjenek ki, ha nem
akarnak valami komolyabb büntetést! – vette elő a leg-
fenyegetőbb hangját Lengyel. A fiúk megint behúzták
a nyakukat. – Igyekezzenek inkább a dolgukra. Ez ma-
gára is vonatkozik, humanissime.
– Kérem – vágott vissza Domby –, nekem amúgy is
volna egy kis megbeszélnivalóm a senior úrral…

229
 – Tudom, hogy mire gondol – húzta a száját Lengyel –,
de ne most. Tudja, mikor van fogadóidőm. Majd akkor
keressen fel!
A jurátus minden porcikáján látszott, hogy nem szí-
vesen indul ő is a két fiú után. Még a folyosó végéről is
visszaleskelődött.
– Na, mi van? – nyomott el Lengyel egy újabb hal-
vány vigyort. – Máris fogtál magadnak egy kis fiskálist
a védelmedre?
– Nem értem, miről beszélsz.
– Kicsit hosszúra nyúlt ez a legáció, nem? Mióta vagy
itthon?
– Beteg voltam – felelte élesen Mihály. – Megírtam a
tiszteletes rektorprofesszor úrnak is.
– Két hónapig voltál beteg?
– Igen! Vagyis nem folyamatosan, de…
– De most már meggyógyultál – szögezte le Lengyel.
– Ahogy vesszük… Amióta visszajöttem, ma keltem
ki először az ágyból. Kérdezd anyámat, ha nem hiszed!
– A te esetedben néha elmosódik a határ a betegség
és a lustaság között – ingatta a fejét a senior. – Viszont
ha te nem is jöttél be, legalább az elszámolást beküld-
hetted volna édesanyád szolgadiákjaival.
– Az elszámolást?
– Igen, igen, az elszámolást az adományokról. Má-
sok már meghozták a pünkösdit is, te meg még mindig
a húsvétival késlekedsz!
– Lengyel, én… muszáj ezt itt megbeszélni?
– Felőlem bemehetünk a szobámba is. Kapsz tőlem
egy szabálytalan fogadóórát, örülhetsz.
– Addig meséld el, mi van Dombyval! Azt mondtad,
tudod, mivel akar felkeresni.
– Jaj, az egy nagyon bosszantó ügy. Ő is jelentkezett,
hogy be szeretne kerülni a sedesbe. Merész gondolat

230
egy elsőévestől, nem? De neki tényleg volt esélye, jól ta-
nul, megbízható, sok kisebb feladatot kapott már… És
mégsem az övé lett az a hely, hanem a te évfolyamtár-
sadé, Tóth Ferencé.
– Micsoda? De hiszen ő nem is jurátus!
– A te kis követőd is emiatt apellál már jó ideje. Én
meg bajban vagyok, mert a szabályokat nem szeghetem
meg, de teljes szívemből meg tudom érteni. Én annál a
Tóthnál kellemetlenebb embert még nem láttam ebben
az iskolában!
– De hát hogy kerülhetett be a sedesbe?
Időközben elértek a seniori szobához. Errefelé már
sok diák lófrált – mind csodálkozva meredtek a senior
és a világi ruhában járkáló nagydiák furcsa kettősére –,
így Lengyel egy időre berekesztette a társalgást.
– Szilágyi miatt – mondta ki tömören, amikor be-
zárult mögöttük a kis lakosztály ajtaja. – Tóth talán az
utolsó diák, akit kedvel közülünk… És az első, akit meg-
hívott magukhoz vasárnapi ebédre.
– Nem mondod komolyan!
– Pedig így igaz. Ott ebédelt abban a házban, ahová
diák be nem tehetné a lábát, tudod, Szilágyiné mi-
att… Az az asszony életében először főzött és felszolgált
egy kollégistának! Most már tényleg ott tartunk, hogy
Tóth bármit csinál, mindig, de mindig ott áll mögötte
Szilágyi. Nagyon egy húron pendülnek.
Mihály nem állhatta meg csipkelődés nélkül:
– Szörnyű lehet neked! Annyi éven át küzdöttél a
seniorságért, és mire végre kiélvezhetnéd, egy talp-
nyaló „tanár kedvence” elhalássza előled a dicsőséget!
– Ezt pont te hozod fel, akinek már így is annyi baja
volt Tóthtal?
– Meg veled is. Végül te adtad át a levelemet Szilágyi-
nak.

231
 – Én soha nem akartam neked rosszat. Látod, még
ezt az iszonyú hanyagságot is elnézem neked, hogy az-
óta sem kaptam meg tőled az elszámolást meg a pénzt…
– Lengyel… az az igazság, hogy… nincs elszámolás.
– Micsoda? – hökkent meg a senior. – Két hónap
alatt nem bírtál rászánni egy délutánt, hogy összeírd azt
az egy erszényre való pénzt? Már bocsánat, de ez any-
nyira jellemző rád… Azt legalább tudod, hogy összesen
mennyi?
– Hát a halasi eklézsia… – Mihály kétségbeesetten
pörgette vissza az emlékeit addig a pontig, amikor át-
vette a pénzt a lelkésztől; hiába, nem rémlett neki, hogy
a nagy összegből mennyit kapott már meg Halason, és
mennyit adott még hozzá Kecskemét. – Hetvenet adott.
Azt hiszem.
– Az szép – füttyentett Lengyel.
– Vagy talán nem annyit… nem tudom már…
– Akkor menj haza, és számold meg rendesen!
– De nem tudom…
A senior szeme kerekre tágult az iszonyattól.
– Te… ugye nem…
– De.
– Az… az egészet? – Most kellene bevallanom Kecs-
kemétet, villant át Mihály agyán, de Lengyel arcát látva
meg sem mert szólalni. Ez a halvérű fiú talán életé-
ben először fordult ki így magából. Őtőle pedig, hiába
érezte, hogy most szalasztja el az utolsó lehetőséget,
mindössze egy lassú, kínkeserves bólintás telt. – Te…
te őrült… – Lengyel hangja egyre emelkedett, már-már
fejhanggá torzult. – Te őrült, te idióta! Ez már nem is
csak mulasztás, ez sikkasztás…
– Lengyel, értsd meg, kellett az a pénz! Nagyon kel-
lett!

232
 – Az iskolának talán nem kell, te barom? Jaj, mi lesz
most, mi lesz ebből… mit mondjak a professzoroknak?
– Hiszen csak kölcsönvettem!
– Kölcsön! Köszönöm! Két hónap alatt elversz egy
évre való vagyont, és van képed kölcsönre hivatkozni!
Kölcsön, hogy az ég szakadna rád… Ebből akkora bot-
rány lesz…
– El fognak tanácsolni, ugye?
– Hát… a sedes mindenképpen kivizsgálja az ügyet.
Nem szívesen áltatlak azzal, hogy ezt a lopást könnye-
dén ki tudod majd magyarázni…
– Ez nem lopás!
– …de azt, hogy mi lesz az ítélet, csak a tények isme-
retében mondják ki. Lehet, hogy súlyosan megbüntet-
nek, de ki azért nem dobnak.
Mihály elnézte ezt az ingerültség rőt foltjaival elcsú-
fított, megnyúlt arcot.
– Te most komolyan arra buzdítasz, hogy remény-
kedjek?
Éles kép kúszott be a szeme elé – Martinovicsé, aki
felpillantott a hóhérbárd alól is, miután lecsúszott a
szeméről a kendő, és hiába várta a kegyelmet. Beleha-
sított a fájdalom. Nem, nem! – dübörgött fel benne a
gondolat. – Számomra nem létezik többé reménység,
én nem vagyok, nem lehetek olyan, mint ő…
– Nem – rángatta vissza a jelenbe Lengyel válasza. –
Arra, hogy próbálj reálisan gondolkodni, és egyszer az
életben helyesen felmérni, hogy mit kell tenned!

Egyelőre úgy vélte, a leghelyesebb, ha visszatér az édes-

anyja házába, ahol a szoba vaskos, vén falai közé nem
hatolhatnak be a külvilág rémségei, és a takaró alatt

233
összegömbölyödve egy nyugalmasabb, boldogabb vilá-
got képzelhet el magának. A pletyka azonban odakint
gyorsan terjedt, az ügyletek haladtak tovább a maguk
útján, és Mihály egyszeriben arra eszmélt, hogy egy-
másnak adják a kilincset a kíváncsiskodó látogatók.
Akadtak közöttük jurátusok, filozófusok, teológusok;
nemcsak régi ismerősök, hanem olyanok is, akikkel az-
előtt a legfelületesebb köszönőviszonyban állt. A régi
poétai osztály kemény magja szinte beköltözött mellé
a szobába, ahogy Domby is; ha akadt egy kevés szabad-
ideje, máris őhozzá indult. A diákok egymásnak susto-
rogták tovább a hírt, hogy egy messziről jött ember cso-
dákat, képtelenségeket mesél – az édesanyja famulu-
sai révén egészen kicsi, rang nélküli latinisták is meg-
fordultak náluk, sőt, Mihály őszinte megdöbbenésére
Vajda és Oláh is.
Ő pedig leásott mindazokba a bugyrokba a lelkében,
amelyeket nemrég szándékosan temetett el, és mesélt.
Elmondott mindent, a lehető legőszintébben, még ha
annyira gyötrődött is tőle. Bizony, nehezére esett szem-
benéznie az igazság kiszenvedésével, a rengeteg borza-
lommal, s talán ennél is nehezebbnek tűnt meggyónnia
a saját vétkeit. Az őt hallgató fiúk arca tükörként verte
vissza az egész történetet.
– Csodálatos ember, csodálatos alkotó, és már nem
éltem hiába, hogy őt ismerhettem – mondta Dugonics-
ról, és az arcok gyémántként felragyogtak.
– Az a bűz, az az állandó utálatos nyirkosság, azt
nem felejtem el, amíg élek… Soha ne költözzetek nagy-
városba, fiúk, soha! Nincs gyűlöletesebb annál a szag-
nál… – Erre mindenki elfintorodott.
– Akkora könyvtárat még az életben nem láttam!
Több tízezer, sőt, talán százezer kötete is lehet az
Universitas Pestiensisnek! – És a szájak akkorára tá-

234
rultak, mint az olvasóterem ajtaja, amikor bő egy hó-
nappal azelőtt Schedius kitárta őelőtte.
– …és én magam is kúsztam a földön, és elvesztettem
a józan eszemet, amiatt a rohadt pálinka miatt… undo-
rító volt az egész… és az a rosszlány…
Ez a pont az összes fiú képzeletét nagyon izgatta,
még a faarcú, szenvedélytelen filozófushallgatók is ki-
pirultan, fojtott hangon követelték a részleteket:
– Milyen volt? Mindent engedett? Nem féltél, hogy
elkapsz tőle valamit?
– Emberek, ott az anyám a szomszéd szobában!
Sára asszony bizonyára mindent hallott a falon ke-
resztül is, néha mégis be-bekukkantott a szobába, és
néma figyelemmel kísérte egyik vagy másik elbeszé-
lést. Semmihez nem szólt hozzá, és semmi ellen nem
emelt kifogást, az ellen sem, hogy egyes vendégek késő
éjszakáig maradjanak náluk. Egyszer azonban, ami-
kor Mihály a legnagyobb összegyűlt társaságnak lefes-
tette Martinovicsék tragédiáját, észrevette, hogy anyjá-
nak könnybe lábad a szeme. Estefelé, amikor a diákok
visszasiettek az auditóriumba a kötelező imádságra, az
anya hirtelen letette a hímzését, odasietett a fiához, és a
szívéhez szorította a fejét.
– Jaj, én kis bolondom – suttogta, és megint elpitye-
redett –, bárcsak megóvhattalak volna attól, hogy meg-
éld ezt a rengeteg szörnyűséget…! Bárcsak örökké az én
kis szoknya alá bújó angyalkám maradtál volna…! Jaj,
Istenem…!
– Ne sírjon, Édesanyám! Már így is túl sok fájdalmat
okoztam…
– Ugyan, Miskám…! Hiszen te vagy az én örömöm,
az én büszkeségem! Ha valami fáj is, ha valami ellen ki-
kel az én tüzes vérem, az az, hogy nem tudom magamra

235
venni a te keresztedet, a te összes szenvedésedet az élet-
ben…
Kis híja volt, hogy a visszatérő fiúk rajta nem kapták
a magányos világvándort, amint az anyja cirógatja, ba-
busgatja, és ő valóban úgy bújik hozzá, mintha egészen
kicsi, magatehetetlen csecsemő lenne.
Mindez így folyt tovább még három vagy négy napon
át. A pesti történetek szárnyra keltek, s tomboló nyugati
szélként fuvalltak át az állott levegőjű kollégiumi tan-
termeken és lakószobákon. Mihálynak a többiek meg-
jegyzéseiből úgy tetszett, lassan már nem akad diák, aki
ne erről beszélne, vagy ne faggatna ki mást, aki – vagy
akinek valamelyik ismerőse – személyesen hallotta az
ő élményeit. Ezek pedig hűségesen vitték, terjesztették
a hírt.
Egyedül a volt lakótársai nem keresték fel egyszer
sem.

A két pulsator* fülsértő csengetéssel jelezte a délelőtti

és délutáni órák közti szünet kezdetét. A tanulók tola-
kodva, lökdösődve siettek vagy az ebédlő, vagy a könyv-
tár felé – kinek milyen táplálékra volt előbb szüksége.
Mihály az ellenkező irányba nyomakodott ugyan, de ez-
úttal senki nem könyökölt az oldalába, sodorta neki a
falnak, vagy sziszegett felé valami tiltott-titkos károm-
kodást. Aki csak tehette, kitért előle. Az aranysárga vi-
lági ruha miatt talán? Vagy más okból? Ezt nem tud-
hatta, habár ő úgy érezte magát a fekete tömegben,
ahogyan a Kutyacsillag tehetné, miközben végigszalad
az éjfekete nyári égen.

* Csengetődiák (latin).

236
 A tanári szoba előtt az ajtónálló diák éppen ráfordí-
totta a súlyos vaskulcsot a zárra.
– Nincs bent senki – vetette oda flegmán.
– Kérlek, engedj be! Beszélnem kell a rektorprofesz-
szorral.
Mi történt volna fél évvel azelőtt? A janitor bizonyára
elhajtotta volna, vagy legjobb esetben közli vele, hogy:
„Akkor várj az ajtó előtt, ha olyan tengernyi időd van!”
Sok mindenre számíthatott volna még, de arra semmi-
képpen sem, hogy a fiú alázatosan biccentsen, és vissza-
forgassa a kulcsot.
– Rád kell zárnom – mondta szelíden. – Remélem,
nem baj.
Mihály a meglepetéstől szóhoz sem bírt jutni. A ja-
nitor leszegte a fejét, és a szemébe húzta a diáksapkát,
de azért bátran végrehajtotta a szabálysértést. Kattant
a zár, és ő, talán elsőként az iskola fennállása óta, oda-
bent termett a világítatlan, üres tanáriban.
Még mindig a döbbenet hatása alatt állt. Hiszen a ké-
rése egy kívülálló számára teljesen irreális volt, és neki,
világi öltözék ide, régi preceptori rang oda, ugyanúgy
semmi keresnivalója nem lehet a kijavítatlan dolgoza-
tok és egyéb, kizárólag a professzorokra tartozó írások
lelőhelyén, mint akármelyik társának! Nem bírta más-
sal magyarázni, mint hogy a janitor – akivel azelőtt
egyáltalán nem ismerték egymást – már értesült az ő
ügyeiről. Ki fejthetné már fel, hogy kitől és hogyan, és
hogy miért sarkallta mindez arra, hogy azonnal, ellen-
szegülés nélkül, sőt, csupa tisztelettel teljesítse az ő kí-
vánságát? Ha csak egy embernél elértem ezt, gondolta
cseppnyi önelégültséggel Mihály, máris megérte elre-
gélni az egészet.
Igaz, azért más miatt is megérte. Azzal, hogy küz-
delmesen, meg-megakadva ugyan, de kiadott magából

237
mindent, szavakká, kerek történetekké szőtte a fejében
kavargó nemtelen-anyagtalan halmazt, a teste után a
lelke is leadott magáról némi súlyt. Életében először el-
különítette magát a benne élő Mesélőtől, és megtanulta
kívülről szemlélni az összes élményét, anélkül, hogy
bármit is eltorzított vagy elhallgatott volna belőlük. Az
apró részletek, amelyek mellett akkor vakon botorkált
el, most feltárultak előtte, és néha egészen megütkö-
zött az egykori vakmerőségén vagy naivitásán. Másfe-
lől azonban meg is békélt ezekkel, aminek máris érezte
a tüneteit – kedvesebben beszélt a többiekkel, jobb ét-
vággyal evett, egyre korábban és frissebben ébredt, rá-
adásul nem is azzal a morcos gondolattal, hogy szeren-
csére ebből az új napból is már csak pár órát kell túlél-
nie.
A professzorok szobájának látványára egyenesen vi-
dám lett a kedve, és lenyűgözte, hogy ez megtörténhe-
tett vele. Ez egyszer úgy nézhetett itt körül, ahogyan
még soha nem tette.
A tégla formájú asztalok, mint mindig, most is tö-
kéletes képet alkottak a tulajdonosuk személyiségéről.
Mileszén mindennek mértani pontossággal megvolt a
maga helye, de a rengeteg, láthatóan rendszerezés alatt
álló tárgy és papír megerősítette a pletykát, miszerint a
professzor az őszi félévtől kezdve máshol próbál szeren-
csét, és a helyét, ahogy a fiúk fogalmaztak, újabb „áldo-
zat” veszi át. Szilágyié ellenben majdnem teljesen üre-
sen ásítozott. Kotsi és Budai, akik az igazgatóválasztás
óta asztalt cseréltek, szintén két végletet képviseltek: az
előbbién szelíden egymásra halmozva álltak a holmik, a
tollak elegáns tartóból meredtek az égnek, amíg a tere-
bélyes rektori asztalon immár igazán eluralkodott a ká-
osz.

238
 A padló hatalmasat reccsent a sírbolti némaságban.
Mihály fülében vad ritmusra dobolt a vér, de valami
mégiscsak arra késztette, hogy közelebb merészkedjen.
Felbillentette Budai legfelső könyveit, hogy felfedjék az
alattuk lévőket: mindegyik valamilyen világtörténelmi
vagy mitológiai tárgyhoz kapcsolódott. Lapjaik közül
gyűrött szélű jegyzetlapok, könyvtári kártyák vagy egé-
szen apró cetlik kandikáltak ki, néhol csak egy-egy szó-
val, máshol hosszabb okfejtésekkel. A könyvek között
és körül Mihály más lapokon is felismerte Budai kéz-
írását: táblázatok, diákkérvények másolatai, jelentések
a főkurátornak. Mellettük egy köteg félig kijavított házi
feladat, és egy több oldalra rúgó jelentés Lengyeltől a
legációs pénzek elszámolásáról. Mihály a legvégén ta-
lálta meg a saját nevét, hatalmas, fekete kérdőjellel.
Megborzongott a látványra, és önkéntelenül is keres-
gélni kezdte, mi alá rejthetné el gyorsan a lapot, hogy
látnia se kelljen. Végül az asztal másik csücskén álló,
Platón fejét formázó levélnehezéket választotta.
Az alatta álló papírhalmon szintén Budai írása ka-
nyargott: „Elöljáró beszéd. Úgy gondolom, hogy a régi
história megértéséhez éppen annyira lényeges a régi
literatúra ismerete, amennyire az utóbbi iránti érdek-
lődést is csak az előbbi keltheti fel…”
Alatta indulatos áthúzgálások, tintafoltok és karco-
lások. Csupán a lap legaljára tért vissza egy kevés rend,
egy egymásba olvadó „V”-kből álló, félig vörös, félig kék
tintával húzott sorminta képében. És még tíz, száz ef-
féle lap: a történelemkönyv korai, ezerféle átalakítás
előtt álló legelső változata. Másvalami is feltűnt neki
– szétszóródott dohánylevél-maradékok és a forrásuk,
egy üres dohányzacskó két lapja közé ékelve.

239
 – No lám – suttogta diadalmasan –, csak nem mi is
pipázunk az épületben, tiszteletes rektorprofesszor úr?
Pedig az tilos…!
Valami azt súgta neki, hogy a professzor, akit még az
utcán sem kaptak soha dohányzáson, afféle alkalmi pi-
pás lehet, aki akkor gyújt rá, ha máshogy már nem bírja
levezetni az idegességét. Arra, hogy mitől forr fel igazán
a vére, ott hevert az ékes bizonyíték. Mindez szemér-
metlenül sokat árult el Budairól, sőt, az ember esendő-
ségéről általában, ha írásra adja a fejét – Mihály emlé-
kezetében felderengett Dugonics mondása: „Hideg fej-
jel írni semmit sem ér!”, és újra látta a tanulmányokat
is a könyvtárszoba asztalán. Elmosolyodott.
A következő pillanatban két hang ütötte meg a fülét
kívülről. Az egyik Szilágyi beszéde, a másik a kulcs for-
dulása a zárban.
Nem akadt olyan pokoli kín, amelyet ne vállalt volna
szívesebben a Szilágyival való találkozásnál – főleg ti-
los helyen, a tanára holmijában való kutakodás közben,
és világi ruhában. Még annyi ideje sem volt, hogy vé-
giggondolja ezt a helyzetet, az ösztöne irányított min-
dent: lebukott Budai asztala alá, és összekucorodott a
lehullott és ott felejtett ázott itatóspapírok meg gom-
bóccá gyűrt szemétlapok között. Az ajtó felől eltakarta
az asztal oldallapja, de sejtette, hogy bármelyik profesz-
szor kerüli meg az asztalt, azonnal észre fogja venni őt.
– Megmondtam már, tiszteletes professzor úr – csen-
dült most Budai türelmetlen hangja is –, hogy jelenleg
nincs értelme beszélni erről az ügyről.
– Már hogyne lenne értelme! – vágott vissza Szilágyi
annyira tiszteletlenül, hogy Mihálynak elakadt a léleg-
zete. – Ha mi nem beszélünk is róla, a diákok igen. Más-
ról sem beszélnek, tiszteletes rektorprofesszor úr!

240
 – Ne sértődjön meg, de maga mindig is túl nagy je-
lentőséget tulajdonított a diákok fecsegésének.
– Itt nemcsak erről van szó! – dühöngött Szilágyi. –
Hallotta maga például a senior állásfoglalását, tisztele-
tes rektorprofesszor úr?
– Nem, és nem is érdekel – felelte Budai fagyosan,
és a csizmái fenyegetően közel kopogtak az asztalhoz.
– Majd a sedes ülésén egyszerre meghallgatok minden-
kit.
– Lengyel összevissza beszél, és egyetlen épkézláb
ötlete sincs a megoldásra. Ha tehetném, visszamenőleg
megfosztanám a seniori posztjától. Alkalmatlan.
Budai mégis megtorpant.
– És kit ültetne a helyére? – kérdezett vissza gúnyo-
san, mint aki már tudja is a választ.
– Az egyetlen, akiben elég potenciált látok, az huma-
nissime Tóth Ferenc. Ő ajánlotta azt a lehetőséget is,
amelyről az imént beszámoltam.
– Micsoda? – prüszkölt fel Budai. – Szóval ez, hogy
elvegyék annak a szegény fiúnak a könyveit, még csak
nem is a maga ötlete?
– Attól még teljesen reális, tiszteletes rektorprofesz-
szor úr. Bele sem merek gondolni, mi minden szennyes
dologra verhette el azt a rengeteg pénzt, de azt úgysem
tudjuk behajtani rajta. Az viszont egészen biztos, hogy
könyvekre is költött. Sőt, ha néhány régebbi kötetét is
beszolgáltatná…
Budai csupán egy dühös horkantással válaszolt, és
továbbcsörtetett az asztala felé. Mihály olyan kicsire
húzódott össze, amilyenre csak bírt, és magában imád-
kozott, nehogy leüljön a professzor. Tátott szájjal, né-
mán lélegzett – ettől is, Budai veszélyes közelségétől
is már szinte fájdalmasan bizsergett a gyomra, a hát-
gerince. A rektorprofesszor kihúzta a széket, pillanat-

241
nyi meghökkenés suhant át az arcán, és máris leült,
majd éles csikordulással odahúzódott az asztalhoz. Ár-
nyék borult a lyukra. Mihály biztosra vette, hogy Bu-
dai látta őt, s azért bújik ennyire az asztalba, hogy to-
vább rejtegesse Szilágyi elől. Azt azért már túlzott gya-
núoszlatásnak ítélte, hogy az egyébként is hatalmas lá-
bak még előre-hátra hintázzanak is, miközben tulajdo-
nosuk odafent mérgelődik tovább.
– Értem, tehát vegyük el a könyveit. És a gyógyszerei-
vel mi legyen? Biztosan azt is vett, ha beteg volt… vagy a
ruháit talán? – A rektorprofesszor rövid, száraz kis ka-
cajt hallatott. – Szilágyi tiszteletes uram, hát maga ko-
molyan nem veszi észre, miről van itt szó? Hogy mi-
csoda rosszindulat munkálhat abban a diákban, aki di-
rekt lázítja a tanárait egy társa ellen?
– Félreérti a helyzetet, tiszteletes rektorprofesszor
úr. A humanissime csak azután mondta el nekem a vé-
leményét, hogy én megkértem rá.
– Nem lesz ennek jó vége, higgye el nekem! – Budai
csizmájának orra egy pillanatra mégis megállt, közvet-
lenül Mihály orránál. A friss bőr szaga émelyítően erős
volt. – A magam részéről elengedhetetlennek tartom,
hogy tanár és tanítvány között mindenképpen fennáll-
jon egy bizonyos távolság. A bizalmaskodás a tisztelet
halála. A francia király egyszerű ruhában kijárt a pa-
rasztok közé, hogy beszélgessen velük, és mi lett a vége?
Levágták a fejét.
– Érdekes analógia, tiszteletes rektorprofesszor úr.
– Szerintem találó. Ráadásul, ha a diákok nem érzik,
hol húzódik a határ közöttük és a tanáraik között, akkor
a tiszteleten túl a fegyelem is csorbát szenved.
– A kétféle font és a kétféle mérték – köpte ki ma-
gából a szavakat Szilágyi –, utálatos az Úrnál egyaránt
mind a kettő…

242
 – Példabeszédek, huszadik fejezet, tizedik vers… –
dünnyögte Budai. – De kérem, hogy jön ez most ide?
– Nézzen magába a tiszteletes rektorprofesszor úr, és
kérdezze meg magától, miért kivételezik azzal a fiúval?
– Én nem kivételezem senkivel!
– Ne tessék velem kiabálni, kérem, én nem vádolom
a tiszteletes rektorprofesszor urat semmi rosszal, csak
szeretném megérteni a nézőpontját. Egyfelől kiskora
óta ismeri ezt a fiút, azóta alkalmazhatta ezeket a szép
nevelési elveit, másfelől mégis, mi lett belőle? Faragat-
lan, tiszteletlen, hányaveti alak, a maga ideáinak töké-
letes ellenképe!
– Most azt akarja a szememre vetni – eresztett ki Bu-
dai magából egy újabb gúnykacajt –, hogy ez a fiú azért
lett ilyen, mert annak idején én tanítottam? Nagy téve-
dés. Tizenkét évesen ennél ezerszer rosszabb volt.
– Még csak nem is gondoltam ilyesmire! De az em-
lékek…
– Emlékek! Maga szerint nincsenek is fontosabb em-
lékeim húszéves koromból annál, hogy egy kölyköt taní-
tottam? Mutasson egy privatus preceptort akár a mos-
taniak közül is, aki élvezi ezt a munkát, és nem ünnepli
duhajkodva a Nagyerdőn, amikor véget ér!
– Mindennek ellenére miért érzem mégis úgy –
Szilágyi már szinte kígyóként sziszegett –, hogy éppen
kettejük között nincs meg az az annyira kívánatos tá-
volság?
– Nem értem, honnan veszi ezt a képtelenséget! Ő
is ugyanúgy törvényszék elé áll majd, mint a többi, és
ugyanúgy is ítéltetik meg a vétke, mint a többinek.
– Kíváncsian várom – felelte epésen Szilágyi. – De
ha nem adja át a könyveit, és nem mutatja be az egész
lajstromot arról, hogy mire ment el az a pénz, követelni
fogom, hogy egy életre kitiltsuk az iskolából.

243
 Budai lába megfeszült, és megint előrehintázott.
– Áú!
– Jaj!
– Mi volt ez? – kapta fel a fejét Szilágyi.
– A csuklóm… időnként nyilallik. – Budai székestül
hátrébb tolta magát; azok a borzalmas, tőrszerű csiz-
maorr-fegyverek, amelyek az imént alaposan odaszúr-
tak Mihály orra és szeme közé, végre hagytak neki egy
kis teret. – Azt hiszem, néha túlzásba viszem az írást.
Most is lenne némi papírmunkám, ami azt illeti…
– Nem is zavarom tovább, tiszteletes professzor úr.
De a humanissime és a könyvei kapcsán…
– Jaj, hagyjon már nekem békét ezzel!
– …hányjon-vessen meg magában mindent – fejezte
be Szilágyi, és a lépéseiből ítélve elindult az ajtó felé.
– Földön fekvőbe nem rúgunk, tiszteletes professzor
úr – szólt utána halkan Budai.
Ruhasuhogás, padlóreccsenés – Szilágyi bizonyára
visszafordult.
– Ha elfogadna tőlem egy tanácsot, drága jó rektor-
professzor úr… a jelen érdekében néha igenis hasznos
lenne, ha nem próbálna állandóan a múltban élni.
– Ez a hivatásom – felelte az igazgató nyugodt, de
éles hangon.
Szilágyi köszönés nélkül vágtatott ki az ajtón, és be is
vágta maga után. Budai néhány örökkévalóságnak tűnő
másodpercig mozdulatlanul, szótlanul ücsörgött, és
arra a pontra meredt, ahol az imént még a kollégája állt.
– Nyilall a csuklóm, mi? – szólította meg aztán a le-
vegőt. – Látja, humanissime, én is vagyok olyan jó szí-
nész, mint a maga kisdiákjai. Na, miért nem jön már
elő?
 ~ 12. ~

Mihálynak még a füle is égett, ahogy elősomfordált az

asztal alól. A kezét továbbra is az orrára szorította, és
képtelen volt Budaira nézni.
– Ne haragudjon, tiszteletes rektorprofesszor úr –
motyogta.
– Nagyon vérzik az orra?
– Azt hiszem.
Budai hatalmas szusszanással fújta ki a levegőt.
– Mindent hallott, ugye? Várjon, keresek zsebken-
dőt…
– Én nem akartam… – préselte ki magából Mihály,
bár arcizmainak minden rándulása csak a vérpatak-
nak kedvezett. – Azért jöttem, hogy a tiszteletes rek-
torprofesszor úrral beszéljek… De aztán meghallottam
Szilágyit, és…
– A tiszteletes Szilágyi professzor urat! – Budai hím-
zett zsebkendőt nyújtott át. – Tessék, törölje csak le. Na,
alaposabban! Ne törődjön vele, ha vérfoltos lesz, Klára
majd hímez helyette másikat. Szépen elintéztem magát,
hallja-e… De ebből legalább megtanulta a leckét.
– Köszönöm, tiszteletes rektorprofesszor úr – mo-
rogta bele Mihály a hófehér, selymes anyagba, aztán fel
is szisszent az arcába maró fájdalomtól –, köszönöm…
hogy nem árult el.

245
 – Emlékszik még a tintatartóra, ugye? – kérdezte
halkan Budai.
Mihály kezéből a meglepetéstől majdnem kicsúszott
a zsebkendő. Most először néztek egymásra, amióta ki-
mászott az asztal alól, és ő könnyedén leolvashatta er-
ről a ragyogó szemű, örökké szigorú arcról, hogy mind-
ketten pontosan ugyanarra gondolnak.

Az a tanulópad feleakkora sincs, mint a rektorprofesz-

szori asztal, és a napsugarak is máshonnan hullanak
a papírra. Egy sötét hajú, kis növésű, a korához ké-
pest fejletlen fiúcska a nyelvét kidugva hajol rá, és buz-
gón körmöl, miközben egy nagydarab, szőke fiatalem-
ber minden rezdülését figyeli. Vékonyra faragott bo-
tot forgat a kezében, arca unott és kelletlen, a hangja,
amint megszólal, türelmetlen:
– Megvan már végre? Mutasd… nem jó! Nem jó!
Hogy írhatsz le ilyet? Hogy ragoztad ezt az igét, és mi-
lyen esetben van az alany? … Ha nem az ablakon bá-
mészkodnál ki, miközben magyarázok, már régen vé-
gezhettünk volna! Koncentrálj, te szerencsétlen, kon-
centrálj, vagy kimegyek a teremből!
A kisfiú fél, és a háta mögé dugdossa a kezét, nehogy
a nagyfiú a dühkitörésében, mint oly sokszor, rácsap-
jon a pálcával. A szája széle remeg, egészen közel áll
a síráshoz, és magában igenis éppen abban remény-
kedik, hogy menjen már ki tényleg ez az alak, hagyja
őt békén, ez így senkinek sem jó… De erre hiába vár.
A nagydiák még azt is odavágja, gonoszul, hatalma és
ereje teljes tudatában:
– Eddig is tudtam, hogy lassú az észjárásod, de
hogy ennyire…

246
 A kisdiák szeme összeszűkül. Legszívesebben meg-
ütné ezt a fiút, megcibálná a szőke fürtöket, ám tudja,
hogy semmi esélye. El sem futhatna: a nyúlánk, iz-
mos lábak azonnal utolérnék. Azt azonban, hogy újra
végigírja az egészet latinul, felette a szöveg ritmusát
jelző kis „u”-kkal és vonalkákkal, már képtelen volna
megtenni, akármit is vár tőle a preceptor… a precep-
tor, aki szándékosan, élvezettel kínozza őt, és akit eb-
ben a percben a világon a legjobban gyűlöl…
Végül nem bírja tovább. Amikor a preceptor még
egyszer ráordít: „Csináld már, a pokolba is, mit rabo-
lod a drága időmet?!”, az ő szeméből megállíthatatla-
nul kitörnek a könnyek.
– Azért sem! – vág vissza, és még a nagyfiúnál is
jobban meglepődik ezen a hihetetlen bátorságon. –
Nem csinálom! Inkább elbujdosom, ha kell, de nem csi-
nálom!
A szőke fiú szeme elkerekedik, minden szidalmazás
és sértés benne reked. A kis latinista pedig, hogy el-
határozását ennél is visszavonhatatlanabbá tegye, fel-
kapja a tintatartót, és odavágja az asztallal szemközti
falhoz. A kék folyadék mindent beborít, aztán lustán
lecsordul.
A nagydiák megretten, bizonyára sejti, miféle kö-
vetkezményei lehetnek ennek. Remegő kézzel nyúl az
egyenruhája zsebébe, kihalássza a zsebkendőt, és ha-
bozva nézegeti a falat, a síró kisfiút, majd megint a fa-
lat. Végül a kisdiákhoz siet, letérdel a széke elé.
– Ne bőgj már! Hiszen nem is haragszom!
Gyengéden a kezébe veszi a feldúlt arcocskát, és le-
törli róla a könnyeket…
Együtt mossák le a falat. Akkor már nevetnek az
egészen, bár a kisfiú arca foltos és maszatos a sírástól.
A nagyfiú a zsebkendőt lengeti:

247
 – Ide nézz! Tiszta kék lett! – és megkönnyebbülten
figyeli, ahogy a kicsi ezen is nagyokat kacag. Aztán
megesküsznek, hogy erről soha senkinek nem szólnak,
amíg csak élnek. Komoly, különleges eskü ez – a szá-
juk elé emelt ujjal megpecsételik, majd kemény, férfias
kézfogással szentesítik is.

– Milyen régen volt az már… – Budai nosztalgikus

félmosollyal meredt a távolba Mihály válla fölött. – És
én azóta sem féltem annyira, mint aznap. Arra gondol-
tam, hogy ez a kis vakarcs majd továbbmondja az egé-
szet, és lőttek a tanári pályafutásomnak.
– Én is féltem – vallotta be Mihály. – Attól, hogy
igaz, amit a tiszteletes rektorprofesszor úr mond rólam,
és tényleg ostoba vagyok…
– Ne bolondozzon! Hiszen már akkor is látszott a te-
hetsége. Mit gondol, miért kezdtem éppen magával fog-
lalkozni? Miért vártam olyan sokat magától? Ha dühös
lettem, az soha nem az eszének szólt, humanissime, ha-
nem a hozzáállásának. Én tudtam, hogy magában több
rejlik, hogy maga kivételes!
– Kivételes? – suttogta elbűvölve Mihály, és újra hal-
lotta Szilágyi vádját: „Miért kivételezik azzal a fiúval?”
– Úgy látja, tiszteletes professzor úr? Kivételes?
– Az bizony. Pedig mindent megtett, hogy meggyőz-
zön az ellenkezőjéről. Elbámészkodta az időt, olvasott a
pad alatt, elhányta a leckéit. Ha valami nem érdekelte,
azt dacból sem tanulta meg. Rendetlen volt, összesze-
detlen… – Budai gyors pillantást vetett a saját asztalára,
és zavartan köszörülgette a torkát. – Tudja, mit gondol-
tam akkor magáról? Hogy maga az a fajta, aki addig né-
zegeti a csillagokat, amíg bele nem esik valami gödörbe.

248
 A vérzés régen elállt, azonban ha Mihály elhúzta
volna a zsebkendőt, a rektorprofesszor még inkább be-
lelátott volna az arcába – hát inkább elrejtőzött mögé.
– Miről akart velem beszélni?
Csend.
– Sejtettem. Tehát tényleg hallgatózni jött, igaz? Ak-
kor menjen ki, és ne tartsuk fel egymást feleslegesen.
– Nem! Igazat mondtam az előbb, tiszteletes rektor-
professzor úr! Ha Szilágyi nem jön ide, én… őmiatta
bújtam el, csakis őmiatta!
– Na jó! – bökte ki kisvártatva Budai. – Hiszek ma-
gának. Ez az élénksárga szín élő cáfolata annak, hogy
maga rejtőzködni tért volna be ide. Ennyire még maga
sem meggondolatlan. Felejtse el ezt a szörnyű ruhát,
humanissime, amíg még az iskolánk tanulója!
Mihály úgy hőkölt hátra, mint akit megütöttek.
– Még?
– Senki sem lehet örökké diák – érkezett a profesz-
szor dodonai felelete.
– Hát tényleg eltanácsolnak?
– Ezt majd a sedes eldönti.
– A sedes akarata a tiszteletes rektorprofesszor úré –
felelte színtelen hangon Mihály.
– Engem azonban a maga akarata érdekel,
humanissime. Miért jött be hozzám? Mit akart mon-
dani? – Még hosszabb, kínkeserves csend. – Semmi?
Akkor mondja meg nyíltan: szeretne itt maradni a kol-
légiumban? Ezért járult most a színem elé, hogy meg-
kérleljen, azok után, hogy két hónapot mulasztott?
Hogy borzalmas, vérgőzös híreket terjeszt a társai kö-
zött? Hogy elsikkasztotta az iskola legációs juttatását…?
– Mind vissza fogom fizetni, az utolsó érméig!
– Miből?
– Hát… majd valamiből.

249
 – Az édesanyja pénzéből, mi? – Budai gúnyosan fújt
egyet. – Látja, humanissime, erről beszélek. Maga még
mindig nem érti, úgy látom, hogy a tetteinek következ-
ményei is vannak. Talán abból megtanulná végre, ha
mégiscsak a tiszteletes Szilágyi professzor úr megoldá-
sát választanánk? Ha benyújtaná az összes új könyvét a
kollégium könyvtárának, és csak a maradékot…
– Azt nem! – kiáltott fel holtra váltan Mihály. –
A könyveket nem adom! Azokat nem is pénzért kap-
tam, tiszteletes rektorprofesszor úr, higgye el! Dugo-
nics András adta őket, ajándékba…
– Valóban? Az a Dugonics, aki…
– Igen! Az Etelka írója, a honfoglalás kutatója! Talál-
koztam vele, és beszélgettünk a hazáról, meg a történe-
téről, és hogy miképpen lehet írni róla… – Mihály sejté-
sének megfelelően Budai szeme felcsillant erre a mon-
datra. – Azt is mondta nekem, hogy maradjak Pesten,
és tanuljak inkább ott, náluk! Nem hazudok, tiszteletes
rektorprofesszor úr, tényleg így volt!
– De maga mégis visszajött.
– Ha a tiszteletes rektorprofesszor urat érdekli – foly-
tatta átszellemülten Mihály, mint aki nem is hallott sem-
mit –, megmutathatom őket. Az Etelkát, és Dugonics kéz-
írását, és megvettem a kedvenc könyvét is, egy utazó írta,
hogy mi magyarok valójában nem is vagyunk olyan ár-
vák, mert a finnek… Hihetetlen, ugye, tiszteletes rektor-
professzor úr, igaz? Én sem hittem volna, de Dugonics…
– Inkább maga a hihetetlen. Most ajándékba kapta a
könyveket, vagy vette őket?
Csend, csend, már megint az a csend…
– Az Etelkát. És néhány jegyzetet. A többit… de
mégis, mit számít mindez, hogy honnan vannak? – tört
ki belőle minden. – Az a lényeg, ami bennük áll! Az ős-
magyarok…

250
 – Még egy szó az ősmagyarokról, és kiküldöm innen
a pokolba! – Budai az asztalra ütött. – Nem tudna leg-
alább addig itt és most élni, amíg meg nem beszéljük ezt
a dolgot? Itt akarja hagyni a kollégiumot? – Olyan rég-
óta vágyott erre: beszélgetés Budaival, hosszasan, ket-
tesben. Ám így, hogy éppen erről kellett beszélnie, Mi-
hálynak már cseppet sem fűlött a foga hozzá. Ezerszer
megbánta, hogy betette a lábát ebbe a terembe, és vég-
érvényesen megalázta magát a professzor előtt… – Mu-
lasztott. Mióta visszatért a városba, ugyanúgy kerüli a
kollégiumot. Az édesanyja házában alszik. Világi ruhá-
ban jár. Provokálni akar minket? – Mihály lesütötte a
szemét. – Tudja egyáltalán, hogy mit akar?
– Nem… nem nagyon.
Budai kivillantotta a fogsorát, és természetellenesen
hangosan vette a levegőt. Úgy tűnt, közel áll egy újabb
dühkitöréshez. Mégis, amikor megszólalt, a hangja le-
mondóan és rezignáltan csengett:
– Akar még valamit mondani?
– Akarok.
– Mondja hát!
Mihály lehorgasztotta a fejét, de megint nem szólt.
Hol kezdje? Mit mondhatna még? Hát nem érthetné
meg Budai szavak nélkül is? Felsandított rá, és az az
őrült gondolata támadt, hogy legszívesebben odafutna
hozzá, és átölelné, jó szorosan, és addig szorítaná ma-
gához, amíg a lelkét is kiszorítja belőle. Ezt sem értené?
Hát semmit nem ért…? Budai szenvtelenül figyelte őt
tovább. Két perc telt el így, ami tíznek is beillett; a pro-
fesszor csupán ekkor törte meg a csendet:
– Hát, humanissime, most aztán igazán megérde-
melne egy jó nagy pofont…

251
– „…Heródes pedig Jézust látván igen megörüle: mert
sok időtől fogva kívánta őt látni, mivelhogy sokat hal-
lott őfelőle, és reménylé, hogy majd valami csodát lát,
melyet ő tesz. Kérdezé pedig őt sok beszéddel; de ő
semmit nem felele néki…”
Négyszázötven diák hallgatta a nagy auditóriumban
unott arccal a bibliaolvasó diák fakó hangú felolvasá-
sát. Néhányan már nem bírták tovább, és felkönyököl-
tek az előttük lévő pad támlájára, vagy összehajolva
sutyorogtak a szomszédaikkal, amíg a fel-alá járőröző
contrascriba el nem hallgattatta őket. A négy profesz-
szor odafent az emelvényen kellően áhítatosnak tűnt,
Lengyel azonban, aki kiemelt helyen, a felolvasóhoz
legközelebb ült, nyugtalanul forgatta a fejét.
Tóth Ferenc sem figyelt. Összehajolt a mellette ülők-
kel, és ha a contrascriba éppen nem láthatta őket, gú-
nyosan sisteregve társalkodtak. Valahányszor Mihály
feléjük fordult, mindig felröhögtek, és a kezüket húzo-
gatták a nyakuk előtt, mintha le akarnák fűrészelni a
fejüket. Gyomorforgató látványt nyújtottak.
Mihály már el is felejtette, milyen vastag a tóga
anyaga, és mennyire bele lehet izzadni, főleg akkor, ha
a padtársak még rá is tesznek egy lapáttal. Inkább tün-
tetőleg elfordult tőlük – ekkor meg ezért tört ki az el-
fojtott röhögés. A szeme sarkából látta, hogy Tóth az
ő dacosan felszegett fejét utánozza. A feszültség egyre
nőtt benne; csak amikor a Tóth-féle társaság valame-
lyik tagja odasziszegte neki: „Belénk ne töröld a nyá-
ladat!”, vette észre, hogy megint rágja a körmét. Az a
kora délutáni kaland sem múlt el teljesen nyomtala-
nul, és ha valaki közelről megszemlélte, észrevehetett
egy, az orrnyergétől a szeme felé húzódó sötétkék vér-
aláfutást. Tóth természetesen ezt sem hagyhatta szó
nélkül: „Már megint mibe ütötted az orrodat?” – adta

252
meg a végszót, amelyre a többiek sokadszorra is kivég-
zést játszhattak.
A bibliarészlet véget ért. A diákság türelmetlenül
mozgolódott, pedig tudták, hogy amíg a senior ki nem
hirdeti az éppen aktuális híreket, nem szabad felállni.
Ezért is lepődött meg mindenki, a pódiumon hadaró
Lengyelt is beleértve, amikor Mihály felpattant, és ki-
felé botladozott a sorból. Négyszázötvennégy szempár
szegeződött rá, amint a nagydiákok leghátsó szegleté-
ből előrefutott az emelvényig. Lengyel még a beszéde
fonalát is elvesztette:
– Tehát, amint mondtam… úgy mondtam. Isten ál-
dása legyen rajtatok, nyugodalmas jó éjszakát!
Mihály ott kötött ki végül, ahol az előbb még a bib-
liaolvasó ácsorgott. Nem nézett sem a professzorokra,
sem Lengyelre, csak az előtte elterülő, végeérhetetlen,
arctalan embertömegre. Egy szemvillanásnyi időre
majdnem visszariadt, de már előre kitalálta, mire –
azazhogy kire – kell majd gondolnia ebben a percben.
Fodor Gerzsonra, a fiatal, jóképű tanársegédre – és
Fodor Gerzsonra, a megtört, börtönjárta öregemberre,
de legfőképpen Fodor Gerzsonra, a szónoklattan taná-
rára, aki annak idején elmagyarázta neki, hogyan vé-
szelheti át ezt a kínos pontot a kezdet kezdetén.
Kihívóan végighordozta a pillantását a hallgatósá-
gán, mintha ő tenne nekik szívességet, amiért hallgat-
hatják őt, és nem fordítva. Ezúttal egy kósza pisszenés
sem hallatszott. És belekezdett:
– Uraim! Búcsúzásomat sokan talán úgy fogják
nézni, mint amelyen egy közszokásra megesküdött
ember igen könnyen megütközhetik, és ezt is némi-
nemű rendetlen elme mozdulásának fogják tartani.
Mégiscsak nehezen indult a beszéd, állandóan
félbe kellett szakítania, hogy megköszörülhesse a tor-

253
kát. Csupán remélhette, hogy a fiúk egyetlen szót sem
szalasztanak el belőle.
– De példátlan búcsúzásomat, mely igen hozzáillik
példátlan elválásomhoz, minden, aki engemet és az én
dolgaimat ismeri, nyilván általláthatja. Ne ütközzön
meg tehát benne senki, Uraim, közületek, ha e szokat-
lan, de nem vétkes módon fogom végső búcsúzásomat
megtenni, minekutána előttetek egész szcénáját nyit-
nám fel az én jövendő életemnek.
Összeharapta a száját. Igen, idézte fel, így mondta
Fodor Gerzson is: a bevezetés után egy árnyalatnyi
szünetet kell tartani. Egészen elcsodálkozott azon,
milyen könnyedén, természetesen esik az ilyen, ha a
helyzet maga egyébként véresen komoly.
– Talán azt nem is kell említenem, hogy a tudo-
mány legkedvesebb vagyonom volt mindenek felett.
De nem azért szerettem, mert a pallérpálca ügyelt
reám a hátam mögött – itt szemérmes, futó pillantást
vetett Budaira –, nem is azt szerettem, amelyik köny-
nyebb volt, közelebb volt, zsírosabb volt, hanem ame-
lyet leginkább láttam alkalmatosnak az én lelkem ki-
csinosítására. Fellobbantására annak a tűznek, mely-
nek két-három kisded szikrácskája az én ifjúi eszten-
deimnek hamuja alatt gyenge fénnyel pislogott…
Most leghátra fordult, amerre az évfolyamtársai ül-
tek.
– …Ez volt az oka, hogy én itt olyan polcra nem me-
hettem, amilyenre, ha akartam volna, talán lehetett
volna mennem! De azért alacsony lélek sohasem volt
bennem, s szeméten csavargó igyekezetek nem moz-
gatták cselekedeteimet…
Egyre jobban belemelegedett, már a hangja sem volt
annyira rekedtes, mint az elején. Az arcokból ítélve
minden szavát értették, és őrá valóban oda is figyeltek.

254
 – …Hogy pedig én ilyen gondolatokat hánytam ma-
gamban, azt énbennem vagy az én lelkem, az én olyan-
nak teremtett lelkem csinálta, vagy az én bővebb is-
meretségem azokkal a nagy remek lelkekkel, akiket
Görögország és Róma adott a maradéknak. Valame-
lyik csinálta, ha nem mindegyik is. Nevelte pedig azon
nagy magyar hazafiaknak minden rend és állapot nél-
kül való belső szövetsége, akik énnekem az örökös ba-
rátság szent kézfogásával egyengették az igaz érdem
felé gyengélkedő lépésemet…
Hirtelen mind ott termettek az auditóriumban. Ka-
zinczy kevély fejtartással az első sor legszélén, mel-
lette Schedius, halvány, zavart mosollyal, mint akinek
nehezére esik egy ilyen akusztikájú teremben követ-
nie egy ennyire gyors magyar szöveget. Mátyási oldalt,
hanyagul a falnak támaszkodva, hüvelykujját bátorí-
tóan a magasba emelve, Kármán, akit még soha nem
is látott, fentről, valami képzeletbeli karzatról lesett
rá lefelé. És persze Dugonics, aki leghátul, a tömeg-
ben diszkréten megbújva, büszkeségtől kipirult arccal
hallgatta a beszédet. Ott voltak mind, és erőt adtak a
folytatáshoz.
– …Szerettem én a dicséretet, a tiszteletet, a pom-
pásabb lépéseket, szerettem! Amikor a szerencse „ülj
fel német, szállj le német” módjára bánt is velem, tet-
szettem magamnak, igen, és belső megelégedésem
nem irigyeltette velem senki szerencséjét! …Örültem
annak, mikor egy nyíltszívű, értelmes gondolkozású
ember csak feje ráütésével jelentette is tetszését. Egy
szava több volt előttem, mint mikor valami érdemte-
len vagy egyenességtelen ember egész orációt mon-
dott is…!
Egy pislogás múlva a pártfogók képei köddé váltak,
de Mihály nagy megkönnyebbülésére nem adták át a

255
helyüket azoknak a bizonyos „egyenességtelen embe-
reknek”.
– Állottam ott, s mentem ott, ahol állani vagy menni
jónak láttam. Néha hibáztam, megvallom, de aki nem
hibázik, angyal az, és aki hibáját meg nem ismeri, gaz-
ember az. Megvolt az bennem, megvolt, akárki akár-
mit mondjon, az a mozdulás, hogy aki igaz, egyenes
szívvel volt irántam, ahhoz kellemetes láncokkal kö-
töztem mindenemet. – Itt hosszan, komolyan, zavarba
ejtően megbámulta Budait, aki egy ponton már nem is
bírta tovább, elfordította előle a tekintetét. – De meg-
volt ellenben az a legtöbb veszedelmet szült indulat is,
hogy akinek irántam, vagyis inkább ellenem, tettetett
mázzal beszínezett barátságát, annyival inkább go-
nosz szándékait észrevettem, soha ki nem nyerhettem
magamtól, hogy eltitkoljam, mely undorító borzadás-
sal émelyeg az én másformán tanult lelkem az ő csele-
kedeteitől!
Szilágyi szeme összeszűkült a gyűlölettől. Az öklét
nekifeszítette az asztalának, már majdnem fel is állt,
de Kotsi erélyes fejrázással és a vállára szorított kéz-
zel visszatartotta.
– Amahhoz, ha nem vonogatott is, futottam, s ölel-
tem őt. Ez, ha édesgetett is magához, félelmes hátrá-
lással kívántam színét kerülni…!
Nézz már rám, könyörgök, nézz még egyszer
rám…! Valósággal szuggerálta Budait, de hiába, a pro-
fesszor a diákokat mustrálta, az ő reakcióikat figyelte,
és nem a szónoklatot magát.
– …A nálamnál kicsinyebbekkel mindig nyájasan
voltam, és szeretetüket megnyertem. Óh, de örült az
én lelkem akkor! De szerette magát, midőn látta, hogy
az énnálam kisebbnek bizodalma van hozzám…

256
 A régi poétai osztály tagjai bezzeg csüngtek min-
den szaván. Messziről úgy tetszett, mintha néhányan
a könnyeiket törölgetnék. Ettől Mihálynak is megbi-
csaklott a hangja.
– Mégis látjátok, uraim, hogy a szerencse engemet
tett ki az ő hatalmának mutogatására, az én életemnek
első idejében! De nem volt ez barátja soha egy filozó-
fusnak vagy poétának, kivált az őt kevéssé felvevő po-
étának. Azt mondja egy elmés olasz poéta: La Poesie ê
la figlia d’Apolline e Povertade! A poézis Apollónak és
a szegénységnek leánya... Bölcsen, az én ítéletem sze-
rint! Íme, itt állok az én habokkal zavart futásom után,
itt állok az én partomhoz nem messze egy darab desz-
káján az én széjjeltöredezett szerencsémnek, várván
egy jóltevő kéznek kinyújtását…
Ő maga is kinyújtotta, sőt, ölelésre tárta mindkét
karját.
– De még ezt várni sem engedték az én káromon
gyönyörködve úszkáló fókák! Darab deszkámat, ame-
lyen tartózkodtam, alkalmatlan farkuk csapkodásával
beljebb verték! Kell ujjal mutatnom azt a cselekede-
tet? – Leengedte a karját, mire csalódott „óóóóh”-zás
csendült fel a pletykaéhes diáksorok közül. – Aki tudni
kívánja, ha illik neki ezt tudni, magányosan megmon-
dom. Most csak azt említem, hogy akasztófára is ítélt
engemet közönséges helyen egy alávaló accidense* a
kollégiumnak, egy orangutánforma emberecske!
Hatalmas röhögés harsant. Azok, akik már ismer-
ték a részleteket, most látványosan hátrafordultak
Tóth Ferenchez, és kíváncsian lesték a hatást. Csak
Mihály nem látott belőle semmit – az előrébb lévő fe-
jek eltakarták.

* Itt: ide nem illő, nemkívánatos személy, „baleset” (latin).

257
 – …Ha nagy a bántó, az is nehezen esik, hanem mi-
kor alávalók is rugdossák a nagy hatalomtól ejtett seb-
ben haldoklót, ahhoz számlálom én, amiről Horváth
Ádám ír. Hanem most mind elnyelem én az ilyeneket.
Filozófus leszek én, uraim! …Csendes békesség lakjék
énvelem, távol minden világi lármától; a kevéssel való
megelégedés mondassa énvelem azt, mikor a világban
szókratészi szemekkel fogok körülnézni…!
Mire a szónoklat magvához, a tényleges búcsúzás-
hoz ért, újra reszelőssé vált a hangja, és ha akarta
volna, akkor sem tudta volna már abbahagyni a hado-
nászást. Egy verejtékcsepp lecsorgott a halántékáról,
és a tógája hátán is érzett egy hatalmas, nyirkos foltot.
– Elsőben is, uraim, tihozzátok szólok, tihozzátok,
akiket a világi nexusok az én igazgatóimmá tettek. Ha
szerettek engemet, örvendeztessetek meg annak ki-
mutatásával…
Visszarántotta a fejét Budaihoz. A hangjából szinte
szóról szóra párolgott el a magabiztosság, a kemény-
ség, már-már idegesítően síró-könyörgővé vékonyo-
dott, amint őt, egyedül őt kérlelte négyszázötven szem-
tanú előtt:
– …Ha nem szerettek, óh, legalább ne gyűlöljetek!
Ha én nem vétettem ellenetek, ne vonjátok meg ke-
gyességeteket, ha nem készakarva vétettem, engedje-
tek meg…
Látta ugyan, hogy a rektorprofesszor féloldalasan
fordulva figyeli őt, de a szavai hatását sehogy sem bírta
leolvasni az arcáról. A józan esze azt súgta, egyelőre be
kell érnie ennyivel, minden másra lehet még alkalma
később is, de ez sem mulaszthatta el a gyomrában re-
megő csalódott ürességet. Most Szilágyihoz fordult:
– …Ha szántszándékkal bántottalak meg, engeszte-
lődést kérek igaz megkövetésemmel!

258
 Hiába, a teológiaprofesszor is szúrósan elnézett a
másik irányba, és őrajta pontosan látszott, miért teszi
ezt: undorból, viszolyogva.
– …Jó szíveteket igaz, kölcsönös szeretettel viszo-
nozni, érdemeiteket valódi tisztelettel hirdetni fogom
még akkor is, midőn én nem itt leszek, ahol vagyok,
nem az leszek, aki vagyok, nem így leszek, amint va-
gyok. Akkor is kinek-kinek az ő szívbeli vagy külső ér-
demi karaktereihez képest híve s tisztelője fogok lenni.
Isten hozzátok!
A diákság következett. Sorban végigpásztázta az
összes sort, a pufók arcú, kisgyerekforma initiandi
classis* tagjaitól kezdve egészen a leghátsó sorig, ahol
már megtermett, huszonöt-harminc éves, majdnem
kész jogászok, lelkészek és bölcsészek ültek.
– Nemes tanulók, akikben épül a tudományoknak
és a hazának reménye, bimbódzik öröme, sugárzik jö-
vendő dicsőségének vidító hajnala! Jól ismertek en-
gem, magam hordozását, tudományom egész voltát.
Ti legközelebbről néztetek engemet minden fordulá-
saimban, titeket hívlak tanúknak akkor, mikor már ta-
núra nincs szükség.
A levegővételnyi csendben egy légy zümmögését is
meg lehetett volna hallani.
– De a szívek tribunáljánál, a gondolatbírák előtt,
hol a hír a kínzó vagy szabadító poroszló, a morál a
törvény, a nyelv a békókat vagy nyakakat elvágó éles
szablya, ezen törvényszék előtt hívlak én tanúknak
benneteket arra, hogy én voltam-e valaha rossz lel-
kiismeretű iskolai gazember? Voltam-e, ha sokat ím-
mel-ámmal tanultam is, amit itt kellett volna tanul-

* A kollégium legelemibb osztályai, ahol az alapismereteket, írást,

olvasást oktatták (latin).

259
nom, korhely, idővesztegető here? Ti tegyetek erről bi-
zonyságot a ti szíveitekben és mások előtt! Ti, akiknek
én sem ártani, sem használni nem tudok!
Szünetet tartott – de mindazok, akiknek ellenvetése
lehetett volna, ezúttal hallgattak, talán mindörökké.
Bármerre nyújtogatta a nyakát, egyetlen diák arcán
sem észlelt ellenséges indulatot, gúnyt vagy érdek-
telen fintort. A hallgatóság minden egyes tagja már-
ványkemény diákszoborrá merevedett.
– A ti mostani fáradozástokat boldogítsa a jóltevő
istenség, adjon nektek nagy lelket, hogy magatoknak
nagyobb tökéletességtekre, édes hazánknak s boldog-
talan nemzetünknek nagyobb dicsőségére, embertár-
satoknak több-több segítségére lehessetek. Én is erre
törekedtem, kedves idejembeli társaim! Erre is fogok
utolsó lehelésemig törekedni. Ah, szeressetek érte en-
gemet! Isten hozzátok!
Az egész auditóriumban végérvényesen megfagyott
a levegő. Mihály, anélkül, hogy a fejét el kellett volna
fordítania, mindent egyszerre látott – a négy profesz-
szort, akik tanácstalanul pislognak, Kotsit, aki a száját
is nyitva felejtette, a holtsápadt Szilágyit, és Budait,
akinek tűzben égett az arca. Látta Lengyelt, aki úgy
ült, térdére hajtott karral, merev tekintettel, mint egy
őrkutya, és látta a négyszázötven testvért, akik mind
egyszerre felejtettek el lélegezni. Mindannyian tudták:
ha valaminek ma még történnie kell itt, az most lesz,
ebben a pillanatban.
Meg is történt.
Domby, aki addig láthatatlanul húzódott meg a ju-
rátustársak körében, felpattant ültéből, és remegő,
ideges fejhangon ugyan, de kellően harsányan felkiál-
tott:
– Isten hozzád!

260
 A következő a színészgárda volt, őket követte az
egész poétai osztály: orgonasípoknak is beillettek
volna, amint előbb a nagyok, majd a kicsik álltak fel,
és egymás szavába vágva kiáltották:
– Isten hozzád!
– Isten hozzád!
– Isten hozzád!
A terem hátsó végén is támadt némi mozgolódás.
A teológusok sorából Zilahi emelkedett ki elsőként,
majd más lakótársak, egyetlen kis rést leszámítva két
fiatalember között – Tóthnak bizonyára jó oka volt
rá, hogy ne mutogassa magát mindazoknak, akik még
mindig hátraforgolódnak, vigyorogva bökdösik egy-
mást, és mindenféle majompofát vágnak. A jurátusok
közül időközben már legalább tizenkét tanuló vágta
magát haptákba:
– Isten hozzád!
– Isten hozzád!
– Isten hozzád!
– Isten hozzád!
Vajon hogy lehet az, kérdezte magától Mihály, hogy
a boldogságtól éppen úgy remeghet minden egyes
tagja, mintha a görcsös zokogás akarna belőle kitörni,
és miért facsarja a torkát, szúrja a szemét a bennre-
kedt könny, ha éppen boldog? Iszonyatosan boldog…
– Isten hozzád! – süvített felé Lengyel hangja.
A szabályok buzgó követője ezúttal úgy ugrált, mint
egy rossz kölyök, és sapkáját is felhajította.
– Isten hozzád! – kiabálta engedelmesen Szikszai, a
contrascriba, és hogy felettese iránti engedelmessége
még látványosabb legyen, ő is eldobta a magáét.
Sapkák garmadája röppent az égnek, akadémis-
táké, latinistáké, az előkészítő osztályosoké… Mihály
megint nekiiramodott, ezúttal az ellenkező irányba.

261
Kinyújtott kezébe legalább ötven tenyér csapott, má-
sok a ruhaujjához, a hajához nyúlkáltak, valaki erek-
lyeként szedte össze a fejéről az ő lehullott fejfedőjét
is. Így ért el az auditórium ajtajáig.
Feltépte, kirontott rajta, csak még egyszer, utol-
jára pislantott vissza, utoljára látta az egész diákságot
együtt, akik a lehulló sapkaesőben, rendetlenül fel-
bomlott sorokban, sírva vagy nevetve, de mind-mind
teli tüdőből harsogták utána:
– Isten hozzád, Isten hozzád…!
Köszönetnyilvánítás

Szeretném ismeretlenül is megköszönni dr. Szilágyi

Márton irodalomtörténésznek azt a rengeteg, szá-
momra újszerű és inspiráló információt, amelyet a Cso-
konai Vitéz Mihály pályafutása – Társadalomtörté-
neti kontextusok egy írói életpályához című disszertá-
ciójából meríthettem.
Palotai H. Zsófia
A könyv mágikus eszköz. Az író a bűvész, a toll
pedig a varázspálca. A jó „bűvész” magán tud-
ja tartani a figyelmet, és az olvasó reméli, hogy
még sokáig a bűvkörében maradhat.
A 2012-ben alapított Álomgyár Kiadó eze-
ket a bűvészeket keresi. Azokat, akik fantázi-
ájukkal olyan helyekre merészkednek, aho-
vá mások nem képesek. Akik le merik írni,
amit a többiek nem, és ezt világgá is akarják
kürtölni.
Az Álomgyár írókat keres, nekik segít írása-
ik könyvvé formálásában, kiadásában, terjesz-
tésében.
Bárki jelentkezhet kéziratával, és együtt
megtaláljuk az utat, amely a könyvespolcokhoz
vezet!

Álomgyár Kiadó

konyvetirok@alomgyar.com