COLLEEN HOOVER

HOPELESS
reménytelen

Első kiadás
Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2014
 Vance-nek.
Vannak azok az apák, akiktől az életünket kapjuk.
És vannak azok, akik megmutatják, mihez kezdjünk vele. Köszönöm, hogy megmutattad, hogyan
érdemes élni!
Felállok, és a lélegzetemet visszafojtva lepillantok az ágyra. Próbálom
visszatartani a torkom mélyéről feltörni készülő zokogást.
Nem fogok sírni.
Nem fogok sírni.
Lassan térdre rogyok. Az ágy szélére teszem a kezem, ujjaimat
végigfuttatom a támla sötétkék alapon díszelgő sárga csillagain. Addig
révedek az apró égitestekre, amíg a könnyek el nem homályosítják a
látásomat.
Becsukom a szemem, arcom az ágyneműbe temetem. Kétségbeesetten
markolom a takarót, hátha jobb lesz. A vállam remegni kezd, amint az
erőszakkal visszafojtott zokogás előtör belőlem. Akkor felpattanok, ordítok
egyet. Majd lerántom a takarót az ágyról, hogy teljes erőből
keresztülhajítsam a szobán.
Ökölbe szorított kézzel kutatok még valami után, amit eldobhatok.
Megragadom a párnákat, és a lányhoz vágom őket a tükörben, akiről már azt
sem tudom, kicsoda. Nézem, ahogy szánalmasan szipogva bámul rám. Nézem
a könnyeit, a gyengesége éktelen haragra gerjeszt. Rohanni kezdünk egymás
felé, amíg ökleink ütköznek a kemény üvegen. A tükör darabokra törik.
Nézem, ahogy a lány teste milliónyi fényes darabra törve a szőnyegre hullik.
Megragadom a komód szélét, és újabb, túl sokáig visszafojtott sikoly
kíséretében félrelököm. Amikor felborul, kirántom a fiókokat, és
szétdobálom a szobában a tartalmukat. Ütök, vágok, hajigálok, amit csak
érek. Elkapom a kék függöny szárnyait, s addig rángatom, amíg a karnis
elpattan, és az egész a nyakamba szakad. Kinyújtom a kezem, hogy elérjem a
sarokban felhalmozott dobozokat. Anélkül, hogy tudnám, mi van bennük,
megfogom a legfelsőt, majd a falhoz vágom. Teljes erőből, amennyire
százhatvan centis termetem engedi.
- Gyűlöllek! - sikítom. - Gyűlöllek, gyűlöllek, gyűlöllek!
Mindent szétdobálok, amit csak találok. Mindegy, kihez vagy mihez
vágom, csak minél nagyobbat szóljon. Valahányszor kinyitom a szám, hogy
felüvöltsek, érzem az arcomon csorgó könnyek sós ízét.
Hirtelen erős karok ölelnek át hátulról. Mozdulni sem bírok. A testem
összerándul, és vergődöm egy sort. Ordítok, amíg csak bírok. Már nem
gondolkodom, ösztönlény vagyok.
- Fejezd be... - suttogja nyugodtan a fülembe. Egy pillanatra sem ereszt
el. Hallom őt, de úgy teszek, mintha ott sem lenne. Vagy egyszerűen nem
érdekel. Még küzdök egy kicsit az ereje ellen, de ő játszi könnyedséggel
szorosabbra fűzi a karjait körülöttem.
- Ne érj hozzám! - üvöltöm teli torokból, körmeimet a húsába
mélyesztve. Ez sem rettenti el.
Kérlek, ne érj hozzám! Kérlek, kérlek, kérlek...
Erőtlen ellenkezésem visszhangzik a fejemben, és máris elernyedek. Egyre
jobban elgyengülök, ahogy sokasodnak a könnyeim, felemésztve minden
erőmet. Nem marad belőlem más, csak a kiapadhatatlan forrás, melyből
megállás nélkül csorognak a könnyek.
Teljesen elgyengültem, hagyom, hogy ő győzzön.
A szorítás enyhül, Holder keze a vállamra kerül. Érzem, hogy megfordít -
így már szemtől szemben állunk. A kimerültség megvisel, muszáj a
mellkasára hajtanom a fejem. A pólóját markolászva még szipogok egy
keveset. Az arcom éppen a szívénél pihen. Egyszer csak a tarkómra teszi a
kezét, lehajol hozzám, szája a fülemhez ér.
- Sky - mondja eltökélten, érzelmektől mentesen. - Indulnunk kell. Most
azonnal.
 KÉT HÓNAPPAL KORÁBBAN.

Szeretném azt hinni, hogy többnyire jó döntéseket hoztam az elmúlt 17

évben. Remélem, az intelligencia többet nyom a latban a butaságnál, így a
néhány ostoba döntést, amit hoztam, ellensúlyozzák az értelmesebbek. Ha ez
így van, holnap piszok sok helyes döntést kell hoznom, mert az, hogy
Grayson ebben a hónapban már harmadszor surran be a hálószobám ablakán,
eléggé elbillenti a mérleget a butaságok javára. Már rájöttem, hogy egy- egy
döntés hülye voltát az idő dönti el. Szóval várok, és majd kiderül, lebukom-e.
A látszat ellenére nem vagyok ribanc. Bár amennyiben ez azon is múlik,
hogy hány olyan sráccal smároltam már, aki nem is tetszett igazán, nos,
akkor talán mégis van némi alapja annak a látszatnak.
- Siess! - tátogja Grayson a zárt ablak mögött. Láthatóan zavarja a nyugis
tempóm. Elfordítom a kilincset, és a lehető legkisebb zajjal feltolom az
ablakot. Karen nem éppen vaskalapos szülő, de ha hálószobaablakokon
éjfélkor besurranó fiúkról van szó, tipikusan sopánkodó anya lesz belőle.
- Halkan! - suttogom. Grayson felhúzódzkodik, egyik lábát átveti a
párkányon, majd bemászik a szobámba. Mázli, hogy az ablak alig egy méter
magasan van. Tulajdonképpen olyan, mintha lenne egy saját ajtóm. Ha azt
vesszük, Six és én többször használjuk az ablakot, amikor meglátogatjuk a
másikat, mint a bejáratot. Karen már annyira megszokta a dolgot, hogy meg
sem kérdezi, miért „szellőztetek” folyton.
Mielőtt behúzom a függönyt, vetek egy pillantást Six hálószobájának
ablakára. Egyik kezével integet nekem, a másikkal pedig Jaxon karját húzza,
amint a fiú éppen bemászik hozzá. Amint biztonságban landol odabent,
Jaxon megfordul, és kidugja a fejét az ablakon.
- Találkozunk a kocsidnál egy óra múlva! - suttogja Graysonnak, majd
becsukja az ablakot, és összehúzza a függönyt.
Sixszel ideköltözése óta egy húron pendülünk. Már négy éve a
szomszédom. Hálószobáink ablakai egymásra néznek, ami bizonyos
helyzetekben rendkívül praktikusnak bizonyul. Persze, a dolgok elég
ártatlanul kezdődtek. Tizennégy évesek voltunk, amikor átszökdöstem hozzá
éjjelente, jégkrémet csentünk a fagyasztóból, és filmeket néztünk. Egy
esztendővel később már fiúk is fagyiztak, moziztak velünk. Mire betöltöttük
a tizenhatot, az édesség meg a filmek háttérbe szorultak. Most, túl a
tizenhetedik születésnapunkon, addig nem is merül föl efféle szórakozási
lehetőség, amíg a srácok haza nem mennek.
Six úgy váltogatja a pasijait, mint én a kedvenc jégkrémemet. E havi
választása Jaxon. Az enyém a csokoládé mogyoróval. Grayson és Jaxon a
legjobb barátok, így nekem ő jutott. Máskor is megtörtént már, hogy Six
pasijának volt egy cuki haverja, aki nálam landolt. Grayson kimondottan
szexi. Tagadhatatlanul jó teste van, tökéletesen álló kócos haja, s mély, sötét
tekintete. A csajok többsége már attól is odáig lenne, ha egy szobában lehetne
vele.
Kár, hogy én nem tartozom a többséghez.
Mire a függönyt behúzva megfordulok, Grayson már csak néhány centire
áll tőlem, és várja, hogy elkezdődjön a műsor. Két keze közé fogja az arcom,
és bugyihúzogató mosolyt villant rám.
- Szia, szépségem!
Válaszolni sincs időm, rögtön lesmárol. Csókolózás közben rutinosan
lerúgja a cipőjét, és máris összetapadva araszolunk az ágyam felé.
Mozdulatainak gyakorlott könnyedsége lenyűgöző és zavarbaejtő is egyben.
Lassan ledönt az ágyra, már a hátamon fekszem.
- Bezártad az ajtót? - kérdezi tőlem.
- Jobb, ha te is megnézed - válaszolom. Sietős puszit lehel a számra,
mielőtt felpattan, hogy ellenőrizze az ajtót. Tizenhárom éve élek Karennel,
de még sosem sújtott szobafogsággal. Nem akarok okot adni rá, hogy éppen
most hagyjon fel ezzel a jó szokással. Néhány hét múlva tizennyolc leszek, és
valószínűleg már nem akar változtatni a nevelési stílusán, amíg egy fedél
alatt lakunk.
Nem mintha rosszak lennének a módszerei. Csak... ellentmondásosak.
Mindig is szigorú volt velem. Szó sem lehetett internethozzáférésről,
mobiltelefonról vagy televízióról - mert szerinte a technológia minden baj
okozója. Más tekintetben viszont hihetetlenül engedékeny. Akkor megyek el
itthonról Sixszel, amikor csak akarok, és addig maradok, amíg kedvem tartja.
A lényeg, hogy tudjon róla, merre járok. Még takarodó sincs. Igaz, a
határokat nem nagyon próbáltam feszegetni. Tehát az is lehet, hogy azért
vannak határok, csak még nem ütköztem beléjük.
Karent nem zavarja, ha káromkodom - bár ritkán teszem. Néha még bort is
ihatok a vacsorához. Inkább a barátjaként, mint a gyerekeként kezel. Ötéves
koromban fogadott örökbe, s elérte, hogy majdnem teljesen őszinte legyek
vele.
Nála nincs arany középút. Vagy abszolút engedékeny, vagy szélsőségesen
szigorú. Mint egy konzervatív liberális. Vagy egy liberális konzervatív.
Akármelyik is legyen, nehéz őt megfejteni - éppen ezért már évek óta nem is
kísérletezem ezzel.
Az egyetlen dolog, ami miatt komoly vitánk volt, az az iskola kérdése.
Mindig otthon tanított, mert a közoktatás szerinte a gonosz másik forrása a
technológiai vívmányok mellett. Márpedig én azóta szeretnék iskolába járni,
amióta csak Six elültette a bogarat a fülemben. Szerepel a terveim között az
egyetem, és ha be tudnék írni néhány közösségi tevékenységet a jelentkezési
lapra, akkor jobb esélyekkel indulnék. Six velem együtt, hónapokon át
könyörgött Karennek, mire beadta a derekát. Így az utolsó középiskolai
évemet egy igazi suliban tölthetem. Itthon akár hónapokkal hamarabb is
befejezhetném a tanulmányaimat, de őszintén szólva, jólesik még egy kis
ideig gondtalan tiniként élni.
Persze, ha tudtam volna, hogy Six még ugyanazon a héten elutazik egy
külföldi diákcsereprogramra, amikor beülök az iskolapadba, sosem veszem
fontolóra a dolgot. Szörnyű makacsságom miatt viszont előbb ugranék kútba,
mintsem bevalljam Karennek, meggondoltam magam.
Próbálom elhessegetni a gondolatot, hogy fél évig ki kell bírnom Six
nélkül. Tudom, mennyire szeretné, hogy ez a diákcseredolog összejöjjön, de
lényem önzőbbik fele az ellenkezőjének drukkol. Nélküle belépni az oktatási
intézmény kapuján - megrémiszt a gondolat. Ugyanakkor be kell látnom,
hogy elkerülhetetlen az elválás, előbb-utóbb úgyis ki kell lépnem a Six és
Karen nélküli világba.
 A valósággal való kapcsolatomat jobbára a könyvek jelentik. Márpedig
nem túl életszerű happy endek sűrűjében élni. Az olvasásnak köszönhetően
ismertem meg a középiskola - talán kissé túl drámai színben feltüntetett -
szörnyűségeit, és a kavarógép csajok néhány nap alatt lejátszódó
klikkesedését. Az sem segít a helyzeten, hogy Six szerint, a barátnőjeként,
eleve hátránnyal indulok. Ő ugyanis nem éppen a szűzies viselkedéséről
ismert, nekem pedig néhány exem nem kezelte valami diszkréten a köztünk
történteket.
Ezek kombinációja ugyebár érdekes első iskolai nappal kecsegtet.
Nem mintha érdekelne. Nem azért iratkoztam be, hogy barátokat
szerezzek, vagy hogy bárkit is lenyűgözzek. Amíg a kétes hír nem gátol a
céljaim elérésében, együtt tudok élni vele.
Legalábbis remélem.
Grayson visszasétál az ágyamhoz, miután megnézte, zárva van- e a
hálószoba ajtaja.
- Mit szólnál egy kis sztriptízhez? - kérdezi csábos mosollyal, megrázza a
csípőjét, és néhány centivel feljebb húzza a pólóját, hogy megmutassa
kockahasát. Észrevettem, hogy minden adandó alkalmat megragad az
izmaival való villogásra. Igazi öntelt szépfiú.
Nevetek, amikor a feje fölött megpörgetett póló az arcomon landol. Rám
mászik, a tarkóm alá csúsztatja a kezét. Smárolunk megint.
Graysonnal kicsit több mint egy hónapja jöttünk össze. A kezdetektől
fogva nyilvánvalóvá tette, nem vágyik párkapcsolatra. Én pedig
nyilvánvalóvá tettem, hogy egyáltalán nem vágyom rá, így rögtön egymásra
kattantunk. Azon kevesek egyike lesz, akiket ismerek majd a suliban.
Aggódom, hogy ez a tény tönkreteszi majd a köztünk lévő semmit.
Még csak három perce érkezett, de máris fölfelé vándorol a keze a pólóm
alatt. Azt hiszem, kijelenthetem, hogy nem a beszélgetés kedvéért jött. Ajka
a számtól a nyakam felé indul. Kihasználom a pillanatot, és mély lélegzetet
véve megpróbálok érezni valamit.
Bármit.
Az ágyam fölött, a plafonra erősített műanyag csillagokon pihen a
tekintetem. Világítanak a sötétben. Alig jut el a tudatomig, hogy Grayson
szája a mellemhez ért. Tizenheten vannak. Mármint a csillagok. Tudom, mert
az elmúlt néhány héten bőven akadt lehetőségem számolgatni őket - ehhez
hasonló helyzetekben. Mozdulatlanul fekve, miközben a srác a szám, a
nyakam és olykor a mellem igyekezett felfedezni azzal a kíváncsi, túlbuzgó
nyelvével.
Miért hagyom, ha nem jó érzés?
Igazából sosem kötődtem a fiúkhoz, akikkel smároltam. Pontosabban ők
smároltak velem. Sajnos többnyire egyoldalú volt a dolog. Egyszer valaki
közel járt hozzá, hogy valamilyen testi vagy érzelmi reakciót váltson ki
belőlem, de a sztori ígéretes része csak a fejemben játszódott le. Mattnek
hívták, és kevesebb, mint egy hónapig randiztunk a furcsaságai miatt.
Például nem volt hajlandó üvegből inni, csak szívószálon keresztül. Meg
kitágultak az orrlyukai, mielőtt megcsókolt. Ráadásul még csak három hete
voltunk együtt, amikor azt kezdte mondogatni, hogy szeret.
Igen, ez utóbbi miatt rúgtam ki. Bye-bye, Matty.
Six barátnőmmel már alaposan kielemeztük, miért nem működik a
párkapcsolati kémia a részemről. Egy ideig azt hitte, leszbikus vagyok.
Tizenhat éves korunkban, az elmélet tesztelésére szolgáló ügyetlen csók után
viszont kiderült, másról van szó. Nem arról, hogy nincs ínyemre a fiúkkal
való smárolás. Élvezem, különben miért csinálnám? De nem azért élvezem,
amiért más lányok. Még soha, senki sem vett le igazán a lábamról. Fogalmam
sincs, milyen az, amikor a vágytól remegni kezd az ember gyomra. Sőt, ez az
egész szerelembe esés dolog idegen a számomra. Egyszerűen azért szeretek
srácokkal smárolni, mert tökéletesen és teljesen elzsibbaszt a dolog. Az, amit
Graysonnal csinálunk, kikapcsolja a tudatomat. Végre nem pörög az agyam,
halleluja!
A szemem éppen a mennyezet jobb felső negyedére ragasztott csillagokon
időzik, amikor valami visszaránt a valóságba. Grayson keze olyan területre
tévedt, ahova még sosem engedtem.
Kigombolta a nadrágom, az ujja pedig a bugyim szegélye alá igyekszik
bejutni.
- Ne csináld! - suttogom, ellökve a mancsát.
Morgás kíséretében húzza vissza a kezét, aztán a homlokát a párnámhoz
nyomja.
- Ugyan már, Sky! - zihálja, s meleg lehelet csapja meg a nyakamat. A
jobb karjára helyezi a súlyát, és felkönyökölve lenéz rám. Próbál lenyűgözni
a mosolyával.
Említettem már a bugyihúzogató vigyorát?
- Meddig akarod még húzni? - kérdezi. Már csúsztatja is a kezét a
hasamon a farmerem felé.
Kiráz a hideg.
- Mit akarok húzni? - kérdezek vissza, lassan kiaraszolva alóla.
 Fekvőtámaszba nyomja magát, s úgy bámul le rám, ahogy a gyenge
felfogóképességűekre szokás.
- Ezt a jókislányos színjátékot. Elegem van belőle, Sky. Egyszerűen csak
csináljuk végre!
Jut eszembe, a közhiedelemmel ellentétben nem vagyok ribi. Egyik fiúval
sem mentem tovább a smárolásnál, a jelenleg elkámpicsorodott Graysont is
beleértve. Tisztában vagyok vele, hogy a testi reakcióim hiánya talán
megkönnyítené, hogy lefeküdjek egy idegennel. Mint ahogy azt is sejtem,
hogy éppen emiatt nem tanácsos ezt megtennem senkivel. Ha egyszer
átlépem a határt, a rólam szóló pletyka többé nem csak pletyka lesz. Hanem a
csúf igazság. Nem akarok rászolgálni a hírnevemre. Azt hiszem, az, hogy kis
híján tizennyolc évesen még szűz vagyok, kizárólag a makacsságom
következménye.
Grayson tíz perce érkezett, de csak most kezdem érezni rajta az alkohol
bűzét.
- Be vagy rúgva! - közlöm, s a mellkasánál fogva ellököm magamtól. -
Megmondtam, hogy soha többé ne gyere ide piásan!
Komótosan legördül rólam, én pedig felállok begombolni a nadrágomat, és
megigazítani a pólómat. Részegsége megkönnyebbülést jelent számomra. Így
legalább van okom elküldeni.
Ülő helyzetbe tápászkodik az ágy szélén, váratlanul megragadja a derekam,
és megpróbál magához húzni. Körém fonja a karjait, aztán a hasamhoz
nyomja a fejét.
- Ne haragudj! Csak annyira kívánlak. Nem bírok azzal a tudattal
idejönni, hogy nem kaphatlak meg - mondja, majd két kézzel megmarkolja a
fenekem, és az ajkát a póló és a nadrág találkozására tapasztja.
- Akkor ne gyere ide! - hátrálok el tőle a szememet forgatva, majd az
ablak felé veszem az irányt.
A függönyt elhúzva látom, hogy Jaxon épp távozik Six ablakán keresztül.
Érdekes módon mindketten tízpercesre rövidítettük az egyórás randit. A
barátnőm rám néz, szavak nélkül üzen, hogy ideje lenne kipróbálni egy új
ízt.
Six is kimászik az ablakon, és átsétál hozzam.
- Grayson is be van rúgva?
- Talált, süllyedt - bólintok.
Megfordulva látom, hogy a fiú még mindig az ágyamon fekszik. Már
nemkívánatos vendég, de ez egy csöppet sem érdekli. Az ágyhoz lépve
felkapom a pólóját, és az arcába vágom.
- Húzz el!
Rám néz, felvonja az egyik szemöldökét. Átkozódva lecsusszan a
matracról, miután megérti, komolyan gondolom. Mint egy durcás kisfiú,
olyan képet vág, miközben belebújik a cipőjébe. Oldalt lépek, hogy
kiengedjem.
Six megvárja, hogy Grayson eltűnjön a színről, aztán bemászik az ablakon.
Halljuk, hogy az egyik srác azt morogja: „kurvák”. Ezt nem hagyhatja szó
nélkül, kidugja a fejét az ablakon.
- Kurvák vagyunk, amiért nem tudtatok lefektetni minket? Lúzerek! -
majd becsapja az ablakot, az ágyhoz megy, és tarkóra tett kézzel hanyatt vágja
magát.
- Ezek is kilőve - állapítja meg, én pedig nevetek. A nevetésemet
azonban hangos dörömbölés szakítja félbe. Az ajtóhoz sietek, kinyitom, majd
félreugrok, hogy Karen becsörtethessen a szobámba. Anyai ösztönei sosem
csalnak. Kutató tekintettel néz körbe, amíg meg nem látja Sixet az ágyon.
- Affene, meg mertem volna esküdni rá, hogy fiúkat hallok idebent! -
magyarázza az arcomba bámulva, csípőre tett kézzel.
Az ágyhoz sétálva nyerek egy kis időt, hogy a pánikomat leplezhessem.
- És úgy tűnik, csalódott vagy, mert... - hagyom szándékosan
befejezetlenül a mondatot. Néha tényleg nem értem a reakcióit.
Ellentmondásosak, ugyebár.
- Egy hónapon belül tizennyolc leszel. Kifutok az időből, hogy végre
egyszer szobafogságra ítélhesselek. Egy kicsit rosszabbul kéne viselkedned, te
gyerek!
Megkönnyebbülten sóhajtok anya humoros megjegyzésén. Majdnem
bűntudatot érzek, amiért sejtelme sincs róla, hogy öt perccel ezelőtt még
javában taperoltak. A szívem olyan hangosan ver, hogy attól félek, ő is
meghallja.
- Karen? - szólal meg mögöttünk Six. - Ha ez vigasztal, épp az imént
smaciztunk két cuki fiúval, de kirúgtuk őket, mielőtt jöttél, mert részegek
voltak.
Leesett állal pördülök meg a tengelyem körül, hogy éreztessem: a
szarkazmus nem éppen vicces, ha a színtiszta valóságra épül.
- Nos, holnap talán józan cuki fiúkhoz lesz szerencsétek - nevet Karen.
Már nem aggódom, hogy meghallhatja a szívverésem, mert a ketyegő megállt
bennem.
- Józan cuki fiúk, mi? Azt hiszem, meg tudom oldani... - kacsint rám
Six.
- Maradsz éjszakára? - kérdezi Karen, miközben az ajtó felé indul.
A barátnőm vállat von.
- Azt hiszem, nálam alszunk. Ez az utolsó hetem itthon, aztán fél évre
eltűnök. Ráadásul ott van Channing Tatum szélesvásznon.
Karenre pillantva látom, hogy a hiszti megint kezdődik.
- Anya, ne! Ne, ne, ne! - mire odaérek hozzá, már túl késő. Bőg. Ez az
egyetlen dolog, amit ki nem állhatok. A sírás. Nem azért, mert
elérzékenyülök tőle, hanem mert iszonyúan idegesít. Ráadásul béna is.
- Csak még egyszer! - mondja Karen, és kitárt karokkal Six felé siet. Ma
eddig tízszer ölelte meg.
Majdnem szomorúbb nálam, amiért Six napokon belül távozik. Aki
engedelmesen tűri a tizenegyedik ölelést is, és Karen válla fölött rám kacsint.
Szó szerint szét kell választanom őket, hogy anyát kitessékeljem.
- Remélem, találkozol egy édes olasz sráccal - közli búcsúzóul anya.
- Én azt remélem, hogy többel is! - kontrázik Six.
Amikor az ajtó bezárul Karen mögött, megfordulva az ágyra vetem magam,
és oldalba bököm a vendégem.
- Olyan izé vagy! Ez nem poén. Azt hittem, lebuktunk.
Ő csak nevet, feltápászkodik és megragadja a kezem.
- Gyere, van csokifagyim!
Nem kell kétszer mondania.
Fontolgattam a reggeli futást, de alvás lett a vége. A vasárnap kivételével
mindennap szoktam futni, de most valahogy nincs kedvem korán kelni. Az
első tanítási nap már önmagában elég nagy megpróbáltatásnak tűnik, ezért
inkább suli utánra hagyom az edzést.
Szerencsére már egy éve saját autóm van, így csak rajtam múlik, odaérek-e
időben. Kicsit túlzásba is viszem a pontosságot, már háromnegyed órával
előbb ott vagyok. Harmadikként állok a parkolóba, legalább jó helyet
foglalhatok.
Az ajándékba kapott időt arra használom, hogy szemügyre vegyem a
parkoló melletti sportpályát. Ha csatlakoznék az atlétikai csapathoz, legalább
tudom, merre találom. És semmi kedvem a perceket számolva ücsörögni a
kocsiban.
A futópályához közeledve látom, hogy egy srác éppen a köröket rója,
úgyhogy a lelátó felé veszem az irányt. A legtetején ülve igyekszem
befogadni az új környezet látványát. Innen, fentről nézve, mintha az egész
iskola a lábaim előtt heverne. Nem is olyan nagy és félelmetes, mint hittem.
Six rajzolt nekem egy térképet, amin bejelölt néhány fontos helyet. A
hátizsákomért nyúlok, most először veszem elő ezt a kincset. Szerintem azért
csinálta, mert jóvá szeretné tenni, hogy magamra hagy.
Végigjáratom az udvaron a tekintetem, majd megint a térképre nézek.
Egyszerűnek tűnik. Osztálytermek jobbra. Ebédlő balra. Sportpálya a
tornaterem mögött. A többi jelöléshez jó sok magyarázat tartozik, elkezdem
kisilabizálni őket.

A lista folytatódik, de képtelen vagyok tovább olvasni. Megakadt a szemem

egy félmondaton: „kiszagolják a félelmet”. Ez azon pillanatok egyike, amikor
bánom, hogy nincs mobilom, mert legszívesebben azonnal felhívnám Sixet,
hogy magyarázza meg.
Összehajtom a papírt, beteszem a táskámba, aztán a magányos futóra
összpontosítom a figyelmem. Nekem háttal ül a pályán, éppen nyújt.
Fogalmam sincs, hogy diák vagy edző, de ha Grayson látná őt póló nélkül,
utána sokkal szerényebben mutogatná a hasizmait.
 A srác feláll, elindul a lelátó felé, rám sem néz. Kimegy a kapun, egyenesen
a parkoló autók egyikéhez. Kinyitja az ajtót, előkap egy felsőt az elülső
ülésről, és belebújik. Aztán a kocsiba pattanva elhúzza a csíkot - éppen,
amikor a többi hely kezd megtelni. Gyorsan fogynak a szabad placcok.
Jaj, istenem!
Megragadom a hátizsákom, direkt átvetem a pántját mindkét vállamon, és
leereszkedek a lépcsőn. Egyenest a pokolba.

Poklot mondtam volna? Mert akkor még finoman fogalmaztam. Az iskola

legrosszabb félelmeim megtestesülése, sőt még annál is durvább. Az órák
annyira nem rosszak, ám miután elkövettem azt a hibát, hogy véletlenül
éppen a kémialabor melletti mosdót használtam, életre szóló lelki sérüléssel
lettem gazdagabb. Örültem volna, ha Six odaírja: inkább kuplerájról van szó,
mintsem vécéről, de már mindegy.
Még csak a negyedik órán vagyunk túl, de már hallottam párszor a „kurva”
és „ribanc” szavakat a mellettem elhaladó lányok szájából. Arra sem vették a
fáradságot, hogy suttogjanak. És ha már a nem túl finom célzásokról van szó,
muszáj megemlítenem, hogy amikor kinyitottam a szekrényemet,
egydolláros bankjegyek estek ki belőle, egy nem túl szívélyes üdvözlőlap
kíséretében. Elvileg az igazgató írta alá, de gyanúsan sok volt benne a
helyesírási hiba.
sajnos a szekrényedbe nincsen Gogo táncos rúd ribanc

Összepréselt ajkakkal próbálok mosolyogni az üzeneten, beletörődve a

következő tanévben rám váró sorsba. Komolyan azt hittem, csak a
könyvekben viselkednek így az emberek. Most már első kézből tudom, hogy
idióták a valóságban is léteznek. Remélem, az ellenem irányuló húzások
többsége ilyen ártatlanul pancser lesz. Ki az a hülye, aki pénzt osztogat
szívatás gyanánt? Valószínűleg olyan, aki gazdag. Vagy olyanok, akik
gazdagok.
Biztos vagyok benne, hogy a hátam mögött az ízléstelen, de drága
cuccokban kuncogó lányok valamiféle reakciót varnak tőlem. Mondjuk,
olyasmit, hogy a holmimat elhajigálva, sírva rohanjak a legközelebbi
mosdóba. A számításukba csupán három hiba csúszott.

Leteszem a táskám a földre, s összeszedem a lóvét. Legalább húsz

egydolláros pihen a kövön, és kábé tíz maradt a szekrényben. Azokat is
fölmarkolom, és begyűröm a hátizsákba. Kicserélem a könyveim, bezárom a
szekrényt, két vállra veszem a motyóm, és mosolyogva megfordulok.
- Mondjátok meg apukátoknak, hogy köszönöm!

A csipet-csapat már nem kuncog, csak bambán bámul.

Ebédszünet van, és az udvart elárasztó eső mennyiségéből ítélve egyértelmű,

hogy a balsors rossz idővel áldott meg. Muszáj bemennem az ebédlőbe.
Meg tudom csinálni.
Tenyeremet a kajálda csapóajtajára teszem. Nagy levegőt veszek, és
benyitok. Várom, hogy felém süvítő tűzcsóvával vagy szálló malomkővel
köszöntsenek.
A küszöbön átlépve egyértelművé válik, hogy szó sincs ilyesfajta
fogadtatásról, csak a jó néhány decibeles zaj riasztó kissé. Azt hiszem,
életemben sosem hallottam még ekkora lármát. Olyan, mintha mindenki túl
akarná kiabálni az összes többit. Úgy tűnik, ez egy ilyen egoista hely, ahol
mindenki fújja a magáét, de nem kíváncsi másokra.
A magabiztosság álcáját öltöm, de nem akarom felhívni magamra a
figyelmet. Fiúkét, klikkekét, kirekesztettekét vagy Graysonét - senkiét. Gond
nélkül eljutok az ételért szobrozó sor végéig, amikor valaki megfogja a
karom, és maga után húz.
- Rád vártam - mondja. Még csak meg sem tudom nézni az arcát,
miközben az asztalok között szlalomozva keresztül vonszol az ebédlőn.
Ellenkezhetnék a szabadságom korlátozása miatt, de igazából ez a nap
legizgalmasabb fordulata. Elengedi a karom, megfogja a kezem, és még
gyorsabban húz maga után. Nem tiltakozom, csak sodródom a tömegben.
Így hátulnézetből is meg kell állapítanom, van stílusa, bár az elég fura.
Flanelinget visel, pont ugyanolyan élénk pink színben, mint a cipője. Fekete
nadrágja szorosan a lábára simul, ami akár szexi is lehetne - már ha lány
lenne. Fiúként viszont kifejezetten véznának tűnik benne. Rövidre vágott
sötétbarna haja kétoldalt rövid, felül pedig kicsit hosszabb. A szeme pedig...
engem bámul. Most esik le, hogy megálltunk, és elengedte a kezem.
- Az ördög lánya, Babilon szajhája? - kacsint rám. Szavaival ellentétben
a hangja kifejezetten hízelgő. Leül egy asztalhoz, és int, hogy kövessem a
példáját. Két tálca van az asztalon, de nincs itt senki más. Az egyik tálcát az
előttem lévő üres helyre tolja.
 - Ülj le! Meg kell beszélnünk a szövetségünket.
Nem ülök. Néhány másodpercig ugyanis emésztenem kell a helyzetet.
Fogalmam sincs, ki ez a srác, de úgy tesz, mintha csak rám várt volna. És ne
tekintsünk el attól sem, hogy épp az imént kurvázott le. De úgy tűnik, hozott
nekem kaját. Vetek rá egy oldalpillantást, próbálom felmérni a szándékait.
Ekkor veszem észre a mellette lévő széken pihenő táskát.
- Szeretsz olvasni? - kérdezem a táskából kikandikáló kötet felé bökve.
Nem tankönyv. Igazi könyv. Valami, amiről azt hittem, az internetfüggő
generáció számára ismeretlen. Odanyúlok, kiveszem, és lehuppanok a székre.
- Milyen műfaj? Légyszi, ne mondd, hogy sci-fi.
Hátradől, s olyan arcot vág, mintha épp most győzött volna valamiben. A
fenébe, talán tényleg ez történt. Végül is ideültem az asztalhoz, nem igaz?
- Számít a műfaj, hogyha jó?
Gyorsan átlapozom az oldalakat. Nem tudom megállapítani, romantikus
regény-e vagy sem. Gőzöm sincs a romantikáról, és külsejéből ítélve a velem
szemben helyet foglaló srác ugyanígy van ezzel.
- És tényleg jó? - érdeklődöm.
- Aha. Tartsd meg, éppen most fejeztem be infóórán.
Ránézve látom, hogy még mindig sugárzik róla a győzelem.
Beteszem a kötetet a táskámba, majd a tálcám fölé hajolok. Először is
ellenőrzöm a tej lejárati idejét. Még jó.
- Mi van, ha vegetáriánus vagyok? - kérdezem a salátán fekvő
csirkemellre pillantva.
- Akkor hagyd meg a húst - feleli.
Megragadom a villát, felszúrok egy darab húst, és a számhoz emelem.
 - Szerencséd van, nem vagyok vega.
Mosolyogva a villája után nyúl. Mindketten eszünk.
- Ki ellen szövetkezünk? - kíváncsiskodom. Az is érdekelne, miért pont
engem választott.
Körbenéz, majd elkezd mutogatni mindenfelé.
- Idióták. Beképzeltek. Álszentek. Ribancok.
Leteszi a kezét, a körmeit fekete lakk díszíti.
- Azért ezt a színt választottam, mert passzol a mai hangulatomhoz.
Talán ha csatlakozol a küldetésemhez, valami vidámabbat választok. Sárgát,
mondjuk - szólal meg a tekintetem követve.
- Utálom a sárgát! - rázom a fejem. - Maradj a feketénél, illik a
lelkedhez...
Erre felnevet. Valódi, hamisítatlan vidámsággal, amitől én is mosolyogni
kezdek. Bírom a srácot, pedig még a nevét sem tudom.
- Hogy hívnak?
- Breckin a nevem. Te pedig Sky vagy, legalábbis remélem.
Ellenőriznem kellett volna a személyazonosságod, mielőtt megosztottam
volna veled az iskola fölötti hatalom átvételét célzó kétszemélyes szövetség
gonosz tervét.
- Tényleg Sky vagyok. És nem kell aggódnod, mivel egyelőre nem
ismerem az összeesküvés részleteit. Kíváncsi lennék, honnan tudod a nevem.
Ebből a suliból négy vagy öt srácot ismerek, és mivel mindegyikkel
smároltam már, biztos vagyok benne, hogy te nem tartozol közéjük, szóval?
Breckin vállat von.
- Új vagyok itt. Ha nem vontad volna le a következtetést a tökéletes
megjelenésemből, azt hiszem, meg kell említenem, hogy mormon vagyok -
az utolsó két szónál eltakarja a száját, úgy suttog.
- És én még azt hittem, hogy meleg! - nevetek.
- Ó, hát az is - válaszolja egy legyintés kíséretében. Összekulcsolt kezére
támasztja az állát, majd előrébb hajol néhány centit. - Komolyan mondom,
Sky. Észrevettelek ma órán, és nyilvánvaló, hogy te is új vagy. Láttam a
szünetben kiesni a sztriptízes lóvét a szekrényedből, és hogy nem hagytad
magad felhúzni. Szerintem nekünk össze kell fognunk. Ha megtesszük,
legalább két tragikus tiniöngyilkosságot megelőzhetünk az idén. Mi a
véleményed? Akarsz-e a legeslegjobb öribarim lenni ezen a földkerekségen?
- Hogyne. De ha pocsék lesz a könyv, amit adtál, lehet hogy meggondolom
magam.
Úgy tűnik, hogy Breckin a kárpótlás a mai napért. És tényleg mormon. Sok
közös van bennünk, de annál is több dologban különbözünk, ami még
szerethetőbbé teszi számomra. Szintén örökbe fogadták, ám ő közeli
kapcsolatot ápol a biológiai családjával. Két fiú tesója van, őket nem úgy
fogadták örökbe, és még csak nem is melegek. A nevelőszülei úgy vélik, a
„melegsége” (ő fogalmazott így) annak a számlájára írható, hogy nem az ő
génjeiket örökölte. Szerinte abban reménykednek, hogy a sok imádkozás és
tanulás hatására a „probléma” idővel elmúlik.
Breckin álma, hogy a New York-i Broadway ünnepelt sztárja legyen. Saját
bevallása szerint viszont csapnivaló énekes és színész, szóval megpróbál
leszállni a földre, és inkább a közgázra jelentkezik. Elárultam neki, hogy
engem a kreatív írás érdekel, hogy egész nap melegítőnadrágban, fagyit
zabálva koptathassam a billentyűzetet. Megkérdezte, milyen műfajban
akarok írni.
- Számít a műfaj, ha jó? - kérdeztem vissza. Azt hiszem, ez a mondat
pecsételte meg a barátságunkat.
Most éppen hazafelé igyekszem, azon morfondírozva, hogy egyből
elmeséljem Sixnek az első nap keserédes élményeit, vagy inkább intézzem el
a bevásárlást a futás előtti koffeinadag biztosításának érdekében. Győz a
kávéfüggőség, pedig azt hiszem, Sixhez erősebben kötődöm lelkileg.
A bevásárlás az egyetlen háztartással kapcsolatos teendő, amit én végzek.
Otthon nálunk minden cukormentes, szénhidrátmentes és ízmentes, Karen
vegán életmódjának köszönhetően. Felmarkolok egy karton kólát meg
néhány tábla csokoládét. Van egy jó rejtekhely a szobámban. A legtöbb tini
cigarettát vagy füvet dugdos, én meg édességet.
A pénztárnál veszem észre, hogy egy angolóráról ismerős csaj húzza le a
vonalkódjaimat. Megesküdnék rá, hogy Shaynának hívják, de a névtábláján
Shayla szerepel. Akárhogy is anyakönyvezték, mindent megtestesít, ami
lenni szeretnék. Magas, szexi, napbarnított és szőke. Százhatvan centi
vagyok, ha kihúzom magam. Lapos, barna hajamra pedig ráférne egy vágás,
meg talán némi melír is. A szálak mennyiségét tekintve viszont iszonyatos
időráfordításba kerülne karbantartani. Kábé húsz centivel a vállam alá ér, de
a párás időjárás miatt csak összefogva szoktam hordani.
- Nem veled együtt van a kémiám? - kérdezi Shayna vagy Shayla.
- Az angolod - javítom.
Lesújtó pillantást vet rám.
- Teljesen jó az angolom! Azt kérdeztem, hogy együtt vagyunk- e
kémiaórán?
Te jóságos úristen! Jó, be kell vallanom: ennyire szőke nem szeretnék lenni.
- Nem! Úgy értettem, hogy nem kémián találkoztunk, hanem angolon -
egy pillanatig bambán néz rám, majd elneveti magát. Egy „ó” formájában
hangot ad a felismerésnek, majd közli, mennyit kell fizetnem. A farzsebembe
csúsztatom a kezem a bankkártyámat keresve. Minél előbb ki akarok
szabadulni innen, mert nem szeretem az ilyen magasröptű beszélgetéseket.
- Hűha! Nézd, ki van itt! - mondja halkan. Rápillantok, és látom, hogy
nagyon néz valakit a mögöttem lévő sorban. Vagyis inkább nyálcsorgatva
bámulja. - Szia, Holder! - rebegi csábítóan, telt ajkain mosoly fénylik.
 Ez egy igazi szempillarebegtetés volt? Basszus, pont, mint a
képregényekben! Hátranézek, hogy szemügyre vegyem ezt a Holdert, aki
miatt Shayna vagy Shayla másodpercek alatt sutba vágott minden női
büszkeséget. A srác érdektelenül bólint az üdvözlésre.
- Szia... - hunyorog feltűnően a névtáblára - ...Shayla -, aztán az őt
kiszolgáló pénztáros felé fordul, mintha mi sem történt volna.
Ez komoly, hogy ennyire nem érdekli? A suli egyik legcsinosabb csaja
felkínálkozik neki, ő pedig ezt hétköznapi kellemetlenségként kezeli? Emberi
lény ez egyáltalán? A srácok, akiket eddig ismertem, nem így reagáltak volna.
- Shayna - fújtat ingerülten a név tulajdonosa. Visszafordulok a pénztár
felé, s lehúzom a kártyám a terminálon.
- Bocsánat. De ugye tudsz róla, hogy a tábládon Shayla áll? - kérdezi a
srác.
- Hú... - mondja az érintett összevont szemöldökkel, mintha elmélyedne
a gondolataiban. Már ha vannak egyáltalán gondolatai.
- Mikor jöttél vissza? - érdeklődik Shayna vagy Shayla, engem magasról
letojva. Éppen most húztam le a kártyám, és neki biztos lenne még valami
tennivalója. De nem ér rá velem foglalkozni, hiszen képzeletben már az
esküvőjét tervezgeti ezzel a fiúval.
- Múlt héten - zárja rövidre a címzett.
- Szóval visszaengednek az iskolába?
Holder akkorát sóhajt, hogy ide hallom.
- Nem számít. Nem megyek vissza.
Szegény Shayna vagy Shayla ereiben meghűl a vér. Szemét forgatva felém
fordul, majd megjegyzi:
 - Milyen borzasztó, amikor egy jó testhez nem jár agy.
Milyen ironikus meglátás!
Végre elkezd számokat ütögetni a gépbe a tranzakció befejezésére. Amíg
pötyög, ismét hátrafordulok. Kíváncsi vagyok, milyen pasi, akit idegesít egy
hosszú lábú szőkeség. Holder éppen lefelé néz a pénztárcájára, s nevet a saját
pénztárosának szavain. Amint ránézek, három dolgot veszek észre.

Vagy mintha pillangókat éreznék a hasamban.

De lehet, hogy csak elkaptam valami gyomorfertőzést.
Annyira idegen ez az érzés! Egyáltalán: mi ez? Fogalmam sincs, mi olyan
különleges benne, hogy képes volt kiváltani életem első normális zsigeri
reakcióját egy férfi jelenléte. Bár nem vagyok biztos benne, hogy láttam már
hozzá hasonlót. Gyönyörű. Nem a kifejezés szépfiús értelmében, de nem is
macsós. Pont a tökéletes arany középút. Nem túl magas, de nem is túl
alacsony. Nem túl durvák a vonásai, de nem is túl lágyak. Farmer és fehér
póló van rajta, semmi különös. A mai fésülködést mintha kihagyta volna,
vagy csak ráférne egy vágás - pont, mint rám. A haja éppen annyira hosszú,
hogy oldalra kelljen simítania, amikor felnéz, és rajtakap, hogy bámulom.
Francba!
Normális esetben azonnal elkapnám a tekintetem, amikor a szemembe
néz. De ez csöppet sem normális eset. Van valami furcsa benne, és ettől a
tekintetünk összeakad. Arcáról leolvad a mosoly. Oldalra dönti a fejét, majd
kíváncsi pillantás kíséretében lassan csóválni kezdi. Hitetlenkedés? Undor?
Nem tudom, viszont az biztos, hogy nem túl barátságos reakció.
Körbepillantva reménykedem, hogy ez mégsem nekem szól. Amikor
visszanézek rá, még mindig bámul.
Engem.
Finoman szólva fölháborodom, és gyorsan elfordulva Shaylára figyelek.
Vagy Shaynára. Vagy hogy a fenébe hívják. Muszáj összeszednem magam.
Egyetlen perc leforgása alatt ennek a fazonnak sikerült cseppfolyóssá
varázsolnia, majd alaposan rám ijesztenie. Az ellentmondásos fogadtatás nem
tesz jót a koffeinhiányos idegrendszeremnek. Jobban örültem volna, ha
ugyanolyan közönyös velem is, mint Shaynával vagy Shaylával.
Fölmarkolom a blokkot, és a zsebembe gyömöszölöm.
- Szia.
A mély hangtól azonnal elakad a lélegzetem. Fogalmam sincs, hogy az
üdvözlet a kétes nevű csajnak szól vagy nekem. Úgyhogy a teli szatyrok
fülébe csúsztatom a kezem, és remélem, mielőbb odaérek a kocsimhoz.
- Szerintem hozzád beszél - világosít föl Shayna vagy Shayla. Válasz
helyett megfogom az utolsó zacskót, s a lehető legtempósabban a parkoló felé
indulok.
Az autó mellett végre kifújom magam, kinyitom a hátsó ajtót, és
bepakolom a cuccokat. Mi a jó ég történik velem? Egy jó pasi igyekszik
felhívni magára a figyelmem, mire elszaladok? Nem hoznak zavarba a fiúk.
Magabiztosságom határtalan. Életemben először talán igazi vonzalmat érzek,
erre elfutok.
 Six ki fog nyírni.
De az a tekintet! Volt valami hátborzongató abban, ahogy rám nézett.
Kellemetlen, zavarba ejtő, ugyanakkor valahogy hízelgő is. Nem vagyok
hozzászokva, hogy egy emberből ilyen rövid idő alatt ennyiféle érzést váltsak
ki.
- Szia.
Megáll bennem az ütő. Most már tuti, hogy hozzám beszél.
Még mindig nem tudom eldönteni, hogy pillangók vagy vírusok tanyáznak
a gyomromban. Mindenesetre nem tetszik, hogy egy hang rögtön a
zsigereimig hatol. Megfeszített izmokkal hátrafordulok, és hirtelen úgy
érzem, elpárolog minden magabiztosságom.
Két szatyrot tart az egyik kezében, a másikkal pedig a tarkóját vakarja.
Komolyan díjaznám, ha pocsék és esős maradt volna az idő, mert akkor most
nem ácsorogna itt. Egyenesen a szemembe néz. A lekicsinylő pillantást,
amivel bent, az üzletben méregetett, mostanára hamis mosoly váltotta fel,
ami kissé erőltetettnek tűnik, tekintettel a kínos helyzetre. Miután
közelebbről is szemügyre veszem, egyértelmű: nem holmi kórokozó csinál
rendetlenséget a gyomromban.
Hanem egyszerűen ő maga.
Minden egyes porcikája, a sötét, kócos tincsektől kezdve az áthatóan kék
szemekig, az arcán levő gödröcskék, és az izmos karja, amit legszívesebben
megérintenék.
Megérinteném? Hahó, Sky! Kapd össze magad!
A lénye kiszorítja a levegőt a tüdőmből, és turbó fokozatba kapcsolja a
szívverésem. Azt hiszem, ha úgy mosolyogna rám, ahogy Grayson próbál,
magától leesne rólam a bugyim.
Amint képes vagyok levenni a tekintetem az adottságairól, fizikumáról,
egymás szemébe nézünk. Leengedi a tarkóját vakaró bal kezét, átteszi abba a
zacskókat, majd felém nyújtja a jobbját.
- Holder vagyok.
Vetek egy pillantást a mancsára, aztán hátrálok egy lépést. Ez az egész
helyzet túl béna ahhoz, hogy ártatlan bemutatkozása bizalmat ébresszen
bennem. Talán ha nem nyársalt volna föl azzal a vasvillatekintettel a boltban,
fogékonyabb lennék a közeledésére.
- Mit akarsz? - próbálok gyanakvást erőltetni magamra a bamba csodálat
helyett.
Nevetésben tör ki. Újra feltűnnek az arcán a gödröcskék, aztán megrázza a
fejét, és elfordul.
- Ööö... - hebegi idegesen, ami egyáltalán nem illik a határozott
fellépéséhez. Pillantása körbejár a parkolóban, mintha menekülési útvonalat
keresne. Nagyot sóhajt, mielőtt ismét rám nézne. Totál összezavarnak ezek az
ellentmondásos reakciók. Az egyik percben mintha undorítaná a puszta
jelenlétem, aztán meg utánam rohan. Jó emberismerőnek tartom magam, de
ha az eddigi viselkedése alapján kellene véleményt alkotnom Holderről, azt
mondanám: többszörös személyiségzavarban szenved. A szemtelen pimaszság
és az őszinte érdeklődés idegesítő módon váltakozik benne.
- Talán hülyén hangzik, de nagyon ismerősnek tűnsz. Nem bánod, ha
megkérdezem, hogy hívnak?
Csalódottság lesz úrrá rajtam, amikor a gyenge duma eljut a tudatomig.
Tehát ő is csak egy olyan fiú. Tudod, aki hihetetlenül jól néz ki. Aki bárkit,
bármikor megkaphat. És pontosan tudja, hogy egy csibészes mosollyal meg
egy ilyen kérdéssel simán célba érhet, a lányok elolvadnak tőle, és rögtön
térdre borulnak előtte.
Csüggedten, a szememet az égnek fordítva nyúlok hátra, hogy kinyissam a
kocsi ajtaját.
- Van barátom - hazudok a képébe, mielőtt beugrom az autóba.
Bezárnám az ajtót, de nem megy. Amikor felnézek, látom, hogy fél kézzel
nyitva tartja. A szemében olyan reménytelen kétségbeesés tükröződik, amitől
libabőrös lesz a karom.
Rám néz, és libabőrös leszek? Mi a fene történik velem?
- A neved. Csak ennyit akarok.
Gondolkodom rajta, hogy elmagyarázzam-e neki, a nevem nem fog rajta
segíteni kukkolási hajlamainak kiélésében. Valószínűleg én vagyok Amerika
egyetlen nem netező tizenhét évese. Egyik közösségi oldalon sem fog
megtalálni szegényke.
Megragadom az ajtót, és figyelmeztető pillantást küldök Holder felé.
- Ha megengeded... - mondom élesen, az útban lévő kezére nézve.
Pillantásom egy apró betűs tetoválásra esik az alkarján:

Jót nevetek magamban. Úgy tűnik, ma utolér a karma bosszúja. Végre

találok egy vonzó srácot, aki megpendít bennem valamit, erre kiderül, hogy
egy iskolakerülőt sodort az utamba a balsors, aki reménytelennek tartja saját
magát.
 Most már kifejezetten ideges vagyok. Megint megrántom az ajtót, de nem
mozdul.
- A neved. Kérlek szépen...
Az utolsó két szót olyan kétségbeesett arckifejezéssel mondja ki, hogy
sajnos meglágyítja a szívem.
- Sky - hadarom hirtelen. A szemében tükröződő fájdalom részvétet
csikar ki belőlem. Most már önmagamban is csalódtam, hiszen meglepően
könnyen beadtam a derekam. Megadóan elengedem az ajtót.
- Sky - ismétli a nevemet ízlelgetve. Némi töprengés után megrázza a
fejét, mintha rosszul válaszoltam volna. - Biztos vagy benne? - kérdezi.
Biztos vagyok-e benne? Talán azt hiszi, hogy Shayna vagy Shayla vagyok,
aki még a saját nevével sincs tisztában? Unott ábrázattal fészkelődni kezdek
az ülésen, előszedem a zsebemből a személyimet, majd az arcába tolom.
- Képzeld, biztos vagyok a saját nevemben - közlöm, majd visszahúzom
a kártyát tartó kezemet. Hirtelen elengedi az ajtót, és elveszi tőlem az
igazolványt, hogy közelebbről is megnézze. Néhány másodpercig fixírozza,
végigfuttatja rajta az ujjait, majd visszaadja.
- Ne haragudj... - lép vissza a kocsitól. - Tévedtem.
Arckifejezése megkeményedik. Nézi, ahogy elteszem a személyit.
Én pedig őt nézem egy pillanatig. Várok még valamit, valami
magyarázatot. De nem szól semmit, amíg a biztonsági övvel matatok.
Ilyen könnyen feladta volna? Mégsem akar randizni velem? Az ajtó felé
nyúlok, szinte várva, hogy megint erőszakkal nyitva tartsa valami gyenge
csajozós duma kedvéért. Ez azonban nem történik meg. Sőt, hátrébb lép.
Furcsa borzongás fog el. Ha nem azért jött utánam, hogy elhívjon valahova,
akkor mi ez az egész?
A hajába túr, és motyog valamit. A felhúzott ablakon keresztül nem
hallom, mit mond. Hátramenetbe kapcsolok. Végig őt figyelem, miközben
kiállok a parkolóból. Mozdulatlanul áll, és engem bámul, ahogy elhajtok. Úgy
igazítom a visszapillantót, hogy vethessek rá még egy utolsó pillantást.
Látom, ahogy elfordul, és ököllel rávág egy nagyot az egyik kocsi
motorháztetőjére.
Figyelmeztető jel, Sky. Agresszív típus.
Miután elpakolom, amit a boltból hoztam, úgy döntök, hogy az egyik
csokinak mégis jobb helye lesz a zsebemben. A szobámból kimászva Six
ablaka felé veszem az irányt, rutinosan felhúzom, hogy beengedjem magam.
Már majdnem délután öt óra van, de ő mélyen alszik. Igyekszem minél
kisebb zajt csapni, miközben az ágyához tipegek, és letérdelek mellé.
Szemmaszkot visel, szőke haja, hála a szája sarkán csordogáló nyálnak, az
arcára tapad. Fölé hajolok, majd nagyot kiáltok:
- SIX! ÉBRESZTŐ!
Olyan erővel pattan föl, hogy nincs időm kitérni az útból. Könyöke
egyenesen a szemembe vágódik, és hátraesem. A padlón kiterülve, fél kézzel
azonnal tapogatni kezdem a fájó-lüktető részt. A jó szememmel fölpillantva
látom, hogy hunyorogva könyököl az ágyon.
- Akkora köcsög vagy! - morogja. A takarót félredobva fölkel, és
megcélozza a fürdőszobát.
- Most monoklim lesz miattad! - kiáltok utána.
A fürdő ajtaját nyitva hagyva leül a klotyóra.
- Helyes, megérdemled! - feleli, aztán a vécépapír után nyúlva berúgja
az ajtót. - Remélem, valami jó hír miatt ébresztettél. Egész éjjel pakoltam...
Six soha nincs elemében reggelente, de úgy tűnik, délután sem. Sőt,
őszintén szólva, az éjszaka sem az ő ideje. A kedvenc napszaka mindig éppen
az lehet, amelyiket átalussza. Talán ezért utál annyira fölkelni. A
humorérzéke és a nyílt, egyenes személyisége miatt így is könnyű jóban
lennem vele. A mesterkélt műcsajok iszonyúan untatnak. Szerintem a
„mesterkélt” jelző benne sincs Six szótárában. Elég messze áll az átlagos
tiniktől. És a műség? Ami a szívén, az a száján. Akár tetszik másoknak, amit
csinál, akár nem, ő megcsinálja. Semmi mű nincs benne, a nevét kivéve.
Tizennégy éves korában a szülei azt mondták, Maine-ből Texasba
költöznek. Ő nem díjazta az ötletet, így kitalálta, hogy ezentúl nem fog
hallgatni a nevére. Igazából Seven Marie-ként anyakönyvezték, de azóta csak
Six. Az ősei a mai napig Sevennek hívják, viszont mindenki más Sixnek. Ez is
remekül mutatja, hogy pont olyan makacs, mint én. Még egy ok, amiért a
legjobb barátnők vagyunk.
- Szerintem örülni fogsz, hogy felébresztettelek - tápászkodom fel a
földről, és leülök az ágyra. - Ma valami eget rengető dolog történt.
Six kijön a fürdőszobából, és az ágyhoz sétál. Mellém fekszik, a fejére
húzza a takarót, hátat fordít nekem, majd addig püföli a párnáját, amíg elég
kényelmes nem lesz.
- Hadd találjam ki... Karen beköttette a tévét?
Az oldalamra gördülök, egy kicsit közelebb Sixhez. Átkarolom, a párnájára
hajtom a fejem.
- Nem talált, jöhet a következő tipp.
- Ma találkoztál életed szerelmével a suliban, teherbe estél, férjhez
mész, de nem lehetek koszorúslány az esküvődön, mert a világ másik felére
sodor a balsors?
- Langyos, de nem.
- Akkor? - kérdezi mérgesen.
 A hátamra dőlve sóhajtok.
- Láttam egy srácot iskola után a boltban. A fenébe is, Six, nagyon jól
nézett ki! Ijesztően, de iszonyat jól!
Six azonnal megfordul, és újból sikeresen belekönyököl a sérült szemembe.
- Mi van? - kiált föl, mit sem törődve vele, hogy megint Küklopsszá
váltam.
Türelmetlenül felül, és eltolja a kezem a sérült szemem elől.
- Mi van? Kajakra? - lelkendezik ismét. A hátamon pihenve próbálom
kiűzni a tudatomból a lüktető fájdalmat.
- Ja. Amint ránéztem, cseppfolyóssá vált az egész testem. Egyszerűen...
hú!
- Beszéltél vele? Elkérted a számát? Elhívott randizni?
Még sosem láttam ennyire feldobva Sixet. Túl kíváncsi lett hirtelenjében,
és nem vagyok biztos benne, hogy ez tetszik nekem.
- Jézusom, ember! Jegeld magad!
Összeráncolt szemöldökkel pillant le rám.
- Sky, évekig aggódtam érted, mert azt hittem, ez sosem történik meg
veled. El tudnám fogadni, ha leszbikus lennél. Abba is belenyugodnék, ha
csak az alacsony, vézna, kocka pasikra buknál. Még az se zavarna, ha a vén,
ráncos pasik petyhüdt micsodájára gerjednél. Az egyetlen dolog, ami
aggasztott, hogy soha nem fogod megtapasztalni az igazi vágyat.
Mosolyogva hanyatlik vissza az ágyra, mielőtt folytatná.
- A bujaság a legkirályabb a hét fő bűn közül.
Nevetve rázom a fejem.
- Szerintem túlzol! A bujaság erősen túl van értékelve. Ráadásul furán
hangzik a neve, a vágy sokkal találóbb. Egyébként meg, én továbbra is a
falánkságra szavazok.
Szavaim nyomatékosításának kedvéért előkapom a zsebemből a csokit, és
rögtön a számba tömöm.
- Részleteket akarok! - parancsolja Six.
Felülök, az ágytámlának vetem a hátam.
- Nem is tudom, mit mondjak. Amikor megpillantottam, egyszerűen
muszáj volt bámulnom. Egész álló nap tudtam volna nézegetni. De amikor
visszanézett rám, szörnyen megijesztett. Mintha mérges lett volna, amiért
egyáltalán észrevettem. Majd a nevemet követelve követett a kocsiig. Mintha
haragudott volna rám. Mintha valami kellemetlenséget okoztam volna neki.
Az egyik pillanatban még bele akartam csókolni az arcán virító gödröcskébe,
a következőben meg olyan messze szerettem volna kerülni tőle, amennyire
csak lehet.
- Követett? A kocsiig? - kérdezi Six hitetlenkedve. Bólintok, és a
legapróbb részletekig elmesélem a boltban történteket. Egészen addig, hogy a
srác ököllel rávágott egy autóra.
- Basszus, ez meredek... - mondja a végén. Már ő is felült, ugyanúgy a
támlának dőlve, mint én. - Biztos vagy benne, hogy nem flörtölni akart
veled? Megszerezni a számod? Úgy értem, láttalak már fiúk társaságában,
Sky. Baromi jól játszol velük, még akkor is, ha nem tudatosan csinálod.
Tudom, hogy szinte olvasol a gondolataikban, de a hirtelen támadt vonzódás
talán összekavarta a megérzéseidet. Mit gondolsz?
Vállat vonok. Talán igaza van. Előfordulhat, hogy csak félreértettem a
helyzetet, mert eredetileg tényleg randira akart hívni, csak a béna reakcióm
miatt nem tette.
- Hát, lehet. De akkor sem lenne sok értelme a dolognak. Iskolakerülő,
agresszív és hangulatember. Tipikus reménytelen fazon Fogalmam sincs,
milyen az esetem, de nem akarom, hogy olyan legyen, mint Holder.
Six két kezébe fogja az arcom, és mélyen a szemembe néz.
- Azt mondtad, Holder? - kérdezi, s tökéletes ívű szemöldöke egyre
följebb vándorol.
Mivel összenyomja a képem, nem tudom kinyitni a szám. Bólintok.
- Dean Holder? Borzas barna haj? Parázslóan kék szemek? És a Harcosok
klubjába való indulatok?
- Úh hanhik - válaszolom a szorításban.
- Úgy hangzik - ismétli a szavaimat, majd végre elenged. Azonnal
masszírozni kezdem a zsibbadt arcom.
- Ismered? - kérdezem.
Feláll, és két kezét az égnek emelve szónokolni kezd.
- Miért Sky? A világ összes hapsija közül mi a jó büdös francért kell
éppen Dean Holderhez vonzódnod?
Azt hiszem, a barátnőm egy kicsit csalódott. De miért? Korábban sosem
említette Holdert, tehát nem valószínű, hogy randizott volna vele. Miért lett
a neve hallatán egy izgalmas történetből ennyire elkeserítő sztori?
- Részleteket akarok - mondom komolyan.
Barátságtalan arckifejezéssel lekászálódik az ágyról, a ruhásszekrényhez
lép, kivesz egy farmert, és belebújik.
- Az a srác egy tapló, Sky. A mi sulinkba járt, de tavaly javítóba került.
Alig ismerem, de eleget tudok róla ahhoz, hogy kijelentsem, nem egy ideális
pasijelölt.
Az infó nem lep meg. Bárcsak az is igaz lenne, hogy nem szomorít el...
- Mióta lehet egyáltalán valaki ideális pasijelölt? - kérdezem Sixet,
akinek szerintem még sosem volt egy éjszakánál hosszabb kapcsolata.
- Ott a pont - von vállat, miközben magára húz egy felsőt, és a
fürdőszoba csapjához sétál. Elővesz egy fogkefét, fogkrémet nyom rá, s
fogmosás közben visszajön hozzám.
- Miért került javítóba? - érdeklődöm, noha nem biztos, hogy tudni
akarom a választ.
Six kiveszi a szájából a fogkefét.
- Azt mondták rá, hogy gyűlölet-bűncselekmény. Megvert egy meleg
srácot a suliban. Elég súlyos dolog - mondja, mielőtt visszadugja a fogkefét a
szájába, sikál néhányat, aztán visszamegy a csaphoz köpni.
Gyűlölet-bűncselekmény? Ez most komoly? A gyomrom megint mocorog,
de most nem jó értelemben.
Six megint visszatér a szobába, s lófarokba köti a haját.
- Szívás. Mi van, ha ez volt az egyetlen alkalom, hogy ráizgultál
valakire, és soha többé nem fog megtörténni? - veti föl az ékszerei között
turkálva.
A szóhasználattól önkéntelen grimaszba torzul az arcom.
- Nem is izgultam rá.
- Akkor vonzódsz hozzá. Tök mindegy - legyint egy fülbevalót
szorongatva. Az ágyhoz sétál, leül, majd az egyik darabot a füléhez emeli. -
De azt hiszem, már annak is örülnünk kellene, hogy nem vagy totál defektes
- összegzi a helyzetet, miközben összevont szemöldökkel fölém hajol és
vizslatni kezdi a fejemet. - Mi a franc történt a szemeddel?
- Te történtél - nevetem el magam, és az ablakhoz sietek. - Friss
levegőre van szükségem. Elmegyek futni. Jössz?
- Ehh... kösz, nem. Jó szórakozást! - húzza fel az orrát. Már fél lábbal az
ablakpárkányon vagyok, amikor utánam szól. - Mindent tudni akarok majd
az első iskolai napodról. És van egy ajándékom a számodra. Este átmegyek.
A tüdőm szúr, minden egyes méterért küzdenem kell. Már az Aspen Roadon
futok hazafelé. A korábban fegyelmezett és szabályos légzésem mostanára
gyors és felületes zihálássá változott. Ezt a részt szeretem a legjobban az
egészben. Amikor tudom, hogy minden egyes porcikám csak a következő
lépésre koncentrál, semmi másra.
Csak a következő lépésre.
Semmi másra.
Még sosem futottam ilyen messzire. Két és fél kilométer után szoktam
megállni, de most többre van szükségem. A testem szokott kimerültsége most
nem csillapítja a fejemben kavargó gondolatokat. Reméltem, hogy némi
ráadás majd meghozza, de úgy tűnik, minden eddiginél tovább tart elérni.
Az egyetlen dolog, ami megállásra késztet, hogy visszafelé is ugyanennyit
kell majd megtennem.
Az út szélén megpihenve egy postaládának dőlök. Kézfejemmel letörlöm a
homlokomról az izzadságot. Előveszem a kulacsom, de már csak néhány
csepp lötyög az alján. A texasi hőségben nem csoda, hogy elfogyott.
Csöndben szidom magam, amiért a szokott reggeli futást mostanra
halasztottam. Nem bírom a kánikulát.
A folyadékveszteség miatt aggódva úgy döntök, hazafelé inkább sétálok.
Karen nem örülne, ha tudná, hogy a fizikai határaimat feszegetem. Attól sem
túl boldog, hogy egyedül kocogok.
Éppen csak elindulok, amikor egy ismerős hang szólal meg mögöttem.
 - Hé, szia!
Mintha eddig nem lett volna elég szapora a pulzusom, lassan
hátrafordulok, hogy az arcán azokkal a gödröcskékkel mosolygó Holderrel
találjam szemközt magam. Haja verejtéktől csapzott, szóval ő is fut.
Kettőt pislogok, hogy meggyőződjek róla, nem csupán a fáradtság űz velem
furcsa játékot. Az ösztöneim azt súgják, sikítva meneküljek minél messzebb.
A testem viszont azt követeli, hogy azonnal vessem magam az izzadságtól
csillogó karjaiba.
A testem egy aljas áruló.
Szerencsére a szívverésem még nem állt helyre a nyújtás után, így nem
nyilvánvaló, hogy őmiatta akadozik a lélegzetem.
- Szia - válaszolom levegő után kapkodva. Próbálok az arcába nézni, de
a tekintetem önkéntelenül lejjebb vándorol. Csak rövidnadrág és sportcipő
van rajta, semmi más. Ahogy az a rövidnaci áll a csípőjén, máris feledtet
mindent, amit az előbb megtudtam róla. Inkább a saját lábaimat kezdem
fixírozni.
- Futsz? - kérdezi a postaládára könyökölve.
- Általában reggelente - bólintok. - Elfelejtettem, milyen nagy a hőség
délutánonként.
Kezemet a szememhez emelve rápillantok. Muszáj árnyékolnom, hiszen a
nap dicsfényként ragyog a feje fölött. Milyen ironikus.
Felém nyúl, mire mindenem görcsbe rándul. Aztán észreveszem, hogy
csak a félig teli vizespalackját nyújtja felém. Összeszorított ajkain látszik,
hogy alig bírja visszatartani a vigyorgást. Tutira észrevette, milyen ideges
vagyok a közelében.
 - Idd meg! - rázza az üveget. - Fáradtnak tűnsz.
Normális esetben nem fogadnék el vizet egy idegentől. Olyantól meg pláne
nem, akiről csakis rosszat hallottam. De szomjas vagyok
Rettentően szomjas.
Szinte kitépem a palackot a kezéből, hátrahajtom a fejem, és iszom három
óriási kortyot. A fél életemet odaadnám a maradékért, de nem akarom
meginni előle az összeset.
- Köszi - mondom, miközben visszaadom. Tenyeremmel megtörlöm a
számat, és magam mögé nézek. - Nos, újabb két és fél kilométer vár rám,
úgyhogy jobb, ha elindulok.
- Majdnem négy lesz az - közli a hasamat bámulva. Anélkül kezd inni,
hogy letörölné utánam az üveg száját. És közben csak néz. Nem tehetek róla,
de muszáj figyelnem, ahogy az ajka megérinti azt a részt, amit az előbb az
enyém is. Gyakorlatilag csókolózunk. Megrázom a fejem, hogy kitisztuljon.
- Hm...
Nem vagyok biztos benne, hogy kimondtam valamit hangosan. Túlságosan
lefoglal egy a mellkasán lefelé gördülő verejtékcsöpp.
- Azt mondtam, hogy majdnem négy lesz az. A Conroe-n laksz, ami
több mint három kilométerre van. Ez összesen majdnem nyolc, oda-vissza -
magyarázza elismerő hangsúllyal.
- Tudod, melyik utcában lakom? - kérdezem kíváncsian.
- Aha.
Még csak nem is tagadja. A tekintetünk továbbra is összekapcsolódik. Egy
szót sem szólok, mert valamiféle magyarázatra várok. Látja, hogy az „aha”
nem elég nekem, mire nagyot sóhajt.
 - Linden Sky Davis, született szeptember 29-én. Címe: Conroe utca
1455. Magassága: 160 centiméter. Feliratkozott a szervdonorlistára.
Egy lépést hátrálok. Lelki szemeim előtt lejátszódik a mindjárt esedékes
brutális meggyilkolásom. Talán ha nem árnyékolnám a szemem, jobban
látnám a vonásait, és sikeres menekülés esetén pontosabb részletekkel
szolgálhatnék a rendőrségi fantomképrajzolónak.
- A személyid - teszi hozzá gyorsan, amikor látja, mennyire
megijesztett. - Megmutattad nekem az igazolványod. A bolt előtti
parkolóban.
Az okfejtés valahogy nem nyugtat meg.
- Két másodpercig nézted.
- Jó a memóriám - von vállat.
- Kémkedsz utánam - vetem oda.
- Én kémkedek utánad? Te ácsorogsz a házunk előtt! - mutat hátra a
válla mögött.
Itt lakik? Ennek mégis mennyi esélye volt?
Felegyenesedik, és az ujjait végigfuttatja a postaláda elején díszelgő
betűkön.

Holder család

Érzem, ahogy elpirulok. Nem számit. Egy délutáni futás Texasban pont
elég indok arra, hogy tetőtől talpig vörös legyen az ember. Próbálok nem a
ház felé nézni, ám a kíváncsiságom erősebb. Visszafogott épület, semmi
csicsa. Jól illik a középosztálybeli környékhez. Mint ahogy a garázs előtt álló
kocsi is. Vajon ez az ő autója? A Shaynával vagy Shaylával folytatott rövid
beszélgetésből tudom, hogy körülbelül velünk egykorú, tehát valószínűleg a
szüleivel él. De miért nem találkoztam eddig vele? Miért nem tudtam róla,
hogy mindössze négy kilométerre él tőlem az egyetlen fiú, aki képes
hőhullámot kiváltani belőlem?
Megköszörülöm a torkom.
- Nos, köszi a vizet - hadarom. Mielőbb menekülnék ebből a kínos
helyzetből. Gyorsan intek neki, és futólépésben elindulok.
- Várj egy picit! - kiált utánam. Nem lassítok, úgyhogy kénytelen
megelőzni és szembe fordulni velem, hátrafelé kocogva. - Hadd töltsem újra a
palackod!
Mire észbe kapok, már ki is vette a kezemből. Közben hozzáért a
hasamhoz. Teljesen kész vagyok.
- Mindjárt jövök - mondja a ház felé rohanva.
Lefagytam. Képtelen vagyok napirendre térni az udvariassága fölött. Ez is a
többszörös személyiségzavar része? Talán mutáns, mint a hihetetlen Hulk.
Vagy mint Jekyll és Hyde. Biztos Dean a kedves alakja, Holder meg a
gazfickó. Utóbbival találkoztam a boltban. Azt hiszem, Deant sokkal jobban
bírom.
Esetlennek érzem magam, ahogy ott ácsorgok, így inkább visszasétálok a
ház elé. Másodpercenként szemügyre veszem a hazafelé vezető utat.
Fogalmam sincs, mit csináljak. Ez a mostani hülye döntés valószínűleg sokat
nyom majd a latban, szemben a sok jóval, amit korábban hoztam.
Maradjak?
Meneküljek?
Rejtőzzek el a bokorban, mielőtt bilinccsel és késsel jelenik meg előttem?
 Mielőtt megragadhatnám az alkalmat az angolos távozásra, kinyílik az ajtó,
s megjelenik, kezében a telitöltött palackommal. A nap most mögöttem van,
úgyhogy nem kell hunyorognom, hogy lássam. Persze ez nem is akkora
szerencse, elvégre eszem ágában sincs megbámulni.
Pff... utálom a vágyakozást!
U-tá-lom.
Minden egyes sejtem tudja, hogy Dean nem jó ember, ennek ellenére
minden sejtem kívánja.
Átnyújtja az üveget, gyorsan iszom is belőle. A texasi hőség önmagában is
kibírhatatlan, de ilyen társasággal megspékelve mintha a pokol tüze égne
alattam.
- Korábban. a boltban. - szólal meg némi kínos szünet után. - Ne
haragudj, ha kellemetlen helyzetbe hoztalak. Sajnálom.
A tüdőm levegőért kiált, mégis képes vagyok válaszolni.
- Nem hoztál kellemetlen helyzetbe.
Inkább azt mondanám, hogy a frászt hoztad rám, ember.
Holder néhány pillanatig összevont szemöldökkel, fürkészőn néz rám. Ma
jöttem rá, hogy nem szeretem, ha megbámulnak. Sokkal jobb észrevétlennek
maradni.
- És nem akartam rád moccanni. Csak összekevertelek valakivel.
- Semmi gáz - nyugtatom erőltetett mosollyal. Pedig igenis gáz. Miért
esik annyira rosszul, hogy nem akart tőlem semmit? Örülnöm kellene neki.
- Nem mintha nem akarnék rád mozdulni - teszi hozzá széles vigyorral.
- Csak nem ott és nem akkor.
Ó, köszönöm, istenem! A pontosítás mosolyra késztet, amit igyekszem nem
mutatni.
- Hazakísérjelek? - ajánlkozik, arrafelé intve a fejével, amerre lakom.
Igen, igen, igen!
- Kösz, nem kell.
Bólint.
- Egyébként is arra mentem volna. Naponta kétszer futok, és még
hátravan egy pár... - a mondat közepén elhallgat. Villámgyorsan hozzám lép,
elkapja az állam, és hátrahajtja a fejem. - Ki tette ezt veled? - kérdezi a
boltban látott keménységgel a tekintetében. - Az előbb még nem volt ilyen a
szemed.
Nevetve elhúzódom tőle.
- Baleset volt. Soha ne szakítsd félbe egy tinilány délutáni szundikálását!
Ő nem mosolyog. Helyette közelebb lép, és nagyon csúnyán néz. A
hüvelykujjával végigsimítja a monoklimat.
- Elmondanád, ugye? Ha ezt direkt csinálta volna valaki...
Válaszolni akarok. Tényleg. De nem tudok. Mert éppen az arcomat
simogatja. A keze a járomcsontomon. Nem tudok gondolkodni, beszélni,
lélegezni. A lényéből áradó kisugárzás kiszívja a levegőt a tüdőmből és az erőt
a lábamból. Nem túl meggyőzően bólintok, mire továbbra is gondterhelten
elhúzza a kezét.
- Hazakísérlek - mondja ellentmondást nem tűrő hangon. Megfogja a
vállam, megfordít, és apró taszítással indulásra sarkall. Jön mellettem. Csak
futunk csendben.
Beszélgetni akarok vele. Meg akarom tudni, milyen volt a javítóban töltött
éve, miért hagyta ott a sulit, miért csináltatta azt a tetkót... De túlságosan
félek a válaszoktól. Arról nem is beszélve, hogy éppen levegő után kapkodok.
Ezért aztán inkább teljes némaságban kocogunk egészen hazáig.
A cél közeledtével mindketten sétára lassítunk. Fogalmam sincs, mi számít
normális búcsúnak ilyenkor. Mindig egyedül futok, ezért az idevágó etikett
ismeretlen számomra. Végül aztán Holder felé fordulva csak intek egyet.
- Gondolom, még találkozunk.
- Egész biztosan - válaszolja.
Zavartan rámosolygok, majd elfordulok. Egész biztosan? A két szót újra és
újra lejátszom a fejemben, ahogy az ajtóhoz igyekszem. Vajon mit jelent?
Nem kérte el a számom, pedig nem tudhatja, hogy nincs telefonom. Nem
kérdezte, hogy akarok-e vele futni máskor is. De olyan magabiztosan
állította, hogy „egész biztosan”... Azt hiszem, van remény.
- Sky, várj!
Ahogy kimondja a nevem... Azt se bánnám, ha ez lenne az egyetlen szó,
amit ki tud ejteni! Habozás nélkül megfordulok, hátha bepróbálkozik egy
újabb gyenge dumával. De mindegy, mit fog mondani: előre tudom, hogy
bedőlök majd neki.
- Megtennél nekem valamit?
Bármit. Bármit megteszek, amire csak kérsz, amíg félmeztelen vagy.

- Mit?
Felém dobja a vizespalackját. Elkapom, és azonnal észreveszem, hogy üres.
Bűntudatom támad, amiért nem ajánlottam föl magamtól is, hogy újratöltöm.
Megrázom és bólintok, hogy vettem az adást, majd felkocogok a lépcsőn,
egyenesen az ajtóhoz. Karen éppen a mosogatógépbe pakol, amikor a
konyhába lepek. Amint bezárul mögöttem az ajtó, próbálom behozni a
lemaradásom, ami a lélegzetvételt illeti.
- Jaj, istenem! Úgy nézel ki, mint aki mindjárt elájul. Ülj le! - parancsolja
anya, kivéve a kezemből az üveget, és szinte lenyom a legközelebbi székre.
Hagyom, hogy ő töltsön vizet, miközben az orromon és a számon egyszerre
szívom magamba az éltető oxigént. Átnyújtja nekem az immáron teli flakont,
amire rácsavarom a kupakot, s minden erőmet összeszedve kiszaladok.
- Köszi.
Csak állok, és nézem, ahogy telt ajkai a palack szájára simulnak.
Voltaképpen megint csókolózunk. Igazából nem tudom eldönteni, a testem
reakciója a csaknem nyolc kilométeres futásnak vagy Holder közelségének
köszönhető-e. Mondjuk, nem is számít, mivel így is, úgy is az a
végeredmény, hogy oxigénhiány miatt fogok elhalálozni. Holder visszatekeri
a kupakot, és leplezetlenül végigmér. Tekintete a kelleténél egy kicsit tovább
időzik a fedetlen hasamon, mielőtt a szemembe néz.
- Versenyszerűen futsz?
- Nem, de gondolkodom rajta - válaszolom bal karomat a köldököm elé
húzva.
- Bele kéne vágnod. Ki sem fulladtál a nyolc kilométertől... Végzős
vagy?
Gőze sincs róla, milyen erőfeszítésembe kerül, hogy ne rogyjak menten az
aszfaltra. Még soha életemben nem futottam ennyit egyhuzamban. Csupán az
volt a célom, hogy a fizikai megterheléstől kifáradva szebb színben lássam a
többi problémámat. Hát sikerült.
- Illene tudnod, melyik évfolyamra járok. Elvégre profi vagy a
kémkedésben...
 Elmosolyodik, én pedig gondolatban megveregetem a saját vállam a
frappáns válaszért.
- Sajnos megnehezíted a kémek dolgát. Még a Facebookon sem
találtalak meg.
Éppen most vallotta be, hogy rám keresett. Kevesebb mint két órája
találkoztunk először. A tény, hogy hazaérkezése után ez volt az első dolga,
valósággal szárnyakat ad. Önkéntelenül elvigyorodom, amiért legszívesebben
nyakon vágnám a csajt, aki újabban átvette az uralmat a testem felett.
- Nem vagyok fent. Nincs is internet-előfizetésünk... - magyarázkodom.
Olyan képet vág, mint aki totális képtelenséget hallott. Könnyed
mozdulattal kisöpri a haját az arcából.
- És mi a helyzet a mobiloddal? Arról sem tudsz netezni?
- Telefonom sincs. Anya nem lelkesedik a modern technika
vívmányaiért. Még tévénk sincs ...
- Nem mondod. Ez komoly? Akkor hogyan szoktál kikapcsolódni? -
érdeklődik nevetve.
Visszamosolygok, és megvonom a vállam.
- Futok.
Holder ismét végigmér, ezúttal kifejezetten megbámulja a hasamat.
Ezentúl kétszer is meggondolom, hogy egy szál sportmelltartóban induljak el
otthonról.
- Nem tudod esetleg véletlenül, hogy egy bizonyos valaki mikor szokott
reggelente kocogni?
Amikor a kérdés végén ismét találkozik a tekintetünk, nem azt a fiút
látom, akiről Six beszélt. Egy flörtölő srác van előttem, aki izgatottan csillogó
szemekkel várja, mit mondok.
- Nem tudom, van-e kedved annyira korán kelni - válaszolom. A
pillantásától és a texasi hőségtől együttesen hirtelen elhomályosul előttem a
világ. Nagyot sóhajtva próbálom felrázni magam, mert ez nem az a pillanat,
amikor megengedhetem, hogy fáradtnak tűnjek.
Felém hajol, és résnyire húzza a szemét.
- El sem tudod képzelni, mennyire szeretnék olyan korán kelni... -
villant rám újabb gödröcskés mosolyt, amitől elájulok.
Ezúttal szó szerint.
Sajgó vállamból és az arcomon lévő koszból ítélve nem volt egy elegáns
esés. Egyszerűen kiment nálam a biztosíték. Olyan gyorsan kifeküdtem, hogy
esélye sem volt elkapni. A fenébe, nem éppen lányregénybe illő jelenet.
A kanapén fekszem. Valószínűleg Holder tett ide, miután becipelt. Karen
egy pohár vízzel áll fölöttem, ő pedig mögötte állva figyeli életem
legkínosabb pillanatának folyományait.
- Igyál egy kis vizet, Sky! - mondja gyengéden Karen, és a tarkómnál
fogva már emeli is a fejemet, miközben a másik kezével a számhoz nyomja a
poharat. Egy korty után visszadőlök, becsukom a szemem, és abban
reménykedem, sikerül visszasüllyednem az eszméletlenségbe.
- Hozok egy vizes ruhát - szólal meg ismét Karen. Lopva felpillantok,
remélve, hogy Holder kihasználta az alkalmat, és feltűnés nélkül lelépett. De
nem, még itt van. Sőt, még közelebb, mint az előbb. Mellém térdel, a hajam
felé nyúl, hogy kiszedjen belőle valamit. Valószínűleg egy fűszálat vagy
földdarabot.
- Biztos, hogy jól vagy? Elég csúnyán elestél - suttogja aggódó hangon.
Közben végigsimít az arcomon a hüvelykujjával - lesöpör róla valamit koszt -,
majd a kanapéra teszi a kezét. Mellém.
- Jesszus. Sajnálom. Ez annyira ciki... - nyögöm ki nagy nehezen, a
karommal eltakarva a szemem.
Holder elkapja a csuklóm, és félrehúzza a kezem.
- Nyugi. - A szemében tükröződő aggodalom enyhülni látszik, és játékos
mosoly önti el az arcát. - Hidd el, még élvezem is a helyzetet.
Karen visszatér a nappaliba.
- Itt a vizes ruha, szívem. Kérsz fájdalomcsillapítót? Nincs hányingered?
- Ahelyett, hogy rám tenné a borogatást, Holder kezébe nyomja, és
visszamegy a konyhába. - Talán van itthon körömvirág és bojtorjángyökér.
Remek! Ha eddig nem lett volna elég ciki a helyzet, még képes tovább
rontani rajta a gyógynövénykivonataival, amit ráadásul Holder orra előtt akar
leerőltetni a torkomon.
- Jól vagyok, anya. Nem fáj semmim.
Holder gyengéden a homlokomra teszi a borogatást.
- Lehet, hogy most még nem fáj, de majd fog - mondja olyan halkan,
hogy Karen ne hallja. Az arcomról a szememre emeli a tekintetét. - Én a
helyedben elfogadnám, a biztonság kedvéért.
Nem tudom, az ő szájából miért tűnik vonzóbbnak a javaslat, de bólintok.
És nagyot nyelek. Meg visszatartom a lélegzetem. És összeszorítom a
combom. Megkockáztatok egy feltápászkodást, mert ha úgy fekszem itt, hogy
közben fölém hajol, szerintem megint elájulok.
Erőlködésemet látva megfogja a könyököm, hogy segítsen.
Karen ismét megjelenik, kezében egy pohár narancslével. A főzetei olyan
keserűek, hogy csak üdítőbe keverve tudom meginni őket, különben
kiköpném az egészet. Önként nyúlok érte, s olyan gyorsan húzom le, mint
még soha életemben. Öt másodpercen belül visszaadom neki az üres poharat,
hogy minél hamarabb vissza kelljen mennie a konyhába.
- Elnézést, hogy csak most mutatkozom be. Karen Davis vagyok -
nyújtja a kezét Holdernek, aki feláll, és udvariasan megrázza.
- Dean Holder, a barátaimnak csak Holder.
Féltékeny vagyok anyára, amiért a kezét foghatja. Legszívesebben újra
bemutatkoznék én is.
- Honnan ismeritek egymást Skyjal? - kérdezi anya.
Holder ugyanabban a pillanatban néz rám, amikor fölpillantok rá. Alig
láthatóan mosolyog, de én észreveszem.
- Igazából nem ismerjük egymást. Csak jókor voltam jó helyen -
válaszolja Karen felé fordulva.
- Nos, ez esetben köszönöm, hogy segítettél neki. Fogalmam sincs, mitől
ájult el. Még sosem történt vele ilyen - szabadkozik, aztán rám néz. - Ettél
ma már valamit?
- Egy falat csirkét ebédre - mondom, elhallgatva a csokit.
A menza pocsék.
Szemét forgatva karját az ég felé emeli, mintha reménytelen eset volnék.
- Miért nem ettél valamit, mielőtt futni mentél?
- Elfelejtettem - vonok vállat. - Nem szoktam estére hagyni az edzést.
Sóhajtva megfordul, és a konyha felé indul.
- Azt akarom, hogy soha többé ne menj kocogni, Sky. Mi történt volna,
ha egyedül vagy? Egyébként is túl sokat futsz.
 Biztos csak viccel. Nincs az az isten, hogy abbahagyjam a futást.
- Van egy ötletem - szólal meg Holder, amitől a kevéske vér is távozik a
fejemből. A konyha felé fordulva folytatja. - Itt lakom a Ricker utcában, és
erre kocogok minden délután.
Hazudik. Azt észrevettem volna.
- Ha gondolja, szívesen csatlakozom Skyhoz reggelente, mondjuk egy
hétig. Az iskolában letudok ugyan pár kört, de az nem valami sok. Így biztos
lehetne benne, hogy nem történik semmi baja.
Aha, leesett. Szóval ezért olyan ismerősek azok a kockák a hasán. Reggel
láttam őket a sportpályán.
Karen visszasétál a nappaliba. Rám néz, majd Holderre. Pontosan tudja,
mennyire szeretek egyedül futni reggelente, de látom rajta, mindennél
fontosabb, hogy biztonságban tudjon.
- Részemről rendben van, ha Sky szerint is jó ötlet - mondja végül.
Igen, igen! De csak akkor, ha az újdonsült edzőpartnerem garantáltan
félmeztelen lesz.
- Legyen - egyezem bele. Felállok, amitől nyomban szédelegni kezdek.
Valószínűleg el is sápadok, mert Holder keze a következő pillanatban a
vállamon van. Óvatosan visszanyom a kanapéra.
- Csak lassan! - teszi hozzá, majd Karen felé fordul. - Van itthon sós
keksz? Az talán segítene.
Anya ismét a konyha felé indul, Holder pedig megint aggódva bámul.
- Biztos, hogy jól vagy? - érdeklődik, hüvelykujjával végigsimítva az
arcom.
Kiráz a hideg.
 Gonosz vigyor terül szét az arcán, amikor látja, hogy kétségbeesetten
próbálom takargatni a libabőrt a karomon. Karen irányába pillant, aztán
egyenesen a szemembe néz.
- Holnap hánykor jöhetek kémkedni utánad? - suttogja.
- Fél hétkor? - motyogom bambán.
- Fél hét, megdumáltuk.
- Holder, nem muszáj ezt csinálnod.
Bénítóan kék szeme hosszú másodpercekig fürkészi az arcom. Kénytelen
vagyok a nem kevésbé igéző száját fixírozni, miközben beszél.
- Tudom, hogy nem muszáj ezt csinálnom, Sky. Azt teszem, amit akarok
- hajol a fülemhez, mielőtt még halkabban folytatná. - És én pontosan ezt
akarom. Veled futni.
Elhúzódik tőlem, figyelve szavainak hatását. A fejemben meg a
gyomromban uralkodó káosznak köszönhetően képtelen vagyok bármiféle
értelmes választ kipréselni magamból.
Közben megérkezik Karen egy zacskó keksszel.
- Egyél - mondja, s egy maroknyit a kezembe szór belőle.
Holder feláll, elköszön tőle, s visszafordul hozzám.
- Vigyázz magadra! Reggel találkozunk, ugye?
Bólintok, és figyelem, ahogy kilép a házból. Képtelen vagyok levenni a
szemem a becsukódó ajtóról. Végem van. Elveszítettem az önuralmam. Ez
volna az, amiért Six annyira odavan? Ez a vágy?
Hát én utálom. Teljes mértékben, megkérdőjelezhetetlenül gyűlölöm ezt a
gyönyörű, varázslatos érzést.
- Olyan kedves! És jóképű. Tényleg nem ismered? - kérdezi Karen.
 Vállat vonok.
- Hallottam már róla - zárom rövidre a kérdezősködést. Ez minden, amit el
tudok mondani. Ha tudná, milyen reménytelen alakot szerződtetett mellém
„futótársnak”, valószínűleg lenne némi ellenvetése. Tehát minél kevesebbet
tud Dean Holderről, annál jobb mindkettőnknek.
- Mi történt az arcoddal? - kérdi Jack, mielőtt az ujját elvenné az állam alól.
Válaszomat meg sem várva elindul a hűtő felé.
Jack úgy kábé másfél éve része Karen életének. Hetente néhányszor
nálunk vacsorázik. Mivel ma van Six búcsúestje, külön megtisztel bennünket
a jelenlétével. Akármennyire szereti szívatni Sixet, tudom, hogy neki is
hiányozni fog.
- Összevesztem a járdával - közlöm.
- Hűha, akkor biztos a járda húzta a rövidebbet! - nevet.
Six vesz egy szelet kenyeret és kinyitja a nutellás üveget. Én pedig Karen
legújabb vegán alkotásával szedem teli a tányérom. Anya főztje szakavatott
ízlelőbimbókat követel, amilyenekre Sixnek mind ez idáig nem sikerült szert
tennie. Jack viszont Karen lelki társaként csöppet sem bánja a különleges
ételeket. A mai menü valami olyasmi, aminek ki sem tudom mondani a
nevét. A lényeg, hogy csakis növényi eredetű összetevőkből készült, mint
nálunk minden. Szerencsére senki sem akarja rám erőltetni a vegán kosztot,
úgyhogy máshol azt eszem, amit csak akarok.
Six étrendje nagyjából a Nutella köré szerveződik. A mai főfogás sajtos-
nutellás szendvics. Fogalmam sincs, hogy képes megenni.
- Mikor költözöl ide? - kérdezem Jacket. Régóta napirenden van náluk,
hogy szorosabbra fűzzék a kapcsolatukat, de egyelőre képtelenek:
megbékélni a kütyümentesség okozta problémával. Azaz Jack képtelen
megbékélni vele. Karen nem is érzi, hogy ez probléma lehet.
 - Amint anyád beadja a derekát, és előfizet a sportcsatornákra.
Nem is szoktak erről vitatkozni. Azt hiszem, a jelenlegi felállás
mindkettejüknek megfelel, így nem siettetik az álláspontok közelítését.
- Sky ma elájult az utcán - vált témát Karen. - Egy imádnivaló
fiatalember hozta haza a karjaiban.
- Srác, anya. Inkább ezt a szót használd, kérlek - kuncogok a fene tudja
milyen ételbe.
Six megkövülten bámul az asztal másik oldaláról, mire hirtelen tudatosul
bennem, hogy még nem volt alkalmam tájékoztatni a délutáni eseményekről.
Mint ahogy az első tanítási napról sem. Hűha, ma jó sok minden történt. Six
pedig holnap elutazik. Utána vajon kinek fogok mesélni? A világ másik felére
készül, és még a gondolat is rettegéssel tölt el. Talán Breckinnek nem volna
ellenére, hogy átvegye Six szerepét. A srácokkal való smárolást biztosan nem
bánná, de remélem „barátnőként” is számíthatok majd rá.
- Jól vagy? A monoklidat elnézve szép esés lehetett... - érdeklődik Jack.
Önkéntelenül is a szememhez nyúlok. A korábbi sérülésemről el is
feledkeztem.
- Ezt nem az ájuláskor szereztem. Six vágott szemen, könyékkel.
Méghozzá kétszer is.
Az ember ilyenkor azt várná, hogy a bűnöst felelősségre vonják. De ez
elmarad, senki sem kérdez tőle semmit. Ebből is látszik, mennyire szeretik.
Ha Six kékre-zöldre verne, valószínűleg azt mondanák, hogy biztos
megérdemeltem.
- Nem zavar, hogy egy szám a neved? - kérdezi Jack a barátnőmet,
utalva rá, hogy a Six angolul hatost jelent. - Igazából ez sosem fért a fejembe.
Éppen olyan furcsa, mint amikor valaki a hét egyik napjáról nevezi el a
gyerekét.
Jack villát tartó keze megáll a levegőben, és Karenre mered.
- Mi ugye nem művelünk majd semmi ilyesmit a mieinkkel?
Hanyagolunk mindent, ami egy határidőnaplóban is előfordul.
Anya válasza kimerül egy fagyos pillantásban. A reakciója alapján arra
tippelek, Jack most először hozhatta szóba a babaprojektet. Az arcát elnézve
pedig úgy sejtem, a közeli jövőt illetően egy baba nem szerepel a tervei
között. Sőt, a távoli jövőben sem.
Jack megint Sixre irányítja a figyelmét.
- Az igazi neved nem hét, tizenhárom vagy valami ilyesmi? Nem tudom,
miért pont a hatost kellett választani. A létező legbénább szám.
- Sértéseidet annak számlájára írom, hogy máris fájlalod a hiányom -
jegyzi meg csípősen Six.
Jack elneveti magát.
- Írd, ahova akarod. Amikor fél év múlva visszajössz, kamatostul vár az
adagod.

Miután Jack és Six lelép, segítek Karennek leszedni az asztalt.

Attól a pillanattól kezdve, hogy Jack a babát említette, szokatlanul csöndes.
- Miért akadtál ki annyira? - kérdezem, miközben átadok neki egy
tányért öblítésre.
- Tessék?
- A gyerektémán. Harmincas nő vagy. Ebben a korban szokás szülni.
- Ennyire feltűnő volt?
 - Hát, nekem feltűnt.
Hatalmasat sóhajtva vesz el még egy tányért a kezemből.
- Szeretem Jacket. De magamat és téged is. Ez a felállás annyira bevált,
hogy nem tudom, készen állok-e rá, hogy változtassunk rajta. Főleg nem egy
gyerek szülésével. De Jack annyira szeretne továbblépni...
Elzárom a csapot, és egy konyharuhába törlöm a kezem.
- Néhány hét múlva tizennyolc leszek, anya. Akármennyire is szeretnéd
megőrizni a mostani helyzetet, az nem fog menni. Hamarosan főiskolára
megyek, te pedig itt maradsz tök egyedül. Szóval nem ártana
megbarátkoznod legalább az összeköltözés gondolatával.
Rám mosolyog. Mindig ugyanaz a műmosoly, ha szóba kerül a
továbbtanulásom.
- Barátkozom a gondolattal, Sky. Higgy nekem. De ez nagyon nagy
lépés lenne. Olyan végleges és visszafordíthatatlan.
- Mi van, ha eszed ágában sem lesz visszafordítani? Mi van, ha ez a lépés
elvezet a következőhöz, majd megint egy másikhoz... egészen addig, amíg
azon nem kapod magad, hogy bátran szaladsz előre?
- Pontosan ettől tartok - mondja nevetve.
Letörlöm a konyhapultot, és kiöblítem a szivacsot a mosogató csapjánál.
- Néha tényleg nem értelek...
- Mint ahogy én sem téged - bök oldalba. - Fel nem bírom fogni, miért
vágytál annyira az iskolára. Tudom, hogy szerinted jó móka, de kíváncsi
vagyok az igazi érzéseidre ezzel kapcsolatban.
Vállat vonok.
- Egész jó - hazudom. Büszkeségem nem engedi, hogy eláruljam,
mennyire utálatos volt az első nap. Pedig biztosan nem jönne az „én
megmondtam” dumával. Nem az a típus.
Megtörli a kezét, és rám néz.
- Ezt örömmel hallom. És ha holnap is megkérdezlek, talán majd
őszintén válaszolsz.

Előhalászom a táskámból a könyvet, amit Breckintől kaptam. Az ágyra

huppanva éppen csak az első két oldalt sikerül átlapoznom, amikor Six
bemászik az ablakomon.
- Előbb a beszámoló, aztán az ajándék - vág a közepébe. Mellém
huppan, így ideje letennem a könyvet az éjjeliszekrényre.
- Az első nap az iskolában kifejezetten pocsék volt. Hála neked, és
annak, hogy képtelen vagy nemet mondani a fiúknak, megörököltem a kétes
hírneved. A sors viszont felmentő sereget küldött, mégpedig Breckin
személyében. Breckin egy örökbe fogadott, meleg, mormon srác, aki nem tud
énekelni, de minden álma, hogy színész legyen. Ő az én új legeslegjobb
öribarim.
Six elszomorodik.
- Még ki sem tettem a lábam, és te máris találtál valakit a helyemre?
Aljas nőszemély! A pontosság kedvéért pedig megjegyezném, hogy én igenis
tudok nemet mondani. Csak képtelen vagyok azonosulni a házasság előtti
szexszel kapcsolatos erkölcsi aggályokkal. A minél több házasság előtti
szexszel kapcsolatosakkal.
Egy dobozt tesz az ölembe. Csomagolópapír nélkül.
- Sejtem, mi jár a fejedben. Ennyi idő után tisztában lehetnél vele,
milyen pocsék a kézügyességem. Szóval a díszcsomagolás hiánya nem
minősíti a kapcsolatunkat. Egyszerűen lusta vagyok, mint az állat.
Felemelem a dobozt, és jól megrázom.
- Te húzol el. Nekem kéne búcsúajándékot adnom.
- Igen, így van. De te meg pocsék ajándékozó vagy, és én nem várom el,
hogy miattam megváltozz.
Igaza van. Szörnyen béna vagyok, ha valakinek ajándékot kell adnom, de
csak azért, mert kapni sem szeretek. Pont annyira esetlenül érzem magam
olyankor, mint amikor valaki előttem sír. Megfordítom a dobozt. Mivel nincs
leragasztva, kinyílik a fedele. Egy csomag papír zsebkendő és egy
mobiltelefon hullik a combomra.
- Six... - suttogom meglepve. - Tudod, hogy nem lehet...
- Csitt! Szó sem lehet róla, hogy a világ másik feléről ne tudjalak elérni.
Még csak e-mail címed sincs, az isten szerelmére!
- Tudom, de nem lehet... Nem dolgozom, nincs fizetésem. Nem tudom
kifizetni a számlát. És Karen...
- Ne parázz már! Feltöltőkártyás. Tettem rá annyi pénzt, hogy tudjunk
SMS-ezni, amíg nem vagyok itthon. Sajnos nemzetközi hívásokra nem futja.
Amúgy meg nem igazán sérted vele anyukád őskori nézeteit, mert még
internet sincs rajta. Egy kezdetleges kis cucc, ami leginkább csak
üzenetküldésre jó.
Felkapja a telefont, bekapcsolja, s elmenti bele a saját számát. - Ha
beújítasz egy szexi pasit, aki miatt lemerül az egyenleged, bármikor
újratöltheted. De ha az én kontómra dumálsz vele, kiherélem.
A kezembe nyomja a készüléket. Megnyomom az 1-es gombot, mire
megjelenik a kijelzőn a száma „A LEGES-LEGES-legjobb öribarid” felirat
kíséretében.
Nem csak az ajándékozásban vagyok pancser, hanem a búcsúzkodásban is.
Visszateszem a mobilt a dobozba, s lehajolok a hátizsákomért. Kidobálom a
könyveket a földre, felemelem a táskát, és fejjel lefelé kirázom a tartalmát.
Bankjegyek hullanak Six ölébe.
- Tessék, 37 dolcsi. Vésztartaléknak jó lesz, csak ne felejtsd el beváltani.
Felmarkol néhányat, a levegőbe dobja, s figyeli, ahogy szállingóznak.
- Egy napot töltöttél a suliban, és máris ennyit sikerült
összekurválkodnod? Nem semmi!
A kezébe nyomom a neki címzett búcsúképeslapot, majd a vállára hajtom a
fejem.
- Ha láttad volna, milyen rúdtáncot nyomtam érte az ebédlőben!
Fogja a képeslapot, ujjait gyengéden végigfuttatja az elején. Nem olvassa el,
mert tudja, mennyire nem szeretem az érzelmes jeleneteket. Fejét az
enyémre hajtja.
- Micsoda egy ribanc vagy! - jegyzi meg halkan. Hallom, hogy próbálja
visszatartani a könnyeket. Én is így vagyok vele.
- Ma már mondták páran.
Ahogy megszólal az ébresztőóra, rögtön fontolóra veszem, hogy a mai futást
talán érdemes volna ellógnom. De aztán eszembe jut, hogy odakint vár rám
valaki. Gyorsabban kapom magamra a gönceimet, mint valaha, s az ablak felé
veszem az irányt. Az üveg belső oldalán egy cetli figyel. „Ribanc” - áll rajta
Six kézírásával. Mosolyogva leszedem, és az ágyra dobom. Ideje indulnom.
A járda szélén ül, éppen a lábait nyújtja. Szerencsére háttal nekem.
Különben észrevette volna a rosszalló arckifejezésem, amikor megláttam,
hogy van rajta póló. Lépteimet hallva megfordul.
- Halihó - pattan föl mosolyogva. Most látom csak, hogy a pólója totál át
van izzadva. Szóval idáig futott. Az több mint három kilométer, és le akar
nyomni még ötöt velem is, aztán megint hármat hazáig. Komolyan nem
értem, miért vállalta ezt be. Vagy miért hagytam, hogy bevállalja. - Akarsz
nyújtani? - kérdezi.
- Már megvolt.
Az arcom felé nyúl, és megérinti a tegnap szerzett sebet.
- Nem is vészes. Fáj?
Megrázom a fejem. Tényleg azt hiszi, hogy képes vagyok hangosan
megszólalni, miközben az ujjai az arcomat simogatják?
Elég nehéz úgy beszélni, hogy közben az ember visszatartja a lélegzetét.
- Helyes. Készen állsz?
- Aha - fújom ki végre a levegőt.
És már futunk is. Egy darabig egymás mellett, aztán ahogy a járda
keskenyebb lesz, lassít, így mögém kerül. Hirtelen minden mozdulatomra
figyelni kezdek. Kocogás közben általában teljesen kikapcsolok, de most
mindenféle prózai dolgok foglalkoztatnak, a hajamtól kezdve, a nadrágom
hosszán át, a hátamon legördülő verejtékcsöppekig. Megkönnyebbülök,
amikor ismét szélesebb a hely, így újra mellettem jöhet.
- Tényleg ki kéne próbálnod a versenyzést - mondja olyan nyugodt
hangon, mintha nem lenne hat és fél kilométer mögötte. - Jobb az
állóképességed, mint a fiúk nagy részének a tavalyi csapatomból.
- Nem tudom, akarom-e - lihegem csöppet sem elegánsan. - Senkit sem
ismerek a suliban. Terveztem, hogy belevágok, de mindenki olyan.
ellenséges. Semmi kedvem, hogy én legyek a büntetőkörökre ítélt, folyton
szívatott szerencsétlen.
- Még csak egy napot voltál a suliban. Légy kicsit türelmesebb. Nem
várhatod el, hogy miután egész életedben otthon tanultál, már az első napon
tucatjával szerezz barátokat.
Megállok. De úgy, mintha falnak ütköztem volna. Ö csak néhány lépés
után veszi észre, hogy lemaradtam. Amikor meglátja, hogy kővé dermedtem
a járdán, aggódva siet felém.
- Jól vagy? Megszédültél? - kérdezi, s a vállamra teszi a kezet.
Megrázom a fejem, és eltolom a mancsát magamról.
Jól vagyok - felelem nem kevés iróniával.
- Valami rosszat mondtam? - méreget kíváncsian.
Sétálva elindulok az ellenkező irányba. Haza. Ő meg jön utánam.
- Enyhén szólva - nézek rá nagyon csúnyán. - Tegnap félig viccből
szóltam be a kémkedés miatt, erre bevallottad, hogy az első dolgod volt
utánam nézni a Facebookon. Aztán ragaszkodtál hozzá, hogy velem fuss,
holott egyáltalán nem esem neked útba. Most meg kiderül, hogy tudod,
mióta járok suliba. Meg azt is, hogy eddig otthon tanultam. Az igazat
megvallva ez egy csöppet aggaszt.
Magyarázatot várok. De ő csak összehúzott szemmel méreget. Még mindig
sétálunk, ám a következő sarokig egyikünk sem szól semmit. Amikor végre
rászánja magát a válaszra, előtte még sóhajt egy nagyot.
- Kérdezősködtem egy kicsit. Itt lakom tízéves korom óta, úgyhogy van
egypár haverom. Kíváncsi voltam rád.
Egy ideig a szemébe nézek, aztán inkább a járdát bámulom. Hirtelen
aggódni kezdek, hogy vajon mi mást árulhattak még el rólam a „haverjai”.
Tudom, mit pletykálnak rólam, amióta Six a legjobb barátnőm, de ez az első
alkalom, hogy zavar a dolog. Az, hogy a hallottak ellenére itt van, csupán egy
dolgot jelenthet: azt reméli, minden igaz, amit beszélnek rólam.
Érzi, hogy valami nem stimmel, és a könyökömet elkapva megállásra bír.
- Sky!
Egymással szembefordulunk, ám én továbbra is inkább a betont nézem.
Most szerencsére nemcsak sportmelltartó van rajtam, de karba tett kézzel
takarom a pólóm. Nem látszik ki semmim, mégis meztelennek érzem magam.
- Szerintem csak szerencsétlenre sikeredett az első találkozásunk tegnap
a boltban. A kémkedés pedig esküszöm, vicc volt. Nem akarom, hogy
kellemetlenül érezd magad a társaságomban. Javítana a helyzeten, ha én is
mesélnék magamról valamit? Kérdezz, és én válaszolok! Bármire.
Nagyon remélem, hogy őszinte. Mert máris megállapítottam, hogy ő nem
az a típus, aki csak úgy megtetszik a lányoknak. Inkább az, akiért egyenesen
megőrülnek. És ez félelemmel tölt el. Eszemben sincs megőrülni valakiért.
Pláne olyanért, aki csak azért erőlködik, mert könnyű prédának tart.
Továbbá olyanért sem, aki saját magát reménytelennek bélyegzi. Csakhogy
kíváncsi vagyok. Ellenállhatatlanul kíváncsi.
- Ha kérdezek valamit, őszintén fogsz válaszolni?
- Mindig őszinte vagyok - bólint.
Bársonyos hangjától egy pillanatra megszédülök. Attól tartok, ha tovább
beszél hozzám, elájulok. Szerencsére hátrál egy lépést, és varja a kérdést. A
múltja érdekel a legjobban. Tudni akarom, miért került javítóba, s miért nem
bízik benne Six. De nem biztos, hogy készen állok az igazságra.
- Miért hagytad ott a sulit?
Akkorát sóhajt, hogy egyből világossá válik számomra: sikerült érzékeny
pontra tapintanom. Néhány lépést tesz előre, én pedig követem.
- Elvileg még nem hagytam ott.
- Jó, de gyakorlatilag több mint egy éve nem jársz be. Én ezt már
otthagyásnak nevezném.
Tépelődve felém fordul, mintha mondani akarna valamit. Kinyitja a száját,
aztán becsukja megint. Utálom, hogy képtelen vagyok rajta kiigazodni. Pedig
a legtöbb emberen olyan könnyű! Ők egyszerűek. Holder viszont zavarba
ejtően bonyolult.
- Csak néhány napja költöztem haza. Anyával nagyon összevesztünk
tavaly, úgyhogy apához költöztem egy időre, Austinba. Ott jártam iskolába,
de úgy éreztem, ideje hazajönnöm. Úgyhogy itt vagyok.
Hoppá, elfelejtette megemlíteni a javítóintézetet. Ennyit az őszinteségről.
Értem, hogy nem ez a kedvenc témája, de akkor legalább nem kellene
igazmondóként reklámoznia magát.
- Ez nem ad magyarázatot arra, hogy miért hagyod ott a sulit, ahelyett
hogy visszairatkoznál.
Vállat von.
- Nem tudom. Tulajdonképpen fogalmam sincs, mihez akarok kezdeni.
Ez egy elég pocsék év volt. Arról nem is beszélve, hogy utálom ezt az iskolát.
Belefáradtam az egészbe.
Elé vágok, hogy a szemébe nézzek.
- Béna kifogás.
- Béna kifogás, hogy utálom a gimit? - vonja föl a szemöldökét.
- Nem. Az a béna, hogy egy rossz évtől teszed függővé az egész
hátralévő életed. Kilenc hónappal érettségi előtt otthagyni a sulit? Mekkora
hülyeség!
- Hát, így is lehet mondani - nevet.
- Nevess csak! Szerintem nem vicces, hogy feladod. Ezzel csak azt
bizonyítod, hogy igazuk volt azoknak, akik mindig is kételkedtek benned. -
A karján lévő tetoválásra pillantok. - Kimaradsz a suliból, hogy bebizonyítsd
a világnak, tényleg reménytelen vagy? Ez aztán nagyszerű, jól kiszúrsz velük!
Tekintetem követve már ő is a bőrébe ivódott tintát nézi. Egy darabig
tétovázva előre-hátra mozgatja az állkapcsát. Nem akartam ennyire durván
fogalmazni, de a tanulás elhanyagolása nálam érzékeny téma. Azt hiszem,
erről is Karen tehet. Szegény nem győzte a fejembe verni, hogy egyedül én
vagyok felelős a saját jövőmért.
Holder nagy nehezen elszakítja pillantását a tetoválásról, felnéz, és a
házunk felé biccent.
 - Megérkeztél - közli tényszerűen. Aztán hátat fordít, és köszönés
nélkül elindul az ellenkező irányba.
A járda szélén állva figyelem, ahogy eltűnik a sarkon. Vissza sem néz.
Na, bumm. Ma is az egyik kifürkészhetetlen énjéhez volt szerencsém.
Ahogy belépek a tanterembe, rögtön észreveszem Breckint, aki a maga élénk
rózsaszín bájával beragyogja a hátsó padot. Elképzelni sem tudom, a tegnapi
ebédig hogy nem vettem észre ezeket a rózsaszín cipőket és a srácot, aki
viseli őket.
- Szia, szépségem! - üdvözlöm, a mellette lévő székre huppanva.
Kikapom a kezéből a kávét, és belekortyolok. Hagyja, mert már ismer
annyira, hogy ne ellenkezzen. Vagy mert tudja, milyen bonyodalmakkal jár
megzavarni egy koffeinfüggőt kávézás közben.
- Egy csomó mindent megtudtam rólad tegnap - mondja. - Kár, hogy
anyukád nem enged netezni. Fantasztikus, mennyi új infót szerezhetnél saját
magadról.
- És én akarok tudni róla? - kérdezem nevetve. Fejemet hátrahajtva az
utolsó cseppig megiszom a kávéját, majd visszaadom neki az üres poharat.
Belenéz, és az asztalomra teszi.
- Nos... - kezd bele nagy komolyan. - A legfrissebb Facebook-
értesülések szerint egy Daniel Wesley nevű illetővel terhesség kockázatával
járó cselekményt folytattál péntek éjjel. Szombaton valami Graysonnal
szexeltél, majd kirúgtad. Tegnap... - itt egy pillanatra elgondolkodik, mielőtt
folytatja. - Egy bizonyos Dean Holderrel láttak futni a suli után. Ez aggaszt
egy csöppet, mert állítólag nem lelkesedik a... mormonokért.
Néha azért örülök, hogy mindenki mással ellentétben nincs netem,
 - Lássuk csak - vágok bele a pletykalista kiértékelésébe. - Fogalmam
sincs, ki az a Daniel Wesley. Szombaton tényleg átjött Grayson, de alighogy
megérkezett, máris kihajítottam a részeg disznót az ablakon. És igen, tényleg
egy Holder nevű sráccal kocogtam tegnap, de nem ismerjük egymást
túlzottan. Csupán ugyanakkor indultunk futni, és nem lakik messze, szóval...
Bűntudatom támad, amiért elbagatellizálom a történteket. De Holdert még
nem ismerem annyira, hogy engedjem a Breckinnel kötött zsenge, alig
huszonnégy órás múltra visszatekintő szövetségünkben zavart okozni.
- Ha ettől jobban érzed magad, egy Shayna nevű csaj vélekedése szerint
pofátlanul gazdag vagyok - teszi hozzá.
- Remek. Akkor legalább minden reggel hozhatsz nekem kávét -
nevetek.
A tanterem ajtaja kinyílik, és mindketten végignézzük, ahogy bevonul
Holder, hófehér pólóban és sötétkék farmerben. A reggeli futás után frissen
mosott haja hanyagul a homlokába lóg. Azt hiszem, kiújult a
gyomorfertőzésem.
- A jó büdös francba! - suttogom. Holder odasétál Mulligan tanár úr
asztalához, letesz elé egy papírlapot, majd megindul a hátsó padok felé.
Közben végig a mobilját nyomkodja elmélyülten. Pont Breckin elé huppan,
engem pedig észre sem vesz. Lenémítja a telefont, és visszateszi a zsebébe.
Megjelenése annyira sokkol, hogy eszembe sem jut kommentálni. Létezik,
hogy miattam másította meg az iskolával kapcsolatos döntését? Örülnöm
kellene, amiért ekkora hatással vagyok rá? Azt hiszem, egyedül megbánást
érzek.
Mr. Mulligan is belép a terembe, leteszi a holmiját az asztalra majd a tábla
felé fordulva felírja a nevét a dátum mellé. Sejtelmem sincs, hogy azt hiszi,
tegnap óta elfelejtettük, vagy csak jelezni akarja, ennyire hülyének néz
minket.
- Dean - szólal meg, még mindig arccal a táblának. Megpördül a
tengelye körül, és egyenesen az illetékes szemébe néz. - Üdvözöllek újra
köreinkben, bár egynapos késéssel érkeztél. Remélem, idén kevesebb
problémát fogsz okozni.
A csípős megjegyzéstől leesik az állam. Ha Holdernek tényleg ilyen
beszólásokat kell lenyelnie, nem csodálom, hogy nem akart visszajönni.
Engem szerencsére csak a diákok piszkálnak. Szerintem akárkiről is legyen
szó, egy tanár nem engedheti meg magának, hogy ilyen lekezelően bánjon
egy egyébként is kiszolgáltatott helyzetben lévő tanulóval. Ez kellene, hogy
legyen az első paragrafus a pedagógusok törvénykönyvében. A második pedig
megtiltaná, hogy általános iskola harmadik osztály fölött felfirkálják a táblára
a nevüket.
- Remélem, semmi olyat nem fog mondani, ami arra ösztönözne, hogy
problémát okozzak önnek, Mulligan tanár úr - válaszolja Holder ugyancsak
némi éllel.
Oké, már látom, hogy ez egy oda-vissza meccs. Talán lesz rá alkalmam,
hogy a tekintély tiszteletére neveljem ezt a reménytelen alakot.
Mr. Mulligan az állát vakargatva bámulja Holdert a szemüvege mögül.
- Dean, gyere ki légy szíves a tábla elé, és mutatkozz be a többieknek.
Biztosan csatlakozott hozzánk néhány új tanuló is a tavalyi távozásod óta.
Holder nem ellenkezik, pedig szerintem a tanár ezt akarta kiprovokálni.
Ehelyett szó szerint fölpattan, majd lazán előresétál. Határozott
mozdulatainak láttán Mr. Mulligan egy lépést hátrál. Holder megfordul, és
sugárzó önbizalommal megáll az egész osztállyal szemben.
- Boldogan - veti oda a tanárnak. - Dean Holder vagyok. Mindenki a
vezetéknevemen szólít. Elsős korom óta itt tanultam a másfél éves alkotói
szabadságom előtt. És Mulligan tanár úr álláspontja szerint vonzom a bajt,
úgyhogy ez az óra izgalmasnak ígérkezik.
Néhány diák felnevet a poénon, de én a legkevésbé sem tartom viccesnek.
Már egy szavát sem tudom elhinni, úgy érzem, pontosan ez a fajta
színészkedés az igazi arca. Megint szólásra nyitja a száját, ám amikor
észrevesz a terem sarkában, széles vigyor ül ki az arcára. Rám kacsint.
Legszívesebben elbújnék az asztal alatt, hogy eltűnjek a többiek szeme elől.
Összeszorított ajkakkal megkockáztatok egy félmosolyt, majd az asztalom
kezdem vizsgálgatni. De már későn, mert látom, hogy az osztály felém fordul.
Másfél órája mélységesen felháborodva hagyott faképnél. Most pedig
mások előtt úgy viselkedik velem, mintha a rég nem látott cimborája lennék.
Tutira beteg.
Breckin odahajol hozzám.
- Mi az ördög volt ez? - suttog.
- Ebédnél elmesélem - válaszolom.
- Ennyi bölcsességgel szerettél volna bennünket megörvendeztetni
mára? - érdeklődik Mr. Mulligan, mire Holder bólint, és engem bámulva
visszasétál a helyére.
Hátrafordulva ül le, így a tekintetünk egy pillanatra sem szakad el
egymástól. A tanár belekezd a mondókájába, s immáron mindenki rá figyel.
Holdert kivéve. Kinyitom a könyvem az aktuális fejezetnél, és tüntetően
olvasni kezdem - remélve, hogy Holder is követi a példámat. De mikor újból
felnézek, azt látom, hogy továbbra is engem bámul.
- Mi van? - tátogom, bosszúsan.
Összehúzott szemmel vizslat még egy kicsit.
- Semmi - szólal meg végül. Előrefordul, és fellapozza a könyvét.
Breckin oldalba bök a ceruzája végével, s kíváncsi kölyökkutya- ábrázattal
mered rám. Nem reagálok, úgyhogy hamarosan ő is inkább az anyagra
koncentrál. Ha magyarázatot vár a történtekre, csalódást fogok okozni neki.
Hiszen magam sem tudom, mi folyik itt.
Óra alatt még néhányszor Holder irányába pillantok, de többször nem néz
hátra. Kicsengetéskor Breckin türelmetlenül dobolni kezd ujjaival az
asztalomon.
- Én. Te. Ebédkor - mondja felhúzott szemöldökkel. Kisétál a teremből,
utána megint Holderre nézek. Merev tekintettel az ajtót figyeli, melyen
keresztül Breckin az imént távozott.
Összekapom a cuccaimat, és még azelőtt eltűnök, hogy Holder
megszólíthatna. Tényleg örülök neki, hogy végül a tanulás mellett döntött,
de annak nem örülök, hogy barátként kezel. Nem akarom, hogy Breckin
vagy bárki más azt gondolja, elfogadom Holder viselkedését. Sőt, az lenne a
legjobb, ha egyáltalán nem hoznának összefüggésbe a személyével. De valami
azt súgja, annak meg ő nem örülne.
A szekrényemhez sietek könyveket cserélni, magamhoz veszem az angol
szöveggyűjteményem. Kíváncsi vagyok, Shayna/Shayla megismer-e. Kétlem,
hiszen már több mint huszonnégy óra eltelt, neki pedig aligha akad elegendő
agysejtje az információk ilyen hosszú távú tárolásához.
 - Halihó.
Ezt a hangot ezer közül is felismerem, ezért becsukom a szemem. Nem
akarom látni, hogy milyen gyönyörű.
- Szóval itt vagy. - Igazgatom kicsit a könyveket, aztán felé fordulok.
Mosolyogva dől a szomszédos szekrénynek.
- Szépen rendbe szedted magad - mér végig tetőtől talpig. - Habár az
izzadt verziód sem olyan rossz.
Ő is szépen rendbe szedte magát, de ezt eszem ágában sincs tudatni vele.
- Csak kémkedni jöttél, vagy tényleg újból beiratkoztál?
Csibészes vigyorral dobolni kezd a szekrényajtón.
- Két legyet egy csapásra.
Komolyan fel kell hagynom a kémkedős poénokkal. Akkor lennének
viccesek, ha nem nézném ki belőle, hogy komolyan képes ilyesmire.
Körbenézek a lassan elnéptelenedő folyosón.
- Mennem kell órára. Üdv újra a suliban.
Összehúzza a szemöldökét, mintha csak a feszélyezettségemet tükrözné.
- Fura vagy.
Megjegyzésére önkéntelenül is az égnek fordítom a szemem. Honnan
tudhatná, mi játszódik le bennem? Elvégre nem is ismer. A szekrény felé
fordulva próbálom megfejteni, miért tűnhetek „furának”. Számtalan kérdés
kavarog a fejemben. Miért van az, hogy a múltja kevésbé zavar, mint
amennyire illenék? Mi váltott ki belőle olyan indulatot, hogy megverte azt a
szegény srácot? Miért tesz hatalmas kerülőutat reggelente, hogy velem
fusson? Miért kérdezősködik rólam? De ahelyett, hogy feltenném ezeket a
kérdéseket, inkább csak megrántom a vállam.
 - Meglep, hogy eljöttél.
- Hm, szerintem valami más van a dologban. Mi a baj? - érdeklődik,
miközben vállával a szekrénynek dől.
Hatalmasat sóhajtok, és szintén nekidőlök az enyémnek.
- Legyek őszinte?
- Éppen kérni akartam.
Összeszorított ajkakkal bólintok.
- Oké - mondom a szemébe nézve. - Nem akarom, hogy félreérts.
Flörtölsz, és mintha szándékaid lennének velem, amit én nem akarok
viszonozni. Olyan. - akadok el a megfelelő szót keresve.
- Olyan? - bámul égető tekintettel.
- Olyan heves vagy. Túl heves. És hangulatember. Meg ijesztő is.
Ráadásul itt van ez a másik dolog - hebegem, remélve, hogy tudja, mire
célzok. - Egyszerűen nem akarom, hogy félreérts.
- Milyen másik dolog? - ismétli a szavaimat pontosan úgy, mintha
tisztában lenne vele, mire értettem őket. De a saját fülével akarja hallani,
ahogy kimondom.
Kifújom a levegőt, és háttal a szekrénynek dőlve bámulom a lábfejem.
- Tudod... - válaszolom sután. Félek, hogy felidegesítettem. Holder egy
lépéssel közelebb jön, kezét a fejem mellett a szekrény ajtajának támasztja, s
fölém hajol. Az arcunk alig arasznyira van egymástól.
- Nem tudom, mert úgy kerülgeted, mint macska a forró kását. Csak
mondd ki!
Felnézek rá. Csapdában vagyok. Ugyanaz a pánik tölt el, mint az első
találkozásunkkor.
 - Hallottam arról, hogy mit csináltál - közlöm kapkodva. - Tudok a
fiúról, akit megvertél, tudom, hogy javítóba kerültél. Azt is tudom, hogy az
elmúlt két napban, amióta ismerlek, legalább háromszor halálra ijesztettél. És
ha már őszinteségi rohamom van, hozzátenném, ha kérdezősködtél rólam,
bizonyára hallottál a kétes hírnevemről, és valószínűleg ezért próbálsz minél
több időt velem tölteni. Nem akarlak elkeseríteni, de eszem ágában sincs
dugni veled. Nem szeretném, hogy azt gondold, több is lehet köztünk, mint
ami most van. Együtt futunk, és kész.
Az állkapcsa megmerevedik, de az arckifejezése mit sem változik. Leengedi
a karját, aztán hátrál egy lépést. Végre levegőhöz jutok. Nem értem, miért
van az, hogy ha harminc centinél közelebb jön hozzám, egyszerűen képtelen
vagyok lélegezni. Azt meg pláne nem, hogy miért nincs ellenemre ez az
érzés.
A mellkasomhoz szorítom a könyveket, és próbálok elosonni mellette.
Hirtelen egy kar öleli át a derekam, s távolabb húz Holdertől. Oldalra nézve
Graysont látom, amint úgy méregeti őt, akár egy ragadozó a prédáját, engem
pedig egyre jobban szorít.
- Nem is tudtam, hogy visszajöttél, Holder - hangzik a hideg üdvözlet.
Holder levegőnek nézi. Még néhány másodpercig bámul engem. Csak
annyi időre szakad el a tekintetemtől, amíg Grayson derekamon lévő kezére
pillant. Alig észrevehetően bólint és mosolyog, mintha most esett volna le
neki a tantusz. Ismét a szemembe néz.
- Ja, visszajöttem - veti oda mogorván, anélkül, hogy akár egy
pillantásra méltatná Graysont.
Mi a fene történik? Honnan került elő Grayson, és miért szorongat úgy,
mintha a tulajdona lennék?
Holder megtöri a szemkontaktust, hátat fordít, hogy elinduljon, de aztán
megáll. Megfordul, és rám néz. Te jó ég, ma már hányadjára!
- Csütörtökön suli után lesz az atlétikacsapat válogatója. Menj el.
Azzal eltűnik a képből. Grayson sajnos marad.
- Ráérsz szombaton? - suttogja a fülembe.
Taszítok egyet a mellkasán, és távolabb húzódom tőle.
- Kopj le! Azt hiszem, elég világosan fejeztem ki magam múlt hétvégén.
Bevágom a szekrényajtót, majd elindulok órára. Közben azon
morfondírozom, vajon hogyan lehetséges, hogy egész életemben sikeresen
megúsztam a drámai jeleneteket, most pedig két nap alatt egy egész regényre
való jut nekem?

Breckin leteszi magát a velem szemben lévő székre, s elém tol egy doboz
kólát.
- Nem árulnak kávét, de találtam neked koffeint.
- Köszönöm, legeslegjobb öribarim ezen a földkerekségen! - vigyorgok.
- Ne köszönd, hátsó szándékaim vannak. Azért kaptad, hogy jól kitálald
nekem a szerelmi életed mocskos részleteit.
Nevetve kibontom a kólásdobozt.
- Csalódást kell okoznom. Nincs is szerelmi életem!
Elhúzza a száját, és a saját üdítője után nyúl.
- Ó, ezt kétlem. Mr. Rosszfiú úgy bámul rád, mintha igencsak lenne -
azzal a fejével alig láthatóan jobbra int.
Három asztallal arrébb Holder mereven bámul minket. A focicsapat tagjai
ülnek körülötte, akik szemlátomást örülnek a visszatérésének. Vállon
veregetik, beszélnek hozzá - de ő nem folyik bele a társalgásba. Az
ásványvizébe kortyol, még mindig engem néz. A kelleténél egy kicsit
erősebb mozdulattal teszi vissza a poharat a tálcára, a kijárat felé biccent,
majd feláll. Elindul kifelé, és nyilvánvalóan azt várja, hogy utánamenjek.
- Hűha... - mondom inkább magamnak, mint Breckinnek.
- Ja. Hűha. Csekkold, mit akar, aztán ne felejts el beszámolni róla.
A döntés előtt iszom még egy korty kólát.
- Igenis, uram!
Gépiesen felállok, hogy kövessem Holdert, de a szívem ott marad az
asztalnál. Egész biztosan kiugrott a helyéről abban a pillanatban, amikor
intett, hogy beszélni akar velem. Breckin előtt nem szégyellem a reakciómat
- inkább magam előtt ciki, hogy ennyire nem tudok uralkodni magamon.
Holder néhány méterrel előttem halad. Így amikor kilép, a csapóajtó
majdnem bezárul mögötte. Kinyújtom a karom, hogy elkapjam, de egy
pillanatra megáll a kezem a levegőben. Azt hiszem, ebben a pillanatban
szívesebben ülnék az igazgatói irodában, mint hogy kettesben legyek ezzel a
reménytelen alakkal. A gyomromban pillanatok alatt olyan csomó
formálódik, hogy egy tengerész se köt különbet.
Kilépve szétnézek, de sehol sem látom. Teszek néhány lépést a folyosón,
majd befordulok a sarkon. Ott áll, hátát hanyagul az egyik szekrénynek
döntve. Még a testtartása is szemtelen! Ráadásul karba tett kézzel úgy néz
rám, mintha egyenesen a vesémbe látna. Szemének babakék árnyalata alig
tompítja a pillantásában tükröződő indulatot
- Mi van köztetek Graysonnal?
Szememet forgatva sétálok a vele szemben lévő szekrényhez és nekidőlök
én is. Komolyan kezdek belefáradni a hangulatingadozásaiba, pedig még épp
csak megismertem.
- Miért fontos ez?
Nem értem, mi köze az egészhez. Habozik egy kicsit, mint minden válasz
előtt.
- Az egy seggfej.
- Néha te is az vagy - vágom rá azonnal.
- Nem való hozzád.
Kényszeredetten felnevetek.
- Te talán hozzám való vagy? - dobom vissza a furcsa érvet. Nem rossz,
eddig 2:0 a javamra.
Megfordulva leengedi a karját, s az egyik tenyerével óriásit üt az előtte álló
szekrényre. A csattanás másodpercekig visszhangzik a folyosón és a
fejemben.
- Itt most Grayson a téma, nem pedig én. Nem szabadna vele lenned.
Fogalmad sincs róla, milyen alak.
Megint felkacagok. Nem azért, mert vicces, amit mond. Hanem mert
komolyan beszél. Nemrég találkoztunk, és máris tanácsokat osztogat, kivel
randizzak? Megadóan hátrahajtom a fejem, nekitámasztom a hátamhoz
simuló szekrénynek. Ennek a beszélgetésnek semmi értelme.
- Két napja, Holder. Két napja ismerlek - rúgok a szekrénybe, mielőtt
megindulnék felé. - Ebben a két napban több arcodat is megmutattad, de
csak az egyik volt szimpatikus. Nem tudom, honnan veszed a bátorságot,
hogy véleményezd a döntéseimet. Kész röhej!
Holder jobbra-balra járatja az állkapcsát, és a mellkasához szorítja
összefont karjait. Fenyegető lépést tesz felém. Tekintete olyan jeges, hogy azt
hiszem, most fogom a kábé hatodik személyiségét megismerni. Egy olyat,
amit minden eddiginél több indulat és birtoklásvágy hajt.
- Nem bírom a képét. Főleg, amikor ilyeneket látok - simítja végig
ujjaival a monoklim szelet. - Meg hogy milyen erővel szorítja a... derekad.
Hát igazán bocs, ha röhejes vagyok.
Az arccsontom tájékán kalandozó ujjaitól eláll a lélegzetem. Valóságos
kínszenvedést élek át, miközben küszködöm, hogy nyitva tudjam tartani a
szemem, és ne hajtsam bele a fejem a tenyerébe. De tartom magam az
elhatározásomhoz. Immúnis vagyok rá. Ennyi. Vagy legalábbis próbálok az
lenni. Ez az új életcélom.
Egy lépést hátrálok, hogy ne tudjon megérinteni. Az előbb még gyengéden
simogató keze ökölbe szorul, mielőtt leengedné.
- Szóval szerinted távol kellene tartanom magam Graysontól, mert egy
agresszív állat - összegzem félrehajtott fejjel a helyzetet. - Álszentségből ötös,
nemde?
Néhány másodpercig még az arcomat fürkészi, aztán alig észrevehető
szemforgatás kíséretében felsóhajt. A távolba révedve megrázza a fejét, egyik
kezével a tarkóját vakarja. Egy darabig így áll, nekem háttal. Amikor lassan
megfordul, nem néz a szemembe. Már megint karba fonja a kezét, és a padlót
bámulja.
- Megütött? - szegezi nekem a kérdést szinte csevegő hangnemben.
Látszólag továbbra is a padlót nézi, de a szempillái alatt engem figyel. -
Megütött téged valaha?
Remek. Muszáj engednem ennek a hirtelenjében előkerült kölyökkutya-
ábrázatnak.
- Nem - válaszolom halkan. - Soha. Mondtam már, hogy baleset volt.
Néma csöndben figyeljük egymást, amíg meg nem szólal a csengő. A
folyosó rögtön megtelik diákokkal. Nekem jut a megtisztelő feladat, hogy
megszakítsam a szemkontaktust, és anélkül, hogy egyszer is hátrapillantanék,
visszasétáljak az ebédlőbe.
Majdnem három éve futok. Már nem emlékszem, mi fogott meg benne
annyira, hogy a rabjává váltam. A legjobb érv, ami eszembe jut, hogy
ilyenkor egy kicsit kiléphetek a burokból, amiben élek. Próbálom jó színben
látni a dolgot. De elég nehéz, ha olyan beszélgetéseknek és emberi
kapcsolatoknak vagyok tanúja, melyeknek nem lehetek a részese. Néhány
évvel ezelőtt még nem lett volna nagy szám, hogy nem netezem, de ez ma
már egyenlő a társadalmi öngyilkossággal. Na, nem mintha érdekelne, mit
gondolnak a többiek.
Kár volna tagadnom: óriási kísértést éreztem, hogy rákeressek Holderre a
neten. Eddig úgy oldottam meg a hasonló helyzeteket, hogy átmentem
Sixhez, és együtt utánanéztünk az illetőnek. Csakhogy Six jelenleg épp az
óceán fölött jár, útban a világ túlfelére, így nem kérhetem ilyen szívességre.
Ezért inkább az ágyon ülve gondolkodom. Vajon tényleg olyan rossz
ember lenne, mint a híre? Vajon más lányokra is olyan hatással van, mint
rám? Vajon milyenek a szülei, vannak testvérei, randizgat valakivel? Vajon
miért váltok ki belőle ennyire erős érzelmeket, holott csak nemrég ismert
meg? Mindig ilyen idegbeteg? És mindig ilyen aranyos, amikor éppen nem
idegbeteg? Utálom, hogy nála csak ez a két szélsőség létezik, arany középút
nincsen. Kíváncsi vagyok, hogy festene nyugodtan és kiegyensúlyozottan.
Kíváncsi vagyok, volt-e valaha nyugodt és kiegyensúlyozott. De csak a
kíváncsiság marad. Csöndben elmélkedni egy reménytelen srácról, aki
valahogy mindig beférkőzik a gondolataim közé. És nagyon nem akar eltűnni
onnan.
A révületből kizökkenve felpattanok, s a futócipőm után nyúlok. A tegnapi
beszélgetésünk befejezetlen maradt. Tuti, hogy így ma kerülni fog - és ez
most valamiért megnyugtat. Mindennél nagyobb szükségem van egy csöndes,
magányos napra, hogy átgondolhassam a dolgokat.
A vele kapcsolatos dolgokat.
Kinyitom az ablakot, és kimászom rajta. Sötétebb van, mint ahogy ilyenkor
megszoktam. Az ég a hangulatomhoz illően borús. A felhőket figyelve
próbálom megállapítani, jut-e idő a futásra, mielőtt eleredne az eső.
- Mindig az ablakot használod ajtónak, vagy csak előlem bujkálsz?
Megpördülök az ismerős hang hallatán. A járda szélén áll, egy szál sortban
és sportcipőben. Póló nélkül.
A fene egye meg!
- Ha bujkálni akarnék előled, ki sem léptem volna a házból - közlöm
magabiztosan, miközben megindulok felé. Próbálom figyelmen kívül hagyni
a tényt, hogy az egész testem zselévé változott. Lényemnek egy apró darabja
csalódott, amiért mégis idetolta a képét, a többi viszont beteg módon örül
neki. Lehuppanok mellé a járdára, s nyújtani kezdek. Mindkét lábam
kinyújtom, előrehajolok, megfogom a cipőm, és a térdem közé hajtom a
fejem. Részben az izmaim kedvéért, részben meg azért, hogy ne kelljen a
szemébe nézném.
- Nem tudtam, jössz-e ma... - ül le a velem szemben lévő járdára.
Felegyenesedek, és a szemébe nézek.
- Miért ne jöttem volna? Kettőnk közül nem én vagyok a problémás.
Ráadásul az utca közterület, ha jól tudom. - Undok vagyok, bár fogalmam
sincs, miért.
Megint olyan elgondolkodva bámuló képet vág, majd elsötétülő tekintete
hirtelen azt sugallja, jobb lesz befognom. Annyira jellemző ez a viselkedés,
hogy ideje lenne külön nevet adnom neki. Olyan, mintha szántszándékkal
bilincselne le a nézésével, hogy nyugodtan járathassa közben az agyát. Nem
láttam még élő embert, aki ennyire átgondolná minden egyes reakcióját -
persze halottat se. Szinte látom lelki szemeim előtt, ahogy Holder fejében
cikáznak a szavak, de csak a legszükségesebbeket választja ki közülük, és erre
kell várni.
A nyújtást befejezve ismét a szemébe nézek. Nem hagyom, hogy a
tekintetével lefegyverezzen. Ez is csak egy trükk, aminek nem dőlök be. Bár
szívesen bedőlnék neki bizonyos helyzetekben... Mindegy. Szóval ez a fazon
totálisan kiszámíthatatlan és kifürkészhetetlen. Ami idegesít. Méghozzá
szörnyen.
Felém nyújtja a lábait.
- Add ide a kezed. Nekem is nyújtanom kell.
Úgy ül velem szemben kinyújtott karokkal, mintha pirospacsit akarna
játszani. Képzelem, milyen pletykák kapnának szárnyra, ha valaki most
meglátna minket. A gondolattól mosolyognom kell. De aztán megfogom a
kezét, és ő néhány másodpercig maga felé húz. Amikor elernyednek az
izmai, én is engedek, ő pedig mélyen előrehajol - még mindig fogva a kezem.
És egyfolytában a szemembe néz. Fogva tartja a tekintetem.
- Csak a pontosság kedvéért - szólal meg. - Nem én vagyok az egyetlen,
aki furcsán viselkedett tegnap.
Jól meghúzom a karját. Inkább rosszindulatból, mintsem segítség gyanánt.
 - Arra célzol, hogy én vagyok kettőnk közül a problémás?
- Miért, nem te vagy?
- Pontosíts, kérlek! A ködösítés nem jön be.
Erre idegesen felnevet.
- Azt már sejthetnéd, Sky, hogy nem szokásom ködösíteni. Megígértem,
hogy őszinte leszek veled, és ez számomra egyenlő lenne ennek az
ellenkezőjével... - magyarázza, miközben a kezeimet előre húzva hátradől.
- Bocs, de ez egy elég zavaros válasz volt - húzom a számat.
- Mert nem is kérdeztél semmit. Mondtam, hogy ha tudni akarsz
valamit, hát kérdezz. Azt hiszed, ismersz, közben meg soha egy kérdést nem
hallottam tőled.
- Nem hiszem, hogy ismerlek.
Fejét rázva nevet megint, aztán elengedi a kezem.
- Felejtsd el - mondja, majd feláll és elsétál.
- Várj! - pattanok fel a betonról, hogy utánaeredjek. Ha valakinek itt
joga van mérgesnek lenni, az szerintem én vagyok! -
Mi rosszat mondtam? Tényleg nem ismerlek. Ezért miért kellett
megsértődni?
Megáll, felém fordul, és néhány lépéssel közelebb jön.
- Miután az utóbbi néhány napban elég sok időt töltöttem veled, úgy
gondoltam, egy árnyalatnyival kedvezőbb fogadtatásra számíthatok tőled a
suliban. Elég lehetőséget adtam rá, hogy megkérdezz bármit, amire kíváncsi
vagy. De valamiért inkább a pletykáknak hiszel, nem is akarod hallani az
igazságot. És pont te vagy ilyen előítéletes, akinek szintén kijutott a
skatulyákból?
 Szintén kijutott nekem is a skatulyákból? Ha azt hiszi, pluszpontokat
szerezhet nálam azzal, ha közös tulajdonságokat keres kettőnkben, akkor
oltári nagyot téved.
- Tehát erről szól az egész? Hogy a homofób tapló együttérzést vár a
kezdő ribanctól?
Felhorkan, és idegesen a hajába túr.
- Ne csináld már, Sky!
- Mit ne csináljak? Ne nevezzelek homofób taplónak? Pedig csak az
őszinteségi szabályodat alkalmazom a gyakorlatban. Tavaly úgy megvertél
egy meleg srácot, hogy javítóba dugtak érte. Igaz vagy sem?
Csípőre tett kézzel méreget. Arcán mintha csalódottság tükröződne.
- Amikor azt mondtam, hogy ne csináld, nem arra gondoltam, hogy ne
szólj be nekem. Hanem arra, hogy ne becsméreld saját magad!
Egy határozott lépéssel átszeli a közöttünk lévő távolságot.
- És igen, igaz. Valóban pépesre vertem azt a kis görényt. Sőt, ha most
itt állna előttem, habozás nélkül megtenném újból.
Tekintetéből olyan harag sugárzik, hogy félek rákérdezni az indokra. Oké,
őszinteséget ígért, de nem vagyok biztos benne, hogy elbírnám, amit
mondana. Ugyanabban a pillanatban hátrálunk egy-egy lépést. Csöndben
szobrozunk. Fogalmam sincs, hogyan jutottunk idáig,
- Ma nem szeretnék veled futni - szólalok meg.
- Én sem vágyom a társaságodra.
Azzal hátat fordítunk egymásnak. Ő a házuk felé néz, én pedig az
ablakomat bámulom. Tulajdonképpen a magányos kocogástól is elment a
kedvem.
 Éppen akkor mászom vissza a szobámba, amikor elered az eső. Átfut az
agyamon, hogy szegénynek ilyen időben kell hazafutnia, de azonnal
megnyugtatom magam: Holder csupán azt kapja, amit megérdemel. Az
ablakot bezárva megcélzom az ágyam. Olyan gyorsan ver a szívem, mintha
lenyomtam volna a tervezett öt kilométert. Csak a jóleső fáradtság helyett
emésztő indulat tombol bennem.
Néhány napja találkoztam ezzel a fazonnal, mégis többet veszekedtem
vele, mint bárki mással egész életemben. Komolyan mondom, Sixszel négy év
alatt nem sikerült ennyit balhéznom, mint Holderrel negyvennyolc óra
leforgása alatt. Nem értem, miért számít neki egyáltalán a véleményem. De a
történtek után valószínűleg már nem fog.
Felkapom a borítékot az éjjeliszekrényről, és kinyitom.
Kiveszem Six búcsúlevelét, majd hátradőlök, és olvasni kezdem.
Hátha ez majd rendet tesz a fejemben.

Kedves Sky!

Mire e sorokat olvasod (tudom, hogy úgysem olvasod el rögtön), remélem,

már fülig szerelmes leszek a sármos olasz pasimba, és te eszembe sem jutsz majd.
Bár ennek elég kicsi az esélye, mert tudom, hogy folyton te jársz majd a
fejemben.
Állandóan a fagyival, filmekkel és fiúkkal átvirrasztott éjszakáinkra fogok
gondolni. De leginkább rád, és a rengeteg dologra, amit szeretek benned.
Íme, néhány közülük, a teljesség igénye nélkül. Szeretem, hogy irtó béna
vagy a búcsúzásban meg az érzelmek kifejezésében. Mert én is így vagyok vele.
Szeretem, hogy mindig a jégkrém epres és vaníliás részéből kanalazol, mert
tudod, hogy a csoki a kedvencem. Pedig te is azt szereted. Szeretem, hogy nem
vagy furcsa és esetlen. Pedig olyan elzártan nevelkedtél, hogy az amisok hozzád
képest kifejezetten trendinek számítanak.
De leginkább azt szeretem benned, hogy nem ítélkezel fölöttem. Szeretem,
hogy az elmúlt négy évben egyszer sem kérdőjelezted meg a döntéseimet (jó,
igazából sosem adódott túl sok választási lehetőségem), a pasijaimat, vagy azt,
hogy nem hiszek az elkötelezett párkapcsolatban. Mondhatnám, hogy azért volt
könnyű végignézned mindezt, mert te is egy retkes ribi vagy. Viszont
mindketten tudjuk, hogy nem vagy az. Tehát köszönöm, hogy ilyen nyitott és
tisztaszívű barátom vagy.
Köszönöm, hogy sosem bántál velem lenézően, és nem kezeltél úgy, mintha te
lennél kettőnk közül a jobb. (Noha mindketten tudjuk, ez a helyzet.) Amennyire jót
tudok röhögni azon, amit az emberek összehordanak rólunk a hátunk mögött,
annyira bánt, hogy te is a pletykák áldozata vagy. Sajnálom. De nem túlzottan, mert
tudom, hogy ha választhatnál a legribancabb barátnőm és egy jó kislány szerepe
közt, már indulnál is halomra dugni a pasikat. Mert annyira bírod a fejemet. Én meg
hagynám, mert annyira bírom a tiédet.
Még egy dolgot említenék. Aztán befogom, mert alig pár méterre vagyok tőled,
amikor ezt írom, és nagyon nehéz visszafogni magam, hogy ne szaladjak át egy
ölelésre.
Szeretem, ahogy nem érdekelnek a dolgok. Azt, hogy magasról letojod, mit
gondolnak rólad az emberek. Hogy csak a jövődre koncentrálsz, és nem foglalkozol
mások véleményével. Szeretem, hogy vállrándítással fogadtad annak a hírét is, hogy
épp akkor húzok el Olaszországba, amikor beiratkoztál a suliba. Pedig ez a
legerősebb barátságot is szétszakította volna. Faképnél hagytalak a saját álmaim
kedvéért. Es időt sem hagytam neked, hogy megemészd. Te pedig még csak le sem
csesztél!
Szeretem (ez már kajakra az utolsó lesz), hogy amikor a Mint a hurrikánt néztük,
és Sandra Bullock elhúzott a végén, én meg a tévével ordibáltam a ronda befejezés
miatt, vállat vontál, s ezt mondtad: „Ez a valóság, Six. Nem haragudhatsz egy ennyire
valódi befejezésre. Mert az olykor csúnya is lehet. A kamu hepiendnek kellene
inkább felidegesítenie. ” Sosem fogom elfelejteni ezeket a szavakat, annyira igazak.
Tudom, hogy nem az volt a célod, hogy megtaníts nekem egy leckét az életről,
mégis sikerült. Nem minden úgy megy, ahogy én akarom, és nem mindenkinek jár
az örök boldogság. A való élet olykor kegyetlen. Az alkalmazkodás a legjobb, amit a
saját érdekedben tehetsz. Akármi történik velem, a te higgadtságoddal próbálom
fogadni, majd továbblépni.
Na, de elég ebből. Csak azt akarom, hogy tudd, hiányzol. Az újdonsült
legeslegjobb öribarid pedig lekophat, amikor fél év múlva hazajövök. Remélem,
tisztában vagy vele, milyen fantasztikus vagy. De ha mégsem, minden áldott nap
SMS- ben foglak emlékeztetni rá. Készülj fel rá, hogy a következő hat hónapban
végeláthatatlan üziáradatban lesz részed. Indul a Napi Dicséret szolgáltatás
Skynak.
Szeretettel,
Six

Mosolyogva hajtom össze a levelet. Nem sírok. Six sem akarná, hogy
itassam az egereket. Még akkor sem, ha a tény, hogy ő biztos megkönnyezte a
búcsút, pityergésre késztet. Kihúzom az éjjeliszekrényem fiókját, és
előveszem a tőle kapott telefont. Máris két új SMS-em érkezett.
Mondtam már, milyen szuper vagy? Hiányzol.
 Ez már a második napom. Írj vissza, mesélnem kell Lorenzóról. Ja, és
gusztustalanul okos is vagy.

Vigyorogva válaszolok. Ötödik próbálkozásra jövök rá, hogyan kell.

Majdnem betöltöttem a tizennyolcat, és ez lesz életem első SMS-e.
Guinness-rekord, azt hiszem.

Hm, ez a Napi Dicséret szolgáltatás nincs ellenemre. Légyszi, ne

felejtsd el megemlíteni, milyen szép vagyok, mennyire kifogástalan a
zenei ízlésem, és hogy a világ leggyorsabb futóját tisztelheted szerény
személyemben. (Csak néhány tipp az induláshoz.) Te is hiányzol. És
alig várom, hogy mesélj Lorenzóról, te ribi!
A suli következő napjai éppen olyanok, mint az első kettő. Egy merő dráma.
A szekrényem meg az ajtaja trágár szövegekkel telefirkált öntapadós
jegyzetlapocskák és mocskolódó levelek gyűjtőhelye lett. Azt persze sosem
látom, ki és mikor teszi oda őket. Dunsztom sincs, mi értelme az egésznek, ha
még csak be sem vállalják a véleményüket. Itt van például a ma reggeli
üzenet, amiben csak ennyi állt: „KURVA”.
Ez mi? Hová tűnt a kreativitás? Semmi szaftos sztori? Semmi pikáns részlet
a magánéletemről? Ha már mindennap ezeket kell olvasnom, legalább
feldobhatnák a dolgot egy kicsit. Belém legalább szorult annyi udvariasság,
hogy ha odáig süllyednék, hogy valakinek névtelen üzenetekkel bombáznám
a szekrényét, megpróbálnám szórakoztatni. Valami érdekesebbet írnék.
„Tegnap este láttam, hogy ágyba vitted a pasimat. Nem igazán díjazom, hogy
masszázsolajjal kented be az uborkámat. Szajha.” Na, például ilyesmit.
Elröhögöm magam. Mennyire számít furának a saját gondolataidon
hangosan felnevetni? Körbenézek. A folyosón senki nincs, csak én. Ahelyett,
hogy leszedegetnem az öntapadós lapocskákat az ajtóról - ahogy azt elvileg
tennem kellene -, előveszem a tollam, lehelek beléjük egy kis életet.
Szívesen, emberek!
Breckin velem szemben teszi le a tálcáját. Egy ideje külön tálcáról kajálunk,
mert valószínűleg azt hiszi, hogy csak salátát vagyok hajlandó enni. Úgy
mosolyog rám, mintha olyan titok lenne a birtokában, amiről tudja, hogy
érdekel. Ha már megint valami pletyka, kinyúlok.
 - Hogy ment a tegnapi futóválogatás? - szegezi nekem a kérdést.
- El sem mentem - vonom meg a vállam.
- Ja, tudom.
- Akkor mi a fészkes fenéért kérdezted?
- Mert szeretem az érintettel tisztázni a dolgokat, mielőtt elhiszem őket
- mondja nevetve. - De tényleg, miért nem mentél el?
Megint vállat vonok.
- Folyton ez a vállvonogatás... Ez valami idegbaj nálad?
A változatosság kedvéért ismét rándítok egyet a vállamon.
- Nem érzem úgy, hogy az itteniek közül bárkivel is egy csapatban
szeretnék lenni. A dolog vonzerejének ezzel számomra annyi.
Összevonja a szemöldökét, mielőtt válaszolna.
- Először is, a futás az egyik legegyénibb sport a világon. Másodszor
pedig, nem azt mondtad, hogy tanórán kívüli tevékenységeket szeretnél a
csilli-villi önéletrajzodban felmutatni? Ezért vagy itt.
- Gőzöm sincs, miért vagyok itt. Talán meg kell tapasztalnom az emberi
természet legalját, mielőtt üdvözölne a való világ. Így nem fog annyira
sokkolni, amit később látok.
Elgondolkodó tekintetet és egy hosszú zellerszálat szegez rám.
- Ez igaz. Minél előbb nyersz betekintést a társadalom perifériáján
tengődő egyének életébe, annál jobb. Nem vághatsz neki egyedül a
vadonnak, ha az állatkert óvó kerítése mögött nevelkedtél.
- Kedves hasonlat, köszi.
Kacsintva beleharap a zellerbe.
- Ha már a hasonlatoknál tartunk... Mi a bánat történt a szekrényeddel?
Ma tele van szexuális analógiákkal és utalásokkal.
- Bejött, mi? - nevetek fel. - Eltartott egy ideig, de ma így ébredtem,
túlteng bennem a kreativitás, úgyhogy muszáj volt.
- Az a cetli volt a kedvencem, amelyiken az áll, hogy „akkora lotyó
vagy, hogy még a mormon Breckint is meghágtad” - bólint elismerően.
- Á, az pont nem az én érdemem - rázom a fejem. - De viccesek, nem?
Főleg most, hogy egy kicsit felturbóztam őket...
- Nos - kezdi olyan hangsúllyal, mintha egy meglepetést készülne
átadni. - Viccesek voltak, amíg Holder egyenként le nem szedte őket, úgy két
perccel ezelőtt.
Az ételről hirtelen az arcára emelem a tekintetem. Csibészes vigyora
elárulja, ez volt az a titok, amit olyan nagy erőfeszítésébe került eddig
megtartani.
- Fura - hallom a saját velős reakcióm. Kíváncsi vagyok, vajon Holder
miért foglalkozik ezzel. Azaz velem. A legutóbbi beszélgetésünk óta nem
futottunk együtt. Sőt, egy szót sem váltottunk. A közös óránkon már a terem
másik végében ül, így lényegében csak az ebédszünetben látom. Akkor is a
lehető legtávolabbra ül a barátaival. Egymás kölcsönös kerülése a patthelyzet
megoldásának látszott.
Tévedtem.
- Kérdezhetek valamit? - töri meg a csendet Breckin.
Vállat vonok, hogy idegesítsem.
- Igazak a róla szóló pletykák? Hogy agresszív? És a lánytestvére?
Próbálom leplezni a csodálkozásom, most először hallok a tesójáról.
- Nem tudom. Annyit tudok, hogy elég időt töltöttem vele ahhoz, hogy
halálra ijesszen, és ne akarjak vele többet találkozni.
Nagyon szeretnék rákérdezni erre a lánytestvér dologra Breckinnél. Vajon
mit értett alatta? De a makacsságom most is megakadályoz benne. Valahogy
mindig közbelép, ha Dean Holderről szeretnék infókat megtudni.
- Szia - szólal meg egy hang a hátam mögött. Rögtön tudom, hogy nem
Holder az, mert a zsigereim a helyükön maradnak. Mire hátranézek, Grayson
már le is huppan a mellettem lévő székre. - Ráérsz suli után?
Belemártom a kezemben lévő zellerszárat a joghurtos szószba, mielőtt
megszólalok.
- Esetleg.
- Ez nem válasz - rázza a fejét Grayson. - Találkozzunk az utolsó óra
után a kocsidnál.
Mielőtt bármit is mondhatnék rá, fölpattan és elmegy. Breckin kérdő
pillantással méreget.
Vállat vonok, mert már úgyis mindegy.
El sem tudom képzelni, Grayson miről akar velem társalogni. De ha azt
hiszi, hogy holnap este átjöhet, alighanem agyátültetésre van szüksége.
Készen állok rá, hogy egész évben letojjam a fiúkat úgy, ahogy vannak.
Semmi poén nincs az egészben, ha nem cserélhetek eszmét Sixszel némi fagyi
kíséretében, miután lekoptak. Komolyan mondom, egyedül azért a kibeszélős
fagyizásért érte meg smárolni.
Legalább tartja a szavát ez az amatőr alkoholista. Ott vár a kocsinál. A
vezetőoldali ajtónak támaszkodva álldogál.
- Helló, hercegnő! - vigyorog, amikor a közelébe érek. Fogalmam sincs,
hogy a hangsúllyal vagy a szavakkal van-e nagyobb bajom, de undorodva
rezzenek össze.
- Soha. Többé. Ne. Hívj. Hercegnőnek. Értve? - tagolom a hátsó ajtónak
dőlve.
Nevetve szembefordul velem, és elkapja a derekam.
- Oké. Mit szólsz a gyönyörűségemhez?
- Mit szólsz a Skyhoz?
- Miért vagy mindig ilyen pukkancs? - kérdezi, és már az arcomat
simogatja a keze. Megcsókol. Sajnos hagyom. Főleg azért, mert egy egész
velem töltött hónap után ennyit igazán megérdemel. De a szívesség
viszonzásának is vannak határai, úgyhogy néhány másodperc múltán
elhúzódok tőle.
- Mit akarsz?
Újra átöleli a derekam és magához szorít.
- Téged - és a nyakam csókolgatja. Kénytelen vagyok ellökni magamtól.
- Mi van?
- Nem vetted az adást? Világosan megmondtam, Grayson, hogy nem
akarok lefeküdni veled. Ez nem holmi idióta csajos trükk, hogy a tiltakozással
még jobban magamba bolondítsalak. Te többet akarsz, én meg nem, szóval ez
egy patthelyzet. Tovább kell lépnünk mindkettőnknek.
Rám néz, sóhajt, aztán még jobban magához szorít.
- Nem akarok ennél többet, Sky. Így is jó, ahogy van. Nem fogom
erőltetni. Szeretek nálad lenni. Átmehetek holnap este? - érdeklődik
bugyihúzogató mosoly kíséretében. - Ne dühöngj már, gyere ide! - csókol
meg ismét.
Úrrá lesz rajtam a jól ismert, zsibbadt érzés. Az elmúlt napok feszültsége
után szinte jólesik. Ezért hagyom, hogy Grayson tovább csókoljon. Az
autóhoz nyom, végigfuttatja a kezét a hajamon, az államat és a nyakamat
veszi célba az ajkával. Hátrahajtom a fejem a kocsi tetejére, s átölelem a
nyakát, hogy megnézhessem az órám. Karen ma üzleti útra indul, úgyhogy
előre be tudom szerezni a hét végi szénhidrátadagomat. Fogalmam sincs,
mennyi ideig akar még ölelgetni Grayson, de a fagyi most sokkal vonzóbb
programnak tűnik nála. A szememet forgatva leengedem a karom.
A pulzusom egyik pillanatról a másikra megháromszorozódik, a gyomrom
bukfencet vet - végigfut rajtam mindaz az érzés, ami természetes egy lánynál,
ha testközelébe kerül egy jó pasi. Csak éppen nem arra reagál így a testem,
aki a nyelvével a számban kalandozik. Hanem arra, aki a parkoló másik
végéből bámul.
Holder a kocsija mellett áll, és a nyitott ajtó tetejére könyökölve figyel
minket. Azonnal ellököm Graysont, és bepattanok az autómba.
- Akkor oké a holnap este? - kérdezi reménykedve.
Becsapom az ajtót, és felpillantok rá.
- Nem. Végeztünk.
Hátramenetbe kapcsolok. Tolatás közben nem tudom eldönteni, haragot,
szégyent vagy vonzódást érzek-e. Vajon hogy csinálja? Hogy tud belőlem
egyszerre ennyi érzelmet kiváltani mindössze egy távoli pillantással? Azt
hiszem, pszichiátriai segítségre lenne szükségem.
- Jack is veled, megy? - kérdezem, miközben nyitva tartom a kocsi ajtaját
Karennek, hogy bepakolja az utolsó bőröndöt is a hátsó ülésre.
- Aha, ő is jön. Vasárnap jövünk... jövök haza - javítja magát gyorsan.
Még mindig nem akar többes szám első személyben beszélni magukról.
Ennek nem örülök, mivel bírom Jacket, és tudom, mennyire szereti az
anyámat. Magas nekem ez a fene nagy távolságtartás. Az elmúlt tizenkét
évben volt néhány pasija, de amint komolyra fordult a dolog, mindig
kimenekült a kapcsolataiból.
Karen becsapja az ajtót, és felém fordul.
- Tudod, hogy megbízom benned, de kérlek...
- Ne legyek terhes - vágok közbe. - Tudom, tudom. Két éve hajtogatod,
valahányszor kiteszed a lábad itthonról. Nem leszek terhes, anya. Nem
pasizok, csak inni szoktam meg drogozni.
Nevetve ölel át.
- Jó kislány. Üsd ki magad rendesen!
- Meglesz, megígérem. Ja, és kölcsönkértem egy tévét a hétvégére,
úgyhogy két napig fagyit zabálva fogok gagyi szappanoperákat nézni.
Az ölelésből kibontakozva komoran mered rám.
- Ez egyáltalán nem vicces!
Nevetve fonom köré ismét a karjaimat.
- Érezd jól magad! Remélem, eladsz egy rakás gyógynövénycuccot, vagy
mit.
 - Szeretlek. Ha szükséged van rám, tudod, hogy bármikor használhatod
Six otthoni telefonját.
Szememet forgatva hallgatom az ezerszer ismételt utasításokat. Egy sziával
zárom rövidre a búcsúzkodást. Aztán Karen bepattan az autóba, elhajt, én
pedig hétvégére szülő nélkül maradok. A tinik többsége valószínűleg egy
ilyen helyzetben máris izzítaná a mobilját, hogy összetrombitálja az évszázad
házibuliját. Én nem. Nincs az az isten. Inkább bemegyek a konyhába, és
sütök egy mennyei süteményt. Én így lázadok.

Imádok sütni, de azt nem állítom, hogy tudok is. Általában több liszt és csoki
jut az arcomra meg a hajamra, mint a tepsibe. A mai alkalom sem kivétel.
Már elkészült egy adag csokis keksz és brownie, illetve valami, amiről
fogalmam sincs, eredetileg mi akart lenni. Éppen lisztet öntök a csokitorta
tésztájába, amikor megszólal a csengő.
Nyilvánvaló, mit kellene tennem. Azaz mit nem. Foglalkozni vele. Mégis
tanácstalanul bámulom az ajtót. Amikor másodszor is csengetnek, leteszem a
mérőpoharat, megpróbálom kiszedni a hajam a szememből és a számból,
hogy megnézzem, ki az, akinek ilyen sürgős. Meg sem lep, hogy Holder
ácsorog a küszöbön. Na jó, meglep. De nem olyan nagyon.
- Szia - mondom, mert más nem jut az eszembe. Bár, ha jutna, akkor
sem tudnám kimondani, mert szokás szerint eláll a lélegzetem.
Ő meg csak áll ott lazán, zsebre dugott kézzel. És a vágásra szoruló hajával.
De az a mozdulat, amivel félresöpri a haját a homlokából, hirtelen a világ
legrosszabb ötletévé teszi a fodrászati beavatkozást.
- Helló - mosolyog bugyután. Valamiféle izgatottság látszik rajta. De
még ez is piszkosul jól áll neki. Jókedvű, egyelőre legalábbis. Ki tudja, mikor
kattan át megint a hangulata agresszív- vitatkozósba?
- Ööö... - közlöm határozottan. Tudom, hogy be kellene hívnom a
házba, de ahhoz először is szívesen kéne látnom idebent. És ez a döntés még
nem született meg bennem.
- Dolgod van? - kérdezi.
A romokban álló konyha felé pillantok.
- Olyasmi - válaszolom. Nem hazudok, tényleg találtam magamnak
szuper elfoglaltságot.
A távolba meredve bólint, aztán hátrafelé int, a kocsija irányába.
- Akkor én... megyek is.
- Ne! - mondom túl gyorsan és túl hangosan, amikor elindul a lépcsőn
lefelé. Jézusom, ez eléggé kétségbeesett felkiáltásnak hangzott! Amennyire
rejtély számomra, miért foglalkozik ennyit velem, annyira érdekel is a
magyarázat. Ez van, győzött a kíváncsiság. Félreállok, és kitárom az ajtót.
- Bejöhetsz, de készülj fel egy kis munkára.
Némi habozás után, egyszerre két lépcsőfokot lépve, már bent is van.
Bezárom az ajtót magunk mögött, s mielőtt még kínosabb lenne a helyzet,
előresietek a konyhába. Megfogom a mérőpoharat és a lisztet, és folytatom a
munkát. Mintha nem is volna a házban egy heves természetű, dögös pasi.
- Sütivásárra készülsz? - akad meg a szeme a konyhapultot elborító
édességhalmon.
- Anya elutazott a hétvégére. Ellenzi a cukrot, úgyhogy ilyenkor őrült
módjára próbálom bepótolni az elmaradást.
Nevetve fölkap egy csokis kekszet, majd kérdő tekintettel néz rám,
beleharaphat-e.
 - Szolgáld ki magad. De előre szólok, az hogy szeretek sütni, még nem
jelenti, hogy tudok is - mondom az utolsó csomag liszt kibontása közben.
- Szóval az egész ház a tiéd, erre sütögetéssel töltöd a péntek estét.
Tipikus tinédzser - ékelődik a helyzeten.
- Mit is mondhatnék? Lázadónak születtem.
Megfordul, kinyitja az egyik szekrényt, felméri a tartalmát, majd azzal a
lendülettel be is zárja. Tesz egy lépést balra, kinyitja a másikat, és kivesz egy
poharat.
- Van itthon tej? - kérdezi a hűtő felé tartva.
A tésztát keverő kezem megáll a levegőben, úgy figyelem, ahogy választ
sem várva tölt magának egy pohárral. Néhány korty után visszafordul, és
észreveszi, hogy bámulom.
- Süteményt tej nélkül kínálni? Borzalmas vendéglátó vagy, mondhatom
- vigyorog, visszasétál a tejjel a pulthoz, s vesz magának még egy kekszet.
- Tudod, a meghívott vendégeknek tartogatom az udvariasságot -
jegyzem meg a tésztát tovább keverve.
- Au, ez fájt! - nevet fel.
Ilyenkor különösen jól jön egy robotgép. Azon kívül, hogy megkönnyíti a
munkát, még beszélgetésmentes három percet is garantál. Próbálom
felidézni, vajon hogyan is nézhetek ki, de nem akarok feltűnően kutakodni
valami tükröződő felület után. Érzem, hogy tetőtől talpig lisztes vagyok.
Kócos kontyomat egy ceruza tartja össze, melegítőnadrágom pedig mosásért
kiáltó állapotban van. Teszek egy kísérletet, hogy megszabaduljak a
legnagyobb lisztfoltoktól, de minden próbálkozás hiábavaló. Csak az a tény
vigasztal, hogy nem nézhetek ki rosszabbul, mint a kanapén kiterülve, vastag
koszréteggel az arcomon.
Kikapcsolom a gépet, és kihúzom a két keverőlapátot. Az egyiket a
számhoz emelem, a másikkal pedig a bárszéken ülő Holder felé sétálok.
- Kéred? Csokikrém.
- Milyen kedves tőled - veszi el mosolyogva.
- Fogd be és nyalogasd, különben megtartom magamnak -
figyelmeztetem a konyhaszekrény felé sétálva. Elő akartam venni a kedvenc
tejesbögrémet, de inkább egy pohár mellett döntök.
- Kérsz egy kis vizet, vagy továbbra is próbálsz úgy tenni, mintha
bevenné a gyomrod azt a tejnek nem nevezhető növényi izét?
Megkönnyebbülten felsóhajt, undorodva felhúzza az orrát, és nevetve
eltolja maga elől a poharát.
- Próbáltam jó fej lenni, de ebből a borzalomból nem megy le még egy
korty a torkomon. Igen, nagyon is kérek vizet!
Nevetve kiöblítem a poharát, és vízzel megtöltve teszem vissza elé.
Beleharapok egy brownie-ba, és leülök a konyhapult másik oldalán lévő
bárszékre, pont vele szemben. Várom, hogy kinyögje, miért jött. De nem
mond semmit, csak csendben néz engem. Én sem szólalok meg, mert tetszik
ez a nyugodt hangulat. Jobb nekünk, ha hallgatunk, mert a beszélgetésnek
úgyis mindig veszekedés a vége.
Holder felpattan, és mindenféle megjegyzés nélkül a nappaliba sétál.
Érdeklődve körbenéz, a figyelmét rögtön felkeltik a falon lógó képek.
Közelebb lép, s egyenként alaposan megvizsgálja mindegyiket. Hátradőlve
nézem, ahogy kíváncsiskodik.
Egyetlen mozdulata sem tűnik sietősnek, rendkívül kimért és magabiztos.
Olyan, mintha minden egyes szavát és cselekedetét napokkal előre
kitervelné. Simán el tudom képzelni, hogy a szobájában ülve papírra veti a
következő nap mondatait, annyira alaposan megválogatja őket.
- Anyukád nagyon fiatalnak tűnik - állapítja meg.
- Mert az is.
- Nem hasonlítasz rá. Inkább apukádra ütöttél? - kérdezi felém fordulva.
Vállat vonok.
- Nem tudom. Fogalmam sincs, hogy néz ki.
Visszafordul a fotók felé, s az egyiknek az oldalán végigfuttatja az ujjait.
- Meghalt?
Olyan durván, érzéketlenül érdeklődik, hogy majdnem biztos vagyok
benne, tudnia kell, hogy nem ez történt.
- Nem tudom. Hároméves korom óta nem láttam.
A konyhába visszasétálva elfoglalja velem szemben a korábbi helyét.
- Ennyi? Semmi sztori?
- Ó, éppenséggel akad sztori is, csak nem akarom elmesélni.
Egyébként biztos van sztori, de én sem hallottam még.
Karennek gőze sincs, mi történt velem, mielőtt hozzá kerültem. A
kérdezősködésnek pedig nem láttam értelmét. Kit érdekel az a néhány pocsék
év, ha utána tizenhárom remek következett?
Holder megint rám mosolyog, de ezúttal kérdő tekintet kíséretében.
- Finom lett a keksz - vált témát ügyesen. - Nem kellene leszólnod a
sütőtudományodat.
Valami csipog, én pedig a sütőhöz ugrok. Kinyitom, de látom, hogy a torta
koránt sincs kész. Amikor felnézek, látom, hogy Holder vigyorogva markolja
a telefonom.
- SMS-ed érkezett, ne a sütit nézegesd!
A konyhapultra dobom az edényfogó kesztyűt, s ismét a bárszék felé
veszem az irányt. Ő pedig a magánszféra fogalmával mit sem törődve
végigpörgeti az üzeneteimet. Igazából nem érdekel, úgyhogy hagyom.
- Azt hittem, anyukád nem engedi, hogy telefonod legyen. Vagy csak
egy gyenge kifogás volt, hogy ne kelljen megadni a számod?
- Tényleg nem engedi. Ezt a legjobb barátnőmtől kaptam néhány napja.
Csak SMS-ezni lehet vele.
- Mégis miféle SMS-ek ezek? - dugja az orrom alá a kijelzőt.
Visszahúzza maga elé, és a legfelsőt hangosan idézi.

Sky, gyönyörű vagy. Te vagy a világmindenség legkifogástalanabb lénye.

Aki ezzel nem ért egyet, azt laposra verem.

Egyik szemöldökét felvonva rám néz, majd ismét a telefonra.

- Istenem... Mind ilyen. Kérlek, mondd, hogy nem saját magadnak
küldöd ezeket!
- Hé, hagyd abba! Elrontod az élvezetet... - tépem ki a kezéből a
készüléket nevetve.
- Jézus Mária. Szóval igen? Mindet te írtad, ugye? - rázkódik ő is a
nevetéstől.
- Dehogyis! Sixtől vannak. Ő a legjobb barátnőm, de elutazott a világ
másik végére. Így akar napi rendszerességgel felvidítani. Szerintem aranyos.
- Nem, szerinted egyáltalán nem aranyos. Sót, annyira idegesítőnek
tartod, hogy a legtöbbjét el sem olvasod.
Ezt mégis honnan az ördögből tudja?
 Leteszem a telefont, és összefonom a karom a mellkasom előtt.
- Jót akar - védem Sixet anélkül, hogy bevallanám, mennyire nem
jönnek be ezek az üzenetek.
- El fog kényeztetni. Olyan felfuvalkodott leszel ezektől az SMS-ektől,
hogy egyszer csak kipukkansz.
Egyik kezével felmarkolja a telefonom, a másikkal pedig a sajátja után
nyúl. Mindkettőt vadul nyomogatni kezdi.
- Korrigálnunk kell a helyzetet, még mielőtt a nagyszerűség téves
illúziójába ringatnád magad - mondja, miközben visszaadja a mobilomat. Az
övét még néhány másodpercig nyúzza, aztán zsebre vágja. Az enyém pont
ekkor csipog. Megint üzenetet kaptam:

A süteményeddel vallatni lehet. Ráadásul annyira jó nő sem

vagy.

- Jobb? Leeresztett tőle az egód? - érdeklődik ékelődve.

- Te aztán pontosan tudod, mit kell mondani egy lánynak - állapítom
meg jókedvűen, aztán felállva körbemutatok a kezemmel. - Van kedved
megnézni a házat?
Elindulok, és miközben unalmas dolgokat mesélek a szobákról és a falakon
függő fotókról, ő némán, tűnődve követ egy-két lépéssel lemaradva. Nem
beszél, nem siet. Gyakran megáll, hogy szemügyre vegyen egészen
lényegtelen apróságokat.
- Ez pedig az én szobám - mondom az utolsó állomásnál, és olyan
gesztus kíséretében tárom ki az ajtót, mintha egy tévés vetélkedő fődíjára
mutogatnék a kamerák előtt. - Nézz körül bátran, de lévén tizennyolc éven
aluli, maradj távol az ágytól, mert ezen a hétvégén tilos teherbe esnem.
A küszöbön átlépve megáll, és felém fordítja a fejét.
- Csak ezen a hétvégén? Inkább jövő héten akarod magad
felkoppinttatni?
- Á, egy kicsit még várnék - követem befelé.
Alaposan végigjáratja a tekintetét a helyiségen, majd ismét rám néz.
- Elmúltam tizennyolc.
Félrehajtott fejjel tűnődök, próbálok rájönni, ezt most miért közölte velem.
- Szeretnéd, hogy gratuláljak hozzá?
- Azt mondtad, lévén tizennyolc éven aluli, maradjak távol az ágyadtól.
Csak szólok, hogy már betöltöttem - réved a szóban forgó bútordarab
irányába. Nekem meg elakad a lélegzetem. Mennyire utálom ezt!
- Oké. Vegyük úgy, hogy tizenkilencet mondtam.
Laza léptekkel az ablakomhoz sétál. Lehajol, kidugja rajta a fejét, majd
visszahúzza.
- Tehát ez az a hírhedt ablak?
Nem néz rám, ami oltári mázli. A tekintetemmel való találkozást ugyanis
nem élné túl. Mégis mi a fenéért kellett ilyet mondania? Eddig meglepő
módon jól elvoltam a társaságában. Amikor felém fordul, látom, hogy játékos
arckifejezése helyét átvette a kihívó. Jaj, hányszor láttam már ezt!
Nagyot sóhajtok.
- Mit akarsz, Holder?
Vagy kinyögi, miért van itt, vagy elhúz. Ez a két eset lehetséges. Keresztbe
tett karokkal néz farkasszemet velem.
- Valami rosszat mondtam, Sky? Esetleg alaptalant?
 Incselkedő hangsúlyából egyértelmű, hogy mire célzott az ablakommal
kapcsolatban. Nem érek rá az ovis játékaira, mert sürgős sütögetnivalóm van.
És eszegetnivalóm is. Az ajtóhoz sétálok, és sarkig nyitom.
- Pontosan tudod, mit mondtál. Megkaptad a várt reakciót. Örülj neki.
Elmehetsz.
Nem megy. Karját leengedve megfordul, az éjjeliszekrényhez lép, és úgy
kezdi vizsgálni a Breckintől kapott könyvet, mintha az előző fél percben
semmi sem történt volna.
- Holder, a lehető legudvariasabban kérlek, hogy menj el. Óvatosan
leteszi a könyvet, aztán lefekszik az ágyamra. Az én rohadt ágyamon fekszik!
A szemeimet forgatva odasietek, és a lábánál fogva elkezdem ráncigálni.
Ha erőszakkal kell eltávolítanom a házból, hát legyen. Amikor megragadom a
csuklóját, olyan gyorsan magára ránt, hogy időm sincs végiggondolni, mi
történik velem. Átgördül rajtam, így a hátamon fekszem, a matrachoz
szorított kezekkel. Még csak tiltakozni sem volt alkalmam. Bár most, így
alulról felfelé nézve rá, talán akkor sem tiltakoztam volna, ha lehetőségem
van rá. Most pedig gőzöm sincs, hogy sikítsak, vagy letépjem a ruháimat.
Elengedi a kezem, és az arcomhoz nyúl. Hüvelykujjával nevetve simítja
végig az orrom.
- Liszt. Nem hagyott nyugodni - mondja egyszerűen, aztán a támlának
dőlve felül, és a lábait is felhúzza az ágyra. Még mindig kiterítve fekszem, a
plafonra ragasztott csillagokat bámulom. Eddig még sosem éreztem így
magam, amikor rájuk néztem.
Meg sem bírok mozdulni. Egyfelől félek, hogy zakkant. Mármint őrült,
klinikai értelemben véve. Ez az egyetlen lehetséges magyarázat a
viselkedésére. Másfelől pedig, ettől még ugyanolyan ellenállhatatlannak
tartom, ami csak egy dolgot jelenthet. Hogy én is elmebajos vagyok.
- Nem tudtam, hogy meleg.
Jesszus, ez tényleg őrült!
Felé fordulok, de egy szót sem szólok. Mégis mit mond az ember egy
flúgosnak, aki többszöri felszólítás ellenére sem hagyja el a házát, ráadásul
hetet-havat összehord?
- Azért vertem meg, mert egy seggfej. Fogalmam sem volt róla, hogy
homár.
Könyökét a térdén pihenten, s egyenesen rám néz. Valami reakciót vár.
Vagy válaszfélét. Tuti, hogy a következő másodpercekben egyiket sem fogja
megkapni, mert előbb még fel kell fognom, amit mondott.
A csillagokra bambulva elemzem a helyzetet. Amennyiben nem gyagyás,
bizonyára meg akar magyarázni valamit. De mit? Hívatlanul idejön azért,
hogy megvédje a saját becsületét és belegázoljon az enyémbe? Ennek meg mi
értelme? Mit számít neki az én véleményem?
Kivéve, persze, ha kedvel engem. A gondolat szó szerint mosolyra késztet.
Defektesnek érzem magam, amiért egy félnótás kegyeire pályázom.
Magamnak csináltam a bajt. Nem lett volna szabad beengednem a házba így,
hogy egyedül vagyok. Amennyiben a mai nap döntései is beleszámítanak a
nagy összesítésbe, végérvényesen a rosszak felé billen a mérleg. Kétféleképp
végződhet ez a helyzet. Az egyik, hogy valamiféle egyetértésre jutunk, a
másik pedig, hogy kinyír, apró darabokra vagdalja a holttestem, majd
süteményt készít belőlem. Akármelyik is következik be, kár azért a sok
desszertért, amit éppen most nem ehetek.
 - Torta! - kiáltok fel, mielőtt keljfeljancsi módjára kipattanok az ágyból.
A konyhába érve megcsap a legújabb kudarcom szaga. Az edényfogóért
nyúlva kiveszem a sütőből, és szomorúan az asztalra dobom. Annyira azért
nem égett szét. Bevonattal talán még menthető.
A sütő ajtaját bevágva megállapítom, hogy új hobbi után kellene néznem.
Az ékszerkészítés például jó ötlet. Vajon milyen nehéz lehet? Felmarkolok
két kekszet, visszasétálok a hálóba, az egyiket odaadom Holdernek, és
visszafekszem mellé az ágyra.
- Azt hiszem, a homofób tapló jellemzés finoman szólva túlzás volt a
részemről, nemde? Mert nem is vagy érzéketlen tuskó, aki egy évig rohadt a
javítóban...
Grimaszolva dől le mellém. Nézegeti a csillagokat.
- Igen, az tényleg túlzás volt. Tekintve, hogy tavaly apánál laktam
Austinban. Tippem sincs, hogy ezt a javítós sztorit ki találta ki.
- Miért nem próbálod megvédeni magad az igaztalan pletykákkal
szemben?
- Ugyanezt én is kérdezhetném tőled - fordítja felém a párnán nyugvó
fejét.
Összeszorított szájjal bólintok.
- Oké, kvittek vagyunk.
Mindketten csöndben felülünk, és nekilátunk a süteménynek. Egy csomó
dolog, amit az elmúlt napokban mondott, új értelmet nyer. És egyre több
közöset látok bennünk, pedig mennyire megvetettem őt. Kerek perec
közölte, hogy bármit megkérdezhetek tőle, erre mégis a szóbeszédnek
hittem. Nem csoda, hogy olyan mérges volt rám. Éppúgy kezeltem, mint
ahogy a többiek engem.
- Az ablakos beszólás az előbb... Csak a pletykákról szólt? Nem velem
akartál szemétkedni?
- Sky, nem vagyok szemét.
- De heves vagy. Legalább ebben igazam volt.
- Talán heves vagyok, de szemét semmiképp.
- Remek. Én pedig nem vagyok kurva.
- Én meg nem vagyok homofób tapló.
- Akkor ezt megbeszéltük?
- Aha, szerintem meg - nevet.
Mély lélegzetet veszek. Aztán lassan kifújom a levegőt. Olyasmire
készülök, amit csak ritkán teszek. Bocsánatot fogok kérni. Ha nem lennék
ennyire makacs, talán még azt is bevallanám, hogy a héten megdöntöttem az
alaptalan ítélkezés világrekordját, így minden oka meglenne a mérgelődésre.
Ehelyett inkább röviden és kedvesen elnézést kérek.
- Ne haragudj, Holder. Sajnálom... - mondom halkan.
- Tudom, Sky. Tudom... - sóhajt fel.
Így ülünk ketten, csöndben. Egyszerre túl sokáig és túl rövid ideig. Késő
van már. Attól félek, hogy mindjárt közli, lelép, mert nincs több
mondanivalója. És én ezt nem akarom. Olyan jó most vele! Fogalmam sincs,
miért. De jó.
- Kérdeznem kell tőled valamit - töri meg végül a csendet. Nem
válaszolok, mert nem úgy tűnik, mintha az előzetes beleegyezésemre várna.
Csak a szokásos felkészülési idejét tölti az érdemi megszólalás előtt. Mély
lélegzetet vesz, majd az oldalára fordul, hogy a szemembe nézhessen. A
könyökére tápászkodva bámul le rám, de én továbbra is a csillagokat
figyelem. Túl közel van ahhoz, hogy vissza merjek nézni rá. Az akadozó
szívverésem alapján pedig úgyis mindjárt elpatkolok infarktusban. Fogalmam
sem volt róla, hogy az a fránya vágyakozás szó szerint megviseli az ember
szívét. Komolyan mondom, durvább, mint a futás!
- Miért hagytad, hogy Grayson azt művelje veled a parkolóban?
Azt hiszem, elbújok a takaró alá. Ki sem jövök onnan kábé száz évig.
Reméltem, hogy ez a téma nem kerül szóba.
- Mondtam már, hogy nem járok vele, és a monokli sem miatta van.
- Nem azért kérdeztem. Hanem mert láttam, hogyan reagáltál.
Bosszantott az egész. Sőt, egy kicsit talán untatott is. Csak érdekel, hogy
miért hagytad, hogy azt csinálja veled, miközben te hozzá sem akartál érni.
Szavaitól szorongani és izzadni kezdek. Nem állok készen arra, hogy erről
beszéljek. Vérciki, hogy ennyire kiigazodik rajtam, nekem meg fogalmam
sincs őróla.
- Ennyire nyilvánvaló volt, hogy nem érdekel?
- Ja, még ötvenméteres távolságból is. Csoda, hogy neki nem esett le.
Ezúttal gondolkodás nélkül felkönyökölök, hogy a szemébe nézzek.
- Tudom, oké? El sem hiszed, hányszor utasítottam vissza, de nem adja
fel. Beteges. És taszít.
- Akkor mért hagytad, hogy csinálja? - kérdezi élesen.
Mi tagadás, kompromittáló helyzetben vagyunk. Egymással szemben, egy
ágyban. Ahogy a számat fixírozza... Talán jobb lenne megint a hátamra
feküdni. Gőzöm sincs, ő mit érez, de szinte ugyanabban a pillanatban dőlünk
le.
 - Bonyolult - válaszolom.
- Nem kell magyarázkodnod. Csak kíváncsi vagyok. Abszolút nem az én
dolgom.
A kezemet összekulcsolom a fejem alatt, és megint a csillagokat bámulom.
Többször számoltam meg őket életemben, mint ahányig el tudok számolni.
Több időt töltöttem ebben az ágyban Holderrel, mint eddig bármelyik
sráccal, de amióta itt van, még egyszer sem kellett számolnom.
- Volt már valaha komoly barátnőd?
- Aha. De remélem, nem erről akarsz kérdezősködni, mert nem mennék
bele a részletekbe.
Megrázom a fejem.
- Nem azért kérdeztem.
Néhány pillanatig hallgatok. Keresem a megfelelő szavakat.
- Mit éreztél, amikor megcsókoltad?
Habozik, mintha próbálná leleplezni a kérdés mögött megbúvó cselt.
- Őszinteséget vársz, igaz? - kérdez vissza.
- Csakis.
A szemem sarkából látom, ahogy vigyorog.
- Oké. Azt hiszem... kanos voltam. Vagy valami olyasmi.
Próbálok úgy tenni, mintha nem lettek volna rám hatással a szavai. De...
hu! Keresztbe teszem a lábam, hogy csillapítsam a hőhullámokat.
- Szóval remegett a gyomrod, izzadt a tenyered, gyorsan vert a szíved
meg ilyenek?
Vállat von.
- Ja. Nem minden lánnyal, de a legtöbbel igen.
 Felé fordítom a fejem, szándékosan nem túlgondolva az előző mondatot. Ő
is rám néz, és grimaszol.
- Jó, nem voltak olyan sokan... - mosolyog, én pedig a megjelenő
gödröcskéktől kommunikációképtelenné válok. - És nálad hogy van?
Hagyom, hogy találkozzon a tekintetünk. Aztán felpillantok a csillagokra.
- Nálam úgy van, hogy én sosem éreztem ilyet. Soha nem éreztem
semmit. Amikor smárolok a srácokkal, csak a nagy semmit érzem.
Pontosabban totál lezsibbadok. Szóval néha hagytam, hogy Grayson csinálja,
amit akar, de nem azért, mert élveztem, hanem mert segített benne, hogy
kiürüljön a fejem.
Nem válaszol. Kényelmetlen ez a csend. Kénytelen vagyok arra gondolni,
hogy éppen most címkézett fel ütődöttnek.
- Tudom, hogy ez hülyeség. Nem vagyok leszbi, egyébként. Egyszerűen
csak előtted még nem vonzódtam senkihez. Nem tudom, miért.
Ahogy ezt kimondom, felém kapja a fejét. Pont akkor, amikor becsuktam a
szemem, és eltakartam a karommal. Basszuskulcs!
Nem hiszem el! Éppen most vallottam be neki, hogy vonzódom hozzá. Meg
akarok halni, de már túl késő.
Érzem, ahogy a matrac megmozdul alattam, és az ujjai a csuklómra
fonódnak. Félrehúzza a karom, mire lassan kinyitom a szemem. Ott fekszik a
kezére támaszkodva. Vigyorog ezerrel.
- Vonzódsz hozzám?
- Ó, bakker! Az egódnak már csak ez hiányzott, ugye? - mordulok fel.
- Hát, ja. Úgyhogy igyekezz kitalálni valami durva beszólást, még
mielőtt akkora fejem lesz, mint neked!
 - Sürgősen fodrászhoz kéne menned. Állati sürgősen. A hajad belelóg a
szemedbe, úgyhogy állandóan egy Justin Bieber-féle mozdulattal kell onnan
kiseperned, ami elég ciki.
Végigsimítja a fürtjeit, aztán ledől.
- Ember, ez nagyon betalált! Mintha jó előre kitervelted volna...
- Á, csak hétfőn.
- Hétfőn találkoztunk először. Tehát amióta megláttál, egyfolytában az
jár a fejedben, hogy milyen gáz a hajam?
- Nem csak az.
Egy percig hallgat, majd újra vigyorogni kezd.
- El sem hiszem, hogy jó pasinak tartasz.
- Fogd be!
- Talán nem is igazi ájulás volt az a múltkori. Színleltél, hogy
becipeljelek a szexi, izzadt, férfias karjaimban.
- Hallgass!
- Fogadni mernék, hogy álmodoztál is rólam. Itt, ebben az ágyban.
- Fogd már be, Holder!
- Sőt, talán még...
Oldalra nyúlok, és a szájára tapasztom a kezem.
- Sokkal szexibb vagy, amikor nem beszélsz.
Amikor végre elhallgat, visszahúzom a kezem, és visszateszem a fejem alá.
Egy darabig csendben heverünk. Ő talán némán, kárörvendően, amiért
bevallottam, hogy vonzódom hozzá, miközben nekem összerándul a
gyomrom a ténytől, hogy megtudta.
- Unatkozom - sóhajtja.
 - Akkor menj haza.
- Nem akarok. Te mit csinálsz, amikor unatkozol? Nincs net, nincs tévé.
Csak ülsz itt, és arra gondolsz, milyen jóképű vagyok?
- Olvasok. Sokat - közlöm a szemem forgatva. - És néha sütök. Meg
futok.
- Olvasás, sütés, futás. És egy kis képzelgés rólam. Milyen élményekben
gazdag életed van!
- Szeretek így élni.
- Nekem is tetszik, azt hiszem - állapítja meg. Aztán az
éjjeliszekrényhez fordulva a könyvért nyúl. - Tessék, olvass!
Elveszem tőle, s kinyitom a második oldalon, a benne hagyott
könyvjelzőnél. Eddig sikerült eljutnom.
- Azt akarod, hogy felolvassak neked? Ennyire unatkozol?
- El sem tudod képzelni, mennyire.
- Ez egy lányregény - figyelmeztetem.
- Ahogy említettem, el sem tudod képzelni, mennyire unatkozom. Olvasd!
A párnámra könyökölök, szembefordulok az ágytámlával, és belekezdek.
Ha ma reggel valaki azt mondta volna, hogy romantikus könyvet fogok
olvasni Dean Holderrel egy ágyban, biztosan kattantnak bélyegzem. De, mint
már kiderült, nem vagyok túl jó az ítélkezésben.

Amikor kinyitom a szemem, rögtön végigtapogatom az ágy másik felét. Üres.

Felülök és körbenézek. Lámpa lekapcsolva, én betakargatva. A csukott könyv
az éjjeliszekrényen. Gyorsan felkapom, a könyvjelző a háromnegyedénél.
Elalvásig olvastam? Úristen, elaludtam! A takarót ledobva kimegyek a
konyhába. Sokkot kapok, amikor a villanyt felkapcsolom. Az egész helyiség
ragyogóan tiszta, a sütemények pedig gondosan alufóliába csomagolva.
Tekintetem a pulton hagyott telefonra téved. Kézbe veszem, s látom, hogy
SMS-em érkezett.

Éppen akkor aludtál el, amikor majdnem kiderült a főhős anyukájának

titka. Hogy merészelted?! Holnap este visszajövök, és akkor befejezed.
Egyébként meg horkolsz, ráadásul szörnyű a leheleted.

Felnevetek. Úgy vigyorgok, mint pék kutyája a meleg kiflire. Szerencsére

senki sem látja. A tűzhely fölött az óra éjjel kettőt mutat, úgyhogy
visszamegyek a szobámba, bemászom az ágyba, s reménykedem, hogy
tényleg felbukkan holnap. Nem tudom, egy hét alatt hogyan fészkelhette be
magát ez a reménytelen pasi az életembe - de nem akarom, hogy eltűnjön
belőle.
Felbecsülhetetlen értékű információkat sikerült megtudnom a vágyakozásról.
Kétszer kell miatta fáradni. Duplán zuhanyoztam, utána meg négyszer
öltöztem át a megszokott kettő helyett. Sőt, meg takarítottam is, pedig azt
egyszer sem szoktam. Ja, és legalább ezerszer ránéztem az órára. A
telefonomra is legalább ugyanennyi alkalommal.
Holder az üzenetben sajnos nem említett időpontot, így délután ötkor egy
helyben ülve várom. Igazából semmi dolgom, hiszen egy évre elegendő
süteményt csináltam tegnap, ma meg már hat és fél kilométert futottam.
Gondoltam rá, hogy készíthetnék vacsorát kettőnknek, de nem tudom, mikor
jön. A kanapén ücsörgök, a karfán dobolok az ujjaimmal, amikor SMS érkezik
tőle:

Mikor mehetek át? Nem mintha várnám, vagy ilyesmi.

Borzasztóan unalmas vagy.

SMS. Hogy ez eddig nem jutott eszembe? Én is írhattam volna neki néhány
órával ezelőtt, hogy mikor jön. Megkíméltem volna magam egy csomó
fölösleges kapkodástól.

Gyere 7-re. Hozz valamit enni! Eszem ágában sincs főzni.

A mobilt letéve bambán meredek a kijelzőre. Még egy óra és negyvenöt
perc. Most mi legyen? Az üres nappaliban körülnézve rossz érzés lesz rajtam
úrra - először életemben. Múlt hétig teljesen elégedett voltam a vágymentes
sorsommal. Kíváncsi volnék, hogy a technológia vívmányai tesznek egyre
mohóbbá, vagy Holder csábítása. Talán mindkettő.
Felteszem a lábam a dohányzóasztalra. Farmer és póló van rajtam, miután
szabadságra küldtem a melegítőnadrágot. A hajam pedig leengedtem, mert
Holder idáig még csak összefogva látta. Nem mintha tetszeni akarnék neki.
Rendben. Szeretnék tetszeni neki.
Előkapok egy magazint. Lapozgatni kezdem, de remeg a lábam, és nem
tudok figyelni, olyan nyugtalan vagyok. Háromszor futom át ugyanazt az
oldalt, de fogalmam sincs, mi áll rajta, úgyhogy inkább félredobom az
egészet. A támlára hajtom a fejem. Nagyon izgalmasan néz ki a plafon. A falat
is szemügyre veszem. Majd a lábkörmömet, amit talán át kellene festenem
más színűre.
Be fogok golyózni.
Nyöszörögve nyúlok a telefonomért, hogy írjak neki újból.

Gyere azonnal. Felzabál az unalom, úgyhogy egyedül

fejezem be a könyvet, ha nem jössz rögtön.

El sem engedem, úgy figyelem a kijelzőt. Úgy rázom a lábam, mint egy
sztepptáncos őrült. Másodperceken belül válasz érkezik.

LOL. Szerzek kaját, főnökasszony. 20 perc múlva ott.

LOL? Ez meg mi a jó eget jelent? Lots of love? Sok szeretettel? Istenem!
Nagyon remélem, hogy nem. Ha így dobálózik ezzel az igével, még Matty
fiúnál is gyorsabban az ajtón kívül találja magát De tényleg, minek a
rövidítése ez?
 Mindegy, inkább az utolsó mondatra összpontosítok. Húsz perc. Húsz. A
fenébe, milyen közelinek tűnik hirtelen! A fürdőszobába rohanok, hogy
ellenőrizzem a hajam, a ruhám, a sminkem. Körbeszaladok a házon,
másodszor is rendet rakva. Amikor végre megszólal a csengő, tudom, mit kell
tennem. Először is ajtót nyitni.
Két teli szatyorral áll a lábtörlőn, igazi háziasított férfiállat benyomását
keltve. Gyanakodva méregetem a zacskókat. Felém nyújtja őket, és vállat
von.
- Valamelyikünknek muszáj bevállalnia a vendéglátó szerepét... -
mondja, miközben beengedi magát, s egyenesen a konyhába sétál. -
Remélem, szereted a spagettit húsgombóccal, mert azt kapsz - teszi hozzá, és
nekiáll kipakolni. Mire észbe kapok, már könyékig turkál az evőeszközös
fiókban. Bezárom az ajtót, és követem.
- Főzöl nekem? - kérdezem hitetlenkedve.
- Tulajdonképpen magamnak főzök, de szívesen megkínállak, ha
gondolod - pillant hátra a válla fölött mosolyogva.
- Mindig ilyen cinikus vagy?
- És te? - von vállat.
- Mindig mindenre visszakérdezel?
- Miért, te nem ezt csinálod?
Válasz helyett hozzávágom az első kezem ügyébe kerülő konyharuhát.
Ügyesen elkapja, majd a hűtőhöz sétál.
- Kérsz valamit inni?
A konyhapultra könyökölve a kézfejemre támasztom az állam, így
figyelem, mit csinál.
 - Frissítővel kínálsz a saját házamban? Milyen lovagias!
- Lónyál ízű tej vagy kóla? Melyikre szavazol? - keresgél a polcokon.
- Van egyáltalán itthon kóla? - kérdezek vissza ismét. Majdnem biztos
vagyok benne, hogy tegnap mindet megittam.
A hűtő ajtajának dőlve szembefordul velem, s felvonja az egyik
szemöldökét.
- Tudunk egyáltalán olyat mondani a másiknak, ami nem kérdés?
- Nem tudom. Tudunk? - kacagok fel.
- Szerinted meddig lehet ezt játszani?
Talált kólát, most a poharakat keresi.
- Kérsz bele jeget? - szegezi nekem a következő kérdést.
- Miért, van nálad jég?
Én nem állok le, ha ő sem. Imádok versenyezni. Odalép hozzám, és leteszi
a poharakat a pultra.
- Szerinted kéne legyen nálam? - vigyorog.
- Szereted egyáltalán a jeget?
Elismerően bólint, amiért tartom vele a lépést.
- Miért, jó a jeged? - érdeklődik.
- A jégkását vagy a jégkockát szereted?
Sakk-matt. Összevont szemöldökkel, szótlanul nyugtázza a vereséget. Erre
nem tud újabb kérdéssel válaszolni. Letekeri a kólásüveg kupakját, és teletölti
a poharam.
- Nem kapsz jeget - teszi hozzá.
- Háhá! Győztem.
Nevetve sétál vissza a tűzhelyhez.
 - Azért hagytalak csak nyerni, mert annyira sajnállak. Aki olyan
elviselhetetlenül horkol, mint te, megérdemel egy kis sikerélményt is az
életben.
Önelégült mosollyal fordulok felé.
- Tudod, az ehhez hasonló beszólások csak leírva viccesek - állapítom
meg, majd belekortyolok az üdítőmbe, ami egyértelműen jégért kiált. A
fagyasztóhoz lépve kiveszek néhány kockát, és a poharamba ejtem. Amikor
megfordulok, néhány centire áll tőlem. Egyenesen rám néz, a szemembe.
Játékos tekintetében rejlik valami komolyság, ami hazavágja a
szívműködésem. Tesz egy lépést előre, így kénytelen vagyok a fagyasztónak
hátrálni. Lazán felemeli a karját, és a mögöttem zümmögő gépnek támasztja a
kezét. A fejem mellé.
Csodával határos módon nem hagy cserben a térdem, így nem kerülök
padlóra. De annyira remegnek a lábaim, hogy ez bármelyik pillanatban
megtörténhet.
- Ugye tudod, hogy csak viccelek? - mondja gyengéden, az arcomat
fürkészve. Éppen csak annyira mosolyog, hogy látszódjanak a gödröcskéi.
Bólintok. Nagyon remélem, hogy mielőbb elvonszolja magát a közelemből.
Mindjárt asztmás rohamot kapok, pedig nincs is asztmám.
- Helyes - hátrál egy csöppet. - Mert amúgy nem is horkolsz. Sőt,
imádnivalóan aranyos vagy, amikor alszol.
Nem kellene ilyeneket mondania. Főleg nem akkor, amikor fölém hajol.
Behajlítja a könyökét, hogy még közelebb hajoljon hozzám. Kis híján a
fülemhez érinti a száját, és belesuttog.
- Sky... - búgja érzékien. - Szükségem van rád... Hogy megmozdulj.
Különben nem tudom kinyitni a hűtőajtót.
Lassan elhúzódik, mindvégig figyelve a reakciómat. Látszik a képén, hogy
alig tudja visszatartani a nevetést, ami aztán ki is tör belőle.
Tehetetlenül mellbe taszítom, aztán a karja alatt átbújva szabaddá teszem
az utat.
- Akkora egy idióta vagy!
Nevetve nyitja ki a hűtőajtót.
- Bocs, de nem hagyhattam ki. Olyan durván vonzódsz hozzám, hogy
nehéz nem szívatni vele.
Tudom, hogy csak viccel. De ez attól még szörnyen zavarba ejtő.
Visszaülök a bárszékre, és a tenyerembe rejtem az arcom. Kezdem megutálni
azt a csajt, akivé változtatott. Közel sem lenne ilyen nehéz dolgom vele, ha az
idióta nyelvbotlásom miatt nem tudná, mi a helyzet. És ha nem lenne ilyen
vicces. Meg édes. Meg szexi. Azt hiszem, megvan, mi teszi keserédessé a
vágyakozást. Az érzés maga csodálatos. Az erőfeszítés viszont, amivel tagadni
akarom, kegyetlenül nehéz.
- Akarod, hogy eláruljak valamit? - kérdezi nekem háttal, a serpenyő
tartalmát kavargatva.
- Inkább nem.
Rám néz, aztán megint a serpenyőre. Az orromat étvágygerjesztő illat
csapja meg.
- De talán jobban éreznéd magad tőle...
- Erősen kétlem - mordulok fel.
Amikor megint hátrafordul, észreveszem, hogy eltűnt az arcáról a játékos
vigyor. A konyhaszekrény felé indul, elővesz egy lábast, megtölti vízzel, és
felteszi a tűzhelyre. Aztán ismét kavargatni kezdi a serpenyőben készülő
ételt.
- Talán egy egészen kicsit én is vonzódom hozzád - közli hirtelen.
Igyekszem minél kevésbé feltűnően beszívni a levegőt, majd a lehető
leglassabban kifújni, hogy valamelyest lenyugodjak.
- Csak egy egészen kicsit? - veszem takarékra a cinizmusom, mert most
komoly választ várok.
Megint felém fordul, és mosolyog, majd ismét a tűzhelyre irányítja a
figyelmét. Néhány percig csak hallgatunk. Ő a főzésre figyel, én meg őrá.
Elképesztő, milyen könnyedén és otthonosan mozog a konyhában. Lenyűgöz
a szakértelme. Kettőnk közül én vagyok itthon, mégis kétszázzal dübörög a
pulzusom. Nem győzök fészkelődni, azt várom, hogy ismét megszólaljon. A
csend olyan kínossá válik, hogy muszáj megtörnöm.
- Mi az a LOL?
- Komolyan nem tudod? - kérdez vissza kacagva.
- Igen, komolyan. A legutóbbi SMS-edben volt. Nos?
- Annak a rövidítése, hogy hangosan felnevetsz. Laughing out loud.
Akkor írod, ha valamit viccesnek találsz.
Nagy kő esett le a szívemről, hogy nem azt jelenti, lots of love, vagyis sok
szeretettel.
- Hát ez elég bénán hangzik.
- Ja, elég béna. De SMS-ben muszáj rövidíteni, hogy minél gyorsabban
meg tudd írni. Van még az OMG, a WTF, az IDK, meg a...
- Jesszus, inkább hagyjuk! Irtóra nem szexi, ahogy ezeket kimondod.
Rám kacsint, aztán a sütőhöz lép.
 - Ó, akkor majd figyelek, hogy soha többé ne mondjak ilyeneket.
És megint megtörténik. Súlyos lepelként ereszkedik ránk a csend. Tegnap
még kényelmesnek éreztem, de ma már kifejezetten kellemetlen. Legalábbis
nekem. Kezdem azt gondolni, hogy az este további része feszélyez ennyire.
Úgy szikrázik közöttünk a levegő, hogy biztosan smárolni fogunk. Ilyen
kilátásokkal nehéz itt és most elmélyedni a beszélgetésben. Utálom, hogy
fogalmam sincs, mikor fog megcsókolni. Vajon megvárja a vacsora végét,
hogy kellőképpen fokhagymaszagú legyek? Vagy búcsúzásnak szánja, mielőtt
lelépne? Esetleg váratlanul akkor kezdeményez majd, amikor a legkevésbé
sem számítok rá? A legjobb lenne rögtön túl lenni rajta. Minek halogatni az
elkerülhetetlent, és még órákig agyalni rajta?
- Minden oké? - kérdezi. Visszazökkenek a jelenbe, s látom, hogy a pult
másik oldalán áll, velem szemben. - Hol jár az eszed? Kicsit elkalandoztál.
- Minden rendben - rázom meg a fejem, szavaimnak némileg
ellentmondóan. De szükségem van a mozdulatra, hogy kijózanodjak.
Elővesz egy kést, és fölszeleteli a paradicsomot. Még az is fantasztikus,
ahogy a paradicsomot szeleteli, döbbenet. Létezik egyáltalán valami, amiben
nem ennyire jó? A kés egyszer csak megáll a levegőben, ő pedig komoly
arccal mered rám.
- Hahó, Sky! Min agyalsz ennyire?
Másodperceken keresztül néz a szemembe. Választ vár, de én nem tudok
mit mondani neki. Ismét a paradicsommal kezd foglalkozni.
- Megígéred, hogy nem nevetsz ki? - kérdezem.
Hunyorogva habozik, aztán megrázza a fejét.
- Az ígértem, hogy őszinte leszek veled. Szóval nem ígérek ilyet. De
annyit mondhatok, hogy tutira nem talállak nevetségesnek.
- Mindig ilyen nehéz veled?
Némán rám vigyorog. Úgy bámul, mint aki a fejembe akar látni, hogy
végre kiderítse, mi jár benne. Sajnos kénytelen vagyok megkönnyíteni a
dolgát, különben én fogok megkattanni.
- Hát jó, legyen.
Kihúzom magam a széken, veszek egy nagy levegőt, és hagyom, hogy
jöjjenek a szavak. Ahogy éppen akarnak.
- Nem vagyok túl jó ebben az egész randi dologban, sőt, azt sem tudom,
randi-e ez egyáltalán, de akármi legyen is, biztos vagyok benne, hogy több
egy szimpla baráti találkozónál, ezért aztán muszáj azon gondolkodnom,
hogy meddig szeretnél itt maradni, illetve tervezed-e, hogy az este valamely
pontján megcsókolsz, de mivel utálom a meglepetéseket, és szeretek mindent
előre tudni, iszonyú hülyén érzem magam, mert akarom, persze, hogy
megcsókolj, miközben talán önhittség a részemről, de azt hiszem, te is
akarod, így azon töprengtem, mennyivel könnyebb lenne mindkettőnknek,
ha egyszerűen letudnánk a dolgot, aztán nyugodtan csinálhatnád tovább a
vacsorát, nekem pedig nem kellene szorongva várnom, hogy történik-e
valami a következő órákban vagy nem.
A mondat végén akkora levegőt veszek, mint aki hosszú percek után most
bukkant fel egy medence mélyéről.
Ő valahol a szóáradat felénél megállt a paradicsomszeletelésben. Hogy
pontosan hol, nem tudom. Leesett állal mered ram. Veszek még egy nagy
levegőt, és lassan kifújom. Kész, vége, elüldöztem, nincs visszaút. Egy percig
sem hibáztatom, a helyében én is menekülőre fognám a dolgot.
 Óvatosan leteszi a kést, két kézzel a pultra támaszkodik. Egy pillanatra sem
szakítja meg a szemkontaktust. Mozdulatlanul várom a reakciót. Mást
úgysem tehetek.
- Vagy úgy - nyögi ki nagy nehezen. - Ez volt a leghosszabb mondat,
amit életemben hallottam.
A szememet forgatva hátradőlök a széken, aztán összefonom a karjaim a
mellkasom előtt. Gyakorlatilag könyörögtem neki, hogy csókoljon meg, mire
válaszként kritizálni kezdi a nyelvtanom.
- Nyugi - vigyorog, miközben a paradicsomokat a vágódeszkáról egy
tepsibe csúsztatja, aztán az egészet beteszi a sütőbe. Meggyújtja az egyik
gázrózsát a tűzhelyen, aztán néhány perc múlva beleönti a spagettit a forró
vízbe. Amikor mindezzel végzett, megtörli a kezét egy konyharuhával, és
végre elindul felém.
- Állj fel! - utasít tömören.
Tépelődve nézek rá, de engedelmeskedem. Ahogy felállok, mindkét kezét
a vállamra teszi, és körülnéz a helyiségben.
- Hmm... - mondja láthatóan elgondolkodva. - A hűtőajtó nem volt
rossz - állapítja meg végül, majd megragadja a csuklómat, hogy odavezessen.
Engedelmes kiskutyaként hagyom, hogy beállítson az előbbi helyzetbe,
amikor a fülembe suttogott. Két kézzel a hűtőajtónak támaszkodik a fejem
mellett, és csak néz rám.
Hát... nem éppen a legromantikusabb környezet, de nincs ellenvetésem.
Csak legyünk már túl rajta! Főleg így, hogy ekkora ügyet csinál belőle.
Közelebb hajol, mire becsukom a szemem, mély lélegzetet veszek, és várok.
És várok.
 Még mindig várok.
Semmi sem történik.
Úgyhogy kinyitom a szemem, de már olyan közel van, hogy
összerezzenek, amitől elneveti magát. Nem húzódik hátra, így a lehelete
finoman cirógatja az ajkamat. Menta- és kólaillata van.
Sosem gondoltam volna, hogy ez nyerő párosítás. Pedig nagyon is az.
- Sky - mondja halkan. - Nem akarlak kínozni, vagy ilyesmi. Viszont az
a helyzet, hogy mielőtt elindultam hozzad, elhatároztam, nem csókollak meg
ma.
Csalódottság lesz úrrá rajtam, és összeszorul a gyomrom. Magabiztosságom
angolosan távozik az ablakon, úgyhogy sürgősen szükségem lenne a Six-féle
Napi Dicséretre.
- Miért nem?
Egyik kezét lassan elveszi a hűtőről, és megsimogatja az arcom. Próbálok
nem beleborzongani az érintésébe, de minden akaraterőmet fölemészti, hogy
leplezzem a zavaromat. Tekintete követi az ujjait. Végigsimít a homlokomtól
az orromon, a számon és a nyakamon át egészen a vállamig. Amikor újra rám
néz, letagadhatatlan vágy tükröződik a tekintetében. Ettől egy hajszálnyira
megvigasztalódom.
- Meg akarlak csókolni - mondja. - Hidd el, nagyon is.
Újra az ajkamat nézi, aztán két kézzel megfogja az arcomat. Ezúttal
készségesen hajtom a fejem a tenyerébe, mert már nincs mit titkolnom.
Tulajdonképpen már akkor átadtam neki az irányítást, amikor beengedtem
az ajtón. Magamnak köszönhetem, hogy most egy tehetetlen báb vagyok.
- De ha annyira akarod, miért nem teszed meg? - kérdezem rettegve.
Tartok tőle, hogy az indoklásban a „barátnő” szó is szerepel majd.
Néhány centivel közelebb húz magához. Hüvelykujjai fel-le járnak az
arcomon. Légzésének gyors ritmusát érzem a mellkasomon.
- Mert... attól tartok, hogy nem éreznél semmit - suttogja.
Veszek egy gyors levegőt és bent tartom. A tegnap esti beszélgetésünk
felidézése után tudatosul bennem, hogy néhány dolgot nem lett volna szabad
elárulnom. Sőt, leginkább hallgatnom kellett volna mindenről, ami akkor
elhangzott. Soha nem kellett volna azt mondanom, hogy a csókolózás csupán
lezsibbaszt, mert ő nyilvánvaló módon kivétel a szabály alól.
Felemelem a kezem, és az arcomat tartó kezére teszem.
De érzek, Holder. Máris. Ki akarom mondani, de nem tudom. Inkább csak
bólintok.
Becsukja a szemét, vesz egy nagy levegőt, aztán egyszer csak eltávolodik a
hátam a hűtőtől, ahogy teljes erőből magához ölel. Egyik keze a hátam
közepén, a másikkal a fejemet simogatja. Az én karjaim esetlenül lógnak
kétoldalt, így aztán inkább átkarolom a derekát. Ahogy ezt megteszem,
rögtön eltölt a nyugalom és a békesség. Nagyon jó így ölelkezni. Egyszerre
húzzuk egymást közelebb, s egy puszit nyom a fejem búbjára. Másmilyen
csókot vártam, de ennek is örülök.
Így maradunk, amíg a sütő időzítője bele nem pityeg az [dilibe. Akkor sem
ereszt el rögtön, ami annyira jólesik, hogy arcomat a vállába fúrva kell
elrejtenem a mosolyom. Amikor leengedi a karját, akkor is inkább a padlót
bámulom. Képtelen vagyok ránézni. Hiába akartam orvosolni a helyzetet a
csókprobléma kimondásával, most az egész csak még kellemetlenebbé vált.
Mintha érezné a zavaromat, mindkét kezem megfogja, s összekulcsolja az
ujjainkat.
- Nézz rám! - parancsolja.
A szemébe nézek, próbálva leplezni a csalódottságom, amiért a
vonzalomnak két különböző szintjén vagyunk.
- Sky, nem csókollak meg ma. De hidd el, hogy még soha senkit nem
akartam ennyire megcsókolni. Szóval kérlek, ne töprengj azon, hogy esetleg
nem érdekelsz, vagy ilyesmi, mert elképzelésed sincs róla, mennyire nagyon
tetszel nekem. Foghatod a kezem, összekócolhatod a hajam, ehetjük
összekulcsolt lábakkal a spagettit, de ma nem smárolunk. És talán holnap
sem. Időre van szükségem. Biztos akarok lenni benne, hogy abban a
pillanatban a legapróbb részletekig ugyanazt érzed majd, amit én. Mert azt
akarom, hogy a te első csókod legyen a legszenzációsabb az első csókok
történetében. - Azzal a szájához emeli és megcsókolja a kezem. - És most
fejezd be a duzzogást, segíts inkább elkészíteni a húsgombócokat.
Fülig ér a szám. Ez volt minden idők legjobb visszautasítása. Igazából a
hátralévő életem minden egyes napján visszautasíthatna, ha ilyen bókban
lenne részem utána.
Lóbálni kezdi a kezem, mintha boldog ovisok lennénk a játszótéren.
- Rendben lesz így? - kérdezi. - Ez elég ahhoz, hogy átvészeld a
következő néhány randit?
- Igen - bólintok. - De egy dologban tévedsz.
- Éspedig?
- Az első csókomról beszéltél. Tudod, hogy nem ez lesz az első.
Összehúzza a szemét, elengedi a kezem, és ismét a két tenyere közé fogja
az arcom. A hűtőnek nyom, és vészesen közel hajol az arcomhoz. A mosoly
már a múlté, a tekintete halálosan komoly. Olyan erő sugárzik belőle, hogy
elfelejtek levegőt venni.
Kegyetlenül lassan hajol előre. Egészén addig, amíg ajka már majdnem
hozzáér az enyémhez. A vágyakozás teljesen megbénít. Nem csukja be a
szemét, ezért aztán én sem. Így állunk egymással szemben. Elkeveredik a
lélegzetünk. Az önuralmam mindjárt feladja a küzdelmet, úgyhogy ha három
másodpercen belül nem cselekszik, előfordulhat, hogy rávetem magam.
Észreveszem, hogy az ajkaimat nézi. Ettől kénytelen vagyok az alsóba
harapni. Különben félő, hogy az övével tenném ugyanezt.
- Hadd mondjak neked valamit - mondja fojtott hangon. - Amikor az
ajkam hozzáér majd a tiédhez, az lesz életed első csókja. Ha eddig nem
éreztél semmit, akkor nem is volt igazi. Bocs, de én olyasmit tervezek,
amihez foghatót eddig még nem éltél át.
Leengedi a karját, és tágra nyílt szemmel néz rám, miközben a sütő felé
hátrál. Úgy fordul vissza a spagettihez, mintha nem az imént pecsételte volna
meg a sorsom.
Nem érzem a lábam. Úgyhogy a hűtőnek dőlve hagyom, hogy a térdem
feladja, és a hátsóm leeresztem a kőre. Ja, és ideje volna levegőt vennem.
- Lónyál ízű a spagettid - reklamálok, aztán bekapok még egy falatot.
Becsukom a szemem, hogy minden egyes falatot kiélvezhessek. Ez életem
eddigi legjobb tésztája.
- Nyilván azért tolod két pofára - állapítja meg. Feláll, hoz két szalvétát,
és az egyiket a kezembe nyomja. - Töröld meg az állad, mert csupa lónyál.
A hűtős incidens után minden visszatért a megszokott kerékvágásba. Adott
egy pohár vizet, segített föltápászkodni, rácsapott a fenekemre és munkára
fogott. Mindössze erre volt szükségem, hogy kiheverjem lányos zavarom. Egy
kis fenekelésre.
- Játszottál már kíváncsivacsit? - érdeklődöm.
- Hát... akarok én olyat? - csóválja a fejét.
Bólintok.
- Ez tök jó játék arra, hogy megismerjük egymást. A következő randi
után az időnk jelentős részét csókolózással fogjuk tölteni, úgyhogy muszáj
minél előbb túlesni az ilyen formaságokon.
- Helytálló megállapítás - nevet fel. - Hogy kell játszani?
- Fölteszek egy nagyon személyes, mondhatni ciki kérdést. Addig nem
ehetsz egy falatot és nem ihatsz egy kortyot sem, amíg nem válaszolsz rá
őszintén. És fordítva.
- Elég könnyűnek tűnik. De mi történik, ha nem válaszolok?
- Éhen döglesz.
 Ujjaival dobol egy kicsit az asztalon, aztán leteszi a villát.
- Oké, benne vagyok.
Nem ártott volna, ha előre felkészülök néhány kérdéssel. Ám figyelembe
véve, hogy fél perce találtam ki ezt a játékot, be kell látnom, ez emberfeletti
teljesítmény lett volna a részemről. Felhörpintem az olvadt jégkockával
hígított kóla maradékát, és töröm a fejem. Egy kicsit aggaszt, hogy túl mélyre
áshatok a múltjában - márpedig az sosincs jó hatással a kettőnk viszonyára.
- Rendben, én kezdek - teszem le a poharam hátradőlve. - Miért
követtél a kocsimig a szupermarketnél?
- Mint már említettem, összekevertelek valakivel.
- Tudom, de kivel?
Kelletlenül fészkelődik, megköszörüli a torkát, majd reflexből a pohara
után nyúl. Kénytelen vagyok emlékeztetni a nem túl bonyolult szabályokra.
- Nem ihatsz. Előbb válaszolj!
Sóhajtva adja meg magát.
- Akkor nem tudtam, hogy pontosan kire, de valakire nagyon. Csak
később jöttem rá, hogy a tesómra.
Felhúzom az orrom.
- A tesód jut rólam eszedbe? Ez vérciki, ember!
Nevetve ő is grimaszolni kezd.
- Nem, nem úgy értem. Egyáltalán nem. Nem is úgy nézett ki, mint te.
De amikor megláttalak, valamiért eszembe jutott. És fogalmam sincs, miért
követtelek. Annyira szürreális volt. Az egész még így visszagondolva is
rettentően fura. Meg hogy később a házunk előtt beléd futottam - hallgat el a
mondat közepén a tányér szélével babrálva. - Olyan sorsszerű volt, na.
 Mély lélegzetet véve próbálom felfogni az elhangzottakat. Különösen az
utolsó mondat visszhangzik az agyamban. Ideges pillantást vet rám, amiből
leesik, attól fél, hogy megijesztett. Bátorítóan rámosolygok, és a poharára
mutatok.
- Most már ihatsz. Utána te jössz.
- Ó, ezen nem kell sokat gondolkodnom. Tudnom kell, kinek az esélyeit
rontom. Kaptam ma egy érdekes SMS-t, amiben ennyi állt. - azzal az orrom
alá dugja a telefonját.

Ha már a csajommal randizol, töltsd fel a kártyáját, és ne az

én pénzemet pocsékold, seggfej.

- Ez Six lesz - mondom nevetve. - A Napi Dicséret szolgáltatás szellemi

anyja.
- Reméltem, hogy ezt fogom hallani - bólint, aztán összehúzott
szemöldökkel előrehajol. - Mert féltékeny típus vagyok, úgyhogy egy fiúnak
nem lett volna ilyen kedves a válaszom.
- Válaszoltál neki? Mit?
- Ez a következő kérdésed? Mert ha nem, ennék még egy falatot.
- Ne húzd az időt! Nos?
- Igen, válaszoltam. Érdeklődtem, hogy működik ez a feltöltősdi.
A szívem helyén valami kocsonyaféle remeg. Próbálom visszatartani a
beteges vigyorgást.
- Csak vicceltem. Játékon kívül kérdeztem, úgyhogy én jövök - rázom a
fejem.
A szemét forgatva teszi le a villát.
 - Kihűl a kajám!
Az asztalra könyökölök, összekulcsolom a kezem, és ráteszem az állam.
- Mesélj a tesódról... És arról, hogy miért múlt időben emlegeted.
Hátrahajtott fejjel méregeti a plafont, aztán megdörzsöli a szemét.
- Hú, te aztán jó mélyre akarsz ásni...
- Erről szól ez a játék. A szabályokat nem én találtam ki.
Hatalmasat sóhajtva rám mosolyog. De az arckifejezésében van valami
eredendő szomorúság, amitől megijedek. Legszívesebben visszaszívnám a
kérdésemet.
- Emlékszel, amikor azt mondtam, hogy a családomban minden a feje
tetejére állt tavaly?
Bólintok.
Megköszörüli a torkát, és megint birizgálni kezdi a tányérja szélét.
- A húgom tizenhárom hónapja meghalt. Öngyilkos lett, bár anyám
„szándékos túladagolásként” szeret hivatkozni a dologra.
Mindig a szemembe néz, amikor beszél, úgyhogy megadom neki ugyanezt
a tiszteletet. Most viszont nincs könnyű dolgom. Fogalmam sincs, mit
mondhatnék erre. De csak magamra vethetek.
- Hogy hívták?
- Lesslie. Lessnek becéztem...
A becenév hallatán úrrá lesz rajtam a szomorúság. Már egy falat sem megy
le a torkomon.
- Mennyivel volt fiatalabb nálad?
Előrehajol a villájáért, ráteker egy kis spagettit, aztán a szájához emeli.
- Ikrek voltunk - adja a tudtomra tényszerűen, mielőtt bekapná a
falatot.
Atyaúristen! A poharamért nyúlok, de kiveszi a kezemből.
- Én jövök - rázza meg a fejét, mielőtt megtörölné a száját a szalvétában.
- Hallani akarom a történetet apukádról.
Most rajtam a sor, hogy felmorduljak. Karba tett kézzel állom a revansot.
- Mondtam már, hogy hároméves korom óta a színét sem láttam.
Egyáltalán nem emlékszem rá. Vagy legalábbis nem tudok róla. Gőzöm sincs,
hogy néz ki.
- Anyukád nem mutatott képet róla?
Most esik le, hogy nem tudja, örökbe fogadtak.
- Dereng, amikor megjegyezted, milyen fiatal anyukám van? Hát azért,
mert ő valójában a nevelőanyám, aki örökbe fogadott.
Sosem éreztem hátrányát annak, hogy adoptáltak. Nem szégyellem, nem
hoz zavarba, éppen ezért le sem kellett tagadnom. De Holder most úgy néz
rám, mintha azt vallottam volna be, hogy a lábam között hasonló dolog
lengedezik, mint neki. Látszik, hogy nem tud mit kezdeni a helyzettel, így én
is kényelmetlenül fészkelődni kezdek.
- Mi van? Nem hallottál még senkiről, akit örökbe fogadtak?
Még néhány másodperc kell neki, hogy összekapja magát, de utána kedves
mosolyba rendezi a vonásait.
- Karen hároméves korodban adoptált?
Bólintok.
- Igen, miután meghalt a biológiai anyám. Apa nem tudott egyedül
nevelni. Vagy nem akart. Akárhogy is áll, engem nem zavar. Mázlim van
Karennel, így nem érzek kísértést a múltban való vájkálásra. Ha érdekelném
az apámat, már megkeresett volna.
A tekintetéből ítélve még nem végzett a kérdéssel. De nagyon szeretnék
enni, és a saját térfelemen tudni a labdát. Rábökök a villámmal
- Mit jelent a tetkód?
Kinyújtja a karját, és végigfuttatja rajta az ujjait.
- Ez egy emlékeztető. Less halála után varrattam magamra.
- Mire kell, hogy emlékeztessen?
Elnéz oldalra, úgy emeli fel a poharát. Ez az egyetlen kérdés, amire anélkül
kapok választ, hogy farkasszemet néznénk.
- Emlékeztet azokra az emberekre, akiknek csalódást okoztam - mondja
halkan, aztán visszateszi a poharat az asztalra. Megesik rajta a szívem.
- Nem egy vidám játék, igaz? - kérdezem együtt érzően.
- Hát tényleg nem. Kábé annyira dob fel, mint Quasimodót az olimpia -
néz rám újra egy keserű mosoly kíséretében. - De folytatnunk kell, mert még
kíváncsi vagyok egy-két dologra. Van bármilyen emléked az örökbe fogadás
előtti időszakból?
Megrázom a fejem.
- Nem sok. Egy-két kép dereng, de nem kapcsolódik hozzájuk sem
időpont, sem személy. Semmi konkrét. Tudod, ha nincs, aki megerősíthet az
emlékeidben, egy idő után elveszíted őket. Az egyetlen akkoriból megmaradt
tárgyam valami ékszer, de fogalmam sincs, honnan van. A valóság
egybemosódik az álmokkal, meg azzal, amit a tévében láttam.
- Anyukádra emlékszel?
Ezen egy darabig rágódnom kell. Nem emlékszem rá. Egyáltalán nem. Ez a
múltam egyetlen része, ami szomorúvá tesz.
 - Karen az anyukám - jelentem ki ellentmondást nem tűrően. - Én
jövök. Utolsó kör, aztán jöhet a desszert. - Sokatmondó pillantást vetek rá,
mielőtt kibököm. - Miért verted meg?
Arckifejezésének hirtelen változása egyértelművé teszi, hogy nem igényel
pontosítást a kérdés. Fejcsóválva tolja el maga elől a tányért.
- Sky, erre nem akarod tudni a választ. Inkább elfogadom a büntetést.
- De tudni akarom.
Állát vakargatva dönti oldalra a fejét. Aztán az asztalra támaszkodik.
- Említettem már, hogy azért, mert seggfej volt.
- Ez ködösítés. Amiről azt mondtad, hogy nem csíped.
Arckifejezése mit sem változik. Továbbra is fogva tartja a tekintetem.
- Az volt az első hetem a suliban, miután Less meghalt. Ő is odajárt,
szóval mindenki tudta, mi történt. Az a gyerek mondott róla valamit. Éppen
akkor mentem el mellette a folyosón, úgyhogy meghallottam. Nem értettem
vele egyet, és ezt a tudtára is adtam. Túlzásba vittem a dolgot, és egyszer csak
alattam hevert. Akkor már semmi sem érdekelt. Csak ütöttem és ütöttem,
ahol értem. A legdurvább az egészben, hogy valószínűleg süket marad a bal
fülére, de ez sem érdekel.
Rám bámul, de mintha nem is látna. Ez az a jéghideg, kőkemény
arckifejezése, amihez már volt szerencsém. Akkor nem tetszett, és most sem.
De ezúttal legalább valamennyire megértem.
- Mit mondott?
Hátradől a széken, és az asztal egyik sarkát kezdi tanulmányozni.
- Röhögve közölte, hogy Less önző módon a könnyebb utat választotta.
Azt pofázta a haverjának, hogy ha a tesóm nem lett volna olyan gyáva,
kibírta volna.
- Mit?
- Az életet - von vállat.
- Te viszont nem gondolod, hogy a könnyebb utat választotta -
állapítom meg, de csak a mondat végén módosítom a hangsúlyt, hogy kérdés
helyett kijelentés legyen belőle.
Holder előrehajol, átnyúl az asztalon, és megfogja a kezem. Hüvelykujját
végigfuttatja a tenyeremen, nagy levegőt vesz, és lassan kifújja,
- Less a legbátrabb ember volt, akit valaha ismertem. Nem semmi
elhatározás kell hozzá, hogy valaki megcsinálja, amit ő. Egyszerűen csak
befejezni, anélkül, hogy tudná, mi jön utána. Hogy egyáltalán jön-e bármi
utána. Sokkal könnyebb végigélni egy élettelen életet, mint egy „cseszd meg”
kíséretében távozni. Ó azon kevesek egyike, akik ki merték mondani ezt a
„cseszd meg”- et. Mindennap megdicsérem érte. Mert én félnék megtenni,
amit ő tett.
Megszorítja a kezem. Csak most veszem észre, hogy remegek. Rábámulok,
ő meg vissza rám. Nem tudom szavakkal kifejezni, amit érzek, úgyhogy meg
sem próbálom. Feláll, áthajol az asztalon, és megfogja a tarkóm. Puszit nyom
a fejem tetejére, elenged, és megrohamozza a tegnapi süteménykészletet.
- Mit szeretnél, brownie-t vagy kekszet? - kérdezi hátrapillantva a válla
felett, mintha mi sem történt volna.
Azt hiszem, sokkot kaptam. Csak nézek ki a fejemből. Nem tudom, mit
mondjak Ez valami metafora volt? Vagy melodráma? Mintha egy bombát
vágott volna hozzám, és gőzöm sincs, mihez kezdjek vele.
Egy-egy tányér brownie-val és keksszel tér vissza. Leteszi, aztán elém
térdel.
- Jaj, te! - fogja a két tenyere közé az arcomat, kifejezetten derűs
ábrázattal. - Eszem ágában sem volt rád ijeszteni. Nincs bennem öngyilkos
hajlam, ha ez megnyugtat. Nem vagyok kettyós. Nem vagyok
elmeháborodott. Nincs poszttraumás stressz szindrómám. Egyszerűen csak
jobban szerettem Lesst, mint a saját életemet, szóval egy kicsit elragadtatom
magam, amikor róla beszélek. És ha könnyebb nekem, hogy nemesnek
hiszem, amit tett, akkor hadd legyen így. Ezzel tudom feldolgozni -
magyarázza, miközben szinte kétségbeesett tekintettel fogja az arcom.
Annyira meg akarom érteni, de olyan bonyolult! - Imádtam őt, Sky. Muszáj
elhitetnem magammal, hogy ez volt az egyetlen megoldás számára, különben
sosem bocsátanám meg magamnak, amiért nem segítettem neki másikat
találni. Oké?
Azzal a homlokomhoz nyomja az övét.
Bólintok, és eltolom magamtól a kezét. Nem akarom, hogy így lássa az
arcom.
- Ki kell mennem a mosdóba.
Hátrál két lépést, én pedig szinte rohanok, hogy végre becsukjam magam
mögött az ajtót. Olyat teszek, amire ötéves korom óta nem volt példa.
Elsírom magam.
Nem bőgök. Nem szipogok vagy hüppögök. Sőt, totális csöndben vagyok.
Egyetlen könnycsepp gördül le a járomcsontomon, de az is túl sok. Gyorsan
letörlöm. Egy zsebkendővel a szemem környéket kezdem tapogatni, hogy
még csak véletlenül se kövesse a többi.
Még mindig nem tudom, mit mondjak neki. De úgy tűnik, hogy a
magyarázattal pontot akart tenni a téma végére, ami részemről rendben van.
Sóhajtva nyújtózom egyet. Ideje visszamennem. Az előszoba másik végében
áll, görnyedten, zsebre tett kézzel. Amikor meglát, kiegyenesedik, majd tesz
néhány lépést felém.
- Na? El tudsz még viselni?
Megeresztek egy halvány mosolyt, amilyenre most telik.
- Mondtam már, hogy szerintem heves vagy. Csak alátámasztottad az
igazamat.
Vigyorogva terel a szobám irányába. Hátulról átfogja a derekam és a fejem
búbján nyugtatja az állát.
- Most már teherbe eshetsz?
- Á, ezen a hétvégén még nem. Ráadásul nem árt megcsókolnod egy
lányt, mielőtt... - nevetem el magam.
- Az otthoni oktatásnak nem része a szexuális felvilágosítás? Mert
csókolózás nélkül is teherbe lehet ám esni. Megmutassam, hogyan?
Az ágyra ugorva a könyvért nyúlok, hogy ott folytassuk, ahol tegnap éjjel
abbahagytuk.
- Vigyázz, mert a szavadon foglak. Egyébként meg remélem, hogy az
utolsó oldal előtt megfelelő mennyiségű szexuális felvilágosításban lesz
részem.
Holder is az ágyra huppan, én pedig mellé fészkelem magam. Átölel, s még
közelebb húz magához. A mellkasára hajtom a fejem, és olvasni kezdek.

Tudom, hogy nem direkt csinálja, de olvasás közben folyton elvonja a

figyelmem. Megállás nélkül bámul rám, figyeli a számat, ahogy beszélek, és a
hajamat csavargatja. Valahányszor lapozok, felpillantok rá. Arca feszült
figyelemről árulkodik. Ami egyenesen az ajkaimra összpontosul. Tehát
valószínűleg a könyv egyetlen szava sem jut el az agyáig. Becsukom a
könyvet, s a hasamhoz szorítom. Észre sem veszi, hogy félbeszakadt a
történet.
- Miért hagytad abba a beszédet? - kérdezi, miközben le sem veszi a
szemét a számról.
- A beszédet? - fordulok fele kíváncsian. - Holder, én olvastam. Azért
van egy kis különbség a kettő között, nem gondolod? Úgy tűnik, hangyányi
figyelmet sem szentelsz nekem, ami nem esik túl jól.
Akkorát vigyorog, hogy a gödröcskék elmélyülnek az arcán.
- Figyeltem pedig. A szádra. Tényleg nem arra, ami kijött rajta, de
határozottan az ajkaidra.
Legördít a mellkasáról, a hátamra fordít, és fölém hajol. Az arca mit sem
változott, szóval most is úgy néz rám, mintha meg akarna enni. Az igazat
megvallva nem tiltakoznék.
Fölemeli a kezét, hogy ujjaival körberajzolja a számat. Hihetetlen érzés lesz
rajtam úrrá. Levegőt venni sem merek, nehogy meggondolja magát.
Esküszöm, olyan, mintha az ujjai közvetlen összeköttetésben állnának a
testem összes érzékeny pontjával.
- Bűbájos ajkaid vannak - szólal meg. - Képtelen vagyok levenni róluk a
szemem.
- És az ízük sem rossz! - próbálkozom.
Felmordulva becsukja a szemét, és a nyakamba fúrja az arcát.
- Gonosz boszorkány... Hagyd abba!
Nevetve rázom a fejem.
 - Eszemben sincs. Miért kellene tiszteletben tartanom a te hülye
szabályodat?
- Mert tudod, hogy igazam van. Nem csókolhatlak meg ma este, mert a
csók a következő lépéshez vezet, ami a következőhöz, és ilyen sebességgel
jövő hétvégére kifogyunk az elsőkből. Nem akarod egy kicsit tovább élvezni a
jót? - érdeklődik, miután elhúzódott a nyakamtól, így ismét az ágyhoz szegez
a pillantásával.
- Elsőkből? Hány van belőlük?
- Annyira nem sok. Éppen emiatt kell szépen beosztanunk őket. Már
kipipáltunk néhányat, amióta ismerjük egymást...
Oldalra fordítom a fejem, hogy egyenesen a szemébe tudjak nézni.
- Milyen elsőket pipáltunk ki?
- A legegyszerűbbeket. Első ölelés, első randi, első veszekedés, első
együtt alvás... Még ha utóbbinál nem is aludtam. Alig maradt valami. Első
csók. Első olyan együttalvás, amikor te is ébren vagy. Első esküvő. Első
gyerek. Aztán annyi. Az életünk szürke hétköznapok tengerévé válik,
úgyhogy kénytelen leszek elválni tőled, feleségül venni egy nálam húsz évvel
fiatalabb csajt. Így nekem egy kicsivel több első jut majd, te meg
pesztrálhatod a kölyköket - sorolja, s tenyere közé fogja az arcomat. - Látod,
kicsim? Csak érted csinálom. Minél tovább várok a csókkal, annál később
hagylak magadra.
- Szép kis kilátások, kösz szépen - állapítom meg nevetve. - Úgy rám
ijesztettél, hogy azt hiszem, már nem is talállak szexinek.
Megint fölém gördül, és a kezére támaszkodik.
- Azt hiszed? Akkor még nincs minden veszve.
 - Egyáltalán nem vagy vonzó... - rázom a fejem. - Sőt, jobb, ha eszedbe
sem jut a csókolózás, mert azt hiszem, belehánynék a szádba.
Nevetve leereszkedik az oldalára, még mindig fölém hajolva.
- Hazudsz. Odavagy értem, és ezt be is fogom bizonyítani - suttogja a
fülembe ujjnyi távolságból.
Amikor az ajka a nyakamhoz ér, eláll a lélegzetem. Az állam alá nyomott
finom csóktól az egész szoba hullámvasúttá változik.
- Na, érezted? - leheli megint a fülembe.
Alig láthatóan megrázom a fejem.
- Próbáljam újra?
Puszta makacsságból ismét nemet intek. Közben pedig abban
reménykedek, hogy gondolatolvasó, és hallja, hogy magamban repetáért
kiáltok. Mert igen, éreztem. Sőt, nagyon is tetszett. Úgyhogy csinálhatná még
vagy ezerszer.
Válaszul kuncogni kezd. Ezúttal az ajkaim felé közelít. Puszit ad az
arcomra, majd pihekönnyű sorozatot lehel a fülem irányába. Itt megáll, hogy
ismét belesuttogjon.
- És erről mi a véleményed?
Te jó isten! Sosem voltam még ennyire izgatott életemben. Még nem is
smároltunk, de máris ezek voltak a legjobb csókok, amiket valaha is kaptam.
Csukott szemmel újra megrázom a fejem, mert izgalmas nem tudni, mi lesz a
következő lépése. A combom külső oldalán a keze egyre feljebb vándorol,
egyenesen a derekam felé. A pólóm alá nyúl, érintése elidőzik a nadrágom
szélénél. Aztán simogatni kezdi a hasam. Annyira tudatában vagyok minden
egyes mozdulatának, hogy szerintem ki tudnám választani az ujjlenyomatát
egy rendőrségi adatbázisból.
Orrát végigfuttatja az állkapcsom mentén. Ekkor meghallom, milyen
szaporán veszi a levegőt. Egészen biztos, hogy ma este meg fog csókolni.
Legalábbis nagyon remélem.
Amikor ismét a fülemhez ér, nem szólal meg. Helyette finoman
megharapja, amitől végem van. A fejem búbjától a lábujjam hegyéig minden
idegszálam érzi, s a csókját követeli.
Karomat a nyaka köré fonom, amitől abban a pillanatban remegés fut végig
rajta. Ettől az egyszerű mozdulattól egy pillanatra elveszíti a fejét, és a nyelve
a nyakamhoz ér. Felnyögök, amitől még jobban megőrül.
A derekamról az arcomra siklik a keze, meg közelebb húzza a nyakam a
szájához. A szemem tágra nyílik a meglepetéstől. Létezhet ekkora változás
ilyen rövid idő alatt? A nyakam minden egyes négyzetcentiméterét
végigcsókolja, nyalogatja és simogatja, alig hagyva rá időt, hogy levegőhöz
jussak. Látom ugyan a csillagokat a plafonon, de egyig sem tudok elszámolni,
mielőtt elhomályosul a tekintetem, és azzal küszködöm, hogy visszatartsam a
torkomból feltörő, zavarba ejtő hangokat.
Ajkai egyre távolabb kerülnek a nyakamtól, s egyre közelednek a
mellkasomhoz. Ha egy kicsit hosszabb lenne a kipipálható elsők listája, most
biztosan letépném a pólóm. Amire időközben elszáll a lehetőségem, mert a
nyakam érintésével visszatér az arcomhoz, ahol apró csókokat nyom a szám
köre. Az ajkamhoz egyszer sem ér hozzá. Érzem a leheletét, ahogy igyekszik
visszafojtani a lélegzetét. Óriási erőfeszítésbe kerülhet, hogy tartsa magát az
elhatározáshoz. Fölpillantva látom, hogy megint vészesen közelről bámulja a
számat.
 - Annyira tökéletes - mondja levegő után kapkodva. - Szív alakú.
Napokig tudnám nézegetni, és még akkor sem unnám meg...
- Hát ezt inkább hanyagold, mert ha napokig csak nézegeted, akkor én
biztosan meg fogom unni a dolgot.
Félig fájdalmas, félig vicces grimasza egyértelművé teszi, nagyon is nehéz
megállnia, hogy ne csókoljon meg. Fogalmam sincs, mi van a tekintetében,
de ahogy az ajkaimra néz, az a világ legszexibb dolga. Ettől valami olyat
teszek, amit talán nem kellene. Lassú mozdulattal megnyalom őket. Mármint
a saját ajkaimat.
Felmordul, és a homlokát az enyémhez szorítja. A karjai megrogynak, rám
zuhan. Egész hosszában hozzám préselődik. Mindenhol. Egyszerre nyögünk
föl, ahogy megérezzük egymás testét. Nálam elszakad a cérna. Kész, vége, az
önuralmam eddig tartott. Leráncigálom róla a pólót, ő pedig feltérdelve
előrehajol, hogy segítse a mozdulatot. Amikor végre lekerül róla, a dereka
köré fonom a lábam, és magamhoz szorítom. Minél közelebb van, annál jobb.
Hirtelen a világ legszörnyűbb dolgának tűnik, hogy egyszer majd meg kell
mozdulnunk.
Homlokát megint az enyémhez nyomja. Úgy összepasszolunk, mint a
legókockák. Lassan fel-le ringatózik rajtam, ajka egyre közelít a számhoz.
Végül hozzáér. Egészen pici felületen, épphogy. Sosem vágytam még úgy
csókra, mint most. De nem teszi meg. Már nem is az oxigén táplál, hanem az
a levegő, amit minden egyes hintázásnál rám lehel.
Néhány percig így maradunk. Egyikünk sem akarja kezdeményezni a
csókot. Pedig a napnál is világosabb, hogy mindketten akarjuk. Méltó párom
akadt a makacsságban.
 Kezével finoman tartja a fejem, még jobban hozzám nyomja a homlokát,
majd egy kicsit visszahúzódik. Csak annyira, hogy meg tudja nyalni az ajkait.
Amikor visszahajol a számra, ajkainak nedves érintése leránt valahová
nagyon mélyre, ahonnan kétlem, hogy valaha is képes leszek felemelkedni,
hogy levegőt vegyek.
Fészkelődik egy kicsit. Fogalmam sincs, mi történik, de a fejem
hátrahanyatlik.
- Istenem! - csúszik ki a számon. Nem akartam, hogy a szánk
eltávolodjon. De nem tiltakozom, mert ami következik, talán még ennél is
jobb. A válla köré fonom a karjaimat, a nyakába fúrom az arcom, és örömmel
üdvözlöm a hirtelen megtalált egyensúlyt. Olyan, mintha Holder lenne a
nap, én pedig a körülötte keringő bolygó.
Amikor felismerem, hogy mi közeledik, pánik lesz úrrá rajtam.
A pólóját leszámítva teljesen fel vagyunk öltözve, és még csak nem is
smároltunk... Viszont az egész szoba forog velem az ütemes mozdulataitól.
Ha nem hagyja abba, mindjárt magatehetetlen kocsonyává változom. Vagy
egyszerűen elájulok. Az lenne életem legkínosabb pillanata. De ha
megkérem, hogy hagyja abba, akkor a végén még abba fogja hagyni. Az pedig
életem legnagyobb csalódása lenne.
Próbálok mélyeket lélegezni, s visszatartani a belőlem előtörő fura
hangokat. Fölösleges próbálkozás, lőttek az önkontrollomnak. A testem
túlzottan is élvezi a helyzetet, és képtelen leállni. Kísérletet teszek a kettes
számú megoldásra, megkérem Holdert, hogy álljon le.
- Holder - nyöszörgöm alig hallhatóan. Hátha ennyiből is veszi az adást.
Még mindig nem akarom, hogy abbahagyja. Ugyanakkor szükségem lenne
egy kis pihenőre. Úgy, mint neki két perccel ezelőtt.
Nem veszi az adást. Továbbra is csókolgatja a nyakam, és ugyanúgy mozog
rajtam, mint előtte már annyian. Csak ez most más. Annyira elképesztően és
csodálatosan más, hogy teljesen felemészt, magával ragad.
- Holder - próbálkozom egy kicsit hangosabban, bár a testem tiltakozik
ellene, hogy tiltakozzam.
Lelassít, és nyom egy puszit az arcomra. De nem hagyja abba.
- Sky. Ha azt akarod, hogy álljak le, azonnal leállok. De remélem, hogy
nem ez a helyzet, mert én folytatni akarom. Méghozzá nagyon. Úgyhogy
légy szíves... - emeli fel a fejét, hogy a szemembe nézzen. Tekintete
fájdalommal és aggodalommal van tele. - Nem megyünk ennél tovább,
megígérem. De kérlek, ne akard, hogy most elszakadjak tőled. Látni és
hallani szeretném, hogy te is érzed. Mert totál odavagyok, hogy sikerült
végre. Varázslatos ez az egész, szóval kérlek... Kérlek szépen...
A számhoz érinti az ajkát, és a lehető legapróbb puszit leheli rá. Ami éppen
elég hozzá, hogy elképzeljem, milyen lesz majd az igazi csókja, s
beleborzongjak. A ringatózást félbeszakítva feltámaszkodik a kezére. Rám
néz, és várja, hogy döntsék.
Amikor elszakad tőlem, rám tör a csalódottság. Olyannyira, hogy majdnem
elsírom magam. Nem azért, mert abbahagyta, vagy mert annyira tépelődnék,
hogy mi legyen. Hanem mert sosem hittem volna, hogy két ember ilyen
bensőségesen kötődhet egymáshoz. Hogy ez ennyire természetes. Mintha
minden a helyére kerülne a világban. Mintha mi ketten, itt és most rájöttünk
volna az élet értelmére. Minden, ami eddig történt, vagy ezután fog, csupán
háttértörténet ehhez az együtt átélt pillanathoz. Nem akarom, hogy ez a
buborék kipukkanjon. Soha.
Főleg nem ilyen hamar. Megrázom a fejem, könyörögve a szemébe nézek, és
igyekszem a lehető legérthetőbben motyogni:
- Ne. Akármit is csinálsz, ne hagyd abba!
- Köszönöm - mormolja a fülembe a tarkómat simogatva, majd újra
fölém kerekedik, hogy minél nagyobb felületen egymáshoz érjünk.
Néhányszor megpuszilja a szám sarkát, hogy aztán az államon lefelé haladva
apró csókokat nyomjon a nyakamra. Minél szaporábbá válik a légzése, annál
gyorsabban veszem én is a levegőt. Minél gyorsabban veszem a levegőt, annál
hevesebben csókolja a nyakam. Minél hevesebben csókolja a nyakam, annál
gyorsabban mozgunk - egyre kínzóbb vágyat keltő ritmusban, ami már nem
tartható sokáig, legalábbis a pulzusom hevességéből kiindulva.
Sarkamat a matracba mélyesztem, a körmeimet pedig a hátába. Elhúzza a
száját a nyakamtól, és vágytól izzó tekintettel néz ram. Megint a számat
bámulja. Akármennyire szeretem ezt, kénytelen vagyok becsukni a szemem.
Pontosabban magától becsukódik, amint a borzongás első hulláma végigfut a
testemen.
- Nyisd ki a szemed! - kéri határozottan.
Megtenném én, ha tudnám, hidd el.
- Kérlek...
Ez az egy szó elég hozzá, hogy a szemhéjam engedelmeskedjen. Olyan
heves vágy tükröződik a tekintetében, ami szinte bensőségesebb, mintha
ténylegesen csókolóznánk. Akármekkora kihívást is jelent, állom a
tekintetét, amint a karjaimat leengedve a lepedőt kezdem markolni. Némán
hálát adok a sorsnak, hogy ezt a reménytelen pasit elhozta nekem. Mert
eddig a szent pillanatig - amíg a tiszta, megvilágosodásszerű érzés el nem
hatalmasodott rajtam - fogalmam sem volt róla, ki és mi hiányzik az
életemből.
Ismét remegés fut végig rajtam. Farkasszemet nézünk, de nem bírom
tovább. Hagyom, hogy magától becsukódjon a szemem. Ajka megint az
enyémhez ér, ám továbbra sem csókolózunk. A szánk makacsul összeragadva
pihen, nem lassít, tartja a ritmust, miközben az utolsó nyögéseim, kapkodó
lélegzetem, és velük együtt talán a szívem egy darabkája is az ajkamról
átáramlik belé. Lassan, boldogan érkezem vissza a valóságba. Ő egy pillanatra
megáll, és hagyja, hogy magamhoz térjek az élményből, ami miatt a
legkevésbé sem érzem magam zavarban.
Amikor az érzelmi kimerültségtől remegni kezdek, további csókokkal
halmoz el a nyakamon, a vállamon... Csak ott nem, ahol a legjobban akarom.
A számon.
De inkább tartja magát az elhatározásához, mintsem, hogy végre félretegye
a makacsságát. Megint a számra hajol, de az ajkaink nem érnek össze.
Felemeli a kezét, ujjait végigfuttatja a hajamon, kisimítva egy tincset a
homlokomból.
- Hihetetlen vagy - suttogja, ez alkalommal tényleg a szemembe nézve, s
nem a számra. Szavai orvosolják a csökönyössége miatt érzett bosszúságot,
így kénytelen vagyok visszamosolyogni rá. Mellém zuhan az ágyra, meg
mindig zihálva. Nem is próbálja leplezni, milyen erőfeszítésébe kerül
kordában tartani a vágyát.
Csukott szemmel hallgatom, ahogy mindkettőnk légzése egyenletessé
szelídül. Ez a csend a legtökéletesebb nyugalom, amit a tudatom valaha
megtapasztalt.
Holder közelebb tolja a kezét az enyémhez, és a kisujját összekulcsolja az
enyémmel. Mintha nem maradt volna elég ereje hozzá, hogy megfogja a
kezem. De ez jólesik, mert már fogtuk egymás kezét, viszont a kisujjunkat
még nem. Még egy első a listán. A felismerés nem szomorít el, mert tudom,
vele nem az elsők számítanak. Megcsókolhat először, huszadszor vagy
százezredszer, nem érdekel, hányadszor teszi. Mert biztos vagyok benne,
hogy csókolózás nélkül is sikerült összehoznunk a világ legjobb első csókját.
És ennél csak még jobb lesz!
A hosszú, tökéletes csendet nagy sóhajjal szakítja félbe. Felül az ágyban, és
úgy néz le rám.
- Mennem kell. Képtelen vagyok még egy másodpercig veled egy
ágyban maradni.
Felé fordítom a fejem, és a visszautasítottak fájdalmával nézem, ahogy
belebújik a pólójába. Fancsali képemet látva rám kacsint, aztán előrehajol, és
ismét veszélyesen közel van egymáshoz az arcunk.
- Komolyan gondoltam, hogy ma nem fogunk csókolózni. De a fenébe
is, Sky! Azt nem gondoltam volna, hogy ennyire meg tudod nehezíteni...
Végighúzza a tenyerét a tarkómon, amitől kénytelen vagyok felnyögni. A
szívem mindenáron ki akar ugrani a helyéről. Ad egy puszit az arcomra, de
érzem, hogy habozik, amikor utána elhúzódik tőlem.
Engem bámul, miközben az ablakhoz sétál. Mielőtt átlép a párkányon,
előkapja a telefonját, néhány másodpercig túráztatja rajta az ujjait, rám
mosolyog, majd kimászik.
Csodával határos módon összeszedem magam annyira, hogy felpattanjak és
kivágtassak a konyhába. Az asztalon heverő mobilom egy új SMS-t jelez,
aminek ő a feladója. Csupán egyetlen szót tartalmaz.

Hihetetlen.

Vigyorgok, mert az volt. Méghozzá nagyon.

 TIZENHÁROM ÉVVEL KORÁBBAN

- Hahó!
Arcomat a karjaimba rejtem. Nem akarom, hogy megint sírni lásson. Tudom,
hogy nem fog kinevetni. Egyikük sem szokott kinevetni. Igazából sejtelmem sincs,
miért sírok. Abba akarom hagyni. Nem megy. Utálom, utálom, utálom!
A járdaszegélyen kuporgok, ők pedig mellém huppannak. A fiú az egyik oldalra, a
lány a másikra. Nem nézek rájuk. Még mindig szomorú vagyok, ám nem akarom,
hogy elmenjenek. Jó, ha a közelükben lehetek.
- Ettől talán jobban érzed majd magad - mondja a lány. - Mindkettőnknek
csináltam egyet-egyet tegnap az iskolában.
Nem kéri, hogy nézzek fel, így nem is teszem. Viszont érzem, hogy hozzányom
valamit a térdemhez.
Lehajtott fejjel sírok tovább. Bárcsak tudnám, mi a baj velem! Mert biztos valami
baj van velem. Mert nem kellene így éreznem magam, amikor megtörténik. Mert
meg kell történnie. Legalábbis apa azt mondja. Meg kell történnie, és nekem abba
kell hagynom a sírást. Ő is szomorú lesz, ha sírni lát.
Sokáig ülnek mellettem. Nagyon sokáig. Nem tudom, meddig, mert az órák és a
percek között számomra nincs különbség. A fiú előrehajol, s a fülembe suttog.
- Ne feledd, amit mondtam neked! Emlékezz rá, hogy mit kell tenned, amikor
szomorú vagy!
Bólintok, de nem nézek rá. Azt csinálom, amit mondott, hogy csináljak, ha
szomorú vagyok. Gyakran mégis szomorú maradok.
Maradnak még néhány órát vagy percet, aztán a lány feláll. Bárcsak maradnának
még egy keveset! Sosem kérdezik meg, miért sírok, vagy hogy miért szeretem
annyira, ha velem vannak.
Felemelem a könyököm, s kipislogok alóla, hogy lássam a lány távolodó lábát.
Tenyerembe veszem az ajándékát, és végigfuttatom rajta az ujjaimat. Egy karkötőt
csinált nekem. Gumiból van, lila, és egy fél szív lóg rajta. A csuklómra csúsztatva
mosolygok, miközben még mindig sírok. Végre felemelem a fejem, és a fiú még
mindig itt van velem. Rám néz. Szomorúnak tűnik. Én pedig rosszul érzem magam,
amiért szomorú miattam.
Feláll, és a házunkra pillant. Sokáig nézi anélkül, hogy megszólalna. Mindig sokat
gondolkodik, úgyhogy kíváncsivá tesz, vajon min töpreng ennyit. Abbahagyja a ház
bámulását, majd rám emeli a tekintetét.
- Ne félj! Nem élhet örökké - mondja mosolyt erőltetve az arcára.
Azzal elfordul, és a saját otthona felé veszi az irányt. Becsukom a szemem, s újra a
karom mögé rejtem az arcom.
Nem tudom, miért mondott ilyet. Nem akarom, hogy apa meghaljon... Csak azt,
hogy ne szólítson többé hercegnőnek.
Nem szoktam mindennap elővenni, de ma valamiért meg kell tennem.
Szerintem azért, mert miután szombaton a múltról beszélgettünk Holderrel,
nosztalgikus hangulatba kerültem. Tudom, hogy azt mondtam neki, sosem
keresném meg az apámat, ám néha mégis mardos a kíváncsiság. Egyszerűen
nem fér a fejembe, hogyan tud valaki évekig nevelni egy gyereket, aztán
egyszerűen továbbadni. Sosem fogom megérteni, s talán nem is kell. Éppen
ezért nem is erőltetem a témát. Sosem faggatom Karent, nem próbálom
kihámozni az álmok közül a valós emlékképeket, nem szeretek agyalni ezen
az egészen... Mert nincs rá szükségem.
Kiveszem a karkötőt a dobozából, s a csuklómra húzom. Fogalmam sincs,
kitől kaptam. Nem is érdekel. Két évet töltöttem állami gondozásban,
úgyhogy biztos sok barátom lehetett. Ami mégis különlegessé teszi ezt a
tárgyat, hogy ez az egyetlen kézzel fogható dolog abból az időszakból.
Alátámasztja, hogy az emlékem valódi. És az emlékkép valódisága igazolja,
hogy valaki más voltam, mielőtt önmagam lettem volna. Egy lány, akire alig
emlékszem. Egy lány, aki sokat sírt. Egy lány, aki nem is hasonlít rám.
Egyszer majd kidobom ezt a karkötőt. Mert ki kell dobnom. De ma
valamiért szeretném érezni a csuklómon.
Úgy döntöttünk Holderrel, hogy hagyunk egymásnak egy szusszanásnyi
szünetet. Azért mondom, hogy szusszanásnyit, mert szombat éjjel
mindketten elakadt lélegzettel hevertünk az ágyamban. Ráadásul Karen is
hazajött, és eszem ágában sincs bemutatni neki az új... akárkicsodámat. Még
nem jutottunk el odáig, hogy felcímkézzük, ami köztünk történik. Olyan,
mintha nem ismerném elég régóta ahhoz, hogy a fiúmnak nevezzem. Főleg,
mivel még nem is csókolóztunk.
De dombon ülő vadászkutya legyek, ha nem bosszant már a gondolata is,
hogy valaki mást csókoljon az ajka. Szóval akár randizunk, akár nem,
kizárólagosnak nyilvánítom a kapcsolatunkat. De beszélhetünk-e kizárólagos
kapcsolatról, ha még csak nem is csókolóztunk? Vajon mi most együtt járunk,
és ezentúl nem randizunk senki mással?
Olyan idegen tőlem ez a fajta filozofálás, hogy hangosan elnevetem
magam. LOL.
Tegnap reggel, mikor felébredtem, két SMS várt. Kezdek belejönni ebbe a
mobilozásba. Olyan izgatott vagyok mindig, amikor jön egy üzenet. El tudom
képzelni, hogy ez az egész e-mail meg Facebook téma mennyire függővé
tehet. Az egyik Sixtől érkezett, ezúttal a páratlan sütőtudományomat illette
magasztaló jelzőkkel. Mellékesen hozzátette, hívjam fel telefonon a
házukból, hogy tájékoztasson a legújabb fejleményekről. Megtettem. Ő is
padlót fogott tőle, hogy Holder mennyire más, mint gondoltuk. Rákérdeztem
Lorenzóra, de már azt sem tudta, ki az, így nevetve ejtettem a témát.
Hiányzik, és utálom, hogy olyan messze van. Viszont ő remekül érzi magát,
ami boldoggá tesz.
A másik SMS feladója Holder volt. Ennyi állt benne:

Alig várom, hogy hétfőn végre lássalak a suliban. Nagyon-

nagyon.
 Idáig a futás jelentette számomra a nap fénypontját, mostantól azonban
jobban várom a Holdertől érkező, piszkálódó SMS-eket. Ja, és ha már szóba
került a kocogás és Holder, mondanám, hogy már nem futunk. Vagyis igen,
csak nem együtt. Tegnapi SMS- ezésünkkor megállapítottuk, hogy a lehető
legjobb, ha hanyagoljuk a napi rendszerességű közös sportot. Ennyi együtt
töltött idő túl sok lenne, túl hamar. Nem akarom, hogy ellaposodjanak a
dolgok. Emellett nincs ínyemre, hogy izzadtan, kócosan, lihegve és büdösen
lásson.
Most kábán állok a szekrényem előtt a suliban. Húzom az időt, nincs
kedvem elindulni az osztályterem irányába. Az első óra jön, az egyetlen, ami
Holderrel közös. Ideges vagyok, hogyan alakul majd ez az egész. Előveszem
Breckin könyvét a táskámból, két másikkal együtt, melyeket én hoztam neki.
Aztán berakom a szekrénybe a többi cuccomat. Odasétálok a teremhez,
leülök a helyemre. Nincs még itt se Breckin, se Holder. Feszengve lesem az
ajtót, bár gőzöm sincs, miért. Valahogy furcsa lesz itt látni őt az eddig
megszokott hazai pálya helyett. Az iskola túlzottan. iskolaszerű. Mondhatni,
nyilvános.
Az ajtó kitárul, és Holder lép be rajta, Breckinnel a nyomában. Mindketten
a terem végébe igyekeznek. A középső padsor hátulján ülve mulatságos
látványt nyújt, ahogy az asztalok között, az egyik oldalon Holder közelít
felém mosolyogva, a másikon pedig Breckin, két kávéval egyensúlyozva.
Egyszerre érnek oda hozzám, és a mellettem lévő egyetlen üres helyhez.
Holder leteszi a hátizsákját a székre, Breckin pedig a poharat a padra.
Egymásra néznek, aztán rám. Csöppet szerencsétlen a helyzet.
Oké, nagyon az.
 A szarkazmus az egyetlen fegyverem az ilyen béna helyzetek kezelésére.
- Úgy tűnik, kényes a helyzet, srácok - vigyorgok mindkettejükre.
Először a kávét kezdem méregetni, Breckinnel egyetemben. - A mormon
ajándékot hozott a királynőnek. Roppant hatásos.
Majd felvont szemöldökkel Holderre nézek.
- Óhajtod megnevezni a felajánlásod, reménytelen ifjú, hogy
megalapozottan dönthessek, kit választok ma társamul a trónon?
Breckin tátott szájjal bámul rám, mintha elment volna az eszem. Holder
viszont nevetve visszaveszi a hátizsákját.
- Alighanem sürgős egógyilkos SMS-re van szüksége valakinek -
mondja, miközben elfoglalja korábbi helyét Breckin előtt.
A győztes viszont mókásan zavart képpel ácsorog. Látszik rajta, hogy
fogalma sincs, mitévő legyen, így muszáj segítenem rajta.
- Fogadd őszinte gratulációmat, hű lovag. A királynő ma téged választ.
Foglalj helyet. Meglehetősen impozáns hétvége áll mögöttünk, nemde? -
közlöm az egyik kávéspohár felé nyúlva.
Breckin olyan tempóban ereszkedik a székre, mintha holdkóros lenne.
Körülményesen leveszi a táskáját, leteszi a kávéját, és közben mindvégig
kérdő tekintettel néz rám. Holder, oldalát a széktámlának vetve, legelteti
rajtam a szemét. A kezemmel felé intek.
- Breckin, bemutatom Holdert. Aki nem a pasim, de ha rajtakapom,
hogy mással próbálja megdönteni a legjobb első csók rekordját, rögtön a
halott nem pasim-lesz belőle.
Holder felvont szemöldökkel és a szája sarkában bujkáló mosollyal figyel.
- Hasonlóképp - teszi hozzá játékosan fenyegető hangsúllyal. Előtűnnek
azok a fránya gödröcskék az arcán, úgyhogy kénytelen vagyok a szemére
összpontosítani. Különben még olyat tennék, ami kimerítené a
közszeméremsértés törvényi tényállását.
Aztán Breckin irányába mutatok.
- Holder, ő itt Breckin. Az én legeslegjobb öribarim ezen a
földkerekségen.
Breckin méregetni kezdi Holdert. Aki visszamosolyog rá, majd kezet nyújt
neki. Breckin óvatosan megrázza, aztán nekem szegez egy kérdést.
- A nem pasid tisztában van vele, hogy mormon vagyok?
Bólintok.
- Kiderült, hogy egyáltalán nincs baja a mormonokkal. Csak a
seggfejekkel.
Breckin elneveti magát, s megkönnyebbülve fordul vissza Holderhez.
- Nos, ebben az esetben üdv a szövetségben.
Holder félmosollyal a kávéspoharat méregeti.
- Azt hittem, a mormonoknak tilos a koffein.
Breckin vállat von.
- Ezt a szabályt kénytelen voltam ejteni aznap, amikor ráébredtem,
hogy meleg vagyok.
Holder önfeledten kacag. Breckin pedig olyan képet vág, mint aki most jött
rá, hogy minden a helyén van a világban. Legalábbis az óra világában.
Hátradőlve nevetek én is. Ez egyáltalán nem lesz nehéz! Sőt, azt hiszem,
kezdem megszeretni a sulit.

Holder óra után elkísér a szekrényemhez. Csöndben baktatunk egymás

mellett. Kicserélem a könyveimet, amíg ő letépkedi az ajtóról a mocskolódó
cédulákat. Ma csak kettő jutott belőlük, ami egy picit csalódottá tesz. Már a
második héten feladni. Hát milyen puhányok ezek?
Széttépi a cetliket, és hagyja, hogy a földre potyogjanak az apró, színes
fecnik. Bezárom az ajtót, aztán szembefordulok vele. Mindketten háttal
állunk az egymással párhuzamosan futó szekrényeknek.
- Levágattad a hajad - jegyzem meg, miután alaposan szemügyre
veszem.
Kacsint, és végigsimít rajta a kezével.
- Ja. Egy csaj folyton cikizett miatta. Már nagyon untam.
- Nekem tetszik így.
- Akkor oké.
Összeszorított ajkakkal hintázom előre-hátra a sarkamon. Iszonyat
aranyosan vigyorog. Ha nem egy zsúfolt folyosón lennénk, megragadnám a
pólóját és letépném róla. Csak hogy megmutassam, mennyire helyesnek
tartom. Ehelyett inkább kiűzöm a fejemből félmeztelen felsőtestének képét,
és visszamosolygok rá.
- Szerintem mennünk kéne, kezdődik az óra.
- Aha - bólint anélkül, hogy megmozdulna.
Még állunk így vagy harminc másodpercig, mielőtt nevetve ellököm
magam a szekrénytől, hogy azzal a lendülettel elinduljak. Olyan gyorsan
kapja el a karom, hogy eláll a lélegzetem. Mielőtt eljutna a tudatomig, mi
történik, ismét a szekrénynek dőlve állok, ő pedig a kezeivel a fejem mellett
támaszkodik, aztán ördögi vigyor kíséretében megfogja az arcom, és a
számhoz hajol. Jobbját végigfuttatja a járomcsontomon és az állkapcsomon.
Hüvelykujjával könnyedén simogatja az ajkam. Ismét emlékeztetnem kell
magam, hogy egy oktatási intézményben vagyunk, tehát nem adhatom át
magam az ösztöneimnek. A mögöttem álló szekrénynek préselem magam.
Remélem, elég strapabíró hozzá, hogy megtámasszon, ha a térdem már nem
tart meg.
- Bárcsak megcsókoltalak volna szombat este! - bámulja a számat, amit
még mindig simogat. - Azóta is csak arra tudok gondolni, milyen ízed lehet...
Hüvelykujját az ajkamra nyomja, s nagyon óvatosan hozzáérinti a száját
anélkül, hogy a kezét elhúzná az útból. Hirtelen eltűnik az érintése, az illata
és ő maga is. Méghozzá elképesztően gyorsan. Észre sem veszem, hogy már
nincs itt. Csak akkor, amikor a folyosó megszűnik forogni, s képes vagyok
támasz nélkül is egyenesen állni.
Nem bírom már sokáig. Felrémlik bennem a szombat esti idegbaj emléke,
amikor azt akartam, hogy legyünk már túl a csókon végre. Sejtelmem sem
volt, mire vállalkozom.

- Hogyan?
Mindössze ennyit kérdez Breckin, amikor az ebédlőben leteszem mellé a
tálcám. Mégis pontosan tudom, mire kíváncsi. Elnevetem magam, és
igyekszem megosztani vele a hétvégén történtek részleteit, mielőtt Holder is
felbukkan asztalunknál. Már ha megteszi. Nemcsak a kapcsolatunk mivoltát
felejtettük el megbeszélni, hanem az ülésrendet is.
- Pénteken egyszer csak megjelent nálunk, majd néhány kínos kérdés
tisztázása után arra a következtetésre jutottunk, hogy félreértettük egymást.
Aztán sütöttünk, olvastam neki valami nyálas cuccot, és aztán hazament.
Szombaton visszajött, főzött nekem vacsorát, bementünk a szobámba, és. -
hagyom félbe a mondatot amint Holder megjelenik, s leül mellém.
 - Folytasd - szól közbe. - Hallani akarom a következő vázlatpontot.
A szememet forgatva Breckin felé fordulok.
- És megdöntöttük a legjobb első csők világrekordját, anélkül hogy
csókolóztunk volna.
Breckin hitetlenkedve bólint. Vagy talán kíváncsian. Nem bírom
eldönteni.
- Lenyűgöző - állapítja meg végül.
- Kegyetlenül unalmas hétvége volt - teszi hozzá Holder, Breckinnek
címezve.
Felnevetek, de Breckin megint úgy néz rám, mint valami őrültre.
- Holder odavan az unalmas dolgokért - mondom biztatóan. - Szóval ez
tőle bóknak számít.
Breckin oda-vissza járatja a pillantását kettőnk között, megrázza a fejét,
majd előrehajol a villájáért.
- Gyerekek, engem nem sok mindennel lehet zavarba hozni, de nektek
sikerült.
Egyetértve bólintok.
Az ebédszünet hátralévő részében nagyjából normális, udvarias társalgás
folyik az asztalunknál. A fiúk arról a könyvről beszélnek, amit Breckin
kölcsönadott nekem. Önmagában már az is szórakoztató, hogy Holder egy
romantikus regényről cseveg. De hogy még a cselekményről is képes vitába
bocsátkozni, egyszerűen imádnivaló. Olykor a combomra teszi a kezét,
megsimogatja a hátam, vagy éppen ad egy puszit a fejemre. Mintha ez
teljesen természetes lenne, de én különleges ajándékként élem meg
mindegyiket.
 Próbálom feldolgozni a múlt héten beállt változást kettőnk kapcsolatában.
Kénytelen vagyok megállapítani, hogy egyszerűen túl jó, ami most van.
Akármi is ez, s akármennyire túl jónak, túl tökéletesnek és túl helyénvalónak
tűnik, beugranak a könyvek, amelyekben arról olvastam, mi szokott ilyenkor
történni. A rózsaszín köd csak addig tart, amíg le nem csap a balsors, amíg
nem jön a sötét fordulat.
- Sky - csettint Holder az orrom előtt. Ránézve látom, hogy aggódva
méreget. - Hol jár az eszed?
Fejemet rázva mosolygok, hogy még véletlenül se adjam jelét a bennem
lejátszódó minipánikrohamnak. Végighúzza kezét a fülem alatt, hüvelykujját
az arcomon.
- Abba kéne hagynod ezt a mélázást, mert folyton a frászt hozod rám.
- Bocsi - vonok vállat. - Könnyen elkalandozom - magyarázom,
miközben felemelem a kezem, hogy megfogjam az övét, ami a nyakamon
pihen. - Tényleg minden oké - szorítom meg bátorítóan az ujjait.
Pillantása a kezemre téved. Megnézi jobbról-balról, aztán forgatni kezdi a
csuklómat.
- Hol szerezted ezt?
Lenézek, hogy a tekintetét követve összerakjam, vajon miről beszél. A
karkötő, amit reggel elfelejtettem levenni. A szemébe nézek, és vállat vonok
ismét. Most nincs kedvem erről beszélni. Hosszú sztori. Biztosan
kérdezősködne, s mindjárt vége az ebédszünetnek.
- Honnan van? - kérdezi megint, ezúttal némi követelőzéssel a
hangjában. Szorítása egy árnyalattal erősebbé válik a csuklóm körül, a
tekintete pedig hidegebbé. Magyarázatot vár, én pedig elhúzom a karom,
mert nem akarok erről beszélni.
- Azt hiszed, valami sráctól van? - kérdezek vissza, mert megdöbbent a
reakciója. Eddig nem tartottam féltékeny típusnak, és igazából most sem
gondolom, hogy az volna, mert inkább valami másnak a jelét mutatja. Az
elmebajét konkrétan.
Válasz nélkül bámul rám, mintha lenne valami bevallanivalóm, amit
makacsul el akarok előle hallgatni. Gőzöm sincs, mit vár, de a jelenlegi
helyzetben nagyobb eséllyel kaphat egy pofont, mint magyarázatot.
Breckin kelletlenül fészkelődni kezd, és megköszörüli a torkát.
- Holder! Lazíts, ember!
Holder arckifejezése mit sem változik. Sőt, talán még fagyosabbá válik.
Néhány centivel közelebb hajol, aztán ismét megszólal, immár fojtott
hangon.
- Kitől kaptad ezt a rohadt karkötőt, Sky?
Szavai elviselhetetlen súllyal nehezednek a mellkasomra. Ugyanaz a
vészjelzés villog a lelki szemeim előtt, mint amikor először találkoztam vele.
Ezúttal már neonfénnyel, piros színben. Érzem, hogy a számat akkorára
tátom, mint egy kisebbfajta repülőgéphangár, a szemem pedig mindjárt
kiugrik a helyéről. Még szerencse, hogy a remény nem valami látványos
dolog, különben most mindenki láthatná a reményeimet darabokra hullani.
Becsukja a szemét, az asztal felé fordul, és felteszi a könyökét. Tenyerét a
homlokára szorítja, s hosszan, mélyet sóhajt. Tippem sincs, hogy ezzel akarja
magát lenyugtatni, vagy az ordibálást megelőzni. Szinte remegve futtatja
végig a haján az ujjait, végül szorosan megmarkolja a tarkóját.
- Francba! - átkozódik olyan rekedten, hogy összerezzenek. Váratlanul
felpattan és elrohan, a tálcáját is hátrahagyva. Tekintetemmel követem az
ebédlőn át, de egyszer sem néz vissza. Két kézzel nagyot taszít a csapóajtón,
majd eltűnik mögötte. Se pislogni, se levegőt venni nem bírok, amíg az ajtó
szárnyai mozdulatlanná nem válnak.
Breckinhez fordulok. Halvány sejtelmem van csak róla, mekkora sokk
tükröződhet az arcomon. Megrázom a fejem, és próbálom felidézni az elmúlt
két perc eseményeit. Breckin az asztalon átnyúlva megfogja a kezem, de nem
szól semmit. Nincs mit mondani. Erre nincsenek szavaink, ahogy Holder
kivágtatott azon az ajtón.
A csengő megszólal, mire a helyiségen forgószélként söpör végig a
zűrzavar. De én képtelen vagyok megmoccanni. Körülöttem mindenki
rohangál, tálcát ürít, és morzsát söpröget, de mi meg se moccanunk. Breckin
végül elengedi a kezem, fogja a tálcáinkat - Holderét is -, és leszedi az asztalt.
Felemeli a hátizsákom, majd ismét megszorítja a kezem, hogy segítsen
visszazökkenni a valóságba. Kézen fogva vezet ki az ebédlőből, cipelve a
cuccom. Nem a szekrényemhez vagy az osztályteremhez indultunk. Egészen
addig vonszol, amíg ki nem érünk az épületből. A parkolóban vagyunk, ahol
kinyit egy ajtót, hogy egy ismeretlen autóba tuszkoljon. Ő is beül a másik
oldalon, becsapja az ajtót, és felém fordul.
- Eszemben sincs azzal fárasztani téged, hogy mit gondolok erről az
egészről. De ez most olyan pocsék helyzet volt, hogy csodállak, amiért
kibírod sírás nélkül. Egyszerre törték össze a szíved és a büszkeséged. Szóval
tököm az iskolába. Elviszlek fagyizni.
Hátramenetbe kapcsol, s már kint is vagyunk a parkolóból.
Fogalmam sincs, hogy csinálta, de az előbb már majdnem telibőgtem és
szipogtam a kocsiját, most pedig mosolygok.
- Fagyi? Azt nagyon bírom!
Az édességterápia tényleg segített. Talán nem annyira, mint kellett volna,
mert amikor Breckin kitett a parkolóban, szinte berogytam a kocsimba. Most
itt ülök, és nem tudom rávenni magam, hogy megmozduljak. Szomorú
vagyok, ijedt és dühös. Egyszerre érzek mindent, amit egy ilyen helyzetben
jogosan érez az ember. De nem sírok.
És nem is fogok.
Hazaérve elhatározom, azt csinálom, ami ilyenkor egyedül segíthet. Futok.
Amikor viszont onnan is hazaérek, s beállok a zuhany alá, megint belém
hasít a felismerés: jobban érzem magam, tényleg jobb, de nem annyival, mint
vártam volna.
Úgyhogy gépiesen belevetem magam a megszokott esti rituáléba.
Segítek Karennek elkészíteni a vacsorát, együtt eszem vele és Jack-kel,
megcsinálom a házit, olvasgatok egy kicsit. Próbálok úgy tenni, mint akinek
nem néhány órával ezelőtt tapostak bele a lelkivilágába. De amint lefekszem,
és eloltom a lámpát, a képzeletem a saját útját járja. Oké, nem jut túl
messzire. Megáll egy dolognál, ahonnan nem moccan tovább. Miért nem
vette a fáradságot, hogy legalább megmagyarázza a viselkedését? Miért nem
kért bocsánatot?
Még magamnak sem mertem bevallani, de a szívem mélyén igazából azt
vártam, hogy a fagyizásból visszaérve a kocsimnál vár. De nem volt ott.
Amikor leparkoltam a házunk előtt, azt hittem, talán majd ott vár. Méghozzá
kérlelve, könyörögve, s egy olyan történettel, ami magyarázattal szolgál erre
az egész őrületre. De ott sem volt. Egész este a zsebembe rejtve hordtam a
telefonom - aminek a létezéséről Karen még mindig nem tud -, s annyiszor
lestem rá titokban a kijelzőre, ahányszor csak tudtam. De nem keresett.
Sixtől jött ugyan egy SMS, de meg nem szántam rá magam, hogy elolvassam.
Szóval most az ágyamban fekszem, a párnát ölelve, s azon tépelődöm,
vajon miért nem akarom tojással megdobálni az ablakát, miért nem érzem
úgy, hogy de jó volna kiszúrni a kocsija kerekeit, vagy teljes erőből tökön
rúgni? Tudom, hogy ezt kellene éreznem. Bárcsak sikerülne! Még a
felháborodás táplálta bosszúvágy is kellemesebb lenne a belém hasító
felismerésnél. Hogy az a Holder, aki hétvégén az enyém volt, tulajdonképpen
nem is ő. Csak valami fantom.
Kinyitom a szemem. Addig nem kelek fel, amíg meg nem számolom a
plafonon díszelgő mind a tizenhét csillagot. Aztán lerúgom magamról a
takarót, és sietve átöltözöm futócuccba. Kilépek a szobám ablakán, és megáll
a kezem a levegőben.
Ott áll. Nekem háttal, a házunk előtti járdán. Összekulcsolt keze a feje
tetején pihen, a hátizmai pedig a szapora légzéstől hol megfeszülnek, hol
elernyednek. Nyilvánvaló, hogy futás közben épp megállt. Talán csak
pihenőt tart, talán engem vár. Egy helyben ácsorgok, várom, hogy végre
elmenjen.
De nem megy.
Néhány perc múlva végre összeszedem a bátorságom, és elindulok az
előkert felé. Lépéseim zajára megfordul. Egymásra bámulunk, aztán
megállok. Őt nézem. Nem rosszallóan, nem homlokráncolva, pláne nem
mosolyogva. Csak nézem.
A tekintetében új érzelmet fedezek fel. A legjobb szó rá a megbánás lehet.
De nem szól egy szót sem, ami azt jelenti, hogy esze ágában sincs
magyarázkodni, vagyis időt és energiát nem kímélve egyedül kellene
megfejtenem a helyzetet. Viszont ez most egyáltalán nem hiányzik nekem.
Futni jöttem.
Elsétálok az orra előtt, majd kocogni kezdek. Néhány lépés után hallom,
hogy követ, de csakis az útra figyelek. Nem zárkózik fel mellém, én pedig
nem lassítok, mert jó helyen van ott, ahol van.
Sót, inkább még gyorsítok is a tempón, egészen addig, amíg szinte már
sprintelek. Tartja az ütemet, ott van, közvetlenül mögöttem. Amikor ahhoz a
ponthoz érek; ahol vissza szoktam fordulni, úgy intézem a dolgot, hogy ne
kelljen ránéznem. Hátra arc, előtte el, indulás haza. Egész idő alatt egyetlen
szót sem szólunk egymáshoz.
Két háztömbnyire vagyok a céltól, amikor úrrá lesz rajtam a harag. Hogy
egyáltalán ide merte tolni a képét. És amiért még mindig nem állt elő
semmiféle magyarázattal. Egyre gyorsabban és gyorsabban rohanok.
Gyorsabban, mint életemben valaha. Tartja a tempómat, ami tovább szítja
bennem az indulatot. Teljes erőből futok a házunk felé. De nem elég gyorsan,
mert még mindig a nyomomban van. A térdem megbicsaklik, már lélegezni
sem bírok. Hatméternyire vagyok az ablakomtól.
Hármat bírok megtenni, mielőtt lerogyok a fűre. Néhány mély
lélegzetvétel kíséretében állapítom meg, hogy még soha nem erőltettem meg
magam ennyire. Még akkor sem, amikor hat és fél kilométert mentem. A
hátamra fordulok, és érzem, hogy a még mindig harmatos gyep érintése
milyen jólesik a bőrömnek. Csukott szemmel lihegek, olyan hangosan, hogy
alig hallom Holder lihegését a sajátom mellett. De azért hallom. Méghozzá
nagyon közelről. Itt van a füvön, mellettem. Mindketten mozdulatlanul
fekszünk, levegőért kapkodva. Eszembe jut, hogy néhány nappal ezelőtt
ugyanígy pihegtünk az ágyamon. Valószínűleg egy rugóra jár az agyunk,
mert a kisujjával az enyém után nyúl. Csak most nem mosolygok.
Összerezzenek.
Elrántom a kezem, feltápászkodom, bemászok a szobámba, és a
kelleténél hevesebb mozdulattal húzom le magam mögött az ablakot.
Majdnem négy hete történt. Azóta nem jelentkezett, hogy együtt fussunk, és
nem is adott semmiféle magyarázatot. Nem ülünk egymás mellé az
osztályteremben vagy az ebédlőben. Nem küld nekem piszkálódó SMS-eket,
és nem jelenik meg nálunk hétvégenként, úgy mintha teljesen más ember
lenne. Az egyetlen dolog, amit csinál - legalábbis szerintem ő lehet az -, hogy
leszedegeti a mocskolódó cetliket a szekrényemről. Mindig összetépve
találok rájuk a kövön.
Az élet megy tovább, telnek a napjaim, ahogy neki is. Csak éppen nem
töltjük együtt ezeket a napokat. De a napok nincsenek rá tekintettel, kivel
töltöm őket, úgyhogy egyre csak telnek. Minden eltelt nap egyre több
kérdést vet fel. Csakhogy én túl makacs vagyok ahhoz, hogy kérdezősködjek.
Ettől függetlenül tudni akarom, mitől akadt ki. Tudni akarom, miért
viselkedett így, ahelyett, hogy elszámolt volna tízig. Tudni akarom, miért
nem próbált meg magyarázatot adni erre az egészre. Mert biztos vagyok
benne, hogy kapott volna tőlem rá esélyt. A viselkedése elmebajos volt, és
kissé úgy bánt velem, mintha a tulajdona lennék, de ez nem sokat számít az
együtt átélt csodálatos dolgokhoz viszonyítva.
Breckin nem bocsátkozik mélyreható helyzetelemzésbe, így látszólag én
sem foglalkozom a dologgal. Csak magamban, csöndben. Leginkább az bánt,
hogy a szép emlékek kezdenek fakulni, valószerűtlennek tűnni. Mintha csak
álmodtam volna az egészet. Néha megfogalmazódik bennem a kérdés, hogy
megtörtént-e egyáltalán az a hétvége, vagy csak a képzeletemmel elkeveredő
múlt egy zavaros emléke.
Egész hónapban az jár a fejemben - tudom, beteges -, hogy még csak meg
sem csókolhattam. Pedig annyira meg akartam csókolni, és a tény, miszerint
erre már soha nem lesz lehetőségem, valósággal kiborít. Tátongó űrt érzek
valahol belül. Olyan könnyedén megértettük egymást szavak nélkül is. Úgy
ért hozzám, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga... Annyira
aranyos volt, ahogy puszit adott a fejem búbjára... És mindez a sok apróság
egy nagyobb dolog része volt. Olyan nagy dologé, ami talán megérdemelt
volna a részéről valamiféle törődést. Tiszteletet. Utólag mintha tévedésként
kezelné mindazt, ami köztünk történt. Ez tényleg rosszulesik. Mert tudom,
hogy ő is érezte. Biztos vagyok benne. Sőt, ha ugyanúgy érezte, ahogy én,
akkor még most is éreznie kell.
Nem tört össze a szívem. Még mindig nem ejtettem egyetlen könnycseppet
sem. Nem is lehetne darabokban a lelkem, mert szerencsére nem adtam oda
neki teljesen. Oké, egy kicsit szomorú lettem, és erre egy csöppet sem vagyok
büszke. Nagyon-nagyon megkedveltem. Tényleg. Szóval összességében jól
vagyok, egy kicsit szomorú, és szörnyen össze vagyok zavarodva. De jól
vagyok, mondom.
- Ez meg mi? - kérdezem Breckint az asztalra pillantva. Egy dobozt tett elém.
Egy nagyon szépen becsomagolt dobozt.
- Csak egy kis emlékeztető,
- Mire kéne emlékeznem? - nézek fel érdeklődve.
Nevetve közelebb tolja hozzám a dobozt.
- Emlékeztető, hogy holnap van a szülinapod. Bontsd ki!
A szememet forgatva lököm félre a meglepetést.
 - Azt reméltem, elfelejted...
- Nyisd ki az ajándékod, Sky! - parancsolja, s visszateszi elém. - Tudom,
hogy utálsz ajándékot kapni. De én szeretek ajándékozni, úgyhogy hagyd ezt
a mélabús stílust, nyisd ki, örülj neki, ölelj meg és rebegj köszönetet!
Leengedem a vállam, sóhajtok egy nagyot, és megadom magam. Félretolom
magam elől az üres tálcát, és a helyére húzom a csomagot.
- Ügyesen csomagolsz - állapítom meg. Kikötöm a masnit, az egyik
oldalt kibontom, aztán leveszem a papírt. - Te vettél nekem egy tévét? -
meredek a dobozon lévő képre.
Breckin nevetve rázza a fejét, és kikapja a kezemből.
- Ez nem tévé, hanem e-book olvasó, te műszaki zseni!
- Ó - mondom bizonytalanul. Fogalmam sincs, mi az az e-book olvasó,
de fix, hogy az otthoni szabályok szerint nem lehet olyanom. Elfogadom,
éppúgy, mint Sixtől a telefont, de ezt még csak a zsebemben sem tudom
rejtegetni, mert túl nagy hozzá.
- Ugye, csak viccelsz? Tényleg nem láttál még ilyet?
Vállat vonok.
- Nekem még mindig egy kis tévének tűnik.
Még hangosabban kacag, kibontja a dobozt, és kiveszi belőle a gépet.
Bekapcsolja, aztán a kezembe nyomja.
- Ez egy olyan elektronikai eszköz, amelyre több könyv fér, mint
amennyit az életben el bírsz olvasni.
Azzal megnyom egy gombot, amitől felvillan a kijelző. Ujjaival párszor
végigszánt rajta, különböző helyeken megállva. Egészen addig, amíg tucatnyi
apró könyvborító képe jelenik meg rajta. Megérintem az egyiket, mire
változik a kép, és a kinagyított borító foglalja el az egészet. Áthúzza rajta az
ujját, mintha könyvet lapozna, s máris az első fejezet első oldalával találom
szembe magam.
Rögtön elkezdem utánozni. Lenyűgözve figyelem, hogy milyen könnyedén
gördül egyik lap a másik után. Azt hiszem, ez a legmesésebb dolog, amit
valaha láttam. Megnyomok még néhány gombot, átfutok még néhány
fejezetet, és megállapítom: ennél nagyszerűbb, fantasztikusabb találmány
nincs is a világon.
- Fú... - suttogom. Képtelen vagyok levenni a szemem az e- könyv
olvasóról. Remélem, nemcsak ugrat, mert ha megpróbálja kivenni a
kezemből, isten bizony nem adom.
- Tetszik? - kérdezi büszkén. - Rátöltöttem kábé kétszáz ingyenes
kötetet, szóval egy ideig el leszel látva olvasnivalóval.
Ránézek, és látom, hogy fülig ér a szája. Leteszem a gépet az asztalra, aztán
a nyakába vetem magam. Ez a legjobb ajándék, amit valaha kaptam, úgyhogy
hatalmas ölelés jár érte. Egyáltalán nem érdekel, hogy milyen rosszul áll
nekem a megajándékozott szerepe. Breckin viszonozza az ölelésem, s egy
puszit nyom az arcomra. Amikor kinyitom a szemem, és kibontakozom az
öleléséből, oda téved a tekintetem, ahová csaknem négy hete nem akarom,
hogy tévedjen.
Holder hátrafordult a székén. Mosolyogva néz minket. Nem őrült, csábító,
vagy félelmetes arckifejezéssel. Hanem őszintén, kedvesen.
A mellkasom mélyén valami felszakad, és hirtelen szomorúság áraszt el.
Gyorsan elkapom a fejem, és visszapillantok Breckinre.
- Tudod, te vagy a legeslegjobb öribarim ezen a földkerekségen -
mondom az ajándékot simogatva.
- Mi, mormonok már csak így vagyunk összerakva - kacsint rám
vidáman.
Ez az utolsó napom, amikor még tizenhét éves vagyok. Karent megint a
vidéki bolhapiacra szólítja a munkája, ott árulja a cuccait. El akarta halasztani
az utat, mert furdalja a lelkiismeret, amiért magamra hagy a szülinapomon -
de nem hagytam. Úgyhogy inkább tegnap este ünnepeltünk. Tök jó
ajándékokat kaptam tőle, de az e-book olvasónak a nyomába sem érnek.
Sosem vártam még ennyire, hogy egy hétvégét egyedül töltsék.
Ezúttal nem sütöttem annyi sütit, mint a legutóbbi alkalommal. Nem
azért, mert nem bírnám megenni a finomságokat, hanem mert a
könyvfüggőségem új szintre emelkedett. Majdnem éjfél van, és alig bírom
nyitva tartani a szemem, de ma már a második kötet végén tartok.
Egyszerűen muszáj befejeznem! Időnként elbóbiskolok, aztán összerándulva
riadok fel a következő bekezdés kedvéért. Meg kell hagyni: Breckinnek
kifinomult ízlése van, ami a könyveket illeti. Sőt, egy kicsit mérges is vagyok,
hogy már egy hónapja ismerjük egymást, de erről a regényről még egy szót
sem szólt. Nem rajongok a „boldogan éltek, amíg meg nem haltak” típusú
befejezőkért, de ha a két főszereplő sorsa nem így végződik, esküszöm,
bemászom ebbe a gépbe, és örökre összezárom őket abba a nyavalyás
garázsba.
A szemhéjam lassan lecsukódik, hiába próbálom nyitva tartani. A szavak
kezdenek összefolyni, s képtelen vagyok kibogozni az értelmüket. Végül
kikapcsolom az e-book olvasót, lekapcsolom a lámpát, és arra gondolok,
mennyivel jobban is alakulhatott volna kiskorúságom utolsó napja.
Kipattan a szemem, de nem moccanok. Még mindig sötét van, ugyanúgy
fekszem, ahogy az előbb - tehát csak percekkel ezelőtt alhattam el.
Visszafojtott lélegzettel fülelek a zajra, ami felébresztett. Arra, hogy nyílik az
ablakom.
Hallom, a függöny zörren a karnison, és valaki bemászik a szobámba.
Tudom, hogy sikítani kellene, esetleg az ajtóhoz futni, vagy legalább valami
fegyvernek látszó tárgy után nézni. Ehelyett viszont szoborrá merevedve
várom a fejleményeket, mert az illető csöppet sem töri magát, hogy ne
csapjon zajt. Olyan természetességgel közlekedik, hogy kénytelen vagyok
feltételezni: ez bizony Holder. Az ágy megmozdul alattam. A betolakodó
lehuppant. A pulzusom az egekbe szökik, minden izmom megmerevedik.
Minél közelebb ér, annál biztosabb vagyok benne, hogy ő az - mégpedig a
saját testem reakciójából ítélve. Becsukom a szemem, és a tenyerem mögé
rejtem az arcom, amikor érzem, hogy a takaró mellettem fölemelkedik.
Félek. Félek, mert nem tudom, melyik Holderhez van szerencsém.
Egyik karja a párnám alá csúszik, a másikkal pedig szorosan átölel, amikor
megtalálja az arcomra szorított kezem. Óvatosan félrehúzza, összekulcsolja az
ujjainkat, majd a nyakamba fúrja az arcát. Hirtelen eszembe jut, hogy nincs
más rajtam, csak bugyi és top. Ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy nem
erre kíváncsi. Elképzelésem sincs, miért jött, mert egy szót sem szólt idáig.
De tudja, hogy ébren vagyok, efelől semmi kétsége sem lehet. Tudnia kell,
mert amikor átölelt, összerezzentem. Olyan szorosan ölel, ahogy csak bír. És
a hajamra ad egy puszit.
Utálom, hogy itt van. És még jobban utálom magam, amiért akarom, hogy
itt legyen. Az eszem azt súgja, sikítsak és küldjem el a francba, miközben azt
kívánom, hogy minél tovább tartson így, átölelve. Össze kellene bilincselni a
karjait, a kulcsot pedig jó messzire hajítani. Mert azok a karok ide tartoznak,
a testem köré, és már előre rettegek, mikor fogja őket elvenni.
Utálom, hogy annyi arca van, és hogy nem tudok kiigazodni rajta. Ezt a
kiigazodás dolgot talán erőltetnem sem kéne. Némelyik Holdert csodálom és
szeretem, de a többi gyűlöletet vagy félelmet vált ki belőlem. Sőt, van egy,
ami csupán csalódottságot tud okozni. Azt a legnehezebb elfogadni mind
közül.
Teljes csöndben fekszünk kábé fél órán keresztül, vagy nem is tudom,
meddig. A szorítása nem gyengül, és magyarázatot sem próbál adni. De mi
ebben az újdonság? Soha, semmit sem húztam ki belőle kérdés nélkül. Most
pedig nincs kedvem kérdezni.
Elengedi az ujjaimat, és a fejem tetejére rakja a kezét. Ajkait a hajamhoz
nyomja, s a párnám alatt lévő karjával magához húz, mintha ringatni akarna.
Hirtelen remegni kezd, és olyan erővel szorít, hogy belefájdul a szívem.
Mintha egy nagy kő nehezedne a mellkasomra, és ég a szemem. Csak azért
nem kezdek el sírni, mert a könnycseppek nem férnek ki a szorosan összezárt
szemhéjam alatt.
Nem bírok tovább csöndben maradni. Ha nem mondom ki, ami bánt,
kénytelen leszek ordítani. Tudom, hogy a hangom fájdalmasan és szomorúan
cseng majd, s a visszafojtott zokogástól alig lehet majd érteni, de nagy levegőt
veszek, és kimondom, ami itt és most a lehető legőszintébb dolog.
- Annyira haragszom rád!
Még szorosabban ölel, ha ez egyáltalán lehetséges. Száját lassan a fülemhez
emeli.
 - Tudom, Sky... - suttogja. Keze a felsőm alá csúszik, a hasamra szorítja a
tenyerét, hogy közelebb húzzon. - Tudom.
Elképesztő, mit tesz egy régóta hallani vágyott hang az ember szívével.
Összesen három szavába került, hogy kiugorjon a helyéről, darabokra törjön,
összeforrjon, visszamásszon, aztán pedig olyan helyzetben várakozzon,
mintha arra lenne kíváncsi, hogyan kell tovább verni.
Végigfuttatom ujjaimat a kezén. Megszorítom, pedig magam sem tudom,
mit akarok közölni a mozdulattal. Minden porcikámmal érezni szeretném a
jelenlétét, hogy megbizonyosodjak róla, nem csupán egy éber álom.
Ajka a vállamhoz ér, óvatos csókot lehel rá. Amint megérinti a bőröm,
elindul a remegés a gyomromból felfelé.
- Tudom - suttogja megint, lassan felfedezve a kulcscsontom és a
nyakam hajlatait. Szorosan csukva tartom a szemem, mert a hangjában
vibráló feszültség a finom érintéssel együtt megszédít. A hajába markolok,
hogy még közelebb húzzam magamhoz. Lehelete egyre forróbbá és
szaporábbá válik, akár a csókjai. Légzésem ritmusa az övéhez hasonlóan
felgyorsul, miközben kétszer is oda-vissza felfedezi a nyakam minden
négyzetcentiméterét.
Felkönyököl, határozott mozdulattal a hátamra fordít, és kisimítja a
hajamat az arcomból. Közelsége az összes érzelmet a felszínre hozza, amit
valaha éreztem iránta... A jókat és a rosszakat is. Fogalmam sincs, hogyan
képes erre. Átható szomorúság tükröződik a tekintetében. Vagy egyáltalán
nem tudok kiigazodni rajta, vagy nagyon is - de most egyértelmű, hogy
ugyanazon megy keresztül, amin én. Amitől a viselkedése még
érthetetlenebbé válik.
 - Tudom, hogy haragszol rám - mondja. Sugárzik róla a megbánás, de
magyarázatot még mindig nem kapok. - Szükségem van rá, hogy haragudj
rám. De arra még jobban, hogy magad mellett akarj tudni.
Szavai ólomsúllyal nehezednek a mellkasomra. Minden egyes lélegzetvétel
erőfeszítésbe kerül, ezért inkább csak bólintok egyetértésem jeléül. Tényleg
megharagudtam, de sokkal erősebben vágyom rá, hogy itt legyen, mint
amennyire, nem akarom látni se. Homlokát az enyémhez nyomja, egymás
arcát simogatjuk, és kétségbeesetten bámulunk a másikra. Fogalmam sincs,
meg akar-e csókolni. Sőt, abban sem vagyok biztos, nem éppen az angolos
távozást fontolgatja-e. Az egyetlen dolog, amit tudok, hogy ezután a pillanat
után már soha többé nem leszek az, aki előtte. A puszta jelenléte olyan
elementáris erejű mágnesként hat rám, hogy ha még egyszer megbánt, aligha
úszom meg ép elmével. Darabokra fogok hullani, nincs mese.
Mellkasunk egyre szaporábban emelkedik és süllyed, ahogy fokozódik
bennünk az egyre növekvő feszültség. Arcomat szorító kezei mintha
összeköttetésben állnának idegszálaim mindegyikével, és marionettbábuként
hevernék a tenyerében. A pillanat szépsége könnyeket csal a szemembe. Saját
túláradó érzelmeim még engem is meglepnek.
- Haragszom rád, Holder - válaszolom hebegve, de teljes bizonyossággal.
- De ez nem számít, mert soha egy másodpercig sem akartam, hogy ne legyél
itt velem.
Valamiféleképpen egyszerre tud ezen mosolyogni és a homlokát ráncolni.
- Jézusom, Sky... Annyira hiányoztál! - sóhajtja hihetetlen
megkönnyebbüléssel. Ajkát azonnal rányomja az enyémre. Olyan régóta
vártuk már ezt, hogy egy szemernyi türelem sem maradt egyikünkben sem.
Habozás nélkül nyitom a szám, hogy minél jobban érezhessem a mentol és a
kóla aromáját. Ő jelent mindent, amit valaha is akartam. Sőt, még annál is
többet. Gyengéd, durva, gondoskodó, egoista. Ebből a csókból több érzés
áramlik belém, mint a szavaiból összesen. Ajkaink végre találkoznak az első,
a huszadik vagy az egymilliomodik alkalommal. Nem számít, mert...
Egyszerűen tökéletes az egész. Úgy, ahogy van. Hihetetlen, makulátlan, és
megér minden szenvedést, amin keresztül kellett mennünk miatta.
Ajkaink szenvedélyes táncot járnak. Próbáljuk egyre közelebb húzni a
másikat. Ugyanazt a csodás összekapcsolódást kívánja a testünk is, amire már
rátalált a szánk. Csókja egyszerre lágy és mohó, s igyekszem minden
mozdulatommal alkalmazkodni hozzá. Sóhajok és nyögések szakadnak fel
belőlem, ő pedig a világ legtermészetesebb módján szó szerint issza őket.
Minden lehetséges testhelyzetben csókolózunk, bár próbáljuk féken tartani
a vágyainkat. Egészén addig, amíg már nem érzem az ajkaimat, így azt sem
tudom, csókol-e, vagy csak az arcát szorítja az arcomhoz.
Így alszunk el. Összeérintett homlokkal, némán egymásba fonódva. Mert
lényegében nem sok szó hangzott el. Magyarázat meg pláne nem.
Oldalra fordulva szemügyre veszem az ágyat, hogy meggyőződjek róla, nem
csak álmodtam az éjjel. De Holder helyett csupán egy szépen becsomagolt,
apró ajándékot látok. Feltápászkodom és a támlának dőlök, majd felkapom a
dobozt. Sokáig bámulom, mielőtt letépném róla a masnival díszített papírt. A
tartalma egy kis hitelkártyaszerű izé. Elképzelésem sincs, mi lehet az,
úgyhogy az ujjaim között forgatva nézegetem.
Egy telefonhoz való feltöltőkártya. Bónusz SMS-esekkel turbózott változat.
Vigyorgok, mint egy jóllakott napközis, mert tudatosul bennem az ajándék
jelentése. Amire egyébként a Sixtől kapott üzenet is utalt. Tényleg le akar
nyúlni tőle, és igényt tart a perceimre. Boldogan nyúlok az éjjeliszekrényen
heverő telefonomért. Egy olvasatlan SMS. Holdertől érkezett.

Éhes vagy?

Röviden és egyszerűen adja a tudtomra, hogy még mindig itt van. Valahol.
Talán reggelit csinál nekem? Egy fogmosás erejéig útba ejtem a fürdőt,
mielőtt kimennék a konyhába. A topot egy könnyű nyári ruhára cserélem,
aztán lófarokba fogom a hajam. A tükörből egy olyan lány képe néz vissza
rám, aki éppen megbocsátani készül. De nem ingyen! Ahhoz előbb szükség
lesz még egy kis megalázkodásra.
A konyha felé közeledve sült szalonna illata csapja meg az orrom. Az
ajtóban hirtelen megtorpanok. A tűzhelynél áll, nekem háttal, magában
dúdolgatva. Mezítláb, ujjatlan fehér pólóban és farmernadrágban.
Nyilvánvalóan otthon érzi magát, én pedig csak bámulom, mert még nem
döntöttem el, hogy erről mit is gondoljak.
- Korán leléptem reggel - szólal meg, még mindig háttal nekem. - Attól
féltem, anyukád betoppan, és azt hiszi, épp a teherbe ejtéseden fáradozom.
Aztán elindultam futni. A ház előtt vettem észre, hogy nincs itt a kocsija.
Mondtad korábban, hogy vannak ezek a hétvégi vásárok, szóval leesett a
tantusz. Ezért aztán beugrottam a boltba egy kis alapanyagért a reggelihez.
Gondolkodtam, főzök neked ebédet meg vacsorát is, de egyszerre elég lesz
egy is.
Megfordul, és ráérős tempóban, tetőtől talpig végigmér.
- Boldog szülinapot! Tetszik a ruhád. Hoztam rendes tejet, kérsz?
A pulthoz sétálok, és közben végig rajta tartom a szemem. A szóáradat
feldolgozása ilyen korán még egy kis időt igényel. Kényelmesen
elhelyezkedem a bárszéken, ő tejet tölt, és vigyorogva odatolja elém - pedig
nem is mondtam, hogy kérek. Mielőtt belekortyolnék, hirtelen közvetlenül
előttem terem, az állam pedig máris a tenyerében pihen.
- Muszáj, hogy megcsókoljalak. A szád olyan tökéletes volt tegnap este,
hogy attól tartok, csak álmodtam.
Ajka az enyémhez ér. Ahogy a nyelvünk is egymásba fonódik, rögtön
világossá válik számomra, lesz itt azért egy apró kis gond.
A szája, a nyelve és a keze is olyan tökéletes, hogy képtelen vagyok
haragudni rá, amíg fegyverként használja ellenem. Megragadom a pólóját,
hogy még jobban magamhoz húzzam. Felmordul, beletúr a hajamba, majd
hirtelen elenged, és egy lépést hátralép.
- Szuper, nem csak álmodtam - állapítja meg kacsintva.
 A tűzhelyhez sétál, elzárja a gázt, és egy tojással és pirítóssal körberakott
tálra manőverezi a sült szalonnát. A pulthoz hozza, hogy telerakja az előttem
lévő tányért. Lehuppan, és ő is enni kezd. Mosolya egy másodpercre sem
szűnik. Akkor végre beugrik.
Tudom már. Tudom, hogy mi nem stimmel vele. Hirtelen értelmet nyer,
hogy miért ilyen boldog, dühös és temperamentumos egyszerre.
- Reggeli közben is lehet kíváncsivacsit játszani? - érdeklődik.
Egy korty tej után bólintok.
- Ha az enyém lehet az első kérdés.
- Azon gondolkodtam, mi lenne, ha hagynám, hogy feltedd egyszerre az
összeset - teszi le a villáját.
- Csak egyetlen válaszra van szükségem.
Sóhajt egyet, aztán hátradől a széken, és a kezét nézegeti. Tudja, hogy
rájöttem. Azért kerüli a tekintetem. Sugárzik róla a bűntudat, de nem
kímélem. Előrehajolva nekiszegezem a kérdést.
- Mióta drogozol, Holder?
A szemembe néz, meglepően nyugodt az arckifejezése. Álljuk egymás
tekintetét. Nem hátrálok meg, mert az igazsággal muszáj tisztában lennem.
Összeszorítja a száját, és megint a kezét méregeti. Egy pillanatra azt hiszem,
hogy azt fontolgatja, elmegy. Aztán észreveszek az arcán valamit, ami a
helyzethez a legkevésbé sem illik. Két csibészes gödröcskét.
Próbál komoly képet vágni, de a szája sarka elárulja, hogy mindjárt kitör
belőle a nevetés. Aztán kitör belőle, ami iszonyatosan felbőszít.
- Drogozom? Te azt hiszed, drogozom? - szólal meg nagy nehezen,
könnyek között fuldokolva. Kell egy kis idő, hogy észrevegye: egyedül mulat.
Mély lélegzetet vesz, átnyúl a tányér fölött, és megfogja a kezem. - Nem
drogozom, Sky. Tényleg nem. Elképzelni sem tudom, miért gondolod ezt, de
esküszöm, hogy nem.
- Akkor mi a fészkes fenéért vagy ilyen?
Elkomorul, és elengedi a kezem.
- Egy kicsit kevésbé ködösen, ha lehet... - veti oda, és megint hátradől,
sőt még karba is teszi a kezét.
Vállat vonok.
- Persze. Mi történt kettőnk között az ebédlőben, és miért teszel úgy,
mintha nem történt volna semmi?
A pultra támasztja a könyökét, hogy végignézzen a karján. Ujjaival mélyen
elgondolkodva végigsimít a tetoválás minden egyes betűjén. Tisztában
vagyok vele, hogy a csendnek nincs hangja, de ez most a világ leghangosabb
csendje. Leengedi a karját maga mellé, s rám néz.
- Nem akartam, hogy csalódj bennem, Sky. Egész életemben
mindenkinek csalódást okoztam, aki szeretett. És az ebédlőben történtek
után tudtam, hogy te sem vagy kivétel. Szóval. Elhagytalak, mielőtt még
belém szerethettél volna. Máskülönben minden próbálkozásom, hogy ne
csalódj bennem, reménytelen.
A szavaiból csak úgy süt a bocsánatkérés, de azért a világért sem mondana
ki. Túlreagálta a helyzetet, úrrá lett rajta a féltékenység, noha egyetlen szóval
mindkettőnket megmenthetett volna egy hónapnyi szenvedéstől. Rázom a
fejem, mert nem értem. Képtelen vagyok felfogni, miért képtelen bocsánatot
kérni.
- Miért nem tudsz bocsánatot kérni?
 Megint felém hajol, megfogja a kezem, és a szemembe néz.
- Nem kérek bocsánatot, mert nem akarom, hogy megbocsáss nekem.
A szeméből sugárzó szomorúság mintha az én érzéseim tükörképe lenne,
de nincs ínyemre, hogy ez meg is látszik rajtam. Úgyhogy inkább becsukom a
szemem. Elengedi a kezem. Hallom, ahogy megkerüli az asztalt. Aztán
egyszer csak átölel, felkap, és felültet a pultra, hogy a szemünk egy
magasságban legyen. Félresöpri a homlokomból a kósza tincseket, majd
simogatással noszogat, hogy ne csak lessek, hanem nyissam is ki a szemem.
Összevont szemöldöke, borús arckifejezése már közel sem olyan álomszerű,
mint tegnap éjjel, nagyon is valóságos. A látványától összeszorul a szívem.
- Kicsim, elszúrtam. Elszúrtam, nem is egyszer, tisztában vagyok vele.
Viszont higgy nekem: ami akkor az ebédlőben történt, nem féltékenység
vagy harag volt. Semmi olyan oka nincs, amitől megijedhetnél. Bárcsak
elmagyarázhatnám, mi játszódott le bennem... De nem tehetem. El kell
fogadnod ezt. Kérlek szépen!
És eszem ágában sincs magyarázkodni vagy bocsánatot kérni, mert nem
akarom, hogy megbocsáss nekem. Soha az életben. Ne akarj kifogásokat a
hibáimra, Sky!
Előrehajolva egy apró csókot nyom a számra. Aztán hátrál egy lépést, hogy
folytassa.
- Próbáltam bemesélni magamnak, hogy mindkettőnknek az lesz a
legjobb, ha nem lesz köztünk semmi. Csak távolság. Ha hagyom, hogy utálj.
Mert annyi probléma nyomja a lelkem, hogy egyelőre nem oszthatom meg
veled. Minden erőmmel igyekeztelek távol tartani ezektől, de egyszerűen
nem megy. Nem vagyok elég erős hozzá, hogy folyton tagadjam, amit érzek.
Akármi is legyen az. Tegnap, amikor láttalak ölelkezni és együtt nevetni
Breckinnel, én is boldog voltam. Olyan jó volt látni az örömödet! Közben
meg annyira szerettem volna, hogy én legyek az, aki megnevettet...
Iszonyúan bántott, hogy azt gondoltad, nem érdekelsz, vagy hogy nem a
veled töltött hétvége volt életemben a legjobb. Mert igenis fontos vagy
nekem, és tényleg az volt életem legjobb hétvégéje. A legeslegjobb a
világtörténelem összes hétvégéje közül.
A szívem majdnem olyan hevesen ver, mint ahogy belőle ömlenek a
szavak. Nem tudom, mikor került a keze az arcomra, de most elveszi onnan.
Végigsimít a hajamon, a tarkómon, aztán sóhajtva folytatja.
- Iszonyatosan gyötrődöm, Sky - mondja sokkal nyugodtabb,
csöndesebb hangon. - El sem tudod képzelni, mennyire. Mert nem akarom,
hogy még egy nap úgy teljen el, hogy nem tudod, mit érzek irántad. Nem
állok készen a szerelmi vallomásra, mert még nem lenne igaz. Még nem. De
akármi is az, amit most érzek, sokkal több annál, mint hogy egyszerűen csak
kedvellek. Nagyon- nagyon sokkal több. Az elmúlt néhány hétben próbáltam
rájönni, milyen szóval lehetne legalább megközelítőleg kifejezni. Minél
pontosabban a tudtodra szeretném adni, de nincs abban a nyomorult
szótárban olyan szó, ami a kedvellek és a szerelmes vagyok beléd közt félúton
lenne. Pedig szükségem lenne rá, mert szeretném, hogy halld tőlem.
Közelebb húz magához. Apró csókokat lehel az arcomra, úgy, hogy
mindegyik után kissé hátrahúzódik. Választ vár.
- Mondj valamit, kérlek! - könyörög úgy a századikat követően.
Egy rettegő vadállat tekintetét látom a szemébe nézve. Farkasba oltott
őzikét, vagy valami hasonló, ijesztően aranyos szerzetet. És most először
végre megértem. Új megvilágításba kerül az egész lénye. Nem azért reagál
szélsőségesen egy csomó mindenre, mert több darabra hasadt a személyisége.
Hanem azért, mert egyetlen jelző illik rá a nap összes percében.
Dean Holder szenvedélyes.
Szenvedélyesen él, szenvedélyesen szeret, szenvedélyesen beszél, és
szenvedélyesen rajongott Lessért. Nyakamat rá, hogy ezen a listán én is
szerepelek. A belőle áradó hevesség már nem zavaró, hanem csodálatra
méltó. Annyi éven át törekedtem a testilelki zsibbadásra, s most itt áll
előttem ő, átható lelkesedéssel a tekintetében. Hirtelen kedvet kaptam hozzá,
hogy én is mindent érezni kezdjek. A jót, a rosszat, a szépet, a csúnyát, az
örömöt, a fájdalmat. Egytől egyig akarom őket. Úgy szeretnék érezni, ahogy
ő érzi az életet. És az első lépés, hogy megtegyem, itt van ennek a
reménytelen fiúnak a kezében, aki itt áll előttem. A tökéletes szót keresve, a
válaszomra várva. Ideje visszatalálnom az életbe. Vissza az életbe.
A szó úgy jön az ajkaimra, mintha mindig is ott lakott volna valahol a
kedvel és a szerelmes közt a szótárban. Ahol jó helyen van.
- Élek - szólalok meg.
Kétségbeesése egy pillanatig tartó töprengés után oldódik, felnevet.
- Mi van? - méltatlankodik a fejét rázva.
- Élek. Ha összekevered a like (szeret) és a love (szerelem) betűit, ki
tudod belőlük rakni, hogy live (él). Használhatod arra, amit érzel.
Megint nevet, de ezúttal megkönnyebbülten, amiért nincs gond a szellemi
épségemmel. Körém fonja a karjait, s egy csókkal fejezi ki a
megkönnyebbülését.
- Igen, élek. Veled és érted, Sky. Úgy, mint még soha életemben.
Gőzöm sincs, hogyan csinálta, de maradéktalanul megbocsátottam neki,
teljesen belebolondultam, most pedig kénytelen vagyok megállás nélkül
csókolni. Mindezt tizenöt perc leforgása alatt. Jól bánik a szavakkal, na.
Kezdek megbékélni vele, hogy sokáig tart kimondania őket. Mosolyogva
foszt meg az ajkaitól, aztán elkapja a derekam.
- Szóval mit akar csinálni a szülinapos? - kérdezi, miközben leemel a
konyhapultról. Még egy apró csókot nyom a számra, s átsétál a nappaliba,
ahol az asztalon pihen a tárcája és a kulcscsomója.
- Semmi különöset. Nem várom el, hogy szórakoztass pusztán azért,
mert szülinapom van.
Nadrágja zsebébe csúsztatja a kulcsait, és rám bámul. Szája sarkában
komisz mosoly ül, úgy méreget.
- Mi az? Úgy nézel ki, mint egy rosszcsont gyerek, akinek valami
csibészség jár a fejében...
Nevetve megvonja a vállat.
- Csak arra gondoltam, hányféleképpen szórakoztathatnálak, ha itt
maradnánk. És éppen ezért kell elmennünk valahová.
Éppen ezért akarok itt maradni.
- Meglátogathatnánk anyukámat - állok elő a javaslattal.
- Az anyukádat? - kérdez vissza aggodalmasan.
- Aha. Gyógynövényes standja van a bolhapiacon. Oda jár ki néha
hétvégén. Soha nem megyek vele, mert tizennégy órás műszakokat nyom, és
unatkoznék. De az a világ egyik legnagyobb bolhapiaca, ahol mindig is
szerettem volna körülnézni. Csak másfél órányi autóútra van innen. A
császármorzsájuk állítólag irtó finom... - teszem hozzá csábításképp.
Holder odalép hozzám, és szorosan átölel.
- Ha a bolhapiacra akarsz menni, akkor oda viszlek. Hazaszaladok
átöltözni és elintézek valamit. Érted jöhetek egy óra múlva?
Bólintok. Tudom, hogy csak egy bolhapiac, mégis izgatott vagyok. Nem
tudom, hogy fog reagálni Karen, ha bejelentés nélkül feltűnök egy sráccal
kettesben. Még semmit sem meséltem neki rólunk, szóval csöppet furdal a
lelkiismeret. Bár ez az ő hibája. Ha nem tiltotta volna ki a házból a kütyüket,
rácsöröghetnék, hogy előre felkészülhessen.
Holder még egy pihekönnyű csókot nyom a számra, s ráérősen az ajtóhoz
sétál.
- Hé! - szólok utána, amikor már a kilincsen van a keze. Megfordul,
kérdő tekintettel rám néz. - Szülinapos vagyok. A legutóbbi két csókod elég
gyengécske volt. Úgyhogy ha azt várod, hogy veled töltsem ezt a jeles
alkalmat, viselkedj is úgy, mintha a pasim lennél, mert...
A mondat többi része bennem ragad, amikor tudatosul bennem, mit
mondtam. Még mindig nem beszéltük meg a ránk vonatkozó címkéket, mivel
csak az elmúlt fél órában sikerült kibékülnünk. És én már ennyi idő múltán
képes voltam a lírai „pasim” szót használni rá. Ezt Matty fiú sem csinálta
volna szebben, úristen!
- Vagyis azt akartam mondani, hogy... - próbálom menteni a helyzetet,
de nem megy. Inkább befogom a számat. Szerencsétlenül ácsorgok, egyik
lábamról a másikra.
 Háttal áll az ajtónak. Szemben velem. Merev arcán nyoma sincs
mosolynak. Megint azzal a „most jól farkasszemet nézek veled” tekintettel
bámul rám. Biccent felém, majd a homloka közepéig húzza a szemöldökét.
- Az imént a pasidnak neveztél?
A tény, hogy minden lelkesedés nélkül állapítja ezt meg, elszomorít.
Gyerekes vagyok, mi?
- Nem - fonom karba a kezem a mellkasom előtt. - Ilyet csak a
Facebook-idézeteken nevelkedett tizennégy évesek mondanak.
Néhány lépést tesz felém, még mindig halál komoly arccal. Már csak fél
méterre van tőlem, amikor megszólal:
- Kár. Mert amikor azt hittem, hogy a pasidnak tartasz, kedvet kaptam,
hogy halálra csókolózzam magam veled.
Összeszűkült szemében most fedezem fel a pajkosságot, ami azonnal oldja
is a gyomromat szorító kellemetlen érzést. De nincs időm válaszolni, mert
már sarkon is fordul.
- Egy óra múlva találkozunk.
Azzal kinyitja az ajtót, visszanéz ram, és látványosan lassan kezd tolatni
kifelé. Arcán a csibészes mosollyal együtt megjelennek a gödröcskék.
Kénytelen vagyok szememet forgatva felsóhajtani.
- Holder, várj!
Megáll, s elégedetten vigyorogva az ajtófélfának dől.
- Jobban teszed, ha adsz egy búcsúcsókot a csajodnak - mondom éppen
olyan nyálasan, ahogy ebben a pillanatban érzek iránta. Világít a képén a
győzelmi mámor, ahogy visszasétál hozzám. Keze a hátamra simul, magához
húz, a másik karjával a derekam öleli. Ez az első csókunk úgy, hogy semmire
sem támaszkodom, így a figyelmességét máris díjazom. Ujjait végigfuttatja a
járomcsontomon és a hajamon, ajkával lassan közelít a számhoz. De nem azt
nézi, hanem a szememet. Tekintetéből árad valami, amit képtelen vagyok
megnevezni. Valahol a vágy és a csodálat között lehet félúton.
Továbbra is csak bámul, az ajka nem érinti az enyémet. Nem a kínzás
kedvéért teszi, s nem is belőlem akarja kicsikarni a kezdeményezést.
Egyszerűen csak gyengéden néz rám, gyönyörködik bennem, amitől
egyszerűen végem van. Abba vajon bele lehet halni, ha elolvad az embernek
a szíve?
A kezem a vállán pihen. Lassan végigsimítok a nyakán és a haján,
kiélvezem a pillanatot. Akármi is van most közöttünk, az nagyon jó.
A légzése egyre szaporábbá válik, és mintha türelmetlenül keresne az
arcomon valamit. Ez a nézés teljesen elgyengít. Ha nem tartana olyan
szorosan, máris a padlón hevernék.
Homlokát előrehajolva az enyémhez nyomja. Óriásit sóhajt, miközben a
tekintetébe fájdalom költözik. Muszáj megsimogatnom az arcát, hogy
csillapítsam ezt az érzést.
- Sky - mondja jelentőségteljesen. Úgy, mintha valami fontos dologgal
akarná folytatni. De nem teszi. Komótosan a számra hajol. Nagy levegőt vesz,
amikor az ajkaink találkoznak. Mintha engem akarna magába szívni. Egy
kicsit hátrál, hogy még egy pillantást vessen rám, miközben simogatja az
arcom. Még soha, senki sem kóstolgatott ekkora átéléssel. Fantasztikus érzés,
tényleg.
Megint előrehajol, és felső ajkam az ajkai közé veszi. Olyan lágyan ízlel,
amennyire csak lehetséges. Mintha a legfinomabb porcelánból lennék.
Résnyire nyitom a szám, hogy elmélyítsem a csókot, de még mindig óvatos.
A világ összes bókjával felér ez a gyengédség, amivel most a fejem és a csípőm
tartja, míg felfedezi a számat. Olyan, mintha előre megtervezte volna
képzeletben a csók mozzanatait.
Éppen, amikor teljesen átadom magam a közelségének, az ajka megpihen,
és lassan elhúzódik. A szemem valósággal kipattan, s olyat sóhajtok, hogy
tisztán kivehető belőle egy „úristen”.
Öntelt vigyorral állapítja meg, hogy elállt a lélegzetem.
- Ez volt az első hivatalos csókunk, amióta egy pár vagyunk.
Várom, hogy úrrá legyen rajtam a pánik, de nem akar jönni.
- Egy pár vagyunk - ismétlem halkan, mert ennyire futja, ha a testünk
egymáshoz préselődik.
- Ez nyilvánvaló, nem igaz? - szorít magához meg jobban. - És ne
aggódj, én magam fogom értesíteni Graysont a helyzetről. Ha még egyszer
hozzád ér, ismét bemutatom neki az öklömet.
Keze a derekamról az arcomra vándorol.
- Most tényleg lépek. Egy óra múlva találkozunk. Élek, Sky. Veled, sőt
érted!
Azzal egy puszit lehel a számra, és már indul is az ajtóhoz.
- Hékás! - szólok utána, amint magamhoz térek a delíriumból. - Hogy
értetted, hogy ismét bemutatod neki az öklödet? Korábban már
verekedtetek?
Arckifejezése hirtelen üressé válik. Alig láthatóan bólint.
- Mondtam már neked, hogy nem jó ember.
És már be is csukódik mögötte az ajtó, én pedig itt állok, még több
megválaszolatlan kérdéssel a fejemben. De miért is lepődöm meg ezen?
Úgy döntök, hogy elhalasztom a zuhanyzást, és inkább felhívom Sixet. Egy
csomó mindent kell elmesélnem neki. A szobámba rohanok, kimászom az
ablakon, átszaladok hozzájuk, és beengedem magam a házba. Felkapom az
ágya melletti telefont, majd előveszem a mobilom, hogy megnézzem a
külföldi számát. Éppen akkor érkezik egy SMS, amikor tárcsázni kezdek. A
feladó: Holder.

Igazán elkeserítő, hogy veled kell töltenem az egész napot.

Szerintem halálra fogom unni magam. A ruhád pedig
kifejezetten hervasztó. Ja, és túl nyárias. De az istenért, át ne
öltözz!

Önkéntelen vigyorom elárulja, hogy végre már én is élek, ettől a

reménytelen sráctól.
Hátradőlve bepötyögöm Six számát a készülékbe. A harmadik csengés után
veszi fel, és álmosan motyog valamit.
- Szia, alszol?
Óriási ásítást hallok.
- Már nyilván nem. De nem ártana, ha máskor figyelembe vennéd az
időeltolódást.
- Six, nálatok most délután van. Hiába veszem figyelembe az
időeltolódást, akkor se mehetek biztosra - állapítom meg nevetve.
- Durva reggelem volt - teszi hozzá védekezőn. - Hiányzol. Mizu?
- Nem sok.
- Hazudsz. Undorítóan fel vagy dobva. Gondolom, sikerült
kiokoskodnod Holderrel, mi a fene történt anno a suliban.
- Aha. És te vagy az első, akivel tudatom, hogy en, Linden Sky Davis,
immáron foglalt nő vagyok.
- Ugyan már, rajtam kívül ki foglalkozna a nyomoroddal - mordul fel
színpadiasan. - De azért örülök nektek nagyon.
- Kö... - kezdenék egy köszibe, de Six félbeszakít egy fülsiketítő
úristennel. - Mi van?
- Elfelejtettem. Ma van a szülinapod, és én totál elfeledkeztem róla!
Boldog szülinapot, Sky, és úristen, én vagyok a legpocsékabb legjobb barátnő
a világon!
- Semmi gáz. Tulajdonképpen jó is, hogy elfelejtetted. Tudod, mennyire
nem bírom az ajándékokat, a meglepetéseket, meg az ilyesmit.
- Ja, várj csak! Erről jut eszembe, el is felejtettem, milyen hihetetlenül
fantasztikus vagyok. Nézz be a szekrényed mögé, ha hazaérsz.
- Színésznő... - forgatom a szemem.
- És mondd meg az új pasidnak, hogy vegyen egy átkozott
feltöltőkártyát.
- Oké. Mennem kell, mert anyukád lehidal, ha meglátja a
telefonszámlát.
- A tiéd is le fog, ha megtudja, mennyit telefonálgatsz.
- Bírlak, Six. Vigyázz magadra, oké? - búcsúzom nevetve, mert
elképzeltem Karen képét az említett helyzetben.
- Én is bírlak. És Sky...
- Igen?
- Úgy hallom, boldog vagy. Örülök a boldogságodnak. Vigyorgok,
amikor megszakad a vonal. A szobámba visszaérve első dolgom benézni a
szekrény mögé. Utálom az ajándékokat, de a kíváncsiság emberi dolog, nem
igaz? A fal melletti szűk résben egy becsomagolt doboz figyel. Lehajolok,
hogy fölvegyem. Kinyitom, és látom, hogy egy rakás Snickers van benne.
A fenébe is, ezt a csajt csak szeretni lehet!
Türelmetlenül toporgok az ablaknál, amikor Holder végre bekanyarodik a
garázsunk elé. Ezúttal az ajtón át távozom, és gondosan be is zárom magam
mögött. Megfordulok, és abban a pillanatban meghűl bennem a vér. Nem
egyedül jött. Az utasoldali első ajtó kinyílik, s kiszáll egy srác. Amikor rám
pillant, az arckifejezésem már stabilan beáll az OMG és a WTF közé.
Tanulékony vagyok, ugye?
Breckin grandiózus vigyorral tartja nekem az ajtót.
- Remélem, nem bánod, hogy jöttem tartani a gyertyát. A földkerekség
második legeslegjobb öribarija hívott, hogy tartsak veletek.
Zavarodottan fogom meg a kilincset. Breckin megvárja, amíg behuppanok,
becsukja az ajtóm, majd helyet foglal a hátsó ülésen. Előrehajolok, és Holder
felé fordítom a fejem, aki úgy vigyorog, mintha az évezred viccét hallotta
volna. Sajnos, ennek a viccnek a poénját nem értem.
- Egyikőtök lenne szíves elmagyarázni, mi az ördög folyik itt? - teszem
fel a kérdést.
Holder a kezemért nyúl, a szájához húzza, és nyom rá egy csókot.
- Hadd mondja el Breckin! Ő amúgy is gyorsabban beszél.
Hátrafordulok, hogy farkasszemet nézhessek Breckinnel, miközben Holder
kitolat az útra. Felhúzom a szemöldökömet. A legeslegjobb őribarimról lerí,
hogy bűntudata van.
- Már majdnem két hete kettős ügynök vagyok. Két szövetség része -
kezdi egy kicsit hebegve.
 A fejem csóválom, úgy próbálom felfogni a hallottakat. Egyik srácról a
másikra bámulok.
- Két hete? Fiúk, ti két hete beszéltek? És engem kihagytatok belőle?
Miért?
- Titoktartásra esküdtem - magyarázza nagy komolyan Breckin.
- De...
- Fordulj előre, és kösd be magad! - parancsolja Holder, amiért egy
határozottan csúnya pillantás a jutalma.
- Mindjárt. De előbb ki kell még derítenem, miért békültél ki
Breckinnel két héttel hamarabb, mint velem.
Rám mered, majd az útra.
- Breckinnek járt a magyarázat. Akkor az ebédlőben igazi seggfej
voltam.
- És nekem nem járt?
Ezúttal hosszabb pillantást érdemlek.
- Nem - vágja rá. - Te nem szavakat érdemelsz, Sky. Hanem tetteket.
A tekintetét fürkészve azon gondolkodom, vajon meddig tarthatott neki
ennek a tökéletes mondatnak az összerakása. Talán egész éjjel fent volt
miatta. Elengedi a kezem, aztán megcsiklandozza a combom.
- Ne legyél már ennyire morcos! A pasid és a legeslegjobb öribarid a
földkerekségen elvisz bolhapiacra.
Nevetve rácsapok a kezére.
- Hogyne lennék morcos, amikor tégla van a szövetségemben! Ezért ma
mindkettőtöknek nagyon kell igyekeznetek, hogy kiengeszteljetek...
Breckin az ülésem támláján pihenteti az állát, és a visszapillantó tükörben
látom, ahogy lenéz rám.
- Szerintem én szenvedtem a legtöbbet az egész hercehurcától. A kedves
párod tönkrevágta az elmúlt két péntek estémet, mert egyfolytában azon
siránkozott, hogy mennyire szeretne veled lenni, de nem akar neked
csalódást okozni. Bla-bla-bla. Elég nehéz volt megállni, hogy ne
panaszkodjak neked a közös ebédeknél.
Holder szúrós tekintettel fordul hátra.
- Nos, most már mindketten nyugodtan panaszkodhattok rám.
Visszatérnek a dolgok a normális kerékvágásba... - mondja, miközben megint
megfogja a kezem, s összefonja az ujjainkat. Valami csiklandozza a bőrömet:
nem tudom, hogy a szavai vagy az érintése.
- Azért úgy vélem, hogy tartoztok nekem egy kis kényeztetéssel -
mondom nekik. - A bolhapiacon megvesztek mindent, amire csak rámutatok.
Nem érdekel, mennyire drága, nagy vagy nehéz.
- Ez teljességgel nyilvánvaló - válaszolja Breckin.
- Na, szép, úgy hallom, máris ragadt rád valami Holderről - mordulok
fel.
Breckin nevetve nyúl előre, hogy megfogja a másik kezem.
- Úgy tűnik, nemcsak a szavak szintjén, mert legszívesebben jól
megölelgetnélek itt a hátsó ülésen.
- Hát, nem sok minden ragadt rád, haver, ha úgy véled én csupán egy
ölelésre pályázom a hátsó ülésén... - szólal meg Holder, mielőtt rácsap a
fenekemre.

- Ez most valami vicc? - kérdezi Holder, hitetlenkedve bámulva a kezébe

nyomott sótartót. Már egy órája mászkálunk a bolhapiacon, és igyekszem
tartani magam a tervhez. Mindent megvesznek nekem, amit csak akarok. Túl
kell tennem magam egy súlyos áruláson, ami nem kevés kacat vásárlását
jelenti majd számukra.
A karjában pihenő szobrocskára meredve bólintok.
- Igazad van. Egymagában nem sokat ér, kéne mellé a párja.
Azzal a kezébe nyomom a borsszórót is. Amúgy semmi szükségem ezekre.
Sőt, fogalmam sincs, hogyan lehetne bárkinek szüksége ilyesmire. Ugyan ki
tenne ki egy olyan sótartót meg borsszórót a konyhába, ami kerámiából
készült vastag- és vékonybeleket formáz?
- Tuti valami orvosé volt - csodálkozik rájuk Breckin, amíg Holder
zsebébe nyúlok a pénztárcájáért.
- Mennyi? - kérdezem az asztal mögött álldogáló férfit.
- Nem tudom - von vállat unottan. - Mondjuk darabja egy dollárért?
- Adja a kettőt összesen egyért? - próbálok alkudni. Sikerül, már nyúl is
a pénz után, és biccentve búcsúzik.
- Nem semmi - csóválja a fejét Holder. - Remélem, ezek lesznek a
konyhapulton, amikor legközelebb átmegyek.
- Fúj, dehogyis! Ki akar beleket bámulni, miközben eszik?
Végignézzük még néhány pavilon kínálatát, mire odaérünk
Karenhez és Jackhez. Anya némi késéssel fedezi fel a fiúkat, és tanácstalanul
pislog egyikről a másikra.
- Helló! - kiáltom kitárt karral. - Meglepetés!
Jack azonnal felugrik, hozzám siet és átölel. Karen kicsit lassabban követi
őt, és aggódva néz rám.
- Nyugi. Ezen a hétvégén egyikük sem fog teherbe ejteni.
 Megkönnyebbülten felnevet, és ő is átölel.
- Boldog születésnapot! - súgja a fülembe. Amint kienged az ölelésből,
anyai ösztönei működésbe lépnek. - Várjunk csak... Miért jöttél ide? Minden
rendben? Jól vagy? A ház még egyben van?
- Egyben. Én pedig jól vagyok, csak egy kicsit unatkoztam, úgyhogy
megkértem Holdert, hogy jöjjön el velem vásárolni.
Az említett éppen Jacknek mutatkozik be, amíg Breckin megöleli Karent.
- Breckin vagyok. Szövetségre léptem az ön lányával, hogy közösen
átvegyük a hatalmat a közoktatási rendszer helyi bástyája fölött.
- De már ki is léptél a szövetségből - helyesbítek némi éllel.
- Máris megkedveltelek! - mosolyog Karen Breckinre. Aztán kezet fog
Holderrel. - Hogy vagy, Holder?
- Jól - hangzik a tömör válasz. Most látom, hogy elképesztően
kényelmetlenül érzi magát valamiért. Fogalmam sincs, hogy ez az új konyhai
kiegészítő szett számlájára írható, vagy egyszerűen csak aggasztja, hogy a
fiúmként milyen fogadtatásban lesz része. A hangulat oldásának kedvéért
megkérdezem Karent, tud-e nekünk zacskót adni a cipekedéshez. Anya az
asztal alá nyúlva kihúz egyet, és odatartja Holdernek, aki beleteszi a
szerzeményeimet. Karen meglátja őket, értetlen tekintettel mered rám.
- Ne is kérdezd... - veszem el a zacskót, és Breckin felé fordulok vele,
hogy ő is beletehesse, amit a kezében tartogat. Egy apró, fakeretes képet,
amin fehér alapon fekete betűkkel az „olvad” szócska látható. Huszonöt
centbe került, és semmi értelme. Természetesen muszáj volt megvennem.
Néhány vásárló érkezik a pavilonhoz, Karen és Jack visszamegy kiszolgálni
őket. Megfordulva látom, hogy Holder szúrós tekintettel méregeti
mindkettőjüket. Az ebédlőben történt események óta nem láttam ilyennek.
Zavar a dolog, úgyhogy mellé állok, átkarolom, és próbálom elterelni a
figyelmét.
- Hahó... Minden oké? - rántom meg a pólóját.
Bólint, és megpuszilja a homlokom. - Jól vagyok - mondja, aztán biztatóan
rám mosolyog, és átöleli a derekamat. - Császármorzsát ígértél... - teszi hozzá,
kezével az arcomat simogatva.
Megkönnyebbülten bólintok. Nem akarom, hogy a következő
indulatroham Karen jelenlétében törjön ki belőle. Sejtelmem sincs, Karen
mennyire díjazná azt a szenvedélyes életstílust, amibe éppen igyekszem
belevetni magam.
Oldalra pillantva látom, hogy Karen vevői már elmentek. Ő pedig jéggé
dermedve áll az asztal mögött, tekintetét Holder derekamon nyugvó karjára
szegezve. Az arca kissé sápadt.
Mi van ma a levegőben, hogy mindenki ilyen furcsán néz?
- Baj van? - kérdezem tőle. Látott már pasival, úgyhogy egy kicsit
aggaszt az arckifejezése. Matty fiú lényegében a házunkban töltötte azt a
hónapot, amíg jártunk.
Karen hirtelen felnéz, majd Holderre pislog.
- Csak nem tudtam, hogy ti ketten randevúzgattok.
- Ja, vagy úgy. Elmondtam volna, de igazából még csak négy órája tart a
dolog.
- Ó - sóhajt fel. - Értem. Aranyosak vagytok együtt. Válthatnánk pár
szót? - int a fejével a háta mögé, jelezve, hogy négyszemközt szeretne velem
beszélni. Kibontakozom Holder öleléséből, és követem, amíg hallótávolságon
kívülre nem érünk. Amikor megfordul, azonnal rázni kezdi a fejét.
- Nem tudom, mit gondoljak erről... - suttogja.
- Miről? Tizennyolc éves vagyok, és lett egy barátom. Nem olyan nagy
dolog.
- Igen, de... - gondolkodik el, s mielőtt folytatja, mély lélegzetet vesz. -
Mi lesz ma este? Hogy én nem leszek ott? Honnan tudjam, hogy nem marad
egész éjjel?
- Nem muszáj a saját szemeddel látnod. Elég, ha bízol bennem - vonom
meg a vállam.
Máris pocsékul érzem magam a hazugság miatt. Ha sejtené, hogy Holder
nálam töltötte a múlt éjszakát, temethetném is a pasimat, azt hiszem.
- Olyan furcsa ez a helyzet, Sky. Még nem is volt alkalmunk
megbeszélni a pasizási szabályokat, arra az esetre, amikor nem vagyok
otthon.
Irtó idegesnek tűnik, úgyhogy máris tudom, mit kell tennem, hogy
megnyugtassam.
- Anya! Bízz bennem. Szó szerint csupán néhány órája járunk. Semmi
olyan nem történhet köztünk, amitől tartasz. Éjfélkor hazamegy, megígérem.
Bizonytalanul bólint.
- De... nem tudom. Ahogy összeölelkezve láttalak benneteket. Ahogy
egymás társaságában viselkedtek. A friss párocskák nem így néznek
egymásra, Sky. Azért döbbentem meg, mert azt hittem, együtt vagytok már
egy ideje, csak valamiért titkoltad előlem. Szeretném, hogy tudd, bármit és
bármikor elmondhatsz nekem.
- Tudom, anya! - szorítom meg a kezét. - És hidd el, hogy ha nem
jövünk ide, holnap az elsők között tudtad volna meg, hogy együtt vagyunk.
Valószínűleg lyukat beszéltem volna a hasadba, annyit mesélek róla. Semmit
sem titkolok előled, jó?
Mosolyogva viszonozza a kézszorítást.
- Azért holnap még így is beszélhetsz majd lyukat a hasamba. Alig
várom!
- Ébresztő, Sky!
Félálomban felemelem a fejem Breckin karjáról, és letörlöm a nyálat az
arcomról. Breckin grimaszolva nézegeti az elázott pólóját.
- Bocs - szabadkozom nevetve. - Nem szabadna ilyen kényelmesnek
lenned!
Nyolcórás kincsvadászaton vagyunk túl. Ennyi ideig járkáltunk fel-alá a
bolhapiacon, hogy mindenféle kacat után kutassunk. A srácok is rákaptak a
móka ízére, szóval versenyeztünk, ki talál rá a leginkább ízléstelen és
haszontalan holmira. Szerintem a vastagbeles só- és borsszóró miatt engem
illet az aranyérem, de Breckin sem maradt le sokkal egy egyszarvúháton
lovagló kiskutyát ábrázoló olajfestménynek köszönhetően.
- Itt ne hagyd a festményed! - szólok utána, amikor kiszáll a kocsiból.
Lehajol, kiveszi az ülés alól, aztán puszit nyom az arcomra.
- Hétfőn találkozunk - mondja, majd Holderhez fordul. - Nehogy azt
hidd, hogy elfoglalhatod a helyem a suliban, csak mert a csajod.
- Nem tőlem kap kávét minden áldott reggel. Szerintem nem is hagyná,
hogy kitúrjalak a helyedről - nevet Holder.
Breckin becsapja az ajtót, Holder pedig megvárja, hogy bemenjen a házba.
- Mégis mit művelsz ott hátul? Tessék felkelni! - noszogat a
visszapillantóba mosolyogva, amikor visszatolat az útra. Megrázom a fejem,
és továbbra is fekve maradok.
 - Olyan, mintha lenne egy sofőröm. Tök jó.
Váratlanul megáll, kicsatolja a biztonsági övét, és hátrafordul.
- Gyere ide... - mondja gyengéden a karom után nyúlva. Ülő helyzetbe
húz, így csupán néhány centire van egymástól az orrunk. Két kezével az
arcomhoz nyúl, és úgy fogja a tenyerébe, mintha ovis lennék. Cuppanós
puszit nyom a számra.
- Jól volt ez a mai nap. Azt hiszem, egy kicsit zakkant vagy.
Ezen egy kicsit el kell gondolkodnom, hogy ezt most vajon
vehetem-e bóknak.
- Hát... kösz.
- Bírom a zakkantságot. Most pedig told előre a segged, még mielőtt én
mennék hátra, hogy ne csak ölelgesselek...
Segít átmásznom az első ülésre, ahol egy kicsit még mindig kótyagosan
matatok a biztonsági övvel.
- És most? Elmegyünk hozzátok? - kérdezem.
- Á-á. Előbb lesz még egy megálló - rázza a fejét.
- Hozzánk?
- Majd meglátod!

Már a külvárosban járunk. Amikor félreállunk, észreveszem, hogy a repülőtér

a célpont. Szó nélkül száll ki az autóból, hogy kinyissa nekem az ajtót.
- Megérkeztünk - közli nemes egyszerűséggel, az előttünk elnyúló
kifutópályára mutatva.
- Holder, háromszáz kilométeres körzetben ez a létező legkisebb
forgalmú reptér. Ha egy landolást szeretnél megnézni, két napig fogunk itt
állni.
 Kézen fog, és maga után húz, lefelé egy apró dombon.
- Nem azért jöttünk, hogy a repülőket nézegessük.
Továbbsétál, egészen az aszfaltot övező alacsony kerítésig.
Megrázza, mintha arra lenne kíváncsi, vajon elbírja-e a súlyát, aztán ismét a
kezem után nyúl.
- Vedd le a cipődet, úgy könnyebb lesz - jegyzi meg.
A kerítésre nézek, aztán rá.
- Azt akarod, hogy átmásszak ezen az izén?
- Öö... ami azt illeti, át is hajíthatlak rajta, de az egy kicsit jobban fog
fájni.
- Nyári ruhában vagyok! Amúgy meg ez törvénysértés, ha nem tudnád.
Türelmetlenül közelebb tol a kerítéshez.
- Nem törvénysértés, ha a nevelőapád a reptéri góré. Amúgy tényleg
nem mondtam, hogy mászás is lesz a programban, mert akkor a végén még
átöltöztél volna.
Megragadom a drótot, és a kezemmel próbálgatom, hogy felmérjem,
miként tudok rajta átmászni. Hirtelen két kezet érzek a derekamon, és maris
a levegőben kalimpálnak a lábaim, a következő pillanatban pedig már odaát
vagyok a kerítés túloldalán.
- Jézusom, Holder! - visítom a túloldalon földet érve.
- Tudom, túl gyors voltam. Elfelejtettelek alaposan végigtapogatni -
mondja, miközben átlendíti a lábát a kerítés fölött, majd leugrik a földre. -
Gyere! - fogja meg ismét a kezem.
Egészen a kifutópályáig gyalogolunk. Megállok, hogy végignézzek rajta.
Elképesztően hosszú. Még sosem repültem, és a gondolat egy kicsit megijeszt.
Főleg, mivel láttam, mekkora tó van a kifutópálya végénél.
- Hány repülő végezte eddig a tóban?
- Csak egy - válaszolja tárgyilagosan, menet közben. - Egy kis Cessna, de
a pilóta megúszta. A roncs viszont azóta is a víz alatt rozsdásodik.
Leül a pálya betonjára, s egy kicsit meghúzza a karomat, hogy kövessem a
példáját.
- Mit csinálunk? - kérdezem, amíg kibújok a cipőmből.
- Csitt. Ülj le, és nézz fel!
Leereszkedem mellé, és engedelmesen hátrahajtom a fejem, aztán nagyot
sóhajtok. A szemem előtt mindenütt csillagok, ilyen fényesnek még soha
nem láttam őket.
- Ó! - suttogom. - A kertünkből nem így néznek ki...
- Tudom. Ezért hoztalak ide - nyúl a kisujjával az enyémért.
Sokáig ücsörgünk így, szavak nélkül. A csendet csodásan nyugodtnak
érzem. Olykor felemeli a kisujját, és végigsimít vele a kezemen, de ez
minden. Egymás mellett ülünk. Elég lenge ruha van rajtam, nem volna nehéz
aláférkőzni, ám még egy csókot sem kezdeményez. Nyilvánvaló, hogy nem
ezért hozott ide, a semmi közepére. Hanem azért, hogy megosszon velem egy
élményt. Valamit, amiért szenvedélyesen rajong.
Annyi minden meglep Holderben! Főleg olyan dolgok, amiket az elmúlt
huszonnégy órában tudtam meg róla. Még mindig nem tudom, mitől akadt ki
akkor az ebédlőben, de úgy tűnik, ő tisztában van vele, és nem akarja, hogy
megint megtörténjen. A legjobb, amit most tehetek, hogy hiszek neki. Az
egyetlen lehetőségem, hogy bizalmat szavazok neki. Tapasztalatból tudom,
mennyire fáj, ha visszaél vele. De soha többé nem csinál ilyet.
 Felé fordítom a fejem. Összevont szemöldökkel, mélyen elgondolkodva
figyeli a csillagokat. Igazából olyan, mintha mindig mélyen gondolkodna.
Kíváncsi vagyok, képes leszek-e valaha áttörni ezt a falat. Annyi mindent
szeretnék megtudni róla, a testvéréről, a családjáról. Csak nem akarom
mindezt most felhozni, félbeszakítanék vele valamit. Pontosan tudom, hol jár
az esze, amikor így bámul a messzeségbe. Tudom, mert én is ott járok,
amikor a plafonomra ragasztott csillagokat számolom.
Sokáig nézem őt, aztán visszaemelem a tekintetem az égboltra. Hagyom,
hogy sodorjanak a gondolataim, amikor hirtelen megszólal.
- Jó életed van? - kérdezi csendesen.
Rágódom egy kicsit a válaszon, de csak azért, mert érdekelne, honnan jött
ez a kérdés. A saját életén elmélkedik, vagy tényleg az enyém érdekli?
- Aha - mondom őszintén. - Igen.
Nagyot sóhajt, és az egész kezem a tenyerébe veszi.
- Helyes.
Több szó nem esik köztünk a következő fél órában. Azután is csak annyi,
hogy mehetünk.
Néhány perccel éjfél előtt érünk a házunkhoz. Mindketten kiszállunk a
kocsiból, fogja a kacatokkal teli zacskót, és az ajtóhoz kísér.
A küszöbön megáll, és lecövekel.
- Egy lépést sem megyek beljebb - közli zsebre dugott kézzel.
- Miért? Talán vámpír vagy? Engedélyre van szükséged a belépéshez?
- Csak nem hiszem, hogy maradnom kéne - válaszolja mosolyogva.
Odasétálok hozzá, átölelem a derekát, és megpuszilom az állát.
- Miért? Fáradt vagy? Ledőlhetünk. Tudom, hogy tegnap éjjel nem sokat
aludtál.
Tényleg nem akarom, hogy elmenjen. Jobban aludtam a karjában, mint
valaha életemben.
A vállamat átkarolva viszonozza az ölelésem, és még közelebb húz
magához.
- Nem lehet. Több dolog miatt sem. Először, anya így is kérdésekkel fog
bombázni, miután tegnap nem mentem haza. Másodszor, hallottam, hogy
megígérted anyukádnak, hogy éjfélkor elmegyek. Végül pedig, egész nap csak
arra tudtam gondolni, vajon mi van ez alatt az átkozott ruha alatt...
Az arcomhoz emeli a kezét. A számat bámulja. Szemhéja elnehezül, hangja
suttogóvá halkul.
- Az ajkaidról nem is beszélve. El sem tudod képzelni, milyen nehéz a
mondandódra koncentrálni, miközben tudom, milyen puhák. És milyen
finomak. Mennyire jól illeszkedik az enyémhez.
Előrehajol, hogy megcsókoljon. Aztán pont akkor kezd elhúzódni, amikor
teljesen átadnám magam neki.
- És ez a ruha... - futtatja végig az ujjait a csípőmön és a combomon,
felhúzva az alsó szegélyét. Beleborzongok az érintésébe. - Nos, ez a ruha a
legfőbb oka annak, hogy egy lépést sem teszek beljebb.
Saját testem reakcióját érezve hirtelen én is egyetértek vele. Jobb, ha
megy. Amennyire szeretek vele lenni és csókolózni, annyira biztos vagyok
benne, hogy képtelen lennék magam visszafogni. És erre az elsőre még nem
állok készen. Sóhajtok, de az inkább úgy hangzik, mintha türelmetlenül
felmordulnék. Igen, jobb, ha megy, ám attól még a testem minden porcikája
tiltakozik a döntés ellen. Elképesztő, egyetlen együtt töltött nap után
mennyit mélyült bennem a vágy, hogy a közelében legyek.
- Ez normális? - kérdezem a szemébe nézve, amiben több vágy
tükröződik, mint eddig bármikor. Tudom, hogy már az az első jár a fejében.
- Mi normális?
A mellkasához nyomom az arcom, hogy ne kelljen látnom, miközben
beszélek. Néha zavarba ejtő dolgok kívánkoznak ki belőlem, de attól még
ugyanúgy kimondom őket.
- Ahogy egymás iránt érzünk. Sokáig igazából nem is ismertük egymást.
Több időt töltöttünk egymás elkerülésével, mint amennyit együtt. Nem
tudom, de veled valahogy annyira más minden. Gyanítom, mások azért
randiznak, hogy szépen lassan, néhány hónap alatt kialakuljanak a dolgok.
Felemelem a fejem, és a szemébe nézve folytatom.
- Olyan, mintha veled ez az első pillanatban megtörtént volna. Minden
olyan természetes közöttünk. Mintha mindez régen már a miénk lett volna,
és most csak visszakaptuk. Mintha azért kellene lassítanunk, hogy újra
megismerkedjünk. Ez fura, nem?
Félresimítja a kósza hajszálakat a homlokomról, és most teljesen máshogy
néz rám. Tekintete vágy helyett gyötrődéssel van tele, s nagyon fáj ezt
látnom.
- Akármi is ez, nem akarok agyalni rajta. És azt akarom, hogy te se tedd.
Oké? Egyszerűen csak örüljünk neki, hogy végre megtaláltalak.
Elnevetem magam az utolsó mondaton.
- Ezt úgy mondtad, mintha kerestél volna.
Összevonja a szemöldökét, az arcomra teszi a tenyerét, és közelebb húz
magához.
 - Az egész nyomorult életemben téged kerestelek.
A határozott kijelentés végén találkozik az ajkunk. Durván csókol, több
szenvedéllyel, mint eddig bármikor. Már éppen be akarom ráncigálni a
házba, amikor elenged és hátrálni kezd.
- Elek - mondja, miközben látszik rajta, hogy akarata ellenére vonszolja
távolabb magát tőlem. - Hétfőn találkozunk.
- Veled és érted.
Nem kérdezem, miért nem találkozunk holnap. Mindkettőnknek
szükségünk van rá, hogy megemésszük a nap eseményeit. Karennek sem fog
ártani, mert így is egy csomó mindent el kell mesélnem neki a szerelmi
életemről. Vagyis inkább arról, hogy élek.
Majdnem egy hónapja hivatalosan is együtt vagyunk Holderrel. Eddig
egyetlen olyan tulajdonságát sem tapasztaltam, ami idegesítene. Sőt, az apró
szokásai miatt napról napra jobban imádom őt. Például amilyen tengermély
tekintettel néz rám, ahogy összecsattintja az állkapcsát, amikor ideges, ahogy
megnyalja a száját, amikor nevet. Minden mozdulata ellenállhatatlan hatással
van rám. És említettem már a gödröcskéket az arcán?
Szerencsére ugyanaz a Holder van mellettem, aki a szülinapom éjjelén
bemászott az ablakomon át, egyenesen az ágyamba. Az ebédlős eset óta egy
pillanatra sem jött elő a borús hangulatú, forrófejű személyisége. Úgy érzem,
az idő múlásával egyre jobban sikerül egymásra hangolódnunk. Mintha már
ugyanúgy ki tudnék igazodni rajta, mint ő rajtam.
Mivel mostanában Karen minden hétvégét itthon tölt, nincs túl sok
alkalmunk kettesben lenni. Holder pedig valamiért nem érzi helyénvalónak,
hogy besurranjon a szobámba, ha anya is itthon van, és mindig talál
valamilyen kifogást, ha felvetem, hogy legyünk nála. Szóval inkább filmeket
nézünk a nappaliban vagy a moziban. Néhány páros randin is túl vagyunk
már Breckinnel és Breckin új barátjával, Maxszel.
Holderrel rengeteget vagyunk együtt, de sajnos az együttlét az a mi
esetünkben nem úgy értendő. Kezd egy kicsit az agyunkra menni, hogy nem
tudunk hol összebújni. A kocsija elég szűkös, ám jobb híján megteszi. Azt
hiszem, mindketten nagyon várjuk már a következő hétvégét, amikor
Karennek ismét dolga lesz.
Az ebédlőben Breckin és Max asztalához ülök. Holder mindjárt hozza a
tálcánkat. A két mormon srác egy művészeti kiállításon találkozott két hete,
és fogalmuk sem volt róla, hogy egy iskolába járnak. Örülök Breckin
boldogságának, mert olykor már úgy tűnt, hogy kezdi magát a felesleges
harmadiknak érezni, pedig egyáltalán nem így állt a helyzet. Imádok vele
lenni, de most, hogy a figyelmét a saját párkapcsolata köti le, mindenkinek
sokkal jobb.
- Ráértek szombaton Holderrel? - kérdezi Max, amikor leülök vele
szemben.
- Ja, azt hiszem. Miért?
- Egy külvárosi galéria bemutatja az egyik alkotásomat. Örülnék, ha ott
lennétek!
- Jól hangzik - állapítja meg a mellettem helyet foglaló Holder. - Milyen
alkotás amúgy?
- Még nem tudom. Kettő között vacillálok - von vállat Max. Breckin
úgy forgatja a szemét, mintha ezerszer hallotta volna már a dilemmát.
- Pontosan tudod, melyiket kell bemutatni. És az egy harmadik lesz.
- Texas keleti részén vagyunk. Kétlem, hogy egy meleg témájú
festményt örömmel fogadnának... - válaszolja Max egy csúnya pillantás
kíséretében.
Holder tekintete értetlenül jár oda-vissza kettőjük közt.
- Kit érdekel, hogy mit gondolnak az itteniek?
Max arcáról leolvad a mosoly, amikor a villája után nyúl.
- A szüleimet - mondja síri hangon.
- Nem tudják, hogy meleg vagy? - érdeklődöm hitetlenkedve.
 - De, tudják. Jó fejek, támogatnak is a legtöbb dologban. Viszont nem
akarják, hogy a barátaik az egyházközösségben megtudják. Mert akkor
mindenki szánakozik majd rajtuk, hogy a fiuk tutira pokolra fog kerülni.
- Ha isten pokolra küldene, csak azért, mert szeretsz valakit, akkor én
sem akarom vele tölteni az egész örökkévalóságot - csóválom a fejem.
Breckin elneveti magát.
- A pokolban fix, hogy van császármorzsa - teszi hozzá.
- Szombaton hánykor lesz a kiállítás? - vág közbe Holder. - Ott leszünk,
de Skyjal terveink vannak késő estére.
- Legkésőbb kilenckor vége - válaszolja Breckin tűnődve.
Az utolsó fél mondat szöget ütött a fejemben, úgyhogy Holderre nézek.
- Terveink vannak? Mi a program?
Rám kacsint, átöleli a vállam, és a fülembe suttogja:
- Anya szombat este lelép otthonról. Meg akarom mutatni a
hálószobámat.
A karom hirtelen libabőrös lesz, a képzeletemben megjelenő képek pedig a
legkevésbé sem illenek egy középiskolai ebédlő légköréhez.
- Nem akarom tudni, mitől pirultál el ennyire - prüszköl Breckin a
levesbe.
Holder elveszi a karját a vállamról, és a combomra teszi a kezét. Egy falat
csirkemell után Maxre nézek.
- Mit vegyek fel a kiállításra? Nyári ruhára gondoltam, de az nem
annyira elegáns.
A combomon erősödő szorítás elárulja, milyen gondolatokat ébresztettem
Holderben.
 Max éppen válaszolni készül, amikor a mögöttünk lévő asztalnál egy fiú
odaszól nekünk valamit. Én nem értem, hogy mit, de Holder meghallotta,
mert hátrafordul a széken, szembe az idegennel.
- Megismételnéd, kérlek? - bámul az arcába.
Nem fordulok meg. Nem akarom tudni, ki hozta elő belőle a forrófejű
személyiségét. Mindössze két másodperc kellett hozzá, döbbenet!
- Talán egy kicsit érthetőbben kell fogalmaznom... - az idegen srác
felemeli a hangját. - Azt mondtam, hogy ha nem tudod teljesen halálra verni
őket, akár be is állhatsz közéjük.
Holder nem mozdul azonnal, ami jó jel. Éppen elég időt ad ahhoz, hogy
két kezem közé fogjam az arcát, és magamra irányítsam a figyelmét.
- Ne foglalkozz vele, kérlek!
- Ja, ne izgasd magad! Csak fel akar bosszantani. Max meg én folyton ezt
kapjuk, már kezdjük megszokni.
Holder állán megfeszülnek és elernyednek az izmok, az orrán keresztül
mély lélegzetet vesz. A szemében tükröződő indulat lassan eloszlik, megfogja
a kezem, majd visszafordul az asztalunkhoz anélkül, hogy további pillantásra
méltatná a srácot.
- Jól vagyok - próbálja meggyőzni inkább magát, mint minket. - Minden
oké.
Amint előrefordul, a mögöttünk lévő asztalnál felhangzó röhögés messze
túlharsogja az ebédlő moraját. Holder válla láthatóan megfeszül, ezért
csitítóan a térdére teszem a kezem.
- Szuper - mondja hátul ugyanaz a hang. - Hadd védje meg a ribanc az
új barátaidat. Biztos nem jelentenek annyit neked, mint Lesslie, különben
már én is úgy néznék ki, mint Jake, miután beverted a képét.
Minden önuralmam be kell vetnem, hogy ne rúgjam szét a szájhős seggét.
Tisztában vagyok vele, hogy Holdernél is betelt a pohár. Nem tudom
hibáztatni érte. Kifejezéstelen arccal fordul hátra. Még sosem láttam ilyen
merevnek. Kimondottan ijesztő. Valami szörnyűség fog történni, s nincs
semmi, amivel megakadályozhatnám. Mielőtt Holder odaugorhatna, hogy
ellássa a rohadék baját, olyat teszek, amivel még magamat is meglepem.
Teljes erőből pofon vágom. Holder szinte sokkot kap, az arcát fogva bámul
rám. De legalább engem néz, ami mindenképpen jó jel.
- Aula - közlöm határozottam, amint rám emeli a tekintetét.
Elráncigálom az asztaltól, majd magam előtt tolva kiterelem az ebédlőből. Az
előcsarnokba érve rögtön belevágja az öklét az első szekrénybe. A
csattanástól a gyomrom görcsbe rándul. Az ütés nyoma meglátszik a
szekrényajtón, mély horpadás keletkezik a fémen. Végül is mázli, hogy nem
annak a szemétládának a fejét horpasztotta be.
Holder valósággal őrjöng. Még sosem láttam ennyire feldúltnak. Átvág az
aulán, de aztán megtorpan, és dühösen bámulja az ebédlő ajtaját. Nem vagyok
biztos benne, hogy lesz ereje kint maradni. Muszáj lesz innen elterelnem, ha
nem akarok balhét.
- Menjünk a kocsidhoz! - javasolom, és már taszigálom is a kijárathoz.
Fojtott hangon szitkozódik egész úton. Beszáll a vezetőülésbe, én mellé, s
mindketten becsapjuk az ajtót.
Érzem: még mindig fontolgatja, hogy egyszer s mindenkorra pontot tegyen
az ügy végére. Nem kétséges, mindent meg kell tennem, hogy távol tartsam
az ebédlőtől, amíg le nem nyugszik.
 Ami ezután következik, azt nem hittem, hogy valaha is megtörténhet.
Felém fordul, magához húz, és reszketni kezd. A vállai remegnek, miközben
a nyakamba fúrja az arcát. Sír.
Átölelem, és hagyom, hogy belém kapaszkodjon. Akármi is okozta ezt a
nagy feszültséget, ki kell engednie magából. Az ölébe húz, és magához szorít.
Szembefordulok vele, lovagló ülésben a combjain, s a haját simogatom. Alig
szakad fel belőle hang, és ami mégis, azt tompítja a nyakam és a vállam.
Fogalmam sincs, mitől roppant össze éppen most, de szívet tépő látvány.
Továbbra is puszikkal próbálom megnyugtatni, miközben a hátát simogatom.
Néhány perc múlva megnyugszik valamelyest, de továbbra is úgy szorít
magához, hogy alig kapok levegőt.
- Akarsz róla beszélni? - suttogom a haját simogatva. A kormánynak
dőlök, hogy egy kicsit távolabbról lássam az arcát, ő pedig a támlának dönti a
fejét. Vörös szemeiből sugárzik a fájdalom. Muszáj megpuszilnom, aztán
ismét hátradőlök, és varom a válaszát.
- Hazudtam... - kezdi, s úgy érzem, mintha tőrt döfött volna a szívembe.
Félek a folytatástól, de nem szabad kimutatnom. - Azt mondtam neked, hogy
újra megtenném, megint szétverném Jake fejét, ha megtehetném.
A két tenyerébe veszi az arcomat, és kétségbeesetten dőlnek belőle a
szavak.
- Pedig nem. Nem érdemelte meg, amit kapott, Sky. És tudod volt ez a
gyerek az előbb? Jake öccse. Utál. Minden oka megvan rá. Joga van azt
mondani rám, amit csak akar, mert ez jár nekem. Ezt érdemlem. Csak emiatt
akartam visszajönni ebbe az iskolába, mert tudtam, hogy akárki akármit
mond, megérdemlem. De azt már nem bírtam elviselni, hogy rólad meg
Breckinről úgy beszéljen. Rólam és Lessről azt mond, amit akar. Én
megérdemlem. De te nem.
Újra könnyek gyűlnek a szemébe. Iszonyatosan szenved.
- Semmi baj, Holder. Senkit sem kell megvédened. És nem érdemled
meg. Jake-nek nem szabadott volna azt mondania a tesódról, és az öccsének
sem kellett volna így beszélnie.
Szomorúan rázza a fejét.
- Jake-nek igaza volt. Tudom, hogy nem kellett volna kimondania,
nekem pedig nyilván nem szabadott volna péppé vernem érte. De igaza volt.
Amit Less tett, a legkevésbé sem bátor, nemes vagy elismerésre méltó. Csak
önző. Meg sem próbálta kibírni. Nem gondolt rám vagy a szüleinkre.
Kizárólag saját magára gondolt, magasról tett mindenki másra. És én
gyűlölöm ezért. Gyűlölöm, de már belefáradtam ebbe az érzésbe, Sky.
Belefáradtam, mert belerokkanok, és olyan leszek, amilyen nem szeretnék
lenni. És nem érdemli meg, hogy gyűlöljem. Az én hibám, hogy megtette.
Segítenem kellett volna neki, de nem tudtam. Nem tudtam az egészről.
Jobban szerettem őt bárkinél, és sejtelmem sem volt róla, min megy
keresztül.
Hüvelykujjammal letörlöm a könnyeit, aztán megteszem az egyetlen
dolgot, ami eszembe jut. Nem tudom, mit mondhatnék neki, így aztán
megcsókolom. Kétségbeesetten és szenvedélyesen, mintha ez lenne az
egyetlen módja, hogy a fájdalmát enyhítsem. Meg sosem gyászoltam senkit
így, tehát nem tudom, honnan szivároghat a lelkébe ennyi fájdalom. Olyan
erővel csókol vissza, s markol a hajamba, hogy szinte már fáj. Pár percig
csókolózunk, amíg a feszültsége enyhülni kezd.
 Elhúzom az ajkamat az övétől, és egyenesen a szemébe nézek.
- Minden okod megvan rá, hogy gyűlöld. Mint ahogy arra is, hogy
mindezek ellenére szeresd őt. Az egyetlen dolog, amihez nincs jogod, hogy
továbbra is magadat hibáztasd. Sosem fogod megérteni, miért tette, tehát ne
kínozd magad, válaszokat keresve. Azt a döntést hozta, ami abban a
pillanatban a lehető legjobbnak tűnt számára. Még akkor is, ha utólag
nyilvánvalóan rossz döntés volt. Viszont muszáj észben tartanod, hogy ő
döntött így. Nem te. És az sem a te hibád, hogy nem tudtál valamiről, amiről
nem beszélt neked.
Megpuszilom a homlokát, aztán folytatom.
- El kell engedned. A gyűlölet és a szeretet érzése megmaradhat benned.
Ahogy a keserűség is. De a bűntudatot el kell engedned. Mert az kikészít.
Becsukja a szemét, majd egy reszkető sóhaj kíséretében a vállára húzza a
fejem. Érzem, ahogy bólint, és lassacskán megnyugszik. Csókot nyom a fejem
búbjára, s percekig csöndben öleljük egymást. Nem számít, mit gondoltunk
idáig a kapcsolatunkról. semmi sem hasonlítható ehhez a pillanathoz. Nem
számít, mi lesz velünk, ebben a pillanatban eggyé forrt a lelkünk. Ezen már
nem változtathat semmi, és ez a gondolat megnyugtat.
Holder rám néz, és felvonja a szemöldökét:
- Mi a francért vágtál pofon?
Nevetve megpuszilom az arcát, ahol megütöttem. Az ujjaim nyoma már
szinte teljesen elhalványodott.
- Ne haragudj. Csak minél előbb ki akartalak hozni, és nem láttam rá
más módot.
- Működött - mondja mosolyogva. - Kétlem, hogy bárki más
csinálhatott vagy mondhatott volna olyat, amivel elrángat onnan. Óriási
köszönet érte, hogy ilyen jól tudsz kezelni, néha én sem tudom, mihez
kezdjek magammal.
Puhán megcsókolom.
- Hidd el, többnyire fogalmam sincs, hogyan kezeljelek, csak próbálok
segíteni, ha baj van.
- Kábé mikor érsz vissza? - kérdezem Holdert. Karja a derekamon, én az
autómnak dőlve állok. A hétfői események óta nem sok időt tölthettünk
kettesben. A srác szerencsére nem szólt be ismét, úgyhogy viszonylag nyugis
hét áll mögöttünk a drámai kezdet ellenére.
- Elég későn. Ezek a céges halloweenpartik jó darabig el szoktak tartani.
De holnap találkozunk. Elvihetlek ebédelni, ha gondolod, aztán együtt
lógunk a kiállítás kezdetéig.
- Nem lehet - rázom a fejem. - Jack szülinapját ünnepeljük. Étteremben
eszünk, mert holnap este dolgoznia kell. Inkább hatra gyere értem.
- Igenis, hölgyem! - emeli a kezét, mintha tisztelegne, majd megcsókol,
mielőtt kinyitná nekem a kocsi ajtaját.
Integetek neki, ahogy elsétál, aztán előhalászom a telefonom a hátizsákból.
SMS-t kaptam Sixtől. Végre, már nagyon vártam! Az utóbbi időben ugyanis
elmaradtak a beígért Napi Dicséretek. Nem hittem volna, hogy hiányolom
majd, de mióta csak háromnaponként kapok egyet, határozottan csalódott
vagyok.

Mondd meg a pasidnak: kösz, hogy végre feltöltötte a

kártyádat. Szexeltél már vele? Hiányzol.

Kendőzetlen kíváncsisága megnevettet, gyorsan válaszolok is neki.

Nem, még nem szexeltünk. De majdnem minden más megvolt, és tuti,

hogy a türelme már fogytán van. Kérdezd meg ugyanezt holnap este is, talán
más választ kapsz. Nagyon hiányzol.
Megnyomom a küldés gombot, és egy darabig még tanácstalanul meredek a
mobilomra. Nem vagyok biztos benne, hogy készen állok erre az elsőre. De
talán pont most vallottam be magamnak, hogy már készen állok rá. Kíváncsi
lennék rá, vajon azért hívott-e meg hozzájuk, hogy kipuhatolja, hogy állok a
kérdéshez.
Hátramenetbe kapcsolok, amikor rezegni kezd a telefonom. Egy üzenet
Holdertől, pedig még öt perce sincs, hogy elváltunk.

Maradj ott. Visszamegyek a kocsidhoz.

Üresbe teszem a sebváltót, behúzom a kéziféket, és leengedem az ablakot,

már látom is, hogy közeleg.
- Szia - hajol be hozzám, idegesen méregetve az autó belsejét. Nem
szeretem, ha ilyen feszült, mert ezt az arckifejezést olyan mondatok szokták
követni, melyeknek nem szoktam örülni.
- Ööö... - néz a szemembe ismét. A napfény éppen az arcára esik,
remekül kiemeli a tökéletes vonásait. Tágra nyílt szemmel bámul rám,
mintha semmi más nem érdekelné a világon. – Hát ö... khm. Szóval az előbb
küldtél nekem egy SMS-t, amit valószínűleg Sixnek szántál.
Basszuskulcs, ne már!
Azonnal a telefonom után nyúlok, hogy ellenőrizzem, tényleg így történt-
e. Sajnos igen. Az anyósülésre dobom azt az átkozott masinát, és a
kormánykerékre borulok.
- Jézus, Mária! - nyögök fel.
 - Nézz rám, Sky! - szól rám. Nem foglalkozom vele. Reménykedve
várom, hátha egy varázslatos módon megjelenő féreglyuk kiszippant ebből a
kínos helyzetből, amibe kevertem magam. Érzem, ahogy megsimogatja az
arcom, és gyengéden noszogat, hogy forduljak felé. Engedelmeskedem, s
őszinteséget sugárzó tekintetébe nézek.
- Akár holnap fog megtörténni, akár jövőre, elhiheted nekem, hogy az
lesz életem legszuperebb estéje. De legyél biztos benne, hogy a döntést
önszántadból hozod meg, és nem valaki más kedvéért. Jó? Én őrülten
kívánlak, de addig nem akarom, hogy az enyém légy, amíg nem leszel száz
százalékig biztos benne, hogy készen állsz a dologra. Most ne mondj semmit!
Megfordulok, visszamegyek a kocsimhoz, aztán úgy teszünk, mintha ez a
beszélgetés meg sem történt volna. Különben folyton el fogsz pirulni.
Behajol az ablakon, és egy gyors puszit nyom az ajkamra.
- Rettentő aranyos vagy, tudsz róla? De a telefon használatát még
gyakorolnod kell kicsit.
Kacsint, aztán elsétál. Hátrahajtom a fejem a támlára, és csendben
szitkozódom.
Utálom a kütyüket.

Az este nagy részét azzal töltöm, hogy megpróbálom kiverni a fejemből a

hatalmas égést. Segítek Karennek összepakolni a következő bolhapiacos
hétvégére, majd ágyba bújok az e-book olvasóm társaságában. Amint
bekapcsolom, villogni kezd az éjjeliszekrényen a mobil.

Éppen hozzád tartok. Tudom, hogy későre jár, anyukád meg

otthon van, de képtelen vagyok holnap estig várni, hogy
 megcsókoljalak. Hagyd nyitva az ablakot!

Rögtön felugrom, hogy bezárjam az ajtót. Karen szerencsére korán

lefeküdt, már két órája húzza a lóbőrt. Eszembe jut, hogy egy fogmosás és
fésülködés nem ártana, úgyhogy irány a fürdőszoba, majd vissza az ágyba.
Elmúlt éjfél. Még sosem volt itt úgy, hogy Karen a másik szobában alszik.
Ideges vagyok, vagyis inkább izgatott. Az már biztos, hogy a pokolra jutok,
mert egy szemernyi bűntudat sincs bennem. A világ leghálátlanabb leánya
vagyok.
Néhány perc múlva nyílik az ablak. Odarohanok, hogy Holder nyakába
ugorjak, és összevissza csókoljam. A fenekemnél fogva megtart, az ágyhoz
sétál velem, ahol óvatosan letesz.
- Hát, neked is szia - vigyorog, mint a vadalma. Kicsit megbotlik, rám
esik, és újabb csókot nyom a számra. Próbálja lerúgni a cipőjét, de nem
sikerül neki, mire kitör belőle a nevetés.
- Részeg vagy?
Ujját az ajkamra nyomja, hogy elhallgattasson, próbálja abbahagynia
nevetést, de képtelen rá.
- Nem. Vagyis de.
- Mennyire?
A nyakamhoz hajol, és az ajkával finoman végigsimít a kulcscsontomon,
amitől maris hullámokban áraszt el a forróság.
- Elég részeg ahhoz, hogy mindenféle disznó dolgokat akarjak csinálni
veled, de ahhoz már nem elég részeg, hogy ilyen piásan akarjam megtenni.
És csak annyira részeg, hogy holnap azért emlékezzek rá, ha meg találnám
tenni.
 Felnevetek, mert teljességgel összezavarodom ettől a választól, ugyanakkor
be is vagyok tőle indulva.
- Ezért jöttél ide? Mert bepiáltál?
Megrázza a fejét.
- Azért, mert egy jóéjtpuszit akartam, és mert nem találom a kulcsaimat.
Kicsim, nagyon hiányoztál ma este... - közli, majd újabb csókot kapok tőle.
Citromíze van a szájának.
- Miért van olyan ízed, mint a limonádénak?
Ezen megint elkezd vihogni.
- Csak ilyen gagyi gyümölcsös italok közül lehetett választani.
Csajoknak való piától rúgtam be. Tudom, ez elég ciki és egyáltalán nem szexi.
- Hát, nekem ízlik - mondom, és közelebb húzom magamhoz. Felnyög,
a testét az enyémhez szorítja, és mélyen a számba dugja a nyelvét. Alig pár
másodperc múlva viszont feltápászkodik, és elhátrál az ágytól. Én meg ott
maradok egyedül, elfulladt lélegzettel.
- Ideje mennem - állapítja meg. - Máris olyan irányba tartunk, amerre
részegen nem szerencsés. Holnap este találkozunk.
Felugrok, hogy az ablak elé vessem magam, elállom az útját. Karba tett
kézzel megáll velem szemben.
- Maradj! - mondom. - Kérlek... Csak feküdj mellettem. Párnákat is
tehetünk magunk közé. Megígérem, hogy nem csábítalak el. Csak egy órát.
Nem akarom még, hogy elmenj.
Habozás nélkül visszafordul az ágy felé.
- Oké.
Beleveti magát az ágyamba, aztán nekiáll kiráncigálni maga alól a takarót.
 Hát, ez könnyen ment.
Visszamegyek az ágyhoz, és lefekszem mellé. Nem teszünk párnákat
magunk közé. Az egyik karomat a mellkasára teszem, a lábamat pedig
átvetem a bokáján.
- Jó éjt! - mormolja a hajamba. Megpuszilja a homlokom, és becsukja a
szemét. A fejemet a mellkasára hajtom, s hallgatom a szívverését. Néhány
perc múlva érezhetően ellazul, a légzése egyenletessé válik. Mélyen alszik.
Elzsibbadt a karom, úgyhogy leveszem róla, majd csendben hanyatt fekszem.
Amint elhelyezkedem a párnámon, felém fordul, átfogja a derekam, és a
combjaim közé csúsztatja a térdét.
- Szeretlek, Hope! - suttogja.
Huh...
Lélegezz, Sky!
Csak vegyél levegőt.
Nem olyan nehéz az.
Vegyél levegőt, az istenért!
Összeszorított szemmel próbálom meggyőzni magam, hogy nem azt
hallottam, amit. De a napnál is világosabban visszhangzik a fejemben. Nem
tudom eldönteni, melyik fáj jobban, az hogy másvalakinek a nevén szólított,
vagy hogy azt mondta, szeret (love), ahelyett, hogy él (live).
Igyekszem ellenállni a vágynak, hogy hátrafordulva képen töröljem.
Hiszen be van rúgva, ráadásul félálomban motyogott valamit. Fölösleges
rémképeket látnom, kár volna sokat tépelődnöm rajta, hogy mit jelent
számára az a lány, ha az egész csak egy álom. De... ki az ördög ez a Hope. És
miért mondta, hogy szereti?
 TIZENHÁROM ÉVVEL KORÁBBAN

Izzadok a vastag paplan miatt, de nem akarok kibújni alóla. Tudom, hogy ha
kinyílik az ajtó, nem nyújt biztonságot. De most még igen. Fogom, és óvatosan
felemelem a szélét, hogy kilessek alóla - olyan észrevétlenül, amennyire csak
tudom. A kilincsre nézek, mint minden éjjel.
Ne mozdulj meg! Ne mozdulj meg! Kérlek szépen, ne...
Mindig csend van a szobámban, nagyon utálom. Néha olyan zajt hallok, ami a
lenyomott kilincs hangjára hasonlít. A szívem ilyenkor iszonyatosan dobogni kezd.
Nagyon erősen és gyorsan. Sőt, most a kilincs puszta látványától is majd kiugrik a
mellkasomból, ám tehetetlen vagyok. Muszáj bámulnom. Nem akarom, hogy
megmoccanjon. Nem akarom, hogy az ajtó kinyíljon. Nem akarom...
Minden csendes.
Nagyon csendes.
A kilincs nem mozdul.
A szívem lassan megnyugszik, hogy a kilincs nem moccan.
Elnehezedik a szemhéjam, végül hagyom lecsukódni.
Annyira boldog vagyok, amiért ez egy olyan éjszaka, amikor a kilincs nem
mozdul!
Csend van.
Nagy csend.
Aztán mégsem, mert a kilincs megmozdul.
- Sky!
Olyan súlyos vagyok. Mindenem nagyon nehéz. Nem szeretem ezt az
érzést. Bár valójában semmi sincs a mellkasomon, mégis mintha valami nehéz
nyomná. És szomorú vagyok. Elképesztően mély szomorúságot érzek.
Fogalmam sincs, miért. A vállaim reszketnek. És valaki zokog a szobában. De
ki az?
Én vagyok?
- Sky, ébredj!
Érzem a karját magam körül. Az arcát az enyémhez szorítja, s szorosan
magához húz. Megfogom a csuklóját, és lefejtem a kezét a derekamról.
Felülök az ágyban, hogy körülnézzek. Odakint sötét van. Nem értem. Sírok.
Felül mellettem, szembefordít magával, letörli a könnyeimet.
- Megijesztesz, kicsim... - néz rám aggódva. Becsukom a szemem,
próbálom visszanyerni az önuralmam. Nem tudom, mi történik velem. Nem
kapok levegőt. Hallom, hogy sírok, és képtelen vagyok normálisan lélegezni.
Hajnali hármat mutat az óra az éjjeliszekrényen. Kezdek magamhoz térni,
de.. Miért sírok így?
- Miért sírsz? - kérdezi Holder is. Átölel, én meg hagyom. Vele
biztonságban érzem magam. Olyan megnyugtató érzés hozzábújni.
Gyengéden ringat, simogatja a hátam, és időnként egy-egy puszit nyom a
hajamra. - Semmi baj - ismételgeti megállás nélkül.
 Lassacskán felenged a nyomasztó érzés a mellkasomon, s már nem érzem
olyan szörnyen szomorúnak magam, és végül abbahagyom a sírást is.
Az ijedtség viszont megmarad, mert még sosem éltem át hasonlót. Semmi
sem tűnt még ennyire kibírhatatlanul szomorúnak az életemben. De akkor
hogyan érezhettem ennyire valószerűnek egy álomban?
- Jól vagy? - suttogja a fülembe.
A mellkasához simulva csak bólintok válaszul.
- Mi történt?
- Nem tudom - rázom a fejem. - Biztos rosszat álmodtam.
- Akarsz róla beszélni? - simít végig a hajamon.
- Nem. Nem akarok rá emlékezni.
Hosszasan magához szorít, aztán egy csókot nyom a homlokomra.
- Nem akarlak magadra hagyni, de mennem kell. Nem szeretném, hogy
bajba kerülj miattam.
Bólintok, ám nem eresztem el. Legszívesebben könyörögnék, hogy ne
hagyjon magamra, de nem akarok ennyire rémültnek és kétségbeesettnek
tűnni. Az emberek gyakran álmodnak rosszat. Csak azt nem értem, miért
reagáltam rá így.
- Aludj vissza, Sky! Minden oké, csak egy rossz álom volt.
Visszafekszem és becsukom a szemem. Ajka még egyszer a homlokomhoz ér,
aztán már itt sincs.
A galéria parkolójában búcsúzóul Breckint és Maxet is átölelem. A kiállítás
megnyitója véget ért, kettesben indulunk Holderhez. Tudom, hogy
feszültnek kellene lennem, hiszen ma este bármi megtörténhet, még sincs
bennem kétely. Vele minden olyan természetes. Vagyis egyvalami mégsem.
Az a mondat, ami azóta is visszhangzik a fejemben.
Szeretlek, Hope.
Rá akarok kérdezni, csak még nem jött el a megfelelő pillanat. A galériában
eleve nem volt rá alkalom. Most ugyan lenne, de akárhányszor kinyitom a
számat, azzal a lendülettel inkább be is csukom. Azt hiszem, jobban rettegek
a választól, mintsem hogy önszántamból felhozzam. Azért halogatom a
dolgot, mert annál később kell szembesülnöm az igazsággal.
- Éhes vagy? - kérdezi a parkolóból kitolatva.
- Aha - vágom rá, mert örülök, hogy kizökkent a gondolataimból. - Egy
sajtburger jólesne. Sült krumplival. Meg csokis tej turmixszal.
Nevetve nyúl a kezemért, és megsimogatja.
- Milyen követelőző hangulatban vagy ma, hercegnő...
Elrántom a kezem, és szembefordulok vele.
- Soha többé ne szólíts így! - mondom dühösen.
Ahogy rám néz, a sötét ellenére is észreveszi, milyen mérges vagyok.
- Nyugi... - fogja meg ismét a kezem. - Nem gondoltam, hogy
követelőző lennél, Sky. Csak vicceltem.
 Megrázom a fejem
- Nem az a baj. Ne hívj többé hercegnőnek. Utálom ezt a szót.
Gyors pillantást vet rám, majd megint az utat figyeli.
- Rendben.
Kifelé bámulok az ablakon, próbálom kiverni a szót a fejemből.
Elképzelésem sincs, miért gyűlölöm ennyire a beceneveket. De egyszerűen ki
nem állhatom őket. Tudom, hogy túlreagáltam a dolgot, viszont így legalább
felfogta. És nem kéne a volt barátnői nevén sem szólítania. Jobb lenne, ha
maradna a Skynál. Az a legbiztonságosabb.
Síri csöndben haladunk, én pedig egyre jobban bánom, hogy ilyen
gyerekesen reagáltam. A hercegnő sokkal kevésbé ciki, mint egy másik csaj
neve. Olyan, mintha így akarnám levezetni a dühömet, mert képtelen
vagyok szóba hozni, ami valójában zavar. Őszintén szólva, egy drámamentes
estére vágyom. A Hope-história úgyis megvár.
- Ne haragudj, Holder!
Megszorítja, és az ölébe húzza a kezem, de nem szól semmit.
A házukhoz érve kiszállok az autóból. Nem álltunk meg ennivalóért,
viszont most ezt sincs kedvem megemlíteni. Odasiet hozzám, átölel, én pedig
hozzábújok. Teszünk így néhány lépést, amíg a hátam a kocsi oldalának
támaszthatom, hogy a fejemet a nyakába fúrva szívjam magamba az illatát.
Az előbbi kellemetlen hangulat még itt lóg a levegőben, ezért próbálom
ellazítani magam, hogy éreztessem, minden rendben. Gyengéden
megsimogatja a karom, amitől borzongás fut végig rajtam.
- Kérdezhetek valamit? - szólal meg.
- Persze.
 Hatalmasat sóhajt, majd a szemembe néz.
- Megijesztettelek hétfőn? Az autóban. Ha igen, bocsánatot kell kérnem.
Nem tudom, mi ütött belém. Esküszöm, nem szoktam úgy viselkedni, mint
egy pisis. Less halála óta nem sírtam, előtted meg aztán pláne nem akartam...
Újra a mellkasára hajtom a fejem, és magamhoz szorítom.
- Emlékszel, hogy tegnap éjjel rosszat álmodtam? - kérdezem.
- Aha.
- Ötéves korom óta ez volt a második alkalom, hogy sírtam. Először
akkor, amikor elmondtad, mi történt az ikertestvéreddel. A fürdőszobában
jött rám. Igaz, csak egy könnycsepp volt, de az is számít. Szerintem, amikor
együtt vagyunk, kissé túltengnek bennünk az érzelmek, és attól leszünk
mindketten olyanok, mint a pisisek.
Nevetve puszilja meg a fejem búbját.
- Azt hiszem, hamarosan nem csak élni (live) fogok... - mondja, majd
megragadja a kezem. - Készen állsz a felfedezőútra?
Némán követem a házba, miközben az előző mondatán rágódom. Ha már
nem sokáig fog élni (live), azt jelenti, hogy szeretni (love) fog. Szóval éppen
most vallott szerelmet, még ha csak burkolt formában is. A
legmegdöbbentőbb az egészben, hogy a dolog cseppet sincs ellenemre.
Az ajtón belépve nem az a látvány fogad, amire számítottam.
Kívülről nem tűnik hatalmasnak az épület, de egy valóságos előcsarnok
van benne. Mégis milyen családi házhoz tartozik előcsarnok?
Jobbra boltíves folyosó vezet a nappaliba. A falon, a padlótól a plafonig
könyvek sorakoznak. Mintha csak a mennyországba csöppentem volna.
- Azta... - ámuldozom a polcokra meredve. A falból gyakorlatilag egy
négyzetcenti méternyi sem látszik. Mindent beborítanak a könyvek.
- Hát igen. Anya kicsit kiakadt, amikor divatba jött az e-könyv olvasó.
- Máris bírom az anyukád. Mikor mutatsz be neki? - kérdezem nevetve.
- Nem mutatok be csajokat az anyámnak - rázza a fejet. A szavai épp
olyan tárgyilagosak, mint az arckifejezése. Ahogy rám pillant, rögtön kiül a
bűntudat az arcára, amint észreveszi, mennyire megbántott. - Nem, nem!
Nem úgy értettem. Nem arról van szó, hogy olyan lennél, mint a többi csaj,
akivel randiztam. Nem így akartam mondani, csak ostobán fogalmaztam.
Aha. Értem én, egy hónapja járunk, de még mindig nem elég komoly a
kapcsolatunk ahhoz, hogy bemutasson az anyukájának. Talán majd száz év
múlva.
- Hope találkozhatott vele, igaz?
Tudom, hogy nem kellett volna kimondanom. De egyszerűen muszáj volt.
Főleg most, hogy szóba kerültek más lányok. Nem áltatom magam, nyilván
volt már pár csaja előttem. Csak nem szeretem hallani, ha emlegeti őket.
Főleg nem az ágyamban.
- Mi van? - kérdezi kővé dermedve. Hirtelen elhátrál tőlem. - Miért
mondtad ezt?
Halálosan sápadt arcát látva már meg is bántam, hogy szóba hoztam a
dolgot.
- Mindegy, hagyjuk. Nem muszáj találkoznom az anyukáddal.
Szeretném, ha mielőbb témát váltanánk. Érzem, hogy ma este nincs olyan
hangulatban, hogy erről beszélgessünk. Úgyhogy a legjobb lenne elfelejteni
az egészet, és folytatni a háznéző körutat.
Megragadja a kezem, és szinte rimánkodva ismétli meg a kérdést.
 - Miért mondtad ezt, Sky? Azt a nevet?
- Be voltál rúgva, tök mindegy - rázom a fejem.
Feldúlt pillantásából ítélve úgysem menekülhetek. Nagyot sóhajtok, és
megköszörülöm a torkom.
- Tegnap éjjel, mielőtt elaludtál... azt mondtad, hogy szeretsz. De Hope-
nak szólítottál, úgyhogy gyanítom, nem is hozzám beszéltél. Ittál, meg
amúgy is félálomban történt, tehát nem várok magyarázatot. Sőt, abban sem
vagyok biztos, hogy akarnám-e hallani.
Idegesen felmordul, s a hajába túr.
- Sky! - odalép hozzám, és átöleli a derekam. - Ne haragudj. Biztos egy
hülye álom volt. Nem ismerek semmiféle Hope-ot, és sosem volt ilyen nevű
csajom. Tényleg sajnálom. Nem lett volna szabad részegen rád erőltetni a
társaságom.
Tekintete őszinteségről tanúskodik. Még akkor is, ha minden idegszálam
azt súgja, hazudik.
- Hinned kell nekem. Nem bírok azzal a tudattal élni, hogy azt hiszed,
érzek valamit bárki más iránt. Még soha, senkivel nem tapasztaltam
hasonlót...
Minden egyes szavából süt az őszinteség. Ha figyelembe veszem, hogy
fogalmam sincs, miért ébredtem bőgve, simán lehetséges, hogy ő meg valami
marhaságot álmodott. És az előbbi szavait hallva kezdem felfogni, milyen
komolyra fordult közöttünk a dolog.
A szemébe nézek, hogy felkészüljek a válaszra. Résnyire nyitom az ajkam,
de nem jönnek a szavak. Egyszeriben én lettem az, akinek időre van
szüksége, hogy összeszedje a gondolatait.
 A tenyerébe veszi az arcom. Várja, hogy megszólaljak. A szája túl közel
van, az ajka türelmetlenül remeg.
- Meg kell, hogy csókoljalak - szabadkozik, és magához húzza az arcom.
Még mindig az előcsarnokban vagyunk, könnyedén felkap és az emeletre
vezető lépcsőre ültet. Hátrahajtom a fejem, ő pedig fölém hajol, a két fülem
mellett, a fa lépcsőfokra tenyerei, és ismét az ajkamra tapasztja az ajkát.
Olyan pózban vagyunk, hogy muszáj a combom közé térdelnie. Ami
önmagában nem nagy ügy, de ha figyelembe vesszük, milyen a ruhám...
Tulajdonképpen itt is csinálhatnánk, de azért remélem, legalább a szobájáig
eljutunk, mielőtt bármivel is próbálkozik. Kíváncsi vagyok, mik a tervei.
Főleg a félrement SMS-em után. Mondjuk, mivel pasi, nem nehéz kitalálni,
mire pályázik. Vajon sejti, hogy szűz vagyok? El kéne mondanom? Nem
ártana. Mert ha odáig jutunk, úgyis észreveszi, nem?
- Még szűz vagyok - motyogom a nyelvével a számban. Azonnal leesik,
hogy nem feltétlenül célszerű most beszélni. Sőt, befoghatnám egész
hátralévő életemben. Elvihetné a cica a nyelvem, mert szörnyű, hogy intim
helyzetben gondolkodás nélkül mindent kimondok.
Azonnal abbahagyja a csókot, hátrál néhány centit, s a szemembe néz.
- Sky... Azért csókollak meg, mert néha képtelen vagyok rá, hogy ne
csókoljalak meg. Tudod, milyen hatással vannak rám az ajkaid. De nem várok
el semmi mást, oké? Amíg megcsókolhatlak, minden más ráér.
Válaszra várva a fülem mögé simítja a hajam.
- Csak gondoltam, nem árt, ha tudod. Talán választhattam volna
alkalmasabb időpontot is a közlésére, de olykor hajlamos vagyok csak úgy
kibökni dolgokat. Ez elég kellemetlen tulajdonságom. Szörnyen utálom, mert
a legkevésbé alkalmas pillanatokban jön elő, és időnként iszonyú kínos. Mint
például most.
- Nehogy felhagyj vele! - mondja nevetve. - Szeretem, amikor ilyen
vagy. Meg azt is, hogy utána viccesen magyarázkodsz. Tulajdonképpen
kifejezetten szexi.
Elpirulok. Ha szexinek találnak, az olyan... szexi.
- Tudod, mi szexi még? - kérdezi ismét fölém hajolva. Játékossága
egyből enyhíti a zavaromat.
- Micsoda?
- Megpróbálni nem megérinteni egymást, miközben megnézünk egy
filmet! - kacsint, és egy mozdulattal talpra állít, aztán maga után húz, felfelé a
lépcsőn, a szobája felé.
Az ajtón belépve megtorpan, felém fordul, s arra kér, csukjam be a
szemem. De csak a szemöldököm vonom össze.
- Nem szeretem a meglepetéseket.
- És az ajándékokat meg a beceneveket sem. Tanulékony vagyok. De
most mutatni akarok neked valamit. Ez nem olyan, mintha vettem volna
neked valamit. Majd meglátod, csak csukd már be a szemed!
Engedelmeskedem, mire gyengéden áthúz a küszöbön. Máris tetszik a
hely, mert olyan illata van, mint neki. Néhány lépes után a vállamra teszi a
kezét.
- Ülj le - mondja, és szelíden lenyom. Leülök valamire, ami egy ágy
széle lehet, s hirtelen hanyatt fekve találom magam. Aztán megfogja, felemeli
a lábaimat. - Tartsd zárva a szemed!
Érzem, hogy felteszi a lábam az ágyra, és egy párnát tesz a fejem alá.
Megragadja a ruhám alját... és megigazítja.
- Így, ni. Ebben a testhelyzetben szörnyen veszélyes lehet, ha kivillog a
combod.
Csukott szemmel nevetek. Egyszer csak átmászik rajtam, vigyorogva,
nehogy megüssön a térdével. A matrac mocorog alattam, ahogy
elhelyezkedne mellettem, és hallom, hogy magának is kényelmesre vereget
egy párnát.
- Oké, most már kinyithatod. De készülj fel rá, hogy le leszel nyűgözve!
Egy kicsit betojtam. Félénken pislogok ki a szempillám alól. El kell
gondolkodnom rajta, mit látok. Majdnem olyan, mint egy tévé. De a tévék
nem szoktak vagy két méter széles helyet elfoglalni a falon. Ez az izé óriási.
Ráirányítja a távirányítót, és a képernyő felvillan.
- Hűha! Milyen hatalmas...
- Ja, folyton ezt hallom a csajoktól.
Oldalba könyökölöm, ő meg röhög. Megint felemeli a távirányítót.
- Mi a kedvenc filmed vagy sorozatod? Korlátlan Netflix- előfizetésem
van, bármit megnézhetünk.
- Net micsodád van?
- Mindig elfelejtem, milyen kis technikai analfabéta vagy - csóválja a
fejét nevetve. - Ez olyan, mint az e-book olvasó, csak filmekkel meg
tévéműsorokkal, könyvek helyett. Bármikor megnézhetsz bármit, egy
gombnyomás az egész.
- Reklámok vannak?
- Dehogy! Szóval?
- A pacák megvan Steve Martinnal? Szeretem azt a filmet.
 A keze megáll a levegőben, aztán egy mozdulattal kikapcsolja a tévét.
Néhány másodpercig csöndben fekszik, majd színpadias sóhajjal az
éjjeliszekrényre teszi a távirányítót.
- Soha többé nem akarok tévézni - suttogja felém fordulva.
- Jó, hagyjuk A pacákot. Válassz akkor te, te nagyra nőtt csecsemő... -
mondom kacagva.
Kifejezéstelen arccal bámul egy ideig, anélkül hogy válaszolna. Aztán
átkarolja a derekamat, és szorosan magához ölel.
- Tudod - kezdi, szemét a testemen legeltetve, miközben az ujjaival a
ruhám mintáját rajzolja újra -, elviselem, amilyen hatással ez a ruha van rám.
A számra emeli a tekintetét.
- Kibírom az ajkaid látványát, még akkor is, ha nem csókolhatlak meg.
Kibírom, hogy a nevetésed hangjától úgy érzem, azonnal meg kell
csókoljalak, hogy magamba szívjam az életteli jókedved.
Az ajkunk összeér. És ahogy a hangja egy mennyei oktávval mélyebbre
változik, a szívem majd kiugrik a helyéről. Az arcomhoz hajol, lágyan
megcsókolja, forró leheletét a bőrömön érzem, ahogy megszólal.
- Még azt is kibírtam, amikor az elmúlt hónapban milliószor újra és újra
magam elé képzeltem az első csókunkat. Amilyennek éreztelek. Amilyennek
hallottalak. Ahogy rám néztél, mielőtt megtörtént volna.
Hirtelen fölém kerekedik, a fejem fölé szorítva a csuklóm. Minden egyes
szaván csüggök. Egyetlen hangot sem akarok elmulasztani. A térdére
támaszkodva lovagol a csípőmön.
- De tudod, mit nem bírok ki, Sky? Tudod, mi őrjít meg annyira, hogy
az egész testedet végig akarom simogatni és csókolni? Az, hogy A pacák a
kedvenc filmed. El sem tudod képzelni, ez mennyire rettentően szexi. És
most muszáj megcsókoljalak!
Játékossága mosolyra késztet, csábítóan az ajkai közé súgom:
- Utálja a dobozokat!
Felmordul, megcsókol, majd hátraveti a fejét.
- Még egyszer! Kérlek. Filmes idézeteket hallani a szádból még
észbontóbb, mint csókolózni.
Erre képtelenség nemet mondani, úgyhogy kap még egy sort.
- Távolabb kell mennem tőlük!
Elismerése jeléül a fülembe mormol.
- Ez az én csajom! Még egy poént, légyszi.
- A hamutartó, meg az ütő, meg a távirányító... meg a lámpa, csak ezt
viszem el! - búgom a lehető legérzékibben. - Meg még ezt a széket. Semmi
más nem kell innen!
Most már hangosan nevet. Ó, ha sejtené, mennyi van még ott, ahonnan ez
jött! Sixszel éjszakákon át bámultuk ezt a filmet, szerintem az egészet tudom
kívülről.
- Semmi más? - élcelődik Holder. - Biztos vagy benne?
A hangja olyan lágy és csábító, hogy ha állnék, a bugyim biztos magától
lecsusszanna.
Megrázom a fejem, és leolvad a mosoly az arcomról.
- Te - súgom. - A lámpa, meg a hamutartó, meg az ütő, meg a
távirányító... és te. Más semmi.
Megint nevet, de csak addig, amíg tekintete a számra nem téved. Úgy
tanulmányozza, mintha térképpel illusztrált tervet készítene az elkövetkező
órákra.
- Most muszáj, hogy megcsókoljalak - jelenti ki. Abban a pillanatban,
ahogy az ajka a számhoz ér, érzem, tényleg semmi más nem kell, semmi!
A könyökére támaszkodva mohón csókol, de szeretném, ha a teljes
súlyával rám nehezedne. A kezemet még mindig a fejem fölé szorítva tartja, a
szám pedig el van foglalva. Az egyetlen, amit tehetek, hogy felemelem a
lábam, és kirúgom alóla a térdét. Meg is teszem.
Amint rám huppan, eláll a lélegzetem. Mellé hangosan felnyögök. Nem
vettem számításba, hogy ha felemelem a lábam, akkor felcsúszik a ruháin.
Márpedig felcsúszott. Nem is kicsit. Ez, és a farmerének a kemény anyaga,
együtt igen csak lélegzetelállító érzést kelt.
- Basszus, Sky! - morogja a lélegzetelállító csókok közötti révületben.
Máris kezd kifulladni, pedig alig egy perce kezdtük. - Úristen, hihetetlen
vagy. Kösz, hogy ezt a ruhát vetted fel.
Tovább csókol, olykor valamit a számba motyogva.
- Nagyon... - simít végig szájával a nyakamon. - Nagyon bejön. A ruhád.
Már annyira zihál, hogy alig tudom kivenni a szavait. Egy kicsit lejjebb
csúszik az ágyon, s a kulcscsontomat csókolja. Hátrahajtom a fejem, hogy
minél jobban odaférjen, mert amit csinál, az több mint kellemes érzés.
Elengedi a csuklóm, és lejjebb csúszik, a szája a mellem felé közelít. Egyik
kezét a combomra teszi, majd lassan végigsimít rajta, lentről fölfelé. Már
annyira sem takar odalent a ruha, mint eddig. A hajlatban megáll a keze, s
ökölbe szorul, mintha erővel fogná vissza az ujjait.
Fészkelődni kezdek alatta, s úgy próbálok fordulni, hogy értse, oda
kalandozhat a kezével, ahová csak akar. Azt akarom, hogy ne aggódja túl a
dolgokat, és nehogy azt higgye, egy pillanatig is habozom a folytatást
illetően. Egyszerűen csak csinálja, amit szeretne, mert erre van szükségem.
Pipáljon ki annyi elsőt, amennyit csak bír ma éjjel. Hirtelen megjött az
étvágyam, s arra vágyom, hogy pipáljuk ki az összeset.
Jelzésemet véve az ujjai felkúsznak a combom belső részére. Már maga az
érintés is olyan hatással van a testemre, hogy deréktól lefelé minden izmom
görcsbe rándul. Ajka egyre közelebb kerül a mellemhez. Úgy érzem, a
következő lépés az lenne, hogy leveszi a ruhám, de ahhoz szükség lenne
mindkét kezére. Pedig a keze nagyon is jó helyen van. Nem akarom, hogy
elvegye onnan. Sőt, néhány centivel még feljebb is vihetné.
Magamhoz húzom a tarkójánál fogva, hogy kicsit vadabbul csókoljon.
Aztán a hátát is végigsimítom.
Még mindig rajta van a póló.
Ez nem jó.
A hasánál megragadom a pólót, és áthúzom a fején. Későn veszem észre,
hogy emiatt fel kell emelnie a combomon nyugvó kezét. Talán egy kicsit
nyöszörögtem is a felismerés pillanatában, mert kacsintva puszit nyom a
szám sarkára.
Egymás szemébe nézünk, ujjbegyeivel cirógatva kalandozik az arcomon.
Egy másodpercre sem veszi le a tekintetét a szememről. Még akkor sem,
amikor körbecsókolja az ajkam. A pillantásától olyan érzésem támad, amire
nem is találok megfelelő szót. Egyszerűen csak érzem. Idáig ő az egyetlen
srác, akit érdekel, érzek-e valamit. Már ezzel elnyerte a szívem egy darabját.
Ami nem elég, mert most legszívesebben az egészet odaadnám neki.
- Holder... - lehelem, mire feljebb csúsztatja a kezét a derekamon, és még
jobban magához húz.
- Sky - utánozza ellenállhatatlan módon a hangom. Szája az enyémhez
ér, a fogaim közé csúsztatja a nyelvét. Édes, forró, s hiába nemrég kóstoltam,
már nagyon hiányzott. Fekvőtámaszba helyezkedik fölöttem, az egész testét
felemeli, ügyel rá, hogy csak az ajkunk érintkezzen.
- Holder - motyogom elhúzódva, tenyerem az arcára simítom. -
Akarom. Ma este. Most rögtön.
Arckifejezése mit sem változik. Úgy bámul rám, mintha nem hallotta volna
mit mondtam. Talán tényleg nem hallotta, mert meg sem moccan, hogy
eleget tegyen a kérésnek.
- Sky... - mondja tétovázva. - Nem muszáj. Azt akarom, hogy teljesen
biztos legyél benne, mit akarsz. Rendben? Eszem ágában sincs siettetni téged.
Az arcomat simogatva várja a választ.
- Tudom. Megmondtam, hogy akarom. Korábban még soha, senkivel
nem akartam, de veled most nagyon.
Mélyen a szemembe néz, emészti az elhangzott szavakat. Azt hiszem,
tiltakozni készül vagy sokkot kapott. Egyik reakcióval sem vagyok
megelégedve, úgyhogy ideje észhez térítenem. A két tenyerem közé fogom az
arcát, és egyszerűen lehúzom a fejét az enyémhez.
- Nem beleegyeztem, Holder. Hanem megkértelek rá.
Ajka az enyémre tapad, és felnyög. A mellkasának mélyéről érkező hang
még jobban megerősít a döntésemben. Szükségem van rá. Mégpedig most.
- Tényleg megtesszük? - motyogja a számba, még mindig megszállottan
csókolva.
- Igen, tényleg. Még soha, semmiben nem voltam ilyen biztos.
 Kezét végigfuttatja a combomon, majd lassan becsúsztatja a csípőm és a
bugyim közé, hogy levehesse rólam.
- Csak előbb ígérj meg valamit... - szólalok meg szinte remegve.
Lágyan megcsókol, elveszi a kezét a bugyimtól (a francba), és bólint.
- Bármit.
Megragadom a kezét, és visszateszem oda, ahonnan elvette.
- Akarom, de csak akkor, ha megígéred, hogy a világ összes elsőjének
történetében ez lesz a legjobb.
- Ha rólunk van szó, ez a minimum - kacsint rám.
A hátam alá csúsztatja a karját, segít felülni, aztán magához szorít. Keze a
vállamat simogatja, lassan lecsúsztatja róla a ruha vékony pántját. Szorosan
becsukom a szemem, és a hajába markolva az arcához szorítom az arcom.
Előbb csak a leheletét érzem a nyakamon, aztán odaér a szája is. Minden
porcikámat lángra gyújtja ezzel az egy csókkal.
- Leveszem - mondja.
Még mindig csukva van a szemem, úgyhogy nem látom rajta, kérdésnek
vagy kijelentésnek szánja-e. Mindenesetre bólintok. Felemeli a ruhámat,
átbújtatja rajta a fejem, a bőröm szinte szikrázik, ahol csak hozzáér. Óvatosan
ledönt a párnára, én pedig kilesek a szempillám alatt. Aztán tágra nyitom a
tekintetem, és leplezetlenül csodálom, milyen elképesztően helyes. Néhány
másodpercig nézzük egymást, majd pillantása a derekam köré fonódó karjára
téved.
Ráérősen végigméri a testem.
- Basszus, Sky! - simítja végig a hasam, hogy aztán lehajolva megpuszilja. -
Hihetetlen vagy!
 Még soha, senki előtt nem tárulkoztam ki ennyire, de ámuló pillantásának
fényében fürödve a dolog egyáltalán nincs ellenemre. Aztán a keze a
melltartóm felé közelít. Amikor a hüvelykujja a pánt alá siklik, résnyire
nyitom az ajkam, és újra becsukom a szemem.
Úristen, akarom. Nagyon-nagyon.
A tenyerembe fogom az arcát, lehúzom magamra, a lábaimmal pedig
átölelem a csípőjét. Felnyög, elhúzza a kezét a melltartómtól, majd végigsimít
a derekamon, lefelé. A bugyim is elindul lefelé, úgyhogy inkább leteszem a
lábam, és hagyom, hogy teljesen lekerüljön rólam. A melltartó sem marad
sokáig. Amikor már semmi sincs rajtam, felül, a lábát leteszi az ágyról, és
félig állva, félig támaszkodva fölém hajol. Még mindig fogom az arcát, és még
mindig vadul csókolózunk, miközben kibújik a nadrágjából.
Egyszer csak fölém kerekedik, és teljes súlyával rám nehezedik. Most
először érzem az egész testemmel a bőrét. Levegő sem fér közénk, mégsem
vagyunk elég közel egymáshoz. Átnyúl az ágy felett, fél kézzel az
éjjeliszekrényen matat. A fiókból előkerül egy óvszer, amit letesz, majd ismét
fölém támaszkodik. Testének súlya alatt és keménységének hatására még
jobban szétnyílik a combom. Összerezzenek, amikor tudatosul bennem, hogy
a gyomromban remegő édes várakozás helyére ijedtség költözött.
Meg émelygés.
És rettegés.
A szívem kalapál, a levegőt pedig apró, szaggatott sóhajokkal veszem. Ég a
szemem a gyülekező könnyektől, miközben keze a kondomot keresi
mellettem. Megtalálja, s hallom, hogy feltépi a fóliát. Összeszorított
szemekkel érzem, a hogy a térdére ereszkedve hátrál egy kicsit. Tudom, hogy
most húzza fel. És azt is tudom, mi következik. Tudom, milyen érzés,
mennyire fáj majd, és milyen sokáig fogok sírni utána.
De honnan tudom? Honnan tudom, ha még sosem csináltam?
A szám remegni kezd, ahogy a lábaim közé helyezkedik. Próbálok valami
olyanra gondolni, ami elmulasztja a pánikot, a képzeletembe beúsznak a
repülőtér feletti csillagok. Ha az ég szépségére gondolok, talán elfelejtem,
milyen rettenetes helyzetben vagyok. Nem akarom kinyitni a szemem,
úgyhogy csak némán számolok magamban.
A repülőtér helyett hirtelen a szobám plafonjának csillagai jelennek meg
előttem, én pedig alulról fölfelé bámulva nézem őket.
Egy, kettő, három...
Csak számolok, számolok és számolok.
Huszonkettő, huszonhárom, huszonnégy...
Lélegzet-visszafojtva figyelek, figyelek, figyelek a csillagokra.
Ötvenhét, ötvennyolc, ötvenkilenc...
Hagyja már abba! Másszon le rólam!
Hetvenegy, hetvenkettő, hetven...
- A francba, Sky! - kiáltja Holder, elhúzva a karom a szemem elől. Nem
akarom, hogy rám nézzen, úgyhogy még jobban odaszorítom, így legalább
minden sötét marad, én pedig nyugodtan számolhatok.
Hirtelen a levegőbe emelkedik a hátam, és nincs már mögöttem a
biztonságot nyújtó párna. A karjaim ernyedten lógnak, az övé pedig körém
fonódik. Képtelen vagyok megmoccanni. Túl gyengének érzem magam,
miközben zokogok. Veszettül bőgök, ő pedig cipel valahová. Nem értem az
egészet, úgyhogy kinyitom a szemem. Előre-hátra ringatózom, és egy
kétségbeejtő pillanatig azt hiszem, még nem végzett. Megint becsukom a
szemem. De érzem a takarót magam körül, ő pedig egyik kezével a hátamat
szorítja, a másikkal pedig a hajamat simogatja, s a fülembe suttog.
- Minden rendben, kicsim... - szorítja csapzott fürtjeimre az ajkait. Úgy
ringat, mint ijedt gyermeket az édesanyja. Megint felemelem az ólomsúlyú
szemhéjam, mire azonnal könnyek homályosítják el a képet. - Ne haragudj,
Sky! Annyira sajnálom...
Puszilgat, ringat és a bocsánatomért esedezik. Magyarázkodik valamiért.
Most először akarja, hogy megbocsássak neki.
Hátrahúzódva látja, hogy már nyitva van a szemem. Az övé is piros, de
nem látok benne könnyeket. Remeg. Vagy én remegek. De talán mindketten.
A tekintetembe fúrja a pillantását, mintha keresne valamit. Talán engem.
Kezdek ellazulni a karjaiban, mert amikor átölel, legalább nem zuhanok a
végtelen mélységbe.
- Mi történt? - kérdezem. Olyan, mintha belecsöppentem volna egy
furcsa jelenetbe.
Szomorúság, félelem és megbánás árad az egész lényéből, amikor megrázza
a fejet.
- Nem tudom. Egyszer csak elkezdtél számolni meg sírni meg remegni,
én pedig próbáltalak leállítani. De nem hagytad abba, Sky! Úgy viselkedtél,
mint aki iszonyatosan retteg. Mi rosszat tettem? Kérlek, mondd meg, mert
nem akartam neked fájdalmat okozni. Kérlek, bocsáss meg! Sajnálom... Mi a
fenét műveltem?
Én is megrázom a fejem. Képtelen vagyok válaszolni a kérdésre.
Hozzám szorítja keserűségtől eltorzult arcát.
 - Könyörgök, ne haragudj rám! Nem lett volna szabad hagynom, hogy
idáig fajuljon a helyzet. Nem tudom, mi a büdös franc történt, de abban
biztos vagyok, hogy még nem állsz készen.
Nem állok készen?
- Tehát mi most nem... nem szexeltünk?
A karja megfeszül, érzem a hirtelen beállt változást a viselkedésében. A
szemében már nem tükröződik más, csak veszteség és vereség. Szemöldöke
felcsúszik a homlokán, a kezébe veszi az arcom.
- Hol jár az eszed, Sky?
Zavartan rázom megint a fejem.
- Hát itt. Rád figyelek.
- Nem most, hanem az előbb. Hol jártál? Egész biztosan nem voltál itt
velem, mert nem, nem történt semmi. Azonnal láttam rajtad, hogy valami
nem oké, úgyhogy el sem kezdtük. De muszáj alaposan végiggondolnod, mi
játszódott le a fejedben, mert bepánikoltál. Tudnom kell, mi okozza ezt a
rohamszerű dolgot, mert soha többé nem akarom, hogy át kelljen élned.
Megpuszilja a homlokom, aztán elenged. Leszáll az ágyról, felhúzza a
nadrágját, majd a ruhámért nyúl. Felkapja, megrázza, hogy az összegyűrődött
anyag kisimuljon, aztán átbújtatja rajta a fejem.
A karomat is felemeli, lesimítja a szövetet a derekamon, és szépen
elrendezi a combomon.
- Hozok neked egy kis vizet. Mindjárt jövök.
Olyan gyengéden csókol meg, mintha félne, hogy kárt tesz bennem. Amint
kimegy a szobából, a támlának döntöm a fejem, és becsukom a szemem.
Fogalmam sincs, mi történt. De nagyon félek, mert megeshet, hogy emiatt
elveszítem. Katasztrófává változtattam a legbensőségesebb dolgot, ami két
ember között történhet. Most értéktelennek érzi magát miattam, mintha
valami rosszat tett volna, és még sajnál is érte. Talán el akar hagyni, amiért
persze egy percig sem tudom hibáztatni. Legszívesebben én is elrohannék
saját magamtól.
Ledobom a takarót és felállok. Megigazítom a ruhám. A bugyi meg a
melltartó nem is érdekel. Össze kell kaparnom magam a fürdőben, hogy
hazavigyen. Ezen a hétvégén már másodszor bőgtem, kétszer kellett
kirángatnia a gödörből. Nem hagyhatom, hogy ez még egyszer előforduljon.
Amikor a lépcső mellett elhaladva a mosdót keresem, a korláton keresztül
belátok a konyhába. Könyökével a pulton támaszkodik, arcát a kezébe
temeti. Csak áll ott, elkeseredetten és feldúltan. Nem bírom nézni, gyorsan
kinyitom az első ajtót jobbra, hátha az a fürdőszoba.
Nem az.
Lesslie szobája. Gyorsan be akarom csukni az; ajtót, de a mozdulat
félbemarad. Inkább még jobban kitárom, beosonok, és bezárom magam
mögött. Nem érdekel, hogy fürdőszoba, hálószoba vagy beépített szekrény.
Csupán egy békés, nyugodt helyre van szükségem. Hogy összeszedjem
magam, bármi is történt velem. Kezdem azt gondolni, hogy megőrültem.
Mármint a szó orvosi értelmében, ami szörnyen megijeszt. A kezem még
mindig remeg, ezért összekulcsolom magam előtt, és próbálok valami másra
gondolni, hogy megnyugodjak.
Körülnézek a szobában, meglehetősen nyugtalanítónak találom. A
bevetetlen ágy látványa egyenesen sokkoló. Holderék egész háza makulátlan,
de Lesslie ágyát nem volt, aki rendbe rakja. A földön nadrág hever, mintha
csak most lépett volna ki belőle. Körbenézve megállapítom, hogy tipikus
lányszobában vagyok. Sminkcuccok az asztalon, MP3-lejátszó az
éjjeliszekrényen. Mintha laknának itt. Mintha még élne. Nyilvánvaló, hogy a
halála óta senki sem nyúlt semmihez. A falakon és a tükör keretén a
fényképei díszelegnek. A ruhái a szekrényben lógnak, egy részük már csak az
alján fért el. Már több mint egy éve meghalt, és a családja még mindig nem
akarja tudomásul venni.
Hátborzongató itt lenni, de legalább eltereli a figyelmem arról, ami a
fejemben zajlik. Az ágyhoz sétálok, szemügyre veszem a falon lévő képeket.
Nagyrészt Lesslie látható rajtuk a barátaival, csak néhány közös kép van
Holderrel. Nagyon hasonlít rá mély, égkék tekintetével és sötétbarna hajával.
Meglep, milyen boldognak tűnik. Olyan sugárzóan életteli látványt nyújt
minden egyes fotón, hogy el sem tudom képzelni, mi kergette az
öngyilkosságba. Nem csoda, hogy Holdernek fogalma sem volt róla, milyen
elhagyatottnak érezte magát. Valószínűleg senkivel sem osztotta meg a
problémáit.
Felemelek egy képet az éjjeliszekrényről, ami fejjel lefelé hevert. Amikor
megfordítom, eláll a lélegzetem. Lesslie és Grayson összeölelkezve csókolják
egymás arcát. A látvány szinte szó szerint kihúzza a lábam alól a talajt,
úgyhogy muszáj leülnöm az ágy szélére, hogy összekapjam magam. Ezért
utálja őt annyira Holder? Ezért nem akarta, hogy hozzám érjen? Vajon
Graysont hibáztatja a történtekért?
Az ágyon üldögélve bámulom a képet, amikor nyílik az ajtó Holder néz be
rajta.
- Mit csinálsz?
 Nem tűnik mérgesnek, amiért itt talál. Bár mintha egy kicsit
kényelmetlenül érezné magát, de az a korábbi események miatt is lehet.
- A fürdőt kerestem - mondom csöndesen. - Bocsánat, csak... szükségem
volt egy kis magányra.
Az ajtófélfának támaszkodva karba teszi a kezét a mellkasa előtt. Szemeit
körbejáratja a szobán. Mint ahogy az előbb én is tettem. Mintha neki is új
lenne minden.
- Senki sem járt itt, mióta...
- Nem - vágja rá gyorsan. - Minek? Nincs többé.
Bólintok, aztán visszateszem a fotót a helyére. Lefelé fordítva, ahogy volt.
- Jártak?
Egy tétova lépés után az ágyhoz sétál. Mellém ereszkedik, a térdére
támasztja a könyökét és összekulcsolja a kezét. Lassan körülnéz, mielőtt
válaszol. Rám néz, átkarolja a vállam, majd magához húz. Majdnem elsírom
magam a puszta ténytől, hogy még mindig ölelni akar.
- Grayson előző nap este szakított vele.
Próbálok nem hangot adni a döbbenetemnek, de meghűl a vér az
ereimben.
- Gondolod, hogy azért? Emiatt gyűlölöd annyira?
- Már akkor is utáltam, amikor együtt voltak - mondja a fejét rázva. -
Lessnek egy csomó durva dolgon kellett keresztülmennie miatta. Nem, nem
hiszem, hogy ezért tette volna, de talán az utolsó cseppet jelentette a
pohárban, ami régóta csak telt. Már azelőtt is voltak problémái, hogy
Grayson képbe került volna. Szóval nem, nem hibáztatom. Sosem tettem.
Feláll, és megfogja a kezem.
 - Gyere. Egy percig sem akarok itt maradni.
Egy utolsó pillantást vetek a szobára, aztán én is felállok, hogy kövessem.
Az ajtó előtt megállok. Holder megfordul, figyeli, ahogy a komódon álló
fotókat tanulmányozom. Van egy bekeretezett kép, amin együtt szerepelnek
kiskorukban. Felemelem, hogy közelebbről megnézzem. Valamiért
mosolyognom kell rajta, hogy kisfiúként látom. Mindketten olyan kicsik
meg. Olyan felüdítő a látvány. Olyan ártatlanok, meg nem érintette őket a
való világ gonoszsága. Egy fehér ház előtt állnak, Holder karja Lesslie vállán.
Szorosan magához húzza. Lesslie keze Holder derekát öleli, mindketten
mosolyognak.
A háttérben lévő házra téved a tekintetem. A sárga szegéllyel díszített
fehér fal mögött kétféle zöldre pingált nappali látszana, ha nyitva lenne az
ajtó.
Azonnal becsukom a szemem. Honnan tudom? Honnan a fenéből tudom,
milyen színű a nappali?
A kezem remegni kezd. Nem kapok levegőt. Honnan ismerem azt a házat?
Éppen úgy, mint az előtte álló gyerekeket. Honnan tudom, hogy egy zöld-
fehér állványzatú hinta van a hátsó kertben? És tízlépésnyire a hintától egy
kiszáradt kút, aminek muszáj volt letakarva maradnia, mert Lesslie macskája
egyszer beleesett?
- Jól vagy? - kérdezi Holder. Megpróbálja elvenni tőlem a képet, de
kirántom a kezei közül, és felnézek rá. Aggódó tekintettel tesz felém egy
lépést, én pedig hátrálok egyet.
Honnan ismerem?
Honnan ismerem Lesslie-t?
 Miért érzem úgy, hogy hiányoznak? Megrázom a fejem, és a képre
bámulok, majd Holderre. Megint a képre, s megint Holderre.
Egyszer csak Lesslie csuklóján akad meg a szemem. Egy karkötő van rajta.
Pont olyan, mint az enyém.
Rá akarok kérdezni, de nem tudok. Próbálok megszólalni, de egy hang sem
jön ki a torkomon, ezért csak felmutatom a fotót. Úgy rázza a fejét, mintha
éppen összetörtem volna a szívét.
- Sky, ne... - kérlel.
- Hogy...?

Elcsuklik a hangom. Ismét a képre nézek.

- Van ott egy hinta. Meg egy kút. És a macskátok, aki beleesett.
A szemébe nézek, s elkezdenek áradni a gondolatok.
- Holder, ismerem azt a nappalit. Zöld a fal. A konyha pultja pedig túl
magas volt nekünk. Az anyukád... az ő neve pedig Beth.
Szünetet tartok, hogy levegőt vegyek, mert az emlékek áradata nem áll el.
Az emlékek még mindig jönnek, én pedig nem kapok levegőt, úgy érzem,
megfulladok.
- Holder. Bethnek hívják az anyukádat?
Holder arca fájdalmas grimaszba torzul, miközben a hajába túr.
- Sky... - szólal meg kelletlenül. Nem néz a szemembe. Zavarodottan
őrlődik, és... hazudik. Valamit elhallgat előlem, valamit, amit fél elárulni.
Ismer. Hogy a jó életbe ismerhet, és miért nem említette idáig egy szóval
sem?
Felfordul a gyomrom. Elrohanok az orra előtt, átvágok az előcsarnokon, és
kinyitom a szemközti ajtót. Hála istennek, végre megvan a fürdő.
Bezárkózom, a képet a mosdó melletti polcra teszem, és lerogyok a földre.
Az emlékek úgy áramlanak belém, mintha egy zsilip nyílt volna ki.
Emlékek Holderről, Lesslie-ről, hármunkról. Együtt játszottunk, náluk
vacsoráztam. Less-szel elválaszthatatlanok voltunk. Imádtam. Olyan pici
voltam, hogy fogalmam sincs, honnan ismerem őket, de valósággá rajongtam
értük. Mindkettőjükért. Hirtelen a gyász érzése keveredik a nosztalgiába.
Tudatosul bennem, hogy a lány, akit kiskoromban annyira szerettem, nincs
többé. Szomorú vagyok, de nem magam miatt.
Azt a kislányt sajnálom, aki akkor voltam. Igazából ő gyászol, csak az érzései
átáramlanak rajtam.
Miért nem jutott eszembe mindez hamarabb? Miért nem emlékeztem
Holderre rögtön, amikor megláttam?
- Sky, nyisd ki az ajtót! Kérlek szépen!
A falnak támaszkodom. Ez már túl sok. Az emlékek, az érzések, a gyász. A
felismerés, az érzés, a bizonyosság.
- Légy szíves! Beszélnünk kell, és így nem lehet. Kérlek, nyisd ki!
Ő tudta. Amikor meglátott a boltban, már tudta. És amikor meglátta a
karkötőmet. Tudta, hogy Lesslie-től kaptam. Látta rajtam, szóval tudta.
A zavarodottság és a gyász egyszeriben haraggá változik bennem.
Feltápászkodom a padlóról, az ajtóhoz ugrok, elfordítom a kulcsot, és
valósággal feltépem. Holder az ajtófélfa két oldalára támaszkodik. Rám néz,
én visszanézek, de mintha egy idegent látnék. Már nem tudom eldönteni, mi
valódi, és mi hazugság. Hogy vajon irántam vagy a kislány iránt érez valamit,
aki régen voltam?
Tudnom kell. Tudnom kell, ki az. Ki az a kislány. Vagyis én. A félelmeimet
elnyomva fölteszem a kérdést. A válasz már régóta motoszkál bennem, de
hallani akarom.
- Ki a fene az a Hope?
Továbbra is engem néz, miközben az ajtófélfát markolja. Nem válaszol.
Valamiért nem akarja, hogy emlékezzek a saját múltamra. Mélyet sóhajtva
próbálom visszatartani a könnyeimet. Felek kimondani dolgokat, mert lehet,
hogy nem akarom tudni a válaszokat.
- Én voltam? - kérdezem remegő hangon. - Holder... én vagyok Hope?
Elkapja a tekintetét, nagyot fúj, mintha sírást akarna elfojtani. Behunyja a
szemét, a homlokát a karjához szorítja, s vesz egy mély lélegzetet.
- Igen.
Megfagy körülöttem a levegő. Nem tudom beszívni se az orromon, se a
számon. Mozdulatlanul állok, csend honol körülöttem. Síri csend mindenhol,
leszámítva a fejemet. Annyi gondolat, kérdés és emlék kavarog benne, hogy
egyszerre kell tőlük sírnom, ordítanom és menekülnöm.
Muszáj kimennem a kertbe. Olyan, mintha Holder, a fürdőszoba és ez az
egész átkozott ház fojtogatna, de kint biztosan nyugodtabban leszek képes
szembenézni a bennem honoló káosszal. Hátha meg tudom ragadni az áramló
képeket.
Félrelököm. Elkapja a karom, de kirántom magam a szorításából.
- Sky, várj! - kiált utánam. Már a lépcsőnél vagyok, rohanok lefelé,
amilyen gyorsan csak bírok. Kettesével veszem a fokokat. Hallom, hogy jön
utánam, ezért gyorsítok. A lábam megcsúszik, elveszítem az egyensúlyomat.
A lépcső aljában a padlóra zuhanok.
- Sky! - ordítja. Fel akarok állni, ám ő hamarabb ér mellém. Letérdel
mellém és átölel, mielőtt bármit is tehetnék. El akarom tolni magamtól, nem
akarok semmi mást, csak kijutni innen.
Teljes erőből próbálom kiszabadítani magam, de a karja meg se moccan.
- Ki... - zihálom alig érthetően. - Csak ki akarok menni. Kérlek,
Holder...
Érzem, hogy tépelődik. Esze ágában sincs elengedni. Habozva eltol a
mellkasától, pillantása a tekintetemet keresi.
- Ne fuss el! Menj ki, de ne szaladj el, kérlek. Beszélnünk kell!
Amikor bólintok, elenged és segít felállni. A kert gyepére lépve
összekulcsolom a tarkómon a kezem, s hátrahajtott fejjel szívom magamba a
jéghideg éjjelt. A csillagokat nézve azt kívánom, bárcsak odafenn lennék.
Nem akarom, hogy tovább jöjjenek ezek az emlékek, mert minden egyes
homályos képkockával együtt újabb és újabb zavaros kérdések is érkeznek.
Nem akarom tudni, honnan ismerem Holdert. Nem akarom tudni, miért
titkolózott előttem. Nem értem, hogy lehettem Hope, amikor mindig is Sky
volt a nevem. Nem értem, miért mondta Karen, hogy így hívnak a
születésem óta, ha ez nem igaz. Összeomlani látszik a világom, mindenki
hazudik benne. Rettegek attól, hogy megtudjam, miért teszik ezt velem.
Egy örökkévalóságig ácsorgok odakint. Egyedül próbálom ráncba szedni a
dolgokat, de ez elég nehéz úgy, hogy elképzelésem sincs, pontosan mit is
kellene helyre tennem. Muszáj beszélnem Holderrel, hogy megtudjak
mindent. De nem akarok a szemébe nézni, mert fáj, hogy ennyi mindent
elhallgatott. Mintha színjáték lett volna csupán, ami köztünk történt.
Teljesen kimerültem lelkileg. Több titkot már nem bírok ki ma este. Haza
akarok menni, hogy lefeküdjek. Aludnom kell egyet, mielőtt megtudom,
miért nem mondta el, hogy ismer. Azt sem értem, miért érezte úgy, hogy ezt
titkolnia kell előlem.
Sarkon fordulok, és visszasétálok a házhoz. Az ajtóban áll, engem bámul.
Félrehúzódik, hogy beengedjen, én pedig a konyhába megyek, a hűtőhöz.
Kiveszek egy üveg vizet, nagyot kortyolok belőle. Kiszáradt a szám, és nem
kaptam vizet, pedig azt mondta, hogy hoz nekem, azért ment ki a szobából.
- Vigyél haza - mondom határozottan, és leteszem az üveget a pultra.
Nem ellenkezik. Az előszobaszekrényen heverő slusszkulcs után nyúl,
aztán int, hogy kövessem. Csendben engedelmeskedem. Beülök mellé a
kocsiba, majd szó nélkül elhajtunk.
Túlmegyünk a házunk felé vezető kereszteződésen, úgy tűnik, esze ágában
sincs, hogy hazavigyen. Ránézek, de ő mereven az utat figyeli.
- Vigyél haza - mondom újra.
Eltökélt arccal fordul felem.
- Beszélnünk kell, Sky. Van egy csomó kérdésed, biztos vagyok benne.
Tényleg van. Úgy nagyjából egymillió. Reméltem, hogy kialhatom magam,
mielőtt felteszem őket, lehetőségem lesz végiggondolni őket, és talán
magamtól megválaszolni némelyiket. De nyilvánvaló, hogy Holdert a
legkevésbé sem érdekli, én mit szeretnék. Kelletlenül kicsatolom a biztonsági
övet, és úgy helyezkedem az ülésen, hogy a hátam az ajtónak vetve,
szembenézhessek vele. Ha nem hagyja, hogy feldolgozzam magamban a
történteket, ám legyen. Akkor majd rázúdítom azokat az átkozott kérdéseket.
De akkor csináljuk minél gyorsabban, mert szeretnék mielőbb hazajutni.
- Oké - vetem oda barátságtalanul. - Legyünk túl rajta! Miért hazudtál
nekem két hónapig? Miért dühített fel annyira a karkötőm, hogy hetekig
hozzam sem szóltál? Vagy miért nem mondtad meg, kire emlékeztettelek,
amikor megláttál a boltban? Mert tudtad, Holder. Pontosan tudtad, ki
vagyok, mégis viccesnek tartottad, hogy az orromnál fogva vezess, amíg
magamtól rá nem jöttem. Kedvelsz te egyáltalán engem? Vagy azért
csináltad, hogy megbánts, jobban, mint idáig bárki? Ha ez volt a terved,
gratulálok, sikerült!
Még nem értem a végére, de elcsuklik a hangom. Közben úrrá lett rajtam a
remegés.
Nem tudom tovább visszatartani a könnyeim, de így legalább
megszabadulok tőlük. Nem úgy, mint az emlékektől. Már belefáradtam a
küzdelembe. Letörlöm az arcomról a könnyeket, és próbálok lehetőség
szerint minél nyugodtabb hangon megszólalni.
- Megbántottál, Holder. Iszonyúan. Azt ígérted, őszinte leszel velem.
Már olyan halkan beszélek, hogy abban sem vagyok biztos, meghallotta,
amit mondtam. Még mindig az utat nézi, rezzenéstelen tekintettel.
Összeszorítom a szemem, karba teszem a kezem, majd visszahelyezkedem az
ülésbe. Kifelé bámulok az ablakon, a karmámat átkozom, amiért ezzel a
reménytelen sráccal hozott össze, aki tönkreteszi az életem.
Szótlanul vezet tovább, anélkül, hogy bármilyen választ adna.
Kényszeredetten felnevetek:
- Te tényleg reménytelen vagy - suttogom.
 TIZENHÁROM ÉVVEL KORÁBBAN

- Pisilni kell - kuncog. A kocsifeljáró melletti bokorban guggolunk, elbújtunk Dean

elől, mert bújócskázunk. Csak akkor szeretem ezt a játékot, ha nem én vagyok a
hunyó. Még nem tudok számolni, és ezt szeretném titokban tartani. Dean mindig
azt mondja, hogy számoljak húszig, amikor mennek elbújni, de nem tudom, hogyan
kell csinálni. Úgyhogy csak állok csukott szemekkel, és úgy teszek, mintha
számolnék. Már mindketten iskolába járnak, én meg majd csak jövőre mehetek.
Ezért van, hogy én még nem tudok számolni, ők meg már igen.
- Jön - mondja a lány a bokor mögül kilesve, és négykézláb közelebb kúszik
hozzám. A föld elég hideg, nem akarom letenni a kezem, de már fáj a térdem.
- Less!- kiáltja a fiú. Egyre hangosabban hallom a lépéseit. Csoszog egy kicsit.
Régóta itt vagyunk, biztos unja már a keresgélést. A bokrokat elkerülve leül az ajtó
előtti lépcsőre, majdnem velünk szemben. Ha felemelném a fejem, pont az arcába
néznék.
- Meguntam a keresést!
Megfordulva Lessre nézek, hogy odaszaladjunk-e hozzá. A fejét rázva szorítja
mutatóujját a szájára.
- Hope! - kiabálja a fiú, még mindig a lépcsőn ülve. - Feladom.
Körülnéz a kertben, sóhajt egyet. Motyog valamit, aztán belerúg egy kavicsba,
amitől kuncognom kell. Lesslie oldalba bök, hogy maradjak csöndben.
Dean elneveti magát. Először azt hiszem, hogy meghallott minket, de aztán
leesik, hogy csak magában beszél.
- Hope és Less - ismételgeti az orra alatt. - Hopeless.
Megint kacag, és már állva kiabál, tölcsért formázva a kezéből:
 - Halljátok? Ti ketten reménytelenek vagytok!
Lesslie elneveti magát kettőnk összegyúrt nevének hallatán, és előmászik a
bokorból. Követem a példáját. Éppen akkor tápászkodom fel, amikor Dean
megfordul, és ránk néz.
- Reménytelenek - rázza a fejét mosolyogva, amikor meglát minket, piszkos
térddel és pókhálós hajjal.
Olyan élénken látom magam előtt a jelenetet, hogy elképzelni sem tudom,
eddig miért nem ugrott be. Mindennap láttam a tetkóját, hallottam tőle Hope
és Less nevét, mégsem állt össze. Az ülésen átnyúlva felhúzom a pulóvere
ujját. Tudom, hogy ott van. Tudom, mit jelent. De most megtudhatom, mit
akar közölni vele.
- Miért csináltattad?
Mondta már, ám ezúttal a valódi okra vagyok kíváncsi. Végre elszakítja
tekintetét az úttól, s rám néz.
- Mondtam már. Emlékeztet azokra, akiknek csalódást okoztam.
Behunyt szemmel hátradőlök, és megrázom a fejem. Azt mondta, nem
ködösít, de ennél homályosabban aligha fogalmazhatna. Hogyan okozhatott
volna nekem csalódást? Egy olyan kisgyereknek, amekkora akkor voltam,
hogyan lenne képes valaki csalódást okozni? Főleg olyan nagyot, hogy aztán
vezeklésül egy életen át magán akarja viselni a bélyegét? Nem tudom, mit
kéne mondanom vagy tennem, hogy végre hazavigyen. Nem válaszol
semmire. Bezárkózott a saját kis világába, és csak rejtjeles üzenetekben
kommunikál. Én viszont már nagyon szeretnék otthon lenni.
Félrehúzódik a kocsival. Remélem, végre megfordul és hazavisz. De
leállítja a motort, kinéz az ablakon, nekem pedig leesik, hogy a reptéren
vagyunk. Nem örülök neki. Nem akarok itt lenni, és csillagokat bámulni, míg
ő elmélkedik. Válaszokat akarok, vagy pedig hazamenni.
Kinyitom az ajtót, és tétován követem a kerítéshez. Remélem, ha ebben a
kedvére teszek, legalább valami gyors magyarázatra számíthatok tőle. Megint
segít átmászni, aztán ismét elfoglaljuk a múltkori helyünket a kifutópálya
mellett.
Felnézek az égre, és megpillantok egy hullócsillagot. Jó lenne, ha tényleg
teljesülne a kívánságom. Azt kívánnám, hogy két hónappal
visszaforgathassam az idő kerekét, és inkább egy másik boltba mennék be
vásárolni.
- Készen állsz a válaszokra? - kérdezi.
Lassan feléje fordulok.
- Csak akkor, ha most tényleg őszinte leszel.
A szemembe néz, majd az oldalára fordul és felkönyököl. Már megint ezt
csinálja. Némán bámul rám. Most sötétebb van, mint amikor legutóbb itt
jártunk, most alig látom az arcát. De anélkül is érzem, hogy szomorú. Csak
úgy sugárzik belőle a mélabú. Fölém hajol, majdnem összeér az arcunk.
- Meg kell, hogy csókoljalak.
Majdnem elröhögöm magam, de attól félek, hisztérikusan hangzana. Ami
megijeszt, mert egyébként is kezdem úgy érezni, hogy megőrültem. Dühösen
megrázom a fejem. Mégis hogy képzeli ezt? Két hónapnyi hazudozás után
most csókolózzak vele?
- Nem - mondom élesen.
Még közelebb hajol hozzám, a keze a fülemnél pihen a fűben. Utálom,
hogy a testem akkor is válaszol az érintésére, amikor ennyire haragszom rá.
Elég zavarba ejtő, amikor az ember azon gondolkodik, hogy odacsapjon az
előtte lévő szájra, vagy inkább megkóstolja.
- Meg kell, hogy csókoljalak - mondja megint. Ezúttal kétségbeesett
könyörgésként. - Kérlek, Sky! Félek, hogy miután elmondtam, amit most el
fogok mondani, soha többé nem csókolhatlak meg. - Egyre szorosabban húz
magához, hüvelykujjával a járomcsontom simogatva, mélyen a szemembe
néz. - Kérlek!
Alig láthatóan bólintok. Legyőzött a gyengeség. Ajkát az enyémhez érinti,
és megcsókol. Becsukom a szemem, és résnyire nyitom az ajkaim.
Beengedem, mert én is félek, hogy ez lesz az utolsó alkalom, amikor
érezhetem. Amikor érezhetem azt, amit egész életemben csak vele tudtam
érezni.
Egyik kezében a fejemet tartja, a másikkal pedig a betonon támaszkodik a
fülem mellett. Beletúrok a hajába, még jobban elmélyülök a csókban. Az íze
és az illata elfeledteti a korábban történteket. Itt és most csak rá figyelek,
meg a szívemre, ami egyszerre akar meghasadni, és kiugrani a helyéről
örömében. Fáj a tudat, hogy talán nem is valódi, amit érez, vagy amit én
érzek. Mindenem fáj. A fejem, a gyomrom, a mellkasom, a szívem, a lelkem.
Eddig azt hittem, a csók gyógyít. Most úgy érzem, megöl, szétszakít,
elpusztít.
Ajka az arcomra vándorol, amint szipogni kezdek.
- Ne haragudj - suttogja a fülembe. - Annyira sajnálom. Nem akartam,
hogy megtudd.
Behunyom a szemem, és eltolom magamtól. Felülve mély lélegzetet
veszek. Kezem fejével letörlöm a könnyeim, majd szorosan átfogom a
térdem. Lehajtom a fejem, hogy ne kelljen ránéznem.
- Azt akarom, hogy mondj el mindent, Holder. Idefelé jövet az összes
kérdésem föltettem. Szóval válaszolj rájuk, kérlek, hogy aztán hazamehessek.
 A hangom erőtlenül, kimerülten cseng.
A tarkómra csúsztatja a kezét, és a hajamat simogatja, amíg a válaszon
gondolkodik. Megköszörüli a torkát.
- Amikor először megláttalak, nem voltam biztos benne, hogy te vagy
Hope. Folyton őt kerestem minden velünk egykorú idegenben, aztán néhány
évvel ezelőtt feladtam az egészet. De amikor találkoztunk a boltban, és a
szemedbe néztem, éreztem, hogy csak te lehetsz az. A személyidből viszont
úgy tűnt, hogy mégsem, szóval nevetségesnek éreztem a viselkedésem.
Mintha egy utolsó figyelmeztetést kaptam volna a sorstól, hogy engedjem el
őt.
Elhallgat, a hajam cirógatja, aztán a hátam. Apró köröket rajzol az ujjaival.
Legszívesebben félrelökném a kezét, ugyanakkor akarom is, hogy ott
maradjon, ahol van.
- Egy évig voltunk a szomszédjaitok, ott, ahol az apukáddal laktatok.
Ismertél engem és Lesst is. Sőt, a legjobb barátok voltunk. Nehéz olyan régről
felidézni az arcokat. Azt hittem, hogy te vagy Hope, aztán meg azt
gondoltam, hogy ha találkoznék vele, minden kétséget kizáróan
felismerném. Amikor hazamentem a boltból, rögtön rákerestem a neten a
nevedre. Semmit sem találtam, még a Facebookon sem. Egy órán át
kutakodtam. A végére úgy felidegesítettem magam, hogy azonnal el kellett
mennem futni, hogy lehiggadjak. Aztán, amikor hazaértem, ott találtalak a
házunk előtt, és elállt a lélegzetem. Ott álltál, levegő után kapkodva,
kimerülten. Jézusom, Sky! Annyira szép voltál! Még mindig nem tudtam, te
vagy-e Hope, de akkor nem is ez járt a fejemben. Nem érdekelt, ki vagy, csak
meg akartalak ismerni.
 - Miután elég sok időt töltöttünk együtt azon a héten, nem tudtam
megállni, hogy ne látogassalak meg pénteken. Nem azzal a szándékkal
mentem oda, hogy felhánytorgassam a múltad, vagy hogy bármi is történjen
közöttünk. Azért csöngettem be, hogy meglásd végre az igazi énem, ne csak
azt ismerd, akiről a pletykák szólnak Azután az este után pedig már csak az
érdekelt, hogy minél több időt tölthessek veled. Még soha, senki nem volt
rám ilyen hatással. Még mindig kíváncsi voltam rá, vajon te vagy-e az, akit
keresek. Főleg azután, hogy kiderült, örökbe fogadtak. De meg ez is lehetett
volna véletlen egybeesés.
- A karkötő viszont... - hallgat el hirtelen, a hátamról pedig lekerül a
keze. Az állam alá nyúl, gyengéden felemeli a fejemet, így kényszerít, hogy
nézzek a szemébe. - Amikor megláttam a karkötőt, összetört a szívem. Nem
akartam, hogy te légy az. Egy megnyugtató magyarázatot szerettem volna
hallani tőled, hogy egy barátodtól kaptad, találtad vagy vetted. Annyi éven át
kerestelek minden szembejövőben, mire végül megtaláltalak. És
elkeseredtem. Nem akartam, hogy te legyél Hope. Csak azt, hogy az legyél,
akinek megismertelek.
Épp olyan zavartan rázom a fejem, mint korábban.
- De miért nem mondtad el? Mi van abban, hogy ismertük egymást
kiskorunkban? Még mindig nem értem, miért hazudtál.
Tekintete az enyémbe mélyed, amíg a válaszon töpreng, aztán félresimít az
arcomból egy kósza hajtincset.
- Mire emlékszel az örökbefogadásból?
- Nem sokra - rázom a fejem. - Tudom, hogy állami gondozott voltam,
miután apám elhagyott, Karen fogadott örökbe, és ötéves koromban
költöztünk ide, egy másik államból. Ezenkívül csak néhány fura emlékképem
van, semmi konkrét.
Felegyenesedve a vállamra teszi a kezét, mintha meg akarna rázni. Kezd
ideges lenni.
- Ezeket Karen mesélte neked. Engem az érdekel, te mire emlékszel.
A fejem csóválom.
- Semmire. A legkorábbi emlékeim Karennel kezdődnek. Előtte csak az
rémlik, amikor a karkötőt kaptam, de az is csupán azért, mert van róla tárgyi
bizonyíték. Még abban sem voltam biztos, kitől van.
Holder a tenyerébe veszi az arcom, és megpuszilja a homlokom. Hosszasan
ott tartja az ajkát, mintha kifogást keresne, hogy ne kelljen tovább beszélnie.
Nem akarja elmondani, amit tud.
- Mondjad már! - suttogom. - Mondj el mindent, amiről azt gondolod,
bárcsak ne kellene elmondanod!
Elhúzza az ajkát, helyette a homlokát érinti az enyémhez. Behunyt
szemmel fogja az arcom. Annyira szomorúnak tűnik, hogy bármennyire is
haragszom rá, át akarom ölelni. Kinyújtom a karom, és magamhoz húzom.
Átkarol, az ölébe emel, én pedig a dereka köré fonom a lábaim. A
homlokunk még mindig összeér. Olyan, mintha belém kapaszkodna, mert
minden más összeomlott körülötte, s én lennék az egyetlen szilárd pont a
világában.
- Csak bökd ki, Holder!
Megsimogatja a hátam, kinyitja a szemet, és hátrahajol. A szemembe néz,
és végre beszélni kezd.
- Amikor Less neked adta azt a karkötőt, sírtál. Úgy emlékszem rá,
mintha tegnap történt volna. A házatok mellett, a kertben ültél. Sokáig
próbáltunk vigasztalni, de nem hagytad abba. Miután odaadta neked a
karkötőt, Less hazament, de én képtelen voltam elmozdulni mellőled. Nem
akartalak ott hagyni egyedül, mert azt hittem, megint az apukádra vagy
mérges. Mindig miatta sírtál, úgyhogy megutáltam őt. Semmire nem
emlékszem vele kapcsolatban, csak arra, hogy mennyire gyűlöltem, amiért
rosszul érezted magad miatta. Hatévesen ötletem sem volt, mivel
vigasztalhatnálak meg. Azt hiszem, aznap valami olyasmit mondhattam,
hogy ne félj
- ...nem élhet örökké - fejezem be a mondatot. - Emlékszem arra a
napra. Hogy Less odaadja nekem a karkötőt, te pedig azt mondod, hogy apa
nem élhet örökké. Erre mindig is emlékeztem csak azt nem tudtam, hogy te
voltál az a fiú.
- Igen, ezt mondtam neked - fogja közre tenyerével ismét az arcom. - És
utána tettem valamit, amit azóta is bánok.
- Holder, nem is csináltál semmit. Elmentél - rázom a fejem.
- Pontosan. Átsétáltam a kertünkbe, pedig tudtam, hogy veled kellett
volna maradnom. Ott álltam a házunk előtt, és néztem, ahogy a karodra
hajtott fejjel zokogsz. Pedig a vállamon kellett volna sírnod. Csak álltam ott
szerencsétlenül, amikor megjelent egy kocsi a felhajtón. Láttam, hogy
letekeri valaki az anyósülés melletti ablakot, és a nevedet kiabálja. Láttam,
ahogy a szemedet törölgetve felnézel a kocsira. Felálltál, leporoltad a
nadrágod, aztán odamentél az autóhoz. Láttalak beszállni. Tudtam, hogy
akármi is történik, nem szabadna tehetetlenül ácsorognom. De én csak
tébláboltam ott, amikor veled kellett volna lennem. Sosem történhetett volna
meg, ha nem hagylak cserben.
A hangját átható megbánás és félelem megijeszt. Erőt kell gyűjtenem a
beszédhez, szörnyen kalapál a szívem.
- Mi nem történhetett volna meg?
Ismét megpuszilja a homlokom, miközben hüvelykujja a járomcsontomon
időz. Úgy néz rám, mintha félne, hogy összetöri a szívem.
- Elvittek. Akárki is ült abban a kocsiban, elvitt apukádtól, tőlem és
Lesstől. Tizenhárom évre eltűntél, Hope.
Azért is szeretem a könyveket, mert képesek egy-egy fejezetbe sűríteni a
szereplők életét. Sajnos a valóságban erre nincs lehetőség. Nem tehetsz
egyszerűen pontot egy fejezet végére, ha nem akarsz valamin
keresztülmenni, hogy egy kellemesebb résszel folytasd a cselekményt. Az
élet nem fejezetekből áll, hanem percekből. Minden, ami veled történik,
gyors egymásutánban, lassítás és kihagyás nélkül zajlik a percek tengerében.
Akármi is játszódik le benned, az idő kérlelhetetlenül múlik közben. És a
percekkel együtt a szavak és az emlékképek is pörögnek - akár tetszik, akár
nem. Az élet egy pillanatra sem áll meg, annyi időre sem, hogy lélegzetet
vegyél.
Szünetre van szükségem. Egy üres oldalra a könyvben. De ötletem sincs,
hogyan oldjam meg.
- Mondj valamit! - kérlel. Még mindig az ölében ülök. Fejemet a vállára
hajtom, a szemem pedig csukva. Keze a tarkómon, és egyfolytában suttog a
fülembe. - Kérlek szólalj már meg!
Nem tudom, mit akar hallani. Hogy meglepetés cseng a hangomban?
Esetleg sokkot kapok, vagy azt várja, hogy sírok vagy sikítok? Egyikre sem
vagyok képes, egyelőre csak próbálom feldolgozni, amit az előbb mondott.
„Tizenhárom évre eltűntél, Hope. ”
A szó, mint amikor egy régi lemez ugrik, újra és újra visszhangzik a
fejemben.
„Eltűntél. ”
 Remélem, az eltűnést képletesen gondolta. Hogy jó sokáig nem látott, vagy
ilyesmi. Habár kétlem, hogy erről lenne szó. Láttam a tekintetét, amikor ezt
mondta, és egyáltalán nem akaródzott neki kinyögni. Tudta, hogy milyen
hatással lesz rám.
Az is lehet, hogy szó szerint értette, de össze van zavarodva. Mindketten
kicsik voltunk, talán nem emlékszik pontosan a történtekre. Az elmúlt két
hónap eseményeit végigpörgetve viszont minden, amit tett, egészen új
perspektívát kap. Az ellentmondásos viselkedése, a különböző személyiségei,
a titokzatos megnyilvánulások. Például amikor a küszöbömön állva
kijelentette, hogy egész életében engem keresett.
Vagy amikor múltkor itt ültünk, és megkérdezte, jó életem van- e.
Tizenhárom éven át aggódott, hogy mi történt velem. Akkor is arra volt
kíváncsi, vajon jó helyre kerültem-e.
Vagy amikor nem volt hajlandó magyarázatot adni az ebédlőbeli jelenetre.
Azt mondta, tudja, mi dühítette fel, de még nem oszthatja meg velem. Akkor
nem kérdezősködtem, mert annyira őszintén állította, hogy egy napon majd
megmagyaráz mindent. Soha az életben nem jöttem volna rá, miért dühítette
fel annyira a karkötőm látványa. Nem akarta, hogy én legyek Hope, mert
tudta, az igazság összetörné a szívem.
Mennyire igaza volt!
„ Tizenhárom évre eltűntél, Hope.
Az utolsó szótól kiráz a hideg. Lassan felemelem a fejem a válláról, és
ránézek.
- Hope-nak szólítottál. Többet ne tedd! Nem ez a nevem.
- Ne haragudj, Sky - bólint.
 De ettől a névtől is kiráz a hideg. Eltolom magamtól, és felállok.
- Ne szólíts egyiken sem! - jelentem ki határozottan. Nem akarom, hogy
bárki Hope-nak, Skynak, hercegnőnek vagy bármi másnak nevezzen, meg
jobban kínozva a lelkem. Hirtelen úgy érzem magam,mintha egy csomó
különböző ember lennék egyetlen testbe összegyúrva. Akinek sejtelme sincs,
kicsoda valójában, honnan jött, hová tart. És ez szörnyen nyugtalanító. Még
sosem voltam ennyire magányos. Senkiben sem bízhatok meg. Saját
magamban sem. Az emlékezetem is a bolondját járatja velem.
Holder is feláll, megfogja a kezem, és fürkésző tekintettel néz rám. Árgus
szemekkel figyeli a reakciómat. Csalódást kell okoznom, mert nem fog látni
semmit. Itt és most, nem. Az egyik felem sírni akar, miközben Holder átölel,
és csitító szavakat duruzsol a fülembe.
A másik felem legszívesebben leordítaná és szétverné a fejét, amiért
félrevezetett. A harmadik felem meg azt akarja, hogy csak továbbra is
hibáztassa magát, amiért nem akadályozta meg a tizenhárom évvel ezelőtt
történteket. A többi részem viszont azért küzd, hogy minél távolabb kerüljek
ettől az őrülettől. Semmit sem akarok érezni. Hiányzik a zsibbadtság.
Elhúzom a kezem, s elindulok a kocsihoz.
- Egy üres oldalra van szükségem - mondom inkább magamnak, mint
neki.
- Nem értem, mire gondolsz - jön utánam, egy lépéssel lemaradva,
hangjában a legyőzöttek kudarca cseng.
A karom után nyúl, hogy megállítson. Valószínűleg azért, hogy az
érzéseimről faggasson. Elrántom, és sarkon fordulok. Szemtől szemben
állunk. Nem akarom, hogy megkérdezze, mit érzek, mert nem tudom. A
világ összes létező érzelme egyszerre kavarog bennem, s ez olyan, amihez
foghatót még sosem éreztem. Düh, félelem, szomorúság, hitetlenkedés tör
rám, de meg akarom állítani ezt a szörnyű kavargást. Minden érzést meg
akarok szüntetni, ezért magamhoz húzom, és szájon csókolom. Durván és
hevesen. Viszonzást várok, de nem reagál. Nem csókol vissza. Csak áll, mint
egy fadarab. Ha nem hagyja, hogy így csillapítsam a fájdalmam, hagyom,
hogy a düh legyen úrrá rajtam. Hátralépek, és pofon vágom.
Alig moccan, ami még jobban felbőszít. Azt akarom, hogy neki is úgy
fájjon, mint ahogy nekem. Azt akarom, hogy érezze, mit művelt velem. Újra
megütöm, ő meg csak hagyja. Amikor erre sem reagál, teljes erőből mellbe
lököm. Újra és újra nekimegyek, hogy kiadjam magamból az indulatot, amit
ő keltett bennem. Már ökölbe szorított kézzel verem a mellét, de ez sem
használ. Elkezdek inkább sikítani, aztán kapálózva vergődök a karjai közt,
mert szorosan átölel. Megfordít, hogy háttal legyek neki, leszorítja a két
karom, úgy tart, erősen magához szorítva.
- Lélegezz! - suttogja a fülembe. - Nyugodj meg, Sky. Tudom, hogy
összezavarodtál és megijedtél, de itt vagyok. Itt vagyok veled. Csak lélegezz!
Nyugodt hangja erőt ad. Jólesik becsukni a szemem, és kizárólag rá
figyelni. Nagy levegőt vesz, hogy jó példával járjon elöl, a mellkasával együtt
én is önkéntelenül mozdulok. Veszek néhány lassú, mely lélegzetet,
szinkronban az övével. Amikor már nem kapálózom, óvatosan megfordít és
magához ölel.
- Nem akartam, hogy ennyire fájjon - súgja, kezével az arcom
simogatva. Ezért nem akartam elmondani.
Most tudatosul bennem, hogy nem is sírok. Egy könnycseppet sem
ejtettem, amióta megmondta az igazat. Szigorúan visszatartom a szememet
égető könnycseppeket, mert az most nem segítene. Csak még gyengébbé
tenne.
Tenyeremet a szíve fölé helyezem, és finoman eltolom magamtól.
Könnyebben elsírom magam, ha átölel, mert olyan jólesik támaszkodni rá.
De nincs szükségem támaszra. Senkiére. Meg kell tanulnom, hogy csak
magamra számíthatok, ha erős akarok maradni. Mert csak magamban
bízhatok. Vagyis a saját megbízhatóságomat is kétségbe vonom. Minden,
amit biztosra vettem, minden, amiben hittem hazugság. Fogalmam sincs, kik
a beavatottak, kik tudják az igazat. Egy szemernyi bizalom sem maradt a
szívemben. Sem Holder iránt, sem Karen iránt. Sőt, igazából saját magam
iránt sem.
Ellépek tőle, és a szemébe nézek.
- Elmondtad volna valaha is, hogy ki vagyok? - kérdezem szúrós
tekintettel. - Mi lett volna, ha soha nem villannak be ezek az emlékek?
Elmondtad volna egyáltalán? Féltél, hogy faképnél hagylak, és nem tudsz
lefektetni? Csak ezért hazudtál egész végig?
Amint kimondom, látom az arcán, hogy sértve érzi magát.
- Nem. Nem így volt. Egyáltalán nem erről van szó. Azért nem
mondtam el, mert féltettelek. Féltem, hogy mi lesz veled, ha megtudod. Sőt,
ha megtudja a rendőrség, valószínűleg elvesznek Karentől. Lecsukják, téged
meg visszaküldenek apádhoz, amíg be nem töltöd a tizennyolcat. Azt
szeretnéd, hogy ez történjen? Szereted Karent, és boldog vagy mellette. Nem
akarom feldúlni az életed.
Idegesen felnevetek, megrázom a fejem. Semmi értelme annak, amit mond.
Az égvilágon semmi értelme.
- Először is, Karent nem csuknák le, mert tuti, hogy az egészről nem sejt
semmit. Másodszor meg, szeptemberben betöltöttem a tizennyolcat. Ha az
életkorom lett volna az ok, már rég el kellett volna mondanod.
A tarkóját vakargatva bámulja a betont. Feszültség árad belőle, ami nagyon
nem tetszik. Nyilvánvalónak tűnik, hogy még nincs vége a vallomásnak.
- Sky, annyi mindent el kell még magyaráznom neked... - néz újra a
szemembe. - Nem szeptemberben van a születésnapod. Hanem május
hetedikén. Még fél év van hátra a nagykorúságodig. És ami Karent illeti... -
lép közelebb, hogy megfogja mindkét kezem. - Tudnia kell. Muszáj. Gondolj
bele! Ki más lehetett volna?
Azonnal elrántom a kezem, és hátrálni kezdek. Tisztában vagyok vele,
hogy valószínűleg neki is kínszenvedés volt mindezt magában tartania. Most
pedig látom, hogy abba pusztul bele majdnem, hogy el kellett mondani. Bár
az első pillanattól fogva, amióta csak megismerkedtünk, igyekeztem a
legjobbat feltételezni róla, és mély sajnálatot érzek iránta a testvére halála
miatt, most ezt mind háttérbe szorítja a tény, hogy megpróbálja elhitetni
velem, valamilyen módon anya is belekeveredett ebbe az egészbe.
- Vigyél haza! - követelem. - Egy szót se többet! Mára elég volt, de
nagyon!
Megint megpróbál megérinteni, de félreütöm a kezét.
- VIGYÉL HAZA! - ordítom, ahogy a torkomon kifér.
Elindulok a kocsi felé. Eleget hallottam. Szükségem van az anyukámra.
Látnom kell, át akarom ölelni, hogy tudjam, nem maradtam magamra ezzel
az egésszel, mert most pontosan így érzem magam.
 Hamarabb érek a kerítéshez, mint Holder. Felmásznék rá, de nem megy.
Kezem-lábam remeg, iszonyatosan elgyengültem. Még mindig egyedül
próbálkozom, amikor csöndben megjelenik mögöttem és felemel. Leugrom a
másik oldalon, és beszállok az autóba.
Beül a vezetőülésre, bezárja az ajtót, de nem indítja be a motort. A
kormányt méregeti, szeme a slusszkulcson. Vegyes érzésekkel bámulom a
kezét, annyira szeretném, ha megérintene. Azt akarom, hogy simogassa a
hátam és a hajam, és mondja azt, hogy minden rendben lesz. Ugyanakkor
undorodom is a kezétől, ha eszembe jut, milyen meghitt, bensőséges volt az
érintése, ahogy átölelt, és közben mindvégig tisztában volt vele, hogy becsap
engem. Hogy volt képes velem lenni, tudva mindezt, és hagyni, hogy
továbbra is hazugságban éljek? Nem tudom, képes leszek-e valaha is
megbocsátani.
- Tudom, hogy sok mindent helyre kell tenned magadban - szólal meg
halkan. - Ez természetes. Most hazaviszlek, de holnap beszélnünk kell.
Kőkemény pillantással néz rám.
- Sky, Karennek nem szólhatsz erről egy szót sem. Érted? Addig nem,
amíg rá nem jöttünk mindenre.
Bólintok, csak hogy megnyugtassam. Most őszintén: mégis hogy képzeli,
hogy majd anyával nem beszélek erről?
Egész testével felém fordul, a karját felteszi a fejtámlára.
- Komolyan mondom, kicsim. Értem én, hogy szerinted képtelen lenne
ilyesmire, de amíg nem tudunk többet, jobb, ha nem beszélsz róla. Ha
kitudódik, az egész életed felborulhat. Adj időt magadnak, hogy feldolgozd
ezt az egészet! Kérlek! Nagyon szépen kérlek, ígérd meg, hogy vársz
holnapig. Amíg nem beszélünk megint.
A hangjából áradó rettegés a szívembe markol. Megint bólintok, de most
komolyan is gondolom.
Néhány másodpercig még az arcomat fürkészi, aztán előrefordul, elfordítja
a kulcsot, és kitolat az útra. A hazáig vezető hat kilométeres távot egyetlen
szó nélkül tesszük meg. Amint leparkol, megfogom a kilincset, és kilépek az
autóból, mikor megragadja a karom.
- Várj!
Nem fordulok meg. Fél lábam a kocsiban, a másik a földön. Megsimogatja a
hajam, és a fülem mögé igazít egy tincset.
- Rendben leszel ma éjjel?
Felsóhajtok a naivitásán.
- Szerinted? - kérdezek vissza, hátradőlve az ülésén, és fele fordítom a
fejem. - Mégis hogy lehetnék rendben ezek után?
A szemembe néz, és újra megsimogatja a hajam.
- Egyszerűen képtelen vagyok rá, hogy így itt hagyjalak. Nem akarom,
hogy egyedül legyél. Egy óra múlva visszajöhetek?
Nyilván arra kíváncsi, hogy bemászhat-e az ablakomon, hogy velem töltse
az éjszakát. Megrázom a fejem.
- Ne... - csuklik el a hangom. - Időre van szükségem. Gondolkodnom
kell. Holnap találkozunk, oké?
Bólint, elhúzza a kezét, és visszateszi a kormányra. Tekintetével egészen a
bejárati ajtóig kísér, aztán elhajt.
Az ajtón belépve várom, hogy eltöltsön az otthon biztonságának érzése.
Óriási szükségem lenne rá, mert semmi kedvem a síráshoz. Hiányzott az
ismerős környezet, a tudat, hogy ide tartozom, ezért vágytam annyira haza.
Ez az otthonom, ahol Karennel élek - azzal a nővel, aki szeret engem, és
bármit megtenne értem, akármit is gondol Holder.
A sötét nappaliban ácsorogva várom, hogy jöjjön a melegség, a kellemes
hangulat. De nem jön. Csalódottan körülnézek, olyan, mintha ez nem is az
én életem volna. Átvágok a nappalin, aztán megtorpanok Karen
hálószobájának ajtaja előtt. Jó lenne vele aludni, de már nem ég nála a
villany. Még sosem volt annyira szükségem a közelségére, mint most,
mégsem bírom lenyomni a kilincset. Talán még nem állok készen, hogy
szembenézzek vele. Ezért inkább a saját szobámba megyek.
Az ajtó alatti résen kivilágít a lámpa fénye. Lassan kinyitom az ajtót, és
látom, hogy Karen ül az ágyamon. Amikor meghallja, hogy belépek, egyből
felugrik.
- Hol voltál? - kérdezi aggódó arccal, de némi haraggal, sőt
csalódottsággal is a hangjában.
- Holderrel. Nem mondtad, mikorra jöjjek haza.
- Ülj le, beszélnünk kell! - mutat az ágyra.
Valahogy most minden olyan más körülötte. Óvatosan méregetem, aztán
engedelmesen bólintok. Egy folytatásos családi dráma főszereplőjének érzem
magam, ahogy lehuppanok mellé. Nem tudom, min húzta fel magát ennyire.
Titkon abban reménykedem, hogy valahonnan rájött, mit tudtam meg ma
éjjel. Az sokat könnyítene a dolgon.
Fészkelődik kicsit, ahogy helyet foglal mellettem, majd kimérten
megszólal:
- Többet nem találkozhatsz vele.
Kettőt pislogok, mert sokkol a kijelentés, főleg a témaválasztás. Nem
hittem volna, hogy Holderrel van baja.
- Mi? - kérdezek vissza zavartan. - Miért?
A zsebéből előhúzza a mobilomat.
- Mi ez? - sziszegi összeszorított foggal.
A markában szorongatott telefonra meredek. Megnyom egy gombot, és a
képembe tolja a kijelzőt.
- És mégis milyen visszataszító üzenetek ezek? Szörnyű. Nagyon gonosz
dolgokat ír neked.
Az ágyra dobja a telefont, aztán megfogja a kezem.
- Miért vagy együtt valakivel, aki így bánik veled? Sokkal jobbat
érdemelsz ennél.
Már nem emeli fel a hangját. Remekül alakítja a féltő anyát.
Bátorítóan megszorítom a kezét. Tudom, mindenképp bajban vagyok a
mobil miatt, de azt tudnia kell, hogy az SMS-ek nem azok, aminek látszanak.
Egy picit hülyén érzem magam, amiért egyáltalán erről beszélünk. Ez a
probléma meglehetősen gyerekesnek tűnik, ahhoz képest, amelyikkel ma
este szembesülni kényszerültem.
- Anya, nem gondolja komolyan. Viccből ír ilyeneket.
Gúnyosan felnevet, és megrázza a fejét.
 - Valami nem stimmel vele, Sky. Nem szeretem, ahogy rád néz. Nem
szeretem, ahogy rám néz. Ráadásul az, hogy a szabályaimat figyelmen kívül
hagyva telefont vett neked, elárulja, mennyire tart másokat tiszteletben.
Akár viccből írta ezeket, akár nem, nem bízom benne. És szerintem neked
sem kellene.
Az arcába bámulok. Még mindig beszél, de a gondolataim már másutt
járnák. Másra már nem is tudok figyelni. A tenyerem izzadni kezd, a
pulzusom pedig dübörögve dobol a fülemben. Karen szokása, döntésé és
szabálya átvillan a fejemen. Szeretném őket rendszerezni, de nem megy.
Annyira egy irányba mutatnak. Egyre sokasodnak bennem a kérdések, nem
bírok már várni. A legelsőt egyszerűen fölteszem.
- Miért nem lehet telefonom? - suttogom. Abban sem vagyok biztos,
hogy egyáltalán meghallotta. A szája viszont nem mozog tovább, szóval
valószínűleg igen. - És internetem - teszem hozzá. - Miért nem akarod, hogy
hozzáférjek a nethez?
A kérdéseim méregként kavarognak bennem. Azt akarom, hogy
eltűnjenek. Kezd összeállni a kép, de remélem, csak véletlen egybeesés az
egész. Remélem, hogy azért tartott elzárva a világtól, mert annyira szeret.
Valahol mélyen viszont egyre nyilvánvalóbbnak érzem, hogy azért tette,
mert rejteget engem.
- Miért nem járhattam iskolába? - kérdezem immár sokkal
hangosabban.
Tágra nyílt szemekkel néz rám. Persze, sejtelme sincs róla, miért jutnak
ilyenek az eszembe. Feláll, és szigorú pillantást vet rám.
- Itt most nem rólam van szó, Sky. Amíg az én házamban laksz, az én
szabályaim szerint élsz.
Felkapja a telefonomat az ágyról, majd az ajtó felé indul.
- Szobafogság. Nincs több telefon. Nincs több randi. Holnap beszélünk.
Becsapja maga mögött az ajtót, én pedig hanyatt vetem magam az ágyon.
Még erőteljesebben tör rám a reménytelenség szorongató érzése, mint
amikor beléptem a házba.
Nem lehet igaz. Csak véletlen egybeesés. Egyszerűen nem lehet igaz. Ő
nem csinálna ilyet. Visszatartom a könnyeimet, és elnyomom a
gondolataimat. Kell lennie valamilyen ésszerű magyarázatnak. Talán Holder
össze van zavarodva. Talán Karen is össze van zavarodva.
Egy biztos, én aztán tényleg össze vagyok zavarodva.
Leveszem a ruhám, felkapok egy pólót, lekapcsolom a villanyt és magamra
húzom a takarót. Remélem, holnap arra ébredek, hogy ezt az egész agyrémet
csak álmodtam. Ha nem, hát fogalmam sincs, mennyit bírok még elviselni,
mielőtt teljesen összeomlanék. Felnézek a plafonon pislákoló csillagokra, s
számolni kezdem őket. Mindent és mindenkit kizárva csak rájuk figyelek.
Csak a csillagokra, a csillagokra, a csillagokra figyelek.
 TIZENHÁROM ÉVVEL KORÁBBAN

Dean átsétál a kertjükbe, ott megfordul, és visszanéz rám. Lehajtom a fejem a

karomra, próbálom abbahagyni a sírást. Tudom, hogy szeretnének még bújócskázni,
mielőtt be kell mennem a házba, és a játékhoz abba kell hagynom a szomorkodást.
- Hope!
Kikukucskálok a karom mögül. Dean már nem engem figyel. Azt hittem, ő
szólított a nevemen, de egy kocsit nézeget. A házunk előtt parkol, és le van húzva az
ablaka.
- Gyere ide, Hope! - mondja a néni. Mosolyogva kéri, hogy menjek oda az
ablakhoz. Azt hiszem, ismerem valahonnan, csak nem tudom a nevét. Felállók, mert
kíváncsi vagyok, mit akar. Lesöpröm a koszt a nadrágomról, és odaballagok. A néni
mosolyog. Nagyon aranyosnak tűnik. Amikor odaérek mellé, megnyomja azt a
gombot, amitől kinyílnak az ajtók.
- Mehetünk, drágám? Apukád azt mondta, sietnünk kell.
Nem tudtam, hogy mennem kell valahova. Apa nem szólt róla.
- Hova megyünk? - kérdezem.
Mosolyogva nyúl a kilincshez, és kinyitja nekem az ajtót.
- Az úton majd elmondom. Szállj be gyorsan, aztán kösd be magad, mert
elkésünk.
A néni nagyon nem akar elkésni. En sem akarom, hogy elkéssen, úgyhogy
bemászom az elülső ülésre, s bezárom az ajtót. A néni felhúzza az ablakot, majd
elindulunk.
Kedvesen rám néz, hátranyúl, és elővarázsol egy gyümölcsleves dobozt. Boldogan
elveszem tőle, már bontom is ki a rá ragasztott szívószálas tasakot.
 - Karen vagyok. Nálam leszel egy kis ideig. Majd mesélek, ha odaérünk.
Megkóstolom a gyümölcslevet. Almalé. Szeretem.
- De mi van apával? Ő is jön?
Karen megrázza a fejét.
- Nem, édesem. Csak te és én leszünk ott, ahová megyünk. Visszateszem a
szívószálat a számba, mert nem akarom, hogy lássa a mosolyom. Nem akarom, hogy
tudja, mennyire örülök neki, hogy apa nem lesz ott.
Felülök.
Álmodtam.
Csak álmodtam.
Érzem, a szívverésemet, az egész testem lüktet. Olyan erősen dobog a
szívem, hogy hallom a hangját. Levegőért kapkodok, verejtékben úszom.
Csak álom volt.
Próbálom meggyőzni magam. Teljes szívemből hinni akarom, hogy ez az
emlék nem igazi. Mert nem lehet igaz.
De az. Tisztán látom, mintha csak tegnap történt volna. Az elmúlt
napokban előkerült emlékek mindegyike újabbakat hoz elő. Olyan dolgokat,
amiket próbáltam elfelejteni, vagy csak túl kicsi voltam a megértésükhöz, és
most teljes erőből visszatérnek. Olyan dolgok, amikre nem akarok
emlékezni. Amiket sosem akartam átélni.
Ledobom magamról a takarót, és a villanykapcsoló után nyúlok. A szoba
megtelik fénnyel, én pedig felsikítok, mert nem vagyok egyedül az
ágyamban. A hangomra ő is felébred, és felül mint egy keljfeljancsi.
- Mi a fenét keresel itt? - suttogom indulatosan.
Holder az órájára néz, aztán megdörzsöli a szemét. Amikor annyira
magához tér, hogy válaszolni tudjon, a térdemre teszi a kezét.
- Nem hagyhattalak egyedül. Biztos akartam lenni benne, hogy minden
rendben van.
A fülem alatt a nyakamra teszi a kezét, és hüvelykujját végigfuttatja az
állkapcsomon.
- A szíved - mondja, amikor megérzi a dübörgő pulzusomat. - Te
rettegsz!
Itt ül az ágyamban, így törődik velem. Nem tudok rá haragudni. Nem
tudom hibáztatni. Nagyon szeretném utálni, de képtelen vagyok rá. Ha most
nem lenne itt mellettem, hogy megnyugtasson, azok után, amikre most
ráébredtem, sejtelmem sincs, mihez kezdenék. Végtére is semmi rosszat nem
csinált, csak magára vállalta a felelősséget minden rosszért, ami valaha
történt velem. Kezdek rájönni, hogy talán neki is támogatásra van szüksége -
éppúgy, mint nekem. Ezért neki adom még egy darabját a szívemnek.
Megfogom a kezét, és megszorítom.
- Holder... emlékszem.
Remeg a hangom. Érzem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe. Nyelek
egyet, s minden erőmmel próbálom visszatartani őket. Közelebb húzódik
hozzám, és maga felé fordít, hogy egymással szemben legyünk. Tenyerébe
veszi az arcom, majd a szemembe néz.
- Mire emlékszel?
Megrázom a fejem, mert nem akarom kimondani. Nem enged el. Bátorító
tekintettel aprókat bólint, hogy mondjam ki bátran. A lehető leghalkabban
suttogok, hátha úgy kevésbé súlyos a dolog.
- Karen volt a kocsiban. Ő tette. Ő volt az, aki elvitt.
A fájdalom és felismerés egyszerre torzítja el a vonásait. Aztán a
mellkasához húz, és szorosan körém fonja a karjait.
- Tudom, kicsim - súgja a hajamba. - Tudom.
A pólójába kapaszkodok. Szinte fürdök az együttérzésében, a
támogatásában. Csak egy másodpercre csukom be a szemem, mert rögvest
elhúzódik tőlem. Amint Karen benyit a szobába.
- Sky?
Megfordulok az ágyban, és látom, hogy a küszöbön áll, Holderre meredve.
Aztán rám néz. Szinte keresztüldöf a tekintetével.
- Sky? Mit... mit csináltok?
Zavarodottság és csalódottság homályosítja el az indulatait.
Visszarántom a fejem Holderhez.
- Vigyél el innen - suttogom neki. - Kérlek!
Bólint, aztán a szekrényemhez lép. Amíg kinyitja az ajtaját, felpattanok,
megragadom a földön heverő farmert, és beleugrom.
- Sky? - hallatszik Karen hangja az ajtóból. Nem nézek rá. Nem bírok
ránézni. Néhány lépéssel közelebb jön, amikor Holder az ágyra dob egy
utazótáskát.
- Dobj bele néhány ruhát. Hozom, amire szükséged van a fürdőből -
mondja higgadtan és határozottan, amivel csillapítja a pánikom. A
szekrényhez megyek, hogy levegyek pár ruhát a vállfákról.
- Nem mész vele sehová. Megőrültél?
Hallom, Karen hangjában a pánikot, de akkor sem bírok ránézni. Csak
dobálom a holmikat a táskába. A komódhoz lépek, és a legfelső fiókból
kiveszek néhány bugyit és zoknit. Nem érek el az ágyig, Karen elém áll. Két
kezét a vállamra teszi, arra kényszerít, hogy ráemeljem a tekintetem.
- Sky - mondja megrökönyödve. - Mit művelsz? Mi történt veled? Nem
mész vele sehová!
Holder egy nagy halom pipereholmival tér vissza, s Karent megkerülve
bepakolja őket a táskába.
- Karen, azt javaslom, engedd el! - közli nyugodt hangon, ami valójában
inkább fenyegetésnek hangzik.
Karen gúnyos kacajjal fordul felé.
- Nem viszed sehová. Amint kiléptek a házból, hívom a rendőrséget.
Holder nem válaszol. Rám néz, a kezemben levő holmikért nyúl, majd
beteszi őket a többi mellé, s behúzza a cipzárt.
- Készen állsz? - kérdezi, s megfogja a kezem.
Bólintok.
- Nem viccelek! - ordítja Karen. Könnyek csorognak az arcán,
kétségbeesett pillantása ide-oda jár közöttünk. Fáj így látnom, mert
mégiscsak ő az anyám, és én szeretem őt, de képtelen vagyok figyelmen kívül
hagyni, az elmúlt tizenhárom év hazugságai miatt érzett haragom. Dühít,
hogy mindvégig becsapott engem.
- Hívom a rendőrséget! Nincs jogod elvinni tőlem!
Holder zsebéhez nyúlok, előhalászom a telefonját, és Karen felé nyújtom.
A szemébe nézek, és a lehető legnyugodtabban szólalok meg.
- Tessék. Hívd őket!
A mobilra mered, aztán rám.
- Miért csinálod ezt, Sky?
Erőt vesznek rajta a könnyek, kitör belőle a zokogás.
Megragadom a kezét, és belenyomom a telefont. De nem akarja megfogni.
- Hívd őket! Hívd ki a rendőrséget, anya! Kérlek!
Most már könyörgök. Könyörgök, hogy megtegye. Hogy bizonyítsa be,
tévedek. Hogy kiderüljön, nincs semmi rejtegetnivalója. Hogy tudjam, nem
rejteget engem.
- Kérlek! - ismétlem csöndesen. Teljes szívemből szeretném, hogy fogja
a telefont és kihívja a rendőröket. Mert akkor tudnám, hogy tévedtem.
Hátrál egy lépést, és vesz egy mély lélegzetet. Megrázza a fejét. Majdnem
biztos vagyok benne, hogy tudja, hogy tudom. De nem maradok itt, hogy
megbizonyosodjak róla. Holder fogja a kezem, és az ablakhoz húz.
Kimászom, aztán jön ő is. Hallom, hogy Karen a nevemet kiáltja, de nem
állok a meg a kocsiig. Beszállunk és elhajtunk.
El az egyetlen családtól, ami valaha is az enyém volt.
- Itt nem maradhatunk - mondja a házuk elé érve. - Karen idejöhet érted.
Várj egy picit, beszaladok néhány cuccért!
Az ülésen áthajolva gyors csókot nyom a számra, aztán kipattan a kocsiból.
Amíg bent van, némán bámulok magam elé. Hátradőlök, kinézek az ablakon.
Ma éjjel egyetlen csillagot sem lehet látni az égen. Csak villámokat. Hiába,
néha még a természetnek is van stílusa.
Holder néhány perccel később ér vissza, a táskáját az enyém mellé teszi a
hátsó ülésre. Az anyukája az ajtóból néz minket. Holder visszamegy hozzá, s
a két tenyerébe fogja az arcát - éppúgy, ahogy az enyémet szokta. Mond neki
valamit, amit innen nem hallani. Az anyukája bólint, átöleli, aztán Holder
beszáll mellém.
- Mit mondtál neki?
- Azt, hogy veszekedés volt nálatok, úgyhogy elviszlek egy rokonodhoz
Austinba, én pedig néhány napig apánál maradok - mondja mosolyogva,
miközben a kezemet simogatja. - Nincs gáz, mert anya sajnos hozzászokott
már, hogy időnként lelépek. Nem aggódik.
Elfordulok tőle, s megint kibambulok az ablakon. Amint kitolat az útra,
esőcseppek pöttyözik be az üveget.
- Tényleg az apukádhoz megyünk? - kérdezem.
- Oda megyünk, ahová szeretnéd. Bár kétlem, hogy pont Austinba
vágynál.
 - Miért pont oda ne vágynék? - nézek rá.
Összeszorított szájjal indítja be az ablaktörlőt. A térdemre teszi a kezét, és
egy félkört rajzol rá a hüvelykujjával.
- Régen ott laktál - válaszolja csöndesen.
Sóhajtva pillantok ismét az ablakra. Annyi mindent nem tudok. Nagyon
sok mindent. A hideg üveghez szorítom a homlokom. Hagyom, hogy újra
elárasszanak a kérdések, melyektől egész este próbáltam megszabadulni.
- Az apám még él?
- Igen.
- És az anyukám? Tényleg meghalt, amikor hároméves voltam?
- Aha - köszörüli meg a torkát. - Autóbalesetben, néhány hónappal
azelőtt, hogy a szomszédotokba költöztünk.
- Apám még ugyanott lakik?
- Ja.
- Látni akarom a helyet. Oda akarok menni.
Nem válaszol azonnal. Helyette vesz egy mély lélegzetet, majd kifújja.
- Szerintem ez nem jó ötlet.
- Miért nem? - emelem rá a tekintetem. Talán oda tartozom. Tudnia
kell, hogy jól vagyok.
Holder félreáll az úton, és üresbe teszi a sebváltót. Felém fordul, nagyon
komoly tekintettel néz ram.
- Kicsim! Hidd el, hogy nem jó ötlet, mert még csak néhány órája tudsz
erről az egészről. Egy csomó mindent át kell gondolnod, mielőtt egy ilyen
döntést meghozol. Ha apukád meglát és felismer, Karen börtönbe kerül. Ezt
akarod? Ráadásul, ha kiderül ez az egész, számíthatsz a média érdeklődésére
is, a riporterek a nyomodban lesznek. Amikor eltűntél, hónapokig táboroztak
a kertünkben. A rendőrség engem két hónap alatt hússzor hallgatott ki.
Akárhogy is döntesz, az egész életed megváltozik. Azt akarom, hogy a saját
magad számára a lehető legjobb döntést hozd. Bármilyen kérdésedre
válaszolok. Bárhová elviszlek néhány nap múlva. Ha az apukádhoz szeretnél
menni, akkor oda. Ha a rendőrségre, akkor oda. Ha a világ végére mennél, ha
el akarsz bújni mindezek elöl, akkor azt fogjuk tenni. De most az a fontos,
hogy előbb hagyd leülepedni ezt a rengeteg dolgot. Az életedről van szó. Az
egész hátralévő életedről.
Szavai satuként szorítják össze a mellkasom. Nem tudom, mit gondoljak.
Nem tudom, képes vagyok-e gondolkodni. Ő több szempontból is átgondolta
már ezt az egészet, én meg csak itt ülök tanácstalanul. Elképzelésem sincs,
mihez kezdjek.
Kinyitom a kocsi ajtaját, kilépek az autópálya felhajtójának szegélyére, az
esőbe. Fel-alá járkálok, keresek valamit, ami lekötné a figyelmemet. Kell
valami, amivel lefoglalom magam, mert már megint kapkodom a levegőt, a
pulzusom pedig az egekben. Hideg van, az eső már nem egyszerűen esik,
valósággal szakad. Óriási vízcseppek csipkedik a bőrömet, és nem tudom
tőlük nyitva tartani a szemem. Amint Holder is kiszáll, és az autó orrához
sétál, odarohanok hozzá. A nyakába vetem magam, szorosan átkarolom, s az
elázott pólójába fúrom az arcomat.
- Nem tudom végigcsinálni! - kiabálom túl az esőt. - Nem akarom, hogy
ez legyen az életem!
Megpuszilja a fejem búbját, majd kissé lehajol, hogy a fülembe suttogjon.
- Én sem akarom, hogy ez legyen az életed. Sajnálom. Ne haragudj, hogy
hagytam megtörténni.
Az állam alá csúsztatja ujjat, felemeli a fejem, hogy találkozzon a
tekintetünk. Fölém hajol, így az esőcseppek nem potyognak a szemembe.
Helyette az ő arcán csorognak végig. A szájáról a nyakán át a pólójáig. Víztől
csöpögő haja a homlokára tapad, óvatosan félrehúzom a szeme elől. Már
megint nem ártana fodrászhoz mennie.
- Játsszuk azt, hogy a mai éjszaka másról szól - mondja hirtelen. -
Menjünk vissza a kocsihoz, és tegyünk úgy, mintha csak azért autóznánk,
mert éppen ahhoz van kedvünk. Mintha egy csodás helyre vinnélek, ahová
mindig is vágytál. Hozzám bújhatsz, és egész úton cseveghetünk arról, mi
mindent fogunk csinálni, ha odaértünk. A sorsdöntő dolgok ráérnek később.
Ezt a néhány órát viszont tartsuk meg magunknak.
Lábujjhegyre állok, hogy megcsókoljam. Megérdemli, mert mindig tudja,
mit kell mondania. Megérdemli, mert mindig itt van nekem. Megérdemli,
mert akárhogy is döntök, ő biztosan mellettem fog állni. Megérdemli, mert
türelmesen várja, amíg kitalálom, mit akarok. Megérdemli, mert el sem tudok
képzelni fantasztikusabb folytatást, mint hogy beszállunk az autóba, s
kitárgyaljuk, mivel múlatjuk majd az időt Hawaiion.
Az ajkától elszakadva, érzem, ahogy mosoly önti el az arcom, pedig ez
életem legrosszabb napja.
- Köszönöm, Holder. Nagyon hálás vagyok neked. Nelküled nem
menne.
Gyengéden megcsókol, majd viszonozza a mosolyom.
- Dehogynem. Elég erős vagy hozza.
Ujjai gyengéden simogatják a hajam. Fejem az ölében pihen. Már több mint
négy órája úton vagyunk. Waco környékén kikapcsolta a telefonját, mert
Karen SMS-ekkel bombázta. Az elkobzott mobilomról könyörgött neki, hogy
vigyen haza. Ezzel csak annyi a baj, hogy már azt sem tudom, hol van az
otthonom.
Akármennyire is szeretem Karent, sejtelmem sincs, meg tudom-e
emészteni valaha, amit tett. Nem nagyon létezik olyan helyzet, amiben
helyénvaló dolog lenne a gyerekrablás, úgyhogy talán soha nem megyek
vissza hozzá. A legjobb lesz, ha alaposan utánajárok a történteknek, és
átgondolom, hogyan lehet túlélni ezt az egészet. Tisztában vagyok vele, hogy
hívnom kellene a rendőrséget, de nem mindig a legnyilvánvalóbb megoldás a
legjobb.
- Azt hiszem, nem az apámhoz kéne mennünk - szólal meg Holder.
Eddig abban a hitben voltam, hogy szerinte mélyen alszom. De mégsem, ha
egyszer beszél hozzám. Úgy tűnik, tisztában van vele, hogy egész úton ébren
pörgött az agyam.
- Keresünk egy szállodát ma estére, aztán kitaláljuk, mi legyen holnap.
Nem volt túl békés a búcsúm apától a nyár végén, és drámából most nélküle
is jut elég.
A combján fekve bólintok.
- Legyen, ahogy gondolod. Egyelőre beérem egy ággyal, mert rettentően
kimerültem. El sem tudom képzelni, te hogy bírod ébren.
 Felülök, és nagyot nyújtózom, egészen a szélvédőig tolom előre a karom.
Éppen mikor egy szálloda parkolójába állunk be.

Miután Holder bejelentkezik a recepción, a kezembe csúsztatja a

szobakulcsot, aztán elmegy kipakolni a kocsiból. Megkeresem az ajtót,
kinyitom, és körülnézek ideiglenes otthonunkban. Gondolom, direkt kérte a
franciaágyat. Annyit aludtunk már együtt, hogy furcsa lenne egy
helyiségben, de külön.
Néhány perc múlva megérkezik, és leteszi a csomagjainkat. Beletúrok a
táskámba, hogy keressek valamit, amiben alhatok. Pizsama nincs nálam, egy
hosszú póló és egy tiszta bugyi is megteszi helyette.
- Zuhanyoznom kell - motyogom fáradtan, s az apró neszesszer
társaságában bezárkózom a fürdőszobába. Talán még életemben nem
fürödtem ilyen sokáig. A víz alól kilépve eszembe jut, hogy nem ártana
megszárítanom a hajam, de nincs hozzá erőm. Lófarokba fogom, fogat mosok,
aztán kimerészkedek a szobába. Holder pakol. Mindkettőnk ruhái gondosan
elrendezve a szekrény polcain pihennek. Megdöbben, amikor látja, hogy csak
póló és bugyi van rajtam, majd zavartan elkapja a tekintetét. Biztos próbál
tekintettel lenni rám ez után a pocsék nap után. De nem akarom, hogy úgy
kezeljen, mint aki kíméletre szorul. Normális esetben kaján megjegyzést
tenne az öltözetemre, és két másodpercen belül a fenekemen lenne a keze.
Most meg elfordul, úgy halássza elő az utolsó nadrágot a táskájából.
- Én is megyek tusolni - mondja még mindig háttal nekem. -
Feltöltöttem a hűtő jégrekeszét, és hoztam neked innivalót. Nem tudtam,
hogy kólát vagy vizet szeretnél, hoztam mindkettőből.
Azzal egy bokszeralsóval a kezében elmegy mellettem a fürdő felé.
Feltűnően ügyel rá, hogy ne nézzen rám. Mielőtt az ajtóhoz érne, elkapom a
csuklóját. Csodálkozva fordul felém, kínosan ügyelve, hogy csak a szemembe
nézzen, sehova máshová.
- Megtennél nekem valamit?
- Persze, kicsim - feleli.
Megfogom a kezét, és a számhoz emelem. Puszit nyomok a tenyerébe, és
az arcomhoz szorítom.
- Tudom, hogy aggódsz értem. De ha amiatt, ami most zajlik
körülöttem, ennyire kínosnak érzed, hogy vonzódsz hozzám, attól csak még
szomorúbb leszek. Csak te maradtál nekem, Holder. Kérlek, ne bánj velem
másképp, mint eddig.
Sokatmondó tekintettel figyel, aztán elhúzza a kezét az arcomtól.
Pillantása az ajkaimra esik, és máris mosoly bujkál a szája sarkában.
- Szóval nyilatkozzak róla, hogy akkor is kellesz nekem, ha egy merő
felfordulás az életed?
- Most még fontosabb lenne, mint a felfordulás előtti időkben -
bólintok.
Vigyorogva megcsókol, egyik kezével végigsimít a hasamon és a
derekamra teszi, a másikkal pedig a tarkómat tartja, miközben csókol. Pont
erre van most szükségem. Az egyetlen dologra, ami jó ebben a borzalmas
világban.
- Tényleg muszáj megfürödnöm - suttogja a csókok között, aztán
hirtelen két kézzel megmarkolja a hátsó felem. - Ha tényleg azt akarod, hogy
ugyanúgy bánjak veled, mint eddig, akkor leszel szíves ébren maradni, amíg
kijövök. Persze, csak ha kíváncsi vagy rá, milyen őrjítően nézel ki.
 - Oké - mormolom a szájába. Aztán elenged, és bemegy a fürdőbe.
Hallom a zuhanytálcára hulló vízcseppeket, tekintetem pedig a tévé
távirányítójára téved. Itt az ideje, hogy végre megismerkedjek vele, ha eddigi
életemben nem volt rá lehetőségem. De semmi sem köti le a figyelmem. Az
elmúlt huszonnégy óra elképesztően sűrű volt. Egy percet sem aludtam,
pedig a nap már fölkelt. Behúzom a sötétítőfüggönyt, és egy párna alá dugom
a fejem. Éppen álomba merülnék, amikor érzem, hogy Holder bemászik
mellém. Egyik kezét a párnám alá teszi, a másikkal pedig átölel. Forró
mellkasa a hátamnak feszül, a karjai megnyugtatóan erősek. Ujjaink
összefonódnak, és megpuszilja a tarkóm.
- Élek (live) - súgom a párnába.
Megint megpuszilja a fejem, majd a hajamba sóhajt.
- Én már nem csak élek (live). Azt hiszem, ennél többet érzek.
Valójában biztos vagyok benne, csak még nem állok rá készen, hogy
kimondjam. Megteszem majd valamikor, viszont szeretném, ha az máskor
történne, nem ezen a napon. Nem akarom, hogy így emlékezz rá.
A számhoz húzom a tenyerét, és megcsókolom.
- Én is így vagyok vele.
Ebben a szívfájdalommal és hazugsággal teli új világban a reménytelen
srác már másodszor csal mosolyt az arcomra.
A reggelit és az ebédet is átalusszuk. Mire Holder délután ennivalót hoz,
majdnem éhen halok. Több mint huszonnégy órája egy falat sem ment le a
torkomon. Két széket húz az asztalhoz, és elkezdi kipakolni az ételt és az
italt. Azt hozta, amit tegnap este, a kiállítás után kértem. Lekapom a csokis
turmix poharának tetejét, és hatalmasat kortyolok belőle, majd
kicsomagolom a sajtburgert. A papírjából egy apró cetli esik ki. Felveszem,
hogy elolvassam.

Csak azért, mert már nincs telefonod, és egy őrült folytatásos sorozattá vált
az életed, még vigyázni kell az egód méretére.
Elég otthonosan festesz pólóban meg bugyiban, de remélem, ma felveszel
valami pizsamafélét, hogy ne kelljen folyton azokat a csirkelábakat bámulnom.

Amikor leteszem a fecnit, rám kacsint. Olyan aranyosak a gödröcskéi,

hogy most kénytelen vagyok áthajolni az asztalon, hogy az egyiket
megnyaljam.
- Ez meg mi volt? - kérdezi nevetve.
Még egyet harapok a szendvicsből, és vállat vonok.
- Azóta meg akarom tenni, hogy megláttalak a boltban.
Büszke vigyorral dől hátra a széken.
- Amint megpillantottál, szeretted volna megnyalni az arcom? Mindig
ezt csinálod, ha megtetszik egy srác?
- Nem az arcod a lényeg, hanem a gödröcske rajta - rázom a fejem. - És
nem. Csak nálad éreztem rá kísértést.
Magabiztos mosollyá szelídül a grimasza.
- Helyes. Mert te voltál az egyetlen lány, akit szerettem volna, ha belém
szeret.
Azt a mindenségit! Nem mondta ki nyíltan, hogy szerelmes belém, de a szó
elhangzott, és ez alaposan megdobogtatja a szívem. Egy falat sajtburger mögé
rejtem a mosolyom, és hagyom, hogy a szó ott lebegjen a levegőben. Nem
szeretném elengedni egyelőre.
Egyikünk sem szólal meg, amíg nem végzünk. Felállok és leszedem az
asztalt, aztán az ágy mellé lépve belebújok a nadrágomba és a cipőmbe.
- Hova, hova? - érdeklődik, miközben azt figyeli, ahogyan megkötöm a
cipőfűzőmet. Nem válaszolok azonnal, mert ez meg számomra sem világos.
Csak ki akarok jutni ebből a szobából. Amikor elkészül a két masni,
felegyenesedek, odamegyek hozzá, és átölelem.
- Sétálni szeretnék. És szeretném, ha velem jönnél. Készen állok rá,
hogy feltegyek néhány újabb kérdést.
Megpuszilja a homlokom, majd a polcon heverő kulcsért nyúl.
- Akkor induljunk! - mondja biztatóan. Ujjaink összefonódnak. A
szálloda közelében nincs sétány vagy park, úgyhogy beérjük az udvarral. A
medence mellett óriási nyugágyak sorakoznak. Mind üres. Odavezet az
egyikhez. Leülünk, és a vállára hajtom a fejem.
Október van, mégis enyhe az idő. Nem fázom, de jólesik szorosan
hozzábújnom.
- Azt akarod, hogy elmondjam, mire emlékszem? Vagy van konkrét
kérdésed? - vág bele.
 - Mindkettő, de kezdjük az elsővel.
Karja a vállamon nyugszik, gyengéden simogat. Puszit nyom a fejemre,
immár sokadjára. Mégis minden alkalommal úgy tűnik, mintha ez egy első
volna.
- Meg kell értened, milyen valószerűtlen számomra ez az egész, Sky. Az
elmúlt tizenhárom évben minden áldott nap töprengtem a veled történteken.
Utólag belegondolni, hogy ebből hét éven át mindössze három kilométerre
voltam tőled. Nem könnyű megemésztenem. És most, hogy végre itt vagy
mellettem, nekem kell mindent elmesélnem.
Hatalmasat sóhajt, majd hátradől, mielőtt folytatná.
- Amikor a kocsi elhajtott, bementem a házba, és mondtam Lessnek,
hogy valaki elvitt téged. Többször is megkérdezte, hogy ki volt az, de nem
tudtam megmondani. Anya a konyhában volt, szóval odamentem hozzá, és
neki is elmondtam. Nem figyelt rám. Éppen vacsorát készített, a gyerekek
meg amúgy is mindenfélét összehordanak. Megtanulta kiiktatni a hangunkat.
Amúgy sem voltam biztos benne, hogy valami olyasmi történt, aminek nem
kellett volna megtörténnie, tehát nem hisztiztem különösebben. Anya annyit
reagált, hogy menjek ki játszani Less-szel. A semleges válasz miatt azt
gondoltam, minden rendben van. Hatévesen biztosra vettem, hogy a
felnőttek minden tudnak, tehát nem nagyon reklamáltam. Less-szel
kimentük a kertbe, játszottunk még néhány órát. Aztán megjelent apukád, és
a nevedet kiabálta. Amint meghallottam, meghűlt a vér az ereimben. Kővé
dermedten álltam az udvar közepén, és figyeltem, a^hogy a házatok előtt áll,
és téged hívogat. Akkor jöttem rá, hogy fogalma sincs róla, hogy beszálltál az
autóba. Leesett, hogy valami nagyon rossz történt.
 - Holder! - szakítom felbe. - De hiszen még csak kisfiú voltál!
Meg sem hallja a szavaim, folytatja tovább.
- Apukád átjött hozzánk, és megkérdezte tőlem, tudom-e, hol vagy.
Elcsuklik a hangja, megköszörüli a torkát. Türelmesen várok, de úgy tűnik,
időre van szüksége a gondolatai megfogalmazásához. Olyan érzés, mintha
mesélne nekem. Mintha a történetnek semmi köze nem lenne hozzám, az
életemhez.
- Sky, valamit meg kell értened. Féltem az apádtól. Alig hatévesen csak
annyit tudtam, hogy nagyon rosszat tettem, mikor egyedül hagytalak. És
utána ott állt fölöttem a rendőrfőnök apád, az övéből kilógott a pisztolya.
Pánikba estem. Visszarohantam a házba, hogy bezárkózzam a szobámba.
Anyával együtt fél órán keresztül dörömböltek az ajtómon, de túlságosan be
voltam ijedve, hogy ki merjem nyitni, és elmondjam, mit láttam. A
viselkedésem mindkettőjüket megijesztette, szóval az apád rögtön erősítést
kért a munkatársaitól. Amikor megjöttek a szirénázó rendőrautók, azt
hittem, engem akarnak elvinni. Még mindig nem fogtam fel a történteket.
Mire anya kicsalogatott a szobámból, már három órája úton lehettél azzal az
idegennel.
Még mindig simogatja a vállam, de a mozdulatai leginkább erőteljes
masszírozásra hasonlítanak. A keze után nyúlok, és megszorítom.
- Bevittek a kapitányságra. Órákon át kérdezgettek. A rendszámot, az
autó márkáját és típusát, a sofőr személyleírását, az elhangzott beszélgetést,
mindent tudni akartak. Sky, semmit sem tudtam! Még az autó színére sem
emlékeztem. Csak arra, hogy milyen ruha volt rajtad, mert csak te jártál a
fejemben. Apukád iszonyú mérges volt rám. A folyosón azt ordibálta, hogy
ha értelmesen el tudnám mondani, mit láttam, akkor megtalálhatnának.
Engem hibáztatott mindenért. Márpedig ha egy rendőr téged tesz felelőssé a
lánya elvesztéséért, akkor arra gondolsz, hogy tudja, miről beszél. Less is
hallotta a kiabálást, úgyhogy ő is azt gondolta, hogy az én hibám az egész.
Napokig hozzám sem szólt. Hat évig éltünk a tökéletes kis világunkban, ahol
a felnőtteknek mindig igazuk van, és a jó emberekkel sosem történnek rossz
dolgok. Aztán egy perc alatt a feje tetejére állt az egész, amikor téged
elvittek. Rögtön tudtuk, hogy a szüleink hamis képet festettek a világról.
Mert a felnőttek szörnyű dolgokat csinálnak. A gyerekek eltűnhetnek. És a
legjobb barátodat elvehetik tőled, hogy azt sem tudod, egyáltalán életben
van-e meg.
- Állandóan a híreket lestük, hogy felbukkansz-e valahol. Hetekig
mutatták a képed a tévében, azt kérve, hogy aki lát, jelentkezzen. A legutolsó
kép azelőtt készült, hogy az anyukád meghalt, amikor még csak hároméves
voltál. Emlékszem, mennyire dühített, hogy csaknem két évig senki sem
fényképezett le téged. Néha megjelent a házatok a híradóban, meg a miénk
is.
És a szomszéd kisfiút is emlegették, aki látta az egészet, de nem tud semmi
konkrét részletet. Volt egy este, az utolsó, amikor anya megengedte, hogy
nézzük a híreket. Mindkettőnk otthonát mutattak, aztán beszéltek az
egyetlen tanúról, akire a neved miatt (Hope) Reményvesztett Fiúként
(Hopeless Boy) hivatkoztak. Anya borzasztóan felkapta a vizet, és kirohant
elzavarni a riportereket, hogy hagyjanak békén minket. Hagyjanak békén
engem. Apának kellett őt visszarángatnia a lakásba.
- A szüleink mindent megtettek, hogy a lehető legnormálisabb életet
biztosítsák a számunkra. Néhány hónap múlva végleg eltűntek az újságírók.
És abbamaradtak a végtelennek tűnő rendőrségi kihallgatások. Lassan
visszatért minden a normális kerékvágásba. Csak Less és én nem. Mintha
minden értelemben elvesztettük volna a reményt (Hope).
A hangjában csengő kilátástalanság bűntudatot ébreszt bennem. Az ember
azt hinné, hogy ram volt a legnagyobb hatással, ami történt. Pedig én alig
emlékszem rá. Nekem csak egy nap volt a sok közül, neki és Lesslie-nek meg
maga a pokol. Karen az első pillanattól kezdve biztonságot nyújtott
számomra, aztán jól telebeszélte a fejem az örökbefogadásról meg a
nevelőszülőségről szóló maszlaggal. Soha egy percig sem jutott eszembe
megkérdőjelezni a történetét. Holder jól mondta, annyira kicsi gyermekként
még szentírásnak tűnik a felnőttek minden szava.
- Annyi éven át utáltam az apámat, amiért magamra hagyott - mondom
halkan. - Hihetetlen, hogy Karen csak úgy elvitt tőle. Hogy tehetett ilyet?
Hogy tehet bárki is ilyet?
- Nem tudom, kicsim.
Felülök, megfordulok, és a szemébe nézek.
- Látnom kell a házat. Szeretném, ha több emlékem lenne róla. Most
egy sincs, ami elég rossz érzés. Alig emlékszem valamire, apára meg pláne
nem. Csak el akarok hajtani arrafelé kocsival. Látnom kell.
Megdörzsöli a karom, aztán bólint egyet.
- Most azonnal?
- Aha. Még sötétedés előtt.
Egész úton csöndben vagyok. Kiszáradt a torkom, és merő görcs a
gyomrom. Félek. Félek a háztól. Félek, hogy apát otthon találom. Félek, hogy
véletlenül megpillantom. Még nem állok készen rá. Csak a házra volnék
kíváncsi, ami az első otthonomat jelentette. Nem tudom, segíteni fog-e az
emlékezésben, de biztos vagyok benne, hogy most ezt kell tennem.
Holder lassít, s megáll az út mellett. A szemben lévő házsorra meredek, de
a tekintetem igazából a szélvédőre fókuszálom. Moccanni sem merek.
- Megjöttünk - mondja suttogva. - Szerintem senki sincs otthon.
Lassan elfordítom a fejem, kinézve a Holder melletti ablakon, szemügyre
veszem az első házat, amiben éltem. Későre jár, így az utolsó napsugarakat
hamarosan kioltja az éjszaka. De még elég világos van hozzá, hogy tisztán
lássam a házat. Ismerősnek tűnik, de semmilyen emlék nem ugrik be róla. A
falak világosbarnák, sötétbarna szegéllyel. Furcsa ez a szín. Holder megszólal,
mintha a gondolataimban olvasna:
- Régen fehér volt.
Teljesen oldalra fordulok az ülésen. A házzal szembefordulva várom, hogy
jöjjenek az emlékek. Próbálom magam elé képzelni az előszobát és a nappalit,
de nem megy. Olyan, mintha minden törlődött volna a fejemből, ami ezzel a
hellyel kapcsolatos.
- Hogy emlékezhetek a ti nappalitokra és konyhátokra, amikor a miénkre
nem bírok?
Nem válaszol. Valószínűleg érzi, hogy a kérdés költői. Csak megfogja a
kezem, és a markában tartja, amíg a sorsunkat örökre megváltoztató helyet
bámuljuk.
 TIZENHÁROM ÉVVEL KORÁBBAN

- Apukád rendez neked szülinapi zsúrt?- kérdezi Lesslie.

- Á-á - rázom a fejem. - Nekem olyanom sosincs.
Lesslie összevonja a szemöldökét, leül az ágyamra, s felkapja a párnán heverő,
csomagolás nélküli dobozt.
- Ezt a szülinapodra kaptad?
Elveszem tőle, és visszateszem a helyére.
- Nem. Az apukám máskor is szokott ajándékot hozni nekem.
- Kibontod?
- Nem. Nem akarom.
Karba tett kézzel sóhajt egy nagyot, aztán körbenéz a szobámban. - Jó sok játékod
van. Miért nem jövünk ide soha játszani? Mindig nálunk vagyunk, és az olyan uncsi.
A földön ülve a cipőm után nyúlok, felhúzom. Nem mondom meg neki, hogy
mennyire utálok itt lenni. Nem mondom meg neki, hogy azért szeretek náluk lenni,
mert ott biztonságban érzem magam. Ujjaim közé csippentem a cipőfűzőt, és
közelebb tolom az ágyhoz a fenekem.
- Be tudod kötni?
Megfogja a lábam, és a térdére teszi.
- Hope, meg kell tanulnod cipőt kötni. Deannek és nekem ötéves korunkban
már simán ment.
Azzal leereszkedik a földre, velem szemben.
- Nézd csak! Látod ezt a végét? Tartsd meg így... - nyomja a kezembe a fűzőt,
és elmagyarázza, hogy kell masnit csinálni. Miután mindkettőt megcsináljuk együtt,
kibontja, hogy próbáljam meg egyedül. Nagyon töröm a fejem, hogy megismételjem
a mozdulatokat. Ő meg közben odasétál a komódhoz.
- Ő volt az anyukád? - kérdezi az egyik képre mutatva. Odanézek, aztán
megint a lábamra.
- Aha.
- Hiányzik?
Bólintok. Jobb a fűzőre figyelni, mint arra gondolni, hogy anya mennyire
hiányzik. Mert nagyon hiányzik. Nagyon-nagyon.
- Ügyes vagy, Hope! - kiált fel Lesslie. Megint lehuppan velem szemben, és
szorosan átölel. - Tök egyedül megcsináltad. Most már tudod, hogy kell cipőt kötni.
Büszke mosollyal nézegetem a művemet.
- Lesslie tanított meg cipőt kötni - suttogom a házra meredve.
Holder mosolyogva néz rám.
- Tényleg emlékszel rá?
- Ühüm.
- Annyira büszke volt rá - mondja, miközben ismét az utca másik
oldalára emeli a tekintetét.
A kilincsre teszem a kezem. Kinyitom az ajtót, és kiszállok. Lehűlt a
levegő, kiveszem a kapucnis pulcsim a hátsó ülésről, majd belebújok.
- Mit csinálsz? - csodálkozik Holder.
Tudom, hogy nem fogja megérteni. Semmi szükségem rá, hogy
megpróbáljon lebeszélni. Szóval becsapom a kocsiajtót, és átvágok az
úttesten. Hallom magam mögött a lépteit, meg hogy a nevem ismételgeti.
- Látnom kell a szobámat, Holder - közlöm a házunk előtti gyepet
taposva. Pontosan tudom, merre menjek, hogy bejussak
- Sky, nem teheted! Senki sincs itt. Túl kockázatos.
Szinte már rohanok, addig fokozom a tempót. Bemegyek, akár tetszik neki,
akár nem. Amikor odaérek az ablakhoz, ami biztosan az egykori szobámé
volt, megállok. Megfordulok, és farkasszemet nézek Holderrel.
- Muszáj. Anyukám dolgai is itt vannak. Kíváncsi vagyok rájuk. Tudom,
hogy szerinted nem jó ötlet, de muszáj megtennem.
A vállamra teszi a kezét, a szemét elhomályosítja az aggodalom.
 - Nem törhetsz be, Sky. Hiszen zsaru! Mégis mi a terved? Betöröd az
ablakot?
- Ez a ház elvileg még most is az otthonom. Igazából nem számít
betörésnek - hadarom, miközben tudom, hogy igaza van. Tényleg, hogy
jutok be? Összeszorított szájjal töprengek, aztán csettintek az ujjammal. - A
madárház! Van egy madárház a hátsó kertben, abban pedig egy kulcs.
Sarkon fordulok, majd a hátsó kertbe futok. A madárház látványa kissé
sokkol. Benyúlok, az ujjaim egy kulcs köré fonódnak. Az emberi elme elég
fura.
- Sky, ne csináld! - könyörög Holder.
- Egyedül megyek be. Tudod, hol a szobám. Várj az ablaknál, és jelezz,
ha jön valaki.
Lemondóan sóhajt, de azért megragadja a karom, amikor beillesztem a
kulcsot a zárba.
- Kérlek, ne hagyj nyomot magad után. És siess, amennyire csak tudsz.
Gyorsan átölel, aztán tehetetlenül néz rám. Elfordítom a kulcsot.
Kíváncsian várom, nyitja-e az ajtót.
Kattan a zár.
Belépek és bezárom magam mögött az ajtót. A sötétben baljós érzés kerít
hatalmába. Balra fordulva átsétálok a konyhán. Pontosan tudom, merre
találom a szobám. Lélegzet-visszafojtva próbálok nem gondolni arra, milyen
durva dolgot művelek éppen, és mi lehet a következménye. A lebukás esélye
rémisztő, mert nem vagyok benne biztos, készen állok-e rá, hogy hivatalosan
is előkerüljek. Holder tanácsát megfogadva óvatosan mozgok, hogy ne
hagyjak nyomot magam után. Az ajtómhoz érve nagy levegőt veszek, a
kilincsre teszem a kezem és lassan lenyomom. Amikor kinyílik, és végre
elém tárul a helység, felkapcsolom a villanyt, hogy jobban lássak.
A sarokba lerakott néhány dobozon kívül minden ismerős számomra. Még
mindig úgy néz ki, mint egy kisgyermek szobája, amiben tizenhárom éven át
alig jártak. Lesslie kuckója jut róla az eszembe, hogy a halála után érintetlen
maradt. Nehéz lehet a szeretteink holmijaitól megszabadulni.
Végigfuttatom az ujjamat a komódon. A porrétegbe remegő vonalat húzok.
Beugrik, hogy nem kéne bizonyítékot hagynom, tehát inkább leengedem a
karom, és letörlöm azt a részt a pólóm szélével.
Az igazi anyám képe nincs a komódon, ahogy emlékeztem. Körbenézek,
reménykedem, hogy találok valamit róla vagy tőle. Valamit, amit magammal
vihetek. Sejtelmem sincs, milyen lehetett, tehát egy fotó is óriási kincset
jelentene. Kell egy tárgy, ami összeköt minket. Szükségem van rá, hogy
tudjam, milyen volt. Hátha eszembe jut róla még több minden.
Az ágyhoz lépek, és leülök. A szoba úgy van berendezve, mintha az ég
lenne a témája. Ez elég ironikus, figyelembe véve a Karentől kapott nevem.
Felhők és holdacskák virítanak a függönyökön meg a falakon, még az
ágytámla is velük van tele. Ja, és persze csillagokkal. Csillagok mindenhol.
Abból a fajta műanyagból, ami világít a sötétben. Pont olyan, mint amilyet
Karentől könyörögtem ki, miután néhány éve egy boltban megláttam őket.
Szerinte gyerekes, de nekem akkor is kellett. Fogalmam sem volt róla; miért
tetszik annyira, de már értem. Hope koromban biztos odavoltam a
csillagokért.
A gyomromat összehúzó idegesség még erősebbé válik, amikor hátradőlök
a párnára, és szemügyre veszem a plafont. A félelem ismerős hulláma söpör
végig rajtam, amikor az ajtóra pillantok. Ugyanazt a kilincset látom, aminek a
mozdulatlanságáért rémálmomban imádkoztam.
Összeszorított szemekkel próbálok levegőt szívni a tüdőmbe. Azt akarom,
hogy eltűnjön az emlék. Tizenhárom évig sikerült elrejtenem valahová
nagyon mélyre, de ahogy most itt fekszem... már nem megy. Az emlékképek
áthatolhatatlan falként vesznek körbe, én pedig hiába vergődöm köztük.
Forró könnycsepp csordul le az arcomon, és azt kívánom, bárcsak hallgattam
volna Holderre. Soha nem lett volna szabad visszajönnöm ide. Ha nem
jöttem volna ide, most nem kellene újraélnem az emléket.
 TIZENHÁROM ÉVVEL KORÁBBAN

Mindig próbálok úgy tenni, mintha aludnék. Ami sosem működik, mert nem
érdekli, ébren vagyok-e. Egyszer még a levegőt is visszatartottam, mert reméltem,
hogy halottnak hisz majd. Az sem működött, mert észre sem vette, hogy nem
veszek levegőt.
A kilincs megmozdul. Semmi trükk nem jut eszembe, pedig tényleg szeretnék
gyorsan kitalálni egyet. Bezárja maga mögött az ajtót. Közelednek a léptei, aztán leül
mellém. Inkább mégis visszatartom a levegőt. Nem azért, mert kiutat remélek,
hanem mert segít elzsibbadni, hogy ne érezzék félelmet.
- Szia, hercegnő! - suttogja, miközben a fülem mögé simítja a hajam. -
Ajándékot hoztam neked.
Összeszorítom a szemem, mert nem akarok ajándékot kapni. Szeretem az
ajándékokat, és ő mindig a legjobbakat veszi nekem. Annyira szeret. De utálom,
amikor éjszaka hozza őket, mert olyankor nem azonnal kapom meg őket. Mindig
meg kell köszönnöm előbb.
Nem akarom ezt az ajándékot. Nem kell.
- Hercegnő?
Apukám hangjától mindig megfájdul a pocakom. Mindig olyan kedves velem,
amitől eszembe jut az anyukám. Ő nagyon hiányzik nekem. Nem emlékszem,
milyen volt az anyukám hangja, de apukám szerint pont olyan, mint az enyém. Azt
mondja, anya szomorú lenne, ha nem fogadnám el az ajándékokat, mert ő már nincs
itt, hogy adjon nekem. Ettől mindig szomorú leszek és rosszul érzem magam,
úgyhogy megfordulok és ránézek.
- Nem kaphatom meg inkább holnap, apuci?
 Nem akarom, hogy szomorú legyen. De a dobozt sem akarom éjjel. Nagyon nem.
Mosolyogva simogatja a hajam.
- Dehogynem. De nem akarod megköszönni apucinak előbb?
A szívem nagyon gyorsan kezd verni. Utálom, amikor a szívem ezt csinálja.
Szörnyen rossz érzés támad a hasamban is. Inkább nem nézek apára. A csillagok
szépek. Meg a felhők is. Ha azokat nézegetem, talán nem ver majd olyan gyorsan a
szívem, és nem fáj annyira a pocakom.
Próbálom megszámolni őket, de ötnél mindig elakadok. Nem tudom, mi jön
utána. Kezdem elölről. Újra és újra megszámolom a csillagokat, mindig ötösével.
Mert most nem akarom az apukámat érezni. Nem akarok érezni, szagolni és hallani,
úgyhogy muszáj számolni és számolni és számolni és számolni egészen addig, amíg
már nem érzem az érintését, a szagát és nem hallom őt.
Amikor végre vége a megköszönésnek, megigazítja odalent a hálóingem.
- Szép álmokat, hercegnő! - suttogja.
Elfordulok, a fejemre húzom a takarót és jó szorosan becsukom a szemem.
Próbálok nem sírni, de muszáj. Mindig sírok, amikor az apukám éjszaka hoz
ajándékot.
Utálok ajándékot kapni.
Felállok, és a lélegzetemet visszafojtva lepillantok az ágyra. Próbálom
visszatartani a torkom mélyéről feltörni készülő zokogást.
Nem fogok sírni.
Nem fogok sírni.
Lassan térdre rogyok. Az ágy szélére teszem a kezem, ujjaimat
végigfuttatom a támla sötétkék alapon díszelgő sárga csillagain. Addig
révedek az apró égitestekre, amíg a könnyek el nem homályosítják a
látásomat.
Becsukom a szemem, arcom az ágyneműbe temetem. Kétségbeesetten
markolom a takarót, hátha jobb lesz. A vállam remegni kezd, amint az
erőszakkal visszafojtott zokogás előtör belőlem. Akkor felpattanok, ordítok
egyet. Majd lerántom a takarót az ágyról, hogy teljes erőből
keresztülhajítsam a szobán.
Ökölbe szorított kézzel kutatok még valami után, amit eldobhatok.
Megragadom a párnákat, és a lányhoz vágom őket a tükörben, akiről már azt
sem tudom, kicsoda. Nézem, ahogy szánalmasan szipogva bámul rám. Nézem
a könnyeit, a gyengesége éktelen haragra gerjeszt. Rohanni kezdünk egymás
felé, amíg ökleink ütköznek a kemény üvegen. A tükör darabokra törik.
Nézem, ahogy a lány teste milliónyi fényes darabra törve a szőnyegre hullik.
Megragadom a komód szélét, és újabb, túl sokáig visszafojtott sikoly
kíséretében félrelököm. Amikor felborul, kirántom a fiókokat, és
szétdobálom a szobában a tartalmukat. Ütök, vágok, hajigálok, amit csak
érek. Elkapom a kék függöny szárnyait, s addig rángatom, amíg a karnis
elpattan, és az egész a nyakamba szakad. Kinyújtom a kezem, hogy elérjem a
sarokban felhalmozott dobozokat. Anélkül, hogy tudnám, mi van bennük,
megfogom a legfelsőt, majd a falhoz vágom. Teljes erőből, amennyire
százhatvan centis termetem engedi.
- Gyűlöllek! - sikítom. - Gyűlöllek, gyűlöllek, gyűlöllek!
Mindent szétdobálok, amit csak találok. Mindegy, kihez vagy mihez
vágom, csak minél nagyobbat szóljon. Valahányszor kinyitom a szám, hogy
felüvöltsek, érzem az arcomon csorgó könnyek sós ízét.
Hirtelen erős karok ölelnek át hátulról. Mozdulni sem bírok. A testem
összerándul, és vergődöm egy sort. Ordítok, amíg csak bírok. Már nem
gondolkodom, ösztönlény vagyok.
- Fejezd be... - suttogja nyugodtan a fülembe. Egy pillanatra sem ereszt
el. Hallom őt, de úgy teszek, mintha ott sem lenne. Vagy egyszerűen nem
érdekel. Még küzdök egy kicsit az ereje ellen, de ő játszi könnyedséggel
szorosabbra fűzi a karjait körülöttem.
- Ne érj hozzám! - üvöltöm teli torokból, körmeimet a húsába
mélyesztve. Ez sem rettenti el.
Kérlek, ne érj hozzám! Kérlek, kérlek, kérlek...
Erőtlen ellenkezésem visszhangzik a fejemben, és máris elernyedek. Egyre
jobban elgyengülök, ahogy sokasodnak a könnyeim, felemésztve minden
erőmet. Nem marad belőlem más, csak a kiapadhatatlan forrás, melyből
megállás nélkül csorognak a könnyek.
Teljesen elgyengültem, hagyom, hogy ő győzzön.
 A szorítás enyhül, Holder keze a vállamra kerül. Érzem, hogy megfordít -
így már szemtől szemben állunk. A kimerültség megvisel, muszáj a
mellkasára hajtanom a fejem. A pólóját markolászva még szipogok egy
keveset. Az arcom éppen a szívénél pihen. Egyszer csak a tarkómra teszi a
kezét, lehajol hozzám, szája a fülemhez ér.
- Sky - mondja eltökélten, érzelmektől mentesen. - Indulnunk kell.
Most azonnal.
Képtelen vagyok megmoccanni. Úgy ráz a remegés, hogy félek, a lábam
nem fog engedelmeskedni, hiába próbálnám mozgásra bírni. Mintha
megérezné, mi játszódik le bennem, a karjába vesz, és kivisz a házból. Átcipel
az úton, majd betesz a kocsiba. Megfogja a kezem, vet rá egy pillantást, majd
a hátsó ülésre dobott dzseki után nyúl.
- Tessék, töröld le a vért. Visszamegyek, és elrendezem a dolgokat,
amennyire lehet.
Rám zárja az ajtót, aztán visszaszalad a házhoz. A kezemre bámulva
csodálkozva nézem a vágást. Még csak nem is érzem. Bebugyolálom a kabátja
ujjába, s felhúzott térdekkel sírok tovább.
Nem nézek rá, amikor visszaér. Az egész testemet vadul rázza a zokogás.
Az autó megmozdul alattam, ő pedig gyengéden ráteszi a tenyerét a
tarkómra, és simogatni kezdi a hajam. Ott tartja a kezét az egész úton, amíg
oda nem érünk a szállodához.
Kisegít a kocsiból, beterel a szobába, miközben egyszer sem kérdezi, hogy
minden rendben van-e. Tudja, hogy nincs. Elfordítja a kulcsot, az ágyhoz
kormányoz, ahová lerogyok. Hátranyomja a vállam, én engedelmesen
hanyatt dőlök, ő pedig lehúzza a lábamról a cipőt. A fürdőhöz megy, hoz egy
vizes ruhát a kezemre, letörli róla a vért.
Megvizsgálja, maradt-e benne üvegszilánk, aztán lassan a szájához emeli,
hogy megpuszilja.
- Csak néhány karcolás, semmi komoly - mondja nyugtatóan.
A fejem alá igazítja a párnát, leveszi a cipőjét, és bemászik mellém.
Magához húz, mindkettőnket betakar, egyszer sem kérdezve, miért zokogok
ennyire. Csak átölel, és ott van velem, ahogy kiskorunkban is tette.
Próbálom kiverni a fejemből az emléket, de nem megy. Hogy tehet ilyet
egy apa a kislányával? Egyszerűen nem bírom felfogni. Győzködöm magam,
hogy igazából nem történt meg, csak kitaláltam, ám határozott
bizonyossággal tudom, a múltat éltem újra. Határozott bizonyossággal tudom,
miért szálltam be olyan boldogan abba a kocsiba Karenhez. Határozott
bizonyossággal tudom, miért smároltam annyi sráccal az ágyam fölötti
csillagokat számolva, mialatt semmit sem éreztem. Határozott bizonyossággal
tudom, miért kaptam pánikrohamot, amikor majdnem lefeküdtem Holderrel.
Határozott bizonyossággal emlékszem, pedig mindent megadnék azért, hogy
felejtsek. Nem akarok emlékezni rá, milyennek hallottam és éreztem az
apámat azon az éjszakán. De minden másodperccel élénkebb lesz a kép,
amitől egyre jobban kell sírnom.
Holder megpuszilja a fejem búbját, és azt mondja, minden oké. Gőze sincs
róla, mennyire nem oké. Gőze sincs róla, mennyi mindenre emlékszem, s
hogy éppen most tört össze a szívem, szakadt ezer darabra a lelkem, borult el
a tudatom. Az emberekbe vetett bizalmamat pedig inkább hagyjuk.
A tény, hogy az életemben a legfontosabb szerepet játszó felnőtt ezt
művelte velem. Nem csoda, hogy a külvilág kizárása volt az egyetlen túlélési
lehetőségem. Alig emlékeztem valamire arról a napról, amikor eltűntem
Karennel. Már tudom, mi az oka. Egyáltalán nem úgy tűnt, mintha valami
gonosztevő kiszakított volna a megszokott, csodaszép világomból. Az én
világom rémisztő volt, Karen pedig az volt, aki kimentett belőle.
Holderre nézek, ő meg rám figyel. Látom rajta, hogy neki is fáj, amin
keresztülmegyek. Ujjaival gyengéden letörli a könnyeimet, majd pihekönnyű
csókot lehel az ajkamra.
- Ne haragudj. Nem lett volna szabad hagynom, hogy bemenj.
Már megint magát hibáztatja. Mindig úgy érzi, mintha valami
szörnyűséget művelt volna, noha igazi hős. Az én hősöm. Segít
végigcsinálnom ezt az egészet. Szó nélkül átvészeli velem a pánik és
dührohamokat, aztán szépen megvárja, hogy lenyugodjak. Folyton mellettem
áll, és a saját hibájának érez mindent, ami engem bánt.
- Holder, te nem csináltál semmi rosszat. Hagyd abba a magyarázkodást!
- motyogom könnyek között. Megrázza a fejét, s a fülem mögé igazít egy
hajtincset.
- Nem kellett volna, hogy odavigyelek. Ez túl sok volt neked így
hirtelen.
A könyökömre támaszkodva nézek a szemébe.
- Nem az volt a baj, hogy odavittél. Hanem az emlék. Nem a te hibád,
hogy mit művelt velem az apám. Kérlek, ne hibáztasd magad minden
rosszért, ami a körülötted lévőkkel történik!
Aggódó arccal simogatja tovább a hajam.
- Miről beszélsz? Mit csinált?
Annyira habozva formálja a szavakat, hogy valószínűleg sejti a választ. Azt
hiszem, mindketten pontosan tudtuk, mi történt velem kiskoromban, csak
kényelmesebb volt magunk előtt is letagadni.
Hagyom, hogy a könyököm megadja magát, és a mellkasára zuhanok.
Előtörnek belőlem a könnyek, ő pedig egyik kezével a hátamat, a másikkal a
fejemet szorítja magához, az arcát pedig a homlokomhoz nyomja.
- Nem. Sky, az nem lehet. Egyszerűen nem - tiltakozik az ellen, amit ki
sem mondtam. Zokogva markolászom a pólóját, ő meg olyan erővel húz
magához, amitől még mélyebben érzek iránta. Szeretem, amiért talán még
nálam is jobban gyűlöli az apámat.
Megpuszilja a hajam, és tovább ölel. Nem mondja, hogy sajnálja vagy, hogy
megoldja, mert mindketten tisztában vagyunk vele, ezt nem lehet. Egyikünk
sem tudja, mihez kellene kezdenünk. Annyi biztos, hogy nincs hová
mennem. Nem mehetek vissza az apámhoz, akinek joga van a felügyeletemre.
Nem mehetek vissza ahhoz a nőhöz sem, aki törvénytelenül elvett tőle. És
mint kiderült, még csak nagykorú sem vagyok, tehát a saját lábamra sem
állhatok. Holder az egyetlen esélyem.
Bár biztonságban érzem magam a karjaiban, az emlékek nem hagynak
békén. Nem számít, mit csinálok, vagy milyen erősen próbálkozom, nem
bírom abbahagyni a sírást. Ő csak ölel, én pedig másra sem tudok gondolni,
csak arra, hogy abba kéne már hagynom ezt. Arra van szükségem, hogy
Holder megszabadítson egy kicsit az érzésektől és a gondolatoktól, mert én
saját magamat nem tudom. Utálom, hogy az jár a fejemben, mi történt velem
azokon az éjszakákon, amikor az apám meglátogatott. Utálom őt. Minden
sejtem tiltakozik az ellen, hogy ez az ember képes volt elvenni tőlem azt az
elsőt.
 Felkönyökölök és közelebb hajolok Holderhez. A szemembe néz, némán
érdeklődve, hogy jobban vagyok-e.
Nem. Nem vagyok.
Odahajolok, és megcsókolom, mert azt akarom, hogy könnyítsen a terhen,
amit cipelek. Szívesebben érezném a nagy semmit, mint ezt az emésztő
szomorúságot és gyűlöletet. Megfogom Holder pólóját és megpróbálom
átráncigálni a fején, de legördít magáról, és a hátamra fektet. A karjára
támaszkodva hajol fölém, úgy keresi a tekintetem.
- Mit csinálsz? - kérdezi értetlenkedve.
A tarkója alá csúsztatom a kezem, és közelebb húzom a száját az
enyémhez. Ha elég jól csókolom, talán akadékoskodás nélkül viszonozza
majd, aztán elmúlik a fájdalom.
Ujjai az arcomon kalandoznak, miközben visszacsókol. Elengedem a fejét,
hogy kibújjak a pólómból. De a csuklóm után nyúl, és lefogja a kezem.
- Hagyd abba! Miért csinálod?
Szemében zavarodottság és aggodalom tükröződik. Nem tudom
megválaszolni a kérdést, mert számomra sem tiszta a dolog. Nemcsak azt
szeretném, hogy elmúljon ez a rossz érzés, hanem annál jóval többet akarok.
Sokkal többet. Mert ha most azonnal nem szabadít meg attól, amit az az
ember tett velem, soha többé nem leszek képes nevetni, mosolyogni vagy
akár csak lélegezni.
Arra van szükségem, hogy Holder megszabadítson tőle.
Mély lélegzetet veszek, és a szemébe nézek.
- Feküdj le velem!
Arckifejezése szoborszerűvé merevedik, úgy bámul rám. Felugrik az
ágyról, aztán elkezd fel-alá járkálni a szobában. Idegesen a hajába túr,
visszajön az ágyhoz, és megáll a szélénél.
- Sky, nem tudom megtenni. Azt sem értem, miért éppen most akarod.
Rettegve felülök, félek tőle, hogy nem fog belemenni. Az ágy széléhez
mászom, és előtte térdelve a pólójába kapaszkodom.
- Kérlek! Nagyon kérlek! Szükségem van rá.
Lefejti ujjaimat a pólójáról, és hátrál két lépést. Teljesen össze van
zavarodva. A fejét rázza.
- Nem teszem meg, Sky. Nem tesszük meg. Sokkot kaptál vagy ilyesmi.
Nem tudom. Fogalmam sincs, mit mondhatnék most.
A kudarctól lesújtva visszahanyatlok az ágyra. Újra elerednek a könnyeim.
Teljes kétségbeeséssel nézek rá.
- Kérlek!
Tekintetem a kezemre téved, mert képtelen vagyok a szemébe nézni,
amikor beszélek.
- Ő az egyetlen, aki valaha is azt csinálta velem.
Lassan összeszedem a bátorságom, és ráemelem a pillantásom.
- Muszáj, hogy ezt elvedd tőle. Kérlek!
Ha szavakkal össze lehet törni valakinek a lelkét, az övé most törne
szilánkokra. Az arca elkomorul, a szemét könnyek homályosítják el.
Tisztában vagyok vele, mit kértem, és utálom magamat érte, de nincs más
választásom. Bármire képes vagyok, csak ez a fájdalom meg a gyűlölet tűnjön
el belőlem.
- Kérlek, Holder!
Nem ilyennek álmodta meg az elsőnket. Én sem. De néha nem a szerelem
dönt, hanem valami más. Például a gyűlölet. Amitől olykor annyira meg
akarsz szabadulni, hogy valósággal kétségbeesel. Ő ismeri a fájdalmat és a
gyűlöletet, tudja, mennyire szükségem van erre - akár egyetért vélem, akár
nem.
Visszalép az ágyhoz, s térdre ereszkedik mellette. Szemtől szemben
vagyunk egymással. Megragadja a derekam, közelebb húz a matrac széléhez,
aztán a dereka köré fonja a lábam. Felhúzza a pólóm, átbújtatja a fejemen,
végig átható tekintettel néz rám. Aztán ő is kibújik a pólójából. Szorosan
átölel, feláll, és átvisz az ágy másik oldalára. Óvatosan lefektet, majd fölém
helyezkedik. Tenyerével kétoldalt a fejem mellett támaszkodik, s
bizonytalanul figyeli az arcomat. Hüvelykujjával letöröl az arcomról egy
könnycseppet.
- Legyen - mondja határozottan, bár bizonytalan tekintete mást sugall.
A térdére ereszkedve az éjjeliszekrényen heverő pénztárcája után nyúl.
Előhúz belőle egy óvszert, és mélyen a szemembe nézve leveszi a nadrágját.
Mintha azt várná, hogy jelét adom, meggondoltam magam. Vagy mintha
újabb pánikrohamtól tartana. Utóbbinak tényleg fennáll az esélye, de akkor
is meg kell tennem. Egyszerűen nem hagyhatom, hogy ez a részem még egy
percig az apámé legyen.
Holder ujjai a sliccem körül matatnak, majd lehúzza a nadrágomat. A
plafonra pillantva mintha minden egyes mozdulattal távolabb kerülnék tőle.
Kíváncsi vagyok, hogy menthetetlen roncs lett-e belőlem. Kíváncsi
vagyok, hogy valaha is képes leszek-e örömet érezni ilyenkor.
Nem kérdezi, hogy tényleg ezt akarom-e. Tudja, hogy igen. Fölém hajol,
megcsókol, és megszabadít a melltartómtól meg a bugyimtól. Örülök, hogy
csókolózunk, mert így legalább behunyhatom a szemem. Nem tetszik, ahogy
rám néz, mintha bárhol szívesebben lenne, mint most itt velem. Csukva
tartom a szemem, amikor az ajka elválik az enyémtől, majd a teste is. Most
teheti fel a gumit. Amikor megint rám fekszik, közelebb húzom magamhoz,
még mielőtt eszébe juthatna valami ellenérv.
- Sky...
Pilláim alatt kikukucskálva kétséget látok az arcán, úgyhogy megrázom a
fejem.
- Ne, ne gondolkodj rajta! Csak csináld, Holder.
A nyakamba fúrja a fejét, mert képtelen rám nézni.
- Nem tudok mit kezdeni ezzel a helyzettel. Fogalmam sincs, hogy most
rosszat teszünk-e, vagy tényleg erre van szükséged. Ha megtörténik, félek,
hogy még nehezebben dolgozod fel.
Szavai a szívembe találnak, mert pontosan tudom, miről beszél. Én sem
tudom, hogy erre van-e szükségem. Fogalmam sincs, vajon tönkretesszük-e
vele a kapcsolatunkat. De annyira kétségbeesetten el akarom venni az
apámtól, ami olyan sokáig az övé volt, hogy kockára tennék érte bármit.
Szorosan Holder köré fonom a karjaim, aztán rázkódni kezd a testem. Megint
sírok. Továbbra is a nyakamba fúrja az arcát, és sírás közben is érzem, ahogy
próbálja visszatartani a könnyeit. Érzi a helyzet súlyát, szóval megért.
Lehunyt szemmel a nyakához szorítom az arcom, és közelebb préselem
hozzá a csípőm. Némán könyörgök, hogy tegye meg, amit szeretnék.
Engedelmeskedik. A lábam közé helyezkedve megpuszilja a homlokom,
aztán lassan belém hatol.
Meg sem nyikkanok, pedig nagyon fáj.
 Még csak levegőt sem veszek, pedig majd megfulladok.
Nem is gondolok rá, mi történik velem, mert egyáltalán nem
gondolkodom. Megjelennek előttem a plafonra ragasztott csillagok, és
eszembe jut, hogy ha még egyszer az életben meg kell számolnom őket,
inkább egyenként letépem mindet.
Sikerül teljesen kiiktatnom a tudatomból, amit csinál. Egészen addig, amíg
hirtelen mozdulatlanná nem merevedik. Eddig nem látta az arcom, mert a
nyakamba fúrta az övét. Zihálva felsóhajt, és felemeli rólam a testét. Teljesen.
Fekvőtámaszból néz le rám, aztán az oldalára ereszkedik, végül az ágy szélén
ülve, nekem háttal lelógatja a lábait.
- Nem megy - szólal meg. - Nem tudom megtenni. Furcsa ez az egész, mert
annyira jó érezni téged, mégis bánom minden egyes másodpercét.
Feláll, felhúzza a nadrágját, felkapja a pólóját, és a komódon heverő
szobakulcsot. Vissza sem néz, csak egyszerűen lelép.
Felkelek az ágyból, egyenesen a zuhany alá megyek. Mocskosnak érzem
magam. Bűntudatom van, amiért bele - sőt, magamba - rángattam, úgyhogy
remélem, a víz tisztára mossa a lelkiismeretem. Vörösre dörzsölöm a bőröm a
szappannal, de nem segít. Újabb bensőséges pillanatot sikerült tönkretennem.
Láttam az arcán a szégyenkezést, mikor elment. Rám se nézett.
Elzárom a vizet, és kilépek a zuhany alól. Törülközés után magamra kapom
a fogason lógó köntöst, megfésülködöm, s az összes pipereholmim belerakom
a neszesszerembe. Nem akarok úgy eltűnni, hogy Holder nem tud róla, de
képtelen vagyok itt maradni. És azt sem akarom, hogy a szemembe kelljen
néznie a történtek után. Taxival simán eljutok a buszállomásig. Hűlt
helyemet találja, mire visszajön.
 Már ha egyáltalán szerepel a tervei között, hogy visszajön.
A fürdőszobaajtón kilépve nem számítok rá, hogy az ágyon találom, de ott
ül, felhúzott térddel. Az ajtónyitást meghallva felkapja a fejét, én pedig a
lábammal a levegőben dermedek jéggé. A szeme ki van vörösödve, pólójának
egy darabja pedig véresen lóg a keze köré tekerve. Odarohanok hozzá, hogy a
kötést óvatosan felemelve megnézzem a sebét.
- Mit csináltál? - forgatom jobbra-balra a csuklóját, alaposan szemügyre
véve az ujjain keresztben húzódó vágást. Elrántja a kezét, és visszatekeri rá a
pólóját.
- Semmit - válaszolja, és legyint a másik kezével. Feláll, s amikor hátrál
egy lépést, azt hiszem, megint el akar menni. De megáll előttem, és rám néz.
- Annyira sajnálom - suttogom. - Nem lett volna szabad azt kérnem
tőled. Csak muszáj volt...
Hirtelen elkapja az arcom, és a mondat közepén elnémít egy csókkal.
- Hallgass! - mondja komolyan, immár a szemembe nézve. - Neked
aztán nincs miért magyarázkodnod. Nem azért mentem el, mert rád voltam
mérges. Magamra haragudtam, de nagyon.
Elkapom a fejem, és az ágy felé tekintek. Képtelen vagyok tovább
hallgatni, hogy egy újabb dologért vállalja magára a felelősséget.
- Nincs miért - sétálok az ágyhoz, és felemelem a takarót. - Nem
várhatom tőled, hogy te úgy is akarj engem. Undorító, önző dolog volt azt
kérnem tőled Nagyon sajnálom, tényleg.
Lefekszem és elfordulok tőle, hogy ne lássa a könnyeimet.
- Aludjunk, oké?
Sokkal nyugodtabban cseng a hangom, mint vártam. Nem akarom, hogy
rosszul érezze magát miattam. Nem csinált semmi rosszat, csak végig
mellettem volt ebben a rémálomban, és semmit sem kapott érte cserébe. A
legjobb, amit tehetek, hogy szakítok vele. Így nem kell átvészelnie velem ezt
az egészet. Nem tartozik nekem semmivel.
- Szerinted azért vagyok pocsékul, mert nem akarlak úgy? - kérdezi
hitetlenkedve, miközben az ágy másik oldala felé sétál, ahol fekszem, és
letérdel velem szemben. - Sky, én azért vagyok pocsékul, mert ami veled
történt, rohadtul összetörte a szívemet, és elképzelésem sincs, hogyan
segíthetnék neked. Melletted akarok lenni és támogatni akarlak, viszont
rossznak érzem minden szavamat, amivel vigasztalni próbállak. Mindig,
amikor hozzád érek vagy megcsókollak, rettegek, hogy talán nem akarod.
Most azt kérted, hogy feküdjek le veled, mert úgy jobb lesz neked. Hát
megtettem. Értem a gondolatmeneted, csak éppen nem túl könnyű
szeretkezni veled, ha közben a szemembe se bírsz nézni. Átkozottul fáj, mert
te ennél jobbat érdemelsz. Nem ezt a nyomorult életet érdemled, és gőzöm
sincs, hogyan tehetném jobbá neked.
Közben valahogy ő is az ágyra keveredik, és mellém ülve magához ölel.
Annyira magával ragadtak a szavai, hogy észre sem vettem. Gyengéden az
ölébe húz, én pedig átölelem a derekát a lábaimmal. Kezébe fogja az arcom,
és mélyen a szemembe néz.
- És bár abbahagytam, de el sem lett volna szabad kezdenem anélkül,
hogy elmondom, mennyire szeretlek. Annyira szeretlek! Nem érdemlem
meg, hogy megérintselek, amíg meg nem győződsz róla, hogy csak azért
teszem, mert odavagyok érted.
Ajkát az enyémre szorítja, esélyt sem adva rá, hogy válaszoljak. Pedig
annyira szeretem, hogy az már fáj. Semmi másra nem tudok gondolni, csak
arra, hogy mennyire szeretem, ő mennyire szeret engem, és a múltam
ellenére itt van mellettem.
Próbálom belesűríteni a mondandómat a csókba, de az messze nem elég.
Elhúzódom, megpuszilom az állát, az orrát, a homlokát, aztán az arcán
legördülő könnycseppet.
- Én is szeretlek. Nem tudom, mihez kezdenék most nélküled, Holder.
Annyira szeretlek és annyira sajnálom. Azt akartam, hogy te legyél nekem az
első. Irtó nehéz tudomásul venni, hogy már...
Megrázza a fejét, és újabb csókkal csitít.
- Ki ne mondd még egyszer! Ne is gondolj rá többet! Az apád
felfoghatatlan módon tényleg elvette tőled azt az elsőt, de garantálom, hogy
ennél többet nem tud ártani neked. Mert te annyira erős vagy, Sky!
Lenyűgöző és vicces és okos és szép és erős és bátor. Amit tett, azzal nem
vehette el mindazt, ami a legjobb benned. Túlélted akkor, és túléled most is.
Tudom, hogy sikerülni fog.
A szívemre teszi a kezét, aztán a saját mellkasára húzza a tenyerem.
Leszegett állal a szemembe néz, magának követeli a figyelmem.
- Hagyjuk a fenébe az elsőket, Sky! Hajtsunk inkább arra, ami örökké
tart!
Megcsókolom. A fenébe is, úgy csókolom, ahogy csak telik tőlem. A rajtam
úrrá lévő érzelmek minden erejével. Tenyerébe veszi az arcom, ledönt az
ágyra, majd fölém kerekedik.
- Szeretlek - mondja. - Olyan régóta szeretlek, de nem tudtam
kimondani. Mert nem akartam, hogy viszontszeress, amikor annyi mindent
elhallgattam előled.
Megint könnyek csorognak az arcomon. Bár ugyanolyan könnyek,
ugyanazon az arcon, valahogy mégis újnak tűnnek. Nem a fájdalom vagy a
harag miatt sírok. Hanem amiatt a hihetetlen érzés miatt, ami magával
ragadott, ahogy meghallom, hogy mennyire szeret.
- Nem is választhattál volna jobb alkalmat arra, hogy ezt elmondd.
Örülök, hogy kivártad.
Mosolyogva néz rám, mintha lenyűgöztem volna valamivel. Fölém hajol,
és megcsókol. Lágyan és finoman visszacsókolom, puhán érintve ajkát az
ajkammal. Kioldja a köntösömet, s felsóhajtok, amikor becsúsztatja alá a
kezét. Az érintése teljesen más most, mint negyedórával ezelőtt. Most érezni
akarom.
- Úristen, mennyire szeretlek! - mormolja a hasamat cirógatva. Ujjai
lassan kalandoznak a felfelé a lábamon, mire belenyöszörgök az egyre
mélyülő csókba. A két combom közé csúsztatja a tenyerét, és óvatosan
elfordítja a kezét, hogy szétnyissam a lábaimat. Összerezzenek, és válaszul
megfeszülnek az izmaim. Akaratlan ellenállásomat érezve elengedi az ajkam,
és rám néz.
- Emlékezz rá, hogy azért érek hozzád, mert szeretlek. Semmi másért.
Bólintok, és becsukom a szemem. Még mindig tartok tőle, hogy legyűr a
zsibbadtság és a félelem. Megpuszilja az arcom, aztán összehúzza a
köntösömet.
- Nyisd ki a szemed! - kéri szinte suttogva. Amikor megteszem,
ujjhegyével elmázol egy könnycseppet. - Te sírsz.
Bátorítóan mosolygok rá.
 - Semmi baj. Ezek jó könnyek.
Bólint, de komoly arcot vág. Egy darabig az arcomat nézi, majd a két
tenyere közé fogja a kezem.
- Szeretkezni akarok veled, Sky. És szerintem te is akarod. De előtte
valamit meg kell értened.
Megszorítja az ujjaimat, és az ajkaival elkap egy újabb legördülő
könnycseppet.
- Tudom, hogy nehéz megengedned magadnak, hogy érezz. Olyan jól
megtanultál kizárni mindent, hogy a védekező ösztöneid működésbe lépnek,
amint valaki hozzád ér. De én azt akarom, hogy tudd, nem az fájt neked
kiskorodban, amit az apád fizikailag művelt veled, hanem az, ahogyan a
lelkedet és a bizalmadat összetörte. A legrosszabb dolgon estél át, amit egy
gyermek a példaképnek, hősnek, tökéletesnek tartott apja kezei között
átélhet. El sem bírom képzelni, milyen borzasztó lehetett. Jusson eszedbe,
hogy ami kettőnk között történik, annak semmi köze nincs ahhoz a régi
dologhoz. Amikor megérintelek, azért teszem, mert boldoggá akarlak tenni.
Amikor megcsókollak, az azért van, mert neked van a legcsodálatosabb szád a
világon. És amikor szeretkezem veled, pontosan azt csinálom, amit a kifejezés
takar. Mert szerelmes vagyok beléd. Az érintéshez társított rossz érzés nem
kell, hogy rám is vonatkozzon. Nem kell, hogy ránk is vonatkozzon.
Pontosan azért érek hozzád, mert szeretlek. Semmi másért.
Gyengéd szavai megérintik a szívem, és enyhítik bennem a feszültséget.
Lágyan megcsókol, én pedig szinte elolvadok a keze alatt. A keze alatt, ami
csak azért van rajtam, mert szeret. Ahelyett, hogy megpróbálnék mondani
valami értelmeset, teljesen átadom magam neki, engedem, hogy eggyé
forrjunk a csókban, azonos ritmusra mozogva. A bizalmam máris az övé.
Készen állok rá, hogy érezzem, hogy befogadjam. Mert akarom. Semmi
másért.
- Szeretlek - súgja a fülembe.
Amíg felfedezőútra indul a kezével, a szájával és a szemével, nem győzi
elégszer mondani, mennyire szeret. Végre képes vagyok itt maradni a
jelenben, hogy örömmel elfogadjam, amit velem tesz. A feltépett fólia
szakadásának hangja izgalmas várakozással tölt el. Mosolyogva néz rám, az
arcomat simogatja, lángoló vággyal a tekintetében.
- Mondd, hogy szeretsz - kérlel.
Magabiztosan állom a pillantását, mert azt akarom, érezze, a szavaim
mögött mély őszinteség lapul.
- Szeretlek, Holder. Nagyon. És csak hogy tudd: ezzel Hope is így volt.
Az arcvonásai kisimulnak, láthatóan megkönnyebbül, s akkorát sóhajt,
mintha tizenhárom évig tartotta volna vissza a levegőt, ezekre a szavakra
várva.
- Bárcsak éreznéd most, amit én!
Sietve a számra tapasztja a száját. Édes, ismerős íze és illata eláraszt, amikor
belém hatol. Hirtelen úgy érzem, hogy még saját magánál is többet ad. Az
őszinteségét, a szerelmét, s egy pillanatra a közös örökkévalóságunk egy
darabját is. A vállába kapaszkodva viszonzom minden rezdülését. Mindent
érzek. És minden olyan szép.
Ahogy megfordulok, látom, hogy Holder ott ül mellettem az ágyon, és a
telefonját nézi. Azonnal rám figyel, amikor nyújtózkodni kezdek, és rögtön
odahajol hozzám, hogy megcsókoljon. De én elrántom a fejem.
- Előbb fogat mosok - motyogom, és kimászok a takaró alól. Holder
elneveti magát, és tovább nyomkodja a telefonját. Valahogy az éjszaka során
rám került a pólóm, de nem emlékszem, mikor. Kibújok belőle, hogy beálljak
a zuhany alá. Miután végeztem, visszamegyek Holderhez, aki nagyban
csomagol.
- Mit csinálsz? - kérdezem, miközben éppen az egyik blúzomat
hajtogatja össze. Beszédes pillantást vet rám, aztán az ágyra terített többi
ruhadarabbal kezd foglalatoskodni.
- Nem maradhatunk itt örökké, Sky. Végig kell gondolnunk, hogy mit
szeretnél.
A szívem a torkomban dobog, közelebb lépek hozzá.
- De... még nem tudom. Nincs is hová mennem.
Megérezve a pánikot a hangomban, máris mellettem terem, és szorosan
átölel.
- Itt vagyok neked én. Nyugodj meg! Visszamehetünk hozzánk, amíg
elrendeződnek a dolgok. Arról nem is beszélve, hogy mindketten iskolába
járunk. Nem hagyhatjuk ott, és nem ülhetünk örökké egy szállodai szobában.
Az a város, benne Karen... Nem tűnik jó ötletnek. Félek annyira közel
lenni hozzá. Biztosan kérdőre akarnám vonni, amire még nem állok készen.
Még egyetlen napra van szükségem. Még egyszer látni akarom a régi
otthonomat, hátha lesz még néhány emlékem. Nem bízhatok meg Karenben,
ami a saját múltam megismerését illeti. Egyedül akarok rájönni.
- Még egy nap - vágom rá. - Légy szíves, maradjunk még egy napot,
aztán mehetünk. Muszáj összeraknom a képet, ezért még egyszer oda kell
mennem.
Holder elhátrál tőlem, és a fejét rázza.
- Nincs az az isten! - jelenti ki határozottan. - Nem hagyom, hogy még
egyszer keresztülmenj ezen. Nem mehetsz vissza.
Bátorítóan az arcára teszem a tenyerem.
- Kénytelen vagyok, Holder. Megígérem, nem fogok kiszállni a kocsiból.
Esküszöm. De még egyszer látnom kell azt a házat, mielőtt visszamegyünk.
Annyi minden eszembe jutott, amikor ott voltam. Csak még néhány
emlékképet szeretnék, mielőtt visszaviszel, és döntenem kell, mi legyen.
Sóhajtozva járkál fel-alá. Látszik rajta, hogy nem akar engedni a
kérésemnek.
- Kérlek szépen!
Tisztában vagyok vele, hogy nem fog tudni nemet mondani nekem. Az ágy
felé fordul, felkapja a táskáját, és a szekrény felé hajítja.
- Rendben. Megmondtam, hogy támogatlak mindenben, amit teszel. De
eszem ágában sincs megint kipakolni ezeket a holmikat - bök a háta mögé, a
szekrény irányába.
Nevetve odaszaladok hozzá, a nyaka köré fonom a karjaimat.
- Te vagy a legjobb, legmegértőbb pasi az egész világon.
 Nagy levegőt vesz, és viszonozza az ölelésem.
- Nem! - ellenkezik, miközben puszit nyom a hajamra. - Én vagyok a
legnagyobb papucs az egész világon.
Sikerült éppen azt a tíz percet kiválasztanunk egykori otthonom újbóli
meglátogatására, amikor apám hazaér. Amint leparkol a garázs előtt, Holder
megmarkolja a slusszkulcsot, hogy indítson.
Átnyúlok, s remegő kezem az övére teszem.
- Várj! Látnom kell, hogy néz ki.
Holder hatalmas sóhajjal az ülés oldalához szorítja a kezét. Tisztában van
vele, hogy a legjobb lenne azonnal eltűnnünk, de azzal is, hogy úgysem
hagynám.
A velünk szemben álló rendőrautóra emelem a tekintetem. Az ajtó nyílik,
és kilép belőle egy egyenruhás férfi. Telefont szorít a füléhez, háttal nekünk.
Valószínűleg egy beszélgetés közepén tart, mert megáll a kertben, ahelyett
hogy bemenne. Ahogy ránézek, semmilyen reakcióm nincsen. Az égvilágon
semmit sem érzek. Egészen addig, amíg arccal felénk nem fordul.
- Te jó isten! - suttogom hangosan. Holder kérdőn rám pillant, de csak
megrázom a fejem. - Semmi baj - nyugtatom meg gyorsan. - Csak... olyan
ismerős. Semmilyen kép nem élt róla bennem, de ha szembejött volna az
utcán, biztosan felismerem.
Mindketten tovább figyeljük. Holder elfehéredett bütykökkel markolja a
kormányt. Lepillantva tudatosul bennem, hogy ugyanúgy fogom a biztonsági
övet. Az apám befejezi a beszélgetést, és a zsebébe süllyeszti a telefont.
Megindul felénk, mire Holder azonnal az indítókulcshoz kap. Felnyögök, és
reménykedem, hogy valami csoda folytán az apám nem lát minket.
Mindketten megkönnyebbülünk, amikor kiderül, hogy csak a postaládához
megy.
- Nem volt még elég? - sziszeg Holder összeszorított foggal. - Mert
képtelen vagyok tovább gubbasztani itt, anélkül hogy beverném a képét.
- Majdnem - válaszolom. Nem akarom, hogy hülyeséget csináljon, ám
egyelőre indulni sem akarok. Figyelem, ahogy az apám átnézi a leveleit,
miközben visszasétál a házhoz. Aztán mellbe vág a felismerés.
Mi van, ha újraházasodott?
Mi van, ha vannak gyerekei?
Mi van, ha ugyanezt mással is megteszi?
Izzadni kezd a tenyerem a biztonsági öv csúszós anyagán, ezért beletörlöm
a farmerembe. Minden eddiginél jobban remegek. Hirtelen másra sem tudok
gondolni, csak arra, hogy ez nem történhet meg. Nem hagyhatom futni,
abban a tudatban, hogy talán mással is ezt teszi. Tudnom kell, ugyanaz a
szörnyeteg-e, ahogy az emlékeimben él. Tartozom ennyivel saját magamnak,
és minden olyan gyereknek, aki valaha is szóba áll vele. Márpedig ahhoz,
hogy meggyőződjek róla, látnom kell. Beszélnem kell vele. Tudnom kell,
miért csinálta ezt velem.
Az apám kinyitja az ajtót, és bemegy a házba. Holder kiengedi a
visszatartott levegőt.
- És most? - kérdezi felém fordulva.
Kétség sem fér hozza, hogy lekötözne, ha tudná, mire készülök. Ezért
inkább nem adom semmi jelét, csupán mosolyogva bólintok.
- Na, most már mehetünk.
Ujjai a slusszkulcs köré fonódnak. Abban a pillanatban, ahogy elfordítja a
kulcsot, hogy beindítsa a motort, villámgyorsan kicsatolom a biztonsági
övem, magam felé rántom a kilincset, kiszállok és elrohanok. Az úton
átszaladva apám előkertjét veszem célba. Nem hallom, hogy Holder követne.
Macskaügyességgel ölel át, s felemel, hogy erőszakkal lecipeljen az ajtó előtti
lépcsőn. Úgy visz, mint ahogy egy kisgyereket szokás, én meg rugdosva
próbálok szabadulni a szorításából.
- Mégis mi a jó büdös francot művelsz? - kérdezi könnyűszerrel
ellenállva minden szabadulási kísérletemnek.
- Azonnal engedj el, Holder, különben sikítok! Az istenre esküszöm,
sikítani fogok!
A fenyegetésre egy mozdulattal megpördít, hogy a szemembe nézzen.
Mély csalódottsággal a tekintetében rázza meg a vállam.
- Ne csináld, Sky! Nem kell többé szóba állnod vele azok után, ami
történt. Azt akarom, hogy gondold át rendesen, mielőtt bármilyen döntést
hozol.
Olyan szívfájdalommal meredek rá, ami biztosan az arcomra van írva.
- Tudnom kell, hogy mással is megteszi-e. Tudnom kell, született-e
azóta gyereke. Nem hagyhatok futni valakit, aki képes ilyesmire. Látnom
kell. Beszélnem kell vele. Tudnom kell, hogy már nem ugyanaz a szörnyeteg,
mielőtt beszállok a kocsiba és lelépek.
- Ne csináld! - rázza a fejét. - Így ne. Elintézhetjük telefonon.
Rákereshetünk a neten. Kérlek, Sky!
Azzal a válláráról a hátamra csúsztatja a kezét, s gyengéden elindít a kocsi
felé. Habozok, mert továbbra is úgy érzem, szembe kell néznem az apámmal.
Semmilyen internetes keresés nem fogja elárulni azt, amit a tekintete vagy a
hangja.
- Valami gond van?
Holderrel mindketten felkapjuk a fejünket, és a hang irányába nézünk. Az
apám a bejárati ajtó előtti lépcső aljában áll. Holdert méregeti, aki a karomat
szorongatja.
- Kisasszony, ez a férfi zaklatja önt?
Csupán a hangja elég volt hozzá, hogy megrogyjon a térdem.
Holder érzi ezt, így közelebb húz magához.
- Menjünk innen - suttogja a fülembe, továbbra is támogatva a kocsi
felé.
- Ne mozduljon!
Én megállok, de Holder egyre sürgetőbben tol előre.
- Forduljon meg!
Ez már nem kérés, hanem követelés. Holder is megáll velem együtt.
Mindketten tisztában vagyunk azzal, milyen következményekkel jár egy
rendőr utasításának figyelmen kívül hagyása.
- Csak lazán - súgja Holder. - Talán nem ismer fel.
Bólintva nagy levegőt veszek, aztán egyszerre megfordulunk, jó lassan.
Apám néhány méterrel közelebb jött hozzánk. Kőkemény tekintettel jön
felém, kezét az övén hordott pisztolytáskán tartva.
Kénytelen vagyok a földet bámulni, mert az arcán olyan felismerés
tükröződik, ami halálosan megrémiszt. Már minimális a távolság közöttünk,
amikor megtorpan. Holder még szorosabban szorít, én meg továbbra is a
földet bámulom. Levegőt venni sem merek.
- Hercegnő?
- Tartsa magát távol tőle!
Holder kiabál, és nyomást érzek valahol a karom tájékán. Közel van a
hangja, tehát még mindig tart. A kezem lehanyatlik, s füvet érzek az ujjaim
alatt.
- Kicsim, nyisd ki a szemed! Kérlek! - simogatja Holder az arcomat.
Engedelmeskedek a hangjának, mint egy lassított felvételben, felnézek.
Lenéz rám, mögötte pedig ott áll az apám.
- Minden rendben, csak elájultál. Gyere, fogd meg a kezem, mennünk
kell!
A derekamat átölelve talpra segít, gyakorlatilag ő tartja az egész súlyomat.
Apám előttem téblábol, és csak bámul rám.
- Hát te vagy az.
Holderre pillant, aztán rám.
- Hope? Emlékszel? - telik meg a szeme könnyekkel.
Az enyém nem.
- Húzzunk innen - motyogja Holder. Ellenkezve egylépésnyit
eltávolodom tőle. Visszanézek apámra. Arra az emberre, aki láthatóan képes
olyan érzelmeket mutatni, mintha szeretett volna. Szarházi alak.
- Emlékszel? - kérdezi újra, megint egy fél méterrel közelebb lépve.
Holder mindig annyit hátrál velem, amennyivel ő előrejön. - Hope,
emlékszel rám?
- Hogy is felejthetnélek el?
 Az a vicc, hogy igazából tényleg elfelejtettem. Teljesen. Egyetlen
emlékképem sem volt róla, arról, hogy mit csinált velem, és hogy milyen
életem volt itt. De nem akarom, hogy tudja. Azt akarom, hogy világos legyen
számára, minden mocsoksága élénken él bennem.
- Szóval te vagy az - mondja, miközben idegesen matat a kezeivel az
oldala mellett. - Élsz. Jól vagy.
Előveszi a rendőrségi rádiót, valószínűleg be akar számolni a
fejleményekről. Mielőtt megnyomhatná a gombot, Holder előrenyúl, és kiüti
a kezéből. A készülék a földre esik, apám lehajol érte, fölveszi, majd
védekezve hátrál egy lépést, megint a fegyverét markolva.
- A maga helyében nem mondanám el senkinek, hogy itt van - szólal
meg Holder. - Kétlem, hogy a címlapokon akarja viszontlátni, mekkora egy
perverz állat.
Apám rögtön elsápad, és rettegve kezd vizslatni engem.
- Mi? - mered rám értetlenül. - Hope, akárki rabolt el, hazudott neked.
Olyan dolgokat mondott rólam, amiből egy fikarcnyi sem igaz.
Már megint közelebb araszolt, sugárzik róla a kétségbeesés és a könyörgés.
- Ki rabolt el, Hope? Ki volt az?
Magabiztos lépést teszek tele.
- Mindenre emlékszem, amit velem tettel. És ha hajlandó vagy
megtenni, amire kérlek, esküszöm, eltűnök, és nem látsz többet
Még mindig rázza a fejét, mintha nem akarná elhinni, hogy saját lányával
néz farkasszemet. Biztos vagyok benne, hogy leesett neki: veszélyben forog
az egész élete. A karrierje, a hírneve a szabadsága. Ha lehet, még jobban
elsápad, amikor tudatosul benne, hogy nincs értelme a tagadásnak. Tudja,
hogy tudom.
- Mit szeretnél?
A házra nézek, majd ismét rá.
- Válaszokat. És valamit, ami az anyámé volt.
Holder megint szorosan fogja a derekam. A kezébe csúsztatom a kezem,
mert erőt kell merítenem belőle, hogy itt van velem. Határozottságom
minden apámmal töltött másodperccel gyengül. Az egész lénye, a hangja, a
gesztusai, minden hányingert kelt bennem.
Apám szúrós pillantást vet Holderre, majd közli:
- Odabent tudunk beszélni.
Idegesen pislog a szomszédok felé. Viselkedése bizonyítja, hogy mérlegelte
a lehetőségeit, szóval azt is tudja, nem nagyon van választása. A bejárati ajtó
irányába biccent, majd elindul a lépcsőn fel.
- Tegye le a fegyvert - mondja Holder.
Apám megáll, de nem fordul meg. Lassan az oldalához nyúl, és leoldja az
övéről a pisztolyt. Óvatosan a lépcsőre teszi, aztán folytatja az útját fölfelé.
- A másikat is.
Apám az ajtó előtt torpan meg újra. Lehajol, felhúzza a nadrágszárat, s a
bokájáról is lecsatol egy stukkert. Miután mindkettő a földön hever, bemegy.
Nyitva hagyja maga mögött az ajtót, hogy kövessük. Holder gyengéden
szembefordít magával, és mélyen a szemembe néz.
- Itt maradok a nyitott ajtó mellett. Nem bízom benne. Ne menj a
nappalnál beljebb!
Bólintok, ő pedig gyorsan és szenvedélyesen megcsókol. A nappaliba lépve
látom, hogy az apám ölbe tett kézzel ül a kanapén. A padlót nézi. A hozzám
legközelebbi székhez oldalazok, és leereszkedek a szélére. Ebben a házban, az
ő társaságában nem tudok lazítani, mert görcsbe rándultak a zsigereim.
Veszek néhány mély levegőt, hogy legyőzzem a félelmem.
A néma pillanatot arra használom, hogy keressek a külsején valamit,
amiben rá hasonlítok. Talán a hajszíne? Sokkal magasabb mint én, a szeme
pedig az enyémmel ellentétben sötétzöld, már amikor képes felnézni. A
karamellszínű fürtöktől eltekintve semmi közös nincs bennünk.
Elmosolyodok, mert örülök, hogy nem hasonlítok rá.
Apám rám emeli a tekintetét, majd fészkelődve sóhajt egyet.
- Mielőtt bármit is mondanál, tudnod kell, hogy szerettelek, és tiszta
szívemből bánom, amit tettem.
Óriási erőfeszítésembe kerül ezt a süket dumát válasz nélkül hagynom. Ha
az egész életét bocsánatkéréssel töltené, az sem lenne elég, hogy akár
egyetlen olyan éjszaka emlékét is semmissé tegye, amikor megmozdult a
kilincs.
- Tudni akarom, miért csináltad - közlöm remegő hangon. Utálom, hogy
most szánalmasan gyengének hallatszom. Ugyanaz a kislány vagyok, aki
könyörgött, hogy hagyja abba. Már nem vagyok kislány, gyenge meg pláne
nem, az hétszentség.
Hátradőlve megdörzsöli a szemét.
- Nem tudom - mondja elkeseredetten. - Miután édesanyád meghalt,
megint inni kezdtem. Egy évvel később egy reggel arra ébredtem, hogy
valami szörnyűséget műveltem az éjjel. Reméltem, hogy csak rosszat
álmodtam. De amikor mentem, hogy felébresszelek, olyan más lettél
hirtelen. Már nem az a boldog kislány voltál, aki régen. Egyetlen éjszaka alatt
megváltoztál, rettegtél tőlem Gyűlöltem magam. Még abban sem voltam
biztos, hogy mi történt valójában, mert annyira berúgtam. Azt viszont
tudtam, hogy valami borzalmas, és rettenetesen sajnáltam. Csak
egyetlenegyszer történt meg, utána pedig állandóan ajándékokat vettem
neked. Mindent megkaptál, amit csak kértél. Nem akartam, hogy erre
emlékezzél.
Két kezem összekulcsolom a térdemen, hogy ne akarjak felugrani, s péppé
verni. A nyilvánvaló hazugság hallatán még jobban gyűlölöm, pedig azt
hittem, a bennem tomboló indulatot már nem lehet fokozni. Úgy beszél az
egészről, mint valami balesetről. Mintha eltört volna egy kávéscsészét, vagy
egy koccanást okozott volna az úton.
- Éjszakáról éjszakára megismételted - suttogom minden önuralmat
összeszedve. Legszívesebben teli torokból üvöltöznék vele. - Rettegtem a
lefekvéstől, az ébredéstől, a fürdéstől és tőled. Én nem az a kislány voltam,
aki az ágy alatt vagy a szekrényben rejtőző szörnyektől fél. Én attól a
vadállattól féltem, akinek szeretnie kellett volna engem! Akinek az lett volna
a dolga, hogy megvédjen az olyanoktól, mint te!
Holder mellettem térdel, és magához szorít, miközben kiabálok. Egész
testemben reszketek, ahogy belesimulok az érintésébe. Jólesik érezni a
nyugalmat, ami árad belőle. Megsimogatja és megpuszilja a vállam.
Egyszerűen hagyja, hogy minden keserűséget kiordibáljak magamból.
Apám mintha elsüllyedne a kanapé párnái között, és könnyek csorognak a
szeméből. Meg sem próbálja védeni magát, mert tudja, hogy igazam van. Meg
amúgy se nagyon akad mondanivalója. Csak a tenyerébe temeti az arcát, és
sír, mert sajnálja, hogy szembe kell néznie az igazsággal.
 - Van másik gyereked? - kérdezem a szégyentől égő arcába nézve.
Lehorgasztja a fejét, a homlokára csúsztatja az egyik tenyerét, de nem
válaszol. - Van? - ordítom teljes tüdőből. Tudnom kell, hogy mással nem
csinálta meg. Hogy nem csinálja még mindig.
Megrázza a fejét.
- Nincs. Édesanyád után nem házasodtam újra.
A hangja éppen olyan megtörten cseng, mint amilyen ő maga.
- Én vagyok az egyetlen, akivel ezt művelted?
Továbbra is a padlót figyeli elmélyülten, nem reagálva a kérdéseimre.
- Tartozol nekem az igazsággal - sürgetem eltökélten. - Megtetted
mással is előttem?
Érzem, ahogy magába zárkózik. Kemény tekintete elárulja, hogy nem áll
szándékában több titkot felfedni. Én is a kezembe temetem az arcom, mert
fogalmam sincs, mi lehetne a következő lépés. Nem tűnik helyénvalónak,
hogy futni hagyjam, mintha mi sem történt volna, viszont a feljelentés
következményeitől is tartok. Megrémiszt, mennyire megváltozhat az életem
emiatt. Megrémiszt, hogy talán senki sem fog hinni nekem, hiszen sok éve
már az egésznek. De a legjobban az rémiszt meg, hogy talán túlságosan
szeretem ahhoz, hogy tönkretegyem az életét. A jelenléte ugyanis nemcsak a
borzalmakra emlékeztet, hanem arra az apukára is, akinek azelőtt
megismertem. Ez a ház valóságos érzelmi cunamit indított el bennem. A
konyhaasztalra nézve családi beszélgetések kellemes képei ugranak be. A
hátsó ajtóra pillantva pedig tudom, milyen izgalmas volt kirohanni a kertbe,
megnézni a mezőn át zakatoló vonatot. A környezet ellentmondásos
emlékeket hoz felszínre, és bár ez nem tetszik, egyszerre szeretem és
gyűlölöm őt.
Könnyeimet letörölve nézek rá megint. A csöndesen a padlót bámuló
emberben próbálom nem az apukámat látni. Azt az embert, aki nagyon régen
szeretett engem. Még azelőtt, hogy éjjelente megmozdult a kilincs.
 TIZENNÉGY ÉVVEL KORÁBBAN

- Csitt - suttogja anya, a fülem mögé simítva a hajam. Az ágyamon fekszünk és ő

hátulról magához ölel. Betegen virrasztók egész éjjel. Nem szeretek beteg lenni, de
jólesik, hogy így törődik velem.
Becsukom a szemem, hogy a gyógyulást hozó álommanó megjelenjen. Már
majdnem elalszom, amikor hallom a lenyomott kilincs zaját, úgyhogy a szempilláim
alól leselkedni kezdek. Apa jött be, aki most rám és anyára mosolyog. Amikor
viszont meglátja az arcom, elszomorodik. Biztos látszik rajtam, hogy nem vagyok
jól. Apa nem szereti, ha beteg vagyok, mert szeret, és olyankor szomorú lesz.
Mellém telepszik az ágyon, megsimogatva az arcom.
- Hogy van az én pici lányom?
- Nem jól, apuci - motyogom. A válasz hallatán összevonja a szemöldökét. Azt
kellett volna mondanom, hogy jól vagyok. Akkor biztos nem csinálja ezt a
szemöldökével.
Anyára néz, aki mögöttem fekszik. Megsimogatja az ő arcát is, éppúgy, mint az
enyém.
- Hogy van a másik leányzóm?
Érzem, hogy anya keze apáéra simul, miközben válaszol.
- Fáradtan. Egész éjjel fent voltam vele.
Apa feláll és talpra segíti anyát is. Gyengéden megöleli, s puszit ad az arcára.
- Innentől átveszem - mondja. - Menj, és pihenj egy kicsit, oké?
Anya bólint és megpuszilja megint, majd kimegy a szobából. Apa megkerüli az
ágyam, aztán pontosan oda fekszik, ahol anya volt. Ő is átölel, és egy dalt mormol a
fülembe. Azt mondja, ez a kedvence, mert rólam szól.
 „Sok mindent elvesztettem már életemben.
Jutott elég fájdalom és küzdelem.
De soha nem adom fel, ígérem!
Egy reménysugár mindig itt van nekem.”

Mosolygok, pedig még mindig nem vagyok jól. Apu addig duruzsol a fülembe,
amíg álomba nem ringat.
Ez az első kép, amire a rossz dolgok előtti időből emlékszem. Az egyetlen,
amiben anyukám is szerepel. Még mindig nem tudom, hogy nézett ki, mert
ködös az egész, de élénken él bennem az érzés.
Szerettem. Mindkettőjüket.
Az apám végre rám néz. Arcvonásait szomorúság torzítja el. De egy
csöppnyi együttérzést sem tud kicsikarni belőlem. Még én érezzek együtt
vele? Tisztában vagyok vele, hogy most iszonyúan sebezhető helyzetben van.
És ha ezt felhasználhatom, hogy kikényszerítsem az igazságot, nem fogok
habozni.
Felállok, mire Holder rögtön a karom után nyúl. Lenézek rá, s megrázom a
fejem.
- Minden rendben - mondom bátorító hangon. Bólint és elenged, így
odaléphetek az apámhoz. Letérdelek elé a földre, megbánással teli
tekintetébe fúrom a pillantásom. A közelségétől görcsbe rándul az egész
testem, és fellángol bennem a harag, de tudom, hogy a kívánt válaszok
érdekében ezt kell tennem. Muszáj azt hinnie, hogy együtt érzek vele.
- Beteg voltam - kezdem higgadtan. - Az anyám és én az ágyamban
feküdtünk, amikor munkából hazaértél. Egész éjjel virrasztott velem,
úgyhogy elküldted pihenni.
Egy könnycsepp gördül le a képén, s alig észrevehetően bólint.
- Akkor úgy öleltél, ahogy egy apának ölelnie kell a gyerekét. Énekeltél
is nekem. Emlékszem, hogy valami reménysugárról szólt a dal.
 Saját könnyeimet letörölve továbbra is farkasszemet nézek vele.
- Mielőtt anya meghalt, mielőtt majdnem belepusztultál a fájdalomba,
előtte nem csináltad velem azokat a dolgokat, igaz?
Megrázza a fejét, és megsimogatja az arcomat.
- Nem, Hope. Annyira szerettelek! Most is. Téged és anyukádat
mindennél jobban. De amikor meghalt, egy részem vele együtt sírba szállt.
Önkéntelenül ökölbe szorul a kezem, ahogy ujja a bőrömhöz ér. Mély
lélegzetet veszek, és sikerül nyugalmat erőltetnem magamra.
- Sajnálom, hogy mi mindenen kellett keresztülmenned - szólalok meg.
És tényleg sajnálom. Emlékszem, mennyire szerette az anyámat, attól
függetlenül, hogy mennyire szörnyű módon vezette le a gyász okozta
indulatokat. Képes vagyok őszintén azt kívánni, hogy bárcsak ne történt
volna meg vele mindez.
- Tudom, hogy szeretted. Emlékszem. De ez sem könnyíti meg, hogy
megbocsássak neked. Nem tudom, mi működik benned másképp, mint a
többi emberben, hogy képes legyél olyasmit művelni, amit velem tettél.
Ennek ellenére tudom, hogy szerettél. Nehéz beismernem, de valamikor
régen én is szerettelek téged. Szerettem a jobbik éned.
Felállva hátrálok egy lépést, még mindig a szemébe nézve.
- Tudom, hogy nem vagy velejéig romlott ember. Biztos vagyok benne.
De ha tényleg szeretsz, úgy, ahogy mondod, ha egy kicsit is szeretted az
anyámat, akkor mindent meg kell tenned, hogy kiheverjem ezt az egészet.
Ennyivel tartozol nekem. Csak annyit akarok, őszinte legyél velem, így a
békesség halvány másának érzésével távozhatok innen. Csupán ezért vagyok
itt, érted? Békét akarok, megnyugvást.
 Most már arcát a tenyerébe rejtve zokog. Visszamegyek a kanapéhoz,
Holder pedig mellém térdelve ismét átkarol. Érzi, min megyek most
keresztül, ezért a kezemért nyúl, és összefonja a kisujjainkat. Apró gesztus,
ám ennél tökéletesebb módot nem is találhatott volna rá, hogy megadja azt a
biztonságérzetet, amire szükségem van. Apám hatalmasat sóhajt, majd a keze
lehanyatlik.
- Amikor először inni kezdtem, csak egyszer történt meg. Csináltam
valamit a kishúgommal. De tényleg csak egyszer. Évekkel azelőtt, hogy
találkoztam volna az édesanyáddal.
Tekintete lángol a szégyentől, a szívem pedig elszorul a nyers
őszinteségétől. Meg attól, hogy szerinte rendben van, mivel csak egyszer
tette meg. Nyelek egy nagyot, hogy lejjebb menjen a gombóc a torkomban, és
folytatom a kérdezősködést.
- És utánam? Csináltad mással is, miután engem elraboltak?
Megint a padlót nézi. A belőle áradó bűntudat úgy hasít belém, mintha
gyomron vágtak volna. Könnyeimet visszatartva bukik ki belőlem a
következő kérdés.
- Kikkel? Hányan voltak?
Megrázza a fejét.
- Csak egy volt. Néhány éve már nem iszom, és azóta nem nyúltam
senkihez - néz fel hirtelen, kétségbeesés és remény furcsa elegyével a
tekintetében. - Esküszöm. Összesen háromszor történt meg, az életem
legmelyebb pontjain. Ha józan vagyok, kordában tartom a késztetéseim. Pont
ezért nem iszom többé.
- Ki volt az?
 Azt akarom, hogy még néhány másodpercig szembe kelljen néznie az
igazsággal, mielőtt örökre elhúzok innen.
- Itt lakott a szomszédban - biccent jobbra a fejével. - Tízéves lehetett,
amikor elköltöztek, szóval nem tudom, mi lett vele. Régen volt már, Hope.
Évek óta nem csináltam. Igazat beszélek, esküszöm.
Mázsás kő zuhan a mellkasomra. Már nem érzem a megnyugtató szorítást,
ezért Holderre nézek, aki a szemem láttára omlik össze.
Leírhatatlan gyötrelem torzítja el a vonásait, mindkét kezével a hajába tép,
ahogy elfordul tőlem.
- Less - suttogja. - Ó, istenem! Nem!
Az ajtófélfának nyomja a homlokát, két kezét szorosan összekulcsolja a
tarkóján. Habozás nélkül felpattanok, odaugrok hozzá, és a vállára teszem a
kezem. Attól félek, hogy szó szerint felrobban. Hangtalan sírástól rázkódik a
válla. Nem tudom, mit mondjak vagy mit csináljak. Csak rázza a fejét, és azt
ismételgeti, „nem, nem, nem”. Annyira szeretnék segíteni, hogy majd
beleőrülök. De nem tudok. Már értem, miért érezte, hogy bárhogyan reagál a
velem történtekre, akárhogy szeretne támogatni, egyszerűen nincsenek meg
hozzá a megfelelő szavai. Feladom a próbálkozást, s egyszerűen csak a
vállához szorítom a fejem. Megfordul, hogy átöleljen.
Szaporán emelkedő és süllyedő mellkasa elárulja, hogy igyekszik fékezni az
indulatait. Olyan erővel fújja ki a levegőt, mintha szél tombolna a
nappaliban, összeborzolja a hajam. Még szorosabban átölelem, remélve, hogy
így legyűri a dühét. Akármennyire is szeretném, hogy fizikailag is megtorolja
az apámnak ellenem és Less ellen elkövetett szörnyűségeit, félek, nem tudna
leállni.
 Elengedi a derekam, s a vállamra teszi a kezét, hogy eltoljon magától.
Tekintete annyira baljós, hogy rögtön védekező üzemmódba kapcsolok.
Közéjük ugrom, mert semmi más nem jut eszembe, amivel
megakadályozhatnám a támadást. De mintha ott sem lennék. Amikor Holder
felém pillant, átnéz rajtam. Hallom, hogy apám mögém lép, és látom, hogy
Holder a szemével követi. Megfordulok, hogy kiabálva menekülésre
ösztönözzem az apámat, amikor Holder elkapja a karomat és félrelök az
útból.
Elbotlom a saját lábamban, és a földre zuhanok. Onnan pedig lassított
felvételként nézem végig, amint apám a kanapé mögé érve megfordul, előhúz
egy pisztolyt, és Holderre céloz. Képtelen vagyok megszólalni. Képtelen
vagyok sikítani. Képtelen vagyok megmoccanni. Még csak be sem tudom
csukni a szemem. Muszáj tehetetlenül néznem.
Apám a szájához emeli a rádiós adóvevőt, miközben elfehéredő ujjakkal
markolja a pisztolyt. Megnyomja a gombot, és Holdert bámulva közli:
- Halott tiszt, harmincöt-huszonkettő, Tölgyfa utca.
Holderre villan a tekintetem, majd vissza apámra. Kiesik a kezéből a rádió,
pont elém, a földre. Feltápászkodom, de még mindig nem jön ki hang a
torkomon. Apám pillantásában vereséget látok, ahogy a szemembe néz,
mielőtt maga ellen fordítja a fegyvert.
- Sajnálom, hercegnő.
A dörrenés betölti a szobát. Mindjárt beszakad a dobhártyám.
Összeszorítom a szemem, és a fülemre tapasztom a tenyerem. Azt sem
tudom, honnan jön az az elképesztően éles hang, amibe most beleremegnek a
falak. Mintha egy lány sikítana.
 Én vagyok az.
Én sikítok.
Kinyitom a szemem, megpillantom apám élettelen testét. Néhány centire
hever tőlem. Holder a számra tapasztja a kezét, felemel, és kivonszol az ajtón.
Meg sem próbál az ölében vinni. Sarkam végigszántja a füvet, miközben
egyik keze a számon, a másik a derekamon, úgy vonszol magával. A kocsihoz
érve még mindig a tenyerével tompítja a hangom. Idegesen körbepillant,
hogy megbizonyosodjon róla: nincs tanúja a jelenetnek. Tágra nyílt
szemekkel rázom a fejem hátha a tagadástól semmissé válik életem legutóbbi
néhány perce.
- Állj le! Abba kell hagynod a sikítozást. Most azonnal.
Erőteljesen bólintok, csodával határos módon sikerül elnémítanom a
torkomból kitörni akaró hangokat. Próbálok lélegezni, hallom, ahogy a
levegő ki-be jár az orromon. Majdnem visszacsúszom a pokol mélyére,
amikor észreveszem Holder arcán a vércseppeket. De nem akarok megint
sikítani.
- Hallod? - hadarja. - Szirénák, Sky. Egy percen belül itt lesznek. Elveszem
a kezem. Muszáj, hogy lenyugodj, beszállj a kocsiba és maradj csendben,
különben nem jutunk ki innen.
Megint bólintok, mire elveszi a kezét a szám elől, majd betuszkol az
autóba. Átrohan a másik oldalra, feltépi az ajtót, bepattan, elindítja a motort
és már indulunk is. Éppen befordulunk a sarkon, amikor két rendőrautó
fordul be az utcába az ellenkező irányból. Elhajtunk. Előrehajtom a fejem,
majdnem egészen a térdemig, hátha így könnyebben megnyugszom. Nem
akarok arra gondolni, ami történt. Képtelen vagyok rá. Nem, ez nem történt
meg. Lehetetlen. Arról győzködöm magam, hogy ez csak egy hülye rémálom.
Így legalább tudok lélegezni. Beszívom és kifújom a levegőt, hogy tudjam,
élek, mert egyáltalán nem úgy érzem magam.
Mint a zombik, úgy tántorgunk be a hotelszobába. Nem is emlékszem, hogy
kerültem ide a kocsiból. Holder leül az ágyra, és kibújik a cipőjéből. Én az
ajtónál megállok. A karom ernyedten lóg, a fejem félrebillen, mozdulatlanul
bámulom a szemközti falon lévő ablakot.
A széthúzott függönyszárnyak között egy közeli épület tűzfalának téglái
látszanak. Csak egy fal, ablak és ajtó nélkül. Csupasz tégla.
Úgy érzem, mintha a saját életemre tekintenék. Próbálok a jövőbe nézni,
de nem látok túl a jelenen. Nem tudom, mi fog történni, kivel fogok lakni, és
mi lesz majd Karennel, ha vallomást teszek. Elképzelésem sincs. Mintha egy
áttörhetetlen fal magasodna a jelen pillanat és a következő között.
Az elmúlt tizenhárom évben is volt egy falam. Ami elválasztotta az első
néhány esztendőt az összes többitől. Egy égig érő téglasor Hope és Sky
között. Hallottam olyan emberekről, akiknek sikerült kizárniuk a sokkoló
emlékeket, de azt hittem, ez mindig tudatos választás eredménye. Ehhez
képest az elmúlt tizenhárom évben fogalmam sem volt róla, ki vagyok
valójában. Tudom, hogy kicsi voltam, amikor kiszakítottak abból a
környezetből, de akkor is vártam volna néhány emlékképet. Talán abban a
pillanatban, ahogy Karen elhajtott velem, én is tudatos döntést hoztam, hiába
voltam olyan kicsi. Eldöntöttem, hogy soha többé nem akarok emlékezni
azokra a dolgokra így hát, amikor először előhozakodott az örökbefogadás
történetével, azt sokkal szívesebben elhittem, mint a szörnyű igazságot.
Annak idején nem tudtam elmagyarázni, mit csinált velem az apám, mert
nem voltam biztos benne. Csak annyit tudtam, hogy gyűlöltem, amikor azt
csinálta. Amikor nem vagy biztos benne, hogy pontosan mit gyűlölsz, és
miért, nehéz megragadni a részleteket. Csak az érzés marad meg. Sosem
éreztem rá égető vágyat, hogy információkat ássak elő a múltamból. Sosem
akartam tudni, ki volt az apám, vagy miért adott örökbe. Most már világos,
azért, mert a lelkem mélyén ott élt bennem a rettegés meg a gyűlölet, és
sokkal egyszerűbb volt egy jókora falat felhúzni.
Azóta is megmaradt bennem a rettegés meg a gyűlölet, pedig soha többé
nem tud hozzám érni. Még mindig utálom, és halálra rémülök tőle. De
közben megvisel a halála is. Utálom, amiért ilyem borzalmas dolgokra kell
emlékeznem vele kapcsolatban, ugyanakkor gyászolom is az elvesztését.
Pedig nem akarok szomorkodni, amiért már nincs többé. Örülnöm kellene,
az viszont nem megy.
Lekerül rólam a dzseki. Elfordítom a tekintetem a téglafaltól, és
hátranézek. Holder áll mögöttem. A dzsekit a szék támlájára teríti, aztán
leveszi rólam a vérfoltos felsőmet is. Keserűséget érzek, ahogy tudatosul
bennem, a ruhámat és az arcomat beszennyező vér, a halott apám vére,
csörgedezik az én ereimben is. Holder elém áll, matat egy kicsit a farmerem
gombjával, aztán lehúzza rólam.
Egy szál bokszerben van. Észre sem vettem, hogy levette a ruháit. Az arcát
nézem. Jobboldalt véres, apám gyávaságának nyoma. Olyan elmélyült arcot
vág, mintha különös koncentrációt igényelne lehúzni rólam a nadrágot.
- Lépj ki belőle, kicsim - kéri kedvesen, amikor sikerül letolnia a bokámig.
Megtámaszkodom a vállában, kiemelem az egyik lábam, majd a másikat is. A
vállán tartom a kezem, szemem pedig a véres haján pihen. Gépiesen
odanyúlok egy barnásvörösen csillogó fürthöz, majd visszahúzom a kezem, és
megvizsgálom. Szétdörzsölöm a vért az ujjaim között. Nagyon sűrű. Sűrűbb,
mint a sima vér.
Mert az apámnak nem csak a vére borít be minket. Kétségbeesetten a
hasamba törlöm a kezem, hogy megszabaduljak az érzéstől. De csak még
jobban szétkenem. A torkom összeszorul, ám sikítani nem tudok. Olyan,
mintha valóra vált volna az a rémálmom, amelyikben ordítani szeretnék,
csak éppen néma vagyok. Holder rám néz, és én egyszerre akarok sikítani,
ordítani meg zokogni. Ehelyett tágra nyílt szemmel rázom a fejem, miközben
próbálom a saját testemben tisztára törölni a kezem. Amikor látja, hogy
pánikba estem, felegyenesedik, felkap az ölébe és bevisz a fürdőbe. Beleereszt
a kádba, és kinyitja a zuhany csapját. Beszáll velem szemben, behúzza a
függönyt. A víz már meleg. Holder megfogja a kezemet, még mindig
próbálom letörölni róla a vért, aztán magához ölel. Együtt állunk a langyos
vízsugár alatt. A cseppek a szemembe mennek, amitől egy pillanatra úgy
érzem, megfulladok, de egy önkéntelen nagy lélegzettel végre levegőhöz
jutok.
Holder a kád széléhez hajol, felemeli a szappant, letépi róla az ázott
csomagolást. Egy pillanatra eltűnik a karja a függöny mögött, s egy szivaccsal
tér vissza. Egész testemben reszketek, pedig a víz meleg. Beszappanozza a
nedves szivacsot, majd az arcomhoz emeli.
- Pszt - suttogja, tekintetét az enyémbe fúrva. - Lemosom rólad, jó?
Óvatosan dörgölni kezdi az arcom, mire csukott szemmel bólintok. Csukva
tartom, mert nem akarom látni a véres szivacsot.
Átölelem magam, hogy a remegés ellenére képes legyek egyben maradni.
Eltart néhány percig, mire eltünteti a vért az arcomról, a karomról és a
hasamról. Miután végez, hátranyúl a tarkómhoz, és kiveszi a hajamat
összefogó gumit.
- Nézz rám, Sky!
Kinyitom a szemem, ő pedig finoman megérinti a vállam
- Leveszem a melltartód, oké? Meg kell mosnom a hajadat is és nem
szeretném, hogy rákerüljön valami.
Rákerüljön valami?
Amikor tudatosul bennem, hogy valószínűleg mi borítja a hajam, megint
pánikba esek. Villámgyorsan kibújok a pántokból, s áthúzom a melltartót a
fejemen.
- Szedd ki! - mondom halkan és máris a zuhany alá hajolok. Remegő
ujjaimmal a hajamba túrok, hogy minél előbb szabaduljak a mocsoktól. -
Szedd már ki! - ismétlem sokkal magasabb hangon.
Megint megfogja a csuklóm, elveszi a hajamtól és a saját derekára teszi.
- Megcsinálom. Kapaszkodj belém és lazíts, mindjárt kész.
Arcomat a mellkasához szorítom, és magamhoz húzom. Érzem a tenyerébe
csorgatott sampon illatát, majd a hajamat beborító habot, amit az ujjaival
gyengéden bedörzsöl a fejbőrömbe. Egy lépéssel a vízsugár alá tol, hogy le
tudja öblíteni. Masszírozza, dörzsöli és öblíti a hajam. Egymás után többször
is. Nem kérdezem, miért muszáj ennyiszer. Hagyom, hadd csinálja,
ahányszor csak kell.
Amikor befejezi, úgy helyezkedik, hogy az ő fejére csorogjon a vízsugár, és
samponozni kezdi magát. Elengedem a derekát, elhátrálok tőle, mert nem
akarom, hogy megint olyan legyek. Lenézek a kezemre és a hasamra, amin
már nem látszik az apám vérének nyoma. Holderre pillantva látom, hogy az
arcát és a nyakát dörzsöli egy tiszta szivaccsal. Itt állok, s nézem, ahogy
nyugodtan eltünteti az alig egy órával ezelőtti borzalom bizonyítékait.
Végül felém fordul, a szeméből süt a lelkiismeret-furdalás, ahogy
megszólal:
- Sky, meg kéne nézned, hogy mindenhonnan sikerült-e lemosnom. Ha
valahol még maradt, légy szíves...
Úgy beszél hozzám, mintha attól tartana, hogy összetöri a szívem a
szavaival. Pont ettől tudatosul bennem, mit akar elkerülni. Fél, hogy
mindjárt összeomlok, becsavarodok vagy kiborulok.
Talán igaza van, úgyhogy inkább megfogom a szivacsot, s erősnek tettetem
magam. A jobb füle mellett még van egy kis vér, tehát odanyúlok és
letörlöm. Miután visszahúzom a szivacsot, elmélázva pillantok az utolsó
cseppre. Aztán a zuhany alá tartom, és nézem, ahogy eltűnik a lefolyó
mélyén.
- Ennyi volt - suttogom. Nem biztos, hogy a vérre gondolok. Holder
elveszi tőlem a szivacsot, és a kád szélére dobja. Vörösebb a szeme, mint
eddig bármikor. Nem tudom, sír-e, mert a vízcseppek ugyanúgy folynak az
arcán, akár a könnyek. És most, amikor a saját múltam minden látható
nyoma eltűnt, eszembe jut Less.
A szívem megint összefacsarodik, ezúttal Holderért. A kitörő zokogás első
hangjait a számra tapasztott kezemmel próbálom némítani, de a vállam
továbbra is rázkódik. Magához szorít, és megpuszilja a hajam.
- Holder, annyira sajnálom. Te jó isten, mennyire sajnálom... - dadogom
zokogva, miközben a vállába kapaszkodom. Bárcsak a reménytelenségét is
olyan könnyen le lehetne mosni, mint a vért! Nagyon erősen szorít. Alig
kapok levegőt, de szüksége van a közelségemre. Szüksége van rám, hogy
átérezzem a fájdalmát; éppúgy, mint ő az enyémet.
Minden egyes szót próbálok kisírni magamból, amit ma az apám mondott.
Nem akarok emlékezni az arcára. Nem akarok emlékezni a hangjára. Nem
akarok emlékezni rá, hogy mennyire gyűlölöm, arra meg különösen nem,
hogy mennyire szerettem. Semmi sem fogható ahhoz a bűntudathoz, amikor
a szívünk legmélyén valami a gonoszhoz húz.
Holder kezét a tarkómra csúsztatja, finoman odahúzza a fejem a
vállgödrébe. Arcát a hajamhoz szorítja. Hallom, hogy sír. De csak csendben,
próbálja visszatartani. Iszonyúan fáj neki, amit az apám Lesslie-vel művelt,
én pedig nem tehetek mást, mint hogy a bűntudat egy részét magamra
veszem. Mert ha ott lettem volna, biztosan nem nyúl Lesslie-hez, és akkor
neki sosem kellett volna szenvednie. Ha nem mászom be Karen mellé a
kocsiba, Lesslie még ma is élne.
Lassan átfogom Holder vállát, és a nyakába fúrom a fejem. Pihekönnyű
csókokkal halmozom el mentegetőzés közben.
- Bocsáss meg! Egy ujjal sem nyúlt volna hozzá, ha én... Megragadja a
karom és eltol magától. De olyan erővel, hogy elkerekedik a szemem, a
hangjától pedig összerezzenek.
- Ne merj ilyet mondani!
Elengedi a karom, majd finoman a két tenyere közé fogja az arcom.
- Nem akarom, hogy magadat okold azért, amit az az ember művelt.
Hallod? Nem a te hibád, Sky! Esküdj meg, még csak nem is gondolsz többé
ilyet!
 Kétségbeesett tekintettel és könnyes szemekkel kér.
- Esküszöm - válaszolom bizonytalan hangon, és bólintok.
Még mindig a szemem nézi, mintha ellenőrizni akarná, tényleg így
gondolom-e. A reakciójától még mindig zakatol a szívem. Sokkoló, indulatot
váltott ki belőle, hogy bűntudatot érzek. Bárcsak ilyen gyorsan elfojtaná a
saját bűntudatát is! De erre nem sok esélyt ilyen látok.
Képtelen vagyok elviselni elkínzott tekintetét, így inkább a nyakába
kapaszkodom. Görcsös aggodalommal szorít magához. Az, hogy megtudtuk
az igazságot Lesslie-ről, meg ami utána történt, teljes súlyával nehezedik
ránk, úgy öleljük egymást, mintha az életünk függne tőle. Már nem tud
helyettem is erős lenni. A testvére iránt érzett szeretete és a múlt újonnan
előkerült darabkája felszínre hozta az érzelmeit.
Tudom, Lesslie-nek mekkora szüksége lett volna rá, hogy megossza vele a
fájdalmát, ezért nem próbálkozom bátorító szavakkal. Mindketten siratjuk,
mert annak idején nem volt, akinek elsírja a bánatát. Megpuszilom Holder
arcát, és a nyakába kapaszkodok. Mindig, amikor hozzáér az ajkam, egy
kicsivel közelebb húz magához. Szája a vállamat súrolja, majd megpróbáljuk
csókolózásba fojtani lelkünk minden kínját. Követelőzve, egyre gyorsabban
ízleli a nyakam, mintha ebbe menekülne. Elhúzódik tőlem, hogy a
szemembe nézhessen, a válla minden egyes lélegzetvétellel süllyed és
emelkedik.
Aztán a számnak ütközik a szája. Remegő kézzel markolja a hajam és a
hátam. A falnak dönt, keze a combomon. Érzem a belőle áradó kétségbeesést,
ahogy felemel, és átkarolom a lábammal a derekát. Csillapítani akarja a
fájdalmát, ehhez kéri a segítségemet. Pont úgy, mint tegnap este én.
 Átkarolom a nyakát, hogy még szorosabban ölelhessem. Hagyom, hogy
bennem találja meg a kiutat, amelyet annyira keres. Nekem is egy kis szünet.
El akarok felejteni minden mást.
El akarom játszani, hogy a mai éjszaka másról szól.
Testének erejével a falhoz nyom, a kezébe fogja az arcom, a testem
mozdulatlan marad, amíg a szánkkal vigasztaljuk egymást. Magamhoz
szorítom, miközben az ajka őrült tempóban száguldozik a nyakamon.
- Mondd, hogy rendben, van - leheli a bőrömre. Felemeli a fejét és
aggódva keresi a tekintetem. - Nem bánod, hogy benned akarok lenni,
belülről érezni? Mert azok után, amin ma keresztülmentünk, helytelennek
érzem, hogy így akarlak.
A hajába túrok, és közelebb rántom, a szájára szorítom a szám. Olyan
határozottsággal csókolom, hogy nem is kell mondanom semmit. Felmordul,
elhúz a faltól, majd még mindig az ölében tartva átsétál velem a szobába,
hogy letegyen az ágyra. Minden gyengédség nélkül letépi az utolsó két
ruhadarabot is, ami még elválaszt tőle. Közben szinte felfal a szájával, de nem
ellenkezem, mert a gyengédség most a legkevésbé sem hiányzik nekem.
Az ágy szélénél áll, úgy hajol fölém, hogy közben a szánk összetapad. Egy
pillanatra eltávolodik tőlem, hogy föltegye az óvszert, aztán megragadja a
derekam, és magához húz. Felemeli a lábam, elhelyezkedik a combjaim közt,
majd az egyik karjával magához ölel. Amint találkozik a tekintetünk,
tétovázás nélkül belém hatol. Eláll a lélegzetem. Elképesztő, milyen
könnyedén átveszi a gyönyör a felvillanó fájdalom helyét. Magamhoz ölelem,
ő pedig szorosabban markolja a vállam és a lábam, miközben átveszem a
ritmusát. Csukott szemmel hagyom, hogy a fejem egyre mélyebben
süppedjen a matracba, miközben arra használjuk a szerelmünket, hogy
csillapítsuk a bennünk feszülő indulatot.
Mindkét keze a derekamra csúszik. Ujjai minden erőteljes lökéssel
mélyebben vájnak a húsomba. Belekapaszkodom a karjaiba, és elengedem
magam. Hagyom, hogy elringasson, és magával ragadjon, oda ahol csak jó
érzések vannak. Ajkunk elválik, akkor nyitja ki a szemét, amikor én is.
Látom, hogy a tekintetét könnyek homályosítják el, ezért eleresztem a karját,
és inkább az arcát cirógatom, hogy kisimítsam a vonásait. Továbbra is rám
néz, de közben a fejét elfordítva a tenyerembe csókol. Aztán hirtelen megáll,
és rám ereszkedik.
Mindketten levegő után kapkodunk, és még mindig érzem magamban.
Mintha minden eddiginél jobban rám lenne utalva. Tekintetünk összeforr,
miközben a hátam alá csúsztatja a kezét, és felegyenesedik, magával húzva
engem is. Egy milliméterre sem távolodunk el egymástól, ahogy óvatosan
hanyatt fordul az ágyon, az ölében tartva. Rajta fekszem. Felemeli a fejét,
hogy megcsókoljon. Ezúttal gyengéden.
Biztonságot nyújtó ölelése az ajkamra és a nyakamra lehelt puszikkal
együtt olyan, mintha most egy teljesen másik Holderhez bújnék, mint fél
perccel ezelőtt. De ugyanolyan szenvedélyes. Egyszer őrülten heves, utána
meg végtelenül lágy. Kezdem megszeretni a kiszámíthatatlanságát.
Érzem, hogy át akarja adni az irányítást. Aggaszt a dolog, mert nem tudom,
mit kellene csinálnom. Feszültségemet érezve a derekamra teszi a kezét.
Őszinte érdeklődést látok a tekintetében, azt figyeli, hogy itt vagyok-e vele.
Itt vagyok. Annyira, hogy másra gondolni sem tudok.
Egyik kezével az arcomhoz nyúl, a másikkal pedig továbbra is a derekam
fogja, amikor megszólal.
- Tudod, mit érzek irántad. Tudod, mennyire szeretlek. Tudod, hogy
mindent megtennék, hogy enyhítsem a fájdalmad, ugye?
Bólintok, mert tényleg tudom. És a szeméből sugárzó őszinteségből ítélve
már régóta így érez.
- Pontosan erre van most szükségem, Sky. Tudnom kell, hogy te is
ugyanúgy szeretsz.
Elcsuklik a hangja, a vonásai eltorzulnak, hirtelen az egész lénye
megkínzottá válik. Bármit megtennék érte. Összekulcsolom az ujjainkat, és
kezét a szívemre szorítom. Összeszedem minden bátorságomat, hogy
megmutassam, mennyire hihetetlenül szeretem. A szemébe nézek, és egy
kicsit fölemelkedek, aztán lassan újra leereszkedek.
Felnyög, és becsukja a szemét, feje a matracra hanyatlik.
- Nyisd ki a szemed! - suttogom a fülébe. - Azt akarom, hogy nézz!
Felemeli a fejét, és félig leeresztett szemhéja mögül bámul. Lassan
átveszem az irányítást. Azt akarom, hogy lássa, hallja és érezze, milyen sokat
jelent nekem. Ez a szerep most teljesen más, de tetszik. A pillantásától olyan
kívánatosnak, és nélkülözhetetlennek érzem magam, mint még soha. Mintha
az életben maradásához lenne rám szüksége. Mintha a puszta létem
biztosítaná számára a túlélést.
- Csak rám nézz! - mondom felegyenesedve, s ismét visszahanyatlok a
mellkasára. Mintha egy kicsit megszédülne ettől, nekem pedig egy nyögés
szakad fel a torkomból. Megkínzott pillantása az arcomra tapad. Már nincs
szükségem az útmutatására, a testem átveszi testének a ritmusát. Pillantásától
fűtve suttogni kezdek.
 - Amikor először megcsókoltál... abban a pillanatban, amikor összeért a
szánk... elraboltad a szívem egy darabját azon az éjszakán...
Minden gondolatot újabb csípőmozdulattal nyomatékosítok. A mellkasára
szorítom összekulcsolt kezünket, azt akarom, hogy mindent érezzen.
- Amikor először azt mondtad, hogy élek. mert még nem álltál készen...
hogy kimondd, szeretlek... egy másik darabja is a tiéd lett...
Felemeli a kezét, a szívemre teszi a tenyerét, én pedig utánozom a
mozdulatát.
- Amikor rájöttem, hogy én vagyok Hope... és azt mondtam neked,
hogy magányra vágyom... majdnem sírtam, amikor megláttalak az ágyamon.
Majdnem sírtam, mert annyira szükségem volt rá, hogy ott legyél velem.
Abban a pillanatban megértettem, hogy beléd szerettem. Éppúgy, mint te
belém. Amikor átöleltél, tudtam: bármi történik velem, az otthonom ott van,
ahol te vagy. Azon az éjszakán megkaptad a szívem újabb darabját.
Előrehajolok, lágyan megcsókolom. Becsukja a szemét, és hátradől a
matracra.
- Nyisd ki! - súgom elhúzódva az ajkától. Szempilláit felemelve úgy néz
rám, hogy a pillantása a lelkemig hatol. - Azt akarom, hogy nézz! Látnod kell,
hogyan adom oda a szívem utolsó darabját is.
Óriásit sóhajt, és mintha a fájdalom szó szerint távozna belőle. Keze
megfeszül az enyémen, tekintetében a reménytelenség helyett vad
vágyakozás tombol. Velem együtt mozogni kezd, s mélyen a szemembe néz.
Fokozatosan eggyé válunk, miközben a testünk, a kezünk és a pillantásunk
kifejezi mindazt, amit szavakkal lehetetlen volna.
Tartjuk a ritmust, nem esünk ki belőle, egész a végéig. Akkor elnehezedik
a szemhéja, hátraveti a fejét, a teste megfeszül, majd beleremeg, ahogy
kioldódik belőle a feszültség. Miután a tenyerem alatt kalapáló szíve lelassul,
megint a szemembe tud nézni. Megsimogatja a fejem, és magához húz egy
szenvedélytől lángoló csókra. Csókolózás közben felül, hanyatt dönt, és
átveszi az irányítást.
Az este hátralévő részében anélkül fejezzük ki érzéseinket, hogy, akár egy
szót is szólnánk. Miután elérünk a kimerültség végső határára, édes
hitetlenkedéssel álomba merülünk egymás karjában. Sosem hittem volna,
hogy egyszer képes leszek megosztani a szívem egy férfival. Arra pedig
álmomban sem gondoltam, hogy teljes egészében neki adom.
Nincs mellettem. Kinyújtott kezem csak az üres párnát markolja. Felülök, és
látom, hogy kint még sötét van, felkapcsolom a villanyt. A cipője sincs ott,
ahol hagyta, úgyhogy belebújok a ruhámba, s a keresésére indulok.
A kerti medence mellett elhaladva végignézem a nyugágyakat. De mind
üres. Éppen visszafordulnék, amikor észreveszem, hogy a medence mellett
fekszik a kövön, tarkóján összekulcsolt kezekkel, a csillagokat bámulja.
Olyan hihetetlenül békésnek tűnik, hogy inkább hagyom a gondolataiba
mélyedni.
Ledőlök az egyik nyugágyra, a kezem behúzom a pulcsi ujjába, és
hátradöntöm a fejem. Őt nézem. A telihold angyali fénybe vonja testének
körvonalait, ahogy komoly arccal az eget figyeli. Hálás vagyok a sorsnak,
hogy a ma történtek után képes ilyen harmóniát érezni. Tudom, milyen
sokat jelentett neki Lesslie, milyen kínokat kellett ma átélnie. Pontosan
tudom, mert osztozom a fájdalmán. Érzem, amit ő. Ahogy ő is érzi, amit én.
Ha két ember egymásba szeret, nemcsak a jó dolgokat osztják meg egymással.
Hanem a fájdalmat, a keserűséget, a szomorúságot és a gyászt is.
Annak ellenére, hogy fenekestül felfordult az életem, a puszta közelsége
puha, meleg, ölelő biztonságot jelent nekem. Nem számít, mit hoz a jövő,
mert biztos vagyok benne, mindenen át fog segíteni. Sőt, ha kell, át fog
vonszolni a problémáimon. Meggyőzött róla, hogy mégsem vagyok
reménytelen - legalábbis mellette biztosan nem.
- Gyere ide mellém! - szólal meg, egy pillanatra sem szakítva el tekintetét a
csillagoktól. Mosolyogva felállok, és odasétálok hozzá. Miközben
leereszkedek mellé, kibújik a dzsekijéből, s rám teríti, ahogy a mellkasára
hajtom a fejem. Simogatja a hajam. Mindketten csöndben nézzük a
csillagokat.
Emlékképek jönnek elő, mire becsukom a szemem. Ezt teljes egészében
látni akarom, mert boldogsággal van tele. Szorosan átölelem, és hagyom,
hogy újra átéljem.
 TIZENHÁROM ÉVVEL KORÁBBAN

- Miért nincs tévéd? - kérdezem. Már sok-sok napja nála vagyok. Nagyon kedves, és
szeretek itt lenni, de hiányzik a tévé. Bár korántsem annyira, mint Dean és
Lesslie.
- Azért, mert a tévé kiszolgáltatottá és lustává teszi az embereket - mondja
Karen. Fogalmam sincs, hogy érti ezt, ám egyetértést színlelek. Szeretek vele lenni,
és nem akarok olyat mondani, ami miatt visszavinne az apukámhoz. Nem akarok
visszamenni.
- Hope, emlékszel, hogy néhány napja azt mondtam, valami fontos dologról
kell veled beszélnem?
Nem nagyon, de azért bólintok. Az asztal mellett, ahol ülünk, közelebb húzza a
székét az enyémhez.
- Szeretném, hogy rám figyelj, rendben? Ez nagyon fontos, tényleg.
Megint bólintok. Remélem, nem azt fogja mondani, hogy most hazavisz. Nem
akarok hazamenni még. Igenis hiányzik Dean és Lesslie, de eszem ágában sincs
apukámmal lenni.
- Szóval... tudod mit jelent az örökbefogadás? - kérdezi.
Megrázom a fejem, mert még sosem hallottam ezt a szót.
- Örökbefogadás az, amikor valaki annyira szeret egy gyereket, hogy azt
akarja, hogy az övé legyen. Ezért örökbe fogadja, s az anyukája vagy az apukája lesz -
mondja, miközben megfogja és bátorítóan megszorítja a kezem. - En annyira
szeretlek téged, hogy örökbe fogadlak, és akkor a lányom lehetsz.
Rámosolygok, de nem igazán értem.
- Odaköltözöl hozzám meg az apukámhoz?
 - Nem, édesem! - rázza a fejét. - Apukád nagyon-nagyon szeret téged, de már
nem tud rád vigyázni. Azt akarja, hogy én gondoskodjak rólad, és boldog legyél.
Mostantól tehát nem vele, hanem velem fogsz lakni. En leszek az anyukád.
Sírnom kell, de nem tudom, miért. Szeretem Karent, de apucit is. Jó itt, finomakat
kapok enni, és van egy szép saját szobám. Szeretnék maradni, ám képtelen vagyok
mosolyogni, mert fáj a pocakom. Akkor kezdett fájni, amikor azt mondta, hogy apa
már nem tud rám vigyázni. Valami rosszat csináltam? De nem kérdezem meg
Karent. Félek, hogy azt hinné, nem akarok nála lakni, úgyhogy visszavinne apához.
Akit szeretek, csak hát félek is tőle.
- Örülsz, hogy örökbe fogadlak? Szeretnél nálam lakni?
Szeretnék. Viszont elszomorít, hogy sok percen vagy órán át tartott az út idáig.
Messze vagyunk Deantől és Lesslie-től is.
- Mi lesz a barátaimmal? Fogom még látni őket?
Karen oldalra billenti a fejét, rám mosolyog, s a fülem mögé simítja a hajam.
- Édesem, rengeteg új barátot szerezhetsz.
Visszamosolygok, de fáj a pocakom. Nem kellenek új barátok. Deant és Lesslie-t
akarom. Nagyon hiányoznak. A gyülekező könnyek csípik a szemem, próbálom
őket visszatartani. Nem szeretném, hogy Karen azt higgye, nem örülök az
örökbefogadásnak. Mert örülök.
Lehajol és átölel.
- Ne aggódj, drágám! Egyszer majd újra találkozhatsz a barátaiddal. De most
nem mehetünk vissza, szóval itt fogunk barátkozni, oké?
Bólintok, ő pedig megpuszilja a fejem búbját. A csuklómra téved a tekintetem,
rajta a karkötőre. A szívmedálon végigsimítva remélem, Lesslie-ék tudják, hol
vagyok. Es hogy jól vagyok, mert nem akarom, hogy aggódjanak értem.
 - Van itt még valami, ami nagyon fog tetszeni! - csapja össze a kezét Karen. A
széken hátradőlve papírt és ceruzát varázsol elő. - Az örökbefogadás legjobb része,
hogy kitalálhatod, mi legyen onnantól kezdve a neved. Tudtad ezt?
Megrázom a fejem. Nem ismerek senkit, aki saját magát nevezte el.
- Mielőtt kiválasztjuk a neved, tudni kell, melyik nem jöhet szóba. Nem lehet
az, ami eddig volt, és a korábbi beceneved sem. Van olyanod? Ahogy az apukád
hívott?
Bólintok, de nem mondom ki.
- Hogy hívott?
A kezemet bámulva megköszörülöm a torkom.
- Hercegnőnek. De azt utáltam - válaszolom csendesen, ami elszomorítja
Karent.
- Na, hát akkor soha többé nem kell hallgatnod rá, rendben?
Bólintok. Örülök, hogy neki sem tetszik.
- Azt szeretném, hogy mondj nekem egypár dolgot, ami boldoggá tesz. Amit
nagyon szépnek tartasz és tetszik neked. Azok közül talán tudunk választani.
Fölösleges a papír és a ceruza, mert csak egy olyan dolog van.
- Szeretem az eget - vágom rá, s eszembe jutnak Dean szavai. Hogy mit kell
tennem szomorúság ellen.
- Sky - mondja lelkesen. - Ez szuper! Egyszerűen tökéletes. Most gondoljunk
ki egy másikat is, mert mindenkinek két név kell. Mit szeretsz még?
Csukott szemmel próbálok gondolkodni, de nem jut eszembe semmi. Az ég az
egyetlen szép dolog, amire jólesik gondolnom. Kiesek a szempilláim alól, és
megkérdem:
- Te mit szeretsz, Karen?
 Mosolyog, állát összekulcsolt kezére támasztja, ahogy az asztalon könyököl.
- Sok mindent szeretek. Legjobban a pizzát. Lehetnél, mondjuk, Sky Pizza.
- A, az buta név! - ellenkezem kuncogva.
- Hm, lássuk csak... Mi a helyzet a plüssmackókkal? Sky Plüssmackó?
Nevetve rázom megint a fejem.
- Tudod, mit szeretek igazán? - kérdezi fölém hajolva.
- Mit?
- A gyógynövényeket. Az olyan fákat, bokrokat és virágokat, amelyek
meggyógyítják az embereket. Azzal, hogy termesztem őket, sokuknak segítek.
Nagyon vágyom egy saját üzletre. Talán szerencsét hoz, ha egy gyógynövény nevét
választjuk neked. Több száz van belőlük, gyönyörű, dallamos nevűek.
Felpattan, a nappaliba siet, és egy hatalmas könyvvel tér vissza. Kinyitja, és
találomra egy szóra mutat.
- Mit szólsz a kakukkfűhöz? - kacsint rám.
Kacagva tiltakozom.
- Es a körömvirág? Vagy más néven kalendula?
- Ki sem tudom mondani!
- Jogos - állapítja meg mókás grimasz kíséretében. - Nem árt, ha ki tudod
mondani a saját neved.
Az oldalakat böngészve felolvas néhányat, de egyik sem tetszik nekem.
- Mi a véleményed a hársról? Inkább fa, mint gyógynövény, de szív alakú a
levele. Ráadásul angolul úgy van, hogy linden! Szereted a szívecskéket?
- Linden - bólintok a szót ízlelgetve. - Ez legyen!
Mosolyogva félretolja a könyvet.
- Akkor mostantól Linden Sky Davis leszel. Es csak hogy tudd, neked van a
legszebb neved a világon. A régieken ne is törjük a fejünket, jó? ígérd meg, hogy
mától csak a szép új nevedre és a szép új életedre fogsz gondolni!
- Megígérem!
Őszintén, tiszta szívvel. Nem akarok a régi nevemre, a régi szobámra és a régi
éjszakákra gondolni, amikor apa hercegnője voltam. Szeretem az új nevemet.
Szeretem az új szobámat, ahol nem kell félnem tőle, hogy a kilincs megmozdul.
Felemelem a karom, hogy átöleljem Karent. Boldogan nevetek, amikor
megölel, mert pont így szeretném, hogy az anyukám öleljen.
Elmorzsolok egy könnycseppet az arcomon. Nem is tudom, miért sírok.
Hiszen ez egy szép emlék. Talán azért, mert éppen akkor kezdtem
megszeretni Karent. Épp ezért fáj, amit tett. Úgy érzem, mintha valójában
nem is ismerném. Mintha lenne egy sötét oldala, amit mindig is rejtegetett
előlem.
De igazából nem ettől félek. Hanem attól, hogy az a Karen, akit ismerek és
szeretek, igazából egyáltalán nem létezik.
- Kérdezhetek valamit? - töri meg Holder a csendet.
Bólintok, miközben letörlöm az utolsó könnycseppeket.
Amikor megborzongok, mindkét kezével átkarol, hogy melegítsen. A
vállamat dörzsölgeti, és nyom egy puszit a fejemre.
- Rendben leszel, Sky?
Nem egy bonyolult kérdés. Sőt, kifejezetten egyszerű és lényegre törő.
Mégis a legnehezebb, amire valaha is választ kellett adnom.
- Nem tudom - vonom meg a vállam. Szeretnék rendben lenni, főleg
Holderrel az oldalamon. De, őszintén szólva, fogalmam sincs, sikerülhet-e.
- Mitől félsz?
- Mindentől - vágom rá habozás nélkül. - Félek a múltamtól, félek az
emlékektől, amelyek mindig előjönnek, valahányszor becsukom a szemem.
Félek, hogy amit ma láttam, hogyan fog érinteni azokon az éjszakákon,
amikor nem tudod majd elterelni a figyeljem. Félek, hogy képtelen leszek
megfelelően kezelni a Karen-dolgot. Félek, mert nem tudom, ki is ő
valójában.
Felemelem a fejem a mellkasáról, és a szemébe nézek.
- De tudod, mitől félek a legjobban?
Ujját gyengéden végigfuttatja a hajamon, és mélyen a szemembe néz.
- Mitől? - kérdezi színtiszta aggodalommal a hangjában.
- Attól, hogy idegennek érzem Hope-ot. Tudom, hogy ő én vagyok. De
ami vele történt, olyan, mintha nem is velem történt volna. Mintha lenne
egy kislány, akit egy kocsiba pattanva magára hagytam, hadd sírjon tovább
abban a házban. Most két teljesen különböző ember vagyok. Halálra rémült
kislány és gaz cserbenhagyó. Bűntudatom van a két életem közé emelt fal
miatt. Rettegek, hogy sosem fogom tudni lebontani.
A vállára hajtom a fejem. Szégyellem magam, mert valószínűleg semmi
értelme annak, amit beszélek. Ismét megpuszilja a fejem, és visszatekintek az
égre. Mintha a csillagoktól várnám a választ, hogy lehetek-e valaha normális,
teljes ember. Olyan könnyű volt, amíg mit sem sejtettem az igazságról.
- Miután a szüleim elváltak - sóhajt Holder -, anyám annyira aggódott
értünk, hogy elvitt pszichológushoz. Csak fél évig járhattunk, de emlékszem,
milyen pocsék érzések kínoztak akkoriban. Úgy gondoltam, miattam váltak
el. Hogy tönkretette a kapcsolatukat a tehetetlenségem, amivel a veled
elhajtó autót néztem. Most már tisztában vagyok vele, hogy a dolog javarészt
nem rajtam múlt. De volt egy dolog, amiben talán segített az a doki. Akkor
elég bénának éreztem, de még ma is azon kapom magam, hogy önkéntelenül
csinálom, ha bajban vagyok. Megtanított rá, hogy képzeljem el a múltat, és
mondjam el az akkori önmagamnak, amit a mai eszemmel tudok.
Egy kicsit felemeli az arcom, hogy a szemébe tudjak nézni.
 - Szerintem ki kellene próbálnod. Tudom, hogy furának tűnik, de
tényleg. Segíthet. Menj vissza, és mondd el Hope-nak, amit szeretnél.
- De hogyan? Képzeljem el, hogy beszélgetek vele? - kérdezem az
államat a mellkasán pihentetve.
- Aha. Csak próbáld ki! Csukd be a szemed!
Becsukom. Fogalmam sincs, mit csinálok, csak hagyom, hogy
megtörténjen.
- Megvan?
- Meg - mormolom, miközben a tenyerem a szívére teszem, és a
vállához bújok. - De nem tudom, hogy kezdjek neki.
- Csak képzeld el, hogy a mostani önmagad elmegy az apád házához, és
leparkol az út mellett. A ház viszont a régi legyen. Pont olyan, mint
kiskorodban. Látod, milyen fehérek a falak?
Még szorosabban behunyom a szemem, és valahonnan mélyről előásom a
fehér falak képét.
- Helyes. Most meg kell találnod Hope-ot. Beszélj vele! Mondd meg
neki, milyen erős! Mondd meg neki, milyen szép! Mondj meg neki mindent,
amit hallania kell tőled, Sky. Mindent, amiről azt gondolod, hogy bárcsak
elmondhattad volna magadnak azon a napon.
Gondolataimat lecsendesítve engedelmeskedem. Megjelenik a lelki
szemeim előtt, amint a mostani önmagam a ház felé kocsikázik. A kedvenc
nyári ruhámat választom, lófarokba fogott hajjal, mert tombol a kánikula.
Érzem a bőrömön, ahogy betűz a szélvédőn a perzselő napsütés.
Kikászálódom a kocsiból, és tétován elindulok a bejárati ajtó felé. A
pulzusom azonnal felgyorsul. Nem vagyok biztos benne, hogy látni akarom-e
Hope-ot. De Holder útmutatását követve lépegetek előre. Amint a ház
oldalához érek, megpillantom. A fűben ülve sír, átöleli felhúzott térdét.
Elszorul a szívem.
Lassan odasétálok hozzá. Megállok, s óvatosan leereszkedek mellé a
gyepre. Képtelen vagyok levenni a szemem a törékeny kicsi lányról. Ahogy
elhelyezkedem vele szemben, felemeli a fejét, hogy rám nézzen. Barna
szemének tompa, élettelen pillantásától darabokra hullik a lelkem. Mintha
egy cseppnyi boldogság sem jutna szegénynek. Próbálok mosolyogni, nem
akarom, hogy megtudja, mennyire fáj így látnom őt.
Kinyújtom felé a kezem, de nem érintem meg, néhány centivel előtte
mozdulatlanná dermedek. Szomorú barna szemmel bámulja, ahogy remegni
kezdenek az ujjaim. Talán éppen azzal nyerem el a bizalmát, hogy én is félek.
Még jobban felemeli a fejét, kiszabadítja karba font kezét, és apró tenyerét az
enyémbe csúsztatja.
A gyerek kezemet fogó felnőtt kezemre nézek. Kezdetnek megteszi, de
jóval többet szeretnék. Legszívesebben átölelném, megragadnám minden
félelmét és fájdalmát, hogy elvegyem tőle.
Eszembe jut, mit kellene mondanom. Megszorítom Hope kezét,
megköszörülöm a torkom, aztán megszólalok.
- Hope.
Türelmesen néz, miközben igyekszem bátorságot gyűjteni a szavak
kimondásához.
- Tudod, hogy te vagy a legbátrabb kislány, akivel valaha is találkoztam?
Megrázza a fejét, s a fűre pillant.
- Nem, nem is vagyok az - válaszolja teljes meggyőződéssel.
 A másik karomat is kinyújtom, hogy megfogjam a másik kezecskéjét,
mielőtt megint a szemébe nézek.
- De, az vagy. Hihetetlenül bátor vagy. Ki fogod bírni, mert nagyon
nagy szívvel áldott meg a sors. Akkorával, amivel nagyon tudod majd
szeretni az életet és az embereket. Nem is gondolnád, hogy egy szív képes
lehet erre. És szép vagy - mondom, a tenyerem a szívére téve - itt belül.
Nagyon szép a szíved, és egy napon valaki majd annyira fog szeretni,
amennyire megérdemled.
Egyik kezét visszahúzza, és letörli a könnyeit.
- Honnan veszed ezeket?
Előrehajolok, hogy átöleljem. Viszonozza, ő is átkarol engem. Fejemet
oldalra döntve suttogok a fülébe.
- Tudom, mert ugyanazon mentem keresztül, amin most te. Tudom,
mennyire fáj a szíved amiatt, amit az apukád csinál veled. Mert velem is azt
csinálta, hidd el. Tudom, mennyire utálod érte, de azt is, hogy azért szereted
is. És ez így van rendben, Hope. A jobbik felét szeresd nyugodtan, s utáld a
rosszat, ami miatt szomorú vagy Érezd csak, amit érezned kell, hiszen
minden érzelem helyénvaló. Csak azt ígérd meg nekem, hogy bűntudatod
nem lesz soha. Hogy nem fogod magadat hibáztatni mindenért.
Mert ez az egész nem a te hibád. Te csak egy kislány vagy. Nem tehetsz róla,
hogy ilyen dolgokat kell átélned. Akármennyire el akarod majd felejteni, ami
veled történik, és akármennyire el szeretnéd ásni magadban, szeretném, ha
erre emlékeznél.
Csöppnyi karja remegni kezd. Csöndben zokog a mellemen, mire
elerednek az én könnyeim is.
 - A rossz dolgok ellenére emlékezned kell rá, ki vagy valójában. Mert a
rossz dolog nem te vagy. Az csak megtörténik veled. El kell fogadnod, hogy
az, aki vagy, és az ami történik veled, két külön dolog.
Gyengéden felemelem a fejét, és a könnyáztatta barna szempárba bámulok.
- Ígérd meg nekem, hogy soha nem fogod szégyellni, ki vagy! Talán
nem is érted, miért kérem ezt tőled. De ne hagyd, kérlek, hogy amit az
apukád csinál veled, az határozza meg az életed, ne hagyd, hogy ez
elválasszon önmagadtól. Ígérd meg, hogy sosem mondasz le a reményről
(Hope-ról)!
Letörlöm a könnyeit, ő pedig bólint.
- Megígérem - mosolyog rám első ízben nagy barna szemeivel,
melyekben végre tükröződik egy kis élet. Ölbe veszem, mire átöleli a
nyakam. Így zokogunk egymás vállába kapaszkodva.
- Hope, megígérem, hogy mostantól kezdve soha, de soha nem engedlek
el. Megtartalak és hordozlak majd a szívemben. Örökre. Soha nem kell
egyedül lenned.
Hope hajára hullanak a könnyeim, de amikor kinyitom a szemem, Holder
nedves pólóját látom magam előtt.
- Beszéltél vele? - kérdezi.
- Aha - bólintok, meg sem próbálva elfojtani a sírást. - Elmondtam neki
mindent.
Holder felül, én pedig vele együtt mozdulok. Felém fordul, és tenyerébe
fogja az arcom.
- Nem, Sky. Nem neki mondtál el mindent, hanem magadnak. A dolgok
veled történtek, nem mással. Hope-pal. És Skyjal. A legjobb barátommal, akit
annyi éve szerettem, és a barátnőmmel, aki most itt ül velem.
Ajkát ajkamra szorítva megcsókol, majd elhúzódik.
- Büszkének kell lenned arra, hogy túlélted, ami veled történt. Fogadd
el, mert én rettentően büszke vagyok rád! A mosolyodtól egyenesen elájulok,
mert rengeteg erőre és bátorságra lehetett szükséged, hogy a jókedv életben
maradjon benned. És a nevetésed? Úristen, Sky! Gondolj arra, hogy mennyi
bátorság kell ahhoz, hogy a veled történtek után kacagni tudj. És a szíved...
Elakad a szava, miközben a fejét rázza.
- Hogy a szíved képes ennyi mindent érezni egy férfi iránt, bizonyítja,
hogy a világ legbátrabb nőjébe vagyok szerelmes. Tudom, mennyi bátorság
kellett hozzá, hogy közel engedj. Esküszöm, hogy minden egyes percben
hálát adok érte, amiért engeded, hogy szeresselek, és te is szeretsz engem.
Linden Sky Hope, nagyon köszönöm a szerelmed!
Lassan, ízlelgetve ejti ki mindhárom keresztnevem. Nem vacakol a
könnyeim törölgetésével. Hozzábújok, és hagyom, hogy öleljen. Hogy
átölelje mind a tizenhét évemet.
Annyira süt a nap, hogy átragyog a szememre húzott takarón is. Mégsem az
ébresztett fel, hanem Holder hangja.
- Figyelj, elképzelésed sincs, min ment át az elmúlt két napban -
mondja. Próbál halk lenni. Vagy azért, hogy ne ébresszen fel, vagy azért,
hogy ne halljam meg. A választ nem hallom, szóval biztos telefonál. De ki
lehet a vonal másik végén?
- Megértem, hogy védeni akarod. Hidd el, tényleg. Neked viszont azt
kell megértened, hogy többé nem megy be egyedül abba a házba.
Hosszú szünet után hatalmasat sóhajt.
- Muszáj látnom, hogy eszik valamit, szóval adj nekünk egy kis időt.
Igen, megígérem. Felébresztem, ahogy letettem. Egy órán belül indulunk.
Nem köszön el, de a készülék koppan az asztalon. Másodperceken belül
megmozdul alattam az ágy, ahogy átölel.
- Ébresztő! - suttogja a fülembe.
Nem moccanok meg.
- Ébren vagyok - közlöm a takaró alól. Érzem, ahogy a feje a vállamra
nehezedik.
- Akkor hallottad? - kérdi fojtott hangon.
- Ki volt az?
Az ágy megint megmozdul, és eltűnik a takaró az arcomról.
- Jack. Azt mondja, Karen mindent bevallott neki tegnap éjjel Aggódik
érte. Beszélni akar veled.
A szívem kihagy egy ütemet.
- Mindent? - ismétlem, mire bólintást kapok válaszként.
- Nem bocsátkozott részletekbe, de úgy tűnik, tudja, mi a helyzet.
Meséltem neki apádról, csak mert Karen tudni akarta, láttad-e. Amikor
felkeltem, ő volt a hírekben. Öngyilkosságnak nyilvánították az esetet,
miután ő maga jelentette be. Még csak nyomozást sem indítottak az ügyben.
Megfogja a kezem, és apró köröket rajzol rá a hüvelykujjával.
- Sky, Jack nagyon szeretné, ha visszamennél. Szerintem igaza van.
Vissza kell mennünk, és befejezni ezt a bujkálást. Nem leszel egyedül. Ott
leszek én, meg ott lesz Jack is. És úgy tűnik, Karen együttműködést tanúsít.
Tudom, hogy nehéz, de nincs más választásunk.
Úgy beszél hozzám, mintha meg kellene győznie. Pedig készen állok.
Szemtől szembe kell feltennem Karennek az utolsó néhány kérdést. Ledobom
a takarót, kimászom az ágyból, felállok, és nyújtózom egy jó nagyot.
- Fogat mosok, átöltözök, aztán mehetünk.
A fürdőbe menet nem nézek hátra, de érzem, hogy árad belőle a
büszkeség. Büszke rám. Leírhatatlan érzés.

Holder a kezembe nyomja a mobilját, ahogy elindulunk.

- Tessék. Breckin és Six már aggódik érted. Karen a mobilodból tudta
meg a számukat, és egész hétvégén hívogatta őket, hogy mit tudnak rólad.
- Beszéltél velük?
- Ja - bólint. - Breckinnel ma reggel, pont mielőtt Jack hívott.
Elmondtam neki, hogy összevesztél anyukáddal, szóval le akartál lépni
néhány napra. Szó nélkül elfogadta a magyarázatot.
 - És Six?
Savanyú mosollyal pillant rám.
- Vele nem ártana beszélned. E-mailben próbáltam neki beadni
ugyanezt a sztorit, de nem jött össze. Azt mondta, hogy te sosem veszekszel
Karennel, úgyhogy mondjam meg az igazat, mielőtt hazarepül és szétrúgja a
seggem.
Rossz belegondolni, mennyire aggódhat értem. Napok óta nem írtam neki,
ezért Breckin hívását későbbre halasztom, és inkább dobok Sixnek egy e-
mailt.
- Hogy kell e-mailt írni?
Holder nevetve nyúl a telefonja után, hogy megnyomjon rajta néhány
gombot, majd a kijelzőre mutatva visszaadja.
- Csak írd be ide a mondandód, aztán bízd rám a dolgot.
Megírok egy rövid üzenetet, amiben tájékoztatom, hogy megtudtam
néhány dolgot a múltammal kapcsolatban, így jobbnak láttam eltűnni egy kis
időre. Biztosítom róla, hogy mindent elmondok majd a következő pár
napban, de valójában sejtelmem sincs, beavathatom-e a dolgokba. Sőt,
pillanatnyilag arról sem vagyok meggyőződve, hogy bárkinek is tudnia kéne a
helyzetemről. Addig nem, amíg még vannak megválaszolatlan kérdések.
Holder elküldi a levelet, aztán megfogja a kezem. Az ablakon bámulok
kifelé, az eget nézem.
- Éhes vagy? - kérdezi egyórányi néma utazást követően. Megrázom a
fejem. Egy falat sem menne le a torkomon, mielőtt szembenézek Karennel.
Túl ideges vagyok egy normális beszélgetéshez. Túl ideges vagyok bármihez,
ami az ablakon át való bámulásnál nagyobb koncentrációt igényel. Vajon hol
fogok felébredni holnap reggel?
- Enned kell valamit, Sky! Három napja alig eszel, ami az ájulásra való
hajlamodat figyelembe véve nem túl okos dolog. Szerintem nem ártana
néhány falat.
Úgysem adja fel, amíg nem eszem valamit, szóval beadom a derekam.
- Oké - motyogom az orrom alatt.
Miután képtelen vagyok kinyögni, hol szeretnék enni, egy útszéli mexikói
étterem elé kanyarodunk. A kiadósabb menük közül választok egyet, csak
hogy elégedett legyen. Valószínűleg nem sok fogy majd belőle.
- Játsszunk kíváncsivacsit? - kérdezi a szószba mártogatva egy
tortillachipset.
Vállat vonok. Nem akarok azon töprengeni, hogy mi lesz öt óra múlva,
tehát a figyelemelterelés jó ötlet.
- Nem bánom, de van egy feltételem. Nem fogok semmi olyanról
dumálni, ami az életem első pár évével, utolsó három napjával vagy a
következő huszonnégy órájával kapcsolatos.
Megkönnyebbülten elvigyorodik. Talán ő sem akar ezekre gondolni.
- Hölgyeké az elsőbbség - int a kezével.
- Akkor tedd le azt a chipset - mondom a szájához emelt falatra
meredve.
A kezében lévő ételre néz, aztán mosolyogva összevonja a szemöldökét.
- Akkor ne gatyázz, mert éhen halok!
Kihasználom a helyzetet, nagyot kortyolok a kólámból, és bekapom a
chipset, amit most tett le.
- Miért szereted annyira a futást? - kérdezem.
 - Nem tudom - válaszolja hátradőlve. - Tizenhárom évesen kezdtem,
hogy egy kicsit eltűnjek Less meg az idegesítő barátai elől. Néha csak ki
akartam jutni a házból. A visítozó, vihogó tizenhárom éves csajok társasága
igen idegesítő tud lenni. Szerettem a csendet, ami a futással jár. Ha nem
vetted volna észre, afféle töprengő alkat vagyok.
- Észrevettem - nevetek rá. - Mindig ilyen voltál?
Kacsintva megrázza a fejét.
- Ez már a második kérdés. Most én jövök.
Kikapja a kezemből a chipset, amit éppen be akartam kapni, aztán
belekortyol az üdítőjébe.
- Miért nem jöttél el az atléták válogatására a suliban?
A szemöldököm a homlokom közepéig szalad, és elnevetem magam.
- Elég fura, hogy ezt csak most kérded, mivel már két hónapja volt.
Megrázza a fejét, és nagy komolyan felém bök a chipsszel.
- Csak ne szóld le a kérdéseimet!
- Jó - nevetek. - Nem tudom, tényleg. Az iskola valahogy más volt, mint
amit vártam. Nem gondoltam volna, hogy a többi lány ennyire szemét lesz.
Egyikük sem szólt hozzám, hacsak nem éppen azt óhajtotta közölni, hogy
szerinte mekkora egy ribanc vagyok. Breckin volt az egyetlen az osztályban,
aki egy kicsit is próbálkozott.
- Ez nem igaz - vág közbe Holder. - Megfeledkeztél Shayláról.
- Akarod mondani, Shaynáról?
- Tök mindegy - legyint. - Te következel.
Gyorsan bekap még egy chipset.
- Miért váltak el a szüleid?
 Összeszorítja a száját, úgy mosolyog, halkan dobolni kezd az ujjaival az
asztalon, majd vállat von.
- Azt hiszem, ideje volt - mondja közönyösen.
- Ideje? - kérdezek vissza a ködös válaszra. - Manapság szavatossági
idővel kötnek házasságot?
- Van, aki igen.
Hm, érdekes. Remélem, nem akarja rögtön magához ragadni a kérdezés
jogát, mert ezek után nagyon kíváncsi vagyok a nézeteire. Nem mintha
házasodni akarnék a közeljövőben. De azért nem árt tiszta lapokkal játszani,
nehogy néhány év múlva meglepetés érjen.
- Miért gondolod, hogy náluk így volt?
- Minden házasságnak van lejárati ideje, ha nem a megfelelő indokkal
kötik. A házasság nem lesz könnyebb az évek során, csak egyre nehezebb. Ha
azért esküszöl valakinek örök hűséget, mert javítani akarsz a
kapcsolatotokon, az olyan, mintha egy időzített bombát élesítenél az igen
kimondásakor.
- Mi volt az ő indokuk?
- Less meg én - feleli tömören. - Kevesebb, mint egy hónapja ismerték
egymást, amikor anya teherbe esett. Apa elvette, mert így látta helyesnek.
Holott az lett volna helyes, ha egyáltalán nem ejti teherbe.
- Történhetnek balesetek.
- Ja. Pont ezért váltak el.
A fejemet csóválva próbálom elfogadni, milyen tárgyilagosan beszél az
otthon melegének hiányáról. A szülei egymás iránti szeretetének hiányáról.
Elvégre már nyolc éve történt. A tízesztendős Holder aligha vette félvállról a
dolgot.
- De ugye nem gondolod, hogy minden házasságnál elkerülhetetlen a
válás?
Karba tett kézzel előredől, az asztalra könyököl, s összevont szemöldökkel
válaszolja:
- Sky, ha arra vagy kíváncsi, van-e problémám az elköteleződéssel,
akkor azt kell mondjam, hogy nincs. Valamikor a jövőben, a nagyon-nagyon
egyetem utáni jövőben, amikor majd megkérem a kezed, amire biztosan sor
kerül majd, mert nem szabadulsz meg tőlem, nem abban a reményben foglak
elvenni, hogy talán jól sikerül majd a házasságunk. Az számomra tényleg
örökre szól. Mondtam már, hogy nekem csak te számítasz, és ez örökké tart.
Komolyan is gondoltam.
Rámosolygok. Ha lehet, még egy kicsit szerelmesebb vagyok, mint fél
perce.
- Hű! És nem is kellett sokáig keresgélned ezeket a szavakat.
- Talán mert csak rajtad meg az örökkévalóságon jár az eszem, amióta
megláttalak a bolt parkolójában.
A rendelésünk nem is érkezhetett volna jobbkor, mert fogalmam sincs,
erre mit válaszolhatnék. Felszúrok egy falatot a villámra, de átnyúl az
asztalon, kiveszi a kezemből.
- Ne csalj! Még nem fejeztük be, és van egy rázós kérdésem. Ráérősen
belekóstol az adagjába, arra vár, hogy megkérdezzem, vajon mi lehet az.
Belekortyol az üdítőbe is, azután bekap még egy falatot, szándékosan húzza
az időt.
- Nos? - húzom fel a szemöldököm.
 Nevetve megtörli a száját a szalvétával, aztán előrehajol.
- Szedsz fogamzásgátlót? - kérdezi a hangját lehalkítva. Elnevetem
magam, mert ez korántsem minősül rázós kérdésnek, olyanok közt, akik
egymással szexelnek.
- Nem. Nem volt rá okom, mielőtt megismertelek - vallom be.
- Akkor itt az ideje - állapítja meg ellentmondást nem tűrően. - Menj el
a dokihoz a héten.
Elhúzom a számat. Nem szeretem, ha helyettem döntenek.
- Tudod, kérhetted volna egy kicsit kedvesebben is.
Nagyot sóhajt. Felemeli a poharát, kortyol a kólából, majd nyugodtan
visszateszi maga elé az asztalra.
- Bocs - mentegetőzik szinte suttogva, miközben megjelennek az arcán a
jól ismert gödröcskék. - Akkor mondom másképp. Terveim között szerepel,
hogy szeretkezzünk, Sky. Jó sokat. Tulajdonképpen amikor csak lehet, mert a
körülmények ellenére nagyon élveztem a társaságod a hétvégén. Tehát annak
érdekében, hogy minél többször szeretkezhessek veled, nagyra becsülném,
ha felelős döntést hoznál, átgondolva a fogamzásgátlás lehetséges
alternatíváit. Így elkerülhetnénk a nem kívánt terhesség miatt megkötött,
lejárati idővel rendelkező házasságot. Mi a véleményed, képes lennél ezt az
áldozatot meghozni? Hogy nagyon-nagyon-nagyon sokat szexelhessünk?
Mélyen a szemébe nézek, miközben a pincérnő elé csúsztatom az üres
poharam, aki tátott szájjal mered Holderre. A szemem se rebben, úgy
válaszolok.
- Így már sokkal jobb. Igen, úgy vélem, megoldható a dolog.
Bólint, aztán az enyém mellé tolja a poharát, felpillantva a pincérnőre. Az
végre magához tér, és gyorsan újratölti mindkettőt, aztán elsiet. Amint
eltűnik a közelünkből, Holderre nézek, és a fejem csóválom.
- Gonosz vagy, Dean Holder - állapítom meg fülig érő vigyor
kíséretében.
- Tessék? - kérdez vissza tettetett ártatlansággal.
- Törvénybe kéne iktatni, hogy a „szeretkezés” és a „szex” szavakat ne
mondhasd ki nőnemű élőlények jelenlétében. Azt az egyet leszámítva,
persze, akinek szerencséje lehet az élményhez. Szerintem fogalmad sincs
róla, milyen hatással vagy a nőkre.
Legyint, mintha le akarná seperni magáról az elismerést.
- Komolyan beszélek, Holder. Nem akarom, hogy nagyon elszállj
magadtól, de tudomásul vehetnéd, hogy minden nő, akinek még ver a szíve,
hihetetlenül vonzónak talál. Gondolj csak bele! Meg sem tudom számolni,
hány sráccal találkoztam életemben, mégis te vagy az egyetlen, aki úgy hat
rám, mint valami mágnes. Mivel magyarázod ezt?
- Nem egy nehéz kérdés - nevet fel.
- Akkor?
- Mert már azelőtt szerettél, hogy megláttál volna a bolt parkolójában.
Csak mert kizártad az emlékemet a fejedből, attól a szívedben még ott
maradt.
Villájával felemel egy falat ételt, de megáll a keze a levegőben, mielőtt a
szájához érne.
- Bár, akár igazad is lehet. Elvégre rögtön meg akartad nyalni az
arcomat - fejezi be vigyorogva.
- Ja, az arcnyalás lebuktatott - mosolygok. Meg sem tudom számolni,
hányszor mosolyogtam az elmúlt fél órában, amióta itt vagyok vele. És
valahogy sikerült leküldenem a tányéromon lévő étel felét. Már a puszta
jelenléte is csodát tesz a sebzett lelkemmel.
Egy sarokra vagyunk Karen házától, amikor megkérem, hogy álljunk félre.
Őrjítő volt a várakozás a hosszú úton, de megérkezni még ijesztőbb érzés.
Fogalmam sincs, mit mondjak, vagy mit csináljak, amikor belépek az ajtón.
Holder lehúzódik a parkolósávba, s üresbe teszi a kocsit. Aggódó
tekintettel fordul felém.
- Kell egy üres oldal a könyvben? - kérdezi.
Bólintok, és veszek egy mély lélegzetet. Átnyúl az ülésen, megfogja a
kezem.
- Mitől félsz a legjobban Karennel kapcsolatban?
Úgy helyezkedem, hogy szemben legyek vele.
- Attól, hogy akármit is mond nekem ma este, képtelen leszek neki
megbocsátani. Tudom, hogy vele jobb lett az életem, mint ha az apámmal
maradtam volna. De ő ezt nem tudhatta, amikor elrabolt engem. Miután
tisztában vagyok vele, mire volt képes, nagyon nehéz szemet hunynom a
történtek felett. Ha az apámnak nem tudtam megbocsátani, amit velem tett,
akkor talán neki sem kéne elnéznem.
Hüvelykujjával köröket rajzol a kezem fejére.
- Talán sosem fogod neki megbocsátani, amit művelt, de attól még
lehetsz neki hálás az életért, amiben részed van mellette. Jó anyukád volt,
Sky. Most is az. Ezt tartsd észben, amikor beszélsz vele, jó?
Remegve fújom ki a levegőt.
- Pont ez a bajom! Hogy jó anya, és én ezért nagyon szeretem. Annyira
szeretem, de halálra rémít, hogy holnaptól talán már nem lesz jelen az
életemben.
Holder szorosan magához ölel.
- Én is féltelek, kicsim.
Jólesik, hogy meg sem próbál nyugalmat színlelni. Nem traktál azzal, hogy
úgyis rendben lesz minden. Mindketten tartunk az ismeretlen jövőtől.
Egyikünk sem tudja, mi lesz a sorsom, miután belépek azon az ajtón. Hogy
azon az úton képesek leszünk-e együtt haladni.
Elhúzódom tőle, s a térdemre teszem a kezem. Erőt kell gyűjtenem.
- Készen állok - mondom a lehető leghatározottabb hangon. Bólint,
elindul, majd befordul a sarkon. Egyenesen a mi utcánkba. Mire a garázs elé
érünk, úgy remeg a kezem, mint még soha. Holder éppen kiszáll, amikor Jack
lép ki a házból.
- Maradj itt, előbb beszélnem kell Jackkel - súgja Holder, mielőtt
becsapja maga mögött az ajtót. Engedelmeskedem, mert őszintén szóval
semmi kedvem kiszállni. Nézem, ahogy ők ketten percekig beszélnek. Ha
Jack itt van, az azt jelenti, kitart Karen mellett. Vajon tudja, hogy mit csinált?
Aligha fogná a pártját, ha sejtené a gyerekrablást.
Holder visszajön az autóhoz. Kinyitja az ajtóm, és letérdel mellém.
Megsimogatja az arcomat, mielőtt feltenné a kérdést.
- Készen állsz?
Érzem, hogy a fejem bólint, de mintha tőlem függetlenül tenné. Látom,
hogy kiszáll a kocsiból a lábam, és Holder felé nyújtom a kezem, de nem
értem, miért mozgok, ha egyszer a biztonságot nyújtó kocsiban lenne a
helyem. Nem, nem állok készen arra, hogy bemenjek. Mégis távolodom az
autótól. Holder szelíden irányítja a lépteimet. Amikor Jackhez érek, átölel.
Az ismerős gesztustól hirtelen magamhoz térek, és nagy levegőt veszek.
- Köszönöm, hogy visszajöttél - szólal meg. - Megérdemli az esélyt,
hogy magyarázatot adjon erre az egészre. Ígérd meg, hogy adsz rá neki
lehetőséget.
Hátralépek, hogy Jack szemébe nézzek.
- Tudod, mit tett? Elmondta neked?
Fájdalmas arccal bólint.
- Igen. És azt is, hogy milyen nehéz ez neked. De kérlek, ismerd meg az
ő oldaláról is a történteket.
Jack a ház felé fordul, miközben a vállamon nyugtatja a karját. Holder
megfogja a kezem, és úgy vezetnek az ajtó felé, mint egy gyámoltalan
kisgyereket.
Nem vagyok gyámoltalan kisgyerek!
Teszek egy nagy lépést előre, aztán megfordulok, hogy a szemükbe nézzek.
- Egyedül kell beszélnem vele.
Igen, én is azt hittem, hogy szükségem lesz Holder közelségére. De most
muszáj erősnek lennem. Szeretem, ahogy védelmez, de ez a legnehezebb
dolog, amit valaha végig kellett csinálnom. Utólag úgy akarok visszagondolni
rá, hogy önerőből vittem véghez. Ha ezt egyedül meg tudom oldani, képes
vagyok bármire.
Egyikük sem tiltakozik, amiért még jobban szeretem őket. Bíznak bennem.
Holder megszorítja a kezem, és bátorító tekintettel egy kicsit előrébb tol.
- Nem mozdulok innen - mondja eltökélten.
Mélyet sóhajtok, majd belépek az ajtón.
 Amikor a nappaliba érek, Karen abbahagyja a fel-alá járkálást, megfordul
és rám mered. Úgy néz, mintha el sem hinné, hogy itt állok előtte.
Önfegyelme addig tart, amíg egyenesen a szemébe nem nézek. Szinte rohan
felém. Nem tudom, mire számítottam tőle, de erre a megkönnyebbült
arckifejezésre biztosan nem.
- Egyben vagy - állapítja meg a nyakamat átölelve. Magához szorít, és
zokogni kezd. - Ne haragudj rám, Sky! Nagyon-nagyon- nagyon sajnálom,
hogy így kellett megtudnod, mielőtt elmondhattam volna neked.
Folytatni próbálja, de a zokogás erőt vesz rajta. Fájdalmát látva elszorul a
szívem. A tudat, hogy hazudott nekem, nem teszi semmivé a tizenhárom
évnyi szeretetet, amit iránta éreztem, a fájdalma az enyém is egyben.
Tenyerébe fogja az arcom, és a szemembe néz.
- Esküszöm, hogy elmondtam volna abban a pillanatban, amikor
betöltöd a tizennyolcat. Sosem bocsátom meg magamnak, hogy egyedül jöttél
rá mindenre. Pedig próbáltam mindent megtenni ez ellen, amit csak lehetett.
Megragadom a csuklóját, elveszem a kezét az arcomtól, és ellépek mellette.
- Anya, mégis mit mondhatnék erre?
Szembefordulok vele, a szemébe nézek.
- Annyi kérdésem lenne, de félek feltenni őket. Honnan tudjam, hogy
őszintén válaszolsz majd rájuk? Honnan tudjam, hogy nem fogsz nekem
hazudni, éppen úgy, mint az elmúlt tizenhárom évben?
Karen kimegy a konyhába, egy darab papírtörlővel itatja fel a könnyeit.
Vesz néhány kisebb lélegzetet, hogy visszanyerje az uralmat a teste fölött.
- Gyere, drágám. Üljünk le! - mondja a kanapé felé tartva. Állva
figyelem, ahogy feszengve helyet foglal a legszélén. - Kérlek... - néz rám
szenvedő arccal. - Tudom, hogy nem bízol bennem. Van is rá okod. De a
szíved mélyén érzed, hogy mindennél jobban szeretlek. Kapok egy esélyt,
ugye?
Szeméből őszinteség sugárzik, ezért odamegyek, és leülök vele szemben.
Vesz egy mély lélegzetet, majd lassan kifújja, mielőtt a magyarázatba kezd.
- Ahhoz, hogy megtudd az igazat a saját múltaddal kapcsolatban, először
is meg kell ismerned az enyémet.
Néhány másodpercre elhallgat. Némán küzd a könnyekkel. Látom rajta,
hogy szó szerint kínozza, amit meg akar osztani velem. Legszívesebben
odamennék és megölelném, de nem lehet. Szeretem, de most túl sok bennem
az indulat, hogy vigasztaljam.
- Fantasztikus anyukám volt, Sky. Te is imádtad volna. Dawnnak
hívták, és mindent megadott nekem meg a testvéremnek. A bátyám, John tíz
évvel idősebb volt nálam, úgyhogy egy percig sem rivalizáltunk egymással.
Apukám meghalt, amikor kilencéves voltam, szóval John egyfajta apafigurát
jelentett számomra. Mindig megvédett. Tehát volt egy szuper anyukám és
egy szuper testvérem. De amikor betöltöttem a tizenhármat, és anya meghalt,
John apám helyett tényleg apám lett. Mindössze huszonhárom esztendősen, a
főiskoláról frissen kikerülve. Nem volt más, aki nevelhetett volna, így tette,
amit tennie kellett. Eleinte minden rendben ment, bár iszonyatosan
hiányzott az anyukám, John pedig küszködött a rá háruló feladatokkal.
Éppen akkor csöppent a felnőtt létbe, az első munkahelyén kezdett, úgyhogy
nem volt könnyű az élete. Az enyém sem. Mire tizennégy lettem, úrrá lett
rajta a munkája miatti stressz. Ő az ivásba menekült, én meg a lázadásba.
Néha későn mentem haza.
 - Egyik éjjel iszonyú mérges volt rám, amikor hazaértem. A vitánk
hamar verekedéssé fajult, megütött néhányszor. Azelőtt soha nem tett ilyet,
úgyhogy nagyon megrémültem. Beszaladtam a szobámba, ő pedig pár perc
múlva utánam jött, hogy magyarázkodjon. Az elmúlt néhány hónapban
megváltoztatta az alkohol, emiatt eleve féltem tőle. Most, hogy még meg is
ütött, egyszerűen rettegtem tőle.
Karen fészkelődik egy kicsit a kanapén, és az asztalon lévő pohár vízbe
kortyol. Látom, remeg a keze, amikor visszateszi.
- Tehát magyarázkodni akart, én meg nem voltam hajlandó
meghallgatni. A makacsságom még jobban felbőszítette, úgyhogy az ágyhoz
nyomott, és úgy ordított a képembe. Csak ömlött belőle a keserűség, hogy én
tettem tönkre az életét. Hogy tartozom neki, amiért muszáj dolgoznia meg
vigyáznia rám.
Karen megköszörüli a torkát. Újra könnyek szöknek a szemébe, miközben
újraéli saját fájdalmas múltját. Mélyen a szemembe néz. Érzem, hogy
emberfeletti küzdelmébe kerül kimondania a szavakat.
- Sky - mondja alig hallhatóan. - A bátyám megerőszakolt azon az
éjszakán. És onnantól kezdve rendszeresen, két teljes éven át.
Fura nyöszörgés jön ki belőlem, a szám elé kapom a kezem. A vér kiszalad
az arcomból, és talán az egész testemből is. Teljesen üres vagyok, kívül-belül.
Félek végighallgatni, ami a baljós megérzésem szerint következik. Karen
tekintete ebben a percben még nálam is üresebb. Nem várhatom tőle, hogy
képes legyen magától folytatni, ezért inkább rákérdezek.
- Anya, ugye John, ő volt az apám?
Könnyek között bólint.
 - Igen, drágám. Ő volt az. Annyira sajnálom.
Az egész testem összerándul, ahogy feltör belőlem a sírás. Karen karja
átölel, amint az első könnycsepp kicsordul a szememből. Kétségbeesetten
magamhoz szorítom, és elkapom a blúzát.
- Annyira sajnálom, hogy ezt csinálta veled - zokogom alig érthetően.
Karen mellém telepszik a kanapén, és összeölelkezve siratjuk a múltat,
amit az a férfi tett tönkre, akit mindketten teljes szívünkből szerettünk.
- Várj, még nincs vége. Szeretném, ha mindent tudnál, rendben?
Bólintok, ő pedig hátrébb húzódik, és megfogja a kezem.
- Tizenhat voltam, amikor elmondtam az egyik barátomnak, hogy mit
csinál velem. Ő meg elmondta az anyjának, aki feljelentést tett. John már
három éve a rendőrségnél dolgozott, ahol elég jó hírnévre tett szert. A
kihallgatásakor azt mondta, hogy csak kitaláltam az egészet, amiért nem
engedte, hogy találkozzam a pasimmal. Tisztára mosta magát, az ügyet meg
lezárták. Viszont tudtam, hogy nem mehetek vissza hozzá. Barátoknál
laktam, amíg két évvel később le nem érettségiztem. Soha többé nem álltam
szóba vele.
- Hat év telt el, mielőtt újra találkoztunk. Huszonegy voltam, akkor
végeztem a főiskolán. Éppen a bevásárlást intéztem, amikor a másik polc
mellől meghallottam a hangját. Megfagyott a vér az ereimben. Szoborrá
merevedve figyeltem, miről beszél. Ezer közül is felismertem volna a hangját.
Van benne valami feledhetetlenül ijesztő.
- De azon a napon nem az ő hangjától rémültem meg. Hanem a tiédtől.
Hallottam, hogy egy kislányhoz beszél. Rögtön átfutott az agyamon a
szörnyű éjszakák emléke. Felfordult a gyomrom, mert pontosan tudtam, mire
képes. Észrevétlenül követtelek benneteket. Egyszer távolabb lépett a
bevásárlókocsitól, te pedig rám néztél. Sokáig rajtam tartottad a tekinteted,
én pedig a világ legszebb gyermekét fedeztem fel benned. De a
legszomorúbbat is egyben. Rögtön tudtam, hogy veled is ugyanazt csinálja,
amit velem tett. Láttam a reménytelenséget és a félelmet a nagy, barna
szemedben.
- A következő napokat azzal töltöttem, hogy minél többet megtudjak
rólad és a vele való kapcsolatodról. Kinyomoztam, mi történt anyukáddal, s
hogy egyedül nevel téged. Végül összeszedtem a bátorságom egy névtelen,
telefonos feljelentéshez. Azt hittem, megkapja, amit érdemel. Ehhez képest
megtudtam, hogy a kihallgatásod után egy héttel megszüntette a vizsgálatot a
gyermekvédelmi szervezet. Fogalmam sem volt róla, hogy ilyen messzire elér
a keze. Ugyanazt a szörnyű bűnt már másodjára úszta meg. Nem bírtam
elviselni a gondolatot, hogy mi történik veled. Biztos, hogy másképp is
lehetett volna kezelni ezt az egészet. De fiatal voltam, felelőtlen és nagyon
féltettelek. Úgy éreztem, semmilyen eszköz nincs a kezemben, miután a
törvény kétszer is kudarcot vallott.
- Hamar megszületett bennem az elhatározás. Mivel senki más nem
akart megmenteni téged, önként jelentkeztem a szerepre. Sosem fogom
elfelejteni, ahogy ott zokogtál egyedül az udvaron, amikor a házatok elé
kanyarodtam és megláttalak. Odahívtalak, te odajöttél hozzám, beszálltál, és
soha többé nem néztünk vissza.
Karen két kezével szorítja az enyémet. Hirtelen elképesztő erő sugárzik
belőle.
- Sky, tiszta szívemből esküszöm: csak azért csináltam, hogy
megvédjelek tőle. Mindent megtettem, hogy még véletlenül se találjon rád.
És te se rá. Sosem beszéltünk róla, és igyekeztem normális életet biztosítani
neked. Tudtam, hogy nem rejtegethetlek örökké. Tudtam, hogy egy napon
szembe kell néznem az igazsággal, de mindez mit sem számított. Most sem
számít. Csak azt akartam, hogy biztonságban elérd a nagykorúságot, és többé
ne küldhessenek vissza hozzá.
- Mielőtt elhoztalak, odamentem a házatokhoz, de senki sem volt
otthon. Bementem, mert el akartam hozni néhány tárgyat, amitől
biztonságban érzed majd magad. A kedvenc takaródat vagy a plüssmackódat.
Amikor benyitottam a szobádba, világossá vált számomra, hogy innen aztán
semmi sem fog hiányozni neked. Ha egy kicsit is hasonlítasz rám, akkor
minden vele kapcsolatos dolog csak a szörnyűségekre emlékeztetett volna.
Úgyhogy nem hoztam el semmit, mert nem akartam, hogy emlékezzél.
Feláll, és némán kisétál a szobából. Néhány másodperc múlva egy kicsiny
fadobozzal tér vissza, és a kezembe nyomja.
- Ezeket nem hagyhattam ott. Tudtam, hogy ha eljön a nap, amikor el
kell mondanom neked az igazat, mindent tudni akarsz majd az édesanyádról.
Nem találtam sok mindent, de amit igen, mind itt van.
Elhomályosuló tekintettel futtatom végig az ujjaim a fadoboz tetején. Azok
az emlékek vannak benne, melyeket rég elveszettnek hittem. Nem nyitom
ki. Képtelen vagyok rá. Ehhez egyedül kell majd lennem.
Karen a fülem mögé simítja a hajam, én pedig megint ránézek.
- Tudom, hogy helytelen, amit tettem. Mégsem bántam meg. Ha most
kellene döntenem, hogy biztonságban tudjalak, nem haboznék most sem.
Azzal is tisztában vagyok, hogy átmenetileg talán szóba sem akarsz állni
velem, amiért hazudtam neked. Kibírom, Sky, mert annyira szeretlek. Ne
legyen bűntudatod amiatt, amit irántam érzel! Tizenhárom éve tervezem ezt
a beszélgetést és ezt a pillanatot, tehát felkészültem minden eshetőségre.
Minden lehetséges döntésedre. Azt akarom, hogy csak magadra hallgass.
Tedd azt, ami számodra a lehető legjobb. Akár a rendőrséget is hívhatom, ha
úgy gondolod. Nagyon szívesen elmesélek nekik mindent, ha ez kell ahhoz,
hogy megnyugodj. Amennyiben a valódi tizennyolcadik születésnapodig itt
szeretnél maradni, utána pedig látni sem akarsz, azt is elfogadom. Egy
pillanatig sem kérdőjelezem meg a döntésed. De akárhogy is lesz, Sky,
akármihez is kezdesz, ne aggódj miattam! A tudat, hogy biztonságban vagy,
már önmagában ajándék a sorstól. Akármi vár rám most, az elmúlt
tizenhárom év miatt megéri vállalnom.
Sírva pillantok megint a dobozra, mert fogalmam sincs, mi legyen. Nem
tudom, mi lenne jó vagy rossz. Sőt, talán most éppen a jó a rossz. Képtelen
vagyok azonnal válaszolni. Mintha minden egyes szava arcul vágná az
igazságosságról és a becsületről kialakított korábbi nézeteimet.
- Nem tudom - suttogom őszintén a szemébe nézve. - Nem tudom, mit
akarok.
Nem tudom, mit akarok. Azt viszont igen, hogy mire van szükségem. Egy
üres oldalra a könyvben.
Felállok, ő pedig nézi, ahogy az ajtóhoz ballagok. Nem bírok a szemébe
nézni, amikor a kilincshez nyúlok.
- Gondolkodnom kell egy kicsit - mondom csöndesen kilépve.
Amint az ajtó bezárul mögöttem, Holder karjai között találom magam.
Egyik kezemmel a fadobozkát szorongatom, a másikkal a nyakát ölelem át. A
vállára hajtom a fejem, és kétségbeesetten sírni kezdek. Nem tudom, hogy
dolgozzam fel, amit az imént tudtam meg.
- Az ég - szipogom. - Az égre kell néznem.
Nem kérdez semmit. Pontosan tudja, mire gondolok, ezért karon fog, és a
kocsi felé támogat. Jack visszamegy a házba, ahogy Holderrel elhajtunk.
Holder nem kérdezősködik, mi volt Karennel. Tudja, hogy úgyis elmondom,
amikor képes leszek rá. De ez még nem az a pillanat. Egyszerűen nem
menne. Addig biztos nem, amíg sejtelmem sincs, mit fogok tenni.
A repülőtérhez érve leparkolunk, ezúttal sokkal messzebb attól, ahol
máskor szoktunk. Ahogy a kerítés felé sétálunk, csodálkozva veszem észre a
lakat nélküli kaput. Holder felemeli a reteszt, kinyitja, és udvariasan int,
hogy menjek csak előtte.
- Van kapu? - kérdezem összezavarodva. - Akkor miért kellett kétszer is
a kerítésen bemásznunk?
- Mindig nyári ruhában jöttél. Hol maradt volna a móka, ha csak
betessékellek egy kapun? - válaszolja vigyorogva.
Fogalmam sincs, hogyan, de tiszta szívből elnevetem magam. Bemegyek a
kapun, ő pedig behajtja mögöttem. Kívülről. Megállok, és felé nyújtom a
kezem.
- Azt szeretném, hogy velem gyere.
- Biztos vagy benne? Azt hittem, egyedül akarsz maradni ma éjjel.
- Olyan jó itt veled - rázom a fejem. - Magányosan nem lenne az igazi.
Megint kinyitja a kaput, és megfogja a kezem. Végigmegyünk a
kifutópályán, és elfoglaljuk a szokott helyünket. Bizonytalanul magam mellé
teszem a fadobozt, mert nem tudom, van-e bátorságom hozzá, hogy
kinyissam. Semmiben sem vagyok biztos. Mozdulatlanul fekszem, jó fél órán
keresztül gondolkodom az életemről, Karenéről, Lesslie-éről... És egyre
inkább úgy érzem, mindhármunk helyett kell most döntenem.
- Karen a nagynéném - mondom hangosan. - A biológiai nagynéném.
Nem tudom, hogy Holderrel akarom közölni mindezt, vagy magamban
próbálom tudatosítani a tényeket.
Holder a kisujjamba akasztja a kisujját, és felém fordítja a fejét.
- Apukád testvére? - kérdez vissza tétován. Bólintok, mire becsukja a
szemét. Érti, mit jelent ez Karen számára. - Ezért hozott el. Tudta, mi
történik veled.
Úgy mondja, mintha teljesen kézenfekvő lenne. Bólintással erősítem meg.
- Azt akarja, hogy döntsek, Holder. Hogy megmondjam, mi legyen. És
fogalmam sincs, mi lenne a jó döntés.
Megfogja a kezem, összefűzi az ujjainkat.
- Mert egyik sem jó döntés. Néha egy rakás rossz közül kell választanod,
amelyek között nincsenek jók. Arra kell rájönnöd, melyik a legkevésbé rossz.
Az, hogy Karen megfizessen élete legönzetlenebb tettéért, a lehető
legrosszabb döntésnek tűnik. A szívem mélyén tudom, hogy nem érdemel
semmilyen büntetést. Fogalma sem lehet róla, hogy a megmentésem Lesslie
tragédiájához vezetett. Nehéz figyelmen kívül hagyni, hogy pont a legjobb
barátomon csattant az ostor, a másik lányon, aki egyedül volt fontos Holder
életében, és akiről azt hiszi, hogy cserbenhagyta.
- Kérdeznem kell tőled valamit. - Csöndben várja, hogy folytassam.
Felülök, és lepillantok rá. - Nem akarom, hogy félbeszakíts, rendben? Csak
szeretném összerakni a képet.
Megérinti a kezemet, bólint, tehát belevágok.
- Tudom, hogy Karen csak azért tette, amit tett, hogy megmentsen
engem. A döntését a szeretet motiválta, nem a gyűlölet. De félek, hogy ha
nem mondok semmit, ha megtartom magunknak a titkot, akkor az rosszul
fog esni neked. Mert tudom, hogy apám csak azért nyúlt Lesshez, mert már
nem voltam mellette. Az is világos, hogy Karen nem sejthette előre, mi fog
történni. Megpróbált törvényesen eljárni, feljelentést tett. Velünk viszont mi
lesz? Veled és velem, ha próbáljuk rendezni a dolgainkat? Félek, hogy örökre
gyűlölni fogod Karent. Vagy engem ítélsz majd el, bárhogy is döntök ma
éjjel. És ezzel nem azt akarom mondani, hogy ne érezd, amit érezned kell. Ha
utálni akarod Karent Less miatt, megértem. Szóval muszáj tudnom, hogy
akárhogy is döntök... Tisztában kell lennem vele...
Próbálom a lehető legvilágosabban kifejezni magam, de nem akar
sikerülni. Olykor a legegyszerűbb kérdéseket a legnehezebb feltenni.
Megszorítom a kezét, s a szemébe nézek.
- Holder, mondd, rendben leszel?
Kifürkészhetetlen arckifejezéssel méreget. Ismét összefűzi az ujjainkat,
majd felnéz az égboltra, mielőtt halkan megszólal.
- Az elmúlt egy évben semmi mást nem csináltam, csak utáltam és
elítéltem Lesst, amiért öngyilkos lett. Utáltam, hiszen ugyanolyan életet
éltünk. Ugyanazokkal a szülőkkel, ugyanazzal a válással, ugyanazzal a
legjobb baráttal, akit elszakítottak tőlünk. Ugyanabban a gyászban
osztoztunk az eltűnésed miatt. Ugyanabba a városba költöztünk, ugyanazzal
az anyukával, és ugyanabba az iskolába jártunk. Az ő életében pontosan
ugyanaz történt, mint az enyémben. De ő mindig valahogy jobban a szívére
vette. Néha hallottam sírni. Olyankor mindig a legszívesebben odamentem
volna, hogy megöleljem, de sokszor kiabálni akartam vele, hogy miért
ennyivel gyengébb nálam. Aztán azon az éjszakán, amikor megtudtam, mit
csinált, gyűlöltem. Gyűlöltem, amiért olyan könnyen feladta. Gyűlöltem,
amiért nehezebbnek érezte a saját életét az enyémnél, pedig teljesen
ugyanolyan volt.
Felül, rám néz, megfogja mind a két kezem.
- Most már tudom az igazat. Tudom, hogy az ő élete milliószor nehezebb
volt az enyémnél. És a tény, hogy ennek ellenére képes volt mindennap
mosolyogni és nevetni, de sosem engedett bepillantanom abba, hogy min
megy keresztül. Most már kifejezetten bátornak tartom. Nem az ő hibája
volt, hogy nem tudta kezelni, ami vele történt. Utólag azt kívánom, bárcsak
szólt volna valakinek róla, de hát mindenki másképp próbálja meg átvészelni
az ilyesmit. Főleg akkor, ha úgy érzi, egyedül van. Te képes voltál teljes
egészében kizárni az emlékét, így maradtál életben. Szerintem ő is
megpróbálta, de sokkal idősebb volt nálad, így nem sikerült neki. Ahelyett,
hogy soha többé, egyetlen gondolatot se szentelt volna a szörnyűségeknek,
pont az ellenkezőjét tette: addig marcangolta magát, amíg már képtelen volt
tovább cipelni a terhet.
- Nem szabad olyat mondanod, hogy Karen döntése közvetlen
kapcsolatban áll azzal, amit az apád Less-szel tett. Ha Karen nem hozott
volna el téged, az az ember valószínűleg ugyanúgy megteszi vele is, attól
függetlenül, hogy ott vagy-e vagy nem. Mert ilyen volt. Ezt művelte. Tehát
ha az a kérdés, hogy hibáztatom-e Karent, határozottan nem a válaszom. Sőt,
örültem volna, ha veled együtt őt is elhozza.
Szorosan átölel, ajkát a fülemhez érinti.
- Akárhogy is döntesz. Akármire is van szükséged ahhoz, hogy
gyorsabban gyógyuljon a lelked, azt akarom, hogy úgy legyen. És Less is így
akarná, biztos vagyok benne.
Viszonzom az ölelését, és a nyakába fúrom a fejem.
- Köszönöm, Holder.
Csöndben kapaszkodunk egymásba, míg meghozom a döntést, amin már
nem is nagyon kell gondolkodnom. Egy idő után kibontakozom az öleléséből,
és az ölembe veszem a dobozt. Tenyeremmel végigsimítok a fedelén, mielőtt
megérinteném az apró zárat. Becsukom a szemem, amint óvatosan felhajtom
a tetejét. Amikor a fedél teljesen kinyílik, nagyot sóhajtok, és egyenesen az
édesanyám szemébe nézek. Remegő kezembe veszem a fotót. Hát ő az, aki a
világra hozott. Az ő húsából és véréből vagyok. A szemem, a szám, az arcom.
Belőle vagyok.
Leteszem a képet, és az alatta lévő fotóra pillantok. Ez újabb érzelmeket
kelt bennem, mert ketten vagyunk rajta. Nem lehetek több mint kétéves. Az
ölében ülök, apró karommal a nyakát átölelve. Éppen egy puszit kapok tőle, s
széles mosollyal az objektívbe nézek. A képre potyognak a könnyeim,
letörlöm őket, és inkább odaadom Holdernek. Látnia kell, miért akartam
annyira visszamenni a régi házunkba.
Még egy tárgy van a dobozban. Felemelem, és az ujjamra csavarom a
nyakláncot. Csillag alakú ezüstmedál lóg rajta. Kinyitom, és látom, hogy a
saját kiskori képem van benne. A medál belsejébe, a fotó mellé ezt vésték:
„Az én Reménysugaram”.
Kinyitom a kapcsot, és a nyakamba teszem. Holder odanyúl, megfogja a
lánc két végét, és bekapcsolja.
- Gyönyörű. Éppúgy, mint a lánya - mondja, miközben gyengéden
megcsókol, és a képeket felém nyújtja. Amíg a fotókat visszateszem a
dobozba, ő a medált csodálja. Kinyitja, majd néhány másodpercig némán
bámulja. Aztán bezárja, s az imádnivaló gödröcskéivel rám mosolyog.
- Készen állsz?
Lecsukom a doboz fedelét, és visszamosolygok rá.
- Készen.
Most Holder is bejön velem. Karen és Jack egymás kezét fogva a kanapén ül.
Karen felnéz rám, amikor belépek az ajtón, Jack pedig feláll hogy ismét
négyszemközt hagyjon minket.
- Maradj csak - intek, hogy üljön vissza. - Nem kell elmenned, nem fog
sokáig tartani.
Láthatóan aggasztják a szavaim, de nem válaszol semmit. Egy kicsit
félrehúzódik, hogy Karen mellé ülhessek. Leteszem elé a dobozt az asztalra,
és helyet foglalok. Amikor Karen felé fordulok, még fogalma sincs róla,
hogyan döntöttem a jövőjével kapcsolatban. Ennek ellenére bátorító
mosollyal néz rám. Tudatni akarja, hogy bárhogy is határoztam, elfogadja.
Megfogom a kezét, és egyenesen a szemébe nézek. Hogy érezze és
elhiggye, amit mondani akarok neki, mert azt akarom, hogy ezentúl őszinték
legyünk egymáshoz.
- Anya - kezdem olyan határozottan, amennyire csak tudom. - Amikor
elhoztál az apámtól, tisztában voltál a döntésed lehetséges
következményeivel. Mégis megtetted. Kockára tetted értem az egész életed,
és semmiképpen sem várhatom el, hogy ezért szenvedéssel fizess. Feladtál a
kedvemért mindent. Ennél többet nem is kérhetnék tőled. Nem tisztem
megítélni, mennyire volt helyes, amit tettél. Az egyetlen dolog, amit most
tehetek, hogy megköszönöm neked. Szóval: köszönöm, anya. Köszönöm,
hogy megmentetted az életem.
Az ő könnyei még az enyéimnél is sűrűbben potyognak. Átöleljük
egymást, és csak sírunk. Mint anya és lánya, mint nagynéni és unokahúga,
mint két áldozat. Mint két túlélő.

El sem tudom képzelni, hogyan kellett élnie Karennek az elmúlt tizenhárom

évben. Minden döntésével csak az én érdekeimet tartotta szem előtt.
Elhatározta, hogy amint betöltöm a tizennyolcat, mindent be fog vallani
nekem, és szembenéz a következményekkel. Tényleg mindent feladott
értem. Nem is érzem magam méltónak ekkora szeretetre. Főleg így, hogy a
világon már két ember is van, aki ennyire szeret. Mindezt elfogadni majdnem
túlzásnak érzem.
Karen tényleg szorosabbra akarja fűzni a kapcsolatát Jackkel, de kiderült,
hogy csak azért habozik, mert félt, hogy szegény nem tudná elviselni az
igazság súlyát. Nem számolt vele, hogy Jack feltétel nélkül szereti őt, éppúgy,
mint ő engem. A múlt megismerése ugyanis csak megerősítette Jacket az
érzéseiben. Azt hiszem, a jövő héten hivatalosan is ideköltözik hozzánk.
Karen egész este türelmesen válaszolgat a kérdéseimre. Az érdekelt a
legjobban, hogy miként szerzett nekem új nevet és papírokat. Nevetve
közölte, hogy elég pénz és megfelelő kapcsolatok segítségével „törvényesen”
fogadott örökbe egy külföldi kislányt, akinek hétéves korában
állampolgárságot igényelt. A részletekre rá sem mertem kérdezni.
A következő kérdésem is elég nyilvánvaló volt. Hogy most már lehet-e
tévénk. Kiderült, hogy nem is gyűlöli annyira a modern technikát,
amennyire próbálta eddig elhitetni velem. Úgy tűnik, holnap egy műszaki
áruházban is szét kell néznünk.
Holderrel elmagyaráztuk neki, hogyan jöttünk rá, ki vagyok valójában.
Eleinte nem értette, hogy lehetett közöttünk annyira mély kapcsolat olyan
pici korunkban, ami mindkettőnkben ilyen élénk emlékeket hagyott. De
miután már látott minket néhányszor együtt, sejtheti, hogy valódi, ami
közöttünk zajlik. Sajnos az aggodalmat is látom rajta, valahányszor Holder
odahajol hozzám, hogy megcsókoljon, vagy a combomra teszi a kezét. Hiába,
végül is az anyukámról van szó.
Néhány óra múlva, miután mindannyian megtaláltuk a zaklatott
hétvégéhez képest elérhető legteljesebb nyugalmat, takarodót fújunk. Holder
és Jack elköszön, előbbi pedig megígéri, hogy soha többé nem küld
egópukkasztó SMS-eket. Bár Karen válla fölött rám kacsint, amikor ezt közli.
Karen többször ölel át, mint ahányszor valaha is átöleltek egy nap alatt. Az
utolsó jó éjt ölelés után bemegyek a szobámba, és végre a saját ágyamban
fekhetek. Betakarózom, majd tarkó alatt összekulcsolt kezekkel bámulom a
plafonra ragasztott csillagokat. Fontolgatom, hogy letépjem-e őket, mert
talán csak rossz emlékeket ébresztenek. Mégis maradnak, mert Hope jut
róluk eszembe. Azaz saját magam, illetve ezzel együtt minden, amit
életemben megtapasztaltam. Most itt ülhetnék, azon siránkozva, hogy mégis
miért pont velem történt mindez, de nem fogom ezt tenni. Nem fogok
magamnak tökéletes sorsot hazudni. Ha az élet nehézségei miatt a padlón
kötsz ki, két választásod van. Lent maradsz, vagy felállsz, leporolod a
nadrágodat, s emelt fővel továbbmész. Én az utóbbi mellett döntöttem.
Valószínűleg néhányszor még fel kell majd tápászkodnom ebben az életben.
Biztos vagyok benne, hogy meg is teszem.
Halk kopogás hallatszik az ablakom felől, mielőtt kinyílik. Mosolyogva
húzódom az ágy szélére, hogy elférjen mellettem.
- Ma este nincs részem az ablaknál üdvözlésben? - reklamál fojtott
hangon, majd lehúzza maga mögött az ablakot. Az ágyamhoz sétál, felemeli a
takarót, és mellém bújik.
- Hú, de át vagy fagyva. Gyalog jöttél? - kérdezem, miután befészkelem
magam a karjába.
Megrázza a fejét, még közelebb húz magához, és megpuszilja a homlokom.
- Nem, futottam - válaszolja, miközben a keze a fenekemre vándorol. -
Már több mint egy hete nem edzettünk. A segged máris gyarapodni kezdett.
Nevetve rácsapok a kezére.
- Csak szólok, hogy a beszólások kizárólag írott formában viccesek.
- Jut eszembe. Ugye, visszakapod a mobilod?
Vállat vonok.
- Nem nagyon érdekel az a telefon. Arról ábrándozom, hogy a papucs
pasim vesz nekem karácsonyra egy iPhone-t.
Nevetve rám fordul, jéghideg ajkát az enyémhez szorítja. A szám forrósága
elég ahhoz, hogy felmorduljon. Addig csókol, amíg jó alaposan át nem
melegszik.
- Tudod, mit? - támaszkodik a könyökére, s a gödröcskék közül rám
vigyorog.
A hangja megint azon a bugyihúzogató módon, egy oktávval mélyebbre
zuhan.
- Még fel sem avattuk az ágyadat.
Egy pillanatig mérlegelem a dolgot, aztán megrázom a fejem, és legördítem
magamról.
- Ez így is marad, amíg az anyám a folyosó végén alszik.
Nevetve megragadja a derekam, hogy magára húzzon. A mellkasára hajtom
a fejem, ő pedig szorosan átölel.
- Sky?
- Holder? - utánozom.
- Csak akarom, hogy tudd. És ezt nem úgy mondom, mint a pasid vagy a
barátod. Azért mondom, mert valakinek ki kell mondania végre.
Abbahagyja a karom simogatását, a hátamra teszi a tenyerét.
- Nagyon büszke vagyok rád!
Összeszorított szemekkel hagyom, hogy a szavai a szívemig hatoljanak. A
hajamba fúrja az arcát, majd megcsókol egyszer, hússzor, egymilliószor. Ki
számolja?
Magamhoz szorítom, miközben kifújom a levegőt.
- Köszönöm.
Felemelem a fejem, hogy az állam a mellkasán pihentessem. Mosolyog,
amikor a szemébe nézek.
- És nemcsak azt köszönöm, amit mondtál, Holder. Meg kell köszönnöm
mindent. Köszönöm, hogy bátorságot öntöttél belém, hogy kérdéseket tegyek
fel, még akkor is, ha rettegtem a válaszoktól. Köszönöm, hogy ennyire
szeretsz. Köszönöm, hogy megmutattad, nem kell állandóan erősnek
mutatnunk magunkat ahhoz, hogy támaszt nyújtsunk egymásnak. A
gyengeség nem probléma, amíg itt vagyunk egymásnak. Köszönöm, hogy
annyi év után rám találtál.
Ujjaimat végigfuttatom a mellkasán, amíg a karjához nem érek. Gyengéden
követem a tetoválás minden egyes betűjének vonalát, aztán lehajolok és
megpuszilom.
- De leginkább azt köszönöm, hogy annak idején elvesztettél. Mert az
életem nem lenne ugyanaz, ha akkor és ott nem hagysz magamra.
Nagyot sóhajt, ahogy lélegzik, az én testem is emelkedik és süllyed. A két
tenyere közé fogja az arcom. Mosolyogni próbál, de a szemében fájdalom
tükröződik.
- Sokszor elképzeltem, milyen lesz megtalálni téged. Viszont egyszer
sem gondoltam rá, hogy végül megköszönöd, hogy elveszítettelek.
- Végül? - kérdezem, mert nem tetszik a szó. Kicsit felemelkedek, hogy
egy leheletfinom csókot nyomjak az ajkára. - Remélem, hogy nem ez a vége.
- De még mennyire, hogy nem! - simít a fülem mögé egy kósza tincset,
hogy aztán ott tartsa a kezét. - Bárcsak azt mondhatnám, hogy boldogan
élünk, amíg meg nem halunk. Van viszont egy csomó nehéz feladatunk. Ami
veled, velem, az anyukáddal, az apukáddal és Less-szel történt, valószínűleg
okoz még majd néhány nehéz napot. De együtt végigcsináljuk.
Végigcsináljuk, mert itt vagyunk egymásnak. Szóval nem aggódom kettőnk
miatt, kicsim. Egyáltalán nem.
Megpuszilom az egyik gödröcskéjét, és vele mosolygok.
- Én sem aggódom. És csak úgy mellesleg megjegyezném, hogy nem
hiszek a happy enddel végződő tündérmesékben.
- Még szerencse, mert nem azt kapod. Engem kaptál helyette - állapítja
meg nevetve.
- Csak ez kell nekem! - mondom. - Meg a lámpa. Meg a hamutartó. Meg
a távirányító. Meg az ütő. És te, Dean Holder. De ez minden, ami kell nekem!
 TIZENHÁROM ÉVVEL KORÁBBAN

- Mit csinál odakint? - kérdezem Lesslie-t a nappali ablakán kinézve. Dean a

kocsifeljárón fekszik, és az eget bámulja.
- Csak csillagnézést, mint mindig.
- Mi az a csillagnézés? - fordulok felé.
- Nem tudom. így hívja azt, amikor sokáig bámul fölfelé.
Megint kinézek az ablakon. Most egy kicsit tovább figyelem.
Nem tudom, mi az a csillagnézés, de izgalmasnak tűnik. Szeretem a csillagokat.
Tudom, hogy az anyukám is szerette őket, mert telerakta velük a szobámat.
- En is akarom! Mi is mehetünk? - pillantok várakozón Lesslie- re, aki ahelyett,
hogy elindulna kifelé, unottan lerúgja a cipőjét.
- Nincs kedvem. Te mehetsz, én meg segítek anyának megcsinálni a
pattogatott kukoricát és betenni a filmet.
Szeretem, amikor Lesslie-nél alhatok. Szeretek minden éjszakát, amit nem otthon
kell töltenem. Felkelek a kanapéról, a bejárati ajtóhoz megyek, felveszem a cipőmet
és kimegyek Deanhez. Rám sem néz, amikor mellé fekszem. Csak a csillagokat
bámulja, úgyhogy követem a példáját.
A csillagok szokatlanul fényesen ragyognak ma este. Még sosem néztem így őket.
Sokkal jobbak, mint amik az ágyam fölött vannak.
- Hú, de szépek!
- Tudom, Hope - szólal meg. - Tudom.
Sokáig csendben vagyunk. Sok-sok percig vagy óráig nézzük a csillagokat, csak
nézzük őket, és nem mondunk semmit. Dean nem valami beszédes típus. Sokkal
csendesebb, mint Lesslie.
 - Hope, ígérj meg nekem valamit!
Felé fordítom a fejem, de ő csak a csillagokat nézi. Még soha senkinek nem
ígértem meg semmit, csak az apukámnak. Megígértem, hogy nem mondom el
senkinek, hogyan kell megköszönnöm az ajándékokat. Meg is tartom az ígéretet, bár
néha jólesne megszegni. Ha nem lenne csúnya dolog megszegni egy ígéretet, biztos
elmondanám Deannek, mert ő nem adná tovább senkinek.
- Jó - válaszolom.
Szomorú arccal, de végre felém fordul.
- Tudod, amikor az apukád miatt sírnod kell...
Bólintok, és próbálok nem sírni a gondolattól. Sejtelmem sincs, honnan tudja
Dean, hogy miatta sírok, de tudja.
- Megígéred, hogy amikor szomorú vagy miatta, az égre gondolsz majd?
Nem értem, miértkéri ezttőlem, de azért újabbbólintással beleegyezem.
- Miért?
- Mert - néz újra a csillagokra -, az ég mindig gyönyörű. Még akkor is, ha sötét,
vagy esős, vagy felhős, jó érzés ránézni. Ez a kedvenc dolgom, mert ha bármikor
elveszettnek vagy magányosnak érzem magam, vagy félek, csak fel kell néznem, és
mindig ott lesz. És mindig szép lesz. Erre gondolhatsz, amikor apukád elszomorít,
ahelyett hogy rá figyelnél. Mosolygok, pedig már attól is rossz kedvem támadt, hogy
beszélünk róla. Továbbra is az eget figyelem, mint Dean, és magamban
ismételgetem a szavait. Jó érzés, hogy van hová menekülnöm, ha nem akarok ott
lenni, ahol éppen vagyok. Most már amikor szomorú leszek, csak az égre gondolok,
és máris mosolyogni fogok. Mert az mindig ott lesz nekem, és mindig szép lesz.
- Megígérem - suttogom.
- Helyes - válaszolja, és a kezét nyújtja, hogy a kisujját az enyém köré fonja.