CICERÓ

A mű eredeti címe
Love Letters to the Dead

Fordította Sóvagó Katalin

Copyright © 2014 by Ava Dellaira

© Sóvagó Katalin, Hungarian translation, 2015
© Ciceró Könyvstúdió, magyar kiadás, 2015

Elektronikus kiadás v.1.0.

ISBN 978-963-539-966-6

Kiadja Ciceró Könyvstúdió

www.gabo.hu
gabo@gabo.hu
www.dibook.hu
Felelős kiadó: Földes Tamás
Felelős szerkesztő: Till Katalin
Anyámnak, Mary Michael Carnesnak

Magammal hordom a szíved

Kálnoky László fordítása
Kedves Kurt Cobain!{1}
Mrs. Buster ma azt adta első házi feladatnak angolból, hogy írjunk levelet
valakinek, aki már nem él. Mintha a levél utolérhetne téged az égben vagy a
kísértetek postáján. Nyilván azt akarta, hogy egy régi elnöknek írjunk, vagy
ilyesmi, de nekem olyasvalaki kell, akihez beszélhetek. Egy elnökkel nem
tudnék beszélni. Veled tudok.
Bár elmondhatnád nekem, hol vagy most, és miért mentél el! Te voltál
May nővérem kedvenc zenésze. Amióta May elment, nehéz nekem egyedül,
mert nem tudom pontosan, ki vagyok. Pedig most, hogy elkezdtem a
középiskolát, ki kell derítenem, méghozzá gyorsan. Mert ki merem jelenteni,
hogy másképp megfulladhatok itt.
Amit a középiskoláról tudok, Maytől tudom. Az első napomon odamentem
a szekrényéhez, és kikerestem a szerelést, amelyet ő viselt az első napon: egy
rakott szoknyát és egy rózsaszín kasmír pulóvert, amiről levágta a nyakát, és a
helyére tűzött egy Nirvana-jelet: a szmájlit, aminek két x van a szeme helyén.
De Mayben az a lényeg, hogy gyönyörű volt, úgy gyönyörű, amit nem lehet
elfelejteni. A haja tökéletesen sima volt, úgy járt, mint aki túl jó ehhez a
világhoz, ezért őrajta volt értelme a szerelésnek. Fölvettem, megbámultam
magam May tükrében, próbáltam úgy érezni, mintha jó lennék bármiféle
világhoz, de rajtam csak olyan volt, mint egy jelmez. Úgyhogy maradtam a
kedvenc felső tagozatos szerelésemnél, ami farmer kertésznadrág hosszú ujjú
pólóval és nagy fülkarikával. Amint beléptem a West Mesa Középiskola
halljába, rögtön tudtam, hogy hiba volt.
Azután arra jöttem rá, hogy ide nem illik ebédet hozni. Pizzát vagy Nutter
Butter mogyorókrémes kekszet illik venni, vagy egyáltalán nem illik ebédelni.
Amy nagynéném, akinél most minden második héten lakom, elkezdett
jégsalátás-majonézes szendvicseket csinálni nekem császárzsemlében, mert
May és én ezt szerettük, amikor kicsik voltunk. Valamikor normális családom
volt. Mármint nem tökéletes, de megvolt benne anyu, apu, May és én. Most
úgy érzem, hogy az régen volt. De Amy néni nagyon igyekszik, és annyira
szeret szendvicset csinálni, ezért nem magyarázhatom el, hogy a
középiskolába ez nem megfelelő. Úgyhogy bemegyek a lányvécébe, megeszem
a császárzsemlét, olyan gyorsan, ahogy csak tudom, és bedobom a
papírzacskót a tamponos hulladékgyűjtőbe.
Már egy hete vagyok itt, de még mindig nem ismerek senkit. Az én
iskolámból nyolcadik után mindenki a Sandiába ment, ahova May járt. Mivel
nem akartam, hogy a Sandiában bárki is sajnáljon, és olyanokat kérdezgessen,
amikre nem tudok válaszolni, inkább a West Mesába jöttem, ami a néni
kerületébe esik. Gondolom, ezt nevezik újrakezdésnek.
Mivel nem akarom az ebédszünet mind a negyvenhárom percét a vécében
tölteni, amint megettem a császárzsemlét, kijövök, és leülök a kerítés mellé.
Láthatatlanná változom, hogy csak figyelhessek. A fák kezdik levetni a
leveleiket, de a levegő még mindig olyan meleg, hogy úszni lehet benne.
Különösen szeretem figyelni azt a fiút, akit képzeletben elneveztem Skynak.
Mindig bőrdzsekit visel, holott alig múlt el a nyár. Eszembe juttatja, hogy a
levegő nemcsak olyasmi, ami csak úgy van, hanem arra való, hogy
belélegezzük. Noha Sky az iskolaudvar túlsó végében áll, szinte látom, ahogy
a mellkasa hullámzik a lélegzéstől.
Nem tudom, miért, de ezen az idegen helyen jó érzés, hogy Sky ugyanazt a
levegőt szívja be, amit én. Ugyanazt a levegőt, amit te. Ugyanazt a levegőt,
amit May.
Néha úgy hangzik a zenéd, mintha túl sok lett volna benned. Olyan sok,
hogy talán ki se tudtad adni magadból mindet. Talán ezért haltál meg. Talán
kirobbant belőled. Azt hiszem, nem úgy csinálom ezt a házi feladatot, ahogy
kellene. Talán majd később próbálkozom.
Szeretettel
Laurel
Kedves Kurt Cobain!
Amikor Mrs. Buster azt kérte ma az óra végén, hogy adjuk be a
leveleinket, belenéztem a füzetembe, amelybe az enyémet írtam, azután
becsuktam. Ahogy kicsengettek, sietve összekaptam a cuccomat, és eljöttem.
Vannak dolgok, amiket senkinek se tudok elmondani, kivéve azokat, akik már
nincsenek itt.
Nyolcadikos voltam, amikor May először játszotta le nekem a zenédet. Ő
tizedikbe járt. Amióta középiskolába került, egyre jobban eltávolodott tőlem.
Hiányzott May, hiányoztak a világok, amiket együtt szoktunk kitalálni. De azon
az estén csak ketten voltunk ismét a kocsiban. Feltette a „Heart-Shaped Box”-
ot, és az olyan volt, amilyet még sose hallottam.
Amikor May elfordította a tekintetét az útról, és megkérdezte, hogy
tetszik-e, az olyan volt, mintha ajtót nyitna az ő új világába, és engem is
beinvitálna. Bólintottam, hogy tetszik. Ez a világ tele volt érzésekkel,
amelyekhez egyelőre nem voltak szavaim.
Nem olyan régen ismét hallgattalak. Föltettem az In Uterót, becsuktam az
ajtót, becsuktam a szemem, és sokszor meghallgattam az elejétől a végéig. Ezt
nehéz megmagyarázni, de ha ott vagyok a hangoddal, kezd értelmem lenni.
Miután May áprilisban meghalt, egyszerűen leállt az agyam. Nem tudtam,
mit válaszoljak a szüleim kérdéseire, így hát gyakorlatilag abbahagytam a
beszédet egy időre. Végül senki sem beszélt többé, legalábbis erről. Az csak
mese, hogy a gyász közelebb hozza az embereket egymáshoz. Mindenki a
maga szigetén volt: apu a házban, anyu a lakásban, ahova pár éve költözött el,
én pedig csendben pattogtam közöttük, túlságosan kiakadva ahhoz, hogy
végigcsináljam az utolsó hónapokat a nyolcadikban.
Végül apu felcsavarta a hangerőt a baseballmeccsek közben, és
visszament dolgozni a Rhodes Építőiparihoz. Anyu két hónappal később
elutazott Kaliforniába. Talán dühös volt rám, amiért nem bírtam elmondani
neki, hogy mi történt. De nem bírtam elmondani senkinek.
 A körülöttem tespedő hosszú nyáron keresni kezdtem a neten cikkeket
vagy képeket, vagy egy sztorit, hátha kiszoríthatja azt, ami szüntelenül pergett
az agyamban. Volt a gyászjelentés, amely elmondta, hogy May gyönyörű lány
volt, kitűnő tanuló, akit az egész családja imádott. Aztán volt egy rövid
újságcikk: „Helyi tinédzser tragikus halála”, hozzá egy kép virágokról és
dolgokról, amelyeket pár srác a régi iskolájából hagyott a hídon, meg az
évkönyvről a fotójával, ahol mosolyog, a haja fénylik, és a szeme egyenesen
kitekint ránk.
Talán segíthetnél rájönni, hogyan találjak ajtót ismét abba az új világba.
Még mindig nem szereztem egyetlen barátot sem. Sőt, egy szót is alig szóltam
abban a másfél hétben, amióta itt vagyok, kivéve a „jelent”-t a
névsorolvasásoknál. És amikor megkérdeztem az iskolatitkártól, merre kell
menni órára. De angolra együtt járok ezzel a Natalie nevű lánnyal. Ő képeket
rajzol a karjára. Nemcsak normál szíveket, de réteket, mindenféle lényekkel
és lányokkal és fákkal, amik olyanok, mint az igaziak. A haját két varkocsban
hordja, amik a derekáig érnek, és tökéletesen sima, sötét bőre van. A szeme
felemás: az egyik majdnem fekete, a másik homályos zöld. Tegnap
odacsúsztatott egy cetlit, amin csak egy apró szmájli volt. Azon gondolkozom,
hogy talán megpróbálhatnék vele ebédelni.
Amikor mindenki sorban áll, hogy ebédet vegyen, olyanok, mintha
összetartoznának, és muszáj azt kívánnom, hogy bár én is közöttük lehetnék.
De nem akartam azzal zavarni aput, hogy pénzt kérek tőle, mert akkor mindig
olyan elgyötörtnek látszik, Amy nénitől meg nem kérhetek, mert azt hiszi,
boldogan beérem a császárzsemlével. Viszont elkezdtem gyűjteni az aprót –
felszedtem a földről a centet, kivettem a lerobbant üdítős automatából a
negyeddollárost, és tegnap elemeltem ötven centet Amy néni tükörasztaláról.
Akkor rosszul éreztem magam, viszont futotta belőle egy zacskó Nutter
Butterre.
Olyan jó volt benne minden. Úgy szerettem sorba állni a többiekkel.
Annyira tetszett, hogy az előttem álló lánynak úgy göndörödik a tarkóján a
vörös haja, amiből rögtön látszik, hogy maga süti be. És úgy szerettem a
vékony gyűrődést a fólián, amikor feltéptem a tasakot. Szerettem minden
omlós-porhanyós falatot.
 Utána ez történt: majszoltam egy Nutter Buttert, és Skyt lestem a hulló
levelek záporán át. Ekkor látott meg engem. Elfordult, hogy beszéljen
valakihez. A mozgása átment lassítottba. A tekintetünk találkozott egy
pillanatra, még mielőtt elkaptam a magamét. Olyan érzés volt, mintha
szentjánosbogarak gyúltak volna ki a bőröm alatt. Na, szóval, amikor
felnéztem, Sky még mindig figyelt. A szeme olyan volt, mint a te hangod:
kulcs egy olyan helyhez bennem, amelynek az ajtaja bármikor felpattanhat.
Szeretettel
Laurel
Kedves Judy Garland!{2}
Azért határoztam el, hogy neked fogok írni, mert változatlanul az Óz a
kedvenc filmem. Anyu mindig azt tette be, ha beteg voltam, és nem mehettem
iskolába. Bekészített hozzá gyömbérszörpöt rózsaszín műanyag jégkockákkal
és fahéjas pirítóssal, te pedig énekelted, hogy „Somewhere Over the
Rainbow”.
Tudom, hogy mindenki ismeri az arcodat. Mindenki ismeri a hangodat. De
nem mindenki tudja, honnan jöttél, amikor még nem kerültél be a filmekbe.
El tudlak képzelni kislánynak egy decemberi napon, abban a városkában,
ahol felnőttél a Mojave-sivatag peremén, ahogy szteppelsz apukád mozijának
a színpadán, és énekelsz a csing-ling-ling száncsengőkről. Ott tanultad meg,
hogy a taps hangja olyan, mint a szereteté.
El tudlak képzelni nyári estéken, amikor mindenki azért jött a moziba,
hogy meneküljön a forróságtól. Te kiálltál a hűtött levegőben a színpadra, és
egy percre elfeledtetted a nézőkkel, hogy van olyan is, amitől félniük kellene.
Anyukád és apukád felmosolygott rád. Akkor látszottál a legboldogabbnak, ha
énekeltél.
Utánad egybemosódó szürkeségben pergett le a film, és te elálmosodtál.
Apukád kivitt a moziból, és hazahajtott a nagy autóval, ami olyan volt, mintha
egy hajó úszna a föld fekete kátránymezején.
Sose akartad, hogy mások szomorkodjanak, ezért mindig énekeltél.
Álomba énekelted magad, ha a szüleid veszekedtek. Ha pedig nem
veszekedtek, azért énekeltél, hogy nevessenek. A hangodat használtad
ragasztónak, hogy összetartsd a családot, aztán pedig magadat.
Anyu annak idején bölcsődallal altatott engem és Mayt. Reggelre új nap
virrad rád, zümmögte. Simogatta a hajamat, és addig maradt mellettem, amíg
el nem aludtam. Ha nem tudtam elaludni, azt mondta, képzeljem azt, hogy egy
buborékban vagyok a tenger fölött. Behunytam a szememet, és már libegtem is
a buborékban, és hallgattam a hullámokat. Lenéztem a csillámló vízre. Ha a
buborék kipukkant, hallottam anyu hangját, amint új buborékot kerekít körém.
De ha most próbálom odaképzelni magam a tenger fölé, a buborék
azonnal kipukkad. Riadtan ki kell nyitnom a szemem, mielőtt becsapódok.
Anyu túl szomorú, hogy foglalkozzon velem. Ő és apu rögtön azután mentek
szét, hogy May elkezdte a középiskolát, és amikor May csaknem két évvel
később meghalt, anyu meg sem állt Kaliforniáig.
Miután ketten maradtunk itthon apuval, tele van visszhangokkal a ház.
Gondolatban visszamegyek ahhoz a perchez, amelyben még együtt voltunk.
Érzem a sistergő pecsenye szagát, amit anyu süt vacsorára. A pillanat
sziporkázik. Ha kinézek az ablakon, majdnem látom magamat és Mayt, ahogy
hozzávalókat gyűjtünk a tündérkedéshez.
Most nem anyunál töltök minden második hetet, úgy, ahogy én és May
csináltuk a válás után, hanem Amy néninél. Az ő háza másképp üres. Nincs
tele kísértetekkel. Csend van benne, és polcok, megpakolva rózsás
porcelánnal, porcelánbabákkal és rózsaszappannal a bánat ellen, de,
gondolom, azt arra az esetre tartalékolják, amikor komolyan szükség lesz rá.
Addig csak Ivoryt használunk a fürdőszobában.
Most a néni hideg házából, a rózsaszín foltvarrott takaró alól nézek ki az
ablakon, keresem az első csillagot.
Bár elmondhatnád nekem, hol vagy most. Mármint tudom, hogy meghaltál,
de azt hiszem, kell lennie az emberben valaminek, ami nem tűnhet el csak úgy.
Sötét van odakint. Te odakint vagy valahol. Szeretnélek beengedni.
Szeretettel
Laurel
Kedves Elizabeth Bishop!{3}
Két dolgot szeretnék elmondani neked, amik ma történtek angolon. A te
versedet olvastuk, és én először szólaltam meg az órán. Már két hete járok
iskolába, de eddig leginkább azzal töltöttem az időt, hogy bámultam az
ablakból a madarakat, ahogy röpködnek a telefondrótok és a rezgő nyárfák
között. Erre a Sky nevű fiúra gondoltam, és azon töprengtem, mi járhat a
fejében, ha behunyja a szemét, amikor hallom, hogy a nevemen szólítanak.
Felnéztem. A bordáim között repdesni kezdtek a madárszárnyak.
Mrs. Buster engem bámult. – Felolvasnád, Laurel?
Azt se tudtam, melyik oldalon vagyunk. Éreztem, ahogy kiürül az agyam.
De aztán Natalie hozzám hajolt, és kinyitotta a megfelelő versnél a
fénymásolatomat. Így kezdődött:

Veszteni megtanulhatsz, nem nehéz:

oly sok az elveszni áhító tárgy,
elhagyhatod őket, és nincs semmi vész.

Először borzasztóan izgultam, de aztán olvasás közben elkezdtem

odafigyelni, és csak úgy megértettem:

Veszíts naponta! Nagy bajnak ne nézz

elkallódott kulcsot, unalmas órát,
veszteni megtanulhatsz, nem nehéz.

Majd légy még nagystílűbb vesztő, és merész,

Neveket veszíts, helyeket, ahol rád
öröm várna. Mindebből semmi vész.

Anyám óráját is, sőt – vége, kész,

oda egy híján három szép lakóház.
 Veszteni megtanulhatsz, nem nehéz.

Elhagytam két szép várost, egy egész

kontinenst, minden országát, folyóját:
hiányzanak, de még sincs semmi vész.
Még rád is (gunyoros hang, drága kéz-
mozdulatok) ez áll. Nyilvánvaló hát:
Veszthetsz nyugodtan bármit, semmi vész.
Ha úgy is érzed (írd le!), túl nehéz.{4}

Azt hiszem, túlságosan remeghetett a hangom, mintha a verstől megindult

volna alattam a föld. Halálos csend lett az osztályban, mire elhallgattam.
Mrs. Buster azt csinálta, amit szokott, vagyis meresztette az osztályra a
nagy gülü szemét, és megkérdezte: – Mi a véleményetek?
Natalie rám sandított. Gondolom, kínosan érezte magát, mert az osztály
nem Mrs. Bustert nézte, hanem engem. Úgyhogy jelentkezett, és azt mondta: –
Ez persze hazugság. Nem olyan könnyű elveszteni a dolgokat. – Akkor
mindenki elfordult tőlem, és Natalie-t bámulta.
– Miért van az, hogy bizonyos dolgokat nehezebb elveszíteni, mint a
többieket? – kérdezte Mrs. Buster.
– Hát természetesen a szeretet miatt – magyarázta elnéző fölénnyel
Natalie. – Minél jobban szeretünk valamit, annál nehezebb elveszíteni.
Jelentkeztem, mielőtt gondolkozhattam volna.
– Úgy gondolom, ha olyasmit veszítünk el, ami ennyire közel áll hozzánk,
az olyan, mintha magunkat veszítenénk el. A vers végén azért olyan nehéz
Elizabeth Bishopnak, hogy még akár írjon is róla. Szinte nem is jut eszébe,
hogyan kell. Mert már azt is alig tudja, hogy kicsoda.
Az összes tekintet felém fordult, ám ekkor, hál’ istennek, kicsengettek.
Olyan gyorsan szedtem össze a cuccom, ahogy tudtam. Ránéztem Natalie-
ra, aki úgy nézett vissza, mintha talán engem várna. Arra gondoltam, ez
lehetne a nap, amikor megkérdezi, nem akarok-e vele ebédelni, és végre
felállhatnék a kerítés tövéből.
Ám Mrs. Buster megelőzte.
 – Laurel, idejönnél egy percre? – Hogy gyűlöltem, amiért Natalie elment!
– Hogy vagy? – kérdezte, miközben az asztala előtt toporogtam.
A tenyerem még mindig izzadt attól, hogy megszólaltam az osztály előtt.
– Izé. Jól.
– Nem adtad be az első dolgozatot. A levelet.
Bámultam a padlóról visszavert neonfényt, és azt motyogtam:
– Ja, igen. Elnézést. Még nem fejeztem be.
– Semmi baj. Ezúttal adok haladékot, de szeretném megkapni a jövő
héten.
Bólintottam.
– Laurel – mondta –, ha valaha is beszélni akarnál valakivel…
Üresen néztem föl rá.
– Régebben a Scandiában tanítottam – fogalmazott óvatosan. – May
elsőben nálam tanult angolt.
A lélegzetem elakadt. Szédülni kezdtem. Arra számítottam, hogy itt senki
sem tudja, vagy legalábbis nem beszél róla. De Mrs. Buster most úgy meredt
rám, mintha magyarázatot adhatnék egy iszonyú titokra. Nem adhattam.
Végül csak annyit mondott:
– Különleges lány volt.
Nyeltem egyet.
– Ja – mondtam. Azzal kijöttem.
A folyosón a ricsaj úgy zúgott, mint a leghangosabb folyó, amit hallottam
valaha. Arra gondoltam, hogy behunyhatnám a szemem: akkor esetleg
elvihetnének ezek a hangok.
Szeretettel
Laurel
Kedves River Phoenix!{5}
May szobája apu házában ugyanolyan, mint volt. Pontosan ugyanolyan,
csak az ajtó marad zárva, és egy hang sem hallatszik odabentről. Néha
felébredek álmomból, és mintha az ő lépéseit hallanám, ahogy beoson a házba
az átbulizott éjszaka után. A szívem ilyenkor megdobban az izgalomtól, és
felülök az ágyban, amíg eszembe nem jut.
Ha nem tudok visszaaludni, felkelek, lábujjhegyen odamegyek az
ajtajához, elfordítom a kilincset, óvatosan, nehogy nyikorogjon, és belépek
May szobájába. Mintha el se ment volna. Minden úgy van, mint azon az estén,
amikor utoljára voltunk moziban. A tükörasztalon keresztbe téve a két
hullámcsat. Felveszem és a hajamba tűzöm őket. Azután visszateszem
pontosan ugyanolyan kereszt alakba. A kereszt a majdnem kiürült Sunflower
parfümös flakon és a rikító szájrúzs felé mutat, amely sose volt rajta, amikor
elment hazulról, de mindig rajta volt, amikor hazajött. A könyvespolca tetején
a gyűjteményei: szív alakú napszemüvegek, félig égett gyertyák, kagylók,
geódák, amiket kettéfűrészeltek, hogy kilátsszanak a kristályaik. Lefekszem az
ágyára, felnézek a tárgyaira, és megpróbálom azt képzelni, hogy itt van.
Bámulom a falitáblát, amelyet betakarnak a rajzszöggel feltűzött préselt
virágok, újságból kitépett horoszkópok és fényképek. Az egyiken mi vagyunk
anyuval kicsi korunkban az egyik nyáron, egy társzekéren. Egy másik a
szalagavató előtt készült róla: azt a hosszú, átlátszó ruhát viseli, amit az
ócskásnál talált, a hajában ugyanazzal a rózsával, amely itt száradt el a
falitáblán.
Kinyitom May szekrényét, nézem a csillogó blúzokat, a rövid szoknyákat,
a nyakban kivágott pulóvereket, a combban felhasogatott farmereket. A ruhái
ugyanolyan merészek, mint ő volt.
A falon az ágya fölött egy Nirvana-poszter, mellette a te képed az Állj
mellémből. Félig szívott cigaretta lóg a szádból, a járomcsontodat gránitból
faragták, a hajad selyemszőke. A nővérem szeretett téged. Emlékszem az első
alkalomra, amikor láttuk a filmet. Pont azelőtt volt, hogy anyu és apu
szétmentek, pont azelőtt, hogy May elkezdte a középiskolát. Sokáig fent
maradtunk, csak mi ketten, egy halom pléddel és egy csöbör fóliás pattogatott
kukoricával, amit May csinált, és akkor jött a tévében a film. Ekkor láttunk
először. Olyan gyönyörű voltál! De ennél is fontosabb, hogy olyan ismerős
voltál. A filmben te törődtél Gordie-val, aki elvesztette a bátyját. Te
védelmezted. Pedig neked is megvolt a magad baja. A szülők, a tanárok és
mindenki rosszakat feltételezett rólad a családod híre miatt. Amikor azt
mondtad: „Bár elmehetnék egy olyan helyre, ahol senki sem ismer!”, May
hozzám fordult, és így szólt: „Bár áthúzhatnám onnan a képernyőről ide, a
nappaliba! Hozzánk tartozik, nem gondolod?” Bólintottam, hogy egyetértek.
Amikor véget ért a film, May kijelentette, hogy szerelmes beléd. Tudni akarta,
milyen vagy most, úgyhogy apu számítógépén May rád keresett. Megvolt az
összes képed, az Állj mellémből, meg még másokból, amikor idősebb lettél.
Mindegyiken egyszerre voltál vagány és érzékeny. Aztán azt láttuk, hogy
meghaltál. Túladagolásban. Csak huszonhárom voltál. Mintha megállt volna a
világ. Hiszen majdnem ott voltál velünk a szobában, de már nem voltál a
földön.
Utólag visszanézve azt hiszem, azon az estén kezdett megváltozni minden.
Akkor talán nem voltak meg hozzá a szavaink, de amikor kiderítettük, hogy
meghaltál, az olyan volt, mintha először láttuk volna meg, mi történhet az
ártatlansággal. Végül May kikapcsolta a számítógépet, és letörölte a
könnyeket az arcáról. Azt mondta, hogy számára mindig élni fogsz.
Utána ahányszor csak láttuk az Állj mellémet (megszereztük a DVD-t, és
újra meg újra megnéztük azon a nyáron), a végén mindig levettük a hangot
annál a résznél, amikor Gordie azt mondja, hogy Christ, akit te játszottál,
megölték. Nem akartuk. Te olyan voltál, a fejed körül a glóriával – fiú voltál,
olyan fiú, akiből igazi férfi lesz. Mi annak akartunk látni, aki tökéletes és
halhatatlan.
Tudom, hogy May meghalt. A fejemben tudom, de nem látszik
valóságosnak. Még most is azt érzem, hogy itt van velem valahogy. Mintha
egy éjszaka visszamászna az ablakon, ahol kiszökött hazulról, és beszámolna
a kalandjáról. Talán ha megtanulnék jobban hasonlítani rá, tudnám, hogyan
élhetnék jobban nélküle.
Szeretettel
Laurel
Kedves Amelia Earhart!{6}
Még emlékszem, amikor felsőben először hallottam rólad a
társadalomtudományi órán, és majdnem irigy lettem rád. Tudom, hogy ez
helytelen olyasvalakivel szemben, aki tragikus halált halt, de én nem a halált
irigyeltem tőled, hanem a repülést és az eltűnést. Azt, ahogy a Földet láttad a
levegőből. Nem féltél attól, hogy odaveszel. Te csak felszálltál.
Ma délelőtt úgy döntöttem, hogy szükségem van a te bátorságod icipici
morzsájára, mert majdnem három hete vagyok középiskolás, és nem
ücsöröghetek a kerítés tövében örökké. Tehát miután átnéztem az összes régi
ruhámat, amelyek között hiába kerestem megfelelőt, mert egyformán
borzalmasak, odamentem May szekrényéhez, kinyitottam, belenéztem. Tele
volt színes, bátor cuccokkal. Hogy feszültek rajta! Amikor reggel kilépett a
házból a vállára vetett hátizsákjával, úgy tetszett, mintha elébe futna
köszönteni az egész világ! Kiemeltem az első napon viselt szerelését, egy
rózsaszín kasmír pulóvert, nirvánás jellel, meg egy rövid rakott szoknyát. Azt
vettem fel. Ezúttal nem néztem bele a tükörbe, mert tudtam, hogy halálra
rémülnék, ha meglátnám magam. Csak arra figyeltem, hogyan simogatja a
pucér lábamat a szoknya, és elgondoltam, hogy érezhette benne magát May.
Apu vitt be az iskolába, és éreztem, ahogy figyel. Mikor megállt abban a
sávban, ahol ki szokott tenni, óvatosan megjegyezte:
– Milyen csinos vagy ma.
Tudtam, hogy felismerte May szerelését.
– Kösz, apu. – Ennyit mondtam halvány mosollyal, és kiugrottam a
kocsiból.
Aztán az ebédnél, ahogy mentem keresztül a menzán a kinti asztalokhoz,
figyeltem, ahogy a többiek összeverődnek, és mindenki boldog, mintha
ugyanabban a filmben szerepelnének. Láttam Natalie-t az angol osztályomból
azzal a lángolóan vörös hajú lánnyal. Együtt ültek az asztalnál a tömeg
közepén. Dobozos üdítő volt előttük, és semmi étel. Olyanok voltak, mintha
direkt az ő hajukra sütne a nap. Natalie copfot viselt rajzolt tetoválásokkal, és
Batman-pólót, ami feszült a mellén. A vörös hajú lányon fekete spagettipántos
póló volt és élénkpiros sál. A száját is élénkpirosra rúzsozta. Nem úgy
öltözködtek, mint a népszerű lányok, akik olyan tiszták és rendesek, mintha
divatlapból vágták volna ki őket. De nekem gyönyörűek voltak, mint egy-egy
csillagkép. Egy olyan, amelyhez én is tartozhatok talán. Olyan lányoknak
látszottak, akik Maynek lehettek volna a barátnői. Elhajtották a focista
srácokat, akik körülnyüzsögték a vörös hajút.
Olyan borzasztóan szerettem volna melléjük ülni, hogy az egész testem
belefájdult. Elindultam feléjük, arra gondolva, hogy Natalie talán észrevesz.
De megriadtam, és visszatértem a kerítéshez, ahol leültem. Aztán felálltam,
majd ismét leültem.
Az jutott eszembe, amit mondtál: Az élet több annál, hogy utasok
legyünk. Arra gondoltam, ahogy hasítasz az égen. Mayre gondoltam, ahogy
kirohan a reggelbe. Végigfuttattam a tenyeremet a pulóverén, amelyet
viseltem. És odamentem. Amikor közel értem az asztalhoz, csak úgy álltam
vagy félméternyire. Éppen összehajoltak, hogy kicseréljék az üdítőjüket, és
mindegyikük ihasson egy másfajta ízt, amikor megérezték, hogy van ott valaki,
és felnéztek. Szerintem azt hitték, hogy egy újabb focista srác lesz, és Natalie
először bosszúsnak látszott. De azonnal kedves lett az arca, ahogy felismert.
Annyira igyekeztem kigondolni valamit, amit mondhatnék, de nem tudtam.
Körülöttem surrogtak a hangok. Kezdtem lefagyni.
Ám ekkor meghallottam Natalie-t:
– Hé, hiszen mi együtt járunk angolra!
– Ja. – Kaptam az alkalmon, és leültem a pad végére.
– Natalie vagyok. Ő Hannah.
– Laurel vagyok.
Hannah felnézett az üdítőjéről.
– Laurel? Király név!
Natalie beszélni kezdett az osztályunk „dinkáiról”, amire a legjobb
igyekezetem szerint próbáltam odafigyelni, de igazából annyira boldog
voltam, amiért ott lehetek, hogy nem tudtam összpontosítani arra, amit mond.
Ebéd végére megdicsérték a szoknyámat és az egész szerelésemet, és
kérdezték, akarok-e velük menni tanítás után az állami nagyvásárba. Nem
hittem a fülemnek! Felhívtam aput az új mobilomon, ami elvileg csak
vészhelyzetekre van (noha máris megmondhatom, hogy nem csak akkor fogom
használni). Mondtam, hogy néhány lány elhívott lógni tanítás után, úgyhogy ne
izguljon, ha nem talál otthon, amikor hazajön a munkából, és majd busszal
megyek haza, ahogy szoktam. Hadartam, hogy ne legyen ideje tiltakozni. Most
algebrán vagyok, és alig várom, hogy kicsengessenek. Cseppet sem értem a
számokat a táblán, mert egy örökkévalóság óta először mehetek valahova.
Szeretettel
Laurel
Kedves Amelia Earhart!
Amikor kimentünk a nagyvásárba, az pont olyan jó volt, mint kicsi
koromban, és olyan giccses is, amilyennek lennie kell – tele bódékkal, ahol
cowboykalapokat és festékszóróval készült pólókat árultak, és mindennek
olyan szaga volt, mint a nagyvásári kajáknak. Mindenkinek kopogott a szeme
az éhségtől, és Natalie meg Hannah úgy mondták: „Kopog a szemem az
éhségtől!”, amit könnyű volt utánozni. Könnyű volt alkalmazkodni hozzájuk.
Amikor sorban álltunk fodros krumpliért, Hannah kacérkodni kezdett
azzal a sráccal, aki előttünk állt a sorban. Fehér atlétatrikója, hátranyalt fekete
haja volt, és úgy tudott bámulni, amitől kedvem támadt megharapni. Hannah
vörös haja olyan egyenes, mint a szög, ő legalábbis ezt mondta, de mindennap
becsavarja. Ruganyos, vörös gyűrűk keretezik az arcát, és a nagy szeme olyan,
mintha mindig valami hihetetlent látna. Az ajka meg mintha félig mosolyogna
valamin, amit senki más nem ért.
Izgultam, mert nem volt nálam pénz, és azon gondolkoztam, hogy azt
mondom, nem is vagyok olyan éhes, de mire ránk került a sor, Hannah hagyta,
hogy a srác fizessen helyettünk. Ideges lettem tőle, mert nagyon közel hajolt
Hannah-hoz. Arra gondoltam, hogy csinálni fog valamit, de amikor megkaptuk
a krumplinkat, Hannah csak annyit mondott, hogy kösz, azzal elsétált, a fiú
meg bámulhatott utána. Azt hiszem, Hannah kissé megjátszotta magát, de
Natalie-nak nem imponált a srác, mert csak annyit mondott: – Sok volt a
zselé?
Evés után odamentünk a kerítéshez cigarettázni. Még sose cigiztem, és
nem tudtam, hogy kell. Mayt láttam cigizni, úgyhogy őt próbáltam utánozni.
Bár azt hiszem, így is látszott. Natalie annyira kacagott, hogy köhögni kezdett.
– Nem, így kell! – Azzal megmutatta, hogyan tüdőzzem le a füstöt. Mint
amikor belélegzünk. Nagyon megszédültem tőle, és valahogy émelyegtem.
Mire befejeztük, eléggé cikcakkban jártam.
Szóval mire Natalie-nak és Hannah-nak megjött a kedve a szórakozáshoz,
már nem is tudtam, akarok-e. Volt egy különleges szerkezet, amire be lehetett
fizetni, és belecsatolták az embert egy hámba, azután felhúzták a magasba,
magasabbra a város összes házánál. Azután onnan leejtették, és az ember
végigrepült az egész vásár fölött. Végül azt mondtam, hogy elfelejtettem pénzt
hozni, de Hannah azt mondta, neki van még a keresményéből, és elmagyarázta,
hogy hetente pár estét pincérnősködik egy Japán Konyha nevű étteremben.
– Olyan csinos a csaj – mondta Natalie, és rámosolygott Hannah-ra –,
hogy felvették, pedig még csak tizenöt.
– Pofa be – szólt rá Hannah. – Azért vettek fel, mert látták rajtam, hogy
kiváló munkaerő leszek!
Kiszámolta a pénzét, ami nem volt elég, de azt mondta, hogy ha
kacérkodunk a gépkezelő pasival, kevesebbért is fölenged. Mire ránk került a
sor, nekem már dübörgött a szívem. Valahol azt reméltem, hogy a pasi nemet
mond, mert komolyan féltem. Ám Hannah elővette a legszebb mosolyát, és a
fickó hajlandó volt engedni az árból. Rád gondoltam, és hogy milyen bátor
voltál a gépeden. Olyan bátor, hogy a környezeted is felbátorodott tőled. És a
következő pillanatban ott voltunk hárman összeszíjazva, és a pasas felhúzott.
Miközben vártuk, hogy leejtsenek, láthattuk a pici embereket a vásárban.
Elfelejtettem félni. Arra gondoltam, hogy azok odalent, akik olyan aprók a
magasból, mind olyanok, mint egy-egy sziget, titkos erdőkkel, rejtett
gondolatokkal.
Akkor leejtettek! Nem is figyelmeztettek! Repültünk! Tökéletes érzés volt,
suhanni a késő délutáni napsütésben, a sült kukorica, a fodros krumpli és a
forgácsfánk illatában, a szigetek fölött. Olyan gyorsan repültünk, hogy amikor
kinyitottam a szám, egy egész új világ jött belém, a lányok mellett, akik az új
barátnőim is lehetnek.
Rád gondoltam, ahogy felülről figyeled az örökké változó földet: a
hullámzó, magas füvet, a folyók hosszú ujjait és a tengeri ködöt, amint
beszippantja a partot. És arra gondoltam, hogy amikor eltűntél odalent, neked
is át kellett változnod köddé.
Szeretettel
Laurel
Kedves Kurt Cobain!
Egész hétvégén azon izgultam, hogy Natalie és Hannah hétfőig
elfelejthetnek az iskolában, de ma angolon Natalie odacsúsztatott egy cédulát,
amelyre azt írta, hogy dinka! És egy nyilat is rajzolt rá, ami a mellettem ülő
srác irányába mutatott, aki pucér didiket rajzolt a költészeti fénymásolatra.
Átnéztem Natalie asztalára, és mosollyal jeleztem, hogy vettem a viccet.
Ebédnél meg azt láttam, hogy Natalie és Hannah integetnek az asztaluktól. A
szívem ugrott egyet. Gyorsan a szemétbe dobtam az ebédemet a
császárzsemlével, és odaültem hozzájuk. Hannah, aki a sajtos krumpliszirom
zsírját nyalogatta az ujjáról, elém tolta a tasakot.
Igyekeztem nem odanézni, de a szemem egy idő után megtalálta Skyt.
Láttam, hogy látja, hogy az új barátnőimmel vagyok. Engem is úgy kiemel-e
vajon a nap, mint őket? Elképzeltem, amint fényesebben sugárzok, és
megengedtem magamnak egy túl hosszú visszapillantást Skyra.
Hannah rajtakapott.
– Te meg kit bámulsz?
– Senkit – motyogtam, de az arcom átforrósodott, és valószínűleg olyan
vörös is lett, mint egy hazugságmérő.
Hannah nem engedett.
– Kit? Mondd meg!
Nem akartam kockáztatni, hogy elveszítsem az új barátnőimet, így azt
feleltem:
– Ó. Hát. Azt hiszem, Sky a neve.
Hannah kiszúrta.
– Aha! Sky! Ja. Mr. Talány.
– Hogyhogy? – kérdeztem.
Hannah vállat vont.
– Az egyik olyan srác, akit mindenki ismer, de senki sem ismeri igazán.
Valahogyan sikerül barátságosnak látszania, anélkül, hogy bárkivel is
barátkozna. Tavaly került ide. Harmadikos. De azért irtó dögös. Fölcsípném.
Natalie belebokszolt a vállába.
– Hannah!
– Mi van? – kérdezte Hannah. – Nem azt mondtam, hogy meg is teszem. Ő
Laurelé.
Ismét elvörösödtem, és azt motyogtam, hogy nem is.
Hannah hátralesett, és kijelentette:
– Majd úgy csináljuk, hogy a tied legyen. Most is néz.
Amikor odapillantottam, még mindig nézett.
Akkor döbbentem rá, hogy talán ilyen vagyok, mint ez a lány, aki itt sütteti
a lábát az átforrósodott betonon a reggel megkurtított, ócska farmerjében, és
May ezüstfehér blúza csillámlik rajta a napfényben. Mintha egy láthatatlan
banda zendített volna rá egy új élet kísérőzenéjére. Téged hallottalak. Vajon
így érezte magát May, amikor középiskolás volt? Így kellett lennie, mert ez az
ő kedvenc zenéje volt, azok a számok, amiket együtt hallgattunk valamikor. Itt
volt a világ, amelyben May eltűnt. Felnéztem a pirulásomból, el Sky mellett,
akinek a tekintete még mindig nem mozdult el rólam. Natalie és Hannah felé
fordultam, és teli torokból fölnevettem. Csordultig elteltem azzal a titkos
valakivel, akivé lehetek. Szia, szia, szia!
Szeretettel
Laurel
Kedves Kurt!
Tuti, hogy May ruháinak varázsereje van, mert amióta viselem őket,
elkezdtek történni a dolgok. Egész héten együtt ebédeltem Natalie-val és
Hannah-val. Azután ma, pénteken, éppen bioszra mentem a folyosón, csak
mindig a fényes csíkokra lépve a padlón. Hirtelen felnéztem, mert majdnem
beleszaladtam valakibe. Ő volt az. Sky. Ha kinyújtom a kezemet,
megérinthettem volna.
– Szia, mizu? – kérdezte, és olyan volt a hangja, mint a kavics, amely
most változik át kristálycukorrá.
Törtem a fejemet, hogy mit feleljek. Tudom, hogy a „mizu” csak ilyen
fordulat, amit mondani szoktak, de nagyon nehéz válaszolni rá. Mintha a
„semmi” lenne rá az egyetlen válasz. De nem akartam azt felelni, hogy
„semmi”, mert igazság szerint nagyon sok újság volt.
Így hát azt mondtam: – Láttalak a múltkor. – Minden szó olyan volt, mint
egy-egy kavics, amelyek most süllyednek a tóba.
Bólintott, kissé félrehajtva a fejét. Mintha azt próbálná kitalálni, hogy ki
vagyok.
– Laurel vagyok – segítettem.
– Sky. – Mosolygott.
Már épp rá akartam vágni, hogy tudom, de észbe kaptam. Amikor
kitisztult a szemem előtt a kép, láttam, hogy Nirvana-pólót visel. Ez annyira
tökély volt, hogy azt mondtam: – Szeretem Kurt Cobaint.
– Igen? Melyik a kedvenc albumod?
– In Utero.
– Az jó. Mert mindenkinek a Nevermind. Mármint mindenkinek, aki nem
jól figyel oda.
Mosolyogtam, és téptem az agyamat, hogy ne dögöljön be a beszélgetés.
– Ja. Tényleg szeretem, hogy… hogy Kurtnek olyan a hangja, mintha,
mintha belülről robbanna szét. – Egyszerűen nem hittem el, hogy én mondtam
ezt.
Ám Sky úgy bólintott, mintha értené, miről beszélek. Hirtelen rájöttem,
hogy úgy néz, mintha meg akarna érinteni. Húzogattam May szűk narancsszín
pólóját. A bőröm égett. El kellett szabadulnom onnan, még mielőtt kicsapnak
belőlem a lángok.
– Éppen bioszra megyek.
– Oké – mondta Sky. – Talán még összefutunk.
Bólintottam, és eljöttem. A szívem kalapált. Győzködtem magamat, hogy
ne nézzek hátra. De hátranéztem. Sky még mindig engem figyelt. Éreztem,
hogy szikra pattan valahonnan – abból a titokból, hogy mit lát Sky, amikor
rám néz?
Az órán, mialatt Mr. Smith a kovalens kötésekről magyarázott, újra és újra
lejátszottam magamban a jelenetet, és mindannyiszor új részleteket fedeztem
föl benne. Például hogy Sky kissé felgyűrte a pólója egyik ujját. És a
bicepszén felborzolódtak a szőrszálak. És szeplős volt a szemhéja. Arra
gondoltam, amit Hannah mondott, vagyis hogy Sky máshonnan került ide.
Vajon honnan? És vajon volt-e már szerelmes?
Szeretettel
Laurel
Kedves Amy Winehouse!{7}
Emlékszem egy éjszakára, amikor May jó sokáig kimaradt; ahogy hazajött,
beosont a szobámba, leheveredett az ágyamra, és azt súgta: „Ezt hallanod
kell!” A fülembe dugta a fülhallgatóját, majd visszadőlt a párnára, és én
először hallhattam a hangodat. I go back to black, ezt énekelted. A szvingelő
ritmus egész vidáman hangzott, de a hangod selyme alatt ott volt a seb, bár ezt
nem lehet ilyen egyszerűen leírni. Úgy tudtál énekelni, hogy abban rengeteg
érzés keveredett. Azt pedig elmondhatom, hogy a szívedből jött minden
szavad. Igazat énekeltél.
Kiderült, hogy Hannah, az új barátnőm is szeret téged. Együtt vagyunk
tesin a nyolcadik órában, és ő folyton elfelejti behozni a tornaruháját. Amióta
két hete együtt voltunk a vásárban, én is gyakran úgy teszek, mintha otthon
felejtettem volna a sajátomat, hogy ne kelljen kickballt játszani,
tollaslabdázni vagy akármicsodázni, mint a többieknek, hanem sétálhassunk
és dumálhassunk helyette a futópályán. Hannah énekes akar lenni, és néha
énekelget nekem séta közben a számaidból. A „Stronger Than Me”, a „You
Know I’m No Good” és természetesen a „Rehab” a kedvencei. Szereti
ordítani, hogy nem, nem, nem!, és dobálja hozzá a vörös haját. Ugyanúgy nem
akarja, hogy parancsolgassanak neki, mint ahogy te sem akartad.
Hannah bátornak mutatkozik, de látni rajta, hogy titkai vannak.
Az a típus, akibe a pasik belezúgnak, de nem úgy viselkedik, mint a szép
lányok. Úgy viselkedik, mint aki próbálja megtalálni a kiutat önmagából.
Mindig van legalább egy fiúja, időnként kettő is.
Mesélte, hogy a szülei meghaltak babakorában, ezért ő és a bátyja a
nagynénjüknél laktak Arizonában. De a tesója túl sokat verekedett az
iskolában, ezért a néni továbbküldte őket a nagyszüleikhez.
Hannah hetedikes volt, amikor idekerült, és rögtön az egyik legnépszerűbb
nyolcadikos focista sráccal kezdett randizni. Utána egy másik focistával járt,
azután egy harmadikkal, nyolcadikban pedig már két gimnazistával is. Habár
a középiskolában azzal lóghatott volna, akivel akar, ő Natalie-t választotta,
mert, mint mondta, látszott rajta, hogy benne „megvan”.
– Mi van meg? – kérdeztem.
Hannah vállat vont.
– Az, hogy más, még akkor is, ha nem akarja közhírré tenni. Például
tudtam, hogy áthívhatom éjszakára, mert nem fog túlságosan kiakadni azon,
hogy szeretem a lovamat, és a nagyszüleimmel lakom, akik kezdenek
megsüketülni, és van egy vállalhatatlan testvérem, aki szeret ordítani.
Hannah mesélt arról a Kasey nevű pasiról is, akivel „lötyögni” szokott. Ő
fogalmaz így. Munka közben, a Japán Konyhában ismerte meg, ahova Kasey a
barátaival jött valakinek a születésnapjára. (A Japán Konyha jó hely a
születésnapozásra, mert a séfek nyilvánosan főznek, és lángot fújnak az
asztalnál.) Kasey főiskolás, így elég fura, hogy ennyivel fiatalabb lánnyal
akar kezdeni. Kissé aggódom Hannah-ért, mert May is egy idősebb pasival
járt, akit úgy hívtak, hogy Paul. Amikor megkérdeztem Hannah-tól, miért
randizik egy főiskolással, csak nevetett, és azt felelte: – Koraérett vagyok!
Azt hiszem, Kaseynek jobban tetszik Hannah annál, hogy csak lötyögni
akarjon vele, mert virágot küldözget neki. Piros tulipánt, ugyanis Hannah-nak
az a kedvence. Szeret dicsekedni a virágaival az iskolában. Weiner
igazgatónő már unja, hogy Hannah-nak folyton jönnek a küldeményei az
irodába, de Hannah azt mondja, a virágokat a nagybátyja küldi a beteg
nagymamának. Az igazgatónő megkérdezi, hogy a bácsi miért nem otthonra
küldi a virágot, Hannah pedig azt feleli, hogy azért, mert senki sem nyit ajtót,
és a tulipán csak elfonnyadna a napon. Az igazgatónő tudja, hogy Hannah
hazudik, de nem tud mit mondani rá, mert Hannah nagyanyja tényleg beteg, a
nagyapja pedig egyre rosszabbul hall, úgysem értené, ha az igazgatónő
panaszkodni próbálna, meg valószínűleg túlságosan bele is fásult már a
dologba. Így hát Hannah óráról órára hurcolja Kasey virágait, kiteszi őket az
asztalára, megbújik mögöttük, hogy a tanárok ne lássák, és pofákat vág
Natalie-ra.
Szerintem Natalie valahol utálja a virágokat, és utálja, hogy Hannah kapja
őket. Mert mindig azt mondja, mennyire nem hisz a virágokban meg
hasonlókban. De nem tudom, hogy ez igaz-e, mert rajzórán tulipánokat fest
Hannah-nak. A múltkor mutatta meg tanítás után, de arra kért, ne szóljak
Hannah-nak, mert ez meglepetés. Natalie csakugyan jól fest. Már az első
tulipánsziromban annyi a színárnyalat, hogy össze sem lehet számolni.
Ezen a héten apunál vagyok, ami azt jelenti, hogy általában a városi
busszal járok haza, mert apu túl későig dolgozik ahhoz, hogy fölszedhessen.
De ma, ahelyett, hogy egyenesen hazaindultam volna iskola után, elsétáltam
Natalie-val és Hannah-val a tejbüfébe. Odamenet Hannah és Natalie folyton
villantani akartak. Először féltem villantani, aztán megpróbáltam elfojtani a
félelmeimet, úgy, mint akkor, amikor May-jel mentünk valahova. És nagyon
gyorsan elszaladtam utána. Mindannyiszor lehagytam Natalie-t és Hannah-t,
akik csak pár sarokkal később értek utol, még mindig visítva és vihogva, és
akkor én is visítottam és vihogtam. A legrosszabbon túlestem, és örültem,
hogy hozzájuk tartozhatok.
Hannah vásárolt nekünk fagylaltot (észrevehetően büszke volt, hogy
megteheti), majd azt mondta, hogy mennie kell dolgozni. Noha sokszor elkésik
az iskolából, a munkába mindig pontosan érkezik. Mielőtt elment, azt mondta,
Natalie-nál fog aludni másnap, ami péntek, és nekem is át kellene jönnöm.
Annyira boldog voltam, amikor meghívott, mert ez azt jelenti, hogy kezdünk
igazi barátnők lenni.
Apu pár perccel azután jött meg a munkából, hogy hazaértem a tejbüféből.
Apu a Rhodes Építőiparinál dolgozik, a megrepedt alapozásokat javítja, meg
hasonlók. Amikor May és én kicsik voltunk, és apu esténként belépett az
ajtón, mindig rohantunk hozzá, hogy átöleljük. Szerettem, hogy mindig olyan
izzadt és poros, mintha egy kalandból jönne. Anyu vacsorát készített, a ház
olyan szagú volt, mint a sült hús és a chili. Apu mindig azt mondta rá, hogy
precízen főz. Nem úgy, hogy összedobálta a hozzávalókat, és később
kóstolgatott. Nála minden tökéletesen ki volt mérve.
De az élet nem ilyen. Nem tudhatjuk, miből mi sül ki, akkor sem, ha mi
helyesen csináltunk mindent. Az élet ellenszegül az embernek. Akkor apu
erősnek látszott az egész napos építkezés után. Most fáradtnak látszik, mintha
elgázolta volna egy buldózer. Amikor May és én kicsik voltunk, jólesett
rámászni. De most félek, hogy ha túl közel megyek hozzá, még megbotlok, és
kiömlik belőle az a rengeteg bánat, amit magába fojt.
 Szeretett megviccelni bennünket, például kicserélte cukorra a sót (ezt
olyan gyakran csinálta, hogy szokásunk lett a tenyerünkbe szórni egy kicsit,
amit megnyaltunk, hogy melyik melyik). Anyut idegesítette, de May és én
viccesnek találtuk. Hétvégén eldugta az ébresztőóráját, például a rekamié
egyik párnája alá, mi meg futkoshattunk a házban, és kereshettük, honnan szól.
Vagy néha lyukakat fúrt a hűtőszekrényben tárolt almába, és
gumicukorkukacokat nyomott a lyukakba. Ez volt a kedvencünk, mert ilyenkor
gumicukrot ehettünk. Már nem csinál ilyet, de még mindig megpuszilja a
homlokomat, amikor belép az ajtón. Azután megkérdezi, milyen volt a napom,
mintha tudná, hogy ezt kell tennie, én pedig a legjobb igyekezetem szerint
próbálok úgy beszélni, mintha jól éreztem volna magam.
Ma este sajtos makarónit és cseppnyi virsliket melegítettem a mikróban
vacsorára, mert ez a kedvencünk. A mélyhűtőben még mindig ott vannak May
halotti torának majdnem hat hónapos maradékai, de nem hiszem, hogy
bármelyikünk is enne belőle.
– Tehát kezdesz barátokat szerezni? – kérdezte a sajtos makaróni mellől.
– Ja – mosolyogtam.
– Az remek – mondta apu.
– Tulajdonképpen meg is akartam kérdezni, hogy alhatok-e holnap Natalie
barátnőmnél.
Apu habozott egy percig, miközben én drukkoltam. Végül annyit mondott:
– Rendben, Laurel. – Rövid hallgatás után hozzátette: – Nem akarlak
leszögezni magam mellé.
Azután bekapcsolta a baseballt – a Cubsnak szurkol, mert Iowában nőtt
fel, a Cubs edzőtábora közelében –, én pedig vele néztem leckeírás közben.
Régebben tartott nekem ilyen „a baseball olyan, mint az élet”-előadásokat, de
már nem teszi. Úgyhogy csak csendben nézzük a tévét. Gondolom, pár dolog
túlságosan szomorúra fordult ahhoz, hogy meg lehessen magyarázni
bázisfutással meg egy hibás ütéssel.
Szeretettel
Laurel
Kedves Kurt!
Tegnap este életemben először rúgtam be. Miután megérkeztem Natalie-
hoz, átmentünk a vegyesboltba, ahol nagyon hideg volt, az a légkondicionált
fajta. Félig-meddig vacogva mentünk végig a tömények között, ahol Natalie
leemelt a polcról egy palack After Shock fahéjlikőrt, és eldugta a pulóvere
kapucnijába. Utána kivittük a vécébe, és lefejtettük róla a címkét, hogy ne
csipogjon. Nem vettem tudomást a lázas szívverésemről, igyekeztem
normálisan viselkedni, mintha máskor is csináltam volna már ilyet. Nem
szóltam, hogy a szomszéd fülkéből átlátszik egy nő lába, mamás tornacipőben,
meg egy kislány. Aztán csak úgy kisétáltunk.
Visszamentünk Natalie házába, ahol magunk voltunk, mert a mamájának
randija volt aznap este. Natalie szerint ez azt jelentette, hogy majd csak reggel
jön haza. Felmásztunk a házuk lapos tetejére a palackkal. Az After Shocknak
fahéjízű kristályok vannak az alján, és amikor beleittam, úgy égetett, mintha
édes tüzet gyújtottak volna a számban. Gyorsan lenyeltem, nem vágtam pofát,
és azt sem árultam el, hogy először iszom szeszt. De arra gondoltam, hogy ha
May megtette, én is megtehetem. Mennyire lehet rossz? Így hát engedtem,
hogy a pia végigperzselje a torkomat, mielőtt leér a gyomromba.
Megnevettetett és annyira ellazított, hogy elfelejtettem félni. Hanyatt dőltünk,
néztük, ahogy húznak el fölöttünk a gépek, és egy dalt költöttünk hozzájuk.
Nem emlékszem a szavakra, pedig töröm a fejemet. Arra emlékszem, hogy
Hannah hangja olyan volt, mint a fahéjkristályok: édes és tüzes. Szerintem
tényleg jó énekes lehetne belőle.
Nem vagyok biztos benne, hogy mi történt aztán, de végül lejöttünk a
tetőről, és Natalie meg Hannah elmentek a hátsó udvarba, hogy ugráljanak a
régi gumiasztalon. Én az első kertben hintáztam egy függőágyban, a zúgva
közeledő csillagok alatt.
Arra gondoltam, hogyan osont ki May a házból éjszakánként, én pedig
ébren vártam az ágyban, amíg vissza nem jött. Általában csak azt kellett
hallanom, amint lábujjhegyen végiglopakodik a folyosón, és becsukja az ajtót:
utána már alhattam, mert tudtam, hogy nem történt baja. Bár hébe-hóba az én
szobámba jött be – ezt szerettem a legjobban –, és azt súgta: „Fent vagy?”
Ekkor felpattant a szemhéjam, súgva válaszoltam, hogy igen, ő pedig
leheveredett az ágyamra. A lehelete tüzes és édes volt, gondolom, olyan, mint
az alkohol. Lassan elmosolyodott, a suttogása nevetésbe fúlt, és kissé
összemosta a szavakat, mintha a hangok átfolynának egymásba. Beszámolt a
kalandjairól – a fiúkról, a csókolózásról, a gyors autókról –, amiket valahogy
úgy képzeltem el, mint amikor kicsi koromban azt hittem, hogy Maynek
tündérszárnya van, azzal csapong éjszaka a csillagok között.
Felnéztem a függőágyból, és akkor váratlanul nagyon hangosan felzúgtak a
csillagok. Émelyegni kezdtem, és azon töprengtem, igazából nem így érezte-e
magát May azokon az éjszakákon, ha a csillagok addig forogtak körülötte,
amíg szédülni nem kezdett, és azt sem tudta, hol van.
Hirtelen megijedtem, és már nem tudtam rendesen gondolkozni.
Aggódtam, hogy rossz dolgok jutnak majd eszembe, úgyhogy elmentem
megkeresni Hannah-t és Natalie-t. Ahogy kiléptem a deszkaajtón a hátsó
udvarba, megláttam őket a gumiasztalon. Csókolóztak. Igaziból csókolóztak.
És közben ugráltak. Egy pillanatra felnéztek, észrevették, hogy bámulom őket,
és akkor elestek. Natalie felvisított, mert a fogából letört egy darab.
Mindenfelé keresni kezdte. Próbáltam segíteni a keresésben, de nem volt sem
a sima fekete gumiasztalon, sem a földön. Natalie idegeskedett, mert hátha
lenyelte. Hannah is idegeskedett, mert hátha elmondom az iskolában
mindenkinek, hogy mit csinált Natalie, amikor kicsorbította a fogát, bár én
megesküdtem, hogy nem mondom el. Hannah nyaggatni kezdett, hogy nekem is
meg kell csókolnom Natalie-t, különben elmondom. Az nem lehet, hogy én
legyek az egyetlen, aki nem csókolózik, ezt mondta. De én nem akartam. Nem
hallgattak rám. Natalie megragadott, és azt mondta, hogy meg fog csókolni,
amivel megpecsételi a titkot. Váratlanul nehéz lett lélegeznem. Ziháltam.
Elfutottam.
Az iskola melletti parkban kötöttem ki. Felültem a hintára, és olyan
magasra löktem magam, amennyire bírtam, egyre magasabbra és magasabbra,
ami olyan érzés volt, mintha belém zúdulna az éjszaka, és a végén már azt
hittem, hogy a keresztrúdnál is feljebb megyek. Ekkor leugrottam, elszálltam,
és belecsapódtam a homokba. Felkapaszkodtam egy olyan mászókára, mint
amilyen az volt, amelyet kineveztünk a hajónknak, amikor Mayjel és anyuval
jártunk a parkba. Át kellett vágnunk egy szörnyektől nyüzsgő tengeren, hogy
megmentsük a sellőket. Ettől sírva fakadtam.
A levegőnek füst- és avarszaga volt. Olyan szag, amitől azt kell éreznünk,
hogy körénk zárul a világ, olyan szorosan, hogy a bőrünket horzsolja. Akkor
már komolyan fájt a fejem. Késő volt, nem tudtam, mit csináljak, úgyhogy
visszamentem Natalie-hoz. A gumiasztalon aludtak Hannah-val. Bebújtam a
gumiasztal alá, és elaludtam a földön.
Másnap, mire felébredtünk harmattól nedves ruhában, Natalie mamája
már sütötte a palacsintát meg a szalonnát, és kiabált, hogy kész a reggeli. A
konyhának olyan szaga volt, amilyennek az ember az otthonát szeretné. A
mamája azt mondta, hogy szamárság volt kint aludnunk. Kedves volt hozzánk,
gondolom, a randevú miatt. Nem olyan, mint a többi anya. Natalie azt mondta
róla, hogy titkárnő egy ügyvédi irodánál, de a hétvégén köldök felett
megcsomózott inget viselt levágott szárú farmerrel, és lófarokba kötötte sötét
haját a feje búbján. Eléggé csendben ettünk, akkor szólaltunk csak meg, ha
válaszolni kellett a mama kérdéseire, amelyek túlzottan barátkozók voltak.
Amikor megkérdezte Natalie-tól: – Hát a fogaddal mi történt? – Natalie
megriadt. Tudtam, hogy itt az esély, most bebizonyíthatom, mennyire
megőrzöm a titkukat, és azt mondtam: – Burgert ettünk a McDonald’sban, és
az övében volt egy csont! Hannah elnevette magát, és azt kérdezte: – Beteg,
mi? – Úgy gondolom, hogy mivel a mamának bűntudata volt, amiért a fiújánál
aludt, nem vette észre, hogy mi is bűntudatosak vagyunk. Hannah kiszedett egy
levelet a hajamból, és nekem adta. Az erek finom hálót szőttek a sárga
levélen.
Sose beszéltünk a csókolózásról, és hétfőn, az iskolában úgy viselkedtünk,
mint akik normálisak. Gondoskodtam róla, hogy elég pénzem legyen az
ebédnél Nutter Butterre, amit megosztottam a barátnőimmel. Skyra néztem, és
fölnevettem, amikor Hannah azt mondta, hogy úgy néz rám, mintha
levetkőztetne gondolatban. Olyan volt, mintha semmi sem történt volna. De
nekem feltűnt, hogy Natalie tökéletes fogából hiányzik egy darabka, pedig
nem is akartam észrevenni.
Kurt, nekem van egy ilyen érzésem, hogy te ismered Mayt, Hannah-t,
Natalie-t, meg engem is, és belénk látsz. Mert te a félelemről és a haragról
énekeltél, és az összes többi érzésről, amiket mások nem mernek bevallani.
Én sem merem. De én tudom, hogy nem akartál a hősünk lenni. Nem akartál
bálvány lenni. Te csak önmagad akartál lenni. Te csak azt akartad, hogy
hallgassuk meg a zenédet.
Szeretettel
Laurel
Kedves Judy Garland!
Amikor a szülők mesélnek a múltjukról, a sztorik megragadnak a
fejünkben. Ám az örökölt emlékek nem olyanok, mint a jelen, és különböznek
a saját emlékeinktől is. Mintha saját külön színük lenne. Ezzel nem azt akarom
mondani, hogy megbarnultak, vagy hasonló. Az én szüleim még csak nem is
olyan öregek. Csak azt akarom mondani, hogy ezeknek van valami különös
izzásuk.
Ha azokra a sztorikra gondolok a gyerekkorodról és a családodról,
majdnem ugyanabban a színben látom őket, mint a szüleim történeteit. Nem
tudom, miért, talán az általános édesbús hangulat az oka. Vagy talán azért,
mert anyu azt mondogatta, hogy fiatalabb korában a te filmjeidből merített
reményt.
Szerette velünk együtt nézni őket, így nem csak az Óz, a csodák
csodájából ismerlek. Láttuk az összes filmedet. Húsvéti parádé, Tavasz a
Broadwayn, Találkozunk St. Louisban. Az ilyen mozis estéken May és én
felpattantunk a pamlagról, és veled énekeltünk. Zing zing zing went my heart
strings!{8}, bömbölte May, és fel-alá táncolt a nappaliban.
Anyu mondta, hogy kislánykorában olyan akart lenni, mint te. Apu
mintaszerű családból származott, de anyu nem, és talán ez volt a legnagyobb
különbség közöttük. Anyu itt, Albuquerque-ben nőtt fel. Részleteket sose
közölt magáról, de az ő anyja (aki még egész kicsi koromban halt meg) többé-
kevésbé alkoholista volt, és azt hiszem, az apja nagyon komiszul bánt vele és
Amy né- nivel, amíg el nem vitte a rák. Anyu akkor volt tizennyolc, Amy néni
huszonegy. Utána nagyanyám továbbra is rengeteget ivott,
Amy néni megtalálta Istent, és beállt pincérnőnek, anyu elköltözött egy
garzonlakásba, és beállt csaposnak, mert össze akarta spórolni a pénzt egy
kaliforniai utazásra, hogy valóra válthassa legnagyobb álmát, és színésznő
lehessen.
Addig is színjátszást tanult, és fellépett a helyi színházban. Rögtön a
huszadik születésnapja után kapta meg a legjobb szerepét. Cosette-et játszotta
a Nyomorultakban, és a lapok áradoztak az alakításáról. Anyu eltette az
újságkivágásokat egy albumba, amit sokszor megmutatott nekünk, amikor még
kicsik voltunk.
Egy este apu bement a bárba, ahol anyu dolgozott. Átutazóban volt a
városban, még az úgynevezett „vad éveikben”, amikor motorral járta be az
országot. A régi képek alapján May és én megállapítottuk, hogy apu nagyon jó
fazon volt. Anyu is ezt gondolhatta, mert amikor apu bejött a bárba, meghívta,
hogy nézze meg őt másnap este a Nyomorultakban.
Apu azt mondta, az az egyetlen előadás elég idő volt, hogy beleszeressen
anyuba. Előadás után megvárta az öltöző előtt egy csokor százszorszéppel.
Anyu meghívta magához, ahol sokáig fent maradtak, a csillagokat bámulták a
háztetőről, és beszélgettek. Utána apu munkát talált magának egy új szálloda
építkezésén, és olyan sokszor találkozott anyuval, ahányszor tehette.
Villamossal jártak föl a hegyekbe, nézték a görögdinnye-színű alkonyatokat,
Beatles-számokra táncoltak anyu kis garzonjában. Négy hónappal később
anyu rájött, hogy terhes Mayjel, és elhatározták, hogy összeházasodnak.
Amikor anyu ezt mesélte, azt mondta, hogy mindig otthont akart, de hogy
ez mit jelent, azt csupán akkor értette meg, amikor megszülettünk. Most, hogy
megírom neked, tragédiának érzem, de gyerekkorunkban romantikusnak
találtuk. May újra és újra hallani akarta a történetet, anyu pedig szívesen
mondogatta, hogy May volt a szikra, amely elindította az egészet. „Készen
álltál rá, hogy megszüless, így hát megszülettél. Ezért hálásnak kell lennünk
neked, babucikám.”
Kicsi korunkban anyu néha még eljárt helyi színházak vagy
reklámügynökségek szerepválogatásaira. Egyszer kapott is szerepet a Rio
Grande Hitelbank egyik reklámjában. A reklámban pizsamásan ébred egy új
ház lépcsőjén, és azt kérdezi: „Most álmodom?” Azután a hitelbank
tündérének öltöztetett hölgy kulcsokat pottyant a tenyerébe. Visongtunk,
amikor ez a hirdetés ment a tévében. „Odanézz, mami, te vagy az!”
De a meghallgatások többnyire eredménytelenek voltak, és olyankor úgy
jött haza, mint egy léggömb, amelyikből kiengedték a levegőt. Végül azt
mondta, hogy rossz ajtón kopogtatott, mert aki színésznő akar lenni, annak
Kaliforniában kell laknia. Inkább festést kezdett tanulni, és elhelyezkedett
iktatónak egy orvosnál. Azt mondta, rájött, hogy a főfoglalkozású anyaság a
hivatása. Azt mondta, mi vagyunk a legnagyobb teljesítményei.
Folyton azt hajtogatta, mennyire szerette volna, hogy boldogabb
gyerekkorunk legyen, mint amilyen az övé volt. Időnként megkérdezte,
boldogok vagyunk-e, mi pedig mindig azt feleltük, hogy igen. De ő csak
mondogatta, hogy bár többet adhatna meg nekünk. Időnként szívesen beszélt
róla. Egyszer majd lesz egy házunk, úszómedencével. Egyszer majd
megtanulunk lovagolni. Egyszer majd lesznek gyönyörű ruháink, tetőtől talpig
flitteresek, olyanok, mint a tévében. Egyszer majd elmegyünk Kaliforniába,
megnézzük együtt az óceánt.
Ő, May és én közösen terveztük meg a tökéletes utazást. Anyu azt mondta,
hogy a hullámoknak szebb a hangja, mint az éjszakai vonatoké, mint az esőé,
mint a tűzropogásé. Úgy terveztük el, hogy ha meglesz a pénz, kimegyünk az I-
40 útra, és csak repesztünk. Útközben megállunk az Arbynél „rosszbifes
szendvicsért (így hívtuk, mert a Hogyan lopta el a Görcs a karácsonytban is
így mondják). Megszállunk egy hotelben, egész éjszaka fent leszünk, filmeket
nézünk, üdítőt iszunk jégkockával, és másnap meg sem állunk odáig, ahol a
föld és a víz összeér.
De úgy alakult, hogy anyu nélkülünk ment oda. Sírt, amikor megmondta.
„El kell mennem egy kis időre! Úgy sajnálom!”, mondta. „Most egyszerűen
nem bírok itt lenni!” Megpróbált átölelni, de lefagytam a karjaiban. Közölni
akartam vele, hogy megszegte az ígéretét. Együtt kellene odamennünk. Persze
akkor már késő volt, de nem értettem, miért nem ajánlotta fel, hogy legalább
engem magával visz. Azt mondta, rendet tesz a fejében, összevarrja a szívét,
amennyire tudja, és hamarosan visszajön. Sose mondta meg, mikor lesz az a
hamarosan.
Ma már csak egy hang a telefonban. Pár órája felhívott Amy néninél.
– Szia, Laurel. Hogy vagy, édes?
– Jól. Hát te? – Próbáltam elképzelni a helyet, ahol lehet, de csak egy
megfakult képeslapot láttam, girhes pálmafákat a fakókék égbolt hátterén.
– Én is jól. Hiányzol, drágám. – Szipogott, amitől megmerevedtem.
Nehogy sírj, nehogy sírj!, gondoltam. Gyűlölöm, amikor sír. May tudta, hogy
hagyassa abba vele a sírást. Én sose értettem hozzá.
– Ja. Te is hiányzol nekem.
– Milyen az iskola? Ma mivel foglalkoztál?
– Csak amivel szoktam. Tanultam.
– Vannak már új barátaid?
– Ühüm.
– Az jó. Örülök.
Utána hosszú csend lett. Nem tudtam, mit mondjak neki.
– Anyu, mennem kell. Házi feladatom van.
– Oké. Szeretlek.
– Én is téged.
Letettem, és ezzel anyu el is tűnt a vértelen pálmafák között.
Judy, azt olvastam, hogy az első emléked a zene volt. A zene, amely
megtölti a házat, de egy napon váratlanul kiszökhet az ablakon. Attól fogva
futnunk kell utána, amíg meg nem halunk.
Szeretettel
Laurel
Kedves Janis Joplin!{9}
Fontos okból írok neked, amire mindjárt rátérek. Ahogy mentem tegnap az
asztalunkhoz a menzán, Hannah valamilyen focista srácokkal dumált, akik
odacsapódtak hozzájuk. Natalie az utolsó cseppeket facsarta ki az üdítős
dobozából, és közömbös képet vágott. Leültem a pad végére, és körülnéztem,
hogy hol van Sky. Végül kiszúrtam a tarkóját egy harmadikos csoportban.
Mivel nem vett észre, visszafordultam az asztalhoz, és fontolgatni kezdtem,
hogy elővehetem-e nyilvánosan a császárzsemlémet.
Aztán ahogy Hannah a fiúkkal kacarászott, észrevettem, hogy végigsúrolja
a kezével Natalie karját, úgy, mintha véletlenül történne, de lassított
mozgással. Natalie-nak elakadt a lélegzete, egy másodpercre behunyta a
szemét, majd váratlanul félbeszakította Hannah fecsegését: – Gyerünk ki, a
sikátorba! – Izgulni kezdtem, hogy itt hagynak egyedül, és ülhetek vissza a
kerítés tövébe, de Natalie rám szólt: – Gyere már! – Úgyhogy utánuk mentem.
A sikátor, mint azt mindenki tudja, az a hely, ahol szívni szoktak: cigarettát
vagy mást, ha az ember jó arc vagy végzős.
Kiderült, hogy Natalie a rajzórán ismerkedett meg ezzel a Tristannal, aki
negyedikes. Tristan azt mondta Natalie-nak, hogy vásárol neki koporsószöget,
és egyben összeismerteti Kristennel, a barátnőjével. Aki együtt látja őket,
rögtön megérti, miért szerelmesek egymásba olyan nagyon. Kristen hosszú,
húzott szoknyákat visel, és a fenekéig ér a kifésülhetetlenül kócos haja. Az
arca puha és egzotikus. Halkan beszél, a hangja susogó és érdes, ugyanakkor
dallamos. Tristannak is hosszú a haja. Egyébként mindenben ellentétek.
Tristan csupa él meg szöglet, és árad belőle az energia. Szakadt ruhákban jár,
amik olyan bandák neveivel vannak befoltozva, mint a Ramones és a Guns N’
Roses meg a Killers. Egyfolytában beszél, beszél, beszél, és minden mondata
után megkérdezi: „Igaz, bébi?”, amire Kristen szemrebbenés nélkül bólogat.
Tristannal könnyű volt megismerkedni, mert rögtön odadobta Natalie-nak
a koporsószöget, és azt mondta:
 – Hola, chiquita! – Utána kezet csókolt Hannah-nak, kezet csókolt nekem,
majd megkérdezte: – Kik ezek a miniatűr szépségek, akiket feláldozol a füstös
sikátornak? – De mielőtt válaszolhattunk volna, ő már Kristenhez fordult: –
Úgy látom, megtaláltuk az első osztály eltévedt gyermekeit, igaz, bébi?
Hajlandó vagy örökbe fogadni? – Előhúzott a zsebéből egy óriási konyhai
gázgyújtót, és tüzet adott akkora lánggal, amely majdnem a fejem tetejéig ért.
Észrevette, hogy a foltjait nézem, főleg azt, ami a mellén van. Az volt ráírva
élénkpiros betűkkel, hogy SLASH. Úgy gondoltam, hogy mondanom kellene
valamit, tehát megkérdeztem: – A Slash az egy banda?
Tristan nevetett.
– Ő a szólógitáros a bandában. Guns N’ Roses. A rock meghatározása.
Úgy látom, pótolnunk kell a neveltetésed hiányosságait, igaz?
Égett az arcom.
De Tristan azzal folytatta: – Nyugi, fiatal vagy. Még van remény. Kész?
Első lecke. „Rocksztárnak lenni a valóság és a vágyak metszéspontja”. Idézet
Slashtől.
– Te az akarsz lenni? – kérdeztem.
Kissé értetlenül nézett rám.
Úgyhogy hozzátettem:
– Rocksztár?
Tristan ismét nevetett, csak ezúttal kissé másképpen. Mintha nehéz kérdést
tettem volna föl, amire nem akar válaszolni.
– Hát mert úgy nézel ki – mondtam segítőkészen.
Kristen láthatólag nem haragudott, amiért ezt mondom, vagy amiért
Tristan kezet csókolt nekünk. Gondolom, mert annyira szerelmesek egymásba,
Kristennek nincs mire féltékenykednie. Szinte ránk se nézett, csak rágyújtott
egy másik cigarettára. Úgy próbáltam mosolyogni, hogy tetsszem neki, mert
nagyon szerettem volna, ha rokonszenvesnek talál, olyan borzasztóan
szerettem volna, hogy konkrétan belefájdult a szemem. Tristannak is tetszeni
akartam.
– Laurel vagyok – kockáztattam meg remegő hangon.
Kristen arca változatlanul üres maradt, de a tekintete úgy fordult felém,
amiből tudtam, hogy valahol mélyen kedves. – Kristen – mondta. – Szabvány
holdkóros vagyok.
Tristan megmagyarázta: – Idézet Lady Joplintól. Kristen odáig van érte. –
Akkor Kristen beszélni kezdett rólad, én pedig rájöttem, hogy tényleg szeret
téged, legalább annyira, amennyire Tristant szereti.
Miután ma hazaértem, utánanéztem Slashnek, és a te életednek is, hogy
elkezdjem az önművelést, és barátkozhassak Tristannal meg Kristennel.
Olvastam, hogy a texasi olajtornyok szomszédságában nőttél fel, és amikor
kamasz voltál, mindenki borzasztóan bánt veled a középiskolában. De épp
ettől lettél rettenthetetlen. Majd pedig híres lettél. Ha majd jobban
összebarátkoztunk Kristennel, meg fogom kérni, hogy játsszon le valamit
tőled. Tudom, hogy találnék a neten is, de valahogy reménykedem benne, hogy
először majd vele hallgathatlak. Ám addig is megírom ezt, mert szeretném
megköszönni, amiért azt mondtad a szabvány holdkórosokról, ugyanis sokat
töprengtem rajta, és én is szabvány holdkóros vagyok. Ahogy ott álltunk
együtt, Kristen, Tristan, Natalie, Hannah és én, rájöttem, hogy nem ok nélkül
vagyunk egy helyen, hanem azért, mert mind holdkórosok vagyunk a magunk
módján, de együtt ez normális. Még ha sok minden is van, amit nem
mondhatok el nekik, jó érzés tartozni valahová.
Szeretettel
Laurel
Kedves Allan Lane!{10}
Amy néninél vagyok. Ez az ő hete. Jobban szeretem a heteket apuval, mert
apu az én Apum, a valamikor normális családom egy része. De azért szeretem
Amy nénit, ezért írok most neked. Mivel te adtad a hangodat Mister Ednek, a
beszélő lónak,{11} arra gondoltam, te állhatsz a legközelebb Mister Edhez, és
Amy néni szereti Mister Edet. Imádja. Jézust is imádja.
Amikor kicsik voltunk, apu nem szerette, ha átmegyünk hozzá, mert
idegbetegnek tartotta. Ilyenkor anyu sírni kezdett, és azt mondta: „De Jim,
senkije sincs rajtuk kívül!” Gondolom, mivel Amy néninek sose voltak
gyerekei, úgy vette, hogy May és én az ő lányai is vagyunk.
Amy néninek, noha még csak negyven, máris ezüstszín a hosszú haja, és
nyomott virágmintás ruhákat visel. Látszik rajta, hogy fiatalkorában szép volt.
De nem olyan, mint anyu, aki most is szép. Anyu puha, mint egy életlen
fénykép, amely egy kicsit belemossa az arcát és a haját a tájba. Bár talán csak
most látom ilyennek, miután elment. Amy néni sovány és csontos, és nem jó,
amikor megsimogatja a fejemet vagy átölel, mert túlságosan szorít.
Valamikor régen Amy néninek is volt pár fiúja, de csupa rosszfiúk voltak.
Erről valószínűleg nem kellene tudnom, véletlenül hallgattam ki, ahogy anyu
mondta, amikor egyszer veszekedtek apuval. Amy néni, amióta ismerem,
senkivel sem randizott egészen addig, amíg tavaly bele nem zúgott abba a
pasiba, aki fel-alá
csatangolt országszerte, és Jézust hirdette. A néni a híradóból értesült
róla, és úgy döntött, hogy csodálja ezt az embert. Leveleket és
szeretetcsomagokat küldözgetett neki mindenhová, ahol az illető megállt.
Aztán úgy döntött, hogy elutazik Floridába, mert csatlakozni akar hozzá a
zarándoklat utolsó stádiumában. Együtt tették meg az utolsó másfélszáz
kilométert, ami alatt összejöttek. Szerintem Amy néni azt képzelte, hogy végre
megtalálta a társát. Utána sokat hívogatta, és üzeneteket hagyott neki, amikben
Mister Edet vagy a Jég veled! jamaikai bobcsapatát utánozta. (Mert ez a
második kedvence, rögtön Mister Ed után.) Kezdetben a pasi még visszahívta.
Amy néni kérdezgette, mikor találkoznak, de sose mondott konkrét időpontot.
Hamarosan abba is hagyta a telefonálást. A néni folyton ellenőrzi az
üzenetrögzítőt, habár próbál úgy tenni, mintha nem érdekelné. Szerintem nem
akarja mutatni előttem, hogy reménykedik. (Nem tudom, hogy aki penge
Jézusban, az automatikusan nem érti-e az ilyen dolgokat, mint a modern
technika, de Amy néni mostanáig nem fejtette meg a mobiltelefont.)
Nyár elején, miután anyu közölte velem, hogy egy időre elmegy
Kaliforniába, úgy döntött, hogy össze kell hívnia valamiféle családi tanácsot.
Amy néni ott kérdezte meg, nem akarom-e nála tölteni azokat a heteket, amik
anyunak járnak. Egyértelmű, hogy ezt közösen tervelték ki. Ott ültünk, anyu,
apu, Amy néni és én a házban, amelyben May meg én felnőttünk, a díványon,
amelyet éveken át koptatott a testünk. Amy néni hozzám fordult, és azt
kérdezte: – Te mit szólsz hozzá, Laurel? – Olyan reménykedőnek tűnt.
Apu kevésbé látszott biztosnak a dologban, de tudtam, hogy ha nemet
mondok, a néni rákezdi, hogy anyu és apu túl messzire engedték Mayt a bűn
útján, és nekem szükségem van Istenre vagy ilyesmi.
Vállat vontam.
– Nem tudom.
Akkor Amy néni rámutatott, hogy ha hozzáköltözöm, járhatok az ő
kerületében a középiskolába. Szinte el is felejtettem, hogy nyár végén
középiskolába kell mennem, márpedig ha mennem kell, tanácsos lesz
valahova máshova menni. Tehát igent mondtam.
Amy néni azt akarja, hogy ne csináljak semmit. Ne járkáljak el hazulról,
ne találkozzam senkivel, ne álljak szóba a fiúkkal. Egyáltalán semmit.
Egyetlen dolgot tűr, a „közös tanulmányokat”; ezen a címen lóghatok együtt
Natalie-val és Hannah-val, ha a néninél lakom. Ma este vacsorázni mentünk a
Furr-féle büfébe, ahogy kicsi korunk óta csináltuk. Azt ettem, amit mindig
szoktam a Furrban: marhafasírtot, tört krumplit szaft nélkül, eperzselét. Amy
néni folyton megimádkoztat vacsora előtt, akkor is, ha csak jégsalátás-
majonézes szendvics van, és tévét nézek közben, annak ellenére, hogy apu és
én sose imádkozunk az igazi házunkban. Most mindig Mayért imádkozunk.
Ima után Amy néni megkérdezi, hogy megváltódtam-e vagy sem, és
befogadtam-e Jézust a szívembe. Én meg mindig azt felelem, hogy igen, csak
essünk túl rajta. Meg nem akarom, hogy a néni eméssze magát. May szokott
nemet mondani. Azután megkérdezte: „És mi van egy kisbabával? Egy olyan
kisbabával, aki megszületik, de rögtön meg is hal, így nincs ideje befogadni
Jézust? Akkor is a pokolba kerül? Vagy egy felnőttel, aki jó ember, csak nem
tud Jézusról, mert sose tanították? Ő is a pokolba kerül?” Amy néni sosem
adott egyenes választ az ilyen kérdésekre, csak elszomorodott, és azt mondta,
ő csak azt akarja, hogy megismerjük Jézus szeretetét. Hogy nem szabad
gonoszságot hallani, látni, beszélni. Próbált játékot csinálni belőle, amiben
eltakartuk a szemünket, a szánkat, befogtuk a fülünket. May utálta az egészet.
Szerintem Amy néni most retteg, hogy May nem nyerte el a megváltást.
Gondoskodni akar róla, hogy velem ne történhessék meg. Nem tudja,
mennyire bűnös vagyok. Ki se mondhatom.
Ültünk a Furr sötétvörös műbőr bokszában a plafon alatt, amely még
magas plafonnak is túl magas. Az eperzselénél tartottam, négyfelé vágtam az
összes kockát. Amy néni kért még jeget a jeges teájához. Aztán utánozni
kezdte Mister Edet, és azt kérdezte: – Hogy jár Mister Ed? Mutasd meg
nekem! – Azt akarta, hogy utánozzam a kezemmel az asztalon a ló patáját, és
húzzam föl a fogamról az ajkamat, ahogy a lovak szokták. Mint ahogy akkor
csináltuk, amikor kicsi voltam. Ha nemet mondtam, megnyúlt az arca, vagy
tovább erősködött. Úgyhogy nyeltem egyet, és vicsorítottam. Abban a
pillanatban átnéztem a büfé túlsó végébe, és megláttam ezt a Teddy nevű
srácot, akivel történelmen vagyok együtt, nyilván a szüleivel volt. Az egyik
népszerű focista. Fülig elvörösödtem, és imádkoztam, hogy ne vegyen észre,
amint a lódobogást utánozom az asztalon.
Ideges vagyok, mert ma lesz az első alkalom, hogy éjszaka kiszököm a
házból. Tristan és Kristen éjfélkor jönnek értem. Tristan elnevezett
Boglárkának. Örökbe fogadtak engem, Natalie-t meg Hannah-t, és különösen
kedvesek hozzám, mert én vagyok a legcsendesebb, és szívesen hallgatom,
amikor oktatnak. Amikor megkérdezték, mit csinálunk ezen a hétvégén,
Natalie és Hannah azt felelték, hogy ők Hannah-ékhoz mennek éjszakára a
városon kívül. Én azt feleltem, nem mehetek, merthogy, mondhatni, csapdába
estem a nagynéném házában, mire Kristen és Tristan felajánlották, hogy ők
majd kiszabadítanak, és akkor velük lóghatok.
Elmagyaráztam, hogy azért lakom részidőben Amy néninél, mert anyu
hosszabb szabadságra ment. Tudom, furcsa, hogy egyiküknek se beszéltem
Mayről, de úgy érzem, most kaptam egy esélyt, hogy elfelejtsem a rossz
dolgokat, hogy más lehessek, olyasvalaki, mint ő. Ha a Sandiába mentem
volna, most mindenki engem figyelne, mert választ akar. De a West Mesában
May az én titkom. Ha történetesen Mrs. Busteren kívül más is hallotta vagy
olvasta hónapokkal ezelőtt az újságban a sztorit, eddig hallgattak róla.
Valószínűleg oda se figyeltek, vagy már elfelejtették.
Szeretettel
Laurel
Kedves Janis Joplin!
Most értem haza az első kimaradásomból. Az ablak beakadt, de sikerült
kinyitnom. Szerencsére az a régi feltolós fajta, amin könnyű ki- és bejutni.
Hallom Amy nénit, amint halkan hortyog, úgyhogy biztonságban vagyok. Ma
éjszaka nem voltak bulik, úgyhogy Garcia autós büféjébe mentünk, ahol
cseresznyés limonádét ittam, Tristan tíz taquitót rendelt, és füvet szívtak a
kocsiban, Kristen pedig feltett téged.
Először láttam füvezést, és téged is először hallottalak énekelni. Bennem
suttogott a hangod, lassan készítve elő a robbanást. Kristen veled énekelt,
behunyta a szemét, és az ablak megtörte az arcába eső neonfényt.
Izgultam, hogy ő vagy Tristan továbbadja nekem a pipát, mert nem tudtam,
mit kell csinálni. Tanulmányoztam őket, hátha kideríthetem, hogy kell
helyesen használni.
De amikor Tristan hátrahajolt, Kristen kivette a kezéből a pipát, és azt
mondta: – Ne rontsd meg.
– Mi van? – kérdezte Tristan. – Ez is hozzátartozik a neveléséhez, nem
igaz, bébi?
Kristen rácsapott a vállára.
– Maradjunk a zenénél.
Tristan rám nézett, vállat vont.
– Bocs, Boglárka. Nem haragíthatom meg az asszonyt.
De azt hiszem, így is elszállhattam egy kicsit a füsttől a kocsiban. Mert
amikor te és Kristen énekeltétek a „Summertime”-ot, úgy éreztem, mintha
nagyon mélyen benne lennék a dalban, és senki sincs a közelben. Te
megértetted velem, mit jelent igazából a nyáridő. Te tudtad, hogy forró, sötét
és karcos a fényesség alatt. Másrészt olyan volt, mint egy búcsúzás, és ezt is
éreztem. Most ősz van. Mindjárt vége a szeptembernek.
Utána ez történt: megkérdeztem tőlük, azon igyekezve, hogy nagyon lezser
legyek, ismerik-e Skyt. Amióta aznap összefutottam vele a folyosón, folyton
azt reméltem, hogy ismét megtörténik, de még nem történt meg. A múltkor
intett az ebédnél, amikor rajtakapott, hogy nézem. Azt gondoltam, Kristen és
Tristan talán tudnak róla valamit. Olyan hangra törekedtem, mintha minden ok
nélkül kérdezném. De persze égett az arcom, és elvihogtam magam, amiből
rögtön kitalálták. Tristan kántálni kezdett: – Boglárka szerelmes!
Kristen elmesélte, hogy a pletyka szerint Sky azért került át ide, mert
kirúgták a régi iskolájából. Azt mondta, Sky senkivel sem beszél arról a
dologról, senki sem tudja biztosan, mi történt. Azt is mondta, hogy a
füvesekkel lóg, mintha hozzájuk tartozna, holott még dohányt sem szív. – De
azért határozottan jó arc – fejezte be. – Nagy J-vel. Ebben mindenki egyetért.
Tristan úgy döntött, hogy Sky háza mellett hajtunk el, hadd lássam.
Kikereste Kristen telefonjából Sky családnevét – Sheppard –, és megtalálta a
címét. Kristen azt mondta, perverzek vagyunk, de Tristan csak nevetett, hogy
ez jó vicc. Titokban nagyon izgatott voltam, hogy láthatom. Elhagytuk a
középiskola körzetét, olyan helyen jártunk, ahol a házak kisebbek, és vagy
vályogból vannak, vagy bádog borítja az oldalukat. Az udvarok többsége
rendetlen volt, tele kuszán nőtt napraforgóval, ócska autóalkatrészekkel vagy
olyan fákkal, amelyekbe valaki belevágott a tövüknél, és ezt sose heverték ki.
Ám Sky házánál minden tökéletes volt. A bádogborítás fényesebb volt, mint a
többiekben, mintha csiszolnák, és az előkert két hosszú ágyásában
bársonyvirág nyílt hibátlan sorokban. Az ajtón őszi koszorú lógott, előtte
üdvözlős lábtörlő, a két oldalán két nagy úritök, habár odébb volt még a
halloween. Láttam, hogy van valaki odakint: egy fürdőköpenyes asszony, aki
élénkzöld locsolóból öntözte a virágokat. Hajnali kettő volt. Éppen húztunk
el, amikor észrevettem, hogy valaki más kinyitja az ajtót, és amikor
visszanéztem, olyannak látszott, mint Sky.
Szeretettel
Laurel
Kedves Judy Garland!
Most angolon vagyok, de nem figyelek, inkább ezt a levelet írom, ami elég
ironikus, tekintve, hogy ez az egész egy angoldolgozattal kezdődött, amit sose
adtam be.
Tegnap, miután befejeztem a telefonálást anyuval, felmentem a Google
Mapsre, hátha megtalálom, hol van most. Kalifornia szögletes szürke, zöld és
barna pacnikból állt, mint az összes állam. Tudtam, hogy a tanya közel van
Los Angeleshez, de nem tudtam, hogy pontosan hol. Pásztáztam összevissza a
város felett, hátha találok valamilyen támpontot. Amikor ráközelítettem, a kép
addig zuhant, amíg meg nem állapodott egy sehova se vezető útnál.
Végül inkább begépeltem azt a sivatagi címet, ahol te laktál a kaliforniai
Lancasterben. Teljesen normális környék, olyan, amiben el tudtam képzelni
magam, ahogy járkálok. Anyu mesélte, hogy mielőtt Judy Garland lettél,
Frances Ethel Gumm voltál, „Bébi”, ahogy becéztek, a minnesotai Grand
Rapidsből. A családod akkor költözött Lancasterbe, amikor négyéves voltál.
Száraz, poros hely volt, de a tavaszi esők után sok mérföldes piros
pipacsmező nőtt ki a földből. Találtam egy képet a lancasteri pipacsokról, és
az a jelenet jutott az eszembe az Ózból, amikor elalszol a virágok között, mert
a gonosz boszorkány elvarázsolt. Anyu sose mesélte el nekünk ezt a részt, de
én olvastam, hogy a családodnak azért kellett elköltöznie, mert azt pletykálták
rólatok, hogy a papád kikezdett a Grand Rapids-i mozitokban a férfi
jegyszedőkkel. A szüleid olyan sokat veszekedtek, hogy halálra rémültél
tőlük, de azért csak énekeltél. Anyukád minden energiáját arra fordította, hogy
sztárt csináljon belőled. Varietékben hakniztál a nővéreiddel. Először Gumm
Nővérek voltatok, azután Garland Nővérek, de végül csak téged szerződtetett
az MGM.
Az én nővérem némiképp hasonlított rád kislány korában. Ő volt
családunk csillaga, akitől nyugodtan el lehetett várni, hogy ragyogjon, aki
igyekezett visszatartani másokat a marakodástól. Anyu mesélte, hogy May
tartotta össze a családot, mert úgy érezte, ez a feladata.
Ha anyu és apu a vacsoraasztalnál veszekedtek, én csak ültem némán, és
igyekeztem, hogy ne sírjak. De May lelépett az asztaltól, majd a balett-
trikójában jött vissza, bement a nappaliba, ahol mindenki láthatta, és ott
elkezdett spiccelni meg piruettezni. May olyan volt, hogy nem lehetett nem
ránézni. Cigánykerekezett, spárgázott a levegőben, és ha ettől sem hagyták
abba a veszekedést, akkor szaltózni kezdett a szőnyegen. – Idenézzetek! –
mondta, azzal letenyerelt, és már át is fordult a kezén. Megtapsoltuk, ő pedig,
ahogy befejezte az előadást, megkérdezte: – Kaphatunk jégkrémet
desszertnek? – Anyu már hozta is a tálkákat, és átmenetileg elmúlt minden
rossz.
Csakhogy anyunak időnként „rossz estéje” volt, abból pedig May sem
zökkenthette ki, akárhogy szaltózott vagy énekelt, akárhány viccet mesélt.
Anyu rátette a kezét May homlokára, és azt mondta: – Ne haragudj, édes, de
rossz estém van. – Azt mondta, hogy túl fáradt az esti meséhez. Korán ágyba
dugott bennünket, majd visszavonult a szobájába. Apu utánament, igyekezett
megnyugtatni. Olykor, ha nem sikerült, hallottuk, amint elmegy hazulról.
Feküdtünk az ágyban, úgy tettünk, mintha aludnánk, holott éberek voltunk,
és hallgattuk anyu sírását, ami áthallatszott a falon. Akkor ezt még nem
tudtam, de lehet, hogy a saját anyjára gondolt, aki túl sokat ivott, vagy az
apjára, aki meghalt, vagy a megálmodott életre, amelyben Kaliforniába
költözik, hogy színésznő legyen, és mindarra, ami nem valósult meg. Ezek
voltak azok az esték, amikor May és én nem voltunk elegek neki, és azt hittem,
ezt mindketten tudtuk is, noha nem mondhattuk ki, még csak nem is
gondolhattunk rá.
Egy ilyen estén, anyu egyik rossz estéjén tanított meg May a varázslásra.
Azt hiszem, öt lehettem, és azt suttogtam a lenti ágyon, mert emeletes ágyban
aludtunk, mielőtt külön szobánk lett kamaszkorunkban: – May! Úgy félek!
Lemászott a létrán, mellém feküdt. – Mitől félsz? – kérdezte.
– Nem tudom!
– Én tudom, mi az – mondta. – A boszorkányoktól félsz. A gonosz
boszorkányok itt vannak, de semmi baj, le tudjuk győzni őket. Mert van
varázserőnk.
 – Van? – kérdeztem.
– Akkor akartam csak elmondani, amikor elég idős leszel hozzá. De úgy
gondolom, hogy már az vagy.
Anyu sírása és a világ többi része elhalványult. Csak May számított, és a
titok, amelyet mindjárt elárul nekem. Közelebb hajoltam hozzá. – Mi az? –
kérdeztem mohón.
– Mi tündérek vagyunk – suttogta May.
Elmagyarázta, hogy a mi családunkban hetedíziglen öröklődik a
varázserő. Benne van a génjeinkben, mondta. És azt is mondta, hogy mivel
tündérek vagyunk, el tudunk repülni a láthatatlan gonosz boszorkányok elől.
– Gyere! – húzott ki az ágyból. – Felkészültél az első varázsleckére? –
Átosontunk a sötét házon, majd ki a hátsó ajtón, hogy összeszedjük a
hozzávalókat. A holdsütötte udvar a mi külön világunk volt. Követtem Mayt a
fűbe, ahol a harmat átáztatta a pizsamanadrágom alját, és a kabócák furcsa
nótát hegedültek. Szükségünk volt három üres csigaházra, puha homokra, egy
marék bogyóra és kéregre az egyik kicsi szilfáról, amik a kert szélén nőttek.
Amint összegyűjtöttük a hozzávalókat egy vödörbe, visszavittük a szobánkba.
May megkavarta, és elsuttogta a varázsigét:
– Bimm-bamm, bimm-bam, mekk-mekk-mekk, boszorkányok elmentek! –
Úgy lökte előre a kezét, mintha apró csillagokat szórna az ujjaival.
– Látod? – vigyorgott rám. – Elmentek!
Csakugyan elmentek.
Az ágy alá dugtuk a bűvös keveréket: May azt mondta, amíg az ott van, a
boszorkányok nem férhetnek hozzánk. Abban a pillanatban tudtam, hogy amíg
itt van nekem May, nem lehet semmi bajom.
Most, hogy May nincs, más módot kell találnom a mágiára. Úgy érzem,
küld is nekem egy varázsigét, ami segíthet. Ez történt: óra elején
kikérezkedtem Mrs. Bustertől, de nem a vécébe mentem, csak járkáltam az
üres folyosókon, és úgy leselkedtem be az osztályok ajtaján lévő apró
ablakokon, mintha megtalálhatnám azt, amit keresek.
Aztán elmentem az egyik vitrin előtt, amiben ki szokták állítani a
bajnokságok, a vitakörök és a tudományos vetélkedők trófeáit, és megláttam
az úszkáló tükörképem a maszatos üvegben. Teljesen gáz voltam. Az arcomat
persze nem rendezhettem át akkor és ott, úgyhogy a hajamnál maradtam.
Harmadszor simítottam le a lófarkamat, amikor befordult a sarkon Sky.
– Csak nem autózni készülsz? – kérdezte. Ekkor beszéltünk másodszor.
– Izé, angolon vagyok.
Fölnevetett.
– Dehogy vagy. Itt állsz. Konkrétan előttem.
Visszamosolyogtam rá. Kérdezni szerettem volna a házáról és az anyjáról,
aki csak az anyja lehet, és még éjszaka is gondot visel a kertre. Persze nem
kérdezhettem, így egy darabig csak hallgattam, és figyeltem. Például azt,
hogyan borul a szempillája az arcára. Vagy milyen a mellkasa a pulóver alatt.
És közben elfelejtettem, hogy mondanom kellene valamit.
– Szóval akkor akarsz autózni?
– Tanítás után?
– Ja. A sikátorban várlak. – Sarkon fordult, és elsietett a folyosón.
Visszapillantottam magamra a maszatos üvegben, és elcsíptem egy
villanást a vigyorgásomból. Az arcom már nem is látszott olyan gáznak, és
mielőtt elindultam volna, észrevettem, hogy ugyanolyan a szemem vágása,
mint Mayé.
A gyomrom liftezik, mert azon rágódok, hogy Sky is belehajt-e a pirosba,
és olyan rendőrkanyarokat csinál, ahogy May szokott? Frászt kaptam, ha
mellette ültem a kocsiban, görcsösen markoltam a fogantyút az ajtó fölött, és
visszatartottam a lélegzetemet, de azért imádtam. Imádtam, hogy ketten
lehetünk a kocsiban, mert ez olyan érzés volt, mintha oda mehetnénk, ahova
akarunk. Csak mi ketten.
Ezen a héten szerencsére apunál vagyok, vagyis busszal megyek haza, és
nem kell azon agyalnom, mit mondjak Amy néninek. Most indulnom kell.
Kicsengettek. Kívánj nekem szerencsét és bátorságot.
Szeretettel
Laurel
Kedves Jim Morrison!{12}
Tanítás után a sikátor szélén várakoztam, és Sky tényleg beállt oda a
furgonjával. Egy Chevyvel. Kristen, aki a sikátorban cigizett, nem szólt, csak
kacsintott. Beültem, ránéztem Skyra. Hallja vajon, milyen erősen ver a
szívem? Mintha a bordáim valóban ketrecet alkotnának, amelyből a szívem
szabadulni akar. Amikor Sky elfordította az indítókulcsot, felharsant a zene.
Kérdeztem, ki énekel, ő pedig azt felelte, hogy a Doors, és ez a „Light My
Fire”. – Ha szereted Kurtöt, szeretni fogod Jim Morrisont is – mondta. Igaza
lett, mert nagyon szeretlek téged.
Semmi idő alatt kint voltunk a parkolóból, és a sztrádán repesztettünk a
hegyek felé. Kilógattam a kezemet az ablakon, azután a fejemet is kidugtam. A
hajam lobogott mögöttem, a szél átfújt rajtam, és akkor egy időre elfelejtettem
azon rágódni, hogy milyennek kéne lennem. Mert akkor tökéletes voltam.
Minden tökéletes volt, és Sky tökéletesen vezetett. Nem ijesztően. Csak
stabilan. És gyorsan. Szerettem volna, ha sose hallgatna el a zene.
Amikor visszahúztam a fejemet, Sky rám nézett és somolygott.
– Ülj közelebb – mondta. Úgyhogy behúzódtam az ülés közepére, és
minden lelassult, kivéve a furgont. Ment a dal és a dobolás. Sky rátette a
kezét a combomra. Fönt. Rögtön ott, ahol a szoknyám véget ért. Az ujjai egy
picit megmozdultak. Olyan icipicit, hogy ha odanéztem volna, valószínűleg
nem látom a mozgást. De éreztem, épp csak annyira, hogy tudjam, Sky tudja,
mit csinál. Hogy nem először csinálja.
Egy percre máshova kerültem. Eszembe jutott, milyen érzés volt Mayjel
azokon az estéken, amikor azt hitték rólunk, hogy moziban vagyunk, és
váratlanul megrémültem, de igyekeztem titkolni Sky elől, hogy nehezen kapok
levegőt. Mereven bámultam az utat, és azt képzeltem, hogy a magasban
vagyok, egy repülőgép ablakából nézek le a mélybe. Az út olyan, mint egy
cikcakkos villám a földön. Sky furgonja pici játékautó.
– Mire gondolsz? – kérdezte.
 – Semmire…
– Akarsz elmenni valahova?
– Nem. Szeretek autózni.
Ekkor levette a tenyerét a lábamról, a keze megtalálta az enyémet,
megszorította. Olyan volt, mint a horgony, amely odaköt a földhöz.
Visszakerültem hozzá a furgonba, ő pedig csak vezetett, gyorsan, de sose
gyorsítva, sose lassítva, csak tökéletesen.
Szeretettel
Laurel
Kedves Amy Winehouse!
Bizonyos tekintetben a hatvanas évek énekese voltál, mint Janis és Jim,
bizonyos tekintetben a kilencveneseké, mint Kurt, mert a vakmerőséged
mintha egy másik korból származott volna. Amikor az első albumod kijött,
még ártatlan volt az arcod, egy helyes lányé, aki csúnyának tartja magát. De
mire kijött a második, már kitaláltál magadnak egy új személyiséget. Italt
szopogatva jöttél ki a színpadra, rövid ruhácskában, óriási tupírral, halántékig
kihúzott szemmel, akkora hanggal, amely nem fért meg abban a kicsi
testedben. Ruháidat úgy viselted, akár a páncélt, ám a dalaidban mindent
megmutattál. Kész voltál közszemlére tenni magadat, és nem érdekelt, ki mit
gondol. Bár több lenne bennem belőled!
Vad voltál már gyereknek is. Tizenhat évesen kirúgtak a londoni
színiiskolából, mert karikát viseltél az orrodban, és nem „iparkodtál”. Ezt
Hannah mesélte. Ő se nagyon iparkodik, pedig a tanárok folyton azt
hajtogatják, mennyire okos.
Ma azt javasolta, hogy ne a tornaruhánkat felejtsük otthon, hanem hagyjuk
ki az egész tornaórát. Azt mondta, Natalie is ellógja az utolsó órát, és a
mamája ma túlórázik, úgyhogy szerzünk valamilyen piát, és megisszuk
Natalie-nál. Aggasztott, hogy napközben fogok berúgni, de azért felhívtam
aput, és közöltem: – Iskola után Natalie-hoz megyek tanulni, szóval lehet,
hogy kicsivel később érek haza, oké?
– Oké – felelte, azután hallgatott egy másodpercig. – Büszke vagyok rád,
Laurel. Nem könnyű, hogy azok után, amiken átmentél, képes vagy tovább élni
az életedet.
Olyan volt a hangja, mintha komolyan is gondolná, és nagyon régen nem
beszélt ennyit semmiféle témáról. A gyomrom zökkent egyet a bűntudattól. Mit
gondolna vajon, ha tudná, mit csinálunk igazából?
Nagyot nyeltem.
– Kösz, apu – mondtam, és gyorsan letettem.
 Útban a bolthoz Hannah a „Valerie”-t énekelte, mert Natalie-nak ez a
kedvence a dalaid közül. Hannah szerint neked volt a legjobb stílusod a
világon, azután Natalie mondta, hogy celeblányokat tetováltattál magadra, és
Hannah hozzátette, hogy szerinte még viszonyod is volt párral, de így
folytatta: – Amy nem volt leszbikus, legfeljebb egy kis Sambucával. – Azután
kacagott, és én azon morfondíroztam, hogy magáról is ezt gondolja-e.
A Safewaynél a felhőszakadás a járdához tapasztotta a színes faleveleket.
Úgy kell csinálni, magyarázta Hannah, hogy megállunk az ajtó előtt, és
igyekszünk szexinek látszani. Ha jön egy pasi, arra így kell majd nézni.
Odaadjuk neki a pénzt, és amikor kijön, és megkérdezi, mi a tervünk, akkor
kirántjuk a kezéből az üveget, és elrohanunk. Tök izgi. Natalie azt mondta,
hogy ebben Hannah a legjobb, és a pasik mindig nyomulnak, ha így néz. De
Hannah rávett, hogy én próbáljam meg. Egy idő után feltűnt egy fekete
lófarkas ürge, farmerben, aminek a foltjára azt írták, hogy XTC. Olyan volt,
mint egy rocker, aki húsz évvel korábbról maradt itt. Beállítottam a nézést,
amit észrevett, és mondta, hogy szia. A trükk abban állt, hogy úgy kell
viselkedni, amiből a pasi azt gondolja, hogy kap valami viszonzást a
szívességéért. Ezt Hannah mondta. Ideges lettem tőle, amit igyekeztem nem
mutatni.
Aztán ahogy álltunk ott, az ajtó előtt, és vártuk, hogy kijöjjön a pasi,
megjelent Janey, a régi barátnőm az általánosból. Jaj, ne!, gondoltam, és
meglódult a szívverésem. Kézen fogva jött azzal a dögös focista sráccal, aki a
Sandia egyenruháját viselte. Pánttal hátrafogott haja tökéletes volt, a
szoknyája, amely színben harmonizált a harisnyanadrágjával és az
esőcsizmájával, épp a megfelelő hosszúságú. Ugyan mit keres itt? Nem az a
lógós típus. Aztán eszembe jutott, hogy mostanra be kellett fejeződnie a
tanításnak. Próbáltam elfordulni, hogy ne lásson meg, de elkéstem. Janey
tekintete már megtalált, és a földbe gyökerezett a lába.
– Szia – dünnyögtem.
A fiújára sandított. Szégyellne szóba állni velem?
– Szia, Laurel. – Egy másodpercig hallgatott; abban reménykedtem,
egyszerűen bemegy a boltba. De ő közelebb jött, és megérintette a karomat,
úgy, ahogy akkor tennénk, ha orvosok lennénk, és azt kellene közölnünk
valakivel, hogy haldoklik. – Hogy vagy?
– Hmm, jól.
Szomorú mosolyra húzta a száját.
– Hiányzol – mondta.
– Ja, te is.
Éppen meg akartam kérdezni, hogy kerül ide, amikor kijött a boltból az
XTC egy Jim Beammel. Tudtam, hogy most ki kell kapnom a kezéből a
palackot, azután futás. Úgyhogy azt mondtam a megdöbbent Janeynek és
ugyanakkor XTC-nek: – Na, nekünk mennünk kell. – Azzal elmartam a
palackot, és rohantam, ahogy bírtam, sarkamban Hannah-val és Natalie-val.
Amikor elég messzire kerültünk, hogy lelassíthassunk és kiliheghessük
magunkat, Hannah megkérdezte:
– Ki volt ez?
– Ó, csak egy lány, akit ismertem valamikor – válaszoltam.
– Felsőből.
Nem közöltem velük, hogy kicsi korunkban Janey és én felváltva töltöttük
egymásnál a hétvégéket, hogy May részvételével jeleneteket adtunk elő az
Ózból, amit a szüleink negyed dollárért nézhettek meg. Nem közöltem velük,
hogy utoljára hat hónapja, May temetésén láttam Janeyt, vagy hogy a nyáron
többször telefonált és üzeneteket hagyott, hogy nem akarok-e náluk aludni.
Nem közöltem velük, hogy sose hívtam vissza. Mert nem tudtam, mivel
magyarázzam meg, hogy amióta May meghalt, nem akarok mást, csak eltűnni.
Hogy a nővérem volt az egyetlen, akiben eltűnhettem.
Váratlanul kedvem támadt kitálalni mindent, de amikor elképzeltem, hogy
kimondom May nevét, lefagytam. Ha megpróbálom elmondani nekik, tudni
akarják majd, miért történt, én pedig nem tudnám, mit feleljek. Sajnálnának,
márpedig ha az ember bűntudatos, nincs rosszabb a szánalomnál. Csak még
bűntudatosabbak leszünk tőle.
Abban a pillanatban volt valami köztem és a világ között. Olyannak
láttam, mint egy nagy üveglapot, amely túl vastag ahhoz, hogy áttörhessük.
Szerezhetek új barátokat, de ők sose fognak megismerni, nem igazán, mert
sose ismerték a nővéremet, akit a világon a legjobban szerettem. Azt pedig
sose tudhatják meg, mit tettem. Boldogan elvagyok én a másik oldalán annak a
valaminek, amely túl nagy ahhoz, hogy áttörhessék.
Tehát legjobb igyekezetem szerint próbáltam elfelejteni Janeyt, és együtt
nevetgélni Natalie-val meg Hannah-val, amikor megérkeztünk Natalie
házához, és felbontottuk a Jim Beamet. A nagy izgalomban elfelejtettem szólni
a pasinak, hogy gyümölcsöset akarunk. A tiszta whisky nem olyan jó. Rostos
almalével kellett kevernünk.
Az almaléről az jut az eszembe, amikor ősszel eljártunk anyuval és apuval
almát szüretelni. May és én mindig azokat az almákat akartuk, amiket nem
érhettünk el, mert a magasban voltak a legjobbak, a fényesek, a hibátlanok.
Előrerohantunk, és amikor senki se figyelt ránk, elbújtunk a sorok között,
azután felmásztunk a fákra. Egyszer leestem, és felhorzsoltam a térdemet. De
nem sírtam. Hagytam, hadd vérezzen bele a zoknimba, nehogy valaki
megtudja a titkunkat, és leállítsanak. Almaszedés után fahéjas fánkot és forralt
almamustot kaptunk.
Forrón akartam inni a whiskys almalevemet, úgyhogy beletettem a
mikróba. Olyan szaga volt, mint az emlékeknek és a tűznek, bár az íze nem
volt jó, de így is megittuk, azután levetettük a pólónkat, kirohantunk a hátsó
udvarra, és pörögtünk az esőben, amíg el nem estünk, és kacagtunk.
Sokáig feküdtem, csak néztem az esőt, és igyekeztem külön elkapni
minden cseppet. Olyan sebesen hullottak rám. Janeyre gondoltam: ha nálam
aludt, sokáig fent maradtunk, szárcsagyökeres-vaníliás jégkrémet ettünk, és
megkértük Mayt, hogy fesse ki a körmünket. Ránéztem a kezemre: a
körmeimen idegen földrészekké töredezett a bordó lakk. Arra gondoltam,
hogy felsőben, amikor elkezdtem Mayjel mászkálni mindenhova, egyre jobban
megritkultak Janeyvel ezek a pizsamapartik. Nehezebb lett Janey társaságában
lennem, mert nem tudtam, hogyan számoljak be neki az estékről a mozikban,
meg a pasikról, és hogy miért szeretném ettől levedleni a bőrömet.
Váratlanul nem akartam egyedül lenni. Az esőszálak összemosódtak,
féltem valamitől, amit nem láthattam, de olyan közel volt, hogy rám
szuszoghatott. Azon izgultam, hogy az XTC-pasi a boltnál, akitől elszaladtunk,
visszajön és megtalál.
Úgyhogy bementem. Hannah-t és Natalie-t a hálószobában találtam:
megint csókolóztak, azaz igazából inkább smároltak. Még mindig póló nélkül
voltak, és a vizes hajuk a fejükhöz tapadt. Egy percig észre se vették, hogy
rájuk nyitottam. Elsőnek Hannah látott meg. Leugrott Natalie-ról, és nevetni
kezdett.
– Csak fáztunk – mondta Natalie. – Úgyhogy próbáltuk felmelegíteni
egymást.
– Gyere már ide, te is csinálhatod – hívott Hannah.
– Minden oké – mondtam, és becsuktam az ajtót.
Nem hinném, hogy túlzottan aggódtak volna, miután legutóbb se adtam
tovább senkinek. Valószínűleg folytatták a csókolózást. Átmentem a kis
szobába, megtaláltam a padlófűtés nyílását, mellé feküdtem, és addig aludtam,
amíg el nem jött az idő, hogy hazamenjünk.
Lehet, hogy Hannah pia nélkül is csókolni akarja Natalie-t, csak nem
vallhatja be. Hannah azt mondja, hogy őt az egész világon Natalie ismeri a
legjobban. Hogy lelki társak. Bár én azt hiszem, hogy Natalie jobban szereti,
mint egy lelki társ. Vajon Hannah is ezt érzi? Mi lehet az oka, hogy ennyire fél
kimondani?
Szeretettel
Laurel
Kedves Kurt!
Ma, amikor angolon felnéztem a dolgozatomból, láttam, hogy Mrs. Buster
úgy mereszti rám a nagy gülü szemét, mintha elszomorítottam volna.
Kicsengetés után megkérdezte: – Laurel, beszélhetnék veled egy percet?
Jaj, ne már, gondoltam. Odamentem az asztalához, lesütöttem a szememet,
és reménykedtem, hogy nem tesz úgy, mintha tudna valamit a nővéremről,
vagy nem kérdezi meg, hogy mi bajom. Végigfuttatta ujjait laposra vasalt
szőke haján, és egy perc szünetet tartott. Majd azt mondta: – Nem adtad be a
dolgozatodat, holott haladékot is kaptál rá. – Fura volt, hogy Mrs. Buster ezt
hozza fel. Hiszen majdnem másfél hónap telt el azóta. Miért fontos ez neki?
– Tudom – feleltem, és izgultam, hogy valamiként átlát rajtam. – Még
mindig dolgozom rajta.
– Más esetben nem fogadnék el ekkora késést, de most szeretném, ha
befejeznéd. Gondolom, fontos neked… – Itt elhallgatott. Szerintem nem akarta
kimondani: tekintve, hogy a nővéred meghalt. Közölni akartam vele, hogy nem
érti. Nem értené. Ez a mi világunk. Ami nem lehet az övé. De aztán csak
bólintottam, és kijöttem.
Utána a szekrényemhez mentem, és ránéztem a képedre, amit én
ragasztottam ki. Ekkor észrevettem valami mást. Egy meghívást az
évköszöntőre. Vörös kartonpapírból vágták ki, nagyjából szívformájúra.
Mintha egy óvodás csinálta volna Valentin-napra. Egy reménykedő pillanatig
azt hittem, Sky tette ide. De nem. Eljössz velem az évköszöntőre?, írták rá.
Evan F. Émelyegni kezdtem.
Csak egyszer beszéltem Evan Friedmannel. Népszerű fiú, az egyik
legnépszerűbb az elsőben. Az arca nagyon sápadt, és komolyan mondom,
kissé hasonlít egy albínó majomra. Illetve ez úgy hangzik, mintha csúnya
lenne, pedig nem az. Továbbá nagyon jó sportban, gördeszkában és a
tanulásban is, mintha neki az égvilágon minden könnyen menne. Algebrán
vagyunk együtt. Két hete hátrafordultam, hogy kölcsönkérjek tőle egy ceruzát,
mert az enyémnek kitört a hegye. A keze valahol lent volt a nadrágján. A
pillantásom is odacsúszott, de rögtön visszapattant. A torkom kiszáradt,
viszont mondanom kellett valamit, nehogy azt higgye, megbámultam. Így hát
elmakogtam az eredeti kérdésemet: – Van kölcsön egy ceruzád? – Elvett egyet
az asztaláról, és a kezembe nyomta. Azóta többször is rajtakaptam, hogy néz.
Miért engem hív meg? Cseppet sem hasonlítok Brittre, a volt barátnőjére,
aki szőke, csücsöri cseresznyeszájú, és még álmában is nevet. Csak nem azért,
mert akkor ránéztem a sliccére?
Titokban azt reméltem, hogy Sky meghív. Azóta kerestem, hogy elmentünk
autózni, egy hete és egy napja. De nem jött ebédelni. Egyszer láttam, ahogy
végigmegy a folyosón egy másik harmadikossal meg egy lánnyal, aki magas
szárú, fekete csizmát viselt, és ugyanolyan színűre festette a haját. Nevetgélt,
megérintette Sky karját. Sky felnézett, amikor elhaladt előttem, és észrevette,
hogy figyelem. Egy pillanatra a szemembe nézett, mielőtt egy bólintással
üdvözölt volna. Nagyon úgy festhettem, mint aki nem százas, mert csak
bámultam.
Ma, az ebédnél Kristen és Tristan is odaült az asztalunkhoz. Beszámoltam
Evan meghívójáról. – Mr. Népszerű komolyan kényeztetni akar! – kiáltotta
Hannah. – Gyakoroljon csak magán – mondtam.
Ezen mindenki nevetett, mert én sose mondok ilyeneket. Hannah majdnem
kiköpte az üdítőjét.
– Igent mondasz? – kérdezte Natalie.
– Nem tudom – feleltem. – Ti mentek? – fordultam Tristanhoz és
Kristenhez.
– Túl vagyunk mi már az iskolai össztáncokon, igaz, bébi? – felelte
Tristan.
Kristen bólintott.
– Mit gondoltok, Sky is túl van az iskolai össztáncokon? – kérdeztem.
– Fájdalom, erre igennel kell válaszolnom – mondta Tristan.
– Analízisem szerint igyekszik a lehető legkevesebb időt tölteni az
iskolában, lévén, hogy az ebédet is kihagyja – szögezte le Hannah. – És noha
engedélye van a jó arcokkal lógni, még mindig nem tartozik sehova, és
továbbra is igényt tart a Titokzatos Idegen címére. Minek következtében
lányok hordái törleszkednek hozzá és cirógatják a karját. Ám én
természetesen rád fogadok.
– Én is – csatlakozott Kristen –, csakhogy én ismerem ezt a típust, Laurel.
Nem egy nőbarát fazon. Az a fajta, akinek, úgymond, időnként vannak női.
– Tristan nőbarát fazon? – kérdeztem, mert tudni akartam, mit jelent ez.
Kristen fölnevetett.
– Nem volt az, amíg meg nem ismert engem – közölte.
– De ő megtérített! – mondta Tristan. – Én vagyok az élő példa, hogy
lehetséges!
– Te meg talán megtéríted Skyt – tódította Kristen.
– Még csak nem is beszéltünk a múlt hét óta. Azt se tudom, egyáltalán
tetszem-e neki.
– Feltételezem, hogy valóban tetszel – mondta Tristan. – Végül is
meginvitált egy menetre a Chevy meseautójában – és a tény, hogy azóta nem
szól hozzád, azt bizonyítja, hogy be van rezelve tőled. Ami azt bizonyítja,
hogy tetszel neki. A pasik is tudnak félénkek lenni.
Nehéz elképzelnem, hogy Sky tőlem rezeljen be, de remélem, Tristannak
igaza van. Már végeztünk az ebéddel, de még mindig nem tudtam, mitévő
legyek Evannel. A terem másik végébe ültem, és igyekeztem, hogy ne nézzek
rá. Óra után hosszasan rakosgattam a papírjaimat az iratgyűjtőmbe,
csattogtattam a gyűrűket, és vártam, hogy elmenjen. De amikor felnéztem, még
mindig ott volt.
– Megkaptad az üzenetemet?
Bambán néztem rá.
– Ja.
– Ez azt jelenti, hogy ja, eljössz velem, vagy ja, megkaptad?
Azok után, amiket Hannah és Kristen mondott, úgy saccoltam, az esélyem
arra, hogy Sky meghívjon, gyakorlatilag nulla, főleg miután már csak másfél
hét volt a bálig. Azonkívül nehéz lett volna nemet mondani Evannek és a
papírszívének. Úgyhogy azt feleltem: – Ó. Izé. Ja. Elmegyek. – Majd
hozzátettem: – Csak az a helyzet, hogy előtte már van programom. Úgyhogy
találkozhatnánk ott, helyben?
Épp elég változatát láttam az évköszöntő randiknak a tévében a
gyömbérsörös gránátalmalevet és szeszmentes piña coladát szopogató,
szaténruhás lányokról, akik valamelyik Steakhouse-ban csipegetnek
rostélyosból, és a fiúkról, akik tányérostul falják fel a magukét, azután
nekiesnek a lányok maradékának. Azt pedig tudom, hogy Evannek
valószínűleg vannak népszerű barátai, akik épp ezt csinálják. De mit
mondhatnék azoknak én?
Őszintén szólva, azért nem akarom, hogy eljöjjön értem, mert nem bírnám
ki, hogy ott álljon a mi csendes házunkban. Nem akarom, hogy belénk lásson.
És nem akarom, hogy apu azt érezze, most aztán meg kell játszania magát, elő
a fényképezőgépet. Mi már nem fényképezünk.
Evan még mindig nézett.
Próbáltam építeni neki egy menekülőutat.
– Nézd, azt is tök megértem, ha valaki mást szeretnél elhívni,
olyasvalakit, aki a vacsorára is el tud menni a bál előtt. Abszolút megértem.
Teljesen oké.
Csak annyit felelt:
– Nem, jó ez így. De utána eljössz velem, ugye?
Gondolom, ez volt az igazán fontos rész. Hogy fogunk-e smárolni, vagy
sem.
– Ja, persze – motyogtam.
Tehát ez lesz az első bálom. Evan Friedmannel és a megnyirbált szélű
piros szívével. Ahelyett, hogy Skyjal mennék.
Amikor az elsős May ment az első báljára, végignéztem, hogyan
készülődik. Piros ruhát viselt, nem szaténból, hanem selyemből. Maga volt az
élet. A partnere, a negyedikes Justin Alvarez, becsengetett, ahogy illik, és
virágot tűzött a gomblyukába. Noha anyu és apu addigra szétváltak,
mindenképpen együtt akarták búcsúztatni Mayt az első bálja előtt, úgyhogy
anyu átjött aznap este, és képeket készített a gyönyörű Mayről. Apu kezet
rázott Justinnal, és annyit mondott: – Éjfélre itthon legyen! – Úgy éreztem,
hogy ez az öltönyös fiú most elviszi Mayt egy új életbe, amelyet nem láthatok.
Hogy szerettem volna menni én is!
May hajnali kettőkor jött haza, és lábujjhegyen osont be a szobájába.
Felhívta aput, elmondta, milyen remekül érzi magát, és kikönyörgött tőle plusz
két órát. Apu nagy nehezen ráállt, azután lefeküdt, de én az ágyban
virrasztottam, tágra nyílt szemmel bámulva a holdfényt. Hallottam, hogy May
megjött, és benyitottam hozzá. – Ezt hallanod kell! – mondta. Föltett egy CD-t,
ami a „Lady in Red” volt, és lejátszotta. Újra és újra és újra. Feküdtem az
ágyán, és néztem, ahogy leengedi a haját, elhelyezi a hullámcsatokat a
tükörasztalán, letörli a rúzsát. Vállára omló, fésületlen fürtjeivel ledőlt
mellém, behunyta a szemét, és újra meg újra föltette a dalt. Ruhástól aludt el,
a flitteres piros selyem meggyűrődött a combja és a lepedő között. Arra
gondoltam, hogy még sose láttam hozzá fogható szépséget, és hogy lesz-e
valaki, aki rólam is ezt gondolja.
Szeretettel
Laurel
Kedves Allan „Rocky” Lane!
Tudni akartam, ki voltál azon kívül, hogy a nevedet adtad Mister Ednek,
ezért rád kerestem a neten. Találtam rólad egy képet, és meglepődtem, hogy
milyen jóképű voltál. Igazi westernbe való férfi. Egyszerre érdes és kedves.
Addig csak olyankor láttam Mister Ed arcát, ha elképzeltem magamnak. De
most felfedeztem, hogy olyan fiú voltál, aki Indianában született, és otthagytad
az iskolát, mert arról álmodtál, hogy hollywoodi sztár leszel. Mielőtt Mister
Ed lettél, Harry Leonard Albershart voltál Indianából, utána meg Allan Lane,
a színész, becenevén Rocky. A cikk szerint harminc B-kategóriás – alacsony
költségvetésű – westernt forgattál, és egy Black Jack nevű lovon ügettél a
díszletek között. Különös, hogy még az álmok is átváltoznak foglalkozássá.
Szeretném tudni, hogy miközben ezeket a B-kategóriás filmeket forgattad,
amelyeknek ilyen címeik voltak, hogy Kalandorok helyőrsége és Nyomozó a
végeken, gondolatban nem egy igazi lovon nyargaltál-e a sivatagban valahova
máshova. Lehet, hogy nem erről ábrándoztál, amikor elhatároztad, hogy sztár
leszel, de Mister Ed képében nagyon sok olyan nappaliba vágtattál be, ahol
szerettek téged. Ezt tudom.
Amy néni azóta nézi a műsoraidat, hogy ő és anyu kislányok voltak. Azt
hiszem, azokra az időkre emlékezteted, amikor még biztonságos helynek tűnt a
világ. Olyan egyszerű az, ahogy megnevettetsz minket. Egy beszélő ló elmegy
a fogorvoshoz, filmcsillagoknak telefonál, túl sok tévét néz. Nem történik
semmi igazán rossz.
Bár találkozna Amy néni valakivel, aki olyan, mint te! Valakivel, aki meg
tudja nevettetni, és elegánsan emeli meg a cowboykalapját. Ha itt lennél,
beszélhetnél Mister Ed hangján, és a néni pukkadozna. De így nincs senkije a
Jézus-emberen kívül, aki sose hívja vissza.
Amikor látom, ahogy reggel, munkába menet, felköti a kötényét, látom a
napokat is, amelyek úgy terpeszkednek előtte, akár a sivatag. Az embernek
közel kell maradnia az álmához, még akkor is, ha nem sikerült
megvalósítania. De Amy néni a Casa Grande büfében dolgozik, és oda olyan
emberek járnak ebédelni, akik mintha azt gondolnák, hogy nekik jobb hely jár
az ebédhez. A szakácsok túl sok csirkesalátát tesznek a szendvicsekbe.
Hatalmas gombócot csapnak oda a síkos paradicsomra, és nem bajlódnak
azzal, hogy szétkenjék, amitől az egész szendvics szétcsúszik.
A múlt héten arra kért, hogy menjek be hozzá, látogassam meg. Vége felé
járt a műszak, mindössze négy asztalnál ültek, az egyiknél én. A helyiség túlsó
végében egy ember ült, akinek a pólójára azt írták Jézus és Mária alá:
ÖNMEGTARTÓZTATÁS: 99,9% HATÁSFOK! Miután megitta a jeges teáját,
szalmaszálon szürcsölte fel a jégkását. Felszürcsölte az összes folyadékot,
amit kifacsarhatott a jégből. Amikor nem töltötték újra a csészéjét, pattintott
az ujjával. Amy néni, aki valószínűleg nem szerette a pólója miatt, a
teáskanna nélkül ment oda hozzá, és közölte vele, hogy neveletlenül
viselkedik. Ezen összevesztek, és végül a büfévezető kénytelen volt ingyen
adni az illetőnek egy csésze teát. A velem szomszédos asztaltól visszaküldték
a sült krumplit, mert túlságosan ropogott. Figyeltem Amy nénit a pult mögött.
Beletüsszentett a tenyerébe, azután, amikor azt hitte, hogy senki sem nézi,
óvatosan meglapogatta a második tányér hasábkrumplit. Azért meglepett, hogy
valaki, aki hisz Jézusban, ilyet csinál. Bár igaz, ez nehéz munka.
Az évköszöntő ennek a hétnek a végére esik (hála istennek, addigra
visszaköltözöm apuhoz), de Amy néni meglátta, hogy be van jelölve az iskolai
naptárban, így persze tudott róla. Műszak után tartani akart nekem egy kis
prédikációt. Azt mondta, hogy amennyiben el akarok menni az iskolai bálra,
emlékeztetni szeretne, hogy használjam az eszemet. Azután átcsapott lelki
fröccsbe, hogy ne bújjak össze a táncosommal. – Vigyázz, hogy mindig
maradjon hely a Szentléleknek! – Amin persze lehet nevetni, de bár ő
mosolyogni próbált közben, nem hiszem, hogy viccnek szánta. Emlékeztetett a
bűn vermeire, azután megkérdezte, akarok-e vásárolni. Noha szükségem van
ruhára, nem akartam vele menni, mert ellenzi a spagettipántot, holott az összes
jó évköszöntő táncruhát olyanra szabják. Tudtam, hogy valami apácaruhát
lőcsölne rám, aztán meg lehetne bűntudatom, amiért nem viselem. Úgyhogy azt
feleltem, leckét kell írnom. Akkor adott húsz dollárt, hogy vásároljak be. Nem
akartam felvilágosítani, hogy ennyiből nem lehet kapni ruhát. Így hát, ha
bűntudatosan is, de elvettem a húsz dollárt, mert úgy számítottam, hogy az év
végéig telik belőle Nutter Butterre.
Ma, az ebédnél, mielőtt elmentem Nutter Butterért, körülnéztem, hogy hol
van Natalie és Hannah. Amikor megláttam őket, Natalie éppen átnyújtott
Hannah-nak egy szál tulipánt. Hannah elfogadta a tulipánt, és az arcához
emelte, mintha megszagolná, pedig a tulipánnak nincs is illata. Natalie
kuncogott, és megkérdezte: – Eljössz velem az évköszöntőre, dhághám?
Hannah a tálcájára ejtette a tulipánt, és Natalie-ra nézett. – Hogy érted
ezt? – kérdezte némi éllel.
– Csak arra gondoltam, hogy ez az egész bál olyan butaság – magyarázta
Natalie. – Szerintem viccet kellene csinálnunk belőle, ahelyett, hogy a fiúkon
majrézunk, vagy akármi. Felöltözhetnénk flappernek{13}, és ehetnénk előtte a
fondüpalotában. – A hangja reménykedőn felkanyarodott a mondat végén.
Gyorsan hozzám fordult. – Laurel is jön. Bocs, Laurel, hogy neked nem
hoztam virágot. Nem tudtam, milyet szeretsz. Ezt a tulipánt a szomszédunk
kertjéből loptam. Mr. Dickie kijött és ordítani kezdett, úgyhogy pucolnom
kellett. Fél háztömbnyit kergetett, mire leállította az asztma.
Nevetni próbáltam.
– Laurel Evan Friedmannel megy – mondta Hannah. – Már elfelejtetted?
Különben is, Kasey jön értem. Rádumáltam. Kölcsönveszi a papája
sportkocsiját. De azért jöhetsz te is velünk, ha akarsz.
– Miért akarna Kasey egy középiskolai össztáncra jönni? – bosszankodott
Natalie. – Hiszen tizenkilenc éves!
Hannah sunyin mosolygott.
– Azt mondtam neki, hogy ha jön, kap tőlem utána egy extra jó
meglepetést.
Ekkor láthattam, ahogy Natalie-ban összeroppan valami. Olyan lett az
arca, mint amikor reggel kisütjük a gofrit, már ki is vettük a sütőből, rákentük
a vajat, leöntöttük sziruppal, felvágtuk kis négyzetekre, már visszük is be a
szobánkba nagy boldogan, és akkor elejtjük az ajtóban, de úgy, hogy a
szirupos oldalára essen. Amitől úgy elszomorodunk, hogy már nincs is
kedvünk másikat sütni.
– Oké, az is jó – mondta Natalie. – Mellesleg engem is meghívott valaki.
 Hannah ránézett.
– Ki? – kérdezte.
Natalie lesütötte a szemét, azután fölnézett Hannah-ra. Vörös volt az arca,
nem tudom, hogy a haragtól-e, vagy zavarában. De ez az ő percük volt,
úgyhogy makogtam valamit a Nutter Butterről, és elhúztam.
Ahogy közeledtem a sorhoz, láttam, hogy Sky ott áll. A másik irányba
fordultam. Azután visszafordultam, és beálltam mögé. Bámultam a tarkóját, és
egy darabig nem szóltam. Egyre tátogattam a számat, de semmi sem jött ki
rajta. Végül annyit mondtam:
– Szia.
Odafordult, meglepődött.
– Ó, szia.
– Szia – ismételtem bután.
– Mizu?
Próbáltam kitalálni, mit válaszoljak már megint erre a kérdésre, erre a
szörnyű kérdésre, de inkább megkérdeztem:
– Na, mész a bálba a hétvégén?
– Nem tudom. Te?
– Mármint hogy megyek-e?
Hát persze, mondta a nézése.
– Még én se tudom. – Majd hozzátettem: – Ja, illetve azt hiszem, igen.
Valaki meghívott.
Sky megmerevedett, esküszöm, a karizmai egy icipicivel keményebbek
lettek. – Ki? – kérdezte.
– Csak egy srác. – Túlságosan nagy csend volt, úgyhogy folytattam: –
Egyébként még azt se tudom, akarok-e menni egyáltalán. Ezzel azt akarom
mondani, hogy ez az a fajta dolog, ami sose úgy alakul, mint várjuk, ugye,
érted?
Váratlanul csak úgy megkérdezte:
– Ugye, a te testvéred volt May?
Megfagytam. Honnan tudja? Itt senki sem kérdezett rá nálam Mayre,
kivéve Mrs. Bustert. Talán Skynak vannak barátai, akik May régi iskolájába
jártak. Harmadikos, egyidős Mayjel. Vagy talán a Sandiában tanult, mielőtt
átirányították ide. Nem lehetetlen.
– Ja – feleltem végül.
– Olyan vagy, mint ő.
– Tényleg? – Mintha valaki csillagszórókat gyújtott volna odabent.
Éreztem, ahogy pattognak róluk a forró szikrák. Sky szerint olyan vagyok,
mint May!
Soha, egyetlen barátommal sem akarom megbeszélni Mayt. De most,
Skyjal szinte jólesett, mintha ő is May titkos világához tartozna. És nem tett
fel olyan kérdéseket, amilyeneket nem kell. Annyit felelt: – Ja. Olyan a
szemed, mint az övé. – Ismét hallgattunk egy sort, amíg azt nem mondta: –
Nem tudom, hogy elmegyek-e.
– A bálba?
– Ja.
– Pedig jöhetnél.
– Miért?
– Hát csak. Hátha tényleg úgy alakul, ahogy kell? Tudod, mint kicsi
korodban a karácsony. Akkor sose szomorodtunk el tőle.
Kurtán fölnevetett.
– Sokat gondolkozol ezen, ugye? Hogy milyennek kellene lennie.
Mielőtt felelhettem volna, elfogyott előtte a sor. Pizzát kért, kapott egy
alufóliába csomagolt háromszöget. Amikor rám került a sor, Sky úgy
viselkedett, mint aki nem tudja, megvárjon-e, vagy elmenjen a fényes
pizzájával. Néztem rá, mert a menzás néni türelmetlenül dobolt az ujjával a
pulton. Feltartottam a sort. Tudtam, hogy létezik erre valamilyen válasz, ám
Sky csak mosolygott, olyan mindent megértőnek látszó mosollyal, aztán
elment.
Szeretettel
Laurel
Kedves Kurt!
Az évköszöntő estéjén hideg krumplis palacsintát vacsoráztam apu
társaságában, ami elég nyomasztóan hangzik, de nem érdekelt. Inkább az
nyomasztott, hogy ruhám nem volt. Felpróbáltam pár régit, de csupa idétlen,
fodros ruhák voltak, ki is nőttem őket. Csinos akartam lenni, mert hátha jön
Sky, és meglát. Úgyhogy átmentem May szobájába. Kinyitottam a szekrényt,
amelynek a polcain ott voltak összehajtogatva a kivágott nyakú pulóverek,
mögöttük begyömöszölve a plüssállatok, és megkerestem a ruhát, a piros
selymet. Felpróbáltam. Majdnem jó volt rám. Többet eltakart a lábamból, és
a kivágás is mélyebbre csúszott a mellemen (nem nagyon volt, ami kitöltse),
de már-már gyönyörűnek éreztem benne magam. Az alját cakkosra szabták és
flitterekkel hímezték ki. Addig forogtam, amíg el nem szédültem, de jó
értelemben. Jó erősen kifestettem a szemhéjam, hogy olyan legyen a szemem,
mint az eleven szén.
A rossz része az volt, amikor meg kellett kérnem aput, hogy vigyen oda
autóval. Szerintem azt hitte, hazudok, amikor azt mondom, hogy a partnerem
vár a bálban. Nyilván sajnált, mert azt gondolta, egyedül megyek. Azt
mondtam, majd hazahozatom magam valakivel, mivel tudom, hogy szeret
korán feküdni, de ő ettől függetlenül hangsúlyozta, hogy bármikor felhívhatom,
ha fuvarra van szükségem. Majd azzal fejezte be: – Gyönyörű vagy, édes! –
Úgy, ahogy a papáknak kell. Vajon emlékszik még rá, hogy ez May ruhája?
Odaérve megálltam a tornaterem kétszárnyú ajtajánál, és vártam Evanre.
Azt írta SMS-ben, hogy fél kilenckor találkozunk. Háromnegyed kilenc előtt
két perccel futott be, és elkapta hátulról a derekamat. Sikkantottam egyet,
játszva, hogy meg vagyok lepve. Fekete inget viselt, bordó nyakkendővel.
– Szia! Megijesztettelek? – kérdezte. A szeme vörös volt, mintha elszállt
volna. Megállapítottam, hogy a ruhánk egyáltalán nem illik össze.
– Ja. Kicsit.
Olyan képet vágott, mint aki máris bánja, hogy elhívott, de igyekszik
palástolni.
– Kész vagy? – Belém karolt, bevonultunk. Sajnáltam, hogy
olyasvalakivel kénytelen megjelenni, aki nem túl jó ebben a dologban, és arra
gondoltam, igyekszem kihozni belőle a legtöbbet mindkettőnknek.
Amikor azt mondta: – Csinos vagy! – azt motyogtam: – Nem, nem vagyok.
– Amivel azt akartam kifejezni, hogy ő ezt nem érti. Ez a nővérem ruhája.
Bent, az előtérben nem tudtam, hogy pontosan mit kell csinálni. Végül
Evan megkérdezte, iszom-e puncsot.
– Naná – feleltem. Azt mondta, akkor hoz, azzal ott hagyott a fényesen
kivilágított terem ajtajánál, a fotóautomata mellett.
Általában ügyesen találok dolgokat, amelyekkel az elfoglaltság látszatát
keltem, de most nem találtam. Kihúztam a hajamból egy hullámcsatot,
visszatűztem. A tornateremből fojtottan kihallatszott a „Bad Romance”.
Végre megjelent Natalie ezzel a Brian nevű fiúval, aki magányosan ül
bioszon a dupla laboratóriumi asztalnál, és folyton jelentkezik. Natalie földig
érő, fekete ruhát viselt, amelyet mintha ráöntöttek volna. A bőre bársonyos
volt, mint mindig, és nem sminkelte ki magát. Brian csokornyakkendősen,
túlságosan bezselézve slattyogott mögötte. Natalie legalább annyira megörült
nekem, mint én neki. Rohantunk egymáshoz.
– Miért csinálják ezt az emberek? – kérdeztem.
Natalie nevetett.
– Fogalmam sincs, de gondolom, mi is ugyanolyan buták vagyunk, mint
ők. – Kiemelt a retiküljéből egy kis üveget, és felém nyújtotta. – Snapsz?
Ittam egy kiadós kortyot. Majd még egyet. Natalie-nak tetszett May ruhája,
és én fordultam egyet a kedvéért. Majd még egyet és még egyet. Addig
pörögtem, amíg majdnem sikerült boldognak érezni magam.
Natalie többé-kevésbé levegőnek nézte Briant, amíg be nem futott
Hannah. Szatént viselt, mint a lányok többsége, de rajta az is gyönyörű volt. A
spagettipántos, sötétkék ruha érvényre juttatta szeplős, fehér vállát. Kaseybe
karolt, akit ekkor láttam először. Alacsony fiú, Hannah még tűsarkú nélkül is
magasabb lehet nála. Ám jó, vaskos izmai vannak, olyanok, amikhez kizárólag
kemény munkával lehet hozzájutni. Miközben Hannah odamanőverezte
hozzánk, hogy üdvözöljenek bennünket, Natalie váratlanul közelebb rántotta
magához Briant. Hannah-nak nyilvánvalóan nem az volt a véleménye a bálról,
ami nekünk, vagy nem mutatta ki, vagy tett valamit a piña coladájába, vagy
mindez egyszerre, mert maga volt a tökéletes barátnő a főiskolás fiú karján:
csicsergett, titkos diadallal kacarászott, mielőtt bevonszolta Kaseyt a
fotóautomatába.
Amikor Evan nagy sokára visszatért, és a kezembe nyomott egy félig
kiivott puncsos poharat, nem kérdeztem, mi tartott eddig. Boldogtalanul
toporgott, rosszul érezte magát a társaságban. Végül megkérdezte: – Táncolni
jöttünk, nem? – Nyújtotta a kezét.
– Megyünk? – Igyekeztem jó partner lenni, és követtem a tornaterembe.
Eléggé feldobódtam a snapsztól, így az sem érdekelt, hogy az első bálomnak
nem ilyennek kéne lennie. Egy Jay-Z-szám ment. Evan együtt dünnyögött az
énekessel, csak ő az eredeti „kaphatok egy luvnyát?” szöveget mondta az
itteni kisípolt változat helyett. Hol jobbra, hol balra lökte a medencéjét, és
egyszerre két kézzel nyomult a gatyája alatt.
Próbáltam felvenni a ritmusát, de mint kiderült, neki nem volt ilyen, és
amikor rám tette a kezét, és pörgetni próbált, lehetőleg próbáltam kitérni
előle. Tovább lökdöste a csípőjét, és minél messzebbre táncoltam, annál
inkább el akart kapni, és annál nehezebb lett távolodnom. A szám vége felé
észrevettem, hogy Brittet, az exét bámulja a terem túlsó végében. Britt
rágógumit fújt, ami ugyanolyan rózsaszín volt, mint a szatén ruhája, és ide-oda
topogott. Ám Evannek így kellett, szaténban és rózsaszínűn. Valószínűleg azért
hívott el táncolni, mert feltételezte, hogy igent mondok, és akkor majd lesz
kivel féltékennyé tenni Brittet. Azt hiszem, mérgelődnöm kellett volna, de nem
érdekelt.
– Fel kellene kérned Brittet – mondtam.
Hüledezve bámult rám.
– Odanézz, ő is téged bámul – folytattam.
– Biztos? – kérdezte Evan.
– Ja – mondtam. – Tökre. Ne várasd. Különben is szomjas vagyok. –
Azzal otthagytam.
A puncsos asztalhoz mentem, ráérősen válogattam az egyforma poharak
között. A számhoz emeltem a rózsaszín löttyöt, és hagytam, hogy a jég
zongorázzon egyet a fogaimon, mielőtt megrágtam. És tudod, mi történt? A
jégkockák elkezdték játszani a „Lady in Red”-et. Láttam a terem túlsó
végében Evant, aki Brittel táncolt. Bejött a ravasz húzásom, mert úgy néztek
ki, mintha bele akarnának bújni egymásba. Britt rózsaszín rágógumija
alighanem már átkerülhetett Evan szájába. Hannah-t is láttam, ahogy Kaseyvel
táncol, de Natalie-t figyelte a fiú válla fölött, aki Briannel táncolt, és Natalie
visszanézett rá. Hannah csókot dobott neki, Natalie elfordította az arcát.
Aztán meggondolta magát, kikapta a csókot a levegőből, puhán a szájához
érintette, ám Hannah arcát akkor már eltakarta Kasey válla.
Nem bírtam tovább nézni őket. Belebámultam a puncsos poharamba,
lefejtettem egy flittert a ruhám szegélyéről, összegyűrtem. Megnyaltam az
ajkamat. A rúzsnak zsírkrétaíze volt. Mayre gondoltam, aki ezt a ruhát viselte
az első bálján, ahogy siklik valakinek a karján, és a haja barna gyűrűkben
veszi körül az arcát. Próbáltam nem sírni.
Majd a semmiből ott termett mellettem Sky.
– Szia – mondta.
Megfordultam. Még mindig éreztem rajta a kinti éjszaka tiszta hidegét. A
bőrdzsekijét viselte öltönynadrággal és nyakig begombolt inggel.
– Szia.
– Vörös van rajtad – állapította meg. – Mint a dalban.
– A nővérem ruhája.
Halványan mosolygott, amitől úgy éreztem, hogy tudja, mit jelent ez.
Nyújtotta a kezét.
Ujjainak érintése aktivizálta bennünk az elektromos töltést. Aztán
táncoltunk. A deszkaillatú lelátók, a parfümfelhő, a fehér égőfüzérek
hunyorgása – minden összejátszott, hogy egy olyan helyet teremtsen, ami csak
a mienk. Egy olyan helyet, ahol még sose jártam.
Örökké szerettem volna ott maradni vele a dalban, de túl gyorsan véget
ért. – Köszönöm a táncot – súgta Sky, mielőtt elvegyült volna a tömegben. Ám
aztán visszafordult. – Lelépek innen – mondta. – Akarod, hogy elvigyelek?
– Persze! – Alig bírtam palástolni az izgalmamat. Szédülve követtem
kifelé a tornateremből, ahol akkor kezdődött el az elektro-zene. Intettem
Natalie-nak, aki történetesen épp rám nézett. Vigyorgott, mert látta, hogy
Skyjal vagyok. Ahogy mentünk keresztül a parkolón, gyorsan küldtem apunak
egy SMS-t, hogy van, aki hazavigyen. Jó éjszakát, szép álmokat kívántam
neki, és megígértem, hogy hamarosan otthon leszek.
Ahogy beszálltunk a furgonba, Sky bekapcsolta a sztereót, és megszólalt
az MTV Unplugged albumból az „About a Girl”. Megfordult a fejemben,
hogy Sky talán szántszándékkal rendezte el így, mert tudja, hogy mindketten
szeretünk téged. Talán ennyire fontosnak tart.
Egy darabig csendben hallgattuk a zenét. Törtem a fejem, hogy
mondhassak valamit. Végül azt mondtam: – Részben azért olyan nagy, mert
nem fél a hangjától.
– Mármint Kurt?
– Ühüm.
Felém fordult, derűsen nézett rám.
– Hát te?
– Hogy félek-e a hangomtól? – kacarásztam idegesen. – Ja. Meglehet.
Kissé félrehajtotta a fejét, elkomolyodott.
– Szerintem mind félünk. Kurtnél valószínűbb, hogy ő csak szembenéz a
félelemmel, nem gondolod?
– Ja – feleltem. – Igazad van.
– Azt hiszem, azért olyan hangos. Mert annak kell lennie. Mert szembenéz
a szörnyeteggel, és azt az egyetlen dolgot teheti, hogy visszavág.
– Mit gondolsz… – kezdtem. – Mit gondolsz, győzött?
– A kézenfekvő válasz a nem, hiszen meghalt. De én úgy gondolom, hogy
bizonyos szempontból igen. Hallgasd csak. – Felhangosította a sztereót. –
Nekünk itt van ez, és mindig is itt lesz.
Ekkor tudtam meg, hogy igazam volt, amikor a kerítés mellől figyeltem
Skyt, és közben arra gondoltam, hogy valamiképp össze vagyunk kötve.
Mutattam előttünk a leágazást.
– Ott kell letérned a sztrádáról – mondtam. – Rio Grande.
– Jó messze laksz az iskolától.
– Ja. A Sandiába kellett volna mennem, de inkább a nagynéném kerületébe
járok. Részidőben nála lakom. – Pillanatnyi szünetet tartottam. – May a
Sandiába járt… – Elhalt a hangom. Vártam, hogy Sky mondja, hogy ő is. Nem
így van? Meg akartam kérdezni, hogyan ismerte meg Mayt, de féltem megtörni
a varázst.
Csak annyit felelt:
– Engem is áttettek a West Mesába. Már csak két év, és szabad vagyok.
– Mit fogsz csinálni utána? – kérdeztem.
Vállat vont.
– Nem tudom. Vicces, de ha akkor kérdezted volna, amikor elkezdtem a
középiskolát, elmesélhettem volna az egész, gondosan kidolgozott menekülési
tervemet. – Rövid ideig hallgatott. – Jogi előkészítő a Princetonon vagy a
Brownon. Esetleg az Amhersten. Valahol messze, ahol van hó. – A hangjából
kikövetkeztettem, hogy ezt ő találta ki, nem a szülei erőltették. – De most… –
folytatta. – Na, szóval, már nem megfelelők sem az osztályzataim, sem a
fejlődésem. Nem is tudom… talán nem ez a nekem való. – Ismét elhallgatott.
– Azt hiszem, most inkább író akarok lenni. – Rám pillantott. – Nem mintha
bármit is írtam volna eddig. Ezt nem árulom el akárkinek.
– Igazi nagy író lenne belőled – mondtam.
– Egen? Honnan tudod?
– Abból, ahogy beszélsz. Mint amikor mondtad, hogy Kurt azért olyan
hangos, mert szembenéz a szörnyeteggel, amelynek vissza kell vágni.
Halványan mosolygott, mintha örülne, hogy csakugyan figyeltem rá.
– Ó! Fordulj be balra! – mutattam. Majdnem túlmentünk az utcánkon.
Leparkoltunk a házunk előtt, és egy darabig hallgattunk. Alig kaptam
levegőt. Néztem, ahogy a flitterek a ruhámon csillámlanak az utcai lámpa
fényében. Azután fölnéztem Skyra. A két tenyerébe fogta az arcomat.
– Gyönyörű vagy – suttogta. Behunytam a szemem, és hagytam, hogy
magához húzzon. Tökéletes első csók volt, olyan, mint egy mellettem
elszáguldó széllökés: először belém fojtotta a lélegzetet, hogy utána annál
jobban essen lélegezni. Olyan csók, amilyenben föléledhet az ember.
Sky végül kiszállt a furgonból, körbejött, kinyitotta az ajtómat. Szerettem
volna tovább csókolózni, de ő olyan higgadt volt. Fegyelmezett. Ellentétben
velem, akinek mindene reszketett.
– Na, hát úgy alakult, ahogy kellett? – kérdezte csendes mosollyal.
– Igen, úgy – suttogtam.
 – Helyes. – Puhán megcsókolta a homlokomat.
Miután a furgon elhúzott, olyan halkan osontam be a házba, ahogy csak
tudtam. Vittem magammal az éjszaka titkát, miközben lábujjhegyen
végigóvakodtam a nyikorgó padlódeszkákon, el apu szobájának ajtaja előtt,
amely apu és anyu szobája volt valamikor. El May szobája előtt. Kísérteties
volt a ház. Mintha csak most értettem volna meg, hogy minden árnyékunk, amit
magunk után hagytunk, beszivárgott a fába és bepiszkította; hogy bizonyos
percekben a padló és a falak csordultig vannak velünk. Az öltözőasztalomhoz
mentem, megálltam a tükör előtt. Leengedtem a hajamat. Letöröltem a
kézfejemmel a rúzsomat. Addig néztem az arcomat, amíg folttá mosódott el,
de én csak néztem tovább, amíg át nem alakult valamivé, és esküszöm, Mayt
láttam, ahogy visszanéz rám, az első bál izzásában.
Lefeküdtem, és a „Lady in Red”-et hallgattam May CD-jén. Sky kezére
gondoltam, ahogy közelebb húz magához. Arra gondoltam, ahogy mondja,
hogy gyönyörű vagyok. Tudtam, hogy Mayt látta bennem. Annyiszor játszottam
le a dalt, amíg a kezem el nem fáradt a mozgáshoz. Elalvás előtt úgy éreztem,
egyszerre kettőnknek szívom be a levegőt. A testvéremnek és magamnak.
Szeretettel
Laurel
Kedves Amelia!
Azt hiszem, te leszek halloweenkor, ami nem egészen két hét. Nagyon
izgatott vagyok, máris készítem a jelmezemet. Nem akarok kísértet vagy
valami buta szexi macska lenni. Az akarok lenni, aki igazából akarok lenni, és
nekem te testesíted meg a bátorságot.
A halloween az egyik kedvenc ünnepem. A karácsony és a többi végső
soron elszomoríthatja az embert, mert tudjuk, hogy olyankor boldognak kell
lennünk. Ám halloweenkor minden lehetünk, ami lenni akarunk.
Emlékszem az első évre, amikor anyu és apu megengedték, hogy önállóan
járjunk házról házra. Még csak hét voltam, May épp betöltötte a tízet, és
meggyőzte a szüleinket, hogy a kettős számjegy azt jelenti, hogy már eléggé
felnőtt, így végig tud terelni az egyik saroktól a másikig. Felrohantunk minden
házhoz, lobogott a hátunkra erősített tündérszárny, megelőzve a srácokat,
akiket a szüleik kísértek. Ahányszor kinyílt egy ajtó, May mindannyiszor
átkarolt, ami olyan érzés volt, mintha örökre megvédelmezhetne. Mire
hazaértünk, hideg volt az orrunk, és pukkadásig megteltek a vattakísértetekkel
meg a selyempapír-boszorkányokkal díszített zacskóink. Kiborítottuk az
édességet a nappali padlójára, hogy megszámoljuk, anyu pedig forralt
almamustot hozott nekünk. Azért emlékszem ennyire erősen annak az estének a
hangulatára, mert olyan volt, mintha egyszerre élvezhetnénk a szabadságot és
a biztonságot.
Ebben az évben egy olyan buliba megyünk, amit Hannah főiskolás fiúja,
Kasey rendez. Beszéltem róla Skynak, remélem, hogy ő is eljön. Egy hét telt
el az évköszöntő óta. Nem gondolom,
hogy Skynak szüksége lenne barátnőre, mert Kristen azt mondta, hogy az a
típus, akinek „időnként vannak női”. Ezt megpróbálom észben tartani, nehogy
elijesszem. De megmondom az igazat: ennyire még sosem tetszett senki. A bál
óta párszor rajtakaptam ebédnél, ahogy engem néz. Olyankor visszanéztem.
Aztán tegnap, amikor kicuccoltam a szekrényemből, és bezártam az ajtót, csak
úgy hipp-hopp ott termett, és a testem azonnal emlékezett a csókolózásra.
Olyan érzés volt, hogy majdnem lehidaltam tőle.
– Mizu? – kérdezte szokott lazaságával.
– Izé… – Sebesen gondolkoztam. Valamit mondanom kell. – Mindjárt itt a
halloween.
– Aha.
– Te mi leszel?
Fölnevetett.
– Általában magamra terítek egy fehér lepedőt, és mamával cukorkát
osztogatunk a kölyköknek.
– Mi ebbe a buliba megyünk, mert Hannah-nak van ez a fiúja vagy
micsoda. Főiskolás buli, nem is tudom, te is eljöhetnél…
– Te főiskolás buliba mész? – Kissé rosszalló volt a hangja.
– Ja.
– Hát, akkor azt hiszem, jobb lesz, ha odamegyek. Nem akarom, hogy
bajod essen. – Úgy mondta, mintha viccelne, de volt benne egy csepp
komolyság.
Igyekeztem, hogy ne vihogjak.
– Mindenesetre átküldöm a címet.
Beszámoltam róla az ebédnél Hannah-nak és Natalie-nak, akik már
előleget vettek föl a halloweenre, vagyis édességgel tömték magukat.
– Ez azt jelenti, hogy meg akar dugni – jegyezte meg két marék cukros
pattogatott kukorica között Hannah.
Natalie belebokszolt a vállába.
– Hannah!
– Mi van? Ez még nem jelenti azt, hogy Laurel hagyja magát. Ő jó kislány,
nem látszik rajta?
Égett az arcom.
– Holnap pizsamaparti nálam – folytatta Hannah. – Benne vagy?
Olyan boldog voltam, mert a meghívásból ítélve Hannah úgy gondolja,
hogy „bennem is megvan”, mint ahogy Natalie-ról mondta. Most már vagyunk
annyira igazi barátok, hogy elmenjek hozzájuk. Tervezgetni kezdtem, hogyan
szerezzek rá engedélyt, mert még mindig Amy néninél leszek, csak vasárnap
megyek vissza apuhoz.
Végső kétségbeesésemben felhívtam anyut, és megkértem, beszélje rá
Amy nénit, hogy engedjen el pizsamapartira a barátnőmhöz.
– Miféle barátnődhöz? – kérdezte.
– Hannah-hoz – mondtam. – Mindig vele szoktam lógni. Natalie barátnőm
is jön. Apu már engedi, hogy náluk maradjak éjszakára.
– Milyen lány ez a Hannah?
Vélhetőleg hallotta a hangomból a vállrándítást.
– Nem tudom. Normális.
– Mit jelent az, hogy „normális”?
– Jó fej, és kedves. Mi ez, barkochba?
– Csak valamivel többet szerettem volna tudni a mostani életedről –
mondta sértődötten anyu. – Hogy kik a barátaid.
Szégyelltem magam, de nem tudtam nem arra gondolni, hogy ha igazán
érdekelném, itt lenne.
Csend volt egy percig, aztán kacarászott egy kicsit. – Emlékszel arra a
játékra, amit a kocsiban játszottunk a nővéreddel, hazafelé jövet az iskolából?
Szóval mégis barkochba.
– Ja – feleltem, és akaratlanul kacarásztam én is egy kicsit. May nagy volt
abban a játékban, mint mindenben. Mindig kieszelt valami
szuperkülönlegeset. Vonatfütty helyett nála azt a vonatfüttyöt kellett kitalálni,
ami anyu altatódalában szerepel. Kitalált egy saját kategóriát: egy
személyhez, helyhez vagy dologhoz társítani lehetett valamilyen érzést. De
nemcsak olyan egyszerű érzést, hogy „izgalom”, hanem azt az izgalmat,
amellyel a születésnapunk reggelén ébredünk.
– Most egy érzésre gondolok – mondtam anyunak.
– Szomorúbb vagy vidámabb érzésre? – kérdezte.
– Szomorúbbra – feleltem.
Feltett még néhány kérdést, de csak nem találta ki. Meg kellett mondanom,
hogy ez az érzés az, hogy hiányzik.
Ezek után természetesen megkérte Amy nénit, hogy engedjen el.
Hannah-ék háza kívül van a városon, a vörös dombok között. Natalie
mamája fuvarozott ki odáig, azután Hannah fölvitt bennünket az emeletre,
hogy köszönjünk a nagyapjának. Amikor bekopogtatott az ajtón, a nagyapja
kijött a folyosóra, és ránk mosolygott, de Hannah-nak ordítania kellett a
nevemet, mert a nagypapa rosszul hall. A nagyanyja aludt. A nagypapa, miután
üdvözöltük, visszatért a szobájába tévézni.
Utána őgyelegtünk a ház mögötti erdőben. Natalie és Hannah cigarettázott.
A rezgőnyárfák és a pókhálós tüskebokrok között egészen a folyóig le lehet
menni. A levelek mostanra megsárgultak, és ettől aranynak látszott a fény,
noha a nap épp csak átderengett a felhőkön. De amikor közelebb értünk a
folyó hangjához, gyorsabban kellett lélegeznem. Felvillant May abból az
éjszakából, még mielőtt az agyam leállhatott volna. Így hát, miközben Hannah
és Natalie lementek a folyóhoz, én lemaradtam, úgy téve, mintha
belefeledkeznék egy pókháló bámulásába, vagy micsoda.
Séta után meglátogattuk Hannah lovát, akinek Buddy a neve. Buddy
tulajdonképpen a nagymamáé, de mivel ő beteg, Hannah gondoskodik róla, és
azt mondja, hogy Buddy most már inkább az övé. Buddy a kedvenc
családtagja. Ő visel gondot Earlre, a szamarukra is, mert Hannah nem hiszi,
hogy a bátyja tisztességesen bánna az állatokkal. Megmondom őszintén,
Jason, Hannah bátyja, ijesztő alak. Arra gyúr, hogy tengerészgyalogos legyen,
ezért készített magának egy akadálypályát a folyóparton, ócska autógumikból,
kötelekből meg mindenből. Valamikor futballista volt, de elszakadt a
vállizma, és azóta nem tud játszani. Idén kellett volna főiskolára mennie, de
nem ment. Nem tudom, azért-e, mert nem vennék fel, miután már nem képes
futballozni, vagy azért, mert a nagyszüleik öregek, és nem felügyelhetik
rendesen Hannah-t. Szerintem Jason azt képzeli, hogy neki kell játszania a
szülőt, de rosszul csinálja. Ennivalónak kizárólag konzervvirslit, olcsó tejfölt
és hagymaszirmot vásárol, pedig a családjuk nem szűkölködik, sem semmi.
Gondolom, Hannah részben ezért vállalt munkát, hogy ne kelljen Jasontől
kunyerálnia, ha olyat akar enni, amit szeret: nyers spenótot, Doritos
krumpliszirmot (az igazit) és energiaszeletet.
Amikor Jason elment edzeni, ami Hannah szerint legalább két óra,
elhatároztuk, hogy kihozzuk a nagymama ócska furgonját, és gyakoroljuk a
vezetést. Hannah és Natalie már az év elején betöltötték a tizenötöt, így van
tanulói engedélyük. Natalie kezdte. Legurult a furgonnal a földúton, miközben
Hannah felállt, kidugta a fejét a tetőablakon, és azt visította: – Íííííííí! –, amit
Natalie buzdításnak értelmezhetett, mert gyorsított. Csak az volt a baj, hogy
amikor elkanyarodott, nehogy elüssön egy madarat, letért az útról. Azt hiszem,
a madár magától is elrepült volna az utolsó percben, de Natalie ideges lett.
Így a furgon megfeneklett a puha homokban. Natalie felbőgette a motort, de a
kerekek csak gyorsabban pörögtek, és semmi.
Hannah egyre azt hajtogatta:
– Ki kell jutnunk innen! A bátyám nem tudhatja meg! – Rémült volt a
hangja. Ráordított Natalie-ra, hogy tapossa a gázt, és Natalie tetőtől talpig
reszketett, amiért Hannah így ki van akadva, azután Hannah kiparancsolt
engem meg Natalie-t az autóból, ő ült a kormányhoz, és megpróbált
kikeveredni a homokból. Natalie és én hátulról toltuk, de a furgon nem akart
mozogni. Egyáltalán meg se moccant. Hannah sírni kezdett, és azt üvöltötte
Natalie-nak: – Miért csináltad ezt? Hülye vagy? – Natalie-nak még a melle is
elvörösödött. Tudom, hogy azért, mert erőlködött, nehogy ő is elsírja magát.
Végül nem maradt más, mint visszamenni és szólni Jasonnek, aki mostanra
túleshetett az edzésen.
Hannah azt mondta, várjunk kint, azzal bement a konyhába. De mi
utánamentünk, és a folyosóról leselkedtünk. Jason nem egyszerűen dühös volt.
Őrjöngött. Vérvörös fejjel ordított. Mindennek elmondta Hannah-t. Bár
Hannah-t se láttam még ilyennek. Ő mindig mindenen csak nevet, és azt teszi,
amit akar, mintha semmitől sem félne. Mintha semmi sem árthatna neki. Ám ez
a Hannah más volt. Sírt, és azt hajtogatta: – Kérlek, Jason!
Egyfolytában azon törtem a fejem, hogyan védhetném meg, de lefagytam a
rémülettől. Natalie ugyanezt érezhette. Egyfolytában azt suttogta, mennyire
gyűlöli Jasont, és bár beverhetné a pofáját, meg ilyesmi. Végül bement a
konyhába, és odaállt Hannah mellé. Hannah úgy nézett rá, mintha azt szeretné,
ha Natalie a föld alá süllyedne, ám ő csak annyit mondott, nagyon halkan: –
Kérlek, ne haragudj Hannah-ra, az én hibám volt.
Jason gyilkosan nézett rá, bár a hangja valamennyit enyhült:
– Egy fenét! Ez a haldokló öreganyjának a kocsija! – Azzal a pulthoz
vágta a poharát, és azt mondta Hannah-nak: – Takarítsd fel! – Majd kivonult,
gondolom, azért, hogy kiszabadítsa a furgont a traktorral.
 Ezek után nem volt kedvünk a házban maradni, úgyhogy a színben töltöttük
az éjszakát. Betáraztunk, amíg Jason oda volt, vételeztünk elemlámpákat,
hálózsákokat, Doritost és egy palack vörösbort a nagyszülők bárszekrényéből,
mert Hannah azt mondta, úgyis csak áll ott évek óta. Olyan avítt íze volt, mint
a cserzett bőrnek, az avarnak és a poros almának. Hannah Patsy Cline, Reba
Mcntire és Amy Winehouse dalaiból énekelt, Natalie és én behunytuk a
szemünket, és hallgattuk. Időnként Natalie is beszállt. Már elalvóban voltunk
a szénapadláson, amikor hallottam, hogy Natalie azt suttogja: – Ne haragudj
–, és gondolom, egész reggelig nem engedte ki a karjából Hannah-t. A széna
olyan édesen illatozott, mintha még mindig nőne odakint az esőben.
Akkor értettem meg, legalábbis részben, miért kell Hannah-nak mindig
egy fiú, néha több is. Azt hiszem, emberekre van szüksége, akik szeretik és
figyelnek rá. A nagyszülei már elég messze vannak tőle, a bátyja meg iszonyú.
Miért is nem látja, hogy Natalie igazán tudná szeretni! Gondolom, valahol
mélyen tisztában is van ezzel, csak talán nem tudja elképzelni, milyen lenne.
Valahol talán inkább megtartaná Natalie-t legjobb barátnőnek, mert a legjobb
barátnők nem szakítanak az emberrel, meg hasonlók. De még ha nem így
lenne, egyesek akkor is furcsállják az ilyen kapcsolatot, és Hannah talán még
nem kész arra, hogy vállalja. Mert ha félni kezdünk egyvalamitől, akkor
nagyon sok mindentől félhetünk. Az iskolában a tanárok azt mondogatják
Hannah-nak: „Ne tékozold el a tehetségedet!” De ő nem ír házi feladatot, és
nem tanul. Bosszantja, hogy törődnek vele, mintha nem bízna bennük. Noha
csak nevet mindenen, és minden ujjára kap fiút, azt hiszem, Hannah ugyanúgy
félhet, mint én, mint ahogy akkor féltem, amikor tegnap meghallottam a folyót;
ahogy akkor félek, amikor azt se tudom, mi az árnyék, de már érzem a
lélegzetét.
Szeretettel
Laurel
Kedves Amelia!
Be kell számolnom neked a halloweenről. A jelmezem irtóra bejött!
Tényleg nagyon tetszett mindenkinek a buliban. Elmagyaráztam nekik, hogy
nem haltam meg, még mindig odafent körözök valahol a levegőben.
Natalie Vincent van Gogh-nak öltözött, vagyis bekötötte a fülét, hogy úgy
nézzen ki, mintha levágta volna, és festéket fröcskölt a ruhájára. Hannah
pásztorlányka volt, aki elvesztette a barikáját, amihez két varkocsba fonta a
haját, és szűk kék ruhába bújt. Hannah fiúja, Kasey volt a barika, mert Hannah
direkt jelmezt csinált neki. Az egybenyakú alakjához nagyon vicces volt az a
szöszös kis fül. Amikor bevonultunk este a lakásba, amelyen négy másik
pasival osztozik, Hannah ráugrott, ő pedig felkapta. „Lolitának” szólította
Hannah-t, mint például: „Hogy van az én kis Lolitám?”, amin a barátai
nevettek. Hannah is nevetett, de Natalie már nem.
Voltak olyanok is a buliban, akik Cukorkaföld lakóinak – Kandiscukor
királynőnek, Nyalóka hercegnőnek, Lord Bocskorszíjnak – öltöztek.{14}
Szerintem ez volt a legszuperebb. Kasey és a barátai nagyon értik, hogy kell
bulit rendezni. Bár a házuk meglehetősen koszos, ez nem az a tipikus főiskolás
fiúbuli volt, ahol van egy hordó sör, és kész. Ezt itt felturbózták a halloween
tiszteletére. Mindenfelé tálkákban állt az M&M’s, és volt forró kakaó,
töménnyel felerősítve. Egyre Skyt kerestem, azon rágódtam, eljön-e vajon, és
hogy nem ő rejtőzik-e valamelyik álarc mögött a szoba túlsó végében, de
amikor megfigyeltem a járásukat, egyik sem stimmelt. Úgy döntöttem, hogy
másra kell terelnem a gondolataimat, és inkább beálltam az almahalászatba.
{15}
May és én teleengedtünk egy lavórt vízzel, almákat tettünk bele, és már
gyakorolhattunk is, az év bármelyik napján. Mindig nagyon jó voltam benne,
már akkor is, amikor még csak tejfogaim voltak.
Halászni kezdtem. A Lord Bocskorszíjnak öltözött srác éppen mellettem
halászott. Tollas kalapjának teteje folyton nekiment a pilótasapkámnak.
Időnként, ha egyszerre emeltük föl a fejünket, úgy nézett rám a sötét szemével,
mintha lyukakat akarna égetni belém. Egy darabig hagytam, hadd csinálja, de
ha a lyukak kezdtek túl mélyre hatolni, visszahajoltam a tál fölé. Lord
Bocskorszíj javában halászott, amikor sikerült kikapnom egy almát, és
diadalmasan fölegyenesedtem. Akkor láttam, hogy ott áll mellettem Sky. Még
a fogam között volt az alma, amikor azt mondta, hogy szia.
Normális esetben szégyelltem volna magam, talán még bűntudatom is lett
volna, hogy Lord Bocskorszíj mellett halászom az almát, de nagyon bátor és
flegma lettem a te ruhádban. Levettem a pilótaszemüvegemet, és haraptam
egyet az almából.
– Gyerünk repülni – mondtam. Úgy rémlik, már részeg voltam egy kicsit.
– A plafon útban lesz – vélte Sky.
Így hát kézen fogtam, és kivonszoltam az első ajtón. Azután futni kezdtem.
Sky az udvar szélén megállt, de én végigfutottam az utcán, széttárva a
karomat, mintha szárnyam lenne, és nevettem. Semmi sem érdekelt. Boldog
voltam. A következő háztömb sarkánál már a levegőben voltam. Esküszöm,
láttam a fák koronáját. Láttam a kereszteződéseket. A házak olyanok voltak,
mint a játékok, és hamarosan térképpé változott az egész föld.
Amikor leszálltam, Sky az udvar szélén várt, amely egy perce még csak
egy kis négyzet volt. Elfelejtettem mondani, hogy zombi rockernek öltözött,
vagyis a klassz bőrdzsekijét viselte, mint rendesen, és fekete filccel néhány
cakkot rajzolt az arcára.
– Milyen volt a repülés? – kérdezte.
– Jönnöd kellett volna – pihegtem. – Majdnem megkerültem a világot!
– Ki volt az a kalóz srác?
– Nem kalóz volt, hanem Lord Bocskorszíj. Te sose játszottál
Cukorkaföldet?
– Inkább olyan volt, mintha téged nézne cukorkának. – Rosszalló volt a
hangja, de olyan értelemben, ami tetszett. Azt jelentette, hogy védeni akar,
vagy talán magának akar engem.
Éreztem, hogy vörösödöm, de reméltem, hogy nem látja a sötétben. A
pilótasapkámon matattam.
– Csak almát halásztunk. – Feltettem a pilótaszemüvegemet. – Különben
is, te vagy az, aki nem akar a fiúm lenni.
 – Honnan tudod?
Vállat vontam.
– Te nem olyan vagy.
– És ha tévedsz? Ha olyan vagyok?
– Olyan vagy?
Pillanatnyi csönd.
– Igen, most olyan vagyok.
– Én is olyan vagyok – mondtam halkan és rádőltem, hogy elkapjon, azzal
az elaléló mozdulattal, amikor elfelejtjük, hogy csontjaink vannak, és
nevettem. Levette a pilótaszemüvegemet, és csókolóztunk. A tenyere
felcsúszott a szoknyám alá, a hasamon hideg volt, a hátamon már melegebb,
éreztem a száját a nyakamon, és ez olyan volt, mintha először landoltam volna
a testemben. Ez valami új volt, a kezétől olyan tiszta lettem, akár a frissen
esett hó, amely mindent eltakar. Eszembe jutott, milyen volt a fák fölött,
amelyek olyan jó hangot, surrogó hangot, levelek-barnulnak-mindjárt-
lehullanak hangot adtak. – Figyelj! – mondtam.
Szeretettel
Laurel
Kedves River Phoenix!
Lehet, hogy furán hangzik, de kisebb koromban a puszik előtt néha azt
képzeltem, hogy neked adok csókot. Most, az igazi csókoknál boldogan
jelentem, hogy az élmény nagyon hasonlít arra, amilyennek reméltem.
A fiúm, Sky – az első fiúm –, tökéletesen megfelel nekem. Két hét telt el a
halloweeni buli óta, amikor összejöttünk. Azóta rákaptunk, hogy mindenütt
csókolózzunk. Csókolózunk órák között a sikátorban, amikor senki sincs ott,
és a napfény foltokat rajzol a szemhéjam ragyogó közepére. Csókolózunk a
furgonjában, amelynek olyan a szaga, mint az ezeréves bőré. Csókolózunk,
amikor sötét van, és én kimászok hozzá az ablakon. (Nagyon jól megtanultam
mindkét házban. Amy néninél feltolós az ablakom, de apunál ki kell
akasztanom a szúnyoghálót, úgy, ahogy Maytől láttam.) Ezeket az éjszakai
találkozásokat szeretem a legjobban. Mindenki más alszik, az egész világ
olyan, mint a mi titkunk. Ezt éreztem, amikor May és én kiosontunk az
udvarra, hogy hozzávalókat gyűjtsünk a varázslatokhoz.
Egy örökkévalóság óta először érzem úgy, hogy tudok varázsolni, amire
May tanított kicsi korunkban. Ha Skyjal vagyok, el tudok tüntetni mindent, ami
ijesztő. Ha ballagunk sötétedés után a környéken, egyikünk árnyéka a
másikunk fejére áll, és végignyúlik az egész utcán. Csókolózunk, és úgy
érzem, hogy ha az árnyékom megbújhat az övében, akkor ő eltakarhat mindent,
amire nem akarok emlékezni. Bele tudok temetkezni a dolgokba, amelyek
gyönyörűek benne.
Komolyan mondom, Sky kissé rád emlékeztet, mert fiatal, erős, és a
levegő utat ad neki ott, ahol elhalad. De azért is, mert van benne valami, ami
olyan törékeny és verdeső, akár az éjjeli lepkék. Ez a valami kétségbeesetten
törekszik valamilyen fény felé. May igazi hold volt, aki mindenkit
holdkórossá tett. Ám én nem bánom, ha csak Skynak vagyok az utcai lámpása.
Nekem elég, ha az vagyok, ami őt vonzza. Szeretem érezni a szárnyak
verdesését.
 Tegnap éjszaka kimentünk a parkba, ahol a mászóka hideg rácskerítésének
vetettem a hátamat, és csókolóztunk. Amikor felmerültünk levegőért, az alsó
ajka kissé balra biggyedt. – Elmehetünk hozzád? – suttogtam.
– Nem tudom, jó ötlet-e – felelte némileg bizonytalanul.
– Nem kell bemennünk. Csak látni akarom. – Nem mondtam el, hogy
egyszer már láttam, azon az éjszakán, amikor arra hajtottunk Tristannal és
Kristennel hajnali kettőkor. Ott akartam lenni vele.
– Kétlem, hogy megértenéd – mondta. – A mamám nem igazán… nem
olyan, mint más mamák.
– Hogy érted ezt?
Keményebb lett a hangja.
– Csak úgy, hogy a maga módján csinál dolgokat. Például késő éjszaka
altatódalt énekel a virágoknak.
– Ó? Hiszen az oké.
– A virágok halottak – mondta Sky. – A bársonyvirágok. De azért énekel
nekik.
– Talán elültethetnénk neki pár virághagymát. Tulipánt vagy valami
hasonlót, ami kihajt tavasszal.
Sky ebben nem volt biztos, de amikor megígértem, hogy az előkertben
maradunk, és nem kell bemennünk, végül beleegyezett. Tehát ma éjszaka ismét
kiszöktem hozzá, és elhajtottunk a házához, hogy felszedjük az elszáradt
bársonyvirágokat, és elültessük a tulipánt. Ma korábban kimentem a pajtába,
ahol anyu a kertészfelszerelését tartotta, és egy dobozban találtam
újságpapírba csomagolt virághagymákat. Újhold volt, sötétben dolgoztunk,
magunkon tartottuk a dzsekinket. Földes körmű kezünkkel az utolsó hagymák
fölött egyengettük el a talajt, amikor egyszer csak egymásra néztünk, és a
szemünk összeért, szorosabban, mint ahogy a bőr valaha is tudna.
Ekkor nyílt ki az első ajtó. Ott állt fürdőköpenyben Sky anyja, kezében a
locsolóval.
– Mama? – kérdezte fáradtan Sky. – Mit keresel itt? – Gondolom, abban
reménykedett, hogy az anyja végigalussza az éjszakát, és még nem kell
bemutatnia bennünket egymásnak.
– Segíteni akartam – felelte ártatlanul.
 Majd hozzám fordult, és úgy nézett rám, mint aki csak most vette észre,
hogy én is ott vagyok. Barátságos volt az arca.
– Hát ő ki? – kérdezte a fiától.
– Ő Laurel – felelte Sky.
– Mi… szóval mi csak tulipánt ültettünk – mondtam. – Hogy kinőjön
tavasszal.
Sky mamája mosolygott és bólogatott, mintha tökéletesen normális dolog
lenne éjszaka virágot ültetni.
– Köszönöm, drágám.
Elindult a sorok között, járt föl-alá, öntözte a földet, és halkan énekelt
valamit a lovakról a napsütésben.
– Fontos, hogy énekeljünk nekik – mondta, miután végzett. – Akkor tudják,
hogy ott vagyunk. – Fogta a locsolót, letette az ajtó mellé, azután csak úgy
bement.
– Szóval ő az én mamám – mondta Sky.
– Igazán… igazán kedvesnek látszik.
– Úgy érted, bolondnak.
– Á, nem, de mi, izé, mi…
– Ő ilyen – felelte ridegen.
– Ó.
Kinyújtottam a karomat, és átöleltem. Akkor éreztem meg, hogy a benne
repdeső, papírvékony szárnyú lepkék sosem lesznek elég közel a fényhez, bár
mindig közelebb akarnak kerülni hozzá, sőt beleveszni a fénybe. Akkor
éreztem meg odabent azt a Skyt, aki eltévedt. A mellére, a szívére akartam
tenni a kezemet, hogy kitapogassam az utat befelé, a lüktetésig. Meg akartam
találni. Ám ő hátralépett, és az alsó ajka, amely egy kicsit balra ferdül, most
kiegyenesedett.
Egymillió megrekedt kérdés és válasz nyomta a torkomat. De nem
beszélhettem, mert ott volt az a torlasz. Megtorpantam.
– Sky?
– Mi az?
Ránéztem. Azt akartam mondani: minden. – Semmi. – Majd ismét
megálltam. – Nagyon szépek lesznek ezek a virágok. – Dideregtem a hideg
éjszakában, és ismét csókolóztunk.
Szeretettel
Laurel
Kedves John Keats!{16}
Ma kiosztották az első negyedévi bizonyítványokat. Mindenből ötösöm
van, kivéve két tárgyat. Tesiből hármas vagyok, nem mintha nem tudnék
gyorsan futni, hanem mert Hannah és én túl gyakran tettünk úgy, mintha otthon
felejtettük volna a tornaruhánkat. És angolból négyesem van, holott ötöst
kaptam az összes dolgozatomra. Ennek az oka az, hogy nem szólok hozzá az
órán, mert utálom, ahogy Mrs. Buster rám néz, ezért nem vagyok elég aktív.
Továbbá elmaradtam egy házi feladattal – a levéllel egy halotthoz. Csak egy
kis feladat, bánom is, hogy nem kényszerítettem ki magamból valamilyen
kamut, de nem bírtam. Ugyanis az én leveleim azokhoz szólnak, akiknek írom
őket, és nem Mrs. Busternak. Viszont apunak egyféleképpen szerezhetek
örömet, és Amy nénit is egyféleképpen nyugtathatom meg, hogy nem engedtem
a bűnnek: azzal, hogy színjeles vagyok. Igyekeztem, hogy jó osztályzatokat
szerezzek, és senkinek se legyen oka nyugtalankodni vagy faggatózni.
Remélem, ez eléggé megközelíti a célt.
Óra után Mrs. Buster az asztalához hívott, és azt kérdezte, miért nem írtam
meg a leveles dolgozatot, holott ő kétszer is adott haladékot. Azt mondta,
simán lehetnék kitűnő. Próbáltam elmagyarázni, hogy írtam levelet, csak nem
mutathatom meg. De ő kijelentette: a dolgozat lényege az, hogy beadjuk.
Próbáltam elmagyarázni, hogy részemről nagyon bennfentes műfajnak tartom a
levelezést.
Furcsán nézett rám, majd megjegyezte:
– Laurel, te nagyon tehetséges lány vagy. – De úgy mondta, mintha ez nem
lenne jó.
Vállat vontam.
Majd hozzátette:
– Feltűnt, hogy keveset beszélsz az órán.
Igazából egyáltalán nem beszéltem, kivéve, amikor a második héten
mondtam valamit Elizabeth Bishopról. Azóta csak levelezek Natalie-val,
vagy nézek ki az ablakon. Kizárólag akkor figyelek, ha verseket olvasunk.
Ismét vállat vontam.
– Laurel, csak arra szeretnélek bátorítani… – Szünetet tartott, mintha
maga sem tudná, mire akar bátorítani.
Majd azt mondta: – May is olyan különleges volt, mint te.
Kis híján rámosolyogtam. Azt mondta, olyan vagyok, mint May.
Ám ekkor még jobban kidülledt a nagy gülü szeme, mintha tragédiát látna,
ha ránk néz. – Csak nem szeretném, ha eltékozolnád a tehetségedet. – Ismét
szünetet tartott. – Nem szeretném, ha te is arra az útra lépnél, amire May.
Ekkor olyan dühös lettem, hogy egyetlen görcsbe rándult az egész belsőm.
Nem tudtam, szerinte miféle „útra” lépett May, vagy azt akarja-e mondani,
hogy May ezért halt meg. Úgyse tudná. Azt senki se tudja. Nem volt ott. Senki
sem volt ott, csak én. Olyan dühös voltam, hogy ha nem szorult volna össze a
torkom, üvöltözhettem volna vele. Ha annyira sajnál, meg minden, miért nem
adott egyszerűen egy ötöst? Hogy a felnőttek mekkora simlisek tudnak lenni,
gondoltam. Mindig úgy tesznek, mintha segíteni próbálnának, és gondoskodni
szeretnének az emberről, de igazából csak akarnak tőlünk valamit. Konkrétan
mit akarhat Mrs. Buster? Végül csak bólintottam, és sikerült elmotyognom,
hogy nincs nekem semmi bajom, csak az a dolgozat nagyon nehéz volt.
Az a helyzet, hogy nem utálhatom mindenestől Mrs. Bustert, mert olyan
dolgokat ad ki elolvasni, mint a te verseid. Tegnap azt olvastuk, hogy Óda
egy görög vázához. A vers egy ókori vázáról szól, amin képek vannak. Ez úgy
hangzik, mintha unalmas lenne, de igazából nem az. Én azt a részt szeretem,
ahol két szerelmesről beszélsz, akik épp a csók előtt estek rabul a
pillanatban:

Szép ifjú! Nótád tündér lomb alatt

Örökre szól, és örök a lomb a fán!
S te, vad szerelmes, kinek ajakad
Bár oly közel, édes célt mégsem ér,
Ne bánd, bár vágyad kéjt hiába kér,
Örök, szép vágy lesz, és nem hervad a lány!{17}
 A fiú és a lány a fák alatt örökre belefagytak a jelenbe: sose csókolhatják
meg, de nem is veszíthetik el egymást. Mindig dúskálni fognak a
lehetőségekben, és nem férhet hozzájuk a bánat.
Majdnem ugyanez van minden képpel. Például ezzel, amely itt van
bekeretezve a szobám íróasztalán: May és én vagyunk rajta kicsi korunkban,
az udvarunkon, nyáridőben. Hintázunk. Én most kezdek belendülni, még közel
a földhöz, Mayt figyelve. Ő a magasban jár, egy másodperccel azelőtt, hogy
ugrana. De sose fog leesni. Most nyugodott le a nap, még meleg van.
Megmaradunk a sötét, acélkék égen, amely sose megy át éjszakába, egy időn
túli helyen, amely érinthetetlen. Az se számít, ha majd ülök az íróasztalomnál,
és a hópelyhektől zsongó novemberi eget látom az ablakomból, mert hétéves
leszek a nyári szürkületben.
De leginkább a versed végét szeretem, amikor a váza beszél hozzánk. Azt
mondja: A Szép: Igaz, s az Igaz Szép! Sohse áhítsatok mást, nincs főbb
bölcsesség! Folyton agyalok, hogy pontosan mit akarsz mondani, mert ez a
mondat olyan, akár egy kör. Ha a szépség az igazság, és ha az igazság a
szépség, akkor egymást határozzák meg, tehát honnan tudhatnánk, mit
jelentenek külön-külön? Arra gondolok, hogy mi hozzuk létre a jelentéseinket,
amikor magunkkal töltjük meg őket. Én beleveszem a szépség eszméjébe a
holdat az utcai lámpa fölött; beleveszem Sky lepkeszárnyként verdeső szívét,
és beleveszem Hannah éneklését, és beleveszem a lábdobogásomat, ahogy az
eget kergetve futok May után a folyóparti ösvényen. Utána visszakanyarodom
az igazság eszméjéhez. Beleveszem azt, amikor May azt mondta, az első
emléke, amikor a karján tart babakoromban, és elmondta, milyen büszke volt,
amiért anyu ennyire megbízik benne, hogy odaadja neki az újszülöttet.
Beleveszem Sky hangját, amikor azt mondta, hogy író akar lenni, és ezt még
sose árulta el senkinek. Beleveszem az alvó Hannah-t magához ölelő Natalie-
t az éjszakai szénapadláson. És beleveszem May suttogását: „A világegyetem
nagyobb mindennél, ami elfér az agyadban!”
Aztán megyek tovább, és egyre csak járok körbe-körbe, de továbbra sem
tudom, hogyan értelmezzem a világot. Bár az talán oké, hogy nagyobb, mint
amennyit felfoghatunk. Mert arra gondolok, hogy szépség alatt nemcsak azt
értetted, ami szemrevaló, hanem azt, ami emberré tesz. A váza, mondod, „hű
barát”. Túléli a saját nemzedékét, és azokat is, amelyek utána jönnek. A te
versed is ilyen. Majdnem kétszáz éve haltál meg, huszonhat éves korodban.
Ám a szavak, amelyeket itt hagytál, ma is élnek.
Szeretettel
Laurel
Kedves Kurt!
Ma este rólad olvastam, mert érdekelt, milyen életed volt kicsi korodban.
Kezdetben körülötted forgott a család, de miután a szüleid nyolcéves
korodban elváltak, bizonyos szempontból elárvultál. Azt írtad a szobád
falára: Gyűlölöm anyát, gyűlölöm apát, apa gyűlöli anyát, anya gyűlöli
apát, ez olyan szomorú. Azt mondtad, hogy évekig szenvedtél a válástól.
Hányódtál ide-oda a szüleid között. Papád újranősült, mamádnak lett egy
barátja, aki rosszul bánt vele. Kamaszkorodra papád megszerezte a
gyerekfelügyelet jogát, de lepasszolt a barátod családjához. Utána
visszaköltöztél a mamádhoz. Mivel nem tetted le az érettségit, de nem kerestél
állást sem, mamád bedobozolta a cuccodat, és kirúgott. Akkor hajléktalan
lettél. Másoknál aludtál, de aludtál időnként a híd alatt is, vagy a Grays
Harbor Közkórház várójában – egy kamasz, a férfikor küszöbén, magányosan
alszik a kórházban, ahol tizennyolc éve megszületett.
Nekem nincs olyan rossz sorom, mint neked volt, de azért tudom, milyen
az, amikor széthullik egy család. Ma vasárnap este van, ilyenkor váltok
lakhelyet, amitől még gyászosabb a hétvége. Csomagolom a cuccomat a
tizenegy éves koromban kapott kis Csingiling-bőröndbe. Anyutól és aputól
kaptam vigaszdíjul, amikor szétváltak.
Azon a nyáron történt, mielőtt May elkezdte a középiskolát. A tanév elején
töltötte volna a tizenötöt. Én a hatodikat fejeztem be, nyáron volt a
tizenkettedik születésnapom. Miután May és én bekebeleztük a gofrit, amit
anyu sütött, a szüleink szóltak, hogy meg kell beszélnünk valamit. Kiültünk a
ház elé. Noha reggel volt, máris forrón tűzött a nap. A szilfák hullatták
szárnyas magjukat. Anyu ekkor mondta meg: – Apátok és én úgy gondoljuk,
hogy együtt nem bírjuk tovább. Egy ideig külön fogunk élni.
Elsőre nehezen fogtam fel, mit hallok. Arra emlékszem, hogy May milyen
keservesen sírt. Úgy sírt, mintha meghalt volna valakije. Apu folyton próbálta
simogatni a hátát, anyu át akarta ölelni, de ő nem tűrte, hogy megérintsék.
Bevette magát az udvar egyik zugába, ahol gombóccá kuporodott. Kitéptem az
egyik szempillámat, és reméltem, hogy ez hatni fog. Még csak azt sem
kívántam, hogy anyu és apu ismét jöjjenek össze. Csak azt kívántam, hogy
Maynek ne legyen baja.
Később, már éjszaka, azt mondta fahangon: – Megbuktam.
– Hogy érted ezt?
– Nem voltam elég jó, hogy összetartsam őket.
Bár tudtam volna, mit válaszoljak, de nem tudtam. – Nekem elég jó vagy –
mondtam alázatosan.
May rám mosolygott, ám ez szomorú mosoly volt. – Kösz, Laurel. – Majd
azzal folytatta: – Legalább mi, ketten megvagyunk egymásnak.
Ott, helyben eldöntöttem, hogy még jobban fogom szeretni, mint eddig:
annyira, hogy kárpótoljam mindenért.
Az után a nap után megváltozott az életünk. Apu maradt a házban, anyu
elköltözött egy bérlakásba, ami azt bizonyította, hogy a szétválás az ő ötlete
volt, bár ezt a részét sose magyarázták el. A következő hónapban May
középiskolába ment, és ismét kezdett vidám lenni, de ez nem volt ugyanaz.
Lett egy új világa, amelybe egyikünk sem tartozott bele. Valami láthatatlan
elvette tőlünk. Itt volt, ugyanakkor mégis elment.
Egy dolgot azért még mindig csináltunk négyesben, mert apu és anyu azt
mondta, hogy ez fontos, mégpedig a családi vacsorákat a Village Innben,
péntek esténként, ahogy kicsi korunk óta szokás volt nálunk. A vacsorákon
mindig feszült volt a hangulat, anyu és apu főleg hozzánk beszéltek, nem
egymáshoz. Én hallgattam, de May sztorikat mesélt, játszotta, hogy minden
rendben van. A pincérek megbámulták. Bucky, a Village Inn medvéje (a
jelmezbe öltözött tulaj) odajött az asztalunkhoz, pedig már nem voltunk kis
srácok. May belement a játékba, és kacérkodott vele. Nem adott okot a
panaszra a szüleinknek. Gyönyörű volt, okos, jó tanuló, és dicsekedett, hogy
milyen sok barátja van, de mi sose láttuk a lányokat, akikkel együtt lógott a
középiskolában. Mindig ő járt el hazulról, hozzánk sose jött senki, egyik
szülőnkhöz se.
Ha apunál voltunk, hagyta, hogy töltött pizzát vagy kínai készételt
rendeljünk, azután visszahúzódott a szobájába. Úgy gondolom, nem akarta,
hogy lássuk a szomorúságát. Még mindig próbálta tartani a rendet, úgyhogy
Maynek ki kellett szöknie a házból, ha ki akart maradni, bár mindig megúszta.
Anyu nagyon igyekezett, amikor nála töltöttük a hetet, szinte túlságosan is.
Beszerzett epres-kiwis teát (a kedvencünket), csillogó prizmákat akasztott az
ablakokba az új lakás vacak barna szőnyegei fölé, felállította a
festőállványait, és a 66Dinerbe vitt vacsorázni, amit aligha engedhettünk meg
magunknak. Bámult Mayre a tejturmix felett, könnyek szöktek a szemébe, és
azt kérdezte: – Nagyon haragszol rám? – Mire May hátradobta a haját, és azt
felelte: – Nem – de nem is próbálta leplezni, hogy beletörik a hangja a szóba.
Viszont nem bírt volna ordítani a szüleinkkel, hogy utállak titeket, ahogy
némelyik kölyök csinálja, abban a tudatban, hogy úgysem lesz baja belőle.
Anyu alighanem összeomlik, ha May ezt csinálja. Ha bulizni akart a
barátnőivel, anyu mindannyiszor bánatos arcot vágott, mintha most
cserbenhagynák vagy ilyesmi, de azért elengedte. Adott neki egy kulcsot, és
nem kérdezte, mikor jön haza. Gondolom, ő akart lenni a laza szülő, vagy jóvá
akarta tenni, ami történt.
Kezdetben kértem, hogy Mayjel mehessek, de azt felelte, még túl fiatal
vagyok. Úgyhogy maradtam a lakásban. Anyu megkérdezte: – Szerinted hogy
érzi magát a nővéred? – Vagy: – Kivel jár? Biztos van fiúja, ugye? Mit
gondolsz, May kedveli? – Így szondázott, hogy tudom-e a válaszokat. Egy
darabig megjátszottam magam, és úgy felelgettem, mintha tudnék mindent,
pedig nem tudtam.
De a legrosszabb volt azt hallani, ahogy anyu álomba sírja magát. Ébren
feküdtem, bámultam föl a kopár, fehér falra, és azon tűnődtem, hogyan
varázsolta jobbá az életünket May, amikor kicsik voltunk.
Ma este, amikor Amy néni kitett apunál, arra gondoltam, hogy egykori
normális családunkból apu az egyetlen, aki nem hagyott el engem. Valamivel
kedveskedni akartam neki, így hát bementem a szobájába, és vittem neki pár
szem almát. Felvágtam őket, meghintettem fahéjjal, morzsoltam rájuk
krémsajtot. Anyu is ezt tette volna. Arra gondoltam, jólesik majd apunak.
Baseballt nézett. Az idény lement, úgyhogy most neten rendelt CD-n nézi a
Cubs legnagyobb mérkőzéseit. Gyakorlatilag mindig ezt csinálja, ha nem
dolgozik. Talán visszaviszi azokba a napokba, amikor ő is játszott. Nagyon jó
volt a középiskolában, utána puszta szórakozásból játszott egy itteni
csapatban. Szerettük nézni, amikor kicsik voltunk. Emlékszem az első nyári fű
édes illatára, és a nagy lámpákra, amelyeket felkapcsoltak sötétedéskor. Ha
apunak volt egy találata, felugrottunk a lelátón, és sikongattunk.
Elmosolyodott, amikor odaadtam neki az almás tányért. Nem tudom,
könnyes volt-e a szeme, vagy csak a megvilágítás tette. Félig levette a
hangerőt, és megkérdezte: – Minden oké?
Azt a pizsamát viselte, amit May és én varrtunk neki az egyik évben, apák
napjára. Az van ráírva pufi festékkel: Szeretünk, apu! Előtte és utána egy
kicsi és egy még kisebb tenyérlenyomat.
– Ja, apu.
Majd azt kérdezte:
– Ki az, akivel folyton beszélsz telefonon? Egy fiú?
– Ja. Ne izgulj. Rendes.
– A fiúd? – kérdezte.
Vállat vontam.
– Ja. – Amy néninek sose mondtam volna el, de úgy gondoltam, apunak
nincs értelme hazudni. Talán annak a jelét láthatja benne, hogy sikerült
beilleszkednem, vagy ilyesmi.
– Hogy hívják? – kérdezte.
– Sky.
– Miféle név az, hogy Sky? Olyan, mintha azt a nevet adnád a srácodnak,
hogy Grass – csipkelődött.
– Nem, nem olyan. Az ég nem olyan, mint a fű! – Elnevettem magam.
Apu elkomolyodott.
– Na, szóval, ugye, tudod, mit akarnak a veled egyidős fiúk? Egyetlen
dolgot. Arra gondolnak éjjel és nappal.
– Apu, ez nem így van.
– Mindig így van – felelte, csak félig tréfásan.
Próbáltam elmagyarázni, hogy ő ezt nem tudja, a fiúk ma már mások, mint
az ő korában, de a szívem mélyén nem is bántam, ha Sky arra gondol, hogy
szexelni akar velem.
Végül apu azt mondta:
 – Laurel, én megértem, miért nem hoztad ide az új barátaidat. Tudom,
hogy ez nehéz, és azt is tudom, hogy manapság az öregeddel se nagyon lehet
dicsekedni. De ha egy fiúval lógsz, őt szeretném megismerni.
Nem akartam idehozni Skyt, de elszomorodtam, amikor azt hallottam
aputól, hogy vele nem lehet dicsekedni, ezért azt feleltem: – Jó.
– És milyenek ezek az állandó barátnők? Nem bajkeverők, ugye? –
Felvonta a szemöldökét, próbálta tréfára venni a kérdést.
– Nem, apu – kacarásztam. Aztán vettem egy mély lélegzetet, és
megkérdeztem: – Szerinted anyu mikor jön vissza?
Sóhajtott, rám nézett. – Nem tudom, Laurel.
– Bár ne ment volna el – szaladt ki a számon.
– Tudom. – Elkomorodott. – Tudom, hogy vannak dolgok, amelyeket egy
nővel kellene megbeszélned. De legalább itt a nagynénéd.
– Nem hiszem, hogy Amy néni ismerné ezeket a dolgokat. Szerintem
szólnod kellene anyunak, hogy jöjjön haza. – Néztem rá, és vártam.
Nem tudtam, haragszik-e még anyura, amiért elköltözött abba a buta
lakásba, aztán meg újból elhagyott bennünket. Láttam, ahogy kezd
összeroskadni a keserűségtől, és már bántam, hogy bármit is kérdeztem.
Akkorát sóhajtott, hogy az ember nem érti, hogy fér meg ennyi levegő a
tüdejében, én pedig megértettem, hogy ugyanúgy nem tarthatta vissza anyut,
mint ahogy én sem.
Amikor apu felnőtt, volt értelme az életének. A szülei ma is azon az iowai
tanyán laknak, ahol apu mindennap hajnalhasadáskor kelt, hogy elvégezze a
házimunkát. Mindig mondta, mennyire szereti a reggeli lucerna illatát.
Huszonegy évesen elrobogott a motorkerékpárján, meg-megállt városokban,
alkalmi munkákat vállalt, leginkább építkezéseken, és amikor elvégezte a
munkát, ment tovább, mert, mint mondta, úgy gondolta, hogy mindig tartogat
valami újat a világ, és neki azt föl kell fedeznie. De a legjobban arról
szeretett mesélni, hogy megváltozott az élete azon a napon, amelyen
megismerte anyut. Mert amikor találkozott vele, váratlanul megértette, hogy az
is elég lehet, ha szeretünk valakit, és családot alapítunk vele.
Azt hiszem, akaratom ellenére kiülhettek a szemembe a könnyek, mert apu
hozzám hajolt és barackot nyomott a fejemre, ezzel jelezve, hogy a
társalgásnak vége. Többet beszélgettünk, mint mostanában bármikor.
Eszembe jutott, hogyan énekelt nekem és Maynek altatódalt, miután
megmosakodott a munkanap után. Még akkor is éreztem az arcán a kölnivíz
fűszeres illatát. Azt énekelte:

Ez a te földed, ez az én földem
Friscóból jöttél, New Yorkból jöttem
Az óceántól az óceánig
Ez a föld itt a közös hazánk.

Ha ezt a dalt énekelte, minden hely olyan volt, mint egy titok, amelyet egy
napon meg fogok fejteni. Úgy éreztem tőle, hogy a világ hatalmas, ragyogó, és
tele van felfedezni való dolgokkal. Én pedig ehhez a világhoz tartozom,
apuval, anyuval és Mayjel együtt. Mostanra anyu meg sem állt Kaliforniáig.
És May nincs sehol.
Szeretettel
Laurel
Kedves Jim Morrison!
Az Őszi Fesztiválon van egy banda, amely a te számaidat játssza. A
hálaadást követő hétvégén mindenki odacsődül egy parkba a hegyek lábánál.
Amikor May és én kicsik voltunk, egész évben alig vártuk az Őszi Fesztivált.
Vannak kézműves sátrak, vannak bódék, ahol indián kenyérlángos és sült
paprika kapható, és vannak bódék, ahol piros kukoricacsöveket árulnak az
asszonyok, dekoráció és pite céljára. Ám amint besötétedik és lehűl a levegő,
mindenki zenét követel. Mamák, papák, srácok és kamaszok is tódulnak a
színpadhoz. Mindenki felveszi a kabátját, és táncol.
Apu és anyu szvingeltek a döngölt tánctéren. Ők voltak a legjobbak.
Mindenki megbámulta, ahogy apu pörgeti és dobálja anyut. May és én oldalt
álltunk a hálaadási koszorúkkal, amelyeket a kézműves sátorban készítettünk,
és a kenyérlángosra hintett porcukrot nyalogattuk az ujjunkról. Anyu úgy
kacagott, mint egy kislány, amikor apu feldobta a levegőbe. Közeledett a tél,
de mi elfelejtettük az átfázott ujjainkat, mert most láthattuk, hogy milyenek,
amikor szeretik egymást, és el tudtuk képzelni a történetüket, a találkozásukat,
azt, ahogyan elkezdődött a családunk. Büszkék voltunk rá, hogy ők a szüleink.
Az utolsó évben May nagyon szeretett volna ismét elmenni az Őszi
Fesztiválra, de csak velem. Ez a második ősz volt azután, hogy anyu és apu
szétmentek. Őgyelegtünk, indián kenyeret ettünk, és amikor elkövetkezett a
tánc ideje, odamentünk a színpadhoz. Félrehúzódtam, és figyeltem Mayt,
ahogy szívét-lelkét beleadva, magányosan pörög a tánctér közepén. Az jutott
eszembe, hogy kicsi korunkban, ha kirobbant a veszekedés, körbetáncolta a
nappalit, és felhasználta minden hatalmát, hogy jobbá tegye a dolgokat.
De miután az első szám véget ért, azt mondta: – Gyerünk innen.
Épp indultunk volna, amikor megjelent ő. Vastag flanelinget viselt,
cigaretta lógott a szájából, sötét haja a homlokába hullott. Én öregnek láttam.
May később elmondta, hogy huszonnégy.
– Paul vagyok – mondta. – Szédületes voltál. – Nyújtotta a kezét Maynek.
Észrevettem, hogy piszkos a körme.
May arca lángba borult, és a belőle áradó bánatot felváltotta az izzás. –
Kösz – felelte lusta mosollyal.
Paul elpöccintette a cigarettáját, és felkérte Mayt a következő táncra. May
engedte, hogy megfogja a kezét. Álltam, figyeltem őket együtt. Paul pörgette a
földes tánctéren, May kuncogott.
Amikor véget ért a tánc, Paul elkérte May számát. – Neked kell megadnod
a magadét – felelte May. – Még nincs mobilom, a szüleimnél pedig nem
hívhatsz fel. – Úgyhogy Paul megadta a számát, azután kezet csókolt Maynek,
és megígértette vele, hogy nem veszíti el.
Az után az este után May rákapott, hogy bejöjjön a szobámba, miután
hazaosont a kimaradásaiból, és beszámoljon Paulról, akivel titokban
találkozgatott. Emlékszem, egyszer leheveredett az ágyamra, és azt suttogta: –
El nem hinnéd, Laurel, miket mond nekem! – Miket? – Elvigyorodott. – Majd
elmesélem, ha idősebb leszel. – Meg szoktad csókolni? – kérdeztem. – Ja. –
Milyen? – Mintha felszállnál az égbe! – Úgy mosolygott, mint akinek egy
életre elegendő titka van. – Ezt adta nekem. – Vékony aranyláncot húzott elő a
pólója alól. Az amulett a May szó volt, dőlt betűkkel, az Y száráról szívecske
lógott. Viccesnek találtam, hogy Paul a kopott bakancsával és a kérges
kezével épp egy ilyen nyakláncot választott.
Magam sem tudtam, mit szólok hozzá, hogy a testvérem Paullal
csókolózik. Mindig azt képzeltem, hogy Maynek olyan fiúja lesz, aki River
Phoenixhez hasonlít, de Paul egyáltalán nem volt ilyen. Kissé megriadtam,
amikor elképzeltem őket együtt, de ott voltam a találkozásuknál, és ez a titok
hozzákötött Mayhez. Most egy résnyire megnyitotta új világának ajtaját,
amelyen be akartam menni, hogy ott lehessek vele, így örültem, amikor nem
sokkal ezután kezdett magával vinni a moziba, ahol Paullal találkozgatott.
Noha valahol mélyen éreztem, hogy valami nincs jól, követtem volna Mayt
akárhova.
Ebben az évben Skyjal és a barátaimmal mentem az Őszi Fesztiválra.
Folyton Mayt láttam, ahogy magányosan pörög a tánctér közepén, azután
Paullal kacarászik, és egy ideig nem szabadulhattam a gyomorszorító
nyugtalanságtól. De aztán befejeződött a szving, és sor került a bandára,
amely a te számaidat játssza. Amikor felhangzott a „Light My Fire”, úgy
éreztem, mégse fáradt el a világ, sőt, mintha csak most kezdene pörögni, egyre
gyorsabban és gyorsabban! Mintha létezne újrakezdés! Mind úgy táncoltunk,
mintha el akarnánk szakadni a földtől. Tristan szökdécselt, ordította a
szöveget. Kristen lengette a hosszú haját. Natalie és Hannah kézen fogva
pörögtek, amíg hahotázva egymásra nem estek. Amikor odafordultam Skyhoz
és megcsókoltam, úgy éreztem, egy gyufaszál van a kezemben, amit
meggyújthatnék. Meggyújthatnám a fényes, barna lombjukat még mindig őrző
fákon. Meggyújthatnám egy csillagon.
Sky hazavitt az Őszi Fesztivál után. Ahogy ültünk a furgonjában a házunk
előtt, eszembe jutott, amit apu mondott, hogy meg akarja ismerni Skyt. Arra
gondoltam, most talán áteshetnénk rajta, úgyhogy megkérdeztem, akar-e
bejönni. – Persze – válaszolta, és követett a bejárathoz. A szívverésem
meglódult. Ez lesz az első alkalom, hogy beteszi a lábát a házunkba. Bizonyos
idő óta ez lesz az első alkalom, hogy bárki is megfordul a házunkban rajtam,
apun és nagy néha Amy nénin kívül.
Kinyitottam az ajtót, beléptünk a félhomályos nappaliba. Akkor jöttem rá,
hogy elég későre jár. Majdnem tíz. Apu talán már alszik. – Hát, ez az –
mondtam, felkapcsolva a villanyt. – Az én házam. – Attól, hogy Sky ott állt a
szobában, újra felfedeztem mindent. A száraz vadvirágokat egy
cserépvázában. Anyu festményét az alkonyatról a fennsík fölött, amelyet apu
sosem akasztott le a falról. A családi képet a lehangolt zongorán. Vajon
milyennek látja Sky? Észrevette-e Mayt a fotón? Noha már egy hónapja együtt
vagyunk, még mindig nem tudom, hova járt iskolába a West Mesa előtt, vagy
mi történt ott, vagy honnan ismerte a nővéremet. Azt hiszem, túlságosan félek
megkérdezni.
Abban a percben apu kijött a szobájából a vörös fürdőköpenyében. –
Szia, apu – mondtam. – Ő Sky.
Sky kezet rázott vele.
– Jó estét, uram.
Apu gyanakodva nézett rá, és bólintott.
– Milyen volt az Őszi Fesztivál? – kérdezte.
– Jó volt – feleltem. – Táncoltunk.
 Apu fanyarul mosolygott.
– Az jó – mondta.
Hirtelen túl nehéz lett ott állni a csendes házban, úgyhogy azt mondtam: –
Apu, kimegyünk sétálni.
A szemöldökét ráncolta, de azért bólintott. – Vigyél kabátot. – Jóéjszakát
puszit adott a homlokomra.
Kimentünk, és boldog voltam, hogy Skyjal lehetek az éjszakában. Hideg
volt, de az a tiszta fajta, amitől megnőnek a csillagok, és úgy illatozott, akár
az égő avar. A tornáclámpák alatt úritökök üldögéltek csendesen, amelyek
nem jutottak el odáig, hogy megfaragják őket. Sky megfogta az ujjaimat, a
leheletével melengette, majd a tenyerébe zárta őket. – Kedves embernek
látszik a papád – mondta.
– Ja, de nagyon szomorú. Anyu és ő szétmentek két éve. Aztán pedig,
tudod, May… Anyu elköltözött egy kaliforniai tanyára. – Egy pillanatig
hallgattam. – Haragszom rá, tudod? Ez nem igazán volt tisztességes. Miért
neki kellett menekülnie? Mintha a lóápolás megoldhatna bármit is. Állítólag
ettől majd kitisztul a feje. De én jobb szeretném, ha visszajönne.
Abban a percben borzasztóan hiányzott. Valamilyen okból a plüssmaci-
kezeslábasában láttam magam előtt, ahogy gofrit süt nekem és Maynek
reggelire. Minden négyszögre pottyantott egy csepp szirupot. Fura volt
hangosan kimondani: haragszom anyura. Pedig tényleg haragszom.
Sky bólintott.
– Pár éve minket is elhagyott az apám. Csak úgy kisétált az ajtón. Annyira
dühös voltam rá, hogy azt se tudtam, mit csináljak. Mintha azt közölte volna,
hogy mostantól gondoskodjak egymagam a mamáról. Akinek azóta csak
romlik az állapota. Mindig is nehéz volt neki egy kicsit a világ. De most néha
mintha nem is abban a valóságban élne, amiben a többi ember. Nem az ő
hibája, hogy ilyen… Bár könnyíthetnék rajta, de nem tudok.
Nagyon fontos volt, hogy ilyenekről beszél nekem. Törtem a fejemet, hogy
mivel segíthetnék. – Voltál… járt anyukád orvosnál vagy ilyesmi? Talán van
olyan gyógyszer, ami segíthet – vetettem föl.
– Próbáltam, de ha szóba hozom, mindannyiszor azt feleli, hogy nincs neki
semmi baja.
 Ridegebb lett a hangja. Megfogtam a másik kezét, hadd tudja, hogy ott
vagyok, bár ettől nehéz lett sétálni. Mintha ő maga sem tudta volna, elhúzza-e
a kezét, vagy ne.
Egy darabig nem szóltunk, csak sétáltunk. Majd átértünk egy olyan
negyedbe, ahol nagyobbak lettek a házak. Elhaladtunk a golfpálya mellett,
ahol Sky megkérdezte: – Másztál át valaha kerítésen?
Még nem, de ez most épp alkalmas pillanat volt, hogy elkezdjem.
Mosolyogva ránéztem, azután kapaszkodni kezdtem. A harisnyanadrágom
combnál beleakadt a kerítés tetején kihúzott szögesdrótba, Skynak kellett
kiszabadítania. Mögöttem ő is bemászott a vizes novemberi barna fűre. A
vadlibák, amelyek ide szálltak le éjszakázni, csak álltak egy helyben,
láthatólag nem zavartuk őket.
Ismét megfogtam Sky kezét, és azt mondtam: – Pörögj velem. – Azt
hiszem, ez egy olyan dolog, amit a fiúk is szeretnek, de addig nem csinálják,
amíg egy lány fel nem kéri őket. Pörögtünk, pörögtünk és pörögtünk, amíg
össze nem estünk egymás hegyén-hátán, kacagva. De az én nevetésem hamar
átcsapott sírásba, még ott, a tökéletes, hideg, éjszakai füvön, a vadludak
mellett is.
– Mi a baj? – kérdezte Sky. Nem tudtam, hogyan magyarázzam meg. Nem
tudtam, hol kezdjem. Sky magához szorított, de ettől csak még jobban bele
akartam menekülni abba a ki tudja, milyen okból való sírásba. Ám amint
lecsillapodtam, örültem, hogy mellette lehetek. Egy darabig nem szóltam, és ő
is hallgatott, de mintha mindketten tudtuk volna, mit jelent, hogy ott vagyunk.
Amikor visszaértünk a házhoz, Sky lábujjhegyen beosont velem a
szobámba. Leültünk a szétszerelt emeletes ágynak arra a részére, ami nekem
jutott, mihelyt May elkezdte a középiskolát, és átköltözött a saját szobájába.
Tőle eltérően sose nagyon dekoráltam a szobát se poszterekkel, se képekkel,
úgyhogy gyakorlatilag olyan volt, mint kicsi korunkban. Rózsaszín falak,
áttetsző függönyök; a sarokban szárazvirág-koszorús, poros plüssállatok
bámultak ki egy függőágyból; egy ceruzatartóból szalagos varázspálcák
kukucskáltak. Restelkedve lekapcsoltam a villanyt, így csak a foszforeszkáló
műanyag csillagok világítottak a plafonon.
Csókolózni kezdtünk. Csókolóztunk és csókolóztunk, Sky keze mindenfelé
vándorolt rajtam, a belsőm olyan tüzes volt, mint a járda egy nyári estén.
Olyasfajta tűz volt, amit nem lehet kioltani. Amikor abbahagyta, és
megkérdezte: – Minden rendben? – akkor vettem csak észre, hogy kapkodom
a levegőt. Felvillant bennem, milyenek voltak azok az esték a moziban, és egy
percig úgy rémlett, ő is látja rajtam, valamilyen módon tudja, miket engedtem
csinálni magammal. De ő csak kémlelt aggodalmasan. – Laurel!
– Ja, ja. Jól vagyok, csak ez nagyon… heves.
Nem kell megtudnia, gondoltam. Lehetek új. Lehetek May, az a May, aki
bátor és varázslatos volt. Nem én, nem az, aki hagyta, hogy minden
elromoljon. Olyan erősen összpontosítottam, hogy csak Skyt lássam a
világból. Aztán egy olyan érzésem támadt, hogy még közelebb kell lennem
hozzá. Nem akartam, hogy a bőrünk elválasszon bennünket. Úgyhogy
erősebben csókoltam, és ő erősebben csókolt, és a ruháim félig lekerültek
rólam, és ő megérintett mindenütt. Ekkor történt, hogy a bennem levő szomorú
dolgok mind átváltoztak éhes dolgokká.
Smároltunk, pihentünk, majd ismét smároltunk. Aztán beszivárgott a
függönyön az első halványszürke fény, Sky betakargatott, és az ablakhoz ment.
Ott akart kimászni, nehogy apu meghallja.
– Sky? – szóltam utána félálomban, amikor már az ablakot nyitotta. Nem
akartam, hogy elmenjen. Úgy rémlett, a beáramló éjszakai levegő lenyelheti
és elrabolhatja tőlem.
Visszafordult. – Igen?
– Ugye, itt leszel holnap is?
Mosolygott, megpuszilta a homlokomat. – Nem – mondta. – Otthon leszek.
– Mármint nem fogsz elhagyni. Így van?
– Így.
Amikor ma reggel felébresztett Sky testének emléke, a bennem levő
szomorú dolgok még mindig éhesek voltak, és elkezdtek felfalni mindent: az
eget csíkozó esőt, a fény cseppjeit az asztalon, a legparányibb vízgyöngyöt az
ablakom előtti fa egyik fenyőtűjén. Talán ezt jelenti a szerelem. Az ember
csak töltekezik, de sosem lesz tele, csak fényesebb.
Rád kerestem, és megtaláltam, honnan jön a bandátok neve: egy Blake
nevű költő verséből. „Ha az érzékelés ajtói megtisztulnának, minden úgy tűnne
fel az ember előtt, amilyen valójában: végtelennek.”{18} Gondolkoztam ezen,
hogy mit jelent meglátni minden egyes perc minden másodpercének
végtelenségét. Meg akarok tisztulni, ki akarom égetni magamból az összes
rossz emléket, az összes rosszat. Talán ezt teszi a szerelem, hogy mindhalálig
megtartja nekünk az életet, a személyt, a percet, amelyre emlékeznünk kell:
May mosolyát, kettőnket az Őszi Fesztiválon, két kislányt, akiknek a szülei
táncoltak, a te dalodat az örökkévalóságból, a távozó éjszakát, a nyárfákon
rezgő fehér tükröket és minden apró csillagot, amely forróbban izzik, mint
felfoghatnánk.
Szeretettel
Laurel
Kedves Janis Joplin!
Kristen szüleinek van pénzük, ennek ellenére egy csotrogány Volvóval jár,
mert szerinte így király. A hátsó lökhárító öntapadójára azt írták: ÉN NEM
MAGAMBAN BESZÉLGETEK, ÉN JANIS JOPLINNAL BESZÉLGETEK.
Amikor ő, Natalie és én elhajtottunk Garcia autós büféjébe a pénteki
ebédszünetben (Kristen sose lóg, kizárólag az ebédszünetben jön el az
iskolából, mert jó tanuló, és a főiskola miatt vigyáz, hogy ne rontsa le az
osztályzatait), természetesen téged hallgattunk. Mivel Kristen nagyon szeret
téged, ismeri minden számodat, nem csak a leghíresebb slágereidet. A „Half
Moon”-t énekelted, amikor Kristen megkérdezte Natalie-tól: – Tudtad, hogy
Janis nőkkel is lefeküdt? – Natalie rázta a fejét, hogy nem. – Mert ezt a
számot egy nőnek is énekelhette volna – folytatta Kristen, mialatt te azt
búgtad: Your love brings life to me.
Natalie elfordította a tekintetét, és annyit mondott: – Zsír! – Úgy próbálta
mondani, mint akit ez egy cseppet sem érdekel, de a halvány félmosolyából
látszott, hogy valóban nagyon zsírnak tartja. Azt hiszem, Kristen azt próbálta
az értésére adni, hogy tud róla meg Hannah-ról, és hogy ez oké.
Hannah új fiút szerzett magának. Most kettő van neki: Kasey és ez az új,
akinek a neve Neung. A Japán Konyhán ismerkedett meg Neunggal, aki ott
kisegítő pincér, Hannah pedig hosztesz. Tegnap Hannah, Natalie és én
elmentünk Neunghoz. Vasárnap volt, és miután megnyitottuk a negyedik napot
Amy néni adventi naptárán, megkérdeztem, visszamehetek-e korábban apuhoz,
hogy elég időm legyen Hannah-val és Natalie-val lógni.
Mielőtt eljöttünk Natalie-tól, Hannah egyfolytában új pólókat
próbálgatott, és faggatta Natalie-t, hogy kövérnek látszik-e, mire Natalie
mérges lett, és azt felelte: – Dehogy látszol! – Hannah vastagon kifestette
magát, bordó szája a vérnél is sötétebben izzott sápadt, szeplős arcában.
Olyannak látszott, mint valaki, aki gyönyörű, de mutatni akarja, hogy sebzett.
Natalie-tól gyalog mentünk Neunghoz, pedig elég nagy távolság volt. Most
már akkor is hideg van, ha süt a nap, Hannah nem öltözött fel eléggé, így
egész úton vacogott. Natalie átkarolta, hogy melegítse, Hannah Neungról
szövegelt, hogy milyen sima a bőre, ha megérinti, úgy érzi, sose hal meg. És
hogy Neung gengszter volt valamikor. Natalie azt mondta, nem akarja, hogy
Hannah egyedül menjen oda, ezért is kísértük el. Én is örültem, mert én sem
akartam, hogy Hannah egyedül menjen. Nem is tudom, mi történhetett volna
vele.
Neung egy pici házban lakik az egész családjával, az anyjával, az apjával,
a nagybátyjával, a nagyapjával, a fivérével, a nővérével és a nővére fiával.
Még ott se voltunk, de már a sarokról éreztük a sülő erős paprika szagát. A
mamája és a nővére főztek a kinti grillen. Ez lehetett a világ legcsípősebb
paprikája. Ahogy közelebb értünk, annyira marta a szemünket a füst, hogy
könnyezve állítottunk be Neungékhoz, és Hannah szempillafestéke lefolyt az
arcán.
A paprikás könnyeinket törölgetve játszottunk az udvaron Neung
unokaöccsével. Neung kedvesen viselkedett, fel-felkapta az öcsit, és
körbeforgatta. Kinevetett bennünket, amiért megríkat a csípős paprika, azt
mondta ránk, hogy güeras, ami „fehér lányok”-at jelent spanyolul, bár ennek
nincs valami sok értelme, tekintve, hogy ő vietnami, Natalie meg mexikói.
Azután Neung elvitt bennünket autóval a 7-Elevenbe, Slur-pee-t{19} és
cigarettát vételezni. Mihelyt kikerültünk a családja hatóköréből, kezdte sokat
tapizni Hannah-t, bébinek szólongatta, séta közben Hannah farmerjének
farzsebébe dugta a kezét, amitől Natalie nem győzte a szemét forgatni.
Neungékhoz visszaérve kiültünk a járdára, ittuk a jégkását, és mindenki
cigarettázott. (Én nem cigarettázom, mert nem nagyon szeretem. Azt hittem,
hozzászokom az ízéhez, de nem.) Nagyokat nevettünk, hogy milyen kék a
szánk. Majd amikor beesteledett, Neung azt mondta, hogy kettesben akar lenni
Hannah-val. Azzal bementek. Natalie és én ültünk a lépcsőn, és vártunk.
Egyre a holdat néztem. Hogy ragyogott! Még nem volt teljes
kör, de már erősen igyekezett, mintha nagyon akarna kerek, teli és
tökéletes lenni. Az éjszakákra gondoltam, amikor May kilógott Paulhoz, és
kezdtem aggódni Hannah-ért. Natalie hallgatott, házikót épített gallyakból, és
rengeteget cigarettázott. Minden szavam mintha lassított mozgással jött volna
ki a számon és hullott volna le a földre. Amikor kifogytam a témákból,
megkérdeztem: – Szereted, igaz? – Natalie alig észrevehetően bólintott,
azután sírva fakadt. Komolyan sírt. Átkaroltam.
– Voltál már úgy, hogy azt hitted, ismersz valakit? – kérdezte. – Jobban,
mint bárkit a világon? Azért, mert láttad, úgymond, igaz valójában? De
amikor utánanyúlsz, csak úgy… nincs sehol. Azt hitted, összetartoztok. Azt
hitted, hogy a tied, pedig nem az. Meg akarod védelmezni, de nem tudod.
Azt feleltem, hogy voltam már így. Abban a percben kirohant a házból
Hannah. Túl hangosan vihogott, erőltetetten, mintha valami nagy sírást
próbálna leplezni. Aztán meglátta Natalie arcát, és rákezdte: – Sajnálom.
Sajnálom. – Vég nélkül sajnálomozott és simogatta Natalie haját. – Borzasztó
volt. Utáltam. Csak rád bírtam gondolni. Csak rád bírtam gondolni. Csak
téged szeretlek.
Igyekeztem nem odanézni, de nem volt más néznivaló, csak a hold.
Szeretettel
Laurel
Kedves River Phoenix!
Olvastam, hogy amikor kicsi voltál, mielőtt híres lettél volna, a családod
sokat költözött. Először kommunákban éltél, azután a családod belépett egy
Isten Gyermekei nevű szektába, és hittérítő munkát végzett Texasban,
Mexikóban, Puerto Ricóban, végül Venezuelában. A szekta Venezuela és a
Karib-térség érsekévé nevezte ki az apádat, de egy vasat sem adtak a
családodnak, úgyhogy te és Rain húgod az utcákon énekeltetek apróért, és az
emberek tódultak, hogy halljanak benneteket.
A családod akkor lépett ki a szektából, amikor a szüleid hallották, hogy a
szektavezető „tekerős toborzásra” utasítja a nőket, vagyis hogy szexszel
szervezzenek be férfiakat. Venezuelából úgy jutottatok vissza Floridába, hogy
potyautasok voltatok egy játékszállító hajón. A legénység felfedezte a
családodat, de rendesek voltak hozzátok, még selejtes játékokkal is
megajándékoztak benneteket.
A szekta után Bottomról Phoenixre változtattátok a családi neveteket,
mintegy utalásként a hamvaiból feltámadó, legendás madárra. Azután, amikor
kilencéves lettél, családotok átköltözött Hollywoodba, hogy belőled és
Rainből sztár lehessen. Szerettetek együtt énekelni, és elhatároztad, hogy
színész is leszel.
Kezdetben nehéz volt. Nem volt pénzetek, pár havonta rúgtak ki
benneteket a lakásotokból, úgyhogy te és a húgod tovább énekeltetek az
utcasarkon. Ám anyukádnak sikerült állást szereznie egy szereposztó
ügynökségnél, majd egy híres tehetségkutató felfedezett téged, Raint, a másik
két húgodat és az öcsédet is. Hamarosan kezdtél kisebb, majd fokozatosan
egyre nagyobb munkákat kapni.
Amikor színész lettél, képes voltál kitörölni a saját egyéniségedet, és
átváltozni akármivé. Ragyogóan értettél hozzá. Azt hiszem, az ember képes
elveszíteni önmagát. Ezt használtad ki. Megtaláltad benne a varázslatot.
Mindig támogattátok egymást a testvéreiddel. Nagyon szeretted a
családodat, sokat emlegetted, milyen boldog volt a gyerekkorod. Bár nem
tudom, nem történt-e veled valami, még kisebb korodban, amiről nem bírtál
beszélni nekik. Azt rebesgették, hogy sok csúnya dolog történt abban a
szektában, például a szektavezér azt mondta, hogy oké dolog gyerekkel
szexelni. Szörnyű dühös lettem, amikor ezt olvastam. Volt valaki, aki bántott
téged? Egy interjúban azt nyilatkoztad, hogy négyévesen vesztetted el a
szüzességedet. Aztán visszaszívtad, hogy csak vicc volt. Hát, nem tudom. De
talán volt idő, amikor szükséged lett volna rá, hogy megvédjenek, csak nem
tudtak.
Azért írok most neked, mert nálam is van valami, amiről nem bírok
beszélni. Szeretném tudni, hogy te megértenéd-e. Igyekszem szabadulni tőle,
kiverni a fejemből, de folyton visszajön. Aggódom, mert kezdek beleszeretni
Skyba, de attól félek, hogy egy napon megtud mindent, és akkor elhagy.
Múlt éjszaka kiszöktem hozzá. Mivel hideg éjszaka volt, nem a környéken
járkáltunk, inkább elhatároztuk, hogy furikázunk egyet a furgonjával.
Begyújtottuk a fűtést, feltekertük az ablakokat, hallgattuk a zenét, végül
megálltunk egy utcában, és smároltunk a kocsiban. Annyit smároltunk, hogy az
egész testem égett, és az ablakok bepárásodtak. Végül elhúzódtam tőle, és
fölegyenesedtem. Próbáltam észben tartani, hol vagyok, az ablakhoz
fordultam, egy szívet rajzoltam az ujjammal a párába. Sky ekkor kérdezte
meg: – Akarsz átjönni hozzám?
A mamája aludt, mire odaértünk. A félhomályban láttam, hogy a ház,
amely tökéletesnek mutatkozott kívülről, egészen más belülről. Mindenfelé
tornyokban álltak a megfakult háztartási magazinok, az elfelejtett könyvtári
könyvek. Közöttük kézimunkák hányódtak. Gobelin mintakendő, rajta félkész
nyári tájkép. Dekupázs-hópelyhek és papírfecnik hegye. Sky minél
gyorsabban át akart menni a szobájába, de én lemaradtam. Mindent látni
akartam, mintha a ház tele lenne támpontokkal Skyhoz. Egy finom
porcelánokkal zsúfolt vitrinben felfedeztem futballtrófeákat, és egy
bekeretezett képet róla. Fiatalabb volt, talán tizenkettő. Dresszt viselt, és
labdával a kezében vigyorgott. Érdekes volt így látni. A fiú, akit szerettem,
kamerába mosolygó gyerekként tekintett rám. Szerettem volna kihúzni a
képből, hogy megvédhessem mindentől, ami az akkor és a most között van.
 – Nem is tudtam, hogy focizol – súgtam. – Ez a sok trófea mind a tied?
– Ja – válaszolta, és feszengett, mintha nem akarna itt lenni. – Ez volt a
régi életem.
Kézen fogott, maga után húzott az útvesztőből a szobájába. Többet
akartam tudni, de csókolni kezdett, vadul, éhesen, és ez valamiért
megijesztett, de azért próbáltam belemenni a játékba, mert az ő házában
voltam, mert éreztem a fénybe vágyó lepkék lázas repdesését, és ragyogni
akartam nekik.
Hamarosan leszedte rólam a pólómat, és feldugta a kezét a szoknyám alá,
és minden olyan zűrzavaros lett. Azt akartam, hogy szeressen, így hát
rászóltam az agyamra, hogy maradjon csendben. Elküldtem valahova máshova
az agyamat. Utána elmentem. Elmentem egy olyan helyre, ahova nem kellett
volna. Visszamentem Mayhez, amikor még kicsik voltunk.
Eszembe jutott az éjszaka, amikor megkérdeztem tőle: – Ha tündérek
vagyunk, miért nem tudunk repülni?
Féltem, hogy valahogy kimaradtam a hetedízigleni öröklésből. Hogy nem
vagyok igazi tündér, és May erre rá fog jönni. A világért sem akartam
csalódást okozni neki. – Csak a legidősebb gyerek örökli a repülés génjét –
magyarázta –, de ez nem jelenti azt, hogy te ne lennél tündér. – De te tudsz
repülni? – reménykedtem. – Ja – felelte. Lázas izgalomba jöttem. – Láthatlak?
– Senki sem láthatja a szárnyaimat, mert akkor letörnek. – Ó! – Igyekeztem
nem mutatni, hogy porig vagyok sújtva. – Akkor mikor használod őket? –
Éjszaka. Amikor tudom, hogy mindenki alszik, és senki sem láthat. – Nem
láthatlak csak egyetlenegyszer? – Ugye, nem akarod, hogy letörjön a
szárnyam? – Nem – mondtam.
De akkor is. De akkor is borzasztóan szerettem volna látni a szárnyát. Ha
látnám, biztosan tudnám, hogy nem maradtam ki a mágiából.
Néhány éjszakán kikönyörögtem, hadd aludjak mellette a felső ágyon.
Felmásztam a hágcsón, összegömbölyödtem mellette. Miután elaludt, a
mennyezetet bámultam, mintát kerestem a festékfoltokban – egy sárkányt és a
barlangot, amelyet véletlenül felgyújtott, majd csapdába esett a saját
lángjaiban. A királylányt, aki eljön megmenteni. Majd mesélek magamnak, és
igyekszem egész éjszaka nyitva tartani a szememet, hogy semmiképpen se
mulasszam el, amikor May kirepül az ablakon. Úgy okoskodtam, hogy ha
véletlenül látom meg, az nem számít. Ám egy idő után erőt vett rajtam az
álom. Hajnalban, amikor kinyitottam a szemem, May éppen megfordult a
takaró alatt. – Repültél ma éjszaka? – súgtam. – Ühüm – dünnyögte.
Én pedig elképzeltem a kalandjait.
Most Sky plafonját bámultam, képeket keresve a falakon, úgy, ahogy
szoktam, amikor ő rám szólt:
– Laurel!
Próbáltam visszazökkenni.
– Igen?
– Hová mentél?
– Sehova. Itt vagyok.
– Itt hagytál.
– Nem, én… Nem akartam… – Sírni kezdtem. Muszáj volt.
– Laurel, mi a baj?
– Nem tudom – feleltem a könnyeimet törölgetve.
Ugyanazt éreztem, amit kicsi koromban. May igazi tündér, én meg csak
megjátszom magamat. Előbb-utóbb Sky is rájön.
– Nem csinálhatod ezt mindig – mondta. – Nem tűnhetsz el csak úgy.
– Bocsánat.
Közelebb húztam magamhoz, hogy folytassuk a csókolózást. Sky tenyere
tüzelt. Örülni akartam neki, de forgott velem a világ. Próbáltam az arcára
összpontosítani, de nem bírtam. Visszafelé haladtam egy alagútban.
Varázsszőnyegeket láttam, az egyiken utaztam Aladdinnal. Mayt láttam, rúzstól
sötétlő szájjal. May távozik a moziból Paul kocsijában. Láttam, ahogy
visszanéz rám, és hirtelen rémültté torzul a ragyogónak tűnő mosolya.
– Nem kell szexelnünk, ha nem akarsz – mondta Sky.
– Oké.
– De beszélned kell hozzám.
– Nem… nem tudom, mit mondjak. – Ismét azon töprengtem, honnan
ismeri Mayt. Nem bírtam tovább. Meg kellett kérdeznem:
– Sky, te hova jártál azelőtt?
– A Sandiába.
 A szívem kihagyott egy ütemet, vagy talán hármat. Hát igaz. – Vagyis
Mayjel jártál.
– Ja – felelte.
Elképzeltem, ahogy megpillantja a folyosó sarkán beforduló Mayt. May a
rózsaszín pulóverét viseli, hogy kilátsszon a kulcscsontja, a haja lobog.
Skynak nyilván elakadt a lélegzete. Előfordul vajon vele, hogy egy
másodpercre azt képzeli, Mayt látja, amikor befordulok a sarkon?
– Fogadnék, mindenki szerelmes volt bele – mondtam.
Hallgatott.
– Igaz? – kérdeztem halkan.
– Ja – felelte. – Akarod, hogy hazavigyelek?
– Hát, jó – mondtam.
Szóval hazamentünk a furgonnal a fojtogatóan csendes éjszakában. Már
bántam, hogy olyan dilisen viselkedtem. Bántam, hogy megtörtem a varázst.
Rettegtem, és ezt semmi sem mulaszthatta el.
Megálltunk a házam előtt.
– Jó éjszakát – mondta Sky. – Aludj egy kicsit.
Én pedig visszaosontam árnyaktól sűrű házunkba.
Szeretettel
Laurel
Kedves Kurt!
Van a szekrényemben ez a képed Courtneyval és a pici
Francesszel. A karodban tartott babát nézed. A válladra támaszkodó
Courtney is őt nézi. A pólója olyan rövidre van vágva, hogy kilátszik a hasa,
amelyre a CSALÁDI ÉRTÉKEK szavakat írták fekete macskakaparással, ami,
mondhatni, nevetséges, de abban a percben igaz volt, hiszen ott vagytok, Kurt
és Courtney, a kislányotokkal. A családod széthullott, amikor kicsi voltál, de
te csináltál magadnak egy másikat, és ugyanakkor bizonyos értelemben az
apja lettél mindnyájunknak. Tudom, hogy nem ezt akartad, de így alakult. Nem
akartál egy nemzedék szószólója lenni. De muszáj volt énekelned.
Nem tudom, létezik-e olyan ember, akinek tökéletes családja van. Ezért
csinálunk magunknak egyet. Szabvány holdkórosokból. Ezt érzem én a
barátaimról.
Tegnap kellett utoljára iskolába menni a karácsonyi szünet előtt. Tanítás
után találkoztunk a sikátorban, hogy ezt megünnepeljük. Csináltam
mindenkinek szegfűszeges narancsot, ami úgy készül, hogy szegfűszegeket
szurkálunk a narancsok héjába, az-után átkötjük őket szalaggal, hogy jók
legyenek dísznek. Azért támadt kedvem hozzá, mert May és én mindig
csináltunk ilyet karácsonykor. Kristen narancsán úgy rendeztem el a
szegfűszegeket, hogy kiadják a NYC rövidítést, mert oda akar menni
egyetemre. Tristanén az volt: Slash.
Tristan és Kristen Hawaiin töltik a téli szünidőt Kristen családjával.
Gondolom, a család azért nézi el az ilyeneket, mert Kristen első óta együtt jár
Tristannal. Vicces, mert Hawaiiról mindig a hula-hula jut az eszembe,
márpedig se Tristan, se Kristen nem olyannak látszik, aki paradicsommadaras
fürdőruhát húz, és virágfüzért akaszt a nyakába. Tristan azt mondja, ki se fog
mozdulni a hotelszobából, ahol piña colada mellett nézi Oprah{20} ismétléseit,
ám Kristennek be kell fejeznie a főiskolai felvételi lapjait, és azt mondja,
Tristan jobban teszi, ha leveszi Oprah-ról a hangot.
 Tristan rengeteget füvezik, nem csinálta meg az előírt teszteket, és minden
tárgy közül az iparművészetet szereti a legjobban. De
még annál is jobban szereti a rockzenét és a gitározást. Úgy vélem,
igazából zenész akar lenni, de nem a hírnévért. Azért akar az lenni, mert Slash
azt mondta, hogy rocksztárnak lenni a valóság és a vágyak metszéspontja.
Olyan jól gitározik, hogy az valami hihetetlen. Csakhogy nincsen bandája, és
nem is nagyon töri magát, hogy legyen. Többnyire egyedül játszik a
szobájában. Ezt mondja Kristen. Azt hiszem, Tristan ugyanazért csinálja ezt,
amiért Hannah nem csinálja meg a házi feladatot, ha a tanárok azt mondják,
hogy okos. Azt hiszem, sok ember akar lenni valaki, csak attól félünk, hogy ha
megpróbáljuk, nem leszünk olyan jók, mint amilyennek mások elképzelnek
bennünket.
Kristen más. Örökké tanul, és 2180 pontot kapott a felvételi tesztjére.
Folyton emlegeti, hogy a Columbiára megy. Átlapozza a magazinokat, és
kivágja az olyan emberek képeit, akik olyannak látszanak, mintha New
Yorkban vagy más nagyvárosokban laknának, ott, ahol zajlik az élet. Időnként
engedi, hogy én, Natalie és Hannah átmenjünk hozzá tanítás után, de épp csak
egy kis nassolnivalót kapunk, azután be kell ülnünk Kristen szobájába, ahol
megírjuk a házi feladatot. Kristen szobájának falát elborítják a magazinokból
kivágott képek, úgyhogy a falaknak nincsen végük a falaknál, hanem kifelé
tágulnak, a máshol-lét álmába.
Azt hiszem, Tristan ettől gondolja, hogy Kristen nem akar itt lenni vele.
Holott szerintem Kristen, noha el akar menni, azt szeretné, ha Tristan is vele
menne. Múlt hónapban adott Tristannak egy köteg jelentkezési lapot ebédnél a
menzán.
– Szia, bébi – mosolygott halványan. – Hoztam neked valamit. – Mintha
valami kellemes meglepetést tartogatna. Azután előhúzta a papírokat a háta
mögül, és nyújtotta Tristannak.
Ő elvette. – Mi ez? – kérdezte, máris élesen. Átlapozta a köteget, majd azt
mondta: – Hölgyeim és uraim, már látom is a szalagcímeket! Tristan Ayers a
tespedő tuskók főiskolájára jár Poughkeepsie városában! – Úgy mondta,
mintha viccelne, de borotva volt a hangjában. Aztán komolyan haragos lett a
tekintete. – Ez a szar még csak nem is New Yorkban van! – Mintha azt
kérdezte volna: mégis mit gondolsz rólam?
Kristen a szokott nyugalommal nézett rá. – Közel van – mondta nagyon
csendesen.
– Nincs közel. Kurvára messze van.
Kristen azt felelte, hogy egy év után átjelentkezhet, ha addig javít az
osztályzatain. Tristan csak nézett rá. – Nem vagyok elég jó neked. Mind a
ketten tudjuk. – Kettétépte a jelentkezési lapokat, az asztalra dobta őket, és
kiment a büféből.
Kristen megfordult, utánanézett, végül azt mondta, de olyan halkan, hogy
alig hallottuk: – Nincs igazad.
Még sose láttam sírni vagy elérzékenyülni. Az arca mindig ugyanolyan.
De most, amikor szép rendes kupacba söpörte az összetépett papírokat,
beletörölte az arcát a tarka cigányruhája hosszú ujjába. Kiment a büféből, és
az asztal melletti szemétkosárba dobta a fecniket.
Most úgy viselkednek, mintha tisztában lennének vele, hogy valami a
végét járja, de elhatározták volna, hogy nem vesznek tudomást róla. Ma még
itt vannak. Örültünk, cigarettáztunk, nevetgéltünk a sikátorban a havazást
ígérő, fényes decemberi ég alatt. Mindenki örült a narancsnak. Hannah
fölnevetett, amikor meglátta a sajátján a szegfűszegből kirakott lovacskát.
Natalie narancsszín kockás papírba csomagolt, narancsszín masnival
átkötött, festmény méretű csomaggal érkezett. Kuncogva nyújtotta oda
Hannah-nak: – Bontsd ki!
Hannah gyanakodott, ugyanakkor félt is, hogy most majd mindenki átlát
rajta. Máig azt játssza még a barátaink előtt is, hogy ő és Natalie nem úgy
szeretik egymást. Végül csak kioldotta a masnit, előhúzta a képet, és
felsikoltott: – Jesszusom! – Mintha nem tudná, hogyan fogadja el. Talán még
soha, senkitől sem kapott ilyen szépet. A tulipános kép volt, amelyet Natalie
festett neki rajzórán.
Natalie kényelmetlenül toporgott.
– Nem tetszik?
Ám Hannah úgy bámulta a képet, mintha le sem akarná venni róla a
szemét. Olyan volt az egyszerre nyíló-csukódó tulipánkelyhek számtalan
színárnyalatának a látványa, mint egy naplemente; a néző csak áhítattal
tekinthet ennyi szépségre, ugyanakkor tudja, hogy az a bizonyos alkonyat
egyetlen percig tart.
– Köszönöm – mondta mélységes komolysággal Hannah. Láttam rajta,
hogy sírhatnékja van, de ennyi ember előtt nem engedett a kísértésnek.
Már a parkoló felé tartottunk, amikor Natalie azt mondta Hannah-nak: –
Azért adom így a tulipánt, mert most már örökre a tied. Ez nem hervadhat el,
és nem halhat meg. – Natalie elindult a mulandótól, és átváltoztatta
maradandóvá, amit Hannah megtarthat. Hannah úgy nézett Natalie-ra, mintha
alig bírná felfogni, mit jelent, ha van valakink, aki így szeret.
Legalábbis én így képzeltem, mert tudom, nehéz lehet elhinni, hogy valaki
szeret akkor is, ha félünk önmagunk lenni, vagy ha nem egészen vagyunk
biztosak abban, kik is vagyunk. Nehéz lehet elhinni, hogy az a valaki még
akkor sem hagy el minket. Az- óta a hét óta Sky házában furcsán alakult a
kapcsolatunk. Ő próbál úgy viselkedni, mintha nem így lenne, de amikor
rákérdeztem, hogy haragszik-e rám, azt felelte: – Nem. Felejtsük el ezt, jó? –
Így hát igyekszem megtenni, ami tőlem telik.
Szeretettel
Laurel
Kedves River!
Tegnap este megnéztem az Otthonom, Idahót. Abban a filmben ugyanúgy
megváltoztál, mint én. Már nem az Állj mellém! kis kölyke voltál. Azóta
felnőttél, és láttam, hogy ez fájt neked. Mike-ot játszod, a narkolepsziás
fiúprostit, aki az utcán él. A film egy kihalt úton kezdődik, ahol magányosan
ácsorogsz, és várod, hogy jöjjön az álom. A fellegek nagyon gyorsan
hömpölyögnek a szélesre tárt égen.
Amikor álomba merülsz az út szélén, anyukádról álmodsz, aki simogatja a
fejedet, és mondogatja, hogy nem lesz semmi baj. „Tudom, hogy sajnálod”,
mondja. A filmbeli anyukád elhagyott, amikor kicsi voltál. Életed legnagyobb
vágya, hogy őt megtaláld.
Az én anyám is elment. Tudom, milyen érzés sajnálni valamit, amit ki se
mondhatunk. Ha bemehettem volna a monitorba, magamhoz öleltelek volna.
Tudtam, mire céloztál, amikor azt mondtad: „Az útnak soha sincs vége”.
Ismerek egy ilyen utat. Ez az utolsó út, amelyen végighajtottam Mayjel.
Ez túlér a folyót szegélyező rezgőnyárfákon, a vasúti síneken és a hídon.
Túlér a gyerekkori közös varázslásokon, a fára mászásokon, az
almaszüreteken és az alkalmon, amikor először láttam rúzst May száján, túl a
nézésén, amikor találkozott Paullal, túl a filmeken, amelyeket sose láttunk.
Egy olyan helyre tart, ahol mindebből semmi sem létezett, ahol mindez
létezett, ahol nincs olyan, hogy idő, csak egy érzés, amely örök. Egy érzés,
amelytől nem menekülhetek. Nagyon sajnálom. Én kényszerítettem, hogy
elhagyjon engem.
Attól félek, ez az érzés űzi majd el Skyt is. Ez az érzés volt velem egész
éjszaka, amikor Tristan és Kristen elvittek minket a negyedikesek bulijába,
mielőtt elutaztak Hawaiira. Azt mondták, hogy ez egy nagy vakációs buli,
amelyet minden évben megtartanak. Ők azért járnak el oda, mert élvezik a
látványt, amikor a mintagyerekek bevadulnak. Egy óriási házban tartották,
ahonnan a szülők elutaztak, de volt karácsonyfa, tojáslikőr és rengeteg
vendég, akiket sose láttam, gondolom, egy részük más iskolákból. Kristen
olyan nyakláncot viselt, amelyen miniatűr karácsonyfaégők villogtak. Az a
típusú lány, aki ilyet is viselhet a hosszú, kócos hajához és a bő szoknyáihoz,
mert rajta minden király.
Kristen kisajátította az iPodot, felkérte táncolni Natalie-t, és teli tüdőből
énekelték: Freedom’s just another word… Hannah elhozta Kaseyt, a közeli
ebédlőasztalnál ültek valamilyen pasikkal, és töményet piáltak. Natalie tánc
közben mindegyre hátralesett Hannah-ra.
Félrehúzódtam, és azon gondolkoztam, hogy felhívom Skyt. Azt mondta,
fáradt, ma este nincs kedve bulizni. Sokkal jobban szerettem volna vele lenni,
mint itt. Fura alakú léggömbnek éreztem magam, amelynek a spárgáját Sky
tartja, és ha elenged, felvitorlázok az éterbe.
Épp azon tűnődtem, milyen magasra szállhat egy léggömb anélkül, hogy
kipukkadna, és milyennek látszhat onnan a világ, amikor a szemem sarkából
megláttam Janeyt, a régi barátnőmet az általános és középiskolából. Azzal a
focistával jött, akivel a bolt előtt láttam. Kerestem valamilyen helyet, ahova
elbújjak, de elkéstem. Janey elengedte a fiú kezét, és felém indult. Egyébként
is rózsás arca néhány árnyalattal rózsásabb volt a szokásosnál. Gyanúm
szerint ivott.
– Laurel! – kurjantotta, és átnyalábolt. Körülnéztem, hogy észrevett-e
bennünket valaki, de Natalie és Kristen most a „This Is What Makes Us
Girls”-re táncoltak, míg Hannah a sót nyalogatta Kasey csuklójáról.
– Szia – mondtam ványadt mosollyal. – Mit keresel te itt?
– Ugyanazt, amit te – felelte váratlanul éles hangon. – Landon bátyjának a
barátja az ürge, aki itt lakik.
– Landon a fiúd? – intettem a srác felé.
– Ja – felelte.
– Klassz. Aranyos.
– Bizarr, hogy még csak nem is láttalak, amióta… – mondta. – Merre
jártál?
– Ne haragudj, de tudod, hogy van. Sok dolgom volt. Új iskola, meg
minden.
– Szóval azokkal a lányokkal jöttél? – intett Natalie és Hannah felé,
akikkel a bolt előtt látott.
– Ja.
– Elég hangyásnak tűnnek.
– Nem, igazából az a helyzet, hogy nagyon rendesek.
Natalie és Hannah nyilvánvalóan különböznek Janeytől, aki most minden
ízében maga a népszerű lány, az ünnepi vörös miniruhájában, és az
ugyanolyan árnyalatú hajpántjával. Janey egy percig bámulta őket. Natalie
félbeszakította a táncot, odament az asztalnál ülő Hannah-hoz és Kaseyhez.
Kivette Hannah kezéből a kupicát. Hé!, szisszent fel Hannah. Natalie bedobta
az italt, majd visszament táncolni. Úgy táncolt, mint aki attól fél, hogy
összeroskad, ha abbahagyja.
Janey hozzám hajolt.
– Ezek, izé, csak nem szerelmesek egymásba?
– Kik? – Azt hittem, Hannah-ra és Kaseyre érti. – Á, dehogy! Kasey
csak… azt hiszem, Hannah biztonságban érzi magát mellette, vagy ilyesmi.
– Nem. Ők! A lányok.
Komolyan meglepődtem, hogy Janey észrevette. Ez lenyűgözött, mert
Hannah és Natalie jól leplezik. Azt hiszem, Janey felfigyelt Natalie sebzett
tekintetére, amikor elvette a kupicát. Biccentettem, és a szájamhoz emeltem az
ujjamat. Janey bólintott: vettem.
– Na, szóval, bemutatsz? – kérdezte.
– Ja. Csak, izé, ne mondj semmit a nővéremről vagy bármiről, oké?
Janey aggodalmasan összevonta a szemöldökét, de mielőtt mondhatott
volna valamit, odavezettem az asztalhoz, amelynél Hannah ült.
– Hé, Hannah! – mondtam. – Ő a barátnőm, Janey a…
– Ősidők óta – vágott közbe Janey. – Csak ő már nem áll szóba velem.
Hannah bólintott, és szemügyre vette Janeyt. – Szép vagy – mondta. –
Mint egy Disney-hercegnő vagy hasonló.
Szerintem bóknak szánta, bár nem egészen úgy sült el. De Janey nem vette
a lelkére. – Kösz – felelte. – Klassz a ruhád.
Aztán Kaseyre nézett Hannah mellett, aztán a táncoló Natalie-ra nézett,
aztán valami igazán óriási dolgot csinált. Kézen ragadta Hannah-t, és azt
mondta: – Na szóval, akarsz táncolni? – Azzal elhúzta Kaseytől, ki, a
parkettre.
Figyeltem őket. Hannah Natalie-val és Kristennel táncolt, Janey
konzervatívabb stílusban vonaglott a kör szélén. Arra gondoltam, milyen
csodálatos is Janey, és megfájdult a szívem, ahogy elnéztem bókoló szőke
fejét, és arra az időre emlékeztem, amikor semmi olyan nem volt, amit ne
mondhattam volna el neki.
Friss levegőre volt szükségem, úgyhogy kimentem az erkélyre. A
fenyőfákat néztem, amelyek összekuszált ujjakkal nyúltak a téliesen tiszta ég
után, amikor kijött Tristan, és meggyújtott egy cigarettát a hatalmas konyhai
gázgyújtójával.
– Mit csinálsz itt egyedül, Laurel? Várj, hadd találgassak. Dolgokon
gondolkozol? – csipkelődött.
– Fogd be – mosolyogtam.
Tristan mellett a bánatom átváltozott az elszálló léggömb után néző
bánatból olyan te-legalább-megértesz bánattá.
– Hogy élsz, Boglárka? – kérdezte.
– Jól. – Vállat vontam. – Asszem. – Aztán megkérdeztem, mert Tristannal
valamilyen okból könnyű beszélni: – Te megijedtél, amikor először érezted,
hogy bele fogsz szeretni Kristenbe? Mert én így vagyok Skyjal, és arra
gondolok, hogy elszúrhattam a dolgot.
Tristan rám nézett, és mondott valamit, amire örökké emlékezni fogok. –
Hadd mondjak neked valamit, Boglárka. Két fontos dolog van a világon:
amikor az ember veszélyben van, és amikor megmentik.
Mayre gondoltam.
– Szerinted szándékosan megyünk bele a veszedelembe, hogy
megmenthessenek?
– Néha igen. De néha a farkas úgy jön le a hegyekből, hogy nem kérted. Te
csak aludni szerettél volna a hegyek lábánál.
– De ha ez a két legfontosabb, akkor hol a szerelem? – kérdeztem.
– Mit gondolsz, miért a szerelem a legerősebb az ember életében? Azért,
mert a szerelem egyszerre mind a kettő. Szerelmesnek lenni egyszerre teljes
kiszolgáltatottság és tökéletes biztonság.
Ekkor hirtelen a helyére kattant minden.
 – Köszönöm.
Eltaposta a cigarettáját, beleborzolt a hajamba, azután visszament.
Elővettem a telefonomat, hívtam Skyt. A hangja puha volt az álmosságtól.
– Sky? – kérdeztem.
– Ja. Hol vagy?
– Buliban. Ide tudnál jönni, hogy hazavigyél? Komolyan szeretnélek látni.
Beleegyezett, úgyhogy elbúcsúztam a barátaimtól, és puszit dobtam
Janeynek, aki addigra Landon ölében ült. Kint vártam meg Sky furgonját.
Miután beszálltam, odatartottam a kezemet a fűtéshez, de ő megfogta és
dörzsölgette, hogy fölmelegedjen. Hozzáhajoltam, és megcsókoltam a
vállának azt a részét, ami kidudorodott a melegítőfelső alól. Amikor
megálltunk a házunk előtt, azt kérdeztem:
– Szerinted nagyon elcseszett vagyok?
– Mihez? – felelte Sky.
– Hozzád.
– Nem.
Olyan egyszerűen mondta, hogy majd elszálltam a megkönnyebbüléstől.
Nem volt más vágyam, csak hogy eltűnhessek benne. Átmásztam hozzá az
ülésen, hogy jobban bejárhasson a kezével. Nem szexeltünk, de minden
eddiginél közelebb kerültünk hozzá. A szomszédságban kioltották a
karácsonyi fényeket az időzítők, sorra csendesedtek el a házak. A furgon
ablakain jégtollakhoz hasonló minták törték meg a párás alapot. Engedtem,
hogy Sky melegítsen, és megfogadtam, hogy ezúttal bátrabb leszek.
Szeretettel
Laurel
Kedves Judy Garland!
Ma van a vakáció második napja, holnap szenteste. Szerencsére Amy néni
beleegyezett, hogy apunál töltsem az egész szünetet. Tudom, hogy az idén ki se
látszik majd Jézus születéséből, a megváltásból meg hasonlókból, és jelenleg
nem nagyon van gyomrom az ilyesmihez. Apunál nyomasztó a ház, de a
kísértetek a mieink, és velük akarok lenni. Noha Amy néni és apu nincsenek a
legjobb barátságban, a néni átjön az ünnepre, mert nem akarom, hogy egyedül
legyen. Beszereztem neki egy szupercsicsás adventi öröknaptárt, tele jézuskás
képekkel. Apu már nehezebb volt, de aztán vásároltam neki egy csomó vicces
dolgot – pukipárnát, műanyag pókokat, olyan rágógumit, ami kékre festi a
szánkat –, mert emlékeztetni szerettem volna, hogy valamikor szerette az
efféle marhaságokat.
Ma délelőtt már kétszer néztem meg a Találkozunk St. Louisbant, és mind
a kétszer megsirattam a „Have Yourself a Merry Little Christmas”-t, mert
olyan szomorúan énekelted. Amikor a filmben kellett énekelned, hogy „legyen
egy jó kis karácsonyod”, eszedbe jutottak vajon a gyerekkori karácsonyok,
apukád mozijának a színpadán, ahol a csinglingling-száncsengőkről énekeltél?
Alig tizenhárom voltál, amikor apukád meghalt, rögtön azután, hogy téged
szerződtetett az MGM. Milyen büszke volt rád! Minden reggel ő vitt be
autóval a stúdió egyszobás iskolájába. Mialatt a kórházban haldokolt, te a
rádióban énekeltél neki. El se búcsúzhattál tőle. Nekem ez lesz az első
karácsonyom May nélkül.
Amikor másodszor is legördült a stáblista, beláttam, hogy ideje lenne
felöltözni. Miután apu nagyon depressziós volt bármiféle karácsonyi
tevékenységhez, úgy döntöttem, meg kell próbálnom felvidítani. Lehoztam a
karácsonyfadíszek dobozát a padlásról, azután kicipeltem a létrát a színből,
mert ki akartam dekorálni a házat, hogy ragyogjon, mire apu hazaér a
munkából.
Javában ügyetlenkedtem a létrán az égőfüzérek gomolyagával, amikor
átjött Mark, a szomszéd fiú.
Születésem óta ismerem őt és Carlt, az ikertestvérét, mert a szüleink
felváltva pesztráltak bennünket. Amikor kisebbek voltak, a mamájuk más-más
színű kockás ruhákban járatta őket, és a homlokukba fésülte a hirtelenszőke
hajukat. Klórszagúak voltak az úszómedencéjüktől, amelyben nyaranta
lubickoltunk, miután kinőttünk a pesztrálhatóságból. Miközben ők vízi
szembekötősdit játszottak, vagy Mayt próbálták lenyomni, én a vizet tapostam,
és igyekeztem nem nézni a fürdőgatyás Markra. Tudtam, hogy ikrek, már csak
ezért is hasonlítaniuk kell, ám az én szememben Marknak nem volt párja.
Mark volt az első szerelmem, de ő, akárcsak Carl, Maybe volt szerelmes. Túl
fiatal voltam hozzá. Kölyöknek hívtak.
Carl és Mark az idén kezdték el a főiskolát, úgyhogy May temetése óta
nem is találkoztam velük. Akkor öltönyösen álltak a szüleik mellett a
házunkban, én meg csak meresztettem a szememet, mert ez egyszer nem tudtam
megkülönböztetni őket.
De most tudtam, hogy Mark az. – Hé! – kiáltotta. – Nincs szükséged
segítségre?
Lemásztam a létrán. Láttam a házukat lejjebb az utcában, ahol a szülei és
Carl az utolsó simításokat végezték a felfújható Mikulással kiegészült, szokott
utcai csúcstartó-dekorációjukon. Tőszomszédunk, az öreg Mr. Lopez, a
sötétben világító betlehemmel szöszmötölt kovácsoltvas kerítésének rácsai
mögött. „Jézus a sitten!”, szokott viccelődni May.
Fontolóra vettem, hogy bele vagyok-e még zúgva Markba, de úgy véltem,
nem, miután itt van nekem Sky. Ám akkor is megnyugtató volt látni, mintha azt
bizonyítaná, hogy még létezik valahol az élet.
– Még szép – válaszoltam nevetve az ajánlatra. – Keményebb, mint
amilyennek látszik.
Így hát közösen felakasztottuk a füzéreket. Nem nagyon beszéltünk másról
azon kívül, hogy hol erősítsük őket a kampókhoz, és hol vezessük el a
hosszabbítót.
Sötétedett, mire lemásztunk a tetőről.
– Na, milyen a főiskola? – kérdeztem.
– Jó. – Elmosolyodott. – Nehezebb, mint gondoltam. De nincs szülői
felügyelet, és ez jó. Tetszeni fog neked. – Végigjáratta rajtam a tekintetét. –
Őrület – mondta. – Kész felnőtt vagy.
– Ja – mosolyogtam.
Nagyon reméltem, hogy nem hozza szóba Mayt, és nem mondja el,
mennyire sajnálja. Hála istennek, nem is tette, csak azt kérdezte: – Hogy van a
papád?
– Jól. Dolgozik. – Az égőkre mutattam. – Ezzel fogom meglepni. Kösz a
segítséget.
– Nohát, akkor – mondta –, gyere át, ha akarsz sütit. Anya napi
huszonnégy órában járatja a sütőt.
Bólintottam, bár tudtam, hogy nem megyek át sütiért. Amikor apu hazatért,
és meglátta a kivilágítást, azt mondta, egész karácsonyi hangulatba hoztam,
úgyhogy elmentünk fáért arra a piacra, ahonnan mindig hoztuk, egy falusias
elővárosban, a South Valley közepén. A hagyományokban az a jó, hogy
formában tartják az emlékezetet. Láttam Mayt és magamat az egyujjas
kesztyűnkben, ahogy futkosunk a sorok között, keresve azt a fát, amely,
gondoltuk, itt maradna, ha mi nem vinnénk el. Most is a legvéznábbat
választottam: nevettünk is rajta apuval.
Hazavittük, díszíteni kezdtük. Apu föltette Bing Crosby karácsonyi
lemezét – azt, amelyiken a „Mele Kalikimaka” van –, de ahogy leült a
díványra, és engem figyelt díszítés közben, megszűnt számunkra a zene.
Családunk súlyát és sorsát hordozta minden egyes dísz: a piros masnis
harangok, amelyeket én készítettem elsős koromban csillámfóliával bevont
tojástartókból; a gyurmacsillagok, az állatok, a tobozok és a kedvencem, az
üvegangyal, amelybe May nevét gravírozták. Ezt előre akasztottam.
A flittereket raktam fel, amikor anyu telefonált. Hallottam, hogyan lesz
görcsösen feszült apu hangja, miközben átmegy a mobillal a másik szobába.
Azután visszahozta nekem.
Anyu elmondta, milyen furcsa, hogy karácsonykor is meleg van, és hét
ágra süt a nap. Hogy Kaliforniában tisztán ragyog a fény. Igyekeztem
elképzelni a tanyát, ahol lakik, a lovakat és a pálmafás réten csilingelő
száncsengőket. Nem volt se füle, se farka. Mondtam, hogy azon gondolkozom,
nem kéne-e holdacskákat sütnöm, mert hátha ettől honvágya lesz.
Karácsonykor mindig sütött ilyet. A porcukornak olyan hangja van, mintha
felhőket törnénk át a szitán, és ráragad a forró süteményre. Emlékszem, hogy
lopkodtuk Mayjel a hűtőrácsról a holdacskákat.
– Óriási ötlet, édes. A recept a barna dobozban van.
– Tudom. – Aztán csak úgy kiböktem: – Mikor jössz haza?
– Nem tudom, édes. – Kényszeredett volt a hangja. – Itt most jó nekem,
oké?
Hallgattam. Anyu másra terelte a szót.
– Hallom aputól, hogy van egy fiúd.
– Ja.
– Akkor miért nem mesélsz róla? – ujjongta, mint egy pletykás barátnő. –
Hogy hívják?
– Sky.
– Rendes?
– Ja.
– De ugye vigyázol, Laurel?
– Ja.
Sóhajtott egy keserveset.
– Postáztam pár ajándékot. Holnapra oda kell érniük.
– Oké, kösz. – Majd megkérdeztem: – Voltál az óceánnál?
– Még nem – felelte anyu. Majd pedig: – Boldog karácsonyt, Laurel.
– Boldog karácsonyt, anyu – mondtam, és letettem.
Szeretettel
Laurel
Kedves River Phoenix!
Hallottál már a lumináriákról? Ez egy hagyomány Új-Mexikóban, a
szentestén. Megtöltesz uzsonnás papírzacskókat az otthoni homokozóból, vagy
ha nincs homokozód, a homokdombokból, amelyeket leraknak a városi
parkolókban az ünnepekre. Kiteszed a zacskókat a házad elé, gyertyákat tűzöl
a homokba, és meggyújtod őket.
Szerintem a temetőben a leggyönyörűbbek, ahol a sírokon hagyják őket.
Ma este egyedül mentem ki, hogy lássam a fénytengert, amitől még sokkal
csöndesebb lesz a csönd. Emberi kezek készítettek minden egyes tasakot az
éjszakában, valakinek, akit szerettek.
Vásároltam Maynek egy lumináriát, és találtam is neki megfelelő helyet
egy fa alatt. Tenni akartam valamit, amivel megmutatom, hogy May továbbra
is ragyog. Elhamvasztottuk. De furcsa ezt kimondani. Nem szórtuk szét a
hamvait, nem is akarom látni. Komolyan, még mindig úgy érzem, hogy egy
napon felébredek, és ott lesz May. Az az éjszaka úgy pereg a tudatom alatt,
mint egy olyan film, amelyen minden elmozdul, így nem látszik a vásznon,
hogy mi történik. Az út rohan. A folyó harsog. Igyekszem levenni a hangerőt,
hogy a fénytengerre összpontosíthassak.
Fölöttem úgy hunyorognak a csillagok, mintha úgy szeretnének ragyogni,
akár a gyertyák, de a távolság letompítja őket. Le merném fogadni, hogy
hiányzol a húgaidnak és az öcsédnek ma este. Csak azért írtam, mert annyit
szeretnék mondani, hogy szia. Vagy hogy boldog karácsonyt. Vagy mert látni
szeretném, ott vagy-e fönt a csillagokban, és ha igen, fényesebben ragyognak-
e ott a csillagok, mint a láng vagy egy máglya vagy a hajnal.
Szeretettel
Laurel
Kedves E. E. Cummings!{21}
Karácsony éjszakája a legcsöndesebb idő, ami létezhet. Mintha
emlékekből lenne az egész világ. A fán még be voltak kapcsolva az égők,
amikor apu elment lefeküdni, és megjött Sky. Kimásztam az ablakomon.
Felbontottuk a sötét felhajtón az ajándékokat, amelyeket egymásnak
készítettünk.
Az újságpapír, amibe az ajándékomat göngyölte, vékony volt, ezért
óvatosan bontottam ki, nehogy elszakadjon. Egy szívet találtam benne,
amelyet ő faragott uszadékfából. A szív hátuljára a nevemet írta. Tökéletes
volt. Dörzspapírral simára csiszolta, de úgy, hogy látsszon az erezet.
Megmondtam neki, hogy eddig ez a kedvenc ajándékom, és erre büszke volt.
Én a te verseskötetedet adtam neki. Készítettem díszcsomagolópapírból
könyvjelzőt, betettem a „valahol sohase jártam ha boldog is voltam
nagyon”{22} vershez. Angolórán olvastuk, és tetszett. Amikor Sky
kicsomagolta a könyvet, felolvastam neki a költeményt.
Nekem tökéletesen érthető az utolsó sor, ami így szól: „még az esőnek
sincs ilyen piciny keze”. Azt jelenti, hogy a kezek bárhol belénk hatolhatnak,
mert az esőhöz, a vízhez hasonlóan rátalálnak azokra a pontokra, ahol nem
hatol át semmi, ami szilárd.
Ez megmagyarázza, hogyan jöhet át Sky belém, olyan helyeken,
amelyeknek létezéséről korábban fogalmam sem volt, hogyan érintheti meg
egy olyan részemet, amelyet még senki sem érintett. Mindkettőnkben vannak
titkos helyek.
– Köszönöm – mondta komolyan.
– Azért adom neked a könyvet – magyaráztam –, mert ez a vers rád
emlékeztet. És mert azt mondtad az évköszöntő bál után, hogy talán író leszel.
Tudom, hogy valami egészen mást fogsz írni, de arra gondoltam, hogy
időnként, amikor túláradnak bennünk az érzések, utat kell találnunk, hogy
kiönthessük őket.
 Elmosolyodott.
– Remélem, mindketten megtaláljuk hozzájuk a szavakat.
Lehúztam a kesztyűmet, és a tőle kapott szívet simogattam. Ránéztem,
azután kimondtam valamit, amire mindig gondolok, de mindig magamba
fojtom. Azt mondtam: – Szeretlek. – Láttam, hogy a lélegzetem megáll a
levegőben. Vagy talán a levegő kapaszkodott a leheletembe, hogy melegedjék.
Sky szótlanul nézett rám. Kézen fogott, elindultunk. Utcaszerte tompábban
világítottak a karácsonyi dekorációk, előttünk elsápadt a fény ösvénye. A
háztömb közepénél jártunk, amikor megszólalt: – Azt hiszem, ha ismernél,
nem szeretnél.
Megálltam.
– Ismerlek.
– Nem tudsz mindent, amit tettem.
– Hogy érted ezt?
Hallgatott.
– Mondd el. Akkor majd elválik, hogy szeretlek-e.
– Jó – mondta –, először is, összevertem valakit. Azért rúgtak ki a régi
iskolámból.
– Ez oké.
– De nagyon megvertem. Úgy, hogy fájjon neki.
– Miért?
Megtorpant.
– Nem tudom… Volt egy ismerős lány. Úgy gondoltam, az a valaki
visszaélt a gyengeségével. És amint egyszer megütöttem, olyan dühös lettem,
hogy minden kirobbant belőlem.
Bólintottam. Különös, de ahogy elképzeltem Skyt egy ilyen verekedésben,
váratlanul sebezhetőnek tűnt. – Ettől csak még jobban szeretlek – suttogtam.
Utána csak figyeltem, hátha akar mondani még valamit.
Sétáltunk tovább a csendes éjszakában, bejártuk keresztül-kasul. Ám nem
fojthattam magamba az érzést, amely hirtelen kettéhasított.
– Én is tettem rossz dolgokat – mondtam.
– Például? Elfelejtetted megírni a házi feladatot? – csipkelődött.
– Nem – válaszoltam. Szerintem haragos lehetett a hangom, mert Sky
megállt.
– Meghalt – mondtam.
– Tudom, hogy halott – felelte szelíden. – Mi történt?
A szívem ki akart törni az összepréselődő bordáim közül. Forogni kezdett
velem a világ. Megfogtam Sky karját, hogy ne essek el.
– Nem tudom.
– Dehogynem tudod. Nekem elmondhatod.
De nem bírtam. Jöttünk visszafelé a moziból. És megálltunk a vágányokon
a folyó felett, jobbra a régi országúttól. És virágok nőttek ki a repedésekből.
Most, hogy rágondoltam, alig kaptam levegőt. A folyó harsogott.
Sky megragadta a vállamat. – Laurel! – hajtogatta. Igyekeztem beszívni a
levegőt, nagyon igyekeztem teleszívni a tüdőmet. Sky azt mondta, hogy
figyeljem a lélegzetemet. Úgyhogy figyeltem, amint a pára megáll egy darabig
a levegőben, és semmire se gondoltam.
– Laurel! Maradj itt velem!
Az arca nagyon éles volt az elmosódott házak és karácsonyi fények
hátterén. Pici kezével kinyitott bennem egy ajtót, és én sírtam és sírtam. Addig
ölelt magához, amíg el nem nevettem magam. Mintha vicc lett volna az egész.
El akartam felejteni mindent. Mentünk tovább a fény ösvényén, ahol csupán
akkor lehetett megkülönböztetni az égőket, ha közel értünk hozzájuk. Végül ő
is kimondta, azt mondta nekem: – Én is szeretlek.
Szeretettel
Laurel
Kedves John Keats!
Nézem az ablakból a hidegtől meghasadt felhőket, ahogy beengedik a
néma napfényt. Ez már egy új év. Lefogadom, hogy Kaliforniában bársonyos
meleg az újév napja. Lefogadom, hogy minden ragyog, és a pálmafák ásítva
nyújtóznak az ég felé az új reggelen. Anyu most ébredezhet az új életében.
Tudom, hogy nem illik így éreznem, de remélem, te megérted. Gyűlölöm
anyut, mert elhagyott.
Amikor kisebbek voltunk, anyu újévi teadélutánokat tartott nekem,
Maynek és May barátnőinek. Én sose hívtam meg barátnőket, mert szerettem
May világához tartozni. Szerettem, ahogy May rám mosolyog, és cukrot tesz a
teámba. Anyu készített tökéletes háromszög alakúra vágott szendvicset és
fánkot, amit miniatűr lekvárokkal szervírozott. A lekvárokat a büfékből hozta
el, és félretette nekünk. Mindig több lekvár volt, mint amennyit megehettünk.
Sose fogytunk ki semmiféle ízből, még a málnából sem. Talán azért
kapaszkodik az agyam a lekvárokba, mert semmi másra nem akarok gondolni.
Tegnap este mind átmentünk Kristenhez szilveszteri bulira. Nem volt nagy
buli. Csak szűk körű buli. Tökéletesen kezdődött. Kristen az előhegyekben
lakik, azon az úton, ahol először autóztunk Skyjal. Innen le lehet látni a
városra: a fények úgy ragyognak a mélyben, akár a földre szállt csillagok.
Mivel Kristen szülei még Hawaiin maradtak, csak a mienk volt a ház.
Készítettünk szilveszteri puncsot fahéjlikőrből, fahéjrudakból, almaléből és
piros ételfestékből. Lehet, hogy moslékul hangzik, de isteni volt, mindenki
becsiccsentett tőle. Miután a vakáció többi részét rokonokkal töltöttük, ez a
szilveszter olyan volt, mint a mi külön ünnepünk.
Egy idő után Kristen felszólított minket, hogy üljünk le körbe, és ki-ki
adja elő, mik a tervei az újévre. Kristen járatos a keleti filozófiában, és azt
mondja, ha meghatározzuk, mi a célunk, előidézhetjük az átváltozást. Mintha
nekünk engedelmeskedne az egész mindenség. Tehát mindenki megkapta a
papírját, amelyeket Kristen direkt személyre szabott. Az enyémen csillagok
voltak, Tristanén hangjegyek, Hannah-én lovak, Natalie-én egy
ecsetvonásokra emlékeztető rajz. Sky olyan rajzot kapott, amely részben
halra, részben spermára hasonlított, mint ezt Tristan viccesen megjegyezte.
Sky nem nagyon volt odáig az estének ezért a részéért, mert nem szereti, ha
mások előtt kell beszélnie az érzelmeiről. Viszont megfigyeltem, miközben
leírta a papírra a terveit, hogy komoly az arca, mintha az igazat írná. A
szabály az volt, hogy vagy felolvassuk a leírtakat, vagy nem, azután elégetjük
a papírjainkat a kör közepén égő gyertyák lángjánál.
Kristen kezdte. Azt mondta, hogy azoknak is megfogalmazhatunk célokat,
akiket szeretünk, vagyis neki az a terve, hogy Tristan felismeri és kihasználja
igazi, ragyogó adottságait, és az lesz belőle, akinek lennie kell, még akkor is,
ha ez elviszi Kristentől. Azt mondta, hogy Tristan nagyon tehetséges muzsikus.
Tristant is beleértve mindenki hallgatott, amikor Kristen ezt felolvasta, majd a
lángokba vetette a papírját.
Utána Tristanra került sor.
– Az én tervem az, hogy az ágyhoz bilincselem Kristent minden éjszaka,
amíg föl nem rakhatom a New York-i gépre. – Kipukkadt belőlünk a nevetés.
Kristen némileg duzzogott, amiért Tristan ennyire nem veszi komolyan, és
talán azért is, mert mindenki előtt emlegette a bilincset. De aztán a fiú
elkomolyodott. – Na, jó, ezt írtam igazából. – Elsőnek egy idézetet olvasott
fel a Ramonestól, amely a Guns N’ Roses után a második kedvenc bandája: –
„Kísérletezni magunkkal olyan, mint egy örökbérlet az ifjúság forrásához.” A
célom az, hogy ez mindig így legyen, addig, amíg élünk. Megöregszünk, de az
én tervem az, hogy sose adjam el magam, és sose öregedjek meg annyira,
hogy elfelejtsem, kik vagyunk most így, együtt.
Gondolom, az, amit felolvastak, megmagyarázza, miben különbözik
Kristen Tristantól. Kristen lenni akar valakivé, Tristan azt gondolja, hogy a
jelen, a fiatalság az igazi. Miközben a lángokba tartotta a papírját, azt mondta:
– Hozzátehetném, hogy egy gyönyörű lányt szeretek. Imádkozom, hogy képes
legyek túlélni az elvesztését, és hogy jöjjön vissza hozzám, ha teheti.
Kristen igyekezett észrevétlenül letörölni a könnyeit a ruhája ujjával.
– Te jössz, Natalie – mondta halkan.
Natalie nem olvasta fel a tervét, csak Hannah szemébe nézett, amíg
elégette a papírt.
– Oké, az én terveim a következők – mondta Hannah. – Mert nekem több
is van. – Olvasni kezdte. – Nagyi legyen jobban. Ne legyenek hosszabbak az
árnyékok. Hagyják abba a dühöngést az emberek. Lehessen nyugodtan
szeretni, bármiféle szerelemmel. Legyek olyan bátor, hogy egy napon kiálljak
magamért. Buddy, az én gyönyörű lovam és drága barátom hadd igyon az örök
élet forrásából, és ne haljon meg soha. – Megcsókolta a papírt, mielőtt
elégette.
Én következtem. Azt hiszem, kissé becsíptem a puncstól, de a terv
fontosnak tűnt. Fel akartam olvasni, de nem bírtam. Kinyitottam a számat, de a
torkom kiszáradt, úgyhogy a gyertyára ejtettem a papírt, és néztem, ahogy
végigfut rajta a láng.
Sky maradt utolsónak. Természetesen ő sem olvasta fel, de amikor a tűzbe
dobta, a papír egy része nem égett el, ahogy kellett volna, hanem lángra
lobbant, és egyenesen felém repült! Épp idejében ugrottam félre az útjából,
miközben a többiek azt ordították: – Tűz van! – Tristan ráöntötte a fahéjas
puncsát a papírra, amely egy másodpercig még fényesebben lángolt, aztán
ellobbant, és a puncs átáztatta a ruhámat. – Francba! – üvöltötte Sky. Ám a
következő percben hisztérikus nevetésre fakadtunk. – Haver, neked aztán tüzes
szándékaid vannak! – mondta Skynak Tristan. – Ugyan mi lehetett a papíron?
Ezután jött az estnek az a része, amit a legjobban szerettem. Táncoltunk a
„Sweet Child O’Mine” dallamára a nappaliban, amelynek számtalan
ablakából látni lehetett a város csillagszőnyegét. Natalie Hannah-t pörgette,
Tristan bedöntötte Kristent, sőt még Sky is táncolt velem, és nem számított,
hogy rossz táncos. Egy idő után mindenki elengedte a partnerét, és közös
táncba fogtunk: pörögtünk, hajladoztunk és énekeltünk, mintha semmi sem
létezne, és fölösleges lenne bárminek is léteznie ezen az éjszakán kívül. Ha
tehettem volna, örökre megmaradok benne.
Amikor éjfélt ütött az óra, kurjongattunk és csókolóztunk, és tudod, mi
történt? Hannah égnek lökte a kezét és hátravetette a fejét, mint aki
elfelejtette, hogy bármi oka van a félelemre: magához rántotta Natalie-t, és
megcsókolta.
Megcsókoltam Skyt, aki hátrasimította a hajamat a puncstól és a
táncolástól kissé verejtékes homlokomból. A fülembe súgta, immár
másodszor: – Szeretlek. – Keményen mondta, mintha komolyan gondolná, és
kicsit talán fájna is neki. Szerettem volna örökre ott állni, ezzel a hanggal a
fülemben. Ha akarja, megkaphatta volna minden porcikámat.
Vége lett a dalnak, de Tristan rögtön rázendített ismét. Kristen három
perccel visszaállította az órát, így lett még egy éjfelünk, hogy ölelkezhessünk,
csókolózhassunk, aztán lett még egy és még egy, míg végül annyira
belefáradtunk a táncolásba, hogy mindenki összerogyott.
Egyfolytában nyakaltam a puncsot, és gondolom, addigra rendesen
berúghattam, mert amikor elhallgatott a zene, forgott velem a világ.
Natalie és Hannah összefonódva elaludt a pamlagon, Kristen és Tristan
elvonult Kristen szobájába, de én nem voltam fáradt. Szóltam Skynak, hogy
friss levegőt szeretnék szívni, úgyhogy kimentünk az erkélyre, és kihajoltunk a
város fölé. – Sky, mi volt a terved? – kérdeztem.
Egy percig csak nézett rám, és habozott.
– Ha elmondom a magamét, elmondod nekem a magadét?
Bólintottam.
– A tervem az volt, hogy ismét megtanulom azt az érzést, amit tizenegy
évesen éltem át. Apa akkor vitt el az első koncertemre. A Stonesra. Akkor
még csak nem is szerettem a zenét. De volt abban az estében valami, ami
megfogott. A tervem az volt, hogy kevésbé akarom gyűlölni az apámat, mert a
gyűlölet már elfeledtette velem ezt az érzést, holott szeretném, ha valamikor
majd eszembe jutna.
– Mi volt az az érzés? – kérdeztem.
– Nem tudom. Olyasféle, mint amikor annyira szeretsz valamit, hogy létre
akarod hozni. Tulajdonképpen nem is valamire irányult, de emlékeztetett a
tettvágyra. Végül is tizenegy voltam, nem tudom, hogy fölismertem-e
egyáltalán, de azt tudtam, hogy az volt életem legjobb estéje.
Szerettem volna a kezemben tartani a szívét, hogy keressek neki egy
biztonságos helyet.
– Te valami nagyon nagyot fogsz alkotni. Döbbenetes író leszel.
Rám mosolygott.
– Rajtad a sor. A tied mi volt?
 – Elég hosszú lesz. Ebből a John Keats-versből indult ki, amit angol
irodalmon olvastunk, és azzal végződik, hogy a szép az igaz, és az igaz az
szép. Sokat töprengtem azon, hogy ez mit jelent. És amikor most írni kellett,
váratlanul úgy rémlett, hogy megértettem. A terv így szólt: „Az igazság
minden esetben gyönyörű. Még akkor is, ha ijesztő vagy rossz. Azért szép,
mert igaz. És ami igaz, az ragyog. Az igazságban jobban megismered magad.
Az akarok lenni, aki vagyok.”
Befejeztem és vártam, hogy Sky szóljon valamit, de ő csak nézett rám egy
percig. – Ez szép – mondta végül –, de nem igazán értem. Mi az az igazság,
amitől ennyire félsz?
Vállat vontam. Azt hittem, hogy valahol megértett. Azt hittem, ezek a
szavak elegendőek lesznek, hogy megmagyarázzanak mindent, amit nem
mondhatok ki. – Nem tudom – feleltem.
– Ha az akarsz lenni, aki vagy, nekem elmondhatod. Ismerni akarlak.
El is akartam mondani, de úgy rémlett, hogy nagyon hosszú ez a történet.
Nem fért bele a számba. Az agyamba sem fért bele. Azzal kezdődött, amikor
rájöttem, hogyan törhetnek össze a dolgok. Azzal kezdődött, amikor váratlan
módon már May sem védhetett meg. Azzal kezdődött, amikor rájöttem, hogy
ez szomorúbb, mint minden más együttvéve. A gondolataim elpörögtek tőlem,
és belém hasított, hogy May nincsen többé. Próbáltam ellökni magamtól a
valóságot, de olyan nehéz volt, hogy alig kaptam levegőt.
– Laurel, beszélj hozzám! – unszolt Sky. – Ne tünedezz el többé! Mondj
nekem valamit! Akármit!
Ismét pörögtem. Hátrálni kezdtem, az elmosódó múlt átfolyt a jelenbe, és
borzasztó bűntudatom lett. Szabadulnom kellett tőle. Meg kellett találnom
Mayt.
– Oké – mondtam. – Elárulok neked egy titkot. – Hozzáhajoltam, és azt
súgtam: – Én tündér vagyok!
Rám nézett, felvonta a szemöldökét.
– Nem hiszel nekem, ugye? – kérdeztem. – Hát akkor figyelj, megmutatom.
– Kiegyenesedtem, felmásztam az erkély alacsony mellvédjére. – Hunyd be a
szemed, és én elrepülök innen. – Nem vettem tudomást a hangról a mélyben,
amely figyelmeztetett: Csak a nővérednek van szárnya! Dühös lettem tőle.
 – Laurel, gyere le onnan! – mondta Sky valahonnan messziről.
– Nem, én repülni akarok! Úgy akarok repülni, mint May! – Sírni kezdtem.
Sky odaugrott, elkapott, lerántott a mellvédről. Meg akartam ütni. Ütni-
verni akartam, de nem hagyta. Olyan szorosan ölelt magához, hogy nem
mozdulhattam.
Mihelyt abbahagytam, és elernyedtem a karjaiban, fölemelte az arcomat,
és azt mondta: – Laurel, én nem bírom ezt. Nem bírok veled lenni, amikor
ilyen leszel.
– Milyen? – kérdeztem. – Milyen vagyok?
– Mint a nővéred – felelte.
– Te nem tudod, milyen volt! Nem ismerted igazán! – Egy pillanatra
elnémultam, azután halkabban folytattam: – Honnan ismerted?
Csak csóválta a fejét.
– Gyere – mondta. – Aludnod kell egy kicsit.
Váratlanul borzasztóan elfáradtam, megrémültem, és elszégyelltem
magam. Éreztem magamban mindent, ami rossz és hibás, éreztem mindent,
amiről tudom, hogy nem lenne szabad éreznem, ki akart robbanni belőlem
minden, amiért haragudtam Mayre. Bementem Sky után, ledőltem a pamlagra.
Hozott nekem egy kis vizet, majd közölte: – Hazamegyek. Szörnyű émelygés
jött rám, mintha elrontottam volna mindent.
– Ne hagyj itt, kérlek!
– Fáradt vagyok.
– Sky – mondtam –, Sky, May nem ilyen volt! Nem szándékosan csinálta!
Ő jó volt! Nem olyan, mint én!
Csak bólogatott.
– Jól van, Laurel.
– Tudod, milyen jó volt, ugye?
Hunyorogva nézett rám, mintha nem tudná, kit lát.
– Mondd, hogy igen! – követeltem lázasan.
– Igen – felelte, ám hozzátette: – Nem volt tökéletes.
Visítani akartam, hogy nincs igaza, de nem volt hangom. Csak a szavai
kongtak a fejemben, miközben feküdtem a díványon, és néztem, ahogy elmegy,
otthagy. Egész éjszaka azt hallottam, amit mondott, egészen addig, amíg el
nem aludtam. Ébredés előtt azt álmodtam, hogy May visszajött, csillámló,
töretlen tündérszárnyaival. Azt mondta, hogy nem is halt meg, csak elrepült
egy kis időre.
Ma reggel telefonáltam Skynak, de nem vette föl.
Szeretettel
Laurel
Kedves Kurt!
Ma olyan nap van, amikor ellaposodik a világ. Január negyedike. Ma kell
leszedni a karácsonyfát. Az idén túl sokáig vártunk, a tűlevelek kiszáradtak,
és olyan rohamosan hullottak, hogy leperegtek a hófehér abroszról a
szőnyegre, és már a konyhában is megjelentek. Csakhogy se nekem, se apunak
nem volt szívünk a munkához, egészen ma reggelig, amikor azzal ébredtem,
hogy ez így nem mehet tovább, hogy nézzük egymást apuval a puffasztott rizs
fölött, és egy szót sem szólunk a haldokló fenyőről vagy a fa leszedéséről,
egyáltalán semmiről.
Úgyhogy ma, amikor korán felébredtem, úgy pizsamásan odamentem a
fához, kicsavartam a talapzatából, és mire apu kijött, már a vállamon vittem
az ajtóhoz a fát, amely menet közben tűleveleket esőzött a krémszín szőnyegre.
– Mit csinálsz? – kérdezte apu.
– Leszedem a fát.
– Hadd segítsek!
– Nem! – csattantam fel akaratlanul. – Egyedül is meg tudom csinálni!
De odakint nem tudtam, mihez kezdjek a fával. Bementem a szerszámos
kamrába, és addig keresgéltem, amíg találtam egy fűrészt. Letettem a fát a
betonra, nekiestem a törzsének, és abba se hagytam, amíg szét nem esett
egyenetlen szélű darabokra. Olyan tömény fenyőszag volt, mintha a fa vére
folyna el. Felmáglyáztam a lefűrészelt hasábokat a szemét mellett.
Amikor bementem, apu éppen az utolsó tűleveleket porszívózta fel. A
zúgás elnyelte a gyomrom korgását. Átmentem mellette a konyhába, töltöttem
magamnak puffasztott rizst.
Apu bejött, ő is öntött magának egy tálkába. Már a munkaruháját viselte. –
Neked mi a programod a vakáció utolsó napjára? – érdeklődött.
– Ó, csak egy kis tévézés pizsamában – feleltem vérszegény mosollyal.
Az iskola csak holnap kezdődik, hála a tantestületi értekezletnek.
– Hol van a barátod? – kérdezte apu. – Nem hozhatnád át fényes
napvilágnál is majd valamikor?
– Aha – mondtam liftező gyomorral. Nem akartam közölni az igazságot,
hogy Sky öt napja nem hívott vissza.
Fölvettem a kanalamat, hátha magamba tudok erőltetni egy kis
gabonapelyhet, és akkor megláttam, hogy ott úszkál a tálkában az egyik kis
műanyag pók azok közül, amelyeket karácsonyra ajándékoztam apunak.
Belecsempészte a gabonapelyhes dobozba. Legjobb igyekezetem szerint
próbáltam nevetni, és felnéztem rá. Olyan reménykedve mosolygott! – Na,
ugye! – mondta, majd elindult dolgozni.
Miután elment, föltettem az In Uterót, leheveredtem, legalább ezerszer
meghallgattam a „Heart-Shaped Box”-ot, és fájt a szívem. Azon
gondolkoztam, hogy ismét felhívom Sky számát, csak azért, hogy halljam,
amint kicseng. Többször is hívtam az újévben, és amikor bekapcsol a
hangposta – még csak nem is Sky hangja, hanem a női robot, ami a
telefonokkal jár –, akkor leteszem. Nem hagytam üzenetet. Nem tudom, mit
mondjak.
Ma este, amikor elaludni próbáltam, folyton az járt az eszemben, hogy a fa
a szemétbe kerül. Ez így nem jó, nem tűrhettem, hogy így legyen. Kiosontam a
házból, nekivágtam sötét szomszédságunknak, ahol Skyjal szoktunk sétálni, és
hajnali háromra két-három darabonként felcipeltem az összes hasábot a
golfpálya mögötti árokig, ott beledobtam őket a vízbe, hogy lejuthassanak a
folyóba, és onnan, ki tudja, talán az óceánba. Lehet belőlük uszadékfa egy
kaliforniai parton.
Mostanra visszafeküdtem az ágyamba, de továbbra sem bírok aludni. A
kezem telement szálkákkal. Olyan szagom van, mintha fát loptam volna az
erdőn. Folyton arra a napra kell gondolnom, amikor eltörtek May szárnyai.
Tündérek voltunk, és ha együtt voltunk, a varázslat működött, és én hittem
benne. Ahányszor úgy rémlett, hogy a szobánkban életre kelnek az árnyékok,
fölkelthettem Mayt; olyankor kisurrantunk az udvarra egy új listával az igézés
hozzávalóiról. Az összetétel az évszakokkal változott. Hat piros bogyó. Hét
sárga levél. Egy csepp loncméz. Egy sokáig keresett madártoll. Egy olvasztott
jégcsap. Igézéssel tartottuk féken az árnyéknépet, igézéssel vigyáztunk a
tündérgénjeinkre, igézéssel győztük le a gonosz boszorkányokat. Egy nap
találtam egy sérült madarat; ráolvastunk, hogy meggyógyuljon, és amikor
másnap odamentem a dobozához, naná, hogy eltűnt a madár. Elrepült.
Ám volt egy olyan része a tündérvilágnak, amit sohasem oszthattam meg
Mayjel: nem tudtam repülni. Ismertem a törvényt: csak az elsőszülött
gyereknek van szárnya. Ennek ellenére folyton azon morfondíroztam, hogy
talán léteznek kivételek. Mert ez volt minden vágyam. Ha Amy néni
templomba vitt, ezért imádkoztam. Ha May leemelt az arcomról egy
szempillát, szorosan behunytam a szemem, és minden erőmmel szárnyakért
könyörögtem.
De amikor csak nem nőtt ki a szárnyam, arra gondoltam, ha már ez nem
megy, legalább lássam Mayt repülni. Ha látnám, amint felszárnyal az égre,
biztosan részesülnék a varázslatból! Néztem a pucér hátát fürdés után, amikor
lefeküdtünk az ágyra, hogy anyu bekenhessen bőrápolóval. Néztem a kiálló
lapockacsontjait, és elképzeltem, amint lehúzza a cipzárt a sima bőrén, hogy
kibonthassa csodálatos, átlátszó, csillogó szárnyait.
Esdekeltem, hogy hadd nézzem meg. Csak a szárnya hegyét. Csak egy
percre. De mindig azt mondta, hogy nem mutathatja meg. Ám én csak
esdekeltem kitartóan, és egy napon, amikor körülbelül hét lehettem, annyira
belelovaltam magam, hogy sírva fakadtam. Úgyhogy végül azt mondta,
felrepül az udvari szilfa tetejére, és amint fent lesz, kijöhetek, és akkor majd
láthatom.
– De addig nem nézhetsz oda, amíg nem mondtam! Addig nem, amíg le
nem szálltam! Megígéred?
Megígértem. Meg is akartam tartani az ígéretemet. Komolyan meg
akartam. De ahogy álltam a hátsó ajtóban, várva, hogy May szóljon,
megrohant a kísértés. Úgy okoskodtam, hogy az nem számítana, ha véletlenül
látnám meg. Úgyhogy résnyire nyitottam a szúnyoghálós ajtót, és kilestem.
Majd a fára villantottam a szememet, csak egy másodpercre, csak annyi időre,
hogy lássam, amint May lezuhan a magasból.
– Eltörted a szárnyamat! – sikoltotta. – Eltörted a szárnyamat!
Odarohantam, zokogni kezdtem. – De nem is láttam! Nem is láttam! Nem
néztem oda!
– Eltörted a szárnyamat! – May is sírt.
 – Meg tudom ragasztani! Nem tudom megragasztani? Nem lehet?
May rám nézett. Még nála is keservesebben zokogtam. Letörölte a
könnyeimet, és azt mondta: – Majd kitalálok valamit, hogy megvarrhassam.
Lehet, hogy görbe lesz, de attól még működhet. – Adott egy listát, hogy miket
szedjek össze a varráshoz, és máris kezdjek hozzá. Addig ő előveszi a
szárnyakat, és megvizsgálja őket.
Abban a pillanatban megértettem, mit jelentenek a szárnyak. Soha többé
nem fognak működni. Mert csak kitalált szárnyak voltak, és megtört a varázs,
amellyel May rávett, hogy higgyek bennük. Ám ezt egyikünk sem ismerhette
el. Folytatnunk kellett a színjátszást egymás kedvéért. May egy hónapon át
mankóval járt. Miközben szökdécselt a házban, egyfolytában kértem a
bocsánatát, de ő azt felelte, semmi baj, a szárnyai újra működnek, és
éjszakánként repül.
Szeretettel
Laurel
Kedves Amy Winehouse!
A szüleid akkor váltak el, amikor kilencéves voltál. Apád majdnem egész
életed során egy másik nővel élt. Később azt mondta, még csak meg sem
viselt gyerekkorodban a válás, ám lehet, hogy ennek ellenére valahol mélyen
hatott rád. Volt egy dalod: „What Is It About Men”, a pusztító oldaladról, ami
„a szőnyeg alá söpört” múlt következménye. A történelem ismétli önmagát,
énekelted. Igaz lenne, hogy ha van bennünk eltemetve egy titkolt sérelem, az
folyton keresi a kiutat?
Egyszer azt mondtad: „Gyakran nem tudom, mit csinálok, aztán a
következő napon visszatér az emléke, és elsüllyedek szégyenemben”. Így
érzem magam. Szakadatlanul Mayre gondolok, aki mindent megpróbált,
gyönyörű és okos volt. De aztán folyton visszajön, ami azon az éjszakán
történt. Egyre látom, ahogy zuhan. Ugyanazt érzem, mint azon a napon, amikor
hétéves voltam. May tudott repülni, de én letörtem a szárnyát.
Van most egy új kedvencem tőled, amit számtalanszor meghallgatok: He
Can Only Hold Her for so long.{23} A dalban szereplő férfi szeretni próbálja
a lányt, de a lány nincs igazából mellette, nem igazán. Menekül valamitől, ami
benne van, és amit a férfi nem láthat. Azt hiszem, ilyesmi lehet bennem.
Ma, az első tanítási napon az új pulóveremet viseltem, amelyet anyu
küldött karácsonyra. Levágtam a pulóver nyakát, egy foltot tűztem a helyére,
hogy olyan legyen, mint May pulóvere tavaly az első napon, azután beosontam
May szobájába, és először festettem ki a számat a rúzsával – Cover Girl
Everlasting –, amit ott hagyott a tükörasztalán. Állandóan arról ábrándoztam,
milyen lesz, amikor meglátom Skyt. Csókolózni fogunk a szekrénye mellett.
Azt fogja mondani, hogy gyönyörű vagyok. Azt fogom mondani, hogy ne
haragudjon. Nem akartam ráijeszteni újévkor. Túl sokat ittam. Ő majd
bocsánatot kér azért, amit Mayről mondott. Azt fogja mondani, hogy fel akart
hívni. Majd elfelejtünk mindent. Sky szeret engem. Elvégre megmondta.
Ám egész délelőtt nem volt sehol. És értelmetlen volt az egész nap.
Hannah az ebédnél kacérkodni kezdett az egyik focista sráccal, mire több
focista, köztük Evan Friedman, odajött az asztalunkhoz. Éreztem, hogy bámul,
hallottam, ahogy a barátja sugdos valamit, aztán felnyihog. Próbáltam
vigyázni, nehogy a szemébe nézzek. Hannah Neunggal kérkedett, hogy
micsoda gengszter, lopott karácsonyra ajándékokat az unokaöccsének, neki
pedig egy aranyláncot. (Nem járt Neungéknál az óta az este óta, amikor
keféltek, de gondolom, a munkában továbbra is találkoznak, és tőle magától
hallottam, hogy ha üresjárat van, hébe-hóba még mindig smárolnak hátul egy
kicsit.) Ettől mindenki eltátotta a száját, kivéve Natalie-t, aki azt mondta, ez
nem illik karácsonykor, és ha neki nem lenne pénze ajándékokra, inkább saját
kezűleg készítene az unokaöccsének valamit. Hannah azt persze nem kürtölte
ki, hogy szilveszterkor nyíltan csókolóztak Natalie-val, mintegy ígéretként egy
új életre, amelyben Natalie lesz az egyetlen.
Én nem beszéltem Skyról. Amikor rákérdeztek, hol van, csak vállat
vontam. Amikor azt kérdezték, jól vagyok-e, csak mosolyogtam. Még mindig
reménykedtem, hogy egyszer csak betoppan és átkarol. Igyekeztem konkrét
dolgokra összpontosítani, például az új pulcsim varrásánál fölfeslett fonalra,
mert ezek kötöttek oda a valósághoz.
Az utolsó, nyolcadik órán énekkarra mentem Hannah-val. Az elmúlt
félévben tesi volt, de annak már vége. – Hála istennek, hogy letudtuk! –
mondta Hannah. Előre örült az énekkarnak, mert szeret énekelni. Azt mondta,
a kórusban az a klassz, hogy van benne egy csomó másik hang, így nyugodtan
énekelhetünk.
Ahogy beléptünk a terembe, megláttam őt. Skyt. Erre nem számítottam. A
szabadon választható tárgyakra minden évfolyam járhat, de azt hittem, ő
inkább ipar- vagy képzőművészetre megy. Talán ott már betelt a létszám. A
terem túlsó végében beszélgetett két harmadikossal. Folyton azt vártam, hogy
találkozzon a tekintetünk. Ám egész foglalkozáson nem nézett rám,
egyetlenegyszer sem. Mr. Janoff és Mrs. Buster, aki a segédtanár, felosztottak
bennünket altra, szopránra satöbbi, azután elkezdtük tanulni az első
számunkat, ami „Az új élmény” volt az Aladdinból, és ekkor lett igazán rossz.
Mintha megakadt volna valami a garatomban. Nem bírtam énekelni, még csak
helyesen lélegezni sem tudtam. Kapkodtam a levegőt, és bámultam a szoba
túlsó végében Skyt, aki rám se nézett. Mintha nem léteznék. Lehet, hogy nem
is vagyok itt? Biztattam magam, hogy pattanjak fel a varázsszőnyegre, és
repüljek a fejük fölött. Éreztem a bőrömön egy árnyék forró leheletét, ahogy
behunytam a szememet, és a hangokra igyekeztem összpontosítani, próbáltam
szétszálazni a kórusban egybeolvadó hangokat. Hallottam magam mellett
Hannah édes szopránját. Hallottam a fiút bioszról, aki hamisított LSD-t árul.
És mintha hallottam volna Skyt. A dalszöveg azt mondta, hogy ne hunyjuk be a
szemünket. De amikor kinyitottam, és Skyra néztem, ő a kottáját bámulta, és
még csak nem is mozgott a szája. A szövegben az volt, hogy itt egy egész új
világ, amin lehet osztozni. A terem túlsó végében Sky elmosódott, mint egy
régi fénykép.
Ahogy kicsengettek, Hannah megragadta a karomat: – Mi baj? –
Elhúzódtam.
– Nem érzem jól magam – feleltem, azzal kirohantam. Úgy mentem végig
a folyosón, mint egy kísértet, amely keresztülhatol mindenen. Mindenkin.
Elfelejtettem félreállni, amikor szembejött egy csomó fiú.
– Nézz már a lábad alá! – mondta az egyik.
Sky uszadékfából faragott szíve most is ott van a tükörasztalomon.
Végighúzom rajta az ujjaimat, mert bizonyságot akarok, hogy a kezem igazi,
hogy az ő kezének is igazinak kellett lennie, hiszen azzal faragta.
Szeretettel
Laurel
Kedves Kurt!
Láttál már téli fákat, amikor lomb helyett madarak borítják el a csupasz
ágakat? Ma láttam ilyet. A tökéletesen mozdulatlan madarak tollakból szőttek
takarót a fára. Vacogtam. Keményen fújt a szél, ám az ágak a fekete
madarakkal meg se mozdultak.
De elébe vágok magamnak. Azzal kezdődött, hogy Sky és én szakítottunk.
A hangját elsodorta a szél. Néztem a madarakat a fákon, arra gondoltam,
milyen gyorsan ver a szívük, és találgattam, hogy ez a gyorsan dobogó szív
tartja-e őket melegen. Éjszaka talán kiszököm a házból, de most csak azért,
hogy hangosan sírhassak.
Ma arra jöttem haza az iskolából a második félév második napján, hogy a
kapura egy levelet ragasztottak, és a borítékra az én nevemet írták.
Különösnek találtam, de tudtam, hogy Skytól jött. Leültem a kinti padra, és
feltéptem. Azt hiszem, egy részem még mindig és akaratlanul is reménykedett.
Valóban úgy is kezdődött, mint egy régimódi szerelmeslevél. Hogy mennyire
különbözöm a többi lánytól, és milyen rendkívüli vagyok, satöbbi. Sőt még az
is, hogy mennyire szeret engem. Azt írta, azért döntött a levél mellett, mert
maga se tudta, mit mondhatna személyesen. Azt írta, az volt minden vágya,
hogy megismerjen, de szilveszterkor rájött, hogy még egyikünk sem áll
készen. Azt írta, hogy nekem kell vigyáznom magamra, mert ő nem tud
vigyázni rám. Azt írta: Sokkal boldogabb leszel nélkülem.
Amikor ezt elolvastam, az olyan volt, mintha becsapódtam volna a
világba, amelyből igyekeztem kimaradni – a világba, amelyben Sky valóban
elhagyott. Sokban emlékeztetett arra, amit te írtál a búcsúleveledben az
öngyilkosságod előtt. Hogy a lányod élete sokkal boldogabb lesz nélküled.
Közölhetem veled, hogy nincs igazad. Rettenetes kifogás ez valakitől, aki nem
bírja az életet. Rossz utat választottál a közérzeted javítására, mert tudtad,
hogy olyasvalakit hagysz el, aki nem akarja a távozásodat. Olyasvalakit,
akinek szüksége van rád.
 Miután elolvastam a levelet, elment minden eszem. Látnom kellett az
arcát, úgyhogy felálltam a padról, és gyalog elindultam a házuk felé. Vittem
magammal a telefonomat, és útközben is hívogattam. Amikor nem vette föl,
végigkutyagoltam mind a négy kilométert, és egyfolytában sírtam.
Bekopogtattam. Összefolyt előttem a világ, amíg az anyja ajtót nem
nyitott. Kirojtosodott szaténpongyolát viselt, kontyából bomlottan csüngtek a
fürtök. Olyan döbbenetes arca volt, olyan szelíd és jóságos, hogy a torkomon
akadt a zokogás. A tekintete azt üzente, hogy mindent ért. Ám mielőtt egy szót
szólhattam volna, megjelent Sky. – Menj be, mama – mondta. – Azonnal
jövök. – Becsukta az ajtót, kilépett a sziporkázó műanyag hókristályokkal
díszített tornácra.
Olyan sok minden tolongott a fejemben, de hirtelen nem voltak szavaim.
Sky izmai görcsösen megfeszültek, és nem akart rám nézni. Végül annyit
mondott: – Gyere, hazaviszlek. – Mentem utána a furgonhoz. – Ugye,
megértesz? – kérdezte. – Ide nem jöhetsz többé.
Akkor ismét elsírtam magam. Végigbőgtem az egész utat a furgonban,
amelynek olyan szaga volt, mint az ezeréves bőrnek. Ebben a furgonban
érintettük meg először egymást, miközben te susogtál a sztereóból: Aqua
seafoam shame…
A golfpályánál, a házunk közelében azt mondtam: – Állj meg.
Úgyhogy leparkolt. Aztán kiszálltunk. Eszembe jutott a golfpálya a
vadlibákkal, és ahogy kacagva hemperegtünk a földön. A vadlibák elszálltak,
a levelek lehullottak, a fákra most csak a feketerigók szőttek takarót. Nem
bírtam abbahagyni a sírást. Meg akartam találni Skyt.
– Azt mondtad, hogy szeretsz – sírtam.
– Tudom. – Láttam, hogy kezd megfagyni az arca.
– Akkor miért akarsz elhagyni? – ordítottam.
– Nem tudom. Nem bírlak nézni így. Néha mintha eltűnnél. Nem az a baj,
hogy sokat sírsz. Az a baj, hogy sírsz, és nem tudom, miért. És nem akarod
elmondani. Nem hozhatom helyre.
Megindult alattam a föld. Csak annyit tehettem, hogy még keservesebben
sírtam. Mert a helyzet az, hogy Skynak igaza volt. Vajon maradt volna, ha
elmondom neki? De tudtam, hogy már késő. A nyirkosság átszivárgott a
ruhámon. Felhők takarták a majdnem teljesen kikerekedett holdat. Amikor
felnéztem Skyra, nem láttam az arcát, csak egy árnyékot.
Valami összetört bennem, és ezt most már Sky is látja. És senki sem
rakhatja össze. Úgy iparkodtam bátor lenni, mint May, szabad és ragyogó
lenni, mint a csillagok, de nem sikerült! Nem lettem olyan. Sky látta.
Kinyitotta az ajtót az alvilágba, ahol én még mindig csak May kishúga voltam,
aki nem menthette meg a nővérét, sem semmi. Rossz voltam, gonosz voltam,
mindenben én voltam a hibás.
A feketerigók váratlanul felröppentek a fákról, mintha lenne egy dolog,
amely szól nekik, hogy mikor induljanak el valamilyen titkos helyre az égben,
mielőtt visszajönnek új fákat keresni. Azt hiszem, én is velük mentem, de nem
tudtam biztosan, hogy visszakerülök-e még a földre valaha.
Szeretettel
Laurel
Kedves Kurt, Judy, Elizabeth, Amelia, River, Janis, Jim, Amy, Allan, E. E. és
John!
Remélem, közületek valaki hall engem, mert most olyan a világ, mint a
csend alagútja. Felfedeztem, hogy a percek néha megragadnak bennünk. Ott
vannak betokozódva a bőrünk alatt, mint az értetlenség vagy a bánat vagy a
félelem csonthéjas magvai, amelyeket körülnő a testünk, és ha egy bizonyos
irányba fordulunk, ha elesünk, valamelyik kiszabadulhat, és akkor vagy
feloldódik a vérünkben, vagy egy egész fa sarjad belőle. Az is megtörténik,
hogy ha egy kiszabadul, a többi is követi.
Mintha fuldokolnék az emlékekben. Minden túlságosan fényes. Anyu teát
főz Maynek és nekem. Viharban sétálunk haza a medencétől, a lábunk
szedertől lila. Képzeletbeli lovakon vágtatunk a hóesésben. Apu elrobog a
motorján, a szilfák magvakat szórnak a fejére. Anyu tiszta blúzokat hajtogat,
bőröndbe teszi őket. May megy a mozi felé, hosszú haja leng. May tenyere az
ablaküvegen. Nem állnak meg.
A folyóvíz hangja volt az első, ami az eszembe jutott abból az éjszakából.
A hang kitartóan mozgott, mintha sose akarna leállni. Láttam az aszfalt
réseiből sarjadó harangvirágokat. Kettőt letapostak, egy még mindig tartotta a
csészéjében a holdfényt. A folyó hangja erősödött, mindent belefojtott a
harsogásába.
A régi műúton mentünk autóval, May és én. Az éjszaka megtelt
csillagokkal. Kinyitottuk a tetőablakot, felhangosítottuk a zenét, May az
„Everything I Go”-t énekelte elnyújtott, édes hangon. Tell me all that I should
know… Fejből tudta az összes hajlítást és vibratót. Olyan erősen énekelt,
hogy attól féltem, egymillió darabra szakad a hangja. Mereven bámultam
fölfelé, figyeltem a csillagokat, ahogy elevenen falják föl az eget. Azt
kívántam, hogy May boldog legyen.
Rátaposott a gázra, és az autó úgy száguldott a régi 5-ös műúton, akár a
villám, bele a sötétségbe. A sebesség magával vitte az összes hangot, végül
csak a zene maradt. Egyedül voltunk az úton. May megállt a mi helyünknél,
ahol a régi vágány megy át a folyó felett. Tavasszal harsog a víz. Nyár végére
a folyó leapad, és olyan lassan mozog, hogy alig van hangja. Télen majdnem
fenékig befagy. De most tavasz volt. Virágos, minden-lehetséges tavasz.
A helyünket akkor fedeztük fel, amikor a parton sétáltunk anyuval és
apuval kicsi korunkban. Utána Mayjel kettesben kezdtünk idejárni hétvégi
délutánokon, amikor könyvtárban kellett volna lennünk, vagy mozi után, mint
ma. Leparkoltunk a síneknél, azután négykézláb kimásztunk a talpfákon.
Leültünk, és úgy éreztük, mintha lebegnénk. Micimackó-vízipólót játszottunk,
mint kicsi korunkban, összekerestük a legtökéletesebb hullott gallyakat,
beleejtettük őket a vágány széléről a vízbe, aztán kihajoltunk a másik oldalon,
és lestük, kié jelenik meg elsőnek. Megjósoltuk, kinek a gallya érkezik
először az óceánba. Halmokba gyűjtöttük a gallyakat, és játszottunk vég
nélkül. Elképzeltük, micsoda nagy kalandokat élnek át a gallyak, amíg
leutaznak a folyón az óceánig. Utána visszakúsztunk a szárazföldre.
Ám azon az éjszakán valami más történt. Ültünk a híd közepén. Mondtam
valamit, amit sohasem lett volna szabad mondanom. May felállt, és
visszaindult a szárazföldre, úgy egyensúlyozva a sínen, mint egy kötéltáncos.
Miért nem figyelmeztettem, hogy egyensúlyozzon? Miért nem futottam
utána, miért nem állítottam meg, miért nem csináltam semmit, hogy
visszatartsam? De nem bírtam mozdulni. Mintha elhagytam volna a testemet,
és átköltöztem volna az övébe. Éreztem, ahogy inog. Éreztem, ahogy hullik.
Olyan volt, mintha már megtörtént volna minden, aminek történnie kell; annyit
tehetek, hogy végignézem.
Aztán visszafordult, hátranézett. Sötét szeme utat keresett a sötétben.
Lófarkából kibomlottak a laza tincsek. Karja fehér és vékony volt a
holdfényben.
Tekintetünk találkozott, és abban a percben visszatért a valóság.
Kinyitottam a szám, hogy a nevét kiáltsam, de mielőtt egy hang is kijöhetett
volna belőlem, őt mintha elfújta volna a szél. Mintha átvitorlázott volna az
alatta tátongó feketeségbe. Nem botlott meg. Nem ugrott le. Mintha elúszott
volna. Esküdni mernék rá, hogy egy pillanatig megállt a levegőben, mielőtt
lezuhant.
 Folyton látnom kell, ahogy lebeg. Minden vágyam, hogy utánarohanhassak
és visszaránthassam. Nem mentettem meg. A lábam lefagyott. A hangom
megtört. Bár elmondhatnám nektek, hogy miért.
Mert most már csak ezt látom. May áll a levegőben, várja, hogy
megfogjam a kezét, és visszahúzzam a sínekre. Visszamásszak vele a földre,
hogy hazamenjünk együtt.
Szeretettel
Laurel
Kedves Kurt!
Azt írtad a búcsúleveled második sorában, hogy ezt nagyon könnyű lesz
megérteni. Igen is, meg nem is. Mármint tudom, mi a sztori, és mi lett a vége.
A sztárság nem tett boldoggá. Nem tett legyőzhetetlenné. Továbbra is
sebezhető voltál, egyszerre gyűlölve és szeretve mindent. Túl sok volt neked
a világ. Túl közel voltak hozzád az emberek. Mondtál valamit, amit nem
verhetek ki a fejemből: Egyszerűen szeretem az embereket… annyira
szeretem, hogy kurvára szomorú vagyok tőle. Igen, ezt megértem.
Én is ezt érzem, amikor látom, hogy Amy néni beizzítja az üzenetrögzítőt,
és úgy játssza le a Jézus-ember több hónapos üzenetét, mintha most jött volna.
Amikor látom, hogy Hannah rohan az új ruhájában Kasey elé, de közben
mindegyre visszales Natalie-ra. Amikor látom, hogy Tristan léggitározza az
egyik dalodat, holott szeretne írni egy saját számot. Amikor látom aput, aki
minden este puszit ad a homlokomra lefekvés előtt, de túl fáradt, hogy azon
izguljon, hova járok éjszaka. Amikor látom bioszon a fiút, aki könyvekkel
tölti meg az örökké üres széket maga mellett. Minden a körmöm alá megy.
Kivédhetetlenül.
Szóval igen, bizonyos szempontból könnyű megérteni. Másrészt, ahogy te
mondanád, kurvára nincs értelme. Annak, hogy megöld magad. Kurvára nincs
értelme. Nem gondoltál ránk, többiekre. Nem érdekelt, mi történik velünk, ha
te már elmentél.
Három napja, hogy Sky szakított velem. Nem bírtam volna elviselni, hogy
másnap vagy másnap után látnom kelljen az iskolában, így azt mondtam
apunak, nem jól vagyok, és ágyban maradtam, eltemetve magam a pokrócok
alá. Amikor Hannah és Natalie telefonált, hogy mi van, SMS-t küldtem nekik,
hogy influenzás vagyok. Tulajdonképpen nem voltam beteg, de ittam egy kis
NyQuil altató szirupot a gyógyszerszekrényből, és átaludtam a napot. Apu
minden este készített nekem Lipton instant tyúkhúslevest, amint hazaért a
munkából, mert anyu ugyanazon tartott, ha beteg voltam. Olyan kedves volt,
hogy ennyire igyekszik, de ettől csak rosszabbul éreztem magam. Ma este,
még mindig kábán az orvosságtól, amire nem is volt szükségem, megkértem,
hogy énekeljen nekem altatót. Elénekelte, hogy „Ez a te földed”. Behunytam a
szemem, és megpróbáltam gondolatban visszautazni az érzéshez, amellyel
kicsi koromban fogadtam ezt a dalt.
De nem jutottam sehova, csak vissza az éjszakába, amikor May meghalt.
Meg a korábbi éjszakákba, amikor arra vártam, hogy hazajöjjön. Valami baj
van velem. Nem tudom, mi az.
Merevre fagytam, amikor May leesett. A rendőr talált meg másnap, ahogy
bámultam le a vízre. Ezt mondják. Én nem emlékszem. Amikor megkérdeztek:
„Mi történt a nővéreddel?”, nem válaszoltam. A folyóban találták meg a
testét.
Apu sose nyaggatott, de anyu örökösen kérdezgetett, tudni akarta, mit
kerestünk a hídon, miért mentünk oda, miért nem voltunk a moziban, ahol
lennünk kellett volna. Szerintem dühös volt rám, amiért képtelen vagyok
megmagyarázni. Szerintem ezért költözhetett el Kaliforniába, és adta fel
nálam az anyaságot. Szerintem azt gondolta, hogy én vagyok a hibás. És
szerintem igaza van. Ha tudná az igazat, sose jönne vissza.
Emlékszem, egy nappal az elutazása előtt a konyhapultot törölte le a
reggeli után. Felnézett, és megkérdezte: – Laurel. Leugrott?
– Nem – mondtam. – A szél fújta le.
Anyu csak bólintott könnyes szemmel, majd elfordult.
Apu már lefeküdt, de én nem aludtam el. Lábujjhegyen kiosontam a
folyosóra, megfogtam May szobájának kilincsét, félig lenyomtam. Aztán
visszaengedtem. Váratlanul megrémültem attól, hogy tudom, miért nem lehet
odabent. Attól, hogy milyen csendesen bámulnának rám a dolgai, amelyeket itt
hagyott.
A nirvána szabadságot jelent. Szabadságot a szenvedéstől. Gondolom,
egyesek azt mondanák, hogy ez nem más, mint a halál. Hát, gratulálok a
szabaduláshoz. Mi, többiek, még itt vagyunk, és csak viaskodunk azzal, ami
szétszakadt.
Szeretettel
Laurel
Kedves Amelia Earhart!
Folyton rád gondolok, fel-felvillan előttem, milyen lehetett a gépedben
ülni azon a reggelen, mielőtt eltűntél. Világ körüli utadból már megtettél
harmincötezer-kétszáz kilométert, csak tizenegyezer-kétszáz volt hátra a
majdnem üres Csendes-óceán fölött. Egy Howland nevű apró szigetre
tartottál, amelyet a levegőből nehezen lehetett megkülönböztetni a fellegektől.
A gépedben nem volt elég üzemanyag, és a térképeid nem voltak egészen
pontosak. A rádió-összeköttetés rossz volt. Amikor üzenetet küldtél a
howlandi Parti Őrségnek – maguk felé kell tartanunk, de nem látjuk a
szigetet, fogy az üzemanyag –, pánikban voltál vajon? Húsz perccel később
válaszoltak, de nem tudták, hallottad-e őket. Egy óra múlva megkapták utolsó
üzenetedet, tele statikus recsegéssel. Füstjeleket adtak, de már sose tudjuk
meg, elég közel jártál-e, hogy láthasd őket. Keresőosztagokat küldtek ki, és
azóta is keresünk. Ez bizonyítja, mennyire szerettünk, hogy még most is
keresünk, hetvenöt évvel a halálod után. Bár kétlem, hogy bármi is változna,
ha végre megkapnánk a választ.
Ma hétfő van, az első napom az iskolában azóta, hogy szakítottunk Skyjal.
Apu azt mondta, szerinte ideje kihívni az orvost, én pedig beláttam, hogy nem
játszhatom tovább a beteget. Amikor tegnap eljött az idő, hogy átköltözzem
Amy nénihez, azt mondtam, jobban érzem magam. Ma reggel fölvettem egy
melegítőfelsőt, amelyet nyolcadik óta nem viseltem, a hajamat hátrafésültem
lófarokba. Ebédnél nem volt étvágyam se a császárzsemléhez, se a Nutter
Butterhez. Az asztalunkhoz mentem, leültem Natalie és Hannah mellé, és
kiböktem, mielőtt faggatni kezdhettek volna:
– Szakított velem.
Volt nagy jajistenem, de azért jól vagy, és hogyhogy? A nagyon rossznál
csak egy árnyalattal kevésbé rossz a mások sajnálkozása. Mintha
megerősítenék, hogy tényleg borzasztó baj van. Próbáltam visszaszorítani a
szemhéjamat égető könnyeket, de azért csak kicsordultak. Natalie és Hannah
rohantak átölelni; Hannah a vállára vonta a fejemet, és simogatta.
– Fogalma sincs, mit veszített. Te vagy a legklasszabb és leggyönyörűbb
lány a világon. Micsoda egy komplett vadbarom seggfej, Laurel!
– Nem – mondtam bele a pólójától eltompult hangon a vállába. – Én
vagyok az.
– Mi van? Ne, szó sincs róla. Nem igaz.
– Ma nem megyek énekkarra – közöltem Hannah-val. – Nem bírom látni.
– Oké, semmi gáz – felelte. – Nem muszáj. Kihagyjuk.
Így hát a nyolcadik órában kisompolyogtunk a suliból, átsiettünk az
aszfalton olvadozó pötty hótölcsérek között a vacak kis Safewaybe, hogy
beszerezzük a szeszt, amit megiszunk Natalie-nál, mielőtt a mamája megjön a
munkából. Felkapaszkodtunk Natalie-ék házának tetejére, pokrócokba
bugyoláltuk magunkat, és kézről kézre adtuk a fahéjlikőrt. Hannah próbált
megnevettetni, és próbált kitalálni nekem egy új fiút, sorra javasolva Kasey
barátait, akiktől Natalie elhúzta a száját, még Evan Friedmant is. – Megint
fasírtban vannak Brittel, és láttam, hogy bámult rád!
Alig hallottam, mit mondanak. Csak azt az egyetlen gondolatot hallottam,
ami végtelenítve kerepelt az agyamban: Meghalt! Aztán megtörtént. Talán
azért, mert olyan hálás voltam Natalie-nak és Hannah-nak, vagy talán azért,
mert túlságosan szomorú voltam, és túlságosan elfáradtam ahhoz, hogy
hasonlítani próbáljak, mindenesetre kimondtam:
– A nővérem meghalt.
Egy pillanatig csend volt. Aztán Hannah bólintott. – Tudom – mondta. –
Őszinte részvétem.
Nem értettem.
– Honnan tudod?
– Tristantól – felelte rövid habozás után. – Neki és Kristennek voltak
sandiás haverjaik, tőlük hallották, hogy egy ottani lány meghalt. Nem volt
nehéz kitotózni, hogy a nővéred az.
– Mi? – Váratlanul olyan méregbe gurultam, mint amikor a szülők
lerántják rólunk reggel a takarót, hogy keljünk fel. A bőröm szinte átlátszott,
olyan vékony volt a januári hidegben. – És miért nem szóltatok?
– Mert sose beszéltél róla – felelte Natalie. – Arra vártunk, hogy készen
állj lelkileg.
– Sose hívtál meg minket magadhoz, se semmi – vette át a szót Hannah. –
Úgy gondoltuk, nem akarod, hogy szóba hozzuk.
Csak bámultam. Elfolyt belőlem minden, még az egy perce szinte kézzel
fogható méreg is. Tudták egész idő alatt, mégsem bántak velem másképp.
Vajon kit láthatnak, ha rám néznek?
Hannah nyújtotta az üveget. Ittam még egy kortyot. – Milyen volt? –
kérdezte.
– Gyönyörű – feleltem. – Olyan… olyan király. Vicces, okos, lényegében
tökéletes. – És itt hagyott engem!, sikoltotta a fejemben egy hang. A
telefonomra néztem. – Francba, három óra! A nagynéném! – Hannah nyújtotta
a táskájából a szájvizet, ügyetlenül lekecmeregtem a létrán, és visszarohantam
az iskolába, meg-megcsúszva a járdák lefagyóban levő hókérgén. Mire félóra
késéssel megérkeztem, Amy néni autóján kívül már csak néhány kocsi
tartózkodott a parkolóban.
– Te meg hol voltál? – kérdezte.
– Én csak… csak…
– Lángvörös vagy – érintette meg az arcomat. – Hiszen te jéggé vagy
fagyva!
– Elnézést – mondtam –, csak… egy kis srác elesett a jégen, és segítenem
kellett, hogy haza tudjon menni.
Amy néni úgy nézett, mintha nem tudná, higgyen-e nekem.
– Hazudni bűn, Laurel.
Nem fordítottam el a tekintetemet.
– Ja, tudom.
Egy percig hallgatott, az ezüst haját igazgatta a füle mögé, mintha azt
próbálná eldönteni, bízhat-e bennem, vagy sem. A gyomrom görcsölt a
lelkifurdalástól.
– Mehetünk? – kérdeztem végül.
Bólintott. Kihúztunk az ódon, fehér Bogárral a parkolóból.
Iszonyúan elfáradtam, mire a házához értünk. Azt mondtam, hogy még
mindig rosszul érzem magam, és elmentem lefeküdni. Valamilyen okból azon
a „halott játék” nevű játékon kezdtem töprengeni, amit May és én játszottunk
Carllal és Markkal, a szomszéd fiúkkal.
Nyaranta, a Markék úszómedencéjében átlubickolt napok után este
hazasiettünk vacsorázni. Később a fiúk becsengettek, hogy menjünk át
kosárlabdázni a felhajtójukra. May gyönyörű volt, ahogy kuncogva cselezett, a
bikinifelsője átpiroslott a pólóján. Élvezettel rohant keresztül az udvaron, de
a kosárhoz érve megállt, nevetett és sose dobott. Mark nagy néha nekem
passzolta a labdát. Annyira összpontosítottam, hogy már semmit sem láttam a
világból, és szerettem a süvítő hangot, mert ez azt jelentette, hogy Mark
összeüti velem a tenyerét, én meg boldog voltam az érintéstől, még ha csak
egy percig tartott is.
Majd amikor elszürkült az alkony, még mielőtt felkapcsolták volna az
utcai világítást és szedelőzködni kezdtünk volna, May általában közölte, hogy
itt a „halott játék” ideje. Ez volt a tökéletes időpont, mert a szülők tévét
néztek, és homályos, alattomos volt a fény. Azért szerette ezt a játékot, mert
mindig ő győzött benne.
Azon a nyáron találta ki, mielőtt elkezdte a középiskolát, rögtön azután,
hogy anyu elköltözött. Mihelyt végeztünk a kosárlabdával, átváltottunk
„Felelsz vagy mersz”-re. May unalmasnak találta Carl és Mark kihívásait,
például, hogy villogtassunk be elemlámpával a szomszédokhoz, azt mondta,
neki van egy jobb ötlete.
A „halott játék” így működött: bekötött szemmel kifekszel hanyatt az út
közepére – pontosan a közepére, meg is jelöltük egy odakrétázott X-szel –, és
várod, hogy jöjjön egy autó. Aki a legtovább marad fekve és a legkésőbb
rohan ki az útról, az győz. Mivel pedig be van kötve a szemed, csak hallásból
állapíthatod meg, mikor jön egy autó.
Időnként a sofőr meglátott az úton, és beletaposott a fékbe, de többször
volt úgy, hogy nem látott meg, mert szürkület volt. May kivárt egy hosszú
másodpercet, mielőtt félregördült. Amikor először játszottuk, azt hittem,
tényleg elüti az autó. Kirohantam az útra a kocsi elé, és hadonásztam, amíg
visító gumikkal meg nem állt. Kiszállt egy öregasszony, ordított velünk egy
sort. Miután elhúzott, May hozzám fordult. – Neked meg mi bajod? Ennyit
sem értesz? Nem így működik a játék! – A játék lényege az volt, hogy egyedül
és kizárólag a halott – vagyis aki épp az úton feküdt – tudhatta, mikor fusson
el. Égett az arcom a szégyenkezéstől.
Ezek után valahányszor Mayre került a sor, megálltam a napsütéstől még
mindig meleg járdán, kapartam a lábujjaimmal a betont, és igyekeztem nem
odanézni az utcára. Inkább a felbukkanó csillagokat néztem, és azt kívántam,
hogy Maynek ne essék baja. Ám az utolsó másodpercben akaratom ellenére is
mindig oda kellett néznem, és láttam, ahogy fekszik az úton mozdulatlanul.
Amikor idejében félregurult, letöröltem a forró könnyeimet. És milyen eleven
volt, mennyire felpörgött, hogy pihegett és mosolygott fülig érő szájjal a nyári
éjszakában!
Szeretettel
Laurel
Kedves River!
Ma, énekkaron Hannah majdnem végig fogta a kezemet. Folyton azt
gondoltam: ne nézz oda, Skyra! Ám egyetlenegyszer akaratlanul is oda kellett
néznem. Úgy kápráztatta a szememet, akár a délibáb, és emlékeznem kellett,
hogyan hullámzik a mellkasa a lélegzéstől. Bármit megadtam volna, hogy
érezhessem, amint átölel. Bármit megadtam volna, hogy más lehessek,
olyasvalaki, akit nem hagyott el.
Tanítás után Hannah megvárt, de azt mondtam, inkább utánamegyek a
sikátorba. Mihelyt kiürült a terem, leültem, a térdemre hajtottam a fejemet, és
igyekeztem lassabban lélegezni.
Végül kimentem a sikátorba Natalie-hoz, Hannah-hoz, Tristanhoz és
Kristenhez. Amikor megláttak, mindenki elcsendesedett, és úgy néztek rám,
amiből az ember rögtön tudja, jól döntött, hogy eleve nem akar beszélni
semmiről. Ha csak Skyról lett volna szó, biztosan találnak valami témát. De
itt többről volt szó. Mayről volt szó. Gondolom, Natalie és Hannah elmondta
nekik, amit végre beismertem: hogy volt egy testvérem, aki meghalt.
Pár percnyi hallgatás után kényszerítették magukat, hogy karattyolni
kezdjenek. Tristan rágyújtott az óriási konyhai gázgyújtójával. Mielőtt Kristen
és ő elmentek volna, mert össze kellett készülniük, hogy Kristen szüleivel
vacsorázzanak, mind a kettő megszorította a kezemet, mintha azt üzennék:
sajnáljuk. De én nem akartam szánalmat. Nem szolgáltam rá. Ez nem az a
normális dolog, amelyiknél nyugodtan sírhatok, búslakodhatok, és hagyhatom,
hogy simogassák a hajamat. Túlságosan zavaros érzelmek tolongtak bennem,
és a gubanc közepén megállíthatatlanul növekedett a gyomromban a düh
daganata. Tudom, hogy nem ezt kellene éreznem. És még bűntudatosabb
leszek, amiért ezt érzem. De nem tehetek róla.
Miután Tristan és Kristen lelépett, én is menni akartam, hogy ne késsem le
ismét Amy nénit, ám Hannah azt mondta: – Figyelj, ami a nővéredet illeti.
Bocs, hogy senkinek sincs egy jó szava. És bocs, amiért nem szóltunk
korábban.
Olyan kedvesen beszélt, hogy fájt, amiért nem mondhatok el mindent. – Én
is bocsánatot kérek, amiért nem beszéltem róla már korábban.
– Van egy csomó minden, amikhez nem elég jók a szavak – jelentette ki
Hannah. – Bár szerintem azért meg kéne próbálni.
– Tényleg szomorú, hogy az embernek meg kell halnia – szögezte le
nagyon komolyan Natalie.
Ez olyan lapos közhely volt, hogy nevetnünk kellett rajta. Véletlenül
tökéletesen szemléltette azt, amit Hannah mondott.
– Te részeg vagy? – kérdeztem, amitől még hangosabban nevettünk.
Amikor végre elcsendesedett a nevetés, azt mondtam nekik:
– Úgy örülök, srácok, hogy ti vagytok nekem. – Csakugyan örülök.
Gondolkoztam azon, amit Hannah mondott, hogy egy csomó mindenhez
nem elég jók a szavak, de azért meg kell próbálnunk. Nekem is talán
erősebben kéne próbálkoznom. Csak azt nem tudom, mit gondolnának rólam,
ha tudnák, mit mondtam Maynek azon az éjszakán. Ha tudnák, miket hagytam
csinálni a korábbi éjszakákon. Aggódom, hogy akkor őket is elveszíteném.
River, azon az éjszakán, amikor meghaltál, a húgod és az öcséd úgy talált
rád, hogy összeestél egy klub előtt a járdán. Túladagoltad magad. A húgod
megpróbált életet lehelni beléd. Az öcséd kihívta a mentőt. Kétségbeesetten
ordított a telefonba, könyörgött, hogy jöjjön már valaki. Könyörgött, hogy
mentsen meg valaki. De mire befutott a mentőautó, már késő volt.
Amikor megtalálták May testét a folyóban, a patológus azt mondta, hogy
az már nem is olyan volt, mint ő. Anyu és apu ezért döntöttek úgy, hogy
elhamvasztatják. Én sose láttam. Sose láttam halottat.
Gondolom, te tudod, milyen érzés cserbenhagyni valakit. Cserbenhagyni
mindenkit. River, te olyan fényes csillag voltál, egész addig, amíg annyit nem
drogoztál, hogy az elvette az életedet. Gondolod, hogy mindenkiből ilyen
csillag lesz? Olyan, akire felnéznek, akit szeretnek, aki ragyog? Hát nem. Nem
kell azt tenniük, amit neked. Nem kell olyan gyönyörűnek lenniük, amilyen te
voltál. Te pedig csak ki akartál égni.
Szeretettel
Laurel
Kedves Elizabeth Bishop!
Veszteni megtanulhatsz, nem nehéz – én megtanultam. A napok átlátszóak,
mintha abban a kese fényben járkálnék, amely átnyomakszik a felhőpajzson,
de nem éri el a földet. Üres, híg fény.
Sky három hete és egy napja szakított velem. Ma, tanítás után kint voltam
Natalie-val, Hannah-val és Kristennel a sikátorban. A lányok bagóztak és
beszélgettek. Nem figyeltem oda. Az ég izzott, mint azelőtt szokott, hogy
komolyan besötétedne. Sky melegítőfelsőjét szorongattam, amelyet
kölcsönadott egy éjszakán, amikor kiszöktünk otthonról. Akkoriban viselni
kezdtem az iskolában, és azon viccelődtem, hogy sose adom vissza. Most már
tényleg nem fogom. Ma kiszedtem a szekrényemből, hogy hazavigyem, és
begyömöszöljem a fiókom hátuljába. Ott tartom azokat az emlékeket,
amelyektől túlságosan elszomorodom. De mivel havazott és fáztam, inkább
felvettem. Olyan szaga volt, mint Skynak.
Abban a pillanatban Sky úgy jelent meg a sikátorban, mintha a semmiből
toppanna oda. Összerezzent, amikor észrevett.
– Szia – vetette oda, de nem állt meg. A földet néztem, mert könnybe
lábadt a szemem, de nem akartam, hogy meglássa. – Szia – súgtam, míg
elhaladt mellettem, és néztem a hátát. Még mindig szerettem, ugyanakkor
gyűlöltem.
Aztán megláttam. Sky megállt az egyik utcai lámpa alatt, és átkarolta.
Szőke lány volt, nagy dudákkal, majd kirepedt rajta az überfeszes, rózsaszín
póló, amelynek az elejére anarchista jelképet mázoltak. Csak azt az egy szál
pólót viselte, pedig havazott. Sky levetette a szokott bőrdzsekijét, és a lányra
terítette. És csókolóztak. Sky keze eltűnt a dzseki alatt. Tudtam, hogy nem
kellene odanéznem, de nem bírtam elfordítani a tekintetemet. A torkom
annyira elszorult, hogy alig kaptam levegőt.
A lány észrevette, hogy figyelem őket, és rám mutatott, de mielőtt Sky
odafordulhatott volna, már le is sütöttem a szememet. Mire újból felnéztem, a
lány már vezette Skyt az ócska, sárga autója felé, amely tutira elég tágas volt,
hogy szexeljenek benne.
Sikoltani akartam, oda akartam ugrani a buta sárga autó elé. Úgy éreztem,
mindjárt kicsapnak belőlem a lángok.
– Hát ez egy abszolút seggfej, Laurel – mondta Hannah. – Akarod, hogy
megöljem? Mert megteszem. – Kristen megkínált cigarettával, és bár nem
szoktam cigizni, most elfogadtam egyet, ha másért nem, hogy segítsen
visszafojtani az élményt. Kérdeztem Kristentől, hogy ki ez a lány, és ő azt
felelte, Francescának hívják, az előző évben érettségizett, és a Safewayben
dolgozik. Miközben engem próbáltak vigasztalni azzal, hogy mennyivel szebb,
klasszabb és kedvesebb vagyok nála, elképzeltem Francescát, ahogy
számlázza a pénztárnál a jégkrémet, a csokoládés tejet, a darált húst, a Jim
Beam whiskyt, azután formaruhásan kiszalad a hóban Skyhoz, aki a furgonban
várja, hogy hazavigye, és eszembe jutott a versed:

Még rád is (gunyoros hang, drága kéz-

mozdulatok) ez áll. Nyilvánvaló hát:
Veszthetsz nyugodtan bármit, semmi vész.
Ha úgy is érzed (írd le!), túl nehéz.

Írd le. Írd le. Írd le, Laurel.

Szeretettel
Kedves Jim Morrison!
Tegnap este a „Light My Fire”-t játszottam, és próbáltam felébredni a
ködből, amelybe süppedtem. Ugráltam egy kicsit a szobámban, de a szám nem
úgy hangzott, mint a furgonban, Sky mellett, vagy az Őszi Fesztivál parkjában,
mert folyton arra gondoltam, hogyan találtak meg holtan egy fürdőkádban.
Halál oka: ismeretlen. Mintha bizony nem ismernénk.
A képeden, a híres képen, ami ott látható azon a rengeteg pólón, poszteren
és hasonlón, éget a tekinteted. Felgyújt, egyszerre hív és ellök. Kitárod a
karod, amitől olyan vagy, mint egy kereszt. Csupasz mellkasod sebezhető,
ugyanakkor erős, mint egy állaté. Olvastam, hogy amikor a Doors készített egy
albumot, csak nagy néha jelentél meg a próbákon, és ha igen, többnyire akkor
is részeg voltál. Hegyekben álltak a csirkecsontok, az almaleves dobozok, az
üres rozéboros palackok. És volt, hogy ordítoztál másokkal. Szomorú, amikor
mindenki tud rólad, de senki sem ismer. Ezt érezted vajon? Hogy annak
látnak, akinek látni akarnak. És ha bőrnadrágot viselsz, gyönyörű tested van,
rengeteg drága bort iszol, és ha a hangod olyan, mint az acél, amellyel a tüzet
csiholják, akkor ezek a dolgok a téglák, amelyeket te adtál másoknak, hogy
felépíthessék belőle a személyiséget, amely tetszik nekik.
Arra gondoltam, hogy May az lett, aki lenni akart. Azt hittem, szabad volt,
bátor, és az övé volt a világ, de már nem vagyok benne biztos. Jim, azt
akarom, hogy az emberek ismerjenek, de ha bárki is belém nézhetne, ha
láthatnák, hogy egy érzésem sem olyan, mint amilyennek lennie kellene, akkor
nem tudom, mi történne.
Öt hete és két napja, hogy Sky dobott. Szeretném azt mondani, hogy
kezdek túljutni rajta, de ez nyilvánvalóan nem igaz. Néha, tanítás után, a
hosszabbik úton, a futópálya mellett megyek a parkolóhoz, és látom, amint
smárol Francescával a lelátó közelében, vagy beszáll a kocsijába. Oda
akarok rohanni, hogy leordítsam a fejét. Az öklömmel akarom püfölni a
mellkasát, olyan keményen, ahogy csak bírom, azt akarom, hogy öleljen át,
szorítson magához, ezzel fogva le a kezemet. Azt akarom, hogy csókoljon
újra, de úgy igazán. De most a legvastagabb üvegfal választja el tőlem, amit
akkor sem törhetek át, ha teljes erőmből nekimegyek. Csak magamat törhetem
össze.
Francesca rémes. Meg akar verni. Tegnap, amikor a sikátoron át jöttem ki
az iskolából, elállta a sikátor végét két vadidegen lánnyal. Amikor megláttam,
leszegtem a fejemet, és sietni kezdtem, hogy átnyomakodhassak mellettük, de
bekerítettek.
– Láttam, ahogy bámultál bennünket Skyjal! – mondta.
A szívem ki akart ugrani a bordáim közül. Nagyon igyekeztem bent tartani,
mert nem akartam, hogy az aszfalton landoljon Francesca lába mellett, az
aranygyűrű szomszédságában, amit valaki beleejtett egy résbe. Nagyon
igyekeztem, hogy ne sírjak.
– Hadd mondjak valamit, kislány – folytatta Francesca. – Te már nem
kellesz neki.
Ez nem volt tisztességes. Tudtam, hogy már nem kellek Skynak. De
Francesca nem tudta, hogy ez mennyire fáj nekem. Gyűlöltem érte. Könnyek
égették a szememet, de nem engedhettem meg magamnak, hogy előtte sírjak.
Egyszerűen lehetetlen volt.
Így csak annyit feleltem: – Szerinted nem szánalmas egy kicsit, hogy még
mindig itt lógsz a középiskolánál?
Vörös lett az arca.
– Szétrúgom a kis seggedet! Úgy seggbe foglak rúgni, hogy senki se ismer
rá majd a csinos kis pofádra!
Gyorsan kellett gondolkoznom. Szédültem, az agyam olyan pontokat kötött
össze, amelyeket nem lett volna szabad, de azt az egyet tudtam, hogy
Francesca messze nagyobb darab nálam, és játszva péppé verhet.
Úgyhogy azt kérdeztem:
– Miért nem játszunk inkább? – Átfurakodtam mellette, ki az utcára.
Onnan kiáltottam vissza: – Halott játék a neve. Az győz, aki a legtovább
marad a kocsi előtt!
Lefeküdtem az útra, behunytam a szemem. Hallottam, hogy jön a távolból
egy autó. Hallottam, ahogy közeledik, bár még nem volt annyira közel. Még jó
sokáig maradhatok.
Hallottam, amint Francesca azt mondja a barátnőinek: – Jesszus, ez tök
zizi! Tűnés innen! – Akkor már tudtam, hogy győztem. Tudtam, hogy most már
Francesca fél tőlem, és nem fordítva.
Hallottam, hogy az autó egyre közelebb van. Utána meghallottam Sky
hangját a semmiből: – Laurel! Mi a francot művelsz? – ordította.
Félregördültem az autó elől, aztán csak futottam és futottam, és arra az
éjszakára emlékeztem, amikor megtanultam jól játszani a játékot. Mindig May
volt a legjobb, a legmerészebb. Carl majdnem olyan jó volt, mint ő, de nem
egészen. Mark rögtön ott volt a testvére mögött. Én voltam az utolsó. Amint
hallottam, hogy egy autó befordul a sarkon, rögtön futni akartam. Igyekeztem
várni még egy másodpercet, de amikor felugrottam és lerántottam a
szemkendőt, láttam, hogy az autó még mindig több házzal odébb jár, és
butának éreztem magam, amiért azt hittem, hogy mindjárt elüt. Tudtam, hogy
Mark sose fog szeretni, mert gyáva vagyok, és ezt mindenki látja rajtam.
Folyton azon töprengtem, hogy miért nem vagyok olyan rettenthetetlen, mint
May! Bár én is olyan kipirult és vakmerő és gyönyörű lehetnék a szürkületben,
mint ő! Ha nem lennék ilyen ázott csirke, minden másképp lenne! Akkor Mark
is viszontszeretne!
Aztán megváltozott valami. Ez azután történt, hogy May elkezdett engem is
magával vinni a moziba. Játszottuk a játékot, rám került a sor, kifeküdtem.
Újfajta nyugalom töltött el. Mintha semmi sem árthatna nekem. Vártam, egyre
csak vártam, hogy jöjjön az autó, és amikor hallottam, hogy befordul a sarkon,
egy cseppet sem féltem. Pontosan tudtam, hol jár. Nem volt szükség a
szememre. Így is láttam az utcát és az autót. Most Fergusonék előtt jár. Most
Padilláék előtt, Blairék előtt, Wundersék előtt – pontosan tudtam, milyen
közel van és milyen gyorsan halad. Elérte Carl és Mark házát. Hallottam May
kiabálását: – Laurel! Gyere onnan! – De még nem kellett eljönnöm. Vártam
még egy utolsó másodpercet. Utána arrébb gurultam, futásnak eredtem, és még
láttam, ahogy elhúz közvetlenül mellettem a kocsi. Amikor felléptem a
járdára, May azt kiáltotta: – Laurel! Neked meg mi bajod? – Komolyan meg
volt rémülve. Úgy, ahogy én féltettem őt. Azt hittem, Mark most büszke lesz.
Azt hittem, összeütjük a tenyerünket. De ő olyan fehér volt, mint egy kísértet.
May átölelt.
– Soha több ne csináld ezt! – mondta. – De én győztem, ugye? – Igen –
felelte elfúló hangon. – Te győztél.
Utána, úgy rémlik, egyszer sem játszottuk többé. Utána azt is tudomásul
vettem, hogy Mark sose fog szeretni. Megváltoztam.
Hallottam Sky kiáltásának visszhangját: Mi a francot művelsz? De csak
rohantam, nem is tudtam, hogy ilyen gyorsan bírok szaladni, kapkodtam a
hideg levegőt. Futottam az ismerős utcákon, át az árnyékokon, amelyeket a
görbe faágak vetettek, el a házak sora előtt, amelyek olyannak látszottak,
mintha biztonságosak lennének odabent. Addig futottam, amíg már csak a
lélegzésemet hallottam: harsogott, akár az óceán.
Szerencsémre Amy néni késett, még nem volt a parkolóban, amikor
megérkeztem. Sky, Francesca és a lányok eltűntek. Amy néni restellte a
késést, ezért megkérdezte, szeretnék-e sült krumplit. Szerettem volna. Aztán
meg azt szerettem volna, hogyha hazamehetnék, haza, ahol anyu süti vacsorára
az enchiladát, és May teríti meg az asztalt, rombusszá hajtogatva a
szalvétákat, úgy, ahogy szokta.
Szeretettel
Laurel
Kedves Kurt!
Volt egy lányod, akit már sosem ismerhetsz. Nem láthatod, mi lesz belőle,
ha felnő. Nem vacsorázhatsz vele, amikor klórszagúan jön meg nyáron az
úszásból. Ha pedig elengedett kézzel ül a biciklin, és lebukfencezik róla, nem
lehetsz ott, hogy megvigasztald. Nem leszel ott a kórusuk hangversenyén a
többi szülővel az izzadságszagú tornateremben, nem látod, ahogy behunyja a
szemét és kiengedi a hangját. Nem látod, hogyan gázol a hóban a hátsó
udvaron, hogyan angyalkázik. Nem látod, amikor először lesz szerelmes. És
ha összetört szívvel bebújik a frissen mosott flanelhuzatú paplan alá, és sír,
nem fogod hallani. Amikor szüksége lesz rád, nem leszel ott. Nem bánod?
Hogy tehetted ezt vele?
Tudod, mije lesz apa helyett? A búcsúleveled. Gondoltál rá, amikor
megírtad, hogy ezek a szavak árnyékot vetnek az egész életére?
Azt írtad, hogy van egy lányod, csupa szeretet és öröm, aki puszit ad
mindenkinek, mert mindenki olyan jó, hogy sose bántaná. Azt mondtad,
hogy ettől nagyon megrémültél, mert nem bírtad elviselni a gondolatot,
hogy megnő, és majd úgy jár, mint te.
Nem gondoltál arra, hogy amikor leírtad ezeket a szavakat, amikor
eldobtad az életedet, épp azt az ártatlanságot loptad el a lányodtól, amit úgy
szerettél benne? Hogy örökre elszomorítottad? Te lettél az első, aki bántotta.
Te lettél az első, aki veszélyes hellyé tette a világát.
Nem tudom, miért írtam neked ezt a sok levelet. Arra gondoltam, majd
megkapod. De te is csak itt hagytál. Mint mindenki.
Ma este, mihelyt apu elaludt, bementem May szobájába, és letéptem a
plakátodat a falról. Darabokra szaggattam, kidobtam, és addig zokogtam,
amíg nem maradtak könnyeim. És most már örökre oda az a különleges
poszter. Amit megbántam.
De nem lehet visszacsinálni. Nem tehetjük vissza, és téged sem hozhatunk
vissza az életbe, és ezt gyűlölöm. Téged is gyűlöllek miatta. Tessék,
kimondtam, hogy gyűlöllek. Sajnálom. Úgy sajnálom! Nem tudom, a lányod
megbocsátott-e neked, mert nem tudom, én képes lennék-e rá.
Igazság szerint nem tudom, hogyan bocsássak meg a nővéremnek. Nem
tudom, hogyan bocsássak meg neki, mert nem érdemeltem ki, hogy
haragudhassak rá. Attól félek, hogy ha kiérdemelném, akkor örökre
elveszíteném.
Akkor is szeretettel
Laurel
Kedves Heath Ledger!{24}
Ma este A sötét lovag ment a tévében. Apuval néztem. Arra az egyre még
képesek vagyunk együtt, hogy filmet nézzünk. Meg baseballt is, de még pár
hét, hogy elkezdődjön az idény. Amikor véget ért a film, és gördülni kezdett a
stáblista, apu azt kérdezte: – Hogy megváltozott a világ, ugye? – Aztán fölállt,
és elment lefeküdni. Ebben a mondatban benne volt minden teher, amiről nem
beszélhetünk.
Apu boldog volt valamikor. Családos ember. A szuperhősök
elpusztíthatatlanok szoktak lenni. Nem veszítik el életük nagy szerelmét, nem
hagyják, hogy a jók meghaljanak, nem engednek az elveikből, vagy nem kell
gyászolniuk. És a gonoszok a mesékben egyszerűen csak gonoszok. Nem
emberek, akik valami rémséggé torzultak. Ám A sötét lovag olyan, mint egy
szuperhősmese felnőtteknek. Batman is megtört ember – elveszíti a nőt, akit
szeret, és magára kell terelnie a gyilkosság vádját, hogy megőrizhesse a
városnak a reményt. Te játszod Jokert, a gonoszt, és ragyogó vagy a
szerepben.
Őszintén szólva megrémültem a filmtől. Megrémültem tőled. Szeretném
elmondani, mit tanultam belőle, de nem tudom. Nincs más bennem, csak ez a
zsigeri iszonyat és a rettegés, hogy boldog vég nincsen többé.
Március második hete van. Szinte már itt kellene lennie a tavasznak, de a
levegő még mindig hideg, széllökések riasztják vissza a rügyeket, amelyek
netán fesleni szeretnének. Nagyon régen nem írtam levelet, megvan szinte már
egy hónapja is. Egész addig, amíg meg nem néztem A sötét lovagot, és nem
kezdtem el gondolkozni rólad. Először a 10 dolog, amit utálok benned című
filmben láttalak, és örökké emlékezni fogok a jelenetre, amikor felugrasz a
lelátóra, és énekelni kezded a lányok futballcsapatának, hogy „Nem tudom a
szemem levenni rólad”, azért, hogy meghódítsd a lányt, akit szeretsz. De
utána, habár bőségesen kaptad az ajánlatokat, nem voltál hajlandó több
tinifilmben játszani, csak etted a japán tésztalevest a lakásodon, és vártál.
Nem csak híres akartál lenni; hű akartál maradni magadhoz. Egy idő után
valóban kaptál jobb szerepeket, és az a fajta felnőtt lettél, akitől teljesen
okénak tűnik a felnőttség, mintha az embernek nem kellene automatikusan
megtörnie attól, hogy idősebb lesz. Az a fajta apa lett belőled, amit minden
lánygyerek kíván magának. Amikor megtaláltak a lakásodban, ahol belehaltál
a túl sok gyógyszerbe, még el is hittem, hogy baleset volt. Nem hiszem, hogy
el akartál volna menni.
Olvastam, azt tervezted, hogy egy garázst vásárolsz a lányodnak
Brooklynban, és átalakítod a kettőtök autós mozijává, amely csak a tietek lett
volna. Ha erre gondolok, majdnem elsírom magam. Beparkoltatok volna a
moziba, az első ülésen ettétek volna a piros medvecukrot, adtátok volna
kézről kézre a pattogatott kukoricát, nevettetek volna a vásznon vibráló
rajzfilmen, ami úgy végződik, ahogy egy filmnek kell, ellentétben azokkal,
amelyek egyfolytában kísértik a kamaszkorunkat.
Ez a hónap egybemosódott, bár van néhány újság, amiket elmondhatok. Az
egyik: Hannah rájött, hogy szexinek találja a véraláfutást, és azóta ilyeneket
mázol szemfestékkel a járomcsontjára. Egész valószerűnek látszik. Natalie
kéri, hogy ne csinálja, de annyira szereti Hannah-t, hogy csak megcsókolja a
zúzódást, és megígéri, hogy ettől majd nem fog fájni. Előfordul, hogy azt
szeretnénk, ha a testünk jobban mutatná a dolgokat, amelyeket el kell
szenvednünk, a titkokat, amelyeket elrejtünk magunkban.
A másik: Hannah megkapta az ideiglenes jogosítványát, és szombaton
felautóztunk a hegyekbe ennek a Blake nevű pasinak a házához. Hannah az új
munkahelyén, a Makaróni Grillben ismerte meg, ahol Blake a pincér, Hannah
a hosztesz. Azért szerzett új állást, mert Natalie mindannyiszor felháborodott,
amikor Hannah Neungot emlegette. Végül megesküdött, hogy soha többé nem
találkozik Neunggal, és otthagyta a Japán Konyhát. Ám továbbra is
megtartotta Kaseyt, és most már ott volt neki Blake is. Már nem szeret
mesélni Natalie-nak a fiúi lakásáról, de továbbra is szeret eljárni hozzájuk,
úgyhogy elkísértem.
Amikor leparkoltunk Blake kis hegyi vityillója előtt, azonnal ideges
lettem. Nem volt bezárva, úgyhogy besétáltunk. Olyan szaga volt, mint a
cseresznyés dohánynak, és az összes ablakpárkányon poros palackok
sorakoztak.
Amikor Blake kijött a hálószobából, csak megdermedtem. Hannah azt
mondta róla, hogy huszonkettő, de én annál is öregebbnek láttam. És nem úgy
volt öregebb, mint egy főiskolás, mint Kasey. Hanem úgy volt öregebb, mint
Paul, May pasija, meg mint Paul barátja. Hosszú, fekete haja lenőtt a
homlokába, és a borostája már nem is fekete volt, hanem kékes.
Odament mellettünk a frigóhoz. Kivett két Tecates sört, odadobta nekünk.
Nem tudtam elkapni a magamét, elrepült mellettem, és a szőnyeges padlóra
esett, amely mintha el akart volna nyelni. Hiába próbáltam mozdítani a
lábamat, nem engedelmeskedett.
Hannah lehajolt, fölvette a sörömet, és a kezembe nyomta.
– Mi a baj, Laurel?
– Mi? Izé, semmi. Bocs.
Néztem, ahogy Blake átkarolja Hannah-t. Mintha csak Mayt láttam volna,
ahogy odamegy Paulhoz. Szinte láttam, ahogy ide-oda libben a sima haja, és
Paul felhabzsolja a tekintetével.
Blake lakótársa a barna bársonnyal kárpitozott kanapén ült, amely mintha
a hetvenes évekből maradt volna itt. A lakótárs nem beszél. Nem azért, mert
nem tud, hanem mert hallgatási fogadalmat tett egy éve és kilenc napja. Azóta
egy szót sem szólt. Miután Blake elmagyarázta ezt, behúzta magával Hannah-t
a hálószobába, otthagyva engem a lakótárssal, aki egy könyvet olvasott,
aminek az volt a címe, hogy A tragédia születése. Úgy rémlik, Blake mondta,
hogy hívják a lakótársát, de én elfelejtettem.
A körmömmel felfeszítettem a pöcköt. Akkorát szólt, mint egy robbanás.
Beleittam a sörbe. A lakótárs mindegyre rám pislogott a könyvéből.
Próbáltam összeszámolni, hány kis palack áll az ablakpárkányokon, de
folyton belezavarodtam. A lábam továbbra sem mozdult, úgy álltam ott, mint
akit a szőnyeghez enyveztek.
Csak nem ilyenek voltak azok a helyek is, ahova Paul vitte el Mayt azokon
az éjszakákon? Annyira különbözött azoktól a varázslatos díszletektől,
amelyek közé odaképzeltem. Most ideképzeltem, ebbe az elfüggönyözött,
neonvilágítású szobába, ahogy fekszik a vacak krémszín szőnyegen, és
cigarettafüst bodorodik sötétre festett szájából.
 A lakótárs arrébb húzódott, nyilván azért, hogy helyet csináljon maga
mellett a kanapén. Megsüllyedt alattam a padló, mintha futóhomokból lenne a
szőnyeg. A lakótárs megütögette maga mellett a kanapét. Csak arra bírtam
gondolni: csak még jobban fog fájni, ha kapálózol. Láttam magam, ahogy
odamegyek, mintha a testem önállósította volna magát. A világ elhallgatott,
mintha egy némafilmben szerepelnénk, én, a lakótárs, a szoba, és épp most
kezdtem volna el nézni magunkat. Láttam, ahogy a keze kinyúlik, és megérint.
A fejemben dübörgött a vér. A keze – a keze ott volt a combomon.
Váratlanul másutt voltam. Csak arra bírtam gondolni: Ne! Kérlek, ne! Állítsd
le! Belecsaptam a fejemet a kanapé karfájába.
Belém hasított a fájdalom. Csillagokat láttam.
Nem tudom, meddig tartott, de amikor kinyitottam a szemem, a lakótárs
értetlenül bámult rám.
Aztán ott állt fölöttem Hannah, melltartósan. Riadt volt az arca.
– Elnézést – mondtam.
– Mi a baj? – kérdezte Hannah.
– Nem mehetnénk el?
Hannah bólintott, majd elment a pólójáért. Megígérte Blake-nek, hogy
később kárpótolni fogja, mert Blake mérges volt, amiért megakadályoztam
őket a kettyintésben.
Útban az autóhoz fölszedtem egy kis havat, rádörgöltem az arcomra, hátha
felébreszt. Hannah aggodalmasan kémlelt. – Mi történt, Laurel?
Éreztem, ahogy dagad a tarkómon a pukli. Sírni kezdtem. – Kérlek, csak
indíts! – mondtam. Indított.
Már félig leértünk a hegyekből, amikor ismét megkérdezte:
– Mi történt?
– Soha többé nem akarok visszamenni oda! – mondtam.
– Oké, nem kell – válaszolta szelíden.
– De nekem nem tetszik Blake! Nem akarom, hogy találkozgass vele!
Felnyögött.
– Ne kezdd már te is! Ez Natalie szövege.
– Kérlek, Hannah! Ígérd meg!
– Miért?
 Nem hagyhattam, hogy baja essék.
– Mert… mert emlékeztet arra a pasira, akivel a nővérem járt. Ne
találkozz vele még egyszer, oké?
Egy másodpercig hallgatott, és az utat bámulta.
– Oké – mondta végül – ha neked ennyire fontos. – Majd azt kérdezte: –
Haragszol a nővéredre, amiért otthagyott?
Elszorult a szívem, kezdtem pánikba esni. Az jutott az eszembe, hogy
Hannah valamilyen okból tudja. – Hogy érted ezt? – kérdeztem.
– Mármint amiért meghalt.
– De az nem az ő hibája!
– Ja, de attól még haragudhatsz rá. Én is haragszom a szüleimre, amiért
meghaltak és itt hagytak Jasonnel, pedig nem is emlékszem rájuk.
Elgondolkoztam azon, amit hallottam. Ezt még senki se mondta ki így.
– Bátor vagy.
Fölnevetett.
– Ugyan már! Dehogy vagyok. Idióta vagyok.
– Nem, te olyan okos vagy. Bár tudnád, mennyire.
Aztán csönd lett. Felhangosítottuk a zenét, és lerobogtunk a márciusi
olvadó hótól fényes, sötét hegyi utakon.
A történetek változnak, ahogy öregszünk. Olykor elveszítik az értelmüket.
Szeretnék írni egy új történetet, amelyben Hannah szereti Natalie-t, May
hazajön, és én nem is próbáltam meg olyan lenni, mint ő, amit totál eltoltam.
Szeretettel
Laurel
Kedves River Phoenix!
Van ez a rész az Állj mellém!-ben, ahol a szereplő, akit te játszol,
próbálja meggyőzni Gordie-t, hogy egy napon író lehet belőle. Azt mondod
neki, hogy ez olyan, mintha Isten egy különleges képességgel ajándékozta
volna meg, de a lelkére kötötte, hogy sose hagyja el. „Mert a kölykök
elhagynak mindent, hacsak nincs ott valaki, aki vigyázzon rájuk”, mondtad. Ez
szíven üt. Arra kell gondolnom, milyen sok mindent veszítünk el, amíg
felnövünk. Rád vajon sose vigyázott senki? Vagy vigyáztak, de abban a
pillanatban épp nem néztek oda?
Folyton perzseli a belsőmet az érzés, hogy talán énrám sem vigyáztak
akkor, amikor szükségem lett volna rá. Azt gondoltam, May lesz az, aki majd
vigyáz. Bár talán őrá sem vigyázott senki.
Anyura gondolok, és a kérdésére. „Leugrott?” Azt mondtam, hogy nem, de
erre sose tudom meg a választ. És a kérdésre gondolok, amit anyu nem tett föl,
de láttam a szemében: Miért nem tartottad vissza? Nem bírom kiverni a
fejemből. Szerettem volna visszakérdezni: Te miért nem vigyáztál rá?
Ma este felhívott. Miután elmondtam a szokott egyszavas válaszaimat a
szokott kérdésekre – milyen az iskola, satöbbi, satöbbi –, anyu megtudakolta:
– Nálatok minden oké?
– Ja.
– Biztos? Sose beszélsz velem.
– Nem tudom, mit kellene mondanom. Még csak nem is vagy itt.
Hosszú csönd. Majd azt mondta:
– El akartam mesélni, hogy tegnap végre eljutottam az óceánhoz.
– Télleg?
– Egyszer se mentem oda, amióta itt lakom. Majdnem mintha vártam volna
rád és a nővéredre. Ám tegnap egyszerűen csak… beültem az autómba, és
mire felocsúdtam, ott voltam, a víznél. Mintha May húzott volna. Olyan
gyönyörű, Laurel. Szinte éreztem, hogy May is ott van.
 Akkor most kurvára jó neked, szerettem volna mondani, de csak
hallgattam.
– Talán meglátogathatnál valamikor a nyáron, és akkor lemegyünk együtt a
tengerhez.
Ebből annyit értettem, hogy nem jön vissza, és válasz helyett az szaladt ki
a számon: – Anyu, miért mentél el? – Azt akartam, hogy mondja meg az
igazat. Mindegy, hogy azért ment-e el, mert haragszik rám, vagy mert engem
hibáztat, vagy azért, mert sose feleltem a kérdéseire. Azt akartam, hogy
mondja ki.
– A nővéred halála összetörte a szívemet, Laurel. Senki sem tudja, milyen
az, elveszíteni egy gyermeket.
– Apu tudja.
Nem válaszolt.
– Azt sem tudja senki, hogy milyen érzés elveszíteni egy testvért –
folytattam.
– Tudom, édes, tudom…
– De apu és én nem futottunk el. Együtt maradtunk.
– Tudom, Laurel. De együtt maradni nem mindig a legjobb megoldás
akkor, ha nem vagyunk képesek segíteni egymáson. Nem mindig és nem
minden működik úgy, ahogy akarjuk.
– Na, ne viccelj. Nem gondolod, hogy eddigre én is rájöttem?
Hallottam, hogy sírni kezd.
– Ne, anyu, kérlek, ne sírj. Felejtsd el, oké? Minden rendben. Mennem
kell.
Apu akkor jött be, amikor letettem. – Szia, drágám – mondta. – Hogy
vagy?
Bámultam a semmibe, próbáltam kipislogni a szememből a könnyeket. –
Hogy gyűlölöm!
– Nem, Laurel, ezt nem gondolod komolyan. Tudom, hogy haragszol, azzal
nincs is semmi baj. De nem gyűlölöd.
Megvontam a vállamat.
– Lehet.
Néztem apu görnyedt vállát, és az arcát, amely erőlködve próbált
semleges maradni. Azt hiszem, keresett valamit, amit még mondhatna, de
miután semmit sem talált, odajött hozzám, és átfogta a nyakam egy fél
nelsonnal, ahogy kicsi koromban csinálta. Tudtam, hogy most meg akar
nevettetni, és igyekeztem is.
Te olyan gyorsan felnőttél, River. De a kisfiú, akinek oltalmazóra volt
szüksége, talán sose távozott belőled. Lehettél nemes, bátor, gyönyörű, de ez
sem mentett meg a zuhanástól.
Szeretettel
Laurel
Kedves Janis Joplin!
Amikor még éltél, játszottad a vagányt, ordítottál, ittál, kiénekelted a
szívedet. Két marékkal szórtad szét magad. Minden rajongódnak. Csakhogy
túl közel jártál a peremhez. Egy napon, amikor nem jelentél meg a felvételen,
a menedzsered elment érted a szállodába. A kapu előtt ott volt a Porschéd,
rajta rikító, vakmerő, pszichedelikus színekkel egy éjszakai ég és egy fényes
nap, egy világ a szivárvány fölött és egy pillangó. Az autó várta, hogy
induljatok, ám téged holtan találtak a hotelszobádban, tizenhat nappal Jimi
Hendrix után. A rocksztárok álmának bealkonyult. A hatvanas évek álma –
amikor minden lehetségesnek látszott, amikor mindent és még annál is többet
kellett fölfedezni – elvesztette az értelmét. A gyönyörűk, a vakmerők kiégtek.
Te hitted, hogy a világ megváltozhat. Aztán a te világod véget ért. Heroin-
túladagolás. Némi pia. Általános feltételezés szerint baleset.
Továbbra is szeretlek, de kezdem belátni, mennyire nem véletlen, hogy
azok, akiket a legjobban csodálok, akik képesnek látszottak arra, hogy
testükkel, hangjukkal űzzék el a félelmet, végső soron nem győztek. Talán ez
az oka, hogy egyre nehezebb írnom ezeket a leveleket.
De azért már egy ideje szerettem volna elújságolni neked az egyetlen jó
hírt, mégpedig azt, hogy Kristent fölvették a Columbiára. Gratuláció gyanánt
Tristan sütött neki egy tortát, amelyre New York város sziluettjét rajzolta föl
cukormázzal. El sem tudok képzelni kedvesebb ajándékot. Amikor tanítás után
összegyűltünk a sikátorban ünnepelni, Tristan felvágta a tortát és kiosztotta,
Natalie megpuszilta Hannah zúzódásos lilára festett járomcsontját, és
morzsánként dugdosta a szájába a cukormázat. Tristan cigarettázott evés
közben, és azt mondogatta: – Te vagy az én nagyvárosi csajom, igaz, bébi?
Amire Kristen mosolygott, és azt válaszolta szomorkásan mosolyogva: – Igaz,
bébi.
Nem egészen két hónap múlva érettségi. Utána Tristan a helyi főiskolára
megy. Már lefoglalta a lakást, ahova beköltözik a nyáron, és szerzett állást is:
ételfutár lesz Rex kínai éttermében. Kristen és Tristan azt mondogatják, hogy
együtt maradnak, de mindketten tudják, hogy nem így lesz. Kristen elhagyja
Tristant, aki örül a barátnője sikerének, legalábbis annyira, amennyire tud.
Jövőre valószínűleg új barátnője lesz. Kollégiumi barátnő, bizonyára szőke,
és a tekintete sem lesz olyan mozdulatlan, mint Kristené. Körbe-körbe-
karikába táncolnak majd a szobában, és Tristannak hiányozni fog az, ahogyan
Kristen nézett a dolgokra és őrá, mintha nem létezne más néznivaló.
Szeretettel
Laurel
Kedves Amy Winehouse!
Amy néni megkérdezte, van-e kedvem ma vele menni a plázába, hogy
beszerezzünk pár tavaszi ruhát, köztük egy húsvétit, tekintettel a holnapi
ünnepre. Azt mondta, arra gondolt, hogy tartsunk egy nagynénis–unokahúgos
napot, nyilván a mamás–lányos nap mintájára. Nem voltam olyan kedvemben,
de nem akartam megbántani, így igent mondtam.
A JCPenneyben böngésztem a felsők között, amikor visszajött egy nyaláb
ruhával, hogy próbáljam fel őket. Túl csipkés és túl hosszú volt mindegyik.
Nem értem, hogy talált ennyi templomba járó ruhát egy konfekcióüzletben, de
az tuti, hogy nem a tiniosztályon.
Amikor kiléptem a próbafülkéből, hogy megmutassam neki az elsőt,
szemügyre vett a tükörben, a neoncsövek alatt. – Olyan gyönyörű vagy! –
mondta, de úgy, mintha ez megrémítené.
Vállat vontam.
Azzal folytatta: – Vigyázz magadra, Laurel! – És váratlanul sírva fakadt.
Átöleltem, próbáltam vigasztalni. Vacogtam a ruhában, mindenem
libabőrös lett a túl korán bekapcsolt légkondicionálástól.
Végül Amy néni megtörölte a szemét a virágos blúza ujjával, és rám
mosolygott. Ki akartam jutni a boltból. Nem próbáltam föl a többi ruhát.
Kijelentettem, hogy nekem ez a nyakig zárt kell, ami rajtam van, a hosszú,
fehér ujjával.
Így hát Amy néni kifizette a ruhát, és elmentünk ebédelni. A pláza
büfésora úgy szaglik, mint a nagyvásár fedett változata. Azt kértem, amit
szoktam: bundás virslit limonádéval. A műfák közelében ültünk, a tetőablakon
behulló fehér fényben, ott, ahol anyuval és Mayjel szoktam. Amy néni
figyelte, hogyan csipegetem a virsliről a panírt.
– No, belezúgtál már valakibe? – erőltette a lezser hangot. – Van fiú a
láthatáron? – Mintha nem ő tiltotta volna meg gyakorlatilag, hogy szóba álljak
a hímneműekkel. Ez most beugratás? Sose beszéltem neki Skyról, nehogy
idegsokkot kapjon. Ráztam a fejem, hogy nem.
– Jobb is úgy… – Elnémult. Majd azzal folytatta: – Ugye tudod, hogy
nagyon büszke vagyok rád? És anyád is.
Nagyot nyeltem, mert a kukoricalisztes panír megakadt a garatomban.
Nem hittem el, hogy anyu komolyan ezt mondta volna. De, gondolom,
beszámolt a szóváltásunkról Amy néninek, aki most megpróbálja elsimítani.
Tudom, hogy fel kellene hívnom anyut, és elnézést kellene kérnem, de inkább
kerültem az utóbbi két hétben.
Nem akartam belemenni a kérdésbe, így csak mosolyogni próbáltam. –
Kösz – mondtam. El nem tudtam képzelni, pontosan miért büszke rám Amy
néni, hacsak nem azért, hogy nincs fiúm, ami kizárólag azért van, mert a fiúm
ejtett.
Utána azt kérdezte:
– Emlékszel még a barátomra, akivel együtt mentem zarándokútra? – Nem
bírta megállni, hogy ne vigyorogjon. – Jövő héten érkezik a városba!
Tovább magyarázott, amiből nekem annyi jött le, hogy a Jézus-ember a
hónapokig tartó hallgatás után a múlt héten felhívta, és közölte vele, hogy
meglátogatja. Gondolom, a Furrba mennek. Majd azt mondom neki, mielőtt
elindul a randira, hogy nagyon csinos, és amikor hazaér, megjátszom, hogy
alszom, hogy azt tehesse a Jézus-emberrel, amit Isten parancsol tennie.
Igazán olyan szomorú ez az egész. A néni küldött a Jézus-embernek sütit,
képeslapokat, új-mexikói chilit és üzeneteket, főleg ezeket az üzeneteket,
amelyekben hol Mister Ed hangján, hol a jamaicai versenyszánkósok hangján,
hol a saját hangján beszélt, a saját, reménykedő hangján, mintha azt mondaná:
Itt vagyok.
Ám egész évben nem kapott választ, és már nem vasalgatja a virágos
ruháit úgy, mintha azt képzelné, hogy valaki megláthatja bennük. Visszatette a
rózsaszappanát a dobozba, a dobozt meg fel a polcra, a sose használt dolgok
helyére. Feladta.
Most pedig ismét leszedi a polcról a szappant, rózsaszirmokkal dörgöli
magát reggelente a zuhany alatt, és vár valamire. Már nem új az élmény, de ő
próbálja a legjobbat kihozni belőle. Megszavaz magának talán még egy estét
is jeges tea mellett, megfelelően tört jéggel és hamis cseresznyés pitével,
talán úgy, hogy a Jézus-ember fogja a kezét. Ha pedig a Jézus-ember ennél
többet akar, azt is megadja. Ha a Jézus-ember azt mondja: „Isten akarja, hogy
ezt tegyük”, a néni elhiszi neki.
Ebéd után megálltunk az egyik ilyen kioszknál, ahol pólókat árulnak. Amy
néni kiválasztott egy pólót, amelyre azt írták: ISTEN SZUPER
ARANYOSNAK TEREMTETT BIZONYOS FÉRFIAKAT! Ezt mérhetetlenül
mulatságosnak találta. Úgy kacagott, hogy kicsordultak a könnyei. Nem
értettem a tréfát, de a néni azt mondta, nem bírt ellenállni, ezt a pólót
egyszerűen meg kellett vásárolnia a látogatójának. Abból, amekkora gonddal
összehajtogatta a szatyorba kerülő pólót, láthattam, hogy ismét ráharapott az
ígéretre. Csak az ne legyen, hogy a Jézus-ember elutazik reggel, és nem hívja
soha többé vissza.
A kioszk után bevittem Amy nénit az egyik trendi butikba, aminek az a
neve, hogy Wet Store, mert titokban nézni akartam valami tisztességes cuccot.
Valamit, ami kárpótol a ruháért, amit el kellett fogadnom, hogy a néni örüljön.
Valamit, ami kifejez engem – bárki legyek is most. Jó ideje nem vásároltam
már ruhát. Egy darabig viseltem May ruháit, de amikor összevesztünk Skyjal,
azoktól is elment a kedvem. Úgyhogy mostanában a régi cuccaimat hordom, és
próbálok beolvadni.
Első ránézésre az összes butikruha nagyon csicsás és megjátszós volt. De
amikor a ruhaállvány hátsó részét nézegettem, megszólalt az üzlet rádiójából a
„Rehab”. Sok számod, még a legszomorúbbak vagy a legdühösebbek is
vidámnak hangzanak, mintha kemény igazságokat mondanál, de
megtámogatnád őket egy sláger dallamával. Többek között azt szeretem
benned, hogy egyszerre tudsz dacos vagy összetört, vagy fájdalmasan őszinte,
de ugyanakkor derűs lenni.
Aztán megtaláltam ezt a blúzt. Levendulalila gyűrt bársony. Úgy éreztem,
te vagy itt velem, amikor az arcomhoz simítottam az anyagot, és eszembe
jutott, mennyire szeretem, hogy az új ruháknak a boltban édes vasalásszaga
van, mint a nagyon tiszta cukornak. Felpróbáltam. Utoljára az évköszöntő
bálon, May ruhájában éreztem magam ennyire csinosnak.
Holnap, húsvétra fölveszem a gagyi fehér ruhámat, és elmegyünk Amy
néni templomába, ahol ilyeneket énekelnek, hogy „Félelmes Isten a mi
Urunk!” Hétfőn pedig az új blúzomat viselem az iskolában.
Amy, valamikor te foglaltad le az összes szennylap címoldalát, hogy miket
csináltál már megint. De a mai világban, amikor mindenkit követünk, és
igyekszünk mindent látni, ez a történet is megváltozik, olyan lesz, mint egy
változatod, amit valaki más talált ki rólad. Ez pedig nem tisztességes, mert
semmi közünk az életedhez. Te a zenédet adtad nekünk, és én hálás vagyok
érte.
Szeretettel
Laurel
Kedves Amy Winehouse!
Ma valami szörnyűség történt. Az új levendulaszínű gyűrt bársony blúzom
volt rajtam, és angolon láttam, hogy Mrs. Buster is ugyanolyan blúzt visel.
Mrs. Buster nem egy fiatal, csinos, trendi tanár, hanem öreg. Gülü szeme és
sütővassal kihúzott haja van. Ez képtelenség! Én egy trendi butikban
vásároltam a blúzt! Egy tiniknek való butikban! Miért vásárolna ott Mrs.
Buster? De akkor is pontosan olyan volt a blúza, még a tompa fényű szürke
gyöngyház gombok is, amiket annyira imádtam, hogy egész délelőtt
simogattam őket. Tudom, hogy mindenki észrevette. Rákvörös voltam egész
órán.
Kicsengetés után Mrs. Buster beszélni próbált velem. – Laurel! –
kiáltotta, amikor már kifelé mentem.
Leírtam egy mérsékelt fordulatot.
– Csinos a blúzod. – És mosolygott.
Tudta, hogy a blúzunk egyformasága rosszulesik nekem, így nincs okom a
mosolygásra. Nem is mosolyogtam.
– Hogy vagy, Laurel? – Úgy kérdezett, ahogy szokott. Olyanok a kérdései,
mint a kibiztosított pisztoly.
– Jól – feleltem, bár szívesen közöltem volna, ha már ennyire akarja
tudni, hogy nem vagyok jól. Azt is megkérdeztem volna, mi a fenének dönti
romba az életemet azzal, hogy a Wet Sealben vásárol.
De csak annyit motyogtam: – El fogok késni – azzal kirohantam.
Tudtam, hogy ismét találkoznunk kell az énekkaron, mert azt együtt vezeti
Mr. Janoff-fal. És Sky is benne van az énekkarban. Amikor beszereztem a
blúzt, titokban azt reméltem, hogy észrevesz benne, és majd meglátja, milyen
is tudok lenni. Talán megfájdul a szíve, amiért elveszített. Hát, ez nem jön be.
Úgyhogy bukta. Az osztályzatom karénekből elég vacak lesz, mert kétszer
meglógtam az óráról, egyébként az orrom alatt dünnyögök. Jelenleg nem
érdekel. Tristan mindig kihagyja a nyolcadik órát, hogy elszálljon. Szóltam
neki, hogy én is jövök.
– Ó, a blúz? – kérdezte. Úgy látszik, már mindenki tud róla.
Csak ránéztem. Tristannél sose kell mondanom semmit, ha nem akarok.
Szó nélkül is ért.
– Mert egy kinek-áll-jobban vetélkedőben magasan vernéd. Nagyon
csinos vagy.
Ez kedves volt tőle, kacarásztam is némileg, ahogy követtem a sikátoron
át a kiszáradt folyómederhez. Még mindig megtöltötte a télről maradt, fényes
avar, amely villódzott a rügyező fák alatt.
Sose füveztem, vagyis Tristan azt gondolhatta, hogy csak üldögélek majd
ott vele. De amikor előszedte a pipáját, azt mondtam: – Én is kérek.
Felvonta a szemöldökét, de azért átnyújtotta a pipát.
– Kérdezhetek valamit? – böktem ki, mielőtt rájöhettem volna a pipa
használatára.
– Lökjed.
– Szerinted igaz, amit a megmentésről mondtál? Szerinted Sky talált
valakit, aki jobban meg tudja menteni? Például Francescát? Lehet, hogy én
nem vagyok képes rá. Ő pedig igen. Lehet, hogy Sky most boldogabb. Igazán
boldog.
– Túl jó vagy te hozzá, Boglárka. Különb férfit érdemelsz. Ami meg
Francescát illeti, egy tizenöt méteres átmérőjű esernyővel se tudna
megmenteni az esőtől egy katicabogarat.
– És a nővérem? Miért nem tudtam megmenteni? – A hangom
megremegett, és éreztem, hogy lelkileg mindjárt összeomlok. Talán testileg is.
Hangosan sose beszéltem még ilyeneket.
Tristan egy darabig nem szólt, és nagyon elkomolyodott. De nem úgy
hallgatott, ahogy a többség szokott az ilyenekről. Rám nézett. – Nem volt
igazam.
– Miben?
– Abban, amit az emberek megmentéséről mondtam neked. Te
gondolhatod azt, hogy igaz, mert akarhatod, hogy valaki más mentsen meg,
vagy borzasztóan szeretnél megmenteni valakit. De mások nem menthetnek
meg… magadtól nem. Elalszol a hegyek lábánál, és a hegyekből lejön a
farkas. Te pedig azt reméled, hogy valaki majd fölver. Vagy elzavarja a
farkast. Vagy lelövi. De amikor rájössz, hogy a farkas benned van, akkor tudni
fogod, hogy nem menekülhetsz előle. Senki, akit szeretsz, nem ölheti meg a
farkast, mert az is te vagy. Látni fogják, hogy a te arcodat viseli, és nem adják
le a lövést.
Eltelt egy hosszú perc, amíg csak bámultam rá. Tudtam, miféle farkasról
beszél. Egész idő alatt éreztem a fogát. Azt is megértettem, hogy noha Tristan
vagánynak mutatkozik, hozzám hasonlóan attól fél, hogy van benne valami,
ami elevenen fölfalhatja.
– Laurel – folytatta –, úgyse menthetted volna meg a nővéredet. Viszont
magadat meg kell mentened, bogár. Tedd meg a kedvemért, oké? Mert
megérsz ennyit.
Még soha, senki nem mondott nekem ilyet.
Akkor vettem csak észre, hogy még mindig szorongatom a pipát, amikor
Tristan rám szólt: – Ideadnád? Nincs neked arra szükséged. – Visszaadtam, és
rámosolyogtam. Már majdnem három óra volt. Tristan azt várta, hogy Kristen
kijöjjön, úgyhogy elköszöntem tőle, és otthagytam.
Útban a buszmegállóhoz elmentem a sikátor mellett, és kis híján
beleszaladtam. Mármint Skyba. Láttam a szemem sarkából, ahogy Francesca
elhúz a sárga kocsijában.
– Szia – mondtam meghökkenve. Közelebb voltam a testéhez, mint a
szakításunk óta bármikor, és annyira kívántam az érintését, hogy az már fájt.
– Szia – felelte. Félszegen toporgott. – Hogy vagy?
– Jól. – Aztán hallgattunk. Tudtam, hogy el kéne jönnöm, de nem bírtam.
Felbuggyant bennem minden dühöm, amiért elment. Elképzeltem, amint átöleli
Francescát, úgy, ahogy engem, és a hangja forró, fátyolos, amilyen akkor
szokott lenni, ha fontos dolgokat mond. Váltig biztattam magam, hogy ne
sírjak, de a könnyek már kiültek a szemem sarkába. Beletöröltem őket a buta
levendulalila bársonyblúz ujjába. – Hogy tehetted ezt? – kérdeztem. – Hogy
lehetsz… vele?
Megfeszültek az izmai.
– Mert nálam így szokás – felelte ridegen. – Neked vannak szuper
barátaid. Nekem nincsenek, és igen, kellemes, ha van az embernek valakije.
Kellemes együtt lenni valakivel, aki sima ügy. Nem vagyok büszke rá, de
megesik az ilyesmi.
– De hát azt mondtad, hogy szeretsz! Nem hagyhatsz el ezek után!
Sky most nagyon fojtottan beszélt, mintha attól félne, hogy ha elengedi
magát, robbanni fog.
– Ja, ezt mondtam, és te vagy az egyetlen lány, akinek valaha is mondtam.
Azt hiszed, csak neked fájt, pedig nincs így. Mit képzelsz, milyen érzés volt
nézni, amikor kimásztál annak az erkélynek a szélére? Mit gondolsz, milyen
volt látni, hogy örökösen sírsz, és nem segíthetek rajtad? Nem hazudtam,
amikor azt mondtam, hogy szeretlek. Mit gondolsz, milyen érzés volt nézni,
amikor kifeküdtél annak a kurva útnak a közepére, és vártad, hogy egy kocsi
elüssön?
Haragudott rám, és ez bizonyos értelemben jó volt, mert azt jelentette,
hogy fontos vagyok neki. Azt hiszem, ha szeretünk valakit, haragudnunk kell,
amikor az a valaki az életét kockáztatja.
Arra gondoltam, amit mondott. Hogy megbántottam. Ez eddig nem is jutott
az eszembe. Néha csinálunk dolgokat csak azért, mert annyira feszülnek
bennünk az érzések, hogy nem vesszük észre, miként hat ez másokra. Önző
voltam. Eszembe jutottak Sky éjszakai lepkéi, ahogy verdeső szárnyakkal
keresik a fényt. Utcai lámpásnak éreztem magam, amely kialudt.
– Ne haragudj – mondtam. Feléje nyújtottam a kezem. Nem húzódott
vissza.
– Semmi baj, csak az van, hogy tudom, mennyire szereted a nővéredet, de
akkor is megrémített, amikor azt láttam, hogy úgy viselkedsz, ahogy ő
csinálná.
– Hogy érted ezt? Hogy viselkedett May? – Vettem egy mély lélegzetet, és
megkérdeztem: – Egyáltalán honnan ismerted?
Egy percig hallgatott.
– Csakugyan tudni akarod? – kérdezte aggodalmasan.
– Igen – feleltem, bár őszintén szólva nem voltam biztos benne.
– Két tárgyra együtt jártunk elsőben. Ahova betette a lábát, ott ő volt a
társaság lelke. Azonkívül ő volt elsőben az egyetlen lány, akit felsőbb
osztályosok kísértek minden buliba. Én sose buliztam, de amikor apám abban
az évben lelépett, én is kezdtem eljárni, úgyhogy párszor beszéltünk Mayjel.
Általában részeg volt. Mesélt a családotokról, a szüleid válásáról, és rólad
is. De mindig azokkal a felsősökkel lógott. Hogy is mondjam, vad híre volt.
Talán igényelte, hogy figyeljenek rá. Arra gondoltam, hogy előbb-utóbb
megunja…
Elnémult, várakozóan nézett rám. Nem tudtam, mit akar, mit mondjak.
Próbáltam összerakni a darabkákat, illeszkedtek is, ám a képnek nem volt
értelme. Látni akartam Mayt, de nem azt a Mayt láttam, aki úgy viharzott át a
középiskolába, mintha egy egész új világ várná, hogy köszönthesse. Bár nem
nagyon kellett volna meglepődnöm. Hosszú ideje láthattam, hogyan oson ki
éjszakánként, hogy jön haza részegen, tudtam Paulról és mindenről, ám egy
részem még mindig azt akarta hinni, hogy valami gyönyörű van a másik
oldalon, és May boldog.
– Mire gondolsz? – kérdezte Sky.
– Nem tudom. Aztán mi történt?
– Tulajdonképpen semmi. Másodikban már olyan volt, mint aki nincs is
ott. Az osztályterem hátuljában ült, végezte a munkáját, alig szólt másokhoz.
Azzal az idősebb pasival járt. Láttam őket egyszer egy buliban. A nővéred
nagyon berúgott, és a pasi összevissza fogdosta. Látszott, hogy May semmit
sem érzékel belőle. Aztán együtt mentek szobára. Felfordult a gyomrom az
egésztől. Pár nappal azután, hogy May meghalt, a fickó itt ólálkodott az
iskolai parkolónál. Talán Mayt kereste. Nyilván még nem tudta, mi történt.
Nekem meg annyira elborult az agyam, hogy a szart is kivertem belőle.
Mihelyt elkezdtem, nem bírtam abbahagyni. Amikor utána kérdőre vontak,
nem voltam hajlandó elárulni, hogy kicsoda. Egyéb se hiányzott volna, mint
egy balhé a családotokban. Na, szóval, ezért – hát ezért rúgtak ki a Sandiából.
Elhallgatott. Ásító csönd lett. Nagyon szerettem volna, ha az a sok szó,
amit kimondott, visszagöngyölődhetne a szájába, hogy sose szabadulhasson
ki. Mert nekem ebből az egészből az jött le, az ütött át a hangján, és
hamarosan semmi mást nem bírtam hallani. – Te bele voltál zúgva Maybe –
állapítottam meg fahangon.
– Hát, meglehet – válaszolta kelletlenül. – Mármint lehet, hogy egy kicsit
bele voltam zúgva.
 Miért fájt ez ennyire? Hiszen tudtam egész idő alatt – hogy amikor rám
néz, csak May árnyékát látja.
– Hát ezért beszéltél velem az első napon. Ezért akartál velem lenni. Mert
ha ló nincs, a szamár is jó.
– Nem! – mondta. – Nem, Laurel, nem így van. Mármint természetesen
Mayre gondoltam először. De utána már nem. Téged szerettelek. Mert… mert
annyira más vagy, mint ő.
Vállat vontam.
– Mindegy. Most már úgysem fontos.
A parkolóhoz indultam.
– Várj, Laurel! – kiáltotta Sky, de én nem engedtem meg magamnak, hogy
visszanézzek. Ő pedig nem jött utánam.
Otthon bementem a szobámba, feltettem a „Rehab”-et, hangosra állítottam.
Próbáltam veled együtt kiabálni, hogy nem, nem, nem, de folyton a helyzet
iróniájára kellett gondolnom. Amy, te azt mondtad, hogy vagyok, aki vagyok,
nekem senki se írja elő, mit csináljak! Aztán meghaltál, és senki sem fogott
vissza. Nem akartál menni. Nem akartál meggyógyulni. Mi úgy szerettünk,
amilyen voltál, akár boldog szerelmes voltál, akár elestél a színpadon. Mégis
hagytunk elmenni.
Kikapcsoltam a zenét, a szoba elcsendesült. Próbáltam kiverni a fejemből
Sky hangját, de nem szabadulhattam tőle, akárhogy igyekeztem. Folyton azt a
két dolgot hallottam, amiktől a legjobban féltem – hogy May is roncsnak
érezte magát, és hogy én sose lehetek olyan klassz vagy gyönyörű, mint ő.
Apu már elment lefeküdni, de én tudtam, hogy ma nem lesz alvás. Loptam
egy kis whiskyt a bárszekrényből. Még sose rúgtam be Natalie és Hannah
nélkül. Nem is kevertem almamusttal vagy hasonlóval, csak lenyeltem, hogy
égessen.
Amikor forogni kezdett a világ, ismét feltettem a Back to Blacket, és
elejétől végig meghallgattalak. Amikor felkeltem, hogy fogat mossak lefekvés
előtt, álltam a tükör előtt, néztem az arcomat, és nem értettem. Én voltam az,
jelentéktelen sivárságomban, és nem tudtam, mit lássak magamban. Egyre
csak néztem, kerestem valami mást, amit nem találtam. Addig bámultam, amíg
szét nem olvadtam üres idomokká, de nem alakultam újjá. Egyre vártam a
változást, hogy megjelenjen May, és visszanézzen rám. De nem láttam. Már
nem találtam sehol.
Szeretettel
Laurel
Kedves Kurt!
Komolyan sajnálom a plakátot és mindent, de beszélnem kell veled.
Borzasztóan éreztem magam, amióta a múlt héten összevesztem Skyjal. Aztán
ma este Hannah, Natalie és én elmentünk Kaseyvel ebbe a nagy buliba. Az
egyik futballista srác rendezte, aki tavaly érettségizett, és Kasey azt mondta,
óriási banzáj lesz. Ahogy beléptünk, Kasey rögtön keresni kezdte, hol a pia,
és akkor láttuk, hogy ott van Jason is, Hannah bátyja. Jason nemhogy nem
örült a húgának, de azt kérdezte: – Te meg mi a faszt keresel itt?
Hannah megriadt. Kasey visszajött hozzánk, és átkarolta. Hannah, aki
eddig lehazudta Jason előtt, próbált kibújni a karjából.
Ám Kasey azt mondta:
– Velem van. Ha nem tetszik, gyere ki a ház elé! – Nagyon erőltette
Hannah előtt a keménykedést. Úgy felfújta magát, mint a gömbhal.
– Ne, Kasey… – motyogta Hannah. Az arcából ítélve tudta, hogy itt baj
lesz.
Jason már készült, hogy behúzzon egyet Kaseynek, ám akkor odaszólt az
egyik haverja: – Ki nem szarja le ezt a trógert? Ne pocsékoljuk már az időt,
amikor ingyen van a sör. – Nem is pocsékolták.
Hannah nonstop igazgatta a haját. Járt a szeme ide-oda Kasey, Natalie és
a hátsó ajtó között, ahol Jason és a barátai elvonultak a hordóhoz. Szerintem
úgy döntött, hogy ebben a helyzetben a legalkalmasabb eljárás a részegség,
tehát ő, Natalie, Kasey és a főiskolás fiúk egyfolytában nyakalták a tequilát,
koccintottak, szopogatták a citromot és vágták a pofákat. Hannah kezdett
bevadulni, a poharával csapkodta az asztalt, úgy követelt újabb adagokat,
azután eltántorgott Natalie-val, úgy kapaszkodva Natalie karjába, mintha az
tartaná vissza az eleséstől.
Kerestem egy sarkot, és igyekeztem megjátszani, hogy elmerülök a dolgok
szemlélésében. Vizsgálat tárgyává tettem egy szobanövény leveleinek fényét
és barnuló hegyét, a felfeslett szálakat a függönyben. Igazi karnevál volt a
rengeteg emberrel, akik mind kacagtak, ugráltak és bömböltek. Láthatólag
mindenki tudta, hol a helye, de én szívesebben lettem volna egyedül, hogy a
szobanövényeket nézegessem. Egy részem azt kívánta, hogy jöjjön ide Sky,
ugyanakkor utáltam magam még azért is, hogy egyáltalán gondolok rá.
Aztán, miközben egy tálkában rendezgettem színek szerint a drazsét,
odajött ez a Teddy nevű ürge, az egyik focista, aki jóban van Evan
Friedmannel, és szólt, hogy jöjjek már ki. Kettesben voltam a drazséval, és
nem jutott eszembe kifogás, így hát követtem. Odakint megláttam Evant
néhány főiskolás srác – volt baseballosok/focisták – társaságában. Jason is
köztük volt, de már nagyon ki lehetett ütve, mert észre se vett. – Szia –
üdvözölt Evan, és idegesen toporgott. – Klasszul nézel ki. – Végigpillantottam
magamon, és nem egészen értettem, mert csak póló és vászonszoknya volt
rajtam. A világ tengelye kizökkent a helyéről. Nem tudtam, hogy Evan miért
akar beszélni velem. Két idősebb fazon oldalba könyökölte Evant, aki
megkínált sörrel. Olyan íze volt, mint egy sárga esőkabátnak, de piszkosnak.
Koffeintablettájuk is volt. Azt mondták, semmi bajom sem lesz tőle, csak
felébreszt. Komolyan mondom, inkább aludtam volna. Úgy aludtam volna,
mint akit fejbe vertek.
Vállat vontam.
– Hát, nem tudom – mondtam.
A srácok tovább nyaggattak és győzködtek. – Ugyan már, buli van! –
unszolt Evan.
Akkor hallottam, hogy az egyik főiskolás azt súgja: – Az ő húga. – Nem
kellett volna megtennem, de akkor dobtam be a tablettát, és öblítettem le
sörrel.
Hamarosan már nem éreztem magam olyan jól. Minden kezdett elmosódni.
Evan lapogatta a hátamat, meg minden.
– Menjünk el innen valahova – súgta a fülembe.
– Hát, nem tudom – mondtam. – Meg kell keresnem a barátnőimet. –
Úgyhogy bementem, és Evan utánam jött. Ahogy próbáltunk utat vágni
magunknak a bulizók között, folyton azt kérdezgettem: – Hol van Natalie és
Hannah? – Nézegettem a mellettem elhömpölygő arcokat, kerestem az övéket.
Most már erősen szédültem, és hányingerem volt. Valósággal
vánszorogtam. Evan meg váltig azt hajtogatta:
– Gyerünk már innen!
Mire én azt mondtam:
– Várj – mert arra gondoltam, hogy tényleg taccsolni fogok. Egy szédülés
volt az egész buli, mert sokan voltak, nagyon sokan, csupa súlyos, izzadó hús.
Végül megtaláltam a vécét, és úgy rémlik, sorban álltak előtte, de én
előretolakodtam, és benyitottam, mert már nagyon kellett hánynom, és a
vécében ott volt Natalie és Hannah.
Úgy csókolóztak, mintha fel akarnák falni egymást. Úgy, mintha ki
akarnának bújni a bőrükből, hogy az se válassza el őket. Tekintetem
találkozott Hannah-éval, mielőtt rájuk csaptam a vécéajtót, hogy elrejtsem
őket. De már elkéstem. A bulizók már sutyorogni kezdtek. Néhány srác verte
az ajtót: – Hé, hölgyeim, nyissák ki! Be akarok szállni a buliba! –
Eliszkoltam, jobban émelyegve, mint valaha. A szoba pörgött. Végül Evan
ismét megtalált, és akkor azt mondtam neki: – Rosszul érzem magam.
– Oké, gyere be ide – mondta. – Feküdj le.
Így hát lefeküdtem, mert nem tudtam, mi mást tehetnék. A szoba, ahova
bementünk, sötét volt, és emeletes ágyak voltak benne, mint amilyenben May
és én aludtunk kicsi korunkban. A felső ágyra akartam feküdni. May mindig
felül volt. Mondtam Evannak, hogy felülre akarok, de benyomott az alsóra.
Azt hajtogattam: – Rosszul vagyok, ő meg azt hajtogatta: – Oké, oké – és
összevissza tapogatott. Amikor próbáltam felülni, visszadöntött. A legsűrűbb
ködben úsztam. Minden, ami történt, mintha már megtörtént volna valamikor.
Evan mindenütt fogdosott a ruhám alatt. A szoknyám alatt. Amit csinált,
nagyon nem volt helyes. Mondtam, hogy ne, de nem értett a szóból. Csak a
szívverésemet és a kint elhúzó autókat hallottam. Evan csinálta, amit csinált,
és a motorzúgás úgy felerősödött, mintha a műúton feküdnék. Elképzeltem,
hogy May jön az egyik ilyen kocsiban. Fölszed, és elvisz innen. Elmegyünk az
óceánhoz. Odáig hajtunk együtt. Jönnek a hullámok, végigmosnak bennünket.
Aztán meghallottam a „Heart-Shaped Box”-ot. Talán a buliban játszották
valahol, nem is, talán te énekelted, csak nekem. Ezt nem tudhattam, de
hallottam a hangodat. Tele volt haraggal. Hé, várj…! Ez felébresztett. Mintha
belőlem kiáltottál volna. Meglöktem Evant, olyan erősen, ahogy bírtam, annyi
erővel, amit sose hittem volna el magamról. A falnak csapódott, és bambán
fogta a bevert fejét.
Ekkor lépett be Sky. Francescával.
Ahogy meglátott, rögtön az ágy felé indult.
– Mi az, Laurel? – kérdezte.
Csak annyit feleltem:
– Rosszul vagyok.
– Takarodj innen, mielőtt kirúgom a fogad! – mondta Evannak Sky. Még
sose láttam ilyen dühösnek. Evan elpucolt. Francesca még ott ácsorgott, mire
Sky megkérdezte: – Egyedül hagynál bennünket egy percre?
– Kérlek! – sértődött meg Francesca. – Fenét érdekel ez a szar. – Azzal
kiment.
– Nem esett bajod? – kérdezte Sky.
– Fel akarok menni a felső ágyra.
– Inkább haza kellene menned. Hol vannak a barátnőid?
Erre bepánikoltam, mert eszembe jutott Natalie és Hannah, akikre
rányitottam az ajtót, így mindenki meglátta őket.
– Csókolóztak. – Próbáltam lerángatni a szoknyámat, ami felgyűrődött a
derekamon. Úgy szégyelltem, hogy Sky így lát.
– Gyere, hazaviszlek – mondta.
Odalent állt a balhé. Kasey ordított Natalie-val:
– Kifelé!
Natalie eszelős rémülettel meredt Hannah-ra, de ő lesütötte a szemét, és
azt motyogta: – Ugyan már, Kasey. Ez csak egy lány. Nem számít.
Hannah úgy bebújt Kasey mögé, hogy alig látszott. Segíteni akartam nekik,
de Sky nem hagyta, hogy megálljak. Nem akartam menni, de felkapott. Az volt
a legrosszabb, amikor elmentünk Jason mellett, aki egy sarokban állt. Akkor
megláttam, amit Hannah nem akart látni. Jason arca vörös volt, az erei
kidagadtak. Ez több volt dühnél.
Beültünk a furgonba, de én nem néztem Skyra. A fákat néztem az ablakból.
Szerettem volna mondani valamit, ami jóvátesz mindent, ami rossz, de semmi
sem jutott az eszembe. Azt hiszem, Skynak sem. Úgyhogy behunytam a
szememet, és ki se nyitottam, amíg haza nem értünk.
 Éreztem, ahogy az autó megáll a házunk előtt. A motorhang dorombolássá
tompult, aztán elhallgatott. Csak ültem, és nagyon rosszul voltam. Végül annyit
mondtam: – Bocs – és a kilincsért nyúltam.
– Drogoztál, vagy mi van?
– Bevettem egy tablettát, amit adtak. – Most jöttem rá, hogy nem
koffeintabletta volt. Bár talán mindig is tudtam.
– Miért tetted ezt?
Ránéztem.
– Nem tudom – mondtam.
Azt akartam, hogy csókoljon meg. Vissza akartam menni az őszbe és az
éjszakába, amikor Ameliának öltöztem, és tudtam repülni a világ felett. Azt
akartam, hogy a keze gyújtson fel és újítson meg. Töröljön le rólam minden
mást. Mindent, ami rossz, hibás és piszkos.
Nyújtottam az ajkamat. Közelről. Azután még közelebbről.
– Most kivagy – mondta.
Igaza volt. Kivoltam, minden téren.
– Tudom – mondtam. – Nem kéne így lennie. Szeretnünk kellene egymást.
– Mit gondolsz, el tudnád felejteni egyetlenegy másodpercre, hogy minek
kéne lennie? Nem foglalkozhatnál azzal, ami van?
– Te ezt nem érted! Nem lett volna szabad itt hagynia! Szeretnie kellett
volna engem! – Sírva fakadtam.
– Kinek? A nővérednek?
Bólintottam. Megpróbáltam kitörölni magamból azt, amit éreztem.
Megpróbáltam kioltani a perzselő haragot. Most már zokogtam. Kinyitottam a
kocsi ajtaját. – Bocs – mondtam. – Mennem kell.
Üresjáratba kapcsolt, megvárta, amíg bemászom az ablakon. Utána
hallottam, ahogy elhúz a furgonnal. Azt akartam, hogy visszajöjjön. El
akartam mondani neki mindent.
Szeretettel
Laurel
Kedves Kurt!
May és én megyünk a moziba. Most kapta meg a jogosítványát a
Gyalogkakukk Autósiskolában, ahol nem nagyon érdekel senkit, hogy
teljesíted-e a tesztet, vagy sem. Az oktató csak felküldi a tanítványokat a
sztrádára, hogy menjenek el valahova, és hozzanak neki petárdát. May ezt
elmondta nekem, de a szüleinknek már nem, apu tehát úgy döntött, hogy May
elfuvarozhat a moziba. Ezen a héten apunál lakunk. May és apu összevesztek,
mert May ezt a csipkés hálóinget viseli. Apu bizonyára azt gondolja, hogy túl
szép benne, mert azt mondja, öltözzön át. Apu általában nem mond ilyeneket.
Általában hagyja, hogy May azt tegye, amit akar. May sír, és én is sírok, mert
ez most egy közös esténk, és nem akarom, hogy apu elrontsa. Végül apu annyit
mond halkan: – Öltözz át, May, és máris indulhattok.
May és én mindig közösen csináltunk mindent, amíg be nem került a
középiskolába. De most már tizenhárom éves vagyok, igazi kamasz. És most
ismét barátnők leszünk! Gondolatban imádkozom, hogy fogadjon szót apunak,
és indulhassunk már az ő saját autójában a moziba!
Végül azt feleli: – Oké. – Bemegy a szobájába, fölvesz egy irtó nagy
pulóvert. Karácsonyit, amin pufi rénszarvasok vannak. Vicces a törpe
tűsarkúval, amit magán hagyott. Letörli a könnyeit, és megkérdezi: – Most már
mehetünk? – Menjetek – válaszol apu.
Az Aladdint nézzük meg az olcsó moziban. Ott gyakran játszanak régi
Disney-filmeket, amiket May és én még mindig szeretünk. Az ócska Camryben
ülünk, ahol May rózsaszín gyöngysora lóg a tükörről. Ahogy a sarokra érünk,
ledobja a pulóvert. Megigazítja sírástól elmázolódott sminkjét, és rám
vigyorog. Én a kedvenc pólómat viselem, azt, ami ötödik óta megvan:
esőerdőt ábrázol, ki- és bekapcsolható, esőerdei állatokkal. Remélem, ismét
nyerő ilyet viselni, mert a Hupikék Törpikék is újra divatba jött. Aztán
eszembe jut, hogy nem kellett volna mást fölvennem? De a hajam tiszta, érzem
a zöldalma-sampon édes illatát. Talán mégis jól fog sikerülni az este.
 November vége van, de azért leengedjük az ablakokat, maximumra
állítjuk a fűtést és May felhangosítja a zenét. A „Heart-Shaped Box” megy,
May veled énekel. Hozzám fordul, megkérdezi: – Tetszik? – Bólintok, hogy
igen.
Megpuszilja a homlokomat. – A moziban találkozom Paullal, oké ez így?
De nem árulhatod el se apunak, se anyunak.
Bólintok. Kicsit szomorú vagyok, hogy nem csak mi ketten leszünk, de az
a legfontosabb, hogy May befogadott.
Amikor megállunk a mozi közelében a pirosnál, May hátrasimítja a haját,
szétrázza, megint hátrasimítja. Utána kirúzsozza a száját.
Felém fordul. A szája felnőttes, mint azok, amiket képeslapokból szokott
kivágni kollázsnak, de az arca puha. – Oké vagyok? – kérdezi. Azt felelem,
hogy gyönyörű. Még senkit sem láttam ilyennek. Még őt sem.
Mire odaérünk, már csak néhányan állnak a sorban, és ott van Paul is,
félrehúzódva, egy ismeretlen pasival. Paul ugyanazt a kockás inget viseli,
mint az Őszi Fesztiválon, az egyetlen másik alkalommal, amikor találkoztunk.
Valamivel tisztábbnak látszik a másik pasinál, akinek lyukas a farmerja, és a
pólójára azt írták: AZ ÉN IDŐMBEN MÉG 9 BOLYGÓNK VOLT. Amikor
May meglátja Pault, int neki, majd a haját lengetve lassan odaballag hozzá.
Utánamegyek. Paul és May nem érintik meg egymást, de May tekintetéből
tudom, hogy később meg fogják.
A pólómon levő békával játszom. Kikapcsolom, bekapcsolom.
– Laurel, emlékszel Paulra? – kérdezi felnőttes hangon May. – Ő pedig a
barátja, Billy.
– Szia, kölyök! – mondja Paul. Carl és Mark, a szomszéd fiúk hívnak így.
Belekócol a hajamba. Nem akarom.
– Paul és én elmegyünk valahova, oké? – mondja May. – Billy majd
elvisz a moziba.
Nem akarom Billyvel nézni az Aladdint. Billy haja hosszú és piszkos.
Mayjel akarok menni. De azért azt felelem: – Oké. – Fog vigyázni rá? –
kérdezi Paultól May. Paul rávágja: – Hát persze hogy fog! – May ránéz
Billyre. – Fogsz? – Még szép! – Az Aladdinra viszed – mondja nagyon
dirigálós hangon May. – Nehogy megpróbáld becsempészni valami tizennyolc
éven felülire! – Billy ígéri, hogy nem fog, de kezdem úgy érezni, hogy talán
mégis ezt akarhatja. Tovább kapcsolgatom a békát a pólómon, ki, be. A béka
a kedvencem. Nézem a fák árnyékát a járdán.
May odaadja Billynek apu tíz dollárját. Közli Billyvel, hogy a citromos-
narancsos-cseresznyés gumicukrot szeretjük. Megígérteti Billyvel, hogy vesz
nekem gumicukrot. Utána puszit ad a homlokomra, jó szórakozást kíván, és azt
mondja: – Rögtön itt leszek, amint vége a filmnek. – És elvonul Paullal.
Nézem, ahogy a kocsi elhúz, elviszi Mayt. Nem akarom, hogy elmenjen.
– Nahát akkor, mit akarsz? – kérdezi Billy. A torkom kiszáradt. Két kézzel
szorítom a békát. Nyelni próbálok. Meg akarom kérdezni, megyünk-e a
moziba, de nem tudom, kimondjam-e fennhangon, vagy sem. Megtalálom a
zsebemben a cseresznyés töltetlen cukrot, amit vacsora közben tettem el a
Village Innben. Szopogatni kezdem, de valamilyen okból ugyanolyan száraz a
szám. – Tudsz beszélni? – kérdezi Billy. Vállat vonok.
Azt mondja, hogy a kocsiban felejtett valamit. Azt mondja, hogy jöjjek.
Úgyhogy megyek utána a hosszú aszfaltsávon. A világ dülöngél, mintha történt
volna valami a földdel a talpam alatt. Odaérünk egy autóhoz a világ végén.
Billy kinyitja az ajtót. Mondja, hogy szálljak be. Nem akarok. Csak állok ott.
A szájam most már komolyan száraz. Megismétli: – Szállj be! – Most haragos
a hangja. Ez megijeszt, úgyhogy beülök. Nagyon közel hajol hozzám. Érzem a
leheletét, ami túl édes és forró és romlott, és ha jobban belegondolok,
piaszagú.
Már sötét az ég. Jobban szeretném, ha nem lenne az. Billy azt mondja,
látja rajtam, hogy öreg vagyok már egy gyerekfilmhez. Kérdezi, hogy nem
akarok-e máshova menni inkább. – Fagylalt? – kérdezi. Rázom a fejemet,
hogy nem. – Ahogy akarod – mondja, de azért csak elhúz, és leáll a közelben
egy üres telken.
Következőnek arra emlékszem, hogy ott van a keze az esőerdős pólómban.
Mármint alatta. Egészben nyelem le a cseresznyés cukrot, ami olyan
fájdalmasan karistolja a torkomat, hogy attól félek, nem tudok majd lélegezni.
Emlékszem, a béka leválik, mert emlékszem, hogy ott van a kezemben, érzem
a műanyagot, emlékszem, hogy a békára gondolok, és szeretném, ha
visszatehetném a pólóra, mert az az otthona. Csak most már sose tehetem.
Nem bírnám fölvenni még egyszer azt a pólót, és nem lenne biztonságos a
békának. Örökre eltévedne.
Megpróbálok nem gondolni Billy kezére, vagy arra, hogy hol jár. Úgyhogy
csak a légzésre összpontosítok. Billy haja zsíros, a teste hosszú. Túl hosszú.
Azt mondja, hogy szép vagyok.
Ezt úgy érti, hogy olyan szép, mint May? Mayre gondolok és Paulra. Vajon
velük is ez történik, ennek kell történnie? Valahol mélyen tudom, hogy nem
helyes, de azért színlelek, színlelem, hogy olyan vagyok, mint May, a rózsás
arcával és a szájával, amely olyan, mint a közelképek egy magazinban.
Folyton arra gondolok, hogy May mindjárt jön. Hallom a mesz-szeségből
a kocsikat, mint az óceán hangját. Minden erőmmel a motorokra figyelek;
zúgnak, akár a hullámok. Mint a csönd, amely nem is csönd, ha a fülünkhöz
emeljük a kagylóhéjat. Aztán valami felhangosodik, és hallok egy autót, és
arra gondolok, hogy közeledik. És arra gondolok, hogy ez May. Mindjárt jön.
És akkor abbamarad. Ahogy May megjön, akkor ez rögtön abbamarad. De az
összes autó elkanyarodik. Visszamennek a sztrádára. Talán Kaliforniába
tartanak.
Miután Billy végzett azzal a dologgal, kitesz a mozi előtt. A fényreklámon
ki van írva, mikor kezdődnek az előadások. Még mindig érzek a torkomban
egy cukorszilánkot. Ülök a járdán, összpontosítani próbálok valamire. Nézem
az égen a szétszórt, sápadt csillagokat, aztán a betonon az üvegcserepeket,
amik úgy villognak, mint a fényesebb csillagok. Aztán leolvasom a számokat
a fényreklámról, újra és újra, próbálom kitalálni, hány óra van, hogy tudjam,
mikor jön a nővérem.
Ki kellett jönnie a moziból a közönségnek, mert hangok szólnak
mellettem. Amikor May kiugrik az ezüst autóból, amely nyomban el is húz,
helyreáll a valóság. May arca aggodalmas. – Laurel! Miért vagy egyedül?
Hol van Billy? – Vállat vonok. Azt felelem, hogy Billy késésben volt
valahonnan, és el kellett mennie. – Régóta vársz? – kérdezi. – Nem, nem
olyan régen. Csak most ment el.
Dülöngél egy kicsit a tűsarkain. Amikor úgy dönt, hogy tényleg nincs
semmi bajom, kuncogni kezd, mintha valami jó dolog történt volna, de egy
kicsit túlzásba viszi az örvendezést. Azt mondja, hogy Paul szereti a
HardCore almabort, ami még annál a mustnál is jobb, amit az almaszüreteken
ittunk.
Ahogy visszaülünk a Camrybe, rámosolygok. Noha nem érzem jól magam,
arra gondolok, hogy talán ismét normális lesz a világ, mert most itt vagyunk a
kocsiban, megyünk haza, és May az én testvérem. Nem mondom el, mi történt,
egy szót sem szólok Billyről. Tudom, hogy nem ennek kellett volna történnie,
és ha May megtudná, örökre szomorú lenne. Olyan szomorú. Eltávolodna
tőlem. Azt nem akarom. Ha sose mondok semmit, talán még most is itt lenne.
Szeretettel
Laurel
Kedves Kurt!
A buli után vasárnap következett. Olyan sokáig ágyban maradtam,
ameddig tehettem anélkül, hogy apu el ne kezdjen aggódni. Amikor fölkeltem,
úgy éreztem, mintha a legsűrűbb ködben gázolnék, olyasfajtában, amilyet a
szárazjég fejleszt. Belopakodtam a fürdőszobába, és lemostam a smink
maradékát, amitől olyan volt a szemem, mintha kaptam volna két maflást.
Evan, Sky, May és a mozi, mind együtt voltak ebben a fagyott
zagyvalékban. Gondolatban láttam Jason arcát. Rengetegszer hívtam Natalie-t
és Hannah-t, de egyik sem vette föl. Úgyhogy megkértem aput, vigyen át
Natalie-hoz, és azt mondtam, majd onnan elgyalogolok Amy nénihez.
Amikor apu megállt Natalie háza előtt, hosszan magához ölelt, amit
különösnek találtam.
Rám nézett, és azt kérdezte: – Ma már jól vagy?
Féltem, hogy valamiként átlát rajtam. – Ja – feleltem –, és szeretlek –
azzal kiugrottam az autóból, mielőtt tovább faggathatott volna.
Mivel senki se nyitott ajtót, megkerültem a házat. Natalie a gumiasztalon
hasalt, és sírt. Hannah az asztal szélén ült, az álláig felhúzva a lábát.
Megbújtam az udvar szélén, és hallgatóztam.
– Szeretsz te engem egyáltalán? – zokogta Natalie.
– Hát persze – felelte szárazon Hannah. – De a népek úgysem értenék
meg. Szétcincálnák, és átgyúrnák valami mássá.
Natalie le volt sújtva. – A szerelem nem titok! Nem játszhatom meg, hogy
nem számít! Mert számít, ugye? – Az utolsó szónál fölfelé kanyarodott a
hangja.
– Te nem ismered a bátyámat – mondta Hannah. – Teljesen kiakadt, és
még jobban kiakad, ha rájön, hogy, izé, együtt vagyunk. – Akaratlanul
eszembe jutott Jason tekintete, az a düh, amitől mindenki hangyává töpörödik.
– Úgy vagyunk egyáltalán? Hiszen te Kaseyvel vagy meg mindenféle
pasikkal! Mintha én nem is számítanék!
 – Az nem igaz – mondta Hannah. – Természetesen számítasz. – Szelídebb
hangra váltott: – Csak okosabb lesz, ha kevesebbet lógok itt. –
Feltápászkodott. – Haza kell mennem. Jason azt hiszi, a könyvtárban vagyok.
Amikor megfordult, hogy kijöjjön, meglátta, amint ott ácsorgok. – Hé!
Veled meg mi történt az este? Ránk nyitsz, aztán csak úgy dobbantasz?
– Tudom, izé… Sajnálom. – Tudtam, hogy el kellene mondanom, mi
történt Evannel, tudtam, hogy el kellene, de ismét rám jött az a borzasztó
pánik, és belém fojtotta a szót.
– Laurel? Hahó! Hová mentél tegnap este?
– Sky hazavitt.
– Ó, fasza. Szóval ránk nyitsz, aztán csak úgy elhúzol Skyjal? Szíves
tájékoztatásodra közlöm, hogy elég pocsékul állunk. Érdekel egyáltalán?
– Nem, mármint igen, én… – May zuhant a hídról. Én is vele zuhantam.
Az egész az én hibám volt, minden az én hibám.
– Felejtsd el – mondta Hannah. – Ezt már fújhatjuk.
Átszökkent az alacsony falon. Natalie utánabámult, de Hannah
egyetlenegyszer sem fordult vissza. Natalie még hangosabban sírt. Oda
akartam ülni mellé, de összegömbölyödött, mint egy ászkarák.
– Sajnálom – mondtam, és feltápászkodtam.
Útban Amy nénihez bekapcsoltalak a fülhallgatómba. A „Lithium” ment,
és én veled ordítottam: I’m not gonna crack, nem esem szét, és pontosan ezt
is éreztem, nemcsak a szavakat, de azt is, ahogy te énekled őket.
Szeretettel
Laurel
Kedves Kurt!
Amikor megérkeztem Amy nénihez, még nem volt otthon. Nyilván a Jézus-
emberrel ment el valahova, aki a múlt héten érkezett a városba. Eldőltem a
díványon, behunytam a szemem. El is alhattam, mert arra ébredtem, hogy Amy
néni benyitott.
Kérdeztem, milyen volt a hete, hátha azt mondja, hogy mennyire boldog,
amiért a Jézus-ember visszajött, de csak annyit felelt: – Jó. Hát a tied?
– Remek – hazudtam. Bekapcsolta a 60 percet, ami körülbelül az egyetlen
műsor, amit szeret a Mister Ed után. Az a ketyegő kis stopperóra legalább
olyan idős, mint Mister Ed. Az epizód a szabad tüdős búvárokról szólt, akik
akár százötven méterre is lemerülnek oxigéntartály nélkül, és ha nem
vigyáznak, elájulhatnak. Valósággal beleszédültem, amikor elképzeltem,
milyen lehet fölmerülni olyan mélyről, levegő nélkül.
A műsor végén Amy néni szólt, hogy jöjjek enni. Palacsintát, szalonnát
sütött, May kedvenc összeállítását. Leültem a konyhaasztalhoz, vártam az
imát. Ám Amy néni csak nézett rám, és megkérdezte:
– Jól vagy?
– Ja – válaszoltam. Tényleg ilyen rémesen festenék?
– Tudom, hogy a nővéred jár a fejedben – folytatta. – Ne imádkozzunk
érte?
Akkor hasított belém, hogy hiszen ma van egy éve May halálának! Hogy
feledkezhettem meg róla? Pocsékul éreztem magam.
– Ja, igen. Megtennéd? – kérdeztem.
Megszorította a kezemet, lehajtotta a fejét, és elkezdte:
– Mennyei Atyánk, kérünk téged, hogy vigyázz a mennyekben Mayre, a mi
drága testvérünkre, leányunkra és unokahúgunkra. Köszönjük Neked azokat az
áldott éveket, amelyeket vele tölthettünk. Imádkozunk az ő húgáért, Laurelért
is, aki itt maradt a Földön: vigasztald meg őt, és légy oltalmazója a bánatban.
Jézus nevében, ámen.
 Miután végzett, könnyes szemmel nézett föl rám. Nem tudtam, mit
mondjak. Leerőltettem egy falat palacsintát, amit rögtön ki akartam hányni.
Vacsora után megpróbáltam eltűnni a szobámban, csakhogy két perccel
később Amy néni behozta a telefont. Anyu volt. Amióta összevesztünk a múlt
hónapban, beszélgetéseink időtartama körülbelül öt másodpercre zsugorodott.
– Szia, édes.
– Szia.
– Hogy vagy?
– Jól. – Leültem az ágyamra, magamra terítettem a rózsás foltvarrott
takarót, és bámultam az üres, halványrózsaszín falakat.
– Tudom, most úgy érzed, mintha messze lennék, de azt szeretném, ha
tudnád, hogy a szívem ma veled van.
Ezt már nem bírtam ki.
– Nagyon kedves tőled, anyu, de ettől semmi sem lesz könnyebb.
Egy darabig csend volt a vonal túlsó végén.
– Sajnálom, Laurel – mondta aztán. – Csak arra gondoltam… arra
gondoltam, hogy jobb lesz neked, ha nem kell még az én gyászomat is
feldolgoznod. Nem tudtam, hogyan lenne erőm számodra May halála után.
Úgy gondoltam, csak rosszabb lenne, ha azt látnád, hogy folyton sírok.
Kiszaladt a számon, mielőtt gondolkodhattam volna:
– Nincs rosszabb annál, amikor valaki, akinek szeretnie kellett volna
bennünket, csak úgy elmegy.
A vonal megtelt fehér zajjal, ami úgy zúgott, mint az óceán, miközben
sírtunk, ki-ki a saját zugában, a föld két oldalán.
– Talán azt gondolod, hogy az én hibám. Talán azért mentél el – mondtam
végül.
– Laurel, nem a te hibád! Természetesen nem te vagy a hibás!
– Hát, pedig lehet. Sosem kellett volna elmondanom neki…
– Mit?
A szoba már pörgött. Ziháltam.
– Nem tudom. Mennem kell.
A padlóra ejtettem a telefont, és csak sírtam, mert minden visszajött, és
olyan gyorsan zúdult rám. Hannah melltartóban Blake házánál, zúzódásosra
festett arccal, Natalie kicsorbult foga, el ne mondd, a nyitott ajtó, ami mögött
csókolóztak, és ez az én hibám, mert nem mentettem meg őket, nem
menthettem meg őket, nem menthettem meg Mayt. A szappan a zuhanyozóban,
amely sose moshat tisztára és a béka a fiókom hátuljában, csak úgy
otthagytam, és a széttépett plakátod, és a szétszerelt emeletes ágy, fel akarok
mászni a létrán, le akarok feküdni May mellé, hogy minden oké lehessen. Sky
elmegy, elhajt, mindenki elmegy, és May elgurul az autó elől, amely majdnem
elütötte, hogy kiabált velem, amikor vissza akartam tartani, a kocsi túl
gyorsan robog az úton, túl gyorsan, és Mark, a szomszéd fiú most már sose fog
szeretni, a folyó elönti a fejemet, a kéz felém nyúlik, fogdos, bebújik a pólóm
alá, ragad a combom az üléshez, de csak legyél olyan, mint May, legyél szép,
mint ő, legyél merész, ennek így kell lennie, mert ilyen a mai világ, ébredj fel,
milyen érzés volt, ahogy tapogatott, és az éjszaka forró és ragad, hozzám
ragad és a te hangod, I’m not gonna crack…
Kedves Kurt!
Az első este után a moziban megnéztem otthon DVD-n az Aladdint.
Megnéztem újra és újra. Valahányszor eszembe jutottak dolgok, amelyekre
nem akartam emlékezni, bekapcsoltam az Aladdint, hogy kiszoríthassam
Billyt a filmmel, amelyet látnom kellett volna azon az estén. Néztem, ahogy
Aladdin futkos és lopkod a városban, ahogy fújja: Gyorsak, de én gyorsabb
vagyok, ahogy száll a hercegnővel a varázsszőnyegen, és éneklik: Egy új
élmény… Gyakoroltam, hogy olyan lehessek, mint ők, felülemelkedve
mindenen.
Amikor May másodszor is elvitt a moziba, bejött a szobámba anyu
lakásán, és megkérdezte: – Akarsz ma moziba jönni? – és kacsintott. Anyu
felől nyugodtan eljárhatott egyedül. Mindig könyörögtem, hogy vigyen
magával oda, ahova megy, de azt felelte, túl fiatal vagyok. Ám most azt
akarta, hogy vele menjek. Nem tudtam, mit feleljek. Úgy éreztem, ha
elengedem magában, soha többé nem kapom vissza. Győzködtem magamat,
hogy nem volt az olyan rossz, ami Billyvel történt. Győzködtem magamat,
hogy az emberek ezt csinálják. Ha úgy teszek, mintha semmi sem történt
volna, talán el is hiszem.
Így lettek a péntek estékből mozis esték. A dolog késő ősszel kezdődött,
miután May találkozott Paullal, és tavasszal lett vége. Utána elmentünk a
Village Inn valamelyik büféjébe anyu és apu tíz dollárjából. Odafele a
kocsiban May szája elsötétült a rúzstól. Mosolygott, nyújtotta a rúzst,
megkérdezte: – Kell? – Figyeltem, hogyan sötétül el az én szám is, amikor
elsimítom a zsírkrétaízű festéket az ajkamon. Olyan volt, mint a színjátszás.
Arra gondoltam, ha elég közel maradok Mayhez, megkopik a hatalma. A rúzst
próbáltam radírnak használni, hogy eltüntessem a rémületemet. Mindkettőnkét.
Dalokat hallgattunk, és ordítva énekeltünk. Nem vettem tudomást az
émelygésemről. Örülni próbáltam. A nővéremmel voltam. Bírt engem, ismét
barátnők lettünk.
 Időnként csakugyan elmentünk ketten moziba. Időnként nem volt ott se
Paul, se Billy, hogy mindent elrontsanak. Gumicukrot vásároltunk, leültünk a
nézőtér hátuljában, és sugdolóztunk.
De más estéken, amikor megláttam a mozi előtt Billyt és Pault, a szívem
összeszorult az iszonyattól. May és Paul elhúztak Paul kocsijával, és amint
eltűntek, Billy és én beszálltunk Billy kocsijába, amely ott parkolt az
aszfalton, és elmentünk valahova. Egy idő után jól megtanultam repülni a föld
felett a varázsszőnyegen, vagy vitetni magam motorral az óceánhoz.
Billy fogdosni kezdett, és ilyeneket mondott: – Nem tehetek róla. Teljesen
megrontottál. – Ezen elgondolkoztam. Lehet-e, hogy csakugyan megrontottam
véletlenségből? Akkor mi van, ha én veszem rá, hogy ilyeneket csináljon,
azzal, hogy szeretnék olyan lenni, mint a nővérem, azzal, hogy szeretném, ha
May magával vinne, amikor elmegy éjszakánként?
Néha Billy is ott ácsorgott velem a mozinál, várva, hogy May és Paul
visszaérjen, gondolom, azért, hogy ne tűnjön úgy, mintha mindig egyedül
lennék. Ha May rákérdezett, milyen volt a film, válasz helyett elárasztottam
kérdésekkel, hogy ő meséljen; bulikat képzeltem el, ahol járt, ahol olyan
hangosan szól a zene, hogy beleveszi magát a szívverésbe. Sokszor volt
alkoholszagú a lehelete vagy zavaros a tekintete. De mindig mosolygott, ezért
úgy gondoltam, hogy boldog. Azt akartam, hogy boldog legyen.
Otthon, amikor vetkőztem lefekvés előtt, azt képzeltem, hogy a bőrömet
húzom le magamról. Levetem a piszkos részeimet, hogy ismét új lehessek.
Hamarosan kifogytam a ruháimból, folyton kunyeráltam anyunál új pólókért.
Ez bántott, mert nem vásárolhattunk ilyen sok pólót, ugyanis nem volt elég
pénzünk, és anyu váltig faggatott, hogy mi van a régi pólóimmal, mire azt
feleltem, hogy a középiskolában úgyse viselnek esőerdőket vagy sivatagokat,
még batikolt mintásat sem. Azt nem árultam el, hogy mindet kidobom, bele a
szemétbe a McDonald’s mellett, a lakás közelében.
Ám a békát nem bírtam kidobni. Azt eltettem a titkos fiókom hátuljába. Ő
volt az egyetlen, aki tudta, mi történt. A béka volt a kedvencem. A póló,
amelyen lakott, már odalett, ám a béka hasán még mindig ott volt a műanyag
patent fele, hogy emlékeztessen az otthonára, amelyről letörték.
May is egy ilyen mozis estét követő éjszakán halt meg. Akkor Billyvel
másképp történt. – Hamarosan nagylány leszel – mondta. – Próbáljuk ki azt,
amit a nagylányok csinálnak. – Rendesen csak az volt, hogy tapogatni akarta
bizonyos részeimet. Aztán meg azt akarta, hogy nézzem, miközben ő csinál
valamit. Ám ezen az estén azt akarta, hogy én csináljam. Azt mondta, nem
hagyhatom abba, amíg nem ér véget. Egyre csak vártam, hogy véget érjen, de
úgy látszott, sose fog. Sehova se tudtam elmenni gondolatban. Csak azt
láthattam, ahogy várja, hogy vége legyen.
Utána leálltam várni a mozi előtt. Befutott Paul kocsija, May kiszállt. A
lehelete piaszagú volt, az arca olyan, mintha sírt volna. De amikor beültünk a
Camrybe, nagyon igyekezett mosolyogni, és felhangosította a zenét. Azt
mondta, még ne menjünk haza. Azt mondta, menjünk ki a helyünkre. Amikor
meg akartam érinteni a karját, abbahagyta az éneklést, és felém fordult. –
Laurel, sose engedd, hogy bármi rossz történjék veled, oké? – mondta, majd
visszafordult az úthoz. – Ne legyél olyan, mint én. Azt akarom, hogy te jobb
legyél, oké?
Nyeltem egyet, és bólintottam. Nem tudtam, mit feleljek. Amikor
kimásztunk a híd közepéig, ránéztem. – May, úgy félek! – Azt akartam, hogy
másszunk vissza. – Mitől félsz? – kérdezte. – Nem… nem tudom! – Akarod,
hogy csináljunk egy igézést? – kérdezte. – Hozzál csak egy olyan virágot!
Kimásztam a hídról, kihúztam az egyik repedésből egy kis kék virágot,
visszakúsztam Mayhez. Letépkedte a virág szirmait – Bimm-bamm, mak-mak-
mak, boszorkányok távoznak! – kántálta nehezen forgó nyelvvel. Csettintett az
ujjaival, szétszórta a szirmokat a szélben. Kurtán fölnevetett, és úgy nézett
rám, mintha keresne valamit.
Próbáltam visszamosolyogni, de azután kiszaladt a számon: – Billy azt
mondja, hogy olyan szép leszek, mint te. – Hogyhogy? Mikor mondja ezt? –
Hát, hát csak néha, amikor elmentek. Amikor… amikor elvisz magával a
kocsijában.
Láttam, hogyan változik el az arca. Halálra vált. Ettől még jobban
megrémültem. Sírni kezdett. Megragadott, magához szorított. – Mi történt,
Laurel? – suttogta. – Mit csinált veled?
– Semmit! Nem érdekes! – Kétségbeesetten igyekeztem hárítani. – Nincs
semmi baj! – Kapkodtam minden szalmaszálért, csak hagyja abba a sírást,
csak legyen ismét az a varázsló, aki megvéd mindentől. – May, emlékszel
még? Emlékszel, amikor tudtál repülni?
Rám nézett, halványan elmosolyodott. – Ja – felelte halkan. Felállt,
elindult a síneken, kitárva a karját, mintha szárnyakat utánozna. Nem tudtam,
hova lett a hangom. Kiáltani akartam a nevét, de valahol másutt voltam. Nem
itt, nem egészen. Aztán – mintha csak úgy elfújta volna tőlem a szél. Amikor
felsikoltottam – May! –, már késő volt. Nem hallotta. Elment. Már elment. –
May, May! – sikoltoztam, de a hangomat elnyelte a folyó.
Ha olyan helyre ment, ahova nem követhettem, egyszerűen lefagytam, és
vártam, hogy visszajöjjön. Hogy jöjjön, és elvigyen. Hallottam a folyót: olyan
hangja volt, mint a távoli motorzúgásnak, mint a messze óceánnak. Mint
mindig. De nem jöttek autók. Olyan üres volt az út, mint a csillagtalan
éjszakai ég.
Kedves Kurt!
Amy néni hortyog a szomszéd szobában. Miután befejeztem a beszélgetést
anyuval, a néni bejött hozzám, de én csak sírtam, mint a záporeső. Amikor
végre lecsillapodtam, teát főzött nekem, és próbált a lelkemre beszélni. Azt
feleltem, hogy csak szomorú vagyok ma este, és szeretnék lefeküdni. De nem
bírtam aludni, így hát neked írtam leveleket. Utána nem tudtam, mi mást
tehetnék. A tavaszi levegő bejött az ablakon. Éppolyan szaga volt, mint azon
az éjszakán, amikor May meghalt: virágok a sötétben és új kikelet, amely
próbál áttörni a hidegen. Nem bírtam egyedül maradni.
Fogtam a telefonomat, és akkor láttam, hogy Sky hívott, csak nem vettem
észre. Majdnem lenyomtam a visszahívás gombját, de idejében visszahúztam
az ujjamat. Aztán mégis felhívtam. Mit lehet itt még tönkretenni?
Későre járt, éjfél volt, mégis fölvette.
– Szia – mondta.
– Szia.
– Aggódtam érted.
– Muszáj… A nagynénémnél vagyok, és… most valahogy nem bírom itt.
Ide tudnál jönni értem?
Egy pillanatig hallgatott.
– Jó – mondta aztán.
Úgyhogy kimásztam az ablakon, és egy szál pulóverben dideregve vártam
a furgont. Amikor beszálltam, Sky nem nézett rám, csak bámult ki a
szélvédőn.
– Hova akarsz menni?
– A régi műútra. – Abban a percben tudtam, hogy ezt kell tennem.
– Biztos? – kérdezte.
Bólintottam.
Úgyhogy rákanyarodtunk az útra, amelyen azóta sem jártam, csak
gondolatban. Alig kaptam levegőt.
 A hídnál azt mondtam: – Itt állj meg. – Meghúztam a kilincset, kiszálltam.
A hídhoz indultam, de nem álltam meg. Rátettem a lábamat a párkányra.
Kitártam a karjaimat. Az éjszaka mozdulatlan volt. Nem fújt szél. Nem volt,
ami meglökjön.
Ráléptem a keskeny acélra, amelyen a gyermekkorunk egyensúlyozott. A
másik lábam még kint volt a földön.
Láttam Mayt, ahogy kitárja vékony karját, és elindul. Láttam, ahogy
tündérszárnya kirügyezik a hátán. Láttam, hogy a szárnyak repesve próbálják
megtartani. Visszatartani. De én letörtem a szárnyait. Láttam, ahogy a szárnyak
leszakadnak, mint a selyempapír. Láttam, ahogy fellibbennek, mielőtt
követnék a zuhanó Mayt, lassan, akár az őszi levél. Csakhogy May testének
volt tömege, és eltűnt, mielőtt meghallottam volna a csobbanást. Eltűnt a test,
amely mellett aludni szoktam. A test, amely ellopta a takarókat, magára
csavarta mindet, otthagyott engem vacogva, amíg föl nem adtam, és közelebb
nem húzódtam hozzá egy kis melegségért. Emlékszem, olyan szaga volt, mint
az almának, a mentának és a nyári földnek. Vele akartam menni.
Aztán meghallottam Sky hangját:
– Mi a francot csinálsz?
A lábam elvált a párkánytól. Sky megragadott.
– Ne menj olyan közel! – mondta. – Komolyan rám hozod a frászt!
Hallottam a folyó hangját; úgy mozgott, mintha sose lopta volna el a
nővérem testét. Skyhoz fordultam, és csak úgy megoldódott a nyelvem. Hiszen
már minden elveszett. – Otthagyott! Egyedül hagyott a mozinál azzal a
fickóval, aki mindenfélét csinált velem! Tudom, hogy May nem akarta… de
én úgy haragudtam… úgy haragszom rá! – Kimondtam. Fennhangon.
– Laurel! – Ismét felém nyúlt. – Még szép, hogy haragszol! Miféle fickó?
Ki tett ilyet?
– Már nem számít. Paul egyik barátja. Próbáltam elmondani Maynek, hogy
mi történt, és aztán… annyira kiborult, hogy attól félek, attól félek, az ölte
meg.
– Miért gondolsz ilyenekre? Mi történt? – kérdezte Sky.
Bevallottam neki mindent. Amikor a végére értem, rám nézett, és annyit
mondott: – Laurel, nem a te hibád volt.
 – De ha nem hagytam volna, hogy megtörténjen, vagy ha nem beszélek,
May talán most is élne!
– Hagyd ezt abba – szólt rám. – Talán még mindig élne, ha nem ivott
volna. Vagy ha másfelől fúj a szél azon az éjszakán. Vagy ha másfelé dől. Bele
fogsz bolondulni, ha ilyeneken rágódsz! May maga döntött. Neked magadra
kell vigyáznod. Ez a legjobb, amit megtehetsz a nővéredért. Ő is ezt várná el
tőled.
A szemébe néztem. Csak most kezdtem felfogni, hogy elmeséltem Skynak
az igazat, és nem történt semmi baj. Semmi rossz. Még mindig itt volt. Még
mindig itt állt előttem.
– Nem utálsz?
– Nem.
– Nem félsz tőlem?
– Nem. Csak szeretném, ha tudnád, hogy a jövőben nem kell tűrnöd az
ilyesmit.
Átkarolt, és akkor valami elpattant bennem. Sírni kezdtem.
– Hogy hagyhatott itt, hogy nélküle éljek? Annyira hiányzik! Úgy szeretem!
Azt akarom, hogy nőjön fel, és legyen belőle az, akinek lennie kellett volna!
Azt akartam, hogy együtt nőjünk fel!
Sky hagyta, hogy sírjak, és amikor már nem maradtak könnyeim, elvezetett
a hídtól, és kinyitotta előttem a furgonja ajtaját. – Szállj be – mondta –,
gyerünk innen.
Beszálltunk, és elhajtottunk a másik irányba. Sky gyorsan vezetett, de sose
túl gyorsan, csak pontosan úgy, ahogy kell. Ahogy szokott.
Szeretettel
Laurel
Kedves Amelia!
Időnként furcsálljuk, hogy a nap mindig fölkel, mintha mi sem történt
volna. Amikor ma felébredtem, a madarak ugyanolyan önfeledten csiripeltek,
és az utcán is ugyanúgy jártak az autók. Szinte semmit sem aludtam azután,
hogy hazajöttem a hídtól, és a szemem csak résnyire nyílt. Ahogy próbáltam
kivakarni magam az ágyból, valamilyen okból te jutottál az eszembe, az,
ahogy ott vagy azon a parányi szigeten, ahol talán földet értél, és úgy élhettél,
akár egy hajótörött.
Elképzelem, milyen lett volna várni és várni, hogy jöjjön valaki és
megmentsen. Tüzeket gyújtani, füstjeleket adni, amelyek eltűnnek a
fellegekben. Mennyi ideig élhettél ott a navigátoroddal? Ki halt meg elsőnek,
kinek kellett gyászolnia a társát?
Találtak tárgyakat a Gardner-szigeten, annak a Howland-szigetnek a
szomszédságában, ahol le kellett volna szállnod azon a reggelen, a Csendes-
óceán közepén, félúton Ausztrália és Hawaii között. Találtak plexiüveg-
szilánkokat, ugyanolyanokat, mint amilyenből a repülőgéped ablaka készült,
egy cipőnek a sarkát, amely a tied is lehetett, madárcsontokat és
teknőscsontokat, egy tűz maradványait, törött kólás palackokat, amelyeket
mintha arra használtak volna, hogy ihatóvá forralják bennük a vizet, nemrég
pedig négy darabkát egy tégelyből. Alakra és méretre olyasfajta volt, amiben
a szeplő elleni krémet árulták a te korodban. Mindenki tudta rólad, hogy
szeplőid vannak, amelyektől szabadulni szeretnél. Öltözködés közben azon a
kis tégelyen tűnődtem, ami ott maradt bizonyítéknak. Milyen sebezhetőnek
látszik, ahhoz a vakmerő archoz képest, amelyet a világnak mutattál!
Délelőtt már az egész iskola tudta, hogy Natalie és Hannah csókolóztak a
buliban. Láttam Hannah-t, ahogy megy a folyosón, és az egyik focista srác
utánakiált: – Hé, akarsz egy hármast? – Mire a barátja: – Négy csöcs jobb
ám, mint kettő! – Rájuk szóltam, hogy pofa be, és megpróbáltam
odanyomakodni Hannah-hoz, de ő sarkon fordult, és elsprintelt az ellenkező
irányba.
Angolon Natalie egész óra alatt a homlokába húzta a pulóvere csuklyáját,
és amikor kicsengettek, elrohant, mielőtt beszélhettem volna vele.
Ebédnél üres volt az asztalunk. Egy percig csak álltam, és töprengtem,
hova menjek. Végül kiültem a kerítés tövébe, mint régen. Bámultam a zöld
rügyeket, miközben arra emlékeztem, ahogy a hulló leveleket néztem a tanév
elején.
Aztán megjelent Sky, és a kezembe nyomott egy tasak Nutter Buttert. –
Tessék – mondta. – Gondoltam, ez ízleni fog.
– Köszönöm. – Felmosolyogtam rá, elvettem a zacskót. Leült mellém.
Nekiadtam a fele kekszet, aztán csak ropogtattunk szó nélkül.
Tanítás után telefonáltam Amy néninek, hogy tanulócsoportba megyek, és
ha vége lesz, majd valakivel hazavitetem magam. Olyan sokáig maradtam a
könyvtárban, ahol egyedül voltam, ameddig csak lehetett. Natalie-ra és
Hannah-ra gondoltam, Mayre gondoltam, és gondoltam rád is, a szigeteden.
Arra gondoltam, milyen elszántan igyekeztem vakmerő lenni ebben az évben.
Bár talán eleve rosszul fogtam fel az egészet. Mert más az a kockázat, amely
csak kiéget, és megint más az, amit te vállaltál. Amitől felnéz rád az egész
világ.
Amikor kezdett sötétedni, hazasétáltam Amy nénihez. Mély lélegzetet
vettem, és elfordítottam a bejárat kilincsét. A néni a díványon ült, és engem
várt. Félbevágott császárzsemlés szendvics volt egy tálcán.
– Éhes vagy?
Azt akartam mondani, hogy nem, és el akartam tűnni a szobámban, de a
várakozó szendvics elszomorított, ugyanakkor mély szeretettel töltött el a néni
iránt, így hát a padlóra ejtettem a hátizsákomat, és leültem.
– Kösz – mondtam.
Vártam, hogy megimádkoztasson, de ima helyett azt mondta:
– Laurel, nagyon zaklatott voltál az este. Aggódom érted.
– Már jobban vagyok – fogalmaztam diplomatikusan. Nem volt hazugság.
– Tudom, mennyire hiányzik neked May – folytatta – és tudom, hogy
felnéztél rá. De már látom rajtad, ahogy egyre jobban kibontakozik a saját
egyéniséged, és büszke vagyok rád. Mint ahogy Jézus Urunk is büszke. –
Megszorította a kezemet. – És May is, aki már fent van a mennyekben.
Noha még mindig nem értettem, mire büszke Amy néni, azt meg végképp
nem hittem, hogy Jézus büszkélkedne velem, igazán jólesett, hogy ezt mondta
Mayről.
Nem tudom, milyenek lehettek az utolsó perceid, Amelia. Felnéztél-e a
felhőkre, amelyeket végighasítottál? Megfordult-e a fejedben, hogy most majd
örökre visszatérsz az imádott magasságokba?
Szeretettel
Laurel
Kedves Jim Morrison!
Mondtál te egyszer valamit: A barát az az ember, aki semmiben sem
korlátozza a szabadságodat, hogy az lehess, aki vagy – pláne hogy azt
érezd, amit akarsz. Semmi kifogása azzal kapcsolatban, hogy mit érzel az
adott pillanatban. Ez az igazi szeretet: hagyni, hogy a másik vállalja
önmagát. Köszönöm, hogy ezt mondtad, mert pontosan ez az, amin olyan
sokat töprengtem. Azt hiszem, túl sokáig erőltettem, hogy azt érezzem, amit
elvárnak tőlem, és nem azt, amit igazából érzek.
A buliban történtek óta keservesen hiányoltam Natalie-t és Hannah-t.
Eltelt a hét, ők kerültek engem, kerülték egymást, egyáltalán mindenkit.
Aztán amikor ma, hétfőn megérkeztem az iskolába, azt láttam, hogy
Hannah a parkolóban éppen kikászálódik egy autóból, ami tiszta fekete volt,
csak az anyósülés ajtaját festették ezüstre. Hannah megbotlott, mert a tűsarka
beszorult egy repedésbe, amikor elfordult, hogy búcsút intsen a vezetőnek.
Kacérnak szánt intés volt, de még az is nehezére esett. Amikor követtem a
tekintetét, megláttam, ki a vezető: Blake volt az, aki a hegyekben lakik.
Furgonokat, szedánokat kerülgetve vágódott ki a parkolóból, és besorolt a
forgalomba.
Amikor Hannah meglátta, hogy közeledem, olyan képet vágott, mint aki
szeretne a föld alá süllyedni. Vörös tincsei ernyedten lógtak, és a szokásosnál
vastagabban sminkelte ki magát. Zúzódást mázolt szemfestékkel az arcára.
– Szia – mondtam.
– Szia.
– Blake volt az?
– Ja.
– Hogyhogy ő hozott el az iskolába?
– Nála aludtam az éjszaka.
– Hannah, megígérted, hogy nem fogsz találkozni vele!
– Tudom – felelte –, de el kellett szabadulnom hazulról. És Kaseyvel
persze vége a dolognak.
– Felhívhattál volna.
– Még sose jártam nálatok, Laurel.
– Egyszer mindent el kell kezdeni…
Lesütötte a szemét. Láttam rajta, hogy még mindig dühös.
Aztán csak úgy fölnevetett váratlanul, noha nem volt itt semmi vicces. Úgy
nevetett, mintha a nevetés lenne az egyetlen hang, amivel elintézhető ez az
egész. – Ma tényleg nem bírnám ki a sulit – mondta. – Ne menjünk el
valahova? – Még nem volt jelzőcsengetés.
– Oké.
Úgyhogy elillantunk az iskolából, legyalogoltunk Garciához, taquitót
rendeltünk, majd kiültünk a leállósáv peremére. Felhívtuk a telefonomon a
sulit, és fiktív felmenőként beteget jelentettünk egymás nevében. Ez nem
olyasmi, ami gyakran megúszható, de még csak egyszer lógtunk el a nyolcadik
óráról, és reménykedtünk, hogy ezúttal szerencsénk lesz. Több percet vártunk
a hívások között, hogy kevésbé legyünk gyanúsak.
Miután kihozták a rendelésünket, Hannah egy mini üveget húzott elő a
táskájából, és lecsavarta a kupakot. – Nem akarod felturbózni a limonádédat?
– kérdezte.
– Nem – feleltem riadtan. – Még csak most múlt kilenc.
– Valahol már délután öt van – bölcselkedett Hannah, és fölnevetett. –
Például Norvégiában. Képzeljük azt, hogy Norvégiában vagyunk? Bár
Norvégiában lehetnék. Vagy Izlandon. Vagy akárhol, csak jó messze legyen. –
Vodkát próbált önteni az üdítőmbe. – Ugyan már, dobd fel magad!
– Hagyd abba! – Megragadtam az üveget.
– Mióta lettél ilyen erényes? – bosszankodott Hannah.
– Csak… csak nem igazán iszom – magyaráztam. – Azóta, ami a buliban
történt.
– Úgy érted, amióta ránk nyitottál, aztán úgy döntöttél, hogy lelépsz
tőlünk?
– Azért tűntem el, mert magam alatt voltam. – Aztán csak úgy kiszaladt a
számon: – Lényegében Evan Friedman majdnem megerőszakolt. Bevettem
valamilyen bogyót, amit tőle kaptam. Azt mondta, koffeintabletta, de
nyilvánvalóan más volt.
– Jesszusom, Laurel. Miért nem szóltál? De ugye nem esett bajod?
– Hát nem – mondtam. – Végül csak lelöktem magamról, aztán bejött Sky.
– Azt hiszem, meg kell gyilkolnom Evant – jelentette ki Hannah. –
Borzasztóan sajnálom. Ezt nem tudtam.
– Én meg azt sajnálom, hogy nem szóltam korábban. Általában elnézést,
amiért ilyen keveset beszélek. – Egy másodpercet hallgattam. – Őszintén
szólva azért van az egész, ami a nővéremmel történt.
Elmeséltem, hogy volt Paullal meg Billyvel, mi történt azon az éjszakán,
amikor May meghalt. Miután befejeztem, Hannah átölelt, és azt mondta, hogy
nagyon sajnál. Könnyek folytak az arcán.
– Ezek után, azt hiszem, képmutató lennék, ha nem közölném veled az
igazságot – mondta. Egy pillanatig elfordította a fejét, azután a pulóvere
ujjával ledörgölte a járomcsontjáról a festéket. Reszketett a keze. A smink
alatt igazi véraláfutás volt, amely már sárgult. Megérintettem a karját.
– Jason csinálta? – kérdeztem halkan.
Hannah bólintott.
– Nagyon berágott a buli után.
– Csinálta máskor is?
Vállat vont.
– Egy ideje nem.
– Tennünk kell valamit, Hannah.
– Nincs mit.
– Elmondtad a nagyszüleidnek?
A fejét rázta.
– Csak fájna nekik. Nagyi beteg, öregapámnak kell ápolnia. Különben is
alig hallja, amikor beszélni próbálok hozzá. Nem akartam, hogy megtudják,
mert mi lenne, ha bedugnának egy intézetbe, vagy hasonló? Vagy vissza
kellene mennem Arizonába a nagynénémhez, akkor pedig örökre elveszteném
Natalie-t, és téged is, és mindenkit. Pár hónap múlva Jason úgyis bevonul a
tengerészgyalogsághoz. Jobb lesz, ha egyszerűen kivárom.
– Natalie nem tudja? – kérdeztem.
– Sose mondtam el senkinek.
 – Szólnod kellene neki, Hannah.
– Csak kiakadna. Azt követelné, hogy beszéljek valakivel. Különben is,
most már gyűlöl.
– Nem, nem gyűlöl. Te is tudod. Szerelmes beléd. Csak össze van törve a
szíve.
– Szerinted meg tudnám ragasztani?
– Szerintem nincs más vágya, csak az, hogy viszontszeresd, úgy, ahogy ő
szeret téged. – Egy másodpercet hallgattam. – Szereted?
– Ja – felelte halkan.
– Akkor mondd el neki! Kérlek.
Bólintott.
– Ezen még gondolkozom.
– Akarsz nálam aludni ma éjszaka? Ha kell egy hely, ahol lakhass, hozzám
mindig jöhetsz.
– Tényleg?
– Igen. Szerencsédre ezen a héten apunál vagyok, vagyis megúszod a
kihallgatást, hogy befogadtad-e Jézust.
Hannah beleegyezett, hogy kiönti a vodkát, és limonádé mellett lógtuk
végig a napot. Még mindig nem jöttem rá, mitévők legyünk Jasonnel, de
Hannah azt mondta, egyelőre nem akar foglalkozni vele, úgyhogy átmentünk a
parkba, hintáztunk, és kiugráltunk a hintából a földre. Hannah egész idő alatt
énekelt, Amy Winehouse-t keverve olyan régi countryszámokkal, mint a „San
Francisco Mabel Joy” és az „I Fall to Pieces”. A hangja olyan gyönyörű volt,
amilyen akkor lehet egy hang, ha szükségünk van rá. Utána elmentünk a
Wallgreenbe, suttyomban kicsomagoltuk a rúzsokat, és kipróbáltunk szinte
minden színt, majd végül ki-ki választott magának egyet, amit Hannah fizetett
a Makaróni Grillben keresett pénzéből. A pénztáros megkérdezte, miért nem
vagyunk iskolában. – Ma a lelki egészség napja van – felelte Hannah olyan
magabiztosan, hogy a pénztáros csak bólintott. Estefelé hazabuszoztunk
hozzám. Küldtem SMS-t apunak, megkérdeztem, nálam alhat-e Hannah, mert,
írtam, kénytelen bent maradni a városban, noha hétköznap van, és apu azt
felelte, hogy jöhet.
Körbevezettem Hannah-t a házban. Megmutattam neki a nappalit, a
konyhát, a fürdőszobát, apu szobáját és az enyémet, amely még mindig tök
hülyén fest.
Aztán eljöttünk May szobájának csukott ajtaja előtt. Már majdnem túl
voltunk rajta, amikor egy pillanatra megálltam, aztán visszamentem, és
elfordítottam a kilincset.
– És ez volt a nővérem szobája. – Bementünk, Hannah körülnézett,
megszemlélte a Guadeloupe-i Szűzanya félig leégett gyertyáit a tükörasztalon,
May szív alakú napszemüvegeinek gyűjteményét, kagylóhéjakkal töltött
üvegét, Sunflower parfümjét, a képeit a falitáblán, River képét a falon, a
szobában felaggatott, világító golyókat. – Hű, nagyon király volt a nővéred! –
mondta.
Mosolyogtam. – Ja. Az volt.
Hallottam, hogy nyílik a bejárat ajtaja. – Apu? – kiáltottam.
Hannah váratlanul megriadt.
– Szerinted szimpi leszek neki? – suttogta.
– Még szép – feleltem. Átmentünk a nappaliba köszönni. – Szia, apu –
mondtam. – Ő Hannah.
Még sose láttam ilyennek Hannah-t. Úgy állt egyik lábáról a másikra, akár
egy kislány, és a ruhájába dörgölte izzadt tenyerét. Gondolom, nagyon fontos
volt neki, milyen benyomást tesz apura. Komolyan elszomorított, hogy ennyire
nincs tapasztalata a szülőkkel. Nyújtotta a kezét. – Jó estét, uram.
– Csak Jim – mosolygott apu. – Örülök, hogy végre megismerhetlek.
– Én is.
– Éhesek vagyok, lányok? – kérdezte apu. Egy örökkévalóság óta
úgyszólván kizárólag mikrózott ételt ettünk, azt is legtöbbször én csináltam.
De apu most azt mondta: – Azt terveztem, hogy elkészítem a híres tacót Jim
módra.
Ki akar tenni magáért Hannah kedvéért, gondoltam, és elmosolyodtam.
Szerintem feldobta a barátnőm látogatása. Azt szeretné, hogy jól érezzük
magunkat.
Így hát apu készített tacót, amit hármasban megettünk, utána kukoricát
pattogattunk, és leültünk filmet nézni. Apu ránk bízta a választást, és mi az
Éjfélkor Párizsbant választottuk, mert azt mind szeretjük. Nem is emlékeztem
rá, hogy ennyire vicces.
Kölcsönöztem Hannah-nak pizsamát. Feküdtünk az ágyamban a plafonon
világító csillagok alatt, próbáltunk elaludni. Egyszer csak Hannah megfordult,
és azt mondta: – Asszem, Jason igazából a világra zabos. A szüleink
meghaltak, a nagyszüleink a nyakunkba szakadtak, neki sportösztöndíjjal
kellett volna főiskolára mennie, de annak is lőttek. Azt is gondolom, hogy
borzasztóan félt, mert hátha elkúrom az életemet, és megrekedek itt. Az benne
a legfuribb, hogy tudom, hogy utálnom kéne, de nem. Mármint persze vannak
percek, amikor rühellem, de mégis a testvérem, mégis szeretem. Mit
gondolsz, őrült vagyok?
– Nem! – tiltakoztam. – Szerintem mindezt lehet egyszerre érezni valaki
iránt. – Arra gondoltam, amit mondtál, hogy az igaz barátok iránt azt
érezhetünk, amit akarunk. – Egy perc! – mondtam. – Mindjárt jövök. –
Kedveskedni akartam valamivel Hannah-nak, és volt egy elképzelésem.
Lábujjhegyen kiosontam a szobából, leengedtem a mennyezetről a létrát, és
felkapaszkodtam a sötét padlásra, ahol May és én azt játszottuk, hogy
potyautas gyerekek vagyunk egy hajón. Megtaláltam a halloween feliratú
dobozt, és lehoztam. Kinyitottam, megkerestem benne a két egyforma pár
szárnyat, Mayét és az enyémet. Tökéletesen formált vázra feszített
nejlonharisnyából készültek, csillámmal festett mintákkal díszítve. Kivettem
May szárnyait, és levittem Hannah-nak.
– Tessék – mondtam. – Arra gondoltam, szükséged lehet rá. Ez majd
bátorrá tesz.
Hannah felült, a vállára akasztotta a gumipántot, és elmosolyodott.
– Imádom!
Szeretettel
Laurel
Kedves Jim!
Ahogy készülődtünk reggel az iskolába, Hannah fölvette a szárnyakat, és
kijelentette: – Ma ezt fogom viselni. – És amikor végigmentünk a folyosón,
levegőnek nézett mindenkit, aki megbámulta.
Küldtem SMS-t Natalie-nak, aki beleegyezett, hogy a sikátorban vár
bennünket az ebédszünetben. Hannah megígérte, hogy beszél vele. Mi értünk
oda előbb. Amikor Natalie megjött, a falnak támaszkodott, aztán csak nézték
egymást egy hosszú percig.
Hannah törte meg a csendet. – Én tényleg szeretlek – hadarta –, és
elnézést. De egyszerűen ijesztő. Nem értek én ehhez. És utálom, hogy miket
mondanak rólunk. Nem is tudom, akarom-e közhírré tenni, mármint hogy kész
vagyok-e rá, hogy együtt legyünk, vagy micsoda. De azt megígérem, hogy nem
fogok találkozgatni másokkal.
– Komolyan? – kérdezte Natalie.
Hannah bólintott, majd olyan sietve folytatta, mintha a hangja versenyt
futna a zokogással, amelyet el akar fojtani. – Valami történt Jasonnel a buli
után. Az, amikor meglátott Kaseyvel, semmi volt ahhoz, amikor meghallotta,
hogy rajtakaptak bennünket a vécében. – Ilyet csinálhatnak a leszbikurvák, de
nem az én húgom! – Én igazán megpróbáltam. Próbáltam kiállni magunkért.
De megütött. Na, mindegy, nyáron úgyis elmegy.
– Micsoda? Megütött?
Hannah bólintott.
– Ja, de minden oké. Mármint oké vagyok.
– Ez nem oké! Gyűlölöm Jasont! Úgy gyűlölöm! Úgy gyűlölök mindenkit,
aki bánt téged! Szeretlek! – Natalie hozzárohant, és átölelte. Hannah ráborult,
és annyira reszketett a válla, hogy a tündérszárny verdeste Natalie arcát.
Azután Hannah felém nyújtotta a karját. – Gyere, Laurel, te is jöhetsz! –
Ez egy olyan viccük volt, amikor biztattak, hogy én is beszállhatok a
smárolásba, úgyhogy nevettünk, és odamentem, és egyszerre átöleltem
mindkettőt.
Amikor kiölelgettük magunkat, rájuk néztem, és megkérdeztem: – Most mit
fogunk csinálni?
Natalie odafordult Hannah-hoz. – Gyere hozzám lakni egy kis időre –
mondta. – Csak amíg Jason elmegy. Jössz?
Hannah letörölte a könnyeit, és aggodalmasan kémlelte Natalie-t. – De mit
mondasz a mamádnak?
– Csak annyit, hogy szükséged van egy helyre, ahol lakjál.
– És ha tudni akarja, hogy miért? És ha beszélni akar a nagyszüleimmel,
vagy ilyesmi? És mi lesz, ha megtudja, hogy mit csinált Jason?
– Valakinek tudnia kell róla, Hannah. Hiszen Jason bánt téged!
– De mi lesz, ha akkor elküldenek valahova?
– Nem engedjük. Olyan nincs, hogy én elveszítselek. A mama sem akarja.
A mama, izé, most már többé-kevésbé tud rólunk, mert többé-kevésbé
elmondtam neki, amikor szuper depis lettem a buli után. Esetleg alhatsz külön
szobában, vagy ilyesmi. – Az orra alatt mosolyogva tette hozzá: – Bár tudod,
mindig adódnak esték, amikor a mama randira megy.
Hannah fölnevetett.
– Biztos, hogy minden rendben lesz?
– Ja. Megígérem.
Így hát tanítás után elmentünk Natalie-ékhoz, hogy beszéljünk a
mamájával. Hannah egyfolytában dörgölte a tenyerét a ruhájához, és
összevissza ugrált a tekintete, de Natalie mamája abszolút lezser volt
mindvégig, és egy idő után Hannah is kezdett fölengedni. Natalie mamája azt
mondta, hogy Hannah természetesen maradhat, amíg Jason be nem vonul a
tengerészgyalogsághoz, vagy addig, amíg szükséges, viszont ragaszkodott
hozzá, hogy a nagyszülők értesüljenek a dologról, Hannah-nak pedig tudnia
kell, hogy kérhetnek távoltartási végzést Jason ellen. Kijelentette, hogy amíg
Hannah biztonságban van, ő csak akkor jelenti fel Jasont, ha maga Hannah
kéri, mert megérti, milyen bonyolultak tudnak lenni a dolgok. És hogy most az
a legfontosabb, hogy Hannah is akarjon szabadulni a rossz helyzetből. Azt is
mondta Hannah-nak, hogy ő tudja, milyen nehéz ez, főleg akkor, ha félünk, és
hogy milyen büszke Hannah-ra. Natalie mamája egy szuperanyu!
 Azt is felajánlotta, hogy beszél Hannah nagyszüleivel, de Hannah úgy
döntött, jobb, ha ezt ő csinálja. Persze egyikünk se akarta hagyni, hogy
egyedül menjen oda, úgyhogy Natalie-val és velem együtt indult el a vörös
hegyekbe. Azt reméltük, hogy mire odaérünk, Jason már elmegy edzeni.
Általában késő délután edz, mondta Hannah. De amikor Natalie megállt a
felhajtóban, Hannah nem akart kiszállni.
– Ez nem jó ötlet – zihálta.
– Képes vagy rá – biztatta Natalie. Kiszállt az autóból, én követtem.
Végül Hannah is utánunk jött.
Bementünk. Hannah körülnézett, hogy biztos nincs-e a házban Jason,
azután bekopogtatott a nagyapjához, aki ajtót nyitott, de olyan volt, mint aki
félig alszik. Hannah az arcára mutatott, ám egy szó sem jött ki a száján. A
nagyapja értetlenül hunyorgott, aztán végre meglátta.
– Jason csinálta – suttogta Hannah.
– Mi? – kérdezte a nagyapja, és erősebbre állította a hallókészülékét.
Hannah tovább susogott, de a nagypapa csak nem hallotta. Végül Hannah
elordította magát: – Jason csinálta!
A nagyapa a fejét rázta, mintha nem értené.
– Baleset történt?
Hannah csak nézte. Kibuggyantak a könnyei.
– Oké, most egy darabig Natalie-nál fogok lakni! – kiáltotta. – Addig,
amíg Jason el nem megy, oké? Nem akarom, hogy izguljatok.
A nagyapja elsápadt. Zavartan bólogatott.
– Gondot viselsz Buddyra és Earlre, amíg nem vagyok itt?
A nagypapa megígérte, hogy igen.
Hannah búcsút vett a nagyapjától, azután átmentünk a szobájába, hogy
segítsünk csomagolni. Natalie munkához látott, szép rendesen összehajtogatta
a ruhákat, mielőtt elhelyezte őket a bőröndben. A blúzokat a blúzokhoz tette, a
farmereket a farmerekhez, a cicanadrágokat a cicanadrágokhoz. A csipkés
felsőket összepárosította a csipkés szoknyákkal. Ha valami törékenyt talált,
például egy parfümös üveget, azt begöngyölte valami puhába. Néha a
legapróbb gesztusok a legnagyobbak.
Miután végeztünk, kivittük Hannah bőröndjét a hallba. Ekkor lépett be az
első ajtón Jason. A tekintete villogva járt ide-oda közöttünk.
– Te meg hova mész? – kérdezte.
Hannah megrándult.
– Egy darabig Natalie-nál fogok lakni.
– Francokat fogsz. Megmondtam, hogy nem találkozol vele! –
Fenyegetően nézett Natalie-ra.
Hannah-nak csak a keze reszketett, a hangja nem.
– De igen. És Natalie mamája azt mondta, hogy ha a közelünkbe jössz,
szerezni fogunk egy távoltartó végzést.
Jason kissé elsápadt.
– Egen? – Dühösen akart beszélni, ám egy cseppnyi félelem is lappangott
az indulat alatt. – És mi a fasz alapon?
– Azon az alapon, hogy megütöttél!
– Hagyjál már lógva. Az nevelés volt, mert itt senki nem veszi rá a
fáradságot. Valakinek vigyáznia kell rád.
– Nem, az bántalmazás volt. Szerencséd, hogy nem hívtam ki a zsarukat.
Jason úgy bámult rá, mint aki nem hisz a fülének.
– Tudom, hogy dühöngsz az egész világra – folytatta Hannah –, de nem
ordítozhatsz örökösen, mint egy idióta. És többé nem töltheted ki rajtam a
mérgedet.
– Szóval csak úgy lefalcolsz? Csak úgy?
– Amíg el nem mész – felelte Hannah. – Ha pedig megsérted a
távoltartásit, akkor bűncselekményt követsz el, az pedig betesz az esélyeidnek
a tengerészgyalogságnál.
Jason hangja megremegett.
– Csinálj, amit akarsz. Megyek zuhanyozni.
– Akkor addig nem is találkozunk – mondta szelídebben Hannah. – Sok
szerencsét.
Nem ölelték át, nem is érintették meg egymást. Jason csak kivonult a
szobából.
Kivittük Hannah cuccát a kocsihoz.
– Várjatok! – mondta. Natalie és én követtük, ahogy futott az istállóhoz,
hogy megnézze Buddyt és Earlt, a szamarat. A hátán még akkor is ott
csapkodtak a kis tündérszárnyak. Amikor Buddy odajött, hogy üdvözölje,
Hannah odadörgölte az arcát a lóéhoz, és megpuszilta Buddy orrát. – Ne
izgulj, Buddy – mondta. – Nemsokára visszajövök. Ígérem! – Letörölte a
könnyeit, és hozzánk fordult. – Mehetünk.
Visszafelé föltettem az albumodat, az elsőt, és amikor süvölteni kezdted:
Break on through, leengedtük az ablakokat, veled sikítottunk, és egy percre
megfeledkeztünk minden keserűségről, és hagytuk, hogy annak érezzük
magunkat, akik lenni akartunk: szabadnak.
Szeretettel
Laurel
Kedves Kurt!
Az elmúlt hét után visszazökkentek a kerékvágásba a dolgok. Hannah ott
lakik Natalie-nál, ismét együtt ebédelünk, Natalie és Hannah dzsúszt, amit
felváltva isznak, én Nutter Buttert. Néha velünk eszik Tristan és Kristen is,
mert máris kezd nosztalgiájuk lenni a középiskola után, ami három hét múlva
véget ér. Ma volt az első olyan nap, amikor rövid nadrágot lehetett fölvenni.
A megkurtított farmeremet viseltem, aminek a tanév elején vágtam le a szárát.
A hídon töltött éjszaka óta Sky és én az iskolában is lógtunk együtt egy
kicsit. Nem tudom pontosan, hogy mi történik közöttünk, de az jó, hogy már
nem találkozik Francescával. Ma összefutottam vele a sikátorban, és
megkérdezte, hogy később nem mennék-e át hozzá. Ez az első alkalom, hogy
napközben hív át magukhoz. Sajnos ezen a héten Amy néninél lakom, így
fogalmam sem volt, jutok át. Anyut nagy ívben kerültem, tehát nem kérhettem
meg, hogy járjon közben az érdekemben a néninél. Valami cirkalmas
hazugsághoz nem volt kedvem. Így egy megoldás maradt: meg kellett
próbálnom beadni Amy néninek az igazat. Nagyon kedves hozzám az óta az
este óta, amikor úgy kiborultam, ezért arra gondoltam, van esélyem.
Amikor fölszedett tanítás után, megkérdeztem, nem kaphatnék-e sült
krumplit. Útban az Arbybe folyton nyitogattam a számat, de rögtön be is
csuktam. Miután ránk került a sor, és Amy néni nyújtotta a zacskót, mély
lélegzetet vettem, és kiböktem: – Szóval van ez a srác…
Kíváncsian, ugyanakkor aggodalmasan nézett rám.
– …akit bírok. Sky a neve. Ő volt, szóval az a helyzet, hogy ő volt egy
ideig a barátom. – Vártam, hogy kiboruljon.
Ahelyett, hogy kihajtott volna az utcára, leállt a parkolóba.
– Miért nem szóltál erről hamarabb? – kérdezte.
– Azt hittem, megharagszol. Mert az van, hogy te azt akarod, hogy sose
csináljak semmit. Azt is alig engeded meg, hogy valamelyik barátnőmnél
aludjak.
 Amy néni sóhajtott.
– Tudom, hogy kissé szigorú voltam hozzád, de olyan sok veszély van
ebben a világban, Laurel. Sose akarom azt látni, hogy szenvedsz. Nekem
nagyon keserves kamaszkorom volt. Téged meg akartalak óvni tőle.
Mindentől meg akartalak óvni.
Amikor kimondta ezt, rögtön megváltozott minden. Tehát nem is azért
viselkedett úgy, ahogy, mert hitt Istenben és a bűnben meg minden, hanem
engem akart védelmezni. Váratlan hála töltött el, amiért ennyire fontos vagyok
neki. – Ez nagyon kedves tőled, Amy néni, de nem gondolod, hogy vannak
dolgok, amiken mindenkinek át kell esni?
– Nem akadályozhatom meg, hogy felnőj, Laurel – mondta pillanatnyi
hallgatás után. – De nagyon óvatosnak kell lenned… Természetesen ugyanúgy
nem helyeselnék egy nemi kapcsolatot, mint ahogy a Mi Urunk sem, pláne a te
korodban, de szeretném, ha tudnád, hogy ha bármikor is abba a helyzetbe
kerülnél…
Jaj, ne! Szexről beszélni Amy nénivel? A szavába vágtam.
– Nem, nem kerülünk! Mármint nem szexelünk. Nem szexeltem. Már nem
is vagyunk együtt. – Bekaptam egy darab krumplit, odakínáltam a zacskót.
– Mi történt? – kérdezte. – Miért szakítottatok?
– Hosszú történet. Lényegében nem álltam készen arra, hogy vele legyek.
Sok minden volt, amit nem mondhattam el. Aztán rájöttem, hogy valamikor
odavolt Mayért, ami persze rémesen érintett.
Amy néni arca felolvadt az együttérzésben. – Igen – mondta. – El tudom
képzelni, milyen nehéz lehetett.
– Ja. Másrészt viszont remek barát volt, és továbbra is bírom, és azt
hiszem, ő is megkedvelhet engem ismét. Arra kért, hogy ma este menjek át
hozzájuk, hogy dumálhassunk. Szóval mit gondolsz, mehetek?
Fájdalmas arcot vágott.
– Szülő lesz otthon?
– Igen – feleltem –, az anyukája. Ő mindig otthon van, és ígérem, nem
maradok sokáig.
Amy néni nagy sokára kimondta:
– Oké. – Majd hozzátette: – Örülök, hogy úgy érzed, velem lehet beszélni
ilyesmiről.
Látszott rajta, hogy csakugyan örömet szereztem neki. – Én is örülök –
mosolyogtam.
Úgyhogy késő délután személyesen Amy néni vitt át Skyékhoz. Puszit
adtam az arcára, megköszöntem, hogy elengedett, azután felsiettem az ajtóhoz.
A virághagymák, amelyeket ősszel ültettünk el, már kihajtottak: tulipánok
nyújtóztak abba az irányba, ahonnan feljön a nap.
Dörömbölt a szívem, de nem foglalkoztam vele. Kopogtattam. Sky nyitott
ajtót.
– Szia – mondta. Úgy állt az ajtóban, mint egy fal, amely védi a házat. Egy
percig nem szóltunk. Már arra gondoltam, talán megbánta, hogy áthívott.
– Na, bejöhetek?
Válla fölött láttam az anyja árnyékát, ahogy az ajtónyílást kémleli. – Ki
van itt, Skylar?
Végül egyszerűen átbújtam a karja alatt, be a lakásba. A televízióban
valakinek az álomlakásáról beszéltek. Sky anyukája közelebb jött. Ugyanazt a
fürdőköpenyt viselte, a haját is ugyanabba a rendetlen kontyba tűzte. A
tulipáncsokorra mutatott, amely büszkén állt a vázában, a rendetlenség
közepén.
– Tudtad, hogy ha egy pennyt dobsz a vízbe, nem konyul le a virág? –
kérdezte.
– Nem – mondtam. – Jó ötlet. Tényleg szépek.
Mosolygott, azzal a szívből jövő, szelíd, őszinte mosolyával, de aztán úgy
nézett rám, mintha azt találgatná, ki vagyok.
– Mama, ő Laurel – magyarázta Sky. – Már találkoztatok. A ház előtt,
amikor a virágokat ültettük el.
– Jaj, de oktondi vagyok – mentegetőzött az anyja, ám a szemében nem
csillant fel a megértés. – Hozhatok neked egy csésze teát? – kérdezte kissé
zavartan.
Utánamentem a konyhába, ahol megfőzte a teát. Sky próbált segíteni, de az
anyja elhessegette. Gondosan, ráérősen végezte a teafőzést, mintha betanulta
volna a lépéseket, amelyek kapaszkodókat jelentenek, hogy a segítségükkel
egyenesen tartsa magát.
 – Ledőlök egy kicsit, Skylar – mondta, miután átnyújtotta a csészét,
amelynek borsmentaillata volt. – Kettesben hagylak titeket.
Követtem Skyt a nyikorgó padlón a szobájába, ahol, a ház többi részétől
eltérően, mindennek volt helye. A bútorok és a poszterek olyan katonásan
sorakoztak, mintha kemény munkával törekednének az ésszerűségre. Skynak
volt egy plakátja tőled – az In Utero – és egy másik a Rollingtól.
Egy párnát támasztott az ágytámlához, és intett, hogy üljek le. Óvatosan
helyet foglaltam az ágy szélén.
– Szóval… – kezdtem.
– Szóval – felelte.
– Szóval még nem is köszöntem meg, ahogy a buliban viselkedtél. Meg
éjszaka a hídon. És minden. Szóval köszönöm. Hogy ott voltál.
– Szívesen. Örülök, hogy megengedted.
– Kérdezhetek valamit?
– Mit?
– Őt látod, amikor rám nézel? Mayt?
– Nem. Laurelt látom.
– Tényleg?
– Igen.
– Egyáltalán miért szeretsz? Mármint miért szerettél?
– Mert… mert az első koncertemre emlékeztetsz. Arra, amelyikről
szilveszterkor meséltem. Arra az érzésre, amikor az embernek óriási kedve
támad, hogy tegyen valamit.
Repesett a szívem a szavaitól. Szerettem volna a nyakába ugrani.
– Figyelj – folytatta. – Elnézést, amiért ilyen sokáig tartott
előhozakodnom a dolgokkal Mayről. Azért is elnézést, mert úgy mondtam,
ahogy mondtam. De nem akarom, hogy azt hidd…
Még egyetlen lány iránt sem éreztem azt, amit irántad. Még a nővéred
iránt sem.
– Említettél valami olyat, hogy Maynek nem volt könnyű dolga a
középiskolában. De miért nem szólt róla nekem?
– Mert a kishúga voltál. Nyilván meg akart védeni az ilyesmitől. Nyilván
azt szerette volna, hogy fölnézz rá.
 Talán igazat beszélt. Eszembe jutott, mi mindenre volt képes May kicsi
korunkban, amikor azt akarta elhitetni velem, hogy szárnyai vannak. Talán
ugyanolyan nagy szüksége volt rám, mint nekem őrá. Szüksége volt arra,
ahogy láttam, amilyennek szerettem.
– Gondolod, hogy nem ismertem? – kérdeztem. – És mi van, ha csakugyan
nem ismertem?
– Dehogynem ismerted. Ismerted egész életedben. Ő már mindig az lesz
számodra, aki volt. Majd ha idősebb leszel, talán megértesz dolgokat, amiket
most még nem.
– Azt hiszem, miután a szüleink szétváltak, May nagyon haragudhatott
rájuk. Világéletében azt hallotta anyutól, hogy ő az, aki összetartja a családot.
Nyilván úgy érezte, hogy elárulták, és noha természetesen nem az ő hibája
volt, attól még érezhetett önvádat, és lehet, hogy önmagára is haragudott.
– Ha velem dumált, néha szóba hozott téged – mondta Sky. – Azt remélte,
hogy neked könnyebb lesz felnőnöd.
Elképzeltem, ahogy May ezt mondja, és elmosolyodtam. Bár persze nem
lett könnyebb dolgom. Szerintem mindenkinek nehéz felnőnie. Az igazság
szinte felfoghatatlanul szomorú volt. May azért nem vette észre, hogy
közvetve szenvedést okoz nekem, mert ő is szenvedett.
– Szeretnék visszamenni az időben, és megmondani neki, hogy nyugodtan
beszélhet velem, mert megértem, és neki is könnyebb lesz a terhe.
– Tudom – mondta Sky.
– A te sztoridban csak az az egy tetszett, hogy megagyaltad Pault. Bár azt
sajnálom, hogy kirúgtak miatta a suliból. Az nem volt tisztességes.
– Hát igen – bólogatott. – Az se volt tisztességes, ami veled történt. Vagy
ami Mayjel. Nagyon sok tisztességtelen dolog van a világon, amin vagy
dühönghetünk az idők végezetéig, vagy megpróbálhatjuk jobbá tenni azt, ami
van.
Ránéztem.
– Ja – helyeseltem. – Igazad van.
Nem tudtam, fogok-e még csókolózni Skyjal, vagy nem, de azért jólesett
beszélgetni Mayről olyasvalakivel, aki ismerte.
Felnéztem a te In Utero-poszteredre, amelyről az átlátszó bőrű, szárnyas
nő figyelt bennünket, és azon tűnődtem, milyen rég akarok is szárnyalni,
magasan a föld felett? Azt akartam, hogy Sky ugyanolyan gyönyörűnek és
tökéletesnek lásson, mint amilyennek én láttam Mayt. Pedig hát igazság szerint
mindenkiben csak a vér meg ugyanazok a zsigerek vannak legbelül. Azt
hiszem, akármennyire bujkáltam Sky elől, valahol egy részem mindig azt
akarta, hogy lásson belém, ismerje meg azokat a dolgokat, amelyeket
túlságosan féltem elmondani. Csakhogy az ember nem átlátszó. Ha azt
akarjuk, hogy valaki megismerjen, szólnunk kell hozzá.
Szeretettel
Laurel
Kedves Allan Lane!
Ma, tanítás után és hazafelé menet Amy néni hozzám fordult, és
megkérdezte: – Nem akarsz ma este Ralphfal és velem vacsorázni? (Ralph az
a Jézus-ember.)
Ralph sose jár a nénihez, legalábbis nem akkor, amikor otthon vagyok, de
a néni találkozgat vele, és a zuhanyozóban vékonyodó rózsaszín koronggá
fogyott a rózsaszappan. Lehet, hogy viszonozni akarja az őszinteségemet,
miután én is beszámoltam Skyról. Arra gondoltam, talán ezzel a meghívással
is közeledni szeretne hozzám, így hát beleegyeztem.
Ahogy hazaértünk, Amy néni készülődni kezdett: rózsaolajat pacsmagolt a
füle mögé, kikeresett a vegytisztítós zsákból egy kifakult, virágos ruhát.
A Furrban találkoztunk Ralphfal. Eléggé furcsállottam, hogy nem ő jön
értünk, meg minden, de nem kérdezősködtem. Mi érkeztünk elsőnek, és az
ajtónál vártunk rá. Végül bevonult pávás járásával, és csókot adott Amy néni
arcára. Kamu Birkenstock szandált, farmert, zakót viselt, hosszú haja olyan
zilált és hullámos volt, mintha csakugyan megpróbálna Jézusra hasonlítani.
Kezet rázott velem.
– Te bizonyára Laurel vagy.
Igyekeztem udvarias lenni.
– Nagyon örülök – feleltem a legszebb mosolyommal.
Beálltunk a pultnál a sorba. A Jézus-ember kért sült csirkét, fasírozottat,
rántott csirkét – mindezt egyszerre! Aztán még kukoricakenyeret, tört krumplit,
okrát és háromféle pitét. A pénztárnál meg hagyta, hogy Amy néni fizessen!
Még csak meg se próbálta elővenni a pénztárcáját, se semmi. De még csak
nem is játszotta meg, hogy fizetni akarna.
Amikor leültünk az asztalunkhoz, beledöftem a villámat a zselémbe, ő meg
rám szólt: – Nono! Mit képzelsz, ifjú hölgy? Amíg nincs ima, nincs evés.
– Nem is ettem, csak szurkáltam – motyogtam. Ám Amy néni olyan riadtan
sandított rám, hogy nem feszegettem a kérdést.
 Ralph megfogta a néni kezét, meg az enyémet, lehajtotta a fejét, és azt
mondta: – Isten áldja ezt az étket, amelyet magunkhoz veszünk. Jézus nevében,
ámen.
Hát ennél gyatrább imát még nem hallottam egy Jézus-embertől. Amy néni
mindig mond valami konkrétumot rólam, a családomról vagy Mayről, vagy
hogy éppen miért hálás.
Ahogy enni kezdtünk, Ralph megkérdezte tőlem: – No és hogy megy az
iskola?
– Jól.
– Ez nagyon nehéz időszak egy fiatal ember életében. Olyan idő,
amelyben az Úr számos próba elé állít.
– Ja, és remélem, nem fogok elhasalni – vicceltem.
Nem jól sült el a viccem, mert Ralph nem nevetett. Amy néni, aki még
most is idegesnek látszott, ugyancsak nem nevetett. Végül Ralph csak annyit
mondott: – A bűn vermeit nem való tréfára venni.
Nem untatlak a hátralevő részével. Többé-kevésbé így folytatódott.
Próbáltam valami csevejfélét folytatni, és kitalálni, hogy pontosan mit csinál
itt a Jézus-ember. Gondolom, megszáll valamelyik felekezetnél, aztán elmegy
az összes istentiszteletre, és beszámol az utazásairól. Az volt a helyzet, hogy
Amy néni még csak nem is látszott boldognak. Nem utánozta Mister Edet, meg
ilyenek. Csak nagyokat hallgatott, és többnyire ideges volt, nem tudom, azért-
e, mert én is ott voltam. Mintha attól tartott volna, hogy Ralph bármelyik
percben felpattanhat, és otthagyhat minket.
Nagy sokára búcsút vettünk egymástól, aztán beültünk a kocsiba, hogy
hazamenjünk. Egy darabig nyomasztó csend volt, majd egy piros lámpánál
Amy néni megszólalt: – Köszönöm, hogy eljöttél, Laurel. – Pillanatnyi
hallgatás után azzal folytatta: – Mi a véleményed?
– Az igazat akarod hallani? – kérdeztem.
– Igen – felelte vékony hangon. – Természetesen.
– Szerintem nem érdemel meg téged. Túl jó vagy te neki. Sehol sincs
hozzád. Szerintem az, hogy szereted Istent, egyáltalán nem jelenti azt, hogy őt
is szeretned kell.
Nem is haragudott meg, sem semmi. Csak nézte az utat, majd annyit
mondott: – Köszönöm, hogy ilyen őszinte voltál. Hálás vagyok érte.
– Igen?
– Igen. – A lámpa zöldre váltott, Amy néni bekanyarodott az ismerős,
sötét csendbe. Megállt a kis vályogháznál, amelyben oly sok éve lakott,
kikapcsolta a motort, de nem szállt ki.
– Többször kért már pénzt tőlem – mondta nagy sokára. – A következő
zarándoklatához. De arra gondoltam, hogy nem adok neki többet. Inkább
félreteszem neked a főiskolához.
Ilyen nagylelkű ajánlatot ritkán kaptam életemben. Nemcsak a pénz miatt,
hiszen tudom, hogy mindenképpen szükségem lesz ösztöndíjra, hanem azért,
mert ez azt jelentette, hogy valóban fontos vagyok a néninek, meg talán azt is,
hogy most már magával is törődni fog egy kicsit. Tisztában voltam vele, hogy
el sem képzelhetem, mit jelent egy ilyen hosszú magány. Szerettem volna, ha
van valakije. Csak olyasvalaki legyen, aki látja az igazi Amy nénit.
Amikor kiszálltunk, megkérdeztem: – Nem akarsz Mister Edet nézni?
Amy néni elmosolyodott, s azt felelte, hogy de igen. Ahogy megszólalt a
vezérmotívum, kérés nélkül utánozni kezdtem az asztalon a patadobogást, és
addig klaffogtam a számmal, amíg a néni el nem nevette magát.
Szeretettel
Laurel
Kedves Judy Garland!
Mindig gyereknek képzeltelek el. Kislánynak, aki a sivatagi
légkondicionált mozi színpadán szteppel. Kislánynak, akit apuka megtapsolt,
azután ölben vitt ki a forró nyári éjszakában a kombihoz. A lánynak, aki
énekelt, hogy a szülei ne veszekedjenek. A lánynak, aki álomba énekelte
magát. Majd annak a lánynak, aki leszerződött a filmstúdióval, ahol protézist
dugtak a szájába, s azt mondták neki, hogy nem szép. A lánynak, aki bevette a
kapott tablettákat, copfba fonta a haját, és egyik filmet forgatta a másik után. A
lánynak, aki elzokogta magát, amikor újra és újra elénekeltették vele, hogy
„Somewhere Over the Rainbow”. Olyan fáradt voltál. De ők csak még több
tablettát etettek veled, és utasítottak, hogy énekelj tovább. Hát énekeltél. Te
voltál a lány, akiből akkor lett sztár, amikor az apja meghalt. A kislány, akinek
a hangja túl nagy volt a testéhez.
De azt nem tudtam, hogy amikor felnőttél, te is megbántottad a
gyerekeidet. Néztem tegnap a tévében ezt a rólad szóló filmet, egy több éve
készült film ismétlését. Tudom, hogy nem minden igaz, amit a tévében
mondanak. Tudom. De ott voltál a kislányaiddal, akik ugyanolyanok voltak,
mint te magad valamikor régen, és arra tanítottad őket, hogy énekeljenek
veled. Arra tanítottad őket, hogy a taps áll a legközelebb a szeretethez. Arra
tanítottad őket, hogy mások azért szeretnek, akit látni akarnak benned, és nem
azért, aki vagy. Szomorú tanítás ez. Megtehetted volna, hogy másként alakítod
a gyerekeid életét.
Azt hiszem, idősebb korodban is megmaradtál annak a kislánynak, akinek
mindig kell egy gondviselő. Ezért akartad, hogy a kislányaid viseljenek
gondot rád. És mivel nem voltak képesek – hogyan is lehettek volna? –,
elhagytad őket örökre.
Néha eszembe jut, hogy nem ugyanez-e a helyzet anyuval is? Olyan
fiatalon kezdte az életét, hogy nem maradt ideje teljesen felnőni. Talán ezért
kapaszkodott úgy belénk, főleg Maybe.
 Ma telefonált, és Amy néni megpróbálta a kezembe erőltetni a készüléket.
Majdnem három hete következetesen kerültem anyut. Most is azt mondtam,
hogy majd később hívom vissza, de Amy néni ragaszkodott hozzá, hogy most
már igazán beszélnem kell vele, úgyhogy beadtam a derekamat.
Normálisan kezdődött.
– Hogy vagy, édesem? – kérdezte.
– Kösz, jól.
– Várod már a nyarat?
– Ja. Fura, hogy mindjárt vége a tanévnek.
Aztán belevágott a dolgok közepébe.
– Laurel, amikor utoljára beszéltünk, említetted, hogy van valami… hogy
mondtál valamit a nővérednek… aggódom érted.
A ruhámhoz dörgöltem a tenyeremet.
– Anyu, ebbe inkább nem megyek bele telefonon.
– Sokat gondolkoztam azon, amit mondtál, mármint hogy nem vagyok
melletted, és azt is tudom, hogy nem szeretnél ideutazni. Viszont nagyon régen
nem láttalak, ezért azon gondolkozom, hogy nyáron visszamegyek pár
hónapra. Ha nem is örökre, de legalább egy látogatásra. Lakhatok Amynél.
– Oké… – feleltem. Nem tudtam hova tenni, amit hallottam. – De azt ugye
tudod, hogy továbbra is apunál töltök minden második hetet? Nem tehetem
lapátra csak azért, mert te idejössz.
– Igen, tudom, édes. – Majd pedig: – Alig várom, hogy lássalak.
– Ja – mondtam. – Én szintén, anyu.
Tudom, ez volt a leghőbb vágyam, hogy visszajöjjön, de most, hogy
megtörténik, magam sem tudom, mit érzek. Éppen most, amikor kezdem
megszokni, hogy apuból és Amy néniből áll a családom? De az a legnagyobb
félelmem, hogy csak azért jön vissza, mert ki akar vasalni belőlem valamilyen
sztorit. Aztán, ha kiteregettem, mi történt Mayjel, csak alátámasztom vele a
gyanúját, hogy az én hibám volt az egész. Na, jó, gondoltam, ha tényleg ezt
akarja, elmondok én neki mindent! Aztán eltűnhet mindörökre! Már úgy
éreztem, kezdek jobban lenni, de anyu hirtelen visszaváltoztatott kis kölyökké,
akit valahogy elhagytak.
Judy, te beszedted a tablettákat, amiket a stúdióban adtak. A tablettákat,
amiket a doktorok adtak. Olyan fiatalon kezdted, hogy sose hagyhattad abba,
aztán pedig elmentél. Folyton az jár az eszemben, hogy talán soha, senki se
tud teljesen felnőni. Nézlek az Ózban, azon a sárga köves úton. Azt remélted,
hogy az majd hazavezet. Ma már tudom, hogy mindig oda akartál érkezni.
Szeretettel
Laurel
Kedves Amelia!
Ma délelőtt valami nagy dolog történt az iskolában! Láttam, ahogy Hannah
és Natalie ott állnak a szekrénysor előtt, Hannah könyveket szedegetett ki a
szekrényéből, becipzárazta a táskáját, majd odahajolt Natalie-hoz, és szájon
csókolta. Ott bizony, mindenki előtt, hogy akárki láthassa. Aztán megragadta
Natalie kezét, és elindult vele a folyosón, a szemüket meresztő focista fiúkat,
a mutogató matekos gyíkokat kerülgetve, akik mind sutyorogtak, pusmogtak és
megjegyzéseket tettek. Natalie és Hannah olyan gyönyörűek voltak, mintha
ketten alkotnának egy csillagzatot.
Egyszer azt mondtad, hogy szerinted az emberek túl félénkek, nem merik
átrepülni a saját Atlanti-óceánjaikat. Szerintem ez igaz: minden élet tele van
óceánokkal. Hannah esetében az volt az Atlanti-óceán, hogy dacolni merjen a
bátyjával. Úgy gondolom, most, hogy átjutott a túlpartra, végre kezdi belátni,
mennyire bátor.
Számomra talán az volt az Atlanti-óceán, hogy apránként megtanultam
beszélni a dolgokról. Bár véleményem szerint nekem ahhoz a felismeréshez
kellett a legnagyobb bátorság, hogy akárhány óceánon keljek is át, az
egyszerű, ostoba igazság mindig a másik parton lesz. May ott járt, aztán eltűnt.
Tiszta szívemből szerettem, mégis meghalt, és ezen nem változtat sem
bűntudat, sem düh, sem szomorúság. Újfajta bánat tölt el most, amikor
kilazítom görcsös ökölbe szorított ujjaimat, és látom, hogy semmi sincs a
tenyeremben. Nem tudom, hogyan őrizzem meg a jövőben Mayt. Időnként, ha
éppen valami normális dolgot csinálok, például a sikátorban ácsorgok a
barátaimmal, vagy lefekvéshez készülődök, belém hasít May hiánya, és ez
akkora fájdalom, hogy majdnem leterít.
Ám olykor vannak dolgok, amik segítenek. A mai este jó volt. Sky átjött,
és ő, apu meg én együtt néztük a baseballt. Apu úgy örült, amikor áthívtam
Hannah-t, hogy arra gondoltam, megismételhetném a dolgot Skyjal. Láthatólag
jól kijöttek. Részemről többé-kevésbé kikapcsoltam, amikor játékosokról,
cserékről meg hasonlókról dumáltak. Még az elején jár az idény, de tudom,
hogy a Cubs eddig szépen teljesített. Ám ezen a meccsen elég rosszul
szerepeltek, úgyhogy apu egyszer csak lekapcsolta őket, és megkérdezte: –
Mit szólnátok, ha inkább mi labdáznánk egy kicsit? – Vicces, hogy föléled apu
a társaságtól. Talán annak a jelét látja benne, hogy fokozatosan beengedem az
életembe, vagy hogy nem szégyellem a családomat. Vagy talán csak azért örül,
mert ilyenkor nincsen totál csend a házban.
Eléggé kerge ötlet volt, mert már csaknem teljesen besötétedett – a halott
játék szürkületi ideje –, mégis azt gondoltam: miért ne? Apu felhúzta a régi
kesztyűjét, fogta az ütőt meg egy labdát, és dobott nekem meg Skynak. Folyton
melléütöttem, de apu háromnál többször dobott, addig dobott, amíg nem lett
egy jó találatom. Utána Sky dobott apunak, aki átütötte a labdát a ház felett!
De boldog volt!
– Azért még mindig tud az öreged! – mondta nekem, miközben
körbefutotta az udvart, átkelt a képzeletbeli bázisokon, végül pedig azt
kiáltotta: – Hazaértem!
Addigra gyakorlatilag sötét volt, tehát úgy döntöttünk, hogy befejezzük.
Apu lefeküdt aludni, és annyira felderült, hogy ki sem rúgta Skyt, mielőtt
elköszönt. Sky bejött a szobámba. Leültünk az ágyra.
– Nagyon király a papád – mondta. – Több időt kellene töltenünk vele.
– Szimpi vagy neki. Örült a társaságodnak.
– Tényleg?
– Tényleg. Kösz, hogy átjöttél.
– Még szép. – Mosolygott.
Ledőltem a párnámra.
– Hát, hazajön az anyám – mondtam. – A jövő hétvégén. Legalábbis
nyárra.
– Hűha! Örülsz?
– Nem tudom. Örülni akarok, de nem tudom, merjek-e bízni benne.
– Értem – bólogatott. – Amikor a szülők lepasszolnak, nagyon nehéz
megbocsátani nekik.
Ledőlt mellém. Rátettem a kezemet a mellkasára. – Jó volt hozzád, amíg
otthon lakott? – kérdeztem. – Az apukád.
 – Nem igazán. Voltak jó percei, de nem sok. – Egy pillanatra elhallgatott.
– Nem tudom, mi lesz a mamával jövőre, ha el akarnék menni főiskolára vagy
akárhova. Néha attól félek, hogy én is olyan leszek, mint az apám. Az a típus,
aki mindig lelép.
Ránéztem.
– Különb vagy te az apádnál, de talán nem a te dolgod, hogy örökké őt
pótold.
Az ajka, amely egy kicsit balra görbül, kiegyenesedett attól, amit
mondtam. Elgondolkozott.
Némán feküdtünk egymás mellett az ágyamon, néztük a plafonomon a
dudorokat, amelyekből alakok rajzolódtak ki. Eszembe jutott, amikor May
mellett feküdtem a felső ágyon, és igyekeztem, hogy ne aludjak el, mert akkor
hátha meglátom, amint kimegy repülni.
– Odanézz! – mutattam Skynak. – Ott egy arc! Félig lány, félig szellem.
Láthatod, hol van meghasadva: csak az egyik felének van hosszú haja. –
Mutattam azt a pontot, ahol ráncokba gyűrődött a festék. – Az pedig ott egy
kéz. Egy emberé, aki a falban lakik. Esőcseppeket gyűjt. Ki akar jönni, hogy
odaadhassa az esőcseppeket a szellemlánynak. A lány kiűzi magából a
szellemet, azután elmennek együtt, és úsznak az óceánban. – Mutattam. – Ott.
Sky nevetett, és a nyakamhoz dörgölte az arcát. Kinyújtottam a kezemet,
megsimogattam a fejét. Olyan szaga volt, mint még soha, olyan, mint egy
kisfiúé. Talán azért, mert most erősebbnek éreztem magam, olyan erősnek,
hogy én támogathassam.
Nem csókolóztunk, se semmi. Csak feküdtünk így egymás mellett, és
lélegeztünk. Éreztem, ahogy elmozdul köztünk valami, úgy, mint a föld rejtett
lemezei. Azt hisszük, ismerünk valakit, de az a valaki örökké változik, és mi
is változunk. Váratlanul rájöttem, mit jelent élni: azt, hogy láthatatlan
lemezeink ide-oda csúszkálnak a testünkben, kezdenek összerendeződni azzá a
személyiséggé, akivé leszünk.
Szeretettel
Laurel
Kedves Elizabeth Bishop!
Az iskolában mindenki pezseg az energiától, mert másfél hét múlva itt a
nyár. Ma, óra után, odamentem Mrs. Buster asztalához. Magamtól még sose
beszéltem vele. Ám most volt valami, amit el kellett mondanom. – Emlékszik
a tanárnő arra a házi feladatra a tanév elején? A levélre? – kérdeztem.
Elcsodálkozott. – Igen?
– Szóval még mindig dolgozom rajta. Illetve egész évben dolgoztam. Egy
egész jegyzetfüzetet töltöttem meg vele. Csak azt szerettem volna, ha tudná.
– Ó, igen? Hát ennek nagyon örülök, Laurel. – Felragyogott, amikor
mondta, de utána a szokott módján nézett rám, úgy, mintha várna valamire.
Mintha azt akarná, hogy Mayről mondjak valamit. Úgyhogy megkérdeztem: –
Amikor Mayt tanította, milyennek találta őt?
– Olyan lánynak tűnt, aki nehezen jön tisztába önmagával. Ebben
emlékeztetett rád. Ragyogó volt, külsőre és értelemre egyaránt. Nagyon sok
lehetőséget láttam benne. Akárcsak benned. – Egy másodpercig hallgatott. –
Laurel, én tudom, milyen elveszíteni valakit.
– Tényleg? – kérdeztem.
– Igen. Volt egy fiam, aki… elment.
– Jajistenem. Őszinte részvétem. – Törtem a fejem, hogy valami jobbat
mondjak, de csak a szívem fájt, ha arra gondoltam, mi történt Mrs. Busterrel.
– Mikor… mikor történt?
– Kicsi volt – felelte. – Autóbalesetben.
Belenéztem nagy, kék szemébe, amely már egyáltalán nem látszott
gülünek, hanem csak szomorúnak. Mintha váratlanul átváltozott volna tanárból
egyéniséggé. Gondolom, amikor elveszítünk valakit, azt képzeljük, hogy mi
vagyunk az egyetlen vesztesek a világon. Pedig nem így van.
– Őszinte részvétem – ismételtem –, és elnézést, amiért nem voltam
kedvesebb ebben az évben. De szerintem ön nagyon jó tanár. Szerettem az
összes verset, amiket el kellett olvasnunk, és… őszintén sajnálom, hogy nem
jut eszembe valami jobb, de azt hiszem, erre nem igazán vannak szavak, ugye?
– Sok emberi tapasztalat van, amelyek a nyelvünk határait feszegetik –
mondta. – Többek között ezért létezik a költészet. – Elmosolyodott. – Tessék.
– Kihalászott valamit az asztalfiókból. – Ezt neked szántam. Még a tanév
elején másoltam le, mert láthatólag nagyon tetszett neked Bishop. Ám akkor…
nos, talán még nem álltál készen rá.
Elvettem a verset. – Köszönöm.
– Büszke vagyok rád – mondta Mrs. Buster. – Nem voltál könnyű
helyzetben, ennek ellenére kiváló munkát végeztél ebben az évben. – Nem
volt kötelessége, hogy kedves legyen hozzám, mégis az volt.
Ismételten megköszöntem a verset. Mivel minél hamarabb el akartam
olvasni, ebéd előtt kiültem egy padra. A te versed volt, Az armadilló.
Annyira tetszett, hogy majd elállította a szívverésemet, és azt is megértettem,
miért adta nekem Mrs. Buster. Egy bizonyos fajta szépségről szólt, amelyre
vágyunk. Hogy az milyen törékeny. A vers a lampionokkal kezdődik,
amelyeket az emberek felbocsátanak az égbe. A papírkamrák pírján fény üt
át/apad, tolul, mint a szívekben, ahogy szállnak föl a csillagokba.
Szélcsendes időben lavíroznak a Dél Keresztje sárkányváz között, de ha szél
kerekedik, veszélyesek lesznek. A költemény befejezése azt mutatja, milyen
tragédia lehet ebből:

Múlt éjszaka egy nagy megint.

Szétloccsantott tűztojás
Fenn a sziklán a ház mögött.
Lefolyt a láng. Láttuk, cikáz

Föl, föl a fészkes bagolypár,

Vad örvény, fehér-fekete,
Rikító ciklámen alul, azután
Sikoly a semmibe.
.
A régi fészek nyilván martalék lett,
Árva perc, és elég,
 Egy kifent armadilló letűnt színről,
Behúzva rózsapikkelyes farkát-fejét.

Aztán kiszökkent egy nyúlcsecsemő,

Kurta füle meglepett.
Jaj de puha! – Illó hamuból egy marok,
Belobbant szem, merev.

Giccsmimikri álomvilág!
Ó tűzzuhatag, jajgatás,
Rettenet, satnya vasököl,
Egeket verő balgaság!{25}

Nem ment ki a fejemből a kép: az égő emberi szív, ahogy próbál

felkapaszkodni a csillagokba. Elég, ha rossz irányból fúj a szél, és máris
lezuhanhatunk. Nem tudom, ezt akartad-e kifejezni a verseddel, de nekem arra
kell gondolnom, hogy minden ember két részből áll: talán mindenkiben ott van
a tüzes égi lampion, de ott vannak a puha bundás állatok is, amelyeknek
szenvedést okozhat a tűz. Könnyű azt érezni, amit a rémülettől megdermedt
nyuszi. De azt is könnyű elképzelni, milyen érzés égi lampionnak lenni,
kiszolgáltatva a szelek kénye-kedvének: vagy eltűnünk nyomtalanul a
magasban, vagy kiégünk. Vagy az egyik, vagy a másik.
De van egy harmadik dolog is a versben: a te hangod. A szemtanú hangja,
aki ezzé a gyönyörű verssé varázsolta a kínt és a rémületet. Vagyis amíg
kimondhatunk dolgokat, leírhatunk szavakat, kifejezhetünk érzéseket, talán
mégse vagyunk olyan tehetetlenek.
Miután elolvastam a versedet, arra gondoltam, hogy talán én is
megpróbálhatnék írni. Habár nem hiszem, hogy valaha is írhatnék egy ilyen jó
verset, mint a tied, kezdhetnék valamit a bennem levő érzésekkel, még
azokkal is, amik szomorúak, rémültek és dühösek. Talán ha képesek leszünk
elmondani még akár a legrémesebb történeteket is, akkor leválhatunk róluk, és
nem mi vagyunk az övék, hanem fordítva. Talán ezt jelenti a felnőttség:
megszűnünk szereplők lenni, akik arra mennek, amerre a cselekmény viszi
őket. A felnőtt tudja, hogy szereplő helyett lehet alkotó.
Szeretettel
Laurel
Kedves Judy!
Anyu négy napja megérkezett. Persze az utolsó héten kellett jönnie, épp
mielőtt véget ért az iskola. Szívesebben lógtam volna a barátaimmal, ehelyett
egy repülőtéri padon ültem Amy néni mellett, néztem, ahogy a csomagok
köröznek a futószőnyegen, és idegesen gyűrögettem a szoknyámat.
Aztán megláttam anyut: úgy jött le a liften, mintha egy másik életből
érkezne. Hol a jobb vállára akasztotta az úti táskáját, hol a balra, ugyanazt,
amit megtöltött nassolnivalókkal, és becsempészte a moziba, amikor kicsik
voltunk. Puha barna haját lófarokba kötötte. Ahogy találkozott a tekintetünk,
intett, és felvillantott egy széles, boldog mosolyt. Aztán következett a kínos
pillanat, amikor még nem voltunk elég közel egymáshoz, hogy bármit is
mondjunk. Nem tudtam, oda kéne-e rohannom hozzá, hogy a nyakába ugorjak,
így csak ültem, mint aki a székhez fagyott.
Amikor ott állt előttem, feltápászkodtam, és hagytam, hogy magához
húzzon. Olyan szaga volt, mint régen: a frissen szárított ruha és a füle mögé
kent levendulakölni keveredett valamivel, aminek olyan illata volt, mint az
elalvásnak.
– Laurel! – mondta. – De hiányoztál!
– Te is, anyu.
Aztán Amy nénivel ölelgették meg egymást, aztán csak ácsorogtunk,
vártuk anyu bőröndjét és félszegen cseverésztünk – hogy megy az iskola,
milyen volt az út, milyen az idő. Egy szó sem esett arról, milyen volt az elmúlt
év, amelyben nem láttam. Mint egy kanyon, úgy tátongott közöttünk az eltelt
idő.
A kanyon ott is maradt az első napokban, mintha még mindig a repülőtér
köztes világában vesztegelnénk. Mintha már nem lennénk otthon, de nem is
érkeztünk volna meg máshova. Én jobbára bevonultam a szobámba, hogy a
záróvizsgákra tanuljak, míg anyu egyfolytában szorgoskodott, mintha most
akarná behozni a kihagyott évet az anyaságban. Reggelire sütött nekem gofrit,
ebédre csomagolt tökéletesen megpirított kenyérből szendvicset, vacsorára
elkészítette nekem és Amy néninek a híres enchiladáját. Előadott ilyen mamás
dumákat, hogy milyen jó osztályzatokat kaptam matekból, vagy milyen jó
kislányt nevelt, lám, mindig segít a mosogatásnál. A legelemibb kérdéseket
tette föl, például, hogy mi volt a kedvenc tantárgyam ebben az évben. Úgy
éreztem, mintha jégen egyensúlyoznánk, amely bármelyik percben
beszakadhat alattunk. Három teljes nap telt el úgy, hogy egyszer se ejtettük ki
May nevét.
Aztán, amikor ma reggel elém tette a gofrit, minden négyszög közepén egy
csepp sziruppal, muszáj volt megszólalnom: – Már meg ne haragudj, anyu,
igazán nagyon kedves vagy, de most általában gabonapelyhet reggelizem.
Végül is egy teljes évig kellett önállóan reggeliznem, úgyhogy többé nem
szükséges szuperanyának lenned.
Ettől könnybe lábadt a szeme, én meg rögtön rosszul éreztem magam. –
Csak igyekeznék, Laurel – mondta.
– Tudom – feleltem halkan, és szeletelni kezdtem a gofrit. Furcsállottam,
hogy ha ez neki annyira fontos, hogyhogy ilyen sokáig kibírta nélküle?
Megtörölte a szemét.
– Van egy ötletem. Nem akarsz eljönni velem vacsorázni ma este? Csak
mi ketten?
Ráálltam, és tanítás után beültünk egy büfébe, ahol burgert, sült krumplit
és eperturmixot rendeltünk.
Igyekeztem kitenni magamért.
– Milyen volt a tanya? – kérdeztem.
– Szép – felelte. – Békés.
Így sem tudtam elképzelni.
– Voltak pálmafák meg ilyesmi?
Kacarászott egy kicsit.
– Nem, a tanyán nem. De a városban igen.
– Aha – mondtam, és felszívtam a szalmaszálon a maradék turmixot. –
Szóval voltál LA-ben?
– Ja – felelte anyu. – Életemben először.
– Mit csináltál ott?
 – Elmentem megnézni a Hírességek Sétányát. Megkerestem Judy Garland
csillagát. Rá akartam állni.
– Klassz volt?
– Nem tudom – mondta. – Igazából kicsit fura volt. Ha a Hírességek
Sétányára gondolsz, valami csillogót-villogót képzelsz el, én legalábbis ezt
tettem, amikor még arról álmodtam, hogy színésznő leszek. Holott igazából a
csillag csak úgy ott van a járdán. Az emberek átgyalogolnak rajta. Egy
parkoló mellett. – Gyászos hangon mondta, mint egy kis kölyök, aki most tudta
meg, hogy csak mese a Mikulás.
– Akkor talán az égen kellene találnunk egy csillagot Judynak –
javasoltam.
Anyu elmosolyodott. – Tegyük azt.
Csend volt egy percig. Belemártottam egy szelet sült krumplit a
ketchupba, és rágcsálni kezdtem.
Végül anyu felnézett a tányérjáról.
– Laurel, bocsánatkéréssel tartozom neked. Sajnálom, hogy olyan hosszú
időre elmentem.
Nem tudtam, mit válaszoljak erre. Semmi baj? Megpróbáltam tisztességes
lenni. – Ja – mondtam. – Kemény volt. – Majd pedig: – Tudom, hogy azért
mentél el, mert haragudtál rám. Tudom, hogy engem hibáztatsz, ezért akartál
elmenni. Nyugodtan közölheted velem.
– Tessék? Nem, Laurel! Dehogy hibáztatlak téged! Honnan veszel
ilyeneket?
– Onnan, hogy elmentél – válaszoltam. – Azt gondoltam, ezért.
– Laurel, ha valakinek a hibájából mentem el, akkor az a hiba az enyém
volt, nem a tied! Én csak… én vagyok a legrosszabb anya a világon! –
Elcsuklott a hangja. – Hogy hagyhattam, hogy ez legyen? Hogy veszíthettem
el?
Nem is tudtam, hogy neki is bűntudata van.
– De anyu! – Átnyúltam az asztal fölött, megfogtam a kezét. – Nem a te
hibád volt.
– De, de igen! Nekem kellett volna megvédenem! És nem tettem!
– Hát, talán nem tudtad, hogyan tedd – mondtam halkan. A fejét rázta.
 – Amikor kicsik voltatok, szükségetek volt rám. Én voltam a nap, ami
körül keringtetek. De ahogy idősebbek lettetek, szélesedett a körpálya, és már
nem találtam a helyemet. Azt gondoltam: Ez az élet rendje. Felnőnek a
gyerekek. Úgy döntöttem, az lesz a legjobb, ha nem akarlak túl szorosan fogni
benneteket. De ti ketten voltatok az életem egyedüli értelme!
– És apu? – kérdeztem. – Miért szerettél ki belőle?
– Laurel, szeretni fogom apádat, amíg élek, de olyan fiatalon házasodtunk
össze. Amikor May is és te is elkezdtétek kialakítani a saját életeteket, apu és
köztem egyre több lett a súrlódás. Olyan kevés közös témánk volt a
lányainkon kívül! De nem hagyhattam el. Azt hiszem, May azt sose bocsátotta
volna meg.
Már reszketett. A burgerét nézte, amiből egyetlen falatot evett. Olyan
törékenynek látszott, mint egy kislány. Megértettem, miért hitte azt May, hogy
minden rázós dolgot el kell titkolnia előle.
– Vagy nézd meg magad! – folytatta. – Olyan kiváló osztályzataid vannak!
Azt kell gondolnom, hogy jól tettem, amit tettem. Jobban elvoltatok ti
nélkülem.
– Anyu – mondtam –, szeretlek, de ez butaság. Továbbra is szükségem van
rád.
– Nem akarod elmondani, Laurel? Nem akarod elmondani, mi történt?
Hát itt volt. Tudtam, hogy ez lesz belőle, és akaratlanul elfogott a düh. –
Igazából ezért vagy itt, mi? Hogy végre kiderítsd? Hogy választ kapj
mindenre? És akkor majd jobban érezhesd magad?
– Nem, nem! Én csak azt szeretném, ha tudnád, hogy velem nyugodtan
beszélhetsz, ha akarsz!
– Nem akarok. Erről nem. Beszéljünk valami másról.
Úgy nézett, mintha szíven szúrtam volna.
– Hát jó, anyu. Figyelj. Amikor moziba kellett volna mennünk, az esetek
többségében nem ott voltunk. May egy idősebb fickóval járt, és el is ment
vele. Azt hitte, közben én beülök a moziba a pasijának a haverjával, akinek
elvben vigyáznia kellett volna rám, de én se ültem be, mert a haver molesztált
mozi helyett, és amikor megpróbáltam ezt elmondani Maynek azon az
éjszakán, ő már részeg volt, aztán annyira elkeseredett, hogy amikor
feltápászkodott, azt akarta játszani, hogy tündér, és lecsúszott vagy leszédült
vagy leesett a hídról, vagy mit tudom én! Tessék! Most már visszamehetsz
Kaliforniába!
Felugrottam, és kisiettem a bokszból a parkolóba. Ott sírtam, és gyűlöltem
magam, amiért sírok, és amiért ilyen komisz voltam anyuhoz, és mindenért.
Állítólag megkönnyebbülünk, ha kikiáltjuk, ami a lelkünket nyomja. De én
nem ezt éreztem. Könnyes szemmel bámultam az eget, kerestelek benne téged,
kerestem Mayt, valamilyen jelet, hogy a világ nem olyan magányos, mint
amilyennek látjuk.
Aztán kijött anyu. Ő is sírt, bár észrevehetően vissza akarta fojtani a
könnyeit. Átölelt. – Bocsáss meg, Laurel! Bocsáss meg, amiért hagytam, hogy
ez történjen veled! – Nem tudom, mi tette, talán az anyuszag, vagy ahogy
simogatta a fejemet, mint kicsi koromban, ha nem tudtam aludni, de ismét
kicsinek éreztem magam. A mellére borultam, és csak zokogtam. Már nem az
voltam, akit elhagyott, de ő még mindig az anyám volt, és az emlék, hogy
milyen érzés, amikor az embernek van egy mamája, erősebb volt nálam.
Az emberek elmehetnek, de utána visszajöhetnek. Ez így egyszerűnek,
magától értetődőnek hangzik. Ám amikor megértettem, nagyon fontosnak
éreztem az igazságát. Az anyám nem tökéletes, még csak nem is gondoskodott
rólam mindig, de nem hagyott el örökre.
Amikor elapadtak a könnyeim, felnéztem az égre, és rámutattam Orion
övének középső csillagára. – Az ott – mondtam anyunak –, az a Judy Garland-
csillag. Azt pedig – mutattam az Ostorosra a Göncölszekéren –, azt adjuk
Maynek.
Szeretettel
Laurel
Kedves Kurt, Judy, Elizabeth, Amelia, River, Janis, Jim, Amy, Heath, Allan,
E. E. és John!
Azért írok, hogy köszönetet mondjak mindenkinek, mert azt hiszem, ez lesz
az utolsó levelem. Így érzem helyesnek. Tegnap megvolt az utolsó tanítási
nap. Amikor utoljára kicsengettek, a folyosókat majd szétvetette a
kurjongatás. Átvágtam a sikongó éljenzés tengerén, ki, a sikátorba a
barátaimhoz. A hangulat olyan bizonytalan volt, mintha magunk se tudnánk,
örüljünk-e vagy búslakodjunk, de amikor megjelent Tristan, egyenesen
odament Kristenhez, rácsapott a fenekére, és megkérdezte: – Hogy van az én
New York-i bébim? – és Kristen elmosolyodott. Nekik ma örökre véget ért a
középiskola. Tristan azt mondta, hogy ezt meg kell ünnepelni. Kristen
egyetértett.
Úgyhogy mind elmentünk autóval Kristenékhez, és az udvaron Tristan
apró gúlát épített gallyakból, majd lángra lobbantotta a konyhai
gázgyújtójával. Emlékeztetett a szilveszteri bulira, csak most azokat a
dolgokat kellett elégetnünk, amelyektől meg akartunk válni. Tristan előszedte
a hátizsákjából a kiürített szekrénye tartalmát: algebra-röpdolgozatokat,
laborjelentéseket, teszteket, amelyeken bekarikázott értékelések piroslottak,
és a tűzre vetette őket. Majd előkerült az angoldolgozata, az „Elveszett
Paradicsomom”, de mielőtt azt is tűzbe dobhatta volna, Kristen megragadta a
papírt. – Ezt megtartom.
– Csak nem az angoldolgozatom kell, bébi?
– Nagyon jó volt.
Tristan csak nézte, majd elmosolyodott.
– Oké – mondta. – Na, ki a következő? Olyan nincs, hogy én legyek az
egyetlen, akinek van mit elégetnie. – A máglyácska éhesebb lett, falta a
papírlapokat. Az alacsonyan járó nap utánozta a földi tűz lángolását.
Hannah eltüzelte a tesztjeit, utánuk dobta a fiúktól kapott leveleket,
szárított virágokat, majd hátranézett Natalie-ra. A lángok megvilágították az
arcukat, Natalie valósággal kigyúlt. Kristen a tűzre vetette a szekrényében
őrzött képeit New Yorkról, hiszen most már igaziból odakerül, New York már
nem csak álom.
Én sem akartam kimaradni: fontolgattam, hogy elégetem a noteszemet,
amelyet teleírtam a nektek címzett levelekkel. Elképzeltem, milyenek
lennének, ahogy ellobbannak a tűzben. Vajon felvinnék őket a lángok
hozzátok, akárhol legyetek is?
De amikor a noteszért nyúltam, nem bírtam megtenni, mert úgy éreztem,
hogy valahol a hozzátok írt levelekben ott rejlik egy történet, amelyet
elmeséltem. Valami igaz. Inkább úgy döntöttem, hogy átadom a leveleimet
Mrs. Busternek. Pár napig még nyitva tart az iskola, mert osztályozó
értekezletek lesznek, vagyis holnap vagy holnapután bemegyek, és otthagyom
a noteszemet Mrs. Buster fachjában. Valamilyen okból – talán, mert ő adta ezt
a házi feladatot – szeretném, ha elolvasná, amit írtam.
Tehát nem az egész noteszt égettem el, csak kitéptem az utolsó, üresen
hagyott lapot, és azt dobtam a tűzbe. Néztem a vékony kék vonalas, fehér
papírt, ahogy ég, és megsirattalak benneteket, akik több időt érdemeltetek
volna. És megsirattam Mayt.
Miután a lángok felfalták az üres lapomat, mindenki rám nézett. –
Hiányzik a nővérem – mondtam egyszerűen. Jó volt, hogy ki tudtam mondani
fennhangon. Hannah átkarolt, miközben a könnyeimet törölgettem. – Szeretett
volna benneteket, srácok – tettem hozzá.
– Ha csak egy kicsit is hasonlított rád, akkor mi is szerettük volna őt –
mosolygott Tristan.
A pillanat elszállt. Arra kaptunk észbe, hogy túl magasra csapnak a
lángok, ezért Tristan megkereste a locsolócsövet, hogy eloltsa. Lespriccelte
és megvisíttatta Kristent, azután mindnyájunkat lespriccelt. Lebirkóztuk,
elvettük tőle a csövet, és őt is lelocsoltuk. Bőrig áztunk, de senkit sem
érdekelt, mert meleg nyári este volt.
Mihelyt a nap eltűnt a láthatáron, felmentünk a teraszra. Küldtem egy
SMS-t Skynak, hogy nincs-e kedve idejönni hozzánk. Amikor a furgonja
befordult a felhajtóra, ugrott egyet a szívem. A szokott bőrdzsekit viselte még
most, a nyár küszöbén is. Ugyanolyan gyönyörű volt, mint amikor először
láttam, illetve még annál is gyönyörűbb, mert most már ismertem.
Feljött a tornácra, leült közénk. Fölöttünk olyan szélesre tárult az ég,
amilyen nyáron szokott lenni, hogy beengedje a villámokat lobogtató vihart.
Egy darabig gyönyörködtünk benne, Kristen kihozott egy palackkal a szülei
pezsgőjéből. Felbontottuk, és felköszöntöttük egymást. Ittam egy kortyot, de a
maradékot odaadtam Tristannak.
– Hé, Tristan! – mondtam.
– Mi van, Boglárka?
– Úgy gondolom, hogy jövőre a főiskolán alapítanod kellene egy bandát.
Olyan puhán mosolygott, ami nem illett szokott szurkálódásához.
– Milyen igazad van. Azt kellene.
– Elnevezhetnéd Szabvány Holdkórosoknak.
Tristan elnevette magát.
– Ez tetszik! – Egy másodpercig hallgatott. – Mellesleg minek várjunk a
főiskoláig? – Hannah-hoz fordult. – Na, előadunk együtt egy dalt?
Hannah szeme felcsillant. Ez volt az első alkalom, amikor másoknak is
énekelhetett, nem csak Natalie-nak és nekem. Nyelt egyet, bólintott. Tristan
megkereste a gitárját, azután mind utánamentünk a nappaliba, ahol kihúzott
egy zsámolyt Hannah-nak. – Mit akarsz énekelni? – kérdezte. Hannah a
ruhájához dörgölte a tenyerét, és egy hosszú percig gondolkozott, majd azt
felelte: – „Sweet Child O’ Mine” – vagyis az újévi dalunkat. Tristan
elvigyorodott, és azonnal belevágott azokba az első akkordokba, amikbe az
egész testünk belerezonál. Hannah bizonytalanul, halkan kezdett, de minél
tovább énekelt, annál jobban belejött, úgyhogy végül zúgva áradt belőle a dal,
és közben Natalie-t nézte. Tristan Kristent nézte, miközben pengette a kemény
akkordokat, és némán mozgó szájjal kísérte Hannah-t. Én pedig Skyt néztem.
Megfogtam a kezét, és odasúgtam: – Most nagyon szeretnélek
megcsókolni.
Két tenyere közé fogta az arcomat, és ez egy egész más csók volt, mint a
régiek. Már nem fénynek éreztem magam, amely felé Sky törekszik repeső
lepkeszárnyakon, nem is utcai lámpának vagy akár a holdnak, hanem mintha
kettőnkbe költözött volna be a nap. Ez volt a mi módszerünk, hogy ne fázzunk.
Tehát amikor a testünk összeért, az volt életem legtüzesebb élménye.
 Mihelyt Tristan és Hannah befejezték a dalt, mindenki felpattant.
Ugráltunk, és azt ordítottuk: – Where do we go now? – És most hova
megyünk? Hannah felragyogott, Tristan ismét eljátszotta a szám végét.
Nincsenek szavaim rá, hogy milyen érzés volt az, abban a szoros közelségben,
a pengevékony határon a tények és a vágyak között.
Van az úgy, hogy mondunk dolgokat, de csak a csendet halljuk. Mintha
magunkban sikoltottunk volna. Az pedig nagyon magányos érzés. De csak
olyankor történik meg, ha nem igazán figyelünk oda. Ez azt jelenti, hogy még
nem elég jó a hallásunk. Mert ahányszor megszólalunk, mindannyiszor van
válasz. Maga a világ felel nekünk.
Mialatt nektek írtam leveleket, megtaláltam a hangomat, és amint lett
hangom, valami válaszolt nekem. Nem levélben, hanem egy dal új
hangzásával. Egy filmen elmesélt történettel. A járda repedéséből sarjadó
virággal. Egy lepkeszárny repdesésével. A majdnem kikerekedett holddal.
Tudom, hogy a leveleim címzettjeinek nincsen címük ezen a Földön.
Tudom, hogy halottak vagytok, de azért hallak benneteket. Mindenkit. Itt
jártunk. Volt értelme, hogy éltünk.
 UTÓSZÓ

Drága May!
Rólad álmodtam az éjszaka. Figyeltelek, ahogy sétálsz a sínen, úgy
egyensúlyozva holdsütötte karjaiddal, mint vékony, fehér szárnyakkal. Láttam,
amint megfordulsz, rám nézel. Éreztem, ahogy találkozik a tekintetünk. Láttam,
amint leesel. Láttam, amint megtorpansz középúton, az ég hátterén, mintha a
levegőben állnál. Egyfolytában könyörögtem magamnak, hogy mozdítsam meg
a lábamat. De nem bírtam. A lábam leragadt. Egyfolytában arra gondoltam,
hogy vársz rám. Még mindig volt egy perc. Ha csak elindulhatnék,
utolérnélek, megragadnám a kezedet, visszahúználak a sínekről a szilárd
földre. Ám a testem megfagyott. Megfeszítettem minden erőmet, de ugyanúgy
nem bírtam fölemelni a lábamat, mint ahogy nem tudnék eltolni egy hegyet.
Iszonyú érzés volt. Fejvesztetten próbáltam elérni hozzád.
Aztán hallottam, amint azt suttogod: „Laurel!” Hátat fordítottál. „Idenézz!”
Akkor megláttam. Láttam, hogy kibontottad a szárnyaidat. Láttam a
papírvékony, de mindennél erősebb szárnyakat. Csillogtak, akár a víz. Nem
voltak töröttek. Felvittek téged az égbe. Egyre kisebb és kisebb lettél, míg át
nem változtál tűszúrásnyi fényponttá, épp olyanná, mint egy csillag. Akkor
már tudtam, hogy te vagy ott. És mindenütt.
Ébredés után átmentem a szobádba. Nem számítva a ruháidat, amelyeket
kölcsönvettem (de mindig visszatettem) és a Nirvana-poszteredet, amelyet
letéptem a falról (bocs), minden olyan volt, mintha tegnap este indultunk
volna el a moziba. Ültem az ágyadon egy darabig. Aztán elvettem néhány
mexikói gyertyádat, hogy majd magamnál égessem őket, és a
kagylógyűjteményedet, amit ki akartam rakni az asztalomra. Ezúttal nem
féltem elmozdítani a tárgyakat és új helyeket keresni nekik. A szobám
gyakorlatilag ugyanolyan, mint akkor volt, amikor kiköltöztél, miután
középiskolás lettél. Azt akarom, hogy a szoba jobban hasonlítson arra a
valakire, aki most vagyok. Ehhez kell néhány darab belőled, meg mások is,
például a Janis Joplin-lemez, amelyet Kristen adott, mielőtt elutazott New
Yorkba, a szív, amelyet Sky faragott karácsonyra, és a sötétben foszforeszkáló
csillagok, amelyek itt vannak kicsi korunk óta.
A könyvespolcodon megtaláltam E. E. Cummings kötetét. Könyvjelző is
volt benne, az, amit magad készítettél harmadik általánosban. Laminált
könyvjelző volt, azt írtad rá kék csillámmal, hogy May. Elolvastam a verset,
amit megjelöltél, és tényleg olyan gyönyörű volt, hogy megríkatott. Szép volt
az egész, de az utolsó sora maga a tökély: magaddal hordom a szíved (a
szíved hordja e szív).{26} Átvittem magamhoz a könyvet s benne a könyvjelzőt.
Újra és újra elolvastam a verset, és valahonnan tudtam, hogy nekem jelölted
meg. Tudtam, hogy meg kellett találnom. May, magammal hordalak téged.
Bár ez nem változtat a tényen, hogy mennyire hiányzol. Bármi történjék,
legyen mégoly apróság, fáj, hogy nem mondhatom el neked. Sky és én újra
összejöttünk. Időnként elcsapong az agyam, és izgulni kezdek, mi lesz jövőre,
ha elmegy főiskolára. De aztán veszek egy mély levegőt, és maradok, aki
vagyok. Idén nyárra először szereztem munkát a városi uszoda büféjében.
Natalie és Hannah barátnőim kijárnak hozzám a délutáni műszak vége felé.
Hannah magazinokat olvas, Natalie rajzol, kólát iszunk, halropogóst eszünk.
Ők az ujjukat se mártják bele a vízbe, de én változatlanul szeretek úszni.
Szeretem, ahogy a vizet elrúghatjuk magunktól, de mindig visszajön. Párszor
összefutottam Janeyvel is. Elcsodálkoznál, ha most látnád. A fiújával jön, és
rózsaszín-fehér pettyes bikinije van. Kezdetben kínos volt, mert fújt rám,
amiért csak úgy eltűntem a halálod után. De most már kezd megenyhülni. Most
már néha odajön hozzánk, és elüldögél velem, Natalie-val meg Hannah-val.
Ma arról beszélgettünk, amikor megtanítottál bennünket, hogyan ugorjunk le a
trambulinról. Rettentően féltünk, amíg meg nem mutattad, és akkor rögtön
gyerekjátéknak tűnt.
Az elmúlt tanévben folyamatosan írtam ezeket a leveleket, és ez sokat
segített. Miután végre odaadtam a tanáromnak (az iskolai fachjában hagytam),
felhívott, és megmondta, hogy büszke rám, amiért mégis elkészültem a
dolgozattal. Mire én megköszöntem, hogy elolvasta. Aztán azt mondta, hogy
segítségre van szükségem, mert fel kell dolgoznom ezt. Mire megnyugtattam,
hogy a szüleim már elküldtek ehhez a pszichiáterhez, aki egész kedves, és úgy
beszél hozzám, mintha nagyon okos lennék. Miután anyu visszajött
Kaliforniából, megmondtam neki, mi történt, ő meg továbbadta apunak. –
Bocsásd meg, hogy cserbenhagytunk, Laurel – mondta apu. – Bocsásd meg,
hogy cserbenhagytuk a nővéredet is – és olyan volt, mint akinek a szíve
szakad meg. Én csak átöleltem, mert fogalmam sem volt, mi mást tehetnék.
May, most már tudom – nem az volt a baj, hogy megpróbáltam beszélni
neked Billyről, hanem az, hogy nem korábban szóltam. Akkor te is mesélhettél
volna nekem dolgokat, és egyikünk sem jutott volna oda, ahova. Azt hiszem,
ha még itt lennél, segíthettünk volna egymásnak. Azt hiszem, akkor
elmenekülhettél volna a szakadék széléről, ahova kiszorultál, és tovább
ragyoghatott volna benned a fény. Nem hozhatlak vissza, de megbocsátok
magamnak. És megbocsátok neked. May, szeretlek minden porcikámmal.
Nagyon sokáig csak olyan akartam lenni, mint te, de rá kellett jönnöm, hogy ki
vagyok, hogy én is vagyok valaki, és most már magammal hordhatlak téged,
magammal hordhatom a szíved mindenhova, ahova megyek.
Ma úgy döntöttem, hogy meg kell tennem valamit. Tudtam, hogy itt az
ideje. Miután átnéztem a szobádat, megkerestem aput, aki szokása szerint
baseballt nézett, de azonnal levette a hangot, amint beléptem.
– Hogy teljesít a Cubs? – kérdeztem.
– Az első menetben három pont. Szurkolj nekünk!
Mosolyogtam, és mutattam, hogy máris keresztbe tettem az ujjaimat. –
Apu…
– Mi az, Laurel?
– Szét akarom szórni May hamvait.
Erre nem számított. Nagyot nyelt. – Ó. – Aztán igyekezett erőt venni
magán. – No és mire gondoltál?
– A folyóra.
Tartalékolhattam volna a hamvaidat az óceánnak. De azt akartam, hogy
megtehesd a hosszú utazást az áramlatokkal a nyílt tengerig, és tudom, hogy ha
egyszer megláthatom és hallhatom a parton megtörő hullámokat, ott érezlek
majd téged is.
 – Oké – felelte apu. – Szerintem szép gondolat.
– Mehetünk? – kérdeztem.
– Most? – Elcsuklott a hangja.
Bólintottam. – És anyut is el kell hoznunk.
Apu ismét nyelt egyet. – Oké. – Felállt, miközben a baseballmeccs tovább
mormolt a háttérben.
Felhívtam anyut Amy néni házában, mert továbbra is ott lakik. Amikor
szóltam, hogy jövünk, nem vitatkozott, nem is kérdezősködött, csak annyit
mondott: – Oké. – Amy néni elment hazulról délután ezzel a Fred nevű
illetővel, akit a gyülekezetben ismert meg. Fred igazán kedves fickó, sokkal
különb a Jézus-embernél. Magamban Mister Ednek hívom, mert hosszú, fehér
haja van, amit méltóságteljes lófarokban visel, és hosszú lóképe.
Anyu és apu csendesen ültek elöl vezetés közben. Én hátul kuporogva
szorítottam magamhoz az urnát, amelyből leginkább azt érzékeltem, milyen
súlyos, és arra gondoltam, ami benne van. Az a lány a vállpánt nélküli
felsőben, az a kuncogó lány, aki a képzeletbeli lovon vágtatott, aki a flitteres
piros ruhájában aludt, mostanra hamu egy edényben. Csontliszt. Bár azt is
tudtam, hogy ez nem te vagy. Te valahol több voltál.
Miután leparkoltunk a helyünknél, előreindultam. Anyu és apu követtek.
Ahogy átvágtam a síneken, a hely visszaváltozott azzá, ami a te életedben
volt. A hellyé, amelyet a szüleinkkel tett sétákon fedeztük fel, amikor mi,
ketten előrerohantunk, és kergettük az eget. A hellyé, ahol órákon át tudtunk
üldögélni, beszélgetni, Micimackó-vízipólót játszani. A folyót, amelyet
minden évszakban szerettünk, lecsendesítette a nyár. Először anyunak adtam
oda az urnát, aki belenyúlt, és markolt a hamvakból. Amikor elengedte őket,
könnyek gyűltek a szemébe. Felém nyújtotta a karját, miközben továbbadtam
az urnát apunak, aki ugyancsak kiszórt egy marékkal, és azt mondta: – May, ez
a te földed.
Emlékszel erre a dalra, amit nekünk énekelt? Friscóból jöttél, New
Yorkból jöttem, az óceántól az óceánig… Apunak igaza volt. Ez a te földed,
mindenestől. Mindenütt ott vagy benne, az egész óriási nagyvilágban, amelyet
megálmodtunk.
Anyu visszaadta az urnát. Beleborítottam a maradékot a folyóba, és
figyeltem, ahogy a szél viszi lefelé a port a víz fölött. Néhány szemcse még az
ujjamra tapadt. – Most már szabad – mondtam.
Akkor apu zokogni kezdett, akár egy kissrác. Még sose láttam ilyennek.
Odaléptem hozzá, átkaroltam. Anyu félrehúzódva ácsorgott, ám egy idő után ő
is odajött hozzánk, és együtt sírtunk.
Miután elfogytak a könnyeink, apu beleborzolt a hajamba. – Szeretlek,
Laurel.
– Én is téged, apu.
– Erős vagy, de nekünk azért még a kicsi maradsz – mondta anyu.
Összenéztek apuval. – Büszkék vagyunk rád. És a nővéredre is.
Rájuk mosolyogtam és megkérdeztem: – Akartok játszani Micimackó-
vízipólót?
Nevettek. – Évek óta eszembe se jutott az a játék! – mondta apu.
– May és én még sokáig játszottunk, miután ti itt megtanítottatok rá.
Játsszunk most egyet Mayért.
Így hát átmentünk a síneken az erdőbe, hogy gallyakat keressünk. Anyu egy
olyat talált, amelyiken egy szép göcs volt. Apué olyan volt, akár egy
sétapálca. Az enyémen még rajta volt a kéreg. Neked egy sima, egyenes, erős
ágat választottam. Visszamentünk a hídra, kihajoltunk a korláton. – Egy, kettő,
három, dob! – számolt apu. Futottunk a híd másik oldalára, és a tied győzött!
Mondtam nekik, hogy azért, mert nagyon sietős az utad a tengerig.
Elképzeltem az ágadat, amint sok száz éven át mossák a hullámok, amíg
kőkemény, sima uszadék nem lesz belőle. Elképzeltem, amint rengeteg évvel
később megtalálja a parton egy kislány, és fölteszi a polcára a tárgyak közé,
amelyektől varázslatnak hiszi a világot.
May, úgy döntöttem, hogy esetleg költő leszek, ha nagy leszek. Vagyis már
most, mert gondolom, így kezdődik a felnőttség. Tehát ezen a héten megírtam
az első versemet. Neked írtam. Mielőtt eljöttünk volna a hídról, felolvastam
neked.

LEVÉL NŐVÉREMNEK

Egy szellem nem bonthat fel borítékokat. Én mégis

neked címzem ezt; elmentem neked ezt a világot.

Fut a folyó, arannyal telik a rét,

esszük az almát. Egy szellem nem bonthat fel

borítékokat, egy szellem nem futhat.

Az út a végtelenbe visz.

Két lány áll a hídnál, nézik, ahogy

az őszi levél puhán szitál.

A tavasz örök a vihar után.

Én majd felbontom a borítékodat.

Kék nyitnikék, papírban égő gyertya.

Engedem, hogy felnyisson a világ.

Levél hull. Grafitmaszat vezet

egy lányhoz, aki piros ruhát visel.

Olvasom a leveleket, amik nekem szólnak.

Remélem, felbontod a borítékokat,

ezért felbontom magamban a világot,

elküldöm neked a leveleimet.

A folyó az óceánba fut,

az óceán hangja végtelen.

Vagyunk elég nagyok, hogy meghalljuk.

Te meg én.
Soha el nem múló szeretettel húgod
Laurel
 KÖSZÖNET

Ha arra gondolok, hogy a Kedves halottak! már könyv, és nemcsak a

fejemben vagy a szívemben vagy a monitoromon létezik, de a valóságban is,
enyhe kifejezés a hála. Tiszta szívemből köszönöm mindenkinek, aki
hozzásegített.
Köszönet Stephen Chobskynak, drága barátomnak és patrónusomnak, aki
elsőnek vetette föl, hogy regényt kellene írnom, és ebben feltétel nélkül
támogatott. Engedted, hogy együtt meséljek veled, utána pedig megtanítottál
mesélni.
Örök hálám Liz Maccie-nek, aki elsőnek olvashatta a legeslegelső
piszkozatot. Köszönöm, hogy megláttad benne a lehetőséget, köszönöm
feltétlen szeretetedet és bátorításodat, amelyek nélkül nem csinálhattam volna
végig. Barátságod volt nekem az irányfény.
Köszönetem Hannah Daveynek, akivel együtt kezdtem a középiskolát, és
azóta is a legjobb barátnőm (továbbá zseniális és készséges olvasóm):
köszönöm, hogy olyan közös emlékeink voltak, amelyekből sztorik lehettek,
köszönöm, hogy a meséid az én emlékeim is lehettek, és köszönöm, hogy
együtt nőhettünk fel.
Doug Hall, szerelmem, olyan hálás vagyok neked minden napért.
Köszönöm, hogy nemcsak jobb író lehettem a segítségeddel, de olyan ember
is, akivé lennem kellett, hogy megírhassam ezt a regényt.
Hihetetlen szerencsémre olyan szerkesztővel dolgozhattam együtt, mint a
ragyogó Joy Peskin, az írók álma, aki mérhetetlen figyelmet fordított Laurelre,
rokonaira és barátaira. Köszönöm, hogy megláttad, ami még rejtőzött bennem,
és segítettél, hogy papírra és napfényre kerüljön.
Köszönetem csodálatos ügynökömnek, Richard Florestnek, amiért az első
perctől hitt ebben a történetben, és olyan elszántan és együtt érzően
megharcolt minden lépésért. Könyvnek nem lehet Richardnál jobb barátja.
Köszönet mindenkinek a FSG kiadónál! Olyan hálás vagyok, amiért
felkaroltátok ezt a történetet, és beleadtatok apait-anyait. Különösen hálás
vagyok Katie Fee-nek, Molly Brouillette-nek, Caitlin Sweenynek, Holly
Hunnicuttnak és Andrew Arnoldnak, amiért egyengették könyvem útját az
olvasókhoz.
Köszönöm Anat Benzvinnek, Kai Beverly-Whittemore-nak, Michael
Bortmannak, Matt Bradlynek, Sean Bradlynek, Willa Dornnak, Lauren
Gouldnak, Lianne Halfonnak, Will Slocombnak, Katie Tabbnek és Sarah
Weissnek, barátaimnak és első olvasóimnak a támogatást, az ihletet és az
éleslátást. Nélkületek ez a könyv nem lehetne ilyen. Köszönet nagyszerű
tanáraimnak az iowai alkotóműhelyben, a chicagói egyetemen és az
albuquerque-i akadémián, amiért megváltoztatták az életemet, és lehetővé
tették ezt a könyvet. Köszönet Carol Hekmannek. Köszönöm
mostohamamámnak, Jamie Wellsnek a jóságot és a támogatást.
Köszönöm, Kurt Cobain, Judy Garland, Elizabeth Bishop, Amelia
Earhart, River Phoenix, Janis Joplin, Jim Morrison, Amy Winehouse, Heath
Ledger, Allan Lane, E. E. Cummings és John Keats, hogy ilyen gyönyörű volt
az életetek és az életművetek, amely kifogyhatatlan ihletet ad nekem és
sokaknak.
Apámnak, Tomnak köszönet a fáradhatatlan szeretetért, buzdításért,
tisztességért, útmutatásért és bölcsességért. Köszönöm, hogy szeretet volt az
életünk, és büszke vagyok, hogy a lányod lehetek.
Mindenekelőtt pedig köszönet nővéremnek, Laurának, társamnak és
pajtásomnak a tündérségben és minden varázslatos dolgokban. Olyan hálás
vagyok, hogy veled nőhettem fel, és köszönök mindent, amire megtanítottál.
Az egész világon téged szeretlek a legjobban!


Ha kíváncsi vagy, mi történik a Gabo Kiadó Young Adult könyveivel és

szerzőivel, látogass el a

gaboyoung.tumblr.com
címre, ahol információkat szerezhetsz az általunk gondozott kötetekről, jobban
megismerheted a szerzőinket, és első kézből értesülhetsz a közelgő
megjelenéseinkről.


A GABO KIADÓ E-KÖNYVEIRŐL

A könyv lehet fűzött, ragasztott, kemény borítós, vagy puha fedelű. A

legfontosabb mégis az, ami benne található. Az e-könyv új köntösbe öltözteti
az olvasmányokat, hogy azok se maradjanak le az olvasás élményéről, akik
lapozgatás helyett klikkelve keresik a legfrissebb tartalmakat.
Fontosnak tartjuk, hogy bárhol, bármilyen készüléken olvashassa
könyveinket, ezért a kemény másolásvédelem helyett a felhasználást nem
akadályozó vízjelezést választottuk. Példányát szabadon átmásolhatja
számítógépére, e-könyv olvasójára vagy telefonjára. A Dibook rendszerében
(www.dibook.hu) vásárolt könyveinkből mindig a legfrissebb verziószámú,
javított másolatot érheti el.
Kiadónk arra törekszik, hogy olyan könyveket adjon az olvasók kezébe,
amelyek kifogástalanok, ám hibák sajnos mindig előfordulhatnak. Kérjük, ha
bármilyen szerkesztési hiányosságot vagy tévedést észlel e-könyveinkben, azt
jelezze az info@gabo.hu e-mail címen.

További könyvek és érdekességek a kiadó oldalán: www.gabo.hu

E-könyveinket itt érheti el: www.dibook.hu

Kövessen minket Facebookon is: www.facebook.com/GABOKIADO

 Ha tetszett a könyv, olvassa el ezt is:

John Green
Csillagainkban a hiba
A teljes e-könyv megvásárolható a www.dibook.hu oldalon

ELSŐ FEJEZET

Életem tizenhetedik telén anyám úgy döntött, hogy depressziós vagyok,

feltehetőleg azért, mert ritkán mentem ki a házból, sok időt töltöttem ágyban,
ugyanazt a könyvet olvastam újra és újra, ritkán ettem, és bőséges szabadidőm
nem csekély részét annak szenteltem, hogy a halálról gondolkozzak.
Az összes létező brosúra, weboldal meg hasonló a rák mellékhatásai közé
sorolja a depressziót. Pedig a depresszió nem a rák mellékhatása. A
depresszió a haldoklás mellékhatása. (A rák is a haldoklás mellékhatása.
Úgyszólván minden az.) A mama azonban úgy gondolta, hogy kezelésre van
szükségem, tehát elvitt dr. Jim családorvoshoz, aki egyetértett vele abban,
hogy mondhatni úszom a bénító és teljesen szabályszerű depresszióban, ezért
módosítani kellene a gyógyszerezésemet, továbbá hetente egyszer el kellene
mennem támaszcsoporti ülésre.
Ez a támaszcsoport váltakozó szereposztásban vonultatta fel a daganatos
egészségromlás különböző szakaszait. Hogy miért váltakoztak a szereplők?
Mert ez is a haldoklás mellékhatása.
A támaszcsoport persze halálosan nyomasztott. Szerdánként találkoztunk
egy kőfalú, kereszt alaprajzú episzkopális templom alagsorában. Leültünk
körben a kereszt közepén, ahol a két gerenda találkozott volna, ahol Jézus
szíve lehetett volna.
Ezt azért figyeltem meg, mert Patrick, a támaszcsoport vezetője és az
egyetlen tizennyolcnál idősebb személy a helyiségben, minden nyomoronc
találkozón előhozta Jézus szívét, és hogy mi, a rák ifjú túlélői, pontosan
Krisztus legszentebb szívében ülünk, meg minden.
 Mármost ez így ment Isten szívében: hatunk-hetünk-tízünk
besétált/bekerekezett oda, legelt a süti és a limonádé silány választékából,
azután leültünk a bizalom körébe, és ezredszer is meghallgattuk Patrick
lehangolóan sivár élettörténetét, hogy hogyan támadta meg a rák a golyóit, és
már azt hitte, meg kell halnia, de nem halt meg, felnőtt, és itt ül egy templom
alagsorában, Amerika 137. legszebb városában, elvált családi állapotban,
videojáték-függőként, jobbára barátok nélkül, szerény jövedelmét rákos
múltjának piacosításából felkerekítve cammog a diploma felé, amely nem fog
javítani szakmai kilátásain, velünk együtt várva Damoklész szabadító kardját,
amely elől, lám, milyen sok éve már, hogy elmenekült, mert a rák elvitte
mindkét mogyoróját, de meghagyta neki azt, amit csak a legkegyesebb lélek
nevezne életnek.
ÉS TE IS LEHETSZ ILYEN SZERENCSÉS!
Ezután bemutatkoztunk. Név. Kor. Kórisme. Hogy vagyunk ma. Hazel
vagyok, mondom majd, ha rám kerül a sor. Tizenhat éves. Pajzsmiriggyel
indult, de mostanra berendezkedett egy impozáns kolónia a tüdőmben. És
teljesen oké vagyok.
Amikor körbeültünk, Patrick mindig megkérdezte, nem akar-e osztozni
valaki. És ilyenkor elkezdődött a támogató csoportrejsz: mindenki elmesélte,
hogyan harcolt, küzdött, győzött, zsugorodott, szkennelt. Azt meg kell adnom
Patricknek, hogy hagy beszélni bennünket a haldoklásról is. De a többség nem
haldoklott. A többség meg fogja érni a felnőttkort, mint Patrick.
(Ez azt jelenti, hogy meglehetős versenyszellem tapasztalható, mindenki le
akarja győzni nemcsak a rákot, de a többieket is a szobában. Tudom, hogy ez
eszelősség, de ha azt halljuk, hogy, teszem azt, húsz százalék esélyünk van
még öt évre, bekattan a matek, és kikalkuláljuk, hogy ez egy az öthöz… tehát
körülnézünk, és azt gondoljuk, amit bármelyik egészséges gondolna: ezek
közül legalább négy stricit túlélek.)
A támaszcsoport egyetlen mentsége ez az Isaac nevű srác volt, egy hosszú
képű, csontos fiú, aki az egyik szemére fésülte sima, szőke haját.
Pont a szemével volt a baj. Ugyanis fantasztikusan hihetetlen szemrákja
volt. Az egyik szemét kivágták még gyerekkorában, most pedig azt a fajta
vastag szemüveget hordta, ami természetellenesen felnagyította a szemét (a
valódit és az üveget), mintha az egész feje ebből a mereven bámuló
műszemből és az igazi szemből állna. Mint azt kikövetkeztettem a ritka
alkalmakból, amikor Isaac osztozott a csoporttal, egy visszaesés halálos
veszélybe sodorta a megmaradt szemét.
Isaac és én szinte kizárólag sóhajtásokkal kommunikáltunk. Valahányszor
valaki a rákellenes diétáról értekezett, vagy porított cápauszonyt, vagy mit
tudom én, micsodát szippantott, Isaac rám pillantott, és egy icipicit sóhajtott.
Válaszul én egy hangyányit megráztam a fejem, és kilélegeztem.

Szóval a támaszcsoport avétos volt, és néhány hét után leginkább toporzékolni
szerettem volna tőle. Igazság szerint azon a szerdán, amikor megismerkedtem
Augustus Watersszel, mindent megpróbáltam, hogy kikerülhessek a
támaszcsoportból, miközben a díványon ültem a mamával, és az előző évad
Amerika következő topmodellje-maraton harmadik szakaszát néztük, amit
tulajdonképpen már láttam, de akkor is.
Én: Nem vagyok hajlandó eljárni a támaszcsoportba.
A mama: A depresszió egyik tünete a közöny mindenféle tevékenység iránt.
Én: Kérlek, hadd nézzem az Amerika következő topmodelljét! Ez is
tevékenység.
A mama: A tévézés passzív.
Én: Váá, mama, kérlek!
A mama: Hazel, tizenéves vagy. Már nem vagy kisgyerek. Barátkoznod
kell, menj ki a házból, éld a saját életed!
Én: Ha azt akarod, hogy tizenéves legyek, ne küldj a támaszcsoportba.
Vegyél nekem egy hamis személyit, hogy bárba járhassak, vodkát ihassak és
füvezhessek.
A mama: Először is nem szeretsz füvezni!
Én: Nézd, ezt akkor tudhatom meg, ha szerzel nekem egy hamis személyit.
A mama: El fogsz menni a támaszcsoportba!
Én: VÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!
A mama: Hazel, megérdemled, hogy legyen saját életed.
Ettől befogtam, noha nem értettem, mi köze a támaszcsoporti részvételnek
az élet nevű fogalomhoz. Ennek ellenére beleegyeztem, hogy elmegyek –
miután kialkudtam, hogy felvehessem az AKT kihagyott másfél epizódját.
Ugyanazért jártam a támaszcsoportba, amiért korábban eltűrtem az alig
másfél éves tanfolyamot végzett ápolónőktől, hogy egzotikus nevű
vegyszerekkel mérgezzenek: örömet akartam szerezni a szüleimnek. Mert csak
egyetlen ótvarabb dolog van a világon annál, ha az ember tizenhat évesen
harap a fűbe a ráktól, mégpedig az, ha az embernek olyan kölyke van, aki fűbe
fog harapni a ráktól.

A mama háromnegyed öt után egy perccel kanyarodott rá a templom mögött a
félkör alakú felhajtóra. Néhány másodpercig úgy tettem, mintha az
oxigénpalackommal babrálnék, csak hogy húzzam az időt.
– Akarod, hogy vigyem?
– Nem, majd megoldom – mondtam. A henger alakú, zöld palack alig pár
kilót nyomott, és volt ez a kis, kerekes acélkocsim, amellyel húzhatom.
Minden percben két liter oxigént pumpált belém egy kanülön keresztül. Ez egy
átlátszó cső, amely a nyakam tövében kettéválik, hátulról föltekeredik a
fülemre, és az orrom alatt egyesül. A szerkezetre azért volt szükség, mert a
tüdőm nem volt hajlandó tüdőzni.
– Szeretlek – mondta a mama, amikor kiszálltam.
– Én is téged, mama. Viszlát, hatkor.
– Barátkozz! – szólt utánam a leeresztett ablakból, amikor elindultam.
Nem akartam lifttel menni, mert annak a használata az utolsó stáció a
támaszcsoportban, így hát lépcsőztem. Elmartam egy sütit, töltöttem némi
limonádét egy papírpohárba, azután megfordultam.
Egy fiú bámult.
Úgyszólván biztosra vettem, hogy még nem találkoztunk. Magas, vékony,
izmos alakja mellett eltörpült az általános iskolásoknak való, öntött műanyag
szék. Mahagóni haj, sima és rövid. Korombelinek tűnt, talán egy évvel
lehetett idősebb, a szék peremén kuporgott agresszívan rossz tartásban, egyik
kezét sötét farmerja zsebébe dugva.
Lesütöttem a szemem, mert ráeszméltem számos hiányosságomra. Ócska
farmert viseltem, amely valaha feszült rajtam, de most a legváratlanabb
helyeken lötyögött; sárga pólóm egy olyan bandát hirdetett, amelyiket már
nem is szerettem. És a hajam, amelyet apródfazonra nyírattam, de még annyi
fáradságot se vettem magamnak, hogy kifésüljem… Továbbá nevetségesen
kikerekedett, pufók képem lett, ami a kezelés mellékhatása. Úgy festettem,
mint egy normális testalkatú egyén, akinek léggömb van a feje helyén. A
felpüffedt bokámról nem is szólva. És mégis – amikor rásandítottam, még
mindig engem nézett.
Az jutott eszembe, hogy miért hívják ezt szemkontaktusnak.
Beléptem a körbe, és leültem Isaac mellé, aki kétszéknyire ült a fiútól.
Megint rápillantottam. Még mindig engem figyelt.
Csak hogy tisztázzuk: szexi volt. Ha egy antiszex srác bámul
fáradhatatlanul, az a legjobb esetben kínos, a legrosszabb esetben egyfajta
bántalmazás. De egy szexi fiú… na, szóval.
Elővettem a telefonomat, és bekapcsoltam, hogy lássam az időt: 16.59. A
kör megtelt a balszerencsés tizenkét–tizennyolc évesekkel, azután Patrick
rákezdte a derű imáját: Uram, adj nekem derűt, hogy elfogadjam azokat a
dolgokat, amelyeken nem változtathatok, bátorságot, hogy változtassak
azokon, amelyeken lehet, és bölcsességet, hogy meg tudjam különböztetni a
kettőt. A fiú még mindig engem bámult. Éreztem, hogy vörösödöm.
Végül úgy döntöttem, hogy a legjobb stratégia, ha visszabámulok rá.
Utóvégre a fiúk nem sajátíthatják ki maguknak a fixírozást. Így hát bámulni
kezdtem, miközben Patrick ezredszer is ismertette a kigolyózását stb., és
hamarosan farkasszemet néztünk. Egy idő után a fiú elmosolyodott, és végre-
valahára elfordította kék szemét. Amikor visszanézett rám, felrántottam a
szemöldököm, jelezve: én győztem!
Vállat vont. Patrick folytatta, azután jött a bemutatkozás.
– Isaac, talán ma te szeretnél az első lenni. Tudom, hogy nagy kihívások
várnak rád.
– Ja – mondta Isaac. – Isaac vagyok. Tizenhét éves. Úgy néz ki, hogy két
héten belül műtenek, utána pedig megvakulok. Nem mintha panaszkodni
akarnék vagy ilyesmi, mert tudom, hogy sokan közülünk ennél messze
rosszabbul jártak, de azért úgy vélem, hogy a vakság eléggé szívás. Bár
nekem segít a barátnőm. És olyan barátaim vannak, mint Augustus. – A fiú
felé biccentett, akinek most már neve is volt. – Hát, ja – folytatta. Az ujjait
bámulta, amelyek úgy keresztezték egymást, mint valami karók. – Úgyse lehet
mit tenni.
– Mi itt vagyunk neked, Isaac – mondta Patrick. – Srácok, hadd hallja
Isaac!
Mi pedig egyhangúan elmormoltuk: – Mi itt vagyunk neked, Isaac.
Michael következett. Tizenkét éves volt. Leukémiás. Mindig is az volt. De
amúgy oké volt. (Legalábbis ő azt állította. Lifttel jött.)
Lida tizenhat volt, és olyan csinos, hogy a szexi fiúnak őt kellett volna
bámulnia. Törzsvendég volt – hosszabb ideje lábadozott a vakbélrákból,
amiről addig nem is tudtam, hogy létezik. Azt mondta – mindig azt mondta,
ahányszor én ott voltam a támaszcsoportban –, hogy erősnek érzi magát, ami
nekem, akinek az orrcimpáját az oxigéncső birizgálta, eléggé hőzöngésnek
tűnt.
Még öten voltak a fiú előtt. Egy kicsit elmosolyodott, amikor ő került
sorra. A hangja mély volt, fátyolos és halálian szexi.
– Augustus Watersnek hívnak – mondta. – Tizenhét éves vagyok. Másfél
éve volt egy kis karambolom egy oszteoszarkómával, de most csak Isaac
kérésére jöttem el.
– Na és hogy érzed magad? – kérdezte Patrick.
– Ó, remekül. – Augustus Waters félmosolyra húzta ajkát. – Olyan
hullámvasúton ülök, barátom, amely csak fölfelé megy.
Amikor rám került a sor, azt mondtam: – Hazel a nevem. Tizenhat éves
vagyok. Pajzsmirigyrákom van, és áttétek a tüdőmben. Egyébként oké vagyok.
Gyorsan telt az óra. Ismét szóba kerültek a harcok, a nyertes ütközetek egy
alapból vesztes háborúban; szóba került, hogy nem szabad feladni a reményt;
családokat magasztaltak és elítéltek; megegyeztünk benne, hogy a barátok ezt
nem értik; könnyek hullottak, vigaszt kínáltunk. Sem Augustus Waters, sem én
nem szólaltunk meg, amíg Patrick azt nem mondta: – Augustus, talán szeretnéd
megosztani a félelmeidet a csoporttal.
– A félelmeimet?
– Igen.
– A feledéstől félek – vágta rá gondolkodás nélkül. – Úgy félek, mint a
közmondásos vak ember, aki fél a sötétben.
 – Ott még nem tartunk – mosolygott Isaac.
– Érzéketlen voltam? – kérdezte Augustus. – Elég vak tudok lenni a mások
érzékenységére.
Isaac elnevette magát, ám Patrick rosszallóan fölemelte az ujját, és azt
mondta: – Augustus, kérlek. Térjünk vissza hozzád és a te küzdelmedhez. Azt
mondtad, a feledéstől félsz?
– Azt mondtam – bólintott Augustus.
Patrick mintha zavarba jött volna. – Öö… hozzá akar szólni valaki ehhez?
Három éve nem jártam rendes iskolába. A szüleim voltak a legjobb
barátaim. A harmadik legjobb barátom egy író volt, aki azt sem tudta, hogy
létezem. Elég félénk vagyok, nem az a típus, aki folyton emelgeti a kezét.
Mégis, ez egyszer elhatároztam, hogy beszélni fogok. Félig fölemeltem a
kezem, és Patrick leplezetlen örömmel lecsapott rám: – Hazel! – Biztos volt
benne, hogy most megnyílok. A Csoport Része leszek.
Augustus Watersre néztem, és ő visszanézett. Olyan kék volt a szeme, hogy
szinte át lehetett látni rajta. – Eljön az idő – mondtam –, amikor mind halottak
leszünk. Mind. Eljön az idő, amikor nem marad ember, aki emlékezzék, hogy
léteztünk, vagy arra, hogy fajunk bármit is csinált. Senki sem marad, hogy
emlékezzék Arisztotelészre vagy Kleopátrára, pláne rád. Elfelejtenek
mindent, amit tettünk, építettünk, írtunk, kigondoltunk és felfedeztünk, és ennek
itt – széles mozdulattal körbemutattam – nem lesz semmi értelme. Talán
hamarosan eljön ez az idő, de az is lehet, hogy sok millió év telik el addig, de
még ha túléljük is a Nap összeomlását, akkor sem élhetünk örökké. Volt idő,
amely előtt az organizmusok nem ismerték a tudatot, és lesz idő, amikor nem
ismerik. Ha az emberi feledés elkerülhetetlensége aggaszt, annyit
javasolhatok, ne törődj vele. Isten a megmondhatója, mindenki ezt teszi.
Mindezt fent említett harmadik legjobb barátomtól, Peter Van Houtentől, a
Mennyei megbántás emberkerülő szerzőjétől tudom. Számomra ez a könyv
közelíti meg a legjobban a Biblia fogalmát. Ismerőseim közül Peter Van
Houten az egyetlen személy, aki (a) érti, milyen a haldoklás, és (b) nem halott.
Miután befejeztem, meglehetősen hosszú csönd következett, amelyben
Augustus fülig érő szájjal elmosolyodott. Egyáltalán nem annak a fiúnak a
féloldalas kis mosolya volt, aki szexi próbált lenni, miközben engem bámult,
hanem valódi mosoly, túl nagy is az arcához képest. – A mindenit! – mondta
halkan. – Nem vagy semmi!
Egyikünk sem szólt többet a támaszcsoport hátralevő idejében.
Befejezésül kézen kellett fognunk egymást, és Patrick vezette az imát: – Jézus
Krisztus urunk, mi, a rák túlélői összegyűltünk itt a Te szívedben, szó szerint
a Te szívedben. Te és egyedül Te ismersz minket úgy, ahogy mi ismerjük
magunkat. Vezess minket megpróbáltatásainkban az életre és a Fényre.
Imádkozunk Isaac szeméért, Michael és Jamie véréért, Augustus csontjaiért,
Hazel tüdejéért, James torkáért. Imádkozunk, hogy gyógyíts meg minket, hogy
érezhessük a Te szeretetedet és a Te felfoghatatlan békességedet. Szívünkben
megemlékezünk azokról, akiket ismertünk és szerettünk, és akik hazatértek
hozzád: Mariára, Kade-re, Josephre, Haley-re, Abigailre, Angelinára,
Taylorra, Gabrielre és…
Hosszú volt a lista. A világ tele van halottakkal. Miközben Patrick tovább
dünnyögött, papírról olvasva föl a neveket, mert túl sokan voltak ahhoz, hogy
megjegyezhesse őket, behunytam a szemem, és imádságos gondolatokra
törekedtem, de leginkább azzal a nappal foglalkoztam, amikor a nevem
felkerül arra a listára, a legvégére, amelyre már senki sem figyel.
Amikor Patrick végzett, együtt elmondtuk ezt az ostoba mantrát –
GYÖNYÖRŰ NAP EZ A MAI! – és ezzel vége volt. Augustus Waters felállt,
és odajött hozzám. A járása éppen olyan féloldalas volt, mint a mosolya.
Toronyként magasodott fölém, de megtartotta a kellő távolságot, így nem
kellett hátraszegnem a fejem, hogy a szemébe nézzek. – Mi a neved? –
kérdezte.
– Hazel.
– Nem, a teljes neved.
– Ühm, Hazel Grace Lancaster. – Éppen mondani akart valamit, amikor
odajött Isaac. – Tartsd a vonalat – emelte föl az ujját Augustus, és Isaac felé
fordult. – Még rosszabb volt, mint az elmondásod alapján gondoltam.
– Figyelmeztettelek, hogy vacak!
– Minek bajlódsz vele?
– Nem tudom. Talán segít?
Augustus odahajolt hozzá, azt hitte, így nem hallom. – Ő törzstag? – Nem
hallottam, mit szólt Isaac, de Augustus válaszolt neki: – Majd megmondom. –
Két kézzel megszorította Isaac vállát, azután fél lépést hátrált. – Mesélj
Hazelnek a klinikáról.
Isaac a büféasztalra támaszkodott, és hatalmas szemével rám nézett. – Jól
van, szóval ma reggel elmentem a klinikára, és mondtam a sebészemnek, hogy
inkább süket lennék, mint vak. Ő pedig azt válaszolta: „Ez nem így működik”,
mire én: „Ja, tisztában vagyok vele, hogy nem így működik, csak azt mondtam,
inkább süket lennék, mint vak, ha volna választásom, bár tisztában vagyok
vele, hogy nincs”, ő pedig azt mondta: „Nos, a jó hír az, hogy nem leszel
süket”, mire én: „Köszönöm, amiért elmagyarázta, hogy a szemrákomtól nem
fogok megsüketülni. Olyan szerencsésnek érzem magam, amiért egy magához
fogható szellemóriás kegyeskedik megoperálni.”
– Nagyon bajnoknak tűnik ez a sebész – mondtam. – Majd igyekszem
beszerezni egy kis szemrákot csak azért, hogy megismerhessem a pasit.
– Sok szerencsét hozzá. Na, jó, mennem kell. Monica vár. Addig
bámulom, amíg még tehetem.
– Holnap Gerillaháború? – kérdezte Augustus.
– Naná. – Isaac a fokokat kettesével szedve felrohant a lépcsőn.
Augustus Waters felém fordult. – Szó szerint – mondta.
– Szó szerint? – kérdeztem.
– Szó szerint Jézus szívében vagyunk – felelte. – Azt hittem, hogy egy
templom pincéjében vagyunk, de mi szó szerint Jézus szívébe kerültünk.
– Valakinek szólni kéne Jézusnak – válaszoltam. – Veszélyes lehet rákos
gyerekeket tárolni a szívében.
– Én megmondanám neki – közölte –, de sajnos, szó szerint beleszorultam
a szívébe, így nem hallaná. – Nevettem. A fejét csóválta, és csak nézett.
– Mi van? – kérdeztem.
– Semmi – felelte.
– Miért bámulsz így rám?
Augustus féloldalasan mosolygott. – Mert olyan szép vagy. Számomra
gyönyörűség nézni a szép embereket, és egy ideje úgy döntöttem, hogy nem
tagadom meg magamtól a létezés egyszerűbb örömeit. – Kurta, kényelmetlen
hallgatás után folytatta: – Különösen, miután voltál olyan kedves rámutatni,
hogy mindez a feledésbe és hasonlókba torkollik.
Gúnyosan prüszköltem vagy sóhajtottam, vagy úgy fújtam ki a levegőt, ami
köhögésre is emlékeztethetett, majd azt feleltem: – Nem vagyok szé…
– Úgy nézel ki, mint a végidők Natalie Portmanje. A V mint vérbosszúban.
– Nem láttam – válaszoltam.
– Tényleg? – kérdezte. – Bubifrizurás gyönyörű lány nem csípi a
felsőbbséget, és akarata ellenére beleszeret egy fiúba, akiről tudja, hogy csak
bajt hoz rá. A te életrajzod, amennyire meg tudom ítélni.
Minden szavával flörtölt. Egészen begerjesztett, de komolyan. Azt se
tudtam, hogy a pasikképesek begerjeszteni – mármint a való életben.
Egy fiatalabb lány ment el mellettünk. – Hogy vagy, Alisa? – kérdezte
Augustus.
A lány elmosolyodott és halkan válaszolt: – Szia, Augustus.
– A Memorialból való – magyarázta a fiú. A Memorial egy nagy
kutatókórház. – Te hova jársz?
– A gyerekkórházba – feleltem vékonyabb hangon, mint vártam. Bólintott.
Úgy tűnt, befejeztük a beszélgetést. – Nos – mondtam, tétován bólintva a
lépcső felé, ami kivezetett minket Jézus szó szerinti szívéből. Elindultam.
Mellettem sántikált. – Hát akkor, talán viszlát legközelebb? – kérdeztem.
– Meg kéne nézned – mondta. – Úgy értem, a V mint vérbosszút.
– Oké – válaszoltam. – Majd megnézem.
– Nem. Velem. Nálam – mondta. – Most.
Megálltam. – Alig ismerlek, Augustus Waters. Szekercés gyilkos is
lehetsz.
Biccentett. – Ez bizony igaz, Hazel Grace. – Elment mellettem, vállán
feszült a zöld, kötött pólóing, egyenesen tartotta a hátát, és csak egy kicsit
billent jobbra, miközben egyenletesen és magabiztosan lépkedett azzal,
amiről eldöntöttem, hogy csakis műláb lehet. Az oszteoszarkóma néha elvisz
egy végtagot, hogy megjegyezzen magának. Azután, ha tetszünk neki, elviszi a
maradékot is.
Mentem utána fölfelé, de lemaradtam, mert lassan haladtam. A lépcső nem
a tüdőmnek való terep.
Azután kijutottunk Jézus szívéből a parkolóba, ahol a tavaszi levegő egy
hajszállal volt hűvösebb a tökéletesnél, és fájdalmasan mennyei volt a késő
délutáni napfény.
A mama még nem volt ott, ami szokatlan, mert rendszerint ő vár rám.
Körülnéztem, és megpillantottam egy magas, áramvonalas, barna lányt, akit
Isaac a templom kőfalának döntött, miközben meglehetős agresszivitással
csókolta. Elég közel voltak, így hallottam a fura hangokat, amit az összeérő
szájuk adott, és azt is, amit Isaac mondott: – Örökké. – Meg amit a lány
válaszolt: – Örökké.
Augustus váratlanul ott állt mellettem, és félig súgva mondta: – A
nyilvános érzelemnyilvánítás nagy hívei.
– És mi az az „örökké”? – A szörcsögés felhangosodott.
– A kapcsolatuk. Örökké szeretni fogják egymást, meg ilyesmi. Szerény
becslésem alapján azörökké szót legalább négymilliószor küldték el SMS-ben
egymásnak az elmúlt évben.
Befutott két autó, elvitték Michaelt és Alisát. Már csak Augustus és én
maradtunk, és néztük Isaacot és Monicát, akik olyan hevesen ügyködtek
tovább, mintha nem is az imádság házának dőlnének. Isaac megmarkolta a
lány didijét a pólón át, a tenyere nem mozdult, csak az ujjai járkáltak.
Találgattam, hogy jó érzés-e. Nem tűnt valószínűnek, de úgy döntöttem, meg
lehet bocsátani Isaacnak, mivel meg fog vakulni. Az érzékeknek lakomázniuk
kell, amíg van éhség meg minden.
– Gondolj arra az utolsó útra a kórházba – mondtam halkan. – Az utolsó
alkalomra, amikor még te vezetsz.
– Elrontod a kedvemet, Hazel Grace – mondta rám se nézve Augustus. –
Én csak igyekszem megfigyelni egy ifjú szerelmet a maga elbűvölő
sutaságában.
– Szerintem fáj a didije – mondtam.
– Igen, nehéz megállapítani, hogy Isaac be akarja-e zsongatni, vagy
emlővizsgálatot végez. – Azután Augustus Waters a zsebébe nyúlt, és elővett
egy doboz cigarettát, igen, azt! Kinyitotta, a szájába dugott egy szálat.
– Ez komoly? – kérdeztem. – Szerinted ez menő? Úristen, most rontottál el
mindent!
– Milyen mindent? – kérdezte felém fordulva. A cigaretta meggyújtatlanul
lógott mosolytalan szája sarkában.
– Az egész mindenséget, amiben egy srác, aki nem csúnya, nem buta és
semmilyen értelemben sem elfogadhatatlan, megbámul engem, színésznőkhöz
hasonlít, és arra kér, hogy nézzek meg egy filmet a házában. De természetesen
mindig van egy hamartia, a tiéd ez, ó, istenem, van egy ROHADT RÁKOD,
mégis pénzt adsz egy cégnek, hogy MÉG TÖBB RÁKOD lehessen. Úristen!
Hadd közöljem veled, milyen érzés, ha nem tudsz lélegezni. SZAR! Ez totál
kiábrándító. Totál.
– Hamartia? – kérdezte. Még mindig a szájában volt a cigaretta, amitől
feszesebb lett az állkapcsának a vonala. Állati jó vonala volt az állkapcsának,
sajnálatos módon.
– Végzetes hiba – magyaráztam és elfordultam. A járda felé indultam,
hátrahagyva Augustus Waterst, azután hallottam, hogy autó közeledik az
úttesten. A mama volt, aki azt várta, hogy szerezzek barátokat meg minden.
Csalódottság és harag különös keveréke töltött el. Még azt sem tudom, mi
volt ez az érzés, csak azt, hogy erős, és szerettem volna pofon csapni
Augustus Waterst, ugyanakkor szerettem volna kicserélni a tüdőmet egy olyan
tüdőre, amely hajlandó tüdőzni. Ott álltam tornacipősen a járdaszélen,
mellettem a kiskocsi az oxigénpalack koloncával, és abban a pillanatban,
amikor a mama megjelent, éreztem, hogy egy kéz megmarkolja az enyémet.
Kirántottam a kezem, de azért Augustus felé fordultam.
– Nem árt, ha nem gyújtod meg – mondta, miközben a mama megállt. – Én
pedig sosem gyújtom meg. Ez egy metafora: a fogad közé szorítod a gyilkost,
de nem adsz neki hatalmat a gyilkolásra.
– Metafora – ismételtem kétkedve. A mama várt.
– Metafora – felelte Augustus.
– Úgy döntöttél, hogy a metaforikus felhangok határozzák meg a
viselkedésedet… – mondtam.
– Hát persze. – Elmosolyodott. Széles, lökött, valódi mosollyal. – Nagyon
hiszek a metaforákban, Hazel Grace.
A kocsi felé fordultam. Megütögettem az ablakot. A mama leengedte. –
Elmegyek, megnézek egy filmet Augustus Watersszel – mondtam. – Kérlek,
vedd föl nekem az AKT többi epizódját.
Ha érdekli a folytatás, vásárolja meg a teljes e-könyvet a www.dibook.hu
oldalon.
Kiadónk összes könyve a www.gabo.hu oldalon nézhető meg.
{1}
(1967–1994). A Nirvana együttes szellemi vezetője és frontembere.
Öngyilkosságnak elkönyvelt halála körül a mai napig tisztázatlan hírek
keringenek.
{2}
(1922–1969), amerikai színésznő, első nagy szerepe az Óz, a csodák
csodája Dorothyja volt. Fiatalon halt meg, gyógyszer-túladagolásban
{3}
(1911–1979) amerikai költő.
{4}
Rakovszky Zsuzsa fordítása.
{5}
(1970–1993), amerikai színész, kábítószer-túladagolásban halt meg.
{6}
(1897–1937) az első amerikai női pilóta, 1937-ben egy Föld körüli út
során repülőgépe eltűnt a radarról, és sosem találták meg.
{7}
(1983–2011), minden idők legtöbb lemezt eladott angol énekesnője,
alkoholmérgezésben halt meg.
{8}
Nehezen lefordítható idézet, nagyjából: kipp-kopp, kipp-kopp, kalapált a
szívem.
{9}
(1943–1970) legendás amerikai rockénekesnő, kábítószer-túladagolásban
halt meg, 27 évesen.
{10}
(1909–1973) amerikai westernszínész.
{11}
Amerikai tévésorozat (1958–1966).
{12}
(1943–1971) amerikai énekes-zeneszerző, a Doors együttes vezetője volt.
Huszonhét évesen, rejtélyes körülmények között halt meg Párizsban.
{13}
A múlt század 20-as éveinek „modern nőtípusát” hívták így.
{14}
Candy Land (Cukorkaföld) néven ismert társasjáték.
{15}
Tradicionális halloweeni játék. Az almákat egy vízzel teli tálból, foggal
kell kihalászni.
{16}
(1795–1821) Angol romantikus költő, 26 évesen halt meg tüdőbajban.
{17}
Tóth Árpád fordítása.
{18}
Babits Mihály fordítása
{19}
Jégkása
{20}
Népszerű amerikai műsorvezető.
{21}
(1894–1962), amerikai költő.
{22}
E. E. Cummings versének részleteit Végh György fordította
{23}
Csak idáig tarthatja vissza őt.
{24}
(1979–2008), ausztrál színész, gyógyszer-túladagolásban halt meg 28
évesen.
{25}
N. Kiss Zsuzsa fordítása.
{26}
Kálnoky László fordítása.