01 1

001_000_2010_1.qxd 2010.04.15.
13:50 Page 5
Iustum Aequum Salutare

VI. 2010/1. · 5–27.
ACTA
– TA N U L M Á N Y O K –
JOG ÉS IRODALOM
(habilitációs elõadás)
H. SZILÁGYI ISTVÁN
egyetemi docens (PPKE JÁK)
Bevezetés
Az alábbiakban a 2009. május 12-én a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és
Államtudományi Karán tartott habilitációs elõadásom anyagát kívánom közreadni,
természetesen kibõvített formában, hiszen a tudományos kollokvium formai kereti
között nincs lehetõség a választott téma részletes kifejtésére.
A „jog és irodalom” az Egyesült Államokban az 1960-as évektõl formálódó jog-
elméleti irányzat, amit sokan – kritikai szemléletét és gyakorlati céljait tekintve – a
jogi realizmus örökségét folytató Criticae Legal Studies mozgalom egyik ágának tar-
tanak. Bár az irányzat pontos „születési dátumát” egyesek James Boyd White Legal
Imagination címû mûvének 1972-es megjelenéséhez kapcsolják, az egyetemi és az
akadémiai szférában valóban jelentõssé csak az 1980-as években vált. A „jog és iro-
dalom” európai recepciója is a 80-as évek végén kezdõdött elõbb az angoloknál, majd
az elmúlt másfél évtizedben szerte Nyugat-Európában. Ennyi lehetne a „jog és iroda-
lom” lexikonszavában az irányzat négy mondatba sûrített története.
A habilitációs elõadásomban az irányzat által átfogott problémák tematikus átte-
kintését kívántam adni. Miként azonban – mint azt a következõkben látni fogjuk –
a „jog és irodalom” története is többféleképpen mesélhetõ, ugyanígy az irányzat kép-
viselõinek tekintett szerzõk mûvei által átfogott gazdag tematika is sokféleképpen
csoportosítható. A legegyszerûbb – s talán leggyakrabban alkalmazott – séma szerint
a kutatási területen két jellegzetes megközelítés különíthetõ el: az egyik, amely azt
vizsgálja, hogy a jog hogyan jelenik meg az irodalmi mûvekben (law in literature),
míg a másik a jogot magát tekinti egy sajátos irodalmi mûfajnak (law as literature).1
1
E dichotómiát – ami eredetileg Neil Duxburytõl származik – Ian Ward és Maria Aristodemou írásaiból
kölcsönöztem. IAN WARD: Law and Literature: Possibilities and Perspectives. Cambridge: Cambridge
001_000_2010_1.qxd 2010.04.15. 13:50 Page 6
6 H. SZILÁGYI ISTVÁN
Jog az irodalomban
A „jog az irodalomban” megközelítés egyik fõ problémája a jog és igazságosság
– vagy a hagyományos felfogásban: pozitív jog és természetjog – viszonyának elem-
zése, amely szorosan kapcsolódik a jog kritikájához. E körben nem csupán az antik,
a klasszikus és a modern drámairodalom – Szophoklésztól kezdve Shakespeare-en
keresztül Bernard Shaw-ig és Brechtig – kanonizált mûvei kínálkoznak „nyersanyag-
ként”, hanem az elidegenedés jellegzetesen modern jelenségének feltárásához a
XIX–XX. századi regény jogi tárgyú vagy a joghoz kapcsolódó darabjai, különösen
például Flaubert, Dosztojevszkij, Kafka, Camus vagy Melville írásai. Természetesen
ez az elméleti törekvés kapcsolódik legszorosabban a „kritikai jogi kutatások” irány-
zatához, és egyes szerzõk ezt a „jog és irodalom” terrénumán belül önálló megköze-
lítésnek tartják, melyet „humanista” irányként aposztrofálnak.2
Mint azt Jane B. Baron megjegyzi, a „humanista” szerzõk mûveinek jellegzetes
szerkezete van: valamilyen általános, elméleti megállapítással kezdõdnek, amit aztán
néhány klasszikusnak tekintett irodalmi mû elemzése követ, melyben elsõsorban a
szereplõk jellemére, illetve a cselekmény elemzésére összpontosítják figyelmüket a
szerzõk. Végezetül levonják a morális tanulságot, s egyben hitet tesznek az irodalom
erkölcsi felemelõ hatása mellett.
E klisé a „humanisták” legbefolyásosabb szerzõi közül minden bizonnyal Richard
Weisberg mûveire illik leginkább. A nagy vitát kavaró, The Failure of the Word címû
mûvének alaptézise például, hogy a modern, elidegenedett ember (Nitzsche
Untermensch-e) eltorzult lelki alkata – akit a valóságtól, a cselekvéstõl és az érzel-
mektõl való elzárkózás mellett leginkább a nitzschei ressentiment, s a nyílt, közvet-
len, cselekvõ emberek elpusztításának vágya jellemez – voltaképpen megfelel a mo-
dern jogász karakterének, aki ahelyett, hogy valamit tenne a nyilvánvaló igazságta-
lanság ellen, folyton csak beszél, latolgat – mint Shakespeare Hamletje – s tétlensé-
gével, folytonos okoskodásával, taktikázásával dönti romlásba az õt körülvevõ embe-
reket. E tételt kívánja igazolni a szerzõ a modern regényirodalom mesterei, Flaubert,
Dosztojevszkij, Camus és Melville mûveinek elemzése révén.3 Weisbergen kívül per-
sze tucatnyi más szerzõt is említhetnénk e körben, de a „humanistának” tekinthetõ
fontosabb szerzõk – például James Boyd White, Robin West, Robert Cover, Robert
Weisberg – mûveiben általában kevésbé direkt a morális nevelõ hatásra való
törekvés4 és az elméleti tézis inkább módszertani jellegû, ezért e szerzõk gyakran kap-
1
University Press, 1995. MARIA ARISTODEMOU: A jog és irodalom tanulmányozása. In Szabadfalvi József
(szerk.): Mai angol-amerikai jogelméleti törekvések [Prudentia Iuris 5.]. Miskolc: Bíbor Kiadó, 1996,
167–198.
2
ELIZABETH VILLIERS GEMETTE: Law and Literature: An Unnecessarily Suspect Class in the Liberal Arts
Component of the Law School Curriculum, 23. Valparaiso University Law Review (1988), 267–340.
JANE B. BARON: Law, Literature and the Problem of Interdisciplinarity, 108. Yale Law Journal (1998),
1059–1085.
3
RICHARD WEISBERG: The Failure of the Word. The protagonist as Lawyer in Modern Fiction, New Haven,
London: Yale University Press, 1984.
4
Richard Weisberg éppen ezen az alapon bírálta több ízben az említett „humanistákat” – köztük névroko-
nát, Robert Weisberget is – etikai relativizmussal vádolva õket. Lásd RICHARD WEISBERG: Coming of Age
001_000_2010_1.qxd 2010.04.15. 13:50 Page 7
Jog és irodalom (habilitációs elõadás) 7
csolódnak az értelmezés problémáját középpontba állító „hermeneutikusok” irány-

zatához is.
A „humanisták” által megfogalmazott erkölcsi tanulságok természetesen maguk is
sokfélék lehetnek, hiszen különféle témákhoz kapcsolódhatnak: a jog és az igazságos-
ság összeütközése; a hatalom jogot korrumpáló hatása; a jog elidegenítõ, elnyomó ha-
tása; a jognak a nõk és a különféle kisebbségek elnyomásában játszott negatív szerepe
mellett – mely témák nyilvánvalóan a jog kritikájához kapcsolódnak – a jog megjele-
nik úgy is, mint a hatalom korlátja, az egyenjogúság kivívásának eszköze. A „huma-
nisták” között tehát éppúgy megtalálhatók a jog elszánt kritikusai, mint a jog apolo-
gétái.5 Ennek megfelelõen ugyanannak az irodalmi mûnek gyakran egymástól teljesen
eltérõ, nemritkán ellentétes és egymás között is vitatott értelmezései születnek.
2
Some More: ‘Law and Literature’ Beyond The Craddle. 13. Nova Law Review (1988), 107–124; Uõ.: Family
Feud: A Response to Robert Weisberg on Law and Literarture, 1. Yale Journal of Law and Humanities
(1988), 69–77. A Weisbergéhez közeli álláspontot képvisel például J. Allen Smith, Michael Pantazakos, John
J. Osborn Jr. és Martha C. Nussbaum. Lásd J ALLEN SMITH: Job, and the Anguish of the Legal Profession:
An Example of the Relationship of Literature, Law and Justice. 22. Rutgers Law Review (1979), 661–675;
Uõ.: A Case History with Happy Ending. 2. ALSA F. (1997), 21–27; MICHAEL PANTAZAKOS: Ad Humanitatem
Pertinent: A Personal Reflection on the History and Purpose of the Law and Literature Movement. 7.
Cardozo Studies in Law and Literature (1995), 31–72; Uõ.: The Form of Ambiguity: Law, Literature, and
the Meaning of Meaning. 10 Cardozo Studies in Law and Literature (1998), 199–252; JOHN JAY OSBORN JR.:
UFOs in the Law School Curriculum: The Popularity and Value of Law and Literature Courses. 14. Legal
Studies Forum (1990), 53–61; Uõ.: On the Tenth Anniversary of Cardozo Studies in Law and Literature. 10.
Cardozo Studies in Law and Literature (1998), 129–130; MARTHA C. NUSSBAUM: Scepticism about Practical
Reason in Literature and the Law. 107. Harvard Law Review (1993), 714–744. Ezzel szemben mások „eti-
kai abszolutizmussal” vádolják Weisberget, felhívva a figyelmet arra a problémára, hogy meglehetõsen tág
tér adódik aközött, hogy valaki valamilyen etikai vagy politikai nézet mellett kötelezi el magát, amit feltét-
len „igazságnak” tekint, és a „minden lehetséges” etikai relativizmusa, illetve a „semmi sem számít” etikai
nihilizmusa között. Lásd MORAVETZ: Ethics and Style: The Lessons of Literature for Law. 45. Stanford Law
Review (1992), 497–521; JAMES SEATON: Law and Literature: Works, Criticism and Theory. 11. Yale Journal
of Law and Humanities (1999), 479–507. IAN WARD: From Literature to Ethics: The Strategies and
Ambitions of Law and Literature. 14. Oxford Journal of Legal Studies (1994), 389–400. ROB ATKINSON:
Nihilism Need Not Apply: Law and Literature in Barth’s The Floating Opera. 32. Arizona State Law Jour-
nal (2000), 747–823. Az irodalom erkölcsi nevelõ hatása (moral uplift) tehát maga is vitatott elméleti kérdés
a „jog és irodalom” berkeiben.
5
David Ray Papke például három eszmei irányt különböztet meg a „jog és irodalom” mûvelõi között: a
Critical Legal Studies mozgalomhoz is kapcsolódó neomarxistákat – köztük említi Peter Gabelt és Judith
Kofflert –, a nitzscheánusokat – ennek az iránynak reprezentánsa Richard Weisberg – és az Új Kritikusok iro-
dalomtudományi iskolájának hatását mutató szerzõket, elsõsorban James Boyd White-ot. DAVID RAY PAPKE:
Neo-Marxists, Nitzscheans, and New Critics: The Voices in the Contemporary Law and Literature Discourse.
American Bar Foundation Research Journal (1985), 883–897. James Seaton a politikai nézetektõl független
szempontot javasol a „kulturális radikalizmus” és a „kulturális konzervativizmus” megkülönböztetésével.
Politikai szempontból vett konzervatívok és radikálisok mindkét táborban akadnak. A „kulturális konzervatí-
vok” úgy vélik, hogy az emberiség kulturális öröksége, és különösen az irodalom, betekintést ad azokba az
örök emberi értékekbe, melyek gazdagíthatják és humanizálhatják a jogi oktatást. A „kulturális radikálisok”
ezzel szemben azt hangsúlyozzák, hogy az irodalom csupán retorikai és nem referenciális összefüggésben áll
a joggal. Elutasítják azt a hagyományos elképzelést, hogy a nagy irodalmi mûvek hozzáférhetõvé teszik az
emberi természetre vonatkozó igazságokat, s ezzel együtt az „igazság” fogalmát is mint ami a diszkurzus ér-
telmes kategóriája lenne. Számukra az irodalom csupán a diszkurzus egy paradigmáját képviseli, amit siker-
rel lehet alkalmazni a jogi szövegek tanulmányozásában. JAMES SEATON: The Two Branches of Law and
Literature Movement: A Critique of Stanley Fish. 15. Legal Studies Forum (1991), 65–73.
001_000_2010_1.qxd 2010.04.15. 13:50 Page 8
Így James Boyd White számára Szophoklész Antigonéjában – amely a „jog és iro-
dalom” kurzusokban Shakespeare Szeget szeggel és A velencei kalmár darabjai után
a harmadik leggyakrabban használt drámai mû6 – Antigoné és Kreón egyaránt az ön-
hittség és a jogias gondolkodás példáit mutatják, szemben a közvetlenséget és nyi-
tottságot megjelenítõ Iszméné és Haimón alakjával.7 Patrick Lenta Hegel nyomán azt
hangsúlyozza, hogy mind Kreón, mind Antigoné csupán az értékek egy bizonyos
szférájára van tekintettel – Kreón a város jólétére, míg Antigoné a családi kötelezett-
ségek „íratlan törvényeire” –, s a másik által képviselt értékeket figyelmen kívül
hagyja.8 Richard Posner pedig egyenesen Kreón pártját fogja, mint aki a közösségért
felelõs vezetõt példázza, akinek idõnként „kemény döntéseket” kell hoznia.9 Termé-
szetesen létezik a drámának feminista olvasata is, amely azt hangsúlyozza, hogy An-
tigoné hõsiességének egyik fontos forrása nõi mivolta, míg Kreón a patriarchális
türanniszt személyesíti meg.10 (Az álláspontok és az „olvasatok” sokfélesége persze
magyarázható George Steiner meglátásával, aki az emberi élet öt alapvetõ konfliktu-
sát különböztette meg, melyek a drámai összecsapás alapját képezhetik: a férfi és a
nõ, az idõs és a fiatal, a társadalom és az egyén, az élõ és a halott, illetve az ember és
az istenek közötti ellentétet. Steiner szerint az Antigoné egyike azon kevés drámai
mûveknek, melyben mind az ötféle konfliktus megjelenik.11)
Baron ugyanakkor felhívja arra a problémára is a figyelmet, hogy a „humanis-
ták” nem rendelkeznek egy közös irodalmi kánonnal – ezért is nevezi ezt az irány-
zatot a szerzõ ironikusan „a nagy könyv keresésére” irányuló vállalkozásnak.12 Va-
lójában így a „humanisták” akarva-akaratlanul is formálják az irodalmi, vagy leg-
alábbis a jogászoknak szánt irodalmi kánont. Tegyük hozzá, hogy az a kérdés, hogy
milyen irodalmi mûveket olvassanak a jogászok, már jóval régebben foglalkoztatja
az amerikai jogtudományt, mint a „jog és irodalom” irányzatának kibontakozása, hi-
szen az elsõ ilyen olvasmánylistát a joghallgatók számára John Wigmore állította
16
Vö. JEFFREY G. SHERMAN: A Tax Teacher Tries Law and (Dramatic) Literature. 37. Suffolk University
Law Review (2004), 255–285.
17
JAMES WHITE BOYD: Justice as Translation: An Essay in Cultural and Legal Criticism. Chicago:
University of Chicago Press (1990), 15.
18
PATRICK LENTA: Is There a Class in This Text? Law and Literature in Legal Education. 119. The South
African Law Journal (2002), 841–865.
19
RICHARD A. POSNER: Remarks on Law and Literature. 23. Loyola University Law Journal (1991),
181–195.
10
A feminista olvasatról lásd: SUSAN W. TIEFENBRUN: On the Tenth Anniversary of Cardozo Studies in
Law and Literature. 10. Cardozo Studies in Law and Literature, 139–141. GEORGE ANASTAPLO: Law and
Literature and the Austen-Dostoyevsky Axis: Explorations. 46. South Dakota Law Review (2001),
713–780, különösen 734–747.
11
GEORGE STEINER: Antigones. Oxford: Oxford University Press, 1984. Az Antigoné elemzésérõl lásd még
SIMON ATTILA: A törvény Szophoklész Antigonéjában. Iustum Aequum Salutare, III. 2007/2, 71–93. Az
Antigonénak a jogi oktatásba való bevonásának tapasztataltairól érdekes beszámolót ad Alan R. Velie és
Casey Davis, akik diákjaikkal a darab alapján rendeztek pert. A hallgatókból álló esküdtszék ártatlannak
ítélte Antigonét a hazaárulás bûntettében (treason), de bûnösnek mondták ki a bíróság megsértésében
(contempt). ALAN R. VELIE – CASEY DAVIS: Introducing Trials into Law and Literature Classes. 26.
Oklahoma City University Law Journal (2001), 447–470.
12
BARON: Law, Literature … (2. jegyzet).
001_000_2010_1.qxd 2010.04.15. 13:50 Page 9
össze a múlt század kezdetén.13 A kánon kérdése viszont – majd, mint látni fogjuk –
lényeges vitaponttá válik a „humanisták” és a Baron által „narrativistáknak” keresz-
telt szerzõk között.
A jognak az irodalmi mûvekben megjelenõ képe jogtörténeti, illetve eszmetörté-
neti forrásként is használható. Csak néhány jellegzetes témát említve: Ian Ward pél-
dául Shakespeare királydrámáinak elemzésén keresztül mutatja be a XVI. és a korai
XVII. századi angol alkotmányosság eszméinek változásait.14 A feminista szerzõk
számára, akik általában osztják azt a felfogást, hogy a férfiak által uralt társadalom
egyaránt kirekeszti a nõket az irodalomból és a jogból, az ilyen irányú történeti kuta-
tások különösen fontosnak bizonyulnak. Judy M. Cornett például a XVIII. századi
13
JOHN WIGMORE: A List of Legal Novels. 2. Illinois Law Journal (1908), 574. Valójában Wigmore elõtt
már Eugen Wambaugh készített két olvasmánylistát is az 1800-as évek végén (EUGEN WAMBAUGH: Light
Reading for Students. 2. Law Bull. Sr. U. Iowa (1892), 28. Uõ.: Summer Reading for Lawyers. 1. Law
Book News (1894), 199. Patricia O’Connor kutatásai szerint. PATRICIA HARRIS O’CONNOR – SAMUEL
PYEAFT MENEFEE: Law and Literature ‘Brought in Book’: A Provisional Bibliography of Bibliographical
Sources. 86. Law Library Journal (1994), 781–815. Az ilyesfajta olvasmánylisták léte is alátámasztja
azt a feltevést, hogy a jog és irodalom kapcsolata az amerikai jogtudomány történetében sokkal régeb-
bi keletû, mint a kortárs „jog és irodalom” irányzata. A történetnek ezt a verzióját Robert A. Ferguson
ûttörõ kutatásai nyomán Nagy Tamás mutatja be Jog és irodalom: kezdetek és eszmények címû tanulmá-
nyában. Eszerint az amerikai eszmetörténetben a jog és irodalom „együttállása” valójában a XVIII. szá-
zad utolsó harmadától a XIX. század közepéig uralkodó csillagzata volt mind a jogi, mind az irodalmi
életnek, aminek aztán a jog világában az 1870-es években – Christopher Columbus Langdell munkás-
sága nyomán – a jogi oktatás reformja, illetve a modern „pozitív” jogtudomány megalapozása vetett vé-
get. Ebben a történetben tehát a „jog és irodalom” a múlt század végén nem „született”, hanem „újjá-
született”, vagy méginkább: „visszatért”. A „visszatérés” talán még jobban is illeszkedik az amerikai
jogtudomány történetében feltételezett „ingamozgás” széles körben elfogadott elbeszélõ keretéhez, ami-
ben a langdelli „pozitív”, formalista jogtudományra adott reakcióként alakul ki az anti-formalista realiz-
mus, amit aztán felvált a processzuális jogelmélet képében jelentkezõ formalizmus, hogy az 1960-as
évek végétõl ismét átadja helyét a formális elemzéseket háttérbe szorító kritikai jogi kutatásoknak.
(Amelyen – fõként Richard Posner elképzelései szerint – az ezredforduló táján felülkerekedik a „jog
gazdasági elemzésének” „feszesebb,”„tudományosabb” irányzata, és így tovább és így tovább…) NAGY
TAMÁS: Jog és irodalom: kezdetek és eszmények. Iustum Aequum Salutare, III. 2007/2. 57–69. ROBERT
FERGUSON: Law and Letters in American Culture. Cambidge, Mass., London: Harvard University Press,
1984. NEIL DUXBURY: Patterns of American Jurisprudence. Oxford: Clarendon Press, 1995. A „jog és
irodalom” történetének harmadik változatát Richard Weisberg írta meg, aki az irányzat keletkezését
Wigmore és Benjamin Cardozo munkásságától számítja (Cardozónak 1925-ben a Yale Review júliusi
számában jelent meg a „Law and Literature” címû tanulmánya), harmadik mérföldkõként pedig J.
ALLEN SMITH: The Coming Renaissance in Law and Literature címû tanulmányának 1979-es megjele-
nését tekinti. J. ALLEN SMITH: The Coming Renaissance in Law and Literature. 30. Journal of Legal
Education (1979), 13–26. Vö. WEISBERG: Coming of Age … (4. jegyzet). A „jog és irodalom” történe-
térõl lásd még PAPKE: Neo-Marxists…, (5. jegyzet); Uõ.: Law and Literature: A Comment and
Bibliography of Secondary Works, 73. Law Library Journal (1980) 421–437. RICHARD WEISBERG: Law,
Literature and Cardozo’s Judicial Poetics. 1. Cardozo Law Review (1979), 283–342. GARY MINDA: Law
and Literature at Century’s End. 9. Cardozo Studies in Law and Literature (1997), 245–258. JAMES D.
HOPKINS: The Development of Realism in Law and Literature During the Period 1883–1933, 4. Pace
Law Review (1983), 29–60. C. R. B. DUNLOP: Samuel Warren: A Victorian Law and Literature
Practitioner. 12. Cardozo Studies in Law and Literature (2000), 265–291.
14
WARD: Law and Literature (1. jegyzet) 59–89.; Uõ.: Law, Liberty and Literature. 27. Anglo-American
Law Review (1998), 188–220.
001_000_2010_1.qxd 2010.04.15. 13:50 Page 10
angol jog és irodalom tanulmányozásán keresztül mutatja be, hogy a nõket a jog ho-
gyan zárja ki az esküdtszékben való részvételbõl, s egyúttal teszi õket a jog tárgyává,
míg Kristin Brandser Kalsem a feminista mozgalom kibontakozásának korai történe-
tét vizsgálja a XIX. század végi, XX. század eleji angol jog és irodalom történetének
elemzése révén.15 Theodor Ziolkowski sajátos Kafka olvasata A pert a XIX–XX. szá-
zad fordulójának osztrák büntetõjogi reformvitáinak összefüggésébe helyezi.16
Harold P. Southerland pedig amellett érvel, hogy a közelmúlt történetének ismerete
nélkül napjaink jogélete sem érthetõ meg.17 E kutatási irány érdekes elméleti problé-
mákat is felvet. Több teoretikus úgy véli, hogy az irodalom tanulmányozása hozzáse-
gíthet bennünket a történetírás, s ezen keresztül a jogtörténet elméleti problémáinak
jobb megértéséhez is.18 Sõt, az antik irodalom tanulmányozása a „protojogi” társadal-
mi intézmények, például a vérbosszú rendszerének jogantropológiai tanulmányozása
szempontjából is használható19 – bár a bosszú témája jószerint „örökzöldnek” tekint-
hetõ az irodalom történetében, így a jogi kultúrák összehasonlító kutatása szempont-
jából sem érdektelen.20
A jognak az irodalomban megjelenõ képe azonban nem csupán eszmetörténeti, illet-
ve jogtörténeti, hanem – különösen a modern regényirodalom mûvei – a jogszociológi-
ai kutatások számára is értékes forrásul szolgálhatnak. Ez utóbbi diszciplínában – Ehrlich
’élõ jog’ koncepciójára támaszkodva – az 1970-es években Jean Carbonnier hívta fel a
figyelmet a dokumentumelemzés ilyen irányú kiterjesztésének lehetõségére21. A jog-
15
JUDITH M. CORNETT: Hoodwick’d by Custom: The Exclusion of Women from Juries in Eigteenth-
Century English Law and Literature. 4. William and Mary Journal of Women and the Law (1997), 1–89.
KRISTIN BRANDSER KALSEM: Law, Literature, and Libel: Victorian Cenzorship of ‘Dirty Filthy’ Books
on Birth Control. 10. William and Mary Journal of Women and the Law (2003), 533–568; Uõ.: Alice in
Legal Wonderland: A Cross-Examination of Gender, Race, and Empire in Victorian Law and Literature.
24. Harvard Women’s Law Review (2001), 221–254.
16
THEODOR ZIOLKOWSKI: Franz Kafka: The Trial. In uõ.: Dimensions of the Modern Novels: German Texts
and European Contexts. Princeton, NJ.: Princeton University Press, 1969. NAGY TAMÁS: Néhány eljá-
rás: Kafka olvasatok a jogirodalomban. Jogelméleti Szemle, 2001/3 http://jesz.ajk.elte.hu=nagyt7html .
17
HAROLD P. SOUTHERLAND: Law, Literature and History. 28. Vermont Law Review (2003), 1–90.
18
Lásd PETER BROOKS: Law, Literature, Memory. In Law, Memory and Literature. ALPSA Annual
Publication, UQ Vanguard, 2004, 9–11. AUSTIN SARAT: History and Memory. In Legal Decisions and
Legal Practices: Toward an Agenda for New Scholarship. In Law, Memory and Literature. ALPSA
Annual Publication, UQ Vanguard, 2004, 86–94. COSTAS DOUZINAS: Theses on History, Law and
Forgetting. In Law, Memory and Literature. ALPSA Annual Publication, UQ Vanguard, 2004, 100–112.
Ehhez az elméleti kérdéshez lásd még NAGY TAMÁS: Tiszta Amerika, avagy az (elmélet)történeti elbe-
szélések problémája. In uõ. Jog és irodalom (PhD-értekezés). Szeged, 2006, 33–49. A hazai irodalom-
ban a történeti perspetívához kapcsolódó írásokként lásd még: FEKETE BALÁZS: A századforduló szelle-
mi körképe a Varázshegyrõl. Iustum Aequum Salutare, III. 2007/2. 19–29.; SIMON: A törvény… (11.
jegyzet); TATTAY SZILÁRD: A rózsa neve: Ockham. Nominalizmus és természetjog Eco regényében.
Iustum Aequum Salutare, III. 2007/2., 111–118.
19
RICHARD POSNER: Law and Literature: A Misunderstood Relationship. Cambridge: Harvard University
Press, 1988, 25–70.
20
Vö. VARGA CSABA: Irodalom? Jogbölcselet? Iustum Aequum Salutare, III. 2007/2. 119–132.
21
JEAN CARBONNIER: Sociologie juridique. Paris: PUF, 1978. Vö. ZOMBOR FERENC: Dokumentumelemzés.
In BADÓ–LOSS–H. SZILÁGYI–ZOMBOR: Bevezetés a jogszociológiába. [Prudentia Iuris 9.] Miskolc: Bí-
bor Kiadó, 99–112., különösen 107–110.
001_000_2010_1.qxd 2010.04.15. 13:50 Page 11
szociológiai kutatások egyik fontos témája például, melyben az irodalmi mûvek elemzé-
se is segítséget nyújthat, a jogászi hivatás és a társadalomnak a jogászokról kialakult ké-
pének vizsgálata. Ezen a vonalon Henry B. Cushing és Ernest B. Roberts már az 1960-
as évek elején végeztek kutatásokat. A klasszikus szerzõktõl – Shakespeare, Swift és
Dickens – kezdve a kortársak – Cozzens, Louis Auchincloss, Mankiewitz és O’Hara –
mûveivel bezárólag tekintették át a jogászoknak az irodalomban kialakult képét.22
Ugyancsak a kortárs irodalmi mûvek elemzésébõl kiindulva vizsgálja William
Domnarski a jogászi hivatás erkölcsi problémáit, különös tekintettel a magánélet és a hi-
vatás közötti feszültség kérdésére.23 A jogászi hivatás etikai problémáinak vizsgálata per-
sze elméleti általánosítások alapját is képezhetik. Így például Sarah Krakoff Lawrence
Joseph Lawyerland címû könyvének bemutatása kapcsán bírálja a humanistáknak – kü-
lönösen James Boyd White, Martha Nussbaum és Robin West – a jogászokra és az iro-
dalom nevelõ hatására vonatkozó elõfeltevéseit.24 A jogszociológusokat viszont nem
érinti a „humanisták” kánonvitája (a „nagy könyv keresése”), mert – mint arra Donald J.
Polden rámutat25 – a jogászságról kialakított társadalmi képet nem csak a kanonizált iro-
dalom, hanem a populáris kultúra olyan „termékei” is formálják, mint a népszerû bûn-
ügyi regények vagy tévésorozatok, melyek szintén a dokumentumelemzés körébe von-
hatók.
Az irodalmi mûvekbõl azonban nem csak arról tájékozódhatunk, hogy az adott
kor társadalma hogyan vélekedik a jogról, illetve a jogászokról, hanem bizonyos ese-
tekben teljesebb képet kaphatunk a jogi eljárás szereplõinek lelki motívumairól, er-
kölcsi nézeteirõl, elõítéleteirõl is. Ezek a megfontolások vonzzák a jog lélektani, il-
letve társadalom-lélektani összefüggéseivel foglalkozó szerzõket – fõként a büntetõ-
jog,26 és a kriminológia mûvelõit – e kutatási területre.
Peter Brooks a vallomástétel aktusát vizsgálja a jog, az irodalom és a lélektan tük-
rében arra a következtetésre jutva, hogy a jog képtelen biztosítani a „félelemmentes
történetmesélés” lehetõségét. Ez utóbbi standard azonban maga is mindig bizonyta-
lan, amint azt az irodalmi mûvek és a lélektan eredményei is mutatják.27 Brooks ál-
láspontját elemzi Marianne Sadowski, Mary Shelley Frankensteinjének példája alap-
ján, hangsúlyozva, hogy a vallomások kapcsán nem az elmondott történetek a leg-
problematikusabbak, hanem azok, amelyeket nem mondtak el, s a hangok, amelyeket
22
HENRY B. CUSHING – ERNEST B. ROBERTS: Law and Literature: The Contemporary Image of the Lawyer.
6. Villanowa Law Review (1961), 451–479.
23
WILLIAM DOMNARSKI: Law and Literature. 27. Legal Studies Forum (2003), 109–129.
24
SARAH KRAKOFF: Does ‘Law and Literature’ Survive Lawyerland? 101. Columbia Law Review (2001),
1742–1749.
25
DONALD J. POLDEN: Law and Literature: A Collection of Essays on John Grisham’s The Rainmaker. 26.
The University of Memphis Law Review (1995), 1251–1256.
26
Walter Harrison Hitcler már egy 1932-ben publikált tanulmányában – melyben a büntetõjog alapvetõ fo-
galmait és a fontosabb büntetõjogi tényállásokat vette sorba irodalmi példákkal megvilágítva azok lé-
nyegét – úgy nyilatkozott, hogy „[…] a jog és az irodalom között oly gyakori és szoros a kapcsolat, hogy
a jogász, aki nem szereti az összes korok klasszikusait, olyan, mint a kórboncnok, aki szülést vezet le.”
WALTER HARRISON HITCLER: Literature and the Criminal Law. 37. Dickinson Law Review (1932), 1–15., 15.
27
PETER BROOKS: Storytelling Without Fear? Confession in Law and Literature. 8. Yale Journal of Law
and the Humanities (1996), 1–29.
001_000_2010_1.qxd 2010.04.15. 13:50 Page 12
nem hallgattak meg.28 Ugyanebbõl a perspektívából vizsgálja Deni Smith Garcia a

megszégyenítés problémáját Hawthorne A skarlát betû címû regényének elemzése
alapján. A szerzõ szerint a megszégyenítés mint jogi szankció, kérdésessé vált a mo-
dern korban. Jogi szempontból nézve az állam elveszítette erkölcsi autoritását a tár-
sadalom szemében; lélektani szempontból vizsgálva, a szégyen túlságosan egyéni ér-
zés ahhoz, hogy ellenõrizni lehessen; míg társadalmi szempontból vizsgálva, a mo-
dern társadalom nem eléggé kohezív ahhoz, ami a megfelelõ megszégyenítéshez szük-
séges lenne.29
E problémát az ellenkezõ oldalról, a bûnözõk szempontjából vizsgáló kriminoló-
gusok – Anita L. Morse és Jean Bourguignon – hasonló kritikai következtetésre jutot-
tak a XIX. és XX. század amerikai jogának és irodalmának tanulmányozása során.
Az Amerikai Történet, ahogy azt a fehér, angolszász férfiak mesélik egy új és szabad
földön, a nõket, a feketéket és a bevándorlókat ellenséges behatolóknak tekinti. Egy
társadalmat az alapján is megítélhetünk, hogy hogyan bánik ellenségeivel. Ha a bûnö-
zést úgy határozzuk meg, mint a társadalomtól való elidegenedést, akkor a XIX. és
XX. századi Amerika sokféleképpen definiálta ellenségeit: mint gonosz szupermene-
ket, boldogtalan áldozatokat, törvényen kívüli hõsöket, faji degeneráltakat vagy csök-
kent értékû embereket. Az amerikai jogrendszer pedig tükrözte ezeket az elképzelése-
ket a vétkesség meghatározásaiban és az elkövetõvel való bánásmódban.30
Természetesen a polgári jog mûvelõi sem kívánnak lemaradni a büntetõjogászok
és a kriminológusok mögött a „jog és irodalom” kutatási területének felderítésében.
Blake D. Morrant irodalmi példák segítségével igyekszik megvilágítani a látszólag
pártatlan szerzõdési szabályok és az ezeket igazolni kívánó szerzõdési elméletek ku-
darcát az olyan alku-szituációkban, melyeket a faji vagy nemi egyenlõtlenségek jel-
lemeznek. Blake érvelésének érdekessége, hogy az egyúttal szintén felveti a kánon
problémáját, mivel az irodalmi anyagok – John Grisham A Time To Kill címû regénye
és Robert Benton Places in the Heart címû filmje –, melyekkel a szerzõ dolgozik, in-
kább a populáris kultúra darabjainak tekinthetõk.31 Lenora Ledwon viszont a neves
amerikai író, Henry James mûveit hívja segítségül a „józan ész” [common sense] a
common law és a szerzõdési elméletek jellegzetes toposzának elemzéséhez. Ledwon
szerint a fõ kérdés a „józan ész” terminusának használatával kapcsolatban mindig
ugyanaz: „Kinek a józan eszérõl van is szó?” A „jog és irodalom” módszerei pedig
legalább két aspektusát világítják meg a „józan ész” fogalmának.: A „józan ész”-t
mint a képzelet kudarcát, illetve mint a bizonytalanság forrását.32 A liberális szerzõ-
dési jog intézményeinek legradikálisabb, s egyúttal legnagyobb visszhangot keltõ bí-
28
MARIANNE SADOWSKI: ‘In an Evil Hour’: Confession, Narrative Framing and Cultural Complicity in
Law and Literature. 34. Connecticut Law Review (2001), 695–716.
29
DENI SMITH GARCIA: Three Worlds Collide: A Novel Approach to the Law and Literature and
Psychology of Shame. 6. Texas Wesleyan Law Review (1999), 105–129.
30
ANITA L. MORSE – JEAN BOURGUIGNON: Criminals in Nineteenth and Twentieth Centrury American Law
and Literature: An Essay and Annoted Bibliography. 79. Law Library Journal (1987), 639–665.
31
BLAKE D. MORRANT: 06, Law, Literature, and Contract: An Essay in Realism, 4. Michigan Journal of
Race & Law (1998), 1–37.
32
LENORA LEDWON: Common Sense, Contracts, and Law and Literature: Why Lawyers Should Have Read
Henry James, 16. Tuoro Law Review (1999), 1065–1088.
001_000_2010_1.qxd 2010.04.15. 13:50 Page 13
rálatát azonban minden bizonnyal Robin West fogalmazta meg.33 West Kafka írásai-
nak lidércnyomásos, abszurd világát idézi fel, hogy rávilágítson a liberális szerzõdé-
si jog, s azt igazolni kívánó, divatos mikroökonómiai gazdaságelmélet34 mögött kiraj-
zolódó emberkép torz és tarthatatlan mivoltára.
Csak érdekességképpen, a „tételes” jogi tárgyak mûvelõinek szerteágazó érdeklõ-
désének jelzésére, érdemes megemlíteni, hogy még a környezeti jog specialistái is el-
kalandoznak a „jog és irodalom” területére. Robert R. M. Verchick például John
Steinbeck mûveit hívja segítségül a környezetvédelmet megalapozó ökológia holisz-
tikus szemléletének bemutatásához.35
A „humanista” megközelítés és a jogszociológia érdeklõdésének metszetében he-
lyezkedik el az ún. „narratív jogtudomány” egyik irányzata, a „kisebbségi tudatosság”
körébe tartozó törekvések.36 Az ide sorolható szerzõk erõfeszítései elsõsorban arra irá-
nyulnak, hogy a jog által „meg nem hallgatott” kisebbségi csoportok – nõk, faji, etni-
kai, nemzetiségi, osztályhelyzetük vagy szexuális beállítottságuk miatt marginalizált
társadalmi csoportok – számára „adjanak hangot”, azáltal, hogy a jogról szóló beszéd-
be az illetõ kisebbség élményeit, a jog által el nem ismert, megtagadott identitását ki-
fejezõ – természetesen fõként nõi, illetve az adott kisebbséghez tartozó szerzõk által
írt – irodalmi mûveket igyekeznek bevonni.
Marijane Camilleri esettanulmányában Susan Glaspell A Jury of Her Peer címû
novellájának irodalmi és jogi elemzése nyomán világít rá arra a problémára, hogy a
férfi kultúra és jog által marginalizált nõk számára az agresszió – matriarchátus pat-
riarchátus helyett – nem jelent megoldást, hanem csupán az, ha a közösség férfiakkal
egyenrangú tagjaivá válhatnak.37 Marie Ashe a „rossz anya” sztereotípiájának vizsgá-
lata révén tárja fel, hogy a jog hogyan hallgattatja el, s teszi puszta tárggyá a morális
közösség által kitaszított nõket. Toni Morrisonnak az amerikai polgárháboró idejében
játszódó regénye – melyet a szerzõ elemez –, a Beloved fõhõsnõje, Seth, a szökött
33
ROBIN WEST: Authority, Autonomy and Choice: The Role of Consent in the Moral and Political Visions
of Franz Kafka and Richard Posner. 99. Harvard Law Review (1985), 381–415. Uõ.: Narrativity,
Authority and Law. Ann Arbor: The University of Michigan Press, 1993.
34
West bírálatának fõ céltáblája RICHARD POSNER: The Economics of Justice (Cambridge: Harvard
University Press, 1981.) címû mûve volt. West érveinek bemutatására és elemzésére lásd NAGY TAMÁS:
Néhány eljárás:… (16. jegyzet).
35
R. M. ROBERT VERCHICK: Steinbeck’s Holism: Science, Literature, and Environmental Law. 22. Stanford
Environmental Law Journal (2003), 3–54.
36
E sajátos megközelítésmód áttekintésére lásd BARON: Law and Literature… (2. jegyzet). PETER BROOKS
& PAUL GEWIRTZ (eds.), Law’s Stories. New Haven, London: Yale University Press, 1996. Lenora
Ledwon a narrativisták tematikáját kilenc kategóriába sorolja: „per és történetmesélés” (1), „kívülálló
történetmesélés” (2), „retorika és történetmesélés” (3), „történetmesélés és megismerés” (4), „bizonyí-
tás az irodalomban/bizonyítás mint irodalom”(5), „narratív szerkezet és bizonyítás” (6), „populáris kul-
túra és bizonyítás” (7), „jogszabály értelmezés és irodalomelmélet (8) és végül a pedagógia célzatú „bi-
zonyítás oktatás narratívák segítségével” (9). LENORA LEDWON: The Poetics of Evidence. 21. QLR
(2001), 1145–1172, 1151. A Ledwon által említettek közül az 1-es, 3-as, 4-es, részben az 5-ös, valamint
a 6-os és a 7-es téma tulajdonképpen nem a „jog az irodalomban”, hanem a „jog mint irodalom” pers-
pektívájába esik. Lásd még NAGY TAMÁS: Narratív tematika a kortárs amerikai jogelméletben. Acta
Universitatis Szegediensis, Acta Juridica et Politica, Tom. LXIII., Fasc. 15, Szeged, 2003.
37
MARIJANE CAMILLERI: Lessons in Law From Literature: A Look at the Movement and a Peer at Her Jury.
39. Catholic University Law Journal (1989), 557–594.
001_000_2010_1.qxd 2010.04.15. 13:50 Page 14
rabszolga, ráadásul többszörösen elnyomott helyzetben van: mint nõ és mint fekete.38

Angela Mea Kupenda a másfajúak közötti örökbefogadás [transratial adaption] jogi
szabályait vizsgálva a szociológiai kutatások eredményeinek bemutatása mellé kor-
társ irodalmi mûvekbõl és memoárokból vett részleteket illeszt annak érdekében,
hogy még világosabbá tegye: a vonatkozó joganyag – ami látszólag a rasszok közöt-
ti egyenlõség elvén alapul, valójában „egyirányúvá” teszi az örökbefogadás intézmé-
nyét, elõnyt biztosítva a fehér felnõtteknek a „gyermekpiacon” az afro-amerikaiakkal
szemben.39 John R. Quinn két ír irodalmi csillag, Oscar Wilde és Desmond Hogan pá-
lyafutásának és mûveinek elemzésén keresztül érzékelteti, hogyan vész el az ír mele-
gek hangja, s válik jogilag és társadalmilag „kimondhatatlanná” helyzetük.40
E kísérletek során azonban gyakran nem csak kanonizált irodalmi alkotások, ha-
nem még az ilyen értékelést ki nem vívott mûvek, sõt, olyan elbeszélések, hétköznapi
történetek – például a feminista jogelméletben a nemi erõszak áldozatául esett fiatal
nõk elbeszélései, versei41 – is terítékre kerülnek, melyek irodalmi értékei vitathatók.
E próbálkozások viszont sokszor váltanak ki ingerült bírálatokat és parázs vitákat a
„jog és irodalom” mûvelõinek berkein belül és kívül azok részérõl is, akik egyébként
tiszteletben tartják az ilyen törekvések mögött álló humanista, emancipációs szándé-
kot. Ezzel voltaképpen visszakanyarodtunk a már több ízben említett „kánon-vita”
kérdéséhez, a „jog az irodalomban” megközelítés egyik alaproblémájához.42
Jog mint irodalom

A „narrativisták” másik csoportja tulajdonképpen már az általunk alapul vett séma
másik osztályába, a law as literature tartományába sorolhatók, hiszen érdeklõdésük
középpontjában egy elvontabb elméleti szinten az a kérdés áll, hogy a jog világában
38
MARIE ASHE: The ‘Bad Mother’ in Law and Literature: A Problem of Representation. 43. Hastings Law
Journal (1991), 1017–1037.
39
ANGELA MAE KUPENDA & al., Law, Life and Literature: Transratial Adaption Laws. 17. Buffalo Public
Interest Law Journal (1998), 43–69.
40
JOHN R. QUINN: The Lost Language of the Irishgaymale: Textualization in Ireland’s Law and Literarture
(or the Most Hidden Ireland). 26. Columbia Human Rights Law Review (1994), 553–677.
41
Lásd JANE MASLOW COHEN: The Arrival of the Bee Box: Feminism, Law and Literature. 13. Harvard
Women’s Law Review (1990) 345–361.
42
A kánon kiterjesztésének legfõbb propagálói – mint említettük – általában a feminista jogelmélet, illet-
ve a „kisebbségi tudatosság” képviselõi, s idõnként teljesen más – nem közvetlenül etikai, hanem inkább
episztemológiai – megfontolásból a jogszociológia mûvelõi is egyetértenek ezzel. Lásd CAROLYN
HEILBRUN and JUDITH RESNIK: Convergences: Law, Literature, and Feminism. 99. The Yale Law Journal
(1989), 1913–1956; DEBORAH L. THREEDY: The Madness of a Seduced Women: Gender, Law and
Literature. 6. Texas Journal of Women and the Law (1996), 1–46; DEBORAH WAIRE POST: Teaching
Interdisciplinary: Law and Literature as Cultural Critique. 44. Saint Louis University Law Journal
(2000), 1247–1272; CYNTIA G. HAWKINS-LEÓN: ‘Literature as Law’: The History of the Insanity Plea
and a Fictional Application within the Law & Literature Canon. 72. Temple Law Review (1999),
381–449; POLDEN: Introduction … (25. jegyzet). A másik oldalon, a tradicionális kánon védelmezõi kö-
zött találjuk Richard H. Weisberg mellett Richard Posnert is, akik egyébként szinte minden más kérdés-
ben indulatoktól sem mentes vitákat folytatnak egymással. Vö. RICHARD H. WEISBERG: Poetics and
Other Strategies of Law and Literature. New York: Columbia University Press, 1992; RICHARD POSNER:
Legal Narratology. 64. The University of Chicago Law Review (1997), 737–747.
001_000_2010_1.qxd 2010.04.15. 13:50 Page 15
milyen jelentõséggel bírnak a narratívák általában. Éppen ezért figyelmüket nem any-
nyira a különbözõ irodalmi mûvek elemzése, mint inkább az irodalom-tudomány
eredményeinek a jogelmélet szempontjából vett hasznosítási lehetõségei kötik le.
Voltaképpen ezt a kutatási irányt jelölte ki a „jog és irodalom” számára a mozga-
lom egyik „alapító atyjaként” számon tartott James Boyd White 1970-es évektõl ki-
bontakozó gazdag munkássága. White, aki korábban irodalomtudományban szerzett
tudományos fokozatot, a jogászok számára meglepõ folytonosságot mutatott fel az
irodalom és a jogtudomány mûvelésében.43 White mellett a legtekintélyesebb szer-
zõk, akik ebben a szemléleti távlatban dolgoznak, Martha Nussbaum44 és Robert
Cover45.
White alaptézise, hogy nyelvében él az ember. Az ember ezért és ez által társas
lény, vagyis a beszéd – a nyelvi cselekvés – által határozza meg önmagát a közösség-
ben, s egyszersmind ez által folytonosan alakítja is ezt a közösséget. Az irodalom és
a jog tulajdonképpen a nyelvi cselekvés kontinuumának különféle irányai vagy
módusaiként értelmezhetõk, de mindkettõ az egyén és a közösség identitását egyszer-
re kifejezõ, illetve létrehozó aktusok. A jog alapvetõ funkciója a közösség fenntartá-
sa, ezért lényege a konstitutív retorika – vagyis a közösség tagjai történeteinek „újra-
elmesélése”, ami lehetõvé teszi, hogy a jog által kezelt konfliktus lezárásaként az
egyén újra beilleszkedhessék a közösségbe, vagy megtalálja új helyét benne.46 White
ezért a jogot a „konstitutív retorika” – vagyis a közösségalkotó beszéd – egyik formá-
jának tekinti, ami csupán eszközeiben, formájában és fokozatilag különbözik az iro-
dalomtól.
Martha Nussbaum a „költõi igazságszolgáltatás” fogalmának elemzésébõl kiindulva
tárja fel, hogy a morális és az esztétikai ítélet alapja egyaránt az „értelmes érzelem”,
43
James Boyd White-nak a „jog és irodalom” szempontjából vett fontosabb mûvei: The Legal
Imagination: Studies in the Nature of Legal Thought and Expression. Chicago: University of Chicago
Press, 1973; When the Words Lose Their Meaning. Chicago: University of Chicago Press, 1985;
Heracles’ Bow: Essays on the Rhetoric and Poetics of the Law. Madison, Wisconsin: The University of
Wisconsin Press, 1985; Justice as Translation (17. jegyzet); Acts of Hope: Creating Authority in
Literature, Law, and Politics. Chicago: University of Chicago Press, 1995; The Edge of Meaning. Chi-
cago: Chicago University Press, 2001.
44
Martha Nussbaum, aki egyébként az antik filozófia és az etika specialistája, legnagyobb hatású mûve a
„jog és irodalom” terén a Poetic Justice: The Literary Imagination and Public Life (Boston: Beacon
Press, 1995.).
45
Robert Cover, az 1986-ban 42 éves korában elhunyt szerzõ összegyûjtött esszéi Martha Minow, Michael
Ryan és Austin Sarat szerkesztésében jelentek meg a Narrative, Violence, and the Law címmel (Ann
Arbor: University of Michigan Press, 1995.), ezek között szerepel a „jog és irodalom” berkeiben leg-
gyakrabban idézett tanulmánya, a „Nomos and Narrative” (uo. 95–172) is.
46
E feltevés kritikájaként lásd KRAKOFF: Does ‘Law and Literature’ …(24. jegyzet). Krakoff elsõsorban a
jogásztársadalom közösségi jellegét teszi kérdésessé. Robin West bírálatában arra hívja fel a figyelmet,
hogy a „szöveg közösség”, amit White a közösség fogalmával azonosít, sokkal szûkebb, mint a közös-
ség tényleges, interaktív tagjainak összessége, ezért White elveszíti a kritikai álláspont kialakításnak le-
hetõségét a „szöveg közösséget” uraló társadalmi csoportok értékrendjével szemben. Lásd ROBIN WEST:
Communities, Texts, and Law. 1. Yale Journal of Law and Humanities (1988), 129–156. John D. Ayer
pedig azt kifogásolja, hogy White túlságosan leegyszerûsíti a nyelv és a hatalom kölcsönhatásának prob-
lémáját. JOHN D. AYER: Law and Literature and the ‘Conversation of Mankind. 4. Cardozo Arts and
Entertaiment Law Journal (1985), 261–276.
001_000_2010_1.qxd 2010.04.15. 13:50 Page 16
a szimpátia. A szimpátia azonban nem azonos a másik ember iránt érzett puszta jóin-
dulattal, hiszen megköveteli, hogy képzeletben embertársunk helyzetébe, s lelkivilá-
gába helyezkedjünk (empátia), majd az ott tapasztaltakat az értelem segítségével ves-
sük össze saját érzés- és értékvilágunkkal. Nussbaum – akárcsak White47 – a képze-
lõerõ fontossságát hangsúlyozza, mint ami nélkülözhetetlen a szimpátia mûködésé-
hez.48 A „jog és irodalom” mûvelõi számára könnyen levonhatók e gondolatmenetbõl
adódó következtetések: a jog és az irodalom természetes kapcsolatban állnak egymás-
sal, hiszen mindkettõ végsõ alapja az emberi természetben a képzelõerõ képessége,
másrészt az igazságérzet fejlesztéséhez segítséget nyújthat az irodalom mûvelése a
képzelõerõ fejlesztése révén – ergo az irodalom tanulmányozásának nagyon is helye
van a jogi oktatásban.49
Robert Cover elmélete egy lényeges vonatkozásban korrigálja White jog és iro-
dalomra vonatkozó felfogását. Bár Cover osztja White-nak azt a nézetét, hogy a jog
és az irodalom elválaszthatatlanul összekapcsolódnak, hiszen együtt alkotják az adott
közösség „normatív univerzumát”. A jog szabályai csak a jogról szóló történetek ke-
retében tesznek szert jelentésre: „minden alkotmányhoz tartozik egy eposz, és min-
den tízparancsolathoz egy szentírás.”50 Cover azonban hangsúlyozza, hogy az iroda-
lommal szemben a jog értelmezése „a fájdalom és halál mezején zajlik,”51 és a
bírósági tárgyalótermek olyan helyek, ahol „megölik” a jogról szóló beszédet azáltal,
hogy egyetlen jelentést erõltetnek a szavakra, és a beszélõk hierarchiájának megfele-
lõen elhallgattatnak vagy privilégizálnak egyes hangokat. Sõt, bizonyos esetekben
– például a családon belüli erõszak ügyeiben – a jogról való beszédet a hallgatás és
tétlenség szerkezetébe erõltetik. A jog így maga is az erõszak, a kényszer alkalmazá-
sának egy formája.52
A „jog mint irodalom” felfogásához csatlakozó szerzõk tehát elsõsorban a jog és
az irodalom közös vonásait kutatják, melyek lehetõvé teszik egy interdiszciplináris
diszkurzív mezõ kialakítását. Túl azon az általános összefüggésen, hogy mind a jog,
mind az irodalom az emberi teremtõerõ megnyilvánulásai, kézenfekvõen adódik,
hogy mindkettõ a nyelv eszközével él, s mindkettõ alapvetõ kérdése a jelentés, az ér-
telmezés problémája. A jogászok és az irodalmárok számára ugyanolyan természetû
nehézséget okoz a jelentés meghatározása, vagyis, hogy a jogalkotó/szerzõ – jogsza-
bály/szöveg – jogalkalmazó/olvasó háromszögében hol lokalizálják a jelentés deter-
47
Lásd WHITE: The Legal Imagination … (43. jegyzet).
48
Martha Nussbaum költõi igazságszolgáltatásra vonatkozó gondolatmenetének bemutatására és tovább-
gondolására lásd HORKAY HÖRCHER FERENC: A költõi igazságszolgáltatásról. Iustum Aequum Salutare,
III. 2007/2, 43–55.
49
Nussbaum kritikai értékeléséhez lásd SEATON: Law and Literature… (4. jegyzet), 483–491. Seaton –
Posner értékelésével egyetértésben – elsõsorban azt kifogásolja, hogy a Poetic Justice-ben szereplõ
konkrét mûvek kiválasztása és elemzése korántsem meggyõzõ, s a szerzõnek nem sikerül alátámaszta-
nia azt az általános tételét, hogy az irodalmi képzelet minden esetben a teljes emberi egyenlõség eszmé-
jét sugallja. Vö. POSNER: Law and Literature… (19. jegyzet), 321.
50
COVER: Nomos and … (45. jegyzet), 99. Ford. Nagy Tamás.
51
ROBERT COVER: Violence and the Word. 95. Yale Law Journal (1986), 1601–1629, 1601.
52
Cover és Martha Minow felfogásának elemzésére lásd JAMES A. EPSTEIN: Rhetoric of Silence? Some
Reflections on Law and Literature, and Social Violence. 43. Vanderbilt Law Review (1990), 1701–1706.
001_000_2010_1.qxd 2010.04.15. 13:50 Page 17
mináló tényezõjét. E témában az utóbbi két évtizedben sorra véleményt nyilvánított

nem csupán a „jog és irodalom” terén számon tartott szinte valamennyi szerzõ, ha-
nem a kortárs mainstream angol-amerikai jogelmélet jelentõsebb képviselõi is, mint
például Ronald Dworkin,53 Stanley Fish,54 Owen Fiss55 vagy éppen Richard Posner.56
Az értelmezés problémájára koncentráló megközelítés a „jog és irodalom” terén szin-
tén önálló – ’hermeneutikai’ – irányzatnak tekinthetõ.
Az interpretáció kérdése körül kialakuló tudományos diskurzus egy sajátos esz-
mei mozgást mutat, melynek lényege – mint azt az eszmecserét figyelemmel követõ
számos szerzõ is megállapítja57 –, hogy a jelentés meghatározó tényezõjét a fent vá-
zolt háromszögben elõbb a szerzõ, majd a szöveg, s az utóbbi idõben pedig egyre in-
kább az olvasó – pontosabban az „értelmezõ közösség” – pólusán vélik felfedezni a
vitában részt vevõ teoretikusok. Michael Boyer például kifejezetten párhuzamot von
az amerikai irodalomtudományban és a jogtudományban az értelmezés kérdésében
uralkodó felfogások változásában. Az irodalomtudományban a XX. század elsõ felé-
ben lépett színre és vált meghatározóvá az ún. New Critics iskola, amely az irodalmi
mûvek értelmezésében szakított a XIX. századi, a szerzõ egyéniségére és szándékai-
ra összpontosító romantikus hagyománnyal, az irodalmi szöveget önmagát helyezve
az értelmezés homlokterébe (close reading). Az 1960-as évek közepén – nem kis
részben Jacques Derridának a Johns Hopkins Universityn 1966-ban tartott Structure,
Sign and Play in the Discourse of Human Sciences címû nagyhatású elõadásának58 tu-
lajdoníthatóan – váltotta fel a New Critics szemléletét az azóta a legradikálisabb és
legszkeptikusabb irányzattá formálódó dekonstrukcionista megközelítés, amely a
szöveg értelmezésében az olvasó, befogadó személy, illetve közösség fontosságát
hangsúlyozta. Ez a szemlélet jelentkezett elõször az 1970-es években az ún. Reader
53
A jog interpretív társadalmi gyakorlatként való meghatározására vonatkozó elméletét Dworkin a Law’s
Empire címû mûvében fejtette ki, s még több önálló tanulmányt szentelt az értelmezés kérdésének.
RONALD DWORKIN: Law’s Empire. Cambridge: Mass.: The Belkamp Press of Harward University Press,
1986; „Law as Interpretation”. 60. Texas Law Review (1982), 527–545; My Reply to Stanley Fish (and
Walter Benn Michaels): Please Don’t Talk About Objectivity Anymore. In W. MITCHELL ed., The
Politics of Interpretation. Chicago: University of Chicago Press, 1983, 287–310.
54
STANLEY FISH: Is There a Text in This Class? The Authority of Interpretive Communities. Cambridge:
Mass.: Harvard Universuty Press, 1986; Working on the Chain Gang: Interpretation in Law and
Literature”; „Wrong Again; Fish v. Fiss; Don’t Know Much About the Middle Ages: Posner on Law and
Literature; Still Wrong After All These Years, in Doing What Comes Naturally: Change, Rhetoric and
the Practice of Theory in Literary and Legal Studies. Oxford: Clarendon Press, 1989, 87–102.,
103–119., 120–140., 294–311., 356–371.
55
OWEN FISS: Objectivity and Interpretation. 34. Stanford Law Review (1982), 739–763. Magyarul: Ob-
jektivitás és értelmezés. Ford. Nagy Tamás. In Szabó Miklós és Varga Csaba (szerk.): Jog és nyelv. Bu-
dapest: 2000, 240–261.; The Jurisprudence [?] of Stanley Fish, ADE Bulletin 1985 (Spring), 1–4.
56
POSNER: Law and Literature… (19. jegyzet), 209–268; Law and Literature: A Relation Reargued. 72.
Virginia Law Review (1986), 1351–1379.
57
WARD: Law and Literature (1. jegyzet), 28–42; ARISTODEMOU: A jog és irodalom… (1. jegyzet),
190–194; TERRY EAGLETON, Literary Theory: An Introduction. Minneapolis: University of Minneapolis
Press, 1983, 74.
58
Magyarul: A struktúra, a jel és a játék az embertudományok dikurzusában. Ford. Gyimesi Tímea. Heli-
kon, 1994/ 1–2., 21–35.
001_000_2010_1.qxd 2010.04.15. 13:50 Page 18
Response Critics irányzat formájában, amit egy évtizeddel késõbb aztán követett a
New Historicism iskolája, amely egyfajta visszatérést jelentett a szerzõ szándékainak,
a mû történeti kontextusának vizsgálatához. Ehhez hasonlóan a jogtudományban a
XX. század elsõ felében a Samuel Willinston által kidolgozott, kizárólag a jogi doku-
mentumok (szerzõdések, jogforrások) szövegére összpontosító értelmezési technika
volt a meghatározó – ami valóban emlékeztet a New Critics által alkalmazott close
reading módszerére –, amelyet a század közepétõl kezdve folyamatosan szorított ki
az Arthur Corbin által javasolt értelmezési módszer, mely nagyobb figyelmet szentel
a szövegen kívül álló tényezõk felderítésére. Így különösen a szerzõdések értelmezé-
sénél a felek szándékainak tisztázására, illetve a jogforrások esetén a jogalkotó szán-
dékának, a jogalkotás történeti kontextusának vizsgálatára. A XX. század utolsó évti-
zedeiben pedig – éppen a „jog és irodalom” irányzatának kibontakozása folytán is –,
az értelmezési technikák sokrétûvé válásának lehettünk tanúi, amiben – legalábbis az
értelmezés-elmélet szintjét tekintve – az irodalomtudományban kialakult teóriák köz-
vetlen hatása is érezhetõ immár.59 Az alábbiakban, anélkül, hogy a jogelméletben az
értelmezés problémája köré fonódó, szerteágazó vita minden ága-bogát számba ven-
nénk, csupán néhány befolyásosabb szerzõ álláspontját vázoljuk.
James Boyd White – akinek felfogására nyilvánvalóan jelentõs hatást gyakorolt
az „Új kritika” irodalomtudományi irányzata60 – a jelentés meghatározásában a szö-
veg fontosságát hangsúlyozza, tarthatatlan szélsõségként elvetvén egyaránt azt a fel-
fogást, mely a szerzõi szándék feltárásával kivánja megvilágítani a szöveg jelentését,
illetve amely kizárólag az olvasó értelmezésére bízná a jelentés meghatározását.
White szerint a szöveg maga alkotja meg a saját eszményi olvasóját (ideal reader), s
a szövegek konstitutív szerepet játszanak az emberi közösség és kultúra életében: a
szövegek nélkül nem léteznek közösségek, vagyis nem képzelhetõ el, hogy a jelen-
tést a közösség – vagy az individuális olvasó – a szövegtõl függetlenül lenne képes
meghatározni. Ugyanakkor White azt a naiv elképzelést is elveti, hogy a szövegnek
egy és csakis egy jól meghatározott jelentést lehetne tulajdonítani, ami a szövegen kí-
vüli formában rekapitulálható lenne. A nyelv rendkívüli összetettségébõl fakad a je-
lentés alapvetõ bizonytalansága, ebbõl azonban nem következtethetünk arra, hogy ak-
kor azt a szövegre tekintet nélkül, teljesen szabadon, egyedül saját képzeletére tá-
maszkodva határozhatná meg az olvasó. Ha azzal a felismeréssel kell szembesülnünk,
hogy a szöveg jelentése nem határozható meg teljes biztonsággal, s a (természet)tu-
dományos szemlélet egzaktságának biztos talaját elveszítve azt kell látnunk, hogy a
jelentés folyékonnyá válik, akkor erre nem a jelentés keresésének felhagyása a meg-
felelõ válasz, hanem az, ha megtanulunk hajózni e bizonytalan vizeken.61
Ronald Dworkin jogelmélete kiindulópontjait tekintve több vonatkozásban is osz-
tozik White felfogásával, s szintén kivehetõ benne az „Új kritika” hatása.62 Elõször is,
59
MICHAEL BOYER: Contract as Text: Interpretive Overlap in Law and Literature. 12. Southern California
Interdisciplinary Law Journal (2002), 167–179.
60
Vö. PAPKE: Neo-Marxists… (5. jegyzet).
61
JAMES BOYD WHITE: Law as Language: Reading Law and Reading Literatur. 60. Texas Law Review
(1982), 415–444, 433.
62
Vö. SEATON: Law and Literature… (4. jegyzet), 491. POSNER: Law and Literature… (19. jegyzet), 218.
001_000_2010_1.qxd 2010.04.15. 13:50 Page 19
hogy a jogi és az irodalmi szövegek értelmezése között nincs lényegi különbség; má-
sodszor pedig, hogy az értelmezésnek elsõsorban a szövegre kell összpontosítania.
Dworkin „esztétikai hipotézise” szerint az irodalmi kritika megköveteli, hogy a részt-
vevõk az adott mû lehetõ legkedvezõbb olvasatát adják – mely a mû (az irodalmi szö-
veg) potenciális értékeit leginkább felszínre hozza –, függetlenül a szerzõ eredeti
szándékaitól.63 A híres „láncírás” hasonlat64 voltaképpen azt sugallja, hogy ez az esz-
tétikai hipotézis alkalmazható a precedens rendszer bírói gyakorlatának magyaráza-
tára is. Ugyanakkor Dworkinnál már megfigyelhetõ egy bizonyos elmozdulás a jelen-
tés meghatározásában a szövegrõl az értelmezést végzõ személy irányába. Dworkin
nyilvánvalóan tudatában van annak, hogy a szöveg jelentése nem egyértelmû, ezért
igyekszik korlátozni az értelmezõ – Dworkin által elvileg korlátlannak tartott – sza-
badságát. Erre szolgálnak az irodalomkritika feltételezett hivatási szabályai, a jogban
a precedens rendszer elvei, a „láncírás” hasonlatban pedig a játékszabályok.65
Jerome R. Doute szerint az értelmezés-elmélet elõtti legfontosabb kihívás – ami-
vel White és Dworkin is bírkózik –, hogy meg kell teremtenie a kontextualitás mint
adottság, és az értelmezés mint potencialitás szintézisét. Erre való kísérletként java-
solja megkülönböztetni az értelmezés két szintjét. Az értelmezés kötelezõ (mandatory)
szintjén azonosítani kell azokat az érzeteket, melyekben osztozik minden társadalmi
résztvevõ, míg az aspirációs (aspirational) szint bármilyen formát ölthet, amennyiben
az fenntart valamilyen érzéki vagy kontextuális kapcsolatot az értelmezés kötelezõ
szintjével. Az értelmezés két szintjének összekapcsolása teremti meg az érthetõség és
a szabad jelentéstulajdonítás egyensúlyát.66 Ennek az egyensúlynak a megteremtésére
törekszik Owen Fiss is, mikor hangsúlyozza, hogy az értelmezés elméletében két vég-
letet kell elkerülni: azt a felfogást, amely az interpretációt valami „teljesen mechani-
kus cselekvésnek”, illetve amely „teljesen diszkrecionálisnak” tekinti azt.67
63
Seaton szerint Dworkin „esztétikai hipotézisének” megfogalmazásakor valójában félreérti, ami az iro-
dalomtudományban történik, mert nem veszi figyelembe, hogy az „Új kritika” már körülbelül fél évszá-
zada elveszítette meghatározó jellegét, másrészt az „új kritikusok” legjobbjai sohasem zárkóztak el tel-
jesen a szerzõi szándék vizsgálatától még a close reading alkalmazása mellett sem. Vagyis Dworkin
„esztétikai hipotézise” segítségével nem hogy a jog, de az irodalom mûködését sem képes megragadni.
SEATON: uo. 491–495.
64
A „láncírás” egy olyan játék, melyben a résztvevõk egymás után írnak egy-egy fejezetet egy könyvbe, s
mindenki folytatja az elõtte már megírt részeket. A játék szabályai szerint, minden résztvevõnek arra kell
törekednie, hogy a lehetõ legjobb mû szülessék. Dworkin elképzelése szerint az elsõ játékosnak teljes sza-
badsága van arra nézve, hogy milyen témát és mûfajt választ, míg a sorban késõbb következõk mozgáste-
re egyre szûkül, ahogy kibontakozik a mû szerkezete, mert tiszteletben kell tartaniuk annak integritását.
65
Vö. DWORKIN: Law as Interpretation (56. jegyzet). Stanley Fish, Dworkin egyik legelszántabb és legki-
tartóbb kritikusa, két irányból bírálja Dworkin felfogását: egyrészt úgy véli, hogy Dworkin félelmei
alaptalanok az értelmezõ szabadságára vonatkozóan, mert az értelmezést végzõ személy mindig része-
se az értelmezõ közösség kultúrájának, ezért a szabadsága korántsem korlátlan; másrészt hasztalannak
ítéli Dworkin törekvését, hogy szabályokkal korlátozza az értelmezõ személy szabadságát. A szabályok
ugyanis – legyenek azok hivatásbeli, jogi vagy játékszabályok – mindig maguk is értelmezésre szorul-
nak. Lásd FISH: Working on the Chain Gang…; Wrong Again; Still Wrong… (54. jegyzet).
66
JEROME R. DOUTE: Aspects of Interpretational Relationships in Law and Literature., 14. Ohio Northern
University Law Review (1987), 393–426.
67
Lásd FISS: Objectivity and Interpretation (55. jegyzet). Stanley Fish Fiss-szel szemben is ugyanazokat a
kifogásokat emeli, mint Dworkin bírálatában. Vö. FISH: Fish v. Fiss (54. jegyzet).
001_000_2010_1.qxd 2010.04.15. 13:50 Page 20
Az eddig ismertetett álláspontokkal szemben Richard Posner úgy véli, hogy alap-
vetõ különbség van az irodalmi mûvek és a jogi dokumentumok értelmezése között.
Az elõbbiek tekintetében Posner az „Új kritika” hagyományához csatlakozó szemlé-
letet vall magáénak, vagyis hogy az értelmezésnek a szerzõi szándéktól függetlenül
a szövegre kell összpontosítania, és annak esztétikai értékeit kell felszínre hoznia.
A jogi dokumentumok esetében viszont nagyon is helyénvaló a jogalkotó, vagy a
szerzõdõ felek eredeti szándékának kutatása, hiszen az interpretáció célja sem a jogi
szövegek esztétikai értékeinek megvilágítása – bár kétségtelen, hogy egyes bírói íté-
letek rendelkeznek ilyen kvalitásokkal –, hanem a norma alkalmazásával a társada-
lom tagjai cselekvésének közvetlen befolyásolása a közhatalom gyakorlása révén.
Stanley Fish egyetért Posner végkövetkeztetésével, tehát hogy gyökeres különb-
ség van az irodalmi és a jogi értelmezés között, viszont tökéletesen elhibázottnak vé-
li a konklúzióhoz vezetõ elméleti érvelést. Fish szerint Posner ugyanabból a téves fel-
tevésbõl indul ki, mint Dworkin és Fiss is, nevezetesen, hogy a szövegeknek létezne
valamiféle „objektív”, az értelmezés aktusától függetlenül létezõ jelentése, ami a
megfelelõ értelmezési eljárással – melynek szabályai önmaguk nem szorulnak értel-
mezésre – megragadható lenne. Posner összes elméleti distinkciója,68 amellyel az iro-
dalmi és a jogi értelmezés eltérõ voltát kívánja megvilágítani, ezért tarthatatlan. Fish
szerint ugyanis az irodalmi és a jogi értelmezés közötti különbség nem elméleti – va-
gyis a Posneréhez hasonló dichotómiákkal nem megragadható –, hanem gyakorlati
jellegû, vagyis egyszerûen az az alapja, hogy az irodalomkritika és a jogértelmezés
eltérõ kulturális hagyományok által konvencionalizált minták szerint zajlik. Ez az
eszmefuttatás voltaképpen egy pragmatista felfogásba torkollik, amely a praxis sajá-
tosan kidolgozott fogalmára épít. Eszerint az értelmezés aktusa és társadalmi, kultu-
rális kontextusa között egy kölcsönös meghatározottság áll fenn: az értelmezés aktu-
sa mindig a hagyomány által elõzetesen meghatározott keretek között megy végbe,
azonban maga a hagyomány is folyamatosan értelmezésre szorul. Éppen ezért nem le-
hetséges sem a hagyománnyal teljesen szakító értelmezés, ahogyan a hagyományt tel-
jes mértékben követõ – tehát változtatás nélkül fenntartó – interpretáció sem.69 Fish
68
Fish tizenöt ilyen elméleti distinkciót elemzett ki Posner érvelésébõl: az „interpretáció” és a „konstruk-
ció” (1); a történelemhez és a kontextushoz kötött szavak, és a „történeti kontextusukból kiragadott sza-
vak” (2); határozott és „nem meghatározott jogalkotó hatalom” (3); a „nagyon specifikus nyelv” és a ho-
mályos, nem specifikus nyelv (4); az igazságszolgáltatást korlátozó jogalkotás és az igazságszolgáltatá-
nak „blankettát adó” jogalkotás (5); az olyan nyelv, amely egyszerûen „gyönyörû és megindító” (pl. egy
költeményé), és a politikai vagy jogi „jelentõséggel” bíró nyelv (6); az olyan nyelvi produktumok, me-
lyek egyszeriek és célzatosak, illetve az olyan produktumok, amelyek „öntudatlanok” vagy a zseniali-
tás kiáradásai (7); az „idõhöz és kultúrához” kötött nyelv és az olyan nyelv, amely képes „átlépni a ha-
tárokat” (8); a kötött és a szabad („felelõtlen”) olvasat (9); az ítélkezés mint olyan tevékenység, amelyet
„autoritatív szövegek” korlátoznak, és az irodalomkritika, ami olyan szövegekkel foglalkozik, melyek
függetlenek a tekintély és a hatalom kérdéseitõl (10); a bizonyos és a bizonytalan szövegek (11); a re-
torikai és a nem-retorikai diskurzusok (12); a tudományos eszmecsere, illetve a logika és bizonyítás kö-
vetelményeinek kevésbé megfelelõ diskurzusok (13); a neutrális, színtelen nyelvezet és a stílussal szí-
nezett nyelv (14); valamint a tudományos nyelv és a meggyõzést szolgáló nyelv között (15). FISH: Don’t
Know Much About the Middle Ages (54. jegyzet), 296–297.
69
Lásd FISH: Doing What Comes Naturally (54. jegyzet).
001_000_2010_1.qxd 2010.04.15. 13:50 Page 21
elmélete így tovább mozdul abba az irányba, hogy a jelentés meghatározó tényezõjét
a szövegrõl az „értelmezõ közösség” pólusára helyezze.70
Harold Bloom „hatástól való szorongás” elméletét71 hasonlítja össze a precedens
elv mûködésével David Cole kísérlete72 nyomán Kenji Yoshino. Yoshino úgy véli,
hogy a retorikai eszközök Bloom által kidolgozott taxonómiája használható a jogi
70
Kenneth S. Abraham elemzésében már az 1970-es évek elején felhívta a figyelmet arra, hogy a Fish ál-
tal is képviselt „dekonstrukcionista” felfogás – vagyis annak elvetése, hogy a jelentést a szöveg határoz-
ná meg egyedül – két modellje egyaránt kiegészítésre szorul. Az elsõ modell az értelmezésre úgy tekint,
mint az egyedi olvasó egyfajta „önprojekciójára”, vagyis hogy a jelentést mintegy az olvasó tölti bele a
szövegbe. A második modell szerint a jelentést nem szöveg, s nem is az egyedi olvasó, hanem az olvasó
„közösség” – melynek az egyéni értelmezõ a tagja – határozza meg. Az elsõ modell hiányossága, hogy
kevés teret enged a szövegnek, míg a másodiké, hogy nem képes figyelembe venni a nyelv inherens bi-
zonytalanságát. Ezzel Abraham voltaképpen White mérsékeltebb, inkább a szövegre összpontosító fel-
fogásához csatlakozik. Vö. KENNETH S. ABRAHAM: Reading Law and Reading Literature. 1. ALSAP,
1973, 31–35. James Seaton elsõsorban Fish „pragmatizmusát” teszi bírálat tárgyává. Véleménye szerint
Fish elmélete nem enged teret a gyakorlattól elszakadó elméleti reflexiónak, ami nem csupán az elmé-
leti kategóriák viszonylagossá válásához vezet – addig a józan észnek ellentmondó szintig, hogy Fish
elmélete alapján nem tehetünk különbséget az „értelmezõ közösség kényszere”, és a halántékunkhoz
szorított lõfegyver által gyakorolt kényszer között –, hanem egyáltalán az elméletalkotás értelmét kér-
dõjelezi meg, s végsõ soron egy elszegényített emberképhez és történelemszemlélethez vezet. SEATON:
The Two Branches… (5. jegyzet). Fiss kritikai elemzésében Fish álláspontjának szélsõségességét két
vonatkozásban világítja meg: egyrészt elismeri, hogy a bírói értelmezésben jelentõs szerepet játszik a
gyakorlatban elsajátított „tacit tudás” és hivatásbeli know-how, de úgy véli, hogy Fish teljesen figyelmen
kívül hagyja a jogi normák szerepét, amelyek döntõen befolyásolják a bírói értelmezés gyakorlatát.
Másrészt Fiss szerint Fish alábecsüli a szöveg jelentõségét a kontextushoz képest. Fish e kétirányú ra-
dikalizmusa oda vezet, hogy mivel semmilyen a kontextuson kívül álló szabályozó normát, vagy általá-
nos standardot nem fogad el, ezért az esetlegesen ütközõ értelmezések között képtelen állást foglalni,
sõt számára a jog is feloldódik a politikában. FISS: The Jurispridence [?] of Stanley Fish (55. jegyzet).
Martha Nussbaum Fish és Posner értelmezésre vonatkozó elméletében az antik szkepszis modern for-
máját véli felfedezni, amelynek alapeszméje a határozott normatív elkötelezettség elutasítása. A szkep-
szis önemésztõ jellege miatt ez azonban elkerülhetetlenül egy elszegényített ember- és társadalom-
felfogáshoz vezet. NUSSBAUM: Scepticism About Practical Reason… (4. jegyzet).
71
HAROLD BLOOM: The Anxiety of Influence. A Theory of Poetry. New York: Oxford University Press,
1973. Bloom a freudi pszichológiából merítve úgy véli, hogy a költõk gyakorta „kreatívan félreolvas-
sák” példaképnek tekintett elõdeiket, hogy meneküljenek az „atyai tekintély” árnyékából. Bloom hatfé-
le viszonyt ír le, amely lehetõvé teszi, hogy a költõ helyet teremtsen magának. Ezek a „revizionista vi-
szonyulások” a következõk: a clinamen, vagy csavarás, mikor a költõ valamilyen hibát kíván kiigazíta-
ni a példaképül szolgáló szövegben; a tessera, vagyis kiegészítés, mikor a költõ az elõd mûvének hiá-
nyait tölti ki; a kenosis, vagyis kiürítés, mikor a költõ demisztifikálja az isteni atyát, megmutatva, hogy
ugyanolyan sérülékeny, mint maga a fiú; a daemonisatio, mikor a költõ az elõd antitézisét teszi magáé-
vá; az askezis, mikor a költõ visszafogja saját tehetségét, hogy az elõd eredményeit a kenosis egy gyen-
gébb formájával csorbítsa; s végül az apophrades, mikor az örökös oly mértékig az elõd fölébe kereke-
dik, hogy megfordítja az atya-fiú viszonyt.
72
DAVID COLE: Agon at Agora: Creative Misreadings in the First Amadment Tradition. 95. Yale Law Journal
(1986), 857–905. Cole kinndulópontja, hogy Bloom elméletét nem csak a költészetre, hanem minden-
féle irodalmi alkotásra, sõt a jogra is alkalmazható. A Bloom által leírt revizionista viszonylatok egysze-
rûen retorikai eszközök, melyek segítségével uralhatóvá válnak a precedensek, nem csupán az irodalom-
ban, hanem a jogban is. Míg a clinamen, az enyhe, korrektív mozgás feleltethetõ meg a precedens inko-
rporációjának, addig a legszélsõségesebb apophrades írja le az új precedens születésének diadalmas pil-
lanatát. A kreatív félreolvasás e két szélsõséges módja közzé esõ többi formának is meg van a sajátos
jelentõségük a precedens rendszer mûködésében. Yoshino szerint azonban Cole-nak nem sikerült
001_000_2010_1.qxd 2010.04.15. 13:50 Page 22
elemzésekben is, de figyelembe kell venni a két különbözõ féle szöveg eltérõ funkci-
óját és következményeit, valamint hogy az irodalmi kreativitás értékét nem lehet min-
den további kvalifikáció nélkül a jog világába helyezni, ahol a kreativitás értékét a
méltányos eljárás, illetve a jogbiztonság értékeivel kell összhangba hozni.
Végezetül, az értelmezés kérdésérõl kialakult álláspontok áttekintésénél szólnunk
kell még Sanford Levinson és Jack M. Balkin munkásságáról. Mint láttuk, a fentiek-
ben ismertetett teóriák közös hallgatólagos feltevése szerint a jogász a jogi szöveg ér-
telmezésekor azonos helyzetben van az irodalmi mû olvasójával. Levinson és Balkin
ezzel szemben azt hangsúlyozza, hogy a jogász pozíciója sokkal inkább az elõadómû-
vész helyzetével rokonítható, aki az elõtte fekvõ szövegbõl kiindulva cselekszik,
semmint az irodalmi mû magányos, elszigetelt és passzív olvasójáéval.73
Ez a meglátás azonban átvezet minket a „jog mint irodalom” másik tartományá-
ba, ahová azok a törekvések sorolhatók, amelyek a jognak valamilyen konkrét irodal-
mi mûfajhoz való hasonlóságát emelik ki: például a retorika,74 a mûfordítás75 vagy ép-
pen a dráma76 mûfaji sajátosságait szem elõtt tartva, elemzik a különbözõ jogi jelen-
ségeket.
Ambíciók és kételyek
A „jog és irodalom” fenti tematikus áttekintéséhez érdemes még néhány megjegyzést
fûznünk: elõször is, hogy a megjelölt tematikus egységek, irányzatok között valójá-
ban nincs éles határ. Az egyes szerzõk érdeklõdése, elméleti pozíciója maga is válto-
zik idõvel, másrészt a különbözõ részproblémák szorosan összekapcsolódnak. Hiszen
a jog „tartalmi” igazságosságának kérdése például aligha választható el a jog „formá-
jának” kérdésétõl. Másrészt nem szabad elfeledkeznünk arról sem, hogy e vázlat ko-
rántsem tér ki a „jog és irodalom” terén felbukkanó összes témára. Nem említettük
például a gyermekeknek szóló irodalom elemzését a jog szocializációjának vizsgála-
ta körében vagy nem szóltunk a jog és az irodalomnak a posztkoloniális helyzetben
megjelenõ sajátos kapcsolatáról.77 Vagy éppen arról a témáról, amit a szkeptikusok a
12
elkerülnie a „jog és irodalom” kutatóira a Posner szerint leselkedõ veszélyeket: egyrészt elmulasztja fel-
tárni a jog és irodalomban meglévõ valóban közös vonásokat, másfelõl viszont túlbecsüli a felszíni ha-
sonlóságok jelentõségét. Így Cole elmulasztotta, hogy a jog és az irodalom egymást kölcsönösen meg-
világító összefüggéseit feltárja azáltal, hogy Bloom elméletét konkrét szövegek elemzésében alkalmaz-
za. Másrészt túlhajtja a jog és irodalom közötti hasonlóságot, mikor az irodalom terén pozitív konnotá-
ciójú ’felforgatás’ (subversion) fogalmát kvalifikáció nélkül viszi át a jog világába. KENJI YOSHINO:
What’s Past Is Prologue: Precedent In Law and Literature. 104. Yale Law Journal (1995), 471–509, 480.
73
SANFORD LEVINSON and JACK M. BALKIN: Interpreting Law and Music: Performance Notes on ‘The
Banjo Serenade’ and ‘The Lying Crowd of Jews’. 20. Cardozo Law Review (1999), 1513–1569; Law as
Performance, in MICHAEL FREEMAN and ANDREW D. E. LEWIS (eds.): Law and Literature. New York:
Oxford University Press, 1999, 729–751; Law, Music and Other Performing Arts, 139. University of
Pennsylvania Law Review (1991), 1597–1656. SANFORD LEVINSON: Some (Brief) Reflections About
Law and Literature. 10. Cardozo Studies in Law and Literature (1988), 121–123.
74
Lásd WHITE: Heracles’ Bow (43. jegyzet).
75
Lásd WHITe: Justice as Translation (7. jegyzet)
76
Errõl lásd H. SZILÁGYI ISTVÁN: Horváth Barna géniusza. Iustum Aequum Salutare, III. 2007/2. 31–42.
77
Lásd LENTA: Is There a Class In This Text? (8. jegyzet).
001_000_2010_1.qxd 2010.04.15. 13:50 Page 23
jog és az irodalom kapcsolatának egyetlen gyakorlati szempontból jelentõs esetének

tartanak – nevezetesen, mikor az irodalmi mûalkotások szerzõi a bíróság elé kerülnek
a közerkölcs védelmében alkalmazott cenzúra, vagy a privát szféra védelmének olyan
eseteinél, melyekben az irodalmi mûvek valakinek a jó hírnevét sért(het)ik (rágalma-
zás, becsületsértés),78 vagy azokról a vitákról, melyek az irodalomnak a jogi oktatás-
ba való bevonásának gyakorlati kérdéseirõl folynak. Végezetül nem szabad megfe-
ledkeznünk azokról a véleményekrõl sem, melyek alapvetõ kételyeket fogalmaznak
meg a „jog és irodalom” hívei által kitûzött gyakorlati célok és elméleti módszerek-
kel szemben. A jelen tanulmány hátralévõ részében ez utóbbi két témára – vagyis a
„jog és irodalom” oktatási ambícióira és a vele szemben megfogalmazott alapvetõ ké-
telyekre – szeretnék még bõvebben kitérni.
A „humanisták” – mint láttuk – elsõsorban az irodalom erkölcsi nevelõ hatását
hangsúlyozzák, mikor az irodalomnak a jogi oktatásba való bevonása mellett érvel-
nek, noha korántsem mindenki olyan elszántan és feltétel nélkül, mint Richard
Weisberg vagy Martha Nussbaum.79 Ian Ward Weisberg munkásságnak értékelésekor
például arra a problémára hívja fel a figyelmet, hogy bár az irodalmi mûvek elemzé-
se kétségtelenül alkalmas az erkölcsi dilemmák felvetésére, de egyáltalán nem helyes,
ha ezeknek a kérdéseknek az egyértelmû megválaszolására kívánjuk felhasználni
azokat, hiszen az irodalmi mûvek egyik legfõbb erénye, hogy „nyitott végûek”, va-
gyis a legkülönfélébb olvasatokat engedik meg. E probléma szorosan összefügg az-
zal, hogy bizonyos morális kérdések nehezen választhatók el a politikai állás-
foglalástól.80 Ez ugyanis felveti annak a veszélyét, hogy a „jog és irodalom” a Critical
Legal Studies mozgalom sorsára juthat, amely oktatási ambícióit felcserélte tisztán
politikai törekvésekre, s aztán saját energiáit arra fecsérelte el, hogy egy olyan tudo-
mányos nyelvet hozott létre, mely legjobb híveit is elidegenítette a mozgalomtól idõ-
vel. Ward úgy véli, hogy ezért nagyon fontos, hogy a „jog és irodalom” ne veszítse
szem elõl eredeti oktatási ambícióit, melyek mellett számos érvet lehet felhozni.
Az irodalmi mûvek bevonása az oktatásba segít leküzdeni a diák és a tanár közötti
falakat, éppen azért, mert a mûelemzésekben nincs egyértelmû igaz vagy hamis
értékelés;81 megmozgatja a diákok képzelõerejét, fejleszti íráskészségüket, és nem
78
Lásd POSNER: Law and Literature… (19. jegyzet), 319–352; JOEL M. GORA: Literature, Life, and
the Law, 51. Brooklyn Law Review (1985), 225–231; A magyar irodalomban lásd errõl SÓLYOM PÉTER:
A mûvészet szabadsága és az esztétikai ítéletek. Iustum Aequum Salutare, III/2007/2, 95–109.
79
Weisberg és Nussbaum álláspontjának kritikájára lásd 4. és 49. jegyzet.
80
Mint arra a Ward rámutat, az etikai és a politikai kérdések gyakran nem válnak el világosan egymástól,
hanem egy folyamatos skálán folynak össze. Így például Weisberg szilárd alapon mondhatja, hogy a
Holokauszt vagy a nõgyûlölet rossz és etikátlan, de az már kevésbé világos, hogy a keresztény dogma-
tikus teológia is ilyen egyértelmû megítélés alá esne, mint azt Weisberg állítja. Vajon a kommunizmus
vagy az apartheid ugyanúgy rossz és etikátlan-e, mint a Holokauszt, és az abortusz csupán másik név
lenne-e a gyilkosságra, s ugyanez igaz volna-e az eutanáziára és a húsevésre is? WARD: From Literature
to Ethics… (4. jegyzet), 396–398.
81
Ezt az érvet fejti ki Clark D. Cunningham, aki egyenesen a szókratikus oktatási módszer visszacsempé-
szésének lehetõségét látja az irodalomnak a jogi oktatásba való bevezetésében. CLARK D. CUNNINGHAM:
Learning from Law Students: A Socratic Approach to Law and Literature. 63. University of Cincinnati
Law Review (1994), 195–220.
001_000_2010_1.qxd 2010.04.15. 13:50 Page 24
utolsó sorban élvezetes foglalatosság, ami segít enyhíteni a jogi oktatás túlságosan
technikaivá vált nyelvezetének szárazságát.82
Hasonló bírálatot fogalmaz meg a radikális humanistákkal szemben James Seaton is,
aki szerint azok gyakran csak azért dekonstruálják az erkölcsi konvenciókat, hogy a ma-
gukét állítsák helyükbe. Ugyanakkor kétségbe vonja a „hermeneutikusok” – Dworkin és
Fish – elképzeléseit is, hogy a jog tanulmányozása szempontjából az értelmezés iroda-
lomtudományi elméletei megvilágító erejûek volnának. Ehelyett visszanyúl Arisztote-
lész gondolatához, aki Poétikájában a költészet mimetikus eredetét hangsúlyozza, va-
gyis hogy az irodalom a való életet utánozza. Az irodalomnak a jogi oktatásban éppen ez
a funkciója az, ami Seaton szerint valóban lényeges volna, tehát a hallgatók az irodalmi
mûvek olvasása révén szerezhetnek átélhetõ formában ismereteket azokról az emberi és
társadalmi körülményekrõl, melyek a jog világában is felbukkannak.83
James Boyd White miként a jog és az irodalom közös vonásait hangsúlyozza az-
által, hogy mindkettõt a konstitutív retorika módusaiként határozza meg, ugyanígy
edukatív hatásuk analógiáját emeli ki a témának szentelt tanulmánykötetében.84 Mind
az irodalom, mind pedig a jog lényeges tényezõje a közösségi és individuális önmeg-
határozás folyamatának, melynek során elvárásainkat állandóan a tapasztalatokhoz
igazítjuk. Ez különös erõvel és világossággal jelenik meg a jog esetében, amely egy-
szerre konstitutív eleme elvárásaink rendszerének, s nyújt egy sor lehetõséget és
módszert arra, hogy azokat a tapasztalatokhoz igazíthassuk. Az irodalom tanulmá-
nyozása hozzájárulhat ahhoz, hogy ennek a belátásnak a fényében világosabbá vál-
hassanak a joggyakorlat etikai viszonylatai.
A narrativisták egyrészt – White-tal azonos felfogásban – éppen a közösségalakí-
tás igénye miatt szorgalmazzák az irodalom tanulmányozását, másrészt pedig a ki-
sebbségi öntudatot kifejezõ irodalmi mûvek vagy nem kanonizált „jogi történetek”
segítségével törekednek hangot adni a – fehér, középosztálybeli férfiak által alkotott
és alkalmazott – jog által meg nem hallgatott társadalmi csoportoknak. Jellemzõ pél-
dául a feminista jogelmélet oktatását célzó kurzusokban a narrativista megközelítés-
sel való kísérletezés, melyrõl számos szerzõ(nõ) számol be,85 egyszerre célozva meg
a tanulócsoportban a közösségépítést és a nõi öntudat megerõsítését. Melissa
Harrison például egyik tanulmányában a feminista jogelmélet iránt érdeklõdõ, önként
verbúválódott hallgatónõk oktatásával szerzett tapasztalatairól számol be. Harrison
módszertani útmutatóként Carolyn Heilburn és Judith Resnik Convergences: Law
and Literature and Feminism86 címû tanulmányát használta, míg a feminista jogelmé-
82
IAN WARD: The Educative Ambition of Law and Literature.13. Legal Studies (1993), 323–331.
83
SEATON: Law and Literature… (4. jegyzet).
84
JAMES BOYD WHITE: From Expectation to Expereince: Essays on Law and Legal Education. Ann Arbor:
University of Michigan Press, 2000.
85
Lásd JUDY SCALES-TRENT: Using Literature in Law School: The Importance of Reading and Telling
Stories. 7. Berkeley Women’s Law Journal (1991); PATRICIA CAIN: Teaching Feminist Legal Theory at
Texas: Listening to Difference and Exploring Connections. 38. Journal of Legal Education (1988); ANN
E. FREEDMAN: Feminist Legal Method in Action: Challenging Racism, Sexism, and Homphobia in Law
School. 24. Georgia Law Review (1990); MORRISON TORREY et al.: Teaching Law in a Feminist Manner:
A Commentary from Experience. 13. Harvard Women’s Law Journal (1990).
86
RESNICK HEILBURN: Convergences … (425. jegyzet).
001_000_2010_1.qxd 2010.04.15. 13:50 Page 25
let vonatkozásában Robin West Jurisprudence and Gender87 címû mûvét. Harrison
tanulmányának érdekessége, hogy a narritivista felfogás szellemében, a nõi hallga-
tóknak a férfiak által dominált jogi oktatásban való elidegenedettségét a hallgatónõk
által írt szövegekkel illusztrálja.88
Az általában vett jogelmélet vonatkozásában a Wardéhoz hasonló, mérsékeltebb
álláspontot képvisel Simon Lee, aki hangsúlyozza, hogy a teroetikus képzésben bizo-
nyosan helye van az irodalmi mûvek tanulmányozásának a morális dilemmák megvi-
lágításában, az íráskészség és szövegelemzés fejlesztésében, de az önmagában nem
pótolhatja a hagyományos (vagy kevésbé hagyományos) jogelméleti munkák
oktatását.89
Az irodalomnak az oktatásba való bevezetésével azonban nem csak az elméleti
stúdiumok oktatói kísérleteznek, hanem szép számmal akadnak erre vállalkozók a té-
teles tárgyak tanárai között is.90
Ami a „jog és irodalommal” szembeni kételyeket illeti, ebben a körben elsõként
mindenképpen Richard Posner munkásságát kell megemlítenünk, aki az 1988-ban
megjelent Law and Literature: A Misunderstood Relationship címû kötetében91 fog-
lalta össze ellenvetéseit, miszerint: az irodalmi mûvek egyrészt sohasem a jogról, ha-
nem mindig az „örök emberi kérdésekrõl” szólnak, ezért semmi lényegeset nem is
tudhatunk meg belõlük a jogra vonatkozóan. Másrészt az irodalom célja valójában
nem is (a társadalomra vagy a jogra vonatkozó) „ismeretek közlése”, hanem esztéti-
kai élmények kiváltása. Harmadrészt az irodalmi mûvek értelmezésében egyáltalán
nem számít a szerzõ szándéka, míg a jog esetében a jogalkotó szándékának vizsgála-
ta a jog értelmezésének egyik fontos módszere.
Posner könyve nagy port vert a „jog és irodalom” hívei körében, s a Posner-vita
bizonyosan önálló fejezetet érdemel az irányzat történetében.92 A „humanisták” az
87
ROBIN WEST: Jurisprudence and Gender. 5. University of Chicago Law Review (1988), 1–72.
88
MELISSA HARRISON: A Time of Passionate Learning: Using Feminism, Law, and Literature to Create a
Learning Community. 60. Tennessee Law Review (1993), 393–429.
89
SIMON LEE: Law and Literature: Goodbye Austin, Hello Austen? 10. Oxford Journal of Legal Studies
(1990), 252–259.
90
Robert Batey például a Hitcleréhez hasonló felfogásban (lásd 26. jegyzet) használja a klasszikus mûve-
ket a büntetõjog oktatásában. Vö. ROBERT BATEY: Literature in a Criminal Course: Ayschylus, Burgess,
Oates, Camus, Poe, and Melville, 22. Legal Studies Forum (1998), 45–77.; Deborah Waire Post szerzõ-
társaival a szerzõdési jogról szóló új típusú interdiszciplináris casebookot szerkesztett, melybe a rele-
váns precedensek közzé irodalmi szemelvényeket és rövidebb novellákat illesztettek, szakítva a már be-
vettnek számító közgazdasági, illetve szociológiai jellegû megközelítéseket integráló tankönyvek ha-
gyományával. AMY HILSMAN, DEBORAH WAIRE POST & SHARON KANG HOM: Contracting Law. Durham
N.C.: Carolina Academic Press, 1996; POST: Teaching Interdisplinary… (42. jegyzet). Jeffrey G.
Sherman pedig az adójog tanulása mellé ajánlotta hallgatóinak diétaként a drámairodalom remekmûve-
it. SHERMAN: A Tax Teacher Tries… (6. jegyzet). Az Antigoné vagy a Hamlet persze – némi átalakítás-
sal – kiválóan megfelel a büntetõ perrendtartás oktatásának nyersanyagául is, mint arról Alan R. Velie
és Casey Davis beszámolnak. VELIE & DAVIS: Introducing Trials… (11. jegyzet).
91
POSNER: Law and Literature… (19. jegyzet).
92
A magyar irodalomban a polémia bizonyos aspektusait Nagy Tamás és Falusi Márton tárgyalta. Lásd
NAGY: Néhány eljárás … (16. jegyzet); FALUSI MÁRTON: Virágvasárnapi zsákban futás: jog, irodalom
és politikai filozófia napjainkban. Hitel, XX. évf. (2007), 79–95.
001_000_2010_1.qxd 2010.04.15. 13:50 Page 26
etikai problémák iránti érzéketlenséggel,93 szkepticizmussal94 vádolták Posnert, s

kimutatták a posneri elmélet hátterében álló emberkép – a liberális homo economi-
cus – egyoldalúságát.95 Posner válaszul több tanulmányában fejtegette a liberális ér-
tékek melletti elkötelezettségét, s bírálóit „akadémikus moralistáknak” bélyegezte,
akiknek többsége „[…] mellbe vág nagyképûségével, szûklátókörûségével, cenzú-
raszerû kritikájával, naivitásával, leereszkedõ kegyeskedésével, öntömjénezésével,
túlzott bal- és jobboldaliságával, s gyakori politikai szélsõségessége ellenére, sót-
lanságával”.96
Jack M. Balkin és néhány más szerzõ úgy vélte,97 hogy Posner valódi szándéka a
„jog és irodalom” – és közvetve a CLS – eltávolítása a jogi oktatásból, s ezzel a „jog
és gazdaság” pozícióinak és tekintélyének védelme. Posner e felvetésre érdemben
nem reflektált.
Ezeken az általánosság szintjén mozgó bírálatokon túl kritikusai persze részlete-
sen is elemezték Posnernek az irodalomról és az értelmezésrõl vallott nézeteit. Az
elõbbivel kapcsolatban kimutatták, hogy nem csak az általa elutasított vagy figyel-
men kívül hagyott irodalomelméleti irányzatok – strukturalizmus, dekonstrukcional-
izmus – törekvéseit, hanem a magáénak vallott „Új kritika” felfogását is félre érti.98
Az interpretációra vonatkozó nézeteinek Stanley Fish által adott, megsemmisítõnek
szánt kritikáját pedig már fentebb ismertettük.99 Posner a bírálatokban szóba került
egyes mûvek elemzése köré építette válaszát, kifejtve az „Új kritika” általa értelmezett
93
Mint azt Richard H. Weisberg megjegyzi egyik tanulmányában: „[amit] Posner bíró úr, természetesen,
elmulasztott megragadni: a jog és a jogi nyelv mindig etikai választásokhoz kötõdik…”. Three Lessons
from Law and Literature. 27. Loyola of Los Angeles Law Review (1993), 285–303, 286; Posner köny-
vének korábbi recenziójában pedig azt hangsúlyozza Weisberg, hogy Posner jogelméletét és iroda-
lomszemléletét ugyanaz a három jellemzõ kapcsolja össze: a tekintélyelvûség, az önkényesség és a sze-
mélytelenség. RICHARD H. WEISBERG: Entering With a Vengeance: Posner on Law and Literature. 41.
Stanford Law Review (1989), 1597–1626.
94
Lásd NUSSBAUM: Scepticism About Practical Reason… (4. jegyzet).
95
Lásd WEST: Authority, Autonomy and Choice… (33. jegyzet). James White Boyd ugyan nem közvetle-
nül Posnernek címezte bírálatát, de a Justice as Translation címû mûvében egy teljes fejezetet szentelt
a mikroökonómia tudományos nyelvezetének elemzésére, melybõl a Westéhez hasonló következtetése-
ket vont le a mögöttes emberkép vonatkozásában. Vö. WHITE: Justice as Translation (7. jegyzet) 46–64.
A legfrappánsabb azonban minden bizonnyal Anthony D’Amato maró gúnnyal írt parabolája, melynek
fõszereplõje Georg Samsa, alias Richard Posner. ANTHONY D’AMATO: As Georg Samsa Awoke One
Morning from Uneasy Dreams He Found Himself Transformed into an Economic Analyst of Law. 83.
Northwestern Law Review (1989), 1012–1021. Posner válaszával (Georg Samsa replies, 83.
Northwestern Law Review [1989], 1022–1027.) együtt magyarul: NAGY TAMÁS: A Samsa-affér avagy
egy leleplezés története. Jogelméleti Szemle, 2006/4.
96
RICHARD A POSNER: Az erkölcs- és jogelmélet kérdései. Fundamentum, 2005/4, 5–50, 6.
97
JACK M. BALKIN: The Domestication of Law and Literature. 14. Law and Social Inquiry (1989),
787–822., különösen 790–800., 821–822; WEISBERG: Entering With a Vengeance… (91. jegyzet); ANN
MCGILLIVRAY: Different Voices, Different Choices: Playing at Law and Literature. 7. Canadian Journal
of Law and Socitey (1992), 253–265., 255. HEILBRUN & RESNIK: Convergences… (42. jegyzet), 1930.
98
Lásd WEISBERG: Entering With a Vengeance… (91. jegyzet), 1606–1612.; BALKIN: The Domestication
of Law… (95. jegyzet), 800–813; FISH: Don’t Know Much… (54. jegyzet); SEATON: Law and
Literature… (4. jegyzet), 502–505.
99
Lásd 68. jegyzet.
001_000_2010_1.qxd 2010.04.15. 13:50 Page 27
felfogását, és az irodalomtudományi értelmezéselméletek jogi elemzésekben való

használhatóságának korlátait.100
Anélkül, hogy a magam részérõl állást foglalnék a vitában, itt csupán néhány
megjegyzést kívánok ahhoz fûzni. Elõször is látni kell, hogy Posner korántsem „ma-
gányos harcos”. Épp ellenkezõleg: valójában azok a jogtudósok és jogászok vannak
többségben, akik vagy tényleg nem olvasnak irodalmat – csak jogszabályokat, kom-
mentárokat és szakcikkeket –, vagy éppen azért olvasnak, hogy kikapcsolódjanak.
Az õ véleményük az irodalom haszontalanságára vonatkozóan azonban általában lá-
tens marad, mivel magát a kérdést is értelmetlennek érzik. Ezért tulajdonképpen a
„jog és irodalom” mûvelõi hálásak lehetnek Posnernek, hogy ezt az álláspontot egy-
általán megfogalmazta, s így megvitathatóvá tette. Másrészt Posner azáltal, hogy a
saját jogról szóló gazdasági elemzését megpróbálta irodalmi mûvek elemzésén ke-
resztül „tesztelni”, akarva-akaratlanul elismerte a „jog és irodalom” megközelítésé-
nek vonzerejét. Végül pedig azt is el kell ismerni, hogy egyes konkrét irodalmi mû-
vek „jog és irodalom” keretében született interpretációival szemben Posner meglehe-
tõsen tárgyilagos bírálatokat fogalmazott meg. Mindezek talán érthetõvé teszik azt az
ellentmondásos hatást,101 amit a mû kiváltott: érdekes módon ugyanis a könyv hama-
rosan a „jog és irodalom” kurzusok egyik leggyakrabban használt „irodalmává” vált.
A „jog és irodalommal” szembeni – adott esetben radikális – kételyek, ellenveté-
sek megfogalmazása persze természetes részét képezik e jogelméleti irányzat kibon-
takozásának.
100
POSNER: Law and Literature: A Relation Reargued (56. jegyzet), 1360–1375.
101
A Posneréhez hasonlóan ambivalens álláspontot fogalmaz meg Varga Csaba is fent hivatkozott tanul-
mányában, mert miközben általánosságban akceptálja a jog és az irodalom összekapcsolásában rejlõ
bölcseleti lehetõségeket, sõt hangsúlyozza, hogy e törekvés korántsem „amerikai találmány”, amennyi-
ben az európai nemzeti jogelméletekben – a magyarban is – ennek már korábban gazdag irodalma lé-
tezett, ugyanakkor azonban élesen bírálja a narratív jogtudomány céljait és módszereit. Teszi ezt úgy –
mint azt Nagy Tamás egy nemrégiben született írásában találóan megjegyzi –, hogy véleményét három
történet elbeszélésébe ágyazza. Vö. VARGA: Irodalom? Jogbölcselet? (20. jegyzet); NAGY TAMÁS: Jog
és irodalom [PhD-értekezés] Szeged, 2007. 209 sk. Szintén bizonyos fokig ellentmondásos Cs. Kiss
Lajos véleménye, aki a „Megjegyzések a jog és a mûvészet viszonyához” címû írásában elsõsorban a
német társadalomelméleti hagyományra támaszkodva hívja fel a figyelmet a jog és irodalom összekap-
csolására irányuló törekvések korlátaira. A társadalmi rendszer funkcionális differenciálódásában
ugyanis eltérõ szerep jut a jog és az irodalom számára. Míg az elõbbi szabályoz, az utóbbi ábrázol.
A két alrendszer sajátos kódok alapján mûködõ kommunikatív szisztéma – Wittgenstein szavaival él-
ve: két eltérõ nyelvjáték –, melyek között közvetlen átjárás nem lehetséges. Az eszmefuttatás lezárá-
sában azonban a szerzõ mégsem tartja kizártnak egy közös diszkurzív tér kialakításának lehetõségét.
CS. KISS LAJOS: Megjegyzések a jog és a mûvészet viszonyához. Iustum Aequum Salutare, III. 2007/2,
13–18.
001_000_2010_1.qxd 2010.04.15. 13:50 Page 28

01 1

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

01 1

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

001_000_2010_1.qxd 2010.04.15.

Iustum Aequum Salutare

Jog és irodalom (habilitációs elõadás) 7

csolódnak az értelmezés problémáját középpontba állító „hermeneutikusok” irány-

Jog és irodalom (habilitációs elõadás) 9

Jog és irodalom (habilitációs elõadás) 11

nem hallgattak meg.28 Ugyanebbõl a perspektívából vizsgálja Deni Smith Garcia a

Jog és irodalom (habilitációs elõadás) 13

rabszolga, ráadásul többszörösen elnyomott helyzetben van: mint nõ és mint fekete.38

Jog mint irodalom

Jog és irodalom (habilitációs elõadás) 15

Jog és irodalom (habilitációs elõadás) 17

mináló tényezõjét. E témában az utóbbi két évtizedben sorra véleményt nyilvánított

Jog és irodalom (habilitációs elõadás) 19

Jog és irodalom (habilitációs elõadás) 21

Jog és irodalom (habilitációs elõadás) 23

jog és az irodalom kapcsolatának egyetlen gyakorlati szempontból jelentõs esetének

Jog és irodalom (habilitációs elõadás) 25

etikai problémák iránti érzéketlenséggel,93 szkepticizmussal94 vádolták Posnert, s

Jog és irodalom (habilitációs elõadás) 27

felfogását, és az irodalomtudományi értelmezéselméletek jogi elemzésekben való

You might also like