Tartalom

Király Árpád - A megtörhetetlen

Boruzs Gergely Gábor - Darton áldása

Gali Viktor - Hölgyválasz

Antal Igor - Törzsvendégek

Urbán Tamás - Bor és Bosszú

Farkas Dénes - erioni játszma

Harmath Dávid - Apám kardja

Zámori Máté - A sólyom árnyéka

Boruzs Gergely Gábor - Könnyű álom

Körtvélyes Ákos - A család mindenek felett

Bereczki Viktor - Elhivatás

Boruzs Gergely Gábor - Gyászmenet

 előbeszéd
Krad kvartja még véget sem ért, az ősz azonban máris aláereszkedett a Világgerinc lejtőiről Godora termékeny
síkjára. Fellegek árnyékában, égő avar füstjével környékezetten nyomul az óceán felé, mint egy
láthatatlanságában is impozáns ármádia — sem a száz öl magas falak látványa, sem az általuk vigyázott milliók
zsivalya nem tarthatja távol Ynev leghatalmasabb városától.
Kövessük útján mi is!
Az Eriont alapító kyrek emlékét Godora-szerte kövezett utak őrzik. Lomboserdőkön és csatornákon át, ódon
pihenőpavilonoktól és szélmalmoktól szegélyezetten kanyarognak a lapályon át, hogy a városfal roppant
bástyáinak látó- és lőtávoIában összefutva díszburkolatú sugárutakká szélesedjenek. Aki idáig eljutott, jó eséllyel
valamelyik kapuhoz is elér - Godora trónusához ily közel haramiákkal már nem, legfeljebb vámszedőkkel,
csendbiztosokkal és a forgalommal gyűlhet meg a baja.
A keleti falon túl, az azonos nevű, kikötő öbölig futó sugárút nyolcadik és tizenkettedik mérföldje közt fekszik a
Fogadónegyed, szívében fehérrel mintázott kőszürke nyolcszög a Kapuk tere. Hatalmas és túlzásokban tobzódó,
akár a város, mely keblén hordozza. Állandó mágikus átjárók nyílnak innen a kontinens összes számottevő
civilizációs központjába; környékükön a nap húsz órájában ki- és beutazók sokasága kavarog. A Kapuk félkaréjt
formázó boltívein kívül csak egy karcsú torony áll a téren; alsó szintjei a szóbeszéd szerint többemeletnyi
mélységbe, a szövevényes csatornarendszeréig nyílnak. Ez a környék, sót talán egész Erion legtöbbet emlegetett
ám legkevésbé ismert lakói, az átkelés biztonságára felügyelő tér mágusok otthona. Az ősz csak egy pillantást vet
rá, s máris tovasuhan a kikötőöböl felé - ő tudja, miért.
A Kapuk terén összefutó sugárutak az égtájakról kapták nevüket. A kereszteződésükre néző épületek a negyed
legdrágább és legfelkapottabb fogadói. A tehetősek, a zsoldosokat kereső külhoniak és a kalandvágyó ifjoncok
paradicsoma ez - utóbbiak erszényük tartalma mellett többnyire ártatlanságukat is e falak közt hagyják. A
környék a tolvajklánok, balekfogók és rabszolgavadászok hagyományos vadászterülete. Mindennaposak az
eltűnések, az élet azonban megy tovább, mintha mi sem történt volna: a szerencsétlenül járt vendégeknek ritkán
akadnak barátaik, akik készek kutatni utánuk.
A kalandozók többsége a kereszteződéstől távolabb eső zóna vendégszállásainak egyikében bérel állandó
szobát, hogy kóborlásaiból legyen hová "hazatérnie". Az itteni vállalkozók különös hangsúlyt fektetnek a
megbízhatóságra: akik előre kifizetik nekik a nem csekély tarifát, biztosak lehetnek abban, hogy hátrahagyott
holmijukat évek múltán is érintetlenül, lakosztályukat makulátlan állapotban találják.
A város- és polgárőrség kemény fellépése mellett a visszatérő vendégeknek is köszönhető, hogy az alvilági
testvériségeknek befolyása a Fogadónegyed e részén sokkal csekélyebb, mint Erion más részein.
Nevezetes intézmény Rattikani mester fogadója, nemkülönben a Godorához címzett patinás vendégház..,
mulatni és munkát keresni mégis mindenki Torozon Tavernájába jár,
A város e nevezetessége a Nyugati sugárút közelében, a Tavernát birtokló család nevét viselő kis téren áll. Hogy
ki volt az első Torozon, és mivel szolgált rá e tisztességre, rég feledésbe merült. A tanácstermeket, pénzváltót és
fürdőt is magába foglaló, hatemeletes épület mai formájában a Pyarron szerinti XVIII. század óta létezik, azóta
szolgál találkahelyként a világ csirkefogói, kalandozói és szerencsevadászai számára.
Bérkaszárnyára emlékeztető, durván megmunkált homokkő lapokkal borított tömbjét helyenként egy-egy
bazaltkeretbe foglalt ablakszámtalan, fából ácsolt, faragványokkal ékes erkély és tucatnyi fiatorony tarkítja.
Árnyékában számos melléképület és egy kis temető is akad. A bejárat - különösen ellenálló fémötvözetből
kovácsolt kétszárnyú ajtó — a Taverna nagytermébe nyílik. A beltér hatalmas; a míves korlátok övezte
körfolyosók rendületlenül sorjáznak a homályba vesző mennyezetig.
Hosszabb szemlélődés után az ember végül rendszert talál a látszólagos összevisszaságban. A helyiség három
egységre tagolódik. A söntés előtt hitvány ülőalkalmatosságok sorakoznak, a terem egy távolabbi szegletében
emelvény várja a magukat különösképp kitüntetett vendégeket. A köztes területet kisebb-nagyobb asztalok
foglalják el. Egy kicsiny, kerek asztal lapjába ismeretlen kezek A VILÁG KÖZEPE feliratot vésték - a közvélekedés
szerint itt kezdődik és végződik minden út, mely Ynev vadregényes tájain át vezet.
Vajon miféle történeteket mesél azoknak, akiknek van fülük ahhoz, hogy meghallják szavát?

Király Árpád
A megtörhetetlen
 Az alacsony, elhanyagolt külsejű férfi új jövevény volt a városban. Látszott rajta, hogy hosszú utat tett meg, és
régóta nincs fedél a feje felett.
A világ egyes részein megsajnálták, másutt megvetették volna ezért - de nem Erionban. Godora fővárosa, a
naptüzek, tengerrengések és háborúk nagy túlélője, saját törvényei szerint élt. Éppúgy nem kímélte a gyengéket,
mint a történelem, és éppoly közönyös volt irántuk, mint a Világgerinc fölé magasodó csúcsai.
A jövevény megpihent egy kapubolt alatt, és a hegyeket nézte, melyek egybefüggő falként uralták az északi
látóhatárt. Tudta: ezen a környéken jó eséllyel nem éri meg a holnapot, ha nem talál szállást éjszakára.
A kerület, melyet a környékbeliek Hantoló néven emlegettek, nem sok jóval kecsegtette. Száz éve még Láposnak
hívták, és alig húsz éve kezdték megtisztítani a hajnalkori városra zúdult árhullám hordalékától. Közbiztonsága
még erioni mércével is csapnivaló volt. A nyüzsgés és a bomlás szaga nem csak a rovarokat és a madarakat
vonzotta ide, de a kétlábú ragadozókat és dögevőket is. A hordalék ment, a söpredék maradt: csak idő kérdése
volt, hogy a savanyú talajból sarjadó gaz példáját követve mindent elborítson.
A Hantolónak nem futotta saját őrségre, és túl messze esett a főútvonalaktól ahhoz, hogy a helytartó
oltalmában reménykedjen. Lakói csak isteneikre és saját magukra számíthattak. Északi felén roskatag bérházak
tömbjei sorakozak, a délin csak puszta falak - hajdani épületek maradványai - magasodtak a dudva tengere fölé.
A penészszagú sikátorokba nappal sem volt tanácsos bemerészkedni, és ennél is többet kockáztatott, aki a
romok közt próbálta meghúzni magát. A hajléktalanok első szabadban töltött éjszakája rendszerint az utolsó is
volt: reggelente gyakran fel sem lehetett ismerni maradványaikban az embert. A környékre érkezett látogatónak
nem volt nehéz kitalálni, honnan kapta a kerület a Hantoló nevet.
A legtöbben úgy hitték, valamiféle szekta vert tanyát e vidéken, és nem szenvedheti, ha megzavarják. Mások
átkot emlegettek, amivel Godora rég halott zsarnoka, a véreskezű I. Psalmus sújtotta örököseit. Az alacsony férfit
nem izgatták a mendemondák: sokkal gyakorlatiasabb volt annál. Piszkosszőke hajába túrt, és hunyorogva bámult
a Nyugati-óceán távolában vöröslő napkorongra.
Még egy órám van, gondolta.
Felnézett a kapubolt felett lógó cégérre, melyen cirkalmas godorai betűkkel a Tengercsend felirat állt, és mély
lélegzettel bezörgetett.

***

- Nincs pénze. Északról jön - suttogta bizalmasan a lány. Fiatal volt, de ízig-vérig erioni: a kötelező óvatosság sem
tartotta sokáig apja árnyékában. - Aszongya, elalszik az istállóban is. Nem kér semmit, csak kenyeret, vizet meg
egy maréknyi szalmát az állatok között. Holnap továbbáll.
A fogadós — kiszolgált városőr - végignézett a jövevényen. Tömör húsizom, széles bikanyak, szögletes arc. Haja
színe a szalmáé, képe borostás, bőrét barnára cserzette a nap. Fejjel alacsonyabb volt nála, de vállait össze kellett
húznia, mikor belépett az ajtón. Színevesztett öltözéke éppúgy lehetett egyszerű úti ruha, mint nemesi viselet,
bütykös keze és tekintete azonban nyilvánvalóvá tette származását. Azok néznek ilyen szemekkel a világba, akik
felettébb ritkán látják azt, amit látni szeretnének.
- Munkásember ez, Armiel. A kiállásából ítélve favágó vagy napszámos, aki jobb sorsra vágyik. Betelepülő. — A
fogadós nem köpött ki, de hangsúlyával sikerült ezt a benyomást keltenie. — Évről évre többen lesznek. A
helytartó, Kyria istenei tartsák meg trónusán, fűt-fát ígér nekik. A részüket akarják az erioni álomból, és mire
észbe kapnának, a föld alatt végzik. Ne az én fogadóm előtt dögöljön meg, azért azt már mégse... — A jövevényhez
fordult, és felemelte hangját: - Te, sárga hajú! Kapsz egy cipót, ihatsz a kútról és mehetsz az istállóba. De reggelre
a színedet se lássam!
A lány nem tudta eldönteni, apja megveti vagy sajnálja-e az északit, de nem is töprengett rajta sokat. A taverna
érdeke, hogy ne ragadjon itt. Ő egy éjszakára se fogadta volna be.
A jövevény a fogadó legsötétebb sarkába telepedett, nehogy megzavarja a fizető vendégeket — tartozott
ennyivel a fogadósnak. Nem viszonozta a felé irányuló pillantásokat, fertályórán belül valaki mégis letelepedett az
asztala mellé. Egy emberkereskedő testvériség felhajtója volt. Az új, nagy merülésű hajók befogadására is
alkalmas teherkikötő építéséhez szállította a munkaerőt.
- Nem vagy beszédes kedvedben, mi? - mosolygott, miután hasztalan próbálta szóra bírni a piszkosszőke hajút. -
A nevedet elárulod legalább?
- Ghell.
- És honnét jössz, Ghell? Merthogy nem vagy idevalósi, az messziről látszik.
- Északról.
Ez sem szegte a felhajtó kedvét. Körtepálinkát rendelt, saját kezével törte fel a pecsétet a butélián, és miután
mindkettőjüknek töltött, átszellemülten szívta be a szesz édes illatát.
- Igyunk hát északra... és a kimeríthetetlen lehetőségekre, amikkel Erion kecsegtet!
 Ghell szótlanul ivott, a felhajtó pedig máris újabb butéliát rendelt... és úgy méregette közben, ahogy a
versenylovakat szokás. Ghell nem zavartatta magát. Idebent még mindig kellemesebb, mint az istállóban.
- Az irlav fejedelmek alattvalója vagy?
- Senki alattvalója nem vagyok.
- Persze. - A felhajtó most már kíváncsi volt. - Kemény fickónak látszol. Öklöztél is?
- Obaszföldon mindenki öklözik.
A felhajtó emlékezetében felderengett valami a Quironeia déli partján tanyázó, tengeri rablókból
országépítőkké lett barbárokról.
- Te vagy az első khm... obasz, akivel találkozom. Sőt, megkockáztatom, hogy az egész kerületben te vagy az első.
Hogy kerültél ilyen messzire az otthonodtól?
- Otthagytam — dünnyögte Ghell. Ez a téma nem volt ínyére.
- Akkor hát erre iszunk. — A felhajtó addig ügyeskedett a pecséttel meg a butéliával, míg a gyűrűjében tárolt
fehér porból is sikerült egy keveset a bikanyakú poharába juttatnia. Amint a kábítószer hatni kezd, eltámogatja
innen, és meg se áll vele a kikötőig. Ki állna az útjába? A fogadós meg a többiek biztosan nem — enélkül is megvan
a maguk baja.
Ghell a szájához emelte a poharat, beleszagolt, aztán megfontolt mozdulattal a padlóra loccsantotta a tartalmát.
A felhajtó sápadtan ugrott fel.
- Mit merészelsz?
- Obasz vagyok - vont vállat egykedvűen a bikanyakú. — A hazámat is, a mérgemet is magam választom meg.
A felhajtót arra tanították, hogy a legjobb védekezés a támadás. Szitkok áradatát zúdította hát a jövevényre, és
hogy visszavonulása útját biztosítsa, az övében hordott tőr felé nyúlt.
Ghell fel sem emelkedett ültéből, úgy törte be az orrát.

***

- .. .és ne is lássalak itt újra! - A fogadós szívesen a jövevény után vágta volna az utazózsákját, de mivel még az se
volt a nyomoroncnak, valami más után nézett. Felkapott egy kupát, de annak tapintása menten észhez térítette.
Vastölgyből van, kár lenne érte - szólalt meg a kereskedő szíve, megsimogatta a fakupát és visszatette a söntésre.
Ghell kifejezéstelen arccal állt a fogadó előtt. Hallgatta a fogadós válogatott szitkait, majd vállat vont. A vak is
láthatta, hogy nem ő kezdte.
De mi lesz most?
A nap már leáldozott, mire nekiindult, így botorkálhatott a sötétben. A Hantolóban nem létezett közvilágítás,
csak egy-egy kapu alatt hunyorgott faggyúmécses. Az első hold szerencsére már felkelt, és az esti szél hamar
eloszlatta a felhőket is.
Ghell nem tölthetett sok időt bolyongással, minél hamarabb menedékre volt szüksége. Miután hiába
kopogtatott az útjába akadó házak ajtaján, mellé szegődött a szerencse: rést talált egy ódon kocsiforduló falán.
Átnyomakodott rajta, és bevackolt a rothadó tengerifű meg az uszadék halmai közé. Büdösnek büdös, de legalább
melegen tart.
Meg sem próbált aludni. Ösztönei arra figyelmeztették, hogy a Hantoló éjszakája nem az álom, hanem a halál
ideje.

***

Annyira fáradt volt, hogy egy időre mégis elnyomhatta az álom. Mikor felocsúdott, először azt se tudta, hol jár.
Narad holdja magasan állt, rozsdaszín fénye az egész világot beterítette.
Ghell azon kapta magát, hogy izzad a tenyere.
Valami nincs rendjén, gondolta.
Ha a fal rése helyett a kocsiforduló kőpadját választja, esélye se lett volna; a halál gyorsabban éri a
felismerésnél. A tengerifű alatt azonban rejtve volt, és úgy-ahogy rálátott a fordulóra is. Csak párat dobbant a
szíve, és már meg is látta azt, amit a legkevésbé sem akart látni: a szemközti sikátorból kiforduló fekete alakot.
Narad, könyörülj!
Az első alakot követte a második, a harmadik, majd a negyedik. Ghell a hatodik után abbahagyta a számolást.
Túl sok.
Itt nem láthatnak, gondolta. Elméjében azonban ott fészkelt a kétség. Mégis erre tartanak...
Visszafojtotta lélegzetét.
 Az alakok már a fordulóban jártak, és tovább közeledtek; talpuk alatt csikorgott a foghíjas utcakő. A fekete
köpenyek örvényében itt-ott mintha fém villant volna. Lehetett a holdfény játéka is, azonban Ghell nem azért
maradt életben mostanáig, mert szerette sorsát a véletlenre bízni. Úgy ugrott ki a résből, mintha rugóra járna, és
ugyanazzal a lendülettel az ellenkező irányba lódult.
Rohant, ahogy a lába bírta. A hirtelen megterheléstől erősen zihált, füle úgy csengett, hogy semmit sem hallott -
de se kiáltásokra, se lábdobogásra nem volt szüksége, hogy tudja: követik.
Adun, most segíts meg! Vagy legalább a lábukat rohasszad le!
Jobbra fordult, majd balra, megint jobbra... aztán csak futott, bele az idegen éjszakába, amerre ösztönei
vezették. Mikor nem győzte tovább, lassított és fülelt. Továbbra sem hallott lábdobogást. Cserepes ajka mosolyra
rándult, ahogy a legközelebbi sarok felé vette az irányt. Próbált az orrán át lélegezni, nehogy a zihálás az árulója
legyen.
Lemaradtak, gondolta, de feladni aligha fogják. Jobb, ha továbbra is nyitva tartom a szemem.
Meglepetésénél csak az ütés volt nagyobb, ami a sarok mögül érte. A tarkójára mért csapás ugyan félrecsúszott,
még így is letaglózott volna egy ökörborjút. Ám a bikanyakú obasz állva maradt.
Az Ezerarcú vájja ki a szemüket! Ezek hátulról... !
Szemei vérben forogtak. Feje zúgott, egyensúlyérzéke cserbenhagyta: forgott vele a világ. Futni akart, de már
csak vánszorogni bírt. Fejében összetorlódtak a gondolatok.
Ezek nem látnak, hanem éreznek!
Átzuhant egy itatóvályún, de talpra állt, és konokul botladozott tovább. Nem nézett hátra, de tudta, hogy az
árnyak nem tágítanak. Szédelgése közben a falba fejelt, de már fel se vette. Későn tűnt fel neki az is, hogy a
sikátor, ahová befordult, homokkőből rakott, hat láb magas falhoz vezet, Zsákutca.
Elméje ködös, látása zavaros volt, de önkéntelenül elfintorodott, mikor megcsapta a bűz. A fal tövében ülő
helyzetbe támasztott tetem oszladozott - talán az éjszakai vadászat egy korábbi áldozata. Leesett állú
örökmosolya dacára az obasz nem ismerte fel benne azonnal a halottat.
- Menekülj, ember! - akarta kiáltani, de erejéből csak hörgésre futotta. Ekkor jött rá, mi zavarja a fickóban: egy
átvágott torkú ember mosolya ritkán természetes.
Hátrahőkölt, és csak ennyi kellett, hogy az árnyak beérjék. Újabb ütés érte a nyakszirtjén; magatehetetlenül
zuhant a holttest körül felgyűlt szeméthalomba. Nem látta, hányan vannak körülötte, de tudta, hogy több mint
elegen - és mert a fohászokból rég kifogyott, búcsú gyanánt népe legocsmányabb szitkait szórta rájuk.
Hanyatt fordult, és káprázó, homályos szemekkel meredt üldözőire. Tág félkört alkottak, kiállásuk tükörként
másolta egymásét, mintha egyazon test végtagjai lennének. Nem közeledtek és nem is mozdultak; csak öltözékük
hullámzott-kavargott a szélben, mintha zsíros füstből szőtték volna. Vártak.
Bár nem tartott sokáig, míg kiderült, hogy kire, az obasz számára - farkasszemet nézve egy tucat feketén
örvénylő gyilkossal egy hulla társaságában - órák teltek el, a hulla mércéjével egy örökkévalóság, valóságban talán
alig egy perc. Az üldözők gyűrűje végül hang nélkül megnyílt, hogy utat engedjen valakinek.
Hórihorgas alak közeledett. Egyenes szálú, hollófekete haja palástként borult hamuszürke köpenyére. Fegyver
nem volt nála; lazán leeresztett karokkal, fedetlen fővel lépdelt. A holdfényben tisztán kivehető volt sápadt,
rezzenéstelen ábrázata.
Szóval te vagy a fej, az árnyéktestek ura, állapította meg Ghell.
Noha nem járt messze az ájulástól, a látvány örökre beleégett az elméjébe. A jövevény arca rezzenetlen volt, de
nem kifejezéstelen: sajátos vonásai egyszerre tükröztek kajánságot és lenézést. A faltól alig háromlépésnyire
torpant meg, és úgy bámult a tövében heverő obaszra, mintha örömét lelné kiszolgáltatottságában. Fejét lassan
ingatta jobbra-balra, ahogy felmérte a sérült férfit a sarokban.
Mintha azon agyalna, melyik szobája falát díszítse a lenyúzott irhámmal. Nem ember ez, ha annak látszik is!
Ghell felemelte a fejét, és konokul meredt a jövevényre. Pilla nélküli, teliszürke szemek néztek vissza rá.
Félkörben, mozdulatlan bábokként magasodtak az üldözők. Idegőrlő csend következett, és ami megtörte...
Nyávogás.
Ghellt is meglepte, de még inkább a fakó arcú, hollóhajú férfit. A hang a tetők magasából jött; kisvártatva egy
macska huppant a szeméthalom tetejére a hulla mellett. Gusztálta egy darabig, majd felmeredő kezéhez
dörgölőzött.
- Méghogy a macskák nem hűségesek, futott át Ghell agyán.
A Fej - ahogy a hollóhajút magában nevezte - zavarodottnak tűnt. Hol őrá nézett, hol a macskára. Végül
megállapodott a tekintete az obaszon. Döntött.
Ghell ösztönösen cselekedett: ereje maradékával magára rántotta a hullát. A merev kéztől meglegyintett
macska nyivákolása csupán távolról jutott el a füléig. A ráboruló homályban is látta a sápadt, szürke szemű férfit,
aki felemelte a kezét, hogy átnyújtsa neki Godora ajándékát, a halált.
 ***

A nap alacsonyan állt a keleti horizont felett, és párán átszűrt fényébe vonta az ébredező Eriont.
Noha korán volt még, a Hantoló sikátorának bejáratánál kisebb tömeg verődött össze. A polgárok nem sajnálták
az időt, hogy megbámulják az éjszaka termését, és rosszallóan csóválják fejüket: Így jár, aki a szabad ég alatt tölti
az éjszakát.
Sokáig nem merték megközelíteni a testeket, de a kíváncsiság nagy úr - talán a legnagyobb mind közül.
Egy merészebb péksegéd, Jimnos volt, aki először félrerúgta a félelmet, majd a döglött macskát arról a kettőről,
akik valaha emberek voltak. Lerángatta az átvágott torkú halott csizmáját, majd elkezdte átkutatni a másik testet.
Mikor a zsebekig jutott, felderült az arca.
- Hínnye, ez már az enyim! - rikkantotta, de tüstént elnémult, mikor a „tetem" megragadta a csuklóját,
- Tied ám, ami a gatyádban van - nyögte Ghell, és egy mozdulattal három ujját törte.

***

- Biztos vagy benne? Senki más nem volt rá hajlandó.

Az elf bólintott, pedig semmit sem tudott a fickóról.
Még csak nem is beszélt vele, hisz reggel óta eszméletlen volt.
- Miféle szerzet? - kérdezte a kordéstól, aki idáig cipelte.
- Nehéz megmondani. Új a városban. Este kidobták a Tengercsendből, úgyhogy a szabadban éjszakázott. Reggel
találtak rá egy átvágott torkú líroni és egy döglött macska mellett. Miért érdekel?
- Nem tudom - ingatta fejét az elf. - Van benne valami. Tán a fura képe miatt. Ellehet a fogadómban, míg
összeszedi magát.
A hullaszállító hümmentett, mintha értené, pedig nem értette. Lélekben vállat vont. A hosszúéltűek már csak
ilyenek. Az isten se tud kiigazodni rajtuk.
Az elf - rövidre nyírt hajú, avarszínbe öltözött férfi - rézpénzeket számolt a markába, és nem tartóztatta tovább:
Erion-szerte számos áldozat várta, hogy a kordésok a legközelebbi ispotályba vagy a Nekropolisz valamelyik
kapujához cipeljék.
Ha minden kérészéletű ilyen bamba volna, gondolta, most ők élnének a mi városainkban, és nem megfordítva.
Még egy hullaszállító is tudhatná, miért fontos ez az ember: ő az első, aki túlélte az éjszakát odakint. Az egyetlen,
akinek fogalma lehet róla, miféle átok ül a Hantolón. Azt hiszik, mi elfek sosem vagyunk kíváncsiak. A
kérészéletűek már csak ilyenek, ostobák. Ezt én nem fogom megérteni sohasem... Hmm.
Az elf széket húzott maga alá, és az eszméletlenül heverő obaszt fürkészte. Mélyen ülő szemek. Széles, szögletes
áll. Az orra nyomott és ferde; jó párszor eltörhetett.
Kevert vérű fajzat, gondolta. Szívós és konok: megölni lehet, legyőzni nem.
Ghell két órával később, alkonyattájt ébredt. Mindene sajgott, leginkább a tarkója és a feje. Kutyául érezte
magát, de miután megbizonyosodott róla. hogy keze-lába a helyén van, és csontja se tört, nem izgatta
különösebben a dolog. A fájdalom csak fájdalom. Elmúlik.
Körülpillantott, és összerezzent: észre sem vette, hogy más is van rajta kívül a szobában. Az elf a szoba
leghomályosabb sarkában ült, mozdulatlanul, akár egy faszent. Mikor látta, hogy vendége magához tért, adott
még neki pár percet, mielőtt megtörte a csendet:
- Miért?
Ghell fel akart ülni, de tüstént megbánta: nyögve hanyatlott vissza gyógyfüvektől szagló vánkosára.
- Mit miért? Nem, várj... miféle hely ez?
- A Tysson Lombjai fogadó - közölte az elf. - Nekem otthon... másoknak menedék.
- Tyssonból jöttél?
- Onnét.
- Akkor nagy utat tettél meg, akárcsak én. - Ghell leplezetlenül bámulta a házigazda arcvonásait. - A te idődbe
persze jobban belefér az ilyesmi.
- Hogy érzed magad? - jött a következő kérdés.
- Mint akit leütött a hajókötél. Pedig úgy fest, egyben vagyok.
- Egyben is vagy - bólintott az elf. — De hogy miért, azt egyedül te tudhatod.
Ghell magába mélyedt, és beleborzongott a pilla nélküli, teliszürke szemek emlékébe.
- Magam se tudom, de...
- De micsoda?
- Van egy sejtésem. - Az obasz összevont szemöldökkel sandított vendéglátójára. — Az, aki a gatyámban turkált.
.. nem te voltál, ugye?
 - Az egy barom volt - szögezte le az elf. - Engem hidegen hagynak a vackaid, és a gatyád tartalma is. Beérem a
válaszaiddal és a sejtéseddel.
Ghell elszégyellte magát. Ha az életét nem is, a menedéket és a gondoskodást tagadhatatlanul az elfnek
köszönheti. A hosszúéletű máris többet tett érte, mint bárki Erionban. Egy kis bizalmat igazán megérdemel
cserébe.
- Mit akarsz tudni?
Az elf látható elégedettséggel hajolt előrébb.
- Kik támadtak rád? Valamiféle szekta tagjai?
- Kóborló dögök. - Az obasz bajűző jelet rótt a levegőbe, ahogy anyjától látta egykor. - Mifelénk legalábbis így
hívják őket. Gyilkos bábok, akiket valamiféle éji förtelem irányít.
- Élőholt?
- Nem értek hozzá... de nem halandó, az biztos.
- Hogy úsztad meg?
- Narad és Adun egy kóbor macskát küldött a megmentésemre - sóhajtott Ghell.
- Micsoda?
- A förtelem arca nem igazi arc... és a szeme se igazi szem. Nem látásra való, csak olyanféle dísz, amilyet
mifelénk a halászhajók orrára festenek.
- Hogy megleljék a hazavezető utat - bólintott az elf. — Folytasd!
- Mire a bábok sarokba szorítottak, inkább voltam holt, mint eleven. A förtelemnek életerő kellett, és mert nem
lát... azaz nem úgy lát, ahogy mi látunk, a macskáét orozta el az enyém helyett.
Szavait csend követte. Meglehetősen hosszúra nyúlt, de egyik jelenlévő sem zavartatta magát emiatt.
-Mi a neved, szerencse fia? - kérdezte valamivel később az elf.
-Ghell. Hát a tiéd?
- Itt Lomblakóként ismernek.
- A fogadó miatt. — Az obasz féloldalas pillantást vetett házigazdájára. - Én a rendes nevedet kérdem. Azt, amit
odahaza viseltél.
Az elf elmosolyodott.
- Jóval a születésed előtt költöztem ide, mégis te vagy az első, aki erről érdeklődik. És ha már így esett, felelek is:
nincs nevem. Bárki és bármi voltam azelőtt, Tysson Lart elhagyva senki és semmi lettem. A magamfélék átnéznek
rajtam, a fedelem alatt sem maradnak meg. Még szót váltani is csak a nép északi ágához tartozókkal tudok.
- Szar ügy.
- Tapasztalatból beszélsz, ha nem csalódom.
Ghell elhúzta a száját.
- Ennyire nyilvánvaló?
Lomblakó nem erőltette a dolgot.
- Mi hozott Erionba?
- Egy álom. - A bikanyakú obasz a távolba révedt. - Igazában nem is az enyém, hanem az öregapámé. Az egész
életét erre tette fel, mégsem sikerült megvalósítania, így örökül hagyta apámra. Ő előbb a fél szemét, aztán a
vérét adta érte... mindhiába. Az álom most már az enyém. Követnem kell, bárhová vezet.
- Ebbe a koszfészekbe is?
-Erion nem koszfészek - közölte Ghell, - Mindenki tudja, hogy a világ közepe egykor Enrawellben volt, de a kyrek
a nagy vész idején Godorába költöztették át. Ezért maradt állva a helytartók trónusa, míg más, ősibb trónok sorra
ledőltek. Ezért hordják ide reménytelen álmaikat a népek. Ezért jöttem ide a magaméval,.. és valóra váltom, ha
beleszakadok is!
Az elf Ghell szemébe nézve látta, jobb, ha nem firtatja, miféle álmot dédelget.

***

- Harminckettő - mondta az utcakölyök, aki tizennégy éves korára csak egy foghíjas mosolyt tudott felmutatni.
- Többet kértem - vonta fel szemöldökét Lomblakó.
- Ennyi került. Csak a szomszéd kerületekbe' dógozhattam, a Hantolóba' egy macska sincsen, tudod te is. Másfél
ezüst.
- Harminckét koszos macskáért? Az majdnem öt réz darabonként!
- Neked gyors munka kellett. Valamit valamiér. Egy nap alatt megvolt, ahogy ígértem. Harminckettő, kiütve.
Másfél ezüst.
Az elf bosszankodott egy sort, aztán rádöbbent, hogy semmi oka rá.
 Egyre emberszerűbbé válok attól, hogy köztük élek, állapította meg fanyarul. Hisz ez csak pénz. Holt fém, de a
kérészéltűek világában iszonyú hatalma van: ez mozgat mindent és mindenkit, a helytartói udvar nagyjaitól a
Hantolóban tengődő vesztesekig.
Előbbiek annyira szívükön viselték az utóbbiak sorsát, hogy Darton tercének derekán „tisztes jutalmat" ígértek
annak, aki megszabadítja a környéket az átkától. Nem írásban ugyan - de ki merné Godora helytartójának szavát
kétségbe vonni?
Egy Ghell-féle holdkóros biztosan nem, gondolta az elf. A rögeszme beette magát abba a nyakas obasz fejébe:
eltökélte, hogy ismét megkísérti a szerencséjét odakint. Nagy valószínűséggel bele is pusztul. De önmagától hiába
próbálnám megvédeni... és most már látni akarom, mi sül ki ebből az egészből.
- Nesze - két ezüstöt nyomott a fiú kezébe, utasította, hogy vigye a macskákat az istálló mögötti fészerbe, aztán
menjen, és felejtse el azt is, hogy valaha találkoztak.
- Harminckettő - mondta Ghellnek, aki a fogadó söntésénél várt rá.
- Elég lesz. Megvan a nyugtató is?
- Igen. De továbbra sem tetszik a dolog.
- Ugyan miért? - Az obaszt csak gyanúsabbá tette az ártatlannak szánt vigyor.
- Mert macskagyökeret kértél.
- Hát aztán?
- Yrchnek, nézel, te kurafi? Hidd el, tudok annyit a füvekről, mint te. Először is, neked nem kell nyugtató.
Másodszor, a macskagyökér a macskákra nem éppen nyugtató hatással van. Ha hozzáveszem ehhez a dögöket a
fészerben...
- Kell a nyugtató - szögezte le Ghell. — Hogy a fenébe tartsak féken egy szekérnyi macskát nélküle?
- Minek viszed ki őket?
- Sétálni. Ma éjszaka. - Az obasz arcáról lehervadt a mosoly.

***

Darton tercének utolsó napja véget ért.

A megújult vérhold fekete korongként bújt meg a zenit sötétjében, körülötte dicsőségük teljében ragyogtak a
csillagok. A Hantoló lakói házaikba húzódtak; többségük lefekvéshez készült, hogy öntudatlan tompaságban
vészelje át a rettegés óráit - a Tysson lombjai fogadóban ennek épp az ellenkezőjét tervezték.
Ghell jó ideje készülődött. Elnyűtt lábbelijét az elftől kölcsönzött bőrszalagokkal szíjazta össze, hogy minél
fürgébben mozoghasson. Keveset evett, és beérte egyetlen pohár törköllyel - ez utóbbit a jelenlévők rossz
ómennek vélték, ő azonban ettől sem zavartatta magát. Két kezét gondosan bedörzsölte macskagyökérrel, a
maradékot iszákjába tette, és az ajtó felé indult.
- Fegyver? — kérdezte Lomblakó.
- Mi haszna volna? Úgysem értek hozzá. De itt van nekem ez - mutatta fel súlyos öklét Ghell.
Az elf kikísérte az istállóig. Látta, ahogy az obasz magához édesgeti a macskákat, majd, háta mögött az eleven
testek nesztelenül mozgó szőnyegével, beleveti magát az élettelen éjszakába. Szánalommal vegyes tisztelettel
nézett utána.
Nem gondoltam, hogy megérem ezt is, gondolta. Láttam egy embert, aki a pénz hitében nevelkedett, és mégis
kész meghalni egy álomért.

***

Az idő kedvezett Ghellnek: tűrhetően látott a csillagok fényében, miután szeme hozzászokott a sötétséghez.
Nem húzta az időt, egyenesen a kocsiforduló felé indult, ahol először akadt össze a fekete alakokkal. A macskák
serege kurrogva követte. Valósággal rajzottak körülötte; mindegyik a kezéhez akart dörgölőzni, a zsebében lévő
fűhöz hozzáférni. Az obasznak csak arra kellett vigyáznia, nehogy ez idő előtt megtörténjen.
Már csak egy sarokra járt a fordulótól.
Ha jól sejtem, amit sejtek rólad, ennyi élettel körülvéve ragyogó csillag vagyok abban a sötét fejedben,
gondolta. Tégy egy szívességet, és ne várass soká!
Négykézlábra ereszkedett, szinte kúszva közelített a kocsifordulóhoz.
- Rohadt dögök! - sziszegte a fogai közt. Nem győzte lerázni magáról a mind zavartabb és tajtékzóbb szájú
macskákat, mégsem emelkedett fel: létfontosságú volt, hogy az ellenség szemében egyetlen tömböt alkosson
velük.
A sarkot elérve belesett a fordulóba. Mosollyal nyugtázta, hogy számítása bevált. Nem vidám mosollyal, hanem
azzal a keserédes fajtával, ami az öngyilkosok arcát uralja, mielőtt a mélybe vetik magukat.
 A forduló túloldalán, a kőfal mellett tucatnyi alak állt, köztük a köpenyes, sápadt, szürke szemű figura. Középen
helyezkedett el a Fej, őt ölelő-örvénylő fekete végtagokként vették körül a sötét árnyak. Ghell prédára leső
ragadozóként, szinte a földhöz lapulva indult feléjük. Figyelmét a hollóhajúra összpontosította, bábjaival szinte
nem is törődött.
Gyere csak, te rohadék! Kapsz bőven életerőt — azt szereted, ugye?
A hollóhajú érzékelte közeledtét, és bábjai kíséretében felé indult. Ötvenlépésnyire Ghell előkotorta iszákjából a
„nyugtató" maradékát - csak ennyi kellett, hogy eleven álcája fél önkívületben még közelebb törleszkedjen hozzá.
A macskák nem sejtettek, hogy a halál közelít; kifinomult érzékeiket - még híres ösztönüket is — eltompította a
növény aromája.
Mikor a fekete alakok tizenöt lépésnyi távolságon belülre értek, az obasz nagy levegőt vett, felkészült az
összecsapásra.
Tizenkét lépés.
Tizenegy.
Tíznél rugóként pattant fel a macskák közül, és a fantomok közé vágta a markában lapuló bőrszütyőt.

***

Ghell nem tudta eldönteni, hogy az idő lassult-e le, vagy minden más gyorsult fel ennyire körülötte. Ahogy a
csillagfényben sziporkázó macskagyökérpermet szétterült, eleven pajzsa négylábú fúriákká hullott szét és ugrott a
fekete alakoknak.
A hollóhajú sápadt arca megrebbent. A forgatagban láthatóan képtelen volt elkülöníteni egymástól az egyes
élőlényeket. Bábjai zsinórjait azonban szorosan tartotta: tüstént mozdultak, és válogatás nélkül pusztították a fel-
felszökkenő, kavargó lepleiket kimeresztett karmokkal szabdaló állatokat.
A macskasereg azonban nem volt könnyű célpont, Ghell pedig nagyon közel járt... és épp ezt a pillanatot várta.
Csak egy csillag vagyok a sok közül, gondolta. Az életem pontosan annyit ér, mint bármelyik macskáé.
Ökölbe szorított kézzel lódult a hollóhajú felé, félretaszítva és eltiporva bármit, ami az útjába került. Egy elcikázó
penge az oldalát, egy másik a hátát hasította végig, de lendületét nem tudták megtörni: nekivadultan gázolt
tovább a testek kiszámíthatatlanul kavargó tömegében...
.. .míg három lépésre a céltól a combjába nem fúródott egy tőr.
Megtorpant, de elborult elméje nem engedte visszakozni. Ahogy kirántotta a sebből a pengét, vére szerteszét
fröccsent. Fel sem fogta, hogy éppen kivérezteti magát - vagy ha mégis, rá sem hederített.
Minden szívdobbanással sűrűbb lett körülötte a vörös köd. Feketéből rőtre vált fantomok ágáltak körülötte, csak
a teliszürke szemű, köpönyeges alak dermedt mozdulatlanná. Ghell saját sorsával együtt az övét is megpecsételte:
a nyers életerő fellegében képtelen volt megkülönböztetni a vadat a vadásztól, a barátot az ellenségtől.
Igazában sosem látott... de most végképp megvakult. A Fej testeként viselkedő fekete alakok összevissza, vakon
vagdalkoztak a levegőbe.
Az obasz előrelépett, végre testközelbe került célpontjához. Ökle pörölyként csapott le a teremtmény arcába. Az
megingott; talán el is zuhan, ha Ghell mögé kerülve vaskos karja hajlatába nem kapja a fejét.
Most légy okos, rohadék!
Hatalmas roppanás és reccsenés hallatszott. A csontok, melyekből rég eltávozott az élet, száraz roppanással
engedtek, Ghellt mostanra úgy elkábította a vérveszteség, hogy nem is érzékelte diadalát. Fokozta a nyomást;
teljes súlyával áldozatára nehezedett, és ahogy annak lábai megrogytak, ő is kibillent egyensúlyából. Az obasz
oldalt zuhant, és elvesztette az eszméletét.
A dögfajzat térdre rogyott, feje helyén gerinccsonk állt ki, az odavaló testrész Ghell karjai között maradt. Fej
nélkül a test tehetetlen, tudták ezt a feketén örvénylő alakok is, így irányító akarat híjján élettelenül csuklottak
össze a hollóhajú férfival együtt.
Ghell már nem láthatta a fekete alakokat, akik szótlanul uruk testére borultak, majd - ahogy a szikkadt húsukat
átható varázs maradéka is elenyészett - maguk mögött hagyták e világ térségeit.
Távoztuk pillanatában a bábjátékos vállai megereszkedtek. Az, ami a testének látszott, apró csontokká és
pernyévé hullott szét. Az üres köpönyeg vitorlaként röppent a tetők fölé - Uwel első havának szele tüstént
belekapott, hogy ízekre szaggatva sodorja tovább az óceán felé.

***

- Él. De aszongyák, nem húzza soká'. Túl sok vére folyott ki - zihálta a foghíjas macskafogó.
Bár a nap még alig emelkedett a horizont fölé, a Hantoló kocsifordulójában és a környező utcákon izgatott
polgárok tömege rajzott. Hírekre szomjazott, ilyen vagy olyan bizonyosságra vágyott valamennyi.
 - Él? - visszhangozta Lomblakó hitetlenkedve.
- Ha mondom! Egy nagy csomó hamu meg ócska gönc alatt hever. Úgy fest, mintha kéménybe zuhant volna, de
nem merik mozdítani, nehogy kiszálljon belőle a lélek. Ha mostan...
Az elf szó nélkül félretolta a kölyköt, és tért ölelő lépteivel pillanatok alatt a fordulónál termett. Bámulatos
könnyedséggel kígyózott át a haldokló köré gyűlt polgárok bámészkodó tömegén.
- Félre! - reccsent a tétovázókra, mikor meglátta Ghellt. Szürke arcán kívül csak ökölbe szorult jobbja látszott ki a
holtak rongyainak maradványai alól.
- Mit csináltál, te átokfajzat? Megöletted magad? - Lekuporodott a halom mellé, széthányta a rongyokat, és
felszisszent az obasz sebei láttán, melyekre feketén kérgesedett a hamuval kevert vér.
Érintésére Ghell felneszelt, és kinyitotta bevérzett szemeit.
- Amit apám... öregapám... megvalósítom az álmot.., vagy meghalok.
- Hallgass! - reccsent rá az elf, de a másik nem hallotta: ismét elvesztette az eszméletét.
Lomblakó sebesen gombolta ki bőrzekéjét, és lekapcsolta nyakából a végszükség esetére tartogatott
uscayhaszelencét. Tudta, hogy most minden szívdobbanás számít: ujjai máris szétmorzsolták a pecsétet a belőle
kirázott hasas üvegfiolán.
Ghell, te obasz anyaszomorító, gondolta, miközben a vagyont érő gyógyitalt a sebesült torkába öntötte.
Ajánlom, hogy szép álmod legyen!

***

A rákövetkező napon a Hantoló lakói rég tapasztalt felszabadultsággal jártak-keltek az utcán. Mindenki érezte a
változást, de kevesen tudták - vagy akarták - természetét szavakba önteni.
Harmadnap este kiraktak egy kutyát az utcára. Negyednap reggel vidáman csaholt a kocsifordulóban, melynek
kövezetéről gondos kezek takarították el a vérnyomokat. Hetednapra megérkeztek a helytartó emberei, és
kidoboltatták, hogy a Hantoló átka megtört, s hogy az, aki az éj néven nevezhetetlen átkát lebírta, jelentkezhet a
palotában a jutalomért.
- Szóval tényleg kifizeti - ingatta fejét Lomblakó. - Nem hittem volna.
Ghell arca kipirosodott, fülig érő vigyora mindennél jobban árulkodott érzelmeiről. Nagy nyögések közepette
kikászálódott az ágyból, és mankói után nyúlt. - Mindenkinek a maga álma, igaz-e?
- Nem mégy sehová. Nem vagy még olyan állapotban - közölte az elf, de szemei mosolyogtak. Tudta, hogy
úgysem tudja megállítani. Nem is akarta.
Mindenkinek a maga álma.
A makacs obasz mankójával lökte ki az ajtót, és sebesen elsántikált. Az elf a távolodó kopogásra fülelt, lelki
szemeivel látta, ahogy Ghell átlendíti rossz lábát a fogadó küszöbén, és tovább biceg a Palotanegyed felé. Nyilván
eszében sincs kocsit fogni... és megint úszni fog a vérben, mire a hatalmasságok színe elé ér.
A kérészéletűek már csak ilyenek, ostobák - gondolta mosolyogva.

***

A Hantoló népe alkalomhoz illő izgalommal várta hőse visszatértét - nem utolsósorban azért, hogy kiderüljön,
mennyi pénzt kapott. Hisz Erionban a pénz mozgat mindent, tán még a szelet és a tengert is.
Az utcákon tolongtak az emberek. A kölykök felmásztak a háztetőkre, onnan figyeltek. Napközép is elmúlt, mire
a sokadalomban szájról szájra röppent a hír:
- Jön! Jön a sárga hajú!
A Hantoló enyhe lejtésű főutcájának végében vállas alak jelent meg. Mikor közelebb ért, bárki láthatta, hogy
sántikál ugyan, de mankó nélkül is boldogul. A hátán átvetett szíjon bálnabőr oklevéltartó, baljában ásó; ez
utóbbira támaszkodva bukdácsolt sietve a kocsiforduló felé.
A gyerekek elé rohantak, körbeugrálták, faggatták, de ő csak ment tovább szótlanul, sugárzóan vidám arccal.
Amikor a kocsifordulóba ért, a tömeg felmorajlott. Körbevette, de nem állta útját. Az obasz haladt tovább, meg
sem állt a forduló déli ívénél kezdődő, bérházak romjaiig húzódó gaztengerig.
- Beszélj már! Mennyi volt a jutalom? Mit kaptál? - morajlott az embertenger.
- Ezt! - nézett körbe az obasz, majd feje fölé emelte ásóját, mintha épp az imént mártotta volna meg egy sárkány
szívében.
- Mit? Egy ásót? — értetlenkedett az első sorban Jimnos, a péklegény.
Lomblakó a homlokát ráncolta, de szája felfelé görbült.
Kezdte már kapisgálni, mi Ghell családi álma.
 - Dehogy, te kecskeagyú! Ezt a teret! És a környező parcellákat.
- Mihez kezdenél te egy telerondított... — Jimnos nem fejezte be, inkább csendben elfeküdt; Ghell az ásó
lapjával csapta orrba. Az obasz egy pillantást sem vesztegetett rá többé, két kézre kapta a szerszámot, belevágta a
talajba, és kifordított egy darab földet.
- Márpedig itt egy rohadt taverna fog állni, vagy ne legyen a nevem Ghell Torozon!

***

Így kezdődött a híres-hírhedt Taverna építése az Égi Fény 1747. esztendejében, midőn Godora helytartói
trónusán a Messzetekintő XXL Tiomas ült. Az épület ma is áll a tulajdonos nevét viselő terén, Erion pezsgő
forgalmú Nyugati sugárútja közelében, a környék azonban rég letette a Hantoló nevet: mostanság - s nem is ok
nélkül - az utazók paradicsomaként emlegetik.
Ghell, a Taverna első Torozonja, minden szintre harminchárom szobát rakatott, a macskák emlékére, melyeknek
életét és szerencséjét köszönhette.
Mindez már történelem, a házigazdának pedig a legenda szerepe jutott. Számára ez volt a világ közepe... és még
csak nem is sejtette, hogy a messzi jövőben megannyi embernek és más fajzatnak jelenti majd ugyanezt.
Mikor ideje végül kitelt, sírjára egyetlen mondatot véstek:
Távozott, de le nem győzetett.

Boruzs Gerqely Gábor

Darton áldása
A menydörgés morajlása lassan gördült végig Erion felett, ereje megrezgette az ablakszemekbe vasalt
kristályüvegeket, visszhangja sokáig bujkált a házak között tekergő sikátorok falai között. Kéken ragyogó villámok
lobbantak az alacsonyra logó felhők hasa alatt, a rőten magasodó Darton-torony vaskos tömbje körül koszorúba
fonódva söpörték végig a koponyákkal és ércvarjakkal díszített épület oldalát. Beljebb, a házak és paloták között
nyújtózó Smaragdliget évszázados fáinak koronáit összeborzolta a lassan közelgő vihar előszele, a lombok közé
markoló szél zúgása elnyomta a kékplatánokkal beültetett díszpark mélyén fakadt kiáltásokat, az egymással
csókolózó pengék fémes dallamát. Smaragdliget vaskos fatörzsei között nem először csendült acél acélon, Erion
legősibb díszkertjének földje jó néhány hős és szörnyeteg vérét felitta már az évszázadok alatt.
Odalent, a szélesen elterülő lombkoronák alatt lassan végéhez közeledett az összecsapás, féltucatnyi fegyveres
zárt körbe egy magányos kardforgatót, akinek háta mögött fátylakkal takart arcú asszonyszemély remegett a
félelemtől, csomagját a melléhez szorítva. Többi testőre már a földön hevert a támadók háta mögött, ruhájukat
átáztatta a vér.
- Itt a vége, kölyök! — sziszegte egy sebhelyesképű haramia az utolsónak maradt fegyveres felé, akinek még alig
sötétítette valami borosta az arcát. - Ha élni akarsz, tedd le a kardod és menj! Nekünk az asszonyért fizetnek,
veled nincs dolgunk.
A fiatal harcos nem moccant, bár a kardja egyre jobban remegett a kezében. Végül aztán nem bírta tovább az
előtte hullámzó pengék látványát, dühös kiáltással lendült előre, pengéje fürgén lendült a sebhelyes felé. A
veterán gyilkos könnyed mozdulattal hajolt félre, épp eléggé előrecsalva támadóját, hogy a jobbján álló társa - egy
tetoválásokkal borított hergoli - keresztüldöfje a mellkasát.
Miközben utolsó testőre is a földre hanyatlott, a fátylakkal takart asszony menekülni próbált, de nem volt
esélye. A martalócok közül kivált egy csontláncokkal díszített, karóvékony alak, és a kezében tartott kézi
számszeríjból kilőtt nyílvesző csattanva vágódott a menekülő hátába.
- Megvan! - vigyorgott a sovány varázstudó, akinek halántékán ott sötétlett egy hírhedt toroni iskola pecsétje. -
Most már a miénk - fordult vissza a társai felé, hogy a mosoly azonnal lehervadjon az arcáról. A többiek mögött, a
villámfénnyel megvilágított fák között két hatalmas, széles vállú alak állt,, kezükben páros pengékkel. A kékes
ragyogás állatias pofákat, jól szabott ruhákat, és fehéren villogó agyarakat világított meg.
- A tiétek? - morrant a két árny közül az alacsonyabb, cetbőrből varrott ruhát viselő szörnyeteg. - Már hogy
lenne a tiétek? Szabad embereket, Godora földjén, nem lehet rabszolgává tenni.
A martalócok mindannyian hátrafordultak, fegyvereiket szinte egyszerre emelték a két alak felé.
- Óvatosan azokkal a vasakkal! - dörmögte a magasabb, színpompás selymekbe öltözött óriás, miközben
megemelte tenyérnyi széles kardjait. - Még a végén megsérül valaki.
A haramiák értetlen pillantásokat váltottak egymással, míg a tetoválásokkal ékes hergoli előrébb nem lépett, és
keskeny pengéjével rá nem bökött a két alakra.
- Orkok - köpött egyet maga elé, majd teátrális mozdulattal beleszagolt a levegőbe -, és mivel nem büdösek -
annyira akkor a nemesített fajtából.
A selyembe öltözött szörnyeteg felhorkant, majd megpörgette a kezében tartott kardokat.
- Ti viszont annál inkább bűzlötök. Különösen te, érezni rajtad a félelem szagát. - A tintakék jelekkel tetovált
hergoli ezt már nem hagyta szó nélkül, kígyósebes mozdulattal lendült az ork közelébe, kezében ezüstös ívet
húzott a keskeny penge. Észre sem vette, hogy a saját cselébe sétál bele. A magasabbik szörnyeteg könnyedén
hátralépet, míg társa előrelendült, és egy gyors szélmalomvágással széthasította a tetovált arcú vállát.
Erre már a többiek is támadásba lendültek, üvöltve zúdultak az orkok felé, ketten-ketten mindegyikre. A cetbőr
ruhás szörnyeteg nem várta meg, míg a közelébe érnek, inkább elébük ment, páros pengéi zúgva hasították a
levegőt. Az első martalóc - egy hozzá hasonló termetű, kopaszra borotvált férfi - kardját félresodorta, majd
leszeget homlokkal fejelt az arcába, véres péppé zúzva az orrát. A másodiknak érkező kardforgató már óvatosabb
volt, tanult társa hibájából és próbálta tartani a távolságot. Nem sokáig bírta, a csapás közelbe ért ork vasalt
csizmájával a sípcsontjába rúgott, majd az összecsuk ló kardforgató fejére sújtott kardjának markolatával.
Társa már nem volt ilyen visszafogott, csapásai alatt szikrát hányva pengett az acél, ellenfelei kimarjult
csuklóval, csontig hasított végtagokkal kerültek a földre. Ennek ellenére a négy martalóc elég ideig feltartotta a
két orkot, hogy a sovány boszorkánymester végére érjen egy varázsigének. Előrenyújtott baljának mutatóujjából
kéken ragyogó villám szökkent elő, keresztülsistergett a csatamezővé változott tisztás fölött, és belevágódott a
nagyobbik szörnyeteg mellkasába, hátralökve egészen a fatörzsek közé.
Az alacsonyabb, cetbőr ruhás nem esett kétségbe, bár a magitor újra kántálni kezdett, ujjai között kékes
ragyogással gyülekezett a csapdába ejtett varázserő. Nyugodtan hátranyúlt az övére akasztott hajítóbárdért, és
olajozott mozdulattal, fél térdre ereszkedve dobta a varázstudó felé. A kéttenyérnyi acélkészség pörögve zúgott
keresztül a levegőn, majd nedves csattanással hasította kettőbe a boszorkánymester homlokát, a földön heverő
asszony mellé taszítva a testét.
Néhány pillanatig nyugalom ereszkedett az elhagyott tisztásra, csak a sebesülten fekvő orgyilkosok
nyöszörögtek a földön.
- Megvagy még? - kérdezte a cetbőrbe öltözött ork a társát, aki karikába görnyedve morgott az avarszőnyegen
fekve.
- Meg! - hörögte amaz, és fájdalmas nyögésekkel kinyújtóztatta tagjait. - Még szerencse, hogy nem volt rajtam
láncig. Ez a kránfattya megsütött volna az átokverte villámjával. - Kedvetlenül igazgatta mellkasán selyemingét,
aminek közepén jókora lyuk tátongott, alatta feketére perzselődött bőrvérttel.
- Most nézd meg ezt, Cais! - fogta vaskos ujjai közé a jobb sorsra érdemes ruhadarab elszenesedett széleit. - Ez az
ing egy kisebb vagyonba került!
Calsael - a Szürke, ahogy barátai és harcostársai nevezték - vetett egy futó pillantást a tönkrement ruhadarabra,
majd a fejét csóválva indult a földön heverő asszony felé.
- Majd kapsz másikat. Akad most fontosabb dolgunk is - morogta, és letérdelt a földön heverő nő mellé,
óvatosan az oldalára fordította. Nem tudta igazán megbecsülni a korát, de így elsőre igen fiatalnak saccolta.
Közelebb hajolt, hogy meggyőződjön róla, él-e még, aztán riadtan hőkölt hátra a test mellől. Az asszony
csomagjából - amit görcsösen szorított a melléhez - panaszos sírás harsant, egy éhesen követelőző újszülött
hangja, A Szürke óvatosan bontotta meg a szorosra fogott vásznakat, míg elő nem tűnt egy csecsemő rákvörös
arca. A száz csatát megjárt szörnyeteg tanácstalanul vakarta a fejét, majd a földön heverő asszony nyögésére
aztán leolvadt róla a bénultság, és az ölébe kapta az egyre panaszosabban bömbölő kölyköt.
- Páva! - morrant rá társára, aki a földön heverő martalócokat vizsgálgatta, időnként jókorát rúgva abba, amelyik
megpróbált föltápászkodni. - Hagyd azokat a fattyakat és inkább segíts nekem! Az asszony még él, de már nem
sokáig, hacsak nem kerítünk valahonnan egy seborvost. - Ezzel óvatosan a karjába fektette a csecsemőt.
A Páva - akit egykori gazdái Asusa névre kereszteltek - elégedetlenkedve ballagott a társa mellé, és szemügyre
vette a síró kölyköt.
 - Ennek aztán jó hangja van. Ha így folytatja, nyakunkra hozza a Nekropolisz minden lakóját, ráadásként ezeknek
a férgeknek a társait is. Láncbarátok! - emelte feljebb a kezében tartott apró szemű acél láncot, amit az egyik
sebesült nyakából tépett le. - Ezeknek szokásuk két-három csapatot is a préda nyomába küldeni.
A Szürke csak morgott valamit az agyarai között aztán a földön heverő asszony felé intett.
- Hozd ezt a szerencsétlent, talán még nem késő segíteni rajta!
Asusa felnyalábolta a sebesültet, aztán tanácstalanul pillantott társára.
- Mégis, hova vihetnénk ilyen késő éjszaka?
Calsael megvonta a vállát, és Smaragdliget északi vége felé intett a fejével.
- Torozonhoz!

***

Az éjközép előtt érkezett vihar dühödt erővel rontott Erionra, az ostorcsapásként lezúduló zivatar cseppjei közé
diónyi jégdarabok vegyültek. Keményre fagyott jégkoloncok záporoztak a házakra, cserepeket zúztak össze,
palákat lyuggattak át, a Hercegi Bankház rézkupolás tetőzetén pedig olyan éktelen kopácsolást rendeztek, mintha
egy csapatnyi részeg góbiin kalapálta volna a lemezeket.
Torozon Tavernájának falai között nem sokat lehetett érezni a tombolásból, a falakba rejtett, és az ablaküvegbe
metszett varázsjelek kizárták a menydörgés robajlását, nyugodt álmot biztosítva a pihenésre vágyóknak. Az épület
hátsó traktusában megbúvó apró szobában vér és füstölők szaga terjengett, az ágyra fektetett sebesült időnként
felnyögött, erőtlenül kapaszkodott a mellé fektetett csecsemő pólyájába.
- Bírd még egy kicsit te lány! - sziszegte az ágy mellett térdelő asszony, miközben izzadságtól gyöngyöző arccal
küszködött a bordák közé fúródott nyílvesszővel. Kezei már csatakosak voltak a vértől, időnként megcsúsztak
szerszámainak nyelén.
Az ajtófélfához támaszkodó udvari ork összehúzott szemmel figyelt, majd lemondó sóhajjal megcsóválta a fejét.
Húsz évig szolgált a haonwelli hercegi gárda csapatai között, több sebet látott a legtöbb kirurgusnál. A lány halálra
volt ítélve. Az alig arasznyi acélvesző biztosan ült a bordái között, minden valószínűség szerint a tüdejét is
megsértette. Nem lehetett már sok hátra neki.
- Szürke! - csattant fel a padlón térdelő asszony, és Calsael felé vágott a szemével. - Hozz még forró vizet! Fel kell
vágnom, mert így nem boldogulok vele - remegett a hangja, pedig olykor a csatamező közepén kellett
összefoltoznia az övéit. Miriar cwa Armenar kiválóan értett a seborvosláshoz, de úgy tűnt, ezúttal veszíteni fog
Dartonnal szemben.
- Nem - a cetbőrbe öltözött ork megrázta a fejét -, eleget szenvedett már. Te mindent megtettél - emelte fel a
kezét, mikor látta hogy az asszony mondani akar valamit. - Beszélnem kell vele, inkább ebben segíts. A
Láncbarátok nem üldöznek senkit a két szép szeméért, valaki fizetett ennek a lánynak az életéért. Tudnunk kell, ki
felel ezért, és hogy mi tegyünk a gyermekkel. Ez fontosabb most, mint hogy elnyújtsuk az életét néhány órával. Ha
még több mákonyt adsz neki, már soha sem tér magához,
A kirurgus csalódottan fújt egyet, majd a földre dobta a kezében tartott keskeny pengéjű kést.
- Jól van - mondta, miután letörölte a homlokán gyöngyöző verejtéket. - Adok neki pár csepp hajnalkönnyet, az
elveszi a fájdalmát, és feléleszti az élete lángját. De nem lesz sok időnk, úgyhogy fontold meg, mit kérdezel tőle,
mert nem tudom sokáig a kárpiton innen tartani. - Ezzel belekotort az oldalán függő táskába, és egy apró üvegcsét
húzott elő, melynek dugaszának alján vékony ecset ázott a sötét folyadékban. Végigkente vele a sebesült ajkait,
majd vártak vagy két tucat szívdobbanásig, mire magához tért a mákony ködéből.
Calsael megdörzsölte az állát, és leguggolt a lány mellé, pillantása a könny nedves szemeket kereste.
- Hallod, amit mondok, asszony? - kérdezte tőle, miután óvatosan kisöpörte a homlokába lógó, izzadságtól
nedves tincseket. A lány némán bólintott, szemeit nem vette le a mellette fekvő csecsemőről.
- Láncbarátok járnak a nyomodban, az életedet akarják. Tudod, hogy miért?
A fájdalomtól izzó tekintet riadtan vágott az ork pofája felé, a sebesült keze szorosabban fonódott a csecsemő
pólyájára.
- Nem az én életemet akarják... - a suttogása alig volt hangosabb a lélegzeténél - Hanem az övét! - biccentett
erőtlenül a csecsemő felé.
Calsael hökkenten meredt az apró emberre.
- Ki akarna megölni egy gaugot?
A lány fájdalmas arccal hunyta le a szemeit.
- Az apja - suttogta olyan halkan, hogy még ő is alig hallhatta.
A Szürke kivicsorította az agyarait.
- Ki az apja? - rázta meg a lassan öntudatlanságba süllyedő lány vállait. - Válaszolj! Ki az apja?
 - Rowon hercege - nyöszörögte a sebesült elhaló hangon, és a nyakában lógó, láncra fűzött pecsétgyűrűt mutatta
a Szürkének. - Az apja... Rowon hercege. A... szüleim... Rowon mellett... a birtokon... ott - küszködve préselte ki a
szavakat, nyakán egyre jobban feszültek az izmok. Végül aztán apró vérpatak bukott ki a szája sarkában, szorítása
pedig elernyedt a csecsemő pólyájának oldalán.
Miriar az ágy fölé hajolt, ujjai megtapintották a lány csuklóját, majd fáradt sóhajjal lezárta az élettelenné vált
szemeket. Hosszú percekig az eső kopogása volt az egyetlen zaj a szobába, majd a Szürke lassan felemelkedett a
térdéről, és kinyújtóztatta lábait. Cwa Armenar is összeszedte magát, eligazgatta a ruháját, és el mormolt egy
rövid búcsúimát, Darton kegyébe ajánlva az eltávozott lelkét, majd magához vette a halkan nyöszörgő csecsemőt.
- És most mihez kezdünk? A Láncbarátok soha sem szokták futni hagyni a prédát, főleg akkor, ha főúri
zsákmányról van szó - pillantott az ablak felé, ahol lassan csendesedett a zivatar, már csak időnként koppant egy-
egy esőcsepp az üvegnek. - Hallottam róla, hogy egy toroni nemes fattyát tíz év után vadászták le valahol délen,
Kie-Lyron környékén.
Calsael már majdnem válaszolt neki, amikor valaki megzörgette a szoba bejáratát. Az ork csendre intette a
pap¬nőt, aztán a kardját előhúzva az ajtó mellé lépett, és résnyire nyitotta a bejáratot.
A félhomályos körfolyosón Asusa ácsorgott, aki már megszabadult rongyos ingétől, és a bőrvértjére borított
bíborszín köpennyel pótolta a színpompás ruhadarabot.
- Odakint vannak - hajolt közelebb a Szürkéhez, - Velünk akarnak beszélni.
- Kik? - kérdezte az alacsonyabb ork, és kilépett a folyosóra.
-A láncos nyakúak. Az istállófiúval küldtek üzenetet. Tárgyalni akarnak. Megnéztem őket az ajtóból, csak hárman
vannak.
A Szürke megdörzsölte a homlokát, majd hátrapillantott a kirurgusra, aki a panaszosan nyöszörgő csecsemőt
nyugtatgatta.
- Rendben van, én beszélek velük. Te addig ügyelsz a kölyök re, nehogy valami ármány járjon abban a csavaros
fejükben. - A Páva csak a vállát vonta meg, aztán besurrant a szobába és behúzta maga után az ajtót.

Calsael eligazította a fegyvereit, majd a lefelé vezető lépcsőhöz indult, és lesétált a Taverna nagytermébe.
Torozonnál még a hajnal közeledtével is szépszámú közönség foglalt helyet az asztalok mellett, bár a legtöbben
már csak halkan beszélgettek, vagy kockáztak. A Szürke kisétált a bejáraton, és azonnal meglátta a háromfős
társaságot. Középütt jól szabott ruhákba öltözött, fehér hajú toroni, aki kard helyett aranyberakásos korbácsot
tűzött az övébe. Balján kese hajú, vonásai alapján a keleti pusztákról származó barbár, hatalmas termetű
emberállat, gonoszan villogó szemmel. Calsael ismerte a fajtáját, bár ez némileg civilizáltabbnak tűnt a többinél,
mivel fekete láncinget, hátán keresztben hosszú, enyhén hajlított pengéjű kardot viselt. A toroni jobbján rőtvörös
csuhába burkolózó magitor, nyakában fétisek és amulettek, halántékán a Smaragdligetben elpusztult
boszorkánymester iskolájának bélyege. Nyugodtan, minden indulatot nélkülözve várakoztak, még akkor sem
kezdtek fészkelődni, mikor Calsael eléjük sétált.
- Üdvözöllek, pietor! - bólintott oda neki a fakó hajú északi, bár a Szürke érezte a szavait körüllengő gúnyos
felhangokat.
- Atyánk és jótevőnk, a Láncok Mesterének üdvözletét hozom neked és társadnak, valamint a lehetőséget, hogy
tisztázzunk egy apró félreértést, aminek a későbbiekben súlyos következményei lehetnek.
Calsael megdörzsölte az állán sarjadó durva borostát.
- Hallgatlak — mondta, és közben szemével a tér túlsó oldalán húzódó házak és sikátorok árnyékait fürkészte,
ahol több embert is látott mozgolódni.
- Nagytiszteletű mesterünk egyik üzletfelének gyermekét, egy még csecsszopó kisdedet nevelőnője elorozta
családjától, hogy valami ismeretlen okból magával vigye. Bűntársaival együtt menekült el, de szerencsére
szökésük nem maradt észrevétlen. Urunk, a család kérésére legjobb embereit menesztette a szökevények után,
akik az istenek kegyéből, utol is érték a gazembereket. - a toroni oldalt pillantott, a mellette álló varázstudó felé -
Innentől kezdve zavaros a történet. Mi úgy véljük, te és a társad csak valami véletlen folytán keveredtetek a
Smaragdligetben lezajlott összecsapásba. A nagytiszteletű szintén osztja a véleményünket. Ti jóhiszeműen
cselekedtetek, épp ezért nem is neheztel rátok. Amennyiben visszaszolgáltatjátok neki az elrabolt gyermeket, és a
rossz útra tévedt nevelőnőt, jótevőnk megbocsátja nektek tévedéseteket, és nem kíván vérváltságot követelni
elpusztult embereiért.
A Szürke a pofáját vakargatva hallgatta végig a cirkalmas beszédet, majd kezét az övébe akasztva mérte végig az
előtte álló embereket. Ha a míves szavakkal próbálták összezavarni, akkor alaposan tévedtek, mivel ha csak
tehette, mindig elolvasta egy-egy hírnevesebb betűvető írásait. Dequator Marses verseit igencsak kedvelte, a
délvidéki lovagköltő könyvei mindig megtalálhatóak voltak a málhájában. Így aztán nem tétovázott sokat,
ugyanabban a nyakatekert stílusban válaszolt a láncbarátnak.
 - Igen hálásak vagyunk a Láncok Mesterének kegyéért. - biccentett a fehér hajú felé. - Én és a társam, soha nem
keressük a bajt, főleg egy ilyen nemes és hatalmas személy ellenében. - Calsael remélte, hogy sikerült ugyanannyi
gúnyt csempésznie a szavai közé, mint a toroninak.
- Megnyugtathatod a nagytiszteletűt, nem kell aggódnia. A csecsemő ép és egészséges, és míg a mi védelmünket
élvezi, ez így is marad - simított végig kardjának markolatán. - Az asszonyszemély, akit keresel, azonban súlyosan
megsebesült, kénytelenek voltunk seborvost hívatni hozzá. A kirurgus jól végezte munkáját, az asszony pihen, úgy
véljük, kár lenne most bolygatni. Talán napkeltére majd magához tér, akkor kikérdezzünk, mi okból ragadta el az
újszülöttet,
A láncbarát hosszan meredt az orkra, majd újra a mellette álló magitorra pillantott, mielőtt megszólalt volna.
- Utána átadod a gyermeket?
Calsael megvonta a vállát.
- Amennyiben az asszony igazolja szavaidat, nem látom akadályát. Emellett, meg kell jegyeznem, hogy a kirurgus
nem dolgozott ingyen, és a Torozonnál bérelt szobát pedig igen borsos áron mérik. Talán mesteretek
megtéríthetné nekünk a költségeket, ezzel is bizonyítva szándékait.
A toroni férfi gúnyos mosollyal akasztotta le az övére erősített erszényét. Ez végre olyan dal volt, amit már ő is
értett.
- A költségeitekre! — hajította az orknak a tömött erszényt. — Napkeltére visszajövök a gyermekért, de hogy
addig se legyen probléma, itt hagyok párat az embereim közül. Urunknak és üzletfelének sok ellensége van, jobb,
ha többen vigyáznak utódjára. - Hátraintett a válla felett, mire legalább kéttucatnyi fegyveres vált el a házfalak
árnyékából és átsétáltak Torozon Tavernája mellé. Néhányan az istálló előtt álltak meg, ketten a főbejárat, a többi
pedig az épület háta mögé sétált, minden bizonnyal a sikátorok felé nyíló hátsó kijárathoz. A Szürke megnézte
magának mindegyiket, majd biccentett a toroninak, és indult vissza a Tavernába. Nem is nézett vissza a három
férfira.
A nagyterem már igen csendes volt, Calsael némán vágott át az asztalok között, gondolatai a Láncbarátok körül
jártak. A fakó hajú férfi hazudott, abban nem voltak kétségei. Hosszú élete alatt jól kitapasztalta már az embernép
mimikáját, elég volt az arcát, a hangjának lejtését, illetve a szagát figyelnie. Ritkán találkozott olyan emberrel, aki
képes volt becsapni őt.
Felkapaszkodott a második emelet magasában körbekígyózó folyosó lépcsőjén, és a szokásos jelzéssel
megkopogtatta a tölgyajtót. A Páva azonnal kinyitotta, először csak résnyire, aztán sarkig tárta a nehéz
alkotmányt. Odabent már nagyjából összetakarították a padlóra folyt vért, Miriar a sarokba állított székben
üldögélt, a csendesen alvó csecsemőt ringatta. A kölyök anyjának holttestét pokrócba csavarták, mellkasán
összekulcsolt kezeit hímzett kendő fogta össze.
Asusa sem töltötte tétlenül az időt, a fal mellé támasztott asztallapon szétrakosgatta három embernek is
elegendő arzenálját, a pengék tisztogatásával ütve el az időt. Amikor a Szürke visszatért a kirurgus is az asztal
mellé sétált, karjában halkan szuszogó csomag volt a csecsemő.
- Mit akartak? - kérdezte Calsaelt, hangját egészen halkra vonva.
- A gyereket - biccentett a Szürke a pólyás felé
- Miért?
- Nem tudom. Hazudtak valamit, én meg úgy tettem, mintha elhinném, aztán én is hazudtam valamit. A lényeg,
hogy el kell tüntetnünk a kölyköt innen, amilyen gyorsan csak lehet. - Gondterhelten dörzsölte meg széles
állkapcsát. - Ami persze nem lesz egyszerű. Minden bizonnyal fürkészeik is vannak, úgyhogy nem tudunk csak úgy
eltűnni előlük.
- Mi lenne, ha ellátnánk a bajukat? — emelte meg a kezében tartott pengét a Páva. - Az acélnál nem kellenek
hatásosabb érvek.
Calsael megrázta a fejét.
- Magunkban nem bírunk velük. Túl sokan vannak. Ahogy számoltam, egy kisebb hadsereg.
- Vannak barátaink Erionban - vonta meg vállát Asusa -, kerítsünk erősítést, és vágjuk át magunkat.
Míriar felhorkant a két ork mellett.
- Nem ismerem a barátaitokat, de a rabszolgavadászokkal mostanság senki sem szeretne tengelyt akasztani
Erionban. Az utóbbi időben egyre nagyobb hatalomra tettek szert a városban. Még a herceg kegyét is
megvásárolták, így aztán nyugodtan űzhetik a mocskos üzelmeiket.
A Szürke töprengve rakta le fegyvereit.
- Meglátjuk. Javunkra szól, hogy itt nem mernek ránk rontani. Torozonnal és a kalandozókkal még a herceggel a
hátuk mögött sem mernének összeakaszkodni.
Asusa idegesen igazgatta bíborszín köpenyét.
- Az addig rendben van, de nem maradhatunk örökre itt.
 - Segítség kell, az biztos. - Calsael megdörzsölte homlokát. - Írok pár üzenetet, csak lesz valaki, aki nem retten
meg néhány rabszolgavadásztól. Az igazi gond az, hogy mi nem mehetünk ki innen. Nem hinném, hogy eljutnánk a
következő keresztutcáig. Neked kell menned úrnőm - pillantott az asszonyra, aki nagyot nyelt, majd a kezébe
tartott csecsemőre nézett és összeszorította az ajkait.
- Rendben van. írd meg a leveleket, és én eljuttatom, ahova mondod.
Calsael rábólintott, majd gondosan összetekercselt papírdarabot bányászott elő a málhájából, féltucatnyi fecnit
tépkedve le a végéből. Egy ónpálcával körmölni kezdett a darabokra, ugyanazt az üzenetet írva mindegyikre.
A hajnal már alig háromórányira volt, mire az asszony visszatért a városból. Kecsketejet, és más egyéb dolgokat
hozott magával a kölyöknek, aki éhes sírásával már az őrületbe kergette a két orkot. Jó hírekkel viszont nem
szolgálhatott. Az üzeneteket célba juttatta, de egyetlen helyről sem kapott azonnal választ. Várni kellett, amit
nem volt épp felemelő egy éhesen síró csecsemő, és halott anyja holttestének társaságában végezni.
Megváltás volt, mikor valaki megkopogtatta a szoba ajtaját, az üzenetben leírt jelzéssel. Calsael azonnal az ajtó
mellé lépett, míg Asusa a kardját kezébe kapva oldalt húzódott, minden eshetőségre készen. A feltáruló bejáraton
magas, fekete incognóba burkolózó alak lépett be, arcára jótékonyan borult a csuklya árnyéka.
A Szürke ennek ellenére egyből felismerte, az orrát nem tudták megtéveszteni a gondosan válogatott
ruhadarabok.
- Te!? - hitetlenkedve csóválta a fejét. - Nem gondoltam volna, hogy eljössz.
Az incognós alak hátralökte a fejére borított csuklyát.
- Darton útjait, halandók nem fürkészhetik. - Airun Al Marem, a halál istenének ynevi helytartója kezét nyújtotta
a Szürkének - Néha még én is meglepődöm rajta, hova vezetnek a sugallatai.
- A tiszteletes! - A Páva leeresztette fegyverét.
- Mostanság már Prófétának szólítják, és kétlem, hogy a régi idők emlékére, vagy a két szép szemünkért sietett
volna a segítségünkre - mondta Calsael, majd fürkészőn mérte végig a kalandozóból lett egyházfőt. Az első
találkozásuk óra már egy évtized eltelt, ami alatt többször is dolgoztak együtt az Erioni falka tagjaként. Ennek
ellenére, nem nevezte volna barátjának a lovagot, inkább csak harcostárs volt, akivel időnként egy irányba
vezetett az útjuk.
Darton lovagja ledobta a köpenyét és átsétált az asztalon heverő holttest mellé, Kardforgatástól kérges kezét
gyengéden a halott asszony homlokára fektette, rövid imát mormolt, az elmúlás urának kegyébe ajánlotta az
elhunytat.
- Jól mondod - fordult vissza a két orkhoz, amint befejezte az imát. - Darton hetek óta látomásokkal nehezíti az
álmaimat, amik egy csecsemőről szólnak, akit két szörnyeteg védelmez. Egy csecsemőről, aki utat mutat majd egy
városba, ahol az örök alkonyat uralkodik, és az igaz hitet valló emberek otthona lehet a nehéz időkben. Ezért
jöttem ilyen hamar, nem a két szép szemetek miatt - rávigyorgott a Szürkére, majd a karosszékben ücsörgő Miriar
mellé sétáit, és szemügyre vette a csecsemőt, aki egy kecsketejbe áztatott rongydarabot rágcsált mohón vöröslő
arccal.
- Ki az apja? - kérdezte a seborvost. Miriar a Szürkére pillantott, aki rábólintott a szótlan kérdésre.
- Rowon hercege, legalábbis az anyja szerint - mondta az asszony, és előkotorta a köpenyébe rejtett
pecsétgyűrűt, amit átnyújtott a lovagnak,
Al Marem megforgatta ujjai között a vésetekkel borított ékszert, melynek címerén széttárt szárnyú, varjúforma
madár állt egy kard markolatán,
- Szóval Rowon - megdörzsölte a homlokát, majd újra végigmérte a kölyköt. - Legyen meg az ő akarata! - Visz-
szaadta a gyűrűt, és a Szürkéhez fordult, karjait összefonva a mellkasa előtt.
- Mit akartok csinálni?
Calsael gondterhelten simított végig állkapcsán,
- Ki akarjuk jutatni innét, addig biztos. Már ez is nehéz lesz, mert a láncos nyakúak körbevették a Tavernát. A
lány - pillantott a holttest felé - a szüleiről zagyvált valamit, meg a Rowon melletti birtokukról. Megpróbáljuk
kideríteni, mi van a háttérben, és ha lehet, visszajutatni a kölyköt az övéihez.
A próféta végigmérte a két orkot, majd megcsóválta a fejét.
- Ehhez ketten nem lesztek elegen.
- Hárman! - Miriar cwa Armenar felállt a helyéről. - Csak nem gondolod, hogy rájuk bízok egy csecsemőt.
Al Marem felnevetett, majd felkapta földre dobott köpenyét.
- Rendben van. Kijuttatlak benneteket innen, és gondoskodom róla, hogy a Láncbarátok ne alkalmatlankodjanak
tovább. Cserébe a kölyök a rend védelmében marad, míg el nem éri a nagykorúságát. Akkor majd eldönti, akarja-e
szolgálni a Holtak Urát, vagy más utat választ magának. Dartonra esküszöm - megérintette a nyakában függő
szimbólumot, ami felfénylett szavaira, - Jó lesz így?
A két ork egymásra pillantott, majd az asszonyra, aki a lassan álomba merült csecsemőt ringatta a karjában.
 - Elfogadjuk az ajánlatot - bólintott végül Calsael, és igazított egyet kardján. - Hogyan akarsz észrevétlen kijutni a
Tavernából?
- Vannak rejtekutak, amik kivezetnek a városba. Torozon, aki régi jó barátom, biztos szívesen megmutat nektek
egyet.
- Miért tenne ilyet? - kérdezte a Páva.
- Mert én megkérem rá. Na meg azért, mert ő sem rajong a Láncbarátokért - mondta a lovag, majd hátrafordult a
holttest felé. - Később majd ideküldök néhány papot az asszonyért, akik gondoskodnak róla, hogy békében
nyugodjon.
- És ha a láncos nyakúak nem értenek a szóból? - kérdezte Asusa, akinek még mindig viszketett a tenyere a
rabszolgavadászok miatt.
- Nos, ebben az esetben megtapasztalják Darton haragját. - Ezzel a vállára kanyarintotta köpenyét, és a csuk-lyát
a fejére borítva kilépett a szobából.
A Szürke hosszan nézett a becsukódó ajtóra, majd nekilátott összeszedni a csomagját.
- Szedelődzködjetek! Amint lehet, indulunk. Napkeltére olyan távol akarok lenni innen, amennyire csak lehet. -
Azt már csak magában tette hozzá, hogy a rabszolgavadászok fürkészeit ismerve, vajmi kevés esély van arra, hogy
a rejtekutat használva becsapják a kölyök sarkában ügető kopókat.

***

Az alacsony boltozató folyosó falait halványan világló moha nőtte be, szégyenlősen elrejtve az évezredes
csákánynyomokat. Ősi, rég elfeledett járat volt, Godora fénykorából, ami mélyen az erioni utcaszint alatt
nyújtózott. Calsael és társai portól elnehezült pókhálók között vágták keresztül magukat, időnként a padlaton
terpeszke¬dő nyálkás pocsolyákat kerülgették. A Szürke haladt elöl, egyik kezében vascsuklyás lámpást, másikban
csu¬pasz acélpengét tartott. A rejtjárat a Taverna gőzterem¬nek is beillő fürdőcsarnokából indult ki, egy nagy,
for¬rón zubogó vízzel töltött deszkakád árnyékából. Maga a deresedő hajú Torozon mutatott utat nekik, a
Taver¬na gazdája, aki mindenben a segítségükre volt. Hajnal előtt másfél órával hagyták maguk mögött a fogadót,
és majd egy órán keresztül bolyongtak a fold alatt, mire el¬érték a járat végét. Az alagút egy meredeken emelkedő
csigalépcső aljában végződött, amin felkapaszkodva egy romos, elhagyatott raktárhelyiségbe jutottak, ahol már
vártak rájuk.

***

Az apró helyiség ládákkal teleszórt padlóján magas, mohazöld köpönyeges, homokszín hajú férfi várakozott,
csavart formájú botjára támaszkodva. Kortalan, elfeket idéző arcán tűnődő arckifejezéssel mérte végig az
érkezőket. A Szürke északi varázstudónak gondolta, leginkább a botja miatt.
- Itt vagytok hát - könnyed mozdulattal emelkedett fel ültéből. - Közös ismerősünk megkért, hogy ügyeljek egy
ideig erre a lejáratra, ha időm engedi. Helyezzétek kényelembe magatokat, van még egy kis időnk, mielőtt
színpadra lépnétek odakinn!
- Mi ez a hely? - kérdezte a Páva, miután kinyújtóztatta a szűkös járatban elgémberedett derekát.
- Egy régi raktárház Darton tornyának közelében - intett körbe botjával a varázsló. - A látszat ellenére nem
nevezném védtelennek. Nagy hatalmú varázslatok védelmezik, ősi, időtálló igék a kövek közé szőve.
A Szürke kényelmesen letelepedett az egyik ládára, köpenyét udvariasan Miriar elé kanyarintotta.
- Foglalj helyet, úrnőm! - invitálta az ork a kirurgust, majd megvárta, míg a Páva szuszogva leereszkedik melléjük,
miközben morogva porolgatta le színpompás ruháját.
- Kránba ezzel a sok pókhálóval! - dohogta ingerülten. - Már csak ez az egy jó zubbonyom maradt — tisztogatta
az arannyal szegett, rézgombokkal és ezüstös zsinórozással díszített kabátot, ami liláskéken csillogó színekben
játszott.
A varázsló nagy szemeket meresztett a színpompás ruhadarabra, de nem szólt semmit.
Miriar eligazgatta ölében az árván maradt csecsemőt, aztán fordult a Szürkéhez.
- Mit csinálunk mi itt? - kérdezte.
- Várunk! - válaszolt neki a mohazöld köpenyes, az ork helyett. - A Láncbarátok fürkészeket, ősi kyr
varázstárgyakat használnak, amik a legjobb kopóknál is biztosabban vezetik őket a préda nyomába. Minden
bizonnyal ide is követnek benneteket, ami nagyon megkönnyíti a dolgunkat.
Cwa Armenar értetlenül pillantott rá.
- Megkönnyíti?
- Ahogy mondod - bólintott rá az északi. - így legalább nem kell nekünk keresgélni őket, itt lesz hamarosan
mindegyik.
 Ez a bejelentés egy időre el is vágta a beszélgetés fonalát, a nehéz csendben csak a csecsemő nyöszörgése
hallatszott. Fertályórát várakoztak így, mikor aztán valami éjszakai madár éles hangján háromszor is felrikoltott
odakinn.
- Itt az idő! - emelkedett fel helyéről a varázsló. - Te itt maradsz velem még egy kis ideig úrnőm - intette le az
asszonyt, aki már induláshoz készülődött. - Derék barátaid majd megbeszélik odakinn a Láncbarátokkal a gyermek
jövőjét. - A gyógyító sápadt arccal bólintott.
A Szürke odalépett a raktárból kivezető ajtóhoz, és elhúzta a reteszeket. A bejárat külső lapján nem volt kilincs,
csak a védmágia kékes derengése övezte a vaskos deszkalapokat. Hűvös, enyhén párás levegő fogadta őket, az
éjszaka csendesen nyújtózott az apró terecske körül, ahová a raktár kijárata vezetett. Háromemeletes házak álltak
körben némán és sötéten, a tetők fölött vörösen ragyogó varázsfényekkel megvilágítva ott magasodott Darton
tornyának vaskos tömbje.
Odakint, a házak között nyújtózó térség túlsó végében ott várakozott a fehér hajú láncbarát, akinek oldalát a
vörös ruhás boszorkánymester és a barbár mellett ezúttal legalább kéttucat fegyverforgató védelmezte. A térre
vezető mellékutcák és sikátorok torkában még több fegyveres mozgolódott. Az orkok ügyet sem vetettek a
gyülekező hadseregre, nyugodtan sétáltak elő a raktárház árnyékából, kezüket kardjaik markolatára támasztva.
Szemben, a fehér hajú ezúttal már nem volt fegyvertelen, jobbját az oldalára akasztott kard markolatára fonta.
- Úgy tűnik, valami baj lehet az emlékezetemmel - vonta feljebb egyik kékre festett szemöldökét, amikor az
orkok megálltak előttük. - Ha jól emlékszem, nem ide beszéltük meg a találkozót - pillantott körbe a néptelen
terecskén.
Calsael és a Páva nem szólt semmit, az utóbbi unottan összecsattintotta az agyarait, ami olyan hangot adott,
mintha két acélkard csapott volna Össze.
A toroni várt egy kicsit, aztán megcsóválta a fejét.
- Valami azt súgja, hogy nincs szándékotokban kiadni a kölyköt. Vagy talán tévednék? - kérdezte a Szürkét.
Calsael megvonta a vállát.
- Nem, tényleg nincs szándékunkban. De az életedet meghagyjuk, ha most hátat fordítasz és eltakarodsz oda,
ahonnan az embereiddel előmásztatok - mondta a Szürke, miközben a sikátorokból előszállingózó láncbarátokat
méregette.
A toroni dühösen szisszent fel, ujjai megszorultak kardja markolatán.
- Ostoba yrch! Talán a gazdáitok nem tanítottak meg számolni benneteket? Több mint harminc emberem van itt.
A hercegi gárda őrjárataira pedig ne is számíts, hála a barátainknak, ebben az időben máshol akad dolgunk. Add ki
a gyermeket, majd mi gondoskodunk róla.
A Szürke elővonta kardját, és hátrább lépett a Láncbarátok közeléből.
- Gondoskodtok róla mi! Kardal vagy korbáccsal? De ha már barátokat emlegetsz, azokból nekünk is akad
néhány.
Hátul, a házak között újra mozgolódás támadt, acél csikordult, nehéz, vasalt csizmák dobbantak a
macskaköveken. A Láncbarátok sorai között zavar támadt, idegesen fordultak az utcák és sikátorok kijáratai felé.
A fehér hajú toroni is összehúzott szemmel kémlelt körbe, a szűk átjárók homályát vizslatta. Volt is mit néznie. A
házak között húzódó sikátorok torkából párosával sereglettek elő Darton lovagjai. Nehéz, fekete acélvértbe
öltözött, kétkezes fegyvereket markoló kardforgatók Ynev minden tájáról
- Amint látod - szólította meg a toronit Calsael- mi sem magunk jöttünk! Ezek az emberek készek acéllal és vérrel
megváltani az általad keresett gyermek szabadságát.
Bár a Láncbarátok jóval több embert számláltak, a tetőtől talpig vasba öltözött lovagok jelenléte tiszteletet
parancsoló volt. Ráadásként jó néhányan fennhangon imádkoztak istenükhöz, páncéljukat, fegyvereiket kéken
derengő varázslatok övezték.
A toroni előrébb lépett az övéi közül és a félkörbe rendeződött lovagok felé fordult.
- Mit akartok itt? Ez nem a ti ügyetek! - kiáltotta feléjük, miközben kezével jelzett embereinek, akik szétnyitották
az arcvonalat.
- Most már az. - Airun Al Marem, aki maga vezette lovagjait, szinte jókedvűen válaszolt neki. - Darton áldása van
azon a gyermeken, így a tieid már nem érinthetik. Távozzatok békében, vagy ragadjatok acélt, és maradjatok
mindörökre. Amennyiben a könnyebbik utat választjátok, a Holtak Ura végtelen türelmében megbocsátja nektek
eddigi tévelygésetek, és hagyja, hogy tovább keressétek a megvilágosodást, amit ha nem leltek meg, halálotok
órájában majd mindannyian megtapasztaltok az ő kegyelméből. - A láncbarát gyűlölködve mérte végig a
lovagokat, majd hátrébb húzódott, és pattogó toroni nyelven adott parancsot embereinek.
A rőt vörös csuklyába burkolózó boszorkánymester mozdult elsőként. Karcosan rekedt hangján varázsigéket
Öklendezett maga elé, mire kezéből parázsvörös villámok kévéje fakadt, sistergő haraggal csapva Darton szolgái
közé. Az oldalán álló Láncbarátok nem tétováztak, egyszerre lendültek előre, nekirontva a lovagok mágiától
szétzilált arcvonalának. Félútig sem sikerült eljutniuk.
 Az orkok háta mögött álló raktárépület falain zöldes fénnyel ragyogó rúnák lobbantak, visszhangzó dörrenéssel
szabadítva valami mágiát a Láncbarátok csapata közé. Hideg, hullaszagú szél tépett a köpenyekbe, a varázslat
ereje sorra felborogatta a kardforgatókat, de olyan erővel, hogy fegyvereik szikrát vetve vástak el a
macskaköveken. Pedig őket csak a mágia oldalszele érte, mivel a célpont a rőtvörös csuklyás boszorkánymester
volt. A karóvékony vénség nyakába kanyarintott amulettek és fétisek porrá omlottak, ruhájának szegélye
megfeketedett, majd lángra lobbant. Saját arcába markolva, hörögve hengeredett oldalt, képéről párologva
száradtak fel a bőre alá tetovált oltalmazó jelek. Úgy tűnt, a raktárhelyiségben rejtőző varázsló nem elégedett meg
a tétlen szemlélődéssel.
Calsael közben parázs pengeváltásba bonyolódott a fehér hajú toronival, aki a barbárt az oldalára parancsolva
rontott az orkoknak. A rabszolgavadász fegyvere sziszegve kereste a réseket védelmén, egyre hátrább szorítva a
Szürkét. Igaz, ami igaz, Calsael nem véletlenül hátrált, mivel úgy látta, hogy a toroni pengéje nedvesen csillog a
kék hold fényében.
Balján a Páva hasonló módon harcolt a barbár ellen, páros kardjai acélkék hálót szőttek a teste köré. A keleti
emberállat sokáig bírta a táncot, de állóképessége nem ért fel egy orkéval. Először a karjára kapott egy sebet,
majd ahogy egyre több vért vesztett, és hárításai lassultak, újabb és újabb sebeket kapott. Már érezte a vesztét,
ezért aztán üvöltve vetette előre magát, minden maradék erejét beleadva egy végső csapásba. Nem volt
szerencséje. A Páva könnyedén kitért a széles ívű vágás elől, majd kardját a barbár nyakába döfte, véget vetve a
küzdelemnek.
Közben Calsael lassan átvette a fakó hajú ritmusát, pengéi szikrát vetve csókolóztak az északi karddal, újra és
újra. A láncbarát arcáról már patakokban szakadt a verejték, ruhájának selymén tenyérnyi foltokban ütött át. A
Szürke fokozta a tempót, lassan körbetáncolta a toronit. Amaz egyre fáradtabban követte a hatalmas termetű
orkot, aki mérete ellenére fürgén mozgott ellenfele körül. Mérgezett pengéje egyre lassabban és lassabban
lendült Calsael felé, aki végül belépett a kardtáv alá, és nehéz, vaskos pengéivel két oldalról lecsapva a markolata
fölött roppantotta ketté a toroni fegyverét. A fehér hajú csalódottan mordult fel, hogy aztán a törött karddarabbal
döfjön Calsael arca irányába. Amaz félrekapta a fejét, majd egy széles ívű csapással felhasította az északi
mellkasát.
A Szürke lihegve eresztette le a fegyverét, majd átpillantott a tér túloldalára, ahol a maradék Láncbarátok
hadakoztak, egyre reményvesztettebben. A legtöbben már a földön hevertek, a varázslat hatalma alaposan
összezavarta őket, a lovagok pedig nem kegyelmeztek nekik. Hamarosan már egy sem maradt talpon, csak Darton
szolgái álltak a csatatér közepén, kezükben vértől vöröslő pengék.
- Itt végeztünk - sétált oda a két ork mellé a Próféta, miközben a vértezetére freccsent vércseppeket tisztogatta.
- Ezek a láncos nyakúak már nem fognak többet kellemetlenkedni.
Calsael rábólintott, majd maga is megtisztogatta a kardját.
- Nem aggódsz, hogy később még gondod lehet velük?
A lovag megrázta a fejét.
- Nem hinném. Ha a megbízójuk kikerül a képből - márpedig ha rajtam múlik, Rowon hamarosan herceg nélkül
marad -, már nem lesz okuk, hogy a nyakamra másszanak. Szólj az asszonynak! - intett a raktár bejárata felé, -
Innentől már tiszta az út, bár azt hiszem, egy időre a toronyban marad, aztán majd kerítünk nekik valami rendes
szállást.
Asusa megdöngette a bejáratot, mire feltárult a raktár ajtaja, és Miriar sietett elő, karján a csecsemő, oldalán a
mohazöld köpenyes varázslóval.
- Vége? - pillantott körül a kirurgus, elborzadva a földön heverő holttestek láttán.
- Egyelőre — bólintott rá a Szürke. - Innentől kezdve téged és a gyermeket a barátaink védelmük alá vesznek.
Biztonságban leszel mellettük, míg előkerítik a kölyök anyjának szüleit.
Az asszony fejet hajtott a két ork előtt, majd a Prófétával és a mágussal az oldalán ellépdelt a Darton-torony felé
vezető utca irányába. Előtte és mögötte négy-négy lovag haladt, fekete vértezetüket bearanyozta a magasba
kapaszkodó napkorong ragyogása.
Asusa és Calsael ottmaradt a csatatérré változott tér közepén és hosszan bámultak az apró csapat után.
- Na, ezzel megvolnánk! — ropogtatta meg ujjait a Páva, és odafordult a Szürkéhez. - Mi a következő lépés?
Calsael megvakarta a fejét.
- Visszamegyünk Torozonhoz a málháért, aztán, én egy hosszabb délvidéki utazásra gondoltam. Új-Pyarron, a
Pajzsállamok, Hat Város. Jó néhány hely akad odalent, ahol mindig szükség van a magunkfajtára.
Asusa derűs arccal bólintott rá, végigsimítva díszes zubbonyán.
- Új-Pyarron? Legyen. Ahogy hallottam, igen kiváló selymeket árulnak arrafelé - csattintotta össze az agyarait.
Calsael vetett egy pillantást a Pávára, aztán az égre emelte a tekintetét, végül a fejét csóválva indult visszafelé,
Torozon Tavernájának irányába.
 Gali Viktor
Hölgyválasz
A Pyarron szerinti 3695. esztendő telén,
Darton tercének utolsó napján
Torozon Tavernájában üldögélve felidéztem magamban mindazon nőket, akiknek az én veszett hiúságom okozta
halálát.
Fertályóráig is eltartott, míg a végére értem; sokan voltak - kár lenne hazudni. Magam sem tudom, miért
tűnődtem el ezen. Általában nem szokásom a régmúlt időkön merengeni. Nem messze ültem attól a kicsi, kerek
asztaltól, melynek lapjába valaki A VILÁG KÖZEPE feliratot véste. Egy erioni vénembertől hallottam, hogy réges-
régóta ezen a helyen áll már. Úgy tartják, Ynev minden kalandozójának útja így vagy úgy, de itt kezdődik - s itt is ér
véget. Talán a híres-hírhedt asztal tette, hogy ilyen szo¬katlan gondolatok háborogtak lelkemben.
Nem éreztem igazi megbánást vagy lelkifurdalást. Számomra a nőkkel való kapcsolat nem olyan volt, mint a többi
szoknyabolondé. Nem csupán bábok voltak a kezemben - még ha olykor mágikus tudományomat is segítségül
kellett hívnom. Igazi játszmának tekintettem minden egyes nő meghódítását - és nemcsak ezt, hanem a folytatást
is. A mindennapokat és az ünnepeket, az örömöt és a féltékenykedési:, a mosolyt, a nevetést, s a nagy ritkán,
ajándékként megadatott sírást is. Nem pusztán élveztem a velük töltött időt: önmagam új és újabb arcait láttam s
fedeztem fel bennük. Tükrök voltak és finom mívű reszelők, melyekkel önnön lelkemet csiszolgattam. Aztán,
amikor már széttörtek vagy elkoptak, eldobtam őket; igen. Azt se néztem, hová hullanak. Kegyetlen szerető
vagyok, elismerem.
Ültem hát; csöndesen és magányosan vártam, hogy megérkezzen az, akinek az utóbbi hetekben odaadtam ádáz
szívemet. S nem hiába.
A magam keltette illúzió mögött megbújva figyeltem, ahogy Syrena lesétál az emeletről.
Néztem őt: csendben, meglapulva. Mit sem sejtett arról, hogy én már odalent, a fogadó nagytermében vagyok.
Néztem - és hagytam, hogy megigézzen. Méltóságot sugárzott, elbűvölő könnyedséget, játszi komolyságot.
Szerettem és csodáltam őt. De ez kevés volt: uralni, birtokolni akartam. Hisz nem lehet senki másé, csak az enyém.
Ezt a fogadót én ismertettem meg vele. Én voltam az, aki idehozta, és megmutatta neki azt a helyet, ahol igazi
kalandozók is megfordulnak. Persze az aljanépből is bőséggel akadt - de hát nincs mit tenni.
Már lefelé jövet is sokan megbámulták. Magas, nyúlánk, mégis izmos alakját feszes, testére simuló ruhákkal
emelte ki. Hosszú, vállán túl érő, hollófekete haja szabadon hagyta a hátára szíjazott kard markolatát. Tőrét az
oldalán viselte, a jókora ezüstcsattal ékesített derékövön. Gyönyörű nő volt: vonzotta a férfiszemeket. Őt azonban
láthatóan nem érdekelték a mohón vágyakozó pillantások. A söntésnél forralt bort rendelt, majd letelepedett a
fogadó középső részén, egy kis asztalnál. A közelben ülő férfiak szinte kivétel nélkül őt méregették. Akadt, aki
leplezetlenül, szájából majd' kicsorduló nyállal, s akadt, aki csak a szeme sarkából (különösen azok, akiknek
nőtársaságuk volt).
Az én szépséges hölgyem tudomást sem vett róluk. Gondolataiba merülve kortyolgatta italát, mintha semmi más
nem lenne a világon: csak a kupa és ő.
Néhány asztallal odébb egy nagydarab, sebhelyes arcú alak felemelkedett társai mellől. Előzőleg még vigyorogva
rákacsintott cimboráira, majd lassan, kimért léptekkel elindult Syrena felé. Magabiztosnak tűnt - talán túlságosan
is. Amolyan vezércsődörfajta lehetett; legalábbis annak hitte magát. Elmosolyodtam. Hamarosan megtudja majd,
mi a különbség az ő hite és a valóság között.
- Ülj vissza! - A mellettem ülő idősebb férfi szólt oda halkan fiatal társának.
- De hát... Nem kellene közbelépnünk?
- Ugyan minek?
- Az a behemót ember mindjárt odaér a lányhoz.
- És? - adta az értetlent a másik.
- Valami disznóságot fog csinálni, Moran.
- Kölyök vagy még! Ne féltsd azt a nőt.
- Látom a kardot a hátán, de az ellen a fickó ellen semmi esélye. Már ha ilyesmire kerül sor.
- Az a lány veszélyes, öcskös. Minden mozdulatából a született harcosok nyugalma süt. Meg tudja védeni magát.
Csak ügyesen játssza a szerepét. Kevesen sejtik, miféle veszedelem lappang benne valójában.
- És te? Mitől vagy benne ilyen biztos?
A Morannak nevezett elfintorodott:
- Választani kell, kölyök: vagy szereted, vagy ismered a nőket; középút nincs.
A melák időközben odaért Syrena asztalához, és mindkét tenyerével az asztallapra támaszkodva hozzáhajolt.
"Szép virágszál. Ne hervadozz itt magányosan! Gyere, ülj át hozzánk! Nem bánod meg, ígérem - és kivillantotta
foga fehérjét.
- Ha most rögtön visszamész hozzájuk, akkor nem bánod meg, hogy idáig elcaplattál. Ígérem - lehelte Syrena
rezzenéstelen arccal.
- Meghívtalak az asztalomhoz, kislány. Ugye nem akarsz megsérteni?
- Ugye szeretnéd megérni a holnapot? - Hölgyem szeme hidegen villant rá.
Leplezetlen meghökkenés ült ki a kéretlen udvarló arcára. Aligha volt hozzászokva a visszautasításokhoz. De nem
sok ideje volt következtetéseket levonni.
A szomszédos társaságtól nyalka, vékony úrfi lépett hozzájuk,
- Jó uram! Hagyd magára e nemes hölgyet! Láthatóan nincs ínyére faragatlan személyed társasága.
- Tűnj el innét, takonypóc! - vetette oda neki a megszólított foghegyről.
- Cseppet se aggódj, szép kisasszony! - Azzal a piperkőc színpadiasan meghajtotta magát. — Tüstént
megszabadítalak ettől a fajankótól,
-Adok nektek egy jó tanácsot; kotródjatok az asztalomtól! Van a városban épp elég szabadon lófráló szajha. Ha
elég sokat ígértek nekik, talán hajlandóak lesznek összefeküdni veletek.
Mindkét férfi döbbenten nézte az én csodaszép Syrenámat.
A nagyobbik tért magához elsőként; szinte csak villant az ökle, ahogy orron-szájon találta a szépfiút. Az véres
képpel, eszméletét vesztve zuhant vissza társaihoz. A győztes hím visszafordult, és ismét rátápászkodott az
asztalra.
- No, szépségem...
Syrena olyan gyorsan mozdult, amihez képest az előbbi ütés csigalassúságának tűnhetett. Bal kezével elkapta a
felé eső jobbot, és azt megcsavarva belerántotta a férfi arcát az asztallapba. Bal lábával térd haj laton rúgta, majd
tenyéréllel a hátracsukló ember torkára vágott. Közben jobb kezében úgy tartotta a boroskupát, hogy abból
egyetlen csepp sem löttyent ki.
A hatalmas test magatehetetlenül rogyott a földre. Mindezt persze a legtöbben egyetlen összemosódó
mozdulatnak láthatták csupán. Syrena még akkor is hihetetlen dolgokat tudott művelni, ha semmit sem használt
slan tudományából.
Kedvesem máris visszazökkent megszokott nyugalmába. Talán csak egyedül én vettem észre a szája szegletében
bujkáló mosolyt.
- Na, mit mondtam, kölyök? — nézett társára Moran.
- A nemjóját! Ezt nem hittem volna - suttogta a fiú.
Még egy-két pillanat, és felharsantak az ilyenkor szokásos gúnyos röhögések, A beképzelt férfinépség
kárörvendezett balszerencsés társain. A két pórul jártat vízzel locsolták fel, majd a sebhelyes képűt kenyeresei a
hátsó fertályba támogatták. Miután a nevetés elült, minden ment tovább a szokott mederben. Végül is nem halt
meg senki. A kalandozók városában pedig az ennél sokkalta véresebb összezörrenések is mindennaposnak
számítottak.
Syrena tovább iszogatott csendes magányában. Olykor a bejáratra vetette égszínkék szemeit, vagy körbenézett a
Tavernában, Az én jöttömet várta. Nekem viszont eszem ágában sem volt felfedni ottlétemet. Tudtam, hogy
hamarosan történni fog valami olyan, amire nem számít.
Övtáskámból négyrét hajtogatott papirost kotortam elő.
Egy vers volt rajta, lendületesen karcolt, gyakorlott betűvető re utaló kézírással:
„Fondorlatos lány, néked hinni kár
Rám mosolyogsz, de mosolyod mit ér?
A te szerelmed vas-bilincsbe zár.
Neved hallatán halál szele ér.
Csalárdságodtól megdermed az ér.
Oh, titkon sebző\ gőgös szemsugár! „1
Idáig jutottam a műélvezetben, amikor harmadik szemem azt súgta: nézzek fel. Lhiell érkezett meg, egy kisebb,
harsányan nevetgélő csoport társaságában. Lélegzetelállítóan szép volt ő is, az ízlésemmel sosem volt gond, azt
meg kell hagyni. Valamivel alacsonyabb volt, mint Syrena, vörös haja is rövidebb talán; ruhája díszesebb,
finomabb, s oldalán tőrkard fityegett cirádás tokjában. Szerettem őt is, igen. Csodás móka volt kilátásban. Értem
fognak küzdeni!
Lhiell hűvös tekintete alaposan körbevizslatta a Taverna vendégségét. Gyűlölet izzott fel a zöldesszürke
szempárban, amikor megtalálta, akit keresett. Sietség nélkül, magára erőltetett nyugalommal ment Syrenához.
- Ringyó!
A fekete hajú szépség arcán nem látszott meglepetés, ahogy felnézett rá.
- Még Erion sem elég nagy kettőnknek.
- Tudod, hogy miért jöttem.
- Valami azt súgja: nem ajándékot hoztál.
- Még gúnyolódsz is, te átkozott szuka?
- Ugyan, Lhiell! Veszítettél. Eredj békével. Amíg teheted. - Syrena kedvesen elmosolyodott.
- Elvetted őt tőlem! De nem lehet a tiéd! Engem rendeltek neki az istenek!
-Ő választott engem, és bölcsen döntött. A szebbet. A jobbat.
- A halottat. - Lhiell keskeny ajkai gyilkos mosolyra húzódtak.
Syrena lassan leeresztette a kupát.
- Megdöglesz, ribanc! - suttogta a slanhölgy.
Pompásan szórakoztam rajtuk. Teljesen kifordultak magukból.
Lhiell, az északi bárdlány, a finom szavú, kimódoltan kacérkodó nemesi származék, akinek egyetlen elismerő
pillantásáért kezük-lábuk törték ifjak és idősek egyaránt.
Syrena, a délvidéki kardművész, akit Ellana-papnőket megszégyenítő szépséggel áldottak meg az égiek, s
hidegvérét még a sokat próbált harcosok is dicsérték.
S most úgy esnek egymás torkának, mint a veszett sakálok.
Kegyes istenek! Ezt nevezem én szórakozásnak!
A közelben ülők feszülten figyelték az eseményeket.
- Ne idebent. Kevés a hely - javasolta a bárd.
- Rendben. - Syrena felállt.
Egymást figyelve araszoltak az ajtó felé. Pár pillanatig várakoztak, majd amikor néhányan beléptek kintről,
egyszerre surrantak ki.
Tucatnyian is azonnal utánuk indultak, én pedig izgatottan követtem őket. Kezdődik a tánc!
Odakint csípős hideg volt, és helyenként akadt néhány vakítóan fehér folt; ott, ahol még nem taposták le a
nemrég lehullott friss havat. Egy ilyen, többlábnyi területen állt fel egymással szemben az én két szépséges fúriám.
- Nem kellene közbeavatkoznunk, Moran?
- Nem férsz a bőrödben, igaz?

1
Francois Villon: Villon éneke szeretőjéhez (Mészöly Dezső fordítása)
- A cimborádnak igaza van, fiú - szólt közbe egy másik fegyveres. - Hadd intézzék csak el egymás közt! Úrinőkhöz
méltóan. - Azzal durván felröhögött.
Mialatt a bajvívók előhúzták fegyvereiket, már meg is köttettek az első fogadások. Akik látták Syrena rövid
küzdelmét a nagyteremben, azok javarészt rá tették pénzüket.
- Kész?
Lhiell csak pislantott.
Syrena még szertartásosan meglibbentette a slankardot, majd egymásnak rontottak. Lhiell egy szívdobbanásig
tartó, néhány szavas szózatot énekelt; kristálytiszta hangjára Syrena fojtottan felkiáltott, és megtorpant.
Halkan kuncogtam, hiszen pontosan tudtam, mi történik. Jól ismertem mindkettőjüket. A kardművész most
veszítette el a látását - időlegesen, természetesen. Bárdom mágiája ennél többre nem volt elegendő, azonban
ezzel is végzetes előnyre tehetett szert.
A vörös démon gúnyos mosollyal támadott. Syrena azonban magabiztosan hárított. Szemeit behunyta, arca
rezzenéstelen maszkká változott. A bárd újra nekirontott, de a slan kitért, és visszavágott. Lhiell megtántorodott,
ahogy kivédte a csapást, majd eltáncolt, és újra énekelt. Syrena nekiugrott, hogy torkára forrassza a dalt, a
bárdlány azonban fürgén tovább hátrált, s a következő pillanatban már le is csapott a hangorkán.
Ujjongva tapsoltam: az események ilyetén alakulása mindig kedvemre való.
Syrena ismét felkiáltott, ezúttal kínjában. De talpon maradt: kivételesen erős teremtés volt. Lhiell, kihasználva az
alkalmat újra nekihuzakodott. A slan egy csapást alkarvédőjével fogott fel, a másik lecsúszott pengéjéről, a
harmadik azonban felsértette a nyakát. Csak felületi seb volt, de Lhiell kíméletlenül tört tovább előre. A következő
vágást Syrena megakasztotta, majd gyomorba rúgta ellenfelét, aki valósággal hátrarepült. A slan azonban nem
támadott rögtön. Egy szemrebbenésnyi időre megállt - csak eztán huzakodott neki ismét. Lhiell közben talpra
vergődött, de ami lecsapott rá, arra nem készülhetett fel.
Syrena olyan gyorsan mozgott, hogy én is alig bírtam követni, mit művel. Az első pengeváltástól Lhiell fél térdre
rogyott, a második kirepítette kezéből a tőrkardot, majd egy kézzel-lábbal ráfogás jobb karját törte el. A bárd
hangja betöltötte a Taverna előtti teret - ezúttal azonban a gyötrelmes kín dalát üvöltötte teli torokból.
Egy rúgás kipréselte tüdejéből a levegőt, és kifektette a szétdúlt havon. Syrena torkára illesztette a pengét, és
várt.
Az időközben népesre duzzadt közönség elismerő kiáltásokkal jutalmazta a győztest.
Jómagam is elégedett voltam. Ahogy nagyanyám mondotta annak idején: ha egyszer ketten összeverekednek
rajtad, te ne tegyél semmit, csak várj! Az erősebb majd elintézi a másikat, és elvisz téged.
Levetettem mágikus álcámat, s vártam a végkifejletet.
Syrena szeméről időközben felszállt a varázs, és összehúzott szemmel méregette a ziháló Lhiellt.
- Ölj meg!
A slan néhány lélegzetnyi ideig gondolkodott, majd megrázta fejét.
- Kelj fel, és kotródj innét! Nem ölök védtelen embert.
Túl erősen fészkel benne az élet tisztelete - állapítottam meg magamban durcásan. Most lettem először igazán
mérges az elmúlt napokban, s ez nem tetszett. Azt hittem, ez végre egy tökéletes hét lesz. Sebaj! Ha Syrena marad
életben, majd gondoskodom róla, hogy végre valóban megváltozzon.
A kardművész leeresztette fegyverét, majd elindult a bejárat felé. Néhány lépés után földbe gyökerezett a lába.
- Szerelmem!
A mellettem állók hökkenten keresték, kihez beszélhet.
Szigorúan néztem rá. Tekintetemből kiolvashatta nemtetszésemet. Elkapta a tekintetét rólam - még épp' idejében.
Lhiell, ép bal kezében egy keskeny pengéjű tőrrel már csak alig lépésnyire állt mögötte. Felismerve lelepleződését
rikoltva lecsapott. Syrena alkarvédőjével hárított, de nem teljes sikerrel: a tőr hegye mélyen megvágta kézfejét. A
bárd azonban egyensúlyát veszítette, a következő pillanatban pedig a slan-kard markolatig mélyedt a mellkasába.
Lhiell tátva maradt szájából vér csordult Syrena karjára. Tekintetemet kereste, s üvegessé váló szemeivel még
láthatta, ahogy rosszallóan ingatom fejemet.
Gyenge volt.
Syrena kirántotta kardját a bárd testéből, majd elém sietett.
- Szépségem! — öleltem magamhoz csábosán mosolyogva.
A fogadó előtt állók hüledezve nézték, ahogy a két fiatal nő, Syrena és én szájon csókoltuk egymást, majd
karjainkat egymásba fonva beléptünk a Tavernába.
Hölgyem üdvözült tekintettel nézett rám, ahogyan leültünk az asztalomhoz. Az előbbi csókkal egy sokkal erősebb
bélyeget helyeztem a lelkére.
Egy darabig nem lesz vele gond.
Persze lehet, hogy az a tőr mérgezett volt. Az efféle vándor énekmondókban sohasem bízhat az ember. Ha így van,
új játékszert kell keresnem magamnak. Esetleg rögvest kettőt. Ezen morfondíroztam, mialatt Syrena azon
igyekezett, hogy kötést ügyeskedjen sebesült kezére.
Csapatnyi ismeretlen telepedett a szomszédságunkba.
Édes-mérges pillantásomat egy szőke, apródfrizurás leányra vetettem.
Visszamosolygott.

Antal Igor
Törzsvendéqek
A nagyterem kupolája alatt, a kocsikeréknyi csillárok fényeben porszemek járták lassú táncukat, akár a mennybolt
csillagai. Semmi más nem mozdult: a feszült csendben mintha maguk az istenek is az ezüstfakó hajú, vérszín
dreggist viselő jövevénye bámulták volna.
Volt mit nézniük, hisz királyi méltóságú férfi volt; vonásainak harmóniáját villámló szeme és indulattól
elvékonyodott szája sem tudta kikezdeni. Kyria bajnokai festenek így az ötödkori faliképeken.
Abban, akire dühe irányult, termetén kívül nem volt semmi lenyűgöző. Tar koponyáján verejték csillogott, bűzét a
távolabb ülők is érezni vélték. Apró, kerek faasztal fölé görnyedt, két tenyerébe egyedi mintázatot préseltek a
lapjába vésett betűk árkai.
Egy udvari ork, egyedül a világ közepén.
Társak és remény nélkül.
Torozon emlékezett a napra, mikor először látta: a Taverna törzsvendégnek számító Dhiron nyomában kullogott.
Hatalmas és tisztátalan árnyék, a közelgő baj, az elkerülhetetlen végzet hírnöke.
- Igazam lett hát, cimbora - dünnyögte a házigazda.
Szeme villanásával utasította embereit, akik a homályos zugokból előlépve célra emelték számszeríjukat.
Dhiron, a rowoni születésű kalandozó a terc előző havában, napközép táján lépett a Tavernába az udvari orkkal.
Sörtehaja utolsó látogatása óta szürkébe fordult, vértje megkopott, és kissé húzta a bal lábát. Mostanáig sikerrel
kísértette szerencséjét, a múló időn azonban nem tudott kifogni. Szájának bal sarkába elcikázó penge vésett
örökmosolyt. A boszorkánymesteri átokra, mely csaknem az életébe került, a nyakán fehérlő hegek emlékeztették
- noha a segítség időben érkezett, hangja attól fogva rekedt suttogás volt csupán.
- Szabad-e még az a szobának csúfolt lyuk, amiért három éve tizenöt aranyat húztál ki a zsebemből? - zihálta,
ahogy a söntéshez erősített nyergek egyikébe zökkent.
- Ha nem szórnád úgy a pénzt, lehetne különb szállásod is. - Torozon összefont karral nézett le vendégre: ebben a
felállásban a vásári színjátékok mogorva kocsmárosának szerepe jutott neki. - Ha volna egy csepp eszem, azt is
letagadnám, hogy ismerlek, és kidobatnálak innen mindkettőtöket.
Az udvari ork felhördült. Dhiron fűrészhangú kacajjal tette széles vállára kezét.
- Nyugalom, Bürök! Torozon jó barát, de túl sok a szabad ideje. És úgy hiszi, az üzletének már az sem árt, ha a
betérők kárára élceket farag...
Erre már a házigazda is elnevette magát, és megszorította a rowoni felé nyújtott kezét.
A Büröknek nevezett fajzat fintora elárulta, mennyire értékeli kettejük mulatságát. Lekanyarította válláról a
zsákot - láthatóan megkönnyebbült, hogy nem kell tovább cipelnie és az asztalok felé indult. Szemlesütve
oldalazott el közöttük, kerülte a többi vendég tekintetét... és kis híján legázolta az egyik felszolgálót. Korsók és
fedeles kupák zuhantak a padlóra. A fiatalembernek szeme sem rebbent. Elnézést kért a körülállóktól, és
megpróbálta letörölni az ork ruháját. Bürök olyan erővel taszította el, hogy az egyik vendég ölébe rogyott.
- Nézd el neki - pillantott a házigazdára Dhiron. - Önbecsülésre nevelem, de deáknak elég önfejű.
- Bort az uraknak! - Torozon az asztaltársaság éljenzé-sének leple alatt közelebb hajolt a rowonihoz. -A te
kontódra. Ha ez így megy tovább, maholnap az istállóban éjszakázol.
- Ami a lovaidnak jó, megfelel nekem is.
Torozon dünnyögött valamit, és pálinkát töltött két apró pohárba. A rowoni közelebb húzta a zsákot a söntéshez.
A házigazda figyelmét nem kerülte el, hogy fém csikordul benne.
- Mi ütött beléd, hogy orkot tartasz kutya helyett? Beálltál te is a maremiták közé?
Dhiron felvonta a szemöldökét.
- A zsákodban páncél van, vagy egy fegyverarzenál - folytatta a házigazda. - Te egyiket sem kedveled. Rowon régi-
új gazdái annál inkább.
- Dartonnak semmi köze ehhez. Egy másik isten dolgában járok. - Dhiron körülpillantott, mintha nem kívánt
fültanúktól tartana. - Nagy fába vágtam a fejszémet. Bürök segítsége aranyat ér, de szükségem lesz a tiédre is.
- Megkapod - sóhajtott Torozon. - Miután közlöd az orkoddal, hogy a legdrágább asztalomhoz ült. Ha leüti az
emberemet, aki felé igyekszik, hogy ezt közölje, úgy kivágatom, hogy őt is zsákba varrhatod.
Dhiron odapillantott, és megvonta a vállát.
- Önbecsülés és mértékletesség. - Tósztra emelte poharát. - Fenékig!
Torozon kiitta a pálinkát, és dobolni kezdett a pulton.
- Az a nyavalyás asztal a legkisebb az egész csehóban - próbálkozott Dhiron. - Ráadásul rondán össze van
farigcsálva.
- Az orkod is járhat így, ha fel nem állítod.
A kalandozó tapos pillantást vetett rá.
- Akinek ilyen barátai vannak, mi szüksége ellenségekre? - dünnyögte, és kénytelen-kelletlen A Világ Közepe felé
vette az irányt.
2.
A kalandozó kamrányi szobájában csak egy hajóágy meg egy kulcsra zárható láda fért el, apró ablakán át azonban
utat talált a napfény és a város zaja. Torozon tudta, hogy törzsvendégeinek nem kell különb altatódal.
Dhiron a ládán ülve számolt be neki arról, mi hozta vissza Erionba. Miután végzett, sokáig hallgattak mindketten.
- Jól meggondoltad? - szólt a házigazda végül. - Ha belefogtok, a végén még meghal valaki. És még ha sikerrel
jártok is, egy helyi polgár megöléséért könnyen felköthetnek benneteket.
- Nem akarok megölni senkit. - Dhiron tekintete összevillant Bürökével, aki ugyanolyan kétkedve nézett rá, mint
Torozon, ezért vigyorogva hozzátette: - Csak ha nagyon muszáj. Átadok valamit annak, akit illet. Tőled annyit
kérek, hogy segíts megtalálni az emberemet. Megteszed?
Torozon bólintott.
- Remek. Akkor ideje szállást keresni Büröknek is. Nem kívánom vele megosztani ezt a nagyszerű szobát. - A
kalandozó kacsintott. - Azt beszélik, tüzes fehércselédekből sosincs hiány errefelé...
3.
Dhiron nem szívesen küldte volna másik fogadóba társát: tapasztalatból tudta, hogy az orkot bárhol megtalálja a
baj. Végül, arra jutott, hogy a Taverna temetőkertjében lesz a legjobb helyen.
A szertartásokat vezető éltes Darton-pap - bizonyos Norin - pár hónapja gondnok és kertész is volt egyben:
legényének, aki a sírokat és a kriptákat gondozta, sierősen távoznia kellett Erionból. Bürököt az ő gondjaira bízták.
Bár nem lelkesedett az ötletért, végül kötélnek állt.
Az orknak nem fűlött a foga az efféle munkához; a pap keresve sem találhatott volna mogorvább temetőszolgát
nála. Ennek ellenére megbarátkozott az ásóval és a kapával, és még a sírokat körbefutó godoni szellőrózsákat is
megritkította.
A tövis tépte sebekből szivárgó vért gondolatban Tharrnak ajánlotta, mivel Toronban, egy falkaól szalmatörekkel
felszórt sarkában jött a világra. Első visításával anyját is, a felvigyázókat is sikerült meggyőznie életrevalóságáról.
Páratlan számú éjszaka harmadik órája volt, a szerencse ideje: szaporulatot hozott a falkának, gyarapodást a
Háromfejű egyházának.
Húszesztendős volt, mikor behajózták Abaszisz felé, hogy társaival új földeket törjön fel az ottani papi gazdaságok
számára. Már érezték a föld szagát, mikor a karakkát megcsáklyázták az árnyjárók törzsének fürge szkúnjai. A
legénység oldalán harcoló falkatagokat lemészárolták - Bürök húzta a legtovább közülük. Miután a harci láz
nyomában járó kimerültség leverte a lábáról, az ellenség sámánja nem engedte, hogy vérét vegyék. Oothr
kegyeltjére ismert a fiatal hímben, aki egy sátorban eszméit, és később sem került a bányák rabszolgái közé. A
törzs befogadta; egy párianemzetség tagjaként a kikötői utak mentén fosztogatott társaival.
Dhironnal évekkel később hozta össze a sors: a kalandozó a torzs fogságába esett. Bürök nem tudta, miért
kedvelte meg - talán azért, mert a legkeményebb ütlegek sem tudták elvenni a kedvét a vigyorgástól. Ha ezt látta,
első és utolsó hajóútjának végére gondolt. Az árnyjárókra a vértől iszamós fedélzeten, ahogy körülállták és
pajzsukat döngették, míg ő Azgroghoz, legkedveltebb toroni hekkájához fohászkodott jó halálért. Ha az egyiket
levágta, nyomban másik állt a helyére, s ő várta is, hogy előlépjen a következő. Vicsorgott közben, ami vigyornak
is beillett volna, ha agyarak helyett lapos fogakat kap az istenektől.
Egy hajnalon szökésen kapta Dhiront. Nem kellett több annál a vigyornál - vele tartott, ahelyett, hogy riadót fújt
volna.
Fél évbe telt, míg Godorába értek. Keveset beszéltek, de annál többet láttak és éltek meg együtt. A kalandozó
oldalán Büröknek nem volt törzse, vagy falkája. Nem parancs, és nem is a vér kötötte össze őket: Dhiron barátként
állt mellette.
A Világgerinc látványa csupán lenyűgözte, Erion mérete és forgataga azonban úgy hatott rá, mintha tarkón vágták
volna. Toronban rabszolgasorban élt; obsor volt, akinek térdre kellett borulnia mindenki előtt. Az árnyjárók közt is
hamar megtanulta, kivel kelhet birokra az igazáért, és kinek jobb kitérnie az útjából. Dhiron oldalán utazni más
volt: minden városban új szabályok, kiismerhetetlen helyi törvények fogadták. Hiába igyekezett, nem tudott
kiigazodni az embereken.
Erion a legzavarosabb város volt, amint valaha látott - a kőfallal övezett káosz maga. Norín atyának egy
alkalommal meg is jegyezte: Tharr számára kedves lehet az a hely, Az öreg pap hosszú szárú tajtékpipáját
tisztogatta egy sírkövön ülve. Az égre pillantott, majd végigsimított a hideg márványtömbön.
- Valaha az volt, fiam. De mára akad itt elég élő és holt, hogy a kedvét szegje.
Bürök nem tudta, komolyan beszél-e, és nem is firtatta. Az alatt a pár nap alatt, amit a temetőkertben töltött,
megszokta az öreg talányos szavait és érthetetlen tréfáit. Gyakran emlegetett egy Darton nevű alakot, akit az ork
hozzá hasonló öregembernek képzelt. Remélte, hogy egyszer sem kell végighallgatnia kettejük társalgását.
Amikor Norin atya nem volt a temetőkertben, Bürök naphosszat az egyik kripta árnyékában hevert. Dhiron
furcsállotta a dolgot, de nem tette szóvá. Tudta jól, hogy Bürök szívesebben lenne bárhol máshol. Abasziszban
megmentette az árnyjárók fogságából, ezzel hátat fordított a törzsnek, mely befogadta. Nem kínálhatott neki
cserébe mást, mint a társaságát és a barátságát. Keresztülvonszolta fél Yneven, egy felbolydult méhkas közepébe.
.. és ha pár nap múlva a halálba megy, Bürök minden bizonnyal követni fogja. Jobbnak látta békén hagyni hát:
pihenjen, míg önszántából teheti.
Ő maga többnyire a Tavernában időzött. Néha váltott Torozonnal egy futó pillantást, és amikor az megrázta a
fejét, fellélegezett és újabb sörért kiáltott.
Az első három napban egyedül üldögélt; csak egy-egy órára csatlakozott azokhoz, akik kártyáztak vagy kockát
vetettek. Negyednap viszont beállított három régi cim-borája. Az alatt az öt év alatt, amit Erionban töltött, velük
együtt járta a sikátorok, és kazamaták labirintusait.
Kalandozók voltak, akárcsak ő. Átutazókat kísértek, tolvaj bandákat füstöltek ki, de ha úgy adódott, ők maguk is
megszereztek bármit, amire megbízójuk szemet vetett. Az így szerzett pénzt örömlányokra és biztosnak hitt
fogadásokra költötték. Múló gyönyör és mindig megújuló remény: nem kívántak ennél többet.
Amyr, Tildar és Horg: ennyien maradtak Erionban a régi társaságból. A többiek búcsút intettek Godorának,
egyesek az életnek is. Dhiron remélte, hogy ezt a hármat sikerül elkerülnie, de azok, miután hírét vették
jövetelének, tüstént felkeresték. Az adomázással egybekötött italozás második napján Dhiron már a
szolgálólányokat ostromolta házassági ajánlataival. Torozonnak személyesen kellett beavatkoznia, hogy észre
térítse: fedele alatt a szebbik nem álarcos idegenek nélkül sem szűkölködött önjelölt védelmezőkben.
- Ideje kijózanodnod.
- Még mit nem. - A rowoni egy csábítóan ringó hát-sót figyelt, és maga is ide-oda himbálózott közben. - Csak most
kezdek belemelegedni.
Tovább akart menni, Torozon azonban nem tágított.
- Megtalálták, akit keresel. A mulatságnak vége! - Dhiron tekintetében világosság gyúlt, így letett arról, hogy
képen törölje. - Helyes. Eredj fürödni! Szedd össze magad, és napközép után gyere a temetői pavilonba!
- Ha a pap...
- Kimenőt kapott. — Torozon a söntés felé kormányozta a rowonit, és gőzölgő feketelevessel teli bögrét nyújtott
neki. Átkozott egy humora van. Ha tudná, hogy öngyilkos kalandra készülsz, maga mellett tartja az orkot, és az egy
életre a nyakamon marad.
Torozon egyedül érkezett a temetőkertbe. Az udvari orkot az egyik kripta árnyékában találta: szétvetett tagokkal
hevert, ahogy az elmúlt napokban szinte mindig. Megbökte a lábával. Az ork felmordult, de nem nyúlt a keze
ügyében lévő béltépőért: a jövevény szaga már elárulta neki, hogy nem fenyegeti veszély.
- A pappal is így társalogsz? - tudakolta Torozon.
Bürök rányitotta a bal szemét, és sercintett. Ez volt az összes mondandója.
Torozon még mindig nem értette, hogy állhatott össze régi cimborája egy effélével. Az északon nemesített orkok
mind gyakrabban tűntek fel Erionban, ő maga mégsem kedvelte őket. Úgy tartotta, hogy ha ezek a félig ember,
félig állat szerzetek nem tartoznának olyanokhoz, akik értékelik, de legalábbis megtűrik őket, egykettőre
eltűnnének a város forgatagában. Egyedül esélyük sem volt helytállni. Torozon szívesebben tudta maga mellett
bármelyik hastinját, mint egy udvari orkot. Bürök az első nap megérezte ezt - talán a szagából -, és nemigen
leplezte, hogy hasonlókat gondol szállásadójukról. A kettejük közti feszültség enyhült valamelyest, amikor Dhiron
is a megszentelt földre lépett.
Napok óta nem hordta bőrvértjét, de frissen mosott ujjast öltött magára, és a tekintete is tisztább volt, mint az
elmúlt napokban bármikor. Köszöntötte őket, és leült Bürök mellé, az egyik sírkőre. A másnapos rowonit és az
ásítozó orkot elnézve Torozon nem lepődött volna meg, ha azok ketten közlik vele, hogy tréfa az egész, és
igazában mulatni jöttek a városba.
- Azt, akit kerestek, Sytor-onTherrysnek hívják. Másfél esztendeje jött a városba, és azóta is a Fogadónegyedben
él. Nem keresi a fajtája társaságát, eldugott Tharr-szentélyekbe jár áldozni. Utánakérdeztem, de úgy tűnik,
haragosai sincsenek közöttük. Ha Toron keresné, már rég rátalált volna, hisz nem rejtőzködik. Jeles építész hírében
áll; a negyed urai időről időre igénybe veszik szolgálatait. Rendszeresen jár Rehgur romvárosába, melyet a
hajnalkori vízözön után tervezett a nagy Alrey Heisraal.
- A nagy kicsoda?
- Heisraal — sóhajtott Torozon. — Kevesen ismerik, pedig számos épület viseli Erionban a keze nyomát. Azt hiszem
innen ered a jó viszony Therrys és a helytartó között. Utóbbi nemrég megtisztíttatott egy háromszáz öl széles, két
mérföld hosszú sávot a Szegénynegyed nyugati peremén. Állítólag új épületeket akar emelni... meglehet, épp a
hajdani Reghur mintájára. Kifüstölt pár rossz hírű klánt, kiebrudalta a koldusokat és a nyomorultakat. Ennek
lassan egy éve, de az építkezést még el sem kezdték. Talán a költségek lennének túl magasak, vagy a geomanták
találtak egy vízzárványt a mélyben. A ti emberetek mindenesetre továbbra is a hatóságok védelme alatt áll.
- A testi épségére ki ügyel? - kérdezte Dhiron.
- Egy Gharad nevű khál, akit te is ismersz. Viador volt a Rivini Arénában. A legjobbak közé tartozott. A neve
felkerülhetett volna a Bajnokok Falára... de ő egy bevándorló toroni építészt szolgál inkább.
- Talán megbabonázták.
- Talán - visszhangozta a házigazda. - De mit számít az? Ha valaki eltűnik a porondról, hárman állnak a helyébe.
Most már nem több árnyéknál egy gazdag ember mögött; a kutyát se érdekli, hogy került oda.
- Ki van még?
- Csupán egy írnok, aki mindenhová elkíséri a toronit. Ösztövér, kopasz figura tekercstartóval a vállán, pennával
a füle mögött. A beszédéből ítélve alighanem pyar származású.
- Elég színes társaság.
- És veszedelmesebb, mint gondolnád - jegyezte meg Torozon. - Az a khál egy éjszaka alatt tizenhét fejet gyűjtött
be a Szegénynegyedből, és teljesen kiirtotta a Dögevők klánját. Nem csoda hogy a hozzájuk hasonlók elkotródtak
a környékről. A kopasz sem a pennájához nyúl, ha bajba kerül, arra mérget vehetsz
- Erre magamtól is rájöttem. - A rowoni eltöprengett. - Hol nem figyeli őket a helytartó szeme?
- A Szegénynegyed peremén álló házak egyikében. Éjszakánként járnak oda. A khál rendezte vérfürdő óta nemigen
akad társaságuk. Az épületet nem fegyveresek, hanem varázsjelek óvják a hívatlan látogatóktól.
- Ki rótta őket? Talán a kopasz?
- Kétlem, hogy ez lenne a szakterülete. A toroni nyilván felfogadott valakit a munkára, aztán szélnek eresztette. Ha
az illetőnek szerencséje volt, nem a kéményen keresztül.
- És ha még nem járt le a kontraktusa?
- Ha így van, remekül leplezi magát.
Dhiron egy fűszálat tépett a sírkő mellől, és elrágódott rajta. Az udvari ork némi tétovázás után követte példáját.
- Nem akadt még senki, aki kíváncsi volt, mit őriznek odabent?
- Nem tudok róla - ingatta fejét Torozon. — Tudom viszont, hogy nem jó beleavatkozni a hatalmasságok dolgába.
Óvatosnak kell lenned.
- Ne aggódj, cimbora. Ma este Bürökkel körbeszimatolunk, aztán kitalálom, mi legyen. - A rowoni elvigyorodott. -
Eszem ágában sincs lemészároltatni magam, ha ez érdekel.
- Úgy legyen. De ha valami balul üt ki, és vallatóra fognak...
- Mondtam, hogy ne aggódj! Ha a dolgok rosszul alakulnak, nem marad belőlünk semmi, amit szóra bírhatnának.
Torozon sóhajtott.
Aznap ez volt az első, amiben ők ketten egyetértettek.
5.
A rákövetkező reggelen Torozon hiába kereste cimboráját a nagyteremben, pedig az - az egyik szolgálólány
állítása szerint - épségben visszatért, és nagyon is eleven volt.
Kora este került csak elő. Jobban sántított, mint korábban, de amúgy sértetlennek látszott. Hahotázva haladt az
udvari ork oldalán, és a hátát veregette közben. Torozon eltűnődött, vajon a rowoni hibbant-e meg, vagy ő becsüli
a kelleténél alább a szörnyfajzatot.
- Ha az atya ezt megtudja, nyomban Darton színe elé küld! - röhögött Dhiron a söntéshez érve. Bürök egyik öklével
a tenyerébe csapott: szívesen találkozott volna a sokat emlegetett tréfamesterrel.
- Ha magatokra vonjátok az öreg Norin haragját, rám ne számítsatok! - vetette oda Torozon, míg a sört csapolta.
Azok ketten még mindig nevettek. Dhiron reszelősen, Bürök olyanformán, mint a vadkan, ha az avar alatt
gombára lel.
- Megköszönném, ha felvizeznéd a sörömet ma este - fordult a házigazdához a rowoni, mihelyt lélegzethez jutott. -
Régi cimboráim elvárnak még pár korsó erejéig. De holnap tiszta fejre lesz szükségem.
- Vagyis már holnap belevágtok. Nem lesz ez korai?
- Bolond lennék tovább várni - vigyorgott Dhiron, - Ha túlesünk rajta, végre megint nem lesz gondom másra, mint
hogy teli korsó legyen ez egyik és egy nagy fenekű liba a másik kezemben!
Torozon hümmentett.
- Nem is hangzik rosszul. Ha nem félteném a szolgálóimat, azt mondanám, igyunk rá. De igyunk inkább arra, hogy
szerencsétek legyen holnap. - Tüntetően csörömpölt a poharakkal, és olyan erővel csapta a pultra a törlőrongyot,
hogy a legközelebbi asztalnál bóbiskoló dzsad karavánvezető ösztönösen dzsambiát rántott, majd szégyenkezve
rejtette ismét kaftánja redői közé. - Szükségetek lesz rá, ha még nem mondtam volna,
- Mondtad - bólintott Dhiron. - Ahogy mindig.
A házigazda Bürök szemébe nézett, és mert úgy látta, az is hajlandó fegyverszünetet kötni, még egy poharat
helyezett a pultra.
Ők hárman először és utoljára ittak együtt.
6.
Miután a vendégek zöme nyugovóra tért, Torozon a rowoni szobájába indult.
Amíg a körfolyosókar járta, azon gondolkodott, vajon utoljára teszi-e meg azt az utat úgy, hogy legkisebb
szobájába bekopogva Dhiron nyit neki ajtót.
Dhiron kedvenc fegyverével, egy ököltőrrel a kezében fogadta. Szemében nyoma sem látszott az esti
vidámságnak. Fáradtságnak még kevésbé. - Te vagy az? - Másra számítottál?
- Tudom is én. - A rowoni oldalt lépett, betette az ajtót, majd hellyel kínálta Torozont. Ő maga ismét a ládára
telepedett. - A Szegénynegyedből egyesek még mindig úgy gondolják, hogy az elpucolt terület őket illeti. Kerülik a
házat, ahová a toroni jár, de szemet vetettek az erszényemre, és tettek egy próbát. - Kezét sajgó térdére tette. -
Nem jártak sikerrel. Míg lerendeztem őket, Bürök fogott valami suttyót, akit szintén az érdekelt, miért olyan
fontos a toroninak a Szegénynegyed. Jól ráijesztettünk; nem hinném, hogy hazudott volna. Jól ismeri a környéket,
és készségesen kalauzolt.
- Egy kicsit túlságosan is, nemde?
- Csak egy suttyó - legyintett a zsoldos. - Fúrja az oldalát, mi lehet a házban. Részt ajánlottam neki a zsákmányból,
ha segít kideríteni. Naná, hogy kötélnek állt. Holnap a terepet figyeli majd, míg odaérünk. Ma segített felhajtani
ezt-azt. Megvan minden, ami kell.
Torozon nem volt ennyire bizakodó, de tartozott annyival cimborájának, hogy elfogadja döntését. Dhiron tudja,
hogy nem forgathatja vissza az idő kerekét: lépnie kell, mielőtt megfáradt zsiványból kivénhedt nyomoronccá
válik. Utolsó nagy dobására készül, de hatalom és vagyon helyett valami másra vágyik.
- Jövőre betöltöm az ötvenet - szólt hirtelen. — Félszáz évet éltem, de alig emlékszem az előző
negyvenvalahányra. Pedig innen a Fehér-tengerig bejártam ezt az átkozott kontinenst. Éveken át loptam, csaltam
és hazudtam ebben a retkes városban is. Egyszer a saját mocskomban fetrengtem, máskor a mennyben jártam. A
legutóbbi zászlóháborúban a maremiták oldalán harcoltam, hogy üssek egyet az enyéimen. Abasziszban
testőrködtem, ork bányákban gürcöltem. És most itt vagyok megint. - Tehetetlenül tárta szét két kezét. -
Befejeztem. Holnap, ha minden jól megy, nem marad tanú, akinek eljárhat a szája. Gharad menedékre lel egy
Uwel-rendházban... engem és Bürököt meg ugyan ki keresne?
Torozon szívott egyet az orrán.
- És mi lesz aztán?
- Nem tudom. - Dhiron elővett egy fémszelencét, melyet bőrszíjon hordott a nyakában bőrvértje alatt. Gyengéden
tartotta ujjai között, s úgy nézegette, mint aki ki akarna olvasni belőle valamit. Nehezen szakította el tőle a
tekintetét, mintha az egyszerű ötvösmunka egy élethossznyi történetet akarna elmondani neki. - De erre a napra
emlékezni fogok!
Torozon bólintott. Nem találni Yneven két egyforma kalandozót, de a szerencsésekben, akik olyan magas kort
érnek meg, mint Dhiron, óhatatlanul felvetődik a kérdés, mi végre kockáztattak és véreztek oly sok éven át. Mi az,
amit egész életükben kerestek, és megtalálhatják-e valaha? Bízott benne, hogy a rowoni a helyes utat járja, és a
végén megleli a maga válaszát.
- A khált megbűvölték — dünnyögte. - Te is tudod. Elég erős a szelencéd ahhoz, hogy megóvjon tőle?
- A bátyja szelencéje.
A házigazda összerezzent.
- Csak nem...?
- Hová gondolsz? - méltatlankodott Dhiron. - A fegyvertársam volt Abasziszban. Híven szolgálta Uwelt, és Uwel is
kiállt mellette. Isteni segítség nélkül egy khál sem képes így harcolni. Ott pusztultam volna a többi testőrrel
együtt, ha nincs velünk. De velünk volt, és meghalt, amíg minket védett. Minket, meg a hájfejű megbízónkat,
akinek elvileg mi szavatoltuk a biztonságát. - A rowoni a szelencét bámulta. - Erionba tartott, hogy megmentse az
öccsét. Utolsó kívánságát zárta ebbe a szelencébe. Érzem a benne munkáló akaratot, cimbora. Nagyon erős.
Reméljük, épp eléggé. Mert ha nem... - Vállat vont. - Nos, akkor a jó Norin két újabb sírt áshat a kertjében.
- Ti ugye nem ástatok ki senkit Bürökkel?
- Az összes istenekre esküszöm, hogy nem! Ha három ginsour nem zavarja a holtak nyugalmát, kegyeletsértéssel
se vádolhatnak!
Torozonnak leesett az álla.
- Mit gondoltál, hogy jutok át a védőrúnákon? - nevetett Dhiron.
- Hol vannak? - kérdezte a házigazda mogorván. Mágiazabáló ügyben nem ismert tréfát.
- A rúnák?
- A dögök.
- Bürök egy zsákba tette és a kriptába zárta őket. Azt mondta, ha Norinnak nem is, a Darton nevű cimborájának
bizonyosan tetszene a dolog.
Torozon egy darabig maga elé bámult, aztán olyasmit tett, amit már régóta nem: felnyerített, mint egy vásott
kölyök.
7.
Utoljára akkor látta Dhiront, amikor az másnap szürkületkor lejött a szobájából. Bürök fertályórával korábban
szólt be neki, hogy a temető mögötti kis utcában várja.
- A zsák nálam lesz - tette hozzá nagy nyomatékkal, majd kicammogott a Tavernából.
Noha kellemesen langyos éjszaka volt, Dhiron rövid köpenyt viselt. Ölővasait takargatta vele, melyek nem voltak
igazán méretesek, de számuk könnyen szemet szúrhatott volna. Számtalan tőrt zsákmányolt az évek során, de
egyszerre legfeljebb kéttucatnyit birtokolt belőlük. Fogyóeszközök voltak: harc közben hamar eldobálta, és ritkán
állt meg összeszedni őket, „A szokás hatalma", mondogatta. Vállán azt a zsákot hozta, amit érkezésükkor Bürök
cipelt. Átemelte a pult fölött, Torozon pedig szó nélkül átvette tőle. Durva anyaga alatt ki tudta tapintani a
vállvasak és a hordónyi mellkast óvó mellvért formáját.
- Add ezt a khálnak, ha idejönne... és juttasd el hozzá akkor is, ha nem térnénk vissza. A bátyja páncélja van benne.
Nem hinném, hogy könnyen talál olyan lovagi vértezetet, ami illik rá.
Torozon bólintott, de nem igazán törődött sem a khál-lal, sem a páncéllal. Dhiront figyelte inkább.
- Az istenekre, ne vágj már ilyen képet! - fakadt ki a rowoni. - Ha a Falból kijutottam, miután az a bűzhödt vajákos
rontást mondott rám, egy toroni építésszel is elbánok valahogy. - Elgondolkodott, mi egyebet mondhatna. - De jó,
ha van a közelben egy kirurgus is.
- Már reggel üzentem érte - közölte a házigazda.
Dhiron utoljára fakadt reszelős kacajra. Torozon hosszú éveken át halotta ezt a hangot - télidőben a jeges
kövezetre szórt homok csikorgásában, a lószőrbe gabalyodott böglyök dongásában és az elázott vendégek
beszédében, valahányszor a pultnak dőlve új kört rendeltek.
- Na ezért járok én mindig vissza ide - somolygott Dhiron.
Aztán búcsút intett, távozott, és soha többé nem tért vissza.
8.
Éjközép utánra a legtöbb asztal megüresedett. Dhiron cimborája, Amyr és egy sunyi képű dzsad vértelen
küzdelmet vívott a kártyaasztalnál. Az órák óta folyó csatározás addigi vesztesei fennhangon biztatták őket; rajtuk
kívül még tucatnyi vendég állta körül a terebélyes körasztalt. Temérdek réz- és ezüstérme, három erszényre való
aranyrög, egy drágaköves kard és egy feketeopál berakásos kahrei műszem gyűlt halomba rajta - nincs mit
csodálkozni azon, hogy a Tavernába beviharzó fiatal férfira senki sem figyelt fel.
A jövevény tépett köpenye portól szürkéllett, homlokába hulló hajába szalmatörek tapadt. Egyenesen a pulthoz
sietett, és a szolgálónál Torozon után érdeklődött. A házigazda a nevét hallva tüstént kifordult a konyhából. A férfi
feléje lépett. Harminc év körül járt, szemei kialvatlanságtól vöröslöttek.
-A nevem Dyl - zihálta. - Dhironnal, és az orkkal voltam a Szegénynegyedben. A barátodnak vége. Az ork ide tart a
holttestével. - Lerítt róla, hogy futva tette meg a Szegénynegyed és a Taverna közti távolságot, és hogy itt sem érzi
magát biztonságban. - Az a dög... a khál... a nyomában van. Menedékre lesz szüksége!
Torozon halk szitkot mormolt a bajusza alatt. Dhiron távozása után biztos volt benne, hogy egyiküket sem látja
többé. Arra viszont a legkevésbé sem számított, hogy Bürök visszatér, és üldözőket is hoz magával.
Torozon Tavernája a kalandozók biztos menedéke volt, falai közt - az alapítással egyidős kiváltságlevélnek hála - a
helyi hatóságok csak korlátozott jogkörrel bírtak. A khál csúf vérfürdőt rendezhet idebent, ha eléggé
felbőszítették. Arról nem is beszélve, mit szól majd a helytartó, ha egyik védencének nagyra nőtt ölebét idő előtt
jobblétre szenderítik.
Gharadot ezzel együtt a lehető leghamarabb ártalmatlanná kell tenni - ahhoz pedig komoly fegyverek kellenek.
Torozon intett egyik bizalmas emberének, hogy készítsen elő egyet a rejtekszobák közül, melyeket hasonló
alkalmakra tartogatott.
A rowoni által suttyónak nevezett Dhylt, kiküldte, hogy várja be Bürököt, és irányítsa a hátsó ajtóhoz. Ő maga
felsietett Dhiron szobájába, hogy megbizonyosodjon róla, a rowoni nem hagyott hátra semmit, ami a ház
közreműködésére utal. Semmit nem talált, ami azelőtt ne lett volna ott. Már csak annyi dolga volt, hogy a khál
vértjét biztos helyre rejtse. Miután azzal is végzett, a hátsó ajtóhoz ment, és a Taverna árnyékában várta Bürök
érkezését.
Pár perc elteltével talált rá embere, akit a rejtekszoba előkészítésével bízott meg.
- Az ork az elébb érkezett a főbejáraton, uram. Társaságot is hozott magával.
Mire Torozon visszaért a nagyterembe, a csendet szinte vágni lehetett a kocsikeréknyi csillárok alatt.
Bürök annál az asztalnál ült, amit már első alkalommal is kinézett magának. Szemben vele Sytor-on Therrys állt
vérszín dreggisében, mögötte pedig ott magasodott Gharad, a khál. Árnyékot vetett gazdájára, de még Bürökre is.
Sytor tudta, milyen kivételes védelmezőre tett szert, de oly lealacsonyítónak érezte az emberállat társaságát, hogy
rendszerint szürke darócban járatta Erion utcáin. Most csak ágyékkötőt és bőrvértet viselt. Torozon tudta miért:
előzőleg Dhironnal és Bürökkel verekedett a Szegénynegyedben. Vasszín szőrzete alatt félelmetes izmok
duzzadtak - az aréna kikiáltói szerint csordányi byzon ereje lakozott benne. Sörénye fonatokban terült szét a
hátán, mancsaiban fajtája két ősi fegyverét szorongatta. Vér nem szennyezte egyik pengét sem.
Torozon összehúzott szemmel figyelt. Dhiron halott volt, Bürök vértje több helyen felhasadt, és megviseltnek tűnt
maga a khál is, sebeit azonban nem fegyverek okozták. Ugyanaz a por borította, mint a rossz hír hozóját, Dylt.
A Taverna fegyveresei a hivatásosok szenvtelenségével tartották célra számszeríjukat. A házigazda biztosra vette,
hogy az ork életét így sem menthetik meg, ha a khál támad. Bízott benne, hogy a toroni nem lesz olyan botor,
hogy nyílt harcra buzdítsa testőrét.
- Talpra! - vetette oda Büröknek az építész.
Az ork nem mozdult. Verejtékezve bámult az összefarigcsált asztallapra.
- Mozdulj már! - emelte fel hangját a toroni. - Sedular vagyok. Ha ismered Toron törvényeit, tudod jól: arra sem
vagy méltó, hogy eltiporjalak.
Bürök felnyikkant. A nagyteremben mindenki érezte a verejték és a vizelet szagát.
- Állj fel és kövess! - parancsolta a toroni.
A kártyázók asztalánál mozgás támadt. Amyr, Tildar és Horg, Dhiron cimborái egyenesedtek fel, hogy A Világ
Közepe felé induljanak. Kezüket fegyvereik közelében tartották, de nem tudták leplezni, mennyire nem kívánják
használni őket Gharad ellenében.
Horg, a Hat Város vörhenyes képű harcosa Torozon felé nézett. Szája némán formálta a kérdést: Dhiron? A
házigazda megrázta a fejét. A harcos bólintott, majd csatlakozott társaihoz, akik oltalmazó félkört alkottak a kis
asztal mellett. Tildar, a torokmetsző jobbra, Horg balra, a hamiskártyás Amyr épp Bürök mögött állt. Bal kezét az
ork vállára tette, jobbja láthatatlan maradt a háta mögött, ingujjából keskeny pengéjű tőr csúszott a kezébe. A
nyomában érkező két kártyalap a földre hullott.
A toroni elmosolyodott.
- Szóval barátokra leltél. - Gőg és gyűlölet csöpögött a szavaiból. - Tharr haragjától ők sem védenek meg.
Hátat fordított nekik, és elindult kifelé.
- A temetőkert felől éreztem a szagot, uram. Talán oda vitte a társa testét - szólalt meg a khál. Hangja úgy búgott.
mint a part közelben járó narválok éneke. Torozon gyermekkora óta nem hallott hasonlót.
- A temetőkertbe napszállta után tilos a belépés. Attól tartok, az orrod tévútra vezetett, fiam.
Norin atya állt az egyik vasalt kapuszárnynak támaszkodva. Szent szimbólumát ezúttal a csuháján kívül viselte,
oldalán kard lógott. Ha Dhiron cimboráiról nem is, Torozon róla minden további nélkül elhitte, hogy kész használni
temetőszolgája védelmében.
A khál megrezzent, a toroni azonban nem is lassított léptein. Végül mindketten kisétáltak az ajtón, és a Kapuk tere
felé vették útjukat.
Bürök úgy fújtatott, akár egy bika. Horg és társai a hátát veregették, és biztató szavakat dünnyögtek. Szánták a
szerencsétlent. Ismerték Tharr kultuszát, nemegyszer látták a városban szerzeteseit. Belegondolni sem akartak,
milyen sorsa volt Büröknek Toronban, és mit műveltek volna vele, ha Therrys kezei közé kerül.
Torozon utasította a teremszolgákat, hogy ingyen italokkal tereljék vissza az estét a megszokott mederbe, és
tálcányi szíverősítővel indult A Világ Közepe felé. Senkit nem kellett noszogatnia a néma halotti áldomásra, s mert
a jelenlévők Dhironra ittak, hamar kiürült a második pohár is.
- Büröknek mielőbb el kell hagynia a várost - mondta a házigazda Horgnak, akit a társaságból a legtöbbre becsült. -
- Egy kirurgus alszik az első emeleten. Miután összefoltozza, azonnal mennie kell, lehetőleg feltűnés nélkül.
Rejtekutakon menjetek, és ne vesztegessétek az időt! - Aranyaktól súlyos erszényt nyújtott a lironinak. - Ez egy
időre biztosítja az őrség hallgatását.
- Tedd el a pénzedet, fogadós. - Az ork nem nézett fel, még mindig maga elé meredt. Rettegéséről már csak a szaga
árulkodott, szemében éledeztek a bosszú tüzei, - Nem megyek innen sehová, amíg be nem végzem Dhiron
küldetését.
Az asztalra ejtette az apró fémszelencét, mely azelőtt a rowoni nyakában lógott. Már halott volt, mikor Bürök
letépte onnan.
- Ne légy bolond, komám! - hördült fel Horg, de rögtön halkabbra fogta. - A toroni nem szorul rá, hogy segítséget
kérjen a negyed uraitól, a helytartótól vagy a gyíkképű hitsorsosaitól. A khál nélkülük is végez veled!
- Tegyen egy próbát! — dünnyögte az ork.
A többiek összenéztek. Torozon letett róla, hogy bármit is mondjon.
- Tegyen egy próbát? - Horg a többiekre sandított. - Ez Dhiron szava járása.
Tildar elvigyorodott, és Amyrra nézett. Hármuk közül ő jeleskedett a harcban legkevésbé, de végül ő is döntésre
jutott.
- Ha először ki akart minket hagyni a dologból, másodjára csak azért is benne leszünk. Mit akarsz tenni, cimbora?
Bürök először nézett fel az asztaltól, mióta leült.
- Holnap este visszamegyek. Várjatok a romos házak mellett. O majd megmutatja az utat - mutatott Dylre, aki idő
közben visszamerészkedett a Tavernába, és a pult mellől figyelte a fejleményeket.
- Rendben van - felelte Amyr, majd újra töltött a fogadós helyett, - Addigra kifosztom azt az alamuszi dzsad
anyaszomorítót. Tildar! Szerinted mi van a hordóban, amit a félszemű északi éjközép után tett fel?
- Akinek a szemét is kinyertük?
Amyr bólintott. Horgnak egy ideig gondolkodnia kellett, aztán elvigyorodott, és sietve a kártyaasztalhoz indult a
másik kettő után.
Torozon gyanította, mi van a hordóban. Az északi, aki eljátszotta, Kahréban vert érmékkel fizetett, és csúnyán
leitta magát, mielőtt a hordóra került a sor. Úgy sejtette Bürök és újdonsült társai nagyobb felhajtást fognak
csapni, mint Dhiron, de nem jósolt nekik több sikert. Erion utcáin nem sok babér termett azoknak, akik a
sorsfordító döntéseket kocsmaasztaloknál hozták meg.
Dyl lépett melléjük. Egyik lábáról a másikra állt, mintha nem tudná, mit is mondhatna vagy tehetne még.
- Mit művelt az a kopasz férfi a házban? - sandított rá az ork. - Varázstudó lenne? Magitor?
- Nem hinném. Úgy hiszem, az elme erejét használja.
- Amivel felvértezik az emberek az agyukat?
- Igen.
- Akkor jó - mondta Bürök, és a nemrég történtekhez képest nagyon elégedettnek tűnt.
9.
Torozon reggelre hűlt helyét találta a kártyaasztalnál győztes társaságnak.
Bánta a dolgot, mert nem kevés pénz volt az erszényben, amit az ork kimenekítésére szánt, és sosem látott többé.
Bürök - a kirurgus utasítására - Dhiron szobájában aludta ki az éjszaka fáradalmait. A házigazda remélte, hogy
egész nap ott marad, és nem jut eszébe az utcára merészkedni, a konok fajzat azonban már hajnalban távozott, és
napszálltáig nem is tért vissza.
Már sötétedett, amikor átmászott a temetőkert kőkerítésén, Ahhoz a kriptához ment, aminek tövében rendszerint
aludt. Ahová a ginsourokat rejtették, és amelynek hűs falai közt tegnap óta Dhiron élettelen teste hevert.
Messziről megérezte az öreg pap pipájából felszálló füst kesernyés illatát.
- Már megint zsákkal jössz Darton kertjébe, fiam - mondta az öreg a pipaszárat rágcsálva. A kripta falának vetette
a hátát, onnan figyelte az orkot.
- Nincs most itt az ideje a leckéknek, sem a tréfának, atya! - húzta ki magát Bürök, de hangja nem volt olyan
erélyes, mint szerette volna. Norin tekintetét nem állta sokáig. Letette a zsákot, de nem tágított.
- Hát minek van itt az ideje?
- Elbúcsúzni egy halott baráttól.
- És aztán?
- Elmegyek ahhoz a házhoz újra - felelte Bürök, de már nem a papot figyelte.
Szemei előtt felrémlettek az előző éjszaka eseményei a Szegénynegyedben. A ginsourok kurrogása, ahogy a védő
rajzolatokból csillapítják éhüket a lapostetőn. A halál szaga a benti homályban. A kazamatákban derengő
világosság.
A fejébe hasító kín, mely megfosztotta elszánásától.
A kopasz férfi rezzenéstelen tekintete és a folyosó végén felbukkanó khál bestia.
Egy pillanatig látta a toroni arcát is, ahogy egy ajtónyílásból a khál után tekintett. Visszavonulásba kezdtek, a
kopasz férfi hatalma elől azonban nem volt menekvés. A bestia egyetlen csapással messzire repítette és megölte
Dhiront. Karmai végigszántották az ő hátát is, de nem ejtettek halálos sebet. Bürök felragadta társa testét, és
továbbtántorgott. Aztán sűrű, tapadós sötétség borult rájuk. Elöntötte orrát, száját, még a fülébe is bekúszott. Azt
hitte vége, bekebelezik az árnyak... de a sötétség kivetette magából.
Talpra állt és továbbfutott - Dyl szagát követte, aki már messze járt. A tetőn át jutott ki újra a szabadba. Hallotta,
ahogy a khál hatalmas ugrásokkal veszi egymás után a lépcsőfordulókat. Nem nézett hátra, levetette magát a
toronyból, aminek teteje hatalmas robajjal omlott be, mielőtt földet ért. Nem tudta mi történt, de nem is törődött
vele. Csak rohant tovább, Dhiron testével a vállán, egészen a temetőkertig.
Norin atya türelmesen hallgatott, de úgy tűnt, nem kapta meg a választ kérdésére. Bürök mély levegőt vett. Kezeit
olyan erővel szorította ökölbe, hogy karmai a húsába vájtak. Vére a temető megsárgult füvére hullott. Azon a
helyen azelőtt hosszú órákon át aludt és álmodott, de az utolsó éjszakán, melyet ott töltött esküre nyitotta
fölöttük a száját, és saját vérével pecsételte meg.
- Elmegyek oda, atya. Elmegyek és befejezem. Ma éjjel nem lesz falkám, nem lesz törzsem, nem lesz már
mellettem barát, mert az csak egy volt. Esküszöm neked, olyan bosszút állok érte, ami kedvére való lesz
Azgrognak, a csonttörők bajnokának. Meg Oothrnak, akármerre jár. És Uwelnek, a Harag Atyjának. És juttatok vért
a Némának is. - Újra a pap felé fordult. - Ha akarod, ha nem.
Az öreg mérlegelte a hallottakat, végül elmosolyodott.
- Azt hiszem, ez most Dartonnak sem lenne ellenére, fiam. - Félreállt a kripta ajtaja elől, és pipát tartó kezével
befelé intett. - De van valaki, aki nem akarja, hogy egyedül vívd meg ezt a harcot.
Bürök hátrahőkölt, és kis híján felbotlott a zsákban. A kriptából Dhiron bicegett elő. A sötétben is látszott, milyen
sápadt az arca. Feltépett mellkasát alvadt vér borította. Mozgása darabos volt, testét a romlás szaga lengte körül.
Nem pislogott, de miután megrándult szájának bal sarka, Bürök látni vélte a halott szemek mélyén azt a Dhiront,
akit ismert. Újra hatalmába kerítette az érzés, melyet sem a falkájában, sem az árnyjárók közt nem tudhatott a
magáénak. Egy barát állt előtte újra, az egyetlen, akit mellé sodort az élet, és akinek az elvesztésével az az élet
rengeteget veszített értékéből. Szeretett volna kezet szorítani vele, de végül nem tette. Félt, hogy talán mégsem ő
az.
Norinra nézett; nem tudta, vár-e még tőle valamit az öreg. Darton szolgája lekanyarította fekete köpenyét, Dhiron
vállára terítette, fejére hajtotta a csuklyát, összekapcsolta véres mellkasa előtt, és csak annyit mondott:
- Napkeltéig van ideje.
Bürök biccentett, és elindult. Dhiron szótlanul követte.
10.
Tildar nesztelenül osont mögé, de a szaga jóval azelőtt elárulta, hogy megszólalt volna. Bő fekete ujjast és sötét
nadrágot viselt, lábszár- és alkarvédőit korommal kente be. Csuklyáját hátrahajtotta, hogy Bürök idejében
felismerje.
-A kerítés mögött várnak a többiek - mutatott egy romos udvar felé. - Hát ő kicsoda? - nézett a pap köpenyébe
burkolózó alakra.
- Ne törődj vele! - mordult az ork. – Ő itt megvár engem.
Intett Tildarnak, hogy induljon, és maga is követte. Dhiron az egyik rogyadozó ház mellett maradt, ahol hagyta.
Megkönnyebbült: nem szívesen lett volna jelen, amikor kiderül, hogyan viselik a néhai rowoni fegyvertársai az
élőholtak társaságát. Ha ellenvetésük lett volna, kész volt megküzdeni mindhármukkal, mert Dhiron nélkül -
legyen akármilyen ómen - egy tapodtat se ment volna tovább. Odafelé szűk sikátorokban, és kihalt utcákon
osontak, mint a patkányok. Az árnyjárók mestertolvajok voltak hozzájuk képest, pedig nem véletlenül nem őket
nevezték könnyűléptű népnek. Dhiron úgy botladozott, akár egy részeg, lehetetlen volt mellette lopva járni.
Legalább az utcai lámpások fényét sikerült elkerülniük, hogy senki ne láthasson be a csuklya alá. Bárki megmondta
volna, hogy a halál, és nem az ital hagyta rajta a bélyegét. Tildar és a többiek - ezen nyilvánvaló jelek nélkül is -
gyanakodtak volna.
Bürök a Szegénynegyedig vezető úton végig a rowoni mellett maradt, de kerülte a tekintetét, és kurta
utasításokkal terelte a helyes irányba. Nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy barátja testében valaki más jár
mögötte. Ahogy visszanézett a fal mellett kuporgó imbolygó alakra, nem is bánta, hogy nem kérdezett tőle
semmit.
Amyr és Horg egy iszalaggal benőtt kőkerítés mögött várt rájuk. Dyl egy összedőlt épület egyetlen megmaradt
falának tetején kuksolt - Bürök észre sem vette volna, ha Tildar fel nem hívja rá a figyelmét. A nagydarab,
vörhenyes képű Horg két harci bárdot markolt, s úgy tűnt, nehezére esik a várakozás. Amyr kis hordót tartott az
ölében, két karjával óvta, mint csecsszopót az anyja. Tildarnak csak egy vékony pengéjű rövidkard lógott az
oldalán, de öltözéke kísértetiesen emlékeztette Bürököt Toron fejvadászaiéra. Fogadni mert volna, hogy hosszú,
vékony ujjai csupa olyan dolgot varázsolnak majd elő a fekete kelme alól, melyekkel emberéleteket olthat ki.
A tolvajlámpás, melyet körbeültek, apró sárga lángot bujtatott.
- Minek ez? - kérdezte az ork.
-A ginsourjainkat alighanem megölték tegnap. Valaki nyilván nyárson forgatja őket a közelben - válaszolt Dyl.
Bürök észre sem vette, hogy csatlakozott hozzájuk. - A tető beomlott, ott már nem jutunk be. Kész szerencse, hogy
a cimboráid váratlan nyereményhez jutottak - intett a másik három felé.
Bürök a tolvajlámpásra bámult. Már nyúlt volna érte, hogy megvizsgálja, mi olyan különleges benne, mikor Horg
kikapta a hordót Amyr kezei közül. Az halálra vált arccal figyelte, ahogy megrázza az ork előtt.
- Gyúpor, komám. Szén, kránkő és salétrom titkos elegye. Nyilván nem hallottál róla... de akkora lukat csinál a
falba, amin mind az öten besétálhatunk.
Az ork homlokán összefutottak a ráncok. Dhiron mindig kikérte a véleményét, mielőtt belefogtak valamibe - igaz ő
legtöbbször csak bólintott. Nem volt ínyére, hogy azok négyen terveket szőnek nélküle, de rá kellett jönnie:
mostanáig sejtelme sem volt, hogyan juthat a mágikusan védett épület belsejébe. Erre is rábólintott hát.
- Valami fickándozik a zsákodban, komám - jegyezte meg Horg, miután letette a hordót. - Újabb ginsourok?
- Nem. De a kupec szerint ezektől kitöri a frász azokat, akik falat építenek az agyuk köré.
Dyl vezette el Dhiront és Bürököt az utazónegyed egy félreeső zugába, ahol egy férfi a legkülönfélébb fajzatokkal
kereskedett. Megmutatta a leviuurokat is, e ritka, a Sheral déli lejtőinek erdeiből származó gyíkokat. Azt állította,
távolról rombolják az emberek elméjét óvó védelmet, és mindig a legerősebbel kezdik. Az utazónegyedben
számos védett elméjű látogató nyüzsgött, ezért az árus bíborszín bogyókkal bódította el a leviuurokat, nehogy
azok bajt keverjenek, és nyakára hozzák az őrséget. A gyíkok a zsákban kezdtek magukhoz térni: mióta Bürök
elemelte őket, egyetlen bogyót sem kaptak.
- Remélem, nem veri nagydobra, hogy másodszor is felkerested.
- Nem hinném. Túl sok veszett dögöt tartott abban a patkánylyukban. - Az ork tenyérnyi lakatot dobott a földre.
Az árnyjárók közt hamar elsajátította a zárnyitás művészetét. Két fekete bestia kushadt a ketrecben, amit
kinyitott. Nagyobbak voltak, mint az árnyjárók wargjai, de értelmesebbek is. Meg sem mozdultak, amíg odabent
volt: gazdájuknak egyedül kellett szembenéznie velük. Bürök már az utca végén járt, amikor meghallotta a
sikolyát.
- Sok hasznos dolgot hordtunk össze - vigyorgott Tildar. - Lássuk, mire megyünk velük!
11.
Biztosra vették, hogy Therrys nem számít újabb rajtaütésre a behatolást követő éjszakán. Igazuk lett: nem
botlottak a helytartó katonáiba, és a helyi fejvadászklánok emberei sem lapultak a romos házak között. Dhiron
hűségesen követte Bürököt, amikor az visszament érte, és vele együtt lapult meg az épület keleti oldalán. Nyugat
felől Horg és Tildar figyelte az egyetlen bejáratot. Az másik két oldalon csak az ablakokon lehetett bejutni, de
azokat belülről bedeszkázták. A leviuurokat rejtő zsákot a ház északi frontján egy gödörbe tették. Amyr és Dyl a
déli oldalon, egy félig kifordult fűzfa lombjai alatt rejtőzött. A hamiskártyás kezével takarta a tolvajlámpást, amíg
a suttyó óvatosan elhelyezte a hordót a torony tövében. Az ideúton kiszórt gyúpor csíkja búvóhelyük sötétjébe
veszett.
Jó darabig várakoztak. Ha nem látták volna szürkületkor bemenni a három alakot, azt hihették volna, nincsenek
ott, netán azt, hogy az árus hazudott a gyíkokról.
De nem volt ilyen szerencséjük.
Tildar pillantotta meg először a khált. Gharad nem az ajtót használta, hanem az egyik emeleti ablakon vetette ki
magát, az odaszögezett deszkák egy pillanatra sem akasztották meg.
Horgban a vér is meghűlt a feléjük zuhanó óriás láttán. Elhajította egyik bárdját, de célt tévesztett. A Tildar karjára
erősített nyílvetőből két acélvessző vágódott a khál combjába, de még csak le sem lassította rohamát. Nem
akarták megvárni, amíg a vesszők mérge hatni kezd, és Amyrék búvóhelye felé iramodtak.
- A gyúpor! - üvöltötte Horg. - Tüzet neki!
Nem kellett kétszer mondania, de ez rajta már nem segített: a khál beérte, a magasba emelte, és iszonyú erővel
csapta a földhöz. Tildar hallotta üvöltését, ahogy a rakhat penge a gyomrába tépett. Mielőtt a szikrázó láng célba
ért, az orgyilkosnak már csak arra maradt ideje, hogy a fűzfa alá vetődjön, ahol Amyr kuporgott.
Az apró hordó hatalmasat robbant. Ereje építőkövekkel és porral terítette be a környéket, és elsodorta a feléjük
száguldó khált. A megtört varázsjelekből elszabadult mana sisteregve enyészett el.
Amyr és Tildar az alkalmat kihasználva a falon támadt rés felé iramodott. A kavargó porban és füstben Dhiront
pillantották meg: a robbanás szele letépte róla a csuklyát, és vértelen sebeket fakasztott arcán. Ügyet sem vetett
rájuk: átlépett az omladékon, és a kazamatákba vezető lépcső felé indult. A másik kettő követte.
Mire a khál kivergődött a törmelék alól, a behatolókat elnyelte a füst. Csak az udvari ork ácsorgott a torony
tövében, aki előző nap egérutat nyert.
A bűzlő emberállat, aki dacolt gazdája hatalmával, mindennél jobban dühítette az egykori viadort. Egy drágakövet
ágyaztak a mellkasába, az gerjesztette benne a gyűlöletet, és szavatolta feltétlen hűségét Sytor-on Therryshez. De
az akaratát igába hajtó mágia nem volt olyan erős, hogy eltompítsa ösztöneit, melyek veszélyt jeleztek. Megérezte
a fűzfa lombjai alól szivárgó szagot. A tegnap este után ezer közül is felismerte volna a pipafű édeskés, és a
valamiféle mákony fanyar illatának keverékét, amely körbelengte a fiatal férfit. Ő uszította rá az árnyék bestiát,
ami megmentette az életüket. Vele kellett végeznie, ha nem akarta, hogy ez újra előforduljon.
A robbanás és a testében munkáló méreg ellenére, két hatalmas ugrással a fűzfa előtt termett. Négykézlábra
ereszkedett, ragadozó szemei rögtön észrevették a fűzfaágak közt a vékony alakot. Nem próbált meg elrejtőzni,
kezeit maga előtt tartotta, ujjaival mintha egy láthatatlan hangszeren játszott volna. A khál, amint rájött, hogy
varázslatra készül, elrugaszkodott, de nem volt elég gyors, hogy kiragadja Dylt a leboruló ágak biztonságából.
Árnyékcsápok sarjadtak a gazzal és törmelékkel borított romok közül, és még ugrás közben a teste köré
tekeredtek. Sikerült elkapnia a kifacsarodott fűz ágait, azokba kapaszkodott, de érezte, hogy nem lesznek elég
erősek, nem tudják megtartani a lassan, de biztosan gyarapodó csápok ellenében. Mintha egy vénséges
boszorkány gubancos, gyér haját markolta volna. A fűz recsegett és nyikorgott, szinte sírt, hogy ne kínozza tovább.
Mégsem a szánalom, hanem a harag vette rá, hogy eleressze. Nem sokat tudott a mágiáról, nem ismerte
használóinak trükkjeit, ezért velük végzett legelőször, ha saját, vagy gazdája életét veszélyeztették. Éberségét
kevesen, gyorsaságát még annyian sem tudták kijátszani, s ha mégis, Forian, Sytor-on Therrys másik védelmezője
elegendő időt biztosított neki, hogy ezt a gondot orvosolja. De Forian akkor odalent fetrengett a kazamatákban,
csak nyüszítve tudott inteni neki, hogy kint kell keresnie a támadókat. A girhes alak másodjára kerekedett felül
rajtuk két nap alatt. Veszélyesebbnek bizonyult, mint hitték, de a küzdelemnek kettejük között még korántsem
értek a végére. Egyik karját már elérték a légiesnek tűnő csápok, melyek a látszat ellenére béklyóként feszültek a
testére. Fegyverek nélkül, puszta karmaival látott neki, hogy leszaggassa magáról a fekete kacsokat.
Megrészegítette, és tovább fokozta elszántságát, amint meghallotta a vékony férfi dühös sziszegését a sötétből, Az
elszaggatott csápokat mintha az ő testéről tépte volna le. Összeszedte minden erejét, csaknem sikerült felállnia,
amikor egy mázsás test zuhant a hátára, és újra elterült a földön. Az orkról elfeledkezett.
Bürök még épp idejében cselekedett. Nem akarta a khál halálát, mégis ököllel kezdte csépelni a fejét és a tarkóját.
Bármely emberrel végezhettek volna a koponyájára záporozó ütések, de Gharad még az eszméletét sem vesztette
el. Küzdött, mint tíz oroszlán, a hátára nehezedő, szüntelenül ütlegelő udvari orkkal, és a Dyl teremtette
árnyékcsápokkal egyszerre. Büröknek minden erejére szüksége volt, hogy a hátára fordítsa. Mire sikerült, a csápok
szinte teljesen behálózták a khál testét. A nyaka köré fonódtak, onnan a szemei és a szája felé tapogatóztak.
Gharadnak kifordult a szeme fehérje, ahogy szabadulni próbált, mégsem adta fel, de Bürök tudta, hogy vert
helyzetben van.
- Öld meg! - parancsolta Dyl, de szemét nem vette le az árnyékcsápokról. Kezeit még mindig maga előtt tartotta;
ujjai mintha madzagbábot táncoltattak volna.
Bürök a béltépő helyett a nyakába akasztott szelencéért nyúlt. Letépte onnan a bőrszíjat, és annál fogva a vicsorgó
khál képe elé lógatta. Megragadta a khál nyakát, kényszerítette, hogy rá figyeljen, A fekete csápok nem tettek
különbséget köztük, felkúsztak az ő karjára is. A szelence belsejében bíborszín fény lobbant, mely egy pillanatra
elvakította mindkettejüket. Gharad szeme előtt bíbor foltok, apró pöttyök vibráltak és enyésztek el, ahogy
visszanyerte a látását. Csak két bíbor zsarátnok maradt belőlük, melyek Bürök kiugró szemöldökcsontja alatt
izzottak. Tudta, hogy már nem az orkkal néz farkasszemet. A hang, amely elhagyta Bürök száját, ismerősnek tűnt.
A múlt ködéből szólt hozzá.
- Bátyád szól hozzád, Gharad, a halálon túlról! Azért jöttem, hogy elhozzam neked Uwel üzenetét. Mutassa meg az
igazságot a múltadról, hogy lásd, ki lehettél volna, és gazdádról, aki azzá tett, ami vagy. Az ő haragja hívjon
bosszúra téged! - mennydörögte a hang, aztán minden elcsendesedett.
A szelencében - és Bürök szemében - kihunytak a fények, Gharad teste pedig lassan elernyedt. Szeméből eltűnt a
harag és a csodálkozás. Üres volt, mint a csillagtalan éj.
Bürök felállt, és arrébb lépett. Ő elvégezte, amit akart. Dyl viszont még mindig nem engedte le a kezeit, melyekkel
a csápokat irányította. Őt nem kötötte eskü, sem egy holt baráthoz, sem egy halott lovag utolsó kívánságához.
Gharad neki továbbra is veszélyt jelentett. De nem csak ezért tartotta még mindig fogva. Ki akart használni
minden lehetőséget, hogy a torony közelében megsokszorozódó erejét próbára tegye, hogy közben
megmártózhasson újonnan jött hatalma tudatában.
De azzal, ami a fekete nyúlványok tengerében elszabadult, már az a hatalom sem vetekedhetett.
13.
A kazamatákban Forian, a kopasz férfi hevert a földön. Hitehagyott pyar volt, elméje hatalmával keveseké
vetekedhetett Erionban. Sytor-on Therrys ehhez mért összeget - kisebb vagyont - fizetett szolgálataiért. Tudása
lehetővé tette, hogy még az ösztönlény khál tudatát is felvértezze az érzelmek befolyásolása ellen. Saját elméje
köré áthatolhatatlan falat húzott, melyről lepergett szinte minden támadás, melyet e világi hatalmak intéztek
ellene. Az odakintről érkező támadások ellen azonban nem tudott védekezni. Nyers, zabolátlan hullámok
csapódtak neki, katapultok gyanánt rombolták le hatalmának falait.
A folyosóra belépő három férfit kis híján észre sem vette. Pedig egyikükkel találkozott már: előző este futamította
meg társával együtt, és nem is volt nehéz dolga. Támadásai ellen szinte védtelenek voltak. Úgy vélte, még abban a
helyzetben is fel tudja tartani, amíg a khál megtalálja az ellenséget odakint.
Kizárta a tudatából az elméjét ért támadásokat, és koncentrált - hiába. A tegnap fejvesztve menekülő ember arca
meg sem rezzent. Csak halvány mosoly derengett a képén. Csoszogva indult meg felé. Amikor a férfi letérdelt
mellé, és Forian belenézett a halott szemekbe, mindent megértett. Nem irányíthatta azt, ami nincs.
Nem akart kitérni az ököltőr elől. Inkább választotta a gyors halált, mint hogy az ismeretlen bestia végezzen vele.
Sytor hallotta a közeledő lépteket. Leporolta magáról a port, és elsimította dreggisének redőit. Beletörődött
sorsába. Napok óta baljós érzések kerülgették, de miután kialudta magát, elhessegette őket. Az
elbizakodottságáért kellett megfizetnie. Pedig egy karnyújtásnyira állt attól, hogy elnyerje háza bocsánatát, s
végre visszatérhetett volna száműzetéséből a birodalomba. Hónapokig tartott, de végül megfejtette Alrey Heisraal
kamrájának titkát. Könyvtárakban, régi fóliánsok közt, Reghurban, sárban, és mocsokban kutatott a több száz éve
elfeledett lény után.
Egyszemű szörnyeteg hevert előtte, egy fekete obszidiántömbbe dermedve. Engesztelő ajándéknak szánta, mely
meglágyíthatta volna Toron nagyjai, de talán még a Háromfejű szívét is. Hibázott, Nem törődött a számokkal, sem
a jelekkel, melyek utolsó napjait kísérték. Mintha álomvilágban járt volna. A mozdulatlanságba dermedt lény felé
fordult. Hát persze, hogy ott járt. Egy álomvilágban.
Odakint elhallgatott a léptek zaja. A khál bömbölése betöltötte a folyosót. A toroni kilépett a kamra ajtaján.
Gharad mellkasán cafatokban lógott a bőrvért, és csak egy véres sebhely árulkodott a hűség igéjét magába záró
drágakőről. Többé nem a szolgájával, hanem a Rivini Aréna viadorával nézett szembe. A három férfi, aki kettejük
közt állt, egy másik terembe hátrált, hogy utat engedjen neki.
- Legyen hát! Tharr poklára veled! - sziszegte a toroni.
Sytor-on Therrys halála gyors volt és véres.
14.
Gharad távozása után csak négyen maradtak odalent. Bürök a kamra ajtajában, Amyr és Tildar az obszidiántömb
végénél állt. A rút bestiát bámulták, akinek fagyott arcán lassan végigfutottak Dyl ujjai. A fekete köpenyes férfi
áhítattal szemlélte az előtte heverő testet.
- Mi a fene ez? — hüledezett Tildar.
Dyl rájuk nézett, de nem kaptak tőle választ. Helyette Bürök lépett mögéjük, és összecsapta a koponyájukat.
Eszméletlenül csuklottak össze. Dyl elégedetten bólintott.
- Indulok a Bosszúveremhez. Ha valóban nem akarod, hogy bajuk essen, vidd el őket innét! - mondta az orknak.
Vetett még egy pillantást az egyszemű arcra, majd elment.
Bürök kitámolygott a kamrából. Dhiron céltalanul botladozott a folyosón. Az ork odalépett hozzá és szembe
fordította magával. Nem tudta mit mondjon, s azt sem társa hallja-e majd. Mégsem tudta otthagyni, minden
magyarázat nélkül, egyedül.
- Te biztosan megérted ezt, Dhiron - mondta a halottnak. - Nekem itt nincs maradásom. Vissza kellett jutnom
valahogy.
A rowoni nem felelt, de ezt Bürök egy cseppet sem bánta.
- Menj és feküdj le a fűzfa alá a torony mellett! Az atya majd érted jön. Teszek róla.
Dhiron szó nélkül kifelé indult. Bürök megvárta, amíg eltűnik a folyosó végén, aztán visszatért a kamrába, és
kivonszolta eszméletlen társait is.
A környéken egy órán belül csak úgy nyüzsögtek Tharr szerzetesei.
15.
Tildar és Amyr egy sikátorban eszmélt. Néhány élelmes tolvaj mindenüktől megfosztotta őket; csak egy-egy
fűzfaágat találtak az övükbe tűzve.
A szerzetesek miatt csak másnap merészkedtek vissza az épülethez. Norin atya is elkísérte őket. A fekete
obszidiántömb eltűnt a kamrából. Semmit nem találtak ott, csak Dhiron és Horg holttestét a kifordult fűzfa alatt. A
másik két tetemet nyilván a szerzetesek vitték magukkal.
Az emberek egy ideig találgattak, mi lehetett az oka a szerzetesek éjjeli menetelésének. Egyesek szerint a
Szegénynegyed egyik szektájával ütköztek meg, mások vallási felvonulást emlegettek. Az igazsághoz azok jártak a
legközelebb, akik állították, hogy a Bosszúveremben, a város legnagyobb Tharr-rendházában emiatt marad el az
áldozat, melyre Toronból is számosan látogattak a godorai fővárosba. A halálra ítéltnek maga a Háromfejű
kegyelmezett meg, s nem engedte, hogy a feneketlen kút elnyelje. A férfi Tharr papja volt, szektáját, katonáit és
háznépét évekkel ezelőtt lemészárolták hazájában. Senki, még ő maga sem gyanította, hogy egy szolgája még
mindig él, és egy ideig a Torozon Tavernája melletti temetőkertben gondozta a sírokat. Eközben tett róla, hogy ura
régi ígérete - melynek megszegése miatt halállal kellett volna lakolnia - valóra váljon.
Amyr és Tildar elbeszélése alapján Norin úgy vélte, Morgena egy ősi teremtménye, egy kyalli ördög hevert a
kriptában. Egy elveszettnek hitt faj hírmondója, melynek egyedei valaha képesek voltak a jövőbe tekinteni. A pap
szerint toroni kézre juttatása elegendő lehetett a bűnbocsánathoz. .. de azt már ő sem tudta, miért küldte az
Árnyékúrnő egyik papját Bürök megsegítésére. Világossá vált azonban, miért aludt az ork naphosszat a kripta
tövében.
Dyl adott neki útmutatást álmaiban.
Pár nappal a történtek után Torozon, Norin és Gharad hármasban álltak Dhiron sírja mellett.
A khál a fejfára akasztotta a megfeketedett fémszelencét. Már nem bírt semmilyen hatalommal. Átjárta a szél,
míg az atya imát mormolt Dhironért, akinek lelke - efelől nem volt kétsége - elfoglalta méltó helyét Darton jobbja
felől. A fohász végeztével ura áldását kérte Bürökre is.
- Vajon megkapja azok után, hogy újra Tharrhoz pártolt? - mormolta Gharad.
Az öreg elmosolyodott.
- Bürök Toront választotta... de nem hinném, hogy híven szolgálná a Háromfejűt. Miután falka nélkül maradt egy
idegen földön, elfordult Tharrtól és a hekkáitól. Együtt vonyított az égre az árnyjárókkal, Uwel dolgában vágott át
Yneven, s ha megérti Darton tréfáját, talán hozzá is imát suttog. Egy elveszett lélek bármibe képes megfogódzni.
Visszatért gazdájához, mert azt hitte, nélküle örökre elveszett marad. De mikor utoljára láttam, épp azt tette, amit
korábban soha: önálló döntést hozott, és hitte is, hogy helyesen járt el. Ha egy halandó képes erre, már joggal
remélheti, hogy az égiek felfigyelnek rá.
- Végül mégis Toront és a szolgaságot választotta. így mit sem ér az egész - vélte Torozon.
- De igen, fiam. Bürök nem tudhatja, hová vezet a döntése... ahogy te sem. De nem lesz nyugodt az álma, míg
emlékszik, hogy egyszer már ura volt a sorsának. A helyedben nem mondanék le ilyen könnyen arról az orkról. - Az
Öreg pap pipára gyújtott, és elballagott.
Gharad is búcsút intett; Torozon egyedül tért vissza a Tavernába. Pocsékul érezte magát, míg meg nem pillantotta
a söntés felé tartó kalandozót. Szemén látszott, hogy őrült vállalkozásra készül, és jobb híján az ő segítségére
számít. Dhiron szeme is ilyen volt az utolsó napokban.
Nézd, te eszement kurafi, üzente gondolatban a rowoninak. Már itt is az első követőd. Három napot jósolok neki.
Aztán mély lélegzetet vett, és a róla elnevezett derűvel fordult vendége felé.
- Mit tehetek érted, barátom?
17.
A megfeketedett szelence másnapra eltűnt a fejfáról.
Viharvert, fehér bürökvirág hevert a sírhanton, amit tövestül téptek ki valahonnan. Norin atya háta megroppant,
mikor fél térdre ereszkedett mellette. Ujjaival vájt mélyedést a puha földbe, és belehelyezte a hervadt gyomot.
Saját véleménye szerint is gyatra munkát végzett, mégsem bajlódott vele sokat. Attól tartott, hogy a közelből egy
udvari ork figyeli ténykedését, s ha ő nem is, Darton bizonyára jól mulat felszentelt kertészén.

Urbán Tamás
Bor és Bosszú
 Noha az előtte járó léghuzat ösvényt söpört a Taverna füstös levegőjébe, érkezésére senki sem figyelt fel.
Fliadais köszöntést sem várva hajtotta be a súlyos ajtószárnyat, és sietve beljebb lépett. Letopogta a csizmájára
tapadt sarat, de köpenyéről még javában peregtek az esőcseppek, ahogy a söntés felé indult. Csuklyáját is csak
félúton dobta hátra. Tekintete ide-oda rebbent, arca azonban nem derült fel: bár sűrűn megfordult itt, a
jelenlévők közt nem akadt közelebbi ismerőse.
Éjközép is elmúlt, Eriont hideg eső verte a Bosszú lagymatag forgalmú hónapjainak derekán, a helyi kármentő
körül azonban egy dobótőrt sem lehetett leejteni. Fliadais lassított léptein, és megpróbált szépszerével a söntésig
oldalazni a tömegen át.
- Merre jártál? Hónapok óta a színedet se láttuk - köszöntötte a teremfőnök, az ifini Bradau. A meglett korú
gladiátor az arénák hőseként, utóbb tehetős polgárok testőreként kereste kenyerét. A csetepatékból kiöregedve
Torozonnál vállalt munkát - főleg a társaság kedvéért. Ritkán akadt dolga: puszta híre is elegendő volt a
bajkeverők elriasztására. Elég pénzt tett félre ahhoz, hogy élete végéig szívesen lássák a legfényűzőbb godorai
fogadókban, de kedvelte ezt a helyet, a kevés szavú házigazdát... és az is szerette, hogy végre akad egy az emberei
között, akit bármikor elverhet gúlasakkban.
- Mi szél hozott ezen a késői órán, muzsikus? - üdvözölte a jövevényt Torozon is azzal a bizonyos grimasszal, ami
csak a szívesen látott vendégeknek járt. - Úgy hírlett, délre szegődtél, és szép pénzt kapsz szolgálataidért.
- Bolondok aranya - legyintett Fliadais. - Pár napja érkeztem vissza, hogy különb megbízót keressek, és már
találtam is egyet, ha minden igaz. - Beleszimatolt a levegőbe. - Csak nem halragu készül?
- Lironi rákleves, fiam. Magam készítettem, és bárdolatlanságod ellenére meg is kínállak vele. A minap jött egy
hordónyi remek lavalos is, egyenesen Razdagból.
- Vacsoráztam már, de a bor jöhet. Élek-halok a testes aszisz párlatokért.
- Legyen. Keress magadnak helyet Bradau asztalánál; majd ő kiviszi neked. - Torozon fel sem nézve két korsó
gianagi komlósört lódított végig a pult hosszában. - Később megyek én is. Addig próbáld elmagyarázni a fickónak,
hogy a gúlasakk nem háború, hanem játék: sose jut el a csúcsig, ha az odavezető út helyett a mihaszna gyalogokra
figyel. - A jövevény nedves lábnyomait nézte. Hacsak nem akarsz megszárítkozni előbb.
- Szívesebben játszanék valamit - sóhajtott Fliadais. - Van egy remek történetem; nyilván az ittenieknek is
tetszeni fog.
Már a felajánlkozás is helyeslést váltott ki, az izgalom pedig hamar átterjedt az asztaltársaságokra is.
- Kevesen vannak ma-állapította meg Fliadais. Ahogy ismét körülnézett, mintha kétségbeesés suhant volna át az
arcán. - Ismerősök is alig.
-Mióta számít, kiket szédítesz el a meséiddel?
- A barátok jelenléte magabiztosabbá tesz, ennyi az egész. - A muzsikáson már nyoma sem látszott
aggodalomnak. - Az ott nem a Ministráns? - mutatott egy sarokban pipázó alakra.
Terian Venad - barátainak a Ministráns - Uwel felkent paplovagja, s így a Bosszú Angyala volt, aki néhány
alkalommal ki is segítette Fliadaist, ha Erionban bajba keveredett. Bár harminc felett járt, sima képe miatt sokan
kölyöknek nézték - innen eredt a csúfneve is.
- De igen - bólintott Torozon. - Az évnek ebben a szakában elemében érzi magát. Szereti, ha tartanak tőle, azt
hiszem. - Összehúzta a szemét. - Az ott, neked háttal, Siroc a Kardfi, Tiadlan kóborlója. Új társasággal utazik;
szintén délnek, ha nem csalódom. Talán még Aldus Mabrem az, akit ismerhetsz... - intett az ivó távolabbi szeglete
felé, ahol daliás, fehérbe öltözött, ezüstvértes fegyveresek feszítettek.
- Hadvezért, a shadoni zsoldos- és kalandozócsiszárt? Hogyne - bólintott a félelf, s mintha csak megelégelte
volna a beszélgetést, Torozonnak hirtelen hátat fordítva elindult az emelvény felé, ahonnan méltóképp
megtarthatta rögtönzött előadását. Közben igyekezett minden korábbi mulasztását pótolni, fennhangon
köszöntötte barátait, ismerőseit, s akadt néhány jó szó az ismeretleneknek is. Útján apró sereg kísérte, akik a
söntésnél frissen vásárolt italaik társaságában kívánták közelebbről végighallgatni az ígért históriát. Mire mindenki
talált magának egy, a dobogóhoz közeli asztalt és széket, s mellé rokonszenves társaságot, már Fliadais is
kényelembe helyezte magát a pódiumon, finom ujjaival egy, a semmiből elővarázsolt haonwelli lant húrjain
pengetett végig, s gondolatait rendezve mustrálta türelmetlenül mocorgó közönségét.
Lehangolóan kevesen voltak.
Nem is, inkább reménytelenül.
- Aztán nekem nagyot hazudj igric, vagy végig igazat szólj! - kiabált közbe egy kapatos férfi, aki ifini módi szerint
öltözködött, s kompániájával némileg elvonultan, a jórészt erv társaságtól elszeparálódva iszogatott. - Mert a
kettő keverékét nem állhatom!
- Biztosíthatlak felőle - mosolygott újdonsült rajongójára - hogy amit mesélni fogok, az utolsó szóig igaz, hisz
magam is ott voltam, átéltem azt.
- Hehh, akkor talán még én is benne leszek, meg a hetvenhét láb magas Mogorva Chei! - gúnyos megjegyzése
egyeseket röhögésre sarkallt, Fliadais azonban erőtlen mosollyal jutalmazta csupán.
 - Vigyázz, hogy mit kívánsz, jó uram - pillantása egyszerre volt fenyegető és sokat ígérő -, mert nem tudhatod,
mikor válik valóra.
Az aszisz hangoskodó ekkor valószínűleg már figyelemre sem méltatta őt, mert fanyar grimasszal az arcán
isteneset hörpintett kupájából, hegyeset köpött, s eztán szótlanul várta a folytatást.
Fliadais pillanatnyi hatásszünetet tartott hát, melynek meg is lett az eredménye: az eddig unatkozó,
bormámoros csordaként viselkedő férfiak és fegyverbíró nők izgatott gyermekekként, lélegzetüket visszafojtva
várták a varázslatot. S ő meg is adta nekik.
Szemeit becsukva újra végigpendített a hattyúnyakú hangszere húrjain, s mélyet szippantott a Taverna nehéz
levegőjéből. Tucatnyi fajta dohány füstje és százféle párlat gőze, mesék és mítoszok szavai, hősök és kalandozók
lehelete kavargott benne. Az élet és halál szagai, a létezés illata lengte be a helyet.
Hiszen ez volt Torozon Tavernája.
A hatás, mint mindig, ezúttal sem maradt el.
A bárd körül kavargó füst életre kelve, ezüstös fantomként tekergett körbe, majd éhes kígyó módjára kúszott a
hallgatók felé. Az egész nem tartott tízegynéhány szívdobbanásnál tovább, s mire vége lett, az asztaloknál ülők egy
füstből és fényből szőtt utca díszletei között találták magukat.
- Az egész a nem is oly' távoli múltban kezdődött, itt Erionban, a Városok Városában... jól emlékszem rá. -
kezdte felismerhetetlenül mély, mennydörgő hangon, mely épp annyira mágia teremtette volt, mint a kis trükkje a
levegővel.
Hirtelen a fáklyák és gyertyák fénye elhalványult, alkonyi homályba vonva a mindig nappali világosságban úszó
termet.
- Sötét, borongós éjszaka volt - folytatta, miközben ujjai varázslatos sebességgel táncoltak, peregtek a lant
húrjain -, épp olyan, mint a mai. Egy kígyófészken, orwellánus ribancok titkos tanyáján kellett rajtaütnünk, jogos
bosszútól vezérelve. Temérdek férfi tűnt már el bordélynak álcázott viskójukban, de mert az Örömnegyedben nem
szokás senki után sem kérdezősködni, büntetlenül tehették mindazt, amit ott műveltek. Darton tréfájának véltük,
hogy munkaadónk - előkelő caedoni nőszemély, tudta csak, mit és hol keressünk. Tulajdon férje, egy gazdag
kereskedő volt ugyanis, kit elsiratott, s mert nem volt buta asszony, mindig tudta, merre s kivel hál hűtlen ura. A
férfi kivéreztetett, belsőségeitől megfosztott, csonka teteme a déli fal tövében került elő, s mi megbízásunk
elfogadása után már másnap tökéletes tervvel, harcra készen léptük át az örömtanya küszöbét. Fél napot vártunk,
egyre csak szórtuk az érméket, tettettük a részeget, s hogy álcánk tökéletes maradjon... engedtünk a csábításnak
is. Egyre beljebb és beljebb húztak minket, s mi hagytuk, hogy a kígyók kedvükre tekeregjenek ölünkben. Aztán
leszállt az este, s már csak mi maradtunk a kuplerájban. A belső szobákban élveztük a mit sem sejtő, álnok ringyók
vendégszeretetét, akik könnyű prédának hittek minket...
A bűbájos díszlet a zsúfolt utca képéről lassan kavarogva egy fényűző, homályos szobáéra váltott, Fliadais
átszellemült arcán pedig gonosz mosoly terült szét.
- Ennél pedig aligha tévedhettek nagyobbat.

***

A ribanc tekintete minden pénzt megért. Mikor is az addig megszokott finom, forró csókok helyett egy csontos
férfiököl csapott arcába, s saját vére fröcskölte össze drága selyemruháját, olyan döbbenet ült ki a szemében,
melyet igazán kár lett volna kihagyni. A második azt hitte, észrevétlenül csatolta le a fegyverövet, így nem tudta
mire vélni a dolgot. Azt gondolta, társnője lefoglalta mit sem sejtő, részegnek hitt vendégüket, így értetlenül
bámult a hirtelen felülő férfira, földre zuhant társnőjére, majd a fejébe robbanó bakancs sarkára.
Gorfim sosem volt a finomkodások mestere.
Az igazi rémületet mégsem ő, hanem barátja váltotta ki a szobában. Az egész nap spicces, bőkezű pyar nemest
játszó Saun ugyanis utazóládájából, melyből eddig figyelmes csecsebecsék tucatjait - dzsad illatvizes fiolákat,
niarei selyemkendőket és apró köves fülönfüggőket - szórta az évődő szukák közé, most egy kétvájatú,
ikerszuronyos nehéz számszeríjat húzott elő, s rögvest a legközelebbi lotyó mellének szegezte.
Akkor kezdődött a sikoltozás.
Az első lövedék egy menekülni készülő céda hátát ütötte át, a második egy, az erigowira rontó rima torkát
szaggatta szét.
Gorfim visszakozni kényszerült, mert egy felbátorodott kurtizán kést rántva vetette rá magát. A nő botor módon
birkózásba kezdett a rutinos nomáddal, aki karját pajzsként előrelökve megakasztotta a nyaka felé suhanó köríves
szúrást, megragadta ellenfele csuklóját, majd ráfogva annak fejére is, a párnák közé nyomta azt. Innentől már
gyerekjáték volt kicsavarni kezéből a fegyvert, majd hidegvérrel tarkón döfni tulajdon pengéjével.
 Mire Narim is megjelent a szoba ajtajában - jobb kezében véres szablyája, bal kezében pedig valami női ruha
cafatjai - már mind a héttel végeztek, s a többiek is további tizenegy orwellánus papnőt kaszaboltak le a kétszintes
ház egyéb szobáiban.
- Fliadais? - kérdezte Saun még mindig a harc hevétől fűtötten, miközben utolsó áldozatát, egy vérvörös ajkú kis
szőkét igyekezett számszeríja szuronyairól lábával lefejteni.
- Lent van, a főbejáratot őrzi a dwoonnal. De most jobb, ha sietünk, Naszir megint képtelen volt türtőztetni
magát, két szoba lent már lángokban áll. Csak percek kérdése, mikorra érnek ide a tűzbiztosok meg a városőrök.
- Akkor gyerünk, ne itt diskuráljunk! - vette át a szót a mindig morcos Gorfim. - Saun, hozd a maradék
felszerelést, mi megkeressük a lejáratot!
- Fliadais már megtalálta - vágott közbe Narim. - Meglepő módon a pincéből nyílik, s ha nem számítottuk el
magunkat, a déli fal felé veszi az irányt, ami meg egy tömbbel van csak lejjebb... csakis ott lehet a fészkük.
Noha egyáltalán nem volt hideg, erre mindannyiuk nyakán égnek meredt a szőr. A gondolat, hogy a Falban
bolyongjanak, holmi Orwella-szentély után kajtatva, finoman szólva sem volt szívmelengető. Persze nem annyira a
Kitaszított követőitől féltek, sokkal inkább minden mástól, ami felbukkanhat ott. Azon teremtmények listája pedig
túlontúl hosszúnak ígérkezett.
Mikor leereszkedtek a dohszagú üregbe, csupán egyetlen, kipeckelt szájú szajhát ráncigáltak magukkal. A
holttesteket - több mint másfél tucat Orwella-papnőt, és pár fizetett ajtónállót - saját vérükbe fagyva hagyták,
hadd legyenek a tisztítótűz martalékai.
Legelöl Fliadais haladt, a haonwelli félelf bárd, hogy már időnek előtte kikémlelhessen minden akadályt és
kelepcét, mely a csapatra várhat. Őt követte Gorfim, a K'harkad hegyek nomádja, és Derian, a dwoon kóbor lovag,
mindketten talpig fegyverben, pajzsaikat előreszegezve araszoltak. Utánuk jött Saun, az erigow-i számszeríjász,
kétvájatú szörnyetegével, láncon rángatva a nőt - eleven térképüket. A sort Narim, az yllinori Arel-pap, és Naszir, a
dzsad renegát tűzmágus zárta, kik kezükben fáklyákkal és kardjaikkal követték a többieket,
A folyosó, melyen végighaladva a Falhoz jutottak, egy ősrégi csatornarendszer része lehetett valamikor, jobbról
is, balról is beomlások, befalazott keresztutak szegélyezték. A rácsos kaput, mely a végét lezárta, egyszerűen
felfeszítették, belépve azonban korántsem azt találták, amire számítottak.
- Itt az ideje, hogy engedjük a kis madarunkat csiripelni - suttogta Naszir, miközben a csarnokban tanácstalanul
nézelődött.
Egyetértek - csatlakozott Saun, aki számszeríjára tá-maszkodva guggolt az egyik fal tövében.
A lány elszántan, konokul játszotta a némát, csak Gorfim harmadik pofonjától tért végül belátásra.
- Ostoba barmok vagytok! - sziszegte gyűlölködve, miközben elmaszatolta a szája szegletében virító vércsíkot, -
Szent területre merészkedtetek, s Úrnőm bosszúja mindannyiótokat elér!
- Remélem most ettől okosabbak lettetek - gúnyolódott Fliadais savanyú arccal, majd a nőhöz fordult. - Inkább
azt mondd meg, mi ez a hely, s akkor talán elengedünk. .. ha végeztünk itt.
- Felesleges az ő hazugságait végighallgatni, én megmondom nektek - vette át a szót Narim, aki ez idáig a falak
domborműveivel volt elfoglalva, s fáklyáját magasra emelve végigfutatta szabad kezének ujjait az ősi véseteken.
- Csakugyan? - húzta fel a szemöldökét a dwoon, és közelebb lépett, mintha ő is a képeket akarná
tanulmányozni.
- Bizony - bólogatott a pap. - Minden jel szerint ez egy titkos szentély volt, de aligha az, amit mi keresünk.
- Úgy értsük hogy nem orweliánusok fészke? — kérdezte Naszir unottan.
- Dehogynem... csakhogy ezt az ötödkor végén, legkésőbb a hatodkor elején, a káoszkorban alapították.
Bizonnyal a Godorai Hercegség oltalmát kereső kyr menekültekkel együtt érkeztek a tervezők is, s ők építették ezt
itt.
- És ha kicsivel régebbi, mint mi gondoltuk volna? Köpök rá, ha az istenek maguk húzták is fel! Borítsuk lángba,
aztán meg takarodjunk innen! - Gorfim kissé összébb húzta magán a köpenyt, s rossz szokásához híven horkantott
egyet - Már most elegem van ebből a helyből.
- Nem értettél meg, drága barátom - rázta fejét a nomádot mindig kicsit lenéző yllinori. - A szentély, amelyről én
beszélek, bele van ágyazódva az ötöd-hatodkori romokba, valószínűleg még jó negyven lábbal mélyebben van
valahol. Az évezredek folyamán bővítették egyre nagyobbra és nagyobbra, és ahol mi most állunk ennek a gigászi
komplexusnak az egyik kijárata... talán a többtucatnyiból.
- Tehát amibe belenyúltunk nem fészek... — gondolkodott hangosan Fliadais - hanem hangyaboly.
- Bárcsak az lenne - nevetett fel Derian, hisz ő már megértette Narim mondandójának a lényegét. - Sokkal inkább
egy vesztőhely a magunkfajta bolondoknak. Akár csak Ediomad. - Találó hasonlatán kacagott egy jóízűt, kivillantva
porcelánfehér fogsorát. Ezek voltak azok a pillanatok, mikor le se tagadhatta volna, hogy Dartont imádja. Nyilván
Ranil hitének megtagadása is jócskán közrejátszott abban, hogy szülőhazájából fejvesztés terhe mellett száműzték
a dwoon lovagrendek nagymesterei. Na persze ennél többnek is kellett a háttérben húzódnia, melyről még barátai
előtt is mélyen hallgatott csupán.
 - Akkor hát gyerünk - tápászkodott fel Saun szokásos fürkésző testtartásából, s közben nagyot nyögve vállra
kapta nehéz számszeríját. - Essünk túl rajta!

***

- Hah, na persze! - vágott közbe a korábban is kötekedő aszisz, miközben Fliadais feltöltötte kupáját a széke
mellé csempészett kancsóból. - Ez úgy bűzlik, mint a hónapos döglött ork! Lefogadom, hogy a végére maga
Orwella is feltűnik majd, s ti magatok fogjátok visszaűzni a...
- .. .Kárhozat sivatagába? - segítette ki a félelf, miután nagyot kortyolt a testes lavalosból, hogy kissé kiszáradt
torkát, s ajkait benedvesítse. - Örömmel látom, uraságod mily' művelt teológiából is, bizonnyal csak ivászatban
mutat nagyobb tehetséget - bökött szemével a katonatiszt előtt sorakozó kiürült kancsók felé.
Csípős megjegyzése ahhoz elég gúnyos volt, hogy bőven jókedvre derítse hallgatóságát, ám annyira mégsem,
hogy kapatos kritikusa kardot rántson emiatt, viszont sikerült újra elhallgattatnia.
- Én hiszek neki, ha a Rettenet Asszonyával is kellett megküzdeniük! - emelkedett fel székéről színpadiasan Ves
Mabrem, hogy mindenki jól láthassa az őt körbeülő shadoni lovagoktól és zsoldosoktól. - Persze csak ha a végére
én, s vitéz fegyvereseim is beesünk valahogy a képbe. ..
A hangulat ekkor érte el tetőfokát, s rendre érkeztek a bekiabálások, vadabbnál vadabb ötletek születtek arra,
mit szőjön még Fliadais a meséjéhez. Közben a kerengőkön, s a lépcsőkön is gyűltek a vendégek, akik
álmatlanságban, vagy az ivó nagyhangú közönségétől szenvedve jobb híján csatlakoztak. Mindez elégedett
mosolyra fakasztotta a félelfet.
- És mi történt azután? - kiabálta túl a tömeget maga Torozon, aki dolog híján Bradau mellé telepedve a
közönséghez verődött.
- Hát jó darabig csak bolyongtunk - válaszolt szenvtelenül a haonwelli, ám álcáját gyorsan levetve elméje
hatalmával újraszőtte bűbájos díszletét, a fények ismét elhaltak, a semmiből egy ismeretlen bestia füstképe
rontott az asztalnál ülők felé, borzalmas bömbölése egészen a fönt állókig visszhangozta halálos fenyegetését. -
Azután ránk tört a rettenet!
- Csak a fejét üssétek, hogy rohadna meg! - üvöltötte válla felett hátranézve Naszir, miközben lángoszlopait
irányítva igyekezett az oldalsó járatokból szüntelenül özönlő élőholtakat felperzselni. Régvolt idők hősei, eltévedt
szerencsétlenek, áldozati bárányok és hozzájuk hasonló kószák voltak, akik mind-mind Orwella papnőinek estek
áldozatul. Most azonban ez aligha számíthatott. Mágiától mozgatott, holt-eleven húsdarabok, gondolatok nélküli
szörnyetegek voltak immár, akiket el kellett pusztítaniuk, ha nem akartak ők is ilyenné válni.
Az igazi gondot nem is két lábon csoszogó üldözőik, hanem a hirtelen felbukkanó káoszlény jelentette, ami jóval
gyorsabb, erősebb, s ráadásul sokkal agresszívebb is volt az előbbieknél.
- Törődj a saját dolgoddal, kuruzsló! - vetette ellen dacosan Saun, miközben szélsebesen motollázta kiürült
számszeríját, idegesen pillantgatva a megelevenedett folyosókban menetelő zombikra.
Derian és Gorfim eközben kardjaikkal csépelve igyekezték a maradék életerőt is kiverni a ló méretű dögből,
Narim a tűzmágusnak igyekezett hathatós segítséget nyújtani, míg Fliadais a papnőt őrizte a barátai alkotta
védőgyűrű közepén. A csarnokban azonban egyre csak gyűltek az élőholtak.
- Ez a dög elpusztíthatatlan! - nyögte keserűen Derian, miközben pajzsát maga elé húzva igyekezett távol tartani
magától a tűhegyes farkasfogakkal teli lófejet.
A lény ekkor hirtelen hátsó tigrislábaira nehezedve felbömbölt, iszonyatos hangja betöltötte a csarnokot,
felrázva a talán már évtizedes csendbe burkolózó falakat, majd erős medvemancsaival elsöpörte két elszánt
ellenségét, s egy gyors ugrással Fliadais és a ribanc előtt termett. A káoszlény a félelfre acsargott, öklömnyi
rovarszemeiben hamis fények tükörképei villantak. Fliadais bár védekezésképpen előreszegezte rövidkardját,
kétsége sem volt afelől, hogy esélye sincs a bestiával szemben. A lény azonban továbblendülve sebesen mozgott a
mit sem sejtő, háttal álló yllinori felé.
- Narim! - kiáltottak kórusban a gyanútlan pap felé hárman is, de a távolság már túl kicsi volt. Csak az erigow-i
kettős lövedékei bírták jobb belátásra a szörnyeteget, amelyek hosszú zsiráfnyakába csapódva végre leterítették a
tucatnyi lényből összerakott monstrumot, a megriadt akolita nagy szerencséjére.
Ekkor már mindenhonnan élőholtak vették körbe őket.
- Azt hiszem, végünk van, hatalmam végére értem - mormogta lehangoltan a dzsad, ám Narim még így, a holtak
monoton morajától zengő csarnokban is meghallotta azt.
- Arel megsegít, meglásd! - üvöltötte makacsul, pedig ekkor már ő is kardjával kezében hátrált, hisz varázsereje
még Naszirénál is hamarabb hagyta cserben. Nem kellett sok idő hozzá, hogy Derian hátának ütközzön.
- Csak én vagyok... még egyelőre — tréfálkozott a dwoon, ám sajátos humora ezúttal nem aratott sikert. Darton
tréfamestereit többnyire csak Darton tréfamesterei értékelték igazán.
 A következő pillanatban már mind fegyverrel a kezükben, vállt vállnak vetve, kört formázva várták, hogy a már
bezárult gyűrű egyre szorosabbra fonódjon. Csupán szétdobált fáklyáik gyér fénye világított a végtelen sötétségbe
vesző, impozáns csarnokban. Ekkor a papnő, kihasználva a fejetlenséget és elrablói tehetetlenségét, hirtelen
kitépte magát Fliadais kezéből, s lélekszakadva kezdett rohanni, szembe az élőholtak áthatolhatatlannak tetsző
sorfalával. A félelf későn ocsúdó társai figyelmeztető, tiltó kiáltásai ellenére, önkéntelenül is utána eredt, és egy
hosszú ugrást követően a lotyóra vetette magát. Bár a nő dühödt macska módjára, fujtatva, karmolva küzdött,
Fliadais hamar leteperte, és lefogta végül.
Addigra azonban már mindegy volt.
Felnézve a haonwelli elfehéredve vette tudomásul, hogy az élőholtak őket szorosan körbefogva vicsorognak rá,
és az alatta gubbasztó papnőre, menetük azonban zavartalanul haladt társai felé, s látszólag ügyet sem vetettek
kettejükre. Értetlenül nézett az őt mustráló dögök üres, éjfekete szemgödreibe, majd gyanakodva az orwellánus
arckifejezését fürkészte. Ekkor vette észre, hogy a nagy tusakodás közben ellenfele dekoltázsából előtűnő
kígyószív medál bíbor fényben fürödve szinte lüktet gazdája nyakában. A megvilágosodott félelf tekintete
találkozott a papnőével; előbbiében elszántság és gyilkos indulat, utóbbiéban kétségbeesés és félelem villant.
Mindketten gyorsan mozdultak, ám a nő nem versenyezhetett Fliadais fürgeségével. A bárd egy halászsas
sebességével lecsapva tépte ki a céda nyakából az amulettet, aki hasztalan kapott féltve őrzött kincse után. A
hirtelen felugró félelf sebesen, tűzön-vízen keresztül rohant vissza társaihoz, ám a papnő lábára fonva karjait,
teljes súlyával próbálta maradásra bírni a bárdot, aki botladozva bár, de végül lerázta magáról reményvesztett
koloncát. A kipeckelt szájú szajha halálsikolyát csak az ő érzékeny fülei hallhatták, ám ez az elégtétel számára
mindennél többet ért. Barátai már javában aprították, vagdalták a szörnyeket, noha jól tudták, mily hiábavaló
fáradozásuk, ám úgy érezték: tartoznak ennyivel maguknak, s az elveszettnek hitt Fliadaisnak is. Gorfim a
küzdelem hevében kis híján le is vágta a hirtelen felbukkanó dalnokot, akiről már rég lemondtak.
- Hát ezt meg hogy csináltad, te kurafi!? - kurjantott rá Naszir, aki határtalan örömet érzett halottnak gondolt
társa felbukkanása miatt, s a többiek is megkétszerezett erővel folytatták küzdelmüket a végtelennek tetsző
tömeggel szemben.
- Ez védett meg tőlük! - mutatta fel diadalittasan az utolsó esélyüket jelentő nyakéket, mely változatlan
intenzitással árasztotta magából vibráló, szentségtelen fényét.
- Kövessetek gyorsan, és akkor még lehet némi esélyünk!
Az elszánt bárdot társai szorosan, lépésben követték. Fliadais az ékszert magasra tartva, azzal félkörben kaszálva
egyre mélyebben és mélyebben nyomult az élőholtak hömpölygő seregébe. Barátai eközben pajzsukkal taszigálva
a dögöket próbálták szélesíteni, vagy legalább fenntartani az egyre keskenyedő folyosót, de végül baj nélkül
jutottak ki a csarnokból. A szörnyetegek bár hű hódolóknak bizonyultak, a kalandozók gyors iramot diktálva
hamar lehagyták őket.
- Arel megsegít, igaz? - zihálta gúnyosan Gorfim terpeszállásban bámulva a folyosó padlatát.
- Mit gondolsz te hitetlen, kinek köszönhetjük a megmenekülésünket? Talán valamelyik szentségtelen törzsi
szellemednek? - köpte a szót az yllinori, szinte a tüdejével együtt.
- Hát én csak annyit tudok, hogy nem a te sólyom szimbólumod delejezte meg őket, hanem... - folytatni azonban
már nem volt mersze, látva a pap gerjedő haragját.
- Elég legyen! - rivallt rájuk Derian, aki talpig vértben is majdnem úgy bírta a loholást, mint társai. - Most
megmenekültünk, ám egy fikarcnyival sem kerültünk közelebb a célunkhoz. - Szokatlan komolysága meglepte
mindannyiukat
- Mert, mi is lenne a mi célunk? - hörögte Saun, aki végkimerülés jeleit mutatva keresztbe feküdt a folyosón,
arcában kibomlott mézbarna fürtjeivel.
- Elpusztítani a Rettenet Asszonyának követőit — jelentette ki Narim olyan természetességgel, mintha csak az
esti mulatság részleteit vitatnák meg éppen.
- Eh, örülhetünk, ha épp bőrrel, feltűnés nélkül kikecmergünk ebből az útvesztőből! - köhögte fel Naszir, egy jó
adag vér társaságában. Erre mindannyian elhallgattak, csak a dzsad öklendezését lehetett hallani. Nyílt titoknak
számított, hogy a tűzmágus testét gyilkos kór, vadul burjánzó betegség marcangolja, mágikus métely, mely egy
megfogant átok - ismeretlen boszorkány kéretlen ajándéka - következménye, amit válogatott papok és kirurgusok
sem tudtak kipurgálni belőle. Már jó éve hordozta magában a nyavalyát, s szenvedett e kórság minden nyűgétől-
bajától. Nem csoda hát, hogy ő volt az első, aki a társaságból rábólintott a megbízásra, hisz apadhatatlan
gyűlöletet érzett minden varázshatalmú, ártó szándékú fehérnép iránt. Személyes ügynek, saját bosszújának
tekintett minden ehhez hasonló feladatot, a mostani azonban a többinél is jobban felcsigázta. Törleszteni akart,
akárkin, akármilyen áron.
A rövid pihenő után sem pártolt el tőlük a szerencse. Tömegsírok fehéren fénylő csonthalmain, komisz
szörnyetegek vackain, gyilkos csapdák egész rendszerén gázoltak végig. Nem egész egy óra múlva kiszúrtak
maguknak egy céltudatosan menetelő csoportot az ezeréves labirintusban, melyet hőseink nem is oly sokkal
korábban még végső nyughelyüknek hittek. Ódon folyosókon és csatornarészeken, elhagyatott ciszternákon és
kápolnákon, fénytelen termeken és szobákon, ősidéi katakombák és frissen emelt szentélyek egész során
keresztül vezetett az útjuk.
A sors azonban továbbra sem hagyta őket cserben. Bár ismeretlen kalauzaikat egyik pillanatról a másikra szem
elől tévesztették, a kántálást és egy kósza fényforrást követve hamar egy mesterséges párkányon - emberi
koponyákkal díszített balkonon - találták magukat, mely alatt egy száz oszlop tartotta gigantikus templom főhajója
terpeszkedett.
- Ezek rengetegen vannak - suttogta Derian, ám ha torkaszakadtából üvöltött volna, valószínűleg akkor sem
figyelnek fel rá a lent tolongó Orwella-hívők.
- Úgy félezren, bár azok a nyomorultak ott - mutatott Narim egy csapat láncra fűzött rabszolgára - aligha
önszántukból csatlakoztak.
Látszott azonban, hogy valami, amit társai nem láttak, vagy nem érdekelte őket, a hívők népes számánál is
jobban elbizonytalanította Arel felkent papját, hiszen - mint ilyenkor mindig - idegesen végigsimított örökkön
borostás arcán és állán.
- Zavartnak tűnsz, barátom. Mi az, ami ennyire nyugtalanít? - kérdezte a dwoon, felismerve a már olyannyira
megszokott, baljós mozdulatot.
- Azok ott lent... nem egy vallási irányzatot követnek, mégis békében megférnek egymással, s ez - sosem ejtette
ki Orwella nevét, merő babonából, vagy selmovita fensőbbségből, ki tudja - a Kitaszított követői között nagy szó.
Ehhez nem akármilyen vezetőnek kell őket összefogni. Alighanem egy nagyhatalmú papnőről, vagy egy befolyásos
főboszorkányról lehet szó.
Derian hasztalan bámészkodott, nem jött rá, miről magyaráz hittudós barátja, noha az nagyon is jól tudta, mit
beszél. A középen térdeplő, várakozó köpönyeges alakok - férfiak és nők vegyesen - mind álruhában, titokban
jöttek el a Kárhozat Asszonyának tiszteletére, előttük pedig kurtizán papnőik készítették elő az ágynyi méretű
színmárvány áldozati oltárt. Ők voltak az Arc Nélküli Hatalom követői, az Orwellát csak titokban imádók, a
rejtőzködve követők. A főhajó szélein, és az oldalsó járatok szájánál viszont, talpig vértbe öltözött, felfegyverzett
lovagok - a Kard Testvériség lovagjai és harcos papnők őrizték a rendet és nyugalmat. ők a Pusztító Erő Útját
követték, a hitüket nyíltan felvállaló vallási fanatikusok voltak, akik ármány és fondorlat helyett tűzzel és vassal
hirdették a Rettenet Úrnőjének igéjét.
- Most mihez kezdünk? - kérdezte tanácstalanul Fliadais, aki két társa mellett hasalva, borzadva kémlelte a
rituális előkészületeket.
- Jobb lesz, ha inkább eltűnünk innen! - vetette közbe Gorfim a hátuk mögül. - Ehhez mi kevesen vagyunk, s egy
nap alatt kétszer kísérteni az istenek kegyeit - vigyorgott leplezetlen pimaszsággal a dühöngő Narimra - botorság
volna.
- Egyet kell értenem a nomáddal - zihálta Saun, kezét az oldalán vöröslő sebre tapasztva, mely egy alattomos
csapdával való találkozás eredménye volt. - Ez az átokverése megint felszakadt, ráadásul a hegy alighanem
méreggel volt preparálva, és - fejével az errébb fekvő Naszir felé bökött - ő sem hozza épp a legjobb formáját.
- A magad dolgával törődj, kocavadász! - ült fel haragosan a dzsad, szemében a fajtájára jellemző elszántsággal.
- Narim ellátja a sérülésed, és ha ismét részesül istene kegyében, még a mérget is nyomtalanul eltünteti belőled.
Meglásd, kutya bajod sem lesz! Én is rögvest meditálásba kezdek, és akkor - mondta sajátos, ádáz mosollyal szája
szegletében, s arca már ettől visszanyerte egészséges színét - több mint elegendő erőnk lesz kifüstölni innen
ezeket.
- Egyet kell értenem - vette halkra Narim a hangját, és óvatosan a főoltár felé mutatott. - Mert azt ott,
semmiképp sem hagyhatjuk életben!
Mindannyian kíváncsian fordították fejüket a főhajó vége felé, még Saun és Nászir is a balkon széléhez húzta
elgyötört testét, hogy lássák, miről is van szó.
A döbbenettől kővé meredve bámultak a mélybe.
Egy oldalsó járatból, mintha csak valamilyen királynő volna, jó öt láb magas, sötétkék bőrű, ráncos teremtmény
lépett elő, ünnepi öltözetű papnők kíséretében. A templomban tartózkodók - nők és férfiak, egyszerű hívek és
lovagok, papnők és boszorkányok, mindkét irányzat követői - mind-mind, egytől egyig leborultak, vagy térdre
ereszkedtek a nyilvánvalóan nem e világi lény előtt. Az hűvös közönnyel fogadta hódolói köszöntését, s ugyanazzal
a ridegséggel, karjait széttárva üdvözölte őket.
- Mi ez a förtelem? - szörnyülködött Gorfim, s bár leplezni próbálta, arcára a félelem barázdáit szántotta a
látvány. így érzett szinte mindennel szemben, aminek az el-pusztításához kevésnek érezte tulajdon erejét. De
olyanból alig maréknyit vélt ismerni csupán,
- Ez, barátom, maga az Ősi Egyezmény egyik élő kiskapuja... — mondta a pap, s újra végigsimított arcélén -
Bár én sem tudom még, hogy lehetséges ez.
 ***

- Hah, mondtam én! - kiáltott fel az örökkön okoskodó ifi ni, s egy istenes falat sonkát a szájába tömködve
folytatta. - Ostoba gyermekhistória az egész.
- Ugyan, maradj már végre magadnak! - torkollta le a tiadlani Siroc, ám az őszülő aszisz csak legyintett rá. -
Bizonnyal nem a Kitaszított volt az, akivel összeakadtak ott lent. Ugye így van barátom? - hunyorgott a pódiumon
trónoló félelfre, az pedig elnéző mosollyal rázta meg aranyfürtös fejét.
- Először mi is azt hittük, aztán Narim gyorsan felvilágosított minket, hogy szerencsére ennyire nem nagy a baj.
- Akkor mi volt az, mire bukkantatok? Tán csak nem a holdkóros öreganyámra?! - kiáltozott az aszísz, zsíros
mócsingokat köpködve, előre vigadva saját elmésségén. A többiek azonban már kiérezték a történet súlyosságát,
így a legtöbben lélegzetvisszafojtva várták, hogy Fliadais maga adjon választ a kérdésre, csupán saját társai
nevettek előzékenyen az erőtlen tréfán.
- Aligha, bár így elnézve kísérteties lehet a hasonlóság - mérte végig a bárd talányos mosollyal a katonatisztet, s
ezzel sikerült kissé oldania a hangulatot.
- Egy Matróna volt, igaz? - kérdezte egyszerűen a Ministráns mély, zengő baritonján, s ezzel egy csapásra
elhallgattatta az ivóban hangoskodókat. Ő azonban mit sem törődve a rá szegeződő tekintetekkel, szótlanul
szájához emelte pipáját, s választ várva folytatta tovább a pöfékelést.
- Úgy van, barátom - dicsérte fanyar mosollyal a haonwelli —, eltaláltad. - Többet azonban ő sem kívánt szólni,
inkább újra végighordozta tekintetét az időközben tovább gyarapodott hallgatóságán. A már kínossá nyúló
némaságot épp egy frissen bekapcsolódott ilanori nőszemély törte meg.
- Mi a rosseb az a Matróna? - kérdezte egy tudatlan gyermek egyszerűségével, ám még mielőtt Fliadais
válaszolhatott volna, egy pyarroni csuhás - pap, netán utazó szerzetes - megtette helyette.
- A Matróna egy démonúrnő. Lélek nélküli féreg, külső síkok hitvány lotyója. Olyan sötét teremtmény, mely
korokkal ezelőtt önként vállalt szolgaságba hajtotta fejét, s a Rettenet Asszonyának udvarhölgye lett - mondta,
közben ujjaival idegesen dobolt kerek tölgyfa asztalán, nyilván rég megrendelt frissítőjét várva, persze hiába.
Ekkor már Torozon minden csapoló inasa és felszolgáló apródja is a történetet hallgatta, ügyelve, nehogy uruk
látómezejébe érjenek. - Csakhogy Orwella számkivetetté válásával ők is a Kárhozat sivatagába száműzettek, s a
Paktum értelmében aligha segíthetik a Kitaszított hitvány hívőit.
- Kivéve, ha egy papnő önként ajánlja fel testét egyiküknek, s akkor, de csakis akkor az anyagi síkon is
materializálódhatnak - vette át a szót ismét Uwel paplovagja, kissé előredőlve székében. - Ám ekkor sem sokáig,
mert a lelkétől megfosztott test rothadásával szép lassan lakhatatlanná válik. S ekkor a démon is menni
kényszerül... ám már nincsen hova. Nincsen otthona, hisz elűzték onnan is, a Kárhozat sivatagába pedig nem
térhet vissza csak úgy. Rövid idő alatt végképp elpusztul, megsemmisül, semmivé válik. Egy nap, talán kettő, és
örökre elpárolog, mintha sohasem lett volna. Ezért nem is kísértik a szerencséjüket, hisz a kockázat és a haszon...
közel sem állnak arányban egymással.
- Nos, mi... vagyis Narim is így tudta, ezért is értetlenkedett olyannyira. Aztán, látva az orgia menetét, melyet
valószínűleg naponta ismételtek, megértettük, hogyan is tudta fenntartani magát a démon. Talán már korok óta.
Azzal a dalnok ismét húrjaiba csapott, a füst pedig látni engedte mindazt, ami a templomban történt.

***

- Ez rettenetes! - fordult el öklendezve a kényes gyomrú Saun, noha szerencsére a látvány volt már minden
bajának forrása. Derekán friss kötés feszült, bár sebét Narím mágikus hatalmával szinte teljesen begyógyította, a
mérget is kipurgálta belőle. Naszir is sokkal jobban festett, szemében a bosszú mindent elemésztő lángjai
lobogtak, ahogy felnyitotta őket. A dzsad meditációs körében ült, és miközben finoman végigsimított a körülötte
elhelyezett fáklyák füstös lángjain, igyekezett újból uralmat nyerni a legpusztítóbb elem felett. A tűznyelvek
engedelmes, vörös bundájú macskákként simultak kezéhez, szinte doromboltak a tenyere alatt, ahogy utolsó
csepp erejét is kezdte visszanyerni általuk. A tűzmágus szinte vibrált, ahogy a nyers mágikus erő folyamai
feltöltötték elméjét, s hatalommal árasztották el teste legutolsó porcikáját is.
Lent a főhajó elejében, az oltár körül iszonytató, véget nem érőnek ígérkező rítus vette kezdetét. A
szerencsétlen sorsú férfiakat libasorban hajtották fel a végüket jelentő kőemelvényre, ahol vérüket vette, s
húsukat ette a démon. A papnők eközben a márványtömb lábánál szeretkeztek egymással, s az arra érdemes,
kiválasztott hímekkel. A hívek magukon kívül hajlongtak, sötét hangulatú kántálásukból pedig még az időnként
rájuk záporozó vérpermet sem tudta kizökkenteni őket.
Derian és Narim szörnyülködve, a harag és bosszúvágy szent tüzétől fűtötten, ám rezzenéstelen arccal nézte
mindezt. Tehetetlenségük, pillanatnyi gyengeségük csak tovább duzzasztotta lelkükben az indulatok dagályát, ám
a tudat, hogy hamarosan bőséges elégtételt vehetnek a Kitaszítottban hívő férgeken, visszafogta őket minden
hősies ostobaságtól.
- A kehely, és az áldozókés lehet a kulcs, és talán a diadém - vélekedett az yllinori, szinte csak magának morogva
a szavakat.
- Miből gondolod mindezt? - kérdezte a dwoon, s közben egyre szorosabb fogást vett lovagkardja hollószárny
markolatán.
- Csak reménykedni tudok benne, hogy jó irányba tapogatózok... mert különben fogalmam sincs, hogy
lehetséges mindez. De fogadni mernék, hogy azok ott ötödkori káoszereklyék, s a ribanc se lehet fiatalabb náluk
egyetlen nappal sem. Csakis ilyen eszközök segítségével játszhatta ki ez a fertelem az isteni megállapodást.
- Lehet hogy ezt válasznak szántad, de én akkor sem kerültem közelebb a megoldáshoz - türelmetlenkedett a
lovag.
- A Paktumot roppant nehéz kijátszani, s nincs is az a földi halandó, aki ilyesfajta segítség nélkül megtehetné.
Még az ilyen apró részleteket is, mint egy száműzött istenség küldötteire vonatkozó tilalmak, teljes képtelenség
megkerülni, vagy önkényesen áthágni, hacsak valakinek ehhez nincsenek olyan nagy hatalmú, isteni eredetű
mágikus fétisei, melyek a Megállapodás előtt születtek. Ezek a tárgyak pedig nyilvánvalóan azok - összegezte
elgondolását az Arel-pap.
- És ezek segítségével képes a mi síkunkon garázdálkodni ez a bestia, a pyarroni istenek minden tilalma ellenére?
- Azt hiszem igen. A késsel jelképesen a feláldozott egyén lelkét is felhasítja, a serlegből fogyasztott vér pedig az
áldozat életerejének elorzását szimbolizálja. A diadém pedig, mint a tudást birtokló fej fő éke, mindezt meg tudja
kötni a hordozójának.
- Így nyer akkor lelkeket és életerőt magának! Alighanem egy több évezredes csalást lepleztünk most le, testvér!
- Igazad lehet, de ne aggódj! - mosolyodott el Narim, bár vigyora nem lett volna utolsó vicsornak sem. - Méltó
büntetést rovunk ki rájuk.
Elmélkedésükben Fliadais zavarta meg őket, aki suttogva guggolt melléjük.
- Gorfimmal találtunk egy feljárót, valószínűleg olyasfajta helyre nyílhat, mint amerről mi is jöttünk. Az utat is
megjelöltük, épp ahogy kérted.
- És mit gondolsz, hosszú életű barátom, mi a fészkes fene tornyosul most felettünk? - kérdezte tréfásan a pap,
ám a félelf csak a vállát vonogatta.
- Talán a Fogadónegyed, de ez csak egy ötlet. Mindenesetre komolyan meglepődnék, ha még mindig az
Örömnegyed alatt kuksolnánk, A Faltól azonban szinte bizonyos, hogy elfordultunk, talán mérföldekre is vagyunk
már tőle.
- Szerintem is - csatlakozott magvas bölcsességével a nomád. - De azért jó volna tudni, hol a kránköves pokolban
vagyunk mégis. Bár ahogy elnézem - fintorodott el, a lent tobzódókra pillantva - éppen ott lehetünk.
- Én sem örülnék neki, ha a Szegénynegyedben, netán a Nekropoliszban bakkannánk fel, de kockáztatnunk kell -
bátorította társait Narim. - Most fújd ki magad, Gorfim, és készülj! Derian elmondja, mit sütöttünk ki a többiekkel
a távollétetekben. Nekem Fliadaisszal van némi meg-beszélnivalóm - mondta, és karon fogva a haonwellit elvonult
a többiektől.
- Mi ez az egész, miben sántikáltok? - érdeklődött barátjától a félelf, ám látva annak elszánt, komoly
arckifejezését, elhallgatott.
- Jól figyelj, Fliadais, mert az időnk fogytán, s csak egyszer mondom el! - Komolysága gyorsan átragadt a másikra
is. - Azt akarom, hogy felérve szaglássz körbe, s ha biztonságosnak véled a környéket, akkor szerezz nekünk
lovakat, s a kijárat közelében hagyd ott őket, valakit bízz meg az őrzésükkel is! Tessék, itt van egy zacskó yllinori
korona, ne spórolj semmin.
- Meglesz, barátom! - biztosította a haonwelli. - Rögvest indulok is, és még a rajtaütés előtt visszatérek.
- Nem jössz vissza ide - rázta a fejét a pap, s látva a félelf tiltakozási szándékát gyorsan folytatta. - Tüstént
elindulsz, és keresel egy jól tartható helyet, s mellé segítséget is! Csak elképzelni tudom, mi mindenre lehet képes
az a förtelem ott lent, de abban bizonyos vagyok, hogy mi magunk akkor sem bírnánk vele, ha háromszor ennyien
lennénk. A te dolgod, hogy biztosítsd a menekülésünket, és némi támogatást szerezz. Riaszd a városőrséget, akár a
hercegi gárdát magát! A lényeg, hogy mire elérünk hozzád, a mi oldalunkra billentsd a mérleg nyelvét.
Fliadais egy darabig tétovázott, agyában számos ellenérv és kifogás született, de végül megtörve bólintott.
- Így lesz, erre megesküszöm! De honnan veszed, hogy a Kitaszított küldötte a nyomotokba ered majd?
- Ezt bízd csak ide! - nevetett fel halkan Narim, kacaja akár Derian becsületére is válhatott volna - Erről
személyesen fogok gondoskodni.

***
 A finálé előtt kis szünetet tartott a félelf, s egy predoci borász hozzáértésével lötyögtette körbe a nehéz, fűszeres
nedű maradékát kupájában, elismerően csettintett nyelvével, majd egy szuszra kiitta azt. Lassú mozdulatokkal
tette le a kiürült kelyhet, s várta a szokásos kérdések és bekiabálások özönét, ám a Tavernára nehezedő csönd
még az azt uraló füstnél is súlyosabb volt. Ekkor már majd' minden asztalnál gubbasztott valaki, s a korlátokon is
kíváncsi madárraj módjára függeszkedtek a vendégek, Fliadais folytatta hát onnan, ahol abbahagyta.
- Bár társaimtól kénytelen voltam elszakadni, de mint minden jó históriában, ebben is a végjáték a
legizgalmasabb. S valami azt súgja, ti is élvezni fogjátok.

***

A semmiből felbukkanó, lángvörös tűzmadár először megdöbbenést, majd féktelen pánikot keltett a szertartás
mámorából ocsúdó hívők között. A megidézett mágikus bestia csupán alacsony röptével orwellánusok tucatjait
borította lángba, célpontját azonban már korántsem érte váratlanul. A féldémoni teremtmény ajkáról felszálló
bűvige, mely nemes egyszerűséggel a tűzlényt összetaró finom manaszálakat szakította el, késve jött csak létre. A
főnix elérve a szörnyeteget, megfékezve testét, szemből ütközött neki, majd hatalmas szárnyaival betakarva
lángba borította azt. Bár még maradt annyi lélekjelenléte, hogy bevégezze a varázslatot, a testét nyaldosó lángok
oly' fájdalmas, földöntúli sikolyra fakasztották, mely disszonáns csengése megremegtette a százmázsás oszlopokat
is.
Ekkor jelentek meg a templom túlsó végében a kalandozók. Elsőként a kardlovagok nyerték vissza
lélekjelenlétüket, s gyorsan rendezve soraikat megindultak az öt elszánt fegyveres felé.
- Majd én - morogta Naszir, s a menet élére állva terpeszben megvetette lábait, karjait szárnyakként tárva szét, s
fejét előreszegezve, bődülve nyitotta a lovagokra száját, miként a tűzokádó sárkányok tátják el pofájukat. Barátai
már jól tudták mi fog következni. A lángcsóva még a tűzmadaránál is nagyobb pusztítást végzett, így társai szinte
ellenállás nélkül folytathatták útjukat, míg a tűzmágus krákogva, fekete füstfellegeket köhögve kissé lemaradt
tőlük. Derian és Gorfim a két szárnyat vigyázva vágott végig néhány későn eszmélő szektáson, majd rést nyitottak
a szenvedő szörnyeteg előtt sorfalat álló harcos papnők vonalán két társuknak. Narim és Saun is átverekedték
magukat, s így némi előnnyel nézhettek farkasszemet az ocsúdó rettenettel. A Matróna zihálva, görnyedve
támaszkodott az oltár szélén, s így épp egy magas volt támadóival. Tekintete összeakadt az elszánt erigowiéval, aki
társa elé lépve keményen ráfogott számszeríjára és célra tartotta azt.
- Ezt emészd meg! - A lény arcát szétszaggatva a nehéz lövedékek valósággal kettérepesztették a deformált
koponyát.
- Ezt jól megmondtad neki, pajtás! - morogta fejcsóválva a pap. - Remélem, nem sokat agyaltál ezen az
elmésségen!
Narim sebesen az eldőlő testhez lépett, s felkapva a kelyhet, a kést és a fejdíszt egyetlen szó nélkül fordult is
vissza.
- Az istenek nevére, megöltem! - örvendezett Saun, lövő pózában megmerevedve. - Elpusztítottam Orwella
küldöttjét! - Én leszek a legújabb erv védőszent! - üvöltötte sugárzó gyermeki örömmel az arcán.
- A helyedben nem fogadnék nagy pénzben arra a pozícióra - hadarta Narim.
- Szerinted nem döglött meg? - fordult vissza a mozdulatlan Matróna felé, miközben már szuronyaival döfve
segített a dwoonnak és a barbárnak utat csinálni,
- De, csak nem túl sokáig. A test volt az otthona, de gátja is démoni képességeinek. Most húsbörtönéből
kiszabadult, és bár csak rövid ideig maradhat, mérget vennék rá, hogy azt az időt a bosszúnak szenteli majd!
Ekkor már csakugyan talpon volt a bestia, szétroncsolt emberi fej helyett már sajátja ült a halott test nyakán. S
az még százszor szörnyűbbnek hatott.
- Igyekezz, Naszir, mert ez a förtelem rögvest a nyomunkba ered! - ragadta karon Derian a dzsadot, ám az lábait
megvetve megmakacsolta magát.
- Nem, számomra itt vége az útnak! - szavai még ebben a helyzetben is megtorpanásra késztették a menekülő
kószákat. Elszántsága nem ismert józan érveket, sem baráti könyörgést.
- Nem maradhatsz itt, ez a lény bizonnyal a lelkedet is felfalja, mielőtt végez veled! - kérlelte Saun.
- Velem viszont ti sem juttok ki innét - mutatta meg vérhabos, váladékos kezét, melyet előbb köhögött tele. -
Végre bosszút állhatok.
Mire a Matróna odaért, Naszir már lábszárain ülve, lángtőrével a kezében vigyorgott a lényre.
- A lelkem csak az enyém, s most rád is szabadítom, mert az maga... A LÁNG! - üvöltötte véres nyálat fröcskölve,
s egy kyr nemes elszántságával szúrta szíven magát, hogy utat engedjen a lelkében tomboló, eleven lángként
lobogó haragnak. A tűzkitörés végképp elpusztította a démon halott testét, s nyelvei körbeölelve a puszta követ is
megfeketítették. Önfeláldozását a gyors futású Narim már korábbi búvóhelyükről, a balkonról nézhette végig, s
ezt az előnyt csakis Naszirnak köszönhette. De még ez sem tűnt elégnek a megmeneküléshez.
 Könnyeivel küszködve, utolsó cseppig kifacsarva elméjét, tudata minden hatalmával Arel erejét szólította, s a
hívásra recsegő-ropogó válasz - a márványtömb kettéhasadása - felelt. A mélyen gyökerező törésvonal ürességből
font pókhálóként futott végig a terem padlatán. Az oszlopok táncra keltek, a falak hajladoztak. A földindulás
lassan, de biztosan kezdte pusztító munkáját.
- Hiába menekültök, nyomorult halandók! - bömbölte egy cseppnyi nőiesség nélkül a nősténydémon, miközben
éjfekete színű, ezerfogú, szárnyas bestiává változva szaggatta le magáról cafatokra égett emberbőr-gúnyájának
maradékát. - A világ bármely sarkába is iszkoltok, én beérlek titeket, és akkor végzek veletek, elevenen falva fel
parányi lelketek utolsó morzsáit is!
- Ne reménykedj, te ocsmányság, nincs az a szeglet mely elég közel lenne, s mi még az éjjel ki akarjuk teríteni
rücskös bőrödet! Úgyhogy, ha neked is megfelel - lépett vissza az yllinori az erkélyről, mely rögvest le is szakadt a
földrengéstől - A Világ Közepénél találkozunk!

***

Az ivóban jó ideig döbbent csendben ült mindenki, majd szinte egyszerre fordították tekintetüket a teremben
egyedüliként üresen maradt asztal felé, melybe valaki hajdan, valamikor nagyon régen ezt véste bele:
A VILÁG KÖZEPE
- Ennek semmi értelme, igric! - csapott le a félelfre elsőként Mabrem. - Se te, se senki más nem verekedett itt
semmilyen átokverte démonnal, ennek az istenek mind, és persze házigazdánk a megmondhatója!
- Ez igaz - hagyta helyben Torozon kezeit tördelve, mert valami rosszat sejtett, s mint ilyenkor mindig, valósággal
égtek, viszkettek a bütykei. - Emberemlékezet óta soha, semmilyen démon sem fordult meg itt.
- Nem figyeltetek eléggé, drága hallgatóságom - kezdett magyarázkodni végtelenül lassan a haonwelli. - Azt
mondtam a történetem a múltban kezdődött... ám azt nem, mikor lett vége.
A csend még az előbbinél is mélyebbé vált.
- Tehát még nem fejeződött be, igaz? - kérdezte valaki egy sarokhely homályából.
- Így van - ismerte el Fliadais. - A felszínre érve felismertem, hogy a Fogadónegyed déli végében vagyok, s
rögvest üzentem barátaimnak szellem nyelven, hogy itt keressenek... ennél biztonságosabb helyet aligha
találhattam volna. - szabadkozott bocsánatkérőn nézve elhűlt vendéglátójára. - De ha nem segítetek, bizonnyal így
is elpusztulnak társaim, s én is velük halok. Titeket kérlek hát - emelkedett fel székéből barátaim, és ismeretlenek,
nemes és nemtelen fegyveresek, a mágia és kard legbiztosabb forgatói, pyarroni és más vallások hívei! Ti, kik most
itt vagytok, s joggal nevezitek magatok, s egymást kószának, kalandornak vagy kalandozónak! Segítsetek
elpusztítani a förtelmét, mely talán rég halott barátaitok, társaitok s véreitek halálát is okozta egykor, s mely
évezredeken át élősködött Erion népén! Kérve kérlek titeket, segítsetek! - hörögte végül elhaló hangon, szinte
könyörgő tekintettel.
A némaság túl hosszúnak tűnt, és túl nyomasztónak ahhoz, hogy sikeresnek könyvelhesse el beszédét.
Elsőként Terian Venad, a Bosszú Angyala állt fel az asztalától, jót húzva pintes korsójából, majd kardot rántva
kiáltotta:
- A'frad!
A villámként lesújtó meglepetés hirtelen fordult át lelkesedésbe.
- A'frad! - bömbölte Bradau.
- A'frad! - zengte a Kardfi is.
- A'frad! - harsogták az aszisz katonák.
- Af'rach! - ismételték némi bizonytalansággal a shadoni lovagok és zsoldosok is, hisz fogalmuk sem volt arról,
mit is jelent tulajdonképp az erv szófordulat.
- A'frad! - lármázta az egész ivó, s fegyverrel a kézben tolongott mindenki, ahogy a kapu felé vették az irányt.
Fliadais döbbenten állt az emelvényen még akkor is, mikor az ajtót felszakítva társai elé igyekezett a fogadó
színe-java. Nem tudta biztosan, győzhetnek-e, vagy elbuknak majd, de sietve ő is kardot rántott, s megindult az
áradattal. Hisz szükség lehet még rá is.
S ebből a történetből igazán nem akart kimaradni.

***

- Meghalt? - kérdezte nemes egyszerűséggel a papnő, s közben az ébredező várost figyelte ablakából.
- Igenis, úrnőm. A Torozonok terén végzett vele egy seregnyi kalandozó. A Kolonc - egymás közt mindig csak így
hívták a fejükre nőtt nősténydémont - nincs többé - lehelte a nő, aki még mindig a caedoni özvegy álcáját viselte.
- A veszteségeink?
 - Számottevőek, de nagyrészt az erőtlenek tagjai közül. Az Arc Nélküli Hatalom szolgái most már végképp
legyengültek... be kell látniuk, hogy nem képesek megőrizni az ereklyéket. Úrnőjük kénytelen lesz beleegyezni,
hogy gro-ugoni erődünkbe menekítsük azokat, Orwella nagyobb dicsőségére.
- Akkor siessünk hát - fordult meg a Pusztító Erő Útját követők nagyasszonya, s utazóköpenyét is szorosabbra
húzta. - Sok teendőnk van még, s jobb, ha sietünk, mert a másolatok mágikus kisugárzása maholnap elapad. Nem
szeretnék Erionban lenni, mikor a kószák rájönnek, hogy őket is rászedtük.

Farkas Dénes
erioni játszma
Hódolat és üdvözlet az időtlen erényt hordozó Gaido Bel Cormának, Shadon nagyhercegének és a többi, levél az
alázatos Polenio Del Cessolától, a Mi Urunk neve legyen áldott!
Kegyes exceril! Domvik szent ege alatt, a végzet sakktábláján számtalan figura és bábu mozog, de mindenkinek
és mindennek meg van a maga helye és lehetősége a játékszabályok betartása mellett: élni és halni hagyni. A
gyalogok, lovagok, papok, királyok különböző életutat járnak be, de a játszma végén ugyanabba a zsákba
kerülnek, mert a számadást és az ítéletet senki nem kerülheti el. A sakk az életnél egyszerűbb játék, én azonban
nyughatatlan lélek vagyok, a nagyvilágot járom, de ha jó sorsom Erionba vet, mindig tiszteletemet teszem a
Városok Városának shadoni kerületében.
Candidatus Damiano bíboros, az Egyisten erioni bástyája, fehérgalléros diplomata, babérkoszorús tudós;
megtiszteltetés, hogy a barátjának nevez. Lucena Damiano tökéletes úriember, bőkezű támogatója a kultúrának,
vérbeli játékos és remek házigazda; tudatta velem, hogy Shadonban tett látogatása során fenséged kérdezni
méltóztatott szerény személyem felől, és kitüntető érdeklődést mutatott a sakk témában íródott műveim iránt.
Az utóbbi hetekben ügyeim Északra szólítottak, de Erionba visszatérve és itt időzve, Torozon asztalánál, tintát és
papírost ragadtam, amennyire szerény képességeimből telik, igyekszem méltó lenni a fenséged által, a bíboros úr
útján, rám testált megtisztelő bizalomra, és remélem, hogy szerteágazó kötelezettségei mellett időt szakít majdan
e néhány sor elolvasására.
Rón nemesi családból származom, a műve által maradandó Lion Vir Algavera: Illemszabályok jó házból való
hölgyek és férfiak számára c. gyűjtemény szellemében neveltek, így tudom, hogy súlyos tiszteletlenség lenne
fenségedet csikóéveim hétköznapjaival untatni. A hagyományok szerint, mint másodszülöttet, papnak szántak, de
Domvik kifürkészhetetlen akaratából végül katona lettem. A shadleki könnyűgyalogsághoz kerültem, a Tannagel
ezredben, Callan törzsbáró parancsnoksága alatt a katonaélet nehéz, a kenyér komisz volt, a tábortüzek mellet
pedig annyi legendát és enigmát hallottam a kalandozó élet szépségeiről, hogy hét év szolgálat és az Obsitosok
éjszakája után a szerencsevadászok paradicsoma: Erion felé vettem az irányt.
A Tenger Hű Kapujában intettem búcsút szülőhazámnak, elszegődtem egy kereskedőhajóra, s mire Berrana-
rodából a Hat Városba értünk, már túl voltam néhány említésre sem méltó kalandon.., Elsajátítottam néhány
tengerésztrükköt, magamra szedtem hat-nyolc font izmot, és törve, de nem letörve beszéltem a közös nyelvnek
mondott új-godonit. Equasselből a Vittadora postaszolgálattal szándékoztam tovább utazni, a Kye-Lyron mentén
Ordanig, a tűzvarázslók városától egészen Erionig, utas helyett előbb kocsikísérő, majd szükség szerint kocsis
lettem, így érkeztem meg a Városok Városába, lóhalálában, nagy reményekkel telve. A szolgálatnál marasztaltak,
én azonban többre vágytam.
Azt mondják, hogy Erionban minden megtörténhet, sőt még annak az ellenkezője is, nos, számomra az
álmodozások kora már az első éjszakán véget ért.
A helyet, ahol megszálltam, csak jóindulattal, és néhány kupa bor után lehetett fogadónak nevezni. Egy
lángvörös hajú kurtizán mindenáron jósolni akart nekem. Hitemre mondom, megvetem az efféle babonaságot, de
akkor és ott nem tudtam ellenállni mélysötét szemeinek, és engedtem az unszolásnak. A kurtizán kártyát vetett:
érmékről, arkánumokról, meg sorskerékről beszélt. Az egészből egy szót sem értettem, ezért a közelgő hidegre
való tekintettel ágyba bújtam a hölggyel. Reggel már szegényebben, de egy tapasztalattal gazdagabban ébredtem,
mert a forróvérű hölgy a gyönyörökkel telt éjszaka után, észrevétlenül, egyetlen szó nélkül távozott, az
erszényemmel együtt. Dühös voltam, bár voltaképpen örülnöm illett volna, hisz egészen olcsón megúsztam a
kalandot, az életem megmaradt.
A Vittadorához nem akartam visszakönyörögni magam, annál sokkal büszkébb voltam és vagyok, a zsoldosélet
és a gladiátorok dicsősége pedig éppúgy nem vonzott, mint a sötét ügyletek. A szükség nagy úr, az elveink
megtartása pedig áldozatokat követel, nem tagadom: kezdetben kétkezi munkát vállaltam, hogy megéljek
valahogy. A shadoni gárda kötelékében már jobban ment a sorom, bár nem erre vágytam amikor levetettem a
zubbonyt, de hiszem, hogy az Egyetlen soha nem hagyja magára az ő híveit. Az isteni gondviselésnek számtalan
arca, eszköze lehet, a legváratlanabb helyen és időben köszönthet a halandókra. Rám egy cégéres mulatóban
talált, ahol alkalomadtán kipihentem a gárdaszolgálat fáradalmait, és a sakktábla vagy kártyaasztal mellett és
helyett olykor, elütöttem az időt.
Az én nemezisem Abdul Saddib al-Abdinak nevezte, és ügynöknek mondta magát, vagy ahogy Erionban
mondják: felhajtónak, ami olykor szó szerint igaznak bizonyult, mert Abdul előszeretettel emelgette a boroskupát,
és hajtotta le borgőzösen álomra a fejét. A Mosoly Országában régi vendégnek számított, bár olykor napokig a
színét sem lehetett látni, a rosszmájúak szerint ilyenkor dolgozott is. Volt alkalmam néhány baráti sakkpartit is
váltani vele, játékosnak pocsék, társaságnak azonban elsőrangúnak bizonyult.
A dzsad kultúrában az idő pénz, a kereskedelem művészet; a sivatag fiai szeretik a nyakatekert mondatokat, és a
virágnyelvet, de Abdul barátom azon a napon nem szaporította túl sokáig a szót, pedig tapasztalatból mondom,
annak is a mestere. Szokatlanul józannak látszott, ami annak fényében, hogy számtalan kizsebeléstől mentettem
meg, elég őszintének tűnt. Doldzsah nevében üdvözölt, az elmondása szerint egy Taba el-Ibara felé induló
karavánhoz keresett rátermett embereket.
A tolvajok pártfogójának emlegetése ugyan nem a legjobb ómen, de Abdul ajánlata kedvezőnek tűnt és
szerencsés időben érkezett. Kezdett elegem lenni az ismétlődő őrjáratokból, a kisstílű tolvajokból, a könnyű
gyönyörök csábításából, a mulató unalomig ismert műsorából, a szórakozást lerészegedés vagy verekedés
formájában mívelő vendégekből; bár igaz, ami igaz, a maguk módján mindannyian szívességet tettek nekem: nem
hagytak elpuhulni.
Az utolsó csepp a pohárban egy félédes kavios volt; testes, de nem kövér; fanyar, de nem ízetlen; könnyű, de
imádnivaló társaság; nőben és borban én az ilyet szeretem. Abdul tenyerébe csaptam, és másnapra találkozót
beszéltünk meg Torozonnál.
Torozon Tavernája még Erion csodás és dekadens világában is hírhedt hely, de mert Ynev minden széltolója,
csirkefogója, szerencsevadásza, kalandora, fenegyereke idejár munkát és szórakozást keresni, aki rájuk kíváncsi,
szolgálataikat kívánja igénybe venni, vagy effélével keresi kenyerét, az el nem kerülheti. A hatemeletes épület
külső és belső szépségét, tökéletességbe hajló tökéletlen harmóniáját, termeiben elkeveredő, és olykor
összeverekedő népek és kultúrák sokszínűségét, az ételek, italok és illatok orgiáját, megannyi lényeges és
lényegtelen dolgot számtalan híres és ismeretlen költő, bárd, históriás, piktor és szobrász megörökítette már. Az
én művészetem azonban teljesen alkalmatlan erre, más forrásból táplálkozik, mint hogy a siker reményében
versenyre keljek velük, nem is áll szándékomban; a kíváncsi lelkeknek csak azt tudom tanácsolni: szavakkal nem
lehet leírni, ezt a helyet látni kell.
Van azonban egy sarok ebben a legendás házban, amelyről ritkán szólnak a hősköltemények. Középpontjában
egy asztal áll, idestova félévszázada már, nemes tölgyből készítették a hozzá való székekkel együtt a Taverna
akkori tulajdonosának, Kwonshon Torozonnak a kérésére, alkalmatosságát és időtálló szépségét elf mestereknek
tulajdonítják. Lapjába egy nyolcszor nyolcas táblát faragtak, amelyen harminckettő sötét és világos mező váltja
egymást, balról jobbra, alulról felfelé. Nevezhetnénk műalkotásnak is, pedig csak egy sakktábla, a magamfajták
számára azonban ez a világ közepe, és nem az, amibe ismeretlen kezek nagyképűen A Világ Közepe feliratot
vésték. Igaz, ezt az asztalt is díszíti felirat, a sakkjátékosok godoni eredetű jelmondata: Gens una sumus, azaz: Egy
család vagyunk.
Az asztal körül terjengő legendák szerint az első játszmát Malik Al-Qaszen Hayat, Madoba kalandos életű emírje
és Mir Nawad, Adron kegyeltje vívta, a parti a harminckettedik lépés után, az azt követő mulatozás csak hajnalban
ért véget, sötéten és világosan bizonyítva, hogy fajok, népek, kultúrák gyűlölhetik egymást, de a játék iránti
szenvedély közös.
Abdul szokásához híven dolgozhatott, mert nyomát sem láttam; de, ahogy azt Abu Baldekben mondják: a
türelem rózsát terem. A zsoldom tisztes része még a zsebemet húzta, ezért várakozó álláspontra helyezkedtem
egy szabad asztal mellett, és harapnivalót rendeltem. Szemérmetlenül drága volt minden, ismertem már jó pár
helyet, ahol ennyi pénzért napokig dőzsölhettem volna, én mégis fizettem. Ha már ideáig eljutottam, óh, ifjonti
gyarlóság, nem akartam élvezetek és élmények nélkül távozni, le akartam szakasztani az itt eltöltött percek
minden virágát. Az örökkévalóság egy töredékéig úgy élni, ahogy eddig soha még, látni és megtapasztalni, hogy
milyen is a sokat emlegetett nagybetűs élet.
Kezdve a közepével, mert annál bizonyos asztalnál sakkjátszmák zajlottak.
 Ynev-szerte több tucat játékot neveznek valamilyen formában sakknak, A nyilvánvaló eltérések, mint a tábla, a
rajta lévő mezők, és a figurák alakja, színe, száma, a lépés módja, valamint a szabályok változatossága alapján
tesznek különbséget közöttük, és leginkább néphez, országhoz, személyhez, földrajzi helyhez köthető vélt vagy
valós származás alapján nevezik el őket. A legtöbb sakkjáték ibarai eredetű, a játékok kiagyalójának, a nagyságnak
kijáró tisztelettel, a dzsadok Doldzsah nevű bálványát mondják, ilyen például a minden játékok ősének mondott
arba mansur vagyis „négyes sakk", a satrandzs, az amira, vagy a Menzini-sakk. De vannak máshonnan származó
játékok, mint a kyr sakknak is nevezett Morgeas silendum, a ryeki démonsakk, a kahrei hexa vagy más néven
kaptársakk, a dwoon körsakk, az enoszukei sógi, vagy az aszisz sakk, de még a barbárnak mondott korgoknak is
van saját sakkjátékuk, a neve: tablut. Sőt akadnak olyanok is, akik a Critai Táblán játszódó játékot, amelyet
egyébként jómagam is többször megtekintettem már, erioni sakknak nevezik. A feltételezett azonosságot a
játékmezők formája, a felváltva lépő kétszínű bábuk jelentik, nem feledve azt az el nem hanyagolható apróságot,
hogy ez a különös játék közel kétezer éve zajlik, de a szabályait még senkinek nem sikerült megfejtenie, bár
naponta több száz fogadást kötnek a következő lépésre, és a legéletképesebb elmélet sem tartotta magát tíz
hónapnál tovább.
De egyszerűen sakknak csak egyetlen játékot neveznek, és ha a Morgeas silendum a játékok királynője, akkor a
sakk a játékok koronázatlan királya. Az előbbivel ellentétben ez a játék nem alkalmas sorsjátszmák kovácsolására,
a múlt felidézésére vagy az öncélú jövő megjósolására, de élesíti ez elmét, figyelemre, fegyelemre és türelemre
oktat. A méltóság és a szellemi gazdagság szimbóluma, és jóval több benne a moralitás, mint bármelyik színházi
darabban. Úgy hatéves lehettem, amikor édesapám megtanított játszani, azóta hódolok e játék szenvedélyének.
Shadonban a sakk két ember taktikai és stratégiai harca, és ha akadnak nézői, azok csendben szemlélik a
küzdelmet. Torozonnál azonban „dzsad módra" játsszák ezt a játékot. A tábla egyik oldalán a világos bábukat
mozgatva ült a bajnok, akit egy meghatározott tét ellenében bárki kihívhat egy mérkőzésre. Ha a kihívó nyer,
átveszi a bajnok helyét, ha veszít, átadja a helyét egy másik próbálkozónak. A táblát, akárcsak egy kártyaasztalt,
kibicek sokasága állja körül, a játszmába nem szólhatnak bele, de nézelődés közben, halkan, csendben,
kitárgyalhatják a lépéseket, ehetnek-ihatnak, fogadásokat köthetnek, már- már együtt játszanak a játékosokkal.
Gondoltam egy merészet, felmarkoltam boroskupám, és elvegyültem a játékot bámulok népes seregében, még
ismerősök is akadtak.
A Mollari fivérekkel a kurtizánkaland után az Átkozott Esküvésekben ismerkedtem meg. Egyszerűen kiröhögték a
gáláns kalandomat, de megtanítottak erioni módra élni és gondolkozni. Nélkülük alighanem valamilyen rövid és
sötét módon a Nekropoliszban végzem. Három hétig laktunk egy fedél alatt és dolgoztunk együtt a kikötőben,
mondhatnám barátok voltuk egészen addig, amíg Darril, Grig és Trak össze nem rúgták a port az Erionban is
megtelepedett Szürkecsuklyásokkal, és kereket nem oldottak. Én, hogy az ártatlanságomat bizonyítsam, az
erényes Bel Cera-Corma kormányzó-bíboros szolgálatába szegődtem. A fivérek soha nem a megfontolt
döntéseikről voltak híresek, de a viszontlátás örömére úgy hátba vágtak, hogy kiömlött a borom. Miután a saját
kontójukra újratöltették a kupámat, azt is megtudtam tőlük, hogy elszerződtek egy hosszú útra induló, zsíros
osztalékkal kecsegtető utazásra. A Mollarikat és az erioni viszonyokat is ismerve - bár ők ezt nem mondták - biztos
voltam benne, hogy alkut kötöttek, a Szürkecsuklyások protezsálták őket, szemet hunyva a múlt felett, hogy
alkalomadtán ebből az üzletből is hasznot húzhassanak.
A bajnok egy godorai tengerésztiszt volt, szikár és viharvert, mint a tengert járó hajók bordázata; szálfaegyenes,
mint egy árbocrúd; dagadó keblű, mint egy vitorla, hangja és karja akár a rum, édes és szívélyes, de ha nem adják
meg a kellő tiszteletet, nagyot üt. Az ismerősei, kik számosan voltak, barátságosan: Gideonnak, olykor kapitány
úrnak szólították, amiből én azt a következtetést vontam le, hogy nemcsak a bajtársuk, de a megbízójuk is lehet.
Játszmái alapján, melyeket volt szerencsém figyelemmel kísérni, a megnyitásról, a közép és végjáték elméletéről
figyelemre méltó tudással rendelkezett, amit meglehetős hatékonysággal alkalmazott a táblán, ez pedig nemesi
származásra vallott. De ahogy telt az idő és fogyott a bor, a szakértő szemek számára egyre nyilvánvalóbbá váltak
játékának hiányosságai, és lassan, de biztosan közeledett a vég, a dicsőséges vagy éppen dicstelen csatavesztés.
Sakk és matt.
„Ember tervez, Domvik végez" - így mondják, én pedig áldom a teremtő nevét. Mindörökké.
Egy óvatlan pillanatban Abdul barátom is előkerült, a hangjára figyeltem fel, harsányan a godorait ócsárolta,
pergő nyelvvel és az erszényét rázva bizonygatta, hogy az ő bajnoka, félreérthetetlenül rám célozva, játszi
könnyedséggel legyőzné őt, és erre: kettő az egy arányban, fogadni is hajlandó. Nagyszájú ügynökömnek hála a
figyelem középpontjába kerültem, és mert a becsület úgy kívánta: nem mondhattam nemet. Az igazat megvallva,
nem is akartam. Egyetlen játszmában állapodtunk meg, a bajnokot le kell győzni elv alapján, ami még
kockázatosabbá tette a játékot, mert ez az íratlan szabályok szerint azt jelentette, hogy az eldöntetlen állás a
kihívó fél vereségével egyenlő. Ugyanezen elv alapján nekem jutottak a sötét bábuk.
A világos félnek megvan a megnyitás adta előnye, de én sokakkal ellentétben szeretek sötéttel is játszani.
Édesapám és a sakk arra nevelt és tanított, hogy ne csak két színben lássam a világot, mert az élet sem csak fehér
vagy fekete. Az, hogy ki áll a jó vagy rossz oldalon, csupán nézőpont kérdése. A jónak nem mindig világos a
szándéka, és a tett, bár néha sötétnek tűnik, akár Domvik eszköze is lehet.
Megvallom, annyi év távlatából már nem emlékszem a játszma minden részletére, de a legfontosabb
mozzanatok a zsigereimbe íródtak, mint a becsület és az őszinteség. Tudomásom van róla, hogy fenséged is
járatos a sakkjáték művészetében, ezért bízom benne, hogy megbocsátja eme gyarlóságomat.
Az ellenfelem az erioni megnyitást választotta, de a passzívnak tartott válaszlépésemet látva, gyorsan áttért a
vezércselre, annak másodkézből játszott változatára, amely elsőrangúan passzolt a játékfelfogásához, melynek
korábban többször is hangot adott, a táblán pedig gyakorlatban is alkalmazott. E szerint a legjobb taktika a
támadás; az áldozatadás a bátorság, az áldozat visszautasítása a gyávaság jele; a védekező fél egyetlen hibája
pedig többnyire elegendő, hogy a támadás megfelelő eredményre vezessen.
Én ezt a gyengeségét szándékoztam kihasználni. Elhárítottam a felkínált gyalogáldozatot, de büszkeségemet
félretéve, nem a godoni vagy a shadoni rendszert választottam, hanem rögtön támadásba mentem át, a Mogorva-
ellencselt játszottam. Amint azt bizonyára fenséged is tudja, ez a rendszer nem egy savanyó modorú unalmas
bábutologatóról, hanem az ilanori származású Cheiran O'Shen után kapta a nevét, utalván arra, hogy Yllinor
hosszú életű királya, akit mifelénk Mogorva Chei vagy Chei O'Shennon néven ismernek, is szívesen játssza ezt a
változatot. A rendszer alapeszméje a cselre csel, amelyben a sötét gyalogot áldoz, hogy megnehezítse a világos
természetes fejlődését. Egyszerű, de mégis tartalmas, ezért is az egyik kedvencem.
A godorainak szemlátomást nem tetszett, hogy saját fegyverét fordítottam ellene, de küzdött becsülettel. Nem
vagyok pénzéhes, de ősi godoni bölcsesség, hogy a „sakkban nincs erkölcsi győzelem", én pedig utálok veszíteni,
ráadásul Abdul a várható nyereség felét nekem ígérte. A középjátékban egy újabb gyalogáldozattal tovább
bonyolítottam az állást, amivel a világos továbbra sem tudott mit kezdeni, de ekkor váratlan közjáték zavarta meg
a végjáték kezdetét.
Bódítóan kellemes rózsavíz illata csapta meg az orromat, léptem, felnéztem és egy gyönyörű nőt pillantottam
meg. Halványzöld, rafinált szabású ruhát viselt, amely felül kiemelte az idomait, alatta pedig rácba szedte,
csípőtájékon széles övvel összefogta, innen hullott alá a földig érő egyenes szoknya. Az öltözéke alapján
kurtizánnak véltem, de amikor megpillantottam a hattyúfehér nyakára tetováltatott lótuszvirág szimbólumot, már
biztos voltam benne, hogy a pyarroni szerelemasszony: Ellana szolgálója. Megjelenése tovább árnyalta bennem a
kapitányról kialakított képet, aki egy ilyen nő szolgálatait megszerzi és meg is tartja, annak nemcsak a férfiassága,
de az erszénye is tehetős. Egy könnyed kalandra mindig vevők, de hiba lenne azt gondolni, hogy Ellana lányai
pénzért mindenre kaphatóak, alaposan megválogatják, hogy a bőkezű adományért cserébe kik élvezhetik
kegyeiket. Ősi legendák szerint akadnak, ha nem is számosan, oly' férfiak is, akiket érdek nélkül, igazi szerelemmel
szeretnek, és földöntúli gyönyörökben ölelnek. Ennek a hölgynek azonban nagyon is emberi volt a teste, de a
hangja, mint a szférák zenéje.
- Gideon, légy olyan jó, kérlek, fejezd be a játszmát, beszédein van veled!
Értem és beszélem az ajerbát, a sakkjátékosok egyetemes nyelvét, de a tábla mellett csak a parti számít, a
becsületes és tisztességes játék híve vagyok, nem a szavak embere.. Nemes ellenfelem a másik végletet
testesítette meg, előszeretettel illette különböző jelzőkkel és magyarázatokkal a lépéseket vagy diskurált a
barátaival, ami nem szabálytalan, mégis zavaró, de én nem hagytam befolyásolni magam. Szavakkal még senki
nem nyert mérkőzést, és amikor a kapitánynak a szóvirágokat kellett volna szórnia, egyszerűen, de udvariasan
letorkolta hölgyismerősét.
- Lanis, édesem, majd később beszélünk, most nyerésre állok,
- Valóban? - kérdezte a hölgy könnyedén, és az asztalra támaszkodva előrébb hajolt, épp csak annyira, hogy ne
figyelhessünk másra. Végigtekintett a táblán, először a bajnokra nézett, majd kíváncsian felém fordult. Gyönyörű,
ezüstszőke haja csigákba forogva omlott le vállaira, égszínkék szeme pedig mindig szónál ékesebben beszélt. Ha az
volt a szándéka, hogy megzavarjon, mondhatom, sikerült. Miközben gyönyörködtem az elém táruló két dús domb
és szelíd völgy igéző látványában, arra gondoltam, vajh ezen a piacon csak kóstolni lehet vagy kapni is? Majd
ütésbe helyeztem a vezéremet, amit a szerencse kiismerhetetlen szajháján kívül semmi sem védett.
Mogorva Chei szellemes mondása szerint, mely a játékosok körében közismert: „a sakkban az nyer, aki az utolsó
előtti hibát véti". Azt, hogy Yllinor legendás kalandozó-királya milyen játékos, sajnos még nem volt lehetőségem
megtapasztalni. Nem tagadom, ha alkalmam adódna rá, szívesen próbára tenném ellene a tudásomat, és akkor
személyesen mondhatnám el a fenségnek, hogy mennyire egyetértek eme kijelentésével.
Ebben a játszmában a godorai követte el az utolsó hibát, mert leütötte a vezéremet. Diadalmas mosolyt láttam
felragyogni az arcán, amit sikerült lehervasztanom, úgyis mondhatnám, hogy godorait fogott velem. A hamari
napfelkeltét, rövid delelés, és gyors napnyugta követte, csak három lépésbe telt, hogy mattot adjak neki. A
vezéráldozat meghozta a gyümölcsét, mint egy édes almát megkóstoltam a siker ízét, besöpörtem a
nyereményemet, amiért megküzdöttem, de az igazi jutalom suessa Lanis alig leplezett, elismerést és csodálatot
sugalló mosolya volt. Ha kínpadra húznak, akkor sem tudnám megmagyarázni, hogy miért, de olyan érzésem
támadt, hogy ő és a kapitány csak üzletfelek, semmi több.
Nálam elégedettebbnek csak Abdul al-Abdi tűnt, velem ellentétben, az olajosképű nem is igyekezett titkolni az
érzelmeit, valódi szemtelensége azonban csak akkor vallott színt, amikor vigyorogva kezet rázott a kapitánnyal.
- Ne légy dühös, szalah! - mondta nekem. - Ha Erion egy lomha, az idővel dacoló szénakazal, amelyben tűt
keresel, ne csodálkozz rajta, ha valami büdösbe tenyerelsz, vagy egy jól irányzott szúrás megsebez. Ügynök
vagyok, a legjobbak közül, nincs miért szégyenkezned. Gideon kapitány megbízott egy feladattal, és nékem úgy
tűnik, megtaláltam a megfelelő embert. Hazudtam, nincs miért tagadnom, de a díjazás, és a szereplők maradtak,
csak a darab változott, így a taps jogos, a végeredmény ugyanaz.
Mindig is kedveltem a színjátszást, no, nem a pyar karakterszínházat, vagy a rododát, hanem a klasszikus
drámát, de ha rám akarják osztani a bolond szerepét, azt nem szeretem. Talán a győzelmem mámora, vagy
kapitány hűvös nyugalma miatt, ahogy kezet nyújtott és elismerte a vereségét, de úgy döntöttem: pokolba a
komédiájával, nemes ellenfelem megérdemel annyit, hogy meghallgatom.
- Fogadja elismerésem, ismeretlen barátom! - így szólt hozzám. - Ön nagyszerű játékos, és ha nem veszi
tolakodásnak, lenne néhány szavam önhöz. A barátaimmal ebédelni készülünk és üres gyomorral nem szívesen
beszél az ember, így megtiszteltetésnek venném, ha velünk tartana.
A költségekre ne legyen gondja, és amíg köreinkben mulat, nem eshet bántódása, erre szavamat adom!
Ekkor úgy éreztem magam, mint az a játékos, aki lépéskényszerbe került, és nincs igazán jó választása. Ha
elfogadom a meghívást, újabb bonyodalomba keveredem, ha nemet mondok: soha nem tudom meg, mire megy ki
a játék. Végül a kíváncsiságom erősebbnek bizonyult, a nyereményem javából szobát foglaltam a Tavernában, a
maradékot letétbe helyeztem, és a fegyveremet kezem ügyébe helyezve, csatlakoztam Gideon kapitány
társaságához.
Egy füsttől és zsírtól fényes asztal mellett, algaborral, godoni rákraguval és derűs érdeklődéssel vártak rám.
Hanghordozásuk és cifra gúnyájuk alapján északiaknak véltem őket, és nem tévedtem nagyot, a csapat zöme
riegoyi tengerésztiszt volt, Ichazeb kormányos és Vyan fedélzetmester azonban godorai, akárcsak a kapitány, vagy
Lanis, Ellana szolgálója, az egyetlen nem hajós és hölgy ebben a társaságban. Akik kóstolták már a főztömet,
tudják rólam, hogy elsőrangú szakács vagyok, rákényszerített az élet és a gyomrom, de még ma is összefut a nyál a
számban, ha arra a pompás ebédre gondolok, és ahogy fogyott az idő, a bor és a ragu, úgy lett egyre oldottabb a
légkör és fesztelen a társalgás. Domviknak hála, hamar megtaláltuk a közös hangot, én a délvidéki nőkről, a
shadoni életről meséltem, ők a szeszélyes Riegoyi-tengerről, és a még szeszélyesebb északi nőkről. A jó étvágyú
falatozás végeztével Gideon kapitány vette magához a szót:
- Barátaim! - kezdte. - Ha az istenek is úgy akarják, maholnap útnak indulunk a legendás Fűszer-szigetek felé.
Hosszú napok elébe nézünk, nem hónapokban, években számolunk. Úgy tartják az ősök, áldozatok nélkül nincs
győzelem, sajnos lesznek, akiknek nem adatik meg majd élvezni munkájának gyümölcsét, idegen földben vagy
hullámsírban lesz nyughelyük, de akik szerencsésnek bizonyulnak, évek múltával gazdag emberként szállhatnak
majd partra, ha a távoli világok kincseivel megrakodott hajónk horgonyt vet ismét a Godorai-tenger vizében.
Életemben sok szónoklatot hallottam már, de Gideon kapitány szavai vágyat csaltak a szívembe, és még ma is a
fülembe csengenek, ha nem is szó szerint, talán azért, mert hozzám is intézte a mondanivalóját.
- Hajónk, amely a névadás szertartásán az előkelő és büszke Holdsárkány nevet kapta, sok vihart kiállt, akár a
barátságunk. Ismerlek benneteket - folytatta mint a saját tenyeremet, esküszöm mindenre, ami szent, nem
kívánhatnék tőletek jobb társakat, de ez a kitűnő társaság örömmel szorítana helyet neked is, Polenio! Ifjú
barátunk! A mi fajtánk körében van egy mondás, mely szerint ágyban, harcban és asztal mellett ismerszik meg ki a
férfi, és ki a jó barát. Pár napja Abdul barátunkat azzal a feladattal bíztam meg, hogy keressen számomra egy
embert. Egy hajóst, aki nem lesz tengeri beteg egy akkora víztől, mint a nagy Nyugati-óceán; egy katonát, aki épp
oly jól forgatja a fegyvert, mint a szavakat; olyan játékost akartam, aki méltó ellenfelem lehet a sakktáblán, hogy
ne unatkozzak a hosszú hajóút alatt. Bíztam benne, hogy erőfeszítéseit siker koronázza, s bár a hölgyek nevében
nem nyilatkozhatok, de aki egy lótuszlány közelében sem veszíti el a fejét, az nem lehet akárki; ezért hitemre
mondom: te vagy az én emberem, Polenio! Ha önző lennék, azzal biztatnálak, hogy tarts velünk, és amíg az óceán
hullámain ringatózunk, annyi sakkpartit vívhatunk, amennyit nem szégyellünk. De én mást is látok, tüzet a
szemedben, téged a kaland vonz, nem a dicsőség, mondd: akarod-e az elkövetkező hosszú napok minden
gyötrelmét és gyönyörét megosztani velünk? Nem akarlak sürgetni, de a horgony már rozsdás a vízben, maholnap
a dagállyal kifutunk, kérem a válaszod.
Amikor elhagytam szülőhazámat, kalandokra vágytam, távoli világokat akartam megismerni, és most a
lehetőség, mint olcsó szerető az ölembe bújt. De egy belső hang, amit nevezhetünk akár hatodik érzéknek,
ösztönnek, Kaissza hangjának vagy isteni sugallatnak, ami az életben és a sakktábla mellett is oly sokszor döntött
már helyettem, óvatosságra intett.
 Anvaria földjét, amelyet tévesen neveznek Fűszer-szigeteknek, hisz egy kontinens, Ynev partjaitól a nagy
Nyugati-óceán, években mérhető hajóút és tengernyi veszély választja el. Egy jobb élet reménye, a felfedezésre
váró ismeretlen, a különleges létformák és a legendás kincsek azonban évszázadonként kalandorok, felfedezők,
álmodozók és kincsvadászok százait késztetik arra, hogy dacolva minden nehézséggel szerencsét próbáljanak és
megkíséreljék az átkelést. De csak keveseknek adatik meg, hogy visszatérve cáfolják, vagy éppen megerősítsék a
feltételezéseket; papírra vessék vagy tollba mondják tapasztalataikat és kalandjaikat, valamint piacra dobják a
megszerzett javakat.
Csábított a gondolat, hogy az asztal alá igyam őket, vagy suessa Lanisnak kurizálva még többet megtudjak Azmut
Gideon kapitányról, a legénységéről, és a tervezett útjáról, de az ebül szerzett jószág ebül vész el, és nekem még
kötelezettségeim voltak. Domvik és néhány jó barát felé egyaránt, a döntés terhéről nem is beszélve, ezért
udvariasan megköszöntem a lehetőséget, és visszavonulót fújtam, mondván: alaposan át kell gondolnom a
történteket, de a választ legkésőbb holnap reggel személyesen közlöm.
Méltányolták a kérésemet, és nem marasztaltak, így míg ők tovább mulattak, én kiballagtam a kikötőbe és
szemügyre vettem a Holdsárkányt.
Tekintélyes méretű, háromárbocos, kyr mintára épült karakka volt, három fedett fedélzettel, megerősített
bordázattal, ballasztkamrákkal és mechanikus szivattyúrendszerrel. Minden deszkájából és vasalásából áradt a
tengert látott hajók semmivel össze sem téveszthető illata, és a készülődés izzadságszaga, de nem sokáig
gyönyörködhettem színpompás díszítményeiben és faragásaiban, kevés időm, és sok teendőm maradt még.
Az erioni kikötő dokkjai még a Godorai Birodalom idejében épültek ki, az évek múlásával azonban átépítették és
bővítették őket. Elképesztő mennyiségű és minőségű áru áramlik át rajta, de a legkelendőbb és legkeresettebb
termék a tájékozottság. A kikötői csapszékekben, ha okosan kérdez és figyelmesen hallgat, sok hasznos
információhoz juthat az ember, vagy fájdalmas pofonokhoz és alattomos késszúrásokhoz, ha nem vigyáz a
nyelvére.
A kétes értékű tengerészlegendák úgy mondják, a nagy Nyugati-óceánnak, akárcsak a keleti nagy víznek, saját
törvényei vannak, aki nem tartja tiszteletben azokat, semmi jóra nem számíthat. Feneketlen mélység, természetes
és mágikus viharok, háromtényezős árapály, síkközi hasadékok, téridő vetődések, vándorló szigetek,
barátságtalan népek és sohasem látott szörnyek várják a vakmerő hajósokat. A legénység az út nagyobb részét
álomkamrában, a maradékot kemény munkával és imádkozással tölti; megbízható térképek nincsenek, a senki
vizén eligazodni csak a kyr kristályvezérművek vagy a hétpróbás gazemberek képesek. Az előbbiekből csak kevés
élte túl a Birodalom bukását és a káoszkor tombolását, a megmaradtak pedig Észak Kimérájának: a Toroni
Császárságnak a féltve őrzött kincsei. Ichazeb kormányos azonban megfizethetőnek bizonyult, bár hajós körökben
veszett hírét költötték, én egy jópofa embert ismertem meg személyében; a Vizek Úrnőjének egyik szolgáját, aki
Tisztelendő néven híresük el, pedig nemes egyszerűséggel a nyugati part legjobb navigátoraként emlegették.
Amikor úgy éreztem, hogy a több, már kevés; továbbálltam.
A Városok Városában Domvik márványkatedrálisa úgy uralja a shadoni kerületet, mint a király a sakkjátékot,
önnön fontosságának és sebezhetetlenségének büszke tudatában, a katedráliskirály körül másfél száz kisebb-
nagyobb lakóház, kaszárnya, bástya, balján a vezér: a kormányzói palota, ide igyekeztem,
Estebano Bel Cera-Corma vaskézzel irányította a gondjaira bízott kerületet, nemcsak a bíborosi kalapot viselte
méltósággal. Nagylelkűen megbocsátotta a hanyagságomat, amiért csak késve, és csak a szükség idején tettem
nála tiszteletem, A pártfogása mellett munkát is ajánlott - vele még a Szürkecsuklyások sem mertek ujjat húzni -,
így lettem a shadoni gárda tagja. A bíboros egész életében szigorú elvek szerint élt, és ezt megkövetelte az
embereitől is. Sokat köszönhettem neki, többek között Fra Damiano a barátságát is; illetlenség lett volna, ha
búcsúzás nélkül távozom. Figyelmesen meghallgatott; nem tiltott, és nem is marasztalt, csupán áldását adta,
miután kiegészítette néhány mozaikkockával a lassan összeálló képet.
Gideon kapitány vállalkozását az Erioni Hercegi Bank-ház, az abadanai és a madobai emír, Dreina és Krad
lovagjai, valamint a Minal kaszinó titokzatos tulajdonosa mellett még vagy féltucatnyi kisebb bankház és kalmár
pénzelte. A százötven fős kompánia tekintélyes részét a kapitány régi harcostársai alkották, valamennyi sokat
látott vén tengeri medve; a szakrális támogatásról Antoh és Arel szolgái voltak hivatottak gondoskodni, a
legénység többi tagját pedig a nyugati parton, a Riegoy városállamokban és Godorában toborozták.
Amikor a gyalog eléri az alapvonalat, tetszés szerint alakulhat át egy másik figurává, én mint gyalog érkeztem, de
mint elégedett lovag távoztam a kerületből. Mindenre elszántan, lelkiekben megerősödve tértem vissza a
szállásomra, a társaságnak már nyoma sem volt, de üzenet várt rám. A Taverna egyik szolgája tálcán nyújtotta át a
szívfájdítóan ismerős illatú, háromrétre hajtott levélkét.
- Kitől? - kérdeztem, merőben feleslegesen. Torozon emberei a szakma mesterei, pontosan tudják, mikor kell
beszélni, és mikor hallgatni.
 A levélben egyébként három sort találtam: Beszélni szeretnék veled, találkozzunk éjközép előtt egy órával a
Fogadónegyed és a Kereskedőnegyed határán álló Ellana-szentélyben! A szolgálatban lévő novíciának csak annyit
mondj: Anvaria. Bízz bennem! Lanis.
Amíg fiatal a szív, telve van álmokkal és vágyakkal, sűrű vére hamar lobot vet, és mindent mást színbe öltöztet.
A vörös hajú kurtizánt, Abdul cselszövését, a sakkjátszma fordulatát, a rákragu fenséges ízeit, Gideon kapitány
lelkesítő szavait, a hullámok moraját és a várható veszély álmosolyát.
De vajon születhet szerelem ily' körülmények között első látásra? Vagy ez csak egy elbájolt férfi lángolása egy
varázslatos szépségű hölgy iránt?
Domviknak hála, nem volt sok időm ezen és a kései vacsorán rágódni, mert egy férfi lehet féltékeny vagy léha,
félénk vagy bátor, tudálékos vagy fafejű, szenvedélyes vagy méla, de, ha találkára hívják: pontatlan soha. Nem
túlzás, Erion ébren alszik, és sohasem pihen, utcáin még a kései óra ellenére is tömegek élik életünk
mindennapjait, a szentélyt sem volt nehéz megtalálnom, csak kérdeznem kellett.
Kételyek és vágyak félelmeivel és áldásaival együtt léptem át az Ellana-ház kapuját, mert, aki kér, annak adatik,
és aki a női szépség gyönyöroltárán áldozik, az bőségben kap, még egy templomnak nevezett bordélyházban is.
Elsuttogtam a bűvös jelszót, csodás és bódító ez a világ, a novícia megértette azt, amit én csak sejtettem, könnyed
gráciával vezetett egy hálószoba ajtajához.
Nehéz szavakkal leírni azt a világot, ahová bebocsátást nyertem, mert akkor és ott nem láttam mást csak a Nőt,
akiben valami ősi és földöntúli szabadság testesült meg. Nem akart az életemre törni, a lelkemet sem akarta
pokolra vetni, nem akart megtéríteni, vagy bálványa oltárán feláldozni, nem suttogott fülembe hamis igazságokat,
és nem traktált ügyes hazugságokkal, csak a szándékaimra, és vágyaimra volt kíváncsi. Az éjszaka fülledt volt, a
helyzet pikáns, de egy hölgy erénye mindenekfelett.
Mint ahogyan Aleggheri mester fogalmazott mesterművében, a shadoni párbaj kódexben: „a becsület felettébb
kényes jószág, melynek szőrén könnyen foltot ejthet bármely megjegyzés". Ezért kérem fenségedet, bocsássa meg
nekem, hogy mint példával szolgáló, arról a bizonyos erioni éjszakáról részletekben nem, csak allegóriákban
beszéljek. Gondolataim szerint egy hölgy meghódítása hasonlatos egy fordulatos sakkjátszmához. Megnyitás és
védelem, csel és ellencsel, áldozat és előnyadás, közeledés és menekülés, támadás és védekezés. Ősi, de
tisztességes küzdelem ez nő és férfi között.
Egymás karjai közt aludtunk el, és amikor felébredtem, már tudtam a választ, úgy éreztem érte birokra kelnék
akár az egész világgal. Nem ez volt életem első, és nem utolsó tévedése, de a mai napig nem tudom feledni.
Mellettem már üres volt a leginkább csatatérre emlékeztető ágy. A szeretőmnek hűlt helye, emlékét csak a
baldachinos ágy őrizte és a testem, soha többé nem láttam őt, levelet is csak egyet kaptam tőle. A csókkal
lepecsételt iratot egy halk szavú novícia nyújtotta át, ugyanolyan eleganciával, mint ahogy távozásra szólított.
Sokáig őrizgettem, rongyosra olvastam, még egy borgőzös hajnalon tűzre nem vetettem, de még ma is emlékszem
minden sorára.
Kedvesem! Bocsásd meg asszonyi gyarlóságomat, hogy kihasználtam a gyengeségedet. Mikor ezt a levelet
olvasod, a Holdsárkány már messze jár. Gideon kapitány istenkísértő vállalkozása velem, de nélküled indult útnak.
Még túl fiatal vagy, nem ezt a sorsot szánták neked az istenek. Érted tettem, ha nem is érted. Légy hűséges
szolgája a harminckét bábunak és a hatvannégy mezőnek, de soha nem vágyakozz többre, mint amit a hited
megadhat neked. Imádkozz értünk, értem! Lanis
Ezt üzenték a női kézzel írt gyöngybetűs mondatok, és ezek a gondosan megválogatott szavak még ma is a
szívemben lüktetnek, noha akkor és ott, hazugságnak és árulásnak éreztem.
Lélekszakadva rohantam a kikötőbe - ám mindhiába: a Holdsárkány már napokkal korábban vitorlát bontott. A
szeretőm csókja hosszú álomba ringatott, tehetetlenségre kényszerített, hiába vártak rám, helyettem egy
Búvárnak nevezett kölyök szállt hajóra, ezt nevezik sakknyelven szólva „minor átalakulásnak".
Suessa Lanisról, Azmut Gideonról és az embereiről évekig nem hallottam, csak a közelmúltban értesültem arról
az Átkozott Esküvésekben, ami és ahogyan odalent történt. A szemtanúk elmondása szerint az Erion-foknál, húsz
mérföldre a céltól viharba kerültek, és mindannyian odavesztek. A roncsok összegyűjtéséről, és a végtisztesség
megadásáról Neyvar Criddel, az Esküvések tulajdonosa gondoskodott, de ez már nem az én történetem, mégis
tartozom az emléküknek annyival, ha időm és erőm engedi, kibogozom e bonyolult és homályos ügy szálait.
Még aznap felhajtottam, egy pohár szíverősítő után, Abdul al-Abdit is, hogy kiverjem belőle az igazságot, de egy
csontrészeg alakkal nehéz szót érteni. Egy dézsa hideg víz csodákra képes, bár másnaposan sem tudott többet a
történtekről, mint jómagam. Józan állapotában már volt benne annyi kurázsi, hogy ismét felkeresett, a kudarc sem
viselte meg túlságosan, mert újra munkát ajánlott. A lelkem össze volt törve, másodszor is csalódnom kellett egy
hölgyben, kiábrándultam a Városok Városából, de miután meggyőződtem Abdul szándékainak valódiságáról (az
erioni tallér bizonyos mennyiségben nagyon meggyőző tud ám lenni), ismételten igent mondtam, így kerültem
meglehetősen furcsa körülmények között Madobába, de ahogy mondani szokás: az már egy másik kaland.
 Kegyes exceril! Köszönöm az irántam tanúsított jóindulatát, megtiszteltetés számomra, hogy példával
szolgálhattam, történetemmel szórakoztathattam kegyelmességedet.
Kérve kérem, bocsássa meg nekem a levelem nyers formáját, csiszolatlan megfogalmazásait, ha a történet
illesztései csikorognak, az kizárólag az én hibám. Mentségemre szóljon, hogy az utóbbi hónapokban kérges kezeim
többet forgattak fegyvert, mint pennát. Mondhatnám, hogy emberi dolog, de én a hazámat szolgálom, ha
fenségednek katonaviselt emberre lenne szüksége, állok rendelkezésre.
Őszinte és odaadó híve: Polenio Del Cessola, Domvik gyalogja.
Megíratott a Hét Arc Megnyilatkozásának Kettőezer-hatszázötvenkilencedik évében, Erion nemes városában, a
saját kezem által és akaratomból, Domvik, a Mi Urunk segedelmével, kinek neve legyen áldott!

Harmath Dávid
Apám kardja
A lány megpillantása azonnal feledtette velem az Erionban töltött napok unalmát.
Finom selyem takarta ujjai ráérős magabiztosággal szorították meg a testőr külsejű férfi karját, ahogyan az a
hintó ajtaját nyitotta előtte. Közelebb léptem, nem akartam elmulasztani a pillanatot. Biztosra vettem, hogy
vonásai szépek és nemesek, tekintete éberen simogató, ajka bizsergetően pirosló lesz. A torkomban éreztem
megdobbanó szívem, arra vártam, hogy ez a tökéletes lény kiszálljon a hintóból.
Ábrándos tülekedésem közben megtaposhattam egy mellém óvakodó, a népére nem jellemző visszafogottsággal
bíró dzsad kereskedőt. Hangosan kárálva méltatlankodott és elvonta a figyelmem a hintóról. A szemem sarkából
láttam a lány vörös haját fellángolni a napsütésben, majd elveszni egy árnyékos sikátorban. Utolsó érmeimet
nyomtam a kereskedő markába, hogy elhallgattassam végre, kezemben a viszonzásul kapott zavaros illatú
édességgel, a lány nyomába eredtem.
A piac forgataga elnyelt, verejtékszagú hullámai ide- oda dobáltak. Jobbomat kardom markolatán tartva óvtam
azt a kíváncsi kezektől. Egyre idegesebben lökdöstem félre a cifra ruhás népeket, átkozódtam magamban. Az
északiak kemény feje nem veszi be egy déli nemesúr előjogait. Lesz idő, ti barmok, mikor úgy nyittok nekem utat,
mint Mogorvának a tenger!
A sikátorban a lánynak nyoma sem volt, egy helyütt a régimódi házak között kicsiny, csinos park húzódott meg.
Valahol a mélyén ez a gyönyörű lány pihenhet, talán egy árnyékos, hűvös padon. Fejét irányomba fordítja és bár
nem lát engem, de már érez, ahogy én érzem magányos szíve vágyakozó lüktetését.
Shadoni vagyok és nemes, fiatal és jóképű. Arcélem tanúskodik származásomról, alkatomra nézve magas,
vékony. Pillantásom ereje leigázó, akár királyi sarj is lehetnék. Már gyermekként megértettem átkom: a nők
imádni, a férfiak irigyelni fognak. Apám szegény - Domvik adjon neki nyugalmat! - sokszor óva intett.
A parkba lépve megszabadultam a kalapomtól, gyors mozdulattal felborzoltam a hajamat. A déli nap heve
leszárította homlokomról a gyöngyöző izzadságot. A lány nem volt egyedül, igaz a marcona külsejű testőr eltűnt
mellőle. Idősebb, sötétbe öltözött idegen állt mellette. A lány éppen kitépte karját a férfi szorításából, a mozdulat
egyszerre volt kihívó és rémült. A férfi bűntudatosan lépett el mellőle, lehajtotta a fejét. Súgott valamit a lánynak,
a szavai nem jutottak el hozzám, aztán bizonytalan léptekkel távozott a parkból.
Eljött a pillanat, a szépséges teremtés halk sóhajjal rogyott le a padra. A szél kifújta arcából a haját, gyermeki, de
mégis vonzó szeme, halvány ajka nem okozott csalódást, éppen olyan szépnek láttam, amilyennek a piac
forgatagában képzeltem el.
Zajosan közeledtem felé, megzörgettem néhány bokrot, hogy igazi úriemberként időt adjak neki. Felemelte a
fejét, gőgös pillantásával megnézett magának. Megtorpantam, esélyt adtam neki a visszakozásra. Nem élt vele,
csak a fejét fordította el tüntetőleg.
Jöhet a tánc: egy lépést közeledtem felé.
Bosszús sóhaj az ő részéről.
Még egy lépés.
A válasz kegyetlen: akár ha észre se vette volna.
Már mellette álltam. Lassú, finom meghajlás, velem született könnyedség, megtanulhatatlan hozzáértés.
Arcát lassan emelte felém, szempillája megrebbent...
 Ekkor lépett közbe a testőr. Egy fa mögül bukkant elő, gondolom végig ott állhatott. Egy fejjel magasodott
fölém, és önérzetem elvesztése nélkül vallhatom be, hogy sokkal erősebbnek is látszott. Köpenyem szegélyét
félrevontam könnyű rapírom markolatáról. Nem akartam megvívni vele, egy hölgy előtt semmiképp, igaz azért
nem árt egy kis kardcsörgetés. Válaszra sem méltatott, akár ha meg akarna sérteni, de tudom, másról van szó,
miért haljon meg kardom által, amikor láthatja rajtam, én is felesküdnék e csodás teremtés védelmére.
A lány felkelt, elindul a testőr nyomában. Mosolyogva figyeltem, nem adhattam át magam a kudarc
bosszúságának. Pedig de jó lett volna megkoronázni négynapos erioni tartózkodásomat, ami eddig a pillanatig a
dzsad édességeken és a kártya kétes izgalmán kívül mást nem tartogatott.
Aztán csoda történt, a lány megfordult, visszalépett hozzám.
- Este, Torozonnál - suttogta lágy hangján.
Aztán eltűnt, alakja mögött szomorúan hajtották össze fejüket a fák. De lehet, hogy meg sem mozdultak, csak a
déli nap éles fénye űzött tréfát velem. Vagy csak egy rossz költő vagyok.
Apám - Domvik fogadja kebelére! - rühellte a művészet minden formáját. Több költészetet tanulhattam éber
tekintetű lovától, mint tőle.
Gondjaim viszont vannak. Se pénzem, se hírnevem, hogy bejussak Torozon Tavernájába, de ezt a lányt nem
hagyhatom veszni.

***

Az északiak bora kiváló, ha az ember meg tudja fizetni. Apám szegény - Domvik bocsássa meg neki, újfent! - nem
kedvelte a bort. Vizet kortyolgatott, miközben egy messziről jött bárd dalát hallgatta a neki kedves hősökről,
csatákról.
A magam részéről nem sajnáltam a pénzt a minőségre, ha lett volna mit nem sajnálni. A poharamban csak
valami csatornaié lötyögött. Beleszagoltam, aztán visszaraktam az asztalra. A pénzből, amit egy gyanús külsejű
baráttól kölcsönöztem, jó borra már nem futotta. Nagylelkű adományozóm most is ott állt az asztaltól nem
messze, egy sötét sarokban meghúzódva, csak fogatlan mosolyáról tudtam, hogy ő az. Két napja még beváltottam
a hozzám fűzött reményeit, mindketten szépen kerestünk a pénzből, amit összekártyáztam. Két napja még
magabiztos könnyedséggel játszottam, ami a siker kulcsa, most viszont nem tudtam másra gondolni, csak a fakó
ajkú leányra, s arra, hogy ha veszítek, a vele való találkozás lehetőségét is elveszítem, alvilági támogatóm
jóindulatával együtt.
Ellenfelem, egy tetovált homlokú, éltesebb asszony lerakta maga elé a kártyáit. Nem volt oka rejtegetnie őket,
biztos győzelemről beszéltek. Odaintettem magamhoz a füstös játékbarlang fátyolos tekintetű felszolgálóját.
Kifinomult ízlésről téve bizonyságot a nyakába öntöttem a poharam tartalmát, majd mielőtt kést ránthatott volna
az asztalra lódítottam, s a zűrzavart kihasználva meglógtam fogatlan mosolyú hóhérjelöltem elől. Sokáig futottam,
mire magam mögött hagytam Erion Szegénynegyedét.

***

Torozon Tavernájának nem csak a mérete volt lenyűgöző. Miközben a tér túloldalán állva hagytam, hogy rám
esteledjen, a betérő vendégeket figyeltem. A nap utolsó sugaraival fekete mén érkezett a kapu elé, nyergéből
páncélos alak ugrott le. A szolgák földig hajoltak előtte, kitárták a kétszárnyú ajtót.
Valahol belül éreztem, hogy előttem is így kellene kitárniuk az ajtót. Magabiztos lépésekkel indultam a Taverna
felé. Az ajtóban álló szolga megpróbálta utamat állni, de a páncélos lovag megjelenése keltette felfordulást
kihasználva elsuhantam mellette. Értelmetlen tett volt, az előtérben egy határozottabb megjelenésű alak lépett
elém. A szolgák egyszerű barna ruháját viselte, árában mégis mesze felülmúlta nemesinek tűnő öltözékemet.
Ahogy rám vetette tekintetét, átjárt az elméjüket fegyverként használók hatalma. Vajon miért álcázza magát
egyszerű szolgának?
- Szobát szeretnék - vetettem oda neki.
Kivárt néhány pillanatot mielőtt válaszolt volna, kutató pillantásának súlyától lefoszlott rólam a fölényesség
álcája.
- Messziről jött uramnak meg kell bocsátania, hogy előbb megbizonyosodunk a nálunk először vendégeskedők
személyéről.
Válaszomra nem várva egy kis faajtóhoz lépett. Gyorsan körbepillantottam a Tavernában, kellemes bizsergés
futott át rajtam, éreztem, hogy ide tartozom. Egy csatabárdját játékosan a feje felett meglóbáló korg nevetése
jutott el hozzám, aztán elszakadtam a látványtól, és nehéz szívvel követtem bírámat egy félreeső helyiségbe.
A szobában egy asztalon, egy széken és egy barna kötésű könyvön kívül más nem volt. Udvariasan becsukta
mögöttem az ajtót, majd helyet foglalt. Várakozással pillantott rám. Hagytam, hogy kicsit megnyúljon köztünk a
csend. Megpróbáltam visszanyerni elvesztett Önbizalmam, meg aztán nehezemre is esett megtenni, amire
készültem.
Lecsatoltam övemről a kardom, majd az asztalra fektettem.
Nem nyúlt érte azonnal. Először nem igazán értettem, mire vár, de hirtelen könnyű kéz érintését éreztem a
homlokom felett. Néhány régen látott kép furakodott gondolataim közé. Egy szederjes férfikéz, egy oszlopos ház,
egy fa megroggyanó törzse, akár ha valaki lapozna az elmémben. Aztán a különös érzés, ahogy jött, el is múlt.
Kezem ökölbe szorult, de nem akartam elégtételt venni a sérelemért, ha egyáltalán ért sérelem.
A férfi megérintette a rapír díszes markolatát.
Megfelelt.
Egy utolsó pillantást vetettem az asztalon heverő örökségemre, majd kifordultam az ajtón.

***

Első szobám Torozonnál szerényebb volt, mint a kardomért cserébe elvártam volna. Tisztasága kellemesen
érintett, élvezettel dőltem hanyatt néhány percre az ágyon. Birokra keltem a gyomromat görcsbe rándító érzéssel.
Veszteség, talán. Egy villanásnyi ideig felidéződött bennem az izgalom, amit a kard ellopásakor éreztem. Apám a
láda kulcsát az ágya melletti szekrényen tartotta, éber álmát kellett kijátszanom, hogy megkaparintsam.
Ami volt, már nincs.
Felugrottam az ágyról, és lesiettem a lépcsőn, muszáj volt innom egyet.

***

A bor, amit az egyik félreeső asztalnál ülve kortyolgattam, még távoli rokonságban sem állt azzal, amivel
kártyázás közben a számat öblögettem.
Egy bárdot figyeltem irigyen, ahogy a húrokat pengető ujjaival egy sosemvolt románc képeit varázsolta a
társaságában ülő hölgyek elé. A szomszéd asztalnál ülő törpe is elmerült a történet varázsában, mogorva arca
ráncaiban egy könnycsepp pergett le a szakállára. A muzsikus látta ezt, a törpe felé fordult, képei talán már csak
neki szóltak, a hölgyek legnagyobb sajnálatára.
Az én kedvesem sem váratott sokáig magára. Beléptekor elhalványult a gyertyák lángja. Egyedül jött, félénken
megállt a nagyterem bejáratánál. Elkapta vágyakozó pillantásom, lesütötte a szemét, és várt. Két nagy korty borral
acéloztam meg magam, méltóságteljesen felemelkedtem az asztaltól. A bárd is észrevette az én hölgyem, rajta
felejtette a szemét. Van ízlése a bugris muzsikusának!
Zsibbadt ujjaim közül kifordult a kulcs, miközben a szobám ajtaját nyitottam. Kedvesem belépett, lassan az
ablakig sétált, megállt előtte, és elmerült a Taverna istállójának látványában. Halkan bezártam az ajtót.
Pillantásom elkapta lágy sóhaját, és az önkéntelen mozdulatot, ahogy lejjebb engedte válláról a ruháját. Több sem
kellett nekem, már mögötte is voltam, ujjaimmal finoman megérintettem nyaka bőrét. Megborzongott,
megfordult, ajkát résnyire nyitotta. Ügyetlen, de szenvedélyes csókban forrtunk össze.
Más nem is történt köztünk. Az én hölgyem leült egy székbe, finom lábait maga alá vonta. Letelepedtem az ágy
szélére, onnan bámultam. Az illem úgy kívánta, hogy megvárjam, míg ő szól először. Három óra elteltével sem
tette meg.
Mikor felemelkedett, és az ajtóhoz ment, nem követtem.
- Várj rám holnap este is! - suttogta, majd hangtalanul kiment a szobámból.
Csalódottságot kellett volna éreznem, de boldog voltam. Még sose találkoztam ilyen nővel.

***

Hosszú és pihentető álomból ébredtem másnap. Apámról álmodtam, mint minden éjjel, amikor nyugodt helyen
hajthattam le a fejem. Nem akartam kimozdulni a szobából, de az esti találkozás reménye nyugtalanná tett. A
nagyterem a délelőtti óra ellenére sem volt kihalt, sokan abba sem hagyták az esti italozást. A szakállas törpe az
asztalra borulva aludt, a bárdnak nyomát sem láttam. Sajnáltam a dolgot, kedvemre való lett volna egy
muzsikussal eltöltött nap.
Azt tettem, amit mindig, mikor tétlenségemben bűnösnek éreztem magam: Domvik temploma felé vettem az
irányt. Torozon terét elhagyva már éreztem, valaki követ. Gyorsítottam a lépteimen, pedig tudtam, hogy hiába. A
férfi egy kapualjból ugrott elém, megragadott, és a falnak lökött. Nem veszítettem el az eszméletem, az ágyéka
felé rúgtam. Meg sem érezte, baljával lágyan arcon legyintett. Összeroskadtam a fal tövében. Kardomhoz kaptam,
majd elkáromkodtam magam, amennyire a számból folyó vértől tellett. Rapírom valahol a Taverna raktárában
lehetett.
 A fogatlan mosolyú alak lépett a nagydarab aszisz mellé, aki a falhoz vágott.
- Vágd le a karját! - közölte sziszegő hangon.
- Vissza tudom fizetni - nyögtem.
Megpróbáltam feltápászkodni, hogy méltóságteljesebb pózban érjen a legborzalmasabb büntetés, amit el
tudtam képzelni, de az aszisz visszanyomott a földre, és megragadta a bal karom. Csorba handzsárt húzott ki az
övéből. Magam előtt láttam az átkozódó hadzsit, akinek haldokló kezéből kicsavarhatta.
Az asziszt a vágás a nyakánál érte, és majdnem teljesen lemetszette a fejét. Hatalmas teste megingott, karom
kicsúszott ernyedő markából. Alig tudtam félreugrani rám zuhanó teste elől. Hitetlenkedve pillantottam
megmentőmre, az én hölgyem marcona testőrére, amint kivont karddal fordul a fogatlan felé. Néhány pillanatig
bámulták egymást, majd a fogatlan tőle szokatlan gyorsasággal elfutott.
A testőr visszadugta a hüvelyébe kardját, és egy vékony tőrt vont elő övéből. A lábam elé dobta, majd szóra sem
méltatva magamra hagyott.
Letöröltem a vért az ajkaimról, és a mellkasomban szétáradó örömtől csak vigyorogtam, és vigyorogtam. Hát
ennyire szeret engem az én hölgyem! Életemben először kívántam, bár meglenne még családom birtoka, mert
akkor rangjához méltóan élhetnék az én hölgyemmel. Csak apám rengeteg kutyáját kéne szétzavarni. Domvik
fogadja kebelére az öreget!

***

Okultam a történtekből, s a nap hátralevő részét a szobámban töltöttem. Estére megfürödtem, majd lementem
a nagyterembe, hogy egy kis bátorságot gyűjtsek a remek északi bortól A harmadik pohárnál pillantottam meg
hölgyemet az ajtóban. Riadt arccal meredt rám. Belém markolt a félelem, talán valami hibát követtem el? Talán
csalódott bennem, mert a testőre elmesélte, milyen alakokkal van számadásom?
A gyomrom megremegett a rémülettől, elfordult tőlem és elindult felfelé a lépcsőn. Rogyadozó léptekkel
eredtem a nyomába. Nem azon az emeleten fordult balra, ahol az én szobám volt. Gyorsítottam lépteimen, hogy
utolérjem, de hirtelen benyitott egy ajtón, és eltűnt a szemem elől. Egy pillanatra úgy rémlett, esdeklő pillantást
vet felém.
Megtorpantam az ajtó előtt. Kezem bátorítást keresve akartam fegyverem markolatára tenni, de csak azt a
nevetséges tőrt tapintották ujjaim, Már éppen azon voltam, hogy kopogok, amikor egy férfi hangját véltem hallani
az ajtó mögül. Nem értettem, mit mond, de haragosan beszélt. Az én hölgyem bájos, vékony hangján próbált
vitába szállni vele.
Itt a pillanat, gondoltam magamban, eljött a bizonyítás ideje. Nem tudhattam ki és miért fenyegeti, de leigáztam
volna én Shackallor menyegzőjén az összes vendéget, hogy megvédjem.
Berontottam az ajtón. Vagyis azt gondoltam, hogy be fogok rontani. Átkozott nehéz egyszerre lenyomni egy
kilincset, vállal hatásosan belökni egy ajtót, szájunk szegletébe magabiztosan megvető kifejezést varázsolni, és
nem átesni azon a széken, amit valaki merő szívjóságból az ágy és az ajtó közé helyezett. Egy fekete köpeny feküdt
azon a széken, ki gondolná, hogy egy incogno számára ilyen előkelő helyet kell biztosítani. Domvik megóvott a
komolyabb tragédiától, a tőrt nem volt időm előrántani az övemből, így amikor a széken átesve az ágyba
zuhantam, nem vágtam el a saját torkom vele.
Átmenetileg harcképtelenné tett egy használt ágynemű.
Az idősebb, sötétbe öltözött idegen, akivel korábban a parkban láttam az én hölgyem, döbbenten fordult felém,
közben szerelmem kiszakította magát a karjaiból.
- Segíts! - nyögte felém.
A férfi, aki szokatlanul tiszta és nyugodt tekintettel fürkészte ezt a halálos veszedelmekkel teli világot, nem
mozdult felém, bosszúságáról talán csak felvont szemöldöke árulkodott.
Kiszabadultam a lepedőből, lábaimat biztosan megvetve az ágyon felemelkedtem, helyzetemen sokat javított,
hogy két fejjel magasodtam ellenfelem fölé.
- Még elmehetsz - szóltam hozzá szigorúan. Tekintélyemet némileg megtépázta a lélegzet hatására ajkamról
felröppenő tollpihe, amit mindhárman egy pillanatig követtünk a tekintetünkkel, ahogy a huzat szárnyán kiröppen
az ajtón.
A pillanat, amikor még nevetve is megoldhattuk volna a helyzetet, elszállt. Domvik mégiscsak költői vénával
áldott meg, gondoltam magamban.
- Nincs dolgom veled, fiú.
Sértésnek vettem a szavait. Elrugaszkodtam az ágyról, kivontam a tőrt az övemből, démonként szárnyaltam a
levegőben. A férfi elkapta a karom, és a falnak csapott. Úgy éreztem, hogy a tüdőm kiszakadt a testemből, és egy
másik síkra vándorolhatott, mert sokáig nem kaptam levegőt.
 Hölgyem sikoltva kiszaladt a szobából. Sajnáltam, hogy nem várja meg a küzdelem végét, hogy nem láthatja,
amint gonosz gyötrője testébe mártom a tőrömet.
Egy kicsit lassúbbra sikeredett a feltápászkodásom, mint szerettem volna. Ellenfelem nemes érzelmekkel
születhetett, mielőtt gazembernek állt, mert türelmesen megvárt. Aztán kivonta rövidebbik kardját.
Korábbi párbajaim tapasztalatát felhasználva, egy bonyolult csellel támadtam. Bármely régebben velem
kardoskodó nemesifjút becsaptam volna. Szájam szegletében könnyed mosollyal készültem a diadalra. Nem
akartam megölni ellenfelemet, csak egy fájdalmas, de nem veszélyes szúrással örökre elvenni a kedvét attól, hogy
Shadon bajnokával kikezdjen.
Vágása a tőrrel kaszáló karom alatt hasította fel az oldalam. A fájdalom elvakított, sose éreztem még ilyet.
Ahogy elsötétedett előttem a világ, bíztam benne, hogy apám arcát fogom megpillantani. De nem láttam
semmit, csak az iszapos, taszítóan meleg sötétséget.

***

Egy hétig feküdtem eszméletlenül. A Taverna saját kirurgusa gyógyított.

A sebláz ajándéka a rengeteg izgalmas vízió volt. Apám - Domvik adjon neki hosszú békességet! - utálta a
kutyákat, Együtt kergettük őket az udvaron, én hosszú, kamaszos ugrándozással, apám lassan, görnyedt háttal, de
nagyokat kiáltva. Egyszer láttam csak vívni az Öreget, egészen a sebláz áldásáig, Eszméletlenségemben újra és újra
végignézhettem, ahogy vénülő, de tanulhatatlan mozdulatokkal bizonyítja nekem, mi tesz valakit bajvívóvá.
Egyedül eszméltem Torozonnál bérelt szobámban. Többször fájdalmasan nyeltem, mielőtt kiáltani tudtam volna.
Nem szívesen vallom be, de lehet, hogy csak nyöszörgésre futotta nemes személyemtől.
A felbukkanó szolga pimaszul közel hajolt arcomhoz, majd megbizonyosodva a szemembe visszaköltöző
értelemről, egy szó nélkül magamra hagyott ismét.
Megpróbáltam ülő helyzetbe tornázni magam, amikor nyílt az ajtó, és belépett ugyanaz a férfi, aki első este
elfogadta a kardomat fizetség fejében. Agyam mellé telepedett, és égő pillantását arcomra vetette.
- Torozon általam tolmácsolja jókívánságait - közölte színtelen hangon.
- Hálás vagyok neki...
Talán gúnyosnak érezte szavaimat, mert felemelt kezével parancsolt csendet.
- A férfi, akit megtámadtál, szeretné, ha mielőbb felépülnél, hogy szolgálattal tehesd jóvá hibádat. Tudja, hogy
pusztán csak tudatlanságból tetted, amit tettél. Az a kívánsága, hogy tudd, a nemes ház leánya, aki sosem járt
nálunk, a saját leánya. Városunk egy fontos személye, aki a sors szeszélye folytán mostanáig nevelte, nem kíván
lemondani róla. Ahogy a leány sem képes még elfogadni az igazságot.
Elhallgatott, hogy időt adjon felfogni, amit mond.
- Tudja, hogy egy félreértés áldozata vagy. Nem ismered még eléggé a nőket.
Kaján mosoly bujkált a szája szegletében. Sértésnek vehettem volna, de nem tettem.
- Nagylelkűségében rendezte egy általam néven nevezni nem kívánt alvilági testvériség felé adósságodat. Azt
kívánja tőled, hogy hajlékunkban várd türelemmel visszatértét.
Próbáltam lenyelni, de kikívánkozott belőlem a kérdés.
- Ki ez a férfi?
Az intéző elmosolyodott. Örömet okozhatott neki tudatlanságom. Vagy csak már hosszú ideje nem számolta az
ostoba ifjakat, akik megfordultak a kezei között. Nem szó szerint értem.
- Kalandozó - válaszolta.
Finoman kopogtak az ajtón, a pimasz szolga tért vissza. Az intéző átvette tőle a kardomat, és az ágyam melletti
asztalra helyezte. Vetett rám egy utolsó pillantást, mielőtt óvatosan behúzta maga mögött az ajtót.
Fájt még megmozdulnom, de a kezembe vettem a rapírt. Vártam, hogy engedjen a gyomromat ostromló görcs,
de lehet, hogy csak a gyógyuló vágás fájdalma volt. Otthonosabban kezdtem érezni magam. Torozon Tavernája.
Önteltségemben úgy éreztem, végre otthon vagyok.
Arra gondoltam, hogy megvárom ezt a kalandozót, hátha valami jó sül ki a dologból. Aztán meg, a lánya is
szemrevaló teremtés, ugye.
 Zámori Máté
A sólyom árnyéka
Andoré újabb kupát ürített ki.
Feledést remélt az italtól, a várva várt mámor azonban késlekedett - és az újabb kudarctól tovább nőtt benne a
keserűség. Bármerre indult, oda jutott vissza, ahonnan el-indult; arra emlékezett, amire a legkevésbé akart.
Társasága kipróbált ivókompánia volt Torozon Tavernájában: ritkán kérdeztek és sűrűn töltöttek; hagyták, hogy
mindenki arról meséljen, amiről akar. Nekik is feltűnt persze, hogy Andoré mentora, Eliar nélkül érkezett. Arel
szolgája megnyugtatta őket, számot ad majd mindenről, de előbb innia kell. Ivott hát, a többiek pedig elértették
húzódozását, és egy darabig nem firtatták, miről vagy kiről kell számot adnia.
- Mi a baj, szent ember? - bökte meg a barna arcú Olim, miután hosszút szippantott a vízipipából. - Megártott a
bor? Neked?
Andoré kisöpörte haját a szeméből, és próbált jó képet vágni a dologhoz.
- Némely hitsorsosom... a feltételezésért is átokkal sújtott volna.
- Az összes se vedel annyit, mint te meg a mestered. - Akik hallották, röhögtek. - Elmondod végre, hol hagytad
Eliart?
Andoré marka összeszorult az asztal szélén.
- Nem akart jönni.
- Összekaptatok, mi? - Olirn komolykodó képet vágott, de szeme még mindig vidáman csillogott,
- Mondhatjuk úgy is - dünnyögte Andoré.
Néhány ökölcsapás volt csak.
Felpillantott a homályba vesző mennyezetre. Szemét csípte a füst. A vendégek zsivaja tompa moraj volt fülében.
- Komoly dolog lehet, ha inni se akar miatta - göcögött Olim, és a többiek osztoztak derűjében. - De majd
megbékél! Világéletében hirtelen haragú volt.
- Az volt - bólintott Andoré.
Milyen egyszerű lett volna azt mondani, Eliar halott.
Milyen nehéz lett volna azt mondani: megöltem őt.
Pedig így történt, igaz?
Még mindig képtelenségnek tűnt az egész, Két részeg vitája egy semmiségen. Lökdösődés, egy elrontott ütés -
ennyi kellett, hogy pokollá legyen az élete.
Miért nem sújtasz le rám, Arel?
A mentorát, a barátját ölte meg... és a hatalmát sem vesztette el.
Hallgatsz? A közönyöddel büntetsz?
Semmi válasz.
Onnan, ahol ült, épp rálátott a Taverna legdrágább - jelenleg üresen álló - asztalára, melynek lapjába ismeretlen
kezek A Világ Közepe feliratot vésték.
A világ vége. Ezt festettem vérrel a lelkemre.
Nem érzékelte, mennyi idő múlt el, mire valaki felkiáltott:
- Játssz valamit, Andoré!
A többiek korsójukat és kupájukat az asztalnak csapkodva helyeseltek.
- Nem lehet - emelte föl a kezét. - Túl... sokat ittam.
A hangorkánná fajuló biztatás tudatta vele, hogy nem vágja ki magát semmilyen mentséggel. Elmondhatta volna
az igazságot, de ki volt 6, hogy elrontsa ennyi ember hangulatát?
Körbenézett. A Tavernában meglepően gyér volt a forgalom, talán hat-hét tucat vendég, ha lehetett - ezért az
asztaltársaságok környékét leszámítva csönd uralkodott.
- Legyen - bólintott.
- Éljen! Halljuk! - üvöltöttek többen, majd elnémultak, ahogy Andoré elővette fekete útiköpenyébe rejtett
lantját.
Végigpengette a húrokat, s olajozott mozdulatokkal behangolta őket. Lehunyta szemét.
Maredato - az izgatottan verő szív tempójában, vidám dallammal indított.
Sokan tartják a messzi Gorvikról, hogy gonosz hely, hallotta Eliar szavait. Igen, egy fekete bakkecskét imádnak -
én mégse tudok olyan népre haragudni, akik közül a zene legnagyobbjai kerültek ki. A déli mestereknél
ügyesebbek még nem születtek. Persze a legtöbbjüket üldözik a saját otthonukban. Úgy terült Andoré elméjére a
feledés palástja, ahogy azt az ital soha nem tudta megadni. A társaság a lábával adta a ritmust, ő pedig úgy érezte,
repül az időben.
Látta az első napokat Eliarral, amikor tanítója felnyitotta a szemét és az elméjét, megmutatta neki a Sólyomúrnő
útját. Pontosan emlékezett a levél soraira, melyet apjának írt szökése előtt. „Soha nem leszek a játékszered!"
Furos - dühöt és erőt vitt játékába. Azóta se tudott megbocsátani atyjának, csak elbújtak az érzései a felszín
mögé, akár kutya a vihar elől.
Lugendo - tüzes vágy a régi idők iránt. Megannyi kaland a mesterével, majd a viharos éjszaka, amikor Arel a
kegyeibe fogadta. Életének legboldogabb napja.
Lergu - a gyász útja. Behúzott néhány halk akkordot és magányos hangjegyet.
Lassú dallamba fogott, amelybe öntudatlanul beleszőtte érzéseit: a tomboló haragot, amit a verekedés alatt
érzett; a páni félelmet, ami akkor szállta meg, amikor Eliar összeesett, mint egy zsák; a kibírhatatlan gyászt és a
könnyeket, saját tehetetlen keserűségét. Elméje kiürült, de lelkére annál nagyobb súllyal nehezedtek az élmények.
Végül az utolsó hangjegy is tovaszállt. Az asztaltársaság csöndben ült, megbabonázva a lélek hangjának
játékától.
- Ideje aludnom.
Eltette a lantot, fölsétált a szobájába, kulcsra zárta az ajtót, és kimerülten zuhant az ágyra.

***

Reggel egy korsó sör társaságában ült az üres asztalnál: a többiek még nem tértek magukhoz. Nem tudott
menekülni a gondolatok elől, és lassan már sem az ital, sem a zene nem nyújtott vigaszt. Ha lehunyta a szemét,
akkor is Eliart látta, ahogy fogásokat mutatott a lanton, ahogy az ő kezét igazította a hosszú íjon. Egyenes legyen a
vessző, mint a sólyom röpte! Bár elsőre nem ezt mondta. Egyenes legyen a vessző mint a férfiasságod, mikor az
öledbe ül egy lány! Erre Andoré elnevette magát, a lövés pedig célt tévesztett, és soha nem találták meg a nyilat.
Andoré elmosolyodott. Most is ott érezte őt maga mellett.
Léptek kopogtak a padlón. Andoré kinyitotta a szemét, s három alakot látott közeledni. Kettőnek kard lógott az
oldalán, úri család hímzett egyenruháját viselték, míg a kettejük között érkező ősz, szakállas férfi bordó
bársonyzekét hordott. Amint felismerte, Andoré azonnal visszafordította tekintetét a sörre. Néhány lépés
távolságra megálltak.
- Fiam! - A régi, nyugtalan hang kilenc év alatt megkomolyodott, s most bölcsebbnek hangzott.
- Apám! - üdvözölte színtelen hangon.
Sameal kérdés nélkül helyet foglalt az asztal túloldalán, állát összekulcsolt kezére tette. Szikár arca
megráncosodott, hajába mákot hintett az idő.
- Gondolom, tudni akarod, hogy találtam rád.
Andoré fölpillantott, s hogy leküzdje a gyomrát marcangoló hideg érzést, belekortyolt a sörbe.
- Egyáltalán nem érdekel, de nem akarlak félbeszakítani. - Böfögött.
- A régi dac – fintorgot az apja. — Egy hazautazó jó barátom fölismerni vélt téged tegnap a Kapuk terén.
- Nem jöttél volna, ha nem akarsz valamit. Elmondod, aztán elbúcsúzunk.
- Majd' tíz éve nem láttalak, Andoré. Miért ez a hűvös fogadtatás? Nem érdekel semmi, ami otthon történt? - A
jó öreg kioktató hangnem. - De legyen a te akaratod szerint. Az öcséd meghalt.
Mintha csak tollpihe lett volna a szél hátán a szó - nem érzett semmit.
- Sajnálom.
Atyja felvonta szemöldökét.
- Nem ráz meg a saját édestestvéred halála? Nem hittem volna, hogy ilyen érzéketlen vagy.
- Az istenek vigyáznak a lelkére. De látom, még mindig nem veted meg a hazugságokat. Csak a féltestvérem volt.
A levélben megírtam, nem vagytok többé a családom.
- Kivágjam a nyelvét, Sameal nagyúr? - kérdezte az egyik testőr közelebb lépve.
- Nem szükséges, meg tudjuk északiak módjára beszélni, nem igaz, fiam? – Andore-ra vetette átható zöld
pillantását. - Mit kezdene a birtok jövendőbeli ura a nyelve nélkül?
Andore-t nem lepte meg a kérdésnek álcázott kijelentés, már az elejétől sejtette, mire megy ki a játék.
- Nem.
- Kevesen kapnak ilyen második esélyt, fiam! - csattant fel Sameal. Az asztalra mért ökölcsapásokkal
hangsúlyozta szavait. - Gondold csak meg! Főrang lennél, hatalmas vagyon várományosa, földek és emberek ura!
- Olcsó hívságok. Nem adnak semmit. - Újabb korty a sörból.
- Térj észhez, fiú! Eldobnád magadtól a hatalmat? Mégis, mit ad neked ez az élet, ami több lehet annál, amit
ajánlok neked?
Andoré cinkos mosollyal nézett föl.
 - Például több gyermekem van, mint amennyi neked valaha lesz.
Atyja olyan gyorsan fogta meg a karját, hogy nem tudta elrántani. Még mindig erős volt a szorítása.
- Fattyak egytől egyig! - sziszegte.
- Én is az vagyok, ha elfelejtetted volna. - Andoré lefejtette apja kezét a sajátjáról. - Talán ezért néz téged a
nemesség egy feltörekvő senkinek. És joggal.
Sameal nagyot fújtatott a sértés hallatán, majd mély levegőt vett, hogy megnyugodjon. Hangja nyugodtan
csendült, akár a halk lantszó.
- Legyen hát, ahogy akarod. A nehezebb út. - Intett az őröknek és fölállt. - Távozunk.
Andoré fejcsóválva sóhajtott, amikor eltűntek a szeme elől. Erezte, hogy nem most látta utoljára az apját.
Az a fajta ember volt, aki nem adja fel egykönnyen.

***

Este a szokásos füst- és emberszagú tömeg fogadta a társaságot, amelyben ordítaniuk kellett, hogy meghallják
egymás szavát - de ez így volt rendjén, enélkül nincs igazi mulatozás. Andoré hangulata is oldódott valamelyest,
erőt merített az atyjával szembeni ellenállásból. Együtt dalolt a többiekkel, és az eszmecseréből is kivette a részét.
Éjközép táján, amikorra már mindenki tökéletesen érezte magát, feltűnt az asztal mellett egy tizenhét év körüli
lány, egyszerű, feszes utazóruhában; barna haja a háta közepét verdeste. Mondott valamit Laomisnak, a szőke erv
íjásznak, mire az Andore-ra mutatott, a lány pedig odament hozzá és lehajolt, hogy a fülébe kiabálhasson:
- Áldást szeretnék kérni!
Andoré nem döbbent meg a kérésen, elvégre volt már rá példa, még ha ritkán is, de azért visszakérdezett:
- Miért épp tőlem?
A lány felmutatta bronz karperecét, melynek közepébe egy sólyom mását vésték. Andoré bólintott, fölállt, mire
az asztaltársaság majd minden tagjától cinkos pillantásokat kapott. Lehajtotta a bort, és mutatta a lánynak az
irányt a lépcső felé. Olim még utána kiáltott valamit, amit nem értett, de a kirobbanó röhögésből támadt némi
sejtelme róla.
A lépcsőn fölfelé az egyre halkuló morajban hátranézett néhányszor a lányra. Szép teremtés volt, sötét szeme
figyelmesen tanulmányozta a környezetet és őt. Még ilyen mámoros állapotban is érezte, hogy vére megindul
lefelé.
- Tessék.
Előreengedte az ajtóban. A hátulról elé táruló látvány is megelégedésére szolgált.
- Foglalj helyet! Bort?
- Köszönöm, elfogadom - felelte a lány, miközben leült.
Andoré töltött az asztalon álló kancsóból vendégének és magának, majd tüzet gyújtott a kandallóban, és
becsukta az ajtót. A lánnyal szemben telepedett le,
- Hogy hívnak? - kérdezte, és nem kerülte el a figyelmét, hogy a leányzó alaposan szemügyre veszi őt és a tágas
helyiséget.
- Raia.
- Nos, Raia. - A lány alig észrevehetően elpirult, Andore-nak pedig bogarak szaladtak szerteszét a gyomrában.
Kortyolt egyet a borból. - Tudhatom, miért van szükséged a Sólyomúrnő áldására?
- A jövendő időkben komoly próbatételen kell átesnem. Lehet, hogy... nagy veszélyek várnak az úton. - Próbált
határozott arcot vágni, de Andoré ismerte a félelmet. Bátorítóan rámosolygott.
- Nem kell többet mondanod. Cselekedeted minden bizonnyal Arelnek tetsző lesz. Jól tetted, hogy hozzám jöttél.
- Kezét Raia kezére tette. - Az áldásom természetesen a tiéd. - inge alól előhúzta nyakláncát. - Csókold meg a
szimbólumot!
A lány engedelmeskedett, ám abban a pillanatban, amikor szája a medált érintette, fölpillantott a papra. Andoré
nem fordította el tekintetét a meleg szempárról.
- Vadászok Úrnője, segítsd meg hű gyermekedet az életért való harcában, hogy szabad lehessen, példája a
boldogságnak, melynek a te követőid valamennyien részesei! Legnagyobb próbája előtt, esdve kérlek, áldd meg e
fiatalt!
Bele se gondolt, mit tesz, Eliar megölése óta először próbált áldást mondani valakire. Bár sikerrel járt, mégsem
tudott teljes szívéből örülni.
- Köszönöm! - Raia szemében valódi hála csillogott. - Máris tisztábbnak érzem magam.
- Arelnek köszönd! - emelte bódultan kupáját a mennyezet felé Andoré, majd kiürítette. A lány is vele ivott. Újra
töltött magának és Raiának is. - Most már csak rajtad múlik a siker, az Úrnő veled van. - A kupát az asztalon
hagyta. Megfordult, az ablakhoz lépett, és a párkányra könyökölt. Ki kell tisztítanom a fejem. Ez a kupa lesz ma az
utolsó. A fogadó belső udvarát bekebelezte a csönd és a sötétség. Csak a kandalló tüzének pattogása keltette
életre az álló világot.
Mély levegőt vett. Tetszett neki a lány, vágyott rá. És úgy tűnt, ő sem közömbös neki. Mi tart hát vissza? Eliar is
sokszor feledte búját a szoknyák alatt. Talán ha ő is itt lenne...
- Atya...?
Andoré összerezzent.
- Szólíts Andore-nak.
Raia arcán kedves mosoly tűnt föl.
- Nem... jössz vissza, Andoré?
- Ha szeretnéd.
Leült hát, és némán néztek egymás szemébe. Andoré úgy érezte, egy egész új világ várja a borostyán tekintet
mögött...
- Valami baj van? - kérdezte Raia.
Talán neki elmondhatnám. De minek ezzel terhelni szeren¬csétlent? Megvan a maga baja.
- Nincs. Csak szellőztettem az elmém.
- Látom rajtad - folytatta a lány, pillantása rabul ejtette az övét.
Andoré nagyot kortyolt a kupából, hogy időt nyerjen.
- Hisz alig ismersz.
- Bízhatsz bennem.
Milyen lágy a hangja! Úgy érezte, láthatatlan erő vonja őket egyre közelebb egymáshoz.
- Én tán azt is elfogadom, amit harcostársaid nem.
- Ez olyasmi, amiről elő embernek nem kell tudnia. Elég, ha az Úrnő ismeri titkaimat - felelte, kicsit szigorúbban,
mint szerette volna. Ám a lányt nem riasztotta el.
- És megbocsátott már neked?
- Bárcsak ilyen egyszerű lenne.
Ha minden egyszerű lenne, belefulladnánk az unalmas életbe, hallotta Eliart. Andoré fölvonta a szemöldökét. -
Miből gondolod, hogy bocsánatra van szükségem?
Raia kinyújtotta a kezét, és végigsimított Andoré ujjain.
- Egy ilyen erős, szent ember mi mást szégyellne?
Andoré arcán keserű grimasz terült szét.
- Szent? Az már egészen biztosan nem leszek.
- Ugyan miért nem?
- Nézd, Raia, megértem a kíváncsiságodat. Tudom, segíteni szeretnél, de ez olyasmi, ami fölött halandó
embernek nagyon nehéz megbékélni.
- Szóval az Úrnőben hiszel, de magadban nem? - A vádló szavak ellenére a lány tekintete szelíd maradt. - Ő tán
nem ezt várná tőled? Ha te nem hiszel magadban, ő miért higgyen benned?
Andoré lehunyta a szemét.
- Ha csak a hitről lenne szó...
- Honnan máshonnan várnád a megbocsátást?
Régi képek. A tisztás. Egy holttest. Búcsú.
Mély levegőt vett. Megitta a bor maradékát, bár küzdenie kellett vele, úgy összeszorult a torka. Szokatlan érzés
volt.
Hogy lehet bölcsebb nálam egy lány?
- A mesterem a legjobb barátom volt. Megöltem. Veszekedtünk. Túl erőset ütöttem, ő összeesett...
Nem keresett mentséget magának. Az emlékek túl erősen rohanták meg. Raia megszorította a kezét.
- Ne mondj többet! Szörnyű lehet gyászod. - Úgy érezte, nem haragszik rá a lány. Pedig megérdemelném. Talán
még jól is esne. Szörnyeteg vagyok.
Andoré a fejét csóválta. Raia fölállt, odalépett hozzá, és átkarolta. Andoré jobb kezét a lány vállára tette, balját
pedig lassan végighúzta a derekán. Raia az állánál fogva fölemelte a fejét, és megcsókolta.
Habozás nélkül visszacsókolt. Fölemelkedett a székről, átölelte Raiat, s ahogy tolta hátra, a hajába túrt. Mintha
selymes arany omlott volna a karjára. Fölültette az asztalra, és miközben tovább csókolta, keze megtalálta az utat
a lány felsőruhája alá.
Apró részletenként fakult ki a szoba. Andoré nem bánta: örömmel vetette magát a feledésbe.

***

Amikor felébredt, úgy hasogatott a feje, hogy azt hitte, az két darabban hever a padlón.
 Ült, keze a háta mögött, teste képtelen a mozgásra. Kinyitotta a szemét, de a belé robbanó fájdalomtól
hunyorogni kényszerült. Néhány levegővétellel és némi összpontosítással sikerült annyira úrrá lennie a kínon,
hogy megfigyelje a környezetét.
Csupasz és sötét szobában volt, székhez kötözve. A szűk ablakon beszűrődő fényből ítélve közeledett a hajnal.
Nem vett észre magán semmilyen sérülést, zúgó fejében is csitultak a hullámok. Kellemetlen benyomása támadt,
akárha hiányozna egy testrésze. Kevesebbnek érezte magát.
A szimbólumom!
Eltűnt. Rég nem érzett düh és elkeseredettség lett rajta úrrá, a kötelékeit rángatta, kevésen múlt, hogy nem
ordított fel. Néhány könnycsepp is legördült az arcán, mire sikerült lehiggadnia.
Ezért megfizetsz, Sameal! Zubogó haragját atyjára irányította - biztos volt benne, csak ő tenne vele ilyet.
Nyílt az ajtó, fáklyák fénye vakította el. Hárman léptek be: Sameal két testőre és a nagyúr maga.
- Ezért kinyírlak, te rohadék! - ordította Andoré. Az egyik őr közelebb lépett, és arcon vágta. Fordult vele egyet a
szoba, vér öntötte el a száját.
- Csak óvatosan! - intette a férfit Sameal. - Egy darabban és elfogadható állapotban van szükségem rá. Nos,
fiam... - Mosolygott; tekintetében elégedettség honolt. - Te választottad ezt az utat.
- Nem választottam semmit. Csak Arel irányíthatja a sorsom!
Sameal elfintorodott.
- Hol van most az istennőd, Andoré? De tudod mit? Ha szeretnéd megtagadni a családodat, csak tessék. De nem
hagyom, hogy életem munkája veszendőbe menjen! - Legszigorúbb arcát öltötte magára, mint régen, amikor őt
fegyelmezte. Andoré a legnagyobb örömmel verte volna be a képét. - Hazajössz velem, elveszel egy tisztességes
lányt, csinálsz neki egy gyereket - lehetőleg fiút utána pedig mész amerre akarsz.
- Soha!
Sameal kuncogott.
- Önként fogod vállalni, különben búcsút inthetsz a szent jelképednek... atya. - Fölmutatta a sólymot formázó
medált, majd köntöse zsebébe süllyesztette. - És gondolom a lány élete is ér neked valamit... Mindent elmondott.
Gyere be, gyermek!
Raia tétova léptekkel jelent meg az ajtóban, kisírt szemét a földre szegezte.
- Gyere csak! - Sameal a vállára tette a kezét. - Csinos teremtés, nem igaz? Még gyermek volt, mikor otthagytál,
egy szolgáló gyermeke, s nézd, mi lett belőle!
- Ribanc! — szűrte a fogai között Andoré. . Bíztam benned! Kibelezlek téged is, velük együtt!
Raia eltakarta sírástól eltorzult arcát.
- Ne bántsd! - feddte meg apja negédes hangon. - Hisz veled ellentétben jól végezte a dolgát. A nők és az ital.
Tényleg ilyen egyszerű kiismerni téged, Andoré? Elég volt az egyiket odaadnom. Néhány csepp altató a másikba,
és itt vagy. Micsoda hely az a Taverna! Senkinek nem tűnt fel, hogy nem a magad jószántából távozol. Nyilván azt
hitték, részeg vagy mint mindig.
- Elég! - Andoré véres nyálat köpött Sameal csizmájára.
- Gyűlölöm a napot, amikor fedelet adtam annak a... hogy is hívják...? Eliarnak - mondta az apja. - Az az utolsó
fattyú állattá tette a fiamat.
- Először és utoljára beszéltél így róla - hörögte Andoré.
- Ha tudnád, hányszor átkoztam őt tíz év alatt! - Sameal hátralépett. - Lesz időd gondolkodni, fiam. Megkapod az
esélyt egy jobb életre. - Rövid szünetet tartott. - Ugye, milyen kedves dolog a barátomtól, hogy kölcsönadta a
házát, míg itt vagyok? Erezd magad otthon! Reggel indulunk.
Sötétség borult rá, ahogy becsukódott az ajtó. Kattant a zár, s nemsokára a léptek is elhaltak. A harag még
mindig ott fortyogott benne, elapaszthatatlanul.
Szedd össze magad!
Fejfájása alábbhagyott, de az érzéseivel nem tudott mit kezdeni. Legszentebb jogát, a szabadságát sértették
meg, és az élmény hatása alatt képtelen volt bármire.
Mit tenne most Eliar?
A háborgó érzelmeken túl meghallotta az ismerős hangot: A megoldás legtöbbször annyira kézenfekvő, hogy
észre sem vesszük.
Körbenézett a kintről beszűrődő pirkadati fényben. A szobát teljesen csupaszon hagyták, a bútoroknak csak a
nyoma látszott a porban. Abból a kevésből, amit az ablakon át látott, arra következtetett, hogy a ház valamelyik
emeletén tartják. Megpróbálkozott a kezét gúzsba kötő csomóval, ám érezte, hogy jól meghúzták, és már így is
kidörzsölte a csuklóját.
Talán ha erősebb lennék,.. Ez az!
Elmélyült meditációba fogott; lassan feszítette a kötelet. Percekig küzdött, mire béklyója végül megadta magát,
és lehullott. Megerőltetéstől megterhelt elméjét mély levegővételekkel nyugtatta. Az őrök, akiket Sameal biztosan
az ajtó előtt hagyott, nem adták jelét, hogy meghallották volna. Remény ébredt benne. A lábára erősített
köteléket könnyedén kioldozta. Halk sóhajjal állt föl, hogy kinyújtóztassa tagjait. Lábfeje zsibbadt, csuklója pedig
sajgott a véres sebektől.
És most?
Nyugalmat erőltetett magára. Hamarosan megszületett a terve. Visszaült a székbe, hátratette karját, lába köré
meg tessék-lássék odarakta a kötelet. Megköszörülte a torkát.
- Van odakint valaki? - kiabálta. - Hugyoznom kell, vigyetek ki az árnyékszékre!
Kint felröhögtek.
- Hallod! A nagyságos úrnak ürítenie kell!
- Nem fog menni! - kiáltott egy másik hang. - Nem hagyhatod el a szobát!
- Rendben, de nektek kell majd feltakarítani utánam.
Rövid csönd.
- Igaza van. És én nem akarok felmosni!
- Én meg nem fogok. - A második őr dühödten horkantott. - Vidd ki gyorsan, aztán hozd vissza!
- Jól van. - A kulcs zörgött a zárban, majd nyílt az ajtó, és belépett az őr, egy nagydarab, zsíros, barna hajú férfi a
ház egyenruhájában. Andoré felé indult. - Na, gyere szépen! Nagyon remélem, apád nem vesz észre minket,
különben te is bajban leszel. És semmi ügyeske...
Andoré gyomorszájon vágta az őrt. A férfi levegőért kapkodva görnyedt össze, és eszméletlenül zuhant a földre a
tarkójára mért ütéstől.
A másik őr fegyvert markolva rontott a szobába. Kardja lapjával igyekezett eltalálni Andore-t, aki hátraugrott.
Fölkapta a széket, ellépett a következő csapás elől, és lesújtott.
Az őr még épp időben rántotta vissza a kardját. Egymásnak feszültek, majd Andoré teljes erőből a férfi lába közé
rúgott. Amaz nehéz nyögéssel esett térdre a kíntól. Andoré széttörte a széket a fején. Majdnem olyan jól forgatta,
mint a saját kardját.
Az egyik fegyvert kidobta az ajtón, a másikat megtartotta, a kulcsokat pedig elvette, és az őrökre zárta a szobát.
Fáklyákkal kivilágított, magas mennyezetű folyosóra jutott, a padlón ódon szőnyegekkel. Indulatai ismét
fellángoltak, ahogy megindult. Minden kijáratot zárva talált, kivéve a leghátsót, mely egy lépcsőre nyílt. Lefutott
rajta, és berúgta az ajtót. A ropogó kandallóval szembeni asztalnál kártyázó három őr értetlenül nézett föl. Andoré
ordítva rohamozta meg őket.
A kandallóhoz legközelebb ülő férfi a párkánynak támasztott kardja felé ugrott. Andoré megelőzte, és könyékig
lemetszette a karját. Mint aki fel se fogta, mi történt, az egyenruhás kinyújtotta csonka jobbját a fegyveréért, ám
amikor észrevette a végtagból dőlő vért, zavart pislogásba dermedt. Andoré félrelökte harcképtelen ellenfelét, és
a két másik őrre vetette magát, akik tőrt rántottak. Elragadta a harci láz.
Rövid küzdelem volt. Amikor Andoré magához tért, az egyik őr hason feküdt egy vértócsában, a másik pedig
torkát markolva az utolsókat rúgta. Andoré szerzett a karjára két vágást, de egyik se volt túl mély.
Fáradtan dőlt a falnak.
Nem állhatok meg...
Zaj ütötte meg a fülét a túlsó ajtó felől.
Raia bontakozott ki a sötétségből szipogva. A torka elé tőrt tartott egy kéz, melynek tulajdonosa biztos léptekkel
jött elő.
- Elég volt, fiú! - Sameal tekintete lángra lobbantott volna bármit. - Vess véget az őrületnek! Gyere velem
békében, különben a lánynak vége!
Andoré kimérten közelített.
- Miért ne ölném meg őt is veled?
- Nem akartam! - zokogott Raia. - Könyörgök, ne!
Fanyar mosoly játszott Sameal arcán,
- Ha így akarod. Nekem csak egy utolsó szolga... De neked? Amikor idehoztak téged, a lány bűntudatában sírva
fakadt. Még azt is bevallotta, vonzódik irántad. Egy ílyen koszos cseléd, gondolj csak bele!
Andoré lejjebb eresztette a kardját, és Raíára nézett. A lány viszonozta a pillantást - tekintete megbocsátásért
esdekelt. Csak báb volt, mint én. Nem az ő hibája. Fújtatott. Adj erőt, Arel!
- Ereszd el!
- Ismered a feltételeket - közölte tényszerűen Sameal. Miközben beszélt, Andoré a lányt figyelte. Mintha valamit
jelezni próbálna a szemével. - Ha életben hagytad a többi őrt, megadod magad nekik, és velem jössz. Akkor
elengedem a lányt.
- És ha megöltem őket? - kérdezte Andoré.
- Tényleg egy bestia lett belőled! - ráncolta a szemöldökét Sameal.
- Sokkal rosszabb!
 Andoré a szeme sarkából Raia kezét figyelte, ahogy lassan oldalt húzza...
- Néhány órán belül erősítés érkezik. Majd ők hazakísérnek.
- Nem hiszem, hogy szükség lenne rá.
.. .kinyitja a tenyerét...
- Már miért ne lenne? — torkolta le apja.
...csillog benne valami.
Andoré elmosolyodott.
- Mert vesztettél, öreg!
Raia eldobta - Andoré kinyúlt érte az elméjével, és magához rántotta. A szimbólum a kezébe simult, és mielőtt
Sameal bármit tehetett volna, Andoré dörgedelmes hangon ráparancsolt:
- Ereszd el!
Sameal engedelmesen lehanyatló kezéből kiesett a tőr. Döbbenten állt egy helyben, míg Raia Andoré karjaiba
rohant.
-Bocsáss meg egy pillanatra - tolta el gyengéden a lányt.
A harc közben dühe nagy része elpárolgott, így nem ütött akkorát, mint tervezte, ám Sameal még így is nyögve
terült el. Andoré megemelte a kardját, majd leeresztette.
Ahogy Sameal ott hevert félájultan, egy másik test jutott eszébe: az ugyanígy fekvő Eliar. Halál. Mily könnyű
osztani, de jóvátenni nem lehet soha. Ebben a pillanatban értette meg, mit tett. Soha nem gondolt bele, amikor
ölt.
Mindig azt hitte, ellenfelei azt kapták, amit megérdemeltek. Te nem, mester. Sokáig élhettél volna még. Mit
jelentett a vigasz, hogy önhibáján kívül ölte meg? Én mértem rá az ütést, enyém a bűn.
- Mit tegyek, Arel? - kérdezte fennhangon. - Hogy nyerhet lelkem bocsánatot, hogy enyhüljön végre a kín?
Vessek véget az életemnek? Eliar fáradozását gyalázom meg vele. A belém vetett hitét. Ő bízott bennem. Ha
Arel vigyáz rá, tán még mindig bízik.
Egy viharos éjszaka jutott eszébe, mikor eső mosta a félelem szülte könnyeket arcáról. Felavatásának éje. Véget
ért a litánia és az Úrnő szent sólymát várták. Eliar átkarolta a vállát:
- A hit nem csak az istenekről szól, hanem rólad is, Andoré. Ha te hiszel benne, hogy képes vagy valamire, senki
nem állhat az utadba. - A szemébe nézett. - Hiszel benne, hogy Arel a kegyébe fogadott?
Soha semmit nem akart még annyira. Hitt abban, ami egész életében képtelenségnek tűnt, hogy egy istennő
felfigyelhet rá.
- Igen.
Amint kimondta, a magasból egy sólyom ereszkedett alá, és kitárt szárnyakkal ült meg előrenyújtott karján.
Arel elfogadta őt.
- Bocsáss meg, Eliar! - suttogta Andoré az emléktől felszabadultan. - Azért, amit tettem.,, és a kétkedésemért.
Miattad kell folytatnom. Hogy jobb világot hagyhassak magam után.
Ledobta a kardot Sameal mellé, és a lány felé fordult.
- Gyere, Raia! Elmegyünk.

***

- Tényleg veled mehetek?

- Igen. - Andoré a Tavernában kuporgott az ágya mellett. Épp a szíjat húzta szorosra utazózsákja száján. Sem az
idevezető úton, sem azóta nem beszéltek arról, ami a házban történt - mindketten azt remélték, pár óra
hallgatással az egészet feledésre ítélhetik.
- Köszönöm.
- Egy feltétellel.
A lány sértődött-csalfa tekintettel nézett rá.
- Ha azt várod tőlem, hogy...
- Jól tudod, mit várok tőled. A segítségedre van szükségem, és segítséget ajánlok cserébe. - Andoré komor volt,
de végre-valahára tisztának érezte magát. - Akarod, hogy tanítsalak?
Raia arca kivirult. Andoré nyakába ugrott, és lironi módra, a szeme alatt csókolta meg.
- Ne dönts elhamarkodottan! - intette az Arel-pap. - A világ csupa veszedelem, és a magunkfajtának sehol nincs
benne maradása.
- Legfőképp ezért vagyok biztos a dolgomban. - Raia körülpillantott, mintha nem tudná, mihez kapjon
legközelebb. - Olim és a többiek mit fognak szólni, ha eltűnünk?
- Hagytam nekik üzenetet. Visszajövünk még... csak meghúzzuk magunkat valahol, míg Sameal a nyomunkat
veszti.
 - Remek. - Raia az ajtóhoz szökkent. - Mire várunk, mester?
Andoré elmosolyodott. Lelkében kacajként visszhangzott a sólyom rikoltása.
- Az az érzésem - dünnyögte, ahogy vállára vette zsákját -, hogy nagyon hosszú út áll előttünk.

Boruzs Gergely Gábor

Könnyű álom
A Taverna nagytermének levegőjét ritkás dohányfüst festette szürkére, illata elűzte a fűszeres ételek, a
fegyverolaj, a dzsadvíz, és a padlóra ömlött italok egymással keveredő szagát. Odalent, a kerek tölgyasztalok
mellett a nagyvilág kalandozói: kardforgatók, szerencsevadászok, papok és varázstudók, munkanélküli zsoldosok
múlatták az időt. Zsivajgásuk megtöltötte a négy emelet magas nagyterem egészét. Kártyalapok terítették be az
asztalokba vésett feliratokat, kockák és érmék koppantak a simára csiszolt tölgydeszkákon, időnként fémesen
csendülve egy- egy kupa vagy korsó oldalának. Dreina tercének derekán, a maszkok ünnepén még a
megszokottnál is nagyobb zsúfoltság uralkodott Torozonnál, a legtöbb világcsavargó színesre pingált astesi-
maszkot viselt az arca előtt, amit csak az evés-ivás közben toltak a tarkójuk mögé.
Desmor Hassyen, az Almok Úrnőjének papja - az Aranyszemű, ahogyan üzletfelei és a Taverna gazdája nevezték -
az első emelet magasságában nyújtózó erkélyfolyosó korlátja mellől szemlélte az odalent kavargó tömeget, majd a
fejét csóválva dörzsölte meg ezüstös, ősz szakállát. Még hogy kalandozók. A nagy részük akkor sem ismerne fel
egy kalandozót, ha az ölébe ülne. Ha valakinek elég aranya van Torozon asztalához, még nem jelenti azt, hogy a
kiválasztottak közé emelkedett. Egymást, vagy épp a saját fajtájukat megtéveszthették, de a hozzá hasonló
veteránokat nem tudták becsapni. Desmor - mielőtt letelepedett volna Erionban - majd húsz évig vándorolt a
nagyvilágban, ő ismert igazi kalandozókat. Az odalent ünneplők legtöbbje csak álmában tartozott közéjük. Még
most, az ötvenedik évében járva is jobbnak érezte magát ezeknél a kölyköknél.
- Ernar! - szólt hátra az Aranyszemű a mögötte várakozó törpének, aki egy támla nélküli széken gubbasztott,
hátát a folyosó falának támasztva. Ezüstgyűrűkkel ékített, finom kezében parányi mandolint dajkált, azon
pengetett valami szomorú dallamot. - Szaladj le, és hozz nekem egy palack predocit! És négyfürtös legyen, ne
valami olcsó lőre! - A kopaszra borotvált torzszülött vigyorogva bólintott, majd lesimította méretre készült
selyemruháját, és a mandolinját a hátára csapva eltűnt a folyosó árnyai között. Noir szolgája fanyar mosollyal
bámult utána. Tizenkét éve szolgálta már, mióta az egyik hírneves alidari műhelyben kinevelték a számára.
Beszélni nem tudott, mivel a nyelvét már kölyökkorában kimetszették, de kiválóan értett a füvekhez legyen az
gyógyító vagy ártó, szinte mindet ismerte. Ezen tulajdonságai különösen alkalmassá tették rá, hogy mellette
szolgáljon. A mákonykereskedők munkája - főleg az olyanoké, akik hozzá hasonlóan a különleges patikaszerek
forgalmazásával keresték a kenyerüket - amúgy is megkövetelte a diszkréciót.
- Nem sokat jár a szája igaz? - mordult a háta mögött egy rekedten dörmögő hang, mire az Aranyszemű a
lakosztálya bejárata felé fordult. A tarini műhelyben készített, abbitacéllal megerősített ajtó nyílásában alacsony,
de annál szélesebb alak őrködött, mézsárga bőrű, sebhelyekkel borított férfi. Zahern Casser, a félvér niarei
fiatalabb korában veszett hírű pusztakezes harcosnak számított, az arénák és kocsmai összecsapások hírneves
bajnokának.
- Megértjük egymást - rántott egyet a vállán Desmor. - Ha beszélgetni akarok, akkor hazamegyek, és befekszem
az ágyba, az asszony mellé. Mást már amúgy sem nagyon csinálunk a dunyhák alatt. - Zahern horkantva adott
hangot jókedvének, majd megropogtatta az ujjait. Noir szolgája tűnődve mérte végig az egykori bajnokot. Casser
több mint egy évtizede visszavonult már a pénzért vívott összecsapásoktól, vagyonát pedig Desmor üzletébe
fektette. Ő találta ki a gondosan felépített rendszert, ami szavatolta a biztonságos ügymenetet. Az erkélyfolyosó
északi sarkát mívesen kovácsolt vasrácsok zárták le, amely mellett Zahern tanítványai őrködtek. Fiatal, szigorú
regula szerint élő tanoncok, akiket az egykori harcmester nevelt, iskolájának falai között. Desmor lakosztályához
csak fegyvertelen vásárlók érkezhettek - nem számított, hogy nemes, vagy kalandozó - senki sem léphetett acéllal
a falak közé. így nem kellett tartani egy rablástól, hiszen puszta kézzel csak igen kevesen bírtak el a mézbőrű
mesterrel.
 A hajdani harcművész megvakarta acélszürke sörtével bontott koponyáját, majd kilépett a lakosztály bejárata
elé.
- Ideje munkához látnunk - biccentett a folyosót lezáró rácsozat felé, ahol már megjelent néhány lehetséges
vásárló. Nem tülekedtek, a legtöbbjük amúgy sem magának vásárolt, megbízója, ura vagy úrnője ügyében kereste
fel az Aranyszeműt. A várakozók lábai között, szinte észrevétlenül kígyózott keresztül Ernar apró alakja, kezében
egy borostyánszín palackot dajkálva. Amikor melléjük ért, felvigyorgott gazdájára, majd besurrant a lakosztály
ajtaján, hogy felkészüljön a kuncsaftok fogadására.
Desmor végigsimított a nyakában viselt szimbólum vésetén, ami egy félig lehunyt szemet formázott.
- Tartsd nyitva a szemed! - mondta Zahernnek - Mostanság nehéz és zavaros álmok gyötörnek. Nem látom a
jövőt, az Antiss homályos és hideg, mintha maga Noir is másfelé tekintene.
A harcmester összevonta drótszerűen burjánzó szemöldökét.
- A szállítmány miatt aggódsz?
Az Aranyszemíí megrázta a fejét.
- Amiatt éppen nem, azzal már megvannak a terveim. - Másnap estére egy különleges rakományt várt a kikötő-
be, vagyonokat érő, ritkaságnak számító alapanyagokat, amit a Vörös Testvériség egyik kalmárhercege szállított a
számára. - Valami más nyomaszt, de nem látom, merről fenyeget a veszély - dörzsölte meg gondterhelten a
nyakában függő medált. - De talán holnapra Noir felfedi előttem a jövendő titkait.
Zahern biccentett, aztán a karjait a mellkasa előtt összefonva lecövekelt a bejárat előtt. Az Aranyszemű sem várt
tovább, egy utolsó pillantást vetett a nagyteremben ünneplő tömeg felé, majd belépett a lakosztályába, és
bezárta maga után az ajtót. A háromujjnyi tölgyfából ácsolt, keresztlapolással és mágiával megerősített gádor
külső felén nem volt kilincs, csak belülről lehetett kinyitni.
Desmor már majd tizenkét esztendeje - mióta úgy döntött letelepszik - élt és kereskedett itt, különféle
bódítószerekkel, afrodiziákumokkal és egyéb herbáriumokkal, azok közül is a legkülönlegesebb fajtájúakkal. Az
üzlet jobban ment, mint valaha is remélte. Jelenléte Torozonnál már épp úgy hozzátartozott a nagy hírű épület
mindennapjaihoz, mint a földszinten működő pénzváltóé. Üzletfeleit - akik a város polgárai, és a hírneves
kalandozók közül kerültek ki - amúgy sem fogadhatta volna a kalmárnegyedben álló, bűzös alkimistaműhelyek
mocskában. Kellett egy hely, ahol nyugodt körülmények között tárgyalhattak. A Taverna hírneve garantálta a
minőséget, nem számított, hogy méregről, mákonyról, vagy épp álmokról esett szó.
Lakosztályát Torozon engedélyével rendezte át úgy, hogy az megfeleljen igényeinek. A legnagyobb helyiséget
egy tiszteletet parancsoló tölgyasztal osztotta ketté, két kényelmes székkel. A széles bútordarab mögött
faragásokkal ékített, bársonnyal szegett karosszék, háta mögött százfiókos szekrény, ami a hálószoba és a
fürdőkamra között helyezkedett el. A tenyérnyi rekeszekre osztott szörnyeteget fanyar, keserű illat lengte körül, a
gyomrában tárolt alapanyagok kipárolgása. Ebben csak a hagyományos patikaszereket tárolta, a drága,
különlegesen ritka anyagokat egy kahrei készítésű zárszekrény rejtette, ami az asztala mellett támaszkodott a
falnak - olajfeketén csillogó vasalásait vörösre lakkozott mahagónival burkolták körbe. A bejárat két oldalán
alacsony, selyemmel szegett kerevetek álltak, ha egyszerre több vendéget kellene fogadnia.
Ernar is itt foglalt helyet, mandolinjától megszabadulva vaskos, bőrbe kötött könyvet vett magához a belső
szobából, és néhány ónveszőt a keze ügyébe, hogy pontosan felvezethesse a raktárkészletben történt
változásokat, és a később esedékes megrendeléseket.
Desmor leült az asztal mögé állított székbe, majd maga elé vette a pipáját. Nem akart rágyújtani, de szerette, ha
van valami a keze ügyében, amivel lefoglalhatja az ujjait. Levette az övére akasztott dohánytasakot is, amiből
kettőt is magánál hordott - egy kisebbet fekete bársonyból, és egy nagyobbat smaragdzöld selyemből szabva. A
zöldet tette maga elé az asztalra, és aztán már nem is maradt több ideje, Ernar kitárta a bejáratot, beljebb
engedve az első üzletfelet.
Innentől kezdve gyorsan rohant az idő, a kuncsaftok szinte egymás kezébe adták a kilincset. Kalandozók, arcukat
maszkok és csuklyák mögé rejtő helybéliek, átutazók, a nemességet szolgáló lakájok és komornák. Volt, akinek egy
fiolányi feketevér kellett, másoknak némi kevélymag vagy épp angyalkönny, esetleg egy fonatnyi farkasfű. Mire
leszállt az éjszaka, Desmor már alaposan elfáradt, pedig legfontosabb kuncsaftja érkezése pont napszállta után
vált aktuálissá. Végül aztán megkérte a törpét, hogy főzzön neki egy kanna fűszeres kékteát, amivel talán
visszanyerhet valamit a frissességéből.
Közben várt vendége is megérkezett, legalábbis az ajtó deszkáján koppanó jelzés szerint. Desmor intett
Ernarnak, aki odahagyta a forrón lobogó vizet, és kitárta a lakosztály ajtaját. A nyíláson hatalmas termetű,
olajosan barna bőrű dzsad lépett be, vállát fekete köpeny, fejét arannyal hímzett smaragdzöld emámé takarta.
Omer Dyar Dahud, Erion egyik legjobb hírű gladiátorkereskedője. Kellemes, citromosán friss illatvíz aromája lengte
körül alakját, ujjain aranyfénnyel csillogtak gyűrűi.
- Galradzsa legyen hozzád kegyes, Desmor Hassyen! - köszöntötte a papot, majd helyet foglalt az asztal előtt álló
karosszékben. A tölgyfából készített bútordarab felnyögött a súlya alatt.
 Az Aranyszemű könnyedén megérintette a homlokát.
- Neked pedig legyen nyugodt az álmod, nagytiszteletű! Csak nem a rég esedékes tartozás ügyében kerestél fel?
- Egyből a közepébe vágott, nem engedte, hogy a dzsad cirkalmas szóvirágokkal rabolja az idejét. - Mert ha igen,
akkor azonnal előkerítjük a számlakönyveket és összeszámoljuk a rendezetlen tételeket - mosolygott rá a
kereskedőre, majd hátradőlt a karosszékében.
Omer Dyar Dahud régi ügyfele volt, hozzá hasonlóan jövevény Erion falai között, aki mostanra már otthonának
vallotta a nyolcezer éves óriást. Egykoron egyszerű gladiátorként kereste a kenyerét, hogy nevenincs bahradából,
jónevű kereskedővé emelkedjen, aki saját istállóval, és tucatnyi hírneves viadorral rendelkezett.
- Egyelőre még nem - emelte fel a kezét kissé ingerülten az egykori gladiátor, és végigsimított feketére festett
szemöldökén. - Ha minden jól alakul, a hónap elején lesz egy összecsapás az egyik magánarénában. Annak a
díjából pótolni tudom az elmaradt aranyakat.
Desmor kétkedve ingatta meg a fejét.
- Ha minden jól alakul? Már megbocsáss, nagytiszteletű, de az ilyen viadalok sohasem alakulnak a legjobbak
szerint. Az általad felhalmozott tartozás pedig napról napra újabb aranyakkal hízik, és én nem vagyok biztos
benne, hogy képes leszel törleszteni ezt az összeget. Félek, hiába a régi barátság, hamarosan fel kell keresnem a
hercegi számvevőszéket a tartozásod rendezése miatt.
A gladiátorkereskedő dühösen meredt Desmorra, fogai összecsikordultak a szájában. Erion hercegének
számvevői rajta tartották a szemüket a letelepedett polgárok pénzügyein, és nem voltak restek felvásárolni az
eladósodott erioniak kintlévőségeit, hogy egy életre a hercegi család mellé láncolják a város lakóit, tovább
erősítve az uralkodócsalád pozícióját. Omer Dyar Dahud nem engedhette meg, hogy ilyen helyzetbe kerüljön.
A dzsad megdörzsölte az állát, majd apró papírdarabot húzott elő a ruhája ujjából.
- Ha kell, akkor magasabb kamatot fizetek neked, mint a hercegi bankház. Ráadásként lenne még egy
megrendelésem, amire már most szükségem lenne. - A mostot erősen megnyomta és egy papírlapot csúsztatott át
az asztalon. Az Aranyszemű rápillantott a kézzel körmölt listára, amin igen változatos szerek szerepeltek.
Gyógynövények és serkentőszerek, jó néhány adag al bahra-kahremmel megfűszerezve. Omer mindig gondot
fordított az istállójához tartozó viadorokra, saját tapasztalataiból tudta, hogy csak a megfelelően felkészített
gladiátornak van esélye a győzelemre.
Az Aranyszemű tűnődve ingatta meg a fejét.
- Jókora adag, mint mindig. Van raktáron mindenből, de mivel még mindig adós vagy az előző két szállítmány
ellenértékével - szomorúan széttárta a kezét. - Nem hiszem, hogy tudok ennyit hitelezni neked. Bár, talán van más
lehetőség, hogy könnyítsünk a nehézségeiden.
Az egykori viador kíváncsian hajolt előrébb a székén.
- Hogyan?
- Arany helyett, mondjuk, törleszthetnél egy apró szívességgel.
A dzsad összehúzott szemöldökkel mérte végig az Aranyszeműt.
- Egy szívességgel? Miféle szívességgel?
Desmor megforgatta kezében dajkált pipát.
- Holnap fut be a kikötőbe a Vörös Testvériség egyik galleonja, ami néhány igen különleges alapanyagot, és ritka
növényt hozz a számomra. Az én gondom az, hogy a Testvériség kapitányai soha sem szállnak partra, üzletelni csak
a fedélzeten szoktak. Így hát nekem kell elmennem hozzájuk, ami nem veszélytelen, főleg most, a Maszkok
ünnepén. Ráadásként igen nagy mennyiségben szállítanak nekem, ezért aztán egy kisebb vagyont kell magammal
vinnem. Nem kenyerem a kardforgatás, az üzlettársam, Zahern pedig egymaga nem elég a megfelelő,
biztonsághoz. A zsoldosok kompániái megbízhatatlanok, a kalandozók megfizethetetlenek. Nekem azonban
holnap szükségem lesz egy csapatnyi megbízható kardforgatóra, és ha meg tudunk egyezni, akkor a te embereid
közül fogadnék fel néhányat. Amennyiben neked így megfelel, ennek fejében elengedem a tartozásod egy részét.
Omer Dyar Dahud hosszan töprengett, majd megvakarta az álkapcsát.
- Megoldható a dolog. Féltucatnyi veterán szerintem bőven elég lesz. Cserébe elengeded minden tartozásom, és
az új rendelésért sem számítasz fel semmit - bökött vaskos ujjával a Desmor kezében fehérlő papírlapra.
Az Aranyszemű egy darabig számolt magában, majd rábólintott az alkura, és elégedett arccal nekilátott
megtömni a pipáját.
- Rendben van. Megegyeztünk. Nem kívánsz rágyújtani? - bökött a dzsad övébe tűzött pipaszár felé. - Igen finom
ez a dohány.
Omer megrázta a fejét.
- Megtisztelsz, de most inkább nem élek vele. Megyek és összeszedem az embereimet. Ha nem a gyakorlóterek
környékén lebzselnek, akkor elég nehéz a nyomukra akadni.
Desmor kegyesen intett az ajtó felé.
- Holnap napszállta után találkozzunk Darton-tornyának tövénél, az épp félúton van a kikötő felé.
 - Rendben van - emelkedett fel székéről az egykori viador, - Holnap, napszállta után, Darton-tornyánál.
Az Aranyszemű kikísérte az ajtóig, majd ő is kilépett az előtérbe, behúzva maga után a súlyos alkotmányt.
Zahern ellépett a korlát mellől, és kíváncsian követte tekintetével a lépcsőn lesétáló dzsadot.
- Kifizette a tartozást?
Az Aranyszemű rábólintott, majd megdörzsölte a nyakában lógó szimbólumot.
- Mondhatjuk úgy is. Az ő viadorai kísérnek minket holnap a kikötőben. Nem bízom a Testvériség embereiben.
Valaha mindannyian kalózkodásból szerezték a vagyonukat, nem szeretném, ha kedvük támadna nosztalgiázni. Ha
odaállítok egy csapatnyi harcedzett, állig felfegyverzett gladiátorral, eszükbe sem jut valami aljasságon törni a
fejüket. - Ezzel hátat fordított a füstös nagyteremnek, és visszament a szobájába, hogy a hosszú nap végén végre
nyugodtan elfogyassza a teáját.

***

A napszállta után leereszkedő köd szürkésfehér fátyol-ként borult Erion fölé, opálos derengéssé fakítva az
utcákat megvilágító .fáklyák és lámpások fényét. Sápadtan kavargó felhőivel csak a paloták és szentélyek
oromzatára bűvölt varázsfények boldogultak, szúrós, könnyeket fakasztó ragyogásuk átsütött a ködpára oldalán.
A kapualjakat és gádorokat mindenütt koszorúkba fonott virágfüzérek és torzán mosolygó maszkok díszítették, a
szűk utak macskakövén élénk színű szirmokat sodort a szél. Az utcán mulatozó tömeget egyáltalán nem zavarta a
tejszínű félhomály, a boltíves árkádok alá, apró díszkertekbe húzódott társaságok talán még örültek is a váratlan
jelenségnek. A tetők gerince felett időről időre színpompás tűzvirágok lobbantak, szemfényvesztők által
támasztott lidércfények, vagy a szukék negyedében készített kránkőporos röppentyűk lángjai.
Desmor Hassyen féltucatnyi kardforgató kíséretében vágott keresztül a ködhomályos utcákon, balján Zahern
széles alakjával. Omer gladiátorai - csuklyás köpönyegek, dísztelen, aranyzöldre festett maszkok mögé rejtőző
dzsadok - laza védőfalat húztak köréjük, pillantásuk nyugtalanul járta a párától homályos sikátorok bejáratát. Az
átláthatatlan, fehér derengés az Antisson kavargó homályra emlékeztette Desmort, baljós érzésekkel borzongatva
a gerincét.
Kísérete a Darton-torony tövében csatlakozott hozzá, Omer Dyar Dahud - aki jádezöld maszka mögé rejtette
arcát - egyedül a hatfős csapat vezetőjét, a lángmarta arcú veteránt mutatta be neki név szerint. Siraah, az
öregedő viador azonnal átvette a vezetést, embereit gyakorlott parancsnokként osztotta védencei köré. Ő maga
állt a menet élére, baljára egy magas, világos bőrű bajvívót - hamufehér tincsei alapján valami toroni származék -
állított, míg jobbját egy vékony, rekedtes hangú dzsad vigyázta. A hármas mögött közvetlenül Desmor lépdelt,
balján Zahrennel, a sort a maradék három babrada zárta, köpenyes, maszkos alakjuk túlvilági külsőt kölcsönzött
nekik. így vágtak át a Fogadónegyed házai között, az öböl sószagú dokkjai felé.
- Merre? - fordult hátra Desmorhoz Siraah, miután elérték a kikötőpart bálákkal és ládahalmokkal telizsúfolt
szélét.
- Keletnek - intett bal felé az Aranyszemű -, ha minden igaz, a szabadkikötő szélén, a régi Fénytorony mellett
vetettek horgonyt. - A veterán mogorván bólintott, és a megadott irányba fordulva vezette tovább a kis csapatot.
A kikötő ezen a részen még sűrűbb volt a köd, egyedül a révkapitány palotáját, és hullámtörő végére épített
gáterőd tornyait megvilágító varázsfények dacoltak a szürkésfehér áradattal.
Desmor szótlanul lépdelt a veterán bahrada nyomában, kezében azt a féltenyérnyi fémlapot forgatta, amit a
Vörös Testvériség közvetítője küldött neki előre. Zöldes patinával borított, háromágú horgonnyal és koronával
ékített plakett volt, amiből valami idegen érzés áradt, mintha nem emberi kezek verték volna egykoron. Az
Aranyszemű megrázta a fejét, és a zsebébe csúsztatta az ódon veretet. Most már jobb lesz, ha inkább az előtte álló
feladatra összpontosít, a kalmárhercegek közelében nem engedhette meg magának, hogy elkalandozzanak a
gondolatai. Köpenye alá nyúlt, és megigazította a drágakövekkel degeszre tömött bőrerszényt, ami szinte lehúzta
az oldalát. Ha minden jól megy, háromszoros haszonnal szabadulhat majd meg a felvásárolt anyagtól.
Miközben ezen morfondírozott, elérték a kikötő deszkahátú mólóinak peremét, ahol fekete kísértetekként
magasodtak a hajók, némelyik szürke ködlepel mögé rejtőzve, mások díszesen kivilágítva, mintha maguk is az
ünnepre készülnének. Szkoggok és karakkák, gályák és karavellek, evezős és vitorlás tengerjárók kusza
összevisszaságban.
Az álltaluk keresett hajó a világtalanul magasodó Fénytorony árnyékában horgonyzott, árbocainak csúcsai
felértek a godorai időkből megmaradt építmény tetejéig. Törzsét fekete gerendákból ácsolták, vörösre festett
vitorlái a keresztrudakra tekerve pihentek. Orrdíszét - szélesre tárt karú gyereklány, egyik kezében korona,
másikban háromágú horgony - ugyanaz a zöldes patina borította, mint a közvetítőtől kapott medált. A hosszan
elnyúló hajótest végén háromszintes tatbástya nyújtózott a ködfelhők közé, faragások, szobrok és színes
üvegablakokkal borították egész a tetejéig. Fényesen izzó varázsfények világították meg, amitől olybá tűnt, mintha
egy kastély tornya lenne.
 A galleon mellett nyújtózó repedezett kőmólót elborították a kereskedők csapatai, akik saját áruikat próbálták a
koronával és horgonnyal kivárt mellényt viselő alkuszokra tukmálni. Desmor ügyet sem vetett az egymást
túlordító kalmárokra, inkább felzárkózott az elöl haladó Siraah mellé, úgy lépdeltek a hajóról lebocsátott palló elé.
Lépés széles, kötélkorláttal ellátott deszkaszál előtt három fegyveres, és egy dzsadvíztől illatozó hivatalnokféle
várakozott, akinek olajtól fénylő koponyáját egyetlen vörösre festett tincs uralta. Az Aranyszemű felmutatta neki
a fémlapot, mire amaz odabólintott a fegyvereseknek, akik félrehúzódtak a feljáró elől, szabad utat engedve a
hajó felé. A kontyos a csapat élére állt, maga után intve Desmort és kíséretét. Átlépdeltek a feljárón, be a galleon
oldalába vágott, fénytelenül ásító rakodókapu bejáratán, ami úgy tátotta a pofáját, mint valami éhes szörnyeteg.
A nyílás mögött fehéren szikrázó varázsfényekkel megvilágított, széles folyosó várt rájuk, minden benyíló és
elágazás előtt újabb és újabb őrökkel. Vezetőjük tétovázás nélkül navigált a félhomályos útvesztőben, valami
távolról előkanyargó zeneszó felé vezetve a csapatott. Lépcsőkön ereszkedtek le, egészen a hajószörny gyomrának
mélyére, egy széles, kétszárnyú kapu elé, amit fél tucat páncélos kardforgató őrzött. Kísérőjük várakozásra
parancsolta őket, és belépett a résnyire nyitva hagyott kapuzat szárnyai között. Jó néhány percig álltak itt, mikor
aztán feltárult a gádor, és a zeneszóval keveredő, ánizsillatú füstfelhők között egy hájas, kyr módra készült
dreggisbe öltözött férfi lépett ki, arcán tintakék festéssel. Oldalát két kardforgató, és egy kénsárga csuhás papféle
vigyázta.
A Desmor balján álló gladiátor - akit hamuszín fürtjei miatt toroninak gondolt - összerezzent, amikor meglátta,
és beljebb húzódott a mellette állók árnyékába.
Az Aranyszemű észrevette a mozdulatot és kérdőn fordult az északi felé.
- Ki volt ez?
A fakó hajú ingerülten igazított egyet az arcára erősített maszkján.
- Syroen Dreg Enerysse, a Láncbarátok első embere. Nem értem mit keresett itt. Aligha vásárolni akart ezektől.
Noir szolgája megcsóválta a fejét.
- Ne becsüld le a Vörös Testvériség lehetőségeit. Nagyon jók a kapcsolataik a Kobrák klánjával, így aztán képesek
szinte bármit megszerezni.
Zahern megdörzsölte a koponyáját borító sörtét.
- Egyátalán, hogy kereskedhetnek itt ezek bármivel is? Sehol sem látom a herceg számvevőit, vagy a révkapitány
embereit.
Desmor végigsimított a nyakában lógó szimbólum oldalát.
- Igen egyszerűen megoldják. Már az érkezésük előtt előreküldik valamelyik ágensüket, aki fejedelmi ajándékot
ad a hercegnek, cserébe egy menlevélért, ami megkíméli őket a tintanyalók kellemetlenkedésétől.
Zahern felhorkant, és megropogtatta az ujjait.
- Akkor az tényleg fejedelmi ajándék lehet, mert a mi derék hercegünk nem éri be akármivel.
Az Aranyszemű csendre intette, mivel a kétszárnyú ajtó újra feltárul, és kísérőjük lépett elő, beinvitálva őket az
ajtó mögé.
A bejárat mögött tágas fogadóterem várt a belépőkre, zölden ragyogó varázsfényekkel megvilágítva. A hajó
bordázata katedrálisokat megszégyenítő boltívekben hajolt össze a fejük felett, a feketetölgyből hasított
gerendákról a padlóig lógtak a vitorlányi díszlobogók. Hátrább, a terem túloldalán, deszkából ácsolt emelvény,
tetejére uschayafából faragott trónust állítottak, drágakövekkel kirakott műremeket. A szék karfái között sovány,
vörösarany ha¬jú férfi ült, finom vonásai alapján Desmor úgy vélte, nem kevés elfvér is csörgedezhet az ereiben.
Oldalt, a karosszék mellett legalább kéttucatnyi válogatott fegyveres várakozott, Ynev minden sarkából toborzott
kardforgatók. Az Aranyszemű látott olajsárga bőrű enoszukeieket, prémmellényes nomádokat, toroniakat
hamuszín hajjal, világos és sötét bőrű férfiakat észak és dél minden pontjáról. A zenét az emelvénytől balra
elhelyezkedő zenekar szogáltatta, négy zenész, két lant, síp és furulya. A trónszék előtt púderezett arcú, vérvörös
selyemköntösbe öltözött eunuch várakozott, bágyadt pillantással méregette a trónszék elé járuló csapatot, majd
embermagas botját a padlóhoz ütögetve elcsendesítette a zenekar hangjait.
Kísérőjük átadta neki a horgonnyal díszített fémlapot, mire az eunuch megnézte a hátára vésett rúnákat, majd
súgott valamit a kontyosnak, aki eltűnt az egyik földre lógó selyemlobogó mögött.
- A fényes tekintetű Hariq, a Vörös Testvériség kereskedőhercege megszerezte számodra, amit annyira kívántál
- fordult végül Desmor felé a herélt, hangja vékony volt és éles, akár a legtöbbnek a fajtájából. - Ígéretéhez híven
elhozta neked észak és dél kincseit, mindazon javakat, melyekről egy évvel ezelőtt megegyeztél ágenseivel -
Tapsolt egyet, mire az egyik lobogó mögül négy szolgáló két lapos, de annál szélesebb ládát hozott elő, és
lepakolta őket a trónus elé.
Az Aranyszemű letérdelt a ládák mellé, és felhajtotta a bársonnyal bevont tárolók tetejét. A sárga selyemmel
bélelt rekeszekben apró üvegcsék, tégelyek és szelencék, olajos pergamenbe, viaszosvászonba csomagolt magok,
koszorúra fonott fűfélék kötegei hevertek, gondosan felcímkézve. Közöttük fémkupakkal lezárt, szesszel töltött
tárolóedények, belsejükben zölden, elevenen ragyogó levelek, pirosan, sárgán, liláskéken csillogó bogyók és
termések, mintha csak most szakajtották volna őket valami fa vagy bokor ágáról.
Desmor magabiztos mozdulatokkal ellenőrizte a minőséget, megszagolva, néha megízlelve a különböző
alapanyagokat. Valóságos vagyon hevert előtte, a Fekete határ mögül, vagy épp Ediomad tárnáiból származó
ritkaságok. Végül aztán odabólintott az eunuchnak, és felállt a ládák mellől. Benyúlt a köpenye alá, leoldotta
övéről vaskos bőrerszényét. A vörös selyembe burkolt herélt intett az egyik szolgálónak, aki kerek ezüsttálcát
nyújtott az Aranyszemű elé. Noir szolgája kioldozta az erszény száját lezáró bőrszalagot, és odazúdította tartalmát
az elébe tartott tálkára. A zölden szikrázó varázsfények vörös ragyogást lobbantottak a szétterülő rubinkövek
mélyén, akárha eleven parázsdarabok hevertek volna tálca tetején. A szolgáló a kereskedőherceg elé tartotta
tálcáját, aki előrébb hajolt ültében, úgy vette szemügyre a drágaköveket. Szemlélődött egy darabig, majd
elégedetten bólintott, és elintette magától a szolgálót.
A kövér eunuch újra padlóhoz ütögette vasalt végű botját.
- A fényességes Hariq elégedett az árral, és az üzletet megkötöttnek tekinti. Ezen kegy mellett a továbbiakban is
lehetőséget biztosít neked, hogy szükség idején megkeresd megbízottjait - odabólintott a kontyosnak, aki
visszaadta Desmornak a zöldes patinával borított fémlapot.
Az Aranyszemű meghajolt a félelf felé, majd intett a kíséretének, akik felemelték a keskeny ládákat és kifelé
indultak a fogadóteremből. Háborítatlanul hagyták el a hajót, és átvágtak a rakparton tülekedő kereskedők
között, egyenest az egymásra halmozott ládahalmok közé.
A szürkén fodrozódó párafelhők az éjközép közeledtével egyre sűrűbbek lettek, tejfehér, átláthatatlan ködfallá
olvadva nehezedtek a macskaköves utcák burkolatára. Az Aranyszemű hátán minden egyes megtett láb után
újabb és újabb izzadságcseppek gördültek alá, jobbja görcsösen szorította a tőre markolatát. Időnként idegesen
pillantott a háta mögé, ahol Omer gladiátorai a szállítmányt cipelték. Ketten-ketten minden láda mellett, a fehér
hajú toroni pedig a sor végén, kezében csupasz penge. A csapatot a veterán Siraah vezette, háta mögött
Desmorral és Zahernnel.
Erion utcái még ilyenkor sem voltak néptelenek, a sápadtan kavargó ködből időnkét magányos alakok
bukkantak elő, vicsorgó astesi-maszkok, denevérszárnyként lebbenő köpenyek mögé rejtőzve, hogy aztán
homályos szellemekként tűnjenek el a páraleplek mögött. Furcsán, visszhangosan terjedő hangok és zörejek,
fémesen csikorduló sarokvasak, tébolyult nevetés egy sötéten ásító kaputorok árnyékából Godora egykori
szívének éjszakái nem voltak veszélytelenek, ilyenkor négy, és kétlábú ragadozók siklottak elő odúikból, olyan
fajzatok, amiknek nem volt helye a napfényes falak között. Egy sokezer éves város árnyai.
Ennek ellenére sokáig nem akadt gondjuk hazafelé tartva, egészen addig, míg el nem érték az Árnyszínház háta
mögött álló apró tér peremét. A mozaikkal kirakott burkolatú térség szélén tucatnyi, szedett-vedett páncélba
öltözött alak várakozott, félkörbe rendeződve állták el a téren átvezető utat.
- Eddig és ne tovább, urak! - lépett előrébb a vezérük, akinek szakálla ujjnyi fonatokba fogva verdeste mellkasát.
- Aki ilyen kései órán jár ezen az útvonalon, aligha tarthat számot a hercegi gárda védelmére. Szerencsére a mi
bátor kompániánk nem fél szembeszállni az éjszaka vámszedőivel, megvédelmezve a békés polgárok nyugalmát.
Cserébe nem kérünk sokat, talán egy arany fejenként elegendő lesz, hogy békével folytathassátok utatokat.
Desmor hallott már efféle csapatokról, akik többé-kevésbé hivatalosan működtek, egyes kerületek urai bérelték
őket, hogy megnehezítsék az ünnepek alatt elszaporodott útonállók dolgát. A szakállas zsoldos és az oldalát
vigyázó tetovált arcú népség türelmesen várakozott, egyátalán nem tűntek idegesnek. Mint ahogy Siraah sem, aki
nyugodtan előrébb lépett, az övéről leoldozott erszényét a markába kapva. Amikor aztán megfelelő távolságra ért,
gyorsabban mozdult, mint ahogy egy hozzá hasonló termetű embertől várni lehetett volna.
Vasalt orrú csizmájával kirúgott a szakállas balján álló tetovált arcú lába felé, száraz reccsenést fakasztva a
zsoldos térdéből. Amaz fájdalmas kiáltással rogyott össze, páncéljában csörömpölve hemperedett oldalt. Siraah
még közelebb lépett a szakállas vezérhez, aki szitkozódva tapogatózott a kardja után. A veterán gladiátor nem
húzott fegyvert, inkább a kezében tartott súlyos erszénnyel csapott az arcába, fémes csörrenéssel törve ki a fogai
nagy részét. Bal lábfejét beakasztotta a nagydarab északi bokája mögé, és egy lendületes taszítással hátralökte,
egyenesen a jobbján álló fegyveres mellkasának.
Mikor végzett, Siraah nyugodt mozdulattal előhúzta rövid pengéjét, és végigmérte a zsoldosok csapatát.
- Úgy vélem, esetünkben el kellene tekintenetek a vámaranytól, hiszen a város lakóiként minket ingyen
megilleti ez a védelem! Ráadásként, amúgy sem igazán szorulunk rá. Nincs igazam? - fordult hátra Desmorhoz és
társaihoz, akik az egyetértés jeléül mindannyian előhúzták fegyvereiket.
A félkörben álló zsoldosok között dühös morgolódás támadt, de aztán lassan hátrább húzódtak, szabad utat
engedve az Aranyszemű kíséretének,
Desmor nagyot sóhajtva fújta ki a tüdejébe szorult levegőt. Már két napja kínozták álmait úrnőjének
figyelmeztetései, ezért is fogadta fel Omer embereit, úgy tűnik, nem is hiába. A Fogadónegyedig hátralévő út már
eseménytelen volt, a lámpásokkal és varázsfényekkel megvilágított utcákon sétáló Erioniak inkább a saját
ügyeikkel foglakoztak, nem a Torozon felé siető csapat dolgaival.
A Taverna bejárata előtt sűrű tömeg örvénylett, valósággal közelharcot kellett vívniuk, mire bejutottak a széles,
kétszárnyú kapu torkán. A nagyterem asztalai között a megszokottnál is többen várakoztak asztalra, az egymással
tízféle nyelven perlekedő, kockázó és beszélgető kalandozók hangja elnyomott minden mást. Tálcájukat a fejük
fölé emelő inasok és pincérek kígyóztak keresztül a forgatagon, izzadságtól gyöngyöző arccal teljesítve az újabb és
újabb rendeléseket. Desmor örült ennek, mert így legalább senkinek sem tűntek fel a magukkal cipelt csomagok.
Siraah vezetésével tülekedtek keresztül az első emelet erkély folyosójára vezető lépcső mellé, és kapaszkodtak fel
a vasalt peremű grádicson.
Az Aranyszemű megkönnyebbülten nyitotta ki a lakosztálya ajtaját - a nyakában függő háromtollú kulccsal - és
beengedte a ládákat cipelő dzsadokat. Azok nagyokat nyögve helyezték a fal mellé a terhüket, majd karjukat
dörzsölve léptek félre, és nyújtóztatták ki elzsibbadt tagjaikat. Desmor elégedetten szemlélte meg a két ládát.
Durván másfél évre való alapanyag hevert előtte; megbecsülni sem merte, hány mérő aranyat fog keresni vele, ha
mindezt eladható formába dolgozzák szabadosai. Letörölte a szemébe csorgó verítéket, és az oldalára lépő Zahern
felé fordult, aki tágra nyílt szemmel meredt a ládákra.
- Mit szólsz hozzá? - kérdezte testőrét és üzlettársát, aki nem szólt semmit, mivel hangok helyett habos vért
köhögött fel az ajkai között. Kidőlő fatönkként zuhant a földre, a hátából előmeredő, enyhén hajlított pengéjű
dzsad kés vádlón meredt a plafon felé.
Az Aranyszemű rémülten kapott a tőre felé, de már nem maradt ideje cselekedni. A háta mögé lépett bahrada a
kardja markolatával sújtott a tarkójára, vöröses fényt lobbantva a szemei előtt, amit aztán hamar elnyelt az
öntudatlanság feneketlen sötétsége.

***

Desmor lassan tért magához, a tarkóján lüktető fájdalom emelte lépésről lépésre ki az öntudatlanság fekete
bársonyából. A lakosztálya padlatán hevert, háta az íróasztala oldalának támaszkodott. Mikor megemelte a fejét,
azonnal megszédült, a homloka mögött mintha higany lötyögött volna.
Az első dolog, ami a szeme elé került, Ernar apró alakja volt, akit valaki egy hosszú, egyenes karddal döfött
keresztül, egy astesi-maszkot szegezve a hátához. Oldalt, a törpe teste mellett még két halott: Zahern Casser és a
hamuszín hajú toroni viador holtteste hevert. Hátrább, a bejárat mellett három dzsad kardforgató támaszkodott a
falnak, kezükben a ládákból előszedett csomagokat forgatták. Balra, a mahagónival körbeburkolt szekreter mellett
Siraah és egy másik viador dolgozott, a zárakat nyitó tárcsákat forgatták, próbáltak rájönni, hogy nyílik a ravasz
szerkezet.
Jobbról diszkrét torokköszörülés hallatszott, és amikor Desmor nagy nehezen arra fordította a fejét, egyből
felismerte kései látogatóját. Az asztal mellé állított karosszékében Omer Dyar Dahud, az egykori viador ült,
kezében jádezöld maszkját forgatta.
- Látom, magadhoz tértél - bólintott az Aranyszemű felé, miközben az ujjai között tartott astesi-maszk díszítéseit
tanulmányozta. - Már aggódtam, hogy kénytelen leszek valami seborvost hívatni, aki újra használható állapotba
hoz téged.
Desmor fintorogva dörzsölte le a tarkójára alvadt vért, és egyenesbe tornászta magát.
- Nem ebben egyeztünk meg! - mérte végig a dzsadot, és eligazította gyűrött ruháját. - Azért béreltem fel a
tieidet, hogy megvédjenek, nem azért, hogy kiraboljanak!
Omer megvonta a vállát.
- Manapság kénytelen vagyok ilyesmire fanyalodni. Nem csak neked tartozom, ráadásként az üzlet nem megy
úgy mostanság, ahogy kellene. A herceg a véremet szívja, Kis Ibara emírje pedig aranyat követel tőlem minden
egyes viadal után. A harcosaimról gondoskodnom kell, a bestiamesterektől vásárolt szörnyetegek pedig nagyon
drágák, és minden egyes alkalom után kénytelen vagyok újakat vásárolni - széttárta a karját. - Sajnálatos módon
neked tartozom a legtöbbel, és ha minden igaz, te tartod a legtöbb aranyat a kezed ügyében - intett a kahrei
szekretert felé. - Egyszer sikerült belepillantanom a vállad felett, mikor kinyitottad. Én mondom neked, vétek ilyen
sok aranyat egy helyen tartani.
- Vétek bizony. De mi van a becsülettel? - kérdezte Desmor, miközben megtapogatta az övét, és örömmel vette
észre, hogy a pipájának semmi baja nem esett.
- Becsület? - horkant fel a gladiátorkereskedő, és végigsimított a szemöldökén. - Minek nézel engem?
Kalandozónak? Mindenki úgy boldogul, ahogy tud.
Az Aranyszemű fájdalmas fintorral tapogatta meg a tarkóján növekvő dudort, majd előhúzta az övébe tűzött
pipáját, és megemelte Omer felé.
- Megengeded?
 Az egykori gladiátor kegyesen intett, majd felrakta lábait az asztal szélére. Desmor leakasztotta övéről
dohányzacskóját, és lassú mozdulatokkal megtöltötte a pipáját. Miután végzett, egy apró, kahrei szikragyújtóval
meggyújtotta, és elégedett arccal pöfékelt fel néhány füstfelhőt.
- És most hogyan tovább? - pillantott a dzsadra, miután kifújt pár füstkarikát.
Omer Dyar Dahud a szekreterre bökött az ujjával.
- Nem rabolnám sokáig az idődet. Ha megtennéd, hogy felnyitod nekünk azokat a zárakat, már itt sem vagyunk.
Az Aranyszemű tűnődő pillantás vetett a zárszekrény oldalának támaszkodó Siraah felé.
- Szóval csak ennyi? Kinyitom nektek, és már végeztünk is? Mindenki megy a maga útján?
A gladiátorkereskedő megrázta a fejét.
- Azt nem mondtam. Tudod jól, hogy nem hagyhatlak életben - szinte bocsánatkérő mozdulattal tárta szét a
karját. - Túl sok hírneves barátod van, és ki tudja, mennyi lekötelezetted a város nemesei között. Ráadásul soha
nem alhatnék többé nyugodtan.
Desmor kesernyés mosollyal bólogatott, majd köhécselve pöfékelt a pipájából, és újból a dzsadra pillantott.
- Tehát, amit én kapok...
- Gyors és kegyes halál! - bólogatott Omer. - Ahogy az arénában szokás. Ezt sohasem tagadhatod meg a legyőzött
ellenféltől.
- És ha nem nyitom ki?
A kereskedő megvonta a vállát.
- Síraah korábban Sobira hírhedt börtönében, a Fekete Rózsában szolgált, a nagytiszteletű Ferirg Amas, az emír
kedvenc kínmesterének tanítványai között. Bár azóta már sok idó eltelt, még mindig többet tud a fájdalom
művészetéről, mint amit északon tanítanak róla. Ha ellenkezel velem, ő fog meggyőzni róla, hogy jobban jársz, ha
együttműködsz velünk.
Az Aranyszemű vetett egy pillantást Siraah felé, majd az ajtó mellett ücsörgő bahrada felé bólintott.
- És nekik mennyit szánsz abból, amit odabent találsz?
- Azzal te ne törődj! - mordult most már ingerülten Dyar Dahud. - Ezeknek a derék embereknek a családjaira én
viselek gondot, épp ezért hűségük töretlen, bizalmukat pedig nem kell arannyal megvásárolnom. - Az ajtó mellett
támaszkodó dzsadok némán helyeseltek, bár nem tűntek túlzottan lelkesnek.
- Döntsd el, mit választasz! - folytatta Omer. - Amint kinyitottad, már nem kell tartanod semmitől. Ha viszolyogsz
a pengétől, felőlem magadhoz veheted valamelyik mérgedet is, amit használsz, és akkor úgy lesz vége, ahogy te
akarod.
Desmor lehunyt szemmel pöfékelt néhányat, az illatos dohányfüst lassan megülte a lakosztály levegőjét.
- Rendben van - bólintott végül nagyot sóhajtva. - Felnyitom a zárakat. De előbb mond el, miért kellett a saját
emberedet is megölnöd? - bökött a pipájával a földön heverő, hamuszín hajú északi felé. - Taián neki is tartoztál
valamivel?
Omer felhorkant ültében.
- Nem, nem tartoztam neki. Ráadásul nem is az én emberem volt, csak tegnap fogadtam fel, leginkább a külseje
miatt. Ha valaki vizsgálódik majd itt, és megtalálja ennek a holttestét, akkor a toroniak után kezd nyomozni, nem
pedig az én népem között kérdezősködik. És mielőtt megkérdeznéd, a nekromanták miatt sem kell aggódnom,
mivel az összes maszka belsejébe lélekcsapdát vésettem a festés alá - emelte feljebb a kezében tartott astesi-
maszkot.
Desmor elismerően bólogatott.
- Lenyűgöző! Ugy tűnik, mindenre gondoltál - mondta a dzsadnak, majd köhögve megütögette a mellkasát. -
Finom ez a dohány - emelte feljebb fekete bársonyból szabott dohányzacskóját. - Nem szeretnéd kipróbálni? - Az
egykori gladiátor csak a fejét rázta meg. - Kár, pedig igazán finom - vonta meg a vállát az Aranyszemű. - Én magam
keverem, tizenhárom fajta igen ritka összetevőből. „Könnyű álomnak" neveztem el, mivel a füstje képes örökre
megszabadítani a nyomasztó gondoktól. - Felpillantott az ajtó mellett ücsörgő bahradakra, aztán a zárszekrény
mellett várakozókat vette szemügyre, majd elégedetten feltápászkodott a padlóról. Siraah mellé akart lépni, de
ahogy előrébb mozdult a szekreter mellől, azonnal megtántorodott, és szédelegve kapaszkodott a vasszekrény
oldalába.
Az Aranyszemű ügyet sem vetett rá, inkább a ruháját igazgatva kihúzta magát.
- Kiváló íze mellett van néhány igen hasznos mellékhatása is. Például elég egy szippantás a füstjéből, és ellopja
az erőt az emberek tagjaiból, olyan gyengévé téve őket, akár egy újszülött. Gyors és alattomos méreg, mivel amíg
nem próbálsz mozogni, addig észre sem veszed, hogy valami baj van.
Omer Dyar Dahud összehúzott szemmel méregette az előtte álló papot, majd megpróbált felállni a székéből, de
a lábai azonnal kifordultak alóla, és esetlenül visszazuhan a karfák közé.
- Mit műveltél, te átkozott? - hörögte rémült tekintettel, miközben próbálta egyenesbe tornászni magát.
 - Ahogy az előbb mondtam, a pipadohányom füstje mérgező. Kiszívja az erőt a tagjaidból, és gyenge leszel tőle,
akár egy csecsemő - biccentett a dzsad lábai felé az Aranyszemű. - Nem is hallottál még ilyesmiről, igaz? A te fajtád
a Fű termesztésén, és az illatvíz készítésén kívül nem sokban jeleskedik. - Az ajtó mellett ücsörgő bahradák is
megpróbáltak felemelkedni a kerevetről, de nem jártak sikerrel. Ketten elterültek a padlón, a harmadik megtett
két lépést, sőt még a kardját is sikerült félig kihúznia, mielőtt térdre zuhant volna az Aranyszemű előtt.
Desmor nem zavartatta magát miatta, könnyed mozdulattal mellkason rúgta, majd félresöpörte a földre hullott
kardot,
- Na, ezzel megvolnánk - fordult vissza a gladiátorkereskedőhöz, majd kétrét görnyedt egy mélyről felszakadt
köhögőroham alatt, ami apró vércseppeket csapott az ajkaira. - Bocsáss meg nekem - folytatta miután levegőhöz
jutott bár minden reggel magamhoz veszem az ellenmérget, de attól még nem túl egészséges, ha pipadohánynak
használom ezt a szert! - Ezzel a fekete dohánytasakot visszaakasztotta az övére, a smaragdzöld mellé.
Az egykori gladiátor izzadságtói csillogó arccal küszködött a karosszékben, újra és újra megpróbált
feltápászkodni, de egy idő után már a kezei is cserbenhagyták, nem maradt elég ereje a karfákra markolni.
- Mit... mit akarsz csinálni? — kérdezte aztán, mikor végül feladta a harcot.
Desmor Hassyen nem válaszolt, csak átsétált a százfiókos szekrénye mellé, és kihúzott egyet a tenyérnyi
rekeszek közül. Apró, pókhasú üvegcsét vett magához, aminek tetejére az illatvizeken használatos fújtatót
erősítették.
- Ezt a szert „Noir kegyének" hívják. Elég némi permet az arcodra, és már álomba is süllyedsz, mély álomba,
ahonnan csak azok képesek visszatérni, akiknek elég erős a lelkük ahhoz, hogy elnyerjék az Álmok Úrnőjének
kegyét. Az Antiss síkján, ahol az én istennőm uralkodik, sok szörnyűség megeshet egy erőtlen lélekkel. Persze ha
elég elszánt vagy, és megtalálod a kiutat, felébredsz majd, akár egy rossz álomból.
A dzsad összehúzott szemmel méregette az Aranyszeműt, majd rávicsorgott a papra.
- Jól van, kufár! De jobb lesz, ha eltűnsz a városból, mielőtt magamhoz térek. Mert legyőzőm a ribanc istennőd
minden démonát, és visszajövök érted a pokol fenekéről is.
- Noir legyen kegyes hozzád! - bólintott rá az Aranyszemű, és az arcába fújt egy adagnyi permetet. Az egykori
gladiátor megpróbálta visszatartani a lélegzetét, hogy aztán vörösre puffadt arccal lélegezzen egy nagyot,
tüdejébe szíva a bőrén párolgó folyadék illatát. A szemei szinte azonnal kifordultak, hogy néhány rángás után
nyugodt álomba süllyedjen. Desmor sorra vette a földön heverő összes többi bahradát is, mindegyiket Noir
birodalmába segítve. Miután végzett, összetört néhány üres üvegcsét a padlón, majd kinyitotta az egyik ablakot,
hogy kiszellőz¬zön az álomolaj illata. Magához vette a holtak maszkjait, és kitárta a lakosztály ajtaját, ki is ékelve a
nehéz alkot¬mányt. Odakint - a kései óra ellenére - továbbra is folyt a mulatozás, a mámorosan ünneplő tömeg
nem is gyanította, mi folyik a fejük felett.
Mielőtt elhagyta volna a lakosztályát, visszanézett a földön heverő alakokra, és végiggondolta milyen történettel
fog Torozon, és később a hercegi gárda vizsgálóbiztosa elé állni. Távolétében egykori üzletfelei betörtek a
lakosztályába, és megpróbálták kirabolni. Megölték az embereit, majd ostobaságukat tetézve eltörtek néhány
illékony méreggel töltött üvegcsét, megpecsételve saját sorsukat. Egyszerű és hihető történet. A tolvajokat
minden bizonnyal a kerület ispotályába szállítják, ahol a gondos kezelésnek hála, még sokáig életben tarthatja
őket a kirurgusok tudománya.
Desmor úgy gondolta, talán pár nap múlva maga is meglátogatja őket, hogy biztos legyen a felépülésükben.
Persze nem a való világban, hanem valamelyik éjszakán, mély és megnyugtató álomba süllyedve. Akkor majd
kiderül, hogy a derék Omer és emberei vajon az arénán kívül is megállják-e a helyüket. Az Aranyszemű fáradtan
fordított hátat a lakosztály bejáratának, és a lépcső felé indult, hogy felkeresse a Taverna gazdáját a betörés
hírével. Csak remélni merte, hogy nem álmából kell majd felvernie.

Körtvélyes Ákos
A család mindenek felett
I.
 Az Eriont szegélyező évezredes városfalak látványa majd minden utazóból csodálatot, a letűnt ősöknek szóló
elismerést vált ki. Talán a szemlélődő még egyszer sem fordult meg Ynevnek ezen szegletében, talán éppen csak a
rendes heti vásárra igyekszik, ahogyan élete során már sokadik alkalommal. Mégsem állhatja meg, hogy a néhol
ötven láb magas gigász árnyékába lépve el ne merengjen: milyen aprók is az istenek teremtményei a múlt csodái
mellett. Persze léteznek olyanok is, akiket nem önt el az áhítat, és erre minden bizonnyal jó okuk van. Talán
számukra e falak veszélyt, vagy éppen az elkerülhetetlen vég ígéretét hordozzák, és láttukra - ki tudja? - még a
végítélet harangjait is hallják megkondulni. Az ilyenek leszegett fejjel inkább a földet vizslatják, ha már valami erő
ismét a Városok Városába szólította őket, korábbi bűneikért vezeklésül.
A hercegi gárda szilvakék ujjasát viselő férfi, akárcsak társai, a kapuhoz közeledő lovast vizslatta. Az
utazóköpenye csuklyáját már idejekorán hátravető érkezőről csak húsz lépés távolságból tudta megállapítani,
hogy nő, és hogy igencsak elcsigázott; tartása és az út porába révedő tekintete kimerültségéről árulkodott. Hogy
messziről érkezett, nem jelentett újdonságot; az őr kedvenc elfoglaltságának hódolva igyekezett felmérni, hogy
vajon miféle lehet. Szabad levegőhöz és vágtához szokott hátasa alapján nagyvilági kalandornak is vélhette volna.
Öltözete - az utazóköpeny által takart vajszín ing és a lovaglócsizmában elvesző sötét nadrág - azonban kevés
kapaszkodót adott, nem úgy a málhán által vetett keskeny kardja. A rapír, ez a díszes kosárral felszerelt kecses
penge ezúttal árulkodónak bizonyult, léte mindennél ékesebben szólt, hogy hordozója nemes, nagyvilági lélek.
Megvakarta szabad jobbjával feje búbját, és mint mindig, amikor nyugtalanság költözött lelkébe, sercintett
egyet. Egészen közel ért már az ismeretien mire megfogalmazódott benne, miért is a lassan eluralkodó borzongás:
kalandozó lehet az ebadta, úgy ül azon az átkozott lovon, mintha az ég alatt nem lenne mitől tartania...
Szavamra, így is lehet, ha szemrevaló fehérnép létére egymagában jár-kel, és nem átall az istenekből csúfot űzve
kurtára nyírt hajjal mutatkozni.
Egy fertályórával azt követően lett csak úrrá rajta a megkönnyebbülés, hogy a formula szerint köszöntötte és
útbaigazította a jövevényt. Kezében még mindig a shadoni tantumot szorongatta, a metszett királyi profil
vonalaiban keresett gondolatai elől menedéket. Mire az érme társai mellé került a hercegi címerrel ékes vasládika
biztonságába, bizonyossággá érett benne: lelkén szárad majd, hogy cápát szabadított Erion tarka halakkal zsúfolt
akváriumába.

***

A cápa együtt úszott az áramlattal: az utazónegyed határán, a lemenő naptól hunyorogva tartott a város - és
mint sokan vallják, a világ - központja felé. Torozon Tavernája emlékei szerint kényelmes szobákkal, gondtalan
órák ígéretével és fűszeres borral fogadja vendégeit. Izzadságtól nedves ingét, portól fakó utazónadrágját és
elnyűtt köpenyét is cserélni vágyta; váltás ruhája, ahogyan az őt ideszólító levél is, gondosan összehajtogatva
lapult valahol a málha mélyén.
Az utcán hömpölygő tömeget, a színek kavalkádját figyelte, de a papírosra vetett szavakon töprengett.
Sokadszorra tette azóta, hogy kézhez kapta Sobira homoktól megvert városában. A futár, akit apja utána
eresztett, szűkszavúnak és felettébb mogorvának bizonyult találkozásukkor. Nem kárhoztatta érte: akinek
bölcsőjét a Gályák tengere ringatta, nehezen viseli az ibarai forró nappalokat. Hogy a küldönc még azelőtt útra kelt
ismét, hogy a családi címerrel ékes pecsétet feltörhette volna, és hogy a betűket papírra vető családfő még csak
választ sem várt tőle, dühvel töltötte el. Az öreg Penrado Marvillo, a kereskedőhercegségek hatodik legnagyobb
dinasztiájának feje, másfél száz hajó és többször annyi élet ura a kétségbeeséstől és a bizonyosságtól vezérelve
írta levelét. A kacskaringós betűk magukban hordozták az elkeseredett apa féltő segélykiáltását: elveszett
gyermekének - a másiknak, kit fiúként és örököseként többre tartott a nagyvárosba tévedett ifjúnak kívánna óvó
szárnyat, és ki lenne erre a legalkalmasabb, mint a családi fészekből korábban kirepült testvér? Hogy a
felemlegetett repülés inkább zuhanásnak bizonyult, és egy jóképű vándornak hála menekülésbe torkollott, arról
hallgatott az a levél. Mielőtt az utolsó soron is végigfuttatta volna a szemét, már tudta, hogy számára nem a
manifesztációs háború által kavart homokviharok rejtik a további kihívást, s hogy az emámét nemsokára újra
köpenyre cseréli majd.
Nem akart késlekedni, az időjárás mégis hetekig egy helyben toporgásra kárhoztatta. Hiába csatlakozott a
céljának megfelelő irányba tartó karavánhoz, kerülni kényszerült, és a növekvő sürgetés ellenére hosszá
hónapokig tartott, mire Ordanig, és onnan az alkonyatkor is nyüzsgő Erionba jutott. A városba, amely öt
esztendeje - Domvikra, tényleg csak öt éve történt? - egyik pillanatról a másikra vált nagyvilági otthonból
ellenségei fészkévé, s mindez egy apróság miatt, ami neki akkor már semmit, a godorai nagyherceg fattyának
azonban annál többet jelentett. Érthető persze a felháborodás, az ifjú hódító a veszteségtől terhes nap óta a
párnák ölén nem, csak fegyverrel a kezében nevezhette magát férfinak... Hogy ennek utána is megannyi párbajban
győzött, azt kevésbé őrzik meg a krónikák, mint azt, hogy az utolsó vágást is egy nő, holmi boszorkány ejtette
rajta, és azzal a vágással többet vesztett jó hírénél.
 Mire Torozon Tavernájának lámpásokkal megvilágított fémkapuját megpillantotta, már csak a levél utolsó sorain
rágódott: „Nolía! Siess, kérlek, fivéredről hónapok óta nem kaptam hírt... ha fontos neked a családod, és tudom,
hogy így van, megteszed, amit aggódó atyád kér.,,"

2.
A Törpe Kakas rogyadozó viskónak tűnt Torozon palotájához képest, szűk termei időről időre mégis zsúfolásig
teltek az olcsó élvezetekre szomjazókkal. Számukra nem kocsma, mindinkább otthon, egyeseknek pedig
templomnak bizonyult ez az épület, hol könnyű pénzen mérik a múlttal való kibékülést. ők azok, akik keresnek és
mindig találnak gyógyírt e helyütt, s mert kijózanodva tovatűnik a nyugalom fénye, alkonyatra ismét poharaikat
szorongatva foglalják el megszokott helyeiket.
A betérő első pillantásra megállapította, hogy mocskosabb zugot tán keresve sem találhat a
Szórakozónegyedben, és mivel nő létére a söntésig jutott különösebb incidens nélkül, még szerencsésnek is
vallhatta magát. Utóbb mégis változtatni kényszerült véleményén, ahogy a kocsmáros elébe lökte a foltos
poharat, benne a helyiek kedvenc búfelejtőjével. Ivott, s mert az elmúlt hetekben több hasonló helyen tette
ugyanezt, hát felkészült a legrosszabbra is. Az első akadályt sikerrel vette: a bornak csúfolt lőre lecsúszott a
torkán, és erővel bár, de sikerrel lent is marasztalta. A következő próbához azonban még kevesebb kedvet érzett,
hiába bizonyult az is elkerülhetetlennek. Várta a leghamarabb felé nyúló kezet, megragadta, és mire a pultra
szorította az izzadságtól bűzlő támadóját, három ujját roppantotta el.
- A következő elbúcsúzik a szemétől - villantotta meg a köpenye rejtette kést, és körbenézett. Pillantására
visszahúzódtak az árnyak, a szórakozást remélők csendben visszaereszkedtek a székeikre. Mire eleresztette a
remegő szerencsétlent, újabb ital és a kocsmáros kérdő tekintete várta. - Keresek valakit - mondta, s mert tudta,
hogy nevekkel itt nem sokra menne, elővett egy Marvillo-címerrel hímzett kendőt. A söntés mögött álló alaposan
megnézte a tintaszín pajzson keresztbe rakott kardot és lándzsát, az alattuk úszó gályák képét, a borostyánt, ami
mindezt körülölelte, majd a helyiség távolabbi végébe mutatott.
Nolía alig ismerte fel a füstbe olvadt alakban régi tanítóját, ki egykor történelemre, grammatikára és világi
nyelvekre oktatta. Az ősz férfi magába roskadva ült a falnál, valaha gondosan tisztán tartott ruhái foltoktól
tarkított rongyok. Szája szegletén a félkegyelműek mosolya, kezében napi betevője remegett.
Felrángatta a lócáról és a bejárat felé penderítette. A rongygomolyag tehetetlenségében feldöntött egy asztalt,
újabb kavarodást, szitkokat és magasba emelt öklöket vonva maga után. Néhány rúgással és egy újabb méretes
hajítással később az öreg az egyik utcai pocsolyában feküdt. Hangosan zihálva igyekezett kikerülni a lendülő lábat
és nem járt sikerrel. Felnyögött, majd belehemperedett az esővízbe.
- Elég, kérem, ne ...! - zihálta - Ne bántson, kérem, ne...
- Henrig mester, örülök, hogy újra látlak. Ha jól számolom - gondolkodott el a másik -, idestova tíz éve, hogy nem
találkoztunk,
- Hogy...? - nézett értetlenül az egykor megbecsült tanító. Igen távoli lehetett az emlék, hiszen csak sokára
kezdett derengeni a felismerés fénye a vizenyős szemekben. - Nolía? Te vagy az? Hogy lehet...? És mit keresel itt?
- Látom, sok kérdés foglalkoztat, tiszteletre méltó mester - utóbbi két szót félreérthetetlen gúnnyal nyomta meg
-, de ugye megérted, hogy én inkább... a sajátjaimra keresném a válaszokat? - Az öreg fájdalmasan összerándult az
újabb rúgástól, ismét csatát vesztett a másik fürgeségével szemben. - Remélem, nem kell majd magamat
ismételnem!
Várt, míg alábbhagy a pocsolyából felcsapó zokogás.
- Fél éve talán, hogy nyolcadmagadban átlépted Erion kapuit - újabb lendítés és a dobbanást követő nyögés -
mert fivérem, Nilar kalandra, nagyvilági nyüzsgésre, nőkre vagy vérszagra vágyott. Apám ellátott titeket jócskán
pénzzel, és cserébe nem kért mást, csak épségben térjetek meg földjére; örököse legalábbis mindenképp.
Ideérkezésetek nem sikerült valami csendesre, úgy beszélik a helyiek. Belépőként tolvajokkal verekedni és
összeakaszkodni a söpredékkel nem vall bölcs emberre. Mondd, tényleg ennyire ostoba ifjúvá serdült rég nem
látott rokonom?
- Nem, nem ostoba, a legkevésbé sem... — emelte fel a fejét az öreg — Fiatalnak, naivnak és forrófejűnek
nevezd inkább, aki rossz tanácsadókra hallgatott!
- Magadra gondolsz, ha jól sejtem...
- NEM! — csattant fel a tanító. - Nem én vittem rossz útra, és ha már mindenképpen bűnöst keresel, hát nézz
inkább magadba... - Halkabban folytatta: - Te voltál az, aki megszöktél otthonról. Olyan messze futhattál volna... a
Sheralon túlról biztosan nem kaptunk volna hírt felőled. Miattad ébredtek Nilarban vágyak csaták, vérengzés és...
halál iránt.
- Meghalt? Azt mondod, a fivérem halott? — térdelt le a nő.
 - Nem tudom. Kijátszott minket és elment. Mostanra. .. ki tudhatná?
- Ha te nem is — folytatta Nolía -, tán a többiek? Rufard, a kardmester? És a testőrök? Ők tudhatják?
- Rufard, igen - kapott a néven Henrig -, talán ő tudja.

3.
Rufard, a Marvillo-ház kardmestere kissé kapatosan tért meg alkalmi otthonába, a Hét Pikkelybe, karján a dzsad
játékbarlangban nyert érmehalmok láttán ráakaszkodó örömlányokkal. Odakaffantott a fogadósnak, majd a
lépcső felé vette az irányt. Fene nagy jókedvében nem egy lakót felvert álmából, de emiatt a legkevésbé sem
zavartatta magát. Az emeleten azonban, ahogy belökte szobája ajtaját hamar elmúlt a jókedve. No, nem mintha
férfiként kevésnek érezte volna magát az ágyán fekvő harmadik hölgyhöz is, azonban elrettentette, hogy annak
tekintetében nem a várható örömök ígérete tükröződött. Elbocsátotta a lányokat, a távolodó szitkozódások
közepette belépett a szobába és kérdőn nézett a várakozóra.
- Nolía Marvillo úrhölgy személyesen. Micsoda megtiszteltetés és milyen meglepő is egyben - hajolt meg
bizonytalanul Rufard.
- Az bizony... én mégis azt hiszem számítottál rám.
- Nos, nézzük csak, miért is? - tette csípőre kezét a kardmester. - Apád, az öregedő vezérbarom dajkának állít a
fia mellé, hogy én törölgessem a taknyos orrát. Ostoba a kölyök, arra vágyik, amit minden okos ember messzire
kerül, és amikor elkeveredik a nagyvárosban, kire is számíthatna a mi címzetes barmunk? Persze, hogy a régen
elkóborolt kislányára... ne nevettess!
- Eszem ágában sincs. Válaszokért jöttem, és tőled most meg fogom kapni őket.
- Bájos ez a magabiztosság, kicsi Nolía, de kérdezned sem kell. Nem tudom, hol van a fiú, és felőlem akár a
legmélyebb pöcegödörben is lehet - Rufard magához húzott egy széket és leült.
- Te sem hiszed, hogy így van. Mikor...?
- .. .láttam utoljára? Több hónapja. Beleunt a bálokba, a származásához méltó társaságba. Rattikani és Torozon
fogadóiban legyeskedett, kalandozókkal parolázott. Nem lehet azt állítani, hogy az istenek híján lennének a
humorérzéknek; téged talán nem ingerel kacagásra, hogy a shadoni főúr porontya végül egy gorvikiban lelt
barátra? - Kuncogott. - Fuchetti elég nagy hal ebben a pocsolyában. Felhajtó, kufár, aki megélhetést, izgalmakat és
veszélyt kínál az arra éhezőknek. Ki tudja, tán öcsédnek is megfelelő elfoglaltságot kerített. Meglehet, a kis ficsúr
nagy hősiesen beparádézott az Elátkozott Vidékre, ott aztán az első szúnyog szépen halálra döfködte, még mielőtt
kardot ránthatott volna - vigyorogva dőlt hátra.
- Ha így gondolod, miért nem tértél haza? Apám az őrizetére rendelt, miért nem teljesítetted a kötelességedet? -
szökött magasba Nolía hangja.
- Ilyen hírekkel álltam volna a herceg elé? - Maradt nyugodt a másik. - Hogy a fia megőrült? Ugyanúgy a veszély
bolondja lett, mint a nővére? - Nem várt választ a kérdésre. - Maradok inkább, és hű szolgáló módjára várom a
visszatértét.
- Igen, s mint látom, addig sem unatkozol...
- Igazán nem várhatja senki, hogy ölbe tett kézzel üljek. Gondolnom kell a saját igényeimre is... és ha már itt
tartunk... - húzódott közelebb - igazán örülök, hogy az ágyamban láthatlak.
- Gondolom. - Végigsimított a takarón. - Valamivel kényelmesebb, mint amilyen helyeken annak idején öleltél.
- Nos, igen. De azt el kell ismerned, hogy a romantikát egyik sem nélkülözte - görbült mosolyra a férfi szája.
- No és anyám? Már nem részesít kegyeiben?
- Megtenné talán, de a távolság bizony éket ver a vágyaink közé... - került még közelebb. - És különben is, az ő
ágyában mindig fáztam, mintha jégkásába feküdtem volna - rázkódott meg színpadiasan. - Persze veled...
szerencse, hogy csak felerészben vagy pyarroni, s inkább apád heves természete ütközött ki rajtad...
- Igen, talán szerencse - tekerte lejjebb a lámpást az ágyon ülő.
Rufard a gyengülő fényben még végigfuttatta szemét a másik domborulatain, s mert a nő arcáról további
bátorítást vélt leolvasni, úgy történt, hogy az örömlányok elküldésével mégsem maradt hálótárs nélkül.

***

Hajnalban bújt ki a kardmester ágyából, nem sokkal később már a kelő nap az utcán találta. Gyalog készült
megtenni a Torozon Tavernájához vezető utat, és a távolság elég időt hagyott neki, hogy átgondolja teendőit.
Rufard hazudott: a fiú halott.
Óvatosan kinyitotta ökölbe szorított ujjait, és fényben is megvizsgálta az ékszert, amit a férfi mellényzsebében
talált. A súlyos gyűrű a Marvillók címerével hirdette, hogy hordozója a család tagja, gazdag díszítettsége pedig
arról is vallott a hozzáértőknek, hogy akinek az ujján feszül, örököse a hercegnek és úr az övéi között.
 Rufard hazudott.
Rufard halott.

4.
A gorviki felhajtó, Dario Fuchetti a kardmester halála után egy héttel lépte át ismét Torozon Tavernájának
küszöbét. A hazaérkezők magabiztosságával nyitott be a nagyterembe. Kabátját kedvenc székére vetette, ő maga
azonban nem ült le bérelt asztalához, hanem a szívélyes kuncsaftoknak tartogatott mosolyával felhágott az
emelvényre. Megveregette egyik-másik ott üldögélő hátát, elsütött pár harsány tréfát, míg néhányan rajta
köszörülték a nyelvüket hahotázva. Jókedvéből azonban jottányit sem vesztett az idő múlásával. Itt-ott üzleteket
ütött nyélbe: van akit a biztos halálba küldött, másokat a megdicsőülés felé.
Nolía távolabb ült a sokat foglalkoztatottak körétől, és az alakuló tömeg ellenére sem aggódott amiatt, hogy a
felhajtót elveszíti szem elől; vásári bohócokat idéző tarka ruhája talán még a híres narvani karneválon is
feltűnőnek bizonyult volna. Kivárta, amíg Fuchetti lefutja szokásos köreit, majd asztalához intette a szélesen
mosolygó gorvikit.
- Lám, micsoda szerencse sodorta utamba Dél egyik legszebb virágát? - hajolt mélyre az asztalhoz lépő férfi.
- Bár e szokatlan hajviselet megtévesztheti a gyakorlatlan szemet, engem azonban nem tesz bolonddá -
folytatta, leülve az asztal mellé -, felismerem, ha kivételes emberrel találkozom.
- Elhanyagolható a különbség szerencse és balszerencse, hétköznapi és kivételes között - felelt Nolía, majd az
asztal közepére perdítette a gyűrűt és a férfi szemébe fúrta tekintetét. Nem látott benne különösebb változást.
- Gazdátlanná vált ez az ékszer. Azt a kezet keresem, amelyik viselte, s úgy tudom, hogy nálad jó helyen járok. -
Arca kőszoborhoz vált hasonlatossá, tekintetéből jeges tűz sütött.
A felhajtó veszélyt érzett, egyik keze az asztal alá tévedt, míg a másikkal az ékszerért nyúlt.
- Szép kis csecsebecse - forgatta meg az ujjai között -, de nem emlékszem, hogy valaha is láttam volna —
folytatta óvatosan. - Ám ha orgazdát keresel...?
- Felfrissítem kissé az emlékeidet. A fiút Nilarnak hívták. Ő viselte ezt a gyűrűt. Ilyen ékszertől nem válik meg az
ember önszántából, úgy sejtem, nem élt már, amikor valaki lehúzta róla. A valakit már megtaláltam. Most a
miértekről fogunk szót ejteni.
- Élt még a fiú, de ha kérhetném... - nyelt nagyot a másik, aki eleddig nem hitte, hogy képes lehet torok ilyen
gyorsan kiszáradni. - Torozon külön helyiségeket tart fenn az ilyen szavaknak...
Nolía bólintott, így a gorviki felállt, és elindult, hogy a beszélgetés az emeleti tárgyalók egyikében
folytatódhasson.
Éjközép után nem sokkal ért a keleti kapuhoz, alatta ilanori ló, körülötte a múlt lebegő kísértete. Ugyanígy
menekült akkor is, öt éve, nyomában lovasok. A mostaniak ugyanolyan veszettül hajszolták hátasaikat, mint a
hercegi sarj pribékjei, és a kezükben villogtatott pengék ugyanúgy kegyetlen halált ígértek. Nem maradt idő, és
nem maradt lehetőség a magyarázkodásra: alighogy a gorviki vére a padlóra fröccsent, súlyos léptek döngtek a
lépcsőn, és csakhamar öklök az ajtó fáján. A zár még tartott, amikor Nolía az ablakon keresztül a párkányra, majd
a csatornákon leereszkedve a térre jutott. Az istállóban egy fehér mén várta, hogy lenyergeljék, de erre már nem
maradt ideje a meglepődéstől ledermedt szolgának.
Árnyként ugratott át a sorompón, hogy aztán tovább - zúdulva legázolja az elé ugró alabárdos szerencsétlent.
Jókora előnyre tett szert, amikor megszabadult alkalmi hátasától. A fáradt állat nem sokáig bírta az általa diktált
tempót. Rácsapott a ló farára, de annak nem akaródzott vad vágtába ugrani, hogy ezzel messzire csalja üldözőit.
Inkább ügetésbe csapott át és egyenesen a kapu irányába indult. Nolía megütközve nézte egy pillanatig az állatot,
majd sarkon fordulva bevetette magát az erdőbe.

5.
Az esti szél meglebbentette a függönyöket, beszökött a szobába, eljátszott az égve hagyott gyertyákkal - egyiket-
másikat ki is oltotta és hidegével megébresztette az addig békésen szendergő asszonyt. A vár úrnője felült széles
ágyában, korát meghazudtoló fürgeséggel kibújt a takarók alól, s az ablakhoz sietett. Félúton vette észre, hogy
nincsen egyedül. Kedvenc kerevetén egy árny terpeszkedett és őt figyelte.
- Légy üdvözölve, anyám! — törte meg a csendet az árny.
- Nolía? Te? Itt? - kérdezte vékony hangján a pyarroni nő.
- Látom, jobban csak akkor lepődtél volna meg, ha fivérem állít be hozzád.
- Hogyan? Mégis...?
- Vagy Rufardra számítottál inkább? Mert - folytatta Nolía mit sem törődve a másik kérdéseivel — ez esetben is
csalódást kell okoznom: ő sem tér vissza hozzád, azt hiszem esze ágában sem volt. Még mindig a tőled kapott
aranyakon mulatozott, amikor találkoztunk, de mozdulatlanul feküdt, amikor búcsút intettem neki. Azóta már
felelt a bűneiért Domvik előtt, ahogyan majd mind megtesszük egyszer. Én is... és persze te is.
- Igen. Mindenki... a maga istenének.
- Miért gyűlölöd a gyermekeidet? - csattant fel a fiatalabb érces hangján. - És miért váltottad meg fiad útját a
halálba?
- Apád tehet róla - válaszolta suttogva az úrnő. - Gyűlölöm őt, mindennél jobban! Ti... az ő vigyorát viselitek, az ő
durva hangján szóltok, érintésetek ugyanúgy karcol, mint az övé. Mit szerettem volna bennetek? Apád az, aki
tönkretett. Feleségül követelt. Soha nem nyúlt hozzám szelíden, nem szólt hozzám kedvesen.
- Annyi csupán az ok, hogy örököse vesztét kívántad?
- Nem Nilar halálát akartam, de mindinkább azt, hogy lássam, apátok hogyan sorvad el. A kétely, hogy valaha is
visszatér rajongva szeretett gyermeke, olyan gyorsan alázta tetterős férfiból remegő öregemberré, mint ahogyan a
nap lassan, de biztosan elszívja a tó erejét. Nincs az a méreg, aminek hatását ennyire élveztem volna. Láttam,
ahogyan székébe roskad esténként, és lassan kifolyik ujjai közül az élet. Széttörtem az álmait, mint ahogyan ő is
széttörte az enyémeket.
- Bosszú hajtott hát?
- Igen, és megtenném újra és újra - bólogatott meggyőződéssel, míg az ágy szélére kuporodott.
- Többé már nem. Vége, anyám - kelt fel Nolía.
Az asszony lezúduló penge hangját várta, fájdalmat és halált; ehelyett azonban távolodó lépteket hallott.
- Értem, most apádhoz mész.
- Nem hozzá - mondta fáradt hangon a távozó. - Nála már jártam.
- Várj! Mondd el, kérlek, Nilar... hogyan halt meg?
Megállította a kérdés, de vissza már nem fordult, úgy válaszolt:
-Az erioni városfal... Nilart leitatták és odacsalták azok, akikben megbízott - folytatta akadozva a fal egyik
járatába vitték, habarccsal és téglával zárták el a kivezető utat. Kalandozni akart, ők csak segítettek, vallotta
utolsó percében az egyikük, de az istenért - fortyant fel -, fegyvertelenül, mezítelenül hagyták a sötétben - halkult
el ismét. - Azt kívánom, bár soha ne ébredt volna fel...
Kilépett az ajtón. A szobából utána szökő fojtott zokogást még az udvaron is hallani vélte.

***

Penrado Marvillo megvetéssel figyelte az ágyon heverő testet. A világos színű párnák között még szinte élőnek
tűnt a Pyarronból hozott asszony, de a csuklójából eredő, az ágyneműn terjengő vörös foltok nem hagytak
kétséget afelől, hogy nem lakozik már benne élet. Elfordította a tekintetét róla, kinézett az ablakon a távolba, ahol
a hasas felhőkön túl Eriont sejtette. Haragra gerjedt, és könnyekkel a szemében engedett szabad utat a kitörni
kész érzelmeinek. Vad tombolása meghátrálásra késztette a gyülekező vihart is.
Szolgái csak jóval később merészkedtek be a zokogó, megtört vénemberhez. Felsegítették, és csak egyikük
figyelt fel a hangra, ahogy egy apró ékszer a padlón koppant. Nem emelték fel, és az ágyon felejtett, összegyűrt
levélhez sem nyúltak. A vértől és könnyektől szennyes, elmosódott papíron csak pár sor maradt olvasható, köztük
az utolsó is:
„.. .mert fontos nekem a család!"

Bereczki Viktor
Elhivatás
Kalh elégedetlenül dőlt hátra ültében, és unott mozdulattal tolta feljebb látüvegét.
Rosszallón méregette az asztalon heverő fóliánst, mintha az értelmes lény lenne, aki szántszándékkal csalódást
okozott neki. Egyetlen ismerőse sem lepődött volna meg, ha látja: köztudott volt, hogy a főszámadó többre
becsüli üzleti könyveit bármely elfszabásúnál.
A fóliáns lapjain, dacára a megrovó pillantásnak, nem jelentek meg a kívánt szavak. Kalh lassan feltápászkodott,
a korának kijáró óvatossággal becsukta a kötetet, majd helyére tette a falnál álló, díszes könyvespolcon.
 Végigfuttatta ujját a kopásnak indult gerincen, tekintete elidőzött a másfél évezreddel korábbi dátumon. Maga a
fóliáns nem volt ennyire öreg: alig pár évszázada készült másolatként egy sokkal korábbiról. Ez volt az utolsó üzleti
könyv, ami a tűzvész előtti időkből megmaradt; a mellette álló kötet már az Égi Fény XXIV. századában kszült. Azt,
amire Kalhnak oly nagy szüksége lett volna, a hiányzó évszázadokban jegyezték le egy másik Erionban, mely jóval
azelőtt a lángok martalékává vált, hogy Kalh meglátta a napvilágot. Mostanra biztosra vette, hogy az istenek újabb
kegyetlen tréfát űznek vele.
Hátrált pár lépést, hogy egész hosszában belássa a könyvek sorait. Sosem jutott eszébe megszámlálni őket, de
úgy becsülte, van belőlük vagy háromezer. Bennük sok tízezer lap, melyeket sok tucat kéz rótt tele a bevételek és
kiadások, adók, jutalmak és egyéb költségek oszlopaival.
Ha az érdekelte volna, hány aranyért vásárolt a fogadó takarmányt a 2500. évben, csak oda kellett volna sétálnia
a megfelelő dátummal megjelölt kötethez, és megkapta volna a választ. Ugyanilyen könnyen megtudhatta volna,
hány vendég szállt meg Torozonnál tavaly, vagy a rég letűnt századok alatt. De háromezer kötet sem tudta
megmondani neki azt, amit tudni akart.
- Végső soron mindegy - jelentette ki. - Ezer évnél biztosan régebben történt a dolog.
Nem vidították fel a tényből fakadó kilátások. A könyvespolc porát a combján veregette le tenyeréről, aztán
leakasztotta az egyik tekercstartóra aggatott olajlámpást, és kilépett a raktárhelyiség ajtaján.
Legjobb lesz, ha saját szemével is megnézi azt a szobát.

***

A második emeleti függőfolyosót választotta, hogy átmenjen a főépületbe. Persze gyorsabb lett volna az
udvaron és a nagytermen át, a főlépcsőn felmennie, mint keresztülvergődni a meredek hátsó lépcsők és folyosók
labirintusán, úgy azonban menthetetlenül összetalálkozott volna a Taverna látogatóival. Kalandozókkal, ahogy
azok nevezni szokták magukat. Erion lakói mindig vegyes érzelmekkel viseltettek ez iránt a hóbortos fajta iránt,
Kalh pedig elég ideje élt már a Városok Városában, hogy magáénak vallja a helyi nézeteket.
Csak a déli szárny hatodik emeletén lépett ki egy szűk ajtónyíláson a vendégek használta, széles folyosókra. A
környezet varázsütésre megváltozott körülötte: a gyalulatlan deszka- és durván megmunkált kőfalakat ékesen
faragott faburkolat váltotta fel, a padlót itt dúsan hímzett szőnyegek fedték. Pár lépésnyire tőle széles ablaknyílást
vágtak a falba, melyen át a délutáni napfény töltötte meg a folyosót és elhalványította a kezében szorongatott
lámpás világát. Elfújta a feleslegessé vált lángocskát, majd a lámpást letette a fal mellett álló asztalkák egyikére és
hangos csoszogással a folyosó déli vége felé indult. A vendégszállások közelében körültekintőbben illett volna
viselkednie, de ezen az emeleten nem kellett látogatóktól tartania; ajka savanyú mosolyra rándult a gondolatra. A
háborúknak is megvannak a maguk előnyei.
Bekanyarodott a folyosón, de azonnal meg is torpant: a déli szárny hatos ajtaja előtt egy vendégszolga
várakozott. Az újabbak egyike, gondolta és közelebbről is megszemlélte a fiú borotvált arcát.
- Igen, Amhen?
- Armen, uram. Önt kerestem.
Kalh biccentett. Egy szóval sem kérdezte, honnan tudott a fiú az úti céljáról. Legalább három szolga mellett
haladt el felfelé jövet, a mentális tudományok pedig ebben a munkakörben már alapfeltételnek számítottak.
- Hallgatlak.
Armen idegesen megvakarta a tarkóját, majd lopva körülpillantott.
- Az egyik vendég - szólalt meg végül fojtott hangon - furcsa dolgot kért. Elküldött egy halottidézőért!
Kalh csak egy pillanatig töprengett el a hallottakon.
-A Kis Ibarába menj, Af Gardzsan magisztert hívjad! A Ghulám mecsetnél majd eligazítanak, hogy merre találod -
arrébb lépett a fiú útjából, de az csak zavartan téblábolt egyik lábáról a másikra.
- Nem kellene szólnom valakinek? Mármint... egy halottidéző! Az inkvizíciónak ilyenkor...
Nagyon új lehet még a kölyök, állapította meg magában. Talán nem kezdő a szakmában, az olyanok ritkán
felelnek meg a Taverna szigorú követelményeinek, de Torozonnál azért máshogy mennek a dolgok, mint egy
akármilyen fogadóban.
- A vendégek viselt dolgai nem tartoznak rád. Mindegy, hogy kurtizánt, papot vagy orgyilkost kívánnak látni,
megszerzed nekik. Érthető?
- Érthető, uram. Ohm... orgyilkost, uram?
- Az Imeko-toronyból, ha netán arra kerülne a sor, Nejosit kérd, és hivatkozz a Tavernára!
A vendégszolga bizonytalanul bólintott és a lépcső felé indult. Majdnem eltűnt a folyosó kanyarulata mögött,
mikor Kalh utána szólt.
- A vendég nem gorviki véletlenül, ugye?
Armen ezen elgondolkodott.
 - Nem hiszem, uram. Inkább északinak látszik.
Kalh bólintott, és további szószaporítás nélkül az ajtó felé fordult. Az robusztus alkotmány volt, mint valamennyi
toronyszoba ajtaja a Tavernában, ilyen lakosztályt csak hosszú időre adtak ki, s csak az igazán nagy biztonságot
kívánó vendégeknek.
- Uram...?
- Még mindig itt vagy? - Maga sem tudta, miért, de a lelke mélyén nem igazán volt dühös a fiúra. Pedig értetlen
és túlbuzgó volt, a jelek szerint még engedetlen is; ez máskor mindig szörnyen fel tudta ingerelni. Armen
azonban... nos, természetesen egy fikarcnyit sem emlékeztette fiatalkori önmagára, de volt benne valami
kedvelhető. Az ilyesmi szerencsés tulajdonság egy fogadó alkalmazottjánál.
- Mi van ezzel a szobával, uram?
- Hogy érted? - Kalh tettetett értetlenséggel fordult ismét a fiú felé, aki megint csak tétovázni látszott, bár
ezúttal inkább zavart lehetett, mint tanácstalan.
- Mikor a többiek üzenték, hogy a hatodikra látták jönni, tudtam, hogy csak ide tarthat - jelentette ki, az ajtó felé
biccentve - itt fent nem lakik senki. A mögül az ajtó mögül viszont... néha suttogást lehet hallani.
- Suttogást.
- És sóhajokat is uram, meg zenét, azt főleg éjszaka. A többiek mesélték, de már én is jártam itt éjjel, és valami...
- kezével meghatározhatatlan mozdulatot írt le - Foglalt ez a szoba egyáltalán, uram?
Kalh visszafordult az ajtó felé, levette látüvegét, és gondosan megtörölgette az egyik ruhaujjával.
- Nagyon régóta foglalt, Armen. És még öt napig az is marad - visszacsippentette a két lencsét az orrára, aztán
úgy döntött, túl hosszúra nyúlt ez a beszélgetés.
- Ne várakoztasd meg a vendéget!

***

Erion fennállásának évezredei alatt számtalan hangzatos névre tett szert a falai közé látogató külhoniak
beszámolóiban. A Kalandozók Városa, a Fal Városa, a Tízmillió Polgár Városa; és mindnek megvolt a maga valós
alapja, még akkor is, ha a hozzáköltött mendemondák és túlzások közül kellett kibogarászni azt. Nemhiába
nevezték a Csodák Városának sem. Egy régi tiadlani mondás szerint, ami egyáltalán megtörténhet, az valahol meg
is történik - a godoraiak szerint pedig ami valahol megtörténik, minden bizonnyal megtörténik Erionban is. Vagy,
ami még valószínűbb, csak itt történik meg. Torozon Tavernája alighanem olyan csoda, mely ez utóbbi csoportba
tartozik.
Talán nem Ynev legnagyobb vendégfogadója, elegánsabbak pedig saját kerületében is akadnak nála, a
legöregebb címet azonban nem lehet tőle elvitatni. Senki nem tudja, pontosan mikor alapíthatták, tény azonban,
hogy már ezerhétszáz esztendeje is ezen a helyen állt, s fogadta a kontinens messzi tájairól érkezett kalandorokat.
Nagy, kovácsoltvas ajtaja mindenki előtt nyitva állt, feltéve hogy csörgött némi pénz a tarsolyában. A Torozon
család mindig különös gondot fordított rá, hogy magához édesgesse a kalandozók cifra kompániáját. Egyre bővülő
épületegyüttesében már jóval azelőtt más szabályok vonatkoztak ezekre a különös világcsavargókra, hogy a
hercegi törvények biztosították számukra különleges jogállásukat. Míg más fogadók kényelmesebb ágyakkal,
nagyobb szobákkal, szép kilátással próbáltak vendégeik kedvében járni, addig a Taverna lakosztályait térmágiától
óvó jelekkel vésték körbe, fegyver- és vértállványokat állítottak fel bennük, és olyan ablakokat vágtak a falakba,
melyeken egy törpeméretű fejvadász sem furakodhatott be. És amivel végleg sikerült kiérdemelniük a minden
valaha élt kóborló tiszteletbeli törzshelye címet: meghonosították a hosszú távú és kivételt nem ismerő diszkréció
gyakorlatát. Mert minden utazó kényes a holmijára, s kevesen szeretik, ha egy kocsmáros kényelmetlen
kérdésekkel zaklatja őket vacsora közben, de a kalandozók legtöbbje számára a fogadó egyenesen olyan, mintha
az otthona lenne.
Ezt nyújtották a Torozonok egymást váltó nemzedékei a kalandozóknak: otthont.
Volt persze sok átutazó vendégük is, a legtöbb szobát mégsem egy-egy éjszakára adták ki, hanem hónapokra,
gyakran évekre. Nem mintha bármely kalandozó kibírt volna egy ültő helyében ennyi időt: rendszerint messzi
tájakra vándoroltak, ősi romokat tártak fel és sosem hallott viszályokba ártották bele magukat, de bármerre jártak
is, tudták, hogy tavernabéli szobájuk érintetlenül várja őket. Aki Torozonnál valamennyi időre kifizette egy szoba
árát, mérget vehetett rá, hogy oda annak lejártáig az engedélye nélkül senki be nem teszi a lábát - akár egy
éjszakára, akár egy egész évszázadra váltotta meg magának a lakosztályt.
Vagy akár több mint egy évezredre...

***
 A zápor váratlanul csapott le. Az egyik pillanatban még egy felhőt sem lehetett látni a kora reggeli égen, aztán
hangos mennydörgés közepette sűrű esőfüggöny szakadt a városra. Nem kezdett cseperegni előtte, nem borult be
az ég figyelmeztetően, s persze az is meglepő lett volna, ha elállta előtt bármennyit is veszített volna az erejéből.
Az efféle vad esőzések hétköznapinak számítottak ebben az évszakban, már ha Erionban egyáltalán beszélhetünk
valódi évszakokról. A kalandozók többsége szerint a városnak inkább csak esősebb és még esősebb időszakai
voltak, nem is beszélve a „sheralani télről".
Kalh az íróasztalánál ült és hallgatta az esőcseppek szapora dobolását. Szerette a reggeli esőt, a ritmusa segített
a gondolatai rendezésében. Felpillantott az asztalán fekvő könyvből, mely küllemében megszólalásig hasonlított
az irattárban őrzött testvéreihez, tekintetét végigfuttatta a jelenlevőkön. Az irodájában hatan tartózkodtak rajta
kívül, valamennyien a beosztottjai, legalábbis többé-kevésbé.
- Szegénynegyed? - fordult végül egy karóvékony, magas fickó felé, akinek jellegzetes vonásai elf felmenőkről
árulkodtak. A férfi egyszerűen szabott, koszfoltos ruházatával kirítt a többiek közül, de a maga negyedében még
így is jólöltözöttnek számíthatott. A maga negyedében... a Taverna egyetlen alkalmazottja sem élt a
Szegénynegyedben, Nearist azonban a feladatai kötötték Erion legnyomorúságosabb részéhez.
- Tegnap éjjel két hullát halásztak ki az egyik kanálisból a Vivor kerületben - felelte a félvér egy olyan ember
hangján, aki már rég hozzászokott, hogy hetente többször tegyen jelentést mindenféle holttestekről. - Az
öltözékükből ítélve kalandozók lehettek. Szerintem nem a mieink. Aztán... Néhány régi épület dőlt össze, nem
messze a városfaltól, s rebesgetik, hogy a romok között a Fal belsejébe vivő járatok nyílnak. Az Arsaug kerület
környékén meg járvány terjeng. Sárga pestisről suttognak.
Utolsó szavai hallatán többen felszisszentek, Kalh azonban nem tulajdonított különösebb jelentőséget a
dolognak. A várost legalább féltucatnyi nagyobb vallás tekintette hite hazájától távol szakadt fellegvárának, a
kérdés tehát nem az volt, megfékezik-e idejében a kórságot, hanem sokkal inkább az, hogy melyik isten szolgái
érnek majd oda elsőként. Fontosabb volt a hír azokról a járatokról, melyek minden bizonnyal a Taverna egyes
vendégeinek érdeklődését is fel fogják kelteni.
- Keríts pár megbízható koldust, akik gond nélkül odatalálnak a romokhoz! - rendelkezett. - Kéznél legyenek,
mire az első vendég értük küldet. És tudni akarom, kik foglalkoznak azzal a pestissel!
Nearis kurtán bólintott, mire Kalh tekintete az elfről a mellette álló vörös képű, tömött bajszú, termetes fickóra
villant.
- Szórakozónegyed?
A férfi megadóan tárta szét a karját.
- Semmi igazán izgalmas, uram. Néhány verekedés, valakit megmérgeztek a Szálló Harmat teaházban, az áldozat
helybéli. És a zafír könyörgő helyett a vezír lépett tegnap. - Az értetlen tekintetek láttán még hozzátette. - A Critai
Táblán. Megdőlt a Raabi-elmélet.
- Három hónap után? - az egyik, eddig szótlanul az iroda sarkában ácsorgó férfi szúrós pillantást vetett a
beszélőre sűrű szemöldöke alól. - Szakított valaki igazán nagy pénzt?
A vörös képű férfi olyan mozdulatot tett, mintha utána akarna nézni a kezében tartott papírokban, és csak akkor
jön rá, hogy valójából semmi nincs a kezében.
- Semmi szembetűnő, uram - jelentette ki aztán. - De ha kell, hozhatok egy listát.
Kalh jóváhagyólag bólintott, megköszörülte a torkát.
- Köszönöm, uraim. Most már...
- A Temetőnegyed, uram! - vágott szavába a szobában tartózkodó egyetlen nő.
- Temetőnegyed? - mondta utána Kalh, és ha meg is lepődött, nem mutatta, rezzenéstelen tekintetét a
látóüvegen keresztül szegezte a megszólalóra. A többiekhez hasonlóan Sewerin nővér is felelős volt a gigászi
településnek beillő városrészéből érkező hírekért, de nagyon ritkán fordult elő, hogy jelentenivalója is akadt
volna. A Nekropoliszról, Ynev talán legkevésbé halott temetőjéről lévén szó, mindenki egyetértett abban, hogy ez
így is van rendjén.
- Van némi mozgolódás odabent - mondta az őszbe fordult hajú nő, mit sem törődve a körülötte állók kelletlen
és zavart arckifejezésével. - Pár holttest megostromolta a Sírkerti kaput. A papok minden bonyodalom nélkül
visszaverték őket, de elég ostoba fajtájából származtak az élőholtaknak, uram. Gyanítható, hogy valami nagyobb
van emögött...
- Nálunk történt valami szokatlan? - tudakolta Kalh a Taverna saját temetőjére utalva. - Tegnap az egyik vendég
nekromantáért küldetett.
Sewerin nővér tagadólag rázta meg a fejét.
- Nekem eddig nem tűnt fel semmi, pedig ez a dolgom.
- Jól van. Intézkedj, hogy a vendégek is halljanak a dologról! Biztosan felgerjeszti néhányuk kalandvágyát. - A
főszámadó elbocsátó mozdulatot tett, jelezve, hogy a meghallgatás véget ért.
 Kalh kettesben maradt a helyettesével, aki még mindig az iroda sarkában álldogált. Gelid, Torozon Tavernájának
helyettes számadója, ez volt az összenőtt szemöldökű férfi teljes titulusa. Volt ebben a rangban valami komikus,
hiszen maga a főszámadói poszt is egyfajta helyettesség volt a tavernamester, a Torozon család éppen aktuális
feje mellett...
- Tartunk ettől a temető-ügytől?
Kalh legyintett.
- Apróság. Ennél még a háború is jobban aggaszt - Gelid már régen hozzászokott, hogy főnöke a jelentéktelen
dolgok szinonimájaként szokott utalni a lassan három éve zajló és a fél Északot vérbe borító zászlóháborúra.
- Ha már háború... Nem tudsz valamit a Kapukról?
Ilyen vészterhes időkben Godora nagyhercegei lezáratták a térkapukat, amelyek a hadviselő felek székvárosaiba
nyíltak, s ezt az erioniak többsége dicséretes előrelátásnak tartotta. Valószínűleg Kalh is egyetértett volna velük,
de a Kapuk Városa a térkapui híján hihetetlenül távolra került Észak más lakott vidékeitől. Ez a Taverna
forgalmának érezhető megcsappanásával járt, amit a főszámadó igencsak nem szívelhetett.
Pedig jönnének, ha tudnának - lett a szavajárása az utóbbi években. - Akkor is jönnének, ha a hazájuk sorsa
egyedül csak azon múlna, hogy otthon maradnak-e azt védelmezni. Elvégre kalandozók. Megbízhatatlanok.
És jöttek is, igaz jóval kevesebben, hajókon és karavánokon. Épp csak az addig alig három lépés alatt megtehető
úthoz most mérföldek ezrein kellett átutazniuk....
- Semmi újat, uram. Godora biztonságát...
- ..egy fikarcnyit sem befolyásolná, ha az ifini Kaput megnyitnánk. Szerinted tudja egyáltalán a herceg, hogy hol
van Ifin?
Gelid erre nem válaszolt, de ezt Kalh nem is várta el tőle: még dünnyögött magában valamit, közben
abbamaradt az eső zaja, s ez egy kicsit jobb kedvre derítette. Ha egyszer minden gondolata a helyére került, az
állandó kopogás már csak szétzilálhatta a törékeny rendet.
- A hét végén lejár a déli hatos toronyszoba - váltott témát. - Tegnap találtam róla egy feljegyzést.
- A déli hatos... Rég nem járt már ott senki. - A helyettes számadó homloka ráncba szaladt a töprengéstől. - Azt
még az én időm előtt foglalhatták le.
- Nem is kicsivel. - Kalh szórakozottan megcibálta apró szakállát, majd nehézkesen feltápászkodott székéből,
kinyújtóztatta tagjait. - Tegnap utánanéztem. Legalább ezer éve foglalt. Ezerkétszáz-ezerháromszáz éve, talán...
Gelid meglepetten pislogott.
- Valami elf?
- A feljegyzések megsemmisültek - válaszolta Kalh, de magában egyetértett. Ehhez igazán csak az elfek élnek
elég sokáig.
- Ezer év... Az nagyon sok pénz lehetett!
- Nem kevés. De akkoriban készült el a régi fürdőház. A Torozonok nemesi rangot nyertek, és az északi oldal
porig égett egy tűzvészben.
Egy darabig hallgattak, majd Kalh elindult az ajtó felé, hogy megejtse ellenőrző körútját. Már az ajtónál járt,
mikor Gelid utána szólt:
- Hallott már az erigow-i lovagról?
Kalh visszanézett.
- Van itt egy lovag, állítólag a hercegük megbízásából. Kalandozókat toboroz. Háborús küldetésre.
- Zaklatja a vendégeinket?
- Nem mondhatnám. Arra gondoltam, egy ilyen követet is szekéren küldenének-e ide, és vajon hajón mennek-e
északra, akiket sikerül megvennie.
Kalh belegondolt és rábólintott. Kapu nélkül fél évbe is beletelhet, míg Erigowig jutnak. Ha már kalandozók
toborzásánál tart, a Szövetség aligha húzza ilyen sokáig segítség nélkül.

***
A nagyterem félig telve volt már látogatókkal, mikor egy oldalajtón kilépett az első emelet magasságában
húzódó galériára. A legtöbb asztalnál reggeliző szállóvendégek ültek, az ácsolt pult mellett már ezen a korai órán is
felbukkant néhány italozó helybéli. Erioniak, akik napról napra csak azért tértek be Torozonhoz, hogy
eldicsekedhessenek vele, együtt ittak valamelyik híresebb világcsavargóval. Kalh még a kalandozóknál is
kevesebbre tartotta őket.
Kedvtelve nézett végig a lenti sokadalmon. Talán az asztalok között járkálok valamelyike lesz az, gondolta, akik
oda-odaülnek pár szó erejéig a magukban, vagy kisebb társaságokban üldögélő kóborlókhoz. Persze, a Tavernában
ez nem volt kirívó viselkedés, leendő megbízók és gyakorlott közvetítők keresték így a céljuknak legmegfelelőbb
embereket. Most is legalább nyolc ilyesféle alakot számolt össze; ugyan egyik sem látszott erigow-i lovagnak, de
nála senki nem tudta jobban, mennyire megtévesztő lehet ez a fajta látszat.
 Sebtében átvizslatta a galériát is, szemközt megpillantotta a vendégszolgák egyenruháját. Ösztönösen intette
magához az öltözék viselőjét, s csak akkor nézte meg alaposabban hogy ki is az, amikor a fiú sebes, hangtalan
léptekkel közeledni kezdett. Armen volt az, a tegnapi kölyök.
- Uram? - A fiú hangja halk volt, de tiszta és érthető, pont úgy, ahogy azt a vendégszolgáktól elvárták.
- Tudsz valamit egy erigow-i lovagról, Armen?
A fiú egy pillanatig gondolkodott.
- Igen, uram. Épp most jött le reggelizni.
Kalh ezen meglepődött.
- Nálunk lakik? Melyik asztal?
- A tizenkettes, uram.
Miközben szemével a lenti forgatagot fürkészte, tovább kérdezősködött.
- Hány kalandozót bérelt eddig? - az említett asztalnál őszülő halántékú, tagbaszakadt, erős csontú férfi ült és
egy fácánsültből falatozott. Az arcát innen nem lehetett látni, de Kalh lelki szemei előtt megjelent egy ráncok
barázdálta, viharvert ábrázat.
- Egyet, talán kettőt - felelte Armen szolgálatkészen. - A legtöbben a képébe röhögnek. Nevetségesen keveset
kínál - tette még hozzá, elértve a főszámadó kérdő pillantását.
Ez nem illett a képbe.
- Drága szobát vett ki? - Kalh képzeletében az idős, nemes arcvonások egyik pillanatról a másikra egy alamuszi
kalmár jellegzetességeivel egészültek ki.
- Közepesen drágát.
Torozon Tavernájának árait kalandozókra szabták. Egy közepesen drága szoba messze több volt, mint amit egy
egyszerű lovag megengedhetett magának, legyen akár Erigow hercegének fullajtárja is.
Kalh nem szólt semmit, megindult a korlát mellett, a főlépcső felé, szúrós tekintetét végig a reggeliző férfin
tartotta. Nem kellene, hogy így felizgassa a dolog. A fickó alighanem zsebre teszi és elmulatja a kalandozókra
kapott pénzt. Tiszta haszon a Taverna számára: az összeg jelentős része vándorol hozzájuk, míg a kalandozók,
akiknek meg amúgy is inkább lételeme a vándorlás, kicsit nagyobb eséllyel maradnak itt. Örülnie kellene a dolgok
állásának. .. de egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki örül.
A lépcsőhöz közeledve megkerülte a galéria sarkát, innen már láthatta a lovag arcát is. Ez az arc pedig teljesen
megfelelt annak, amit korábban elképzelt; még a hetyke bajusz és az állát kettészelő hosszú forradás is a helyén
voltak.
Kalh lelassította lépteit, majd még jóval a lépcső előtt teljesen megállt.
- Laevex - suttogta.
- Pontosan, uram. - Addig észre sem vette, hogy Armen végig ott lépdelt mögötte. - A lovag neve Albrach se
Laevex.

***

Armen fertályórányi kitartó kaparászás után végzett egyik csizmájával, s most ellenségesen meredt a széke
melletti száraz sárkupacra. Arra gondolt, hogy még mindig hátravan a másik, de ellenállt a kísértésnek, hogy a
végre eredeti színében pompázó lábbelit dühödten belevágja a levakart mocsokba.
- Egy nyavalyás mocsár! - fakadt ki, immáron tucatjára. - Csak úgy a folyosó közepén!
Asztaltársai ezúttal már szóra sem méltatták, egyedül a vén Otar vetett rá egy együtt érző pillantást. Nagyon
sokszor kell fényesre pucolnod a csizmádat, mielőtt főlovász lehetsz egy akkora istállóban, mint amilyen a
Tavernáé.
A fiú fáradtan bebotorkált a szobába, és lehuppant szokásos helyére a kis tűzhely melletti asztalnál. Mikor
először tette szóvá a második emeleti folyosón megjelent posványt, még mindenkinek akadt hozzászólnivalója.
Sewerin nővér biztosította, hogy valakit biztosan varázslóért szalajtottak, és a mocsarat holnapra el fogják
tüntetni, ez azonban kevéssé vigasztalta Arment. Borgad mester megrázogatta a talbamagokkal1 teli serpenyőt a
tűz fölött, és morgott valamit a boszorkánymesterek rontásairól, mire Engis közölte, hogy ez sámáni praktika, ő ért
hozzá, elhihetik neki. Ebből persze parázs vita kerekedett kettejük között.
A fiú erőlködve lehúzta lábáról a jobbos csizmáját is, fél füllel a két férfi beszélgetését hallgatva. A háborúról
diskuráltak, bár hogy hogyan jutottak ide a különféle boszorkányságok taglalásától, azt Armen már nem tudta
felidézni. A vita fő témája, ahogy sikerült kivennie, a szembenálló lobogók száma lehetett: a törpe váltig állította,

1
Godorai alma; az a sherali partvidék ártéri erdőségeiben termo csonthéjas, melynek élénkzöld burkát bárddal
vagy bozótvágóval szokás felnyitni. Fanyar húsát szomjoltó gyanánt, a benne ülő magvakat pirítva fogyasztják.
hogy a feketék vannak többen, míg Engis a vörösök számbeli fölényét hangoztatta. Az Észak sorsára ekkora hatást
gyakorló mágikus selymek egyre-másra bukkantak fel Ynev színpadán, rendszeresen lopkodták el őket korábbi, és
szerezték vissza újabb gazdáiktól. így a pillanatnyi számuk legalábbis kétségesnek volt mondható. A fiút ez az
egész teljesen hidegen hagyta. Savanyú képpel méregette egyik kezében a rászáradt latyaktól nehéz csizmát,
másikban a durva lószőr kefét. Ideje szünetet tartania, a fenébe is.
- A főszámadó ma elég különösen viselkedett - jelentette ki, miután méla undorral a padlóra ejtette a két
tárgyat. Az idősebbek érdeklődve fordultak felé; úgy tűnt, egyáltalán nem veszik rossz néven, hogy félbeszakította
őket.
Az igazat megvallva Armen nagyon csodálkozott rajta, mikor újonc létére először hívták meg későbbi barátai az
asztalukhoz. Nem tudta, mi keresnivalója lehet neki a pénzváltómester és a rangidős kerítő kis társaságában, de
aztán egyetlen este alatt világossá vált a számára. A Taverna ezen négy alkalmazottja valószínűleg eltöltött már
egy-két évtizedet e mellett az asztal mellett beszélgetve, ennyi idő alatt még egy ilyen rendhagyó helyen is kifogy
az ember az új témákból.
- Kalh? - vonta fel deresedő szemöldökét Sewerin nővér. - Hmm... Reggel semmi furcsát nem láttam rajta.
A főszámadót csak nagyon kevesen hívták Kalhnak szemtől szemben, a háta mögött azonban rendszerint e
nevén emlegették. Hogy ez a családi- vagy keresztneve volt-e, senki nem tudta, és persze senkinek nem állt
szándékában, hogy ilyen udvariatlan kérdést tegyen fel a felettesének.
- Kalh mindig furán viselkedik - szögezte le Engis. - Fura ember és kész.
- Igen, de... egész délelőttre elküldött az egyik vendég után. Kémkedni - tette hozzá magyarázólag, hátha nem
világos a többiek számára, hogy miről is beszél.
Amazok összesandítottak. A vendégek utáni kémkedés egyáltalán nem tartozott a Tavernában bevett szokások
közé. Tökéletes diszkréció, ez volt a Torozonok irányelve, Kalh pedig - látszatra - egész életét ezen egyszerű
szabály szerint élte.
- És? Láttál valami érdekeset? - tudakolta Otar óvatosan.
- Nem nagyon. A fickó egész idő alatt az Örömnegyedben volt, valami bordélyban. Meg elküldött egy szolgát a
Táblához, hogy fogadjon neki két arannyal a mai lépésre. Elég sok pénzt eldorbézolt.
A főlovász a fejét ingatva hümmögött. A bordélyok, a szerencsejáték és a dorbézolás az ő értelmezésében
kimerítették az érdekes fogalmát.
- Aztán visszajöttem, és elmondtam a főszámadónak az egészet. Régről ismerheti a vendéget. Tudta a nevét.
- Az nem jelent semmit - legyintett Borgad mester, miközben egy pár talbamagon rágódott. - Fantasztikus em-
lékezője van neki,
- Az már igaz - bólogatott Engis. - Tizenkét nyelven beszél az öreg, nekem elhihetitek.
- Tizenkettő... Hogy mondhatsz ilyen sületlenséget? - A törpe lesöpört pár megpörkölt magot a szakálláról. -
Egész Yneven nem beszélnek tizenkét nyelvet!
A rangidős kerítő felsőbbséges pillantást vetett a pénzváltómesterre.
- Már hogyne beszélnének? - Látva a törpe mogorva ábrázatát, az ujjain kezdett számolni. - Először is, ott a
közös, Aztán a dzsad, a gorviki, a shadoni...
- De hát az a kettő szinte ugyanaz!
Armen tudta, ha nem lép közbe, azok ketten menthetetlenül elkalandoznak a tárgytól.
- Van egy páncélja is - bökte ki gyorsan.
Négy döbbent arc meredt rá válaszul, Borgad mester keze pedig megállt az erszényében, ahol épp az imént
kezdett el matatni valami után.
- Mármint a főszámadónak?
A fiú biccentett.
-A szobájában láttam. Ott hallgatott meg, mikor visszaértem. Sosem hív be senkit a szobájába, nem?
- Olyan igazi páncélruha? - Engist láthatóan ez izgatta jobban a két furcsaság közül.
- Mint a lovagoké - bólintott Armen. - A fal mellett áll, és vöröses színe van.
- Nyilván berozsdállt. - Otar szája vigyorra húzódott. - Kalh úr nem használja, az egyszer biztos.
- Öreg már hozzá - bólintott a törpe, aki szűken mérve is négyszer annyit élhetett már, mint Kalh. - Nem tudna
egy olyanban mozogni.
- Nem olyan öreg - mondta Sewerin nővér elgondolkodva, aki Darton felkentjeihez hasonlóan igen jó
emberismerő hírében állt, még ha végleg nem is lépett soha a halálisten szolgálatába. - Öregnek látszik, a haja ősz,
a háta görnyedt... De nem úgy jár, mint egy öregember. És szerintem mindünket meglepne, milyen erős.
- Akkor sem lehet az övé - legyintett Engis, szemernyi kétely nélkül a hangjában. - Ismeritek, milyen... Biztos egy
kóbor lovagról húzta le fizetség gyanánt. Könyvtámasznak használhatja, nekem elhihetitek!
Armen halkan kuncogott a gondolatra.
 - Sosem értettem azokat - szólt közbe Otar. - Tudjátok, a kóborló lovagokat. Azt hinné az ember, hogy a
lovagoknak megvan a maguk dolga, és nem kóborolnak el csak úgy. Nem kalandozófélék, azt hinné az ember.
- Na, de ha kitagadják őket a rendből, vagy elszöknek, vagy ha elhullnak a rendtársaik... — Engis jól látható
örömmel vetette magát a kóbor lovagok hányattatásainak taglalásába, melyhez ő aztán igazán ért. Armen végül
feladta, hogy a társalgást tovább próbálja a főszámadó felé terelni. Sewerin nővér ugyan még töprengve meredt
maga elé, de talán ő is csak a Taverna temetője körüli gondokról elmélkedett. Ami pedig Borgad mestert illette, ő
éppen egy ritka shadviki veretről motyogott, ami majd bizonyítja igazát a nyelvek tekintetében, hogy Kadal tenné
helyre a kurtaéltű fejének ostobaságait.
Armen megrántotta a vállát, majd lehajolt a földre a csizmájáért. Tudta, hogy tavernabeli munkája során sok
furcsa szerzettel találkozik majd - de azt hitte, többségük a vendégek közül fog kikerülni.

***

Laevex lovag kilépett a Taverna vaskapuján, és a téren felgyülemlett tócsákat kerülgetve indult a közelben
várakozó hintó felé.
Mélyen belélegezte a nappalihoz mérten hűvös éjszakai levegőt, és hálát adott érte az isteneknek, hogy éppen
nem zuhogott az eső. Szárazon is elég rosszul viselte magán a nehéz páncélruhát; a csúszós vasak, a megdagadó,
bőrét felhorzsoló szíjak, a homorú felületekben megülő víz gondolata kellemetlen képeket idéztek fel benne.
Legszívesebben a szobájában hagyta volna az egész miskulanciát, és a legújabb erigow-i divat szerint varratott
öltözékben indult volna a fogadásra, a kódex előírásai azonban e kérdésben kérlelhetetlenek voltak.
A kocsis, amint felfigyelt a lépései keltette fémes zajra, leugrott a bakról, és mély meghajlással kinyitotta előtte
a hintó ajtaját, amin aTorozonok családi címere díszelgett. Albrach arca szánakozó fintorba rándult, miközben
nehézkesen az első létrafokra emelte vasba bújtatott lábát. Mégis, miféle ország az, ahol valaki nemesi címet
szerezhet pusztán egy - ha mégoly hírneves is - fogadó birtoklásáért?
Behajította a sisakját, majd két újabb esetlen lépés után botladozva bemászott a hintó belsejébe. Sejtése
beigazolódott, a kocsmáros nemes küldte kocsit kimondottan lovagi páncélzatot viselő utasokra tervezhették
megerősített padlójával, tágas belső terével és széles, kárpitozatlan üléseivel. Tőle telhetően elhelyezkedett az
útiránynak megfelelő padon, és meg sem próbált valami kényelmesnek mondható pózt találni magának. Kiszólt a
kocsisnak, hogy indulhatnak, s összeszorított foggal hallgatta, ahogy amaz mozgásra ösztökéli a lovakat. Nagyon
remélte, hogy gyors és egyenes az út, ami a Tavernától a Palotanegyedig vezet. Az egészet a háta közepére sem
kívánta kezdve a perctől, hogy egy vendégszolga átadta neki a díszes pergament, de nem volt abban a helyzetben,
hogy visszautasíthatott volna egy ilyen meghívást. Redefer Torozon hírét vette, hogy az erigow-i Vörös Lovagrend
egyik testvére lakik a Tavernában, aki hercegi parancsra keres kalandozókat, s úgy döntött, meghívja az éppen
esedékes estélyeinek egyikére. Legalábbis nagyon remélte, hogy így történt, és nem egyenesen az ő tiszteletére
rendezik meg az egészet, mert akkor esélye sem lesz az észrevétlen távozásra. No, nem mintha nem kedvelte
volna az estélyeket, de negyven fontnyi acélban épp annyira tűntek kellemesnek, mint az ütközetek, melyektől
sikerült a lehető legmesszebb kerülnie.
Hamar elmaradt mögöttük a Tavernában vigadozók utcára szűrődő lármája, idővel az útjukból kitérő járókelők
átkozódásai, és a más fogatok keltette kerékzörgés is abbamaradt. Ebből arra következtetett, hogy elhagyták a
Fogadónegyedét. A népszerű mondás, mely szerint Erion soha nem alszik, nyilván nem vonatkozhatott a város
fontosabb nemesei otthonául szolgáló Palotanegyedre. Az ablakokat sűrű csipkefüggöny, afféle godorai
bolondéria takarta, Albrachnak pedig nem volt kedve félrehúzni azt, hogy az egymás után elsuhanó épületeket és
szemhatárig húzódó társaikat figyelhesse. Egyetlen városnak sem lenne szabad ilyen hatalmas méreteket öltenie.
Aztán végre megálltak.
A lovag számára egyértelműnek tűnt, hogy ilyen rövid idő alatt nem érkezhettek meg. Üldögélt még kicsit, de a
hintónak továbbra sem akaródzott elindulni, hát vaskesztyűjével megütögette a falat. Válasz nem érkezett, s
Albrachot elfogta a kétely: lehetséges volna, hogy elbóbiskolt út közben? Talpig páncélban zötykölődve utazni
fene kényelmetlen foglalatosság, húsz éve még elképzelhetetlennek tartotta volna, hogy elaludjon közben...
Mostanában viszont egészen meglepő helyeken is el tudott szunyókálni. Mivel a zörgetésre továbbra sem jött
válasz, nehezen feltápászkodott, kilökte a hintó ajtaját, és hangos zörömböléssel az utcakövekre döccent.
Nyilvánvaló volt, hogy rossz helyen járnak. A hintó egy szeméthalmokkal tarkított, mocskos kis udvar közepén
állt meg, ami két leromlóban lévő, pattogzó falú barakkház közé ékelődött. Vaksötétbe nyíló ablakok meredtek le
rá, az udvar egyik sarka felől bizonytalan hörgéseket vélt hallani.
Csak pár pillanatig tétovázott, de ennyi is soknak bizonyult: mielőtt akár csak megragadhatta volna a
kapaszkodórudat, hangosan csattant a gyeplő, a lovak nekiiramodtak, a hintó megugrott, és kivágott az utcára.
Még az eddig némán kushadó kocsis hangját is hallani vélte, ahogy a lovait nógatja.
Egyedül maradt Erion második legveszélyesebb negyedében. Miközben az egyik roskatag kaszárnya felé lépdelt
- legalább a hátát biztonságban tudja, ha haramiák törnének rá - rohamsebesen vette sorra hosszú élete során
szerzett ellenségeit, akik e csúfság hátterében állhattak. Toronra és a fekete hadurakra gondolt először, ez
azonban nevetséges ötlet volt, el is vetette azonnal. A Birodalom fejvadászai egész másképp intézik az ügyeiket.
Ennek valami személyesebbnek kell lennie...
Idegesen körbehordozta a tekintetét, közben kis híján felbukott; egy kisebb disznó méltatlankodó visítással
csörtetett el előle az udvar egyik sarka felé.
Elérte a falat. Gondolatai a fegyver körül forogtak, melynek viselését nem írta elő a kódex hivatalos alkalmak
során, hát nem is volt nála semmi ilyesféle. Kétségbeesetten meregette szemét a holdfényben, hátha meglát egy
botot vagy szerszámot, mellyel - jobb híján — védheti magát, ha arra kerül a sor... és észrevette a kardot. Nem
valami rozsdamarta, életlen hosszútőrféleséget, mint amilyenre egy ilyen szeméttelepen számítani lehetne,
hanem egy kiválóan kovácsolt lovagi kardot, melynek éle megcsillant a hold fényében. Csak néhány lábnyira
hevert tőle, egy lapos kövön, mintha neki készítették volna oda; valószínűleg így is volt. Sokkal bűnösebb életet élt
annál, semhogy az istenek könyörületét látta volna a fegyverben, de azt is tudta, mennyi esélye lehet egy
fegyvertelen, eltévedt embernek Erion Szegénynegyedében. Megfeszítette izmait, és a páncéljától telhető
legnagyobb erővel rugaszkodott a fegyver felé. Korát és a cipelt súlyt meghazudtoló könnyedséggel kapta kézbe a
markolatot: bárki is készítette elő ezt a meglepetést, most meglakol. A kő épp egy vonalba esett a ház
ajtónyílásával; innen várta az első csapást.
Először nem látott semmit, aztán a benti homályból lassan körvonalazódott egy páncélos alak. Tükör lehet talán,
vagy ügyes láttatóvarázs, futott át rajta a gondolat, mikor felismerte a bíborvörös színnel futtatott lovagi vértet,
és a páncélkesztyű markolta vaskos kardot. A rend csak egyetlen testvért küldött Erionba. Aztán a másik kilépett
az udvarra, és a hold megvilágította vékony, sápadt arcát, kopaszodásnak indult koponyáját, őszülő
kecskeszakállát. Még a látüveg vájta bemélyedések is tisztán kivehetőek voltak az orrnyergén.
Laevex lovag azonnal felismerte, pedig huszonhét éve látta utoljára.
- Te?

***

Erion városi őrségét nem délceg daliák alkotják, s nem híresek különösebben a bátorságukról, ahogyan
fegyverforgató tudományukról sem. Nem is illene ilyesmi egy olyan városhoz, ahol a törvények csak felerészt
vonatkoznak a külhoniakra, akik mindaddig nem követhetnek el bűncselekményt, míg nincsenek a godorai
polgárok ártalmára. A kalandozók így szabadon gyilkolhatták egymást az utcákon, s ha a városőrök őrjárat közben
ilyen csetepatéba botlottak, hát az egyetlen dolguk, hogy a bámészkodó helybélieket elég távol szorítsák az
eseményektől. Es hogy beavatkozzanak, ha a harcoló felek egyike esetleg elkezdené felgyújtani a várost.
Clavris, az Edrickt kerületi zöld gárda tíznagya teljes mértékben magáénak érezte ezt az álláspontot, így mikor az
éjjeli őrjárat élén meghallotta a kardvívás zaját, inkább csak kíváncsiságból intett megálljt fel tucat emberének. A
kisebb-nagyobb összecsapások nem voltak ritkák a kerületben, de szokatlannak számított, ha mindkét fél karddal
a kezében állt ki a másik ellen.
Miután gondoskodott hát- és oldalvédekről, két emberével közelebb óvakodott az épülethez, ahonnan a
bajvívás hangjai kihallatszottak. Minden eshetőségre készen megkerülték az omladozó lakóház kiszögellését...
aztán csak percekig némán bámulták az eléjük táruló látványt..
Az udvaron, a szemétkupacokat kerülgetve két lovag vívott. Nem azok a fajta fickók, akik száz különböző
páncélzat darabjaiból hordanak össze maguknak vértezetet, hogy aztán egy kiegyenesített kaszából készült
kardféleséggel követeljék ki maguknak a lovag megszólítást. Páncéljuk bíborszínben izzott a holdfényben, és
majdnem ugyanolyan könnyedséggel mozogtak benne, ahogyan a dzsad mutatványosok sétálnak át a házak felett
kifeszített köteleken. Összecsókolózó pengéiket - hangjukból ítélve - a legjobb acélból kovácsolták. Sisakot egyikük
sem viselt, s noha könnyed mozgásuk ifjakra vallott, ábrázatuk elárulta, hogy benne vannak a korban mindketten.
Erion a Csodák Városa. Clavris nem hitte, hogy akad még egy város Yneven, melynek legelhanyagoltabb részén
valódi lovagi párbajban csaphatna össze két elaggott vénember.
***

Két nap telt el, és Kalhot még mindig rettenetes izomláz kínozta. Ezt még elég jól tudta titkolni a többiek előtt,
testét azonban hegesedő horzsolások és mérgeslila zúzódások foltjai tarkították, ezeket csak egy teljes alakját
elfedő, bő köntössel leplezhetett el, aminek viselése érezhetően növelte a háta mögött összesúgó vendégszolgák
számát. A jobb lábával nem tudott mit kezdeni, a vak is láthatta, hogy segítség nélkül nem képes ráállni. Egy
gyógyhatalmú pap persze könnyedén rendbe hozhatta volna, nekik azonban rengeteg dolguk akadt mostanában: a
sárga pestis az Öröm negyed egyes kerületeiben is felütötte a fejét. Tharr járvány falóinak végül sikerült a
betegség útját állni, a tényleges gyógyításban viszont már kevésbé jeleskedtek a szörnyisten szolgái.
 Különös módon Kalh nem tudta visszaidézni, pontosan mikor sérült meg: három olyan alkalom is rémlett neki,
mikor lábát törhette bajvívás közben, mégis az utolsó kardcsapásig talpon maradt. Csak mikor már testéből kiszállt
az a rég tapasztalt harci láz, akkor futott ki lábából is az erő. Hangos csattanással, fájdalmas nyögések közepette
esett össze, s ha nem hívja magához hamar azt a hintót, valószínűleg két halott lovag maradt volna az udvaron. A
mentális tudományok ismerete ebben a szakmában néha tényleg életbevágóan fontosnak bizonyult.

***

A köpenyébe burkolódzott főszámadó nagy levegőt vett, és mankójával egyensúlyozva kilépett a nagyterembe.
Tucatnyi szempár pillantását érezte magán; nem egy a Taverna vendégeihez tartozott közülük. Sokért nem adta
volna, ha ma is a hátsó járatokat használhatja, mint alig pár napja, ám azok a lépcsők túl szűkek, a fokok is túl
meredekek voltak jelenlegi állapotában. Nem maradt más csak a széles főlépcső.
Vizslató tekintetek kereszttüzében átbicegett a termen, s különös nosztalgia lett úrrá rajta az egyik asztal láttán.
Eszébe jutott a nap, mikor utoljára viselte azt a bíborral futtatott páncélt. Hat éve járta már akkor a kontinens
útjait, hosszú és fáradtságos küldetés állt mögötte. Társai közül egyedül ő tért vissza, a többiek ott maradtak...
Ott, az Elátkozott Vidék mocsarai mélyén. A nyakéket azonban elhozta annak a nőnek. A függő egy kígyó ölelte
szívet formázott, a nő pedig sosem fedte fel előtte az arcát. Annál az asztalnál itta le magát, s fogadkozott aztán
részegen, hogy felhagy ezzel az egész kalandozó-ostobasággal.
Rezzenéstelen arccal vágott neki a grádicsoknak, miközben valamelyik segítőkészen ajánlkozó szolgát ingerülten
elhajtotta maga mellől. Egy törött láb igazán semmi a Vörös Lovagrend testvérének. Nagyon hosszú ideje nem
gondolt már ekként magára, az utóbbi két napban azonban megváltoztak a dolgok. Most minden hang, illat,
jelentéktelen részlet eszébe juttatott valamit a régi időkről. Pedig egy életet élt le a Tavernában a nélkül, hogy
akár csak gondolt volna arra a másik kettőre: a korábbira, amelyik hat éven át tartott, s a még korábbira, mely
Rutenor városában vette kezdetét, és Erigowban ért véget, a rend székháza előtti téren. Laevex lovag is ott volt
akkor, a vádlók emelvényén. Igazlátót nem állítottak mellé, hisz egy belsőkörös testvér szavánál nem kellett több
bizonyíték.
Egy másik emlékkép derengett fel előtte.
„Tegnap éjjel egy lefejezett hullát találtak az Edrickt kerületben. - Naeris hangja színtelen volt, mint mindig. - A
testén talált nyomok alapján akár kalandozó is lehetett. Még nem tudom, a miénk volt-e".
Megállás nélkül kapaszkodott fel a hatodik emeletre.

***

A rangidős kerítő már a déli hatos ajtaja előtt várt, egy férfi és egy nő társaságában. Utóbbi kettőről messziről
lerítt a kalandozóvér: azzal a fajta pillantással méregették a közeledő főszámadót, melyet a fajtájuk kimondottan a
köpönyegbe burkolódzó megbízók számára tartanak fenn. Kalh arra gondolt, hogy a hatás kedvéért fejére
boríthatta volna köntöse csuklyáját is.
- Uram - sietett elé Engis -, Apró Oretis és Advlav adepta. Már dolgoztak nekünk.
Kalh biccentett a két ember felé. Ismerősnek tűntek: Oretis beceneve ellenére kevés híján két láb magas aszisz
volt, a dorani nő pedig olyan visszataszító ábrázatú, amit nehéz lett volna elfelejteni. Ráadásul egy csimbókos,
girhes macska pihent a lábánál.
- Akkor ismerik már a járást - és ez egyáltalán nem hangzott kérdésnek a részéről.
A Taverna igen népes személyzettel bírt, voltak embereik a részegek kidobására, meg a kötekedők
lecsillapítására, ám bizonyos célokra maguknak is kalandozókat kellett fogadniuk. Kalh nem volt oda a
gondolatért, de ez is azok közé az esetek közé tartozott. A lejárt szobák újbóli birtokbavétele, a benn található
tárgyak leltározása az ő feladata volt, így tapasztalatból tudta, a paranoiásabb kalandozók milyen csapdákkal
egészítették ki a Taverna amúgy is gondos védelmét.
- Elkelne még egy kardforgató is - okvetetlenkedett Oretis, aki hatalmas termete ellenére besurranó tolvajként
szerzett hírnevet magának.
- Ez nem valami ősi, föld alatti labirintus - felelte Engis olyan hangon, melyet mások a durcás gyermekek
meggyőzésére használnak. - Csak egy rettentő régóta üres szoba. Lehetnek benne persze csapdák, vagy még élő
varázslatok... De semmi olyan, amivel meg kellene küzdeni, nekem elhiheted.
- Lássunk hozzá! - Kalh türelmetlenül intett az ajtó felé. - Van mára még egy másik kiürítendő szobám is.
Igaz, az a másik szoba még csak két napja volt üres, és aligha tartogatott számára bármiféle meglepetést...
Oretis az ajtóhoz lépett, letérdelt, és az övén lógó erszényeinek egyikéből különös szerszámokat pakolt ki egy
akkurátusan kisimított bőrdarabra.
- Azóta sincsen főkulcsa, mi? - morogta közben az orra alatt.
 - Torozonnál van, nem egy útszéli fogadóban! - csattant fel mögötte a főszámadó hangja. - Mit szólna hozzá, ha a
maga szobájához is lenne kulcsom?
Az aszisz nem válaszolt. Az egyik szerszámával lefeszegette a zárszerkezet körüli kis fémlapocskát, majd
gondterhelten újra szütyőinek egyikében kezdett matatni.
- Teljesen berozsdállt a szerkezet - jelentette ki, miközben egy selyembe csomagolt fiolát vett elő, minek
tartalmával óvatosan meglocsolta a narancsvörösre színeződött fémrészeket. Azokról szemmel láthatóan olvadni
kezdett a rozsdaréteg. - Azért nagyon jó fémből készült - dicsérte a tolvaj a zárat, majd két tűvékonyságú fém-
pálcával kezdte piszkálgatni a szerkezetet. A Taverna zárjai határozottan nem tartoztak az egyszerű készítmények
közé. Pár perces ügyködés után az egyik tűt egy meghajlított drótdarabra cserélte, majd egy csipeszféleség is
előkerült.
- Vigyázz! - szólalt meg egyszerre a nő, aki addig semmi jelét nem adta, hogy figyelemmel kísérné a műveletet.
- Varázsjel a jobb oldali pecken.
Oretis somolyogva újabb eszközt vett kézbe a bőrdarabra készített készletből.
- Jó, de nem elég jó - mondta, majd egy vastagabb rudat óvatosan a kulcs helyébe illesztett, fordított rajta egyet,
miközben másik kezével matatott valamit... és a zárnyelv halk kattanással visszaugrott.

***

Engis jóslata ellenére a lakosztály valóban úgy festett, mintha egy ősi labirintus mélyén bukkantak volna rá. A
szőnyegeket vastag por borította, a plafonról több száz póknemzedék szőtte hálóbaldachinok függtek. Oretis
lámpása volt az egyetlen fényforrásuk, az ablakokat valami megszilárdult, szürke massza takarta; kései
származéka az egykori sötétítőfüggönyöknek. Minden a szürke különböző árnyalataiban játszott, a benti levegő
pedig bárki számára új értelmet adott volna az áporodott szónak. Miután az aszisz férfi megbizonyosodott róla,
hogy beléptükre egyik sarokból sem süvítenek elő rejtett nyílvesszők, vagy más effélék, előreengedte a
varázslónőt, hogy az is tehesse a dolgát. Lehunyt szemmel, összpontosítástól meggyűrött arccal megállt a szoba
közepén, és halkan monoton litániába kezdett, közben macskája fuldokló hangok kíséretében nyeldekelte a
porlabdacsokat.
- Nem érzek semmiféle védőmágiát - szólalt meg fojtott hangon, a szemét azonban nem nyitotta ki.
- Könnyű pénz... — motyogta Oretis elégedetten, de az adepta lepisszegte.
- Zóna varázsjel a szemközti falon - suttogta, aztán mondott irányba mutatott. A fal felülete egyáltalán nem
látszott az évezredes mocsok alatt. - Nagyhatalmú varázslóé volt... aki már nem él. Az asztalon lévő pergamen is
mágikus. És... valami, valami nagyon erős varázserőt sugároz. - Elhallgatott pár pillanatig, majd fojtott hangon
hozzátette. - Abból a ládából... Nem egészen... - meglepetten pattant fel a szeme, mikor a főszámadó gyengéden
odébb taszította, hogy kikerülje.
Kalh törött lábáról teljesen megfeledkezve a vén utazóláda mellé lépett, majd elgondolkodva futtatta végig
tenyerét a felületén. A ládát nem borította por. Az asztal lapján szinte észre sem lehetett venni a szétgöngyölt
pergament a felgyülemlett koszréteg alatt, de a láda úgy festett, mint amit alig pár perce políroztak. Ő is érezte a
belőle áradó erőt, pedig nem konyított a mágiához. Félrehúzta a fedelet rögzítő reteszeket. Meg sem lepődött,
hogy azok is olajozott könnyedséggel jártak.
- Uram, talán jobb lenne, ha az adepta... - hallotta Engis ijedt hangját, de nem törődött vele. Különös
bizonyosság lett úrrá rajta. Ki kell nyitnia ezt a ládát... és neki kell kinyitnia.
A fedél nyikorgás nélkül emelkedett fel, a szobát rőtes derengés töltötte be. A ládában vörös színű szövet hevert
összehajtva, az árasztotta a fényt: selyemszerű, sosem szőtt textília. Kalh végigsimított a mindennél finomabb
tapintású szöveten, ujjai végigkövették az alig kivehető mintákat... aztán egyszerre tudatára ébredt, miféle dolgot
is tart a kezében. Tágra nyílt szemekkel kiáltott fel.
- Hogy Kyel verné meg azt a...!

***

Az Égi Fény 3457. esztendejében pedig, mind közül utolsóként felfedte magát a kilencedik vörös lobogó is, mely
egy erigow-i kóbor lovagot, Kalhunt se Dammant választotta hordozójául. Az újdonsült hadúr pedig sereget
verbuvált Erion városának kalandozóiból, majd rábírta Godora helytartóját, VI. Abrag da Vinielt az ereni térkapu
megnyitására, melyen át északra vonulhatottt a háborúság szívébe.
Számos kiemelkedő haditett fűződik nevéhez, de mind közül a legfontosabb, hogy maroknyi emberével két
hónapon át tartotta Emrand várát a sokszoros túlerőben lévő rowoni és orwellánus ostromlókkal szemben. Nem
csak remek hadvezérnek, kiváló diplomatának is bizonyult: a harcok elcsitulta után a Szövetség képviselőinek
soraiban tárgyalt Toronnal a XII. zászlóháborút lezáró békéről. Pyarron szerinti 3470-ben bekövetkezett haláláig
volt a lobogó hordozója; utódait e tisztségben a kalandozók haduraiként ismeri a világ.

Boruzs Gergely Gábor

Gyászmenet
A Vittadora postaszolgálat csomagoktól púpos batárja porfelhőt kavarva kanyarodott Lawran városának
főterére, kerekei alól apró köveket, murvát vágott a közelben álló épületek oldalának. Féloldalasan, egyik
rúgóvasára billenve futott, tengelyei fémesen csikorogtak minden egyes billenésre. A délvidéket átszelő úthálózat
nem volt makulátlan, az esőzések után maradt kátyúk és repedések alaposan próbára tették a fogatok vasalásait.
A batár sárga-feketére mázolt felépítménye sem maradt hibátlan, horpadások, repedések szabdalták keresztben,
helyenként tenyérnyi darabon feltárva a tölgyfa lapok közé rejtett páncéllemezt.
Elől, a hosszú kocsirúd mellé féltucatnyi gondosan válogatott heréltet fogtak, a pofájukról hátracsapódó habos
nyálpermet sárrá mocskolta a horpaszukra rakódott márgát. Ez persze éppúgy nem zavarta őket, ahogy semmi
más sem. Az abrakjuk közé kevert ajzószerek kiöltek belőlük minden kényességet, és kérlelhetetlenül hajszolták
őket előre.
Gazdájuk - egy naptól cserzett képű, rőt szakállú törpe - tisztában volt ezzel, így a városba érve már állva
egyensúlyozott a bakon, és teljes súlyával a fékrúd tappancsára nehezedett.
- Hóhe! Hóhe! - kiáltozott portól rekedt hangján, miközben nyögve homorított; varkocsba font haja már szinte a
tetőre rögzített csomaghalmot érintette, mire nagy nehezen megfékezte a sebességtől megrészegült paripákat. A
város északi sarkában épített pihenőállomás előtt álltak meg, épp csak elkerülve az ugyanott veszteglő, tucatnyi
társzekérből állított karavánt.
Lawran lelke, a postaszolgálat terméskőből, vaskos fenyőgerendákból felhúzott épületegyüttese sarkig tárt
kapukkal várt az utazókra, pihenőhelyet, váltás lovakat kínálva annak, aki nem volt rest kényelmét súlyos
aranyakkal megváltani. Az állomás fogadót és kovácsműhelyt is működtetett, melyek takaros rendben sorakoztak
az oldalában, kitűnve a település időtől szikkadt épületei közül. Míg ezeket északi mesterek ácsolták - lábnyi
kőaljzattal, nádtetővel, faragott spalettákkal -, addig a városlakók házai századéves, naptól égett
erődítményeknek látszottak, omlatag tornyokkal, bástyákkal gondosan megtűzdelve. Mentségükre legyen
mondva, hogy itt a végvidéken nem is volt ajánlatos ezeknél gyengébb épületet emelni.
A kocsiszín mellett épített kovácsműhely félteteje alatt tízéves kölyök ücsörgött, egy ponyvával letakart
faszénhalom tetején, s a kezében tartott hajlékony fűzfaveszővel értelmetlen ábrákat rajzolgatott a porba.
Tettetett nyugalommal, gondosan dolgozott, munkáját még a fogat érkezése miatt sem szakította félbe. Szeme
sarkából azért oda-odapislantott a porfátylak közé, nem akart lemarad¬ni a ritka látványosságról. A pusztaság
közepén emelt város életébe csak a postaszolgálat batárjai csempésztek némi színt, amikor délről-északra, vagy
épp keletről-nyugatra vágtattak, selyemmel szegett gyomrukban különös utazókat, olykor ritka, sosem látott
szerzeteket hordozva. Hónapokkal ezelőtt, mikor a fiú elmulasztotta az egyik áthaladó fogatot, társai elfekről,
lángszín köpönyeges varázslókról szóló történetekkel traktálták heteken keresztül. Hitte is, meg nem is a meséket,
ám azóta mindenesetre gondosan készült, és remélte, hogy neki is lesz része hasonló szerencsében. Már csak azért
is, mert egyelőre egyetlen pajtását sem látta a közelben.
A por lassan leülepedett a batár körül, mozgásra késztetve a Vittadora-egyenruhás törpét. Morogva kászálódott
le a bakról. Hóna alá apró, vasalt oldalú dobogót szorított, amit aztán lefektetett a földre az ajtó előtt,
megkönnyítve a kocsiból kiszálló utasok dolgát.
Először egy talpig selyembe csomagolt, pohos kereskedő bújt elő, láthatóan a sor elejére tülekedett. Tokája alól
és hájas csuklóiról messzire szikráztak az aranyláncok, fennen hirdetve gazdagságát. Nem törődött semmivel, port
kavarva csörtetett a fogadó hátában felhúzott árnyékszék felé. Tőle alig lépésnyire lemaradva magas, kopott
ruhájú testőr követte, aki tőrrel és hosszú, egyenes karddal övezte oldalát. Nyomukban idősödő matróna szállt ki
a kocsiból, koromszín szoknyáját kényeskedve emelte a por fölé. Citromsavanyú arca elé csipkés zsebkendőt
szorított, azon keresztül perlekedett visszafelé a batár árnyékos mélyére. Kárálását még a selyem sem tudta
megzabolázni: két gyereklányt parancsolt elő a hűvösről, akiken látszott, hogy vajmi kevés kedvük van a kéretlen
városnézéshez. A vénasszonynak kotlósként kellett terelgetnie őket, egyenesen a vendégház terasza felé.
Hátrább, a kovácsműhely előtt várakozó kölyök csalódottan figyelt, mert senki más nem mozdult a fogat körül.
Hiába áldozta hát a délelőttjét a várakozásra, nem kérkedhet sosem látott idegenek hírével pajtásai előtt. A kocsis
törpe maradt az egyetlen látványosság, de ő már nem volt újdonság, mivel a fajtája gyakran megfordult Lawran
utcáin.
A vöröses szakállú kőfi felszedte a dobogót, majd visszamászott a bakra, hogy behajtsa a féloldalasra dőlt
fogatot az állomás udvarára. Odabent már várt rá a kovács, kezét vaskos bőrkötényébe akasztva. Háta mögött
segédei szerszámokat pakoltak elő, bakokat állítottak az udvarra, sorra mindent előkészítettek a javításhoz.
A fiút ez már nem érdekelte. Dühösen firkált tovább a porba, de olyan erővel, hogy a száraz fűzfaág
kettéroppant a kezében. Csalódottan állt fel a helyéről, s egy utolsó pillantást vetett a nyikorogva meglóduló batár
felé, amitől aztán elakadt a lélegzete.
Tompa nyekkenés szakadt ki mellkasából, a törött ágdarab pedig elfeledve hullott a lába mellé. A tér oldalán,
közvetlenül az oldalt gördülő fogat helyén, két hatalmas szörnyeteg állt. De még micsoda szörnyeteg.
Irdatlan, tagbaszakadt alakok, ráncokkal szabdalt, emberszerű pofájukat ritkás szőr borította. Vaskos, előreugró
állkapcsukban vérebeket megszégyenítő fogak villogtak, ahogy az utazástól elgémberedett tagjaikat nyújtóztatták
a kovácsműhely előtt. Akkorák voltak, hogy még a város legerősebb embere, a fűrészmalomban dolgozó Agril is
eltörpült volna mellettük. Ami a legfurcsább volt rajtuk, hogy embermódra készített ruhákat viseltek, nem is
akármilyet, hanem bársonyból, selyemből szabottat.
Az egyik - a kettő közül a nagyobbik termetű - pávaszín útiruhát hordott, kék, vörös, és smaragdzöld kelmékből,
melyek szivárványos fénnyel csillogtak a napfényben. Vaskos ujjain és fülében cifra aranygyűrűk, nyakában
talizmánokkal teleaggatott ezüstlánc. Fájdalmas volt még ránézni is, úgy ragyogott a napfényben. Hordónyi
mellkasát kéttenyérnyi bőrszíj övezte, amire kétkezes pallosát rögzítette keresztben a hátán.
Társa, aki nem csak kisebb, de fakóbb szőrű is volt nála, már nem volt ilyen hivalkodó. Egyszerű, bőrből hasított
nadrágot, és ujjatlan, vértnek is beillő bőrmellényt viselt, címerrel, fémveretekkel ékeset. Izmoktól duzzadó karját
vaskos acélpántok övezték, valami ezüstszín fémből verve. Őszes, fehér csíkokkal tarkított sörényét kétujjnyi
fonatokba fogva viselte, agyarainak végén acélból kovácsolt hegy villogott. Két fegyvere is volt, rövid, vaskos
pengék a combjaira szíjazva, melyekből átlagos embernek egy is elég.
A bőrmellényes bestia megérezhette a tekintetét, mivel oldalt pillantott, és szemügyre vette a tátott szájjal
bámuló fiút. Méregette egy darabig, majd fogakkal terhes vigyort villantott felé, és kedélyesen odabólintott neki.
Ez már sok volt a kölyöknek, aki holtsápadtan iramodott hazafelé, felborogatva mindent és mindenkit, aki az
útjába került.
- Hmm! Akárhová is indult, igen hamar oda fog érni - horkant fel a fejét csóválva az alacsonyabb termetű ork,
akit egykori gazdái Calsael névre kereszteltek, de mára a legtöbben már csak a Szürke néven ismerték. Társa - a
színpompás selymekbe öltözött Asusa - csak rántott egyet széles vállán. Megszokták már, hogy Ynev ritkábban
lakott vidékein még mindig komoly feltűnést kelt a jelenlétük. Olykor még északon is, ahol veretes hírnevet,
ritkábban nyílt elismerést vívott ki magának a nemesített orkok fajtája.
- Nem kárhoztathatod érte, errefelé még az ősi népek is újdonságnak számítanak - mondta, miközben az orrát
felfelé fordítva szaglászta a levegőt.
A deresedő szőrű ork vetett egy pillantás társára, majd hitetlenkedve megcsóválta a fejét. Már igen régóta
ismerte, de még mindig elcsodálkozott rajta, milyen nemtörődömséggel kezelte az emberek reakcióit.
Pályafutásuk kezdetén tizenkét esztendőt szolgáltak egymás mellett, a haonwelli herceg testőrgárdájában. Miután
elnyerték szabadságukat, továbbra is együtt maradtak, és csatlakoztak egy erioni felhajtó, a hírhedt Ergol Taunttar
kompániájához. Megbízóik hamar megjegyezték a nevüket, mivel a számtalan sikerrel elvégzett küldetés patinás
hírnévvel ruházta fel őket. Asusa és Calsael. A Páva és a Szürke, ahogy kevés számú barátjuk tisztelte őket.
Calsael, aki nevét korán fakulni kezdett szőrzetéről kapta, gondterhelten megvakarta csupaszra borotvált
pofáját; karmai alatt csak úgy hersegett a háromnapos borosta. Nem tetszett neki a postaállomás körül elterülő
város. A szabad városállamok között ez a vidék volt a leginkább kaotikus, egy báró vagy herceg sem uralta, csak az
egymással hadakozó bevándorlók családjai. Ezek a fattyak sem északon, sem délen nem tudták megvetni a
lábukat, helyette kiszorultak ide, a senki földjére, ahol maroknyi fegyveresük jelentős erőnek számított, és
nyugodt szívvel kérkedhettek hatalmukkal a síklakók fölött. Ha minden jól megy, nem kell sokáig itt időzniük, csak
amíg a fogat hibáját kijavítják, s a lovakat pihentekre cserélik. A Szürke megigazította a hátát verdeső hajfonatait,
és még egyszer körbekémlelt a téren, majd társát maga után intve a kovácsműhely mellé felhúzott fogadó felé
indult.
A lovaknak épített futtató mellé emelt, deszkatornácos épület gerendáit már alaposan megsápasztotta az
állandó napsütés. Talapzata - amit mésszel összefogott kőzúzalékból raktak egykoron - kifehéredett, oldalán
arasznyi, élénksárga gyíkok futkároztak föl s alá, a repedésekbe kapaszkodva. Az épület oldalát aljától a tetejéig
vadszőlő nőtte be: tenyérnyi rozsdavörös levelei alatt ezernyi kaccsal kapaszkodott a tornác és a zsindelytető
hézagaiba, szemérmesen takargatva a szűk ablaknyílásokat.
Oldalt, a bejárattól pár lépésnyire, deszkából ácsolt szekér várakozott - oldalfal nélküli, gyalulatlan förmedvény -
, amit a délvidéken csak dögvető névvel illetnek a helybéliek. Leginkább egyféle célra használják, akárcsak ezt; a
naptól vetemedett deszkaplatón vászonlappal letakart holttest hevert, csizmájának orra kikandikált a lepel alól.
Az orkok csak egy pillantásra méltatták a szomorú rakományt, aztán a levegőt szaglászva indultak a taverna
boltíves bejárata felé, melynek árnyékából sűrű hullámokban ínycsiklandó pecsenyeillat áradt. A fogadó előtti
árnyékos tornácon tucatnyi karavánkísérő ejtőzött, valószínűleg a tér oldalán veszteglő karavánból. Nem lepődtek
meg az orkok láttán, néhány fásult pillantás után tovább kortyolgatták italaikat.
A Szürke bólintott feléjük, majd elégedetten szaglászta a harsány sültillatot, mire gyomra követelőzően kordúlt.
Az elmúlt napokban ritkán jutottak rendes ételhez, az utazás alatt fogyasztott szárított hús és aszalt gyümölcs nem
volt épp megfelelő táplálék a maguk fajtájának. Még a Páva is - aki máskor be nem tette volna a lábát egy ilyen
helyre - az ujjasából előhúzott selyemkendővel törölgette le nyálát a szája sarkából. Nem is tétováztak tovább,
fejüket lehajtva léptek be a fogadóba, ahol félhomályos forróság, és meglepő tisztaság fogadta őket. A söntés
vörösesbarna tömege baloldalt támasztotta a falat, összekaristolt tetején bádogpoharak álltak halomba
tornyozva. A bejárattal szemben púpos hátú kemence magasodott, fehérre meszelt oldala fölött forrón remegett a
levegő. Főkötős asszonyság dolgozott mellette, parázsszínnel izzó belsejéből kétarasznyi, barnára sült lepényeket
rángatott napvilágra. A kemence mellett kormos vassárkány gubbasztott, rozsdás tetején sűrű vasrácsozattal,
melyen tenyérnyi húsdarabok pirultak.
A fogadós - apró termetű, harcsabajszú síkföldi - a pult mögött szunyókált, csak az orkok deszkapadlón döngő
léptei riasztották fel szendergésből. Riadtan pattant fel ültéből, tágra nyílt szemmel meredt a két szörnyetegre -
talán azt hitte, még mindig valami rémeset álmodik. Becsületére legyen mondva, hamar megemberelte magát, és
némán hajlongva üdvözölte furcsa vendégeit. Amazok nem zavartatták magukat, letelepedtek egy asztal mellé,
fegyvereiket kezük ügyébe támasztva. Az erős, tölgyfából faragott székek szinte nyüszítettek a súlyuk alatt.
Calsael végigmustrálta a helyiséget, sorra szemügyre vett mindent. Tekintete leghosszabban a fogadó egyetlen
vendégén időzött, aki a söntéspult árnyékában ült, egykedvűen a kupájába meredve. Fiatal, napbarnított férfi
volt, varkocsba fogott hajjal, és gondosan nyírt szakállal. Jobb lábát egy székre polcolva pihentette, térde alatt
vörös kendővel kötötte át. Dísztelen, sötét utazóruhát viselt, hosszú markolatú kardját az asztala lapjára fektette.
Széke mellett kopott nyeregszerelvény feküdt a földön, varjúforma jelvényekkel díszítve. A Szürke addig nézegette
a nyerget, míg rá nem jött, hogy annak gazdája már jó ideje őt és társát figyeli. Némán végigmérte őket, aztán
kupáját a magasba emelve tisztelgett nekik. A Szürke nem tehetett mást, viszonozta az üdvözlést, majd
kényelmesen elhelyezkedett az asztal mellett, és várta, hogy a fogadós elég bátorságot gyűjtsön asztaluk
megközelítéséhez.
Asusa - akinek kifinomultsága még az emberek között is ritkaságnak számított volna - kedvtelenül nézelődött
körbe, lesújtó pillantással illetve az egyszerű berendezést. A pácvörös, simára gyalult deszkafalak, és a lakkozás
nélküli asztalok nem igazán nyerték el tetszését.
A fogadó egyetlen díszítménye egy molyrágta vadkanfej volt, ami az ajtó fölül vicsorgott le az alatta ülőkre -
némi hangulatot kölcsönözve a helyiségnek de ahogy a Páva szemügyre vette, kiderült, hogy a néhai dúvad
reménytelenül bandzsít üvegszemeivel, messzire űzve egykori méltóságát. A cifra ruhákba öltözött bestia
undorodva nézett félre, apró dörzsvasat bűvölve elő ruhájából, amivel aztán karmait kezdte tisztogatni.
- Ellana kebleire! - morogta maga elé. - Ha nem lennék ilyen éhes, be nem tenném a lábam egy ilyen helyre.
Calsael csak a fejét ingatta.
- Jobb, mint a semmi. Amúgy is mindig világot akarsz látni. Hát tessék! - vigyorodott el, majd zekéje zsebéből egy
rézcsattal lezárt bőrerszényt húzott elő, és jól hallhatóan megcsörgette a benne tárolt érméket.
Asusa viszolyogva pillantott körül.
- Világot, azt igen! Na de ezt! Egy fenét - legyintett, majd folytatta a munkát a dörzsvassal.
Közben a fogadós kióvakodott a pult védelméből, és halálra szánt arccal feléjük indult; a kezében tartott tálcán
egy hasas cserépkorsó és két bádogkupa táncolt léptei ütemére. Lassan, kétszer-háromszor meghajolva andalgott
az asztalhoz, óvatosan lopta a távolságot. Láthatóan rettegett furcsa vendégeitől. A Szürke komoly kísértést
érzett, hogy odakapjon felé a fogaival, de nagy nehezen erőt vett magán. Az alacsony síkföldi dadogott valami
üdvözlést, miközben lerakta a felvizezett borral töltött korsót, majd felvette a rendelést, és lassan elhátrált,
gondosan vigyázva, hogy egyszer se fordítson hátat a bestiáknak.
A Páva csak megvetően horkant egyet a fémkupák láttán, de a Szürke nem kérette magát. Beleszagolt a korsóba,
majd elégedett morranással meglocsolta a torkát, csak úgy a korsó széléről hörbölve a vérvörös folyadékot.
- Ezt a nagytiszteletű Ergol Taunttar egészségére! - emelte meg gúnyosan a cserépedényt. Felhajtójukra célzott,
az Erionban tevékenykedő ügynökre, aki varázstudók és fegyverforgatók közvetítésével kereste meg a betevőre
valót. Jelenlegi megbízásukat is ő szervezte nekik, egy egyszerű, mondhatni unalmas feladatot, mely szerint egy
levelet és egy pecséttel lezárt fémurnát kellett leszállítaniuk a Gályák tengere mellé. Csak azt felejtette el
megemlíteni, hogy az urna egy tisztességben elhunyt varázstudó hamvait tartalmazta, minek következtében úgy
vonzotta a dögvidék fattyait, mint molylepkét a tornácon felejtett lámpaláng. Alig győzték felhasogatni őket.
Asusa a kezében tartott ráspollyal döfött a levegőbe.
- Ha így megy tovább, nem kell a haragosainktól tartanunk. A saját felhajtónk ostobasága fogja a vesztünket
okozni - morogta komoran. Okkal volt dühös, a dögvidék egyik szárazra aszalódott teremtménye szétszaggatta az
Erigow-ban vásárolt, díszes szegélyű kalpagját, s ez hetekre letargiába taszította a jól öltözött szörnyeteget.
Calsael egyetértőn bólogatott.
- Mint amikor az elfekhez akart küldeni minket. Mégis mit gondolt? Hogy a fakóvérűek majd szóba álnak velünk?
Miért nem mindjárt egy átokverte aunt küldött követségbe? - Újra belekortyolt a borba, talán, hogy elűzze a
keserű emléket. Manapság már nem válogathattak úgy a megbízások között, mint egykoron. A legtöbb hatalmas
kalandozók helyett saját embereit, olykor valami nagyobb szervezet ügynökeit bízta meg ügyes-bajos dolgai
intézésével, nem pazarolta pénzét a régivágású kardforgatókra. Olyan érzés volt, mintha csak kimentek volna a
divatból.
Míg ezen morfondírozott, az ebédjük is elkészült, s a harcsabajszú fogadós újra az asztaluk felé tartott, kezében
méretes fatányérokat egyensúlyozva. A vaskos rönkcikkelyek tetején ujjnyi vastag lepénytészta, azon tenyérnyi
pecsenyedarabok vöröses szószban, zöldségdarabok között úszva. Az orkok mohón estek az ételnek. Még a Páva is
engedett a csábításnak - asztalkendő és evőeszköz nélkül látott neki az evésnek.
Miután végeztek, egy jó darabig némán ültek a helyükön, csendesen szemlélve a kiadós étkezés maradványait. A
békés nyugalmat csak a legyek dongása zavarta, no meg a szakállas utazó, aki zajosan szedelődzködött, málháját
és kardját a vállára dobva. A söntés mellett nyíló mellékajtón távozott, amely minden bizonnyal az istállóba
vezetett.
A Szürke a fogait piszkálgatva nézte, ahogy elmegy, majd úgy döntött, hogy szemét lehunyva pihen egy kicsit.
Talán még el is szundított volna a nagy nyugalomba, ha az udvaron támadt kiáltozás el nem űzi az álmát. Két öblös
férfihang vitatkozott, olykor egymás nőstényági felmenőit sem kímélve. A hangok kívülről, a taverna bejárata
mellett félreállított szekér felől érkeztek. A két ork összenézett, s egyszerre emelkedtek fel a székről, majd
indultak a kijárat felé. Asusa egy szögletes veretű ezüstérmét pöccintett a pult mögött lapuló fogadósnak, gálásan
díjazva a kiszolgálást. A kijárat elé érve nem léptek ki a napsütésbe, hanem a kapubolt árnyékában maradtak,
onnan figyelték a tornác előtt zajló perpatvart.
Odakinn, a napmelegtől forró, poros térség szélén tucatnyi ember gyűlt össze - utazók, kereskedők,
karavánkísérők vegyesen -, akik csendesen szemlélték a dögvető mellett vitatkozó párost. A tagbaszakadt,
darócruhás óriást - valószínűleg a kocsi gazdáját -, és a vele perlekedő, délvidéki szabású nadrágot, s az egyik
pyarroni kalmárcéh címerével ékített bársonymellényt viselő öregedő kereskedőt. Néhány helybéli is tanúja volt a
vitának, ezek a tornác árnyékába húzódva figyelték az eseményeket.
A kopaszodó vénember egyre vörösödő arccal próbálta a kezében tartott erszényt a megtermett síkföldi
markába erőltetni.
- Itt a pénz, amit ígértem! - krákogta rekedten, valószínűleg torkára mehetett a szerteszét szállongó por. - Három
ezüst, meg némi réz, a fáradságáért. Csak vigye fel a temetőbe!
A darócruhás makacsul rázta a fejét, karjait összefonta a mellkasa előtt, hogy még véletlenül se kerüljön a
kezébe a nem kívánt összeg.
- Nem viszem! Megmondtam! Nincs az a pénz! - Állát dacosan felszegte, látszott rajta, hogy nem lehet
megingatni.
Az öregedő kalmár nem akarta elhinni. Hosszú élete alatt nyilván nem találkozott olyan emberrel, akit a
megfelelő mennyiségű pénzzel nem lehetett jobb belátásra bírni. Dühösen túrt bele a mellénye belső oldalára vart
zsebbe, sárgán villanó, félbetört érmét rántva elő a rejtett tartóból.
- Látja ezt, ember? Arany! Arany! Fogja, a magáé! Csak húzza fel ezt a szerencsétlent a temetőbe - intett a
dögvető tetején letakart holttest felé. - Húzza fel, és ásson neki egy gödröt! Ennyi az egész, és máris a magáé ez a
sepia.
A napégéstől hámló arcú síkföldi szeme mohón villant az érme felé, arcán vadul rángani kezdett egy apró izom,
de ennek ellenére hajthatatlan maradt.
- Nem. Nem tehetem! — mondta, és még hátrább is lépett a kalmár közeléből, mintha csak az arany vonzását
akarná elkerülni.
A pyarroni képtelen volt felfogni. Értetlenül meredt a kezében árválkodó aranyra, aminek hatalmát eddig a
mágiához hasonlónak hitte.
- De miért nem? Egyszerűen fogja, és felhajtja a lovakat a dombra - intett a város keleti végében magasodó,
sziklákkal és csenevész fákkal borított domboldal felé. - Ás egy tisztességes gödröt, és békében elföldeli. - Egyre
lassabban beszélt, szinte szótagolva a mondandóját.
 - Hagyd, Rorg! - kiáltott oda neki az egyik karavánkísérő, a felmálházott szekere bakjáról. - Kránba vele! Majd
megoldják, ahogy akarják! - de a pyarroni nem hallgatott rá.
- Nem úgy van az! - mondta, miközben kopaszodó fejét dörzsölgette. - A Dúlás végén magam is százával
temettem el a holtakat. Ez a tisztesség mindenkinek kijár. Hát miféle hely ez?! Meghal egy szerencsétlen, és senki
az ujját sem mozdítja? Hagyják az út mellett heverni, mintha nem is ember lett volna. Nem ismerek olyan várost,
ahol temetetlenül heverhetne egy halott, legyen az bármilyen rangú is. - Újra beletúrt a mellényébe, és a félbetört
aranyat egészre cserélte.
- Ide nézzen, jóember! Ez már egy egész arany! Soha életében nem fog ennyit keresni. - A sírásó fejéről már
szakadt a verejték, izzadó kezeit ruhája elejébe törölgette.
- Higgye el, uram, én szívesen eltemetném! De nem tehetem! - hangja elvékonyodott, tekintete megbabonázva
követte a kereskedő kezében táncoló érmét.
- De miért nem? - kérdezte a pyarroni széttárt karral.
A sírásó félrefordította fejét, úgy mormogott maga elé.
- Mert vannak, akik nem engedik - bökte ki végül.
A kereskedő oldalt döntötte a fejét, mivel nem volt biztos benne, hogy jól értette a síklakó szavait.
- Nem engedik? Micsodát? Hogy elföldelje? - A sírásó szótlanul bólogatott, miközben idegesen vakargatta az
arcáról hámló bőrdarabokat.
- Azt mondják, nem való oda - intett a keleten emelkedő domboldal felé, melynek tetején derékmagas kőfal
övezte a régi temetőt.
A pyarroni értetlenül meredt a kopár domboldalra.
- Oda? - Hitetlenkedve csóválta meg a fejét. - Es mégis, kik nem engedik?
A darócgúnyás gyanakodva pislantott körül, majd óvatosan biccentett nyugat felé, a város határán felhúzott,
tornyokkal, bástyákkal megerősített udvarház irányába. A felföldi stílusban épített erősség legmagasabb tornyán
fekete-vörös lobogót tépázott a szél.
- Ők! Nekik nem minden halott egyforma.
A kalmár jó néhány szívverésnyit bámult az épületre, majd újra a sírásóra meredt.
- Én úgy látom, hogy nem csak nekik!
A tornác árnyékvetője alatt álló helybéliek közül előrébb lépett egy lovasgazda - díszes kacagánya alapján
jómódú, gazdag tenyésztő -, kivette szájából lófejet formáló pipáját, és hegyeset köpött a lába előtt
felhalmozódott homokba.
- Hidd el, uram, mi nem teszünk különbséget ember és ember között! - mondta a pyarroninak. - De ők! - bökött
az udvarház felé - Nos, ők már igen. - Háta mögött helyeslő morgás kélt, további beszédre sarkallva a gazdát.
- A felföldről származó família. Gorvikiak. Senki sem tudja, mi űzte őket ilyen messzire, otthonról. A lényeg, hogy
nem tűrik maguk között a kevertvérű fajzatokat.
- És? — kérdezte komoran a kereskedő.
- És a megboldogult Rawin, aki a kordén fekszik melletted, félig dzsad volt, uram.
A pyarroni hitetlenkedve csóválta a fejét.
- De hát már halott! Kit zavarhat már ez a szerencsétlen?
- Nem tudhatom - vonta meg a vállát a gazda. - Talán a halottaik nyugalmát. A tavaly terjengő járvány őket sem
kímélte, tucatnyi családbéli került a föld alá, egyetlen hét leforgása alatt. Még az a tetovált homlokú papféle sem
tudott rajtuk segíteni, aki közöttük él. Ott nyugszanak odafent - intett a temető felé -, egyetlen sorba hantolva.
Talán azért nem engedik oda temetni.
Az öreg kereskedő hosszan méregette a tornácon álló lótenyésztőt, majd a vászonnal letakart holttestet
szemlélte. Némán töprengett egy darabig, majd újabb aranyat rakott a kezében tartott érme mellé, úgy fordult a
kocsik mellett álldogáló dologtalan karavánkísérők és fizetett fegyveresek felé.
- Két arany! Két aranyat adok annak, aki felviszi a kocsit a temetőbe! - Mély csend fogadta a bejelentést, senki
sem mozdult, csak a mohó tekintetek tapadtak a csillogó érmékre. Néhány lovasgazda elégedetlenül mormogott,
de a többség kíváncsian várta, akad-e vállalkozó. Az a néhány fegyveres, aki szóba jöhetett, egyelőre hallgatott, a
gorviki kardforgatók hírneve óvatosságra intette őket. A kereskedő türelmetlenül várakozott, majd mivel senki
sem mozdult, még egy aranyat csapott a kezében tartott kettőhöz.
-Három arany! Ez már egy vagyon, emberek! — de hiába erőlködött, a karavánkísérők félrenéztek, némelyik a
fegyverét igazgatta, vagy másképp próbált elfoglaltnak tűnni.
A kacagányos lovasgazda sajnálkozva csóválta meg a fejét.
- Nem fog menni, uram. Itt senki sem keresi a bajt, főleg nem ezekkel szemben - pillantott a gorviki família
udvarháza felé - Menj békével, a derék Rawinra pedig ne legyen gondod! Majd az ősi módon, tűzzel adjuk át a
testét az isteneknek.
 - Arra nem lesz szükség! - A mély, rekedtes hang a fogadó istállója felől érkezett. Minden tekintett odafordult, és
megpihent a szálas termetű, szakállas férfin. Az nyugodtan átsétált a csapatba verődött kereskedők között,
egykedvűen lépdelt a kopaszodó pyarroni elé, és markát nyújtotta kezében csillogó aranyak felé.
- Majd én felviszem a szállítmányt! - Az öregedő kalmár nem tétovázott, egyből a tenyerébe számlálta az
érméket. A szakállas az övébe rejtette az aranyakat, majd lekanyarintotta válláról a kardját, és felkapaszkodott a
dögvető bakjára.
A sírásó tehetetlenül figyelte, homlokáról egyre jobban patakzott a verejték. A némán készülődő kardforgatónak
nem mert szólni, de a kereskedő oldalát felháborodottan bökdöste vaskos ujjaival.
- Nem úgy van az! Ez az én kocsim! Mi lesz, ha valami kár esik benne? Hát még a lovak! Hol találok ilyen derék
jószágokat? - intett a két kehes igavonó felé, melyeknek kortól szürkére sápadt szőrét szinte átdöfték a csontjaik.
- Kifizetem, bármi károd is esik - veregette meg a vállát a pyarroni, és félretolta az útjából.
Közben a szakállas elhelyezkedett a bakon, kardját a lába mellé, a fékrúd és a deszkaplató közé támasztotta,
ahonnan könnyedén a kezébe kaphatta. Már nyúlt a gyeplő felé, mikor egy öblös hang megállásra késztette.
- Várj! Én is megyek! - A Szürke - mert hát ő kiáltott oda a kocsira kapaszkodott kardforgatónak - kilépett a
taverna bejáratának árnyékából, ügyet sem vetve Asusa helytelenítő morgására. Lesújtó pillantást vetett a
szekerek mellett várakozó fegyveresekre, majd az egyik karavánfogat mellé sétált, melynek felmálházott
magasában pocakos karavánkísérő bóbiskolt, oldala mellett számszeríjat pihentetve. - Kölcsönadnád egy percre? -
bökött a veszedelmes hadeszközre. A zsoldos rántott egyet a vállán, s a tartóból kiemelve az orknak nyújtotta az
íjat.
Calsaelnek nem kellett a lábtámasz, belehurkolta kezét a vékony abbithúrba - vigyázva rá, hogy az ujjaira húzott
gyűrűkre támaszkodjon s egyetlen rántással ajzotta fel a számszeríjat.
A szakállas nyugodtan várakozott a bakon, olykor a csizmájába tűzött pengéket igazgatta. Calsael
felkapaszkodott mellé, súlya alatt nyögve hajolt oldalt az egész alkotmány. Nagy nehezen elfészkelte magát a
kényelmetlen deszkapadon, a számszeríj tusát csípőjének támasztotta. Letörölte markáról a rákenődött
fegyverzsírt, majd kezét a nyújtva be is mutatkozott alkalmi társának.
- Calsael, Erionból. - A sötét ruhás férfi elfogadta a jobbot, a harcosok között szokásos, alkart megszorító
markolással.
- Airun, Pyarron városából - biccentett a neve mellé, majd a kezébe kapott pányvaszárakat összecsettintve
mozgásba lendítette a kocsi elé fogott gebéket, melyek a szokatlan súly miatt prüszkölve indultak a dombtetőn
elterülő temető felé.
Alig félmérföldes, folyamatos emelkedő nyújtózott a szekér előtt, korhatag rönkházakkal, romladozó
raktárépületekkel övezve mindkét oldalról. A feltámadó szél lisztfinom porfátylakat ragadott a magasba közülük,
olykor opálossá torzítva a forróságtól remegő levegőt.
A Szürke, aki felajzott számszeríját a kezében szorítva vizslatta a környező épületeket, résnyire húzta össze a
szemét, csak hogy kiszűrjön valamennyit a forró porszemek rohamaiból. Amikor oldalt sandított, a varkocsba
fonott hajú pyarronira, meglepődve vette észre, hogy neki nincsenek ilyen problémái. Talán valami ráolvasással,
de sikerült elérnie, hogy az átokverte szélszemét gond nélkül peregjen le az arcáról. Most, hogy közelebbről
megnézte, szemébe tűnt a nyakában függő medál, ami a haIál és a tréfák atyjának, Dartonnak varját formázta fakó
holdezüstből.
- Honnan jöttél? - kérdezte az ork, csak hogy megtörje az egyre feszültebbé váló csendet. De hiába igyekezett, a
szakállas nem volt túl bőbeszédű. Egyszerűen csak hátrabökött a válla fölött, dél felé, a messzi Ibara száraz
homoksivatagának irányába.
- Hmm. - A.Szürke értő pillantást vetett kopott csizmáira. Maga is megfordult már a Taba el-Ibarában, tudta,
hogy a forró homok képes egyetlen hét alatt elnyűni egy új csizmát.
- És merre tartasz? - firtatta még a rend kedvéért, de választ ezúttal sem kapott, csupán egy szótlan bólintást, ez
alkalommal előre, a képzeletbeli délmutató másik vége irányába.
- Hát ezt akkor megbeszéltük! - Calsael nem sértődött meg, inkább vigyorogva vette tudomásul a választ. Ha
jobban belegondolt, ő sem vázolta volna másképp az útját, ha valami idegen érdeklődik felőle. Nem is erőltette
tovább, hanem hátrapillantott a válla fölött, a kocsit követő bámészkodók seregére, akik a porral és forrósággal
mit sem törődve kapaszkodtak a szekér nyomában.
Tekintélyes gyászmenet volt, az út mindkét oldalára jutott belőle. Karavánkísérők, kereskedők, helybéliek
alkották vegyesen. Izgatottan törtettek felfelé, itt a semmi közepén ritkán jutott nekik ilyen látványosság. A néhai
Rawin csodálkozott volna, ha látja, hogy milyen sokan kísérik el utolsó útjára.
- Kaftánimádók! - Az ordítás mögülük, valahonnan a csődület közepéről harsant. Úgy látszott, néhány városlakó
egyetértett a gorvikiak filozófiájával. A pyarroni hátrakapta a fejét, de a sűrű tömegben nem lelhette meg a
kiáltozót. A Szürke csak legyintett egyet a gyászmenet felé.
 - Ne aggódj! A bajtársam vigyáz a hátunkra - bólintott a gyülekezettel tartó Asusa felé, akinek megállás nélkül
járt a tekintete, szünet nélkül vizslatta a dögvető kíséretét. Az északi vetett egy pillantás a pávaszín ruhákba
öltözött, nagydarab ork felé, majd újra a dombtetőre vezető utat fürkészte, s néhány csettintéssel nagyobb
sebességre ösztökélte a békésen poroszkáló hátasokat. Azok nagyokat horkantva tiltakoztak a szokatlan
bánásmód ellen, majd végül szolid vágtába kezdtek, hogy így egyetlen iramodással érkezzenek a domboldal
tetejére.
A temetőkert bejárata - kőből rakott, jelöletlen boltív - széltől koptatottan magasodott előttük, árnyékában
derékmagas kerítés ölelte körbe a temető területét. A roskatag gránitvéd mögött repedezett, pikkelyesre száradt
sírhantok sorakoztak egymás mellett, a végükbe szúrt, fehérre szikkadt fejfák jobbra-balra nyaklottak a
porhanyósra tört rögök között. Legtöbbjük a vidék szokása szerint lófejet vagy patkóvasat mintázott.
Hátrább, a gondozatlan hantok mögött néhány kőből emelt kripta is ágált, rogyadozó tömbjeik között
portölcsérek kavarogtak. A romos, márványból rakott építmények árnyékából köpönyeges, arcukat csuklyák,
kalapok mögé rejtő alakok sereglettek elő a dögvető érkeztekor. Szellemek gyanánt bontakoztak ki a porfátylak
mögül, de a derekukra kötött, csomóra hurkolt kendők nem hagytak kétséget világi származásuk felől. Szótlanul,
fenyegetően sorjáztak középre, félkör alakban helyezkedve a lassan begördülő kocsi elébe.
- Ahogy látom, ezek rendes, jóravaló népek - morogta a pyarroni féloldalas mosollyal Calsael felé. - Még
fogadóbizottságot is küldtek kedvünkért! - Az ork jókedvűen horkant egyet, majd fogást váltott a számszeríj tusán.
A dartonita - bár megtehette volna - nem gázolt a kocsi elé sereglők közé, inkább port kavarva állapodott meg a
temető bejárata mögött elterülő apró téren. A gorvikiak - mert hát azok voltak - sorra leoldották köpenyeiket, s
állukat felszegve néztek szembe a betolakodókkal. Calsael beleszimatolt a levegőbe, majd fintorogva hajolt
előrébb, s a számszeríját jobb térdére támasztva vizslatta végig a népes társaságot.
Középütt, a vezetőnek fenntartott helyen ősz hajú dispada állt, öregedő pengeművész, vagy veteránnak számító
gyilkos. Hidegen csillogó tekintete miatt az ork inkább az utóbbinak tippelte. Ajka felett tollvonásnyi bajusz,
homlokkendője alatt olajjal fényesített, göndörded hajkorona. Övkendői fölött tekintélyes pocak domborodott -
szinte szétfeszítve vörös selyemingét -, de Calsael úgy vélte, inkább a kora, mintsem az életmódja miatt. A
pengeművész oldalát ifjabb rokonai védelmezték, alig pelyhedző állú suhancok egytől egyig. Ahogy az ork
végigmérte őket, úgy tűnt, némelyik inkább lenne valahol máshol, mint itt, a semmi közepén. Görcsösen
szorították fegyvereik markolatát, pillantásuk idegesen rebbent félre Calsael tekintete elől.
A dögvető mögött, a temetőkert kerítésének túlsó oldalán lassan elcsendesedett az összeverődött tömeg.
Néhányan előrébb furakodtak a városlakók között, félretaszigálva az útjukba állókat. Asusa, aki eddig a hátsó
sorokban várakozott, most lassan közelebb húzódott a tömeg pereméhez, a karavánkísérők kérés nélkül
félreálltak az útjából.
Elöl a gorvikiak vezére pontosan tisztában volt a közönség jelenlétével, épp ezért dacosan, már-már
színpadiasan lépett félkörbe sorakozott társai elé, balját parancsolóan lendítette a város irányába.
- Fordítsd meg a kocsit, és menj vissza! Menj, amíg teheted! Annak a dögnek, itt nincsen helye! - biccentett a
szekér hátulján heverő holttest felé. Szavait végig a bakon ücsörgő férfihez intézte, ügyet sem vetett az oldalán
ücsörgő Calsaelre.
Darton papját nem hatotta meg a mondandója.
- Miért? - kérdezte karcosan rekedt hangon, miközben ujjaival a nyakában lógó medált cirógatta. - Nekem úgy
tűnik, akad itt még üres hely az elhunyt számára. Elég lesz egy csendes sarok, ott, a kerítés mellett - bökött az
omlatag kőfal irányába. - Ahol a teste végleg megpihenhet.
A gorviki csak a fejét csóválta meg.
- Nem érted. Ez a föld áldott televény. Tizenhét testvérünk, fivéreink és nővéreink teste szentelte ilyenné. Nem
gyalázhatjuk emléküket holmi kevertvérű fajzatok dögeivel.
Kiköpött a homokba, kezeit fenyegetően kardjainak markolatára tette.
- Úgyhogy fordítsd meg a szekeret, és vidd vissza! Vidd a vérebeddel együtt! - biccentett Calsael felé, száját
undorral elhúzva. - Ennek már a jelenléte is mérgezi a levegőt.
A pyarroni szenvtelen arccal hallgatta végig - akárcsak a Szürke, aki toroniak szájából hallott már ennél különbet
is -, majd felállt a helyéről, jobbját kardja markolatgombján, balját a nyakában függő medálon nyugtatta.
- Sajnos nem tehetünk eleget kérésednek! - mosolygott beszéd közben, de szemei egyre fagyosabb fénnyel
csillogtak. - Az elhunyt porhüvelyének üdvét fontosabbnak érezzük társammal, mint a lelketek nyugalmát, bármily
jogon is formáltok igényt erre a földre! Bár nekünk arannyal fizettek a munkáért, nem vagyunk restek a temetés
díját vérben és acélban megváltani tőletek.
A gorviki megvetően horkantott egyet, majd kardot rántott, balkezes pengéjével cirkalmas rúnát metszett maga
elé a levegőbe. Nem tisztelgésnek szánta, inkább így jelzett társainak, akik közül néhány valószínűleg a dögvető
mögött bámészkodó tömegben rejtőzött. A temetőkert kapujában ugyanis kiáltozás támadt, majd arasznyi, vasból
öntött nyílvessző villant keresztül a szekér bakja fölött, ami alig valamivel kerülte el a szakállas hátát. Közben a
gorvikiak szélesebbre húzták a dögvető köré zárt sorfalat, acélkék pengéik éléről messzire villogott a napsugár.
Láthatóan mindenre fel voltak készülve, a pyarroninak mégis sikerült meglepnie őket.
Markába kapta a nyakában lógó szent szimbólumot, és azzal csapott a levegőbe, félkörívbe lendítve a kékes
színnel felszikrázó medaliont.
- Darton!
Kiáltása nyomán nyögve vonaglott meg a valóság; hideg, hullaszaga szélvihart fiadzva a dögvető mögött. A
semmiből fakadt fergeteg a magasból csapott le a szekér háta mögé, felkavarta, magával ragadta a napmelegtől
forró homokot. A dögvető és utasai mellett gond nélkül siklott tovább, majd lendületet véve rontott a gorvikiak
sorfalának, forró porszemcséket vágva homlokkendőik alá. A lisztfinom homokkal telített fergeteg
elhomályosította a látásukat, elorozta előlük a lélegzetet, némelyiket még az egyensúlyából is kibillentette. A
siedonok zavarodottan hátráltak, de még átkozódni sem maradt elég levegőjük.
Calsael nem törődött velük, hanem inkább oldalra figyelt, a sírok első vonalában álló márványtömb felé, aminek
oldalára legalább kéttucatnyi nevet véstek, és talapzatát szárazra szikkadt koszorúk borították. A vaskos síremlék
mögül fejkendős gorviki emelkedett fel, kezében karcsú íjat feszítve. A húrra illesztett nyílveszőt gyakorlott
mozdulattal emelte a dögvető felé, de célra tartani már nem maradt ideje. A Szürke számszeríja fémes
pendüléssel engedte útjára az arasznyi acélvesszőt, ami vérpermetet vágva csapódott az orvlövész mellkasába,
hátralökve őt a düledező fejfák közé. Calsael soha nem értette, miért locsolnak az emberek annyi rózsavizet a
ruhájuk alá. A fűszeres illat már temető bejáratában elárulta neki, hogy valaki rejtőzik a jobbfelől magasodó
síremlékek között.
A pyarroni, mintha csak erre várt volna, felpattant a szekérbak peremére, és sérült térdére ügyet sem vetve
iramodott a gorvikaiak felé. Nem ugrott le a szekérről, inkább a két igásló között nyújtózó kocsirúd tetején
száguldott előre, annak végéről elrugaszkodva vetette magát ellenfeleire, már a levegőben meglendítve pengéjét.
Lendületét kihasználva akart az öregedő dispadára támadni, de az még a portól elvakultan is képes volt a
meglepetésre. Oldalt kapott, és a balját vigyázó kölyköt a karjánál fogva rántotta maga elé. A szakállas már nem
tudta megfékezni a kardját, így vállától az oldaláig felhasította a kölyök mellkasát. Ennek ellenére, nem zökkent ki
a támadásból, mivel megállás nélkül pördült tovább balra, és térdre vetődve nyesse át két egymás mellett álló
siedon combját. Az alig pelyhesedő állú fiatalok megpróbálták felvenni a harcot, de sebesült lábbal nem sok
reményük maradt a pyarronival szemben. Amaz nem akarta megölni őket, az egyiket kardlappal a csuklójára
vágva fegyverezte le, a másiknak a keresztvassal sújtott az arcába, amitől az félig-meddig ájultan hanyatlott a
porba. Alig fél tucat szívdobbanás után már csak a veterán maradt állva, fegyvereiket maguk elé emelve kezdtek
körözni egymás körül a dartonitával.
Calsael közben félredobta a használhatatlan számszeríjat, majd hátrapillantott a válla felett, a temetőkert
kapuja felé. A boltív alatt kavargó porfelhő közepén a Páva forgolódott egy maréknyi városi között, puszta kézzel
sújtva a földre a keze ügyébe kerülőket. Lábai előtt már hárman is hevertek, az eszméletlenre pofozott férfiak
mellett néhány játékszernek tűnő számszeríj feküdt a homokban.
A Szürke több időt nem vesztegetett, oldalt ugrott le a dögvetőről - társa mutatványát nem is próbálta követni,
mivel gyanította, hogy a vetemedett kocsirúd az ő irdatlan súlyát már kévésé belátó módon viselné el - jókora
porfelhőt csapva a levegőbe, amikor a földre érkezett. Mindkét pengéjét elővonta, a balt alkarra szorított állásba
fogta, a jobbot felfelé, egyenesen az égnek szegezte. Annak idején egy veteránnak számító haonwelli nertontól
tanulta a kardforgatás alapjait, amit aztán az évek tapasztalataival formált a saját stílusává. Így lendült a jobbfelől
talpon maradt siedonok felé, akik gyorsabbak vagy szerencsésebbek voltak a többinél, mert épp csak a porvihar
széle érintette őket. Mostanra már nagy nehezen kipislogták a homokot a szemükből, és fegyverüket maguk elé
emelve várták a rájuk rontó szörnyeteget.
Calsael nem cifrázta sokat, nem akart sok időt pazarolni a kölykökre. Azért az első pengeváltás előtt pördített
egyet fegyverein, felcserélte a két penge állását. így még jobbjáról szúrást, baljáról hárítást vártak ellenfelei, épp
fordítva érkezett csapástávra.
A sárga kendős gorviki suhanc - aki a balján állva közelebb esett hozzá - igencsak meglepődött az egyenes
helyett oldalról érkező pengén, ami irtózatos erővel csapódott a ramierájának, és a csuklóját kimarjítva csapta a
hantok közé fegyverét. Döbbenten meredt üresen maradt kezére, így észre sem vette a visszakézből érkező
markolatot, ami megállíthatatlanul öklelt az állába, és taszította az ájulás jótékony sötétjébe.
Társa, akit valósággal megbénított a nagydarab szörnyeteg gyorsasága, hátrálni kezdett, kihasználta könnyed
fürgeségét. Derékból hajolgatott el a Szürke vaskos kardjainak csapásai elől, egész addig, míg az ork meg nem
unta, és vasalt bakancsának orrával bele nem rúgott a kölyök lábába. A gorviki térdéből száraz roppanás
hallatszott, miután fájdalmasan nyögve botladozni kezdett a laza talajon. Calsael nem hagyott időt neki, hogy
visszanyerje az egyensúlyát. Közelebb ugrott, a pengetáv alá, és mindkét fegyverét használva, ellentétes irányból
csapott le a siedon kardjára, szilánkokra roppantva a keskeny ramierát. A szerteszét záporzó fémdarabok őt is
megsebezték, de a nagy részük a fegyver gazdájának jutott, tucatnyi sebből fakasztva a büszke gorviki vért. A
Szürke ennek ellenére még nem végzett vele, búcsúzóul újra meglendítette a lábát, és gyomorba rúgta a hátrafelé
botladozó kölyköt, de olyan erővel, hogy az jó darabon hátraszánkázott a temető porában.
Calsael elégedetten engedte le fegyvereit, és oldalt fordult, a szekér előtt folyó párviadalt szemlélte. A feketébe
öltözött kardforgató, és az ősz dispada vívott egymással, a bokáig erő homokban forgolódva. A Szürke értő
szemmel figyelte a küzdelmet, és pillanatok alatt felmérte, hogy a gorviki nagyjából egy szinten van a
kalandozóval. A fejkendőst a laza talaj, az északit sérült térde hátráltatta. A dispada két pengéjét csak a dartonita
hosszabb kardja ellensúlyozta valamelyest, mert a gorviki gyors volt, veszettül gyors. Mindkét kardját használva
valóságos acélhálót szőtt a teste köré, olykor kígyóként kicsapott ellenfele felé. A keskeny acélpengék ilyenkor
dühösen sziszegtek a levegőt hasítva, élükről víztiszta méregcseppek szóródtak szerteszét.
Darton szolgája már nem volt ilyen könnyed, igaz őt sérült lába is akadályozta a mozgásban. Óvatosan harcolt,
gondosan ügyelt rá, hogy kardjának hosszabb vasa mindig elegendő távolságot tartson a kavargó acélforgatagtól.
Volt is oka az óvatosságra: a felföldi fegyvermérgek ritkán adnak gyors, vagy épp könnyű halált.
A pyarroni egy darabig csak követte a gorvikit, aztán ritmust váltott, fegyverét két kézre kapva lendült a dispada
közelébe, és csizmaorrával homokot rúgott az ősz pengeművész amúgy is vörösre mart szemébe. Mielőtt az
ellenfele kipisloghatta volna a port, oldalt lépett, és egy könnyed kardmozdulattal kiemelte kezéből egyik
fegyverét.
A gorviki csalódottan hördült fel, és dühösen vágott a pyarroni irányába, de csak a levegőt sikerül kettébe
szabnia. Csalódottan szökkent előre, szinte vakon a szemébe csapódott homoktól, hogy aztán saját magát
nyársalja fel a pap előreszegezett fegyverén. Elkerekedett szemmel meredt a mellébe fúródott acélra, aztán a
vonalát követve a dartonita arcába. Először a térdére esett, majd a kardról lecsúszva holtan hanyatlott a
homokba, a temetőkert kerítése mellett összegyűlt tömeg morajlásától kísérve.
Calsael, aki az egészet végignézte, elismerően bólintott, majd a lába előtt nyöszörgő suhancokat vette
szemügyre. Azok nem nagyon mozgolódtak, az egyik az állát masszírozta, a másik gyomrára szorított kézzel ült a
homokban. A Szürke nem volt tekintettel problémáikra, miután elrakta fegyvereit, a grabancuknál ragadta meg
őket - ahogy elkóborolt kölyökkutyát szokás - és a levegőbe emelve cipelte őket a szekér mellé.
A fiatal pyarroni is a fegyverével foglakozott először - valamirevaló kalandozó nem cselekszik másképp majd
nekiállt kupacba hordani az elesett gorvikiak tetemeit. Amint végzett ezzel, rövid imát mormolt lelki üdvükért, épp
akkorát, ami Darton tanítása szerint minden küzdelemben elesett kardforgatónak kijár. Amikor a végére ért,
visszamászott a dögvető bakjára, és az alacsony deszkatámla mögül lapátokat hajított a földön ücsörgő siedonók
elé.
- Temessétek el őket! - mondta nekik. - Először őt! - biccentett a szekér platóján fekvő dzsad felé. - Utána a
többit a tieitek mellé! Megvárjuk, míg végeztek vele! - ezzel hátradőlt az ülésen, és lehunyt szemmel gondolataiba
mélyedt.
A négy fiatal gorviki egy darabig dacosan meredt a lapátokra, de amikor a Szürke rájuk vicsorgott, hamar jobb
belátásra tértek. Nyögve, káromkodva láttak munkához, a kopott szerszámokat a csontszáraz földbe mélyesztve.
Calsael összehúzott szemmel figyelte őket, majd az öve mögé rejtett dobótőrt előhúzva nekilátott kipiszkálni a
karjába fúródott fémszilánkokat. Csak az oldalára lépő Páva érkezésére pillantott fel, a színpompás ruhákba
öltözött ork elégedetten dörzsölte össze lapátnyi tenyereit.
- Na! Elég volt? Vagy megpróbáljuk bevenni azt a kígyófészket? - intett a temetődomb előtt elterülő város felé,
melynek épületei közül kimagaslott a gorvikiak udvarháza.
A Szürke csak a fejélt csóválta meg.
- Elég volt! Ha ebből nem tanultak, hiába is okítanánk őket tiszteletre. Ismerve az átokverte fajtájukat!
Asusa egyetértőn bólogatott, miközben a serényen munkálkodó gorvikiakat szemlélte.
- Egész jól dolgoznak - intett a homlokkendős kölykök felé, akik már végeztek a munka nagyjával, mivel a dzsad a
föld alatt, halott társaik pedig sekély gödrökben pihentek.
A Szürke rántott egyet a vállán, és elrakta a kezében forgatott dobótőrt.
- Valószínűleg jobban értenek a lapáthoz, mint a fegyverekhez. Jobban is teszik, ha megmaradnak a tisztességes
munka mellett. Mostanában túl sok halott kölyköt láttam már karddal a kezében - megcsóválta a fej ét, majd
hátat fordított a friss sírhantoknak, és a Pávát maga után intve indult a dögvető felé.
Asusa a deszkaplató hátára kapaszkodott fel, Calsael pedig vissza a pyarroni mellé, aki szintén megelégelte a
várakozást, és a gyeplő szárainak apró csapásával mozgásba lendítette a két gebét. Szűk ívben fordultak a kapu
felé, ahonnan a Szürke még visszaintett a gorvikiaknak, a Nashilt, a végtelen utat, soha viszont nem látást mímelő
rúna levegőbe kanyarintott másával búcsúzva tőlük.
A kapuív túloldalán várakozó karavánkísérők harsány üdvrivalgása közepette hagyták el a temetőt, és vágtában
érkeztek a fogadó elé, újabb üdvözléseket zsebelve be az ott várakozó utazóktól. Darton szolgája, miután
mindannyian leszálltak a dögvetőről, a kereskedőtől kapott aranyak felét odacsúsztatta a Szürkének.
- Merre is tartasz? - az ork nem állta meg, hogy még egyszer meg ne kérdezze.
 A pyarroni újra megeresztett egy féloldalas mosolyt.
- Északnak! - bökött ujjával a választott irányba, majd kezet nyújtott, először Calsaelnek, aztán Asusa markát is
megszorította.
- Jól van. - vigyorodott el a Szürke is. - Mindenesetre, ha Erionban járnál, és munkát keresel, a nagytiszteletű
Ergol Taunttar biztos talál kedvedre valót. - A szakállas csak biccentett, majd kardját a vállára dobva indult az
istálló felé.
Calsael visszaadta a számszeríjat a zsoldosnak, majd közel fertályórát várakozott a vendégház előtt, míg a Páva
valóságos lakomát pakoltatott össze a továbbra is halálra rémült fogadóssal, egy egész bőrtarisznyára valót, amit a
hátralévő úton szándékozott elfogyasztani. Mikor végzett, visszament a fogadó elé, épp a kovácsműhelyből
kikanyarodó fogattal egy időben.
- Akár indulhatnánk is. Hosszú még az út Erionig - mondta, miközben már a vállára lógatott kenyérzsákot
szaglászta.
A Szürke némán bólintott, majd vetett egy utolsó pillantást a dombtetőt körbeölelő temető felé, jókorát köpve a
homokba. Nem sok kellett hozzá, hogy a kocsihoz siető hájas kereskedő köpenyét találja el, pedig a derék kalmár
igen nagy ívben kerülte meg őket, és riadtan sietett tovább, testőrét dühösen maga mellé intve. Nyomában a
koromszín ruhás vénasszony érkezett, árnyékában nyafogó védenceivel. Még csak nem is pillantottak a Szürke és
a Páva felé.
A kocsit hajtó törpe közben visszakapaszkodott a bakra, és egy apró rézkürtöt húzott elő a háta mögé ácsolt
ládából. Megfújta az alkarnyi készséget, érces harsogással adta tudtára a városnak, hogy hamarost újra útnak
indul a fogat. A két ork sem várt tovább, felkapaszkodtak a magasított ülésekre, kényelmesen elhelyezkedtek a
lószőrrel tömött párnákon.
Calsael elégedetten igazította el fegyvereit, az elmúlt évek alatt először fordult elő vele, hogy zsoldos helyett
újra kalandozónak érezte magát. Lehunyt szemmel dőlt hátra, így várta meg, hogy újra útnak lendüljön a nehéz
batár, egyenesen hazafelé, a távoli Erion falainak irányába.