Himnusz fogalma:

A himnusz eredetileg vallásos jellegű, Istent vagy isteni hatalmat dicsőítő, hozzá
segítségért fohászkodó, imaszerű ének. Tárgya és alkalma tehát eredetileg valamely istenség
vagy az Isten dicsérete, megnyerése és magasztalása. A vallásos költészet egyik legrégibb
műfaja, az ősi kultúrákban mindenhol fellelhető. Közeli rokona az irodalmi ima műfaja.

Himnusz az ókorban:
A műfaj eredete kétségkívül kultikus, közösségi, vallásos ünnepekhez kapcsolódott. Ezért
a költői formák között máig a legszemélytelenebb, a megénekelt tárgy uralkodik benne, és nem a
fohászkodó személye. A hindu Rigvédát, az egyiptomi himnuszokat a költő egyéniségének
kizárása jellemzi, a közösség imádja bennük isteneit. A görög himnuszok (kezdetben kardalok ) -
ezek a csoportosan, zenekísérettel előadott kórusok azután történetileg kétfelé ágaztak, fejlődtek.
Belőlük hajtott ki egyrészt az antik tragédia - másrészt viszont ünneplő s dicsőítő himnuszok
sorának nyitottak utat. S már az időszámításunk előtti VIII - VI. századig megszülettek a
himnuszok örök példái, azok amelyeket homéroszinak hívnak máig is, bár a homéroszi
himnuszok szerzője aligha Homérosz. A homéroszi himnuszok különböző költők szemléletét
őrzik s olykor a terjedelmük különbsége az egyes himnuszokat epikus alkotásokhoz közelíti.
Akadtak viszont rövid, bevezető jellegű himnuszok, melyek láthatóan a kezdőhangot csendítették
meg az ünnephez.

Vallásos, középkori himnuszok:

Ünnepi elragadtatás, alázat, dicsőítő szenvedély - ez a műfaj már születésekor a
legemelkedettebb a lírai formák között. Emelkedett a himnusz, mert tárgyát abból a körből veszi,
melyet fenségesnek neveznek. A himnusz a szépség nyilvánvaló jelenségeit keresi, s ezzel
támaszt a versben indulatmenetet és feszültséget. A himnuszban eksztázis és mámor lobog - a
tárgy ébresztette gyönyör túlcsordul benne. A himnuszban mindig megnyilatkozik az erőfeszítés
is: felemelkedni a tárgyhoz, méltónak lenni ahhoz, akihez könyörgünk. A fenséges tárgy
fenséges érzelmet vált ki; nemesebb lesz, ki nemesről énekel. S természetes, hogy a himnusz lesz
az elterjedő kereszténység vallásos és rajongó költészetének egyik alapformája. A görög-római
költészet korszaka után a kereszténység középkori századaiban a latin nyelvű himnuszokban élt a
líra. A régi, antik himnuszok strófikus szerkezetűek voltak - szigorúan szabott mérték rendezte
szakaszaikat. A középkori himnuszok költője egyszerűbb versben, olykor négyes jambusban
fejezte ki rajongását és félelmét az istenségtől. S ahogy a régi himnuszok részei voltak egy
szertartásnak, úgy alakult ki a középkorban egy teljes egyházi himnológia, melynek több mint
négyezer darabját a Missálék és Graduálék őrzik.
A tökély képzete különben hozzátartozik a himnuszokhoz. Ez az a műforma, melyben
igazság és rend képei sorakoznak; a himnuszokban javarészt az eszményi, a tökéletes utáni
sóvárgás vagy éppen a hit kap hangot.
Az egyházi lírai költészet a középkorban himnuszokban érte el a csúcspontját. A
középkori himnuszok istentiszteletek alatt énekelt Istent magasztaló, a szenteket dicsőítő,
emelkedett hangulatú költemények. A himnuszköltők között is a legkiválóbbak közé tartozik
Pierre Abélard. Legismertebb műve a Szombatesti himnusz. A vers csupa lelkesedés és ujjongó
öröm: a túlvilági, a mennyei boldogság látomása. A földi számkivetés az égi béke és nyugalma
várja az üdvözülteket, akik az angyalokkal együtt egy örökkévalóságon át éneklik ünnepi
himnuszaikat. Assisi Szent Ferenc vallásosságát az öröm és a szabadság jellemezte. Híres
költeménye az olaszul írt Naphimnusz, a Mindenhatóhoz szól, de Isten szinte azonosul a
világgal, s a költő a természeti jelenségeket (nap, hold, csillagok, szél, víz, tűz) testvéreiként
szólítja meg. Assisi Szent Ferenc számára a természet már nem a megvetendő siralomvölgy,
hanem az Isten gyönyörű alkotása.
A XII.század végén és a XIII.század elején szembetűnő a Mária-kultusz alakulása. A
Mária-himnuszok egyik fajtája a siralomének. A Mária-siralmakban valóságos földi érzések,
emberi fájdalmak, evilági gondok is kifejezésre jutottak. Az egyik legnépszerűbb Mária-siralom
a Stabat mater, szerzője Jacopone da Todi. Az anya iránti részvét és szánalom felkeltése, majd
pedig a csodálkozás után a Máriával való azonosulás vágya imába vált át: könyörög a "szüzek
szüzéhez" mennyei közbenjárásáért, hogy halála után a pálmás paradicsomban, a mennyországba
juthasson.
A planctus a Mária-himnuszok egyik fajtája. Ez kezdetben lírai sequentia volt (a
versszakok két, egymásnak formailag pontosan megfelelő részből állnak), és mint ilyen, a
n​agypénteki istentisztelet részét képezte.
Ómagyar Mária-siralom:
Az Ómagyar Mária-siralom 1300. táján lejegyzett magyar vallásos vers, melyben már
fejlett rímek és tudatosan alkamazott alliterációk találhatók. Egy franciaországi latin nyelvű
himnusz magyarítása; az első összefüggő magyar nyelvű költemény. Bár fordítás, a kiérlelt
költői eszközök, nyelvi fordulatok arra utalnak, hogy nem lehetett “társtalan mű” a korabeli
magyar lírában. Változatos a rímelhelyezése: előfordulnak párosrímek, félrímes megoldások és
bokorrímek is. Gyakori stilisztikai formája az egyféle túlzófok "világ világa", jelentése:
legragyogóbb világosság, fényesség. A költeményben Mária egyes szám első személyben szólal
meg. A fia kínhalálát szemlélő asszony tehetetlen kétségbeesésében szólal meg. Hol önmaga
nyomorult állapotát zokogja el, hol pedig fiát szólítja meg anyai becézgetéssel, s önmagát ajánlja
fel a halálnak gyermeke helyett, hol pedig Jézus kínzóihoz könyörög kegyelemért. A vers
befejezésében feltör a tébolyult anyai sikoly: ha már nem mentheti meg egyetlen fiát, legalább
osztozni akar vele a halálban.

Kölcsey Himnusza:
Kölcsey Ferenc 1823. január 22-én fejezte be a Himnusz megírását, melyet 1844-ben
zenésített meg Erkel Ferenc. Kölcsey romantikus költő, politikus, gondolkodó volt,
gondolkodására Descartes és Kant, költészetére Csokonai volt hatással. Műve és a hagyományos
himnusz műfaja között jelentős eltérések vannak.
Kölcsey himnusza nem egy vallásos dicsőítő ének, nagyon hasonlít egy ódához és a
protestáns panaszénekekhez, jeremiádokhoz. A központi szerepet az önazonosságtudat kapta.
Nyelvhasználata tudatosan archaizáló, verselése szimultán, az egyik legősibb dalritmusnak, a
kanásztánc ritmusnak felel meg. A himnusz valójában egy lírai műfaj, kérés fogalmazódik meg
benne, imaszerű, magasztos költemény. Kölcsey a műben Istenhez könyörög, a segítségét kéri.
Szerkezete követi a himnuszok hagyományos szerkezetét: kérés – indoklás – kérés. Keretes
szerkezetű, mellyel nyomatékosít a költő. A kezdő és záró versszak azonban nem teljesen
azonos. Az elején még csak áldást kér Istentől, a végén viszont szánalmat, már elveszti a
reményt.
 Az 1. versszakban található a kérés, a második rész pedig indokolja azt: azért kell az
áldás, mert a magyarok eddig szenvedtek. Igaz, a magyarság bűnt követett el, de már kijavította a
hibát, „megbünhödte már e nép a múltat s jövendőt!”. A bűnhődést a kereten belül támasztja alá:
ezen belül az első egység a 2. és 3. versszak. Ez azt írja le, mikor Isten még szerette ezt a népet,
ekkor jó dolgokkal látta el őket (haza, jólét, dicsőség). A 4., 5. versszak azonban a szenvedéseket
közli. A hangvétel is megváltozik a „Hajh” kötőszóval, a büntetéseket, pusztításokat, vereségeket
sorolja fel. Majd a következő két versszak a jelennel foglalkozik, a bűnök következményeivel: az
üldözöttséget, a haza hiányát mondja el, amit egy pardoxonnal érzékeltet („nem lelé honját a
hazában”) – nem érezheti otthon magát a magyar Magyarországon. A 7. versszak tele van a múlt
és a jelen közötti ellentétekkel: a múlt pozitív volt, de a jelen szörnyű. Majd levonja a
következtetéseket: „szabadság nem virúl a holtnak véréből” – hiába haltak meg annyian a
hazáért, nem ért semmit, nincs szabadság.
Az utolsó versszak lezárja a verset: csak az az esélye van az országnak, ha Isten
megszánja, hisz a magyarok bűne az, hogy nem becsülték egymást és a hazát. A versben nagy
szerep jut az ellentéteknek. Ez a versszakok felépítésénél is megfigyelhető: a 4. versszak a
tengely, az ezt megelőző versszakok ellentétes tartalmúak a 4. utániakkal. A történelmi utalások
között ellentétes párhuzam vonható: Kárpát bérce – bércre hág; legyőzött török –
győzedelmeskedő ozmánok; idilli táj – pusztuló ország.
A vers a klasszicista kezdet után egyre szenvedélyesebbé, romantikussá válik. A
magyarok megbűnhődtek már bűneikért, sőt még a jövőért is, Isten ismét kegyeibe fogadhatná
őket. A Himnusz – bár Kölcsey saját érzéseit fogalmazta meg benne – a nemzet egyik jelképévé
vált. E nagyhatású mű születésének évfordulóján, január 22-én ünnepeljük a magyar kultúra
napját.