Professional Documents
Culture Documents
Lewis B Smedes Bocsass Meg Es Felejts Bit Book PDF
Lewis B Smedes Bocsass Meg Es Felejts Bit Book PDF
SMEDES
Fordította:
Havas Krisztina
Illusztrálta:
Barka Ferenc
Második kiadás
ISSN 0865-0705
Text © 1984 Lewis B. Smedes
Hungarian translation © 1994 Havas Krisztina
Illustration © 1994 Barka Ferenc
Magyar kiadás © 1994, 2004 Park Könyvkiadó, Budapest
Szerkesztette: Fenyves Katalin és Putnoky Istvánné
A borítót tervezte: Barka Ferenc
Műszaki szerkesztő: Szabados Erzsébet
Tördelés: Alinea Kft.
Személyes sérelem
Igazságtalan sérelem
Súlyos fájdalom
Bosszantó apróságok
Életünk tele van apró bosszúságokkal. Ki nem állhatom, ha
valaki a gyorskasszához áll a boltban 15 különféle árucikkel,
hosszasan elbeszélget a pénztárosnővel a macskájáról, miköz-
ben én türelmetlenül várom, hogy kifizethessem az egy liter
tejet. A feleségem megőrül, ha szórakozottan kapcsolgatom a
tévécsatornákat. Engem azzal dühít fel, hogy vacsoránál jelen
téktelen történeteket képes mesélni órákon át. Az ilyesmi olyan,
mint a csaláncsípés: kellemetlen, de a megbocsátás kérdését
nem veti fel.
Ha minden sérelmünket a megbocsátás szférájába emelnénk,
beszélgetéseink folytonos kibékülések volnának. Jobban járunk,
ha felülemelkedünk az apró bosszúságokon, s a megbocsátást a
mélyebb sebekre tartogatjuk.
Mellőzés
A mellőzés, a visszautasítás nem feltétlenül szándékos, de ahhoz
elég, hogy úgy érezzük, elveszítettük helyünket a képzeletbeli
szamárlétrán. Azt akarjuk, hogy az emberek elismerjék kivívott
pozíciónkat, s ha ez elveszni látszik, megbántódunk.
Amikor Hollandiában posztgraduális képzésen vettem részt,
egy híres amszterdami professzor meghívott magához vasárnap
estére. Hétfő reggel azután eldicsekedtem a többi amerikai
diáknak, és céloztam rá, hogy a nagy ember és én jó barátságba
keveredtünk. Néhány héttel később egy fogadáson épp ezekkel
az amerikaiakkal álldogáltam, amikor a híres professzor belé
pett a terembe. Mindannyiunkat bemutattak neki. Amikor én
kerültem sorra, úgy viselkedett, mintha még az életben nem
látott volna. Nem nevezett féregnek a barátaim előtt, nem köpött
le, nem becsmérelt. Csak éppen nem vett rólam tudomást, épp
amikor olyan fontos lett volna, hogy észrevegyen. Meg tudtam
volna ölni. Neki azonban nem kell megbocsátanom.
A mellőzés fáj, mert elbizonytalanít bennünket, hiszen mind
annyian esendő lények vagyunk, önbecsülésünk megőrzéséhez
szükségünk van embertársaink elismerésére. Fáj, ha valaki el
megy mellettünk anélkül, hogy ránk nézne, de nem száműzünk
senkit az életünkből csak azért, mert nem vett észre. A mellőzést
nem megbocsátással, hanem egyetlen vállrándítással kell elin
tézni.
Csalódás
Megbántódunk, ha az emberek nem azt teszik, amit várunk
tőlük. Egész életünket gyermekeinknek áldozzuk, ők ezt az
áldozatot természetesnek veszik, mintha érdemeik alapján járna
nekik. Egyszer felterjesztettek valami becses kitüntetésre, de
nem kaptam meg. Később megtudtam, hogy a legjobb barátom
ellenem szavazott. Egy másik barátom lojalitásból vállalatánál
maradt, amikor jobb állásajánlatot kapott. Amikor megüresedett
az az állás, amelyre nagyon vágyott, a főnöke mégsem őt nevezte
ki, hanem egy friss közgazdasági diplomát lobogtató ifjoncot.
Csalódás! Hiúságunk arculcsapása, becsapottság. Bármilyen
mély is a csalódás, árulás nem történt, megbocsátásra tehát nincs
szükség.
Kudarc
Egy anya erején felül mindent megad a lányának, ám az mégis
otthagyja az iskolát, és beáll pincérnőnek, miközben anyja
barátnőjének lányából ügyvéd lesz. A kollégiumi szoba egyik
lakója éjjel-nappal tanul, hogy legalább négyesre vizsgázzon;
szobatársa semmit sem csinál, mégis mindig ötöst kap. A barátod
lova minden alkalommal ott léptet a győztesek között, a tiédnek
soha sem sikerül. Amikor valaki más kapja az áhított, csillogó
díjat, rossz érzés alulmaradni. Különösen akkor nehéz elviselni,
ha a győztes közeli barátod. Ilyenkor ugyanis gratulálni kell neki,
aztán együtt ünnepelni sikerét, miközben legszívesebben elsza
ladnál, hogy egyedül nyalogasd sebeidet.
Ha őszinték akarunk lenni, jobban örülnénk, ha a barát is
veszített volna, ha a miénkkel együtt az ő részvényei is elértékte
lenedtek volna, ha az ő gyerekük is kudarcot vallana, ahogyan a
miénk. De nem szakítjuk meg a barátságot azért, mert ő kapta
meg, amit mi szerettünk volna, és nem is kell neki megbocsáta
nunk.
Bölcs dolog, ha nem nagyítjuk minden fájdalmunkat a megbo
csátás dimenzióiba. Ha minden sebért meg kellene bocsáta
nunk, melyet a nagy földi tülekedésben elszenvedünk, mester
ségesen meggátolnánk emberi kapcsolataink szabad kibontako
zását. Ha apróbb hibákat hatalmas bűnökké nagyítanánk fel,
szeretteink állandó rettegésben élnének, nehogy megbántsa
nak.
Akkor hát mi az az igazságtalan sérelem, mely elég súlyos
ahhoz, hogy a megbocsátás aktusát tegye szükségessé? Honnan
tudjuk, hogy a mértéke indokolja-e a kenyértörést vagy sem?
Mikor igényli a seb azt a radikális lelki sebészeti beavatkozást,
melynek neve megbocsátás?
Mondok három olyan példát, amikor az igazságtalan sérelem
a megbocsátást kívánja meg: ilyen a hűtlenség, az árulás, az
erőszak. Hadd magyarázzam meg, mire gondolok.
Hűtlenség
Akkor vagyok hűtlen, ha valakihez tartozom, és mégis úgy te
szek, mintha idegenek lennénk.
Legtöbbünk körül számos olyan ember él, akiknek kisebb-na
gyobb mértékben lojalitással tartozunk. A legbelső körben azok
az emberek találhatók, akikkel kölcsönösen ígéretet tettünk,
hogy nem hagyjuk el egymást. Bizonyos esetekben az ígéret
lehajtott fejjel, nyilvános eskütétel formájában történik. Máskor
csendben beleolvad cselekvéseinkbe. Az anya azzal a puszta
ténnyel, hogy karjába veszi, kimondatlanul megfogadja újszü
löttjének, hogy vigyázni fog rá; két barát hűségesen ragaszkodhat
egymáshoz anélkül, hogy erről valaha is beszélne. Akárhogy is, a
hűségre és a kölcsönös szeretetre tett önkéntes ígéretünk a
láthatatlan szál, mely összeköt bennünket. Ez az egyetlen mód,
ahogyan emberi lények egyáltalán kötődhetnek egymáshoz.
A bizalmat az emberek között saját ígéreteik alakítják ki. Aki
ígért, arra számítanak. A kisbaba arra „számít", hogy anyja vele
lesz, ha szüksége van rá. A feleség számít férje jelenlétére. A ba
rátok bíznak egymásban. Amikor valaki ígéretet tesz, hogy fi
gyelni fog ránk, gondoskodik rólunk, bizalmunk éppúgy össze
köt vele, mint maga az ígéret.
Ezért van az, hogy amikor egy apa elhagyja a családját, hűt
lenséget követ el hozzátartozóival szemben, hiszen úgy bánik
velük, mintha idegenek volnának. Amikor a fiú rendszeres ha
zugságaival megtéveszti szüleit, megtagadja a hozzájuk fűződő
köteléket, mely a bizalmon alapszik. A feleség megcsalatva érzi
magát, ha kiderül, hogy férjének évek óta barátnői vannak, hi
szen ezáltal az, aki kizárólagosan őhozzá tartozik, úgy bánt vele,
mintha csak egy nő lett volna a sok közül.
A barátság kötelékei gyakran nem olyan erősek, mint a csa
ládiak. De ha rájövök, hogy a barátom, miután megígért valamit
- szívességet, kölcsönt -, cserbenhagyott éppen akkor, amikor a
legnagyobb szükségem lett volna rá, méghozzá kizárólag azért,
mert nem akart értem semmilyen kellemetlenséget vállalni, úgy
érzem, alapjaiban rendült meg a barátságunk. Az, akire hűséges
barátként számítottam, úgy tett, mintha nem volna közöttünk
semmilyen kapcsolat.
Az az ember, aki megszegi hűségígéretét, lerombolja a foga
dalmakra és bizalomra alapuló kapcsolatot. Nem tehetünk úgy,
mintha mi sem történt volna, tisztáznunk kell a helyzetet. A fáj
dalom túl mély ahhoz, hogy túltegyük magunkat rajta.
A hűtlenség elfogadhatatlan - túlságosan sértő. Vagy különvál
nak útjaink, és akkor egyedül cipeljük a fájdalom terhét, vagy
megbocsátunk a hűtlenség elkövetőjének.
Árulás
A hűtlenség súlyosabb formája az árulás. Partnerem hűtlen, ha
idegenként kezel, áruló, amikor ellenségként bánik velem.
Péter hűtlen volt Jézushoz, amikor letagadta, hogy ismeri őt,
Júdás viszont elárulta, harminc ezüstpénzért ellenségei kezére
adta. Ha bármilyen haszon reményében eladjuk azokat, akik
bíznak bennünk, árulást követünk el.
Nem kell nagy összeget kilátásba helyezni ahhoz, hogy
árulókká váljunk. A legtöbb áruló mini Júdás, kis tétekben játszik.
Az a barát, aki kiadja titkomat egy számomra szégyenletes
esetről, tudván hogy ezzel megbánthat, elárul. A férj, aki vendé
gek előtt lekicsinylően beszél feleségéről, kisebbfajta árulást
követ el. Kollégám, aki megígéri, hogy támogatni fogja előlépte
tésemet, aztán titokban jelzi a főnökömnek, nem vagyok alkal
mas a feladatra, elárul. Az apa, aki saját leányát csábítja el,
egyértelműen elárulja őt.
Caesar Brutust elhalmozta kegyeivel, ám az ellene fordult és
meggyilkolta. De az a barát, szerelmes, feleség, partner, aki
hagyja, hogy mások bántsanak, ugyanúgy elárul. Mindegy, mi
lyen módszerrel; mindegy, mennyire felszínes látszólag a seb,
elárultattunk.
Valami a lelkünk mélyén nem engedi, hogy elfogadjuk az
árulást, bármilyen jelentéktelen is. Becsapva, lealacsonyítva
érezzük magunkat. Minden olyan emberi kapcsolatot, mely
bizalomra épül, az árulás darabokra zúz. Baráti, szerelmi
kapcsolatban maradni utána tettetés volna, hiszen mélyre hatolt
a tőrdöfés. Amikor pedig elkezd fájni, már benne is vagyunk a
megbocsátáshoz vezető válságban, méghozzá a kellős közepén.
Erőszak
Rendszerint olyanoknak szoktunk megbocsátani, akik valami
lyen módon hozzánk tartoznak: házastársunknak, gyerekeink
nek, szüleinknek, közeli barátainknak. Előfordul azonban, hogy
a megbocsátás erényét idegenekkel szemben kell gyakorol
nunk, akikhez az erőszak szálai fűznek.
Egy idegen betör otthonodba az éjszaka közepén, amikor
kiszolgáltatottan alszol a hálószobádban. Olyan erősen sért meg
személyedben, hogy soha többé nem tudsz azzal a közömbös
séggel gondolni rá, mint egy idegenre. Hozzád sem ért, nem
láttad az arcát, ennek ellenére behatolt magánéletedbe, ahol
pedig nem volt semmi keresnivalója. Ezután már nem csupán
egy idegen a sok közül. Noha arctalan, mégis személyes ellen
ségeddé vált.
Képzelj el egy ennél sokkal rosszabb esetet: valaki megerősza
kol egy nőt a sötét parkolóban. A nőt az eset mélyen megrázza.
Támadója többé nem maradhat tökéletesen idegen számára.
Súlyos kárt tett benne, személyes ellenségévé tette; és minthogy
az erőszak összeköti őket, gyűlölete tárgyává válik.
Az erőszaktevők nem mindig idegenek; a legtöbb agresszív
ember saját hozzátartozóinak okoz fájdalmat. Olyan férfiak, akik
soha nem csalják meg feleségüket, így vagy úgy rendszeresen
bántalmazzák őket, aztán hűségükkel dicsekszenek. Apák, akik a
világ minden kincséért el nem hagynák családjukat, verik a
gyerekeiket. Éppen a hozzánk közel állókhoz tudunk a legke-
gyetlenebbek lenni.
Nem minden erőszakos cselekedet nyomán marad monokli,
összetört csont. Úgy is kínozhatjuk a másikat, ha egy ujjal sem
érünk hozzá. Hallottam anyákat, amint különösebb ok nélkül azt
magyarázták fiaiknak, hogy gonosz, semmirevaló gyerekek.
Hallottam apákat rendszeresen azzal a szemrehányással illetni
lányaikat, hogy rosszabbak az utcalányoknál.
Egyszer Európában egy társaságban tanúja voltam annak,
ahogy egy amerikai rávette a feleségét - aki mellesleg csak
magyarul tudott -, hogy trágár angol szavakat ismételgessen,
amit az asszony meg nem tett volna, ha tisztában van azok je
lentésével. Az én szememben ezzel éppúgy bántalmazta, mintha
megütötte volna. Együtt éreztem a szerencsétlennel.
Erőszakot teszünk a másikon mindazon alkalmakkor, amikor
megfosztjuk emberi méltóságától. Történhet ez durva nemi
erőszak vagy megalázó sértés útján. A brutalitás, akárki is követi
el, a megbocsátáshoz vezető válság egyik legnagyobb kínnal járó
kiváltó oka.
Ennyit hát a személyes, igazságtalan, súlyos sérelmekről,
melyek a megbocsátás első lépcsőjéhez vezetnek.
Vannak olyan apró sérelmek, amelyek normális körülmények
között nem tennék szükségessé a megbocsátás aktusát, ám
sorozatos ismétlődésük által jelentőségük megnő. Ha például
Betty csak azért csinál meg valamit századszor is, mert tudja,
hogy felbosszant vele, feltehetően azért teszi, hogy megalázzon
anélkül, hogy túl sokat kellene kockáztatnia. Meg akar bántani
megvetésével, de ahhoz nincs elég bátorsága, hogy nyílt táma
dásba lendüljön. Apró pimaszságai morális sérelemmé növek
szenek, melyek nem maradhatnak megtorlatlanul.
Ugyanez vonatkozik a mellőzésre is. Ha a főnököd mindig
elfelejti, mikorra hivatott be, figyelmetlensége megaláz. Ha apád
soha nem szakít időt arra, hogy meghallgassa, mi bajod, oda nem
figyelése a hűtlenség határát súrolja. Ha a barátod soha nem hív
fel, amikor tudja, hogy betegen fekszel vagy bajba kerültél,
közönyössége átcsap a hűtlenségbe, hiszen úgy bánik veled,
mintha idegen volnál.
Honnan tudhatjuk, hogy hol húzódik az a határ, ahonnan
kezdve apróbb sérelmeink már megbocsátást igénylő valódi
bűnök? Ezt csak a helyzet pontos ismeretében lehet eldönteni.
Mások számára nem húzhatjuk meg a határt, mindenkinek
magának kell megéreznie. Bizonyos emberek minden apróság
ból, amit őellenük követnek el, drámát csinálnak. Mások viselke
désükkel szinte kihívják az őket ért támadásokat. Mindenképpen
van azonban különbség, s a felnőtté válás egyik jele, ha egy-egy
helyzet áldozataként meg tudjuk ítélni, hogy a pillanatnyi fáj
dalmas szúrás melyik kategóriába tartozik.
A gyűlölet lopakodó tigrise előtör a lelkünk mélyéről. Termé
szetes reakció ez, ösztönös bosszúnk azokon, akik rossz szán
dékkal megsebeztek.
De mit érzünk pontosan, amikor gyűlölünk valakit? Különö
sen olyankor, amikor a gyűlölt személyt ugyanakkor szeretjük is,
vagy korábban szerettük? Az esetek egy részében passzív gyű
löletet érzünk: a rossz szándék csíráját, mely megakadályozza,
hogy az illetőnek jót kívánjunk.
Én gyakran voltam ilyen helyzetben, és minden bizonnyal
azok is, akik legalább olyan könnyen szeretnek, mint én. Ha
eszembe jut valaki, aki hazugságokat suttogott rólam, nem tu
dom azt kívánni, hogy munkájában sikeres legyen. Nem akarom,
hogy meghaljon, de arra sem vágyom különösebben, hogy amíg
él, boldog legyen, még kevésbé arra, hogy nálam boldogabb.
Másfelől viszont létezik olyan agresszív harag, ami egészen
meg tudja őrjíteni az embereket. Az asszony azt kívánja volt
férjének, borítsa el a herpesz, de legalábbis: legyen szánalmasan
boldogtalan az új házassága. Azt reméled, hogy kirúgják új
állásából barátodat, aki kifecsegte titkodat. Néha kevesebbel is
beérjük, de előfordul, hogy azt kívánjuk, ellenségünk haljon
meg. Mindenképpen híján vagyunk azonban a pozitív erőnek,
mellyel boldogulását akarhatnánk - ellenkezőleg: lelkünk mé
lyéből kívánjuk neki a legrosszabbat, készen állunk a harcra. Ez
az agresszív gyűlölet.
A passzív gyűlölet megfoszt a szeretet áldásától, a jó kívánásá
tól. Amikor agresszív gyűlöletet érzünk, szenvedélyes haragunk
ban hurrikánként, de legalább metsző márciusi szélként korbá
csolnánk meg ellenségünket.
Akár passzív, akár agresszív a gyűlöletünk, mindenképpen
elválaszt bennünket a hozzánk tartozóktól. Ellöki őket tőlünk.
Hogy hová? Mindegy, csak semmi jó el ne érhesse, semmi rossz
el ne kerülhesse őket. A gyűlölet az a legmélyebbről jövő belső
erőszak, amely elszakítja az embereket egymástól.
A szakadás gyakran saját lelkünkön belül történik meg: egyik
felünk szeret, a másik gyűlöl. Ugyanazt az embert egyszerre
szeretjük és utáljuk. A feleség imádhatja a férjét szexuális
vonzerejéért, gyűlölheti durva letromfolásaiért. A férj szeretheti
felesége kötődését házasságukhoz, miközben kibírhatatlannak
tartja az asszony unalmas érzéketlenségét az ő szükségletei iránt.
Rajongunk az apáért, s ugyanakkor elviselhetetlennek tartjuk,
hogy szeretetét mindig úgy húzza el az orrunk előtt, mintha
valami játék díja volna. Hát persze: a szeretet-gyűlölet játékot a
végtelenségig lehet játszani.
Mindezzel azt akarom mondani, hogy a gyűlölet felcsapó
lángja és a szeretet nyugtató folyama egymás mellett él. Az egyik
elválaszt, a másik összeköt, és mindez jól megfér együtt a
szívünkben. Valóban, éppen azokat tudjuk legfájdalmasabban
gyűlölni, akiket a legszenvedélyesebben szeretünk.
A gyűlöletből előbb-utóbb ki kell gyógyulnunk! Akár passzív,
akár agresszív, a gyűlölet rosszindulatú érzés, és mint ilyen,
veszélyes, akár végzetes is lehet, ha nem szabnak gátat neki.
Semmi jó nem származik a mások iránt táplált gyűlöletből, arról
nem is beszélve, hogy sokkal jobban fáj annak, aki érzi, mint
annak, aki a tárgya.
Semmiképpen nem szabad összetévesztenünk a gyűlöletet a
haraggal. Gyógyítani csak az előbbit kell.
A harag annak a jele, hogy élünk és egészségesek vagyunk.
A gyűlölet arra figyelmeztet, hogy betegek vagyunk, gyógyítás
ra szorulunk.
Az egészséges düh arra késztet, hogy változtassunk azon, ami
kiváltotta, energiát ad dolgaink jobbra fordításához. A gyűlölet
nek nem az a célja, hogy bármit is rendbe hozzon, ellenkezőleg:
azt akarja, hogy legyen minden a lehető legrosszabb.
Lássuk most a gyűlölet azon tulajdonságait, melyek miatt oly
nehezen gyógyítható betegség.
Nemcsak a rosszat, magát az embert gyűlöljük
A meghalt szülő
*(1767-1848)
** (1583-1645)
Végül: az önfeloldozás vakmerő aktusát határtalan szeretettel
kell megerősítened. Honnan tudhatod, hogy a bűn elleni játsz
mát megnyerted, ha nyereményedet nem teszed fel a szeretetre?
„Neki sok bűne megbocsáttatott, mert igen szeretett" - ma
gyarázza Jézus az asszonyról, aki hívatlanul beállított egy vacso
rára, Jézus lábai elé vetette magát, és szeretetének könnyeit
árasztotta rá.
A szeretet azt jelzi, hogy sikerült, hogy valóban megszabadul
tál a bűntudattól. Rendszerint nem tudod pontosan, melyik az a
pillanat, amikor a megbocsátás bekövetkezik. Olyan ez, mint
amikor egy hosszú szerpentinen autózol fölfelé - nem biztos,
hogy észreveszed, mikor ér véget az emelkedő. Onnan tudod,
mikor vagy túl a csúcson, amikor egyszer csak rálépsz a gázra, és
az autó nekilódul. A szeretet olyan, mint a hirtelen gyorsulás.
Megjelenése - bárkire irányuljon is - azt jelzi, hogy végre
birtokában vagy az önmegbocsátás adta erőnek.
Vegyél szerelmednek ajándékot, hívd el barátodat vacsorázni,
látogass meg egy beteget, ölelj meg egy régi ismerőst, ahogy
még sohasem tetted, írj köszönőlevelet, mondd el apádnak,
mennyire szereted. Bármelyikkel megerősíted, hogy véghez
vitted a megbocsátás csodáját.
A szeretet felhatalmaz, hogy megbocsáss magadnak. Erőt is ad
hozzá, legalábbis ahhoz, hogy elkezdd. Lehet, hogy a gyógyulás
nem lesz gyors, de jobb, ha csigatempóban haladsz, mintha
önvádba betonozva, egy helyben állsz.
Amikor magadnak bocsátasz meg, az a misztérium játszódik
le, hogy a megbocsátó és a megbocsátást elnyerő egy és ugyanaz
a személy. ítélkezel magad felett, éned ezzel kettéválik, aztán
megbocsátasz, s így ismét egy leszel.
Az, hogy ezzel az egyszerű módszerrel képes vagy meggyógyí
tani magad, annak jele, hogy Isten szeretete ad erőt hozzá.
Vannak szörnyetegek, akik olyan bűnöket követnek el, amilye
nekről az egyszerű emberek nem is álmodnak. Lehetnek eszelős
zsarnokok, akik egész nemzeteken uralkodnak vagy csúszómá
szó férgek, akik gyerekeket vesznek rá a prostitúcióra. Akár
óriások, akár törpék, a bűneik akkorák, hogy minden valószínű
ség szerint örökre elveszítik embertársaik bocsánatának lehető
ségét.
Miért tartjuk vétküket megbocsáthatatlannak? Néha értelmet
lensége miatt - egy részeg banda halálra gázolja a járdán
ugróiskolázó gyereket. Máskor elképesztő mérete miatt - Jim
Jones, a szektavezető addig manipulál egy közösséget, míg az
tömeges öngyilkosságot követ el. Lehet más ok is, amitől va
lakinek a bűne megbocsáthatatlanul szörnyűnek tetszik; ennyi
is elég azonban, hogy kételkedni kezdjünk.
Van-e olyan ember, akinek nem jár bocsánat? Hogy lehet ezt
eldönteni?
Egy nyomós ok mindenesetre az ellen szól, hogy a legször
nyűbb bűnök elkövetőinek megbocsássunk.
Ha a világ nagy gonoszai elnyerik bocsánatunkat, ezzel elje-
lentéktelenítjük gaztetteiket, tartják sokan. A megbocsátás által
addig zsugorodnak, amíg a toleráns emberi társadalom normá
lis működése során egyszerűen lenyeli és feldolgozza ezeket.
A regényíró Cynthia Ozick tisztesség iránti szenvedélyétől
hajtva azt írja: ,A szörnyetegek feloldozása elhomályosítja a
szenvedést és a halált. A gyilkossal való együttérzésre buzdít -
az áldozat rovására."
Cynthia Ozick pontosan oda helyezi a hangsúlyt, ahová kell: a
szenvedők iránti méltányosságra. Én viszont őszintén hiszem,
hogy létezik másik megközelítési mód is.
A megbocsátás nem csökkenti a bűn nagyságát. A hatalmas
bűn megbocsátása egy millimétert sem farag le rettenetes
méretéből. Könyörtelen szembenézés és tárgyilagos megítélés
hiányában nincs megbocsátás. Amikor a bűnt megbocsátjuk,
nem elnézzük, nem eltűrjük, nem eltussoljuk. Szembenézünk
vele, nevén nevezzük, engedjük, hogy borzalmassága sokkoljon,
megdöbbentsen és felháborítson, és csak ezután bocsátjuk meg.
A bűn nagysága egyébként nem kizárólag mennyiségi kérdés.
A fájdalom mércéje nemcsak az, hányan érzik. Ha két ember
van egy szobában, és egyikük hasogató fejfájástól szenved, nem
duplázódik meg a fejfájás mennyisége attól, hogy a másik
embernek is elkezd fájni a feje.
Ha valaki elárul, egymagad átérzed az emberiség történelmé
nek összes árulását. Száz árulás fájdalma éppúgy nem összegez
hető, ahogyan el sem osztható az elárultak között. Minden egyes
áldozat átéli az árulás okozta szenvedést akkor is, ha rajta kívül
még egymillió embert árultak el.
Akit megerőszakoltak, nem azzal foglalkozik, meg lehet-e
annak bocsátani, aki száz nőt megbecstelenített. Kizárólag azt a
kérdést teszi fel, hogy ő megbocsáthat-e annak, aki őt erősza
kolta meg.
Ha a gonoszságot számokkal mérnénk, ki és hogyan dönt
hetné el, átlépte-e a vétkes a megbocsáthatóság határát? Megér
zés alapján? ENSZ-bizottságot állítanánk az atrocitások mérlege
lésére? Vagy a Harvard egyetem filozófusaiból hívnánk össze
döntőbíróságot? Semmiképp sem. Elég, ha bárkit megkérde
zünk (nem fontos, hogy tanult legyen), akit súlyos sérelem ért,
és azután kigyógyult fájdalmából.
Ha azt mondjuk, hogy a szörnyetegek kívül vannak a megbo-
csáthatóságon, megengedhetetlenül nagy hatalommal ruházzuk
fel őket. Áldozatukkal szemben óriási előnyre tennének szert,
hiszen életük végéig be nem gyógyuló sebeket okozhatnának
nekik. Ha nem bocsáthatók meg vétkeik, gonoszságuk tovább él
azok lelkében, akiknek a legtöbb szenvedést okozták. Áldozata
iknak életük végéig együtt kell élniük múltjuk fájdalmas emlé
keivel. Így a gonoszoké az utolsó szó joga.
Végül pedig - s ez a dolog iróniája -, ha nem bocsátunk meg
nekik, éppen az ő kívánságukat teljesítjük.
A szörnyetegek nem kérnek a megbocsátásból. Éppen azt
akarják, hogy kiközösítsék őket, hogy ezáltal felmagasztalódja-
nak a világ szemében. Szinte az összes náci elítélt azt remélte -
még a nürnbergi ítélethozatalkor is -, hogy eljön a nap, amikor
a németek emlékművet állítanak a tiszteletére.
Ha tehát a bűnözők legnagyobbjait kizárjuk a megbocsátás
lehetőségéből, a legkegyetlenebb dolgot követjük el áldozataik
kal, miközben nekik éppen azt adjuk, amit akarnak.
Még egy érvvel támasztom alá, miért érünk el éppen a
kívánatossal ellenkező hatást, ha azt állítjuk, hogy a szörnyek túl
gonoszak ahhoz, hogy megbocsáthassunk nekik.
Amikor kijelentjük egy gonosztevőről, hogy kívül esik a
megbocsátás hatósugarán, egyszersmind azt is mondjuk, nem
kell neki megbocsátani. A bűnös ezáltal felmentődik az ítélet
alól, hiszen tette nem mérhető emberi mércével. Ezért parado
xon, ha bárkiről kijelentjük: íme az abszolút gonosz ember.
Töprengjünk tovább ezen egy kicsit, hogy az előbbi állításaim
még érthetőbbek legyenek.
Vegyük például Adolf Eichmannt, a holokauszt főmérnökét.
Eichmann olyan irtózatosan nagy bűnt követett el, melynek
borzalmát talán senki sem érezte még át teljesen. Az izraeli
bíróság emberiség elleni bűnben találta vétkesnek, és Jeruzsá
lemben felakasztották.
Meg lehet-e Eichmann-nak bocsátani?
Hannah Arendt Jeruzsálemből tudósított a tárgyalás meneté
ről, figyelte Eichmannt, hallgatta, amit mond, tanulmányozta,
azután írt egy könyvet, melynek címe: Eichmann Jeruzsálemben:
Beszámoló a gonoszság banalitásáról.
Banalitásról beszélni - ekkora bűn esetében? A kifejezésről
butaság, hiúság, laposság, üresség, unalom jut eszünkbe. Ho
gyan jellemezheti vele Eichmannt és szörnyű tetteit?
Arendt nem azt állította, hogy amit Eichmann tett, nem volt
rettenetes. Arra próbált rávilágítani, hogy Eichmann nem volt
emberfölötti ember, még csak emberfölötti gazember sem:
buta, unalmas, felszínes átlagfigura, aki emberi szabadságát a
náci gépezet szolgálatába állította.
Sokan felháborodtak Hannah Arendt megfogalmazásán. Sze
rintem ők estek áldozatul egy másik kísértésnek. Nem tették-e
Eichmann bűnét emberfelettivé? Nem kreáltak-e belőle gonosz
istenséget?
Szerintem igen. Számukra Eichmann vált a tömény gonosz
ság, a bűn leglényegének megtestesítőjévé, magává az ördöggé.
Ő lett a gonoszság istene, akinek emberi külseje maszk csupán,
hogy elfedje azt a tömény gonoszságot, amelyre csak egy isten
képes.
Ha Eichmannból olyan szörnyet csinálunk, akinek nem lehet
megbocsátani, elbocsátjuk az emberi felelősség kötelékeiből,
kívül helyezzük a jón és a rosszon. Az ördögnek senki sem
bocsát meg. Hogy miért? Azért, mert túl van a jó és a rossz
harcán, pusztán és tisztán csak rossz, ezért kizárjuk a megbocsá
tás lehetőségéből.
Ez a paradoxon.
Likvidáljuk hát Eichmannt. Agyoncsapjuk, mint egy halált hozó
szúnyogot. Lelőjük, mint valami veszélyes állatot, mely a fa
lunkba tévedt. Nem ítélkezünk fölötte, mint felelősségre von
ható emberi lény fölött, úgy végezzük ki, mintha nem is volna
ember.
Az igazság az, hogy nagyon átlagos emberek is követnek el
kivételes bűnöket. Meg kell ítéljük tettüket, és ha tudunk, meg is
kell bocsátanunk nekik; hiszen szeretnénk meggyógyulni.
Ha a megbocsátás gyógyír a fájdalmas múltra, senkitől sem
tagadhatjuk meg a megbocsátás lehetőségét, az áldozattól pedig
a gyógyulás esélyét.
A megbocsátással a szeretet hatalma által megszegünk min
den „szemet szemért" elvet.
És mit gondoljunk, vajon képes-e megbocsátani az áldozat?
Meg tud-e tényleg bocsátani a szörnyetegnek? Ez már egy másik,
egészen más kérdés.
A válasz nem magától értetődő. Csak annak a szívéből fakad
hat, aki pokoli pillanatokon vagy éveken keresztül szenvedett
egy szörnyeteg kínzásától. Sem tőlem, sem olyantól nem szár
mazhat, aki nem volt áldozata ilyen gaztetteknek, csak azoktól,
akik saját szemükkel látták a rémet, akik saját életükben tapasz
talták gonoszságát.
A választ talán nem is az ész adhatja meg. Talán csak a fájda
lomtól megtört szív, melyet végül eltölt a reménység.
Van egy réges-régi történet a szabóról, aki a zsinagógából kijövet
találkozik a rabbival.
- No, és mit csináltál a zsinagógában, Lev Ashram? - kérdezi a
rabbi.
- Imádkoztam, rabbi.
- Derék. És megvallottad bűneidet?
- Igen rabbi, megvallottam kis bűneimet.
- A kis bűneidet?
- Igen, bevallottam, hogy néha rövidebbre vágom a szövetet
és minden méter gyapjúból lecsalok néhány centit.
- Ezt elmondtad Istennek, Lev Ashram?
- Igen rabbi, és még mást is mondtam neki. Azt mondtam:
„Uram, én csalok a posztóval, te meg hagyod, hogy kisgyerekek
meghaljanak. De ajánlok neked egy üzletet. Te megbocsátod az
én kis bűneimet, én pedig megbocsátom neked a nagyokat".
Harold Kushner rabbi azon a kimondhatatlan szenvedésen
ment át, hogy végignézze, amint fia meghal még azelőtt, hogy
betöltötte volna a tizenötödik életévét. When Bad Things
Happen to Good People (Amikor rossz dolgok történnek jó
emberekkel) című könyvében felteszi a kérdést: Hol van Isten és
mit csinál olyankor, amikor tisztességes embereket igazságtalan,
mély fájdalom ér? Kushner nem hibáztatja Istent a bennünket ért
rosszért; szerinte Isten egyszerűen nem tud mindenre odafi
gyelni, így hát megbocsáthatunk neki. De Kushner mégis
kételkedik: „Képes vagy-e megbocsátani... Istennek..., amikor
magadra hagyott és csalódást okozott azzal, hogy megengedi az
általa teremtett világban a balsorsot, a betegséget, a kegyetlensé
get, és hagyja, hogy ezek téged is sújtsanak?"
Talán automatikusan azt válaszolod: Istent nem lehet semmi
vel sem vádolni, tehát megbocsátani sem lehet Neki. Ahogyan a
Zsoltárok könyve mondja: „Igaz az úr minden ő utában és min
den dolgában kegyelmes." (Zsolt. 145, 17) Istennek sosem kell
bocsánatot kérnie.
Amikor Istenre kerül a sor, ösztönös könyörületünk a segítsé
gére siet, hogy megvédje őt saját elégedetlenségünktől.
Talán így van. De nem szabad, hogy elfojtsuk azok segélykiál
tásait, akik úgy érzik, Isten magukra hagyta őket, s bábként sod
ródnak a fájdalom viharában. Bánná-e Isten, ha belső békénket
azáltal találnánk meg, hogy megbocsátunk Neki az elszenvedett
fájdalmakért? És ha találunk valami módot, hogy megbocsáthas
sunk Neki anélkül, hogy előzőleg felelőssé tettük volna? Külön
leges viszony - különleges megbocsátás. Ellenére volna? Próbál
juk meg, beszéljünk egy kicsit az Istennek való megbocsátásról.
Mit mondtunk, melyik a megbocsátás négy szakasza? Az első
kettő: a fájdalom és a gyűlölet.
Először: a fájdalom
Drága Mary!
A megbocsátás realista
A megbocsátás összecsapás
A megbocsátás szabadság