PINTÉR JENŐ

1. A MAGYAR IRODALOM A KÖZÉPKORBAN.

TARTALOM

BEVEZETÉS.
A magyar irodalomtörténet korszakai.
A magyar irodalomtörténet bibliografiája.
A MAGYAR IRODALOM A POGÁNY KORBAN
A pogány magyarok honfoglalása.
A pogány magyarok nyelve.
A pogány magyarok vallása.
A pogány magyarok írása.
A pogány magyarok költészete.
A pogány magyarok mondái.
A magyar húnmondák.
A magyar honfoglalás mondái.
A mondák irodalmi feldolgozásai.
A MAGYAR IRODALOM A XI. SZÁZADBAN.
Történeti mozzanatok.
Szent Benedek rendje.
Egyházi beszédek.
Szórvány-nyelvemlékek.
A tihanyi alapítólevél.
A népköltészet.
Latin irodalom: a bencések olvasmányai.
Latin irodalom: oklevelek és törvények.
Latin irodalom: hittudomány és egyházi szónoklat.
Latin irodalom: Szent István király intelmei.
Latin irodalom: Szent Gellért püspök értekezése.
Latin irodalom: Boldog Mór püspök Zoerard-legendája.
Latin irodalom: a kisebb Szent István-legenda.
Latin irodalom: a nagyobb Szent István-legenda.
Latin irodalom: a Szent Imre-legenda.
Latin irodalom: a kisebb Szent Gellért-legenda.
Latin irodalom: a Gesta Ungarorum.
A MAGYAR IRODALOM A XII. SZÁZADBAN.
Történeti mozzanatok.
Új szerzetesrendek.
Egyházi beszédek.
Szórvány-nyelvemlékek.
A népköltészet.
Latin irodalom: Albricus és Hartvicus.
Latin irodalom: évkönyvek, krónikák, gesták.
Latin irodalom: Anonymus históriája.
A MAGYAR IRODALOM A XIII. SZÁZADBAN
Történeti mozzanatok.
Új szerzetesrendek.
Egyházi beszédek.
Szórvány nyelvemlékek.
A Halotti Beszéd.
A népköltészet.
 Latin irodalom: a Pray-kódex.
Latin irodalom: a nagyobb Szent Gellért-legenda.
Latin irodalom: a Szent László-legenda.
Latin irodalom: Kézai Simon krónikája.
Latin irodalom: Julianus úti jelentése.
Latin irodalom: a költészet maradványai.
Latin irodalom: a tatárjárásról szóló ének.
Latin irodalom: egyéb emlékek.
A MAGYAR IRODALOM A XIV. SZÁZADBAN.
Történeti mozzanatok.
Egyházi beszédek.
A Löweni Mária-siralom.
A Gyulafehérvári sorok.
A Königsbergi töredékek.
Kisebb prózai maradványok.
A népköltészet.
Latin irodalom: hittudomány és egyházi szónoklat.
Latin irodalom: vallásos költészet.
Latin irodalom: költemények a magyar szentekről.
Latin irodalom: Márk krónikája.
Latin irodalom: kisebb krónikák.
A MAGYAR IRODALOM A XV. SZÁZADBAN.
Történeti mozzanatok.
Egyházi beszédek.
Szent Ferenc legendájának fordítása.
A legrégibb magyar bibliaforditás.
Szójegyzékek.
Glosszák.
Szerzetesi szabályok.
Kisebb prózai maradványok.
Szabács viadala.
Gergely deák éneke.
Kisebb verses maradványok.
A XV. századi nyelvemlékek sorozata.
A népköltészet.
Latin irodalom: hittudomány és egyházi szónoklat.
Latin irodalom: Temesvári Pelbárt
Latin irodalom: vallásos költészet.
Latin irodalom: történeti munkák.
Latin irodalom: a renaissance és a humanizmus.
Latin irodalom: Vitéz János.
Latin irodalom: Mátyás király, a renaissance-uralkodó.
Latin irodalom: Mátyás király és a külföldi humanisták.
Latin irodalom: Mátyás király könyvtára.
Latin irodalom: a magyarországi könyvnyomtatás kezdete.
Latin irodalom: neves magyar humanisták.
Latin irodalom: Janus Pannonius.
Latin irodalom: a Dunai Tudós Társaság.
A MAGYAR IRODALOM A XVI. SZÁZAD ELSŐ HARMADÁBAN.
Történeti mozzanatok.
Egyházi beszédek.
Imádságok, elmélkedések, tanítások fordításai.
Mária-siralmak fordításai.
Bibliafordítások.
Legendák és legendagyüjtemények.
Mária-legendák fordításai.
Keleti és nyugati szentek legendáinak fordításai.
Magyar szentek legendáinak fordításai.
Boldog Margit legendájának fordítása.
Példák fordításai.
Látomások fordításai.
 Egyházi színjátékok.
Hrotsvitha apáca drámájának fordítása.
Latin egyházi énekek verses fordításai.
A Szent László királyról szóló ének verses fordítása.
A felfeszitett Krisztushoz írt himnusz verses fordítása.
Szent Miklós éneknek verses fordítása.
Szent Katalin legendájának verses fordítása.
Eredeti magyar egyházi énekek.
Vásárhelyi András éneke.
A Mátyás király halálát sirató ének.
Szabatkay Mihály éneke.
Geszthy László éneke.
Apáti Ferenc éneke.
Csáti Demeter éneke.
Kisebb verses maradványok.
A középkori magyar verselés.
A XVI. századi nyelvemlékek sorozata.
A népköltészet.
A legrégibb magyarnyelvű nyomtatványok.
Erazmista törekvések.
Latin rodalom: hittudomány és egyházi szónoklat.
Latin irodalom: Verbőczy István.
Latin irodalom: neves magyar humanisták.
Latin irodalom: Nagyszombati Márton.
Latin irodalom: Brodarics István.
TÉVEDÉSEK ÉS KOHOLMÁNYOK.
Kétes hitelességű szövegmaradványok.
Szöveghamisítások.
Téves személyi adatok.
Magyar kapcsolatú idegen írók.
VISSZAPILLAMTÁS
A magyar irodalom a középkorban
A magyarországi latin irodalom a középkorban
A magyarországi német irodalom a középkorban
Néhány tanulság.
 A MAGYAR
IRODALOM TÖRTÉNETE.
TUDOMÁNYOS RENDSZEREZÉS.

Pintér Jenő
1881-1940

ELSŐ KÖTET:
A MAGYAR IRODALOM A KÖZÉPKORBAN.
BUDAPEST, 1930.
Pintér J. Honoris Causa doktorrá avatása, 1937
 ELŐSZÓ.
MUNKÁM első kidolgozására a Magyar Tudományos Akadémiának Semsey-
pályatétele serkentett: «Kívántatik a magyar irodalom története a legrégibb időktől 1867-
ig, mely tartalmára és alakjára nézve egyaránt megfeleljen a tudomány és művelt
közönség igényeinek. Terjedelme legfeljebb 100 nyomtatott ív».
Az 1907. évi határidő elérkeztével benyujtottam munkám első részének kéziratát: a
magyar irodalom történetét 1772-ig.
«Amint ki fog tűnni – írtam a kézirat előszavában – nem elégedtem meg az írók
pályafutásának rajzával és az írói alkotások értékelésével, hanem a rájuk vonatkozó
irodalmat is teljesen átkutattam. Fárasztó, igen sokszor rendkívül hálátlan munka, ha
számba vesszük, hogy az önálló kiadványokban, folyóiratokban, iskolai értesítőkben
megjelent igazán érdemes dolgozatoktól milyen aprólékos gonddal kellett
különválasztanom a temérdek selejtes terméket. A tanulmányoknak egész légióját
mellőztem csekély értékük és használhatatlanságuk miatt. De a közös tudást előbbrevivő
munkákat mind felhasználtam, a szerzőknek lelkiismeretes megemlítése és műveik
címeinek gondos feljegyzése kíséretében.»
«Köztudomású, hogy még most sincs – a XX. század elején sincs – igazi tudományos
módszerű, egységes magyar irodalomtörténetünk, mely a legrégibb időktől kezdve
nyomról-nyomra tájékoztassa az érdeklődőket irodalmunk fejlődéséről. Az ifjabb
nemzedék épen csak sejti, mi volt a korunkig terjedő kutatások útja. Munkámban ki
akartam mutatni, mivel rendelkezünk eddig és mit kell pótolnunk a jövőben.»
Az 1907-ben benyujtott kézirat sorsáról a következő évben döntöttek bírálóim.
Nyomtatásban 1909-ben jelent meg munkám első két kötete, 1913-ban harmadik és
negyedik kötete. Tovább nem folytattam ezt a sorozatot. A négy kötet anyagát kéziratos
folytatásával együtt átvittem egy teljes műbe: az 1921-ben közreadott kétkötetes kézikönvvbe.
1901-ben fogtam munkám első kidolgozásához s azóta a magyar irodalom
fejlődésének kutatására fordítottam időm és erőm javát. Az első kidolgozásról
elismeréssel nyilatkoztak bírálóim: ez a meleg fogadtatás arra ösztönzött, hogy az újabb
kiadásokban még jobb kompozíciót és világosabb szövegezést nyujtsak.
Az évek tapasztalatai ma már sok mindent jóval élesebben láttatnak velem, mint
ahogyan láttam tapasztalatlan ifjúságomban. Bizonyára vannak tévedéseim most is, de
ezeket nem lesz nehéz kiigazítani az utánam következő nemzedéknek.
Alaposságra, teljességre, tárgyilagosságra törekedtem: alaposságra az írók
tanulmányozásában, teljességre az irodalomtörténeti szakirodalom egybegyűjtésében,
tárgyilagosságra az esztétikai és történeti méltatásban. Hiányok, tévedések, hibák
mindamellett becsúszhattak egyes fejezetekbe. Ez minden emberi munka közös sorsa.
Ha bírálóim figyelembe veszik, hogy a reformáció kora óta a világháborúig hatvannál
több teljes tudományos német irodalomtörténet jelent meg s ezzel szemben nálunk – a
Magyar Tudományos Akadémiának 1911. évi irodalomtörténeti szakbizottsági jelentése
szerint – mindössze két teljes tudományos magyar irodalomtörténet volt, nevezetesen
Toldy Ferenc alapvető vázlata (1864.) és Beöthy Zsolt kiváló tankönyve (1877):
nyilvánvaló, hogy hézagpótló feladat megoldására vállalkoztam.
Munkám az 1928. év végéig terjedő irodalomtörténeti kutatások eredményeit mind
magában foglalja. Az 1929. évtől következő tudományos fejlődés mozzanatai
megtalálhatók egyrészt a Magyar Tudományos Akadémia közlönyében: az
Irodalomtörténeti Közleményekben; másrészt a Magyar Irodalomtörténeti Társaság
folyóiratában az Irodalomtörténetben. E két folyóirat olvasói évről-évre könnyen
kiegészíthetik munkámat az újabb kutatások eredményeivel.
PINTÉR JENŐ.
 BEVEZETÉS.

A MAGYAR IRODALOMTÖRTÉNET KORSZAKAI.

AZ IRODALOMTÖRTÉNETI korszakok határait nem állapíthatjuk meg biztossággal.

Az irodalom történetében nincsenek olyan élesen elkülöníthető szakaszok, mint a
politikai történelemben; a fejlődés ágai átnyúlnak egymásba; s hiába követeli az elmélet,
hogy a korszakokat az egymáshoz hasonló írói törekvések és irodalmi eredmények
szellemi képe alapján határoljuk el, a gyakorlat eddig nem tudott eleget tenni ennek a
követelménynek. Az írói fellépések lendítő erején s az irodalmi áramlatok egyezőségén és
különbözőségén alapuló korszakfelosztások kivétel nélkül megtámadhatók. Új tudós-
tekintélyek új korszakfelosztásokat és új korszakelnevezéseket teremtenek: mivel pedig a
régi korszakfelosztásoknak és régi korszakelnevezéseknek szintén megmaradnak a maguk
hívei, a határjelölés egyre jobban összekúszálódik. Ezért végső elemzésben mégis csak
leghelyesebb az anyagnak évszázadok szerint való felosztása. Ez gépies határjelölésnek
látszik ugyan, de megvan az az előnye, hogy egységet és változatlanságot ad a
kereteknek, melyek közé az irodalom és irodalomtörténet anyagát elhelyezzük.
A magyar irodalom történetének eddigi évszázadai a következő fejlődési vonalat
mutatják.
Első korszak: A pogány középkor. Az ősi népies költészet kora. (–1001)
A pogány középkor a nemzet életének leghomályosabb időszakát foglalja magában a
legrégibb időktől kezdve a kereszténység felvételéig. Magyar szöveg nem maradt ebből a
korszakból.
Második korszak: A keresztény középkor. A katolikus kódexirodalom kora. (1001–
1530.)
A keresztény középkor a kereszténység felvételétől a protestáns hitvitázás
megindulásáig és a magyarnyelvű könyvnyomtatás elterjedéséig tart. A ránk maradt
magyar szövegek csaknem kivétel nélkül katolikus szellemű latin munkáknak fordításai.
Harmadik korszak: A XVI. század. A reformáció kora. (1530–1600.)
A protestáns hitvitázás megindulásával és a magyarnyelvű könyvnyomtatás
elterjedésével új irányt nyernek az irodalmi törekvések. E korszak írói túlnyomórészben
protestáns szelleműek. Kialakul a lírai stílus.
Negyedik korszak: A XVII. század. Az ellenreformáció kora. (1600–1700.)
A protestánsok túlysúlyával szemben megkezdődik a katolikus visszahatás. Az írók
jelentékeny része katolikus szellemben ír. A szépirodalmi érdeklődés most már erősebb.
Kialakul az epikai stílus. A korszak irodalmi határpontjai: Pázmány Péter fellépése és
Gyöngyösi István halála.
Ötödik korszak: A XVIII. század. A katolikus restauráció és a nemzeti szellemű
felvilágosodás kora. (1700–1800.)
A század első felében még mindig a vallásos munkák a legnépszerűbbek. A katolikus
hitbuzgalom az egész korra rányomja bélyegét, de a század második felében a külföldi
modern szellem is teret hódít. Kialakulnak a nyugaton divatos műfajok. Egyesek a francia
és olasz írókat választják mesterükül, mások a római költőket, ismét mások a német
klasszikusokat, emellett a hagyományos magyaros iskolának is vannak hívei. A korszak
irodalmi határpontjai: Gyöngyösi István halála és Kazinczy Ferenc nyelvújító harca.
Hatodik korszak: A XIX. század első fele. A klasszicizmus és a romanticizmus kora.
(1800–1850.)
A nyelvújítás diadalra jut s Kazinczy Ferenc, Csokonai Vitéz Mihály, Kisfaludy
Sándor, Berzsenyi Dániel, Kölcsey Ferenc, Katona József és Kisfaludy Károly
személyében kiváló magyar írók lépnek föl. Még szerencsésebb fejlődést jelent
Vörösmarty Mihály, Jósika Miklós, Eötvös József és Petőfi Sándor munkássága. A
romantikus nemzeti szellem és a népies nemzeti irány új hangot honosít meg. Kialakul a
regény és dráma stílusa. A korszak irodalmi határpontjai: Kazinczy Ferenc nyelvújító
harca és Petőfi Sándor halála.
Hetedik korszak: A XIX. század második fele. A romanticizmus és a realizmus kora.
(1850–1900.)
Ebben a félszázadban még a kisebb írók is eredményesen munkálkodnak azon, hogy
művészi kifejezést adjanak a magyar lélek világának. A költők közül Arany János, a
drámaírók közül Madách Imre, a regényírók közül Kemény Zsigmond, Jókai Mór és
Mikszáth Kálmán művészi remekekkel ajándékozzák meg a nemzetet. Amint az egész
közélet terén meglepő a fellendülés, akként nő az irodalom is terjedelemben,
változatosságban és szépségben egyaránt. A korszak irodalmi határpontjai: Petőfi Sándor
halála és Ady Endre fellépése.
Nyolcadik korszak: A XX. század első negyede. A szimbolizmus és a naturalizmus
kora. (1900–1925.)
Ebben a korszakban az eszményi gondolatkörben mozgó nemzeti költészet kénytelen
megosztani uralmát a többé-kevésbbé dekadens világnézetű irodalommal. Nyelv és
forma, hang és hangulat, téma és emberszemlélet dolgában egyaránt mélyrehatók a
változások. Az idealista, realista, szimbolista, impresszionista, expresszionista és
naturalista írók tehetséges csoportjainak küzdelmében a konzervatív-nacionalista
világnézet és az akadémikus stílus szembe kerül a radikális-szocialista világnézettel és a
nyugatos stílussal. A korszak irodalmi kezdőpontja: Ady Endre fellépése.
Minél közelebb jutunk – az évszázadok során át – napjainkhoz, annál változatosabb az
irodalmi művekben megnyilvánuló szellemi élet képe. Írók és könyvek, tárgyak és
formák, eszmék és érzelmek egyre gazdagabban jelentkeznek nemzedékről-nemzedékre.
A kezdetben meglehetősen szűkkörű irodalmi egyirányúság fokozatosan szétágazik, a
régi munkásságot új törekvések gazdagítják, a korszakok elméleti határvonalai
elmosódnak. Ebbe a bőven áradó és kiszámíthatatlanul egybefonódó irodalmi termésbe s
a legkülönbözőbb egyéni fölfogások szerint ingadozó régebbi korszakhatárjelölésekbe az
évszázadok sorrendjét követő korszakfelosztás mégis csak beleviszi a maga egyenletes
áttekintését.
Toldy Ferenc a magyar irodalom történetében négy korszakot különböztetett meg. –
Első korszak: az ókor vagy az önálló nemzetiség kora. (–1000.) – Második: a középkor
vagy a hit kora. (1000–1526.) – Harmadik: az újkor vagy az első virágzás kora. (1526–
1772.) – Negyedik; a legújabb kor vagy a második virágzás kora. (1772–1849.)
Beöthy Zsolt korszakfelosztása. – Első korszak: a pogány kor. (–1001.) – Második: a
keresztény középkor. (1001–1526.) – Harmadik: a protestáns kor. (1526–1606.) –
Negyedik: a katolikus visszahatás kora. (1606–1711) – Ötödik: a nemzetietlen kor.
(1711–1772.) – Hatodik: a felújulás kora. (1772–1820.) – Hetedik: a nemzeties költészet
kora. (1820-tól kezdve.)
Irodalom. – Korszakfelosztás minden rendszeres magyar irodalomtörténetben található
s a problémát külön is megvitatták. – Bartha József: A magyar irodalom korszakai.
Budapest, 1900. – Horváth János: Irodalmunk fejlődésének fő mozzanatai. A budapesti II.
ker. áll. reáliskola értesítője. 1908. – Négyesy László cikke. Alexander-emlékkönyv.
Budapest, 1909. – Császár Elemér: Javaslat a magyar irodalomtörténet kézikönyvének
megírása tárgyában. Akadémiai Értesítő. 1911. évf. – Nagy József: A magyar
irodalomtörténet korszakai. Irodalomtörténet. 1912. évf. – Kardos Albert: A magyar
irodalomtörténet korszakai. U. o. 1912. évf. – Bodor Aladár: Az irodalomtörténet
korszakai. Fehértemplomi áll. gimnázium értesítője. 1913. – Horváth János: Magyar
irodalomtörténet. A szintézis alapelvei. Minerva. 1922. évf. – Tolnai Vilmos: Bevezetés
az irodalomtudományba. Budapest, 1922. – Thienemann Tivadar: Irodalomtörténeti
alapfogalmak. Minerva. 1929–1929. évf.

A MAGYAR IRODALOMTÖRTÉNET BIBLIOGRAFIÁJA.

AZ ALÁBB felsorolt könyvek a magyar irodalomtörténet válogatott munkái. A

kiadványoknak ez a sorozata útmutatóul szolgál azok számára, akik meg akarnak
ismerkedni az összefoglaló magyar irodalomtörténet legjelentékenyebb alkotásaival.
Mint minden könyvcím-egybeállításunk, az itt következő jegyzék is megrostált
bibliografia. Nem érünk el semmit az adatok özönével, ha az egybegyüjtött adatsorozatba
nem nyúl bele a rendező kéz és a válogató elme.
1. Anyaggyüjtő kísérletek, útjelző vázlatok.
Czvittinger Dávid: Specimen Hungariae literatae. Egy kötet. Frankfurt és Lipcse,
1711.
Magyarországi, erdélyországi, horvátországi és dalmátországi írók életrajzi vázlatainak
gyüjteménye latin nyelven. Közel háromszáz írót sorol fel betűrendben.
Bod Péter: Magyar Athenás. Egy kötet. Szeben, 1766.
Magyarnyelvű írói életrajzgyüjtemény. Körülbelül ötszáz magyar írót tárgyal
betűrendben. Módszere ugyanaz, mint Czvittinger Dávidé elmondja az író rövid
életrajzát, egybeállítja munkáit, itt-ott néhány megjegyzést csatol életrajzi és könyvészeti
adataihoz.
Wallaszky Pál: Conspectus reipublicae litterariae in Hungaria. Egy kötet. Pozsony és
Lipcse, 1785.
A magyar irodalom könyvanyagát ez a latinnyelvű kötet szedi először időrendbe. A
magyarnyelvű irodalommal és a szépirodalommal nagyon keveset foglalkozik, inkább a
magyarországi latinnyelvű tudományos irodalomra vonatkozó adatokat állítja össze.
Második kiadása: 1808.
Pápay Sámuel: A magyar literatura esmérete. Egy kötet. Veszprém, 1808.
Magyarnyelvű irodalomtörténeti vázlat. A Halotti Beszédtől kezdve a maga koráig
állítja össze az írók munkásságára vonatkozó adatait. Anyaga hézagos, de lelkes
fáradozása hálát érdemel. A magyarországi latin irodalmat nem tárgyalja.
Mailáth János: Übersicht der Geschichte der Magyarischen Poesie. Megjelent a
szerzőnek Magyarische Gedichte című antológiájában, Stuttgart és Tübinga, 1825.
A magyar költészet fejlődésének vázlata német nyelven. Nagy haladást mutat a régebbi
adat-egybeállításokkal szemben. Jellemzi az írókat s kritikával szól müködésükről. E
németnyelvű vázlatnak Toldy Ferenc is jó hasznát vette pályája kezdetén.
Toldy Ferenc: Geschichte der ungrischen Poesie. Megjelent a szerzőnek Handbuch der
ungrischen Poesie című antológiájában. Pest és Bécs, 1828.
A magyar költészet történetének vázlata német nyelven. A költőket Mailáth János
nyomán lelkes hangon jellemzi. Irodalomtörténeti elmélyedés még nincs rövid
áttekintésében.
Ferenczy Zsigmond Jakab: Adalék honi nyelvűnk s irodalmunk történetéhez. Egy kötet.
Pozsony, 1844.
Magyarnyelvű irodalomtörténeti vázlat. Nyelvtörténeti része sikerültebb, mint
irodalomismertetése. Második kiadása 1854-ben jelent meg a következő címmel: Magyar
irodalom és tudományosság története.
2. Tudományos jellegű, teljes magyar irodalomtörténetek.
Toldy Ferenc: A magyar nemzeti irodalom története rövid előadásban. Két kötet. Pest,
1864.
A magyar irodalom története 1848-ig. A szerző ebben a tudományos jellegű
középiskolai tankönyvében több évtizedre terjedő kutatások eredményeit foglalta össze.
Terjedelemre kicsiny ez az irodalomtörténet, de tartalmi értéke annál nagyobb. 1867-ben
akadémiai nagyjutalmat nyert. Negyedik kiadása: 1878.
Beöthy Zsolt: A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. Két kötet. Budapest,
1877.
A magyar irodalom története 1867-ig. Ez a középiskolai irodalomtörténet Toldy
Ferencéhez hasonló hatást tett a tudományos közvélemény irányítására. Tizennegyedik
kiadása: 1922. Tizenötödik kiadása Kéky Lajos átdolgozásában jelent meg: 1928.
Pintér Jenő: A magyar irodalom történetének kézikönyve. Két kötet. Budapest, 1921.
A magyar irodalom története 1900-ig. Tudományos használatra szánt irodalomtörténeti
rendszerezés.
3. Művelt olvasókat is érdeklő teljes magyar irodalomtörténetek.
Képes magyar irodalomtörténet. Szerkesztette Beöthy Zsolt. Két kötet. Budapest,
1895.
A magyar irodalom története 1867-ig. A képes díszmunka szerkesztésében Beöthy
Zsolt segítőtársa Badics Ferenc volt. Munkatársai: Alexander Bernát, Baráth Ferenc,
Bayer József, Bánóczi József, Békefi Remig, Divald Kornél, Endrődi Sándor, Erdélyi Pál,
Fraknói Vilmos, Gyulai Pál, Hajnik Imre, Haraszti Gyula, Hegedüs István, Hellebrant
Árpád, Horváth Cyrill, id. Imre Sándor, Kardos Albert, Kelemen Béla, Lánczy Gyula,
Marczali Henrik, Négyesy László, Petheő Gyula, Radó Antal, Rákosi Jenő, Riedl Frigyes,
Roboz Andor, Rupp Kornél, Sebestyén Gyula, Simonyi Zsigmond, id. Szász Károly,
Széchy Károly, Szilády Áron, Szilágyi Sándor, id. Szinnyei József, Szinnyei József,
Takács Sándor, Vadnay Károly, Váczy János, Várdai Béla, Zichy, Antal. Harmadik
kiadása: 1906.
Beöthy Zsolt: A magyar irodalom kis tükre. Budapest, 1896.
A magyar irodalom fejlődésének bölcselő szellemű átpillantása. Ötödik kiadását a
Kisfaludy-Társaság 1919-ben a Greguss-jutalommal tüntette ki. Hatodik kiadása: 1920.
A magyar irodalom története. Szerkesztette Ferenczi Zoltán. Képes kiadás. Egy kötet.
Budapest, 1913.
A magyar irodalom története 1900-ig a Műveltség Könyvtárának sorozatában.
Munkatársai a szerkesztőn kívül: Endrődi Sándor, Kardos Albert, Pintér Jenő, Simonyi
Zsigmond.
Pintér Jenő magyar irodalomtörténete. A művelt közönség számára. Egy kötet.
Budapest, 1924.
A magyar irodalom multjának áttekintése mellett a XX. század első negyedében élő
írók munkásságának ismertetése. Második kiadása: 1926.
Borbély István: A magyar irodalom története. Két kötet. Kolozsvár, 1924–1925.
A szerző középiskolai magyar irodalomtörténetének jegyzetekkel ellátott kiadása a
művelt közönség számára.
Pintér Jenő magyar irodalomtörténete. Képes kiadás. Két kötet. Budapest, 1928.
A művelt közönség számára 1924-ben közrebocsátott kiadás teljes átdolgozása a XX.
század első negyedében virágzó irodalom részletes tárgyalásával.
Kállay Miklós: A magyar irodalom története. Három kötet. Budapest, 1928.
Zsebkiadás az olvasóközönség legszélesebb rétegei számára.
Bánhegyi Jób: A magyar irodalom története. Két kötet. Budapest, 1929–1930.
Katolikus szellemű magyar irodalomtörténet a Szent István Könyvek sorozatában.
4. Iskolai használatra szánt magyar irodalomtörténetek.
Pápay Sámuel: A magyar literatura esmérete. Egy kötet. Veszprém, 1808.
Útjelző magyar irodalomtörténet.
Ferenczy Zsigmond Jakab: Adalék honi nyelvűnk s irodalmunk történetéhez. Egy kötet.
Pozsony, 1844.
Lelkes hangú irodalomtörténeti vázlat. Két kiadás.
Toldy Ferenc: A magyar nemzeti irodalom története rövid előadásban. Két kötet. Pest,
1864.
Alapvető tudományos irodalomtörténet, Négy kiadás.
Imre Sándor: A magyar irodalom és nyelv rövid története. Egy kötet. Debrecen, 1865.
Önálló elgondolással írt tankönyv. Négy kiadás.
Szvorényi József: A magyar nemzeti irodalom rövid ismertetése. Egy kötet. Pest, 1869.
A katolikus középiskolák tankönyve.
Névy László: A magyar nemzeti irodalom történetének vázlata. Egy kötet. Budapest,
1872.
A maga idejében népszerű tankönyv. Hat kiadás.
Beöthy Zsolt: A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. Két kötet. Budapest,
1877.
Nagyértékü tudományos irodalomtörténet. Tizennégy kiadás.
Horváth Cyrill: A magyar nemzeti irodalom története. Egy kötet. Budapest, 1893.
Vonzó előadású tankönyv. Három kiadás.
Váczy János: A magyar nemzeti irodalom története. Két kötet. Budapest, 1902.
Gazdag anyagú tankönyv. Három kiadás:
Prónai Antal: A magyar irodalom története. Két kötet. Budapest, 1911.
Gondos kidolgozású tankönyv. Öt kiadás.
Pintér Jenő: A magyar irodalom története. Két kötet. Budapest, 1911.
Középiskolai tankönyv. Hat kiadás.
Császár Elemér és Gálos Rezső: A magyar irodalom története. Két kötet. Budapest,
1922.
Kereskedelmi iskolák számára írt tankönyv. Két kiadás.
Borbély István: A magyar irodalom története. Két kötet. Kolozsvár, 1924–1925.
Nagyobb terjedelmű tankönyv az erdélyi iskolák számára.
Prónai Antal, Alszeghy Zsolt és Sík Sándor: A magyar irodalom története. Egy kötet.
Budapest, 1927.
A régi tankönyv új átdolgozása.
Kéky Lajos: A magyar irodalom története. Egy kötet. Budapest, 1929.
Zsebkiadás tanulók számára.
5. Nem teljes magyar irodalomtörténetek.
Toldy Ferenc: A magyar nemzeti irodalom története. Két kötet. Pest, 1851.
A magyar irodalom története a mohácsi csatáig. Tudományos olvasók számára.
Harmadik kiadása: 1862.
Bodnár Zsigmond: A magyar irodalom története. Két kötet. Budapest, 1891–1893.
A magyar irodalom története Katona József koráig. A művelt közönség számára önálló
felfogással írt munka.
Horváth Cyrill: A régi magyar irodalom története. Egy kötet. Budapest, 1899.
 A magyar irodalom története Bessenyei György fellépéséig. Önálló kutatás alapján írt
munka a művelt közönség számára.
Pintér Jenő: A magyar irodalom története. Négy kötet. Budapest, 1909–1913.
A magyar irodalom története Kazinczy Ferenc haláláig. Tudományos módszerű
munka. Anyaga kéziratos folytatásával együtt beleolvadt az 1921-ben megjelent
irodalomtörténeti kézikönyvbe.
6. Bibliografiai munkák.
Sándor István: Magyar könyvesház. Egy kötet. Győr, 1803.
A magyarnyelvű nyomtatványok címeinek egybeállítása a XIX. század elejéig. Úttörő
magyar bibliografia.
Id. Szinnyei József: Hazai és külföldi folyóiratok magyar tudományos repertóriuma.
Történelem és annak segédtudományai. Két kötet. Budapest, 1874–1885.
Az első kötet a folyóiratok, évkönyvek, naptárak és iskolai értesítők (1778–1873), a
második kötet a hírlapok (1731–1880) irodalomtörténeti cikkeit is egybeállítja.
Id. Szinnyei József repertóriumai. Figyelő, 1876–1885. évf.
Szinnyei József a Figyelő kőteteiben az 1876. évtől kezdve gondosan összegyüjtötte a
legkülönbözőbb helyeken megjelent irodalomtörténeti munkák és cikkek címeit.
Márki József: Szak- és betűrendes kalauz. Egy kötet. Budapest, 1878.
A magyarnyelvű könyvek címeinek csoportosítása szépirodalmi műfajok és
tudományágak szerint a könyvnyomtatás kezdetétől az 1870-es évekig.
Szabó Károly: Régi magyar könyvtár. Két kötet. Budapest, 1879–1885.
Az első kötet a magyarnyelvű hazai és külföldi nyomtatványoknak, a második kötet a
nem magyarnyelvű hazai nyomtatványoknak időrendi címjegyzéke és leírása 1711-ig.
Hellebrant Árpád repertóriumai. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1885–1920. évf.
Hellebrant Árpád az Egyetemes Philologiai Közlöny köteteiben az 1885. évtől kezdve
rendszeresen összegezte minden esztendő irodalomtörténeti termését.
Szabó Károly és Hellebrant Árpád: Régi magyar könyvtár. Két kötet. Budapest, 1896–
1898.
A magyar szerzőktől külföldön megjelent nem magyarnyelvű nyomtatványoknak
időrendi címjegyzéke és leírása 1711-ig.
Petrik Géza: Magyarország bibliografiája. Négy kötet. Budapest, 1888–1897.
A hazánkban 1712-tőt 1860-ig megjelent magyar és nem magyarnyelvű
nyomtatványoknak címjegyzéke.
Petrik Géza: Magyar könyvészet. Öt kötet. Budapest, 1885–1929.
Egy kötete az 1860-tól 1875-ig, két kötete az 1886-tól 1900-ig, két kötete az 1901-től
1910-ig megjelent magyar könyveknek és folyóiratoknak címjegyzékét tartalmazza. Az
utolsó kötetet a szerző halála után Barcza Imre folytatta.
Kiszlingstein Sándor: Magyar könyvészet. Egy kötet. Budapest, 1890.
Az 1876-tól 1885-ig megjelent magyar könyveknek és folyóiratoknak címjegyzéke.
Gróf Apponyi Sándor: Hungarica. Három kötet. Budapest és. München, 1900–1925.
Magyar vonatkozású külföldi nyomtatványok címjegyzéke és leírása a XV. századtól
kezdve. A III. kötet Dézsi Lajos közreműködésével németül jelent meg. Az I. és II.
kötetnek is van német kiadása Leipzig, 1903.
Irodalomtörténet folyóiratszemléje. 1912-től.
A magyar irodalomtörténeti tudást előbbrevivő értekezések tartalmi kivonatai a
Magyar Irodalomtörténeti Társaság folyóiratában.
Kereszty István: A magyar és magyarországi időszaki sajtó időrendi áttekintése.
Budapest, 1916.
Hírlapok és folyóiratok jegyzéke a magyarországi hírlapirodalom megindulásától
kezdve 1867-ig.
Gulyás Pál: Magyar szépirodalom idegen nyelven. Két rész. Budapest, 1917–1920.
A Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárában egybegyüjtött idegennyelvű fordítások
jegyzéke.
Irodalomtörténeti Közlemények repertóriumai. 1921-től.
Az Egyetemes Philologiai Közlöny repertóriumainak folytatása a Magyar Tudományos
Akadémia folyóiratában.
Ballagi Aladár: Buda és Pest a világirodalomban. Budapest, 1925.
A magyar fővárossal kapcsolatos hazai és külföldi, magyar- és idegennyelvű
nyomtatványok időrendi címjegyzéke és magyarázata 1473-tól 1600-ig.
7. Irói lexikonok.
Czvittinger Dávid: Specimen Hungariae literatae. Egy kötet. Frankfurt és Lipcse,
1711.
Említése e fejezet 1. szakaszában.
Bod Péter: Magyar Athenás. Egy kötet. Szeben, 1766.
Említése e fejezet 1. szakaszában.
Horányi Elek: Memoria Hungarorum et provincialium scriptis editis notorum. Három
kötet. Bécs, 1775–1777.
Latinnyelvű írói életrajzgyüjtemény. Ezernél több magyarországi írót sorol fel
betűrendben. Bővített kiadásának csak első kötete jelent meg: Nova Memoria
Hungarorum. Pest, 1792.
Id. Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. Tizennégy kötet. Budapest, 1891–
1914.
Teljes magyar írói lexikon. Szerzője ritka szorgalommal gyüjtötte össze a hazai írókra
vonatkozó életrajzi és könyvészeti adatokat, csatolva hozzájuk forrásainak jegyzékét is.
Közel harmincezer írót sorol fel betűrendben.
Gulyás Pál: Magyar életrajzi lexikon. Budapest, 1925-től.
Id. Szinnyei József írói lexikonának folytatása.
Magyar irodalmi lexikon. Szerkesztette: Ványi Ferenc. Átnézték Dézsi Lajos és Pintér
Jenő. Egy kötet. Budapest; 1926.
Az írói életrajzokon kívül számos szépirodalmi mű tartalmi kivonatát is közli. A
szerkesztő főmunkatársai: Fóris Miklós és Tóth András.
Irodalmi lexikon. Szerkesztette: Benedek Marcell. Egy kötet. Budapest, 1927.
Elsősorban világirodalmi lexikon. Számos munkatárs közreműködésével készült.
Magyar zsidó lexikon. Szerkesztette Ujvári Péter. Egy kötet. Budapest, 1929.
Sok új anyagot nyujtó kiadvány a magyarországi zsidóság szellemi törekvéseiről.
8. Irodalomtörténeti folyóiratok.
Figyelő. Aigner Lajos budapesti könyvkereskedő kiadása. Megindult 1877-ben.
Megszünt 1889-ben.
Abafi Lajos szerkesztésében jelent meg. Ez volt az első magyar irodalomtörténeti
folyóirat.
Egyetemes Philologiai Közlöny. A Budapesti Philologiai Társaság kiadása. Megindult
1877-ben.
Első szerkesztői: Ponori Thewrewk Emil és Heinrich Gusztáv. Későbbi szerkesztői:
Ábel Jenő, Némethy Géza, Petz Gedeon, Katona Lajos, Császár Elemér, Láng Nándor,
Bleyer Jakab, Förster Aurél, Thienemann Tivadar, Koszó János, Kerényi Károly.
Elsősorban a klasszika-filológia és a germán-román filológia körébe tartozó dolgozatokat
közöl.
Irodalomtörténeti Közlemények. A Magyar Tudományos Akadémia kiadása. Megindult
1891-ben.
Első szerkesztője: Ballagi Aladár. Későbbi szerkesztői: Szilády Áron, Császár Elemér.
Főleg a régibb magyar irodalom kérdéseit tárgyalja. Adattári rovatában a kiadatlan
kéziratok egész tömege kerül közlésre.
Irodalomtörténet. A Magyar Irodalomtörténeti Társaság kiadása. Megindult 1912-ben.
Első szerkesztője: Pintér Jenő. A világháború idején Baros Gyula szerkesztette, azután
ismét Pintér Jenő. Felöleli a magyar irodalomtörténet egész területét, különös tekintettel a
legújabb kor irodalmára.
Egyéb folyóiratok. – Számos értékes irodalomtörténeti tanulmány található még a
következő folyóiratokban: Budapesti Szemle. A Magyar Tudományos Akadémia és a
Franklin-Társulat kiadása. Megindult 1840-ben, tizenhat évig szünetelt, újból megindult
1857-ben. – Akadémiai Értesítő. A Magyar Tudományos Akadémia kiadása. Megindult
1841-ben. – A Kisfaludy-Társaság Évlapjai. A Kisfaludy-Társaság kiadása. Megindult
1841-ben. – Magyar Nyelvőr. A Magyar Tudományos Akadémia, utóbb a folyóirat
szerkesztőségének kiadása. Megindult 1872-ben. – Erdélyi Múzeum. Az Erdélyi
Múzeum-Egyesület kiadása. Megindult 1874-ben. – Magyar Könyvszemle. A Magyar
Nemzeti Múzeum kiadása. Megindult 1876-ban. – Katholikus Szemle. A Szent István-
Társulat kiadása. Megindult 1887-ben. – Protestáns Szemle. A Magyar Protestáns
Irodalmi Társaság kiadása. Megindult 1889-ben. – Ethnographia. A Magyar Néprajzi
Társaság kiadása. Megindult 1890-ben. – Magyar Nyelv. A Magyar Nyelvtudományi
Társaság kiadása. Megindult 1905-ben. – Minerva. Pécsi folyóirat. Megindult 1922-ben.
– Napkelet. Budapesti folyóirat. Megindult 1923-ban. – Erdélyi Irodalmi Szemle.
Kolozsvári folyóirat. Megindult 1924-ben. – Debreceni Szemle. Debreceni folyóirat.
Megindult 1927-ben. – Széphalom. Szegedi folyóirat. Megindult 1927-ben.
 9. Magyar irodalomtörténet más nyelven.
Wallaszky Pál: Conspectus reipublieae litterariae in Hungaria. Pozsony és Lipcse,
1785.
Említése e fejezet 1. szakaszában.
Mailáth János: Übersicht der Geschichte der magyarischen Poesie. Megjelent a
szerzőnek Magyarische Gedichte című antológiájában. Stuttgart és Tübinga, 1825.
Említése e fejezet 1. szakaszában.
Toldy Ferenc: Geschichte der ungrischen Poesie. Megjelent a szerzőnek Handbuch der
ungrischen Poesie c. antológiájában. Pest és Bécs, 1828.
Említése e fejezet 1. szakaszában.
Toldy Ferenc: Geschichte der ungrischen Dichtung. Pest, 1863. A magyar költészet
történetének (1854) német fordítása Steinacker Gusztávtól.
Toldy Ferenc: Geschichte der ungarischen Literatur im Mittelalter. Pest, 1865.
Az ó- és középkori magyar irodalom történetének (1851) német fordítása Kolbenheyer
Mórictól.
Schwicker János Henrik: Geschichte der ungarischen Literatur. Leipzig, 1889.
Magyar irodalomtörténet német nyelven: az addigi nagyobb összefoglaló magyar
irodalomtörténeti munkák alapján.
Zigány Árjád: Storia della letteratura ungherese. Milano. 1892.
Magyar irodalomtörténet olasz nyelven: az addigi nagyobb összefoglaló magyar
irodalomtörténeti munkák alapján.
Váczy János: Die ungarische Literatur. Bécs, 1893.
Magyar irodalomtörténet német nyelven; különlenyomat az osztrák-magyar
monarchiát írásban és képben ismertető díszműből: Die österreichisch-ungarische
Monarchie in Wort und Bild. Ungarn. III. köt. Bécs, 1893.
Beöthy Zsolt: A magyar szellemi élet fejlődése. Budapest, 1896.
Ezzel a címmel jelent meg A Magyar Irodalom Kis Tükre a magyar kormánynak a
millénium alkalmából közrebocsátott kiadványában: Az Ezeréves Magyar Állam-ban. A
kötetet lefordították német, francia és angol nyelvre is.
Reich Emil: Hungarian litterature. London, 1898.
Magyar irodalomtörténet angol nyelven: az addigi nagyobb összefoglaló magyar
irodalomtörténeti munkák alapján.
Kont Ignác: Histoire de la littérature hongroise. Páris, 1900.
Magyar irodalomtörténet francia nyelven: az addigi nagyobb összefoglaló magyar
irodalomtörténeti munkák alapján.
Szinnyei Ferenc: Unkarilaisen Kirjallisuuden historia. 1905.
Magyar irodalomtörténet finn nyelven a művelt közönség számára.
Kont Ignác: Geschichte der ungarischen Literatur. Leipzig, 1906.
Magyar irodalomtörténet német nyelven a Die Literaturen des Ostens vállalatban.
Második kiadása: 1909.
Riedl Frigyes: A history of Hungarian Literature. London, 1906.
A magyar irodalom története angol nyelven a Short histories of the Literatures of the
World vállalatban.
Riedl Frigyes: Die ungarische Literatur. Berlin és Leipzig, 1908.
Magyar irodalomtörténet német nyelven a Die Kultur der Gegenwart vállalatnak Die
Osteuropäischen Literaturen című kötetében. Második kiadása: 1908.
Katona Lajos és Szinnyei Ferenc: Geschichte der ungarischen Literatur. Leipzig,
1911.
Magyar irodalomtörténet német nyelven a Sammlung Göschen vállalatban. A kötet
végén bibliografia Gragger Róberttől.
Beöthy Zsolt: The development of the intellectual life of the Hungarians. 1914.
A Magyar Irodalom Kis Tükrének angol fordítása a Hungary című folyóirat 1904.
évfolyamában és különlenyomatban.
Lábán Antal: Ungarn in seiner Dichtung. Zürich, Leipzig és Bécs, 1923.
A magyar költészet fejlődésének átpillantása a művelt közönség számára számos lírai
és epikai szemelvénnyel.
Turóczi-Trostler József: Eutwicklungsgang der ungarischen Literatur. I. Budapest,
1928.
A magyar irodalom fejlődésének legfontosabb mozzanatai a mondák korától kezdve a
reformációig.
 A MAGYAR IRODALOM A POGÁNY KORBAN

A POGÁNY MAGYAROK HONFOGLALÁSA.

A HÚNOK előrontása Krisztus születése után 375-től kezdve az ismeretlen nemzetek

egész seregét zúdította Európára. Öt évszázad leforgása alatt ellenállhatatlan erővel törtek
elő kelet félelmes embertömegei. Az ókori világ műveltsége megsemmisült, a római
birodalom területén barbár hódítók telepedtek le. Végre elérkezett a IX. század. A
népvándorlás utolsó hullámgyűrűje, a magyar nemzet is megindult a Duna völgye felé.
A magyar nemzet Krisztus születése után 800 körül tűnt fel az Ural-hegység vidékén, a
Perm, Jekaterinburg, Ufa és Kazán városok közé eső tájakon. Innen indult el, 830 táján,
Lebediába: a Don és Dnjeper folyók között fekvő területre. Besenyő és bolgár szomszédai
ellenséges szemmel néztek reá és sokszor küzdöttek ellene véres csatákban. Lebediából,
889 körül, Etelközbe vonult a magyarság: a Dnjeper és Szeret folyók között elterülő
síkságon akart új hazát alapítani. De az Uraltól a Kárpátokig tartó hosszú vándorlásnak
most sem szakadt vége. A besenyők és bolgárok ellenségeskedése tovább kényszerítette a
magyarokat a Fekete-tenger mellékéről.
Így ereszkedtek le, 896 táján, a Duna-Tisza folyamvidékére, mai hazájuk földjére. A
nyolc magyar törzs ekkor már egy vezér köré csoportosult. A vezér Árpád volt: bölcs
gondolkodású, vitéz férfiú. Azon a földön, ahol addig egy nemzet sem tudott gyökeret
verni, Árpád vezér erős államot szervezett s uralma alá hajtotta az elszórtan élő avar,
bolgár, germán és szláv néptöredékeket.
Utódai alatt egyre gyakoribbak lettek a külföldi kalandozások. A vakmerő lovasok
rohamainak és nyílzáporának alig állott ellen valaki. Hírük, külsejük, hadviselésük
megremegtette Európa népeit. Megjelenésükben az Isten büntetését látták, támadásaik
elhárításáért az Úr irgalmához esedeztek. Gyorsaságuk, vakmerőségük, sok sikerük
bámulatos. Nemcsak Németországba, Olaszországba és Görögországba törtek be, hanem
elszáguldoztak a franciaországi és svájci városokba is. De hadakozásuk sok áldozatba
került; annyi győzelmes harc után kezdték észrevenni gyöngülésüket.
A legválságosabb időben ragadta kezébe a hatalmat Géza vezér. Géza a szomszédos
országokkal békés viszonyba lépett, a kereszténységnek utat engedett, a törzsfőnökök
hatalmát korlátozta. Fia, István vezér, méltó utóda lett: leverte az ősi szokások védelmére
fellázadt pogány magyarokat, szervezte a magyarországi keresztény egyházat és
megalapította a keresztény magyar királyságot.
Irodalom. – Szabó Károly: A magyar vezérek kora Árpádtól Szent Istvánig. Pest, 1869.
– Szilágyi Sándor szerkesztésében A magyar nemzet története. Tíz kötet. Budapest,
1895–1898. – Pauler Gyula: A magyar nemzet története Szent Istvánig. Budapest, 1900. –
Pauler Gyula és Szilágyi Sándor szerkesztésében: A magyar honfoglalás kútfői.
Budapest, 1900. – Marczali Henrik, Angyal Dávid és Mika Sándor: A magyar történet
kútfőinek kézikönyve. Budapest, 1901. – Csánki Dezső szerkesztésében: Árpád és az
Árpádok. Budapest, 1908. – Marczali Henrik: Magyarország története. Budapest, 1911. –
Erdélyi László: Magyar művelődéstörténet. Két kötet. Kolozsvár, 1915–1919. – Melich
János, Gombocz Zoltán és Németh Gyula szerkesztésében: A magyar nyelvtudomány
kézikönyve. Budapest, 1922-től. – Hóman Bálint szerkesztésében: A magyar
történettudomány kézikönyve. Budapest, 1923-tól. – Karácsonyi János: A magyar nemzet
története 896-ig. Nagyvárad, 1924. – U. az: A magyar nemzet honalapítása 896–997.
Nagyvárad, 1925. – Hóman Bálint és Szekfü Gyula: Magyar történet. Hét kötet.
Budapest, 1929-től.

A POGÁNY MAGYAROK NYELVE.

A MAGYAR nyelv a finn-ugor nyelvághoz tartozik. A finn-ugor nyelvág népei – a

magyarok, vogulok, osztyákok, zürjének, votyákok, lappok, finnek, mordvinok és
cseremiszek – valamikor az ősidőkben, Ázsia pusztaságain, közös nyelvet beszéltek s
csak mikor egy-egy törzs kiszakadt az ősi közösségből és más tájakra vándorolt, akkor
kezdett ennek a különvált törzsnek örökségként magával vitt nyelve is megváltozni. A
különválás és önálló nemzeti fejlődés kora a mult idők homályába vész. A mai finn-ugor
népek bizonyára régesrégen megkezdték önálló életüket, mert manapság rendkívül nagy a
nyelvi különbség közöttük. Különösen a magyar fejlődött önállóan s a többitől végképen
elszigetelve. A magyar és legközelebbi rokonnyelve, a vogul között körülbelül olyan a
viszony, mint az indoeurópai nyelvek körében a latin és görög között.
A magyar nyelv ősi szókészlete finn-ugor eredetű. A rokonsági elnevezések,
testrészek, közönségesebb állatok, növények, ásványok és az ősi foglalkozáshoz való
eszközök nevei, továbbá az egyszerűbb számnevek és igék jórészt finn-ugor
származásúak. De a finn-ugor alapnyelvből származó eredeti szókészletet nagyon sok
idegen elem gazdagította. Még az ősidőkben történt az iráni, kaukázusi és mongol
nyelvhatás. Ezt nyomon követte a török népek nyelvi hatása. Az utóbbi különösen
szembeötlő. A magyarság Oroszország területén századokon át élt különböző török
törzsek szomszédságában. Ez a szomszédság s egyes törökfajú néptöredékek beolvasztása
különösen a földmívelésre és állattenyésztésre vonatkozó szavakkal gazdagította a
magyar nyelvet.
A honfoglalás után a Duna mellékén lakó ószlovén néppel való érintkezés a házi
berendezés, földművelés, ipar, keresztény vallás és állami élet köréből sok olyan tárgynak
adott új elnevezést, amelyre már addig is volt magyar szó. A német hatás leginkább a
hadviselés, állami élet, kereskedelem, bányászat, gazdaság, ipar, állatok, növények, étel-
ital, ruházkodás és helynevek fogalomkörén látszik meg. Az olaszok különösen a
kereskedelem műszavaival, áruk neveivel, a halászatra, hajózásra és művészetekre
vonatkozó szavakkal gyarapították a magyarság nyelvét. A latin nyelv főként az egyházi,
törvénykezési és tudományos élet körén belül gazdagította a magyar szókészletet.
A magyarság szókincse az ősidők óta szünet nélkül bővült. Különösen a honfoglalást
követő századokban szaporodtak egyre jobban a jövevényszavak. A legközönségesebb
tárgyak megnevezésétől a legelvontabb fogalmak nevéig minden körben találkozunk
olyan szavakkal, amelyek idegenből kerültek át. Ezek a kölcsönszavak kétségtelenül
nagyfontosságúak nemcsak a nyelv kialakulására, hanem a nemzet művelődéstörténetére
nézve is.
Hogyan hangzott a magyar nyelv a honfoglalás korában? Kialakult-e már ekkor az a
magyar beszéd, melyet a Halotti Beszéd korában élő emberek – háromszáz esztendővel
utóbb – megértettek volna? A kereszténység, a királyság, a nyugati műveltség, a latin,
olasz, német és szláv hatás nem forgatták-e ki ezt a keletről hozott ősi nyelvet régi
értelméből? Egy adat nyilvánvalóvá teszi, hogy Árpád korának török elemekkel bővült
finn-ugor eredetű magyar nyelve mélyreható változások nélkül szállt át apáról-fiúra.
Mikor Julianus domonkosrendi szerzetes a XIII. században fölkereste azokat a
magyarokat, akiknek elődei a IX. század magyarjaitól még a honfoglalás előtt szakadtak
el, egészen jól megértette beszédüket s azok is minden nehézség nélkül társalogtak vele.
Ebből az következik, hogy a honfoglaló magyarok beszéde kialakult grammatikájú nyelv
volt, szerkezetében és kiejtésében később sem változott lényegesen, csak szókincse
bővült s kifejezései szaporodtak.
A magyar nyelv eredetére és a finn-ugor nyelvrokonság kérdésére nézve meglehetősen
későn derült világosság. Nyelvtudósaink a XIX. század közepéig minden hozzáférhető
nyelvhez szívesen hasonlítgatták a magyart s közülük igen sokan arra a meggyőződésre
jutottak, hogy a magyar nyelv testvértelen ősnyelv, régibb a szanszkritnál és a hébernél. –
Toldy Ferenc azt tanította, hogy a magyar nyelv középső helyet foglal el az ugor és a
török nyelvek között, önmagából megérthető rendszert alkot s mint ilyen, eredeti, önálló,
egy az ősi nyelvek közül. (A magyar költészet története. I. köt. Pest, 1854. Az ó- és
középkori magyar nemzeti irodalom története. I. köt. 3. kiad. Pest, 1862.) – Ezzel a
nemzeti állásponttal s egyéb téves nyelvtudományi vélekedésekkel szemben leginkább
Hunfalvy Pál hívta fel a figyelmet a finn-ugor nyelvrokonságra s a magyarok
legközelebbi rokonait a vogulokban és osztyákokban jelölte meg. (A magyarok eredete.
Budapesti Szemle, 1864. évf. Magyarország ethnographiája. Budapest, 1876.) – Vámbéry
Ármin azt hirdette; hogy a magyarok a honfoglalás idején állami és társadalmi élet
dolgában túlnyomóan török faji tulajdonságokat mutattak s ez a törökség nyelvükben is
kifejezésre jutott. Szerinte a honfoglaló magyar nép zöme szellemi és fizikai tekintetben
török származású volt vagy legalább is ugor és török keverékből alakult. (A magyarok
eredete. Budapest, 1882. A magyarság keletkezése és gyarapodása. Budapest, 1895.) –
Budenz József nyelvi tekintetben megcáfolta Vámbéry Ármin állitásait. (Nyelvészeti
észrevételek Vámbéry Ármin A magyarok eredete c. munkájára. Budapest, 1882.) –
Alapos érveket hozott fel a finn-ugor eredet és nyelvrokonság védelmére Szinnyei József
is. (A magyar nyelv eredete. Budapest, 1883.) – Bizonyos azonban, hogy a nyelv
eredetének megállapítása még nem jelenti a faj eredetének felderítését. Marczali Henrik
helyesen mutatott rá arra, hogy a magyar nyelv finn-ugor alkotórésze époly kevéssé
bizonyítja tudományosan a magyar nemzet finn-ugor eredetét, mint a francia nyelvnek
latin karaktere a mai franciáknak római származását. A világtörténelem folyamán sokszor
megtörtént, hogy az egyik nép beolvadt a másikba s hol a legyőzött tanulta meg hódítója
nyelvét, hol a győztesek tanultak meg a leigázottak nyelvén beszélni. A legyőzött kelta
gallok átvették a rómaiak latin nyelvét, a győztes germán normannok franciákká,
olaszokká, angolokká és oroszokká lettek, a hódító töröknyelvű bolgárok nyelvileg
egészen elszlávosodtak. A nyelvnél állandóbbak a népfajok embertani sajátságai, amint
ez a zsidóknál tapasztalható, akik a világ minden nyelvén beszélnek és írnak, csak épen
ősi anyanyelvüket feledték el. (A magyar nemzet története. Szerk. Szilágyi Sándor. I. köt.
Budapest, 1895.) – Thury József a magyar őstörténelemre vonatkozó összes kútfők
átvizsgálása után arra az eredményre jutott, hogy az altáji őshazából kivándorolt
magyarság török nyelvét az urali finnugor nyelvek erősen befolyásolták ugyan, de
bármennyi uralvidéki finn-ugor népelem és nyelvanyag csúszott is be a magyar nemzetbe,
a magyarok török voltát még a régi bizánci és keleti írók is világosan fel tudták ismerni.
(A magyarok eredete, őshazája és vándorlásai. Századok. 1896. évf.) – A XX. század
nyelvészete és történettudománya általában megmaradt a finn-ugor eredet és a török
beszivárgás álláspontján. A török befolyás azonban nagy volt. Gombocz Zoltán szerint az
a mélyreható nyelvi, műveltségi és faji hatás, melyet a töröknyelvű bolgárság a finn-ugor
magyarságra gyakorolt, alig érthető máskép, mintha feltesszük, hogy az uralkodó bolgár-
török réteg volt a magyarság igazi megszervezője. Ez az uralkodó török elem csakhamar
épen úgy beleolvadt a magyarságba, mint ahogy a balkáni töröknyelvű bolgárok
beleolvadtak a szlávságba. A magyar-török érintkezés és vegyülés akkor történt, mikor a
magyarság elhagyta uralvidéki őshazáját s dél felé, a Kaukázus vidékére vándorolt. (A
bolgár-kérdés és a magyar húnmonda. Magyar Nyelv. 1921. évf.) – Németh Gyula a
külföldi nyelvészeti kutatások számbavételével újból figyelmet ébresztett aziránt, hogy a
húnok és a bolgárok törökül beszéltek s ez a töröknyelvü bolgárság volt az a nép, mely a
Krisztus után következő századokban a mai európai Oroszország délkeleti részein döntő
befolyással hatott a finn-ugor eredetű magyarságra. A töröknyelvü bolgárokkal való
benső érintkezés a magyarságot lényegében átalakította, a magyar alapnyelvbe pedig
belekerült az a kétszáz bolgár-török jövevényszó, melyek ősi müveltségünk legfontosabb
jelenségeire vonatkoznak. (Húnok, bolgárok, magyarok. Budapesti Szemle. 1924. évf.) –
Hóman Bálint előmagyarnak nevezi azt a vogulokkal és osztyákokkal közeli rokonságban
álló finn-ugor népet, melytől nyelvünket örököltük. Az előmagyarok nyelvébe a
töröknyelvű bolgárok jövevényszavai úgy rakódtak le, hogy a bolgárok valamelyik ága az
Ural erdős vidékein uralma alá vetette a finn-ugornyelvű előmagyarokat s teljes
életközösségbe lépett velük. A töröknyelvü urak és a finn-ugor szolgák később
egybeolvadtak és átalakultak magyarokká, a hódító harcosok megtanulták a leigázott nép
nyelvét, a magyar nyelv viszont török jövevényszavakkal bővült. Igy érthető, hogy a
magyarok még Árpád honfoglalása után is két nyelvet beszéltek: az előkelők nyelve a
török volt, viszont a nép a török elemekkel bővült finn-ugor nyelvet beszélte. A nép
nyelve győzött, a török urak utódai elfeledték őseik nyelvét, az egykori szolgáktól eltanult
köznyelv általánosan használt lett s két-három emberöltővel utóbb a magyarok egykori
török tudásának még az emléke is kiveszett. (Magyar történet. I. köt. Budapest, 1929.)
Irodalom. – Toldy Ferenc: Az ó- s középkori magyar nemzeti irodalom története. I.
köt. 3. kiad. Pest, 1862. – Hunfalvy Pál: A magyarok eredete. Budapesti Szemle. 1864.
évf. – U. az: Magyarország ethnographiája. Budapest, 1876. – Vámbéry Ármin: A
magyarok eredete. Budapest, 1882. – U. az: A magyarság keletkezése és gyarapodása.
Budapest, 1895. – Budenz József: Nyelvészeti észrevételek Vámbéry Ármin A magyarok
eredete c. munkájára. Budapest, 1882. – U. az: Egy kis visszhang Vámbéry Ármin
válaszára. Budapest, 1886. – Szinnyei József: A magyar nyelv eredete. Budapest, 1883. –
Marczali Henrik munkája a Szilágyi Sándor által szerkesztett milleniumi történelemben:
A magyar nemzet története. I. köt. Budapest, 1895. – Thury József: A magyarok eredete,
őshazája és vándorlásai. Századok. 1896. évf. – Szinnyei József: A magyarság eredete,
nyelve és honfoglaláskori műveltsége. 2. kiad. Budapest. 1919. – Pápay József: A magyar
nyelvhasonlítás története. Budapest, 1922. – U. az: A finn-ugor népek és nyelvek
ismertetése. Budapest, 1922. – Zichy István: A magyarság őstörténete és műveltsége a
honfoglalásig. Budapest, 1923. – Tolnai Vilmos: Halhatatlan magyar nyelv. Magyar
Nyelv. 1924. évf. – Németh Gyula: Húnok, bolgárok, magyarok. Budapesti Szemle. 1924.
évf. – Melich János: A honfoglaláskori Magyarország. Budapest, 1926. – Szinnyei József:
Magyar nyelvhasonlítás. 7. kiad. Budapest, 1927. – Teleki Pál szerkesztésében: Finnek,
észtek. A magyarországi finn-ugor kongresszus emlékkönyve. Budapest, 1927. – Hóman
Bálint: Magyar történet. I. köt. Budapest, 1929.
 A POGÁNY MAGYAROK VALLÁSA.

A MAGYARSÁG a honfoglalás után is századokon keresztül ragaszkodott ősi

szokásaihoz. A férfi vadászott, barmokat tenyésztett, szolgáival a földet míveltette; a nő
házimunkával foglalkozott a sátor vagy a faház körül. A katonáskodás szeretete az egész
nemzetre rányomta bélyegét. A pogány magyar kereste a hadakozást, nem ijedt meg a
vérontástól, de azért barbárságában is akadtak becsülésre méltó tulajdonságai.
Szabadságszeretete közmondásossá vált, értelmességét ellenségei sem tagadták.
A kereszténység felvétele után az ősi vallás lassankint háttérbe szorult s néhány
emberöltő leforgása alatt kiveszett a nemzet életéből. A pogány magyarok vallási
nézeteinek mai ismerete szerfölött hézagos, pedig a vallás élénk fényt vet egy nép költői
képzeletére. Az ősi hitvilágra vonatkozó történeti följegyzések gyér számban maradtak
fönn, viszont a néprajzi adatok egybegyüjtése olyan későn kezdődött, hogy ezen az
ingoványos talajon az ősvallás vázának fölépítése nem biztat sikerrel. A legközelebbi
rokonnépek hitregéivel való egybevetés sem nyujt igazán megbízható adatokat, jóllehet
az ilyen elszigetelt népcsoportok féltékenyen őrzik elődeiktől örökölt hagyományaikat.
Mivel a finn-ugor nyelvág törzseinek ősvallása a samánizmus volt, a magyarság is
valószínűleg a samánkodók csoportjába tartozott. A samánizmus a szellemekkel való
érintkezés kultusza. Követői magasabb rendű istenekben még nem hisznek, de a
természetfölötti szellemi lényekről már van fogalmuk. A szellemekkel papjaik, a
samánok útján érintkeznek. A samán kitudakolja a démonok óhajtásait s kihirdeti
parancsaikat.
Ez a primitív vallás a vogul és osztyák törzseknél jelenleg is megvan. A samán, mint
sokszáz esztendővel azelőtt, ma is varázsigékkel és varázsszerekkel idézi elő önkívületi
állapotát. Erős idegrohamok után beáll a delírium, a lélektávozás. A bűbájos pap
emberfölötti izgalomban érintkezik a szellemvilággal s ha magához tér, híveinek
beszámol a szellemek akaratáról. Elmondja, hogy mit kívánnak a túlvilági lelkek.
A testben lakozó lélekben, a jó és rossz szellemekben és az emberi varázserőben a
török népek is hittek, sőt ezeknek vallásos képzelődése magasabb fokú volt, mint a
finnugor népeké. A finn-ugor eredetű magyarság török uralkodó osztálya tisztelte az
elhalt ősök lelkét, a házi tűzhelyen áldozatot mutatott be tiszteletükre s a tűzhely köré
elhelyezte az ősöknek és egyéb jótevő szellemeknek bálványképeit. Ezért nevezték az
arab utazók a pogány magyarokat tűzimádóknak és bálványimádóknak. Papjaik az
áldozati állatok belső részeiből jósoltak, javasasszonyaik ráolvasással gyógyítottak. A
szent forrásnál, szent kútnál, szent fánál áldozatokat mutattak be égi istenüknek meg a
természetfölötti lényeknek s a szertartást és jóslást követő lakomán elfogyasztották az
áldozati állatot: a marhát, juhot, fehér lovat.
Mint a finn-ugor és a török népek általában, a pogány magyarok is hittek a túlvilági
életben, hol a harcosnak az életében megölt ellenség szolgálni tartozik. A harcost teljes
hadifelszereléssel, néha lovával és kutyájával együtt hantolták el, hogy az elhunytnak
közelében legyenek kedves állatjai. A temetésen fehér lovat áldoztak. A ló egyes részeit a
halott sírjába tették, többi részét a halotti toron költötték el.
Irodalom. – A magyar nemzet ősvallására vonatkozó adatokat legelőször Cornides
Dániel állította össze: De religione veterum Hungarorum. Bécs, 1791. – A Kisfaludy-
Társaság 1846-ban pályadíjat tűzött ki a pogány magyar hitregetan megírására. A
pályázat meddő maradt, de Ipolyi Arnold kedvet kapott, hogy egybegyüjtse és kiadja az
idevonatkozó összes adatokat: Magyar mythologia. Pest, 1854. – Ez a munka rendkívüli
szorgalomról tanuskodott, de kritikátlansága miatt Csengery Antal szigorúan megbírálta:
A magyar mythologia kérdésének bíráló fejtegetése. Budapesti Hirlap, 1855. évf. –
Később buzgón foglalkozott az idevágó kérdésekkel Barna Ferdinánd: Ősvallásunk
főistenei. Budapest, 1881. – U. az: Ősvallásunk kisebb isteni lényei. Budapest, 1881. – Új
lendületet hozott az ősvallás nyomozásába a Magyar Néprajzi Társaság folyóirata: az
Ethnographia. Ebben jelent meg Katona Lajos érdemes dolgozata A magyar mythologia
irodalma. Ethnographia. 1897. évf. – A régi regés iskolához sorolható Kandra Kabos
könyve: Magyar mythologia. Eger, 1897. – A pogány magyar ősvallásra vonatkozó
történeti adatok legteljesebb gyüjteménye Sebestyén Gyula műveiben: A regösök.
Budapest, 1902. – U. az: A magyar honfoglalás mondái. I. köt. Budapest, 1904. – A
vogul és osztyák hitregetan anyagát Munkácsi Bernát adta közre: A vogul nép ősi
hitvilága. Nyelvtudományi Közlemények. 1890–1901. évf. – A finn-ugor népek pogány
vallására vonatkozó kutatásokat Krohn Gyula foglalta össze: A finn-ugor népek pogány
istentisztelete. Ford: Bán Aladár. Budapest, 1908. – Erdélyi László: Magyar
művelődéstörténet. Kolozsvár. I. köt, 1915. – Hóman Bálint: Magyar történet. I. köt.
Budapest, 1929.

A POGÁNY MAGYAROK ÍRÁSA.

A POGÁNYKORI műveltség kérdésével szorosan egybefügg az ősi betűvetés

emlékeinek nyomozása. A finnugor nyelvág népeivel rokonságban álló népek közül a
középázsiai törökségnek vannak legrégibb írásos emlékei. Ezek az írásos emlékek a
Krisztus születése utáni VII. századból valók. Hogy mennyiben adta át a középázsiai
törökség a maga írástudományát a magyar népnek, vagy kik és hogyan közvetítették ezt
az átadást, erre nézve nincs biztos adatunk. Csak azt tudjuk, hogy a magyar rovásírás
jegyeinek egy része rokonságot, sőt egyezést mutat a középázsiai török feliratok betűivel.
A székelyek évszázadokon keresztül a maguk ősi magyar rovásírását használták. A
rovó bal kezébe fogta a puha fát, jobbjába kést szorított és jobbról balra menve bevágta
betűit a fába. Betűkkel telerótt pálca egy sem maradt ránk.
A megmaradt szövegemlékek Marsigli Alajos XVII. századi olasz tudós másolatával, a
Bolognai naptárral, kezdődnek. Gróf Marsigli Alajos mint hadimérnök német császári
szolgálatban állott, buzgón gyüjtötte a régiségeket s 1690 táján lemásolt egy fára rovott
középkori székely kalendáriumot. Ez a székelybetűs másolat ma is megvan a bolognai
egyetemi könyvtárban őrzött Marsigli-iratok között. Elég terjedelmes rovásírásos emlék,
de nyelvi és irodalmi szempontból épen olyan jelentéktelen, mint az utána következő
többi székelybetűs maradvány. – Az 1501-ben készült Csikszentmiklósi felirat arról
tájékoztat, hogy a csikszentmiklósi katolikus templomot milyen nevű mesteremberek
építették. A rövid szövegnek ma már csak két XVIII. századi másolata ismeretes, mivel
az eredeti felirat a templom helyreállítása alkalmával a XVIII. században tönkrement. –
Az 1515. évi Konstantinápolyi felirat Dernschwam János kéziratos naplójában maradt
fenn. A német naplóíró feljegyezte 1553–1555. évi törökországi utazásának élményeit s
feliratmásolatai között előfordul egy magyar szövegű rovásírásos felirat, melyet egy
konstantinápolyi szállás faláról másolt le. II. Ulászló király idejében magyar követek
tanyáztak a szálláson s az egyik unatkozó magyar úr néhány sort vetett a falra, hogy az
utánuk odamenő magyarok is lássák, kik időztek a szálláson és mi járatban voltak. –
Nevezetesebb az eddig említett szövegeknél Telegdi János erdélyi tudós 1598. évi
székely írástudománya: a kéziratos Rudimenta. Telegdi János szerint a scytha ábécé –
azaz az ősi magyar írás – érdemes arra, hogy mindenütt megismerjék. Az ősi magyar
betűk számra nézve minden más nép írásjegyeit felülmúlják, szépség tekintetében sem
állnak más betük mögött, végül előnyük, hogy a magyar hangokat minden más betűsornál
tökéletesebben fejezik ki. Ezért méltó a magyar nemzeti írástudomány arra, hogy buzgó
emberek megőrizzék a feledéstől. Ennek a Telegdi-féle székely betűs ábécének számos
másolata forgott közkézen. – A többi székelybetűs maradvány közül említhetők még
Szamosközy István rovásírásos emlékei a XVI. század végéről, az Enlakai unitárius
templom felirata 1668-ból és Kájoni János feljegyzései 1673-ból. – Mindezek nem
tekinthetők irodalmi emlékeknek, sőt még nyelvi emlékeknek is nagyon csekély értékűek.
A székelyek ősi írásáról elsőizben Kézai Simon emlékezett meg a XIII. században. – A
XIV. századi Bécsi Képes Krónika szintén megemlítette a székely írást. – Világosabban
szólt az ősi betűrovásról Turóczi János a XV. században. Turóczi János szerint a
székelyek nem felejtették el a scythiai betűket, hanem azokat még az ő idejében is fából
készült pálcákra metszették. – A XVI. században Benczédi Székely István feljegyezte,
hogy az erdélyi székelyek írása különbözik a többi magyar ember írásától, mivel a
székelyek saját hún betűiket használják. – Hasonlóképen nyilatkoztak a XVI. század
nagytekintélyű történetírói: Oláh Miklós, Verancsics Antal, Szamosközy István.
A rovásírás XVI. és XVII. századi hiteles emlékeivel szemben a XIX. században több
rovásírásos hamisítvány bukkant fel. Ilyen volt: a Gellei imádságoskönyv, a Rohonci-
kódex, a Turócxi fakönyv s különösen a Karacsay-kódex. Az utóbbinak tartalmát
hamisítója, Somogyi Antal tette közzé, hogy bebizonyítsa a hún-székely rovásírás
évezredes használatát. (Régi magyar énekek. Arad, 1893.) Erről a szövegről 1903-ban a
Magyar Tudományos Akadémia mondott döntő ítéletet. (Szinnyei József: A Karacsay-
kódexről. Akadémiai Értesítő. 1903. évf.) Az álkódex lapjairól került ki a zilahi
Tuhutum-emlékre vésett ősmagyarírású felirat. A rákövetkező hírlapi vitában Fadrusz
János szobrászművész élő példákra hivatkozva azt állította, hogy a rovásírást a magyar
nép a mai napig megőrizte; ezzel szemben a Magyar Tudományos Akadémia
megállapította, hogy a betűrovás állítólagos népi ismeretének és használatának híre
egyetlenegy esetben sem bizonyult valónak. (Katona Lajos: A rovásírás ügyében
kiküldött bizottság jelentése. Akadémiai Értesítő. 1904. évf.)
Az ősi magyar írásra vonatkozó kérdésekkel Sebestyén Gyula foglalkozott
legbehatóbban. Munkáiból teljes tájékozódás nyerhető az idevonatkozó régibb irodalomra
nézve. (A magyar rovásírás hiteles emlékei. Budapest, 1915.) – Megjegyzendő, hogy
vannak tudósok, akik nem hisznek az ősi magyar rovásírás emlékeinek hitelességében s
tagadják, hogy a hún-székely írás valóban használatos lett volna a magyar nép között. Az
egyik álláspont szerint a hún-székely betűket az erdélyi románok cirillbetűs emlékeiből
kölcsönözték magyar átalakítóik (Moldován Gergely: A latin, cirill, dák és székely
írásjegyek kérdése a románoknál. Budapesti Szemle. 1888. évf.); a másik nézet szerint a
hún-székely írás nem egyéb, mint a héber írás mintájára készült tudákos gyártmány.
(Réthy László: Az úgynevezett hún-székely írás. Archaeologiai Értesítő. 1888. évf.)
Eszerint Telegdi János, az archaizáló hajlamú református teológus, a XVI. század végén
maga tákolta össze hún-székely betüjegyeit s a későbbi másolatokban fennmaradt
rovásírásos emlékek sem hiteles maradványok, hanem a Telegdi-féle székely ábécé
képződményei. – A kérdés megnyugtató megoldása épen olyan nehézségeket rejt
magában, mint a székelyek hún eredetének vagy a középkori húnmondák magyar
eredetiségének problémája. Németh Gyula vizsgálatai azt mutatják, hogy a hún-székely
írás nem koholmány, mert akkor a hamisítónak ismernie kellett volna a Jenisszej-melléki
köktörök feliratokat, pedig ezekről csak a XVIII. század elején vettek tudomást
Európában s betűik hangértékét csak 1893-ban fejtette meg Thomsen Vilmos dán tudós.
Eszerint az ősi magyar írás a köktörök ábécé leszármazottja, bár egyes betűi máshonnan
kerültek a hún-székely betűk közé. (A régi magyar írás eredete. Nyelvtudományi
Közlemények. 1917. évf.) – Hóman Bálint szerint a magyar rovásírást a honfoglaló
magyarok ősei a törököktől tanulták. Az első török nép, melynek írott emlékei maradtak:
a VI. század derekán feltűnő köktörök birodalom népe; az ő betűsorukat vették át a többi
törökök. A magyarság a török ábécét még ki is egészítette két hiányzó betűvel. E két betű
az ószláv glagolita írás megfelelő jegyeivel egyezik s a magyarok vagy a Maeotis-tó
melléki hazában kölcsönözték vagy mai hazájukban vették át a bolgároktól. A régi
magyar rovásírást még a XVI. században is sokhelyt használták Magyarországban.
(Magyar történet. I. köt. Budapest, 1929.)
Irodalom. – Toldy Ferenc: Az ó- s középkori magyar nemzeti irodalom története. Pest,
1851. – Jerney János: Magyar nyelvkincsek Árpádék korszakából. Két kötet. Pest, 1854.
– Szabó Károly A régi hún-székely írásról. Budapesti Szemle. 1866. évf. – Somogyi
Antal: Régi magyar énekek. Két füzet. Arad, 1873. – Fejérpataky László: Irodalmunk az
Árpádok korában. Budapest, 1878. – Moldován Gergely: A latin, cirill, dák és székely
írásjegyek kérdése a románoknál. Budapesti Szemle. 1888. évf. – Réthy László: Az ú. n.
hún-székely írás. Archaeologiai Értesítő. 1888. évf. – Fischer Károly Antal: A hún-
magyar írás és annak fennmaradt emlékei. Budapest, 1889. – Szinnyei József: Magyar
írók élete és munkái. Tizennégy kötet. Budapest, 1891–1914. – Nagy Géza: A székely
írás eredete. Ethnographia. 1895. évf. – Tolnai Vilmos cikke Tóth Béla könyvében:
Magyar ritkaságok. Budapest, 1899. – Szily Kálmán: A rovásírás él-e a magyar nép
között? Budapest, 1903. – Szinnyei József: A Karacsay-kódexről. Akadémiai Értesítő.
1903. évf. – Katona Lajos: A rovásírás ügyében kiküldött bizottság jelentése. U. o. 1904.
évf. – Sebestyén Gyula: Rovás és rovásírás. Budapest, 1907. – Erdélyi László: Magyar
művelődéstörténet. I. köt. Kolozsvár, 1915. – Sebestyén Gyula A magyar rovásírás hiteles
emlékei. Budapest, 1915. – Ernyey József: A magyar rovásírás hiteles emlékei. Századok.
1917. évf. – Sebestyén Gyula válasza. U. o. 1917. évf. – Németh Gyula: A régi magyar
írás eredete. Nyelvtudományi Közlemények. 1917. évf. – Sebestyén Gyula: Rovásírásos
emlékek. Szily-emlékkönyv. Budapest, 1918. – Ligeti Lajos: A magyar rovásírás egy
ismeretlen betűje. Magyar Nyelv. 1925. évf. – Melich János: Néhány megjegyzés a
székely írásról. U. o. 1925. évf. – Ligeti Lajos: A kazár írás és a magyar rovásírás. U. o.
1927. évf. – Hóman Bálint: Magyar történet. I. köt. Budapest, 1929.

A POGÁNY MAGYAROK KÖLTÉSZETE.

A POGÁNYKOR költészetének képét homály fedi. Magyarnyelvű szöveg nem maradt

ebből a korból, a későbbi latinnyelvű krónikák pedig nem nyujtanak megbízható adatokat.
Igy tehát inkább csak feltevésekre és találgatásokra vagyunk utalva.
Az egyik mód, melynek segítségével a pogánykori költészet állapotára
következtethetünk: a rokon népek megfigyelése. Ez azonban nem sok eredményt nyujt,
mert amilyen mértékben változott évezredek leforgása alatt a magyar nemzet, akként
kopott le az őskori szokások zománca az oroszországi síkságon barangoló finnugor
törzsekről is. A vogul és az osztyák sem a régi már; s ha az, akkor sincs semmi biztos
alapú tudományos érvünk arra, hogy költészetüket az ősmagyaréi gyanánt tüntessük fel.
Egyesek szívesen emlegetik a mai finn-ugor népek epikai dalait, különösen a vogulok
világteremtési mondáit s ezekből szeretnének következtetni a pogány magyarok ősi
mondaköltészetére. Az ilyen szabad módszer nem adhat megnyugtató megoldást. Igaz
ugyan, hogy a primitív népek szívósan ragaszkodnak hagyományaikhoz, ez azonban még
nem jogosítja fel a búvárkodót merész feltevések kockáztatására.
A másik kisegítő eszköz: a magyar népköltés tanulmányozása. Csakhogy ez a
próbálkozás is elkésett dolog annyi évszázad után. Szigorúan tudományos szempontból
semmi jogunk arra, hogy a legutóbbi emberöltők alatt feljegyzett magyar népköltési
termékekben középkori költői alkotások maradványait nyomozzuk.
Helytelen továbbá a húnok költészetét azonosítani a pogány magyarok költészetével. A
hún-magyar rokonság hirdetői szeretnek Priszkosz görög szónok tudósításaira hivatkozni.
A bizánci rétor Attila király lakomájának leírásában megemlékezett két barbár költőről,
amint Attila vendégei előtt királyuk hadi erényeit dicsőítették. Énekléssel előadott
verseiknek hatása olyan nagy volt, hogy a hún előkelők egy része szinte önkívületbe esett.
A dalok elhangzása után egy féleszű scytha lépett be, képtelen sületlenségeket hadart s
nevetésre fakasztotta az egész vendégkoszorút. Ugyancsak Priszkosz rétor jegyezte föl,
hogy amikor Attila egy faluhoz ért, leányok jöttek elébe s scytha dalokat énekeltek. Mivel
a húnok és magyarok egynyelvűsége nincs bebizonyítva, sem a két énekmondót, sem a
tréfálkozó scythát, sem az énekes leányokat nem fogadhatjuk el a magunkéinak.
Költészet nélkül még a művelődés kezdetlegesebb fokán álló népeket sem lehet
elképzelni. A szerelem érzése a legtöbb nép körében hamar megteremtette a dalokat, az
ősök tisztelete a mondákat. Az ősök szellemének tiszteletével együtt járt tetteik
emlékének fölelevenítése. A harcban kiváló hősök kalandjait mesés elemekkel tarkítva
adták szájról-szájra.
A magyarság legrégibb költői valószínűleg a finnugor népek körében általánosan
tisztelt pogány papok, a samánok, lehettek. Ezek a varázslók bizonyára nemcsak az
áldozatok során gyakorolták énekes mesterségüket, hanem más alkalommal is.
Azt a nézetet, hogy a honfoglaló ősök kedvelték a dalokat, a későbbi történeti
feljegyzések megerősítik. – Ekkehard, a X. században élő német szerzetes, feljegyezte a
sanct-galleni kolostort fosztogató magyarokról, hogy a bortól nekihevülve, rettenetes
módon kiabáltak isteneikhez: azaz jókedvükben talán hangos nótára gyujtottak. –
Anonymus egész kis leírást ad a honfoglaló magyarok ünnepségeiről: e lakomák idején az
egybegyült vendégek előtt naponkint zengettek a kobzosok, síposok és énekmondók
énekei.–A Bécsi Képes Krónika és Turóczi János krónikája arról értesít, hogy a
honfoglaló hősök tetteit magyar dalnokok énekelték meg s az augsburgi ütközetből
hazamenekült hét magyar vitéz leszármazottai faluról-falura járva, énekléssel keresték
kenyerüket.
Milyen lehetett az ősmagyar költészet, hol vannak a magyar irodalom gyökerei? Erre a
kérdésre Négyesy László értékes tanulmánnyal válaszolt. Fejtegetéseinek lényege a
következő. Első magyarnyelvű könyvünk Hunyadi János korából való s Hunyadi János
közelebb van hozzánk, mint Árpád vezérhez. Árpádtól Hunyadi koráig nincs
magyarnyelvű könyvünk: ezek a századok irodalmi termékek dolgában üresek előttünk.
Jó későn jelentkező első könyveink is fordítások, egybeállítások, latinul írt munkák
szegényes utánzatai, latinos fordulatokkal, erőltetett kifejezésmóddal. Régebbi verses
maradványaink gyarló verstechnikájú, költőietlen tartalmú krónikák vagy oktató énekek.
Úgy tetszik, hogy a magyar írói ösztön csak sokára tudott önálló képességre szert tenni s
az előadó ügyességnek elfogadható fokára emelkedni. Mintha a magyar lélek tényezői
közül eredetileg hiányzott volna a költői tehetség, az irodalmi képesség. Első tekintetre a
kép efféle. De ne feledjük, hogy a népköltés épen olyan függvénye a népléleknek, mint a
nyelv; s valamint a mai népnyelv csak folytatása az apákénak, a nagyapákénak és a
honfoglalókénak, épen úgy a népköltés is a régibb századok népköltésének folytatása. Ha
irodalmon csak az írásban megrögzített magyarnyelvű szellemi termékeket értjük, akkor
talán jogos lehet a kétség irodalmunk eredetisége és régisége tekintetében; de ha
irodalomnak vesszük a népköltést, a dalok, balladák, mesék íratlan, de élő irodalmát,
akkor azt kell mondanunk: íme, a magyar irodalom másik forrása, sőt nem is a másik,
hanem az első forrása. A tanult emberek idegenből átültetett irodalma mellett mindig ott
volt a magától tenyésző népköltés. Amilyen mesterkélt, habozó, lassan önállósuló az írott
irodalmunk, épen olyan természetes, határozott és eredeti már első jelentkezésétől kezdve
ez az íratlan irodalom. A magyar irodalom igazi forrásvidéke nem a kolostorok irodalma,
hanem az az ősi nemzeti költészet, melynek folytatása a magyar népköltés. Az ősi
nemzeti költészet már kódexeink kora előtt is megvolt. Minő eredetű ez a költészet?
Olyan eredetű, mint a nyelv. A nyelv a néplélek nyilvánulásának legelső területe; rajta
épül a költészet is. Ahol életrevaló nyelvet találunk, olyat, aminő a magyar volt már a régi
korban, ott az egészséges nyelvi tenyészet a lélek másik kifejező eszközének, a
költészetnek kialakulását és párhuzamos folytonosságát is magával vonja. A magyar nép
eredete vita alatt van, de a magyar nyelv eredete vitán felül áll. A népnyelv és népköltés
szerves összenőttségéből következik az az általános módszertani elv, hogy aminő sorsa
volt nyelvünknek, olyan sorsa volt általában költészetünknek is. Amilyen eredetű
nyelvünk, olyan eredetű költészetünk; s amely oldalról jelentékeny hatások érték
nyelvünket, olyan oldalról kereshetők a hatások költészetünkre is. A magyar költészet
legősibb fokon a finnugor költészetből eredt. A finn-ugor népek általában dalkedvelő és
költői tehetséggel megáldott népek. Az epika úgyszólván mindegyik finn-ugor népnél
virágzik; megnyilatkozása mindenütt ősi jellemű, archaikus stílusú, pogány szellemű;
tartalomban és formában jórészt független a szláv és germán népek költészetétől. A finn-
ugor népek és nyelvek nem kívülről kapták, hanem ősi csirából fejlesztették
költészetüket. Az ősi költői közösségre különösen két formai segítőeszköz mutat: a
parallelizmus és az alliteráció, tehát a gondolatoknak némi változatban való ismétlése és a
hangsúlyos szóknak betűrímmel való kiemelése. Mind a parallelizmus, mind az alliteráció
ismeretes sajátság a magyar népköltészetben. Mikor a magyarság különvált a többi finn-
ugor néptől a török nyelvi hatással párhuzamosan sok új vér ömlött át az ősi költészet
ereibe. Különösen líránk érezte mélyen a török hatást. Népdalaink szerkezete
szembeszökően hasonlít a török-tatár strófás dalok kompoziciójához. Minden jel szerint a
török érintkezésnek, illetve beolvadásnak kell tulajdonítanunk a dalforma mellett a strófás
szerkezetet a festői kezdettel. Népdalunk a magyar mezők felett azóta zeng, mióta
szántóföldeink vannak és ez a népdal a földművelést magával hozó török fajjal költözött
hozzánk. Azonkívül a magyar részesévé lett a török vallási hagyományoknak, így a
csodaszarvas és a turul mitikus mondáinak. Mikor a magyarság feltűnik a történelmi
tudomás szemhatárán s a IX. században megkezdődik igazi történeti élete, a magyar
néplélek és népköltészet fejlődésében, a honfoglalás után, nagy átalakulás áll be. A
néplélek Szent István keresztény világának bevezetésével az új életviszonyok közt
rendkívüli átalakuláson megy át, de nemzeti tudatának folytonosságát megtartja; s tovább
él a költészet is, szintén átalakulva, de nemzeti vonását lényegében megtartva. A
népköltés, melyet épen olyan hatalmas szláv hatás ért, mint nyelvünket, minden idegen
hatás ellenére épen úgy meg tudta őrizni eredetiségét, mint bámulatos életerőről
tanuskodó nemzeti nyelvünk. Az írástudók irodalma elhanyagolta, észre sem vette,
lenézte a népköltészetet, de az mégis teljesítette a maga nagy nemzeti hivatását s később
alapjául szolgált a XIX. század hatalmas irodalmi lendületének. (A magyar népköltészet
eredete. Budapesti Szemle. 1910. évf.)
Irodalom. – Toldy Ferenc: Handbuch der ungrischen Poesie. I. köt. Pest és Bécs, 1828.
– U. az: A magyar költészet története. I. köt. Pest, 1854. – U. az: A magyar nemzeti
irodalom története rövid előadásban. I. köt. 3. kiad. Pest, 1872. – Thury József: A magyar
ősköltészet. Halasi ref. gimnázium értesítője. 1890. – Sebestyén Gyula: A regősök.
Budapest, 1902. – U. az. A magyar honfoglalás mondái. I. köt. Budapest, 1904. –
Solymossy Sándor: A líra és epika eredetéről. Budapest, 1907. – U. az: Az énekesrend
keletkezése. Budapest, 1907. – Bán Aladár: A samánizmus fogalma és jelenségei.
Ethnographia. 1908. évf. – Krohn Gyula: A finn-ugor népek pogány istentisztelete. Ford.
Bán Aladár. Budapest, 1908. – Négyesy László: A magyar költészet eredete. Budapesti
Szemle. 1910. évf. – Erdélyi László: Magyar művelődéstörténet. I. köt. Kolozsvár, 1915.
– Király György: A magyar ősköltészet. Budapest, 1921. – Hóman Bálint: Magyar
történet. I. köt. Budapest, 1929.

A POGÁNY MAGYAROK MONDÁI.

AZ EZEREGYEDIK évet megelőző időkből nem maradt korunkra egyetlen

magyarnyelvű írott emlék sem. A pogánykor dalait nem ismerjük, sőt még azt sem
tudjuk, milyen volt a pogány magyarok mondaköltése. A hősi tettek emlékét bizonyára
csodálattal őrizte a nép: ez azonban puszta feltevés.
 Bármilyen tetszetősek is a pogánykori magyar mondaköltészet virágzását valló
irodalomtörténetírók érvei, a pogánykori mondák vagy mondakörök léte tudományosan
nem igazolható. Még kevésbbé lehet szó magyar naiv eposzról. Az ilyen nagy kérdés
megoldásában távolról sem megnyugtató bizonyíték az, ha a magyarországi középkori
latin krónikák egyes részleteinek kerek szerkezetére és költői szellemére utalunk. A
bizonyításnak ez a módja tudományos szempontból kétes értékű. Az eddig
rendelkezésünkre álló adatok alapján mondákról, mondakörökről és naiv eposzról nem
beszélhetünk.
Van azonban más felfogás is. A magyar irodalomtörténetíróknak régebben úgyszólván
általános meggyőződésük volt, hogy a magyarországi középkori latinnyelvű krónikák
igen értékes tájékozást nyujtanak az ősi magyar mondaköltésre vonatkozólag. Ezen
irodalomtörténetírók szerint az Árpádok és Anjouk korában élő krónikaírószerzetesek a
magyar nép történeti költészetét használták forrásul s így került középkori krónikáinkba,
latinnyelvű kivonatok alakjában, a pogány magyar szellem több epikai alkotása. Hogy e
latin nyelven kivonatolt népköltési termékek – ezek a nép ajkán élő pogánykori mondák –
milyen tartalmúak voltak: e kérdésre nézve régibb irodalomtörténetíróink Toldy Ferenc
tanításaihoz igazodtak.
Toldy Ferenc a német mondakörök mintájára teremtette meg a magyar mondaköröket s
ebben a munkájában nem volt egyéb támogatója esztétikai érzékénél. (A magyar költészet
története. I. köt. Pest, 1854.) A maga legjobb belátása szerint fűzögette össze
mondakörökké a pogánykori magyar történet érdekesebb mozzanatait. A magyarországi
latin krónikák lapjairól kifejtett részleteket két nagy mondakörre osztotta: a magyar
húnmondákra és a magyar honfoglalás mondáira. – A hún mondakör részei szerinte: 1. A
Maeotis-tó melléki Húnország alapítása. (Kézai Simon és Turóczi János krónikái.) 2. A
tárnokvölgyi ütközet. (Kézai, Turóczi.) 3. A cezumóri ütközet. (Kézai, Turóczi.) 4. Attila
királlyá választása. (Kézai, Turóczi.) 5. A catalaunumi ütközet. (Kézai, Turóczi.) 6.
Aquileja veszedelme. (Kézai, Turóczi.) 7. Attila Ravennában. (Kézai, Turóczi.) 8. Attila
utolsó menyegzője és halála. (Kézai, Turóczi.) 9. A hún birodalom vége vagyis Krimhilda
csatája. (Kézai, Turóczi.) 10. Csaba mondája. (Kézai, Turóczi.) – A magyar honfoglalás
mondáinak részei: I. Az Álmos-mondakörben: 1. Álmos hivatása. (Anonymus krónikája.)
2. Álmos választása. (An.) 3. Álmos Kióban. (An.) 4. Álmos Ungban. (An.) 5. Álmos
eltűnése. (An.) II. A hét magyar mondakörében: 1. Erdély megvétele Tuhutum által. (An.)
2. Zalán futása. (An.) 3. A fehér ló regéje vagy Pannonia megvétele. (Turóczi.) III. A
kalandozások mondakörében: 1. Botond konstantinápolyi hadjárata. (An., Kézai,
Turóczi.) 2. Az ágostai veszedelem, Lehel és Bulcsu halála. (An., Kézai, Turóczi.) 3. A
magyarkák vagy gazmagyarok mondája. (Turóczi.)
Míg a pogánykori magyar mondák és mondakörök hitét Toldy Ferenc terjesztette el, a
magyar naiv eposz kérdésének fölvetése Arany János nevéhez fűződik. (Naiv eposzunk.
Szépirodalmi Figyelő. 1860. évf.) Arany János arra a kérdésre, vajjon a pogány magyar
mondákat magukba foglaló állítólagos árpádkori népköltemények nem költőiség nélkül
szűkölködő, kezdetleges históriás énekek voltak-e, igen tetszetős választ adott. Szerinte a
középkorban nemcsak kerek szerkezetű, kifogástalan formájú, valóban költői felfogású
történeti énekeink voltak, hanem alakulni kezdett naiv eposzunk is, ezt azonban a
keresztény vallás és a krónikás józanság megsemmisítette. Arany János feltevése igen
érdekes, de csupán feltevés. Irodalmi tények nem igazolják igazságát s így további
következtetésekre nem jogosít. Mindazonáltal átment a tudományos köztudatba s a
pogány korral foglalkozó kutatók évtizedeken keresztül számba vették az epikus
énekekből alakulni kezdő magyar naiv eposzt.
Beöthy Zsolt szerint: «Ma már csak az okoskodás döntheti el azt a fontos kérdést, hogy
milyenek voltak az ősmagyar mondákat tárgyazó énekek költői értékre, műalkatra nézve;
vajjon nem a későbbi száraz, költőietlen, művészileg meg nem alkotott és ki nem
dolgozott rímes krónikáknak és históriás énekeknek voltak-e ezekhez hasonlatos, gyarló
előzői? A feleletet Arany János adja meg naiv eposzunkról írt kitűnő tanulmányában.
Maguk a mondák tárgyai is tanuskodnak arról, hogy a történet tényeit a nép
képzelőtehetsége miképen alakította újra és szőtte át mesés vonásokkal; de határozott
bizonyságait látjuk népünk alakítókedvének és képességének a mai népkölteményeinkben
és meséinkben is. Bizonyos, hogy a mondák minden nemzetnél csak kerek idomban
tarthatják fenn magukat s míg krónikáink egyes helyei határozottan a népköltészet
hangjára emlékeztetnek, fennmaradt mondáink rendjében lehetetlen az anyagnak műalkat
szerint való tagolását fel nem ismernünk. Mindezekből valószínű, hogy nemcsak történeti
énekeink voltak, hanem alakulóban volt valóságos naiv eposzunk, melyet az állami és
vallási átalakulással idejekorán beköszöntött józanság nemcsak feledésbe borított, hanem
gyökerében megtámadott». (A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. I. köt. 13.
kiad. Budapest, 1919.)
Irodalom. – Toldy Ferenc: A magyar költészet története. I. köt. Pest, 1854. – Arany
János: Naiv eposzunk. Szépirodalmi Figyelő. 1860. évf. – Toldy Ferenc: A magyar
nemzeti irodalom története rövid előadásban. I. köt. 3. kiad. Pest, 1872. – Beöthy Zsolt: A
magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. I. köt. 13. kiad. Budapest, 1919. – Király
György: A magyar ősköltészet. Budapest, 1921.

A MAGYAR HÚNMONDÁK.

KEVÉS irodalomtörténeti kérdés kötötte le annyira a tudományos kutatók

érdeklődését, mint a pogány magyarok húnmondáiról szóló tanítás.
A magyar húnmondák eredetének, régiségének és hitelességének kérdése a XIX.
század második felétől kezdve a magyar irodalomtörténet egyik legtöbbet vitatott
problémája lett. Nemcsak az irodalomtörténetírók foglalkoztak ezzel a kérdéssel, hanem a
nyelvészek és történettudósok is.
A probléma megfejtése igen nehéz, mert a pogánykori mondákra vonatkozólag nem
maradtak fenn magyar szövegek a középkorból s a magyarországi középkori latin
krónikák is csak a XIII. századtól kezdve nyujtanak több-kevesebb tájékozást.
A krónikaírók közül Anonymus többször szól Attiláról, Csabát is említi s a székelyeket
Attila népének tartja. Jóval többet tud a húnokról Kézai Simon a XIII. század második
felében. Kézai Simon már teljesen kialakult húntörténetet mond el krónikájában s az
utána következő krónikák, így különösen a Bécsi Képes Krónika és a Budai Krónika,
megegyeznek az ő elbeszélésével. A XIII. századtól kezdve csaknem valamennyi
magyarországi krónikának egy az álláspontja: a magyar nemzet azonos a hún nemzettel s
a húnok története egyúttal a magyar nemzet története.
A Kézai Simon krónikájában megőrzött húntörténet fő mozzanatai a következők: 1.
Noé leszármazottainak nemzedékrendje Ménrótig. 2. Ménrót fiai, Hunor és Magor,
üldözik a csodaszarvast, letelepednek a Maeotis-tó vidékén, elrabolják Dula király
leányait; Hunor utódai a húnok, Magor utódai a magyarok. 3. Átköltöznek Scythiába,
innen a húnok megindulnak nyugat ellen. 4. A Duna völgyében legyőzik a rómaiakat. 5.
Attila a húnok királya lesz s győzelmes hadjáratot vezet nyugat ellen. 6. Attila megöli
testvérét, Budát. 7. Attila újabb hadjárattal támad a rómaiakra. 8. Attila meghal
menyegzője éjjelén, népe ismeretlen helyre temeti. 9. Attila fiai, Aladár és Csaba, egymás
ellen támadnak, a hún birodalom megsemmisül, Aladár meghal, Csaba Scythiába vonul a
magyarokhoz. 10. Az Attila földjén visszamaradt húnok székelyeknek nevezik magukat s
mikor a magyarok Erdély földjére érkeznek, csatlakoznak hozzájuk.
Kézai Simon krónikája, a Bécsi Képes Krónika, Turóczi János krónikája és a többi
XIII–XV. századi magyarországi latin krónika alapján a magyar húntörténet a
következőképen alakul ki. Hunor és Magor, a bibliai Ménrót óriástól származó testvérpár,
egy csodálatos szarvas sikertelen üldözése közben a Maeotis-tó egyik szigetére téved. Ez
a hely új hazájukká lesz. Miután Dula király két leányát és ezek hölgykíséretét elrabolják,
megszaporodott fajukat csak Scythia nagypusztasága tudja eltartani. Századokon át
kóborolnak ezen a területen a hún és magyar vitézek. Innen indul hét főkapitányával a
húnok száznyolc törzse a római Pannonia ellen. Előretörnek a Dunáig s Potenciána
városánál átkelnek a folyón. Nyugat hadereje Macrinus római helytartó és Detre germán
fejedelem vezérlete alatt a Tárnokvölgyben ütközik meg velük. Itt esik el Keve hún vezér:
temetése helyét Keveházának nevezik el. Cezumórnál újból megütköznek. Macrinus
elesik, Detre egy nyíllal homlokában vágtat Róma felé, a hún vezérek közül csak Attila és
Buda marad életben. A királynak kikiáltott Attila a világ rémülete, Isten ostora lesz.
Testvérével, Budával, megosztja az uralmat, de mikor nagy hadjáratai után visszatér
dunamenti székhelyére, Budát, aki távolléte alatt az ő birtokrészére is kiterjesztette
hatalmát, tulajdon kezével megöli. Fegyverei előtt most már alig áll meg valaki. Feldúlja
Aquileját s Róma elpusztításától is csak Leó pápa könyörgése és egy csodálatos látomány
tartja vissza. Hatalma tetőpontján áll, midőn lakodalmát tartja a baktriai király leányával,
Mikolttal. Menyegzőjének éjjelén orrvérzése megöli. Testét a hún nép hármas koporsóba
zárva, ismeretlen helyre rejti. Megindul az öldöklő testvérharc az elhúnyt hős két fia,
Aladár és Csaba közt; Aladár a német Krimhild gyermeke, Csaba a görög Honoriáé;
kettőjük között a germán Detre szítja a gyűlölséget; Csabát a húnok, Aladárt a leigázott
idegen törzsek támogatják. A hún birodalom tönkremegy, Aladár belehal sebeibe, Csaba
pedig tizenötezer vitézével Scythiába menekül s itt a magyarokat egyre biztatja a
feldarabolt hún birodalom helyreállítására. A húnokból Attila földjén csak háromezer
marad. Ezek Csigla mezején húzódnak meg s ott többé nem húnoknak, hanem
székelyeknek hívják magukat.
Hogy a magyarországi középkori latin krónikások a magyar nép ajkán élő mondákat
használták-e fel a húnok és a régi magyarok tetteinek elbeszélésében, vagy pedig a
külföldi krónikákból kölcsönözték a húnokra és a régi magyarokra vonatkozó
szövegeiket: ez kétségbevonhatatlanul alapvető kérdés.
Tudni kell, hogy a középkori krónikások általában megvetették a nép mesélgetéseit,
hazugnak tartották az énekmondók verseit s idegenkedtek attól, hogy mondai részekkel
tegyék változatosabbakká hiteles történetre törekvő szövegüket. Különösen óvakodtak az
olyan mesélgetésektől, amelyek nem illettek bele a keresztény vallás felfogásába. A
magyarországi krónikások a rég letűnt évszázadokra nézve elsősorban a külföldi latin
források történeti adataiból merítettek s csak végső szorultságukban fordultak a magyar
szájhagyományokhoz. Ma már a magyarországi latin krónikák húntörténeti szövegeinek
külföldi forrásaira sorra rámutathatunk s ezek a szövegegyezések és motívumpárhuzamok
kétségtelenné teszik, hogy magyar eredetű húnmondákról nem beszélhetünk.
Mikor a tudományos kutatók a húntörténet forrásait keresik, ez valójában annyit jelent,
hogy Kézai Simon latin krónikájának, esetleg a többi magyarországi középkori latin
történeti munkának forrásai után nyomoznak. Ez tehát ma már nem a magyar
irodalomtörténet pogánykori mondáinak, hanem a hazai latin krónikák forrásainak
problémája. Minden párhuzamos szöveget természetesen nem lehet felkutatni, mert a
középkori kéziratok jelentékeny része elveszett, a megmaradt latin, görög és keleti
kódexek sokasága pedig szinte beláthatatlan. Az eddig ismert idegen kútfők sorában
kétségtelenül Jordanesnek a gótok történetéről írt latin történeti munkája és a német
mondák szövegei nyujtják a legértékesebb adatokat párhuzamos szövegrészeikkel.
A húnkrónikában aránylag még legeredetibb magyar mondai elemeknek tűnnek fel a
következő részek: a nőrablás; Detre szereplése; a Keveházával kapcsolatos dunamenti
csaták; az Isten kardjáról szóló tudósítás; végül a Csaba személyéhez fűződő elbeszélés.
Az első megvan több külföldi forrásban; a második német eredetű hősmonda; a harmadik
a honfoglaló magyar törzsek ütközeteinek emléke önkényesen visszavetítve a húnok
történetébe; a negyedik felmerül már Priszkosz rétor követjelentésében, Jordanes
krónikájában és egyebütt is; az ötödik, a Csaba-részlet, még leginkább magyar jellegű és
eredetinek tetsző. Az utóbbinak is kimutatták forrásait vagy legalább is megmagyarázták,
hogyan került át ez az elbeszélés Kézai Simon kéziratába a különböző külföldi történeti
tudósításokból. A Csabáról szóló elbeszélés a húnkrónika befejezése, ez látszik olyannak,
hogy az idegen eredetű kölcsönzéseken kívül speciális magyar hagyományokat is őriz. De
azért itt sem bizonyítható be, hogy e helyütt valamivel erősebb magyar mondai szál
szövődött volna bele a különféle kölcsönzésekből egybeállított latin húnkrónikába. Még
leginkább az a két Csaba-mozzanat tűnik fel a magyar nép ajkán élő hagyománynak,
amely meglepetésszerűen hiányzik a középkori latin krónikákból s csak későbbi
feljegyzésekben maradt fenn: a Csaba-íre fűről és a Hadak útjáról szóló két elbeszélés. A
Csaba-íre gyógyító erejű fű volt. Ezt a nevet először Clusius Károly belga tudós
magyarázta az 1580-as években megjelent latin munkáiban; a nagyhírű botanikus
megfordult Magyarországon s itt hallotta, hogy a Csaba-íre fű azért kapta nevét, mert az
Attila halálát követő vérengzésekben a húnok mind elpusztultak, csak Csaba maradt
életben tizenötezer sebesült vitézével, akiket ezzel a fűvel gyógyított meg. A Hadak
útjáról szóló rövid elbeszélés szerint Csaba királyfi mindig megjön seregével az égbolt
csillagain keresztül, valahányszor meg kell mentenie népét az ellenségtől. Ez a monda
Ipolyi Arnold magyar mitológiájában 1854-ben bukkan fel mint egy akkor élő székely
katona elbeszélése.
Élt-e vajjon a húnmonda valamikor is a magyar nép ajkán? Eljutott-e a latin
krónikások húntörténete a magyar nemesekhez és parasztokhoz? A XIII. században az
erdélyi székelyek között már megvolt a hún-magyar rokonság tudata, de hogy ehhez
kapcsolódott-e valami mondai elbeszélő anyag és mi volt ennek a tartalma: nem tudjuk.
Kétségtelen, hogy a magyarországi latinnyelvű krónikák húntörténeteinek legnagyobb
része a XVI. századig nem jutott a magyarság köztudatába, hanem megmaradt olyan
külföldi irodalmi kölcsönzésnek, melyet csak a királyi udvar előkelőségei és a műveltebb
egyházi emberek ismertek. Még az sem bizonyos, hogy a honfoglalás előtt meglett volna
a magyarság körében a húnok és magyarok rokonságának hite. Konstantinos
Porphyrogennetos görög császár a X. században bőven foglalkozott a magyar
viszonyokkal s történeti nyomozásai során Árpád családfáját is gondosan följegyezte az
udvarában tartózkodó előkelő magyarok elbeszélései szerint: ha a bizánci magyar urak
tudtak volna valamit arról, hogy Attila és Árpád családja és népe rokon egymással,
bizonnyal felvilágosították volna erről a dicsőségről a császárt s Konstantinos
Porphyrogennetos fel is jegyezte volna ezt a tudósítást az ő igen részletes szövegében.
Ellenkezőleg, a császár azt emeli ki, hogy Árpád előtt a magyaroknak sohasem volt
fejedelmük. A magyar húntörténetnek még nem-germán elemei sem származhattak
őshazai szájhagyományokból, hanem csak későbben jutottak át a magyarországi
történetírásba, a magyar irodalomba és a székely nép köztudatába.
A magyar húnmondák irodalomtörténeti vizsgálatát a német irodalomtudósok
indították meg. A XIX. század első évtizedében már szóba került a magyarok esetleges
húnmondáinak kérdése. – Görres József a heidelbergi romantikusok folyóiratában, az
Einsiedler Zeitungban erősen buzdította kortársait a húnvonatkozású magyar mondák
gyüjtésére. (1808.) – Schlegel Frigyes felhívta a figyelmet a magyarországi középkori
krónikákban rejtőzhető epikai anyagra s híres bécsi előadásaiban már beszélt a magyar
húnmondák és a magyar honfoglalás mondáinak két csoportjáról. (1812.) – Grimm
Vilmos a magyarországi krónikákban olvasható húntörténet egy részét a germán
hősmonda forrásai közé vette fel s úgy vélte, hogy a magyarországi krónikák forrása egy
ősrégi magyar népeposz, mely esetleg még most is kinyomozható, legalább töredékeiben,
a magyar nép között. (1813.) – A német kutatás ez időtől kezdve a magyar húnmondákra
vonatkozólag a Grimm-féle hagyományokon nyugodott. Annál inkább felkeltette a
figyelmet, amikor Roesler Róbert a húnok és magyarok rokonságának hitét és a magyar
húnmondák hipotézisét a mesék országába utasította. (1871.) – Később Matthaei György
egy új elmélettel lépett fel: azt fejtegette, hogy a magyar húnmondák osztrák-bajor
eredetűek s a XI. század elején származhattak át Magyarországba. (1902.)
A magyar tudományos írók közül Wenzel Gusztáv foglalkozott először behatóbban a
húnmondák kérdésével. Wenzel Gusztáv úgy vélekedett, hogy a krónikáinkban elbeszélt
húntörténetet a magyar nép ajkáról jegyezték le latinul író középkori krónikásaink.
Szerinte a magyar húnmondákat keleti őshazájukból hozták magukkal a magyarok s ezek
a mondák lényegesen hatottak a német és skandináv húnmonda fejlődésére is.
(Eszmetöredékek a magyar nemzeti hősmonda történettudományi méltatására. Reguly-
album. Pest, 1850.)
Ehhez a véleményhez csatlakozott a magyar húnmondák tartalmának megállapítója s
az egész középkori magyar mondaelmélet atyja: Toldy Ferenc. Ő ezeket a mondákat
olyan széles alapon tárgyalta, hogy ennek okát egyedül hazafias buzgalmából és a német
irodalom hatásából lehet megmagyarázni. A magyarországi középkori latin krónikákból
egész sor nemzeti mondát hüvelyezett ki: a pogány magyarság minden idegen befolyástól
mentes, eredeti népies költészetének alkotásait szemlélte bennük. (A magyar költészet
története. I. köt. Pest, 1854. A magyar nemzeti irodalom története rövid előadásban. I.
köt. 3. kiad. Pest, 1872.)
Hunfalvy Pál nem hitt a magyarországi középkori latin krónikák mondai
hitelességében s nagy elmeéllel vitatta, hogy az egész húntörténet tudákos kompiláció. A
húntörténetet hazai krónikásaink nem a magyar nép mondáiból, hanem a külföldi történeti
kéziratokból, elsősorban német forrásokból kölcsönözték. A hún-magyar rokonság hite
puszta képzelgés. A magyar mint ugor nép nem lehet közös eredetű a török húnsággal. A
mondáknak tetsző részletek nem egyebek a krónikások koholmányánál. (Magyarország
ethnographiája. Budapest, 1876.) – Csatlakozott felfogásához Riedl Frigyes is. Szerinte a
krónikáinkban olvasható húntörténet szerzője nemcsak a Nibelung-énekből, hanem más
kisebb német elbeszélő költeményekből is merített. Az úgynevezett magyar húnmonda
puszta könyvmonda: középkori krónikások önkényes tákolmánya. (A magyar húnmonda.
Budapesti Szemle. 1881. évf.)
Mivel krónikáink húnhistóriája és a külföldi krónikák elbeszélései között feltűnő
egyezések mutatkoztak, Heinrich Gusztáv egybevetette a húnhistóriát a germán
hősmondával s arra az eredményre jutott, hogy a húnokról és Attiláról szóló hagyományt
a magyarok nem Ázsiából hozták magukkal, hanem mai hazájukban vették át a
németektől s azután továbbfejlesztették. (Etzelburg és a magyar hún- monda. Budapest,
1882.) – Az összehasonlításnak itt sikeresen alkalmazott módszerét használta Petz
Gedeon annak kimutatására, hogy a magyar húnmonda nem a magyarországi krónikások
egyszerű kölcsönzése, hanem három elem összeolvasztásából keletkezett egység. A költői
lelkű hazai krónikás a következő három forrásból merített a külföldi krónikairodalomból,
a német néphagyományból és a magyar néphagyományból. A külföldi krónikákat jól
ismerte; a német húnmondai elemeket a magyarországi németség szájhagyományából
vette; a magyar húnmondai részeket nemzete ajakáról merítette. A magyar húnmondai
részek a honfoglalás után jutottak a magyarság szellemi tulajdonába a húnok után
következő népek közvetítésével. (A magyar húnmonda. Budapest, 1885.) – Sebestyén
Gyula is egy germán eredetű magyar húnmonda létezését vallotta. Ezt a mondát, szerinte,
az avaroknak a mai Magyarországon megmaradt töredékei közvetítették a magyarság
részére. Midőn a X–XII. századi magyar regős-rend a pannoniai avar énekmondók
örökébe lépett, átvette a húnmondát is. Ezt a mondát a XIII. században élő magyar
krónikások minden kritika nélkül leírták. Ilyenmódon a román és germán húnmondák
mellett egy harmadik, amazokénál minden tekintetben színesebb, elevenebb, kerekdedebb
és nemzetibb mondatípus maradt korunkra. (A regősök. Budapest, 1902. A magyar
honfoglalás mondái. Budapest, 1904–1905.) – Bleyer Jakab szerint a hún-magyar
rokonság hite a honfoglalás után fejlődött ki. Az Attila birodalmát elfoglaló keleti gótok
és gepidák átadták a húnmondát a pannoniai szlovéneknek s ezek közvetítették a
húnmondákat a magyarokhoz. A magyar húnmondák csoportja egységes eposz alakjáig
aligha jutott el fejlődésében, bár kerek kompoziciója kétségtelenné teszi, hogy közel állott
a fejlődésnek ehhez a végső fokához. (A magyar húnmonda germán elemei. Századok.
1905. évf.) – Beöthy Zsolt szerint a magyar húnmondákban számos olyan vonásra
akadunk, amelyek más népek ősmondáiban is föllelhetők s idegen krónikák
közvetítésével honosultak meg. A germán mondák befolyása szembetűnő, a hatás
azonban. kölcsönös lehetett. Bizonyos, hogy a húnmonda átment a nemzet szellemébe. A
magyarság a külföldi krónikákból kölcsönzött mondákat olyan elemekkel gazdagította,
mint a Keveháza, Detre, Csaba királyfi, a székelyek származása: ezek egészen sajátjai.
Azonkívül a kölcsönzötteket is nemzeti hagyománnyá emelte. (A magyar nemzeti
irodalom történeti ismertetése. I. köt. 13. kiad. Budapest, 1919.)
A forrásnyomozó filológusok általában úgy látták, hogy a magyar húnmonda germán
eredetű, de azért nem puszta kölcsönzés. A magyar nép a húnokról szóló mondákat az
ittlakó germán-szláv törzsektől tanulta el s ennek alapján szőtte tovább a maga hún
elbeszéléseit. A filológusoknak ezt a kiegyeztető álláspontját irodalomtörténetírásunk
több-kevesebb módosítással magáévá tette, bár még mindig akadtak olyanok, akik
minden szigorúbb felülvizsgálat nélkül vallották Toldy Ferenc mondaelméletét és
mondakivonatait. Ezzel szemben a részletkutatások nyomán egyre világosabb lett, hogy
középkori krónikáinkban a húnokra vonatkozólag vajmi kevés a magyar mondai anyag,
hanem ami a húnokra vonatkozik bennük, az mind a külföldi kéziratokból került a hazai
krónikák lapjaira. Akadnak ugyan még ma is olyan részecskék, melyeknek nincsenek
szorosabb megfelelői a külföld krónikairodalmában és mondaköltészetében, de még
ezeknek az eredetinek látszó mondatörmelékeknek forrásai gyanánt sem lehet
megnyugtató módon feltüntetni a régi magyar népies költészetet.
A forráskutatások mellett a módosító és tagadó elméletek is egyre szaporodtak.
Gombocz Zoltán szerint a magyar húnmonda kezdetleges magva már a honfoglalás előtt
megvolt a Dél-Oroszországban lakó magyarság körében. Az ugorokból és törökökből
alakult magyarság innen hozta magával mai hazájába a hún-magyar rokonság hitét, a
magyaroknak a húnok birodalmára vonatkozó igényeit s a Csaba-monda egy-két szálát.
Ebbe a keretbe illeszkedtek azután bele később, a honfoglalás után, a német húnmonda
egyes motívumai. (A bolgár kérdés és a magyar húnmonda. Magyar Nyelv. 1921. évf.) –
Király György szerint a magyar húnkrónikának nincsen egyetlen olyan eleme sem, amely
mondai volna. A krónikások a külföldi latinnyelvű történeti kéziratokat kivonatolták. A
magyar húntörténet minden elemének egész sor párhuzamos motívum felel meg a külföld
legkülönbözőbb krónikáiban és mondáiban. Hogy a magyarok a húnoktól a germánok,
avarok, bolgárok és mások közvetítésével kapták volna a húnmondát, ezt nem hiheti
senki, aki ismeri az egyetemes népköltészet történetét. (A magyar ősköltészet. Budapest,
1921.) – Grexa Gyula szerint a magyar húnmonda nem a magyar őshazából származik,
hanem a honfoglalás utáni századokban alakult ki, ebben a hazában vették át a magyarok
az itt talált népektől. A germán hagyományokból nem magyarázható mondarészek a
magyarországi törökfajú bolgároktól kerültek a magyarsághoz; ezek a bolgárok a székely
beköltözés előtt Erdélyben laktak s megvolt a maguk húnmondája. (A Csaba-monda és a
székely húnhagyomány. Budapest, 1922.) – Moór Elemér szerint a magyarországi
krónikák szövegéből seholsem következtethetünk arra, hogy a középkorban lettek volna
nálunk énekek a húnokról. Külön magyar húnmonda nem volt. A krónikák szövegéből
csak egy német eredetű magyar Detre-monda meglételére vonhatunk következtetést: ezt a
Magyarországon megforduló német hegedősök honosították meg nálunk. (Volt-e magyar
húnmonda? Budapest, 1923.) – Hóman Bálint szerint Kézai Simon krónikájának
húnhistóriája külföldi forrásokból származik s nincs egyetlen olyan eleme sem, mely az
állítólagos magyar húnmondából került volna a krónikába. A magyar húnhistória
szövegéből, mint tudákos kompozicióból, nem következtethetünk magyar húnmonda
létezésére, még kevésbbé annak tartalmára. Kézai Simon külföldi kéziratokból dolgozott
s húnhistóriájába belevitte mindazt, amit az idegen krónikásoknál a húnokra vonatkozólag
talált. Ezzel szemben a hún-magyar nyelvi és faji azonosság gondolata nem a mai
Magyarország területén kialakult képzelődés, hanem a honfoglaló magyar népnek keletről
magával hozott, történeti tudaton alapuló ősi hagyománya. (A magyar húnhagyomány és
húnmonda. Budapest, 1925.) – Császár Elemér szerint a pogány magyaroknak volt
húnmondájuk. A keleten nomád életet élő magyarság ajkán történeti tárgyú elbeszélések
éltek a magyar nemzet eredetéről, a nőrablásról, Hunorról, Magorról, Attiláról;
valószínűleg foglalkoztatta képzeletüket egy csodálatos kard is, az Isten kardja; talán élt
emlékezetükben az a nagy katasztrófa is, mely az egyik ős hatalmas birodalmát nyugaton
megdöntötte, úgyhogy a hún nép egy része visszaözönlött keletre. Igaz történet emlékét
őrizték ezek az elbeszélések vagy költött eseményekről szóltak? Nyilván volt bennük
mind a két elemből. Ha pedig volt a magyarságnak századokon át élő hún hagyománya,
akkor ez vagy hősénekek vagy kerek mondák alakjában élt a nép ajkán. (A magyar
húnmondák kérdésének mai állása. Budapest, 1926.) – Dézsi Lajos szerint a magyar epika
története a magyar húnmondával indul meg. A húnokkal való közös eredet és rokonság
hite élő történeti hagyomány lehetett a magyarságban, de a Ménrót nevéhez fűzött
nemzedékrend s a Hunortól és Magortól való származás meséje: tudákos megokolás. A
népmondai jelleg legerősebb a Csaba-mondában, bár a krónikás itt is használt történeti
forrást. (A magyar történeti tárgyú szépirodalom. Budapest, 1927.) – Horváth Cyrill
szerint a húntörténetet krónikásaink idegen iratokból toldozták össze, de azért élő
szóhagyományt is használtak. A magyar nép száján különféle húnmondák forogtak s a
krónikások ezt a hagyományt forrásul használták. Ilyen magyar őshagyományok voltak: a
hún-magyar testvériség és a nőrablás története, a dunamenti hún csaták, néhány epizód
Attiláról és a Csaba-monda. (Két fejezet a magyar irodalom történetéből. Budapest,
1927.) – Eckhardt Sándor szerint a húntörténet egy tudákos elme önkényes tákolmánya
bizonyos históriai adatok megmagyarázása céljából. Kézai Simon a maga olvasmányait és
a magyarországi római romokhoz fűződő helyi hagyományokat egységes elbeszéléssé
alakította át. Ihlete a hún-magyar rokonság tudata volt. Munkája közben kombinációs
merészséggel eszelt ki különböző személyekhez és helyekhez kötött névmagyarázó
mondákat. (A pannoniai húntörténet keletkezése. Századok. 1928. évf.)
Ez a vég nélkül tartó vita tele van ellenmondásokkal. Az egyik kutató megcáfolja a
másikat, a hipotézisek egymást váltogatják. Új elméleteket bogoznak egy más köré,
egymásra épített feltevéseket koholnak. Bizonyos, hogy a tudományos mezbe burkolt
állítások és cáfolatok a jövőben sem fognak megszűnni.
Irodalom. – Wenzel Gusztáv: Eszmetöredékek a magyar nemzeti hősmonda
történettudományi méltatására. Reguly-album. Pest, 1850. (A magyar húnmondát ősi
nemzeti szájhagyománynak tekinti.) – Toldy Ferenc: A magyar költészet története. I. köt.
Pest, 1854. (Már előbbi munkáiban is megvan az a vélemény, hogy a magyar
mondaköltészet a hún-magyar nép testvérisége alapján Attila királyig vezethető vissza.) –
Ipolyi Arnold: Magyar mythologia. Pest, 1854. (Elfogadja Toldy Ferenc tanítását: a
húnmondák szájhagyományul éltek a régi magyarok között s eredetiségük kétségtelen.) –
Thierry Amade Attila-mondák. Ford. Szabó Károly. Pest, 1864. (A franciából fordított
tanulmányok erősen fokozták a magyar írók érdeklődését a hún világ iránt, egyben
megerősítették a magyar húnmondákba vetett hitet.) – Roesler Róbert: Rumänische
Studien. Leipzig, 1871. (Irány a erősen hatott Hunfalvy Pál felfogására.) – Toldy Ferenc:
A magyar nemzeti irodalom története rövid előadásban. I. köt. 3. kiad. Pest, 1872. (Régi
álláspontja változatlan.) – Hunfalvy Pál: Magyarország ethnographiája. Budapest, 1876.
(A közvélemény idegenszellemű hiperkritikát és megokolatlan szkepszist látott
fejtegetéseiben.) – Fejérpataky László: Költészet az Árpádok alatt. Figyelő. 1878. évf. (A
magyar húnmonda Németországból becsempészett idegen szellemi termék.) – Marczali
Henrik: A székelyek eredetéről. Budapesti Szemle. 1881. évf. (A magyar húnmondának,
Csaba alakja kivételével, nincs mondatörténeti értéke.) – Riedl Frigyes: A magyar
húnmonda. Budapesti Szemle. 1881. évf. (A kérdés tárgyalása Hunfalvy Pál szellemében,
de erősebb megokolással.) – Heinrich Gusztáv: Etzelburg és a magyar húnmonda.
Budapest, 1882. (A német hősmonda kései feldolgozásaiban Etzelvárának Óbudával való
azonosítása a magyar krónikák hatására vezethető vissza.) – Petz Gedeon: A magyar
húnmonda. Budapest, 1885. (A magyarságnak a húnokról kétségtelenül volt
szájhagyománya, mert a külföldi krónikások nem ismerik a magyar húnmonda egyes
fontosabb részeit.) – Erdélyi Pál: Attila és a magyar húnmondák, irodalomtörténeti
Közlemények. 1891. évf. (A pogány magyarok között elevenen élt a hún király emléke.)
– Thury József Krónikáink és a nemzeti hagyomány. Irodalomtörténeti Közlemények.
1897. évf. (Árpád magyarjai azonos eredetűek Attila húnjaival.) – Sebestyén Gyula: A
regösök. Budapest, 1902. (A magyar húnmonda fennmaradása a regösöknek köszönhető.)
– U. az: A magyar honfoglalás mondái. Két kötet. Budapest, 1904–1905. (Bonyolult
elmélet számos feltevéssel.) – U. az: A pogánykori költészet emlékei. Képes magyar
irodalomtörténet. Szerk. Beöthy Zsolt és Badics Ferenc. I. köt. 3. kiad. Budapest, 1906.
(A szerző régebbi eredményeinek összefoglalása.) – Bleyer Jakab: A magyar húnmonda
germán elemei. Századok. 1905. évf. (A magyar húnmondák eredetének, tartalmának és
forrásainak elemzése.) – Fóti Lajos: A római Attila-legenda. Akadémiai Értesítő. 1910.
évf. (A legenda forrása: Josephus Flavius.) – Riedl Frigyes: Csaba és a berni Detre a
magyar mondában. Heinrich-emlékkönyv. Budapest, 1912. (A húntörténet két hősére
vonatkozó krónikás részlet forrásairól.) – Bleyer Jakab: Húnkrónikáink mondai elemei.
Egyetemes Philologiai Közlöny. 1912. évf. (A húntörténet egyes részeinek nincs
megfelelője a külföldi krónikairodalomban és mondaköltészetben: e részek megírásánál a
krónikaírók csak a magyar néphagyományra támaszkodhattak.) – Heller Bernát: Isten
kardja. Ethnographia. 1912. évf. (Az európai és ázsiai kardmondák áttekintése.) –
Karácsonyi János: Kitől hallotta Kézai az erdélyi székelyekre vonatkozó híreket?
Századok. 1913. évf. (Újabb bizonyítékok arra nézve, hogy a székelyek hún eredetének
meséje külföldi szerzetesektől származik.) – Moravcsik Gyula: A csodaszarvas mondája a
bizánci íróknál. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1914. évf. (A csodaszarvas mondája
görög földön keletkezett s itt kapcsolódott a húnok történetéhez: a megtámadott
keresztény népek találták ki s nem a hún nép hozta magával.) – Sas Andor: Görres József
és a magyar húnmonda. U. o. 1914. évf. (A magyar húnmonda irodalomtörténeti
vizsgálatának német megindítójáról.) – Erdélyi László: Magyar művelődéstörténet. I. köt.
Kolozsvár, 1915. (Történetkritikai észrevételek.) – Roheim Géza: A kazár nagyfejedelem
és a turulmonda. Ethnographia. 1917. évf. (Az Attila kardjáról, temetéséről és sírjáról
szóló elbeszélés elemzése az ősi altáji néphit segítségével.) – Beöthy Zsolt: A magyar
nemzeti irodalom történeti ismertetése. I. köt. 13. kiad. Budapest, 1919. (Legrégibb
történetíróink jórészt a regősök történeti énekeiből merítették tudásukat s így
felvilágosítást nyerünk a mondák tárgyaira nézve.) – Gombocz Zoltán: A bolgár-kérdés
és a magyar húnmonda. Magyar Nyelv. 1912. évf. (A kérdés megoldásához a
nyelvtudomány eredményeit használja fel.) – Király György: A magyar ősköltészet.
Budapest, 1921. (Rámutat arra is, hogy a magyar irodalomtörténet pogánykori része
valóságos útvesztő s a kutatónak a hipotézisek egész tüskesövényén kell magát
átküzdenie.) – Fehér Géza: Die Petscheneger und die ungarischen Hunnensagen. Körösi
Csoma-Archivum. I. köt. Budapest, 1921. (A magyar húnmondák Csaba-mondája
besenyő eredetű: Magyarországra a X. században beköltözött egy besenyő-törzs s e
törökfajú nép Aba-nemzetségének családi mondája volt a Csaba-monda.) – Pais Dezső:
Régi személyneveink jelentéstana. Magyar Nyelv. 1921–1922. évf. (A krónikákban
előforduló tulajdonnevek értelmének megvilágítása: hasznos felvilágosítások a
mondatörténeti kutatók számára.) – Grexa Gyula: A Csaba-monda és a székely
húnhagyotnány. Budapest, 1922. (A bolgár húnmondából kevés került a székelységhez és
innen a magyarsághoz: ezeket a részeket részletesen magyarázza a szerző.) – Hóman
Bálint: X. és XI. századi történeti elemek a Nibelung-énekben. Egyetemes Philologiai
Közlöny. 1923. évf. (A német eposzban nincs nyoma a hún-magyar azonosság
gondolatának, a magyar nép neve elő sem fordul benne, Attila országa azonban kétizben
Magyarország néven szerepel a rend szerint használt Húnország helyett.) – Moór Elemér:
Volt-e magyar húnmonda? Budapest, 1923. (Újabb magyarázatok és feltevések s többek
közt az az állítás, hogy a középkori népies magyar irodalmat a német szellem
befolyásolta.) – Hóman Bálint: A magyar húnhagyomány és húnmonda. Budapest, 1925.
(A kérdés megoldásához a történettudományeredményeit használja fel.) – U. az: A Szent
László-kori Gesta Ungarorum és XII–-XIII. századi leszármazói. Budapest, 1925.
(Kiegészítő adalékok.) – Császár Elemér: A magyar húnmondák kérdésének mai állása.
Budapest, 1926. (A kérdés története s elsősorban Gombocz Zoltán és Hóman Bálint
felfogásának megvitatása.) – Tolnai Vilmos; Attila és Buda testvérisége. Egyetemes
Philologiai Közlöny. 1926. évf. (Hogy Buda volt az idősebb testvér: est Arany János vitte
bele a köztudatba.) – Moravcsik Gyula: Attila és Buda. U. o. 1926. évf. (Priszkosz rétor
szerint Buda volt az idősebb testvér, a későbbi mondai hagyományokban Attila.) – Dézsi
Lajos; Magyar történeti tárgyú szépirodalom. Budapest, 1927. (A fontosabb eredmények
és források megjelölése.) – Horváth Cyrill: Két fejezet a magyar irodalom történetéből.
Budapest, 1927. (Összefoglaló tájékoztatás a mondákról.) – Berze Nagy János: A
csodaszarvas mondája. Ethnographia. 1927. évf. (Hóman Bálinttal szemben vitatja az
üldözött szarvas mondájának eredetiségét: a szarvasüzőmonda a nőrablás mondájával
együtt oszthatatlan egészet alkot s keletkezésének időpontja a IX. század tájára tehető. Ez
a történet a magyar nép hiteles eredetmondája.) – Moravcsik Gyula: Muagerisz király.
Magyar Nyelv. 1927. évf. (Hunor és Magyar nevéről.) – Eckhardt Sándor: Sicambria.
Minerva. 1927. évf. (A húntörténetben említett pannoniai Sicambria város mondájáról,
mely egy középkori francia monda nyomán terjedt el.) – U. az: A pannoniai húntörténet
keletkezése. Századok. 1928. évf. (Kézai Simon húntörténetének pannoniai eseményein
keresztül három európai monda csillámlik át: a német nemzeti monda, a frank trójai
monda és Attila világhódító hadjáratainak hiedelme.)

A MAGYAR HONFOGLALÁS MONDÁI.

A MAGYAR honfoglalás mondáira nézve a magyarországi XIII–XV. századi latin

krónikák nyujtanak felvilágosítást. Ezekben a krónikákban a történeti hitelességű
tudósítások mondaszerű részletekkel váltakoznak. A krónikák írói a valóban megtörtént
eseményekről szóló szakaszokat a régibb feljegyzésekből merítették, a mondaszerű
elemeket a szájhagyományokból kölcsönözték. Munkájuk közben nem elégedtek meg a
hazai históriai feljegyzésekkel és a magyar nép szájhagyományaival, hanem a külföldi
kéziratokat is felhasználták s az idegen hősökre vonatkozó meseszerű epizódokat
hozzáfűzték a jelesebb emlékezetű magyar hősök alakjaihoz.
A magyarországi latin krónikák szerint Csaba egyik unokája, Előd fejedelem uralkodik
a scythiai magyarokon akkor, amikor a fejedelem felesége, Emese, csodálatos álmot lát.
Az álomfejtő táltosok azt jövendölik, hogy Előd és Emese születendő fia Scythiából egy
szebb hazába vezeti népét s dicső fejedelmek atyjává lesz. Emesének csakugyan fia
születik: Álmos vezér. (U az, aki fejedelemmé választása után megindul Attila
örökségének, a Duna-Tisza tájainak elfoglalására, de az új haza határainál meghal s
helyette fia, Árpád lesz a magyar nemzet urává. Árpád követet küld Szvatopluk morva
fejedelemhez, földet, füvet, vizet kér tőle s cserébe aranyosfékű, aranyosnyergű fehér
lovat küld ajándékul: ez a magyar föld vételára. Hamarosan heves harc tör ki. A
honfoglalók győznek s árpád hősies küzdelmek árán birtokába veszi Magyarországot.
Halála után a magyarok megfélemlítik az összes környező országokat, fontos haditetteket
visznek véghez, temérdek zsákmányt szereznek. Még Konstantinápolyt is megrettentik. A
világváros falai alatt Botond úgy vágja földhöz az elbizakodott görög óriást, hogy az
rögtön kiadja lelkét; ugyancsak ő olyan rést üt bárdjával a konstantinápolyi nagy
rézkapun, hogy egy ötéves gyermek könnyen bejárhat rajta. De Ágostánál Lél és Bulcsu
népét már lemészárolja a német császár s a dühös németek magának az elfogott két
vezérnek is kioltják életét. Lél vezér még itt is nagy dolgot művel, mert utolsó órájában
kürtje csapásával a másvilágra küldi a győzelmes császárt: «Te előttem mégy és engem
szolgálsz a másvilágon». A vesztett csatából hét magyar harcos kerül csak vissza az
országba, ezek a gyászmagyarok. A németek úgy teszik őket csúffá, hogy levágják
füleiket s így küldik őket haza hírmondóul. Itthon kegyetlenül megbűnhödnek,
mindenüket elveszik, mind a hetet koldulásra kényszerítik. A szerencsétlenek abból
élnek, hogy szomorú történetükről éneket mondanak s így koldulnak a nép között.
Az itt egybefüggően közölt elbeszélésnek két forrása van: Anonymus munkája és a
többi magyarországi krónika szövege. Anonymus másképen beszéli el a honfoglalást,
mint a Kézai Simonnal kezdődő krónikás-csoport. Az Álmosról szóló erősen színező
részletek csak Anonymusban vannak meg; ugyanő igen bőven s a többi magyarországi
krónikától függetlenül tárgyalja a honfoglalás eseményeit; míg a kalandozások
mozzanatainak a Bécsi Képes Krónikában és Turóczi János krónikájában található meg a
legformásabb feldolgozása. A honfoglalásról Anonymus meglepően sokat tud; mindez
azonban Anonymus-forrásprobléma s nem a pogánykori szájhagyományok és mondák
kérdése. Amit viszont a többi krónikából lefoglalhatunk a régi magyar mondaköltészet
javára, az mindössze is csak néhány hősre szorítkozik.
A mondaszerű elbeszélések négy hőse: Almos, Árpád, Lél és Botond. Álmos
személyéhez fűződik Emese álma, Árpádéhoz a fehér ló története, Léléhez a Lehel
kürtjének hagyománya, Botondéhoz a konstantinápolyi kapubezúzás históriája.
Világszerte ismeretes mesetípusok jelennek meg mind a négyben, de a nemzeti vonások
sem hiányoznak belőlük, mert a magyarságukra büszke középkori szerzetes-krónikaírók a
nemzeti kegyelet költői képzeletével díszítettél fel a magyar hősök tetteit.
Az Álmos-monda könyvmondának látszik: minden jel arra vall, hogy krónikásaink
idegenből kölcsönözték. Első része, az őshaza leírása, Regino latin krónikájából való;
Emese álma, a tulajdonképeni mondaszerű rész, egyaránt megtalálható a keleti és a
nyugati mesekincsben, bár egyesek némi szerény ugor mitológiai elemet is észlelnek
Álmos alakja körül; a fejedelemválasztás, a kióvi csata és a Magyarországba való
bevonulás Anonymus költői tollára valló krónikás részlet, amely semmiesetre sem
származhatott magyar népmondából, hanem Anonymus egybeállítása.
A fehér ló mondájának két változata van. Anonymus szerint Árpád a világhódító Attila
birtoklására hivatkozva kér részt az országból Zalán bolgár fejedelemtől; a Bécsi Képes
Krónika szerint egy fehér lóért veszi meg az országot Szvatopluk morva fejedelemtől. Ezt
a két részletet is idegen forrásból hozták át krónikáinkba s így honosodott meg utóbb a
magyarság történeti köztudatában. A föld, fű, víz kérése és átadása a meghódolás ősi
jelképe: az ókortól kezdve megvan számos nép történetében, amint ez a görög és latin
írókból nyilvánvaló. Az a legrégibb ismeretlen krónikás, akinek elveszett kéziratából a
későbbi magyarországi krónikások merítettek, bizonyára fontosnak tartotta, hogy a
honfoglalás nagy eseményéhez valami érdekes történetet fűzzön s így kölcsönözte
külföldi forrásaiból, megfelelő módosítással, a honfoglaló magyarok leleményességére
valló mesét.
Lél haláláról Kézai Simon azt írja, hogy Lélt és Bulcsút a németek elfogják s a császár
halálos ítéletet mond ki rájuk: «Regensburg alatt bitófán végeztette ki őket. Azt mesélik
némelyek, hogy mikor a császár elé állították őket, egyikük magát a császárt agyoncsapta
kürtjével. Ez a mesebeszéd ellenkezik a hihetőséggel s aki ilyesminek hitelt ad,
gyengeelméjűségéről tesz bizonyságot, mivel a vétkes személyeket összekötözött
kezekkel szokták a fejedelem elé állítani. Hanem az igenis valóság és a krónikákban is
meg van írva, hogy vakmerően káromkodva, tiszteletlenül beszéltek a császárral s ott
szemébe mondták, hogyha megöleti őket, népéből többé egyetlen fogoly sem marad
életben». A Bécsi Képes Krónika ugyanezt az esetet így adja elő: «Ott estek fogságba Lél
és Bulcsu derék vezérek s elvitték őket a császár elébe. S midőn a császár kérdezte tőlük,
miért olyan kegyetlenek a keresztényekkel, így szólának: Mi a nagy Isten bosszúja
vagyunk, kiket rátok ostorul bocsátott; mert amikor titeket üldözni megszűnünk, akkor a
ti kezeitekbe esünk és elveszünk. S monda nekik a császár: Válasszatok magatoknak
olyan halált, amilyet akartok. S Lél így szóla: Hozzátok elő kürtömet; elébb hadd fújjam
meg s azután majd megfelelek neked. S amint kürtjét előhozták, a császárhoz közeledvén,
mikor kürtjét meg akarta volna fújni, azzal, amint mondják, olyan erősen sujtotta fejbe a
császárt, hogy arra az egy csapásra szörnyethalt. És mondá neki: Te előttem fogsz menni
és engem szolgálsz a másvilágon. Mert a scythák hite, hogy azok, akiket az életben
megölnek, a másvilágon nekik szolgálni tartoznak. S rögtön letartóztatták és
Regensburgban felakasztották őket». Ebből a két krónikás részletből azt lehet
következtetni, hogy a XIII. és XIV. században már volt magyar szájhagyomány Lél
kürtjéről és a német császár agyoncsapásáról. Lél vezér kivégzése történeti valóság, ehhez
csatlakozott néhány századdal utóbb a kürtjelenet mondája a következő elemekkel: a
császár az elfogott magyar vezérre bízza halála módjának megválasztását, Lél vezér a
bitófa alatt előre kieszelt cselből a kürtjét kéri, a császár meghal a magyar vezér kezétől.
A kürt-motívum nem eredeti magyar mondai képződmény, hanem a keleti eredetű
Salamon-történetek egyik változata: mint egyéb nemzetekhez, hozzánk is eljutott s itt a
mondát Lél vezér alakjához kapcsolták. Lél vezérnek az a kijelentése, hogy a császár a
másvilágon is szolgálni fogja, ősi magyar hiedelem. Eszerint Lél vezér kürtmondája
három különálló motívum összetétele: van benne históriai igazság (a regensburgi
kivégzés), van benne mondai betoldás (a kürt-jelenet) és van benne pogány vallásos
felfogás (Lél vezér utolsó szavai).
A krónikák elbeszélései közül különösen a Botond-monda vonja magára a figyelmet
szép, kerek meséjével. Ez a krónikás rész, Konstantinápoly ostroma, Arany Jánosra szinte
a népeposz visszatükröződésének benyomását tette. Naiv eposzunkról szóló
tanulmányában így foglalja össze ezt a kalandot Turóczi János latin krónikája nyomán:
«Opour, a magyarok vezére, hadával az aranykapu előtt áll. Egy görög, nagy mint az
óriás, kijön a városból. „Két magyarral akarok, úgymond, megvíni s ha le nem győzöm, a
görögök császárja adót fizet a magyaroknak.” Opour Botondot egymagát szemeli ki a
viadalra; ez büszkén lép elő, mondván: „Én Botond vagyok, igaz magyar, legkisebb a
magyarok közt; végy magad mellé még két görögöt, hogy egyik kimenő lelkedet tartsa,
másik testedet eltemesse; mert bizonyára adófizetőjévé teszem a görög császárt
nemzetemnek”. Ezzel délcegen megy bárdjával az érckapu ellen, hogy erejét megmutassa
s egy csapással oly lyukat vág rajta, melyen egy ötéves gyermek ki- s bejárhatna. Ekkor
elkezdődik a viadal. A magyarok egyfelől, a görögök a város falain, bástyáin másfelől
feszült várakozással nézik. Maga a császár és a császárné a bástyán állnak. A két hős
összerobban; a görög ellene által lováról a földre taszíttatik, hogy azonnal kileheli lelkét.
A császár és neje roppant szégyenükben elfordítják arcukat s visszasietnek a palotába. Az
adót azonban a császár mérgében megtagadja, miért tartományai elpusztításával állnak
bosszút a magyarok és gazdag zsákmánnyal térnek hazájukba. Im egy teljes, minden
részleteiben fenntartott költői mese».
Botond erejének emléke mindenesetre erősen élt a magyar szóbeszédben. Anonymus
így ír erről: «Némelyek azt mondják, hogy egész Konstantinápolyig eljutottak és hogy
Botond Konstantinápoly aranykapuját bárdjával beszakította. De mivel ezt semilyen
történeti könyvben nem találtam, csak a parasztok hívságos meséiből hallottam, ebbe a
munkámba beiktatni nem akartam». A krónikások nem sokra becsülték a
szájhagyományokat; szívesebben hittek a régi kéziratoknak, mint az élőszónak s inkább
maguk kombináltak különböző elbeszéléseket olvasmányaik segítségével, semhogy
figyelembe vegyék az esetleges élő mondákat. A Botondról szóló elbeszélés régi ókori és
középkori történet, számos változatának egyikét nem volt nehéz a nagyerejű magyar hős
személyére alkalmazni.
A gyászmagyarok mondája gyanús eredetű, zavaros elbeszélés. A német földről
szégyenszemre hazakergetett hét magyart, a Bécsi Képes Krónika szerint, arra
kényszerítették az itthoniak, hogy mezítláb járva, sátorról-sátorra kolduljanak halálukig.
Koldusok maradtak utódaik is. Boldogtalan sorsukról énekelve, csavargók módjára
bolyongtak mindaddig, míg később Szent István király papi felügyelet alá nem helyezte
őket. Ettől kezdve nevük: Szent Lázár szegényei. Hogy ezeknek a szerencsétlen
Lázároknak, akiket egynek vettek a bélpoklosok számkivetett csoportjával, mi volt a
tulajdonképeni helyzetük; őseik vétkeiért lakoltak-e vagy pogány regősök leszármazottai
voltak; s végül vajjon nem a keresztény papság találta-e ki és foglalta krónikába az egész
mesét, hogy a züllöttéletű énekmondókkal szemben érzett megvetésének kifejezést adjon:
mindez épen úgy vitatható, mint a honfoglaláskori történet több más mozzanatáról szóló,
ingatag alapú hipotézisek.
Mint a húnmondáknál: tudományos szempontból itt sincs semmi alapunk arra, hogy a
XIII–XV. századi latin krónikáknak színesebb szövegrészeit úgy tüntessük fel, mintha
azok a magyar nép ajkáról jegyzett mondáknak kivonatai volnának. A Toldy Ferenc és
követői által mondáknak vélt latin krónikás szövegekben csak óvatosan lehet a régi
magyar néplélek költői megnyilatkozásait szemlélni. Legnagyobb részükben katolikus
szerzetesek alkotásai ezek: olyan költői szellemű papok egy beállításai, akik a régi
krónikás feljegyzések száraz adatait vagy hézagait olvasmányaikból összekeresgélt
érdekes epizódokkal tették tetszetősebbekké. Itt-ott mindenesetre használtak némi népies
szájhagyományt is, de ezek háttérbe szorulnak a külföldi kéziratokhoz kapcsolódó
mondai szövegegyezések és motívumpárhuzamok mellett.
A magyar honfoglalás mondáinak irodalomtörténeti tárgyalása Toldy Ferenccel indul
meg. Szerinte legrégibb krónikáink csalhatatlan bizonyságai annak, hogy a hegedősök és
a nép századokon keresztül fenntartották énekeikben nemcsak a húnoknak, hanem a
honfoglaló és kalandozó vezéreknek emlékezetét is. A krónikások ezekből az énekekből
merítették tudásuk nagy részét. Álmos mondaköre, a hét magyar mondaköre és a
kalandozások mondái: ezek alkotják a pogánykori magyar hősmonda három fő részét. (A
magyar költészet története. I. köt. Pest, 1854.) – Toldy Ferenc után Arany János
nyomatékosan felhívta a figyelmet a latin kivonatokban megőrzött mondák művészi
jellemvonásaira. (Naiv eposzunk. Szépirodalmi Figyelő. 1860. évf.) – Marczali Henrik
történeti szempontból világította meg a gyászmagyarok, Lél és Botond személyéhez
fűzött történeteket. (A magyar nemzet története. Szerk. Szilágyi Sándor. I. köt. Budapest,
1895.) – Bőven foglalkozott az idekapcsolható kérdésekkel Sebestyén Gyula, de
megállapításai inkább költői elgondolásúak. (A magyar honfoglalás mondái. Budapest,
1904–1905.) – Néhány helyes megjegyzést fűzött az egyes mondákhoz Király György. (A
magyar ősköltészet. Budapest, 1921.)
Irodalom. – Toldy Ferenc: A magyar költészet története. I. köt. Pest, 1854. (Ez a
kiadás hívta fel szélesebb körökben is a figyelmet a honfoglalás és a kalandozások
mondáira.) – Arany János Naiv eposzunk. Szépirodalmi Figyelő. 1860. évf. (Értékes
megjegyzések a mondák költői részleteihez.) – Toldy Ferenc: A magyar nemzeti
irodalom története rövid előadásban. I. köt. 3. kiad. Pest, 1872. (A szerző régebbi
felfogásának tömör összefoglalása.) – Arany János prózai dolgozatai. Budapest, 1879. (A
régebbi tanulmány új kiadása.) – Nagy Géza: Az Álmos-monda. Szepsiszentgyörgy,
1884. (A történeti Álmos alakjához fűződő mondai elemekről.) – Sebestyén Gyula: A
magyar honfoglalás mondái. Két kötet. Budapest, 1904–1905. (Az olvasó részéről erős
kritikát kívánó mű sok értékes anyaggal.) – Mellinger Kamilla: Botond. Budapest, 1912.
(A Botond-mondához kapcsolható történeti és költői szálak egybeállítása.) – Erdélyi
László: Magyar művelődéstörténet. I. köt. Kolozsvár, 1915. (Történetkritikai
észrevételek.) – Marczali Henrik: A Botond-monda történeti kapcsolatai. Akadémiai
Értesítő, 1915. évf. (A történeti tények mellett a népies képzelet is közreműködött a
monda kialakításában.) – Roheim Géza: A kazár nagyfejedelem és a turulmonda.
Ethnographia. 1917. évf. (Magyarázat az Álmos-mondához.) – Beöthy Zsolt: A magyar
nemzeti irodalom történeti ismertetése. I. köt. 13. kiad. Budapest, 1919. (A honfoglalás
megtermékenyítette a nemzet képzeletét s utóbb a kalandos hadjáratok vezetői sem
engedték elmúlni dicsőségük hírét, hanem énekeket készíttettek magukról.) – Király
György: A magyar ősköltészet. Budapest, 1921. (Míg a magyar húnmondáknak édes-
kevés közük van a magyar népköltészethez, a honfoglalás és kalandozások mondái népies
forrásból származnak, bár ezek is csak szűkszavú, száraz, kései latin feljegyzésekben
maradtak ránk.) – Beöthy Zsolt: Romemlékek. Két kötet. Budapest, 1923. (Árpád alakja a
magyar költészetben.) – Hóman Bálint: A Szent László-kori Gesta Ungarorum és XII–
XIII. századi leszármazói. Budapest, 1925. (A hét magyarra vonatkozó ellenmondó
hírek.) – Dézsi Lajos Magyar történeti tárgyú szépirodalom. Budapest, 1927. (Az eddigi
eredmények jelzése bíráló megjegyzésekkel.) – Horváth Cyrill: Két fejezet a magyar
irodalom történetéből. Budapest, 1927. (A magyar nép szájából a következő négy emlék
került bele a későbbi latin krónikákba: Emese álma, a fehér ló története, Lél halála,
Botond konstantinápolyi kalandja.) – Hóman Bálint: Magyar történet. I. köt. Budapest,
1929. (A pogánykori magyar költészetnek néhány korunkra jutott gyöngyszeme: az
Álmoshoz kapcsolódó turulmonda, a vérszerződés, a fehér ló, Lél kürtje, Botond és a
gyászmagyarok mondája.) – Solymossy Sándor: Lél vezér kürtmondája. Ethnographia.
1929. évf. (A monda kialakulásának elemzése s egybevetése a középkori Salamon-
mondákkal.)

A MONDÁK IRODALMI FELDOLGOZÁSAI.

A MAGYAR húnmondák és a magyar honfoglalás mondái az újkori magyar költőknek

gazdag irodalmi anyagot nyujtottak. A XVI. században Csáti Demeter, Valkai András és
Gosárvári Mátyás tettek kísérletet a már nyomtatásban megjelent krónikák latin
szövegének magyar verses fordítására. A XVIII. században Bessenyei György
tragédiában dolgozta fel Attila és Buda történetét, Dugonics András a vezérek korába
helyezte meséinek egy részét. A XIX. század első felében Aranyrákosi Székely Sándor,
Vörösmarty Mihály, Czuczor Gergely és Pázmándi Horvát Endre eposzai a költők. lelkes
érdeklődését mutatja a pogánykori témák iránt. A verses elbeszélések és színművek egész
sokasága kölcsönözte tárgyát a hún világból és a pogány magyar korból. Csak Szigligeti
Ede, Gaál József és Garay János neveit említjük. A XIX. század második felében Arany
János mélyedt a húnkorszakba, egy nagyszabású trilógián dolgozott s megírta ennek első
részét. Utána az elbeszélő költeményeknek, drámáknak és regényeknek még mindig dús
anyagot nyujtottak a krónikák tudósításai Debreczeni Mártontól és Szász Károlytól
kezdve Jókai Mórig és Gárdonyi Gézáig. Nem csökkent az írók érdeklődése továbbra sem
s valószínűleg a jövőben is vissza-vissza fognak térni erre a témakörre.
A mondák nevezetesebb feldolgozásai, idevéve a mondák korába helyezett elbeszélő
és drámai munkákat is. – Csáti Demeter: Ének Pannonia megvételéről, 1526 után.
Elbeszélő költemény. (Árpád honfoglalásának megverselése a magyarországi középkori
latin krónikák elbeszélése szerint.) – Valkai András: A magyar királyoknak eredetekről és
nemzetségekről való szép história. 1576. Elbeszélő költemény. (A húnok és magyarok
verses története főképen Bonfinius nyomán.) – Gosárvári Mátyás: A régi magyaroknak
első bejövésekről való história. 1579. Elbeszélő költemény. (A húnok verses története
Hunortól Csabáig, elsősorban Turóczi János és Heltai Gáspár krónikái alapján.) –
Bessenyei György: Buda tragédiája. 1773. Dráma. (Attila és Buda testvérharca.) –
Dugonics András: Etelka. 1788. Regény. (Szerelmi történet Árpád és Zsolt korába
helyezve.) – Perecsényi Nagy László: Léta magyar vitéz és Zamira pannoniai
kisasszonynak viszontagságai. 1790. Elbeszélő költemény. (A húnmondákhoz kapcsolt
verses mese.) – Dugonics András: Etelka Karjelben. 1794. Dráma. (Az Etelka folytatása
érzékenyjáték alakjában.) – Etédi Sós Márton: Scytha király vagyis Záton hercegnek
története. 1796. Elbeszélő költemény. (Ősmagyar történet.) – Perecsényi Nagy László:
Szakadár esthonnyai fejedelem bujdosása. 1802. Elbeszélő költemény. (Ősmagyar
történet.) – Dugonics András: Jolánka. Regény. 1803. (Az Etelka folytatása.) – Dugonics
András: Cserei, egy honvári herceg. 1808. Regény. (Taksony vezér kora.) – Aranyrákosi
Székely Sándor: A székelyek Erdélyben, 1823. Elbeszélő költemény. (Attila fiairól.) –
Czuczor Gergely: Augsburgi ütközet. 1824. Elbeszélő költemény. (A pogány magyarok
egyik győzelméről.) – Vörösmarty Mihály: Zalán futása, 1825. Elbeszélő költemény.
(Árpád honfoglalása.) – Pázmándi Horvát Endre: Árpád. 1831. Elbeszélő költemény. (A
magyarok vándorlásai és honfoglalása.) – Czuczor Gergely: Botond. 1833. Elbeszélő
költemény. (A pogány hős görögországi kalandjai.) – Vörösmarty Mihály: Árpád
ébredése. 1837. Előjáték a Nemzeti Színház megnyitására. (Árpád vezér alakjához fűzött
alkalmi darab.) – Szigligeti Ede: Gyászvitézek. 1838. Dráma. (A kalandozások kora.) –
Gaál József: Szvatopluk. 1839. Dráma. (A honfoglalás mondáiból.) – Vörösmarty
Mihály: Az áldozat. 1840. Dráma. (A honfoglalás kora.) – Tompa Mihály: Népregék,
népmondák. 1846. Elbeszélő költemények. (Utóbb még számos mondaszerű verses
elbeszélés.) – Garay János: Az Árpádok. 1847. Balladák és mondák. (Álmos vezérről és
utódairól.) – Arany János: Keveháza. 1853. Elbeszélő költemény. (A tárnokvölgyi és
cezumori csata.) – Arany János: Csaba királyfi. 1853–1856. Elbeszélő költemény. (Két
nagyobb töredék egy tervezett hún-trilógiából.) – Debreczeni Márton: A kióvi csata.
1854. Elbeszélő költemény. (Árpád oroszországi harcai.) – Jókai Mór: Dekameron. 1858–
1860. Novellák. (A pogány magyarok világát ismételten bemutatja elbeszélő munkáiban.)
– Szigligeti Ede Álmos. 1859. Dráma. (Hőse a honfoglaló magyarokat vezérlő
fejedelem.) – Arany János: Buda halála. 1864. Elbeszélő költemény. (Attila és Buda
testvérharca.) – Arany János: Rege a csodaszarvasról. 1864. Elbeszélő költemény. (Hunor
és Magyar története.) – Szász Károly: Álmos. 1870. Elbeszélő költemény. (Az Álmos-
monda feldolgozása.) – Fülöp Áron: Attila fiai. 1884–1908. Elbeszélő költemény.
(Trilógia Ellákról, Aladárról és Csabáról.) – Szász Károly Attila halála. 1888. Dráma. (A
hún király tragédiája.) – Váradi Antal: A hún utódok. 1890. Dráma. (A hún birodalom
vége.) – Somló Sándor: Zsolt vezér ifjúsága. 1896. Vígjáték. (Árpád fiának házassága
Marót vezér leányával.) – Jókai Mór: Levente. 1896. Dráma. (Árpád vezér fiáról.) –
Gárdonyi Géza: A láthatatlan ember. 1902. Regény. (Egy görög ifjú élete Attila
országában.) – Somló Sándor: Rege. 1906. Dráma. (Hunor és Magyar története.) – Pekár
Gyula: Vitézi románcok. 1907. Novellák. (Több novella a pogány húnok és magyarok
világából.) – Márkus László: Attila. 1912. Dráma. (Hőse a hún király.) – Bánffy Miklós:
Nagy úr. 1913. Dráma. (Hőse a hún király.) – Fáy András: Attila. 1913. Regény. (Hőse a
hún király.) – Kozma Andor: Turán. 1922. Elbeszélő költemény. (A húnok és magyarok
őstörténete.) – Harsányi Kálmán: Ellák. 1923. Dráma. (Attiláról és fiáról.) – Kozma
Andor; Honfoglalás. 1925. Elbeszélő költemény. (A mondák feldolgozása Álmostól
Szent Istvánig.) – Sebestyén Gyula: Gesta Hungarorum. 1925. Elbeszélő költemény. (A
magyar hősmondák feldolgozása az ősidőktől kezdve.)
A magyar népköltési gyüjtemények közül a régebbiekben nincsenek sem húnmondák,
sem magyar pogánykori vonatkozású történeti elbeszélések; csak a későbbiekben bukkan
fel számos kisebb jelentőségű mondatörmelék; ez utóbbiak azonban nem az ősi
szájhagyomány leszármazottai, hanem kalendáriumokból és ponyvafüzetekből kerültek a
nép közé. A XVIII. és XIX. században bekövetkezett az a nem érdektelen jelenség, hogy
a húnokról és a pogány magyarokról egyik-másik vidéken mesélgetni kezdett a falusi nép
s a vásári nyomtatványokban olvasott vagy az iskolában tanult, esetleg papjaitól hallott
dolgokat némileg át is alakította. Az ilyen mondai benyomású meserészleteken kapva-
kaptak a népköltési szövegek gyüjtői, feljegyzéseiknek azonban a középkori magyar
mondavilág szempontjából nincs jelentősége. Tekintetbe kell vennünk azonkívül azt is,
hogy a népköltési gyüjtemények szövegei mindig erős kritikát kívánnak, mert a gyüjtők
nagyon hajlamosak a nép ajkáról lejegyzett szövegek módosítására.
A XIX. században a mondaképzésnek szinte erőszakos folyamata is megindult.
Történeti munkák egybeállítói, földrajzi és néprajzi monografiák szerzői számos
pogánykori mondát és anekdotát szedtek össze és adtak ki olvasóik mulattatására. Ezek az
Attila korához és Árpád honfoglalásához fűződő apró történetek nagyobbára tudákos
eredetű helynévmagyarázatok, mondvacsinált családi emlékek s olyan históriai színezetű,
sokszor igen együgyű mesék, melyeknek újabb eredete vagy irodalmi származása
nyilvánvaló. Kálmány Lajos például a maga alföldi néphagyománygyüjtésében
közreadott olyan magyar népmondát is, mely nem egyéb, mint Jókai Mór Varchonitáinak
még a nevekben is megegyező kivonata. A XIX. században valóságos képzelgő történeti
iskola keletkezett a helyi történetírók, családtörténeti kutatók és néphagyománygyüjtők
között. Már Budai Ferenc sok új dolgot közölt régi történet gyanánt a maga históriai
lexikonában, de messze túlszárnyalták őt a mindenhívő s részben költői fantáziájú
történeti monografusok és néprajzi mesélők: Szirmay Antal, Kővári László, Ipolyi
Arnold, Orbán Balázs, Gyárfás István, Kálmány Lajos, Pesty Frigyes, Kandra Kabos. –
Budai Ferenc Magyarország polgári históriájára való lexikon. Három kötet. Nagyvárad,
1804–1805. – Szirmay Antal: Hungaria in parabolis. Buda, 1804. – Kővári László: Erdély
régiségei. Pest, 1852. – U. az: Erdély földe ritkaságai. Kolozsvár, 1853. – Ipolyi Arnold:
Magyar mythologia. Pest, 1854. – Orbán Balázs: A székelyföld leírása történelmi,
régészeti, természetrajzi s népismei szempontból. Hat kötet. Pest, 1868–1873. – Gyárfás
István: A jász-kúnok története. Négy kötet. Kecskemét és Budapest, 1870–1885. –
Kálmány Lajos: Szeged népe. Három kötet. Arad, 1881. – Pesty Frigyes: Magyarország
helynevei. Budapest, 1888. – Kandra Kabos: Magyar mythologia. Eger, 1897. – Kálmány
Lajos: Hagyományok, mesék és rokonneműek. Vác, 1914. – Ide tartoznak végül a
Kisfaludy-Társaság kiadásában s egyebütt megjelent népköltési gyüjtemények kötetei s a
Magyar Nyelvőr, a Magyar Nyelv és az Ethnographia évfolyamaiban közreadott népies
szövegek.
Irodalom. – Sebestyén Gyula: A magyar honfoglalás mondái. Két kötet. Budapest,
1905. (A pogánykori mondák szépirodalmi feldolgozásainak ismertetése.) – Szendrey
Zsigmond: Történeti népmondáink. Népélet. 1924. évf. (A népköltési gyüjteményekben
és történeti monografiákban található Attila-mondák, székely mondák és honfoglalási
mondák egybeállítása: csupa újkori eredetű helyi anekdota.) – Dézsi Lajos: Magyar
történeti tárgyú szépirodalom. Budapest, 1927. (A magyar verses elbeszélések, regények
és színművek közül a történeti tárgyúaknak ismertetése és elemzése.)

A MAGYAR IRODALOM A XI. SZÁZADBAN.

TÖRTÉNETI MOZZANATOK.

SZENT ISTVÁN 1001-ben megalapította a keresztény magyar királyságot, rendet

teremtett az országban, visszaverte az ellenséges szomszédok támadásait s félelmessé
tette a magyarok nevét a külföld előtt. Államférfiúi bölcseségét semmi sem bizonyítja
jobban, mint az a valóság, hogy nagy munkáját-a magyar nemzetnek a keresztény
világhoz való kapcsolását – az ország függetlenségének feláldozása nélkül hajtotta végre.
A halálát követő trónviszályok csaknem Németország karjaiba juttatták a nemzetet,
míg végre az Árpádok sarjadékai biztosították az ország teljes önállóságát. Alig négy
évtized alatt hat uralkodót látott feltűnni s nagyobbára szerencsétlenül elbukni a nemzet.
A belviszályoktól gyengített magyarság Szent László és Kálmán királyok idejében
erősödött meg újból. Németország meghátrált a magyar vitézség előtt, a besenyők és
kúnok nagy vereségek árán győződtek meg a magyar fegyverek erejéről. Szent László
király meghódította Horvátországot, Kálmán király Dalmáciát. A belső rend
megszilárdult, a gazdasági élet erősödött, a szellemi műveltség emelkedett uralkodásuk
alatt.
A pogány nemzetnek a kereszténységre való áttérése nem hirtelen uralkodói
elhatározás műve volt, hanem eléggé lassú folyamat. A pogány magyaroknak a dunántúli
tájakon számos keresztényvallású szlovén alattvalójuk élt, kalandozásaik idején pedig
ezrével hurcolták az országba az olasz, német, cseh és szlovén foglyokat. Keresztény
rabszolgáik s azoknak gyermekei megtanultak magyarul, a foglyul ejtett világi papok és
szerzetesek is ott jártak-keltek közöttük, helyenkint apró fatemplomok épültek. Pilgrim
passaui püspök már egy emberöltővel Szent István királlyá koronázása előtt, 974-ben, azt
írta a római pápának, hogy a magyarok országában a nép nagyobb része keresztényekből
áll, akiket a világ minden részéből vittek oda foglyul. Az olasz, német, cseh és szlovén
anyanyelvükön kívül magyarul is beszélő papok a legjobb tolmácsokká lettek abban az
időben, mikor Szent István király megkezdte a rendszeres térítés munkáját. Már atyja,
Géza vezér, kolostort emelt Szent Márton hegyén, a későbbi Pannonhalmán, a
szentbenedekrendi szerzeteseknek; s már Géza idejében megjelentek az országban a bajor
és sváb keresztény lovagok. Szent István trónralépése után megerősödött az idegen
egyházi emberek és világi urak befolyása; a király szerette őket, mert veszedelem idején
tántoríthatatlan hűséggel szolgálták uralkodójukat. A gyorsan magyarosodó idegenekkel a
fejedelmi család hűséges magyarjai jól összebarátkoztak: közös erejüknek nem volt
túlságosan nehéz feladat a pogány. felkelők megfékezése.
A nyugati nemzetek jó ideig csak a félelmet és gyűlöletet ébresztő húnokat látják a
magyarokban s úgy vélekednek róluk, mint a kereszténységet fenyegető barbár
ellenségről. Mikor Szent Lietbert francia püspök 1054-ben, I. Endre király uralkodása
idején, háromezer zarándokkal a Szentföldre indul, a zarándoklásáról szóló útleírás
félelemmel említi az átvonuló zarándokseregnek a magyar határra való érkezését. Annál
nagyobb a meglepetésük, hogy az ország királya, I. Endre, barátságos érintkezésbe lép
velük, székhelyére hivatja őket, a főpapot maga mellé ülteti, utazásának céljáról
tudakozódik, nagyon csodálkozik annak okán s még inkább a gyöngeszervezetű püspök
emberfeletti kitartásán; azután kiadja a parancsot, hogy míg a háromezer ember átvonul
Magyarországon, gondoskodni kell minden szükségletükről. Amint a zarándokok
elhagyják a magyar földet, egyszerre más világba érkeznek: a balkáni barbárok közé.
Ezek a vadak – az útleírás szerint – úgy élnek, mint a barmok, sem törvényeik, sem
városaik nincsenek, a szabad ég alatt laknak és ott állapodnak meg, ahol az éjtszaka
utoléri őket, az eltévedt utasokra leskelődnek, rablásból élnek, könyörületlenek és
kegyetlenek.
A kereszténység nemzedékről-nemzedékre szállva, lassankint megbarátkoztatja a
magyarságot a szelídebb vallásos életelvekkel. Az egyház emberei mindent megtesznek,
hogy enyhítsék a nemzet szilajságát, a királyok hatalmuk egész súlyával küzdenek a
kihágások ellen, a törvények könyörtelenek. A nemes embert Szent István törvényei
szerint már egy lopásért eladják szolgának, Szent László törvényei pedig a tyúk áránál
nagyobb érték tolvaját felakasztásra ítélik, még ha főúr is. A legkisebb vétségért is tömlöc
jár, kenyéren és vizen veréssel súlyosbítva. Hajlenyírás, vesszőzés, korbácsolás
napirenden van. A hamis tanukat tüzes vassal bélyegzik meg arcukon. A boszorkány
homlokára, mellére, hátára bélyeget égetnek. Testcsonkítás, orr és fül levágása, a fél szem
vagy mindkét szem kitolása aránylag csekély vétségekért is kijár. Aki karddal öl meg
valakit, kard által vész el; aki mást megcsonkít vagy megsebez, hasonló módon bűnhödik.
A vallás parancsainak megtartására állami hatalommal kényszerítik a lakosságot. Aki
nem él keresztény életet, azt erősen üldözik. Vasárnapon és ünnepnapon nem dolgozhat
senki, mert ezek az istentisztelet napjai. A népnek misét kell hallgatnia és messze
pusztákról is templomba járnia. Aki nem jelenik meg a templomban, veréssel büntetik.
Gyalog, lóháton, szekérrel megy papjához a nép s csak az marad otthon, aki a háztüzet
őrzi. Mise után a templom körül beszélgetnek, csereberélnek egymás közt, szóval a
vasárnap egyúttal a vásár napja is.
A pogánysághoz szító magyarokat elég enyhén büntetik. Míg a külföldi országok a
keresztény istentisztelet elhanyagolóját a birodalom pusztítója gyanánt tekintik s úgy
bánnak el vele, mint az ország árulójával, Szent István a pogányságon rajtakapott magyart
püspöke által kétszer meginteti s csak azután sujtja a törvény szigorával. Enyhébb több
más törvény is. Míg Boleszláv lengyel fejedelem kitörette fogait annak, aki a nagyböjtben
húst evett, Szent István a böjt megszegőit csak egy hétre záratja el s így böjtölteti.
A papság tekintélyét és kiváltságait a király akarata és a törvények biztosítják. Egyházi
emberek ügyében az egyházi törvényszék ítélkezik. A pap nem is mehet világi bíró elé, a
pap ellen világi ember nem tanuskodhatik, a papot csak a püspöknél lehet beperelni. A
papi állás ebben az időben különös tisztességet és jó helyzetet jelent. A püspökök a
jámborabb viseletű, jó eszű parasztfiúkat kiszemelik az egyházi pályára, felveszik az
önként jelentkező nemesifjakat is, egy ideig taníttatják s törvényes koruk betöltése után
pappá szentelik őket. A falusi lelkészek javadalma körülbelül százhúsz hold föld és a
hozzávaló gazdasági berendezés. A pap számára lakóház, kocsi, két szolga, két ló, két
tehén és hat ökör jár. Ott, ahol nincs nagyobb lakott hely, tíz község épít egy templomot s
közösen gondoskodik a pap eltartásáról.
A templomok és kolostorok építésében a királyok, főpapok és főurak nagyon buzgók.
Még a nehéz körülmények között rövid ideig uralkodó Péter és Aba Sámuel is emel
templomot keresztény ájtatosságának tanujeléül. A kolostorok alapítói nemcsak
templomot és lakóházat építenek a szerzeteseknek, hanem birtokot, gazdasági eszközöket,
szolganépet és állatokat is juttatnak a kolostorok birtokába. Ezt a vagyont a későbbi
adományozók megsokszorozzák.
Lehet-e szó a XI. században valamiféle irodalomról? Voltaképen nem. Legfeljebb arról
lehet szó, hogy néhány kivételes tehetségű ember megpróbálkozott a maga áhitatos
gondolatainak írásbafoglalásával, esetleg feljegyezte a királyok és a szentek tetteit. Szilaj
világ volt ez, vad indulatok dúltak benne, egyedül a kolostorok elvonultságában éltek
olyan jámbor lelkek, akik elolvasták a külföldről hozott latinnyelvű vallásos kéziratokat,
egyiket-másikat le is másolták ifjabb szerzetestestvérek okulására s olykor maguk is
irogattak.
Irodalom. – A század belső életébe a magyar nemzet történetét elbeszélő nagyobb
munkákon kívül néhány monografia és biografia nyujt legközvetlenebb bepillantást. –
Kerékgyártó Árpád A műveltség fejlődése Magyarországon. Budapest, 1876. – Horváth
Mihály: A kereszténység első százada Magyarországon. Budapest, 1878. – Salamon
Ferenc: Budapest története. Három kötet. Budapest, 1778–1885. – Karácsonyi János:
Szent Gellért csanádi püspök élete és művei. Budapest, 1887. – Kandra Kabos: Aba Samu
király. Budapest, 1891. – Ortvay Tivadar: Pozsony város története. Három kötet.
Pozsony, 1892–1900. – Wertner Mór: Az Árpádok családi története. Temesvár, 1892. –
Pauler Gyula: A magyar nemzet története az árpádházi királyok alatt. Két kötet.
Budapest, 1893. – Karácson Imre: Szent Imre herceg élete. Győr, 1894. – Szilágyi Sándor
szerkesztésében: A magyar nemzet története. Tíz kötet. Budapest, 1895. – Márkus Dezső
szerkesztésében: Magyar törvénytár. I. kötet. Budapest, 1899. – Karácsonyi János: A
magyar nemzetségek a XIV. század közepéig. Budapest, 1900–1903. – Erdélyi László és
Sörös Pongrác szerkesztésében: A pannonhalmi Szent Benedek-rend története. Tizenkét
kötet. Budapest, 1902–1916. – Karácsonyi János: Szent István király élete. Budapest,
1904. – Forster Gyula: Magyarország műemlékei. Három kötet. Budapest, 1905–1913. –
Timon Ákos: Magyar alkotmány- és jogtörténet. 3. kiadás. Budapest, 1906. – Békefi
Remig: A népoktatás története Magyarországon 1540-ig. Budapest, 1906. – Divald
Kornél: Magyarország középkori képzőművészete. Budapest, 1907. – Csánki Dezső:
Árpád és az Árpádok. Budapest, 1908. – Békefi Remig: A káptalani iskolák története
Magyarországon 1540-ig. Budapest, 1910. – Marczali Henrik: Magyarország története.
Budapest, 1911. – Erdélyi László: Magyar művelődéstörténet. Két kötet. Kolozsvár,
1915–1919. – Karácsonyi János: Magyarország egyháztörténete. 2. kiadás. Nagyvárad,
1915. – Erdélyi László: Árpád-kor. Budapest, 1922. – Karácsonyi János: Szent Gellért
élete. Budapest, 1925. – Karácsonyi János: Szent László király élete. Budapest, 1926. –
U. az: A magyar nemzet áttérése a nyugati kereszténységre. Nagyvárad, 1927. – Hóman
Bálint: Magyar történet. I. kötet. Budapest, 1929.

SZENT BENEDEK RENDJE.

A KÖZÉPKORI magyar műveltséget Szent Benedek rendjének tagjai alapozták meg.

Körükben talált legelőször támogatásra a szellemi munka, ők adtak legjobb szívvel
menedékhelyet a vallásos tudománynak és az egyházi irodalomnak. Nem tűzték ki
különös életcélul a tudomány és irodalom művelését, hivatásuk a keresztény hit és erkölcs
terjesztése volt, de vallásos eszményeik megvalósítása mellett gondot fordítottak a
szellem pallérozására is.
Milyen volt a szerzetesek élete, hogyan teltek napjaik? Ellenséges modern lelkek azt
képzelik, hogy a kolostorok lakóinak alig akadt valami dolguk, valójában pedig ez az élet
a mai ember mértékével mérve gyötrelmes volt vagy legalább is olyan mély
meggyőződést és szakadatlan lelkierőt kívánt, aminő csak hitbuzgó hívekben és állhatatos
jellemekben élhetett.
A szerzetesek éjfél után két órakor már mindnyájan talpon voltak, templomukba
siettek s ott egy füstölgő mécses félhomálya mellett megkezdték Isten imádását. Ezen a
vigilián zsoltárokat és himnuszokat énekeltek, latin szövegeket mondtak kórusban, azután
az egyik szerzetes fejezeteket olvasott a Szentírásból s a szöveghez hozzáfűzték a régi
szentatyák magyarázatait. Ez az első isteni szolgálat körülbelül másfél órahosszat tartott.
A vigilia után hajnalig meditáció, azaz elmélkedés volt. Hajnalban újból megkezdődött a
közös zsoltározás, imádkozás és szent olvasmány. Az isteni szolgálatnak erre a részére
körülbelül fél órát fordítottak. Reggel hat órától kezdve megindult a kolostori munka,
meg-megszakítva negyedórás ájtatoskodással. Imádkoztak reggel hat órakor, délelőtt
kilenckor, délben tizenkét órakor és délután háromkor. A késő délutáni órákban a félórás
vespera, azaz vecsernye következett zsoltárokkal, himnuszokkal, imádságokkal.
Naplemente után újból összejöttek, elmondták az esti imádságot, hallgatták a
lelkiolvasmányt, zsolozsmáztak. Este hét óra tájban aludni tértek, hogy éjfél után két
órakor újból megkezdjék Istennek napi nyolcszoros dicsőítését.
 A szerzetesi élet szabályait Nursiai Szent Benedek alkotta meg. Az apostoli lelkű olasz
férfiú az 528. évben alapította a Nápoly közelében fekvő Monte Cassinón az első igazi
kolostort s egy évvel később egybeállította a Szent Benedek-rend reguláit. Hetvenhárom
fejezete van ennek a korszakos szerzetesi szabályzatnak s szó kerül benne mindenről,
amit tudniok kell a kolostorok lakóinak: a szerzetesi alkotmányról, erényekről,
istentiszteletről, fegyelemről, anyagi ellátásról, házirendről, elöljárókról, társas életről,
kötelességekről.
A kolostor élén álló apát teljes hatalommal rendelkezik, engedélye nélkül még az
önként vállalt imádság és böjt sem ér semmit, mert esetleg dicsőségkeresés és hiúság
lehet az alapja. A kolostort az engedelmesség és a szeretet, az imádság és a munka tartja
össze. Bizonyos időben kézimunkával, bizonyos órákban ájtatoskodással kell
foglalkoznia mindenkinek. A kolostort lehetőleg úgy építik, hogy falain belül meglegyen
minden szükséges dolog, így a víz, malom, sütőhely, kert; a szerzeteseknek tehát nem kell
a kolostor falain kívül bolyonganiok, ha mesterségük után látnak. A kolostoron belül a
szerzetesek mindnyájan egyenlők egymás között. A Regula szerint: «akár szolga, akár
szabad, Krisztusban mindnyájan egyek vagyunk s egy Úr alatt vitézkedünk».
A szerzetesség a szegénység, tisztaság és engedelmesség iránytűjével az evangéliumi
eszményt iparkodott megvalósítani. Az apát választás útján nyerte el hivatalát, a kolostor
többi tisztségét ő töltötte be, a munkát ő osztotta fel. Ő állapította meg, ki dolgozzék a
konyhán, a műhelyekben, a szántóföldön. Ő büntette a vétkeseket, ő vetette ki a
kolostorból a javíthatatlant. Ő a családfő, övé minden hatalom, de a felelősség is az övé.
Isten házának sáfára az apát. Minden dologról igazságosan és belátással rendelkezik.
Különös figyelemmel van a gyöngékre és betegekre, munkájukat mérsékli, ápolásukról
gondoskodik. Szerzetestársai minden nehéz ügyükben hozzá fordulnak tanácsért és
vigasztalásért. Így hatja át öröm és béke az egész szerzetescsaládot, ekként válnak a
kolostorok a lelki béke és a nyugalom váraivá. Így lesz tiszteltté még a legnyersebb
középkori törzsek előtt is a rend jelszava: Ora et labora, imádkozzál és dolgozzál.
A bencéseknek nemcsak a vallásos szellem és az emberibb gondolkodás terjesztésében
van halhatatlan érdemük, hanem Európa gazdasági életének új alapokra való fektetésében
is. A lelki építésen kívül gazdasági kultúrát vittek mindenhova. Kolostoraik egyúttal
mezőgazdasági telepek is, igazi mintagazdaságok. A népvándorlás barbár törzsei tőlük
tanulták a földművelés okszerű módját. Új terményeket honosítottak meg,
gyümölcsösöket telepítettek, kertgazdaságokat csináltak. Montalembert szerint: «Amióta
csak fennáll a világ, az emberek egy osztálya sem szentelt a föld megművelésének
kitartóbb és eredményesebb munkát. Mindenütt, ahol ők megtelepedtek, Gibraltártól a
Botni-öbölig, Skótországtól a Duna torkolatáig ők voltak az elsők, akik megadták vagy
visszaadták a talaj termékenységét».
Nemcsak földművelők voltak, hanem iparosok is molnárok, pékek, kovácsok,
takácsok, szabók, vargák, könyvkötők, harangöntők, orgonakészítők, festők, szobrászok,
építészek. S amint mezőgazdasági újításaik elterjedtek minden országban, úgy tanulták el
tőlük a parasztemberek a kézművességet is.
A templombál, a kolostorból, a melléképületekből és a gazdasági környékből alakult ki
a bencés monostor. A tulajdonképeni monostor egyik oldalát a két tornyú templom
foglalta el, az épület másik három szárnyában voltak a hálószobák, az imaterem,
étkezőterem, konyha és egyéb helyiségek. A négyszögletes főépület köré kisebb házak
sorakoztak, így az iskolaház, a betegház, az idegenek szálláshelyei, a műhelyek és egyéb
helyiségek. Számos gazdasági épület is volt a monostor környékén, a magtárakat
gabonával töltötték meg, az istállókat és baromfi-udvarokat serényen gondozták. Nem
hiányzott a konyhakert és a gyógyfűveskert sem.
A szegényeket igazi krisztusi szellemben támogatták a bencések. Alamizsnálkodásaik
bőkezűsége nem ismert mértéket. Szeretettel gyógyították a betegeket is, kolostoraik az
orvostudomány legrégibb iskolái voltak. Szegénygondozásuk, betegápolásuk, kórházaik
nagymértékben enyhítették a középkori emberek szenvedéseit. Monostoraikban éjjeli
szállásra talált a vándor, minden érkező vendéget – ismerőst és ismeretlent –
szolgálatrakész alázatossággal fogadtak. A félvad bárdolatlanság évszázadaiban ezekből
az emberszerető telepekből áradt az elme és a jóság fénye.
Olyan helyeken természetesen, ahol az uralkodók és főrangúak gazdag adományokkal
halmozták el a kolostorokat, a testi munkák terhe kevesebb lett, csak az isteni
szolgálathoz ragaszkodtak változatlanul. Ahol a szerzetesek jobbágyokat kaptak, ott
inkább csak a munkát vezették. Felügyeletük mellett a parasztok szántottak, vetettek,
arattak, irtották az erdőket, szárították a mocsarakat, gondozták az állatokat. Az egyszerű
nép boldog volt, hogy a bencések szolgája lehetett s nem kellett remegnie a szilaj világi
földesurak keserves jobbágyszolgálatától. A szelíd szerzetesek védőszárnyai alatt a
szegény emberek sem éltek állati életet, hanem megvolt a mindennapi kenyerük s nem
bántalmazták őket igazságtalanul.
Attól az időtől kezdve, hogy Nursiai Szent Benedek megalapította világtörténeti
jelentőségű szerzetesrendjét, hatszáz esztendőn keresztül – a XII. századi új
szerzetesrendek megalakulásáig – a szentbenedekrendiek irányították az emberiség lelki
fejlődését. A VI. századtól számítva több mint félezer esztendőn át Szent Benedek fiai
közül kerültek ki a keresztény világ legkitűnőbb tudósai, írói, szónokai. A VI. században
Cassiodorus délitáliai kolostora élesztette fel az érdeklődést a népvándorlás viharaitól
elsöpört ókori művelődés maradványai iránt; a keleti gót királynak ez a nevezetes
kancellárja, később a Szent Benedek-rend egyik büszkesége, ösztönözte a szerzeteseket
az antik remekírók munkáinak felkutatására és lemásolására. Ugyanebben a században
egy másik bencés lángelme, Nagy Szent Gergely pápa, bölcseségével évszázadokra
megvetette az egyház továbbépülésének alapját, hittudományi munkásságával a latin
kereszténység négy legnagyobb egyháztanítójának egyike lett s korszakalkotó volt
működése az egyházi énekben is. A pogány germánokat térítő bencés hithirdetők közül
került ki Szent Ágoston, Anglia apostola, majd Szent Bonifác, Németország apostola.
Halhatatlan nevek az emberi művelődés történetében: Beda Venerabilis Angolországban,
Paulus Diaconus Itáliában, Alcuinus Franciaországban, Rhabanus Maurus
Németországban. A korai középkor borzalmasságát a bencések erkölcsi ereje és szellemi
fénye tette elviselhetővé. Közéjük menekült minden vérző lélek, náluk talált megnyugvást
minden nemes hajlam. Tizenhárom évszázados fennállása idején huszonnégy pápával,
ezerhatszáz érsekkel, négyezer püspökkel és tizenötezerhétszáz íróval dicsekedhetett a
rend. (1829.) Magyarországon a középkor végén hetven bencés apátság virágzott; nem
tudták végképen megsemmisíteni a bencéseket a reformáció és a török világ viharai sem;
hiába záratta be kolostoraikat II. József császár, a rend újból helyreállott s a középiskolai
nevelés terén folytatta munkásságát.
Irodalom. – Rupp Jakab: Magyarország helyrajzi története, főtekintettel az egyházi
intézetekre. Három kötet. Pest, 1870–1876. – Erdélyi László és Sörös Pongrác
szerkesztésében: A pannonhalmi Szent Benedek-rend története. Tizenkét kötet. Budapest,
1902–1916. – Horváth Ádám: Szent Benedek élete és rendjének története
Magyarországon. Pannonhalma, 1915. – Erdélyi László: Magyar művelődéstörténet. Két
kötet. Kolozsvár, 1915–1919. – Balanyi György: A szerzetesség története. Budapest,
1923. – Strommer Viktorin és Kühár Flóris szerkesztésében: Szent Benedek-emlékkönyv.
Pannonhalma, 1929.

EGYHÁZI BESZÉDEK.

SZENT ISTVÁN uralkodásának elején még tolmács segítségével szóltak a nyugatról

ideérkező keresztény hittérítők a magyar néphez, de csakhamar magyar nyelven is
felhangzott a népet jobb útra térítő prédikáció. Ebben az időben nemcsak serdülő ifjak
mentek papnak, hanem felnőtt emberek is lelkesedéssel vállalkoztak az egyház
szolgálatára. Az ilyenek kiképzése gyakorlati úton történt, nem is került sok időbe, mert a
hittudományi iskolázottságot a vallás átérzése, némi hittani tudás és a fontosabb
szertartásokban való jártasság pótolta. Emberöltők mulva is előfordult, hogy még a
kanonokok sem tudtak írni, a latin nyelvben meg épen járatlanok voltak.
Ha a magyar földön elhangzott XI. századi egyházi beszédek tartalmáról nincsen is
közelebbi tudásunk, a külföldi hittérítő szónoklatok nyomán eléggé tájékozódhatunk
formájukról és gondolatmenetükről. A katolikus egyház rendkívül ragaszkodott a
hagyományokhoz, a latin egyházirodalmi anyagot továbbadta nemzetről-nemzetre,
Portugáliától Lengyelországig és Svédországtól Sziciliáig ugyanazok a tankönyvek,
hittudományi iratok és vallásos kódexek jártak kézről-kézre. A pogány népek között járó
igehirdetőknek is megvoltak a maguk beszédmintái s ezeket átvették az újonnan
megkeresztelt nép papjai is. A németek apostola, Szent Bonifác érsek, a VIII. században
így beszélt hallgatóságához: Véssétek jól az eszetekbe, testvéreim, hogy a kereszténység
felvételével ellentmondtatok az ördögnek és összes cselekedeteinek. Mik az ördög
cselekedetei? A bálványimádás, kevélység, irigység, gyilkosság, rágalmazás, hazugság,
esküszegés, gyűlölködés, paráználkodás, házasságtörés, lopás, rablás, hamis tanuság,
falánkság, iszákosság, veszekedés, harag, bájital használata, ördögidézés, jósolás,
engedetlenség. Ezek az ördög cselekedetei, ezeknek mondtatok ellent a keresztségben. És
mit fogadtatok Istennek? Fogadtátok azt, hogy hisztek a Szentháromságban, az Atyában,
a Fiúban, a Szentlélekben. Szeretnetek kell az egy igaz Istent és szeretnetek kell
felebarátaitokat. Tanítsátok gyermekeiteket és szolgáitokat Isten félelmére. Legyetek
türelmesek, könyörületesek, jószívűek. Üljétek meg a vasárnapot, menjetek templomba,
ott imádkozzatok és ne fecsegjetek. Békítsétek ki a civakodókat, adjatok alamizsnát a
szegényeknek, legyetek vendégszeretők az idegenek iránt, látogassátok meg a betegeket,
gondoskodjatok az özvegyekről és az árvákról. Amit nem akartok magatoknak, ti se
tegyétek másnak. Az úr legyen igazságos szolgáival szemben, a szolga engedelmeskedjék
urának. Gyermekeiteket tanítsátok meg imádságaitokra. Tartsátok meg a böjtöket.
Higyjetek a jövő életben, amikor a jók az örök boldogságra, a rosszak az örök tűzre
választatnak.
Szent István király személyesen irányította a hittérítés munkáját. Az egyházmegyék
különböző pontjain összegyüjtötték a népet, megjelentek az igehirdetők, megmagyarázták
a hit legfontosabb igazságait, tanítottak, prédikáltak s az önként jelentkezőket
megkeresztelték. A király, a püspök vagy az apát tudakozódott a nép ügyes-bajos
dolgairól, az egybegyűlteket atyai szóval buzdították a vallás parancsolatainak
megtartására. A tolmácsok a latinul beszélő egyházi szónokok beszédeit magyarul
ismételték a nép előtt s végül a püspök vagy az apát Isten szabad ege alatt bemutatta a
szentmiseáldozatot az egybegyűlt sokaság előtt.
A nagyobb lakott helyeken, így különösen a püspöki székvárosokban, már tágas
templomok várták a híveket. SZENT GELLÉRT életének története világosságot vet arra,
hogyan ment végbe az egyházi szónoklat.
Szent Gellért misét mondott a templomban, azután a szószékre lépett és prédikálni
kezdett. A szószékkel szemben felállítottak egy másik szószéket a magyar pap számára.
Szent Gellért latinul beszélt hallgatóságához s a másik szószéken álló magyar pap a nép
nyelvén ismételte a püspök beszédének részleteit. A hallgatóság csak a magyar beszédet
értette s miközben a püspök latinul beszélt, addig a nép a magyarul tolmácsolt igéken
elmélkedett. Ilyenmódon folytonos megszakításokkal ment előbbre a beszéd, igazi
lelkesedést és elragadtatást bajos volt vele kelteni, inkább nyugodt oktatásokat hallott a
sokaság. Mégis tetszett az ilyen egyházi szónoklat is. A világi papok és a szerzetesek, az
urak és az egyszerűbb emberek, a férfiak és a nők egyformán épültek a jó szívből jövő
tanításon.
Szent Gellért legendája szerint a püspök olyan szépen beszélt, hogy hallgatói
mindnyájan csodálkoztak rajta s megvigasztalódtak szavain. Mikor a püspök egy
alkalommal egyházmegyéjében prédikált s beszédének elmondása után szószékéről lejött,
egész sereg ifjú kérte őt arra, hogy vegye fel mindnyájukat az egyházi rendbe. Ez meg is
történt. Az ifjak olyan buzgón tanultak, hogy a szent püspök nemsokára mind a harmincat
pappá szentelte.
Talán mégis DEZSŐ kalocsai érseknek volt a legnagyobb szónoki sikere ebben a
században. Mikor Salamon király és a hercegek között befejeződött a testvérharc s a
törvényes király koronáját vesztette, Géza, az új király, az 1076. évben Szekszárdon
ünnepelte a szeretet és béke ünnepét, a karácsonyt. A király kívánságára Dezső kalocsai
érsek mondotta az ünnepélyes nagymisét, azután az érsek a szószékre lépett s
magyarnyelvű prédikációját ezzel a jeligével kezdte: Békesség a földön a jóakaratú
embereknek. Az igazságosan érző főpap olyan szívrehatóan beszélt, hogy Géza egészen
összetört lelkében s megparancsolta, hogy a püspökökön és az apátokon kívül mindenki
távozzék a templomból. «Akkor a király – írja Márk krónikája – zokogva leborult s az
érseknek és a többi egyházi személyeknek megvallotta, hogy vétkezett, mert a
törvényesen megkoronázott király országát elfoglalta s megígéré, hogy visszaadja
Salamonnak az országot békében.» A püspökök örvendezve adtak hálát Istennek, mert
látták, hogy a királyt a Szentlélek kegyelme felvilágosította és megtérítette.
A néphez magyarul szóló papok közül – Szent Gellért legendája nyomán – többeket
név szerint ismerünk. Mikor Szent István király felhívására Szent Gellért elindult
püspökségének székhelyére, Csanádra, tizenkét bencésszerzetest vitt magával:
Pannonhalmáról négyet: Fülöpöt, Henriket, Lénárdot és Consciust; Bakonybélből kettőt:
Ulrikot és Valtert; Pécsváradról kettőt: Anzelmot és Istvánt; Zalavárról kettőt: Albertet és
Konrádot; Zobor-hegyről kettőt: Krátót és Taszilót. Ezek közül nyolcan magyar nyelven
prédikáltak a csanádi egyházmegyében s magyarul gyöngébben tudó társaikkal együtt ők
lettek a csanádi püspökség első főesperesei. Nevük idegensége nem jelent külföldi
származást. A pogány neveket viselő magyar ifjakat a kalendárium szentjeinek sorrendje
szerint a legváltozatosabb idegen nevekre keresztelték.
 Irodalom. – Batthyány Ignác: Sancti Gerardi episcopi Chanadiensis scripta et acta.
Gyulafehérvár, 1790. – Toldy Ferenc Marci chronica de gestis Hungarorum. Pest, 1867. –
Karácsonyi János: Szent Gellért csanádi püspök élete és művei. Budapest, 1887. Pauler
Gyula: A magyar nemzet története az árpádházi királyok alatt. Két kötet. Budapest, 1893.
– Mihalovics Ede: A katolikus prédikáció története Magyarországon. Két kötet. Budapest,
1900–1901. – Kudora János: A magyar katolikus egyházi beszéd irodalmának ezeréves
története. Budapest, 1902. – Erdélyi László szerkesztésében: A pannonhalmi Szent
Benedek-rend története. I. köt. Budapest, 1902. – Rézbányay József: Az egyházi
szónoklat egyetemes története. Három kötet. Esztergom és Pécs, 1904–1908. – Békefi
Remig: A népoktatás története Magyarországon 1540-ig. Budapest, 1906. – U. az: A
káptalani iskolák története Magyarországon 1540-ig. Budapest, 1910.

SZÓRVÁNY-NYELVEMLÉKEK.

A RÉGI magyar nyelvemlékek nyelvtudományi értéke igen nagy. Nélkülük nem

ismernők biztossággal a mai magyar nyelv szavainak és szólásainak eredetét és
fejlődését. A mai magyar nyelvnek a rokon nyelvekkel való egybevetését a nyelvemlékek
segítik elő, mivel szövegük közelebb áll az egymástól elszakadt nyelvek közös
ősalakjaihoz. A fontosabb nyelvemlékek ismerete nélkülözhetetlen bevezetője az
irodalomtörténetnek, sőt a középkorra nézve maga az irodalomtörténet.
A paleografus kibetűzi a nyelvemlékeket, a nyelvtudós megmagyarázza a szöveg
szavait és kifejezéseit. Eszerint a megbízható nyelvtudományi búvárlatnak
nélkülözhetetlen előfeltétele a gondos paleografiai munka. Más az egykor leírt szavakat
betű szerint pontosan közölni és más azoknak korhű l;icjtését megállapítani.
A nyelvtudós munkája igen nehéz, mert a régi magyar nyelvemlékek írói fölötte
szeszélyes helyesírással éltek. Mivel a latin ábécé betűi nem voltak elégségesek a
hangokban gazdagabb magyar beszéd pontos lejegyzésére, a kódexírók különféle jelekkel
és sajátságos betűkombinálásokkal iparkodtak a magyar hangok kiejtését megjelölni.
Ugyanazzal a betűvel gyakran több hangot is jelöltek, viszont egyazon hang
megjelölésére többféle betűt alkalmaztak. Sok esetben ezért nem állapítható meg teljes
biztossággal az egykorú pontos kiejtés.
Az árpádkori magyarság a katolikus vallással együtt a latinbetűs írást is elfogadta
hittérítőitől, bár az új betűsor a magyar nyelv egyes hangjainak kifejezésére határozottan
alkalmatlan volt. A latinbetűs írást a salzburg-passaui német papságtól és a dunántúli
szlovénségtől tanulták a magyarok. A német-szlovén alaphoz csak később járult az olasz
hatás.
A finn-ugor nyelvek közül a magyar nyelvnek vannak legrégibb nyelvemlékei.
Ideszámíthatók mindenekelőtt azok az árpádkori nyelvtöredékek – az úgynevezett
szórvány-nyelvemlékek – melyek a magyarországi XI–XIII. századi latin szövegekben
találhatók. A magyar királyuk által kiadott árpádkori oklevelekben számos magyar
tulajdonnév és köznév fordul elő s ezekben igen sok magyar szónak legrégibb alakja és
jelentése – van megőrizve. A magyar szavak a latin szövegen belül mint személyek,
helyek, utak, vizek, fák, eszközök nevei kerülnek elő s vagy mindennemű magyarázat
nélkül állnak vagy latin fordításukkal együtt.
Irodalom. – Toldy Ferenc: A magyar nemzeti irodalom törtenete. Ó- és középkor. Pest,
1851. (A koráig ismert összes középkori magyar nyelvemlékek ismertetése. Két kötetes 3.
javított kiadása Pest, 1862.) – Jersey János: Magyar nyelvkincsek Árpádék korszakából.
Két kötet. Pest, 1854. (Az árpádkori oklevelek magyar szókincsének egybeállítása és
magyarázata.) – Volf György: Kiktől tanult a magyar írni, olvasni? Budapest, 1885. (A
magyarokat velencei olasz papok tanították a keresztény vallásra és a latinbetüs írásra.) –
Zolnai Gyula: Nyelvemlékeink a könyvnyomtatás koráig. Budapest, 1894. (Valamennyi
1533 előtti nyelvemlék egybeállítása, leírása és magyarázata szemelvények és
hasonmások kíséretében.) – Szamota István és Zolnai Gyula: Magyar oklevélszótár.
Budapest, 1902–1904. (A régi oklevelekben előforduló magyar szók gyüjteménye.) –
Melich János Szláv jövevényszavaink. Nyelvtudományi Közlemények. 1902–1904. évf.
(A magyarság délszláv római katolikus népnek, még pedig a dunántúli szlovéneknek
köszönheti nemcsak keresztény vallását, hanem latinbetüs írását is.) – Zolnai Gyula:
Nyelvemlékeink a könyvnyomtatás koráig. Magyar Nyelv. 1905. évf. (A nyelvemlékek
száma 1533-ig: 143.) – Simonyi Zsigmond: A magyar nyelv. 2. kiad. Budapest, 1905.
(Az eddigi irodalom egybeállítása.) – Szily Kálmán: Régi nyelvemlékeink. Magyar
Nyelv. 1914. évf. (Az újabban felkutatott szövegmaradványok számbavétele.) –
Jakubovich Emil: Adalékok nyelvemlékeink sorozatához. Magyar Nyelv. 1919–1920.
évf. (A nyelvemlék-kiadásokból kijelöli a gyanús keltezésű, hibásan közölt vagy kivetni
való szövegeket s közöl néhány újat: eredmény 168 magyarnyelvű írott könyv és kisebb
szövegmaradvány az 1533. évig.) – Pais Dezső: Szórvány-nyelvemlék, szöveg-
nyelvemlék. Magyar Nyelv. 1928. évf. (A nyelvtöredékek és az összefüggő szövegű
írásos maradványok értelmezése.) – Kniezsa István: A magyar helyesírás a tatárjárásig.
U. o. 1928–1929. évf. (A nyelvi anyag felhasználása 1241-ig.) – Jakubovich Emil és Pais
Dezső: Ómagyar olvasókönyv. Pécs, 1929. (Középkori magyar és latin szövegek értékes
gyüjteménye a XV. századig.)

A TIHANYI ALAPÍTÓLEVÉL.

SZENT ISTVÁN király halála után tizenhét esztendővel I. Endre magyar király bencés
apátságot alapított Tihanyban. A Balaton partjának ezt a kies pontját már a kelták is
lakóhelyül használták, később a rómaiak telepedtek meg környékén, birodalmuk bukása
után a húnoké, a gótoké, a longobardoké, a szláv oké, végül az avaroké lett a vidék; nem
volt lakatlan ez a hely a magyarok honfoglalásának idejében sem. I. Endre király a maga
keresztény lelkének üdvösségére 1055-ben, a magyar királyság fennállásának
ötvennegyedik évében, építette a templomot és a kolostort. Védőszentjéül Szűz Máriát és
Szent Anianust – magyarul Szent Ányost – azt a jámboréletű galliai püspököt választotta,
aki Attila korában megmentette Orleans városát a hún király pusztító haragjától. A király
Tihanyba akart temetkezni, ezért emelt hatalmához méltó sírt magának. Mint annyi más
nagyhatalmú külföldi kortársa, templomot és kolostort alapított Isten szolgálatára, hogy
halála után hamvai körül beláthatatlan időkig imádkozzanak Szent Benedek fiai.
A tihanyi apátság 1055. évi alapítólevele nemcsak azért nevezetes írásos emlék, mert
időrendben legelső a magyar szókat őrző latin oklevelek közül, hanem mint
művelődéstörténeti forrás is nagybecsű. I. Endre király nagy földbirtokokat ajándékozott
a tihanyi szentbenedekrendi szerzeteseknek. Hatóságuk alá sok szolgacsaládot rendelt. Az
apátság földjeit hatvan házhely lakossága művelte, szőlleit húsz vincellér kapálta; a
ménesre, gulyára, juhokra és sertésekre öt csikós, három gulyás, három juhász és két
kanász vigyázott; azonkívül húsz lovas legény, tíz halász, két méhész, két szakács, két
varga, két ács, két kádár, két molnár, egy ötvös, egy timár, egy faragó ember, egy mosó
ember és tíz cselédleány állott a kolostor szolgálatában.
Feltárul előttünk egy XI. századi apátság és kolostor egész vagyoni állapota és
gazdasági élete. András, Isten kegyelméből a pannoniaiak királya, a maga, felesége, fiai,
leányai és rokonai mennyei boldogságáért sok értékes ajándékkal veti meg a tihanyi
bencés szerzetesek javadalmainak alapját. Nekik adja a Balaton által övezett Tihany-
félszigetet és a szembenfekvő somogyi partokat a mai Siófoktól kezdve Balatonföldvárig;
nekik adja a Balaton-környék és Somogy megye több más lakott és lakatlan helyét,
továbbá Fejér megye és Tolna megye néhány községét és pusztáját. A kolostor személyes
szolgálatára rendelt családok között földművelők, állattenyésztők, halászok, iparosok és
cselédek vegyesen voltak. Nem került pénzbe semmi, mindent a kolostor szolganépe
termelt s a nyersterményeket fel is dolgozta. Még a fonást, szövést, varrást, mosást is
elvégezték. «Mindezeket – mondja az oklevél záradékában a király – szabad
ajándékozással adtuk az előlmondott monostornak. S nehogy valaki a következő idők
folyamán bármit ezekből megkárosítani vagy visszavonni merészeljen, ezt fenyegetőleg
eltiltjuk. Ha pedig valaki rossz tanáccsal félrevezetve, ezen rendelet áthágója találna
lenni, Istentől kiközösítve örök büntetéssel sujtassék s tizenkét font arany fizetésére
kényszeríttessék. És hogy ez a leírás érvényes és sértetlen maradjon, pecsétünk
rányomásával jelöltük meg s átadtuk híveinknek megerősítésre.»
A tihanyi alapítólevelet I. Endre király jegyzője, MIKLÓS püspök fogalmazta. Miklós
püspök a magyar királyi udvar bizalmas embere volt s résztvett az országos ügyek
intézésében. Mikor III. Henrik német császár 1051-ben megtámadta I. Endre királyt s a
magyarok elfogták a német Gebhardt püspöknek a császárhoz írt bizalmas sorait, a latin
levél tartalmát Miklós püspök magyarázta meg I. Endrének és vezéreinek. Ennek kapcsán
a magyarok hatalmas vereséget mértek a németekre.
Miklós püspök nem tudott egészen jól latinul s azért az olyan helyeken, ahol a magyar
szavak lefordítása nehéznek látszott, meghagyta a magyar szavakat az oklevél latin
szövegében, sőt itt-ott, amikor tudta is a megfelelő latin szót, jobbnak látta az eredeti
magyar szó alkalmazását. Birtokokról, helyekről, határokról volt szó: vigyáznia kellett,
hogy a mindenkitől ismert népies elnevezéseket a világosság és biztosság kedvéért
megtartsa. Latin szövegében ilyenmódon ötvennyolc magyar szó, továbbá kilenc magyar
képző és rag van. Itt olvassuk legelőször az árok, bálvány, bokor, disznó, fa, fehér, fekete,
had, halom, három, hegy, homok, kerék, kert, kút, leány, lovász, lyuk, megye, mező,
nagy, ravasz, sár, széna, sziget, tó, út, vár, vásár szavakat. A képzők és ragok közül több
olyan található itt, amelyek ezzel egyező régies alakban másutt nem mutatkoznak. A
szöveg egyik mondatában egész kerek magyar mondás van: a «Fehérvárra menő hadi
útra»; vagy Miklós püspök helyesírásával: a «Feheruuaru-rea meneh hodu-utu-rea». (Az
egész mondat «Adhuc autem est locus Mortis dictus, cuius incipit terminus a Sarfeu-eri-
itu-rea, hinc Ohut-cuta-rea, inde ad Holmodi-rea, postea Gnir-uuege-holmodia-rea et
exinde Morus-uuasara-kuta-rea ac postea Nogu-azah-fehe-rea, inde ad Castelic et
Feheruuaru-rea meneh hodu-utu-rea, post hec Petre-zenaia-hel-rea.»)
A tihanyi kolostor felszentelése nagy ünnepséggel ment végbe. Ott volt a király,
megjelentek udvari emberei messze földről egybesereglettek a világi papok, a bencés
szerzetesek és a keresztény vallásban erősebb meggyőződésű nemes urak. Lóháton,
szekereken törekedett mindenki a tihanyi templom és kolostor felé: itt az egybegyűltek
előtt ünnepélyesen felolvasták az alapítólevél szövegét. A főpapok és urak aláírták az
oklevelet; azok, akik nem tudtak írni, keresztet húztak nevük elé. Ilyenmódon a
következő tanuk nevei maradtak fenn: Benedek érsek, Mór püspök, Kelemen püspök,
Miklós püspök, Lázár apát; Száka nádor; Gilkó, Vojtek, Ludvig, Ernye, Vid, Márton,
Éliás, András, Fancsel comesek azaz ispánok; végül Nána, Kopány, Precsa, Cselő papok
és nemesek. Az aláírók sorában említett Lázár volt az első tihanyi apát: bizonyára kiváló
benediktinus szerzetes, azért tette őt apáttá ura és királya.
I. Endre király hatalmas adománya után a tihanyi apátság nemzedékről-nemzedékre
nőtt. A megmunkálatlan területeket mívelés alá szorították, az állatállomány gyorsan
szaporodott, a szolganép száma egyre emelkedett. Új adományozók számos földdel,
házzal, parasztnéppel és ajándékkal növelték a kolostor vagyonát. A kolostor kegyelete
mély hatást tett messze környék népérc. A szerzetesek buzgón ápolták a király emlékét,
sírja fölött a templomban énekeket zengedeztek, lelke üdvösségéért napról-napra
imádkoztak. Utóbb a szerencsétlen véget ért uralkodó fia, Dávid herceg, újabb
adományokkal gyarapította a kolostor fekvőségeit és jövedelmeit. Ez Szent László király
uralkodása idején, 1090 táján, történt. A veszprémi, somogyi és zalai nemes családok
sorában is számos áhítatos jótevő akadt. A nemesurak a maguk és rokonaik vétkeinek
bocsánatáért, az özvegyek férjeik üdvösségéért, mások szüleik emlékéért adtak birtokokat
az apátságnak.
Kiadások. – A Tihanyi Alapítólevelet a Szent Benedek-rend pannonhalmi levéltára
őrzi. – Szövegét először Fejér György adta ki Codex diplomaticus Hungariae. I. köt.
Buda, 1829. – Hasonmása Erdélyi László munkájában: A tihanyi apátság kritikus
oklevelei. Budapest, 1906. – Újból Erdélyi László a tihanyi apátság történetében: A
pannonhalmi Szent Benedek-rend története. X. köt. Budapest, 1908. – Továbbá
Jakubovich Emil és Pais Dezső könyvében: Ómagyar olvasókönyv. Pécs, 1929.
Irodalom. – Szamota István: A tihanyi apátság 1055-i alapító oklevele mint a magyar
nyelv legrégibb hiteles és egykorú emléke. Nyelvtudományi Közlemények. 1895. évf. –
Erdélyi László: A tihanyi apátság kritikus oklevelei. Budapest, 1906. – U. az: A tihanyi
apátság története. A pannonhalmi Szent Benedek-rend története. X. köt. Budapest, 1908.
– Jakubovich Emil: A tihanyi alapítólevél olvasásához. Magyar Nyelv. 1923–1924. évf. –
U. az: Adalékok legrégibb nyelvemlékes okleveleink és krónikáink íróinak személyéhez.
U. o. 1924. évf. – Jakubovich Emil és Pais Dezső: Ómagyar olvasókönyv. Pécs, 1929.

A NÉPKÖLTÉSZET.

A XI. SZÁZADI népköltészetre vonatkozólag néhány figyelmet érdemlő adat maradt

fenn középkori latin szövegeinkben. A Gellért-legenda szerint Szent Gellért püspök
érdeklődéssel hallgatta egy szegény magyar cselédleány egyszerű dalát. A későbbi latin
krónikák arról tudósítanak, hogy Szent István halála után gyászdalok hangzottak fel az
egész országban. Ugyancsak ezekből a latin krónikákból tudjuk, hogy a pogány lázadások
vezetői I. Béla király idejében istentelen versekkel bujtogatták a népet a kereszténység
ellen.
Ez adatok közül a Szent Gellértről szóló nagyobb latin legenda szövegében megőrzött
Symphonia Ungarorum-anekdota foglalkoztatta behatóan a tudományos érdeklődést. A
legenda elmondja, hogy Szent Gellért püspök valakinek védelmében a királyhoz sietett s
útközben Valter nevű papjával együtt megszállt egy tanyán. Éjféltájban malomzörgést
hallott, a kézimalmot egy nő hajtotta s munkája mellett énekelt. A püspök elcsodálkozott
és így szólt Valterhez: «Valter, hallod-e a magyarok zenekarát (symphoniam
Ungarorum), miképen hangzik?» S mind a ketten nevetni kezdtek. Az ének hangosabb
lett, a püspök mosolyogva mondta: «Valter, magyarázd meg nekem, hogy ebben a
zenében miféle ének ez?» Mire Valter így felelt: «Nem más ez csak nóta. Az éneklő nő
szállásadó gazdánk cselédje, aki urának gabonáját őrli». Beszélgetni kezdtek a leány
munkájáról s a püspök végül így szólt: «Boldog leány az, aki más ember hatalma alatt
szolgál s mégis ilyen kedvesen és zúgolódás nélkül teljesíti kötelességét». A dolgos
szolgálót később meg is jutalmazta.
A kis történet megvan a kisebbik Gellért-legendában is, de kivonatosan s némiképen
más erkölcsi tanulsággal. Az énekről szóló latin szövegrészt sokan magyarázták s a
symphoniá-nak többféle értelmezését adták. A latin szó itt zenekart vagy hangversenyt
jelent s a két idegen anyanvelvű pap azért nevetett a magyar dalon, mert mulatságos
hangzavarnak fogták fel a szolgálóleány nótázását és a gabonaőrlés nyikorgását. Barbár
ének volt ez az ő szemükben, nem édes dallam.
A mondaköltésből egykorú szövegek nem maradtak korunkra, de azért tartalmukról
van némi tájékozódásunk. A királyokról szóló mondákat, az irodalomtörténetírók tanítása
szerint, a magyarországi középkori krónikák őrizték meg számunkra latin prózai
kivonatban. Egyéb érv azonban nincs a királymondák virágzása mellett, mint egyes
irodalomtörténetíróknak a középkori latin krónikás szövegek szépségére alapított hite.
Irodalomtörténetíróink a formás históriai elbeszélések mögött a népies költői alakítás
erejét sejtik, hihetőnek vélvén, hogy az ügyesen elmondott események nem egyebek az
árpádkori magyar népmondák latin fordításainál. De ez a vélekedés még nem tudományos
bizonyíték. A magyarországi latin krónikáknak a külföldi történelmi kútfőkkel való
egybevetése kapcsán kiderül, hogy a mondáknak tartott krónikás elbeszélések jó része
valóban megtörtént eseményeket őrzött meg az utókor számára.
Mondaköltészet mindenesetre volt a XI. században s ez az immár keresztényszellemű
népies költészet főként Szent Lászlóval és rokoni körével foglalkozott. Krónikáink
elmondják, hogy Szent István király üldözött unokaöccsei – Endre, Béla és Levente –
hogyan bujdosnak el a magyar hazából Lengyelország felé. Béla a lengyel udvarban nagy
becsületet szerez a magyar névnek, mert leteríti párbajban a pogány pomerán vezért.
Itthon testvére, Endre király, teszi próbára férfiasságát és őszinteségét azzal, hogy
választani engedi a korona és a kard között, mert tudni akarja, vajjon a királyságra tör-e
vagy megelégszik a vezérséggel. Fiai közül László tűnik ki, a szentéletű hós. Nemzete
bámulva tekint reá és tetteiről csodákat regél. László megsemmisíti a kúnok hadát és
megöli a leányrabló kún vitézt. Mellére egy hófehér hölgymenyét rejtezik, hogy
seregének szerencséjét megjelentse. Megjelenik előtte a szarvain lobogó szövétneket
hordozó csodaszarvas. A tordai szirt tátongó réssé szakad lova mögött, hogy pogány
üldözőit visszarettentse. Imájára kövecsekké válik a megfutamodott ellenség pénze.
Bárdja vizet fakaszt a sziklából, könyörgése bölénycsordát varázsol elő a pusztából.
Nyílvesszeje megleli a döghalált távoztató füvet. Kardos angyalok jelennek meg fejénél.
A kocsi magától megindul holttestével. Halála után csoda-csodára kél sírja fölött.
Az árpádkori mondáknak Szent László a legmagasztaltabb hőse, róla mondott legtöbb
történetet a magyarság, de kívüle másokról is regéltek. Költői benyomást kelt Salamon és
a hercegek viszályának elbeszélése a Bécsi Képes Krónikában. Salamon a cserhalmi
ütközetben és Nándorfehérvár alatt még együtt harcol Gézával és Lászlóval az ellenség
ellen, de később szenvedélyes harc tör ki közöttük. Meseszerű elemek húzódnak a
valóban megtörtént események szálai közé; nem csoda, ha ezek a költői részletek
megragadták a későbbi magyar epikusok és drámaírók érdeklődését.
A krónikák szövegein kívül a magyarországi szentekről szóló latin legendák egyes
részletei is erősen mondai színezetűek. Különösen magára vonja a figyelmet egy
idegenből átültetett epizód, Csanád vitéz története: a levágott fej és az eldugott nyelv
históriájának világirodalmi elterjedtségű mondája. Ezt az epizódot Szent Gellért nagyobb
latin legendája őrizte meg számunkra. A monda hőse, Csanád vezér, megöli a Szent
István király ellen fellázadt Achtum pogány vezért; az álnok Gyula vitéz azt állítja Szent
István előtt, hogy ő Achtum megölője s győzelmét a pogány vezér levágott fejének
mutatásával igazolja; végül kiderül az igazság, mert Csanád az Achtum fejéből
megelőzőleg titokban kimetszett nyelvvel bizonyítja be, hogy ő az igazi győztes.
Mivel a középkori dalok és mondák szövegei mind elkallódtak, felmerül a kérdés,
vajjon az akkori népköltési daraboknak nincsenek-e némi maradványai a magyar nép
ajkán? Nem találhatók-e egyes elzártabb vidékeken olyan apró törmelékek, amelyek
visszavezetik a kutatót a középkor századaiba? A legtöbb nép szívósan ragaszkodik az
elődeitől örökölt hagyományokhoz s ez a sokszor észlelt hagyományőrzés tetszetőssé
teszi azt a föltevést, hogy itt-ott talán még ma is lappanghatnak olyan népies költői
darabok, amelyek a homályba burkolt mult felé világító sugarakat bocsátanak. A modern
népköltési gyüjtemények összeállítói szívesen is bizonyítgatták egyes költemények régi
eredetét. Csakhogy a puszta feltevés nem fogadható el tudományos bizonyíték gyanánt. A
lelkes népköltészeti kutatás esetleg felteheti egyes költeményekről, melyeket a legújabb
korban jegyeztek le a magyar nép ajkáról, hogy ezek a költemények a régibb századokból
jutottak át korunkra, de az irodalomtörténeti mérlegelés csak ritkán igazolja az ilyen
feltevéseket.
A királymondák dolgában Toldy Ferenc és követői úgy vélekedtek, hogy a
magyarországi középkori latinnyelvű krónikák elbeszélései részben az árpádkori magyar
énekmondók énekein alapulnak. A krónikaíró-szerzetesek felhasználták az énekmondók
szerzéseit s így kerültek a hazai krónikák lapjaira a magyar nép árpádkori mondái latin
kivonatban. Toldy Ferenc a Turóczi-féle krónika következő részeit jelölte meg a
királymondakör nevezetesebb tagjai gyanánt 1. István király halála. 2. Béla herceg
párviadala a pomerániai herceggel. 3. Endre és Béla Várkonyban. 4. A cserhalmi ütközet.
5. Salamon király háborúi, viszontagságai és vége. 6. László és Charitas. 7. Kálmán és
Álmos. 8. Vak Béla és Borics. (Ezek közül a Salamon-mondát egy kikerekített népeposz
prózai kivonatának mondja: A magyar nemzeti irodalom története. I. köt. 3. kiad. Pest,
1872.) – Sebestyén Gyula kiemelte a Gellért-legendában olvasható Csanád-mondát, mint
a honfoglaláskori költészetnek egyik keletről hozott kincsét (Képes magyar
irodalomtörténet. I. köt. 3. kiad. Budapest, 1906.), míg ezzel szemben Heller Bernát a
hasonló elbeszélések egész sorozatát állította egybe a keleti és nyugati mesekincsből. (A
Csanád-monda főeleme. Ethnographia. 1916. évf.) – Hasonló módon ki lehetne még
válogatni számos más szép történeti elbeszélést a krónikák lapjairól. Négyesy László
felhívta a figyelmet a Salamon-monda költői szépségeire; a Bécsi Képes Krónikának ez a
részlete olyan, mintha valami művészi szerkezetű, magyarnyelvű epikai alkotásnak
visszhangja lenne. (Árpádkori kompozíció. Budapesti Szemle. 1913. évf.)
A magyar népköltés eddig feljegyzett termékei közül leginkább a regös-énekek
látszanak középkori eredetűeknek. Sebestyén Gyula kikutatta, hogy bizonyos vidékeken a
magyar népnek még ma is akadnak alkalmi regösei, azaz énekmondói, akik a téli
ünnepeken sajátságos jelmezekben járkálnak s állatbőrökbe burkolózva a mondabeli
csodaszarvas és az áldozatra szánt bika képeit viselik. Verseikből kitűnik, hogy magukat
a Szent István királytól üldözött énekmondócsapat utódainak tartják. Sebestyén Gyula
szerint a mai népi regősök énekkincse egy olyan pogány alapszövegből származik, amely
idővel keresztény elemeket vett fel, de lényegében nem változott. A mai regös-énekek a
pogánykori magyar költészetnek téli napfordulati maradványai. (Regös-énekek.
Budapest, 1902.) – Vikár Béla is az ősi magyar népköltés emlékeit látta a magyar nép mai
regős-énekeiben és egyéb ódon benyomású dalaiban. Ezeknek a népköltési gyüjtőknek
véleménye szerint ma is megvan a Halotti Beszéd előtti magyar költészet, csak külön kell
választanunk a népköltési gyüjtemények egyes darabjaiban a régi alaprétegre tapadt újabb
rétegeket. (Ősköltészetünk élő emlékei. Ethnographia. 1910. évf.)
Irodalom. – Toldy Ferenc: Az ó- s középkori magyar nemzeti irodalom története. I.
köt. 3. kiad. Pest, 1862. – U. az: A magyar költészet története. 2. kiad. Pest, 1867. – U.
az: A magyar irodalom története rövid előadásban. I. köt. 3. kiad. Pest, 1872. –
Fejérpataky László: Irodalmunk az Árpádok korában. Budapest, 1878. – Karácsonyi
János: Szent Gellért élete és művei. Budapest, 1887. – Pauler Gyula: A magyar nemzet
története az árpádházi királyok alatt. I. köt. Budapest, 1893. – Lánczy Gyula: A
magyarság az Árpádok korában. Budapest, 1897. – Zoltvány Irén: A magyarországi
bencés irodalom a tatárjárás előtt. A pannonhalmi Szent Benedek-rend története. I. köt.
Szerk. Erdélyi László. Budapest, 1902. – Sebestyén Gyula: Regös-énekek. Budapest,
1902. – U. az: A regösök. Budapest, 1902. – U. az: A magyar honfoglalás mondái. Két
kötet. Budapest, 1904–1905. – U. annak tanulmánya a Beöthy Zsolt és Badics Ferenc
által szerkesztett képes irodalomtörténetben: Képes magyar irodalomtörténet. I. köt. 3.
kiad. Budapest, 1906. – Fabó Bertalan: A magyar népdal zenei fejlődése. Budapest, 1908.
– Seprődi János: A magyar népdal zenei fejlődése. Erdélyi Múzeum. 1908. évf. – Horváth
Cyrill: A Gellért-legenda énekes szolgálója. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1910. évf. –
Himpfner Béla: A Gellért-legenda énekes szolgálója. U. o. 1910. évf. – Vikár Béla:
Ősköltészetünk élő emlékei. Ethnographia. 1910. évf. – Madzsar Imre: Szent Gellért
nagyobb legendájáról. Századok. 1913. évf. – Négyesy László: Árpádkori kompozició.
Budapesti Szemle. 1913. évf. – Szilárd Leó: Szent László a régi magyar irodalomban.
Keszthelyi kat. gimnázium értesítője. 1914. – Sebestyén Gyula: Három regös-ének.
Ethnographia. 1914. évf. – Trócsányi Zoltán: Symphonia Hungarorum. Akadémiai
Értesítő. 1914. – Heller Bernát: A Csanád-monda főeleme. Ethnographia. 1916. évf. –
Trócsányi Zoltán: Magyar régiségek és furcsaságok. Budapest, 1924. – Balogh József:
Szent Gellért és a Symphonia Ungarorum. Magyar Nyelv. 1926. évf. – Dézsi Lajos:
Magyar történeti tárgyú szépirodalom. Budapest, 1927.

LATIN IRODALOM: A BENCÉSEK OLVASMÁNYAI.

A MAGYARORSZÁG latin irodalom kezdete egybeesik a királyság megalapításával

és a kereszténység megerősödésével. Irodalomtörténeti szempontból a XI. századot
legtalálóbban a magyarországi bencés irodalom századának lehetne elnevezni. Szent
Benedek fiai térítették meg a magyarságot, ők nevelték a világi papokat, közülük
választották az ország főpapjait, ők vetették meg a magyar egyházi szónoklat alapját,
kolostoraikban talált menedéket az iskolázás és a tudomány.
Milyen iskolákban nőttek fel a keresztény magyarság legrégibb írástudói? Milyen
könyveket ismertek a kolostorokban élő szerzetesek? Mit tanult a világi pap? Ebben az
időben csak azok szánták rá magukat az iskolai tanulmányokra, akik egyházi emberek
akartak lenni. Ők sem tanultak valami sokat, mert minden tudásnál többet jelentett
számukra Isten áhítatos szolgálata.
A nemes ifjakat elsősorban szülőik jámborsága irányította a kolostorok felé, a
parasztfiúk közül maguk a szerzetesek szemelték ki Isten szolgálatára az arra alkalmas
gyermekeket. Olykor már hatodik életévükben befogadták a leendő szerzeteseket, máskor
csak serdülő korukban adtak helyet nekik. Fegyelmezésük egyformán szigorú volt
minden életkorban. Ellenmondás nélkül való engedelmességet követeltek s a fiatalabbak
napirendjét is a felszentelt bencések életrendjéhez alkalmazták.
A szerzetesnövendékeket – csakúgy, mint a világi papság által fenntartott káptalani
iskolákban is a papi pályára készülő ifjakat – elsősorban imádkozni tanították. Latinul
kellett megtanulniok a Miatyánkot, a Hiszekegyet és a zsoltárokat. Mikor már jól ment az
imádkozás, megkezdődött az olvasás és írás tanulása, azután lassankint belevonták a
tanításba az egyházi énekeknek és a latin nyelv elemeinek oktatását is. A
szerzetesnövendékeket latin beszédre fogták, könnyű olvasmányokat fordíttattak velük s
nyelvtani szabályokat véstek emlékezetükbe. Iskolakönyvük alig volt, mesterük is örült,
ha egy-két kézirathoz hozzájuthatott. A papiros még ismeretlen volt, a pergamen sokba
került. Ezért tartották olyan fontosnak az emlékezetből való tanulást. Az öregebb
bencések Donatus vagy Priscianus nyelvtanából oktatták a fiatalabb szerzeteseket.
Donatus római grammatikus a IV. században, Priscianus római grammatikus a VI.
században írta meg latin nyelvtanát; ezek a könyvek csakhamar minden más grammatikát
kiszorítottak a használatból s csak a XIII. századtól kezdve lett erős versenytársuk
Alexander De Villa Dei francia szerzetes verses latin nyelvtana. A latin írók közül
Vergiliust, Horatiust, Ovidiust, Terentiust és a keresztény latin költőket fordították. Az
ókori klasszikus római prózaírókkal általában nem foglalkoztak s még Cicero beszédeit is
csak itt-ott olvasgatták. A fordítás akként történt, hogy a tanulók a költők szövegét más
latin szavakkal és kifejezésekkel helyettesítették, szóval parafrázist adtak a
tulajdonképeni anyanyelvi fordítás helyett. A tehetségesebb szerzeteseket megtanították a
latin verselésre és a prózai fogalmazásra is. Leveleket írattak és okiratokat fogalmaztattak
velük.
Mindez azonban csak a legnagyobb bencés apátságokban volt így. A kisebb
kolostorokban és a papi pályára jelentkezők legnagyobb részével szemben jóval kevesebb
volt az egyházi előljárók igénye. Mikor az ország vezérei, államférfiai, legnagyobb
földbirtokosai sem írni, sem olvasni nem tudtak s egész nemzetségükből nem akadt senki,
akinek a kolostori vagy káptalani iskolában tanított elemi ismeretekről csak némi
tájékozódása is lett volna, akkor a papnak sem kellett egyebet tudnia, mint a latin
szövegek gépies olvasását, a vallás tanításainak legfontosabb tételeit, a nélkülözhetetlen
szertartások elvégzését, a Szentírás tartalmának ismeretét, a legszokásosabb imádságokat
és énekeket, végül azt, hogyan kell bánni a néppel, mire kell tanítania nemeseket és a
parasztokat.
Egyébiránt a magyarországi bencés kolostorok csakúgy menedékhelyei voltak a XI.
század szerény tudományának, mint a külföldiek.
Ennek a korszaknak szellemi látókörére és tudományos érdeklődésére Szent László
királynak a pannonhalmi apátság vagyonát leíró oklevele világít rá legjobban. A
magyarországi Szent Benedek-rend kolostorai közül a II. században a pannonhalmi,
bakonybéli, pécsváradi és tihanyi kolostor emelkedett legnagyobb jelentőségre. Szent
László királynak most említett oklevele megőrizte a pannonhalmi kolostor könyveinek
jegyzékét. Nyolcvan kötetből állt ez a könyvtár s így a legnagyobbak közé sorolható a XI.
században. Volt a nyolcvan kódex között hat evangéliumoskönyv (Textus Evangeliorum):
az újszövetségi Szentírás díszes szövegével; – hat misekönyv (Missale): a
szentmiseáldozat bemutatásánál használatos szövegekkel és utasításokkal; – négy
karénekeskönyv (Antiphonarium): az egész évi misei antiphonákkal, amikor is a
szerzetesek egyik kara a zsoltárszöveg egyik felét, másik kara a befejező részt énekelte; –
négy énekeskönyv (Graduale): az antiphonarium kiegészítő része az úgynevezett
responsoriumokkal azaz feleletekkel; – négy himnuszos könyv (Hymnarium): ez is a
közös imádságokhoz tartozó énekek gyüjteménye volt; – négy éjjeli zsolozsmáskönyv
(Nocturnale): az együttes énekléshez szükséges szövegek egy részével; – négy
keresztelésre vonatkozó könyv (Baptisterium): ez foglalta magában a keresztelés
szertartását; három zsoltárkönyv (Psalterium Gallicanum, Hebraicum, Graecum): a
zsoltárok latin, héber és görög szövegével; – három könyv közös imádságokkal
(Collectarium): az együtt ájtatoskodó szerzetesek fohászkodásainak gyüjteménye; három
szentbeszédgyüjtemény (Homiliarium): a mintául szolgáló prédikációkkal; – két másik
szentbeszédgyüjtemény (Liber sermonum): ugyancsak latin prédikációkkal; – két
miseénekgyüjtemény (Sequentiale): a sequentiákkal azaz a mise alatt énekelt verses és
prózai dicsőítésekkel; – két könyv a zsolozsmázáshoz tartozó olvasmányszakaszokkal
(Lectionarium): a biblia egyes részeivel vagy valamelyik vértanu történetével s az
elbeszélő szakaszokhoz kapcsolódó intelmekkel; – két kínszenvedési könyv (Passionale):
Krisztus utolsó napjainak történetével; – két szerzetes-szabályzat (Regula): ezek mellett
egy harmadik kéziratban a szabályzat szövegének értelmezései foglaltak helyet; – egy
papi imakönyv (Breviarium): ebben volt az egyházi férfiak nappali és éjjeli
ájtatoskodásának rendje az egész évre szóló szent szövegekkel; – egy szertartási könyv
(Ordo): a szentmise rendjének megállapítása és magyarázata; – egy könyv bölcs
mondásokkal (Liber sententiarum): szövege a Szentírásból; – egy könyv a Szentírás
legfontosabb részeinek fejtegetéseivel (Collationes): ezeknek olvasását Szent Benedek
regulája megkívánta; egy könyv a Szentírásból és a szentatyák műveiből való
szemelvényekkel (Scintillarium): bölcs mondások és lélekemelő idézetek gyüjteménye; –
az Apostolok Cselekedeteinek könyve (Actus Apostolorum): az újszövetségi Szentírásnak
a négy Evangélium után következő része; – Szent Pál apostol levelei (Epistolae Pauli): az
újszövetségi Szentírásnak az Apostolok Cselekedetei után következő része; – az egész
Szentírás egy példányban (Bibliotheca): az ószövetségi és újszövetségi hiteles könyvek
gyüjteménye; – Nagy Szent Gergely pápának erkölcsi fejtegetései két könyvben
(Moralia): voltaképen magyarázatok és oktatások Jób Könyvéhez; – Nagy Szent Gergely
pápának két vallásos és erkölcstanító könyve (Pastoralis, Liber dialogorum): ezek
olvasására egyes zsinatok kötelezték a szerzeteseket; – Szent Ágoston egyik szentbeszéde
(Sermo Sancti Augustini): a nagy egyházatya valamelyik nevezetesebb prédikációja; –
Szent Márton élete (Vita Sancti Martini): még pedig vagy a Sulpicius Severustól vagy a
Toursi Szent Gergelytől eredő életrajz másolata; – egy könyv az egyházatyák életéről
(Vitae Patrum): Toursi Szent Gergely könyve huszonhárom egyházatyáról; – Amalarius
egyik könyve (Amalarius): ilyen néven a IX. században két egyházi író is írt olyan
műveket, amelyek az istentisztelet szent cselekményeire és az egyházi szerekre
vonatkoztak; – Paschasius szerzetes egyik vallásos műve (Paschasius): valószínűleg az
Úr Jézus testéről és véréről szóló kézirat; – egy Péter nevű egyházi író kátészerű könyve
(Interrogatio Petri): a római katolikus vallás tanításai kérdésekben és feleletekben; –
Sevillai Izidor egyik könyve (Isidori liber): valószínűleg Isidorusnak a szerzetesek
reguláiról szóló műve; – egy életbölcselő könyv (Prosperi de activa et contemplativa
vita): egy Prosper, helyesebben Pomerius nevű egyházi író műve; – egy könyv a világ
teremtéséről (Genesis Seduli): Mózes első könyvének verses feldolgozása egy Sedulius
nevű szerző nevéhez fűzve; – Donatus latin nyelvtanának két példánya (Grammatica
Donati): valószínűleg a kisebbik vezérfonal és a nagyobb kidolgozás, az Ars Minor és az
Ars Maior; – Cato distichonjainak három példánya (Catones): ezeket a latin verseket az
ifjabb szerzetesek könyv nélkül tanulták; – Cicero néhány beszéde egy kötetben
(Invectivae Ciceronis): bizonyára a Catilina ellen mondott beszédek; – végül Lucanus
munkája (Lucanus): a Pharsalia-eposz kézirata.
Mind a nyolcvan kódex külföldi eredetű szövegeket foglalt magában s egy görög és
egy héber textus kivételével mindegyik kézirat latinszövegű. A teljes Szentírás csak egy
példányban volt meg, így is nagy kincset jelentett a kolostor számára, mert az ilyen
terjedelmes munka lemásolása egy emberéleten keresztül tartott s a hozzávaló drága
pergamen beszerzése is egész vagyonba került. A bencések Nagy Károly korában különös
gonddal állapították meg a Szentírás hiteles szövegét s az Alcuin-féle kritikai textust
minden nevezetesebb apátság lemásolta. Külön-külön a Szentírásnak több kisebb részletét
őrizték, szemelvényeket írtak ki belőle, bölcs mondásokat gyüjtöttek szövegéből. Az
Üdvözítő életének történetét tartalmazó négy Evangélium hat példányban volt meg a
kolostor könyvei között. Ezek különösen díszes példányok lehettek, mert Szent László
király oklevele megemlíti, hogy vánkosa is volt mindegyiknek. A többi pannonhalmi
kódex részben a közös isteni szolgálat céljait szolgálta, részben régebbi egyházi írók
munkáinak másolatát tartalmazta. Nevezetesebb írók: Szent Benedek, Szent Ágoston,
Nagy Szent Gergely, Toursi Szent Gergely, Sevillai Izidor, Donatus. Az ókori pogány
világ írói közül mindössze Cato. Cicero és Lucanus szerepelnek; feltűnően kis szám. A
latinul tanuló szerzetesek nem a római klasszikusok munkáiból válogatták
olvasmányaikat, hanem inkább csak a hivatalos egyházi szövegeket, a szentírási részeket
és az egyházatyák műveit forgatták. A görög és római világ voltaképen- ismeretlen és
érdektelen kor volt számukra. Amit az ókori latin szövegekből felhasználtak, nagyon
szűkkörű tájékozást nyujtott számukra a klasszikus stílusból és tartalomból.
A pécsváradi bencés apátság XI. századi könyvei közül harmincöt kötetet ismerünk.
Van köztük hat missale, öt antiphonarium, öt graduale, négy nocturnale, négy psalterium,
két baptisterium, két lectionarium, két regula, két glossarium, egy bibliotheca két
kötetben, egy homiliarium negyven beszéddel. Itt tehát úgyszólván csak a hivatalos
szertartási könyvek voltak meg, ezekből sem volt annyi, mint a pannonhalmi bencés
kolostorban. Új kódexfaj itt a glossarium: a szent szövegek nehezebb kifejezéseit
magyarázó gyüjtemény.
A bakonybéli bencés apátságnak nyolcvannégy kódexe volt, azonkívül három
fejedelmi értékű evangéliumos könyve. Az utóbbiak közül az egyik – a codex aureus –
aranyozott betűkkel, a másik kettő ezüstös betűkkel őrizte a szent szöveget. A codex
aureus valamikor Szent István király nejéé, Gizella királynéé, volt: ő ajándékozta a
gyönyörű pergamen-kéziratot a bakonybéli kolostornak.
A tihanyi bencés apátság 1055. évi alapítólevele öt kódexet sorol fel a templomi
szerelvények között: két misekönyvet, két gradualét és egy nocturnalét. Ez a szerény
könyvkészlet a kolostor megalapítását követő években bizonyára gyorsan szaporodott.
A felsorolt könyvekből – a pannonhalmi, pécsváradi, bakonybéli és tihanyi kódexekből
– egy sem maradt korunkra. Kilenc évszázad leforgása alatt elkallódott valamennyi. Ha
nem lett volna oly nagy az értékük, nem kerültek volna bele az apátságok kiváltságairól
és vagyonáról szóló oklevelekbe s így még számukat és címeiket sem tudnók. De ebben
az időben nagyon drága volt egy-egy könyv, a király sok költséget szánt
megvásárlásukra.
Mikor az első szükségletnek megfelelő szentírási és szertartási könyvek megérkeztek a
külföldi szerzetesházakból, nálunk is megkezdődött az egyházi szövegek serény
másolása.
Minden nagyobb bencés kolostorban megvolt az írószoba (stuba scriptoria), itt
dolgozott a másoló szerzetes, itt irogattak szükség szerint többen is. Egyszerű bútorok
álltak a szobában: néhány szék, néhány asztal. A papírost pótló hártyát (pergamen)
gondosan őrizték. Az íróhártya előállítása elég bonyodalmas mesterség volt: az állatok
bőrét levágásuk után gondosan megtisztították, a húsréteget és szőrt eltávolították, a
puszta bőrt beáztatták, levakarták, meszezték, rámába vonták, kisimították,
megszárították, csiszolták, enyvezték és krétázták. Sok időt, sok munkát kívánt ez az
eljárás, drága volt a hártya, az íróknak és másolóknak nagyon meg kellett gondolniok, mit
vessenek pergamenre. Amellett lassan ment az írás: a mai ember lapokat ír tele addig,
míg a régieknél egy-egy sor elkészült. Megfontoltan rajzoltak minden betűt. A XI. század
írásában különösen feltünő a betűknek merev egymás mellé állítása: a betű vonalait több
külön tollemeléssel illesztették egymáshoz. Minden szó annyi részre hullott szét, ahány
betűje volt, mert a betűket nem fűzték egymáshoz kapcsoló vonalkákkal. Nyomtatásszerű
volt az írás; mindenesetre jobban olvasható, mint sok későbbi évszázad folyóírása; de a
munka lassabban is ment. Nem ismerték a fürge kézmozdulatokat. Nem szavakat írtak,
hanem a szavak betűit rajzolgatták óvatos biztossággal.
Ha tekintetbe vesszük, hogy az Ausztriában fekvő gazdag kremsmünsteri apátságban a
XI. század elején mindössze hatvan kódex volt, holott ezt a híres bencés kolostort a bajor
herceg még a magyar nemzet történeti feltűnése előtt alapította, egyszerre világos lesz
előttünk, mennyire nem voltak elmaradva a világtól a magyar bencés kolostorok. S ha
számba vesszük, hogy épen a népes Kremsmünster szerzetesei harminc év alatt
mindössze húsz írott könyvvel szaporították kódexeik számát, mindjárt kulcsot is kapunk
kezünkbe a könyvtárak gyarapodásának mértékére nézve.
Irodalom. – Erdélyi László és Sörös Pongrác szerkesztésében: A pannonhalmi Szent
Benedek-rend története. Tizenkét kötet. Budapest, 1902–1916. – Fináczy Ernő: A
középkori nevelés története. Budapest, 1914. – Hajnal István: Irástörténet az írásbeliség
felújulása korából. Budapest, 1921. – Gulyás Pál: A könyv sorsa Magyarországon a
legrégibb időktől napjainkig. Magyar Könyvszemle. 1923. évf. – Máté Károly:
Irodalomtörténetírásunk kialakulása. Budapest, 1928. – Strommer Viktorin és Kühár
Flóris szerkesztésében: Szent Benedek-emlékkönyv. Pannonhalma, 1929.

LATIN IRODALOM: OKLEVELEK ÉS TÖRVÉNYEK.

KRISZTUS születésétől számítva a X. és XI. században süllyedt legmélyebbre az

emberiség műveltsége. A keresztény papság a maga elszánt lelkierejének minden
megfeszítésével sem tudta megfékezni a népvándorlás barbár tömegeinek szilaj
bárdolatlanságát. A folytonos vérengzések között lassankint még a püspöki udvarok és a
bencés kolostorok is hajlani kezdtek a nyersebb élethez; a világi papok és a szerzetesek
önfeláldozó hittérítő lelkesedése nagy volt ugyan, de szellemi életük eléggé kezdetleges.
Nemcsak a legelőkelőbb világi urak nem tudtak sem írni, sem olvasni, hanem a világi
papok és a szerzetesek egy része sem értette az írás mesterségét, latinul sem értett, csak a
latin szertartási könyvek legszükségesebb szövegeit tudta kibetűzni. Inkább hallomás
útján tanultak s emlékezetből mondták el az imádságokat, énekeket és a szertartásokhoz
szükséges egyházi textust.
Még a legfontosabb jogi ügyeket írásbafoglaló külföldi oklevelek is tanubizonyságai
ennek a küzdelmes kornak. Nálunk is, a külföldön is durva hártyadarabokon, döcögő
stilizálással és eléggé gyakorlatlan írással jelennek meg a latin oklevelek szövegei. Az
uralkodók és papjaik csak a végső szükség esetén nyúltak a tollhoz. Ha lehetett, szóbeli
úton intézték el ügyeiket, mert az írást bonyodalmas műveletnek tartották. Voltaképen
írástudatlan volt ekkor mindenki a papság kivételével, bár jelentékeny részében a papság
sem tudott írni s ha értett is az íráshoz, nem szívesen fogott tollat. Oklevelek írására vagy
kódex másolására kevesen vállalkoztak. Azért tekintett ez a kor csodálattal az olyan
emberekre, akik nem féltek az írás mesterségétől s jártasak voltak az oklevelek
kiállításának tudományában.
Mikor SZENT ISTVÁN király megvetette a keresztény Magyarország alapját, szüksége
volt arra, hogy udvarában legyen olyan jogi tudású egyházi ember, aki ért a latin
oklevelek szövegének megfogalmazásához és leírásához. Mindjárt királlyá
koronázásának idején magához vette III. Ottó német király és római császár udvarából
HERIBERT papot, a császári oklevélkiállító-hivatal egyik jegyzőjét. A német császári
kancelláriának ez a gyakorlott nótáriusa fogalmazta az első magyar király úttörő latin
okleveleit s diplomatikai mesterségére később megtanította Szent István több udvari
papját is.
Szent István királlyá koronázásának évéből, 1001-ből, maradt fenn a legrégibb
magyarországi latin oklevél: a pannonhalmi Szent Benedek-rendi apátság alapítólevele.
Eredetije ma is megvan a pannonhalmi főapátság levéltárában. Ezt az oklevelet később
több más latin diploma követte, így a veszprémi püspökség alapítólevele és a pécsi
püspökség alapítólevele. A többi Szent István-korabeli oklevél évszámának és
szövegének hitelességéhez szó fér. Nemcsak az a baj, hogy későbbi átírásokban maradtak
fenn, hanem jórészt szövegük is koholt: későbbi helyzetet mutatnak be Szent István
korába visszavetítve. Ilyen a nyitrai püspökség, a pécsváradi apátság és a bakonybéli
apátság alapítólevele, továbbá a zalavári apátság két oklevele, a ravennai adománylevél,
végül a veszprémvölgyi apácák kolostorának görögnyelvű alapítólevele.
A Szent István után következő magyar királyoknak még szintén nem volt állandó
oklevélkiállító hivatala hanem a latin fogalmazásban jártas papi emberek felváltva
készítették el a királyi adományokról szóló szövegeket. Ezeknek a XI. századi latin
diplomáknak sorában különös figyelmet érdemel a tihanyi apátság alapítólevele az 1055.
évből.
A külfölddel egyre jelentősebb az összeköttetés. Nyugat és kelet felől, idegen papok
érkeznek, máskor magyar szerzetesek járnak külföldi követségben s élőszóval viszik az
üzeneteket a német, olasz, francia udvarokhoz, püspökökhöz, apátokhoz. Fontosabb
dolgokban a király levelet irat valamelyik főpapjával vagy bencés apátjával s követe úgy
megy idegen országba. SZENT LÁSZLÓnak meg is maradt egyik latin levele 1091-ből. Az
olaszországi montecassinói bencés apáthoz fordul benne soraival; elmondja, mennyire
figyel ő Szent Benedek ősi apátságára; szeretettel ajánlja szolgálatát az apátnak és
szerzeteseinek. «Országom összes ájtatos zarándokaitól szorgosan tudakozódtam az iránt,
hogy te és Isten szolgálatában alárendeltjeid mit műveltek. Ezért fájlaltam, hogy te az én
országom állapota felől senkit sem kérdeztél ki.» Mivel – úgymond – azt hiszi, hogy a
barbár népeken nem csekély erővel kiküzdött győzelmeit szent férfiak imádságának
köszönheti, mindig készen áll az egyház támogatására. «Tudd meg azt is, hogy Szent
Egyed apátját Magyarország területén számos kedvezésben részesítettem, amelyekben, ha
valamikor követeid engem felkeresnek, a rád várakozó jótétemények képét láthatod.
Már eddig is kedveskedtem volna neked ajándékokkal, ha nem tartottam volna attól,
hogy a ti országotokban uralkodó zavarok miatt egyes gonosz emberektől támasztott
akadályok szándékomat meghiúsítják. Különben is igazán hiszem, hogy most már a tieid
sorából küldeni fogsz néhányat, akiket szívesen várok, hogy velük óhajtásainkat
közölhessük.» Ezek után a nagylelkű király arra kéri az apátot, hogy küldjön
Magyarországba egy részecskét Szent Benedek ereklyéiből; de ettől eltekintve is írja
meg, mi a kívánsága s miképen teljesíthetné azt.
A magyarországi XI. századi latin okiratok mellett ez az egyetlen királyi magánlevél.
Szövegét a montecassinói apátság levéltára őrizte meg. Tanusága szerint a király az olasz
földről visszaérkező magyar zarándokokat kikérdezte, hogy mit tudnak a montecassinói
monostor szerzeteseiről; szerette volna, ha Oderisius montecassinói apát is hasonló
érdeklődést tanusított volna Magyarország iránt; s hivatkozott arra, milyen nagy
adományokat juttatott a Szent Egyed tiszteletére alapított franciaországi bencés
apátságnak azaz a somogyvári apátságot szervező saint-gillesi monostornak. A bencés
rend nagy megbecsülése hangzik ki e levél minden részéből; a király fölidézi Szent
Benedek emlékét, bízik papjai imáiban, ragaszkodik vallásának kegyeletes tanításaihoz.
Megemlíti azt is, hogy immár elfoglalta Szlavóniát azaz a Dráva-Száva közének nyugati
felét és a horvát tengerpartot: ilyenmódon a tengeren át közvetlen szomszédja lett
Olaszországnak. Keresztény alázatosságában bűnös embernek vallja magát, de
hozzáteszi, hogy a földi hatalom érdekeit nem lehet bűnös cselekedetek nélkül
előmozdítani. Mivel ilyen kijelentéseket a király udvari papjai és jegyzői bajosan mertek
volna a maguk elhatározásából megfogalmazni, Szent László bizonyára maga mondta
tollba levelének fontosabb részeit. Hogy mit válaszoltak szíves soraira a montecassinói
szerzetesek nem tudjuk. Levelük régen elkallódott, Szent László sorai azonban
megmaradtak. Oderisius apát szerzetesei a magyar király levelét elhelyezték a legrégibb
bencés apátság legfontosabb okiratai közé: a pápai bullák és a császári kiváltságlevelek
sorába.
A törvényeket a műveltebb egyházi férfiak szövegezték. Ebben a munkájukban
felhasználták a külföldi törvénykönyveket és zsinati határozatokat is. Szent István és
Szent László törvényeinek különös gondjuk volt arra, hogy az erőszakosságokat és
tolvajlást megtorolják s a családokat a katolikus vallás által előírt életre szorítsák. A
pogánysághoz szító törekvések elnyomására, a vasárnap méltó megülésére s általában az
egyházi szertartások és keresztény életigazságok tiszteletben tartására éberen ügyeltek.
A bűbájosokkal, ördöngősökkel, jövendőmondókkal sokat foglalkoztak az akkori
törvényalkotók. Rettentő tilalmat adunk arra – mondja Szent István király törvénye –
hogy senki varázslattal vagy ördöngős tudománnyal egy embert is eszéből kiforgatni
merjen. Ha valamelyik férfi vagy asszony mégis ilyen dologra vetemednék, adják annak a
kezébe, akit megrontott, avagy rokonai kezébe, hogy bánjanak el vele tetszésük szerint.
Ha pedig jövendőmondók találtatnának, akik hamuban és más effélékben mesterkednek,
térítse őket észre a püspök ostorral.
A boszorkányokról így ír Szent István király törvénye: «Ha valami boszorkány
találkozik, vigyék a bírák törvénye szerint az egyház eleibe és bízzák a papra, hogy
böjtöltesse és oktassa a hitben; böjtölés után pedig menjen haza. Ha másodízben találtatik
azon vétekben, alázza meg magát ismét böjtöléssel; annakutána a templom kulcsával
keresztforma bélyeg süttetvén mellére, homlokára és válla közé, menjen haza. Ha pedig
harmadízben, akkor adják a bírák kezébe». Szent László király törvénye ezt mondja: «A
lator asszonyok és boszorkányok úgy lakoljanak, amint a püspök jónak látja». Kálmán
király törvénye szerint: « A bűbájosokat a főesperes meg a megyei ispán emberei
keressék fel és vigyék a törvény elébe. Az emberevő boszorkányokról pedig, mivelhogy
nincsenek, kérdés se tétessék».
Ha ezeket a törvényeket a mai ember szemével nézzük, méltán csodálkozhatunk,
milyen aprólékos gonddal avatkoznak bele rendelkezéseik a lakosság magánügyeibe.
Életbevágó fontosságú ügyeket aprólékos dolgokkal kevernek. A büntetések hosszú sora
vonul el az olvasó előtt, többnyire szoros kapcsolatban a valláserkölcsi felfogással.
Kiadások. – Fejér György: Codex diplomaticus Hungariae. Negyvenhárom kötet.
Buda, 1829–1844. (Az árpádkori oklevelek gazdag gyüjteménye.) – Wenzel Gusztáv:
Árpádkori új okmánytár. Tizenkét kötet. Pest, 1860–1874. (Az előbbi gyüjtemény
kiegészítése.) – Corpus Juris Hungarici. Magyar törvénytár. 1000–1895. Millenniumi
emlékkiadás. Húsz kötet. Budapest, 1899. (Márkus Dezső szerkesztésében, latin és
magyar szöveggel.)
Irodalom. – Fejérpataky László: A pannonhalmi apátság alapító oklevele. Budapest,
1878. – U. az: A királyi kancellária az Árpádok korában. Budapest, 1885. – Karácson
Imre: A XI. és XII. századbeli magyarországi zsinatok. Győr, 1888. – Karácsonyi János
Szent István király oklevelei és a Sylvester-bulla. Budapest, 1891. – Szilágyi Sándor
szerkesztésében: A magyar nemzet története. Tíz kötet. Budapest, 1895–1898. – Pauler
Gyula: A magyar nemzet története az árpádházi királyok alatt. Két kötet. 2. kiad.
Budapest, 1899. – Fraknói Vilmos: Szent László levele a montecassinói apáthoz.
Budapest, 1901. – Karácsonyi János: A hamis, hibáskeltű és keltezetlen oklevelek
jegyzéke 1400-ig. Budapest, 1902. – Erdélyi László és Sörös Pongrác szerkesztésében: A
pannonhalmi Szent Benedek-rend története. Tizenkét kötet. Budapest, 1902–1916. –
Závodszky Levente: A Szent István-, Szent László- és Kálmán-korabeli törvények és
zsinati határozatok forrásai. Budapest, 1904. – Timon Ákos: Magyar alkotmány- és
jogtörténet. 3. kiad. Budapest, 1906. – Illés József: Bevezetés a magyar jog történetébe.
Budapest, 1900. – Szentpétery Imre: Oklevéltani naptár. Budapest, 1912. – Madzsar
Imre: Szent István törvényei és a Lex Baiuvariorum. Történeti Szemle. 1921. évf. –
Hajnal István: Irástörténet az írásbeliség felújulása korából. Budapest, 1921. –
Szentpétery Imre: Az árpádházi királyok okleveleinek kritikai jegyzéke. Budapest, 1922–
1927. – Jakubovich Emil és Pais Dezső: Ómagyar olvasókönyv, Pécs, 1929.

LATIN IRODALOM: HITTUDOMÁNY ÉS EGYHÁZI SZÓNOKLAT.

AZ ISMERETLEN nevű szentbenedekrendi szerzetes, aki a SZENT ISTVÁN király

nevéhez fűzött Intelmeket egybeállította, korának legérdemesebb egyházi írói között
foglal helyet. Olyan bölcseséggel beszélt Szent Imre herceghez a király nevében, hogy
tanácsait a későbbi magyarok az országos törvények gyüjteményének élére helyezték.
A másik nevezetes író és tudós SZENT GELLÉRT csanádi püspök. Értekezéséből
kiviláglik, milyen volt Szent István király korában egy sokat olvasott szerzetes és főpap
hittudományi és bölcselettudományi gondolkodása.
Szent Gellért, mint egyházi szónok, messze kimagaslott kortársai közül. Mikor
Velencéből 1015 tavaszán – körülbelül harmincötéves korában – Magyarországba
érkezett s itt Pécsett és Pécsváradon latin szentbeszédeket mondott, paptársai lelkesen
hallgatták szónoklatait. Kialakult az a meggyőződés, hogy magyar földön még nem járt
ilyen kitűnően beszélő szónok. Szent István király is nagy lelkiépüléssel hallgatta
prédikációját Székesfehérvárt és szinte erőszakkal tartotta vissza szentföldi útjától,
csakhogy el ne veszítse az életszentségével is méltán tündöklő szerzetest.
Az első csanádi püspök lelke tele volt tudományos szomjúsággal. Mint szerzetes elég
sokat olvasgathatott és irogathatott, de később egyházmegyéjének kormányzása annyi
idejébe került, hogy kedves könyveivel csak mécsesének homályos fénye mellett,
éjjelenkint tudott foglalkozni. Éjfélig olvasott és írt. Gyorsan dolgozott, olykor négy-öt
ívrétalakú pergamenlevelet is telerótt betűivel. Ha egyházmegyéjének népét látogatta
vagy ha Esztergomba ment Szent István királyhoz, útjára olvasnivalót vitt magával,
olykor régebbi kéziratait javítgatta szekerén.
Az esztergomi érsek személyének kijelölése mindig különös gonddal történt. A király
legtekintélyesebb papjai kerültek a prímási székbe: szentéletű szerzetesek, az ország
kormányzásában jártas világi papok, kiváló egyházi szónokok. Mikor Szent István király
győzelmet aratott Koppány vezér lázadó magyarjain, diadalát nem kis mértékben
ANASZTÁZ pannonhalmi apát tanácsainak, buzdításainak és imádságainak tulajdonította s
hálája jeléül Sebestyén esztergomi érsek után őt tette meg Magyarország első papjává. Az
1020-as években Arnold regensburgi bencés szerzetes Németországból Magyarországba
jött, bemutatta az esztergomi érseknek Szent Emmerán életéről szóló könyvét, ekkor
Anastasius, mint neves tudós férfiú és egyházi szónok, elolvasta és kijavította a
regensburgi szerzetes Emmerán-életrajzát. Arnold hat hétig volt az érsek vendége s hálája
jeléül néhány antifónát és responzóriumot készített az esztergomi egyházmegye
védőszentjének, Szent Adalbert prágai püspöknek tiszteletére. Ezeket az antifónákat és
responzóriumokat Anasztáz érsek udvari papjai és szerzetesei megtanulták és Szent
Adalbert vértanuságának ünnepén énekelték. – SZERAFIN esztergomi érsek is a
tudományos főpapok közé tartozott Szent László és Kálmán király uralkodása alatt; a vele
egyidőben élő Albricus pap, Kálmán király törvényeinek latin szövegezője, az isteni
erények szeretetében lángoló férfiúnak nevezi őt, kinek elméjét a Szentlélek a mennyei
bölcseség kincsével gazdagította.
Érdemes egyházi szónoknak tartották a XI. században BONIPERT szentbenedekrendi
szerzetest, a Szent István király által alapított pécsi egyházmegye első püspökét. Híre
túlterjedt Magyarország határain. Mikor a tudós püspök elküldte egyik papját Fulbertus
püspökhöz a franciaországi Chartres városába, hogy hozza meg onnan Priscianus latin
grammatikájának másolatát, Fulbertus rendkívül elismerően szólt magyarországi
főpaptársáról a hozzá írt levélben: «Spiritus Sanctus te, dilectissime pater, sapientia
illustravit ad docendum populum suum et decore sanctitatis ad praebendum bonae vitae
exemplum ornavit». Azaz: «A Szentlélek téged, kedves atyám, megáldott bölcseséggel,
hogy népét tanítsad és felékesített a szentség díszével, hogy a jámbor életre példát
mutass». – Bonipert utóda, BOLDOG MÓR pécsi püspök, a Szent Zoerardról és Szent
Benedekről szóló életrajzzal írta bele nevét a magyarországi latin irodalom történetébe.
Pannonhalmi bencés szerzetes volt, Szent István király emelte a pécsi egyházmegye
püspöki székébe. Jámboréletű pap, amellett tudományosan képzett egyházi szónok.
Tudományos férfiú volt ISTVÁN is, az első veszprémi püspök, akiről Szent István
királynak a veszprémi egyházmegyét megalapító oklevele mint hírneves emberről
emlékezik meg. – MIKLÓS püspök latin fogalmazásában jutott korunkra a tihanyi
szentbenedekrendi apátság alapítólevele I. Endre király idejéből. – DEZSŐ kalocsai érsek a
magyar papság egyik vezető szelleme volt Salamon király és a hercegek korában, nemes
jellemvonásokkal tündöklő hazafi, ékesen szóló egyházi szónok.
A királyi család tagjait minden időben gondosan tanították. Ezt az udvar tekintélye
csakúgy megkívánta, mint az ország érdeke. KÁLMÁN királyt, mikor még nem lehetett szó
arról, hogy trónra jut, egyenesen püspöknek nevelték s olyan tudományos férfiúvá
képezték ki, hogy könyvkedveléséről az egész országban beszéltek. Mikor később III.
Boleszláv lengyel fejedelem találkozott vele, az idegen uralkodó álmélkodva látta, hogy
Kálmán király a világ legtudósabb uralkodója.
A külföldi hittudósok közül elsősorban az olaszok és németek hatását vehetjük
számba, de említhetjük a franciákét is. Szent László király 1091-ben megalapította a
somogyvári szentbenedekrendi monostort, még pedig francia szerzetesek számára. A
királyi alapítólevél a somogyvári apátságot a délfranciaországi Saint Gilles-monostor alá
rendelte s ettől kezdve mind a provencei anyaház, mind a magyarországi monostor
féltékenyen őrködött azon, hogy az apát és a szerzetesek egyedül csak franciák legyenek.
Ilyenmódom nemzedékről-nemzedékre számos francia benediktinus költözött
Somogyvárra. A XI. század utolsó évtizedében idetelepülő franciák közül kiemelkedett
tudományával Petrus Pictaviensis, a Poitiers városából való tudós grammatikus. A francia
anyamonostor apátja azért küldte ide, hogy ezzel is kifejezést adjon, milyen nevezetes
alapításnak tekinti az új rendházat. A francia szerzetesek a többi bencés kolostorban élő
magyar rendtársaikkal latinul érintkeztek s francia különállásukhoz szívósan
ragaszkodtak. Mikor később Imre király magyar származású szerzetest kívánt apátnak a
franciák, régi kiváltságaikra hivatkozva, szembeszálltak a királlyal és francia apátot
választottak. Hiába tagadta meg Imre király 1204-ben az új apát megerősítését, hiába
támogatta őt teljes erővel Bernát spalatói érsek, régebben maga is bencés szerzetes, a
franciák nem engedték be maguk közé a magyar bencéseket.
Kiadások. – Az említett hittudósok és egyházi szónokok munkái közül a Szent István
király nevéhez fűzött Intelmek, Szent Gellért püspök Értekezése, Boldog Mór püspök
Zoerard-életírása és a Miklós püspök által fogalmazott oklevél jutott korunkra. Ezekről a
munkákról bővebben: a megelőző és következő szakaszokban.
Irodalom. – Karácsonyi János: Szent Gellért csanádi püspök élete és művei. Budapest,
1887. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. Tizennégy kötet. Budapest, 1891–
1894. – Békesi Emil: Magyar írók az árpádházi királyok korában. Katolikus Szemle.
1896. évf. – Békefi Remig: Szent István király Intelmei. Századok. 1901. évf. – Erdélyi
László szerkesztésében; A pannonhalmi Szent Benedek-rend története. I. köt. Budapest,
1902. (Ebben főként Zoltvány Irén tanulmánya: A magyarországi bencés irodalom a
tatárjárás előtt.) – Békefi Remig: A népoktatás története Magyarországon 1540-ig.
Budapest, 1906. – U. az: A káptalani iskolák története Magyarországon 1540-ig.
Budapest, 1910.

LATIN IRODALOM: SZENT ISTVÁN KIRÁLY INTELMEI.

A MAGYAR törvénytár törvénykönyveit az a politikai és erkölcsi útmutatás nyitja

meg, melyet Szent István király Intelmei néven ismer a magyar történettudomány. Más
elnevezése: Institutio morum, azaz Erkölcsi tanítás; teljesebb nevén: De institutione
morum ad Emericum ducem. Szigorú keresztény világfelfogással megírt kalauz ez a
kormányzás gondjai előtt álló trónörökös részére. A gyöngéd atyai érzelmek nemesen
olvadnak össze benne a higgadt uralkodói intésekkel és a komoly vallásosság hangjaival.
A magyar Corpus Juris régi egybeállítói kegyeletes érzékről tettek tanuságot, mikor az
Intelmeket a magyar törvények közé felvették, sőt azok élére állították. Közjogi erejű
rendelkezés ez a leendő király okulására.
A király legfőbb kötelességei: a katolikus valláshoz való rendíthetetlen ragaszkodás, az
egyház védelme, a papok megbecsülése, a nemesekkel való türelmes bánásmód, az
irgalmas bíráskodás, a jövevények szíves befogadása, a tanácsadók megbecsülése és a
példaadó ájtatosság.
Mélyen érzem – úgymond az író –, hogy mindent az Isten akaratából áradó okosság
törvénye éltet és igazgat; látom jól, hogy amit ennek az életnek javára és tisztességére
Isten kegyelme adott, mindazt részint az isteni parancsolat, részint az emberi nem
belátása alkotja és oltalmazza; tudom bizonyosan, hogy nemcsak híveinknek és
szolgáinknak tanácsolunk és parancsolunk ezen a földön: «azért hát, szerelmes fiam, ne
legyek én se rest, neked még életemben tanulságot, intést, oktatást és tanácsokat adnom,
hogy mind a magad, mind a te alattad valók élete módját azokkal ékesítsed, valamikoron
a Mindenható engedelméből országlani fogsz én utánam». Illik, hogy figyelmesen
hallgass reám s elméd megőrizze a te atyádnak parancsolatait, mert Salamon szavával
szólok hozzád: «Hallgasd, szerelmes fiam, a te atyádnak bölcseségét és el ne hagyjad a te
anyádnak oktatását, hogy ékes legyen a te fejed és megsokasuljanak életednek esztendei».
Mikor Salamon fia eldobta magától atyja szavát és felfuvalkodott kevélységében,
végezetre kivettették a királyságból. Isten választott népe, a zsidó is, mivel hogy nem
engedelmeskedett az Úr törvényeinek, különböző módon veszett el: némely részét
elnyelte a föld, némely részét irtó had ölte meg, némely része egymást koncolta fel.
«Hogy ez ne essék rajtad, engedj nekem, fiam! Gyermek vagy, édes kicsi szolgám,
pelyhes ágy lakója, kit minden gyönyörűségben tápláltak és neveltek; hadakban,
munkában járatlan vagy és gyönge is a különféle nemzetek támadása ellen, melyekben én
már életemnek jóformán minden idején forgottam. Itt az idő, hogy ne mindig a puha
párnát ölelgesd, mely elkényeztet és tunyává teszen, ami a férfiasság elvesztegetése, a
gonosz gerjedelmek melegágya és a parancsolatok megutálása, hanem olykor
keményebben is bánjanak veled, hogy elméd figyelmessé legyen az én tanításomra.»
Tanításaim során az első hely a szent keresztény vallásé. «Elsősorban is parancsolom,
hagyom, javallom neked, én szerelmes fiam, ha kívánatos előtted a királyság koronájának
tisztessége, légy a katolikus keresztény apostoli hitnek szorgalmatos megtartója és úgy
őrizzed azt, hogy minden alattad valóknak példát mutass.» Ha valamikor találkoznának
olyanok, akik a Szentháromság alkotmányát meg akarnák bontani, ilyeneknek ne adj
oltalmat, mert az efféle emberek mindenestől megmételyezik a szent vallás híveit és
széjjelszórják Isten nyáját. Necsak a vallás parancsolatait tartsd meg, hanem védelmezd
az egyházat is. A főpapi rend a király székének ékessége. Legyenek ők a te tanácsadóid,
úgy őrizd őket, mint szemed fényét, mert Isten őket rendelte az emberi nem pásztoraiul,
náluk nélkül nem állnak sem a királyok, sem az országok. Ha valaki közülük feddést
érdemlő vétekbe esnék, négyszem között dorgáld meg őt.
A főrangúak, ispánok, nemesek, vitézek atyáid és testvéreid legyenek, mert ők
oltalmazzák az országot, ők győzik le ellenségeidet. Harag, gyűlölség és kevélység nélkül
uralkodjál rajtuk; légy békés, szelíd, emberséges. Ha türelmes maradsz, szeretni fognak
minden vitézeid; ha fennhéjázó leszesz, idegenek telepednek országodba. Ne mondj
magad ítéletet, mert királyi méltóságod csorbulást szenved, hanem az ügyeket bocsásd a
bírák elé, akikre bízva vagyon, hogy törvény szerint igazítsák el azt.
A külföldiek befogadása nagy haszonnal jár. Róma is akként gyarapodott, hogy
különféle tartományokból sok ember sereglett a római királyok köré. A különböző helyről
érkező jövevények különböző szókat, szokásokat, fegyvert és tudományt hoznak
magukkal, mind ez a király udvarát ékesíti s megrettenti az ellenség magahitt szívét.
«Lám, gyönge és töredékeny az egynyelvű és erkölcsű ország. Hagyom azért, fiam, adj
nekik táplálást jóakarattal és tisztességes tartást, hadd éljenek nálad örömestebb, hogysem
másutt lakoznak. Mert ha te elrontani törekedel, amit én építettem, vagy ha széjjelhányod
azt, amit én gyüjtöttem, bizony mondom, nagyon kárát fogja vallani országod.»
Tarts tanácsot magad körül s ez a tanács ne bolond, nagyzoló és tehetségtelen emberek
gyülekezete legyen, hanem nagytiszteletű bölcsek és vének szóljanak benne. Ifjakkal ne
tanácskozzál, az öregektől kérj tanácsot. Ki-ki abban legyen foglalatos, amit az ő ideje
hoz magával: az ifjú a fegyverben, a vének a tanácsban. Kövesd őseid példáját, mert
nehéz lesz uralkodnod, ha nem az előtted való királyok nyomdokain indulsz. «Kicsoda az
a görögök közül, aki görög törvénnyel igazgatná a rómaiakat, avagy ki az a rómaiak
közül, aki római törvénnyel igazgatná a görögöket? Senki. Kövesd azért az én
szokásaimat, hogy a te néped között kiváltképen becsültessél és dícséretet nyerj az
idegenek előtt.»
Az imádság gyakorlása főeszköz az üdvösségre, a szüntelen való könyörgésben
megtisztulás és bűnbocsánat vagyon. Könyörögj Istenhez, hogy a henyeséget tartsa távol
tőled s adjon tenéked segedelmet minden jóságos cselekedetekben és adjon győzelmet
minden ellenséged ellen. Legyen a király kegyes és irgalmas, mert a kegyetlenséggel és
gonoszsággal fertőzött király haszontalanul keresi a király nevet. Légy irgalmas minden
szenvedőhöz. Légy alázatos, hogy Isten felmagasztaljon mind itt, mind a jövendő életben.
Légy mérsékelt, hogy senkit se büntess mód felett. Légy szemérmes, hogy a bujaság
fertőjét, ezt a koporsóhoz vezető utat, elkerüljed. «Mindezekből, amiket itt
egybeszedegettem, készül a királyság koronája, mely nélkül sem itt nem országolhat
senki, sem az örök életre el nem mehet senki.»
Az Intelmeket 1031 előtt, tehát még Szent Imre herceg életében, készítette egy
ismeretlen író. A műben maga Szent István király lép fel az Intelmek szövegezője
gyanánt, de a mű szerzője nem ő, hanem országának valamelyik tanultabb egyházi
embere. A hagyományos magyar történetírói felfogás ugyan Szent István személyében
jelölte meg a szöveg íróját, egyesek Szent Gellért püspököt vallották az Intelmek
szerzőjének, ez azonban mind csak feltevés; bizonyos csak egy, hogy az érdemes író
katolikus pap volt. Szövegének főbb forrásai: a Szentírás, a frank királyok törvényei, a
toledói zsinat határozatai, Sevillai Szent Izidor enciklopédiája és néhány kisebb középkori
vallásos szöveg.
Az Intelmek szerzőségének kérdésével sokat foglalkozott a magyar történettudomány.
A régibb történettudósok Szent István királynak tulajdonították a kis munka minden sorát,
de utóbb felmerült az a vélemény, hogy az Intelmeket valamelyik tudós pap készítette a
király megbízásából. A külföldi uralkodók ez időtájt gyakran írattak papjaikkal atyai
tanácsokat fiaik és utódaik számára s ezt a szokást követte Szent István király is. Toldy
Ferenc, Horváth Mihály, Szalay László, Fraknói Vilmos és Karácsonyi János szerint
Szent István alkotása az egész munka, Kovachich Márton és Pauler Gyula szerint az
Intelmekben a szent királynak inkább csak eszméi vannak irodalmi formába öntve,
Batthyány Ignác és Békefi Remig szerint Szent Gellért az ismeretlen szerző. Az utóbbi
feltevés tetszetős érvekkel is támogatható, de vannak súlyos ellenérvek is. A Szent István
nevéhez fűzött Institutio és Szent Gellért Deliberatio című munkája között gondolkodás
és stilus dolgában nagy a különbség.
Kiadások. – Az Intelmek legrégibb kéziratát a bécsi Nemzeti Könyvtár őrzi. –
Szövegét először Zsámboki János tette közzé 1581. évi Bonfinius-kiadásának függeléke
gyanánt: Antonii Bonfinii rerum Ungaricarum decades. Frankfurt, 1581. – Első magyar
fordítása Spangár Andrástól a Pethő Gergely-féle krónika folytatásában: Magyar krónika.
Kassa, 1738. – Gondos latin szövege és magyar fordítása Nagy Gyulától a Corpus Juris
Hungarici milléniumi emlékkiadásában: Magyar törvénytár. I. köt. Budapest, 1899.
Irodalom. – Az Intelmekre vonatkozó irodalom egybeállítása Békefi Remig
értekezésében: Szent István király Intelmei. Századok, 1901. évf. – Závodszky Levente:
A Szent István-, Szent László- és Kálmán-korabeli törvények és zsinati határozatok
forrásai. Budapest, 1904. – Zoltvány Irén: A magyarországi bencés irodalom a tatárjárás
előtt. A pannonhalmi Szent Benedek-rend története. I. köt. Budapest, 1902. – Karácsonyi
János: Szent István király élete. Budapest, 1904. – Erdélyi László: Magyar
művelődéstörténet. Két kötet. Kolozsvár, 1915–1919. – Balogh József: Nemzet és
nemzetköziség Szent István Intelmeiben. Irodalomtörténeti Közlemények. 1926. évf. – U.
az: Szent István király, a békefejedelem. Magyar Nyele. 1927. évf. – U. az: Szent István
király és a Róma-eszme. Budapesti Szemle. 1927. évf.

LATIN IRODALOM: SZENT GELLÉRT PÜSPÖK ÉRTEKEZÉSE.

A MAGYARORSZÁGI latinnyelvű irodalomnak Szent István király Intelmei mellett

SZENT GELLÉRT püspök hittudományi vonatkozású kézirata a legrégibb maradványa:
Deliberatio Gerardi Moresauae ecclesiae episcopi supra hymnum trium puerorum.
Magyarul: A marosi egyház püspökének, Gellértnek értekezése a három ifjú énekéről.
Terjedelmes tanulmány ez a Nabukodonozortól tüzes kemencébe vetett zsidó ifjakról.
Tartalmilag is, alakilag is a legziláltabb középkori iratok közé tartozik. A Szentírást
magyarázó teológiai fejtegetések szeszélyesen keverednek benne a skolasztikus filozófia
tételeivel. Dogmatikus elmefuttatások, bibliai értelmezések, erkölcsi oktatások, elvont
bölcselkedések, grammatikai, történeti és természettudományi elemek halmozódnak fel
lapjain. Benne van a XI. század minden iskolás tudása és misztikus képzelgése. Latin
nyelve nehezen érthető, sok helyen dagályos. Szóval, az egész értekezés egy nagyon
olvasott, de rendszertelenül gondolkodó és homályos stílusú teológusnak meglehetősen
zavaros alkotása. Forrásai: Platon, Szent Jeromos, Szent Ambrus, Szent Ágoston, Nagy
Szent Gergely, Sevillai Szent Izidor, Beda Venerabilis és Cassiodorus művei.
Művelődéstörténeti elem és személy es vonatkozás is akad ebben a munkában. A
rajongólelkű szerző keserűen panaszkodik az általános erkölcsi romlottság miatt s
ingerülten szemléli, mennyi a visszaélés az egyházi rend kebelén belül is. Alig tanulja
meg valaki a zsoltárokat, máris püspök akar lenni, az egyházi hivatalokat pénzért vagy
ajándékért adják-veszik, Krisztus némely papjai dőzsöléssel töltik életüket. Mindez
inkább az olasz és német viszonyokra vonatkozik, a magyarok hazáját «a mi kedves
Pannoniánk»-nak nevezi a szerző. Itt is van elég baj. Az egyház emberei nem erősek a
hatalmasok akaratával szemben, csak magukban zsörtölődnek s félnek attól, hogy meg
találják sérteni a királyi füleket. Pedig midőn valaki a maga jó helyzete miatt fél
megbántani a halandó embert s tetszeni óhajt olyan nagy úrnak, aki ma van és holnap már
nyoma sincs a föld színén, az ilyen pap semmiben sem különbözik azoktól, akik
Babilónia királyának bálványszobrát imádták. Nincs balgább dolog, mint a földi dolgokat
a lelkiek elé helyezni, Krisztus szavait lábbal tiporni, az ördögöt Isten elé tenni.
«Szörnyűség! Gyakran látunk ilyeneket. Istent féljétek, mondja a Szentírás, a királyt
tiszteljétek. Isten félelme és a király tisztelete között nem kis különbség van.
Ellenkezőleg, a királytól félnek, holott ő halála után féregnek és rothadásnak nevezhető; a
vezért mérték nélkül tisztelik, szemben az isteni rendelettel és azon törvénnyel szemben,
melyet a Szentlélek adott számunkra. Ó hazug század! Ó esztelen világ! Tulajdonképen
senki sem nevezhető igazi királynak, aki nem szolgája Istennek. Akik csak azért
uralkodnak, hogy király legyen a nevük és a népet felfalják, az adót behajtsák és mindent
a világ kívánsága szerint hiú dicsőségre fordítsanak, azok nem királyok, hanem a nép
eltiprói.» Mindez a dorgálás és jajszó nem Szent István királyt illette, hanem egyik
utódát, Aba Sámuelt. Ezt a németektől szorongatott magyar uralkodót Szent Gellért nem
szerette s kegyetlenségei miatt az 1043. év húsvétjén a csanádi templomban nyilvánosan
megdorgálta.
A Deliberatio befejezetlen kézirat. Szövege a tizennyolc versből álló szentírási ének
ötödik versénél félbeszakad. Igy is vaskos kötet, de a szerzőnek annyi volt a
mondanivalója, hogy elmélkedéseit szinte lázas bőbeszédűséggel vetette pergamenjeire.
Öreg ember volt már, élete végéhez közeledett, de még a pogány lázadást megelőző
általános mozgolódás közepette is dolgozott. Még beírta könyvébe életének nagy
csalódását egykori híveiről: «Nálunk dühösségtől dúlván-fúlván, mindnyájan
megátkozták nemcsak az isteni szertartásokat, hanem magát Isten fiát, a mi Urunkat,
Jézus krisztust is».
Szent Gellért még több más munkát is írt, de ezeknek kéziratai elvesztek. Az egyikben
Szent János apostol első levelét magyarázta, a másikban értelmezéseket fűzött Szent
Pálnak a zsidókhoz intézett levele első fejezetéhez, a harmadikban a Szentháromságról
értekezett. Többen neki tulajdonították Szent István király Intelmeinek szerzőségét is, de
ez inkább csak kegyeletes vélemény.
SZENT GELLÉRT a 980. év táján született Velencében olasz patricius-családból. Jámbor
szülei szerzetesnek adták, huszonötéves korában már a velencei bencésrendház perjele
volt. Mint perjel öt évet töltött a bolognai iskolában, hazatérése után szerzetestársai apáttá
választották. De Gellért a Szentföldre vágyott, egy zárai hajón el is indult kelet felé,
csakhogy az erős vihar a dalmát partokon kiszállásra kényszerítette. Ekkor találkozott a
pannonhalmi monostor apátjával, Rasinával. Az apát rávette, hogy térítői feladatot
vállaljon Magyarországon, így került Gellért Szent István országába s 1015 nyarán már
Pécsett prédikált. Sikerült beszédei annyira megnyerték Mór pécsi püspök tetszését, hogy
a püspök Szent István király elé vitte olasz vendégét. A magyar királyi udvarnak is
tetszett az olasz szerzetes szónoklata s a király megbízta őt nyolcéves fiának, Imre
hercegnek nevelésével. Gellért dicsőséggel viselte tisztét; csak akkor vonult félre, mikor a
herceget már megerősítette a keresztény erényekben. Ezután hétévi remeteéletet élt.
Elvonult a bakonybéli rengetegbe; dolgozott, elmélkedett, imádkozott, könyveket írt.
Midőn Szent István legyőzte a pogány Achtum vezért, Gellértet nevezte ki a csanádi
egyházmegye első püspökévé. A fáradhatatlan főpap lángoló lelkesedéssel terjesztette
Isten igéjét, sokat dolgozott hívei lelki üdvösségéért, de élete végén szomorúan kellett
tapasztalnia, hogy milyen hálátlanok az emberek. Szent István király halála után kitört a
pogány lázadás s a szentéletű csanádi püspök a budai Gellérthegyen vértanuságot
szenvedett hitéért 1046-ban, épen akkor, mikor a hazaérkező I. Endre király elé
igyekezett. A pogány zendülök a hegy tetejéről a mélységbe taszították, fejét a hegy
lábánál szétzúzták, mellébe lándzsát döftek.
Szent Gellért életében nevezetes az ő bakonybéli remetesége. Az egykori velencei
bencés apát a Bakony erdőségeibe rejtett béli kolostor táján egy kis viskóban élt (1023–
1030), itt szolgált Istennek, itt kereste és itt találta meg lelki enyhülését. Időnkint
összejött bencés testvéreivel, segített nekik az erdőirtásban, egyiknek-másiknak tollba
mondta elmélkedéseit. Egy kút volt házikója mellett, patak is csörgedezett
szomszédságában, olykor vadállatok csörtettek a vadonon keresztül. Egy megriadt
szarvasünö kis borja egyszer fel is döntötte tintáját, mikor magánosan dolgozgatott
kéziratán. Máskor egy halálosan megsebzett farkas szegődött hozzá s a szent férfiú mind
a két állatot, a kis szarvast és a sebeiben vergődő farkast, magához szelídítette. Mikor
Szent István király meghagyásából mint csanádi püspök megindult délvidéki térítő útjára,
Bakonybélből két szerzetest vitt magával: Valtert és Ulrikot; azonkívül a többi bencés
kolostorból is kapott még nyolc felszentelt papot. Ezek a bencések jó prédikálók voltak,
azonkívül Valter ügyesen tanított s így a csanádi egyházmegye nagy hasznát vette
buzgóságának az új magyar papi nemzedék felnevelésében. Szent Gellért fájdalommal
vált meg bakonybéli magányától, de királya parancsában Isten küldő szózatát hallotta.
Remetesége helyén, a szent kút mellett, példaadó életének emlékére csakhamar
felépítették Szűz Mária kápolnáját.
Csanádi püspöksége idejéből maradandó emlékű mozzanat Aba Sámuel királlyal
szemben tanusított rettenthetetlen magatartása. Péter elűzése után Sámuel egy ideig
igazságosan uralkodott, de az 1043. év nagyböjtjében számos előkelő magyar urat
megöletett, karóba húzatott, agyonveretett. Igy ment Csanádra, hogy ott ülje meg húsvét
ünnepét. Szent Gellértnek, az akkori szokás szerint, az lett volna a kötelessége, hogy a
király szállására menjen, ott fejére helyezze a koronát s az uralkodót a néppel együtt a
templomba kísérje; de a püspök kijelentette, hogy nem fogja a királyt sem koronával
ékesíteni, sem a székesegyházba kisérni. A többi püspökben nem volt ilyen erkölcsi
bátorság, ők feltették Aba Sámuel fejére a koronát s vele együtt nagy pompával
bevonultak a csanádi templomba, bár jól tudták, hogy a véres cselekedet elkövetőjének
előbb nyilvánosan vezekelnie kellett volna. Alig jelent meg a király és kísérete a
templomban, Szent Gellért a szószékre sietett s – az életéről szóló nagy legenda szerint –
így szólt a királyhoz: «A szent negyvennapi böjt arra van rendelve, hogy annak
megtartása által a bűnösök bocsánatot, az igazak jutalmat nyerjenek. Te pedig, ó király,
beszennyezted azt gyilkos kardoddal s elraboltad tőlem az atya nevet, mert hiszen ma
legkedvesebb gyermekeim hiányzanak: nem érdemelsz tehát semmi bocsánatot. Mivel
pedig kész vagyok meghalni Krisztusért, megjelentem neked a jövendőt: Ime a jövő
évben harmadszor támad fel ellened a bosszúállás kardja; s elveszi tőled az országot, amit
hamissággal szerzettél». Mindezeket latinul mondotta. A latinul értő papok elszörnyedve
hallották a megdöbbentő igéket s a király háta mögül intettek a tolmácsnak, hogy ne
fordítsa le magyarra a püspök szavait. A tolmács reszketett félelmében és hallgatott, de
pap volt s mikor a püspök rákiáltott, engedelmeskednie kellett. Aba Sámuel meghallgatta
a dorgálást, nem ölette meg a szent férfiút, távozott a templomból s Szent Gellért
továbbra is ottmaradt egyházmegyéje élén.
Deliberatióját egyik jóbarátjának, Isingrimus szerzetesnek, kérésére írta. Isingrimus
szerette volna tudni, milyen magyarázatok fűzhetik a szentírási három ifjú énekéhez, ezért
rávette a püspököt, hogy kezdjen bele fejtegetéseibe. Szent Gellért gyorsan dolgozott s
amint munkája egy-egy részével elkészült, mindjárt megküldte fogalmazványát
Isingrimusnak. – Munkája később hétszázévi lappangás után került elő, de ettől az időtől
kezdve egyesek igen behatóan foglalkoztak a Deliberatióval, így mindjárt a szöveg
érdemes kiadója, Batthyány Ignác. (1790.) – Kevés jót mondott a mű filozófiai értékéről,
a fejtegetéseiben megnyilvánuló gondolkodásról és stílusának latinságáról Ompolyi
Mátrai Ernő. (1878.) – Világosabbá lett Szent Gellért eszmemenete és számos nehezen
érthető állítása Karácsonyi János könyve nyomán. (1887.) – Pauler Gyula ezek után is
megmaradt azon álláspont mellett, hogy a Deliberatióban a XI. század csaknem
valamennyi téves ismerete, mértéktelenül rajongó miszticizmusa és furcsa latinsága
egybe van halmozva. (1888.) – Enyhébben méltatták a sajátságos tartalmú és stílusú
művet a Szent Benedek-rend történetírói. Zoltvány Irén szerint a Deliberatio elitélőinek
szigorú bírálata egyoldalú kritika. Hajdu Tibor szerint Szent Gellért műve a maga
korában határozottan tudományos alkotás volt. Hogy a szerző eszmefűzései kúszáltak,
mondatai akárhány helyen az értelmetlenségig homályosak, hogy az egész szöveg a
hevenyészettség és átdolgozatlanság benyomását kelti, ezt a Szent Benedek-rend
történetírói sem vonták kétségbe. (1902.)
Kiadások. – A Deliberatio szövegének XI. századi másolatát a freisingeni káptalan
levéltára őrizte meg, innen jutott a kézirat a müncheni királyi könyvtár birtokába. – A
kódex értékével és tartalmával attól az időtől kezdve foglalkoztak, hogy Meichelbeck
Károly német egyháztörténetíró a XVIII. század első negyedében felhívta rá a
tudományos világ figyelmét. (Historia Freisingensis. 1724.) – Kiadása jó ideig késett, míg
végre Erdély tudós püspöke, gróf Batthyány Ignác a maga költségén Bécsben lemásoltatta
s Gyulafehérvárt kinyomatta szövegét. (Sancti Gerardi episcopi Chanadiensis scripta et
acta hactenus inedita. 1790.) – E terjedelmes kiadás hibáit száztizenkét esztendő mulva
Sörös Pongrác igazította ki a kézirat és nyomtatvány szövegének gondos egybevetésével.
(A pannonhalmi Szent Benedek-rend története. I. köt. Budapest, 1902.)
Irodalom. – Batthyány Ignác: Sancti Gerardi episcopi Chanadiensis scripta et acta
hactenus inedita. Gyulafehérvár, 1790. – Ompolyi Mátrai Ernő: A bölcsészet
Magyarországon a skolasztika korában. Budapest, 1878. – Fejérpataky László:
Irodalmunk az Árpádok korában. Budapest, 1878. – Karácsonyi János: Szent Gellért
csanádi püspök élete és művei. Budapest, 1887. – Pauler Gyula bírálata Karácsonyi János
könyvéről. Századok. 1888. évf. – Karácsonyi János Szent Gellért püspök müncheni
kódexe. Magyar Könyvszemle. 1894. évf. – Szinnyei József: Magyar írók élete és
munkái. III. köt. Budapest, 1897. – Békesi Emil: Magyar írók az árpádházi királyok
korában. Katolikus Szemle. 1896. évf. – Hajdu Tibor és Zoltvány Irén tanulmányai a
bencés rendtörténetben: A pannonhalmi Szent Benedek-rend története. I. köt. Szerk.
Erdélyi László. Budapest, 1902. – Fenczik István: Szent Gellért helye a filozófia
történetében. Budapest, 1918 – Balogh József: Szent Gellért és a Symphonia Ungarorum.
Magyar Nyelv. 1926. évf. – Kühár Flóris: Szent Gellért Bakonybélben. Pannonhalmi
Szemle. 1927. évf.

LATIN IRODALOM: BOLDOG MÓR PÜSPÖK ZOERARD-LEGENDÁJA.

SALAMON KIRÁLY idejében, 1065 és 1070 közt, írta meg BOLDOG MÓR pécsi
püspök Legenda Sancti Zoerardi et Sancti Benedicti néven ismert életírását. A püspök
gyermekkorában még látta Szent Zoerard remetét, Szent Benedeket pedig személyesen is
ismerte.
Szent Zoerard remete – más néven Szent András hitvalló – jámbor parasztember volt.
Lengyelországból vándorolt hazánkba Szent István király idejében. A felvidéki
zoborhegyi bencés kolostorban szerzetes lett és András nevet nyert; ezután a Vág mellé
vonult remetéskedni s hallatlan önsanyargatásokkal kínozta magát. A nagyböjt negyven
napja alatt nem evett mást, mint egy-egy diót. Nappal az erdőben fát vágott, éjtszaka
ülőhelyzetben aludt egy fa odvában, ennek kérgén keresztül nádszálakat szúrt, feje fölé
kövekkel felszerelt korongot függesztett: mihelyt mélyebb álomba merült, fejét a
kövekbe, testét a hegyes nádakba ütötte. Halála után kiderült, hogy derekán vasláncot
viselt s ez egészen húsába ette magát. A Vág mellett fekvő barlangban később Szent
Zoerard tanítványa, Szent Benedek lakott. Ezt az ájtatos remetét rablók ölték meg s testét
a Vág folyóba vetették.
Szent Zoerard időrendben a legelső a magyarországi szentek sorában; közvetlenül
csatlakozik hozzá a másik bencés remete, Szent Benedek mártír. Lengyel származású volt
mind a kettő. A rájuk vonatkozó adatokat életírójuk részben Fülöp szerzetestől, a
nyitramegyei zobori bencés kolostor apátjától, kapta. Mór püspök ereklye gyanánt őrizte
azt a vasláncot, melyet Szent Zoerard halálakor találtak a magát holtra sanyargató remete
testén. Ennek a ciliciumnak egyik darabját a püspök később a kegyeséletű Géza
hercegnek ajándékozta. Legendájában megemlékezik a két remete emlékéhez fűződő
csodákról is. Mikor a rablók a megölt Szent Benedeket a Vág folyóba dobták, a holttest
épségben maradt s így bukkantak rá egy év mulva, mikor is a vértanu-tanítványt hitvalló-
mesterével együtt a nyitrai vár templomában közös sírba tették. A két bencés szerzetes
emléke sokáig ott élt a Nyitra völgyében és a Vág vadonaiban. Egy halálra sebesült
gonosz ember meggyógyúlt Zoerard és Benedek egykori barlangjában s ezért haláláig
remeteként szolgálta Istent. Egy másik gonosztevő megszabadult a bitófa kötelétől, mert
Szent Zoerardhoz folyamodott segítségért. Ezeknek a csodatételeknek elbeszélése fejezi
be az elég jó középkori latinsággal megírt legendát.
A legenda írója, BOLDOG MÓR szentbenedekrendi szerzetes és pécsi püspök,
valószínűleg 1000 körül született Nyitra vidékén. Nevelését a pannonhalmi bencésektől
nyerte, körükben nőtt szerzetének egyik büszkeségévé. Életszentségével korán kitünt
társai közül. Szerzetesi erényeiért annyira tisztelték, hogy egy alkalommal Imre herceg
hétszeres üdvözlő csókkal tüntette ki Pannonia szent hegyén, Szent Márton
monostorában. Szent István király is kipróbálta szerzetesi hűségét. A király egy éjjelen
két szolgájától kísérve, megjelent Pannonhalmán, bement a templomba s megfigyelte,
hogyan végzik a szerzetesek éjjeli és hajnali ájtatosságukat; mikor a jámbor papi emberek
megismerték a királyt, annyira meglepődtek, hogy megszegték a kötelező hallgatást,
viszonozták a király áldáskívánságát; egyedül Mór testvér maradt némán s nem üdvözölte
a királyt. Másnap Szent István megjelent a kolostor lakóinak reggeli lelkigyakorlatán és
sok olyan dologért korholta Mór testvért az egész gyülekezet előtt, amiben a szentéletű
szerzetes sohasem volt bűnös. A király ekképen akarta kipuhatolni Mór alázatosságát.
Nem csalódott benne. A szerzetes nyugodtan tűrte a király feddéseit nem mondott ellent
egy szavának sem, a megszégyenítés után alázatosan leült, mert bízott Istenben, ki az
ember lelkébe lát. Ezek után a király nagyon megilletődött, feltárta a konvent előtt az
igazságot s nagyon megdícsérte kedves emberét. Mór testvér apátságának idejében, az
1030-as évek elején, történt, hogy Pannonhalma négy szerzetest adott Szent Gellért
segítségére, mikor Szent István király előhívta bakonybéli remeteségéből fia egykori
nevelőjét s átadta neki az akkor alapított marosvári vagy csanádi püspökséget. A négy
pannonhalmi bencés közül kettő, Fülöp és Henrik, nemcsak a latin prédikációkat tudták
magyarul tolmácsolni, hanem maguk is jól prédikáltak magyarul. Hat évvel utóbb Mór
apát püspöki méltóságot nyert: Szent István király pécsi püspökké tette. Harmincöt évig
állott egyházmegyéje élen. (1036–1070.) Átélte a pogány lázadást, ennek elviharzása után
két másik életben maradt püspöktársával együtt 1047-ben megkoronázta I. Endrét, 1064-
ben együtt ülte meg a húsvéti ünnepet Salamon királlyal és Géza herceggel. Neve ott van
a tihanyi apátság 1055. év alapítólevelében is. Már kortársai szent gyanánt tisztelték,
mindazonáltal boldoggá-avatása csak 1848-ban következett be. A római szentszék ettől az
időtől kezdve megengedte, hogy tiszteletére a pécsi egyházmegyében, később pedig a
pannonhalmi egyházterületen is, ünnepet ülhessenek.
Kiadások. – A legenda legrégibb kéziratait a németalföldi corsendonki ágostonrendi
kolostor és a müncheni királyi könyvtár őrizte meg. – Szövege legelőször a Legenda
Sanctorum Regni Hungariae című XV. századi ősnyomtatványban jelent meg. Velence,
1498. – Utóbb Surius legendáriumában: Vitae Sanctorum. Julius 1-hez. Köln, 1573. –
Gondos kiadása a bollandista-gyüjteményben július 17-hez: Acta Sanctorum. Ord. S.
Benedicti. S. VI. P. 1. – A bollandisták nyomán: Acta Sanctorum Ungariae. II. köt.
Nagyszombat, 1744. – Surius nyomán Endlicher István; Rerum Hungaricarum
Monumenta Arpadiana. Sanct Gallen, 1849. – Az utóbbi szövegből készült magyar
fordítása Szabó Károlytól: Emlékiratok a magyar kereszténység első századáról. Pest,
1864–1865.
Irodalom. – Czvittinger Dávid: Specimen Hungariae literatae. Altdorf, 1711. – Koller
József; Historia episcopatus Quinqueecclesiensis. I. köt. Pozsony, 1782. – Marczali
Henrik: A magyar történet kútfői az Árpádok korában. Budapest, 1880. – Mátyás Flórián:
Historiae Hungaricae fontes domestici. Pécs és Budapest, 1881–1885. – Karácsonyi
János: Szent Gellért csanádi püspök élete és művei. Budapest, 1887. – Pauler Gyula: A
magyar nemzet története az Árpádok alatt. I. köt. Budapest, 1893. – Kaindl: Studien zu
den ungarischen Geschichtsquellen. Bécs, 1894–1902. – Békesi Emil Magyar írók az
árpádházi királyok korában. Katolikus Szemle. 1896. évf. – Szinnyei József: Magyar írók
élete és munkái. VIII. köt. Budapest, 1902. – A pannonhalmi Szent Benedek-rend
története. I. köt. Szerk. Erdélyi László. Budapest, 1902. (Ebben főként Zoltvány Irén
tanulmánya: A magyarországi bencés irodalom a tatárjárás előtt.) – Erdélyi László:
Magyar művelődéstörténet. II. köt. Kolozsvár, 1919.

LATIN IRODALOM: A KISEBB SZENT ISTVÁN-LEGENDA.

A SZENT ISTVÁN királyról szóló kisebb legendát – Legenda minor Sancti Stephani –
egy ismeretlen nevű magyar bencés szerzetes írta Kálmán király uralkodásának elején,
1096 körül. Forrása a szájhagyomány volt. Az egyszerű nyelvű, vonzó előadású
legendában előfordul egy horatiusi idézet is, azonkívül ismerte a szerző Szent István
király törvényeit. A csodás elem hiányzik elbeszéléséből.
Szövegéből megtudjuk, hogy az isteni irgalom intézkedésére Géza fejedelem
keresztény hitre tér s fiának, Istvánnak, a német császári házból szerez feleséget. István
ifjú korában lép a trónra, szembeszáll a pogány lázadókkal, a Veszprém melletti csatában
legyőzi őket s a zsákmányból fölépíti a pannonhalmi templomot. Ezután nagy
buzgalommal lát a hittérítéshez és egyházszervezéshez. Templomot emel
Székesfehérvárott, monostort Rómában és Jeruzsálemben. A besenyők félelmes betörését
isteni látomány segítségével veri vissza, az országába menekülő előkelő besenyő férfiakat
nagylelkűen oltalmába veszi. Öregkorában köszvénye miatt nem tud lábára állani.
Gonosz emberek összeesküsznek élete ellen, de az esthomályban szobájába surranó
gyilkos kezéből kicsik a tőr, a szunnyadó király felébred, a bűnbánó vétkesnek
megbocsát, cinkostársait megbünteti. Székesfehérvárott temetik el. Holttestét Szent
László király idejében, a szenttéavatás alkalmával, ünnepélyesen fölemelik.
Kiadások. – A kisebb Szent István-legenda szövege a nagyobb Szent István-legenda
szövegével együtt fordul elő a régi kódexekben. Az egyik ilyen kódex a heiligenkreuzi
ciszterci apátság könyvtárában, a másik a lilienfeldi ciszterci apátság könyvtárában, a
harmadik a melki ciszterci apátság könyvtárában maradt fenn: mind a három a XIII.
századból. A negyedik kézirat újabban került elő: ez a XII. századi Ernst-kódex. – A
melki kódex két Szent István-legendájának szövegét Mancini Antal bocsátotta közre egy
névtelenül megjelent könyvben Primi Hungarorum regis apostolici S. Stephani vita.
Pozsony, 1781. A heiligenkreuzi kézirat alapján készült Endlicher István kiadása Rerum
Hungaricarum monumenta Arpadiana. Sanct Gallen, 1849. – Kritikai szövegkiadás
Mátyás Flórián forrásgyüjteményében: Historiae Hungaricae fontes domestici. I. köt.
Pécs, 1881. – Az Ernst-kódex két Szent István-legendájának szövege Varju Elemér
közrebocsátásában Legendae Sancti regis Stephani. Szent István király legendái. A
legrégibb kézirat alapján az Ernst-kódex hasonmásával. Budapest, 1928. – Mindkét
legenda magyar fordítása ugyanebben a kiadásban, továbbá Szabó Károly könyvében:
Emlékiratok a magyar kereszténység első századáról. Pest, 1864–1865.
Irodalom. – A jelzett kiadásokhoz csatolt magyarázatokon kívül Fejérpataky László:
Irodalmunk az Árpádok korában. Budapest, 1878. – Marczali Henrik: A magyar történet
kútfői az Árpádok korában. Budapest, 1880. – Pauler Gyula: A magyar nemzet története
az árpádházi királyok alatt. Két kötet. Budapest, 1893. – Kaindl: Studien zu den
ungarischen Geschichtsquellen. Bécs, 1894–1902. – Zoltvány Irén: A magyarországi
bencés irodalom a tatárjárás előtt. A pannonhalmi Szent Benedek-rend története. I. köt.
Szerk. Erdélyi László. Budapest, 1902. – Erdélyi László: Magyar művelődéstörténet. II.
köt. Kolozsvár, 1919.

LATIN IRODALOM: A NAGYOBB SZENT ISTVÁN-LEGENDA.

SZENT ISTVÁN király kisebb legendájával körülbelül egy időben készült a nagyobb
Szent István-legenda Legenda maior Sancti Stephani. Ismeretlen papi szerzője Kálmán
király uralkodásának elején, 1096 körül, írta. Forrásai: a szájhagyomány, Szent István
király Intelmei és törvényei, továbbá Szent Zoerard és Szent Benedek legendája. Talán
székesfehérvári ember volt a szerző, mert az itteni székesegyházat részletesen leírja.
Míg a vázlatos kisebb legenda magyar szerzetes munkája, a kimerítőbb nagyobb
legendát valószínűleg külföldi bencés írta, mert egyes nyilatkozatai idegen emberre
vallanak. Ezt a nagyobb legendát a Kálmán király idejében élő Hartvik püspök
megbővítette a kisebb legenda szövegével s így keletkezett a Hartvik-legenda. Sajátságos
módon ez a kompiláció emelkedett legnagyobb tekintélyre a három Szent István-legenda
közül, csak újabban mellőzik, mert kiderült, hogy a kisebb és a nagyobb legenda szövege
jóval megbízhatóbb.
 A nagyobb Szent István-legenda szerint «tetszett az isteni kegyelemnek, hogy a
rombolás és tudatlanság fiaira, a magát Isten teremtményének sem ismerő, durva és kósza
népre, a Pannonia földjén lakó magyarokra, az égből irgalommal lepillantson». Akiket
Isten annak idején a keresztények engedetlenségének ostorául rendelt, azok most,
betelvén rendeltetésüknek ideje, a gonoszság útjáról az igaz ösvényre léptek. Géza
fejedelem már Krisztusban bizakodott, pogány alattvalóival szigorúan bánt, az
idegenekhez kegyelmes és bőkezű volt. Egész erejével azon fáradt, hogy kiirtsa népéből a
szentségtörő szokásokat, mikor egyszer álmot látott s az Úr akaratából ezeket az igéket
hallotta: «Béke veled, Krisztus választottja. Meghagyom neked, szűnjenek gondjaid.
Nincs az neked megengedve, amire törekszel, mert kezeidet embervér fertőzi. Fiad
születik s reá bízza az Úr mindezeket az isteni gondviselés előrelátásával. Egyike lesz ő
az Úr választott királyainak, aki a földi élet koronáját az égi koronával cseréli fel». A
fejedelem térdre borulva ad hálát Istennek, nagy tisztességgel fogadja Szent Adalbert
prágai püspököt, megszületik István s az Úr megtestesülésének 997 évében ő veszi át az
uralkodást. A királlyá koronázott dicsőséges király csodálatosan erényes életet élt,
templomokat és kolostorokat épített, az igaz vallás ellenségeit eltiporta. Nagyon szerette a
szegényeket, sok alamizsnát osztott ki számukra, a szűkölködők sohasem távoztak tőle
üres kézzel. Megpróbáltatásai közül legfájóbb volt szentséges hajlandóságú fiának halála.
«Ó mekkora gyász mindenkire, de leginkább az ország nagyjaira, akik közt az egyedül
maradt atya keservesen sóhajtozott». Utolsó éveiben is az egyház támogatására szentelte
minden erejét. Isten irgalma méltán dicsőítette meg az örök üdvösség égi jutalmával.
Kiadások. – A nagyobb Szent István-legenda négy régi kézirata ugyanaz, mint a kisebb
Szent István-legendáé: a heiligenkreuzi, a lilienfeldi, a melki és az Ernst-kódex. –
Kiadásaik is egyezők: legjobb Mátyás Flórián és Varju Elemér idézett szövege. – Magyar
fordítása Szabó Károlytól: Emlékiratok a magyar kereszténység első századáról. Pest,
1864–1865.
Irodalom. – Fejérpataky László: Irodalmunk az Árpádok korában. Budapest, 1878. –
Marczali Henrik: A magyar történet kútfői az Árpádok korában. Budapest, 1880. –
Mátyás Flórián: Historiae Hungaricae fontes domestici. I. köt. Pécs, 1881. – Pauler Gyula
A magyar nemzet története az árpádházi királyok alatt. Két kötet. Budapest, 1893. –
Kaindl: Studien zu den ungarischen Geschichtsquellen. Bécs, 1894–1902. – Zoltvány
Irén; A magyarországi bencés irodalom a tatárjárás előtt. A pannonhalmi Szent Benedek-
rend története. I. köt. Szerk. Erdélyi László. Budapest, 1902. – Erdélyi László: Magyar
művelődéstörténet. II. köt. Kolozsvár, 1919 – Balogh József: Az «ájtatos» és a «komor»
Szent István. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1928. évf. – Varju Elemér: Legendae
Sancti resis Stephani. Szent István király legendái. Budapest, 1928.

LATIN IRODALOM: A SZENT IMRE-LEGENDA.

SZENT ISTVÁN királynak istenes életű fiáról szól Szent Imre legendája: Vita Sancti
Emerici ducis. Szerzője ismeretlen. Jámbor pap írhatta, világnézetét szigorú aszkétikus
felfogás jellemzi. Adatait elsősorban a szájhagyományokból és más szentek életírásainak
áhitatot gerjesztő részeiből merítette. Történeti forrásértéke csekély, inkább csak szent
olvasmány, jellemző a keresztes hadjáratok rajongó korára. Szent Imrében az aszkétát
jellemzi s nem a magyar herceget. A névtelen szerző Kálmán király uralkodása alatt,
1100 táján, írta keresztény önmegtagadásra buzdító munkáját.
Szent Imre herceg – olvassuk a legendában – már gyermekkorában nagy ájtatosságot
tanúsított. Atyja egyszer a fal hasadékán át megfigyelte, amint éjtszaka zsoltárokat
énekelt. Mikor a szent király egy alkalommal fiával együtt a pannonhalmi monostorba
ment, Imre herceg a szerzetesek üdvözlésekor az egyiket hét csókkal tüntette ki. Ez a
szerzetes Mór testvér volt, akit később erényei miatt Szent István pécsi püspökké tett.
Egyszer a veszprémi székesegyházban imádkozó herceg égi szózatot hallott, mely a
szűzesség megtartását kötötte lelkére. Engedelmeskedett az égi szózatnak s később királyi
sarjból származó nejével együtt tiszta életet élt. Halálát Konstantinápolyban Szent Özséb
püspöknek égi látomány jelentette. A sírjánál történt csodák között legnevezetesebb
Konrád német lovag esete. Ennek a nagy bűnösnek mellét a római pápa vaslánccal övezte
és bűneit tartalmazó lapot adott neki azzal a megbízással, hogy addig járja a szent
helyeket, míg végül az egyiken bűnei bocsánatának jeléül a lánc szét fog pattanni és a
lapra írt szöveg eltűnik. Ez a csoda Szent Imre sírjánál történt meg. A legendát Imre
herceg szentté-avatásának elbeszélése fejezi be.
Kiadások. – Szent Imre legendájának legrégibb kézirata a XIII. századból való. A
stájerországi reini kolostor őrizte meg. – Első kiadása a Legendae Sanctorum Regni
Hungariae című XV. századi ősnyomtatványban. Velence, 1498. – Fordítása Szabó
Károlytól: Emlékiratok a magyar kereszténység első századáról. Pest, 1864–1865. –
Mátyás Flórián forrásgyüjteménye: Historiae Hungaricae fontes domestici. I. köt. Pécs,
1881. – Poncelet gondos kiadása és tanulmánya: Acta Sanctorum. November. Tom. II.
Brüsszel, 1894.
Irodalom. – Marczali Henrik: A magyar történet kútfői az Árpádok korában. Budapest,
1880. – Kaindl: Studien zu den ungarischen Geschichtsquellen. Bécs, 1894–1902. –
Karácson Imre: Szent Imre herceg. Budapest, 1899. – Nagy Béni: Szent Imre herceg
élete. Egri cisztercirendi kat. gimnázium értesítője. 1908. – Karl Lajos: Magyar szentek
életének hatása a Florence-mondára. Akadémiai Értesítő. 1908. évf. – Erdélyi László:
Magyar művelődéstörténet. II. köt. Kolozsvár, 1919. – Zalán Menyhért: Árpádkori
magyarvonatkozású kéziratok az osztrák kolostorok kézirattáraiban. Pannonhalmi
Szemle. 1926. évf. – Horváth Cyrill: Szent László-legendáink eredetéről. Budapest, 1928.

LATIN IRODALOM: A KISEBB SZENT GELLÉRT-LEGENDA.

SZENT GELLÉRT életéről két legenda szól: egy kisebb és egy nagyobb. A kisebb
Szent Gellért-legendát – Legenda minor Sancti Gerhardi – valószínűleg a csanádi
püspökség egyik papja írta a XI. század végén. Elég jó latinságú, egyszerű stílusú életrajz,
megtüzdelve szentírási idézetekkel. Forrása néhány régebbi feljegyzés és a
szájhagyomány. A legenda végigkíséri a püspök egész életét születésétől kezdve
vértanuságáig és szentté avatásáig. Megvan benne az énekes szolgálóról szóló történet is,
de rövidebb alakban, nem egészen úgy, mint ahogyan azt a XIII. századi nagyobb Szent
Gellért-legenda közli. A kisebb legendában olvasható részlet csupán a dolgos leány
alázatos béketűrését és a püspök érzékeny jószívűségét domborítja ki s mellőzi a leány
énekének és a kézimalom zajának a magyarok szimfóniájával való kapcsolatát.
A kisebb legendát egyesek szerint a püspök térítőtársa, Valter szerzetes írta, ez
azonban nem bizonyítható be. A bakonybéli bencés szerzetes akkor csatlakozott Szent
Gellérthez, mikor a püspök a Maros vidékére ment, hogy kezébe vegye a csanádi
egyházmegye kormányzását. Valter a csanádi iskola élére került s utóbb annyira
felvirágoztatta az iskolát, hogy segédtanítóról kellett gondoskodni. Igy került oda, az
olvasás oktatására, Henrik, az új tanító; Valter azontúl az éneklők csoportját tanította. Az
idegenajkú szerzetesek ezekből a gyermekekből nevelték a magyar papokat.
Történetírásunkban régóta vita tárgya, vajjon Valter írta-e a kisebb Gellért-legendát;
továbbá: magyar ember volt-e Valter? Katona István történetírótól kezdve sokszor
felmerül Valter szerzőségének pártolása, őt tartja a kisebb Gellért-legenda írójának a
pannonhalmi rendtörténet is, mert a legenda egyes bensőséges vonatkozásai
szembetűnően reá vallanak. Valter magyar eredetének elvetői elsősorban a bakonybéli
szerzetes némethangzású nevére hivatkoznak. Figyelembe kell azonban venni, hogy
ebben az időben a magyar fülnek legidegenebb nevekre keresztelték az embereket,
azonkívül már ekkor is szokásban volt, hogy a szerzetesrendbe való beöltözéskor a régi
nevet új névvel cserélték fel.
Kiadások. – Szent Gellért kisebb legendájának szövegét a németalföldi corsendonki
könyvtár és a velencei Szent Márk-könyvtár egy-egy latin kódexe őrizte meg. – A
corsendonki legendát, mely a velencei legendától csak szavakban különbözik, már a XVI.
század elején kinyomatták. Krakkó, 1511. – Legjobb kiadása a bollandisták
gyüjteményében, a XVIII. században, Stilting János jezsuita atyától: Acta Sanctorum.
September 25. Tomus. VI.
Irodalom. – Marczali Henrik: A magyar történet kútfői az Árpádok korában. Budapest,
1880. – Karácsonyi János: Szent Gellért csanádi püspök élete és művei. Budapest, 1887.
– Kaindl: Studien zu den ungarischen Geschichtsquellen. Bécs, 1894–1902. – Békesi
Emil: Magyar írók az árpádházi királyok korában. Katolikus Szemle. 1896. évf. –
Zoltvány Irén: A magyarországi bencés irodalom a tatárjárás előtt. A pannonhalmi Szent
Benedek-rend története. I. köt. Szerk. Erdélyi László. Budapest, 1902. – Erdélyi László:
Magyar művelődéstörténet. II. köt. Kolozsvár, 1919.

LATIN IRODALOM: A GESTA UNGARORUM.

A LEGENDÁKON kívül a XI. századból nem maradt fenn egyéb elbeszélő kútfő.
Mégis ebben a században kellett megkezdődnie – évkönyvi feljegyzésekkel és krónikás
részletekkel – a magyarországi latinnyelvű történetírásnak.
A történetírók általában ebbe a korba helyezik a magyar nemzet történetének első
megírását. A korunkra maradt későbbi magyarországi latin krónikáknak volt ugyanis egy
elveszett forrása, a XI. és XII. századi Gesta Ungarorum: ebből merítettek a XIII. és
XIV. század krónikásai. A magyar történelemnek ezt az első összefüggő feldolgozását
vagy Szent László király korában vagy II. Géza király uralkodása idején állították egybe.
Némelyek szerint Szent László udvarának egyik tudós egyházi embere a szerző, mások
szerint II. Géza valamelyik papja. Mindkét feltevés a későbbi latin krónikák szövegére
támaszkodik. Hogy közelebbről ki lehetett ennek az elveszett Gesta Ungarorumnak a
szerzője, azt még csak nem is sejthetjük. Mindenesetre erős magyarérzésű, a németeket
hevesen gyűlölő, a királyok kegyességét és a nemzet hősiességét elevenen magasztaló és
írói lendülettel fogalmazó papnak kellett lennie. Elbeszélését később többen folytatták és
kivonatolták: így kerültek át fontosabb részletei a következő évszázadok történeti
kézirataiba.
Az ismeretlen személyiségű első magyar történetíró egyrészt felkutatta és összefoglalta
a magyarok történetére vonatkozó feljegyzéseket, másrészt leírta az élőszóbeli magyar
hagyományt. Az évkönyvek adatainak és a mondák elbeszéléseinek anyagát eleven
képzelettel öntötte irodalmi formába. Történeti feldolgozását a XIV. századi Bécsi Képes
Krónika őrizte meg legszebben.
A magyarországi középkori latinnyelvű krónikáknak ezzel az elveszett ősforrásával
sokat foglalkoztak a XIX. és XX. század történetírói. Az elveszett ősforrás megírásának
korára és tartalmára nézve, amint említettük, eltérők a vélemények. Egyesek a XI. század
különböző időpontjaira teszik keletkezését, mások a XII. századhoz kapcsolják. Erről a
kérdésről beható tanulmányt írt Hóman Bálint. Szerinte a magyarországi XIII. és XIV.
századi krónikák a Szent László korában írt és 1091-ig terjedő Gesta Ungarorumot
használják ősforrás gyanánt. Ezt az elveszett alapszöveget egy Szent László-kori író –
talán Koppány püspök, korábban Szent László király udvari káplánja – 1091 táján
állította egybe. Kéziratát a XII. században többen folytatták és kivonatolták. Ilyen
folytató volt az a II. Géza-kori ismeretlen egyházi férfiú, aki gyűlölettel írt Kálmán
királyról. A folytatók a Szent László-kori író művét általában változatlanul másolták s
szövegét a saját koruk eseményeinek felsorolásával folytatták. Csak Anonymus dolgozta
fel egészen másként a honfoglalás korát a XII. és XIII. század fordulóján. (A Szent
László-kori Gesta Ungarorum és XII–XIII. századi leszármazói. Budapest, 1925.) –
Ezekkel a fejtegetésekkel szemben az Árpád-kor történeti kútfőinek másik kiváló
ismerője, Madzsar Imre, kétségbe vonta, hogy a Gesta Ungarorum Szent László király
korában keletkezett. Ő a magyar történelem elveszett ősforrásának feldolgozását II. Géza
király történetírójának tulajdonította. (A II. Géza korabeli névtelen. Budapest, 1926.) – Ez
a kérdés is olyan, hogy puszta szövegkritika és históriai kikövetkeztetés alapján bajos
eldönteni s így az eredmény időről időre változik, a történetíróknak többé-kevésbbé
egyéni felfogású vélekedése szerint.
Irodalom. – Marczali Henrik: A magyar történet kútfői az Árpádok korában. Budapest,
1880. – Pauler Gyula: A magyar nemzet története az árpádházi királyok alatt. Két kötet.
Budapest, 1893. – Erdélyi László: Magyar művelődéstörténet. Két kötet. Kolozsvár,
1915–1919. – Hóman Bálint: A magyar történetírás első korszaka. Minerva. 1923. évf. –
U. az: A Szent László-kori Gesta Ungarorum és XII–XIII. századi leszármazói. Budapest,
1925. – Madzsar Imre: A II. Géza korabeli névtelen. Budapest, 1926. – Hóman Bálint:
Magyar történet. I. köt. Budapest, 1929.

A MAGYAR IRODALOM A XII. SZÁZADBAN.

TÖRTÉNETI MOZZANATOK.

A XII. SZÁZADBAN és belső viszályok és külső háborúk, gyilkolások és

erőszakosságok nyugtalanították az embereket. Aki nem termett katonáskodásra és
menekülni akart ettől az élet-halál harctól vagy akiben a vér indulatosságát leküzdötte a
vallásos meggyőződés hite, az kolostorba ment, ahol mégis csak legjobban el tudott
vonulni ettől a kegyetlen világtól. Iráshoz, másoláshoz csak az fogott a kolostor zárt falai
mögött, akiben valami ritka nemes ösztön élt.
Milyennek látják ebben az időben a műveltebb nyugatról idevetődő idegenek a
magyarságot? Mikor a II. Konrád császár által vezetett keresztes had 1147-ben
keresztülvonul Magyarországon, Freisingeni Ottó német püspök leírja az országot és
népét. Csodálja a magyar tájak gazdagságát s méltatlankodik, hogy az isteni türelem ilyen
barbár népnek adta ezt a pompás földet. A magyarok, szerinte, marcona kinézésűek,
viseletük vad, nyelvük barbár, királyuknak azonban nagy a tekintélye. Az ország
dolgaiban sokat tanácskoznak, minden ügyet gondosan megbeszélnek. Városaikban kevés
a faház, még kevesebb a kőház. A házi kényelmet megvetik, inkább sátrak alatt töltik a
nyarat s csak tél felé vonulnak egyszerű viskóikba.
Az országon 1189-ben átvonul I. Frigyes német császár keresztes hada s a keresztes
vitézek bámulattal látják az ország termékenységét. Hajók és szekerek hozzák a németek
elé a kenyeret, bort, takarmányt és vágóállatokat. A német császár Esztergomban
találkozik III. Béla királlyal. Ekkor a király neje, Fülöp Ágost francia király nővére,
gazdag ajándékot ad Frigyesnek, többek között egy olyan nagy sátort, mely négy szobára
van osztva és belsejében skarlát szőnyeg terül el; a király viszont két magtárt ajándékoz a
németeknek telve finom liszttel. Mindenütt fényesen, sőt ünnepélyes processzióval
fogadják a szent ügyért harcba vonuló császárt; magyar papok és magyar vitézek is
csatlakoznak seregéhez. A határon a császár újból nagy ajándékokat és élelmiszereket kap
a magyaroktól, úgy vonul tovább a Balkánon keresztül, ahol már küzdenie kell a félvad
lakosság orvtámadásaival.
Csehország legrégibb történetírója, a XII. századi prágai Cosmas, akit Esztergomban
szenteltek pappá, írja, hogy a magyar nemzet gazdag, fegyverben igen erős s szembeszáll
a föld bármelyik népével. De azért az országban mindössze is csak néhány olyan lakott
hely van, mely városnak nevezhető. Ilyen különösen Esztergom, ebben az időben az
ország központja. Ide jönnek a külföldi kalmárok, a németek, olaszok és lengyelek
egyaránt. A magyarok gabonát, bort, bőröket, állatokat és ércet hoznak, az idegen
kereskedők vásznat, posztót, házieszközöket.
A király és a nép közt patriarchális a viszony. III. Béla egy alkalommal több magyar úr
társaságában egy tölgyfa alatt ül, meghallgatja elébe járuló alattvalóinak kéréseit és
panaszait s mindjárt dönt is ügyeikben.
A királynak szinte beláthatatlan terjedelmű birtoka és temérdek szolganépe van.
Vannak ménesei, gulyái, nyájai, halászai, vadászai, méhészei, házépítői, molnárai,
sószállítói, szűcsei, ötvösei. A király, ha nincs háborúja, állandóan utazik az országban,
még pedig nagy kísérettel. Bejárja majorjait, birtokait, faluit. Ilyenkor adják át az ispánok
a maguk pénzajándékát, ilyenkor tudja meg a király, hogyan áll a gazdasága, mi a
nemesség panasza. Ez a királyi országjárás nagy gond az alattvalóknak; nemesek, főurak,
főpapok és szerzetesházak egyaránt megérzik terhét. Egy királyi ebédre tizenkét ökröt,
ezer kenyeret és négy hordó bort számítanak s mindezt az az alattvaló adja, akinél a király
vendégképen megjelenik. Ezért tiltakoznak a nemesek annyira a király látogatásai ellen s
azért ígéri II. Endre 1222-ben az aranybulla 3. pontjában: «Nem szállunk meg szabad
emberek tanyáin, házaiban vagy falvaiban, hacsak nem hívnak».
Korlátlan hatalmú uralkodókkal bajos ujjat húzni. A királyok nemcsak az urakkal és
parasztokkal bánnak el tetszésük szerint, hanem szembeszállnak az egyház félelmes
hatalmával is. Püspököket, prépostokat, apátokat szeszélyük szerint neveznek ki és űznek
el állásukból. Az ellenállókat megfenyítik. Mikor Imre király megtudja, hogy Boleszló
váci püspök titokban egyetért lázadó öccsével, Endrével, ő maga lovagol Vácra, hogy
megbüntesse az áruló főpapot. A kincstár kulcsát követeli a püspöktől, de Boleszló
tiltakozik az erőszak ellen, az oltárhoz menekül, papjai köréje csoportosulnak s könnyes
szemmel könyörögnek Isten segítségéért. A király haragra lobban, az oltárhoz rohan,
megragadja a püspököt, Boleszló ellenszegül, el is esik az oltár lépcsőjén, Imre azonban
tovább hurcolja, vitézei közé löki, ezek megfogják, a templomból kitaszítják. Most
feltörik a sekrestye ajtaját s a király csakugyan megtalálja a kincstárban a gyanús
leveleket. A püspök tiltakozik a szentségtörés miatt, de a felbőszült uralkodó azzal
fenyegetődzik, hogy kitolatja a szemét mindazoknak, akik erről az esetről hírt visznek a
külföldre.
Az egyházi férfiak és a világi emberek műveltsége közt nagy a különbség. A magyar
nemes elégnek tartja, ha jól forgatja a kardot s még a leggazdagabb földbirtokos is
minden szellemi foglalkozás nélkül él házában családjával együtt. Egyedül templomában
és papjától hall vallásos tanításokat. Eléggé alacsony a papok műveltsége is, bár egy
részük nemcsak a szertartások elvégzéséhez ért, hanem latinul is tud s jártas a
hittudományban. A papságra készülő ifjakat vagy a püspökök és kanonoki testületek
káptalani iskoláiban vagy a szerzetesrendek kolostori iskoláiban tanítják. Ezek az iskolák
az egész középkoron keresztül lényegileg azonos képet mutatnak. A tanulók néhány évig
a latin olvasást gyakorolják, azután az írásra mennek át, még pedig a régi római minta
szerint táblára kent viaszba írnak hegyes íróvesszővel s aki viaszba már tud írni, nádtollat
vagy lúdtollat kap. Az elemi tanulmányok befejezése után a középfokú oktatás – a septem
artes liberales, azaz a hét szabad mesterség – következik. Ez a tanfolyam körülbelül nyolc
évre terjed és két részre oszlik: a triviumra és quadriviumra. Alapvető tárgyul tekintik a
trivium első részét, a grammatikát azaz a nyelvtant. Ezzel foglalkoznak legtovább, hogy a
latin nyelvet szóban és írásban minél tökéletesebben elsajátítsák. A trivium második
tárgya a retorika azaz a szónoklattan. Itt megismerkednek a szónoki beszéd fő
szabályaival, leveleket írnak, okiratokat fogalmaznak, történeti és jogi ismereteket
szereznek. A trivium tanulását a dialektika azaz a vitatkozástan zárja be. Ennek keretében
logikai eszmecserék folynak, főként a hittudományi ismeretek kedvéért. Tankönyveik:
Aristoteles, Cicero. Vergilius, Ovidius, Donatus, Boethius és több neves középkori
paptanár latin iskolakönyvei. A trivium bevégeztével a jelesebb tanulók a quadrivium
tárgyköréhez fognak Az aritmetikával azaz a számtannal kezdik s az alapműveleteken
kívül az egyházi naptár készítésével foglalkoznak. A kalendárium ismeretének fontossága
hozza magával az astronomia azaz a csillagászat tanítását. A musicát azaz a zenét szintén
a számtan egyik ágának tekintik. A geometriát azaz a mértant hasonlóan, bár e tárgy
helyett inkább természetrajzzal kapcsolt földrajzot tanulnak.
A papok közül néhányan külföldre mennek tanulni. III. Béla király korában egy
Betlehem nevű magyar ifjú Párisban tanul, ott is hal meg s a szomorú esetről a párisi
Szent Genoveva monostor apátja értesíti a magyar királyt. Az elhúnyt magyar ifjú szülei
Párisban gondosan nyomoztatnak abban az irányban, nem tartozott-e fiuk valakinek, de a
fiatalember után nem maradt adósság. Ekkor a szülők ezüstöt és aranyat, zászlót és
misemondó ruhát és egy fehér lovat ajándékoznak a párisi monostornak.
A hívők kegyeletének sok szép megnyilatkozása maradt ebből a századból is. Az
egyház oltárához sokan járulnak adományaikkal lelkük üdvösségéért. Nemcsak a
gazdagabb nemes urak, hanem a vallásos nemes asszonyok is gazdag örökségeket
juttatnak a kolostoroknak. Margit úrnő 1152-ben az ország főembereinek beleegyezésével
ezer mise végzésére hét márka súlyú aranyláncot ad a pannonhalmi apátnak s prémeket
juttat a szerzeteseknek; a kolostor két családot kap tőle egy-egy ekefölddel, nyolc ökörrel,
tíz tehénnel, száz juhval; különböző családok terhére évi szolgálmányokat ír elő, hogy
erősítse az egyházat és megbecsülje a bencésrendet. Egy András nevű remete, egykor
veszprémi prépost, a király engedélyével négy somogyi falut és számos munkáskezet
hagy Szent Márton bencés monostorának. Ugyancsak a pannonhalmi bencésekre gondol
Adalbert úr 1050 körül, mikor II. Géza király megbízásából követségbe indul a sziciliai
királyhoz. Négy pusztáján kívül valamennyi könyvét a pannonhalmi monostorra
hagyományozza, azon esetre, ha útközben meghalna. Mikor Hoda úr 1186-ban
megbetegszik s halálos ágyán maga III. Béla király is meglátogatja, lelki üdvéért birtokot
adományoz a pannonhalmi kolostornak, magát a szerzetesek imáiba ajánlja s felszabadítja
néhány rabszolgáját. Ehhez hasonló módon és egyre növekedő áldozatkészséggel folynak
az adományok a következő századokban is: így alakul ki a világi nagybirtok mellett az
egyházi nagyvagyon.
Irodalom. – Kerékgyártó Árpád: A műveltség fejlődése Magyarországon. Budapest,
1876. – Salamon Ferenc: Budapest története. Három kötet. Budapest, 1878–1885. –
Wertner Mór: Az Árpádok családi története. Temesvár, 1892. – Ortvay Tivadar: Pozsony
város története. Három kötet. Pozsony, 1892–1900. – Pauler Gyula: A magyar nemzet
története az Árpádházi királyok alatt. Két kötet. Budapest, 1893. – Békefi Remig
szerkesztésében: Emlékkönyv, melyet Magyarország ezeréves fennállásának ünnepére
közrebocsát a hazai ciszterci-rend. Budapest, 1896. – Márkus Dezső szerkesztésében:
Magyar törvénytár. I. köt. Budapest, 1899. – Forster Gyula szerkesztésében: III. Béla
emlékezete. Budapest, 1900. – Karácsonyi János: A magyar nemzetségek a XIV. század
közepéig. Négy kötet. Budapest, 1900–1903. – Erdélyi László és Sörös Pongrác
szerkesztésében: A pannonhalmi Szent Benedek-rend története. Tizenkét kötet. Budapest,
1902–1916. – Forster Gyula: Magyarország műemlékei. Három kötet. Budapest, 1905–
1913. – Békefi Remig: A népoktatás története Magyarországon 1540-ig. Budapest, 1906.
– Timon Ákos: Magyar alkotmány- és jogtörténet. 3. kiad. Budapest 1906. – Békefi
Remig: A káptalani iskolák története Magyarországon 1540-ig. Budapest, 1910. –
Marczali Henrik: Magyarország története. Budapest, 1911. – Erdélyi László: Magyar
művelődéstörténet. Két kötet. Kolozsvár, 1915–1919. – Karácsonyi János Magyarország
egyháztörténete. 2. kiad. Nagyvárad, 1915. – Hajnal István: Irástörténet az írásbeliség
felújulása korából. Budapest, 1921. – Erdélyi László: Árpádkor. Budapest, 1922. –
Hóman Bálint: Magyar történet. I. köt. Budapest, 1929.

ÚJ SZERZETESRENDEK.

A MAGYAR művelődés úttörői, Szent Benedek fiai, a XII. században is buzgón

folytatták áldásos tevékenységüket. Főként legősibb és legnagyobb monostoruk,
Pannonhalma, virágzott fel, de többi apátságukban is elegendő számmal voltak erős
hitéletet élő, tanult bencések. Az egyik oklevél Kálmán király idejében, 1111-ben,
grammatikus címmel tiszteli meg Vilmos szerzetest, a nyitramegyei zoborhegyi rendház
tagját. A bencések munkája bizalmat és hálát keltett az egész országban, vallásos
buzgalmukat megbecsülték, gazdálkodásukat utánozták tudásukat a királyi és főpapi
udvarokban egyaránt felhasználták. Nemcsak az egyszerű parasztfiúk, hanem az
előkelőbb nemzetségek sarjai is szívesen szentelték életüket Isten szolgálatára a bencés
kolostorokban.
Előkelő vendégek gyakran megfordultak Pannonia szent hegyén, a magyarországi
kereszténység első tűzhelyén, a Szent Márton emlékére emelt monostorban. II. Béla
király gyakran járt ide imádkozni s mikor 1137-ben udvarával együtt megjelent, vele
voltak országának előkelői is: az esztergomi érsek, több püspök, a nádorispán, számos
világi úr. A pannonhalmi apát és konventje nagy tisztelettel fogadta őket, ellátásukra nem
kímélt semmi költséget. A látogatás rendjét Szent László egyik törvénye szabályozta. Ha
a király vagy valamelyik püspök megérkezett a kolostorba, a szerzetesek vele együtt az
oltárhoz járultak, a templomból a király vagy a püspök a folyosóra ment s a szerzetesek
egymás mellé sorakozva, itt fogadták magasrangú vendégük csókját.
Ebben az időben már nagy vagyona van a rendnek. Áldoznak is belőle eleget a király
támogatására, a hitélet erősítésére és a szegények segítésére. Hatalmas az ország, de még
mindig sok a megmíveletlen területe, még mindig elkél a dolgos kéz. Szívesen látják a
külföldről érkező idegeneket, örömmel üdvözlik az új szerzetesrendeket. A bencések
mellett felépítik első kolostoraikat a ciszterciek és a premontreiek is.
Francia földön, Dijon vidékén, Cisterciumban Szent Róbert bencés apát 1098-ban
alapította meg a ciszterci rendet. Az új szerzetesrend kolostorai gyorsan elterjedtek egész
Nyugat-Európában. II. Géza király uralkodása alatt 1142-ben a szomszédos Ausztriából
Magyarországba is elérkezett egy ciszterci csoport s a tolnamegyei Cikádoron, a mai
Báttaszék mellett, teremtett magának otthont. A cikádori apátságon kívül még ebben a
században megalakult az egresi Torontál megyében, a zirci vagy bakonyi Veszprém
megyében, a szentgotthárdi Vas megyében, a pilisi Pilis megyében, a pásztói Heves
megyében. III. Béla király gazdag adományokkal halmozta el a cisztercieket s biztosította
számukra mindazokat a jogokat, melyeket a rend Franciaországban élvezett. A
magyarországi ciszterci kolostorok francia rendtagokkal népesültek be s a francia
szerzetesek itt is folytatták régi otthonukban űzött foglalkozásukat. A XIII. században a
ciszterci apátságok száma már meghaladta a huszat.
A ciszterciek rendesen vadon erdőkben vagy mocsaras területeken szálltak meg: az
erdőt kiirtották, a mocsarat lecsapolták, kolostoruk körül mintaszerű gazdaságot
rendeztek be. Elrejtett völgyekben húzódtak meg, de a zord vadon csakhamar egész kis
paradicsommá változott kezük munkája árán. Franciaország minden gazdasági értékét
átültették a magyar földre s földművelési tevékenységükkel méltó versenytársai lettek a
bencéseknek. A maguk kezének munkájából éltek, fáradozásukban a munkásfráterek
segítették őket. Ezek a földesurak jobbágyai közül álltak soraikba, a szerzetben szabad
emberekké lettek s különböző majorokba szétosztva végezték teendőiket. A kolostorban
lakó felszentelt papok és a tanyákon élő földművesmunkások testvéreknek tekintették
egymást, az előkelőbb származású ciszterci áldozópap nem nézte le a parasztfrátert,
egyek voltak ételben, italban, ruházatban, munkában és ájtatosságban. A
munkástestvéreket még bizonyos kedvezésekben is részesítették, hogy annál vidámabb
lélekkel végezzék kötelességüket: kevesebbet kellett imádkozniok, több eledelt kaptak,
éjjeli nyugalmukat nem háborították, míg a tulajdonképeni szerzetesek a folytonos isteni
szolgálattal igazán nehézzé tették életüket. A jobbágyot a világi földesúr igavonó
baromnak tekintette, a ciszterci apát öleléssel és csókkal fogadta testvérévé és fiává. A
ciszterci major a csend és béke otthona volt. Amint a szabályzat előírta, némán dolgoztak
a jámbor atyák és fráterek; beszélgetés nélkül forgatta szerszámait a varga, a takács, az
asztalos, a kovács, a kőműves; hangtalanul munkálkodtak az aratók, a szekeresek, a
juhászok, a gulyások és az erdészek; ha utas ment el mellettük és Jézus Krisztus nevében
köszöntötte őket, illedelmesen köszöntek ők is, a kért felvilágosításokat megadták, de ha
az utas beszélgetni akart velük, tisztelettel bocsánatot kértek s megmondták, hogy a
beszélgetés ellenkezik törvényükkel. A munkát meg-megszakította a közös imádkozás
vagy a magános elmélkedés, ünnepek idején pedig valamennyien együtt voltak a
kolostorban. Ott láthatták az egyszerű munkástestvérek, hogy a rend nagyhírű tagjai –
egykor dúsgazdag földbirtokosok, harcos nemes urak, püspökök, tudósok – épen úgy
mosogatják az edényeket és foltozzák ruhájukat, mint a fráterek a majorokban. Olykor
maga az apát is kiment a majorokba aratni, kapálni, fát vágni, ökröt hajtani, mert a
ciszterci szokás a felszentelt papokat sem mentette fel a kézimunka alól.
Télen megnyílt a kolostori könyvtár ajtaja. Minden szerzetesházban volt
könyvtárszoba és írószoba: itt dolgoztak a kódexek másolói. A régibb apátságok
kölcsönadták kézirataikat az újabb kolostoroknak s a betűvetést jobban kedvelő
ciszterciek leírták a maguk könyvtára számára a latin egyházi szövegeket.
A cisztercieknek a külföldön híres iskoláik és ragyogó építkezéseik voltak, annak
ellenére, hogy legnagyobb apátjuk, Clairvauxi Szent Bernát, aggodalommal nézte a
művészkedést és tudóskodást. Nemes szíve a szegény emberekért dobogott s félt attól,
hogy a művészetek ápolása késleltetni fogja a társadalom sebeinek gyógyítását. «A
templom falai tündökölnek, a szegények pedig éheznek. Arannyal burkoltak a kövek,
mezítelenek az emberek:» sóhajtott fel. Féltette szerzeteseit a művészekben kifejlődő
gőgtől, holott a szerzeteshez alázatosság illik. Félt attól is, hogy a tudományos becsvágy
kiöli a szerzetesből a szent hivatásához való szigorú alkalmazkodást. A szerzetes Krisztus
szolgálatáért elhagyja a világ örömeit, vajjon az irodalmi hírnév szomjazása nem
mételyezi-e meg lelkét? Ezért írta egy tehetséges ifjúnak « Ám legyen, hát majd híres
ember lesz belőled; dicsőíteni, magasztalni fognak és mindenki az ünnepelt tanárt fogja
ismerni benned; az egész föld kerekségén beszélnek majd rólad: mindez mit használ
neked? Ha egyszer meghalsz, vége mindennek; legfölebb itt a földön emlegetnek még
egy ideig. Hát ér ez valamit?» Másik nyilatkozata: «Hidd el nekem, tapasztalásból
mondom: több tudomány van az erdőkben, mint a könyvekben. A kövek és a fák
tudományra tanítanak téged, amit a tudósoktól hasztalan remélsz». És ismét: «Csalódol,
édes fiam, nagyon csalódol, ha a világ tudósainál keresed azt, amit csak Krisztus
tanítványai érhetnek el Isten kegyelmével. Nem tudós előadás, hanem az isteni ihlet oktat
erre; nem a betű, hanem a szellem; nem a búvárkodás, hanem az Úr törvényeinek
megtartása. Ha a dicsőség polyvája helyett az élet magvát keresed, nem a tudás hideg
fényével, hanem az életszentség termékenységével kell bajlódnod». A lángeszű férfiú, a
XII. századnak ez az európai hatású szónoka, jobban belepillantott a művészek és tudósok
lelkébe s lelkükön át a földi élet reménytelen végességébe, mint bármelyik középkori
filozófus a nagy elmék közül. Szerzetesfiai iparkodtak is megmaradnia maguk jámbor
szerénységében. Művészkedtek, de művészetükkel Istent szolgálták; tudományos
munkákat is írtak, de nevüket homályba rejtették.
A másik híres francia szerzetesrend, a premontrei kanonokok rendje, a XII. században
építette fel első kolostorait Magyarországon. A rendet Szent Norbert magdeburgi érsek
1120-ban alapította a Laon mellett fekvő Prémontré völgyében. Magyar földre 1179-ben
jutott a rend: ekkor állították fel első prépostságukat a nógrádmegyei Garábon.
Egymásután keletkeztek a többi premontrei prépostságok: Várad Bihar megyében, Lelesz
Zemplénben, Csorna Sopronban, Jászó Abaujban. A XIII. században már ötvennél több
prépostságuk volt. Nőszerzetesek részére is alapítottak kolostorokat, csakúgy, mint a
bencések és a ciszterciek.
A középkori írók testvérszerzeteseknek tekintették a cisztercieket és premontreieket s
azt mondták róluk, hogy olyanok, mint két olajfa Isten kertjében. A hasonlóság nagy volt
köztük. A ciszterciek Szent Benedek, a premontreiek Szent Ágoston életszabályait
szigorították s a vallásos buzgalomban és a kemény életrendben egybetalálkoztak. A nap
huszonnégy órájából hat órát közös imádságban töltöttek el a premontreiek is, az év
jelentékeny részében naponta csak egyszer étkeztek, a húsételektől és a bortól
tartózkodtak, durva ruhájukat fehérnemű nélkül viselték, teljesen felöltözve sarukban
aludtak. Éjfél után az első jelre mindjárt a templomba sietett minden szerzetes s a
következő éjfélig hétizben sereglettek egybe isteni szolgálatra. Az imádságot minden más
dolognál fontosabbnak tartották s az egymással való társalgást is csak egyszer engedték
meg naponta: az egyszeri étkezés után. Nevető vagy tréfálkozó szerzetest nem lehetett
látni, a vidám beszéd ellenkezett a kolostorok hangulatával. Bámul az ember, hogy ilyen
hallatlan önsanyargatás mellett miként népesültek be a szerzetesi házak. Elterjedésük
olyan rohamos volt, hogy sokan csodát emlegettek. Nyugat-Európában az egyik egyházi
író azt látta, hogy az egész világ ciszterci kolostorrá alakul át; egy másik egyházi író meg
azt az észrevételt tette, hogy az apostolok kora óta nem mutatkozott olyan termékeny
hitbuzgóság, aminő a premontreieké volt. A külföldön a két rendnek megállapodásra
kellett lépnie, hogy az új kolostorok legalább két mérföldnyire essenek a már meglevő
kolostoroktól s a ciszterci és premontrei majorságok között legalább egy mérföld távolság
legyen.
A premontrei-rend tagjai minden monostorban két csoportban éltek. A szerzetesi életet
a kanonokok irányították, a gazdasági munkát a munkástestvérek végezték. A kanonokok
tanult emberek és felszentelt papok voltak, a munkástestvérek földmívelők és bányászok;
az előbbiek közös isteni szolgálattal és lelkipásztorkodással, az utóbbiak az imádkozás
mellett őstermeléssel foglalkoztak. A munkástestvérek aratás idején kivonultak a mezőre,
ott dolgoztak egész nap, énekeiket és imádságaikat is ott mondták el, este azután
visszamentek a monostorba. Ezek a tanulatlan, de jámbor emberek elhagyták a világot,
hogy bűnbánat gyanánt felvehessék Krisztus igáját. Nem lehettek papok, hiszen
voltaképen egyszerű parasztemberek voltak, de ők is megkívánták a kolostori életet s
ezért tettek fogadalmat a szerzetesi szabályok megtartására.
Évenkint egyszer minden országból egybegyűlt az egyetemes rendi káptalan
Prémontrében, idesereglett valamennyi apát. Itt ismerték meg a kulturától távolabb eső
nemzetek kiküldöttei a haladottabb vidékek új találmányait s amit a rendi
nagykáptalanban tanultak, azt elvitték a maguk országába. Nemcsak a magyar
mezőgazdaság, hanem a magyar bányászat fejlődése is sokat köszönhet ezeknek a rendi
érintkezéseknek. A jászóvári prépostság bányái és kohói épen úgy közelebb vitték
Magyarország anyagi haladását a nyugat színvonalához, mint ahogyan a
könyvmásolásban is iparkodtak az itteni szerzetesek megközelíteni a műveltebb külföldet.
Ha nem volt is minden premontrei kolostorban könyvtár, az egyházi élethez szükséges
legfontosabb kéziratokat mindenhol lemásolták. A zsolozsmáskönyv (breviarium), a
misekönyv (missale), a Szentírás (textus), a a szerzetesszabályzat (regula), az imádságok
gyüjteménye (collectaneum), az énekek gyüjteménye (hymnarium, antiphonarium,
graduale), a zsoltárok gyüjteménye (psalterium), a legendák gyüjteménye (legendarium)
és az egyházi naptár (calendarium) volt a magva minden egyház kéziratgyüjteményének.
Lemásolásuk évek munkájába került s még több időt kívánt számuk megszaporítása.
A bencések életrendjéhez hasonló módon a ciszterciek és premontreiek napi munkája
is a zsolozsmázásnak nevezett imarend köré csoportosult. Az istentisztelet természetes
középpontja a szentmise volt: ehhez járult hajnaltól estig a zsolozsmázás, azaz az
imádkozás rendje. A szerzetesek már a korai középkor századaitól kezdve akként
végezték Istennel való társalgásukat, hogy napról-napra meghatározott időpontban
együttesen imádkoztak, énekeltek, olvasták a Szentírást, a keresztény egyházatyák
magyarázatait, a szentek életének történetét. Évszázadok hosszú gyakorlata és
tapasztalatai után a legszebb egyházi szövegekből így alakult ki a római katolikus
egyházi-rend imádságos könyve, a Breviarium Romanum, melynek mindennapos
használatát a pápai szék kötelezővé tette minden felszentelt pap számára.
A szerzetesrendek nevezetesebb kolostorai egyben a jogi eljárás középpontjai is voltak.
A nagyobb birtokváltozásokról, adományokról, hagyatékokról, egyezségekről szóló
szóbeli megállapodásokat a szerzetesek foglalták írásba. Közjegyzői munkát végeztek,
kolostoraik egyúttal a magánjogi ügyeket is lebonyolították. Ezeken a hiteles helyeken
őrizték messze környékek levelestárát. Megyei vagy városi levéltár nem volt ebben az
időben, minden okiratot a szerzetesek klastromaiban és templomaiban helyeztek el.
A XII. században Magyarországba települő többi szerzetesrendnek – a
templáriusoknak, johannitáknak és Szent Lázár betegápoló rendjének – sem ekkor, sem
később nem volt történeti jelentőségű szerepe sem a kultúra terjesztésében, sem az
egyházi szónoklat és irodalom művelésében.
Irodalom. – Danielik János: A prémontréiek. Eger, 1866. – Rupp Jakab: Magyarország
helyrajzi története, fő tekintettel az egyházi intézetekre. Három kötet. Pest, 1870–1876. –
Békefi Remig: A pilisi apátság története. Két kötet. Pécs, 1891–1892. – U. az: A cikádori
apátság története. Pécs, 1894. – U. az: A ciszterciek középkori iskolázása Párisban.
Budapest, 1896. – U. annak szerkesztésében: Emlékkönyv, melyet Magyarország
ezeréves fennállásának ünnepén közrebocsát a hazai ciszterci-rend. Budapest, 1896. – U.
az: A pásztói apátság története. Három kötet. Budapest, 1898–1902. – Piszter Imre: Szent
Bernát clairvauxi apát élete és művei. Két kötet. Budapest, 1899. – Erdélyi László
szerkesztésében: A pannonhalmi Szent Benedek-rend története. Tizennégy kötet.
Budapest, 1902–1916. – Madelaine Godefréd: Szent Norbert élete. Franciából átdolgozta
Takács Menyhért. Budapest, 1905. – Erdélyi László: Magyar művelődéstörténet. II. köt.
Kolozsvár, 1919. – Balanyi György: A szerzetesség története. Budapest, 1923. – Reiszig
Ede: A jeruzsálemi Szent János-lovagrend Magyarországon. Két kötet. Budapest, 1925–
1928.

EGYHÁZI BESZÉDEK.

A KÁLMÁN király idejében tartott esztergomi zsinat meghatározta, mi a lelkész

kötelessége az egyházi szónoklat dolgában. A papnak a nagyobb templomokban
vasárnapon és ünnepek alkalmával meg kellett magyaráznia a napi evangéliumot és a
szentleckét; a kisebbekben pedig tanítást kellett tartania az Úr imádságáról és az apostoli
hitvallásról. Azaz a nagyobb lakott helyeken homiliát mondtak, a falusi templomokban
katekézist tartottak. Amott szentbeszéd volt, emitt a hit elemeinek oktatása.
Mivel a világi papság egy része nem szívesen prédikált, másfelől olyanok is kezdtek
prédikálni, akik az eretnekségre hajlottak, a pápai rendeletek felhívták a figyelmet az
egyházi beszéd fontosságára, egyben kiközösítéssel fenyegették mindazokat, akik
püspöki felhatalmazás nélkül merészeltek prédikálni. A szerzetesekkel szemben a világi
papság egyre nehezebb helyzetbe került, mert a szerzetesek szenvedélyesen prédikáltak,
míg a plébánosok gyöngék voltak a szónoki beszédben s hittudományi képzettségük
messze elmaradt a szerzetesek teológiai tudása és szónoki készsége mögött. Ez a
különbség korán elhintette a villongás magvait a világi papság és a szerzetesség közé. A
lelkipásztorkodó papok féltették híveiket a kolostorokban élő szerzetesek szónoklatának
hatalmától.
Az egyházi férfiak nemcsak a templomokban prédikáltak, hanem a szabad ég alatt is.
Hordozható szószéket vittek a nép közé, erre állt fel a szónok, a nép pedig állva vagy a
földön ülve hallgatta a szentbeszédet. Mivel jóval több ünnepet ültek, mint manapság,
prédikációnak is többnek kellett volna elhangzania, de a lelkész és a nép egyaránt
szívesen könnyített a zsinati határozatoknak idevonatkozó pontjain. A templomokban
mise alatt tartották meg a prédikációt, mert a népnek az egész misét végig kellett
hallgatnia s ilyen módon nem hagyhatta el a templomot prédikáció nélkül. A lelkész a
prédikációt szívesen helyettesítette az evangélium felolvasásával, a szöveg rövid
megmagyarázásával és általános erkölcsi buzdítással. A beszédet inkább csak a nagyhéten
szabták hosszabbra, amikor az Üdvözítő kínszenvedéséről már bővebben tudott beszélni a
prédikáló.
A rendesen kidolgozott egyházi beszéd a Szentírásból választott jeligével kezdődött. A
szónok latin nyelven idézte a szentírási mondatot, azután a nép nyelvén is megmagyarázta
értelmét a hallgatóságnak. Ezt az evangéliumi szakasz felolvasása és fejtegetése követte.
Most tért rá a szónok a beszéd bevezetésére s a gyakran igen terjedelmes bevezetéshez a
tárgyalás felosztása csatlakozott. Egymást váltogatta a sok idézet és példa. Máskor meg
úgy könnyített helyzetén a prédikáló, hogy hosszasan elbeszélt egy legendát. A befejezés
inkább imádság volt, ehhez járult a hallgatók figyelmeztetése az örök boldogságra. A
szónok azután imádkozott a királyért, az egyházi és világi előljárókért, a jótevőkért és
betegekért, a föld termékenységéért és a csapások elhárításáért; kihirdette a következő
hétre eső ünnepeket és böjtöket; elmondta, hogy kik haltak meg és kik a házasulandók;
tudtul adta a búcsút és a kiközösítést; végül befejező imádságot mondott és megáldotta a
népet.
Irodalom. – Mihalovics Ede: A katolikus prédikáció története Magyarországon. Két
kötet. Budapest, 1900-1901. – Kudora János: A magyar katolikus egyházi, beszéd
irodalmának ezeréves története. Budapest, 1902. – Rézbányay József: Az egyházi
szónoklat egyetemes története. Három kötet. Esztergom és Pécs, 1904–1908. – Békefi
Remig: A népoktatás története Magyarországon 1540-ig. Budapest, 1906. – U. az: A
káptalani iskolák története Magyarországon 1540-ig. Budapest, 1910.

SZÓRVÁNY-NYELVEMLÉKEK.

ÖSSZEFÜGGŐ szövegű magyar nyelvemlék nem maradt fenn ebből a századból, de a

latinyelvü oklevelekben számos magyar helynév és személynév bukkan fel. Ezek a
szórvány-nyelvemlékek a magyar nyelv fejlődését kutató tudósok számára értékes
tájékoztatóul szolgálnak. Még egyes magyar szókapcsolatok is be vannak ágyazva az
idegen szövegekbe. Az ilyen magyar nyelvi elemek kényszerűségből jutottak bele a latin
oklevelekbe: ott alkalmazták őket, ahol latin fordításuk nem sikerült vagy kétértelműségre
adott volna alkalmat.
Az okleveleket kiállító udvari hivatal – a magyar királyi kancellária – ebben a
században alakult ki. A kancelláriában az ország legkiválóbb egyházi jogtudósai
munkálkodtak. A kancellár és az alkancellár előkelő állású pap volt s a felügyeletük alatt
dolgozó nótáriusokat azaz királyi jegyzőket az egyházi rend gondosan iskolázott tagjaiból
válogatták össze. Mikor a király parancsot adott egy oklevél kiállítására, a kancellár vagy
helyettese kijelölte a formulagyüjteményből a megfelelő mintát, a nótáriusok pedig
szabályszerűen elkészítették a diplomát.
A XI. században és a XII. század egy részében még elég önállótlan volt a
magyarországi diplomatikai gyakorlat. Oklevélíró papjaink a német királyok diplomáit
utánozták. Csak az 1172-ben trónralépő III. Béla királlyal kezdődik meg a királyi
kancelláriának új korszaka. Kialakul a hivatali szervezet, kifejlődik a magyarországi
önálló oklevélforma. A kancelláriában dolgozó papok az akkori időknek legműveltebb
emberei. Hogy a magyar nyelvet írásban nem használták s egyes magyar szók csak
kényszerűségből csúsztak tolluk alá latin fogalmazásuk közben, ez a dolgoknak
természetes rendje volt.
Egy 1109. évi latin oklevélben a következőket olvassuk: «Et ibi stat meta lapidea, quae
Baluan vocatur». A határkövet tehát ezen a helyen magyar szóval bálványnak nevezték.
Egy másik 1193-ból való latin oklevél így szövi be latin mondataiba a magyar
elnevezéseket: «Prima meta incipit a cutfev… Inde ad kueshyg… Inde ad keures bocor…
Inde ad lovacol… Vadit ad hygh holm». Ez az okleveles rész a következő magyar
szavakat őrizte meg: kútfő, köveshegy, kőrösbokor, lóakol, hegyhalom.
Irodalom. – Jerney János: Magyar nyelvkincsek Árpádék korszakából. Két kötet. Pest,
1854. – Fejérpataky László: A királyi kancellária az Árpádok korában. Budapest, 1885. –
Zolnai Gyula; Nyelvemlékeink a könyvnyomtatás koráig. Budapest, 1894. – Szamota
István és Zolnai Gyula: Magyar oklevélszótár. Budapest, 1902–1904. – Simonyi
Zsigmond: A magyar nyelv. 2. kiad. Budapest, 1905. – Hajnal István: Irástörténet az
írásbeliség felújulása korából. Budapest, 1921. – Jakubovich Emil: Adalékok legrégibb
nyelvemlékes okleveleink íróinak személyéhez. Magyar Nyelv. 1924. évf. – Kniezsa
István: A magyar helyesírás a tatárjárásig. U. o. 1928–1929. évf. – Jakubovich Emil és
Pais Dezső: Ómagyar olvasókönyv. Pécs, 1929.

A NÉPKÖLTÉSZET.

AZ EGYIK XII. századi bizánci történetíró, Kinnamosz János, sajátságos történetet

jegyzett fel korának nevezetes eseményeiről szóló munkájában. Mikor a görögök II. Géza
magyar király idejében Zimonyt ostromolták, a várat hősiesen védő magyar vitézek
között volt egy varázsló asszony, aki úgy akarta megtörni a görög sereg erejét, hogy a vár
falára állva, hamut szórt az ellenség felé és varázsigéket mormolt. Egy bizánci katona
lenyilazta a bűbájos asszonyt s így az ördögi tudomány ereje nem vehetett erőt az
ostromló seregen. A pogánytermészetű asszony az ősmagyar varázslási módok
valamelyikével akarta megbabonázni az ellenséget, hite azonban hiábavaló volt: a
görögök elfoglalták a várat és lemészárolták védőit.
Az ellenséggel vívott nagyobb ütközetek után s a királyi családban történt megrázó
események során szájról-szájra járt a hír és mesélgetés az egész országban. Ha meghalt
egy szentéletű férfiú, az életéhez fűződő eseményekkel szívesen foglalkozott a nemzet
képzelete. Irodalomtörténetíróink véleménye szerint a magyarországi középkori latin
krónikák és legendák költőibb helyei ezekből a mondaszerű elbeszélésekből erednek: a
krónikákat és legendákat egybeállító egyházi írók, e feltevés szerint, szívesen
felhasználták a népképzelet által módosított történeti elbeszéléseket.
Ezzel szemben érdekes jelenség, hogy az árpádkori tanultabb emberek – ide a királyi
udvar papjai és a tehetségesebb szerzetesek sorozhatók – megvetették a nép
mesélgetéseit. Különösen a latin krónikákat és a vallásos szövegeket írogató papok
tekintettek ellenségesen a népies szájhagyományokra. A maguk latin tudásával és erős
vallásosságával nem tartották összeegyeztethetőnek, hogy az egyszerű emberek dalait és
mondáit figyelemre méltassák.
Főként Béla király névtelen jegyzője, Anonymus, vélte igen illetlen dolognak, hogy a
nemes magyar nemzet «a köznép hamis meséiből vagy dalnokai csácsogó énekeiből
mintegy álmodva tanulja» a maga eredetének és vitézi tetteinek történetét. Mikor a
kalandozások hőseiről szól, a következőket írja: «Kiknek harcait és minden vitézi tetteit,
ha jelen írásomnak nem akartok hinni, higygyétek el az énekmondók csacska énekeinek
és a parasztok hívságos meséinek, kik mai napig sem feledték el a magyarok vitézi tetteit
és harcait». Egyhelyütt Botond tetteit azért nem mondja el, mert semmiféle történeti
könyvben nem olvasott róla, csak «a parasztok hamis meséiből» hallotta. Csupán egyszer
idézi az énekmondók egyik verstöredékét a maga latin fordítása szerint, mikor Tuhutum
erdélyi hadjáratának ismertetése közben elbeszéli, hogy a vitézek mindnyájan földet és jó
nevet szereztek maguknak: «Ut dicunt nostri ioculatores: Omnes loca sibi acquirebant, et
nomen bonum accipiebant». Ezt a kis részletet Szabó Károly, a régi latin kútfők érdemes
fordítója, így ültette át magyar nyelvre:

«Mindnyájan ők földeket szerzének

És magoknak hírt, nevet nyerének.»

Hogy az árpádkori magyaroknak nemcsak latin krónikásaik és legendaíróik, hanem

magyarul szóló énekmondóik is voltak, kétségbevonhatatlan; de azt, hogy miről énekeltek
és milyen formába öntötték mondanivalóikat nem tudjuk.
Irodalom. – Toldy Ferenc: Az ó- s középkori magyar nemzeti irodalom története. I.
köt. 3. kiad. Pest, 1862. – U. az: A magyar költészet története. 2. kiad. Pest, 1867. – U.
az: A magyar irodalom története rövid előadásban. I. köt. 3. kiad. Pest, 1872. – Pauler
Gyula: A magyar nemzet története az árpádházi királyok alatt. I. köt. Budapest, 1893. –
Beöthy Zsolt és Badics Ferenc szerkesztésében Képes magyar irodalomtörténet. I. köt. 3.
kiad. Budapest, 1906. – Trócsányi Zoltán: Magyar régiségek és furcsaságok. II. köt.
Budapest, év nélkül. – Dézsi Lajos: Magyar történeti tárgyú szépirodalom. Budapest,
1927. – Szabolcsi Bence: A középkori magyar énekmondók kérdéséhez.
Irodalomtörténet. 1928. évf.

LATIN IRODALOM: ALBRICUS ÉS HARTVICUS.

AZ ÉVSZÁZADRÓL-ÉVSZÁZADRA gyarapodó törvények ismertetése nem tartozik

ugyan az irodalomtörténet feladatai közé, mégis meg kell említeni a Kálmán király
decretumainak első könyve címen ismert országgyűlési végzéseket. Ezeket a végzéseket
ALBRICUS pap állította egybe s látta el előljáró beszéddel. Albricus valószínűleg
bencésrendi szerzetes volt, utóbb esztergomi kanonok, kiváló latin tudású egyházi férfiú;
német eredetű, de tudott magyarul is. Másként nem is fordíthatta volna le Szerafin
esztergomi érsek megbízásából Kálmán királynak és országgyűlésének magyar nyelven
hozott törvényeit.
A törvények elé írt előljáró beszéde irodalmi szempotból is figyelmet érdemel. Az
előljáró beszéd szerénykedő és lelkes ajánlással kezdődik: «Szerafin érseknek, az isteni
virtusok szerelmében lángoló férfiúnak, Alberik, aki bár egy a legkisebbek közül, de
mindazonáltal a mennyei elmélkedés palotájában jámbor szolgának hivattatik. Nézd el
csekély elmém együgyűségét, ó papi fejedelem, akinek elméje a mennyei bölcseség
kincsével gazdag s aki meghagytad nekem, hogy a királyi tanácskozások rendeleteit
egybeszedegessem s az országgyűlés végzéseit gyarló szavammal röviden előadjam. Mint
jelentéktelen ember nem vehettem ugyan részt az ország gyűlésének tanácskozásaiban, de
az ajtó mellett meghallgattam az ügyek eldöntését. Tudom, hogy mennyire gyönge
vagyok, de azért mégis engedelmeskedem, mert ha gyakorlatlanságom nem is ad nekem
tehetséget az ékesen szólásra, az engedelmességet nem tagadhatom meg. Munkámban
nem a magam tetszésén járok, azért, ha tollam valahol megtéved, kérem a te
bocsánatodat. Lehetnek olyanok, akik fölöslegesnek tartják ezt az országos gyűlést s azt
mondják, hogy inkább maradtunk volna továbbra is jámbor elődeink régebbi végzései
mellett. Az ilyenek balgán és gonoszul vélekednek, mert első az ország java. Annakidején
Szent István atyánk kénytelen volt a fegyelem vesszejével rendelkezni, mert népe barbár
szokásokban sínylődött s idegenkedett a szent vallástól; most azonban a mi nagy
királyunk, Kálmán, az ő galamb szelídségének tisztaságában és jeles tulajdonságainak
ékességében már enyhítette a régi törvények szigorát, hiszen immár megerősödött a hit s
méltatlan dolog, hogy a hívőt a törvény bosszújától való rettegés gyötörje. A király
tanácsosai és az ország főemberei most egybegyűltek, a szent emlékezetű István király
törvénykezését átvizsgálták, abban semmit el nem rontottak, hanem azt inkább
megjobbították. A gáncsoskodóknak minden egyes kifogására meg tudnék felelni, ha nem
félnék, ó papi fejedelmek dísze, hogy kegyes füleidet untatom beszédemmel. Azért is
most csak arra kérlek, hogy ha itt következő írásomban hibák vagy hiányosságok
volnának, méltóztassál azokat helyreigazítani atyai kegyességeddel.
Az előljáró beszéd egyik megjegyzéséből kétségtelen, hogy az országgyűlésen magyar
nyelven folyt a tanácskozás, latinul nem is tudtak a középkori magyar urak. Végzéseiket
Albricus szabatosan megszövegezte, latinra fordította s logikus gondolkodással
elrendezte. Munkája nem volt kis feladat. Ebben az időben még a papok közül is kevesen
tudtak latinul, úgyhogy az 1114. évi esztergomi zsinat az egyházi törvény erejével
iparkodott rászorítani a papságot a latin nyelv beszélésére. Annál meglepőbb Albricus
hajlékony latin stílusa. Csak itt-ott ütközik ki belőle egy-két magyaros fordulat, néhány
ellatinosított magyar szó és egy feltünően erős germanizmus.
Albricus valószínűleg 1100 körül készíthette fogalmazását. Némelyek ugyan Kálmán
király uralkodásának elejére, 1096 tájára, teszik a kartali országgyűlést, mások azonban
joggal a XII. század elejére. A szöveget Albricus mindenesetre nem írhatta később az
1004. évnél, mert ebben az esztendőben meghalt Szerafin érsek, akihez előljáró szavait
intézte.
Albricushoz hasonló szerkesztői munka fűződik HARTVICUS nevéhez. Míg Albricus az
országgyűlési végzések rendezésében szerzett érdemeket, Hartvik püspök Kálmán király
uralkodásának vége felé, 1111 táján, egyberótta Szent István kisebb és nagyobb
legendájának szövegét. A két régibb latin életírásból egy legendát szőtt, anélkül, hogy új
adatokat keresett volna. Az ilyen eljárás gyakori volt a középkorban s nem ment
vétségszámba.
A Hartvik-féle Szent István-legendában is az előljáró beszéd a szerkesztésnek eredeti
része. Hartvik püspök a földi élet után boldog örökkévalóságot kíván királyának,
Kálmánnak. «Midőn megkezdtem munkámat uram, jeles királyom, úgy amint azt nekem
a hatalmas királyi parancs Szent István király életére nézve kötelességemmé tette, szerény
elmém lázongó kétségeskedése sokáig nyugtalanított, különösen azért, mert Priscianus, a
grammatika tudományának szerzője, akinek tanítását valamikor annyira tudtam, most,
öreg koromra, egészen elhagyott.» Mégis engedelmeskednem kellett, mert ez az erények
gyöngye; leküzdöttem lelkem aggódásait; erőt vettem erőtlenségemen. Mivel azonban az
ilyen vállalkozást az irigység gyakran megtámadja, térdreborulva kérem felséges uramat:
vegye csekély munkámat királyi védelmébe s ne ütközzék meg súlyos hibámon. Ha pedig
botránkozást keltő dolog akadna benne, inkább elégetem írásomat, semhogy mások irigy
szemei elé vigyem.
Míg Szent István király két régebbi legendájának emléke feledésbe merült s csak a
XVIII. század vége felé fordult feléjük a figyelem, Hartvik püspök kompilációját a XII.
századtól kezdve állandóan forgatták s nagy megbecsüléssel hivatkoztak szövegére. Csak
a XIX. század utolsó negyedében derült ki, mennyire fölötte áll a két régebbi legenda a
belőlük készült szerkesztésnek. Az agg püspök nem a körültekintő életírást, hanem a latin
stilizálást tekintette fő feladatának.
Személyéről püspöki méltóságán kívül nem tudunk közelebbi adatokat. A történetírók
szerint Kálmán király idejében győri püspök volt. Nevének egyéb változatai Hartvik,
Chartuitius, Harduinus, Arduin. Mint győri püspök részt vett abban az 1097. évi fényes
követségben, mely Rogerius sziciliai normann fejedelem leányát, Buzillát, megkérte és
feleségül nyerte a magyar király számára. 1103-ban az esztergomi érsek vele együtt
simította el a pannonhalmi apát és a veszprémi püspök viszályát. Mindezek az adatok
azonban csak akkor állnák meg helyüket, ha ellenmondás nélkül be lehetne bizonyítani a
legendaíró Hartvik püspök személyének azonosságát Arduin győri püspökével.
Magyarországi vonatkozása miatt érdemes még megemlíteni CERBANUS bencés
szerzetes munkáját is. Cerbanus külföldi benediktinus volt, görögből latinra fordította
Szent Maximus és Damaskusi Szent János keleti egyházatyák iratait s fordítását Dávid
pannonhalmi apátnak ajánlotta. Mivel Dávid apát II. Béla és II. Géza királyok uralkodása
idején állott a pannonhalmi monostor élén, Cerbanus előszavának is 1140 körül kellett
készülnie. «Főtisztelendő Dávid atyának, a kiváló apát úrnak, Cerbanus szeretettel
párosult készséges szolgálatát ajánlja.» Midőn a multkorában – írja az idegenből
idelátogató bencés – megfordultam az egyik magyar monostorban, megtaláltam ott Szent
Maximus szerzetes néhány könyvét. Elhatároztam, hogy Isten segítségével lefordítok
néhány fejezetet s átadom az apát úr által legeltetett nyájnak. Talán felesleges is volt
buzgólkodásom, mert a pannonhalmi konvent bővelkedik szent könyvekben, de a szeretet
serénysége nem engedett pihenni. Valahányszor Pannonhalmára megyek, ott igaz
érzésekkel fogadnak; valahányszor távozom, lelkileg felüdülve térek vissza onnan. A
szeretet erejének nagysága mindennél nagyobb: alázatosan ajánlom magamat és
munkámat Dávid apát úr szíves szeretetébe. – Közelebbi adatokat nem tudunk
Cerbanusról, görögül és latinul jól tudott, a magyar bencések szívesen látott vendége volt.
Latin szövegeinek középkori másolatait az osztrák bencés kolostorok több példányban
megőrizték.
Kiadások. – Az Albricus nevével kapcsolatos törvényszöveg legrégibb kézirata a XV.
századból való. A bécsi Nemzeti Könyvtár őrizte meg. – Szövegét már a XVI. században
kinyomatták (Corpus Juris Hungarici: 1547. Zsámboki János Bonfinius-kiadása: 1581.) –
Számos jó kiadása közül használatra legalkalmasabb: Corpus Juris Hungarici. Magyar
törvénytár. 1000–1895. Millenniumi emlékkiadás. Húsz kötet. Budapest, 1899. (Márkus
Dezső szerkesztésében, kiváló tudósok közreműködésével, magyarázatos latin és magyar
szöveggel.) – Hartvik püspök Szent Istvánról szóló legendájának legrégibb kézirata a XII.
századból maradt fenn. A Magyar Nemzeti Múzeum tulajdona. – Nyomtatásban már a
XV. század végén megjelent. (Legendae Sanctorum Regni Hungariae. Velence, 1498.) –
Utóbb itthon és a külföldön többször közrebocsátották. (Vita S. Stephani regis Hungariae.
Krakkó, 1540. Surius Lőrinc kartauzi szerzetes legendagyüjteménye: 1578. Bongarsius
kiadása: 1600. Schwandtner kiadása: 1746. Podhradczky kiadása: 1836. Endlicher
kiadása: 1849. Mátyás Flórián kiadása; 1881.) – Szövegét Érdy János fordította magyarra:
Szent István első magyar király életirata Hartvik regensburgi püspök szerint. A Magyar
Nemzeti Múzeumban őrzött frankfurti kódexből. Pest, 1854.
Irodalom. – Fejérpataky László: Irodalmunk az Árpádok korában. Budapest, 1878. –
Marczali Henrik: A magyar történet kútfői az Árpádok korában. Budapest, 1880. – Pauler
Gyula: A Hartvik-legenda és pesti kódexe. Századok, 1884. évf. – Karácson Imre A XI.
és XII. századi magyarországi zsinatok. Győr, 1888. – Szinnyei József: Magyar írók élete
és munkái. Tizennégy kötet. Budapest, 1891–1914. – Pauler Gyula: A Hartvik-
legendáról. Századok. 1892. évf. – U. az: A magyar nemzet története az árpádházi
királyok alatt. Budapest, 1893. – Karácsonyi János: A Hartvik-vita sarkpontjai. Századok.
1894. évf. – U. az: Hol bővítették ki a Hartvik-legendát? U. o. 1901. évf. – Kaindl:
Studien zu den ungarischen Geschichtsquellen. Bécs, 1894–1902. – Zoltvány Irén: A
magyarországi bencés irodalom a tatárjárás előtt. A pannonhalmi Szent Benedek-rend
története. I. köt. Szeré. Erdélyi László. Budapest, 1902. – Erdélyi László: Magyar
művelődéstörténet. II. köt. Kolozsvár, 1919. – Gulyás Pál: A könyv sorsa
Magyarországon a legrégibb időktől napjainkig. Magyar Könyvszemle. 1923. évf. –
Zalán Menyhért: Árpádkori magyar vonatkozású kéziratok az osztrák kolostorok
kézirattáraiban. Pannonhalmi Szemle. 1926. évf. – Varju Elemér: Legendae Sancti regis
Stephani. Szent István király legendái. Budapest, 1928.

LATIN IRODALOM: ÉVKÖNYVEK, KRÓNIKÁK, GESTÁK.

A KÖZÉPKORI történetírók vagy a királyi udvarokban éltek vagy a kolostorokban. A

becsvágyóbb uralkodók szívesen láttak környezetükben egy-egy írástudó papi embert,
hogy harcaikról magasztaló sorokat írjon; a szerzetesek viszont feljegyezték kolostoruk
történetében az országos események hírét. A középkori történetírásnak az évkönyv és a
krónika a legkedveltebb irodalmi formája. Az évkönyvíró évről-évre jegyezte fel saját
kora eseményeit, a krónikás régebbi írott forrásokból és az elmult eseményekre
vonatkozó szájhagyományokból állította össze a maga történeti szövegét. Az
évkönyvekhez és krónikákhoz csatlakoztak a gesták vagy históriák. Ezeknek írói már
szívesen módosítottak írott forrásaikon, azonkívül stílusukat is iparkodtak folyékonyabbá
tenni s nem haboztak az uralkodó család érdekében egyrészt megváltoztatni forrásaik
tudósításait, másrészt hízelgő dolgokat hozzákölteni munkáik egyes részeihez. Ez tehát
egyéni felfogású történeti mű, sokszor pártos szellemű, a királyi család érdemeit
magasztaló módon ismertető.
Azok a középkori kéziratok, melyeket a magyar történetírás latin krónikáknak nevez,
voltaképen gesták vagy históriák. Ilyenek azonban csak Anonymus kéziratától kezdve
jutottak korunkra. Az évkönyvek és krónikák száma feltűnően csekély. A Pozsonyi
évkönyveket, ezeket a száraz latin sorokat, 1190 körül, III. Béla király korában, írta egy
ismeretlen bencés szerzetes. Átvette a régebbi feljegyzéseket, mint ahogy az ő szövegét is
folytatták rendtársai a XIII. században. Negyvenhárom évhez olvasunk itt rövid
évjegyzeteket a 997 évtől kezdve az 1210. évig.
Mindössze is csak néhány sorra terjednek az Esztergomi feljegyzések. A rövid latin
szöveg a XII. század első feléből való s a magyar királyok temetkezési helyeit sorolja fel.
 Kiadások. – A Pozsonyi Évkönyvek a Magyar Nemzeti Múzeum által őrzött Pray-
kódexben maradtak fenn. Más elnevezésük; Pozsonyi Kis Krónika. – Legjobb kiadásuk
Mátyás Flórián forrásgyüjteményében: Historiae Hungaricae fontes domestici. III. köt.
Pécs, 1884. – Az Esztergomi Feljegyzéseket az esztergomi főegyházmegyei könyvtár
egyik vallásos tartalmú latin kódexe őrzi. – Knauz Nándor: Az esztergomi rövid krónika.
Századok, 1875. évf.
Irodalom. – Marczali Henrik: A magyar történet kútfői az Árpádok korában. Budapest,
1880. – Kaindl: Studien zu den ungarischen Geschichtsquellen. Bécs, 1894–1902. –
Zoltvány Irén: A magyarországi bencés irodalom a tatárjárás előtt. A pannonhalmi Szent
Benedek-rend története. I. köt. Szerk. Erdélyi László. Budapest, 1902. – Domanovszky
Sándor: A Pozsonyi Krónika és a kisebb latinnyelvű prózai szerkesztések. Századok.
1905. évf. – Erdélyi László: Magyar művelődéstörténet. Két kötet. Kolozsvár, 1915–
1919. – Hóman Bálint: A magyar történetírás első korszaka. Minerva. 1923. évf. – U. az:
A Szent László-kori Gesta Ungarorum és XII–XIII. századi leszármazói. Budapest, 1925.

LATIN IRODALOM: ANONYMUS HISTÓRIÁJA.

A MAGYAR tollból származó latin történeti munkák sorát ANONYMUSnak Gesta

Hungaroruma nyitja meg, más néven: Anonymi Belae regis notarii historia de septem
primis ducibus Hungariae. Ez a mű – Béla király névtelen jegyzőjének a magyarok viselt
dolgairól írt könyve – a magyarok honfoglalásáról szól. Az ismeretlen szerző megemlíti
előszavában, hogy régebben, mikor iskolai tanulmányait végezte, már megírta a trójai
háború históriáját s így nem minden tapasztalat nélkül fog a magyar honfoglalás
történetének elbeszélésébe. «Ha az oly igen nemes magyar nemzet az ő származásának
kezdetét és az ő egyes hősi cselekedeteit a parasztok hamis meséiből vagy a regösök
csacsogó énekéből mintegy álomban hallaná, nagyon is nem szép és elég illetlen dolog
volna. Ezért most már inkább az iratok biztos előadásából, meg a történeti művek világos
értelmezéséből nemeshez méltó módon fogja fél a dolgok igazságát.» Eszerint Anonymus
nem a nép mesélgetéseire akart támaszkodni, hanem a kútfői értékű történeti kéziratokra.
Erősen részletező munkájában megismertette olvasóival a magyarok régi hazáját és vitéz
őseit, a scythiai földet és scythiai népet. Bőven szólt a hét magyar vezérről, a
vérszerződésről és arról, hogyan indultak a magyarok mai hazájuk elfoglalására. Szerinte
Álmos volt a magyarok első fejedelme. Fia, Árpád fejedelem és a honfoglaló vezérek
nagy harcokat vívtak, míg hatalmukba ejtették a Duna-Tisza tájait, de végül
megsemmisült valamennyi ellenségük. Rettegni kezdett a külföld is, mert Árpád utódai
vitézül küzdöttek seregeik élén. Végül beköszöntött a kereszténység s Szent István király
hirdetni kezdte az Isten igéit.
Előszavát legkedvesebb barátjához – valószínűleg egy franciaországi paphoz – intézi a
szerző. Ez a «tisztelendő és az írástudás művészetébe avatott férfiú» annak idején együtt
járt iskolába Anonymusszal s már akkor unszolta őt, hogy írja meg számára a magyar
honfoglalás történetét: miképen jöttek ki a magyarok a szittya földről, miképen született
Álmos vezér, mennyi országot vetettek maguk alá utódai s mi az ország királyainak és
nemeseinek származása. Telt-mult az idő, Anonymus már majdnem megfeledkezett
ígéretéről, mikor barátja levélben figyelmeztette tartozásának teljesítésére. Isten
kegyelmében bízva, hozzáfogott munkájához, mert maga is jónak látta, hogy ne engedje
feledésbe menni a régi magyarok történetét.
A magyarok őshazája, Scythia; szerencsés ország volt – mondja Anonymus – mert
azon a földön még a gulyások, kanászok és juhászok is díszes ruházatot hordtak. Itt éltek
boldogan a doni magyarok. Alig fordult elő közöttük bűn, nem kívánták a másét,
mindnyájan gazdagok voltak. Nem paráználkodtak, mindegyiknek csak egy felesége volt.
«Hogy kemény egy nemzet volt, hitem szerint azt ma is megismerhetitek ivadékairól.»
Mikor már földjük a rajta született nép sokaságát sem táplálni, sem befogadni nem tudta,
megindultak honfoglaló útjukra. Hét fejedelmi személy állott az élükön, köztük a
legkülönb: Álmos vezér. «Maga Álmos szép, de barnaorcájú volt, a szeme fekete, de
nagy; a termete magas és karcsú; a keze nagy, az ujjai vaskosak. Álmos egyszersmind
kegyes, jóakaratú, bőkezű, bölcs, derék katona volt; vidám adakozó mindazok részére,
akik Scythia országában ebben az időben katonák voltak. Midőn pedig Álmos az érett
kort elérte, mintegy a Szentlélek ajándéka jutott neki s így pogány létére mégis
hatalmasabb volt és bölcsebb Scythia összes vezéreinél. És az országnak minden dolgát
ebben az időben az ő tanácsai szerint vagy az ő segítségével intézték. Mikor érett ifjúvá
serdült, Álmos vezér akkor feleségül vette azon a földön egy igen nemes vezérnek a
leányát. Ettől született Árpád nevű fia, akit magával vitt Pannoniába, amint majd a
következőkben előadjuk.»
A magyaroknak igen vitéz és a hadi viszontagságban felette hatalmas nemzete a
szállongó hírből már hallotta, hogy Pannonia földje egykor Attila földje volt s Attila
ivadékából származott Álmos vezér. Őt választotta parancsolójává Pannonia elfoglalására
a többi fejedelmi személy. Pogány szokás szerint közös edénybe csorgatták vérüket s
ezzel szentesítették hódolatuk esküjét. Ellenségeik most már nem tudtak megállni előttük,
ahol pedig ellenszegülésre találtak, ott úgy aprították a velük harcba állók fejét, mint a
nyers tököt. A kievi vezér is megszenvedte, hogy oroszai és kúnjai élén szembe mert
szállni a szittyák népével. Álmos vezér a Szentlélek segítségével nagy bátorságra
gyujtotta népét, mert csatarendbe szedett serege előtt ide-oda lovagolván és vitézei elé
rugtatván, a következő beszédet mondotta «Szittyák, bajtársaim, nagyvitéz férfiak!
Emlékezzetek utatok kezdetérc, amikor azt mondtátok, hogy fegyverrel, haddal olyan
földet kerestek, amelyen lakhattok. Tehát ne zavarodjatok meg az oroszok és kúnok
sokaságától, akik a mi kutyáinkhoz hasonlítanak. Hiszen a kutyák, amint uruk szavát
hallják, nemde rögtön félelembe esnek? Mert a derekasságot nem a nép nagy száma,
hanem a lélek bátorsága szabja meg. Vagy nem tudjátok, hogy egy oroszlán sok szarvast
megszalaszt, mint ahogy egy bölcs mondja. De félre ezekkel! Csak azt mondom nektek
ugyan ki tudott ellene állni Scythia katonáinak? Nemde Dáriust, a perzsák királyát, a
scythiaiak megkergették, úgyhogy rémületében nagy szégyenszemre Perzsiába szaladt és
elveszített nyolcvanezer embert? Vagy Cirust, ugyancsak a perzsák királyát, nemde
szintén a scythiaiak ölték meg háromszázharmincezredmagával? Vagy magát Nagy
Sándort is, Fülöp királynak és Olimpiádis királynénak a fiát, aki harcban sok országot
leigázott, úgy-e szintén rútul megszalasztották a scythiaiak? Ezért hát derekasan és
vitézül küzdjünk azok ellen, akik a mi kutyáinkhoz hasonlatosak s úgy féljünk az ő
sokaságuktól, mint a legyek felhőjétől».
A legyőzött oroszok a magyarok minden kívánságát teljesítették, az addig ellenséges
kún vezérek pedig önként leborultak Almos lábai elé és csatlakoztak a honfoglalókhoz.
Maga Álmos még életében vezérré és parancsolóvá tette fiát, Árpádot. Ungvárra még
együtt vonultak be, itt nagy áldozatokat mutattak be isteneiknek, négy napig tartó lakomát
csaptak, azután Árpád állt a magyarok élére s legelébb is a Duna-Tisza mentén elterülő
föld urával, Salán bolgár vezérrel, kezdett üzeneteket váltani. Meghallgatta a dölyfös
Salán vezér követeit s nem gőggel, hanem tisztességgel a következőket válaszolta neki:
«Az én ősapámé, a nagyhatalmú Attila királyé volt a Duna-Tisza közén elterülő föld
egészen a bolgárok határáig, ami most az uratoké. De mégis én, nem ugyan azért, mintha
a görögöktől vagy a bolgároktól félnék, hogy nem bírok velük szembeszállni, hanem
vezéreteknek, Salánnak, a barátsága kedvéért kérek a marháim miatt a magam jussából
egy részecskét, tudniillik a Sajó folyóig elterülő földet. Azonfelül azt kérem a
vezéretektől, hogy küldjön nekem a maga jóvoltából két korsót tele Duna vizével és egy
nyalábot Alpár homokjának a füvéből, hogy megtapasztalhassam, vajjon édesebb-e Alpár
homokjának a füve a scythiai tájaknak azaz Doni-Magyarnak a füvénél és a Duna vize
vajjon jobb-e a Don vizénél?» Beszéde után gazdagon megajándékozta a követeket,
ajándékokat küldött Salán vezérnek is: tizenkét fehér lovat, tizenkét tevét, tizenkét kún
fiút; a vezér feleségének pedig tizenkét orosz leányt, tizenkét hölgymenyétprémet,
tizenkét nyersbőrt, tizenkét aranyos köntöst. Kezdetben Salánt kikerülve, az ország egyéb
részeit hódította meg kemény harcokkal, de végre újból szembe került a bolgár vezérrel.
Salán segítségére a bolgár uralkodó és a görög császár nagy hadsereget küldött s ekkor
Salán hatalmas segédcsapataival együtt dühösen Árpád ellen lovagolt. De Lél megfújta
kürtjét, Bulcsu felemelte zászlóját, a magyar sereg viadalra kelt a görögök és bolgárok
ellen, Salán alul maradt a küzdelemben és futásnak eredt. Mindenki meghódolt a
magyarok előtt. Árpád népe megverte a bolgárokat, megszalasztotta a görögöket,
meghódította a rác és a horvát földet s a tengerig jutott el diadalmas útjában. «Háborúikat
és egyes hőstetteiket, ha e lap írott betűinek nem akarjátok elhinni, higyjétek el a regösök
csacsogó énekeinek meg a parasztok hamis meséinek, akik a magyarok vitézi tetteit és
háborúit mindmáig nem hagyják feledésbe menni. Azonban némelyek azt mondják, hogy
egészen Konstantinápolyig mentek ők, sőt Konstantinápoly aranykapuját is bevágta
Botond a bárdjával. Mégis én, mivel ezt a históriaíróknak egyetlen könyvében sem
találtam, hanem csupán a parasztok hamis meséiből hallottam, azért jelen művembe nem
akartam beleírni.»
Ünnepet ült az egész nemzet, mikor Árpád vezér minden főemberével és valamennyi
vitézével együtt bevonult Attila király városába, Óbudára. «Ott lakomáztak mindennap
nagyvígan Attila király palotájában, egymás mellett ülve. Mind ott szóltak szépen
összezengve a kobzok meg a sípok a regösök valamennyi énekével együtt. Az ételt-italt a
vezérnek meg a nemeseknek arany-, a közrendűeknek meg a parasztoknak ezüstedényben
hordták fel, mert hiszen a körülfekvő egyéb országok összes javát Isten az ő kezükbe
adta. Bőségesen és pompásan éltek valamennyi hozzájuk jött vendéggel egyetemben.
Árpád vezér a vele mulatozó vendégeknek nagy földeket és birtokokat adományozott.
Ennek hallatára még több vendég tódult hozzá és ujjongva vele mulatott. Ekkor Árpád
vezér meg övéi örömükben húsz napig maradtak Attila király városában. Közben
majdnem mindennap Magyarország vitézei valamennyien a vezér színe előtt vértezett
harci ménjükön ülve, pajzzsal meg lándzsával nagy tornát vívtak; másfelől az ifjak pedig
pogány szokás szerint íjas-nyilas játékot játszottak. Ettől Árpád vezérnek nagy jókedve
támadt s minden vitézének különféle ajándékokat adott: aranyat, ezüstöt meg egyéb
jószágot is.»
A harcok egyébiránt továbbra is folytak, a magyarok mindenütt győzedelmeskedtek.
Közben Árpád vezér Magyarország főembereit és vitézeit megesketve, fiát, Szoltát, nagy
tisztességgel vezérré emeltette, Szolta pedig nőül vette a legyőzött bihari Mén-Marót
vezér leányát. «Ezután az Úr megtestesülésének kilencszázhetedik esztendejében Árpád
vezér is elköltözött ebből a világból. Tisztességgel temették őt el egy kis folyónak a
forrása fölött, amely kőmederben folyik alá Attila király városába. Egyszersmind ott a
magyarok megtérése után a Boldogságos Szűz Mária tiszteletére egyház épült, amelyet
Fejérnek hívnak.»
Árpád halála után a nyugati és déli országok megremegtek a magyarok győzelmes
hadjárata alatt. Igaz, hogy olykor veszteség is érte a magyar seregeket s a bajorok és
svábok gyalázatos csalárdsága miatt Lél meg Bulcsu akasztófán végezték életüket, de
ezeket a csapásokat kegyetlenül megtorolták a vezérek. Álmos, Árpád és Szolta után
Taksony lett a magyarok vezére. «Ugyanekkor a bessenyők földéről jött egy vezéri
nemzetségből való vitéz. Neve Tanuzaba volt: Örkénd apja, kitől a Tomaj-nemzetség
származik. Neki Taksony vezér lakóföldet a kemeji részeken adott a Tiszáig, ahol most
Abádrév van. Ez a Tanuzaba egészen Taksony vezér unokájának, Szent István királynak,
az idejéig élt. S midőn Boldog István király az élet igéit hirdette és a magyarokat
keresztelte, akkor Tanuzaba, ki hitben hiú volt, keresztény lenni átallott; így hát
temetkezett élve feleségével az Abád-révbe, hogy a keresztségben ő meg felesége ne éljen
a Krisztussal örökre. Ám a fia, Örkénd, mint keresztény, Krisztussal együtt él
mindörökké.»
Ezzel végződik Béla király névtelen jegyzőjének kézirata. Valóságos szépirodalmi
formába öntött história ez a mű a magyarok honfoglalásáról. Eredeti magyar szellem és
erős írói érzék nyilvánul meg benne. Anonymus alapos műveltségű pap volt, Párisban
tanult s mint királyi jegyző működött a magyar udvarban. Forrásai: Dares Phrygius,
Justinus, Isidorus, Solinus, Hieronymus, Regino. Widukind, Luitprand, Hermannus
Contractus, Petrus Vivus, Sigebertus Gemblacensis, a Gesta Alexandri Magni, a
Hildesheimi Évkönyvek, továbbá egyes előkelő magyar családok szájhagyományai. A
népies mondákat lehetőleg mellőzte vagy módosította, másrészt azonban a maga fejéből
több beszédet, jellemrajzot, csataképet írt munkájába. Az oknyomozó hajlam mellett a
költői alkotó képesség is megvolt lelkében. Kézirata befejezetlenül maradt ránk: ott
végződik, ahol a királyok kora kezdődik.
Hogy név szerint ki volt Béla király névtelen jegyzője: nem tudjuk. Krónikájából csak
az derül ki, hogy nótáriusi tisztet viselt valamelyik Béla király kancelláriájában. Hogy
melyik Béla királynak volt a jegyzője: erre nézve már a XVIII. század óta nagy vita folyt.
Mind a négy Béla király szóban forgott. Legkevésbbé vehető számba I. Béla, csak
valamennyire IV. Béla. A legújabb időkig általános volt az a felfogás, hogy a névtelen
szerző III. Béla jegyzője lehetett, tehát 1200 körül élt s művét körülbelül akkor írta, mikor
az első összefüggő szövegű magyar nyelvemlék, a Halotti Beszéd, belekerült a Pray-
kódexbe. Valószínűbb azonban II. Béla kora. Az elhunyt király jegyzője, Péter prépost,
1150 táján foglalta írásba a magyar honfoglalás történetét: feltevés ez is, de valamennyi
hipotézis között még a legelfogadhatóbb, mert nem puszta tetszetős vélemény, hanem
nyomós érvekkel támogatott állítás.
ANONYMUSSZAL rendkívül gazdag irodalom foglalkozik. Titokzatos személyéről,
munkájának időkoráról és adatainak történeti hitelességéről egyaránt sokat írtak. Hasonló
terjedelmű irodalma nincs még egy másik magyar történeti kútfőnek. Az osztrák, német,
cseh, lengyel, orosz, horvát és román történetírók is behatóan tárgyalták a szövegéhez
fűződő problémákat. – A magyar tudományos írók közül először Czvittinger Dávid
nevezte az írót Anonymusnak. (1711.) – Előtte már egyik-másik német tudós ismerte a
Historia Hungarica de VII primis ducibus Hungarorum kódexét. (Ilyen elnevezéssel
került a címnélküli kézirat a bécsi császári udvari könyvtárba.) – Első kiadása a
Schwandtner-féle kútfőgyüjteményben nagy feltűnést keltett (1746), ezt nemcsak
szövegének újabb lenyomataiból lehet következtetni, hanem a csakhamar meginduló
magyarázatokból és vitatkozásokból is. – Bél Mátyás hírneves történettudós a
Schwandtner-féle kiadáshoz írt megjegyzéseiben annak a véleményének adott kifejezést,
hogy a mű IV. Béla király korából ered s az előszava élén olvasható P. dictus magister
nem az ismeretlen szerző nevének P kezdőbetűvel való rövidített megjelölése, hanem
Praedictus magister-t jelent azaz értelme: előlmondott mester, fentnevezett mester.
(1746.) – E magyarázat helyességét Kollár Ádám kétségbe vonta s a P. dictus magister-t
mesternek nevezett P.-nek értelmezte azaz szerinte a P betű az ismeretlen szerző nevére
mutat: P. mester. Ezen a nyomon elindulva, Kollár Ádám a névtelen jegyző személyét IV.
Béla, helyesebben V. István egyik alkancelláriában, Péter prépostban vélte felismerni.
(1766.) – Pray György is megmaradt IV. Béla király kora mellett, de a szerzőt Pál prépost
alkancellárban kereste. (1774.) – Katona István szerint a II. Béla király korában élő Péter
óbudai prépost lehetett a szerző, de utóbb megváltoztatta véleményét s III. Béla király Pál
nevű nótáriusában, a későbbi erdélyi püspökben kereste a névtelen jegyző nevét és
személyét. (1788.) – Igen alapos tanulmányt írt az Anonymus-vita minden addig
felmerült problémájáról Cornides Dániel, bár a legfontosabb kérdésekben ő is csak a
feltevések számát szaporította. (1802.) – Az Árpád-kor történetével és a középkori
magyarországi latin krónikákkal foglalkozó történetírók mind hozzászóltak az
Anonymus-kérdéshez: így Horvát István, Fejér György, Toldy Ferenc, Szabó Károly,
Vass József. (1828–1865.) – Az utánuk következő forrásbírálók közül Hunfalvy Pál és
Salamon Ferenc nagyon kevés kútfői értéket tulajdonítottak a Névtelen Jegyző művének s
Mátyás Flórián és Pauler Gyula is csak egy és más szempontból tartották históriáját
figyelembevehetőnek. (1860–1893.) – A szövegkezdő szavak olvasásáról és
értelmezéséről az 1870-es évek végén Fejérpataky László és Marczali Henrik erősen
vitáztak. Az előbbi III. Béla király jegyzőjének vallotta Anonymust s Praedictus magister-
nek olvasta a szövegkezdő szókat; az utóbbi IV. Béla király Pous nevű nótáriusa mellett
foglalt állást s a kezdő szókat P. dictus magister-nek olvasta. – Sebestyén Gyula a
Praedictust véve alapul, III. Béla király Adorján nevű nótáriusában állapította meg
Anonymus személyét. (1898.) – Ez a feltevés csakhamar megdőlt. Jakubovich Emil
bebizonyította a P. dictus, azaz P. mester olvasásának helyességét s az általánosan
elfogadott III. Béla korának feltevésénél valószínűbbnek tartotta II. Béla korát. Ezt a
nézetét nemcsak Anonymus adatainak kritikájával, hanem a magyar nyelvtörténet
tanuságainak segitségülhívásával is támogatta. Anonymus a maga személyneveiben és
helyneveiben a Halotti Beszédnél régibb nyelvállapotot mutat: magyar neveinek
helyesírása megegyezik a II. Béla és II. Géza okleveleiben szórványosan előforduló
magyar nevek írásmódjával. Anonymus eszerint 1150 körül írta volna Gestáját s
személye valószinüleg azonos II. Béla király jegyzőjének, Péter óbudai prépostnak
személyével. (1926.)
Sajátságos, hogy Anonymus históriája az egész középkoron át ismeretlen maradt s az
újkorban is csak akkor kezdték figyelembe venni, mikor szövege 1746-ban nyomtatásban
is megjelent. Eddig az időpontig nem használta forrásul senki, de ettől kezdve a
honfoglalás korára nézve döntő kútfő gyanánt szerepelt. A régibb történettudósok
kételkedés nélkül hittek minden szavának; viszont a XIX. század második felében
úgyszólván minden adatát elvetették, mert arra az eredményre jutottak, hogy tele van
költött elemekkel s forrásértéke jelentéktelen. E felfogás szerint Anonymus sokat merített
a maga képzeletéből, forrásait kritika nélkül szedegette össze, a neki tetsző külföldi
szövegeket habozás nélkül alkalmazta a magyarokra; voltaképen a maga korának
állapotát másolgatta bele kéziratába, úgyhogy adatai inkább a XII. századi Magyarország
földjének és népének nyujtják a képét s nem a honfoglalás korának. Ilyen módon
mesélgetései többnyire merően ellenkeznek a többi középkori kútfő tudósításaival és
messze kerülik a históriai igazságot. Ennek ellenére a XX. század történetírói és
nyelvtudósai jobban bíznak hitelességében, mint a XIX. század második felének
kételkedő történettudósai és nyelvészei. Melich János, Hóman Bálint és Jakubovich Emil
felfogása szerint a megelőző korszak által olyan kevésre becsült szöveg értékesebbnél-
értékesebb tudósításokat foglal magában a régi magyar történelemre és a régi magyar
nyelvre nézve, csak ki kell hámozni az igazság magvát a költői képzelődés héjából. Ma is
vannak természetesen történettudósok és nyelvészek, akik nem osztoznak ebben az
engedékeny felfogásban. Az árpádkori történelem egyik legkiválóbb ismerője,
Karácsonyi János az előbb említett Anonymus-védők érveinek ellenére is így
nyilatkozott: «Anonymusnak vagyis III. Béla király névtelen jegyzőjének előadása a
honfoglalásról rémséges mese. Ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy a tőle emlegetett
személyek, népek, helyek mind a képzelet szülöttei. Éltek, megvoltak a személyek,
népek, helyek, de az egy Árpádot kivéve, nem akkor, mikor Anonymus őket szerepelteti s
főleg pedig nem úgy viselkedtek, mint ahogy ő mondja. Az ő műve tehát nem azt
bizonyítja, hogy a honfoglalás 896-ban az ő elbeszélése szerint történt meg, neki erről
halvány fogalma sem volt, hanem az előadásból csak annyi a való, hogy 1203-ban, mikor
ő művét megírta, az abban felsorolt várak, városok, falvak megvoltak, kivéve az Erdély
elfoglalásában említett helyeket, mert ezen, 24–27. számú fejezeteket csak később, 1292-
ben toldotta bele e műbe valamelyik hízelgő íródeák». (1925.)
Kiadások. – Anonymus munkájának egyetlen kéziratát a bécsi Nemzeti Könyvtár őrzi.
A kézirat másolat: a XIII. század végéről vagy a XIV. század elejéről való. Nem tudjuk,
hogyan került Bécsbe, csak annyi bizonyos, hogy Pázmány Péter korában már a bécsi
császári udvari könyvtár birtokában volt. (A hagyományos, de valószínűtlen feltevés
szerint a tiroli ambrasi várból jutott Bécsbe.) – Szövege először Schwandtner János
György kútfőgyüjteményében jelent meg: Scriptores rerum Hungaricarum. I. köt. Bécs,
1746. (Bél Mátyás magyarázataival.) – További kiadásai közül említhető Endlicher
Istváné: Anonymi Belae regis notarii de gestis Hungarorum liber. Bécs, 1827. (Az első
jegyzetes kiadás.) – Utóbb újból Endlicher István forrásgyüjteményében: Rerum
Hungaricarum monumenta Arpadiana. Sanct-Gallen, 1849. – Gondos kiadás Mátyás
Flóriáné; Historiae Hungaricae fontes domestici. II. köt. Pécs, 1883. (Értékes
forráskritikai jegyzetekkel.) – Fejérpataky László: Béla király névtelen jegyzőjének
könyve a magyarok viselt dolgairól. Három füzet. Budapest, 1892. (A M. T.
Akadémiának ebben az értékes kiadásában megvan a kézirat teljes hasonmása; a latin
szöveg olvasása Fejérpataky Lászlótól és magyar fordítása Szabó Károlytól.) –
Anonymus első fordítását Lethenyei János adta közre: Anonymus azaz Béla királynak
nevetlen íródeákja. Budapest, 1890. – Szabó Károly fordítása: Magyarország történetének
forrásai. I. köt. Pest, 1860. – Pais Dezső fordítása: Magyar Anonymus. Béla király
jegyzőjének könyve a magyarok cselekedeteiről. Budapest, 1926. (A szövegben közölt
idézetek ebből a fordításból valók.)
Irodalom. – Az Anonymusra vonatkozó régibb irodalmat először Cornides Dániel
állította össze: Vindiciae Anonymi Belae regis notarii. Buda, 1802. – Podhradczky
József: Béla király névtelen jegyzőjének idejekora és hitelessége. Buda, 1861. – Vass
József: Béla király névtelen jegyzőjének kora. Pest, 1865. – Fejérpataky László:
Irodalmunk az Árpádok korában. Budapest, 1878. – Marczali Henrik A magyar történet
kútfői az Árpádok korában. Budapest, 1880. – Mátyás Flórián: Historiae Hungaricae
fontes domestici. II. köt. Pécs, 1883. – Pauler Gyula: A magyar nemzet története az
árpádházi királyok alatt. Két kötet. Budapest, 1893. – Az Anonymus-irodalomra nézve
teljes áttekintést nyujt Sebestyén Gyula monografiája Ki volt Anonymus? Budapest,
1898. – További szempontok Pauler Gyulának és Marczali Henriknek e monografiához
kapcsolódó bírálataiban. Századok. 1898. évf. – Fóti József: A német történeti kutatás és
az Anonymus-probléma. Heinrich-emlékkönyv. Budapest, 1912. – U. az: Góg és Magóg.
Irodalomtörténeti Közlemények. 1913. évf. – Erdélyi László: Magyarország legrégibb
földrajza. Földrajzi Közlemények. 1915. évf. – U. az: Magyar művelődéstörténet. Két
kötet. Kolozsvár, 1915–1919. – Melich János: Bolgárok és szlávok. Magyar Nyelv. 1921.
évf. – Hóman Bálint: A magyar történetírás első korszaka. Minerva. 1923. évf. – U. az: A
Szent László-kori Gesta Ungarorum és XII–XIII. századi leszármazói. Budapest, 1925. –
Karácsonyi János: Szatmár város eredete. Klebelsberg-emlékkönyv. Budapest, 1925. –
Jakubovich Emil: P. mester. Adalékok az Anonymus-kérdéshez. Klebelsberg-
emlékkönyv. Budapest, 1925. – U. az: Adalékok az Anonymus-kérdéshez. Akadémiai
Értesítő. 1926. évf. – Pais Dezső: Magyar Anonymus. Budapest, 1926. – Jakubovich
Emil: Az ambrasi gyüjteményből való-e Béla király névtelen jegyzőjének kódexe?
Magyar Könyvszemle. 1927. évf. – Hóman Bálint: Magyar történet. I. köt. Budapest,
1929. – Jakubovich Emil és Pais Dezső: Ómagyar olvasókönyv. Pécs, 1929.

A MAGYAR IRODALOM A XIII. SZÁZADBAN.

 TÖRTÉNETI MOZZANATOK.

A TIZENHARMADIK század fejlődését a tatárjárás durva erővel szakította ketté. A

virágzásra pusztulás következett, a romlásból fenyegető erővel nőtt ki a nagybirtokú
főurak hatalma. A királyi udvar, a kisebb nemesség, a városi polgárság és a földmívelő
parasztság egyformán szenvedett ettől az önző főúri osztálytól. Másrészt az ország elég
hamar felépült a tatárjárásütötte sebekből, az egyház nagy adományokkal erősödött, a
hívek buzgalma művészi ízlésű templomokat emelt. A román stílust ekkor kezdte
kiszorítani a gót stílus, azonkívül sok régi templom alakult át csúcsíves épületté. A
szerzetesrendek egyre rohamosabb térfoglalása magával hozta a művelődés és az
erkölcsök iránt feléledő fogékonyság terjedését is.
A latin irodalomban tovább folytatták a nemzeti szentekről szóló legendák írását,
Kézai Simon krónikája is eljutott korunkig, a tatárjárást is megénekelte egy névtelen latin
költő; a magyarnyelvű szövegek közül azonban csak a Halotti Beszédet őrizte meg az
idők járása. A külföld bámulatosan kiterjedt latin irodalmához mérten vagy egyes nyugati
országok nemzeti nyelvű költészetéhez viszonyítva, fölötte csekély ez a termés, de nem
szabad felednünk, hogy a magyar nemesnek, sőt a magyar papnak is örökösen a kardon
kellett nyugtatnia kezét, ha élni akart s hazáját meg akarta őrizni az ellenséges
támadásokkal szemben. Az ország még sokkal távolabb állott a kulturától, semhogy a
királyi udvaron s a papi iskolákon kívül bárki is érdeklődött volna az írás és olvasás
tudománya iránt.
Azok a magyar papok, akik a párisi és bolognai egyetemen tanultak, tudományos
képzettségükkel és világismeretükkel messze kimagaslottak itthon növekedő kortársaik
közül. Ezeket a papokat a királyi és főpapi udvarokban szívesen alkalmazták s tudásukat
felhasználták a külföldi követjárások alkalmával is. Pályájukon gyorsan emelkedtek,
javadalmakat és tisztségeket kaptak. Páris és Bologna tanárai nemcsak a latin nyelvre,
egyházi szónoklatra, filozófiára, teológiára és jogtudományra tanították őket, hanem a
gondos latin fogalmazásra és az oklevelek kiállítására is. Páris és Bologna rendkívül
látogatott diákvárosok voltak. Bolognában a XIII. század elején tízezer tanuló élt,
Párisban alig talált lakóhelyet a külföldi országokból odaözönlő tanulósereg. A külföldi
egyetemjárás lassankint annyira divatba jött, hogy végül minden országban fölös
számmal voltak a Párisban vagy Bolognában végzett papok. Az egyetemi rangfokozatot
jelentő magister cím nálunk is egyre jobban terjed, az egyházi tanítás színvonala
emelkedik. A veszprémi egyházmegye székhelyén a XIII. században olyan káptalani
iskola virágzott, hogy tanárainak képzettségét tekintve, szinte vetekedett egy kisebb
külföldi egyetemmel. Ezért írta a város pusztulása után, 1276-ban, Kun László király
oklevele az elpusztított iskoláról: «Veszprém városában a szabad mesterségeket virágzó
hírnév ragyogta be és a jogtudomány az ország jogainak megőrzése végett első rangra
emelkedett. A szabad mesterségek iskolája porrá égett. Új felvirágoztatását elérni lélekből
igyekezvén, elrendeljük, hogy ott az iskola újjáalakíttassék és a jogtudomány művelése
visszaállíttassék». Ebben az időben a veszprémi káptalannak tizenöt tagja kettős jogi,
doktor: az egyházi jognak és a római jognak doktora. Az 1276. évi oklevél szerint
Veszprém iskolája a tanárok kitűnősége és a tanulók nagy száma miatt úgy tündöklött a
többi magyarországi egyházak iskolái között, mint Páris iskolája a franciaországi iskolák
között.
Nem tekintve néhány ilyen magasabb színvonalú káptalani és kolostori iskola deákos
életét, az ország népe mindennek inkább mondható, csak kulturált lakosságnak nem.
Némi fényt vet a helyzetre az Árpádházi Boldog Margit szenttéavatásának ügyében
történt egyházi vizsgálat. A római pápa 1276-ban olasz papokat küld ki Margit életének
és csodáinak megvizsgálására, ezek mintegy száz tanut hallgatnak ki az ország minden
részéből s jegyzőkönyvet vesznek fel a vallomásokról. A jegyzőkönyvekből kiderül, hogy
az akkori gazdag földbirtokos nemes urak műveltsége igen alacsony volt. Egyesek nem
tudják, hány esztendős a gyermekük, nem tudják a maguk életkorát sem.
Időmeghatározásaik: «mikor a tatárok az országba törtek» vagy «már jól megülte a
lovat». Csak egy előkelő nemesúr, Kadarkalászi Sándor, tud és vall latinul.
Maga a papság is gyönge a latinban. Mikor az Árpádházi Boldog Margit szentté-
avatása ügyében kiküldött pápai bizottság megtartja a tanukihallgatásokat, a papok is
némi kivétellel magyarul vallanak, bár a bizottság tagjai latinul szerették volna kihallgatni
őket.
A könyvek nagy értékére alig hozhatnánk fel jellemzőbb adatot Gutkeledi Vid
eseténél. Ez a magyar úr IV. Béla király uralkodása alatt, 1263-ban, muramelléki és
somogymegyei birtokaival kárpótolja a csatári bencés monostort egy kölcsönkért és
elkallódott latin Szentírásért. A dolog úgy történt, hogy a Gutkeled-nemzetségből
származó Vid, mint a zalamegyei Csatár kegyura, az ottani bencés apátság kétkötetes
Szentírását elzálogosította egy Farkas nevű vasvári zsidónak. Huszonhét és fél márka
összeget kapott a Szentírásért, később egyre több pénzt vett fel rá, a kölcsönt nem tudta
törleszteni, a Szentírás a hitelező birtokába jutott s Vid földekkel, jobbágyokkal és
igavonó állatokkal kárpótolta az ősei által alapított csatári monostort. Ez a nevezetes
kézirat – a Gutkeled-biblia – ma is megvan a stájerországi admonti bencés apátságban.
Az 1240-es években a tatárjárás borzalmas károkat okoz. Az ország sok helyen
lakatlan pusztaság lesz, még ott is, ahol azelőtt sűrű a lakosság. A mongolok a nemesek
és jobbágyok nagy részét legyilkolják vagy fogságba hurcolják. A talpra állás mégis
meglepően gyors. Bernát olasz apát, az Anjouk követe, 1278-ban már úgy látja, hogy a
magyar király ellenállhatatlan erejű északi és keleti szomszédaival szemben.
A barbár erőszakosságok mellett az önfeláldozó hősiességnek sok tündöklő példáját
mutatja ez az évszázad. Mikor a tatárok a sajómelléki csatában teljesen bekerítik IV. Béla
királyt s olyan szoros gyűrűt vonnak körülötte, hogy menekülése lehetetlennek látszik,
híveinek önfeláldozása menti meg az elfogatás gyalázatától. Egész csapattal harcol egy-
egy- magyar nemes, rettentő tusa árán ragadják ki a királyt a tatárok közül. Egymás után
esnek el a király segítségére siető vitézek. Ernye, az Ákos-nemzetségből, jó lovára ülteti a
királyt, hogy gyorsabban menekülhessen, maga pedig visszafordul s feltartóztatja a
száguldó ellenséget. Azután a Hunt-Pázmán nemzetségből való András adja át lovát a
királynak. Most Rugács fiai kényszerítik lovukat a királyra s ők maguk a véres útra állnak
a tatárok ellen, hogy életük felajánlásával néhány percnyi előnyt szerezzenek a menekülő
király nak. IV. Béla megmenekül, de a többi magyarról és a mongolokról borzadva írja II.
Frigyes császár: «Megölték a főpapokat, a főurakat, azután a magyarok végtelen
sokaságát, hallatlan vérontással, melyhez hasonlóról a legrégibb idő óta, egy csata
lefolyása alatt, sohasem történt még említés».
A vitéz ember nem marad jutalom nélkül. IV. Béla egyik híve, Lőrinc ispán, három
falut kap a királytól a következő érdemekért. A halicsi hadjárat alkalmával halálosan
megsebesült, mert nem akart hátat fordítani az ellenségnek. Alig gyógyult fel,
lándzsájával leszúrt a lováról egy félelmes orosz harcost. Ugyanakkor a maga legnagyobb
veszedelmére felajánlotta lovát a bajban forgó halicsi hercegnek. A morva hadjáratban
vakmerő rohamai miatt halálos sebeket kapott. Máskor egy vár alatt «mint nemzetünk
becsületének előharcosa» párviadalban legyőzött egy idegen lovagot. Midőn végül
senkisem akarta elvállalni a bolgárok ellen a szörényi bánság védelmét, felajánlotta
szolgálatait a királynak, legyőzte a bolgárokat s rendet teremtett a Szörénység vidékén.
A harci kedv változatlanul erős. Hogy milyen pompás harcosok a magyarok, azt talán
legjobban Habsburg Rudolf és II. Ottokár harcában látták a németek és a csehek.
Habsburg Rudolf nagyon jól tudta, mit cselekszik, mikor kedveskedő szavakkal hívta
szövetségébe Kun László királyt. «Itt az alkalmas idő, amikor bosszút állhatunk ravasz
ellenségünkön, a cseh királyon, édes fiam és bajtársam! Keljen fel az igen hatalmas
fejedelem, ha bosszút akar állni a történtekért s emlékezzék az ellenség régi hitszegésére.
Ne késedelmezzék, hanem minden egyéb, bármi fontos ügy elhalasztásával jöjjön azonnal
országunk határára.»
A magyar harcos a XIII. században is biztos kézzel lövi nyilát az ellenségre, könnyű és
gyors lovas; egy akkori cseh író szerint: «ellenség, akitől Jézus Krisztus mentse meg az
országot». A magyarok harcát hullámzó kézitusa jellemzi, támadás és futás, színlelt
megrettenés, folytonos nyargalás. «Soha cséplő úgy nem csépelt – mondták a Habsburg
Rudolf ügyéért küzdő németek – mint Mátyus nádor és vitézei. A magyarok ember-ember
ellen akként vívtak, mintha Franciaországban tanulták volna a harcot.»
Az utolsó Árpádok korában elgyöngül a királyi hatalom, elvadulnak az emberek. A
hatalmaskodó főurak megrohanják a nemes emberek jószágait, házukat elpusztítják,
barmaikat elhajtják, őket magukat megverik, az ellenállókat levágják. Az ország egyes
főúrai inkább utonálló haramiákhoz hasonlítanak, mint tisztességes emberekhez. A
papok, nemesek, parasztok egyformán szenvednek tőlük. Még legjobban a szerzetesek
kolostorait kímélik, de a püspökök vagyonát irgalmatlanul dúlják. Kirabolják a
templomokat is. Ha kedvük tartja, a királyi család ellen fordulnak. Kun László idejében
néhány főúri gonosztevő összeáll s pusztán személyi torzsalkodásból megrohanja s
annyira összekaszabolja a királyi család egyik tagját, Béla macsói herceget, hogy a
margitszigeti apácák alig tudják összeszedni testének véres darabjait. Megtorlásra
senkisem gondolhat.
 A közállapotok anarchiájára jellemző a veszprémi székesegyház és iskola elpusztítása
1276 Az ország nádora, Csák Péter, haragban van Németujvári Péter veszprémi
püspökkel, azonkívül szeretné kirabolnia veszprémi papokat, ezért összeszedi nemeseit és
szolgáit, kirabolja a veszprémi székesegyházat, feldúlja az oltárokat, összetépi az
okleveleket, legyilkol, összevagdal és elhurcol számos embert. Ez a gonoszság is
büntetlenül marad, pedig az egykorúak szerint emberemlékezet óta nem történt ehhez
hasonló gonoszság az országban.
Még az erdélyi szászok is elvesztik a fejüket. 1277-ben megrohanják és elpusztítják
Gyulafehérvárt, mivel az egyik szász haláláért az erdélyi püspököt és három kanonokját
okolják s ezért bosszút akarnak állani. A dühöngő szászok kirabolják a gyulafehérvári
székesegyházat, elviszik kincseit, legyilkolják a lakosságot, rágyujtják a tetőt a
templomokba menekültekre, lángok és fegyverek martaléka lesz a nagyprépost, a papság
és többezer magyar. S nincs senki, aki megbüntesse őket vérontásukért.
Nincs biztonságban sem élet, sem vagyon. 1285 februárjában arra ébred az ország,
hogy a tatárok megint bent vannak az országban, gyors lovaikon néhány nap alatt Pestig
haladnak s gyilkolnak, rabolnak mindenfelé. Ezrével hull a magyar, de csapásaik nyomán
hull a tatár is, míg végre valahogyan ki tudják őket szorítani az országból. Máskor a
kúnok lázadnak fel s ölik halomra a falvak és a nemesházak lakosságát.
Az ököljognak ebben a sötét korszakában egyedül a pápaság képviseli az igazságot és
a komoly erkölcsi elveket. Fenyíti a bűnt, védi a gyöngét. Mikor Timót zágrábi püspököt
a király és az előkelő származású magyar urak az 1260-as években ki akarják forgatni
püspöki székéből azért, mert nem nemes származású, hanem cselédsorból való, IX.
Kelemen pápa megoltalmazza a szolga fiát a püspökségben. «Minden ember – írja a
római pápa IV. Béla királynak – egyformán születik, egy ég alatt egy levegőt szív;
meztelenül jő a földre, meztelenül távozik; ebben nincs különbség szabad és szolga,
szegény és gazdag, pór és király közt; az isteni kegyelem nem tesz különbséget nagy és
kicsiny, szabad és szolga közt; az Úr előtt nincsen személyválogatás. Ha szolga volt is, a
püspöki méltóság a szolgaságot eltörölte; a királyok királya is asztalához, nagy
munkájához szegény halászokat választott… Mi dicsősége van abból a nagy, hatalmas
királynak, ha szegény emberrel küzd s együgyű ember ellen mutatja hatalmát? Oroszlán
nem fog fegyvert féreg ellen, sas nem támad verebekre. És te, a férfi, a nagy fejedelem,
annyira törekszel egy püspök megbüntetésére, aki ellen, ha mind igaz, amit mondanak,
kifogást nem tehetsz, mert nem ő teremtette magát, hanem az Isten; nem tőle függött,
hogy nemes szülőket válasszon magának, nem az ő hibája, ha olyan szülei voltak,
aminőket az Isten adott neki!… A szegény ember ügyét el nem hagyjuk. Ne zavarjon meg
téged némely papok befolyása, akik, mint mondják, inkább a püspökségre, mint a
püspökre gondolnak, az élő ember örökségét szeretnék, de azt azon az úton, amiben
járnak, amíg én élek, meg nem kapják!» (1266.)
Hanyatlás mutatkozik még a bencések életében is. A két nagy kolduló szerzetesrend
tagjai, a franciskánusok és a dominikánusok, a nemesség és a nép igazi barátai és
vándortanítói; míg a hatalmas vagyonú régi kolostorokban a jólét lazábbá teszi a hitéletet,
lanyhábbá a testi és szellemi munkát. A bencések fegyelmét különösen az teszi
hanyatlóvá, hogy monostoraik egymástól függetlenül élnek s a túlságos elkülönítettséggel
együtt jár a szigorú rendszabályoktól idegenkedő szervezetlenség. A tatárjárás nagy
pusztulást okoz közöttük, később belekeverednek a politikai küzdelmekbe, az elvadult
korszellem hatása alól nem tudják kivonni magukat. Így van ez a külföldön is.
Németországban az egykor tudományáról híres sanctgalleni bencés kolostorban a XIII.
század végén már írni sem tudnak a szerzetesek, más külföldi monostorokban lovagolnak
és vadásznak.
Irodalom. – Kerékgyártó Árpád: A műveltség fejlődése Magyarországon. Budapest,
1876. – Salamon Ferenc: Budapest története. Három kötet. Budapest, 1878–1885. –
Szabó Károly: Kun László. Budapest, 1886. – Kürcz Antal: A magyarországi pálosrend
története. Budapest, 1889. – Dedek Crescens Lajos: A kartauziak Magyarországon.
Budapest, 1889. – Ortvay Tivadar: Pozsony város története. Három kötet. Pozsony,
1892–1900. – Wertner Mór: Az Árpádok családi története. Temesvár, 1892. – U. az: IV.
Béla magyar király története. Temesvár, 1893. – Pauler Gyula: A magyar nemzet
története az árpádházi királyok alatt. Két kötet. Budapest, 1893. – Békefi Remig
szerkesztésében: Emlékkönyv, melyet Magyarország ezeréves fennállásának ünnepén
közrebocsát a hazai ciszterci-rend. Budapest, 1896. – Márkus Dezső szerkesztésében:
Magyar törvénytár. I. köt. Budapest, 1899. – Karácsonyi János A magyar nemzetségek a
XIV. század közepéig. Négy kötet. Budapest, 1900–1903. – Erdélyi László szerk.: A
pannonhalmi Szent Benedek-rend története. Tizenkét kötet. Budapest, 1902–1916. –
Forster Gyula: Magyarország műemlékei. Három kötet. Budapest, 1905–1913. – Békefi
Remig: A népoktatás története Magyarországon 1540-ig. Budapest, 1906. – Timon Ákos:
Magyar alkotmány- és jogtörténet. 3. kiad. Budapest, 1906. – Acsády Ignác: A magyar
jobbágyság története. Budapest, 1908. – Békefi Remig: A káptalani iskolák története
Magyarországon 1540-ig. Budapest, 1910. – Marczali Henrik: Magyarország története.
Budapest, 1911. – Erdélyi László: Magyar művelődéstörténet. Két kötet. Kolozsvár,
1915–1919. – Karácsonyi János: Magyarország egyháztörténete. 2. kiad. Nagyvárad,
1915. – Hajnal István: Irástörténet az írásbeliség felújulása korából. Budapest, 1921. –
Erdélyi László: Árpád-kor. Budapest, 1922. – Karácsonyi János: Szent Ferenc rendjének
története Magyarországon 1711-ig. Két kötet. Budapest, 1922–1924. – Hóman Bálint:
Magyar történet. I. köt. Budapest, 1929.

ÚJ SZERZETESRENDEK.

A BENCÉSEK, ciszterciek és premontreiek mellett a XIII. században több új

szerzetesrend indult virágzásnak Magyarország földjén. A pogányok megtérítését, az
eretnekek ellen való küzdelmet és a hittudományi ismereteken nyugvó hitszónoklat
művelését tűzték ki életcélul a domonkosrendi szerzetesek. A domonkosok vagy
prédikátorok rendjét Szent Domonkos spanyol pap alapította s szerzete számára 1216-ban
nyert pápai megerősítést. A rend bámulatos gyorsasággal terjedt el egész Európában, már
1221-ben eljutott hazánkba. Egy magyar származású bolognai egyetemi tanár, Boldog
Magyar Pál, jött ide négy társával, hogy a domonkosrendi nagykáptalan megbízásából
megteremtse a magyar rendtartományt. A jámboréletű Pál pap később a kúnok
megtérítése közben vértanuhalált szenvedett, rendje azonban felvirágzott. IV. Béla király
nagyon pártolta a hírneves szónokokat; leányát, Boldog Margitot, is a dominikánus
apácák kolostorába adta. Domonkosrendi szerzetesek indultak útnak a tatárjárás előtt,
hogy felkeressék és megtérítsék az ősi hazában visszamaradt pogány magyarokat.
Tudományossága miatt az egész világon szétszórt egyetemnek nevezték a rendet. Tagjai
sokat tanultak, lelkesen prédikáltak, szorgalmasan írtak. Addig egy rendtag sem adhatta a
világ elé kéziratát, míg a domonkosrendi tartományfőnök megbízásából valamelyik
tekintélyes dömés atya át nem vizsgálta és jóváhagyásra nem ajánlotta a szöveget. A
középkor legnagyobb hittudósa, Aquinói Szent Tamás, ebből a rendből került ki. A
francia, olasz, spanyol és német egyetemeken a dominikánusok voltak a legmélyebb
teológiai tudású tanárok. Elsősorban őket küldték azokra a helyekre, ahol a katolikus
vallásért harcba kellett szállni. Közülük választották a misszionáriusokat és az
inkvizitorokat. A hitvédelemben, a hittérítő prédikálásban és a hittudományi könyvek
írásában később is csak egy papi testület versenyezhetett velük: Jézus Társasága.
Szent Domonkos benső barátja, az olasz Assisi Szent Ferenc, 1223-ban nyerte meg
szerzete számára a pápai megerősítést. Koldulórend volt ez is, mint a domonkosoké. Míg
azonban Szent Domonkos fiai tudományos elmélyedéssel építették fel prédikációikat, a
ferencesek a mámoros elragadtatás szavával fordultak hallgatóságukhoz. Ott forogtak a
nép közt, szegénységben töltötték egész életüket, önzetlen egyszerűségükkel magukhoz
kapcsolták az egyszerű emberek bizalmát. Még a tatárjárás előtt érkeztek
Magyarországra, IV. Béla király szíves szeretettel fogadta őket s nemeseivel együtt
kolostorokat emelt számukra. Klastromaik száma a XIII. század vége felé már
meghaladta a félszázat. A franciskánusok és női szerzetestársaik, a klarisszák, nagy
szegénységükben is sokat foglalkoztak egyházi iratok készítésével és másolásával, a
humánus életelvek terjesztésében pedig különösen nagy az érdemük. Más szerzetesrendek
a maguk elzárt közösségében inkább befelé éltek s a megvagyonosodást nem hárították el
rendjüktől, Szent Ferenc fiai a nép közé vegyültek s a szegénység gyakorlásában
hűségesen követték nagy alapítójuk óhajtásait. Assisi halhatatlan fia a pacsirtához szerette
magát és társait hasonlítani. «A búbos pacsirta csuklyát visel, mint a barátok; néhány
magot keres magának útközben és ha mindjárt szemétben találja is a magokat, akkor is
kikaparja és megeszi őket; nincs gondja az élelemre s röptében mondhatatlan édes szóval
dícséri az Urat.» Szerinte az örök boldogság elnyerésére a szegénység a legfőbb eszköz.
Ennek a boldogító mennyei ajándéknak segítségével háríthatjuk el a földi élet mulandó
kísértéseit. A szegénység mellett az alázatosság és engedelmesség jellemezze a szerzetest:
ne keresse, miért mozgatják, hova helyezik el, milyen munkával bízzák meg, hanem
habozás nélkül és vidáman teljesítse előljáróinak rendelkezéseit.
A ferencesek a maguk vándormadár-természetével csakhamar eljutottak az akkori
katolikus világ minden zugába. Lángoló hitbuzgalmuk mellett derűs lélekkel vegyültek a
szegény lakosság közé. Megszerették őket mindenütt, páratlan népszerűség jutalmazta
munkásságukat. Szívesen érintkeztek az embereknek minden fajtájával. Megjelentek egy-
egy városban; a város szélén kezdetleges szállást tákoltak össze; miséztek, prédikáltak,
kéregettek. Szent Ferenc és Szent Domonkos rendje volt az első igazi városlakó szerzet.
Míg a bencések távoleső halmok tetejére vonultak el, míg a ciszterciek és premontreiek
félreeső völgyek ölén húzódtak meg, a franciskánusok és dominikánusok a városokat és
nagyobb községeket keresték fel. A lakott helyektől távoleső szerzetestelepeket, a
monostorokat, így váltották fel a városokban és községekben épített szerzetesházak, a
kolostorok.
A pálos-rend magyar földön keletkezett. A magyar remeték példaképe Remete Szent
Pál volt, a III. században Egyiptom pusztaságain élő keresztény hitvalló. Bertalan pécsi
püspök már a tatárjárás előtt kolostort épített a Mecsekhegy remetéi számára, de a szerzet
igazi alapját az 1260-as években Özséb esztergomi kanonok vetette meg azzal, hogy a
pilisi remetéket a szentkereszti kolostorban szerzetesi életre egyesítette. A pálosokat fehér
ruhájuk miatt fehér barátoknak nevezte a nép. Szerették őket mindenütt, mert eredetükben
és rendtagjaikban igazi magyarok voltak s jámbor életükkel méltán rászolgáltak a
közbecsülésre. A királyok, egyháznagyok és gazdagabb nemesek elhalmozták őket
adományokkal, pálos kolostorok épültek az ország minden részében, elterjedtek
Magyarországon kívül is. Különösen Lengyelországban vertek erős gyökeret. A
németországi remeték a XIV. században, a portugáliaiak a XV. században kérték a
magyar rend kebelébe való felvételüket. Itthon az egyházi szónoklat és az egyházi
irodalom terén egyformán buzgólkodtak. Középpontjuknak a Budaszentlőrinc mellett
fekvő kolostort tekintették: ide hozatta később Nagy Lajos király Remete Szent Pálnak a
velencei köztársaság által átengedett holttestét is. A magyar pálos kolostorok száma
csakhamar meghaladta a százat, ez a szám később még jelentékenyen emelkedett. A
reformáció és a török világ megsemmisítette virágzásukat, a XVI. század második felében
új erőre kaptak, a XVIII. században ismét hatalmas volt a rend, de II. József
megsemmisítette az ereje teljességében virágzó magyarországi és ausztriai provinciát. A
XIX. században feloszlatták poroszországi és oroszországi kolostoraikat is, csak a
krakkói és censtochowai rendház maradt meg, mint az egykor hatalmas magyaralapítású
szerzet utolsó menedékhelye.
A kartauzi rendet Szent Brunó reimsi kanonok 1084-ben alapította a Grenoble
közelében fekvő Chartreuse vadonában. A remeteséget összeegyeztette a közös szerzetesi
élettel. Minden szerzetes külön viskóban lakott, de a reggeli imádságra és a szentmisére
naponkint összesereglettek, azonkívül közösen hallgatták az ünnepnapi szentbeszédet is.
Életszabályaik még a cisztercieknél és a premontreieknél is szigorúbbak voltak. Húst
sohasem ettek, hetenkint háromszor csak kenyérrel és vízzel táplálkoztak, teljesen
elkülönítették magukat a világtól. Egymással sem társaloghattak, ezért hívták őket néma
barátoknak. Magyarországba IV. Béla király telepítette őket s a férfiszerzetesekkel együtt
beköltöztek a kartauzi apácák is. A néma barátok a földművelés és állattenyésztés mellett
kitűntek a festészet és szobrászat terén s kedvvel űzték a könyvírás és könyvmásolás
mesterségét. A rend szabályzata lelkére kötötte a szerzet tagjainak, hogy a könyveket a
legnagyobb gonddal őrizzék s lehetőleg új kéziratokat is készítsenek. A rend valamennyi
tagjának kijárt a középkori kódexíró fölszerelése: a toll, kréta, grafit, ólom, pergamen,
tábla, pontozó, ár, továbbá két törlőkés, két vessző az írás felgöngyölítésére és két
horzsolókő a pergamen kisimítására.
Az említett szerzetesrendeknél a kultúra terjesztése és az egyházi irodalom terén
kisebb volt a jelentőségük az ágostonrendi szerzeteseknek. Az ágostonosok Szent
Ágoston püspök szabályai szerint élték életüket s mint lelkipásztorok és egyházi
szónokok munkálkodtak a hit javára. A XIII. századtól kezdve számos férfikolostort és
női szerzetesházat alapítottak Magyarországon. A középkor vége felé őket is elérte a
legtöbb szerzetesrend közös sorsa: a régi vallásos közszellem elernyedése, a szigorú
fegyelem meglazulása, a vagyonosodással járó kényelemszeretet s mindezekkel
kapcsolatban a hívők jelentékeny részének közömbössége, sőt ellenséges érzülete. Maga
Luther Márton is az ágostonrendi szerzetesek sorából került a XVI. századi német
reformátorok élére.
Irodalom. – Rupp Jakab: Magyarország helyrajzi története, fő tekintettel az egyházi
intézetekre. Három kötet. Pest, 1870–1876. – Kürcz Antal: A magyarországi pálosrend
története. Budapest, 1889. – Dedek Crescens Lajos: A kartauziak Magyarországban.
Budapest, 1889. – Szarka Gyula: Váci Domonkos-konvent története. Budapest, 1912. –
Pfeiffer Miklós: Die ungarische Dominikanerordensprovinz von ihrer Gründung 1221 bis
zur Tatarenverwüstung 1241–1242. Zürich, 1913. – Karácsonyi János: Magyarország
egyháztörténete. 2. kiad. Nagyvárad, 1915. – Horváth Sándor szerkesztésében: A Szent
Domonkos-rend mulljából és jelenéből. Budapest, 1916. – Pfeiffer Miklós: A Domonkos-
rend magyar zárdáinak vázlatos története. Kassa, 1917. – Erdélyi László: Magyar
művelődéstörténet. II. köt. Kolozsvár, 1919. – Szabó György Piusz: Ferencrendiek a
magyar történelemben. Budapest, 1921. – Karácsonyi János: Szent Ferenc rendjének
története Magyarországon 1711-ig. Két kötet. Budapest, 1922–1924. – Balanyi György:
A szerzetesség története. Budapest, 1923. – Buttykay Antal szerkesztésében: Szent
Ferenc nyomdokain. Budapest, 1926. – Brisits Frigyes: Assisi Szent Ferenc. Budapest,
1926. – Balanyi György: Assisi Szent Ferenc. Budapest, 1927.

EGYHÁZI BESZÉDEK.

AZ EGYHÁZI szónoklat állapotára nézve az 1279. évi budai zsinat határozatai

nyujtanak tájékozást. Ezt a zsinatot a római pápa követének, Fülöp fermói püspöknek,
elnöklésével tartották meg Kun László király idejében. Összegyűltek a budai várban az
érsekek, püspökök, kanonokok, apátok és mindenféle rendi szerzetesfőnökök.
Tanácskozásaikon írásba foglalták, hogy minden plébánosnak legyen könyve, melyben a
szertartások rendje bennfoglaltatik. Meghatározták továbbá azt is, hogy a prédikációkban
mivel foglalkozzanak.
A prédikációk legfőbb tárgyai: a Szentháromságról, a Fiúisten megtestesülésének
titkáról, Krisztus kínszenvedéséről és haláláról, a Szentlélekisten eljöveteléről és a hét
szentségről szóló tanítások. Az igehirdetőknek és a híveknek nem azt kell feszegetniök –
mondja a zsinati határozat – hogy ésszel felfogható-e és magyarázható-e valamelyik
hittétel, hanem hinni kell az Isten által kijelentett igazságokat s meg kell nyugodni
bennük. «Higgyünk és a jövő életben majd megértjük.» A hit olyan fenséges valami –
folytatja a zsinati határozat – hogy igazságait nem lehet ésszel felfogni: amit megérteni
képesek vagyunk, már nem hit, hanem tudás. Ilyen hitnek Isten előtt nem volna érdeme.
A zsinat további végzései szerint a híveknek a plébániai templomba kell menniök
misére és prédikáció hallgatására s ez alól a kötelezettség alól vasárnapon és ünnepnapon
semmiféle ürüggyel sem vonhatják ki magukat. Ha valamelyik szerzetesrend templomába
akarnak menni, ezt csak akkor tehetik, ha a plébániai templomban már meghallgatták a
misét és prédikációt. Ennek a zsinati határozatnak az a magyarázata, hogy a világi papok
gyöngén prédikáltak, a szerzetesek ellenben tanult szónokok voltak s a nép szívesebben
hallgatta a tüzesszavú barátok szentbeszédeit, mint a plébánosok száraz tanítását.
A prédikálás képességét minden egyházi embertől megkívánták. Mikor a kalocsai
káptalan érsekké választotta II. Endre király sógorát, Meráni Bertoldot, III. Ince pápa a
salzburgi érsek elnöklete alatt bizottságot küldött ki a herceg papi tudományosságának
megvizsgálására s megtagadta Bertold érseki kinevezésének megerősítését, mert a herceg,
a bizottság jelentése szerint, járatlan volt az egyházi szónoklatban és az egyházjogban.
A XIII. század egyházi szónoklatának nagy lendületet adott Szent Domonkos és Szent
Ferenc rendje. A dominikánus és franciskánus szerzetesek közül kerültek ki a leghíresebb
szónokok. Ők beszéltek legmegragadóbb hévvel a nép előtt. Bámulatos gyors
elterjedésük jórészt szónoki sikereiknek tulajdonítható. Főképen a ferencesek igehirdetése
jelentett új stílust az egyházi szónoklatban. A beszédeikben megnyilvánuló evangéliumi
szellem, szívbéli közvetlenség és szocális együttérzés népszerűvé tette őket mindenütt.
Nem vitatkoztak a hittudós elmélyedésével, inkább hitüket és reményüket adták át a
népnek. A ferences igehirdetés nyomán szelídebb lett sok tajtékzó indulat.
Vándorszónokaik a bűnbánat szellemét terjesztették s a jó ember típusát eszményítették.
Később náluk is erősebb lett a tudományos irányzat, tanultabb prédikálóik szívesen éltek
a skolasztikus teológia okoskodásaival, de a nép közt forgolódó egyszerű barátok
mindvégig megőrizték a ferences szónoklat eredeti, közvetlen szellemét. Tömegmozgató
erejük mindig nagy volt, lángoló lelkesedésük ezreket ragadott magával.
Jól prédikáltak a bencések, ciszterciek, premontreiek és ágostonosok is. IV. László
király 1278-ban azért erősítette meg az ágostonosok kiváltságait, mert a II. Ottokár cseh
király ellen Habsburg Rudolf szövetségében viselt diadalmas hadjárat idején
szónoklataikkal előbbre vitték a győzelmet. Szent Ágoston szerzetének ezek a
hadiszolgálatra önként vállalkozó tagjai a háború hírére elhagyták kolostorukat,
csatlakoztak a magyar sereghez s a vitézek lelki gondozásával kiérdemelték a király
háláját.
 Több jeles szónokot név szerint is ismerünk. – A magyar püspöki kar tagjai a XIII.
század folyamán résztvettek a moldvai kúnok és a balkáni patarénusok megtérítésében s
egyházi szónoklataiknak megvolt a sikere. Boldog Magyar Pál domonkosrendi szerzetes,
előzőleg a bolognai egyetem jogtanára, nemcsak a kúnok és az eretnekek térítője volt,
hanem a magyar néphez is beszélt. Őt még maga Szent Domonkos küldte
Magyarországba, hogy mint magyar nemes közelebb férjen honfitársai lelkéhez. Pál atya
sikeresen végezte küldetését s úttörő munkája nyomán a magyarországi dömés
rendtartomány rohamosan felvirágzott. – Julián és társai is azért indultak Ázsia felé az
ősmagyarok ivadékainak felkutatására, hogy rendjük hivatása szerint az élő szó erejével
forduljanak a pogány testvérekhez s prédikációikkal a keresztény vallásra térítsék őket. –
Buzád szlavóniai bánnak már négy fia volt, mikor belépett Szent Domonkos rendjébe s
ott a legtiszteltebb szónokok sorába jutott. Amint kortársa, Boldog Magyar Pál vértanui
halállal halt meg, úgy ölték meg őt is a mongolok 1241-ben a pesti domonkosrendi
templom oltára előtt.
Irodalom. – Péterffy Károly: Sacra concilia ecclesiae romanocatholicae in regno
Hungariae celebrata. Két kötet. Pozsony, 1741–1742. – Pauler Gyula: A magyar nemzet
története az árpádházi királyok alatt. Két kötet. Budapest, 1893. – Mihalovics Ede: A
katolikus prédikáció története Magyarországon. Két kötet. Budapest, 1900–1901. –
Kudora János: A magyar katolikus egyházi beszéd irodalmának ezeréves története.
Budapest, 1902. – Rézbányay József: Az egyházi szónoklat egyetemes története. Három
kötet. Esztergom és Pécs, 1904–1908. – Békefi Remig: A népoktatás története
Magyarországon 1540-ig. Budapest, 1906. – U. az: A káptalani iskolák története
Magyarországon 1540-ig. Budapest, 1910. – Szarka Gyula: Váci Domonkos-konvent
története. Budapest, 1912. – Horváth Sándor szerkesztésében: A Szent Domonkos-rend
multjából és jelenéből. Budapest, 1916. – Buttykay Antal szerkesztésében: Szent Ferenc
nyomdokain. Budapest, 1926. – Balanyi György: A szerzetesség története. Budapest,
1923.

SZÓRVÁNY NYELVEMLÉKEK.

A TIZENEGYEDIK és tizenkettedik századból a korunkra jutott latinyelvü oklevelek

száma nem nagy, de a XIII. századból már ezrével maradtak fenn az oklevelek. A latin
fogalmazás munkáját a királyi kancellária gondosan végezte. II. Endre király korától
kezdve a királyi kancellári címet az ország első főpapjai viselték, de ők csak névleges
fejei voltak a hivatalnak, míg a tényleges vezetés gondja az alkancellár vállaira
nehezedett. Az alkancellár is előkelő állású pap volt: püspök vagy prépost. Ilyen módon a
hajdani kevésmunkájú kancellárt vagy nótáriust, aki III. Béla király koráig maga
fogalmazta és írta az oklevelet, rendes udvari papi személyzet váltotta fel. Az írásbeliség
egyre jobban terjedt. A legelőkelőbb és leggazdagabb világi urak sem tudtak ugyan írni –
az ilyesmi nagy ritkaság volt – de a főpapi udvarokban, kanonoki testületekben és
szerzetesi házakban gondosan feljegyezték a földbirtokokra és adományokra vonatkozó
fontosabb jogi megállapodásokat.
A pannonhalmi szentbenedekrendi főapátság levéltárában ma is megvan a Liber ruber
azaz a Vörös könyv: egy nagyértékü kéziratsorozat, mely az 1001–1240. év közötti
időszakból megőrizte a pannonhalmi monostorra vonatkozó királyi diplomák és pápai
bullák másolatait. (Liber Ruber seu Chartarium Archivi Monasterii S. Martini de S.
Monte Pannoniae ord. S. Benedicti.) Ebben a mintaszerű gyüjteményben hatvankét
oklevél másolata foglal helyet. A legszebb középkori kéziratok egyike, szövege mintha
nyomtatva volna, kezdőbetűit ékesen megrajzolt színes díszítések körítik. Művészi
készségű szerzetes másolta mind a százötvenkét lapját a XIII. század első felében.
Munkájával több olyan értékes okiratot is megőrzött, amelyeknek eredetije ma már nincs
meg. Árpádkori kolostoraink műveltségi állapotára ez a gyönyörű írásos emlék fölötte
kedvező fényt vet.
Értékes kútfőmaradvány: a Váradi regestrum. A váradi káptalan előtt II. Endre király
uralkodása idején végbement tüzesvaspróbák leírását tartalmazza, tehát valóságos
törvényszéki iratgyüjtemény a XIII. század elejéről. Ebből a latinnyelvű regestrumból
azaz jegyzőkönyvből sok tanulságot meríthetünk a tatárjárás előtti Magyarország belső
állapotára nézve. Az akkori bírák egyes kétes esetekben a pereskedő felek egyikét,
rendszerint a vádlottat, poroszló kíséretében a biharmegyei Váradra küldötték s itt a
káptalan megejtette vele az istenítéletet. A szerencsétlen ember kezét bekötözték, a kötést
lepecsételték, őt magát három napig kenyéren vízen böjtöltették, meggyóntatták. Három
nap eltelte után a templom előtt lobogó tűzben vasat izzítottak, a kötést leoldozták, a
tüzes vasat a magát ártatlannak valló ember markába nyomták, ezt a vádlott a templomig
vitte, ott kezét újra jól bekötötték s ha három nap mulva nem volt rajta égési seb,
ártatlannak nyilvánították, ellenkező esetben bűnösnek mondották ki s a poroszlóval
vissza vezettették bírájához a büntetés kiszabása végett. A reánk maradt aktagyüjtemény
389 jogesetet foglal magában. Nagy részüket Ányos mester – Anianus váradi
olvasókanonok és káptalani jegyző – szedte írásba.
Mindezekben az okleveles és jegyzőkönyves emlékekben számos magyar szó és
rövidebb kifejezés fordul elő. A latin szövegek különösen a személynevekre és
helynevekre nézve őriztek meg értékes nyelvi adatokat.
Kiadások. – A váradi káptalan istenítéleteinek ma már nyomtalanul eltűnt
jegyzőkönyvét először Martinuzzi György, Erdély kormányzója, adta ki: Ritus
explorandae veritatis. Kolozsvár, 1550. – Másodszor Bél Mátyás: Adparatus ad historiam
Hungariae. Pozsony, 1735. – Harmadszor Endlicher István: Rerum Hungaricarum
monumenta Arpadiana. Sangalli, 1849. – Negyedszer Kandra Kabos a latin szöveg
magyar fordításával: A váradi regestrum. Budapest, 1898. – Ötödször Karácsonyi János
és Borovszky Samu az editio princeps hasonmásával: Az időrendbe szedett váradi
tüzesvaspróbalajstrom. Az 1550-iki kiadás hű másával együtt. Budapest, 1903.
Irodalom. – Vajda Gyula: A váradi regestrum. Budapest, 1880. – Fejérpataky László:
A királyi kancellária az Árpádok korában. Budapest, 1885. – Erdélyi László
szerkesztésében: A pannonhalmi Szent Benedek-rend története. I. köt. Budapest, 1902. –
Hajnal István: IV. Béla király kancelláriájáról. Budapest, 1914. – U. az: Irástörténet az
írásbeliség felújulása korából. Budapest, 1921. – Jakubovich Emil és Pais Dezső:
Ómagyar olvasókönyv. Pécs, 1929.

A HALOTTI BESZÉD.

A LEGELSŐ összefüggő szövegű magyar nyelvemlék a XIII. század elejéről maradt

fenn. Ez a Halotti Beszéd. A gyászoló emberek ott állnak az elhunyt keresztény hívő
koporsója mellett s ez jó alkalom az egyházi szónoknak, hogy figyelmeztesse híveit: Ime,
por és hamu vagyunk! Az Isten sok malasztban teremtette az emberek ősét,
megajándékozta őt az egész paradicsommal, csak egy fa gyümölcsétől tiltá: «Bizony,
amely napon eszel a gyümölcsből, halálnak halálával halsz». De Ádám engedett az ördög
csábításainak, evett a tiltott gyümölcsből s ezzel magának és fajának halálát ette. A
haragos Isten beleveté őt e bajos világba s bizony egy ember sem kerülheti el a sírvermet.
Azért is könyörögnünk kell a meghaltnak lelkéért, hogy a mennyeiek irgalmazzanak neki
s a kegyelmes Isten bocsássa meg bűneit.
A Halotti Beszéd szövege betű szerint a következő:

Latiatuc feleym zumtuchel mic vogmuc. ysa pur es chomuv uogmuc. Menyi
milostben terumteve eleve miv isemucut adamut. es odutta vola neki paradisumut
hazoa. Es mend paradisumben uolov gimilcictul munda neki elnie. Heon tilutoa
wt ig fa gimilce tvl. Ge mundoa neki meret nu enevc, ysa ki nopun emdul oz
gimils twl, halalnec halalaal holz. Hadlaua choltat terumteve isten tvl. ge
feledeve. Engede urdung intetvinec. es evec oz tiluvt gimilstwl, es oz gimilsben
halalut evec. Es oz gimilsnec wl keseruv uola vize. hug turchucat mige zocoztia
vola. Num heon muga nec. ge mend w foianec halalut evec. Horoguvec isten. es
veteve wt ez muncas vilagbele. es levn halalnec es puculnec feze. es mend w
nemenec. Kic ozvc. miv vogmuc. Hug es tiv latiatuc szumtuchel. isa es num igg
ember mulchotia ez vermut. ysa mend ozchuz iarov vogmuc. Wimagguc uromc
isten kegilmet ez lelic ert. hug iorgossun w neki. es kegiggen, es bulscassa mend
w bunet. Es vimagguc szen achscin mariat. es bovdug michael archangelt. es
mend angelcut. hug uimaggonoc erette. Es uimagguc. szent peter urot. kinec odut
hotolm ovdonia, es ketnie, hug ovga mend w bunet. Es vimagguc mend
szentucut. hug legenec neki seged uromc scine eleut. hug. isten iv
uimadsagucmia bulsassa w bunet. Es zoboducha wt urdung ildetuitvl. es pucul
kinzotviatwl. es vezesse wt paradisu nugulmabeli. es oggun neki munhi
uruzagbele utot. es mend iovben rezet. Es keassatuc uromchuz charmul. Kirl.
Scerelmes bratym uimaggomuc ez scegin ember lilki ert. kit vr ez nopun ez
homus vilag timnucebelevl mente. kinec ez nopun testet tumetivc. Hug ur uvt
kegilmehel abraam. ysaac. iacob. kebeleben helhezie. hug birsagnop ivtua mend
 w szentii es unuttei cuzicun iov felevl iochtotnia ilezie wt. Es tiv bennetuc.
clamate III. K.

A szöveg olvasása a mai irodalmi nyelven:

Látjátok, feleim, szemetekkel, mik vagyunk! Bizony, por és hamu vagyunk!

Mennyi malasztban teremté elsőnek Isten mi ősünket, Ádámot, és adta vala neki
paradicsomot házává. És mind paradicsomban való gyümölcsökből mondá neki,
hogy éljen. Csak tiltá őt egy fa gyümölcsétől. De mondá neki, miért ne egyék:
«Bizony, amely napon eszel a gyümölcsből, halálnak halálával halsz». Hallá
holtát teremtő Istentől, de feledé. Engede ördög csábításának és evék a tiltott
gyümölcsből és a gyümölcsben halált evék. És a gyümölcsnek oly keserű vala
íze, hogy torkukat megszakasztja vala. Nemcsak magának, de mind ő fajának
halált evék. Haraguvék Isten és veté őt e munkás világba és lőn halálnak és
pokolnak fészke és mind ő nemének. Kik azok? Mi vagyunk. Ahogy ti is látjátok
szemetekkel. Bizony, egy ember sem mulhatja e vermet; bizony, mind ahhoz
járók vagyunk. Imádjuk Urunk Isten kegyelmét e lélekért, hogy irgalmazzon
őneki és kegyelmezzen és bocsássa meg mind ő bűnét. És imádjuk szent
asszonyt, Máriát, és boldog Mihály arkangyalt és minden angyalokat, hogy
imádkozzanak érette. És imádjuk szent Péter urat, kinek adatott hatalom oldania
és kötnie, hogy oldja mind ő bűnét. És imádjuk mind a szenteket, hogy legyenek
neki segítői Urunk színe előtt, hogy Isten ő imádságuk miatt bocsássa meg ő
bűnét. És szabadítsa meg őt ördög üldözésétől és a pokol kínzásától és vezesse őt
paradicsom nyugalmába és adjon neki mennyországba utat és minden jóban részt.
És kiáltsátok Urunkhoz háromszor Kyrie eleison!
Szerelmes barátim! Imádkozzunk e szegény ember lelkéért, kit Úr e napon e
hamis világ tömlöcéből kimente, kinek e napon testét temetjük, hogy Úr őt
kegyelmével Ábrahám, Izsák, Jákob kebelébe helyezze, hogy az ítéletnap
eljöttével minden szentei és választottai közé jobbfelől iktassa, élessze fel őt. És
ti benneteket. Clamate ter Kyrie eleison!

A betű szerint közölt szöveg vizsgálatában figyelembe kell venni az ismeretlen író
teljes bizonytalanságát a beszéd leírásában. Még a későbbi századok helyesírásában is
feltűnően nagy az ingadozás és következetlenség, annál kevesebb helyesírási támasztéka
volt a Halotti Beszéd írójának. Általában a középkorban tetszése szerint írt minden író,
mert nem volt a világon semmi irányítása. Aki ebben az időben magyarul próbálta
gondolatait pergamenre vetni, pusztán csak a latin helyesírás után igazodhatott.
képzelhetni nehéz helyzetét, mikor egyik-másik magyar hangra több betűt is talált a
latinban, viszont számos magyar hangra egyáltalában nem akadt latin betű s így a
kolostorában elszigetelten írogató szerzetesnek magának kellett a speciális magyar
hangokra az új betűket vagy betűösszetételeket kitalálni.
Ami a szöveg legvalószínűbb egykori kiejtését illeti, itt két szempont veendő
figyelembe. A Halotti Beszéd az akkori magyaroknak csak egyik nyelvjárását mutatja be
s így valószínű, hogy a «szümtükkel» és «pur» kiejtés mellett megvolt más vidékeken a
«szömtökkel», «szemetekkel» és «por» kiejtés is; hasonlóképen a többi hangváltozás.
Tekintetbe kell venni továbbá, hogy a Halotti Beszéd szövegét feltehetőleg idegenajkú
ember írta s így nemcsak kiejtésében, hanem ragozásában is lehetnek hibák és hiányok.
A Halotti Beszéd első része vázlatos elbeszélés az első emberpár bukásáról; második
része imádságra való felszólítás. Ezt a prédikációs formát általánosan használták a
középkorban. Közvetlenül a Halotti Beszéd után van is egy latin halotti Sermo a Pray-
kódexben s ez a halotti elmélkedés nemcsak tárgyra, hanem gondolataira nézve is hasonló
a magyar nyelvemlékhez. Bizonyára mintául is szolgált a Halotti Beszédet fogalmazó
bencés szerzetesnek. Alapgondolatuk ugyanaz, kidolgozásuk rokon. A magyar egyházi
szónok igazi érdeme első sorban a magyar nyelv alkalmazásában van.
A Halotti Beszéd második részének – a hagyományosan Könyörgésnek nevezett
szövegnek – latin eredetije megtalálható számos középkori kódexben. A latin eredetin
alapuló magyar szöveg elég sikerült fordítás.
A Halotti Beszéd megértése első olvasásra sem ütközik nagyobb nehézségekbe. Ez a
nyelv már a mai magyarság nyelve. Olyan, mint egy szokatlan tájszólás, mely azonban
mégis érthető. Szövege világosan mutatja, hogy a magyar nyelv az 1200. év táján már
teljesen kialakult, úgy hogy lényegében elég jól megérthetjük az árpádkori magyarok
beszédét.
Az értékes szövegből az árpádkori magyarok nyelvére nézve több fontos nyelvi
tanulságot meríthetünk. Megőrizte a Halotti Beszéd néhány szótőnek a mainál teljesebb
alakját, néhány képzőnek eredetibb formáját, néhány ragnak ősibb ejtését. Egyes ragok
eredeti, teljesebb alakjukban láthatók és hangrendi illeszkedés nélkül járulnak a tőhöz. Az
idegenből átvett szavak még igen csekély változást mutatnak s akad a szövegben több
olyan magyar szó, mely azóta kiveszett. Némelyik szónak módosult a jelentése, itt-ott
mondattani változások is észlelhetők. Az idegen eredetű szavak erős szláv hatásra s az
első magyarországi keresztény hittérítők jelentékeny részének szlovén eredetére vallanak.
Nyelvjárási szempontból a szöveg dunántúli jellegű.
A Halotti Beszéd első része 26 sorból áll, második része 6 sort foglal magában. A 32
soros nyelvemlékben összesen 274 szó van. Betűi nyomtatásszerűen, álló írással,
kapcsolás nélkül sorakoznak egymás mellé. Egyetlen írásjele a pont: a mondatokat és
részeit ezzel választja el. Hogy a szöveg a szerzőnek eredeti kézírása-e vagy
másvalakinek a másolata: ez a kérdés eldöntetlen. Valószínű, hogy a szöveget a Halotti
Beszéd szerzője írta bele a kódexbe. Ez a névtelen szerző a Dunántúl egyik nyelvjárását
beszélte.
A Halotti Beszéd egy árpádkori latin miséskönyvnek, a Pray-kódexnek 154. levelén
olvasható. Ezt a latin kódexet 1226 előtt fejezték be. 172 hártyalevélből áll. Tartalmát egy
teljes miséskönyv, egyházi rendszabályok, naptár, halotti szertartások és krónikás
följegyzések teszik. Legnagyobb részét három kéz írta, de ezenkívül a lapszéleken és
sorközökben valami harminc kéz írása ismerhető fel. A kódex egykor a pozsonymegyei
Deáki község bencés templomának tulajdona volt, innen a pozsonyi káptalan tulajdonába,
1813-ban a Magyar Nemzeti Múzeum birtokába került. Felfedezőjének, Pray György
történetírónak, nevét viseli.
A magyar szövegnek a latin kódexbe való beírása valószínűleg az 1200-as években
történt. Talán valamelyik idegenajkú pap kisegítésére jegyezték bele a magyar beszédet a
latin szertartáskönyvbe, hogy a magyarul nem tudó lelkész felolvashassa vagy
megtanulhassa szövegét. Valószínű, hogy a beíró sem tudott tökéletesen magyarul. Abban
az időben a hazai kolostorok tele voltak külföldi szerzetesekkel s a magyarországi nem
magyar ajkú lakosság közül is sokan felnőtt korukban álltak be egy-egy szerzetbe, amikor
már nehezen ment a nyelvtanulás. Néhány nyelvi sajátság alapján joggal feltehető, hogy a
névtelen beszédíró nem volt magyar anyanyelvű ember. Épen azért fogalmazta meg
magyarul is szónoklatát, hogy biztosabb legyen dolgában. A gyászoló gyülekezet magyar
volt s a papnak ügyelnie kellett mondatszövésére.
Maga a szertartás és a beszéd elmondása a következőképen történt. A halottat a
templomból kivitték a temetőbe, a nyitott sírt a pap szenteltvízzel meghintette, égő
tömjénnel megfüstölte, utána a halottat imádkozás közben leeresztették a sírba s ekkor
következett a halotti beszéd a körülálló nép anyanyelvén. Előtte és utána latinul folyt a
szertartás, csak a hívekhez intézett beszédet mondták magyarul. A beszédben a gyászoló
gyülekezetet a keresztény életre buzdították, egyben felszólították az egybegyülteket arra,
hogy imádkozzanak az elhúnyt lelki üdvösségéért. Egyházi szemmel nézve a Halotti
Beszéd második része nem Könyörgés, hanem egyszerűen szerves része a temetési
beszédnek, még pedig az imádságra való felszólító része. Maga az imádság hiányzik a
szövegből: ez lett volna a Könyörgés s nem az, amit ma annak neveznek. A könyörgésnek
ugyanis közvetlenül Istenhez beszélő jellege azaz szoros imádságformája van, míg a
Halotti Beszéd úgynevezett Könyörgésében nem Istenhez fordul a pap, hanem a
gyászolókat szólítja meg, hogy előkészítse őket a beszéd után következő – de itt hiányzó
– imádságra: a Könyörgésre.
A nevezetes nyelvemlék tárgyalásához – a szöveg kiejtésének megállapításán és
magyarázatán kívül (Révai Miklós, Döbrentei Gábor, Toldy Ferenc, Imre Sándor, Budenz
József, Simonyi Zsigmond, Szinnyei József, Zolnai Gyula, Erdélyi Lajos, Mészöly
Gedeon.) – több érdekes vita fűződött. Szerzőjét egyesek tót embernek tartották.
(Cornides Dániel, Dugonics András, a Debreceni Grammatika szerzői.)
Mások védték tiszta magyarságát. (Sándor István, Révai Miklós, Döbrentei Gábor,
Toldy Ferenc s általában minden utánuk következő irodalomtörténetíró és nyelvtudós.)
Volt, aki a szövegben másolatot látott. (Szinnyei József, Trócsányi Zoltán.) Mások eredeti
fogalmazásnak vélték. (Sebestyén Gyula, Mészöly Gedeon.) Némelyek palóc
nyelvjárásúnak mondták a szerzőt. (Kazinczy Ferenc, Toldy Ferenc, Arany János.)
Legtöbben valamelyik dunántúli nyelvjárás mellett foglaltak állást. (Döbrentei Gábor,
Simonyi Zsigmond, Széchy Károly, Horváth Cyrill, Réthei Prikkel Marián.) Az egyik
kutató közelebbről is megjelölte a szerző kiejtésének eredetét a nyitramegyei palóc vidék
és a pozsonymegyei Csallóköz által határolt mátyusföldi nyelvjárásban. (Erdélyi Lajos.)
Kiadások. – Pray György: Vita S. Elisabethae viduae nec non B. Margaritae virginis.
Nagyszombat, 1770. (A szöveg első említése hét mutatványsor kíséretében.) – Sajnovics
János: Demonstratio idioma Ungarorum et Lapponum idem esse. Nagyszombat, 1771. (A
szöveg legnagyobb részének közlése Faludi Ferenc olvasásával. A Demonstratio 1770-es
dániai kiadásában, mely a nagyszombati kiadást egy évvel megelőzte, még nincs szó a
Halotti Beszédről.) – Koller József: Historia episcopatus Quinqueecclesiarum. Pozsony,
1782. (A teljes szöveg első közlése a latin misekönyv ismertetésével.) – Révai Miklós;
Antiquitates literaturae Hungaricae. I. köt. Pest, 1803. (A szöveg mélyreható
magyarázata.) – Döbrentei Gábor: Régi magyar nyelvemlékek. I. köt. Buda, 1838. (Bő
magyarázatok, sikerült hasonmás.) – Zolnai Gyula: Nyelvemlékeink a könyvnyomtatás
koráig. Budapest, 1894. (Magyarázatok, repertorium, hasonmás.) – Jakubovich Emil és
Pais Dezső: Ómagyar olvasókönyv. Pécs, 1929. – Azonkívül számos szövegközlés és
hasonmás még középiskolai tankönyvekben is.
Irodalom. – Pray György, Sajnovics János és Révai Miklós könyvei óta nagyon sokan
foglalkoztak a Halotti Beszéddel. Főképen egyes szavait magyarázták. (Döbrentei Gábor,
Toldy Ferenc, Mátyás Flórián, Erdélyi János, Hunfalvy Pál, Budenz József, Imre Sándor,
Jancsó Benedek, Négyesy László, Szarvas Gábor, Simonyi Zsigmond, Szinnyei József,
Zolnai Gyula, Melich János, Erdélyi Lajos, Mészöly Gedeon.) – Horvát István: A magyar
nyelv régi maradványairól. Tudományos Gyüjtemény. 1835. évf. (Hasonmással.) –
Döbrentei Gábor: Régi magyar nyelvemlékek. I. köt. Buda, 1838. (A szerkesztőn kívül
Ocskay Antal fejtegetései.) – Toldy Ferenc: Az ó- s középkori magyar nemzeti irodalom
története. I. köt. 3. kiad. Pest, 1862. (A szerző más könyveiben is bőven foglalkozott a
Halotti Beszéddel.) – Blomstedt Oszkár: Halotti Beszéd. Helsingfors, 1869. (Finnnyelvű
könyv: benne a nyelvemlék olvasása Budenz József szerint.) – Békesi Emil: A Halotti
Beszéd kora és hazája. Figyelő. 1877. évf. – Fejérpataky László: Irodalmunk az Árpádok
korában. Budapest, 1878. – Simonyi Zsigmond: A régi nyelvemlékek olvasásáról, fő
tekintettel a Halotti Beszédre. Budapest, 1880. – Beöthy Zsolt: A magyar nemzeti
irodalom történeti ismertetése. Két kötet. s. kiad. Budapest, 1888–1890. – Pauler Gyula:
A magyar nemzet története az árpádházi királyok alatt. Két kötet. Budapest, 1893. –
Zolnai Gyula: Nyelvemlékeink a könyvnyomtatás koráig. Budapest, 1894. – Széchy
Károly: A Pray-kódex ügyében. Irodalomtörténeti Közlemények. 1895. évf. – Sebestyén
Gyula: A Halotti Beszéd szerzője és kora. Nyelvtudományi Közlemények. 1898. évf. – U.
az: A Pray-kódex kora. Magyar Könyvszemle, 1898. évf. – Horváth Cyrill: A régi magyar
irodalom története. Budapest. 1899. – Réthei Prikkel Marián tanulmánya: A pannonhalmi
főapátság története. I. köt. Budapest, 1902. – U. az: A Pray-kódex. Budapest, 1903. –
Artim Mihály: A Halotti Beszéd és Könyörgés rituális szempontból. Bártfa, 1903. –
Simonyi Zsigmond: A magyar nyelv. 2. kiad. Budapest, 1905. – Szinnyei József: A
Halotti Beszéd másolatvoltáról. Magyar Nyelv. 1905. évf. – U. az: A magyar nyelv. 6.
kiad. Budapest, 1906. – Mészöly Gedeon: A Halotti Beszéd nemmásolatvoltáról. Magyar
Nyelvőr. 1908. évf. – Melich János; Révai Miklós első magyarázata a Halotti Beszédről.
Magyar Nyelv. 1908. évf. – Trócsányi Zoltán: A Halotti Beszéd. másolatvoltáról.
Nyelvtudományi Közlemények. 1909. évf. – Mészöly Gedeon: Még megfejtetlen alakok a
Halotti Beszédben. Magyar Nyelvőr. 1909. évf. – Sztripszky Hiador: Jegyzetek a görög
kultúra árpádkori nyomairól. Budapest, 1913. – Barla Szabó Titus: Legrégibb
nyelvemlékünk, a Halotti Beszéd keletkezési helye és szerzője. Lőcse, 1913. – Erdélyi
Lajos: A Halotti Beszéd nyelvjárása. Magyar Nyelvőr. 1914. évf. – U. az: A Halotti
Beszéd íráshibái és olvasásuk. Magyar Nyelv. 1914. évf. – U. az: A Halotti Beszéd mint
nyelvjárási emlék. Budapest, 1915. – Czebe Gyula: A Halotti Beszéd és Könyörgés s a
görög és latin szertartás. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1915. évf. – Karácsonyi János:
Hol írták a Halotti Beszédet? Magyar Nyelv. 1925. évf. – Trócsányi Zoltán: A régi
magyar irodalom breviáriuma Gyöngyösiig. Berlin, 1925. – Mészöly Gedeon: A Halotti
Beszéd hangtörténeti és alaktani sajátságai. Szeged, 1926. – Szinnyei József: A Halotti
Beszéd hang- és alaktana. Magyar Nyelv. 1926. évf. – U. az: Utószó a Halotti Beszéd
alaktanához. U. o. 1926. évf. – László Vince: A Halotti Beszéd úgynevezett
Könyörgéséről. Irodalomtörténet. 1926. évf. – Kniezsa István: A magyar helyesírás a
tatárjárásig. Magyar Nyelv. 1928–1929. évf. – Jakubovich Emil és Pais Dezső: Ómagyar
olvasókönyv. Pécs, 1929.

A NÉPKÖLTÉSZET.
 AZOKNAK a középkori énekmondóknak és muzsikusoknak, akik énekeikkel és
muzsikájukkal mulattatták a királyi udvart és a magyar nemességet, az Árpád-korban
általában joculator azaz mulattató a neve. Anonymus a maga Gesta Hungarorumában
négy helyen is megemlékezik ezekről a muzsikus énekmondókról s megvetéssel
nyilatkozik róluk, mert illetlennek tartja, hogy a nemes magyar nemzet a joculatorok
csacska énekeiből és a parasztok hamis meséiből hallgassa elődeinek vitézi tetteit.
Latin okleveleinkben a XIII. századtól kezdve többször előbukkannak az énekmondók
és muzsikusok nevei. Regös felvinci ember II. Endre király udvarnoka (1219); Csiper
csallóközi joculator IV. Béla király korában a pozsonyi vár népéhez tartozik (1253);
Szombat dunántúli joculatornak IV. Béla király felesége, Mária királyné, birtokot
adományoz (1273); Énekös Lőrinc is a Dunántúlon él Kun László király idejében (1277);
Hamzou joculatornak Kun László király uralkodása alatt egy somogymegyei királyi
birtokon van a szállása (1288); Mikó joculator fiainak telke Veszprém megyében van az
utolsó árpádházi király korában (1296).
A királyi joculatoroknak valószínűleg olyan külön csoportjaik voltak, mint például a
királyi solymároknak. Egyik csoportjuk Pozsony megyében élt (Igrechfalva), a másik
Zala megyében lakott (Igrici falu). Az Igrech, Igrich, Igrichy telepelnevezés gyakori, de
arra nincsen krónikás vagy okleveles bizonyítékunk, hogy az Árpád-kor magyar
énekmondóit igriceknek nevezték volna. Abban az időben latin nevükön joculatoroknak
emlegették őket. A Kun László idejében tartott budai zsinat határozatainak egyik pontja
megtiltja, hogy egyházi emberek a komédiásokat nézzék vagy a joculatorokat hallgassák.
Ebből az is következik, hogy a joculatorok nemcsak királyi mulattatók voltak, hanem
egyebütt is énekeltek. Éneküket minden esetre hangszeren kísérték.
Irodalom. – Toldy Ferenc: Az ó- s középkori magyar nemzeti irodalom története. I.
köt. 3. kiad. Pest, 1862. – U. az: A magyar költészet története. 2. kiad. Pest, 1867. – U.
az: A magyar irodalom története rövid előadásban. I. köt. 3. kiad. Pest, 1872. – Pauler
Gyula: A magyar nemzet története az árpádházi királyok alatt. I. köt. Budapest, 1893. –
Beöthy Zsolt és Badics Ferenc szerkesztésében: Képes magyar irodalomtörténet. I. köt. 3.
kiad. Budapest, 1906. – Erdélyi László: Magyar művelődéstörténet. II. köt. Kolozsvár,
1919. – Dézsi Lajos: Magyar történeti tárgyú szépirodalom. Budapest, 1927. – Szabolcsi
Bence: A középkori magyar énekmondók kérdéséhez. Irodalomtörténet. 1928. évf.

LATIN IRODALOM: A PRAY KÓDEX.

AZ ÁRPÁDOK korából fennmaradt latin kéziratok között kiváló helyet foglal el: a
Pray-kódex. Ez az írott könyv őrizte meg a Halotti Beszédet.
A XI. és XII. századból a magyarországi latin irodalomnak nagyon kevés emléke jutott
korunkra eredeti kéziratban vagy egykorú másolatban. A müncheni királyi könyvtár
megőrizte Szent Gellért püspök Deliberatiójának XI. századi másolatát: ezen az írott
könyvön kívül nincs is más kódexünk ebből a századból, mert a többi XI. századi
irodalmi emlék szövegeit későbbi másolatok tartották fenn. A XII. századból megmaradt
Szent István király törvényeinek a stájerországi admonti bencés kolostorban őrzött
kézirata, Hartvik püspök Szent István-legendájának a Magyar Nemzeti Múzeumban levő
kódexe, Szent István nagyobb és kisebb legendájának az Ernst-kódexben található
szövege, Szent Gellért kisebb legendája egy velencei kódexben, végül a Pray-kódex.
A Pray-kódex szövege a XII. század utolsó éveiből és a XIII. század első negyedéből –
Imre és II. Endre királyok uralkodásának korából – ered. Százhetvenkét pergamenlevelén
legalább huszonöt esztendőn keresztül dolgoztak Szent Benedek fiai.
Tartalma változatos. Vannak benne általános egyházi rendszabályok, magyarországi
zsinati határozatok, kalendáriumi részek, krónikás feljegyzések, két húsvétmutató tábla;
azután következnek a szentmisére vonatkozó terjedelmes szövegek: a misére való
előkészület, a mise rendje, a mise különböző fajai, a temetési szertartások a Halotti
Beszéddel, végül a bencések sajátos miséi. Ezek mellett egyéb feljegyzések is:
könyörgések, áldások, naptárkiegészítések, énekrészek, vallásos prózai szövegek
töredékei, lapszéli és sorközi beírások. A kalendáriumot, a misékre vonatkozó részeket és
a Halotti Beszédet ugyanaz a kéz írta, a többi szövegrészen két másik névtelen bencés
szerzetes dolgozott legtöbbet. Kivülük számos más kéz vonásai is feltűnnek a
szövegekben.
A legrégibb magyar misemondás formájára nézve sok értékes adatot nyujt a könyv. Az
akkori szentmise számos részletében eltért a maitól. Főként a latin szövegrészek
módosultak s változott némely papi teendő is az oltár körül. A magyar szenteket, a hazai
védőszenteket és a bencésektől legjobban tisztelt szenteket különös figyelemben
részesítette a missale egybeállítója. Nagy gondot fordított a fogadalmi misékre: közölt
miséket a királyért, miséket az alamizsnát adókért, betegekért, világról lemondottakért,
hajón utazókért, hadbaszállókért, elfogottakért, továbbá miséket a meddőség, ördögi
incselkedés, bálványimádás, rágalmazás, igazságtalan bíráskodás, dögvész, éhínség,
szárazság, eső ellen.
A kódex kétségtelenül bencés eredetű. A misékkel szerves kapcsolatban nem álló
részek – így a naptár csillagászati bejegyzései, az egészségi szabályok, a Beda
Venerabilis, Alcuinus és Bernoaldus munkáiból kölcsönzött szakaszok – nagyobbára
bencés szerzőktől eredő szövegek. A bencés szentekről külön misék vannak a kódexben,
az ünnepi szertartások több mozzanata bencés kolostorra mutat, a kalendáriumban a
bencés szentek és a bencésektől különösen tisztelt szentek nevei piros betűsek, a krónikás
eredetű feljegyzések bencés származásra vallanak, az apátra és szerzeteseire való
hivatkozás ismételten felbukkan. Még a helyet is meg lehet állapítani, ahol a kódexet
írták. Deáki község ez Pozsony megyében, a Vág vidékén, neve is Vágfölde volt akkor,
mikor Szent István király a pannonhalmi bencés apátságnak ajándékozta. (1001.) Az
itteni magyar lakosság között a bencések hamar meggyökeresedtek, híveik számára
templomot emeltek. Megmaradtak itt a falu legnagyobb földbirtokosának a legújabb
időkig. Kis rendházuk, gazdaságuk, gyümölcsöseik és halastavaik voltak itt már Szent
László király korában. A XIII. század huszas éveiben újból építették és
megnagyobbították a régi templomot, fölszentelését 1228-ban a nyitrai püspök végezte:
ebben a Mária-egyházban használták – a missale följegyzéseinek tanusága szerint – a
kódexet. Deákiban mindig volt néhány szerzetes, odaküldésükről a pannonhalmi
anyamonostor gondoskodott, a deáki kolostor elöljárója egyben a birtokot is gondozta.
Templomuk a magyarországi románstílusú építőművészet egyik nevezetes alkotása volt:
emeletes templom; földszintjén is, emeletén is háromhajós.
A XIII. század elejétől a tatárjárás koráig a Deáki községben élő bencés szerzetesek
használták a misekönyvet. Bizonyára Pannonhalmáról vitték magukkal, mert maga Deáki
sokkal kisebb hely volt, semhogy ott gondolni lehetne kódexmásoló bencésekre. A kisebb
rendházakat az anyakolostor látta el könyvekkel. A kódex egyes szövegrészei
határozottan Pannonhalmára utalnak a deáki kolostor és templom számára ott készült a
terjedelmes kézirat.
Festett betűk, színes képek és hangjegyek is vannak a kódexben. Amint a szövegíró
fekete és piros betűkkel elvégezte szövegírását, a miniator azaz a könyvfestő megkezdte a
szöveg egyes betűinek díszítését piros és kék színnel. Négy színes tollrajzzal is
gazdagította a könyvet: megrajzolta Krisztus testének levételét a keresztről, Krisztus
testének bebalzsamozását, a Krisztus üres sírjához siető jámbor asszonyokat és az égben
trónoló Megváltót. A képek csak olyan kezdetlegesek, mint a hangjegyek. Az egyházi
énekek dallamai még ebben az időben is inkább csak hallomás útján való betanulással
szálltak nemzedékről-nemzedékre, ezért a hangjegyek csak általános emlékeztetőül
szolgáltak. A magyar illusztráció és hangjegyírás történetére nézve mindenesetre igen
értékesek ezek a szerény emlékek is.
Hogy melyik kolostor számára készült a Pray-kódex és hol írták a Halotti Beszédet: ez
a kérdés már kezdettől fogva élénken foglalkoztatta az egyháztörténeti és
irodalomtörténeti kutatókat. – Ocskay Antal még nem tartotta bencés emléknek a
kódexet. (Régi magyar nyelvemlékek. Szerk. Döbrentei Gábor. I. köt. Buda, 1838.) –
Békesi Emil rámutatott arra, hogy a kódex 1228-ban a Deáki községi bencések birtokában
volt. (Irodalmi felfedezés. Új Magyar Sion. 1874. évf.) – Prikkel Marián fejtegetései óta
kétségtelennek látszott Deáki nevezetes szerepe a kódex történetében. (A Pray-kódex.
Budapest, 1903.) – Ezzel szemben Karácsonyi János amellett emelt szót, hogy a
misekönyv eredetileg nem Deáki számára készült, hanem a székesfehérvári prépostság
egyháza számára, Székesfehérvárról a missale a somogyvári bencés apátságba került,
innen Pannonhalmára vitték s 1228-ban jutott Deákiba. (Hol írták a Halotti Beszédet?
Magyar Nyelv. 1925. évf.) – Ezt a feltevést Zalán Menyhért megcáfolta s a maga
kutatásainak eredményét a következőkben foglalta össze: a Pray-kódex törzsrésze, mely a
Halotti Beszédet is magában foglalja, a borsodmegyei boldvai bencés monostor számára
készült; a kódex függelékét, mely huszonkilenc misét tartalmaz, Boldván vagy a kódex
következő állomáshelyén, Deákiban írták; az egész írott könyv 1228-ban a deáki bencés
szerzetesek birtokában volt. (A Pray-kódex írásának helye és további sorsa. Magyar
Könyvszemle. 1927. évf.)
 A Pray-kódex sorsát évszázadokon keresztül homály fedi. Pázmány Péter érseksége
idején a pozsonyi káptalan birtokában bukkan fel, itt marad a XIX. század első
évtizedéig. József nádor 1812-ben felszólította a káptalant, hogy támogassa régi
kézirataival a Magyar Nemzeti Múzeumot: ekkor került a kódex a Nemzeti Múzeum
tulajdonába. A nádor megbízásából Horvát István szállította Pozsonyból Pestre. –
Irodalomtörténeti értékére legelőször Pray György irányította a figyelmet akkor, mikor
egyik könyvében szóba hozta a Halotti Beszédet és a szövegét őrző Missale Posoniensét.
(Vita S. Elisabethae viduae nec non B. Margaritae virginis. Nagyszombat, 1770.) – A
Pozsonyi Misekönyv Batthyány Ignáctól nyerte újabb nevét: a tudós erdélyi püspök
Sacramentarium Boldvense névre keresztelte a kódexet. (Leges ecclesiasticae regni
Hungariae. I. köt. Gyulafehérvár, 1785.) – Ezt az elnevezést Horvát István Boldvai
Misekönyvnek fordította le, de ő sem tudta igazolni, hogy jogos a kódex történeti
kapcsolata a borsodmegyei Boldva községgel és egykori kolostorával. (A magyar nyelv
régi maradványairól. Tudományos Gyüjtemény. 1835. évf.) – Behatóan elemezte a
kódexet Ocskay Antal a Döbrentei Gábor által magyarázott Halotti Beszéd kiadásában.
(Régi Magyar nyelvemlékek. I. köt. Buda, 1838.) – Pray-kódexnek Toldy Ferenc nevezte
el, hogy kifejezze az utókor háláját a nagy történetíró és a Halotti Beszéd felfedezője
iránt. (A magyar nemzeti irodalom története. Pest, 1851.) – Egyes részeit többen kiadták.
A részletkiadások sorát Pray György nyitotta meg; Dissertatio historico-critica de sacra
dextera divi S. Stephani primi Hungariae regis. Bécs, 1771. – U. az: Diatribe in
dissertationem historico-criticam de S. Ladislao Hungariae rege ab Antonio Gánóczy
conscriptam. Pozsony, 1777.
Irodalom. – Pray György, Batthyány Ignác, Horvát István és Toldy Ferenc imént
említett munkáin kívül Ocskay Antal: A pesti múzeumi kódex részletes taglalatja. Régi
magyar nyelvemlékek. Szerk. Döbrentei Gábor. I. köt. Buda, 1838. – Békesi Concilia
Emil: Irodalmi felfedezés. Új Magyar Sion. 1874. évf. – U. az: A Halotti Beszéd kora és
hazája. Figyelő. 1877. évf. – Fraknói Vilmos: A Pray-kódex. Magyar Könyvszemle.
1879. évf. – Széchy Károly; A Pray-kódex ügyében. Irodalomtörténeti Közlemények,
1895. évf. – Sebestyén Gyula: A Pray-kódex kora. Magyar Könyvszemle. 1898. évf. –
Réthei Prikkel Marián: A Pray-kódex. A pannonhalmi Szent Benedek-rend története. I.
köt. Szerk. Erdélyi László. Budapest, 1902. – U. az: A Pray-kódex. Budapest, 1903. –
Erdélyi László Magyar művelődéstörténet. Kolozsvár, 1919. – Isoz Kálmán: Latin zenei
paleografia és a Pray-kódex zenei hangjelzései. Budapest, 1922. Gulyás Pál: A könyv
sorsa Magyarországon a legrégibb időktől napjainkig. Magyar Könyvszemle. 1923. évf. –
Karácsonyi János: Hol írták a Halotti Beszédet? Magyar Nyelv. 1925. évf. – Jakubovich
Emil cikke az árpádkori kéziratokról. Magyar Könyvszemle. 1926. évf. – Zalán
Menyhért: A Pray-kódex forrásaihoz. U. o. 1926. évf. – U. az: A Pray-kódex benedictiói.
U. o. 1927. évf. – Ernyei József A Pray-kódex termőhelye és eredeti rendeltetése. U. o.
1927. évf. – Zalán Menyhért: A Pray-kódex írásának helye és további sorsa. U. o. 1927.
évf. – U. az: A Pray-kódex feltámadási szertartásai és misztériumdrámája. Pannonhalmi
Szemle. 1927. évf. – U. az: A magyar középkori missalék kutatásának feladatairól. U. o.
1928. évf.

LATIN IRODALOM: A NAGYOBB SZENT GELLÉRT-LEGENDA.

A TIZENHARMADIK századból maradt fenn Szent Gellért püspök nagyobb

legendája: Legenda maior Sancti Gerhardi. A XIV. században még egy fejezetet írtak a
végére s így jutott korunkra a szöveg, ebben a megtoldott alakban. Forrásai: a kisebb
Szent Gellért-legenda, valamelyik régen elveszett magyarországi latin krónika, a csanádi
egyházmegye papjainak szájhagyományai, a marosvidéki mondák és Szent Benedek
rendjének szabályzata. Latin mondatszerkesztése nem mindig szabatos, előadása a
részletező elbeszélésre hajló.
A legenda szerzője – egy ismeretlen nevű csanádi egyházmegyei pap – elmondja,
hogyan születik Szent Gellért Velencében, milyen családi körülmények között serdül fel s
miként nyeri el a velencei Szent György-kolostor apátságát. Szent Gellértet már kis
gyermekkorában felöltöztették a bencések ruhájába, harmincéves kora táján apát lett,
közben szorgalmasan tanult és buzgón ájtatoskodott. Mivel atyja a velenceieknek egyik
szentföldi zarándoklatában a mohammedánokkal vívott harcon esett el, ő is a Szentföldre
akart menni. Az volt a terve, hogy Betlehemben kolostort alapít. A vihar az Adriai-tenger
egyik szigetére verte, ennek kolostorában találkozott a pannonhalmi apáttal s az ő
rábeszélésére indult a magyarok közé. Szent István korára esik nevelői fáradozása Imre
herceg mellett, hétévi remetesége Bakonybélben, csanádi püspökké való kinevezése s
eredményes hittérítő munkássága az új egyházmegyében. Mikor a Szent István halálát
követő trónviszályok idején Aba Sámuel király elment Csanádra, a püspök a szószéhről
rettenthetetlen bátorsággal megfeddte a királyt és megjósolta bukását. Péter király halála
után Vata pogány lázadása elől Székesfehérvárra, onnan több püspöktársával együtt a
pesti rév felé menekült. Itt kövezték meg a Gellérthegy tövében. Holttestét később
Csanádra vitték és ünnepélyesen eltemették. Sírjánál számos csoda történt, ezek alapján a
római szentszék 1163-ban a szentek közé avatta.
Kiadások. – Szent Gellért nagyobb legendájának kéziratát a Bécsi Nemzeti Könyvtár
őrzi. Régebben Velencében is volt a legendának egy kézirata, ennek azonban nyoma
veszett. – A velencei szöveget a XVI. század végén Wion Arnold mantuai
szentbenedekrendi szerzetes lemásolta és kinyomatta: Sancti Gerardi Sagredo patricii
Veneti ex monacho et abbate S. Georgii maioris Venetiarum O. S. B. episcopi
Chanadiensis primi ac Hungariae protomartyris apostoli vita. Velence, 1597. – A bécsi
kézirat szövegének első kiadása Batthyány Ignác könyvében: Sancti Gerardi episcopi
Chanadiensis scripta et acta hactenus inedita. Gyulafehérvár, 1790. – Ennek nyomán
készült Endlicher István kiadása; Rerum Hungaricarum monumenta Arpadiana. Sanct-
Gallen. 1849. – Ezt a szöveget Szabó Károly fordította magyarra: Emlékiratok a magyar
kereszténység első századából. Pest, 1864–1865.
Irodalom. – Marczali Henrik: A magyar történet kútfői az Árpádok korában. Budapest,
1880. – Mátyás Flórián: Historiae Hungaricae fontos domestici. Végy kötet. Pécs és
Budapest, 1881–1885. – Karácsonyi János: Szent Gellért csanádi püspök élete és művei.
Budapest, 1887. – Kaindl: Studien zu den ungarischen Geschichtsquellen. Bécs, 1894–
1902. – Zoltvány Irén: A magyarországi bencés irodalom a tatárjárás előtt. A
pannonhalmi Szent Benedek-rend története. I. köt. Szerk. Erdélyi László. Budapest, 1902.
– Müller Frigyes: A nagyobb Gellért-legenda forrásai és keletkezése. Századok. 1913.
évf. – Madzsar Imre: Szent Gellért nagyobb legendájáról. U. o. 1913. évf. – Erdélyi
László; Magyar művelődéstörténet. II. köt. Kolozsvár, 1919.

LATIN IRODALOM: A SZENT LÁSZLÓ-LEGENDA.

SZENT LÁSZLÓ királyt Nagyváradon temették el az általa emelt székesegyházban.

Sírjánál csodák történtek, a törvénykezésben ott történő eskünek perdöntő ereje volt.
Szenttéavatása 1192-ben történt s a XIII. század elején elkészült életírása is: Legenda
Sancti Ladislai. A névtelen szerző a kereszténység jámbor hősét dicsőíti a királyban
minden különösebb magyar vonatkozás nélkül. Nem annyira életéről, mint inkább
csodáiról szól.
A Szent László-legenda legrégibb latin kéziratában hat csoda van: az imádkozó király
levegőbe emelkedése, az éhező sereget tápláló vadállatok meséje, a király tetemeit
szállító szekér megindulása, a hátrafordult fejű ember története, az ezüst tál esete és a
csillag-csoda. Az elsőben Szent László legénye azt látja, hogy mikor ura éjnek idején
bemegy a váradi templomba és ott imádkozik, teste megdicsőülve a levegőben lebeg; a
másodikban a király a besenyőkkel való harcai közben nagy pusztaságba jut, ott vitézeit
éhhalál fenyegeti, mire Isten akaratából szarvasok és bivalyok jelennek meg a csüggedt
táborban s mindenki annyit öl le belőlük, amennyit akar; a harmadikban a szekér minden
emberi és állati segítség nélkül viszi Várad felé Szent László holttestét, mert a király ezt a
helyet választotta ki magának sírja helyéül; a negyedikben egy rossz ember dohosnak
mondja a szent király jóillatú tetemét, mire arca hátához csavarodik s így marad
mindaddig, míg a hazug meg nem vallja bűnét s bocsánatért nem esedezik; az ötödikben a
gonosz ispán el akarja tulajdonítani a szegény katona ezüst tálát, de mikor Szent László
sírjára teszik a tálat, eszméletlenül rogy össze; a hatodikban két órán keresztül látják az
emberek azt a ragyogó csillagot, mely a király tetemét őrző monostor fölött ékeskedik
Szent László szenttéavatása alkalmával. Mindezek a mozzanatok már a László-legenda
megírása előtt is megvannak számos külföldi legendában, nem egy közülük nagyon régi
eredetű, egyik-másik igazi ősrégi történet. A szép elbeszélések idegenből kerültek
hozzánk s utólag kapcsolódtak a király személyéhez. Ha valamelyik egyházi férfiú a
templom szószékén megemlékezett egy-egy példáséletű szent emberről s elmondta Szent
Jakab, Szent Márton, Szent Vencel és mások életének csodás eseményeit, hallgatóinak
képzeletét megragadta a csoda, beszélgettek róla s idő multával Szent László emlékéhez
fűzték az elbeszélést. Belejutottak ilyen jámbor történetek más középkori magyarországi
szövegekbe is, így Márk krónikájába, a Dubnici Krónikába, Temesvári Pelbárt munkáiba
és a XVI. századi magyarnyelvű kódexek lapjaira. Egész legendakör alakult ki ilyen
módon a magyarok hőslelkű királyáról, a mondák szálai legendákkal fonódtak egybe, az
igaz történet a képzelet alkotásaival keveredett.
Kiadások. – A magyarországi szentek legendáit a könyvnyomtatás elterjedése óta
sokszor kiadták s a jobb kiadásokban a kéziratok és megelőző szövegkiadások
megemlítésére is gondot fordítottak a szövegek közlői és magyarázói. – A bollandisták
nagy legendagyüjteménye, az európai hírű Acta Sanctorum, június 27-hez kapcsolja a
Szent László-legendát és a hozzáfűzhető tudnivalókat. – Ennek szemmeltartásával készült
a magyar szentek legendáinak hazai kiadása a XVIII. században: Acta Sanctorum
Ungariae. Nagyszombat, 1743. – Leghasználtabb a Szent László-legenda szövegközlései
közül Endlicher István kiadása: Rerum Hungaricarum monumenta Arpadiana. Sanct
Gallen, 1849.
Irodalom. – Podhradczky József: Szent László királynak és viselt dolgainak históriája.
Buda, 1836. – Pauler Gyula: A magyar nemzet története az árpádházi királyok korában.
Két kötet. Budapest, 1893. – Erdélyi László: Magyar művelődéstörténet. II. kötet.
Kolozsvár, 1919. – Holik Flóris: Szent László-mondáink és Compostellai Szent Jakab.
Katolikus Szemle. 1923. évf. – Berze Nagy János: A Szent László pénzéről szóló monda
népmesei kapcsolatai. Népélet. 1925. évf. – Karácsonyi János: Szent László király élete.
Budapest, 1926. – Horváth Cyrill: Szent László-legendáink eredetéről. Budapest, 1928.

LATIN IRODALOM: KÉZAI SIMON KRÓNIKÁJA.

MÍG ANONYMUS históriája befejezetlen maradt, IV. László király udvari papja,
KÉZAI SIMON, megírta a magyar nemzet egész történetét a legrégibb időktől kezdve a
maga koráig. Gesta Hungarorumának előszavában elmondja, hogy királya nagyon
vágyakozott a nemzet multjának megismerésére, ezért ő egybegyüjtötte a szétszórt
történeti adatokat, helyreigazította a magyarokról szóló hazug állításokat s általában
minden módon eleget tett az igazságnak. Első könyvében a húnok történetét beszélte el,
második könyvében a magyarok történetéről szólt, a függelékben pedig felsorolta a
külföldről származó magyar nemeseket és az ország nem nemes társadalmának különféle
osztályait. Legelőször az ő krónikájában tűnik fel az a történetírói álláspont, mely a
húnokat azonos nemzetnek tekinti a magyarokkal s a húnok hadi dicsőségét a magyarok
félelmes erejének és világtörténeti szerepének emléke gyanánt tünteti fel. Míg Anonymus
krónikája nem tekintette a hún történetet a magyar történet szerves előzményéül, a nemzet
történetének ez a sokat emlegetett feldolgozása egybeolvasztja Attila és Árpád népének
históriáját.
A krónika ajánlólevéllel kezdődik: «A győzhetetlen és hatalmas III. László úrnak,
Magyarország legdicsőségesebb királyának hű papja, Kézai Simon mester kívánja, hogy
ahhoz áhítozzék, kinek fényességét nap és hold csodálja». Minthogy László királynak
forró kívánsága volt, hogy megismerje a magyarok történetét, az író most egy kötetbe
foglalja az olasz, francia és német földön különféle iratokban szétszórt históriákat. Nem
követi természetesen az olyan ellenséges szerzőket, mint aminő Orosius, aki hazugul azt
állítja, hogy a magyarok parázna ördögöktől származnak. Ez a krónikás abban is
igazságtalan, hogy a magyaroknak csak szerencsétlen kimenetelű harcairól tesz említést,
a szerencséseket pedig elhallgatja, ami nyílt gyűlölet jele. «Én tehát az igazság után
akarok indulni és mind a szerencsétleneket, mind a szerencséseket beszövöm.»
Az ajánlólevél után következő szakaszok címeinek felsorolása egyrészt világosságot
vet a krónika közelebbi tartalmára, másrészt a vele egyező későbbi magyarországi
krónikák történeti menetére is. A szakaszok sorrendje az I. könyvben: A bábeli torony
építése a vízözön után, Ménrot Perzsiában, Hunor és Magor a Maeotis-tó vidékén, a
gímszarvas regéje, költözködés Scythiába, ennek leírása, a húnok kapitányai, bejövetelük
Pannoniába, a tárnokvölgyi és zeiselmaueri ütközet, Etele jellemzése és háztartása, a
catalaunumi ütközet, a spanyolországi hadjárat, Etele diadalútja nyugaton, Buda halála,
Aquileja bevétele, az olaszországi hadjárat, Etele menyegzője és halála, a hún birodalom
felbomlása, Csaba és a székelyek. Azután kezdődik a II. könyv a húnok visszatérésével
azaz a magyarok honfoglalásával: Árpád és a többi kapitány, kalandozások a nyugati és
keleti tartományokban, az augsburgi veszedelem, a többi magyar sereg diadalmas harca, a
konstantinápolyi hadjárat és Botond bajvívása, Szent István király, Péter király gőgje és
bukása, Aba Sámuel király, Péter második királysága és bukása, I. Endre királlyá
koronázása, Szent Gellért vértanusága, Endre harcai Henrik császárral, I. Béla király,
Salamon király küzdelme a hercegekkel, I. Géza király, Szent László király, Könyves
Kálmán király, a többi király, II. Endre király, IV. Béla király és a tatárjárás, V. István
király, végül IV. László király megsegíti Habsburgi Rudolfot Ottokár cseh király ellen s
győzelmesen harcol a kúnok ellen.
A krónika a hún részben elég bő, a magyar részben vázlatos. Még Szent Lászlóról is
keveset ír, ellenben szívesen foglalkozik Péterrel, Aba Sámuellel és I. Endrével,
elkeseredve említi a németek és olaszok erőszakosságait s büszkén beszéli el, hogyan
arattak a magyarok diadalt Henrik császáron. Itt-ott elevenebb és kidolgozottabb
benyomású. Aba Sámuel bukását így beszéli el: «Aba király, minthogy helyzete biztos
volt, tűrhetetlenné kezdett válni és a nemeseket megvetve, gőgösen dühöngött a
magyarok ellen, sőt még az esküszegést is semmibe sem vette. A magyarok erre,
minthogy ezt nem akarták tőle eltűrni, összeesküdtek, hogy a halálnak adják és megölik.
De valaki elárulta tervüket és Aba, ahányat csak megkaphatott közülük, bírói vizsgálat
nélkül kivégeztette őket; de ez vált leginkább legnagyobb vesztére. Ugyanis ötven embert
hívott egy házba tanácskozásra, azután becsukatta őket és anélkül, hogy meggyóntak
volna és törvényesen elítélték volna őket, fejüket vétette. Ezért Szent Gellért csanádi
püspök kánoni szigorúsággal korholta a királyt és megjósolta neki, hogy veszedelem
fenyegeti. Akkor a magyarok közül néhányan a császárhoz menekültek és Aba ellen
beszéltek; elmondták, hogy az esküszegést semmibe sem veszi, megveti a nemeseket,
pedig hát azok tették meg királynak. A császár tehát a magyarok tanácsán felbuzdulva,
bajor és cseh sereggel Ausztriába ment, de titkolta, hogy Magyarországra készül törni, sőt
tetette, hogy Abával egyetért. Aba követei pedig szüntelenül követelték a császártól, hogy
adja ki a hozzája menekült magyarokat, panaszkodva mondogatták, hogy azok rablók és
latrok és legfőbb szítói a háborúskodásnak a császár és a magyarok között és így az ilyen
gonosztevőket Aba király kezébe kell adni. A császár azonban semmiképen sem igérte
meg, hogy ezt megteszi. Gyors előnyomulással tehát Magyarország határvidékeire tört be,
Sopron felől támadva, és mikor Babotnál tovább akart hatolni, a vizek miatt nem tudott.
A magyarok tehát, akik a császárral és Péterrel voltak, a császár seregét a Répce folyó
mentén felfelé vezették és egész éjjeli lovaglás után napfelkeltekor egy sekély gázlón
mindkét folyón átkeltek. Aba király győzött volna, ha a Péter barátságában megmaradt
magyarok zászlóikat a földre nem dobták volna és meg nem futamodtak volna. A hosszú
ideig és keményen vívott ütközet után tehát végre a császár, isteni segítségben bízva,
megnyerte a győzelmet. Aba király pedig a Tisza felé szaladt és a magyarok, kiknek, míg
uralkodott, ártalmára volt, egy faluban, egy régi veremben legyilkolták és egy régi
templom mellé temették. Néhány év mulva aztán, mikor testét sírjából kiásták,
szemfedőjét s ruházatát rothadatlanul, sebhelyeit pedig begyógyultan találták és végre a
saját monostorában temették el».
Kézai Simon szűkszavúsága sokszor szembetűnő. Még a vele egy korban élő IV. Béla
királyról is csak ennyit ír: «Az ő uralkodása alatt a mongolok vagy tatárok az ország
három részében ötszázezer fegyveressel Magyarországra törtek s még ezenfelül mintegy
negyvenezer századosuk és tizedesük volt. Az említett király a Sajónál szállott velük
szembe az Úr 1241. évében, de a mongolok legyőzték és az ország majdnem egész
katonasága ott veszett, maga Béla a tengerre menekült előlük. Amint azután a tengertől
visszajött, Frigyes, Ausztria hercege, támadt rá haddal, de a magyarok Bécsújhely alatt
arcba szúrva megölték».
Bőbeszédűbb lesz akkor, amikor a befejező eseményekről szól s ünnepelheti
uralkodóját, Kun Lászlót. Diadallal jegyzi fel, hogy Habsburg Rudolf nem mert a maga
erejével szembeszállni Ottokár cseh királlyal s azért «Magyarország nagyságos királyát,
mint a szent katolikus egyház fiát, kérte alázatosan segítségül s ennek fejében örök
barátságra kötelezte magát vele szemben. Hozzátette még, hogy úgy fog feltünni a dolog,
hogy ezáltal is a szentséges római egyháznak fog igen nagy szolgálatot teljesíteni. A
maga részéről pedig, ha a magyar király kéri, bármely hasonló segítséggel szolgálatára
kell lennie».
László király úgyis haragudott a cseh Ottokárra, elhatározta tehát, hogy a német király
kérésének eleget tesz. Megindult Székesfehérvárról mint Mars fia, bízva a legfelségesebb
Isten segítségében és őseinek, a szent királyoknak égi közbenjárásában. Habsburg Rudolf
a magyarok segítségével döntő győzelmet aratott; megölték Ottokárt is, fiát pedig foglyul
ejtve, Magyarországba hozták számos cseh úrral és számtalan közvitézzel együtt. «A
halottak számát pedig csak az isteni bölcseség tudná összeolvasni. Rudolf német és római
király pedig embereivel csak ott állott és nézte, mi történik. A győzelem után tehát a
német király hálát adott Lászlónak, hogy az ő segítségével jutott ismét Ausztria és Styria
birtokába azon a napon. László magyar király tehát diadallal hazatért, a német sereg pedig
Ausztriában maradt. Ez tehát László király első győzelme, melyet az isteni kegyelem
ifjúsága korában juttatott osztályrészeül. Azon ütközetben, azon a napon a Básztej
nemzetségből származó Rénold fia, Rénold tartotta a király zászlaját vitézül és
keményen; három testvére: András, Salamon és László és Magyarország más nemesei,
mint az ég csillagai, megszámlálhatatlanul a király űr körül állottak. Hogy tehát László
király ily dicsőséges és diadalmas győzelmének emléke fennmaradjon – a csehek,
lengyelek és morvák örök szégyenére és gyalázatára – pajzsaik és zászlóik a fejérvári
templomban, az ország székhelyén, a falra függesztve maradnak mindörökre.»
Kézai Simon latin stílusa elég folyékony. Hogy egyes fejezetei nagy aránytalanságot
mutatnak, ennek oka főforrásának hiányosságára vezethető vissza. Ez az ősi alapszöveg
azóta már elveszett. Kézai Simon krónikaírói munkája ennek a főforrásnak átírásában és
kivonatolásában merült ki; csak a maga korára nézve nyujtott néhány eredeti adatot;
egyebütt önállósága mindössze arra szorítkozott, hogy a magyarság dicső tetteit
magasztalta, az ellenség sikereit kisebbítette. Lehet azonban, hogy ez a lelkes
hazaszeretet már forrásában is megvolt. Ősi alapszövegének tudósításai egyébiránt
föllelhetők későbbi latin krónikáinkban is: ezek szintén az elveszett alapvető kútfőt – a
Gesta Ungarorumot és folytatásait – vették át, csak tetszés szerint módosítottak a forrásul
szolgáló ősi szövegen.
KÉZAI SIMON a fehérmegyei Kézáról eredt s valószínűleg szolgarendű vagy félszabad
családból származott. Krónikájának egyes vonatkozásai valószínűvé teszik, hogy
magisteri fokozatát valamelyik olaszországi vagy németországi iskolában szerezte. Itthon
a királyi udvarban alkalmazták. A királyi udvar papságához tartozott. Kéziratát nem
fejezhette be 1282 előtt, mivel a hódtavi csatáról még megemlékezett; viszont sokkal
később sem, mert nem szól egyes olyan eseményekről, melyeket, ha tudott volna,
bizonyára nem hallgat el. Eszerint körülbelül 1284 táján írta krónikáját.
Kiadások. – Kézai Simon krónikájának a XVIII. században még két kéziratát ismerték.
Ma mindkettő lappang. – Szövegét először Horányi Elek tette közzé: M. Simonis Keza
Chronicon Hungaricum. Bécs, 1781. (Javított kiadása: Pest, 1782.) – Ezután két Kézai-
szöveg következett: Podhradczky Józsefé (Buda, 1833) és Endlicher Istváné (Sanct
Gallen, 1849). – Legjobb kiadása Mátyás Flóriáné: Historiae Hungaricae fontes
domestici. II. köt. Pécs, 1883. – Magyarra Szabó Károly fordította: Magyarország
történetének forrásai. III. köt. Pest, 1892. – Újabb fordítása Császár Mihálytól: Kézai
Simon magyar krónikája. Budapest, 1901. (A szövegben közölt idézetek ebből a
fordításból valók.)
Irodalom. – Mindazok, akik az Árpád-kor történetével vagy a magyarországi
krónikairodalommal foglalkoztak, Kézai Simon krónikáját is tárgyalták. – Fejérpataky
László: Irodalmunk az Árpádok korában. Budapest, 1878. – Marczali Henrik: A magyar
történet kútfői az Árpádok korában. Budapest, 1880. – Losonczy Lajos: De Simonis de
Keza Chronicorum latinitate. Késmárk, 1892. – Békesi Emil: Magyar írók az árpádházi
királyok korában. Katolikus Szemle. 1896. évf. – Szinnyei József: Magyar írók élete és
munkái. VI. kötet. Budapest, 1899. – Domanovszky Sándor: Kézai Simon mester
krónikája. Budapest, 1906. – U. az: Kézai kódexéről. Békefi-emlékkönyv. Budapest,
1912. – Erdélyi László: Magyar művelődéstörténet. Két kötet. Kolozsvár, 1915–1919. –
Hóman Bálint: A Szent László-kori Gesta Ungarorum és XII–XIII. századi leszármazói.
Budapest, 1925.

LATIN IRODALOM: JULIANUS ÚTI JELENTÉSE.

NEGYEDIK BÉLA király uralkodásának elejére esik JULIANUS domonkosrendi

szerzetes hittérítő útja a Nagy Magyarországban azaz, az uralvidéki Baskiriában élő
pogány magyarokhoz. Úti jelentése – De facto Ungariae Magnae azaz Nagy-
Magyarország dolgáról – igen érdekes tudósítás.
Az őshazában maradt pogány magyarokról a magyarországi krónikákban található
tudósítások arra ösztönözték a dominikánus szerzeteseket, hogy felkeressék a keleti
magyarokat. Négy szerzetes indult el messze keletre – olvassuk a Julianus és Ricardus
nevéhez fűződő úti jelentésben – de közülök csak Ottónak sikerült a magyarok nyomára
jutni, ő is pár nappal hazatérése után meghalt. Most újból négy szerzetes kelt útra s 1235-
ben a Balkán országain át először Konstantinápolyba, onnan a Fekete-tengeren keresztül
a Kaukázus északi lejtőjének vidékére értek. Északra fordulva, a pusztában nagy
nélkülözések gyötörték őket, úgyhogy kettőjük kénytelen volt visszafordulni, Julián és
Bernát azonban egy karavánhoz csatlakozva, több mint egyhónapi utazás után a bolgárok
földjére jutottak, ahol szíves fogadtatásban részesültek. Itt Bernát szerzetes a pusztában
tett utazás fáradságától megtörve elhunyt, Julián azonban egy pogány pap szolgálatába
szegődve továbbhaladt s végül rátalált az uralvidéki magyarokra. Nyelvüket teljesen
megértette. A magyarok nagy örömmel fogadták, végigvezették falvaikban s egyre
kérdezősködtek nyugati keresztény rokonaikról. Ők maguk pogányok voltak, lóhúst ettek,
kancatejet ittak. Ősi szájhagyomány alapján még tudtak egyet-mást elvándorolt
testvéreikről. Szomszédságukban már ekkor a tatárok tanyáztak s így Julianus szerzetes is
tudomást szerzetterek hódító terveiről. Elhatározta, hogy hazatér. Az oroszok földjén át
félesztendei utazás után karácsony táján érkezett vissza Magyarországba.
Julianus magyar származású domonkosrendi szerzetes volt. Első utazását 1235-ben, a
másodikat 1237-ben tette. Az első út történetét tollba mondta Ricardus domonkosrendi
szerzetesnek, a második útról ő maga írt levelet a perugiai püspöknek. Levelében
elmondja, hogy ismét Nagy-Magyarországba indult társával, de Oroszország legszélső
határára érkezve, arról értesült, hogy a tatárok már elpusztították a pogány magyarok
földjét. Ezután hallomás alapján leírja a tatárok történetét és szokásait.
Hogy Julianus melyik magyar kolostorban élt, nem tudjuk. Abban az időben, mikor két
keleteurópai útját megtette, a magyarországi domonkosrendi szerzeteseknek
Esztergomban, Győrött, Pesten és Székesfehérvárt voltak rendházai.
Kiadások. – Julianus úti jelentésének kéziratát a római vatikáni könyvtár őrzi: De facto
Ungariae magnae a fr. Ricardo ordinis fratrum Praedicatorum invento tempore D.
Gregorii IX. – Első kiadása Desericzky Incétől: De initiis et majoribus Hungarorum
commentaria. I. köt. Budae et Pestini, 1748. – Azontúl több kiadása jelent meg. (Pray
György 1753, Fejér György 1829, Endlicher István 1849, Theiner Ágost 1859, Wenzel
Gusztáv 1869.) – Magyarra Szabó Károly fordította: Magyarország történetének forrásai.
Pest, 1861.
Irodalom. – Knauz Nándor: Magyar hittéritök a magyaroknál. Religio. 1857. évf. –
Fejérpataky László: Irodalmunk az Árpádok korában. Budapest, 1878. – Vámbéry Ármin:
A magyarok eredete. Budapest, 1882. – Pauler Gyula: A magyar nemzet története az
árpádházi királyok alatt. Két kötet. Budapest, 1893. – Szinnyei József: Magyar írók élete
és munkái. V. köt. Budapest, 1897. – Pfeiffer Miklós: Die ungarische
Dominikanerordensprovinz. Zürich, 1913. – Horváth Sándor szerkesztésében: A Szent
Domonkos-rend multjából és jelenéből. Budapest, 1916.

LATIN IRODALOM: A KÖLTÉSZET MARADVÁNYAI.

A MAGYARORSZÁGI latin költészet legrégibb emlékei a XIII. századból valók. A

Bécsi Képes Krónika megőrizte IV. Béla király négysoros rímes-hexameteres sírversét:

Aspice rem caram, tres cingunt Virginis aram,

Rex, Dux, Regina, quibus assint gaudia trina.
Et sequitur:
Dum licuit, tua dum viguit, rex Bela potestas,
Fraus latuit, pax firma fuit, regnavit honestas.

Magyarul: «Tekintsd e megkapó dolgot, hárman övezik a Szűz oltárát, a király, a

királyfi, a királyné, legyen örömük is háromszoros. És ez után: Míg lehetett, míg virágzott
a te hatalmad, Béla király, a csalárdság elrejtőzött, a béke szilárd volt, a tisztesség
uralkodott».
A pannonhalmi szentbenedekrendi főapátság XIII. századi okleveles kincsei között két
kis latin vers található. Az egyiket – két hexameteres sort – a Liber Ruber néven ismert
oklevélgyüjtemény őrizte meg; a másikat – három rímelő hexameteres sort – egy 1213-
ból való okirat hátára jegyezte fel egy II. Endre király-korabeli névtelen bencés szerzetes.
A kétsoros vers a bencések egyik jótevőjének, Walfer comesnek, dícsérete; a háromsoros
versben az erkölcsös életű ember boldog haláláról elmélkedik az ismeretlen szerző.
Kiadások. – A Bécsi Képes Krónikának verses részlete: Marci chronica de gestis
Hungarorum. Pest, 1867. – A pannonhalmi latin versek szövege a bencésrend
történetében Zoltvány Iréntől: A magyarországi bencés irodalom a tatárjárás előtt. A
pannonhalmi Szent Benedek-rend története. I. köt. Szerk. Erdélyi László. Budapest, 1902.
Irodalom. – Az említett szövegkiadásokhoz csatolt jegyzetek és magyarázatok.
 LATIN IRODALOM: A TATÁRJÁRÁSRÓL SZÓLÓ ÉNEK.

NEGYEDIK BÉLA király korából, 1242-ből, jutott korunkra a tatárjárásról szóló latin
ének: a Planctus destructionis regni Ungariae per Tartaros azaz Sirató ének
Magyarországnak a tatárok által történt feldúlásáról. A planctus a mai elégiának felel
meg. Az ismeretlen költő eleven színekkel festi, hogy a tatárok betörésével milyen
borzalmas idők következtek Magyarországra. Vérben és lángban a haza földje, baromi
csorda tiporja a virágzó tájakat, nincs semerre menekülés. A nemzet jobbjainak életét
kiontotta a döntő csata, a király koronája porban hever. De nem csoda, ha legyőztek
bennünket. Bűnös volt e nép kicsinyje-nagyja s erkölcstelenségéért méltán sujtotta az ég.
Most már siránkozhatunk! Az istenkáromló ellenség szabadon dühöng, az Úr oltárai
leroskadtak, papjai legyilkolva hevernek. Elnémult a szerzetesek ajka. Eszeveszetten
menekülnek az élők, felbomlott a társadalom minden törvénye; nincs, aki védje a magyar
népet. Sírba zuhant az egykor rettegett, gazdag Magyarország. Krisztus kelj fel, ébredj,
mutasd meg hatalmadat!

Salva nostram Ungariam,

gravem passam angariam
quam gens lesit Thartarina
tua sana medicina
per celestem graciam.
Virgo mater roga natum!
et peccatis irritatum
tua prece fac placatum,
nostrum solvat ut reatum,
et pellat mesticiam.

Hegedüs István magyar fordításában:

Mentsd meg mi magyar hazánkat

Közepéből nyomorának.
Lásd, a tatár űzi, nyomja,
Vedd őt égi oltalomba,
Szent irgalmad védje meg!
Szűzanya te, fiadat kérd,
Ki haragszik vétkeinkért,
Csillapítsad szent haragját,
Kérjed az ő bocsánatját.
Űzze el e felleget!

Ez a lendületes kesergő ének a magyarországi deák költészet igen értékes darabja. Egy
ihletett lelkű szerzetes műve, aki veszni indult hazájából idegen földre menekült s
könnybe borult szemmel foglalta versekbe a tatárjárás rémes jeleneteit. A költeményben a
lírai és epikai részletek összhangzatosan olvadnak egybe. Nyelve könnyűfolyású.
Elevenen lüktető versformája jól illik a költő hangjának izgatottságához. Harmincegy
strófából áll, mindegyik strófája tízsoros a következő rímelhelyezéssel: aabbcddeec.
Kiadások. – A Planctus a boroszlói egyetemi könyvtár egyik latin kódexében maradt
fenn. – Szövegét Marczali Henrik adta közre: Árpádkori emlékek külföldi könyvtárakban.
Történelmi Tár. 1878. évf. – Újból közölte magyar verses fordítás kíséretében Hegedüs
István: A legrégibb magyartárgyú latin költemény. Irodalomtörténet. 1913. évf.
Irodalom. – Hegedüs István méltatása: «Egy, a középkorban szokatlan tökélyű, jól
megszerkesztett panaszdalt, egy szép elégiát találtam e költeményben, mely érdemes arra,
hogy a magyarországi latin költészet első darabja legyen, nemcsak időben, de majdnem
belső érték szempontjából is. Azt a fájdalmas veszteséget, mely irodalmunkat érte azzal,
hogy ez ihletett lelkű költőtől több költemény nem maradt ránk, nem bírom elhallgatni,
mert erős hitem van abban, hogy aki ily költeményt tudott írni, az gyakran pengette a
lantot. Gyakorlott kézre vall e költemény, melynek nagy becsét nem tudom eléggé
kiemelni». (A legrégibb magyartárgyú latin költemény. Irodalomtörténet. 1913. évf.) –
Erdélyi László: Magyar művelődéstörténet. II. köt. Kolozsvár, 1919.
 LATIN IRODALOM: EGYÉB EMLÉKEK.

A XIII. SZÁZADBÓL több egyházi író emléke maradt fenn. BOLDOG MAGYAR PÁL –
Paulus Hungarus – domonkosrendi szerzetes egy ma már elkallódott művében a kánoni
törvények egyes részeit magyarázta. Ez a kiváló szónok magyar nemes családból
született, 1221 körül a bolognai egyetemen az egyházi jog tanára volt, de amikor Szent
Domonkos Bolognába érkezett, belépett a hírneves szerzetalapító rendjébe. Mestere több
társával együtt Magyarországba küldte, itt csakhamar meghonosodott az új szerzet, Pál
pedig tovább indult az eretnekek és pogányok megtérítésére. Először a boszniai
patarénusokat, utóbb a Magyarországtól délkelet felé tanyázó kúnokat térítgette
szerzetestársaival. Sikeres munkásságával nemcsak a szó mesterének, hanem a «kúnok
apostolának» magasztaló nevét is kiérdemelte. A kúnok közé rontó tatároktól szenvedett
vértanuhalált 1241-ben. Nevét a boldogok sorába iktatták. – A magyarországi pálosrendi
szerzetesek szabályzatát PÁL veszprémi püspök készítette el 1263-ban. A remetés telepek
gyorsan szaporodtak s ebben az időben egyesültek egy rendtartománnyá. Pál püspök
kedvelt papja volt IV. Bélának, követe V. Istvánnak, kancellárja Kun Lászlónak. 1275-
ben halt meg. – Egy ágostonrendi szerzetes, ÁGOSTON atya, 1297 körül írta meg a
Szentháromságról és a katolikus vallásról szóló művét. Kézirata eltűnt. – Megmaradt
ellenben ANDRÁS mester történeti munkája: a Descriptio victoriae. A Párisban tanult
magyar pap IV. Béla király uralkodása idején a királyi kápolnában káplánkodott, utóbb a
nápolyi Anjouk udvarába került. Valószínűleg V. István király küldte Dél-Olaszországba,
mikor leánya feleségül ment a nápolyi és sziciliai király fiához. Itt írta meg András
mester, 1282 táján, Anjou Károly király uralkodásának történetét. Művét a nápolyi
Anjouk vérrokonának és pártfogójának, Szent Lajos francia királynak ajánlotta.
Kiadások. – András mester kéziratát a párisi Nemzeti Könyvtár őrzi. – Szövegét
Duchesne adta ki: Historiae Francorum scriptores. V. köt. Páris, 1649. – Utóbb egy
magyarországi névtelen Opuscula fugientia script. et rerum Hung. Buda, 1779.
Irodalom. – Fejérpataky László: Irodalmunk az Árpádok korában. Budapest, 1878. –
Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. Tizennégy kötet. Budapest, 1891–1914. –
Békesi Emil: Magyar írók az árpádházi királyok korában. Katolikus Szemle. 1896. évf. –
Hegedüs István: Irodalomtörténeti tarlózások az olasz könyvtárakban. Irodalomtörténeti
Közlemények. 1898. évf. – Szarka Gyula Váci Domonkos-konvent története. Budapest,
1912. – Erdélyi László: Magyar művelődéstörténet. II. köt. Kolozsvár, 1919.

A MAGYAR IRODALOM A XIV. SZÁZADBAN.

TÖRTÉNETI MOZZANATOK.

AZ ÁRPÁD-HÁZ kihalása után cseh, bajor és francia-olasz trónkövetelők

küzdelmeinek színhelyévé vált Magyarország. Az idegen uralkodó-családok
versengéséből I. Károly király került ki győztesen. Magyarország a XIV. század elején
már ott tartott, hogy ahány oligarchája van, annyi részre szakad, míg végre ez a francia
eredetű, olasz földről ide származó Anjou-uralkodó rendet teremtett. Összetörte a
békétlen elemeket, magasra emelte országa tekintélyét. Körültekintő családi politikája,
erélyes belügyi intézkedései, honvédelmi és pénzügyi reformjai új erőt adtak a
nemzetnek. Fia, Nagy Lajos király, félelmes hatalommá tette Magyarországot. A magyar
Anjouk e legkiválóbbja sok diadalmas háborút viselt, a Balkán-félsziget fejedelmeitől
alattvalói esküt vett, Velencét adófizetésre kényszerítette, Lengyelország koronáját
megszerezte. Törvényeivel megerősítette a magyar nemességet, intézkedéseivel
föllendítette az ország jólétét. Már Zsigmond alatt hanyatlani kezdett az állam tekintélye,
belső villongások támadtak, veszedelmes erővel közeledett a török.
A XIV. század az Anjouk s egyben a magyar nagyhatalom kora. Nagy Lajos alatt tíz
ország tartozott a magyar szent korona kötelékébe. A királyi udvar fényében élő magyar
urak átvették a nyugati lovagok szokásait, a városi polgárság jóléte emelkedett, a
kolostorok száma nőtt. Csúcsíves templomok épültek az egész országban, a hatalmas
épületeket pazar fénnyel díszítették.
Az irodalom egyedül a királyi udvar és a szerzetesrendek körében talált némi
megértésre. A királyi udvarban volt egy-két krónikaíró, a szerzetesek által fenntartott
iskolákban értelmes egyháziak munkálkodtak. A legműveltebb szerzetesek sem
foglalkoztak természetesen más könyvekkel az egyházi iratokon kívül. Hittani
fejtegetések, egyházi beszédek, vallásos költemények és krónikák: ebben merült ki
érdeklődési körük s mindez latin nyelven. Dante, Petrarca és Boccaccio korszakos
munkásságának századában kevés eredmény ez, de mégis emelkedés a mult századokhoz
mérten.
A magyarnyelvű szövegmaradványok még mindig a kezdet kezdetén mutatják a
nemzeti irodalmat. Néhány vallásos szöveg töredéke és egy-két glossza: ebből áll az
Anjouk korának és Luxemburgi Zsigmond kezdő uralkodásának magyar irodalma.
Milyen világ ez a század első harmadában! Dúl az erőszak, pusztul a fegyvertelen
ember, elhull a harcos. Már évek óta Károly Róbert a király s Csák Máténak még mindig
ellenállhatatlan a hatalma az országban. Mikor egyik ellensége lesz a tárnokmester,
dühében előtör felvidéki váraiból, elpusztítja a Duna-Tisza közének egy részét, még
azokat a templomokat is felgyujtja, ahova a gyermekek, asszonyok és aggastyánok
menekülnek kegyetlen hordája elől. Nem kíméli sem a király birtokait, sem a főpapok
jószágait, sem a szerzetesek kolostorait. «Nem képes az ész felfogni, a szó elmondani, a
szív átérezni, a toll leírni az ocsmány tetteket, megbecsülni az okozott károkat, melyeket
ez a gonosz ember, ki nem hisz a mennybéli Istenben, nem tiszteli a világi törvényeket,
nem fél a pokolbeli kínos büntetéstől, kevélységében és megátalkodottságában elkövet:»
írja róla 1318-ban a nyitrai püspök. Hiába közösítik ki az egyházból, hiába jogosítanak fel
mindenkit, hogy ellene támadjon, a félelmes oligarcha továbbfolytatja garázdálkodásait.
Kínzások, csonkítások, megvakítások jelölik útját.
Elég baj van az ország más részeiben is. Erdélyben a szászok a magyarságra törnek s
az erdélyi vajda csak a király kún csapatainak segítségével tudja őket visszaszorítani.
Retteg tőlük a gyulafehérvári káptalan s elhatározza, hogy egy harcias főurat választ
erdélyi püspökké, talán megoltalmazza őket a szászok pusztításaitól. Igy lesz 1318-ban
erdélyi püspök Szécsi András, bár a pápa nem szívesen erősíti meg, mert az új püspöknek
sem kora, sem tudománya nem megfelelő. András püspök azután furcsa módon végzi
rendcsinálását. Hadakozásba bocsátkozik az egri püspökkel, nem akarja beengedni
Gyulafehérvárra a királyt, a szászok helyett az erdélyi vajdával tűz össze, kölcsönösen
pusztítják egymás birtokait, a püspök kiátkozza a vajdát, a pápa kiközösíti a püspököt és
egész káptalanját. Csak nehezen csillapulnak le a villongások s csak Nagy Lajos tud
rendet teremteni a lángbaborult Erdélyben.
A tatárok is be-betörnek az országba. Ilyenkor vér és tűz jelzi útjukat. A nemesség
tömörül s felveszi velük a küzdelmet. Azután fordul a kocka. Évről-évre a székelyek
törnek be a tatárok országába, rengeteg zsákmányt ejtenek s gazdagon térnek haza. Igy
folyik a harc mindenütt a határon, a csehek felé épen úgy, mint a szerb és oláh széleken.
Kegyetlen harcos a magyar. Habsburg Albert osztrák herceg nem bír a svájciakkal,
végre 1355-ben segítséget kér a magyaroktól. Nagy Lajos király mindössze négyszáz
íjászt küld Svájcba, de ez épen elég arra, hogy leverjék a svájciakat s megkössék a zürichi
békét. Az osztrák herceg gazdagon megajándékozza a magyar vezért s ezt írja Lajos
királynak: «Köszönjük atyafiságodnak a segítséget, mert amit mi ötezer fegyveressel egy
egész esztendő alatt megcselekedni nem bírtunk, azt Laczkfi Pál négyszáz magyarral
megtette dicsőségesen».
A külföldi krónikaírók sokszor említik, hogy a magyar milyen kitűnő lovas, milyen
ügyes íjász. Repül a csatatéren, sohasem áll nyugodtan, vagy űz valakit vagy maga fut
meg. Páncél helyett bőrből készült öltözetet hord. Sisakot is bőrből visel, oldalán kardja,
kezében íja, vágtat mindenfelé, biztosan lövi nyilát. Ha vértezett vitézekkel állnak
szemben, lelövöldözik a lovakat s a földre hullott páncélos lovaggal könnyűszerrel
elbánnak; ha megfutamítják őket, újból összeverődnek, megint az ellenségre támadnak.
Halálmegvetésük közismert, de ők sem ismernek kíméletet: «Aki nem akar meghalni,
kerülje őket».
Amelyik országban a harc a legfőbb mulatság, ott zord az élet. Budán, Esztergomban,
Székesfehérvárt, egyik-másik erdélyi és felvidéki német helyen még van némi kisvárosi
mozgalmasság, egyebütt szétszórt tanyai világ van. Itt-ott egy-egy szebb kolostor,
megerősített hegyi vár, sok kis falu apró faházakkal. Csak a nemesi családok egymástól
távoleső házai épülnek vályogból, olykor kőből. A jobbágy éli a maga igavonó életét, a
nemes meg úgy nő fel, mint a paraszt, csak épen megtanítják bánni a fegyverrel s némi
vallásos tanításban részesül valamelyik paptól. A nemesek fölötte mértéktelenek,
temérdek italt fogyasztanak. Főleg vadászatok után vagy családi ünnepek alkalmából fajul
dorbézolásba mulatozásuk.
A kolostorok falai közé menekül minden szelídebb lélek. Egyedül a rabszolgák nem
lehetnek papokká, hacsak uruk fel nem szabadítja őket. Rabszolga pedig még mindig van
bőséggel, mert akit harcban elfognak, annak ez a sorsa, hacsak hozzátartozói ki nem
váltják a rabságból. A jámborabb lelkek azután lelkük örök üdvére szabadon bocsátják
rabszolgáikat s ezek beállhatnak jobbágynak. Szükség van a munkáskézre, mert az ország
területe nagy, népessége csekély. Vakmerő földesurak nem egyszer megteszik, hogy
összebeszélnek egy másik földesúr jobbágyaival, szétszedetik a jobbágyok fából készült
faházait, szekérre rakatják a holmit s a maguk birtokára terelik a népet és jószágát. A
paraszt azután megmíveli ura földjeit, a maga terméséből részt ad urának és papjának s ha
a király adót vet ki, fizeti az adót. Háború esetén kiveszi részét a harcból is.
Ha erősebb egyéniség ül a trónon, a király óhajtása parancs. Ebben a zord világban
Nagy Lajos egyetemet akart felállítani Magyarországon s 1367-ben már megkezdi
működését a pécsi egyetem. A prágai, krakkói és bécsi egyetemek megalapítása után V.
Orbán pápa beleegyezik abba, hogy Pécs városa legyen a magyarországi legfelsőbb
oktatás székhelye s benne minden arra érdemes tudomány helyet foglalhasson a teológia
kivételével. Az egyetem a jelöltek tudásának megvizsgálása után magisteri és doctori
címeket adhat s az így felavatott hallgatók nemcsak a pécsi studium generalén, hanem
bármelyik más egyetemen is taníthatnak minden újabb vizsgázás nélkül. A királynak
gondoskodnia kell a tanárok javadalmazásáról, viszont a pécsi püspök figyelemmel kíséri
az egyetemi vizsgálatok rendjét.
Az egyetem élete átnyúlik a XV. századba is, bár működése egyáltalában nem
csökkenti a magyarországi papság külföldi egyetemjárását. Itthon számos székesegyházi
és kolostori iskola virágzik, hogy az arravaló ifjakat előkészítse a papi pályára. Zsigmond
király 1389-ben egyetemet alapít Óbudán: a latin tanulmányokon kívül itt is tanulhat
mindenki római jogot és egyházi jogot s előkészülhet a külföldi egyetemekre, ha a
hittudományokból is akar doktori fokozatot szerezni.
A papi pályára készülő ifjak koruknak és környezetüknek hű fiai, többé-kevésbbé
világi hajlandóságú tanulók. A pécsi egyetemen Csót György zágrábi egyházmegyei
klerikus összevész egyik iskolatársával, Kancellár János pécsi egyházmegyei kispappal s
önvédelemből lenyilazza ellenfelét. Ez a halálos sebében elvérző tanuló olyan indulatos
legény, hogy a végső leszámolás előtt csak úgy szórja az aljas szavakat, meg akarja verni
az egyetem rektorát, dühe egyre magasabbra hág s mikor Csót György az iskolából
szállására indul, ő kezdi meg a halálosvégü nyílpárbajt. A káptalani iskolákba is
fegyveresen járnak be a papságra készülő környékbeli ifjak s ilyenkor útközben a
nyilazásban gyakorolják magukat. Nemcsak harcias hajlamuk miatt hordanak fegyvert,
nem csupán apáik és testvéreik példájára kedvelik a vadászatot és a lovakat, hanem az
útonállóktól és vadállatoktól is rettegnek: nincs megyei pandur, nincs városi rendőr,
mindenki magát védi.
A fegyver olcsóbb és kedvesebb, mint a könyv; de a könyvet mégsem lehet egészen
mellőzni; nem lehet különösen annak, aki a papi pályára készül. A visegrádi bencés
apátság kolostori iskolájának egyik tanulója, Domonkos deák is ezért kér pénzt
nőtestvérétől, egy földbirtokos feleségétől, 1363-ban. «Rostával meríti a vizet – írja latin
soraiban – aki könyv nélkül akar tanulni.» A másolással foglalkozó tanult papok szép
jövedelemhez jutnak írástudásukkal, kézirataikat azonban nem vásárolja más, csak a
tehetősebb pap vagy deák. A nemes ember nem ír, nem olvas.
Hogy a papi pályára készülő magyar ifjak között akadnak nagyobb becsvágyúak is,
mutatja a ferencesrend egyes tagjainak panasza a római szentszékhez 1339-ben Panaszuk
az, hogy a magyarországi ferencrendi tartományfőnök a magyar és szláv származású
szerzetesnövendékeket nem küldi felsőbb iskolákba, egyedül a németeket tünteti ki ezzel.
A római pápa meghallgatja panaszukat, igazat ad nekik s elrendeli, hogy a provinciális
ezután a magyar ifjakat is köteles megfelelő számban a felsőbb tanfolyamokon
elhelyezni, sőt küldjön ki közülük egyeseket külföldi egyetemekre is.
A nemzetiségi villongás fel-felüti a fejét. Igaz, hogy az igazi szenvedélyes küzdelem. a
vallás kérdései és az eretnekség körül forognak, ettől fél minden katolikus hívő, az
eretnekséget az állam, az egyház és a magánember egyaránt üldözi; de azért a faji ellentét
és a nyelvi féltékenység szintén előbukkan. A német városok nem engednek letelepedni
falaik közé magyar nemes urat, ősi germán szokásaikhoz szívósan ragaszkodnak, életük
egészen külön világ; ott pedig, ahol magyar polgárokkal élnek együtt, visszaszorítják a
magyarságot, jogaikat nem akarják megosztani másnyelvű polgártársaikkal, idegen
elemnek nézik a régóta ottlakó magyart is. Az ország fővárosában, Budán, csak német
ember lehet a városbíró, sőt még azt is ki kell mutatnia, hogy negyedíziglen német
származású. A tizenkét esküdt közül legalább tíz német anyanyelvű. Pesten és
Besztercebányán csak teljesjogú német polgárok vásárolhatnak ingatlant. Korpona
városában a magyarok csak akkor tanuskodhatnak a németek ellen, ha mellettük német
polgárok is jelentkeznek a tanuskodásra. Az erdélyi szász városok csak úgy engedik meg
a ferencrendiek és domonkosrendiek letelepedését, ha biztosítékot nyujtanak, hogy csak
német származású rendtagokat vesznek fel kolostoraikba. Főleg az utóbbi elhatározás
tanuskodik nagy elszántságról, mert nem mindennapi szembehelyezkedés a katolikus
egyházi rend akkori világhatalmával és minden gyűlölködést elsimítani törekedő
tanításaival.
A magyarok nem vesznek tudomást ezekről a városi torzsalkodásokról. Egyrészt
tiszteletben tartják a polgárság önkormányzatát, másrészt meg vannak elégedve a maguk
falusi és tanyai kiskirályságával, harmadsorban elég bajuk van úgyis a belső
rendzavarokkal és a külső ellenséggel. A sok belső villongás és a meg-megújuló külső
háborúk erősen gátolják a művelődés felvirágzását. Az egyházi építkezésre szívesen
szánják rá magukat a gazdagabb emberek, mert ez közbecsülést jelent, de a szellemi
munkát legfeljebb a papságnak egy kis csoportja méltányolja. A legtekintélyesebb és
leggazdagabb urak sem tudnak írni és olvasni; ír és olvas helyettük papjuk vagy az
adományukból épített kolostor valamelyik szerzetese. Latinul sem értenek a világi
előkelőségek. Mikor Kont István nádor 1360-ban Visegrádon találkozik a velencei
követtel, Kont István a királlyal magyarul beszél s a nádor véleményét maga Nagy Lajos
tolmácsolja latin nyelven a velencei követnek.
Irodalom. – Salamon Ferenc: Budapest története. Három kötet. Budapest, 1878–1885.
– Márki Sándor: Mária, Magyarország királynője. Budapest, 1885. – Pór Antal: Trencséni
Csák Máté. Budapest, 1888. – Ortvay Tivadar: Magyarország egyházi föld leírása a XIV.
század elején. Két kötet. Budapest, 1891–1892. – U. az: Pozsony város története. Három
kötet. Pozsony, 1892–1900. Pór Antal: Nagy Lajos élete. Budapest, 1892. – Békefi
Remig szerkesztésében: Emlékkönyv, melyet Magyarország ezeréves fennállásának
ünnepére közrebocsát a hazai ciszterci-rend. Budapest, 1896. – Márkus Dezső
szerkesztésében: Magyar törvénytár. I. köt. Budapest, 1899. – Karácsonyi János: A
magyar nemzetségek a XIV. század közepéig. Négy kötet. Budapest, 1900–1903. –
Erdélyi László és Sörös Pongrác szerkesztésében: A pannonhalmi Szent Benedek-rend
története. Tizenkét kötet. Budapest, 1902. – Forster Gyula: Magyarország műemlékei.
Három kötet. Budapest, 1905–1913. – Timon Ákos: Magyar alkotmány- és jogtörténet. 3.
kiad. Budapest, 1906. – Békefi Remig: A népoktatás története Magyarországon 1540-ig.
Budapest, 1906. – Acsády Ignác: A magyar jobbágyság története. Budapest, 1908. –
Békefi Remig: A pécsi egyetem. Budapest, 1909. – U. az: A káptalani iskolák története
Magyarországon 1540-ig. Budapest, 1910. – Marczali Henrik: Magyarország története.
Budapest, 1911. – Erdélyi László: Magyar művelődéstörténet. Két kötet. Kolozsvár,
1915–1919. – Karácsonyi János: Magyarország egyháztörténete. 2. kiad. Nagyvárad,
1915. – Miskolczy István: Magyarország az Anjouk-korában. Budapest, 1922. –
Karácsonyi János: Szent Ferenc rendjének története Magyarországon 1711-ig. Két kötet.
Budapest, 1922–1924. – Hóman Bálint: Magyar történet. Budapest, 1929.

EGYHÁZI BESZÉDEK.

A SZERZETESEK a maguk erős szónoki lendületével a XIV. században még

erősebben háttérbe szorították a világi papságot. Jól tudtak beszélni a nép nyelvén, ezért a
hívek hozzájuk tódultak s csak kényszerűségből jártak a plébániai templomokba. Nem
lehet csodálni, ha a világi papság keserűséggel szemlélte a barátok sikereit s akadályokat
gördített hitszónoki munkásságuk elé. Olykor még a római szentszéknek is közbe kellett
lépnie, hogy megvédje a szerzeteseket. Megtörtént az is, hogy a világi papok egyházi
kiközösítéssel fenyegették azokat a hívőket, akik a domonkosrendiek prédikációira jártak.
1303-ban a pápai követ, 1315-ben pedig az esztergomi érsek kelt erélyesen a
domonkosrendiek védelmére; 1317-ben viszont a római pápa intézett leiratot a pécsi
püspökhöz, elítélően szólt a világi papság akadékoskodásáról s meghagyta, hogy az
ágostonrendi szerzeteseket senki se merje háborgatni igehirdetésükben.
A XIV. századi latin prédikációk tájékozást nyujtanak a magyar szentbeszédekre nézve
is. Az egyházi szónokok kezén itthon és a külföldön meglehetősen egyforma feldolgozású
szövegek gyüjteményei forogtak: a nemesség és a nép számára ezeket tolmácsolták
magyar nyelven. Ezekben a prédikációkban kevés a dogmatikus elem, annál több az
erkölcsi oktatás, szentírási részlet, keresztény hittudósokból való idézet, legenda és példa.
A szónok elsősorban a tisztességes életre oktatta hallgatóságát s inkább csak
kényszerűségből foglalkozott az egyház hittudományi tanításainak fejtegetésével.
Szívesen magyarázta a Szentírás szövegét, bőven foglalkozott a szentek életével, de az
elmélkedés már kevésbbé volt kedvére. A képzettebb prédikáló természetesen szem előtt
tartotta az akkori egyházi retorikák tanácsait is. A jó prédikációnak ötféle eredményt
kellett elérnie: a gonoszok korholását, a jók erősítését, a tudatlanok tanítását, a
szomorkodók vigasztalását, a lanyhák buzdítását. A szónoklat elmondásához hangos
beszéd kívántatott, hogy a szónokot mindenki meghallja és valamennyi hívő rettegjen.
A pálosok ebben az időben még tartózkodtak a prédikálástól, a kartauziak pedig
szabályzatuk szerint még egymás közt sem beszélhettek; annál lelkesebben terjesztették
Isten igéjét a domonkosrendiek és a ferencrendiek. Szívesen beszéltek a néphez a
bencések, ciszterciek, premontreiek és ágostonosok is. Új szerzetesrend gyanánt a
karmeliták csatlakoztak hozzájuk: a XII. században élő Szent Bertold tanítványai.
Közülük Budai Antal 1392-ben mártírhalált szenvedett, mikor délvidéki hittérítő és
prédikáló útján a törökök kezébe került. A főpapok sorában különösen Miklós pécsi
püspök prédikált sikerrel, úgyhogy VI. Kelemen pápa 1346-ban elismerő iratot intézett
hozzá s megengedte, hogy hallgatóinak száznapi búcsút oszthasson.
Irodalom. – Mihalovics Ede: A katolikus prédikáció története Magyarországon. Két
kötet. Budapest, 1900–1901. – Kudora János: A magyar katolikus egyházi beszéd
irodalmának ezeréves története. Budapest, 1902. – Rézbányay József: Az egyházi
szónoklat egyetemes története. Három kötet. Esztergom és Pécs, 1904–1908. – Békefi
Remig: A népoktatás története Magyarországon 1540-ig. Budapest, 1906. – U. az: A
káptalani iskolák története Magyarországon 1540-ig. Budapest, 1910.

A LÖWENI MÁRIA-SIRALOM.

A TIZENNEGYEDIK század legelejéről egy vallásos költemény maradt korunkra: a

Löweni Mária-siralom. Ez a legrégibb magyar vers: a keresztfa alatt bánkódó Szűz Mária
panaszai zendülnek meg benne.
A harminchét sorból álló nyelvemlék első tizennégy sora az eredeti sorbeosztás szerint:

Volek sirolm thudothlon sv

rolmol sepedyk. buol ozuk
epedek. Walasth vylagum
tul sydou fyodumtul ezes
urumemtuul. O en eses urodum
eggen yg fyodum syrou a -
niath thekunched buabeleul
kyniuhhad. Scemem kunuel
arad en iunhum buol farad
the werud hullotthya en iun -
hum olelothya Vylag uila
ga viragnac uiraga. keseruen
kynzathul uos scegegkel
werethul. Vh nequem en

Mai kiejtéssel:

Valék siralm tudatlan,

Siralmmal sepedek,
Búval aszok, epedek.
Választ világomtól,
Zsidó, fiadomtól,
Ezes örömemtől.
Ó én ézes uradom,
Egyenegy fiadom,
Síró anyát tekintsed,
Bújabelől kinyujtsad.
Szemem könnyel árad.
Én jonhon búval fárad,
Te véred hullatja,
Én jonhon alélatja.
 Világ világa,
Virágnak virága,
Keserűen kínzatol,
Vas-szegekkel veretel.

Az ismeretlen papköltő Szűz Máriával mondatja el Jézust sirató énekét. Az Isten anyja
maga panaszolja szörnyű sorsát és fia szenvedéseit. A siralom azelőtt – úgymond a
Boldogságos Szűz – ismeretlen volt előttem s most siralommal sopánkodom, búval
sorvadok, epedek. A zsidó elválaszt világomtól, fiamtól, édes örömemtől. Ó én édes
uram, egyetlenegy fiam, tekints síró anyádra. Szemem könnyel árad, bensőm búval fárad,
rád gondolok: világ világa, virág virága! Keserű megkínzásodra, szegekkel átvert
testedre. Jaj nekem, én fiam, elhull szépséged. Siralmam soha nem szűnik. Végy el
engem, halál, maradjon meg az én fiam! Im hát igazat jövendölt Simeon, így hal meg
fiam kínzás közben halállal. Zsidó mit téssz törvénytelen, fiam miért hal bűntelen?
Kegyelmezzetek fiamnak, ne kíméljetek engem, avagy az anyát és fiát együtt öljétek meg
a halál kínjával.
A Löweni Mária-siralom nem eredeti költemény, hanem a Planctus Sanctae Mariae-
nak átköltése. Ez a latin verses szöveg a XI. században élő Godefridus de Sancto Victore-
től ered. A francia szerző – Geoffroi de Breteuil – Planctusa vagyis Siralma: sequentia
azaz olyan dicsőítő ének, melyet régente a mise szövegében sűrűn alkalmaztak. A magyar
verses emlék kétütemű, de változatos szótagszámú sorokból áll. Eszerint a sorok
terjedelme igen különböző. Tizenegy sorváltozat van a szövegben: az ötös, hatos és hetes
szótagszámú sorok mellett még más rövidebb és hosszabb sor is. A magyar átdolgozó a
szótagszám tekintetében eltért latin eredetijétől, nem mintha eredetiségre törekedett
volna, hanem azért, mert beszédét nem tudta beleszorítani az eredeti latin strófák ötös,
hatos és hetes sorainak keretei közé. Akárhány szótagú is azonban a magyar sor, mindig
két egységre oszlik, hasonló módon a latin sequentia soraihoz. A rímelhelyezést a magyar
verselő egészen szabadon alkalmazta, következetességre itt sem törekedett, a páros
rímeket rímtelen sorokkal és félrímekkel váltogatta. Előadása elég természetes, itt-ott
költőiség is van soraiban.
A Löweni Mária-siralmat más néven Ómagyar Mária-síralomnak is nevezik, ez
azonban helytelen elnevezés. Ugyanígy el lehetne nevezni a Halotti Beszédet is ómagyar
beszédnek vagy egy másik nyelvemlékünket ómagyar soroknak. Az «ómagyar» jelző
egyrészt felesleges és zavaró elnevezés, másrészt olyan fogalmat visz bele a magyar
nyelvtörténetbe és irodalomtörténetbe, amely csak legújabban, a Löweni Mária-siralom
közrebocsátásakor, bukkant fel. Gragger Róbert német mintára ómagyarnak nevezte el az
új nyelvemléket s nyomában egyes magyar nyelvészek, feldarabolták a magyar nyelv
fejlődését ómagyarra, középmagyarra és újmagyarra. Az igazság az, hogy a magyarban
csak középkori és újkori nyelvi és irodalmi emlékek vannak s amennyiben ómagyarságról
lehetne szó, ez az elnevezés legfeljebb a pogánykorra állhatna meg.
Kiadások. – A Löweni Mária-siralmat a löweni egyetem egyik latin kódexe őrzi. A
világháború után Németország több középkori kéziratot vásárolt a német hadsereg által
1914-ben elpusztított löweni egyetemi könyvtár kárpótlására s egy müncheni
antikváriustól megszerzett egy XIII. századi latin kódexet is. Ebben a Sermones című
kéziratban a müncheni bajor állami könyvtár igazgatója, Leidinger György egyetemi
tanár, 1922-ben ráakadt a magyar szövegre. A felfedezésről a magyarul is értő Babinger
Ferenc egyetemi magántanár értesítette Gragger Róbertet, a berlini egyetem tanárát, s ő
Jakubovich Emillel, a Magyar Nemzeti Múzeum igazgató-őrével, behatóan
tanulmányozta a kéziratot. A kis nyolcadrétalakú latin kódex Olaszországból került
Németországba, az antikvárius 1910-ben vásárolta. Terjedelme 302 pergamentlevél.
Tartalmát prédikációk, verses elmélkedések, legendák, példák teszik. Irói valószínűleg
olasz domonkosrendi szerzetesek voltak; hihetőleg dominikánus eredetű a magyar Mária-
siralom is. A magyar sorokat valamelyik Olaszországban élő magyar dömés barát írhatta
bele a kódexbe 1300 körül. – A szöveget Jakubovich Emil közreműködésével Gragger
Róbert közölte: Ómagyar Mária-siralom. Magyar Nyelv. 1923. évf. – Újból Jakubovich
Emil és Pais Dezső: Ómagyar olvasókönyv. Pécs, 1929.
Irodalom. – Gragger Róbert: Ómagyar Mária-siralom. Magyar Nyelv. 1923. évf. – U.
az: Eine altungarische Marienklage. Berlin és Leipzig, 1923. – Trócsányi Zoltán: A régi
magyar irodalom breviáriuma Gyöngyösiig. Berlin, 1922. – Négyesy László:
Igazításpróbák az ómagyar Mária-siralom olvasásához. Magyar Nyelv. 1927. évf. –
Zlinszky Aladár és Vajthó László: Magyar költők. I. köt. Budapest, 1928. – Horváth
János: A középkori magyar nyelv ritmusa. Berlin, 1928. – Császár Elemér: A középkori
magyar nyelv ritmusa. Irodalomtörténeti Közlemények. 1929. évf. – Jakubovich Emil és
Pais Dezső: Ómagyar olvasókönyv. Pécs, 1929.

A GYULAFEHÉRVÁRI SOROK.

A XIV. SZÁZAD első negyedéből maradtak fenn: a Gyulafehérvári sorok. Más néven:
Gyulafehévári Glosszák vagy Gyulafehérvári Versek. Ez a harmadik összefüggő szövegű
magyar nyelvemlék. Szerzője, egy ismeretlen ferencrendi szerzetes, 1320 táján élt. Ekkor
jegyezte fel magyar mondatait. Latin prédikációk és vallásos versecskék feküdtek előtte,
azokat olvasgatta, egyes latin mondatokat magyarra fordított s fordítását a latin kódex
szélére írta. Sorai tehát szoros összefüggésben állnak a kódexben előforduló
prédikációkkal és a prédikációk vezérgondolatait tartalmazó versecskékkel. Valószínűleg
magyar prédikációt akart mondani híveinek s ezért fordítgatta magyarra a fontosabb
kifejezéseket. A latin szöveg magyar értelmezésével három helyen próbálkozott. Először
öt sort szánt annak a latin rímes szövegnek, mely Jézus nevét magasztalta; másodszor
négy sorban fordított egy latin verset, melyben szintén Jézus dícséretét olvassuk;
harmadszor prózai latin szöveget ültetett át hat sorban arról a tanításról, hogy mi teszi
különösen kínossá Jézus kínszenvedését.
Eszerint a magyar mondatok bizonyos kérdésekre felelnek. Először: mi a Jézus név
kezdőbetűinek jelentése az öt betű sorrendjében? Másodszor: hányféleképen látják a
hívek Krisztust? Harmadszor: mi tette legfájdalmasabbá Krisztus kínszenvedéseit? A
kérdés mindenütt maga után vonja a feleletek hasonló végződését, a sort záró
mondatrészek egybehangzását.
A gyulafehérvári nyelvemlék terjedelme tizenöt sor. A sorok nyelvjárása Fehér
megyére utal. Egyesek a szerző nevét is tudni vélték, de a forgalomba hozott név a latin
kódex egykori tulajdonosának neve: frater Johannes. A magyar sorok ismeretlen nevű
szerzője franciskánus barát volt: valószínűleg a ferencrendi szerzetesek tatai kolostorában
vagy a székesfehérvári barátok kolostorában készítette lapszéli magyar verseit. A versek a
gyulafehérvári püspöki könyvtár egyik százötvennégy levélből álló, latinnyelvű
hártyakéziratában, a Gyulafehérvári-kódexben, maradtak fönn. A kódex zömét
prédikációk teszik, de vannak benne oklevélminták is. Egy része 1320 körül készült.
Varju Elemér a nyelvemlék szerzőjének frater Johannes de Vathachát azaz Vatakai
János testvért tartotta. (A gyulafehérvári kódex. Akadémiai Értesítő. 1899. évf.) – A név
olvasását Tagányi Károly, a nem tökéletesen sikerült hasonmás alapján, Újtatai Jánosra
javította ki. (A Gyulafehérvári Glosszák szerzője. Magyar Nyelv. 1905. évf.) – Pápay
József olvasása szerint Vathai János vagy Vattai János a szerző neve. (Ki hát a
Gyulafehérvári Glosszák szerzője? Magyar Nyelv. 1912. évf.) – A kódexet az Országos
Levéltár 1912-ben Gyulafehérvárról felkérette Budapestre, itt Erdélyi Lajos és a levéltári
tisztviselők megvizsgálták szövegét s meggyőződtek arról, hogy a szerző nevét ma már
nem lehet megállapítani, csak annyi bizonyos, hogy a kódex annak idején János barát
tulajdona volt. (A Gyulafehérvári Glosszák. Magyar Nyelv. 1913. évf.) – Karácsonyi
János felhívta a figyelmet arra, hogy a tizenötsoros magyar szöveg két ismeretlen
ferencrendi szerzetes műve: más írta 1320 táján az első öt sort és ismét más a többi sort
1330 körül. (Szent Ferenc rendjének története Magyarországon 1711-ig. Budapest, 1924.)
Ezzel a felfogással szemben Erdélyi Lajos azt vitatta, hogy a jellegzetes betűk egy
szerzőre mutatnak, csak más tollat használt a második és harmadik szövegrész beírásánál
az ismeretlen szerzetes. (Magyar nyelvi tanulmányok. Budapest, 1926.)
Vitát keltett az a kérdés is, vajjon a sorok rímelésszámba mehetnek-e vagy pedig
tisztán prózai szövegek? Varju Elemér a sorokban verseket látott, de Horváth Cyrill azt
bizonyította, hogy a sorok nem versek, hanem glosszák: három latin prédikáció
vázlatának prózai magyar fordításai. (Vitájuk; Magyar Kritika. 1899. évf.) Jó ideig
kérdéses volt: vers-e a nyelvemlék vagy próza? Ma már kétségtelen a sorok versvolta s
maga Horváth Cyrill is besorozta a nyelvemléket a középkori magyar verses
maradványok gyüjteményébe. (Régi magyar költők tára. I. köt. 2. kiad. Budapest, 1921.)
Kiadások. – A nyelvemléket Varju Elemér fedezte fel a gyulafehérvári püspöki
Batthyány-könyvtárban. Leletéről 1898-ban számolt be a Magyar Tudományos Akadémia
egyik ülésén. A szöveg hasonmása és olvasása azóta több helyen megjelent: az itt
következő irodalom szerint.
Irodalom. – Varju Elemér: A gyulafehérvári kódex. Akadémiai Értesítő. 1899. évf. –
Horváth Cyrill: A legelső ismert magyarnyelvű vers. Magyar Kritika. 1899. évf. – Varju
Elemér: A legelső ismert magyarnyelvű vers. U. o. 1899. évf. – Horváth Cyrill: Még
egyszer a legelső ismert magyarnyelvű versről. U. o. 1899. évf. – Varju Elemér: Utoljára
a legelső ismert magyarnyelvű versről. U. o. 1899. évf. – Szinnyei József: A
Gyulafehérvári Glosszák. Nyelvtudományi Közlemények. 1899. évf. – Tagányi Károly: A
Gyulafehérvári Glosszák szerzője. Magyar Nyelv. 1905. évf. – Pápay József: Ki hát a
Gyulafehérvári Glosszák szerzője? Magyar Nyelvőr. 1912. évf. – Varju Elemér: A
Gyulafehérvári Glosszák szerzője. U. o. 1912. évf. – Erdélyi Lajos: A Gyulafehérvári
Glosszák. Magyar Nyelv. 1913. évf. – Jakubovich Emil: A Gyulafehérvári Glosszák
forrásához. U. o. 1913. évf. – Dézsi Lajos: A Gyulafehérvári Glosszák forrásához.
Magyar Nyelv. 1913. évf. – Karácsonyi János: A magyar ferencrendiek formuláskönyve a
Batthyány-könyvtárban. Batthyáneum. II. köt. Brassó, 1913. – Erdélyi Lajos: A
Gyulafehérvári Glosszák nyelvjárásához. Magyar Nyelv. 1914. évf. – U. az: Melyik
nyelvterületen írhatták a Gyulafehérvári Glosszákat? Erdélyi Múzeum. 1914. évf. –
Horváth Cyrill: Régi magyar költők tára. I. köt. 2. kiad. Budapest, 1921. – Karácsonyi
János: Szent Ferenc rendjének története Magyarországon 1711-ig. II. köt. Budapest,
1924. – Erdélyi Lajos: Magyar nyelvi tanulmányok. Budapest, 1926. – Horváth János: A
középkori magyar vers ritmusa. Berlin, 1928. – Császár Elemér: A középkori magyar vers
ritmusa. Irodalomtörténeti Közlemények. 1929. évf. – Erdélyi Lajos: A régi magyar
irodalom történetéhez a nyelvjárások alapján. Budapest, 1929. – Jakubovich Emil és Pais
Dezső: Ómagyar olvasókönyv. Pécs, 1929.

A KÖNIGSBERGI TÖREDÉKEK.

A LÖWENI MÁRIA-SIRALOM és a Gyulafehérvári Gloszszák után következő

összefüggő szövegű nyelvemlékben, a Königsbergi töredékekben, a Boldogságos Szűz
Mária dicsőítését olvassuk. A nyelvemlék eredetije gyanánt szolgáló latin szöveget még
nem sikerült felfedezni, de a magyar töredékekből így is kivehető, hogy a névtelen szerző
a Boldogasszony szűzanyaságát magasztalta. A rongáltszövegű maradvány nyelve a
Halotti Beszédénél jóval csekélyebb tanulságot nyujt, azt azonban világosan mutatja,
milyen nagy a nyelvtani egyezés a XIV. századi magyarok nyelve és a mai magyarok
nyelve között.
Egyesek szerint a Königsbergi Töredékekben verses emléket kell látnunk. Hogy a
nyelvemlék szövege miért nem hangzik versnek s a ritmus miért érezhető csak az utolsó
három sorban, ezt a szövegbetoldásokkal magyarázzák. Ezek rontották volna el a
különben is kezdetleges verselésű nyelvemlék ritmusát. Az a körülmény, hogy az eredeti
latin szöveg még nem került elő, mindenesetre erősen gátolja a verstani vizsgálódásokat.
Kérdés, hogy versben volt-e írva a latin forrás s versben akarta-e fordítani eredetijét a
magyar fordító. A magyar szöveg nehézkessége kétségtelenül nagy akadálya a lappangó
ritmus érvényesülésének.
Kiadások. – A Königsbergi Töredékek egy XIV. századi hittudományi tartalmú latin
kódex kötéséből kerültek elő darabonkint. Az anjoukori könyvkötő ugyanis akként járt el,
hogy darabokra metélt egy magyar szöveggel beírt pergamentlapot s az így nyert
szalagok segítségével készítette el a latin kódex bekötési tábláját. A teljesszövegű
nyelvemlék helyett ilyen módon jutottak az utókorra a rongáltszövegű töredékek.
Legelőször egy német tudós bukkant rájuk 1862-ben: Zacher Gyula königsbergi egyetemi
tanár. Felfedezéséről Pott Ágoston hallei egyetemi tanár értesítette Toldy Ferencet s ő
1863-ban jelentette be az értékes felfedezést a Magyar Tudományos Akadémiában. Utóbb
a königsbergi egyetemi könyvtár Szily Kálmán utánjárására újabb pergamentszalagokat
bontott ki a kódexből. A régibb maradványok és az újabb leletek huszonhét
magyarszövegű sornak törmelékeit őrzik. A szövegrészek hasonmásai és olvasásai több
helyen is megjelentek; az itt következő irodalom szerint.
Irodalom. – Toldy Ferenc: Irodalomtörténeti olvasókönyv. I. köt. Pest, 1868. – Szily
Kálmán: A Königsbergi Töredékről. Akadémiai Értesítő. 1894. évf. – Zolnai Gyula:
Nyelvemlékeink a könyvnyomtatás koráig. Budapest, 1894. – Nagy Gyula: A
Königsbergi Töredék újonnan felfedezett részei. Akadémiai Értesítő. 1895. évf. – Szilády
Áron: A Königsbergi Töredék. U. o. 1895. évf. – Zolnai Gyula: A Königsbergi Töredék
szalagjai. Magyar Nyelvőr. 1895. évf. – Kalmár Elek és Négyesy László: A Königsbergi
Töredék versmértéke. Nyelvtudományi Közlemények. 1895. évf. – Gábor Ignác: A
magyar ősi ritmus. Budapest, 1908. – Köveskúti Jenő: A Königsbergi Töredék mint
karácsonyi ének. Magyar Nyelvőr. 1908. évf. – Frick József: A középkori magyar
himnuszköltészet. Kolozsvár, 1910. – Pusch Ödön: Vallásos elmélkedések kódexeinkben.
Kolozsvár, 1910. Heinlein István; A Königsbergi Töredék felfedezéséhez. Akadémiai
Értesítő. 1911. évf. – Horváth Cyrill: Régi magyar költők tára. I. köt. 2. kiad. Budapest.
1921. – Horváth János: A középkori magyar vers ritmusa. Berlin, 1928. – Császár
Elemér; A középkori magyar vers ritmusa. Irodalomtörténeti Közlemények. 1929. évf. –
Jakubovich Emil és Pais Dezső: Ómagyar olvasókönyv. Pécs, 1929.

KISEBB PRÓZAI MARADVÁNYOK.

A LÖWENI MÁRIA-SIRALOM latin kódexében lapszéli és szövegközi magyar

jegyzetek is vannak: a Löweni glosszák. Ugyancsak a XIV. századból maradt fenn az
egyik külföldi latin kódexben: a Mondseei glossza. A Löweni Glosszák három magyar
szóból és két magyar kifejezésből állnak, a Mondseei Glossza egy magyar kifejezést
foglal magában. Mindegyik szó és kifejezés latin szöveg magyar értelmezését adja.
A XIV. század utolsó negyedéből való: a Königsbergi szójegyzék. Közel száz latin szó
magyar értelmezését tartalmazza két pergamentlevelen.
Kiadások. – A Löweni Glosszák kódexe és története azonos a Löweni Mária-siralom
kódexével és történetével: – A Mondseei Glossza kódexét a bécsi Nemzeti Könyvtár őrzi.
Ide a felső-ausztriai mondseei bencés apátság könyvtárából került. Magyar bejegyzését
Fógel József fedezte fel 1923-ban. – A Königsbergi Szójegyzéket Ziesemer Valter
egyetemi magántanár fedezte fel 1916-ban a königsbergi állami levéltárban. – A
szövegek közlése és magyarázata; az itt következő irodalom szerint.
Irodalom. – Melich János: A Königsbergi Szójegyzék. Magyar Nyelv. 1916. évf. (A
felfedezést ismertető cikkhez s a közölt hasonmáshoz és szöveghez ugyanebben az
évfolyamban hozzászóltak Fejérpataky László, Jakubovich Emil, Karácsonyi János,
Károlyi Árpád, Madzsar Imre, Melich János, Nagy Gyula, Szentpétery Imre, Szinnyei
József.) – Simonyi Zsigmond: A Königsbergi Szójegyzék. Magyar Nyelvőr. 1916. évf.
(Ismertető és magyarázó cikk.) – Gragger Róbert: Ómagyar Mária-siralom. Magyar
Nyelv. 1923. évf. (A Löweni Glosszák közlése és magyarázata.) – Jakubovich Emil; Két
magyarglosszás bécsi kódex. Magyar Nyelv. 1927. évf. (A Mondseei Glossza közlése és
magyarázata.) – Jakubovich Emil és Pais Dezső: Ómagyar olvasókönyv. Pécs, 1929.
(Általános tájékoztatás.)

A NÉPKÖLTÉSZET.

ENNEK A KORSZAKNAK latin oklevelei többször megemlítik az énekmondók és

muzsikusok neveit. A joculator elnevezést a XIV. századtól kezdve más elnevezések
szorították ki: kobzos, sípos, hegedős, lantos, regős, gajdos, deák, igric. Ki volt ezek
közül pusztán csak muzsikus és ki mondott éneket is zenéjéhez: ezt nem lehet eldönteni.
Csak az valószínű, hogy hangszer nélkül nem énekeltek; s bizonyos, hogy énekmondás
nélkül is muzsikáltak. Mesterségükkel a későbbi cigányokat helyettesítették. Az egyik
XIV. századi felvidéki iskolamester a gimesi várnagy figyelmébe ajánl egy joculatort,
mert ez a muzsikus és többi joculatortársa nagy vígságot keltett az iskolamester
lakodalmán.
Néhány ismert név ebből a századból: Kobzos János királyi ember Somogy megyében
(1326); Tamás joculator a Csallóközben (1329); nyomukban a többi XIV. századi
mulattató: Kobzos Miklós, Hegedüs István, Sipos János, Hegedüs János, Regös Miklós.
Károly Róbert király idejében történt Zách Feliciánnak a királyi család ellen intézett
merénylete s az előkelő nemzetség szörnyű bűnhődése. Erről a megrázó eseményről épen
úgy megindult a mondaképződés, mint Nagy Lajos király nagyerejű hősének, Toldi
Miklósnak vitézi tetteiről. Zách Felicián történetét legszebben Márk krónikája örökítette
meg, Toldi Miklós vitézi szereplését az egykorú oklevelek említik. A Toldi-monda egyes
részletei Ilosvai Selymes Péter XVI. századi verses elbeszélésében maradtak meg, e
monda gyökerei azonban a XIV. századba nyúlnak vissza.
Toldi Miklós biharvármegyei nemesúr volt, Nagy Lajos király idejében és Mária
királynő alatt több vármegye főispánja. Ifjabb éveiben nem otthon gazdálkodott, hanem
mint legfiatalabb fiú előkelőbb urak szolgálatába állott. Egy ideig az esztergomi érsek
katonáinak tisztje volt, 1364-ben elment Olaszországba, zsoldosokat vitt magával s
magyar legényeinek vezére lett. Angol és magyar harcosok egy csoportba egyesültek,
megalkották az Alba Societast azaz a Fehér Csapatot, ennek a csapatnak egyik vezéri
tisztjét viselte a magyar levente. Az olasz államok sűrűn alkalmazták a különféle kóbor
elemekből álló zsoldosokat, szerződésre léptek velük, harci készségüket pénzzel
jutalmazták. Toldi Miklós – dominus Nicolaus comes de Tholdi Ungarus – és angol
vezértársa az egyházi állammal léptek szerződésre s megfogadták, hogy hűségesen
támogatják a római szentszéket ellenségei ellen. A ma is meglevő szerződés szerint
hathónapi szolgálatra kötelezték magukat, feltétlen engedelmességet fogadtak s
megígérték, hogy a félévi harcikötelezettség letelte után eltávoznak az egyházi állam
területéről és öt évig nem viselnek háborút az egyházi állam ellen. Szerződésükbe
belefoglalták, hogy nem kötelesek Firenze, Pisa, Siena ellen harcolni; kötelességük
ellenben, hogy sem levél, sem követ útján nem érintkeznek az ellenséggel s nem zsarolják
a lakosságot. Hathónapi szolgálatáért százhatvanezer aranyforint jutalmat kap a csapat s
övé minden hadizsákmány és fogoly. A szerződés megkötése után Toldi Miklós és az
angol csapatvezér, továbbá a huszonkilenc angol és tíz magyar alparancsnok 1365
januárjában letette az esküt s a körülbelül ötezer főből álló csapat megkezdte a harcot.
Toldi Miklósnak mindenesetre messze földön híres lovagnak kellett lennie, hogy idegen
földön is ennyire bíztak vitézségében. Nagy erejéről nincsen feljegyzés okleveleinkben és
krónikáinkban, de Ilosvai Selymes Péter XVI. századi verses elbeszélése elég
világosságot vet személyének mondai jelentőségére.
Hédervári Kont István történetét Turóczi János és Bonfinius Antal krónikái őrizték
meg legjobban az utókor számára. Zsigmond királlyal szemben Kont István a nápolyi
trónkövetelő pártjára állott, de Zsigmond leverte a délvidéki felkelést s egyik vezére,
Vajdafi György elfogta a Száva partján bujdosó nemeseket. A Kont István vezérsége alatt
álló nemesek megfogadták, hogy nem üdvözlik a gyűlölt királyt. Mikor Budára hurcolták
őket, sem térdet nem hajtottak Zsigmond előtt, sem nem köszöntek neki. A király bősz
haragra lobbant, kivégeztette a makacs nemeseket, tetemeiket a város végén földeltette el.
A nép álmélkodva látta, milyen elszántan dobták el maguktól életüket Kont István és
társai, hősiességükről regélni kezdett, a tömeges kivégzést költői részletekkel ékesítette.
A hős vezér alakja megragadta a képzeletet: az ősi magyar család sarja az idegenvérű
uralkodó martaléka lett, de még halálában is rettenthetetlen férfiú maradt, mert arccal
fordult a hóhérhoz s bátran kiáltotta, hogy nem fél a haláltól az, aki csatáiban annyiszor
látta a halált. Hűséges fegyverhordozója, Csóka, keserves sírásra fakadt, de hiába
csalogatta Zsigmond, hogy álljon az ő szolgálatába, mert nála jobb dolga lesz, mint
lefejezett uránál, Csóka megvetéssel kiáltott oda a királynak «Én neked cseh disznó,
sohasem fogok szolgálni». Meghalt az urához hű szolga is, mert inkább ezer darabra
tépette volna magát, semhogy Kont István gyilkosát szolgálja. A harminckét nemesről a
későbbi emberöltők sem feledkeztek meg, történetük ott élt a hegedősök ajkán, innen
jutott a XV. századi történetírók kézirataiba.
Irodalom. – Toldy Ferenc: Az ó- s középkori magyar nemzeti irodalom története. I.
köt. 3. kiad. Pest, 1862. – U. az: A magyar költészet története. 2. kiad. Pest, 1867. – U.
az: A magyar irodalom története rövid előadásban. I. köt. 3, kiad. Pest, 1872. – Szilády
Áron: Régi magyar költők tára. IV. köt. Budapest, 1883. – Karácsonyi János: Toldi
Miklós származása. Katolikus Szemle. 1899. évf. – Beöthy Zsolt és Badics Ferenc
szerkesztésében: Képes magyar irodalomtörténet. I. köt. 3. kiad. Budapest, 1906. –
Wertner Mór: Adalékok Toldi Miklós életrajzához. Akadémiai Értesítő. 1913. évf. –
Solymossy Sándor: A Toldi-mondához. Ethnographia. 1918. évf. – Mályusz Elemér:
Toldi Miklós Olaszországban. Irodalomtörténet. 1923. évf. – U. az: A Toldi-monda
történeti alapja. Hadtörténelmi Közlemények. 1924. évf. – Dézsi Lajos: Magyar történeti
tárgyú szépirodalom. Budapest, 1928. – Szabolcsi Bence: A középkori magyar
énekmondók kérdéséhez. Irodalomtörténet. 1928. évf. – Elek Oszkár: Kont István a
magyar irodalomban. U. o. 1928. évf.

LATIN IRODALOM: HITTUDOMÁNY ÉS EGYHÁZI SZÓNOKLAT.

A TEOLÓGIA és filozófia alapvető tételeit a magyarországi papi iskolákban

rendszeresen tanították s a külföldi iskolákat látogató egyházi férfiak még bővebb
tájékozást szereztek a hittudományi és bölcselettudományi vizsgálódások eredményeiről.
A tudományosabb szerzetesek és világi papok a magyar kolostori és káptalani iskolákban
többnyire élőszóval terjesztették a hittani ismereteket, de tanításaikat olykor írásba is
foglalták. Nálunk is akadtak művelői a fejtegető és magyarázó teológiának, a vallásos
filozófiának, az egyházi jognak, az egyházi szónoklatnak és a szent elmélkedéseknek.
A Domonkos-rend jeles teológusa és filozófusa, ERDÉLYI BOJÓT, latin nevén Joannes
Boethius, magyarázatokat írt Aristoteles munkáihoz s önálló műben elmélkedett a világ
örökkévalóságáról. SOPRONI MIKLÓS pap görögből latinra fordította Aristoteles egyes
műveit. CSANÁDI PÉTER pálosrendi generális egy aszkétikus munkát, PÉCSKAI DOROSZLÓ
pap hittani fejtegetéseket, VÁRADI JÁNOS ágostonos szerzetes bibliai kommentárt,
SZEMER GYÖRGY pap és POZSONYI JÁNOS pálosrendi szerzetes szentbeszédeket foglaltak
írásba. LÁSZLÓ ferencrendi szerzetes, később kalocsai érsek, egyházjogi tanulmányt írt
arról a kérdésről: vajjon eretnek tan-e azt állítani, hogy Krisztus és az apostolok közös
vagyonnal bírtak? ERDÉLYI JÁNOS ferencrendi szerzetes is írt egy kánonjogi munkát.
TELEGDI CSANÁD esztergomi érsek mint szónok tűnt ki: gyászbeszédet mondott Károly
Róbertról s üdvözlőbeszédben köszöntötte a trónralépő Nagy Lajost.
A legrégibb magyar eredetű, latinnyelvű szentbeszédek a XIV. századból maradtak
fenn. Különösebb figyelmet érdemelnek közülük a pécsi egyetemen tartott prédikációk. A
pécsi egyetemet Nagy Lajos király 1367-ben alapította. Papi pályára készülő hallgatósága
vallásos nevelésben részesült. Az itt mondott egyházi szónoklatok egy részét a müncheni
állami könyvtár egyik kódexe őrizte meg. (Sermones compilatae in Studio Generali
Quinque-Ecclesiensi in Regno Ungariae.)
Ezek a beszédek nem a nép számára készültek, hanem az egyetemi hallgatóság
szellemi színvonalát tartották szem előtt. Az egyetem tanárai és az egyetemi fokozatot
nyert hallgatók mondták el szövegüket tanítványaik és társaik előtt. Fogalmazásuk és
felépítésük teljesen a skolasztikus világ szellemében történt. Mintabeszédek voltak: a
szerző alkalmas jeligét illesztett a beszéd élére, fejtegetéseiben ebből indult ki,
mondanivalóiba újabb szent idézeteket szőtt, azokat buzgón értelmezte, a meghatározás
és felosztás követelményeinek mindenütt eleget tett, az ész érveivel és a tekintélyek
nyilatkozataival bizonyított és cáfolt s fogalmazását nem annyira lendületes beszéddé,
mint inkább filozófiai s teológiai értekezéssé tette. A beszédek szövegéből azt lehet
következtetni, hogy szerzői domonkosrendi szerzetesek lehettek, mindenesetre magyar
emberek, mert a magyar szentekről szóló prédikációikban a hazafias magyar pap
felfogása jut kifejezésre. Egyébiránt a megfoghatóbb történeti vonatkozások nem
szembetűnők sem a Szent Istvánról, sem a Szent Lászlóról, sem a Szent Erzsébetről szóló
beszédekben. A szövegek inkább csak a vallásos tanulságokat vonják le s erkölcsi
elmélkedéseket és buzdításokat tartalmaznak. Szent Istvánról kiemelik, hogy az első
magyar király és az első magyar szent, igazi apostol, aki a vallásnak templomokat emelt,
az egyházat gazdagon javadalmazta, a nemzet számára törvényeket hozott, országát pedig
a Boldogságos Szűz Mária oltalmába ajánlotta. (De sancto rege Stephano Ungariae,
Dalmatiae ac Croatiae: öt beszéd.) Szent Lászlóról elmondják, hogy a besenyők üldözése
közben hogyan menekült meg imádsága révén az éhhalál veszedelmétől s szenttéavatása
napján milyen különös fényű csillag tündökölt a templom fölött, ahová testét helyezték.
(De Sancto Ladislao rege Ungariae: két beszéd.) Szent Erzsébetről megemlítik, hogy
mennyit szenvedett, mikor férje halála után kiűzték várából és senkisem adott neki
szállást. (De Sancta Elisabet: három beszéd.) Ezek a beszédek általában rövidek,
csakúgy, mint a többi szentekről mondott nagyszámú prédikáció és az egyes ünnepek
jelentőségéről szóló szónoki sorozat. A prédikációs gyüjtemény gazdag anyagára
jellemző, hogy Szent Domonkos emlékét hat beszéd újítja meg, karácsony napjához
szintén hat szónoklat fűződik, Krisztus kínszenvedését tizenegy beszéd magasztalja.
A káptalanoknak azaz a kanonokok testületének megvolt a maga írásba foglalt
statutuma vagyis szabályzata A váradi káptalan statutumait Imre váradi kanonok állította
egybe 1374-ben. Szövege hasonlít a külföldi kanonoki testületek statutumaihoz, de van
benne elég önállóság tartalom tekintetében is, stílus dolgában is. Megtudjuk belőle többek
között, hogy a káptalan élén a prépost áll, ő hívja gyűlésbe a kanonokokat, őt illeti meg a
gyűlésen az első szó, a kórusban övé az első hely. Rangban az olvasókanonok (lector)
következik utána. Ő a prépost helyettese, a káptalani iskola vezetője s a káptalan pecsétje
alatt megjelenő oklevelek leírója. Az éneklő kanonok (cantor) irányítja a templomban az
egyházi éneket, ő tanítja a káptalani iskola tanulóit énekre és zenére. Az őrkanonok
(custos) őrzi a káptalan kincseit, levéltárát, pecsétjét, könyveit, ruháit. A főesperesek
(archidiaconus) az egyházmegye egyes kerületeire ügyelnek fel, beutazzák a plébániákat s
megvizsgálják, nem él-e bűnös életet valamelyik pap s teljesíti-e egyházi és világi
kötelességeit. A kanonokok száma Váradon huszonnégy, egyebütt több is, némelyik
egyházmegyében kevesebb. Számos pap áll segítségükre, hogy annál biztosabban
kormányozhassák az egyházmegyét. A káptalan egyben az egyházi törvénykezés helye.
Előtte rendezik a jogi ügyeket. Mint hiteles hely, közjegyzői munkát végez: előtte
foglalják írásba az adás-vételt, zálogot, kölcsönzést, ajándékozást, osztozkodást,
végrendeletet.
 A XIV. századból már számos magyar eredetű latin kódex jutott korunkra. Legtöbb
közülük – szám szerint tizenöt kódex – a misekönyv: ezekből több igen szépen díszített
kéziratot őriznek a hazai és külföldi könyvtárak. A magyar földön készített missalék
másolói és festői sokat tanultak az olasz, francia, német és cseh illuminátoroktól,de
eredetiség is van könyvdíszítő művészetükben. A magyar miniatürfestészet ebben az
időben már eléggé fejlődött, amint ezt többek között a Bécsi Képes Krónika és a vatikáni
könyvtár Képes Legendáriuma szembetűnően mutatja. Az 1377-ben készült Esztergomi
Missale másolójának és festőjének már a nevét is tudjuk: a gyulafehérvári Batthyány-
könyvtárban őrzött kódexet Henrik pozsonymegyei csukárdi plébános készítette Imrefia
János pozsonyi őrkanonok számára. Míg ezen a miniátoron a francia művészet hatása
látszik, egy másik másoló és illuminátor, a XIV. század végén dolgozó Nagyszombati
Mihály pozsonyi kanonok, a cseh kéziratok tanulmányozásából merített könyvdíszítő
elemeket.
Az oklevelek és könyvek írására a XIV. századtól kezdve a pergament mellett már a
papirost is kezdik használni. Az új anyagot az olasz papírmalmok a XIII. századtól
kezdve növényi rostokból és vászonrongyokból állították elő. A XIV. században már
Németországban is állítottak fel papírmalmokat s a pergamentnél jóval olcsóbb áru
rohamosan kezdte kiszorítani az addig használatos állati bőrt, bár a közvélemény sokkal
többre becsülte a bőrhártyát. A fontosabb szövegeket ezután is pergamentre jegyezték.
A pergamentet és az íróeszközöket a kolostori könyvtár élén álló szerzetes szerezte be.
Ez a tudományosabb hajlamú szerzetes vigyázott a másolók munkájára, ő vezetett
jegyzéket a könyvekről, ő gondozta a könyvtári cellát. Ha társai közül valaki olvasni
akart, egy-egy kötetet adott számára a könyvgyüjteményből. Olykor másoknak is
kölcsönöztek kéziratot, ezeknek azonban megbízható embereknek kellett lenniök.
Ilyenkor írásos elismervényt vagy zálogot vettek a kölcsönzőtől.
Kiadások. – Az említett hittudósok, bölcselők és egyházjogászok munkáinak kéziratai
legnagyobbrészt elvesztek s csak címeikről tudunk. Erre nézve, továbbá a fennmaradt
egyházi beszédekre vonatkozólag, az itt következő irodalom nyujt közelebbi tájékozást.
Irodalom. – Ferrarius Zsigmond: De rebus Hungaricae provinciae Ordinis
Praedicatorum. Bécs, 1637. – Ipolyi Arnold: A pozsonyi káptalan XIV. századi
könyvtára. Új Magyar Múzeum. 1856. évf. – Knauz Nándor: A magyar egyház régi
szokásai. Magyar Sion. 1865–1869. évf. – U. az: A pozsonyi káptalannak kéziratai.
Esztergom. 1870. – U. az: A magyar egyház régi mise- és zsolozsmakönyvei. Esztergom,
1870. – U. az: Kortan. Budapest, 1876. – Fraknói Vilmos: Erdélyi János XIV. századbeli
magyar kanonista ismeretlen munkája Rómában. Magyar Könyvszemle. 1882. évf. –
Csontosi János: A müncheni könyvtár hazai vonatkozású kéziratai. U. o. 1882. évf. – U.
az: Nagyfontosságú XIV. századi kézirat a pécsi egyetemről Münchenben. U. o. 1882.
évf. – Erdélyi János: A bölcsészet Magyarországon. Budapest, 1885. – Bunyitay Vince: A
váradi káptalan legrégibb statutumai. Nagyvárad, 1886. – Szinnyei József: Magyar írók
élete és munkái. Tizennégy kötet. Budapest, 1891–1914. – Ortvay Tivadar: Pozsony
város története. Három kötet. Pozsony, 1892–1900. – Dankó József: Vetus hymnarium
ecclesiasticum Hungariae. Budapest, 1893. – Békesi Emil: Magyar írók az Anjouk és
utódaik korában. Katolikus Szemle. 1899. évf. – Varju Elemér: A Gyulafehérvári
Batthyány-könyvtár. Magyar Könyvszemle. 1900. évf. – Melich János: Misekönyv a
XIV. századból. U. o. 1903. évf. – Békefi Remig: A pécsi egyetem. Budapest, 1909. –
Gábor Gyula: Adatok a középkori magyar könyvírás történetéhez. Magyar Könyvszemle.
1910. évf. – Karl Lajos: Magyarország a spanyol nemzeti és francia klasszikus drámában.
Budapest, 1916. – Böle Kornél: Adatok a Domonkos-rend liturgiájához és a
gyulafehérvári Batthyány-könyvtár idevágó kézirataihoz. A Szent Domonkos-rend
emlékkönyve. Szerk. Horváth Sándor. Budapest, 1916. – Karácsonyi János: Szent Ferenc
rendjének története Magyarországon 1711-ig. Budapest, 1922–1924. – Gulyás Pál: A
könyv sorsa Magyarországon. Magyar Könyvszemle. 1923. évf. – Timár Kálmán:
Prémontrei kódexek. Kalocsa, 1924. – Hoffmann Edit: Henrik csukárdi plébános
miniátor. Az Országos Magyar Szépművészeti Múzeum Évkönyvei. Budapest, 1925–
1927. – U. az: A Nemzeti Múzeum Széchenyi-könyvtárának Magyarországon illuminált
kéziratai. Magyar Könyvszemle. 1927. évf. – Rössler Mária; Magyar domonkosrendi
példák és legendák. Kassa, 1927. – Zalán Menyhért: A magyar középkori missalék
kutatásának feladatairól. Pannonhalmi Szemle. 1928. évf. – Jakubovich Emil és Pais
Dezső: Ómagyar olvasókönyv. Pécs, 1929.
 LATIN IRODALOM: VALLÁSOS KÖLTÉSZET.

A MAGYARORSZÁGI középkori latin irodalomnak egyik nevezetes ága az egyházi

énekköltészet. A XIV. századból már számos magyar eredetű latin himnusz maradt fenn.
Világi emberek nem olvasták abban az időben ezeket a vallásos költeményeket, mert nem
tudtak latinul; de az egyházi emberek, elsősorban a szerzetesek, méltán gyönyörködtek
bennük.
Az egyházi énekek három nagy csoportja:
1. Sequentiák. Ezek a himnuszok a mise szövegében fordultak elő. Nagyobbára az
illető nap szentjét dicsőítették énekben. Régente igen gyakoriak voltak, de ma már csak
kevés mise szövegében van sequentia. (Veni Sancte Spiritus, Lauda Sion salvatorem,
Stabat mater dolorosa, Dies irae.)
2. Zsolozsmák. Ezek a papság számára napi imádságul előírt prózai és verses szövegek.
Az idetartozó imádságokat, himnuszokat, zsoltárokat, szentírási részeket a breviárium
tartalmazza. A kolostorokban a zsolozsmázás közösen történt: ilyenkor az imák egyes
részeit vagy a himnuszok strófáit felváltva énekelték. Innen származik az egyes részek
megjelölése: antiphona (kezdőének), responsorium (felelet).
3. Himnuszok. Azok a költemények, melyek a Szentháromság személyeihez fordulnak
vagy Szűz Máriát és a szenteket dicsőítik. A misekönyv sequentiáin és a breviárium
verses zsolozsmáin kívül önálló himnuszok is voltak. A régebbi keresztény
himnuszköltők még a görög-római rímtelen időmértékes verseléssel írták himnuszaikat,
de a VIII. századtól kezdve a rímes verselés vált uralkodóvá a latin egyházi
himnuszköltészetben.
A magyarországi középkori egyházi énekkészlet maradványait a szertartási könyvek-
elsősorban a missalék és a breviáriumok – őrizték meg. A magyar eredetű misekönyvek
vizsgálata azt mutatja, hogy a latin egyházi énekek javarészt a német kolostorokból
származtak át a magyar földre. A XIII. századi németújvári missale sequentiáinak szerzői
között első helyen áll a sanctgalleni Notker bencés szerzetes, tőle való a XIV. századi egri
érseki liceumi missale legtöbb latin sequentiája is ott huszonkét; itt tizenöt himnuszát
olvassuk. Kívüle a nevesebb külföldi énekszerzők közül Abaelardus, Adamus a Sancto
Victore, Aquinói Szent Tamás, Gotteschalcus, Hermannus Contractus, Prudentius,
Venantius Fortunatus és Wipo szerepelnek a két kódexben. A dallamok is külföldről,
elsősorban Németország felől érkeztek, hogy itt is felemeljék a lelkeket a gregorián-ének
fenséges melódiáival. A magyar papságot azonban nem elégítette ki az egyetemes
egyházi énekkincs, hanem rajta volt, hogy itthon is költsön eredeti szövegeket és
dallamokat.
Míg a külföldi himnuszok költői jórészt ismert nevűek, addig ennek a műfajnak
magyarországi termékei közül egyiknek sem ismerjük a szerzőjét. A misekönyvek és a
breviáriumok névtelenül közlik ezeket a költeményeket. Feljegyzésük az Anjouk-korában
kezdődik. Olyan hazai szertartáskönyv, mely a XIV. századnál régebbi feljegyzésű,
magyar eredetű himnuszt őriz, eddig nem ismeretes. A fennmaradt himnuszok közül a
magyar szentekről szólók a magyar eredetűek. Ilyen énekeket írtak az esztergomi
főegyházmegye védőszentjéről, Szent Adalbertről; a magyar eredetű pálosrendi
szerzetesek példaképéről, Remete Szent Pálról; továbbá az árpádházi királyi család tagjai
közül Szent István királyról, Szent Imréről és Szent Lászlóról. Ezek az egyházi énekek
többnyire folyékony latinságú rímes versek. Rímelésük változatos a páros-, hármas-,
ölelkező- és keresztrímeket meg a félrímeket is szívesen használják. A költemények
terjedelme 12 és 327 sor közt váltakozik. A sorok 5–16 szótagúak. Vannak köztük
strófákba osztott versek és vannak strófátlan szerkezetűek. A a soros strófák mellett
feltűnnek a 12 sorosak is.
Irodalom. – A magyarországi középkori latin egyházi költészet termékeit Dankó József
gyüjtötte össze a középkori latinnyelvű kódexekből: Vetus hymnarium ecclesiasticum
Hungariae. Budapest, 1893. – Ebből a gyüjteményből Hegedüs István néhány költeményt
magyarra fordított s megjelölte a magyar szempontból értékesebbeknek látszó
himnuszokat: A magyarországi latin coelestis lyra. Akadémiai Értesítő. 1914. évf. –
Madzsar Imre: Magyarországi latin egyházi énekek a középkorban. Kézirat. 1924.
 LATIN IRODALOM: KÖLTEMÉNYEK A MAGYAR SZENTEKRŐL.

NÉHÁNY magyar eredetű középkori latin kódexben – így a Magyar Nemzeti Múzeum
egyik XIV. századi misekönyvében, a pozsonyi káptalan könyvtárában fennmaradt 1341.
évi misekönyvben, a bécsi Nemzeti Könyvtár által őrzött XIV. századi esztergomi
breviáriumban és a stájerországi göttweigi bencés kolostor könyvtárában levő XIV.
századi pálosrendi breviáriumban – több olyan hazai eredetű, magyar témájú himnusz
található, amelynek szövege nincs meg sehol másutt a külföldi kódexirodalomban.
Két antiphona a magyar szentekről. – A XIV. század első feléből két rövidebb latin
költemény maradt fenn. Az ismeretlen szerző mind a két költeményben Szent
Adalberthez, Szent Istvánhoz, Szent Imréhez és Szent Lászlóhoz könyörög
közbenjárásért. Mivel Szent Adalbert áll az első helyen, kétségtelen, hogy a két éneket az
esztergomi székesegyház papjai énekelték. Bizonyos az is, hogy mind a két költemény
ugyanattól a szerzőtől való ugyanegy témát nyujt két feldolgozásban. Igazolja ezt többek
közt az egyenlő versmérték, a stílus és több szövegegyezés is. Leoninusokban azaz rímes
hexameterekben van írva mind a kettő. Versszakbeosztása egyiknek sincs. Az első
antiphona, a Presul Adalberte kezdetű, 12 sorból áll; a második antiphona, a Martyr
Adalberte kezdetű, 14 soros. (Pozsonyi misekönyv: 1341.)
Sequentia Szent Adalbertről. – Corona sanctitatis et immortalitatis… 23 sor. Alig
érthető latinsággal írt költemény. Magáról Szent Adalbertről nincs benne semmi
megfogható személyes mozzanat, inkább csak Istent dicsőítő fordulatokból áll.
Tartalmának, stílusának és verselésének nehézkes formátlansága a költemény régiségére
mutat. (Pozsonyi misekönyv: 1341.)
Zsolozsma Szent Adalbertről. – Ad festa preciosi… 167 sor. Szent Adalbert holtteste
átvitelének ünnepére, november 6-ra szól. Az első három rész könyörgés a vértanu
közbenjárásáért, azután kezdődik Szent Adalbert élettörténete az ismert legendaszövegek
szerint. (Esztergomi breviárium: XIV. század.)
Sequentia Remete Szent Pálról. – Vitis palmes extas vere… 64. sor. Gondolatmenete a
következő. Szent Pál volt a remeteélet első mestere, tiszta csillag gyanánt tündökölt a
pusztában. Fölkereste őt Szent Antal is, a két jámbor férfiú boldog együttlétben áhitatos
beszélgetéssel töltötte az időt, isteni intézkedésből egy holló táplálta őket. Szent Antal
halálát látomány jelentette Szent Pálnak s ő elindult jámbor társa eltemetésére. Mikor
belefáradt a sir ásásába, oroszlánok jöttek segítségére. A költemény végén könyörög a
költő Szent Pálhoz, hogy védelmezze meg a nevét viselő szerzetesek seregét. (Pálosrendi
breviárium: XIV. század.)
Zsolozsma Remete Szent Pálról. – Chorus novae militiae… 327 sor. A terjedelmes
rímes vers a napi zsolozsmaidő beosztása szerint tizenkét részből áll. A rövid bevezetéstől
és befejezéstől eltekintve, előadja Remete Szent Pál életének történetét. (Pálosrendi
breviárium XIV. század.)
Sequentia Szent Mihály arkangyalhoz. – Decantemus congaudentes… 54 sor. Ez az
egyházi ének sincs meg a külföldi latin kódexekben. Szövegét egyedül a pozsonyi
káptalan könyvtárában őrzött XIV. századi latin kódex tartotta fenn. A névtelen szerző
bevezetőül az angyalok dícséretét zengi, azután áttér Szent Mihály arkangyalra ő vezette
ki Egyiptomból a zsidó népet, az ő képét látjuk a templomban az oltár mellett, ahol a
tömjén füstje veszi őt körül. Ezután a templom, az oltár, az arany füstölő és a füst
misztikus jelentését fejti ki a költő. A templom a keresztény népet, az oltár a
lelkiismeretet, az arany füstölő a Szentlélek által felvilágosított emberi értelmet, a
felszálló füst az igazak jámbor könyörgéseit jelenti. Szent Mihály győzte le a kígyót, ő az
égi zászlóvivő vezesse a hozzá alázattal könyörgőket az égbe. (Pozsonyi misekönyv:
1341.)
Sequentia Szent István királyról. – Corde voce mente pura… 56 sor. Ismeretlen
szerzője áhítatos lélekkel magasztalja a magyarok első királyát. Örvendj, Pannonia, tiszta
szívvel és lélekkel, adj hálát Istennek, mert az égből megvilágosítva, a kereszt jelét
viseled. Dicsőítsd azt, aki által számodra az üdvösség megnyílt, örömmel üld meg az ő
ünnepét. Géza fejedelemnek égi látomány jelentette, hogy fia fog születni és neve Szent
István lesz. A gyermek az erények adományát nyerte s később isteni hévtől buzdítva,
hirdette és terjesztette Krisztus hitét egész Pannoniában. Mint Salamon király, ékes
templomokat emelt. Jeles és tudós főpapokra bízta a tanítást. A mennyországba jutva,
örök koronát visel. Kérjük Istent, hogy az ő közbenjárása által mi is oda jussunk.
(Pozsonyi misekönyv: 1341.)
 Zsolozsma Szent István királyról. – Confessor Christi Stephane… 232 sor. A
terjedelmes rímes vers a napi zsolozsma időbeosztása szerint kilenc részből áll. Az első
három rövidebb rész általános könyörgés Szent Istvánhoz, hogy járjon közbe a magyar
népért az egekben. Ezután következik négy hosszabb részben Szent István életének és
tetteinek dicsőítése a Hartvik-féle Szent István-legenda alapján. Elterjedt már a
kereszténység az egész földkerekségen, csak Pannonia maradt a pogányság
tévelygésében: annál inkább örvendhet ez az ország, hogy Istentől ily kiváló apostolt
kapott. Attila pogány és kegyetlen népe most megváltoztatta erkölcseit és a szent király
hívására fölvette a keresztséget. Géza fejedelem gyermekére, már születése előtt kiáradt
az isteni kegyelem. A szent király ifjúkorában Istennek szentelte magát és jámbor életet
élt; férfikorában hadi dicsőségével és bölcseségével tűnt ki. Világi fegyvereivel is Isten
katonája maradt: király volt s ugyanakkor hithirdető. Az isteni gondviselés művének
kellett lenni, hogy a bátor és tüzesvérű magyar nép megtérítésére épen egy Sámsonhoz
hasonlítható vitéz király küldetett. Erényei közül különös említést érdemel csodálatos
türelme és szelídsége. Halála után örömmel fogadták a mennyország szentjei. A
magyarok szomorkodnak jámbor királyuk elvesztén, de az ég lakói örvendenek új
társuknak. Nagy dicsőség részese lett Székesfehérvár, hogy a szent király holttestét
őrizheti. A költeményt befejező két rövidebb rész Szent István királyhoz való könyörgést
foglal magában. (Pálosrendi breviárium: XIV. század.)
Himnusz Szent István királyról. – Gaude mater Ungariae… 41 sor. Ismeretlen szerzője
a többi Szent István-énekhez hasonlóan magasztalja az első magyar királyt. Örvendj,
Magyarország, dicsőítsd a te sarjadékodat és szent pártfogódat: ő nyujtotta neked az igaz
hit és mennyei üdvösség világosságát. A hajlottkorú Géza fejedelemnek és feleségének
égi látomány jelentette a gyermek születését. Nevét Szent István vértanuról nyerte. A
gyermek oly szépen serdült fel, mint a Libanon cédrusa. Kiváló tanítók oktatták a
tudományokra. Már ifjúkorában megkezdte a térítést. Eloszlott a tévelygés sötétsége s a
magyar nép Krisztus boldog jármába hajtotta fejét. Árassza Isten a szent királyra a
mennyország örömeit. (Pálosrendi breviárium: XIV. század.)
Scquentia Szent Imre hercegről. – Stirps regalis proles regis… 42 sor. A költemény a
Szent Imre-legenda alapján készült. Kiemeli Szent Imre virrasztásait, a szerzeteseknek
adott csókokat és a Konrád lovaggal történt csodát. (Pozsonyi misekönyv: 1341.)
Sequeutia Szent Imre hercegről. – Letabundus et canorus… 92 sor. Ugyanolyan
tartalmú, mint az előbb említett sequentia. A személyi vonatkozású részekben Szent Imre
legendáinak adatait használja fel. (Múzeumi misekönyv: XIV. század.)
Zsolozsma Szent Imre hercegről. – Letare Pannonia… 211 sor. A terjedelmes rímes
vers megemlíti Szent Imre éjtszakai virrasztásait és imádkozásait, a templomban hallott
égi szózatot, mely a szüzesség megtartását kötötte lelkére, a pannonhalmi szerzeteseknek
adott csókokat és a Konrád lovaggal történt csodát. Egyes részeiben szépek a díszítő
jelzők: szent törzs sarjadéka, fényességek tükre, alázatosak reménye, foltnélküli csillag,
hívek lámpása világ pirosló rózsácskája, síránkozók vigasza, igazságosság mértéke,
ártatlanság dísze, tisztaság holdja, szemérmesség gyöngye, szűzesség virága, tisztaság
vára, szeretet mezeje. (Esztergomi breviárium: XIV. század.)
Himnusz Szent Imre hercegről. – Plaude parens Pannonia… 20 sor. Gondolatmenete a
következő: Örvendj, Pannonia, ily jeles fiadnak, kinek erényei örömmel töltik el az eget.
Királyok sarjadékából született Imre herceg, gyermekkorától fogva istenfélelmet tanult és
megvetette a földi dolgokat. Megfékezte a testi vágyakat, megőrizte szüzességét.
Dicsőség a háromegy Istennek: Szent Imre kérésére adja meg nekünk az örök életet.
(Esztergomi breviárium: XIV. század.)
Sequentia Szent László királyról. – Novae laudis extollamus… 86 sor. Megemlíti, hogy
Szent László visszaverte az ellenség betörését s kiterjesztette hatalmát más népekre.
Dicső hadjárataiban egyetlen magyar a barbárok ezreit szalasztotta meg. (Pozsonyi
misekönyv: 1341.)
Zsolozsma Szent László királyról. – Fons aeternae pietatis… 215 sor. A terjedelmes
rímes vers teljes zsolozsma. Megemlíti Váradot, melyet a szent király sírjának csodatettei
örökre híressé tesznek; egyébiránt alig van benne valami személyi mozzanat vagy magyar
történeti vonatkozás. Inkább csak általános fordulatokat és szokott kifejezéseket
tartalmaz. Megcsendülnek benne más egyházi himnuszok fordulatai is. Az ismeretlen
költő a magyarokat a vér férfiainak nevezi, akiket Szent László által vezetett mennyei
üdvösségre az Úr. (Pálosrendi breviárium XIV. század.)
Irodalom. – Dankó József: Vetus hymnarium ecclesiasticum Hungariae. Budapest,
1893. (A magyarországi latin költészet vallásos emlékeinek alapvető gyüjteménye.) –
Hegedüs István: A magyarországi latin coelestis lyra. Akadémiai Értesítő. 1914. évf. –
Madzsar Imre: Magyarországi latin egyházi énekek a középkorban. Kézirat. 1924. –
Szilárd Leó: Szent László a magyar lírában. Pécs, 1926. – Varju Elemér és Lajtha László:
Egy Szent Erzsébet-himnusz Zsigmond király korából. Könyvbarátok Lapja. 1928. évf. –
Zalán Menyhért: A magyar középkori missalék kutatásának feladatairól. Pannonhalmi
Szemle. 1928. évf.

LATIN IRODALOM: MÁRK KRÓNIKÁJA.

NAGY LAJOS király uralkodása idején, 1358-ban, írta meg MÁRK kanonok azt a
históriai munkát, melyet Bécsi Képes Krónika néven ismer a történettudomány.
Anonymus és Kézai kéziratai után ez a mű a harmadik emléke a magyar históriának.
Művészi feldolgozású krónika. A legrégibb időktől Károly Róbert király 1330. évi
oláhföldi hadjáratáig ismerteti a nemzet történetét.
Első része a húnok történetét, második része a magyarok történetét foglalja magában.
Az első rész elbeszélése nagyjában megegyezik Kézai Simon históriájánák előadásával,
második része is sokban hasonló, de vannak azután a Bécsi Képes Krónikának egyes
fejezetei, amelyek bő kidolgozásukkal és költői stílusukkal új anyagot és új feldolgozást
nyujtanak.
A Szent István halála után következő félszázad története s különösen a Szent László
személyéhez fűződő események leírása, nagyon szép ebben a krónikában. László herceg
benső szeretetben él bátyjával, Géza herceggel; eleinte mindketten támogatják
unokatestvérüket, Salamon királyt. Együtt indulnak a pogány kúnok rablóserege ellen.
Salamon vakmerőségétől elragadtatva, a legnehezebb hágón nyomul fel csapatával a hegy
tetején álló pogányokhoz, akik sűrű nyílzáport ontanak rá. Géza a járhatóbb hágón ront a
kúnokra. László megöli a legerősebb négy pogányt, az ötödik nyilától nehéz sebet kap. A
magyarok úgy aprítják kardjaikkal a kúnok fejeit, mint a nyers tököt. «Láta azután Szent
László herceg egy pogányt, ki lóháton visz vala egy szép magyar leányt. Szent László
herceg tehát azt gondolja vala, hogy a váradi püspök leánya s jóllehet súlyosan meg vala
sebesülve, még is sebes nyargalvást űzé lovával, melyet Szögnek hí vala. S midőn sehogy
annyira be nem érhette, hogy leszúrhassa, minthogy sem az ő lova sebesebben nem fut,
sem amazé kissé el nem marad vala, hanem mintegy könyöknyi távolság vala a lándzsa
hegye és a kún háta közt, Szent László herceg kiálta a leánynak és monda Szép húgom!
Fogd övén a kúnt s vesd magad a földre; mit az meg is tőn. S amint Szent László herceg
távolról a földön heverőre szegezte lándzsáját s meg akarta ölni, a leány igen kéré, hogy
ne ölje meg. Miért is ebből látható, hogy nincs hűség az asszonyokban; mivel alighanem
buja szerelemből akarta azt megszabadítani. A szent herceg azonban sokáig küzdvén vele
s inát elmetszvén, megölé. De ez a leány nem a püspök leánya volt. A király tehát és a
dicsőséges hercegek, miután a pogányokat csaknem mind leölték s a keresztényeket a
fogságból mind megszabadították, egész Magyarország szerencsés hadseregével együtt
győzedelmes diadallal örvendezve megtérének. És lőn nagy öröm egész
Magyarországban és énekekben és imákban áldák vala az Urat, ki nekik győzedelmet
adott.»
Hármasban küzdenek – Salamon, Géza, László – Nándorfehérvár alatt a görögök,
bolgárok és besenyők ellen. Két hónapig vívják a hatalmas várat, megszalasztják a
felmentő seregeket s hősiesen viaskodnak a városból ki-kitörő szerecsenekkel. Három
vakmerő szerecsen kitör a várból, egy meghal közülük, de két bajtársa keményen
harcolva védelmezi, úgyhogy a magyarok nem tudják elragadni tőlük a holttestet. S a
király és hercegek így szólnak a körülöttük álló vitézekhez: «Vajha a Makkabeusok vére
forrna föl a vitézek szívében, hogy megszabadítanák a magyarokat ezen szerecsenektől,
kik a város védelméért vakmerően harcolnak, hogy a magyarok a szerecsen holttestét
elragadhassák. Ezt hallván Apos, György és Bors hős vitézek, sebes rohammal villám
gyanánt rajtuk ütének. Kiket is Apos fölötte vakmerően űzve, a város kapujáig kergete; a
katonák ugyan kövekkel és nyilakkal lövöldöznek vala a város bástyáiról, Apos
mindazonáltal sértetlenül tére vissza. Eközben György és Bors buzdították a magyarokat,
kik a szerecsen testét elragadák és a szemétre veték. Az ostrom harmadik havában pedig
csütörtökön egy magyar leány, kit rég vittek volt oda fogságba, a várost felgyujtotta. Igen
erős keleti szél fú vala s minden épület lángba borult. A magyar sereg tehát beronta a
városba azon részen, ahol a falak a faltörők által már le voltak rombolva s a görögöket,
szerecseneket és bolgárokat kegyetlenül öldöklé. Akik életben maradtak, vezérükkel,
Nikétásszal a várba menekülének. A magyarok tehát a város megvétele után másnap,
miután a tűz lecsendesedett, a görögök pincéit fölkutatva, onnan sok aranyat és ezüstöt,
drágaköveket, tündöklő gyöngyöket és csaknem megbecsülhetetlen kincseket szedének,
melyeknek megosztásában viszálkodás támada a király és a hercegek közt; s nem volt egy
magyar sem, aki ott meg nem gazdagodott volna». A fellegvárba menekült görögök
megnyerik a magyarok irgalmát, feladják a várat s elvonulnak hazájukba. Salamon irigyli
Géza dicsőségét, Géza pedig neheztel, mert a király megfosztja a zsákmány egy részétől.
Ettől kezdve a királyi udvar gonosz tanácsadói, elsősorban Vid ispán, lázasan keresik az
alkalmat, hogy eltegyék láb alól a két herceget. Hiába eseng Ernei ispán a békéért,
Salamon hívei behálózzák a királyt.
A testvérharc elkerülhetetlen. László Csehországba megy Ottóhoz, a csehek
fejedelméhez, hogy segítsen rajtuk szorultságukban. Géza itthon marad s egyetlen
csapatával küzd Salamon harminc csapata ellen. A vesztett csata után Vác felé menekül,
itt találkozik öccsével, Lászlóval és sógorával, Ottóval, akik erős haddal jönnek
segítségére. «S amint Géza öccsét, Lászlót meglátta, a nagy fájdalom miatt sírva fakad
vala, minthogy jámbor híveit elvesztette és árulóira panaszkodik vala; az erőslelkű László
pedig bátyját bátorítja vala, hogy ne sírjon, sőt inkább a mindenható Isten kegyelméért
könyörögjön.» Milyen vitézek harcolnak ezekben a csatákban, hogyan öli egymást a
magyar! Salamon király hívei közt ott van a dicső vitéz Apos. Ez annyira öldökli a
hercegek embereit sűrű kardcsapásaival, hogy a sok vagdalkozásban karja megdermed és
keze a kard markolatára tapad. Volt Géza hercegnek egy Péter nevű vakmerő vitéze, ki
sárga lován a többiek előtt járt csillogó vértjével s a vitézeket párbajban legyőzte. Apos
ezt a félelmes vitézt is mennykő módjára lesujtotta, lándzsájával vértjét áttörte, őt magát
szíven szúrta. A döntő ütközet előtt László herceg, hogy embereit buzdítsa, lova hátán
körbenyargal serege előtt. S amint egy bokrot lándzsájával megüt, egy hófehér menyét
csodamódra lándzsájára ugrik s azon végigfutva, kebelébe szalad. A harcból Salamon
csak kevesedmagával tudott megmenekülni. «S Géza és László hercegek azután, Isten
segítségével, a győzedelem diadalára fölmagasztaltatva, az elesettek holttestei fölött
háromszor hirdeték Isten dícséretét. S László herceg, aminthogy mindig különösen
kegyes vala, annyi ezer halottat látva, jóllehet ellenségei voltak is, akik elestek, mégis
érettük egész belsejében megindula és keservesen siratá őket, nagy jajgatással tépvén
arcát és haját, mint anya a fiai temetésén… S amint sóhajtozva járkált a holttestek között,
meglátván Ernei ispán testét, azonnal leugrék lováról és őt megölelé és sírva mondja vala
neki: Ernei ispán, békesség barátja, úgy sajnállak, mint atyámfiát, mert szíved és tanácsod
teljes vala békével. Kit is tulajdon kezével fölemelvén, megcsókola s megparancsolá
vitézeinek, hogy Bácson tisztességesen eltemessék. S ugyancsak László, amint másfelé
járkált, meglátá Vid tetemét és monda: Sajnálkozom halálodon, bár nekünk mindig
ellenségünk voltál; bár éltél, megtértél és köztünk a békét megerősítetted volna. De
csudálom, miért akarod vala a hercegséget, holott nem hercegi nemből való voltál s miért
áhítod vala a koronát, holott nem királyi vérből származtál? Most látom, hogy szíved,
mely hercegségre áhítozik vala, lándzsával átdöfve hever a porban és fejed, mely
koronára vágyik vala, karddal szét van hasítva. De megparancsolá, hogy őt is temessék el.
Géza és László vitézei azonban, kik Vid tanácsa miatt a háborúban testvéreik vagy fiaik
halálán el voltak keseredve, lovaikról rögtön leszállának és Vid mellét késsel fölhasítván,
szemeinek esének és földet hintvén szemeibe, mondák: Sohasem laktak jól szemeid
vagyonnal és fénnyel; most lakjék jól szemed és szíved földdel. A cseh herceg, Ottó,
pedig, ki életét kitette érettük, gazdagon megjutalmazva tére haza. S mikor Salamon
Mosonyba érkezett, amint anyja meglátta, megsiratá, mint egyetlenegy fiát kelle siratni,
kit Isten annyi jótól megfosztott volt és dorgálja vala mondván: Kedves fiam! Sohasem
hallgattál az én tanácsomra, sem Ernei, sem más híveid tanácsára, hanem mindig Vid
tanácsán jársz vala; ime tönkre tetted magadat és a tieidet; nem intettelek-e, nem
mondtam-e mindig, hogy elég neked Magyarország koronája s add a hercegséget békével
atyádfiainak? Most már Vid nem lehetett herceg s téged sem koronáznak meg többé.
Minek hallatára a király megharagudván, anyját arcul akarta ütni, de neje megfogta
kezét.»
Salamon futása után Géza herceg a magyarok sürgetésére elfogadja az ország
koronáját. A koronázás után a Duna mellett beszélget Lászlóval a Szűz Mária tiszteletére
építendő templom helyéről. S amint ott állnak Vác mellett, «egy szarvas jelenék meg
előttük, melynek szarvai rakva valának égő gyertyákkal és kezde futni előttük az erdő felé
s azon helyt, ahol most a monostor van, megálla. S amint a katonák rányilaztak, a Dunába
szökék s többé nem látták. Mit látva, monda Szent László: Bizony nem szarvas, hanem
Isten angyala vala. S monda Géza király: Mondd meg nekem, édes öcsém, mi lehetett az
a sok égő gyertya, melyet a szarvas szarvain láttunk? S válaszolá Szent László: Nem
szarvak azok, hanem szárnyak, nem égő gyertyák, hanem tündöklő tollak; azért állott
pedig meg, hogy ott a helyet megmutassa, hogy a Szűz Mária egyházát ne máshova,
hanem csak oda építtessük».
Hosszú harcok következtek ezután, míg végül Salamon király szerencsecsillaga
végképen letűnt. Akkor már messze járt hazájától a trónvesztett király, a pogány kúnok
közé szorult s a görög császár serege Görögország határszélén rettenetesen összetörte
őket. Salamon menekült. «Téli idő volt s igen sűrűn havazik vala és szemeik tele lettek
hóval s a sűrűn hulló hó miatt nem láthaták társaikat, kik előhaladtak és így tévelyegve
bolyongnak vala idestova. De az ellenség is nyomon üldözi vala őket. S amint egy
elhagyott puszta várhoz értek, bele szállának és egész nap és egész éjjel ott maradának; az
ellenség pedig mindenfelől körülkeríté a várat s a megszállottak látván, hogy éhhalállal
vesznének el, inkább akarának harcolva meghalni, mint éhen veszni. Azért is
hajnalhasadtával kirontának az ellenségre és öldöklőikkel együtt veszének el s igen sokan
elesnek vala azok közül is, kik őket öldöklik vala. Salamon király azonban
kevesedmagával futva, nagynehezen meneküle s könnyedén át nyargala a Dunán,
minthogy be volt fagyva. S amint egy nagy berekhez ért, embereinek azt mondá,
nyugodjanak egy kissé, hogy lovaikat pihentessék. Maga pedig, pajzsát letéve, tetteté
magát, hogy rögtön visszatér s elmene a rengeteg erdő homályába s ott hagyá embereit,
kik semmi effélét nem gyanítanak. És nem is jelent meg soha többé.»
Sok megragadó rész van a krónikában. Az uralkodócsalád tagjainak egymás között
megújuló élet-halál harca és az ellenséggel folytatott küzdelmek különösen színes és
jellemző részek. Hullámzik a csaták véres sodra. S miért folynak ezek az örökös harcok?
Nem egyszer semmiségekért. Kálmán király fia és utóda, II. István – aki «azt hiszi vala
magáról, hogy bölcseségben Salamonnal, vitézségben Sámsonnal, bátorságban Dáviddal
egyenlő, pedig nem mérkőzhetik vala velük» – barátságos összejövetelt tervez a csehek
hercegével. «Tetszett pedig az országnak, hogy István király értekezést tartson a cseh
hadsereggel; s midőn Magyarország szélére érkeztek, a cseh herceg is elébe jött, csak a
folyó fekszik vala közöttük. Vala pedig egy Zsolt nevű ember, aki mindig gazságon törte
a fejét s kit gazságáért Magyarországból kikergettek volt s ez akkor a csehekkel jelen
vala. S mielőtt a király a herceggel beszélgetést tartott, Zsolt alattomban híradót külde a
királyhoz, ezt mondván: Hív vagyok uramhoz, és amit a csehektől tudok, megjelentem.»
Az álnok Zsolt titkos üzenete szerint a cseh hercegnek az a szándéka, hogy elfogatja a
magyar királyt, mivel hallotta, hogy a magyarok fegyvertelenül érkeztek a találkozóra;
viszont a cseh herceggel ugyancsak Zsolt elhiteti, hogy a király rabul akarja ejteni, mert
hírét vette, hogy a csehek nincsenek felfegyverezve. Zsolt most újból bizalmasan üzen a
királynak, hogy küldjön kémlelő íjászokat a herceg táborához. Mikor az íjászok
megjelentek, a csehek kétségtelenül igaznak tartották, amit megelőzőleg hallottak,
rárohantak tehát az íjászokra «s a hitvány besenyők és székelyek egy seb nélkül futának a
király táboráig. S a király ezt hallván, kevesedmagával Magyarország felé nyargala». A
csehek ekkor erősen dúlják a király táborát. János nádor azonban, aki a királytól távolabb
szállott meg, összegyüjti embereit, egy szívvel-lélekkel felfegyverkeznek, a csehekre
rontanak s az Úr segítségével összetörik őket. János hírmondót küld a király után, tudtára
adja győzelmét, a király visszatér, nagy örömmel örvend, csak azt sajnálja, hogy Zsolt,
aki hazugságával annyi bajt okozott, nem veszett el az ütközetben. Ezután egy trónjáról
elűzőtt orosz herceg jön a királyhoz és segítségét kéri testvére ellen, aki hercegségéből
kivetette. István király mindjárt készen áll a segítségre, összegyüjti nemeseit,
Oroszországba megy. Egy ostrom alkalmával meghal az orosz herceg, a király nagyon
bosszankodik s megparancsolja a magyaroknak, hogy vagy vegyék be a várat, vagy
haljanak meg. «A magyar főurak azonban tanácsot tartának és mondák Miért s mi haszna
haljunk meg? Ha a hercegséget elfoglaljuk, kit tesz majd a király közölünk hercegnek?
Legyen tehát megállapodás közöttünk, hogy senkise vívja a várat s mondjuk meg a
királynak, hogy mindezt országnagyjai tanácsa nélkül teszi. Amint a főurak a király
tanácsába gyűltek, mindnyájan kétoldalt helyet foglalának; de Kozma, a Pázmán-
nemzetségből, felemelkedék s monda a királynak: Uram! Mit cselekszel? Ha seregeddel,
vitézeid halálával, a várat beveszed, kit teszel herceggé? Ha nagyjaid közül választasz,
senki itt nem marad. Avagy az országot odahagyva, szeretnétek-é ezt a hercegséget bírni?
Mi zászlós urak a várat nem fogjuk vívni, ha vívni akarod, harcolj magad; mi pedig
Magyarországba visszamegyünk és magunknak királyt választunk. S azután a főurak
parancsára a kiáltók a táborban kikiáltják vala, hogy a magyarok minél hamarabb térjenek
vissza Magyarországba. A király tehát, miután látta, hogy emberei segítségétől igazán
elesett, visszatére Magyarországba.» De újból háború támad a bizánci birodalommal.
Szent László király leánya, Piroska, a görög császárhoz ment feleségül: Bizánc
császárnője lett, de egyben lelkes magyar asszony maradt. Egyszer Piroska felháborodva
üzeni István királynak, aki unokaöccse volt, hogy az ő férje, a görög császár «az ő
szégyenére szidalmazza a királyt, azt mondván, hogy Magyarország királya kegyetlen
ember; és hogy őt, amint ellene mondott, a császár megverte. S amint ezt a király
meghallotta, nagyon nagy sérelemnek vette és seregét összeszedvén, lelke
felháborodásában megrohaná a görög részeket és Görögország némely városait tűzzel-
vassal pusztítá és félelem lepé meg azon tartomány valamennyi városát és úgy fél vala
valamennyi király István királytól, mint a mennykő csapásától, úgyhogy a síró gyermeket
István király nevével fenyegetve csitítják vala. És visz vala a király magával hétszáz
frank katonát, kikkel Bolgárországot dúlja vala és azok gépeivel romboltatja vala
Görögország várainak falait. S azért, hogy a császár nem jő vala ki hozzá viadalra,
követet külde a görög császárhoz és meggyalázá, mondván, hogy nem méltó arra, hogy
császárnak, arra sem, hogy királynak hívják, hanem vén asszonynak és banyának, mert,
mint a vén asszony, mindig henyél». Ez az István király egyébiránt jobban szerette a
kúnokat, mint a maga magyarjait. Különösen kegyelte Tatár nevű fejedelmüket, aki
kúnjaival sok gazságot követett el a magyarok ellen. «A magyarok pedig hallván, hogy a
király halálán van, leöldöklék a kúnokat, kik javaikat ragadozzák vala. S a kúnok
fejedelme, Tatár, panaszt tőn a királynak emberei leöletése felől. A király azt véli vala
elméjében, hogy betegsége valamennyire könnyebbedett; amint Tatárt könnyezve s a
többi kúnokat körülötte jajgatva látta, minthogy szerfölött szereti vala őket, elmordula s
mondá: Ha felgyógyulok, mindegyikért, akit közöletek megöltek, tizet ölök meg; most
már életem felől ne essetek kétségbe, mert meggyógyultam. S ezt mondván, kinyujtotta
kezeit a kúnokra, kik is nyakra-főre rohanának kezei csókolására és a nagy tolongásban
ránehezkedének a királyra; miért is a nyavalyába visszaesvén kimúlék a világból. De
midőn halálra vált, az országról lemondván, barátruhába öltözött uralkodásának
tizennyolcadik esztendejében és eltemettetett Váradon.»
Két tragikus eseménnyel fejeződik be a krónika Zách Felicián merényletével és Károly
királynak az oláh vajda ellen indított hadjáratával. Urunk 1330. esztendejében a
békeháborító és konkolyhintő ördög egy Zách-nemzetségbeli Felicián nevű őszbevegyült
vitéz szívébe azt sugallá, hogy Károly királyt, Erzsébet királynét és két fiukat, Lajost és
Endrét, ölje meg. Zách Felicián Visegrádon, mikor a királyi család ebédnél ült, a király
asztala elé állt s éles kardját kirántva, irgalmatlanul meg akarta ölni a királyt, királynét és
fiaikat, de a könyörülő Isten nem engedte, hogy végrehajtsa tervét. «Mindamellett is a
király jobbkezét könnyedén megsebzé; de, fájdalom, a szentséges királyné jobbkezének
négy ujját, melyekkel a szegényeknek, nyomorultaknak és szerencsétlen személyeknek
alamizsnát osztogat vala, egyben lecsapá; mely ujjaival számtalan egyházaknak különféle
kézimunkákat varr és az oltároknak és papoknak drága bársony ékességeket és kelyheket
fáradhatatlanul küldöz vala» Mikor az ott álló királyfiakat is meg akarta ölni, a
gyermekek nevelői közbevetették magukat, fejükön halálos sebeket kaptak, de mind a két
gyermek megmenekült. Ekkor egy bátor ifjú Feliciánra rohant, csákányával a földre
terítette és az ajtókon benyomuló királyi bajvívó vitézek kardélre hányták a merénylőt.
Összevagdalt testének darabjait különböző városokba küldték szét, fiát és szolgáját
lófarkra kötve szaggatták ízekre; nemzetségének számos tagját kegyetlenül lemészárolták.
«Klára nevű gyönyörű szűz leányát is a királyi udvarból kivonszolják s orrát és ajkait oly
csúful levagdalván, hogy csak a fogai látszottak s két kezéről nyolc ujját levágván, hogy
csak a két hüvelyke maradt, lóháton félholtan több város utcáin meghurcolják és a
szerencsétlent ilyen szavakat kiáltani kényszerítik: Ilyen büntetéssel lakoljon, aki a
királyhoz hűtelen!… Igy tehát a boldogtalan Felicián felségsértés bűnébe esett,
megháborította az országot, kiirtotta tulajdon magvát, meggyalázta és elvesztette
nemzetségét, ebek étkévé lett s e világból kiszabadulván, megkötöztetett az alvilágban s
eltemettetett a pokolban:» Hogy miért történt a merénylet, elhallgatja a krónika, azt
azonban feljegyzi, hogy addig, míg ez az eset történt, Károly király kedvező szelekkel
hajózott, de most elfordult tőle a szerencse s legközelebbi háborújában megveretett vala.
Mert ugyanazon esztendőben, amikor Felicián családját kipusztították, Károly király
meg akarta semmisíteni Bazarád oláh vajdát, jóllehet az oláh vajda követei útján
alázatosan könyörgött a király kegyelméért. De Károly fenhéjázó elmével ekképen szólt
az oláh vajda követeihez: «Igy mondj átok meg Bazarádnak: ő az én juhaim pásztora,
rejtekéből majd kihúzom szakállánál fogva». Akkor egy Dancs nevezetű hű zászlós úr,
zólyomi és liptói ispán, a király elé járult: «Uram, nagy alázatossággal s tisztességedre
beszél Bazarád; azért királyi jóindulatod kedvezésével és kegyelmed teljes
hajlandóságával szíveskedjél neki leveledben válaszolni». De a király kevély szavait
ismétlé és a józanabb tanácsot félretéve, azonnal berontott az oláhok országába.
Ismeretlen vidékre kerülve, eltévedtek a magyar csapatok s visszavonulásukban az
oláhoktól megszállt bércek szakadékaiba jutottak. S hullottak a magyarok, ifjak és
öregek, papok és nemesek, főurak és közemberek nap-nap után. A király is csak úgy
menekült meg, hogy megcserélte ruháját egyik nemesének egyszerű öltözetével s helyette
az önfeláldozó magyar urat verték agyon az oláhok. Károly megmenekült. «Körülötte
ugyanis kőfal gyanánt állnak vala Dancs, fiával, Lászlóval és a királyi udvar más
vitézeivel és Márton mester, Berend fia, kik mindnyájan magukra veszik vala a záporeső
gyanánt omló nyilak és kardok csapásait, hogy a király életét a fenyegető haláltól
megmentsék. S köröskörül a sereg mellett mindenütt úgy hull vala a sok eb oláh is, mint a
legyek, melyeket az édes ír elbódított, amint a keresztény népet és Krisztus fölkent papjait
irgalmatlanul öldökölték. Mely oláhokat, kiket ott a magyarok leöltek, csak a pokolbeli
furfangos számvevő szedett számba. A király azután ilyen kimenetellel mene Temesvárra
és azután haladéktalanul Visegrádra. Egyébiránt, minthogy a magyarok mindenütt igen
erős és kemény csatákat vívtak, ez azért esett rajtok, hogy gyakori győzedelmeik miatt el
ne kevélyedjenek, vagy legalább, ha már elkevélyedtek, megfenyíttessenek, hogy
alázatosságot tanuljanak és bizonyítsák meg, hogy a mennyei szeretet kegyelmét az atyai
fenyíték ostora által annál bővebben megérdemlik. Mert megfenyíti az Atya-Isten, akiket
szeret.»
Márk kanonok bizonyára Nagy Lajos király megbízásából állította össze a magyarok
történetét. A rendelkezésére álló régebbi krónikákat és legendákat egységes egésszé
kerekítette ki s munkájához hozzácsatolta Vencel, Ottó és I. Károly történetét. Krónikája
befejezetlenül maradt. Fennmaradt kézirata valószínűleg nem Márk kanonok írása, hanem
az eredeti fogalmazás díszesen kiállított példánya. A finommunkájú, fényes kódexet
kétségtelenül a magyar királyi udvar számára másolta és festette valamelyik akkori
művész. A legszebben megírt magyar krónika egyben a legékesebb köntösű
magyarországi latin kódex is.
Márk kanonok kéziratoskönyve olyan költői módon mondja el az árpádkori magyar
eseményeket, mint egyetlen más hazai krónika sem. Az olvasó előtt hatalmas
jelenetekben vonul el a magyar középkor. Epikus részletességű csataleírások, megkapó
párbeszédek, szép hasonlatok és képek váltogatják egymást az árpádházi királyoknak
ebben a nemzeti mondákkal átszőtt remek históriájában.
A krónika szerzője, MÁRK kanonok, előkelő nemes családból származott, maga is
dunántúli földbirtokos volt, Károly Róbert uralkodása végén a király nejének udvari
papja, Nagy Lajos uralkodása elején Buda egyik plébánosa, emellett a királyi kápolna
gondozója, a kápolnában őrzött királyi levéltár őre, veszprémi kanonok, utóbb szerémi
prépost, 1358-ban székesfehérvári őrkanonok. Pályája azt mutatja, hogy a királyi
családnak nemcsak udvari történetírója, hanem nagyon kegyelt embere is volt. Nagy
Lajos egy alkalommal külön is írt érdekében a pápának, hogy meglevő egyházi
javadalmai mellé új javadalmat kaphasson. Utoljára 1358-ban találkozunk nevével. Ekkor
Székesfehérvárt saját házában lakott, dúsjavadalmú állása volt s az ottani koronázó
bazilikában ő őrizte a királyok sírjait s az egyház kiváltságleveleit.
Márk személyét a legújabb időkig homály fedte, azért kéziratát jobbára Bécsi Képes
Krónika néven emlegették. A krónikával kapcsolatosan a XVI. század végén merült fel a
Márk név, amikor Baranyai Decsi János azt írta egyik munkájában, hogy Turóczi János a
maga krónikájának régebbi történeti anyagát egészében Marcus kéziratából vette át.
(Syntagma institutionum juris imperialis ac Ungarici. Kolozsvár, 1593.) – Ezen a nyomon
indulva, Horvát István is, Toldy Ferenc is Márknak tulajdonították a krónika szerzőségét.
(Marci chronica de gestis Hungarorum. Pest, 1867.) – Békesi Emil meg is jelölte a szerzőt
annak a Márk nevű ferencrendi szerzetesnek személyében, aki az első Anjouk idején a
Szent Jánosról nevezett budai kolostorban élt. (Magyar írók az Anjouk és utódaik korában
Katolikus Szemle. 1899. évf.) – A kérdést Jakubovich Emil kutatásai oldották meg; a
Márk személyéhez fűződő bizonytalanságot és homályt ő oszlatta el. Megállapította, hogy
a nevezetes krónikaíró Kálti Szomajon fiának, Mihálynak fia volt, neve Kálti Márkus,
családjának ősi birtoka a veszprémmegyei Bánk község mellett fekvő Kált-puszta.
Életének fontosabb adatait is ő állította egybe. (Adalékok legrégibb nyelvemlékeink,
okleveleink és krónikáink íróinak személyéhez. Magyar Nyelv. 1925. évf.)
Hogy Márk krónikájának régi szövegei milyen krónikások nevéhez fűződnek, azaz az
egyes évszázadok során kik írták meg a magyar királyok történetét, erre nézve számos
feltevés van. Történetírásunk nem fukar hipotézisek alkotásában. A Márk krónikájának
alapjául szolgáló Gesta Hungarorum írásának helyére és szerzőire nézve Hóman Bálint
minden feltehető vonatkozást egybeállított. (A Szent László-kori Gesta Ungarorum és
XII–XIII. századi leszármazói. Budapest, 1925.) Mások ismét más eredményekre
jutottak. Karácsonyi János például úgy vélekedett, hogy a Bécsi Képes Krónikának a XII.
század első harmadára vonatkozó részeit Botfia János, a II. Béla király korában élő
dömösi prépost és királyi jegyző, írta (A megvakított Álmos herceg krónikása. Századok.
1928. évf.); ugyanolyan vitatható feltevés ez, aminőhöz hasonló bőven akad a
magyarországi középkori kútfőkkel foglalkozó történetírók munkáiban. Hasonló ez az
Anonymus-kérdéshez. Nemzedékről-nemzedékre új és új hipotézisek váltogatják
egymást.
Kiadások. – A krónikának színes képekkel és színezett betűkkel gazdagon díszített
kéziratát a bécsi Nemzeti Könyvtár őrzi. Innen ered leginkább használatos neve: a Bécsi
Képes Krónika. – Hasonmásokkal ellátott gyönyörű kiadása Toldy Ferenc bevezetésével
és Szabó Károly mesteri fordításával jelent meg: Marci chronica de gestis Hungarorum.
Pest, 1867. (A kötetet Emich Gusztáv nyomdatulajdonos adta ki az 1867-es kiegyezés
örömünnepére s I. Ferenc József császárnak és királynak, a «magyar szabadság
visszaállítójának» tiszteletére. Szabó Károlynak itt megjelent fordításából valók a föntebb
közbeszőtt idézetek.) – Újabb szövegkiadása Mátyás Flóriántól Historiae Hungaricae
fontes domestici. II. köt. Pécs, 1883.
Irodalom. – Toldy Ferenc előszava a Bécsi Képes Krónika első kiadásához: Marci
chronica de gestis Hungarorum. Pest, 1867. – Marczali Henrik: A magyar történet kútfői
az Árpádok korában. Budapest, 1880. – Negovetich Artur: De Marci chronicae de rebus
gestis Hungarorum latinitate. Egyetemes Philologiai Közlöny. II. pótkötet. 1890. – Pauler
Gyula: A magyar nemzet története az árpádházi királyok alatt. II. köt. Budapest, 1893. –
Békesi Emil: Magyar írók az Anjouk és utódaik korában. Katolikus Szemle. 1899. évf. –
Vértesy Jenő: A Képes Krónika irodalmi jelentősége. Századok. 1905. évf. –
Domanovszky Sándor: A Pozsonyi Krónika és a kisebb latinnyelvű prózai szerkesztések.
U. o. 1905. évf. – Dékáni Kálmán: A Bécsi Képes Krónika. Erdélyi Múzeum. 1915. évf. –
Zsinka Ferenc: A Bécsi Képes Krónika török bejegyzései. Magyar Könyv szemle. 1923.
évf. – Hóman Bálint: A Szent László-kori Gesta Ungarorum és XII–XIII. századi
leszármazói. Budapest, 1925. – Jakubovich Emil: Adalékok legrégibb nyelvemlékeink,
okleveleink és krónikáink íróinak személyéhez. Magyar Nyelv. 1925. évf. – Karácsonyi
János: A megvakított Álmos herceg krónikása. Századok. 1928. évf. – Horváth Cyrill:
Szent László-legendáink eredetéről. Budapest, 1928.

LATIN IRODALOM: KISEBB KRÓNIKÁK.

A TIZEVNEGYEDIK századból való JÁNOS fráter históriai töredéke Nagy Lajos

király tetteiről. János fráter ferencrendi szerzetes volt, Nagy Lajos király udvari papja,
résztvett a nápolyi és lengyelországi hadjáratokban s személyes élményei alapján beszélte
el az 1345. és 1355. évek közé eső eseményeket. Lendületesen, helyenkint költői
színezéssel írt. Tüzes magyar, de azért tárgyilagos elbeszélő.
Érdemes történeti kútfő KÜKÜLLEI JÁNOS főesperes munkája Nagy Lajos király viselt
dolgairól. Ezt az életrajzot a király halála után, 1390 táján, írta. Mint Nagy Lajos király
papja és jegyzője, sok bizalmas dologról tudott, amellett okleveleket is használt műve
megírásában. Nem nagyigényű ez az életrajz, itt-ott pontatlan is, stílusa is simításra
szorult volna, mégis elsőrangú forrás a XI. század történetére. Az előkelő állású pap sok
olyan dolgot jegyzett fel kéziratában, amelyek más krónikákban nem fordulnak elő.
Viszont mivel emlékezőtehetsége volt a főforrása, ura viselt dolgaiból nem egy fontos
eseményt kifelejtett.
JÁNOS fráter – családi nevén Kétyi János, másként Egri János – Nagy Lajos király
gyóntatója volt, hadjáratain is kísérte a királyt.
Olaszországban az a megtiszteltetés érte, hogy ő tartotta az Aversa előtt megsebesült
Nagy Lajos fejét, miközben a király lábából kihúzták a nyílvesszőt. Jánost később
szerzetestársai a magyarországi ferences rendtartomány főnökévé választották, de néhány
év mulva, az 1363. évi ferencrendi gyűlésen, letették hivataláról. Történeti
feljegyzéseinek szövegét a XV. századi Dubnici Krónika őrizte meg számunkra.
KÜKÜLLEI JÁNOS – családi nevén: Tótsolymosi Apród János – több káptalan kanonoki
javadalmát húzta. Övé volt a küküllei főesperesség is: innen ered általában használt neve.
Nagy Lajos király bizalmas emberei közé tartozott. Életének utolsó éveit Esztergomban
töltötte kanonoktársai között. 1397-ben már nem élt. Munkájának kéziratát a Dubnici
Krónikán kívül a Budai Krónika és Turóczi János krónikája is megőrizte.
Kiadások. – János fráter történeti munkájának szövege Mátyás Flórián
gyüjteményében: Historiae Hungaricae fontes domestici III. köt. Pécs, 1884. – Magyar
fordítása Dékáni Kálmántól: János minorita Nagy Lajosról szóló krónikatöredéke.
Magyarázatos fordítás. Budapest, 1910. – Küküllei János munkája a Schwandtner-féle
gyüjteményben: Scriptores rerum Hungaricarum. I. köt. Bécs, 1746. – Magyar fordítása:
Küküllei János: Nagy Lajos király viselt dolgai. Fordította Dékáni Kálmán. Brassó, 1906.
Irodalom. – Pór Antal: Nagy Lajos élete. Budapest, 1892. – U. az: János küküllei
főesperes, Nagy Lajos király történetírója. Századok. 1893. évf. – Domanovszky Sándor:
A dubnici krónika. U. o. 1899. évf. – Kiss István: Küküllei János munkájának
kritikájához. Századok. 1915. évf. – Karácsonyi János: Szent Ferenc rendjének története
Magyarországon 1711-ig. Két kötet. Budapest, 1922–1924.

A MAGYAR IRODALOM A XV. SZÁZADBAN.

TÖRTÉNETI MOZZANATOK.

A TIZENÖTÖDIK század Zsigmond király, Hunyadi János, Mátyás király és II.

Ulászló kora. A hatalom és gyöngeség, az ellenség megfélemlítése és az ellenségtől való
rettegés, a fény és árny váltakoznak benne. Zsigmond a római-német birodalom trónján
ült, de hatalmának alapját magyar királysága adta meg. Hunyadi János egész Európát
védelmezte, mikor a törökök ellen harcolt. Mátyás király nemcsak az országban tartott
rendet, hanem nyugat felé is hatalmas erővel lépett fel. A magyar királyoknak ebben az
időben épen olyan fényes udvartartásuk volt, mint az Anjou-házból származó
uralkodóknak. Erős várak pompás kastélyok és fényes templomok emelkedtek. Fénykorát
érte a gót stílus, gyökeret vert a renaissance-ízlés. A külföldi főiskolákat a magyar
tanulók százai látogatták; itthon Zsigmond Óbudán, Mátyás Pozsonyban emelt egyetemet.
Mátyás idejében kezdte meg működését Budán az első hazai nyomda is, bár hivatását
csak nagyon rövid ideig teljesíthette.
A humanista szellem elterjedt az országban, a magyar papok és külföldi tudósok
felvirágoztatták a renaissance-kor szellemi törekvéseit, egyben folytatták a régi stílusú
latin irodalmat is, csak épen a magyarnyelvű irodalom nem mutat nagyobb arányú
fejlődést. Az előbbi századhoz viszonyítva, itt is erős ugyan az emelkedés, de végső
eredményben még ez a század sem nyujt többet, mint szójegyzéket, néhány kisebb verses
és prózai szövegmaradványt, továbbá Szent Ferenc legendájának fordítását és az első
magyar bibliafordítást. Ezzel szemben a latinnyelvű irodalom olyan kiválóságokkal
büszkélkedhetik, mint Janus Pannonius és Temesvári Pelbárt.
A püspökségek székhelyein és a szerzetesrendek kolostoraiban lévő
könyvgyüjtemények a hittudomány és az egyházi élet szolgálatában állottak. A
latinnyelvű vallásos könyvek mellett csak szerényen húzódott meg itt-ott egy-egy római
klasszikus. Elsőrangú könyvtára volt a pozsonyi kanonokok testületének: ez a káptalan a
XV. század elején nyolcvankét kötet kéziratos latin könyvvel rendelkezett. A nagyszebeni
plébánia bibliotékájában ugyanekkor negyven kötet könyv foglalt helyet.
Az irodalmi és tudományos hajlamú emberek a papi pályára készültek s vagy a
káptalani vagy a kolostori iskolákban folytatták tanulmányaikat, aszerint, hogy a világi
papsághoz vagy a szerzetesi éleihez volt-e kedvük. Aki valamennyire megtanult latinul,
tudta a katolikus hittan legfontosabb tanításait és el tudta végezni a szertartásokat, azt
pappá szentelték. Évről-évre nagy számban keresték fel a magyar papok és papjelöltek az
olasz, francia, lengyel, cseh és német egyetemeket is. A bécsi egyetemre némelyik
esztendőben több magyarországi hallgató iratkozott be, mint osztrák. Itt a négy nemzeti
csoportba osztott hallgatóság között a negyedik csoport – a Natio Ungarorum – a
magyarok nemzete volt.
A magyar és német szellemi élet között erős összeköttetés fejlődött, a bécsi egyetem
tanárai jelentékenyen hatottak magyar tanítványaikra, az előadások és könyvek latin
nyelve könnyűvé tette érintkezésüket. A magyar kolostorokban buzgón olvasták a
németországi hittudományi munkákat, a német szerzetesek tanulsággal forgatták a
magyarországi egyházi írók kéziratait. Míg az olasz egyetemi élet inkább- az ókori
klasszikusok felé terelte a magyar egyetemi hallgatók érdeklődését, Bécs hatása a
hittudomány és jogtudomány művelésének előmozdításában nyilvánult.
Mátyás király és Vitéz János esztergomi érsek 1467-ben egyetemet állítottak fel
Pozsonyban, de ez a studium generale nem virágzott fel. Idegen országokból nem kaptak
hallgatót, a magyar ifjak viszont jobban szerettek messze utazni és világot látni, ha már
egyszer kimozdultak szülőfalujukból. A megszokás kedvesebbé tette Bécset, a
felvidékiek közelebb kapták Krakkót. Amint ezen a két egyetemen, épen olyan
figyelemmel fogadták a Magyarországból érkező hallgatóságot az olasz egyetemeken. A
latin nyelv segítségével mindenütt boldogultak, a közös egyházi célok pedig erős
közösségbe egyesítették a tanárokat tanítványaikkal, a magyar katolikusokat az idegen
országok fiaival.
Milyen ebben az időben a magyar ember? A külföldiek feljegyzése szerint a magyar
irtózik a békés nyugalomtól, a veszélyt semmibe sem veszi, szívesen hadakozik, az
idegent nem szereti, büszkeségében meg is veti, csak lovával, gyomrával és
pompakedvelésével törődik.
Ennek ellenére sem gyűlölik a magyart társországai. Mikor a dalmaták Velence
hatalma alá kerülnek, mindig visszavágynak a magyar uralom alá, úgyhogy Velence csak
a legerősebb katonai hatalommal tudja meggátolni, hogy a tengerparti olasz városok és
szláv környékük a magyarokhoz ne pártoljanak.
A magyar nemes külső megjelenésében nyers, erkölcseiben szilaj. Mikor János váradi
püspök az ország nevében üdvözlőbeszédet mond a megválasztott királyhoz, II.
Ulászlóhoz, figyelmezteti őt, hogy a magyarokon csak az uralkodhatik, aki keményen
fogja őket: «Csak arra az egyre figyelmeztetünk, midőn e harcias és kemény nép gyeplőit
kezedbe veszed, hogy a magyarokat nem engedékenységgel, hanem szigorú eréllyel lehet
csak féken tartani, nem kegyeskedéssel és a bűneik elnézésével, hanem vasvesszővel
lehet csak engedékenységre szorítani». Ha nem is egészen így mondta a püspök, félve a
hatalmas uraktól, a közfelfogás ez volt a magyarokról. Bonfinius az akkori felfogásnak ad
kifejezést, amikor így ír az ország népéről: «A magyar nemzet megszokta, hogy a saját
földjén, sőt a másokén is széltében uralkodjék, ezért nem tűri a jármot s háborúban
győzhetetlen lévén, nem egykönnyen lehet leigázni».
A katonai fegyelem és az erkölcsi tisztesség háború esetén igen erős. «Sohasem
lehetett látni – írja Bonfinius – semmiféle nemzetiségű katonaságot, amely a hideget és
meleget, a fáradságot és éhséget jobban tudná tűrni, a parancsokat szívesebben teljesítené,
az adott jelre szívesebben rohanna az ütközetbe, készebben tenné ki magát a halálnak s a
katonai lázadást jobban megvetné, a táborban nyugodtabban és tisztességesebben élne,
vallásosabban viselkednék, a lázongásoktól inkább tartózkodnék, az önuralmat és
tisztaságot jobban megőrizné, minden káromkodástól, esküdözéstől, tisztátalanságtól
jobban tartózkodnék. A lovasok nagy része, akiknek családjuk van, még ha három álló
esztendeig kell is egyfolytában katonáskodniok, sohasem szegik meg a házastársi
hűséget. Örökös becstelenséggel bélyegzik meg azt, akit fajtalanságon kapnak.»
Fény és árny váltakozik egymással. A nagy férfiak mellett léha lelkek hatalma
nehezedik a nemzetre. Hunyadi János írja a pápának a várnai csata után: «A
kereszténység szolgálatában az életet és a halált egyaránt megvetem. Erőfeszítéseimmel,
míg a lélekzet bennem tart, míg a hazán ejtett sebeket meg nem gyógyítottam, róla a
sebeket le nem töröltem, fel nem hagyok». S hogyan él ugyanekkor – Hunyadi János
kétségbeesett harcainak korában, a nemzet fennmaradásáért folytatott gyilkos
küzdelemben – a Habsburg-gyermek, V. László király? «Reggel, alighogy ágyát elhagyja,
görög csemegeborral és cukorba főtt dióval kínálják; azután misére megy; amikor
termeibe visszatér, terített asztal várja, szárnyas sültekkel és magyar borral. Ebédre
mindig legalább tizenhárom ételt és erős osztrák borokat szolgálnak fel; ezalatt bohócok,
énekesnők és táncosnők hatnak előadásukkal a király érzékiségére; míg gyenge elméjét
hízelgő udvaroncok a nagyság álomképeivel töltik meg. Ebéd után a király pihen. Mikor
felébred, erős bor és befőtt gyümölcs az érzékeket új gyönyörökre teszik fogékonnyá.
Ekkor a király néha a tanácsosok ülésébe megy; de legtöbbször a városba lovagol kecses
hölgyek látogatására. Visszajövet készen találja a vacsorát, mely válogatott gyönyöreivel
késő éjjelig húzódik el. És ennek ellenére lefekvés előtt újból borral és cukros
gyümölccsel kínálják.»
Az emberek indulatosak és kíméletlenek, erőszakosak és hálátlanok, önzők és
törvénytiprók. Mátyás király fogságba veti édesanyja testvérét, Szilágyi Mihályt, s azzal
fenyegeti, hogy lefejezteti, jóllehet neki köszönhette trónját. Megalázza Vitéz Jánost is, az
ország prímását, aki a Hunyadi-házzal annyi jót tett s akinek szintén nagy része volt
egykori neveltje trónrajuttatásában. Idegeneket nevez ki fényes állásokba, a budai
plébánost a kalocsai érseki székbe ülteti, a kalocsai érseket pedig, mert bírálni merészeli
politikáját, Árva várába záratja s ebből a fogságból még a római szentszék közbenjárása
sem tudja kiszabadítani. Esztergomi érsekké Beatrix királyné nyolcesztendős
unokaöccsét, az olasz földről idehozott hercegi gyermeket nevezi ki. Hiába figyelmezteti
a pápa, hogy ez a kinevezés árnyat vet becsületére s egyben teljesíthetetlen is, mert van
elég érdemes magyar pap, aki méltóbb az egyház kormányzatára: Mátyás óhajtása,
megfellebbezhetetlen. Egész uralkodása az általa szentesített törvények megsértésének
szakadatlan láncolata. Megszegi igéreteit, jelszava: gyűlöljenek, de rettegjenek tőlem.
Nem csoda, ha a lángeszű és szeszélyes zsarnok ellen titokban annyi gyűlölet izzik. De ez
legalább király; sok bajt csinál, de megvédi nemzetét.
A magyarság híre ez időben nemcsak nyugatra, hanem keletre is elhat. Előkerültek
olyan orosz pénzek, melyekből nyilvánvaló, hogy «egész Oroszország ura», III. Iván
moszkvai nagyfejedelem, Mátyás király aranyait utánozta. Az orosznyelvű köriraton
kivül minden magyar ezen a pénzfajtán: előlapján Szent László alakja, feje körül a
dicsfénnyel, kezében a bárddal; hátsó lapján Mátyás király címere a kettős kereszttel.
Mikor III. Ivántól 1488-ban elbúcsúzik a magyarországi követ, az orosz nagyfejedelem a
következő megbízást adja neki: «Kérd meg a mi testvérünket, Mátyás királyt, mutatná
meg hozzánk való barátságát és küldene nékünk ágyúöntőmestereket, akik értenek az
ágyúöntéshez és az ágyúkból való tüzeléshez és a városok megszállásához; és küldene
hozzánk mestereket, akik értenek az ércmunkához, az arany- és ezüstművességhez és az
ércnek a földtől való elválasztásához, mert az én földemben arany- és ezüstérc ugyan van,
de azt a földtől elválasztani nem tudják; azután küldjön nekünk ezüstműveseket, akik
tudnak jó ezüstedényeket készíteni, végre kőműves-építőket, akik értenek templomok,
paloták és városok építéséhez. Amire pedig a mi testvérünknek, Mátyás királynak, a mi
földünkön szüksége lesz, azt a mi testvérünktől mi sem vonjuk meg».
Ebben az időben már több szép város van Magyarországon, különösen a hegyes
vidékeken. A budai várban és környékén templomok és paloták sorakoznak egymás
mellé, az ország főpapjainak, főurainak és a királyi kancellária tisztviselőinek szépen
díszített házai emelkednek itt, a polgárság is bőkezűen építkezik.
A városokban eléggé fejlett az ipar és a kereskedelem. A polgárság vagyonosodik, zárt
világában a maga törvényei szerint él, a nemességtől és parasztságtól egyaránt elkülöníti
magát. Nincs magasabb műveltsége, de azért szellemi színvonala jóval magasabb, mint a
földbirtokain gazdálkodó úriosztályé. Szorgalma és takarékossága komoly erkölcsiséggel
párosul. Erősen vallásos, papjait megbecsüli, az állami rendet hűségesen támogatja. A
városokban más az élet, mint a király és az urak jószágain.
A városok falain kívül egyszerre megváltozik a világ. Pusztaságok, erdők, mocsarak
váltakoznak egymással, itt-ott gazdag termőföldek, a legelőkön ménesek és gulyák. Az
ország a maga egészében még mindig állattenyésztő s csak másodsorban földmívelő. A
bányászat, ipar, kereskedelem nem érdekli a magyart. Itt a németeké az elsőség, ők
laknak a városokban, míg a magyar nemesség birtokain él. A királyi udvar, a főpapok és a
főurak kincseket költenek ugyan váraik és palotáik berendezésére, a földbirtokos
nemességnek azonban elég a maga szerény nádfedelű háza, elég a maga kis termése.
Eladni úgy sem tudja gabonáját, azért jobban kedveli az állattenyésztést. A szegedi, budai
és bécsi piacokra, de egyebüvé is rengeteg paripát és vágóállatot hajtanak fel, a
közvetítők jó pénzt adnak értük s a nemesfajú állatokkal elárasztják egész Németországot.
A jobbágyok igen nagy kiváltsága a szabad költözködés joga. A jobbágy szabad
elhatározásától függ, megmarad-e földesura szolgálatában vagy nem. A földesúr
engedélye szükséges ugyan elköltözéséhez, de ha az engedélyt nem nyeri meg, az ok
nélkül ellenkező földesurat még meg is bírságolják. A jobbágyok természetesen bőven
élnek ezzel a jogukkal s ha földesuruk megbántja őket, más földesúr szolgálatába
szegődnek. Vízkereszt ünnepe táján nem egyszer egész népvándorlás támad az országban,
mert ebben az időben ez az ünnep a szolgálat változtatásának napja.
Amit ma közbiztonságnak nevezünk, az nincs meg ebben az időben. Máról-holnapra
arra ébrednek fel egyes vidékek lakói, hogy rablók látogatják a környéket vagy ellenséges
csapatok fosztogatják és gyilkolják a tehetősebb embereket. Még a templom oltárai köré
menekülő szerzetesek is rettegnek az ellenséges hordák dühétől. A huszita haramiák
éppen olyanok, mint a törökök. Zsigmond király uralkodása alatt a kóbor csehek vadállati
kegyetlenséggel kínozzák a Felvidék magyarjait, németjeit és tótjait, újból és újból
rátörnek a kartauziak kolostoraira, elrabolják a templomok kincseit, megkínozzák a
barátokat, gyujtogatnak és rabolnak. A lázadó erdélyi parasztok útját is égő falvak,
kirabolt nemesházak és halomra ölt emberek tetemei jelzik. A törökök ezrével hajtják el
foglyaikat rabszolgákul Ázsia és Afrika ismeretlen tájai felé.
Éhínség, pestis, árvizek, tűzvész, nemesi erőszakosság, jobbágylázadás,
eretneküldözés, cseh pusztítás, német betörés, török dúlások s örökös harc nyugat és dél
felé: ott járnak ezek a jólét és fegyvercsörgés nyomában. De mi ez az ozmán hatalomnak
ahhoz a rombolásához mérten, melynek szörnyűségét a XVI. században annyiszor átélte a
nemzet.
Irodalom. – Salamon Ferenc: Budapest története. Három kötet. Budapest, 1878–1885.
– Csánki Dezső: I. Mátyás udvara. Budapest, 1884. – U. az: Magyarország történelmi
földrajza a Hunyadiak korában. Három kötet. Budapest, 1890. – Fraknói Vilmos:
Hunyadi Mátyás király élete. Budapest, 1890. – Ortvay Tivadar: Pozsony város története.
Három kötet. Pozsony, 1892–1900. – Wertner Mór: Az Árpádok családi története.
Temesvár, 1892. – Schönherr Gyula: Hunyadi Corvin János. Budapest, 1894. – Király
János: Pozsony város joga a középkorban. Budapest, 1894. – Békefi Remig szerk.:
Emlékkönyv, melyet Magyarország ezeréves fennállásának ünnepére közrebocsát a hazai
ciszterci-rend. Budapest, 1896. – Márkus Dezső szerkesztésében: Magyar törvénytár. I.
köt. Budapest, 1899. – Erdélyi László szerkesztésében: A pannonhalmi Szent Benedek-
rend története. Tizenkét kötet. Budapest, 1902. – Császár Mihály: A magyar művelődés a
XV. században. Budapest, 1902. – Márki Sándor: Mátyás király-emlékkönyv. Kolozsvár,
1902. – Forster Gyula: Magyarország műemlékei. Három kötet. Budapest, 1905–1913. –
Relkovics Néda: Buda város jogkönyve. Budapest, 1905. – Timon Ákos: Magyar
alkotmány- és jogtörténet. 3. kiad. Budapest, 1906. – Békefi Remig: A népoktatás
története Magyarországon 1540-ig. Budapest, 1906. – Acsády Ignác: A magyar
jobbágyság története. Budapest, 1908. – Berzeviczy Albert: Beatrix királyné. Budapest,
1910. – Békefi Remig: A káptalani iskolák története Magyarországon 1540-ig. Budapest,
1910. – Marczali Henrik: Magyarország története. Budapest, 1911. – Fógel József: II.
Ulászló udvartartása. Budapest, 1913. – Karácsonyi János: Magyarország
egyháztörténete. 2. kiad. Nagyvárad, 1915. – Kováts Ferenc: A pozsonyi városgazdaság a
középkor végén. Pozsony, 1918. – Bölcskey Ödön: Capistranói Szent János élete és kora.
Három kötet. Székesfehérvár, 1923–1924. – Hóman Bálint: Magyar történet. Budapest,
1929-től.

EGYHÁZI BESZÉDEK.

A TIZENÖTÖDIK Században tartott zsinatok többízben foglalkoztak az egyházi

beszéd színvonalának emelésével. A szerzeteseket a kolostorokban jól megtanították a
szónoklás művészetére, de a világi papok közül inkább csak az prédikált, aki erre
nagyobb képességet érzett, míg a többi csupán elemi vallási oktatást adott vagy
megmagyarázta falusi hallgatóságának az evangélium szövegét. Ez az állapot azt
jelentette, hogy a lelkipásztorok még kész szöveget sem szívesen tanultak be s a zsinatok
határozatainak legfeljebb annyiban tettek eleget; hogy a népben fenntartották a vallásos
érzést, elvégezték a szertartásokat s inkább csak intelmeikkel hatottak az erkölcsi felfogás
javítására.
A hívők ellen nem lehetett panasz. A hallgatóság állva, botra támaszkodva vagy a
földre ülve figyelt papjára, mert már Szent István törvénye hozzászoktatta a nemességet
és a népet az istentisztelet komoly rendjéhez. Péter olasz püspök, a római szentszék
követe, IV. Sixtus pápához 1483-ban írt levelében dícsérettel emlékezik meg a magyarok
csendes viselkedéséről a prédikáció alatt.
Bizonyos, hogy a papság hitbuzgalma már nem volt a régi. A kolostorok rendje még
nem bomlott ugyan meg, de a század vége felé künn a világban már közelgett az új idők
szele. A humanizmus szelleme és a főrangúak romlottsága megmérgezte a régebbi
századok vallásos áhítatát. Az egyházi rend és a vallásos élet elsatnyulása nélkül nem is
volna érthető a protestantizmus későbbi gyors diadala. A kolostorokban még mindig a
középkor világa uralkodott, de a világi szívekben már a nyugtalanság tüze égett. A
parasztok gyűlölettel tekintettek uraikra, az urak vágyódva gondoltak a papi vagyonra, a
papok közül nem egy rossz sejtelmekkel töprengett: mit lehetne cselekedni a levegőben
lappangó forradalom megelőzésére? Emberi erő kevés volt ahhoz.
Irodalom. – Mihalovics Ede: A katolikus prédikáció története Magyarországon. Két
kötet. Budapest, 1900–1901. – Kudora János: A magyar katolikus egyházi beszéd
irodalmának ezeréves története. Budapest, 1902. – Rézbányay József: Az egyházi
szónoklat egyetemes története. Három kötet. Esztergom és Pécs, 1904–1908. – Békefi
Remig: A népoktatás története Magyarországon 1540-ig. Budapest, 1906. – U. az: A
káptalani iskolák története Magyarországon 1540-ig. Budapest, 1910.

SZENT FERENC LEGENDÁJÁNAK FORDÍTÁSA.

A TIZENÖTÖDIK századi magyarnyelvű szövegek túlnyomórészben vallásos

tartalmúak. Ezek között az írásos emlékek között elsősorban az elbeszélő próza
maradványai érdemelnek figyelmet. Egyik sem eredeti munka. Latin szöveg nyomán
készült valamennyi.
A korunkra maradt legrégibb magyarnyelvű prózai elbeszélés: Szent Ferenc legendája.
Szövegét a XV. század első felében másolt Jókai-kódex őrizte meg. Ez a 162 lapból álló
szöveg a legrégibb magyar írott könyv. Megtudjuk belőle, miként alapította meg Assisi
Szent Ferenc a maga kolduló szerzetét, miként vett maga mellé tizenkét segítőtársat,
miként tanította engedelmes tanítványait. A jámbor olasz ember alázatosan viselkedett
mindenkivel szemben, testvéreinek tekintette még az állatokat is. Szolgai munkákat
végzett, kegyetlenül kínozta magát, tűrte a gúnyolódók szitkait. Sok embert térített az
üdvösség útjára és sok csodát tett.
Igazi paradicsomi világot tár az olvasó elé a legendának az a része, amelyben Szent
Ferenc az ő húgocskáinak, a madaraknak prédikál. Társaival együtt ballag a mezőben s
észreveszi, hogy különböző madaraknak temérdek sokasága üldögél a fákon. «Mondá
társainak várjatok meg engemet ez úton, elmegyek és prédikálok én húgaimnak,
madaracskáknak.» És elment a mezőbe, ahol a madarak lakoznak vala. És legottan, hogy
prédikálni kezdett, valamennyi madár leszállt hozzá. S a madaraknak mondá Szent
Ferenc: Igen sokkal tartoztok Istennek én húgaim, madarak. És tartozzatok is
mindenkoron dícsérni őt szabadságtokért, repüléstekért, égi életetekért. Ti nem vettek,
nem arattok, Isten mégis éltet benneteket. Ad folyóvizet és forrásokat innotok, ad hegyet
és halmot fészkelnetek. És mert sem fonni, sem szőni nem tudtok, ad tinektek és a ti
fiaitoknak kellemes öltözést. Azért igen szeret titeket a Teremtő, aki tinektek ennyi jót
adott. Óvjátok magatokat én húgaim, madaracskák, ne legyetek hálátlanok, hanem
mindenkor dícsérjétek Istent. És a boldogságos atya beszédére a madarak mind
megnyitották orrukat, kiterjesztették szárnyukat, kinyujtották nyakukat. Fejüket tisztesen
lehajták a földig. És ő éneklésükkel és viselkedésükkel mutatták, hogy a szentatya
beszédén sokképen örvendeznek vala.
Ennek a naiv költészettel átszőtt legendának talán a fordult farkasról szóló csoda a
legjellemzőbb része: «Az fordólt farkasról, ki Bódog Ferencnek miatta fordóla nagy
szölédségre». Történt egy alkalommal, hogy Eugubia városának tartományában egy
szörnyű farkas jelent meg s halálos rettegésben tartotta a polgárokat. Csak
felfegyverkezve mertek kimenni a város földjeire. A farkas megette a háziállatokat,
megmarta az embereket, maguk a fegyverek sem árthattak fogai ellen. Végül alig mert
valaki kimozdulnia városból. Az Úr Isten azonban meg akarta jelenteni a polgároknak
Szent Ferenc szentségét, könyörületet ébresztett tehát az irgalmaslelkű férfiú szívében. A
polgárok figyelmeztették Szent Ferencet, hogy ne menjen ki a mezőre, mert a farkas
megöli, de Szent Ferenc hitt az Úr Jézusban, nem fegyverkezett fel, csak a szent
keresztnek jegyével jegyezte meg magát s minden bizodalmát Istenbe vetette. Künn a
mezőn a szörnyű farkas feltátotta száját, Szent Ferencnek szaladt, de ő feléje vetette a
kereszt jegyét, mire a vadállat megtorpant s keményen kinyitott száját berekesztette.
Szent Ferenc beszélni kezdett: «Jöjj ide, atyámfia, farkas, én Krisztusnak felőle
parancsolok néked, hogy sem nekem, sem egyébnek valakinek árts». Mily csoda: a farkas
legottan lehajtotta fejét s levetette magát Szent Ferenc lábához. «Farkasból lőn bárány.»
A szent most prédikált neki Atyámfia, farkas, te sok kárt tettél ebben a tartományban,
irgalom nélkül megölted az élőket, mindenkit megmartál, azért méltó vagy a halálra,
miképen a gonosz gyilkos. Zúgnak is ellened gonosz tetteid miatt s ellenséged az egész
város. De, atyámfia, farkas, én békességet akarok te közted és az emberek között,
úgyhogy az emberek tőled tovább meg ne sértessenek s megbocsássák minden elmult
vétkedet. És a farkas testének, farkának, füleinek és fejének hajtásával mutatja vala, hogy
megfogadja mindazt, amit Szent Ferenc mond vala. És monda Szent Ferenc: Én fogadom
neked, atyámfia, farkas, hogy amíg élsz, elég eleséget adatok neked a városban, mert
hiszen, ami gonoszat tettél, azt éhséged miatt tetted; viszont azonban, atyámfia, farkas,
fogadd meg te is énnekem, hogy soha többé sem embert nem sértesz, sem állatban nem
teszel kárt. És a farkas fejet hajtott. Mikoron pedig Szent Ferenc kinyujtotta kezét
fogadalomnak vételéért, a farkas felemelte jobblábát s beletette azt Szent Ferenc kezébe,
azután úgy ballagott gazdája után, mint a szelíd bárány. Látva ezt a városbeliek, igen
csodálkoztak, mindenki az utcára gyülekezett s akkor Szent Ferenc csodálatos prédikációt
tőn. Azért, én drágalátosim – fejezte be beszédét – forduljatok Istenhez, tegyetek
töredelmet s Isten megszabadít titeket a farkastól és a jövendő pokol tüzétől.
«Hallgassatok, én drágalátosim, ez farkas, ki itt előttetek áll, fogadá énnékem és
fogadásábalól hitet ada, tivéletek békességet tenni és soha meg nem sért titeket
valamiben, ha minden napon fogadtok néki adnia elég eledelt.» S az egész gyülekezet
nagy üvöltéssel fogadta, hogy etetni fogja a farkast; a vadállat pedig fejének tartásával,
testének, farkának és füleinek szép mutatásával jelentette, hogy megtartja fogadalmát, sőt
a nép előtt is felemelte jobblábát s úgy adott hitet Szent Ferenc kezébe. És lőn nagy öröm
Eugubia városában, mert ettől a naptól fogva a farkas és a nép megtartotta a Szent
Ferenctől szerzett békességet:

Es az farkas ket eztendeyg eluen az varas zerte aytorol aytora megyen uala koldolny
senkyt megnem sertuala sem megnem sertettetykuala valalkytewl: tyztesen eltetuen es
hogy czuda sonha sem egyeb ew ellene nem vgatuala Az vtan az farkas meg aguan meg
hala Mert ez mondot farkasnac bekeseges es engedelmes bekesegen az polgarok ygen
bankodanac: mert valamykoron zent ferencznek vczayan yaruala zent ferencznek yozagat
es czudalatos zentseget elmeyekbe hywyakuala iesos cristusnak gyczeretyre amen:

Az akkori kiejtéssel:

És az farkas két esztendeig élvén, az várasszerte ajtóról ajtóra mégyen vala koldólni;
senkit meg nem sért vala, sem meg nem sértettetik vala senkitől, tisztesen éltetvén. És
hogy csuda: sonha sem eggy eb ő ellene nem ugat vala. Azután az farkas megaggván,
meghala. Mert ez mondott farkasnak békességes és engedelmes békességén az polgárok
igen bánkódának, mert valamikoron Szent Ferencnek ucczáján jár vala, Szent Ferencnek
jóságát és csudálatos szentségét elméjekbe hívják vala Jézos Krisztusnak gyicséretire.
Ámen.

Mint minden középkori magyar elbeszélő szöveg, ez a legenda is latin eredeti nyomán
készült fordítás. A latin forrásra számos latinosság és nyelvi félreértés utal. Eddig még
nem sikerült olyan latin Ferenc-legendát találni, mely ugyanazon sorrendben adná az
elbeszélést, mint a magyar Ferenc-legenda, de azért néhány lap kivételével
összeállíthatók azok a latin szövegek, melyekre Szent Ferenc legendájának első magyar
szövege támaszkodott. A magyar Ferenc-legenda több latin forrás tervszerű
egybedolgozásán alapszik. Szövegének legnagyobb része az Actus Beati Francisci című
latin elbeszélés után készült (Jókai-kódex: 1–78, és 127–153. lap), jelentékeny részének
pedig a Speculum Perfectionis név alatt ismert latin Ferenc-legenda szolgált forrásul
(Jókai-kódex: 78–123. lap). A magyar legenda ennek a két külföldi ferences munkájának
a keveréke, de megvan még benne Szent Bonaventura Vita Beati Francisci-jának egy
része is (Jókai-kódex: 155–162. lap). A fordító és másoló neve ismeretlen: kétségtelenül
ferencrendi szerzetes volt mind a kettő. A legendát nyelvének régisége teszi értékessé. Ez
a nyelvemlék – a Halotti Beszédet, a Löweni Mária siralmat, a Gyulafehérvári Sorokat és
a Königsbergi Töredékeket kivéve – minden egyéb összefüggő szövegű
nyelvmaradványunknál régibb.
A legenda szövege a középkori magyar nyelvre nézve megnyugtatóbb tájékozást nyujt,
mint a régebbi nyelvemlékek. Nem töredékes feljegyzés, terjedelme elég nagy s
kétségtelenül magyar ember munkája. Megvan eredeti latin szövege is, ezért a homályos
helyek értelmezése könnyebb. Természetesen az akkori magyar dialektusok közül csak
egy nyelvjárás sajátságait tükrözi, helyesírása is tapogatódzó, mégis kincsesbánya a régi
nyelv kutatói számára.
A szöveg néhány feltűnőbb nyelvi sajátsága: lábaihuz, vagyonk, fordól, romt, himt,
alázatost, mélységest, farkasbalól, jutandana; lakozák, ehelyett lakozék; tudom valék,
ehelyett tudom vala; ajtó kül, ehelyett ajtón kívül; barátoknak valamelyik, ehelyett
barátoknak valamelyike. Ma már kihalt szavai: csittenet annyi, mint hallgatás;
csittehenedni: elhallgatni; hogyhana: mintha. Helyesírásban az f betűt néha minden ok
nélkül megkettőzteti fferencz, ffarkas; mind a c, mind a cs hangot cz-vel írja; az ö és ü
hangot ew betűösszetétellel fejezi ki; az i hang megjelölésére rendesen az y-t használja.
A kódexre az 1860-as években Toldy Ferenc irodalomtörténet munkái hívták fel a
figyelmet. – Szövegének közzétételében és magyarázatában nagy érdemeket szerzett Volf
György. (Nyelvemléktár. Budapest, 1878.) – Utána Katona Lajos, néhány kis részlet
kivételével, felkutatta és egybeállította mindazokat az eredeti latin szövegeket, melyekből
a magyar kódex fordítója összeválogatta a maga fejezeteit. (Az Ehrenfeld- és Domonkos-
kódex forrásai. Irodalomtörténeti Közlemények. 1903. évf.) – Valószínű, hogy nem is a
magyar fordító volt a szövegek összeválogatója, hanem a kompilációt már készen kapta
latin eredetijében.
Vargha Damján a középkori magyar ferences kódexekről szóló tanulmányában –
bizonyára megbízható források nyomán – elmondja hogyan készülhetett a Ferenc-legenda
magyar fordítása és milyen hatást tett a hazai ferences kolostorokra. A latin Ferenc-
legendát egy Fabianus nevű magyar ferencrendi testvér hozta magával Avignonból
(Speculum vitae Sancti Francisci et sociorum eius: Szent Ferenc és társai életének tüköre)
ezt a latin szöveget a magyar ferencrendi atyák 1380-ban fordították magyarra, hogy a
rend egyszerűbb tagjai és a klarissza-apácák is megértsék Szent Ferenc példaadó életének
történetét. A kéziratnak gyorsan híre terjedt, a házfőnökök egymásután másoltatták le a
magyar szöveget, a példányok száma egyre szaporodott. A Szentírás után ez a kézirat lett
a legnagyobb kincs a franciskánus kolostorokban. Később a Ferenc-kéziratok üresen
maradt lapjaira más Ferenc-életrajzokból is vettek át érdekes tartalmú szakaszokat s így a
Fabianus barát írásában behozott és itt magyarra fordított szöveg elveszítette
egységességét. Az egyik ilyen példányból 1430 táján új másolat készült a klarissza-
apácák számára: ez az az egyetlen kézirat, amely a sok közül kiállotta az évszázadok
viharait s ma Jókai-kódex néven a Magyar Nemzeti Múzeum egyik kincse. (Szent Ferenc
nyomdokain. Szerk. Buttykay Antal. Budapest, 1926.)
Karácsonyi János a magyarországi Szent Ferenc-rend történetéről szóló nagy
munkájában, azt fejtegeti, hogy a magyar legenda fordítása 1380 táján készült, ezt a
szöveget egy másik ferencrendi szerzetes 1430 táján másolta le a Jókai-kódexbe. A
magyar fordítás semmiesetre sem készülhetett 1400-nál későbben, mert a fordító még
nem használta Pisai Bertalannak Liber Conformitatum című híres munkáját, hanem csak
az Actus Beati Francisci című gyüjteményt, a Leo frátertől 1227-ben írt Speculum
Perfectionist és Szent Ferencnek Szent Bonaventurától 1266-ban írt életrajzát. A legenda
nyelvének feltűnő régiessége is a XIV. századra utal. A fordítás valószínűleg a Klára-
szüzek számára készült, mert a Szent Ferenc életelveit követő klarissza-apácák nem
tudtak latinul és szükségük volt rendalapítójuk magyar életrajzára. A magyar
szövegrészeket főként közös étkezésük idején olvasták fel.
Jókai-kódex. – Az első magyarnyelvű Ferenc-legenda szövege a legrégibb
magyarnyelvű írott könyvben, a Jókai-kódexben, található. E kódex neve 1925-ig
Ehrenfeld-kódex volt, mert a kéziratot Ehrenfeld Adolf fedezte fel 1851-ben, mikor a
nyitrai gimnáziumban tanult. Osztálytársai óra előtt hányták-vetették a kódexet, mely
nem valami rendes úton jutott birtokukba s innen Ehrenfeld Adolf tulajdonába. A kódex
tulajdonosa később bécsi ügyvéd lett. Halála után örökösei megbíztak egy londoni
könyvkereskedőt azzal, hogy 1000 angol font kikiáltási áron bocsássa árverésre a
kéziratot. Ez a hír olyan hatást keltett a magyar tudományos körökben, hogy a
képviselőház megszavazta az 1000 angol fontot s a még szükséges 450 angol fontot is
összegyüjtötték társadalmi úton. Igy került vissza hazánkba a kódex, hatvanévi távollét
után, 1925. márciusában. A Magyar Nemzeti Múzeumban helyezték el a Halotti Beszédet
őrző Pray-kódex mellé. Az Ehrenfeld-kódex neve ettől az időtől kezdve a magyar
országgyűlés határozatából: Jókai-kódex. Az új név Jókai Mór születése százesztendős
évfordulójának emlékét őrzi. A legrégibb magyarnyelvű írott könyv 162 lapból áll.
Csonkaságában is a legelső terjedelmesebb magyar nyelvemlék. Kis negyedrétalakú,
lapjainak nagysága 13 és 22 centiméter szélességű és hosszúságú. Barátgót írását
helyenkint vörössel rajzolt betűk díszítik. 1430 táján másolták s így korra nézve megelőzi
a legrégibb magyar bibliafordítást is.
Kiadások. – A Jókai-kódex szövegét először Volf György tette közzé: Nyelvemléktár.
VII. köt. Budapest, 1878. – Magyarázatos szövegrészt közölt belőle Zolnai Gyula:
Nyelvemlékeink a könyvnyomtatás koráig. Budapest, 1894. – Szemelvényes kiadása
Vincze Józseftől; Szent Ferenc és társainak legendája. Budapest, 1905.
Irodalom. – Toldy Ferenc: Az ó- és középkori magyar nemzeti irodalom története. II.
köt. 3. kiad. Pest, 1862. – Szarvas Gábor: A Ferenc-legenda. Magyar Nyelvőr. 1872. évf.
– Volf György: Nyelvemléktár. VII. köt. Budapest, 1878. – Simonyi Zsigmond: A
magyar szótők. Budapest, 1888. – Závodnik Mihály: Az Ehrenfeld-kódex nyelvi
sajátságai. Egri kat. gimnázium értesítője. 1888. – Balassa József: Kódexeink és a
nyelvjárások. Hunfalvy-album. Budapest, 1891. – Zolnai Gyula: Nyelvemlékeink a
könyvnyomtatás koráig. Budapest, 1894. – Horváth Cyrill: A régi magyar irodalom
története. Budapest, 1899. – Fischer Izidor: Az Ehrenfeld-kódex nyelvjárása. Budapest,
1902. – Katona Lajos: Az Ehrenfeld-kódex hibás és hiányos fordításai. Magyar Nyelvőr.
1902. évf. – U. az: Az Ehrenfeld- és Domonkos-kódex forrásai. Irodalomtörténeti
Közlemények. 1903. évf. – Simonyi Zsigmond: A magyar nyelv. 2. kiad. Budapest, 1905.
– Vincze József: Szent Ferenc és társainak legendája. Budapest, 1907. – Böröcz Marcell:
Ferencesek a középkori magyar irodalomban. Pécs, 1911. – Assisi Szent Ferenc
virágoskertje. Fordította: Kaposi József. Budapest, 1913. – Karácsonyi János: Szent
Ferenc rendjének története Magyarországon 1711-ig. II. köt. Budapest, 1924. –
Jakubovich Emil: Az Ehrenfeld-kódex a Magyar Nemzeti Múzeum kézirattárában.
Magyar Könyvszemle. 1925. évf. – Vargha Damján: Szent Ferenc és fiai a magyar
kódex-irodalomban. Szent Ferenc nyomdokain. Szerk. Buttykay Antal. Budapest, 1926. –
Timár Kálmán: Magyar kódex-családok. Irodalomtörténeti Közlemények, 1927–1929.
évf. – Jakubovich Emil és Pais Dezső: Ómagyar olvasókönyv. Pécs, 1929.

A LEGRÉGIBB MAGYAR BIBLIAFORDITÁS.

A SZENTÍRÁS legrégibb magyar fordításának maradványait három XV. századi

kódex őrizte meg: a Bécsi-kódex, a Müncheni-kódex és az Apor-kódex. Mind a három
írott könyv csak másolata a fordítás szövegének. A fordítás ideje a XV. század első felébe
tehető, a másolás időpontja az 1466. év tájára. A Bécsi-kódexben különböző ószövetségi
részletek, a Müncheni-kódexben a négy evangélium, az Apor-kódexben a zsoltárok
foglalnak helyet.
A fordítás nyelve nagyon nehézkes és épen nem magyaros. A latin szöveghez való
tapadás nem vált hasznára a fordítás stílusának. A kifejező erő hiánya és egyes
kifejezések esetlensége feltűnő. Ahol nem elbeszélő szövegrészt kellett a fordítóknak
tolmácsolniok, ott a kifejezésekkel való küzdelem nyomai még szembeszökőbbek. A
zsoltárok közt különösen sok a darabos, homályos, sőt értelmetlen szöveg.
A legrégibb magyar bibliafordítás szerzője egyúttal a legelső magyar nyelvújító is. A
latin eredeti átültetése során többször előfordult, hogy a fordító nem találta meg a deák
szónak megfelelő magyar szót. Ilyenkor új szó alkotásával segített magán.
A szöveg néhány feltűnőbb nyelvi sajátsága: üdő, küsded, földö, nevő, háromszer,
hozjám, emlékezjél, értelm, lakodalm, uta, karimon; szabadoch, ehelyett szabadíts;
fizetem valék, ehelyett fizetem vala; nem hatsz egy fürtöt fejérré tenned, ehelyett nem
tehetsz egy fürtöt fehérré; láttonk tégedet éhezettet, ehelyett láttunk tégedet éhezve; látám
a szelletet leszállata mennyből, ehelyett látám a lelket leszállva mennyből; kit én
megesmervém elfuték, ehelyett kit én megismerve elfuték. A latin szöveg értelmezésére
alkotott új szavai: a titulusra címerlet, az imperiumra császárlat, a tribunusra ezerlő, a
tetrarchára negyedlő és negyedes fejedelem. Helyesírásában a nyílt e-t megkülönbözteti a
zárt ë-től, az ö-t az ü-től; a cs hangot a mai L betűhöz hasonló jeggyel írja; az ly, ny, ty
hangokat az l, n, t betűk felső részére helyezett vesszőcskékkel jelöli; a gy hangot g
betűvel, a g hangot vesszős g-vel fejezi ki; az sz-et z-vel vagy vesszős z-vel írja.
Bár a szövegnek nyelvi szempontból sok az eredeti régies sajátsága, meglepő, hogy a
Mátyás király korában élő magyarok nyelve – ez úttörő bibliafordítás tanusága szerint –
értelem és kiejtés dolgában mennyire egyezik a mai magyar nyelvvel.
A Miatyánk legrégibb magyar szövege a Müncheni-kódex másolójának kiejtése
szerint:

Mi atyánk, ki vagy mennyekben, szenteltessék te neved. Jőjön te országod. Legyen te

akaratod, miként mennyen es azonként földön. Mi testi kenyerönk felett való kenyeret
adjad mü nekönk ma. És bocsássad mü nekönk mü vétetönket, miként es mü bocsátonk
nekönk vétetteknek. És ne vigy münket késértetbe. De szabadoch münket gonosztól.
Ámen.

A latin szöveg, mely Máté evangéliumának ezt a halhatatlan részét megőrizte:

Pater noster, qui es in caelis; sanctificetur nomen tuum. Adveniat regnum tuum. Fiat
voluntas tua, sicut in caelo, et in terra. Panem nostrum supersubstantialem da nobis hodie.
Et dimitte nobis débita nostra, sicut et nos dimittimus debitoribus nostris. Et ne nos
inducas in tentationem. Sed libera nos a malo. Amen.

A legrégibb magyar bibliafordítás szövegének másolói közül Németi György nevét

ismerjük. Kéziratát, a Müncheni-kódexben megőrzött újszövetségi rész másolatát, Mátyás
király uralkodásának nyolcadik évében fejezte be. Moldvában élt, Tatros városban,
valószínűleg pap volt, mert világi ember ebben az időben nem foglalkozott egyházi
célokat szolgáló kódexek másolásával. Nevének tanusága szerint valamelyik Németi nevű
helyről származott. Moldvában, nem messze Tatros városától, volt egy Neamt azaz
Német nevű vár; azonkívül a szerémségi Kamenic helység közelében is tudunk egy
Németi elnevezésű helységről. Az első név szerint ismert kódexmásoló Hensel Imre
fiának mondja magát: ez a családnév szász eredetre vall.
A legrégibb magyar bibliafordítással és három kódexével terjedelmes irodalom
foglalkozik. A fordítást az egyháztörténeti hagyomány és a régebbi irodalomtörténeti
felfogás ferences bibliának tartotta, a későbbi tudósok huszita bibliát láttak benne. Az
utóbbi álláspont szerint a fordítás a magyarországi huszita mozgalmakkal kapcsolatos.
Huss János, a cseh hitújító, nemcsak a dogmákban tanított újat, hanem a latin nyelvet is
háttérbe szorította a nemzeti nyelvvel szemben. Tanításai Zsigmond király uralkodásának
vége felé annyira elterjedtek Magyarországon, hogy néhány egyházmegye területét
egészen ellepték a magyar husziták. A római szentszék megbízásából 1436-tól kezdve
egy híres ferencrendi inkvizitor, Marchiai Jakab, irtotta a magyarországi eretnekeket. A
huszitákra szomorú napok következtek. A szerémségi Kamenic község lakossága Tamás
és Bálint papok vezetése alatt Moldvába menekült s példájukat az új valláshoz
ragaszkodó magyarok ezrei követték. Tamás az oláh földön is megmaradt hívei között, de
Bálint elhagyta társait, Törökországba ment, ott a szultán megölette. E huszita
mozgalmak egyik gyümölcse – az imént említett felfogás szerint – az első magyar
bibliafordítás.
Ez a felfogás nemcsak a legrégibb hagyományokat mellőzi, hanem elfelejt számot
vetni azzal a valósággal, hogy az úgynevezett huszita bibliát a középkori magyar
katolikus papok és apácák minden aggodalom nélkül használták. A protestantizmus
beköszönéséig, némi kivétellel, minden szentírási szöveg visszavezethető erre az úttörő
fordításra vagy származékaira. Hihető-e, hogy mikor a magyar kódexek szentírási
szövegeinek végső forrása ez az állítólagos eretnek-biblia, akkor a katolikus egyház ne
semmisítette volna meg minden legkisebb részletét. A legrégibb magyar bibliafordításban
nincs is semmi olyan dolog, amely ellenkeznék a katolikus meggyőződéssel, ellenben
néhány adata merőben ellentmond a huszita tanításoknak és szertartásoknak. A biblia
naptára többek között megbecsüli a Huss Jánostól annyira gyűlölt pápákat, nem tartja
elkárhozottaknak a szerzeteseket s a vörösbetűs ünnepek sorába iktatja a legjobban
szidalmazott rendalapítók és szentek nevének ünnepét. A moldvai magyar husziták a cseh
reformátor tanításait bizonyára teljes egészében elfogadták, el is készülhetett
bibliafordításuk, de ez nem a Bécsi-, Müncheni- és Apor-kódex fordítása.
Megnyugtató módon egyik szerzetesrendhez sem lehet odakötni a legrégibb magyar
bibliafordítás eredetét. Csak az bizonyos, hogy a szöveg nem husziták fordítása, hanem
katolikus papoké. Az ismeretlen szerzetes-fordítók nem a teljes bibliát akarták a latinul
nemtudó apácák és fráterek kezébe adni, hanem római katolikus szertartásos könyveket
fordítottak magyarra. A Bécsi-kódex egy lectionariumnak, a Müncheni-kódex egy
evangeliariumnak, az Apor-kódex egy psalteriumnak a töredéke. A latin könyvek a
felszentelt szerzetespapok istentiszteletének rendjét szolgálták, a magyar fordítása
munkástestvérek és az apácák áhitatának előmozdítására szolgált. A bibliai szövegek
fordítását másutt is a liturgikus könyvekkel kezdték s csak később tértek át a Vulgata
fordítására. Így legalább elértek annyit, hogy az isteni szolgálatokon elmondott latin
szövegeket a csak magyarul tudó szerzetesek és apácák is megértették.
Tamás és Bálint bibliafordítása – amennyiben elkészült – épen úgy elkallódott, mint
ahogyan nem maradt meg Bátori László XV. századi pálosrendi szerzetes bibliafordítása
sem. A korunkra maradt legrégibb magyar bibliafordítás egyikkel sem azonosítható. Úgy
látszik, hogy egyidejűleg többen is dolgoztak a Szentírás egyes részeinek magyar
fordításán. A XVI. század első negyedéből már számos magyarnyelvű szentírási részlet
maradt fenn régebbi szövegek másolatait őrző kódexeinkben.
Mivel a legrégibb magyar bibliafordítás ferences eredete csakúgy nem bizonyítható be,
mint huszita származása, Timár Kálmán, a Müncheni-kódex naptárának premontrei
vonatkozásaira támaszkodva, a biblia premontrei eredete mellett emelt szót (1924); míg
Gálos Rezső a bencés eredetet vitatta (1926). Az előbbi szerint a naptárfordítóval azonos
bibliafordító: premontrei szerzetes, akinek fordítása valamelyik dunántúli premontrei
monostorban készült az 1415 utáni években; az utóbbi arra az eredményre jutott, hogy a
fordítást a Szent Benedek-rend tagjai végezték, mégpedig abban az időben, amikor a
legrégibb magyarnyelvű Ferenc-legenda szövege készült. A bencés eredet nem valószínű,
de nem vehető bebizonyítottnak a különben tetszetős megokolással támogatott premontrei
eredet sem. Még mindig a ferences jelleg mellett szól a legtöbb érv.
Bécsi-kódex. – A bécsi Nemzeti Könyvtáré. Hogy ide milyen úton-módon került, nem
tudjuk, de 1723 előtt már ott volt. 162 levél Tartalmát Rut, Judit, Eszter, a Makkabeusok,
Baruk, Dániel, Ozeás, Joel, Ámos, Abdiás, Jónás, Mikeás, Náhum, Habakuk, Szofoniás
Aggeus, Zakariás és Malakiás ószövetségi könyveinek magyar fordítása alkotja. Három
másoló munkája. A másolók nevei ismeretlenek. A másolás helye valószínűleg Moldva.
A másolás kora az 1466. év tájára tehető. Nevezik ezt az írott könyvet Révai-kódexnek is.
Ez a név Révai Miklós emlékét őrzi. – A kódexre először Sándor István hívta fel a
magyar közönség figyelmét: Sokféle. VI. darab. 1799. – Révai Miklós, Horvát István,
Virág Benedek, Kazinczy Ferenc és Jankovich Miklós hozzászólásai után Döbrentei
Gábor írt róla behatóbb tanulmányt a kódex első kiadásában: Régi magyar nyelvemlékek.
I. köt. Buda, 1838. – Másodszor Volf György adta ki; Nyelvemléktár. I. köt. Budapest,
1874. – Harmadszor Mészöly Gedeon bocsátotta közre: Új nyelvemléktár. I. köt.
Budapest, 1916. – A régebbi irodalom címjegyzéke Zolnai Gyula könyvében:
Nyelvemlékeink a könyvnyomtatás koráig. Budapest, 1894. – Horváth Cyrill: Hussita
emlékeink. Irodalomtörténeti Közlemények. 1896. évf. – Békesi Emil Magyar írók az
Anjouk és utódaik korában. Katolikus Szemle. 1899. évf. – Dingfelder Ede: Legrégibb
bibliánk nyelvéről. Budapest, 1901. – Melich János: Jegyzetek a Müncheni- és a Bécsi-
kódexhez Nyelvtudományi Közlemények. 1910. évf. – Szily Kálmán: Tamás és Bálint, a
biblia első magyar fordítói. Magyar Nyelv. 1911. évf. – Erdélyi Lajos: Legrégibb bibliánk
nyelvjárásához. Magyar Nyelvőr. 1912. évf. – Bogner Mihály: A Bécsi-, Müncheni- és
Apor-kódex mondattana. Zsombolya, 1912. – Pünkösti Mária: A Bécsi-kódex e-féle
hangjainak helyesírása. Budapest, 1913. – Timár Kálmán: Prémontrei kódexek. Kalocsa,
1924. – Gálos Rezső: Legrégibb bibliafordításunk. Budapest, 1926. – Timár Kálmán:
Magyar kódexcsaládok. Irodalomtörténeti Közlemények. 1928–1929. évf. – Techert
József: A Bécsi-kódex e-jelöléseinek kérdéséhez. Magyar Nyelv. 1929. évf.
Müncheni-kódex. – A müncheni Nemzeti Könyvtáré. 108 levél. A XVI. század
közepén egy német tudós birtokában volt, innen jutott a bajorországi könyvtárba, ahol
jelenleg is őrzik. Tartalma a négy evangélium fordítása és egy magyar naptár. Másolója,
Németi György, a végső sorokban tett vallomása szerint 1466-ban végezte be a másolatát
a moldvai Tatros városában. A kódex másik elnevezése Jászay-kódex, annak emlékére,
hogy szövegét először Jászay Pál másolta. A kódexről egy Münchenben járó magyar ifjú,
Fejérváry Miklós, tudósította először a M. T. Akadémiát 1834-ben. – Jászay Pál másolata
után Döbrentei Gábor rendezte sajtó alá szövegét: Régi magyar nyelvemlékek. III. köt.
Buda, 1842. – Másodszor Volf György Nyelvemléktár. I. köt. Budapest, 1874. – Békesi
Emil: Adalékok a legrégibb magyar Szentírás korának meghatározásához. Magyar Sion.
1880. évf. – Zolnai Gyula: Nyelvemlékeink a könyvnyomtatás koráig. Budapest, 1894. –
Horváth Cyrill: Hussita emlékeink. Irodalomtörténeti Közlemények. 1896. évf. – Szily
Kálmán: A Müncheni-kódex kora. Magyar Nyelv. 1907. évf. – Melich János: Jegyzetek a
Müncheni- és a Bécsi-kódexhez. Nyelvtudományi Közlemények. 1910. évf. – Szily
Kálmán: Tamás és Bálint, a biblia első magyar fordítói. Magyar Nyelv. 1911. évf. – U.
az: A Döbrentei-kódex viszonya a Münchenihez. U. o. 1912. évf. – Bogner Mihály: A
Bécsi-, Müncheni- és Apor-kódex mondattana. Zsombolya, 1912. – Mészöly Gedeon: A
Döbrentei-kódex evangéliumai és a Müncheni-kódex. Magyar Nyelv. 1913. évf. – Barta
Eszter: A Müncheni-kódex è és é jelölései. Nyelvtudományi Közlemények. 1918. évf. –
Timár Kálmán: Prémontrei kódexek. Kalocsa, 1924. – Gálos Rezső: Legrégibb
bibliafordításunk. Bpest, 1926. – Timár Kálmán: Magyar kódex-családok.
Irodalomtörténeti Közlemények. 1928–1929. évf.
Apor-kódex. – A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumé. 93 levél. A Bécsi-
kódex és Müncheni-kódex mellett ez az írott könyv a legrégibb magyar bibliafordítás
szövegmaradványainak harmadik kódexe. Zsoltárok, himnuszok, imádságok és
elmélkedések vannak benne. Három kéz másolása a XV. század második feléből. Neve
egykori tulajdonosának, báró Apor Péternek, emlékét őrzi. – Volf György:
Nyelvemléktár. VIII. köt. Budapest, 1879. – Zolnai Gyula: Nyelvemlékeink a
könyvnyomtatás koráig. Budapest, 1894. – Horváth Cyrill: Hussita emlékeink.
Irodalomtörténeti Közlemények. 1896. évf. – Boros Alán: Zsoltárfordítás a kódexek
korában. Budapest, 1903. – Frick József: A középkori magyar himnuszköltészet.
Kolozsvár, 1910. – Simonyi Zsigmond: Az Apor-kódex. Magyar Nyelvőr. 1910. évf. –
Bogner Mihály: A Bécsi-, Müncheni- és az Apor-kódex mondattana. Zsombolya, 1912. –
Mészöly Gedeon: A Döbrentei-kódex zsoltárai és az Apor-kódex. Magyar Nyelv. 1914.
évf. – U. az: A Döbrentei-kódex és az Apor-kódex második keze. Irodalomtörténeti
Közlemények. 1915. évf. – Timár Kálmán: Prémontrei kódexek. Kalocsa, 1924. – Gálos
Rezső: Legrégibb bibliafordításunk. Budapest, 1926. – Timár Kálmán: Magyar kódex-
családok. Irodalomtörténeti Közlemények. 1928–1929. évf.
Kiadások. – Döbrentei Gábor: Régi magyar nyelvemlékek. I. köt. Buda, 1838. (Bécsi-
kódex.) III. köt. Buda, 1842. (Müncheni-kódex.) – Volf György: Nyelvemléktár. I. köt.
Budapest, 1874. (Bécsi-kódex, Müncheni-kódex.) VIII. köt. Budapest, 1879. (Apor-
kódex.) – Zolnai Gyula: Nyelvemlékeink a könyvnyomtatás koráig. Budapest, 1894.
(Szemelvények.) – Mészöly Gedeon: Új nyelvemléktár. I. köt. Budapest, 1916. (Bécsi-
kódex.)
Irodalom. – Az imént említett kiadások magyarázatain kívül Toldy Ferenc: Az ó- s
középkori magyar nemzeti irodalom története. I. köt. 3. kiad. Pest, 1862. – Békesi Emil:
Adalék a legrégibb magyar szentírásfordítás korának meghatározásához. Új Magyar Sion.
1880 évf. – Simonyi Zsigmond: A magyar nyelv. I. köt. Budapest, 1889. – Balassa
József: Kódexeink és a nyelvjárások. Hunfalvy-album. Budapest, 1891. – Horváth Cyrill:
Hussita emlékeink. Irodalomtörténeti Közlemények. 1896. évf. – Melich János: A Bécsi-
és Müncheni kódex irói. Magyar Nyelvőr 1898. évf. – Gerő János: A katolikus magyar
bibliafordítások története. Budapest, 1901. – Szily Kálmán: Tamás és Bálint, a biblia első
magyar fordítói. Magyar Nyelv. 1911. évf. – Erdélyi Lajos: Legrégibb bibliánk
nyelvjárásához. Magyar Nyelvőr 1912. évf. – Bogner Mihály: A Bécsi-, Müncheni- és
Apor-kódex mondattana. Zsombolya, 1912. – Gerő János: A cseh és tót középkori
vallásos költészet története. Besztercebánya, 1913. – Gombos Albin: Marchia Jakab.
Erdélyi Múzeum. 1898. évf. – Böröcz Marcell: Ferencesek a középkori magyar
irodalomban. Pécs, 1911. – Szerecz Imre: Kódexeink párhuzamos szentírási töredékei.
Budapest, 1916. – Mészöly Gedeon: Legrégibb bibliafordítóinkról. Magyar Nyelv. 1917.
évf. – Tóth-Szabó Pál: A cseh-huszita mozgalmak és uralom története Magyarországon.
Budapest, 1917. – Karácsonyi János: Szent Ferenc rendjének története Magyarországon.
Két kötet. Budapest, 1922–1924. – Timár Kálmán: Prémontrei kódexek. Kalocsa, 1914. –
Gálos Rezső: Legrégibb bibliafordításunk. Budapest, 1926. – Harsányi István: A magyar
biblia. Budapest, 1927. – Waldapfel József; Legrégibb bibliafordításunk.
Irodalomtörténeti Közlemények. 1927. évf. – Timár Kálmán: Káldi György levele a
legrégibb magyar bibliafordításról. U. o. 1927. évf. – U. az: Magyar kódex-családok. U.
o. 1928–1929. évf. – Jakubovich Emil és Pais Dezső: Ómagyar olvasókönyv. Pécs, 1929.

SZÓJEGYZÉKEK.

A TIZENÖTÖDIK század első negyedéből, Zsigmond király uralkodásának korából, a

magyar szótárirodalomnak több emléke maradt fenn. – A Soproni szójegyzék 217 latin
szó magyar értelmezését adja. Szókincsét tekintve, szoros kapcsolatban áll a Besztercei
Szójegyzékkel és a Schlägli Szójegyzékkel. Mind a három Szójegyzék közös eredetre
mutat. – A Besztercei szójegyzék 1316 magyar szót foglal magában. Másolója a
feketeszínű latin szók fölé írta a vörösbetűs magyar szókat, úgyhogy a kézirat egy
glosszárium benyomását teszi. A szók nem betűrendben, hanem fogalmi körök szerint
csoportosulnak. Huszonnégy szócsoportja: a világ, harcosok, földek, vizek, hajók, halak,
füvek, házak, ruhák, díszek, posztók, ércek, szekerek, kutyák, szőlők, gyümölcsök, fák,
lovak, barmok, vadállatok, férgek, madarak, asztali eszközök, konyhai eszközök. Bár nem
összefüggő szövegű nyelvemlék, művelődéstörténeti és nyelvtudományi értéke nagy. –
Beosztásra nézve nagyjából megegyezik vele: a Schlägli szójegyzék. Ez a szótár 2140
magyar szót őrzött meg. Értékes nyelvi anyaga föltárja a középkori magyar ember egész
ismeretkörét. Szövege megbízhatóbb, mint a Besztercei Szójegyzéké. Azonkívül vannak
szócsoportjai, melyek nem fordulnak elő a Besztercei Szójegyzékben: Isten és a
világegyetem, időjárás, testrészek, lelki és testi tulajdonságok, egyházi és világi
méltóságok, hangszerek és játékszerek, betegségek, mesterműszók, igék, melléknevek és
számnevek. – Az 1418 és 1422 közé eső évekből maradt fenn: János deák magyar
nyelvmestere. Rotenburgi János deák a huszita zavargások idején a csehországi
Nikolsburgból menekült Budára, itt magyarul kezdett tanulni s kéziratos latin
tankönyvébe feljegyezte a hétköznapi használatban legszükségesebb magyar szavakat és
mondásokat. A német ember fülével hallott, németes helyesírással írt, de feljegyzései így
is értékesek. Kifejezései között számos szemérmetlen szólás van: a nyelvemlék ebben a
tekintetben legrégibb forrása a magyar nyelvkincs trágár szótári adatainak.
Kiadások. – A Soproni szójegyzék egy 1459-ből származó vagyonbecslési összeírás
fedeléből került elő. Nyelve és írása a XV. század első negyedére vall. Első ismertetője,
Házi Jenő, 1923-ban fedezte fel a soproni városi levéltárban. – A Beszercei szójegyzék a
M. T. Akadémia tulajdona. 15 lapra terjed. Tótországi György másolta a XV. század első
negyedében. Kéziratát Berger Albert gimnáziumi tanár fedezte fel Beszterce-Naszód
megye levéltárában 1891-ben. – A Sthlägli szójegyzék is a XV. század első negyedéből
való. Vielhaber Gottfried premontrei könyvtárnok fedezte fel a Felső-Ausztriai schlägli
premontrei könyvtár rendezése alkalmával 1890-ben. – A János deák magyar
nyelvmesterét megőrző kódexet 1118-ban kezdték írni, a latin szövegnek Rotenburgi
János egyik folytatója volt. A kódex a Salzburg mellett fekvő mondseei bencés apátság
könyvtárából került a bécsi Nemzeti Könyvtárba. Magyar szövegrészére, János deák
feljegyzéseire, a nyelvemlék felfedezője, Jakubovich Emil, hívta fel a figyelmet 1924-
ben.
Irodalom. – Finály Henrik: A besztercei szószedet. Budapest, 1892. (A M. T.
Akadémia költségén közzétett fényképmásolat.) – Szamota István: A schlägli magyar
szójegyzék. Budapest, 1894. (A M. T. Akadémia megbízásából közzétett kiadvány.) –
Zolnai Gyula: Nyelvemlékeink a könyvnyomtatás koráig. Budapest, 1894. (Itt megvan
egyúttal a két szójegyzék magyarázóinak megemlítése; ezek: Asbóth Oszkár, Kalmár
Elek, Melich János, Pór Antal, Simonyi Zsigmond, Szinnyei József, Tagányi Károly.) –
Melich János A magyar szótárirodalom. Nyelvtudományi Közlemények. 1905. évf. –
Sági István; A magyar szótárak és nyelvtanok könyvészete. Magyar Könyvszemle. 1920–
1921. évf. – Jakubovich Emil: Új magyar nyelvemlékek. Magyar Nyelv. 1924. évf. –
Házi Jenő: A soproni magyar-latin szójegyzék. U. o. 1924. évf. – Jakubovich Emil és Pais
Dezső: Ómagyar olvasókönyv. Pécs, 1929.

GLOSSZÁK.

TIZENÖTÖDIK század második negyedétől kezdve egyre sűrűbben tűnnek fel a

szövegközi és lapszéli magyar jegyzetek: a glosszák. – A Schlägli glosszák egy kéziratos
latin szótárban fordulnak elő ennek szövegébe egy ismeretlen jegyezgető itt-ott odavetette
a megfelelő magyar kifejezéseket. – Az Esztergomi glosszákat egy 1463-ból való latin
kódexben fedezték fel: a glosszák a latin szöveg egyes szavainak szövegközi magyar
értelmezéseit adják. – A Németújvári glosszák egy latin prédikációs gyüjteményben
maradtak fenn a XV. század második feléből. – Ugyanebből a korból őrizte meg egy latin
prédikációs kódex a Budapesti glosszákat. – Megmaradtak: Nyirkállai Tamás glosszái,
Szalkai László glosszái, a Római glosszák, Magyarországi Mihály beszédgyüjteményének
glosszái, Laskai Ozsvát glosszái, Temesvári Pelbárt glosszái.
Kiadások. – Az említett glosszák előfordulásának helyére és nyelvi magyarázatára
nézve az itt következő irodalom nyujt közelebbi tájékozást.
Irodalom. – Zolnai Gyula: Nyelvemlékeink a könyvnyomtatás koráig. Budapest, 1894.
(Schlägli glosszák, Németújvári glosszák, Budapesti glosszák, Nyirkállai Tamás glosszái,
Szalkai László glosszái, Magyarországi Mihály beszédgyüjteményének glosszái, Laskai
Ozsvát glosszái, Temesvári Pelbárt glosszái.) – Schönherr Gyulának a Magyar
Könyvszemlében megjelent közleménye alapján: A Casanate-kódex glosszái. Magyar
Nyelv. 1895. évf. (A Schönherr Gyula által a római Casanate-könyvtár egyik latin
kódexében felfedezett Római glosszák hasonmással ellátott ismertetése.) – Szilády Áron:
Sermones dominicales. Két kötet. Budapest, 1910. (Két latin kódex kiadása a XV.
századból a Budapesti glosszákkal.) – Mészöly Gedeon: Jegyzetek a Sermones
dominicales szótárához. Magyar Nyelv. 1910. évf. – Zolnai Gyula: A Budapesti és
Németújvári glosszák. Magyar Nyelvőr. 1910. évf. – Sági István: A magyar szótárak és
nyelvtanok könyvészete. Magyar Könyvszemle. 1920–1921. évf. – Jakubovich Emil:
Adalékok nyelvemlékeink sorozatához. Magyar Nyelv. 1919–1920. évf. – U. az: Két
magyarglosszás bécsi kódex. U. o. 1927. évf. – Jakubovich Emil és Pais Dezső: Ómagyar
olvasókönyv. Pécs, 1929.

SZERZETESI SZABÁLYOK.

A FÉRFI ÉS NŐI szerzeteseknek évtizedről-évtizedre szaporodó kolostorait

különböző regulák azaz szerzetesi szabályok tartották rendben. A benedekrendi, ciszterci,
premontrei, ágostonos, kartauzi, domonkosrendi, ferencrendi és pálosrendi szerzetesek
többé-kevésbé szigorú törvények szerint rendezték be életüket. A kolostor főnöke
gondosan ügyelt a regulák megtartására. Ezek a szerzetesi szabályok a felkeléstől a
lefekvésig úgyszólván minden lépést körültekintően szabályoztak. Az élet örömeit
eltiltották, az önsanyargatást előmozdították, az istenes buzgólkodást megkövetelték. A
regulák világosan mutatják, hogy a kolostori élet szigorúságát csak a túlvilági jutalomban
való rendíthetetlen hit tudta elviselhetővé tenni. A középkor vége felé már nem
ragaszkodtak szorosan az előírás betűihez. Szabadabb szellem kezdett uralkodni a
kolostorok falai között s a kolostorokon kívül is feltűnt a barátok szabados élete. A
reformáció sikereinek útját a regulák félredobása egyengette.
A legrégibb magyarnyelvű szerzetesi szabályok a Birk-töredékben találhatók. Szövege
az 1484. évből való: latin szerzetesi szabályok nyomán készült fordítás a margitszigeti
domonkosrendi apácák számára. Fordítója, Váczi Pál domonkosrendi szerzetes, teológiai
doktor, egyike volt a jelesebb középkori magyar kéziratmásolóknak és könyvfestőknek.
Rendjében a hittudományokat tanította. Kis kézirata két részre oszlik: az első Szent
Ágoston reguláit, a második a domonkosrendi apácák szabályait foglalj a magában.
A Birk-töredéken kívül több későbbi kéziratban is vannak szerzetesi szabályok, így az
1519-ből való Lányi-kódexben és az 1525-ben másolt Vitkovics-kódexben. –
Nyomtatásban 1537-ben jelentek meg legelőször magyarnyelvű regulák: Annotationes in
regulam divi Augustini episcopi hungarico sermone luculentissime donatam, in gratiam
fratrum eremitarum ordinis Sancti Pauli primi eremitae. Velence, 1537. Szent Ágoston
reguláinak ez a magyar fordítása Bánffy Gergely pálosrendi szerzetes munkája. Gergely
atya – Gregorius Coelius Pannonius – híven és tűrhető magyarsággal tolmácsolta latin
eredetijét. Életéről nem sokat tudunk. Előkelő magyar nemzetségből származott, a romai
Coelius-hegyen a Szent Istvánról nevezett monostor előljárója volt, nyomtatásban is
megjelent latinnyelvű hittudományi munkáival a külföldön becsült nevet szerzett.
Regulás könyvét magyar szerzetestársainak lelki épülésére adta ki velencei működése
alatt.
Kiadások. – A Birk-töredék a bécsi Nemzeti Könyvtár tulajdona. 4 levélből áll.
Általánosabban ismert neve, de helytelen neve Birk-kódex. Nevét a bécsi császári udvari
könyvtár egykori igazgatójának, Birk Ernőnek, emlékére kapta. – Szövegét először Kluch
János közölte: Ismeretlen magyar nyelvemlék 1474-ből a bécsi udvari könyvtárban.
Magyar Könyvszemle. 1889. évf. – Mutatványt adott belőle Zolnai Gyula;
Nyelvemlékeink a könyvnyomtatás koráig. Budapest, 1894. – Újabb teljes szövegközlése
Katona Lajostól: Nyelvemléktár. XV. köt. Budapest, 1908.
Irodalom. – Horvát István: Vátzi Pál magyar kézirata. Tudományos Gyüjtemény. 1835.
évf. – Toldy Ferenc: Az ó- és középkori magyar nemzeti irodalom története. II. köt. 3.
kiad. Pest, 1862. – Csontosi János: Adalék a magyarországi XIV–XV. századi
könyvmásolókhoz és, betűfestőkhöz. Magyar Könyvszemle. 1879. évf. – Szinnyei József:
Magyar írók élete és munkái. II. köt. Budapest, 1893. – Kluch János: id. kiadás. Magyar
Könyvszemle. 1899. évf. – Zolnai Gyula: Nyelvemlékeink a könyvnyomtatás koráig.
Budapest, 1894. – Dézsi Lajos: Szent Ágoston reguláinak magyar fordítása Bánffy
Gergelytől 1537-ből. Budapest, 1900. – Békesi Emil: Magyar írók Hunyadi Mátyás
korából. Katolikus Szemle. 1902. évf. – Katona Lajos: Nyelvemléktár. XV. köt.
Budapest, 1908. – Szarka Gyula: Váci Domonkos-konvent története. Budapest, 1912. –
Vargha Damján: A Szent Domonkos-rend és a magyar kódexirodalom. Domonkosrendi
emlékkönyv. Szerk. Horváth Sándor. Budapest, 1916. – Melich János: A Birk-kódexről.
Magyar Nyelv. 1917. évf.

KISEBB PRÓZAI MARADVÁNYOK.

EGY TIZENÖTÖDIK SZÁZADI latin kódexben maradt fenn a Mondseei

tízparancsolat-töredek. A kódexet 1466 körül írták, a benne foglalt magyar nyelvemlék
elég rövid szöveg. Az egyes parancsolatokat a fordító némi magyarnyelvű magyarázattal
is ellátta. A tízparancsolat fordítása megvan több későbbi kódexünkben, de ezeknek
szövege nem egyezik a mondseei nyelvemlék szövegével. – A Bagonyai ráolvasások
három kuruzsló-mondóka az 1488. évből. Az egyik szemfájás orvoslására, a másik kettő
lovak betegségének gyógyítására szolgált. Az ősvallás hagyományai keresztény
vonatkozásokkal fonódnak össze bennük. Az egyikben, a lófekély ellen való bájolásban,
itt-ott némi ritmus is van. – A legrégibb magyar levél, Várday Aladár levele, Mátyás
király uralkodásának utolsó éveiből való. A levélíró előkelő földbirtokos volt, Mátyás
király udvarának tagja. Egyik testvére boszniai püspök, másik testvére Szabács alatt esett
el, harmadik testvére szabolcsi főispán, utóbb Bodrog megye főispánja. Az utóbbihoz,
Várday Miklóshoz intézte magyarnyelvű levelét. A Visegrádon 1486 körül írt levélben
arról van szó, hogy Báthory István erdélyi vajda támogatását megnyerték egyik
ügyüknek. – Vér András menedéklevele az első magyarnyelvű okirat, a régebbiek mind
elvesztek. Vér András II. Ulászló király udvarnoka volt s 1493-ban egy nyugtatványt
állított ki magyar nyelven arról, hogy Erdőhegyi Balázs megadott neki húsz forintot az
általa kölcsönzött száz forintból. – A XV. század végéről való Piry-töredékben Krisztus
halálának szükséges voltáról szóló beszélgetés olvasható. – A Göttweigi-töredék egy Szűz
Máriához intézett imádság néhány mondatát foglalja magában.
Kiadások. – A Mondseei tízparancsolat-töredék latin kódexe a Salzburg mellett fekvő
mondseei szentbenedekrendi szerzetesek könyvtárából került a bécsi Nemzeti
Könyvtárba. Szövege néhány sor. – A Bagonyai ráolvasásokat báró Nyáry Albert fedezte
fel családjának zalamegyei bagonyai levéltárában. Szövege egy oldalnyi. – Várday
Aladár levele a gróf Zichy-család nógrádmegyei zsélyi levéltárában maradt fenn. Szövege
néhány sor. – Vér András menedéklevelét a M. T. Akadémia őrzi, ide a gróf Teleki-
család gyömrői levéltárából került. Szövege néhány sor. – A Piry-töredék, más néven
Piry-hártya, Piry Cirjék ferencrendi szerzetes ajándékából a M. T. Akadémia tulajdona.
Két levélből álló kódextöredék. Ferences eredetű nyelvemlék. – A Göttweigi-töredék az
alsóausztriai göttweigi szentbenedekrendi kolostor egyik XV. századi latin kódexéből
került elő. Kilenc sor. – Az említett nyelvemlékek kiadásaira és magyarázataira nézve az
itt következő irodalom nyujt közelebbi tájékozást.
Irodalom. – Horvát István: A magyar nyelv régi maradványairól. Tudományos
Gyüjtemény. 1835. évf. (Vér András menedéklevele.) – Toldy Ferenc: Az ó- és középkori
magyar nemzeti irodalom története. II. köt. 3. kiad, Pest, 1862. (Piry-hártya.) – Ipolyi
Arnold: Magyar ősvallási és nyelvemlék. Századok. 1872. évf. (Bagonyai ráolvasások.) –
Rómer Flóris: Könyvtári buvárlataim Altenburgban és Göttweigban. Magyar
Könyvszemle. 1881. évf. (Göttweigi-töredék.) – Zolnai Gyula: Nyelvemlékeink a
könyvnyomtatás koráig. Budapest, 1894. (Vér András menedéklevele, Piry-hártya,
Bagonyai ráolvasások, Göttweigi-töredék.) – Katona Lajos; Nyelvemléktár. XV. köt.
Budapest, 1908. (Piry-töredék.) – Jakubovich Emil: Adalékok nyelvemlékeink
sorozatához. Magyar Nyelv. 1920. évf. (Bagonyai ráolvasások.) – U. az: Új magyar
nyelvemlékek. U. o. 1924. évf. (Mondseei tízparancsolat-töredék.) – U. az: A legrégibb
magyar missilis levél. U. o. 1925. évf. (Várday Aladár levele.) – U. az: A gróf Zichy-
nemzetség zsélyi levéltárának magyar nyelvemlékei. U. o. 1926. évf. (Várday Aladár
levele.) – Vargha Damján: Szent Ferenc és fiai a magyar kódexirodalomban. Szent
Ferenc nyomdokain. Szerk. Buttykay Antal. Budapest, 1926. (Piry-töredék.)

SZABÁCS VIADALA.

A LEGRÉGIBB magyar elbeszélő költemény: a Szabács viadala. Az ismeretlen

verselő elmondja, hogyan vívatja Mátyás király a híres szávaparti várat, hogyan hullanak
az ostromlók és ostromlottak s hogyan tér haza Budára Mátyás király nagy zsákmánnyal.
Az ének szövege nem teljes, az eleje hiányzik, amint a bevezető sorokból nyilvánvaló

De az fellywl mondot pal kenezy

Aroknak melyseget ygen nezy
Ki Sabach erews voltat elmelle
Honneg mynemw algyw kelmelle

Mai nyelven:

De az felül mondott Pál Kenézy

Ároknak mélységét igen nézi,
Ki Szabács erős voltát elméllé
Honnét minémű álgyú kell mellé.

Kinizsi Pál – olvassuk a továbbiakban – Nándorfehérvárra megy, ahol a király hírt vár
az ostrom állapotáról. Legott számtalan dunai hajót vontatnak fel a Száván s lövetni
kezdik a várat. Szabács erősen áll, a törökök hősiesen védik. Az ostromlók és
ostromlottak közül sokan elesnek, sokan megsebesülnek. Igy esik el Mátyás király
seregében Várdai Simon, az ifjú vitéz; továbbá Ferenc, a tisztes cseh hadnagy. El sem
mondhatja az ember, milyen erősen harcoltak a magyarok Szabács alatt. Vitézül
küzdöttek a csehek is, hősiesen védték magukat a törökök is. Egyszer a vár környékén
tizenötezer lovassal megjelent Ali bég, hogy felmentse Szabács védőit, de nem tudott a
vár közelébe jutni. Nagy bánattal elvonult, mert arra nem volt ereje és bátorsága, hogy
szembeszálljon Mátyás királlyal. Végre egy török ifjú kiszökött a várból, a király előtt
feltárta az ostromlottak helyzetét s megmondta, hogyan lehet Szabácsot könnyen bevenni.
Új ostrom kezdődött, ezt már nem bírták ki a törökök, alkura léptek a magyar királlyal,
hogy átadják a várat minden felszerelésével s ennek fejében kiki mehet vagy a török
császárhoz, vagy a magyar királyhoz. «Igy megadták Szabács erősségét, benne hagyák
álgyúknak bőségét, mely álgyúkat király többítette és nagyon Szabácsot erősítette.» A vár
alól Budára ment Mátyás s ott csodálva látta a nép, hogy a törökök, milyen ékesen
udvarolnak a királynak. «Ezt meghallák mind Törökországban, török császár lőn nagy
bosszúságban.»
Ebben a száraz históriás énekben nincs semmi, ami költői szempontból figyelmet
érdemelne. Csak rímeiből tetszik ki valamennyire a névtelen históriás énekes költői
iparkodása. Az elbeszélés módjából azt lehet következtetni, hogy a poézis nélkül
szűkölködő verses maradvány a szabácsi ostrom évében, 1476-ban, készült; ha ugyan
nem hamisítvány. Szövegének nyelvi benyomása s a középkorba bele nem illő kitűnő
rímei gyanússá teszik minden sorát.
Kiadások. – A 150 sorból álló históriás ének egy erősen megrongált félíven jutott
korunkra. Ung megye egyik nemes családjának levéltárából került elő 1871-ben. A
Magyar Történelmi Társulat 1871. évi vidéki kirándulásán fedezte fel Véghely Dezső. –
Szövegét először Thaly Kálmán közölte: XV. századi magyar történeti ének Mátyás
királyról. Századok. 1872. évf. – Magyarázatos kiadása Szilády Árontól: Régi magyar
költők tára. I. köt. Budapest, 1877. – Zolnai Gyula: Nyelvemlékeink a könyvnyomtatás
koráig. Budapest, 1894. – Horváth Cyrill: Régi magyar költők tára. I. köt. 2. kiad.
Budapest, 1921.
Irodalom. – Az említett szövegkiadásokkal kapcsolatos magyarázatokon kívül Beöthy
Zsolt: A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. I. köt. 5. kiad. Budapest, 1888. –
Csánki Dezső: Szabács megvétele. Hadtörténelmi Közlemények, 1888. évf. – Bodnár
Zsigmond: A magyar irodalom története. I. köt. Budapest, 1891. – Horváth Cyrill: A régi
magyar irodalom története. Budapest, 1899. – Beöthy Zsolt és Badics Ferenc
szerkesztésében: Képes magyar irodalomtörténet. I. köt. 3. kiad. Budapest, 1906. –
Horváth János A középkori magyar vers ritmusa. Berlin, 1928. – Császár Elemér: A
középkori magyar vers ritmusa. Irodalomtörténeti Közlemények. 1929. évf.

GERGELY DEÁK ÉNEKE.

A MAGYAR elégia egyik korai emléke Mátyás király idejéből: Gergely deák éneke
Both Jánosról. Both Jánost Mátyás király követségbe küldte a török császárhoz, de az
előkelő magyar úr többé nem tért vissza. Erről a szomorú esetről írta sirató énekét
GERGELY, az elhúnyt követ szolgája. Panaszosan indítja meg énekét:

Gondom nekem yo nagy Ist .. masthan nem wolna

Feleym .. thyzthesseghewm twdom nagy volna
hogy az en zolgalth vram m .. nem holt wolna

Mai nyelven:

Gondom nekem jó nagy Isten mostan nem volna,

Feleim közt tisztességem tudom nagy volna,
Hogyha az én szolgált uram meg nem halt volna.

Mikor rám vetette szemét – írja – szolgálatom kellemes volt nála, de elválasztották az
én uramat nagy szolgálatra, követül elküldték Törökországba, bízik vala Mátyás király
török császárban. Uram nagy gondba esett, mert nem hitte, hogy békességgel távozhatik a
török császár földjéről. De Mátyás király hitt a töröknek. Magára vette az én uram a
nehéz követséget, bár jól tudta, mennyi ellensége van a török földön. És betelt az én uram
végzete, kiből nagy bánata van a királynak, mert követét többé nem látta meg.
A szomorú eseményt Gergely deák hét strófába foglalta s mindegyikben hármas
rímmel kapcsolta egybe a strófa három sorát. Gyászoló énekében van valami, ami már az
első hallásra megkapja az olvasót. A hűséges lélek úgy látszik tanult a népköltészettől,
mert versformája magyarosan zeng, hangjának nincs latinos íze.
 Kiadások. – Gergely deák éneke más néven: Siralomének Both János veszedelmén.
Huszonegy sorból álló szövegét egy középkori latin jegyzőkönyv, a Paksy-kódex, őrizte
meg. A kézirat Pesten a Mérey-család levéltárában maradt fenn, innen másolta le és adta
közre Döbrentei Gábor: Régi Magyar Nyelvemlékek. II. köt. Buda, 1840. – Szilády Áron:
Régi magyar költők tára. I. köt. Budapest, 1877. – Horváth Cyrill: Régi magyar költők
tára. I. köt. 2. kiad. Budapest, 1921.
Irodalom. – Az említett szövegkiadásokkal kapcsolatos magyarázatokon kívül Toldy
Ferenc: A magyar költészet története. 2. kiad. Pest, 1867. – Beöthy Zsolt: A magyar
nemzeti irodalom történeti ismertetése. I. köt. 5. kiad. Budapest, 1888. – Bodnár
Zsigmond: A magyar irodalom története. I. köt. Budapest, 1891. – Horváth János: A
középkori magyar vers ritmusa. Berlin, 1928. – Császár Elemér: A középkori magyar vers
ritmusa. Irodalomtörténeti Közlemények. 1929. évf.

KISEBB VERSES MARADVÁNYOK.

A TIZENÖTÖDIK század második feléből több apró nyelvmaradvány jutott korunkra:

névlajstrom, ráolvasás, levél, okirat, verstöredék.
A Magyar Tudományos Akadémia egyik latin kézirata az 1462. évből megőrzött egy
magyarnyelvű verses kalendáriumot azaz Csiziót. Az ilyen csiziók, latin nevükön Cisio
Janus-ok, azt a célt szolgálták, hogy az írni-olvasni nem tudó emberek eligazodhassanak a
naptár rendjében és a hónapok ünnepnapjai között. Az első magyar csizió is az emlékezet
támogatását szolgálta s a szentek nevei benne is rövidített kezdő szótagjaikkal fordulnak
elő. Mindenesetre latin szöveg nyomán dolgozott a verselő, mikor a XV. század második
felében összerótta nehezen érthető sorait. A latin csiziók versformája a hexameter volt, a
német csizióké általában a rímes vers, a legrégibb magyar csizióé a felező nyolcas némi
gyarló rímeléssel. Ezek a kezdetleges páros rímek végigkísérik a sorokat. A szöveg első
két sora:

Kys karachontol kerescth vyz

leywth pal remethe minth nagh dyz.

Mai nyelven:

Kiskarácsonytól keresztvíz
Lett Pál remete mint nagy disz.

Maradt egy Verses jogi szabály: négysoros versecske 1484-ből. Feljegyzését régebben
Mátyás király egyik jegyzőjének, Nyirkállai Tamásnak, tulajdonították, de újabban
kiderült, hogy a vele egy időben élő Magyi János írta be a kis emlékeztető rímelést a
pécsi püspöki könyvtár egyik XV. századi latin kódexébe. Magyi János földbirtokos
nemes családból származott, az egri egyházmegye papja volt, később az óbudai káptalan
jegyzőjének segéde, 1490-ben Pest város jegyzője. Jogi szabályát egy latin mondat
nyomán foglalta versbe:

Mert myth eghzer meg zerzettel

es the thewled el vetettel
Ha igazath akarz tenned,
thewbzer nem kel hozyad wenned.

Mai nyelven:

Mert mit egyszer megszerzettél

És tetőled elvetettél
Ha igazat akarsz tenned,
Többször nem kell hozzád venned.

Török Imre verses üdvözlete öt magyar sor egy latin levél végén 1485-ből. Enyingi
Török Imre előkelő magyar úr írta jegyesének, Parlagi Krisztinának:

Emericus The.
kewzewn krysthynanak
 leghen kenweb ynhanak.
Zaaz yo napath
keth Zaz yo eeth hozyaya.

Mai nyelven:

Emericus Török
Köszön Krisztinának
Legyen könnyebb jonhának.
Száz jó napot
Kétszáz jó éjt hozzája.

Az 1488-ból való Bagonyai ráolvasásokban is van verses benyomású rész. A lófekély

ellen mondott bájolás a következő négy sorral kezdődik:

Vronck xpc felden ha Jar vala,

Egy vton el megyen vala,
prothomartir senth isthwanth
Elel leltheuala.

Mai nyelven:

Urunk Krisztus földön ha jár vala,

Egy úton elmegyen vala,
Protomartir Szent Istvánt
Elöl lelte vala.

Kiadások. – A legrégibb magyarnyelvű verses kalendáriumot a M. T. Akadémia egyik

latin kézirata, az 1462. évből való Thuróczi-kódex, őrizte meg. – A verses jogi szabály a
pécsi püspöki könyvtár egyik XV. századi latin kódexében olvasható. – A Török Imre
magyarnyelvű verses üdvözletét magában foglaló latin levél a Magyar Nemzeti
Muzeumé. – A Bagonyai ráolvasásokat a báró Nyáry-család bagonyai levéltára őrizte
meg. A három kuruzsló-mondóka egyikét, a lófekély ellen való bájolást, Horváth Cyrill a
középkori verses maradványok közé iktatta, bár ennek a szövegnek csak az első négy sora
kelti a vers benyomását. – Az említett nyelvemlékek kiadásaira és magyarázataira nézve
az itt következő irodalom nyujt közelebbi tájékozást.
Irodalom. – Toldy Ferenc: A magyar költészet története. I. köt. Pest, 1854. – Szilády
Áron: Régi magyar költők tára. I. köt. Budapest, 1877. II. köt. Budapest, 1880. – Heinrich
Gusztáv A magyar cisiók. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1880. évf. – Szinnyei József:
Magyar írók élete és munkái. Tizennégy kötet. Budapest, 1891–1914. – Zolnai Gyula:
Nyelvemlékeink a könyvnyomtatás koráig. Budapest, 1894. – Ujvárossy Szabó Gyula: A
magyar verses oktatóköltészet története 1772-ig. Budapest, 1910. – Tolnai Adél: Mátyás
királlyal foglalkozó költészetünk forrásai. Budapest, 1911. – Melegdi János: A legrégibb
magyar csizió. Magyar Nyelv. 1918. évf. – Szentjóbi Sándor: A legrégibb magyar csizió.
U. o. 1918. évf. – Horváth Cyrill: Régi magyar költők tára. I. köt. 1. kiad. Budapest,
1921. – R. Kiss István: Maghi János közjegyző írta a Nyirkállói Tamásnak tulajdonított
formuláskönyvet. Századok. 1928. évf. – Horváth János: A középkori magyar vers
ritmusa. Berlin, 1928. – Császár Elemér: A középkori magyar vers ritmusa.
Irodalomtörténeti Közlemények. 1929. évf. – Asztalos Miklós: Megkerült az úgynevezett
Nyirkállói-kódex. Századok. 1929. évf.

A XV. SZÁZADI NYELVEMLÉKEK SOROZATA.

ZSIGMOND király és a Hunyadiak korából, beleértve II. Ulászló király uralkodásának

első évtizedét is – szóval az 1400 és 1500 közé eső évszázadból – a magyarnyelvű
szövegmaradványoknak elég jelentékeny sora jutott korunkra. A kisebb nyelvemlékeken
kívül már négy kódexünk is van: a Jókai-kódex, a Bécsi-kódex, a Müncheni-kódex, az
Apor-kódex.
 Az eddig ismert XV. századi magyar nyelvemlékek betűrendes sorozata a következő:
Apor-kódex. – A XV. század második feléből. Ismertetése a legrégibb magyar
bibliafordítás tárgyalásában.
Ábel-féle szójegyzék. – A római vatikáni levéltár egyik latin kéziratában a XV. század
végéről. – Simonyi Zsigmond: Az Ábel-féle szójegyzék. Nyelvtudományi Közlöny. 1901.
évf.
Bagonyai ráolvasások. – Az 1488. évből. Ismertetése a kisebb prózai és verses
maradványok tárgyalásában.
Besztercei szójegyzék. – A XV. század első negyedéből. Ismertetése a szójegyzékek
tárgyalásában.
Bécsi-kódex, – A XV. század második feléből. Ismertetése a legrégibb magyar
bibliafordítás tárgyalásában.
Birk-töredék. – Az 1474. évből. Ismertetése a regulák tárgyalásában.
Breviáriumi mutatótábla. – Rövid szövegmaradvány a M. N. Múzeum tulajdonában a
XV. század végéről. – Jakubovich Emil; Régi magyar breviáriumi mutatótábla. Magyar
Nyelv. 1908. évf.
Budapesti glosszák. – A budapesti egyetemi könyvtár egyik XV. századi latin
kódexében. – Zolnai Gyula: Nyelvemlékeink a könyvnyomtatás koráig. Budapest, 1894.
– Szilády Áron: Sermones dominicales. Két kötet. Budapest, 1910. – Zolnai Gyula: A
budapesti és németújvári glosszák. Magyar Nyelvőr. 1910. évf. – Mészöly Gedeon;
Jegyzetek a Sermones dominicales szótárához. Magyar Nyelv. 1910. évf.
Csizió. – Az 1462. évből. Ismertetése a kisebb verses emlékek tárgyalásában.
Esztergomi glosszák. – Az 1463. évből. Ismertetése a glosszák tárgyalásában.
Fohászkodás. – A M. N. Múzeum egyik 1449. évi latin oklevelének hátlapján. A
szöveg a század végére mutat. – Jakubovich Emil: XV. századi magyar fohászkodás.
Magyar Nyelv. 1913. évf.
Gergely deák éneke. – 1499 előttről. Ismertetése a költemény tárgyalásában.
Göttweigi töredék. – A XV. század végéről. Ismertetése a kisebb prózai maradványok
között.
János deák magyar nyelvmestere. – A XV. század első negyedéből. Ismertetése a
szójegyzékek tárgyalásában.
Jókai-kódex. – A XV. század első feléből. Ismertetése a Szent Ferenc-legenda
tárgyalásában.
Káromkodás. – Az 1479. év tájáról való latinnyelvű Dubnici Krónika szerint Nagy
Lajos király magyar íjászai az 1355. évi zürichi csatában kedvükre mészárolták a svájci
németeket s közben kegyetlenül káromkodtak. Egyik káromkodásukat magyar nyelven is
leírta a krónikás. – Zolnai Gyula; Nyelvemlékeink a könyvnyomtatás koráig. Budapest,
1894. – Domanovszky Sándor; A Dubnici Krónika. Századok. 1899. évf. – Makoldy
Sándor: A káromkodás elterjedése és büntetése hazánkban 1850-ig. Ethnographia. 1926.
évf.
Kolozsvári polgárok lajstroma. – Az 1453. évből. Névjegyzék a kolozsvári unitárius
főiskola könyvtárában. – Zolnai Gyula: Nyelvemlékeink a könyvnyomtatás koráig.
Budapest, 1894.
Laskai Ozsvát glosszái. – Az érdemes XV. századi szerzeteshitszónok jegyzetei. –
Katona Lajos: Laskai Ozsvát három glosszája. Magyar Nyelv. 1906. évf.
Magyarországi Mihály beszédgyüjtentényének glosszái. – Az ismertnevű XV. századi
szerzetes-hitszónok latin prédikációs kötetében található jegyzetek. – Sági István: Magyar
bejegyzések a M. N. Múzeum egy ősnyomtatvány-kolligátumában. Magyar
Könyvszemle. 1906. évf.
Mondseei tízparancsolat-töredék. – Az 1467. év tájáról. Ismertetése a kisebb prózai
maradványok tárgyalásában.
Müncheni-kódex. – Az 1466. évből. Ismertetése a legrégibb magyar bibliafordítás
tárgyalásában.
Németújvári glosszák. – A németújvári ferencrendi kolostor egyik 1470-ből való latin
kódexében. – Fejérpataky László: A németújvári ferencrendi zárda könyvtára. Budapest,
1883. – Zolnai Gyula; Nyelvemlékeink a könyvnyomtatás koráig. Budapest, 1894. –
Szilády Áron; Sermones dominicales. Két kötet. Budapest, 1910. – Zolnai Gyula: A
budapesti és németújvári glosszák. Magyar Nyelvőr, 1910. évf. – Mészöly Gedeon:
Jegyzetek a Sermones dominicales szótárához. Magyar Nyelv, 1910. évf. – Karácsonyi
János: Szent Ferenc rendjének története Magyarországon 1911-ig. II. köt. Budapest,
1924.
 Nyirkállai Tamás glosszái. – Az 1475–1487. évi időközből. A pécsi püspöki
könyvtárnak egyik XV. századi kódexében. – Zolnai Gyula: Nyelvemlékeink a
könyvnyomtatás korából. Budapest, 1894.
Piry-töredék. – A XV. század végéről. Ismertetése a kisebb prózai maradványok
között.
Római glosszák. – Ezeket Schönherr Gyula fedezte fel Rómában 1903-ban. A glosszák
egy latinnyelvű kéziratos orvosi lexikonban maradtak fönn. Irásuk ideje a XV. század
második felére tehető. – Schönherr Gyulának a Magyar Könyvszemle 1904. évf.-ban
közölt ismertetése nyomán jelent meg: A Casanate-kódex magyar glosszái. Magyar
Nyelv. 1905. évf.
Schlägli glosszák. – Az 1425. év tájáról. Ismertetése a glosszák tárgyalásában.
Sthlägli szójegyzék. – A XV. század első negyedéből. Ismertetése a szójegyzékek
tárgyalásában.
Soproni szójegyzék. – A XV. század első negyedéből. Ismertetése a szójegyzékek
tárgyalásában.
Szabács viadala. – Az 1476. évből. Ismertetése a költemény tárgyalásában.
Szalkai László glosszái. – Az 1488. évből. Az esztergomi főegyházmegyei
könyvtárnak egyik latin kéziratában. – Zolnai Gyula: Nyelvemlékeink a könyvnyomtatás
koráig. Budapest, 1894. – Szamota István: Szalkai László magyar glosszái.
Nyelvtudományi Közlemények. 1895. évf. – Domanovszky Sándor: Szalkai László
glosszái. Pozsonyi áll. reáliskola értesítője. 1901. – Melich János: Szalkai László
glosszái. Nyelvtudományi Közlemények. 1905. évf.
Temesvári Pelbárt glosszái. – A XV. század végéről. A híres szerzetes-hitszónok a
maga latinnyelvű munkáiban egyes latin szók magyarázására többhelyütt a megfelelő
magyar szót is odavetette. – Szilády Áron: Temesvári Pelbárt élete és munkái. Budapest,
1880. – Zolnai Gyula: Nyelvemlékeink a könyvnyomtatás koráig. Budapest, 1894.
Török Imre verses üdvözlete. – Az 1485. évből. Ismertetése a kisebb verses emlékek
között.
Várday Aladár levele. – 1490 előttről. Ismertetése a kisebb prózai maradványok
között.
Verses jogi szabály. – Az 1484. évből. Ismertetése a kisebb verses emlékek között.
Vér András feljegyzései. – A gróf Teleki-család gyömrői levéltára őrzi azokat a latin
okleveleket, melyekre Vér András földbirtokos a XV. század második felében magyar
jegyzeteket írt. – Iványi Béla: Nyelvemlékek a gróf Teleki-család gyömröi levéltárában.
Magyar Nyelv. 1913. évf.
Vér András menedéklevele. – 1493-ból való nyugtatvány a M. T. Akadémia
tulajdonában. Ismertetése a kisebb prózai maradványok között.
A nyelvemlékek időrendje:
A XV. század első negyedéből valók: a Soproni szójegyzék, Besztercei szójegyzék,
Schlägli szójegyzék, Sclägli glosszák, János deák magyar nyelvmestere. Közvetlenül
csatlakozik hozzájuk: a Jókai-kódex. A XV. század második feléből való: a Bécsi-kódex
és az Apor-kódex. 1453-ból: a Kolozsvári polgárok lajstroma. 1462: Csizió, 1463:
Esztergomi glosszák, 1466: Müncheni-kódex, 1467: Mondseei tízparancsolat-töredék,
1470: Németújvári glosszák, 1474: Birk-töredék, 1475: Nyirkállai Tamás glosszái, 1476:
Szabács viadala, 1478: Szitkozódás, 1484: Verses jogi szabály, 1485: Török Imre verses
üdvözlete, 1488: Bagonyai ráolvasások, 1488: Szalkai László glosszái, 1490 előttről
Várday Aladár levele, Gergely deák éneke, 1493-ból Vér András menedéklevele. A XV.
század végé felé: Vér András feljegyzései, Göttweigi-töredék, Piry-hártya, Breviáriumi
mutatótábla, Fohászkodás, Ábel-féle szójegyzék, Budapesti glosszák, Római glosszák,
Magyarországi Mihály beszédgyüjteményének glosszái, Laskai Ozsvát glosszái,
Temesvári Pelbárt glosszái.
Kiadások. – Régi Magyar Nyelvemlékek. A M. T. Akadémia kiadása. Négy kötetét
Döbrentei Gábor nyomatta ki, egy kötetét Volf György adta közre. Buda, 1838–1846. és
Budapest, 1888. (Tartalma számos rövidebb szövegmaradvány, a Halotti Beszéd, a Bécsi-
, Müncheni-, Czech-, Guary-, Winkler- és Jordánszky-kódex.) – Nyelvemléktár. A M. T.
Akadémia kiadása. Budenz József, Szarvas Gábor és Szilády Áron szerkesztésében.
Tizenöt kötet. Budapest. 1874–1908. (A III. kötetnek Komáromy Lajos és Király Pál, a
XV. kötetnek Szabó Sámuel és Katona Lajos a sajtó alá rendezője, a többi kötetet Volf
György bocsátotta közre.) – Szilády Áron: Régi magyar költők tára. I. köt. Budapest,
1877. – Zolnai Gyula; Nyelvemlékeink a könyvnyomtatás koráig. Budapest, 1894. – Új
nyelvemléktár. A M. T. Akadémia kiadása. I. köt. Budapest, 1916. (A Bécsi-kódexet
foglalja magában Mészöly Gedeon közzétételében.) – Horváth Cyrill: Régi magyar költők
tára. I. köt. 2. kiad. Budapest, 1921. – Jakubovich Emil és Pais Dezső: Ómagyar
olvasókönyv. Pécs, 1929.
Irodalom. – Az imént említett kiadásokhoz fűzött magyarázatokon kívül Toldy Ferenc:
Az ó- s középkori magyar nemzeti irodalom története. Két kötet. 3. kiad. Pest, 1862. –
Horváth Cyrill: Nemzeti irodalmunk a reformációig. Katolikus Szemle. 1891. évf. –
Simonyi Zsigmond: A magyar nyelv. 2. kiad. Budapest, 1905. – Zolnai Gyula:
Nyelvemlékeink a könyvnyomtatás koráig. Magyar Nyelv. 1905. évf. – Szily Kálmán:
Régi nyelvemlékeink. U. o. 1914. évf. – Jakubovich Emil: Adalékok nyelvemlékeink
sorozatához. U. o. 1919–1920. évf.

A NÉPKÖLTÉSZET.

A RÉGI ÉNEKMONDÓK és muzsikusok különböző elnevezései mellett a XV.

században feltűnik az igric név. (Schlägli szójegyzék.) A latin hangszerfogalom magyar
értelmezése ebben az időben: igrickészség. (Bécsi-kódex.) Az igric elnevezés Zsigmond
király és a Hunyadiak korában hangszeres muzsikust – még pedig elsősorban sípost –
jelent s az igric együtt szerepel a lantosokkal és hegedősökkel: a régi joculatorok
utódaival. Ezek a különböző nevű mulattatók olyanok voltak, mint a XV. század
folyamán Magyarországba behúzódó cigányok. Tanultabb ember alig akadt köztük. Egy
részük a külföldről került Magyarországba mint kóklerkedő szláv igric vagy csepűrágó
német spilman.
Míg az ország különböző vidékein kódorgó vándor mulattatókat a papság és a
nemesség söpredéknek tartotta és megvetette, a királyi udvarban megvolt a maguk
szerény helye. Ide a tanultabb regősöket válogatták össze, akik nem trágár versekkel
akartak hatást elérni, hanem történeti költemények elmondásával szórakoztatták a királyt
és környezetét. A regőlő vagy poéta nem egyszer literátus ember volt: olyan énekes
szolga, aki valamikor deáknak készült. Gábor deák énekeit és verseit maga Mátyás király
is gyönyörködve hallgatta. A hatalmas uralkodó már gyermekkorában sokat
gyönyörködött az énekmondók előadásaiban. Később fényes udvari népe között elég
alkalma nyílt a lantosok és hegedősök pártolására.
Az énekmondók versbe szedték a nevezetesebb harci eseményeket s a híresebb vitézek
tetteiről sokat énekeltek a mulatozó nagyurak asztalánál. De énekeiket senkisem jegyezte
fel, vagy ha papirosra vetették is szövegüket, ezek a szövegek az idők folyamán
elkallódtak. A magyarnyelvű kódexek egyházi másolói óvakodtak attól, hogy profán
emlékekkel kisebbítsék írott könyveik tisztességét s ezért a vallásos irodalom szövegei
mellett a világi költészet termékei gyorsan elkallódtak.
A XV. századból való Tar Lőrinc mondájának emléke. A történelemből ismeretes,
hogy ez az előkelő magyar úr kedves embere volt Zsigmond királynak, vele együtt járt
Konstanzban, tőle adományt nyert. A monda többet is tud a világjáró magyar lovagról.
Eszerint Tar Lőrinc bejárta kelet és nyugat ismeretlen tájait s leereszkedett még a pokolba
is. Irországban fekszik az a csodás barlang, Szent Patrik purgatóriuma, melynek belsejébe
bemerészkedett a magyar levente s ott sajátságos látományokat álmodott végig. Látta
többek közt ebben az úgynevezett középkori pokolban, hogy négy tüzes ember lángoló
kádfürdőt tartogatott Zsigmond király számára, mivel a király sok bűnével rászolgált erre
a bűnhödésre. Tar Lőrinc mondájának fenntartója: egy rövid latin szöveg, mely a
gyöngyösi. ferencrendi kolostor egyik gyüjteményes kéziratában maradt fönn; továbbá
egy angolországi latin szöveg, mely hivatalos leírását adja annak, miként ereszkedett le
Pászthói Rátholdi Lőrinc 1411-ben a Patrik-barlangba; végül Tinódi Sebestyénnek
Zsigmond királyról írt verses krónikája, melyben a históriás énekes arról értesíti olvasóit,
hogy énekben hallotta Tar Lőrinc pokoljárását.
Hunyadi János hatalmas alakja mély benyomást tett a szomszédos országok
népköltészetére is. A keresztény Balkán népei az igaz hitért harcoló győzhetetlen
hadvezért tisztelték személyében. A szerb népköltészetben egész románckör támadt a
vajdáról: Rácország védőjéről. Megénekelték rejtélyes származását, ifjúkori hőstetteit, a
tündérlányokkal való barátságát, szerencsés házasságát, az ozmánok ellen vívott dicső
harcait. Magyar Janko és Krályevics Marko a szerb nép képzeletében a hősök hőse volt.
Itthon is magasztalással vették körül személyét s vitézi tetteiről az egész országban
regéltek. Idősebb fiának lefejezése, ifjabb fiának királlyá választása csak növelte a
családjára sugárzó dicsfényt.
A magyar királyok közül talán Hunyadi Mátyás került legközelebb a magyar nép
szívéhez. Mátyás király keménykezű uralkodó volt, de a szegény embereket megvédte
uraik zsarnoksága ellen: legalább így tudja a magyar nép hagyománya. Halálát egynek
tekintették az igazság halálával; nagylelkű cselekedeteit még évszázadok mulva is
emlegették. Bölcs mondásairól és jeles tetteiről már életében könyvet írt Galeotto Marzio
s ha ennek a latin kéziratnak hízelgő anekdotái nem mentek is át a magyar nép ajkára,
költött a királyról egyéb elbeszéléseket az utókor vagy legalább is számos tréfás és
tanulságos esetet fűzött alakjához idegen mesetőkékből. Sajnos, a középkorból nincsen
olyan magyarnyelvű feljegyzésünk, mely mondaszerűen vagy anekdoták módjára
foglalkoznék a népszerű király dolgaival.
Mátyás király személye körül a XVI. században indult meg a mondaképződés. Míg
például a király történetírója, Bonfinius Antal, csak annyit jegyez fel munkájában, hogy
Mátyás álruhát öltve el-eljárt a nép közé s érdeklődött panaszaik iránt, Heltai Gáspár a
XVI. században már több kisebb elbeszélést tud az álruhás királyról. Számos eleven
történetet fűztek Mátyás személyéhez az írók a XVIII. századvégétől kezdve, majd
felbukkantak a Mátyás-mondák a népköltészeti gyüjteményekben is. Mátyásból egyre
népszerűbb uralkodó és anekdotahős lett, alakja egyre több világirodalmi motivumot
szedett magára. A legeredetibbnek látszó költői alkotások és népies szövegek mögül is
előlépnek a nemzetközi mondák és a vándorló novellatémák. Az általános figyelem
felkeltésében Heltai Gáspár történeti munkájáé az érdem. Galeotto Marzio
anekdotagyüjteménye az előkelő humanista társaság körén kívül nem keltett figyelmet és
hatást.
Galeotto Marzio érdeklődéssel említi, hogy az énekesek és zenészek Mátyás király
asztalánál magyar nyelven szoktak énekelni a hősök tetteiről. «Zenészek és hárfások
vannak ott, kik asztal fölött a hősök tetteit honi nyelven, lant kíséretében éneklik. Az ének
tárgya mindig valami jeles tett; s nincs is tárgyban hiány. Mert Magyarország különféle
nyelvű ellenségek közepett fekvén, hadviselésre serkentő anyagban kifogyhatlan. De
szerelmi dalokat ritkán énekelnek ott. Jobbára a törökök elleni haditettek fordulnak elő,
nem éktelen előadással; mivel a magyarok, akár nemesek, akár parasztok, majdnem
azonos szórenddel élnek s nyelvükben semmi különbség; egyenlő kiejtés, ugyanazon
szavak, hasonló hangsúlyozás lévén mindenhol. Mert, hogy Olaszországról szóljak,
nálunk annyiféle a beszédmód, hogy a polgár a paraszttól s viszont a calábriai a
toscánaitól annyira eltér kiejtésében, hogy alig bírják egymást megérteni; de a magyarok,
mint említettük, mind egyformán vagy csak igen csekély eltéréssel beszélnek: minélfogva
a magyar nyelven szerzett költeményt paraszt és polgár, középrendű és főrangú úr
egyaránt megérti.»
Mátyás király vezérei közül Kinizsi Pállal foglalkozott legszívesebben a népképzelet.
Ez a népszerű hős egyszerű molnárlegény volt, de olyan hatalmas testierejű, hogy
senkisem érte utol a harci mérkőzésekben. Alacsony származásából hadvezéri rangra
emelkedett, feleségül vette az előkelő Magyar Benignát s az ellenséggel vívott
ütközeteiben sok dicsőséget szerzett a magyar névnek. Mátyás király gazdag
adományokkal halmozta el, de a nagy király halála után megfeledkezett adott szaváról,
megszegte esküjét, hálátlan lett egykori jótevőjével szemben, Korvin Jánost elhagyva, II.
Ulászlóhoz csatlakozott s legfőbb része volt abban, hogy Mátyás király fia ellenében
idegen uralkodót ültettek a magyar trónra. Sok csatája között legnevezetesebb a
törökökkel vívott kenyérmezei ütközete ebben a kétségbeesett tusában hősiességével a
magyarok javára döntötte el a már-már elvesztett harcot. Bonfinius Antal történeti
munkája megemlíti azokat a rögtönzött énekeket, melyeket a nagy diadal után a győztes
magyar vitézek a csatamezőn énekeltek. Maga Kinizsi Pál egy-egy halott törököt kapott
fel két kezébe, egyet fogai közé ragadott s úgy táncolt diadaltól ittas katonái között az
ütközet színhelyén. Képzelhető, mennyire hatottak az ilyen jelenetek a nép képzeletére és
mesélő kedvére.
Az újabbkori történeti monografiákban és népköltési gyüjteményekben számos olyan
mondai és históriai színű mesetörmelék jelent meg, melyeknek személyi vagy tárgyi
vonatkozása a középkorba van vetítve. Az idevonatkozó szövegek általában XIX. századi
feljegyzések s így mondai hitelességük csak a legutóbbi emberöltőkre szorítható.
Eredetüket szigorú tudományos gondolkodással nem lehet visszaszármaztatni a
középkorba. Utólagos beszivárgások ezek a nemesség hagyományaiba és a nép
költészetébe, még pedig az írástudó és mesélni szerető emberek, történeti munkákat
forgató papok és élénk fantáziájú diákok útján. – Budai Ferenc: Magyarország polgári
históriájára való lexikon. Három kötet. Nagyvárad, 1804–1805. – Szirmay Antal;
Hungaria in parabolis. Buda, 1804. – Kővári László: Erdély régiségei. Pest, 1852. – U. az:
Erdély földe ritkaságai. Kolozsvár, 1853. – Ipolyi Arnold: Magyar mythologia. Pest,
1854. – Orbán Balázs: A székelyföld leírása történelmi, régészeti, természetrajzi s
népismei szempontból. Hat kötet. Pest, 1868–1873. – Gyárfás István: A jász-kúnok
története. Négy kötet. Kecskemét és Budapest, 1870–1885. – Kálmány Lajos: Szeged
népe. Három kötet. Arad, 1881. – Pesty Frigyes: Magyarország helynevei. Budapest,
1888. – Kandra Kabos: Magyar mythologia. Eger, 1897. – Kálmány Lajos:
Hagyományok, mesék és rokonneműek. Vác, 1914. – Ide tartoznak végül a Kisfaludy-
Társaság kiadásában s egyebütt megjelent népköltési gyüjtemények kötetei s a Magyar
Nyelvőr, a Magyar Nyelv és az Ethnographia évfolyamaiban közreadott népies szövegek.
Irodalom. – Toldy Ferenc: Az ó- s középkori magyar nemzeti irodalom története. I.
köt. 1. kiad. Pest, 1862. – U. az: A magyar költészet története. 2. kiad. Pest, 1867. – U.
az: A magyar irodalom története rövid előadásban. I. köt. 3. kiad. Pest, 1872. – Szilády
Áron: Régi magyar költők tára. I. köt. Budapest, 1877. – Binder Jenő: Néhány Mátyás
királyról szóló trufánk s rokonaik. Brassói áll. reáliskola értesítője. 1894. – Széchy
Károly: Adalékok a régibb magyar irodalomhoz. Irodalomtörténeti Közlemények, 1896.
évf. – Kropf Lajos: Pászthói Rátholdi Lőrinc zarándoklása. Századok. 1896. évf. – Békesi
Emil: Magyar írók Hunyadi Mátyás korából. Katolikus Szemle. 1902. évf. – Prém József:
Mátyás király a krajnai népköltészetben. Mátyás király-emlékkönyv. Szerk. Márki
Sándor. Kolozsvár, 1902. – Gönczi Ferenc: Göcseji mondák Mátyás királyról.
Ethnographia. 1903. évf. – Ernyei József: A cseh heraldika magyarvonatkozású mondái.
U. o. 1906. évf. – Katona Lajos: Túlvilági látomások kódexeinkben. Akadémiai Értesítő,
1907. évf. – Szémán István: Mátyás király a magyarországi rutén-mondában.
Ethnographia. 1911. évf. – Szegedy Rezső: Mátyás királlyá választása a délszláv
népköltészetben. U. o. 1916. évf. – Zolnai Béla: Mátyás-mondáink eredete és fejlődése.
Irodalomtörténet. 1921. évf. – Pável Ágoston: A Hunyadiak a délszláv költészetben. A
Vasvármegyei Múzeum II. évkönyve. Szombathely, 1927. – Dézsi Lajos: Magyar
történeti tárgyú szépirodalom. Budapest, 1927. – Szabolcsi Bence: A középkori magyar
énekmondók kérdéséhez. Irodalomtörténet. 1928. évf.

LATIN IRODALOM: HITTUDOMÁNY ÉS EGYHÁZI SZÓNOKLAT.

A KÖZÉPKORBAN a tudományos emberek közül a hittudóst becsülték legtöbbre.

Minden más tudomány a teológia szolgálatában állott. A hittudományi írók közül a XV.
században számos jó nevet lehet megemlíteni.
Az egyházi szónokok közül az 1440-es években nagy hírre tett szert MAGYAR MIHÁLY
pálosrendi szerzetes. Párisban végezte tanulmányait, a teológia tudományában doktori
fokot nyert s mikor rendje a Buda mellett fekvő szentlőrinci kolostorban alkalmazta, a
hitvitázás terére lépett. Egyik szerzetes-ellenfelén olyan fényes diadalt aratott, hogy a
hitvitáról még a királyi udvarban is beszéltek. Mihály elbizakodva tudományában és
vitázó tehetségében, azontúl semmibe sem vette szerzetének törvényeit s mikor ezért
rendtársai felléptek ellene, Párisba költözött. Itt halt meg héber tanulmányai közben 1444-
ben. Kéziratainak ma már nyoma veszett.
Magyarországból szakadt Olaszországba PANNONIAI ANDRÁS kartauzi szerzetes.
Előkelő származású magyar nemes volt, egy ideig Hunyadi János oldalán katonáskodott,
azután a velencei kartauzi kolostorban elvégezte a teológiai tanulmányokat. Egy ideig a
ferrarai rendházban élt, az Estei hercegek fényes udvarának közelében. Utoljára 1471-ben
tűnik fel mint a páviai kartauzi rendház tagja. Három munkája ismeretes. Ezek közül a
Mátyás király részére írt kéziratban a legfőbb keresztény erényeket fejtegette; hasonló
erkölcsi oktatásokat állított egybe Estei Hercules herceg számára; elmélkedéseket írt
továbbá a túlvilági életről. Mátyás királynak ajánlott műve a hit, hitetlenség, hitszegés,
eskü, remény, szeretet, okosság, mértékletesség, bátorság, igazságosság, részegség;
bujaság, hadakozás és békesség kérdését számos történeti példával és idézettel világította
meg. Vallásos szellemű fejtegetéseit Ferrarából Budára küldte, arra kérve Mátyás királyt,
hogy kéziratát fogadja el s olvastassa fel.
Erdélyi származású író volt NICOLAUS DE MIRABILIBUS EX SEPTEMCASTRIS,
hittudományi doctor, a firenzei domonkosrendi kolostor iskolájának tanára. Midőn egy
alkalommal a lelkiismeretről prédikált, szónoklata annyira megtetszett hallgatóinak, hogy
eszméi írásbafoglalását kérték. Mindjárt ezután vitába keveredett De Salviatis György
ferencrendi szerzetessel azon a tételen, vajjon Ádám bűne minden bűnöknek
legnagyobbika-e? Ellenfele győzött. Erre megírta a szóharc lefolyását szépítő védőiratát s
Firenzét elhagyva, visszatért Magyarországba. Itt II. Ulászló király udvarában teljesített
szolgálatot mint udvari káplán. Ebből az időből, 1493-ból, való harmadik kézirata, a
predesztinációról szóló fejtegetés.
Szepes megye már ebben az időben is több jeles fiát nevelte a tudomány szolgálatára.
Lőcsén kezdte s a krakkói és bécsi egyetemeken folytatta tanulmányait LEIBICI MÁRTON
bencés szerzetes, Hunyadi János és Mátyás király korában a bécsi skót rendház tagja. Ezt
a bencés kolostort az egyik osztrák herceg a XII. században a szigorú rendszabályok alatt
élő skót és ír bencések számára alapította, később az idegenek helyét a németek foglalták
el, ezek szívesen látták a magyarokat is, így lett apátjukká 1446-ban Leibici Márton.
Tizennégy évig állt a skót bencés kolostor élén, kiváló szolgálatokat tett rendházának s
haláláig buzgón írogatott. Vallásos tartalmú kéziratai közül Senatorium című munkája
érdemel különös figyelmet. Elmondja benne életének fontosabb mozzanatait, számot ad
tapasztalatairól, foglalkozik a Habsburg-uralkodók és az osztrák bencések történetével.
Megemlíti többek között, hogy milyen erős a németség Krakkóban, Budán és Kassán. E
három város főtemplomában németek prédikálnak, míg a lengyelek és magyarok egyházi
szónokai csak kis kápolnában szólhatnak a néphez.
Mátyás király és II. Ulászló uralkodása idején élt MAGYARORSZÁGI MIHÁLY
domonkosrendi szerzetes, latin nevén Michael De Ungaria. Prédikációs kötete 1482-ben
nyomtatásban is megjelent: Sermones tredecim universales magistri Michaelis De
Ungaria. Ebben az időben a kézirat is, a nyomtatvány is egyformán drága volt; viszont a
papság legnagyobb részének szüksége volt olyan kész szövegre, amelynek nyomán
elkészíthette prédikációit; ezért Mihály mester olyan munkát akart adni könyvével, hogy
megvásárlója az egész egyházi éven keresztül használhassa s ne szoruljon egyéb
prédikációs gyüjteményre. Tizenhárom szentbeszédében buzgón oktatta olvasóit az örök
üdvösség elnyerésének titkaira. Sok forrást használt a Szentírást, az egyházatyák munkáit,
az ókori klasszikusokat. Hivatkozott a természet tüneményeire, idézett latin verseket és
közmondásokat. Beszédei általában erkölcsi irányúak s inkább csak kényszerűségből
foglalkoznak dogmatikus tételekkel. Cáfol ugyan némely eretnek állítást, de igazi
lelkesedéssel a bűnöket ostorozza és az erényeket magasztalja. Magyarországi Mihály
beszédeit nemcsak a maga korában szerették, hanem később is. Az 1482. évtől kezdve két
évszázadon keresztül számos kiadása jelent meg a külföldi nyomdákban. Köln,
Strassburg és Páris nyomdái egyformán hirdették a magyar egyházi szónok dicsőségét.
Magyarországi Mihállyal egy időben munkálkodott LASKAI OZSVÁT ferencrendi
szerzetes, latin nevén Osvaldus De Lasko. Az ő prédikációi is külföldi nyomdákban
jelentek meg 1497-től kezdve. Biga salutis című háromkötetes gyüjteményes munkája a
vasárnapi, ünnepnapi és nagyböjti szentbeszédeknek hosszú sorát foglalta magában.
Beszédeit paptársai számára írta, hogy kész forrásuk legyen, amikor a néphez
szónokolnak. Egyik beszédébe a latin szöveg könnyebb értelmezése végett három magyar
szót is közbeszőtt: Laskai Ozsvát glosszáit. A neves hitszónok a pesti salvatoriánus
ferencrendi kolostor főnöke és Temesvári Pelbárt tanítványa volt. Míg Temesvári Pelbárt
a budai szigorú franciskánusok rendházában dolgozott, ő a pesti cseri barátok között írta
munkáit. Beszédeinek a XVI. század első negyedében több kiadása jelent meg. Ezek a
kötetek nem versenyezhettek Magyarországi Mihály vagy Temesvári Pelbárt
gyüjteményeinek népszerűségével, de ismételt kinyomatásuk mégis azt bizonyítja, hogy
Laskai Ozsvátnak megvolt a maga megértő olvasóközönsége. Külföldről bizonyára több
példányt hoztak be könyvéből Magyarországba, itt is merítettek belőle az egyházi
szónokok. Laskai Ozsvát oktató modorú és állításait hosszadalmasan elemző hittudós.
Temesvári Pelbárt jóval közvetlenebb nála: ezért szerették jobban az ő népies szellemű
prédikációit.
LASKAI OZSVÁT 1450 táján született a baranyamegyei Laskó községben, nem messzire
a Dráva torkolatától. A ferencrendieknek szigorúbb provinciájába, a salvatoriánusok
közé, lépett s így jutott Budára. Itt Temesvári Pelbárt vezetése mellett végezte papi
tanulmányait. Az 1495–1497. években a pesti ferencrendi kolostor gvárdiánja volt, a
következő négy évben az egész magyarországi salvatoriánus provincia helytartója, utóbb
ismét pesti házfőnök, majd újból rendi helytartó. 1511 június 10-én halt meg. Temesvári
Pelbárt mellé temették el a cseri barátok budai templomába, a Szent János egyházba.
Prédikációinak Rynman János hagenaui könyvkiadó volt a legbuzgóbb terjesztője. Első
kötetét Biga salutis – Az üdvösség szekere – címmel 1497-ben nyomatta ki, ezt követte a
második és harmadik kötet közrebocsátása 1493-ban. Az első és harmadik kötetet
négyszer, a második kötetet ötször nyomták újra húsz év leforgása alatt. Másik munkáját
is Rynman János könyvkiadó adta közre: hitvédő szentbeszédeinek ez a gyüjteménye
Gemma fidei – A hit bimbója – címmel jelent meg Hagenauban, 1507-ben. Laskai Ozsvát
a maga munkái mellett még Temesvári Pelbárt hátrahagyott kéziratait is sajtó alá
rendezte. Az Aureum rosarium III. és IV. kötetének megjelenése az ő szerető munkájának
és tanítványi hálájának emlékét őrzi.
Prédikációkat írtak: Aranyosi Gellértfi János iglói pap, Kelemen pálosrendi prior,
Lőcsei János szerzetes, Monstriberg Bertalan szepesolaszi plébános, Novák Péter
gyulafehérvári pap, Opeli Péter lőcsei pap, Pécsi János pap, Pozsonyi János pálosrendi
szerzetes, Prukki János ágostonrendi remete, Regensberger Lénárd budai domonkosrendi
szerzetes, Szegedi Jakab pálosrendi provinciális, Szombathelyi Tamás pálosrendi
generális.
A Szentírás egyes részeit magyarázták s hittudományi kérdésekről értekeztek: Budai
Miklós pap, Hunt Pál bölcseleti és jogi doktor, Késmárki János szepesolaszi lelkész,
Magyar László ferencrendi szerzetes, Magyarországi Miklós benedekrendi szerzetes,
Nicolai András kartauzi szerzetes, Rozsnyai Jámbor János pap, Soproni Péter ferencrendi
szerzetes, Tamás kanonok, Tapolczai János pálosrendi szerzetes, Venatoris Miklós pap.
Egyháztörténetírók: Frank Konrád pécsi püspök, a karmelitarend keletkezésének
megírója; Szalkai Magyar Balázs ferencrendi szerzetes, a boszniai rendtartomány
történetére vonatkozó adatok egybeállítója; Dombrói Márk pálosrendi szerzetes, a
pálosrendi kolostorok évkönyveinek összegyüjtője. A szerzetesrendek gondot fordítottak
rendtartományuk és egyes kolostoraik nevezetesebb eseményeinek feljegyzésére. Igy
maradt meg egy kézirat a magyarországi és boszniai salvatoriánus provinciák történetéről.
A magyar szentekről szóló legendák gyüjteménye Mátyás király uralkodása idején már
nyomtatásban is megjelent. Ennek a több kiadást ért ősnyomtatványnak címe: Legendae
Sanctorum Regni Hungariae in Lontbardica historia non contentae. (Strassburg, 1486.)
Egészen meglepő jelenség az a névtelen domonkosrendi szerzetes, akit filozofálása
minden vallás megvetőjévé tett. Mint felszentelt pap a bécsi egyetemen tanult; innen
hazájába visszakerülve, elvégezte egyházi teendőit; misézett, prédikált, kiszolgáltatta a
szentségeket; de az egyház tanításait és szertartásait balgaságoknak tartotta. Már Bécsben
különös módon gondolkodott, utóbb semmi egyebet nem hitt, csak amit a maga eszével és
tapasztalataival bizonyítani tudott. Hazugnak vélte a teológiát, tagadta a keresztény vallás
igazságát, nem ismerte el az Ószövetséget, lenézte az Újszövetséget, eszeveszettségnek
bélyegezte a Szentírás magyarázatait. Végül is bevádolták, elfogták, bebörtönözték.
Börtönében először szelíd rábeszéléssel igyekeztek visszatéríteni a jó útra, de nézeteit
nem vonta vissza. Nemcsak a kereszténységről nyilatkozott lenéző módon, hanem a többi
vallásról is. A legtanultabb teológusok és filozófusok vitatkoztak vele, de még akkor sem
engedett, mikor megcáfolták érveit. Kijelentette, hogy meggyőződésében kiván meghalni.
Ekkor egy karóhoz kötötték, megkorbácsolták s így térítették észre. A kínzásokat nem
bírva tovább, kijelentette, hogy látja, milyen fáradhatatlanul keresik lelke üdvösségét,
ezért kész magát alárendelni az egyház parancsainak, visszavonja hitetlenségét s a
pálosok egyik kolostorába vonul vissza. Ez a névtelen magyar atheista a pantheista
monizmus híve volt. Teljes elszántsággal fordult a kereszténység dogmái ellen,
természetes eszének fegyvereivel ostromolta a vallásos tanításokat, míg végül megtörték
ellenállását. Munkái elvesztek.
Kiadások. – A korunkig eljutó vallásos kéziratok közül különös figyelmet érdemel a
budapesti tudományegyetem könyvtárának és a németújvári ferencrendi kolostornak egy-
egy terjedelmes prédikációs kódexe. Szövegük Szilády Áron magyarázataival a M. T.
Akadémia költségén jelent meg: Sermones dominicales. Két XV. századból származó
magyar glosszás latin kódex. Két kötet. Budapest, 1910. – A többi vallásos jellegű
kéziratra és nyomtatványra nézve az itt következő irodalom nyujt közelebbi tájékozást.
Irodalom. – Toldy Ferenc: Az ó- s középkori magyar nemzeti irodalom története. Két
kötet. 3. kiad. Pest, 1862. – Knauz Nándor: A pozsonyi káptalannak kéziratai. Magyar
Sion. 1866–1869. évf. – U. az: A magyar egyház régi szokásai. U. o. 1867–1869. évf. –
Dankó József; Magyar szertartási régiségek. Esztergom, 1871. – Knauz Nándor: Kortan.
Budapest, 1876. – Vincze Gábor A pálosok irodalmi munkássága a XIV–XVIII.
százazadban. Magyar Könyvszemle. 1878. évf. – Erdélyi János: A bölcsészet
Magyarországon. Budapest, 1885. – Ábel Jenő és Fraknói Vilmos: Irodalomtörténeti
emlékek. I. köt. Budapest, 1886. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái.
Tizennégy kötet. Budapest, 1891–1914. – Horváth Cyrill: Michael De Ungaria XIII.
beszéde. Irodalomtörténeti Közlemények. 1895. évf. – Szabó Károly és Hellebrant Árpád:
Régi magyar könyvtár. III. köt. Budapest, 1896. – Békesi Emil: Magyar írók az Anjouk és
utódaik korában. Katolikus Szemle. 1899. évf. – Apponyi Sándor: Hungarica. Három
kötet. Budapest és München, 1900–1925. – Mihalovits Ede: A katolikus prédikáció
története Magyarországon. I. köt. Budapest, 1900. – Kudora János: A magyar katolikus
egyházi beszéd irodalmának ezeréves története. Budapest, 1902. – Békesi Emil: Magyar
írók Hunyadi Mátyás korából. Katolikus Szemle, 1902. évf. – Rézbányay József: Az
egyházi szónoklat egyetemes története. 1. köt. Esztergom, 1904. – Zoltvány Irén
tanulmánya: A pannonhalmi Szent Benedek-rend története. III. köt. Szerk. Erdélyi
László. Budapest, 1905. – Katona Lajos: Laskai Ozsvát három glosszája. Magyar Nyelv.
1906. évf. – Lábán Antal: Az Árpádházi Szent Erzsébet-legendák irodalmunkban.
Budapest, 1907. Timár Kálmán: A Gemma Fidei himnuszai. Religio. 1908. évf. – U. az:
Laskai Ozsvát ismeretlen műve. U. o. 1908. évf. – U. az: Laskai Ozsvát erkölcsi
példatára. U. o. 1910. évf. – U. az: Ferencrendi hitszónokok a XV. és XVI. században. U.
o. 1910. évf. – U. az: Laskai Ozsvát és a bibliografia. Magyar Könyvszemle. 1910. évf. –
Gábor Gyula: Adatok a középkori magyar könyvírás történetéhez. U. o. 1910. évf. –
Szilády Áron: Sermones dominicales. Két kötet. Budapest, 1910. – Hóman Bálint: Pálos
breviáriumok és missalék a XV–XVI. századból. Magyar Könyvszemle. 1914. évf. –
Gondán Felicián: A középkori magyar pálosrend és nyelvemlékei. Pécs, 1916. –
Thienemann Tivadar: A szabadgondolkodás első nyomai a magyar középkorban.
Minerva, 1922. évf. – Karácsonyi János: Szent Ferenc rendjének története
Magyarországon 1711-ig. Két kötet. Budapest, 1922–1924. – Gulyás Pál: A könyv sorsa
Magyarországon a legrégibb időktől napjainkig. Magyar Könyvszemle. 1923. évf. –
Timár Kálmán: Prémontrei kódexek. Kalocsa, 1924. – Madzsar Imre: A korssendoncki
legendakézirat. Magyar Könyvszemle. 1924. évf. – Ballagi Aladár: Buda és Pest a
világirodalomban. Budapest, 1925. – Hoffmann Edit: Pálóczy György esztergomi érsek
két könyvéről. Magyar Bibliofil Szemle. 1925. évf. – U. az: Középkori könyvkultúránk
néhány fontos emlékéről. Magyar Könyvszemle. 1925. évf. – U. az: A Nemzeti Múzeum
Széchenyi-könyvtárának Magyarországon illuminált kéziratai. U. o. 1927. évf.

LATIN IRODALOM: TEMESVÁRI PELBÁRT.

IRÓI TEHETSÉGÉVEL és irodalmi hatásával messze túlszárnyalta a többi középkori

magyarországi latin egyházi írót Temesvári Pelbárt ferencrendi szerzetes. A nagyhírű
hitszónok Szűz Mária tiszteletére fogott tollat. Amikor ugyanis 1480 táján kegyetlen
pestis dühöngött Magyarországon, Temesvári Pelbárt is több ízben megbetegedett s
vallomása szerint egyedül Szűz Mária jósága mentette meg a haláltól. Így írta meg Mária
magasztalására, Jézus Krisztus dícséretére, Szent Ferenc atyának és minden szenteknek
tisztességére első prédikációs könyvét: a Stellariumot. Anyagot akart benne adni a kisebb
tanultságú papoknak és a falusi lelkipásztoroknak, hogy prédikációikat könnyebben
készíthessék. Első könyve csak kezdetét jelezte egyházi szónoklatai hatalmas
sorozatának. Pomeriumában három részből álló nagy beszédgyüjteményt adott közre.
Ennek első része, a Sermones de sanctis, a római katolikus egyház szentjeinek emlékéhez
kapcsolódott; második része, a Sermones de tempore, az állandó ünnepekre szóló
beszédeket tartalmazta; harmadik része, a Sermones quadragesimales, a nagyböjt napjaira
szólt. A félezernél több beszéd közrebocsátása után mint hittudós szolgált egyházának.
Expositiojában a zsoltárokat és egyházi énekeket magyarázta, Aureum rosariumában a
katolikus vallás tanításait fejtegette. Megvetéssel beszélt a földi lét örömeiről, haragosan
ostorozta az erkölcsi tunyaságot, kikelt a hitbeli tévelygések ellen s gátat igyekezett
emelni a humanista szellem terjedése elé. Elkeseredéssel célozgatott prédikációiban
Mátyás királyra. A király misejárás és prédikációhallgatás helyett inkább humanistáival
vitázik s nem gondol a pokol kínjaira.
Mi a törvény? Veti fel a kérdést s meg is felel rá az egyik középkori tudós szerzővel: a
törvény a tisztességes élet útmutatója, mely az embert arra kötelezi, hogy szüntelen hozzá
igazodjék. S mégis igaz Anaxagoras mondása: a törvény pókháló, a kisebb legyek
fennakadnak benne, a nagyobbak keresztülrontanak rajta. A hatalmas urakat nem bántják,
a kisebb embereket megbüntetik. Jaj Istenem! Milyen sokan vannak az olyan fejedelmek,
akik az egyházi javadalmakat elrabolják! Ó, ha most élne Szent István vagy Szent László,
hogy elbánnának az egyház ellenségeivel! Nagy palotákat építenek a hatalmasok, fényes
ruhákba öltözködnek, dúsan lakmároznak, miközben a szegény emberek meztelenül
járnak a hidegben s nyomoruságukban haldokolnak az utcákon. Csak dőzsöljetek, míg a
halál bekopogtat ajtótok küszöbén! Majd jajgattok még a pokol kínjai közt, de egy csepp
vizet sem kaptok gonosz életetek miatt.
Temesvári Pelbárt segíteni akart az elnyomottakon s meg akarta téríteni a túlvilági
üdvösséggel nem törődő bűnösöket. Ebben a munkájában segítségül hívta az akkori
külföldi latin irodalom nevezetesebb egyházi tekintélyeit is. Igazi skolasztikus író: nagy
olvasottságú, tudós hajlamú, csodákban hívő. Isteni kijelentéseket észlelt az egész világon
s az előtte élő hírneves hittudósok tekintélyére támaszkodva bizonyítgatta a maga
keresztény tanításainak igazságát. Idézetet idézetre halmozott. Eredeti gondolata nem sok
volt. Inkább összehordta a régi egyházi tudósok kézirataiból a neki tetsző részleteket.
Alaposan ismerte a középkori egyházi irodalom minden nevezetesebb szerzőjét
Boethiustól kezdve a maga koráig. Kortársai közül sokat tanult a német teológusoktól,
főleg a baseli és bécsi egyetem hittudósaitól és hitszónokaitól. A latinul író németek
közül különösen Gritsch, Haselbach, Herolt, Langenstein, Meffreth és Nider teológiai
fejtegetéseinek vette hasznát, kézirataikból és kiadásaikból szívesen merített, prédikációit
hasonló feldolgozással írta. Ezek a hitbuzgalmi munkák annyira hasonlók egymáshoz,
mint a középkor ferences templomai.
A száraz hittudományi fejtegetéseket példák és legendák közbeszövésével élénkítette.
Példáit helyes érzékkel válogatta ki forrásaiból: a Gesta Romanorum, a Scala Coeli, a
Vitae Patrum és a Speculum Exemplorum néven ismert gyüjteményekből. Pomerium
című munkájának második részében van az a húsvéthétfőre készített prédikációja, mely
Krisztus feltámadásának szükségességéről, teljességéről, méltányosságáról és
kedvességéről szól. Krisztus feltámadásának – mondja – nevezetes oka Isten
igazságossága. Istennek fel kell magasztalnia azokat, akik magukat őérette megalázzák,
mert Isten igazságosságához tartozik, hogy a gonosz ember ne uralkodhassék az
igazságon. Győzzön az igazság, ha mindjárt ideig-óráig elnyomatást szenved is. A
gonoszok hamisságukban elvesznek, az igazság megmarad. A zsidók is megölték
Krisztust és meg akarták semmisíteni tanítását, de Isten igazsága megkövetelte, hogy
Krisztus tanítása legyőzze a hamisságot. Az igazság győzedelmét mutassa be a következő
példa. Egy gazdag, de hamis embernek volt egy hűséges szolgája. Ez a szolga azt
állította, hogy ezen a földön az igazságé a győzelem; ura viszont azt vitatta, hogy az
ember többre megy a hamissággal, mint az igazsággal. Vetélkedés támad közöttük és
fogadást kötöttek. Ha a szolga be tudja bizonyítani állítását, akkor ura kétszáz
aranyforintot ad neki, de ha az úrnak lesz igazsága, kiszúrhatja szolgája mindkét szemét.
A fogadást a gazdag ember nyerte meg s kiszúrta a szolga mindkét szemét. Kiment a
szegény vak a városból, egy fa alá vánszorgott, ott lepihent, ugyanakkor az ördögök épen
arra a fára gyülekeztek éjfélkor. Beszélgetésükből megtudta a vak ember, hogy a fa alatt
olyan fű van, amely látóvá teszi a vakot, ha megdörzsöli vele szemét. A vak szolga
Istenhez fohászkodott, megtalálta a füvet, megnyílt szeme világa, sőt amikor útnak indult,
meggyógyította a király vak leányát és feleségül vette a királykisasszonyt. Amint
meghallotta ezt egykori gazdája, kitudakolta tőle, hogyan gyógyult meg s ő is elment a
vak szemet gyógyító varázsfűért a fa alá. Ugyanekkor ismét tanácskoztak a fán a gonosz
szellemek; az egyik megneszelte, hogy a fa alatt ember van, rárontottak a gazdagra,
mindkét szemét kitolták s így bebizonyosodott, hogy az igazság, ha olykor szenved is,
végül mégis csak diadalt arat, míg a hamisság megrontja az embert, amint ez nyilvánvaló
Krisztus Urunk és a zsidók példájából. Ember, sohase tántorodjál le az igazság útjáról!
Legendáit leginkább Voragoi Jakab Aurea Legendájából írta ki, de merített a többi
középkori legendatárból is. Hogy mennyire benne élt a középkori barátok
gondolatvilágában, azt könyveinek minden részlete mutatja. Mint a többi skolasztikus
szerző, ő is erős hittel bizonyítgatta, hogy Szűz Mária jártas volt a latin iskolák minden
tantárgyában, azonkívül a római és a kánoni jogban s a logika, fizika, metafizika,
medicina és teológia kérdéseiben. Mint külföldi tudóstársai, ő is ki tudta számítani Jézus
mennybemenetelének pontos időtartamát s a Noé bárkájába terelt állatok mennyiségét.
Egyszerű stílusú latin fejtegetéseit szívesen olvasták. Könyvei a külföldön széltében
elterjedtek, itthon pedig bőséges forrásul szolgáltak a magyar kéziratok szerzőinek. A
Horvát-, Tihanyi-, Kazinczy-, Nagyszombati-, Érsekujvári-, Teleki-, Cornides- és Érdy-
kódex készítői jórészt az ő latin szövegeit fordították magyarra.
TEMESVÁRI PELBÁRT életéről keveset tudunk. Valószínűleg Temesvárott született
Zsigmond király uralkodásának utolsó éveiben. Legelőször a krakkói egyetem
évkönyveiben találunk róla feljegyzést. Pelbárt 1458-ban, Mátyás király trónralépésének
esztendejében, beiratkozott a krakkói egyetemre s itt éveken keresztül buzgón törekedett
előbb a filozófiai, majd a teológiai kar tudományos vizsgálatainak elvégzésére. 1464-ben
a filozófiából baccalaureatusi fokot nyert, 1471 táján mint teológiai doktor távozott
Krakkóból. A szigorú ferencrendiek azaz a cseri barátoknak nevezett salvatoriánusok
szerzetének tagja volt. Elöljárói azzal jutalmazták jeles képzettségét, hogy megbízták a
salvatoriánus provincia szerzetesnövendékeinek tanításával. 1483-ban a budai ferencrendi
kolostor iskolájában Petrus Lombardus hittani könyvét magyarázta a tanulóbarátoknak.
Ettől kezdve Budán és Esztergomban felváltva tanított. Első prédikációs gyüjteménye, a
Slellarium, annyira megtetszett szerzetestársainak, hogy kéziratát buzgón másolgatták s
más kolostoroknak is kölcsön adták. Elöljárói most már megparancsolták neki, hogy írjon
újabb szentbeszédeket a prédikálásban gyöngébb papok segítségére. Igy készült el,
Mátyás király uralkodásának utolsó évtizedében és II. Ulászló király országlásának első
évtizedében, Pomeriuma. Kézirataira felhívták Rynman János német könyvkiadó
figyelmét. A hagenaui kiadó az 1490-es évek derekán körülnézett Magyarországon s
Budáról Hagenauba vitte Temesvári Pelbárt és Laskai Ozsvát ferencrendi szerzetes
kéziratait. Ettől kezdve a német és francia könyvpiacokon kapósak lettek a két híres
igehirdető munkái. Temesvári Pelbárt 1504 január 22-én hunyt el szerzetének budai
rendházában. Utolsó munkáját Laskai Ozsvát fejezte be és rendezte sajtó alá.
Kiadások. – Temesvári Pelbárt latin munkáit Európa minden katolikus országában
ismerték és olvasták. Hagenau, Strassburg, Augsburg, Nürnberg, Velence, Lyon, Páris
városokban kiadás kiadást ért köteteiből. – Expositio compendiosa et familiaris sensus
litteralem et mysticum libri psalmorum complectens: első nyomtatott szövege a
strassburgi 1487. évi kiadás, amelyet még két hagenaui kiadás követett. – Stellarium
coronae benedictae Mariae virginis in laudem eius pro singulis praedicationibus
elegantissime coaptatum: ennek a prédikációs kötetének a mohácsi vészig körülbelül 20
kiadása ismeretes, közülük első a hagenaui 1498. évi kiadás. – Sermones Pomerii fratris
Pelbarti de Themesvar divi ordinis Sancti Francisci de sanctis: ez a beszédgyüjteménye a
mohácsi vészig körülbelül 18 kiadást ért, közülük első a hagenaui 1498. évi kiadás. –
Sermones Pomerii fratris Pelbarti de Themesvar divi ordinis Sancti Francisci de tempore:
a mohácsi vészig körülbelül 28 kiadása ismeretes: ezek közül első a hagenaui 1499. évi
kiadás. – Sermones quadragesimales per fratrem Pelbartum de Themesvar professum divi
ordinis Sancti Francisci comportati; a mohácsi vészig körülbelül 20 kiadása jelent meg,
ezek közül első a hagenaui 1499. évi kiadás. – Aureum rosarium theologiae ad
sententiarum quatuor libros pariformiter quadripartitum: első kiadása Hagenauban jelent
meg, még pedig az I. köt. 1503. II. köt. 1504. III. köt. 1507. IV. köt. 1508. (Utóbb még
négy kiadása.) – Expositio psalmorum. Hagenau, 1504. (Utóbb még két kiadása.)
Irodalom. – Temesvári Pelbártról Czvittinger Dávid még azt sem tudta kideríteni, hogy
1401 vagy 1501 körül élt-e: Specimen Hungariae literatae. Frankfurt és Lipcse, 1711. –
Bod Péter mindössze annyit mondott róla, hogy írt holmi deák könyveket: Magyar
Athenás. Szeben, 1766. – Toldy Ferenc már röviden rámutatott európai hírű
munkásságára: Az ó- és középkori magyar nemzeti irodalom története. Pest, 1851. –
Először Szilády Áron foglalkozott. részletesebben életével és munkásságával: Temesvári
Pelbárt élete és munkái. Budapest, 1880. – Békesi Emil bírálata Szilády Áron könyvéről:
Temesvári Pelbárt élete és munkái. Magyar Sion. 1880. évf. – Horváth Cyrill: Temesvári
Pelbárt és beszédei. Egyetemes Philologiai Közlöny. I. pótkötet. Budapest, 1889. – U. az:
Temesvári Pelbárt és kódexeink. Budapesti Szemle. 1891. évf. – U. az: Pomerius
Budapest, 1894. – Szabó Károly és Hellebrant Árpád: Régi magyar könyvtár. III. köt.
Budapest, 1896. – Mihalovics Ede: A katolikus prédikáció története Magyarországon. I.
köt. Budapest, 1900. – Katona Lajos: Temesvári Pelbárt Stellariuma és a Scala Coeli.
Irodalomtörténeti Közlemények. 1900. évf. – U. az: Temesvári Pelbárt példái. Budapest,
1902. – Békesi Emil: Magyar írók Hunyadi Mátyás korából. Katolikus Szemle. 1902. évf.
– Kudora János: A magyar katolikus egyházi beszéd irodalmának ezeréves története.
Budapest, 1902. – Rézbányay József: Az egyházi szónoklat egyetemes története. I. köt.
Esztergom, 1904. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. X. köt. Budapest,
1905. – Gálos Rezső: Temesvári Pelbárt származásához. Egyetemes Philologiai Közlöny.
1909. évf. – Böröcz Marcell: Ferencesek a középkori magyar irodalomban. Pécs, 1911. –
Király György: Világbíró Sándor mondája régi irodalmunkban. Irodalomtörténeti
Közlemények. 1918. évf. – Thienemann Tivadar Temesvári Pelbárt német kortársai.
Egyetemes Philologiai Közlöny. 1920. évf. – Timár Kálmán: Gesner Konrád Temesvári
Pelbártról. Irodalomtörténet, 1922. évf. – Karácsonyi János: Szent Ferenc rendjének
története Magyarországon 1711-ig. Két kötet. Budapest, 1922–1924. – Ballagi Aladár:
Buda és Pest a világirodalomban. Budapest, 1925. – Horváth Cyrill: Szent László-
legendáink eredetéről. Budapest, 1928.

LATIN IRODALOM: VALLÁSOS KÖLTÉSZET.

A TIZENNEGYEDIK századi magyarországi latin kódexekben felbukkanó magyar

eredetű vallásos énekek átkerültek a XV. században írt kódexekbe is. Számuk néhány új
költeménnyel meg is szaporodott. Ilyen a Szent Istvánról szóló himnusz, mely a Hartvik-
legenda alapján készült. A Szent Imréről szóló két himnuszban nincs személyes vagy
történeti mozzanat. Egy-egy himnusz Szent Adalbertet és Szent Mártont dicsőíti. Van
azután hat költemény Szűz Máriáról: egyiknek szövege sem található meg semmiféle
külföldi kódexben. Szent Erzsébetről is maradt fenn néhány rímes vers, ezek közül
azonban csak egy ered kétségkívül magyar szerzőtől. A magyar vonatkozás nagyon kevés
ezekben az egyházi énekekben; a külföldi vallásos költemények megszokott hangulatával,
stílusával és kifejezéseivel dicsőítik az égieket. Ritmusuk és rímelésük olyan, mint a XIV.
század latin himnuszaié.
A külföldi himnuszköltészet a kereszténységnek a római birodalomban való
diadalrajutása óta művészi szárnyalású költeményekkel büszkélkedhetik. A
nagytehetségű egyházi latin költők egész sora írt halhatatlan énekeket a hívek épülésére.
Szent Ambrus, Szent Ágoston, Sedulius, Venantius Fortunatus, Nagy Szent Gergely,
Rhabanus Maurus, Aquinói Szent Tamás, Jacopone Di Todi, Celanoi Tamás egyházi
énekeit Európa minden katolikus országában énekelték. Nemcsak a latinul értő világi
papok és szerzetesek ajkán zendültek meg ezek a himnuszok, hanem az apácák is deák
nyelven énekelte. Ok azonban keveset értettek a latin szövegekből.
A középkori magyar művelődéstörténettel és irodalomtörténettel foglalkozó tudósok
helyesen mutattak rá arra, hogy a magyarországi középkori latinnyelvű vallásos költészet
épen úgy beletartozik a magyar irodalom történetébe, mint a későbbi magyarnyelvű líra.
A magukban költői tehetséget érző magyar írók még a XV. században is deákul verseltek
s vallásos világukon kívül nem foglalkoztak más témákkal. Poétai szellemük az egyházi
himnuszköltészet művelésében nyilvánult meg. Magyar érzéssel és nemzeti öntudattal
írtak, anélkül azonban, hogy kiléptek volna a középkor gondolatvilágából és egyetemes
katolikus stílusából. Elsősorban a magyar szentek dicsősége ihlette meg őket, képzeletük
az Árpádok királyi családjának boldogemlékű tagjaival foglalkozott, őket dicsőítették
vallásos lírájukban. Költészetüket a katolikus egyházi felfogás mellett magyar szellem
hatotta át.
A XV. századi magyarországi latin egyházi énekszerzők közül név szerint ismerjük
TATAI ANTAL pálosrendi szerzetest, a budaszentlőrinci paulinus főmonostor hitszónokát.
Rendje számára 1470 táján misekönyvet és breviáriumot szerkesztett s Remete Szent
Pálról dicsőítő éneket írt.
Irodalom. – Dankó József: Vetus Hymnarium Ecclesiasticum Hungariae. Budapestini,
1893. – Békesi Emil: Magyar írók az Anjouk és utódaik korában. Katolikus Szemle.
1899. évf. – U. az: Magyar írók Hunyadi Mátyás korából. U. o. 1902. évf. – Hegedüs
István: A magyarországi latin «coelestis lyran. Akadémiai Értesítő. 1914. évf. – Madzsar
Imre: Magyarországi latin egyházi énekek a középkorban. Kézirat. 1924. – Zalán
Menyhért: Egy kiadatlan középkori verses officium Szent Imréről. Pannonhalmi Szemle.
1927. évf.

LATIN IRODALOM: TÖRTÉNETI MUNKÁK.

A KRÓNIKÁK közül 1473-ban már nyomtatásban is megjelent: a Budai krónika.

Ismeretlen egybeállítója a legrégibb időktől kezdve 1468-ig beszélte el a magyar nemzet
történetét. Tartalma az Anjouk koráig megegyezik Kézai Simon krónikájával és Márk
krónikájával, Nagy Lajos uralkodására nézve Küküllei János szövegét használta fel,
azontúl csak száraz mondatokat és hiányos feljegyzéseket adott. – A Dubnici Krónika az
ősidőktől kezdve az 1479. évig foglalja magában a magyarok históriáját. Ismeretlen
egybeállítója a Budai Krónika szövegét kibővítette a Bécsi Képes Krónika azon adataival,
melyek a Budai Krónikából hiányzottak; azonkívül beleszőtte elbeszélésébe egy minorita
szerzetesnek, János fráternek, Nagy Lajos király olasz és lengyel hadjáratairól szóló
feljegyzéseit; végül a maga korára nézve is közölt néhány eredeti tudósítást. – A
magyarországi középkori krónikairodalom utolsó nagyobb alkotása Túróczi János
krónikája. Tartalma a XIV. század végéig nagyobbára megegyezik a régebbi krónikák
tartalmával, de Zsigmond király uralkodásától kezdve már új adatokat nyujt. Túróczi
János a legrégibb időktől a maga koráig azaz Mátyás király uralkodásáig vezette le a
magyar nemzet történetét. Históriája meglehetősen bőbeszédű. A humanizmus hatása
mellett erős nemzeti érzés jellemzi.
TURÓCZI JÁNOS turócmegyei földbirtokos nemes családból származott, alapos jogi
kiképzést nyert s Mátyás király korában királyi ítélőmester volt. 1488-ban még működött
a királyi kúrián. Középkori krónikásaink közül ő az egyedüli, aki nem volt pap. Miklós
nevű fiával, az erdélyi alvajdával, családja kihalt.
Kiadások. – A Budai Krónika kézirata nincs meg, a Dubnici Krónika kéziratát a
Magyar Nemzeti Múzeum őrzi, Turóczi János krónikájának kézirata a bécsi Nemzeti
Könyvtárban maradt fenn. – A Budai Krónika a legrégibb magyarországi sajtótermék
1473. évi budai kiadásából tizenkét példány jutott korunkra, szétszórva a budapesti és
külföldi könyvtárakban. Teljes hűségű hasonmása Fraknói Vilmos bevezetésével jelent
meg: Chronica Hungarorum. Budapest, 1900. – A Dubnici Krónika szövegét Mátyás
Flórián adta ki: Historiae Hungaricae fontes domestici. III. köt. Pécs, 1884. – Turóczi
János krónikájának első kiadása Mátyás király uralkodásának idején jelent meg Feger
Teobald budai könyvárus költségén Chronica Hungarorum. Brünn, 1488. – Ugyanebben
az évben Augsburgban is kinyomattak s ettől kezdve a magyarok középkori történetére
nézve Turóczi János krónikájából és Bonfinius históriai munkájából tájékozódott a
külföld, mivel a többi magyarországi latin krónika még hosszú ideig kéziratban hevert. A
későbbi Turóczi-kiadások közül legismertebb Schwandtner János Györgyé: Scriptores
rerum Hungaricarum. Bécs, 1746.
Irodalom. – Toldy Ferenc: Az ó- és középkori magyar nemzeti irodalom története. I.
köt. 3. kiad. Pest, 1862. – Szabó Károly: Régi magyar könyvtár. II. köt. Budapest, 1885. –
Abday Asztrik: Rogerius siralmas éneke. Az augsburgi 1488-iki ősnyomtatványból. A
kőszegi kat. gimnázium értesítője. 1886. – Kurtz Sándor De latinitate Chronici
Dubnicensis. Budapest, 1892. – Szabó Károly és Hellebrant Árpád: Régi magyar
könyvtár. III. köt. Budapest, 1896. – Domanovszky Sándor: A Dubnici Krónika.
Századok. 1899. évf. – Fraknói Vilmos: Chronica Hungarorum. Budapest, 1900. – Békesi
Emil: Magyar írók Hunyadi Mátyás korából. Katolikus Szemle. 1902. évf. –
Domanovszky Sándor: A Budai Krónika. Századok. 1902. évf. Varju Elemér: A Turóczi-
krónika kiadásai. Magyar Könyvszemle. 1902. évf. – Kaszák József: Turóczi János élete
és krónikája. Budapest, 1906. – Gábor Gyula: Adatok a középkori magyar könyvírás
történetéhez. Magyar Könyvszemle, 1910. évf. – Szinnyei József Magyar írók élete és
munkái. XIV. köt. Budapest, 1914. – Ballagi Aladár: Buda és Pest a világirodalomban. I.
köt. Budapest, 1925. – Holub József: A Budai Krónika említése 1488-ból. Magyar
Könyvszemle. 1928. évf. – Horváth Cyrill: Szent László-legendáink eredetéről. Budapest,
1928.

LATIN IRODALOM: A RENAISSANCE ÉS A HUMANIZMUS.

A KÖZÉPKOR utolsó két századában Európa nyugati államaiban nagy mozgalom

támadt: a művészek, tudósok és írók szellemi mozgalma. Az úttörés érdeme az olaszoké.
Az itáliai városokban a XIV. század elejétől kezdve felléptek azok a művészlelkek – a
humanisták – akik az ókori klasszikusok követésének elvét írták fel zászlajukra. Az új
irány mihamar szembe került a középkor szellemével. A túlvilágot eddig mindenki közel
érezte magához s az emberek vallásos képzelődése rendületlenül bizakodott a természet
rendjét megváltoztató mennyei erőkben. Most, a középkor vége felé, jogaiba helyezkedett
a bíráló elme s követelő módon lépett fel az egyéniség tudata. A szellemi újjászületéshez
kapcsolódó új világnézet kicsinylően tekintett a középkori műveltségre s az ókori világ
pogány íróinak vezetésére bízta magát. Voltak ugyan ekkor is olyan lelkes csodálói az ó-
görög és ó-római világnak, akik egyben buzgó keresztények is voltak, de sokan
szkeptikus pogányokká lettek szívükben. A művelt emberiség mindenesetre örvendhetett,
hogy végre napfényre kerültek az antik világ művészi, tudományos és irodalmi remekei.
A középkori barátirodalom száraz latinságát és hittudományi vitáit új szellemi törekvések
váltották fel: az ó-klasszikai latin stílus megtanulása és az antik világ műremekeinek
magyarázata és utánzása.
A humanisták az ókori klasszikusok nyomain indultak el, de lassankint egyre jobban
szembehelyezkedtek a középkor szellemével. A katolikus dogmákat nem bántották
ugyan, a szertartások ellen sem intéztek támadásokat, erkölcsi felfogásuk és szabad
szellemük mégis sokat ártott a régi katolikus világfelfogásnak. A vallásos rajongás kisebb
lett, a földi élet örömeit egyre többen kívánták. Eddig a mennyei üdvösség elnyerésére
vonatkozó gondolatok foglalkoztatták a legjobbakat, most az antik világ pogány íróit
magasztalta a tudósok világa. Ha a szellemi újjászületés barátai nem mertek is nyiltan
szembeszállni a katolikus egyház tanításaival, lelkükben elszakították azokat a szálakat,
melyek kortársaikat a skolasztikus hittudomány világához fűzték.
Irodalom. – Symonds: A renaissance Olaszországban. Ford. Pulszky Károly és Wohl
Janka. Három kötet. Budapest, 1881–1886. – Burckhardt: A renaissancekori műveltség
Olaszországban. Ford. Bánóczi József. Két kötet. Budapest, 1895–1896. – Berzeviczy
Albert: Itália. 1. kiad. Budapest, 1905. – Acsay Antal; A renaissance Itáliában. Budapest,
1905. – Pater Walter: A renaissance. Ford. Sebestyén Károly. Budapest, 1913. – Fináczy
Ernő: A renaissancekori nevelés története. Budapest, 1919.

LATIN IRODALOM: VITÉZ JÁNOS.

A TUDOMÁNYOK és művészetek újjászületésének korszaka Magyarországban is

megtalálta a maga lelkes híveit. A Hunyadiak alatt, különösen Mátyás király uralkodása
idején, Magyarország a renaissance törekvések egyik tűzhelye lett. Áldozatrakész
támogatója volt minden humanista törekvésnek VITÉZ JÁNOS váradi püspök, később
esztergomi érsek. Vitéz János, mint a zágrábi egyházmegye papja, Zsigmond uralkodása
alatt lépett a magyar királyi kancelláriába s ott gyorsan emelkedett. Mikor 1445-ben
elnyerte a váradi püspökséget, Váradot a magyarországi humanista törekvések egyik
középpontjává tette. A humanista irodalomban mint levélíró és mint szónok örökítette
meg nevét. Cicero követője volt, klasszikus latinsággal írt. Még hivatalos levelezésébe is
belevitte a cicerói latin stílust. A könyvgyüjtők sorában első helyen állott. Nagy
összegeket költött könyvei gyarapítására; sikerült is elérnie, hogy latin kézirattárának
ritkaságai miatt váradi bibliotékáját a korabeli híresebb könyvtárak közé sorozták.
Vitéz János váradi udvarában – 1445 után – számos külföldi humanista nyert otthont és
kényelmes ellátást. Itt élt többek között a dalmáciai születésű VERGERIUS PÉTER PÁL, a
páduai Carrara hercegi-család udvari szónoka, költője, történetírója és pedagógusa; a
lengyel eredetű SZÁNOKI GERGELY, egy időben Hunyadi János fiainak nevelője, váradi
kanonok, később lembergi érsek; a cattarói MACSINJAIN MIKLÓS modrusi püspök és pápai
követ, aki egy boldog telet töltött a váradi püspök mellett. Ezek a művelt papok Vitéz
János vezető szellemének fényében lelkesen vitáztak a korukat érdeklő tudományos és
irodalmi kérdésekről.
Mikor Mátyás királyt II. Pál pápa 1465-ben felhatalmazta a pozsonyi egyetem
megalapítására, a szervezés munkáját Vitéz János vállalta el. Híres külföldi tanárokat
hívott meg a magyarországi főiskolához. Közöttük volt REGIOMONTANUS, eredeti nevén
Müller János, korának hírneves német csillagásza. Négy évig tanított a pozsonyi
egyetemen (1467–1471) s itt készített asztronómiai műveit részint Mátyás királynak,
részint Vitéz Jánosnak ajánlotta. Ez a jeles matematikus és csillagász Kopernikus előtt
már félszázaddal előbb rájött arra, hogy a föld forog a nap körül. Magyarországból való
távozása után Nürnbergben telepedett le, itt csillagvizsgálótornyot szerelt fel, nyomdát
alapított s értékes felfedezésekkel gyarapította a tudományt. Hírneve akkora volt, hogy a
római szentszék a naptár átjavításának megbeszélésére meghívta az örök városba. Itt halt
meg 1476-ban, életének negyvennegyedik esztendejében. A pozsonyi egyetemen vele
együtt működő tanárok sorában egy sem volt hozzáfogható, bár néhányat a kor nevesebb
tudósai között emlegettek. A szepességi származású KROMPACHI KOCH LŐRINC
hittudományi előadásokat tartott; a lengyelországi ILKUSCH MÁRTON a filozófiai karban
tanított; GATTUS JÁNOS a matematika és a jog tudományos művelésében vált ki.
Mindezek felszentelt katolikus papok s egyben teológiai doktorok voltak, magukkal
hozták a külföldi egyetemek skolasztikus rendszerét, egyidejűleg szívesen foglalkoztak a
renaissance-kor által felvetett tudományos problémákkal. Sajnos, egyetemi tanári
működésük csak néhány esztendőre terjed, azután elhagyták katedrájukat. Koch Lőrinc
visszatért a bécsi egyetemre, Ilkusch Márton budai plébános és királyi asztrológus lett,
Gattus János püspöki méltóságot nyert Olaszországban.
VITÉZ JÁNOS 1408-ban Horvátországban született magyarajkú földbirtokos nemes
családból. A zágrábi püspöki egyházmegyében lépett papi pályájára. Előkelő humanista
műveltsége olaszországi iskolázottságra vall. A magyar királyi kancelláriában viselt
állása mellett Hunyadi János titkára és fiainak nevelője volt. Mikor a váradi püspök
elesett a várnai csatában, a római pápa őt nevezte ki váradi püspökké 1445-ben. 1465-ben
esztergomi érsek. 1467-ben megalapította a pozsonyi egyetemet. Élete végén
összeesküvést szőtt egykori tanítványa, Mátyás király ellen, de pártütése nem sikerült s a
király egy időre fogsággal büntette. 1472-ben halt meg. Bebörtönözésével uralkodója
nemcsak a felségárulót és az ország első papját alázta meg, hanem a Hunyadi-ház egyik
odaadó hívét s régebben magának a királynak is nagy jótevőjét.
Kiadások. – Vitéz János kéziratait a prágai káptalan könyvtára, a müncheni királyi
könyvtár és a mölki kolostor könyvtára őrizte meg. Klasszikus latinsággal írt politikai
leveleinek gyüjteménye a bécsi Nemzeti Könyvtárban van. Az utóbbi gyüjteményt
Ivanich Pál kanonok, Vitéz János udvari lelkésze állította egybe. Diplomáciai küldetései
alkalmával mondott beszédei közül ismeretesek: a magyar rendek nevében V. László
magyar királyhoz intézett két beszéde (1452); ugyanilyen beszéde III. Frigyes császárhoz
a korona visszaadása érdekében (1453); V. László nevében a pápai követhez és a császári
követhez intézett két-két beszéde (1454); III. Frigyes császárhoz intézett két beszéde
(455); V. László nevében a pápai követnek adott egy-egy válasza (1455–1456). –
Schwandtner János György: Scriptores rerum Hungaricarum. Bécs, 1746. (A levelek
gyüjteménye.) – Fraknói Vilmos: Vitéz János politikai beszédei. Budapest, 1878. (A
beszédek gyüjteménye.)
Irodalom. – Fraknói Vilmos: Vitéz János könyvtára. Magyar Könyvszemle. 1878. évf.
– U. az: Vitéz János esztergomi érsek élete; Budapest, 1879. – Ábel Jenő: Adalékok a
humanizmus történetéhez Magyarországon. Budapest, 1880. – U. az: Egyetemeink a
középkorban. Budapest, 1881. – Bunyitay Vince: A váradi püspökség története. Három
kötet. Nagyvárad, 1883–1884. – Fraknói Vilmos: Vitéz János származása. Katolikus
Szemle. 1888. évf. – U. az: Hunyadi Mátyás király élete. Budapest, 1890. – U. az: Miklós
modrusi püspök Magyar Könyvszemle. 1897. évf. – U. az: Mátyás király magyar
diplomatái. Századok. 1899. évf. – Apponyi Sándor: Hungarica. Három kötet. Budapest
és München, 1900–1925. – Békesi Emil: Magyar írók Hunyadi Mátyás korából.
Katolikus Szemle. 1902. évf. – Olasz József: Szánoki Gergely. Irodalomtörténeti
Közlemények. 1903. évf. – Zsák Adolf: Egy ismeretlen Vitéz-kódex. Magyar
Könyvszemle. 1907. évf. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. XIV. köt.
Budapest, 1914. – Fináczy Ernő: A renaissancekori nevelés története. Budapest, 1919. –
Ballagi Aladár: Buda és Pest a világirodalomban. Budapest, 1925. – Huszti József:
Francesco Maturanzio magyar vonatkozású költeményei. Egyetemes Philologiai Közlöny.
1927. évf.

LATIN IRODALOM: MÁTYÁS KIRÁLY, A RENAISSANCE-URALKODÓ.

MÁTYÁS KIRÁLYT humanisták nevelték, humanisták vették körül, humanisták

dicsőítették. A nagy tehetségű uralkodó harminckétévi uralkodása alatt belső erő és külső
tekintély dolgában egyaránt magasra emelte Magyarországot. Budai palotájában a
renaissance-kor ízlésének sok kincse tündökölt. A görög-római istenek szobrai, antik
műtárgyak, díszes faragványok, pompás falfestmények, művész tervezőkre valló
bútordarabok díszítették termeit. A király gazdagon jutalmazta az udvarában élő olasz
építészeket, szobrászokat és iparművészeket. Minden érdekelte, amiben az ókor
ragyogását látta. Kincseket költött arra, hogy kényelemben és fényben társaloghasson
dúsan javadalmazott humanistáival.
Élesen látó volt fantáziájában szertelen, tetteiben kiválóan gyakorlati érzékű.
Államférfiúi munkásságában is a humanista korszak igazi szülötte, a renaissance-
fejedelem típusa: pompakedvelő, nagyrátörő, terveit minden eszközzel keresztülhajtó.
Hatalmas egyénisége még leveleiből is kidomborodik. Diplomáciai ügyeiben vagy maga
vetette papírra mondanivalóit, vagy tollba mondta levelét, esetleg megbízást adott egy-
egy bizalmasabb papjának, hogy foglalja írásba üzeneteit. Saját szövegezésű írásai
pongyolák voltak, de kíméletet nem ismerő határozottsága és duzzadó önérzete minden
mondatából kitetszett. A külső formánál többre becsülte a gondolatok és tettek súlyának
éreztetését. Kancelláriai tisztviselői a klasszikus levelek utánzására törekedtek. Elég
munkájuk volt, mert a király élénk levelezésben állott Európa számos udvarával. Főleg a
római szentszékkel érintkezett sűrűn, de sokat levelezett az olaszokkal, németekkel,
csehekkel, lengyelekkel, franciákkal és svájciakkal is.
«A renaissance-emberben – írja Riedl Frigyes – a test szilajsága, az indulatok
féktelensége szorosan összeforr a művészet és a pompa iránt való érzékkel; megvan
benne a fantázia élénksége, a szellemi tehetségek sokoldalúsága, de alattomossággal és
szónoki csalfa szóbőséggel egyetemben; az antik világ értelmes bámulata és emellett
nyers babona; finom elmésség és kérlelhetetlen erély. Mind ez így van Mátyásban is.
Képzelete hatalmas és rendetlen. Óriási tervek forrnak benne, mint olvasztókemencében a
nemes ércek és a füstölgő salak. Hol a cseh királyi, hol a német császári koronát akarja
megszerezni. Ugyancsak a dunai tartományokat akarja meghódítani és a törököket
Európából kiűzni, keresztény hitre téríteni és a Kaukázusba visszaszorítani. Majd ismét
kalandos ürügyek alatt Konstantinápolyban a szultán trónusára akar ülni… Politikai
terveinek leleményessége, föllépésének ereje, céljainak nagyszerűsége, eszközeinek
kiméletlensége a nagy Machiavelli tanítványává teszik, Machiavelli előtt. A renaissance-
politikusok nemcsak egy-két állammal számítottak, hanem bevonták egész Európát
terveiknek hálójába. A földrajzi határ szélesbülését mindjárt felhasználták állami
kombinációikban. Ezt látjuk, ha Mátyást nézzük is. Egy XV. századbeli elme lázas erélye
és gazdag képzelete működik előttünk őserejének félelmetes szépségében. Van benne
valami vad fenség, mint azokban a királyi oroszlánokban, melyeket budai palotájának
állatkertjében tartott és melyeket Janus Pannonius megénekelt. Egy nagy művész, kiben
korának művészi ösztöne államalkotásban és politikai kombinációkban nyilvánul. Ő
maga valóságos politikus-művész, mint ahogy udvarában Traui Jakab építő-művész vagy
Benedetto De Majano szobrász-művész volt. Minden politikai gondolat, mely Mátyás
előtt támadt Magyarországon, kicsinyes ahhoz képest, amit ez az izzó képzelet és az a
törhetetlen, de fontolgató akarat megteremt… Ő át akarja ültetni az olasz műveltséget
Magyarországba: Budán a legválogatottabb olasz műtermékekkel díszíti királyi palotáját.
Egyre rendel szobrokat, képeket, festett kódexeket, bútorokat, érmeket, szőnyegeket
Olaszországból és különösen a renaissance szülővárosából: Firenzéből. Senkisem tudta
Olaszországon kívül a firenzei nagy művészi és irodalmi jelenségeket jobban
megbecsülni, mint Mátyás. Nem elégszik meg a nagy művészek műveivel, őket magokat
is udvarához kívánja csalni… Megnevezzem-e egyenként mind e fényes bolygókat,
melyek Mátyás ragyogó napja körül keringenek? Külföldi tudósokat, orvosokat,
művészeket, magyar főpapokat és zászlós urakat, kik Olaszországban nevekedtek és most
ezen, az Alpeseken innen páratlan udvarnak szellemi ékességei? Ehhez fogható társaság
soha többé nem gyűlt össze Budán.»
Kiadások. – Mátyás királynak több mint félezer latin levelét Fraknói Vilmos gyüjtötte
össze és magyarázta: Mátyás király levelei. Két kötet. Budapest, 1893–1895.
Irodalom. – Csánki Dezső: I. Mátyás udvara. Budapest, 1894. – Fraknói Vilmos:
Hunyadi Mátyás király élete. Budapest, 1890. – Csánki Dezső: A renaissance és Mátyás
király. Budapesti Szemle. 1891. évf. – Schönherr Gyula: Hunyadi Corvin János.
Budapest, 1894. – Riedl Frigyes: A magyar irodalom főirányai. Budapest, 1896. –
Berzeviczy Albert: Beatrix királyné. Budapest, 1908. – Gulyás Pál: Mátyás király
könyvtára. Budapest, 1916. – Fináczy Ernő: A renaissancekori nevelés története.
Budapest, 1919. – Huszti József: Platonista törekvések Mátyás király udvarában.
Minerva. 1924–1925. évf. – Fraknói Vilmos, Fógel József, Gulyás Pál és Hoffmann Edit:
Bibliotheca Corvina. Mátyás király budai könyvtára. Budapest, 1927.

LATIN IRODALOM: MÁTYÁS KIRÁLY ÉS A KÜLFÖLDI

HUMANISTÁK.

AZOK KÖZÜL a külföldi írók közül, kik huzamosabb ideig tartózkodtak

Magyarországon és itt magyar vonatkozású munkákat írtak, BONFINIUS tett legnagyobb
hatást. Bonfinius az Ancona közelében fekvő Recanati város iskolájának igazgatója volt,
de alárendelt helyzetét megunta s 1486-ban jelentkezett a magyar udvarnál. Mátyás király
udvari történetírójának nevezte ki. Bonfinius annyira megszerette környezetét, hogy többé
nem tért vissza hazájába. II. Ulászló király is megtartotta fizetéses állásában, sőt jutalmul
egész nemzetségével együtt nemesi rangra emelte. Budán halt meg 1503-ban. Munkája, a
Rerum Hungaricarum decades, nevezetes történeti könyv. A magyar nemzet történetét
beszélte el benne a legrégibb időktől kezdve II. Ulászló király uralkodásának hatodik
évéig, 1496 elejéig. Alapul Turóczi János krónikáját vette, ennek anyagát bővítgette a
külföldi kútfők adataival és a maga korának eseményeivel. Kritikátlanul dolgozott, de
stílusa általános tetszést nyert. Históriáját évszázadokon keresztül mintaszerű alkotásnak
tartották. Az utána következő magyarországi történetírók kétszáz éven keresztül nem is
dolgozták fel újból az általa egybeállított történeti anyagot, hanem úgy építettek
munkájára, mint a legmegbízhatóbb alapra, melyet csak folytatni kell, nem pedig újból
megépíteni. Magyarország középkori történetére nézve ez az olasz író volt a XVI. és
XVIII. század történetíróinak irányadó forrása.
GALEOTTUS MARTIUS, a másik neves humanista, magyarországi időzése alkalmával
anekdotákat írt Mátyás királyról. Annak idején Ferrarában két éven keresztül Janus
Pannonius iskolatársa volt, később sokfelé megfordult, ismételten visszatért
Magyarországba, de megtelepedni sehol sem tudott. 1497-ben halt meg Csehországban.
Munkái közül a De dictis ac factis Matthiae regis a legnevezetesebb: ezt a latinnyelvű
anekdotagyüjteményt 1485 táján Mátyás király udvarában állította egybe s pártfogója
fiának, Corvin Jánosnak, ajánlotta. Számos érdekes művelődéstörténeti adatot őrzött meg
az akkori magyar életről. Jól értette a hízelgés mesterségét, de volt érzéke a jellemző
esetek kiszemeléséhez is. Munkája nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a kortársak és az
utókor vonzó színben lássák Mátyás király alakját.
Olaszországból az Aristoteles és Platon elsőbbségére vonatkozó tudományos vita
hullámai is eljutottak Magyarországba. A Bizáncból Itáliába menekült görög tudósok s a
nyomukba lépő olasz humanisták erős irodalmi harcot folytattak annak eldöntésére,
vajjon ki a különb filozófus: Aristoteles-e vagy Platon? A középkornak Aristoteles iránt
érzett lelkesedésével szemben a XV. században egyre jobban megerősödött a
platonizmus. Platon és követői iránt Magyarországon is érdeklődtek, Mátyás király
könyvtárába számos kézirat került a platonizmus köréből. Különösen MARSILIUS FICINUS
firenzei humanista közvetítette nagy lelkesedéssel Budára a platonizmus tanításait.
Ficinus Vitéz Jánossal, Janus Pannoniussal és Garázda Péterrel szoros összeköttetésben
állott s támogatásukkal Budán is meg tudta honosítani a firenzei renaissance
platonizmusát. Segítségére volt törekvéseiben BANDINI olasz humanista, a Mediciek
diplomatája, aki az 1470-es évek végén Mátyás király udvarában tartózkodott. Ficinus
1477-ben küldte meg Magyarországba Platonról szóló életrajzát, lelkes sorokban
magasztalva Pannoniát és a magyarok hatalmas uralkodóját: «Micsoda vaskorszak ez,
melyben a kegyetlen Mars szétrombolta Pallas attikai várát! Nem megyek én a
szerencsétlen Görögországba, hanem inkább Pannoniába. Ott virul a nagy Mátyás király,
aki csodálatos hatalmában és bölcseségében néhány év leforgása alatt visszaállítja a
hatalmas és bölcs Pallas templomát, a görögök gimnáziumait». Ficinus rajta volt, hogy
Bandini segítségével a neoplatonizmust minél inkább megszerettesse a magyar királyi
udvarban. A platoni irodalom termékeit Budán szívesen látták, a nagy görög filozófus
eszméiről gyakran vitatkoztak s Ficinust a maga ritka nagy buzgalmáért elismerő
sorokkal örvendeztették meg. A humanista közvélemény Mátyás királyt a platonisták
közé sorolta. Nemcsak puszta műkedvelőnek tartották őt, hanem a firenzei filozófiai
törekvések leghatalmasabb támaszának. «Te egyedül ragyogtál, felséges királyom – írja
Ficinus jóbarátja BARTOLOMMEO DELLA FONTE – ezekben a zavaros időkben és fenséges
mivoltod fényességét a nemes művelődés ékesítésére szántad… Te egymagad díszíted
most irodalommal és tudománnyal s teszed engedékennyé a szeretetreméltó múzsákkal
szemben azt a hatalmas országot, melyet bölcs és szerencsés nagy tetteiddel ékesítettél.
Ezek a múzsák, kiket egész Görögországból már azelőtt kiüldöztek, kiket már-már a mi
fejedelmeink is cserbenhagynak, a franciák és németek pedig elhanyagolnak, mind
hozzád menekülnek: téged, mint egyetlen büszkeségüket és biztos menedéküket,
tisztelnek.»
A bőkezű királyt a szerencsekergető külföldi humanisták egészen elárasztották
könyvajánlásokkal, dicsőítő versekkel, hízelgő szónoklatokkal. NALDI NALDUS firenzei
költő közel kétezer hexameterből álló latin költeményben magasztalta a királynak és
nejének, valamint Corvin Jánosnak és nevelőjének erényeit, leírta a híres budai könyvtárt,
ismertette kincseit. UGOLINO DE VIERI. a másik firenzei költő, a királyi párnak ajánlotta
verses munkáit. MARLIANI JÁNOS milánói jogtudós a Hunyadi-házat és a Sforza-családot
dicsőítette abban az ünnepi beszédében, melyet a két uralkodóház rokoni egybekötése
alkalmából tartott. BRANDOLINI AURÉL firenzei humanista több könyvet szerzett a király
tiszteletére. Egyik munkájában Mátyás királyt, Beatrix királynét és Ransanus Péter
püspököt beszéltette az emberi betegségek türelmes elviselésének módjáról; a másikban a
monarchiát védelmező Mátyás király és a köztársasági kormányformát pártoló Corvin
János vitáznak az államforma kérdéséről. CARBO LAJOS ferrarai tanár egy párbeszédes
munkában emlékezett meg a király nagyszerű tetteiről. CORTESE SÁNDOR római apostoli
titkár közel ezerkétszáz hexaméterben dicsőítette a nagy mecénást. BARTOLOMMEO
DELLA FONTE firenzei tanár a magyar udvarba jutva fényes sikerű beszédet tartott Mátyás
király előtt, magasztaló költeményt intézett Corvin Jánoshoz s olasz hazájába visszatérve
is megtartotta összeköttetését a magyar királlyal. Firenzéből 1489-ben örvendve
értesítette Mátyást, hogy budai könyvtárát mennyire magasztalják egész Itáliában, sőt
maga Medici Lőrinc is annyira felbuzdult, hogy tervbe vette egy nyilvános könyvtár
alapítását Olaszországban. CONSTANTIUS FANENSIS olasz költő lelkes költeményt írt a
nagy magyar király tiszteletére s azt a Nagy Sándorhoz és Julius Caesarhoz hasonló
hadvezért ünnepelte a halhatatlan emlékű Hunyadi János fiában, aki Krisztus híveit
megoltalmazza a törökök ellen. ANTONIUS THEBALDEUS ferrarai humanista dicsőítő
versében a magyar király mint a művelt ember eszményképe és az igazságos uralkodó
jelenik meg: íme egy nagy fejedelem, a haditudomány mestere, a bölcs tanácsadók
megbecsülője, a tudósok és költők bőkezű pártfogója; birodalmában a gonoszság nem
nyomja el az erényt, a gazdag nem zsarnokoskodhatik a szegényen, a törvény ereje
mindenkit megvéd; a kereszténységet ez a nagy uralkodó oltalmazza a törökök ellen,
nélküle már Itáliában dühöngene az ozmán kegyetlenség, hősiességével ő mentette meg a
világot attól, hogy az oltárokon még ott a kereszt. Mátyás király halála nemcsak a
magyarokat rendítette meg, hanem a művelődés iránt fogékonyabb külföldieket is. A
nápolyi király magyarországi követe, RANSANUS PÉTER püspök és történetíró,
Székesfehérvárt az országnagyok jelenlétében tartott mély megindulást keltő latin
gyászbeszédet; GARZONI JÁNOS bolognai egyetemi tanár Itália részvétét tolmácsolta
meleghangú latin emlékbeszédében; CERVINUS ILLÉS dalmáciai költő Ragusában siratta el
a hatalmas uralkodót ékes latin szónoklattal.
Kiadások. – Bonfinius történeti munkájának első teljes kiadását Zsámboki János adta
közre a XVI. században: Antonii Bonfinii rerum Ungaricarum decades. Basel, 1568.
(Előzőleg egy részét már kiadta Brenner Márton Baselben 1543-ban, egy másik részét
Heltai Gáspár Kolozsvárt 1561-ben.) – Azután több új kiadás következett, köztük a
legjobb Bél Károly Andrásé: Antonii Bonfinii rerum Ungaricarum libri quadraginta
quinque. Lipcse, 1771. – Megjelent két német fordítása is. (1545, 1581.) – Magyarra nem
fordították le, de Heltai Gáspár szabadon átdolgozta: Krónika a magyarok dolgairól.
Kolozsvár, 1575. – Galeotto Marzio anekdotagyüjteményét először Tordai Zsigmond adta
ki a XVI. században; Libellus elegans Galeoti Martii De egregie, sapienter et jocose dictis
ac factis Matthiae Ungariae regis. Bécs, 1563. – Azután számos kiadása, ezek közt
Schwandtner János Györgyé: Scriptores rerum Hungaricarum. Bécs, 1746. – Magyar
fordítása Barna Ferdinándtól: Jellemvonások Mátyás király életéből. Pest, 1862. –
Kazinczy Gábortól: Mátyás király kortársai tanusága szerint. Pest, 1862. – A renaissance-
kor humanista irodalmának magyarvonatkozású latin szövegeit a M. T. Akadémia adta ki.
– Fraknói Vilmos és Ábel Jenő: Irodalomtörténeti emlékek. Két kötet. Budapest, 1886–
1890. (Két magyarországi egyházi író a XV. századból és két olaszországi írónak Mátyás
király személyével kapcsolatos kéziratai.) – Hegedüs István; Analecta nova ad historiam
renascentium in Hungaria litterarum spectantia. Budapest, 1903. (Azoknak a dicsőítő
verseknek, előszavaknak és bevezetéseknek gyüjteménye, amelyekkel a renaissancekor
humanistái a magyar királyt és a magyar egyházi és világi előkelőségeket magasztalták.)
– Hegedüs István: Analecta recentiora ad historiam renascentium in Hungaria litterarum
spectantia. Budapest, 1906. (Kiegészítő anyaggyüjtemény az előbbi kötethez.)
Irodalom. – Az említett szövegkiadásokkal kapcsolatos magyarázatokon kívül Toldy
Ferenc: Az ó- s középkori magyar nemzeti irodalom története. Két kötet. 3. kiad. Pest,
1862. – Helmár Ágost: Bonfiniusnak mint történetírónak jellemzése és műve kútfőinek
kimutatása s bírálati méltatása. Budapest, 1876. – Zsilinszky Mihály: Bonfinius Antal
történetíró jellemzése. Századok. 1877. évf. – Ábel Jenő: Magyarországi humanisták és a
Dunai Tudós Társaság. Budapest, 1880. – U. az: Adalékok a humanizmus történetéhez
Magyarországon. Budapest, 1880. – Csánki Dezső: I. Mátyás udvara. Budapest, 1884. –
Fraknói Vilmos: Hunyadi Mátyás király élete. Budapest, 1890. – Szinnyei József: Magyar
írók élete és munkái. Tizennégy kötet. Budapest, 1891–1914. – Riedl Frigyes: A magyar
irodalom főirányai. Budapest, 1896. – Apponyi Sándor: Hungarica. Három kötet.
Budapest és München, 1900–1925. – Hegedüs István: Gyászbeszéd Mátyás király fölött.
Irodalomtörténeti Közlemények. 1901. évf. – Bruckner Győző: Galeotto De egregie,
sapienter et iocose dictis et factis Matthiae regis című műve mint művelődéstörténeti
kútfő. Budapest, 1901. – Békesi Emil: Magyar írók Hunyadi Mátyás korából. Katolikus
Szemle. 1902. évf. – Császár Mihály: A magyar művelődés a XV. században. Antonio
Bonfini rerum Hungaricarum Decadesének alapján. Budapest, 1902. – Hegedűs István:
Bartolomeo Della Fonte. Irodalomtörténeti Közlemények. 1902. évf. – U. az: Egy olasz
költő Mátyás királyhoz. Irodalomtörténeti Közlemények. 1903. évf. – U. az: Raguzai
emlékbeszéd Mátyás király felett. U. o. 1905. évf. – Berzeviczy Albert: Beatrix királyné.
Budapest, 1908. – Fináczy Ernő: A renaissancekori nevelés története. Budapest, 1919. –
Jakubovich Emil: Bonfini-kódextöredék a Magyar Nemzeti Múzeumban. Magyar
Könyvszemle. 1919. évf. – Huszti József: Platonista törekvések Mátyás király udvarában.
Minerva. 1924–1925. évf. – U. az: Antonius Thebaldeus költeménye Mátyás királyhoz.
Klebelsberg-emlékkönyv. Budapest, 1925. – Jakubovich Emil: Az eredeti Bonfini-kódex
második töredéke. Magyar Könyvszemle. 1925. évf. – Ballagi Aladár: Buda és Pest a
világirodalomban. Budapest, 1925. – Dézsi Lajos: Magyar történeti tárgyú szépirodalom.
Budapest, 1927. – Fraknói Vilmos, Fógel József, Gulyás Pál, Hoffmann Edit: Bibliotheca
Corvina. Mátyás király budai könyvtára. Budapest, 1927. – Berzeviczy Albert:
Megemlékezés Bonfinus Antal születésének ötszázadik évfordulójáról. Akadémiai
Értesítő. 1928. évf. – Tóth László: Bonfini in Ungheria. Különlenyomat az olasz Bonfini-
emlékkönyvből. Ascoli Piceno, 1928. – U. az: Analecta Bonfiniana. Turul. 1929. évf.

LATIN IRODALOM: MÁTYÁS KIRÁLY KÖNYVTÁRA.

A HUMANISTA törekvések a középkor vége felé Magyarországon is megtalálták a

maguk előkelő pártfogóit. Hunyadi Mátyás személyében igazi renaissance-uralkodó jutott
a magyar trónra. Az elevenszellemű király műtárgyakat vásárolt, tudósokat gyüjtött maga
köré, budai palotáját ragyogó pompával rendezte be. Híres budai könyvtára, a Bibliotheca
Corviniana vagy Korvina, elsőrendű helyet foglalt el a XV. századi európai
könyvgyüjtemények között. A király itthon és a külföldön számos könyvmásolót és
könyvfestőt tartott, a kódexek beszerzésére sokat költött. Budai könyvtára körülbelül
ötszáz kötet gyönyörű kiállítású kéziratot foglalt magában. A kéziratok szakok szerint
csoportosultak. A megmaradt kódexekből meg lehet állapítani, hogy az ókori
remekírókon kívül a középkori egyházatyák, a skolasztikusok és a humanisták munkái is
helyet kaptak a budai királyi könyvtárban. A könyvkészítők oly an pazar fénnyel
állították ki a kéziratokat, hogy azok versenyeztek a legragyogóbb külföldi kódexekkel.
Ma is meg lehet ismerni a gyönyörű írással és festéssel ékes köteteket Mátyás királynak a
címlapon látható hollós címeréről vagy a jellemző Korvin bőrkötésről.
Mátyás király könyvgyüjtő szenvedélyére jellemző, hogy Janus Pannoniustól szinte
erőszakosan szedette el Olaszországban vásárolt könyveit. A király parancsára Galeotto
Marzio udvari könyvtárnok felszólította a pécsi püspököt, hogy küldje fel Budára latin
kéziratait. Ez a rendelkezés nagyon bántotta Janus Pannoniust s még nagyobb lett
ingerültsége, mikor első küldeménye után újabb könyveket követeltek tőle. Meg is írta
Galeotto Marzionak: van elég eladó könyv Itáliában, vegyenek onnan kéziratokat; még
szerencse, hogy Budán nem tudnak görögül, mert görög kéziratait is elszednék s akkor
megkezdhetné a zsidó kéziratok gyüjtését, hogy könyvtára üresen ne maradjon.
Mátyás király kódexgyüjteménye nemcsak biblofilértékre, hanem nagyságra is
versenyzett a legjobban emlegetett külföldi bibliotékák anyagával. A Mediciek
birtokában 1456 körül még csak 158 darab írott könyv volt, a római pápák vatikáni
könyvtárában ugyanakkor 800. A magyar király külön kis palotát épített könyveinek. Ezt
a díszesen berendezett épületet még a könyvek iránt nem érdeklődő magyar főurak is
csodálkozva szemlélték; s mikor Mátyás király meghalt és fiával szerződésre léptek,
kikötötték, hogy a kódexeket az ország díszére épített bibliotékából soha senki el ne
vigye. Korvin János nem is bántotta atyja könyvgyüjteményét, annál jobban fosztogatták
később mások.
Már Mátyás király özvegye, Beatrix királyné, magával vitt néhány kódexet
Olaszországba, amikor II. Ulászló trónralépése után elhagyta Magyarországot. A Budán
megforduló humanisták kölcsönképen és ajándékba számos kódexet kaptak a Jagellóktól,
a külföldi követeknek is szívesen adtak jutalmat a nagyértékü kötetekből. Olykor egyes
Korvin-kódexek megmagyarázhatatlan módon bukkantak fel az akkori külföldi
könyvbarátok gyüjteményeiben. Magyarán mondva: loptak a könyvtárból. De még a
mohácsi csata korában is azt írta Brassicanus Sándor bécsi humanista egyik barátjához,
hogy a budai királyi könyvtár nagy gyönyörűséggel töltötte el. «Átnézegettem
valamennyi könyvét. De mit mondok? Kéziratait? Ahányat csak átforgattam, mindegyik
valóságos kincs volt. Halhatatlan istenek! Elhiheti bárki, milyen felséges látvány tárult
szemem elé! Úgy tűnt fel, mintha nem is könyvtárban lettem volna, hanem Juppiter
ölében, amint szokták mondani». A mohácsi csata után egyre fokozódó erővel lopták és
rabolták a könyveket. Szolimán török csapatai és I. Ferdinánd német zsoldosai minden
budai bevonulásuknál megdézsmálták az európai hírű gyüjtemény kincseit. A
százötvenéves török uralom alatt számos kódexet vittek a konstantinápolyi szultáni
könyvtárba, olykor a Budán átutazó követek szereztek jó pénzért egy-egy szép Korvin-
kódexet. Buda visszafoglalásakor már a külföldi gyüjtők kezén volt minden valamirevaló
példány. A Konstantinápolyban rejtőző kötetek felé az 1860-as években fordult a magyar
tudományosság figyelme. 1869-ben a török szultán négy Korvin-kéziratot ajándékozott I.
Ferenc József királynak, 1879-ben pedig a szultán ajándékából tizenegy Korvin-kódex
került vissza Magyarországba. Az utóbbiakat a törökökért lelkesedő magyar egyetemi
ifjúság kapta s így jutott az ajándék a budapesti egyetemi könyvtárba, míg I. Ferenc
József a Magyar Nemzeti Múzeumot gazdagította a maga négy Korvin-kódexével.
A Corvina-könyvtár katalógusát legmegbízhatóbban Fógel József állította egybe.
(Bibliotheca Corvina. Budapest, 1927.) A bécsi nemzeti könyvtár 42, a berlini nemzeti
könyvtár 1, a besançoni városi könyvtár 1, a brüsszeli királyi könyvtár 1, a budapesti
akadémiai könyvtár 1, a budapesti egyetemi könyvtár 11, a budapesti nemzeti múzeumi
könyvtár 12, a budapesti Ernst-múzeum 1, a cambridgei Trinity College könyvtára 2, a
cheltenhami Sir Thomas Philipps-könyvtár 2, a drezdai állami könyvtár 2, az erlangeni
egyetemi könyvtár 1, a firenzei Laurenziana-könyvtár 9, a göttingai egyetemi könyvtár 1,
a göttweigi bencés könyvtár 1, a győri püspöki nagyobb szemináriumi könyvtár 1, a
holkhamhalli Lord Leicester-könyvtár 1, a jenai egyetemi könyvtár 1, a londoni British
Museum 1, a marosvásárhelyi Teleki-könyvtár 1, a milanói Trivulzio-könyvtár 2, a
modenai Este-könyvtár 15, a müncheni állami könyvtár 6, a newyorki Pierpont-Morgan-
könyvtár 2, az olmüci főszékesegyházi káptalani levéltár 1, a párisi nemzeti könyvtár 4, a
parmai királyi könyvtár 1, a prágai egyetemi könyvtár 1, a római Casanate-könyvtár 1, a
római vatikáni könyvtár 3, a római Rossiana-könyvtár 1, a salzburgi tanulmányi könyvtár
1, a stuttgarti nemzeti könyvtár 1, a szentpétervári közkönyvtár 1, a thorni gimnáziumi
könyvtár 1, a velencei Szent Márk-könyvtár 4, a veronai káptalani könyvtár 2, a volterrai
Guarnacci-könyvtár 1, a wolfenbütteli országos könyvtár 10, a zágrábi egyetemi könyvtár
1, a krakói Czartoryski-Múzeum könyvtára 1, latinnyelvű Korvin-kódexet őriz. Ezeken a
nagyértékű latin kéziratokon kívül van a bécsi nemzeti könyvtárban 5, az erlangeni
egyetemi könyvtárban 1, a lipcsei városi könyvtárban 1, a müncheni nemzeti könyvtárban
1, görög Korvin-kódex.
A megmaradt latin Korvin-kódexek ismertebb szerzői: Aristoteles, Caesar, Catullus,
Cicero, Cornelius Nepos, Curtius Rufus, Demosthenes, Horatius, Isokrates, Livius,
Lucretius, Platon, Plautus, Plinius, Polybius, Propertius, Ptolomaeus, Quintilianus,
Sallustius, Suetonius, Tacitus, Tibullus, Vergilius, Xenophon; Aquinói Szent Tamás,
Aranyszájú Szent János, Clairvauxi Szent Bernát, Nagy Szent Gergely, Szent Ambrus,
Szent Ágoston, Szent Jeromos. A görög szerzők munkái latin fordításban. Az eredeti
görög kéziratok nevezetesebb irói: Aranyszájú Szent János, Constantinus
Porphyrogenitus, Polybius, Xenophon. Az ókori klasszikusok és a középkori szentatyák
szöveghűség szempontjából általában nem elsőrangú értékűek, mert nem régi kéziratok
alapján készültek, hanem nagyobbára XV. századi másolatok másolatai, de van azért
köztük olyan ritkaság is, mint Nikephoros Kallistos Xanthopulos görögnyelvű
egyháztörténete és Constantinus Porphyrogenitus görögnyelvű munkája a bizánci udvar
szertartásairól. Az utóbbi XII. századi pergament-kézirat.
Irodalom. – A Korvina története évszázadokon keresztül foglalkoztatta a
történettudósokat. Mátyás király humanistái egész Európában elterjesztették a könyvtár
hírét s a mendemondákon kapkodó históriai adatgyűjtők csakhamar túlzó állításokat
kockáztattak a Korvina könyvanyagának számbeli gazdagságáról, a kéziratok
szövegeinek értékéről és a beszerzés költségeinek nagyságáról. Némelyik író ötvenezer
kötetre becsülte a könyvtár köteteinek számát, holott ebben az időben, Mátyás király
uralkodásának végén, még a burgundi hercegek európai hírű könyvtárában sem volt több
nyolcszáz kódexnél. – A Korvinával kapcsolatos kérdések megoldásában a magyar
kutatók közül különösen Rómer Flóris ért el nagy eredményeket. Rómer Flóris
megállapította a Korvin-kódexek felismerésének szabályait s a Magyar Tudományos
Akadémia 1876. évi nagygyűlésén már 84 darab Korvin-kódexről számolt be. – Az utána
következő tudományos írók nagyobbára a Magyar Nemzeti Múzeum folyóiratában, a
Magyar Könyvszemlében, tették közzé kutatásaik eredményét. – Rómer Flórison kívül
jeles érdeműek: Ábel Jenő, Csontosi János, Fraknói Vilmos, Ipolyi Arnold, Pulszky
Ferenc, Ráth György, Hevesy András. – Minden idevonatkozó kérdésre beható tájékozást
nyujt Fraknói Vilmos, Fógel József, Gulyás Pál és Hoffmann Edit könyve: Bibliotheca
Corvina, Mátyás király budai könyvtára. Budapest, 1927.

LATIN IRODALOM: A MAGYARORSZÁGI KÖNYVNYOMTATÁS

KEZDETE.

A MAGYAR KIRÁLYI udvar és az előkelőbb papi körök szívesen látták a külföldi

tudósokat és művészeket, résztvettek a nevezetesebb irodalmi és tudományos kérdések
megvitatásában, könyveket gyüjtöttek, az új könyvek szerzőit bőkezűen segítették s
büszkék voltak arra, hogy a magyarországi mecenások nevét Olaszországban,
Németországban és Lengyelországban is széltében emlegetik. Az újító törekvések lelkes
pártolását mutatja, hogy Mátyás király uralkodása idején a könyvnyomtatás is helyet
kapott Magyarországon.
Az első könyvnyomtató műhelyt Kárai László budai prépost támogatásával Hess
András német nyomdász rendezte be Budán. Ebből az úttörő nyomdából került ki 1473-
ban a legrégibb magyarországi nyomtatvány: a latinnyelvű Budai Krónika. A vállalat
csak rövid ideig állott fenn, mert a könyvgyüjtők a pazar fénnyel kiállított kéziratokért
szívesebben adtak pénzt, mint a kezdetleges nyomtatványokért, de azért hatása mégsem
kicsinyelhető. A magyarországi írók közelebbről is megismerték a könyvnyomtatás
mesterségét s azontúl fel-felkeresték latin kézirataikkal a külföld sajtóit.
Az első magyarországi nyomda megalapítója, Kárai László, a bécsi egyetemen végezte
tanulmányait. Itthon Mátyás király udvarában előkelő állásokra alkalmazták. Királyi
titkár, budai prépost, majd alkancellár volt, bizalmas külföldi küldetésekben vett részt.
Így került 1470 őszén Rómába, ahol sikerült kieszközölnie II. Pál pápa támogatását
Mátyás király csehországi politikája számára. Rómából hozta magával Hess András
nyomdászt s megbízta pártfogoltját azzal, hogy nyomdát rendezzen be Budán. Hess
András a Budai Krónika latin ajánlólevelében szép szavakkal emlékezett meg jótevőjéről,
elmondván, hogy ő László úr meghívására jött Magyarországba, itt egy ideig nem kapott
munkát, míg végre most a prépost támogatásával kibocsáthatja Magyarország krónikáját.
Kinek ajánlhatná jogosabban az úttörő kötetet, mint nagylelkű gyámolítójának?
A legrégibb magyarországi nyomtatvány, a Chronica Hungarorum, más néven a Budai
Krónika, 1473-ban jelent meg. Hatvanhét levélből áll. Alakja kis ívrét. Címlapja és
lapszámozása nincs. – Betűi azokhoz a betűkhöz állnak legközelebb, melyeket a németek
által alapított első római nyomda használt. A szöveg elég tetszetősen emelkedik ki a
terjedelmes lapszélekkel ellátott fehér papirosból. Ezen a könyvön kívül a budai sajtónak
még csak egy termékét ismerjük, ezt is 1473-ban adták ki. A húsz levélre terjedő latin
könyvecske első része Nagy Szent Vazulnak a pogány költők olvasásáról szóló munkája,
második része Sokrates halálának története Platon nyomán. Többen ezt a kis negyedrétű
nyomtatványt s nem a Budai Krónikát tartják a budai nyomda első kiadványának, ez az
elsőség azonban épen olyan vitás, mint annak feltevése, hogy maradt az első
magyarországi könyvnyomtatóműhelynek még egy harmadik terméke is: Galeottus
Martius egyik műve, a Liber De Homine. Ez a hetvenhat levélből álló, ívrétű
nyomtatvány a hely és év jelzése nélkül jelent meg valamelyik külföldi nyomdában.
Nincs egyetlen megnyugtató érv sem, hogy előállítását a budai nyomdához kössük.
A magyar történettudomány 1890-ig Mátyás király unokaöccsét, Geréb László erdélyi
püspököt tartotta a magyarországi könyvnyomdászat megalapítójának; ekkor azonban
Fraknói Vilmos kimutatta, hogy a Chronica Hungarorum ajánlólevelében emlegetett
László úr nem Geréb László erdélyi püspök, hanem Karai László budai prépost. Mivel
Ladislaus de Kara Somogymegyéből származott, nevének helyes kiejtése és írása – az
ottani Kára falu neve után igazodva – Kárai László. Ennek a kiváló egyházi férfiúnak
köszönhetjük azt a dicsőséget, hogy az első hazai sajtó felállításával a
könyvnyomtatásban többek között megelőztük Ausztriát, Angolországot,
Spanyolországot, Svédországot, Dániát és Lengyelországot. Az Olaszországból idehozott
német nyomdász valószínűleg az óbudai prépostság házában rendezte be műhelyét
nagylelkű magyar pártfogója költségén.
A Budai Krónikát alig nyomhatták száznál több példányban. Ebből a történeti értékű
kiadásból ma is őriznek egy-egy példányt a Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárában, a
budapesti Egyetemi Könyvtárban, a bécsi Nemzeti Könyvtárban, továbbá München,
Lipcse, Róma, Modena, Páris, Prága, Krakkó, Szentpétervár közkönyvtáraiban. – Az
1480-as évektől kezdve már megindult a külföldön a magyarországi származású és
magyar vonatkozású latin könyvek nyomása. A nyolcszázharminchat lapra terjedő
Breviarium Strigoniensét azaz Esztergomi Breviáriumot Feger Teobald budai könyvárus
nyomatta ki (Velence, 1480); mellette más budai könyvkereskedők is serényen
vállalkoztak a kapósabbnak igérkező egyházi könyvek kiadására. – Megjelent a magyar
szentek legendáinak első gyüjteménye is; Legendae Sanctorum Regni Hungariae.
(Strassburg, 1486.) – Mikor Mátyás király Budát egy új egyetem székhelyéül jelölte ki s a
tervezett budai főiskola igazgatójául meghívta Niger Péter domonkosrendi szerzetest, a
neves német hittudós Mátyás királynak ajánlotta Clipeus Thomislarum címmel
Velencében kinyomatott teologiai munkáját. Ebben a könyvben módfelett magasztaló
hangon ír pártfogójáról. (1481.) Az egyetem felállításának gondolata a győzhetetlen
királytól származik, a legdicsőbb király tartja el a tanárokat és a tanulókat, aranyait bőven
osztogatja az iskolásoknak, a tanítványok számára ő rendelt szállást, élelmet és mindent,
amire csak szükség van. Ez az egyetemnek tervezett papnevelő-intézet a
domonkosrendiek budai kolostorában nyert elhelyezést s ennek emlékét Niger Péter
könyve őrizte meg. – Nevezetes ősnyomtatvány Turóczi János krónikájának két kiadása:
a brünni és az augsburgi (1488). Mind a kettőnek számos példánya maradt fenn. A brünni
kiadás előbb jelent meg, mint az augsburgi, az utóbbinak ismét két kiadása van, az
egyikben Hunyadi Mátyás még csak Magyarország és Csehország királya, a másikban
már Ausztria hercege és Bécs ura is. Az 1490 es évektől kezdve Temesvári Pelbárt és
Laskai Ozsvát munkáiból egyik kiadás a másik után látott napvilágot.
Kiadások. – Chronica Hungarorum. Buda, 1473. (Az úttörő nyomtatványnak nem volt
külön címlapja. Első lapján így kezdődik szövege: Ad venerandum dominum Ladizlaum
prepositum ecclesiae Budensis, prothonotarium apostolicum, nec non vicecancellarium
serenissimi regis Mathiae in cronica Hungarorum Andree prefatio.) – Basilius De
legendis poeticis. Buda, 1473. (Ennek a nyomtatványnak sem volt külön címlapja.
Lapfeje az első levél előlapján: Leonardi aretini in opusculum Magni Basilii de legendis
poeticis Prefatio incipit feliciter. Lapfeje a tizenötödik levél hátlapján: Apologia Socratis
incipit.) – Chronicon Budense. Budae, 1838. (Podhradczky József jegyzetes
szövegkiadása.) – Chronica Hungarorum. Impressa Budae, 1473. Typis similibus
reimpressa. Budapestini, 1900. (Fraknói Vilmos hasonmáskiadása Ranschburg Gusztáv
könyvárus költségén.)
Irodalom. – Szabó Károly: Régi magyar könyvtár. II. köt. Budapest, 1885. – Szabó
Károly és Hellebrant Árpád: Régi magyar könyvtár. III. köt. Budapest, 1896. – Fraknói
Vilmos: Karai László budai prépost, a könyvnyomtatás meghonosítója Magyarországban.
Budapest, 1898. – U. az: Chronica Hungarorum. Hasonmás-kiadás bevezetéssel.
Budapest, 1900. – Apponyi Sándor: Hungarica. Három kötet. Budapest és München,
1900–1925. – Domanovszky Sándor: A Budai Krónika. Századok, 1902. évf. – Gulyás
Pál: A könyv sorsa Magyarországon a legrégibb időktől napjainkig. Magyar
Könyvszemle. 1923. évf. – Huszti József: Platonista törekvések Mátyás király udvarában.
Minerva. 1924. évf. – Ballagi Aladár: Buda és Pest a világirodalomban. Budapest, 1925.
– Novák László: A nyomdászat története. I. köt. Budapest, 1927. – Thienemann Tivadar:
Irodalomtörténeti alapfogalmak. Minerva, 1927–1929. évf.

LATIN IRODALOM: NEVES MAGYAR HUMANISTÁK.

A HUMANISTA műveltség kedvezett a szónoklatnak s az egyházi beszéd mellett

jelentkezni kezdett a politikai beszéd is. Mivel a magyar urak nem beszéltek idegen
nyelveken, Mátyás király a tekintélyes nemzetségek tagjait csak a nagyobb pompa
mutatására használta diplomáciai érintkezéseiben, míg a vezető szellemekért az egyházi
férfiak soraiba nyúlt. Külföldi követségek alkalmával a főurakat kísérő papok mondták a
politikai vonatkozású latin beszédeket. Ilyenkor a magyarokban rejtező szónoki képesség
nem egyszer szembetűnően megnyilvánult.
Mátyás király diplomatái és szónokai közül az ókori rétorok jeles tanítványa volt
NAGYLUCSEI FODOR ISTVÁN, a király bizalmas papja, később szerémi püspök; VETÉSI
LÁSZLÓ pápai kamarás is hatásosan szónokolt a külföldi uralkodók előtt s egy alkalommal
Rómában IV. Sixtus pápához intézett üdvözlő beszédet; KOSZTOLÁNYI GYÖRGY kanonok
1461-ben a Nürnbergben gyűlésező német választófejedelmeket igyekezett szónoklatával
arra bírni, hogy császárukat a magyar szent korona visszaadására szoritsák; DÖBRENTEI
HIMFY TAMÁS zágrábi püspök arcképével díszítve nyujtotta át búcsúzó beszédét a római
pápának. HANDÓ GYÖRGY kalocsai érsek is az emlegetettebb humanista szónokok közé
tartozott. Mátyás királynak ez a jeles diplomatája nagy összegeket költött kéziratok
vásárlására, a pécsi templom mellett szép könyvtárat rendezett be, a könyvtár mellé jó
fizetéssel ellátott papot rendelt, hogy a kéziratoknak gondját viselje.
A külföldi humanista mozgalmak hatása alatt a latin költészet iránt egyre erősebb lett
az érdeklődés. Az olasz és német egyetemeken tanuló magyar ifjak lelkesedéssel olvasták
az ókori klasszikusokat s a költői hajlamúak megpróbálkoztak azzal is, hogy verseket
írjanak a római poéták nyelvén. PANNONIAI JÁNOS hexameterekben gyászolta a Várnánál
elesett I. Ulászló királyt; SZEMERE BALÁZS esztergomi kanonok epigrammákat írt
festmények alá; fennmaradt azonkívül BAKÓCZ FERENC győri püspök, VETÉSI LÁSZLÓ
pápai kamarás és GARÁZDA PÉTER esztergomi kanonok verses munkáinak emlékezete is.
GARÁZDA PÉTER a XV. század legbecsültebb magyar humanistái között foglalt helyet.
Rokona volt Vitéz Jánosnak és Janus Pannoniusnak, tanulmányait Olaszországban
végezte, hazulról is meleg barátságot tartott több tekintélyes olasz humanistával.
Különösen a firenzeiek szerették. Feltűnő, hogy magasabb egyházi rangra nem
emelkedett, ezt azonban annak tulajdonítják, hogy Mátyás király nem szerette s miután
csalódott Vitéz Jánosban és Janus Pannoniusban, az összeesküvő családnak ezt az
egyébként ártatlan tagját nem kívánta emelni egyházi pályáján. Az összeesküvés annyira
felbőszítette az indulatos uralkodót, hogy hatása alatt egy időre még a magyarok olasz
iskolázásának is ellensége lett. Ugy vélekedett, hogy a szabados gondolkozású
humanisták Catilinákká nevelik a magyar ifjakat. S ebben sok igazsága volt. Az elbízott
külföldieskedés nem tudott nyugodtan elhelyezkedni a magyar világban. A fölényes és
szkeptikus papok és papjelöltek nem nagyra hivatott országot, hanem elmaradt sárfészket
láttak hazájukban. A tudás gőgje megölte bennük a magyar lelket, a titáni nagyság érzete
kiszámíthatatlan elégületlenekké tette őket.
Mint számos paptársa, szintén Olaszországban végezte tanulmányait BÁTORI MIKLÓS
váci püspök. Egészen bent élt a görög-római világban, latin verseket írt, sokat levelezett
külföldi humanista barátaival s még a királyi tanácsba is magával vitte Ciceróját. Egy
alkalommal Mátyás király neves humanistája, Galeotto Marzio meglátogatta házát s azt
írja róla: «Nagyon megtetszett nekem házanépének méltósága és előkelősége is; mert
házában szünet nélkül imádkoznak vagy tanulmányoznak vagy lant kíséretében énekelnek
vagy tisztesen társalognak. Nincsen ott sohasem pihenés vagy munkakerülés vagy
idővesztegetés. A várból gyakran elsétál kertjeibe, amelyeket ő maga keríttetett be és
ékesített fel halastavakkal s a kertekből ismét a várba derék emberek állandó kíséretében.
Magával viszi ilyenkor könyveit, úgyhogy ez az útja is vitatkozásokkal telik el. Néha
kocsin viteti ki magát a püspök, hogy megtekintse a napsütötte kellemes dombokon
körben elterülő szőllőkertjeit és gyümölcsöseit s itt sem szűnik meg az olvasás és
vitatkozás, úgyhogy azt hihetné mindenki, hogy ezeket a bortermő, virágzó dombokat is
Minerva és a Múzsák lakják és látogatják». Bátori Miklós püspök Vácon könyvtárat
alapított, udvarába tudós papokat hívott, magát állandóan művelte. Mikor egy alkalommal
a királyi udvarba ment és ott is olvasgatott, a vele együtt várakozó urak kigúnyolták, de a
király annál jobban megdícsérte. Levelezett Marsilius Ficinus hírneves olasz filozófussal
is. Levelei és költeményei nem maradtak fenn, azt azonban tudjuk, hogy latin stílusát
kortársai nagyrabecsülték. Váradi Péter érsek így adott kifejezést elismerésének a
püspökhöz írt egyik válaszában: «Levelét nagy élvezettel olvastuk. Ékes előadása,
stílusának tisztasága és szabatossága, a hajdankornak rajta átlengő komoly méltósága
gyönyörrel töltöttek el. Alig fejezhetjük ki szavakkal azt, hogy atyaságodnak a
természettől nyert nemes szellemét a könyvek szorgalmas olvasása, a tudomány művelése
és az erény szeretete mennyire megdicsőítették».
VÁRADI PÉTER érsek maga is elismert humanista volt. Beroaldus Fülöp bolognai
egyetemi tanár azt írja róla egyik munkájában, hogy a tudománynak avatott művelője, a
tudósoknak bőkezű pártfogója s az itáliai humanisták igaz barátja. Az érsek a bolognai
egyetemen végezte tanulmányait, egy ideig esztergomi kanonok volt, utóbb Mátyás király
kancellárja, 1480-tól kezdve kalocsai érsek. A király elhalmozta kitüntetéseivel és
adományaival, egyszer azonban megharagudott reá, Árva várába záratta s innen az érsek
csak II. Ulászló uralkodása idején szabadult ki. Irodalmi tekintélyét különösen az mutatja,
hogy Mátyás király őt bízta meg Janus Pannonius költeményeinek összegyüjtésével és
rendezésével. Latin stílusára leveleinek ma is meglevő gyüjteménye vet világosságot.
Vitéz Jánosnak nemcsak neveltje volt, hanem a levélírásban tanítványa is. Százhuszonhét
levelét különböző magyar és külföldi személyekhez intézte: a pápai és a királyi udvar
előkelőségeihez, főpapokhoz, főurakhoz, híveihez.
Érdemes a megemlítésre JOHANNES PANNONIUS vitája Marsilius Ficinus firenzei
humanistával, a híres Platontudóssal. Míg a budai humanisták bókoló leveleket váltottak
az olaszokkal s míg Itália fiai hasonló kedveskedésekkel szőtték tele soraikat, ez az
eléggé rejtélyes személyiségű magyar humanista kemény bírálattal illette a platonista
mozgalom ünnepelt vezérét. Ficinushoz írt, mai napig fennmaradt levele visszautasítja a
firenzei platonista bölcselő álláspontját s nem valami hízelgő megjegyzéseket tesz az
ókori filozófia feltámasztásának mozgalmára. Mérsékeltebb rajongást kíván és több
kereszténységet; kevesebb ellenmondást és nagyobb logikát. A kritikára Ficinus
ingerülten válaszolt s tiltakozott az ellen, mintha az antik világ újjáélesztése nem a
Gondviselés céljait szolgálná. Platon filozófiáját keresztény szempontból sem lehet
megvetni, mert maga a Gondviselés gondoskodott a vallásos szellemű filozófiai
rendszerekről, csak érteni kell a filozófiát s becsülni kell az isteni Platont.
Bár a királyi udvar helyet adott az új szellemnek s egyes főpapok magukévá tették az
olasz egyetemek klasszikus latinságát, a magyarországi humanizmus nem hatolt bele a
nemzet gondolkodásába. Ezért nem lehet beszélni magyar renaissanceról, hanem csupán
magyar humanizmusról. Ez az arisztokratikus mozgalom megmaradt a királynak és
főpapjainak zárt körében. Az Olaszországból hazaérkező előkelő papok magukkal hozták
és meg is őrizték a latin irodalmi megújhodás szeretetét, de a nemzet többi rétege távol
maradt az új életeszménytől.
A görög irodalom egészen háttérbe szorult a latin mellett. Janus Pannonius jól tudott
görögül, de magyar humanista kortársai közül csak kevesen vitték annyira, hogy
zavartalanul belemélyedhettek az ókori hellén szövegekbe. Görög könyvet nem
vásároltak. Még Mátyás király könyvtárában sem volt több két görög kódexnél. A görög
írókat latin fordításban olvasták. Mátyás király számára Olaszországból állandóan küldtek
görögből latinra fordított ókori klasszikusokat.
Kiadások. – Az említett írók kéziratai nagyobbára elvesztek s csak címeikről tudunk.
Erre nézve az itt következő irodalom nyujt közelebbi tájékozást.
Irodalom. – Wagner Károly: Petri de Varda epistolae. Pozsony és Kassa, 1776. (Várdai
Péter leveleskönyvének kiadása.) – Toldy István: A magyar politikai szónoklat
kézikönyve. Pest, 1867. (Ebben Toldy Ferenctől: A magyar politikai szónoklat történeti
vázlata.) – Ábel Jenő: Adalékok a humanismus történetéhez Magyarországon. Budapest,
1880. – U. az: Garázda Péter. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1880. évf. – Fraknói
Vilmos: Váradi Péter kalocsai érsek élete. Budapest, 1883. – Szinnyei József: Magyar
írók élete és munkái. Tizennégy kötet. Budapest, 1891–1914. – Fraknói Vilmos munkája
a Szilágyi Sándor által szerkesztett milléniumi történelemben: A magyar nemzet
története. IV. köt. Budapest, 1896. – U. az: Mátyás király magyar diplomatái. Századok.
1898. évf. – Hegedüs István: Irodalomtörténeti tarlózások olasz könyvtárakban.
Irodalomtörténeti Közlemények. 1898. évf. – Kollányi Ferenc: Esztergomi kanonokok.
Esztergom, 1900. – Békesi Emil: Magyar írók Hunyadi Mátyás korából. Katolikus
Szemle. 1902. évf. – Fógel József: II. Ulászló udvartartása. Budapest, 1913. – Fináczy
Ernő; A renaissancekori nevelés története. Budapest, 1919. – Huszti József: Platonista
törekvések Mátyás király udvarában. Minerva, 1924. évf. – Hoffmann Edit Nagylucsei
Orbán könyvtárának maradványai. Magyar Bibliofil Szemle. 1924. évf. – U. az: Váradi
Péter kalocsai érsek könyvtárának maradványai. U. o. 1925. évf. – Huszti József:
Francesco Maturanzio magyarvonatkozású költeményei. Egyetemes Philologiai Közlöny.
1927. évf.

LATIN IRODALOM: JANUS PANNONIUS.

A KÖZÉPKORI magyarországi latin költészetnek JANUS PANNONIUS pécsi püspök a

legkimagaslóbb művelője. Míg a XV. századi humanisták költészetében szembeszökő az
ókori római költők szolgai utánzása, Janus Pannonius azon kevesek közé tartozott, akik a
klasszikus szellemet átvették ugyan, de amellett önálló fordulatokat is vittek
költészetükbe. Latin olvasmányai, természetesen, reá is erősen hatottak. Vergilius,
Ovidius, Horatius, Lucanus, Seneca, Claudianus és Martialis munkáiból sok kifejezést,
hasonlatot, képet és gondolatot tanult. Költeményeit a kifejezések választékossága és a
verselés könnyedsége, de egyben a minden türelmet megkívánó bőbeszédűség és az ókori
vonatkozások rendkívüli tömege jellemzi.
Egy leíró költeménye, négy dicsőítő éneke, harmincnégy elégiája és négyszáznál több
epigrammája maradt fenn. Leíró költeményében, a Szelek versenyében, elevenen rajzolta,
hogyan mutatják be a szelek hatalmukat királyuk, Aeolus előtt. Verseny támad a
gyorsröptű szelek között melyiknek erősebb a hatalma? Aeolus kormánypálcát vesz a
kezébe s a versengők bírája lesz. Először Eurus kezd beszélni a szelek közül. Ő és csak
egyedül ő a vizek ura, a lég ura. Fuvalma hajtja a fekete fellegek sokaságát oda, hol a nap
lángszekere naponkint lehanyatlik. Reszket a bérc, megrendül a tenger, hánykódnak a
hajók a hullámok között, mikor az égig csapja fel a habot bosszús haragjában. De
közbevág Auster, a délről fúvó szél. Ki mer vetekedni véle, mikor vad viharral tölti be a
levegőt és sötétséggel borítja be a csillagokat. Az arca éjszínű, szárnya nedves, fürtjéről
egyre zuhog a zápor, felhők áradása szakad belőle, kicsap a víz a folyók medréből,
tombol az áradat, elsodor embert, állatot, fát, házat, templomot, megdől a vetés a
mezőkön, zuhatag omlik mindenütt s a dörgéstől megreszket az égbolt. Remegés költözik
a föld lakóinak szívébe, a világ végétől retteg mindenki. Ha rádűl a tengerre, zúg az
örvény, elmerülnek a hajók, a szirteken csapkod a hullám. Szilaj kedvében házfedelet
szór a levegőbe s úgy röpíti tovább a fegyveres embert, mint a pelyhet. Most Zephyr
beszél, a lágy esti szellő. Ha szállni kezd lenge fuvalma, megindul nyomában az élet, fű
sarjad a mezőkön, virágok borítják a réteket, lomb fakad a fákon, illat árad mindenfelé.
Lehelete elűzi a tél zimankóját, lépteire zöld ruhát ölt minden táj, tarka színben
ragyognak a kertek és az erdők. Ujjongva örül az egész természet, a pázsit felett ibolya,
rózsa, liliom, nárcisz, jácint nyílik, méhek raja zümmögi körül kelyhüket, minden
mosolyog, dalolnak a madarak, itt a tavasz. Boreas kebléből tör fel a szó most, ő is
büszkén festi hatalmát. Ha megindul útjára, a fellegekig tajtékzik minden hullám. Örvény
nyílik a tengeren, hullámsírba süllyed a hajó, csak itt-ott úszkálnak a vitorlák rúdjai, még
a tenger mélyében lakó állatok is megriadnak a vihar dühöngésétől. Remeg a tenger,
reszket a szárazföld. Gyökerestől tépi ki a vetéseket, ínséggel sujtja a föld nyomorult
művelőit. Erdőt szakít ki tövéből, szirtdarabokat röpít a levegőbe, várakat dönt porba. S
mikor bekövetkezik a szörnyű tél, jéggé dermed mindenki a csikorgó hidegtől.
Átgázolhatatlan hóhegyek, jégkérgű folyók, minden díszüktől megkoppasztott fák jelzik
útját. Megrendül az egész föld, az ég boltozatján kigyulladnak a villámok, bömböl a
földrengés, szinte kifordul sarkából a világ. S most ítél Aeolus király s amint ő megszólal,
a szeleket félelem szállja meg, lármájuk elcsendesül, alázatos arccal várják királyuk
ítéletét. A király az északi szélnek ítéli oda a győzelem pálmáját. Boreas diadalt ül,
örömében sugárzik az arca; miközben Eurus, Auster és Zephyr panaszkodnak és
siránkoznak.
Jacobus Marcellushoz írt dicsőítő éneke egész kis eposz. Szinte fárasztó részletezéssel
dolgozta fel benne Velence történetének néhány emlékezetes részletét s a XV. századi
velencei hadvezérnek, Marcello Jakabnak, hősi tetteit. Maga a költemény érdektelen
epizódhalmozás és ókori régiséggyüjtemény, de bevezető részeiben van néhány
kedvesebb mozzanat. A költő épen egy fa alatt heverészett a Pó mellett – írja
költeményének bevezetésében – mikor egyszerre csak megjelent előtte Pallas Athene.
Hagyd már a gyermeki játékokat, szólt hozzá az istennő, törj magasabbra a babérért, ne
sekély vízen evezz sajkáddal, hiszen a költő hírneve egybe van forrva a fenséges tárggyal.
Homerost sem a Béka-egérharc megírása tette halhatatlanná, hanem Troja megéneklése;
Vergiliusra is Turnus harcai derítettek örök fényt s nem kisebb költeményei. Te se
pengess lantodon könnyű dalokat, hanem fújjad meg a harci riadót kürtödön. S ne menj
póétai tárgyért a régi időbe, ne becsüld túl a multat. Itt van a jelen, itt van a Marcellusok
ősi családja: olyan ez a többi híres familia között, mint Juppiter az istenek között, vagy
mint nap az égen, vagy mint a tenger a többi vizek mellett. S van-e ebben a családban
jelesebb férfiú Marcello Jakabnál? Hasonlítsd bár össze ezt a nagy velenceit Görögország
vagy Róma legkiválóbb nagyságaival, egyik sem különb nála a régi bölcselők és hősök
közül. Hidd el, hogy Pallas Athene istenasszony igazat beszél: írd fel kéziratod lapjaira
mindazt, amit ajka mond.
Guarinushoz írt dicsőítő költeménye ferrarai mesterének magasztalása. A kiváló tanító
ünneplését egybefonja az ókori tudományok és művészetek újjáébredésén érzett lelkes
örömével. Néked szentelem ezt a verset, drága Guarinusom – úgymond – mert kit vennék
méltóbban lantomra. A szellem italát te ontottad számomra, érdemeidet sohasem
magasztalhatom eléggé. Mégis bemutatom hálám adóját, hadd lássák, hogy nem
feledkeztem meg lelki ajándékaidról. A szónoklat és költészet művészetében
gyönyörködtél mindig, csodás buzgalommal forgattad könyveidet, szerető szívvel
csüngtek rajtad tanítványaid. Apollo ihletett ifjúkorodban; ő buzdított, hogy soha ne ess
kétségbe, ne hagyd abba munkádat, bízzál tudományod jövőjében s híred akkor az égig
ér. Sokat utaztál Velence hajóin, bejártad a görög-római világ emlékeitől megszentelt
helyeket, eljutottál Bizáncig, hogy meríthess a tudomány és művészet forrásaiból. Nem
telt el üresen egyetlen órád sem, égő vágy unszolt szüntelen, hogy megismerd az igazat és
a jót. Ne sajnáld küzdelmeidet, nehéz munkád diadalt aratott, lelki kincseid akkorák, hogy
selyem, tömjén, gyöngy és arany nem ér fel értékével. Mikor Itália földjén megnyitottad
iskoládat s ajkad Róma és Attika nyelvén szólalt meg, ezer év homálya lebbent tova s
hozzád tódult a tanítványok serege. Más tanítók üres osztályokban ődöngtek, a te
iskolatermed zsúfolásig megtelt. Eljött osztályodba az ifjú, az öreg, a kereskedő, a katona,
a paraszt, a mérnök, az orvos, a törvénytudó s te megtanítottad őket a latin és görög
nyelvre, levelek és szónoklatok írására, stílusra és verselésre. Ferrarában nem zúg a
csaták zaja, itt ünnepi dalt zengenek, bőség van itt, boldog a nép. Ezen a tájon szálltak
meg a Helikon lakói. Te alapítottad meg Ferrara fényét. Ide özönlik az egész világ népe,
ide siet az Adria környékének ifjúsága, ide fut Gallia, Germania, Britannia, Hispania és
Lengyelország. Engem is hozzád vezérelt Pannoniából a kegyes isteni akarat, hozzád
jöttem arról a síkságról, ahol a Dráva a Dunába ömlik. S én vezetem majd el innen a Pótól
a messze Dunához és a Dráva vizéhez a költészet szellemét s én állítok nevednek szobrot
távoli hazámban. Addig is neked szentelem ezt a költeményemet, hálám jelét, mert hiszen
úgyis eljön az idő, mikor nem ilyen szelíd sípon éneklek, hanem a harci mezőn zengem a
a csaták vérengzését, a törökök dúlását, Hunyadi János diadalait. Boldog vagy te,
Guarinusom, a magad kedves tanítványi körében, kezed bölcsen formálja az ifjak lelkét,
neked nem kell bot tekintélyed fenntartására. Annyi derék férfiút nem adott senki a
világnak, mint ahány a te szárnyaid alól kikerült. Ajtód egész napon át nyitva áll
mindenki előtt, sőt gyakran még gyertyafénynél is tanítod és neveled a benned bízókat.
Arcodon örökös a derű, lelkedből szelídség árad, tréfáid sohasem gorombák. Üdv néked,
ó atyánk, minden idők örök ékessége, bölcsek közt a legjobb, jók közt a legbölcsebb!
Elégiáiban a humanisták megszokott áradozásai ömlenek, de egyik-másik kiemelkedik
a korabeli átlagos színvonalú latin költemények közül; így anyja halálának megsiratása,
Galeottóhoz írt elmélkedése, Itáliától való búcsúzása.
Epigrammáiban sokszor igen erősen érzéki, nem egyszer trágár, de olykor
szembetűnően elmés is. Erkölcsi felfogása ledér. Paphoz nem illő nyilatkozatokat
bőséggel lehetne idézni verseiből. A vallás aszkétikus tanításai nem sok nyomot hagytak
lelkén, görög-latin irodalmi tanulmányai fölényes kételkedővé tették. Ilyen egyházi
emberek mellett nem csoda, ha elzüllött a nyáj és gúny tárgya lett az erkölcs. A Janus
Pannoniushoz hasonló egyháziak csakugyan olyan augurok voltak, akik
összemosolyogtak, mikor egymással találkoztak s a katolicizmus tanításait nem
hitigazságoknak, hanem a tudatlan és babonás emberek számára kitalált meséknek
gondolták.
Sajátságos világ volt ez. Az egyik oldalon jámbor hívők és testüket szenvedélyesen
gyötrő szerzetesek, a másik oldalon a maguk élvezeteit hajszoló nagyurak és a vallás
erkölcsi tanításaival mitsem törődő egyházi emberek. Csoda-e, ha ebben a velejéig
megromlott társadalomban az egyház reformálása után vágyódott minden romlatlan lélek.
Janus Pannonius érzéki vallomásait olvasva, megdöbben az ember. Nemcsak témái
paráznák, hanem erkölcsi álláspontja is szemérmetlen dekadens poétára vall. Nem tudta
magától elhárítani olasz környezetének lobogó érzékiségét, úgy érzett és úgy írt, mint
testi gyönyöröket kereső kortársai. Néha felébredt szeméremérzete, máskor szégyen
nélkül verselt sikamlós dolgokról és arcpirító esetekről. Bizonyára lesznek védői ennek a
fajtalan költészetnek is, de a kor szellemével bajos mentegetni a női testnek ezt a buja
kultuszát.
Olasz kortársai nemcsak nagy költőnek, hanem kiváló filozófusnak is tartották. A
firenzei neoplatonista csoport a platonista irányú bölcselő-mozgalom egyik buzgó hívét
tisztelte személyében. Behatóan foglalkozott Platon és követői munkásságával, sőt
megkezdte a neoplatonizmus alapvetőjének, Plotinos görög filozófusnak, fordítását is.
Egyik olasz kortársa, Vespasiano Bisticci, leírja, hogy még ha úton volt, akkor is könyvet
vett kezébe és folyton olvasott: «Egyik napon azonnal a reggeli után fogta a platonikus
Plotinost, bement az egyik írószobába és olvasni kezdett. Annyira elveszett számára a
külvilág, hiszen az anyag is nehéz volt, hogy körülbelül három óra hosszat mozdulatlanul,
senkire nem ügyelve, ilyen módon maradt. Még a fejét sem emelte fel a könyvről, nem
mint a hegyentúliak, akik többnyire nem szoktak hozzá a nehéz dolgokhoz, hanem mintha
Athénben nőtt volna fel Sokrates keze alatt. Egyszer azután felocsúdva elmerültségéből, e
szavakkal fordult hozzám: Ha tudni kívánja, mit csinál Pécs püspöke Magyarországon,
tudja meg, hogy a platonikus Plotinost fordítja s ha püspöksége gondjait elintézte, csak
erre szenteli figyelmét». Költeményei között van egy elégiája, melynek gondolatai közel
járnak a neoplatonista eszmevilághoz. (Ad animam suam, 1466.) Elégiájában arra inti
lelkét, hogy ne felejtse el a földi szenvedéseket s ha valamikor a túlvilágról vissza kellene
térnie a földre, ne emberi testbe helyezkedjék el, hanem inkább valamelyik állatba.
Legyen méh, hattyú, vadállat, tengerek lakója, csak ember ne! Ez a költemény nemcsak a
pesszimista költő elkeseredett megnyilatkozása, hanem egyben a lélekvándorlás
keresztényellenes tanításaitól sem idegenkedő filozófus vallomása.
A XV. század asztrológiai érdeklődése megvolt Janus Pannoniusban is. A vallásos
kételkedőket és az igaz keresztényeket, a babonás embereket és a tudós lelkeket egyaránt
foglalkoztatta a csillagjóslás mestersége; a fejedelmi udvarok szinte kapkodtak az
asztrológusok után; s az olyan előkelő szellemek is, mint Mátyás király és Vitéz János
érsek, nem fogtak semmi fontosabb dologba a csillagok megkérdezése nélkül. Janus
Pannonius nem tartozott a csillagjóslás rajongó hívei közé, de azért gondolatvilágában és
költészetében benne volt az asztrologiai álláspont. Hitt a csillagok sorsdöntő hatalmában,
tanulmányozta a jósláshoz szükséges műszereket és táblázatokat, tájékozást szerzett a
titokzatos tudomány legfőbb tanításairól. Mikor egyik elégiájában megsiratta édesanyja
halálát, a gyászos esetért a csillagokat vádolta, mert minden, ami a földön történik, velük
áll összefüggésben. Másik elégiájában a hold ellen panaszkodott: ő a legfőbb bűnös és a
legveszedelmesebb kártevő valamennyi bolygó között. Egy időben fényes nappal csillag
tűnt fel az égen; ezt a rendkívüli eseményt is megénekelte; esedezve szólt a csodás
tüneményhez, hogy ne zúdítson veszedelmet az országra, távoztassa el a többi vésztokozó
csillag természeti csapásait, űzze ki a törököket Európából, hozzon áldást a magyar
földre, tegye szerencséssé a király kormányzását. Mindez jellemző a korra és költőre: a
magasrangú egyházi férfiú és a fényes alkotó elme sem vonhatta ki magát az évezredes
babonás hagyományok alól, amelyek még a felvilágosodásnak ebben a szkeptikus
korszakában is eleven erővel működtek.
Janus Pannonius rendkívül könnyen dolgozott. Kortársai nemcsak azt beszélték róla,
hogy az előtte felolvasott ismeretlen költeményt egyszeri hallásra hibátlanul el tudta
mondani, hanem csodálkozva jegyezték fel ritka verselő készségét is. A bárki által
váratlanul felvetett tételről mindjárt tollba mondta a megfelelő költeményt. Fennakadás
nélkül verselt s néha ezer verssort is leirt egyfolytában. Ez a könnyed és gyors dolgozás
rá is nyomta bélyegét munkáira. A kompozicióhoz nem volt semmi érzéke, terv nélkül írt,
folytonos ismétlések hullámain haladt, latin-görög történeti és mondai vonatkozásait
hinár gyanánt fonta költői mondanivalóira. A mai művelt olvasó már nem élvezheti, sőt
érteni is alig tudja – ókori lexikon nélkül – verseit. Felkap egy-egy gondolatot,
megvilágítja azt minden elképzelhető változatában, körülszövi hellénrómai
személynevekkel és utalásokkal, most hirtelen áttér egy másik motívumra, azután ismét
visszaesik az előbbi gondolat ismétlésébe, megint segít magán ókori vonatkozásainak
terhes felsorolásaival, azután újból előveszi az előbb már teljesen kifacsart eszmét.
Mindezt bámulatos szóhalmozással és frázisvariálással. Kitűnő emlékezőtehetségének
tulajdonítható, hogy munkáinak megírásában az ókori római költők kifejezései bőven
tódultak tolla alá, A klasszikus szövegek, különösen a vergiliusi, ovidiusi és martialisi
versrészletek nyomon kísérték. Egyes szókapcsolatainak még verstani helyzete is
ugyanaz, mint az antik szövegekben.
JANUS PANNONIUS – más néven Csezmiczei János vagy Cesinge János – 1434.
augusztus 29-én született Eszék környékén magyar nemes családból. Anyai nagybátyja,
Vitéz János váradi püspök, bőkezűen gondoskodott neveléséről. 1447 tavaszán Vitéz
János költségén ment ki Ferrarába, Guarino olasz humanista híres iskolájába. Némi
megszakítással tizenegy évet töltött olasz földön: Ferrarában és Páduában.
Huszonnégyéves korában tért haza, épen akkor, mikor Mátyás király trónra lépett. Itthon
fényes emelkedés várt reá. Váradi kanonok lett s nem sokkal utóbb elnyerte a pécsi
püspökséget. 1465-ben egyik vezető tagja volt a II. Pál pápához küldött követségnek,
mely segítséget kért a római szentszéktől a törökök ellen. Ez alkalommal Mátyás király
nevében ő üdvözölte az épen akkor trónra került pápát s ő intézte hozzá azt a segélykérő
beszédet, melynek hatása alatt II. Pál pápa százezer aranyat ajánlott fel a magyar seregek
segítésére. Ezzel véget ért az ifjú főpap pályájának emelkedése. Miután belekeveredett
Vitéz János esztergomi érseknek Mátyás király ellen irányuló összeesküvésébe,
menekülnie kellett. 1472-ben halt meg bujdosása közben rejtekhelyén, a horvátországi
Medve várában.
Szépen emlékezik meg Janus Pannoniusról kortársa, Bonfinius. Mikor a maga nagy
történeti munkájában megújította emlékét, akkor már nem élt sem a költő, sem Mátyás
király s így – Bonfinius teljes őszinteséggel írhatta a tragikus pályájú pécsi püspökről a
következő sorokat: «Örök vágyódást hagyott maga után Magyarországon épen úgy, mint
Itáliában. Tizenhét esztendeig a veronai Guarinonak volt tanítványa és kora gyermeksége
óta mind a latin, mind a görög nyelvet tökéletesen elsajátította. Tanítója gyakran szokta
volt mondani, hogy egyetlen tanítványa sem volt még, sem olasz, sem külföldi, akit
ügyesség, tanulékonyság és teremtő tehetség dolgában Janus Pannoniusszal össze lehetett
volna mérni. Mikor latinul beszélt, azt hitte volna az ember, hogy Rómában, mikor
görögül, hogy Athéni kellő közepén született. Tetteiben és beszédeiben nem volt semmi
barbárság. Versírásra született, de prózája szintén kellemes volt. Ha a közügyek zavaros
árjával nem úszott volna, mindenesetre versenyre kelhetett volna az ókori szónokokkal és
költőkkel. Mennyire szerette őt püspöki udvarának papsága, a következőkből nyilván
látható. Minthogy lázadónak tekintették, a király haragjától félve, senkisem merte
nyilvános pompával eltemettetni. Papjai azonban holttestét titkon a pécsi kápolnába vitték
és hosszú időn át egy szurokkal bevont szekrényben tartogatták. Mikor jóval később a
király egy alkalommal a várost és székesegyházat meglátogatta, a káptalan tagjai kérték,
engedje meg, hogy János költő holttestét, melyet a király haragjától való félelmükben
régtől fogva eltemetetlenül tartogatnak, méltó pompával eltemethessék. A király sajnálta
a nagy férfiú gyászos sorsát, megfeddette a káptalan tagjait oktalan félelmükért és
azonnal igen díszes temetést rendezett, hogy a jeles költő méltó sírban nyugodjék».
 Régebben azt is tudni vélték, hogy Janus Pannonius foglalta először rendszerbe a
magyar nyelv szabályait. Hogy Janus Pannonius írta volna latin nyelven az első magyar
nyelvtant, ezt a tetszetős feltevést Toldy Ferenc a XVI. század jeles magyar tudósának,
Baranyai Decsi Jánosnak, egyik leveléből vonta le: Corpus grammaticorum Hung. Pest,
1866. – Baranyai Decsi János tévedésére azaz Janus Pannonius és Johannes Sylvester
Pannonius nevének összezavarására először Imre Sándor hívta fel a figyelmet: Az olasz
költészet hatása a magyar költői irodalomra. Budapesti Szemle. 1878. évf. – Az ő nyomán
Jancsó Benedek cáfolta meg újból a feltevést: Ki írta az első magyar nyelvtant? Figyelő.
1878. évf.
Kiadások. – A legnagyobb magyar humanista kéziratait olasz, német és osztrák
könyvtárak őrzik. (Brescia, Firenze, Milano, Modena, Róma, Velence, Drezda, Lipcse,
München, Bécs, Mölk.) – Munkáinak gyüjteményét már Szatmári György, a későbbi
esztergomi érsek, ki akarta nyomatni, e célból 1500 táján alkudozott is Aldus Manutius
velencei könyvkiadóval, de eredménytelenül. – Első költeménye a XV. század végén
jelent meg nyomtatásban egy Polybius-kiadás lapjain: Polybius latine interprete Nicolao
Perotto. Jani Pannonii ad divam Feroniam naiadum Italicarum principem carmen.
Velence, 1498. – Ezt követte: Joannis Pannonii episcopi Quinqueecclesiarum poetae et
oratoris clarissimi panegyricus in laudein Baptistae Guarini Veronensis praeceptoris sui
conditus. Bécs, 1512. – A XVI. században számos kisebb-nagyobb kiadása következő
városokban: Bécs, Bologna, Krakkó, Bázel, Velence, Pádua, Kolozsvár, Debrecen. Igy
jelentek meg többek között: Elegiarum aureum opusculum. Bécs, 1514. (A parasztlázadás
és a Tripartitum évében, Verbőczy Istvánnak ajánlva, kiadta Camers János ferencrendi
szerzetes.) – Epigrammata. Krakkó, 1518. – Opera poetica. Bologna, 1522. – Sokfelé
szétszórt és gyakran kiadott költeményeinek legjobb gyüjteményét gróf Teleki Sámuel
rendezte sajtó alá: Jani Pannonii poemata, quae uspiam reperiri potuerunt oinnia. Utrecht,
1784. – Újabb szövegek Koller József munkájában: Historia episcopatus
Quinqueecclesiarum. IV. köt. Pozsony, 1796. – Ábel Jenő: Janus Pannonius életéhez és
műveihez. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1879. évf. – U. az: Adalékok a humanismus
történetéhez Magyarországon. Budapest, 1880. – Magyar verses fordítások Hegedüs
Istvántól: Guarinus és Janus Pannonius. Budapest, 1896. – U. az: Dicsének Jacobus
Antonius Marcellusra. Budapest, 1897. – U. az: A Szelek Versenye Janus Pannoniustól.
Irodalomtörténeti Közlemények. 1899.
Irodalom. – Janus Pannoniusról már Czvittinger Dávid több olyan magasztaló idézetet
gyüjtött össze, amelyek arról tanuskodnak, hogy a külföldi tudósok nagyon megbecsülték
a magyar humanistát. – A magyarok közül Teleki Sámuel, Ábel Jenő és Hegedüs István
föntebb említett munkáin kívül Erdélyi János: A bölcsészet Magyarországon. Budapest,
1885. – Fraknói Vilmos: Hunyadi Mátyás király. Budapest, 1890. – Karácson Imre: Janus
Pannonius élete s művei. Katolikus Szemle. 1893. évf. – Hegedüs István: Janus
Pannonius. Budapesti Szemle. 1894. évf. – Szabó Károly és Hellebrant Árpád: Régi
magyar könyvtár. III. és IV. köt. Budapest, 1896–1898. – Fraknói Vilmos: Mátyás király
magyar diplomatái. Századok. 1899. évf. – Apponyi Sándor: Hungarica. Három kötet.
Budapest és München, 1900–1925. – Hegedüs István: Egy angol humanista Janus
Pannoniushoz. Akadémiai Értesítő. 1903. évf. – U. az: Titus Vespasianus Strozza és
Janus Pannonius. U. o. 1908. évf. – U. annak cikke: Képes Magyar Irodalomtörténet.
Szerk. Beöthy Zsolt és Badics Ferenc. I. köt. 3. kiad. Budapest, 1906. – Szinnyei József:
Magyar írók élete és munkái. II. köt. Budapest, 1893. – Riedl Frigyes A magyar irodalom
főirányai. Budapest, 1896. – Békesi Emil: Magyar írók Hunyadi Mátyás korából.
Katolikus Szemle. 1902. évf. – Zalai János: Janus Pannonius mint utánzó. Fogaras, 1905.
– Pais Dezső: Janus Pannonius Eranemusa és a latin klasszikusok. Egyetemes Philologiai
Közlöny. 1910. évf. – Hegedüs István: Janus Pannonius vallásos költeményei. Akadémiai
Értesítő. 1913. évf. – Király György A trójai háború régi irodalmunkban.
Irodalomtörténeti Közlemények. 1917. évf. – Fináczy Ernő: A renaissancekori nevelés
története. Budapest, 1919. – Siklóssy László: A magyar középkor erkölcse. Budapest,
1922. – Huszti József: Platonista törekvések Mátyás király udvarában. Minerva. 1924.
évf. – U. az: Mategna és Janus Pannonius. Századok. 1926. évf. – U. az: Janus Pannonius
asztrológiai álláspontja. Minerva. 1927. évf.

LATIN IRODALOM: A DUNAI TUDÓS TÁRSASÁG.

MÁTYÁS KIRÁLY halála után a magyarországi humanista mozgalom nem lanyhult

el. A műveltebb főpapok lelkesedtek az új eszmékért, jóllehet II. Ulászló király keveset
törődött a humanista törekvésekkel.
A XV. század utolsó évtizedében irodalmi törekvéseivel feltűnik IFJABB VITÉZ JÁNOS
veszprémi püspök, az 1472-ben elhúnyt Vitéz János esztergomi érsek unokaöccse.
Tanulmányait Olaszországban végezte s mint kánonjogi doktor tért vissza hazájába;
jójavadalmazású egyházi hivatalokat viselt; utóbb sokat időzött Rómában a pápai udvar
mellett mint Mátyás király szentszéki követe. Midőn 1497-ben Celtis Konrád bécsi
egyetemi tanár Németország és Magyarország humanistáit a Sodalitas Litteraria
Danubiana-ban azaz a Dunai Tudós Társaságban egyesítette, ez az irodalmi egyesület őt
választotta védnökévé.
CELTIS KONRÁD, a humanizmusnak ez a lelkes német apostola, a XV. század utolsó
évtizedeiben egész Közép-Európát bebolyongta s mindenütt buzgón terjesztette a
renaissance szellemét. Mátyás király halálának évében, 1490-ben, Magyarországon is
megfordult. A budai udvar magyar és olasz tudósai kitüntető figyelemmel fogadták, az
ünnepelt vendég szép emlékekkel távozott körükből s iparkodott a velük való
ismeretségét továbbra is megtartani. Mikor bécsi egyetemi tanárrá lett, újból meglátogatta
budai tudós és költő barátait s ifjabb Vitéz János támogatása mellett ekkor egyesítette
társaságba a bécsi és budai humanistákat. (1497.) Eredményesebb szellemi munkát nem
végzett a társaság. Tagjai – IFJABB VITÉZ JÁNOS, CELTIS KONRÁD, NEIDECK GYÖRGY,
SCHELLENBERG JÁNOS, SCHLECHTA JÁNOS és OLMÜCZI ÁGOSTON budai humanisták –
többször összejöttek ugyan, de latin verseik bemutatása és néhány tudományos kérdés
megvitatása után inkább a terített asztal örömeinek áldoztak. A bécsi társulati középpont
mellett a budai osztálynak különben sem jutott jelentékeny szerep.
II. Ulászló budai udvarában az 1490-es években még ott van BONFINIUS, a király
történetírója; NICOLAUS DE MIRABILIUS, az egyházi szónok; MILIUS, a költő és orvos;
CINTIIUS, a költő és mérnök. Bőkezű tudománypártolók; VÁRADI PÉTER érsek, akit
Mátyás király annak idején olyan kegyetlenül bebörtönözött; BAKÓCZ TAMÁS püspök,
akinek tüneményes pályafutása a következő évtizedben tetőződik; KÁLMÁNCSEHI
DOMOKOS püspök, akiben a régiségárusok, könyvkészítők és művészek egyik
legadakozóbb mecénásukat dícsérték.
Jeles külföldi humanisták II. Ulászló király magyar és cseh kancelláriájában: NEIDECK
GYÖRGY osztrák nemes, bolognai jogi doctor, 1495-ben II. Ulászló király titkára, utóbb I.
Miksa császár kancelláriai tisztviselője, trienti püspök, majd Verona kormányzója;
SCHELLENBERG JÁNOS, a Budán székelő cseh kancellária feje, tekintélyes cseh humanista;
SCHLEHTA JÁNOS cseh nemes, a prágai egyetem neveltje, kiváló latin prózaíró; OLMÜCZI
ÁGOSTON, a páduai egyetem doctora, szintén királyi titkár a budai cseh kancelláriában.
Mindezeket baráti viszony fűzte egymáshoz, a külföldi latin írókkal sűrűn leveleztek,
egymás számára kéziratokat másoltattak, egymás tiszteletérc költeményeket írtak. IFJABB
VITÉZ JÁNOS veszprémi püspök nemcsak elnöke volt ennek a budai csoportnak, hanem
annyira velük is érzett, hogy 1498-ban, halála évében, Bécsbe ment s az ottani egyetemen
a kánonjogból előadásokat tartott. A humanisták azonos céh tagjainak tekintették egymást
s nem érezték magukat idegeneknek egyik országban sem.
Kiadások. – A Sodalitas Litteraria Danubiana tagjainak irodalmi munkásságáról az itt
következő irodalom nyujt tájékozást.
Irodalom. – Kemény József: Történelmi és irodalmi kalászatok. Pest, 1861. – Ábel
Jenő: Magyarországi humanisták és a dunai tudós társaság. Budapest, 1880. – Fraknói
Vilmos: Erdődi Bakócz Tamás élete. Budapest, 1889. – U. annak munkája a Szilágyi
Sándor által szerk. millenniumi történelemben: A magyar nemzet története. IV. köt.
Budapest, 1896. – Apponyi Sándor: Hungarica. Három kötet. Budapest és München,
1900–1925. – Fraknói Vilmos: Ifjabb Vitéz János pontificaléja a vatikáni könyvtárban.
Róma, 1903. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. Tizennégykötet. Budapest,
1891–1914. – Békesi Emil: Magyar írók Hunyadi Mátyás korából. Katolikus Szemle
1902. évf. – Hegedüs István: Analecta nova ad historiam renascentium in Hungaria
litterarum spectantia. Budapest, 1903. – U. az: Analecta recentiora ad historiam
renascentium in Hungaria litterarum spectantia. Budapest, 1906. – Fógel József: II.
Ulászló udvartartása Budapest, 1913. – Fógel Sándor: Celtis Konnád és a magyarország
humanisták. Budapest, 1916. – Fináczy Ernő: A renaissancekori nevelés története.
Budapest, 1919. – Ballagi Aladár: Buda és Pest a világirodalomban. Budapest, 1925.

A MAGYAR IRODALOM A XVI. SZÁZAD ELSŐ

 HARMADÁBAN.

TÖRTÉNETI MOZZANATOK.

A TIZENHATODIK század első három évtizede belügy és külügy dolgában

egyformán szomorú időszak. A két Jagelló alatt a királyi udvar, a főurak, a papság és a
nemesség a maga hatalmi törekvéseivel törődött s nem az ország dolgával. A parasztság
közömbösen nézte urait: a pártokra szakadt, erőszakos, önző kiskirályokat. Még a
köznemességben élt leginkább a hazaszeretet érzelme, de elkeseredett mozgolódásuk nem
változtathatta meg a nagyurak gyászos erkölcseit. Válságba került az ország, végzetes
erővel közeledett a török.
Az irodalomban a XV. század végéig döntő súllyal uralkodott a latinság, most hirtelen
szóhoz jutott a magyarnyelvű irodalom is. Meglepő és szinte megmagyarázhatatlan, hogy
néhány évtized alatt milyen hirtelen meg-. szaporodnak a magyar kódexek. Az 1500 után
következő negyedszázadban több nemzeti nyelvű kéziratot írnak és másolnak, mint Szent
István óta félezer esztendőn keresztül. Voltaképen a magyar középkor irodalmilag akkor
virágzik fel, mikor a nyugati országok már legalább félszázaddal túl vannak a
középkoron. Nem eredeti ez a középkori magyarnyelvű irodalom sem, de a maga néhány
évtizedét tekintve, terjedelmesen kibontakozó. Lázas fordítói és másolói buzgóság
mutatkozik a parasztlázadás és a mohácsi vész korában, épen akkor, mikor egyrészt a
török hódítás, másrészt a reformáció gyorsan véget vet az elkésett szellemi
fellobbanásnak.
A magyarnyelvű irodalom voltaképen csak a latinul nem tudó, egyszerű műveltségű
apácák irodalma. A tanultabb egyháziak és világiak deákul írnak és olvasnak. A
hittudomány, költészet és történetírás mellett Verbőczy István könyvében megjelenik a
joggyakorlat összefoglalása, szintén latin nyelven, aminthogy komoly írástudó ebben az
időben másként nem is szólalhatott meg.
Az irodalom ebben az időben egyházi ügy. Az írók és olvasók némi kivétellel mind
egyházi emberek, elsősorban szerzetesek. A XV. század végéig egyedül Turóczi János
nem pap az addig fellépő magyar írók közül, a XVI. század első negyedében Verbőczy
István.
A szellemi életnek II. Ulászló idejében is a magyar királyi udvar a középpontja. Itt jár-
kel a legtöbb éleseszű ember, itt dolgoznak a királyi kancellária külföldön tanult
tisztviselői. Itt osztják ki az országos méltóságokat, a jövedelmező állásokat, papi
hivatalokat; az ország többi része csak nagy őstermelő és állattenyésztő gyarmat,
nagyurak haszonbérlete.
Európa érzi, hogy a kereszténység veszélyben van s a török hatalom egyszerre csak
megindulhat Magyarországon át nyugat elpusztítására. Pápai, olasz, német, francia,
spanyol és lengyel követek sürögnek-forognak a magyar királyi udvarban, tanácskoznak a
védekezés módjáról, erélyes uralkodásra biztatják a királyt. Mind hasztalan. II. Ulászló
maga a jóság és gyöngeség, mélabús ember, beteg és elaggott. Mindenki kizsákmányolja.
Ilyen szelíd lélek nem való ebbe a zabolátlan, nyers magyar világba.
Az udvar példátlan módon rosszul gazdálkodik, adót senkisem akar fizetni. A
koronajavak jövedelme eltűnik, a bányákból és vámokból kevés pénz jut a királyi
pénztárba, a városok és a zsidók adója elolvad a hűtlen tisztviselők kezében. A határokat
védő fegyveres népet nem tudják fizetni, a fényes udvartartás ellátására nincs elég
jövedelem. A király a gazdag főpapok és főurak adósa lesz s elzálogosítással és
kölcsönökkel iparkodik magán segíteni.
Az egészségtelen állapotokat semmi sem mutatja jobban, mint az, hogy Magyarország
termőföldjének fele huszonöt család kezében van, másik felét a korona, a papság és a
szerzetesrendek foglalják le s csak a maradék jut a középbirtokos és kisbirtokos
nemességnek s a királyi városok lakosságának. S épen a dúsgazdag nagybirtokos-csoport
nem teljesíti kötelességét az országgal szemben, ehelyett egymással verseng, zavart
zavarra halmoz s ahol lehet, hatalmaskodik a nemességen.
Egy külföldi utazó megfigyelése szerint: «A nemesek mindnyájan katonák, a
földműveseket és egyéb munkásokat a barmokkal egyenlőknek tartják és kegyetlenül
bánnak velük. A magyarok csak a szántáshoz-vetéshez, szőlőműveléshez értenek és a jó
életmódot kedvelik. A kézművesek az egész királyságban idegenek azaz németek,
olaszok és egyéb nemzetiségűek. Ha a király személyesen vonul a török ellen, saját
jószántából minden fegyver fogható ember vele megy. A törökök legjobban félnek a
magyaroktól, mivel ezek harciasak, bátrak és edzettek, ugyanis három-négy hónapig ágy
nélkül alszanak. csupán köpönyegüket használják fekvőhelyül, ezt pedig mindenki
magával viszi, legyen az köznemes, báró, herceg vagy akárki». (1502.)
II. Lajos, a tízéves uralkodó, négyszázezer arany adósságot örököl atyjától s ez az
adósság mindjobban nő, a helyzet egyre válságosabb lesz, mert ebben az időben a király
kincstára egyúttal az állam kincstára is. Milyen a serdülő király? Lovagi nevelést kap,
nyelvekre is tanítják; a magyaron kívül értelmesen felelget latinul, németül, csehül, sőt
tud valamit franciául és olaszul is; de egyik rokona, Zsigmond lengyel király,
lelkiismereti kötelességének érzi, hogy figyelmeztesse őt a királyi állás megbecsülésére.
Hallgasson szentmiséket, ne rendezzen ünnepnapokon vadászatokat. Ha fontos állami
ügyek kerülnek megbeszélésre, ne mulatozzék a tanácskozás helyett; a tanácsban pedig
csak azt mondja és csupán annyit mondjon, amennyi nélkülözhetetlenül szükséges.
Szórakozásai legyenek tisztességesek, önmérséklést tanusítók, olyanok. aminők a nehéz
időkhöz méltók. Gondoljon országa dolgaival s ne tűnjön fel olyannak, mint aki ügyet
sem vet rájuk. Ne fusson a derék férfiak társaságától, ellenben kerülje a pernahajderekhez
illő tobzódásokat. «Mindenekelőtt a haszontalan léhűtők társaságát kerülje felséged,
legyenek azok ifjak vagy felnőttek, mert ezek nem tudnak és nem is szoktak másról
beszélni, mint az ivásról, dorbézolásról és más hasonlókról».
A főurak élete pompázásban és mulatozásban merül ki. «Ó édes Istenem, mily nagy
pompa és fény uralkodott ekkor Magyarországon! A püspökök és világi főurak óriási
kísérete mind huszárosan, arannyal és ezüsttel díszített ruhákban, lóháton vonult fel, az
utcákon tárogatókkal jelentették az étkezés idejét. A fényes és pazar lakmározásnak vége-
hossza nincs. A király pedig oly nyomorúságban sínylődik, hogy ha valamely követséget
fogadni akar, először nagy uzsorára kölcsönt kell vennie:» írja báró Herberstein
Zsigmond 1518-ban.
Mikor Zsigmond lengyel király esküvőjét tartja, Magyarországból olyan küldöttség
megy Lengyelországba, hogy még a paripák száma is ezernél jóval több. Egymást érik az
idegenbe menesztett ragyogó követségek, pénzt és hadisegítséget kérnek a török
veszedelem ellen. Ilyenkor a követség tagjai vagyonokat költenek útjukra pampázásaikra,
mulatozásaikra; az eredmény pedig mindig egy és ugyanaz: segítség nincs sehol, a
végvárak legénysége élelem és fegyver nélkül szűkölködik. A király ezalatt Budán az
udvar tetszése közt kakasviadalon mulat fürdőkádban étkezik, asztalához ülteti kutyáit s
élő egeret etet egyik féleszű udvari emberével. Vadászat, lovagi torna, lófuttatás, tánc,
álarcos menet, dáridó ugyanakkor, amikor az ozmánok tömegei zúdulnak
Nándorfehérvárra, borzalmas harcok után rombadől a magyar véghely s maga alá temeti a
hazájához hű várvédő legénységet. Méltán írja Burgio pápai követ Rómába: «Ha három
forint árán meg lehetne ezt az országot menteni, nem akadna három ember, aki ezt az
áldozatot meghozná». A mohácsi csatamezőn elbukik a nemzet a maga nagyurainak
országrontó erkölcsei miatt. A főrangúak utolsó hősies harcukkal lemossák a foltot léha
életükről. Élni nem tudtak a hazáért, de meghaltak érte bátor szívvel.
Az országnak szellemi tekintetben legértékesebb elemét ebben a korszakban is a
szerzetesek és a világi papok alkotják. Erkölcseik lazábbak, mint a multban, de
tanultságuk erősebb. A bécsi egyetemet a Hunyadiak és a Jagellók korában 2600
magyarországi tanuló látogatja, az egyetem filozófiai és teológiai karában. ugyanekkor
100-nál több magyar tanár működik. A krakkói egyetemen II. Ulászló és II. Lajos
uralkodása idején 650 magyar tanuló fordul meg; ugyanekkor a páduai egyetemre 160
magyar ifjú iratkozik be. Sokan tanulnak más főiskolákban is, így különösen a bolognai
egyetemen. A hazai káptalani és kolostori iskolák szintén népesek, mert sokan vágyódnak
az egyház szolgálatára. A városok német polgársága szívesen alkalmaz olyan tanítókat,
akik külföldi tudományos képzettséggel dicsekedhetnek. Így hívja meg Lőcse város
tanácsa 1520-ban iskolaigazgatónak az angol eredetű Coxe Lénárdot, így kerül a bártfai
iskola élére a németszármazású Eck Bálint. Mindezekben a magyarországi iskolákban, a
protestantizmus szervezkedéséig, a régi középkori nyomokon halad a tanítás. Ide nem hat
be a humanizmus szelleme s a klasszikus római írók magyarázata helyett megelégednek a
középkori tankönyvek betanításával.
Az általános művelődés fejlődését mutatja, hogy ebben a korszakban a plébánosok már
anyakönyvet is vezetnek. Míg régebben a keresztelés és elhalálozás minden írásos nyom
nélkül ment végbe, ezidőtájt már többnyire minden plébánián tartanak egy könyvet, ebbe
beleírják a megkereszteltek nevét, a keresztelés évét és napját s a szülőkre és
keresztszülőkre vonatkozó adatokat.
Irodalom. – Fraknói Vilmos: II. Lajos király és udvara. Budapest, 1878. – U. az:
Erdődi Bakócz Tamás élete. Budapest, 1889. – Wertner Mór: Az Árpádok családi
története. Temesvár, 1892. – Ortvay Tivadar: Pozsony város története. Három kötet.
Pozsony, 1892–1900. – Békefi Remig szerkesztésében: Emlékkönyv, melyet
Magyarország ezeréves fennállásának ünnepére közrebocsát a hazai ciszterci-rend.
Budapest, 1896. – Márkus Dezső szerkesztésében Magyar törvénytár. I. köt. Budapest,
1899. – Erdélyi László és Sörös Pongrác szerk.: A pannonhalmi Szent Benedek-rend
története. Tizenkét kötet. Budapest, 1902–1916. – Divald Kornél: Budapest művészete a
török hódoltság előtt. Budapest, 1903. – Forster Gyula Magyarország műemlékei. Három
kötet. Budapest, 1905–1913. – Acsády Ignác: A magyar jobbágyság története. Budapest,
1906. – Timon Ákos: Magyar alkotmány- és jogtörténet. 3. kiad. Budapest, 1906. –
Békefi Remig: A népoktatás története Magyarországon 1540-ig. Budapest, 1906. –
Acsády Ignác: A magyar jobbágyság története. Budapest, 1908. – Békefi Remig: A
káptalani iskolák története Magyarországon 1540-ig. Budapest, 1910. – Márki Sándor:
Dózsa György. Budapest, 1913. – Ortvay Tivadar: Habsburgi Mária, II. Lajos király neje.
Budapest, 1914. – Karácsonyi János: Magyarország egyháztörténete. 2. kiad. Nagy várad,
1915. – Fógel József: II. Lajos udvartartása. Budapest, 1917. – Lukinich Imre
szerkesztésében: Mohácsi emlékkönyv. Budapest, 1926. – Mohács Magyarországa.
Burgio pápai követ jelentései. Ford. Bartoniek Emma. Budapest, 1926. – Hóman Bálint:
Magyar történet. Budapest, 1929-től.

A EGYHÁZI BESZÉDEK.

A KÖZÉPKORI állam a nép nevelését a világi papságra és a szerzetesekre bízta. A

világi papok és a szerzetesek jámbor életre oktatták híveiket, állhatatosan egyengették a
túlvilági üdvösség felé vezető utat s mindenképen szelídíteni iparkodtak szilaj kortársaik
vad erkölcseit.
Isten igéjének hirdetésében a ferencrendiek és a domonkosrendiek jártak elől. Ők
voltak a legkiválóbb prédikálók. Mellettük kitűntek a bencések, ciszterciek, premontreiek,
pálosok és ágostonosok. A világi papságnak is kötelessége volt a prédikálás, de a nép
szívesebben hallgatta a szerzeteseket, akiket elöljáróik a szónoklat művészetében sokkal
jobban kiképeztek. A világi papok és szerzetesek nemcsak vasárnaponkint prédikáltak,
hanem minden ünnepnapon, sőt egyéb alkalommal is. Hogy a hívők el ne hagyhassák a
templomot, a prédikációt a misébe ékelték. A pap nemcsak szentbeszédét adta elő a
szószéken, hanem közös imádságokat mondott hallgatóival az egyház jótevőiért, az
ország uraiért, a jó termésért és a csapások elkerüléséért. Kihirdette a búcsút, kiközösítést,
házasságkötéseket, elhalálozásokat. Mivel kalendárium nem forgott a nép kezén, a
következő hetekre eső ünnepeket és böjti napokat is tudtára adta a népnek. Végül
következett a befejező ima és az áldás.
A prédikálók alkalomadtán papirosra is vetették prédikációikat. Nem törekedtek
eredetiségre. A külföldi kolostorokból származó latin kódexek szentbeszédeit ültették át;
utóbb pedig, az újkor elején, Temesvári Pelbárt köteteiből merítettek. A legönállóbb papi
szerző is legfeljebb csak annyit tett meg, hogy több tetszetős latin szövegből szerkeztette
össze a maga magyar prédikációját.
A latin szövegek után igazodó magyar egyházi beszédek vagy hitágazatokat tárgyaltak
vagy erkölcsi oktatásokat tartalmaztak. A fejtegető rész általában háttérbe szorult az
elbeszélő résszel és az idézetekkel szemben. A szentírási részletek, legendák, példák s az
egyházatyákból és hittudósokból vett bölcs mondások meglehetősen elterelték a figyelmet
a beszéd tulajdonképeni tárgyától. Az elmélkedő és tanító elemnek az elbeszélő résszel
való laza összefüggése összetörte a prédikáció szerkezetét, de azért nem volt hátrányosa
hallgatóság figyelmének felkeltésére. A hívők a dogmatikus fejtegetéseket és erkölcstani
magyarázatokat a maguk elvontságában nem tudták volna figyelemmel kísérni, míg a
legendák és példák lekötötték figyelmüket. A száraz skolasztikus bölcselkedést ez az
elbeszélő rész enyhítette.
Az igazi ékesszólás háttérbe szorult az egyházi beszédekben. A szónoki pátoszt, a
képzelet szárnyalását és a stílus egyéni erejét a csodák elbeszélése és a tekintélyekre való
folytonos utalások pótolták. A szónok csak ott volt közvetlenebb, ahol kedveskedő
szavakkal fordult hallgatóihoz vagy ahol kifejezést adott Isten és az ő szentjei iránt érzett
odaadó szeretetének. Ezeket a vonzóbb lirai helyeket is latin forrásaikból merítették a
magyar beszédszerkesztők, épen úgy, mint valamennyi retorikai fogásukat.
Ahol a szónok nem szőtt prédikációjába legendákat és példákat, ott a hittani és
erkölcstani tanulságok fejtegetése volt beszédének legfontosabb része. A Miatyánkról a
következő gondolatmenettel prédikált – latin szövege nyomán – a Debreceni-kódex
névtelen szónoka. Mindenekelőtt elmondta az imádság szövegét.: «Miatyánk, ki vagy
mennyekben, szentöltessék te neved; jöjjön te országod; legyen te akaratod, miképen
mennyben es földön; mi kenyerönket naponkint adjad nekönk ma; és bocsássad minekönk
mi vétetinket, miképen mi es bocsátonk nekönk vétötteknek; és ne vígy minket
késértetben; de szabadíts minket gonosztól. Amen». Tudnunk kell – magyarázta a szónok
– hogy ebben a szent imádságban hét kérés vagyon, annak okáért lássuk meg a hét kérést,
hadd ismerjük meg, mit mondunk és mit kérünk ebben a szent imádságban. Első kérés:
szentöltessék te neved. Szent Máté evangélista, Aranyszájú Szent János és Szent Ágoston
úgy mondanak, hogy a mi lelkünkben szentöltessék azaz dicsőültessék meg Isten nevének
szentsége és hogy Isten szent nevét meg ne bántsuk bűnöknek miatta. Második kérés:
jöjjön te országod. Ciprianus doktor úgymond, hogy e kérésben óhajtjuk Isten látását, a
vele való együttlét országát, a mennyei boldogsággyönyörűségét. Harmadik kérés: legyen
te akaratod, miképen mennyben es földön. E kérésben Szent Jeromos szerint azt akarjuk,
hogy tökéletességgel engedjünk Isten akaratának itt e földön, valamint a szent angyalok a
mennyországban teljesítik Isten akaratát. Negyedik kérés: mi kenyerönket naponkint
adjad nekönk ma. Itt négyféle kenyér értetik: a testi életnek táplálására szükséges kenyér,
Isten igéjének kenyere, az oltáriszentségnek kenyere, Isten látásának kenyere. Ötödik
kérés: és bocsássad minekönk mi vétetinket, miképen mi es bocsátonk nekönk
vétötteknek. E kérésben bűneink bocsánatját kérjük. A mindenható Isten mindenkor
könny ebben megbocsátja bűneinket, mint mi a másokét. Hatodik kérés: és ne vigy
minket késértetben. Szent Ágoston szerint azt kérjük, hogy meg ne győzettessünk a
kísértéstől, engedvén neki. Hetedik kérés de szabadíts minket gonosztól. Azaz gondoljunk
az örök kínra, mely lészen a pokolban. S most az a kérdés, miért szerezte Urunk Jézus ezt
a szent imádságot akképen, hogy atyánknak szólítjuk Istent, nem pedig urunknak.
Rykhard és Raynerius doktorok szerint azért, hogy ezzel a mondással Istennek mi
hozzánk való szeretetét érezzük s ne legyen neve a félelem neve. Inkább legyen a szeretet
neve. Isten inkább akarja, hogy szeressük, hogysem mint féljük. Ezért mondjuk Istent
atyánknak, nem pedig urunknak. Aranyszájú Szent János szerint ez a mondás bizalmat ad
a hívőnek, mert a szolgák nem mindenkor hallgattatnak meg, de a fiak gyakrabban
meghallgattatnak. Ez a mondás alkalmat ad a bűn eltávoztatására is aki jól akar
imádkozni, annak Isten fiának kell lenni, a szeretet miatt meg kell tartani a
parancsolatokat, elkell távoztatni a mindenható Isten megbántását: De miért mondjuk,
hogy mi atyánk és miért nem mondjuk, hogy én atyám. Raynerius doktor szerint először
azért, mert csak Jézus szájába illik azt mondani, hogy én atyám; másodszor azért, mert
nemcsak egy embernek adta a mindenható Isten a maga malasztját, hanem sokaknak;
harmadszor, mert az alázatos imádság inkább meghallgattatik, mint szavunk kevély
felemelése.
A prédikáló egyházi emberek nagy szeretettel beszéltek prédikációikban a
Boldogságos Szüz Máriáról. Isten anyjában Magyarország égi pártfogóját tisztelték,
ünnepeit fényesen megülték. Szűz Mária szeplőtelen fogantatásáról hét egyházi beszéd
maradt fenn, pedig ez még nem is volt dogma abban az időben. Egyik-másik
prédikációban az egyházi szónok naiv lélekkel okoskodott, hogy Szűz Máriát milyen
lélekkel és milyen testtel áldotta meg a Gondviselés? Az ilyen szövegek bizonyára
nagyon vonzották a kódexek legszorgalmasabb olvasóit, az Isten anyja iránt rajongással
érdeklődő apácákat. A Tihanyi-kódexben van «egy szép és ájétatos prédikáció
asszonyunk Máriának sziletéséről». Első része Szűz Mária lelkének méltóságos
tulajdonságait fejtegeti, második része a Boldogasszony testének szépséges voltáról szól,
harmadik része a Szeplőtelen Szűz születésének módjával foglalkozik. Legbővebb ezek
közül a középső rész. Istenben szerelmes hugaim – szólt hallgatóihoz a szónok –
Asszonyunk Mária testének csodálatos volt a szépsége. Mert miképen Szűz Mária
lelkében minden teremtett állatoknál nemesebb és tökéletesebb vala, azonképen testében
is szebb volt minden egyebeknél. Vajjon, Uram Isten, termetére nézve nagy vala-e vagy
kisded a mi Asszonyunk? «Ez ti kérdéstökre felelök én az Nagy Albert doctornak
mondása szerént: hogy az Szíz Mária igön fölötte magas sem vala és igön kisded sem
vala, de alkolmas állapatú. Vala kedég ezön doctornak mondása szerént magasságába
olymint kilencedfél arasznyi alkolmas araszú emböröknek araszokkal.» Vajjon teste
kövér vala-e vagy ösztövér? Úgymond az Nagy Albert doctor, hogy az ő teste sem igen
kövér nem vala, sem igen ösztövér, de alkalmas állapotú. Vajjon bőre milyen színű vala?
Sem fehér, sem fekete, sem vörös, hanem fehérből és vörösből szerzett s az ilyen nők
igen jó természetűek, igen tiszták, mindenkoron vidámak. Haja fekete volt, szemei
feketék, szemöldöke fekete, orra egyenes, szája nem nagy, ajka piros, foga fényes,
egyenes, tiszta. Kezei simák, ujjai vékonyak és hosszak valának. Lépése lassú, tartása
alázatos, elméje éles. Ritkán szól vala. «Csodálatos békességös: soha nem láttatott
megharagudnia, soha nem nevetött, soha hivalkodó beszédet nem mondott. Vala
erkölcsében igen nömös és mindönöktől szeretetös.» Egy példa megvilágítja az ő
felfoghatatlan szépségét és fenségét. Vala egy ifjú, ki szünetlen gondolkodik vala Szűz
Mária szépségéről és Asszonyunkhoz nagy áhitatossággal könyörög vala, hogy
méltóztatnék neki az ő szépségét megjelenteni. S íme egy reggel megkérdezte tőle az édes
Szűz kívánod-e látni az én szépségemet? Felele az ifjú: jóllehet méltatlan vagyok én erre,
teljes szívemmel kívánom. S az ifjúnak megadatott a kegyelem, hogy sokáig nézhesse
Asszonyunk szépségét. Monda az ifjú: «Ó bódog Szűz Mária, ha én az te szépségödtül
elszakadok, soha én többé vigasztalást nem vehetök. Ez ifjúnak azért ő szíve az nagy
édösségnek miatta ketté hasada és Istennek angyali vevék az ő lelkét és ugyan
Asszonyunkkal egyetömbe mennyországba vivék el fel. Ez példából azért megérthetitök
Istenbe szerelmes hugaim, mely igön szépségös az bódog Szíz Mária, Istennek édesanyja.
Ó mely igön bódogok lesznek azok, kik az ő színét láthatják színről-színre. Viszont ó
mely igön bódogtalanok lesznek azok, kik ez szép színnek látását elvesztik az binnek
miatta».
Kiadások. – A magyar prédikáció története a Halotti Beszéddel kezdődik. Fontosabb
prédikációs nyelvemlékek: a Weszprémi-kódex, Horvát-kódex, Cornides-kódex, Tihanyi-
kódex, Érsekújvári-kódex, Debreceni-kódex, Kazinczy-kódex és Érdy-kódex. A bennük
olvasható beszédek általában Temesvári Pelbárt latin prédikációinak fordításai. Némelyik
beszédben a szent életrajza mellett alig jut hely egyéb prédikációs résznek. – Toldy
Ferenc: Immaculata. A régi magyar anyaszentegyház hét szentbeszédében. Pest, 1855.
(Prédikációk a Debreceni-, Érdy- és Tihanyi-kódexből.) – Nyelvemléktár. Tizenöt kötet.
Budapest, 1874–1908. (Az I–II. és IV–XIV. kötet. Volf György, a III. kötet Komáromy
Lajos és Király Pál, a XV. kötet Szabó Sámuel és Katona Lajos közzététele.) – Zolnai
Gyula: Nyelvemlékeink a könyvnyomtatás koráig. Budapest, 1894.
Irodalom. – Az említett szövegkiadásokkal kapcsolatos magyarázatokon kívül Toldy
Ferenc: Az ó- s középkori magyar nemzeti irodalom története. II. köt. 3. kiad. Pest, 1862.
– Szilády Áron: Temesvári Pelbárt élete és munkái. Budapest, 1880. – Horváth Cyrill:
Temesvári Pelbárt és beszédei. Egyetemes Philologiai Közlöny. I. pótkötet. 1889. – U. az:
Temesvári Pelbárt és kódexeink. Budapesti Szemle. 1891. évf. – U. az: Pomerius.
Budapest, 1894. – U. az: A régi magyar irodalom története. Budapest, 1899. – Mihalovics
Ede: A katolikus prédikáció története Magyarországon. Két kötet. Budapest, 1900–1901.
– Kudora János: A magyar katolikus egyházi beszéd irodalmának ezeréves története.
Budapest, 1902. – Rézbányai József: Az egyházi szónoklat egyetemes története. Három
kötet. Esztergom, 1904–1908. – Pusch Ödön: Vallásos elmélkedések kódexeinkben.
Kolozsvár, 1910.

IMÁDSÁGOK, ELMÉLKEDÉSEK, TANÍTÁSOK FORDÍTÁSAI.

A SZERZETESEK élete Isten szolgálatában telt el. Buzgón imádkoztak, sokat

elmélkedtek s alázatos szívvel dicsőítették az égieket. Az írói hajlandóságú barátok
buzgalma révén a külföldi imádságok, elmélkedések és tanítások tömegéből igen sok
átkerült a magyar kódexek lapjaira. A nép közé ezek közül csak egy-két imádság jutott el,
de az előkelő urak és úrnők olykor már irattak maguk számára egy-egy magyarnyelvű
kéziratos imádságoskönyvet. A női kolostorok lakói is rajta voltak, hogy a legszebb latin
imádságok, elmélkedések és tanítások meglegyenek magyar fordításban is.
Olyan imádság, mely a Szentháromsághoz, az Atyához és a Szentlélekhez szól,
aránylag kevés maradt meg kódexeinkben, de a Fiúisten személyéhez már sok imádság
fűződik. Az ájtatos szerzők nem győztek hálát adni Jézus Krisztusnak az emberiség
megváltásáért s kesergő szívvel emlegették az Üdvözítő szenvedéseit.
Az ájtatosság és elragadtatás középpontja, a vallásos érzelem és képzelet ünnepi
hangon magasztalt személyisége, a Boldogságos Szűz Mária volt. A külföldi szerzetesek
beláthatatlan sokaságú elmélkedést írtak róla s a magyar barátok válogatott kifejezésekkel
tolmácsolták a lendületes latin szövegeket. Míg az Úr megközelíthetetlen fenségűnek tűnt
fel a hívők előtt, az Isten anyja sok emberi szenvedésével közelebb állott a föld fiaihoz. A
Szent Szűzhöz több könyörgés szállott, mint Istenhez. Olyan nagy volt a Mária-kultusz,
hogy még a Te Deumot is átírták dicsőítésére. Meg-megújultak az ájtatos esedezések,
hogy járjon közbe isteni fiánál a bűnös emberekért.
 Olykor szinte új stílust formálva fordították le latin szövegeiket a névtelen magyar
szerzetesek. A középkor vallásos hevülete minden szeretetét ráhalmozta Isten anyjára.
Nemcsak földöntúli lelki jellemvonásait festették ékes szavakkal, hanem a földi női
szépség eszményképét is megrajzolták alakjában. Elragadtatással írták hozzá a vallásos
rajongás lázától izzó lirai sorokat. A Nagyszombati-kódexben így fohászkodott a költői
tollú szerzetes «Ó szűzlő szép szemek, csillagozó fényességgel csillagozván! Ó rózsáló,
piros, tündöklő szép orcák! Ó aranyszínnel fénylő szép hajak! Ó mézi édességgel folyó
avagy édeslő szép ajakak, Isten fia gyakorlatos csókolgatásával megistenesültek!…
Mindenestől fogva szép és édes vagy te, asszonyom, Mária. Semminemű keserű és
kemény orcád nincs tenéked, asszonyom, Mária. Mert a te orcádnak színe igen szép és
kegyes; te szód avagy beszéded méz édességénél édesb és jó szagokkal megékesült és
minden malaszttal teljes; mert tebenned vagyon, asszonyom, Mária, minden életnek és
igazságnak malasztja… Sem éltemben, sem holtomban, se,m gazdagságomban, sem
szegénységemben, sem békességemben, sem háborúságomban soha tetőled el nem akarok
szakadni. Sőt annak felette – ezt Isten ne adja – ha én tudatlan boldogságomnak miatta én
Istenemről elfeledkezném, terólad soha el nem feledkezem, tégedet soha el nem hagylak.
Mert a te emlékezeted az én számban minden méznél édesb és minden édességnek fölötte
édességesb énnekem. Az én orcám tebenned megvidul, szívem megörvend és minden
örömem tebenned megújul».
A szentekhez jóval kevesebbet könyörögtek, mint Szüz Máriához. A Szent Brigitta,
Szent Katalin, Szent Anna, Szent Dorottya, Szent Borbála, Mária Magdolna, Szent
Mihály, Szent János és Szent Ferenc nevével kapcsolatos imádságok csak törmelékét
mutatják annak a gazdag imakészletnek, mely a középkor vége felé a külföldön
felhalmozódott. Maradtak alkalmi imádságok is. Ilyenek a nyíl, tőr, lándzsa s általában a
fegyverek ellen való könyörgések, a hideglelés ellen való fohászkodás, a minden
veszedelmek ellen védő imádság. A búcsút engedélyező szövegek mellett megtalálhatók a
napi foglalkozás fohászai: a felkelés, étkezés, misehallgatás, lefekvés imái; továbbá
esedezések az ördög kísértései és az élet csapásai ellen. Az imádságos és elmélkedő
szövegek közeli rokonainak tekinthetők a zsoltárok. Ezek a középkorban imádságul
szolgáltak a barátok, apácák és világiak számára.
Mindezek latin szöveg nyomán készült fordítások. Ezeket a latin imádságokat,
elmélkedéseket, tanításokat a magyarokkal egyidőben olvasták a németek, angolok,
franciák, olaszok, spanyolok és lengyelek is. Egyforma hit, egyazon világnézet
mindenütt. A kolostorok falain kívül durva erőszak dühöngött, az embereket barbár
indulatok mozgatták, mindenki élte a maga önző életét; a kolostorokban alázatosság és
engedelmesség honolt, a földi gyönyörűségeket megvetették, a vétkes hajlamokat önkínzó
munkarenddel tompították. Örökös lelkigyakorlatok, a nap szakaszai szerint következő
imádságok, végtelen elmélkedések és oktatások töltötték be a szerzetesek és apácák
komor klastromi világát. Aki ide belépett, az lemondott a földi életről s egyedül a másik
világban keresett vigasztalást. A világból idemenekülők bölcsen látták, hogy az élet vége
csak egy: a halál. Hiába minden életvágy, hatalom, nagyratörés, pompa; Isten nélkül
borzalmas a vég. Az élet a maga kellemes ígéreteiben is csak kínszenvedés, a halál a
maga elkerülhetetlen félelmességével rettentő bizonyosság.
A Példák Könyvében van a Halál. himnusza: egy latin versnek magyar prózai
fordítása, a búsongó és rettegő középkori léleknek jellemző megnyilatkozása. Ez a földi
lét nyomorúságát panaszló siralom az akkori magyar nyelv hajlíthatóságának egyik
emlékezetes jele. Elmegyek meghalni – olvassuk ebben a prózában írt költeményben –
mert mindenkinek erre kell jutnia. Király vagyok? Miféle világi dicsekedés, mikor az
embernek csak egy király-ura van: a halál. Pápa vagyok? A halál nem hagy sokáig
pápálkodni, de befogja számat. Püspök vagyok? Akár akarom, akár nem, itt kell hagynom
a püspöksüveget és egyéb ékességeket. Győzhetetlen vitéz vagyok? A halált nem
tanultam meggyőzni. Bölcsbeszédű vagyok?
A halált nem tudom megrekeszteni bölcseségemmel. Gazdag vagyok? Mit használ
aranyaimnak és marháimnak sokasága. Szegény vagyok? Úgy sem vihetek magammal
semmit ebből a világból. Biró vagyok? Most magam rettegem a halál ítéletét. Nemes
nemből születtem? Nem érek semmit sem nemzetségemmel. Orvos vagyok? Nincs
orvosság a halál ellen.

El megyek meg halny mert az halal byzony de az halalnak orayanal semmy byzontalab
yolehet byzontalan legyen de maga azert el megyek meg halny
El megyek meg halny myre zeressem en azt azky keserew vegezetewt yger kynek
 zerelme heyyaban valo myre zeretewn azt ynkab el megyek meg halny
El megyek meg halny hamuva leyendew vagyok mykeppen zylettem ezzenkeppen meg
vegeztetewm
El megyek meg halny egyebeket keuwetuen meeg en vtannam es tewbben yewnnek mert
sem elsew sem vtolso en nem vagyok azert el megyek meg halny
El megyek meg halny engem nem syratnak sem en ertem nem ymadnak de el felettetewm
meeg az enymtewles mykoron en meg halok
El megyek meg halny de nem tudom houa megyek sem tudom mykoron megyek el de
akar houa fordoham magamat ha azert az halalra megyek
El megyek meg halny latuan hogy az halal myndeneken vralkodyk es ygen syrew es
gyakor az ew haloya
El megyek meg halny azert kerlek teged kegyelmes cristus hogy yrgalmaz ennekem meg
bochatuan mynden en byneymet mert meg kel halnom

Mai nyelven:

Elmegyek meghalni. Mert a halál bizony, de a halálnak órájánál semmi

bizonytalanabb. Jóllehet bizonytalan legyen, de magam azért elmegyek meghalni.
Elmegyek meghalni. Mire szeressem én azt, aki keserű végezetet ígér, kinek szerelme
hiábavaló? Mire szeretem azt? Inkább elmegyek meghalni.
Elmegyek meghalni. Hamuvá leendő vagyok: miképpen születtem, ezenképpen
megvégeztetem.
Elmegyek meghalni, egyebeket követvén. Még én utánam is többen jönnek, mert sem
első, sem utolsó én nem vagyok. Azért elmegyek meghalni.
Elmegyek meghalni. Engem nem siratnak, sem énértem nem imádkoznak, de elfeledtetem
még az enyéimtől is, mikoron én meg halok.
Elmegyek meghalni. De nem tudom, hova megyek, sem nem tudom, mikoron megyek el.
De akárhova fordítsam magamat, ha azért a halálra megyek.
Elmegyek meghalni, látván, hogy a halál mindeneken uralkodik és igen sűrű és gyakori
az ő hálója.
Elmegyek meghalni. Azért kérlek téged, kegyelmes Krisztus, hogy irgalmazz énnékem,
megbocsátván minden bűneimet, mert meg kell hallnom.

Kiadások. – Mint imádságos nyelvemlékek a következők vehetők számba: az Apor-

kódex, Piry-töredék, Göttweigi-töredék, Festetich-kódex, Czech-kódex, Winkler-kódex,
Nádor-kódex, Döbrentei-kódex, Nagyszombati-kódex, Lobkowitz-kódex, Gömöry-kódex,
Debreceni-kódex, Pozsonyi-kódex, Horvát-kódex, Keszthelyi-kódex, Teleki-kódex,
Lázár-kódex, Gyöngyösi-kódex, Peer-kódex, Thewrewk-kódex, Kriza-kódex, Kulcsár-
kódex. Ezek közül a legtökéletesebb imádságos-könyv a Czech-kódex. A többi kéziratos-
könyvben az imádságok meglehetősen rendszertelenül s egyéb szövegekkel keverve
sorakoznak egymás mellé. Néhány imádságos kódexről megállapítható, hogy világi
emberek megrendelésére és nem a kolostorok lakóinak használatára készült.
Nyelvemléktár. Tizenöt kötet. Budapest, 1874–1908. (Az I–II. és IV–XIV. kötet Volf
György, a III. kötet Komáromy Lajos és Király Pál, a XV. kötet Szabó Sámuel és Katona
Lajos közzététele.) – Zolnai Gyula: Nyelvemlékeink a könyvnyomtatás koráig. Budapest,
1894.
Irodalom. – Az említett szövegkiadásokkal kapcsolatos magyarázatokon kívül Toldy
Ferenc: Az ó- s középkori magyar nemzeti irodalom története. II. köt. 3. kiad. Pest, 1862.
– Horváth Cyrill: Világiak régi magyar imádságos könyvei. Irodalomtörténeti
Közlemények. 1895. évf. – Bárdos József: Szent Brigitta tizenöt imádsága kódexeinkben.
Budapest, 1903. – Frick József: A középkori magyar himnuszköltészet. Kolozsvár, 1910.
– Pusch Ödön: Vallásos elmélkedések kódexeinkben. Kolozsvár, 1910. – Vargha
Damján: Seuse Henrik Amand a magyar kódexirodalomban. Budapest, 1910. – U. az: A
Te Deum fordítása kódexirodalmunkban. Irodalomtörténet. 1912. évf. – U. az: Ave Rosa
Sine Spinis himnusz kódexeinkben. Magyar Nyelvőr. 1912. évf. – U. az: A legrégibb
magyar bűnjegyzék forrása. Irodalomtörténeti Közlemények. 1914. évf. – Gorzó Gellért:
Ráday Pál imádságai. Irodalomtörténeti Közlemények. 1915. évf. – Gondán Felicián: A
középkori magyar pálosrend és nyelvemlékei. Pécs, 1916. – Szerecz Alajos: Kódexeink
párhuzamos szentírási töredékei. Budapest, 1916. – Kozáky István: A középkori haláltánc
keletkezése. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1926. évf. – László Vince: A középkori
ember imádságai. Napkelet. 1928. évf.

MÁRIA-SIRALMAK FORDÍTÁSAI.
 A PAPOK és hivők áhítata legszívesebben a Boldogasszony személyével foglalkozott.
Az ő jósága és fájdalma volt a legbővebben buzgó imaforrás. A szerzetesírók a keresztfa
előtt vergődő Mária ajakára nem egyszer megkapó elmélkedéseket és panaszokat adtak.
Ezek a Mária személyével kapcsolatos helyek – a Mária-siralmak vagy Mária-epeségek –
a kódexirodalom legköltőibb részei közé tartoznak.
A Mária-siralmak közül különös figyelmet érdemel a Nagyszombati-kódex Mária-
siralma. Az ismeretlen magyar fordítónak megtetszett Suso Henrik latin munkája, a
Horologium Sapientiae, s a híres Mária-elmélkedés egyes fejezeteit lefordította
anyanyelvére. Eredetijéhez ragaszkodott, amellett mégis költői lendülettel tolmácsolta
latin szövegét. Mint forrása, ő sem tudott betelni Szűz Mária gyönyörű alakjának
magasztalásával. Még jobban ékítgette stílusát, mikor arra került a sor, hogy a keresztre
feszített Istenember anyjának panaszait hallassa.
Ez a kesergés a Nagyszombati-kódexen kívül megvan a Winkler-kódexben is. «Úrnak
nevébe kezdetik a bódog szíz anyának siralmáról való emlékezet, kiről emlékeznönk,
gondolnonk és szólnonk kell, hogy szivenkbe és lelkenkbe nagy édességes ájojtatosságot
és isteni malasztnak velágosságát nyerhessük. Mert ha az oktalan állatok megsiraták ő
uroknak halálát, mit mondjonk az keserves anyáról és mind utána való szent
asszonyokról.» Kegyességgel hisszük, hogy mikor a Szűz Anya meglátta isteni fiát a
keresztfán, a földre veté magát, majd onnan fölemeltetvén, összekulcsolá szent kezeit,
nézi vala fia szent orcáját s szívének keserűségével ezt mondja vala:

«Oh en zerethew fiam een theghedeth ez velagra adalak mynden emberfyainak felette
zepseghesben Masth kedeegh latom the zenth orchadat ky vala zeep pyrosszynnel megh
ekesywlven, halalos sargaval me hervadotnak lennye ees ky vala myndenneel zebb Imma
latom myndenekneel eektelembnek lennie ees az Zenthseghes zaad ky ennekem adott sok
apolgathasokath ees bekelkedesewketh vigaztalasth ees thanosagoth Immar latom hogh
enghömeth vigaztalnya ees neköm zolnya meg fogyatkozoth es ime a zenthseghes kezeek
kyk feeldeth mennyeth byryaak Latom hogh a vas zeghekkel altal veruen tarthatnak es
yme az zenthseghes zyw kybe az istennek mynden bewlcheseghenek ees tudomanyanak
kenche vagyon eel reitven Immar egebeth nem twd chak halalnak keserywsegheet es
ymee a zenthseghes labak kyknek a theengher raita iarwan hatath vethe Immar latom
hogh ezekethees az kemeen vas zeghek byryak valyon mykeppen zenvedheth anyay zyw
enne sebekeeth ew fian latnia hogh ew zywe meg nem hasad, Ees ennek vtanna tereite
magat a kerezt fahoz ees ew zyvenek keserewseghewel zoluala ekkeppen mondwan O
kemeenseghes kereztfa ky letteel ez napon een fiamnak annya Myre vewted el een
thewlem ewteth een ewteth ewlelghethemvala een karaymmal te ketheegh zoreitottad
hozyad ewteth az kemeen vas zeghekkel een ewteth takargatham Laagh ruhaban te
kedeeglen eeltheztetted ennen verenenek rwhaiaba een ewteth eeltettem een emlemnek
theiewel Te kedeeglen ytattad ewtet eczettel ees epewel.»

Az akkori kiejtés szerint:

«Ó én szerető fiam, én tégedet ez velágra adálak minden emberfiainak felette

szépségesben, mast kedég látom te szent orcádat, ki vala szép piros színnel
megékesölvén, halálos sárgával meghervadottnak lennie és ki vala mindennél szebb,
immár látom mindeneknél éktelenbnek lennie és az szentséges szád, ki énnekem adott sok
apolgatásokat és békélgetésöket, vigasztalást és tanóságot, immár látom, hogy engömet
vigasztalnia és neköm szólnia megfogyatkozott és ime a szentséges kezek, kik feldet,
mennyet birják, látom hogy a vasszegekkel által vervén tartatnak és ime az szentséges
szív, kibe az Istennek minden bölcseségének és tudományának kéncse vagyon elrejtvén,
immár egyebet nem tud, csak halálnak keserőségét és ime a szentséges lábak, kiknek a
tenger rajta járván hátat vete, immár látom hogy ezeket es az kemén vas-szegek birják.
Vajjon miképen szenvedhet anyai szív ennyé sebeket ő fián látnia, hogy ő szíve meg nem
hasad. És ennek utána terejté magát a keresztfához és ő szívének keserőségével szól vala
ekképen mondván: Ó keménséges keresztfa ki lettél ez napon én fiamnak anyja, mire
vötted el éntőlem őtet? Én őtet ölelgetem vala én karaimmal; te kedég szorejtottad hozjád
őtet az kemén vas-szegekkel, én őtet takargatám lágy ruhában, te kedéglen elteztetted
ennen vérének ruhájába, én őtet éltettem én emlémnek tejével, te kedéglen itattad őtet
ecettel és epével.»

Mária siralma Krisztus kínszenvedésének leírásában előkelő helyet foglal el. Krisztus
kínszenvedésének történetét – a Passiót – a szentírási szövegek alapján és a régi
egyházatyák magyarázatai szerint állították egybe a középkori szerzetesek. A Passió az
utolsó vacsorával kezdődik s Krisztus sírbatételével fejeződik be. Az elbeszélésben az
Üdvözítő megkínoztatása különösen erős színezést nyer. Még érzékenyebben rajzolják a
keresztfa alatt vergődő Szüz Mária keserveit: «Ó egy, egyötlenegy édös fiam – olvassuk a
Nádor-kódex Passiójában – ne akarj engömet elhadni. Vonj avagy huzz utánad tehozjád,
hogy haljak veled öszve meg. Ó én szerető fiam, hallgasd meg én imádságomat. Illik,
hogy a fiú meghallgassa elhagyott anyját. Kérlek, hallgass meg engömet és fogadj a te
keresztfádra, hogy kik egy testből élnek, egy halállal haljanak. Semmi édösb énneköm,
hogy tégödet a keresztfán ölelvén meghaljak, semmi neköm keserűbb, mint halálod után
való életöm. Ó jaj énneköm, mert te neköm atyám, jegyösem, fiam, uram és mindönöm
voltál. Immár élek atyám nékil, jegyösöm nékil, özvegyül, magzatomtól megpusztulok,
úrtól elválasztatom, mindönt elvesztők».
Kiadások. – Mária-siralmakkal és Mária fájdalmára vonatkozó imákkal tizenhat kódex
imádságos és elmélkedő szövegeiben találkozunk. – Toldy Ferenc: Régi magyar passio
rajzokkal. Pest, 1856. – Nyelvemléktár. Tizenöt kötet. Budapest, 1874–1908. (Az I–II. és
IV–XIV. kötet Volf György, a III. kötet Komácomy Lajos és Király Pál, a XV. kötet
Szabó Sámuel és Katona Lajos közzététele.) – Zolnai Gyula: Nyelvemlékeink a
könyvnyomtatás koráig. Budapest, 1894.
Irodalom. – Az említett szövegkiadásokkal kapcsolatos magyarázatokon kívül Toldy
Ferenc: Az ó- s középkori magyar nemzeti irodalom története. II. köt. 3. kiad. Pest, 1862.
– Békesi Emil: Mária-siralmak. Magyar Sion. 1876. évf. – Zolnai Gyula: Nyelvemlékeink
a könyvnyomtatás koráig. Budapest, 1894. – Horváth Cyrill: Kódexeink Mária-
költészetéhez. Budapesti Szemle. Budapest, 1895. – Vargha Damján: Kódexeink Mária-
siralmai. Budapest, 1899. – Horváth Cyrill: A régi magyar irodalom története. Budapest,
1899. – Pusch Ödön: Vallásos elmélkedések kódexeinkben. Kolozsvár, 1910. – Vargha
Damján: Seuse Henrik Amand a magyar kódexirodalomban. Budapest, 1910. – László
Vince: A középkori ember imádságai. Napkelet. 1928. évf.

BIBLIAFORDÍTÁSOK.

A LEGRÉGIBB magyar bibliafordítás a XV. századból való. A második nagyobb

bibliafordítást a Jordánszky-kódex őrizte meg. Kisebb terjedelmű szentírási szövegek
fordítása olvasható még több más középkori magyarnyelvű írott könyv lapjain is.
Mindezek a prózai szövegek a régi magyar szókincsre és kifejezéskészletre s általában a
középkori magyar nyelv ismeretére nézve sok értékes anyagot nyujtanak, de a stílus
fejlődésének vizsgálatát nagyon kevéssé segítik elő. Mivel a fordítók arra törekedtek,
hogy az eredeti latin szöveget minél nagyobb hűséggel tolmácsolják, fordításaik
többnyire nehézkesek. Még a magyaros szórend ellen is gyakran vétenek.
A Teremtés könyvének kezdete a mohácsi csata előtt néhány évvel másolt Jordánszky-
kódexben:

Kezdetben teremthe Isten mennyet es feldet, ez feld kedeglen vala yers es hew, es
setetseghek valanak ez vylagnak zyneen. Es vrnak hw zent lelke vyseltetykvala az
vyzeken, Es monda vr Isten leg’en vylagossag, es len vylagossagh.

Az akkori kiejtés szerint:

Kezdetben teremté Isten mennyet és földet. Ez feld kedéglen vala ires és héú és
setétségek valának ez világnak színén és Úrnak ü szent lelke viseltetik vala az vizeken. És
monda Úr Isten: légyen világosság. És lén világosság.

A latin szöveg:

In principio creavit Deus caelum et terram. Terra autem erat inanis et vacua et tenebrae
erant super faciem abyssi: et Spiritus Dei ferebatur super aquas. Dixitque Deus: fiat lux.
Et facta est lux.

Némelyik szentírási könyv magyar fordítása több kódexben is megvan, egyes fejezetek
ismételve előfordulnak. Lukács evangéliumának első fejezetéből harminc helyen találunk
magyar szakaszokat, János evangéliumának első fejezete tizenkétszer fordul elő. A
zsoltárok fordításával különösen szívesen foglalkoztak kódexíróink. De annak ellenére is,
hogy a magyarnyelvű szentírási szövegek száma meglehetősen nagy, számos rész
lefordítatlan maradt mind az Ószövetségből, mind az Újszövetségből. A szétszórt
részekből nem lehet egybeállítani egy teljes bibliafordítás szövegét.
Kiadások. – A magyarnyelvű szentírási részletek lelőhelyei a XVI. században a Czech-
, Döbrentei-, Festetich-, Jordánszky-, Keszthelyi-, Kulcsár- és Székelyudvarhelyi-kódex.
– Nyelvemléktár. Tizenöt kötet. Budapest, 1874–1908. (Az I–II. és IV–XIV. kötet Volf
György, a III. kötet Komáromy Lajos és Király Pál, a XV. kötet Szabó Sámuel és Katona
Lajos közzététele.) – Zolnai Gyula: Ny elvemlékeink a könyvnyomtatás koráig. Budapest,
1894.
Irodalom. – Az említett szövegkiadásokkal kapcsolatos magyarázatokon kívül Gerő
János: A katolikus magyar bibliafordítások története. Budapest, 1901. – Boros Alán:
Zsoltárfordítás a kódexek korában. Budapest, 1903. – Vargha Damján: Ősi nyolcas
versforma kódexeink bibiaforditásában. Békefi-emlékkönyv. Budapest, 1912. – Szerecz
Alajos: Kódexeink párhuzamos szentírási töredékei. Budapest, 1916. – Gondán Felicián:
A középkori magyar pálos-rend és nyelvemlékei. Pécs, 1916. – Mészöly Gedeon:
Legrégibb bibliafordítóinkról. Magyar Nyelv. 1917. évf. – Harsányi István: A magyar
biblia Budapest, 1927.

LEGENDÁK ÉS LEGENDAGYÜJTEMÉNYEK.

A KÖZÉPKORI szerzetesek és apácák gyönyörűséggel olvasták a legendákat. A

szentek életének és csodáinak történetében a valóság a meg nem történt dolgokkal
sajátságosan keveredett. Részint igaz történetek voltak, részint a fantázia termékei.
Ezeknek az istenes elbeszéléseknek nagy részét a felizgatott vallásos képzelet alkotta
meg, de a hívők valóban megtörtént eseményt láttak minden egyes szakaszukban. A
sokezer külföldi legenda közül igen sok megtalálta a maga magyar fordítóját.
Eredetiséget hiába keresünk a külföldi származású szent történetek magyar fordításaiban.
A középkori magyar szerzetesek legfeljebb azt merték megkockáztatni, hogy ahol
különböző latin szövegek álltak rendelkezésükre ugyanarról a szentről, ott egyben-
másban kombinálták forrásaikat. Mivel igaz események leírását látták a legendákban,
iparkodtak híven fordítani.
A szentek életének elmondásában legkedveltebb forrásaik voltak: a Legenda Aurea, a
Catalogus Sanctorum és Temesvári Pelbárt könyvei. A Legenda Aurea XIII. századi
legendagyüjtemény. Szerzője, Jacobus De Voragine olasz domonkosrendi szerzetes,
később genovai püspök, nyolcszáznál több szent élettörténetét beszélte el az egyházi év
beosztása szerint. Munkája a könyvnyomtatás feltalálása után 1500-ig hetvennél több
kiadást ért, nem is szólva rengeteg középkori kéziratáról és fordításáról. – A Catalogus
Sanctorumot Petrus de Natalibus olasz püspök írta a XIV. században. Terjedelmes
legendáriumának anyagát régebbi legendagyüjteményekből állította össze.
Háromezerszázötvenhárom szentről mondott el életrajzi adatokat a katolikus egyházi
naptár sorrendjében. Munkáját a könyvnyomtatás feltalálása után sokszor kiadták. –
Ugyancsak sokszor jelentek meg nyomtatásban Temesvári Pelbárt magyar ferencrendi
szerzetes prédikációi és legendái is, sőt ezek az egész Európában népszerű latin szövegek
a XVI. század első negyedében egész lendületet adtak a magyarnyelvű legendaírásnak.
Temesvári Pelbárt legendái a kor közkézen forgó latin legendáriumain alapultak. – Ilyen
kedvelt legendagyüjtemény volt például, a már említetteken kívül, a Vitae Patrum. Ez
még a IV. században készült. Latin szövegű feldolgozása Szent Jeromos és Rufinus
nevéhez fűződik. – A magyar fordítók kisebb mértékben más munkákból is szívesen
kölcsönöztek egyes legendarészleteket, így a Discipulusnak nevezett Herolt János
domonkosrendi szerzetes munkáiból, továbbá Vincentius Bellovacensis domonkosrendi
szerzetes Speculum Historiale-jából. – A híresebb szenteknek, például Szent Ferencnek
és Szent Domonkosnak, megvoltak a maguk külön életrajzai is.
A legnagyobb középkori magyarnyelvű legendagyüjtemény s egyben a
legterjedelmesebb középkori magyarnyelvű kézirat: az Érdy-kódex. Megemlékezik
többek között a következő szentekről: Alexandriai Katalin asszony, Ambrus doctor,
András apostol, Anna asszony, Antal remete, Antal confessor, Antiochiai Margit asszony,
Ágnes asszony, Ágoston doctor, Ágota asszony, Balázs mártír, Barabás apostol, Bálint
mártír, Benedek apát, Berec püspök, Bernát doctor, Bertalan apostol, Borbála asszony,
Brunó doctor, Cecilia asszony, Damján mártír, Demeter mártír, Domonkos pátriárka,
Dorottya asszony, Egyed confessor, Elek confessor, Erzsébet magyar hercegnő, Erzsébet
a szentföldi, Fábián mártír, Ferenc atya, Fülöp apostol, Gellért püspök, Gergely pápa,
György mártír, Hugó püspök, Imre magyar herceg, István első mártír, István magyar
király, Jakab apostol, János evangélista, János mártír, Jeromos doctor, Judás apostol,
Jusztina asszony, Kelemen pápa, Keresztelő János, Klára asszony, Kozma mártír, Kristóf
mártír, Krisztina asszony, László magyar király, Leó pápa, Lőrinc mártír, Luca asszony,
Lukács evangélista, Marina asszony, Márk evangélista, Mária Magdolna asszony, Márta
asszony, Márton püspök, Máté evangélista, Mátyás apostol, Mihály arkangyal, Miklós
püspök, Móric mártír, Orbán pápa, Orsolya asszony, Pál apostol, Pál mártír, Pál remete,
Péter apostol, Petronilla asszony, Praxedis asszony, Sebestyén mártír, Sienai Katalin
asszony, Simon apostol, Szaniszló püspök, Szilveszter pápa, Tamás apostol, Vid mártír,
Vince mártír, Zakariás próféta, Zsófia asszony.
Szövegbőség tekintetében az Érdy-kódexhez legközelebb áll a Debreceni-kódex
legendáriuma. Ebben megvannak többek között a következő szenteknek élettörténetei:
Alamizsnás János patriárka, Alexandriai Katalin asszony, Ambrus doctor, Anasztázia
asszony, András apostol, Anna asszony, Antal apát, Apalin asszony, Aranyszájú János
püspök, Ádám első ember, Ágota asszony, Balázs püspök, Bazilius püspök, Benedek
apát, Boldizsár király, Borbála asszony, Brigitta asszony, Dávid király, Dorottya asszony,
Eufrozina asszony, Fábián pápa, Gáspár király, Gergely pápa, István első mártír, Ignác
püspök, János evangélista, József a szentföldi, Julianna asszony, Kolos asszony, Lázár
püspök, Longinus mártír, Luca asszony, Pál apostol, Pál remete, Péter apostol, Piroska
asszony, Mátyás apostol, Menyhért király, Miklós püspök, Sebestyén vitéz, Tamás
apostol, Tamás doctor, Tamás érsek, Szilveszter pápa.
A magyarnyelvű legendáknak a külföldi legendákkal való egybevetését a magyar
tudományos kutatás eredményesen végezte. Ebben a munkában főképen Volf Györgynek,
Horváth Cyrillnek, Katona Lajosnak és Vargha Damjánnak vannak érdemei. A legendák
egy része a prédikációk szövegébe van beleszőve s ezek a prédikációk szintén a külföldi
latin szövegeken alapulnak. A magyar kódexirodalomnak a legendákban és egyéb prózai
műfajokban megnyilvánuló külföldi szövegkapcsolatai erős tartalmi azonosságot
teremtettek az egykorú nyugati vallásos irodalommal. Középkori kódexeink a
nyugateurópai középkori egyházi irodalom tárgykörének és szöveganyagának
visszhangjai és kivonatai.
Kiadások. – A magyarnyelvű legendagyüjtemények közül leggazdagabb tartalmú az
Érdy-kódex. Szövegbőség tekintetében legközelebb áll hozzá a Debreceni-kódex. Vannak
még legendák a Cornides-, Horvát-, Kazinczy-, Lobkowitz-, Nagyszombati-, Nádor-,
Peer-, Teleki-, Tihanyi- és Winkler-kódexban. Külön írott könyv a Ferenc-legenda, a
Domonkos-legenda, a Krisztina-legenda és a Margit-legenda. A verses Katalin-legendát
az Érsekujvári-kódex tartotta fenn. – Toldy Ferenc: Alexandriai Szent Katalin verses
legendája ugyanazon szentnek két kisebb prózai életével együtt. Pest, 1855. (Az
Érsekujvári-, Érdy- és Debreceni-kódex Katalin-legendái.) – U. az: Régi magyar legendák
tára. Pest, 1858. (A Debreceni-kódex legendái és a Krisztina-legenda.) – U. az: Magyar
szentek legendái a Kartauzi Névtelentől. Pest, 1859. (Az Érdy-kódex legendái.) –
Nyelvemléktár. Szerkesztették Budenz József, Szarvas Gábor, Szilády Áron. Tizenöt
kötet. Az I–II. és IV–XIV. kötetet Volf György, a III. kötetet Komáromy Lajos és Király
Pál, a XV. kötetet Katona Lajos és Szabó Sámuel rendezte sajtó alá. Budapest, 1874–
1908 (Betűhív kiadás.)
Irodalom. – Toldy Ferenc: Az ó- s középkori magyar nemzeti irodalom története. II.
köt. 3. kiad. Pest, 1862. – Szentkláray Jenő: Cyriacus pápa és a tizenegyezer Orsolya-
szüz. Magyar Sion. 1868. évf. – Szilády Áron: Temesvári Pelbárt élete és munkái.
Budapest, 1880. – Beöthy Zsolt: A szépprózai elbeszélés a régi magyar irodalomban. I.
köt. Budapest, 1886. – Imre Sándor: A néphumor a magyar irodalomban. Budapest, 1890.
– U. az: A középkori magyar irodalom stíljáról. Budapest, 1890. – Horváth Cyrill:
Nemzeti irodalmunk a reformációig. Budapest, 1891. – U. az: Temesvári Pelbárt és
kódexeink. Budapest, 1891. – U. az: Pomerius. Budapest, 1894. – U. az:
Kódextanulmányok. Irodalomtörténeti Közlemények. 1894. évf. – Zolnai Gyula;
Nyelvemlékeink a könyvnyomtatás koráig. Budapest, 1894. – Horváth Cyrill: A régi
magyar irodalom története. Budapest, 1899. – Katona Lajos: A Teleki-kódex legendái.
Budapest, 1904. – U. az: Újabb adalékok kódexeink forrásaihoz. Irodalomtörténeti
Közlemények. 1906. évf. – Horváth Cyrill: Középkori legendáink és a Legenda Aurea.
Budapest, 1911. – Király György: A Margit-legenda és rokonai. Irodalomtörténeti
Közlemények. 1915. évf. – Vargha Damján: A Szent Domonkos-rend és a magyar
kódexirodalom Domonkosrendi emlékkönyv. Budapest, 1916. – Vargha Damján:
Kódexeink legendái és a Catalogus Sanctorum. Budapest, 1923. – Timár Kálmán:
Kódexeink legendái és a Catalogus Sanctorum. Irodalomtörténeti Közlemények, 1925.
évf. – Rössler Mária: Magyar domonkosrendi példák és legendák. Kassa, 1927.
 MÁRIA-LEGENDÁK FORDÍTÁSAI.

A LEGENDÁK közül különösen sok a melegség az Isten anyjáról szóló legendákban.

A fordítók ezeket az érzelmes történeteket nagy gonddal fordították s arra törekedtek,
hogy elbeszélésüket kellemes hangzásúvá tegyék. Míg sok szent férfiú és szent nő
élettörténete tele van stiláris zökkenőkkel, a Boldogságos Szűzről írt emlékezésekből a
mondatok nehézkessége jobbára hiányzik. A Mária-legendák szembetűnően mutatják,
milyen bensőséges szeretettel fordultak a középkori vallásos írók Szűz Mária alakja felé.
Mivel a négy evangélium aránylag keveset foglalkozott az Isten anyjával, a jámbor
képzelet idővel egyre sűrűbben költötte a Mária-legendákat. Az újszövetségi Szentírás
ismert történeteit a vallásos buzgóság újabb és újabb elbeszélésekkel bővítette. Lassankint
kialakult a Mária-legendák hármas csoportja: Mária származása, gyermekkora és
eljegyzése; azután az angyali üdvözlettől a Jézus mennybemeneteléig terjedő időszak;
végül Mária halálának és megdicsőülésének története. Mivel a Mária-kultusz
Magyarországon is mélyen meggyökerezett, nálunk is megkedvelték a latin
Szűzanyalegendákat. A szerzetesek gondoskodtak a szebb elbeszélések magyar
fordításáról s a kódexek másolói örömmel adtak helyet a Szüz Mária alakjával
kapcsolatos történeteknek.
Legjellemzőbbek a Mária haláláról és mennybemeneteléről szóló részletek. Elközelgett
az az áldott nap – olvassuk az Érdy-kódexben és a Teleki-kódexben – mikor a Szűz
Anyának lelke megérzé, hogy földi életének immár vége. S az ő dicsőséges szent fia
elküldé hozzá Szent Gábriel arkangyalt, aki őt üdvözlé, vigasztalá s ezt mondá neki: «Én
tisztelendő jó áldomást hoztam a te dicsőséges szent fiadtól, mert meghallgatta minden
könyörgésedet és kívánságodat és hamar kivészen e gyarló halandóságból az örök
halhatatlanságra. Annak jegyére hoztam e pálmafának ágát paradicsomnak kertjéből,
kinek ága-boga fénylik vala, mint a szép fényes ezüst, levelei olyanok, mint az égi
szikrázó csillagok». Szüz Mária térdre esék, nagy hálákat ada Istennek, megköszönte a
szent angyal szolgálatát s több kérelmet intézett hozzá, elsősorban, hogy a szent
apostolok jöjjenek hozzá halála órájában. Igy is történt a dolog. Szent János evangélista
épen Efezusban prédikált, mikor hirtelen felemelte egy fényes köd s letette Szűz Mária
cellája előtt; megjelentek a többi apostolok is, üdvözölték a Boldogságos Szűzet, jámbor
beszédekkel vigasztalták egymást, Mária pedig isteni fiának ajánlotta lelkét. Fia
megjelent előtte: «Éjnek harmadik óráján eljöve hozzá az áldott kegyelmes Úr Jézus,
mennynek, földnek és minden teremtett állatoknak hatalmas királya, isteni fényes
dicsőséggel és mind a mennyei szent országnak polgárival, dícséretes szép éneklésekkel.
És nagy édes beszéddel monda Úr Jézus ő szerelmes szülőjének: Jöjj el én szeretőm, én
választottam, jöjj el én szépségem és én galambom». Szent Mihály arkangyal nagy
tisztességgel a szeplőtelen Szűz Mária elé járult, szent lelkét elválasztotta boldog testétől
s az áldott Úr Jézus ölébe helyezte. Látván ezt a szent apostolok, erősen kezdének sírni,
azután a holttestet koporsóba tették s megindultak Jeruzsálemből Jozafát völgyébe.
Útközben a zsidók megtámadták őket, főpapjuk földre akarta dobni a szent testet, de keze
rögtön elszáradt, környezete megvakult. Az apostolok Jozafát völgyében a szent test
mellett három napig virrasztottak, azután megjött angyalaival Jézus, egyesítette szent
anyjának testét és lelkét s felvitte őt a mennyei dicsőségbe.
Kiadások. – A Mária-legendák több kódexünket ékesítik, így különösen az Érdy-
kódexet, a Teleki-kódexet és a Tihanyi-kódexet. – Volf György: Nyelvemléktár. IV–V.
köt. Budapest, 1876. (Érdy-kódex.) VI. köt. Budapest, 1877. (Tihanyi-kódex.) XII. köt.
Budapest, 1884. (Teleki-kódex.)
Irodalom. – Horváth Cyrill: A régi magyar irodalom története. Budapest, 1899. –
Nyilasi Rajmund: Kódexeink Mária-legendái. Budapest, 1902. – Holik Flóris: Index
miraculorum Marianorum. Budapest, 1920.

KELETI ÉS NYUGATI SZENTEK LEGENDÁINAK FORDÍTÁSAI.

MINT EURÓPA miden kolostorában, nálunk is mohón olvasták a legendákat. A

magyar szerzetesek 1500 táján sűrű egymásutánban fordították magyarra a nevezetesebb
idegen szentek latin életrajzait. Leghűségesebb olvasóik és másolóik az apácák voltak.
Ezeknek a szorgalmas szerzeteseknek és apácáknak sokat köszön a magyar tudomány. Az
ő írástudásuk és olvasókedvük szaporította meg kódexeinket annyira, hogy a mohácsi
csata után bekövetkező viharos évtizedek sem tudták valamennyit megsemmisíteni.
A másolók közül néhánynak tudjuk a nevét, de a fordítók nevei ismeretlenek. A
legendáknak ezek a névtelen fordítói nem törekedtek eredetiségre. A külföldi latin
szövegek hűséges tolmácsolásában látták legfőbb feladatukat. Egyéni fölfogás, új eszme
vagy lényegesebb szövegmódosítás nem talált helyet kézirataik lapjain. Céljukat így is
elérték. Fordításaikból a földi élet megvetése és a mennyország kívánása lépten-nyomon
kitűnt. Az Istenben soha nem csalatkozó jámborságot és a kudarcot valló ördögi
kísértéseket hatásosan festegették. A szentek és boldogok, vértanuk és hitvallók,
egyháziak és világiak megpróbáltatásait és diadalait büszkeséggel vették számba. A
prózai előadás szépségére nem fordíthattak nagyobb gondot, mert a stílus fejletlensége
miatt még azzal is elég bajuk volt, hogy az eredeti latin szöveget helyesen fordítsák
magyarra. Csak elvétve lehet megtalálni egyik-másik névtelen fordítónál a
mondatalkotásban megnyilatkozó arányosságot és a kifejezések színességére való
sikeresebb törekvést. A hajlékonyabb stílusú legendák közül kiemelkedik a Szent
Barlámról és Szent Elekről szóló legenda. Ezeknek prózája gördülékeny, sőt helyenkint
költői.
A Barlám-legenda a Kazinczy-kódexben maradt fönn. Egy indiai királyfi
megtérésének történetét olvassuk benne. Jozafát, a pogány királyfi, annyira megdöbben
az élet nyomorúságai miatt, hogy áttér a keresztény vallásra. Szent Barlám kereszteli
meg, az agg remete. A pogány király hiába iparkodik visszatéríteni fiát a maga vallására,
Jozafát ellenáll még a szerelem csábításainak is. Végül az öreg király maga is
kereszténnyé lesz. Jozafát azután lemond trónjáról, Szent Barlám mellé vonul a pusztába
s ott remetéskedik haláláig. – Ez a történet indiai eredetű. Nem egyéb, mint a buddhizmus
főlegendája: a Krisztus születése előtt félezer évvel élő Buddha királyfi lelki fordulásának
története. A vallásos indus mondát a keleti kereszténység legendává alakította át. A
legendát számos nyelvre lefordították és egész Európában elterjesztették. Az ismeretlen
magyar fordító szövegének névtelen másolója gyönyörűségét lelte a legendában, mert
munkáját így kezdte meg: «Úrnak nevében kezdetik Szent Barlámnak élete: kérem azért
én, ki ezt írtam, mindazokat, kik e könyvecskét olvasandók, hogy szeretettel olvassák,
mert igen szép». – A magyar szöveg latin eredetije: Voragoi Jakab püspök Legenda
Aureája.
Az Elek-legendát a Kazinczy-kódexen kívül még öt más kódex is megőrizte. A
legenda hőse, egy előkelő római ifjú, szűzességet fogad s midőn szülei összeházasítják
egy szép hajadonnal, az önmegtartóztatás erényéről és az örök boldogság elnyeréséről
beszél feleségének, azután eltűnik hazulról. Rongyokba öltözve tizenhét évig nyomorog
Krisztus nevéért s mint ismeretlen koldus kerül vissza a szülői házba, ahol atyja szállást
ad neki udvarában. Itt él szülei és felesége közelében tizenhét évig. Szenved és imádkozik
anélkül, hogy felfedezné magát. De midőn érzi, hogy meg fog halni, írásba foglalja
életének viszontagságait; s midőn kileheli lelkét, isteni szózat hangzik az égből. A római
császárok és a pápa, a mennyei intés nyomán, meglepetve sietnek a megvetett koldus
fekvőhelyéhez, kiderül minden, a bánatos szülők és az elhagyott feleség sírva borulnak
Elek holttestére. A szent testet a római császárok és a pápa nagy tisztességgel temetik el.
– Ez a legenda az európai országokban a X. századtól kezdve terjedt el. Számos változata
ismeretes. A világ örömeiről való önkéntes lemondást hirdette mindegyik s elbeszéléseik
nyomán Szent Elek alakja nagyra nőtt. – A magyar szöveg latin eredetije: Voragoi Jakab
püspök Legenda Aureája.
A Domonkos-legenda a Domonkos-rend megalapítójának életét beszéli el. Szent
Domonkos spanyol családból származott s már kicsiny gyermekségében megmutatta,
hogy nagy dolgokat fog végbevinni. Legendájából megtudjuk, hogyan alapította meg
szerzetét, hogyan diadalmaskodott az ördögön, hogyan sanyargatta testét. Olvassuk
tanításait, térítéseit, csodáit. Rendjének tagjai a rendkívüli történetek egész sokaságát
tudták róla s a csodás esetek közül a magyar Domonkos-legenda is több jellemző példát
közölt. – Egyszer a következő dolog törtérit. Az ördög a kolostor körül ólálkodik, Szent
Domonkos rászól: «Mit mívelsz itt, kemény bestia és miért kerenged ez helyt?» Felel az
ördög: «Az nyereségért kerengem, kit innen veszek». A szent férfiú sorra kérdezi a
pokolbeli kísértőt, hogy a kolostor minden egyes helyén milyen nyeresége van? Az ördög
minden kérdésére megfelel: a hálóhelyen elrabolja a szerzetesek álmát, kísértő
gondolatokkal csalja őket, restté teszi őket az isteni szolgálatra; az étkezőhelyen azt teszi,
hogy némelyik többet, némelyik kevesebbet egyék; a beszélgetőhely teljességgel az övé,
itt mondatnak a hívságos beszédek, ide hordják a különböző híreket, itt történnek a
nevetések. Szent Domonkos most a kapitulumházba akarja vonni a gonosz lelket, de az
ördög félni kezd, elfut és ezeket mondja: «Ez hely énnekem ellenségem, mert valamit
egyebütt nyerek, ez helyen mind elvesztem, mert ez helyen intetnek jóra az barátok, itt
gyónnak, itt vádoltatnak, itt verettetnek, itt oldoztatnak meg». – A magyar Domonkos-
legenda több különböző latin forrás egybedolgozása. Egyik része Antoninus firenzei
érsek XV. századi Domonkos-életírásából való, másik részének a Vitae Fratrum Ordinis
Praedicatorum című domonkosrendi adattár v olt a forrása.
Antiochiai Szent Margit legendája a Kazinczy-kódexben és még három más kódexben
olvasható. Margit Antiochiában születik, kereszténnyé lesz s bár atyja és a többi pogány
üldözőbe veszi, haláláig hősiesen kitart hite mellett. Egy előkelő pogány római nőül
akarja venni, de a leány visszautasítja szerelmét. Bebörtönözik, kínozzák, az ördög is el
akarja csábítani, mindhiába. Végre lefejezik. Kivégzése előtt azt a jutalmat kéri Istentől,
hogy a szülőnők pártfogója lehessen. – Ez a legenda egyike volt a legnépszerűbbeknek.
Nemcsak számos változata ismeretes, hanem sok prózai és verses feldolgozása is maradt.
Margitról, mint a gyermekágyas asszonyok védőszentjéről, szívesen olvastak a szülőnők s
még az a hit is elterjedt, hogy a legenda olvasása vagy a legendáskönyv érintése
csillapítja a szülés fájdalmait. – A négy magyar szöveg nem egészen egyezik egymással,
de mind a négynek a forrása: Voragoi Jakab püspök Legenda Aureája. A különböző
fordítók hol szebben, hol, zavarosabban fordították a latin szöveget, vannak erős
kihagyásaik is, helyenkint a függő beszédeket egyenes beszédekké oldották fel.
Viszonylag legköltőibb a Kazinczy-kódex legendafordítása.
A Krisztina-legenda hőse a tyrusi szűz, a tisztaéletű és hitéért életét áldozó Szent
Krisztina. Krisztinát pogány atyja a hamis istenek imádására akarja kényszeríteni, de az
erőshitű hajadon nem áldozik az arany szobroknak. Az apa haragra lobban s hogy leánya
állhatatosságát megtörje, irtózatos kínzásokat eszel ki, de az Isten nem hagyja el kedves
hívét s Krisztina nem tántorodik meg hitében. Kudarcot vall egy másik pogány hóhér is és
szégyenben marad a harmadik pogány bíró. Az utóbbi rettenetes csigázásokkal gyötri a
nemes szüzet: tüzes kemencébe dobatja, mérges kígyókat bocsát rá, végül emlőit is
levágatja. De a láng nem égeti meg Krisztinát, a kígyók engedelmeskednek szavának,
melléből vér helyett tej folyik. Bírája utoljára is agyonnyilaztatja. És szózat hangzik a
mennyből: «Ime, a mennyek megnyittattanak. Jővel és vegyed a te koronádat. Mert a
szent angyalok várnak tégedet. És áldják az Úristent teéretted, hogy te ártatlanságodtól
fogva haláliglan megtartott tégedet az állhatatosságban. Jővel, vegyed az örök
nyugodalmat és a te romolhatatlanságodnak diadalmát». – A magyar szöveg forrása a
közismert latin Krisztina-legenda.
Kiadások. – A Barlám-legenda, Elek-legenda és Antiochiai Szent Margit-legenda
legjobb szövege a Kazinczy-kódexben. A Domonkos-legenda és a Krisztina-legenda egy-
egy külön írott könyvben. – Nyelvemléktár. III. köt. Budapest, 1874. (A Domonkos-
legenda Komáromy Lajos és Király Pál közzétételében.) VI. köt. Budapest, 1877. (A
Kazinczy-kódex Volf György közzétételében.) VII. köt. Budapest, 1878. (A Krisztina-
legenda Volf György közzétételében.)
Irodalom. – Beöthy Zsolt: A szépprózai elbeszélés a régi magyar irodalomban. I. köt.
Budapest, 1886. – Bodnár Zsigmond: A magyar irodalom története. I. köt. Budapest,
1891. – Zolnai Gyula: Nyelvemlékeink a könyvnyomtatás koráig. Budapest, 1894. –
Horváth Cyrill: A régi magyar irodalom története. Budapest, 1899. – Katona Lajos:
Barlám és Jozafát legendája. Budapest, 1905. – Révai Sándor: Barlám és Jozafát, továbbá
Szent Elek legendája. Pécsi állami reáliskola értesítője. 1905. – Vincze József: Szent
Barlám és Jozafát, Szent Elek legendái. Budapest, 1906. – Beöthy Zsolt és Badics Ferenc
szerkesztésében: Képes magyar irodalomtörténet. I. köt. Budapest, 1906. – Illés Gyula:
Szent Elek-legendáink és az Elek-legenda forrásai. Budapest, 1913. – Vargha Damján: A
Szent Domonkos-rend és a magyar kódexirodalom. Domonkosrendi emlékkönyv. Szerk.
Horváth Sándor. Budapest, 1916. – Horváth Cyrill: A Krisztina-legenda.
Irodalomtörténeti Közlemények. 1923. évf. – U. az: A Krisztina-legendáról. A budapesti
VIII. ker. községi Vörösmarty Mihály reáliskola értesítője. 1929.

MAGYAR SZENTEK LEGENDÁINAK FORDÍTÁSAI.

A MAGYAR nemzet csendes hitbuzgósága össze sem hasonlítható a katolikus nyugat

népeinek vallásos rajongásával, de azért a magyarság is meghozta, áldozatát, a maga
szentjeinek tetteivel és csodáival, egyháza oltárára. A magyar szentek az árpádházi királyi
család tagjai közül valók. Latinul írott legendáikat a középkor vége felé magyarra is
lefordították.
 A Szent István-legendában a magyarok első királyának életrajzát olvassuk. Nagyjában
ugyanazokat az adatokat őrizte meg, amelyek a magyarországi középkori latin
krónikákban is megtalálhatók. Legjobban a következő részlet mutatja benne a középkori
jámbor képzelet legendaépítő munkáját. Szent István király egy szegényt sem bocsátott el
alamizsna nélkül és erszényét mindig aranyforintokkal megrakva hordozta. Történt pedig,
hogy egy éjjel felkelt, pénzével a szegények közé ment, ezek rárohantak s nemcsak
pénzét vitték el, hanem szakállát is kiszaggatták. A király nem lobbant haragra, sőt hálát
adott meggyalázásáért és sírva esedezett, hogy Isten az örök boldogsággal fizessen meg
neki kiszaggatott szakálláért. «Nagy eremmel és hálá adással az édes teremtő Úr Istennek
szent szileje képe elejben méne és térdre esvén monda nagy felszóval és sírással: Ó
mennyei dicsőségnek királné asszonya és énnekem, ime kit te királlyá tettél, az te vitézed,
minemő tisztösséggel illeték. Ha ellenségem tötte volna rajtam, hát te szent
segedelmeddel megállanám bosszúmat. De ezt kivánom énnekem az erek boldogságban
megfizetni Idvezejténknek mondása szerént: Te fejetöknek egy hajszála sem vész el.
Hogy ezenképpen imádságát elvégezte volna, az szent királ szívében megvigasztaltaték
asszonyunk Máriától és nagy hálá adással házában méne.»
A Szent Imre-legenda Szent István király fiának, Szent Imre hercegnek, életéről szól.
Ebben a rövid vázlatban sincsenek lendületesebb helyek. A névtelen legendaíró a
közismert latin forrásokból szedegette össze adatait. Jellemző részlete a Konrád vitéz
feloldozásáról szóló történet. Konrád olyan nagy bűnös volt, hogy mikor meggyónt, a
római pápa külön penitenciát szabott rá: egy levélbe beleírta bűneit s meghagyta neki,
hogy bilincseket rakva kezére, mindaddig járja a búcsújáróhelyeket és a szentek ereklyéit,
míg bilincseit el nem veszti s a levélből el nem tűnnek a beírt bűnök. A vitéz bejárta a
félvilágot, de sehol sem nyert irgalmat. Végre elérkezett Szent István sírjához. Mikor
elszunnyadt, megjelent előtte Szent István és kijelentette, hogy az ő érdemei csekélyek
felmentésére, de menjen el fia koporsójához és őt kérje. Konrád engedelmeskedett és
Szent Imre koporsója előtt megtörtént a csoda. A bilincsek nagy csattanással
leszakadoztak Konrád kezéről. «Azt hallván kedég az sok népek, mind egyházi népek,
mind parasztok oda futamának csodára, mi dolog volna. Az szegén ember kedég mind
voltaképpen kijelenté őelőttök megmutatván az pápa levelét es kiben bínei valának
megírván, de csak egy betőt sem találának meg benne. Ottan mind kik ott valának nagy
dícséretöt és hálát adának rajta Úr Istennek és szíz Szent Imre confessornak. Mi es mind
ezeknek utána teljes bizodalommal folyamván szíz Szent Imrének nagy érdemes
voltához, kérjek, imádjon mi bíneinkért, nyerjen malasztot, békességet mi életönkben és
halálunknak utána az erek életnek szent országát. Amen.»
A Szent Gellért-legenda Szent Imre herceg nevelőjének, az olasz eredetű csanádi
püspöknek, életrajzi adatait szedte ki a régebbi latin életírásból. Megemlíti származását,
kolostori életét, Magyarországba való jövetelét, Szent István király udvarában viselt
nevelői tisztét, bakonybéli remeteségét, csanádi püspökségét, bátor fellépését Aba Sámuel
király ellen, vértanui halálát a Duna vize mellett, temetését a csanádi egyházmegyében.
«Kinek szent érdeme miatt mennyé számtalan irgalmakat, jegyöket, csodákat tett Úr
Isten, kik őhozjá folyamtanak ő szükségekben, késő volna mind előszámlálni. Ez nemes
drágalátus szent confessor és mártir támada Magyarországban, ki méltán mondatik
magyar népnek szent atyjának, országnak jeles ótalma és pispeköknek tiköre, kihez
hasonlatus őutána nem igen támadott ez szegény Magyarországban. Kinek szent érdeme
miatt Úr Isten tégyen irgalmat, kegyelmet mind életönkben, mind halálunknak idején.
Amen.»
A középkori magyarok a magyar szentek közül Szent László királyt szerették
legjobban, mert harcias erényeivel ő állt legközelebb nemzete szívéhez. A Szent László-
legendában több olyan részlet van, mely a középkori latin krónikákban nem fordul elő.
Ezek a jámbor elbeszélések szembetűnően mutatják, mennyire gyönyörködtek a hős
uralkodó kegyes cselekedeteiben a legendaszerző szerzetesek. Rövid ez a legenda is, de
szelleme inkább középkori, mint a magyar szentekről szóló többi magyarországi
legendáké. Azokban a csodás elem alárendelt szerepet játszik, míg Szent László vallásos
történetébe erősen beleszövődik az égi gondviselés. Mikor Salamon, a trónjáról elűzött
magyar király, Pozsony falai alatt szembeszállt vele, megdöbbenve látta, hogy
ellenfelének feje felett szent angyalok lebegnek, tüzes tőröket tartanak kezükben és úgy
oltalmazzák Isten kedves emberét. Salamon megrettent s felfutott a pozsonyi várba
vitézei közé. «Mondának a vitézek: Uram, mit futsz? Lám, nem szoktál te egy, kettő
avagy három előtt elfutni. Kiknek felele Tudjátok, hogy emberek előtt nem futok. De ez
nem ember, mert tüzes angyalok oltalmazzák őtet.» Szent László imádságaihoz,
harcaihoz, pénzéhez, kútjához, kocsijához, lovához, barmaihoz, füvéhez és koporsójához
csodás esetek fűződtek. Méltán jegyezte fel az életszentségében gyönyörködő névtelen
barát, hogy a kegyes királynak halálán milyen nagy siralom támadt. Három esztendeig
sem nem láttak, sem nem hallottak táncjárást és vigasságot Magyarországon. A kegyes
király még ő életében meghagyta vala, hogy Bihar Váraddá vinnék temetni ő testét halála
után. Az magyarországi fejedelmek kedég látván az időnek alkalmotlan és messze voltát,
félének rajta, hogy a szent kegyes királ testének romlása ne lenne az nagy buzgó
hőségnek miatta, tanáccsal élvén közelségnek okáért térének Fejérvár felé, hol ott az
szent királok teste nyugoszik vala. És mikoron az szálláson elnyugodtak volna, nem
aluszik vala az Úr Isten… Kelének fel reggel, hogy tovább mennének, láták hát, hogy
nincsen ott az szekér, sem az szent test. Megszomorodának rajta és futosván tétova és
kérdözködvén ha ki látta vóna, de mikoron Várad felé tértenek vóna, láták hát minden
emberi segedelem nélkil Várad felé mégyen az szent test mind szekerestől. Látván az
nagy isteni csodát, dícsérék Ur Istent».
Igazi középkori nő a hőse a Szent Erzsébet-legendának. Magyarországi. Szent Erzsébet
II. Endre királynak volt a leánya, felserdülve, nőül ment egy német fejedelemhez, de férje
elveszett az egyik szentföldi hadjáratban s a támasz nélkül maradt fejedelemasszony sok
sanyargatást szenvedett. A magyar királyi vérből származó, alázatoslelkű hitvalló
szenvedései felkeltették a külföldi legendaíró-szerzetesek figyelmét. Szent Erzsébet élete
belekerült Voragoi Jakab püspök Legenda Aureájába, ennek szövegét használta forrásul
Temesvári Pelbárt s az ő munkáiból jutott át a legenda, magyar fordításban, középkori
kódexeinkbe. Szent Erzsébet iszonyodott minden világi hivalkodástól, a templomokat
azonban buzgón látogatta, a szegényeknek gondját viselte. Történt egy napon, mikor nagy
hideg volt, hogy titokban ételmaradékokat vitt a vár kapuja elé a szegényeknek. Atyja
kérdőre vonta, hova siet s az ártatlan leány nagy zavarában azt vallotta, hogy rózsát visz
kebelében. S csakugyan, az étel maradék helyén rózsák virágzottak. «Ó nagy ártatlanság,
ó szeplőtelenségnek halhatatlan malasztja! Ime, az áldott mennyei király nem hagyá az ő
szerelmes szolgálóleánya beszédét hamisságban.» Krisztusnak ez az ájtatos
szolgálóleánya nagy keserűséggel látta később, hogy nem maradhat meg a szent
szűzességben. Férjhez adták Thüringia hercegéhez. Mikor özvegységre jutott, akkor is
ritka példáját adta keresztényi alázatosságának. Gonosz szomszédok támadtak rá,
kikergették jószágából és megtiltották, hogy valaki befogadja. A szegény
fejedelemasszony egy sertésakolba szorult, hálát adván Istennek nyomorúságáért. Később
egy kolostor falai között talált menedéket. «És mikoron elközelgetne az végső óra, esmég
neki jelenék az kegyes Jézus mondván: Jöjj el immáran én szerelmes jegyösöm az
tenéked megszereztetött dicsőséges lakodalomba! Azonközbe fordojtá fejét az fal felé,
hol ott fekszik vala és kezde imádkozni nagy édességgel. Ime azonközbe egy igen szép
mennyei madárka elejbe jeve és kezde elette nagy szép édes éneklést tenni, hogy hozzája
képöst Szent Erséböt es kezde énekleni… És elnyugovék Úr Istenben. Ime azonnal nagy
szép mennyei illat ité meg az házat és az szent test mint az balsamom olyanná lén. És
negyed napiglan eltemetetlen hagyák éjjel és nappal édesködvén az szép illatban. És
mikoron az szentegyházhoz vitték volna, nagy sokaságú madarak jevének az
szentegyházra, kit soha annak elétte nem láttanak vala, nagy csodálatus szép édes
éneklést tevén. Mely órában kedég az bódog lélek testétől elválék, hallattaték nagy
édességgel énekleni az responsoriomot regnum mundi. Lén kedég temetése
németországbeli Markburban, mikoron írnának Úr Fiú sziletetnek utána
ezerkétszázharmincegy esztendőben, dícsértetvén mind ez ideiglen nagy sok jegyekkel,
csoda tételekkel, irgalom tételekkel Úr Istennek neve dícséretire ez ő nagy szentséges
voltának méltó emléközetire, kinek szent érdeme légyen mi bíneinknek bocsánatja,
malasztnak nyerése és az erek dicsőségnek jutalma. Amen.»
Kiadások. – A magyar szentek legendáit a kartauzi kézből eredő Érdy-kódex őrizte
meg. A Nyelvemléktár kiadásában az István-legenda 9, az Imre-legenda 4, a Gellért-
legenda 3, a László-legenda 14, az Erzsébet-legenda 12 lapra terjed. – Toldy Ferenc:
Magyar szentek legendái a Kartauzi Névtelentől. Az eredeti kódexből bevezetéssel és
nyelvjegyzetekkel. Pest, 1859. – Volf György: Nyelvemléktár. V–VI. köt. Érdy-kódex.
Budapest, 1876. – Vincze József szemelvényes gyüjteménye: Magyar szentek legendái.
Budapest, 1905.
Irodalom. – Az említett szövegkiadásokkal kapcsolatos magyarázatokon kívül Toldy
Ferenc: Az ó- s középkori magyar nemzeti irodalom története. II. köt. 3. kiad. Pest, 1861.
– Zolnai Gyula Nyelvemlékeink a könyvnyomtatás koráig. Budapest, 1894. – Lábán
Antal: Az Árpádházi Szent Erzsébet-legendák irodalmunkban. Budapest, 1907. – Barcza
Imre: Szent Erzsébet irodalma. Budapest, 1907. – Karl Lajos: Árpádházi Szent Erzsébet.
Ethnographia. 1908. évf. – Timár Kálmán: Árpádházi Szent Erzsébet látomásai. Religio,
1909. évf. U. az: Árpádházi Szent Erzsébet legendájához. Ethnographia. 1910. évf. –
Szilárd Leó: Szent László a régi magyar irodalomban. Keszthelyi premontrei gimnázium
értesítője. 1914. – Erdélyi László: Magyar művelődéstörténet. Kolozsvár, 1918. – Timár
Kálmán: Adalékok kódexeink forrásaihoz. Irodalomtörténeti Közlemények. 1926. évf. –
Horváth Cyrill: Szent László-legendáink eredetéről. Budapest, 1928.

BOLDOG MARGIT LEGENDÁJÁNAK FORDÍTÁSA.

A MAGYAR szentek legendái közül Árpádházi Boldog Margit legendája vonja

magára a legjobban a figyelmet. A szentéletű királyleány életének és csodáinak leírását
foglalja magában bő részletezéssel. Megtudjuk belőle, hogy IV. Béla király miként küldte
egyetlen leányát a domonkosrendi apácák veszprémi kolostorába, ahonnan a kegyes szűz
tízéves korában a Buda és Pest között fekvő Nyulak-szigetére került. Margit keveset
beszélt, hangosan sohasem nevetett, alázatos volt. A szolgák szolgája akart lenni és a
vértanuság volt egyetlen vágya. Imádkozott, szent énekeket énekelt, vallásos könyveket
olvasott, alacsony szolgai munkákat végzett, betegeket ápolt, sokat böjtölt, szeges övet
viselt, veréssel sanyargatta testét. Tizennyolcéves korában megkérte kezét a cseh király.
De Margit nem akarta megszegni szerzetesi fogadalmát s a földi pompáért nem hagyta el
égi jegyesét. Egyre kínozta magát, míg végre nagybeteg lett és meghalt. Halála után sok
csoda történt. Betegek gyógyultak és holtak elevenültek az ő égi közbenjárására.
Ha egyes részleteket kiemelünk a legendából, mindjárt közvetlenebb lesz az árpádházi
hercegnő életének és a középkori magyar kolostorok apácavilágának képe.
Margitra, a magyar király leányára, hiába akartak jobb köntöst adni a kolostorban.
Amint kevésbbé durva posztót kényszeritettek rá, elment a konyhára és sietett ruháját
kormos fazekak mosogatásával megfeketíteni. Azért tette ezt, hogy megalázza magát
társnői előtt és Isten szolgálatában. Ugyancsak azért sohasem fürdött, még akkor sem, ha
betegségéből kelt fel, pedig gyakorta szenvedett nehéz bajokban. Nem váltotta ruháit,
akármilyen kínos állapotba került is a férgek miatt. «Őneki ruhája némi koron mind térdig
megsárosul vala, de azért őróla le nem veti vala, hanem azonképen viseli vala; azonképen
éjjel is benne hál vala» Ágya pedig nem állott másból, mint egy kis gyékényből, egy kis
vánkosból és egy hitvány rongyból. «Ezen nyugszik vala magyari királynak leánya.»
Hiába illette szemrehányással elhanyagolt ruházatáért az apácakolostor főnöknője,
válasza ez volt: «Kérlek téged, szerető anyám, a Jézusnak szerelmére, hagyjad, hogy én
ígyen tegyek.» Vasból csinált övet hordott, csakhogy keményebbek legyenek testének
gyötrelmei. A konyhai szolgálók munkáját végezte, fát hordott a hátán, téli időben a jeges
víz hidegségétől meghasadozott kezének bőre. Mikor az egyik apácanővér, egy előkelő
magyar úr leánya, indulatosságában arculverte a moslékvízzel, a szent szűz békességben
elszenvedte ezt is, csak annyit mondott mosolyogva: «Szerető atyámfia, mit művelsz?»
Sírt, ha király leányának mondták; boldog volt, ha igazságtalanul szenvedett.
Különös öröme telt a betegek ápolásában. «Éjjel felkel vala és úgy hallgatja vala, ha
valamely soror nyög vala és hozzá megyen vala, megkérdezi vala. Némelyeknek bort
hevít vala, ruhát melegít vala és odateszi vala, hol a betegnek fájdalma vala. Ha pedig
valamelyik a sororok közül meghal vala, tehát e szent szüz mindaddig el nem megy vala a
meghalt sorornak testétől, mígnem eltemettetik vala, hanem ott a holttestnél imádkozik
vala és olyan igen siratja vala, nagyobban hogynem mintha őneki testi atyafia volt volna.»
A betegeknek gyakran megmosta a fejüket és lábukat, lenyírta hajukat s elvégezte ágyuk
körül a legterhesebb szolgálatot is. Némelyik betegtől mindenki menekült, egyedül ő
maradt a szerencsétlen mellett. Megtisztította a szenvedő nő ágyát, tiszta ruhát adott rá,
karjára vette a szenvedőt s kegyes igékkel vigasztalta.
A testi munkán kívül az imádság volt minden boldogsága. «Gerjedez vala e nemes,
szent szüz az isteni szerelemnek tüzével és meggyulladván, imádkozik vala szüntelen,
majdnem minden közbevetés nélkül; úgyhogy napnak első idejétől fogva a konventnek
ebédének ideiglen szüntelen imádságban marad vala meg. És tehát urunk Jézus
Krisztusnak feszületének öt sebeinek helyeit gyakorta nagy bőven ő könnyhullatásával
megöntözvén, ő szájával megcsókolgatja vala. Mikoron a refektóriumba bemegyen vala,
a szenteknek képeket letérdepelvén, alázatos imádja vala. Azonképen egyebütt is, valahol
urunk Jézusnak, asszonyunk Máriának és egyéb szenteknek képeket látja vala,
letérdepelvén, tiszteli vala» Éjjeleinek jórésze imádságban telt el. Gyakorta hallották
szívének keserű nyögését, fohászkodásának könnyes foszlányait, szent énekének elcsukló
sírását. Mikor egyszer a pap nagypénteken felemelte a keresztfát s mindenki Jézus
ártatlan halálára és szörnyű kínszenvedéseire gondolt, Margit olyan jajveszékeléssel
vetette magát a földre, hogy hangos siralma kihallatszott a templomból. Nevelője,
Olympiadis apáca, meg is feddte őt sok imádságaiért, mondván: «Te asszonyom, eltöröd
magadat; mit mívelsz te? Állasz minden napon a te imádságodban, tartván a te orcádat és
orrodat a földön, miképen a disznók. Talán csak nem a földben keresed az Úr Istent?» S a
szentséges szűz, Szent Margit asszony, nem háborodott fel erre a beszédre, hanem
békességgel szenvedte el azt.
Titokban ostorozta magát, még pedig oly igen keményen, hogy gyenge testéből vér
patakzott. S mikor már maga nem ostorozhatta magát karjának erőtlensége miatt, soror
Sabinát és soror Erzsébetet kérte meg arra, hogy a sündisznó bőréből csinált ostorral
sanyargassák tagjait. Nagykeserű sírással verték őt apácatársnői s Margit boldogan
köszönte jóságukat. «Mit mívelsz te? Akarod te tennenmagadat megölni?» sóhajtott fel
Olympiadis. Ma is sororok is mondogatták: «Mire, hogy minden történetért te tenmagadat
gyötröd?»
Királyi atyja, anyja és rokonai meg-meglátogatták a Duna szigetén s mikor
tizennyolcesztendős volt, nőül akarták adni a cseh királyhoz. A cseh király elment a
Boldogasszony klastromába, ott Margit szépsége annyira elragadta, hogy magát és
országát Béla királynak akarata alá ajánlotta fel, csakhogy Margitot neki adják feleségül.
Mert Margit szépsége hitvány ruhája mögül is előtündöklött. A magyar király eleinte
habozott, mert félt a papságtól, leánya ugyanis már beesküdött a prédikátor-szerzetbe, de
kevélyen mondta oda neki a cseh király: «Ennek előtte is mely feleségem volt, a
prédikátor-szerzetbeli soror, apáca volt, annak okáért én ezzel semmit nem gondolok».
Béla király örült volna, ha ilyen módon megnyerte volna Ottokár barátságát, mert sok
baja volt a csehekkel, más oldalról pedig a tatárok szorították. «Ha az én leányom, Margit
– mondta a cseh királynak – engedend e házasságra, a pápának áldását megnyervén,
megteszem, amit kérsz.» S ettől kezdve az egész királyi család unszolni kezdte Margitot,
hogy mennyit használna házasságával családjának és az országnak. De a szentséges szűz
nem árulta el mennyei jegyese szerelmét a földi kérő kedvéért. Hiába fondorkodott a
pokolbeli ördög, Margit állhatatos maradt. Mit fárasztjátok magatokat – szólt szüleihez –
gyűlölséges nekem ez a dolog, nem szegem meg fogadásomat, nem szennyezem be
szűzességem tisztaságát, Jézus Krisztusnak szenteltem én az én szívemet s nincs a
világnak az a dicsősége, hogy megszegjem fogadalmamat. Béla király nem akart engedni:
«Nemde, szerető leányom, te szüleid vagyunk-e? És az isteni parancsolatból tartozol,
hogy engedelmes légy minekünk». Mondá Margit asszony: «Én tégedet, királyt, atyámat
és én uramat és tégedet, királyné asszonyt, anyámat és én asszonyomat azokban az oly
dolgokban, melyek Isten szerint és Istennel vagynak, azokban ismerlek; azokban pedig,
kik Istennek ellene vagynak, sem tégedet király-atyámnak nem mondlak, sem tégedet
királyné-asszony anyámnak nem mondlak». A Domonkos-rend tartományfőnöke, Fráter
Marcellus is megpróbálkozott, hogy a leányt más belátásra bírja, de a boldogságos Margit
így válaszolt: «Inkább szenvedem, hogy engemet megátkozzanak, hogysem én ebben
engednék az én szüleimnek és semminemű okért nem teszek az én fogadalmamnak
ellene». Olympiádisnak pedig így panaszkodott: «Annyira bánthatnak engem az én
szüleim e házassággal, hogy elmetszem én magamnak az én orromat ajakammal együtt».
Krisztus születésének utána 1271. esztendőben, huszonkilencéves korában, elhunyt a
méltóságos szűz az ő mennyei jegyesének szerelmében, kit kíván vala, kit szolgál vala,
kit mindeneknek felette szeret vala. Az ő ártatlan lelkét ajánlván az ő teremtőjének,
elnyugovék az Úrban. Legott orcája csodálatos fényességgel megfényesedék és szeme
alól oly igen szép világosság sugárzott, mintha megaranyozták volna orcáját szemének
alatta. Nagy siralom támadt az egész klastromban, az ország előkelő emberei
egybesereglettek, maga az esztergomi érsek végezte a temetés szomorú szertartását.
Mikor a szent szüz testét a sírba bocsátották, édességes illat jött ki a veremből s a sír a
csodatételek helye lett. «Az ő koporsójánál vakoknak látások megadatott, sántáknak
járások, csonkáknak kezek megadatott és egyéb sok különb-különb kórságbelieknek
meggyógyulás adatott.» A sok csoda közül ime egy rövid történet, egy bíró elmebeteg
feleségének szerencsés meggyógyulása Szent Margit érdemeiért:

Az cheley janos byronak felesege vala ev elmeetevl el jdegenedet. es svkaktvl

alehtatyk vala evrdevngevsnek. kyert tartatyk vala meg vasaztatvan, kynek okaert nem
chak ev baraty. de meeg ev zomzedy es kenyerevlnek vala ev rayta. ffogadast tevnek.
kerueen zent margyt azzonnak erdemet es az elmeyetvl el jdegenyevlt azzonyallatnak
 tevkelletevs egesseget nyerenek. es meg gyogyvlvaan zent margyt azzonnak
koporsoyahoz hozak. es ez dologrol sok tanokkal byzonsagot tevnek. es ez azzonyallatot
egessegben eleue mutatak byzonsagval.

Azaz:

A Cseley János bírónak felesége vala ő elméjétől elidegenedett és sokaktól alíttatik

vala ördöngösnek, kiért tartatik vala megvasaztatván, kinek okáért nemcsak ő baráti, de
még ő szomszédi is könyörülnek vala ő rajta. Fogadást tőnek, kérvén Szent Margit
asszonynak érdemét és ez elméjétől elidegenült asszonyállatnak tökéletes egészséget
nyerének. És meggyógyulván, Szent Margit asszonynak koporsójához hozák és e
dologról sok tanukkal bizonyságot tőnek és ez asszonyállatot egészségben előmutaták
bizonysággal.

Árpádházi Boldog Margit 1271-ben halt meg. Mivel nevével kapcsolatban számos
csoda történt, a római szentszék IV. László király uralkodása idején, 1276-ban, olasz
papokat küldött a Nyulakszigetére, hogy az elhunyt királyleány életének és csodáinak
tanuit kihallgassák. A vizsgálóbizottság eljárt tisztében, de a szenttéavatás nem történt
meg. A későbbi magyar királyok és főpapok is hiába vetették fel a kanonizáció kérdését a
pápai udvarnál, fáradozásuk nem vezetett eredményre. Nagyobb sikerrel buzgólkodtak a
Boldog Margit-tisztelet terjesztése érdekében a domonkosrendi életírók. Margit halála
után néhány esztendővel már készen állott Joannes Vercellensis dominikánus
szerzetesnek Margit-életírása. Jóannes Vercellensis, más néven János fráter, párisi
egyetemi jogtanár és dominikánus rendfőnök volt s mikor 1273-ban Pesten járt,
összeszedte a Margit életére vonatkozó fontosabb adatokat. A XIV. század közepén
Garinus domonkosrendi szerzetes az 1276. évi szentté-avatási jegyzőkönyv segítségével
írta meg Margit életrajzát. Az 1276. évi latin jegyzőkönyvet az olasz vizsgálóbizottság
annak idején Rómába küldte, másolatát pedig a Nyulak-szigetén hagyta. Utóbb több
hiteles másolat készült a jegyzőkönyv szövegéről s adatai jó forrásul szolgáltak az
életíróknak.
A magyarnyelvű Margit-legenda önálló írott könyvben maradt fenn. Szövegét Ráskai
Lea domonkosrendi apáca másolta 1510-ben. Hogy ki volt a magyar szöveg szerzője,
nem tudjuk, csak az állapítható meg biztossággal, hogy latin szöveg nyomán dolgozott. A
latin szöveg egybeállítója két régebbi deák forrásból szerkesztette legendáját: az egyik
forrás Joannes Vercellensis munkája volt, a másik az 1276, évi jegyzőkönyv. Az
ismeretlen latin legendaszerkesztő Joannes Vercellensis Margit-életírását választotta
főszövegül s ebbe tűzdelte bele a tanuvallomásokat tartalmazó jegyzőkönyv adatait.
Azokat a jegyzőkönyvi szövegrészeket, melyeket nem tudott beleerőszakolni
főszövegébe, toldalék gyanánt függesztette legendája végéhez. Legendája ilyen módon
zavaros szerkezetű. Mivel továbbá a magyar fordító a latin szöveg kifejezéseit lehetőleg
híven iparkodott visszaadni, fordításában számos latinosság akad.
Árpádházi Boldog Margit (1242–1271) életének legfőbb adatai a következők. Clissa
várában, Dalmáciában, született. A tatárok elől menekülő szülei – IV. Béla magyar király
és neje, Lascaris Mária bizánci hercegnő – még születése előtt megfogadták, hogy ha
Magyarország megszabadul Batu kán népétől, Istennek ajánlják fel gyermeküket. Igy
került Margit a domonkosrendi apácák veszprémi kolostorába már negyedik életévében.
Tízéves korában Veszprémből a pesti szigetre hozták, tizenkétéves korában ünnepélyes
fogadalmat tett, tizennyolcéves korában felvette a szerzet fekete fátyolát. A magyar nép
Boldog Margitot mint szentet tisztelte már az Árpád-kortól kezdve. Nevének számos
templomot emeltek. A királyok és főpapok közül a későbbi századokban is többen
szorgalmazták szentté-avatását a pápai udvarnál, de sikertelenül. Mint kiegészítő adatot
feljegyezzük, hogy Boldog Margitot egyidőben írónőnek is tartották. A bécsi császári
Udvari Könyvtárban az 1860-as években feltűnt egy olasz című, erkölcsi tartalmu kézirat
– Specchio dell’animi simplici – melynek állítólagos szerzője Boldog Margit lett volna.
Ez a szerzőség nem egyéb puszta tévedésnél.
Boldog Margit a szépirodalomnak is kedvelt hőse. Legendája sok költőt megihletett. A
személyéhez fűződő szépirodalmi munkák közül legnevezetesebb Gárdonyi Géza
regénye. (Isten rabjai, 1908.) Tarczai György elbeszélő munkát (Szent Margit
legendáskönyve, 1904.), Váradi Antal (Szent Margit asszony, 1897) és Somló Sándor (A
király leánya, 1915) egy-egy tragédiát, Vargha Gyula és Ady Endre egy-egy hangulatos
költeményt írt emlékére. Mások is megénekelték kisebb versekben, így Czuczor Gergely,
Mindszenty Gedeon, Szabó Endre, E. Kovács Gyula, Bartók Lajos, Rudnyánszky Gyula,
Erdélyi Zoltán, Palágyi Lajos, Farkas Imre. Tordai Ányos ifjúsági színdarabban dolgozta
fel történetét. Beöthy Zsolt a legenda másolójáról írt mélyen átérzett verses elbeszélést.
(Ráskai Lea, 1881.)
Kiadások. – A Margit-legenda kézirata 231 lap. Kisalakú kódex, elején csonka, végén
befejezetlen. A Magyar Nemzeti Múzeum tulajdona. Szövege a Nyelvemléktár
kiadásában, 86 lap. – A legendát először Ferrarius Zsigmond említette: De rebus
Ungaricae provinciae S. Ordinis Praedicatorum. Bécs, 1637. – Szövegét Pray György
nyomatta ki: Vita S. Elisabethae viduae nec non B. Margaritae virginis. Nagyszombat,
1770. – Új helyesírással adta közre Vajda Sámuel: Szüz Szent Margit asszonynak élete.
Buda, 1872. – Tudományos kiadását Volf György tette közzé: Nyelvemléktár. VIII. köt.
Budapest, 1879. – Iskolai célú magyarázatos kiadása Bartha Józseftől: Szemelvények a
Margit-legendából. Budapest, 1905. – Mai nyelvre átirt szövege Baros Gyula
jegyzeteivel: Boldog Margit legendája. Budapest, 1927.
Irodalom. – Ferrarius Zsigmond: De rebus Hungaricae provinciae ordinis
praedicatorum. Bécs, 1637. – Horvát István: Boldog Margit apácának, IV. Béla magyar
király leányának, élete. Tudományos Gyüjtemény, 1835–1836. évf. – Toldy Ferenc: Az
ó- s középkori magyar nemzeti irodalom története. I. köt. 3. kiad. Pest, 1862. – Knauz
Nándor: A nápolyi Margit-legenda. Magyar Sion, 1867–1869. évf. – Toldy Ferenc: Újabb
adalékok a régibb magyar irodalom történetéhez. Pest, 1871. – Volf György:
Nyelvemlékár. VIII. köt. Budapest, 1879. – Némethy Lajos és Fraknói Vilmos: Adatok
Árpádházi Boldog Margit életéhez. Budapest, 1885. – Beöthy Zsolt: A szépprózai
elbeszélés a régi magyar irodalomban. I. köt. Budapest, 1886. – Zolnai Gyula:
Nyelvemlékeink a könyvnyomtatás koráig. Budapest, 1894. – Demkó György: Árpádházi
Boldog Margit élete. Budapest, 1895. – Horger Antal: Ráskai Lea nyelvjárása. Magyar
Nyelvőr. 1897. évf. – Békesi Emil: Magyar írók az Anjouk és utódaik korában. Katolikus
Szemle. 1899. évf. – Bartal Béla: A Margit-legenda genealógiai és földrajzi adataihoz.
Turul, 1903. évf. – Wertner Mór: A Margit-legenda genealógiai és földrajzi adatai. U. o.
1903. évf. – Horváth Cyrill: A régi magyar irodalom története. Budapest. 1899. – U. az:
A Margit-legendáról. Irodalomtörténeti Közlemények. 1906. évf. – U. az: A Margit-
legenda forrásai. Magyar Nyelvőr. 1906. évf. – Erdélyi László szerkesztésében: A
pannonhalmi Szent Benedek-rend története. V. köt. Budapest, 1907. – Horváth Cyrill: A
Margit-legenda forrásai. Budapesti IV. ker. községi reáliskola értesítője. 1908. – U. az:
Johannes Vercellensis és a magyar Margit-legenda. Budapest, 1908. – Vargha Damján:
Seuse Henrik Amand a magyar kódexirodalomban. Budapest, 1910. – Lovas Elemér:
Árpádházi Boldog Margit és kora. Kolozsvár, 1913. – Király György: A Margit-legenda
és rokonai. Irodalomtörténeti Közlemények. 1915. évf. – Thienemann Tivadar: A
szentgalleni Margit-legenda. Budapesti VIII. ker. községi reáliskola értesítője. 1915. –
Lovas Elemér: Boldog Margit történetének részletes forráskritikája. Pannonhalmi
szentbenedekrendi főiskola évkönyve. 1916. – Vargha Damján: A Szent Domonkos-rend
és a magyar kódexirodalom. Domonkos-rendi emlékkönyv. Szerk. Horváth Sándor.
Budapest, 1916. – Erdélyi László: Magyar művelődéstörténet. Kolozsvár, 1918. –
Jakubovich Emil: Kún Erzsébet nőtestvére. Turul. 1922–1923. évf. – Bőle Kornél:
Árpádházi Boldog Margit. Budapest, 1923. – Baros Gyula: Boldog Margit legendája.
Budapest, 1927. – Timár Kálmán: Magyar kódex-családok. Irodalomtörténeti
Közlemények. 1927–1929. évf.

PÉLDÁK FORDÍTÁSAI.

A PÉLDÁKAT a középkori írók prédikációikba szerették beleszőni, de a szebbeket

külön is összejegyezték. Sok jellemző középkori történet található köztük A középkori
szerzetesek és apácák nagyon kedvelték ezeket az erkölcsi célzatú rövid elbeszéléseket. A
példák hősei nem a szentek voltak, hanem egyszerű emberek, nemesurak, világi papok,
szerzetesek és apácák. Történeteikből mindig következett valami jámbor tanulság. A
példák között számos ügyes elgondolású elbeszélés akad. Előadásuk elevensége és
szerkezetük kerekdedsége általában szembetűnőbb, mint a legendáké.
A magyar kódexekben található példák külföldi eredetű latin szövegek fordításai s így
csak nyelvük és stílusuk tarthat számot nagyobb figyelemre. Latinosság sok van bennük,
de egyik-másik történet elég folyamatos stílusú. Megismerhetjük belőlük a középkor
képzeletének számos jellegzetes alakját: az igaz úton járó papot és a megtévelyedett
keresztény hívőt, az incselkedő sátánt és a póruljárt bűnöst, a gonosz szellem
csábításaival viaskodó barátokat és a kolostorok magányában ájtatoskodó apácákat. Ezek
az apró elbeszélések többnyire egymás változatai. A kísértetbe vitt hívő mellett meg-
megjelenik az ördög, a bűn nyomában feltűnik a büntető igazság, a szenvedések végén
enyhülést ad az isteni kegyelem.
A magyar kódexirodalom példáinak forrásai Temesvári Pelbárt ferencrendi szerzetes
munkáiban, Herolt János dominikánus szerzetes könyveiben és a Gesta Romanorumban
jelölhetők meg. Az utóbbi mű egyike volt a legnépszerűbb középkori
mesegyüjteményeknek. A prédikáló szerzetesek bőven merítettek belőle.
A sokat nevetgélő barátot hosszú betegséggel sujtja a Gondviselés, hogy felejtse jó
kedvét. – A restség bűnében élő szerzetest maga Szent Benedek vesszőzi meg, hogy a
helyes útra térítse. – Egy pörlekedő leány sírjából nagy füst tódul ki; felnyitják a sírt s
látják, hogy a leány szívét, epéjét, nyelvét és kezét tűz emésztette el, mert testének ezen
részeivel sokat vétkezett; de testének más részét nem bántotta a tűz az ő szüzességének
bizonyságára.
A harag elkerüléséről szól az apát és püspök példája. Az apát dicsekedve mondja a
püspöknek, hogy amióta a szent szerzetnek ruháját magára öltötte, attól fogva nem evett
húst; a püspök szerényen azt válaszolja, hogy amióta püspök, nem aludt el anélkül, hogy
ki ne engesztelje azt, aki őt napközben megbántotta. Mondja az apát: «Bocsáss énnéköm,
szent atyám, pispek, mert az te életed jobb az én életemnél».
Egy másik apát azt kérdezi a szerzetesektől, hogy milyen jócselekedeteket műveltek,
minekutána a barátruhát magukra öltötték. Az első fráter azt feleli, hogy naponkint
töredelmesen bánta bűneit; a második, hogy naponkint imádkozott és dolgozott; a
harmadik, hogy irgalmas volt; a negyedik, hogy alázatosan viselkedett; az ötödik, hogy
soha embert meg nem szomorított. Ezeket hallván az apát, kéri Istent, hogy jelentse ki
neki, melyik erény a legkülönb. És szózat jön az égből: az cselekedett legjobban, aki se
meg nem szomorított senkit, sem ő maga meg nem szomorodott.
Focus kovács esete Titus római császár korában történik. A bátor kovács megszegi a
törvényt, szembeszáll a bálvánnyal s mikor a császár elé hurcolják olyan ügyesen
mentegetődzik, hogy kivágja magát a bajból. Bölcseségéért Titus halála után ő lesz a
császár. A mese értelme az örök üdvösség elnyerésére buzdít.
A három mentő igazságot egy elvetemült vitéz mondja, akit a bíró halálra ítélt. Mivel
pedig Asmodeus király országában, ahol a vitéz gazságait művelte, az a törvény, hogy aki
háromszor igazat mond, az nem vesztheti el életét, a halálra ítélt gonosztevő
megszabadul. A példa a gyónás magyarázatára szolgál.
Egy másik király országában van egy szép kert, két ember őrzi: egy vak és egy béna.
Ők ugyanis nem lophatják el a drága gyümölcsöt, mert a vak nem lát, a sánta meg nem
tudja elérni az ágat. Egyszer a sánta azt mondja a vaknak: «Végy fel engemet válladra és
én eligazítlak, mely fa alá menj és én leszaggatom a szép gyümölcsöt». A király azonban
ráeszmél álnokságukra s mindkettőt halálra ítéli. «Ezenképen vagyon a lélekről, ki vezérli
a testet a gonoszságnak tétemínyire, mely gonoszságokat sem a test lélek nélkil, sem a
lélek a test nélkil nem tehetnéje. O azért ember úgy keressed kedvét testednek, hogy a
lelkedet el ne kárhoztassad miatta.»
Egy özvegyasszony két leánya ellen az ördög irigységet szít és rágalmakat kelt. A két
szépséges hajadont azzal gyanusítják, hogy titokban feslettéletűek. Az anya Szűz Mária
oltalmába ajánlja leányait s egy Mária-ünnepen csoda történik. A leányok bemennek a
templomba, angyal száll le hozzájuk, két szép rózsakoszorút tesz fejükre s kijelenti, hogy
ezt az ajándékot Krisztusnak szent anyja küldi az ő szüzességük bizonyságára. A hivők
ettől kezdve megbecsülik a két hajadont s ők megszabadulnak rossz hírüktől.
Egy istenes ember buzgósága ellanyhul, hetenkint már csak egyszer jár a kápolnába,
holott azelőtt mindennap eljárt imádkozni. A Gondviselés a következő módon téríti jó
útra. Ballag az ember a kápolnához s megpillant maga mögött egy angyalt, ahogy az ő
léptei nyomán szép rózsákat szedeget. Az angyal felvilágosítja: ő a buzgalmában restülni
kezdő ember lába nyomát számlálja és járásának érdemét mint szép rózsákat viszi az Úr
elé. Az ember most már mindennap elzarándokol a kápolnához s halálakor Isten
gazdagon megjutalmazza.
Egy barát örökké arra vágyódik, hogy meglássa Szűz Máriát, bár tudja, hogy a földi
szem megvakul a Szent Szűz szépségétől. Mária megjelenik előtte, de ő csak félszemével
néz reá, így egyik szeme épen marad. De a Szent Szűz szépsége olyan nagy, hogy a barát
feláldozza másik szemevilágát, csakhogy újból meglássa a Boldogságos Szűz Máriát.
Egy ifjú is szünetlen gondolkodik Szűz Mária szépségéről s nagy áhítatossággal
könyörög, hogy lássa Asszonyunkat. Kívánsága teljesül, de az ifjú nem tud elszakadni a
látomány szépségétől s szíve kettéhasad a nagy édesség miatt. Lelkét angyalok viszik az
égbe.
Leleményes az unicornis vadállat elől menekülő ember története. A boldogtalan ember
menekülése közben egy verembe zuhan, de nem esik bele a mélységbe, mert lábát egy
kőre helyezi, kezével egy bokorba kapaszkodik. Amint némileg biztonságban érzi magát,
mindjárt megfeledkezik szorult helyzetéről. A bokor ágairól méz csorog ajkára, az
édességet vígan nyalogatja. Közben egy fekete és egy fehér egér elrágja a bokor gyökerét,
a kő alatt tanyázó négy kígyó megmarja a könnyelmű ember lábát s a szerencsétlen
belezuhan a verem alján tanyázó sárkány torkába. A mesének ez a magyarázata: az
üldöző vadállat a halál, a verem a világ, a bokor az emberi élet, a két egér a nappal és az
éjjel, a négy kígyó a négy elem, a sárkány a pokol, a méz a világ hazug gyönyörűsége. Az
ismeretlen fordító kifejezése szerint: »az unicornis vad a halál, ki mindenha íz embert és
kévánja őtet marnia; az verem ez világ, ki rakva minden gonoszsággal; a bokor embernek
élete; kit a két egér, a feír és fekete, megemészti azaz rágja, a nap és az éj; a négy kígyó
avagy a négy éltető állat: egyik föld, más víz, harmad tűz, negyed ég, kikbél embernek
teste szereztetett; a sárkán kegyik pokolnak szája, ki mindent kéván megmarnia; az méz
kegyiglen ez világnak hazuk gyenőrösége, ki miatt ember megcsalattatik és erekké
elkárhozik».
Egész kis novella Jeronimus barát és Borbála apáca példája. «Egy néminemő várasba
valának két monostorok: az egyikben lakoznak vala barátok, a másikba szízek,
mindketten Szent Bernát szörzetéből valók valának.» A barát neve Jeronimus volt, a szűz
neve Borbála, mindketten ájtatosan tisztelték az édes Szüz Máriát s mindketten igen
szeretik vala egymást Istenben. Egymással ritkán beszéltek, de szívesen segítették
egymást. Fráter Jeronimus az apácának szép imádságokat és legendákat ír vala, Borbála
nővér a fráternek szép keszkenőket csinál vala. Egyszer Jeronimus megfesttette cellájában
Szűz Mária képét s Asszonyunk lábai elé nagy rút ábrázatban az ördögöt tétette, s e kép
előtt sokszor imádkozott. Az ördög megfenyegette, hogy ha nem törölteti őt Asszonyunk
lábai alól, bosszút áll rajta, de Jeronimus azzal semmit sem gondolt. Nem sok idő mulva
éjtszakának idején megjelent a pokolbeli ördög Borbála ábrázatában s a mit sem sejtő
baráthoz így szólt: «Én lelkömnek vigasztalója, sok időtől fogva gerjedöztem én az
tehozzád való szeretetbe és mindeddég elviseltem, de immár mastan az nagy szeretetnek
miatta meggyőzettetvén jöttem tehozzád, hogy az te jelönvoltodból vigasztaltassék az én
lelköm». Az apáca képébe öltözött ördög elmondta Jeronimusnak, hogy összetörte a
templom arany- és ezüstedényeit, van tehát vagyonuk, elfuthatnak ismeretlen földre s ott
halálig kedvükre lakozhatnak. Rábeszélésre Jeronimus is bement a sekrestyébe, az arany-
és ezüstkelyheket és kereszteket összezúzta, zsákba rakta s az ál-Borbálával együtt
megszökött a monostorból. Kis idő mulva így szólt az ördög Jeronimushoz: «Ó jaj
énneköm, én édös szeretőm, mely igön drága kéncsöt feledtem én el az én
monostoromban, ki után sok esztendeig elélhettünk vóna. Kérlek azért tégödet, hogy ülj
itt és várj meg, ím betérök utána és elhozván menjünk el oztán útunkra». Jeronimus leült,
az ördög pedig bement a monostorba, nagy kiáltást tett: «Keljetök fel hamar, mit
alusztok, mert az fráter Jeronimus egyháztoknak kéncsét mind ellopá s vele elszökék. Ha
azért utána leendötök, ütet itt ez helön megtaláljátok». Hallván ezt a barátok, fölötte
csodálkoztak, beszaladtak Jeronimus cellájába, innen a sekrestyébe s ijedten látták, hogy
a kiáltozás igazat mondott. Mindjárt a megszökött fráter után szaladtak, elfogták az úton,
visszavitték a monostorba, erősen megkötözték, tömlöcbe dobták, lábát kalodába verték.
Jeronimus a tömlöcben magához tért s az egész dolog úgy tűnt fel neki: mintha eddig
álmodozott volna. Hirtelen megértette esetét: mindez az ördög dolga. «És magába térvén,
kezde Asszonunk Máriához nagy sírással óhajtania és kajáltania és ím ekképen kezde ű
hozjá fohászkodnia: Ó bínösöknek nagy reménsége, ó megnomorultaknak ótalma,
emléközzél meg, mert te vagy az ergalmasságnak anyja, azért imádd énéröttem az te szent
fiadat, jóllehet hogy nem vagyok méltó az ű szent ergalmasságára.» Miközben
imádkozott és siránkozott, megjelent előtte a pokolbeli ördög s kezdé őt bosszantani:
«Nám mondám neköd, hogy az te Asszonodnak lába alól engömet eltöröltess, kit te nem
tevén, im bosszút állottam immár rajtad gonosz fráter». Az ördög most kibocsátá a
megkötözött szerzetest a kalodából s helyébe maga ült be. Jeronimus a templomba sietett,
buzgón imádkozott, a barátok összeszaladtak a csodára, nem akartak hinni szemüknek, de
mikor szenteltvízzel meghintették a cellában üldögélő ördögöt, az elenyészett, miként a
füst. Ekkor derült ki, hogy szegény Jeronimus az ördög csalárdságának áldozata. De
látták azt is, hogy az Irgalmasság Anyja megoltalmazta a boldogtalan szerzetest. Szűz
Mária nem engedte, hogy a pokolbeli gonosz kisértő diadalt arasson. Még a templom
edényeit is mind egészben megtalálták. «Ime azért Istenbe tisztöletös hugaim, ez példából
megtetszik, mely igön jó az édös Máriának szolgálnia, ki szilé az édös Krisztust, ki
Atyjával és Szentlélökkel egy bizon Isten. Amen.»
Kiadások. – A magyarnyelvű példák lelőhelyei: a Példák Könyve, a Bod-, Lobkowitz-,
Sándor-, Érdy-, Érsekujvári-, Tihanyi-, Kazinczy-, Horvát-, Debreceni- és Teleki-kódex.
Tizenegy kódexben körülbelül másfélszáz példa. – Nyelvemléktár. Tizenöt kötet.
Budapest, 1874–1908. (Az I–II. és IV–XIV. kötet Volf György, a III. kötet Komáromy
Lajos és Király Pál, a XV. kötet Szabó Sámuel és Katona Lajos közzététele.) – Zolnai
Gyula: Nyelvemlékeink a könyvnyomtatás koráig. Budapest, 1894.
Irodalom. – Az említett szövegkiadásokkal kapcsolatos magyarázatokon kívül Toldy
Ferenc: Az ó- s középkori magyar nemzeti irodalom története. II. köt. 3. kiad. Pest, 1862.
– Beöthy Zsolt: A szépprózai elbeszélés a régi magyar irodalomban. I. köt. Budapest,
1886. – Imre Sándor: A középkori magyar irodalom stíljáról. Budapest, 1890. – U. az: A
néphumor a magyar irodalomban. Budapest, 1890. – Horváth Cyrill: Kódexirodalmunk
példái s a Példák Könyve. Bajai kat. gimnázium értesítője. 1892. – Zolnai Gyula:
Nyelvemlékeink a könyvnyomtatás koráig. Budapest, 1894. – Horváth Cyrill: A régi
magyar irodalom története. Budapest, 1899. – Katona Lajos: A Gesta Romanorum
történetei kódexeinkben. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1899. évf. – U. az: A Gesta
Romanorum gyulafehérvári kézirata. U. o. 1900. évf. – U. az: Gesta Romanorum.
Fordította Haller János. Budapest, 1900. Régi Magyar Könyvtár. 18. szám. Vargha
Damján: Speculum Humanae Salvationis és a magyar kódexirodalom. Akadémiai
Értesítő. 1912. évf. – Rössler Mária: Magyar domonkosrendi példák és legendák. Kassa,
1927.

LÁTOMÁSOK FORDÍTÁSAI.

A KÖZÉPKORI vizionárius irodalomnak néhány külföldi darabja szintén átjutott a

magyar kódexirodalomba. A magyar fordítások töredékesek, de elég híven, sőt itt-ott
lendületesen tolmácsolják az eredeti latin szövegek mondatait. Míg a nyugati nemzetek
körében a látomásos irodalom gazdag volt, a középkori magyar olvasóknak meg kellett
elégedniök a túlvilági viziók egy-két népszerűbb termékével. Ezek a látomások többnyire
azt a tanulságot mutatták, hogy a földi élet mulandó s a világi tobzódás után elkövetkezik
a túlvilági büntetés.
Tundal lovag látomásának töredékét a Sándor-kódex őrizte meg. Volt Hiberniában egy
Tundalus nevű ember, akiben semmi jó nem volt. Ez hirtelen megbetegedett s igen
megijedt az ördögök megpillantásától, de védőangyala melléje állt, bátorította őt s
figyelmeztette, hogy jól eszébe vésse látását, mert lelke ismét visszatér testébe. Tundalus
tehát meglátta minémű kínjuk volna a gyilkosoknak, hamis hitűeknek, kevélyeknek,
fösvényeknek s a testi bűnnel élő egyházi embereknek. Hogy milyen a pokol egyik része,
azt a következőkből ismerhetjük meg. Van egy befagyott tó a pokolban, a fagyon ül egy
bestia, orra és körmei vasból vannak, szájából olthatatlan láng jő ki. Ez a szörnyeteg
megeszi a lelkeket, akik az ő gyomrában semmivé lesznek a gyötrelmek miatt. A bestia
időnkint újra világra hozza a megevett lelkeket s ezek még nagyobb kínra születnek meg,
mert belül kígyók mardossák őket, ők maguk jeges vízben vergődnek s üvöltésükkel
felverik az egész környéket. Gyötrelmeik később egyre fokozódnak, testük minden
részéből kígyóforma szörnyetegek bújnak elő, ezek széttépik és szaggatják vasas és tüzes
orrukkal és körmükkel a szerencsétlenek minden tagját. A kínszenvedő lelkek borzalmas
ordítása az eget verdesi.
A lélek és a test vitája a Nádor-kódexben olvasható. Ezt a viziót a külföldi kódex-
irodalom Philibertus királyfi látomása néven ismeri. A Visio Philiberti XII. századi latin
vers, ennek prózai fordítása a magyar szöveg. Egy holttestből kiszáll a bűnös lélek s
vádolni kezdi a testet, amiért annyi vétekre vitte; a megelevenedett holttest védekezik s a
siránkozó lelket okolja bűneiért. A lélek ilyen beszéddel kezdi a testet dorgálni: Ó
nyavalyás test, mi lett belőled? Nem vagy most sem négyszögű toronyban, sem széles
palotában, hanem lefekszel a keserű koporsóba és vitetel a szoros sírverembe. Mit
használnak nagy palotáid, drágaságaid, pénzed; hol vannak szép ruháid, ízes ételeid, jó
boraid? Nem környez immár barátaid serege, csak kevés ideig siratnak magzataid,
kezükre jutott sok kincsed, örökségedet elköltik. A szegények már nem fizetnek adót
neked, de nem is voltál szegények atyja, hanem inkább fosztogatója. Én is miattad lettem
szerencsétlen, én, aki Isten hasonlatosságára szereztettem vala s most jaj nekem, hogy
születtem. A test felemeli fejét: No én lelkem, nem mind igaz, amit beszélsz. Isten téged
nemes értelemmel ajándékozott meg, neked adott engem s ha okos lettél volna, nem
kedveztél volna nekem. Nem én vagyok a bűnös, hanem te. A test a lélek nélkül semmit
sem teszen. Ha valamit tesz, a lélek miatt teszi. «Monda a lélök: Mégis itt akarok maradni
és míg időm vagyon, veled veteködni. Mire szólsz énneköm, te test, ily keményön,
akarván énreám a bint mindönöstől fogva vetni. Ó nyavalyás test, kitől tanultad ez
kemény igéket, kiket mastan mondasz és mondál. Jóllehet sokakba igazán felelel, ezt
igaznak tudom lenni, hogy akaratodnak ellene kellött volna állanom.» Ezeket megértvén,
sírni kezd a test: Immár látom, hogy sem erő, sem hatalom el nem távoztathatja a halált.
Bűnösök voltunk mindketten, de neked mégis nagyobb a bűnöd, miért nem álltál ellent
sohasem az én hízelkedésemnek. A test a lélek erejét soha meg nem győzi, ha a lélek
szeretné Istent. És felel a lélek: Ó jaj nekem! Boldogok az oktalan állatok, mert testükkel
együtt elvész a lelkük. A test még reménykedik: Hátha van még némi kegyelem Krisztus
irgalmából. Mond a lélek a testnek: «Test! Ez okosság nélkil való kérdés, mert pokolba
valamely szömélyek mennek, továbbá nincsen őnekik váltságnak reménsége, sem
alamisnának, sem imádságoknak miatta. Ha mind keresztyénség érte böjtölne és ha mind
ez velág ő kéncsét érötte adná, egy pokolbeli lelköt meg nem szabadíthatnának».
Minekutána így viaskodott a lélek és a test, megjelent két kormos ördög s a lelket a pokol
gyötrelmeire hurcolta. Megkezdődött a pokolbeli kínszenvedés. Az ördögök vasvesszővel
verték a lelket, némelyek a homlokát rágják vala. «Akik minekönk szolgálnak, ekképen
tisztöltetnek, örökké ekképen gyötrettetnek.» A lélek siralmas szóval kiáltozott Jézus
után, de az ördögök mondának neki: Igen későn hívod a te istenedet: nincsen soha
bocsánatnak reménysége, a te orcád ékessége elváltozik s hasonló lesz a mi képünkhöz.
«Íme miképen vigasztaltatnak a bínösök pokolba, kitől minket szabadíts meg Uram Jézus
Krisztus, élő Istennek szent fia.»
Kiadások. – A két látomás szövege a Sándor-kódexben és a Nádor-kódexben. – Toldy
Ferenc: Nádor-kódex. Buda, 1857. – Volf György: Nyelvemléktár. II. köt. Budapest,
1874. (Sándor-kódex.) – Katona Lajos: Nyelvemléktár. XV. köt. Budapest, 1908. (Nádor-
kódex.)
Irodalom. – A magyar kódexirodalomnak a középkori vizionárius irodalommal
kapcsolatos részeit Katona Lajos magyarázta: Túlvilági látomások kódexeinkben.
Akadémiai Értesítő. 1907. évf. – U. az: Az Érdy-kódex egy fejezetéről. U. o. 1909. évf. –
Horváth János: Ének a gazdagrul. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1914. évf. Timár
Kálmán: Adalékok kódexeink forrásaihoz. Irodalomtörténeti Közlemények. 1926. évf.

EGYHÁZI SZÍNJÁTÉKOK.

A KÖZÉPKOR egyházi színjátéka a katolikus egyház istentiszteletéből fejlődött. A

kereszténység nagyobb ünnepein a papság ünnepélyesen bemutatta a népnek a szent
napokhoz fűződő újszövetségi történeteket, így Jézus születését a jászolban, a napkeleti
bölcsek érkezését, a keresztrefeszített Üdvözítő sírját. Mikor tehát a misébe belevitték a
szentírási elbeszélések ábrázolását, létrejött az egyházi színjátéknak első foka: a liturgiai
misztérium. A liturgiai misztériumok szorosan az istentisztelethez tartoztak. Papok adták
elő az oltár mellett latin nyelven. De midőn az egyházi férfiak a nagyobb hatás kedvéért
világi embereket is belevontak a szentírási események ábrázolásába s a latin
párbeszédeket a nemzeti nyelvvel helyettesítették, megkezdődött a fejlődésnek második
foka. A történetek bonyolultabbak lettek s a templomon kívül is színre kerültek. Az
újszövetségi részek előadását költött történetekkel keverték s a legkomolyabb
jelenetekben is jutott helye a népies tréfáknak. A XIII. és XIV. századtól kezdve az
olaszok, franciák, spanyolok, angolok és németek körében kifejlődött a misztériumdráma
és a moralitás. Az előbbi Jézus életének egy-egy részletét mutatta be, az utóbbi olyan
erkölcsi történetet dramatizált, mely semmi közelebbi kapcsolatban sem állt a Szentírás
szövegével. Az újkor elején; a fejlődés harmadik fokán, a misztériumból keresztény
tragédia lett, a moralitásból keresztény komédia. A nyugati nemzetek körében a
keresztény egyházi drámának ilyen irányú fejlődését elsősorban a nép játékos hajlama és
az ókori drámák ismerete segítette elő. Ahol a népben megvolt a játékos hajlam s ahol
leleményes írók léptek föl, ott a papi irányítástól különvált egyházi színjáték hamar
meglelte a maga közönségét.
Mivel a magyar katolikusok szertartásai azonosak voltak a többi katolikus nemzet
szertartásaival, a liturgiai misztérium Magyarországban is meghonosodott. A kezdetleges
színi elemet itt is szívesen alkalmazták, hogy a nép jobban megértse a latinnyelvű
szertartást. Itt is feltűntek a karácsonyi, húsvéti és vízkereszti liturgiai misztériumok. A
liturgiai misztérium legrégibb emlékét a Pray-kódex őrizte meg. Ebben a XIII. századi
latin misekönyvben megtalálható a húsvéti jelenet legegyszerűbb formája. A szerzetesek
nagypénteken a templom egyik részében elkészítették a szent sírt: Krisztus koporsóját;
húsvét vasárnapjának hajnalán pedig két angyalnak öltözött pap ült a sírhoz; ugyanide
levonult az egész kórus s megkezdődött a latin párbeszéd az angyalok és a kórus azon
tagjai között, akik a Krisztus sírjához zarándokló újszövetségi asszonyokat jelképezték.
«Kit kerestek a sírban Krisztus tisztelői?» szóltak az angyalok a keresztekkel,
gyertyákkal, tömjénnel érkező kórushoz. «A názáreti Jézust:» válaszoltak az asszonyok.
«Nincs itt, feltámadt:» hangzott a felelet. Ezek után a kórus eltávozott Krisztus
koporsójától, felhangzott az örvendező ének, a folytatólagos feltámadási szertartáson és a
körmenet alatt a papok és az éneklők az előírt módon felelgettek egymásnak s a latin
énekes és prózai részek elhangzása után az egyik pap beszédet mondott a néphez. A Pray-
kódexben a húsvéti játéknak csak első jelenete – az angyalok és asszonyok párbeszéde –
van meg; a külföldi szertartási könyvekben azonban megtalálható a további fejlődés két
mozzanata is: az apostolok jelenete és Magdolna jelenete.
Az egyházi színjáték első foka tehát megvolt nálunk, de a további fejlődés – a
magyarnyelvű vallásos játék művelése – nem következett be. Magyarországon elenyésző
számban élt az a városi polgárság, mely a nyugati nemzetek körében felvirágoztatta a
misztériumdrámákat és a moralitásokat; azonkívül a magyarországi polgárság némi
kivétellel német nyelven beszélt. Nálunk a latinnyelvű liturgiai misztériumból nem
alakult ki magyarnyelvű misztériumdráma és moralitás, annál kevésbbé keresztény
tragédia és komédia.
Hogy az egyházi szertartástól függetlenül is kifejlődött volna valamilyen
magyarnyelvű népies játék, ennek sincs semmi nyoma. Népköltési gyüjteményeinkben
vannak ugyan karácsonyi és vízkereszti játékok, de ezeknek középkori eredete
tudományosan nem igazolható. Mindössze egy homályos feljegyzés mutat arra, hogy
középkori szerzeteseink megpróbálkoztak magyarnyelvű húsvéti játékok szerzésével.
CSANÁDI ALBERT pálosrendi szerzetes Mátyás király vagy II. Ulászló király uralkodása
alatt megírta magyar versekben Jézus Krisztus kínszenvedésének történetét, de ez a
passiójáték elveszett.
A magyarországi német városokban a misztériumdráma második foka is kifejlődött. A
szerzetesek és a polgárok a XV. században nem egy németnyelvü vallásos színi előadást
rendeztek a nagyobb ünnepek idején. A pozsonyi német számadókönyvek 1439-től
kezdve több ízben megemlékeznek a húsvéti passiójátékokról: ezeket részint a pozsonyi
katolikus iskolában, részint a piacon játszották. Van azonkívül nyoma a karácsonyi
betlehemes játéknak. A brassói szerzetesek 1500-ban misztériumdrámát adtak elő. Többet
tudunk a bártfai játékokról. Ránk maradt egy XV. századi bártfai misztérium színlapja,
melyből az egész darab meséje megállapítható, ha egybevetjük a hasonló külföldi
misztériumokkal. A mese szerint Jeruzsálem zsidói őriztetik Jézus Krisztus holttestét, de
sikertelenül, mert az Üdvözítő feltámad, a megváltottak lelkeit a pokolból az égbe vezeti,
majd megjelenik a földön, hogy megvigasztalja kesergő hozzátartozóit. Az újszövetségi
Szentírásból merített mesét két komikus intermezzó élénkíti: a pokolbeli gonosz lélek és a
feleségével civakodó kuruzsló jelenete. Az ötvennégy szereplő között ott találjuk Bártfa
városának tekintélyes német polgárait 1450 tájáról. Hogy később is szívesen foglalkoztak
ezzel a részben istenes, részben mulatságos időtöltéssel, bizonyítják a város
számadókönyvei. A számadások tételei a vallásos előadásokat többízben megemlítik.
A hazai misztériumdráma nyomaira először Ipolyi Arnold hívta fel a figyelmet.
(Misztériumok maradványai hazánkban. Új Magyar Múzeum. 1858. évf.) – Toldy Ferenc
már szorgalmasan kutatta, hogy milyen szerepük volt a misztériumoknak a magyar dráma
fejlődésében. Szerinte a misztériumdráma nálunk épen úgy virágzott, mint
Franciaországban, Angolországban vagy Németországban. Bizonyító adatai: az 1271. évi
budai zsinat eltiltja a papokat a mimusok, histriók és joculatorok hallgatásától; az 1460.
évi szepesi zsinat kimondja, hogy a mimusok, histriók és síposok alamizsnában nem
részesíthetők; 1498-ban Laskai Ozsvát pesti szerzetes panaszkodik Biga Salutis című
prédikációskönyvének egyik helyén, hogy még a kolostorokban is színi énekeket
zengenek; a XVI. században Zsámboki János történetíró azt állítja, hogy a mohácsi vész
oka a lakomák és theatrumok örömeibe való süllyedés volt. (A magyar költészet
története. 2. kiad. Pest, 1867.) – Toldy Ferenccel szemben Gyulai Pál bebizonyította.
hogy nem lehet hinni magyarnyelvű komédiások azaz mimusok és histriók létezésében;
legfeljebb annyi engedhető meg, hogy liturgiai misztériumunk magyarnyelvűvé változott,
sőt némi fejlődésen ment át, de valódi misztériumdráma nem lett belőle. Az egykori
liturgiai misztériumok maradványai gyanánt a mai népmisztériumok tekinthetők, ezeknek
tartalma és szerkezete visszanyúlik a középkorba, (Magyar népköltési gyüjtemény. I. köt.
Pest, 1872.) – Ábel Jenő tagadta a mai népies misztériumok középkori eredetét. Szerinte a
magyar nép körében ma is élő misztériumokat a XVIII. század táján készítették egyes
falusi poéták. A középkor végén és az újkor elején csak a magyarországi német városok
mutathatnak fel misztériumelőadásokat. (Színügy Bártfán a XV. és XVI. században.
Századok. 1884. évf.) – Szilády Áron szerint a magyar komédia első csirái már bizonyára
megvoltak a reformáció előtt is; az idekerült idegen histriók átültethették a külföldi
szokásokat; s a magyar síposok is előadhattak tréfás párbeszédeket. (Régi magyar költők
tára. V. köt. Budapest, 1886.) – Váli Béla is cáfolta azokat, akik a mai népi
misztériumokat a középkorba vezetik vissza. Szerinte ezek a népköltészeti darabok
magukon viselik az újabb keletűség minden jegyét. Verses és prózai szövegeiket a XVIII.
és XIX. századi iskolamesterek rótták egybe. (A magyar színészet története. Budapest,
1887.) – Bayer József úgy látta, hogy a XV. és XVI. században magyarnyelvű mimusok
és histriók nem voltak s egyházi színjátékunk is megállapodott a liturgiai misztérium
fokán. Nálunk hiányoztak mindazok a feltételek, amelyek nélkül az újkori keresztény
dráma kialakulását a nyugati nemzeteknél sem képzelhetnők el. (A magyar
drámairodalom története. Budapest, 1897.) – Alszeghy Zsolt szerint a népünknél divatozó
betlehemezés, balázsjárás és más efféle ünnepi szokás még korántsem misztériumdráma s
szövegeikből nem lehet következtetést vonnunk a régi magyar misztériumdráma
megvoltára. A német városi polgárság körében magyarnyelvű egyházi színjáték nem is
fejlődhetett ki. (Magyar drámai emlékek a középkortól Bessenyeiig. Budapest, 1914.)
Irodalom. – Ipolyi Arnold: Misztériumok maradványai hazánkban. Új Magyar
Múzeum. 1858. évf. – Toldy Ferenc: A magyar költészet története. 2. kiad. Pest, 1867. –
Dankó József: Magyar szertartási régiségek. Esztergom, 1871. – U. az: A húsvéti isteni
szolgálat a régi magyar egyházban. Esztergom, 1872. – Gyulai Pál: Magyar népköltési
gyüjtemény. Új folyam. I. köt. Pest, 1872. – Ábel Jenő: Színügy Bártfán a XV. és XVI.
században. Századok. 1884. évf. – Szilády Áron: Régi magyar költők tára. V. köt.
Budapest, 1886. – Váli Béla: A magyar színészet története. Budapest, 1887. – Bayer
József: A nemzeti játékszin története. I. köt. Budapest, 1887. – U. az: A magyar
drámairodalom története. I. köt. Budapest, 1897. – Békesi Emil: Magyar írók Hunyadi
Mátyás korából. Katolikus Szemle. 1902. évf. – Nagy Sándor: A tanodai dráma
előzményei hazánkban. Irodalomtörténeti Közlemények. 1905. évf. – Beöthy Zsolt: A
dráma kezdete. Képes magyar irodalomtörténet. I. köt. 3. kiad. Budapest, 1907. –
Heppner Antal: A pozsonyi német színészet története a XVIII. században. Pozsony, 1910.
– Alszeghy Zsolt Magyar drámai emlékek a középkortól Bessenyeiig. Budapest, 1914. –
Pukánszky Béla: A magyarországi német irodalom története. Budapest, 1926. – Zalán
Menyhért: A Pray-kódex feltámadási szertartásai és misztériumdrámája. Pannonhalmi
Szemle. 1927. évf.

HROTSVITHA APÁCA DRÁMÁJÁNAK FORDÍTÁSA.

MAGYARNYELVŰ drámai szöveg csak egy maradt a kódexirodalom korából: A

három keresztény leány legendája. A párbeszédes legenda HROTSVITHA német apáca
egyik dialógusokba szedett latinnyelvű legendája nyomán készült. Hrotsvitha I. Ottó
német király és római császár uralkodása idején a gandersheimi kolostorban élt s
Terentius pogányvígjátékainak ellensúlyozására írta keresztényszellemű színdarabjait.
Dulcitiusában három erőslelkű szűzet léptetett fel: Agapét, Chioniát és Irénét. A három
szűz szembeszáll a pogány római császárral, keresztény hitéért vértanuságot szenved, de
bírájukat, a szűzességükre vágyódó Dulcitiust, Isten vaksággal sujtja.
A névtelen magyar fordító a latin drámát nem fordította szolgai módon. A szöveg
elejéhez függesztett bevezetése az eredetiben nincs is meg: «Három körösztyén leánt
ragattak volt el az törökök és vittek volt császárnak eleiben: egyiknek volt Agapes neve,
másiknak Cionia harmadiknak Hyrena. Ime, én nektök megírom, miképpen űk az
császárral veteköttenek az körösztyén hit mellett és az ü szűzességöknek megtartásáért.
Ez okáért, hogy ha mikort titöket is oda ragadandnak, tehát ti es úgyan tegyetök, mint ők
tették az hitért». A török császár ekképen szólt a három szép leányhoz: Ha Krisztust
megtagadjátok és a mi törvényünkre álltok, elsők lesztek az én császári házamban és
titeket magamnak jegyesül választlak. Mire Agapes így felelt: Ne legyen gondod a mi
mennyegzőszerzésünkre, mert mi a keresztény nevet soha meg nem tagadjuk és
szűzességünket egészen megtartjuk. Monda a császár: Micsoda bolondság van veletek?
Felele Agapes: Beszédedért elveszt Isten tégedet és minden hozzád tartozót. Monda a
császár: Ez megbolondult, vigyétek el előlem! Agapest elhurcolják, de Cionia csak olyan
állhatatos, mint Agapes. Monda a császár: Ez még a másiknál is bolondabb, vigyétek el
előlem! Most Hyrena áll elő s noha kisebb társnőinél, még keményebben és még nagyobb
méltósággal szól. A császár Fabius elé küldi mind a három szűzet, a főember szerelemre
lobban irántuk s hiszi, hogy kedvére bánhatik velük. Legényei kételkednek sikerében, de
ő kevélyen siet a leányok börtönébe. S mi történik vele? Isten elhomályosítja elméjét, a
leányok helyett a szobában levő kormos fazekakat ölelgeti. Monda Hyrena: Mind arcája,
mind keze olyan, mint a szerecsené, ruhája undok szörnyű. Még a legények is megijednek
tőle: Mi ördög ez, ki reánk jön? Fabius jajgatni kezd: Mindenki utál, mindenki fut tőlem!
Feleségéhez szalad, az bolondnak nevezi. Fabius bosszút akar állnia három szűzön, de
legényei nem boldogulnak a leányokkal. A császár most Variust küldi kínzásukra. Tűzbe
vetik a szüzeket, de Isten csodát tesz; sem ruhájuk, sem hajuk, sem testük nem ég meg.
Varius megfenyegeti Hyrenát, hogy rossz házba hurcoltatja és testét ott igen
megfertőzteti. Monda Hyrena: Minél jobban gyötörtetem, annál jobban
felmagasztaltatom; nem bűn az, amire nincs akaratja a léleknek! Hiábavaló Varius
minden erőfeszítése, még szolgái-is megtérnek, Hyrenát pedig két fényesruhájú ifjú egy
hegy tetejére viszi. Varius utánuk nyargal legényeivel, de Isten elveszi eszüket, kerülgetik
a hegyet, tetejére nem tudnak feljutni. A kegyetlen főember végül fegyverrel pusztíttatja
el Hyrenát. A szűz boldogan fogadja halálát s így szól Variushoz: «Ezön énneköm igön
kell örölnöm, te neköd igön bánkódnod, mert az te kegyetlenségödért pokolra kárhoztatol,
én kedég mártíromságnak pálmáját és szüzességnek koronáját Krisztus Jézustól, én
jegyösömtül, veendő vagyok, kinek tisztösség és dicsőség mind örökkül örökké».
A latin dráma Dulcitiusának nevét Fabiusra, Sisinnius császári főtiszt nevét Variusra
változtatta a magyar fordító. Diocletianus alakját a török császáréval helyettesítette. Az
előtte fekvő latin szöveg valószínűleg Celtes Konrád 1501. évi nürnbergi Hrotsvitha-
kiadása volt. A latin eredeti és a magyar fordítás viszonyára nézve egy rövid párhuzam:

Dulcitius: Papae! quam pulchrae, quam venustae, quam egregiae puellulae! – Milites:
Perfecte decorae. – Dulcitius: Captus sum illarum specie. – Milites: Credibile. –
Dulcitius: Exaestuo illas ad mei amorem trahere. – Milites: Diffidimus, te praevalere. –
Dulcitius Quare? – Milites: Quia stabiles fide.

A magyar kódex szövege:

Monda fabius hog’ laata őket mel’ zeepöök mel’ nömös leanyok ezök – mondaanak az
legenyök bizonyauaal hog’ zepök. – monda fabius meg fogattatam nekyk zepsegökkel. –
mondanak az legenyök hyzzök azth, – monda fabius alletom hog zeretsegömre vonhatom
öket – mondanak az legenyök nehezen tehetöd zereet, – monda fabius my okaerth –
mondanak amazok merth erös hitöweek az az erös hitök vagyon.

A szöveg akkori kiejtése:

Monda Fabius, hogy látá őket: Mely szépök, mely nömös leányok ezök. – Mondának
az legényök: Bizonnyal hogy szépök. – Monda Fabius: Megfogattattam nekik
szépségökkel. – Mondanak az legényök: Hisszök azt. – Monda Fabius: Állétom, hogy
szeretségömre vonhatom őket. – Mondanak az legényök: Nehezen tehetöd szerét. –
Monda Fabius: Mi okáért? – Mondanak amazok: Mert erős hitőek azaz erős hitök
vagyon.

A fordítás reánk maradt szövege másolat. A másolás ideje néhány évvel a mohácsi
csata elé tehető. A szöveg stiláris szempontból nem mutat figyelemreméltó
jellemvonásokat, a fordító csekély módosításai pedig határozottan kárára váltak a drámai
szempontból amúgy sem értékes munkának. A fordító valószínűleg nem is igen tudta,
hogy milyen műfaj átültetésére vállalkozott, hanem azt hitte, hogy legendát fordít.
Érdeme, hogy már akkor megszólaltatta magyar nyelven Hrotsvithát, mikor a drámaíró
apácának még csak egy darabja volt meg német fordításban.
Kiadások. – A párbeszédes legendát a Sándor-kódex őrizte meg, a kódexet egy
ismeretlen margitszigeti domonkosrendi apáca másolta II. Lajos király uralkodása alatt. –
Első kiadását Volf György rendezte sajtó alá: Nyelvemléktár. II. köt. Budapest, 1874. –
Másodszor Katona Lajos közölte, párhuzamosan Hrotsvitha eredeti latin szövegével,
amelyre, mint a magyar párbeszédes legenda forrására, ő hívta fel először a figyelmet:
Hrotsvitha Dulcitiusának régi magyar fordítása. Irodalomtörténeti Közlemények. 1900.
évf. – Harmadszor a Kisfaludy-Társaság Nemzeti Könyvtárában jelent meg, itt Alszeghy
Zsolt rendezte sajtó alá: Magyar drámai emlékek a középkortól Bessenyeiig. Budapest,
1914.
Irodalom. – Az említett szövegkiadásokkal kapcsolatos magyarázatokon kívül Toldy
Ferenc: Az ó- s középkori magyar nemzeti irodalom története. II. köt. 3. kiad. Pest, 1861.
– Zolnai Gyula: Nyelvemlékeink a könyvnyomtatás koráig. Budapest, 1894.

LATIN EGYHÁZI ÉNEKEK VERSES FORDÍTÁSAI.

A MAGYAR lírai költészet középkori emlékei némi kivétellel mind katolikus egyházi
énekek. A kódexek csak a vallásos költemények számára nyíltak meg. A vallásos lírának
ezek a latinból fordított maradványai 1500 után tűnnek fel sűrűbben
kódexirodalmunkban. A ritmus és a rímelés nagyon gyönge bennük; inkább némi
hangzatosság található soraikban. Van számos olyan himnusz-fordítás, melyben a
ritmusnak és a rímelésnek legföljebb csak szándéka sejthető. Az ismeretlen verselők
sokszor még a sorok szótagszámát sem tudták megtartani. Ennek a nyelvi
nehézkességnek és formai fejletlenségnek magyarázata az, hogy a magyar papköltők
teljes hűséggel iparkodtak lefordítani anyanyelvükre az előttük fekvő latin verset.
Maradtak fenn dicsőítő énekek a Szentháromságról, a Szentlélekről, az Üdvözítőről és
a Szüz Máriáról; oktató költemények a tíz parancsolatról, a böjtök megtartásáról és a bűn
kerüléséről; verses fohászkodások a Szentháromsághoz, az Úristenhez, a Szentlélekhez,
az Üdvözítőhöz, a Szüz Máriához, Szent Istvánhoz, Alexandriai Szent Katalinhoz és a
kereszthez. A szerzetesek számára készült asztali áldás elmondja, miként ékesíti a
szerzetes asztalát a szent alázatosság és milyen édesen eszik az ájtatos barát, kinek
Krisztus a nyájaskodó társa. Egy másik ritmusos oktatás arra tanít, hogy a jó szerzetes
szívében az alázatosság violája, a szeretet rózsája és a tisztaság lilioma virágzik, míg a
gonosz szerzetes szíve álnoksággal, engedetlenséggel és gyűlölséggel van tele.
Kiadások. – Magyarnyelvű egyházi énekek főként a következő kódexekben találhatók:
Döbrentei-, Festetich-, Nádor-, Peer- és Winkler-kódex. De vannak egyházi énekek a
Cornides-, Czech-, Érdy-, Gömöri-, Gyöngyösi-, Kazinczy-, Keszthelyi-, Thewrewk-,
Tihanyi-kódexben és a Példák Könyvében is. – A verses szövegeknek eredeti
helyesírással való közlése: Nyelvemléktár. Tizenöt kötet. Budapest, 1874–1908. – A
verses emlékek gyüjteményét mai helyesírással Szilády Áron tette közzé: Régi magyar
költők tára. I. köt. Budapest, 1877. II. köt. Budapest, 1880. – Ugyanannak teljesen
átdolgozott kiadása betű szerint közölt szöveggel Horváth Cyrilltől: Régi magyar költők
tára. I. köt. 2. kiad. Budapest, 1921. – U. az: Középkori magyar versek. Irodalomtörténet.
1923. évf. (Pótlás az 1921-ben kiadott gyüjteményhez.)
Irodalom. – Az említett szövegkiadásokkal kapcsolatos magyarázatokon kívül Toldy
Ferenc: Az ó- s középkori magyar nemzeti irodalom története. Két kötet. 3. kiad. Pest,
1862. – U. az: A magyar költészet története. 2. kiad. Pest, 1867. – Beöthy Zsolt: A
magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. I. köt. 5. kiad. Budapest, 1888. – Bodnár
Zsigmond: A magyar irodalom története. I. köt. Budapest, 1891. – Zolnai Gyula:
Nyelvemlékeink a könyvnyomtatás koráig. Budapest, 1894. – Horváth Cyrill: A régi
magyar irodalom története. Budapest, 1899. – Beöthy Zsolt és Badics Ferenc
szerkesztésében: Képes magyar irodalomtörténet. I. köt. 3. kiad. Budapest, 1906. –
Ujvárossy Szabó Gyula: A magyar verses oktató költészet története 1772-ig. Budapest,
1910. – Frick József: A középkori magyar himnuszköltészet. Kolozsvár, 1910. – Horváth
János: A középkori magyar vers ritmusa. Berlin, 1928. – Császár Elemér: A középkori
magyar vers ritmusa. Irodalomtörténeti Közlemények. 1929. évf.

A SZENT LÁSZLÓ KIRÁLYRÓL SZÓLÓ ÉNEK VERSES FORDÍTÁSA.

A MAGYAR szentek alakjaihoz fűződő latin egyházi énekeknek magyar verses

fordításaiból csak a Szent László királyról szóló ének maradt fenn hiánytalan szöveggel. A
költeményben a katolikus szellem szerencsésen egyesül a hazafias érzéssel. Szent László
kedves királya volt a magyar nemzetnek, a legendák és a krónikák odaadó áhitattal
beszélték el tetteit. Ennek a nemzeti rajongásnak tükrözője a szóban forgó verses fordítás.
Az ismeretlen énekes, latin eredetije nyomán, lelkesen dicsőíti Szent Lászlót s elmondja,
milyen testi-lelki áldások áradtak az égből a kegyelmes királyra, Magyarországnak édes
oltalmára:
 Idwezleg kegelmes zenth lazlo keral’
magyarorsagnak edes oltalma
zent keral’ok közth dragalatws göng
cyllagok közöth fenesseges cyllagh

Mai nyelven:

Üdvözlégy kegyelmes Szent László király,

Magyarországnak édes oltalma,
Szent királyok közt drágalátos gyöngy,
Csillagok között fényességes csillag.

Szentháromságnak vagy te szolgája, Szűz Máriának választott vitéze,

Magyarországnak királyi magzatja. Mikor még gyermek voltál, Lengyelországból
Magyarországba hoztak, hogy két országban dicsekednél, Magyarországban és
mennyországban. Biharvárad édes oltalma lettél, templomot rakattál Szűz Máriának,
benne nyugszol most minden tisztességgel. Körülfeküsznek téged császárok, püspökök,
királyok és előkelő urak; dícsérnek téged papok, diákok és városnépek; dícsérnek téged
Istennek angyalai. Képed feltették magas kőszálra: fénylik mint nap, sajog mint arany,
nem elégszik meg senki tereád nézni. Te arccal teljes, szép piros valál, kedves tekintetű,
ékes beszédű, erős karú, mindenkit legyőző, válladtól fogva mindenkinél magasabb.
Szépséged császárságra méltó, méltán illet téged a szent korona. Testedben tiszta,
lelkedben fényes, szivedben bátor, miként vad oroszlán, azért nevezték bátor Lászlónak.
Szűz Mária téged választott s te neki ajánlád jó Magyarországot, hogy őrizné és
oltalmazná. Rózsákat szaggattál, koronádba fűzéd. «Dícsérjük magyarok Szent László
királyt, bizony érdemli mi dícséretünket.»
Ez a bensőséges hangú ének a Peer-kódexben maradt fenn. Hatvankét sorból áll,
strófái négysorosak és rímtelenek. Van ezenkívül a Gyöngyösi-kódexben is egy
tizenháromsoros töredékes Ének Szent László királyhoz: ez is fordítás latin verses
szövegből. Tizenkétsoros az Érdy-kódexben olvasható Ének Szent István királyhoz egyik
deák himnusznak nehézkes ritmusú fordítása.
Kiadások. – A Szent László királyról szóló éneket a Peer-kódex az eredeti latin Szent
László-himnusszal együtt őrizte meg. Mind e magyar éneknek, mind a Szent Lászlóról és
Szent Istvánról szóló másik két verses maradványnak több magyarázatos kiadása van. –
Döbrentei Gábor: Régi magyar nyelvemlékek. II. köt. Buda, 1840. – Szilády Áron: Régi
magyar költők tára. I. köt. 1877. – Horváth Cyrill: Régi magyar költők tára. I. köt. 2. kiad.
Budapest, 1921.
Irodalom. – Az említett szövegkiadásokkal kapcsolatos magyarázatokon kívül Toldy
Ferenc: Az ó- s középkori magyar nemzeti irodalom története. II. köt. 3. kiad. Pest, 1862.
– U. az: A magyar költészet története. 2. kiad. Pest, 1867. – Beöthy Zsolt: A magyar
nemzeti irodalom történeti ismertetése. I. köt. 5. kiad. Budapest, 1888. – Bodnár
Zsigmond: A magyar irodalom története. I. köt. Budapest, 1891. – Pintér Kálmán: Szent
László király a magyar költészetben. Budapesti kegyesrendi gimnázium értesítője. 1892.
– Beöthy Zsolt és Badics Ferenc szerkesztésében: Képes magyar irodalomtörténet. I. köt.
3. kiad. Budapest, 1906. – Frick József: A középkori magyar himnuszköltészet.
Kolozsvár, 1910. – Hegedüs István: A magyarországi latin coelestis lyra. Akadémiai
Értesítő. 1914. évf. – Szilárd Leó: Szent László a régi magyar irodalomban. Keszthelyi
premontrei gimnázium értesítője. 1914. – Horváth Cyrill: A László-himnuszról. Szily-
emlékkönyv. Budapest, 1918. – Szilárd Leó: Szent László a magyar lírában. Pécs, 1926. –
Horváth János: A középkori magyar vers ritmusa. Berlin, 1928. – Császár Elemér: A
középkori magyar vers ritmusa. Irodalomtörténeti Közlemények. 1929. évf.

A FELFESZITETT KRISZTUSHOZ ÍRT HIMNUSZ VERSES FORDÍTÁSA.

AZ IDEGENBŐL idekerült latin egyházi énekek magyar verses fordításai közül

legsikerültebb: a Himnusz a felfeszített Krisztushoz. Gondos kidolgozású költemény.
Eredetijének szövegét a katolikus hagyomány Szent Bernát személyéhez kapcsolta, de
Szent Bernát szerzősége ellen annyi érv szól, hogy a nevezetes verses imádság megírását
nem tulajdoníthatjuk neki. A költemény tárgya: könyörgés Jézus Krisztushoz az egész
emberiségért. A latin eredetinek szép gondolatai mozgásba hozták az ismeretlen magyar
fordító képzeletét s ha elég hűséggel ragaszkodott is a deák szöveg gondolatmenetéhez,
sokat tett hozzá a maga költői leleményéből, úgy hogy fordítása itt-ott a szabad utánzás
benyomását teszi.
Üdvözlégy e világnak üdvössége, drágalátos Jézus Krisztus – olvassuk a költeményben
– íme keresztfádhoz léptem és imádlak. Gyöngyelő véred a földre harmatozott, piros
véred lelkünk váltsága lett. Szent véred hullásáért könnyhullatva adok hálát, szent kezedet
sírva csókolom. Szíved az én bensőmnek öröme, a halál mégis megszaggatta a te
szívedet. Pírongó orcával jöttem hozzád, hogy megsirassalak kínodban s ajkamhoz
vonjam oldalad pirosló sebét. «Szent lábadnak keménységét, szent kezeidnek ő mély
sebét, ölelgetem áhítatost reszkettetőst, kívánatost.» Itt vagyok keresztfádnál, itt kesergek
lábadnál, hajolj hozzám, vigasztalj meg, bocsásd meg bűneimet. Bár kínt vallhatnék
kínodért, meghalhatnék halálodért:

engem födöz ket kegyes karodwal

Es oltalmaz the zent kereztfadwat
Hala legyewn Halalohdert
Dragalatos zenth kenodert
en edes wram en edews Istenem
Es en edes megh walto yeswsom
ky wagy mondhatatlan mynden nagy yom

Az eredeti kiejtéssel:

Engöm födözz két karodvall,

És oltalmazz te körösztfádval,
Hála legyön halálodért,
Drágalátos szent kénodért,
Én édes uram, én édös Istenem
És én édes Megváltó Jézusom,
Ki vagy mondhatatlan minden nagy jóm.

Kiadások. – Az éneket a Czech-kódex és a Thewrewk-kódex őrizte meg. Mindkét

szöveg ugyanazon fordításnak egy-egy példánya az előbbi 310, az utóbbi 317 sor. A két
kódexszöveg között az eltérés csak néhány sor átalakításában és néhány szó
kicserélésében nyilvánul. – Döbrentei Gábor: Régi magyar nyelvemlékek. II. köt. Buda,
1840. – Szilády Áron: Régi magyar költők tára. I. köt. Budapest, 1877. – Horváth Cyrill:
Régi magyar költők tára. I. köt. 2. kiad. Budapest, 1921.
Irodalom. – Az említett szövegkiadásokkal kapcsolatos magyarázatokon kívül Toldy
Ferenc: Az ó- s középkori magyar nemzeti irodalom története. I. köt. 3. kiad. Pest, 1862.
– U. az: A magyar költészet története. 2. kiad. Pest, 1867. – Beöthy Zsolt: A magyar
nemzeti irodalom történeti ismertetése. I. köt. 5. kiad. Budapest, 1888. – Bodnár
Zsigmond: A magyar irodalom története. I. köt. Budapest, 1891. – Horváth Cyrill: A régi
magyar irodalom története. Budapest, 1899. – Beöthy Zsolt és Badics Ferenc
szerkesztésében: Képes magyar irodalomtörténet. I. köt. 3. kiad. Budapest, 1906. – Frick
József: A középkori magyar himnuszköltészet. Kolozsvár, 1910. – Gondán Felicián: A
középkori magyar pálosrend és nyelvemlékei. Pécs, 1916. – Horváth János: A középkori
magyar vers ritmusa. Berlin, 1928. – Császár Elemér: A középkori magyar vers ritmusa.
Irodalomtörténeti Közlemények. 1929. évf.

SZENT MIKLÓS ÉNEKNEK VERSES FORDÍTÁSA.

ANTONIUS Manicellus Veliternus XV. századi latin himnusza nyomán készült: Szent
Miklós éneke. A költeményt PÉCSI FERENC katolikus plébános 1529-ben latinból
fordította. Szárazon, helyenkint értelmetlenül és nem valami nagy hűséggel szólaltatta
meg eredetijét: a Szent Miklós püspök életéről és csodáiról szóló latin éneket. A deák
szöveg sapphói strófákban készült, Pécsi Ferenc is hasonló versszakokat szerkesztett.
Próbálkozása rosszul sikerült. Még a szótagok számát sem tudta megtartani, az
időmértékre pedig nem is gondolt.
A fordító számos mozzanatot elevenített fel Szent Miklós életéből. A püspök messze
keleten született, Mirában szentelték főpásztorrá, őt hívják segítségül mindazok, kiket a
vizek habjai fenyegetnek vagy akik inségükben hozzá kiáltanak. Mikor egy családnak
három leánya már csaknem erkölcstelenné lett nyomora miatt, megmentette őket kincs-
adományozásával. Máskor a kegyetlen zsidó legottan megkeresztelkedett, mikor látta,
hogy a püspök feltámaszt egy szegény embert. Egy másik zsidó is majdnem kereszténnyé
lett, mikor elrablott vagyona a püspök csodatételével visszakerült. A gyermekek is méltán
tisztelik Szent Miklóst, mert sokszor segített rajtuk nagy bajukban. Az elveszett gyermek
megkerült, a halott gyermek feltámadt közbenjárására. Ezt az éneket Szent Miklós
nevében Pécsi Ferenc szerzette:

Te szent nevedben Péchi Ferenc szerzette vala,

Kazari plébános hogy mikoron volna;
János királ vala kéncses jó Budába
Vígságába volna.
Esztendejét mondja – revideden írja,
Mindszent octávája hogy mikoron volna
Ezerötszáz huszonkilenc esztendében írna,
Jó kedvében volna.
Kiadások. – Pécsi Ferenc éneke a latin eredetinek szövegével együtt a gyöngyösi
ferencrendi kolostor egyik gyüjteményes kéziratából került elő 1836-ban. Döbrentei
Gábor kutatta fel és tette közzé Régi magyar nyelvemlékek. II. köt. Buda, 1840. – Mivel a
kéziratnak utóbb nyoma veszett, Szilády Áron az ének új kiadásában Döbrentei Gábor
szövegét vette át: Régi magyar költők tára. II. köt. Budapest, 1880. – Az újonnan
előkerült kéziratból ismét közzétette az éneket Széchy Károly: Adalékok a régibb magyar
irodalom történetéhez. Irodalomtörténeti Közlemények. 1896. évf.
Irodalom. – Az említett szövegkiadásokkal kapcsolatos magyarázatokon kívül Bodnár
Zsigmond: A magyar irodalom története. I. köt. Budapest, 1891. – Szinnyei József:
Magyar írók élete és munkái. X. köt. Budapest, 1905. – Horváth János: A középkori
magyar vers ritmusa. Berlin, 1928. – Császár Elemér: A középkori magyar vers ritmusa.
Irodalomtörténeti Közlemények. 1929. évf.

SZENT KATALIN LEGENDÁJÁNAK VERSES FORDÍTÁSA.

MÍG KÖZÉPKORI líránknak számos kisebb-nagyobb emléke maradt korunkra, a

középkori verses elbeszélő költészet maradványai csaknem mind elvesztek. De van mégis
a vallásos epikának egy nevezetes emléke: Alexandriai Szent Katalin verses legendája.
Több mint négyezer sorból áll. Nagyobb terjedelmű, mint a középkor többi magyarnyelvű
verses emléke együttvéve.
A verses Katalin-legenda három főrészre oszlik. Az első rész Katalin születésének és
gyermekkorának történetét mondja el; a második részben Katalin keresztény vallásra való
áttérésének históriáját olvassuk; a harmadik rész Katalin szenvedéseiről, haláláról és
megdicsőüléséről szól. Az időtájt, mikor a római birodalom még pogány volt, élt
Alexandriában egy Costus nevű király, aki szerencsésen uralkodott, de mégsem érezte
magát boldognak, mert nem volt gyermeke. Hogy meglágyítsa az égi hatalmak szívét, egy
híres bölcsnek, Alphorabiusnak, tanácsára aranyszobrot öntetett s a drága érc csodálatos
módon a kereszt alakját vette fel. A pogány király az ismeretlen istennek áldozatot
mutatott be, az aranyszobrot pedig elhelyezte a templomban, ahol erre a bálványok
összeomlottak. Megszületett Katalin. Atyja bölcsekkel neveltette és ráhagyta királyságát.
Egyszer a királyleány találkozott az erdőben egy remetével, a remete megkeresztelte és
megtanította a keresztény hit igazságaira. Ettől az időtől kezdve Katalin Krisztus
jegyesévé lett, vallásához tántoríthatatlanul ragaszkodott, környezetét iparkodott
megtéríteni. Hiába parancsolta meg neki az Alexandriába érkező pogány fejedelem,
Maxentius római császár, hogy áldozzék a bálvány-isteneknek, a szentéletű szűz
hajthatatlan maradt, sőt a vele vitába bocsátkozó ötven pogány bölcset is a keresztény
vallásra térítette. A császár máglyára vettette a bölcseket, de Katalin iránt szerelemre
gyulladt, csakhogy az állhatatos leány visszautasította csábító ajánlatait. Hiába kínozták a
császár emberei, Katalint nem lehetett megtörni. Végre elkövetkezett az agyongyötört
királyleány utolsó órája. A császár halálra ítélte és kivitette a nyakvágóhelyre. Lefejezése
után mindjárt két csoda történt: szűzességének bizonyságául vér helyett tej ömlött ereiből,
szent testét pedig a mennyből alászállott angyalok Sina hegyére vitték. Lelke dicsőségben
és boldogságban van az Úr színe előtt.
Van néhány érdekesebb mozzanata vagy legalább is a középkori gondolkodásra és
fantáziára jellemző részlete ennek a hosszú verses legendának. Costus király levelet ír
Alphorabiusnak s ilyenformán hívja Egyiptomba a híres görög bölcset: «Costus, ki
vagyok szépséggel, isteneknek szerzésével Alexandriának ura és Görögországnak királya,
Cypriának fejedelme, népinek hiedelme, neked, Alphorabiusnak, bölcseségben nagy
tanultnak, istenektül választottnak és minekünk jóbarátunknak írunk királyi kegyelmet és
barátságos szerelmet!» Sok jót hallottunk felőled; halljuk, hogy igen nagy bölcs vagy, jó
erkölcs is van nálad; de jelesben azt is hallottuk, hogy ha akarod, megmondod a jövőt. Mi
nagy boldogsággal élünk, csak nincs gyermekünk és nem tudjuk honnét legyen. Azért
téged igen kérünk, vedd fel bánatunk terhét, tekintsd országunk javát, siess hozzánk és
tégy a mi bánatunkról. Költségedet, fáradságodat megtérítjük. Százannyi jót veszel
mitőlünk, mint amennyi munkát vállalsz érettünk. A bölcs mester Alexandriába siet, a
király nagy tisztességgel fogadja, vigasságban vendégeli, azután megkérdi a mestertől, mi
az oka, hogy nincs gyermekük. Alphorabius megtekinti az ég forgását, megnézi a királyt,
kihivatja a királynét, azt is megvizsgálja s végül kinyilvánítja, hogy a csillagoktól is, a
saját természetüktől is egészen nyugodtan lehetne magzatuk, de más itt a baj. Egy olyan
Isten rendelte el a meddőséget, aki felette áll a számtalan sok istenségnek s ezért ezt az
Istent meg kell becsülni. Nyissa meg a király tárházait, adjon aranyat bőséggel, öntessen
egy aranyképet, hirdesse, hogy ez az istenek Istene. Costus nem kíméli az aranyat,
kifaragtatja a képet. A kép «nem lőn bálván szabású, de crucifixom ábrázú». Ezen a
dolgon felette csodálkozik a nép, Alphorabius azonban megnyugtatja a királyt, hogy Isten
akarta így a dolgot, azért minden ember jöjjön el s az aranykereszt előtt hódoljon. A
király maga veszi vállára a feszületet, a templomba viszi, ott lehullanak a bálványok,
felesége pedig kilenc hónap mulva leányt szül.
Gondosan kidolgozott rész: Katerina találkozása a remetével. A gyönyörű és bölcs
királynő magamellé vesz huszonnégy leányt, huszonnégy vénasszonyt, száz lovagot s
elmegy velük egy messze erdőbe. «A nép immár elnyugodott vala, ők mégis bujdosnak
vala, utat nem találhatnak, azért nagy búban valának.» Katerina kérni kezdi az Istent, ne
engedje őt bujdosni, hanem vezesse az igaz útra. Amint keresik az igaz utat, a királynő
talál egy erdei cellát, abban egy vén embert s ehhez így szól: «Jó bátyám, mi oka annak,
hogy ily bolond vagy magadnak, hogy nem lakozol városban, miért jöttél e pusztában?»
A remete elmagyarázza Katerinának, hogy sok jó dolog van ugyan a széles világban, de
mégis legjobb Istent szolgálni. «Jó leányom, azt is kérded és bizony jó megértened, mely
az Isten, kit imádok és mely a hit, kit én vallok: Szentháromság én istenem és Jézus én
reménységem.» De most mondd meg te is, miért bujdosol ebben a pusztában, miért nem
lakozol házadban, mert a szüzesség azt kívánná, hogy ne ballagj az erdőben. Katerina
elmondja, hogy kicsoda ő s honnan kerül ide, mire a remete megkérdezi, miért nem ment
még férjhez. Katerina ezt mondja, neki: «Atyaságod ezt nem érti. Nagy sok királyfiak
voltak, akik én utánam jártanak és nagy soktul követtettem, de még egyhez sem mentem.
Mert atyám, ha lőn ő halálán, nekem őtőle így lőn hagyván, hogy soha férjhez ne menjek,
hanemha ily bölcset lelnék, ily szépet és ily gazdagot, mely bölcs, mely szép és gazdag én
vagyok». A remete elmosolyodik s megvallja, hogy ő tud egy hatalmas uralkodóról,
akinek csak egy fia van, de ez nagyon hozzáillenék Katerinához. A királynőnek nem
tetszik az ajánlat, ő szűz akar maradni, mire a remete megnyugtatja, hogy ő is épen ilyen
élettársat ajánl neki: van egy király, ki a királyoknak királya, országának nincsen száma,
ennek van egy fia, szépségét csodálja a nap és hold, erkölcse és bölcsesége mondhatatlan
nagy; akit ez a királyfi megszeret és feleségül vesz, azt örök szüzességben tartja, hiszen
ennek a királyfinak még az anyja is szűz volt; de ezt a dolgot senki meg nem értheti,
hanem csak az, aki hisz benne. Ime itt egy írott tábla, rajta a királyfi képe és anyja képe:
«E táblát te jól őrizzed és ez éjjel te ezt tegyed: hogy felserkenj te álmodból és ki ne menj
házadból. És e kép előtt letérdepeljél és e szűznek esedezzél, hogy kérésed meghallgassa
és neked fiát megmutassa». Katerina szót fogad, éjjel letérdel a kép előtt és imádkozni
kezd Szűz Máriához. Álmában olyan mezőre jut, hogy szebbet sohasem látott, ott találja
Száz Máriát, karján a szépséges gyermek-királyfival, oda indul hozzájuk, de a gyermek
elfordul tőle, mire Katerina esedezni kezd Szűz Máriához s kéri őt, mutassa meg fiát.
Szűz Mária lehajlik szent fiához és ezt mondja neki: «Én édes szerető fiam, Jézus, ki
testet vettél csak éntőlem, látod-e e Katerinát, ki tégedet látni kívánt?» A gyermek azt
mondja anyjának, hogy nincs szüksége erre a leányra. Katerina álmából elserkenve,
elmegy a remetéhez s ez őt felvilágosítja: a királynőnek el kell hagynia tévelygését s meg
kell szereznie az üdvösséget, mert «ti, kik pogányok vagytok, sok isteneket vallotok, ez
peniglen hamis nyilván». Hosszasan fejtegeti a remete, mit jelent Jézus neve, mi a
Szentháromság, hogyan történt a Fiúisten megtestesülése, hogyan halt meg értünk Jézus
Krisztus s hogyan támadt fel. Katerina megérti az öregember beszédét, keresztény lesz s
akkor éjjel már nem fordul el tőle álmában az Üdvözítő: «E Katerina immár kedves
nekem és igen kellemetes.» És Asszonyunk Szűz Mária szól az ő szent fiának: «Én jó
fiam, azon kérlek, hogy tőled ilyet érdemeljek, hogy Katerinát hozzád vegyed és
jegyeseddé szerezzed». Jézus mond az ő szüz anyjának: «Jó asszonyom s édesanyám,
örülvén teszem, hogy őt jegyesemmé veszem és ennek jelenségére és őneki tisztességére
íme gyűrűmet neki adom és ím ma őt jegyesemmé fogadom». Ezt mondván, gyűrűjét
Katerina ujjára húzta, nyájas szavakkal fordult hozzá, mennyei boldogsággal biztatta s
megjósolta vértanuságát.
A párbeszédek nagyon hosszadalmasak a verses legenda minden részletében. Mikor
Maxentius ostromolni kezdi szerelmével a királynőt, a társalgó és okoskodó részletek
szinte egészen háttérbe szorítják az eseményeket. Csodálatos bőbeszédűséggel felelgetnek
egymásnak az emberek, sűrűn hivatkoznak a pogány írók mondásaira, szorgalmasan
idézik a keresztény dogmatikusok tanításait. Az eszmecsere akkor éri el tetőpontját,
mikor a császár ötven doktort küld a tömlöcbe zárt Katerinához s ezek meg akarják
cáfolni a királynő keresztény hitelveit. Az egész ország összegyülekezik, hogy lássák a
disputálást és hallják az argumentálást. «A sok doktor egyfelől áll vala és negédökben
csak meg nem halnak vala; a szűz leány másfelől áll vala és az Úr Istentől segítséget vár
vala» A leány érzelmesen beszél, a doktorok kevélyen és hahotázva káromolják az igazi
Istent. A végnélküli hitvitázó harc azzal ér véget, hogy az ötven ember egyszerre csak
megnémul, egymásra néz s megadja magát. Hiába szidja őket a római imperátor; látnia
kell, hogy «ily nagy erős sok doktor, Szentírásban tanult mester egy nyavalyás gyarló
leány beszédével elnémított legyen». A legbölcsebb doktor kijelenti a császárnak, hogy
nem mernek a leány ellen szólni, mert már sok bölcset láttak ugy an, de ilyen bölcs
szavakkal még nem találkoztak és ilyen nagy szégyent még nem vallottak; szívük
megrémült, nem szólhattak Krisztus ellen; most pedig hálát adnak a kegyes Úristennek,
hogy a pogányságból kiszabadította őket. A császár, mikor ezeket hallja, csaknem meghal
búsongásában, megszaggatja szakállát, nagy tüzet rakat, az ötven tudóst elhurcoltatja: «E
városnak egy utcáján és a jeles főpiacán igen nagy tüzet tegyetek és őket mind elvigyétek
és mindegyiglen belé vessétek s nagy szörnyen égessétek». De a vén doktor így szól: «Ó
istenbeli dicső társim és én szerető jó barátim, hálát adjunk mi urunknak, a kegyelmes Úr
Krisztusnak, hogy minket ő nagy malasztjából el-ki hoz a pogányságból!» Ez eset után
még a császár felesége is megrendül pogány hitében, Porphyrius nevű szolgájával elmegy
Katerina tömlöcébe s ott így szól: «Ó szent asszony, azon kérünk s most neked ebből
könyörgünk: adj minékünk keresztséget és hitbeli nagy erősséget, mert, lám, nagy volt
tévelygésünk, azért ne hagyj már elvesznünk». Velük együtt a keresztény hitre tér a
pogány vitézek egy része is. A sok csoda közt most olyan megrendítő esemény történik,
hogy valóban álmélkodni kell, mikor azt olvassuk, hogy Maxentius császár még ezek
után is megmarad dacos pogányságában. Nevezetesen olyan pokoli eszközt hozat elő a
császár, hogy a pogányok csakúgy tombolnak örömükben, amikor a Katerinát fenyegető
testi gyötrelmekre gondolnak; de ím elhomályosodik az ég, nagy mennydörgés lesz, a
föld megindul, egy angyal a mennyből a földre száll, a pokolgép kerekeit összetöri s
négyezer pogány szörnyű halállal hal meg. «Kik egyszersmind elvesznek és mind a
pokolba süllyednek.» Végre a hóhér lefejezi Katerinát s a mennyből a földre hangzik az
Úr Jézus vigasztaló szózata:

Iewy een hozyam en ualaztottam

nekewd nagy yo nywgolmat alkottam
Iewyel ymmar En zeep yegyesem
ammyt kerel mynd megh tezem
merth kyk engemet the erted keernek
Seghetseghet tewlem weznek
Es kyert thez ymadsagot
Annak aadok bodoghsaaghot
halaalodert nagy wysaagot
neked adom mennyorzaagot
Iewel ely Es legy welem zynetlen
welem wygagy ueghezetlen
meg nylt nekeud mar Mennyorzagh
Es Thegedet waar zent haromsagh
Iewyel mar en edeus zemem wylagha
nem hagiom mwnkadat hyaban
 laatham teneked tehetsegedet
es enes megh fyzethem zolgalathodat
Es wytezsegedeth

Mai kiejtéssel:

«Jőjj énhozzám, én választottam,

Neked nagy jó nyugalmat alkottam!
Jőjj el immár, én szép jegyesem,
Amit kérél, mind megteszem.
Mert kik engemet teérted kérnek,
Segítséget tőlem vesznek,
És kiért tész imádságot,
Annak adok boldogságot.
Halálodért nagy vígságot,
Neked adom mennyországot.
Jövel, élj és légy velem szünetlen,
Velem vigadj végezetlen.
Megnyilt neked már mennyország
És tégedet vár Szentháromság.
Jőjj el már, én édes szemem világa,
Nem hagyom munkádat hiába.
Látám teneked tehetségedet
És én is megfizetem szolgálatodat
És vitézségedet.

A legendák történetében általánosan ismert jelenség, hogy a nagyobb hírű szentek

tiszteletével arányosan növekedett a róluk szóló elbeszélések terjedelme. Alexandriai
Szent Katalin életéről is egymásután keletkeztek az egyre bővülő elbeszélések. A keleti,
görög és latin életrajzok közül az úgynevezett Vulgata-szöveg terjedt el leginkább, bár
ebben a latin szövegben Katalinnak még csupán vértanusága, a Passio, volt előadva. A
további fokozatos kibővülés mozzanatai nyomról-nyomra kísérhetők. A XIII. századtól
kezdve kialakulta Katalin születéséről és megtéréséről szóló elbeszélés azaz a legenda
Passiotörzséhez a Nativitas és Conversio fejezete járult. Utóbb újabb elbeszélő és oktató
elemek gyarapították a már meglevő részeket. Számos változat támadt. Ezeknek egyike a
magyarnyelvű verses Katalin-legenda.
A magyar verselő latin szöveg nyomán dolgozott. A maga leleményéből alig adott
valamit külföldi forrásának elbeszéléséhez. Nem is tehető fel, hogy egy papi ember
változtatni mert volna a szent szövegen, sőt bizonyára arra törekedett, hogy lehetőleg
híven fordítsa az idegen legendát. Hogy latin eredetije elejétől végig már teljesen abban
az alakban feküdt-e előtte, melyet a magyar költemény mutat, vagy a különböző források
egybeszövését maga végezte-e: nyilt kérdés. Valószínű, hogy kész szerkezetet használt s
mondatról-mondatra követte eredetijét.
Mindenesetre érdeme, hogy vállalkozni mert ilyen nagyterjedelmű verses elbeszélés
lefordítására. Feladatát a költői előadás szempontjából elég sikeresen oldotta meg. Hangja
természetes, elbeszélése értelmes, magyarsága jó. Párosrímű nyolcasokban írt sorai
iparkodó verselőre vallanak. Hogy az oktató részek helyenkint nagyon is szárazzá teszik
az életrajzot, az nem a magyar verselő ügyetlensége. Forrásában is halmozva lehettek a
hitvitázó fejtegetések s ő nem módosított eredetijén.
Alexandriai Szent Katalin verses legendáját az Érsekújvári-kódex őrizte meg. Szövegét
Sövényházi Márta domonkosrendi apáca egyfolytában másolta úgy, mintha prózai szöveg
volna. Szövegrontásai itt-ott feltűnőek.
Alexandriai Szent Katalin verses legendájáról Toldy Ferenc úgy vélekedett, hogy a
névtelen szerző könnyű bánása tárgyával nem fordításra, hanem szabadon utánzó műre
mutat. (Az ó- s középkori magyar nemzeti irodalom története. II. köt. 3. kiad. Pest, 1862.)
– Szilády Áron azt iparkodott bizonyítani, hogy a verses legenda szerzője Temesvári
Pelbárt, a Hunyadiak és Jagellók korában élő ferencrendi szerzetes és hitszónok. (Régi
magyar költők tára. I. köt. Budapest, 1877.) – Ezt a köztudatba már-már belegyökeresedő
nézetet Horváth Cyrill igen jó érvekkel cáfolta, kimutatván többek közt azokat az
ellenmondásokat, amelyek a verses legenda nyilatkozatai és Temesvári Pelbárt
prédikációinak tanításai között észlelhetők. (Pelbárt és a verses Katalin-legenda.
Irodalomtörténeti Közlemények. 1892. évf.) – A pontosan bizonyító belső érvek mellett
döntő külső érveket szólaltatott meg Temesvári Pelbárt szerzősége ellen Katona Lajos.
Fejtegetései után ma már senkisem beszélhet Temesvári Pelbárt szerzőségéről s az is
bizonyos, hogy a magyar verses legendában nem kereshetünk eredeti alkotást vagy
szabad átdolgozást. (Alexandriai Szent Katalin legendája középkori irodalmunkban.
Budapest, 1903.)
Kiadások. – A verses Katalin-legenda szövegét először Toldy Ferenc tette közzé:
Alexandriai Szent Katalin verses legendája. Pest, 1855. – Másodszor Szilády Áron: Régi
magyar költők tára. I. köt. Budapest, 1877. – Harmadszor Volf György: Nyelvemléktár.
X. köt. Budapest, 1888. – Negyedszer: Horváth Cyrill: Régi magyar költők tára. I. köt. 2.
kiad. Budapest, 1921.
Irodalom. – Az említett szövegkiadásokkal kapcsolatos magyarázatokon kívül Toldy
Ferenc: Az ó- s középkori magyar nemzeti irodalom története. II. köt. 3. kiad. Pest, 1862.
– U. az: A magyar költészet története. 2. kiad. Pest, 1867. – Szilády Áron: Temesvári
Pelbárt élete és munkái. Budapest, 1880. – Beöthy Zsolt: A magyar nemzeti irodalom
történeti ismertetése. I. köt. 5. kiad. Budapest, 1888. – Bodnár Zsigmond: A magyar
irodalom története. I. köt. Budapest, 1891. – Horváth Cyrill: Pelbárt és a verses Katalin-
legenda. Irodalomtörténeti Közlemények. 1892. évf. – Zolnai Gyula: Nyelvemlékeink a
könyvnyomtatás koráig. Budapest, 1894. – Horváth Cyrill: A régi magyar irodalom
története. Budapest, 1899. – Katona Lajos Alexandriai Szent Katalin legendája középkori
irodalmunkban. Budapest, 1903. – Beöthy Zsolt és Badics Ferenc szerkesztésében: Képes
magyar irodalomtörténet. I. köt. 3. kiad. Budapest, 1906. – Thienemann Tivadar: A
szabadgondolkodás első nyomai a magyar középkorban. Minerva. 1922. évf. – Horváth
János: A középkori magyar vers ritmusa. Berlin, 1928. – Császár Elemér: A középkori
magyar vers ritmusa. Irodalomtörténeti Közlemények. 1929. évf.

EREDETI MAGYAR EGYHÁZI ÉNEKEK.

A KÖZÉPKORI magyarnyelvű egyházi énekek eredeti latin szövegeit úgyszólván már

mind megtalálták. Nem került még napfényre az Emlékezzél keresztyén latin szövege. Az
ismeretlen verselő a megszokott középkori vallásos kifejezésekkel, de a szokottnál jóval
frissebb ritmussal mondja el benne, hogy a keresztény embernek meg kell emlékeznie az
áldott Jézusról, nagy kínvallásáról, ártatlan haláláról, szent vére hullásáról, mert ő
érettünk szenvedett nagy szeretetében. Régente ártatlanul éltünk a paradicsomban, de
gonoszságunkért Isten haragjába estünk. Bűneinkért kivetett bennünket a Teremtő a
paradicsomból a gyarló világba, a siralom völgyébe. Később a mennyországból ránk
tekintett Isten, megkönyörült rajtunk, leszállt értünk a mennyből, harminchárom évig
szolgált nekünk s meghalt érettünk nagy nyomorúságban. Így lett ő a mi keserű
bűneinknek megváltója. Kegyetlen bűneinkért őt ostorozták meg, mennyei koronánkért őt
koronázták tövissel. Ó halandó keresztény, gondold meg ezeket s forgasd szívedben az
édességes Jézus keserű halálát, hogy majd halálod után megláthasd őt.
Az Ó kegyes Szűz Mária latin eredetijét sem ismerjük. A névtelen énekszerző a szép
tiszta rózsához és az ékes violához hasonlítja a kegyes Szűz Máriát. Isten édesanyjának és
a Szentháromság leányának nevezi őt s különösen magasztalja szeplőtelenségét és
szűzességét. Ő adta számunkra Jézust, benne testesült meg Isten, ezért dicsősége Szűz
Mária a mennyeknek s öröme Jézusnak, az ő szerető fiának. Ó kegyes Szűz Mária, szép,
tiszta rózsa vagy: mennyeknek dicsősége, szenteknek öröme!
Kiadások. – Az Emlékezzél Keresztyén 32 sorát a Winkler-kódex, az Ó Kegyes Szüz
Mária 42 sorát a Peer-kódex őrizte meg. – Volf György: Nyelvemléktár. II. köt.
Budapest, 1874. – Szilády Áron: Régi magyar költők tára. I. köt. Budapest, 1877. –
Horváth Cyrill: Régi magyar költők tára. I. köt. 2. kiad. Budapest, 1921.
Irodalom. – Az említett szövegkiadásokkal kapcsolatos magyarázatokon kívül Toldy
Ferenc: Az ó- s középkori magyar nemzeti irodalom története. Két kötet. 3. kiad. Pest,
1862. – U. az: A magyar költészet története. 2. kiad. Pest, 1867. – Beöthy Zsolt: A
magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. I. köt. 5. kiad. Budapest, 1888. – Bodnár
Zsigmond: A magyar irodalom története. I. köt. Budapest, 1891. – Zolnai Gyula:
Nyelvemlékeink a könyvnyomtatás koráig. Budapest, 1894. – Horváth Cyrill: A régi
magyar irodalom története. Budapest, 1899. – Beöthy Zsolt és Badics Ferenc
szerkesztésében: Képes magyar irodalomtörténet. I. köt. 3. kiad. Budapest, 1906. –
Ujvárossy Szabó Gyula: A magyar verses oktató költészet története 1772-ig, Budapest,
1910. – Frick József: A középkori magyar himnuszköltészet. Kolozsvár, 1910. – Horváth
János: A középkori magyar vers ritmusa. Berlin, 1928. – Császár Elemér: A középkori
magyar vers ritmusa. Irodalomtörténeti Közlemények. 1929. évf.

VÁSÁRHELYI ANDRÁS ÉNEKE.

A KÖZÉPKORI magyar lírában a vallásos érzelem és gondolat háttérbe szorít minden

más érzelmet és gondolatot. De az erős vallásosság mellett felbukkan a hazafias érzelem
is, egyik-másik egyházi énekben a keresztény buzgóság egybefonódik a nemzeti
szellemmel, a katolikus hit egybeolvad a magyar öntudattal. Az énekszerzők a magyar
szentekhez és Szűz Máriához a búsongó hazafiság fohászaival fordulnak. A
Boldogasszonyban nemcsak Isten anyját tisztelik, hanem Magyarország védőasszonyát is.
A magyarok oltalmazójának és a törökök megnyomorítójának dicsőségére készült
Vásárhelyi András éneke Szűz Máriához. Az áhitatos ferencrendi szerzetes II. Ulászló
király uralkodása idején, 1508-ban, Pest városában írta himnuszát. Pest városának Szent
Péter-utcájában, a mai Kossuth Lajos-utcában, a ferencrendi szerzeteseknek népes
kolostoruk volt. Vásárhelyi András később Pest városából a veszprémmegyei Várpalota
község ferencrendi kolostorába került, itt élt akkor is, mikor János király 1533-ban el
akarta venni Palota várát a lázadó Moré Lászlótól. A várat bevették, de a török
segédcsapatok Vásárhelyi Andrást két más szerzetestársával együtt megölték. A öreg
miséspap Szent Ferenc rendjének salvatoriánuságához tartozott azaz cseri barát volt. A
mariánus ferencesekkel szemben a salvatoriánus ferencesek a még nagyobb szegénységet
és még szigorúbb szabályokat vallották életelvüknek. Közéjük tartozott András pap is:
frater Andreas de Vásárhely sacerdos.
A bánatoshangú magyar költő énekéből a hanyatlásnak indult magyarság fájdalma és
esengése hangzik ki. Az ének a litániákra emlékeztető végtelen ismétlésekkel dicsőítő
Szűz Máriát. Ő az angyaloknak nagyságos asszonya, Úr Jézusnak boldogságos anyja,
mennyországnak szépséges ajtója, paradicsomnak széles kapuja, szűzeknek virága,
szentek vigassága, angyalok tisztessége, pátriárkák dicsősége. «Reád néznek szenteknek
szemei és véneknek keserves szívei és árváknak nyomorult ihai, bűnösöknek óhajtó
lelkei.» Áldott légy, Jézus dajkája, szent atyjának kincstartója, Szentléleknek
megnyugtatója, igazságnak megvilágosítója. Segítsd meg a benned bízókat, engeszteld
meg az apostolokat, fordítsd hozzánk a mártírokat, térítsd hozzánk a hitvallókat.
«Siradalmas nekünk mi életünk és minekünk mi sok vétkezetünk, rettenetes nekünk
vétkezetünk, ha te nem lész nekünk mi nagy segedelmünk.» Árvák táplálója, özvegyek
oltalmazója, szegények gazdagítója, számkivetettek boldogítója: siradalmas nekünk
születésünk, rettenetes nekünk bajvívásunk. Asszonyoknak szépséges tüköre, férfiaknak
tisztes győzedelme, halottaknak nagy hiedelme, ördögöknek ő nagy töredelme,
törököknek megnyomorítója, királyoknak jó tanácsadója, magyaroknak megoltalmazója:
rólad szólnak szenteknek mondási, Szentháromságnak nagy titkos tanácsi, apostoloknak
szent prédikálási, mártíromoknak diadalmassági.

Ezt zerzetek pestnek varosaban

vgyan ottan zent peter vcayaban
zwleteth vtan el mwlth ydöben
ezer öth zaz ees nyolch estendöben.

Mai nyelven:

Ezt szerzették Pestnek városában,

Ugyanottan Szent Péter utcájában,
Születet után elmult időben
Ezerötszáz és nyolc esztendőben.

Kiadások. – A 72 sorból álló ének szövegét a Peer-kódex és a Thewrewk-kódex őrizte

meg. A katolikus hívőknek századokon keresztül kedves éneke volt. Szerzője nevéről a
versfejek tájékoztatnak. – Volf György: Nyelvemléktár. II. köt. Budapest, 1874. – Szilády
Áron: Régi magyar költők tára. I. köt. Budapest, 1877. – Zolnai Gyula: Nyelvemlékeink a
könyvnyomtatás koráig. Budapest, 1894. – Horváth Cyrill: Régi magyar költők tára. I.
köt. 2. kiad. Budapest, 1921.
Irodalom. – Az említett szövegkiadásokkal kapcsolatos magyarázatokon kívül Toldy
Ferenc: Az ó- s középkori magyar nemzeti irodalom története. II. köt. 3. kiad. Pest, 1862.
– U. az: A magyar költészet története. 2. kiad. Pest, 1867. – Beöthy Zsolt: A magyar
nemzeti irodalom történeti ismertetése. I. köt. 5. kiad. Budapest, 1888. – Rupp Kornél: A
magyar Mária-himnuszok. Keszthelyi kat, gimnázium értesítője. 1889. – Bodnár
Zsigmond: A magyar irodalom története. I. köt. Budapest, 1891. – Horváth Cyrill: A régi
magyar irodalom története. Budapest, 1899. – Beöthy Zsolt és Badics Ferenc
szerkesztésében: Képes magyar irodalomtörténet. I. köt. 3. kiad. Budapest, 1906. – Frick
József: A középkori magyar himnuszköltészet. Kolozsvár, 1910. – Beöthy Zsolt:
Romemlékek. I. köt. Budapest, 1923. – Karácsonyi János: Szent Ferenc rendjének
története Magyarországon 1711-ig. II. köt. Budapest, 1924. – Horváth János: A középkori
magyar vers ritmusa. Budapest, 1928. – Császár Elemér: A középkori magyar vers
ritmusa. Irodalomtörténeti Közlemények. 1929. évf.

A MÁTYÁS KIRÁLY HALÁLÁT SIRATÓ ÉNEK.

A KÖZÉPKORI magyar líra vonzó emléke a Mátyás király halálát sirató ének, más
néven Emlékdal Mátyás király halálára. A XVI. század elejéről való Gyöngyösi-
kódexben maradt fenn. Ismeretlen szerzője jó magyarsággal, hangulatosan siratja az
elhunyt uralkodót:

Ne hay walo yo mathyas kyral

sok orzagokath the byral
Nagy dicherethbe Akoron walaly
ellensegednek ellenne allal

Mai nyelven:

Néhai való jó Mátyás király,

Sok országokat te bírál,
Nagy dícséretben akkoron valál,
Ellenségednek ellene állál.

Hatalmasságodat jelentette – folytatja a névtelen költő – hogy Bécs városát

meghódítottad, ékes seregedet oda tetted, királyi székedet benne helyezted.
Németországot a magyar szent koronához választottad, sok részre hasogattad, a magyar
uraknak tisztül elosztottad. Téged kíván a cseh Prága, meghervadozott szép zöld ága. A
törököktől ajándékokat nyertél, hogy ne pusztítanád országukat, ne kergetnéd basáikat, ne
fenyegetnéd császárukat. Igyekeztél vala sok országokra, hatalmas városokra, a vizen álló
Velencére és a benne lakó bölcs olaszokra. Magyarországnak fényes tüköre és rettenetes
bajnoka voltál: kies hajléka a nyomorultaknak, nagy ékessége az országnak, oltalmazója a
magyar népnek, rettegtetője a lengyeleknek. Királyok között hatalmas voltál: légy az Úr
Istennél immár nyugodalmas!
Kiadások. – A 36 sorból álló éneket a Gyöngyösi-kódex őrizte meg. – Döbrentei
Gábor: Régi magyar nyelvemlékek. II. köt. Buda, 1840. – Volf György: Nyelvemléktár.
II. köt. Budapest, 1874. – Szilády Áron: Régi magyar költők tára. I. köt. Budapest, 1877.
– Zolnai Gyula: Nyelvemlékeink a könyvnyomtatás koráig. Budapest, 1894. – Horváth
Cyrill: Régi magyar költők tára. I. köt. 2. kiad. Budapest, 1921.
Irodalom. – Az említett szövegkiadásokkal kapcsolatos magyarázatokon kívül Toldy
Ferenc: Az ó- s középkori magyar nemzeti irodalom története. II. köt. 3. kiad. Pest, 1862.
– U. az: A magyar költészet története. 2. kiad. Pest, 1867. – Beöthy Zsolt: A magyar
nemzeti irodalom történeti ismertetése. I. köt. 5. kiad. Budapest, 1888. Bodnár Zsigmond:
A magyar irodalom története. I. köt. Budapest, 1891. – Horváth Cyrill: A régi magyar
irodalom története. Budapest, 1899. – Beöthy Zsolt és Badics Ferenc szerkesztésében:
Képes magyar irodalomtörténet. I. köt. 3. kiad. Budapest, 1906. – Horváth János: A
középkori magyar vers ritmusa. Berlin, 1928. – Császár Elemér: A középkori magyar vers
ritmusa. Irodalomtörténeti Közlemények. 1929. évf.

SZABATKAY MIHÁLY ÉNEKE.

MÁSODIK LAJOS király uralkodása idején SZABATKAY MIHÁLY deák panaszoshangú

éneket írt Beriszló Péter veszprémi püspökről és horvátországi bánról. A vitéz pap-bán
sokat harcolt a törökökkel s akkor esett el egyik győzelmes ütközetében, mikor hevesen
üldözte a szétvert ellenséget. Ennek a rettegett hősnek nevéhez fűződik a Cantio Petri
Berizlo: Szabatkay Mihály éneke Beriszló Péterről.
Mind ti népek – sóhajt fel az énekszerző – bánkódjatok a püspök veszedelmén, mert
míg Isten segítette, nem uralkodott a török császár soha az ő fején. Ellenségeit sok helyen
meggyőzte, a törököknek sokaságát rólatok elűzte. Győzelmeiről még egyik előkelő török
rabja is ekképen énekelt: Jaj, hogy szégyent vallék én bátorságomban, egy pap miatt nagy
kárt vallék én vajdaságomban. Raboltam a horvátokat, azért fogva tart most engem a
haragos pap-bán; s nincs senki, aki megszabadítana fogságomból. Csak az Isten
menthetne meg; ha ő sem segít rajtam s ki nem visz rabságomból, nem hiszek többé neki.
Haragos nagy bán voltam magam is Szenderő várában, sokat dúltam mindenfelé lovam
hátán, azért tart most engem fogva ez a haragos pap-bán. De Magyarországban nagyon
sok Isten lakozik s ezek segítik a pap bánt bátorsággal, tisztességgel, pénzzel, bőséggel,
győzelemmel. Huszárai vígan osztoznak a zsákmányon s a törökök a fa tetejéről orozva
nézik az osztozkodást.

Ez eneket ezer ewt zaz tyzen ewt eztendewben

Zabatkay Myhaly zerze egy nagy jo kedweben
egy zenth gyergynek ynnepenek nemes kezdeteben.

Mai nyelven:

Ez éneket ezerötszáztizenöt esztendőben

Zabatkay Mihály szerzé egy nagy jókedvében
Egy Szent Györgynek ünnepének nemes kezdetében.

Kiadások. – Az 51 sorból álló költemény kéziratát Jankovich Miklós gyüjteménye

őrizte meg. A kézirat az éneknek a XVI. század végéről való másolata s így voltaképen
csak az eddigi hagyományok nyomása- alatt tárgyalható a középkori verses emlékek
között. – Teljes szövegét Szilády Áron tette közzé: Régi magyar költők tára. II. köt.
Budapest, 1880. – Másodszor Ábel Jenő: Beriszló Péter énekéhez. Egyetemes Philologiai
Közlöny. 1888. évf. – Harmadszor Horváth Cyrill: Régi magyar költők tára. I. köt, 2.
kiad. Budapest, 1921.
Irodalom. – Az említett szövegkiadásokkal kapcsolatos magyarázatokon kívül Toldy
Ferenc: A magyar költészet története. 2. kiad. Pest, 1867. – Beöthy Zsolt: A magyar
nemzeti irodalom történeti ismertetése. I. köt. 5. kiad. Budapest, 1888. – Bodnár
Zsigmond: A magyar irodalom története. I. köt. Budapest, 1891. – Horváth Cyrill: A régi
magyar irodalom története. Budapest, 1899. – Beöthy Zsolt és Badics Ferenc
szerkesztésében: Képes magyar irodalomtörténet. I. köt. 3. kiad. Budapest, 1906. –
Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. XIII. köt. Budapest, 1909. – Jakubovich
Emil: Adalékok nyelvemlékeink sorozatához. Magyar Nyelv. 1920. évf. – Horváth János:
A középkori magyar vers ritmusa. Berlin, 1928. – Császár Elemér: A középkori magyar
vers ritmusa. Irodalomtörténeti Közlemények. 1929. évf.

GESZTHY LÁSZLÓ ÉNEKE.

A REFORMÁCIÓ korában virágzó feddő költészetnek már ebben az időben

megvoltak az előzői. 1525-ből maradt fenn: Geszthy László éneke. László deák az őszinte
fájdalom hangján szól az ország nyomoráról és a török veszedelemről. A magyar
nemzetet romlás fenyegeti, a végvárak pusztulóban vannak. Minden máskép volt Mátyás
király idejében!
Szegény Mátyás király idejében – búslakodik az énekszerző – a vitézek nagy
tisztességben valának. Ideje volna ma is észbe venni az Úr Istent, megtartani a régi
törvényeket, megfizetni a papoknak járó tizedet. Védjen bennünket Isten és a Szűz Mária
a háborútól, legyen jó vége a hatvani gyűlésnek, diadalmat vegyen jó Lajos királyunk.

Gezthy Lazlodyak zerze ez eneketh

Magyarorzagh vala nagh few zywksegeben,
Az wegek valanak mynd el vezendewben
Ezer ewth zaz hwzon ewth eztendoben.
 Mai nyelven:

Geszthy László deák szerzé ez éneket,

Magyarország vala nagy fő szükségében,
A végek valának mind elveszendőben
Ezerötszázhuszonöt esztendőben.

Kiadások. – Geszthy László feddő énekének 24. sora egy szakadozott papírlapon
maradt ránk. Nagy Imre fedezte fel 1877-ben. A Magyar Nemzeti Múzeum tulajdona. –
Szövegének első közlése: Magyar Könyvszemle. 1877. évf. – Szilády Áron: Régi magyar
költők tára. I. köt. Budapest, 1877. – Horváth Cyrill: Régi magyar költők tára. I. köt. 2.
kiad. Budapest, 1921.
Irodalom. – Az említett szövegkiadásokkal kapcsolatos magyarázatokon kívül Beöthy
Zsolt: A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. I. köt. 5. kiad. Budapest, 1888. –
Bodnár Zsigmond: A magyar irodalom története. I. köt. Budapest, 1891. – Horváth Cyrill:
A régi magyar irodalom története. Budapest, 1899. – Beöthy Zsolt és Badics Ferenc
szerkesztésében: Képes magyar irodalomtörténet. I. köt. 3. kiad. Budapest, 1906. –
Horváth János: A középkori magyar vers ritmusa. Berlin, 1928. – Császár Elemér: A
középkori magyar vers ritmusa. Irodalomtörténeti Közlemények, 1929. évf.

APÁTI FERENC ÉNEKE.

A MOHÁCSI VÉSZ korából való az első magyar szatira: Apáti Ferenc éneke. A költő
néhány talpraesett strófában rávilágít a Szolimán szultán által fenyegetett ország
nyomorúságos állapotára. Szívének keserűségét csúfolódásba önti, felháborodását
iróniába fojtja, a haza sorsáért érzett rettegését szatirikus rajzzal takarja.
Haragjának éle a pogányokkal nem harcoló főurak, az elbizakodott parasztok és a
csalfaszavú papok ellen irányul elsősorban. Fejér, szép ezüstös, ékes a nagyurak
szablyája: kérlek, ne vágjátok vele a pogány népet: Papokkal akarod vinni az ügyedet:
vigyáznod kell, mert ha valamelyik nyájassággal beférkőzött bizalmadba, vigadni kezd
leányoddal s megcsalnak szavukkal. A lányok serényen futnak a táncba: el is hull
pártájuk. A paraszt is Sámsonnak gondolta magát, dühös haraggal fordult ura ellen: meg
kell fogni szakállát, el kell vinni jószágát, majd megalázza magát. Régente volt a
papoknak tisztességük, mikor még nem cicomázták magukat, hanem szűrbe öltöztek és
futottak a pénztől: ma, ha szépen beszélnek, nem teszik kevés pénzért, forintokat kérnek,
ládába gyüjtik a pénzt s nem építenek vele. A régi jó királyok is igazak voltak a szegény
országhoz s híven szolgálták a szent koronát. És ismét a papok:

Ighen kewes hayok zantalan yozagok

erös regulayok kewes zolozmayok
barsonyos zolgayok fekete kapayok
az apath vraknak

Mai nyelven:

Igen kevés hajuk, számtalan jószáguk,

Erős regulájuk, kevés zsolozsmájuk,
Bársonyos szolgájuk, fekete kápájuk
Az apát uraknak.

Kiadások. – Apáti Ferenc feddő énekének 56 sorát a Peer-kódes őrizte meg. –

Szövegét már Révai Miklós kiadta: Elegyes versei. Pozsony, 1787. – Toldy Ferenc:
Handbuch der ungrischen Poesie. Pest és Bécs, 1828. – Volf György: Nyelvemléktár. II.
köt. Budapest, 1874. – Szilády Áron: Régi magyar költők tára. I. köt. Budapest, 1877. –
Horváth Cyrill: Régi magyar költők tára. I. köt. 2. kiad. Budapest, 1921.
Irodalom. – Az említett szövegkiadásokkal kapcsolatos magyarázatokon kivül Toldy
Ferenc: A magyar költészet története. 2. kiad. Pest, 1867. – Beöthy Zsolt: A magyar
nemzeti irodalom történeti ismertetése. I. köt. 5. kiad. Budapest, 1888. – Szinnyei József:
Magyar írók élete és munkái. I. köt. Budapest, 1891. – Bodnár Zsigmond: A magyar
irodalom története. I. köt. Budapest, 1891. – Zolnai Gyula: Nyelvemlékeink a
könyvnyomtatás koráig. Budapest, 1894. – Horváth Cyrill: A régi magyar irodalom
története. Budapest, 1899. – Gálos Rezső: Apáti szatirájának kora. Irodalomtörténeti
Közlemények. 1906. évf. – Beöthy Zsolt és Badics Ferenc szerkesztésében: Képes
magyar irodalomtörténet. I. köt. 3. kiad. Budapest, 1906. – Ujvárossy Szabó Gyula: A
magyar verses oktató költészet története 1772-ig. Budapest, 1910. – Horváth János: A
középkori magyar vers ritmusa. Berlin, 1928. Császár Elemér: A középkori magyar vers
ritmusa. Irodalomtörténeti Közlemények. 1929. évf.

CSÁTI DEMETER ÉNEKE.

NEM SOKKAL a mohácsi csata után CSÁTI DEMETER ferencrendi szerzetes versbe
foglalta a magyarok honfoglalásának történetét. Ez a krónikás vers Ének Pannonia
megvételéről vagy Pannoniai ének néven ismeretes. Szerzője elmondja, hogyan verték le
a Pannonia földjén uralkodó lengyel herceg seregeit Árpád vitézei. Árpád díszes fehér
lovat küldött a hercegnek, ő elfogadta az ajándékot s ezzel áruba bocsátotta országát. A
magyaroknak most már megvolt a jogos igényük, hogy ellenségüket birtokából
kiforgassák. A herceg elvesztette a csatát s beleölte magát a Duna vizébe.

Ezt szerzették Szilágyságban,

Csáti Demeter nagy gondolatjában,
Mikort nagy bú vala Magyarországban,
Egy néminemű mulatságában.

Mindezt hosszadalmasan mondja el Csáti Demeter. «Emlékezzenk régiekrel, Az

Szythiából kijüttekrel, Magyaroknak eleikrel, És azoknak vitézségekrel.» A magyarok
Szythiából kiindulának, Erdélységben letelepedének, ott hét kapitányokat emelének,
mindegyiknek várat szerzének. Nagy volt az erejük, mint Sámsonnak; bátor a szívük,
mint oroszlánnak; mindent rontottak, ha megindultak. Közöttük legjelesebb Árpád vala,
mindegyiküknél gazdagabb vala, azért közöttük főkapitány vala. Mikor azt hallották
volna, hogy a Duna jó víz volna, lakóföldje nagy jó volna: akkor egy követet választának
s elbocsáták őt Duna-látni. A követ megszemlélé és jónak ítélé az ottani földet, füvet,
vizet. Az országot lengyel herceg bírja vala, lakóhelye Veszprém vala, a föld népe német
vala. A herceg megvendégelé a követet, jónak ítélé a követséget, mert köznépnek vélé a
magyarokat. Veszprémből Erdélybe sietett a követ, Árpád elé vitte a földet, füvet, vizet, a
kapitányok mind oda gyűlének, a hallottakról tanácsot tartának. Követek menének most a
herceghez, megajándékozák egy aranyos fékű és nyergű fehér lóval, örült a herceg az
ajándéknak, megszereté a szép lovat, holott miatta földjét veszté. Megindulának
Erdélyből a kapitányok, háromszor Deust kiáltának, arról nevezték ott a várost, a Szamos
mentében, nemes Dézsnek. Követeik nagy bátorsággal mondák a hercegnek: hagyná el
földjét, mert eladta országát: «Feldedet attad fejér lovon, És fivedet aranyos féken, Duna
vizit aranyos nyergen». Herceg hallá, mosolyodék: agyonveretem a lovat, a Dunába
vettetem a nyerget, fű közé hányom a féket. Mondának a követek: azzal is mi járunk jól, a
lovon meghíznak ebeink, a nyereg a halászoké lesz, a féken a kaszások osztoznak.
Megfélemlék a herceg, Árpád pedig előbbre jött népével. «Kelem földén a Dunán
elkelének, Az Cseken ők csekének, Az Tetemben el-feltetének, Érden sokat ők értenek,
Százhalomnál megszállának, az herceggel megvívának.» Isten a magyar néppel vala, a
herceg megvereték, menekülésében beszöktete a Dunába, de nem menthette meg életét.
Árpád vala nagy örömben, megszálla egy hegy tetején, Székesfejérvárhoz lőn ő közelben.
Az ország a magyaroknak adaték s Magyarországnak nevezteték.
A sokat emlegetett ének szerzője, CSÁTI DEMETER, a XVI. század legelején a krakkói
egyetemen tanult. Neve többször felmerül Szent Ferenc rendjének hivatalos irataiban. Az
1531. évi nagyváradi ferencrendi gyűlés jegyzőkönyvében azt olvassuk róla, hogy
kegyetlen szigorúsága miatt az alája rendelt szerzetesek bevádolták a rendi gyűlésen.
Határozatba ment, hogy többé nem viselhet előljárói tisztséget. Pesti hitszónok lett, utóbb
azonban újból házfőnöki megbízást nyert Sárospatakon. Különböző helyeken volt azután
prédikátor és gvárdián. Főként olyan helyekre küldték, ahol a hitújítás erősebben
fenyegette a katolikusok hitbeli hűségét. Munkásságának fontosabb állomásai: Kusaly
(1526), Ozora (1529), Pest (1531), Sárospatak (1533), Nagyvárad (1535), Csanád (1537),
Sárospatak (1539), Szécsény (1542).
Krónikás versét a mohácsi csata után írta «mikort nagy bú vala Magyarországban».
Ebben az időben Kusaly községben, a cseri barátok azaz a salvatoriánus ferencesek
egyetlen szilágysági kolostorában, élt. Hamar elkerült innen, többet nem is jutott vissza
erre a vidékre. Énekének forrása Turóczi János latinnyelvű krónikája volt. Hogy
szövegébe felvette volna egy régibb magyar népének néhány sorát is, amint eleinte egyes
irodalomtörténetírók vélték, erre nézve semmi tudományos bizonyíték nincs. Kezdetleges
stílusú históriás énekét nem tekinthetjük egyébnek a Turóczi-féle krónika kivonatos rímes
fordításánál.
A Pannonia megvételéről szóló éneket először Pray György említette irodalmunkban.
(Dissertationes historico-criticae in annales veteres hunnorum, avarum et hungarorum.
Bécs, 1774.) – Az éneket Toldy Ferenc XIV. századi maradványnak vélte. Szerinte ez a
verses emlék nyelv tekintetében értékes darab, de költői érdekességgel nem bír, mert
nagyon is józanul beszéli el azt a mondát, melyet a forrásául szolgáló latin krónika
helyenkint sokkal melegebben ad elő. Az ének, szerinte, a középkori barát-irodalom
terméke, nem pedig hegedősének, amint Pray György, Révai Miklós és Dugonics András
gyanították. Szerzője a Szvatopluk-mondát nem a nép szájhagyományából merítette. (Az
ó- s középkori magyar nemzeti irodalom története. I. köt. 3. kiad. Pest, 1862. A magyar
nemzeti irodalom története rövid előadásban. I. köt. 2. kiad. Pest, 1868.) – Szilády Áron
igazat adott Arany Jánosnak, aki a magyar nemzeti versidomról írt értekezésében úgy
vélekedett, hogy az ének mind tartalmában, mind alakjában népköltési maradvány,
jóllehet egy tudákos szerző átdolgozta. Szilády Áron szerint az ének összeállítója előtt a
latin krónikák előadása lebegett ugyan, de ismernie kellett az eredetibb népies versnek
legalább töredékeit. (Régi magyar költők tára. I. köt. Budapest, 1877.) – Tüzetesen
vizsgálta az idevonatkozó összes kérdéseket Széchy Károly. Szerinte az ének Csáti
Demeter verse, akihez a honfoglalás korabeli hegedősénekből már csak néhány sor jutott
el, de ez a nép ajkán élő töredék úgy megragadta a ferencrendi szerzetes képzeletét, hogy
az egyik latin krónika alapján éneket mondott a magyarok honfoglalásáról. (A Pannoniai
Ének. Irodalomtörténeti Közlemények. 1892. évf.)
Kiadások. – A 168 sorból álló ének külsőleg két részre oszlik: a Pannoniai Énekre és a
Csáti-féle töredékre. Az előbbi 39 versszakból áll, az utóbbi 3 versszakból. A kettő között
néhány összekötő versszak hiányzik s ezért a régibb irodalomtörténetírók külön
tárgyalták a Pannonia megvételéről szóló éneket és külön említették Csáti Demeter
verstöredékét. Ma már kétségtelen, hogy a két maradvány ugyanazon költeménynek egy-
egy része. – Az ének szövegét egy ma már nyomtalanul eltűnt kódex tartotta fenn. Ebből
a szövegből Pray György másolatot készített s e másolat alapján adta közre az éneket
Révai Miklós: Elegyes versei. Pozsony, 1787. – Dugonics András is közrebocsátotta az
éneket egy másik másolat alapján, melyet gróf Lázár János juttatott kezéhez: Etelka.
Pozsony és Kassa, 1788. – Mivel utóbb nemcsak az eredeti szöveget magában foglaló
kódexnek, hanem a két másolatnak is nyoma veszett, a további kiadások Révai Miklós
szövege nyomán készültek, ami helyes volt, mert Dugonics András meglehetősen
szabadon bánt a maga szövegével. Toldy Ferenc 1828-tól kezdve többízben közölte az
éneket, utána mások is lenyomatták. – Jegyzetekkel ellátott gondos kiadása Szilády
Árontól: Régi magyar költők tára. I–II. köt. Budapest, 1877–1880.
Irodalom. – Toldy Ferenc: Handbuch der ungrischen Poesie. I. köt. Pest és Bécs, 1828.
– U. az: A magyar költészet története. I. köt. Pest, 1854. – U. az: Az ó- s középkori
magyar nemzeti irodalom története. I. köt. 3. kiad. Pest, 1862. – U. az: A magyar nemzeti
irodalom története rövid előadásban. I. köt. 3. kiad. Pest, 1872. – Arany János: A magyar
nemzeti versidomról. Új Magyar Múzeum. 1856. évf. – Szilády Áron: Régi magyar
költők tára. I–II. köt. Budapest, 1877–1880. – Békesi Emil: A legrégibb történeti ének
kora. Figyelő. 1877. évf. – Imre Lajos: A Pannonia megvételéről szóló ének. U. o. 1880.
évf. – Bodnár Zsigmond: A magyar irodalom története. I. köt. Budapest, 1891. – Széchy
Károly: A Pannoniai ének. Irodalomtörténeti Közlemények. 1892. évf. – Szinnyei József:
Magyar írók élete és munkái. II. köt. Budapest, 1893. – Horváth Cyrill: A régi magyar
irodalom története. Budapest, 1899. – Sebestyén Gyula: A magyar honfoglalás mondái.
II. köt. Budapest, 1905. – Timár Kálmán: Néhány ferencrendi írónkról. Irodalomtörténet.
1914. évf. – Horváth Cyrill: Régi magyar költők tára. I. köt. 2. kiad. Budapest, 1921. –
Beöthy Zsolt: Romemlékek. I. köt. Budapest, 1923. – Karácsonyi János: Szent Ferenc
rendjének története Magyarországon 1711-ig. II. köt. Budapest, 1924. – Dézsi Lajos:
Magyar történeti tárgyú szépirodalom. Budapest, 1927.
 KISEBB VERSES MARADVÁNYOK.

A KISEBB verses maradványok közül első helyen említhető: a Körmöcbányai vers. Öt

sor 1505-ből. A kis verses szöveg a régebbi irodalomtörténeti felfogás szerint a magyar
szerelmi költészet legelső emléke: virágének. Újabb vélemény szerint inkább dévaj
mulatozó felkiáltás: táncmondóka. A mulatni szerető asszonyhoz csúfondáros
ingerkedéssel fordul a tréfás legény:

Supra agnö söck fel kabla

Haza yöth fyryedt tombi catho
a te zyp palaschtodban
gombosch scharudban
hay haya Wiragom

Mai nyelven:

Supra agg nő, szökj fel kabla,

Haza jött férjed, tombj Kató
A te szép palástodban,
Gombos sarudban,
Haja haja virágom!

Maradt egy Verses találós mese is. Tizenkét sor 1508-ból. A Szentháromságról szól.
Mint általában a középkori magyar versek, ez is meglehetősen nehézkes nyelvű és
kezdetleges verselésű próbálkozás. Első négy sora:

Mese. Soha tavol töle.

benne: vagon neki lelke
egges ketten. es harmas.
es nincsen bennek valaztas.

Mai nyelven:

Mese. Soha távol tőle,

Benne vagyon neki lelke:
Egyes ketten és hármas
És nincsen bennük választás.

Kétsoros kis daltöredék 1520 tájáról: Pominoczky nótája. A töredéket Pominoczky

Fülöp szerzetes jegyezte fel egy latinnyelvű vallásos kézirat belső borítéklapjára. Ez az
első magyar népdal, melyet hangjegy kísér s így dallamát is tudjuk:

Batya, batya melly az wt bechkerekere

vram, vram ez az wth bechkerekere

Mai nyelven:

Bátya, bátya, mely az út Becskerekére?

Uram, uram, ez az út Becskerekére.

A Körmöcbányai Vers első szavának olvasása és értelme vitát keltett. Szilády Áron
szerint a német Kreusl János körmöcbányai jegyző nem jegyezte meg jól a hallott dalt és
a sutra, azaz félre szó helyett suprá-t írt. – Beöthy Zsolt szerint a supra szóban nem kell
leírási hibát keresnünk, mert az ország számos vidékén él ez a szójárás: zsupra a
vénasszonnyal azaz a vénasszony égetni való. – Szilády Áron utóbb rámutatott arra, hogy
a supra szónak nem lehet más értelmet tulajdonítani, mint amit a latin surge supra
kifejezés jelent azaz a supra agnö annyi, mint: fel banya, szökj fel vénasszony. – Ezt a
véleményt fogadta el Horváth Cyrill is. Szerinte a vers kezdő szavát supra-nak kell
olvasni. A kis vers nem tekinthető népdalnak, mert nem tehető fel, hogy a nép deák
szavakat énekelt volna. Valószínű, hogy valami szerelmes természetű vénasszonyra
készített csúfolódás a dalocska. – Binder Jenő utóbb számos népi táncszót állított egybe a
magyar népköltési gyüjteményekből annak igazolására, hogy nem virágének a
Körmöcbányai Vers, nem is táncnóta, hanem egyszerű táncrigmus minden dallam nélkül.
Kiadások. – A Körmöcbányai Verset Krizsko Pál körmöcbányai levéltárnok fedezte fel
1876-ban a körmöcbányai levéltár egyik számadási könyvének címlapján. Ide Kreusl
János körmöcbányai jegyző írta fel az öt sort 1505-ben. – A Verses Találó Mesét Pintér
Jenő fejtette ki a Döbrentei-kódex szövegéből 1909-ben. – Pominoczky Nótájának két
sorára Veszely Károly talált rá 1861-ben a gyulafehérvári Batthyány-könyvtár egyik XVI.
századi latin kötetében. A daltöredékre újból Varju Elemér hívta fel a figyelmet 1899-
ben. – Az említett nyelvemlékek kiadásaira és magyarázataira nézve az itt következő
irodalom nyujt közelebbi tájékozást.
Irodalom. – Krizsko Pál: Egy magyar versecske 1505-ből. Századok. 1876. évf. –
Szilády Áron: Régi magyar költők tára. I. köt. Budapest, 1877. – Varju Elemér: A
gyulafehérvári Batthyány-könyvtár. Budapest, 1899. – Csiky János: Népzenei
följegyzések a XVI. századból. Ethnographia. 1904. évf. – Fabó Bertalan: A magyar
népdal zenei fejlődése. Budapest, 1908. – Seprődi János: A magyar népdal zenei
fejlődése. Erdélyi Múzeum. 1908. évf. – Pintér Jenő: Jegyzetek a régi magyar irodalom
történetéhez: Jászberényi állami gimnázium értesítője. 1909. – Horváth Cyrill: Régi
magyar költők tára. I. köt. 2. kiad. Budapest, 1921. – Binder Jenő: Folklore-forgácsok.
Ethnographia. 1928. évf. – Horváth János: A középkori magyar vers ritmusa. Berlin,
1928. – Császár Elemér: A középkori magyar vers ritmusa. Irodalomtörténeti
Közlemények. 1929. évf.

A KÖZÉPKORI MAGYAR VERSELÉS.

A KÖZÉPKORI magyar verselőkben fölötte csekély volt a formaérzék. Ha a

középkori magyar költeményeket a verselés szempontjából vizsgáljuk, feltűnik, hogy
mennyire megrontja a ritmust a kifejezésekkel való küzködés. A sorok többnyire
nehézkesen döcögnek. A verselő csak két szabályt ismer: azt, hogy lehetőleg hasonló
szótagszámokat írjon az egymásután következő sorokba, és azt, hogy a sorokat kettős,
hármas vagy négyes rímekkel kösse egybe. De igen sokszor még az sem sikerült a
verselőknek, hogy a szótagszámot megőrizzék és a sorok végeit egybehangolják.
Középkori magyar verses emlékeink versformájára a latin egyházi verselés irányító
erővel hatott. A fordítók teljes erejükből iparkodtak alkalmazkodni a fordításra kiszemelt
latin költemények versalakjához; megpróbálkoztak a rímeléssel, szerették volna
megtartani a sorok szótagszámát, tájékozva voltak a sormetszetek követelményeiről is;
szóval megértették a külföldi latin versformák egész ritmustervét, csak épen a magyarba
való formahű átültetés és utánzás okozott rendkívüli nehézséget. Szorongatott
helyzetükben valóságos szabad verselést űztek, hogy megkönnyítsék a leküzdhetetlennek
látszó verstechnikai problémákat. Egyik-másik verselő mintha jambikus lejtésű sor
alkotására is képes lett volna latin mintájának hatása alatt; egyébiránt az időmértékes
verselés átültetése elől teljes egészében kitértek: ez olyan súlyos feladat volt számukra,
melynek megközelítő megoldására még jó ideig várakozhatott a magyar verstechnika. A
verselés feltűnő gyöngeségének megállapításában figyelembe kell venni azt a magyarázó
körülményt is, hogy a középkori magyar versek meglehetősen romlott szöveggel jutottak
az utókorra. A sorok bukdácsoló vánszorgása részben onnan ered, hogy a ritmusérzék
nélkül szűkölködő másolók nem egyszer alaposan megrontották kihagyásaikkal és
betoldásaikkal a fordítók kezéből elfogadhatóbb formában kikerülő szöveget.
A középkori magyar versekből a magyar népköltészet eredeti ősi versformáira nézve
nem sok tanulság meríthető, mert eredeti szerzésű magyar verses maradványunk nagyon
kevés van, a fordításokban pedig a latin verselést utánozzák középkori verselőink.
Eredetibb magyar ritmusnak vehetők mégis a felező nyolcas (4/4), a felező tizenkettes
(6/6) és a tizennégyes (8/6) verssorok. Általában a középkori sorképletek és versformák
száma csekély, úgyhogy a XVI. és XVII. században bekövetkező formagazdagítás égető
szükséget pótolt.
A középkori magyarnyelvű verses emlékekben a következő sorképletek fordulnak elő:
1. Hatos: a latin trochaikus hatszótagú verssor mintájára. Sormetszete nagyon
ingadozó. Ilyen verssorokban próbálkozott meg egy névtelen magyar verselő az Ave
Maris Stella fordításával. A trochaikus lejtés természetesen hiányzik soraiból. A hat
szótagot is minduntalan felcserélte több szótaggal, mert nem tudta beleszorítani
mondanivalóit a rövid sorképletbe. Egyik sikerültebb strófája a Festetich-kódex szövege
szerint (1515 körül)
 Adj tiszta életet,
Szerezz bátor útat,
Hogy mi Jézust látván,
Mindenkor egybe örüljünk.

2. Nyolcas: a latin jambikus nyolcszótagú verssor mintájára. Sormetszete az ötödik

szótag után van: 5/3. Ez különbözteti meg az ősi nyolcas sortól, melyet a sormetszet két
egyenlő félre oszt. Itt-ott némi jambusi lejtés is érezhető egyik-másik soron: ez azonban
inkább véletlen egyezés, semmint tudatos utánzás. Ezt a versmértéket több latin himnusz
magyar fordítója használta. Példa a Döbrentei-kódex fordításából (1508)

Király zászlói terjednek,

Keresztnek titka finletik.

3. Nyolcas felezéssel: a latin trochaikus nyolcszótagú verssor mintájára. Sormetszete a

negyedik szótag után van: 4/4. A trochaikus lejtés hiányzik a magyar verses szövegekből,
vagy ha megvan, a véletlen műve. A sorfaj ritmikai szerkezete azonos a magyar
verselésnek azzal a sorképletével, melyet ősi nyolcas néven ismer a nemzeti verselés
története. Ebben a sorfajban van írva például az Érsekújvári-kódexben megőrzött Katalin-
legenda (1531)

Immár érted ím meghalok,

Szent nevedért halált vallok.

4. Tizes: a latin lejtésváltó tízszótagú verssor mintájára. Sormetszete a negyedik szótag

után: 4/6. A latinban az első négy szótag trochaikus, a folytatólagos hat szótag jambikus
lejtésű s a két rész közt van a sormetszet. A magyar verssorokban nincs időmértékes
lejtés. Ilyen a versalakja például Vásárhelyi András énekének (1526):

Angyaloknak nagyságos asszonya,

Úr Jézusnak boldogságos anyja.

5. Tizes felezéssel: a latin sapphikus eredetű tízszótagú verssor mintájára. Sormetszete

az ötödik szótag után: 515. A magyarban nincs időmértékes lejtése a soroknak. Ilyen latin
szöveg után készült például a Szent László királyról szóló ének magyar verses szövege
(1526):

Nekünk születtél Lengyelországban,

Mennyből adatál nagy csudaképen.

6. Tizenkettes felezéssel: olyan két költeményben, mely nem latin szöveg nyomán
készült, hanem eredeti magyar verses emlék. Az egyik Geszthy László éneke (1525), a
másik Apáti Ferenc éneke (1526). Nagyon lehet egyébiránt, hogy ez a sorfaj is latinból
kölcsönzött. Sormetszete a hatodik szótag után van: 6/6. Példa Apáti Ferenc énekéből
(1526 körül):

Félelmes szívűnek engem alejtátok

Régi barátim nékem kik valátok.

7. Tizenhármas: a latin trochaikus tizenháromszótagú verssor mintájára. Sormetszet a

hetedik szótag után 7/6. A magyarban nincs a sornak trochaikus lejtése. Főképen a
Winkler-kódexben maradtak fenn ilyen alakú verses emlékek (1506). Példa:

Napnak első idején, Jézus elviteték,

Pilátusnak előtte hamisan vádoltaték.

8. Tizennégyes: Eredeti költeményekben fordul elő, de valószínűleg ezt a sorfajt is

latinból kölcsönözték a verselők. Sormetszete a nyolcadik szótag után van: 8/6. Példa
Berizló Péter énekéből (1515)
 Én ki valék Szenderőben egy haragos nagy bán,
Sokat dúltam mindenfelé az én lovam hátán.

9. Tizenötös: a latin trochaikus tizenötszótagú verssor mintájára. Sormetszete a

nyolcadik szótag után van: 8/7. A magyarban nincs a sornak trochaikus lejtése. Több
verses fordítás használja ezt a formát. Így a Pange Lingua Gloriosi a Döbrentei-kódexben
(1508):

Azért mikor szent időnek teljessége bejöve,

Atyának ő felségétől teremtő fi küldeték.

10. Néhány más verssor nyomai: így a verses Katalin-legendában előbukkanó hetesé; a
Szabács Viadalában levő bizonytalan szerkezetű tizesé; végül egy hexameteres sor. Az
utóbbi Lucanus római költő egyik verssorának magyar fordítása 1521-ből:

Mely nagy volt Rómã ãz ő romlása jelenti.

A magyar kódexirodalomban ez az egyetlen kísérlet ókori latin költemény verses

fordítására. Egyesek úgy vélik ugyan, hogy egy-két sorban másutt is mutatkoznak
hexameteres és pentameteres törekvések, ez azonban nem igazolható megnyugtató
módon.
Itt-ott felbukkan a párhuzamos gondolatritmus és az alliteráció is azaz a gondolatoknak
némi változatban való ismétlése és a szókezdő mássalhangzóknak tervszerű azonossága.
Van törekvés a strófaalkotásra: a tagolás nélkül folyó verssorok sokaságán kívül
felbukkannak a három és négy sorból álló versszakok, melyeknek sorait egy rím köti
össze. Más strófautánzás kétséges vagy ritka. A rímek elhelyezésének módjai közül a
páros rímen, hármas rímen, négyes rímen és félrímen kívül nem alkotnak mást. Gyakran
nem is bajlódnak még a legkezdetlegesebb ragrímekkel sem, hanem csak a sorok többé-
kevésbé sikerült ritmusával éreztetik, hogy verset írnak. Az ütemalkotás szabályossága
ellen elkövetett vétségek végighúzódnak a kor egész költészetén.
A középkori magyar verselésről Toldy Ferenc úgy nyilatkozott, hogy a régi magyar
énekek az eredeti deák énekeknek általában tökéletlen fordításai; a legrégiebbek szövege
meg épen merő próza, csupán az egyházi dallamokhoz mért szótagszámmal; később
azonban már a strófaalkat is mutatkozik, hol rím nélkül, hol rímekkel, néha bizonyos
időmértékes lejtéssel is. (A magyar költészet története. I. köt. Pest, 1854.) – Attól az
időtől kezdve, hogy Szilády Áron a Magyar Tudományos Akadémia megbízásából
közreadta a középkori magyar versek gyüjteményét (Régi magyar költők tára. I. köt.
Budapest, 1877), mód és alkalom kínálkozott verselésünk fejlődésének beható
tanulmányozására, de az eredményesebb vizsgálódás csak lassan indult meg, bár a
kutatóknak olyan kitűnő úttörő munkálat állott rendelkezésére, mint aminő Arany János
1856-ban megjelent értekezése volt a magyar nemzeti versidomról. (Arany János prózai
dolgozatai. Budapest, 1879.) – Négyesy László rámutatott arra, hogy a középkori írott
magyar versek csakugyan utánozhatták a latin ritmust, de a nép egyszerű költői nem;
inkább a nép ritmusérzéke vonult be később a tanult írók nyelvébe is; a ritmikus
alapszerkezeteket nem is kölcsönözhettük idegenből; az olyan sorfajok mögött, mint a
nyolcas meg a hatos; nemzeti dallamok álltak. (Magyar verstan. Budapest, 1886.) –
Gábor Ignác a régi magyar vers ritmikai értelmezésére meglepő elméletet állított fel: az ó-
germán ritmus mintájára próbálta megoldani a magyar verses szövegek ritmizálásának
kérdését. (A magyar ősi ritmus. Budapest, 1908.) – A későbbi hozzászólások még
kúszáltabbá tették a régi magyar verselésről alkotott fogalmakat, míg végre Horváth
Cyrillnek a középkori magyar versek gyüjteményében közzétett fejtegetései
helyreigazítottak sok régebbi téves magyarázatot. (Régi magyar költők tára. I. köt. 1.
kiad. Budapest, 1921.) – Új fényt derítettek minden idetartozó problémára Horváth
Jánosnak a magyar verstörténet körébe vágó kutatásai. Horváth János helyesen emelte ki,
hogy az igazi ősi magyar ritmusrendszert sohasem ismerhetjük meg, mivel versszövegek
nélkül nincs verstörténet; ellenben gyümölcsöző vizsgálat tárgyává tehetjük a középkori
magyarnyelvű kódexekben megőrzött verses emlékeinket, melyeknek ritmikai lényegére
nézve a magyar verstudomány eleddig nem szolgáltatott megnyugtató értelmezést.
Mélyreható vizsgálódásainak végső eredménye a részletek felderítésén kívül az, hogy
középkori verskészletünk korántsem foglal magában eredeti érintetlenségében valamely
magyar ősi ritmust, viszont valami vad idegent sem; zeng benne a népi ritmus is, de zeng
a latin példa is; vannak benne igazán nagy számmal úgynevezett «rossz» versek, de azok
nem azért rosszak, mintha a magyar ritmus ellen vétenének, hanem azért, mert az idegen
formát nem kezelik tökéletesen: leküzdhetetlen magyarizmusaik miatt «rosszak». A
magyar műköltészet névtelen középkori úttörői példát adtak a versformagazdagitás
magyaros módjára s az európai versformáknak a nemzeti ritmusrendszerbe való
beolvasztását ez utóbbinak sérelme nélkül hajtották végre. (A középkori magyar vers
ritmusa. Berlin, 1928.) – Császár Elemér szerint mai ritmusérzékünk épen olyan biztos
kulcs középkori verses emlékeink értelmezésében, mint a latin ritmika. Ha valamelyik
középkori versünk a mai ritmika szabályai szerint jól ütemezhető, akkor aggodalom
nélkül hallgathatunk mai ritmusérzékünkre. Mivel a magyarságnak a középkor végén
lényegében ugyanaz volt a ritmusérzéke, mint ma, minden középkori versünknél először
mai ritmusérzékünkkel kell próbát tenni s ha az értelmezés nem sikerül, akkor kerülhet
sor a latin ritmusrendszerre. Középkori versformáink általában három csoportba
különíthetők: az első csoport sorfajait pusztán a verselők magyar ritmusérzéke alakította
ki, ebben a kiformálásban tehát a latin hatás nem működött közre; a második csoport
jambikus sorokban írt latin himnuszok fordítása, némi próbálkozással az eredeti jambikus
lebegés utánzására; a harmadik csoport trochaikus lejtésű latin versek átültetése, anélkül,
hogy a verselők követték volna latin mintáik trochaikus lejtését. (A középkori magyar
vers ritmusa. Irodalomtörténeti Közlemények. 1929. évf.)
Kiadások. – A középkori magyarnyelvű verses szövegeknek két gyüjteményes kiadása
van. – Szilády Áron mai írással adta közre a szövegeket: Régi magyar költők tára. I. köt.
Budapest, 1877. II. köt. Budapest, 1880. – Horváth Cyrill a régi írást betűről-betűre
követte: Régi magyar költők tára. I. köt, 2. kiad. Budapest, 1921. (Pótlás e
gyüjteményhez: Középkori magyar versek. Irodalomtörténet. 1923. évf.) – Horváth Cyrill
gyüjteményében a középkori verses maradványok, ide nem számítva a későbbi
feljegyzésekben fennmaradt szövegeket, 200 oldalt tesznek ki: ebből eredeti verses
szöveg 20 oldal, verses fordítás 180 oldal; az utóbbiból 120 oldalt Szent Katalin verses
legendája foglal el; 17 oldalt a Szent Bernát nevéhez fűzött verses imádság, mely
terjedelemben mindjárt a verses Katalin-legenda után következik; 63 oldalt a többi verses
fordítás.
Irodalom. – Toldy Ferenc: A magyar költészet története. I. köt. Pest, 1854. – Arany
János: A magyar nemzeti versidomról. Új Magyar Múzeum. 1856. évf. (Újból: Arany
János prózai dolgozatai. Budapest, 1879.) – Szilády Áron: Régi magyar költők tára. I. köt.
Budapest, 1877. – Ferenczi Zoltán: A népies versalakok története műköltészetünkben.
Kolozsvár, 1879. – Krajcsovics Soma: Középkori költői maradványaink verseléséről.
Egyetemes Philologiai Közlöny. 1882. évf. – Négyesy László: Magyar verstan. Budapest,
1886. (Újból: 1898.) – Arany János hátrahagyott prózai dolgozatai. Budapest, 1889.
(Ebben: A magyar népdal az irodalomban.) – Kacziány Géza: A magyar versalakok
Erdősiig. Irodalomtörténeti Közlemények. 1891. évf. – Kardos Albert: Miért oly gyarló
középkori verselésünk. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1894. évf. – Fabó Bertalan: A
magyar népdal zenei fejlődése. Budapest, 1908. – Seprődi János: A magyar népdal zenei
fejlődése. Erdélyi Múzeum. 1908. évf. – Gábor Ignác: A magyar ősi ritmus. Budapest,
1908. – Torkos László: Gábor Ignác könyvéről. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1911.
évf. – U. az: A magyar verselmélethez. Erdélyi Múzeum, 1912. évf. – Vikár Béla: A
magyar versidomról. Magyar Nyelvőr 1912. évf. – Vargha Damján: Ősi nyolcas
versforma kódexeink bibliafordításában. Békefi-emlékkönyv. Budapest, 1912. – Horváth
Cyrill: A magyar ősi ritmus. Irodalomtörténeti Közlemények, 1915. évf. – Négyesy
László: Szerzelék középkori verses emlékeinkhez. Irodalomtörténet. 1915. évf. – Horváth
János: Ősi nyolcas szerkezetek időrendje. Magyar Nyelv. 1918. évf. – Király György: Az
ősi nyolcas kérdéséhez. U. o. 1918. évf.

A XVI. SZÁZADI NYELVEMLÉKEK SOROZATA.

A XIII. SZÁZAD végéig mindössze egy összefüggő szövegű magyar nyelvemlék

jutott korunkra: a Halotti beszéd.
A XIV. századból maradtak fenn: a Löweni Mária-siralom, a Gyulafehérvári sorok, a
Königsbergi-töredékek, továbbá a Löweni-glosszák és a Mondseei-glossza.
A XV. század első feléből, Zsigmond király és Hunyadi János korából származnak: a
Jókai-kódex, János deák magyar nyelvmestere, a Soproni szójegyzék, a Königsbergi
szójegyzék, a Besztercei szójegyzék, a Schlägli szójegyzék és a Schlägli-glosszák.
 A XV. század második feléből, Mátyás király és II. Ulászló király korából valók: a
Bécsi-kódex, a Müncheni-kódex, az Apor-kódex, a Birk-töredék, a Göttweigi-töredék, a
Piry-töredék, a Mondseei tízparancsolat töredéke, Várday Aladár magyar levele, végül
több vers, glossza és apró szövegmaradvány.
A XVI. század első harmadából, II. Ulászló és II. Lajos korából, már számos
magyarnyelvű kódex és sok kisebb nyelvemlék – vers, levél, okirat, jegyzet – maradt
korunkra.
A XVI. századi magyarnyelvű kódexek betűrendes sorozata – az 1530-as évekig – a
következő:
Apostolok méltósága. – A szent apostoloknak méltóságáról szóló könyvecske a
budapesti egyetemi könyvtár tulajdona. 32 levélből áll. Prédikációs töredék. Egy
domonkosrendi apáca másolta 1521-ben. A kódex eredetileg egyik része volt annak a
nagyobb kéziratnak, melyet a budapesti egyetemi könyvtár az 1850-es években öt részre
darabolt s a következő nevekre keresztelt: Cornides-kódex, Bod-kódex, Könyvecske a
szent apostoloknak méltóságáról, Példák könyve, Sándor-kódex. – Volf György:
Nyelvemléktár. VIII. köt. Budapest, 1879. – Zolnai Gyula: Nyelvemlékeink a
könyvnyomtatás koráig. Budapest, 1894. – Vargha Damján: A Szent Domonkos-rend és a
magyar kódexirodalom. Domonkosrendi emlékkönyv. Szerk. Horváth Sándor. Budapest,
1916. – Hajnóczy Iván: Az első magyar hexameter. Irodalomtörténet. 1921. évf. – Timár
Kálmán: Magyar kódex-családok. Irodalomtörténeti Közlemények. 1927–1929. évf.
Bod-kódex. – A budapesti egyetemi könyvtáré. 18 levél. Nevét Bod Péter emlékére
kapta. Két vallásos elmélkedés van benne példákkal megvilágosítva. Szövegei helyenkint
a Lobkowitz-kódex szövegeihez kapcsolódnak. Másolója ferencrendi szerzetes lehetett.
Másolásának ideje 1520 tájára tehető. – Volf György: Nyelvemléktár. II. köt. Budapest,
1874. – Zolnai Gyula: Nyelvemlékeink a könyvnyomtatás koráig. Budapest, 1894. –
Katona Lajos: Barlám és Jozafát legendája és a Bod-kódex egy példája. Magyar
Könyvtár. Budapest, 1905. – Király György: Világbiró Sándor mondája régi
irodalmunkban. Irodalomtörténeti Közlemények. 1918. évf. – Holik Flóris: Adalékok
kódexeink forrásaihoz. U. o. 1922. évf. – Vargha Damján: Szent Ferenc és fiai a magyar
kódexirodalomban. Szent Ferenc nyomdokain. Szerk. Buttykay Antal. Budapest, 1926. –
Timár Kálmán: Magyar kódex-családok. Irodalomtörténeti Közlemények. 1927–1929.
évf.
Cornides-kódex. – A budapesti egyetemi könyvtáré. 215 levél. Nevét Cornides Dániel
történettudós emlékére nyerte. Legendák és prédikációk vannak benne. Ráskai Lea
domonkosrendi apáca másolata az 1514–1519. évkörből. – Volf György: Nyelvemléktár.
VII. köt. Budapest, 1878. – Zolnai Gyula: Nyelvemlékeink a könyvnyomtatás koráig.
Budapest, 1894. – Vargha Damján: A Szent Domonkos-rend és a magyar kódexirodalom.
Domonkosrendi emlékkönyv. Budapest, 1916. – Holik Flóris: Adalékok kódexeink
forrásaihoz. Irodalomtörténeti Közlemények, 1922. évf. – Vargha Damján: Kódexeink
legendái és a Catalogus Sanctorum. Budapest, 1923. – Timár Kálmán Kódexeink
legendái és a Catalogus Sanctorum. Irodalomtörténeti Közlemények. 1925. évf. – U. az:
Adalékok kódexeink forrásaihoz. U. o. 1926. évf. – U. az: Magyar kódex-családok.
Irodalomtörténeti Közlemények. 1927–1929. évf.
Czech-kódex. – A M. T. Akadémiáé, 98 levél. Czech János győri polgármester fedezte
fel az érsekújvári ferencrendi kolostor könyvtárában. Másolója egy pálosrendi szerzetes,
bizonyos M. fráter a nagyvázsonyi pálosrendi kolostorban 1513-ban készítette Kinizsi Pál
özvegye, Magyar Benigna asszony, számára. («Ez könyvet írta F. M. nadságos Benygna
asszonnak, nihai Kenesy Pál társának, ő nadsága klastromában Vásomban, mikort irnának
Krisztus sziletésének utána ezör ötszáz tizönhárom esztendőben.») Voltaképen
imádságoskönyv. Imádságai megvannak más kódexekben is. Ezek közül a Festetich-
kódex vehető leginkább a Czech-kódex kiegészítőjének, amennyiben a Czech-kódexben
megvan a Szűz Mária vecsernyéjének gyertyaszentelő-húsvéti része, mely a Festetich-
kódexből elmaradt. A kódex tulajdonosa, Magyar Benigna, dúsgazdag úrnő volt, igen
vallásos asszony, de egyben nem mindennapi botrány középpontjába kerülő bűnös
személy. 1518-ban még Rómába zarándokol; vele együtt megy harmadik férje,
nagyvázsonyi Kereky Gergely; a nagyhetet és a húsvéti ünnepeket az örök városban tölti
több veszprémmegyei családdal együtt; s a következő évben orgyilkosokkal megöleti
férjét. A halálbüntetéstől II. Lajos király kegyelme menti meg, az eset közelebbi
körülményeit azonban homály fedi. – A díszes kódexet először Döbrentei Gábor tette
közzé Régi magyar nyelvemlékek. II. köt. Buda, 1840. – Másodszor Volf György:
Nyelvemléktár. XIV. köt. Budapest, 1890. – Zolnai Gyula Nyelvemlékeink a
könyvnyomtatás koráig. Budapest, 1894. – Horváth Cyrill: Világiak régi magyar
imádságoskönyvei. Irodalomtörténeti Közlemények. 1895. évf. – Boros Alán:
Zsoltárfordítás a kódexek korában. Budapest, 1903. – Gondán Felicián: A középkori
magyar pálosrend és nyelvemlékei. Pécs, 1916. – Timár Kálmán: Magyar kódex
családok. Irodalomtörténeti Közlemények. 1927–1929. évf.
Debreceni-kódex. – A XVIII. század közepén jutott a debreceni református kollégium
könyvtárába. Annak idején olyan féltékenyen őrizték, hogy Kölcsey Ferenc csak lopva
másolhatta le Kazinczy Ferenc számára, aki szerette volna kiadni szövegét. 316 levél. Hat
ismeretlen kéz másolása 1519-ből. A legendákon kívül példák, elmélkedések és
prédikációk vannak benne. A legendák száma közel félszáz. Fordítójuk érdeme, hogy
kísérletet tett egy egész évre szóló magyar legendárium összeállítására. Főforrása Petrus
De Natalibus legendagyüjteménye volt, azonkívül kimutatható még szövegeiből a
Legenda Aurea és a Pomerium felhasználása. A kódex ferencrendi eredetű és a klarissza-
apácák számára készült. A XVII. században a csiksomlyói ferencesek birtokában bukkant
fel, a Székelyföldről Szatmár-megyébe került, innen 1753-ban a debreceni református
főiskolába. – Volf György: Nyelvemléktár. XI. köt. Budapest, 1882. – Zolnai Gyula:
Nyelvemlékeink a könyvnyomtatás koráig. Budapest, 1894. – Horváth Cyrill: Középkori
legendáink és a Legenda Aurea. Budapest. 1911. – Király György: A Margit-legenda és
rokonai. Irodalomtörténeti Közlemények, 1915. évf. – Vargha Damján: Kódexeink
legendái és a Catalogus Sanctorum. Budapest, 1923. – Timár Kálmán: A Debreceni-
kódex két példája. Irodalomtörténeti Közlemények. 1924. évf. – Karácsonyi János: Szent
Ferenc rendjének története Magyarországon 1711-ig. II. köt. Budapest, 1924. – Tímár
Kálmán: Kódexeink legendái és a Catalogus Sanctorum. Irodalomtörténeti Közlemények.
1925. évf. – U. az: Adalékok kódexeink forrásaihoz. U. o. 1926. évf. – Vargha Damján:
Szent Ferenc és fiai a magyar kódexirodalomban. Szent Ferenc nyomdokain. Szerk.
Buttykay Antal. Budapest, 1926. – Timár Kálmán: Magyar kódex-családok.
Irodalomtörténeti Közlemények. 1927–1929. évf.
Domonkos-legenda. – A M. Nemzeti Múzeumé. 108 levél. Tartalma: Szent Domonkos
élete. Ráskai Lea domonkos-rendi apáca másolata 1517-ből. – Komáromy Lajos és
Királyi Pál: Nyelvemléktár. III. köt. Budapest, 1874. – Zolnai Gyula: Nyelvemlékeink a
könyvnyomtatás koráig. Budapest, 1894. – Katona Lajos: Az Ehrenfeld- és Domonkos-
kódex forrásai. Irodalomtörténeti Közlemények. 1903. évf. – Vargha Damján: Speculum
Humanae Salvationis és a magyar kódexirodalom. Akadémiai Értesítő. 1912. évf. – U. az:
A Szent Domonkos-rend és a magyar kódexirodalom. Domonkosrendi emlékkönyv.
Szerk. Horváth Sándor. Budapest, 1916. – Holik Flóris: Adalékok kódexeink forrásaihoz.
Irodalomtörténeti Közlemények. 1922. évf. – Rössler Mária: Magyar domonkosrendi
példák és legendák. Kassa, 1927. – Timár Kálmán: Magyar kódex-családok.
Irodalomtörténeti Közlemények. 1927–1929. évf.
Döbrentei-kódex. – A gyulafehérvári püspöki könyvtáré. 262 levél. Neve Döbrentei
Gábor emlékét őrzi. Halábori Bertalan egri egyházmegyei pap másolata az 1508. évből.
Liturgikus célú könyv. Az otthoni vallásgyakorlat és a templomi istentisztelet céljait
szolgálta. A katolikus szertartásoknak megfelelő módon csoportosítja a szentírási
szövegeket s a misekönyv, breviárium megfelelő részeit. Tartalma: a zsoltárok fordítása,
az Énekek Éneke, Jób könyvének néhány része, a passió, prédikációk, breviáriumi
dícséretek és evangéliumi darabok. Egy meglehetősen értelmetlen verses találós mese is
van benne. A kódex ismeretlen bibliafordítója ismerte a legrégibb magyar bibliafordítást s
hellyel-közzel fel is használta szövegét. – Volf György: Nyelvemléktár. XII. köt.
Budapest, 1884. – Pál Antal: A Döbrentei-kódex nyelvi sajátságai. Gyulafehérvári kat.
főgimnázium értesítője. 1889. – Zolnai Gyula: Nyelvemlékeink a könyvnyomtatás koráig.
Budapest, 1894. – Hubert Emil: Ki volt Bertalan pap, a Döbrentei-kódex másolója?
Magyar Könyvszemle. 1898. évf. – Boros Alán: Zsoltárfordítás a kódexek korában.
Budapest, 1903. – Szily Kálmán: A Döbrentei-kódex viszonya a Münchenivel. Magyar
Nyelv. 1912. évf. – Pataki Erzsébet: Az íző kódexek nyelvéről. Szeged, 1912. – Mészöly
Gedeon A Döbrentei-kódex evangéliumai és a Müncheni-kódex. Magyar Nyelv. 1913.
évf. – U. az: A Döbrentei-kódex zsoltárai és az Apor-kódex. U. o. 1914. évf. – Farkas
Gyula: A Döbrentei-kódex és Komjáthy Benedek. Magyar Nyelv. 1914. évf. – Mészöly
Gedeon: A Döbrentei-kódex és az Apor-kódex második keze. Irodalomtörténeti
Közlemények. 1915. évf. – Négyesy László: Szerzelék középkori verses emlékeinkhez.
Irodalomtörténet. 1915. évf. – Vargha Damján: A Döbrentei-kódex mint Halábori
Bertalan pap írása. A Szent István Akadémia Értesitője. 1919. évf. – Timár Kálmán:
Prémontrei-kódexek. Kalocsa, 1924. – Harsányi István: A magyar biblia. Budapest, 1927.
Timár Kálmán: Magyar kódex-családok. Irodalomtörténeti Közlemények. 1927–1929.
évf.
Érdy-kódex. – A M. N. Múzeumé. 334 levél. Első ismertetőjének, Érdy János múzeumi
őrnek, nevét viseli. Szövegbőség dolgában minden más kódexet felülmúl. Másolója, egy
névtelen kartauzi szerzetes, 1524-ben kezdte és 1527-ben fejezte be munkáját. Az
ismeretlen nevű kartauzi a legnagyobb valószínűség szerint a veszprémmegyei lövöldi
kartauzi kolostorban élt, amint egyik megjegyzéséből következtethető. Kódexének
tartalmát egész évre való prédikációk s az egyházi év kilencven főbb szentjének legendái
alkotják. A prédikációk Temesvári Pelbárt hatását mutatják, a legendák nagyobbrészt
Jacobus De Voragine szövegére vezethetők vissza. – Volf György Nyelvemléktár. IV–V.
köt. Budapest, 1876. – Dedek Crescens Lajos A kartauziak Magyarországon. Budapest,
1889. – Zolnai Gyula: Nyelvemlékeink a könyvnyomtatás koráig. Budapest, 1894. –
Katona Lajos: Az Érdy-kódex egy fejezetéről. Akadémiai Értesitő, 1909. évf. Horváth
Cyrill: Középkori legendáink és a Legenda Aurea. Budapest, 1911. – Ábrahám Lambert:
Az Érdy-kódex kora. Irodalomtörténet. 1913. évf. – Blanár János: Az Érdy-kódex
mondattanából. Lévai kat. gimnázium értesítője. 1913. – Holik Flóris: Alsáni Bálint és az
Érdy-kódex. Irodalomtörténeti Közlemények. 1922. évf. – U. az: Az Érdy-kódex egy
helyéről. U. o. 1923. évf. – Vargha Damján Kódexeink legendái és a Catalogus
Sanctorum. Budapest, 1923. – Timár Kálmán: Kódexeink legendái és a Catalogus
Sanctorum. Irodalomtörténeti Közlemények. 1925. évf. – Vargha Damján: Szent Ferenc
és fiai a magyar kódexirodalomban. Szent Ferenc nyomdokain. Szerk. Buttykay Antal.
Budapest, 1926. – Timár Kálmán: Magyar kódex-családok. Irodalomtörténeti
Közlemények, 1927–1929. évf.
Érsekújvári-kódex. – A M. T. Akadémiáé. Az érsekújvári ferencrendi szerzetesek
ajándékozták az Akadémiának. 290 levél. Tartalmát Alexandriai Szent Katalin verses
legendáján kívül evangéliumi szakaszok, vallásos elmélkedések, prédikációk, példák és
legendák alkotják. Három másolója felváltva dolgozott rajta az 1529–1531. években.
Legnagyobb részét Sövényházi Márta domonkosrendi apáca másolta szövegei során
többször kérte olvasóit, hogy másolata üdvösséges voltát tekintsék s ne törődjenek azzal,
ha esetleg nem írt szépen. A két másik másoló szintén domonkosrendi apáca lehetett.
Maga a kódex olyan terjedelmes, hogy szövegbőség tekintetében csak az Érdy-kódex és a
Jordánszky-kódex haladja felül. A kódexét Czech János győri polgármester fedezte fel az
érsekújvári ferencrendi kolostor könyvtárában 1833-ban. – Szövegét Volf György tette
közzé: Nyelvemléktár. IX–X. köt. Budapest, 1888. – A kódexben megőrzött verses
Katalin-legendával behatóan foglalkoztak: Toldy Ferenc, Szilády Áron, Horváth Cyrill,
Katona Lajos: l. a verses Katalin-legendáról szóló fejezetet. – Zolnai Gyula:
Nyelvemlékeink a könyvnyomtatás koráig. Budapest, 1894. – Vargha Damján: Speculum
Humanae Salvationis és a magyar kódexirodalom. Akadémiai Értesítő. 1912. évf. – U. az:
A Szent Domonkos-rend és a magyar kódexirodalom. Domonkosrendi emlékkönyv.
Szerk. Horváth Sándor. Budapest, 1916. – Király György: Világbíró Sándor mondája régi
irodalmunkban. Irodalomtörténeti Közlemények. 1918. évf. – Vargha Damján:
Kódexeink legendái és a Catalogus Sanctorum. Budapest, 1923. – Timár Kálmán
Kódexeink legendái és a Catalogus Sanctorum. Irodalomtörténeti Közlemények. 1925.
évf. – Vargha Damján: Szent Ferenc és fiai a magyar kódexirodalomban. Szent Ferenc
nyomdokain. Szerk. Buttykay Antal. Budapest, 1926. – Timár Kálmán: Adalékok
kódexeink forrásaihoz. Irodalomtörténeti Közlemények. 1926. évf. – U. az: Magyar
kódex-családok. U. o. 1927–1929. évf.
Festetich-kódex. – A keszthelyi Festetich-könyvtáré. 208 levél. Egy nagyvázsonyi
pálosrendi szerzetes másolta. Kinizsi Pál özvegye, Magyar Benigna asszony, számára
készült. Zsoltárai szoros összefüggésben állnak a Czech-kódex zsoltáraival. Ezek a
fordítások jobbak, mint az Apor-kódexéi. Egyik részlete hű fordítását adja Petrarca olasz
költő latinul írt bűnbánó ájtatosságainak: a Septem Psalmi Poenitentialesnek. A
gyönyörűen díszített imádságoskönyv a közfelfogás szerint 1493 körül készült, mivel
egyik imádsága az 1494-ben elhunyt Kinizsi Pál betegségéről szól. («Pál uram
betegségéről szerzett imádság.») Valószínűbb azonban, hogy kora azonos
testvérkódexének, a Czech-kódexnek, korával. (1515.) A Kinizsi Pál betegségével
kapcsolatos régebbi imádságot kegyeletből vették be a kódex szövegébe. – Volf György:
Nyelvemléktár. XIII. köt. Budapest, 1885. – Zolnai Gyula: Nyelvemlékeink a
könyvnyomtatás koráig. Budapest, 1894. – Horváth Cyrill: Világiak régi
imádságoskönyvei. Irodalomtörténeti Közlemények. 1895. évf. – Boros Alán:
Zsoltárfordítás a kódexek korában. Budapest, 1903. – Katona Lajos: A Festetich-kódex
bűnbánó zsoltárai. Irodalomtörténeti Közlemények. 1905. évf. – Gondán Felicián A
középkori magyar pálosrend és nyelvemlékei. Pécs, 1916. – Timár Kálmán: Magyar
kódex-családok. Irodalomtörténeti Közlemények. 1927–1929. évf. – U. az: Nyelvújítás
nyoma a Festetich-kódexben. Magyar Nyelv. 1929. évf.
Gömöry-kódex. – Gömöry Károly pesti gyógyszerész ajándékából jutott a M. N.
Múzeum birtokába. 164 levél. Legnagyobb részét egy Katalin nevű apáca másolta 1516-
ban, egy részét Tétényi Pál pálosrendi vikárius. A többi hét másoló és bejegyző neve
ismeretlen. Imádságok vannak benne. Egy ideig azt tartották, hogy a kódex világi úrnő
számára készült imádságos könyv gyanánt, utóbb ez a feltevés megdőlt. Az a Krisztina,
akinek kedvéért Katalin dolgozott, maga is apáca volt s nem világi asszony. – Volf
György: Nyelvemléktár. XI. köt. Budapest, 1882. – Zolnai Gyula: Nyelvemlékeink a
könyvnyomtatás koráig. Budapest, 1894. – Timár Kálmán: Prémontrei kódexek. Kalocsa,
1924. – U. az: Adalékok kódexeink forrásaihoz. Irodalomtörténeti Közlemények, 1926. –
U. az: Magyar kódexcsaládok. U. o. 1927–1929. évf.
Guary-kódex. – A M. T. Akadémiáé. Guary Miklós földbirtokos ajándékozta az
Akadémiának 1835-ben. 67 levél. Másolója egy névtelen ferencrendi szerzetes volt, még
pedig a franciskánus-rend salvatorianus ágából azaz a szigorúbb életrendet követő cseri
barátok közül. Kora a XVI. század eleje. Vallásos elmélkedések és tanítások vannak
benne. – A kódexet először Döbrentei Gábor adta ki: Régi magyar nyelvemlékek. VI. köt.
Buda, 1846. – Másodszor a Nyelvemléktár XV. köt: ben jelent meg. Budapest, 1908. –
Zolnai Gyula: Nyelvemlékeink a könyvnyomtatás koráig. Budapest, 1894. – Karácsonyi
János: Szent Ferenc rendjének története Magyarországon 1711-ig. II. köt. Budapest,
1924. – Vargha Damján: Szent Ferenc és fiai a magyar kódexirodalomban. Szent Ferenc
nyomdokain. Szerk. Buttykay Antal. Budapest, 1926. – Timár Kálmán: Adalékok
kódexeink forrásaihoz. Irodalomtörténeti Közlemények. 1926. évf. – U. az: Magyar
kódex-családok. U. o. 1927–1929. évf.
Gyöngyösi-kódex. – A M. T. Akadémiáé. 35 levél. Négy ismeretlen kéz munkája a
XVI. század elejéről. Tartalmát imádságok teszik. Megvan benne a Szent László királyról
szóló ének és a Mátyás király halálára szerzett emlékdal. A harmadik kéz írójának nevét
is ismerjük Biró Pál. Egyházi ember volt, hihetőleg nem puszta másoló, hanem fordító is,
mivel munkájában állandó a javítás és sok a törlés. Három más társával együtt készített
imádságos könyve valószínűleg apácák számára készült. – Volf György: Nyelvemléktár.
II. köt. Budapest, 1874. – Zolnai Gyula: Nyelvemlékeink a könyvnyomtatás koráig.
Budapest, 1894. – Timár Kálmán: Prémontrei kódexek. Kalocsa, 1924. – U. az: Magyar
kódex-családok. Irodalomtötrténeti Közlemények. 1927–1929. évf.
Horvát-kódex. – A M. N. Múzeumé. 137 levél. Nevét Horvát István emlékére kapta.
Ráskai Lea domonkosrendi apáca másolata 1522-ből. Tartalma: elmélkedések, két
prédikáció és Szent Bernát mondásai a szerzetesi életről. – Volf György: Nyelvemléktár.
VI. köt. Budapest, 1877. – Zolnai Gyula: Nyelvemlékeink a könyvnyomtatás koráig.
Budapest, 1894. – Vargha Damján: A Szent Domonkos-rend és a magyar kódexirodalom.
Domonkosrendi emlékkönyv. Szerk. Horváth Sándor. Budapest, 1916. – Timár Kálmán:
Adalékok kódexeink forrásaihoz. irodalomtörténeti Közlemények. 1926. évf. – U. az:
Magyar kódex-családok. U. o. 1927–1929. évf.
Jordánszky-kódex. – Az esztergomi főszékesegyház könyvtáráé. 196 levél. Nevét
egykori tulajdonosáról, Jordánszky Elek felszentelt püspökről, nyerte. Szövegbőségre
nézve csak az Érdy-kódex múlja felül. Elejétől végig egy kéz másolása. Ismeretlen
másolója az ószövetségi rész másolását 1519-ben, a négy evangéliumét 1516-ban végezte
be. Nyelvjárása meglepő egyezéseket mutat a mai alsódrávai nyelvjárással. Ezt a
bibliafordítást egy időben Bátori László pálosrendi szerzetes munkájának tartották, de ez
a feltevés nincs bebizonyitva. Bátori László a XV. század második felében a
budaszentlörinci pálos kolostor tagja volt, megírta több szent ember életrajzát s állítólag
magyarra fordította az egész Szentírást. A hagyomány szerint Mátyás király a budai
királyi könyvtárban őriztette kéziratát. Hogy valóban elkészült-e fordítása, kétséges; de
ha megvolt, akkor sem állítható, hogy azonos a Jordánszky-kódexben található szöveggel.
– Volf György: Bátori László és a Jordánszky-kódex bibliafordítása. Budapest, 1879. –
U. az: Régi magyar nyelvemlékek. V. köt. Budapest, 1888. – Zolnai Gyula
Nyelvemlékeink a könyvnyomtatás koráig. Budapest, 1894. – Veinstein-Hevess Kornél:
A Jordánszky- és Érdy-kódex. Magyar Nyelvőr. 1894–1895. évf. – Suhajda Lajos: Az
Érdy- és a Jordánszky-kódex kétbetűs magánhangzói. Nyelvtudományi Közlemények.
1901. évf. – Sigray Pál: Boldog Bátori László méltatása. Századok. 1911. évf. – Timár
Kálmán: Prémontrei kódexek. Kalocsa, 1924. – Harsányi István: A magyar biblia.
Budapest, 1927. – Timár Kálmán: Magyar kódex-családok. Irodalomtörténeti
Közlemények. 1927–1929. évf.
Kazinczy-kódex. – A M. N. Múzeumé. 101 levél. Neve Kazinczy Ferenc emlékét őrzi.
Három névtelen ferencrendi szerzetes másolta 1526-ban, 1527-ben és 1545-ben.
Prédikációkat, példákat és legendákat foglal magában. Szűz Mária és Szent Ferenc
tisztelete keresztülvonul a kódex egész szövegén. A Szent Anna asszonyhoz intézett
imádság szövegének erejével «tízezer halálos bűneinek és húszezer bocsánandó bűneinek
kínját óttya meg Alexander pápa». – Volf György: Nyelvemléktár. VI. köt. Budapest,
1877. – Zolnai Gyula Nyelvemlékeink a könyvnyomtatás koráig. Budapest, 1894. –
Hatvani János: A Kazinczy-kódex nyelvjárása a Tihanyi-kódexszel való egyezés kapcsán.
Budapest, 1915. – Karácsonyi János: Szent Ferenc rendjének története Magyarországon
1711-ig. II. köt. Budapest, 1924. – Vargha Damján: Szent Ferenc és fiai a magyar
kódexirodalomban. Szent Ferenc nyomdokain. Szerk. Buttykay Antal. Budapest, 1926. –
Timár Kálmán: Magyar kódex-családok. Irodalomtörténeti Közlemények. 1927–1929.
évf.
Keszthelyi-kódex. – A keszthelyi Festetich-könyvtáré. 226 levél. Másolója, Velikei
Gergely ferencrendi szerzetes, a vasmegyei Lékán másolta 1522-ben. Tartalmát zsoltárok,
himnuszok és imádságok alkotják. Szövege jórészt megegyezik a Kulcsár-kódex
szövegével. – Volf György: Nyelvemléktár. VIII. köt. Budapest, 1885. – Zolnai Gyula:
Nyelvemlékeink a könyvnyomtatás koráig. Budapest, 1894. – Kardos Celesztin: A
Keszthelyi-kódex alaktana és mondattana. Esztergom, 1896. – Boros Alán:
Zsoltárfordítás a kódexek korában. Budapest, 1903. – Frick József: A középkori magyar
himnuszköltészet. Kolozsvár, 1910. – Kovácsy Jenő: A Kulcsár- és a Keszthelyi-kódex
szótana. Brassó, 1912. – Horváth Cyrill: Három középkori versezet. Budapesti VIII. ker.
községi reáliskola értesítője. 1915. – Timár Kálmán: Magyar kódex-családok.
Irodalomtörténeti Közlemények. 1927–1929. évf.
Krisztina-legenda. – A M. N. Múzeumé. 23 levél. Tartalma: Szent Krisztina élete.
Másolója ismeretlen. A másolás ideje a XVI. század elejére tehető. – Szövegét először
Toldy Ferenc adta közre: Régi magyar legendák tára. V. köt. Pest, 1858. – Másodszor
Volf György Nyelvemléktár. VII. köt. Budapest, 1878. – Zolnai Gyula: Nyelvemlékeink
a könyvnyomtatás koráig. Budapest, 1894. – Horváth Cyrill A Krisztina-legenda.
Irodalomtörténeti Közlemények. 1923. évf. – Timár Kálmán: Magyar kódex-családok. U.
o. 1927–1929. évf. – Horváth Cyrill: A Krisztina-legendáról. Budapesti VIII. ker. községi
Vörösmarty Mihály reáliskola értesítője. 1929.
Kriza-kódex. – A M. T. Akadémiáé. 43 levél. Neve Kriza János emlékét őrzi. Garai Pál
domonkosrendi szerzetes másolata 1532-ből. Imádságok vannak benne. – Volf György:
Nyelvemléktár. II. köt. Budapest, 1874. – Zolnai Gyula: Nyelvemlékeink a
könyvnyomtatás koráig. Budapest, 1894. – Vargha Damján: A Szent Domonkos-rend és a
magyar kódexirodalom. Domonkosrendi emlékkönyv. Szerk. Horváth Sándor. Budapest,
1916. – Timár Kálmán: Magyar kódex-családok. Irodalomtörténeti Közlemények. 1927–
1929. évf.
Kulcsár-kódex. – A M. N. Múzeumé, 189. levél. Neve egykori tulajdonosának, Kulcsár
Istvánnak, emlékét őrzi. Pápai Pál ferencrendi szerzetes másolása az 1539. évből.
Tartalma: a zsoltárok fordítása és néhány imádságos darab. Szövege jórészt megegyezik a
Keszthelyi-kódex szövegével. Zsoltárfordításai eléggé sikerültek. – Volf György:
Nyelvemléktár. VIII. köt. Budapest, 1879. – Zolnai Gyula: Nyelvemlékeink a
könyvnyomtatás koráig. Budapest, 1894. – Boros Alán: Zsoltárfordítás a kódexek
korában. Budapest, 1903. – Frick József: A középkori magyar himnuszköltészet.
Kolozsvár, 1910. – Kovácsy Jenő: A Kulcsár- és a Keszthelyi-kódex szótana. Brassó,
1912. – Timár Kálmán: Néhány ferencrendi írónkról. Irodalomtörténet. 1914. évf. –
Timár Kálmán: Magyar kódex-családok. Irodalomtörténeti Közlemények. 1927–1929.
évf.
Lányi-kódex. – A M. T. Akadémiáé. Lányi Károly katolikus plébános ajándékozta az
Akadémiának. 218 levél. Apáca-regulák vannak benne. Három másoló munkája 1519-
ből. A másolók közül csak Kálmáncsei László premontrei szerzetes neve ismeretes. A
kódex voltaképen utasítás a veszprémmegyei somlyóvásárhelyi premontrei apácák
számára, hogy miként kell napi zsolozsmájukat elvégezni. A somlyóvásárhelyi apácák
1566 után a török veszedelem miatt a Klára-szüzek pozsonyi kolostorába költöztek,
később minden felszerelésük a klarisszákra szállt, 1782-ig ők őrizték a régi kéziratot,
ekkor József császár eladatta a Klára-szüzek értékeit, így jutott a kódex egy nagyszombati
gyógyszerész tulajdonába s innen, Lányi Károly közvetítésével, a M. T. Akadémia
könyvtárába. – Volf György: Nyelvemléktár. VII. köt. Budapest, 1878. – Zolnai Gyula:
Nyelvemlékeink a könyvnyomtatás koráig. Budapest, 1894. – Karácsonyi János: A
Lányi-kódexet nem ferencrendiek, hanem premontreiek írták. Magyar Nyelv. 1921. évf. –
Timár Kálmán: Prémontrei-kódexek. Kalocsa, 1924. – Timár Kálmán Magyar kódex-
családok. Irodalomtörténeti Közlemények, 1927–1929. évf.
Lázár-kódex. – A M. T. Akadémiáé. 115 levél. Nevét a Lázár-család emlékére kapta.
Ez a család a kódexet hosszú időn keresztül őrizte. Hat ismeretlen kéz munkája a XVI.
század második negyedéből. Másolói minden bizonnyal klarissza-apácák voltak.
Imádságok, elmélkedések és legendák vannak benne. A Szent Ferencről és Szent Kláráról
szóló részleteken kívül említhetők szövegei közül Szent Brigitta imádságai. A kódex 189.
lapján ezt olvassuk: «Kérlek, mindenható Atya Istennek szent fia, én édes Uram Jézus,
hogy engemet, te méltatlan bűnös szolgálóleányodat, Katerinát, méltólj megódoznod». Az
egyik másoló tehát Katalin apáca volt. – Szily Kálmán: Jelentés a Lázár-kódexről.
Akadémiai Értesítő. 1896. évf. – Nyelvemléktár. XV. köt. Budapest, 1908. – Karácsonyi
János: Szent Ferenc rendjének története Magyarországon 1711-ig. II. köt. Budapest,
1924. – Vargha Damján: Szent Ferenc és fiai a magyar kódex-irodalomban. Szent Ferenc
nyomdokain. Szerk. Buttykay Antal. Budapest, 1926. – Timár Kálmán: Magyar kódex-
családok. Irodalomtörténeti Közlemények. 1927–1929. évf.
Lobkowitz-kódex. – A Lobkowitz hercegi család csehországi raudnitzi könyvtáráé. 176
levél. Ferencrendi eredetű. Három ismeretlen klarissza-apáca másolása 1514-ből.
Tartalmát imádságok, elmélkedések, példák és legendák alkotják. Szép benne Szent Elek
legendája és Szent Klára élete. Szent Bonaventura ferencrendi szerzetes és biborospüspök
egyik művéből is közöl fordítást: a De perfectione vitae ad sorores-ből. Megvan benne az
Imitatio Christi egyik részletének magyar fordítása is, de nem Kempis Tamás, hanem
Clairvauxi Szent Bernát neve alatt. Szövegei helyenkint a Bod-kódex, Debreceni-kódex
és Weszprémi-kódex szövegeihez kapcsolódnak. – Volf György Nyelvemléktár. XIV.
köt. Budapest, 1890. – Zolnai Gyula: Nyelvemlékeink a könyvnyomtatás koráig.
Budapest, 1894. – Horváth Cyrill: Kódex-tanulmány ok. Irodalomtörténeti Közlemények.
1894. évf. – Gáspár Leó: A Lobkowitz-kódex nyelvi ismertetése. Budapest, 1896. –
Katona Lajos: Újabb adalékok kódexeink forrásaihoz. Irodalomtörténeti Közlemények.
1906. évf. – Simonyi Kálmán: A Lobkowitz-kódex hang- és alaktani sajátságai. Budapest,
1908. – Király György: Világbiró Sándor mondája régi irodalmunkban. Irodalomtörténeti
Közlemények. 1918. évf. – Holik Flóris: Adalékok kódexeink forrásaihoz. U. o. 1922.
évf. – Karácsonyi János: Szent Ferenc rendjének története Magyarországon 1711-ig. II.
köt. Budapest, 1924. – Vargha Damján: Szent Ferenc és fiai a magyar kódex-
irodalomban. Szent Ferenc nyomdokain. Szerk. Buttykay Antal. Budapest, 1926. – Timár
Kálmán: Magyar kódex-családok. Irodalomtörténeti közlemények. 1927–1929. évf.
Margit-legenda. – A M. N. Múzeumé. 116 levél. Árpádházi Boldog Margit életét
foglalja magában. Ráskai Lea domonkosrendi apáca másolata 1510-ből. Az elején csonka
és végén befejezetlen kézirat másolója előkelő főnemesi nemzetség gyermeke volt s
életének egy részét ugyanott töltötte, ahol Boldog Margit, a Nyulakszigetén azaz a mai
Margitszigeten. A szorgalmas szüz a Margit-legendán kívül a Cornides-kódexet, Szent
Domonkos életét, a Példák Könyve első felét és a Horváth-kódexet másolta s mindenütt
ragaszkodott a maga következetes helyesírásához. Az ország ügyei iránt a kolostor falai
mögött is élénken érdeklődött. A Cornides-kódex lapjain 1514-ben panaszosan említette a
parasztlázadást, 1518-ban nagy érdeklődéssel tekintett a bácsi gyűlés elé, 1519-ben
feljegyezte a nádor halálát. Mivel 1522-ben még irogatott, valószínűleg megérte azt az
időt is, mikor margitszigeti apácatársnői a törökök elől 1529-ben a nagyváradi
klarisszákhoz költöztek. A magyarnyelvű Margit-legenda Ráskai Lea-féle kézirata innen
került Nagyszombatba, majd Pozsonyba, ahol a klarisszák kolostorában őrizték
mindaddig, míg végre 1836-ban a M. N. Múzeum birtokába jutott. – A legenda szövegét
először Pray György adta ki: Vita S. Elisabethae viduae nec non B. Margaritae virginis.
Nagyszombat, 1770. – Legjobb az a szöveg, melyet Volf György tett közzé:
Nyelvemléktár. VIII. köt. Budapest, 1879. – Magyarázatos részletek Zolnai Gyula
kiadásában: Nyelvemlékeink a könyvnyomtatás korában. Budapest, 1894. – Mai nyelvre
átirt szövege Baros Gyula jegyzeteivel: Boldog Margit legendája. Budapest, 1927. –
Egyéb kiadásairól és a legendára vonatkozó irodalomról: a Margit-legendáról szóló
szakaszban.
Nagyszombati-kódex. – Az esztergomi érseki könyvtáré. 397 lap. Ferencrendi eredetű.
Másolója ismeretlen. Másolásának ideje: 1512 és 1513. Elmélkedések; tanitások és
imádságok vannak benne. – Komáromy Lajos és Király Pál: Nyelvemléktár. III. köt.
Budapest, 1874. – Zolnai Gyula: Nyelvemlékeink a könyvnyomtatás koráig. Budapest,
1894. – Vargha Dámján: Seuse Henrik Amand a magyar kódexirodalomban. Budapest,
1910. – U. az: A legrégibb magyar bűnjegyzék forrása. Irodalomtörténeti Közlemények.
1914. év f. – U. az: A Szent Domonkos-rend és a magyar kódexirodalom.
Domonkosrendi emlékkönyv. Szerk. Horváth Sándor. Budapest, 1916. – Jakubovich
Emil: A Nagyszombati-kódex írója. Magyar Nyelv. 1917. évf. – Horváth Cyrill:
Középkori magyar versek. Irodalomtörténet. 1923. évf. – Karácsonyi János: Szent Ferenc
rendjének története Magyarországon 1711-ig. II. köt. Budapest, 1924. – Vargha Damján:
Szent Ferenc és fiai a magyar kódexirodalomban. Szent Ferenc nyomdokain. Szerk.
Buttykay Antal. Budapest, 1926. – Timár Kálmán: Magyar kódex-családok.
Irodalomtörténeti Közlemények. 1927–1929. évf.
Nádor-kódex. – A budapesti egyetemi könyvtáré. 353 levél. Nevét József nádor
tiszteletére kapta. Ferencrendi kéz másolata 1508-ból. Oktató beszédek, legendák, Mária
siralma, Krisztus kínszenvedésének története és Philibertus látomása olvasható benne.
Két egyházi éneke hangjegyekkel van ellátva: magyar szöveget ehelyütt kísérnek először
hangjegyek. A két dallam mindenesetre külföldi származású. A kódex az óbudai
klarisszák számára készült, tehát ferencrendi eredetű. Óbudáról a Klára-szüzek 1541 ben
a pozsonyi kolostorba vitték, innen árvereztette el II. József császár 1782-ben. Új
tulajdonosa, Winkler Mihály pécsi kanonok, 1801-ben a pesti egyetem könyvtárának
ajándékozta. – A kódex szövegét először Toldy Ferenc adta közre: Nádor-kódex. Buda,
1857. – Új kiadása: Nyelvemléktár. XV. köt. Budapest, 1908. – Zoltvány Irén: A Nádor-
kódex nyelvi sajátságairól. Nyelvtudományi Közlemények. 1887–1889. évf. – Zolnai
Gyula: Nyelvemlékeink a könyvnyomtatás koráig. Budapest, 1894. – Katona Lajos:
Túlvilági látomások kódexeinkben. Akadémiai Értesítő. 1907. évf. – Vargha Damján: A
legrégibb magyar bűnjegyzék forrása. Irodalomtörténeti Közlemények. 1914. évf. –
Karácsonyi János: Szent Ferenc rendjének története Magyarországon 1711-ig. II. köt.
Budapest, 1924. – Vargha Damján: Szent Ferenc és fiai a magyar kódexirodalomban.
Szent Ferenc nyomdokain. Szerk. Buttykay Antal. Budapest, 1926. – Timár Kálmán:
Magyar kódex-családok. Irodalomtörténeti Közlemények. 1927–1929. évf.
Peer-kódex. – A M. N. Múzeumé. 298 levél. Neve egykori tulajdonosának, Peer Jakab
kegyesrendi tanárnak, emlékét őrzi. Hat ismeretlen kéz írása a XVI. század elejéről.
Imádságok, legendák és énekek vannak benne. A harmadik kéz tartotta fönn számunkra
Vásárhelyi András Mária-énekét, Apáti Ferenc feddő énekét és a Szent László királyról
szóló éneket. A kódex egy Simon nevű világi úr megrendelésére és használatára készült
imádságoskönyvnek. Eszerint a világiak imádságoskönyvei közé tartozik, csakúgy mint a
Czech-kódex és a Festetich-kódex. – Volf György: Nyelvemléktár. II. köt. Budapest,
1874. – Zolnai Gyula: Nyelvemlékeink a könyvnyomtatás koráig. Budapest, 1894. –
Horváth Cyrill: Világiak régi magyar imádságos könyvei. Irodalomtörténeti
Közlemények. 1895. évf. – Horváth Cyrill: Középkori magyar versek. Irodalomtörténet.
1923. évf. – Timár Kálmán: Prémontrei kódexek. Kalocsa, 1924. – U. az: Magyar
kódexcsaládok. Irodalomtörténeti Közlemények. 1927–1929. évf.
Példák könyve. – A budapesti egyetemi könyvtáré. 43 levél. Huszonnégy példa
található benne. Három női kéz másolása. Ezek közül az első Ráskai Leáé az 1510. évből.
A példák sorába bele van ékelve a Halál Himnusza: egy középkori latin versnek prózai
fordítása. Az ismeretlen szerző és magyar fordítója a halál könyörtelen végzetességén
panaszkodik. «Néminemű bölcs szerzé e verseket, ezen képen mondván: Elmegyek
meghalni, mert a halál bizony, de a halálnak órájánál semmi bizonytalanabb: jóllehet
bizonytalan legyen, de magam azért elmegyek meghalni.» A névtelen magyar fordító elég
formásan alakította az idegen szöveg egyik-másik mondatát. Az Élet És Halál Párbeszéde
is külföldi latin vers szövegén alapszik s épen úgy a példák közé van tűzve, mint az
előbbi szöveg. Az ismeretlen szerző és magyar fordítója ebben is a földi élet
nyomorúsága miatt kesereg. – Volf György: Nyelvemléktár. VIII. köt. Budapest, 1879. –
Horváth Cyrill: Kódexirodalmunk példái s a Példák Könyve. Bajai kat. gimnázium
értesítője. 1892. – Zolnai Gyula: Nyelvemlékeink a könyvnyomtatás koráig. Budapest,
1894. – Katona Lajos: Adalékok kódex-irodalmunk forrásaihoz. Irodalomtörténeti
Közlemények, 1899. évf. – U. az: Két középkori latin versezet régi magyar fordítása. U.
o. 1900. évf. – Vargha Damján; A Szent Domonkos-rend és a magyar kódexirodalom.
Domonkosrendi emlékkönyv. Szerk. Horváth Sándor. Budapest, 1916. – Holik Flóris: Az
egyszerű tolvajról és remetéről. Irodalomtörténeti Közlemények. 1919–1921. évf. –
Timár Kálmán: Magyar kódex-családok. U. o. 1927–1929. évf.
Pozsonyi-kódex. – A pozsonyi ferences rendtartományi könyvtár tulajdona. 34 levél.
1520-ban másolták. Három másolója közül csak Mihály deák neve ismeretes. Mihály
valószinüleg a papi pályára készült s a maga kódexrészét rokonának, egy E. kezdőbetűs
apácának, kedvéért írta. A kódex tartalma jórészt megegyezik a Gyöngyösi-kódexszel és
a Thewrewk-kódexszel. Imádságok és evangéliumi szakaszok találhatók benne. – Volf
György: Nyelvemléktár. XIII. köt. Budapest, 1885. – Zolnai Gyula: Nyelvemlékeink a
könyvnyomtatás koráig. Budapest, 1894. – Schmidt Győző: A Pozsonyi-kódex nyelvi
sajátságai. Nyelvtudományi Közlemények. 1894. évf. – Gábriel Gottfried: A Pozsonyi-
kódex felfedezett eredeti kézirata. Magyar Nyelv. 1915. évf. – Timár Kálmán: Prémontrei
kódexek. Kalocsa, 1924. U. az: Magyar kódex-családok. Irodalomtörténeti Közlemények.
1927–1929. évf.
Sándor-kódex. – A budapesti egyetemi könyvtáré. 20 levél. Neve Sándor István
emlékét őrzi. Egy ismeretlen domonkosrendi apáca másolta 1521 táján. Erkölcstanító
példák vannak benne. Megőrizte továbbá Tundal Lovag Látomásának töredékét és
Hrotsvitha gandersheimi apáca egyik drámájának, a Három Keresztény Leány
Legendájának, fordítását. – Volf György: Nyelvemléktár. II. köt. Budapest, 1874. –
Zolnai Gyula: Nyelvemlékeink a könyvnyomtatás koráig. Budapest, 1894. – Vargha
Damján: A Szent Domonkos-rend és a magyar kódexirodalom. Domonkosrendi
emlékkönyv. Szerk. Horváth Sándor. Budapest, 1916. – Timár Kálmán: Magyar kódex-
családok. Irodalomtörténeti Közlemények. 1927–1929. évf.
Simor-kódex. – A 7 levélből álló kézirat Simor János esztergomi érsek ajándékából a
M. N. Múzeum tulajdona. Assisi Szent Ferenc életéből nyujt néhány töredéket.
Ferencrendi másolója azonos a Nagyszombati-kódexével, a Nádor-kódexéval és a
Debreceni-kódex hatodik kezével. Tartalmi szempontból a Virginia-kódexhez
kapcsolódik, szöveg és forrás dolgában ennek ikertestvére. Kora a XVI. század elejére
tehető. – Volf György: Nyelvemléktár. VII. köt. Budapest, 1878. – Zolnai Gyula:
Nyelvemlékeink a könyvnyomtatás koráig. Budapest, 1894. – Karácsonyi János: Szent
Ferenc rendjének története Magyarországon 1711-ig. II. köt. Budapest, 1924. – Vargha
Damján: Szent Ferenc és fiai a magyar kódexirodalomban. Szent Ferenc nyomdokain.
Szerk. Buttykay Antal. Budapest, 1926. – Timár Kálmán: Magyar kódex-családok.
Irodalomtörténeti Közlemények. 1297–1929. évf.
Székelyudvarhelyi-kódex. – A székelyudvarhelyi katolikus főgimnáziumé. 188 levél.
Tartalma: Judit könyve, Szent Anselmusnak néhány irata, Jézus tanításainak szentírási
szövege és példákkal teletűzdelt vallásos elmélkedések. Értékesebb részeit Nyujtódi
András ferencrendi szerzetes fordította latinból magyarra. A székely barát 1509 táján a
krakkói egyetemen tanult s 1526 körül testvérhuga, Nyujtódi Judit, számára készítette
fordítását. A szentírási Judit könyvének magyar szövegét így fejezte be: «Ezen szerént
végeztetik az Szent Judith asszonynak ő könyve az derék Szentírásnak betüje szerént, az
mi boldog szent atyánknak Páduai Szent Antalnak estin, Urunk Krisztus Jézusnak az Szüz
Mária méhétől születésének utánna ezerötszázhuszonhatod esztendőben… Imé azért én
szerető hugom, Nyujthody Judith, az te neveden való szent asszonynak könyve, melyet
én, az te szegény bátyád, Nyujthody fráter András, megírtam az diáki bötüről az magyar
nyelvre, a tehozzád való atyafiságos szeretetnek miatta meggyözettetvén és hogy ne
lennél az te celládban az te szentednek könyve nélkül, de vallanád az te lelkednek
vigasztalására. Ne nézzed kedég szerető hugom ez írásnak az ő paraszt voltát, hanem az ő
igaz értelmét, kiben hamisat nem lelsz». Nemes lélekre mutató vallomás és
irodalomtörténetileg is tanulságos sorok az erdélyi Tövis kolostorában élő ferencrendi
szerzetes ajkairól. – A kódex szövegét Szabó Samu rendezte sajtó alá: A
Székelyudvarhelyi-kódex. Budapest, 1907. Különlenyomat a Nyelvemléktár XV.
kötetéből Simonyi Zsigmond nyelvészeti és Lukinich Imre könyvészeti bevezetésével. –
Zádor Béla: A Székelyudvarhelyi-kódex kiadásához. Magyar Nyelvőr. 1913. évf. –
Király György Világbiró Sándor mondája régi irodalmunkban. Irodalomtörténeti
Közlemények. 1918. évf. – Karácsonyi János: Szent Ferenc rendjének története
Magyarországon 1711-ig. II. köt. Budapest, 1924. – Vargha Damján: Szent Ferenc és fiai
a magyar kódexirodalomban. Szent Ferenc nyomdokain. Szerk. Buttykay Antal.
Budapest, 1926. – Timár Kálmán: Magyar kódex-családok. Irodalomtörténeti
Közlemények. 1927–1929. évf.
Teleki-kódex. – A marosvásárhelyi Teleki-könyvtáré. 191 levél. Négy másolója közül
csak Sepsiszentgyörgyi Ferenc ferencrendi szerzetes neve ismeretes. A másolás évei:
1525, 1526, 1530, 1531. Tartalma: legendák, példák, elmélkedések, imádságok és
szerzetesi regulák. Legendái közül Ádám és Éva történetében tanulságosan szemlélhető,
mennyire megbővítette a jámbor keresztény képzelet az első emberpár életének történetét.
Szent Anna legendája Jézus nagyanyjának életét beszéli el. Szent Makárius legendája
kalandos életrajz. A kódex egyik másolójáról, Ferenc Sepsy Zentgoergy fráterről, tudjuk,
hogy a Székelyföldön élt, 1533 után Budán találjuk, 1538-ban várpalotai házfőnök volt,
1542-ben füleki gvárdián. – Volf György Nyelvemléktár. XII. köt. Budapest, 1884. –
Zolnai Gyula: Nyelvemlékeink a könyvnyomtatás koráig. Budapest, 1894. – Katona
Lajos: A Teleki-kódex legendái. Budapest, 1904. – Timár Kálmán Néhány ferencrendi
írónkról. Irodalomtörténet. 1914. évf. – Karácsonyi János: Szent Ferenc rendjének
története Magyarországon 1711-ig. II. köt. Budapest, 1924. – Vargha Damján: Szent
Ferenc és fiai a magyar kódexirodalomban. Szent Ferenc nyomdokain. Buttykay Antal.
Budapest, 1926. – Timár Kálmán: Magyar kódex-családok. Irodalomtörténeti
Közlemények, 1927–1929. évf.
Thewrewk-kódex. – A M. T. Akadémiáé. 158 levél. Először Ponori Thewrewk József
hívta fel rí a figyelmet. Hat ismeretlen kéz másolata 1531-ből. Különféle imákon kívül
megvan benne Vásárhelyi András Mária-éneke és Szent Bernát himnusza a felfeszített
Krisztushoz. – Volf György: Nyelvemléktár. II. köt. Budapest, 1874. – Zolnai Gyula:
Nyelvemlékeink a könyvnyomtatás koráig. Budapest, 1894. – Katona Lajos: Újabb
adalékok kódexeink forrásaihoz. Irodalomtörténeti Közlemények. 1906. évf. – Timár
Kálmán: Magyar kódex-családok. U. o. 1927–1929. évf.
Tihanyi-kódex. – A tihanyi szentbenedekrendi apátság könyvtáráé. 200 levél. Egy
ismeretlen ferencrendi szerzetes másolta az 1530–1532. években. Nagyobbára
prédikációk találhatók benne. – Volf György: Nyelvemléktár. VI. köt. Budapest, 1877. –
Szilády Áron: Temesvári Pelbárt élete és munkái. Budapest, 1880. – Zolnai Gyula:
Nyelvemlékeink a könyvnyomtatás koráig. Budapest, 1894. – Kausch Mihály: A Tihanyi-
kódex nyelvezete. Budapest, 1901. – Holik Flóris: Mária vakító szépsége.
Irodalomteténeti Közlemények. 1919–1921. évf. – Karácsonyi János: Szent Ferenc
rendjének története Magyarországon 1711-ig. I. köt. Budapest, 1924. – Vargha Damján:
Szent Ferenc és fiai a magyar kódexirodalomban. Szent Ferenc nyomdokain. Szerk.
Buttykay Antal. Budapest, 1926. – Timár Kálmán: Magyar kódexcsaládok.
Irodalomtörténeti Közlemények. 1927–1929. évf.
Virginia-kódex. – A M. T. Akadémiáé. 150 lap. Nevét Dessewffy Virginia grófnő
emlékére kapta. Egy ismeretlen klarissza-apáca másolta a XVI. század elején. Tartalmi
szempontból legközelebbi rokona a Jókai-kódex. Szent Ferenc életén kívül vallásos
oktatások és apácáknak való regulák vannak benne. A kódex a világi éneklést, az
énekmondást és a hahotázást a főbűnök közé sorozza. A magyar szövegek forrásául
szolgáló latin szövegrészek mind ismeretesek. (Pisai Bertalan, Voragói Jakab, Herolt
János és Szent Jeromos munkái.) A kódexet az óbudai Klára-szüzek 1541-ben Pozsonyba
vitték, ott is maradt mindaddig, míg II. József császár a klarisszák egyéb ingóságaival
együtt 1782-ben el nem árvereztette. Így került a tiszalöki plébániára, innen küldte be
gróf Dessewffy Virginia a M. T. Akadémiának 1844-ben. – Komáromy Lajos és Király
Pál: Nyelvemléktár. III. köt. Budapest, 1874. – Zolnai Gyula: Nyelvemlékeink a
könyvnyomtatás koráig. Budapest, 1894. – Katona Lajos: A Virginia-kódex Ferenc-
legendái. Akadémiai Értesítő. 1903. évf. – Szily Kálmán: A Virginia-kódex. Magyar
Nyelv. 1920. évf. – Karácsonyi János: Szent Ferenc rendjének története Magyarországon
171-ig. II. köt. Budapest, 1924. – Vargha Damján: Szent Ferenc és fiai a magyar
kódexirodalomban. Szent Ferenc nyomdokain. Szerk. Buttykay Antal. Budapest, 1926. –
Timár Kálmán: Adalékok kódexeink forrásaihoz. Irodalomtörténeti Közlemények, 1926.
évf. – U. az: Magyar kódex-családok. U. o. 1927–1929. évf.
Vitkovics-kódex. – A M. N. Múzeumé. 54 levél. Nevét Vitkovics Mihály emlékére
kapta. Ferencrendi eredetű. Ismeretlen másolója, egy klarissza-apáca, 1525-ben készítette.
Nyelvi tanulságokat nyujtó része az új szerzetesek regulája Szent Bonaventura latin
szövege nyomán. Régebben ehhez a kódexhez tartozott a most különálló: Miskolci-
töredék. – Volf György: Nyelvemléktár. VII. köt. Budapest, 1878. – Zolnai Gyula:
Nyelvemlékeink a könyvnyomtatás koráig. Budapest, 1894. – Szakács Béla: A Vitkovics-
kódex nyelvi sajátságai. Győr, 1898. – Német Gábor: A Vitkovics-kódex nyelvjárása.
Budapest, 1907. – Karácsonyi János: Szent Ferenc rendjének története Magyarországon
1711-ig. II. köt. Budapest, 1924. – Vargha Damján: Szent Ferenc és fiai a magyar
kódexirodalomban. Szent Ferenc nyomdokain. Szerk. Buttykay Antal. Budapest, 1926. –
Timár Kálmán: Magyar kódex-családok. Irodalomtörténeti Közlemények. 1927–1929.
évf.
Weszprémi-kódex. – A budapesti egyetemi könyvtáré. 75 levél. Neve Weszprémi
István debreceni tudós orvos emlékét őrzi. Ferences eredetű. Két ismeretlen kéz írása a
XVI. század első negyedéből. Tartalma: Krisztus kínszenvedéséről való prédikáció és
Szent Bonaventura könyve az élet tökéletességéről. – Volf György: Nyelvemléktár. II.
köt. Budapest. 1874. – Zolnai Gyula: Nyelvemlékeink a könyvnyomtatás koráig.
Budapest, 1894. – Sarneczky Gellért: A régi és a mai magyar nyelv szóragozása.
Nagyváradi kat. gimnázium értesítője. 1905. – Karácsonyi János: Szent Ferenc rendjének
története Magyarországon 1711-ig. II. köt. Budapest, 1924. – Vargha Damján: Szent
Ferenc és fiai a magyar kódexirodalomban. Szent Ferenc nyomdokain. Szerk. Buttykay
Antal. Budapest, 1926. – Timár Kálmán: Magyar kódexcsaládok. Irodalomtörténeti
Közlemények. 1927–1929. évf.
Winkler-kódex. – A budapesti egyetemi könyvtáré. Ide Winkler Mihály pécsi kanonok
ajándékából jutott. 184 levél. Ismeretlen kéz munkája 1506-ból. Tartalmát naptár, énekek,
imádságok, tanítások, elmélkedések, beszédek, evangéliumi darabok s Krisztus
kínszenvedésének és halálának története töltik ki. – A kódex szövegét Döbrentei Gábor
1846-ban rendezte sajtó alá, de a kinyomatott ívek csak később kerültek forgalomba Volf
György gondozása alatt: Régi magyar nyelvemlékek. IV. köt. 2. darab. Budapest, 1888. –
Volt György a Nyelvemléktárban is közreadta. II. köt. Budapest, 1874. – Zolnai Gyula:
Nyelvemlékeink a könyvnyomtatás koráig. Budapest, 1894. – Horváth Cyrill: Középkori
magyar versek. Irodalomtörténet. 1923. évf. – Timár Kálmán: Prémontrei kódexek.
Kalocsa, 1924. – Hajnóczy Iván: Apokrifák kódexeinkben. Irodalomtörténet. 1926. évf. –
Timár Kálmán: Adalékok kódexeink forrásaihoz. Irodalomtörténeti Közlemények. 1926.
évf. – U. az: Magyar kódexcsaládok. U. o. 1927–1929. évf.
A XVI. századi kisebb nyelvemlékek közül kiemelhetők:
Csemez-töredék. – A Jordánszky-kódex kiegészítő része az esztergomi főszékesegyház
könyvtárának tulajdonában. Ma már egybe van kötve a törzskódexszel. Nevét egykori
tulajdonosáról, Csemez József középiskolai tanárról, nyerte. – Toldy Ferenc és Volf
György Régi magyar nyelvemlékek. V. köt. Budapest, 1888. – Zolnai Gyula
Nyelvemlékeink a könyvnyomtatás koráig. Budapest, 1894.
Csizió. – A Peer-kódextől különválasztott verses kalendárium a mohácsi csata idejéből
való, de szövege részben megegyezik a XV. századi Csizióval. – Heinrich Gusztáv: A
magyar cisiók. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1880. évf. – Melegdi János: A legrégibb
magyar csizió. Magyar Nyelv. 1918. évf. – Szentjóbi Sándor: A legrégibb magyar csizió.
U. o. 1918. évf. – Horváth Cyrill: Régi magyar költők tára. I. köt. 2. kiad. Budapest,
1921.
Dóczy Ferenc kötelezvénye. – Az Országos Levéltárnak ez a legrégibb magyarnyelvű
oklevele 1511-ből való. A magyar úr írásban kötelezi magát, hogy a nádornak egy értékes
paplant ad, ha atyja fiaival folytatott pörét kedvezően intézi el, – Zolnai Gyula:
Nyelvemlékeink a könyvnyomtatás koráig. Budapest, 1894.
Drágffy János levelei. – Három levél 1524-ből. Az előkelő úr rokonát, Várdai Ferenc
erdélyi püspököt, tudósította bennük magánügyeiről és az ország szomorú közállapotáról.
– Lukcsics Pál: Drágffy János temesi ispán magyarnyelvű levelei 1524-ből. Magyar
Nyelv. 1929. évf.
Drágffy Mária kelengye-lajstroma. – Drágffy János zászlós úr 1516-ban egybeállította
hugának, Drágffy Máriának kelengye-jegyzékét. A művelődéstörténeti szempontból is
értékes tartalmú írást az Országos Levéltár őrzi. – Zolnai Gyula: Nyelvemlékeink a
könyvnyomtatás koráig. Budapest, 1894.
Gyöngyösi-glosszák. – Az 1912. év tájáról valók. – Melich János: A gyöngyösi
glosszák. Nyelvtudományi Közlemények. 1898. évf.
Jankovich-töredék. – A Jordánszky-kódex kiegészítő része a Magyar Nemzeti Múzeum
tulajdonában. Nevét Jankovich Miklósról nyerte. – Toldy Ferenc és Volf György: Régi
magyar nyelvemlékek. V. köt. Budapest, 1888. – Zolnai Gyula: Nyelvemlékeink a
könyvnyomtatás koráig. Budapest, 1894.
Kesserű Mihály békelevele. – Kesserű Mihály boszniai püspök pörösködött hugával,
Kesserű Krisztinával, s kibékülésüket 1523-ban írásba foglalták. A kibékülés Verbőczy
István és több előkelő úr előtt történt. Az okirat a Magyar Nemzeti Múzeum tulajdona. –
Zolnai Gyula: Nyelvemlékeink a könyvnyomtatás koráig. Budapest, 1894. – Fraknói
Vilmos: Verbőczy István életrajza. Budapest, 1899.
Máriabesnyői-töredék. – A nagyszombati jézustársasági rendház könyvtáráé. 2 levél.
Krisztus kínszenvedéséről való elmélkedés töredéke. 1500 táján írhatták. Ferencrendi
eredetű. Más néven: Nagyszombati-töredék. – Jablonkay Gábor: A máriabesnyöi-töredék.
Magyar Nyelv 1910. évf. – Karácsonyi János: Szent Ferenc rendjének története
Magyarországon 1711-ig. II. köt. Budapest, 1924.
 Miskolci-töredék. – A miskolci református gimnázium könyvtáráé. 6 levél. Ferences
eredetű. Voltaképen nem önálló maradvány, hanem egyik különválasztott része a
Vitkovics-kódexnek. – Volf György: Nyelvemléktár. XIII. köt. Budapest, 1885. – Zolnai
Gyula: Nyelvemlékeink a könyvnyomtatás koráig. Budapest, 1894.
Nagyszombati-töredék. – Ismertetése fentebb: Máriabesnyői-töredék cím alatt.
Somlyóvásárhelyi úrbéri szabályzat. – Az Országos Levéltár őrizetében. A
somlyóvásárhelyi prémontrei apácák urbárium a 1514 táján készült, mais meglevő átirata
1593-ban. – Timár Kálmán: Prémontrei kódexek. Kalocsa, 1924.
Thaly-nyelvemlék. – A tiszántúli református egyházkerület levéltárában levő
evangélium-magyarázat a XVI. század első negyedéből: 6 levél. – Pápay József: Egy
kiadatlan debreceni nyelvemlék. Magyar Nyelv. 1911. évf.
Thurzó Elek szerelmes levele. – Az 1528-ból való írás az Országos Levéltárban van. A
tárnokmester kedveskedő hangon ír benne jegyeséhez, Székely Magdolnához. – Zolnai
Gyula; Nyelvemlékeink a könyvnyomtatás koráig. Budapest, 1894. – Lampérth Géza:
Thurzó Elek szerelmes levele 1528-ból. Magyar Nyelv, 1917. évf. – U. az: A magyar
levélírás kezdete. Századok, 1918. évf. – U. az: Régi magyar levelesláda. Budapest.
Zolnai-glosszák. – Lapszéli és sorközi magyar jegyzetek a budapesti egyetemi
könyvtár egyik latin kéziratában a XVI. század elejéről. – A glosszák elnevezését Szily
Kálmán indítványozta első ismertetőjük tiszteletére. Magyar Nyelv. 1905. évf.
Az összes középkori magyarnyelvű kódexek felsorolása másolásuk időrendjében:
A XV. század első feléből: a Jókai-kódex. A XV. század második feléből: a Bécsi-
kódex, Müncheni-kódex, Apor-kódex. A XVI. század első negyedéből: a Bod-, Festetich-
, Guary-, Gyöngyösi-, Lázár-, Peer-, Sándor-, Simor-, Virginia-, Weszprémi-kódex és a
Krisztina-legenda. Biztos évszámúak: 1506: Winkler-, 1508: Nádor-, 1508: Döbrentei-,
1510: Példák Könyve-, 1510: Margit-legenda, 1512: Nagyszombati-, 1513: Czech-, 1514:
Lobkowitz-, 1514: Cornides-, 1516: Gömöry-, 1516: Jordánszky-, 1517: Domonkos-
legenda, 1519: Lányi-, 1519 Debreceni-, 1520: Pozsonyi-, 1521: Apostolok Méltósága-,
1522: Horvát-, 1522: Keszthelyi-, 1525: Vitkovics-, 1525: Teleki-kódex. A XVI. század
második negyedéből bezárólag 1539-ig: az Érdy-, Székelyudvarhelyi-, Kazinczy-,
Érsekujvári-, Tihanyi-, Thewrewk-, Kriza- és Kulcsár-kódex, ez utóbbi már az 1539.
évből.
Kódexeinket szerzőik és másolóik szerint különböző családokba csoportosíthatjuk.
Ferencrendi kezektől származó kódexek: a Debreceni-kódex (egyik másolója P. fráter),
Guary-kódex, Jókai-kódex, Kazinczy-kódex, Keszthelyi-kódex (Velikei Gergely
másolata), Kulcsár-kódex, (Pápai Pál másolata), Lázár-kódex, Lobkowitz-kódex,
Nagyszombati-kódex, Nádor-kódex, Simor-kódex, Székelyudvarhelyi-kódex (Nyujtódi
András másolata), Teleki-kódex (egyik másolója Sepsiszentgyörgyi Ferenc), Tihanyi-
kódex (F. fráter másolata), Vitkovics-kódex, Weszprémi-kódex. Összesen tizenhat kódex.
Domonkosrendi kezektől származó kódexek: az Apostolok Méltósága, Cornides-kódex
(Ráskai Lea másolata), Domonkos-legenda (Ráskai Lea másolata), Érsekújvári-kódex
(Sövényházi Márta másolata), Horvát-kódex (Ráskai Lea másolata), Krisztina-legenda,
Kriza-kódex (Garai Pál másolata), Margit-legenda (Ráskai Lea másolata), Példák Könyve
(Ráskai Lea másolata), Sándor-kódex, Thewrewk-kódex, Winkler-kódex. Összesen
tizenkét kódex.
Pálosrendi kódexek: a Czech-kódex (M, fráter másolata), Festetich-kódex, Gömöry-
kódex (Tétényi Pál és Katalin apáca másolata). Összesen három kódex.
Kartauzi kódex: az Érdy-kódex.
Premontrei kódex: a Lányi-kódex (Kálmáncsei László).
Világi pap kezétől származó kódex: a Döbrentei-kódex (Halábori Bertalan egri
egyházmegyei pap másolata).
Vitás eredetűek: a Bécsi-, Müncheni- és Apor-kódex (ferences, premontrei, bencés,
Tamás és Bálint huszita bibliafordítása), Bod-kódex (ferencrendi, domonkosrendi),
Jordánszky-kódex (pálos, premontrei, domonkosrendi), Peer-kódex (pálos), Pozsonyi-
kódex (premontrei, világi papi), Virginia-kódex (ferencrendi, domonkosrendi).
A kisebb nyelvemlékek közül is nem egynek ismerjük az eredetét vagy legalább
másolója szerzetesrendjét: Halotti beszéd (bencés), Gyulafehérvári sorok (ferencrendi),
Birk-töredék (Váci Pál domonkosrendi szerzetes másolata), Miskolci-töredék
(ferencrendi).
A középkori magyarnyelvű kolostori irodalom művelésében Szent Ferenc és Szent
Domonkos rendje szerzett legnagyobb érdemeket. Könyvíró és könyvmásoló
buzgóságukat tizenhat ferencrendi és tizenkét domonkosrendi kódex hirdeti. Kívülük más
szerzetesrendnek is vannak érdemei a magyar irodalom megalapozásában. A pálosok írói
tevékenységére három kódex vet fényt; maradt emléke a kartauziak, premontreiek és
világi papok irodalmi munkásságának is. A másolók szorgalmára jellemző adat, hogy
Ráskai Lea másolataiból közel ezerháromszáz lap szöveg maradt fenn.
Kódexeink különböző helyeiről a Szentírás-fordítás nagy része egybeállítható.
Körülbelül ezer imádság, hétszáz példa, négyszáz legenda, háromszáz elmélkedés,
másfélszáz prédikáció, ugyanannyi himnusz foglal helyet kódexeink lapjain.
Az irodalmi érdeklődés tűzhelyeit a nagyobb apácakolostorokban kell keresnünk. Míg
a világi papok és szerzetesek latin szövegeket forgattak, az apácák a magyarnyelvű
vallásos iratok olvasásában találták örömüket. A Szent Ferenc életelveit követő Klára-
szűzeknek több irodalmi középpontjuk volt: ezekben különös buzgósággal másolták a
kéziratokat s gondot fordítottak arra, hogy máshonnan is kapjanak megbízható kezektől
írt kódexeket. Főként az óbudai klarissza kolostor számára készült számos magyarnyelvű
kódex. Az itt élő klarisszák nemcsak a maguk női szerzetesrendjének kolostoraival álltak
összeköttetésben, hanem a margitszigeti domonkosrendi apácáknak is szívesen
kölcsönöztek kéziratokat másolás céljából. Mikor a török hadjáratok veszedelmessé tették
a kolostorok életét, az óbudai és a margitszigeti apácák – 1526-ban, 1529-ben és 1541-
ben – védettebb helyekre menekültek. Igy kerültek féltve őrzött kódexeik pozsonyi és
nagyszombati rendházaikba.
Az apácák a maguk kolostoraiban külön e célra kiválasztott helyiségbe helyezték el
könyveiket. Csoportosításukról és leltározásukról a könyvtáros-nővér gondoskodott. A
szekrényekben elhelyezett kéziratok betűjelzést és számot kaptak s ha valamelyik apáca
kölcsön vett egy kötetet, nevét gondosan feljegyezték a könyvtárcella naplójába.
Elismervény vagy zálog ellenében más kolostoroknak is kölcsönöztek könyveket s így a
másolónővéreknek elég alkalmuk nyílott a kódexek szaporítására. Az íróeszközöket – a
papirost, tintát, tollat, dörzsölőkövet és krétát – a könyvtáros-nővér osztotta ki társnői
között. Ha tisztsége letelt, a gondozására bízott könyvgyüjteményt leltár mellett adta át
utódának.
Feltűnő jelenség, hogy a XVI. század első negyedében mennyire megszaporodnak a
magyarnyelvű kódexek. Míg a XI–XIV. századból csak néhány rövid nyelvemlékünk
maradt s a XV. században is csak a Ferenc-legenda és a legrégibb magyar bibliafordítás
kódexei maradtak fenn, a XVI. század első évtizedeiből a magyarnyelvű írott könyvek
terjedelmes sorozata jutott korunkra. A régebbi terméketlenséget általában azzal
magyarázták, hogy a XI–XV. századi magyarnyelvű kódexeket az idők viharai
semmisítették meg, de ezzel szemben Thienemann Tivadar helyesen mutatott rá arra,
hogy ez nem kielégítő magyarázat s a sivárság okait egyebekben kell keresni. (Városi élet
a magyar középkorban. Minerva. 1923. évf.) Ha a magyar kódexirodalom emlékei
részben az áldatlan korviszonyok miatt pusztultak is el, az elemi csapásokon kívül
nagyobb gátlást okozott az, hogy a papság csak későn szánta rá magát magyar szövegek
írására. Az Árpádok és az Anjouk korában az élőszónak sokkal nagyobb jelentősége volt,
mint az írott betűnek; a latin nyelv mellett a nép közönséges nyelvét számba sem vették.
Általában az irodalom jelentőségének téves belemagyarázása az a multba, mikor azt
hisszük, hogy a középkori embert épen úgy érdekelte az írás és olvasás, a tudomány és a
könyv, mint a mai embert. Csak amikor a XV. század második felében némileg már
megkezdődött ez az érdeklődés, mikor az általános műveltség színvonala feljebb
emelkedett, mikor a korszellem kedvezni kezdett a nemzeti nyelv használatának, akkor
indult meg – a városi élet kedvező fejlődése következtében s a városokban letelepedő
kolduló szerzetesrendek jóvoltából – a magyarnyelvű kódexírás. A XV. század második
feléig latin világ volt a kolostorokban, a lakott helyektől általában távol élő szerzetesek
egymás számára az egyház hivatalos nyelvén írtak, ezzel szemben a városlakó
ferencrendiek és domonkosrendiek elvegyültek a nép közé, nyelvükben is jobban
összeforrtak a néppel, női kolostoraik számára is serényebben gondoskodtak
magyarnyelvű egyházi olvasmányokról. Különleges szerzetesi hivatásuk és a városi élet
befolyása egyaránt megtette hatását munkásságukra. Míg a külföld hittudósai azon
vitatkoztak, hogy szabad-e a latin szövegekből közönséges nyelvekre lefordított szent
könyvek olvasását megengedni, vagy szabad-e a hívőknek ilyen fordításokat birtokolni, a
ferencesek bátran megszólaltatták a Szentírást híveik nyelvén, mert ilyen módon, ha
szélesebb körre nem is, legalább apácáik erkölcsi épülésére tudtak hatni. Nem
szorgalmazták a nőszerzetesek lelki művelését, de az értelmesebbektől nem is vonták
meg az épületes olvasmányokat.
A férfi- és nőszerzetesek által írt kódexek közül nem egy ma is megragadja a figyelmet
gondos betűvetésével. Az írás egyenletessége és a sorok díszítése egyik-másik kódexben
meglepően sikerült. A fekete tintával írt szövegrészekben szívesen alkalmazták a
vörösszínü betűket, szavakat és aláhuzásokat s ezzel elevenebbé tették a szöveg hatását.
A későbbi nyomdai művészet számos díszítő fogása már a kódexek korában is
megnyilvánult. A másolók egyes tollvonásai, kezdőbetűi és szimbolikus rajzai
ösztönszerű ízléssel készültek. Ezek a kedves ékítések olykor szinte megszólalnak s
bepillantást engednek a másoló és festő – a szkriptor és illuminátor – vallásos odaadástól
buzgó lelkébe. Az egyes oldalakat díszítő dekoráció rajza és színezése nem egyszer
pompásan simul a szöveghez s a belső munka tökéletességének megfelel a könyvkötés
gondossága is. A kéziratok legnagyobb része természetesen nem a ragyogó kivitel, hanem
a használhatóság kedvéért készült, de még a nehezebben olvasható kódexeken is rajta van
a másolónak a könyv iránt érzett szeretete. Másolásra csak az vállalkozott, aki értett a
kéziratkészítés mesterségéhez.
Kiadások. – A magyar kódexirodalom feltárása Mária Terézia királynő uralkodásának
utolsó évtizedében indult meg. Pray György közzétette a Margit-legendát: Vita S.
Elisabethae viduae nec non B. Margaritae virginis. Nagyszombat, 1770. (Itt van szó
legelőször a Halotti Beszédről is: néhány sorát közli a nagynevű történetíró.) –
Weszprémi István néhány mutatvány kíséretében ismertette a Debreceni-kódexet:
Succincta medicorum Hungariae et Transsilvaniae biographia. Centuria altera. Pars
posterior. Lipcse, 1781. (A kódex 1753-ban került a debreceni refotmátus kollégium
könyvtárába s a következő évtizedekben már felmerül a híre néhány tudós történetíró
levelezésében.) – Révai Miklósa Peer-kódexből közölte Vásárhelyi András és Apáti
Ferenc énekét: Elegyes versek. Pozsony, 1787. (A kódex ekkor Peer Jakab kegyesrendi
szerzetes, pozsonyi tanár birtokában volt, így jutott hozzá, rendtársa útján, a közlő.) – A
XVIII. században voltaképen csak ennyit ismertek a középkori magyar
kódexirodalomból. Ezután következett Révai Miklós Halotti Beszéd-magyarázata:
Antiquitates literaturae Hungaricae. Pest, 1803. (Ebben megemlíti azt is, hogy a Sokféle
1799. évi VI. darabjában Sándor István által említett Bécsi-kódexet lemásolta s a
másolatot a hozzá írt magyarázatokkal együtt ki fogja adni.) – A XIX. század első felében
főként Horvát Istvánnak és Döbrentei Gábornak vannak nagy érdemei a középkori
magyarnyelvű szövegek ismertetésében és kiadásában. Horvát István a Tudományos
Gyüjtemény 1835–1836. évfolyamaiban számos hasonmással kísérve, sorozatosan
ismertette a régi nyelvemlékeket, Döbrentei Gábor pedig a Magyar Tudományos
Akadémia költségén közreadta első gyüjteményüket: Régi magyar nyelvemlékek. Kiadta
a Magyar Tudós Társaság. I–IV. köt. Buda, 1838–1846. (A IV. köt. 2. darabja és az V.
köt. csak 1888-ban jelent meg, jóllehet az előbbit Döbrentei Gábor, az utóbbit Toldy
Ferenc már régen kinyomatták, de forgalomba nem bocsátották: így jelent meg mind a
kettő Volf György gondozása alatt akkor, mikor a Nyelvemléktár már szinte egészen
befejeződött. Az egész sorozat tartalma: I. köt. 1838. Halotti Beszéd, Bécsi-kódex. II. köt.
1840. Czech-kódex, Vegyes tárgyú régi magyar iratok 1342–1599. III. köt. 1842.
Müncheni-kódex, Vegyes tárgyú régi magyar iratok 1540–1600. IV. köt. 1. darab. 1845.
Guary-kódex. 2. darab. 1888. Winkler-kódex. V. köt. 1888. Jordánszky-kódex, Csemez-
töredék, Jankovich-töredék.) – Az 1850-es években Toldy Ferencnek voltak nagy
érdemei a középkori magyar szövegek közlése és magyarázata körül. Kiadta Alexandriai
Szent Katalin verses legendáját (1855), hét prédikáció gyüjteményét (1855), néhány
passió gyüjteményét (1856), Magyarországi Szent Erzsébet legendáját (1857), a Nádor-
kódexet (1857), számos legenda gyüjteményét (1858), végül a magyar szentek
legendáinak gyüjteményét az Érdy-kódexből (1859). Azonkívül egybeállította és
ismertette a koráig felfedezett összes középkori nyelvemlékeket: Az ó- s középkori
magyar nemzeti irodalom története. Két kötet. 3. kiad. Pest, 1862. (Irodalomtörténeti.
olvasókönyveiben is nagy gondot fordított a középkori magyarnyelvű szövegek közlésére
és magyarázatára.) – Míg Döbrentei Gábor és Toldy Ferenc kiadványai a középkori
maradványoknak mintegy csak mutatványait hozták, a Nyelvemléktár némi kivétellel
egybegyüjtötte az egész szövegkészletet. A Magyar Tudományos Akadémiának ez a
vállalata Budenz József, Szarvas Gábor és Szilády Áron szerkesztésében indult meg, de
sajtó alá rendezésében Volf Györgynek van legnagyobb érdeme: Nyelvemléktár. I–XV.
köt. Budapest, 1874–1908. (A III. kötetnek Komáromy Lajos és Király Pál, a XV.
kötetnek Szabó Sámuel és Katona Lajos a sajtó alá rendezője, a többi kötetet Volf György
bocsátotta közre. Az egész sorozat tartalma: I. köt. 1874. Bécsi-kódex, Müncheni-kódex.
II. köt. 1874. Weszprémi-, Peer-, Winkler-, Sándor-, Gyöngyösi-, Thewrewk-, Kriza- és
Bod-kódex. III. köt. 1874. Nagyszombati-, Domonkos- és Virginia-kódex. IV. és V. köt.
1876. Érdy-kódex. VI. köt. 1877. Tihanyi-, Kazinczy- és Horvát-kódex. VII. köt. 1878.
Ehrenfeld-, Simor-, Cornides-, Vitkovics- és Lányi-kódex, Krisztina-legenda. VIII. köt.
1879. Margit-legenda, Példák Könyve, Apostolok Méltósága, Apor- és Kulcsárkódex. IX.
és X. köt. 1888. Érsekújvári-kódex. XI. köt. 1882. Debreceni- és Gömöry-kódex. XII.
köt. 1884. Döbrentei- és Teleki-kódex. XIII. köt. 1885. Festetich-, Pozsonyi- és
Keszthelyi-kódex, Miskolczi-töredék. XIV. köt. 1890. Lobkowitz-, Batthyány- és Czech-
kódex. XV. köt. 1908. Székelyudvarhelyi-, Guary-, Nádor- és Lázár Zelma-kódex, Birk-
töredék, Piry-töredék.) – Külön nyelvemlék-kiadások jelentek meg többek között Szalay
Ágostontól: Négyszáz magyar levél a XVI. századból. 1504–1560. Pest, 1861. – Szilády
Árontól: Régi magyar költők tára. I. köt. Budapest, 1877. (Halhatatlan érdemű kiadás.) –
Deák Farkastól: Magyar hölgyek levelei, 1515–1709. Budapest, 1879. – Finály Henriktől:
A besztercei szószedet. Budapest, 1892. – Szamota Istvántól: A schlägli magyar
szójegyzék. Budapest, 1894. – Jó áttekintést nyujtó gyüjtemény Zolnai Gyulától:
Nyelvemlékeink a könyvnyomtatás koráig. Budapest, 1894. – A Magyar Tudományos
Akadémia kiadásában Mészöly Gedeon újból közzétette a Bécsi-kódexet: Új
nyelvemléktár. I. köt. Budapest, 1916. – Horváth Cyrill nagyértékü magyarázatokkal
ismét közrebocsátotta a középkori magyar verses maradványokat: Régi magyar költők
tára. I. köt. 2. kiad. Budapest, 1921. – Kiválóan gondos szemelvényes szöveggyüjtemény
Jakubovich Emil és Pais Dezső könyvében: Ómagyar olvasókönyv. Pécs, 1929.
Irodalom. – Toldy Ferenc: Az ó- s középkori magyar nemzeti irodalom története. Két
kötet. 3. kiad. Pest, 1862. – Volf György, Komáromy Lajos, Király Pál, Szabó Sámuel,
Katona Lajos: Nyelvemléktár. Tizenöt kötet. Budapest, 1874–1908. – Simonyi Zsigmond
A magyar nyelv. Két kötet. Budapest, 1889. – Horváth Cyrill: Nemzeti irodalmunk a
reformációig. Katolikus Szemle. 1891. évf. – Zolnai Gyula: Nyelvemlékeink a
könyvnyomtatás koráig. Budapest, 1894. – U. az: Nyelvemlékeink a könyvnyomtatás
koráig. Magyar Nyelv. 1905. évf. – Böröcz Marcell: Ferencesek a középkori magyar
irodalomban. Pécs, 1911. – Szily Kálmán: Régi nyelvemlékeink. Magyar Nyelv, 1914.
évf.

A NÉPKÖLTÉSZET.

A PAPSÁG még a XVI. században is megvetéssel tekintett az énekesek és muzsikusok

züllött csoportjaira, haragudott is rájuk, mert trágár nótáikban és tréfás alakoskodásaikban
a bűnre való csábítás eszközét látták. A papságnak a világi énekekről és énekesekről
vallott véleményét több egykorú adat őrzi. A Virginia-kódex a hallással elkövetett vétkek
közé számítja az énekmondás örömest való hallgatását. A Nádor-kódex a nyelv
huszonnégy bűne közé sorozza az igricséget. A Nagyszombati-kódex akként nyilatkozik
az igricbeszédről, hogy az parázna és rút beszéd. Ilyen közfelfogás mellett csak a
társadalom legalsó rétege mehetett joculatornak, különösen ha számba vesszük, hogy még
a reformáció korában is mennyire panaszkodnak a hegedősök a nekiszilajodó részeg
mulatozók durva bánásmódja miatt.
A protestáns korban élő lantosok és hegedősök énekeiből nyilvánvaló, hogy a népies
jellegű középkori költészet alacsony színvonalú volt. Még a reformáció korában is, mikor
a verselés már erősebben fejlődött, meg kellett elégedniök a hallgatóknak Tinódi
Sebestyén eléggé csikorgó verseivel, pedig ezek a rímelések ennek a műfajnak aránylag
sikerültebb termékei s bizonyára jobb versek, mint a középkori énekmondók szerzései.
A lantosokat, hegedősöket, játékosokat és komédiásokat nemcsak az egyház, hanem a
német városi polgárság is megvetette. Ilyen emberek meg sem telepedhettek a
városokban. Nem tekintették őket tisztességes embereknek, inkább csak a társadalom
salakját látták bennük. A vigasságot tevő vándor mulattatókról a városi jogkönyvek a
megrovás hangján emlékeztek meg.
A régibb irodalomtörténetírók Toldy Ferenctől kezdve azt tanították, hogy a középkori
magyarok hivatásos énekmondói és zenészei külön énekmondó rendet, más szóval
dalnoki céhet, alkottak. Ezt a dalnoki céhet királyi intézkedések szervezték s ez a
szervezett dalnoki testület századokon keresztül fönnállott, míg végre tagjai
szétszállingóztak és a nép közé vegyültek. (A magyar költészet története. I. köt. Pest,
1854.) – Ezt a tanítást Sebestyén Gyula azzal egészítette ki, hogy a kereszténység
beköszönésével a pogány magyar samánoknak azaz táltosoknak énekes-osztályából két
magyar énekesrend keletkezett: a népi regősöké és a királyi regősöké. Azok a népnek
faluról-falura járó vándor mulattatói s az ősök samánkodó mesterségének folytatói voltak;
ezek a királyi udvar védelme alá helyezkedő keresztények, akik jómódban éltek a nekik –
juttatott földeken. Mikor az utolsó Árpádok idején a királyok feloszlatták a királyi
regősök csoportjait, a királyi énekesrend beleolvadt a népi énekesek rendjébe s a két
csoport elvegyült a nép között. (A regösök. Budapest, 1902.) – A reálisabb nyomozás
munkáját ezen a téren Réthei Prikkel Marián végezte el. Magyarázatai, számos tévedése
ellenére is, kétségtelenné tették, hogy a reánk maradt adatok alapján nem lehet túlozni a
régi magyar énekmondók jelentőségét s módosítanunk kell azokat a tanításokat, melyeket
évtizedeken keresztül hirdetett róluk a magyar irodalomtörténetírás. A középkorban nem
lehet szó énekmondó rendről s a hegedősök és lantosok közt sem volt számbavehető
különbség. (A régi magyar énekmondók. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1917. évf.) –
Még világosabbá tette a kérdést Szabolcsi Bence anyaggyüjtése és kritikája. (A középkori
magyar énekmondók kérdéséhez. Irodalomtörténet. 1926. évf.)
Irodalom. – Toldy Ferenc: Az ó- s középkori magyar nemzeti irodalom története. I.
köt. 3. kiad. Pest, 1862. – U. az: A magyar költészet története. 2. kiad. Pest, 1867. – U.
az: A magyar irodalom története rövid előadásban. I. köt. 2. kiad. Pest, 1868. – Szilády
Áron: Három hegedüs-ének. Századok. 1862. évf. – Sebestyén Gyula: A regősök.
Budapest, 1902. – U. az: A magyar honfoglalás mondái, Két kötet. Budapest, 1904–1905.
– U. annak cikke: Képes magyar irodalomtörténet. Szerk. Beöthy Zsolt és Badics Ferenc.
I. köt. 3. kiad. Budapest, 1906. – Vikár Béla: A regös-ének. Budapest, 1906. – Moór
Elemér: A Toldi-monda és német kapcsolatai. Budapest, 1914. Réthei Prikkel Marián: A
régi magyar énekmondók. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1917. évf. – Thienemann
Tivadar: Városi élet a magyar középkorban. Minerva. 1923. évf.

A LEGRÉGIBB MAGYARNYELVŰ NYOMTATVÁNYOK.

A LEGRÉGIBB magyarnyelvű nyomtatott szövegek az 1527. évből valók. Ebben az

évben Krakkóban két iskolakönyv jelent meg, amelyeknek latin, német és lengyel
szövegeihez SYLVESTER JÁNOS krakkói egyetemi hallgató magyar értelmezéseket írt. Az
egyik iskolakönyv Hegendorf Krisztoforusz latin grammatikája: Rudimenta grammatices
Donati; a másik Heyden Sebald latin nyelvgyakorló könyve: Puerilium. colloquiorum
formulae. A harmadik magyarnyelvű nyomtatvány a Heyden Sebald-féle latin-német-
lengyel-magyar Puerilium colloquiorum formulae 1531. évi krakkói kiadása. Ez is
Sylvester János közreműködésével készült: ő fordította magyarra a kis deák tankönyv
latin-német-lengyel párbeszédeit. A párbeszédek tárgya a családi és iskolai élet köre, a
köszönés, tanulás, lefekvés, evés, játék. Mivel a párbeszédek elég ügyesen
alkalmazkodtak a fejletlen gyermekek gondolkodásmódjához, a kis kötet népszerű lett.
Ebből a nyelvgyakorlókönyvből merítette első latin ismereteit a magyar ifjúság hosszú
időn keresztül.
SYLVESTER JÁNOS irodalmi munkásságának súlypontja a XVI. század protestáns
korszakára esik. Életének főbb adatai: szatmármegyei származású ifjú, 1526-ban a
krakkói egyetem tanulója, utóbb a wittembergi egyetemen tanulja a hittudományokat;
1536-ban a vasmegyei Sárvár mellett fekvő Újszigeten tanító, itt Nádasdy Tamás
országbíró nyomdát állít fel, ebben a műhelyben nyomatja ki Sylvester János 1541-ben
magyarnyelvű Új Testamentumát: az első protestáns Szentírásfordítást; bécsi egyetemi
tanár lesz, itt működik 1552-ig, ekkor távozik Bécsből s további pályájának nyoma vesz.
Kiadások. – Az 1527. évi két iskolakönyv hasonmáskiadását Melich János rendezte
sajtó alá: A két legrégibb magyarnyelvű nyomtatvány. Budapest, 1912. – Az 1531. évi
Heyden-Sylvester-féle iskolakönyv szövegét Dézsi Lajos adta közre: Heyden Sebald
gyermeki beszélgetéseinek latin-magyar szövege 1531-ből. Budapest, 1897. – A negyedik
magyarnyelvű nyomtatványnak, Komjáti Benedek Szent Pál levelei 1533. évi
fordításának, hasonmáskiadását Szilády Áron rendezte sajtó alá: Az Zenth Paal levelei
magyar nyelven. Budapest, 1883.
Irodalom. – Szilády Áron, Dézsi Lajos és Melich János fejtegetései az imént említett
kiadásokban. – Gulyás Pál: A könyv sorsa Magyarországon a legrégibb időktől
napjainkig. Magyar Könyvszemle. 1923. évf. – Thienemann Tivadar: Mohács és
Erasmus. Minerva. 1924. évf. – Novák László: A nyomdászat története. II. köt. Budapest,
1927. – Thienemann Tivadar: Irodalomtörténeti alapfogalmak. Minerva. 1927–1929. évf.

ERAZMISTA TÖREKVÉSEK.

LUTHER MÁRTON tanításainak elterjedését és a protestáns hitvitázás megindulását

egy rövidebb átmeneti korszak előzte meg. Ennek a korszaknak irodalmi munkásai
Rotterdami Erazmust vallották mesterüknek. Az erazmista irány többé-kevésbé
függetlenítette magát a középkori katolikus szellemtől, de még nem csatlakozott egészen
a hitújításhoz.
Rotterdami Erazmus, a híres hollandiai tudós, már Luther Márton fellépése előtt
hirdette, hogy a bibliát le kell fordítani a nemzeti nyelvekre, mert a szent szövegek
olvasása jobbá teszi az erkölcsöket és mélyebbé a vallásos érzést. Ő maga is bibliafordító
és bibliamagyarázó volt. 1516-ban adta ki Baselben az Újszövetség görög szövegét,
hozzácsatolta a szöveg latin fordítását s közrebocsátotta mély tudásra valló magyarázatait
is. Munkája nagy hatást tett, a hittudósok csodálattal tekintettek Erazmus magyarázataira,
a humanisták magukévá tették eszméit. A humanizmus egyik középpontján, a bécsi
egyetemen, egész Erazmus-iskola támadt, az egyetemi tanárok felhívták tanítványaik
figyelmét a németalföldi tudós munkáira s arra buzdították hallgatóságukat, hogy
próbálják megszólaltatni nemzetük nyelvén a Szentírás újszövetségi részét Erazmus
magyarázataival együtt.
Ebben az időben számos magyar ifjú tanult a bécsi egyetemen, tanáraik előadásait
fogékonyan hallgatták s itthon is elterjesztették a bécsi hittudások és humanisták
felfogását. Ott tanult KOMJÁTI BENEDEK is, az új szellem egyik megértő híve, az első
magyar nyelven író erazmista. A magyar erazmisták az Erazmus-féle magyarázatos
görög-latin újszövetségi kiadásokat fordították le magyarra. Erazmus szövege után
készült Komjáti Benedeknek 1533-ban Krakkóban kinyomatott könyve: Szent Pál
leveleinek magyar fordítása. Ugyancsak Erazmus szövegéhez igazodott PESTI GÁBOR
magyarnyelvű Új testamentuma, mely 1536-ban Bécsben jelent meg. Komjáti Benedek
fordítása gyönge magyarságú, nehézkes előadású, terjengő beszédű. Az eredeti szöveg
stiláris szépségeit meg sem közelíti. Magyar szavak jelennek meg benne latin
mondatszövésben. Pesti Gábor fordítása jól érthető és elég folyékony stílusú. Nem
foglalja magában az egész Újszövetséget, hanem csak a négy Evangéliumot.
KOMJÁTI BENEDEK neve 1529-ben merül fel legelőször, ekkor a bécsi egyetem
hallgatója. 1530 körül özvegy Perényi Gáborné Frangepán Katalin nyalábvári udvarába
kerül nevelőnek. Az özvegy úrnő János nevű fiát oktatja. Perényiné emlegette előtte,
hogy Szent Pál leveleinek megmagyarázását örömmel hallaná, egyben buzdította is az
újszövetségi szöveg átültetésére. Volt ugyan Perényiné kezében egy régibb magyar
kéziratos fordítás, de ez sem neki, sem Komjáti Benedeknek nem tetszett: az úrasszony a
szöveg hűségében kételkedett, a nevelő a fordítást találta nehéznek. Így jelent meg
Komjáti Benedek új fordítása Perényiné költségén: A Szent Pál levelei magyar nyelven.
Krakkó, 1533. A kötethez a fordító meglehetősen dicsekedő sorokat csatolt. Azt állította
benne, hogy Szent Pál leveleinek magyarázására sok szent magyarázó doktorokat olvasott
s amelyiknek értelmezése jobban tetszett neki, azt követte. Az egyes levelek elé írt
argumentumok kiváló műveltségű hittudósra vallanak: csakhogy ez a képzett hittudós
nem Komjáti Benedek. Ő ugyanis nem tett egyebet, mint szószerint magyarra fordította a
Rotterdami Erazmus-féle latin Újszövetség-fordításban megjelent Szent Pál-leveleket az
argumentumokkal együtt s ajánlólevelén kívül nem írt a szöveghez a maga tudásából
semmit. Rotterdami Erazmus mellett nem is olvasott más szerzőt.
Irodalomtörténetírásunkban utóbb még a plágium gyanúja is felmerült Komjáti Benedek
ellen. Egyesek azt gyanították, hogy az Erazmus használatát gondosan titkoló fordító
egész terjedelmében eltulajdonította és a sajátja gyanánt adta ki egy régibb magyar írónak
fáradságos munkáját. Az 1870-es évek végén Fraknói Vilmos egy olyan
nyomtatványtöredéket talált, amely betűről-betűre megegyezett Komjáti Benedek
fordításának egyik részével. Mivel ez a Krakkói-töredék előbb jelent meg, mint Komjáti
Benedek fordítása, a két nyomtatvány viszonyáról különböző vélemények hangzottak el.
Fraknói Vilmos szerint a Krakkói-töredék nem egyéb, mint a Komjáti Benedek
előszavában emlegetett régebbi magyar fordítás maradványa (ez a plágium-vád csirája);
Szilády Áron szerint próbanyomásról lehet szó: a nem jól sikerült első nyomdai munkánál
Vietor Jeromos krakkói nyomdász tökéletesebben állította ki a ma ismert könyvet (a
plágium-vád elutasítása); Harsányi István szerint a Krakkói-töredék egy önálló kis
nyomtatvány maradványa: ebben tett próbát Komjáti Benedek a maga későbbi teljes
kötetének lefordítására (a Fraknói Vilmos után később fel-felhangzó plágium-vád eszerint
nem igazolható vélekedés).
PESTI GÁBOR a papi pályára készült s bécsi tanulóévei alatt három magyarnyelvű
munkát adott ki: Evangélium-fordítását, Aesopus-fordítását és hatnyelvű szótárát.
Evangélium-fordítása: Új Testamentum magyar nyelven. Bécs, 1536.
Irodalomtörténetiróink Pesti Gábort hol a katolikus, hol a protestáns bibliafordítók közé
sorozták, valójában azonban Rotterdami Erazmus követője, csakúgy, mint Komjáti
Benedek. A Bécsben élő tudományos férfiú később visszakívánkozott hazájába, Izabella
királyné szolgálatába állott s úrnőjével együtt Erdélybe ment. Megjegyzendő, hogy neve
írásában nincsen egység. Ő magát legtöbbször latinosan Gabriel Pannonius Pesthinusnak
írta; irodalomtörténetíróink általában Pesti Mizsér Gábor néven emlegetik. Ugyanis
Újtestamentum-fordítása címlapjának belső oldalán neve után ez olvasható:
«nemzetségéről Mysser-nemzetből valón. Ez talán annyit jelent, hogy a Magyarországban
szórványosan élő miser nyelvjárású tatárok népéből származott.
Kiadások. – Komjáti Benedek: Epistolae Pauli lingua Hungarica donatae. Az Zenth
Paal levelei magyar nyelven. Krakkó, 1533. – Pesti Gábor: Novum Testamentum seu
quatuor evangeliorum volumina lingua Hungarica donata, Gabriele Pannonio Pesthino
interprete. Új Testamentum magyar nyelven. Bécs, 1536. – Komjáti Benedek fordítását
is, Pesti Gábor fordítását is a Magyar Tudományos Akadémia bocsátotta közre újból, még
pedig hasonmáskiadásban. Az előbbi 1883-ban, az utóbbi 1896-ban jelent meg. Mindkét
kiadást Szilády Áron rendezte sajtó alá. A két új kiadás az eredeti szöveget lapról-lapra és
betűről-betűre híven utánozta.
Irodalom. – Toldy Ferenc: A magyar nemzeti irodalom története. I. köt. 2. kiad. Pest,
1868. – U. az: Magyar költők élete. I. köt. Pest, 1870. – Fraknói Vilmos: A legrégibb
magyar nyomtatvány. Magyar Könyvszemle. 1879. évf. – Szabó Károly: Régi magyar
könyvtár. I. köt. Budapest, 1879. – Szilády Áron: id. Komjáti-kiadás. Budapest, 1883. –
Bodnár Zsigmond: A magyar irodalom története. I. köt. Budapest, 1891. – Szinnyei
József: Magyar írók élete és munkái Tizennégy kötet. Budapest, 1891–1914. – Illéssy
János: Adatok Pesti Gábor életéhez. Irodalomtörténeti Közlemények. 1893. évf. – Rupp
Kornél: Komjáti Benedek és Erasmus. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1895. évf. –
Szilády Áron: id. Pesti-kiadás. Budapest, 1896. – Rupp Kornél: Tanulmányok a XVI.
század vallásirodalmából. Budapest, 1898. – Horváth Cyrill: A régi magyar irodalom
története Budapest, 1899. – Szinnyei József: Pesthy Gábor származása. Magyar Nyelv.
1908. évf. – Trócsányi Zoltán: Zent Paal Leveley nyelvéről. Magyar Nyelv. 1908. évf. –
Melich János: A legrégibb magyarnyelvű nyomtatványok. irodalomtörténet. 1912. évf. –
Viski Károly: Komjáti Benedek nem bibliafordító. Magyar Nyelvőr. 1910. évf. –
Trócsányi Zoltán: Komjáthy Benedek becsülete. Magyar Nyelv. 1910. évf. – Kocsner
Róbert: Pesthy Mizsér Gábor Új Testamentumának mondattana. Budapest, 1913. – Farkas
Gyula: A Döbrentei-kódex és Komjáthy Benedek. Magyar Nyelv. 1914. évf. – Fináczy
Ernő: A renaissancekori nevelés története. Budapest, 1919. – Thienemann Tivadar:
Mohács és Erazmus. Minerva. 1924. évf. – Harsányi István: Erazmus és Komjáthy.
Egyetemes Philologiai Közlöny, 1925. évf. – Trócsányi Zoltán: A régi magyar irodalom
breviáriuma Gyöngyösiig. Berlin, 1925. – Harsányi István: A magyar biblia. Budapest,
1927.

LATIN RODALOM: HITTUDOMÁNY ÉS EGYHÁZI SZÓNOKLAT.

EBBEN az időben már nemcsak a kódexekben húzódnak meg a vallásos munkák s

ezek között különösen a prédikációk, hanem nyomtatott könyvekben is egyre gyakrabban
lépnek az olvasóközönség elé. Temesvári Pelbárt hittudományi fejtegetéseit és
szentbeszédeit új meg új kiadásokban hozzák forgalomba a külföldi nyomdászok.
Hazakerülő példányainak szövegét a latinul jól tudó szerzetesek magyarra fordítják, írott
könyvekbe jegyzik s eljuttatják a deákul nem tudó apácák kolostoraiba.
A humanizmus világnézete nem kedvezett a vallásos szellemnek, a világi papság és a
szerzetesrendek körében nyugtalanság ébredt. Sokan igen erősen érezték a reformok
szükségét s az egyházi kormányzat maga is iparkodott arra, hogy papjainak munkásságát
gyümölcsözőbbé tegye a hívek számára. Az 1493. évi esztergomi zsinat többek között
elrendelte, hogy vasárnaponkint és ünnepnapokon a szentírási részletek felolvasása után
mindenkor egyházi beszédet kell mondani a templomokban. A papokat nevelő iskolák az
egyházi szónoklat elméletének és gyakorlatának oktatására gondot viseltek.
Neves egyházi író volt CSANÁDI ALBERT pálosrendi szerzetes. Nemcsak egyházi
beszédeket írt, hanem latin költeményeket is. Versbe szedte Remete Szent Pál
élettörténetét, versben dicsőítette a Szüz Máriát és az angyalokat. Megírta azonkívül
magyar versekben az Üdvözítő kínszenvedésének történetét. Szentéletű ember volt.
Feljegyezték róla, hogy holta után még egyszer életre kelt, egyik szerzetestársának
nevezetes jövendöléseket tett s így halt meg a baranyamegyei bajcsi pálosrendi
kolostorban 1515-ben.
A másik kiváló egyházi író GYÖNGYÖSI GERGELY pálosrendi szerzetes. A mohácsi
csata előtt néhány évvel egy római kolostorban élt, a mohácsi csata után a Buda mellett
fekvő szentlőrinci paulinus főmonostor tagja volt. Kiváló képzettségű teológus, az
egyházi és a római jog doktora, neves prédikáló. Hittudományi, jogi és szónoki munkáin
kívül szívesen foglalkozott szerzetének történetével is. Folytatta a pálosrend évkönyveit s
írásba foglalta nevezetesebb rendtársainak élettörténetét.
MAGYARORSZÁGI BÁLINT – Valentinus De Hungaria, más néven Hadnagy Bálint –
szintén a pálosrend tagja volt. A krakkói egyetemen tanult, a budaszentlőrinci paulinus
főmonostorban élt s 1507-ben bocsátotta közre Remete Szent Pálról szóló életírását.
Könyve Krakkóban jelent meg, de 1511-ben Milcher Mátyás budai könyvárus
Velencében újból kinyomatta. Egyik része a thebaisi remete életének adatait tartalmazza,
másik része a szentéletű remete csodatételeit. Az első rész Szent Jeromos egyházatya Pál-
életrajza nyomán készült, a második részben a magyar szerző felhasználta a
budaszentlőrinci kolostor jegyzőkönyveit is. Ezen a munkáján kívül kinyomatott még
Magyarország Bálint egy asztrológiai könyvecskét is. Ebben különféle csapások
bekövetkezését jósolta.
PANNONIAI AMBRUS bencés szerzetes papi imádságoskönyvei is megjelentek
nyomtatásban. A magyar származású egyházi író a bécsi skót bencés rendház tagja volt s
épen akkor öltözött be az osztrák bencések közé, mikor Mátyás király bevette Bécset.
Ambrosius Pannonius ötvenkét évet töltött a bécsi kolostorban, de mindvégig szeretettel
emlékezett meg hazájáról. Liturgikus könyveit is akként szerkesztette, hogy azokat a
magyarországi bencések minden nehézség nélkül használhassák. Ezek a könyvei az
1513–1518. évi időközben jelentek meg. Négy kötetet adott közre belőlük.
Egy névtelen kartauzi szerzetes – ANONYMUS CARTHUSIANUS – a szepesmegyei
menedékszirti kolostorban megírta Menedékszirtnek s az ott élő kartauziaknak történetét.
Krónikája nem nagy igényű, de nyujt néhány történeti adatot és legendás elbeszélést. A
nevét a kartauziak szokása szerint elhallgató szerzetes az 1500 körüli események
szemtanuja volt, többi adatát a kolostor régi írásaiból merítette.
A ferencrendiek közül PÉCSVÁRADI GÁBOR a katolikus papság épülésére leírta
szentföldi útjának történetét. Rendfőnöksége idején ugyanis járvány pusztított az
országban, a kormányzása alatt álló rendtartomány tagjai közül négyszáznál többen haltak
meg, ezért 1514-ben egyik paptársával a Szentföldre zarándokolt. Hazatérése után 1520
körül Bécsben kinyomatta útleírását. (Compendiosa descriptio urbis Hierusalem.)
Könyvének névtelenségét egyik szerzetestársa, FARNÁDI MIKLÓS, arra használta fel, hogy
a munkát a maga neve alatt 1525 táján újból közrebocsátotta. Ez az első magyarországi
plágium. Abban az időben a szerzők is, a kiadók is szabadon garázdálkodtak a
könyvpiacon: nem volt sem szerzői jog, sem kiadói erkölcs. A névtelenül megjelent
útleírást egy élelmes könyvkereskedő odaadta Farnádi Miklósnak, hogy rövidítse meg s
hagyja el belőle Pécsváradi Gábor személyes élményeit. A sajtó alá rendező eleget tett a
felhívásnak s így került abba a helyzetbe, hogy az utókor most már rovására írja
könnyelmű eljárását.
A ferencrendiek közül mind a mariánusok, mind a salvatoriánusok tüzes egyházi
szónokok voltak s ebben az időben már messze túlszárnyalták igehirdető
tevékenységükkel és hatásukkal a többi szerzetesrendet. Mikor a hitújítás megindult, a
katolikus papság sorában egyedül ők tudták ellensúlyozni a szónoki lendületük miatt
legyőzhetetleneknek látszó protestáns prédikátorokat. Ha a ferencrendieket nem szereti
annyira a magyar nép s ha nem lett volna meg bennük az evangélikusokkal és
reformátusokkal versenyző vallásos meggyőződés és szívós kitartás, a XVI. század
második felében nyomtalanul eltűnt volna a katolicizmus Magyarország területéről.
Mindezt abból lehet következtetni, hogy a török hódoltság korában csak ott maradt meg –
szegényes törmelékeiben – a katolicizmus, ahol a ferencrendi szerzetesek is
megmaradtak. Ahonnan ők kivonultak vagy ahol a protestánsok nem tűrték meg őket, ott
megsemmisült a katolikus vallás.
Kiadások. – Az említett írók munkáinak kézirataira és ki adásaira nézve az itt
következő irodalom nyujt közelebbi tájékozást.
Irodalom. – Kürcz Antal: A magyarországi pálos-rend története. Budapest, 1889. –
Dedek Crescens Lajos: A kartauziak Magyarországban. Budapest, 1899. – Szabó Károly
és Hellebrant Árpád: Régi magyar könyvtár. III. köt. Budapest, 1896. – Széchy Károly
Péchváradi vagy Farnádi? Irodalomtörténeti Közlemények. 1897. évf. – Szinnyei József:
Magyar írók élete és munkái. Tizennégy kötet. Budapest, 1891–1914. – Fraknói Vilmos:
Hadnagy Bálint munkái. Magyar Könyvszemle, 1901. évf. – Békesi Emil: Magyar írók
Hunyadi Mátyás korából. Katolikus Szemle. 1902. évf. – Zoltvány Irén tanulmánya: A
pannonhalmi Szent Benedek-rend története. III. köt. Szerk. Erdélyi László. Budapest,
1905. – Karácsonyi János: Szent Ferenc rendjének története Magyarországon 1711-ig.
Két kötet. Budapest, 1922–1924. – Gulyás Pál: A könyv sorsa Magyarországon a
legrégibb időktől napjainkig. Magyar Könyvszemle. 1923. évf. – Ballagi Aladár: Buda és
Pest a világirodalomban. Budapest, 1925.

LATIN IRODALOM: VERBŐCZY ISTVÁN.

MÉG A MOHÁCSI csata előtt jelent meg nyomtatásban a magyarországi jogi

irodalom úttörő nagy alkotása: VERBŐCZY ISTVÁN jogi könyve. A magyar nemesség a
XV. századi országgyűléseken ismételten sürgette egy olyan jogi könyv elkészítését,
amelyből mindenki tájékozódhassék a magánjogi kérdésekben és a pörös eljárásokban.
Az ügyvédeknek és bíráknak nem volt semmi könyvük, a jog és ítélkezés terén hiányzott
az egységes rend, homályban tapogatóztak a jelesebb jogtudósok is. Az elődöktől örökölt
szóbeli hagyományok szerint pöröltek az ügyvédek és ítéltek a bírák. II. Ulászló király
végre megbízta Verbőczy Istvánt, hogy foglalja össze egy könyvben az országszerte
szokásos magánjogi elveket, hadd tudjanak végre biztossággal tájékozódni az ügyvédek,
a bírák, a pörtindító nemesek és a bepörölt felek. Ilyen előzmények után mutatta be
Verbőczy István az 1514. évi országgyűlésnek Tripartitumát azaz a Magyarországban
szokásos jog Hármaskönyvét. Terjedelmes jogi munkája három részre oszlott.
Előbeszédében elmondta a szerző, hogy mi a jog, törvény, igazság, szokás, mi a bírói
vizsgálat, peres ügy s melyek az igazságos ítélés feltételei; az első rész a nemesség
eredetéről, szabadságáról, birtokjogi, családi és örökösödési viszonyairól nyujtott
tájékozást; a második rész a pörösködés menetéről és az ítélethozás rendjéről szólt; a
harmadik rész Szlavónia, Erdély, a városi polgárság, a jobbágyság és a zsidóság jogi
viszonyait taglalta.
Ajánlás nyitja meg a könyvet: Ulászló úrnak, a fenséges fejedelemnek, Isten
kegyelméből Magyarország és Csehország királyának, legalázatosabban ajánlja
szolgálatait Verbőczy István, az országbíró ítélőmestere. A nemes Magyarország nemzeti
jogait – úgymond a szerző – összeállítani és megmagyarázni fáradságos, sőt csaknem
emberi erőt meghaladó dolog. Majd minden királynak kénye-kedve szerint keletkeztek
eddig az új rendeletek, különböztek is egymástól, ellenkeztek is egymással, az ember
képességeit felülmúló dolog mindazt emlékezetbe tartani, ami a törvénykezési ügyekben
felmerül. Így állván a dolog, felségednek legszerencsésebb vezérlete és boldogító
uralkodása alatt hozzáfogok ahhoz, hogy az annyi század leforgása alatt nagy
szégyenünkre elhanyagolt munkát elvégezzem, az országnak eddigelé szétszórt törvényeit
és szokásait egybefoglaljam s írásba téve, felségednek közhasználatul való kihirdetés
végett legmélyebb hódolatom hajlandóságával felajánljam. A király nem nyujthat
alattvalói nyugalmára alkalmasabb dolgot, mint a jog és igazság kormányzatát, mert a
belső viszályok mindig sokkal többet ártanak, mint a külső háborúk. Nem lehet csodálni,
hogy nemzetünk nem törődött a tudományokkal. Nem volt még olyan nemzet, mely a
kereszténység megvédése végett állhatatosabban állott volna őrt, mint a magyar. A
törökökkel szemben hol támadva, hol védekezve, a legvérengzőbb csatákat vívta s a többi
kereszténységet vére hullásával és élte odaadásával biztosította és mentette. Ilyen
helyzetben nem volt alkalom arra, hogy a törvényeket érettebb megvizsgálás után
közzétegyék. De felséged különös gondoskodása által immár bekövetkezett az, hogy erre
a dicsőségre nézve sem fogunk alábbvalók lenni a többi nemzeteknél. Felségednek
minden alattvalója nevében örökös köszönettel adózom, hogy nemes országának épületét
a törvények és rendeletek erejével kívánja állandóvá tenni. Mert ki nem tudja, hogy a
törvényeket az emberek boldog életének kedvéért gondolták ki s törvények nélkül sem
család, sem város, sem nemzet, sem az emberi nem. sem az egész természet, sőt maga a
világ sem állhat fenn. A birodalmakat fegyverrel szerzik, de törvényekkel tartják meg. Ha
nem volnának törvények, a derék férfiak a társadalomban a legrútabb bántalmaknak
volnának kitéve. mert Szent Ágoston tanusága szerint: ha félrevetjük az igazságot, mik
egyebek az országok, mint nagy haramiatanyák? Ennélfogva alkalmasabb dolog semmi
sem történhetett, mint az, hogy az ország törvényei és határozatai, melyeket azelőtt a
legsűrűbb sötétség borított, felséged vezérlete és hatalma alatt az írás fényével
megvilágítva, köztudomásra jussanak. «Mihelyt felséged e megbízást reám ruházni
méltóztatott, ámbár őszintén megvallva, minden igyekezetet, szorgalmat és serénységet
arra használtam, hogy felségednek, tehetségemhez képest, a lehető legteljesebben
engedelmeskedjem; mégis tudtam, hogy nem fognak hiányzani olyanok, akik, mivel őket
az irigység szövétneke ingerli, ezt az oly nagy és annyira közhasznú munkát ócsárolni
meg nem szűnnek, mert az ádáz irigységnek az a szokása, hogy kaján és legbőszültebb
támadásait mindig az ellen intézi, ami jelesebb s ami nagyobb dícséretre méltó. Ámde
tökéletesen bízom abban, hogy felséged engem ennek a szörnyetegnek legiszonyúbb
torkából könnyen kiragad és magam is, felséged pajzsának mintegy védelme alatt,
mindazokat a nyilakat, melyeket a rágalmazók szórni fognak, rettenthetetlenül vagy
visszalököm vagy felfogom. E buzgó fáradozásomért pedig, azt vélem, eléggé, sőt
túlságosan is meg vagyok jutalmazva, ha azt fogják látni, hogy mind hazámnak, mely nek
rendkívül nagy szeretetét minden hazafi szívében hordja, e részben hasznára voltam,
mind pedig felségednek, kinek magamat örök időre átengedém és odaadám,
tehetségemhez képest engedelmeskedtem, ismételve kérvén és esdekelve könyörögvén,
hogy felséged eme szentséges nevének ajánlott fáradságos munkámat újra meg újra
átolvasni, megvizsgálni és megrostálni kegyeskedjék.»
A Tripartitum I. részének 9. címében foglal helyet a magyar nemesek négy fő jogáról
szóló híres szakasz. Ámbár a nemeseknek – mondja ez a 9. titulus – igen sok joguk van,
mindazonáltal közöttük négy a legfőbb jog. Az első fő jog az, hogy a magyar nemest
előzetes idézés vagy perbehívás és törvényes elmarasztalás nélkül senkinek unszolására,
panaszára vagy kérésére személyében senki le nem tartóztathatja. Ez a jog csak a
szándékos gyilkosság, faluk felgyujtása, tolvajság, rablás, haramiaság, erőszakos
paráznaság esetében szenved megszorítást: ilyen alkalommal a tettest a tett színhelyén
parasztkézzel is le szabad tartóztatni; ha azonban a tett színhelyéről elfutott, akkor csak
előzetes idézés vagy perbehívás és törvénykezési eljárás után lehet elítélni és büntetni. A
második fő jog az, hogy az ország nemesei egyedül a törvényesen megkoronázott
királynak és senki másnak hatalma alatt nem állnak, sőt királyuk maga is bárkinek
panaszára vagy gonosz besúgására senkit meg nem háboríthat sem személyében, sem
vagyonában; azaz a király is köteles a rendes törvénykezési eljárást követni. A harmadik
fő jog az, hogy a magyar nemes minden jövedelmével szabadon élhet; mindennemű
jobbágyi szolgálat, adó és adakozás, vám- és harmincad fizetésétől mindörökre teljesen
mentes, csupán az ország védelmére tartozik katonáskodni. A negyedik fő jog az, hogyha
bármelyik király a nemesi jogok ellenére tenni merészelne, a nemesnek szabadságában áll
ellenszegülni anélkül, hogy a hűtlenség vétkébe esnék.
A kényesebb részeket bővebben is megvilágítja a Tripartitum. Részletesen fejtegeti
például a római pápa és a magyar király jogviszonyát s kiemeli, hogy a római pápa az
egyházi hivatalok adományozásánál csak a megerősítés hatalmát tarthatja fenn a maga
számára. E nevezetes szakasz értelmében – I. rész 11. cím – a pápa négyféle okból nem
folyhat bele a papi kinevezésekbe és a javadalmak adományozásába. Először: mivel
ebben az országban minden egyházat, püspökséget, apátságot és prépostságot egyedül a
magyar királyok alapítottak és ez alapítás által a kegyuraságnak, kinevezésnek,
választásnak és hivataladományozásnak minden hatalmát megszerezték. Másodszor:
mivel a magyarok nem az apostolok beszédére, kiket a földön a pápa helyettesít, tértek a
katolikus vallásra, hanem saját királyuknak, Szent István királynak intézkedése
következtében, aki a papi állásokat és hivatalokat egymaga adományozta azoknak,
akiknek akarta. Harmadszor: mivel Magyarország királyai Szent István király uralkodása
óta több mint ötszáz éven át mindenkor valóságosan birtokában voltak az egyházi
hivatalok adományozása jogának. Negyedszer: mivel az országnak az egyházi hivatalok
adományozására vonatkozó jogát a konstanzi egyetemes zsinat Zsigmond király idejében
megerősítette és eskü alatt tett fogadással biztosította. Minthogy tehát – mondja
folytatólag a 12. titulus – az egyházi hivatalok és javadalmak adományozása királyainkat
illeti, azért mindazok az egyházi férfiak, akiknek valamiféle birtokuk van, Magyarország
törvényesen megkoronázott királyának tartoznak hűségi hódolattal s a birtokukban levő
világi javakra nézve az ország bármely bírája elé szabadon perbe idézhetők és ott a
világiak módjára törvényt állni kötelesek.
Büszke önérzettel csatolta művéhez utószavát a szerző. Lelke előtt lebegtek –
úgymond – azok a honfitársai, akiket ezzel a munkával oktatnia kellett. Egyszerűen írt,
hogy mindenki megérthesse, mert hiszen tudva van, hogy a magyar nemesek Cicero,
Livius, Sallustius könyvei helyett inkább a fegyvert forgatják kezükben, hiszen enélkül
sem nem vethetnek, sem nem arathatnak. Nem kell ékesszólás az ilyen munkában, mert
amire nézve azt parancsolják, hogy mindenkinek meg kell tartani, azt úgy kell előadni,
hogy az olvasók könnyen megérthessék. Tudvalevőleg még a négy evangélium is minden
szócicoma nélkül van megírva, pedig Krisztus szent törvénye nélkül senkisem
üdvözülhet. Ezért használt ő is egyszerű, világos, mindennapi kifejezéseket; nem az volt a
célja, hogy latin stílusával kérkedjék, hanem az, hogy a haza nyugalmát elősegítse. «Ha
pedig emlékezőtehetségem fogyatékosságánál és elmém gyengeségénél fogva valamit
kihagytam: felséged kegyességére tartozik, hogy azt jóakarólag megbocsássa és egészen
az emberi gyarlóságnak tulajdonítsa, amely minden tekintetben tökéletest semmit sem
hoz létre. Én bizonnyal éltem utolsó leheletéig minden fáradságot, minden igyekezetet és
minden gondolatot arra fogok szentelni, hogy- felségednek nemcsak parancsait és
megbízásait, hanem intéseit és gondolatait is teljesítsem, ki csak akkor fogom hinni, hogy
legfőbb óhajtásomat elértem, ha felséged óhajtásainak legalább némi részben eleget
tettem.»
Verbőczy István egyszerűen és világosan írt. Új jogi elvek alkalmazásától óvakodott,
de a magyar földön szokásos jogi eljárások közül helyes érzékkel választotta ki a
legjózanabbakat. A külföldi jogkönyvek közül szorosan egyet sem vett mintául. Az 1514.
évi országgyűlés örömmel fogadta munkáját, átvizsgálására bizottságot küldött ki s ennek
jelentése alapján felkérte II. Ulászló királyt, hogy Verbőczy István könyvét
megpecsételve küldesse meg az ország minden vármegyéjének: legyen ez örökérvényű
jog és törvény. S bár a királyi udvar sem ekkor, sem utóbb nem gondoskodott a jogi
könyv szabályszerű törvénybe iktatásáról, a Tripartitum mégis hamarosan bibliája lett a
magyar nemességnek. Az országgyűlések későbbi törvényei úgy hivatkoztak szakaszaira,
mint a többi törvénycikkre.
VERBŐCZY ISTVÁN 1458 táján, Mátyás király trónralépése idején, született egy
ugocsamegyei nemes családból. Gondos nevelésben részesült. Latinul és németül
folyékonyan beszélt, a római és egyházi jog irodalmát jól ismerte. 1483-ban királyi
levéltári hivatalt viselt Budán felügyeletére voltak bízva a kancelláriai könyvek,
amelyekbe beiktatták a király által kiadott okleveleket. II. Ulászló és II. Lajos uralkodása
idején egyre jobban emelkedett királyi hivatalában és tekintélyében. Mint a hazafias
köznemesek pártjának vezére, ő irányította a Jagelló-kor országgyűléseit. 1525-ben
Magyarország nádora lett. A mohácsi csata után János király mellé csatlakozott, kedvéért
elfogadta a gyűlölt török szövetséget s mindvégig rendületlenül kitartott Habsburg-ellenes
politikája mellett. Mikor János király halála után Buda 1541-ben a török kezére került,
Szolimán szultán kívánságára Budán maradt mint a mohammedán helytartó mellé
beosztott keresztény tisztviselő. Hivatalát alig két hónapig viselte. Egyik szolgájának
meggyilkolása miatt szenvedélyesen összetűzött a törökökkel s a budai basa bosszúból és
félelemből megmérgeztette.
Valamennyi középkori és újkoreleji magyar író közül Verbőczy István élete a
legismertebb. Magánéletének, tisztviselői pályájának és politikai szereplésének
mozzanatai a XVI. században évről-évre nyomon kísérhetők. – 1500: Az országgyűlésen
a köznemesség megbízza, hogy fogalmazzon egy feliratot II. Ulászló királyhoz s ebben
nyomatékosan adjon kifejezést az ország kívánságainak. (Verbőczy István ekkor már a
köznemesek pártjának egyik vezére, több tekintélyes magyar úr jóbarátja. Ezek közül az
egyik, Szobi Mihály dúsgazdag földbirtokos nemes, politikai egyetértésükért és a peres
ügyeiben tanusított szíves szolgálataiért birtokokat ajándékoz neki Nógrád vármegyében.)
– 1502: A király birtokokat adományoz neki Ugocsa megyében, mert a szent korona és a
királyi felség javára hasznos szolgálatokat tett. Ugyanekkor a királyi törvényszék
jegyzőjéből ítélőmester lesz. (Az országbíró részére kiosztott perekben ő vezeti a peres
eljárást, megidézi és kihallgatja a feleket és tanukat, a végső tárgyaláson előadja a
tényállást, megfogalmazza az ítéletet és kiállítja az ítéletlevelet.) – 1504: Újabb
birtokadományban részesül, ezúttal Nógrád megyében. (Mint kortársai, ő is szenvedélyes
vagyonszerző. Készpénze nincs ugyan, úgyhogy sokszor kér pénzt kölcsön, de birtokai
évről-évre növekednek. Szegény nemes emberből néhány évtized leforgása alatt
nagybirtokossá lesz. Az eléje kerülő peres ügyekben tett jóindulatáért sokszor
jutalmazzák, ez azonban akkor nyílt és megengedett dolog.) – 1505: Az országgyűlésen a
köznemesség tiltakozik a Habsburg-ház trónörökösödési igényei ellen s az erről szóló
végzés megfogalmazását reá bízzák. Ő szövegezi meg azt a latin okiratot, melynek
értelmében arra az esetre, ha az uralkodó fiörökös nélkül halna meg, a magyar trónra csak
magyar ember választható. (Az okirat szövegét Rákos mezején felolvassák s az
egybegyűlt nemességgel magyar fordításban is közlik. Igen emelkedett hangú hazafias
megokolás van benne: jellemzően tükrözi Zápolyai János nemzeti pártjának felfogását,
szemben a külföldi érdekeket támogató udvari párttal.) – 1507: Négy falut és több más
birtokot kap Bihar- és Békés megyében. (Ettől kezdve alig van év, hogy újabb falvakat,
pusztákat, birtokrészeket ne kapjon az ország különböző vidékein. Ez a sok adomány
nemcsak az igazságszolgáltatás terén szerzett érdemeit jutalmazta, hanem ellenzéki
politikájának élét is tompítani igyekezett. A királyi udvar nagy adományain kívül az
országos főméltóságoktól és gazdag perlekedő felektől is számos jószágot nyert.) – 1514:
A király és az országgyűlés előtt bemutatja Tripartitumát. (Ugyanekkor fenyegette az
országot végső pusztulással Dózsa György parasztlázadása. A lázadásban való
részvételért számos nemest ítélnek jószágvesztésre. A szerző megkapja tizenkét
tiszavidéki nemes összes birtokait és tizenöt más nemes birtokainak fele részét.) – 1516:
Az ország egyik legnagyobb bírói állásába kerül: királyi személynöki kinevezést nyer.
(Ekkor már II. Lajos a király, bírói karában a személynök a nádor és az országbíró után
rangban a harmadik helyet foglalja el és a király bírói pecsétjét őrzi.) – 1517:
Közrebocsátja Tripartitumának első nyomtatott kiadását. (Nyomdásza, Singrenius János
bécsi könyvnyomtató negyven nap alatt állítja elő a nagyterjedelmű munkát. A könyv
végén Balbi Jeromos királyi titkár latin verse olvasható, ebben a szerző a két leghíresebb
görög törvényhozó, Lykurgos és Solon mellé van állítva. Bekényi Benedek latin
epigrammája is a magyar Lykurgost dicsőíti a szerzőben.) – 1518: A köznemesség a
tolnai országgyűlésen újból kimutatja személye iránt érzett nagyrabecsülését s a nemzet
érdekében tanusított fáradozásaiért minden jobbágytelektől öt dénár adót ajánl fel neki.
(A nagy lelkesedéssel megszavazott adó elég késedelmesen jutott az ünnepelt politikai
szónok és ellenzéki vezér kezéhez, úgyhogy az év vége felé több megyébe sürgető levelet
kellett írnia az összeg megküldése végett.) – 1519: Az ország megbízásából Itáliába indul
fényes kisérettel. Velence és a római szentszék támogatását akarja megnyerni a törökök
ellen. Március elején indul el, június derekán érkezik vissza. Velencében a doge és
tanácsa ünnepélyesen fogadja és segítséget ígér a magyar nemzetnek. Megértéssel
találkozik Rómában is. (Velencében a magyarok megnézik a köztársaság nevezetes
épületeit, templomait, kincstárát, hajógyárát és fegyvergyárát. Rómában Verbőczy István
elzarándokol a szent helyekre, ereklyéket szerez s belép egy vallásos társulatba. X. Leó
pápa két követtársával együtt római lovagi rangra emeli.) – 1521: Az ország
megbízásából tekintélyes követség élén Németországba megy. A magyar követséget a
wormsi birodalmi gyülésen jól fogadják, de a török veszedelem elhárítása ügyében
meglehetősen közömbös nyilatkozatot adnak: ha Magyarországot a török megtámadja,
akkor V. Károly császári katolikus felség a római szent birodalom haderejével segítségére
lesz, de addig csak védje határait vitézül a nemzet, mint már eddig is annyi sok év óta
dicsőségesen cselekszi. (Wormsban megismerkedik Verbőczy István a birodalmi gyűlés
elé idézett Luther Mártonnal; meghívja vendéglátó asztalához a félelmes reformátort;
ebéd közben élénken vitatkoznak hittudományi kérdésekről. A pápai követ a római
szentszékhez küldött jelentésében magasztalja a magyar jogtudós vallásos buzgóságát.
Ennek egyik megnyilvánulása az is, hogy még Wormsba érkezése előtt, mikor Bécsen
keresztülvonult, a maga pénzén kinyomatott egy olasz hittudós által írt latinnyelvű
hitvitázó munkát, mert ezzel is csökkenteni akarta Luther Márton hatását.) – 1522:
Résztvesz a nürnbergi birodalmi gyűlésre küldött magyar követségben. A németek
négyezer katonát ajánlanak fel a magyar király segítségére a törökök ellen. (Nürnbergben
háromszáz forintot kap kölcsön Habsburg Ferdinánd főhercegtől a későbbi magyar
királytól. A követség költségeire kapott ugyan ezer forintot az ország pénztárából, ez az
összeg azonban, úgylátszik, elfogyott.) – 1525: A hatvani országgyűlés közfelkiáltással az
ország nádorává választja. Ebből az alkalomból VII. Kelemen pápa üdvözlőlevelet ír
hozzá. (Báthori István, a letett nádor, tiltakozik a választás ellen, rokonai és szövetségesei
is törvénytelennek hirdetik az országgyűlés eljárását, de II. Lajos király nem csatlakozik
felfogásukhoz.) – 1526: A rákosi országgyűlés egyhangulag megfosztja nádori
méltóságától s visszahelyezi állásába Báthori Istvánt. Budáról zólyommegyei birtokára,
Dobronya várába, menekül. A törvényes idézésre sem mer megjelenni, mert a hatvani
országgyűlés határozatai miatt lázadással vádolják. Megállapítják, hogy a felelősség elől
éjnek idején megszökött, ezzel is elárulta bűnösségét, ezért az ország tanácsa az ország
nyilvános ellenségének nyilvánítja s mint pártütöt megfosztja minden ingó és ingatlan
vagyonától. A köznemesség nyugodtan fogadja az ítéletet, a nemrégiben még egekig
emelt ellenzéki vezér nem mer előjönni zólyommegyei várából, nem vesz részt a mohácsi
csatában sem, a csata után Zápolyai János pártjához csatlakozik. Az októberi tokaji
gyülésen már ismét ő a vezérszónok, a székesfehérvári királyválasztó országgyűlésen ő
hirdeti ki az egybegyűltek előtt János vajda megkoronázásának elhatározását. (Az új
király számos adománnyal és a főkancellári méltósággal fejezi ki háláját szolgálataiért.) –
1528: János királlyal együtt Lengyelországba menekül, utóbb a szultán védelme alatt
visszatér Lippára. (Ferdinánd király megpróbálja a maga pártjára vonni, de Werbőczy
annyira gyülöli a Habsburgokat, hogy még a török fennhatóságba is belenyugszik: nagy
elhatározás attól, aki olyan rendíthetetlen meggyőződésű katolikus volt, amellett a
Habsburgok részéről is fényes jutalmat kapott volna átpártolásáért.) – 1529: A mohácsi
mezön János király udvarával együtt tiszteleg Szolimán szultán előtt. (Ekkor már
nyomasztó a török barátság súlya, alku indul meg Ferdinánd királlyal, a Pózenben lefolyó
béketárgyaláson ott van Verbőczy is. Titokban nagy előnyök kilátásbahelyezésével
csalogatják Ferdinánd király pártjára.) – 1533: Konstantinápolyi követsége. (Útiránya:
Karlovic, Belgrád, Nis, Szófia, Filipopolisz. A lóháton és szekereken megtett út
Konstantinápolyig körülbelül egy hónapig tartott.) – 1534: Nőül veszi Szerecsen János
főispán özvegyét, Herczeg Katát. (Ekkor körülbelül hetvenhatéves. Első házasságából
származó négy fia közül már csak egy van életben, két leánya férjhez ment.) – 1535:
Bécsi követsége. (A fényes magyar küldöttség nagy feltűnést kelt az osztrák fővárosban,
de nem tud megegyezést kötni Ferdinánd királlyal.) – 1538: Krakkói követsége.
(Lengyelországból hatalmas kísérettel Budára hozzák János király menyasszonyát,
Izabella lengyel hercegnőt.) – 1540: Fráter Györggyel együtt ott van János király halálos
ágyánál, Erdélyből egyenesen Konstantinápolyba megy, hogy megvilágítsa a magyar
helyzetet Szolimán szultán előtt. (A török udvarban meghiusitják Ferdinánd király
követeinek szándékait s megnyerik a szultán jóakaratát János király kisfia számára.) –
1541: Budavára egyik főparancsnoka, védi a várat Ferdinánd király hadai ellen,
megérkezik Szolimán szultán és felmentő serege, a magyar urakkal együtt bemutatja
hódolatát a szultán előtt, Szolimán óhajtására elfogadja a budai magyar lakosság főbírói
tisztjét, még ez évben bekövetkezik megrendítő halála. Az egykori magyar nádorból török
hivatalnok lett. Ifjú éveiben még látta Mátyás király rettegett hatalmát, a Jagellók korában
a nemzet bálványozott vezére volt, pályája végén megalázva élt egykori dicsősége
színhelyén. Nem a születés szerencséje, nem a királyok kegye emelte az ünneplés és
hatalom magaslatára, hanem szellemi kiválósága és tüneményes szónoki tehetsége. Mint
a legtöbb politikai szónokból, belőle is hiányzott az igazi alkotóerő. Mámorossá lett a
maga szavától s valóságnak hitte képzeletének légvárait. Kortársa, Verancsics Antal
történetíró és diplomata, a későbbi esztergomi érsek, megdöbbentő feljegyzéseket tett
gyászos haláláról. Kedves emberének gyáva lemészárlása miatt olyan bőszülten támadt a
budai basára és embereire, hogy ezek pirultak szégyenükben. Kiengesztelésül ünnepélyes
ebédet adtak tiszteletére s itt csempészték bele a mérget poharába. Mikor a méreg átjárta
belső részeit s teste idomtalan hústömeggé vált, nagy néptömeg futott egybe háza
kapujában, úgyhogy a török őrség alig tudta visszaszorítani a felindult tömeget. A
temetési pompát nem vonták meg tőle. Tisztjei, szolgái bántatlanul távoztak s vagyonát is
elvitték fiához, Verbőczy Imréhez. A tragikus sorsú magyar úrban számos olyan
jellemvonás volt, amelyért barátai megbecsülték. Évenkint számos honfitársát váltotta ki
nagy anyagi áldozatok árán a török fogságból, végrendeletében egyházi célokra
adományokat rendelt. Hitbuzgó katolikus volt. Szívósan küzdött a protestáns hitelvek
ellen s még halála előtt is a lutheranizmus üldözőjének vallotta magát a pápához írt
levelében. (Üldöző szándéka nem tettekben nyilvánult, hanem vallásos vitatkozásban.
Egy ferencrendi lelkiatyát tartott házánál, ennek tette kötelességévé, hogy a szószéken
harcoljon a «pestises lutheránus eretnekség» ellen.)
Verbőczy István nemcsak országos tekintélyű jogtudós volt, hanem híres politikai
szónok is. Amint 1458 január 1-én Szilágyi Mihálynak a pesti nemesi gyűlésen mondott
beszéde döntötte el Hunyadi Mátyás királlyá választását, hasonló módon irányították az ő
hatásos felszólalásai a II. Ulászló és II. Lajos korabeli országgyűléseket. Mindig
magyarul beszélt. Nemzeti önérzete olyan erős volt, hogy mikor az 1519. évi bácsi
országgyűlés megbízásából Magyarország nevében előkelő kísérettel Velencébe ment, a
diplomáciai szokástól eltérőleg magyar beszédet intézett a velencei tanácshoz s ékes
szónoklatát kíséretének egyik papi tagja tolmácsolta latinul. A magyar országgyűlések
köznemessége rajongással hallgatta minden felszólalását. Bátran és híven beszélt a haza
érdekében. «Felséged – szólt II. Lajos királyhoz az 1524. évi országgyűlés nemesi
küldöttsége élén – Magyarországon kívül más országokon is uralkodik; veszedelem
idejében van hová elvonulnia; de a mi sorsunk hazánk sorsától elválaszthatatlan.» Az
1525. évi hatvani országgyűlésen, mikor II. Lajos király és tizennégyezer nemes
jelenlétében két óra hosszáig tartó magyar beszédet mondott, megrázó szavakkal
fejtegette az ország romlásának okait. «Jól tudjuk, hogy mind ennek nem oka őfelsége,
kinek kegyességét ismerjük; hanem okai az urak, kik az ország javával nem törődve,
kielégíthetetlen kapzsiságtól elvakítva, helytelen tanácsadással tévútra vezették a királyt.
Őfelsége és az ország java egyaránt megköveteli, hogy azokat, akik neki hűtlenül
szolgáltak, hivataluktól mozdítsa el és helyükbe hű hazafiakat rendeljen. Ha ezt megteszi,
befogjuk bizonyítani, hogy a magyar vitézség, mely hajdan rettegéssel töltötte el az
ellenséget, még nem halt ki.» Ekkor választotta meg őt a nemesség az ország nádorává.
Egyik szónokuk szerint: «Kit tehetnénk és kit választhatnánk jobbat és kegyelmesebbet,
igazabbat és vigyázóbbat, kinek az ország és népessége romlása inkább fájna, ki az ország
szabadságát és törvényét jobban tudná, mint Verbőczy uramat? Mi szükség nádorrá
mindig olyat tennünk, kinek még tanulnia kell? Nem jobb olyant tennünk, ki mindent tud
és mást taníthat? Válasszunk valahára a mifajtánkból is, necsak mindig a régi
nemzetségekből. Válasszunk olyant, kinek a szegény nemes nyomorúsága fáj».
Nemcsak a nemesek, hanem az írók is bizalommal tekintettek a nagynevű jogtudósra.
Pártolta az irodalmat azaz megjutalmazta azokat, akik könyveiket neki ajánlották. Mikor
Tripartitumának szerkesztésével egyidejűleg sajtó alá akarta rendezni Janus Pannonius tíz
elégiáját s a kéziratot megküldte pártfogoltjának, a bécsi egyetemen tanuló Bekényi
Benedeknek, a magyar ifjú és tanára, Camerinói János ferencrendi szerzetes, az ő
költségén nyomatták ki a hibáitól gondosan megtisztított tíz elégiát 1514-ben. Az olasz
származású bécsi egyetemi tanár distichonokat írt mecénása tiszteletére s mind ő, mind
Bekényi Benedek a könyv élére helyezett ajánlólevélben magasztalták tudós
pártfogójukat. Nem sokkal utóbb Camerinói János egy újabb munkájával, Plinius
természetrajzi fejtegetéseinek tárgymutatójával, kedveskedett mecénásának. Az 1514-ben
megjelent mű az irodalom tisztelője gyanánt magasztalja a Tripartitum szerzőjét. Hat
évvel később ismét megjelent a bécsi egyetemi tanárnak egy magyarázatos kiadása, ebben
megint dicsőítette bőkezű pártfogóját. Mások is tisztelegtek előtte nyomtatott
könyveikben, így Ursinus Velius, Chrysologus de Valle Mariae és Singrenius. Bécsben
Verbőczy István nem egyszer megfordult s ilyenkor szívesen társalgott az ott tanuló
magyar papokkal és egyetemi tanáraikkal. Megvolt az az öröme is, hogy Tripartitumát a
külföldön és itthon egyaránt dícsérték és forgatták. Példányai még abban a könyvtől
idegenkedő korban is jól keltek, holott akkor csak az igazán gazdag és művelt olvasó
adott pénzt egy-egy nélkülözhetetlen nyomtatványért.
Kiadások. – A Tripartitum Opus Juris Consuetudinarii Inclyti Regni Hungariae első
kiadása 1517-ben jelent meg Bécsben. A negyedrétű kötet 71 ívre terjedt. Verbőczy
István a maga költségén nyomatta ki, megtoldva jogi szövegét humanista költők
magasztaló verseivel. – Azontúl sokszor kiadták, így a XVI. században Bécsben: 1545,
1561, 1572, 1581. – Szövegét először Veres Balázs fordította magyarra: Magyar
decretum, kit Veres Balázs a deákból, tudniillik a Verbőczy István decretumából, melyet
Tripartitumnak neveznek, magyarra fordított. Debrecen, 1565. – Még a XVI. században
megjelent horvát fordítása Pergossich Ivántól (Nedelic, 1574) és német fordítása Wagner
Ágostontól (Bécs, 1599). A horvát fordítást a szigetvári hős fia, Zrínyi György, nyomatta
ki Hoffhalter Rudolf nyomdásszal. – A mü ritka népszerűségét mutatja, hogy szövegét
többen versekbe is foglalták, így Szentpáli Nagy Ferenc: Verbőczy István könyvének
kompendiuma. Kolozsvár, 1699. – Sok latin szövegkiadása és magyar fordítása közül
leghasználatosabb Csiky Kálmáné: Magyarország szokásos jogának Hármaskönyve. Írta
Verbőczy István. Budapest, 1894. – Továbbá Kolosvári Sándor és Óvári Kelemen latin
szövege és magyar fordítása Verbőczy István Hármaskönyve. Budapest, 1897. (Magyar
Törvénytár. Szerk. Márkus Dezső. Millenniumi emlékkiadás.)
Irodalom. – Horvát István: Verbőczy István emlékezete. Fest, 1819. – Jankovich
Miklós: Verbőczy István az igazságnak fényében. Tudományos Gyüjtemény. 1829. évf. –
Hajnik Imre: A magyar jog és a Hármaskönyv. Képes magyar irodalomtörténet. Szerk.
Beöthy Zsolt. I. köt. Budapest, 1895. – Szabó Károly és Hellebrant Árpád: Régi magyar
könyvtár. III. köt. Budapest, 1896. – Fraknói Vilmos: Verbőczy István életrajza.
Budapest, 1899. – Csiky Kálmán: Verbőczy István és Hármaskönyve. Budapest, 1899. –
Schiller Bódog: A Hármaskönyv egyik állítólagos főforrásáról. Budapest, 1908. Szabó
Dezső: A magyar országgyűlések története II. Lajos korában. Budapest, 1909. –
Komáromy András: Verbőczy István és fia. Századok. 1910. évf. – Illés József:
Bevezetés a magyar jog történetébe. Budapest, 1910. – R. Kiss István: Az első magyar
közjog. Századok. 1914. évf. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. XIV. köt.
Budapest, 1914. – Ruber József: Verbőczy gondolatvilága. Minerva. 1923. évf.

LATIN IRODALOM: NEVES MAGYAR HUMANISTÁK.

MAGYARORSZÁG művelt főpapjai a Jagellók korában is fogékony lélekkel

fordultak a renaissance törekvései felé. Irói és szónoki tevékenységük szűkebb térre
szorult ugyan, mint Mátyás király idejében, de külföldi tanultságuk és itthoni
olvasottságuk méltán késztette elismerésre az idegeneket. A magyar pap-humanistáknak
nem volt okuk műveltségükkel háttérbe vonulni II. Ulászló és II. Lajos cseh
környezetének diplomatái előtt. Az olasz, német, cseh és lengyel humanistákkal való
élénk összeköttetés tanujele a számos külföldi latinnyelvű üdvözlő költemény, baráti levél
és magasztaló könyvdedikáció. Áldozatrakész magyar mecenások most is akadtak
jelentékeny számban.
Különösen bőkezű irodalompártoló volt SZATMÁRI GYÖRGY esztergomi érsek. A
külföldi humanisták és a magyarországi latin írók egyformán felkeresték könyveik elé írt
magasztaló soraikkal. MAGYI SEBESTYÉN kanonok Janus Pannonius költeményeinek
általa közrebocsátott kiadását ajánlotta fel tiszteletére; HAGYMÁSI BÁLINT kanonok a víz
és bor dícséretéről és gáncsolásáról szóló művét látta el a tudós primáshoz intézett
magasztaló szerzői ajánlással.
Szatmári György utóda, SZALKAI LÁSZLÓ esztergomi érsek is szívesen adott pénzt
könyvek kinyomására. Maga is költő volt, ügyes rögtönző, elmés epigrammaíró. Magyar
paptársai és a külföldi humanisták egyformán dícsérték tehetségét. Mikor Ursinus Velius
bécsi egyetemi tanár 1526-ban kiadta a dán királyné emlékét gyászoló verses kötetét,
panaszdalai közé felvette a nagytekintélyű magyar főpap néhány latin költeményét is.
II. Ulászló királynak is akadtak magasztalói, de a király nem törődött a humanista
hízelgőkkel s így az ajánlások lassankint elmaradtak. Pedig NAGONIUS római költő
hőskölteményben dicsőítette s a cseh történelem megverselése közben győzhetetlen
uralkodóként ünnepelte. Mások szintén próbálkoztak kegyeit megnyerni irodalmi
érdemekkel, a király azonban érzéketlen volt a magasztalásokkal szemben.
Enélkül is elég magyar és cseh humanista élt közelében: szinte kivétel nélkül egyházi
férfiak. Javadalmuk az ország különböző részein volt, ők maguk Budán szolgálták a
királyt. Az e korban szereplő magyar tanult emberek száma jóval nagyobb, mint a Mátyás
király korában élőké. A bécsi, a krakkói, de főképen az olaszországi egyetemeken
százával tanultak a magyar papok s a gazdagabbak és fogékonyabbak itthon sem dobták
félre klasszikus tanulmányaikat. GOSZTONYI JÁNOS erdélyi püspök sokat költött
jövedelméből kéziratokra és nyomtatványokra s mikor 1515 körül Párisban járt, magára
vonta több ottani jeles hittudós figyelmét. Könyvek dedikálásával hódoltak tudása előtt.
THURZÓ ZSIGMOND váradi püspök is örömét találta a tudósokkal és könyvekkel való
társalgásban. Jellemző humanista érdeklődésére, hogy Aldus Manutiushoz írt levelében
arra hívta fel a hírneves velencei nyomdászt és kiadót, hogy gondoskodjék Cicero
munkáinak zsebkiadásáról, mert Horatius és Vergilius hasonló kiadásaiban nagy
gyönyörűségét leli. Kitűnően tudott latinul s a római irodalom minden érdemes alkotását
behatóan ismerte PERÉNYI FERENC váradi püspök. Levelei – egy tudós külföldi kortársa
szerint – a gráciák minden bájával ékeskedtek. A nagytehetségű latin stilisztát becsülték
SZALAHÁZI TAMÁS veszprémi püspökben is. Jól tudott görögül, jól írt németül és
franciául. Erős klasszikus műveltség jellemezte MÓRE FÜLÖP pécsi püspököt és KESSERŰ
MIHÁLY boszniai püspököt: az előbbi kiváló cicerói szónok volt, az utóbbi görög
szövegek latin fordítója. Latin költemények írásával tűnt ki BEKÉNYI BENEDEK, a királyi
kancellária tisztviselője; velős prózai stílusával BRODARICS ISTVÁN királyi kancellár, a
mohácsi csata történetírója.
A budai királyi kancellária tisztviselőit tudás dolgában jól egybeválogatták. A Jagellók
korában Bakócz Tamás, majd Szatmári György, végül Szalkai László esztergomi érsekek
viselték a főkancellári tisztséget, felügyeletük mellett működött a királyi iroda
tulajdonképeni vezetője, a kancellár, s az ő irányítása mellett dolgoztak a királyi titkárok,
főjegyzők, jegyzők, levéltárnokok és íródeákok. A német és cseh ügyek intézői közül itt
látjuk különösen BALBI JEROMOSt és PISO JAKABOt. Az utóbbinak budai házában sokszor
összejöttek a királyi kancellária humanista papjai és világi urai s ha külföldi humanista
érkezett Budára, a tudós idegent itt látták vendégül legszívesebben. Ismerték egymást már
bécsi, prágai, krakkói vagy olasz egyetemi éveikből, másokkal leveleik és könyveik során
kötöttek barátságot. Megjelent itt 1503-ban a csehek Janus Pannoniusa, a csehországi
várában élő HASSENSTEIN BOHUSLAV is. Híres latin író volt, II. Ulászló király hódoló
alattvalója. Örömét találta a budai udvari életben, csak az lepte meg, hogy a budai
humanista papok többet foglalkoznak a római írókkal, mint a Szentírással s
szorgalmasabban teszik magukévá Epikuros elveit, mint az egyházi törvényeket. Ezek a
humanisták csak névleg voltak egyházi emberek.
Celtis Konrád halála után (1508) nem szakadt meg az öszeköttetés a bécsi és budai
humanisták között. A bécsi tudósok ügyét CUSPINIANUS, az orvos és költő, karolta fel,
háza egész kis akadémia lett, ide a budai humanisták is eljártak, ő maga pedig öt év
leforgása alatt huszonnégyszer látogatott el Budára. Vezéri szerepét néhány évvel utóbb
egy másik lelkes humanista orvos, COLLIMITUS, vette át s személye körül alakult ki a
Sodalitas Collimitiana. Az ő házában is többször megjelentek a budaiak, aminthogy ő is
el-elment Budára. Valamennyi Bécsből érkező vendég közül URSINUS VELIUS volt a
legjelentősebb, a költői és szónoki kiválósága miatt Európaszerte ismert bécsi egyetemi
tanár, Rotterdami Erasmus barátja. Amikor II. Lajos király nőül vette Habsburg Máriát,
még bensőbb lett az összeköttetés Buda és Bécs humanistái között. Ursinus Velius egy
egész telet töltött Piso Jakab gazdag budai házában.
Rotterdami Erasmusra a budai humanisták is bámulattal tekintettek. A világhírű
németalföldi tudós ott állt a katolicizmus és protestantizmus választó vonalán; jó lélekkel
nem tudta védeni egyházát, de nem is tudta rászánni magát arra, hogy Luther Mártonhoz
csatlakozzék; a katolikusok féltek elpártolásától, a lutheránusok haragudtak reá ellenséges
nyilatkozatai miatt; ettől eltekintve boldog volt mindenki, akit barátságára érdemesített.
Voltaképen egyik vallást sem szerette, szkeptikus életelveket vallott, önmagának és a
tudománynak élt. Szelleme Buda felé is elsugárzott. A budai udvarhoz kapcsolódó
humanisták közül többen lelkes erazmisták lettek, így KASSAI ANTONINUS, HENCKEL
JÁNOS és a három Thurzó-testvér: THURZÓ JÁNOS, THURZÓ SZANISZLÓ és THURZÓ ELEK.
Erasmustól kapott leveleik a királyi udvarban kézről-kézre jártak, maga Mária királyné is
melegen érdeklődött a példátlan tekintélyű humanista irodalmi munkássága iránt, II.
Lajos király is kíváncsian olvasta leveleit. Még Luther Márton fellépése sem keltett olyan
figyelmet, mint amilyen rajongással beszéltek Rotterdami Erasmusról.
A budai királyi udvar körén kívül sem hiányoztak Magyarországon a humanista
törekvések. A magyarországi születésű latin verselők és prózaírók sorában ott látjuk
mindenekelőtt VÁRDAI FERENC erdélyi püspököt s mellette – a gyulafehérvári püspöki
udvarban – három hívét. Közülük TURINUS kanonok megénekelte az 1514. évi magyar
parasztlázadást; WOLFHARD ADORJÁN filozófiai doktor dicsőítő költeményt írt Miksa
császárhoz; MEGYERICSEI JÁNOS főesperes költői szárnyalású verses sír iratot készített
drávamenti szülőföldjének három poétájáról: Janus Pannoniusról, Garázda Péterről és
önmagáról.
Az említett írók és tudománypártolók közül SZATMÁRI GYÖRGY kiváló szerepet vitt az
ország sorsának irányításában. 1457-ben született Kassán, a királyi kancellária
szolgálatába lépett, II. Ulászló uralkodásának első évtizedében veszprémi püspök és
királyi kancellár, később váradi püspök, majd pécsi püspök, Bakócz Tamás halála után
esztergomi érsek. 1524-ben halt meg Budán. Végrendeletében hatvanezer aranyat hagyott
az országnak. – MAGYI SEBESTYÉN a krakkói és bolognai egyetemeken végezte
tanulmányait, szőllősi plébános volt, utóbb váradi kanonok, Magyi Pál alnádor testvére.
Janus Pannonius költeményeit 1513-ban adta ki. Maga is latin költő volt. Munkái közül
nyomtatásban megjelent: De vitae humanae vicissitudinibus faustis perinde ac nefandis
oratio, quam Sebastianus Magius Pannonius publico scrutinio expositam voluit. Köln,
1521. – HAGYMÁSI BÁLINT, humanista nevén Valentinus Cybeleus, pécsi és
székesfehérvári kanonok. Könyve: Opusculum de laudibus et vituperio vini et aquae.
Hagenau, 1517. – SZÁLKAI LÁSZLÓnak nem mindennapi tehetségű embernek kellett
lennie, mert abban az időben, mikor a származás és vagyon még az egyházi állások
elnyerésénél is döntő súllyal esett a mérlegbe, alacsony sorsból a legmagasabb polcra
jutott. Mátészalkán született, egy csizmadia fia volt. Az ágostonosok sárospataki
iskolájában tanult; kéziratos latin iskoláskönyve ma is megvan az esztergomi
főszékesegyház könyvtárában. A királyi udvarba kerülve, gyorsan emelkedett pályáján:
1513-ban váci püspök, 1520-ban kalocsai érsek, 1524-ben esztergomi érsek. Még
ötvenéves sem volt s a primási széket az ősi magyar nemes családból származó győri
püspökkel szemben nyerte el, aki amellett a királyné kancellárja volt, míg Szalkai Lászlót
mindaddig pappá sem szentelték. Csak érseki kinevezése után szentelte fel pappá és
püspökké a római pápa követe. Rövid ideig tartó érseksége után a mohácsi csatamezőn
esett el 1526-ban. – GOSZTONYI JÁNOS papi pályája is elég változatos: esztergomi
kanonok budai prépost, váci püspök, győri püspök, végül erdélyi püspök, közben a királyi
kancellária tisztviselője, a királyné titkára, királyi alkancellár. A mohácsi csatát túlélte, de
az utána következő pártharcokban János király hívei megölték. – THURZÓ ZSIGMOND
esztergomi kanonok, szerémi püspök, majd székesfehérvári prépost, utóbb nyitrai püspök,
erdélyi püspök, végül váradi püspök. 1512-ben halt meg. Házában nem egy magyar és
külföldi humanista töltött jó napokat. – PERÉNYI FERENC nyolcéves korában, 1508-ban, az
erdélyi püspökség elnyerésével kezdte papi pályáját, tizennégyéves korában a váradi
püspöki székbe került. A nádor fia volt s ez mindent megmagyaráz. A mohácsi csatatéren
esett el huszonhatéves korában. Mivel örökké kedves latin íróival foglalkozott s
humanista életelvei elütöttek az akkori magyar urak felfogásától, nem tartották egészen
józannak. Annál jobban magasztalták humanista barátai. – SZALAHÁZI TAMÁS a maga
erejéből emelkedett a veszprémi püspöki székbe. II. Lajosnak és nejének bizalmas
tanácsadója volt s Mohács után is híven szolgálta tovább Mária királynét. A mohácsi
ütközetben nem vett részt, mert a király útközben visszaküldte Budára. – MÓRE FÜLÖP
egri nagyprépost, 1524-ben pécsi püspök, 1526-ban a mohácsi csatamezőn esett el.
Klasszikus műveltségű főpap, különösen a magyarországi római feliratos-emlékek iránt
érdeklődött. Nem egyszer járt diplomáciai kiküldetésekben olasz és lengyel földön. 1521-
ben beszédet tartott a velencei tanács előtt; bebizonyította, hogy Magyarország a
kereszténység védőbástyája a török hódítás ellen s Velence is a törökök martaléka lesz, ha
Magyarország megsemmisül. A velencei tanács ez alkalommal meg is szavazott
harmincezer arany hadisegélyt a magyarok számára. – KESSERŰ MIHÁLY, az egyik
alnádor fia, Bolognában tanult, a pápa 1502-ben boszniai püspökké nevezte ki, itthon a
királyi kancelláriában dolgozott, 1526-ban lemondott püspöki méltóságáról és megnősült.
Ezt azért tehette, mert nem volt felszentelve. Görögül olyan jól tudott, hogy Isokrates két
beszédét latinra fordította s ki is nyomatta: Isocratis oratio de regni administratione.
Bologna, 1524. – BEKÉNYI BENEDEK Olaszországban és Ausztriában végezte egyetemi
tanulmányait, itthon jegyzőnek alkalmazták a királyi kancelláriában, később nádori
ítélőmester lett, tüzes magyar, Verbőczy István és a Szapolyai-család hű embere. Mikor a
Tripartitum elkészült, lelkes latin verset írt Verbőczy Istvánhoz. Neki ajánlotta 1514-ben
megjelent költeményeit is, viszont Camers bécsi tanár 1514-ben és 1518-ban őt tisztelte
meg egy-egy munkájának dedikációjával. – BALBI JEROMOS Velencében született, olasz
egyetemeken tanult, 1489-ben párisi egyetemi tanár, 1497-ben a bécsi egyetemen tanít,
időközben többször megjelenik Magyarországon s 1501-ben végleg elhatározza, hogy itt
telepedik meg. II. Ulászlótól prépostságot nyer, királyi titkár lesz, neveli a trónörököst,
utóbb diplomáciai küldetésekre alkalmazzák. Mint magyar követ az 1521. évi wormsi
birodalmi gyűlésen hatalmas beszédet intézett a német rendekhez, hogy segítsék meg
Magyarországot a törökök ellen. A mohácsi vész korában a Habsburg-házat szolgálta s
Habsburg Ferdinándtól püspöki kinevezést nyert. 1530-ban halt meg Rómában.
Költeményei, beszédei, filozófiai és történeti munkái a XV. század végétől kezdve
nyomtatásban is megjelentek. Sok bennük az erkölcsi szennyesség és tág lelkiismeretű
kölcsönzés. Későbbi gyüjteményük: Balbi opera. Két kötet. Bécs, 1791–1792 – PISO
JAKAB pécsi prépost Erdély szülötte, medgyesi származású. A Jagello-ház ügyében sokat
fáradt diplomáciai utazásaival, járt a római pápánál, Zsigmond lengyel királynál,
mindenütt támogatást keresett a török veszedelem ellen. 1527-ben halt meg Pozsonyban.
Munkái: költemények, levelek, szónoklatok. Költői hire megközelítette Janus
Pannoniusét. A XVI. század elejétől kezdve több latin kötete látott nyomtatásban
napvilágot. Vendéglátó budai házát a külföldön is emlegették. Megfordult itt, az irodalmi
lakomákon, Szalkai László esztergomi érsek, Verbőczy István nádor, több humanista
püspök s olyan kiváló kancelláriai tisztviselők, mint Szalaházi Tamás, Brodarics István,
Oláh Miklós, Nádasdi Tamás. – HASSENSTEIN BOHUSLAV cseh főúri családból született,
nevelését a bolognai egyetemen nyerte, a cseh király mellett udvari szolgálatot teljesített,
nagy utazásokat tett, költői hire bejárta egész Közép-Európát, később várába
visszavonulva, könyveinek élt. 1510-ben halt meg. Életének nagy fájdalma volt, hogy a
pápai szék ellenzése miatt nem nyert püspöki széket. – URSINUS VELIUS, családi nevén
Vel Gáspár, sziléziai eredetű. Bécsben, Bolognában és Rómában tanult, 1524-ben a bécsi
egyetemen a retorika tanára volt, kiváló latin szónokká fejlődött, költeményeit és történeti
munkáit csodálattal olvasták. I. Miksa császár több kitüntetésben részesítette s
költeményeiért megkoszorúzta. Rotterdami Erasmussal jó barátságban volt s Piso Jakab is
az ő szívességéből kezdett levelezni a nagy hollandi humanistával. Prózai és verses
munkáit többízben kiadták. – KASSAI ANTONINUS orvos két évet töltött Baselben
Rotterdami Erasmus és barátai között, sokat levelezett vele s később Olmücbe
költözködve is megtartotta mesterével és a nagy férfiú magyarországi barátaival szőtt
benső barátságát. – HENCKEL JÁNOS egyike volt a magyarországi lutheranizmus
úttörőinek. Mint Mária királyné gyóntatója sokat tett az erazmista szellem és a lutherista
felfogás terjesztése érdekében. A Habsburg-család a mohácsi csata után eltávolította a
királyné környezetéből, mert attól félt, hogy a reformációért lelkesedő pap eltántorítja
Máriát a katolikus vallástól. – THURZÓ JÁNOS boroszlói püspök és THURZÓ SZANISZLÓ
olmüci püspök munkásságát is aggodalommal kisérték a katolikus egyházi körök.
Dúsgazdag mecénások voltak, csakúgy, mint testvérük, THURZÓ ELEK. – VÁRDAI FERENC
az Olasz egyetemeken tanult, II. Ulászló uralkodása idején a királyi kancelláriában
dolgozott, később erdélyi püspök. Szabolcsmegyei előkelő nemes család ivadéka. –
TAURINUS kanonok, családi nevén Stieröxel István, Olmücből került Gyulafehérvárra.
Lucanus római költő hatása alatt írt verses munkája: Stauromachia, idest cruciatorum
servile bellum. Bécs, év nélkül. – WOLFHARD ADORJÁN szintén német eredetű, az erdélyi
szászok közül való. Később, a reformáció elterjedése után, ágostai hitvallású evangélikus
lelkész lett. Verses munkái közül önállóan is megjelent nyomtatásban: Panegyris ad
invictissimum caesarem Maximilianum. Bécs, 1512. – MEGYERICSEI JÁNOS kolozsi
főesperes és gyulafehérvári kanonok, a magyarországi epigrafia első művelője. Az erdélyi
római feliratokkal foglalkozó kéziratos munkája Velencébe került s ott fenn is maradt.
Latin sírverse tehetséges költőnek mutatja. – Az első magyar filológus, MATTHEUS
FORTUNATUS PANNONIUS, Olaszországban tanult s Velencében 1522-ben adta ki Seneca
természettudományi munkáját. Iparkodott megállapítani a Naturalium Quaestionum Libri
leghelyesebb szövegét s a latin munkát terjedelmes kommentárral látta el. Mint
szövegkritikus és mint magyarázó egyaránt alapos tanultságról adott számot. Szövege
felülhaladta Rotterdami Erazmus 1515. évi Seneca-kiadását. Érdemeit Rotterdami
Erazmus maga is elismerte, midőn 1529-ben újból közreadta Senecáját. Az úttörő magyar
filológusról voltaképen csak annyit tudunk, hogy a pádovai egyetem tanulója volt s
kritikai szövegkiadása érdekében átkutatta a velencei könyvtárakat.
A zeneművészeti irodalom két úttörője: GRAFFINGER FARKAS és MONETARIUS ISTVÁN.
Az előbbi 1515-ben Bécsben bocsátotta közre Az ének harmóniájáról szóló értekezését
(Harmonia Cantus), az utóbbi 1518-ban Krakkóban nyomatta ki a zenében való oktatásról
szóló könyvét. (Epithoma utriusque musices.)
Egy latinnyelvű aritmetika szerzőjének, GYÖRGY mesternek, kilétéről nem tudunk
egyebet nevénél. Kis munkája az első matematikai tárgyú könyvecske. A húszoldalas
nyomtatvány 1499-ben jelent meg Hollandiában s az összeadás, kivonás, kétszerezés,
felezés, szorzás, osztás, haladványok, gyökvonás és hármas szabály elemeit foglalja
magában.
Kiadások. – Az említett írók kéziratairól és kiadásairól az itt következő irodalom nyujt
közelebbi tájékozást.
Irodalom. – Kemény József: Történelmi és irodalmi kalászatok. Pest, 1861. – Ábel
Jenő: Adalékok a humanizmus történetéhez Magyarországon. Budapest, 1880. – U. az:
Magyarországi humanisták és a Dunai Tudós Társaság. Budapest, 1880. – Bunyitay
Vince: A váradi püspökség története. Nagyvárad, 1883. – Fraknói Vilmos: Magyarország
a mohácsi vész előtt. Budapest, 1884. – Weiss Rezső: Matthaeus Fortunatus. Egyetemes
Philologiai Közlöny. 1888. évf. – Márki Sándor: Dósa első költője. Katolikus Szemle.
1889. évf. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. Tizennégy kötet. Budapest,
1891–1914. – Fraknói Vilmos munkája a Szilágyi Sándor által szerkesztett millenniumi
történelemben: A magyar nemzet története. IV. köt. Budapest, 1896. – Szabó Károly és
Hellebrant Árpád Régi magyar könyvtár. III. köt. Budapest, 1896. – Szily Kálmán:
Adalékok a magyar nyelv és irodalom történetéhez. Budapest, 1898. – Apponyi Sándor:
Hungarica. Három kötet. Budapest és München, 1900–1925. – Beöthy Zsolt: A magyar
irodalom a mohácsi csatában. Akadémiai Értesítő. 1900. évf. – Hegedűs István: Analecta
nova ad historiam renascentium in Hungaria litterarum spectantia. Budapest, 1903. –
Zoltvány Irén tanulmánya. A pannonhalmi Szent Benedek-rend története. III. köt. Szerk.
Erdélyi László. Budapest, 1905. – Hegedüs István: Analecta recentiora ad historiam
renascentium in Hungaria litterarum spectantia. Budapest, 1906. – Tóth Szabó Pál:
Szatmári György prímás. Budapest, 1906. – Barabás Miklós: Megyericsei János kolozsi
főesperes. Erdélyi Múzeum. 1907. évf. – Ortvay Tivadar: A mohácsi csata elveszésének
okai és következményei. Budapest, 1910. – Fógel József: II. Ulászló udvartartása,
Budapest, 1913. – Ortvay Tivadar: Mária, II. Lajos magyar király neje. Budapest, 1914. –
Fógel József: II. Lajos udvartartása. Budapest, 1917. – Fináczy Ernő: A renaissancekori
nevelés története. Budapest, 1919. – Hegedüs István: Hieronymus Balbus dicskölteménye
Mátyás királyról. Irodalomtörténeti Közlemények. 1919–1921. évf. – Beöthy Zsolt:
Romemlékek. I. köt. Budapest, 1923. – Gulyás Pál: A könyv sorsa Magyarországon a
legrégibb időktől napjainkig. Magyar Könyvszemle. 1923. évf. – Thienemann Tivadar:
Mohács és Erazmus. Minerva. 1924. évf. – Ballagi Aladár: Buda és Pest a
világirodalomban. Budapest, 1925. – Lukinich Imre szerkesztésében: Mohácsi
emlékkönyv. Budapest, 1926. – Dézsi Lajos: Magyar történeti tárgyú szépirodalom.
Budapest, 1927. – György Lajos: Két dialógus régi magyar irodalmunkban. Erdélyi
Irodalmi Szemle. 1928. évf. – Eckhardt Sándor: Magyar humanisták Párisban. Minerva.
1929. évf.

LATIN IRODALOM: NAGYSZOMBATI MÁRTON.

A MOHÁCSI csatát megelőző negyedszázad latin költeményei közül különösen

NAGYSZOMBATI MÁRTON szentbenedekrendi szerzetesnek a törökök ellen írt verses
munkája érdemel figyelmet.
Nagyszombati Márton – latin nevén Martinus Tyrnavinus – a pannonhalmi monostor
tagja volt, 1518-ban erdélyi kolozsmonostori apát, két évvel utóbb ismét a pannonhalmi
rendház szerzetese. A főapátnak és konventjének bizalmas embere lehetett, az egykorú
okleveles feljegyzések legalább is erre vallanak. Mikor a főapátság és a győri káptalan
között egy peres ügy kapcsán határjárást rendeltek el, Márton a tanuk kihallgatását
megakadályozta, az ellenfelet fegyvereseivel megtámadta, úgyhogy vérontásra került a
dolog.
Opusculum ad regni Hungariae proceres című verses munkája az 1521. és 1526. év
közé eső időközben, tehát Nádorfehérvár eleste után és a mohácsi csata előtt jelent meg
az egyik bécsi nyomdában. Szalkai Lászlót egri püspöknek nevezi benne, így a könyv
megjelenésének idejét 1524 május elé tehetjük, mert ettől kezdve Szalkai László már
esztergomi érsek. A hatalmas főpaphoz a szeretet és magasztalás kifejezéseivel fordul:
dicsőíti a püspököt nyájas modoráért, a püspököt a királytól kezdve az utolsó parasztig
mindenki szereti, a püspök a maga erejéből lett nagy emberré, nem pedig előkelő
származása miatt, erényeiért méltán megérdemli, hogy ez a könyv az ő nevének és
személyének legyen ajánlva.
A terjedelmes költemény szerzője distichonokban fordul a magyar urakhoz. A törökök
immár hatalmukba kerítették Ázsiát, Görögországot és a balkáni népek tartományait, a
keresztények százezreit tették földönfutókká, igavonó barmokká süllyedtek alattvalóik. A
szerencsétlen legyőzöttek átélték a pokol minden kínját. Összeomlottak az oltárok,
elnémultak az imádságos ajkak, megsemmisült Mária tisztelete, vége a Szentháromság
imádásának. A barbárság összezúzta a műveltséget. És ti, magyar urak, vajjon ti nem
féltek? Nem gondoltok arra, hogy mi vár reátok? Nem véditek Krisztus szentséges
vallását? Még a pogánygörögök sem tűrték, hogy istentelen bölcselők küzdjenek ősi hitük
ellen. Sokratesszel méregpoharat itattak, mert balgaságnak mondotta a sokistenséget;
Anaxagorast száműzték, mert tüzes anyagnak tartotta a Napot. A rómaiak vízbe dobták az
istentelen könyvek szerzőit s megégették a vallásukkal ellenkező idegen iratokat. Csak a
mi drága hitünk legyen a törökök zsákmánya? A mi hitünket Isten a világ teremtésekor
adta, később szent Fiával a földön taníttatta: haljunk meg inkább, mintsem odavessük ezt
a szent hitet. Ha ti, magyar urak, el akarjátok nyerni a mennyek országát, rántsatok kardot
hitetekért és hazátokért, mert különben Pluto országába kerültök. Jusson eszetekbe, hogy
őseink mindig készen álltak meghalni a hazáért. Nem riasztotta őket semmi a világon, ha
arról volt szó, hogy megvédjék tűzhelyeiket. Dicsőséges cselekedeteiket le sem lehetne
írni. Mindig vitézek voltak, mindig győztek a csatákban. A harcból visszatérő győzteseket
diadalmenet fogadta s ők nem feledkeztek meg Istenről. És hány nagy vezérünk volt:
Szent István, Szent László, Hunyadi János, Bátori István s valamennyi között a
legdicsőbb, Mátyás király. Félt tőle kelet és nyugat, rettegett fegyvereitől a török, német,
cseh, lengyel, olasz. Nem volt különb nála sem Nagy Sándor, sem Hannibal, sem Attila.
Palotája jobban tündökölt Juppiter házánál. A bajnokokat megjutalmazta, a lázongó
főurakat letiporta, az igaz embereket megvédelmezte. Homeros bizonyára megénekelte
volna hősi cselekedeteit. S e dicső korszak után mit kell látnunk? Eltűnt a régi becsületes
világ, megsemmisült az erény, szunnyad a vitézség. Aljasság uralkodik mindenütt, a
gazdagok dőzsölnek, a szegény nép nyomorog; hazugság, rágalom, vallástalanság rontja
az országot. Ki ne emlékeznék a parasztlázadásra, a csőcselék szörnyű dühöngésére, a
nemesek megkínzására és legyilkolására? Most a török akarja megismételni ezt az
iszonyú vérengzést. Máris bevette Nádorfehérvárt, elfoglalt egy nagy darabot az ország
földjéből, ezreket hurcolt keserű rabságba. Szabad az út előtte. Mindenki rémüldözve
hallja a vészes híreket, aludni sem tudnak az emberek, vége a békés időknek. Trója
pusztulása vár reánk. Mária, légy velünk, hazánk szent királyai, könyörögjetek érettünk,
Isten, ne hagyj el! Ó drága hazám, miért kell annyit szenvedned! Itt a legfélelmetesebb
ellenség s az ország urai egymás ellen küzdenek; a haza mindent megadott nekik s ők
nem hallják az ország sírását. Urak! Ha van még bennetek honszeretet, béküljetek ki
egymással s akkor megmentitek az országot, mert az igazi erő az egyetértés. Nemesek!
Szálljatok síkra a nemzetért s Isten velünk lesz. Segít bennünket minden keresztény
fejedelem s bízhatunk ifjú királyunkban is. Közös erővel kaszaboljuk a törököket, legyen
testük a madarak és ebek étke. A győzelem után jöjjön az új aranykor s a költő zengje a
boldog idők diadalénekét.
Az Opusculum költőiség dolgában nem versenyezhet Janus Pannonius verses
munkáival, de mély kereszténysége és izzó hazafisága nemes fényt vet a XVI. század
legjobb magyarjainak felfogására. A nemzete multjára büszke papnak és a nemzete
jövőjéért rettegő magyar embernek fájdalma és reménysége hatja át minden sorát.
Nagyszombati Márton klasszikus vonatkozásokkal iparkodik szebbé tenni költeményét,
felidézi a történelem lélekemelő tanulságait, ijesztő képet rajzol a jövőről. Vergilius és
Ovidius nyelvén fordul nemzetéhez, ajkán a hű magyar szív esdeklése hangzik.
Milyen hatást tett ez a kétségbeesett kiáltás? Semmi nyoma sincs hatásának. Néhány
műveltebb pap elolvasta könyvét, a nemzet pedig haladt a maga útján Mohács mezejéig.
Kiadások. – Nagyszombati Márton verses munkája Singrenius bécsi könyvnyomtató
műhelyéből került ki: Martini Tyrnavini opusculum ad regni Hungariae proceres. 48 lap.
– Új kiadása Hegedüs István könyvében: Analecta nova ad historiam renascentium in
Hungaria litterarum spectantia. Budapest, 1903. – A Dózsa György lázadására vonatkozó
részletet Márki Sándor fordította le hexameterekben. Erdélyi Múzeum, 1904. évf.
Irodalom. – Toldy Ferenc: Az ó- s középkori magyar nemzeti irodalom története. II.
köt. 2. kiad. Pest, 1852. – Fraknói Vilmos: Két magyarországi unikum a kopenhágai
könyvtárban. Magyar Könyvszemle. 1880. évf. – Apponyi Sándor: Hungarica. Három
kötet. Budapest és München, 1900–1925. – Hegedüs István id. kiadása és Márki Sándor
id. fordítása. – Zoltvány Irén tanulmánya. A pannonhalmi Szent Benedek-rend története.
III. köt. Szerk. Erdélyi László. Budapest, 1905.

LATIN IRODALOM: BRODARICS ISTVÁN.

MÁSODIK Lajos király budai udvarának magyar humanistái közül BRODARICS

ISTVÁN királyi kancellár és püspök írta a legnevezetesebb munkát: az 1526. évi mohácsi
csata történetét. A De conflictu Hungarorum cum Turcis ad Mohacz verissima descriptio
elsőrangú forrás, oknyomozó szellemű, gondos latinságú. A szerző tökéletesen ismerte a
csata előzményeit, maga is ott volt minden tanácskozásban, harcolt a szerencsétlen végű
ütközetben, így tehát sok olyan nevezetes históriai mozzanatot jegyzett fel, amelyről
semmi más kútfő nem nyujt tájékoztatást. Elbeszélése során részletesen szólt a királyi
udvar helyzetéről, bemutatta az ország vezető embereit, jellemezte a döntőszavú
személyeket. Ismertette az ország földrajzát, felsorolta a nevezetesebb városokat,
rámutatott egyes tájak természeti kincseire. Milyen kétségbeejtő állapot, hogy mikor a
király – hosszú hetek és hónapok harcikészülődései után – végre megindul Budáról a
lassan közeledő török hadsereg ellen, mindössze háromezer embere van s csak
kedvetlenül csatlakoznak hozzá itt is, ott is a haza védelmére kötelezett urak. Lehangoló
az egész hadbavonulás, megdöbbentő az országos fegyelmezetlenség. A király mély
elkeseredésében haragra lobban: «Látom, hogy mindenki csak az én személyemben keres
magának kibuvót és mentséget. Személyesen jöttem el ebbe a nagy veszedelembe, azért,
hogy az ország megmentésére és a ti életetekért a magam életét kockára vessem. Hogy
tehát senkise találhasson az én személyemben mentséget a saját gyávaságára s hogy
engem semmiért se okoljanak, a mindenható Isten segítségével holnap én magam
személyesen megyek el veletek oda, ahova mások nem akarnak menni nélkülem».
Mohács mellett ütnek tábort, itt folynak le az ütközetet megelőző izgalmas órák. Lélekbe
markoló kép a csatarend leírása; könnyeket fakasztó az ellenséggel vívott hősies harc
vége. «A trombiták és kürtök harsogásába belevegyült a katonák csatakiáltása vagy
inkább harci éneke, mert szokás szerint a Megváltó jézus nevét kiáltották. Ugyanazon
pillanatban nagyszámú ellenséges csapatokat láttunk lassan leereszkedni a velünk
szemben fekvő dombról. Ott volt a török császár is. Most feltették a sisakot a király
fejére: a király arcát ekkor nagy sápadtság lepte el, mintha előre látta volna a közelgő
veszedelmet». Vér hull a csatamező minden zugában, mérföldekre hangzik a lárma, egyik
roham a másikat éri, váltakozik a hadiszerencse, míg végre győz a borzalmas erejű
ellenség. Kevesen menekülhetnek, elvész a király is. Olyan rémület szállja meg az
országot, hogy Szolimán szultán már most hatalmába keríthetné az országot, de egyelőre
megelégszik az útjába eső vidékek elpusztításával, a városok és falvak kirablásával, a
lakosság lemészárlásával, az emberek ezreinek rabláncraverésével. Diadalmasan vonul ki
Magyarországból, Buda várát őrizet nélkül hagyja, elpusztított vidékek és felgyujtott
falvak jelzik csapatai nyomát.
A mohácsi csata történetírója, BRODARICS ISTVÁN királyi kancellár, Mátyás király
uralkodása idején született a Szerémségben. Széleskörű tudását a padovai egyetemen
szerezte, ahonnan 1506-ban tért haza mint az egyházi jog doktora. Papi pályáján
tehetségéhez méltó módon emelkedett. II. Lajos királynak kedvelt diplomatája volt,
többízben megfordult Zsigmond lengyel király udvarában, 1525-ben Rómában járt VII.
Kelemen pápánál, hogy segítséget szerezzen a törökök ellen. A király 1526-ban
kancellárrá nevezte ki. Résztvett a mohácsi csatában, innen szerencsésen megmenekült és
Zsigmond lengyel király számára megírta a végzetes török hadjárat történetét. A
Habsburg-ház és a Zápolyai-család küzdelmeiben a nemzeti király pártjához csatlakozott;
1532-ben pécsi, 1537-ben váci püspök lett; 1539-ben Verbőczy Istvánnal és több magyar
úrral együtt ő hozta Budára Lengyelországból Zsigmond király leányát, Izabellát, magyar
királynénak, János király hitvesének. Ebben az évben hunyt el Vácon, jó emléket hagyva
maga után.
Kiadások. – Brodarics István történeti munkája már egy évvel a mohácsi csata után
megjelent: De conflictu Hungarorum cum Turcis ad Mohacz verissima descriptio.
Krakkó, 1527. – Azóta több kiadása és két magyar fordítása: Letenyei Jánosé (Buda,
1795) és Szentpétery Imréé (Budapest, 1903).
Irodalom. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. I. köt. Budapest, 1891. –
Sörös Pongrác: Jerosini Brodarics István. Budapest, 1907. – Kujáni Gábor: Brodarics
István levelezése. Történelmi Tár. 1908. évf. – U. az: Adalékok a Brodarics-család és
Brodarics István életéhez. Budapest, 1913. – U. az: Brodarics István szereplése János
király oldalán. Századok. 1914. évf. – Fógel József: II. Lajos udvartartása. Budapest,
1917. – Lukinich Imre szerkesztésében: Mohácsi emlékkönyv. Budapest, 1926.

TÉVEDÉSEK ÉS KOHOLMÁNYOK.

KÉTES HITELESSÉGŰ SZÖVEGMARADVÁNYOK.

MIKOR Szilády Áron 1877-ben közzétette a középkori magyarnyelvű verses

maradványok első teljes gyüjteményét, a nagyértékű magyarázatos kiadás egészen új
világításba helyezte a mohácsi vészt megelőző évszázadok költészetét. A mélytudású
gyüjtő és magyarázó minden szöveget egybeszedett s a későbbi feljegyzésekben
megmaradt verseket is közölte. Több versről utóbb nyilvánvaló lett, hogy teljes
megnyugvással nem helyezhető a középkorba, különösen azért nem, mert a szövegek
korára nézve általában a feljegyzés időpontja a döntő.
Ilyen értelemben el kell hagynunk a középkori magyar verses emlékek sorából a
következő szövegmaradványokat: II. Károly király megöletése, Pesti gyermekek utcai
éneke Máttyás királyról, Népének töredéke Mátyás királyról, Ének a szent jobbkézhez.
II. Károly király megöletése két sorból álló énektöredék. («Balázs! Öld meg a királyt!
Neked adom Gimes várát.») Nagy Lajos király utódának, Mária királynőnek, uralkodása
közben történt, hogy a királynő egyik híve, Forgács Balázs, megölte az időközben
trónraemelt és megkoronázott nápolyi Anjou-uralkodót, II. vagy Kis Károlyt. A véres
esetről szóló két verses sort Liszti János veszprémi püspök a XVI. század második
felében jegyezte fel Bonfinius történeti művének egyik nyomtatott példányába. Honnan
vette a két sort? Nem tudjuk.
A Pesti gyermekek utcai éneke nyolc sorból álló örvendező dal. («Mátyást mostan
választotta Mind ez ország királyságra.») Pest utcáin a gyermekek akkor énekelték mikor
Hunyadi Mátyás magyar király lett. (1458.) Igy olvassuk ezt az ének feljegyzőjének,
Benczédi Székely Istvánnak, 1559-ben közrebocsátott krónikájában. A valóság az, hogy a
kis verset Benczédi Székelv István maga írta Turóczi János krónikájának latin szövege
nyomán. Kellemes lejtésű dal. Tiszta sormetszetei, betűrímes sorai különösen feltűnnek.
Népének töredéke Mátyás királyról: ezt a kétsoros verset Zrínyi Miklós jegyezte fel a
XVII. században, mikor Mátyás király életéről elmélkedett. Szerinte még a kis leányzók
is énekelték a XV. században, hogyan verte meg Mátyás király Mahumet török császárt.
(«Mikor magyar király zászlóját látá, Jó lovának száját futni bocsátá.») Ez a dolog az
1463. évi jajcai magyar győzelem idején történt volna.
Egy 1484. évi nürnbergi nyomtatványban állítólag megvolt az Ének a szent jobbkézhez,
című egyházi ének négy sora. («Ó dicsőséges szent jobbkéz, Melyet magyar óhajtva
néz.») Csakhogy ezt a nyomtatványt Bartalis Antal kolozsmegyei jegenyei plébános csak
hírből ismerte, mikor egy névtelenül kiadott latin munkájában leírta a négy sort. (1794.)
Ha ez a tudósítás nem alapult volna tévedésen, a Bartalis Antal által közölt négy sor lenne
a legrégibb magyar nyomtatott szöveg. A tévedés azonban nyilvánvaló. A huszonkét
strófából álló verset az 1770-es évek elején Mária Terézia környezetének felhívására írta
valamelyik katolikus egyházi költő.
Horváth Cyrill a Régi Magyar Költők Tára 1921. évi második kiadásában a középkori
verses maradványok közé számít nyolc olyan egyházi éneket, amelyek Telegdi Miklós
prédikációskönyveiben maradtak fenn a XVI. század utolsó negyedéből. A nyolc
költemény közül hét bejutott a későbbi katolikus énekesgyüjteményekbe is, egy részük
pedig megvan a protestáns énekeskönyvekben. Ezeknek az egyházi énekeknek középkori
származását Oláh Miklós 1560. évi nagyszombati zsinatának egyik határozata igazolja.
Ez alkalommal súlyos büntetés terhe alatt eltiltottak minden olyan éneket, amelyről nem
bizonyíthatták be, hogy az elődöktől már száz esztendővel azelőtt jóváhagyatott. Telegdi
Miklós a zsinati határozat idején Oláh Miklós bizalmas környezetéhez tartozott, 1561-ben
nagyszombati kanonok volt s mikor 1577-ben megkezdte prédikációinak közrebocsátását,
bizonyára számot vetett azzal, hogy milyen költeményeket szabad a magyar katolikusok
régi egyházi énekei közé számítania.
Ugyancsak Horváth Cyrill a középkori verses maradványok közé számít hat olyan
bájoló imádságot, amelyeket Bornemisza Péternek Ördögi kisirtetekről című 1578-ban
kiadott könyve őrzött meg. A könyvben nyolc ráolvasás van s ezek közül hatot többé-
kevésbé ritmusos alakú bájoló imádságnak lehet tekinteni. Bornemisza Péter elbeszéli
könyvében, hogyan jutott ezekhez a ráolvasásokhoz. Egyik lelkipásztortársa, Lethenyei
Pál, jegyezte fel ezeket a szövegeket 1577-ben Tardoskeddi Szerencse Benedekné falusi
javasasszony tollbamondása után. Az ördöngös asszony a szövegeket nagyanyjától és egy
paptól tanulta. Ezek a ráolvasások Horváth Cyrill szerint nemcsak a népköltés termékei,
hanem egyben középkori eredetű bájoló imádságok szövegei is.
A nyelvi és irodalmi emlékekkel szemben tanácsos megmaradni azon az állásponton,
hogy korukra nézve feljegyzésük időpontja az irányadó. A Miatyánk-imádság ma
ismeretes legrégibb szövege is bizonyára árpádkori nyelvemlék, mégsem soroljuk oda,
mert első feljegyzése nem koraibb a Müncheni-kódex 1466. évi szövegénél.
A XVI. század végéről való másolatban maradt fenn Szabatkay Mihály éneke. Elvileg
ezt sem volna szabad tárgyalni a középkori emlékek között. (Szilády Áron: Régi magyar
költők tára.)
Nem lehet a középkori emlékek közé sorolnunk a Batthyány-kódexet sem. Ez az
énekeskönyv a XVI. század derekáról való. Protestáns jellegű kézirat. (Volf György:
Nyelvemléktár.)
Régebben gyakran szerepeltek a középkori magyar nyelvemlékek között későbbi
feljegyzésű s így az 1530-as éveket megelőző korból kivetni való darabok. Ilyenek
voltak:
Esküminta Nagy Lajos király korából. (Döbrentei Gábor: Régi magyar nyelvemlékek.)
– Belkeny Péter záloglevele 1452-ből. (Ugyanott.) – Albert tihanyi apát levélkéje 1486-
ból. (Ugyanott.) – Sajószentpéteriek végzése boraik árulása felől a XV. századból.
(Ugyanott.) – Orvosi rendelvény mellbaj ellen a XV. századból. (Ugyanott.) – Esküszöveg
Mátyás király korából 1489-ből, amikor a magyar főpapok és főurak az oltáriszentségre
tett kézzel megfogadták, hogy Corvin János herceget teszik magyar királlyá. (Szerémi
György krónikája nyomán Schönherr Gyula: Hunyadi Corvin János.) – Magyar naptár és
lapszéli jegyzetek Batthyány Boldizsár miséskönyvében 1489-ből. (Zolnai Gyula:
Nyelvemlékeink a könyvnyomtatás koráig.) – Drágffy János végrendelete 1526-ból.
(Ugyanott.) – Magyar levelek a XVI. század első harmadából. (Törlésük Jakubovich
Emilnél: Adalékok nyelvemlékeink sorozatához. Magyar Nyelv. 1919–1920. évf.)
Gyanús nyelvemlék: a Szabács viadala. Hamisítvány benyomását kelti. Jó rímelése
évszázadokkal megelőzi korát. (Századok. 1872. évf.)
Megnyugtató módon el nem bírálható szöveg: a Soproni verstöredék. («Virág tudjad,
tőled el kell mennem És te íretted kell gyászba ölteznem.») A kétsoros virágéneket Házi
Jenő fedezte fel. A két sort szerinte Gugelweit János soproni városi jegyző írta az egyik
városi könyv hártyatáblájára az 1490-es években. (Magyar Nyelv. 1929. évf.)
Kiadások. – Benczédi Székely István: Krónika ez világnak jeles dolgairól. Krakkó,
1559. – Rövid tudósítás ájtatos imádsággal és énekkel együtt Szent Istvánnak,
Magyarország első apostoli királyának, dicsőséges jobb kezéről. Bécs, 1771 – Révai
Miklós elegyes versei. Pozsony, 1787. – Bartalis Antal: Notitia parochiae Jegenyensis.
Kolozsvár, 1794. – Kovachich Márton György: Scriptores rerum Hungaricarum minores.
Buda, 1798. – Döbrentei Gábor: Régi magyar nyelvemlékek. I–III. köt. Buda, 1838–
1842. – Kazinczy Gábor és Toldy Ferenc; Gróf Zrínyi Miklós összes munkái. Pest, 1852.
– Thaly Kálmán XV. századi magyar történeti ének Mátyás királyról. Századok. 1872.
évf. – Szilády Áron: Régi magyar költők tára. I–II. köt. Budapest, 1877–1880. – Volf
György: Nyelvemléktár. XIV. köt. Budapest, 1890. – Zolnai Gyula: Nyelvemlékeink a
könyvnyomtatás koráig. Budapest, 1894. – Horváth Cyrill: Régi magyar költők tára. I.
köt. 2. kiad. Budapest, 1921.
Irodalom. – Az említett szövegkiadásokkal kapcsolatos magyarázatokon kívül Toldy
Ferenc: A magyar költészet története. 1. kiad. Pest, 1867. – Márki Sándor: Mária,
Magyarország királynéja. Budapest, 1885. – Schönherr Gyula: Hunyadi Corvin János.
Budapest, 1894. – Zoltvány Irén tanulmánya. A pannonhalmi Szent Benedek-rend
története. III. köt. Szerk. Erdélyi László. Budapest, 1905. – Sebestyén Gyula: Batthyány
Boldizsár miséskönyve. Beöthy-emlékkönyv. Budapest, 1908. – Tolnai Adél: Mátyás
királlyal foglalkozó költészetünk forrásai. Budapest, 1911. – Harsányi István: Volt-e az
Imádság és ének Szent István király jobbkezének megtalálásáról című nyomtatványnak
1484-iki nürnbergi kiadása? Magyar Könyvszemle, 1912. évf. – Thury Etele: Bornemisza
Péter könyve az ördögi kísértetekről. Ethnographia. 1923. évf. – Gábor Gyula: A Szent
István-napi ünnep története. Budapest, 1927. – Lahmann György: Mária királynő alakja a
magyar irodalomban. Pécs, 1927. – Házi Jenő: A soproni virágének. Magyar Nyelv.
1929. évf.

SZÖVEGHAMISÍTÁSOK.

AZ ÁRPÁDKORI magyarnyelvű szövegmaradványok csekély száma néhány rajongót

és hamisítót arra indított, hogy megszaporítsák a legrégibb magyar nyelvemlékeket.
Próbálkozásaik nem jártak sikerrel. Ha egyik-másik jól sikerült hamisítvány rövid időre
megtévesztette is a hiszékenyebb érdeklődőket, mindig akadtak olyan szaktudósok, akik
nem késtek leszámolni a gyanús eredetű maradványokkal.
A XVIII. század végén tűnt fel történetirodalmunkban: a Csíki székely krónika. Ezt a
latinnyelvű hamisítványt Aranka György erdélyi író 1796-ban kapta Csíksomlyóról egy
katolikus plébánostól. Mivel hitelessége egyre gyanúsabbnak tűnt fel előtte, nem merte
kiadni. Elsőízben Killényi Székely Mihály nyomatta ki szövegét 1818-ban. Most már híre
ment a krónikának, a történetírók közül többen védelmezték forrásértékét. Később
kiderült a valóság. A krónikát a XVIII. század utolsó évtizedében a székelyföldi Sándor-
család készítette részint anyagi érdekből, részint családi hiúságból. Egy nagy pert akart
vele eldönteni s a familia ősi rabonbán-eredetét iparkodott bebizonyítani. Ma Szádeczky
Lajos kutatásai után (1905) – senkisem kételkedik a krónika hamisítvány voltában.
A legügyesebb szélhámosok egyike volt az 1830-as és 1840-es években LITERÁTI
NEMES SÁMUEL. (1795–1842.) Ez az erdély származású régiségárus többízben beutazta
Magyarországot és Ausztriát, szenvedélyesen gyüjtötte a legkülönfélébb történeti és
természeti ritkaságokat s nagy feltűnést keltő régiségeit a maga gyártmányaival is
gyarapította. Kéziratos hamisítványokból álló hagyatékát a Magyar Nemzeti Múzeum
őrzi. Latinnyelvű képes krónikája egy nyolcsoros rímes magyar verset foglalt magában a
tatárjárás korából. Ezt a XIV. század elejéről keltezett hamisítványt Toldy Ferenc a
Magyar Tudományos Akadémiának egyik 1854. évi ülésén be is mutatta mint hiteles
emléket. Másik hamisítványáról, az I. András korabeli magyar imádságokról, Jerney
János akadémiai tag egész kötet magyarázatot írt 1854-ben. Bámulatos, hogy ez a
félművelt antikvárius mennyire félre tudta vezetni korának legtudósabb embereit, holott
már hirdetéseinek megfogalmazása is világosan mutatta, mennyire vásári jellegű volt
egész lelkisége. («Értesítő levele a nagyérdemű publikumhoz, városról-városra mutatás és
megmagyarázás végett hordozott históriai és természeti régiségekkel teljes kabinetjáról.»
«Hirdető levele az özönvíz előtt élt némely csuda állatokat s azoknak maradványit és
azután a tündér időkbe élt emberek hadi öltözetjeiből, fegyvereikből, bálványaikból s
több mint ezer darab kínai, egyiptomi, görög, római, magyar és német régiségekből álló
gyüjteménye mutatásáról és magyarázásáról.» «Múmia hírlap, mellyel a közönséges
nézés végett kitette azon régi ritkaságokból álló gyüjteményét, melyről nagyítás nélkül
bátorkodik állítani, hogy a t. t. urak s asszonyságok megelégedésüket fogják nyerni.»)
Leghíresebb hamisítványát, a XI. századba helyezett I. András korabeli imádságokat,
állítólag egy klagenfurti latin kódexbe rejtve találta 1842-ben. Még halála előtt eladta a
kódexet Jankovich Miklósnak s a kódex az ő hagyatékából jutott a benne megőrzött
magyar imádságos szöveggel együtt a Magyar Nemzeti Múzeum tulajdonába. Toldy
Ferenc és Jerney János 1850-ben megvizsgálták a nagy értéket igérő szövegeket, a leletet
hitelesnek találták s ettől az időtől kezdve az I. András korabeli imádságokat jó ideig a
legrégibb magyar nyelvemlékek gyanánt emlegették. («Ó Jézus és Szent Mária asszonyt
hívők, Isten rontsa pápa úr elleneit…» 21 sor.) Amint annak idején Révai Miklós a
Halotti Beszédet, akként fejtegette – olyan széles alapon – Jerney János az András-kori
Imádságokat. Közölte hasonmását, megállapította olvasását, megvilágította kiejtését s
minden mondatához bőséges művelődéstörténeti és nyelvészeti magyarázatokat fűzött.
(1854.) Nem vette figyelembe, hogy milyen tudatlan elírások és nyelvi furcsaságok
éktelenkedtek a szövegben. A sokat emlegetett szövegkoholmányról Szabó Károly józan
kritikája rántotta le a leplet. (1866.)
A hún-székely rovásírás betűjegyeivel készült hamisítványok sorába tartoztak: a
pozsonymegyei Gellei imádságoskönyv, a megfejthetetlen ákombákomokat mutató
Rohonci-kódex és a nyírfakéregre írt Turóci fakönyv. Míg ezek főleg az 1840-es, 1850-es
és 1860-as években foglalkoztatták a nyelvi régiségek búvárait, az 1870-es években
Somogyi Antal Régi magyar énekei, az 1880-as években az ősi magyar énekekkel
hivalkodó Karacsay-kódex vitái ébresztettek figyelmet.
A Gellei imádságoskönyvnek két másolata van: az egyiket a Magyar Tudományos
Akadémia könyvtára, a másikat a marosvásárhelyi Teleki-könyvtár őrzi. Rövid kézirat,
betűi csak utánozzák a hún-székely írásjegyeket, tartalmát ismert katolikus imádságok
teszik. 1777-ben bukkant fel, mikor Hájos István kegyesrendi szerzetes adatokat keresett
a magyarok régi szittya írásáról szóló latin könyvéhez s egyik rendtársa megküldte
számára ezt a pozsonymegyei, állítólag Gelle községből származó kéziratot. (Révai
Miklós és Toldy Ferenc még hiteles emléknek tartották, de Szabó Károly 1866-ban
kimutatta értéktelenségét.) – A Rohonci-kódex a rohonci Batthyány-könyvtárból jutott a
Magyar Tudományos Akadémia birtokába 1838-ban. Vaskos írott könyv, érthetetlen
szöveggel, de a hamisításnak annál feltűnőbb jeleivel. Literáti Nemes Sámuel keze benne
volt ebben a hamisítványban is. (Szabó Károly: 1866.) – A nyírfahéjra írt turóci oklevél, a
Turóci fakönyv, 1839-ben vonta magára a figyelmet: egy vármegyei adószedő találta az
egyik felvidéki családi levéltárban. Százhuszonhét személynév van benne hún-székely
írással. A betűk a Bél Mátyástól közzétett szittya írásjegyek utánzatai, a szöveg régi
turócmegyei nemesek neveinek jegyzéke. Eléggé tehetségtelen hamisítvány. (Szabó
Károly: 1866.) – Somogyi Antal földbirtokos 1873-ban nyomatta ki Régi magyar énekek
című könyvét. Ebben számos régi verset közölt s azt állította, hogy szövegei hún-székely
betűkkel feljegyzett hegedős-énekek maradványai. Gondja volt a régi szavak és
ismeretlen szólások magyarázatára is; csak azt vétette el, hogy a szavak és szófordulatok
egy részét a nyelvújítás-korából kölcsönözte. Erre az egykorú komoly kritika mindjárt
rámutatott. (Budapesti. Szemle. 1873. évf.) – A Karacsay-kódexre jóhiszemű
meggyőződéssel Király Pál tanár hívta fel a figyelmet 1888-ban: a hún-székely betűs írott
könyv a Karacsay-család tulajdona volt s hegedősénekeket foglalt magában. Néhányan
hittek is valódiságában, de utóbb kiderült, hogy valami ügyes hamisító munkája a kézirat
(Akadémia: 1903.)
Kiadások. – Az árpádkori ál-nyelvemlékek szövegei Toldy Ferenc régebbi
irodalomtörténeti olvasókönyveiben, továbbá Killényi Székely Mihály, Jerney János,
Szabó Károly, Somogyi Antal és Sebestyén Gyula alább idézett munkáiban.
Irodalom. – Killényi Székely Mihály: A nemes székely nemzetnek constitutiói,
privilegiumai. Pest, 1818. – Jerney János: Magyar nyelvkincsek Árpádék korszakából.
Két kötet. Pest, 1854. – Toldy Ferenc: Az ó- s középkori magyar nemzeti irodalom
története. Két kötet. 3. kiad. Pest, 1862. – Szabó Károly: A régi hún-székely írásról.
Budapesti Szemle. 1866. évf. – Somogyi Antal: Régi magyar énekek. Két füzet. Arad,
1873. – Fejérpataky László: Irodalmunk az Árpádok korában. Budapest, 1878. – Szinnyei
József: Magyar írók élete és munkái. Tizennégy kötet. Budapest, 1891–1914. – Tolnai
Vilmos cikke Tóth Béla könyvében: Magyar ritkaságok. Budapest, 1899. – Szily Kálmán:
A rovásírás él-e a magyar nép között? Budapest, 1903. – Szinnyei József: A Karacsay-
kódexről. Akadémiai Értesítő. 1903. évf. – Katona Lajos: A rovásírás ügyében kiküldött
bizottság jelentése. U. o. 1904. évf. – Szádeczky Lajos A csiki székely krónika. Budapest,
1905. – Sebestyén Gyula: Rovás és rovásírás. Budapest, 1907. – U. az: A magyar
rovásírás hiteles emlékei. Budapest, 1915. – Ernyey József: A magyar rovásírás hiteles
emlékei. Századok, 1917. évf. – Sebestyén Gyula válasza. U. o. 1917. évf. – U. az:
Rovásírásos emlékek. Szily-emlékkönyv. Budapest, 1918: – Erdélyi László: Magyar
művelődéstörténet. Kolozsvár, 1919.

TÉVES SZEMÉLYI ADATOK.

NÉHÁNY mondai alak és történeti személy tévedés vagy elírás következtében került a
magyar írók sorába. Az első magyar írói lexikon szerzője, Czvittinger Dávid, több
külföldi írót vont a magyar írók társaságába. Szerinte ESKANDELI MÁTÉ budai polgár
1009 táján Kínában mint keresztény hittérítő vértanuhalált halt s előzőleg kínai nyelven
egy katolikus hittant állított egybe. Épen olyan tévedés ez, mint egy PÁL nevű pap
megemlítése a XI. századi magyarországi írók között: erről a hittudományi elmélkedőről
is kiderült, hogy személyéhez nincsen köze a magyarságnak. TÁDÉ mesterről csak annyit
tudunk, hogy a XII. század végén a spanyolországi Toledóban arab kéziratok
tanulmányozásával foglalkozott. Nem vehető számba KLINGSOR MIKLÓS sem, a mesék
ködébe burkolt magyarországi német mesterdalnok, a wartburgi dalnokversenyek
varázslója és jósa. Költött személyét a XIII. századi német monda teremtette meg.
ÁRPÁDHÁZI BOLDOG MARGITot azon az alapon sorolta a magyar írók közé néhány régebbi
életrajzgyüjtemény, mert állítólag írt egy vallásos elmélkedő munkát. Lelkivezetőjét,
MARCELLUS domonkosrendi szerzetest, szintén írónak gondolták a Boldog Margit részére
átadott életszabályok miatt. A XIV. században élt ANDRÁS domonkosrendi szerzetes.
Egyesek neki tulajdonították a magyar Margit-legenda szerzőségét. Egy időben ALSÁNI
BÁLINT pécsi bíbornok-püspök nevéhez kapcsolódott annak a latinnyelvű kéziratnak
szerzősége, mely Remete Szent Pál történetének egyik mozzanatáról tájékoztatta a
legendák iránt érdeklődő egyházi írókat. Ma már nyilvánvaló, hogy az ismeretlen
krónikás nem lehetett Alsáni Bálint. Néhány kétesértékű feljegyzés jutott korunkra
MAGYAR LÁSZLÓ személyéről. Állítólag latinnyelvű munkában ismertette a
vadászsólymokat. Némelyek szerint Nagy Lajos magyar király vagy Bajor Lajos német
császár fősolymásza volt, mások szerint a bécsi egyetem tanára. Néhányan erdélyi
származású embernek vélték V. Károly német császár nagyműveltségű titkárát,
MAXIMILIANUS TRANSYLVANUSt. «Erdélyi Miksa» több történelmi, földrajzi és költői
munkát írt latin nyelven; Magelhaes Ferdinánd földkörüli útjáról szóló könyve széles
körökben ismertté tette nevét; magyar származásának azonban nincsen megnyugtató
bizonysága.
Kiadások. – Az említett írók életéről és munkáiról az itt következő irodalom nyujt
bővebb felvilágosítást.
Irodalom. – Toldy Ferenc: Az ó- s középkori magyar nemzeti irodalom története. Két
kötet. 3. kiad. Pest, 1862. – Fejérpataky László: Irodalmunk az Árpádok korában.
Budapest, 1878. – Márki Sándor: Magyar utazók a középkorban. Földrajzi Közlemények.
1890. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. Tizennégy kötet. Budapest, 1891–
1914. – Márki Sándor: Egy magyar humanista. Kolozsvár, 1893. – Apponyi Sándor:
Maximilianus Transylvanus származása. Magyar Könyvszemle. 1894. évf. – Kropf Lajos:
Maximilianus Transylvanus. U. o. 1895. évf. – Békesi Emil: Magyar írók az árpádházi
királyok korában. Katolikus Szemle. 1896. évf. – U. az: Magyar írók az Anjouk és
utódaik korában. U. o. 1899. évf. – Margalits Ede: Horvát történelmi repertórium. Két
kötet. Budapest, 1900–1902. – Békesi Emil: Magyar írók Hunyadi Mátyás korából.
Katolikus Szemle. 1902. évf. – Zoltvány Irén: A magyarországi bencés irodalom a
tatárjárás előtt. A pannonhalmi Szent Benedek-rend története. I. köt. Szerk. Erdélyi
László. Budapest, 1902. – Áldásy Antal: Alsáni Bálint bíbornok. Budapest, 1903. – Holik
Flóris: Alsáni Bálint és az Érdy-kódex. Irodalomtörténeti Közlemények. 1922. évf. –
Gulyás Pál: Magyar életrajzi lexikon. 1. köt. Budapest, 1925. – Miskolczy István: A
nápolyi Biblioteca Nazionale magyar vonatkozású kéziratai. Magyar Könyvszemle. 1927.
évf. – Rössler Mária: Magyar domonkosrendi példák és legendák. Kassa, 1927.

MAGYAR KAPCSOLATÚ IDEGEN ÍRÓK.

AZOK A LATIN nyelven író külföldiek, akik nem Magyarországban születtek és nem
itt haltak meg, hanem csak egyházi megbízásaik vagy javadalmas állásuk kedvéért
időztek közöttünk, annak ellenére sem tartoznak irodalmunkba, hogy némely
egyháztörténeti feljegyzés és írói lexikon hozzánk csatolja őket. A dalmáciai olasz írók
bekebelezésére sincsen semmi szükségünk.
Ezek közül a magyarrá nem vált idegenek közül még ROGERIUS áll legközelebb
irodalmunkhoz. Carmen miserabile azaz Siralmas ének néven ismert XIII. századi
történeti monografiája a legfontosabb árpádkori kútfők egyike. Oknyomozó készséggel
írja le benne a tatárjárás borzalmas napjait, a sajóparti ütközet köré fűződő eseményeket,
a maga kalandos élményeit, fogságbajutását, menekülését. Munkája világos elrendezésű,
jó latinprózájú írásmű. Egyes helyei élénkség és szemléletesség dolgában vetekednek a
középkori magyar krónikák legszebb részeivel. Rogerius mester olasz földön született,
mint pap és diplomata a pápai udvart szolgálta, II. Endre és IV. Béla uralkodása idején
többször megfordult Magyarországon, 1241-ben itt találta a tatárjárás rettenetes
esztendeje is. Ekkor a váradi káptalan javadalmas főesperese volt. Hosszú bujdosása után
a tatárok fogságába került, de kivonulásuk alkalmával megmenekült kezeik közül.
Monografiáját 1243 táján írta, 1249-ben spalatói érsek lett, azontúl Spalatóban élt
haláláig, 1266-ig.
A XIII. században CALANUS DALMATA, más néven Dalmáciai Kalán, a külföldi
középkori krónikák alapján megírja Attila hún király történetét. Kalán pécsi püspök, III.
Béla és II. Endre kedvelt embere, egy időben Horvátország és Dalmácia kormányzója.
Imre király megfosztja világi hivatalaitól s azt írja róla a pápának, hogy buja, vérfertőző,
méregkeverő, gyilkos főpap. A római szentszék csak nehezen tudja megvédeni a szerinte
igazságtalanul üldözött püspököt a magyar királyi udvar részéről meg-megújuló súlyos
vádakkal szemben. – BERNARD spalatói érsek könyvet ír az eretnekek ellen. Bernardot
Imre király úgy tiszteli, mint atyját, II. Endre is bizalmas barátságot tart vele s mikor
1217-ben a Szentföldre hajózik, útjában meglátogatja. – TAMÁS spalatói főesperes
nemcsak Spalato történetét írja meg történeti művében, hanem megemlékezik a
Dalmáciát huzamosan birtokló magyar királyok tetteiről is. Az Imre és Endre közt
lejátszódó drávaparti jelenet leírása egyedül nála található. Magyarország bajait
egyébiránt hidegen szemléli. – NÉMETORSZÁGI BOLDOG JÁNOS a bolognai egyetem
doktora, 1220-ban domonkosrendi szerzetes, németországi működése utána
magyarországi domonkosrendi tartomány főnöke, 1233-ban boszniai püspök, utóbb a
lombardiai rendtartomány provinciálisa, 1241-ben általános rendfőnök, meghal 1253-ban
Strassburgban. Az egyházjog terén dolgozott. – BERTALAN pécsi püspök francia eredetű,
magyar püspöki székét II. Endre király jóakaratából fiatalon nyeri el, a pápa
meghagyásából tanulni megy a külföldre, 1252-ben lemond püspökségéről, visszamegy
hazájába, ott a clugnyi kolostorba vonul, melynek környékén fivére mint gazdag nemes
élt. Pécsi püspök korában szabályzatot állított egybe a pálosrendi remeték számára. –
HERBORD domonkosrendi szerzetes magyar eredetű, de korán Olaszországba költözik, itt
bergamói püspök lesz, 1272-ben meghal. Egyházi beszédei, szentírásmagyarázatai és az
eretnekek ellen írt fejtegetései elvesztek. – Neves hittudós és egyházi szónok a XIV.
században GAZOTTO ÁGOSTON domonkosrendi szerzetes. Trau városából kerül
Olaszországba, buzgón szolgálja a római Szentszéket, 1303-ban zágrábi püspök,
résztvesz az 1318. évi kalocsai nemzeti zsinaton, később a zágrábi püspökséget a
délolaszországi lucerai püspükséggel cseréli fel, itt hal meg 1323-ban. Latin munkái
közül megmaradt az 1317. évi avignoni tanácskozásokon előadott véleményes jelentése
egy vitás vallási kérdésről, továbbá két beszéde: az egyiket a zágrábi egyházmegye
papságához intézte, a másikat a magyar rendekhez, mikor 1308-ban a királyválasztásra
Rákos mezején összegyűltek. – MONACI LŐRINC velencei követ latin hexameteres
költeménybe foglalja II. vagy Kis Károly magyarországi királyságának és szörnyű
megöletésének történetét, 1387 körül Magyarországon tartózkodik s azért önti verses
formába az egykorú eseményeket, hogy Mária királynőt és anyját megvédje a gyilkosság
vádjától. – MARCAIAI SZENT JAKAB ferencrendi szerzetes: olasz ember, a pápa 1436-ban
kinevezi Németország, Csehország és Magyarország apostoli biztosává és
eretnekinkvizitorává, a magyar Délvidéken szívósan irtja az eretnekeket s csak Mátyás
király uralkodásának első éveiben megy vissza hazájába, itt hasonló kitartással működik
tovább 1475-ben Nápolyban bekövetkezett haláláig. 1515-ben a boldogok, 1726-ban a
szentek közé avatták. Munkái közül magyar vonatkozásai miatt említhető a budai rabbi
ellen írt latin vitairata. – KAPISZTRÁNÓI SZENT JÁNOS ferencrendi szerzetes: jó ideig olasz
hazájában él, megalapítja Szent Ferenc szerzetének szigorúbb rendtartású ágát, a pápa
megbízásából 1450-ben Németországban a husziták és a törökök ellen prédikál,
Csehországban számos eretneket megtérít, innen Magyarországba siet, hogy a pápa
megbízásából a török elleni harcra buzdítsa a népet. Bár latinul prédikált s beszédét
tolmácsolni kellett, szuggesztív erejű megjelenése és lángoló lelkességű szónoklása még
akkor is elemi erővel hatott, amikor beszédét nem fordították le magyarra. Hatalmas
tömegeket vitt Hunyadi János segítségére s a nándorfehérvári ostromra következő diadal
jórészt az ő önfeláldozó munkájának köszönhető. A győzelem évében, 1456-ban, halt
meg ő is, Hunyadi János is. 1690-ben boldoggá, 1724-ben szentté avatták. Számos
vallásos munkája maradt fenn. – TUBERO LAJOS szentbenedekrendi szerzetes (1455–
1527): a raguzai rendház tagja. A korabeli eseményekről szóló műve a magyar
történelemre nézve igen értékes kútfő. Az éleseszű szerzetes nem tartozott azok közé a
renaissancekori kósza olasz szerencsevadászok közé, akik boldogulásukat Mátyás király
tömjénezésében keresték. Épen az emeli ki humanista kortársai közül, hogy
igazságszeretetét kérlelhetetlenül érvényesíti kortörténetének minden lapján. Mátyás
királyról épen olyan elfogulatlan szigorúsággal ír, mint amilyen megvetéssel szól a
főrangúak és az egyházi rend romlottságáról. Latin stílusának is megvan a maga tömör
szépsége.
Kiadások. – Rogerius kézirata ma már nincs meg, szövegét először Turóczi János
nyomatta ki 1488-ban megjelent krónikájának függelékében. Azontúl többen közzétették
(Bongarsius 1600, Schwandtner 1746, Endlicher 1849, Mátyás Flórián 1885) és magyarra
fordították (Molnár Sándor 1831, Szabó Károly 1860, Abday Asztrik 1886, Turchányi
Tihamér 1904). – A többi író kéziratairól, kiadásairól és magyarázóiról az itt következő
irodalom nyújt utbaigazítást.
Irodalom. – Fejérpataky László: Irodalmunk az Árpádok korában. Budapest, 1878. –
Marczali Henrik: A magyar történet kútfői az Árpádok korában. Budapest, 1880. – Márki
Sándor: Monac. Lőrinc verse Kis Károlyról. A Kisfaludy-Társaság Évlapjai. Új folyami
20. köt. Budapest, 1880. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. Tizennégy
kötet. Budapest, 1891–1914. – Ballagi Aladár: Calanus és Aretinus Athilája.
Irodalomtörténeti Közlemények. 1892. évf. – Pauler Gyula: A magyar nemzet története
az árpádházi királyok alatt. Két kötet. Budapest, 1893. – Békesi Emil: Magyar írók az
árpádházi királyok korában. Katolikus Szemle. 1896. évf. – U. az: Magyar írók az Anjouk
és utódaik korában. U. o. 1899. évf. – Margalits Ede: Horvát történelmi repertórium. Két
kötet. Budapest, 1899–1902. – Békesi Emil: Magyar írók Hunyadi Mátyás korából.
Katolikus Szemle. 1902. évf. – Erdélyi László szerkesztésében A pannonhalmi Szent
Benedek-rend története. I–III. köt. Budapest, 1902–1905. – Turchányi Tihamér: Rogerius
mester Siralmas Éneke a tatárjárásról. Századok. 1903. évf. – Marczali Henrik
tanulmánya a Beöthy Zsolt és Badics Ferenc által szerkesztett műben: Képes magyar
irodalomtörténet. I. köt. 3. kiad. Budapest, 1906. – Vajda György: Tubero Lajos
történetíró. Budapest, 1909. – Oláh Imre Tubero Lajos mint magyar történetíró. Podolini
kat. gimnázium értesítője. 1912. – Tóth-Szabó Pál: A cseh-huszita mozgalmak és uralom
története Magyarországon. Budapest, 1917. – Erdélyi László: Magyar művelődéstörténet.
II. köt. Kolozsvár, 1919. – Karácsonyi János: Szent Ferenc rendjének története
Magyarországon 1711-ig. Két kötet. Budapest, 1922–1924. – Bölcskey Ödön:
Capistranói Szent János élete és kora. Három kötet. Székesfehérvár, 1923–1924.

VISSZAPILLANTÁS.

A MAGYAR IRODALOM A KÖZÉPKORBAN.

A MAGYAR NEMZET a Krisztus születése utáni IX. század végén foglalta el mai
hazáját, száz év mulva kereszténnyé lett, a XI. század elején már királya volt.
Államalapítása nem vált az európai civilizáció fejlődésének kárára. Történetével
megcáfolta azt a vélekedést, hogy a turáni eredetű népek csak a hadiéletre alkalmasak s
szellemük a föld porán túl alig emelkedik.
A magyaroknak feltűnő kulturális fejlődését természetes tehetségükön kívül elsősorban
az indogermán népekkel történt szerencsés vérvegyülése mozdította elő. Erejük és
okosságuk gyűlöletessé tette őket hatalomra vágyó szomszédjaik szemében, annál
szívesebben csatlakoztak hozzájuk azok a germánok, románok és szlávok, akik a harci
erényeket és nagylelkű jellemvonásokat meg tudták becsülni. Amilyen kitartással verte
vissza a magyarság a nemzeti függetlensége ellen intézett külföldi támadásokat, épen
olyan lovagiassággal fogadta az országába költöző idegeneket.
Ha az irodalom ott kezdődik, ahol a művészet, akkor a magyarnyelvű írói törekvések
aránylag későn indultak meg. Népköltészet és egyházi szónoklat már a XI. században
volt, de a népköltés termékeiből egy sor sem maradt fenn magyar nyelven, az egyházi
szónoklat alkotásai közül pedig csak a Halotti Beszédet ismerjük a XIII. századból. A
Halotti Beszéd után a XIV. századból három összefüggő szövegű kisebb nyelvemlék
jutott korunkra; a XV. század első feléből való a legrégibb magyarnyelvű írott könyv:
Szent Ferenc élete; a XV. század második feléből a legrégibb magyar bibliafordítás. A
magyar szerzetesek, amint a XVI. század első harmadának kódexeiből nyilvánvaló,
buzgón fordítgatták latin kézirataikból a bibliai részleteket, legendákat, példákat,
elmélkedéseket, imádságokat, tanításokat és prédikációkat. A prózai szövegek mellett a
verses maradványok száma és terjedelme aránylag csekély.
A magyar irodalom történetében a középkor a fordítások kora. A szövegmaradványok
bőven tájékoztatnak az akkori tanult emberek nyelvkészségéről, olvasmányairól,
érdeklődéséről, látóköréről, világfelfogásáról; bepillantást nyujtanak a prózai stílus
fejlődésébe; megvilágítják a verselés fejlődésének ösvényét. A prózai szövegek közül
leginkábba Máriasiralmak vonják magukra a figyelmet; a verses szövegek közül a
Katalin-legenda, a Szent László királyról való ének, a Mátyás király halálára írt elégia és
Apáti Ferenc költeménye. A prózai stílus erővel teljes, a verselés gyönge.
Irodalom. – A magyar irodalom fejlődését áttekintő munkák felsorolása a bevezető
szakaszokban. – Történeti érdeműek Pápay Sámuel (1808), Toldy Ferenc (1864), Beöthy
Zsolt (1877) magyar irodalomtörténetei, továbbá a Beöthy Zsolt és Badics Ferenc által
szerkesztett képes magyar irodalomtörténet (1895).

A MAGYARORSZÁGI LATIN IRODALOM A KÖZÉPKORBAN.

A MAGYARORSZÁGI középkori latinnyelvű irodalom eredetiségben is,

terjedelemben is messze túlszárnyalta a magyarnyelvű irodalmat. A hittudományi
irodalom már a XI. században megindult, a magyar szentekről az Árpádok korában több
szép legendát írtak, a középkóri történetírásnak különösen értékes alkotásai Anonymus
krónikája és a Bécsi Képes Krónika. A költészet maradványai a XIII. századtól kezdve
bukkannak fel, amikor egy névtelen egyházi költő megénekelte a tatárjárás pusztításait. A
következő századból számos vallásos költemény jutott korunkra, a XV. században pedig
már a világi líra és epika is megszólalt Janus Pannonius európai hírű költeményeiben. Ez
időtájt, Mátyás király uralkodása alatt, a renaissance korszaka szépen virágzott
Magyarországon. A király és gazdag főpapjai szívesen látták udvarukban a külföldről
Magyarországba látogató humanistákat. Európai nevezetességű könyvgyüjtemény volt
Budán: a Korvina. Az első nyomdát is Mátyás király uralkodása idején állították fel
Budán (1473). Magyarországban előbb volt nyomda, mint számos más nyugati államban
s egyetem is előbb alakult Magyarországban, mint a mai Németország területén (1367).
Az érdeklődés középpontjában az egész középkoron keresztül a vallásos irodalom
állott. Ennek legkiválóbb munkása a XV. században Temesvári Pelbárt. A humanista írók
munkáit kivéve, vallásos szellem lengi át az összes irodalmi alkotásokat s ehhez járul az
igen erős magyar érzés. A nemzeti öntudat az egyházi írásokban és a világi kéziratokban
egyaránt megvan. Az írók hitvallóan katolikus meggyőződésűek, szigorú erkölcsi
felfogásúak, nemzeti szellemtől áthatottak. Hogy vallásosságuk hangsúlyozása erősebb,
mint magyarságuk hirdetése ez a középkor szelleméből és témáikból következik. Az
istenfélelem magában rejtette hazaszeretetüket is; egyházi hivatásuk együtt járt nemzeti
hűségükkel. Ennek a félezer esztendőt magában foglaló korszaknak írói úgyszólván
kivétel nélkül egyházi férfiak.
A középkori magyarok, ha valamit írásba foglaltak, a latin nyelvet szerették használni.
A katolikus világegyház és a magyarországi államvallás nyelve egyben a tudomány
nyelve is volt. Egymás között magyarul beszéltek, de fontosabb mondanivalóikat latin
nyelven foglalták írásba. Így volt ez más országokban is, így volt különösen nálunk.
Csakhogy míg a nyugati nemzetek körében az anyanyelv aránylag elég korán felszabadult
a latinság uralma alól, nálunk ez a szabad fejlődés elég későn következett be.
Irodalom. – A magyarországi latin irodalom történetének két áttekintése van:
Wallaszky Pál latinnyelvű munkája (1785) és Pintér Jenő magyar irodalomtörténete
(1921).

A MAGYARORSZÁGI NÉMET IRODALOM A KÖZÉPKORBAN.

A MAGYAR ÉS LATIN irodalmon kívűl a német irodalomnak is voltak művelői a

középkori Magyarországon. A német telepítések nyomán az ország egyes vidékein
számos virágzó német kisváros keletkezett, lakosságuk többé-kevésbé megtartotta
kapcsolatait a külföld németségével, papjaik és jegyzőik szóban és írásban szabadon
használták ősi anyanyelvüket.
A városi polgárság kiváltságait tartalmazó jogkönyvek sorozata a XIV. században
kezdődik a Selmeci Jog könyvvel. Hasonló könyvbe foglalták a szepesi szászoknak, az
erdélyi szászoknak, továbbá Pozsonynak, Budának és több más városnak polgári jogait és
kötelességeit. A városi életre vonatkozó oklevelek, céhlevelek, jegyzőkönyvek és
számadáskönyvek mellett feltűnik számos más nyelvemlék is: kalendárium, latin-német
szójegyzék, imádság, prédikáció, példabeszéd, bibliafordítás, rövid szentföldi útleírás.
Tartalmukat tekintve, hasonlók ezek a szövegmaradványok a magyar kódexirodalom
emlékeihez, csak a legendák száma csekély.
A történetírás emlékei közül megemlíthető a Szepesszombati Krónika a XV.
századból. A régebbi századokra nézve ez a kézirat a forrása valamennyi szepesi
krónikának. Ugyancsak a XV. századból való Eghenvelder Liebhardus pozsonyi polgár
naplója budai útjáról és a korabeli magyar eseményekről. Kortársa, Kottaner Jánosné
Huendler Ilona, emlékiratba foglalta életének azt a nevezetes mozzanatát, mikor Albert
király özvegyének megbízásából Komáromba vitte a magyar szent koronát.
A költészetnek szintén maradtak emlékei. Oswald újbányai jegyzőnek a rejtélyes János
pap-királyról szóló terjedelmes elbeszélő költeménye töredékesen jutott korunkra: így is
kétezer sor. A felvidéki német jegyző elbeszéli munkájában, hogy a római pápa és II.
Frigyes német császár harcában miként segítette a császárt bűvös ajándékaival a
titokzatos keleti pap-uralkodó. A költeményt Oswald a XIV. század végén írta. Bártfa
város egyik XV. századi számadáskönyvében fel van jegyezve egy alkalmi vers, melyben
az ismeretlen szerző, valószínűleg Schoenbleser Merteyn városi tanácsnok, keserű szívvel
siratja elhunyt nejét.
Pozsonyban, Bártfán és más városokban a XV. és XVI. században több németnyelvű
színdarabot játszottak. Előadásukat a szerzetesek irányították, szereplőik a polgárok
soraiból kerültek ki. 1500-ban maguk a brassói domonkosrendi szerzetesek adtak elő egy
németnyelvű misztériumot. Egyebütt a városi iparosok testületei. a céhek egyesültek
vallásos színjátékok eljátszására.
Irodalom. – A magyarországi német irodalom fejlődésének részletes áttekintése
Pukánszky Béla könyvében: A magyarországi német irodalom története. Budapest, 1926.

NÉHÁNY TANULSÁG.

VISSZAPILLANTVA a magyarság középkori életére, csodálattal látja a történetíró,

hogyan gyökeresedik meg ezen a népvándorlás viharaitól feldúlt földön egy barbár
nemzet s hogyan lesz belőle a nyugati keresztény közösség értékes tagja. A Kárpátok
medencéjében a húnok uralma száz évig sem tartott, a germán népek egymást váltották
fel, az avarok harmadfélszáz év után összetörtek, a németek és szlávok sem tudtak
megállani, csak mikor ideérkezett a magyarság, attól az időtől kezdve állandósul egy
nemzet uralma a Duna-Tisza völgyében. Valami nagy vonzóerőnek kellett lenni a
magyarságban, hogy csakhamar annyi értékes népelem csatlakozott hozzá s vallotta
magát szívvel-lélekkel magyarnak. Előkelő német vitézek vándoroltak ide, olaszok és
franciák telepedtek meg nagy számmal, dél és nyugat felől szlávok, keletről törökfajú
népek jöttek át a Kárpátok bércein, mindezek jórészt magyarokká lettek. 1000 körül már
olyan nagy volt a magyarok tekintélye, hogy Szent István Németország egyik előkelő
dinasztiájából választhatta hitvestársát s ettől az időtől kezdve az árpádházi királyi család
tagjai rokoni viszonyba kerültek Európa legtekintélyesebb uralkodó családjaival.
Németország, Franciaország, Olaszország, Spanyolország, Lengyelország, Csehország és
Bizánc dinasztiái a sokszoros rokonság szálaival fűződtek a dicső emlékezetű Árpád-
házhoz. Európa közvéleményébe már a tatárjárás idején bele volt vésve annak tudata,
hogy nyugat civilizációját a magyarok védik a kelet romboló barbárainak ostromai ellen.
Bölcsen mondja a nemzet egyik nagy történetírója, Pauler Gyula, mikor végigpillant az
árpádkori magyarok történetén: «Sokszor vetették fel a kérdést: mi az oka, hogy
Magyarország, itt a négy folyam vidékén, megmaradt, a magyar országát, nemzetiségét
fenntartotta, míg a húnok, avarok, más hatalmas népek elpusztultak, elenyésztek? A
választ megadja a magyar nemzet jelleme, amilyennek a XI–XIII. században mutatkozott
és mai napig sem változott. A nyugati világ határára telepedve, követte a vezért, ki a
kereszténység kebelébe vezette, barátjának kezdé tekinteni a nyugat népeit, eltanult,
követett sok jót, hasznost, amit náluk talált: mert értelmes és tanulékony. Megtűrt, sőt
befogadott új meg új idegeneket; de azért úr és magyar akart és tudott maradni, mert
megvannak benne az úri tulajdonságok: önérzet, méltóság, mely imponál, igazság, mely
megbecsüli a jót, az érdemet, ahol találja, alattvalóját, idegen társait el nem keseríti,
hanem megnyeri, lefegyverzi, lefegyverezve tartja. Akinél pedig a szépszer nem használt
vagy aki kívülről támadott, annak fejére ütött, mert bátor, katonás volt mindig, kész a
harcra, lóra termett, kezébe való volt a nyíl, a kard, a lándzsa; a veszélyt, a küzdelmet
sohasem kerülte; soha semmit, csak azért, mert veszedelmes, abba nem hagyott. Szóval
mindig nyílteszű, katonás nemzet volt és az maradt. Az tartotta fenn, az fogja fenntartani,
míg a magyarok Istenének tetszeni fog».
A XIV. és XV. században egyre erősebb lett a magyarok országa. Az Anjou-ház
uralkodása alatt és Mátyás király korában félelmes hatalom volt. Az európai országok
között még 1501-ben, a gyönge Jagello-ház uralkodása idején is, úgy látták a külföld
diplomatái, hogy az összes keresztény államok sorában rang szerint Magyarországé a
negyedik hely s csak Németország, Franciaország és Spanyolország állanak előtte.
Mindezt a nagy erőt nem csupán a fegyver alapozta meg és tartotta fenn, hanem a
kereszténység ereje és a magyar papság bölcsesége. A papok voltak a magyar királyok
legbiztosabb támaszai, a békében bölcs tanácsadók, a háborúban bátor katonák. A
királyok hallgattak szavukra s ők a haza érdekében adták tanácsaikat. Mikor II. Géza
király egy alkalommal háborút tervezett a Balkán népei ellen, a magyar püspökök
megvizsgálták a villongás okait s úgy találták, hogy a magyarokban van a hiba, ők
szegték meg a békességet óvták tehát a királyt, hogy ne kezdjen igazságtalanul háborút,
mert Isten nem fogja segíteni. S a király felhagyott a háború tervével. Ilyen esetek, mikor
nem az indulatok elvakultsága, hanem a tanácsadók megfontoltsága győzött, gyakoriak a
magyar történelemben. Méltán figyelték meg a külföldiek a nemzet nagyjainak
eszességét. Amikor V. István király találkozott Ottokár cseh királlyal, az idegen
megfigyelők szerint sok okos szót lehetett ott hallani, «mert – úgymond a külföldi
krónikás – azt tudják a magyarok».
Igaz, hogy örökös vérontásban telt a nemzet élete s nem sok ideje volt arra, hogy az
irodalom és tudomány iránt érdeklődjék. Állami életében nem tudták megingatni, de
hatalmi helyzetét csak úgy tarthatta meg, ha örökké a kardon nyugtatta kezét. Korholta is
eleget Mátyás király a magyar urakat s teljes erejéből azon fáradt, hogy a főrangúakat és a
nemeseket a műveltebb életmódra szoktassa, de a nemzet kiváltságosai a maguk harcias
elfogultságában nem szívesen engedtek szavának. Kicsinyelték mindazt, amit királyuk a
tudományért és művészetért cselekedett s nap-nap után megvádolták a királyi felséget,
hogy csak játszik a pénzzel, a jobb célra szánt adókat felesleges haszontalanságokra
pazarolja s a szigorú ősi erkölcsök helyébe idegenből átvett szokásokat ültet. Ahol ilyen
makacsul merev volt a közszellem, mit tehetett ott a legjobb akarat is az irodalomért?
A középkori magyar irodalmi törekvések úgyszólván teljes egészükben a katolikus
papság buzgóságának köszönhetők. A világi papok és a szerzetesek a nyugati szellemi
törekvések sok kincsét áthozták a magyar földre. Mátyás király koráig úgyszólván mind
elpusztultak ugyan a magyarnyelvű könyvek, nem maradt fenn sok a latinnyelvű
kódexekből sem, azontúl azonban egyre sűrűbben jelentkeznek a magyar irodalom útjelző
maradványai. Ezeket a megbecsülhetetlen emlékeket mind végigvizsgáltuk, a latin
irodalmat is odacsatoltuk a magyar mellé s a kegyeletes emlékek segítségével bepillantást
nyertünk félezer esztendő szellemi életébe. Nem volt ez a szellemi élet gazdag és virágzó,
de nem volt sivár és terméketlen sem. Mire építhettek volna a mohácsi vész után
következő nemzedékek, ha a magyar nyelvnek és magyar irodalomnak névtelen
középkori hősei – a magyar prózai stílus és verselés úttörői – meg nem alapozták volna a
szellemi művelődés jövőjét?
Irodalom. – A magyar középkor szellemét az okleveleken, törvényeken és krónikákon
kívül legjobban a kolostori irodalom maradványaiból és néhány nagy összefoglaló
munkából lehet megérteni. – Endlicher István: Rerum Hungaricarum monumenta
Arpadiana. Sanct Gallen, 1849. – Volf György: Nyelvemléktár. Tizenöt kötet. Budapest,
1874–1908. – Pauler Gyula: A magyar nemzet története az árpádházi királyok alatt. Két
kötet. Budapest, 1893. – U. az: A magyar nemzet története Szent Istvánig. Budapest,
1900. – Szilágyi Sándor szerkesztésében Marczali Henrik, Pór Antal, Schönherr Gyula és
Fraknói Vilmos művei: A magyar nemzet története. I–IV. köt. Budapest, 1895–1896. –
Hóman Bálint és Szekfü Gyula: Magyar történet. Budapest, 1929-től.

***