2014. március 22., 23., szombat–vasárnap kilato@magyarszo.

com KILÁTÓ 13

Kár rád a szín n POLLÁGH PÉTER

Minek bújsz vörös posztóba?
Kár rád a szín, ha mocskos rajtad.
Ezt mondtam a hatalomnak.
Félre is tettek, mint egy blúzt.
Teltek az évek, korcsok és telivérek.
SZERKESZTI: KONTRA FERENC LIII. évfolyam, 12. szám Minden éjjel dörömböltek a szekrényben.
Engedj el, Dédi, mert szabadok vagyunk,

„A hang forradalma és a képi

mondták, és egyszer csak, nagy soká:
kijöttek. Egyesével kezet fogtak,
mert nem akartam, hogy csókoljanak.

fordulat – csupán látszat?”

Aztán naftalinba tettek, és elmentek.
Zsabósok, pamutok, pepiták, kreppek.
Elmentek a blúzok.
n BEKE OTTÓ A zsabósat is hogy szerettem.
Elengedtem egy egész zárt osztályt.

M
aurizio Ferraris (az írás címe is
egy tőle vett idézet) a mobiltele-
fon ontológiáját kidolgozó, Hol
vagy? című művében a grafémákat két
dimenzióban rögzítő, a lineáris írásbeli-
séget felváltó/infláló s a hang forradalmá-
val járó másodlagos szóbeliség kommuni-
kációtechnológia-történeti korszakának
a létét kérdőjelezi meg. Érvelése szerint
a modern telekommunikáció robbanás-
szerűen terjedő, egyre szélesebb töme-
gek számára hozzáférhető és általuk
immár rutinszerűen alkalmazott eszkö-
zei és módozatai nemhogy az írásbeliséggel
való szakítást, avagy a literalitást megala-
pozó inskripciós technikáktól való eltá-
volodást, hanem éppen ellenkezőleg: a
textualitás további elmélyülését eredmé-
nyezik. Umberto Eco – aki, nem mellékes
körülmény: a Ferraris-kötet bevezetőjét
írta – hasonlóképpen érvel azon elképzelés
mellett, mely szerint a (meglátása alapján
nagyobbára betűkre épülő) digitális kultú-
ra megjelenése és egyre gyorsabb ütemű
terjedése nem jelenti az írott kommuniká-
ció alkonyát, hiszen egyre szélesebb töme-
gek válnak általa olvasóvá. Ferraris írja:
„a szóbeliségről szóló összes jövendölés
ellenére egyre inkább az írásbeliség felé
haladunk. Ahhoz, hogy ezt észrevegyük,
csupán meg kell szabadulnunk a szóbelisé-
get favorizáló előítélettől […], vagyis hogy
a beszéd háttérbe szorítja az írást – a mai
világban, amely valójában mindinkább a
bábeli könyvtárhoz válik hasonlatossá.”
Ferraris szerint nemcsak azok az infor-
mációhordozó közegek és kapcsolattartási
formák járulnak hozza az írás napjainkban
(is) tapasztalható térhódításához, amelyek
nyilvánvaló módon és döntő mértékben
szövegekkel operálnak, azokat foglalják
magukba, tárolják és továbbítják, mint
például az elektronikus levelezés, a chat
vagy esetleg maga a világháló is, hanem
a hang forradalmát kirobbantó rádió
és (mobil)telefon és a képi fordulatban
meghatározó szerepet játszó mozi és tele-
vízió is. Ezek szerint a hang forradalma és
a képi fordulat meg sem történt, mindez
csupán illúzió volt; annak a látszata, hogy
az írás mint inskripció és regiszráció, mint
jelhagyás transzcendálható, és helyébe a
kommunikáció sokkalta autentikusabb
formái lép(het)ne
Végre szabadok a blúzok.
A helyükön fekszem.
Ami voltam: nincs itt.
Nem tudom, ki az, ki
csitít.
Kérlek, láz, ne légy nagy, menj össze.
Átölelek egy mackót.
Puhább, mint bármely pirulám.
Felhős az üveg, amit a számhoz tesznek,
erre emlékszem, ez az utolsó éber kép,
aztán már felhő vagyok, felső;
súlyavesztett brokát, könnyű,
öreg bárány, egetverő garbó.

Útközben n KÁICH KATALIN

117. –, amikor megengedjük, hogy az önnönvalónk

A
z elmúlt időszakban sok napsütés örven-
deztette meg lelkünket, beragyogta a
térséget, melyet szülőföldünkként isme-
rünk, és az emberi gyarlóság generálta nyomasztó
közérzetünket valamelyest feloldotta. Legalábbis
velem ez történt, s ebben Isten végtelen jóin-
dulatát véltem felismerni: akinek szeme van, az
láthatta, ahogy Krisztus urunk is tanította.
Az enyhe időjáráskor előjönnek, sürgetőbbé
válnak az utazásokra vonatkozó gondolataim is,
mivel azok a megismerés, az ismeretszerzés forrá-
sai számomra, mert valóban igaz: holtig tanul
az ember. S ha már beindulnak a tervezgetések,
hozzám vonzzák a lehetséges destinációkra vonat-
kozó információkat. Ez történt a minap is velem.
Egy ötnapos toscanai útra szóló ajánlat „keresett
meg”, s igencsak megdobogott a szívem. Nem
mintha még nem jártam volna arrafelé, hiszen
Michelangelo szülővárosa zarándokhelyeim egyi-
ke lett az idők folyamán. Hogy mikor kezdődött
ez a zarándoklat, nem emlékszem. Néha úgy
tűnik, mintha születésemmel egy időben kezdő-
dött volna. Amikor ebbe a világba megtestesültem
már ott volt az első síráskor, meg az első nevetés-
kor. Emberi mértékként. Az ő egyszeri és megis-
mételhetetlen emberi és művészi nagysága volt
és maradt az útmutatóm arra vonatkozóan, hogy
miképpen kell, miképpen érdemes a földi létben
szolgálni azt a mikrotheoszi lényeget, mellyel Isten
kegyelme minden embert megajándékoz. A felté-
tel nélküli szolgálat képes csak a földi halandót
fel-, ki- és megszabadítani a testtudat börtönéből,
s olyan benne rejtőzködő képességek felszínre
hozását teszi lehetővé, melyek segítenek a megva-
lósíthatatlannak látszó, ám isteni sugallat diktálta
feladatok elvégzésében, az alázatban kifejezésre
jutó hivatástudat kibontakoztatásában.
Gondoljunk csak a Sixtus-kápolna freskóira!
Micsoda emberfeletti erőfeszítések árán készí-
tette azokat megállás nélkül, négy éven keresz-
tül hanyatt fekve Michelangelo, megcsúfolva
az emberi test teherbíró képességéről alkotott
ismereteinket, tapasztalatainkat. Mert ez törté-
Michelangelo: Pietá (1557, Firenze)
nik akkor – s ez minden ember kiváltsága lehet!
lényegeként működő isteni sugallat segítse lélek-
be borítani az anyagi világot. Ilyenkor nyilvánul-
nak meg azok a csodák is, melyekre racionális
magyarázatot hiába keresünk.
Amióta egy színházi előadást láttam Buda-
pesten, melyben a csupasz színpadtérre érke-
ző Kálmán György hanyatt fekve mondta el
monológját, fixa ideám lett, hogy egyszer majd
ilyen helyzetben, fekve tekinthessek fel a Sixtusi-
kápolna freskóira. Amikor évekkel ezelőtt – még
nem dühöngött a tömegturizmus – végre először
léphettem be a szentélybe, s a fal melletti kőpa-
don ülve bámultam megbabonázottan a még
életében isteninek nevezett mester mennyezet-
festményeit, egyszer csak a hátam mögé tekintve
egy kb. fél méter széles párkányt fedeztem fel.
Elmosolyodtam. Íme, ha akarom, a párkányon
hanyatt fekve gyönyörködhetnék tovább a varázs-
latos falfestményekben!
S a Santa Maria Sopra Minerva templomba
is a belső sugallatra hallgatva tértem be. Ott a
Feltámadott Krisztus szobra várt rám. Megérin-
tettem – ezt nem tehettem sem a Pietával, sem a
Mózessel –, hiszen Michelangelo kezének nyomát
őrizte a kő.
Visszatérve Firenzébe, azt is el szeretném
mondani, hogy a Michelangelo négyalakos
Pietájával való első találkozásom zsigereimbe
mélyen bevésődő, életre szóló találkozás volt.
Az is megadatott nekem akkor, hogy egy óra
hosszat üljek a kőpadon, közvetlen közelében
annak a szobornak, melynek a halott Krisztust
tartó csuklyás aggastyánja, Vasari szerint is,
nem más, mint életemnek nagy tanítómestere.
Gondolatban ott és akkor újra bejártam ennek
az egyedülálló művészóriásnak embert próbá-
ló életútját, miközben időnként felálltam, hogy
sebtében megérinthessem a keze nyomait viselő
márványt.
Ma már tudom, a meghirdetett toscanai
utazást nem szabad kihagynom. Számomra, aki
a fizikai valóságból immár 450 éve kiszabadított
ember- és művésztitán szellemi hagyatékán neve-
lődtem, elérkezett az újabb zarándoklat ideje.
14 KILÁTÓ kilato@magyarszo.com 2014. március 22., 23., szombat–vasárnap

Holtág n GYŐRFFY ÁKOS

Heléna tükre n RÓZSÁSSY BARBARA

A
kkoriban mindig ősz volt. Tavasz-
ra, nyárra, télre nem emlékszem.
Csak egyetlen hosszú, végtelen-
nek tűnő őszre, amelyben nem volt idő,
nem kezdődött és nem múlt el semmi.
A kertek végében rakott tüzek füstje
lebegett a folyó fölött. Ez a hosszan
elnyúló, mozdulatlan füstcsík keretez
be minden képet abból az időből. Az
őszi, fanyar füstök illatára ma is össze-
rándul a gyomrom, és a szívemben vala-
mi megremeg, mintha gyenge áramot
vezettek volna belé.
A mezőkön rothadó körték illata.
Valamivel lejjebb, közelebb a folyó-
hoz pedig az ártér hűvös iszapszaga.
És mintha mindig alkonyodott volna,
nem volt reggel és nem volt délután,
csak egy folyamatos félhomály.
Nem volt olyan délután ebben az
örökös félhomályban, hogy ne indul-
tam volna el. Ki a házból, le a folyóparti
sétányra, el a régi szeszfőzde mellett, túl
a kempingen, és akkor ott venni egy
mély lélegzetet, mert onnantól lehetett
egyáltalán lélegezni, onnantól tudtam
normálisan lélegezni, addig csak a
fuldoklás, a légszomj, a szédülés.
Nem volt senki. Nem volt egyetlen
ember sehol. Illetve akik voltak, azok
nem voltak sehol, egész nap sehol egy
ember, miközben sok emberrel voltam
körülvéve, tolongtak, tülekedtek, vihog-
tak, beszéltek folyamatosan. Ép ésszel
nem tudtam felfogni, miről beszélnek.
A szavaikat értettem, olykor válaszol-
tam is egy-egy kérdésre, csak ezeket a
szavakat nem voltam képes elhelyezni
abban a folyamatos őszben, amelyben
éltem. Azoknak a szavaknak nem volt
helyük bennem. Mintha létezne egy
másik nyelv, amely kísértetiesen emlé-
keztet arra, amit én használok, mégsem
értek egy szót sem belőle, miközben úgy
teszek, mintha érteném. Azt a vékony
falat, ami elválaszt tőlük, néha már
tapinthatóan éreztem.
Ezt az elszigeteltséget olyasvalami-
ként éltem meg, mint az arcomat vagy
a lábujjaimat. Hozzátartozott önmagam
észleléséhez a legkorábbi időktől kezd-
ve, észrevétlen volt és magától értetődő,
mint a lélegzetvétel.
Azt hiszem, ilyennek születtem, vagy
már a születésem előtt is ilyen lehettem.
Mindenesetre az első gyerekkori emlé-
keimet már ezen a láthatatlan, finoman
szőtt, de minden pillanatban jelenvaló
függönyön át látom. Kiszáradt, üres
csigaházak, derekamig érő páfrányle-
velek, a kút kövén vastag moha. Nézek
egy bogarat, ahogy megpróbál bemász-
ni egy kavics alá. Nagyanyám lassú
léptei a veteményeskertben. Határo-
zottan érzem, hogy idegen vagyok itt,
de az egész mégis szívfájdítóan ottho-
nos. A növények között leülni. Beülni
az egyik öreg, Máltáról való leander
alá. Megszólal a harang. Hároméves
Pintér Ábel: Ösvény az őszben
lehetek, csillog egy keskeny ösvény a
leander korhadt ládájának falán, egy
meztelencsiga hagyta maga után. Leve-
lek árnyai, harangszó, és az a néhány
centi hosszú, csillogó út.
Felvenni a gumicsizmát, apám egy
régi gumicsizmáját, előtte még egy
munkásnadrágot, egy koszos dzsekit,
szólni a kutyának, akinek már rég nem
kell szólni, mert tudja magától úgyis,
mi következik, a kabátzsebbe a doboz
cigarettát, gyufát, a jegyzetfüzetet és egy
tollat, behúzni magam mögött az ajtót,
a kulcsot a postaládába, aztán lehajtott
fejjel, lehetőleg senkire nem nézve
közben, elindulni a parton, az egész-
ségügyi sétát végző nyugdíjas hölgyek
és a futkosni kihajtott gyerekek között,
leszegett fejjel fújva a füstöt, nyomom-
ban egy vizslával. Ekkor már tizenhat
éves vagyok, és ez már az ősz, a folya-
matos félhomály.
Vadludak húznak a mezőre hirte-
len leereszkedett ködlepel fölött, csak a
hangjukat hallani, és ebben a hangban
ismertem magamra. Kagylók írnak a
saját testükkel a holtág mély iszapjába
gyönyörű kalligráfiákat, rövid verse-
ket a fölöttük csillámló víztükörről, és
ez volt az a nyelv, amit meg akartam
tanulni. Elvadult almafák alatt ülni,
és a göcsörtös ágak között nézni fel az
égre. Rozzant, beszakadt tetejű kuny-
hókban végigsimítani egy-egy évek
Nem tudom, honnan érkezel hozzám,
de az üresség egyszerre testet ölt.
Előbb csak sziluett rebben, foszlány
szerteremegő kontúrok fénye közt.
S nem tudom, tiéd mi végre lettem,
olyan gyengének érzem magam néha,
– fénylés, fognálak két tenyeremben,
amiként tükrét tartaná Heléna.
De a halandók tükre csak üres,
vakablak mögé falazott üveg.
S szülőföldről nyílhat-e titkos ajtóm,
hol tárul külvárosi Lakhedaimón?
Jöjj, add kölcsön Apolló ujjait,
míg megpendítem lantom húrjait.
Halhatatlan város
Nem fújhat vissza hozzá kóbor szél;
engem nem kell a tegnapnak úgy hívnia,
hogy pilleként sodródjak, mint Virginia.
Mi múlt, gyöngyöző arany, óbor-fény.
Nem űznek hozzá öngyilkos álmok.
Ha távoli is, tudom, oda tartozom,
hol az esteli reneszánsz árkádsoron
lámpást gyújt előtted a hiányom.
Csak keress, könnyű lesz rám találnod,
kövesd titkos léptem az utcákon
– mint kivel vérkeringésed régóta egy,
emlékeimet sajátjaként osztja meg –,
kockakövein míg lábnyomom ott ragyog,
egy-test vele, halhatatlan vagyok.

óta nem használt, kifényesedett nyelű
kapát vagy gereblyét. Leguggolni egy
halott madár mellé, nézni a szemeit,
megpróbálni követni ennek az irány-
talan, sehová nem tartó, és éppen ettől
mégis a leginkább jelenvaló tekintetnek
az aranyfonalát.
Az ártéri mezők egy körülkerített
részén betonból épített gúlák sorakoz-
tak. Négy vagy öt ilyen gúla egymás
mellett, az úgynevezett védterületen.
A környék ivóvizét rejtették ezek a
betongúlák. Az egyik ilyen építményt
szemeltem ki magamnak arra, hogy
szinte minden délutánt fent töltsek a
tetején, egy világoskékre mázolt vasla-
pon ülve, térdemen a jegyzetfüzettel.
Vagy ha nem ott, akkor egy kidőlt,
ősöreg ártéri fűzfa törzsén, szemben a
sűrű erdővel borított szigettel. Gyorsan
teltek ezek a kockás, farzsebben elférő
vékony noteszek, nem takarékoskod-
tam a lapjaikkal. Anyám hozta őket a
régi munkahelyéről, volt belőlük bőven
otthon. Nemrég olvastam újra ezeket a
füzeteket, legalábbis egy részüket, amik
megvannak még. Mert van olyan, ami
elveszett, de olyan is, amit mindjárt
azután, hogy betelt, elégettem. Nem
tudtam elviselni azt a néhány füze-
tet, a közelségük is kibírhatatlan volt.
A sziget hosszan elnyúló homokpad-
ján raktam tüzet uszadékfából. Nehe-
zen égtek, ellenkeztek, többször alájuk
kellett gyújtani.
A megmaradt füzeteket olvasva
döbbentem rá, hogy ugyanazokkal
kérdésekkel – vagy nevezhetném őket
nyugodtan démonoknak – viaskodom
ma is, mint másfél évtizeddel ezelőtt.
Ami egyfelől megnyugtat, másfelől
viszont elkeserít. Megnyugtat, mert
látom, hogy akkor ugyanaz volt fontos,
mint ami most, hogy nem felejtődtek
el, nem hullottak alá a tudattalan éjsö-
tét vizeibe azok a kérdések, amelyek-
kel számolnia kell mindenkinek, aki
él. És elkeserít, mert látnom kell, hogy
ezeknek a kérdéseknek nem voltam és
nem vagyok képes a végére járni, hogy
ezeket a démonokat nem voltam képes
legyőzni, leszúrni őket úgy, mint Szent
György a sárkányt.
A hang, ami szól, az a hang, ami
általam, belőlem időről időre a maga
bizonytalan és esendő módján artiku-
lálódik, soha nem tűrt meg semmiféle
kívülről ráerőltetett formát vagy szer-
kezetet. A szöveg íve, a szöveg ritmi-
kája, a szöveg mestergerendája valami
olyasmi kell hogy legyen, amiről nem
tudok semmit, és mégis a legmélyebb-
ről irányítja minden mozdulatomat.
Minden leírt mondatot és sort ennek
az architektúrának kell tartania, külön-
ben nem más az egész, mint puszta
kellem, szánalmas önmutogatás. Ennek
a magammal szemben támasztott köve-
telménynek igen ritkán vagyok képes
megfelelni. Szinte minden olyan pilla-
natra emlékszem, valószínűleg azért,
mert olyan kevés volt belőlük, amikor
mégis sikerült a helyére tennem azt
a mestergerendát. Kegyelmi állapot,
amelynek a lehető legkevesebb köze
van hozzám. Csak használ valamire ez
a személytelen erő. Nem velem, hanem
az irányával és a tárgyával van elfog-
lalva. Ami bennem a legfinomabb és
a legáttetszőbb, arról nem beszélhetek
egyes szám első személyben.
A költészet, legalábbis az a körvona-
lazhatatlan, pontosan meg nem nevez-
hető, éteri tartomány, amit jobb híján
a költészet szóval illetünk, számomra
egyfajta betegséget jelent. Egy olyan
betegséget, amely az egyetlen lehe-
tőség a gyógyulásra. Ez a betegség a
gyógyuláshoz vezető egyetlen út. Egész-
ség, teljesség, beérkezettség önmagában
nem elképzelhető. Az út a sóvárgáson,
a széttöredezettségen, a vágyakozáson
keresztül vezet. És talán ott ér véget
egyszer, egy hasonlóan finom pernye-
kupacban, mint ami tizenöt évvel
ezelőtt maradt a zátony hosszan elnyú-
ló homokpadján. Amikor a szövegből
kiég minden haszontalan, oda nem illő
elem, és nem marad más, csak a szöve-
tein áttetsző hatalmas égbolt.
2014. március 22., 23., szombat–vasárnap
Az ifjú Gombrowicz
gyötrelmei
„Milyen kár, hogy nem vadásztál többet!” – mondta Witold
Gombrowicz sógornője, amikor meghallgatott egy részletet a
másodéves joghallgató szörnyű és szégyenletes regényéből. A
mű egy könyvelőről szólt. Nem maradt ránk, rövid életét annak
köszönhette, hogy egészségügyi okokból vakációzó szerzőjének
elege lett a társadalom tudományos leírásából, Léon Bourgeois
szociológiájából, s ehelyett inkább tett egy korai, siker-
telen kísérletet arra, hogy íróvá váljon. Idősebb báty-
ja, Janusz „szörnyűségnek” nevezte, és megpróbálta
elhárítani a családot fenyegető katasztrófát: „Dobd ki,
mert szégyent hoz rád, és ne mondd senkinek, hogy
ilyesmire adtad a fejed, a jövőben pedig mindenkép-
pen foglalkozz valami mással.” Ekkor még hatott a
fenyegetés, és elodázta a pályakezdést az a tudat, hogy
az ilyen írás csakis kompromittáló lehet. Gombrowicz
elégette a kéziratot, és visszatért a szociológiához. A
beavatás elmaradt.
De egyáltalán miért szánta rá magát erre a kísérlet-
re? Három és fél évtizeddel később, amikor argentínai
emigrációja már a vége felé közeledett, részletesen
leírta a körülményeket a Szabad Európa Rádiónak
készült Lengyelországi emlékeim című sorozatában.
Beteg volt, fájt a tüdeje, éjszaka belázasodott, ezért az
anyja falura küldte. Nemrég nősült a legnagyobb fia,
Janusz, a feleségének pedig volt egy birtoka, Potoc-
zek. Erdőben épült a ház, több kilométer hosszú tavak
közelében. Ritkán járt erre a házaspár. Gombrowicz
egyedül volt a téli erdőben – leszámítva a szakácsot,
Bolek lakájt és a konyhalányokat –, és lassan úrrá lett
rajta a legtitokzatosabb melankólia. Az erdőben „semmi
sem zavarta az alkonyatot”, az „éjszaka ott tényleg éjszaka,
minden őrületével, a kétségbeesetten vonító kutyákkal együtt”.
A személyzettel való rituális érintkezés tölti ki a napo-
kat, délután kétcsövű puskával indul vadászni. Aztán
egyre kétségbeesettebben próbál szabadulni ebből a
monotóniából, s mivel más kiutat nem talál, belekezd
az említett regénybe:
„Különös munka volt – mérgező. Egy kezdő írónak
minden nehezen megy [...]. Írás közben levegőért kapkodtam,
nyögtem az állandó erőlködéstől, mert föl akartam kapasz-
kodni a prózámmal a művészet magaslataira, ahol már vibráló és csil-
logó a szöveg. Keményebben dolgoztam, mint a kocsis vagy a szakács,
ettől tiszta lett a lelkiismeretem, a legfurcsább mégis az, hogy ez a munka
mintha valahogy gyanús, hazug lett volna, s bár tényleg nehéz volt és
megerőltető, nem keltett tiszteletet… akkor éreztem először azt a szégyent,
amely minden művészi munka velejárója, különösen akkor, ha a mű nem
kelendő, és a szerző még nem harcolt ki elismerést.”
A jelenet sok mindent elárul az ifjú Gombrowicz gyötrelmei-
ről: a betegeskedő úrfi a család tulajdonában lévő, idillikus erdei
lakban keres gyógyulást, miközben kényelméről szolgák gondos-
kodnak. Nincs valódi interakció, valódi kommunikáció, csak az
ősi feudális szerepekhez illő rituálé. Az abszurd koreográfia az
elviselhetetlenségig fokozza az egzisztenciális kételyeket és félel-
meket. Az egyetlen terápia az önreflexió (odahaza is inkább csak
sétálgatott a réten, elhanyagolva a nyúlvadászatot), ebből nagy
nehezen születik egy mű, amelyet azonnal elutasítanak a családta-
gok valamiféle archaikus nemesi becsületkódex nevében. A kései
szarmata ideált állítják szembe az alkotás gyötrelmeivel.
Még ha egy tüdőbajos dekadens került volna szarmata környe-
zetbe… A hétköznapi emberek számára megfejthetetlen, kifi-
nomult szellemi arisztokratizmus talán még felfogható lenne a
nemesi dominancia szublimált formájaként. De ez a regény egy
könyvelőről szól, és a szerző később sem tud szabadulni attól
a rögeszméjétől, hogy szakácsnőknek és taxisofőröknek szóló
otromba regényt írjon.
Hiába égeti el, a pályakezdéshez vezető végzetes mutáció nem
ér véget, mint ahogy a rémképektől sem szabadulhat a téli erdő-
ben. Az egyikről maradt is ránk egy késői leírás – éppen olyan,
mint egy szégyenletesen rossz regény elhibázott jelenete. Egy
éjszaka arra ébredt, hogy valami terhet érez a lábán. Alighanem
bejött a kutya a konyhából, és rátelepedett az ágyára. Lerugdosta,
és régi lengyel szokás szerint az orosz „pasol” igével tessékelte ki,
bár nem látta a sötétben. Aztán „szörnyű gyanúja támadt”, hátha
nem is kutya volt, hanem egy „százszor borzalmasabb teremtmény”.
Rettegést kelt benne a freudi „kísérteties” (lelke volt e gonosz,
nem emberi lénynek), hajnalig virraszt, de a nappal sem oszlat-
ja el a homályt. Napokat, éjszakákat töltött „egy szörnyű beavatás
küszöbén, de nem tudta félrehúzni a függönyt”.
Aztán megtalálta a magyarázatot, egy gyerekkori történetet
élt újra. A sandomierzi püspök mesélte Gombrowicz szüleinek,
hogy pappá szentelése előtt, éjszaka mintha egy kutya telepe-
dett volna a lábára. Bár nagyon nehéz volt, lerugdosta az ágyról.
Ekkor fémesen csendült, és a leendő püspök félméteres ember-
n PÁLFALVI LAJOS
alakot pillantott meg. Rákiáltott – „minden lélek dicséri az Urat”
–, mire eltűnt a szekrény alatt. Később kiderült, hogy azon a
helyen kiégett a padló. Kimenekült a szobából, s bár fagyott, a
szabad ég alatt éjszakázott.
Szóval csak a félig elfelejtett történet miatt sejtett „ördögi esszen-
ciát” a kutyában. Mégis nagy jelentőséget tulajdonít az esetnek:
Witold Gombrowicz útlevélképe 1939-ből
A tarolás
Zsuzsa
A
bevásárlóközpont pipereosztá-
lyán a szokásosnál is nagyobb volt
a tülekedés. A hétvégi akciónap
sokakat vásárlásra csábít. Bespájzolnak
– mosolyodott el Zsuzsa. Újabban azon
kapta magát, hogy a nagyanyja szavajá-
rását használja, pedig gyerekként röhe-
jesnek tűntek a falusias kifejezések, most
mégis ez jutott eszébe. Gondolatban is
kissé jobban megnyújtotta az á-t, ahogy
a nagyi ejtette mindig, amíg még nem
felejtett el beszélni.
Zsuzsa kelletlenül araszolt a tömeg-
ben a hátsó polc felé, ahol a hajfestékek
sorakoztak. Több márkát is kipróbált
már, mire sikerült kiválasztania a fran-
ciát, amelyen nagy, fekete sziluett látható.
Ettől a festéktől ragyogó árnyalatot kap
a haja, elegánsabbat, mint az egyszerű
fekete. Eleinte a korzón lévő mesterfod-
rászhoz járt, de újabban Ottó kiszabja a
pénzt, amit elkölthet, hát úgy döntött,
ezentúl saját kezűleg festi be a haját,
legalábbis addig, amíg jobbra fordul-
nak a dolgok. Agyagot is kellene venni,
jutott eszébe, és a barkácsosztály felé tolta
a bevásárlókocsit. Igaz, a valódi, Tiszából
merített agyaggal könnyebb dolgozni,
bizsergető érzés, ahogy a puha massza
áttüremkedik az ujjai között, mintha egy
maroknyi ősanyagot gyúrna, de régen
jártak a Tiszánál, kifogyott a felhalmo-
zott készlete, jobb híján most a csoma-
golt, bolti is megteszi. Estére valami újba
kilato@magyarszo.com KILÁTÓ 15
„azok a baljós titok árnyékában átélt napok vezettek el a lélek korábban
ismeretlen tájaira, ahová nem egykönnyen jutottam volna el a kitapo-
sott úton. Szembesítettek a Titokkal, a Maszkkal, megmutatták a rejtett
jelentések hatalmas erejét, kiszakítottak a hétköznapokba való szokványos
belehelyezkedésből, hogy beletaszítsanak a pátoszba, a világban kialakult
tényleges helyzetünk drámájába. Ezek az álomképszerű felismerések tárták
fel előttem azt a szibillai, lenyűgöző nyelvet, amelyet később nemegyszer
próbáltam megszólaltatni műveimben”.
Az írás biztonságos és érdektelen módját már 1920-ban,
gimnazistakorában kipróbálta. Ifjabbik bátyja, Jerzy már jó ideje
dolgozott a családi levéltár rendbetételén, és tanulmányozni
kezdte a család múltját. Gombrowiczot arra ösztönzi az utánzási
vágy és a serdülőkori sznobizmus, hogy megírja első művét, az
Illustrissimae familiae Gombrovici című monográfiát, melynek
csak az eleje maradt ránk. A családi levéltár ezer dokumentu-
mát viszont Jerzy Gombrowicz halála óta Varsóban őrzik, a teljes
anyag feldolgozása még várat magára, de a XVIII–XIX. századi
anyag már megtekinthető (a legrégebbi iratok cirill betűsek, a
XVI. század közepéről valók, a Litván Nagyfejedelemségben
használatos ófehérorosz nyelven íródtak).
A litvániai ős-Gombrowiczokat Gombrysnak hívták, Andrzej
Szymkowicz-Gombrys a legrégebbi családtag, akit sikerült azono-
sítani. E „hoszpodári bojárok” családi fészke évszázadokon át
Livóniában, Remigola közelében volt. 1690 körül Lenogiry tulaj-
donosa Michal Gombrewicz, a másik birtok, Mingajlów ura pedig
Wladyslaw Gumbrewicz volt. Bár a kései utód buzgón kutatta a
nevesebb családokhoz vezető rokoni szálakat, feljegyezte, milyen
hivatalt töltöttek be az ősök (Rajecka szépanyja famíliájában volt
egy várnagy), be kellett látnia, hogy járási szintnél följebb nem
nagyon jutottak, a legnevesebb arisztokraták kliensei közé tartoz-
tak. A családtörténet számunka csak akkor kezd érdekes lenni,
amikor eljutunk a XIX. század második feléig, az író nagyapjáig,
Onufry Gombrowiczig.
Az utolsó litvániai Gombrowicz udvarházában lengyel felkelői
hagyományokat ápoltak, szívesen látták a cárizmus ellenségeit, a
földbirtokosok nagy részétől eltérően hallani sem akartak semmi-
féle kompromisszumról. 1863 januárjában tört ki a felkelés Varsó-
ban, a vilnai kormányzó válaszul letartóztatta a leghazafiasabb
földbirtokosokat, köztük Onufry Gombrowiczot. Néhány hóna-
pot a dünaburgi várban töltött, majd a tambovi kormányzóságba
száműzték, ahol titkári teendőket látott el egy hivatalban. Négy
évvel később született meg az ítélet. Mivel bűnösnek találták a
felkelés előkészítésében, két évet adtak neki arra, hogy eladja
birtokait és örökre elhagyja a Litván Nagyfejedelemség területét
(a vagyonelkobzás lett volna a rosszabb változat). E kiűzetéssel
zárult a litvániai ős-Gombrowiczok fél évezredes története, amely
tökéletesen beleillik a lengyel romantikus mitológiába. A régi
Lengyelország hősi halált hal a lengyelek poklában, Szibériában,
halál utáni élete, Lengyelország középső részén, groteszk módon
modernizálódva már nélkülözi a folytonosságot, az autentikus
vonásokat, ez már csak paródia.
n CSÍK MÓNIKA
szeretne fogni, talán egy Gorgót vagy dálták a lakásban lévő alkotásokat, külö-
absztrakt medúzafőt készít, az alapokat nösen egy hatmellű sellő tetszett nekik,
mindenképp összeállítja, a finommunka és biztatták, hogy ne hagyjon fel a szob-
majd a hétvégére marad. Ottó megígér- rászkodással, ezzel a tehetséggel valaki
te, hogy összehozza egy menő fővárosi biztosan felfedezi. Persze a lakás nem
galériatulajdonossal, akit érdekelnének felel meg semmiféle művészeti tevé-
az agyagszobrai. Talán sikerül lenyűgöz- kenységhez, túlságosan sötét, szokta
ni, és kiállíthat nála az őszi szezonban. mondani Ottónak, csakhogy az hallani
Ha elsőre nem harapna rájuk a galéri- sem akar a költözésről. Épp mire kiépült
ás, akkor majd rányomul, döntötte el a kuncsaftköre, akkor költözzön el, hábo-
Zsuzsa, bár a múltkori custos is megígért rog ilyenkor az Ottó, és Zsuzsa duzzogva
mindent, csak a lába közé kerülhessen, vonul vissza a konyhába kávét főzni. Egy
úgy esett neki, mint egy kiéhezett állat, szép, tágas, galériás lakás az álma, ami
két nappal megtoldotta az itt-tartózko- tele lenne fénnyel, annyira, hogy nyári
dást, mégsem lett a csoportos tárlatból napokon odahaza is napszemüvegben
semmi. Mindig kinyomta a mobilját, kelljen járni. Ott persze jobban halad-
amikor érdeklődni akart tőle a kiállítás na a munka is, a fény segítene más-más
időpontja felől, csak egy mentegetőző megvilágításba helyezni az alkotásait. Itt,
e-mailt írt valami levédett címről, hogy a hátsó szoba siralmas kis ablaka mellett
ne bánkódjon, és hogy a szobrai azért csak a szemét rongálja.
kurvajók. Míg a pénztár előtti sorban várako-
Az anyja szerint azért nem futott be zott, eszébe jutott Zola. Az utóbbi napok-
eddig a munkáival, mert mindenütt a ban többször is hívta Ottót, a pénzt
képzettség számít, és hogy egy akadé- követelte, de Ottó mindig kinyomta a
miai oklevél megnyitná előtte a kapukat, telefont. Szétvereti a pofáját valakivel
de Zsuzsa érzett magában annyi tehet- ennek a nyavalyásnak, ha nem áll le a
séget, hogy egyetem nélkül is boldo- követelőzéssel, mondta Zsuzsának, és
guljon, elvégre a sok elméleti maszlag ő, bár tudomása szerint Ottó soha nem
csak elvenne pár fölösleges évet az életé- verette még szét senki pofáját, aggódott
ből, a szobrok pedig mindenki szerint a Zoláért. Szép a mosolya és kellemesen
mesterművek. bókol neki, ha összefutnak a városban.
Zsuzsa a mindenki alatt valójában az Úgy döntött, hogy rácsörög, és türelem-
Ottóhoz járogató srácokat értette, akik, re inti. A pénztárnál még úgyis állnak
miután megtették a tétjeiket, megcso- előtte páran.
16 KILÁTÓ kilato@magyarszo.com
A lovaglóösvény
A rondó
z égen átúszó felhők hol eltakarják, hol
szabad utat nyitnak a délutáni fény-
nek: a lovaglóösvény takarosan nyírt
bokrai – mindegyik egy-egy sakkbábu alakjára
faragva – árnyékot vetnek a fűbe nyomódott
patanyomokra. Majd ismét elbújik a nap, és
eltűnnek az árnyak is, hogy aztán újra megje-
lenjenek. A fiatal lány – talán tizenöt, tizenhat
esztendős – úgy hever a bokrok alatt, akár egy
leselejtezett próbababa: még mindig abban a
nyakatekert pózban, amiben földet ért, miután
levetette magáról a fekete színű telivér. Szőke
haja félig fedi bájos arcát, kezein a tíz kicsi ujj
mind-mind más irányba mutat. Széttárt comb-
jairól a fűre csorog a vörös vér, az egyik boká-
ja természetellenes szöget zár be a másikkal.
Egy törött lovaglópálca szorult alá, s nyomja
a hátát; száradt könnytől keretezett szeme az
ég vásznát fürkészi, és hol kitágul, hol össze-
szűkül pupillája.
Hamarosan érkezik az inas, mögötte pedig
egy pocakos fickó lohol.
– Meghoztam az orvost! – kiabál a fiú.
– Siettünk, ahogy csak tudtunk, ugye nem
mozdult el, kisasszony?
A lány szólni próbál, de nem hagyja el hang
az ajkát. Újra nekiveselkedik hát, és kiprésel
magából egy bizonytalan nemet.
– Ne is nagyon mocorogjon, ki tudja, nem a
csípője tört-e el – érkezik immár közelebbről az
inasfiú hangja, majd beúszik két arc a lány látó-
terébe. Ott lebegnek a felhők között, aggódóan
néznek le rá, az orvos pedig máris munkához
lát. Alaposan végigtapogatja, ellenőrzi a végta-
gokat, a csontokat szőrös ujjaival.
– Ugye rendbe jön, doktor? – kockáztatja
meg a kérdést az inas, miközben félrefordítja
tekintetét, mintha zavarba jönne attól, hogy
végig kell néznie a vizsgálatot.
– Csak a bokája fordult ki – hümmög
néhány perc múltán az orvos. – Nyugodtan
megmozdulhat, kisasszony, mindjárt segítünk
önnek felállni.
– De hát a combja… – nyögi az inasfiú,
aztán rögtön el is szégyelli magát, hogy fel
kellett rá hívnia a figyelmet – tiszta vér.
– Alighanem megrepedt a szűzhártya,
onnan csordogál – mondja teljesen közöm-
bös hangon a doktor, láthatóan csöppet sem
zavarja ez a fajta nyílt beszéd, sem pedig az,
hogy a lány szolgálójával kell mindezt megosz-
tania. – Gyakran előfordul az ilyesmi, még
apróbb balesetek során is. De természetesen
otthon azért majd megvizsgálom. Ez talán nem
a legmegfelelőbb hely rá.
A nap most a felhők mögé bújik, és a sakk-
bábuk árnyéka rávetül a gyepre. Az egyik – a
formájából ítélve egy vitéz – árnya pont a fekvő
lány combján fekszik, mintha csak az ölébe
hajtotta volna a fejét, és sötétebb színűre, már-
már feketére festi a vért. A fiatal nő a felhőket
nézi, és hirtelen, ahogy egy pillanatra elvál-
nak egymástól bodrai – akárha egy színházi
függöny libbenne – fénylő ágyat pillant meg a
nap helyén. A lepedők között egy bajszos férfi
– jövendőbeli vőlegénye ül, kezében lovaglóos-
tor, s nagyokat csap vele a párnára. Úgy fest,
mint akit majd szétvet a düh. Szavai a szakadt
párnából kiszálló tollak viharában mennydö-
rögnek: – Én azt hittem, szűz! Baleset? Biztos
vagyok benne! Hát azt hiszi, a fejemre ejtet-
tek? Gondolom azzal az inasfiúval történt ez
a kis baleset, ezek az úri kisasszonykák mind
egyformák!
Az ösvényen fekvő lány pislant egyet, s
jövendőbelije immár nem a párnát ütlegeli:
saját magát látja, meztelenül az ágyon. Keze-
it menyasszonyi fátylával a kerethez kötötték,
fehér háta és feneke szinte kínálja magát a
bajszos férfinak, aki újra és újra lesújt rá a
lovaglópálcával. Az ütések vonalán megreped
a bőr, ám vér helyett párnatollak szállingóznak
ki a sebekből. Ott kavarognak az ágy körül,
beleakadnak szőke hajába, megülnek izgő-
mozgó fenékvájatában, majd véget ér a jelenet,
ahogy a felhők ujjai ismét összeérnek, a fényt
felváltja a szürkület, az orvos arca pedig átle-
beg az égen: – Minden rendben lesz! – mond-
ja, de erre a lány keservesen sírni kezd, és
sikoltani, megfeledkezve kifordult bokájáról
megpróbál felállni, rohanni szeretne, miköz-
ben az inas elkapja, magához öleli, s csöndes
dulakodás veszi kezdetét – természetellenes
nyerítés kiterítve a füvön – elcsorgó ujjak – a
lovaglóösvény beleakad a függönyökbe – a
bokrokba ragadt pupillák hol megjelennek,
hol eltűnnek. Törött sakkbábuk ugrálnak az
égen, az árnyékok fekete vásznát felszakítja a
lovaglópálca.
Csöndes nappali szoba. A kislány figyeli
apja széles kezét, ahogy elindul a sakktábla
felé, és árnyékot vet a fogyatkozó fehér sereg-
re. Azt, hogy felemeli a fekete lovat, és leüti
vele a lány királynőjét. Mindezt nagyon finom
mozdulatokkal viszi véghez: a sötét bábu épp
csak megérinti a királynő hátát, mintha poha-
rakkal koccintanának, majd az apa széles keze
leveszi a tábláról, és az oldalára fekteti a leütött
bábut.
– Legyél kicsit figyelmesebb, tündérkém!
– korholja a lányát a sakktábla fölött, az pedig
a könnyeivel küzd. Micsoda tervei voltak azzal
a királynővel! Nézi csak, ahogy ott fekszik, a
Pintér Ábel
játéktábla mellett, és alig észrevehetően vér
kezd folydogálni belőle. A mennypadlás fokai
recsegnek; odafent egy bajszos férfi setten-
kedik, a kezében pálcával, és varázsigeként
suttogja maga elé: – Baleset… még hogy
baleset! Őrület!
– Alighanem megrepedt a szűzhártya,
onnan csorog a vér – mondja teljesen közöm-
bösen a hüvelykujj méretű doktor a tábla
mellett heverő sakkbábu fölé hajolva. A sötét
ló éles hangon felnyerít a bokrok mögül, a
fekete négyzeten, amibe úgy olvad bele,
ahogy az árnyékok is beleolvadnak a szürkü-
letbe, amikor a felhők szigorú katonái a nap
elé állnak. Hamarosan érkezik az inas, vörös
szeme az ég vásznát fürkészi, és hol kitágul,
hol összeszűkül pupillája, mikor rásüt a nap.
Fickó lohol. A tíz kicsi ujj mind-mind más
irányba mutat. Széttárt combja a fűre csorog.
Egy törött lovaglópálca nyomja a hátát, mint
egy leselejtezett próbababa. Fekete haja vér, az
n KOMOR ZOLTÁN
egyik bokája természetellenes szöget zár a föld-
be nyomódott patanyomokkal. A fűben eltűn-
nek az árnyékok, hogy aztán újra megjelenje-
nek. A fiatal lány úgy hever a bokrok alatt, az
égen átúszó felhők hol eltakarják, hol szabad
utat nyitnak a fénynek: a nap takarosan nyírt
bokra – mindegyik egy-egy sakkbábu nyerítés
mintha csak a felhők közül érkezne.
– Meghoztam az orvost! – az inas hangja az,
a lány megpróbálja úgy fordítani a fejét, hogy
megpillantsa, de képtelen mozogni. Lebénult
volna? A gondolatra hevesebben kezd verni
a szíve. De ekkor beúszik a fiú arca, kedves
és mosolygós, micsoda szép legény, miért
nem vette ezt eddig észre? És ő még annak
a csúnya, bajuszos férfinak szánta magát, akit
folyton az apja ajánlgatott neki. Mekkora osto-
baság! Az inas szótlanul figyeli. A lány is őt, és
nem érzékeli senki más jelenlétét.
– Itt az orvos? – kérdezi végül, a fiú pedig
körbe néz, és lemondóan rázza meg a fejét.
– Az előbb még itt volt – suttogja. – Ezt nem
értem… Én elszaladtam érte!
Az árnyékokat felszürcsölik a bokrok. Sehol
a jó doktor, csak a lány fekszik a lovaglóös-
vény mentén, fölötte a jóképű inas, zavartan
néznek egymásra. Hová tűnhetett a jó öreg
fehér doktor? Alighanem leütötte a tábláról
édesapja hatalmas, felhőkből alácsüngő keze.
Újra felnyerít lemondóan a szíve – hátát veti
a nem inas fénynek, ahogy szeretkezik a fiú
árnyékával, az pedig észre se veszi, csak zavar-
tan ácsorog ott – a paták kiolvadnak markában
– a szív elhagyott patkói ragyognak a napon
– a felhők feneke itt-ott megreped – párná-
ból varrt végtagok – törött ágyban fekvő ló
– édes férjem suttogja neki a lány, az árnyékok
lovasa, az állat pénisze megdagad, és nyomni
kezdi a kisasszony hátát. Egy kislány szalad ki
a nappali szobából, a markába rejtett aprócska
bábuval. Mögüle egy felnőtt hang, apja szigorú
baritonja dörög: – Hová rohansz? Még be se
fejeztük a játszmát! Nem állhatsz csak úgy fel!
Kisasszony! Rögtön gyere ide! Azt a királynőt
már leütöttem!
A lány könnyei potyognak, és a fűszállakra
csöppennek. Az ujjai közt fekvő fehér bábunak
suttog: – Megmentelek, ó, fenséges királynőm!
Akár a világ végére is elviszlek én, csak hogy
elbújtassalak!
Ám ekkor valami eltakarja a napot: éles
nyerítés kíséretében óriás árnyék vetül a
kislányra, akinek ijedtében rögtön kiszalad
maga alól a lába, és a fenekére huppan. Egy
hatalmas, fekete ló ágaskodik fel előtte, patái
az eget kaparják, ahogy két lábon áll.
– Hóó! – próbálja zabolázni lovasa, a felhők
közé tartott lovaglópálcán egyensúlyozik a nap.
Egy bajszos férfi az, hangjára a telivér rögtön
visszaereszti a földre hatalmas mellső lábait.
– Vigyázz már, hová lépsz, kislány! – morog
az ijedt gyermekre, tekintete villámokat szór.
Majd kissé megenyhül, és ezt mondja: – Jól
vagy? Ne hívjunk neked orvost?
A kislány tátott szájjal nézi a fölé tornyo-
suló lovast, s megrázza a fejét. Rohanó lépte-
ket hall maga mögül, az édesapja szalad felé,
ki a házból, és a nevét kiáltja. Majd szétveti
a düh.
Széttárt ujjú tenyerek – eltakarnak egy
darabot a lélekből – az ösvény mentén egy
fekete ló áll, olyan akár egy szobor. A felhők
közül rákacsint a nap, a patás árnyéka ilyen-
kor óriásinak tetszik. A ló halkan legeli saját
árnyékát a földről. A szabályosan, gondosan
nyesett bokrok mögül nyögések hangja szűrő-
dik elő.
– Szeretlek – mondja az inas, miközben
mélyen a lányba hatol, az pedig fehér ujjait a
fiú fenekére helyezi, és még erősebben húzza
magába minden heves lökéskor. A fenékvá-
jatok görbe vonalai a napsütötte délutánban
– egy szűzhártya a bokrok ágára akasztva –
a felhők négyzetei, világos bárányfelhők és
sötét viharfelhők sorakoznak egymás mellett.
A fehéreken megkorbácsolt angyalok térdepel-
nek, felszakított hátukból hull a toll. A sötéte-
ken a lovaglópálcás, bajszos férfi, újra és újra
a síró lányokra üt.
– Még hogy baleset! – hörgi minden egyes
csapáskor, majd érkezik egy hatalmas kéz, ujjai
közé csípi a dühös vőlegényt, de csak azért,
hogy még közelebb tegye áldozatához.
2014. március 22., 23., szombat–vasárnap
Bácskai táncok n BALOGH ISTVÁN
Krisztus urunk alászállott:
tövén szagolta virágot.
Szent lett ettől az a bimbó,
babám ölén kacskaringó!
cigányút
apám visszanyelt
szitka
ősvilág ősi
titka
krumpli
elittam az
eszemet
röpülj madár
ha lehet
vizecskét
az isten
teremt
múlt összemos
jövőt jelent
S Z Ó F I GY E L Ő
Bulvárosodás n MOLNÁR CSIKÓS LÁSZLÓ
Az utóbbi években mind többet találkozhatunk a bulvá-
rosodás főnévvel: Az adófizetők pénzéből fenntartott
közszolgálati Magyar Rádió elindult a bulvárosodás felé.
– Egyre inkább úgy látszik, ez a primitív bulvárosodás már
elérte az egykor szebb napokat látott politikai napilapot,
a Népszabadságot. – A bulvárosodás ellen tiltakoznak egy
román napilapnál. – A kárpátaljai sajtótermékeket is utol-
érte a bulvárosodás. – Véleményem szerint a HVG rend-
kívüli módon elindult lefelé és a bulvárosodás irányába.
– Azt mondta: egyre inkább elharapódzik a szenzációhaj-
hászás és a bulvárosodás. – Nem engednek a bulvárosodás
csábításának, a csontszáraz hírek unalmát is elkerülnék.
– A nyelvész a szórövidüléseket is a bulvárosodás nyelvi
tünetei között említi, melyek szintén a bizalmas, beszélt
nyelv sajátosságait követik. – A bulvárosodás ugye nem
rám vonatkozott?
A bulvárosodás szó azt a jelenséget fejezi ki, hogy a
médiának azok az eszközei is élnek a szenzációhajhászás
és a látványos hatáskeltés eszközeivel, amelyek egyébként
komoly tartalmakat közölnek (politikai napilap, közszolgá-
lati rádió, gazdasági hetilap stb.), vagyis ma már nemcsak
az ún. bulvárlapok (vagyis pletykalapok) igyekeznek azzal
növelni vagy megtartani a példányszámukat, hogy szen-
zációk bőséges tálalásával elégítik ki az olvasók igényeit.
Itt a bulvár főnévnek nem az elsődleges jelentése (’körút,
sugárút’) jut kifejezésre, hanem a másodlagos (’pletykák-
kal való foglalkozás’).
A bulvárosodás (vagy tabloidizáció) igencsak elharapó-
zik, már minden jelentősebb hírközlő médium igyekszik
némi bulvárt is belecsempészni a profiljába. Már nem csak
a szennylapok és a női divatlapok címlapjain szerepelnek
hírességek. A bulvárosodás elsősorban a televíziók hírmű-
soraiban ölt ijesztő méreteket. Infotainmentnek is (infor-
mation + entertainment) nevezik a dolgot (’információval
való szórakoztatás’). A politika még önálló kiadványokban
is felhasználja a bulvár, a bulvárosodás eszközeit, illetve a
bulvármédiák eredményeit. A korunkra jellemző bulváro-
sodás más területekre (színház, film) is kiterjed.
A bulvárosodást általában káros jelenségnek minősítik,
mert hatására a tájékoztatási eszközök nem a valóságra
törekedve ábrázolják életünk folyamatait. 2008-ban a
magyar érettségin az egyik feladat a következő volt: Írjon
olvasói levelet a lap szerkesztőségének a bulvárosodás
ellen! Sokakat foglalkoztat, hogy ki lehet-e védeni a bulvá-
rosodás veszélyét. Nehéz ellene tenni, ugyanis szinte csak
azt a sajtóterméket lehet nagy példányszámban eladni,
amely kellő mennyiségű bulvárt tartalmaz.