2012. december 15., 16., szombat–vasárnap
com KILÁTÓ 21
SZERKESZTI: KONTRA FERENC LI. évfolyam, 50. szám
A Desiréről a lehető
legrövidebben
Avagy Švejk a villanykörtén, Žižek a szabadság speedjével az orrában
és a nejlonharisnyába bújtatott Artaud
A
z ember rendre igyekszik már az alcímbe sűrítve összefoglalni
mindazt, amiről akár bővebben is szólhatna. Ebből azután
vagy lesz valami, vagy sem, az elkövetkező néhány bekezdés
mindenesetre a november 23-a és 30-a között zajló Desire Central
Station nemzetközi/regionális színházi fesztiválról szól, amely idén, az
előző évek égtájakat jelölő gyakorlatától eltérően az (A)politika alcí-
met viselte. A fesztivál ideje alatt megtanultunk különbséget tenni
jó és rossz politikai színház között, láttunk olyan színészt, amely
láthatóan érti is, amit mond, voltak pillanatok, amikor unatkoztunk,
és voltak, amikor a székhez ragadva dadogtunk. Zömében kiváló
előadásokat láthattunk, és bár volt egy-két foghíjas is köztük, a szer-
vezők idén is túlteljesítettek, annak ellenére, hogy csak harmadan-
nyi a költségvetésük, mint hajdanán. Ilyen darabokat nem igazán
láthatunk másutt, vagy csak nagyon ritkán – ilyen tömény egymás-
utánban pedig biztos nem.
Amennyiben az (A)politika „a” előtagját tagadásként értelmez-
zük, akkor több olyan előadást is górcső alá vehetünk, amely telje-
sen mellőzte a politikai erővonalak bírálatát, és bár ezekből sokkal
kevesebb volt, mint a társadalmi felelősségvállalást taglalókból,
érdekes megoldásokkal leptek meg. Ilyen volt például a szegedi
Metanoia Artopédia társulat Mutatványosok az Alkimisták utcájában
c. produkciója. A darab révén a magánőrület túloldalára pillant-
hatunk át. A valóságtól elrugaszkodott, az elvont gondolkodás
sajátos nyelvi-gesztikulációs és hallucinogén-technokrata formáját
kínáló előadás egy furcsa, helyenként a teljes érthetetlenség határát
súroló élményben részesítette a nézőt. A bonyolult díszletezés, az
összetett hang- és fényhatások, valamint a többnyelvű előadásmód
a delírium, a rögeszmék és az álmok összefüggéstelen, ismétlődő,
allegorikus emlékfoszlányai mentén bomlik ki.
A Desirére látogatott a Jel Színház is, amely a Woyzeck, avagy a
szédület karcolata c. régi/új előadásával érkezett. Büchner fragmen-
tumdrámájának egy olyan kivitelezése ez, amelyről már évek óta
hallottunk, de amelyet már kevésbé játsszanak. A mozgásszínház
Nagy József-i mintapéldája ez, amely során csak néhány szót, csak
időnként elejtett szó- és mondatfoszlányokat hallunk. A narráci-
ót emberi testekkel, tárgyakkal, zajokkal és zenei elemekkel oldja
meg. Ötletes használati tárgyakkal, díszletezéssel és olyan eszkö-
zökkel dolgozik, amelyek ilyen értelemben helyettesíteni tudják
a szavakat.
Voltak olyan előadások is, amelyek, bár politikai mozzanatokat
is érintettek, a fesztivál kontextusa nélkül, akár máshogy is értel-
mezhetők lennének. Ilyen volt például a ljubljanai Glej Színház-
ból érkező, Ezért vagyok boldog c. darab, amely bár egy patológiai
helyzet genealógiáját teszi meg keretéül, a boldogság állapotá-
nak a kibontásából, magának a problémakörnek az elemzéséből
áll, ezáltal a politikai állásfoglalás egy sokkalta intimebb formáját
képviseli. A politikumot az egyén mint a tömeg részeként műkö-
dő egyed programozhatóságát, kiszámíthatóságát helyezte előtér-
be. A narratíva ilyen értelemben olyan tartalmakkal töltődött fel,
amely a boldogság gyógyszerekkel való módosításának intézményes
kereteit feszegeti. A 12 férőhelyes darab vendégei garnélavacsorát
kaptak szlovén borral. Véleményt cseréltek, kérdőívet töltöttek ki.
A nézőnek, pontosabban a vendégnek le kellett vetnie a cipőjét és
szobapapucsot kapott.
A politikát hasonlóan nem társadalmi, hanem inkább művészet-
szervezési/kultúrpolitikai tényként boncolgató előadás a Berlinen
át Belgrádból érkező Pass It On című darab volt, amely lényegében
a művésztermék tárgyiasításának kézzelfogható gyakorlatát szem-
léltette. Az elképzelés érdekes, és leginkább talán a művészeti tárgy
csereértékének kifigurázására alapul. Az egyszemélyes produkció
egy árverés formáját öltve, szemmel láthatóan névleges értékeket
alakít anyagivá, vagyis pénzbelivé mégpedig úgy, hogy már a belépés
előtt útmutatókat és sorszámokat oszt ki. Kísérletnek és ideológiai
alapját tekintve aktuális, az ötlet valóban érdekes, az egész előadás
viszont megbicsaklik, mert Dragana Bulut gyakorlatilag ugyanazt
játssza el tizenegyszer.
A színház érdekes megnyilvánulásának tekinthetjük a Szégyen
c. előadást is, amelyet a brezovicai kommunából érkező Božidar
n ROGINER OSZKÁR
Mandić hozott. Ez a parateatrális darab egy annyira elvont nyelvet
használt, amelyben a kulcs megadása nélkül nem sok értelme van
bogarászni. Az előadás a kommunában zajló munkából nőtt ki, sok
mozgással, kevés szöveggel, egy olyan minimalista esztétika mentén,
amely a díszletet teljesen mellőzte, és a kellékeket is a lehető legnél-
külözhetetlenebbre csökkentette. Božidar Mandić csapata viszont
az angazsált színháznak egy olyannyira radikális formáját képviseli,
hogy a hétköznapi életben tevékenykedő ember addig nem tudja
értelmezni, amíg a szerző nem mellékeli hozzá a partitúrát.
A társadalmi felelősségvállalás tekintetében legérdekesebb
előadások Szabadkáról, Ljubljanából, Zágrábból, Budapestről és
Belgrádból érkeztek. A szlovén fővárosból például két olyan dara-
bot láttunk, amelyet, bár már láthatott a hazai közönség, még
mindig nem láttak elegen. Az Átkozott legyen, ki elárulja hazáját!
és az Osztályellenség Oliver Frljić és Borut Šeparović előadásai, és
mindkettő a Szlovén Ifjúsági Színház színpadára készült. A két,
valóban szubverzív darab aktuálpolitikai kérdésekkel foglalkozik.
A legyen átkozott, ki elárulja hazáját! három, egymástól markánsan
elkülönülő tengely köré csavarodik. Az első olyan kérdéseket vonz
magához, amelyek az anyanyelvet, a zászló szimbolikus/emblema-
tikus erejét, a popkultúrában élő dalokat tematizálják, mégpedig
Horvát Lívia illusztrációi Jerzy Paruszewski Hűséges folyók – Wierne
rzeki című, nemrég megjelent és Óbecsén 2012. 12. 12-én bemutatott
kétnyelvű verseskönyvéhez készültek.
A mai Kilátóban ebből láthatnak válogatást.
kilato@magyarszo.
úgy, hogy divatcikként mutatják be őket. A második, és egyben
legrövidebb tengely a szerb bőrbe bújtatott fájdalom és szlovénel-
lenesség ötvözete (ez teljességében szerb nyelvű), a harmadik pedig
egy, a darab megrendezése során felparázslott vitát elemzi. A darab
a nacionalizmust, a határok értelmetlenségét, a nemzetek közötti
rossz viszonyokat taglalja. Nincs cselekmény, sőt szűk értelemben
vett szereplők sincsenek és díszlet sincs. Az előadás a probléma
szenzácionalisztikus megoldását választja, az érzelmi síkra ható,
egymástól teljesen független jelenetek sorozatát, amelyek telje-
sen eltekintenek a narrativitástól. Legfontosabb mozgatórugója
a provokáció, mind vizuális, mind verbális, mind zenei szinten,
ahol a színészek az egymás között lezajló párbeszédben, a felidézett
párbeszédekben, a közönséghez intézett mondatokkal, a nemzeti
szimbólumok vagy popdalok által kiváltott provokációval idézik
elő a nézők reakcióit.
Az Osztályellenség egy 1983-ból származó darab felújítása, rész-
ben eredeti szereposztásban. A rendező viszont nemcsak felújította
a darabot – ez az első rész –, hanem annak leállításával – második
részként – a színészek beszélnek is az eredeti, Ljubljanában játszott
előadásról. A valódi politikum viszont az utolsó harmadban kerül
felszínre, ahol a munka, a középosztály, a munkabér és hasonlók
tekintetében már konkrét kérdésekre kell választ adni. Metaszín-
ház és angazsált színház keverékét láthatjuk a színen. Oliver Frljić
és Borut Šeparović láthatóan elmerengtek korunk kóros dagana-
tai felett. A nyolcvanas évek közepén játszott Osztályellenség már
akkor hatalmas erővel bírt, élvezettel játszották, írtak, beszéltek
róla. Az előadás felújítása nemcsak azt jelenti, hogy húsz év után
még mindig ott tartunk, ahol akkor, hanem hogy manapság még
mindig ugyanazok az eszközök állnak rendelkezésünkre, mint két
évtizeddel ezelőtt.
Külön érdekességként emelhetjük ki a Hotel Bulić Színház
produkciójában, Senka Bulić által egy személyben színre vitt Isten-
ítélettel végezni part one c. Antonine Artaud szövegén alapuló monod-
rámát. A koncert-installáció-előadás gyökeresen megváltoztatja a
színi tapasztalatot, és valóban pazar élményben részesít. A szenzáció
olyan szélsőségeket egyesített, mint a férfi és női szubjektum, az iste-
ni princípium és a feminin erotika, a parázna testiség és a szakrális
szövegek. A darab minden egyes alkotórésze elemi erővel hatott. A
kiváló szöveggel a művésznő első osztályú dikciója és előadásmódja
párosult, ezt tovább erősítette a páncélból kivetkőző női ellenhős. Az
örömlányok jelmezében táncoló, szavaló, vonagló asszonyt dübörgő
dobok kísérik, és egy olyan jól átgondolt, ugyanakkor rendkívül
egyszerű fénytechnika, amely megtölti azt a posztapokaliptikusan
üres világot, amelyben csak egy rúd van. Senka Bulić egy olyan
vörös, fekete, fehér színekben úszó sátáni, de egyben fellegeken
túli világot villantott fel, amelyben a bűn vizualitása legalább annyi-
ra radikalizálódik, mint a valóban tevékeny, szövegszerű baloldali
gondolkodás. A páncélba zárt orleans-i szűztől a rúdon feszülő
parázna némberig haladó előadást a fesztivál egyik legjobbjaként
tarthatjuk számon.
A mi osztályunk c. Máté Gábor által rendezett darab egy hagyo-
mányosabb színházi nyelvvel dolgozik, történeti keretbe helyezi,
majd kronologikusan bontja szét a történetet. Egy osztály kollektív
szubjektumának esetét követhetjük végig. A holokauszt lengyel
részről látott változatával foglalkozik annak elejétől, a harmincas
évek második felétől, a szemtanúk és ágensek haláláig, napjainkig.
Az újra fellángoló antiszemitizmus, és etnikai alapú gyűlölet korá-
ban külön intésnek számít ez a darab. A téma olyan aktuális, hogy
még az értelmezési stratégiák tovagyűrűzése is külön figyelmet
érdemel, Máté Gábor ugyanakkor a lehető legegyszerűbb eszkö-
zökkel dolgozik. Nem absztrahálja a színházi nyelvet, nem alakítja
mondandóját szimbólumokká, allegóriákká, ugyanakkor mégsem
fúl közhelyekbe, mégsem unalmas és mégsem alakul patetikus,
igazságot kereső vagy azt kihirdető giccses színművé. Az előadás
tiszta, mégpedig olyan tiszta, hogy könnyeket csal az emberek
szemébe. Érzelmi szinten hat, mégpedig erősen.
Idén két Zoran Đinđić nevével jelölt előadást is láthattunk –
egyiket a jó, másikat a rossz politikai színház mintapéldájaként.
A közönség véleménye a fesztiválon is meglehetősen szélsőséges
módon oszlott meg. Ezekről az előadásokról viszont már bőven
szóltunk régebben, hónapok óta játsszák őket.
Az idei Desiré fesztiválon bemutató is volt. Az Urbán András
rendezte Pass-port triptichont teljességében láthatta a közönség.
Egy IPA-projektum keretén belül lebonyolított kutatásban begyűj-
tött adatok alapján készült darab a szerbekkel, bunyevácokkal,
vajdasági magyarokkal és magyarországi magyarokkal kapcsolatos
sztereotípiákkal foglalkozik. Az előadásból így megtudhatjuk azt,
hogy a felsorolt csoportok miként vélekednek egymásról, de azt is,
hogy hogyan viszonyulnak az Európai Unió által támasztott követel-
ményelkről, az általa folyósított juttatásokról, de a hatalmi mecha-
nizmusain keresztül megnyilvánuló elnyomásról is. Urbán András
ebben a darabban jól egyesíti a kollektív emlékezet, a popkultúra,
az európai mitológia mozzanatait azokkal a válaszokkal, amelyeket
a kérdőívekben talált. A hazai és szegedi tagokból álló csapat több
olyan kényes témát is érintett, amelyről nem szeretnénk hallani.
Külön érdekességnek számítanak a vetítések és azok a pörgő párbe-
szédek, amelyek kérdés-válasz formájban bújnak elő a még magán-
beszélgetésekben sem szívesen felvetődő témák kapcsán.
„Az egyén csak igen korlátozott értelemben hozza létre önma-
gából azt a nyelvhasználati és gondolkodásmódot, amelyet neki
tulajdonítunk. Csoportjának nyelvét beszéli; olyan módon gondol-
kozik, ahogyan csoportja gondolkodik” – írja egy helyütt Mannheim
Károly. Az ilyen fesztiválok hozzájárulnak a csoport, mint kollektív
szubjektum kimunkálásához, hozzájárulnak az önképzés által létre-
jövő politikai írásbeliség létrehozásához, és ezáltal hozzájárulnak
ahhoz is, hogy a hatalmi struktúrák tévútra ne sodorjanak egy
idegengyűlölő, homofób, antiszemita világ veszélyei felé. Az ilyen
fesztiválok látni, írni, gondolkodni tanítanak, eligazodni abban a
mocsárban, amelyben jelenleg vagyunk.
22 KILÁTÓ kilato@magyarszo.com
A forradalmasított talpnyalás
éveiben
Magyar ellenállás a Délvidéken*
N
emzedékem a 70-es évek második felében került az irodalmi
hatalom közelébe a délvidéki Újvidéken, mely város akko-
riban a jugoszláviainak, a vajdaságinak nevezett magyar-
ság szellemi központjának számított. Nem véletlenül telepítették
oda legfontosabb intézményeinket, tömegtájékoztatási eszközein-
ket, kiadóházunkat, hiszen kultúránkban – Trianon óta – kiemelt
fontosságúvá vált az állambiztonsági szempont. Újvidéken pedig a
magyar többségű környezetektől elszigetelten, jól megfigyelhetően
egy rakáson vannak az állambiztonság számára folyamatosan ellen-
őrizendő magyarok, akik kellő szorgalommal, esetenként túlcsorduló
ügybuzgalommal, akár egymás ellenőrzését is elláthatják. Erről rész-
letesebben csak a jugoszláv titkosszolgálatok páncélszekrényeiben,
az érintettek és a kutatás számára egyszer megnyíló ügynöklisták
és jelentések ismeretében lehet majd szólni.
A hetvenes évek végére már untam a polgárpukkasztást, a szalon-
forradalmárságot – hol voltak felénk a polgárok?, és hol a szalonok?
–, untam a jugó-magyar irodalom fölfuttatott élő klasszikusait, akik
harminc és egynéhány évesen – és életmű nélkül! – tankönyvekbe
kerülve, középiskolás tananyaggá válva riszálták magukat a pálya-
kezdők előtt; nagyon untam azt a magát kellető mellébeszélést,
mely úgy nyalt talpat, hogy az ellenzékiségnek tűnjék. És a hagyo-
mányok kitartó tagadása is zavart, különösen azok részéről, akik
nem is ismerték jól a hagyományokat. Untam a formát nem ismerő
formabontókat, azt az avantgárdot, mely kibúvóival, mímelt lázadá-
sával, agyafúrt rejtőzködésével is, nálunk a fennálló hatalmi gépezet
propagandájával volt azonos.
Pedig a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején, indulásunk
idején, a modernnek lenni szőröstül-bőröstül programját teljesen
a magunkénak éreztük. Vadul csapongó, zagyva verseket írtunk,
irodalmi folyóirataink pedig rendre le is közölték azokat. Vártak
ránk, ünnepelték érkezésünket. Mintha a délvidéki magyarság akkor
ünnepelte volna meg istenigazából virágzását, tömeges kiteljesedé-
sét. Amiben volt is valami, hiszen éppen velünk, az ötvenes évek
elején születettekkel sikerült bepótolnia a második világháború, a
megtorlás, a magyarirtás iszonyú vérveszteségét.
Sokan voltunk. Kerestük és meg is találtuk egymást. Kamaszro-
mantikánk megnyíló világával együtt nyílt meg, szemünk láttára vált
napról napra színesebbé, árubőségtől gazdagabbá akkori világunk,
szabadon mozoghattunk, világútlevelünkkel (már aki kapott útle-
velet!), nemzetközi diákigazolványunkkal kedvezményesen (főleg
a nyugati országokban) oda utazhattunk, ahová csak akartunk. A
vendégmunkások kiáramlása a hatvanas évek végén kezdődött, ami
a nyugati civilizáció műszaki újdonságaival is ellátott bennünket.
Szóval, könnyen, túl könnyen elhihettük azt, hogy a világ, ha nem
is minket akar szolgálni, de a kedvünkre valóan működik.
Gyanakodnunk kellett volna? Akkor, amikor a holdra szállás telje-
sen biztos, ezerszázalékos történelmi pillanatot jelentett életünkben,
az emberiség életében. Amikor Földünket először pillanthattuk meg
borzongatóan gyönyörű, kék égitestként. Nos, akkoriban sokkal
több dolog szólt felénk a jövőről, mint a múltról. A világ változását
testi változásainkkal egyetemben éltük át. A gyors változás mítosza,
a felgyorsult élet, a jövő mítosza rímel csak igazán a kamaszok, a
fiatalok forradalminak tűnő hormonháztartásával.
Hogy a versekben nincs többé szükség a rímekre – ezen viszony-
lag könnyedén túltettem magam, ki már kisdiák koromban is rímes
verseket írtam, rímes versekkel vacakoltam; viszont a ritmus, a szóta-
gok számának mellőzését már túlzásnak, butaságnak éreztem, de
csak addig, amíg átmenetileg el nem sodort a divat, a formabontás
divatja, no meg az azzal járó túlságosan is nagynak tűnő mellék-
kereset! Egymással versenyezve fostuk a szót, nem sokat törődve a
részletekkel, mivel bármi bármivel összefüggésbe hozható, ötletek
pedig a véletlenszerűen fellapozott szótárakból, lexikonokból is
meríthetők, inkább meghökkenteni, megbotránkoztatni szerettünk
volna, a nagy lázadók szerepében tetszelegve, szépen összekeverve az
életet a költészettel. Ráadásul ezekért a versekként közölt, kibogoz-
hatatlanul összekuszált, zavaros szövegekért pénzt kaptunk, rengeteg
pénzt, jelentős összegű tiszteletdíjakat utaltak át folyószámláinkra a
szerkesztőségek. A hatvanas–hetvenes évek tiszteletdíjainak alapos
áttanulmányozásával sokkal közelebb kerülhetnénk annak az oly
nagy tömegeket megtévesztő jugoszláv kirakatnak, ördögi hamis-
ságnak a megértéséhez.
Váratlanul szükség lett a legfiatalabb szakemberekre is, hisz a
nálunk oly körmönfontan működő terrorapparátus, a ránehezedő
nyomást csillapítandó, jó érzékkel ismerte föl teendőit. A hatvan-
nyolcas év elején kirobbant és világméretővé duzzadt egyetemista-
tüntetés hullámai elérték a különutassága következtében nyitottabb
jugoszláviai térséget is. Először június 2-án Újbelgrádban csaptak
össze a fellázadt fiatalok a tűzfegyverét is használó rendőrséggel.
Barikádok, macskakőzápor, könnygáz, sebesültek, szónokok, tilta-
kozó gyűlések Újvidéken, Zrenjaninban, Nišben, Szkopjéban, Szara-
jevóban, Rijekában, Ljubljanában… Az igazi demokrácia hiánya, a
politikai kiváltságosok meggazdagodása, a munkanélküliség aggasztó
méretei lázították föl akkor a fiatalokat, akik az előnyjogok azonnali
fölszámolását, a kialakult helyzetért felelős, korrupt tisztségviselők
megbüntetését, beleértve a rendőrségi túlkapásokért felelős főrend-
őrök leváltását, az ifjúság tömegesebb foglalkoztatását követelték.
Az önmagát addig különösen a külföldiek előtt szalonképesnek
n TARI ISTVÁN
mutató, jól álcázó lakatos, hivatásos forradalmár és népirtó néphős, miután
rendőrségével alaposan eltángálta a tüntető fiatalokat, szokásához
híven, álnokságával, perfid cinizmusával még igazat is adott nekik,
így csillapítva le őket. Így fogva vitorlájába, a kommunista párt
vitorlájába, az ifjúság elégedetlenségének szelét. Mivel a hatalom
gyakorlói a hintapolitikából, a rögtönző különutasság kirakatából
éltek, mivel a lassan kiöregedett, harcos múltú vezetők távozását
nem lehetett tovább elodázni, egy csomó fiatal (közöttük magyarok
is voltak) így juthatott akkoriban vezető beosztásba.
Igen, a hatalom gyakorlói, látszólag a fiatalok kedvét keresve,
a lázadásokat HAPPENING elnevezéssel, félig-meddig művészeti
jellegű rendezvényekké nyilvánítva, intézményesítve, ügyesen ellen-
őrzésük alá vonták azokat. Vidékünk első happeningjét a Zentai
Művésztelep szervezte meg 1968. június 15-én.
Kellettek a fiatalok, az immár leleményesen ellenőrzött keretek
között tevékenykedő fiatalok, a nagy jugoszláv kirakathoz. Az ifjú-
sági lapok öles betűkkel hirdették: TANULMÁNYI KÖLCSÖN
MINDEN SZEGÉNY SORSÚ EGYETEMISTÁNAK, MINDEN
TANONC MUNKÁT KAP stb. A felajzott kedélyeket csillapítandó az
élet minden területén fiatalítottak. Így foglalhatta el akkor a Képes
Ifjúság főszerkesztői székét is egy (huszonötödik esztendejében
járó) fiatalember, s ez a lap, a jugoszláviai magyar fiatalok hetilapja,
hatvannyolc decemberétől, elsőként a Kárpát-medencében, színes
borítólappal jelenhetett meg. Hornyik Miklós, mert róla van szó,
így szerkeszthette rövid ideig a Kárpát-medence legszínvonalasab-
bá váló ifjúsági hetilapját, mely Németh László, Pilinszky János,
Weöres Sándor, hogy csak a legnagyobbakat említsem, kéziratait
közölte. Hornyik távozása előtt, 1974 őszén kért fel a Képes Ifjúság
irodalmi rovatának szerkesztésére, melyet Garai Lászlótól vettem
át, és így tanulhattam én is háromnegyed éven át a szerkesztők
szerkesztőjétől a szakmát.
Nem véletlenül nyílt ki a szemem: 1975 végén hallgatott ki
először a politikai rendőrség a zentai Kísérleti Színpad ügyében.
Vicei Károly írótársam és a Svájból hazatért Gordos Jenő, maguk
köré gyűjtve a művészetek iránt fogékony középiskolásokat, Kísér-
leti Színpadot próbáltak alapítani Zentán, tartományunk egyik
legmagyarabb településén, a Tisza jobb partján elterülő szülővá-
rosunkban. Akkor, a két szerbiai tartomány megalakulása után,
ügyeletes bűnbakokra volt éppen szüksége a titói rendőrállamnak.
Viceiék erre alkalmasnak látszottak, hiszen a művészetek eszközei-
vel, a formaságok kifigurázásával, a párt megkerülésével, az ifjúsági
szövetség megkerülésével, a fiatalok körében egyre népszerűbbé váló
dacos megnyilatkozásaikkal próbáltak meg kisvárosi környezetükre
művészi hatást gyakorolni. A politikai rendőrség hatalmas erővel,
a megfélemlítés nem titkolt szándékával vettette rá magát a 18.
életévüket éppen betöltő magyar diákokra, Viceiék baráti körére.
Viceit, Gordossal együtt, mondvacsinált vádakkal, államellenes tevé-
kenységgel, ellenséges propaganda terjesztésével megvádolva, 1976
tavaszán kirakatperben elítélték, és két évre börtönbe zárták.
A délvidéki magyar írók, tankönyvekben szereplő, harmincas,
negyvenes éveikben járó élő klasszikusaink hallgattak akkor. Tapin-
tatosan félrenéztek, mintha mi sem történt volna. Nem akartak
kikerülni a tankönyvekből, nem akartak lemondani még mindig
viszonylag busásnak mondható tiszteletdíjaikról, nem akartak kegy-
vesztetté válni. Ezért hallgattak előtte is, amikor a Münchenben,
2012. december 15., 16., szombat–vasárnap
1972-ben, Vagyunk címmel irodalmi és képzőművészeti folyóiratot
indító, szerkesztő, verseket író, 13 saját kötettel rendelkező, magyar
érzelmű Sz. Kanyó Leonát másfél évi fegyházra elítélték, aki 1976
júliusában szabadult a belgrádi börtönkórházból.
A titói Jugoszláviában 1988 őszéig, a Balkáni Hentes színre lépé-
séig, érvényben volt a verbális delictum, a szavakkal elkövetett bűncse-
lekmény; állambiztonsági segédlettel, folyamatosan kirakatpere-
ket rendezve, nacionalizmussal, államellenes cselekedettel, esetleg
kémkedéssel stb. megvádolva büntették, félemlítették meg vélt vagy
valós politikai ellenfeleiket, a másként gondolkodni merészelőket, a
kisebbségi sorsban önazonosságukhoz következetesen ragaszkodó,
ezáltal a jugoszlávságot közvetetten, magatartásukkal, életvitelükkel
megkérdőjelező embereket.
Többek között ezért ment el a kedvem a hetvenes évek végén
bármilyen irodalmi lap szerkesztésétől. Sziveri Jánosnak 1977 febru-
árjában adtam át a Képes Ifjúság irodalmi rovatának szerkesztését,
mely munka elvégzése addig a feladatom volt. Jancsi nagyon fiatalon
gyermeket vállalva, családot alapítva, szűkös körülmények között
élt. Gyakran ivott, úgy tudott a legkönnyebben fölszabadulni, ami
néha jól állt neki. Tehetséges volt. Az általános iskola elvégzése után
rövid ideig a mostari katonai gimnáziumba járt, a fegyelmet utálta,
ám a pilótanövendékek között szerzett élményei jellemét, csapat-
építő hajlamát döntő módon befolyásolták.
Nemzedékem a hetvenes évek végén került abba a helyzet-
be, melyben irodalmi-hatalmi tényezővé válva, elfoglalhatta az Új
Symposion szerkesztőségét. Pártonkívüliek nem lehettek főszerkesz-
tők. Sziveri János is főszerkesztői posztra való jelölése előtt lépett be
a pártba. Költő volt. Csapnivaló politikai érzékkel. Nyilván meg is
bánthattam őt azzal, hogy fél napig tartó rábeszélése után, ráadásul
tanú jelenlétében sem akartam beszállni éppen alakuló csapatába.
Ám az is az igazsághoz tartozik, hogy alakuló csapatát én akkor
egy túl gyönge, szerény munkabírása ellenére önmagától jócskán
eltelt, megtáltosodott, társadalmi érzékkel, szociális érzékenységgel
alig rendelkező csapatnak éreztem, melynek tagjai – a nagy elődök
ellenőrző biztatását és politikai védelmét élvezve – eljátszhatják
az óvatos duhajok szerepét. Eljátszhatják a balkáni garázdaságú,
Magyarországról annyira bátornak tűnő, déli, avantgárd magyarok
rájuk osztott, bohém, gátlástalanul nagyjugoszláv, a tönkremenés-
nek módját megadók szerepét. – Milyen jól tudnál te Csorbával
vitatkozni – ismételgette kapatosan, abban a Matica srpska szék-
házához közeli kocsmában. – Csorbával én a szerkesztőségen kívül
is vitázhatom – ellenkeztem. Csak a fejét rázta. – Más az, egy szer-
kesztőségen belül, egészen más! Másként pezsegne... – Különösen
a Tito-számok készítése közben – tromfoltam. Mert a háromszoros
néphős, „vadvezér” – ahogy egyszer egy nyomdász (szándékosan-e
vagy véletlenül?) elírta a hadvezért – betegsége, halála már teríté-
ken volt, a szerkesztőségekben hosszú hónapokkal a várt esemény
bekövetkezése előtt készültségi állapot uralkodott.
A betiltások mítoszképző szerepe még ebben a visszafogottan
esztétizáló készültségi állapotban is kísértett, akár az önfeljelentés
árán is, hiszen az Új Symposion erotikusnak nevezett, 171/172-es
számának főszerkesztője maga ment tanácsért a kiadóház joviális
vezérigazgatójához, akinek aggodalmaskodva elmondta, hogy a
már elkészült és kinyomtatott szám terjesztése ügyében kér eligazító
segítséget, ugyanis egy erényöv fényképe került a folyóirat címolda-
lára, ami ebben a súlyos helyzetben félreérthetővé válhat. – Ha idáig
nem küldtétek szét, akkor most várjatok a terjesztésével – válaszolta
a vezérigazgató. Mi mást is válaszolhatott volna? És ezt az önfelje-
lentéssel kicsikart rövid idejű terjesztés-visszatartást, látszatbetiltást,
kellő tálalással, politikai csűrés-csavarással akár igazi betiltásként is
értelmezheti a nem mindig hálás irodalomtörténeti utókor.
Sziveri az Új Symposion 1980. évi márciusi számát, melynek
anyaga – április 17-én (ezt is közli a lap impresszuma) került nyom-
dába – kezdi fő- és felelős szerkesztőként jegyezni.
A nép háromszoros hőse és irtója, többek között a magyarság
hóhéra is, 1980. május 4-én távozott az élők sorából. A délvidéki
magyar költők és írók döntő többsége versben, prózában búcsúzott
az „utolsó Habsburgtól”, a félig horvát, félig szlovén, az Osztrák-
Magyar Monarchiában szocializálódott, a Szovjetunió sztálini tisz-
togatásain, „csisztkáin” edződött, azokat ravaszul túlélő kényúrtól,
aki kommunista partizánvezérként, szovjet segítséggel győztesen
kikerülve a második világégésből, a háborút vesztett Horvátországot
területileg gyarapítva, az összes háborús bűnt elkövetve, a győztes
nagyhatalmak által másodszor is összetákolt délszláv államalakulat
sérthetetlen vezéreként, három és fél évtizeden át élet és halál ura
volt. Ő jelentette a délszlávok számára az 1918-tól felélhető és csupán
néhány háborús évre megszakadt hadizsákmány folytonosságát.
Az Új Symposion újonnan kinevezett szerkesztői is különszám-
mal gyászoltak az udvari költészet szabályait betartva, talán még
visszafogottabban is, mint a többiek, a többségiek. A fogyasztással és
dologtalansággal, a hadizsákmány fölélésének lehetőségével hallga-
tásra ítélt, kiskorúsított emberek, egymás zokogását, jajveszékelését
fölerősítve, a „vadvezér” sírjához zarándokolva, esküdöztek a test-
vériségre-egységre, az elhunyt életművére, melyet öt évvel később
– a primitivizmusnak legabszurdabb változataként! – törvény által
védetté nyilvánított a hatalom.
Ebben a visszafogott, vezért elsiratott, tébláboló tanácstalan-
ságban, a mellékes dolgokról dagályosan értekező, Sziveri által
szerkesztett Új Symposionban is alig van már üde szín. Esetleg a
jó szimatú Balázs Attila lengyelországi úti beszámolója képezhet
kivételt, többek között a sorban állókról közölt fotóval, helyszíni
jegyzetével Gdanskból, a sztrájkról, a szesztilalom kijátszásáról, az
örömlány átmeneti munkabeszüntetéséről szólva.
Igen, a jugó különutasság mítosza esetleg még utat mutathat:
lám, a hatvannyolc szeptemberében megjelentetett (41.) csehszlovák
szám is mekkora figyelmet keltett Magyarországon!
Kirándulás a pornográfia területére, nem jó művészettel, inkább
a botránykeltés, a csillapíthatatlan föltűnési viszketegség, polgár-
pukkasztás szándékával, fölfokozott váladékos obszcenitással. Most
2012. december 15., 16., szombat–vasárnap
mondjam azt: a Ginsberg, Orlowsky és
a fiatal Steve Taylor debreceni föllépé-
séről készült beszámoló is, igaz, már
sokkal színvonalasabban, a meghök-
kentés vidám anyagaiban, változatos
állagú ürülékeiben turkál.
A fordulat előszele 1981-ben, a
Titóra emlékező májusi szám előtt már
érződik, az áprilisi számban új rovat
indul centripetális farok névvel. Még
mindig kísértenek a fölsőbb vezetésbe
már jól beépült (és ezt egyre ügyeseb-
ben leplező!) első nemzedék egykori,
odamondogatós rovatának, a CENT-
RIFUGÁLIS SAROK elnevezésű-
nek, a jelszavai: lázadás, ellenzékiség,
nonkonformizmus.
Szerepkeresések, görcseiktől lassan
szabaduló beidegződésekkel.
Közben a megfiatalodott albá-
nok Jugoszlávia lakosságának 7,7%-
át alkotják, lélekszámuk Jugoszláviá-
ban a 2 millió körül mozog, ami már
meghaladta a szlovén népesség lélek-
számát; 1921-ben a délvidéki magyar-
ság az ország lakosságának 3,9%-át,
ugyanakkor az albánok a 3,7%-át képezték. Hasonló közigazgatá-
si, államigazgatási körülmények között élve, miből táplálkozik az
ő életerejük, mi az, ami a mi életerőnket, a magyarság életerejét
pusztítja? Ez a legfontosabb kérdéseink egyike.
Az Új Symposion 1981. évi július–augusztusi számában kezdik
el Sziveriék folytatásokban közölni azt a Lukács Györggyel készített
hosszú interjút, melyet a szerb folyóirat-szerkesztés már föltűnés
nélkül publikált. Hogy ennek az interjúnak magyar nyelvű közlése
már gondot okoz! – ezt az a szerkesztőségi közlemény jelzi, mely az
1982-es év január–februári számában jelent meg: „Sajnálattal értesít-
jük olvasóinkat, hogy a Lukács Györggyel készített Életrajz – magnószalagon
című interjú ötödik, befejező része – nem szerkesztőségünk hibájából – kima-
radt lapunkból. Az olvasók körében nagy érdeklődést kiváltott interjú jelzett,
befejező részét folyóiratunk márciusi számában jelentetjük meg!”
A márciusi számban közölt befejező részhez is szerkesztőségi
megjegyzés társul: „Szerkesztőségünk a Lukács Györggyel készített interjú
befejező részében bizonyos okokból némi rövidítéseket kényszerült eszközölni.
Ezt a szövegben a következőképpen jelöltük: (...).”
Hogy a cenzúra keményen működni kezdett, hogy amit a szer-
beknek szabad, azt nem szabad a magyaroknak, hogy erre válaszolva
már a felelős főszerkesztő is bekeményített – azt az 1982. év áprilisi,
úgynevezett lengyel számából tudható meg, annak is egyik apró
betűs jegyzetéből: „Vajon hányszor leszünk még kénytelenek olvasóinktól,
szerzőinktől elnézést kérni a számtalan sajtóhiba, elírás miatt? Mintha nem
lenne elég, hogy folyóiratunk – megint csak nem a szerkesztőség hibájából!
– szinte fél évet késik, még a hónapokig nyomdában heverő anyag is hibá-
san „realizálódik”. Mintha falra hányt borsó lenne eme lényegi problémá-
nak lapjainkban való szüntelen fölvetése – és nem csak az Új Symposion
kapcsán. (Már az sem érne bennünket meglepetésként, ha falra hányt borsó
helyett falra okádott borsót látnánk ez írásban is viszont.)” – írja Sziveri
János, aki jegyzetében visszatér még egyszer a cenzúrázott, ám a
cenzúra nyomait sajtóhibaként törlő/kihagyó, Lukács-interjúra:
„Előző, márciusi számunk borítóján külön kiemeltük, hogy a Lukács-interjú
befejező részében az „objektív” okokból kihagyott részeket gondolatszünet-jellel
szignáljuk, így: (...). A megjelent számot olvasva azonban, az interjúban
ilyen jelet sehol sem találunk! Gondolom, a nyomdaköltségek csökkentését
nem úgy kellene megvalósítani, hogy a leadott szöveget megcsonkítjuk, akár
egy-két zárójellel is, mint ahogyan ezúttal történt.”
Nem tévednek azok, akik azt mondják: ilyen lengyel szám,
magyar nyelven, akkoriban csak a különutas Jugoszláviában jelen-
hetett meg. Kiváló lengyel szerzőkkel (Stanislaw Grochowiak, Adam
Zagajewski, Czeslaw Milosz,Tadeusz Rózevicz, Zbigniew Herbert,
Stanislaw Barahczak, Witold Gombrovicz, Adam Michnyk, Rafal
Wojaczek, Julian Kornhauser, stb.), kiváló lengyel képanyaggal,
dokumentumfotókkal, grafikákkal, alkalmazott grafikákkal. A fenn-
héjázó déli és csak a testnyílásaival törődő magatartás is Első ostromál-
lapot az életemben címmel naplót vezet 1981. december 17-étől 1982.
január 5-éig: Đorde Sudarski Red újvidéki kötődésű író naplója
jól dokumentálja azt a primitíven élősködő balkáni mentalitást is,
mely a vidékünkön élő és önmagukat államalkotóknak nevezőkre
annyira jellemző.
Pálfalvi Lajos 17 évvel később, az Ex Symposionban megjelent, A
NYOLCVANKETTES LENGYEL SZÁM című írásában kimondja:
„... az Új Symposion a lengyel számmal a legfontosabb magyarországi
politikai kérdéshez szólt hozzá, vállalva a hivatalos állásponttal való nyílt
konfrontációt. Mondhatnám, beavatkozott hazám belügyeibe (igaz, ennek
a hatalomnak nem volt kiszolgáltatva a szerkesztőség).”
Vékás János Időrenben című, a margón közölt terjedelmes,
1660-tól 1982-ig tartó kronológiájáról pedig így vélekedik: „Nos, a
kronológia összeállítója nem hallgatja el, hogy Károly Gusztáv svéd király
1660-ban elfoglalta Varsót és Krakkót, mint ahogy Lengyelország három
felosztását sem, de 1939 szeptemberével kapcsolatban már vannak hiány-
érzeteim. Csak a német támadásnak van nyoma, a szeptember 17-i szovjet
invázióról nem történik említés, mint ahogy Katyńról sem. Ez azért fontos
mozzanat, mert máshol nyomát sem láttam az öncenzúrának, de ezt az egy
csekélységet, úgy látszik, ott sem lehetett szóvá tenni.”
Az Új Symposion 1982. októberi számának CENTRIPETÁLIS
FAROK elnevezésű rovatában Radics Viktória Színház a színház-
ban című, a cenzúrát ostorozó és a főcenzorokat nevükön nevező, a
tartományi kisisteneket kipellengérező írása hatalmas felháborodást
váltott ki a tartomány kommunista vezetőinek körében.
Sziveri az 1983-as év januári számában ZALÁN TIBOR VERSEI
címmel Zalán két költeményét közli:
táviratok szőcs géza ismeretlen címére
átmentél-e a vízen ismeretlen barátom a túlsó partra
hol titkainkat megőrző halottaink laknak
vagy összeverten forgolódsz e börtönidő
vérfoltos priccsein
és eljön-e még a versíró fekete ember hogy
sorsunkat megírja nagy piros betűkkel
vagy a semmibe emigráltak írógépedről a tűnődő betűk
és hallod-e mikor neveden szólít a tenger
vagy sötét szelek sodornak a végtelen
vakító partjai felé
és kibontja-e arcodat a másnapos
hajnali derengés
vagy hideg ezüst-falak közé taposták
nyugtalan pillantásodat
és ülünk-e majd hallgató veresborok mellett
városod közepén
vagy menetrend nélkül indul találkozásunkhoz
legutolsó vonatom
és.................................. vagy?
Budapestről, 1982. november 17-én
[valakiért a várost most tűvé teszed
ismét és rettegsz...]
valakiért a várost most tűvé teszed ismét és rettegsz
hogy megtalálod hívod valaminek szádból kioldódnak
s hurokká kötik magukat a nyakkendők, unalmas
vagy mint ünnepek előtt a hisztérikus transzparensek a ködben
hajók ringanak s a derengő ösvényre óriások nyála
csorran. nem a hajnali kelés –
a kettévágott álom undorít
az üvegfalú szobában sétáló fogatlan oroszlán: puha
mancsai szétmázolják szemed árnyékában a földrészeket
: hallgatni tanulsz ismét
zenékbe kapaszkodsz zenékbe és sorsod fölött a súlyos
cintányérok éjfélre végleg összecsapnak
létezhetnél egyszerűbben is
. persze egyszerűbben, párálló szőlőtőkék között hol szeretőid
az idő habarcsából kiálmodják elrothadt koponyádat valahol
ott az. örök szomjúságban, fullasztó hófalak között
lányok vértől iszamós combjai között: halott is
lehetnél akár és létezhetnél is. akár
kilato@magyarszo.com KILÁTÓ 23
valamiért gyűlölöd ezt a várost
ribanc újságjaival balkáni vigasságaival fényeivel
melyeknél láthatóvá szilárdul árvaságod, lehajtott fejjel
átvágsz valamilyen terén és csak a sunyi kékes-vörös
hold és csak a kitörülhetetlen arcvonás idegeidben
valakiért most rettegsz
hogy nem találod, hogy megtalálod, hogy
Ezeknek a költeményeknek a közlése verte csak ki igazán Hatal-
maséknál a biztosítékot, hiszen az Ellenpontok címmel megjelentetett
első határon túli magyar szamizdatnak egyik, a román titkosszolgálat
által üldözött erdélyi magyar szerkesztőjét megszólító, üldöztetésére
félreérthetetlenül célzó, anyaországi szerző költeményének megje-
lentetése a délvidéki magyar fiatalok által szerkesztett folyóiratban
már nem tartozott a bocsánatos bűnök közé. Sziveriék ellen nagy
sajtókampányt szerveztek a tartományi hatalmat gyakorlók és káde-
reik, végül is azok, akik kinevezték Sziverit főszerkesztőnek, tőle és
szerkesztőségétől megvonták a bizalmat.
Sziverivel Magyarországra való átköltözése előtt, 88 tavaszán
beszélgettem Szabadkán, diktafonnal rögzített beszélgetésünket
feleségem jegyezte le gyöngybetűs kézírásával, melyet Sziveri szin-
tén szép kézírásával kiegészített, autorizált. Az ily módon elkészült
interjú közlésére a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek legele-
jén egyik lapunk, folyóiratunk sem vállalkozott, a háborús években,
amikor nemzedékem és a nálunk fiatalabbak többsége – Varga Zoltán
találó szavaival – a talpával szavazott, már nem kínáltam fel egyik
lapnak sem. A kezdetben társadalmi és politikai érzékkel alig rende-
ző fiatal délvidéki tollforgatókat fokozatosan, menet közben, igazi
csapattá formálta a közös küzdelem, és éppen kezdeti naivitásuk-
nak, jóhiszeműségüknek, betájoltságuknak, egyre következetesebb
magatartásuknak, no meg az elődök kíméletlen hatalomvágyának,
árulásának következtében, nagykorúvá válásuknak köszönhető-
en kaphatott a Kárpát-medence magyarsága még a nyolcvanas
évek elején valamivel tisztább képet arról az országról, mely akko-
ra bűnökre, tömegsírokra, hamisságokra épült, hogy a kilencvenes
évek újabb népirtásokat termő balkáni háborúiban már szét kellett
esnie, hogy nem érhette meg a 21. századot.
* Egyes részletei elhangzottak A demokratikus ellenzék Lengyelországban és a
Kárpát-medence magyarok lakta részein az 1980-as években címmel, az Ellenpontok
folyóirat létrejöttének 30. évfordulója tiszteletére, 2012. szeptember 29-én,
a Magyarországi Lengyelség Múzeumában megrendezett tanácskozáson.
S Z Ó F I GY E L Ő
Aquarobic
n MOLNÁR CSIKÓS LÁSZLÓ
Ez az idegen szó a meghonosodás útjára lépett, az anya-
országban még ugyan nem írják fonetikusan, mint ahogyan a
jövevényszavakat szokás, nálunk viszont, nyilván szerb mintára,
már kiejtés szerint írva is előfordul akvarobik alakban. Valószí-
nűleg nem okozok meglepetést, ha azt mondom, hogy az aero-
biknak egyik sajátos, artánylag még kevésbé ismert változatáról
van szó. Ez a megnevezés az angol nyelvben jött létre az aqua
aerobics szókapcsolatból. Water aerobics és aquabic formában is
előfordul.
Az aquarobic vagy más néven aquafittness vízben való
tornagyakorlatokat jelöl. A vízben végzett gimnasztika hason-
ló mozdulatokkal történik, mint a szárazon végzett aerobik.
Előnye, hogy a felhajtó erő miatt a vízben könnyebb a test, ezért
olyan személyek is végezhetik az aquarobic tornát, akik egészségi
állapotuk miatt nem foglalkozhatnak aerobikkal.
Olyan mozgásformákról van szó, amelyek nem károsítják az
izületeket, elősegítik a fizikai állapot fenntartását, egyúttal pedig
pihentetnek és felfrissítenek. Az aquarobic kíméli az ízületeket,
jó hatással van az anyagcserére, fokozza a zsírégetést, élénkíti
a szívet és a keringési rendszert. A víz ellenállása
miatt izomerősítésre és stressz-oldásra is alkalmas,
egyúttal pedig alakformáló hatása van.
Az aquarobicot főként az állóképesség fejlesz-
tésére használják. Csoportos foglalkozásokon,
gyakran zene kíséretében tréner irányítja a moz-
dulatokat. Általában mellig érő vízben végeznek
aerobik-jellegű gyakorlatokat a résztvevők. A gya-
korlatokhoz kiegészítő eszközöket is szoktak hasz-
nálni (kézi súlyzó, step pad, kötél, labda) stb.
Voltaképpen kortól, nemtől, egészségi állapot-
tól függetlenül bárki űzheti az aqarobicot, még az
sem feltétele, hogy úszni tudjon az illető. Az ülő
foglalkozásúak számára kiváló mozgáslehetősége-
ket biztosít. Pszichés problémák esetén a vízben
való mozgás serkenti az ún. boldogsághormon
termelődését. Az ízületi bántalmakban szenvedők,
a testtartási gondokkal küzdők anélkül végezhet-
nek intenzív mozgást, hogy ízületeiket, hátgerin-
cüket megterhelnék, ugyanis a felhajtóerő a segít-
ségükre van. A túlsúlyos, és ezért nehezen mozgó
emberek szintén a víz felhajtóerejét kihasználva
képesek elvégezni a gyakorlatokat. Azok az idősebb
emberek, akik esetleg más egészségi problémákkal
is küszködnek vagy nehezebben mozognak, túlzott
terhelés nélkül tarthatják magukat jó kondícióban.
Aki műtéten vagy tartós sérülésen esett át, rehabili-
tációs tornaként végezhet aqurobic-gyakorlatokat,
és így megkönnyítheti a felépülést.
24 KILÁTÓ kilato@magyarszo.com 2012. december 15., 16., szombat–vasárnap

Kisebbségi irodalmi, M E G J E L E N T A S I KO LY
3 3 . S Z Á M A

kulturális és nyelvi diskurzusok Harminchárom

A Hungarológiai Közlemények 2012/3. számáról próza a fákról
A
n SZOLLÁR ANNA
Sikoly 33. számának kiindulópontja a fa mint univer-

A
z újvidéki Bölcsészettudományi Kar Magyar Nyelv és Iroda-
lom Tanszékének folyóirata, a Hungarológiai Közlemények
idei harmadik száma Kisebbségi irodalmi, kulturális és nyelvi
diskurzusok címmel jelent meg. A kötet tíz írást közöl, melyek mind-
egyike a megjelölt témakörhöz kapcsolódik, s melyek közül néhány
egy-egy nagyobb lélegzetvételű kutatás résztanulmánya.
A nyitó tanulmány Hózsa Éva Retro távlatnyitás – A vajdasági magyar
irodalmi visszatekintés kereszteződései című munkája. A szerző a „mentés
többféleképpen” jelenségét járja körül, azaz a reprint és az újrakiadás
kérdéseit, elsősorban a vajdasági magyar könyvkiadás szemszögéből
vizsgálódva s az újraértelmezés lehetőségére összpontosítva.
Toldi Éva Az elfogadástól a szubverzióig – Nőirodalom, interkulturális
jelenségek című tanulmányában két nőíró, Börcsök Erzsébet és Juhász
Erzsébet regényei, s e műveknek a vajdasági irodalom alakulástörté-
netében betöltött szerepe kerül fókuszba. A dolgozat egyúttal a 20.
század eleji és a századvégi női identitás változásaira is rámutat.
Regionális és multikulturális jelenségek tematizációja a vajdasági magyar
irodalomban című írásában Bence Erika a nyelvi és kulturális identitás
jelenségének tematizálását tanulmányozza Juhász Erzsébet, Balázs
Attila és más vajdasági szerzők műveiben, s emellett a multikulturális
illúziók megjelenéséről is szól.
Patócs László Egy szabályosabb életmű genezise – Referencialitás és önref-
lexió Tolnai Ottó Világítótorony eladó című szövegében című dolgozata a
vizsgált mű két énkonstrukciójának párhuzamba állítását és egymáshoz
viszonyulását elemzi, egyúttal a tulajdonnév mint szubjektumjelölő,
illetve identitásmeghatározó jel problémájára is kitér.
Nők által elmesélt élettörténeteket vizsgál Önéletrajzi emlékezet és
időszerkezet a beszélt nyelvi élettörténetekben című szövegében Laki Boglár-
ka. Az emlékezés és az önéletrajzi emlékezet fogalmának áttekintése
után az élettörténetek szerkezeti felépítéséről, az elmúlt események
realizálásának kérdéseiről, valamint a narratívák időbeli szervező-
désének sajátosságairól szól, megállapítva, hogy a női élettörténe- zális jelkép. Ahogyan Fekete J. József fogalmaz: „A fa
tek a kronologikusság mellett tematikus-asszociatív szerveződést is szimbolikája azonos időben ellentétes, illetve annak tűnő
mutatnak. jelentéseket képes generálni, így egyszerre szól életről és halál-
Katona Edit Tartalmi és nyelvi jellegzetességek vizsgálata elsős gimnazis- ról, az örök megújulásról és folyamatos fejlődésről, miközben
ták fogalmazásaiban című tanulmányában élményszerű fogalmazásokat az idő kettős, ciklikus és
szemrevételez, elsősorban a tartalom megformálása, a szerkezet, az visszafordíthatatlan értel-
érzelmek kifejezése és a nyelvi-stilisztikai jelenségek szempontjából. mezése nyomán az ideig-
A szerző dolgozatának utolsó szakaszában igestatisztikát is közöl, mely lenes és irreverzibilis halál
alapján megállapítja, hogy a saját sorstörténetet egy tárgy szerepében attribútumának is hordo-
leíró fantáziafogalmazás kevésbé támaszkodik a cselekvő igékre, mint zója. Transzcendens érte-
a közismert történethez kötődő munkák. lemben a fénnyel érint-
A vajdasági magyar beszélők nyelvhasználatában gyakori kódvál- kezés tárgya, mitológiai
tás és kódkeverés a témája Rajsli Ilona A kódváltás kontextuális vizsgá- szempontból a teremtés
lata című tanulmányának. A szerző kitér a vizsgálati módszerekre és letéteményese. Építő- és
a korpusz bemutatására, majd a vendégnyelvi elem beépülésének fűtőanyag, oxigéngyár,
különféle módozatairól szól. termése élelem. Ha picit
Láncz Irén A bocsánatkérés stratégiái a magyar és a szerb nyelvben című is belegondolunk, a fa az
írásában kontrasztív vizsgálatot végez, kérdőívek segítségével össze- ember számára minden-
gyűjtött adatok alapján. Megállapítja, hogy a stratégiaválasztást többek képpen életfa.”
között a társadalmi viszony, a társadalmi helyzet és a hiba súlyossága A lapszám szerzői közül
határozza meg, valamint hogy a stratégiák legtöbbször kombinálódva mindenki a maga módján
működnek a magyar és a szerb nyelvben egyaránt. közelítette meg a témát. „A
Szerb ellentétes jelentésű igék és magyar megfelelőik című tanulmányában fa oszloppá való átalakulása (májusfa), a szimbólum megváltozá-
Andrić Edit a szerb antonim igepárok szemantikai csoportosítását és sát eredményezi. A kérgének lehántásával láthatóvá válik annak
alaktani vizsgálatát végzi el, összeveti őket magyar megfelelőikkel, s változatlan, örök középpontja. Mert a kozmikus fa nemcsak a
végül a nem valódi antonimákról is szól. szüntelenül megújuló kozmoszt tükrözi, hanem a halhatatlan
A tanulmányok sorát Tüskei Vilma A magyar igekötős igenevek szerb középpontot is” – írja LADIK Katalin Életfa c. művében.
ekvivalenciái című írása zárja. A szerző külön fejezetben tárgyalja a MAJOROS Sándor Apám vályút készít c. novellájában a követ-
magyar főnévi, melléknévi és határozói igenevek szerb nyelvi ekviva- kezőképpen fogalmaz: „A fa (…) magában foglalja és megteste-
lenciáit, arra a kérdésre keresve a választ, hogy a különféle esetekben síti a földet, a vizet, a levegőt és a tüzet, de úgy, hogy ez mind
milyen szófajokkal történnek e megfeleltetések.
együtt és egyszerre van benne. Óvatosan kell vele bánni, mert
a fa könnyen föllázadhat, és akkor nincs se levegő, se víz, se

Útközben
föld, mert ezt mind ő adja, nem beszélve arról, hogy levegő, víz
meg föld nélkül örökké tart a tél, és ezt a fából származó, oda
elraktározott tűz nélkül képtelenség elviselni.”
n KÁICH KATALIN „Apokaliptikus szépségű – mondtad tehát arra a díszfácskára,
amelynek az éjjeli vihar lehasította egy ágát. Talán ez rendített
meg. (…) Valami látomásszerű ragadhatott meg a vihar által

P
51.
unta Arenas volt „luxus”-utazásunk vég-
állomása. Repülőnk indulásáig a város
megtekintésére mindössze két óránk ma-
radt. Információgazdag városlátogatás követ-
kezett, nagyon sok tanulsággal. Az időjárás
nekünk kedvezett megint, hiszen még min-
dig a „világvége” térségében, a Magellán tarto-
mányban voltunk, csak most a chilei oldalon.
A széttöredezett szigetek sokaságát állandó
jelleggel jeges szelek járják be. A város nagy-
szerű virágzását a Panama-csatorna megnyitá-
sa lassította le, ugyanis mielőtt a Csendes-óceán
vizeire merészkedtek volna, itt álltak meg
a hajók. Először Punta Arenas főterén száll-
tunk ki az autóbuszból. Útvezetőnk egy fiatal,
horvát származású lány volt, kinek családja a
19. század végén érkezett ide, amikor főleg a
mai Horvátország területéről, de Angliából
is, bevándorlók jöttek ide a jobb életkörülmé-
nyek megteremtésének reményében. Állatte-
nyésztéssel foglalkoztak, s erre vonatkozóan
egy horvát címert is tartalmazó emlékművet
is láthattunk. Egyébként a szoborcsoport a
birkák és tehenek terelését ábrázolta. A mai
város lakóinak ötven százaléka horvát erede-
tűnek vallja magát. Számosak az önszerve-
ződés formái, melyeknek közösségmegtartó
ereje mindenekelőtt az egymás megsegítésén
meg a hagyományok ápolásán alapul.
A főtér kis parkjában egy hatalmas Magel-
lán-szobor várja a turistákat, egy-egy indián-
nal az oldalán. Ők az őslakosságot szimboli-
zálják. Az ebben a térségben élőket, mellesleg,
gyakran nevezik Magellán-embereknek. A
nagy felfedező itt egy elő hagyomány része,
nem úgy, mint Spanyolországban, ahol igen
kevés szobrot állítottak neki, holott ennek
az országnak a zászlaja alatt indult el anno
a viszontagságokkal teli felderítő útra, mely-
nek során, mielőtt még visszatérhetett volna,
a Fülöp-szigeteken megölték.
A szobor talpazatánál, de néhány padon
is, jól megtermett, jól táplált, fényes szőrű,
békésen szunyókáló és barátságos kutyákat
lehetett látni – meg simogatni. Ebek, macs-
kák, s egyáltalán a szőrmés állatok minden
mennyiségben a kedvenceim, így megelége-
déssel nyugtáztam, hogy itt – s majd később
másutt is Chilében – a kóbor kutyák valójában
nem kóbor kutyák, merthogy számtalan gazda
viseli gondjukat.
A térre néző egyik saroképület ma hotel,
de a 20. század közepéig annak a Sarah
Braunnak volt a tulajdona, aki egy német
zsidó család sarjaként érkezett Punta Arenas-
ba, s itt feleségül ment a leggazdagabb ember-
hez, pedig anyagi értelemben teljesen vagyon-
talan volt. Nem így szellemiekben!
A család a társadalmi felemelkedést az
Európában megszerzett, itt viszont párját
ritkító műveltségének köszönhette, ugyan-
is ide érkezésükkor ebben a térségben igen
kevés volt az írástudó.
A huszonöt évesen megözvegyült Braun-
lány keze alatt a megörökölt hatalmas vagyon
tovább gyarapodott, így azt is megengedhette
magának, hogy amikor életútja végéhez érke-
zett a 20. század közepén, kívánsága szerint a
városi temető főkapuja egyszer s mindenkorra
bezáródjék, s a többi halott csak a mellékka-
pun át juthasson be az örökkévalóságot jelen-
tő földi nyugvóhelyére.
Punta Arenas békés és nyugodt város. A
lakosság legtöbbje jól él, és ügyel arra, hogy
a megkeresett pénzt legyen ideje el is költe-
ni. A városvezetés mindent megtesz annak
érdekében, hogy a fiatalokat otthon tartsa, s
hogy ha el is mennek továbbtanulni a főváros-
ba vagy más egyetemi központba, visszatér-
jenek. A nyugodt életmód meg a szülőváros
feltétel nélküli szeretete sok másutt tanuló
fiatalt visszacsábít. Útvezetőnk is ezek közé
tartozott. Tanulni lehetne tőlük, mert valóban
példaértékű az a mód, ahogyan a városvezetés
konkrét tettekkel bizonyítja a fiatalokkal való
törődés távlatnyitása melletti elkötelezettsé-
gét, ahogyan feltételeket teremt a kedvező
és mindenki által elfogadható életvitel lehe-
tőségeinek kiépítésére, mint ahogyan bámu-
latra méltó az a tudatosság is, mely az idők
folyamán a helybeliek sajátja lett, s melynek
szintjén a mindennapokat élik meg.
Biztos vagyok benne, hogy minden ember
szívesen élne embertisztelő és emberbaráti
körülmények között. Én is! Lévén, hogy
a jeges szelek birodalmánál ezerszeresen
kegyetlenebb egy emberségétől megfosztott
világban élni!
Káich Katalin
lehasított ágban, az egész fában, úgy, ahogy ott állt, illetve ahogy
akkor Te megálltál előtte? Mert az apokaliptikus látomásszerűt,
végítéletszerűt jelent, fenyegető, misztikus jóslatokat” – olvas-
hatjuk NÉMETH István F. F. fája c. tárcanovellájában.
VEREBES Ernő Senkim földje c. lírai ihletésű prózájában a
következőket írja: „A képen nyár volt, a magányos fa terebélyes
lombja beterítette az alatta elterülő kicsiny senki földjét, melyet
még senki sem hódított meg. Talán majd egyszer, egy legközeleb-
bi fotón, valaki, kihasználva a lombok enyhet adó árnyát, lepihen
a fa alatt, el is szundít egy kicsit, miközben mindvégig hallja azt
a csendet, amit én is hallottam, míg a fotókat bámultam.”
VUKOVIĆ Ildikó a felnőtté válás szemszögéből közelíti meg
a témát Kérges meztelenség c. írásában: „Megkeresem a fát, ahol
elmúlt a gyerekkorom. Ott ültem órákon, sőt, lehet, éveken át
a fa ágai között, és vártam, hogy felnőjek. Azt hittem, akkor
majd könnyebb lesz, hogy akkor már nem kell ugrálnom, hogy
elérjem a legalsó ágat, hogy elég lesz kinyújtanom a kezem, és
már fent is leszek a magasban. Csakhogy elfelejtettem, hogy a
felnőttek sohasem másznak fára.”
„Titokban mindig fa szerettem volna lenni. Ezeregy szállal
kapaszkodva az alattam levő rögökbe, méltóságteljesen állni
egy helyben, és kinyújtott karral magasodni az ég felé. A föld-
hözkötöttség biztonságos állapotából figyelni a világot magam
körül” – vallja magáról SÁNDOR Zoltán Otthon c. novellájának
elbeszélő hőse.
„Ha tényleg őszintén vágysz a megvilágosodásra, akkor nincs
más dolgod, mint teljesen kiüríteni az elmédet, és elfogadni
azt, hogy nem táplálhatsz hiú ábrándokat. Reményekre, elvá-
rásokra és álmokra többé nem lesz szükséged. Légy olyan, akár
a korhadt farönk. Amely békés és teljes mértékben cél nélküli”
– írja KISS Tamás Varjak vitték el c. művében.
Az irodalmi és művészeti folyóirat legújabb száma harminc-
három (vajdasági) magyar szerző egy-egy rövidprózáját,
kisesszéjét, illetve tárcanovelláját tartalmazza. A kiadvány a
következő szerzők műveit foglalja magában: BAJTAI Kornél,
BARLOG Károly, BOGNÁR Antal, CSÍK Mónika, FAZEKAS
Fanni, JÓDAL Kálmán, KISS Tamás, KÓKAI Péter, KOVÁCS
Jolánka, KRIZSÁN Szilvia, LADIK Katalin, LÉNÁRD Róbert,
LOVRA Éva, MAJOROS Sándor, MIHÁLYI Czobor, MIRNICS
Gyula, MÓRA Regina, NAGY FARKAS DUDÁS Erika, NÉME-
TH István, PÓSA Károly, SAMU János Vilmos, SÁFRÁNY Attila,
SÁNDOR Zoltán, SINKOVITS Péter, SZABÓ PALÓCZ Attila,
SZŰTS Zoltán, TÓBIÁS Krisztián, TÓMÓ Margaréta, VASAGYI
Mária, VALKAY Zoltán, VEREBES Ernő, VICEI Károly és
VUKOVIĆ Ildikó.
A muzslai Sziveri János Művészeti Színpad gondozásában
megjelenő folyóirat idei téli számát GERGELY József termé-

szetfotóival illusztrálták. A lapszám fővédnöke a Vajdaság Erdei

Közvállalat.