MÁRTON LÁSZLÓ

A MI KIS KÖZTÁRSASÁGUNK
 MÁRTON LÁSZLÓ

A MI KIS
KÖZTÁRSASÁGUNK
* regény *

KALLIGRAM
2014
Megjelent a Pesti Kalligram Kft., Budapest kiadásában 2014-ben.
Első kiadás. Oldalszám 392.
Felelős kiadó Szigeti László.
Felelős szerkesztő Mészáros Sándor.
A borítót Hrapka Tibor tervezte.
Grafikai elrendezés és nyomdai előkészítés Hrapka Tibor.
Nyomta az OOK-Press Kft., Veszprém.
Felelős vezető Szathmáry Attila.

Márton László, 2014

ISBN 978-615-5454-40-0
 1.

Sohasem tudtuk meg, hogyan került közénk Najmán. Egyszerre

csak itt volt. A városháza kapuján jött ki Mátraival. A bal kezével
hadonászott, gesztikulált, miközben a jobb kezével belekarolt
Mátraiba, és ettől egy szempillantás alatt fontos emberré változott. A
vak is láthatta, hogy Mátrai mostantól Najmán tanácsaira hallgat,
vagyis Najmán mától fogva élet és halál ura ezen a területen, a mi kis
köztársaságunkban.
Sőt meglehet, hogy már tegnap is élet és halál ura volt, csak mi nem
vettük észre, és hogy a mi területünknél messzebbre is elér a keze.
Talán a megyeszékhelyig, talán Belgrádig, talán Moszkváig is.
A különböző változatok közül, amelyeket hallottunk róla, az
hangzott a leghihetőbben, hogy Najmán valahol Erdély déli részén
vagy a Bánságban, talán Temesvárott vészelte át az úgynevezett
„nehéz időket”, amelyek nálunk október első hetéig tartottak, és
amikor az egykori magyar állam megszűnt, vagyis már nem jelentett
számára közvetlen életveszélyt, akkor érkezett a mi területünkre, és
csak azért nem figyeltünk fel rá azonnal, mert a bevonuló Vörös
Hadsereg még nála is nagyobb feltűnést keltett.
Kevésbé valószínű, de nincs teljesen kizárva, hogy Temesvárról,
ahol már keresték, átszökött Zrenjaninba, régi nevén Nagybecskerekre,
majd ezt követően a jugoszláv partizánok soraiban tevékenykedett, és
az ő megbízásukból vette fel a kapcsolatot Mátraival, akivel még
Argentínában ismerkedett meg, vagy talán ennél is régebbről,
Törökországból ered az ismeretség, ahol Mátrai egy tengerparti
kisvárosban szállodát vagy vendégfogadót üzemeltetett.
Olyasmit is hallottunk, hogy Najmán egy különleges gyűjtőtáborból
jött vissza, ezt azonban egy pillanatig sem hisszük el, már csak azért
sem, mert a különleges gyűjtőtáborokból nem szokás visszajönni. A mi
polgártársaink közül, akiket május végén vittek el, mostanáig egyet
sem láttunk viszont, és van egy olyan érzésem, egy igen határozott
érzés, hogy nem is fogunk találkozni velük soha többé.
Vannak pillanatok, amikor meg vagyunk győződve róla: egykori
polgártársainknak annyira jó dolguk van azon a helyen, ahová kerültek,
hogy látogatóba sem kívánkoznak haza. Még levelet sem írnak egykori
szomszédaiknak. Még csak egy képeslapot sem küldenek új
tartózkodási helyükről, ami annak a jele, hogy elfeledkeztek rólunk. Ez
némileg elszomorító.
Annak viszont örülünk, hogy Najmán, aki most élet és halál ura,
nem a mi sajnálatos módon elszállított polgártársaink közül való, mert
akkor mindenféle kicsinyes követeléseket támasztana. Hol egy rózsafa
intarziás komódot, hol egy ezüsttálcát, hol egy nyakláncot kérne
számon rajtunk azzal a szánalmas indoklással, hogy ezek a tárgyak és
egyebek is, köztük egy jó állapotban levő szőrmebunda, eredetileg az
ő tulajdonában álltak.
Ha Najmán a mieink közül való volna, és alig érthető módon ismét
itt lenne köztünk, bizonyára felróná nekünk, hogy hitelbe vásároltunk
nála, és követelné a tartozást. Nem szívesen nyugodna bele abba a
megmásíthatatlan ténybe, hogy bizonyos történelmi pillanatokban
cseppfolyóssá válnak a tulajdonviszonyok. Gróf Oppenheim igazi
nagyúr volt, vagy még most is az, mégis nem egészen egy nap alatt
széthordták az ormóférgesi kastélyt a saját uradalmi cselédei. Vegye
vissza jogos tulajdonát, ha tudja.
Najmánnak viszont nincs mit visszakövetelnie. Nincs neki semmije,
és ahogy elnézem, nem is volt. Azaz, hogy pontosabb legyek, van egy
aktatáskája, és van az öltözék, amit visel. Most ő viseli, de például a
kalapján és a kabátján meglátszik, hogy valaha más ember viselte. Ez
megnyugtat bennünket. Elhisszük, hogy Najmánnak elvei vannak, de
látjuk, hogy azért ő is ráfanyalodik vagy az ismeretlen ószeresre, vagy
az észrevétlen hullarablásra. Gyökértelen jövevény, de valahol a szíve
mélyén egy kicsit mégiscsak a mi kutyánk kölyke.

2.

Aki el akarja képzelni városunkat azokban az őszi napokban,

amikor bekövetkeztek az elmondásra váró események, az tartsa szem
előtt, hogy a legtöbb épület ablakai ki vannak törve, és a földre sütött
szemet szinte a szó szoros értelmében felsértik, megsebzik az
üvegszilánkok. A főutcát középen kettéválasztó vágányon olyan
vastagon áll az üvegtörmelék, hogy messziről úgy fest, mintha a sínpár
kristálycukorral volna beszórva, és ez volna az oka annak, hogy nem
járnak a vonatok, nem pedig az, hogy összedőlt a vasútállomás, és
levegőbe repült a hömpölykeresztúri vasúti híd.
Ha egy pillanatig elfeledkezünk szégyenérzésünkről, amelyet
magunknak sem tudunk megmagyarázni, és fölemeljük tekintetünket a
földről, azt is láthatjuk, hogy a házak piros cserépfedelét itt is, amott is
megbontotta egy nemrég elzúgott szélvihar vagy egy mesebeli óriás
fuvallata, a szürke palatetőket pedig az öklével zúzta be ugyanez az
óriás, aki cukrozva eszi a vasúti síneket.
Ha pedig ennél is magasabbra, a képzeletbeli óriás feje búbjáig
tekintünk, azt vehetjük észre, hogy a református templom tornya
ugyanúgy mutat az ég felé, mint építése óta bármely közönséges vagy
jeles napon, ezzel szemben a római katolikus templom toronysüvege
nincs a helyén. És ezzel a megállapítással a tekintet már vissza is
fordulhat a föld felé, ahol a toronysüveg hever. Az a kevés járókelő,
aki ezekben a napokban kimerészkedik az utcára, riadtan kerülgeti a
toronygombtól különvált keresztet, amely félig-meddig elmerült az
őszi sárban és a háborús törmelékben. Városunkban és környékén a
katolikusok emberemlékezet óta kisebbségben vannak, és most,
miután a magasból a földre bukott, egyszerre csak ijesztően nagynak
látszik a katolikusok keresztje. Mellette lótetem fekszik a sárban.
Fölfelé néző oldalán a gerincről, a lapockáról és a combról valakik
sietősen lefaragták a húst. A ló másik oldalához már nem férhettek
hozzá.
Csak az a kár, hogy a nagytiszteletű úr, vagyis a református lelkész
nincs itt köztünk. Ne szépítgessük: elmenekült. Magára hagyta a népes
gyülekezetei. Ki tudja, merre jár, meddig jutott. Viszont a plébános úr
itt van a közelünkben. Úgy hallottuk, hogy a határban rejtőzködik, az
egyik tanyán, de egyelőre nem érzi magát biztonságban, nem mer
előjönni. Ebben talán az is közrejátszik, hogy a hatalomátvételkor
Mátrai kijelentette: Istennek nincs helye a mi kis köztársaságunkban;
Istennek nem állítunk ki tartózkodási engedélyt, de még átutazó
vízumot sem.

3.

A mérleg másik serpenyőjébe az a szívderítő tény helyezhető, hogy

a legtöbb épületnek állnak a falai. A főutcán egyetlenegy összeomlott
házat látunk, Patócsék és Dékányék házát, amelynek utcai frontja,
amikor a ház még állt, kissé előreugrott a szomszédos házak közül, és
amely maga alá temette Patócsékat és Dékányékat, amikor a
városunkat védő német páncélos ezred szabályszerű visszavonulása
közben egy Tiger harckocsi, akár véletlenül, akár büntetésből, oldalról
nekirohant az utcai frontnak, és elsodorta.
A vasútállomás, amely a németek távozása után egy nappal történt
légitámadás folyamán rogyott össze, Rovarik állomásfőnököt temette
maga alá, de Rovarik akkor már halott volt.
A református gimnázium hátsó udvarában, melyet a Megértés utca
felől lehet megközelíteni, egy téglalap alakú területen olyan látszatot
kelt a nedves, agyagos föld, mintha megbolygatták volna.
Felpúposodik, pedig szemlátomást letaposták, és a bakancsnyomok
ellenére vakondtúráshoz hasonlít. Október negyedikén hajnalban
állítólag mozgott is egy kicsit, mintha egy óriási vakond készült volna
előbújni a föld alól, de aztán mégsem bújt elő. Most már nem is mozog.
És ha már a két keresztény templomról szó esett, akkor jegyezzük
meg, hogy a zsinagógával sincsen semmi baj. Még az ablakai
sincsenek betörve, az ablaknyílások ugyanis be vannak szögezve
deszkával, a bejáratot pedig éppenséggel befalazták. A Széchenyiről,
Eötvösről, Deákról és más nagy bölcseinkről elnevezett utcákban itt is,
amott is arról tanúskodik a beszögezett ajtók, ablakok deszkáira festett
hatágú, sárga csillag, hogy városunk területén kevés idővel ezelőtt még
szigorú rend uralkodott. Amikor pedig Mátrai arra utasította
ugyanazokat a szorgalmas, ügyes kezeket, melyek előzőleg felhordták
a csillagot a gyalulatlan, szálkás égbolt-utánzatra, hogy fessék
egyöntetűen feketére azokat a deszkákat, és hogy mire ő, Mátrai, aki
most a lótetemek és egyéb holttestek elföldelését, valamint a törmelék
eltakarítását fogja ellenőrizni, visszajön, egyet se lásson a
megbélyegző jelekből, akkor az is világosan érzékelhető volt, hogy itt
nemsokára ismét szigorú rend fogja irányítani a dolgok menetét.
Minden ízében másféle rend, mint a korábbi volt, de nem kevésbé
szigorú.
Najmán később úgy fogalmazott, hogy a szigornak annyiban van
létjogosultsága, amennyiben a megszilárduló rend tartalmazza a
szabadságot is. „Minél szilárdabbak a rend keretei, annál több
szabadságot biztosíthatunk azokon belül” – fejtette ki a harminctagú
Hömpölyzugi Nemzeti Bizottság előtt. Kár, hogy ennek a nagy
horderejű gondolatnak a Nemzeti Bizottság tagjai – kubikosok,
iparosok és mezőgazdasági munkások – nem tudtak a nyomába
szegődni, legalábbis nem azonnal, és amikor már úgy-ahogy követték,
még akkor sem érték utol. Különben is, a Nemzeti Bizottság majd csak
novemberben fog megalakulni, a szűkebb körű és nagyobb hatalmú
Végrehajtó Tanács létrejötte után, amikor a szigor és a szabadság
dialektikája már a gyakorlatban is érvényesül.

4.

Október másodikán, amikor már folyamatosan hallatszott a

tüzérség, elhagyta városunkat a polgármester, a főszolgabíró és a
jegyző; vitték családjukat és fontosabb munkatársaikat is. Külön
teherautón távozott a csendőrség teljes személyi állománya. Követte
őket a tisztiorvos, a református lelkész, a leventeparancsnok, a
földhitelintézet elnöke, a postaigazgató, valamint az úgynevezett
„aladárok”, a nemrég árjásított intézmények és létesítmények, a
gyógyszertár, a vasáru-nagykereskedés, a mozi, a téglagyár, a
seprűgyártó üzem, a sörfőzde és a gőzmalom új tulajdonosai.
Ahogy a kis patak belevegyül és belevész a folyam víztömegébe,
úgy tűntek el az idevalósiak a városunkon átzúduló menekültáradatban,
a sokféle idegen menekülő között. Jöttek bivaly vontatta, cammogó
szekéren, ingerülten tülkölő személygépkocsiban, lóháton,
kerékpáron, de a legtöbben a két lábukon. Istápoltak csecsemőt,
aggastyánt, várandós asszonyt, tagolatlanul ordítozó elmebeteget,
levegő után kapkodó szívbajost. Cipeltek tarisznyát, hátizsákot,
oldaltáskát, koffert, szatyrot, cekkert, málhát. Toltak talicskát, húztak
görgős poggyászt. Eldobáltak szivarvéget, csirkecsontot, alma- és
kukoricacsutkát, üres konzervdobozt, nemesi oklevelet, véres
vattacsomót, nem olvasásra használt újságpapírt és más efféléket.
Tüzet kértek, vizet kértek, türelmet és elnézést kértek.
Volt, aki fényképalbumot szorongatott a kezében, másvalaki a
gyerekkori hintalovához és jókora sárgaréz trombitájához
ragaszkodott. Egy idős asszony üres befőttesüvegeket hurcolt magával,
abban a meggyőződésben, hogy azokra majd okvetlenül szüksége lesz.
Máris kimerültek voltak, pedig még csak most indultak el, és máris
áldozatnak érezték magukat, pedig még nem történt velük semmi.
És közben szemerkélt az eső.
Aztán abbamaradt a menekültáradat. Mintha elvágták volna. Vagy
mintha egy szívig ható hang azt súgta volna: „Aki bújt, aki nem:
megyek!”
 Ekkor szánta rá magát a menekülésre, utolsóként a civilek közül,
gróf Oppenheim Amadé. Nagyszabású, pompás menekülés volt az övé,
egyszerre akció és passió; igazi individuális életesemény, még akkor is
– vagy annál inkább –, ha az ő menekülése további harminc-negyven
személy menekülésszerű távozását vonta maga után. Ő is vitte magával
szűkebb és tágabb családját: vér szerinti hozzátartozóin kívül a
tiszttartót, az uradalmi ügyészt, a kasznárt, a könyvelőt, a
főlovászmestert, a szakácsot, a pincefelügyelőt, a gépészt, a háziorvost,
a káplánt, valamint két parádés kocsist, három sofőrt és négy-öt
szobalányt.
A család története két és fél évszázadon át összefonódott a
Hömpölyzug történetével. Gróf Oppenheim Antal, aki többszörösen
kitüntette magát a pfalzi háborúban, közvetlenül a törökök kiűzése után
kapott birtoktesteket a megyében. Ő alapította a megye déli peremén
Antalfalvát és Nyitnikéket, de aztán a család, mely három emberöltő
alatt teljesen magyarrá vált, felhagyott a falvak telepítésével, és inkább
latifundiumok kialakítására törekedett. Erre különösen jó alkalom nyílt
a kiegyezést követő időszakban, amikor megkezdődött a Hömpölyzug
nagy kiterjedésű mocsarainak lecsapolása.
A húsz éven át szebbnél szebb eredményeket felmutató Hömpöly-
melléki Árvízmentesítő Társulatnak gróf Oppenheim Gyula volt az
alapítója, és egy nagyobb összegű kölcsönnel ő tette lehetővé 1879-
ben, közvetlenül a Szegedet sújtó katasztrófa után a Hömpöly-melléki
Árvízvédelmi Tartalék-Alap létrehozását. Városunk akkori vezetői
sajnos félvállról vették a folyószabályozások ügyét, és nem törődtek a
várható következményekkel. A város nem vett részt a társulat
munkájában, és nem járult hozzá a költségekhez. Így az Oppenheimek
finanszírozták nemcsak a lecsapolási munkálatokat, hanem a Kecsegés
folyó kanyarulatainak átmetszését is. Ennek eredményeképpen a víz
uralma alól felszabaduló jó minőségű földek az Oppenheimek
tulajdonába kerültek, akik ebből az immár összefüggő, nagy területből
megbízható szakembereik segítségével mintagazdaságot létesítettek.
Városunk húsz év elteltével arra eszmélt, hogy körülveszi, átkarolja
és megfojtja az Oppenheim-uradalom. A századfordulóig tizenkétezer
katasztrális holdra nőtt az uradalom területe, míg a városnak és a benne
élő földműveseknek összesen ezerötszáz hold állt rendelkezésére,
melyet szántóföldnek és legelőnek használhattak. A grófi család egyik
alapelve az volt, hogy földjükből nem adnak el, legfeljebb bérbe adnak;
a másik pedig az volt, hogy bérbeadás esetén a nagybérlőket részesítik
előnyben. Haszonbérleti szerződést csakis olyan vállalkozóval
kötöttek, aki egyszerre legalább nyolcvan-száz holdnyi birtokrészt volt
képes átvenni, és előre kifizette az éves bérleti díj felét. Kisbérlőkkel,
két-három holdat igénylő árendásokkal szóba sem álltak.
Így érthető, hogy a városunkban élő földműves családok lassan, de
biztosan elszegényedtek. Önálló gazdaságukból egyre kevésbé tudtak
megélni. A századforduló után született nemzedék már belenőtt a
nyomorúságba. Az elsőszülött fiú otthon küszködött, a többiek vagy
elvándoroltak, vagy beálltak az uradalomba cselédnek, már akit
felfogadtak. A többséget ugyanis nem fogadták fel. Állandó cselédnek
lenni, akit évről évre szerződtetnek, bizalmi munkaviszony és biztos
kenyér volt. Aki nem kellett grófi cselédnek, az elmehetett béresnek
valamelyik módosabb gazdához. Aki nem kellett béresnek, az lehetett
napszámos. Aki nem kellett napszámosnak, az a templom előtt
koldulhatott. Aki nem kapott a várostól koldulási bárcát, az kapuról
kapura settenkedve kéregethetett. Vagy lophatott, amíg a csendőrök el
nem vették tőle a kedvét. Akkor még mindig felakaszthatta magát.
A külön kasztként élő kubikosoknak sem volt már olyan jó dolguk,
mint apáiknak a földmozgatás aranykorában, amikor ki sem tették a
lábukat a Hömpölyzugból, mégis bőven volt munkájuk, és gond nélkül,
könnyen éltek, mert jól megfizették őket.
Igaz, hogy a kora tavasztól késő őszig tartó ásás, talicskázás
kimerítő volt, meggörbítette csontjaikat, de télen kosárfonás közben
pihenhettek; húst ettek, bort ittak.
Aztán elfogyott a környéken a kubikosmunka: az utóbbi tizenöt-
húsz évben egyre többször kényszerültek a bandák Pestig vagy még
tovább utazni, hogy keresethez jussanak, és az a kereset is évről évre
gyérült, vékonyodott. Rendszeresen hazajártak idénymunkákra, ha
kellett Pestről, ha kellett, Szombathelyről.
A nyáron is itthon voltak, részt vettek az aratásban és a cséplésben,
mostanra pedig szintén hazajöttek, mert arra számítottak, hogy ők
fogják letörni az uradalom kukoricáját, és a munkabérként kapott
kukoricával malacot nevelhetnek.
Csakhogy a kukoricatörésre az események alakulása miatt nem
kerül sor, és az a Pest környéki föld alatti szerelőcsarnok, melynek
építésénél utoljára dolgoztak, most már a hömpölyzugi kubikosok
nélkül épül fel, ha egyáltalán felépül.
 5.

Aztán elmentek a német és a magyar alakulatok is. Hömpölyzugot

harc nélkül feladták. Levették rólunk a kezüket. Más, fontosabb tájak
és települések védelmére készülődtek maradék erejükkel.
A németek, miután berakodtak az útra készen álló vasúti
szerelvénybe, még gyorsan agyonlőtték Rovarikot, az állomásfőnököt.
Mintha előre látták volna, hogy az állomás néhány óra múlva úgyis
megsemmisül, így tehát állomásfőnökre nincs többé szükség.
Rovariknak egyrészt a nyelvek közti különbség, másrészt a
nyelvrokonság miatt kellett meghalnia. Nem tudott németül, ezért
képtelen volt elmagyarázni, hogy nem oroszul, hanem egy másik szláv
nyelven, szlovákul beszélt a telefonba, amikor rányitották az ajtót. Azt
is el kellett volna magyaráznia, hogy a megye túlsó szélén, ahol ő,
Rovarik született és nevelkedett, nagyobb részben szlovákok élnek,
akiknek őseit gróf Oppenheim Frigyes telepítette közénk Liptó
megyéből a tizennyolcadik század közepén, és hogy ő, Rovarik ezen a
nyelven érintkezik a sógorával, tudniillik mindkettejüknek ez az
anyanyelvük, és hogy nálunk ez gyakori, megszokott jelenség, hogy
tudniillik a mi kis szlovákjaink szlovákul beszélnek egymással, noha
magyarul vagy akár németül is érintkezhetnének.
Ezek után pedig azt is elmagyarázhatta volna, hogy a sógorának
reggel fia született, és azért hívta fel őt, Rovarikot az imént, hogy
tudassa vele az örömhírt. Másképpen fogalmazva, az imént
félbeszakított beszélgetésnek semmilyen katonai vagy politikai
vonatkozása nem volt. Ez volt az, amit Rovarik szeretett volna, de nem
tudott német szövetségeseink értésére adni.
Ezzel szemben Csertő, a forgalmista, aki sem tavaly, sem idén nem
kapott fizetésemelést, meg tudott szólalni a svábok és labancok
nyelvén, és elmagyarázta nekik, hogy Rovarik oroszul beszél, ha pedig
így tesz, akkor nyilván hadititkokat közöl az oroszokkal. Most árulja
el nekik az indulni készülő német szerelvény összetételét és útirányát.
Rovarik szláv csengésű, örömteli szavai végképp igazolták a németek
gyanúját. Még örül is a gazember, hogy előretörnek az oroszok. No
megállj csak, mindjárt elvesszük a jókedvedet!
Később, az oroszok bevonulásakor mindennapossá váltak a nyelvi
félreértésekből adódó kellemetlenségek. Ha egy férfi németül szólalt
meg, ráfogták, hogy német, méghozzá civil ruhában bujkáló német
katona. Ha oroszul szólalt meg, ráfogták, hogy spion. Ha azzal
védekezett, hogy annak idején hadifogoly volt, és úgy tanulta meg a
nyelvet, ráfogták, hogy a polgárháborúban a fehérek oldalán harcolt.
Ha nem szólalt meg semmilyen nyelven, ráfogták, hogy hallgatásával
beismeri mindazt, amivel még csak ezután fogják gyanúsítani.
Miután Rovarikot kirángatták az irodájából, és az első osztályú
váróteremben agyonlőtték, a németek felszálltak a szerelvényre, és
eltűntek a Suttogó-kerti jegenyefák mögött. És még jóformán el sem
oszlott a mozdony füstje, amikor olyasféle dörrenés hallatszott a
Hömpöly felől, mint amikor a kőbányában robbantanak. Pedig a mi
vidékünkön nincs kőbánya, mert hiszen kő sincs.
Nem is kőbánya volt az, hanem a hömpölykeresztúri vasúti híd. A
következő dörrenés a kecsegéspusztai közúti hidat juttatta eszünkbe,
amely eddig megvolt, mostantól pedig nincs többé. A harmadik, utolsó
dörrenés az örvényesdaróci gyaloghídról küldött gyászjelentésként
volt értelmezhető.
Ezt az utolsó dörrenést a hajnali órákban hallottuk, amikor tőlünk
északra is, délre is éppen szünetelt a tűzharc. Előtte az éjszakai sötétben
ismeretlen fegyveresek jelentek meg városunk főutcáján, majd az
őrizetükben levő ugyancsak ismeretlen személyekkel együtt
bekanyarodtak a Megértés utcába, ahol a református gimnázium hátsó
udvarán ismeretlen létszámú foglyaikkal rohammunkában kiásatták azt
a három méter hosszú, két méter széles, száznegyven centiméter mély
gödröt, amelynek térfogatát éppoly könnyű kiszámítani, mint azt, hogy
egy ekkora gödörben hány lesoványodott emberi test férhet el. Az erre
vonatkozó kalkulációt igazolta az éjszakai homályban leadott lövések
száma, amely a kubikosoktól éjfél után elkobzott vagy kölcsönkért
ásók számát csak kevéssel haladta meg.
Ez volt az utolsó harci cselekmény, amelyet a Magyar Királyság
fegyveres erői végrehajtottak városunkban. Ez volt a magyar állam
utolsó megnyilvánulása a fennhatósága alá tartozó állampolgárokkal
szemben. Utána már csak az örvényesdaróci robbantás következett.
Mátrait a legkevésbé sem ejtette kétségbe az a tény, hogy el
vagyunk vágva a külvilágtól. Kijelentette: úgy jártunk ezzel, mint az a
bantu néger, akit ő állítólag saját szemével látott Leopoldville
külvárosában. Bár az is lehet, hogy a Tintin kalandjai Kongóban című
képregény lapjain látta, ezt ma már nehéz volna ellenőrizni. A lényeg
az, hogy az egyszeri bantu négernek szilánkokra tört az agyagbálványa,
amelyhez egy életen át imádkozott, és aranyat talált a belsejében. A mi
bálványunk a civilizáció volt, közölte Mátrai a Hömpölyzugi Nemzeti
Bizottsággal, aranyunk pedig a függetlenség!
Ezt a kijelentést a kubikosok, az iparosok és az agrárproletárok nem
értették egészen pontosan. Ők csak annyit fogtak fel az új helyzetből,
hogy mostantól nem ballaghatnak át a túlparti községekbe,
Kecsegésladányba és Varsafokra, ahol vasárnaponként emlékezetre
méltó verekedések zajlottak az italmérés előtt. Az már nem jutott el a
tudatukig, hogy akkor viszont mások sem jöhetnek át hozzánk. Nem
vesszük el azt, amit másoknak juttatott a sors, de ők sem vehetik el
tőlünk, amit mi kaptunk és szereztünk. Nem szólunk bele mások
ügyeibe, de mások sem parancsolnak nekünk a túlsó partról.
Az is igaz persze, hogy Mátraiban akkor támadt fel ez a nagyfokú
önérzet, amikor már biztos volt benne, hogy elnyerte az orosz katonai
parancsnok jóindulatát. Ahhoz, hogy ezt elnyerhesse, a jóindulat
forrásának be kellett vonulnia városunkba, és az alárendelt katonákkal
együtt be kellett költöznie a polgármester üresen hagyott főtéri házába.
Ahhoz, hogy erre sor kerülhessen, a Második Ukrán Front 18.
harckocsizó hadtestéhez tartozó felderítő alakulatnak ki kellett tűznie
a városházára a vörös zászlót, vagyis városunknak és vele együtt az
egész Hömpölyzugnak egyetlen puskalövés nélkül el kellett esnie,
illetve, kevésbé megszokott kifejezéssel szólva, fel kellett szabadulnia.

6.

A városparancsnok neve Polkovnyik ezredes. Tovariscsnak, vagyis

elvtársnak szólítjuk, de aki bármilyen okból idegenkedik a
proletárdiktatúrára emlékeztető megnevezéstől, szólíthatja úrnak is.
Első intézkedése az volt, hogy elrendelte a német és magyar eredetű
fegyverek összegyűjtését, illetve beszolgáltatását, beleértve a
vadászpuskákat és a házi használatra tartott revolvereket is. Ám arról
értesült, hogy ez már megtörtént: Mátrai tíz kubikossal és tizenöt
agrárproletárral összeszedette a határban eldobált fegyvereket, és két
öccsével, Fodrász-Mátraival és Fényképész-Mátraival őrizteti őket.
Szintén ők őrzik a beszolgáltatott revolvereket és vadászpuskákat,
miután Mátrai kidoboltatta Levelessel, a kézbesítővel, hogy a lakosság
az ilyen jellegű tárgyakat példásan szigorú büntetés terhe mellett 24
órán belül adja le a Tudásszomj utcai állami elemi népiskolában, ahol
elismerést kapnak érte. Leveles mindig is összetévesztette az
elismervényt az elismeréssel, és talán ezért volt alapjában véve boldog
ember.
Polkovnyik ezredes megtekintette a Tudásszomj utcai hadianyag-
lerakatot, és az ő mélabús csengésű nyelvén ugyanazt mondta, amit
Isten a teremtés első napjaiban: „mologyec”, vagyis jól van.
Tudomásul vette, hogy Mátrai mindkét öccse puskával őrködik, mert
hiszen fegyvert fegyveresen kell őrizni. Nem sokkal később
engedélyezte, hogy Mátrai a lakosság megbízhatónak ítélt elemeiből
harminc főnyi polgárőrséget szervezzen, sőt az ellen sem volt kifogása,
hogy az új polgárőrség tagjai a Tudásszomj utcai készletből puskához
vagy pisztolyhoz jussanak.
Ezzel kezdetét vette egy barátságnak csak fenntartásokkal
nevezhető, de minden szempontból kiemelten értékes katonai és
politikai együttműködés.
Egy pillanatig sem tévesztem szem elől, hogy városunkban
Polkovnyik ezredes a teljes szovjet hadsereget képviseli, és ezáltal ő
testesíti meg a szovjet államot, a szovjet népet is. Roppant felelősség
nehezedik rám, amikor el kell döntenem, milyen személyiségnek
állítom be.
Úgy írjam-e le, mint keményvonalas pártfunkcionáriust, aki
brosúrákból tájékozódik, vagy mint kapzsi barbárt, aki a legyőzött
idegen civilizáció értékeit egyszerre akarja megsemmisíteni és
megkaparintani?
Mint parancsokat betartó és betartató katonát, vagy mint
egyenruhába bújtatott értelmiségit, aki szükség esetén akár francia
fordításban is fejből idézi Gyerzsavin Óda az Uralkodónőhöz című
költeményét, és aki lelke mélyén, ha titkolja is, néha még felidézi
hajdani érzelgős humanizmusa roncsait?
Mint egykori fegyencet, akit egy sarkvidéki ércbányából küldtek a
frontra, melyet előbbi helyéhez képest szanatóriumnak, sőt
jutalomutazásnak tekint, vagy mint egy világbirodalom önérzetes
alattvalóját, akinek minden győzelem személyes diadalünnep?
Mint vértől és tűztől hol megittasult, hol pedig eltompult
alkoholistát, vagy mint hivatásos forradalmárt, akiben vasbetonnál
szilárdabb annak hite, hogy a múltat végképp el kell törölni?
Mint olyan férfit, akinek otthonát lerombolta, családját
meggyilkolta az ellenség, és minden tettével a bosszúállás műveit
alkotja meg, vagy mint olyat, aki a gazda szemével nézi a gondjaira
bízott körletet?
Jellemezzem őt azzal a később elharapódzó kifejezéssel, hogy
„egyszerű szovjet ember”?
Azt hiszem, sokat mond róla az a tény, hogy parancsnoksága alatt
az oroszok részéről nem érte atrocitás városunkat.
Azokról a rémhírekről, melyeket az egész megyében suttogtak, és
amelyek utóbb sorra igaznak bizonyultak, mi még csak nem is
hallottunk. Mátrai elvágatott minden telefonvezetéket, begyűjtötte a
távbeszélő- és rádiókészülékeket, megakadályozta minden újság és
egyéb sajtótermék behozatalát, és eleinte csak cenzúrázta a külvilággal
folytatott levelezést, de miután ez túl sok idejét és figyelmét emésztette
fel, egyszerűbbnek látta az egész postai forgalmat úgy, ahogy volt,
betiltani.
Így tehát a mi városunkban az oroszok részéről nem történt az
égvilágon semmi.
Történt ugyan, hogy Bordányhoz, az állatorvoshoz hívatlan
vendégek érkeztek, amennyiben legázolta a léckerítést, és a
virágágyásokon át odafarolt a házához egy teherautó, majd a platóról
leugráló csillagosok, katonák percek alatt mindent, ami a házban
mozdítható volt, fölrakodtak, és a teherautó a bútorral, a szőnyegekkel,
a porcelánnal meg a faliórával már el is indult előre, amikor a
vezetőfülkében helyet foglaló ázsiai arcú ismeretlen tiszt a
visszapillantó tükörből észrevette, hogy Bordány egy kezébe kerülő
széndarabbal vagy ácsceruzával felírja a rendszámot a ház falára, mire
a teherautó megállt, visszahátrált, és Bordányt akkora lendülettel,
olyan hatalmas erővel préselte a falhoz, hogy a felirat olvashatatlanná
vált. Ez történt, de nem nálunk, hanem városunktól tizenkét
kilométerrel délnyugatra, Ridegszálláson.
Az is történt, hogy tanítás után kopogtatás nélkül léptek be az iskola
ajtaján csillagosok, katonák, és egymást váltva közösültek Nagy
Izabella tanítónővel mindaddig, amíg egyikük kezében el nem sült a
fiatal tanítónő halántékához szorított pisztoly, majd rálőttek az ablakon
kiugró Kovács Mária tanítónőre is, aki aztán életben maradt, de
mindmáig sántít. Ez is történt, de ez sem nálunk, hanem tőlünk húsz
kilométerrel északra, Prodányban.
Meg az is történt, hogy Kökényháton, miután bevonultak a
csillagosok, katonák, egy német egység a hátukba került, és tüzelni
kezdett rájuk, ők pedig büntetésből felsorakoztatták és megtizedelték a
helyi polgári lakosságot, majd három nappal később Csüllög angol úri
szabó 17 éves fiát ismeretlen okból egy füves helyre kísérték, ahol
felszólították, hogy eredjen futásnak, és vagy azért, mert nem fogadott
szót, vagy azért, mert szót fogadott, hátulról leterítették egy rövid
sorozattal. Ez sem nálunk történt, hanem egy olyan községben, tőlünk
tizenhat kilométerrel keletre, ahol súlyos harcok voltak nagy
emberveszteséggel, nálunk pedig az oroszok nem ütköztek fegyveres
ellenállásba.
Továbbá az is történt, hogy Kundera plébánost, aki szembeszállt a
templomot fosztogató csillagosokkal, katonákkal, azok előbb szitává
lőtték, majd összetörték a csontjait, és a mellkasából kitépték a szívét,
amelyet a templom kapuja előtt, ahol az oltárterítőkkel együtt elégették
a petróleummal meglocsolt egyházi anyakönyvet is, mindenki szeme
láttára csizmasarokkal megtapostak. Ez sem nálunk történt, hanem
tőlünk huszonegy kilométerrel délnyugatra, Mindegymezején.
Ezenkívül az is történt, hogy az egyik falut erőszakkal kiürítették és
katonai bázissá építették át csillagosok, katonák, és a lakosság egyik
része mehetett, amerre látott, másik része pedig a falu mellett
kialakított repülőtér betonozását végezte mindaddig, amíg el nem
szállították őket ismeretlen helyre, ahol előre nem látható ideig fognak
tartózkodni. Ez egy Göbzi nevű faluval történt, márpedig a mi
városunk helyben található, nem pedig tőlünk tizenkilenc kilométerrel
északnyugatra, és a mi városunk nem falu, hanem város, vagy
legalábbis nagyközség.
Valamint még az is történt, hogy Holberg, az órásmester nem akarta
odaadni a táskáját az arra igényt mutató csillagosoknak, katonáknak,
aminek következményeképpen oda kellett adnia a briliánsgyűrűjét is,
amelyet viszont nem tudtak lehúzni az ujjáról, annyira belenőtt, így
viszont Holbergnek a gyűrűvel együtt az ujjától is el kellett búcsúznia,
ráadásul pedig a szülőfalujától is, mert ez sem városunkban, hanem
tőlünk harminchárom kilométerrel délre, Antalfalván történt, melyet az
Oppenheim grófok annak idején württenbergi svábokkal telepítettek
be, akiknek leszármazottait, köztük a bekötött kezű Holberget, most
terelik szögesdrót mögé csillagosok, katonák.
És még hosszan sorolhatnám azokat a népvándorlásra vagy
tatárjárásra emlékeztető rendkívüli eseményeket, melyek hősei, aktív
szereplői csillagosok, katonák, és amelyek, ha megtörténtek is,
olyannyira nem itt, a mi városunkban és környékén, hogy még csak
hallani sem akarunk róluk.
 7.

Az államalapítás aktusának tartalmaznia kell valamilyen

nagyszabású jelképet is. A vezetőségnek, mely az államot létrehozza,
és létezését kinyilvánítja, azt egyszersmind valamilyen pozitív
történelmi hagyományhoz is kell kötnie, másfelől ki kell jelölnie azt az
előremutató célkitűzést, amelyhez egy állam, jelen esetben a mi kis
köztársaságunk fennállása kapcsolható.
Itt, a Kárpát-medencében az első köztársaságot a Vata-féle
pogánylázadás hozta létre, kevéssel Szent István király halála után. A
republikánus pogányok nagyszabású jelképe az a szögekkel kivert
hordó lehetett, melyben Szent Gellért püspököt gurították le a
Kelenhegyről a Dunába. Jelkép szempontjából tehát jól szerepeltek a
mi pogányaink, talán csak az előremutató célkitűzés hiányzott. Egy
célkitűzés viszont akkor igazán előremutató, ha egyszerre bizonyul
kézzelfoghatónak és összefoglaló jellegűnek, vagyis nem aprózódik el,
nem szálazódik szét.
Fontos, de nem elegendő meghatározni a végrehajtandó konkrét
feladatokat, mert azok sem együtt, sem külön-külön nem jelölik ki a
fejlődés irányát, márpedig irány nélkül erőtlen az irányítás.
Kiadhatunk egy olyan értelmű utasítást, hogy a felszabadult
agrárproletárok, azaz tegnapi uradalmi cselédek különböző csoportjai
– az acatolók, a hernyószedők, az üszögtisztítók, a takarmányfüllesztők
és a tőzegszaggatók – sürgősen törjék le az Oppenheim-uradalom
gazdátlanul maradt kukoricáját, mert különben nem lesz mivel
takarmányozni azokat a megőrzésre átvett yorkshire-i sertéseket,
melyekből hármat-hármat a Végrehajtó Tanács mindennap átad
Polkovnyik elvtársnak, nehogy az oroszoknak a lakosság tulajdonában
levő disznókat jusson eszükbe kisajátítani: kiadhatunk ilyen utasítást,
ki is adjuk, de az eredmény mégiscsak az lesz, hogy az agrárproletárok
hamiskásan kacsintanak, és kijelentik, hogy a lelkesedés éppoly
töretlen marad, mint a kukorica. Ez a kijelentés természetesen önmaga
ellenkezőjét is jelenti, vagyis azt, hogy ismeretlen tettesek, akiket
egyikünk sem akar az agrárproletár elvtársakkal azonosítani, már
letörték és elcserélték pálinkára, úgyhogy bottal üthetjük a grófi
eredetű kukorica nyomát.
Azt is elrendelhetjük, hogy a haladó szellemű iparosok – a
kalaposok, a gyertyamártók, az üvegesek, a bádogosok, a cukrászok, a
pékek, a szappanfőzők, a szíjgyártók és a szobafestők – haladéktalanul,
még a fagyok beállta előtt vessék el az őszi búzát, mert különben jövőre
nem lesz kenyér, de ők inkább a közmunkában való részvételt vetik el,
miközben felfújt pofazacskóval utánozzák a szellentés hangját; és
biztathatjuk a baloldali érzelmű kubikosokat, hogy, ha már úgyis
értenek az ásáshoz, ássák már ki a krumplit, mielőtt ott rohad el a
földben, de ők a földre köpnek bőséges nyállal, mintha ezáltal azt
üzennék: „Te is abban fogsz elrohadni!”
A kubikosok azzal dicsekszenek, hogy ők sohasem voltak mások
cselédei, a cselédek viszont arra büszkék, hogy ők sohasem
talicskáztak.
De még ha szót fogadna is nekünk a harminc tagú polgárőrség,
amikor a leghatározottabban megparancsoljuk, hogy hozzanak fejszét,
fűrészt, és vágják ki a Turbucz-dűlő szélén álló fiatal akácfákat, akkor
sem lenne abból a rászorulók közt szétosztható, köztulajdonú tüzelő,
mert a legallyazott, vékony törzseket azonnal széthordanák maguk a
polgárőrök, és még csak el sem tüzelnék, ugyanis tűzifának az
ormóférgesi arborétum cirbolyafenyőit fogják kivágni, hanem
jelzőkarókat faragnának belőlük, és azoknak a parcelláknak a
kiterjedését jelölnék velük, melyeket a spontánul szerveződő
földosztás keretében az Oppenheim-birtokból hasítanak ki,
mindegyikük csak annyit, amennyit nem szégyell.
Ha viszont nincsenek már meg a Turbucz-dűlő akácfái, sem az
ormóférgesi cirbolyafenyők, akkor teljes komolysággal vetődik fel a
kérdés, hogy milyen fának az ágaira fogjuk felakasztani a városunkban
található fasisztákat és a reakció helyi képviselőit, ha majd a
megalakulás küszöbén álló hazafias népbíróság és a Hömpölyzugi
Demokratikus Nőszövetség hozzáfog a politikai söpredék
eltakarításához. Az igazságtétellel ugyebár nem várhatunk addig, míg
az a facsemete, melyet Mátrai a főtéren ültetett a minap, évszázados
tölgyóriássá nő, és vízszintesen kiterjeszti vastag ágait. A közéleti
felelősségre vonásnak ennél azért valamivel hamarabb kell
bekövetkeznie. Nem jövő tavasszal, nem holnapután kiskedden, hanem
még ma!
Arról már nem is beszélve, hogy időközben magunk is nekiláttunk
az egykor zsidó tulajdonban állt épületek feltörésének és kifosztásának,
amiben sürgősen és hatékonyan meg kell gátolnunk önmagunkat,
miközben szem előtt kell tartanunk, hogy a vagyonbiztonság
újraértelmezésére irányuló akciókból és az így szerzett javakból egyre
nagyobb mértékben kiveszik részüket Polkovnyik ezredes csillagosai,
katonái, ami a rohamosan mélyülő magyar-szovjet barátság örvendetes
jele.

8.

Az államalapítás aktusa egy akusztikai természetű félreértésre

vezethető vissza. Polkovnyik ezredes, amikor megtudta, hogy a
polgármester és a régi elöljáróság elmenekült, azt mondta Mátrainak:
„Tessék kialakítani a közigazgatást!” Ezt az utasítást Mátrai és a
Végrehajtó Tanács többi négy tagja úgy értette, hogy: „Tessék
kikiáltani a köztársaságot!”
A Végrehajtó Tanács tagjai közül csak Mátrai tudott oroszul, vagy
legalábbis valamicskét értett belőle. Történetünk előtt néhány évvel,
Kárpátalja visszacsatolása után Mátrai szervezte azt az ácsokból és
egyéb akkordmunkásokból álló csapatot, melyet Mrázik építési
vállalkozó magával vitt Szolyvára, ahol Schönborn Ervin
fürdőintézetének kibővítésén dolgozott. A szolyvai epizódnak
Mátraira nézve két lényeges következménye volt. Egyrészt megtanulta
a Szolyva környékén használatos rutén tájszólást, amely csaknem
olyan közel áll az orosz nyelvhez, mint a Mrázik lakóhelyén is beszélt
szlovákhoz, másrészt egy munkabérrel kapcsolatos vitában
összeveszett Mrázikkal, és a régi barátság azóta sem állt helyre.
Mrázikról érdemes megemlíteni, hogy a háború előtt kapcsolatban
állt mind a Földművelő Munkásegylettel, mind a Szociáldemokrata
Párttal, de tartott a kezében egy-két szálat az illegális kommunistákhoz
és a Hungarista Mozgalomhoz, illetve a Magyar Megújulás Pártjához
is. Bizonyos időközönként idézést kapott a csendőrőrsre, ahol
nemhogy el nem törték a bordáit, de a kihallgatások, elbeszélgetések
folyamán még csak egy pofon sem csattant el. A rossznyelvek szerint
kávéval is megkínálták volna, ha a magyar királyi csendőrség nem lett
volna igen gyakorlatlan a kávéfőzésben. Persze, nem azért tanúsítottak
tőlük szokatlan udvariasságot, mintha tisztelték volna Mrázik
személyében a sikeres vállalkozót, hanem azért, mert ő – legalábbis
Mátrai ezt terjeszti róla – értékes információkkal segítette a hatóság
munkáját. Annyi bizonyos, hogy a szolyvai szerződéses megbízatást
inkább köszönhette a csendőrség erélyes közbelépésének, mint saját
rokoni kapcsolatainak.
Mátrai bizonyára helyesebben értelmezhette volna Polkovnyik
ezredes szavait, ha a háború előtti években tovább marad Szolyván, és
nyelvismerete gazdagabbá válik, de azért így sem volt valami rettentő
nagy félreértés a köztársaság kikiáltása, mert hiszen ahol köztársaság
van, ott közigazgatásnak is kell lennie.
A köztársaság kikiáltására mégsem akkor került sor, amikor Mátrai,
ünnepélyes külsőségek közepette, Polkovnyik ezredes és más
személyek jelenlétében, elültetett egy facsemetét városunk főterén,
noha kétségkívül ebből az alkalomból nevezte el a főteret Köztársaság
térnek, a fácskát pedig a Szabadság Tölgyfájának, „melynek
gyümölcseit” – közölte az egybegyűltekkel – „még százötven év múlva
is élvezhetik a mi kis köztársaságunk polgárai”, de mindez a Nagy
Októberi Szocialista Forradalom tiszteletére történt, november
hetedikén.
A szürke felhők alatt eltöprenghettünk: vajon Mátrai a tölgyfa
gyümölcseivel a kommunizmus régi mítoszára akart-e utalni, mely
szerint az emberek az őskorban makkal táplálkoztak, vagyis egyszerre
voltak szabadok és egyenlők, vagy pedig annak ígérete rejlik a szónoki
fordulatban, hogy a mi kis köztársaságunk polgárainak százötven év
múlva még a tölgyfa is gyümölcsöt ringat az ágai végén?
És amikor a vörös októbert ünnepeltük a szürke novemberben,
akkor már két hete működött, persze Polkovnyik ezredes tudtával és
beleegyezésével, az öttagú Végrehajtó Tanács, márpedig ennek
megalakulása jelentette egyszersmind a mi kis köztársaságunk
létrejöttét. Mondhatom úgy is, hogy a Hömpölyzugi Köztársaság
kikiáltása hang nélkül ment végbe.
Félreértések elkerülése végett hangsúlyozom: köztársaságunk
túlságosan rövid ideig állt fenn ahhoz, semhogy teljes értékű államként
működhetett volna. Például nem volt alkotmányunk és
törvénykönyvünk, mert nem voltunk meggyőződve ezek
fontosságáról. Törvénykeztünk mi efféle huncutságok nélkül is épp
eleget. Mátrai felesége, Ilonka esős napokon órákig mondogatta:
„Törvény: gyötörvény.” Gyereküknek, Legifjabb-Mátrainak esténként
ezt duruzsolta: „Alkotmány: felkötmény.” Amikor pedig jókedvében
volt, minden hozzá intézett kérdésre ez volt a válasza: „Bíróság:
túróság”. Nekem személy szerint az a véleményem, hogy Ilonka
sarkítottan fogalmaz és túlzottan általánosít, ugyanakkor arra buzdít
mindannyiunkat, méghozzá eredményesen, hogy ne legyenek
aggályaink.
Nem volt sem zászlónk, sem címerünk, mert nem jutott eszünkbe,
hogy később esetleg szükségünk lehet rá. Nem volt himnuszunk, mert
amióta Sonka költő országos hírnévre tett szert, és emiatt Pestre
költözött, nem élt köztünk olyan lírai tehetség, aki megírhatta volna a
szövegét.
Nem volt önálló fizetőeszközünk, noha terveztük ennek
bevezetését, és a városi nyomdában készíthettünk volna olyasféle
ofszetnyomású bankjegyeket, amilyen az 1919-es proletárdiktatúra
fehérpénze volt. Ezek a bankjegyek azonban sohasem készültek el, az
pedig tény, hogy Mátrai a pénzbírságokat, köztársaságunk egyik fontos
jövedelemforrását mindvégig pengőben rótta ki és hajtotta be. Az
állítólagos kormányalakításról, minisztertanácsi ülésekről, baldachinos
trónról és a többi pöffeszkedésről szóló hírek nem felelnek meg a
tényeknek, továbbá az is hazugság, hogy külképviseletet akartunk
létesíteni a Szovjetunióban és Törökországban.
Az már igaz, hogy Mátrai a szokásos késő esti vodkás-pálinkás
konzultációk egyikén felvetette Polkovnyik ezredes előtt annak
lehetőségét, hogy Hömpölyzug csatlakozhatna a Szovjetunióhoz mint
annak egyik tagköztársasága, és Polkovnyik ezredes későbbre
halasztotta az indítvány elbírálását, vagyis nem hagyta jóvá, de nem is
utasította el. Az is igaz, hogy Mátrait egy idő múlva már csak Elnöknek
szólítottuk, de hát elnöke még egy termelőszövetkezetnek is van!
Mátrai csak a Végrehajtó Tanácsnak volt az elnöke, nem pedig a
köztársaságnak. Más kérdés, hogy azokban a hetekben, hónapokban
gyakorlatilag ő volt Hömpölyzug első embere. A Végrehajtó Tanács
további négy tagja Fodrász-Mátrai és Fényképész-Mátrai, valamint
Suszter és Varga volt. Csupa megbízható, értelmes, talpraesett elvtárs,
mindössze Suszter elvtárssal történt az a kis malőr, hogy otthagyta a
felesége, és emiatt sajnos többet iszik a kelleténél. Mindazonáltal
Suszter elvtárs felügyelte a nyomdában a beutazási engedélyek és az
engedélykérő űrlapok nyomtatását, ugyanis november elsejétől idegen
személyek csak engedély birtokában léphetnek be köztársaságunk
területére, és a Végrehajtó Tanács tizenkétszer is meggondolja, hogy
kellően indokolt-e az engedély iránti kérelem.
Megfigyelőként és külső tanácsadóként Najmán is részt vesz a
Végrehajtó Tanács összejövetelein mint amolyan felszabadulás utáni
agytröszt. Szavazati joga nincs, de bármikor hozzászólhat, és a
vitákban olyan meggyőzően érvel, hogy rendszerint az ő álláspontja
kerekedik felül.
A Végrehajtó Tanács neve egy kissé félrevezető, ugyanis nem hajt
végre az égvilágon semmit, hanem utasításokat és rendeleteket van
hivatva kiadni, ezek végrehajtását pedig részben a Hömpölyzugi
Nemzeti Bizottság, részben a Demokratikus Nőszövetség ellenőrzi. A
Végrehajtó Tanács létrejötte és működése tudniillik ez utóbbiak
megalakulását is elkerülhetetlenné tette.
A Nemzeti Bizottság harminc tagjára a polgárőrség harminc tagja
tesz javaslatot, mely Mátrai jóváhagyásával válik érvényessé. A
testületben állandó jelleggel tíz felszabadult agrárproletár, tíz baloldali
kubikos és tíz haladó iparos van jelen. Emlékezetem szerint ez a
rendszer majdnem pontosan úgy működik, mint az athéni demokrácia,
melynek legragyogóbb napjaiban szintén harminc főnyi testület
irányította az államot.
A Demokratikus Nőszövetség létszáma napról napra változik: hol
többen vannak, hol kevesebben. Folyamatosan vesznek fel új tagokat,
de előfordulnak tömeges kizárások is. Az alakuló ülésen Ilonkát
akarták elnökasszonynak megválasztani, de ő szerényen elhárította a
megtiszteltetést, és Mariska nénit javasolta maga helyett. Mariska
néninek két helyettese van, Boriska néni és Piroska néni. A
szavazatszámláló bizottság elnöke Juliska néni, akinek önfeláldozó
szavazatszámlálásai nyomán kétharmados többséggel került
elfogadásra az a sarkalatos jogszabály, mely szerint Hömpölyzugban a
szavazásra jogosult nők szavazata másfélszer annyit ér, mint a
szavazásból ki nem zárt férfiaké, és az a másik, szintén sarkalatos
jogszabály, mely szerint Hömpölyzugban a nők a nemtudás
mindentudását mostantól nem azzal a fordulattal fejezik ki, hogy
„faszom tudja”, hanem azzal, hogy „pinám tudja”.

9.

Najmán aktatáskájában egy szappantartón, egy fogkefén, egy

dohányzacskón, egy kevés cigarettapapíron és egy csomag „OHa”
gumin kívül egy könyv található. Címe: A tökéletes állam.
Városunk lakói közül többen is látták már ezt a könyvet. Esztrág
tanár úr, aki az iskolaigazgató és a református lelkész menekülése óta
a legkiműveltebb emberfő a mi kis köztársaságunkban, azt mondogatja
rá, hogy ez egy utópia. Az utópiáról a felszabadult agrárproletárok azt
sem tudják, hogy azt eszik-e vagy isszák. A szélesebb látókörű, világot
járt kubikosok viszont kötik az ebet a karóhoz, hogy igenis isszák,
elvégre pia. Utónak pedig attól utó, hogy mindig utólag isszák, utóbb
a kelleténél. Ők bizony igen sok utópiát beszoptak Újpesten, a
vasútállomással szemközti csapszékben, amikor a Népszigetnél
készült a töltés!
A haladó iparosok viszont meg mernének esküdni rá, hogy az
„utópia” egy olyasféle varázsige, mint az „abrakadabra”, és maga A
tökéletes állam is egy mágikus ábrákkal telerajzolt varázskönyv,
mellyel Najmán hol hóvihart és forgószelet kavar, hol pedig megidézi
Kun Béla szellemét, és órákig társalog vele. Kun Bélára nemcsak azért
emlékeznek városunk lakói, mert 1919-ben tőle vártuk, hogy majd a
proletárdiktatúra vezetőjeként megmenti Magyarországot, hanem azért
is, mert nyolc-tíz évvel korábban, a boldog békeidőkben, amikor még
a kolozsvári Munkásbiztosító Pénztár tisztviselője volt, és egyszer
sikkasztás gyanújába keveredett, a mi városunkba menekült a
letartóztatás elől, így tehát az sem rendkívül nagy csoda, ha időnként a
maga testi valójában is megjelenik a szelleme köztünk.
Városunkban a babonás hiedelmek sajnos még mindig jól
összeférnek a legújabb kor tudományos ateizmusával.
Miután Polkovnyik ezredes azt a nyomatékos kívánságát közölte
Mátraival, hogy a vallási életnek a szovjet katonai jelenlét mellett is
folynia kell, nehogy már minket, egyszerű szovjet katonákat
vallásüldözéssel gyanúsítson az amerikai burzsoá sajtó, viszont
lelkipásztor az ismert okok miatt nem akad városunkban, így tehát
vasárnaponként ateista prédikációk hangzanak el: a református
templomban Esztrág tanár úr prédikál a munka szerepéről a majom
emberré válásában, a félig beomlott római katolikus templomban pedig
a kaszinó könyvtárosa, Rabszi-Babszi beszél arról, milyen lesz az élet
a kommunizmus világméretű győzelme után.
Rabszi-Babszi úgy toporog és hadonászik a fűtetlen, huzatos térben,
mint egy ágaskodó rágcsáló, aki nem veszi tudomásul, hogy ketrecbe
van zárva. Néha kinyílik a láthatatlan ketrec ajtaja, olyankor Rabszi-
Babszi a megrongálódott falak mentén rohangál, és bedugdossa ujjait
a repedésekbe.
Minden kijelentése megannyi ígéret: hogy majd ez meg az lesz a
kommunizmus győzelme után. Csupa szépet és jót ígér, amiből
egyrészt nem hiszünk el egy árva szót sem, másrészt nagyon
szeretnénk hinni benne. Tegnap még rettegő és nyomorgó senkiháziak
voltunk, de ma már kommunisták vagyunk, a jövő emberei. Ehhez
pedig csak annyi kell, hogy kövessük Mátrait, és higgyünk Rabszi-
Babszi jó híreiben, szép ígéreteiben.
Rabszi-Babszi megígérte, hogy a kommunizmus győzelme után a
kommunista állam nemcsak végtelenül hatalmas, hanem végtelenül
jóságos is lesz.
A kommunista állam fájdalommentessé teszi a betegségeket és a
halált, ezenkívül megszünteti a női menstruációt és az egyéni
gyermeknevelést. A kommunista állam az embriókat lombikban
fejleszti, és a biológiai szülők ezalatt minden erejüket a kommunista
állam építésére fordíthatják. A kommunista állam vízierőművet,
hőerőművet, szélerőművet, erőszakerőművet és atomerőművet létesít.
A kommunista állam fényárban úszó vasútvonalakat létesít a föld alatt,
és fényárban úszó űrállomásokat létesít a légkör fölött. A kommunista
állam személyszállító rakétát küld a Holdra, a Marsra, a Jupiterre és a
Hollandi Bolygóra vagy Bolygó Hollandira, már nem is tudjuk,
melyikre.
A kommunista állam kikísérletezi a mesterséges marhahúst, és
mindenkinek ad belőle három dobozzal. A kommunista állam
kikísérletezi a mesterséges tehéntejet, és mindenkinek ad belőle három
vízhatlan zacskóra valót.
A kommunista államban minden utcasarkon lesz egy doboz,
amelyből mindenki annyi pénzt vesz ki, amennyire szüksége van. Lesz
egy másik doboz, amelyből kakaó, málnaszörp és húsleves csordogál.
Lesz egy harmadik doboz, amelynek valamelyik oldaláról minden
tudományt leolvashatunk majd, sőt az újsághíreket is arról fogjuk
olvasni, mi több, filmeket és operetteket is nézhetünk a doboz
felületén. Rabszi-Babszi maga sem érti, hogy ez utóbbi miként lesz
lehetséges, de megesküdött rá, hogy márpedig így lesz.
Míg ő a jövőről prédikál, mi elfeledkezünk a jelenről. Kimegy a
fejünkből az éhség, a hideg, a sötétség, a tetű, a patkány. Nem jut
eszünkbe, hogy ablakaink deszkával, farostlemezzel vagy
papundeklivel vannak elfedve, mert nincs a városban ablaküveg. Nem
gondolunk rá, hogy városunkban már negyven évvel ezelőtt is
meghiúsult a villanytelep létesítése, és azóta sincs bevezetve a villany.
Petróleummal világítottunk, amíg volt, de mostanra kifogytunk belőle,
úgyhogy birkafaggyúval vagy disznózsírral világítunk, de leginkább
nem világítunk semmivel.
Ugyanakkor biztosak vagyunk benne, hogy azt, amiről prédikál,
nem ő maga gondolta ki. Ismerjük Rabszi-Babszit, és tudjuk róla, hogy
egész élete folyamán soha egyetlen árva gondolat meg nem fordult a
fejében. Miért éppen most kezdene gondolkodni? Nyilvánvaló, hogy
Najmán készítette fel a prédikációra. Csak Najmán lehet az, aki ennyire
világosan látja a jövőt. Ha Najmán prédikálna nekünk, az ő szájából
ugyanezeket a jövendöléseket fenntartás nélkül elhinnénk, de ő nem
prédikál, mert érzi, hogy nem szeretjük. Ő a mi szemünkben
mindörökre idegenszívű betolakodó marad. Ezzel szemben Rabszi-
Babszi közülünk való. Már a háború előtt, valahányszor elősurrant a
kaszinó könyvtárából szürke lüszterkabátban, hóna alatt Tormay
Cécile egyik regényével vagy az 1935-ös gazdacímtárral, melyet az
Országos Nép- és Családvédelmi Alap ajándékozott városunknak, és
miután félénken körülnézett, majd mohón kiitta az asztalon hagyott
poharakból a sör maradékát, mi elmosolyodtunk, és mindannyiszor
eszünkbe jutott, hogy ettől, csakis ettől az embertől szeretnénk hallani,
milyen is lesz a jövő.

10.

Így tehát egyfelől pontosan tudtuk, hogy A tökéletes állam egy

politikaelméleti munka, amilyenhez hasonlót már a régi görögök is
írtak, vagyis ugyanolyan közönséges könyv, mint a kaszinó
könyvtárának tulajdonát képező harminc-negyven kötet, másfelől azt
is számításba kellett vennünk, hogy ez az egy könyv, ellentétben a
többi harminc-negyvennel, nem a kaszinóban, hanem Najmán
aktatáskájában található. Ez pedig mégiscsak erősítette bennünk azt a
halvány gyanút, hogy A tökéletes államnak mágikus képességei
vannak.
Azt nemigen remélhetjük, hogy a könyv lapjai közül kiugrik egy
kanna petróleum, vagy kicsusszan közénk néhány száz négyzetméter
első osztályú ablaküveg, de olyan könyvről már hallottunk, amelyből
a háború szellemei bújnak elő, és arról is hallottunk, hogy aztán ezek a
démonok átváltoznak hús-vér katonává. Könnyen lehet, hogy Najmán
könyvéből is előbújt egy-két ilyen démon. Úgy sejtettük, hogy esetleg
nem is csak egy-kettő, hanem annál valamivel több, és különben is,
majdnem biztosra vettük, hogy ezek a démonok gyorsuló ütemben
szaporodnak, így tehát mostanra már ellephették az egész világot.
Meg mertünk volna esküdni rá, hogy a diadalmasan előrenyomuló
Vörös Hadsereg, mely – mint azt Polkovnyik elvtárs utasítására Mátrai
kidoboltatta Levelessel – október végére elérte a Duna vonalát, és
Bajánál hídfőállást építve sikeresen átkelt a túlpartra is, teljes
egészében Najmán varázskönyvéből, A tökéletes államból jött a
világra.

11.

A könyvben kirajzolódó tökéletes államról annyit még Mátrai

felesége, Ilonka is tud, hogy muszáj elzárkóznia a többi államtól, mert
azok nem tökéletesek.
Be kell keríteni, mint a konyhakertet, máskülönben átjön a
szomszédból a tökéletlenség, és kotkodál, kapirgál.
Ilonka egyszer, amikor Ifjabb-Mátraival és Legifjabb-Mátraival a
hömpölykeresztúri hídroncsnál járt, olyan tisztán látta maga előtt a
tökéletes államot, mint gyermekkorában a Szűz Máriát és a Kisjézust
a szilvafa tetején. Pedig reformátusoknak ritkán van részük ilyen és
ehhez hasonló extatikus látomásban.
A tökéletes állam pontosan úgy nézett ki, mint egy szelet kenyér.
Egy kicsit a trianoni békediktátum előtti Magyarországra
emlékeztetett, csak éppen Horvát-Szlavónország nem szerepelt rajta,
de az nem is hiányzott Ilonkának. Mert ahogyan a kenyeret körülveszi
a kenyérhéj, úgy vette körül a tökéletes államot a kerítés. Pontosan
illeszkedett az állam területéhez, nem kanyarodott el, nem lötyögött.
Ilonka először úgy látta, hogy a kerítés közönséges drótból van, és
csak alaposabb szemlélődés után vette észre, hogy az bizony
szögesdrót. És nem is végig szögesdrót, mert nagyrészt betonpalánk
fut az államhatár mentén. És nem is egy palánk védi a tökéletes
államot, hanem párhuzamosan kettő, és a kettő közti sávban
harcjárművek cirkálnak. Ilonka látomásában őrtornyok bukkantak fel,
golyószórók és géppuskafészkek, betontorlaszok és őrkutyák.
Reflektorok tökéletes fénykévéi pásztázták az éjszaka tökéletlen
sötétjét. Bezzeg a tökéletes államban van már villanyvilágítás, nem
úgy, mint nálunk, Hömpölyzugban!
 Ilonka egyébként azért ment ki városunk szekerével a hídroncshoz,
amely mellett már üzemelt a Vörös Hadsereg által telepített ideiglenes
komp, hogy Mátrai nevében, aki a Nemzeti Bizottság ülésén elnökölt,
átvegye azt a nyolc hordó petróleumot, melynek érkezését Polkovnyik
elvtárs aznapra ígérte, és azért hozta magával két gyerekét, mert ha a
szomszédokra bízná őket, akkor a szomszédok cserébe egy kis
petróleumot kérnének tőle, és a világért sem hinnék el neki, hogy nincs.
Miközben elnézegette a vízbe hajló hídroncsot, mely az őszi ködben
kissé felpuhult, már-már feloldódott, jólesően nyugtázta, hogy a mi kis
köztársaságunk már meg is tette az első lépéseket a tökéletessé válás
útján. Elzárkózunk a tökéletlenektől, megvédjük szabadságunkat és
függetlenségünket! Polkovnyik elvtárs katonái mellett ugyanis ott
strázsáltak a mi fegyveres polgárőreink, és miközben tisztelgéssel
üdvözölték a Vörös Hadsereg túlpartról érkező, nehéz csomagokkal
megrakott katonáit, már javában zajlott a beutazási engedéllyel nem
rendelkező polgári személyek átvizsgálása.
Egy Dobroczki nevű egyénnél, aki állítólag a megyeszékhelyen
lakik, nagyobb mennyiségű konyhasóra, szappanra és
paraffingyertyára bukkannak polgárőreink. Dobroczki saját bevallása
szerint azért próbálta a mi kis köztársaságunkba bejuttatni ezeket az
árucikkeket, hogy szalonnára, száraztésztára és csirkére cserélje őket,
vagyis nyerészkedni akart. Így tehát érthető, hogy polgárőreink
Dobroczkitól a mi kis köztársaságunk nevében elkobozzák az árut.
Ezzel szemben a Melegszállásra valósi Czabarkánál egy mocskos
kapcán és egy pecsétes igazoláson kívül Doleárőreink nem találnak
semmit, ami egyértelműen lopási szándékra utal. Idejön hozzánk üres
kézzel, és elmegy tőlünk tele zsákkal! Amikor pedig Czabarka azt
bizonygatja polgárőreinknek, hogy egy közeli rokonához jött
látogatóba, és hogy Czabarka rokona Bagyinka, a hentes, akkor már
azt is tudjuk, hogy Czabarka nemcsak bűncselekményre készül, hanem
fasiszta és reakciós rokonsága is van. Bagyinkát ugyanis fasiszta és
reakciós nézetek fejbenforgása miatt Mátrai meghatározatlan idejű
elzárásra ítélte, és most odakerül mellé Czabarka is, ha már olyan
nagyon meg akarta látogatni a kedves rokont.
Mátrai egyik fontos intézkedése tudniillik az volt, hogy kiürítette a
városháza alagsorának összes helyiségét, majd mindegyik helyiség
jobb hátsó sarkába beállíttatott egy fedél nélküli vödröt, nehogy már a
csupasz padlóra végezzenek széklet- és vizeletürítést a letartóztatottak,
őrizetesek, elítéltek, foglyok és egyéb rabok. Ezek után pedig már csak
az volt hátra, hogy Brutykó, a lakatos kívülről nyitható-csukható erős
zárat szereljen az ajtókra, melyeken Viczián, az üveges már beüvegezte
törött ablakszilánkokkal azt a kémlelőnyílást, amelyet Kóczián, az
asztalos vésett volt a vasrudakkal megerősített keményfába: és már
készen is áll a Hömpölyzugi Köztársaság központi
büntetésvégrehajtási intézete!
Könnyen beláthatjuk, hogy ez az intézmény szavatolja a
közbiztonságot és a belső ellenség leküzdését, vagyis közvetve a
szabadságot erősíti, noha annak ellenkezőjét testesíti meg. Ezért
Mátrainak még azok is hálával tartoznak, akiket ő meghatározatlan
ideig itt fogvatart, egyrészt a kívülről jövő nyerészkedők, üzérkedők,
seftelők és csencselők (mert azt azért ne higgye Dobroczki úr, hogy
egyszerű áruelkobzással megússza!), másrészt a bent lappangó,
bomlasztó fasiszta és reakciós csőcselék.
A városháza pincéjében kialakított börtön egy kicsit átformálja
Ilonka szívének pitvarait és kamráit is. Gyökeret ver benne az a
meggyőződés, hogy napról napra javul a világ, és minél jobb lesz a
világ, annál jobb lesz a börtön. Annyira meghatódik, hogy szeretné
megsimogatni a lomhán hömpölygő, zavaros vizet, mely
különválasztja a mi kis köztársaságunkat a világ összes többi
tökéletlenségétől, de mivel nem ér el a keze a víz felszínéig, helyette
inkább a kicsi fiú, Legifjabb-Mátrai szöszke hajjal borított koponyáját
simogatja meg, ha már a nagyobbik fiát, aki az apjára hasonlít,
nemigen szokta simogatni. Mindössze az aggasztja, hogy: mi lesz
majd, ha kemény hideget hoz a tél, és határfolyóink, a Hömpöly és a
Kecsegés olyan vastagon befagynak, hogy minden üzér, kufár, pecér,
himpellér és huligán kényelmesen átsétálhat hozzánk a túloldalról?
Akkor hogyan védekezzünk ellenük?
Miközben simogatja Legifjabb-Mátrait, valami apró dolog akad az
ujjai közé: egy cirokmag nagyságú, halványszürke állatka. Ilonka a
szebb jövő révületében egészen elfeledkezett róla, hogy Legifjabb-
Mátrainak (és persze a másik gyereknek is) tetvei vannak, pedig a
hídroncs felé szekerezve egész úton a serkéket szedegette a kisfiú
gyönyörű szőke, göndör hajából. Most már bevallhatom: igazából azért
nem bízta a szomszédokra a két gyereket, mert gyanúja szerint a
szomszédoknál ragadt rájuk a tetű, és azért volt neki fontos, hogy
személyesen vegye át a petróleumot Polkovnyik elvtárstól, mert azt
hitte: ha most rögtön petróleumos bedörzsölést eszközöl, akkor nem
lesz muszáj Legifjabb-Mátrait kopaszra nyírni. Ilonka még a másik
gyereket sem szívesen nyírta volna kopaszra, pedig őt nem szerette
annyira, mint a kicsi fiút.
Ezek a tetvek, az emberi létezés tanúi, különös fából vannak
faragva! Ha az ember nem védekezik ellenük, villámgyorsan
elszaporodnak. Esztrág tanár úr, aki a tények tiszteletére neveli az
ifjúságot, egyszer egy flekktífuszban haldokló munkaszolgálatos
ruházatában, hajzatában és szőrzetében összesen
29.000 példányt regisztrált. A tanár úr pontosan tudja, hogyan kell
a tények szintjén kezelni a tetveket: a háború előtt a vallás- és
közoktatásügyi minisztérium támogatásával rendszeresen feljárt Pestre
az állatkertbe, ahol a csimpánz ágyékán található lapostetveket
hasonlította össze az emberi lapostetűvel. Esztrág tanár úr azt is az
állatkertben vette észre, hogy az elefánton élősködő tetű –
felkunkorodó, hosszú szívószerve miatt – kísértetiesen hasonlít
gazdaállatára, az elefántra. Pontosan úgy néz ki, mint egy parányi
elefánt, csak éppen hat lába van, és nincs füle. A fóka prémjében
bujkáló tetvek pedig – ennek megállapításakor a tanár úr kis híján
belefulladt a szabadtéri akváriumba, de ő bármikor készen áll, hogy
életét áldozza a tudományért – messzemenően alkalmazkodtak a vízi
életmódhoz: a testükön levő pikkelyekhez apró légbuborékok
tapadnak, melyek jóvoltából órákig, sőt napokig is kibírják a víz alatt.
Ráadásul Esztrág tanár úr egy eddig teljesen ismeretlen fókatetű-fajt is
fölfedezett és leírt. Igaz ugyan, hogy az ingerült víziemlős beleharapott
a kezébe, és majdnem amputálni kellett az ujjait, viszont ő fedezte föl,
hogy a fóka szája körül, a bajusz tövében tanyázó élősdiek nem
tárolnak légbuborékokat a testükön, de nincs is szükségük rá, mert
amikor a fóka lélegzetet vesz, és kidugja a vízből a bajszát, akkor ők is
levegőhöz jutnak.
És amikor Ilonkának mindez eszébe jutott, abban a
szempillantásban észre is vesz egy fókát a Hömpöly habjai közt.
Mondanom sem kell talán, hogy a fókából nem az egészet látja, hanem
csak a pofáját, az imént említett bajuszos fókapofát, amint egy
pillanatra kiemelkedik a vízből, de még ennek megpillantása is jelentős
élmény. Hiszen úgy hallottuk Esztrág tanár úrtól, hogy fókák nem
élnek édesvízben.
És tényleg. Ez a fóka nem él. Sőt, igazából nem is fóka. Olyannyira
hasonlít egy javakorabeli bajuszos férfi holttestéhez, hogy tényleg az.
Minden jel arra mutat, hogy a Hömpöly mentén elkezdődött az alulról
jövő, spontán igazságtétel.
 Azt pedig mondanom sem kell talán, hogy Polkovnyik elvtárs nem
hozott petróleumot. Nagyon szeretett volna hozni, és bizonyára megtett
minden tőle telhetőt azért, hogy hozzon, de végülis nem hozott.
Helyette hozott egy hírt, amely többet ér nekünk minden petróleumnál:
pontosan egy hónap múlva, Sztálin elvtárs hatvanötödik születésnapján
demokratikus magyar kormány fog alakulni Debrecenben.

12.

Bresztovszky, a városi nyomda ügyvezető igazgatóhelyettese, aki a

kisgazdapárt képviselőjelöltjeként indult az 1939-es választásokon, és
aki meglepő módon nem menekült el a többi hasonszőrűvel együtt, a
tökéletes államot nem tartja egészen tökéletesnek. Főleg azt
kifogásolja, hogy a behozatalt és a kivitelt – és egyáltalán, az egész bel-
és külkereskedelmet – a tökéletes állam száz százalékig a saját kezében
tartja. Azt is sérelmezi, hogy a tökéletes állam szigorúan megtiltja az
állampolgároknak az arany- és ezüsttárgyak – ékszerek, érmék,
evőeszközök, edények – adásvételét, sőt ilyen tárgyak birtoklása is
szigorú büntetés terhe mellett meg van tiltva. Hasonlóképpen tilos más
ország valutáját és egyéb fizetőeszközét vagy értékpapírjait birtokolni,
vagy más magánszemélynek átadni, akire pedig a tökéletes állam
rábizonyítja idegen valuta rejtegetését vagy illegális adásvételét, az
ugyanolyan súlyos büntetésre számíthat, mint aki nemesfémmel való
visszaélés bűncselekményét követi el.
Ilyesfajta intézkedéseket már a Magyar Élet Pártja is fontolgatott,
miután 1939-ben fölényes biztonsággal legyőzte az összes többi
parlamenti pártot, és megalakította az új kormányt. Pedig az akkori
magyar állam távol állt attól, hogy tökéletes legyen.
Bresztovszky tanulhatott volna az öt évvel ezelőtti kudarcból, de ő
nem hajlandó a múltat végképp eltörölni. Ő nem tanul, és nem felejt.
Eszeveszett nagyravágyásában Debrecenbe akar menni, de nem ám
azért, hogy a népdal szavaihoz híven pulykakakast vásároljon, hanem
azért, hogy bekapcsolódjék az alakulófélben levő demokratikus
nemzetgyűlés munkájába, vagyis, hogy Debrecenben képviselje
városunkat és az egész Hömpölyzugot. Pedig még abban sem lehet
egészen biztos, hogy a nyomda ügyvezetőjeként fog megöregedni, sőt
én a magam részéről arra sem vennék mérget, hogy egyáltalán megéri
az öregkort, azok után, hogy kiutazási engedélyt kért Mátraitól, és nem
kapott. Mátrai végig sem hallgatta a kérelem indoklását. Földhöz vágta
a sapkáját, és a dühtől elvörösödve ordította, hogy: mi nem akarunk
Debrecentől semmit, ha pedig Debrecen akar tőlünk valamit, akkor
jöjjön ide hozzánk!
Itt jegyzem meg, hogy Mátrai éppen Párizsba készült, oda pedig
nem mehetett sapka nélkül, ezért hát intett Zsindely elvtársnak, aki a
személyi titkári teendőket látta el körülötte, hogy vegye fel a sapkát a
padlóról, és kefélje ki, majd egy pillantásra sem méltatva
Bresztovszkyt, a kisgazdát, bement az irodájába, és magára zárta az
ajtót, hogy felkészüljön a Párizsban esedékes tárgyalásra.
Félreértések elkerülése végett máris mondom, hogy a mi kis
köztársaságunkban Párizs nem Franciaország fővárosát, hanem a
Prímás utca, Kontrás utca, Nagybőgős utca és Cimbalmos utca által
határolt, szabálytalan négyszög alakú területet jelenti. A mi kis
hömpölyzugi Párizsunkban nincs Eiffel-torony, van viszont egy
toronynak is beillő, szokatlanul magas karó, tetején kocsikerékkel,
amelyen időnként varjú üldögél. Nincs Louvre, ezzel szemben minden
putri valóságos képtár, amióta Párizs népe hazaszállította az
Oppenheim grófok családi képeit, valamint a bútorokat is, hogy az
értékes festmények méltó környezetben helyezkedjenek el. Nincs
Notre-Dame székesegyház, van azonban legalább tíz-tizenöt
Esmeralda, akik közül bármelyik beleillene Victor Hugo szívfacsaró
regényébe vagy annak egyik néma filmváltozatába.
A mi Párizsunkra nem jellemző a bohémélet, noha csupa bohém
lakik benne, amennyiben a cigányokat bohémnek nevezzük. A
cigányok legnagyobb része az agrárproletárokhoz sorolható, hiszen a
háború előtt az uradalomban végeztek idénymunkákat, de értettek a
kosár- és gyékényfonáshoz, fakanálfaragáshoz, üstfoltozáshoz,
kolompkészítéshez, toll- és rongyszedéshez, valamint a
vályogvetéshez is. Közülük kerültek ki azok a híres muzsikusok, akiket
messze földről is elhívtak egy-egy lakodalomba, továbbá a
lókereskedők, akiknek viszonya az uradalmi lovászokhoz
meglehetősen feszült volt a háború előtt, de amióta az istállómestert
Mátrai bezáratta a városháza pincéjébe, és az uradalom lóállománya
felmorzsolódott, a régi ellentétből olyan kevés maradt, hogy az már
szinte semmi. így érthető, hogy a párizsi cigányok még a többi
agrárproletárnál is lelkesebben támogatták Mátrai törekvéseit, noha
egy pillanatig sem leplezték, hogy a határok lezárása ellenkezik
mozgékony természetükkel, és csöppet sincs ínyükre, hogy
Hömpölyzug lókereskedelmét december elsejétől a Végrehajtó Tanács
intézi.
Mátrai ezekről a fontos kérdésekről fog tárgyalni Párizsban.
Minthogy pedig a cigányoknak nincs vajdájuk, amióta az utolsó vajda
örökös nélkül meghalt, és ők nem tudnak megegyezni az új vajda
személyében, Mátrai tárgyalópartnere a két legtekintélyesebb
lókereskedő, Morold és Marjodó lesz, akik egyszersmind a
muzsikusok érdekeit is képviselik, mert a két prímás közül az egyik,
Márelódi nem hajlandó egy asztalhoz leülni Marjodóval, míg a
másikuk, Mutyurkó inkább eltűrné, hogy kifolyjon mindkét szeme,
semhogy megpillantsa velük Moroldot.
Most mondom el, amit már a történet elején el kellett volna
mondanom, hogy városunk három részből áll. A főutcától nyugatra
található Velence, melynek egykori gályarabok adták ezt a nevet,
szabadulásuk emlékére. Itt nagyobbrészt iparosok és vasutasok laknak.
A főutcától keletre helyezkedik el Csikágó, melyet a kubikosokon
kívül a szerencsésebb helyzetben levő agrárproletárok népesítenek be.
A többi, az mind Párizs.
A három városrész mentalitása markánsan különbözik egymástól.
Városunk lakói, amikor erre lehetőség nyílt, egy emberként vetették rá
magukat az ormóférgesi kastély ruhatárára és egyéb textilanyagaira, de
a hasznosítás módjában jelentős eltérések mutatkoztak. A Velencében
található Jószándék utca és Türelem utca lakói békésen fosztogattak,
és hagytak másokat is fosztogatni. A Csikágóból érkezők
összeverekedtek a zsákmányon, a legszebb darabokat pedig
széthasogatták vagy olajfestékkel leöntötték, hogy a kívánt holmi ne
legyen senkié, ha már az illetőé nem lehet. Ezzel szemben Párizs
gyermekei nem bántották egymást, akármilyen hangosan lármáztak is,
hanem fogták a grófék címeres dunyha- és paplanhuzatait, és válogatás
nélkül beléjük tömködtek mindent, ami a kezük ügyébe került, aztán
otthon, Párizsban a legjobb tudásuk szerint osztoztak rajta.
Jelentősek voltak az ízlésbeli különbségek is. Az iparosok a
megbízható, vastag, tartós anyagból készült holmikat, a bőrkabátokat,
az elnyűhetetlen bilgericsizmákat és bakancsokat részesítették
előnyben. Hövscheit, a szobafestő éppenséggel a pálmakertet fedő
finom, puha kátránypapírból készített magának és feleségének
búvárruhára emlékeztető kezeslábast. A fácántelep hajlékony
bádogtetejéből is megpróbált ütésálló páncélruhát készíteni, de a
próbálkozás nem járt sikerrel. Így tehát, amikor a Báldor-pusztai
pincében városunk lakói térdeplő testhelyzetben vagy nekihasalva
szürcsölni kezdték az agyagos padlóról az Oppenheim grófék által a
menekülés előtti utolsó percekben kifolyatott bort, Hövscheit a
vadonatúj kátránypapír kezeslábasban egykettőre elveszítette az
egyensúlyát, arccal előrebukott, és belefulladt a bokáig érő
sárgamuskotály-kékfrankos házasításba.
A Csikágóban élő kubikosok és vasutasok a finom tapintású, szőrös
holmikat kedvelték leginkább: emitt a grófkisasszony
csincsillabundáját rángatták jobbra-balra, ott az öreg méltóságos
asszony rókamálból készült karmantyúit szakította ki egy kéz egy
másik kézből. Egy asztraháni karakülbárány föveg úgy repült le
valakinek a fejéről, hogy azt hittük, mindjárt a fej is repül utána. Egy
másik, hasonló jellegű beavatkozás után megállapíthattuk, hogy a szép
nyúlszőr kalap szépen fordul ki önmagából. Azt pedig sohasem
reméltük volna, hogy a fiatal gróf seal-skin gallérja olyan dallamosan
reccsen, mintha örömsikolyokat adna ki magából, vagy mintha
osztozna annak a prémrajongónak a diadalmámorában, aki
bugylibicskájával a legszélesebb csíkot hasította ki belőle, és arról már
igazán nem a seal-skint szolgáltató néhai medvefóka tehet, hogy
ugyanez a bicska nem sokkal utóbb egy késelésnek lett az eszköze a
fogadóteremben talált medvebőr, illetve annak negyedrésze miatt, a
medvebőrt ugyanis muszáj volt négyfelé vágni, hogy igazságos legyen
az osztozás, amely még így is kisebb-nagyobb szúrt sebekkel és egyéb
nyolc napon túl gyógyuló elváltozásokkal járt.
Párizs férfilakosai a bársony függönyökből, selyem tapétákból,
damaszt abroszokból és tafota ágyterítőkből varrattak maguknak
szebbnél szebb ruhadarabokat édesanyjukkal, feleségeikkel,
nagyobbacska lányaikkal. Legfontosabb szempontjuk a sokszínűség, a
fantázia gazdagsága volt. Emitt egy jókedvű fiatalember húz fel egy
élesre vasalt csíkos nadrág fölé egy vakítóan fehér csipkés bugyit,
amott egy tüzes tekintetű nagylány a parádés kocsis libériáját
kombinálja a fiatal gróf csíkos matrózruhájával és az öreg Aladár gróf
oroszlános hímzésű lenvászon hálóingével. A bricsesznadrág és a
csupasz bőrön viselt frakk is megtalálja a békés egymás mellett élés
módját. Egy terebélyes asszonyság, közrefogva visongó apró
gyerekeitől vagy unokáitól, akik selyemharisnyát húztak a fejükre
sapka gyanánt, a kék szalonból kihozott reneszánsz kori falikárpitot,
melynek közepéről kör alakban kivágta a szűzlány ölében pihenő
unikornist, körülbelül úgy hordja, mint a perui indiánok a ponchót. Be
is válna indián ősanyának, csak a lámacsorda hiányzik mellőle, viszont
kárpótlásul fölvette a ponchóvá alakult gobelinhez azt a pillangókkal,
virágokkal és gyümölcsökkel díszített harang formájú kalapot, melyet
régebben sokszor megcsodálhattunk a nevelőnő fején.
Ez a látvány fogadta Mátrait, amikor Párizsba sietett, hogy
tárgyalást kezdjen Morolddal és Marjodóval a zenészek kiutazási
engedélyéről, valamint a felmorzsolódott uradalmi lóállomány
részleges újraelosztásáról.
A legszebb lovakat a szovjet elvtársak vitték el. Ők, mármint
egykori lovaink, a Nagy Honvédő Háborúban, illetve a kommunizmus
építésében objektiválódnak. Ez annyit jelent, hogy többé nem teszik be
a lábukat Hömpölyzug területére. Viszont egyetlen szovjet elvtársnak
a kisujja is többet jelent számunkra, mint az egész hömpölyzugi
lóállomány összes patája, patkószegekkel együtt.
Mátrai gyalogszerrel érkezett, kíséret nélkül, fegyvertelenül, ami a
Párizs iránti határtalan bizalom jele volt. Amikor meglátta a sínadrágba
és biliárdposztóból varrt zekébe öltözött ifjú cigánybárókat, amint
ugrándozva tréfálkoznak a lámpaernyőt szoknyaként viselő
Carmenekkel, eszébe jutott, hogy a mi kis köztársaságunk is
megünnepelhetné Sztálin elvtárs hatvanötödik születésnapját, ha már
Debrecenben demokratikus kormány alakul a jeles nap alkalmából.
Nekünk Debrecen messze van, a mi demokratikus kormányunk pedig
már működik, viszont megünnepelhetnénk december huszonegyedikét
egy operett bemutatásával, melynek szerepeire Párizs tehetséges
fiataljait kérhetnénk fel. Majd ők énekelnek és muzsikálnak. Sztálin
elvtárs állítólag szereti az operetteket.
Csak az a kár, hogy amióta Sonka, a költő Pestre költözött, nincs
rátermett emberünk, aki a dalszövegeket írhatná. Pestet állítólag már
körülzárták, de még nem foglalták el a szovjet elvtársak, és az nem is
fog nekik egyik napról a másikra sikerülni, még akkor sem, ha a Vörös
Hadsereg máskülönben csodákra képes. Így tehát Sonka, még ha
akarna, sem tudna Sztálin elvtárs születésnapja előtt hazatérni, hogy a
segítségünkre siessen.
Mátrai elhatározta, hogy a lovakon és a kiutazási engedélyeken
kívül az operettről is tárgyal a két idős, tekintélyes lókereskedővel.
Ezt a tárgyalást azonban későbbre kellett halasztania, és helyette
másmilyen tárgyalást kell vezetnie, mert Zsindely elvtárs, a személyi
titkár, aki az imént végigszaladt a Kitartás utcán, és bekanyarodott az
Éberség utcába, most Párizs területére lépett, és verejtékben úszva,
zihálva jelentette Mátrainak, hogy Bresztovszky szökést kísérelt meg.
Polgárőreink rajtakapták, amint egy csónakot vonszol a Hömpöly
partja felé, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy illegálisan, kiutazási
engedély nélkül átkeljen a túlsó partra.

13.

A Végrehajtó Tanács tisztában volt az eset jelentőségével, és azt is

látta, hogy példamutató szigorra van szükség. Összehívtuk a Hazafias
Néptörvényszék rendkívüli ülését Mátrai elnökletével és tizenkét népi
ülnök részvételével, akik közül hatot a Nemzeti Bizottság, hatot a
Demokratikus Nőszövetség delegált. A gyorsított tárgyalást, melynek
Mariska néni és Boriska néni tőrőlmetszett népi bölcsességei, valamint
Puprakel volt uradalmi kanász cifra káromkodásai felejthetlen
hangulatot kölcsönöztek, nem írom le részletesen, hiszen az olvasó
számtalan ilyen tárgyalást végigült már. Elég a végeredményt
ismertetnem. A törvényszék, melyet törvénykönyv híján nevezhetünk
számonkérő széknek is, Bresztovszkyt meghatározatlan idejű
elzárásra, teljes vagyonelkobzásra és huszonöt botütésre ítélte. Ez
utóbbi tételt a Köztársaság téren hajtották végre, a Szabadság
Tölgyfája mellett, Drábik agrárproletár-ítéletvégrehajtó
közreműködésével.
Nem hallgathatom el azt a tényt, hogy Bresztovszky aligha szánja
rá magát erre a kétségkívül meggondolatlan szökési kísérletre, ha
előzőleg a városi nyomda kapujában föl nem tartóztatják, és nem
hozzák tudomására, hogy mostantól ide nem illetékes behatolni,
ugyanis Mátrai döntése értelmében ezentúl nem ő, Bresztovszky az
ügyvezető, hanem Puprakel, a kanász, és ha ezt követően hazatérve azt
nem tapasztalja, hogy otthonát ismeretlen tettesek az utolsó szögig
kiürítették, miközben cserébe hoztak is valamit: a kirámolt szoba
kellős közepén egy nagy rakás emberi ürülék helyezkedett el, éreztetve
a haladó szellemű bűnelkövetők mélységes megvetését a
Bresztovszky-féle visszahúzó erőkkel szemben.
Úgy is fogalmazhatok, hogy ez volt az ítélet által kimondott
vagyonelkobzás. Előbb hajtották végre, semhogy a hivatalos döntés
beemelte volna nem éppen a törvényesség, de mindenképp a
hivatalosság sáncai közé.
Mátrai később úgy látta, hogy túlságosan enyhe ítéletet hozott. Ki
kellett volna végeztetnie Bresztovszkyt, és az sem ártott volna, ha
gondos ruházati és testüregi motozásnak veti alá. Bresztovszky ugyanis
a cipője talpába rejtett háromszázhúsz USA-dollárral, illetve a
végbelébe rejtett kilenc arany karikagyűrűvel és egyéb ékszerekkel
megvesztegette azt a két – egyébként száz százalékig megbízható –
polgárőrt, Sőrést és Görbölőt, akik a városháza pincéjének éjszakai
felügyeletével voltak megbízva, mire Görbölő zsákba bújtatta és a
hátán kivitte a városháza épületéből Bresztovszkyt, a városházát őrző
Sperhakni polgárőrnek és Pajszer polgárőrnek pedig csak annyit
mondott: „Viszem a szajrét, ahogy megbeszéltük!”
Sőrés pedig, mihelyt felváltották az őrszolgálatban, tutajt ácsolt az
ormóférgesi kastély déli szárnyának újrarasznosításra váró szarufáiból
és födémgerendáiból, és még az éjszaka folyamán átevezett
Bresztovszkyval a Hömpöly túlsó partjára. (Az ácsmunka
elkerülhetetlennek bizonyult, Mátrai tudniillik összeszedette és az
üressé vált egykori uradalmi istálló épületében őriztette a városunkban
található összes csónakot, ladikot, sajkát és lélekvesztőt, valamint a
kivájt fatörzseket, nagyobb méretű teknőket és dézsákat, sőt a
felfújható gumimatracokat is.) Sőrés a partszakasz őrzésével megbízott
polgárőröknek, Csukának és Potykának előadta, hogy elnöki parancsra
cselekszik: a vízben sodródó holttestek szájából kell kiszednie az
aranyfogakat, nehogy kárbavesszenek, és azért kell ezt éjszaka tennie,
hogy a lakosság minél kevésbé vegye észre.
Azt hihetnénk, hogy hazudott, holott majdnem a színtiszta igazságot
mondta, ugyanis átkelés közben Bresztovszky szájüregéből az összes
aranyfogat eltávolította, nem a tőle telhető legnagyobb
kíméletességgel. De Bresztovszky még így is hálás lehetett Sőrésnek,
hiszen Sőrés vízbe is fojthatta volna.
Mondanom sem kell talán, hogy Bresztovszky hálája nem tartott
sokáig. Mihelyt sikerült eljutnia Debrecenbe, telekürtölte
szenvedéseivel a szovjet megszállási övezetet. Elmondta, majd egy
újságcikkben le is írta, hogy a városháza pincéjében, ahol a színültig
telt vödrök miatt kibírhatatlan bűz terjeng, úgy össze vannak zsúfolva
a fogvatartottak, mint az olajos halak a konzervdobozban. Szó volt
poloskákról és penészes kenyérről, valamint arról, hogy nem lehet
aludni, mert a polgárőrök tíz percenként bevilágítanak a zárkába
azokkal az éjszakai fotózáskor használatos, vakító fényű
magnéziumcsíkokkal, melyeket Grünfeldnél, városunk ismeretlen
helyre távozott másik fényképészénél foglalt le a csendőrség az év
tavaszán, és amelyek a csendőrségtől ismeretlen időpontban,
ismeretlen körülmények közt Fényképész-Mátrai tulajdonába kerültek.
És még hosszan sorolhatnám Bresztovszky piszkos rágalmait,
melyek visszaélnek a tényekkel és azzal, hogy a tények, amelyeken
alapulnak, makacs dolgok. Azt is volt neki pofája leírni, hogy Mátrai,
akinek basáskodása juttatta retesz mögé az ártatlanul szenvedőket,
kommunistának mondja magát, pedig nem kommunista, hanem
közönséges tolvaj. Mert ha a kommunisták olyanok, mint Mátrai,
akkor köszönjük, nem kérünk belőlük.

14.

Megítélésem szerint Mátrai akkor követte el az első komoly hibát,

amikor nem volt hajlandó számot vetni azzal a körülménynyel, hogy
Debrecenben, a demokratikus Ideiglenes Nemzetgyűlésben egészen
különböző embereket lapátolt egy kupacba a sors. Vannak köztük
ilyenek is, olyanok is. Nem állítom, hogy túlnyomó többségben vannak
a kisgazdák, de kisebbségben is akkora lármát csapnak Bresztovszky
groteszk vértanúsága miatt, és akkora elefántot csinálnak ebből a
bolhányi esetből, mintha ők tennék ki a nemzetgyűlés kétharmadát.
Különösen a huszonöt botütés háborítja fel őket. Mondogatják az
Arany Bikában, majd újságcikkekben le is írják, hogy Mátrai, a
hömpölyzugi fő-fő kommunista a régi jobbágyvilágot akarja
visszaállítani! Nézzenek már oda!
Mátrainak azt kellene szem előtt tartania, hogy a szovjet elvtársak
nemcsak engedélyezték a kisgazdapárti napilap megjelenését, hanem
azt, a többi demokratikus lappal együtt, ők maguk el is viszik a
felszabadított falvakba, városokba. Mátrai nem akarja észrevenni,
hogy Bresztovszky rágalmai és egyéb mendemondák alapján országos
szinten kiszerkeszti őt a Független Kis Újság, rövid u-val.
És ha csupán a kisgazdák háborodtak volna fel! Sajnos azonban az
újjáalakuló szocdemek is élesen elítélik Mátrai túlkapásait, sőt, még a
kommunisták közt is látunk olyanokat, akik álláspontja szerint Mátrai
lejáratja az egész munkásmozgalmat. Hatalmaskodásával,
meggondolatlan intézkedéseivel csakis a fasiszták és reakciósok
malmára hajtja a vizet!
Az ilyenek, mármint a Mátrait elítélő bolsevikek közé tartozik
Mrázik is, aki régebben építési vállalkozó volt, manapság azonban
kétkezi szakmunkásnak, ácsmesternek tünteti fel magát, és a
Nemzetgyűlésben a megye kommunista pártszervezetét képviseli.
Semmiben sem ért egyet a kisgazdákkal, csak egyetlen dologban,
Mátrai megítélésében, és nagyobb igyekezettel áskálódik Mátrai ellen,
mint a legádázabb kisgazda. Szilárd meggyőződésévé válik, miközben
Debrecenben a Piac utcán a Nagytemplom felé irányzott 72
milliméteres szovjet aknavetőket kerülgeti, hogy a lassan
kikristályosodó új demokratikus államrendnek egyik fontos előzménye
lesz Mátrai felszámolása.
Ő, Mrázik már tudja, ki lesz az ideiglenes kormányban a
belügyminiszter. Vagy Réti lesz az, vagy Mezei. Neki mindkettőhöz
kiváló összeköttetései vannak. Rétivel, aki nemrég tért vissza a
moszkvai emigrációból a Vörös Hadsereg magas rangú tisztjeként,
többször elbeszélgetett már, de közeli személyes kapcsolatai Mezeihez
fűződtek. Mezei a háború előtt a népi írók balszárnyához tartozott, aki
a kommunistákkal való együttműködés gondolatát sem tartotta az
ördögtől valónak, és ő, Mrázik fontos adatokkal segítette Mezei
szociográfiáinak létrejöttét. Amikor Mezei tíz évvel ezelőtt, 1934-ben
megjelent a megyeszékhelyen, ő, Mrázik tette számára közvetlenül
megismerhetővé az akkordmunkások életkörülményeit, és ő intézte el
az akkori főispánnál, Folytonovszkynál, hogy a csendőrség úgy tegyen,
mintha nem venné észre a megyeszékhely környékén zajló baloldali
irányultságú tudományos anyaggyűjtést. Mezei tíz évvel később, a
német megszállás után, amikor menekülnie kellett a Gestapo elől,
ismét csak Mrázikhoz fordult, aki munkaruhába öltöztette, és
beállította az egyik fatelepére anyagkiadónak. Joggal várhatja tehát,
hogy Mezei, már amennyiben tényleg ő lesz a belügyminiszter,
viszonozni fogja ezt a sok szívességet.
Mondogatja is neki az Auguszta-szanatóriumban, ahol a
kormányalakítást előkészítő gyűlések és tanácskozások zajlanak, és a
Nagytemplomban, ahol Mezei az igehirdetést hallgatja, hogy: Mátrai
úgy viselkedik, mint egy kiskirály, mint egy feudális oligarcha.
Hát eltűrhetjük azt, hogy Hömpölyzug úgy ékelődjék be az új,
demokratikus magyar állam testébe, mint egy betokosodott idegentest?
Mrázik csalódására Mezei úgy tesz, mintha nem is hallaná a kérdést.
Ajkára illeszti mutatóujját, így utasítva Mrázikot, hogy maradjon
csendben. Mintha máris ő volna a miniszter, és mintha utasítgathatná
őt, Mrázikot, a megyei kommunista pártszervezet főtitkárát!
És azt eltűrhetjük, hogy Mátrai önhatalmúlag felosztotta az
Oppenheim grófok földjét?
Mezeinek éppen ez járt a fejében: a földosztás. Amint lehet, az egész
országban felosztjuk a földeket! A baj csak az, hogy egyelőre nincs
egész ország. Még csak fél ország sincs. Az lesz a vége, hogy
kettészakadunk, mint Mohács után!
Ilyesmire gondolhatott Százőz tiszteletes úr is, amikor Ady Endre
verssorait szőtte bele a prédikációba:
Hajlongani emerre, amarra, Bús sorsot mértél, Uramisten, A
magyarra...
Mrázikban, aki lutheránus lévén, idegenkedett a kálvinista
rátartiságtól, felhorgadt az ellenkezés. Egyszerre csak megértett valami
fontosat, azt, hogy Ady szavainak éppen az ellenkezője igaz. Vége a
kétfelé való hajlongásnak! Mostantól csak ezeknek fogunk hajlongani,
azoknak soha többé! Végigcsörtetett a padsorok között, és átrohant a
Nagytemplomból az Arany Bikába, melynek előcsarnokában kis híján
összeütközött Rétivel, aki már nem mindig viselte a Vörös Hadsereg
tiszti egyenruháját.
Réti addigra már tájékozódott a hömpölyzugi helyzetről.
Mondanom sem kell talán, hogy nem Bresztovszky volt az egyetlen
városunkbeli szökevény Debrecenben. Sőrés és Görbölő nagyban űzte
az éjszakai embercsempészetet mindaddig, amíg Csuka és Potyka föl
nem jelentette őket Mátrainál, de aztán jó pénzért ők is nem kevés
menekülni vágyót átsegítettek vagy a túlpartra, vagy a túlvilágra.
A Debrecenbe jutott szerencsések közt volt Petró, a szakképzetlen
seborvos, aki 1931-ben röpcédulák terjesztése miatt a szegedi
Csillagbörtönben raboskodott, ahol egy zsilettpengével, amelyet
különben egész nap a nyelve alatt rejtegetett, minden étkezés előtt
fölmetszette a vele közös cellában tartózkodó Rákosi elvtárs tarkóján,
lapockáján, olykor a hóna alatt és a combhajlatában is található
kelevényeket. Ezzel a tevékenységével nemcsak a magyar
munkásmozgalmat szolgálta, hanem a Rákosi elvtárs egészségéért
aggódó más bebörtönzött elvtársakat is, köztük Rétit, aki, mielőtt egy
visszaszolgáltatott honvédzászló cseretárgyaként kitelepülhetett a
Szovjetunióba, szintén a Csillagban töltötte az időt. Petrót régi
ismerőseként üdvözölte.
Így tehát Rétinek nem volt nehéz áttekintést nyernie a mi kis
köztársaságunkban uralkodó életkörülményekről. Most, amikor
Mrázikot kis híján fellökte, éppen az Ideiglenes Gazdasági Főtanács
alakuló üléséről jött ki, ahol őt választották meg főtitkárnak. Ezzel
magyarázható, hogy nem Mátrai ideológiai elhajlásai érdekelték, nem
is a hömpölyzugi városháza pincéjében zajló jogsértések, hanem az
Oppenheim-uradalom raktáraiban található gabonakészletek, valamint
az a nagy mennyiségű nemesfém, amely állítólag a hömpölyzugi
zsinagógában van elfalazva. Gondoljunk csak a jóvátételre, melyet a
szovjet elvtársaknak fogunk nemsokára fizetni, és hogy követeléseik
nem lesznek csekélyek, az már most is egyértelműen látszik. Úgyhogy
jó lenne a megnyitott raktárakat lepecsételni és azt a befalazott
zsinagógát kibontani.
Ugyanakkor azt is tudta, hogy óvakodni kell a meggondolatlan
lépésektől. Könnyű volna Hömpölyzugban rendet csinálni, ha lenne a
kormánynak rendőrsége és hadserege, de egyelőre kormány sincs. És
neki, Rétinek már most ki kell dolgoznia az ország újjáépítésének
tervét, holott a fővárosban és az ország nyugati részén, ahol a Vörös
Hadsereg előrenyomulása ezekben a hetekben mintha megtorpant
volna, legnagyobbrészt még le sincs rombolva mindaz, amit majd újjá
kell építeni.

15.

Puprakel, azelőtt uradalmi kanász, jelenleg a városi nyomda

ügyvezető igazgatója meg van győződve róla, hogy a tökéletes
államban mindenki kopasz. Az emberek haja különböző, a
különbözőség egyenlőtlenséggel jár, márpedig a tökéletes államban
mindenki egyenlő. Lám csak, Mátrai, miután sűrűfésűvel nem lehetett
a serkéket eltávolítani a gyerekek hajából, petróleum pedig nem áll
rendelkezésünkre, példamutató módon átadta mindkét fiát öccsének,
Fodrász-Mátrainak, és most kopaszok. Fodrász-Mátrai még csak most
kezd kopaszodni, de Fényképész-Mátrai már teljesen kopasz, és maga
Mátrai kopasz csak igazan!
A Mátrai-nemzetségben csak a nők nem kopaszok.
A nőkkel mindig bajok vannak.
Megpróbálta elképzelni a tökéletes államot és benne a nők
tükörsimára borotvált fejbőrét, aztán konkrétan elképzelte Mátrai
feleségét, Ilonkát kopasz fejjel, de amikor látta, hogy Ilonka
kopaszságát ruhástul nem tudja elképzelni, hanem csakis úgy, hogy
Ilonkán semmi öltözet sincs, végre megértette, hogy a tökéletes
államról folytatott spekuláció nem egyeztethető össze azzal a
rendíthetetlen hűséggel és bizalommal, mellyel ő Mátrai iránt
viseltetik. Azt is megértette, hogy a nők még a tökéletes államban sem
lehetnek kopaszok, legfeljebb kivételesen, büntetésből.
Talán az volna a megoldás, ha a tökéletes államban a nőknek a
hónalját és a picsáját is kötelező lenne simára borotválni, és bármikor,
bármelyik nőnél ellenőrizni lehetne, hogy teljesítve van-e a kopaszsági
követelmény. A zsidók nem voltak bolondok: tudták ők, mit csinálnak,
amikor kopaszra nyírták a feleségüket. Aztán természetesen elvitték
őket a feleségeikkel együtt, de ennek az intézkedésnek semmi köze
sem volt a kopaszsághoz, sőt egyáltalán nem volt köze az égvilágon
semmihez.
Hozzátartozik az igazsághoz, hogy Puprakel házassága az első
gyerek születése után elromlott. Amikor Puprakel meghallotta, hogy
fia született, örömében átugrotta az uradalmi sertéstelep dísztégla
kerítését, de amikor azt is megtudta, hogy a gyerek jobb lába kissé
rövidebb, mint a bal, teljes magabiztossággal kijelentette, hogy: ebből
aztán nem lesz fasza gyerek soha a büdös életben. Annyira sem
becsülte a gyereket, mint az uradalom leghitványabb malacát.
Felesége emiatt neheztelt rá, és éreztette is neheztelését.
Puprakel nemigen foglalkozott az asszonnyal és a bicebóca
gyerekkel. Sokkal több érdeklődést mutatott a disznók iránt. A
disznókkal ügyesen és jól bánt. A családjával kevésbé. Az évek során
születtek további gyerekei, de azokkal sem foglalkozott, pedig ők nem
bicegtek. Néhány pohár pálinka után már azt sem tudta megmondani,
hányan vannak. Ő csak a disznók létszámát tartotta fejben, de azt
mindig megbízhatóan, pontosan.
Sárika, a felesége mostanában mindennap a szemébe vágja, hogy:
amióta ügyvezető igazgató lett belőle, erősebben érződik rajta a
disznószar szaga, mint kanász korában.
Pedig Puprakel a szó minden értelmében kimosdott. Nussbaum, az
órásmester házában lakik, Pollack, a vaskereskedő öltönyeit és
nyakkendőit hordja, Sárika pedig Tannenzapfen, a vegyesbolt-
tulajdonos megmaradt árukészletéből egészíti ki a hiányos állapotban
átvett háztartást. Ő, Puprakel már nem is üti-veri az asszonyt, amióta
ebben a szép úri házban laknak, mert Suszter elvtárs és Varga elvtárs
elmagyarázta neki, hogy egy öntudatos kommunista nem tehet ilyet.
így viszont nem is adhatja ki a mérgét, amikor az asszony az ő
állítólagos disznóbűzére tesz aljas célzásokat.
Sárika igaztalan piszkálódásában az igazságnak az a parányi magja
rejtőzik, hogy Puprakelnek egyre inkább hiányzanak a disznók. Nekik
tudott parancsolni, a gépmesternek nem tud. Az ő természetüket
ismerte, a betűszedőkön nem tud kiigazodni. Az ő röfögésüket vagy
sivalkodásukat pontosan értette: volt füle hozzá, hogy például éhesek-
e, vagy valamitől nyugtalanok, mondjuk meg vannak-e ijedve, vagy
dühösek, vagy csak megszimatolták, hogy csicsókagumó van a föld
alatt, és azt akarják kitúrni. Bezzeg a tipográfusok szakkifejezéseiből
Puprakel nem ért egy szót sem!
A szedőszekrények idegesítik. A monószedő gép csontsárga
billentyűitől feláll a hátán a szőr. A kézisajtó puszta megpillantásakor
csalánkiütést kap. A litográfkövek a hideglelést hozzák rá. A kliséket,
matricákat, szegélydíszeket, fototípiákat úgy szereti, mint üveges tót a
hanyattesést.
Erről van szó már megint. A szeretetről. Puprakel nem ismeri és
nem is nagyon szereti a betűket. Márpedig egy nyomdában nem
könnyen kerülhető el, hogy a betűk az ember közelébe
pofátlankodjanak. Sajnos az ember a betűket nem rúghatja fel és nem
vághatja szájon, mint a gyerekeit, ha közelebb jönnek hozzá a
kelleténél.
Puprakel a karikás ostornak volt messze földön híres szakembere.
Hej, de nagyot tudott az ostorával durrantani! Varsafokig elhallatszott,
ha nekihuzakodott egy kicsit. Még a felhők is összeszaladtak, ha
Puprakel sokáig durrogtatott az ostorával. Azok is olyanok voltak, mint
egy nagy, szürke disznókonda fönt az égen. Ő, Puprakel készítette a
legjobb karikás ostort egész Hömpölyzugban. Úgy fonogatta a
kenderszöszt vagy a zsineget vagy akár a cukorspárgát is, mint a
lányok a copfjukat, annyi különbséggel, hogy az ő fonata szép
fokozatosan vékonyodott, mint a kígyó. Még a fejrésze is olyan volt,
mint a kígyó feje.
Aztán milyen remek csapót ügyeskedett az ostor végére, ha
kaphatott a juhászoktól egy darabka birkabőrt! Mert ugyebár csapó
nélkül nincs durranás. Ha csapó nincs, karikás ostor sincs. De a kutya
vagy a macska bőre is nagyon jó volt csapónak, a disznó bőre meg
azokénál is jobb, ha a grófék éppen disznót vágattak. Ha meg
semmilyen friss bőr nem akad, akkor egy elnyűtt nadrágszíj is
megteszi.
No és milyen szép ostornyelet faragott somfából, olykor
meggyfából is! Annyi figyelemmel és gondossággal hántotta le a
kérget, amennyivel Michelangelo véste le Dávidról a fölösleges
márványt. Arra pedig különösen büszke volt, hogy egyszer véletlenül
rájött: ha a nyers fát néhány napra beáztatja disznóhúgyba, akkor olyan
élénkpiros lesz, mintha be volna festve.
Az volt az igazi élet! Nem ez a mostani.
Ugyanakkor azzal is tisztában volt, hogy egy öntudatos kommunista
akkor sem kívánja vissza a régi szép időket, a régi szép világot, ha
régen jobban érezte magát.
Azt az egyet nem szerette a régi szép kanászvilágban, hogy folyton
mozognia kellett. Nem állhatott meg egy pillanatra sem. Hiába volt két
kutyája is, a Burkus meg a Bundás, nem sok hasznukat vette. Mert igaz,
hogy a kutya okos, de a disznó még okosabb, és pontosan tudja, hogy
erősebb a kutyánál. Különösen, ha kutyából kettő van, ők meg vannak
vagy százötvenen, fajtatiszta yorkshire-iek. Ha a kutya sokat
makacskodik, ha nagyon irányítgatja őket, ha belemardos a hátulsó
csülkükbe, úgy a disznók egykettőre közrefogják és széttépik. Így járt
szegény Bundás. A Burkus meg attól fogva még a közelükbe sem mert
menni, három lépés távolságból ugatta őket.
Így tehát ő, Puprakel hajkurászta a jószágot, vasalt végű
kampósbottal a kezében. Igazi tudomány, sőt művészet volt kizavarni
a kukoricásból a nyolcesztendős, kétmázsás kocát. Egy süldő visítva
szaladt volna vissza a gyepre az első rúgások után, de a tapasztalt, bölcs
öreg nőstény tisztában volt vele, hogy Puprakel nem tehet benne kárt,
például nem törheti el a csontját, mert azt levonják a béréből. Ügyet
sem vetett a záporozó ütlegekre, nyugodtan ropogtatta tovább a
kukoricacsöveket, mert azt már nem tudta, hogy Puprakel béréből a
terményveszteséget is le fogják vonni. Az egykori kanászt még most is
kiveri a hideg verejték, amikor eszébe jut, hogy végül pépessé rágott
csípős paprikával oldotta meg a problémát, amitől a koca csakugyan
mozgásba lendült, viszont aztán nem lehetett leállítani, és addig
rohangált üvöltve, hörögve, míg az egész kondát szét nem ugrasztotta.
Ő pedig lángoló torokkal, kiégett szájpadlással szaladgált az állatok
után, reggeltől sötétedésig.
Lótás-futás, járás-kelés volt az ő egész élete a régi szép világban.
Híres karikás ostorait is menet közben fonta, miközben a disznók után
loholt. Lótva-futva, járva-kelve fogyasztotta el az ebédjét, a lépés
üteméhez igazítva a rágás ütemét. Még hugyozni is tudott menet
közben: ha oldalazva haladt, és kihasználta a kedvező szélirányt, akkor
egy csepp vizelet nem sok, annyi sem jutott a gatyaszárára.
Csak a nagydolgában akadályozta őt a rohangálás. Illetve fordítva,
a letolt gatya gátolta a futásban. Ha ilyen gondja támadt, akkor muszáj
volt megállnia. Csúfolták is az uradalmi juhászok: állva szarik a
kanász!
Ez sajnos igaz volt. A kanásznak egy pillanatig sem volt szabad
leülni vagy lekuporodnia, mert akkor a disznók összetaposták volna.
Ők csak addig tisztelték a kanászt, amíg fölébük magasodott. Így tehát
a régi szép világban a kanászt nemcsak ékes járásáról lehetett
megismerni, hanem arról is, hogy kampósbotjára támaszkodva, állva
szart, méghozzá nagyterpeszben. Ez pedig a hömpölyzugi sík terepen,
ahol fák alig maradtak, messzire ellátszott.
Mindenki látta, mindenki tudta: most szarik Puprakel.
A régi szép világban a juhász azért nézte le a kanászt, mert a kanász
még csak le sem guggolhat. Bezzeg a juhász nemhogy leülhet, hanem
akár még heverészhet is! Csak a vak nem látja, hogy rang és
megbecsültség tekintetében a juhász toronymagasan fölötte áll a
kanásznak!
A kanász ezzel szemben azért nézte le a juhászt, mert a juhász
tavasztól őszig egyfolytában kint él a pusztán, míg bezzeg a kanász
minden este visszatereli a kondát az uradalmi sertéstelepre, aztán pedig
hazamegy a feleségéhez. A juhász az anyajuhokat bassza, a kanász
meg a saját gyerekei anyját. Igaz ugyan, hogy Puprakelnek rossz volt
a házassága, de a juhászok még így is irigyelték.
Hát most aztán Puprakelnek nem kell többé szaladgálnia,
naphosszat ülhet. Tányérból eszik, pohárból iszik, ha pedig esik az eső,
napközben is fedél van a feje fölött. És csak Sárika emlegeti a
disznószar szagát. A nyomdászoknak, miközben Mátrai rendeleteit,
felhívásait és hirdetményeit nyomtatják, ilyesmi véletlenül sem csúszik
ki a szájukon. Az újdonsült ügyvezető látja a szemükön, hogy ők is erre
gondolnak, de mások gondolataival Puprakel sohasem törődött, sőt
még a sajátjaival sem.

16.
 Sokáig a levegőben lógott, mint szélcsendkor a füst, egy olyan
elképzelés, hogy Puprakel utazzék el Debrecenbe Mátrai
felhatalmazásával és Polkovnyik elvtárs cirill betűs, pecsétes
igazolásával, ott pedig kapcsolódjék be az ideiglenes nemzetgyűlés
kormányalakítást előkészítő munkájába, képviselje a Hömpölyzugi
Köztársaságot, és minden rendelkezésére álló eszközzel védje meg
önállóságunkat.
Ezzel ismételten összeütközött egy másik lehetőség, mely szintén a
levegőben lógott, és amelynek az volt a lényege, hogy Puprakel helyett
Gajdos tegye ugyanezt. Ő menjen el Debrecenbe, és ott ő harcoljon a
mi kis köztársaságunkért, ő hazudtolja meg a kisgazdákat, ő szerelje le
Mrázikot, akiről már tudtuk, hogy ott rontja a levegőt, ott áskálódik,
nyüzsög, pezseg és pattog a jövő Magyarországának ideiglenes
fővárosában.
Gajdos még nem is olyan régen az uradalom számadó juhásza volt,
de miután a merinó-juhok létszáma az utóbbi néhány hét során a
radikális csökkenés irányában halad, két héttel ezelőtt átkerült a
telekkönyvi hivatalba, ahol a kérvényiroda főosztályvezetőjeként
szolgálja városunk érdekét.
A juhászok mindig is kiváló diplomáciai érzékkel rendelkeztek, míg
a kanászok, beleértve Puprakelt is, néha kicsit nyersebbek a kelleténél.
Már a Bibliában szereplő Ábel is juhász volt: ez mindenképpen Gajdos
mellett szól. Másfelől igaz ugyan, hogy Puprakel nem ijed meg egy kis
küzdelemtől, márpedig a nemzetgyűlésben muszáj lesz küzdeni, de
azért Gajdost is kemény fából faragták. Fiatal korában foggal herélte a
kisbárányokat, nem volt szüksége késre, egyszer pedig a karmolci
csárdában tizenöt vendéget vágott fejbe az ólmosbotjával.
Úgy látszott, hogy a Végrehajtó Tanácsban a Gajdos-párti
irányvonal kerekedik felül.
De aztán fölvetődött az a kérdés, hogy: vajon a nemzetgyűlésben
birkákkal vagy disznókkal kell-e megbirkóznia a hömpölyzugi
küldöttnek? Mert a disznókhoz kanász kell, még akkor is, ha nyomdász
lett belőle. Márpedig Mrázik elvtárs kétségkívül egy utolsó, mocskos
disznó.
Kezdett a mérleg Puprakel javára billenni.
Ekkor egy újabb kérdés merült fel. Mi lesz abban a nem várt
esetben, ha szilárd hűségű küldöttünk elárul bennünket? Például ha
eldorbézolja azt az ötven pengő napidíjat, melyet a városi
takarékpénztár páncélszekrényében talált nagyobb összegből
utalványozunk neki, és a felelősségrevonástól tartva, elszökik? Vagy
ha jó pénz reményében csatlakozik Bresztovszkyhoz és a többi
ellenünk csaholó korcs, veszett kutyához? Vagy ha, teszem azt, Mezei,
a baloldali népi író beprotezsálja küldöttünket fűtőnek a református
kollégiumba, ahol szintén zajlanak előkészítő tárgyalások, és ő ott fog
fűteni legalább áprilisig?
Ilyen esetben, ami persze sohasem következik be, hiszen a
legderekabb, legbízhatóbb elvtársainkról döntünk, szóval ilyen esetben
is itt marad városunkban az illetőnek a családja, és őket fogjuk a
legszigorúbb megtorlással sújtani.
Mármost Puprakelnek van családja, Gajdosnak meg nincs. Gajdos
mondogatta ugyan, hogy jobban esik a paráznaság, ha kettőnk közül
csak nekem van farkam, ebből pedig arra lehetett következtetni, hogy
megnősül, de aztán mégsem nősült meg. Érte nem ejthetünk túszul
senkit. Puprakel viszont egy főzelékszagú feleség és hat vagy nyolc
csorgó orrú gyerek miatt aggódhat.
Már-már biztosra vettük, hogy mégiscsak Puprakel fogja képviselni
Hömpölyzugot a nemzetgyűlésben. De aztán eszünkbe jutott, hogy
Puprakel nemigen szereti a családját. Akkor mi lesz, ha meg akar
szabadulni tőlük? Olyan biztos, mint a hétfő utáni kedd, hogy elszökik!
Nehogy már mi rugdossuk el Debrecenbe, és még napidíjat is
adjunk neki!
A dolog előzményéhez tartozik, hogy beteljesült Mátrai szava. Ő
mondta nem is egyszer: mi nem akarunk Debrecentől semmit, ha meg
Debrecen akar tőlünk valamit, akkor tolja ide azt a rücskös pofáját!
Nos, egy szép, zúzmarás napon, amikor más években a Mikulás
szokott jönni, most azonban Párizs tehetséges fiataljai próbálgatták a
Cinka Pannáról és Rákóczi fejedelemről szóló operettet, váratlanul
kiderült, hogy Debrecen akar tőlünk valamit, és elküldte hozzánk a
kézbesítőjét. Még a rücskös pofa is stimmelt, mert a kézbesítő arca tele
volt pattanásokkal.
Erről könnyű volt meggyőződnünk, mert az úriembert Polkovnyik
ezredes katonái átszállították az innenső partra, ahol a két fegyveres
polgárőrnek, Derűsnek és Borúsnak felmutatott egy hivatalos-formájú
levelet, mire ők vonakodás nélkül továbbengedték.
Mátrai valamit félreérthetett, mert eleinte azt hitte, hogy egy egész
kormányküldöttség érkezett hozzá, de aztán eszébe jutott, hogy még
nem alakult meg a kormány. Így tehát a pattanásos arcú kézbesítőt jó
sokáig várakoztatta.
 Először jelentést kért az őrzött objektumokról, a Hömpöly és a
Recsegés partszakaszain történt eseményekről, rendkívüli
eseményekről, az ormóférgesi kastély intarziás padlózatának tűzifává
alakításáról, az egyes dűlők állapotáról és más effélékről.
Ezután eligazítást tartott, parancsokat és rendeleteket hirdetett.
Ezt követte, mert időközben beesteledett, az egész nap részletekbe
menő értékelése.
Debrecen kézbesítője pedig türelmesen várt. Néha elővett a
zsebéből egy kis kenyeret, azt majszolta. Örülhetett, hogy nem zártuk
be a városháza pincéjébe. Ha pedig azt hiszi, hogy most már, amikor
nyílik a tárgyalóterem ajtaja, és kiözönlik a Hömpölyzugi Nemzeti
Bizottság, végre ő is sorra fog kerülni, akkor téved. Mátrai most
átmegy Polkovnyik ezredeshez, akivel különböző aktuális kérdésekről
konzultál, sok időt eltöltve és éppolyan sok poharat kiürítve, utána
pedig hazamegy, és lefekszik aludni.
Reggel jutott eszébe, hogy tudakozódjék: milyen néven tisztelhetjük
azt a pattanásos képű urat, aki Debrecenből idefáradt hozzánk? Mert
ugyebár az embernek, mármint a legtöbb embernek tisztességes neve
is van.
Mondták neki, hogy az illetőnek az a neve, hogy Tarfő. Ami
ugyebár azt jelenti, hogy „kopasz”. Ez pedig csak azért érdekes, mert
a Debrecenből jött levelet Mrázik írta. Amikor Debrecen akar valamit,
akkor igazából Mrázik akar tőlünk valamit.
Hogy mi állt a levélben, azt nem tudom, mert Mátrain kívül nem
olvasta senki. Annyit tudok, hogy a levél írásakor, december első
hetében Mrázik már a nemzetgyűlés ellátási biztosa volt. Javában
szervezte a nemzetgyűlés tagjainak folyamatos ellátását, a Vörös
Hadsereg hadtáp-utánpótlását, és a debreceni polgári
élelmiszertartalékok feltöltését. Így tehát nem tudom megmondani,
hány vágómarhát, sertést és juhot, továbbá hány mázsa búzát követelt
a hömpölyzugi elöljáróságtól, negyvenet-e vagy négyszázat.
Hiszen ezek úgyis csak számok, elvont fogalmak.
Azt viszont tudom, hogy Mátrai megkérdezte Tarfőtől, dohányzik-
e. Az igenlő válasz hallatán megkínálta Tart egy Trabucco szivarral.
Még tüzet is adott neki. Szépen, akkurátusán összesodorta Mrázik
levelét, meggyújtotta, úgy tartotta a Trabucco alá.
Mátrai sem negyvenet, sem négyszázat nem adott semmiből, hanem
ennek a szivarnak a csutkáját küldte Mrázik részére Debrecenbe.
Tehette: még sok Trabuccója volt raktáron, továbbá Virginiája és
Memphise is volt, mert májusban, amikor Weiszdorn dohányáru-
kereskedésének hatósági, majd népi újraelosztására sor került, ő is
beszerzett néhány ládikával mindezekből.
Nem biztos, hogy Tarfőnek jólesett egyhuzamban végigszívni az
egész Trabuccót, mindenesetre nem tehetett mást, fújta a füstöt.
Közben hol elvörösödött, hol elfehéredett, hol elzöldült, így jelenítve
meg egy pofára a nemzeti színeket, annak a nemzetnek a színeit,
amelytől Hömpölyzug a világszabadság nevében elszakadt.
Mátrai arra emlékeztette Tarfőt, hogy régebben az ilyen levelek
átadóinak levágták az orrát és a fülét, néha az egész fejét is. Most
persze jóval civilizáltabb korban élünk, mint régen, úgyhogy fül- és
orrlevágástól Tarfő ne tartson. A fejével meg végképp nem történik
semmi baj, mert az nem baj, ha tisztul a forma, és markánsabb lesz a
körvonal. Mindössze annyi történik, hogy Tarfő külseje összhangban
lesz a nevével, vagyis kopaszra nyírjuk. Erre is csak azért van szükség,
hogy Bernolák, a rajztanár egy különleges, lemoshatatlan vegytintával
ráírhassa a csupasz fejbőrre a választ, amely rövid és tömör, de
tartalmas válasz lesz.
Meg mernék esküdni rá, hogy Mátrai nem merészkedik idáig, ha
Polkovnyik ezredes, akivel közösen szerzett az ablakosi cukorgyárból
tíz kiló kristálycukrot, melyből majdnem két és fél kilónyit szét fogunk
osztani a rászorulók közt, nem biztosítja őt a lehető legnagyobb
általánosságban arról, hogy a Vörös Hadsereg továbbra sem kíván
beavatkozni Hömpölyzug belügyeibe. Ezt Mátrai bátorításként,
biztatásként értelmezte. Neki Debrecen ennyit sem parancsol! –
mutatott a szintén Weiszdorn fiókjaiból származó hercegovinai
cigaretta lepöckölt hamujára.
Bernolák vegytintáját végül mégsem vettük igénybe. Miközben
Fodrász-Mátrai lekopaszította Tarfő fejét, Najmán elmagyarázta
Mátrainak, hogy a vegytintával fejbőrre írt választ akárki
lefényképezheti, és a kisgazda sajtóban, de még a baloldali sajtóban is
felhasználhatják ellene. Viszont kellene küldenünk valakit a
nemzetgyűlésbe, hogy a mostanihoz hasonló eset ne fordulhasson elő
többé.
Mátrai gondolkodott egy kicsit, majd legyintett, és kijelentette:
nekünk Debrecenhez semmi közünk. Szabad és független állam
vagyunk. Leszarjuk a határainkon túliakat.
Hessegető mozdulattal biztosított szabad eltávozást a simafejű
Tarfőnek, jelezve ugyanakkor: ha még egyszer idemerészkedik, nem
fog annyi nagylelkűséget tapasztalni, mint most.
Így tehát Puprakelnek szintén igaza lett. A tökéletes államban
mindenki kopasz, vagy legalábbis minden egyes lekopaszítás egy-egy
lépéssel közelebb visz minket a tökéletességhez.

17.

Erzsike a tökéletes állam helyett időnként Mrázik elvtársra gondol.

Ilyenkor dúdolva sepreget, pedig már elmúlt negyven éves. Mrázik
még 1927-ben elintézte neki a lelenctartást, vagyis csecsemőkorú saját
gyereke mellé a megyeszékhelyen üzemelő árvaházból folyamatosan
irányították hozzá a további gyerekeket.
Fejenként havi tíz pengő illetményt kapott utánuk, ami hat-nyolc
gyerekkel számolva havi hatvan-nyolcvan pengő, és ez akkor is biztos
megélhetés egy szegénységre ítélt, egyedülálló nő számára, ha a
nagyobbacska gyerekeket iskolába kell járatnia.
Amikor egy lelenc betölti a tizennegyedik életévét, az árvaház
többnyire visszaveszi Erzsikétől, és másikat, két-három éveset küld a
helyébe, ami súlyos munkaerő-kiesés, nem beszélve az elszakadás
érzelmi terhéről. Előfordult azonban, hogy némelyik lelenc a
tizennegyedik születésnapja után is ottmaradhatott Erzsikénél, amíg
férjhez nem ment vagy meg nem nősült.
Az Erzsike által kezdeményezett első lelencházasságra 1938-ban
került sor, és az egykori lelenc, aki házastársával együtt a
megyeszékhelyre költözött, kisebb adományokkal támogatta
nevelőanyját egészen a közelmúltig. Most viszont, a megváltozott
helyzetben adományokat rendkívül nehéz eljuttatni a mi kis
köztásaságunk polgáraihoz, és az egykori lelenc, házastársával együtt,
maga is éhezik a megyeszékhelyen. Az ötödik lelencházasság után,
1942-ben Erzsike oklevelet kapott az árvaháztól. Ezt az egyik ügyes
kezű lelenc bekeretezte, és azóta is ott lóg a konyha falán, a fehér
galambos falvédő mellett.
Ha Móricz Zsigmond annak idején jónak látta Rokonok című
regényében Zsarátnok néven emlegetni Debrecent, akkor mi annak a
megyének a székhelyét, ahol az árvaház működik, és amelyhez a mi
kis köztársaságunknak immár semmi köze, hadd nevezzük Állóvíznek.
Amióta megalakult Állóvízben a kommunista párt megyei szervezete,
és Mrázik elvtárs lett a főtitkár, Erzsike biztosra veszi, hogy Mrázik
egyelőre ismeretlen koncepciója a tökéletes államról közelebb jár a
párt irányvonalához, vagyis az igazsághoz, mint Mátraié.
Annak ellenére él ebben a hiszemben, hogy messzemenően rá van
szorulva a Mátraitól kérelmezhető rendkívüli élelmiszersegélyre.
Tegnapelőtt például kapott a városházán három dekagramm
kristálycukrot, amelyet vacsorára szétosztott a lelencek között, oly
módon, hogy minden lelenc esti kenyérszeletén egyenlő arányban
szétterítette a kristályszemcséket. Nem hittük volna, hogy a fogak alatti
ropogás és a velejáró fogcsikorgatás, mely a Biblia szerint a pokolban
hallatszik, ennyire édes lehet.
A cukorosztás Mátrai egyik legsikeresebb akciója volt.
Előzményének az tekinthető, hogy elnökünk felnyittatta azt a
leszögezett ládát, melyet Weinberger, a textil- és ruhakereskedő még
az év tavaszán, mielőtt a többiekkel együtt őt is elvitték, rábízott
Gogolákra, az uradalmi gépészre, aki nemrég Debrecenbe szökött, de
az is lehet, hogy szökés közben vízbe fulladt. Ebben a ládában találtunk
107 darab elsőrangú selyem férfiinget. Ebből Mátrai 20 darabot átadott
Polkovnyik ezredesnek. További 25-30 darab sorsa jelenleg
ismeretlen.
A láda és benne a fennmaradó selyeming-állomány a Vörös
Hadsereg szállítóeszközén, Suszter elvtárs és Varga elvtárs felügyelete
alatt eljutott az ablakosi cukorgyárba, az érte kapott kristálycukornak
pedig, ha nem is túlnyomó, de jelentős része eljutott Mátraihoz, aki az
első tíz dekagramm szétosztása után joggal mondhatta, és mondja most
is, hogy: megoldottuk a közellátás alapvető problémáit.
Mátrai némely napokon kenyeret is oszt, ám az a kenyér, melyet
lelenceink ma este fogyasztanak, nem tőle, hanem az oroszoktól ered:
az a lelenc kapta, aki szívesen barátkozik velük, és máris megtanult
néhány jellegzetes fordulatot a nyelvükön.
A tökéletes államról annyi sejtelme van Erzsikének, hogy ott a
tyúktojás a fizetőeszköz. Ő maga is tojással fizet mindenért, amit be
kell és lehet szereznie, minthogy az árvaháztól augusztus óta nem
kapott illetményt. Igazából azt sem tudja, megvan-e még az árvaház. A
tojás törékeny, és nem sokáig áll el. Így tehát ahol tojás a fizetőeszköz,
mint például a tökéletes államban is, ott lehetetlenné válik mind a
tőkefelhalmozás, mind a gazdaság élősködőire jellemző kincs- és
vagyongyarapítás.
Ezzel magyarázható, hogy Erzsikének a szűkös viszonyok ellenére
gyakran van jókedve. Velence szélén lakik, a Cifra nyomorúság
utcában, és gyakran hangoztatott véleménye, hogy a nélkülözést is meg
kell becsülni: koldusok vagyunk, ez az igazság. Saját gyereke meghalt
1929-ben, két és fél évesen, talán tüdőgyulladásban, talán inkább
agyhártyagyulladásban, és Mrázik egy fillérrel sem járult hozzá az igen
szerény temetés költségeihez. De ő sem ezért, sem egyéb dolgokért
nem haragszik Mrázikra.
Ugyanúgy bánik a tyúkjaival, mint a lelenceivel. Sem ezeket, sem
azokat nem vágja le, másfelől ezeknek is, azoknak is ad enni-inni.
Csipkár polgárőr, azelőtt uradalmi krumpliverem-szellőztető, aki
hajnali kettő és három közt rendszeresen látogatja Erzsikét, hoz neki
tavalyról maradt, ráncos krumplit, hajdinát, napraforgót és
takarmányrépát, melyet a lelencek éppolyan szívesen fogyasztanak,
mint a tyúkok, kivéve persze azokat az alkalmakat, amikor
Otrazsatyelenko tizedes kenyeret ad annak a lelencnek, aki már tud
oroszul káromkodni, vagy Protyivogazovics szakaszvezető annak, aki
még nem.
Hajnali háromnegyed négykor, amikor közeledik az őrségváltás
órája, és Csipkár csöndesen behajtja maga mögött előbb a ház ajtaját,
aztán a kertkaput, Erzsiké olyasmiket saaaasasa lelki szemeivel, amiket
a józanabb nappali órákban el sem tudna képzelni. Mások, nála
szerencsésebbek, akiknek volt pénzük mozijegyre, a nagyfilm előtt, a
filmhíradóban láthattak effélékhez hasonlót, amikor még működött
városunkban a Celluloid filmszínház.
Erzsike, miközben a dunyha alól megcsapja az orrát a Csipkár
távozása után érezhető jellegzetes illat, és a vele egy szobában
éjszakázó lelencek igyekeznek úgy tenni, mintha mélyen aludnának,
vagy legalábbis nem volnának felizgatva, de még a vályogfalból
előóvakodó patkányok is a tőlük telhető legnagyobb óvatossággal
rágják a sarokba hajított napraforgótányérokat, eközben Erzsike lát
összedőlő házakat és halomba hordott holttesteket. Lát magasba emelt
kézzel vonuló egyenruhás férfiakat, és lát magasba emelt kézzel
vonuló civil ruhás gyerekeket, nőket, öregeket.
Lát birodalmakat fénylőn lángba borulni, lát zúgó habokat mezők
fölé tolulni. Lát angyalokat trombitálni, és látja, hogy egy fénylő
csillag zuhan le a földre. Látja, hogy a csillagtól megnyílik a mélységek
kútja, és látja, hogy füst jön fel a kútból, mint egy nagy kohónak vagy
kemencének a füstje. Látja, hogy a füstből sáskák jönnek elő, és
formájuk hasonló a viadalra felkészített lovakéhoz, és amint szállnak
fönt az elhomályosult magasban, röptükben elszórják hosszúkás
tojásaikat, és látja, hogy a sáskatojások porfelhőbe borítják a földet.
Látja, hogy meghal, akinek a homlokán ott az Isten jele, és látja,
hogy meghal, akinek a jel nincs ott a homlokán.
Földrajzi neveket suttog, olyan falvak, városok, hegyvidékek,
fennsíkok és alföldek nevét, ahol még sohasem járt, és nem is fog. Azt
suttogja: Monte Cassino, és lát egy ódon kolostort, vagy inkább egy
szeszélyesen összedobált, jókora kőkupacot. Azt suttogja: Arnhem és
Nijmegen. Azt suttogja: Ardennek. Azt suttogja: Vogézek. Azt
suttogja: Veszprém, Várpalota, Csákvár, Székesfehérvár. Azt suttogja:
Szakisima-szigetek, Okinava-szigetek. Azt suttogja: Breslau. Azt
suttogja: Königsberg, Stettin. Azt suttogja: Nennersdorf, és látja a
gazdasági épületek ajtajára kinyújtott karral, szétfeszített lábbal
felszögezett emberi testeket.
Az egész teste bizsereg. Mintha odabent, az ő szerveiben zajlanának
az összecsapások. Mintha ezekben a pillanatokban az ő belső szerveit
foglalnák el emitt ezek, amott pedig azok. Most minden lélek, minden
kiterjedés, az ég minden csillaga idegen fennhatóság alá kerül. Minden,
ami létezik, ezekben a pillanatokban gazdát cserél.
Miközben pedig mindezt látja, sőt egyre inkább hallja és tapintja is,
egyszersmind azt is éreznie kellett, hogy nem akkor volt jó neki,
amikor Csipkár, mint egy dugattyú, gépiesen mozgott az ő belsejében,
hanem igazából most jó. Összeszorítja a fogát, szájára tapasztja
mindkét tenyerét, nehogy hangosan felsikoltson.
Hirtelen jött lelki éleslátásával észrevette, vagy inkább hitte és
tudta, hogy Mrázik hamarosan eljön hozzá Hömpölyzugba.

18.

Csipkár, miközben a polgárőrség póttagjaiból alakított

különítményt vezeti a Belmondó-tanya felé a zúzmarás virradatban,
arra a belátásra jut, hogy a tökéletes államban egyrészt elsorvad a
magántulajdon, másrészt a vallásos hit és a babonás hiedelem
kölcsönösen kioltják egymást.
A magántulajdon elsorvasztását ő maga is aktívan előmozdította az
elmúlt hetek során. Szavajárása lett, főleg a reakciós visszahúzó erők
megpillantásakor, de a városunkban élő három-négy holdas
gazdálkodókkal szemben is: „Ami a tiéd, az az enyém is, és ami az
enyém, ahhoz semmi közöd!” Belmondót, aki maga is három-négy
holdas gazdálkodó volt, amíg Mátrai fel nem íratta a nevét a fasiszták
listájára, és aki szekéren, két lóval hajtott ki a tanyájára két héttel
ezelőtt, Csipkár kérdőre vonta, hogy: miért nem veti el az őszi búzát?
Mire Belmondó visszakérdezett: ugyan mit vessen el és mibe? Neki
már se búzája, se földje nincs: ezt is, azt is elvették. A válasz hallatán
Csipkár meghosszabbította az események logikájának addigi vonalát,
és miközben felugrott a szekérre, amelyet a polgárőrség póttagjai
előzőleg megállítottak, puskatussal nyomatékosítva elmagyarázta
Belmondónak: ha se búza, se föld, akkor ló sincs, meg szekér sincs. Na
nyomás, pakoljon le gyorsan!
Már akkor eszébe jutott, hogy a tanyát viszont nem vettük el
Belmondótól, mert hiszen továbbra is ott lakik a családjával együtt, és
hogy jó lenne azt is elvenni tőle. Néhány nappal később, amikor a
kökényt megcsípte a dér, feltámadt benne egy arra irányuló gyanú,
hogy Csóványos tisztelendő, a hömpölyzugi római katolikus kisebbség
plébánosa esetleg éppen a Belmondó-tanyán rejtőzködik. Ha pedig
csakugyan Belmondóék bújtatják a római katolikus papot, akinek nevét
még nem írtuk fel a fasiszták listájára, de bizonyára nem ok nélkül
bujkál, akkor az már elégséges hivatkozási alap arra, hogy elvegyük
tőlük azt a jó fekvésű, szép kis tanyát.
Valaki azt is megsúgta Csipkárnak, hogy a tisztelendő úr a
Belmondó-tanya vaslappal fedett kerekes kútjában dekkol, úgyhogy ne
a pincében vagy a padláson keressük. Illetve kereshetjük a padláson is,
de ott nem a papot fogjuk megtalálni, hanem a Belmondó család
eldugott élelmiszertartalékait: étolajat, szalonnát, lisztet, sárgaborsót,
ilyesmiket.
És ha már itt tartunk: a tanya hátsó udvarán különleges dolgok
vannak elásva, nagyobb mennyiségű pálinka, disznózsír és méz.
Érdemes lesz ott is körülnézni. És ki tudja, hátha kátrányos
vitorlavászonba csomagolt puskák is előkerülnek a zsírosbödönök
mellől. Vagy például az a kösöntyűkkel, boglárokkal, násfákkal és
fogászati arannyal teli vaskazetta, amelynek hollétét Hirschfeld, az
ötvös nem volt hajlandó közölni a hatósággal, pedig már úgysem veszi
hasznát, ugyanis a szakközegek bántalmazásra emlékeztető fizikai
ráhatással célirányosított faggatózása közben életét vesztette.
Ja, és a szénaboglya alatt van a titkos gabonaverem, de a tisztelendő
úr nem ott sunnyog, mert ott a Belmondónak van elraktározva tizenöt
mázsa búzája.
Na persze, hazudott a szarházi. Még hogy nincs neki búzája! Annyi
búzája van, hogy jövő ilyenkor is kalácsot esznek. Meg rétest. Hacsak
egy kicsit oda nem kukkantunk, hogy mit próbál eltakarni az a
szénaboglya.
A tisztelendő urat pedig a kerekes kútban lehet megtalálni. Derékig
érő vízben áll egész nap, állva is alszik. A víz fölötti kőkockákon termő
kocsonyás gombát eszi, és a kút vizét issza hozzá. Úgyhogy tényleg jó
lenne előhúzni a kútból, mert ha ottmarad, akkor előbb-utóbb
megfázik, és még tüsszögni kezd a végén. Sőt, az sincs egészen
kizárva, hogy reumás lesz. Mi pedig aggódunk az egészségéért.
Igen ám, de a Belmondó-tanyán Csipkárnak tapasztalnia kell, hogy
nem érdemes baloldalibbnak lenni Mátrainál, aki egy szóval sem
tiltotta meg Csóványos tisztelendő felkutatását, viszont azt is
kijelentette, hogy szerencsésebbnek tartaná, ha a klerikális reakció
helyi képviselője önként, a saját jószántából térne vissza városunkba,
nem pedig a Csipkár-különítmény kerítené elő. A dolog úgy áll, hogy
bármennyire igyekszünk is, egyelőre nem tudjuk előkeríteni.
Mindent megtaláltunk, amit kerestünk: elrejtett élelmiszert, eltitkolt
lőfegyvert, elsinkófált zsidóvagyont. Csak a tisztelendő úr nem került
elő. Nem találtuk sem a pincében, sem a padláson, sem a szénaboglya
alatti veremben, ahol ráadásul csak négy és fél mázsa búza volt
elspájzolva, nem pedig tizenöt.
Ami pedig a legsúlyosabb csalódásunk: a keresett személy nem
tartózkodott a Belmondó-tanya vasfedeles, kerekes kútjában sem.
Amikor felhajtottuk a vasfedelet, és bevilágítottunk Fényképész-
Mátrai magnéziumcsíkjaival, észlelhettük, hogy odalent mozdulatlan a
víztükör; egyenletes, fénylő körlapot láttunk. Az pedig lehetetlen, hogy
Csóványos lehúzódott a víz alá, így próbálva elbújni előlünk. Négy, öt
percig is figyeltük a vizet, és nem mozdult semmi. Ilyen sokáig még
egy maláj gyöngyhalász sem bírja ki a víz alatt, nemhogy egy
hömpölyzugi pap!
Amikor a biztonság kedvéért leeresztettük a vödröt három téglával,
és a vödör akadály nélkül merült, méghozzá legalább két és fél
méternyit, vagyis láthattuk, mekkora tévedés volt azt hinni, hogy ebben
a kútban derékig ér a víz, akkor vettük észre az egyetlen élőlényt,
amely a kútban lakott, egy szokatlanul nagy termetű békát. Egészen
fönt, majdnem a legfelső sorban, két kőkocka közt volt egy tenyérnyi
széles hasadék, abban húzódott meg. Furcsának rémlett, hogy békával
találkozunk télvíz idején, de nem volt benne semmi érthetetlen:
amennyivel a kútban melegebb van, mint idekint a szabad ég alatt, és
amennyi táplálék található a kőkockák rései közt, annyi a békának
elegendő. De azért Csipkár így is tátott szájjal nézte az óriási békát.
Amikor aztán olyan közel tartottuk a csúf jószághoz az utolsó
magnéziumcsíkot, hogy egy kicsit megpörkölődött a hátán a bőr, akkor
hirtelen elrugaszkodott a kőkockáktól, és néhány másodperc múlva
hangos csobbanással eltűnt odalent a vízben.
Békára nem jó tátott szájjal nézni, mert a béka visszanéz, és a
pillantása kimozdítja az ember szájából a fogakat.
Ez már késő délelőtt jutott eszünkbe, amikor a hetvenöt százalékban
eredményes házkutatás után a Belmondó-tanyáról átmentünk a
szomszédba, a Külmondó-tanyára, ahol sem Csóványos tisztelendőt
nem találtuk, sem pedig más élő emberrel vagy állattal nem
találkoztunk, ugyanis a tanya tulajdonosát, Külmondót, aki az üres
tehénistállóban egy mestergerendára hurkolt kötélen lógott,
semmiképpen sem tekinthettük élőnek.
És mint a vak ember, aki leveri az asztalról a poharat, és a
csörömpölés hallatán egyik percről a másikra látni kezd, úgy
pillantottuk meg az éles fénnyel megvilágított összefüggést: az a béka,
akit a kútban láttunk, az lehetett maga a tisztelendő úr.
A Hömpölyzugban mindig is voltak emberbékák, vagyis olyan
emberek, mint te meg én, csak éppen időnként átváltoznak békává. A
tisztelendő úrról már a háború előtt is rebesgették, hogy évente egyszer
vagy kétszer átbucskázik a fején, és akkor vagy béka lesz belőle, vagy
sziporkázó, röpködő tűzcsóva. Az is gyanús volt, hogy meleg nyári
napokon egy szál fekete klottgatyában átúszta a Hömpölyt. Rendes
ember nem úszkál, főleg nem egy plébános, egy komoly egyházi
személyiség! Már akkoriban is meg voltunk győződve róla, hogy a
tisztelendő úr egy emberbéka, de persze nem tudtuk bizonyítani.
Most jut eszünkbe, hogy négy évvel ezelőtt, Észak-Erdély
visszacsatolását követően, amikor városunkban járt Kalineszkó bácsi,
a bánffyhunyadi patkánybűvölő, Csóványos tisztelendőt napokig nem
láttuk! Az volt a hivatalos magyarázat, hogy Nagyváradra utazott a
püspökhöz, aki a régi egyházmegye helyreállítását intézte, és ebben
kellett segítenie a tisztelendő úrnak, de mi a saját fülünkkel hallottuk,
amint Kalineszkó bácsi felszólítja a rágcsálókat: „merec la biszérika,
merec la biszérika”, vagyis menjetek a templomba. És akkor ahány
patkány csak volt, mind beszaladt a római katolikus templomba, mert
az persze még a görögkeleti vallású Kalineszkó bácsinak sem jutott
eszébe, hogy a református templomba küldje a patkányokat.
Nyilvánvaló, hogy Csóványos tisztelendő békává változott, és béka
alakban küzdött meg a patkányokkal, amelyek aztán el is takarodtak a
templomból mind egy szálig. Tudvalevő, hogy egy emberbéka azzal az
erővel, amellyel kimozdítja az ember szájából a fogakat, száz patkányt
is legyőz. Hát ezért nem láttuk a városban a tisztelendő urat Észak-
Erdély visszacsatolása után!
Aztán hiába mondtuk, nem is egyszer, hanem ezerszer, hogy:
Arad, Lugos, Temesvár, az még nekünk visszajár!
Kalineszkó bácsi, aki a románokhoz húzott, egy varázslattal
megkeményítette Adolf Hitler szívét, aki aztán ezeket a városokat nem
is adta vissza nekünk soha.
A Náncsi néninek meg lidérce van otthon, Velence szélén, a
Koldusbot utcában. Lehet, hogy most már nincs meg neki, de régebben
biztosan volt. A Náncsi néninek van egy fekete kakasa, és az, kakas
létére, hébe-hóba tojik, méghozzá szőrös tojást. A Náncsi néni egyszer
egy ilyen szőrös tojást kiköltött a hóna alatt, de még az is lehet, hogy
egy másik testrészével költötte ki, csak hát erről nem szokás nyíltan
beszélni, meg nem is illendő; viszont Pallos agrárproletár, aki éppen
arra járt egy kis napszámosmunka reményében, kileste, amint a Náncsi
néni valagából kibújik a lidérc, és csipogó hangon megkérdezi: „Mit
parancsolsz, öreganyám?”
Egy olyan lidérc, amilyen a Náncsi néninek volt vagy van, igazán
úgy kell az embernek, mint egy falat kenyér. Például megtalálja a
leszakadt gombokat, vagy a legkisebb varrótűbe is befűzi a cérnát. A
legutóbbi választások idején a szorgalmas kis lidérc minden
szavazócédulára odaskiccelt egy nyilaskeresztet és egy fölfelé repülő
sílécet, aminek az volt az aktuális üzenete, hogy „száll a sí”. Az ő
segítségével percek alatt megkel a kenyértészta, és lekvárfőzéskor
ügyel rá, hogy a szilva oda ne kozmáljon. Újabban Mátrai jellegzetes
borízű hangját utánozza, de néha Najmán fakó, színtelen hangján is
megszólal.
A Náncsi néni lidérce meglátja a távoli dolgokat. Ma este elmesélte,
hogy a pestiek az állatkertbe járnak húsért, oda, ahol régebben Esztrág
tanár úr tanulmányozta a csimpánz faszán sétálgató lapostetveket. A
pestiek azóta megették a csimpánzot a faszával együtt. Megették a
zsiráfot, a bölényt és az antilopot. Még az oroszlánt is meg akarták
enni, de az oroszlán kiszaladt a lebombázott kerítésen, és eltűnt a
milleniumi földalatti vasút járatában, ahol nem őt fogyasztják, hanem
ő fogyaszt másokat. Eddig megevett egy pályamunkásnak öltözött
zsidót, egy hamis papírokkal bujkáló katonaszökevényt és egy nyilas
pártszolgálatost, aki zsidók és katonaszökevények után kutatott.
Ilyesmiket lát a Náncsi néni lidérce a messzeségben, de mindez
akkor sem hangzik valami nagyon hihetően, ha a pestiek minden
furcsaságra képesek.
Az öreg Morgós bácsi viszont, aki 1919-ben a direktórium oszlopos
tagja volt, és csak az Isten csodájával magyarázható, hogy utána fel
nem akasztották, baltát vagy kést hajít a forgószélbe, hogy megölje a
portölcsérben kavargó láthatatlan boszorkányokat; ugyanakkor azt is
tudja, hogy a dialektikus materializmus az egyetlen elfogadható
világmagyarázat, és fogadkozik, hogy mielőtt meghal, még elolvassa
Marx Károly és Engels Frigyes műveit, mihelyt azok városunkban is
hozzáférhetők lesznek. Engelstől főleg A munka szerepe a majom
emberré válásában című értekezésre volt kíváncsi.
Ezzel szemben Pörgős bácsi, aki 1937 és 41 között a Földművelő
Munkásegylet hömpölyzugi szervezőtitkára volt, és aki idős kora
ellenére is okvetlenül bekerült volna a polgárőrség póttagjai közé, ha
1915 nyarán a galíciai fronton el nem veszíti a jobb lábát, vajmi kevés
érdeklődést mutat a forgószélben előforduló banyák iránt, és csak a
rend kedvéért üt be egy-egy temetőből hazahozott koporsószeget az
istálló ajtófélfájába, az élve felszögezett baglyok és denevérek mellé,
továbbá azért, hogy az ajtón ne tudjon bejönni a rontás. Sajnos néha
így is bejött a rontás, hol az ajtón, hol az ablakon. Akkor aztán a tehén
véres tejet adott, sőt végül meg is döglött, és azóta sincs másik.
Ugyanakkor Pörgős bácsi messzemenően azonosul Sztálin elvtárs
nyelvészetről kifejtett nézeteivel. Ő is úgy gondolja, méghozzá önként,
nem pedig megfélemlítés vagy kényszer hatására, hogy a nyelv nem a
felépítményhez, hanem az alaphoz tartozik, és fejlődése nem vezethető
le közvetlenül az osztályharcból.
Tagadhatatlan tény, hogy amióta az orvosok elmenekültek
városunkból, Csörgős bácsi, a Gyöngyösbokréta Mozgalom
hömpölyzugi összekötője, aki baráti ismeretségben állt a mozgalom
alapítójával, Paulini Bélával, hetvenhétféle hideglelés ellen hetvenhét
szem pörkölt árpát hord a nyakában. És tény, hogy az a fiúgyermek,
aki a születésekor összecsomózott és megszárított köldökzsinórját a
hetedik születésnapján ki tudja bogozni, mint például Forgós bácsinak,
a Hangya Szövetkezet áruátvevő-helyettesének legnagyobbik unokája,
az későbbi élete folyamán vagy nagyon erős, vagy nagyon okos, vagy
nagyon szerencsés lesz. Továbbá az is tény, hogy a Csipkár-
különítmény ultrabalos túlkapásai a Végrehajtó Tanács jobboldali
ellenfeleit a bomlasztó tevékenység fokozására ösztökélik. Végül
pedig azt sem tagadhatjuk, hogy Csipkárnak, amióta a Belmondó-
tanyán belenézett a kútba, eddig összesen tizenkét foga hullott ki, de
tevékenységének némely mozzanatait nem ezért kell baloldali
elhajlásnak tekintenünk.

19.

Vészesen közeledett Sztálin elvtárs hatvanötödik születésnapja és a

Czinka Panna szerelméről szóló operett premierje, amikor hallottuk a
hírt, hogy Zazár itt van a városban. Hazajött. Nem értettük, hogy ez
miképpen sikerülhetett neki.
Hogyhogy nem vették észre és nem tartóztatták le a polgárőrök,
amikor átkelt a folyón?
És egyáltalán, hogyhogy él?
Odacsődültünk Zazár özvegyéhez, Gyöngyikéhez, aki eszerint
mégsem özvegy, hogy lássuk a csodát. Zazárt ugyanis, mint a
korosztályába tartozó legtöbb egészséges férfit, rövid kiképzés után
kivitték a frontra, Gyöngyike pedig nem sokkal később kapott egy
hivatalos értesítést, mely szerint férje Ukrajnában hősi halált halt.
Gyöngyikének, akármennyit biztatta a szomszédság és a rokonság,
esze ágában sem volt újból férjhez menni. Az is igaz persze, hogy
rábeszélésből egyre több volt, épkézláb férfiból viszont egyre
kevesebb. Az asszony kijelentette: érzi, sőt biztosra veszi, hogy Zazár
életben van, ő pedig hazavárja. Egészen pontosan azt érzi, hogy Zazár
azért maradt életben, mert ő várja, és addig él, amíg ő kitart a
várakozásban.
Neki másik férfi nem kell, neki Zazár kell, és amíg Zazár haza nem
jön, addig neki elég a jobb keze mutató és középső ujja.
És tessék, neki lett igaza. Itt van Zazár. Hazajött. Annyira
megváltozott, hogy alig lehet ráismerni, de azért kétségkívül ő az. Nem
az a fontos, hogy hasonlítson, hanem, hogy azonos legyen.
Eljött Gyöngyikéhez Piroska néni, a Demokratikus Nőszövetség
alelnöke, aki régebben halottlátással is foglalkozott, és most azzal
dicsekszik, hogy Zazár neki köszönheti az életét. Ő tudniillik meglátja
a halottakat, és akit ő nem lát meg, az vagy életben van, vagy meg sem
született. Namármost, amikor Gyöngyike átvette a hősi halálról szóló
hivatalos papírt, és fölkereste Piroska nénit, akkor ő, Piroska néni
elfogadta ugyan a halottlátásért járó csirkét, de aztán hiába nézett
jobbra, nézett balra, mégsem látta a halottat.
Elhiheted nekem, édes lányom, hogy akit én nem látok, az nem
halott!
Most már elárulhatja, hogy ő, Piroska néni azért nem látta Zazárt,
mert nem is akarta látni. Ha nagyon akarta volna, éppenséggel
megláthatta volna, és akkor most Zazár a halottak sorában toporogna
valahol a szovjetbolsevista pokolban, ahol az anyag nem keletkezik és
nem vész el, csak átalakul, de ő, Piroska néni Zazárt nem akarta
meglátni. Gyöngyike viszont a kialakult helyzetben rá van utalva a
Demokratikus Nőszövetség jóindulatára, így tehát ő, Piroska néni
szívesen elfogadna még egy csirkét, valamivel szebbet és kövérebbet a
múltkorinál. Persze, csak ha van, de úgyis tudjuk, hogy van.
A „kialakult helyzet” annyit jelent, hogy amennyiben Zazár nem
halt hősi halált, akkor szovjet hadifogságba került, ahonnét alig hihető,
hogy szabadon engedték. Ha pedig nem engedték szabadon, akkor
megszökött, és azóta már, legkésőbb az esti létszámellenőrzéskor,
észrevették, hogy hiányzik. Ha pedig észrevették, akkor nyilván
keresik, és könnyen lehet, hogy rajtunk fogják keresni.
Addigra már ismertük Zazár fogságának és szabadulásának
részleteit is. Csörgés bácsinak, aki november közepén Mátrai tudtával
és jóváhagyásával megalakította az Ifjú Dinnyecsőszök Forradalmi
Szakszervezeti Csoportját, van egy bűvös üvegszilánkja, amelyben ő
világosan látja Zazárt, amint egy hanyagul őrzött vasúti szerelvényen,
egy tehervonaton bujkál. Folyton változtatja a színét: amikor birkák
között bujkál, akkor birkagyapjú-színe van, amikor meg beássa magát
egy vagon tojásbrikettbe, akkor csak a feje látszik, de az is fekete, mint
a szén.
Azt is mutatja az üvegszilánk, hogy Zazár egy létrával botorkál a
végtelen orosz pusztaságban, de ezt már csak nagyon homályosan
látjuk, akik látjuk.
Ezzel szemben Annuska néni, az okleveles szülésznő egy kanál
vízben olyan tisztán látja ugyanezt a végtelen pusztaságot, hogy akár
meg is tudná érinteni. Látszik egy kikötő hajókkal, hadiüzemmel.
Kikötő előtt végeláthatatlan víz, kikötő mögött végeláthatatlan
pusztaság.
Hadiüzemben foglyok bombákat gyártanak, bombákat más foglyok
ládába pakolják. Megint más foglyok ládát hajóra felrakodják. Fogoly
kimerültségtől összerogy, őrszemélyzet foglyot belöki tengerbe. A
kanálban látszik a lágerparancsnokság álláspontja is: nem kell az élő
erővel takarékoskodni. Van emberből éppen elég. Több is a kelleténél.
Ott van Zazár! Tessék! Mintha az első szeretőmet látnám, hatvan
évvel ezelőtt!
Annuska néni látja a napi tizenöt óra nehéz testi munkát. Látja a
hajnali és délutáni létszámellenőrzéseket. Látja a napi száz gramm
kenyeret, és látja a káposztát, melyet a foglyok puszta kézzel
kapkodnak fel a puszta földről. Látja, hogy a ládák egyik végén cirill
betűs felirat van, és hogy Zazár észrevette: a titkos hadiüzemben úgy
pakolják a bombát, hogy a hegye a cirill betűk felé mutasson, ezért a
láda feliratos vége jóval könnyebb, mint a felirat nélküli.
Látjuk, hogy a Zazár mellé beosztott másik fogoly már a tizedik
ládánál kidől, Zazár pedig még a tizenkettediknél is bírja a rakodást.
Az a baj Zazárral, hogy nem olvasta el a cirill betűs feliratot.
De nem is csak erről van szó, hanem az a baj Zazárral, hogy a
könnyebbik végén fogja meg a munkát.
És még csak nem is erről van szó, hanem az a baj Zazárral, hogy a
fasiszták oldalán harcolt a szovjet nép ellen, majd pedig megszökött a
hadifogságból, ahová a szovjet nép nagylelkűsége juttatta, mert meg is
ölhették volna, mint a többi fasisztát.
Ezt már Mátrai mondja, aki maga is eljött Gyöngyikéhez, hogy
megcsodálja a hazatérő férfit. Most pedig nem igazán örül, hogy Zazár
él és itthon van. Az sem tetszik neki, hogy amikor benyitott, az
asszonyka a kályha előtt guggolva éppen eltüzelte a Zazár testéről
eltávolított mocskos rongyokat, Zazár pedig egy meleg vízzel teli
dézsában ült, és a szokásos módon tisztálkodott.
És akkor mi lesz, ha Polkovnyik elvtárs tudomást szerez az esetről?
Hogy itt a mi kis köztársaságunkban bujkál egy szovjet hadifogságból
szökött fasiszta katona? Márpedig előbb vagy utóbb tudomást szerez
róla. Ez olyan biztos, mint a kétszer kettő négy.
Gyöngyike letérdel Mátrai elé. Talán tíz percig is térdeplő
helyzetben marad. A mi kis köztársaságunkban a lányok és asszonyok
jelentős része tudja, hogy az örömszerzésnek ezzel a módszerével
majdnem mindig meglágyíthatják Mátrai szívét. Én pedig attól tartok,
hogy az ilyen irányból érkező túlzott engedékenyég a bukásunkhoz fog
vezetni!
Ezalatt Zazár szép csöndesen kimászik a dézsából, megtörölközik,
hosszas keresgélés után megtalálja a szekrényben régi ruháit, és lassan,
ügyetlenül magára ölti őket. Úgy viselkedik, mint aki nemcsak néma,
hanem süket is, így tehát nem hallja az egyenletes cuppogást.
Tudja-e Zazár, mi a piszok nagy szerencséje? Hát az, hogy ő, Mátrai
már napokkal ezelőtt szólt Polkovnyik ezredesnek, hogy van ez az ügy,
az ezredes elvtárs pedig azt felelte, hogy ő ezt más forrásból már tudja,
de nem foglalkozik vele. Sőt, egy másik ügyről is tudomása van, arról,
hogy egy szovjet katona Állóvízben elszökött az alakulatától, civil
ruhát szerzett, és összeköltözött egy nővel, aki rejtegeti. Ezek az
egyedülálló fiatal nők mindenre képesek annak érdekében, hogy
hímnemű emberi lény legyen a közelükben. Ő, Polkovnyik ezredes
egyelőre ezzel a másik üggyel sem foglalkozik, egyrészt, mert nem
érdekli, másrészt, mert a katonát Állóvízben halottnak hiszik, és
felírták a veszteséglistára. Kellő időben úgyis megtaláljuk, és akkor
csodálkozni fog az illető.
Mátrainak nem kerülte el a figyelmét, hogy Zazáron lötyög a régi
ruha, viszont a cipőjét nem tudja felhúzni, mert szűk neki. Vagy a
szovjet hadifogságtól nyúlnak meg a lábfej csontjai, vagy a tulajdonos
távolléte miatt zsugorodik össze a cipő.

20.

Klárikának az a határozott elképzelése, hogy a tökéletes államnak

egyrészt a nyilvántartás, másrészt az operett adja meg a tökéletességet.
A számoktól egy kicsit fél, mert a polgári iskolából csak az első két
osztályt végezte el, mégis úgy képzeli, hogy a tökéletes államban
vezeték- és keresztnevek helyett sokjegyű személyi számok lesznek,
melyek a hatóságnak elárulják mindazt, amit az állampolgárról tudni
kell, és amit maga az állampolgár esetleg nem is tud önmagáról.
Azt is világosan látja, hogy a tökéletes államban nincsenek titkok.
Pontosabban fogalmazva, rengeteg titok van, de csak egy irányban: az
állam bármit bármikor eltitkolhat az állampolgárok elől, de fordítva
szó sem lehet rejtegetésről, titkolódzásról. A tökéletes államban a
postán kibontják a leveleket, nehogy titok maradjon, milyen ügyekben
leveleznek az állampolgárok, és mit gondol az egyes állampolgár az
egyes ügyekről, milyen lépésekre készül, milyen a hozzáállása az állam
tökéletességéhez és így tovább.
Klárika segédtiszt volt a postán, amíg a postát be nem zárták.
Szorgalmasan, ügyesen, észrevétlenül nyitotta fel, majd ragasztotta
vissza a borítékokat. Ebből a szempontból még a tapasztalt kézbesítők
is tanulhattak volna tőle, ha Klárika nem tartotta volna titokban ezt a
fontos képességét. „A levéltitok mindig sérülhet, a boríték soha!” Ez
volt a jelszava, de ezt csak magában gondolta, sohasem mondta ki.
Olvasmányairól rendszeresen tájékoztatta a régi polgármestert, akinek
az állását köszönhette, az viszont csak ritkán és indokolt esetben
fordult elő, hogy értesüléseit a polgármesteren kívül továbbadta a
csendőrparancsnoknak is.
Amióta városunkban hatalomra jutott a népi demokrácia, és
bezártuk a postát, Klárika már csak hallgatózni tud. Hallgatózásban is
kimagasló teljesítményt nyújt. A legapróbb hangfoszlány sem kerüli el
a figyelmét, és elharapott szavakból is rekonstruálja, mit próbált
eltitkolni a megszólaló. Ha zárt ajtók mögött beszélgetünk, mindig van
egy olyan érzésünk, hogy Klárika fülei be vannak építve a falba, ha
pedig a szabad ég alatt szólunk egymáshoz, földre sütött szemmel
figyeljük, mikor bukkan elő a keményre fagyott, barna göröngyök alól,
mint valami fázós, csupasz kis állat, Klárika rózsaszínű fülkagylója.
Persze, ahogyan szigorodnak a körülmények, az emberek is egyre
óvatosabbak lesznek, és egyre kevesebbet mondanak. Például Füle és
Müle találkozik a Dülöngész kocsmában, és Füle megkérdezi: „Hogy
vagyunk?”, mire Müle azt feleli: „Megvagyunk”. Vagy mondjuk Csaló
és Gány várakozik a folyosón, a telekkönyvi hivatal kérvényirodája
előtt, mert még nem tudják, hogy Gajdos főosztályvezető elvtársat nem
lehet megvesztegetni, vagy legalábbis nem itt és nem így, és Gány
megkérdezi Csalótól: „Hát ehhez meg mit szólsz, édes egy komám?”,
Csaló pedig azt mondja: „Szóhoz sem jutok”. De még ezekből a
semmitmondó kijelentésekből is levonhatunk néhány fontos
következtetést. Csaló azt a látszatot próbálja kelteni, mintha
egyetlenegy komája volna, az is egyelőre szabadlábon, pedig tele van
a komáival a városháza pincéje, Müle pedig úgy tesz, mintha komolyan
azt hinné, hogy ők még megvannak, pedig már nincsenek meg, és
egyre kevésbé lesznek. Az persze már igaz, hogy ezek a Csaló-félék a
mi kis köztársaságunkban nem jutnak szóhoz.
De már a háború alatt is, amikor még működött a posta, kezdtek
bizalmatlanná válni az emberek. Háromszor is meggondolták, mit
írnak le, mit bíznak a papírra. Viszont nemcsak a levél címzettje tudott
olvasni a sorok között, mert ez a képessége megvolt és megvan
Klárikának is. Ha valaki azt írta, hogy: „Mostanában keveset alszom”,
ez azt jelentette, hogy éjszaka házkutatást tartottak nála. Ha meg azt
írta, hogy: „Édesapánk nem gyógyul meg egyhamar”, ezzel vagy azt
akarhatta kifejezni, hogy nem hisz a végső győzelemben, vagy azt,
hogy az édesapa továbbra is rendőri felügyelet alatt áll.
Meg aztán mindig vannak meggondolatlan emberek. Itt van például
Irénke, aki Fokics felesége volt, de csak idén januárig volt, mert
Szarkássy zászlós a Csíki-havasokban, ahol az ütegállásukat
létesítették, és ahol meglehetősen kegyetlen a télvíz ideje, valamiért
megharagudott rá, és Csertés főhadnagy, aki még inkább
megharagudott rá, négy órára kiköttette Fokicsot a mínusz harminc
fokban, Bartucz honvéd pedig a főhadnagy parancsára fél óránként
végigöntötte egy-egy vödör vízzel.
Klárika azt is tudja, miért haragudott meg az ütegparancsnok és a
beosztott zászlós. Azért, mert Fokics levelet írt a feleségének, pedig
zárt borítékban levelet küldeni szigorúan tilos. Nem is próbálta Fokics
legálisan eljuttatni a címzetthez azt a levelet, hanem rábízta egy
bajtársára, aki szabadságos katonaként Marosvásárhelyen postára adta,
ugyanis nem tudta, mi van abban a levélben. Mert ha tudta volna, akkor
a vonaton apró darabokra tépi, és bedobja a klozetbe. Így viszont a
levélke, melyet rajzok is díszítettek, eljutott a mi postahivatalunkba,
Klárika pedig szakszerűen felnyitotta.
Egészen pontosan három rajz volt a levélben. Először is egy katona,
amint hátracsavart karral függ egy kötélen, és nem éri a bakancsa orra
a földet. Ilyen fenyítést Klárika még nem látott. Szóval ez a sokat
emlegetett kikötés. A rajz alá oda volt írva: „Szolgálatban így lóg a
magyar honvéd, hehehe!” Másodszor egy nagy kövér disznó volt
odarajzolva a sorok közé, azzal a magyarázattal, hogy: „Csertés fhdgy.
ütegparancsnok nagy C nélkül”. Végül harmadszor egy barna kupac,
és mellette: „Szarkássy zls. kássy nélkül”.
Mindehhez pedig azt is tudni kell, hogy Klárika régebben egy fedél
alatt élt Irénkével, aki a mosogatólevet rendszeresen az ő veteményére
öntötte, és Klárika megfogadta, hogy ezt a galádságot Irénke egyszer
nagyon, de nagyon meg fogja keserülni.
És most keserülheti.
Klárika elővett a fiókból egy szép tiszta borítékot, megcímezte
Csertés fhdgy. ütegparancsnok úrnak, ráírta a tábori posta számát és
betűjelét, majd belerakta Fokics levelét a gondosan visszazárt
borítékkal együtt, leragasztotta, és bérmentesítette.
Na, te büdös cafat, úgy látszik, nem lógott a férjed eleget. De majd
most annyit fog lógni, hogy attól koldul. Csak löttyintsed a zsíros
mosogatólevedet az én kis palántáimra!

21.

Rákóczi Fejedelem nevét Párizs lakói hosszúnak érezték, ezért egy

idő után, ahogy a próbafolyamat előrehaladt, már csak úgy hívták,
hogy Kóczi. A „rá” csak afféle ráadás, amit majd akkor kap meg a
Kóczi Gyerek, ha Lipi Császárt, illetve a helyébe lépő Józsi Császárt
sikeresen beledöngöltük a sárga földbe.
A Kóczi szerepét alakító Marjodó, amúgy civilben a Hömpölyzugi
Lókereskedők Demokratikus Alapszervezetének főbizalmija abban a
tudatban él, hogy a tökéletes államban az emberek mellett a lovak is
jelentős szerepet játszanak, sőt egy idő után át is veszik a tökéletes
állam irányítását. A gádzsókat mindenképpen a lovak fogják irányítani,
a lovakat pedig a hozzáértő cigányok, főleg ő, Marjodó. Nem véletlen,
hogy ezt a lehetőséget már egy Szvivt nevű csávó is fölvetette, aki a
Kóczi Gyerek íródeákja volt, vagy legalábbis valami újságíró, a
Gulliver című pletykaújság főszerkesztője, és nem biztos, de valószínű,
hogy ő, Szvivt írja az „Intim Pista” és a „Pardon” rovat legtöbb
szövegét.
Az viszont biztos, hogy a Kóczi Gyerek egy nagyon fasza kis
köztársaságot hozott létre, pont olyat, mint a miénk! Pedig sok
ellensége volt neki, mert a Császár Lipi meg a Császár Józsi mellett
még ott volt neki a Heim is, de ő a Heimet megverte, és így lett a
Heimből Vertheim. Csak az a baj, hogy aztán Vertheim és Oppenheim
aláírt egy kölcsönös megnemtámadási szerződést, és a kettőt együtt
már nehéz megverni.
Még szerencse, hogy előtte Kóczi megvágta vagy megfúrta a
Vertheimet 83.000 pengőre, amiből megvehette volna Párizs összes
putriját, meg a mögöttük levő vályoggödröket is, meg ráadásképpen
Sztradiváry Toncsi hegedűjét Mutyurkó számára, aki Párizsban az
élenjáró prímás, és csak azért nem hercegprímás, mert ő nem herceg,
hanem király. Ehelyett Kóczi a Vertheim pénzéből nyakláncot vásárolt
a babájának, Czinka Pannának, továbbá a visszajáró apróból tizenöt
fillérért paprikás tokaszalonnát.
Meg még a Pagányini Micu hegedűjét is megvehette volna, aki a
luccai hangversenyteremben sóbálvánnyá változtatta a város hercegét,
bezzeg asztal mellett meghalna!
Erről szól a Sztálin elvtárs születésnapján bemutatásra kerülő
operett első felvonása.
A második és a harmadik felvonás cselekményén egyelőre még
dolgozunk.
Jelenleg annak az óriási eredménynek örülhetünk, hogy a
próbafolyamat jóvoltából a Kóczit alakító Marjodó kibékült a zenei
aláfestést irányító Mutyurkóval, holott még egy héttel ezelőtt is
megfojtották volna egymást egy kanál vízben. Mátrai viszont, aki sok
más elfoglaltsága mellett a készülő produkció betanítását és rendezését
is magára vállalta, rögtön rájött, hogy Panna szerepét Mutyurkó
lányára, Linácskára kell osztania, akinek egyébként olyan hangja van,
hogy még a bolhát is kiénekli a kutya szőréből. Így viszont Mutyurkó
egyik percről a másikra elfelejtette, hogy valaha is haragudott
Marjodóra. Könnybe lábadt a szeme, valahányszor meglátta a
színpadon az ő gyönyörű nagylányát, akit legfőbb ideje volna férjhez
adni egy cigány Sztradiváryhoz vagy Pagányinihez, vagy akár egy
szemfüles lókereskedőhöz is.
Kevésbé kedvezően ítélte meg Linácska szereplését Marjodó
felesége, Dzsinácska. Még az a szerencse, hogy nem Linácskát
karmolta össze, hanem a férjét. „Nem kapsz tőlem elég pinát?” – vonta
kérdőre Marjodót mindenki füle hallatára. Hiába magyarázta Najmán,
aki szintén jelen volt a próbákon, hogy ez csak szerep, csak színlelés,
csak játék, Dzsinácska ezt sehogyan sem akarta megérteni. „Ha
legalább félrevonulnának, és titokban színlelnének!” – ordította sírva.
– „De az én szemem láttára színlelnek és szerepelnek!”
Hol azzal fenyegetőzött, hogy vízbe öli magát, hol meg azzal, hogy
Marjodót a saját borotvájával fogja tíz centivel rövidebbre nyesni.
Végül Najmánnak eszébe jutott valami. Egy darabig sugdolódzott
Mátraival, aki aztán a társulat tudomására hozta, hogy megváltozik az
első felvonás cselekménye. Kóczinak mostantól van egy felesége is,
Kócziné, és őt fogja alakítani Dzsinácska. Közölte az asszonnyal: az
lesz a feladata, hogy férjét a németek elleni harcra buzdítsa. Elvégre
Kóczi ugyanazért küzd, amiért mi, Hömpölyzug polgárai
mindannyian: a szabadságért és a függetlenségért! Eleinte csak a
németek meg a labancok ellen, aztán meg már az egész világ ellen!
Neki, Dzsinácskának nem kell énekelnie. Bőven elég, ha prózában
beszél.
Dzsinácska felugrott a Polkovnyik ezredestől kapott üres lőszeres
ládákra, amelyeket a kaszinóban folytatott próbák során összetoltunk
és színpadként használtunk, odaállt Linácska és Marjodó közé, és
reszkető hangon kijelentette: győzni fogunk vagy meghalunk. Rettentő
büszke volt a tudományára: most értesült róla Najmántól, hogy
születésétől fogva tud prózában beszélni, pedig ezt sohasem tanulta
semmilyen iskolában.
Na és aztán jön Kóczi három generálisa, Vak Bottyán, Süket
Béribalog és Béna Bercsényi, hát ők aztán akkora pusztítást visznek
végbe, mint ide Lacháza! Tormát reszelnek a német orra alá,
gombostűt szúrnak a labanc fenekébe, macerálják Lipit, froclizzák
Józsit. Ja, és olyan profi módon kirámolják Bécset, mint mi a
biboldókat meg az ormóférgesi kastélyt!
Amikor meg elfáradnak a sok fosztogatástól, és egy kicsit
szusszannak, akkor Mutyurkó megcincogtatja a hegedűhúrt, Márelódi
pedig cimbalmozik. És hogy a szemnek is legyen egy kis legelnivalója,
Tinácska felgyűri a grófkisasszony (legyen neki könnyű a föld) ezüst
szegélyű, kerek aljú, kékvirágos tafota szoknyáját, Ninácska viszont
kigombolja az öreg méltóságos asszony (Isten nyugtassa) arany
hímzéses, gyöngyös tarcolánselyem ingvállát. Fent a színpadon
Linácska kiénekli a kutyák szőréből a bolhát, Dzsinácska pedig
prózában beszél, amennyiben felhívja Kóczi figyelmét a hazaszeretet
fontosságára.
Sztálin elvtárs a Kreml bűvös ablakából már a próbafolyamatot is
elégedetten figyelheti, a premiernek pedig még annál is jobban fog
örülni. Van ugyanis a Kreml 365 ablaka között egy mindent látó bűvös
ablak is, és ha Sztálin elvtárs látni szeretné, hogy mi történik szerte a
világban, csak ki kell hajolnia ezen az ablakon. Akkor aztán láthat
annyi tragédiát és cirkuszt, amennyit akar.
Jönnek a szovjet kurucok, Tolibunkó hadseregtábornok és Málinkó
marsall, egyikük balról, másikuk jobbról, továbbá két szovjet kuruc
katonalány, Komszomolka és Palkodromka, mások szerint Hiszi és
Piszi. Találkoznak Budakalász, Pomáz és Hagymáz térségében. Egy
léckerítéssel bekerítik Budapestet, melyet a színpadon három cső
kukorica szemléltet, ami egyszersmind azt a jelképes üzenetet is
hordozza, hogy Hiszivel és Piszivel nem lehet kukoricázni. Meg azt is,
hogy Párizsban egyelőre számottevő tartalék van csöves tengeriből,
ami nagy szó. Mátrai kimegy a kaszinó épületéből, hogy kétfrontos
harcot vívjon, és egyszer- s mindenkorra felszámolja mind a
jobboldali, mind a baloldali ellenzéket.

22.

Mrázik elvtársnak meggyűlt a baja Mátraival, vagy inkább a Mátrai

vezetése alatt önállósodó Hömpölyzuggal és környékével. Amikor
megbízottja, Tarfő kopaszra borotvált fejjel visszatámolygott
Debrecenbe, Mrázik tudta: betelt a pohár, a kocka el van vetve.
Ez utóbbi mondást nemrég hallotta a Moszkvából hazatért
elvtársaktól, akiknek ez a szó egy bizonyos – nemrég még élő –
személy nevét jelentette. Kocka filozófus volt, számos brosúrát írt a
materialista világnézetről, és Moszkvában élt, amíg élt, mert aztán egy
hideg téli hajnalon elvitték, és mire a következő hajnal felvirradt,
Kocka már nem élt. A Moszkvában élő magyar elvtársak sürgősen
kidobálták vagy elégették a Kocka által írt brosúrákat, nehogy
házkutatáskor megtalálja őket a belső ellenségre szakosodott éber
szerv, és Kocka nevét évekig nem ejtették ki a szájukon. De most,
miután hazatértek Magyarországra, valahányszor berúgtak, vagy
jókedvük kerekedett, hátbavágták egymást, és a túlélők kárörömével
kiáltozták: „A Kocka el van vetve! A Kocka el van vetve!”
Tarfő beszámolt a rajta keresztül Mrázik elvtársra háramló
sérelmekről.
Egy: Mrázik elvtárs írógéppel kiállított, saját kezűleg aláírt és
lepecsételt hivatalos levelének nyilvános elégetése, illetve a levél
tüzénél eszközölt szivarra gyújtás. Kettő: a szivar vele, Tarfővel
történő kényszerű elszivatása, egyetlen szóval: szivatás. Három: hogy
őt és az ő személyében Mrázik elvtársat és tulajdonképpen Állóvíz
vármegyét, sőt magát az új magyar demokráciát is kopaszra nyírta
Fodrász-Mátrai, ami azért, lássuk be, hajmeresztő!
Mrázik elvtárs vörösre gyúlt arccal földhöz vágta a kalapját,
rátaposott, és kijelentette: ez a Mátrai nagyobb szarjankó, mint az
ostromgyűrűbe záruló Budapestről nyugat felé menekülő
nyilaskeresztes kormány összes tagja együttvéve.
A felszabadulás napjai nem kevés örömöt jelentettek, ugyanakkor
felmérhetetlenül sok megoldandó problémával, elvégzendő munkával,
végrehajtandó feladattal jártak Mrázik elvtárs számára, aki ritkán
töltötte alvással az elmúlt időszak éjjeli óráit. A megye nagy fia
mindjárt a szovjetek bevonulása után megalakította a kommunista
pártszervezetet először a megyeszékhelyen, Állóvízben, majd a megye
másik nagyobb városában, Dágványban is. Ezek után szinte magától
értetődő volt, hogy mindenütt a kommunista párt megyei vezetőjeként
lépett fel, és ennek jogosultságát senki sem vonta kétségbe. De ha lett
volna megyei szintű pártkongresszus, azon Mrázik elvtársat
kétségkívül óriási többséggel meg is választották volna első titkárnak.
Ugyanakkor szeretné közigazgatási téren is irányítás alá vonni a
megyét, majd amikor megszerveződik a közigazgatás, mert ehhez
előbb Debrecenben meg kell alakulnia a kormánynak. Ő persze
tisztában van vele, hogy egy olyan dolog, mint a közigazgatás, nem
szerveződik meg csak úgy magától. A kommunistáknak, nem
feltűnően, de annál hatékonyabban, máris el kell kezdeniük a
konzekvens szervező munkát, még akkor is, ha a miniszter részéről,
aki még nincs, a kinevezések később érkeznek majd. Semmi kétsége
nem volt felőle, hogy közigazgatási vonalon is ő, Mrázik lesz a megye
első embere.
Nem hiúságból vagy hatalomvágyból akart ő vezető lenni, hanem
azért, mert világosan látta: rajta kívül nincs másik alkalmas ember erre
a posztra. A Vörös Hadsereg bevonulása után Palacseszkij marsall, aki
nem sokat törődött a helyi viszonyokkal, kinevezte Hrabovszkyt, a
megyei természetrajzi múzeum igazgatóhelyettesét alispánnak,
pontosabban: „alispáni teendőket ellátó köztisztviselőnek”, csak azért,
mert Hrabovszky nem menekült el a hasonszőrűekkel együtt.
Hrabovszky, aki a háború előtt a Nemzeti Radikális Párt tagja volt
(azóta persze kisgazda), Mrázik megítélése szerint sokkal rosszabb,
mint a fasiszták vagy a nézeteiket nyíltan vállaló reakciósok. Ez az
ember a nép és a demokrácia hívének vallja magát, de még jóformán
hivatalba sem lépett, máris bírálja Mrázik intézkedéseit. „Kommunista
túlkapásokról” és „a megyében élő gazdálkodók tervszerű
kifosztásáról” beszél! És ha csak beszélne, de hasonló értelmű cikkeket
is ír a kisgazdák lapjába, a Kis Újságba, rövid u-val. Nyilvánvaló, hogy
ide, mármint a megye élére egy erős kezű, rátermett ember kell, aki
Hrabovszkyt semlegesíti, majd ki is billenti az ideiglenes alispáni
székből. Márpedig ilyen ember egy van a megyében, és ez Mrázik
elvtárs.
 Mindezek mellett Mrázik elvtárs fontos szerepet játszik a Magyar
Függetlenségi Front Kormányelőkészítő Pártközi Bizottságának
munkájában is, emiatt pedig heti rendszerességgel ingázik Állóvíz és
Debrecen között, de az is gyakran előfordult, hogy hetente kétszer vagy
háromszor is fel kellett kéredzkednie a Vörös Hadsereg valamelyik
Debrecenbe tartó járművére mindaddig, amíg egyszer az asztalra nem
csapott, és ezek után át nem vette a megyei pártszervezet részére
kiutalványozott személygépkocsit, teljes állású sofőrrel. Előre látja,
hogy részt fog venni a nemsokára megalakuló demokratikus nemzeti
kormány tevékenységében is.
Nem mintha valaha is kormányzati babérokra vágyott volna, de
tisztában volt vele, hogy a Moszkvából hazatért elvtársak csakis a
magyar vidéket és a helyi viszonyokat jól ismerő, tapasztalt
kommunistákra támaszkodhatnak, olyanokra, mint ő. Arra nem
gondolt, noha ez a lehetőség is szóbakerült, hogy miniszter vagy
államtitkár legyen belőle, mert akkor el kellene hagynia Állóvíz
megyét, ahol otthon érzi és kiismeri magát, de mondjuk egy
kormánybiztos tevékenységét és felelősségét már be tudná illeszteni
sokirányú egyéb feladatai közé.
Arra számított, hogy ő lesz a megyében – vagy inkább az egész
Tiszántúlon – az árvízvédelmi és élelmiszerbegyűjtési kormánybiztos,
mihelyt megalakul a kormány. Mert, mondogatta néha, amikor az
energikus hajszoltság és az erőszakos ingerültség mögött felcsillant a
kissé csökevényes humorérzék, „ahol én vagyok a kormánybiztos, ott
a kormány bizonytalan”.
Az Állóvíz megyében zajló élelmiszerbegyűjtést Mrázik már most
javában szervezi. A megyének mindenekelőtt a Vörös Hadsereget kell
folyamatosan ellátnia élelemmel, nemcsak az itteni alakulatokat,
hanem a dunántúli fronton harcolókat és a Budapest ostromára
vezényelteket is.
Egyrészt ez a minimális feltétele annak, hogy megmaradjon a
szovjet elvtársakhoz fűződő jó viszony, másrészt így és csakis így lehet
elejét venni a polgári lakosság elleni atrocitásoknak és kilengéseknek,
amelyek miatt a szovjet haderő – hogy finoman és udvariasan fejezzük
ki magunkat – sokak szemében máris veszített a vonzerejéből.
Mert ezek a szűkagyú, szűklátókörű alföldi magyar parasztok csakis
a saját rövid távú érdekeiket nézik, és csakis a saját kicsinyes
érdekeikkel foglalkoznak. Kapni, azt nagyon szeretnek, de adni, azt
nem!
 Ez az egyik olyan vasbeton keménységű tény, amelyről az a hülye
balfasz Hrabovszky nem hajlandó tudomást venni. Hrabovszky és a
természettudományi múzeum! Hrabovszky és a nemzeti humanizmus!
Hrabovszky és az alispáni pecsétnyomó! Hrabovszky és Zsilinszky!
Az a Zsilinszky is mit pattog! Talán nem ő gyilkolta meg Áchimot?
Mert mi még emlékszünk rá, nem olyan régen történt! Aztán
fölmentette a törvényszék, és ő emelt fővel, fütyörészve kisétált az
utcára, mert állítólag önvédelemből adta le Áchimra azt a négy
pisztolylövést!
Mrázik rokonságban állt a parasztvezérrel, az anyja Áchim
unokatestvére volt. A családban az a hagyomány élt, hogy Áchim a
parasztból is dzsentrit akart csinálni. Emiatt végeztek vele az Állóvíz
vármegyei táblabírák megbízásából a Zsilinszky-testvérek.
És ennek a Zsilinszkynek a pártjában van benne Hrabovszky, aki a
légynek sem árt! Aki a természetrajzi múzeumból mostanáig ki sem
dugta az orrát, legfeljebb akkor, amikor mammutkoponyát találtak a
Kecsegés-parti löszfalban! Mert azt azért megnézte. Úgy bizony:
szépen kiment a terepre. Fütyörészve kisétált.
Ez a Hrabovszky nagyobb szarjankó, mint a Farkasgyepűt
kényszermunkával építtető, Kőszeg melletti bunkerben szotyolahéjat
köpködve kuksoló nyilaskeresztes kormány minden bűnbandatagja
együttvéve!
Mrázik elvtárs ritkán szubjektív, de akkor nagyon.

23.

Egyik délután – sötét és nyirkos november végi délután volt –

Mráziknak abban a megtiszteltetésben volt része, hogy a megyei
pártszervezet íróasztalán megcsendült a telefon, és egy női hang
majdnem korrekt magyar kiejtéssel közölte, hogy Rákosi elvtárs van a
vonal túlsó végén.
Rákosi az 1944-es év utolsó heteit még Moszkvában töltötte (majd
csak január végén bukkan fel az Arany Bikában), de már javában
dolgozott hazajövetelének előkészítésén. Ennek része volt az is, hogy
megtudakolta, a felszabadult országrészben melyik elvtárs hol és
milyen eredménnyel építi a Pártot, majd egy moszkvai étterem
alagsorából sorra felhívta ezeket a megbízható vidéki elvtársakat,
részben tájékozódás, részben miheztartás végett. Így került sor erre a
mostani telefonbeszélgetésre is.
A tömzsi emigráns politikus aziránt érdeklődött: milyen fokon áll a
pártépítés Állóvízben? Hányan léptek be a kommunista pártba? Kik
tekinthetők szimpatizánsoknak? Milyen az együttműködés a többi
demokratikus párttal? A választ meg sem várva, nyomatékosan
figyelmeztette Mrázikot: jelenlegi Pártunk – Sztálin elvtárs által
jelenleg többszörösen jóváhagyott – jelenlegi irányvonala szerint
jelenleg minden demokratikus erő közösen harcol a jelenlegi
államrendért, így tehát jelenleg a koalíciós törekvéseket kell
jelenlegiséggel felruháznunk.
Érti, miről beszélek, Mrázik elvtárs?
Arról beszélek, Mrázik elvtárs, hogy a jelenlegi helyzetben jelenleg
nem törekszünk az egypárti kommunista diktatúra bevezetésére, és
jelenleg főleg nem hangoztatjuk, hogy jelenleg erre törekszünk.
Tudniillik ennek hangoztatása jelenleg ultrabaloldali elhajlásra
utaló jelenség! És minden ilyen jelenséget jelenleg elítélünk!
Tudom, hogy egyes régi elvtársak azt hiszik, hogy újra
megcsináljuk a Tanácsköztársaságot, vagy a Bocskai-féle
hajdútelepítést, vagy a Dózsa-féle parasztháborút, vagy mit tudom én,
de az ilyen elvtársak óriási tévedésben leledzenek, mert, Mrázik
elvtárs, többet ésszel, mint erővel! Érti, miről beszélek?
Ezt már pontosan értette Mrázik. Voltak is konkrét elképzelései
róla, mik az alanyi és tárgyi feltételei az erőnél több észnek.
Például egy olyan óriási felelősséggel járó, sokrétű feladatkört, mint
amilyen a heteken belül felszabaduló főváros milliós lakosságának
élelmezése lesz, nem bízhatunk sem a kisgazdákra, sem a
szocdemekre, sem az úgynevezett párton kívüli szakértőkre. Arról már
nem is beszélve, hogy a Független Kisgazdapárt úgy felduzzadt, mint
egy varangy, amikor felfújja magát, miután az összes reakciós vagy
félfasiszta egzisztencia ott keres menedéket. Ezzel szemben a Magyar
Szociáldemokrata Párt leeresztett, mint egy lyukas bicikligumibelső,
miután legaktívabb és legmegbízhatóbb káderei sorra beléptek a
kommunista pártba, mint például Mrázik is.
Szóval, ezt értette.
Azt viszont már nem értette, ami a következő pillanatban hallatszott
a telefonkagylóból, teljesen váratlanul.
Mondja, Mrázik, maga nem fél?
Csend.
 Mert én nagyon félek!
Nehezen tudta volna Mrázik elképzelni azt az alagsori helyiséget, a
moszkvai Rezinovaja Dubinka étterem pincéjét, ahol magas rangú
beszélgetőpartnerének iménti szavai elhangzottak. Nem lett volna
számára átélhető sem a hosszú dróton lelógó, halvány fényű, csupasz
villanykörte, amely másféle halványságot árasztott, mint az állóvízi
csupasz villanykörték, sem a gyalulatlan asztallap, sem az asztal
közepén álló kurblis telefon, amelynek oldalára egy tankot ábrázoló
bádoglapocska volt erősítve, sem az asztal túloldalán a halvány
fényben felsejlő tányérsapka, az alatta megcsillanó aranyszínű váll-lap,
a váll-lapon a három ezüstös ötágú csillag, sem az a megkönnyebbülés,
amikor a tányérsapka alól ránk meredő szempár egy pillanatig másfelé
néz.
Így tehát Mrázik egy pillanatig döbbenten hallgatott, aztán, hogy
mentse a helyzetet, a Hömpölyzugban kialakult helyzetről kezdett
beszélni, hangsúlyozva, hogy Hömpölyzugban egyrészt jelentős
élelmiszertartalékok vannak, amelyekre hamarosan égető szükség lesz,
másrészt, ha a többi település vérszemet kap, és Hömpölyzug példáját
követve megtagadja a beszolgáltatást, akkor itt nagy bajok lesznek.
Kérte Rákosi elvtárs tanácsát.
Igen ám, de Rákosi elvtárs nagyon nem szerette, ha gondokról,
bajokról, kudarcokról és megoldatlan problémákról kellett hallania a
Rezinovaja Dubinka alagsorában. Kissé ingerült hangon azt felelte,
hogy Mrázik elvtársnak a helyi viszonyok ismeretében kell megtalálnia
a legjobb megoldást.
Ezt hallva, Mrázik megértette, hogy Állóvíz megyében azonnal meg
kell kezdenie a rendőrség újjászervezését, akkor is, ha semmilyen
hivatalos utasítást vagy felhatalmazást nem kapott rá. Azt is
megértette, hogy ehhez a tevékenységhez a legkörültekintőbb
konspirációra van szükség. Titokban szerveződő rendőrség fog
létrejönni. Egyetlen szóval: titkosrendőrség.
Csakhogy ez időigényes munka, neki pedig most kellene ráncba
szednie Mátrait. Egyrészt Hömpölyzugban is létre kell hozni a
koalíciót, amely, ha másra nem is, de Mátrai megbuktatására jó lehet
még, másrészt ő, Mrázik sürgősen fel akarja mérni, milyen
élelemtartalékok vannak még az Oppenheim-uradalomban és a
hömpölyzugi őstermelők birtokában.
Egyszer Debrecenben megkérdezte Rétitől: hogyan bírhatná jobb
belátásra Mátrait megfelelő karhatalom nélkül is? Réti a Vörös
Hadsereg őrnagyaként bukkant fel Debrecenben, vagyis hamarabb ott
volt, mint a Moszkvából hazatérő többi pártvezető, és Mráziknak
meglehetősen titokzatos választ adott.
Teát kell főzni, elvtársam! Ha nincs igazi kínai vagy indiai teafű,
akkor a szederlevél is jó. Vagy a vadrózsa gyökere. Ahol vadrózsa
sincs, ott még mindig van moha és zuzmó. Legjobb a porcogós
zuzmóból főzött tea. Savanykás íze van, és nagyon egészséges. De nem
is ez a lényeg, hanem az, hogy nagy mennyiségű, forró folyadék jusson
a szervezetbe! Az a lényeg, elvtársam!
A célzás egyértelműnek látszott. Réti nyilván járt egy-két olyan
helyen, ahol az emberek vadrózsagyökér és porcogós zuzmó főzetét
isszák. Magyarországon sem ártana néhány ilyesféle telepet vagy
tábort létesíteni. Ez neki, Mráziknak is eszébe jutott mint távlati terv,
de a mostani sürgető gondokra más megoldás kellene!
Mert ha Mátrai büntetlenül játszhatja itt nekünk a szabadsághőst, és
előadja, hogy ő a kommunista Tell Vilmos, akkor másoknak is
megtetszik ez a fene nagy függetlenség, és mire felocsúdunk, Állóvíz
megye helyén ott fog pöffeszkedni száz vagy kétszáz önálló kis
köztársaság!
Azoktól próbáljanak majd élelmiszert begyűjteni vagy adót szedni
az elvtársak!
Ez a szeparálódási folyamat már el is kezdődött.
Kisdisznódon például egy Pintér nevű malomipari dolgozó kiáltotta
ki a köztársaságot. A falu első és utolsó házánál felállíttatott az
országút szélén egy-egy táblát ezzel a felirattal: „Kisdisznód Szabad
Állam”. Az önálló országgá válás útján ezt az első, kétségkívül igen
fontos lépést egyelőre nem követték továbbiak, de Mrázik így is
aggasztónak tartotta a fejleményt. Csak abban bízhatott, hogy Pintért,
aki azt állította, hogy ő a „politikai megbízott”, valamint „Kisdisznód
Szabad Állam vezetőségének vezérlő kádere és aktivistája”, a
nélkülöző kisdisznódi lakosság előbb-utóbb elzavarja. Kisdisznódon
ugyanis a szó szoros értelmében éhezett a lakosság, mert az oroszok
mindent, ami ehető, megettek vagy elvittek. Így tehát ez a település
még a függetlenségével együtt sem érdekelte Mrázik elvtársat.
Ezzel szemben Nagydisznódon Csohány, az egykori bandagazda
vette át a hatalmat. Ő fénykorában kiválóan értett az intézők, ispánok
és tiszttartók rászedéséhez. Ő akár álmából ébresztve is el tudott volna
számoltatni kilenc kéve alapján három kalangyát. Ő most azt hitte,
hogy eljött második fénykora. Ő nem bajlódott politikával,
ideológiával vagy elméletekkel, ő az életből gyöngyéletet varázsolt.
Minden délben francia krémest reggelizett, amelyet kukoricalisztből és
porcukorból gyúrt össze Gici, a nagydisznódi cukrász. A francia
krémes elfogyasztása közben kilenc tagú művészegyüttes muzsikált a
háta mögött: még a hetedik határban is hallatszott a három cimbalom,
négy hegedű és két nagybőgő.
A községháza elé felállíttatott egy szégyen- és dicsőségtáblát,
amelyre Luzsánszki, a Dágványból hazaköltözött rajztanár tette ki az
érintettek élethű vagy legalábbis egyértelműen azonosítható portréit.
Luzsánszki tanítványai között olyan hírességek is akadnak, mint
Cerkabellus, a megyeszékhelyen élő grafikus. Így tehát ha valakit
Luzsánszki lerajzol, annak a fele sem tréfa! Minden délután három és
fél négy között egy ebből a célból rendszeresített baromfiketrecben
dobszó mellett végigtalicskáztak Nagydisznód utcáin egy-egy
népnyúzót, reakcióst, közösségbomlasztót, élősködőt, naplopót és
burzsoát, akit Csohány még előző nap kijelölt és előállíttatott.
Csohány, ahogy az már az ilyen gyöngyéletű államalakulatokban
történni szokott, mindjárt a kezdet kezdetén megalakította, csupa hozzá
hűséges nagydisznódi lakosból, a Csohány-gárdát, amely kitartott
mellette tűzön-vízen át. Így már könnyű volt intézkedni.
Csohány intézkedett is.
Hétfőn szerette Birikét, és a Csohány-gárda segítségével özvegy
Bogyánnétól elkobzott 70 liter bort, valamint 20 liter erjedőfélben levő
mustot.
Kedden szerette Pirikét, és a Csohány-gárda segítségével
megbírságolta Karvalit 78 pengő 30 fillérre. (Azért éppen ekkora
összegre, mert ennyit találtak a zsebében.)
Szerdán szerette Gizikét, és a Csohány-gárda segítségével
Gondánétól szocialista megőrzésre átvette férje segédmotoros
kerékpárját.
Csütörtökön szerette Rizikét, és a Csohány-gárda segítségével R.
Szűcs házából elszállította a pohárszéket a benne levő tányérokkal és
ezüst evőeszközökkel együtt.
Pénteken szerette Micikét, és a Csohány-gárda segítségével
köztulajdonba került a Kovrigék portáján fellelhető 127 tojásból 127,
a tárolásukra szolgáló szakajtóval együtt, ezenkívül köztulajdonná
tették a portán fellelhető 8 tyúkot is, bár Csohányban ott motoszkált a
gyanú, hogy ahol ennyi tojás van, ott tyúkból is többnek kell lennie, de
az említett baromfiakon kívül ezek után már csak a kakas került
köztulajdonba.
Szombaton szerette Picikét, és a Csohány-gárda segítségével
szocialista megőrzésre átvette Omelkának előbb az egyik, majd a
másik lovát is.
Vasárnap szerette Cicikét, és a névadójához mindhalálig hűséges
Csohány-gárda benyomult a Tőkés Réce vendéglőbe, ahol egy
Csicseritől kisajátított biedermeier párnásszékben Csohánnyal eggyé
volt olvadva Cicike, és míg ez utóbbit a Csohány-gárda alvezérei,
Roncsik és Heszlényi bőségesen kárpótolták a köztársasági elnök
erőszakos kiiktatásáért, a Csohány-gárda egyre szorosabban körülvette
a párnásszéket. Amikor pedig az ajtóhoz hátráltak, Csohány már nem
mozgott, és a feje olyan szorosan be volt bugyolálva egy vagy több
aprókockás abrosszal, hogy teljesen olyan benyomást keltett, mint a
háború előtt Árvaházán, az Issekutz-féle mintagazdaságban télen a
fagytól rongyokkal védett kerti csap. Tudniillik Árvaházán,
megyénkben példamutató módon, nemcsak villany, hanem vezetékes
víz is volt, legalábbis a háború előtt.
Ez is mutatja, hogy Nagydisznódon permanens forradalom zajlik.
Folyamatosan balratolódó, tősgyökeres forradalom!
Nemhiába mondogatják a hozzáértők, hogy a forradalom felfalja
saját gyermekeit.
Az persze nyitott kérdés, hogy Csohány csakugyan a forradalom
gyermeke volt-e. Nem könnyű eldöntenünk, hogy a nagydisznódi
forradalom szülte-e Csohányt, vagy inkább Csohány nemzette a
faluforradalmat.

24.

Még mindig Mráziknál maradva: egyszer, Debrecenből visszaúton

Állóvízbe, eszébe jutott, hogy Hömpölyzug nincs is messze. Éppen itt
a leágazás Hömpölykeresztúr felé, ahol a hídroncs mellett a komp
üzemel. Majd a szovjet elvtársak átvisznek, én pedig bemegyek a
városba, és rendet csinálok!
Az sem vette el a kedvét, hogy egyedül volt. Pontosabban,
másodmagával utazott, hiszen ott ült a volán mögött a teljes állású
sofőr, Tarfő is, akinek fejét, emlékeztetve az idő múlására, most már
borostaszerű, rövid haj borította. Ennek ellenére folyton sapkát viselt,
mert jobban félt saját kopaszságától, mint Mrázik elvtárs egy falkára
való hömpölyzugi szabadságharcostól. Mrázik elvtársra sok rosszat
lehet mondani, de azt még az ellenségei sem állítják róla, hogy beszari
ember.
Nem volt ijedős ember, annyi szent. Nem félt ő egy csöppet sem, de
azért – biztos, ami biztos – nála volt a revolvere, valamint a
Palacseszkij marsall által kiállított különleges igazolvány, amely
sokszor még a revolvernél is hatékonyabb eszköznek bizonyult. Most
például azok a katonai egyenruhát viselő egyszerű szovjet emberek,
Pancerfausztov százados és Minomjotnyikov őrmester, akik a
komphoz voltak beosztva, az igazolvány láttára kihúzták magukat, és
tisztelegtek.
De ha azt hisszük, hogy a túlsó – azaz most már innenső parton, a
hömpölyzugi oldalon álló helybeli polgárőrök, Jágó és Címbelin is
meghatódtak Palacseszkij aláírásától, akkor tévedünk. Mindketten
Mrázik elvtársra irányították fegyverüket, Cimbelin egy lefűrészelt
csövű puskát, Jágó pedig egy teknőchéj és gyöngyház berakásos ódon
pisztolyt, amely már Csínom Palkónak és Tyukodi pajtásnak is nagy
dicsőséget szerezhetett. Reszkető hangon, de azért elszántan kiáltották:
„Karcsi bácsi, itt engedély nélkül tilos továbbmenni! Tessék
visszafordulni, Karcsi bácsi!”
Azért szólították Mrázik elvtársat Karcsi bácsinak, mert jó néhány
évig a keze alatt dolgoztak. Sok önitatós-szelencés istállónak,
juhhodálynak, malomnak és raktárépületnek szegelték össze a
tetőszerkezetét Mrázik irányítása alatt. Mrázik elvtárs nem bánt
kesztyűs kézzel velük, de azért így is apjuk helyett apjuk volt.
Számított is a cinkosságukra (mert az igazat megvallva, tudta ő azt,
hogy péntek délutánonként Jágó és Cimbelin őrködik a kompnál), és
biztos volt benne, hogy beengedik Hömpölyzugba, vagy legalább
alvást színlelnek. Ehelyett azonban, tessék, Mátrai írásos belépési
engedélyét követelik, és fegyvert fognak rá, egykori gazdájukra!
Ez a hála, amiért a végkimerülésig dolgoztatta, rosszul fizette,
éheztette és ütötte-verte őket!
Amúgy már hetekkel ezelőtt végiggondolta, kik az ő emberei
Hömölyzugban, kikre támaszkodhat, kik állnak majd mellé a döntő
pillanatban. Ott van például az öreg Ondrejcsik, akivel Mrázik együtt
dolgozott a petrozsényi bánya lejtaknájának építésén. Vagy ott van
Nyisztor, akihez Mrázik bizalommal fordulhatott az 1913-as nagy
építőipari sztrájk idején, és persze később is bármikor. Vagy ott van
Erzsike, aki Mráziknak többszörösen is le van kötelezve
gyermeknevelési vonalon.
Évek óta nem látta Erzsikét. Időközben nyilván elhervadt. Félig-
meddig már öregasszony. Annak idején igen csúnyán eltorzult a
sírástól az arca, amikor közölte Mrázikkal, hogy terhes.
Mrázik akkoriban az épülő kiskunhalasi finomszeszgyár
tetőszerkezetének kivitelezését irányította, és nem kevéssé
meglepődött, amikor megjelent az építkezésen a zokogó fiatal nő.
Mrázik soha nem volt gyáva ember, nem félt a botránytól sem. Egy
pillanatig sem hitte el, hogy ő a gyerek apja, de az kétségtelen, hogy a
fogantatás időszakában ő is Erzsike szeretője volt, így tehát az állóvízi
képviselőtestülethez fűződő kapcsolatai révén megélhetést szerzett
Erzsikének.
Erzsike hálás lehet neki.
Arról már igazán nem Mrázik tehet, hogy aztán meghalt a gyerek.
Lett Erzsikének másik gyereke, annyi, mint égen a csillag. Lehet, hogy
nem vér szerintiek, de akkor is voltak, vannak.
Mrázik azt hallotta, hogy Erzsike újabban Csipkárral él együtt.
Vagy ha együttélésnek túlzás is nevezni ezt a viszonyt, annyi biztos,
hogy Csipkár éjszakánként titokban odajárkál Erzsikéhez. Pfuj.
Hoppá! Csipkár! Ő az én emberem!

25.

Arról, ami ezek után történt, három különböző változatot ismerek.

Mrázik elvtárs állítólag úgy jutott be városunkba, hogy odalépett
Cimbelinhez, és megkérdezte: „Na, most mi lesz, Cimbelin fiam?
Képes vagy rálőni apádra?” Azzal kivette a kezéből a puskát,
megjegyezvén: „Majd azt fogod mondani, hogy lefegyvereztelek. Ami
a színtiszta igazság.” Elindult a városunk felé vezető Suttogó-kerti
úton, Jágó pedig utánaszaladt, és könyörgött Mrázik elvtársnak, hogy
őt is fegyverezze le.
De nem is így történt, mert Mrázik elvtárs nem Cimbelinhez, hanem
Jágóhoz lépett oda, és tőle kérdezte meg: „Na, most mi lesz, Jágó fiam?
Képes vagy rálőni apádra?” Ez pedig valami egészen különleges
varázsige lehetett, mert Jágó abban a szempillantásban átváltozott
ezüstszőrű weimari német vizslává, és a boldogságtól nyüszítve, farkát
csóválva ugrálta körül Mrázik elvtársat. Amikor pedig Mrázik elvtárs
elindult a Suttogó-kerti úton, a weimari német vizsla, vagyis a mi
Jágónk utánaszaladt, és a szájában vitte a gyöngyház markolatú
pisztolyt.
Márpedig ebből egy szó sem igaz, mert nem Jágó változott át,
hanem Mrázik elvtárs, és nem vizslává, pláne nem weimari német
vizslává, mert akkor a szovjet elvtársak, akik szemtanúi voltak a
jelenetnek, német mivolta miatt biztosan agyonlőtték volna, hanem egy
sötétbarna szőrű, hosszúkás kis állat lett belőle, menyét vagy talán
görény. Másnap reggel panaszkodott is Erzsike, hogy egy ragadozó,
egy görény vagy menyét járt az éjjel a baromfiólban, és az összes
tyúkját megölte.
Ezt hallva mindjárt sejtettük, hogy az a görény csakis Mrázik elvtárs
lehet. Mátraihoz is hamarosan eljutott a hír, hogy Mrázik a mi kis
köztársaságunk területén tartózkodik, azzal a nyilvánvaló szándékkal,
hogy megfosszon bennünket a függetlenségtől. Odasietett Erzsikéhez,
kabátzsebében három dekagramm kristálycukorral, de nem lett
okosabb: az asszony a kivérzett szárnyasokat mutogatta, könnyeit
törölgette, hüppögött és motyogott. Mátrai átküldte Párizsba, a készülő
ünnepi műsor szereplői számára Erzsike tyúkjait, és szilárdan eltökélte
magában, hogy bármit követeljen is Mrázik, ő azt nem teljesíti.
Mrázik elvtársról azt beszélik, hogy nemcsak a régi
szociáldemokrata párttagkönyvét őrizte meg, hanem a garabonciás-
bizonyítványát is, amelyet az ördögtől kapott 1915-ben. Azt ugyanis
nem hisszük el, hogy a háború kitörése után fél évet Felső-Ausztriában,
Welsben töltött, ahol egy kaszárnya tetőszerkezetének felújítására
kapott megbízatást. Meglehet, hogy volt ilyen értelmű megbízatás, de
azt az ördög hajtotta végre, aki arra az időre felöltötte Mrázik elvtárs
alakját, és utánozta a beszédmódját, még a jellegzetes tótos kiejtését is.
Ez alatt az idő alatt Mrázik elvtárs egy barlangban vagy földalatti
üregben tizenkét másik MÉMOSZ-os elvtárssal tanulta a garabonciás-
tudományt. (Sokáig én sem tudtam, mit rejt a furcsa rövidítés. Hát ezt:
Magyarországi Építőmunkások Országos Szövetsége.) Volt egy
csiszolt kőkockájuk, azt nyalogatták naponta háromszor, attól elmúlt
az éhségük reggel, délben, este. Motoszkál bennünk egy olyan értemű
gyanú, hogy Mrázik elvtársnak jelenleg is több ilyen kőkockája van, és
ha rajta múlik, akkor mindnyájan követ fogunk nyalogatni.
Fel volt állítva a barlangban egy jó nagy kerék, azon ültek az
építőipari szakszervezeti dolgozók, egymástól kilenc méternyi
távolságban. Közben szigorúan tilos volt egymásra nézniük: az ördög
azzal fenyegetőzött, hogy aki a másikra csak egyetlen pillantást is vet,
azt ő úgy kipenderíti a galíciai frontra, hogy a lába nem éri a földet.
Az ördög megragadta úszóhártyás, karmos mancsával a hajtókart,
és mindennap tizenkét órán át forgatta a kereket, úgyhogy a
MÉMOSZ-os elvtársak hol fent voltak, hol pedig lent, hol emelkedtek,
hol pedig süllyedtek.
Úgy rémlett nekik, mintha odalent alattuk fénylő víztükör lett volna,
amelyben látszott az összes varázstudomány, boszorkányság,
vajákosság, rontás és mágia. Látszottak az eljövendő háborúk és
forradalmak, területi veszteségek, rendszerváltások és
hatalomátvételek. Fölöttük pedig mintha tűz lobogott volna, amelyből
izzó gyümölcsök, fenyőtobozok és kézigránátok lógtak a fejük fölé.
Mire az ördög befejezte a kerék forgatását, foszlékonnyá vált a
ruhájuk, és megperzselődött a szájuk fölött a bajusz.
Előtte azonban Mrázik elvtárs úgy vette észre, hogy a MÉMOSZ-
os elvtársak egy része kicserélődött, mert mintha elvtársnők is
keveredtek volna közéjük. Mrázik elvtársnak volt egy olyan érzése,
hogy ott ül mögötte, mindjárt a következő rekeszben a kövér
Csülkösné, akit ő még a DÉIT-ből, a Dágványi Építőipari
Tömörülésből ismert. Hátrafordult, hogy jobban szemügyre vehesse.
Csülkös mamának az volt a nevezetessége, hogy amikor Dágványban
megkérdezték tőle, nem fél-e éjszaka egyedül hazamenni, így felelt:
„Mitől féljek? Ha kutya jön, itt a botom, ha férfi jön, itt a pinám!”
De az ördög is résen volt: rögtön észrevette, hogy Mrázik elvtárs a
tanfolyam egyik résztvevőjén legelteti a szemét. Kinyújtotta
úszóhártyás, karmos mancsait, tekerte Mrázik elvtárs fejét jobbra,
tekerte balra, aztán úgy elhajította az egész elvtársat, hogy az elvtárs
zúgva repült hetedhét határon át, és meg sem állt a trentinói
frontvonalig.
Ezek szerint mégsem Galíciába hajította őt az ördög, mert
időközben Olaszország is belépett a háborúba, és az ördögnek ott is
bőven akadt tennivalója.
Mindnyájan tudjuk, hogy Trentinóban került sor az olasz hadszíntér
első nagy gáztámadására. Ezt Mrázik elvtárs túlélte, de a mustárgáz
egy kissé megtépázta a torkát és a tüdejét. Attól fogva olyan reszelős,
már-már csikorgó hangon beszélt, hogy azt még az ördögnek is nehéz
lett volna utánoznia.
Csakhogy addigra már kitanulta a garabonciás-mesterséget.
Állítólag repülni is megtanult. Ezt a tudományát olyan ritkán
gyakorolja, hogy még egyszer sem láttuk repülni, de az egészen biztos,
hogy valahányszor leszúrja a botját a földbe, a bot néhány percen belül
növekedésnek indul, néha ki is virágzik. Az is előfordul, hogy a bot
egészen az égig nő. Olyankor Mrázik elvtárs, mint valami létrán,
fölmászik rajta a holdba. Viszi magával a horgászbotját: holdbéli
tengerből holdpisztrángot és holdheringet fog. Aztán visszadobja; mert
hiszen hát minek az neki? Eső után, amikor kisüt a nap, még erre a
botra sincs szüksége: szép, egyenletes léptekkel felballag a
szivárványon a magasba. Százat lépdel vagy legfeljebb százegyet, és
máris ott van a Jóisten titkárságán, ahol csak annyit mond, miközben
kiszögezi az ajtó fölé az ötágú vörös csillagot: „Meg van beszélve!”
Az esőt is gyakran ő csinálja: tud zivatart pisilni, tud szélvihart
fingani. Földcsuszamlást szarni is csak azért nem tud, mert ezt Állóvíz
megyében a domborzati viszonyok nem teszik lehetővé, de már az
1925-ös nagy téli árhullám, amikor Hömpölyzug utcáin derékig ért a
világosbarna, híg folyadék, minden bizonnyal Mrázik elvtárs
monumentális hasmenése volt.
Mrázik elvtárs, valahányszor belép egy idegen portára, mindig
pontosan tudja, hol az aludttej. Ez a garabonciások egyik
jellegzetessége, de egy leendő élelmiszerbegyűjtési kormánybiztosnak
sem hátrány ez a fajta látnoki képesség. Kilenc kanál aludttejet kell
adni neki, máskülönben megharagszik, és az összes halottat, akit
valaha is kivittek a porta kapuján, hazaküldi a temetőből.
Kevéssel születése után, amikor az anyja még gyermekágyban
feküdt, az újszülött Mrázik elvtársnak egyik napról a másikra előbújt
legalább nyolc-tíz fogacskája. De nem is így volt, hanem úgy, hogy
már a születésekor megvolt mind a harminckét foga Mrázik elvtársnak.
Így vagy úgy, az újszülöttkori fogak annak egyértelmű jelei, hogy
ebből a gyerekből vagy garabonciás lesz, vagy pártfunkcionárius, vagy
mind a kettő.
Neki is van egy bűvös könyve, akárcsak Najmánnak, de ez a könyv
nem a tökéletes államról, hanem a dolgok térfogatának
megállapításáról, a köbözésről szól. Ha Mrázik elvtárs kinyitja ezt a
könyvet, mindennek és mindenkinek rögtön térfogata támad. Igen, ez
a helyénvaló kifejezés: támad a térfogat. Meglesz, megvan a térfogata
annak a vörösfenyőnek, amelyet nyolcszáz hadifogoly egy nap alatt
kidönt, ahogy annak a gránitnak is, amelyet nyolcszáz politikai elítélt
ugyanennyi idő folyamán kicsákányoz, továbbá annak a nyolcszáz
emberi tetemnek is, amelynek együttesét a mindennapi
szóhasználatban úgy nevezzük, hogy hullahegy. Meglesz, megvan a
térfogata magának az időnek, sőt az ürességnek is, amelynek neve
befogadó kapacitás vagy űrtartalom lesz.
Egyszerre űr és tartalom: ez ám a nagy varázslat!

26.

Ahogyan Ady Endre verseskötetének lapjain Párizsba tegnap

beszökött az ősz, úgy a mi kis köztársaságunkba tegnap besurrant
Mrázik elvtárs, a központosítás démona. Erről Najmán is rögtön
tudomást szerzett, és tisztában volt vele: démonnal csakis démon
birkózhat meg. A központosítás démonával az autonómia kísértete. A
tökéletes állam, amely, ha kezdetleges formában is, már
körvonalazódik Hömpölyzug területén, kiveti magából azokat az
erőket, amelyek beszolgáltatások és egyéb kötelezettségek ürügyével
az önigazgatás felszámolására törekszenek.
Najmán két legfontosabb varázsigéje: autonómia és önigazgatás.
Igaz ugyan, hogy a tökéletes állam határait egyik irányban sem lehet
átlépni – ezt az a határőr-hivatásrend teszi lehetetlenné, amelyről már
Platón is ábrándozott –, de az államhatárokon belül az állampolgárok
maguk alakítják sorsukat.
Úgy képzeli, hogy a tökéletes állam ahelyett, hogy államosítaná,
társadalmasítja a termelést. Alulról szerveződő politika irányítja a
közösségi folyamatokat. Nem egy szűk elitnek, élcsapatnak, pártnak,
hanem a társadalomnak alkotunk programot, másfelől a társadalom
gyakorolja az ellenőrzést a megtermelt javak és az összjövedelem
elosztása fölött.
Ezt sodorja veszélybe Mrázik, amikor a mi kis köztársaságunkat a
bürokrácia osztályuralmának próbálja alávetni, belepréselve a
vertikálisan szerveződő dogmatikus államkommunizmus torz
struktúráiba.
Najmán előre látta, hogy Mátrainak az elkövetkező néhány óra
folyamán egy igen éles vitában kell helytállnia. Mátrainak ebben a
szellemi és akarati párviadalban szüksége lesz minden csepp eszére és
lélekjelenlétére. Márpedig Mrázik elvtárs egy erőszakos szörnyeteg. A
trentinói gáztámadásban szerzett hangszálsérülés ellenére úgy bömböl,
mint egy bika. Amikor Bokányi Dezső, a MÉMOSZ elnöke
meglátogatta az állóvízi szakszervezetet, megdicsérte Mrázik elvtárs
hangját. Azt mondta: ez a hang, akármilyen reszelős, jó fegyver vita
közben. Bokányi néptribunként szeretett is, tudott is szónokolni.
Amikor a régi pesti majálisokon tízezres munkástömeg előtt beszélt,
minden hangosítás nélkül be tudta üvölteni az egész Városligetet.
Vitatkozni is nagyobb részben tőle tanult Mrázik elvtárs, és csak kisebb
részben az ördögtől.
Ha Mátrai alulmarad a vitában, akkor Mrázik elvtárs maga mellé
állítja a szovjet parancsnokot, Polkovnyik ezredest, aki szabad folyást
fog engedni az eseményeknek.
És akkor a mi kis köztársaságunknak itt a vége, fuss el véle.
Mátrai energikus ember, és az autonómia meggyőződéses híve, de
nem démon. Elméletileg sem túlzottan tájékozott. Igaz, Mrázik elvtárs
is csak hézagosan ismeri a marxizmus klasszikusait, a Iccéből
elolvasott ugyan egy-két fejezetet, de már az Alapvonalakat, mármint
A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai című munkát nem
ismeri, pedig ebből vezethető le az autonómia és az önigazgatás
marxista értelmezése. Mégis nyilvánvaló, hogy Mátrai segítségre
szorul, eszmeileg és erkölcsileg egyaránt.
Ennek ellenére Najmán úgy döntött, hogy nem avatkozik bele a
készülő vitába. Mátrai egyedül is meg fogja állni a helyét. Mrázik
elvtárs mögött jelenleg nem áll fegyveres erő. Jelenleg nem tudja
Csipkárt és a Csipkár-különítményt a Mátrai-szimpatizáns mérsékelt
polgárőrök ellen fordítani.
Najmánnak tudomása volt róla, hogy amikor Mrázik elvtárs
csuromvér szájjal előbújt Erzsiké csirkeóljából, az udvaron belebotlott
Csipkárba, aki a nadrágsliccét gombolta be. A két férfi tárgyalást
kezdeményezett egymással, de az álláspontok, bármi volt is tárgyuk és
tétjük, másfél liter közösen elfogyasztott szilvapálinka után sem
közeledtek számottevően. Én úgy tudom, hogy egy esetleges Csipkár-
féle puccs előkészítéséről tárgyalt a két férfi, a véresszájú és a fogatlan
(Csipkárnak, talán vitaminhiány következtében, egyik napról a
másikra csaknem az összes foga kihullott), de az is lehet, hogy Mrázik
elvtárs az asszonyra tartott igényt, és ezen vitatkoztak össze. Ha így
van, akkor Mrázik elvtárs szája nem a beszélgetés előtt látszott
véresnek, hanem utána, de ez az eshetőség sem rontja Mátrai
pozícióját.
Na, várjunk csak, honfitársaim! Hogy is van ez? Mrázik elvtársnak
véres a szája, mégis Csipkárnak törtek ki a fogai? Ha így áll a dolog,
akkor Polkovnyik ezredesnek sem érdeke Mátrai megbuktatása. Ezt ő
már csak azért sem tűrné, mert ebben az esetben a Hömpöly és a
Kecsegés vidékén kitör a polgárháború, amit neki minden lehetséges
eszközzel meg kell akadályoznia.
Magyarán szólva, Mátrainak megvan rá a lehetősége, hogy
kedvezőtlen esetben félbeszakítsa a vitát, és a véres szájú Mrázik
elvtársat úgy kihajítsa, mint a macskát szarni.

27.

Ezekben a karácsony előtti napokban Najmán úgyszólván minden

idejét a Dülöngész kocsma nagytermében töltötte, ahol októberig a
lakodalmakat volt szokás tartani, és ahol mostanában a Hajrá, Kóczi,
hajrá, Panni! című operett próbái zajlanak, miután a kaszinó szűknek
és kényelmetlennek bizonyult. Najmán írta a szövegkönyvet a két
dramaturg, Mujáló és Kolompár közreműködésével, és ő a rendező.
Az előadás létrehozói meg vannak győződve róla, hogy Najmán
azért tud rendezni, mert ő is garabonciás, ugyanúgy, mint Mrázik
elvtárs, de a cigányok csak Mráziktól félnek, tőle nem. Őt a saját
emberüknek tekintik.
Amikor Najmán először átsétált Párizsba, mármint a mi kis
Párizsunkba, ahol kiderült, hogy érti és beszéli a cigány nyelvet, Párizs
lakói eleinte bizalmatlanul, sőt ellenségesen fogadták. Hajszálon múlt,
hogy nem verték meg, hiába állt Mátrai védelme alatt. Azt hitték
Najmánról, hogy detektív, aki azért tanult meg cigányul, hogy
kihallgassa beszélgetéseiket, és aztán lebuktassa őket.
Azzal sikerült megnyernie a bizalmukat, hogy elhitette velük: ő
soha nem volt nyomozó, hanem ellenkezőleg, ő adott munkát a
nyomozóknak, tudniillik betörésért és kisebb-nagyobb lopásokért
néhány évet börtönben töltött, ott pedig oláh cigányokkal volt
összezárva, tőlük tanulta meg a nyelvet. Később azt is elhitette velük,
hogy az anyja cigányasszony volt, ő pedig cigányok közt töltötte a
gyerekkorát Szikszón és Edelényben. Igaz, hogy fölvette az apja nevét,
de a cigány vér nem válik vízzé. Még azt is meg tudta mondani, hogy
az anyja melyik törzshöz és nemzetséghez tartozott. Az apjáról persze
hallgatott, mint a sír.
 Elhitette velük, hogy gyerekkorában, Szikszón és Edelényben ő is
evett az elhullott csirke és a döglött malac húsából, és hogy kedvenc
csemegéje a nyárson pirított sündisznó. Amikor pedig Párizs lakói
parázs fölött nyárson megsütöttek egy téli álomra húzódó, szép kövér
sündisznót, Najmán jó étvággyal megette az egészet, még a csontjait is
elropogtatta.
Azt is elhitette velük, hogy ért a fémművességhez, márpedig a
hömpölyzugi cigányok jelentős része ezt a mesterséget műveli. Amikor
a cigányok elhozták Párizsba az ormóférgesi kastély vörösréz
vízköpőjét, Najmán csakugyan tudott belőle kolompot önteni, ráadásul
az általa öntött kolomp szépen is szólt. Lehet, hogy ezúttal olyasmi
zajlott le kicsiben, mint Tarkovszkij Andrej Rubljov című filmjének
híres harangöntési jelenete, mindenesetre Najmánnak ettől fogva nagy
becsülete volt a hömpölyzugi cigányok előtt.
Amikor egy egészségesnek mondott, ám valójában kehes ló miatt
Marjodó és Mutyurkó között ismét fellángolt a régi ellenségeskedés,
olyannyira, hogy romani kris, vagyis cigány törvényszék
összehívására került sor, oda Mátrait nem hívták meg, Najmánt viszont
meghívták. Hajszálon múlt, hogy nem őt választották döntőbírónak.
Sajnálták is, hogy nem ő lett az, mert hiszen meglett volna hozzá az
esze és az ítélőképessége, de a romani krisben vénséges vén ember kell,
hogy legyen, aki a döntő szót kimondja. Viszont amikor tett egy
javaslatot, hogy tudniillik az eredeti vételár hány százalékát kell
visszafizetni, az öreg Mujáló, a döntőbíró némi gondolkodás után
egyetértésének adott hangot, úgyhogy ez lett az ítélet. Minden cigány
dicsérte Najmán bölcsességét, és ezek után az sem meglepő, hogy a
Tudásszomj utcai elemi iskola tornaterméből, ahová a Dülöngész
kocsmából átköltözött a próbafolyamat, még a rendezői utasításainak
is szót fogadtak.
Időközben azt is elhitette a hömpölyzugi romákkal, hogy ő is
garabonciás, mint Mrázik elvtárs, csakhogy ő cigány garabonciás. Így
képviselhette egy személyben a hömpölyzugi autonóm felsőbbséget
Párizs putrijaiban és Párizs putrilakóit a városházán. Így lehetett egy
időben az önigazgatás marxista teoretikusa és varázserejű
boszorkánymester.
Ennek fejében az sem látszott túl nagy árnak, hogy a Nemzeti
Bizottság harminc tagja erős ellenérzéseket táplált Najmánnal
szemben. Kérdőre vonták Mátrait: miért engedi, hogy bizalmas
tanácsadója sülve-főve együtt legyen a cigányokkal? Nem látja-e
károsnak és veszélyesnek a hömpölyzugi autonómián belül
kibontakozó külön cigány autonómiát? Nem fél-e attól, hogy előbb-
utóbb Najmán vezetésével cigánypuccsra kerül sor?
Mátrai ezúttal is józanságról és bölcs taktikai érzékről tett
tanúbizonyságot. Azt felelte, hogy Najmán jelenleg egy operettet
próbál a Párizsból jött művészekkel, és egy színházi próbafolyamat
ritkán eredményez államcsínyt. Megígérte, hogy a bemutatót követően
helyre fog állni a régi szegregáció, majd hozzátette, hogy a mi kis
köztársaságunkban a felszabadulás óta különben sem tartjuk számon
az állampolgárok származását.
Hasonló józanságra és bölcs taktikai érzékre akkor is szüksége lett
volna, amikor Mrázik elvtárs váratlanul megjelent a városházán, szája
sarkában egy kevés ott felejtődött csirkevérrel, kezét kabátja belső
zsebében tartva, ahonnét harciasan kidomborodott a revolver.
Mrázik elvtárs Mátrai elé terjesztett követeléseit unalmas volna
tételesen felsorolni: az eddig elmondottak alapján könnyen
elképzelhetjük őket, amúgy pedig Mátrai nem teljesített belőlük egyet
sem.
Amikor arról volt szó, hogy koalíciós képviselőtestületet kell
alakítani a helyi kisgazdák részvételével, akkor Mátrai visszaküldte
Kisgaz Danit abba a női testrészbe, amelyből a világra jött, és
megállapította, hogy Koa Lici egy kurva, a név hangalakja pedig az
okádást kísérő zajra emlékeztet. Az okádásról az jutott eszébe, illetve
a disznóhús-beszolgáltatási kvótát azzal az indokkal utasította vissza,
hogy Debrecenben úgyis van épp elég disznó, mihelyt összeül a
Nemzetgyűlés, főleg amikor az elvtársak berúgnak. (Ezt a kevéssé
szellemes tréfát mi, hömpölyzugiak már sokszor hallottuk Mátraitól,
de Mrázik elvtárs számára újdonság lehetett, mert kékesvörösre
színeződött az arca, és minden önuralmát össze kellett szednie, hogy
elő ne rántsa revolverét, és el ne kezdjen lövöldözni.
Amikor Mrázik elvtárs felszólította Mátrait, hogy mondjon le
semmi alappal nem rendelkező elnöki rangjáról, mert hiszen egy
párszervezetnek nem elnöke, hanem titkára van, azt pedig a felső
vezetés nevezi ki, akkor Mátrai azt felelte, hogy ez itt nemcsak
pártszervezet, hanem köztársaság is. „Na jó. Akkor most előveszem az
órámat, te pedig, elvtársam, kapsz tíz percet, hogy eldöntsd...”
Mire Mátrai azt felelte, hogy ez már el van döntve.
Arról pedig hallani sem akart, hogy odaadó híve és támasza,
Mariska néni helyett Erzsike legyen a Demokratikus Nőszövetség
elnöke.
Közben az alacsonyan járó téli nap kolompot öntött vörösrézből.
Mi, hömpölyzugi állampolgárok, akik Mrázik elvtárs
felbukkanásáról hallván, spontán ösztönszerűséggel összeverődtünk a
városháza előtt a Köztársaság téren, hogy vészhelyzet esetén
megvédelmezhessük elnökünket, magából a vitából nem sokat
hallottunk: néhány tagolatlan üvöltés, egy-egy nyomdafestéket nem
tűrő szitok szűrődött ki a szabad ég alá, borízű ordítás, reszelős
bömbölés.
Aztán egyszerre csak kicsapódott a városháza nemrég beüvegezett
ablaka, kihajolt Mrázik elvtárs, és az arcunkba ordította:
„Azt hiszitek, hogy kivívtátok a függetlenséget, pedig csak
elszigetelődtetek! Azt hiszitek, hogy megízleltétek a szabadságot,
pedig csak a saját szarotokat kóstolgatjátok!”
Még egy-két emelt hangú beszédfoszlány hallatszott, majd elnémult
a szóváltás. Kinyílt a városháza kapuja, és kilépett a térre Mátrai. Ő,
egyedül. Úgy elvegyült köztünk, mintha ő is csak egy közönséges
állampolgár lett volna. Amikor kérdeztük, mi történt, ő csak legyintett
és elfintorodott.
Ezt mi a szerénység jeleként értelmeztük. „Nahát, megölte!” –
gondoltuk elismerően és egy kicsit riadtan is, tartva a
következményektől.
Tévedtünk. Mrázik elvtárs nagyon is élt. Kegyetlen mértékben élt.
Amikor a napkorong eltűnt az akácfáitól megfosztott Turbucz-dűlő
fölötti szürkésbarna ködben, egyszerre csak sűrű, sárga gőz csapott ki
a városháza kéményén. Furcsálltuk a tüneményt. Egyrészt nem ilyen
szokott lenni a kémény füstje, másrészt takarékoskodunk a tűzifával,
és délutánonként nem fűtjük a városházát. A gőz pedig vastag
oszlopban emelkedett magasabbra, még magasabbra, föl egészen az
égig.
Odanézzetek!
Fönt az égen a gőzből jókora felhő lett, olyan színű, mint a szőke
haj. Gomolygott, alakult, kereste a formáját. Ugyanakkor megjelent az
égen egy másik, az előbbinél valamivel kisebb felhő. Ő is gomolygott,
ő is formálódott, csakhogy ő fekete felhő volt.
A két felhő még ki sem alakult egészen, máris összecsapott. Olyan
nagy erővel ütköztek össze, hogy már azt hittük: összekeverednek,
összeolvadnak, és valami alaktalan szürkeség lesz belőlük.
Tévedtünk. A fekete felhő visszapattant a szőkéről, és formálódott
tovább. Négy rövid, vaskos láb nőtt ki belőle, és ötödiknek egy
farokszerű nyúlvány. A szőke felhő is formálódott, de ő először a fejét
alakította ki, a fején pedig a szarvakat.
Két bika viaskodik Hömpölyzug fölött az égen!
Még szerencse, hogy a szovjet légierő, amelynek kötelékei
rendszeresen elhaladnak a mi kis köztársaságunk fölött, ebben az
órában nem mutatkozott, és a göbzifalvi bázisra is visszatértek azok a
vadászgépek, amelyek a mi fejünk fölött szoktak gyakorlatozni.
A fekete bika megkerülte a tompa rézvörös alkonyatban a szőkét, és
oldalról rontott neki. Mielőtt azonban felöklelhette volna, a szőke bika
előreugrott, és a hátsó lábával hatalmasat rúgott ellenfele szügyébe.
Éppen a szívét találta el, már amennyiben egy felhőnek lehet szíve. A
fekete bika összeroskadt, olyannyira, hogy már azt hittük: vége van,
kimúlt.
Tévedtünk. Összeszedte magát, felállt, és forogni kezdett egy
képzeletbeli tengely körül. Közben lassan közeledett a szőkéhez. A
szőke nekiment, összeakaszkodtak. Hol az egyik tolta a másikat
nyugatról keletre, hol a másik az egyiket keletről nyugatra. Végül a
fekete bika megpördült, és tövig belenyomta a szarvát a szőke bika
combjába. Olyan mély lehetett a seb, hogy a fekete bika nem is tudta a
szarvát kihúzni. Az bizony beletört, már amennyiben egy páragomoly
nyúlványa képes beletörni egy másik páragomolyba.
A szőke bika sebesülten vánszorgott a horizont felé.
Ezt már alig láttuk, mert időközben besötétedett.

28.

Voltak szemtanúk, akik látták, amint másnap kora hajnalban,

amikor még sötét volt, Mrázik a komp felé sántikál. A bal lábára alig
tudott ráállni. Állítólag Erzsikénél az istállóban combon rúgta a ló.
Ezzel a tökéletesen ésszerű magyarázattal mindössze az a gond,
hogy Erzsike istállójában emberemlékezet óta nincsenek lovak.
Néhány hónapja tehén sincs.
Na, de az nem lehetséges, hogy Csipkár is ott járt Erzsikénél az
éjszaka folyamán, és az ő lova volt az istállóba bekötve?
Annyi biztos, hogy Mrázik elvtárs elvánszorgott a kompig. Ott a két
polgárőrt, Püfőköt és Keszeget vesztegetéssel, konkrétan egy doboz
cigarettával rávette, hogy engedjék tovább.
A vesztegetés Mrázik elvtársnál az általános testi gyengeség jele
volt. Ha jól érezte volna magát, a revolverét vette volna elő.
A túlsó parton, ahová Palacseszkij marsall aláírását látva rögtön
átvitték a szovjet elvtársak, beszállt a kocsiba Tarfő mellé, akinek most
már nemcsak a feje búbja, hanem az álla is borostás volt. Öklét rázta a
mi kis köztársaságunk felé. Aztán egy darabig nem láttuk, nem is
hallottunk róla.
Aznap a Tudásszomj utcai iskolában szünetelt a próbafolyamat, sőt
másnap sem volt próba. Najmán beteg volt, nem tudott lábra állni,
márpedig nélküle csak a zenei részeket lehetett volna próbálni, azok
viszont jól mennek próba nélkül is. Amikor harmadnap mégiscsak
megjelent az iskolában, jókora vérömleny látszott a bal szeme alatt, és
minduntalan a mellkasára szorította a kezét, mondván, hogy álmában
valaki belerúgott a szívébe.
No persze! Mindnyájan láttuk, amint Mrázik elvtárssal viaskodott
odafönt az égbolton, és ha sérüléseket szenvedett is, mégiscsak ő
győzött!
Aki azt állítja, hogy Najmán péntek délután alkonyattájt nem
változott fekete bikává, és nem szállt fel az égbe, hanem lent a földön
a cigány Párizs csillagának, Jelicának nyúlkált a szoknyája alá, és
emiatt vagy Jelica vőlegénye, Rákestyó, vagy Jelica másik vőlegénye,
Rufujló, vagy mind a kettő agyba-főbe verte, az ugyanennyi erővel már
azt is hazudhatja, hogy Najmán anyja sohasem tartozott a Dudumesty
nemzetséghez, ő maga pedig sohasem ült börtönben, hanem
ellenkezőleg, ügyvéd volt, legalábbis amíg ki nem zárták az ügyvédi
kamarából az 1939. évi IV. törvénycikk alapján.

29.

Hömpölyzuginak számít az az egyén, akinél vagy a négy nagyszülő,

vagy három nagyszülő és ugyanakkor mindkét szülő hömpölyzugi
születésű volt. Ezek az egyének a tősgyökeres vagy törzsökös
hömpölyzugi polgár minősítést kapják.
Részben hömpölyzuginak nyilvánítjuk azokat, akiknél vagy két
nagyszülő és mindkét szülő, vagy egy nagyszülő és mindkét szülő,
vagy ő maga és az egyik szülő hömpölyzugi születésű, de a másik szülő
is 15 kilométeres körzeten belüli helységből származik, vagy, noha a
nagyszülők nem hömpölyzugi születésűek, legalább három nagyszülő
15 kilométeres körzeten belüli helységből származik, továbbá ő maga
és mindkét szülő hömpölyzugi születésű.
Hömpölyzug környékinek minősülnek azok a Hömpölyzugban élő
egyének, akiknek születési helye Hömpölyzug, és akiknél mindkét
szülő 15 kilométeres körzeten belüli helységben született.
A sehonnai megnevezést kapják mindazok, akik a fenti három
kategória egyikébe sem tartoznak. Ebbe a csoportba kerülnek azok is,
akik nem tudják hitelt érdemlően igazolni szüleik vagy nagyszüleik
születésének pontos helyét. A sehonnai kategóriába tartoznak a Prímás
utca, Kontrás utca, Nagybőgős utca és Cimbalmos utca által határolt
terület, népszerű nevén „Párizs” lakosai is, függetlenül születési
helyüktől, továbbá attól, hogy a szülők és a nagyszülők
Hömpölyzugban, illetve környékén születtek-e vagy sem.

30.

Az emberi populációkon belül ma már nagyon nehéz tiszta

rasszjelleget megfigyelni. Általában több rassz keveredésével
találkozunk, és a hömpölyzugiak esetében a keverék fajtajelleg
rendkívül rövid fejjel, széles arccal és alacsony termettel
kombinálódik. A mi kis köztársaságunk népességére elsősorban az
europid nagyrassz sötét színkomplexiójú típusai jellemzők, de a
Hömpölyzugban rendkívül ritkán előforduló magas termetű, hosszú
fejű, keskeny arcú, világos színkomplexiójú északi rassz képviselőinél
sem az elvárható jellegzetes szőke haj és kék szem, hanem az
úgynevezett „depigmentált”, vagyis sötétebb hajú és szemű változat
figyelhető meg. Ennek magyarázata az, hogy a hömpölyzugi népesség
körében a koponyaindex egyre inkább a rövidfejűség, a színkomplexió
pedig a sötétebb árnyalatok irányába tolódik el.
A sötét színkomplexiójú, rövid fejű csoporthoz több emberfajtát
sorolunk. Hömpölyzugban ezek közül leggyakoribb az előázsiai vagy
armenoid rassz. Az ide sorolható egyének termete közepes, orruk
erősen kiálló és hajlott, homlokuk domború. Oldalnézetben jellegzetes
„madárarc” figyelhető meg náluk: homlok és áll hátrahajlik, orr
hegyesen előremered. A hömpölyzugi férfiak közt ez az emberfajta a
leggyakoribb. Ide tartozik például Hocopán agrárproletár és
Görbebögre lakatos, valamint Magdika, aki a közelmúltig varrónő volt,
jelenleg házasságon kívüli háztartásbeli.
Egy másik, ugyancsak ebbe a csoportba tartozó rassz az alpi, amely
Hömpölyzugban a nők között gyakori, férfiaknál viszonylag ritka. Erre
az emberfajtára a rövid fej, közepesen széles arc, keskeny orr és a 160-
164 centiméteres testmagasság jellemző. Élő példa rá Gajdos, a
telekkönyvi hivatal kérvényirodájának főosztályvezetője, aki már
uradalmi juhász korában is Népszavát hordott a gatyakorcba gyűrve.
Nőknél gyakoriságban harmadik helyen szerepel a lappid rassz.
Ezek képviselőire a rendkívül széles arc, széles orr, rövid fej és az
alpinál is alacsonyabb termet jellemző. Ez az emberfajta nemcsak a
lappok körében, hanem más finnugor népeknél is gyakori. Mint
köztudott, a magyar nyelv Hömpölyzugban beszélt változata a
finnugor nyelvcsaládba sorolható, ezért ennek az emberfajtának a
hömpölyzugi populációban való előfordulása korántsem meglepő. Ide
sorolhatjuk Erzsikét, a Mrázik elvtárssal közeli kapcsolatban álló
hivatásos nevelőanyát és Piroska nénit, a Demokratikus Nőszövetség
alelnökét.
Kisebb százalékban megtalálható a dinári rassz is. Az ilyen embert
erősen kiálló, egyenes orr, magas termet és keskeny arc jellemzi.
Tessenek elképzelni Sonka költőt, aki még a háború előtt Pestre
költözött, így tehát a szó szigorú értelmében nem tekinthető
hömpölyzuginak, viszont Nincs irgalom!!! című 1943-as
verseskötetében izzó gyűlölettel ostorozza a felszabadulás előtti
szegénységet és kiszolgáltatottságot, főleg pedig azokat, faji
hovatartozástól majdnem teljesen függetlenül, akiket a hömpölyzugi
nép ínsége miatt felelősnek ítélt.
Említenünk kell még a meghatározhatatlan rövidfejűek csoportját
is. Ide azokat az egyéneket soroltuk, akik az imént említett rasszok
egyikéhez sem tartoznak, noha rövid a fejük. Ők egyfajta hömpölyzugi
tájtípusnak tekinthetők, noha olyan kevesen vannak – szám szerint
kilencen –, hogy a rövidfejűségen kívül semmilyen közös fajtajelleg
nem található bennük. Nem árulunk zsákbamacskát: Mátrairól és
családjáról van szó, Ilonkát is beleértve. A meghatározhatatlan
rövidfejűség annak nyilvánvaló jele, hogy a család egy vagy több tagja
vezetésre termett.
Taxonómiai szempontból a hömpölyzugi lakosság másik nagy
csoportját a kromanyoidok képezik. Ez a csoport egy franciaországi
lelőhelyről kapta elnevezését, ahol egy olyan jégkorszaki ősemberfajta
maradványait tárták fel, amely vonásaiban és
koponyajellegzetességeiben erősen emlékeztet a hömpölyzugi
állampolgárok egy részére. A kromanyoid rasszra magas termet,
kiemelkedő és egyenes orrhát, széles és szögletes arc, világosbarna
szem- és hajszín jellemző. Csipkár polgárőr akkor is kromanyoidnak
tekinthető, ha egy fiatalkori botlásból adódó betegség miatt hiányos az
orra, és ez szignifikáns mértékben torzítja a fajtajelleget. Klárikát, a
posta vezetőjét is besorolhatjuk a kromanyoidok közé, persze csak
szemből, mert profilból a keletbalti rassz jellegzetes példáját mutatja,
míg viszont Esztike, a Demokratikus Hagyományőrző Tollfosztók
helyi csoportjának ügyvezető titkára szemből keletbalti és profilból
kromanyoid. Így tehát Esztike szemközti képéből és Klárika profiljából
megkapjuk a keletbalti fajtajelleg Hömpölyzugra jellemző
reprezentációját.
Nálunk, Hömpölyzugban az europid nagyrassz harmadik csoportját
a mediterrán típusok alkotják. A mi kis köztársaságunkban leginkább
az alacsony vagy közepes termetű, kifinomult vonásokat mutató,
vékony csontozatú, hosszú fejű, keskeny arcú, sötét szem- és hajszínű
gracilis mediterrán fajtát figyelhetjük meg. Némelyik itteni
lakószobába vagy konyhába lépve, mintha mozgó és beszélő olasz
Madonna-képeket látnánk. Ilyennek képzelhetjük el Irénkét, Fokics
özvegyét.
A másik ide tartozó rassz, az atlantomediterrán, amely magas
termetű, vastag csontozatú, hosszú fejű, keskeny arcú, előreboltozódó
homlokú és szintén sötét színkomplexiójú, nálunk igen csekély
arányban van jelen. Egészen konkrétan Fokics képviselte a mi kis
köztársaságunkban az atlantomediterrán fajtajelleget, miután pedig
életvesztésnek vetették alá a Csíki-havasokban, vele együtt ez a rassz
is kihalt, hacsak Suszter elvtársat nem nyilvánítjuk
atlantomediterránnak, a minősítés összes politikai következményeivel.
Ennél is kevesebben képviselik az északi rasszt, amelyről már
különben is esett szó.
Érdekességképpen szólnunk kell arról is, hogy a hömpölyzugi
népesség nem egészen egy százalékának arcán mongoloid vonásokat
vehetünk észre. Hömpölyzug külterületén, a Kecsegés-part közelében
van egy Tatárnyomás nevű hely, amely vagy a tizenhetedik századi
tatár betörések, vagy a középkori nagy tatárjárás emlékét őrzi, és arra
utal, hogy a törzsökös hömpölyzugiak ereiben az ismert történelmi
okokból némi ázsiai vér is folyik. Ezt a fajtajelleget mutatja Náncsi
néni, a baromfi- és lidérctenyésztő, noha a felszabadulás közismert
eseményei óta már csak lidércei vannak neki.
Negrid vagy veddo-ausztralid jellegű arcok Hömpölyzugban
jelenleg nem találhatók, a tősgyökeres vagy törzsökös hömpölyzugiak
körében végképp nem. Szemlélődéseink során figyelmen kívül
hagytuk a 70 évesnél idősebb nőket és férfiakat, mivel a fogak
kihullása következtében csökken az arcmagasság, és ez torzítja a
fajtajelleget. Hasonlóképpen eltekintettünk a 13 év alatti korcsoportba
tartozó gyermekektől, mert náluk a fajtajelleg még nem alakult ki teljes
mértékben.
A teljesség és a rend kedvéért megemlítjük, hogy az iráni rassz
képviselőit is felfedezni véltük két hömpölyzugi állampolgár,
Nekopogi és Nezokogi személyében. Fényképész-Mátrai segítségével
képileg is dokumentáltuk őket szemből, félprofilból és profilból.
Sajnos azonban utóbb kiderült, hogy Nekopogi valótlanul adta meg a
nagyszülők, továbbá az édesanya születési helyét, és így nemhogy
tősgyökeres vagy törzsökös hömpölyzuginak nem minősül, de
részlegesen hömpölyzuginak sem tekinthető, sőt még csak
Hömpölyzug környékinek sem. Nezokogiról pedig azt az információt
kaptuk, hogy valójában az 1919 őszén rögtönítélő bíróság elé állított és
felakasztott Stern kocsmáros volt a vér szerinti apja. Így tehát
Nezokogit is ki kellett léptetnünk a tősgyökeres vagy törzsökös
hömpölyzugiak sorából.

31.

Az első főispáni kinevezések kevéssel újév után, január negyedikén

jelentek meg a kormány hivatalos lapjának számító Debreceni Magyar
Közlöny első számában. Kilenc kelet-magyarországi megye kapott új
főispánt, ebből három kommunista, három független kisgazda, két
szociáldemokrata és egy nemzeti parasztpárti főispán volt. A
kormányközlöny első számának szedése rendkívül nehezen ment, mert
az alacsony gáznyomás miatt alig működtek a városi nyomdában a
szedőgépek, és a szovjet városparancsnokság a nyomda
alkalmazottainak nagy részét ismeretlen helyre vitette, ahonnét a város
nemrég kinevezett kisgazdapárti polgármesterének, Bazárinak
egyelőre nem sikerült visszahozni őket.
Tovább nehezítette a közlöny szedésének felelősségteljes munkáját,
hogy a főispáni kinevezéseket követő tizenhét kormányrendeletből
tizenhatot a megjelenés napján, január negyedikén délben vagy kora
délután bocsátott ki és írt alá az illetékes miniszter, ami arra utal, hogy
a rendeletek egyes pontjai körül az utolsó pillanatig éles viták folytak,
és a különböző pártállású politikusok úgyszólván semmiben sem
tudtak megegyezni.
Szerencsére Bresztovszky, a hömpölyzugi nyomdaigazgató
Debrecenben tartózkodik, és ideiglenesen átvette a közlöny körüli
teendők irányítását. Másfelől az is köztudott, hogy ő a kisgazdapárt
embere, így a többi demokratikus párt már az első napokban is
gyanakvással figyelte működését. Ez az ember már a hömpölyzugi
városi nyomdát is tönkretette! Máskülönben miért menekült volna el
hazulról?
Ezzel szemben a kormányrendeletek és a közlöny megjelenése arra
utal, hogy az új esztendő első napjaiban van már kormány. Megalakult,
és működik, legalábbis a szovjet megszállás alá került – azaz, bocsánat,
felszabadult – országrészben. A dolog úgy áll, hogy a kormány már a
szomorú emlékű előző évben, 1944 utolsó előtti hetében, karácsony
előtt megalakult. A nagyon törvényes, még annál is inkább
demokratikus, de legfőképpen ideiglenes magyar kormány névsora
Sztálin elvtárs 65. születésnapján vált közismertté.
A miniszterelnök Márkus altábornagy. Ez tulajdonképpen meglepő.
Nem hittük volna, hogy az új demokratikus kormány élén egy
horthysta tábornok áll majd. Azonkívül Márkusnak az volt a híre, hogy
világéletében soha nem értett semmihez, kizárólag üvöltözni tudott. De
most már üvöltözni sem tud, vagy inkább nem akar: visszafogottan,
demokratikusan beszél, már ahogyan ő elképzeli a demokratikus
hanghordozást.
De ha már horthysta tábornok vezeti az új demokratikus kormányt,
akkor leginkább Asztalos csendőrtábornokot tudtuk volna
miniszterelnökként elképzelni, hiszen ő volt az, akit a kormányzó még
szeptember végén Moszkvába küldött, hogy titkos tárgyalásokat
kezdjen a szovjetekkel kötendő fegyverszünetről. Még most is
bármikor fel tudja mutatni a kormányzó írásbeli felhatalmazását!
Leginkább ő képviselhetné a folyamatosságot a letűnt Horthy-rendszer
és az új demokrácia közt! Ráadásul Asztalos nem az elmúlt ősszel járt
először Moszvában: a háború előtt két évig ő volt a moszkvai magyar
katonai attasé. Ismeri a várost, mint a tenyerét! Kiválóan tud oroszul!
De nem. Nem Asztalos lett a miniszterelnök. Nem is Kékes
vezérezredes, a magyar királyi honvédség vezérkari főnöke, aki
ugyancsak Moszkvából érkezett hozzánk Debrecenbe, hanem a
tökfilkó Márkus, aki most azon töri a fejét, melyik régebbi
miniszterelnökhöz próbáljon hasonlítani.
Sztójay biztosan nem jó példakép. Imrédy sem.
És Gömbös? Hát, ebben a mai világban őt sem ajánlatos követni.
No de Bárdossy? Ő kiválóan tudott teniszezni, és jogi
felkészültségével gyakran elkápráztatta környezetét. Emlékezetes
mondása volt, hogy a Szovjetunió elleni támadó háborút nem tudja
elképzelni mélyreható nemzetközi közjogi megalapozás nélkül; ehhez
a művelethez három teljes munkanapra volt szüksége, és csak ezt
követően jelentette be, hogy Magyarország hadba lépett a Szovjet
ellen. Azaz nem is hadba lépett, közölte a miniszterelnök a nemzetközi
közjogi megalapozáshoz híven, hanem kiterjesztette önmagára a
bekövetkezett hadiállapotot.
De már a Nagy-Britannia és az Amerikai Egyesült Államok elleni
hadiállapotot Bárdossy nem alapozta meg. Pedig ha megalapozza,
akkor talán ők szállnak meg minket, nem a szovjetek. Vagyis jogi
felkészültség ide, tenisztudás oda, Bárdossy jelenleg nem minden
tekintetben követendő.
Akkor talán Bethlen? Márkus személyesen ismerte Bethlent: fiatal
tiszt korában, székely születésű lévén, eljárt az Erdélyi Szövetség
hadtörténeti előadásaira, ahol többnyire Bethlen elnökölt. Mostanában
pedig, néhány nappal kinevezése előtt, Bethlennel álmodott. Álmában
Bethlen ugyanúgy jelentkezett a szovjeteknél, ahogyan októberben ő,
Márkus tette. Csakhogy Bethlennel – az álom szerint – a szovjetek nem
bántak annyira kesztyűs kézzel, mint vele: géppisztolycsövet
szorítottak a halántékához, és összekötözték a kezét. Ezek szerint
Bethlenhez sem érdemes túlzottan hasonlítani.
Az is meglepő volt, hogy Kékes teljesen kimaradt a kormányból.
Semmilyen szerep sem jutott neki. Mert Asztalos legalább kapott egy
miniszteri tárcát, még ha az a közellátási tárca is, amely nem éppen
hálás feladatokkal jár. Közellátási miniszternek lenni egy háború utáni,
legyőzött, megszállt és még fel is szabadított országban, ahol
előreláthatólag húsz év múlva sem lesz közellátás, nem ígérkezik
diadalmenetnek.
Úgyhogy Asztalost még annyira sem irigyelhetjük, mint Kékest.
Viszont, Kékessel ellentétben, Asztalost később sem fogják
felelősségre vonni korábbi cselekedeteiért. Holott aki a német
megszállás után lett a csendőrség országos felügyeletének
főparancsnoka, azt volna miért felelősségre vonni.

32.

A kormánytagok nevét nem sorolom. Elég, ha annyit tudunk, hogy

Mezei lett a belügyminiszter. Ez is meglepetés. Mi azt hittük, hogy Réti
fogja kapni a belügyi tárcát. Réti régi kommunista, a szovjet elvtársak
megbíznak benne. Tizenöt évet ült Szegeden, a Csillagban, amíg a
háború előestéjén ki nem került a Szovjetunióba. Biztosak voltunk
benne, hogy a közigazgatás kiépítését Réti fogja kézbevenni, a rá
jellemző agyafúrtsággal. De nem. Nem Réti lett a belügyminiszter.
Már amikor megláttuk, hogy a Vörös Hadsereg tiszti egyenruhájában,
őrnagyi rangjelzéssel bukkan fel a Darabos utcában Csokonai
szülőházánál, vagy a Csapó utcában a Zsibongó nevű bolhapiacon,
rögtön tudtuk, hogy nem ő lesz a belügyminiszter, hanem valaki más.
Szovjet tiszti egyenruhában még a szovjetek által harmatfrissen
felszabadított Magyarországon sem lehet belügyminiszteri tárcát
viselni. A politikai rendőrséget megszervezni, azt esetleg lehet.
De nem is Ordas lett a belügyminiszter, nem is Verő, nem is Rónai.
Pedig ezek is megbízható, régi kommunisták, a moszkvai magyar
pártvezetőség tagjai, akik mesterfokon, már-már reflexszerűen élték túl
az összes párttisztítást az 1930-as évek elejétől napjainkig. Nem,
hanem Mezei kapta a belügyi tárcát. Pedig Mezei egyszer sem járt
Moszkvában, és nem kommunista, csak éppen jól megértik egymást, a
kommunisták meg ő. Mezei társadalomtudós, a népi baloldal harcos
publicistája, és jól ismeri az alföldi tanyák, falvak, városok társadalmi
szerkezetét, ahogy az ott élő embereket is. Inkább otthon van ezen a
terepen, mint a Moszkvából érkezettek.
Még Rákosi elvtárs is tőle tájékozódik a kelet-magyarországi
helyzet felől. Mindennap felhívja Mezei belügyminisztert
Moszkvából, a Rezinovaja Dubinka vendéglő alagsorából. Olykor
másfél vagy két óra hosszat is beszél vele: utasításokat, baráti
jótanácsokat ad neki. Időnként megkérdezi: vajon jegyzetel-e Mezei
polgártárs? Vagy netalán fejben tudja tartani azt a sok fontos dolgot,
amit ő, Rákosi a lelkére köt? (Rákosi képes volt olyan atavisztikus
szavakat használni, mint „lélek”, noha a felszabadítandó országok
moszkvai pártvezetői között ő volt a legjáratosabb a dialektikus
materializmusban. Az is igaz persze, hogy az összes pártfőtitkár közül
ő bírta a legrosszabbul a vodkát.)
Ezek a másfél-két órás beszélgetések nagy megtiszteltetésnek
számítottak, sok lényeges útbaigazítást adtak Mezeinek, viszont
igénybe vették az idejét. Márpedig a belügyminiszternek gondosan be
kellett osztania minden percét, mert a belügyminisztérium összes
tennivalója az ő nyakába szakadt. Nem volt titkársága, és nem volt
költségvetési kerete, amiből fizetést adhatott volna, ezért nem voltak
alkalmazottai sem. Takarítania is neki kellene, ha a miniszteri
tevékenykedés nem volna sokkal fontosabb a söprögetésnél. Még azt
is Rákosi intézte el neki Moszkvából, hogy telefonvonalat kapjon, mert
csak így tudja napi rendszerességgel eligazítani, kifaggatni és kérdőre
vonni Mezeit a Rezinovaja alagsorából.
Rákosi egyébként meglepően tájékozott volt. Nyilván nemcsak
Mezeitől, hanem a belügyminiszternél jobban értesült elvtársaktól is
kapott információkat. Még a mi kis köztársaságunkról is tudott.
Kérdezte Mezeitől: mit szándékozik tenni az önállósodott
hömpölyzugi térséggel?
A belügyminiszter fogadkozott: mihelyt lesznek megfelelő
munkatársai, ő teljes lendülettel nekilát az új, demokratikus karhatalom
megszervezésének. És mihelyt megszerveződött az új, demokratikus
karhatalom, ő azt odavezényli Hömpölyzugba, és úgy odacsap, de úgy,
mint kalapács az üllőre. Ő, Mezei igenis le fogja törni Mátrainak és
társainak a szarvát, le bizony!
Sőt, még addig sem kell várni, amíg létrejön az új, demokratikus
karhatalom, mert ő, Mezei beszélni fog a szovjet városparancsnokkal,
Sznarjadov vezérőrnaggyal, vagy inkább a városban tartózkodó
páncélos hadosztály parancsnokával, Tankamfibinszkij
dandártábornokkal, és arra fogja kérni, hogy alakulataival sürgősen
döntse meg a Hömpölyzugi Köztársaságot!
Rákosi kajánul nevetett a vonal túlvégén. Ez pedig azért is furcsának
érződött, mert a Rezinovaja pincéjében nem volt szokás nevetgélni.
Nem volt az egy vicces hely. Nem is volt jókedvében Rákosi, noha
kétségkívül nevetés hallatszott a szájából. Szigorúan rászólt Mezeire,
hogy ettől, mármint, hogy a szovjetekhez forduljon, ő óva inti. Mit
gondol Mezei, miért van egy olyan félreeső helynek, mint
Hömpölyzug, olyan magas rangú parancsnoka, mint Polkovnyik
ezredes?
Szinte hihetetlen, de így igaz: Rákosi még a hömpölyzugi
városparancsnok nevét is a fejében tartja! Nevetni viszont azért
nevetett, mert arra gondolt: az új, demokratikus karhatalom már teljes
lendülettel, javában szerveződik, csak erről a belügyminiszternek, úgy
látszik, még nincs tudomása.

33.

Az új belügyminiszter munkaidejének legnagyobb részét a százával,

ezrével érkező névmagyarosítási kérelmek intézése foglalta le. Aki azt
hiszi, hogy egy fiatal demokráciában fölösleges vagy értelmetlen dolog
a névmagyarosítás, az téved. A demokrácia összefér a
névmagyarosítással, és nem zárja ki a származáson alapuló
diszkriminációt sem.
Az Amerikai Egyesült Államok nem demokratikus ország? És ott
vajon nincs faji megkülönböztetés, mi több, fajüldözés?
Nahát akkor! Nálunk sincs ez másképp.
Eddig a zsidókat üldözte a fasizmus, bizonyára helytelenül, most a
svábokat üldözi a demokrácia, nyilván helyesen. A magyarországi
németek németül beszélnek egymás közt, vagy legalábbis értenek
németül, de ha mégsem, akkor is német hangzású nevet viselnek, és
így eljátszották azt a jogukat, hogy továbbra is a magyar nemzethez
tartozzanak, ugyanakkor a magyarországi németség az egyetlen olyan
faji vagy etnikai alapon üldözhető csoport, amely még nincs teljesen
kifosztva.
Akinek most, felszabadulásunk után, amikor egyre kötelezőbb
érvénnyel gyűlöljük a hitleri Németországot, német hangzású neve
van, az arra számíthat, hogy a Vörös Hadsereg németnek tekinti és
elviszi a Szovjetunióba munkaerőnek. Vagy ha mégsem, akkor majd
az új magyar hatóság minősíti svábnak az illetőt, akit ezek után mint
„népi németet”, azaz folkszdajcsot kitelepítenek. Ezt a
kellemetlenséget sokan névmagyarosítással szeretnék elkerülni. És aki
hitelt érdemlően igazolja, hogy német hangzású neve ellenére jó
magyar vérű ember, azt a belügyminiszter megszabadítja a név
terhétől. Mert nem igaz ám, amit (a német) Goethe (szintén német)
színpadi hőse, Faustus doktor állít, hogy a név hang és füst. A név
igenis teher, akár hasznos teher, akár ballaszt. Már csak ezért sem volna
helyes, ha Mezei félvállról venné a személynevek magyarizálását.
De még a névmagyarosításnál is fontosabb a főispáni kinevezések
előkészítése. Ez a kormány megalakulásától, december 21-től két héten
át napi négy-öt óra késhegyig menő, személyeskedésektől sem mentes
vitát jelentett a kormányüléseken. Ugyanakkor körültekintő, gondos
munkát igényelt, amelyre Mezei nem sajnálta sem az időt, sem az
energiát, és a számításba vehető jelöltekről részletesen beszámolt
Rákosi elvtársnak. Ő pedig Mezei közléseit az Ordastól és Verőtől
kapott hírekkel együtt a szovjet külügyi népbiztosnak,
Presztuplenycsikov elvtársnak továbbította, aki a maga részéről Sztálin
elvtárssal konzultált. Így hát nem csoda, hogy a szovjet felső vezetés
név szerint ismerte a demokratikus magyar pártok fontosabb kádereit,
részletes jellemzés állt róluk rendelkezésre. Mezei pedig csakhamar
megtudhatta, hogy Presztuplenycsikov külügyi népbiztos elvtárs
milyen pártösszetételű tisztviselői kart lát kívánatosnak, szigorúan a
koalíciós idők szellemében.
Amikor aztán január 4-én délelőtt fél tizenegykor, miután Márkus
miniszterelnök irodájában már két és fél órája tartott az ordítozássá
fajult nézetegyeztetés Mácsonya, a kisgazdapárti kultuszminiszter és
Bálintovics, a szociáldemokrata igazságügyminiszter között,
megcsendült a miniszterelnök asztalán a pirosra festett katonai telefon,
és a vonal túlvégén Nakazanycsikov elvtárs, a Szövetséges Ellenőrző
Bizottság elnöke közölte az oroszul tudó Asztalos közellátási
miniszterrel, hogy öt percen belül hallani akarja az új főispánok nevét,
kiderült, hogy nincs szükség öt percre sem.
Annyi idő kellett hozzá, amíg az ember széthajtogat egy papírlapot.
Mezei belügyminiszter átvette Asztalostól a kagylót,
nadrágzsebéből előhúzott egy összehajtott papírt, széthajtogatta, és
beolvasta a telefonba a névsort. Még beszélt is Nakazanycsikov
elvtárssal néhány mondatot, amelyet a többiek nem értettek, az oroszul
tudó Asztalos pedig úgy tett, mintha nem hallaná.
Amikor Mezei gyerek volt, az apja gazdaságában orosz hadifoglyok
dolgoztak évekig. Tőlük tanulta meg a nyelvet. Aztán a mostani háború
utolsó évében szerzett egy nyelvkönyvet, és felfrissítette gyerekkori
tudását, mert előre látta, hogy hasznát veszi majd. Nincs ebben semmi
meglepő.
Abban sincs semmi meglepő, hogy a Magyarország éléskamrájának
számító Állóvíz megye élére kommunista főispán került. Azon pedig
Mezeinek nem sokat kellett gondolkoznia, ki az a nagy munkabírású,
erélyes, határozott ember, aki főispánként végre tudja hajtani a rábízott
feladatokat, és akinek tekintélye is van a megyében. Ez az ember
Mrázik elvtárs, az ő régi ismerőse. Igaz ugyan, hogy Mrázik elvtársnak
vannak már tisztségei, hiszen ő az Állóvíz megyei kommunista
pártszervezet főtitkára, továbbá a kormány megalakulásakor
kormánybiztossá is kinevezték, de így legalább tudni fogja a jobb kéz,
hogy mit csinál a bal.

34.

Lépjünk most egy kicsit vissza az időben, és vegyük szemügyre a

230 főből álló Nemzetgyűlést, amely Sztálin elvtárs 65. születésnapján,
ha nem alakította is meg a törvényes magyar kormányt, de
mindenesetre jóváhagyóan tudomásul vette annak megalakulását.
A történelem során két ízben is nevezetessé tette Debrecen városát
a keblében ülésező hazafias nemzetgyűlés. Először 1849 elején történt,
hogy közismert történelmi okokból Pest-Budáról Debrecenbe költözött
a képviselőház, amely sok más törvény mellett megszavazta és
kinyilvánította Magyarország függetlenségét. Másodszor a mi
történetünk idején gyűlt össze Debrecenben az a rendkívüli
törvényhozó testület, amely törvényt ugyan nem hozott, és ülésezni is
csak egyszer ülésezett, ám azt az egy ülést az Előkészítő Bizottság
nagyon alaposan előkészítette.
Az ülés helyszínén, amelyről mindjárt bővebben is beszélek, a
bizottság piros futószőnyeggel borította be a lépcsőt, a
lépcsőfordulókra pálmákat és fikuszokat állíttatott, mindezt a Vörös
Hadsereg nagylelkű ajándékaiból, és a terem fűtése már napokkal az
ülés előtt megkezdődött. Az Előkészítő Bizottság a cserépkályha
közelében felállíttatott egy jókora pódiumot, amelyet a Vörös
Hadseregtől kapott perzsaszőnyegekkel takartak le, a szőnyegekre
pedig olyan, ugyancsak a Vörös Hadseregtől átengedett empire stílusú
karosszékek kerültek a szovjet katonai delegáció számára, amelyek
akár egy grófi kastélynak is díszére váltak volna.
Az Előkészítő Bizottság, amelynek elnöke Bazári, az újonnan
kinevezett polgármester volt, a képviselőket, a Moszkvából érkező
urak és elvtársak kivételével, a Nagyerdő szélén álló Auguszta-
Szanatóriumban szállásolta el, és arról is gondoskodott, hogy a
Második Ukrán Front tíz ponyvával fedett csapatszállító teherautója
hozza-vigye a képviselőket az Augusztából az Arany Bikába a napi
háromszori étkezéshez, illetve a szállodából vissza a szanatóriumba,
ahol a képviselők harminc-negyvenfőnyi szekciókban tanácskoznak a
plenáris ülés eszmei tartalmának előkészítéséről, mert az már nem
tartozott az Előkészítő Bizottság feladatához.
Viszont az Előkészítő Bizottságon belül megalakult a Személyi
Adatfelvételi Bizottság, amelynek tagjai december második hete óta az
Arany Bika Szálló előcsarnokában ülnek, és regisztrálják a
felszabadított területekről Debrecenbe szállingózó képviselőket. Az
igazság kedvéért megjegyzem, hogy többnyire teherautón
szállingóztak, ugyanazokon a ponyvás csapatszállítókon, amelyek
később az Auguszta és a Bika között hozták-vitték őket napjában
háromszor.
A képviselők pedig érkeztek tehergépkocsikon a felszabadult
országrész minden szögletéből. Jöttek Makóról,
Hódmezővásárhelyről, Mezőtúrról, de még Nyíregyházáról és
Vásárosnaményból is. Volt a fejükön báránybőr kucsma, nyúlszőr
kalap, lánctalp alól szabadult borsalino, újságpapírból hajtogatott
csákó, múzeumból kiruccanó vörös bársony süveg, micisapka,
svájcisapka, honvédsapka, zsinórtalanított vörös csillagos tányérsapka.
Igazolták magukat párttagkönyvvel, menetlevéllel, keresztlevéllel,
ajánlólevéllel, szabaduló levéllel, szerelmes levéllel, újságkivágással,
csomagolópapírral, csokoládépapírral, zsírpapírral, halotti anyakönyvi
kivonattal és más meggyőző dokumentumokkal.
A Személyi Adatfelvételi Bizottság ott ült a Vörös Hadseregtől
kapott neoreneszánsz íróasztal mögött, és lelkiismeretesen vette fel a
személyi adatokat. Vezeték- és keresztnév? Anyja neve? Lakóhely?
Szakma, foglalkozás, mesterség? Pártállás?
Ma már több független kisgazda képviselőt nem fogadunk!
Nemzeti parasztpárti képviselők még jöhetnek!
Az étkezési utalványokat a szivarszalonban lehet átvenni aláírás
ellenében!
Egyszóval nagy volt a kavarodás a Bika előcsarnokában, legalábbis
december 12-ig, amikor Moszkvából befutott az a különvonat, amely
az urakat, vagyis Márkust, Kékest és Asztalost, valamint az elvtársakat,
vagyis Ordason, Verőn és Rónain kívül még tizenkét vezetőségi tagot
hozott Moszkvából.
Az említett férfiak, nem úgy, mint az Augusztában lakó többi
képviselő, az Arany Bikában kaptak szobát, akárcsak azok a szovjet
gazdasági szakértők és magas rangú állambiztonsági tisztek, akik
szintén a különvonattal érkeztek Debrecenbe.
Utóbbiaknak az új magyar politikai rendőrség kiépítése, a személyi
állomány kiválogatása és kiképzése lesz a feladatuk. A gazdasági
szakemberekre pedig nem kevésbé fontos munka vár: az előrenyomuló
Vörös Hadsereget követve beutazzák az ország felszabadított részét,
hogy áttekintést nyerjenek az ipar és a bányászat állapotáról. Egyrészt
a lerombolt vagy a németek által leszerelt üzemeket és gyárakat
működőképessé teszik, vagyis gondoskodnak a termelés beindításáról.
Másrészt a működőképes üzemeket és gyárakat leszerelik és a
Szovjetunióba szállítják, esetleg a szakképzett munkaerővel együtt,
vagyis gondoskodnak a háborús jóvátételről.
Ezenkívül a városokban található bankok és takarékpénztárak fölött
is szemlét óhajtanak tartani, hogy közelről tanulmányozhassák a
magyar pénzintézetek működését. Különösen kíváncsiak a nemsokára
felszabaduló főváros bankjaira, leginkább azok arany- és
valutakészleteire, valamint a magánszemélyek letétbe helyezett
értéktárgyaira.
Amióta a különvonat utasai az Arany Bikában laknak, egy csapásra
megszűnt az addigi nyüzsgés. A bejárat előtt az utcán és bent az
előcsarnokban is szovjet fegyveres őrség áll: idekint igazoltatnak,
odabent motoznak. Az első napokban belépőcédulát is követeltek,
amiből óriási kavarodás támadt, mert senki sem tudta, ők sem, ki volna
illetékes ilyen cédula kiállítására.
De aztán, amióta a képviselők zárt alakzatban, teherautón
közlekednek a Bika és az Auguszta között, ezek a gondok jóformán
teljesen megszűntek.

35.

A plenáris ülésre a Református Kollégium oratóriumában került sor,

ugyanabban az imateremben, ahol egy évszázaddal ezelőtt Kossuth
kimondta a Habsburg-dinasztia trónfosztását, és Magyarországot
köztársasággá nyilvánította. Erre gondolt Presztuplenycsikov külügyi
népbiztos elvtárs, amikor ellentmondást nem tűrően kijelentette:
márpedig az új kormány Debrecenben fog megalakulni, még akkor is,
ha Szegeden sokkal egyszerűbb volna előkészíteni és megtartani a
nemzetgyűlést.
Persztuplenycsikov elvtárs behatóan ismeri a magyar történelmet,
és tudja, hogy Debrecen erősen kötődik haladó hagyományainkhoz,
ellenben Szegednek reakciós múltja van. „Az új kormány” – mondta
Moszkvában Rákosinak –, „Debrecenben fog létrejönni, ahol Kossuth
a bolsevizmus előzményévé tette a magyar forradalmat, nem pedig
Szegeden, ahol Horthy beletaszította Magyarországot a fasizmus
szakadékéba!”
Az igazat megvallva, Sztálin elvtárs legjobb magyar tanítványának,
Rákosi elvtársnak is jóval kellemesebb emlékei fűződtek Debrecenhez,
mint Szegedhez. Debrecen a tevőlegesség. Szeged a szenvedőlegesség
helye volt számára. Amikor a Tanácsköztársaság kereskedelmi
népbiztosaként ellátogatott a román fronton harcoló vörös
alakulatokhoz, Debrecenben követte el azokat a cselekményeket,
amelyek miatt Szegeden töltötte szabadságvesztését.

36.

Az imaterem a református kollégium második emeletén található.

Ha az ember megpillantja ezt a sárga épületkolosszust a
Nagytemplom mögött, szinte arra számít: mindjárt kilépnek a hatalmas
kapu széles ívei alól sötét tógájukban és oldalt kicsúcsosodó
fövegükben a régi diákok. A megkopott lépcsők, a termek hosszú sora,
a hármas kereszttagolású ablakok, a méltóságteljes, vastag
bolthajtások felidézik a reneszánsz derűt, amint a kálvinista
puritánsággal párosul. Azt hinné az ember, hogy ez a nagyszerű
építmény, amelyet sokan az oxfordi egyetemhez hasonlítanak,
legalább félezer éve itt áll, pedig csupán a régi kollégiumot elpusztító
1802-es nagy tűzvész után épült.
Ha fölmegyünk a többi képviselővel együtt a második emeletre, sok
híres régi tanár portréja között megpillanthatjuk a varázslóként és
ördögidézőként számon tartott Hatvani professzort is, fején bodros
paróka, kezében fönségesen elaggott fóliáns.
A bejáratnál egy felirat Isten igéjének meghallására int. A fából
készült karzatot faragás díszíti, a szószék és az orgona arra emlékeztet,
hogy templomban vagyunk, ahol békeidőben a bent és kint lakó diákok
esténként elmerülhetnek a közös áhítatban. A padok, padsorok is
olyanok, mint akármelyik református templomban. Az orgona alatt egy
kisméretű ércoroszlán áll, mellette felirat hívja fel a figyelmet, hogy az
állat 1849. január 9. és május 31. között végighallgatta a képviselőház
tanácskozásait. Kis réztáblák hirdetik: itt ült Vukovics. Itt ült Irányi. Itt
ült Jókai. Itt ült báró Kemény. Itt ült báró Jósika. Itt ült Hunfalvy. És:
itt ült Kossuth.
Arra a helyre, ahol Kossuth ült, Bazári polgármester egy csokor
piros rózsát rakott. Ezzel a tapintatos gesztussal intette a jelenlevőket:
senki se akarjon Kossuth helyére ülni. A mai Magyarországon nincs
Kossuthhoz mérhető személyiség, és azért gyűltünk itt össze, hogy ne
is legyen rá szükség soha többé.
A Nemzetgyűlés polgári képviselői, de még a szociáldemokraták,
sőt az egyszerűbb kommunista elvtársak is izgatottan találgatják,
hogyan fogják megalakítani a kormányt a testület tagjai, vagyis ők.
Nyilván szavazni kell. De vajon személyenkénti nyílt szavazás lesz-e,
vagy titkos?
És egyáltalán: miről kell majd szavazni? Kiről?
Ronyvár kőműves Karcagról (MKP) elmagyarázza: természetesen
a miniszterelnökről szoktak ilyenkor szavazni. Aztán a miniszterelnök
összeválogatja a neki megfelelő minisztereket, bemutatja őket nekünk,
mi pedig vagy elfogadjuk a kormányt, vagy nem. Ha elfogadjuk,
nincsen semmi baj, ha meg nem fogadjuk el...
De nem úgy van, kiáltja Halperc géplakatos Püspökladányból
(SZDP), mert itt az új demokratikus pártok megmérettetésére fog sor
kerülni! És amelyik párt a legtöbb szavazatot kapja, az fogja
megnevezni a miniszterelnököt! (A 230 képviselőből legalább 90
kommunista és 50 szociáldemokrata volt, Halperc pedig hitt a
munkásegységben, a két marxista munkáspárt összefogásában.)
De nem úgy van, kiáltja Pallagi egyéni gazdálkodó Kisújszállásról
(FKgP), mert a miniszterelnököt az államfő nevezi ki, és egyelőre
nincs államfő! Vagy maguk szerint van? Mert én, hiába nézek jobbra,
nézek balra, ilyen közjogi méltóságot nem látok!
Akkor mi most, kérdi Bőnye fuvarozó Törökszentmiklósról (párton
kívüli demokrata), azért vagyunk itt, hogy elnököt válasszunk?
Nem is királyt! Nem is császárt! Nem is kormányzót! Mert azt ugye
végképp nem!
 A tájékozottabb kommunista elvtársak, Ordas, Verő és Rónai,
vészjósló arccal hallgatnak.
Reggel kilenc óra tíz perckor belép a szovjet delegáció. Helyet
foglal a pódiumon Furazskin hadseregtábornok és Rasztracsik ezredes
a Szövetséges Ellenőrző Bizottságtól, Pozsivjomkin gazdasági
kormánybiztos és Uvigyimkin külügyi kormánybiztos, Sznarjadov
városparancsnok és Jazikoznajszkij, a tolmács.
Padsorainkban egy emberként felállva, szűnni nem akaró ütemes
tapssal üdvözöljük őket.

37.

A Nemzetgyűlés munkája Sztálin elvtárs 65. születésnapján a

következőképpen alakul.
Délelőtt fél tízkor a Nemzetgyűlés élesen elítéli a fasizmust, amely
Magyarországot a pusztulás szélére sodorta.
Kilenc óra ötven perckor a magyar nép nevében köszönetet mond a
Vörös Hadseregnek, amiért felszabadítja Magyarországot, és a szovjet
hősöknek, amiért életüket adják a magyar szabadságért, Magyarország
önállóságáért.
Tíz óra nyolc perckor a Nemzetgyűlés köszönetét mond Sztálin
generalisszimusznak, a népek bölcs tanítójának, amiért jóindulattal van
Magyarország iránt, és már eddig is tettekkel bizonyította, hogy
hazánkból szabad és független országot farag.
Tíz óra tizenöt perckor a Nemzetgyűlés köszönti Sztálin
generalisszimuszt 65. születésnapja alkalmából, és kívánunk neki
további eredményes irányítás fémjelezte diadalmas évtizedeket.
Tíz óra huszonkét perckor Kárteszi közellátásért felelős megyei
főlevéltáros átnyújtja a Nemzetgyűlés születésnapi ajándékát, a nagy
kapacitású Győző-gőzmalom, valamint a miskolci Phoenix
Mezőgazdasági Gépgyár kulcsait. A kulcsokat Furazskin
hadseregtábornok veszi át, meleg hangú köszönetnyilvánítás
kíséretében, majd továbbadja őket a pódiumra civil ruhában lépő
Kaznokradov akadémikusnak, aki a hazánkba látogató szovjet
gazdasági szakértők testületének alelnöke.
Fél tizenegykor a Nemzetgyűlés hitet tesz a magyar-szovjet
barátság elmélyítése mellett.
 Háromnegyed tizenegykor hitet tesz a magyar nép élniakarása
mellett.
Tizenegy óra két perckor hitet tesz a demokrácia és a demokratikus
erők összefogása mellett.
Negyed tizenkettőkor hitet tesz a közlekedés helyreállítása mellett.
Tizenegy óra huszonkilenc perckor hitet tesz az egész felszabadult
ország újjáépítése mellett.
Tizenegy óra negyvenhárom perckor hitet tesz a pénzügyi stabilitás
megteremtése mellett.
A déli harangszó felcsendülésekor hitet tesz a haladó szellemiségű
közoktatás megszervezése mellett.
Negyed egykor hitet tesz a hitbizományok felosztása mellett.
Fél egytől fél kettőig ebédszünet.
Az ebéd elfogyasztására az Arany Bika földszinti nagytermében
kerül sor. A képviselők az odáig vezető rövid utat zárt alakzatban,
csapatszállító teherautókon teszik meg. Az ebéd mellé minden
képviselő kap egy darab szivart és egy pohár sört. Egyéb szeszesitalok
nem kísérik az ebédet.
Fél kettőkor, immár ismét a református kollégium oratóriumában
Furazskin hadseregtábornok rövid beszédet mond. Ennek a beszédnek
az a lényege, hogy a felszabadult Magyarországot a magyar népnek
kell birtokba vennie, de ahhoz, hogy birtokba vehesse, újjá kell
építenie. Ahhoz, hogy újjáépíthesse és birtokba vehesse, törvényes
kormányt kell létrehoznia. A nagy Szovjetunió segít a kis magyar
népnek mindenben: az ország birtokba vételében is, meg a törvényes
kormány létrehozásában is.
Aki a Nemzetgyűlés képviselői közül eddig nem tudta, hogyan jön
létre egy felszabadított ország törvényes kormánya, az most
megtudhatja.
Furazskin hadseregtábornok a nadrágzsebéből előhúz egy
összehajtott papírt, széthajtogatja, és a Nemzetgyűlés előtt minden
ceremónia, minden teketória nélkül felolvassa a törvényes magyar
kormány névsorát. A miniszterelnök, párton kívüli, és kilenc miniszter
neve hangzik el, ebből három kommunista, három kisgazda, ketten
szociáldemokraták, és egy miniszter nemzeti parasztpárti.
A miniszterelnök neve egy kis félreértésre ad okot, mert a gyors
diktálás közben az u betű, úgy látszik, elsikkadt, ezért a nevet a
magasrangú katona úgy ejti, hogy Marx.
No de sebaj! Tolmács is van a világon! Jazikoznajszkij tolmács
eddig is zökkenőmentesen végezte dolgát, most is visszaadja a
személynevek ízes magyar hangzását. Hát persze: nem Marx a
miniszterelnökünk, hanem Márkus, amelyet az elvtársak cirill betűkkel
Markusznak írtak át, és nem Mjasznaja a kultuszminiszter, hanem
Mácsonya.
A legvégén azonban kiderül, hogy a tolmácsolás nehézségei néha
áthidalhatatlanok. Furazskin hadseregtábornok utolsóként a közellátási
minisztert nevezi meg. Azt mondta: Gegegyus. Ezt a furcsa hangzású
nevet elvileg úgy kellene magyarra fordítani, hogy Hegedűs. Igen ám,
de a tolmács nem ezt mondja, hanem azt, hogy Asztalos. A
hadseregtábornok belenéz a papírba, összeráncolja a szemöldökét, és
még egyszer azt mondja: Gegegyus. A tolmács ezt ismét így ülteti át
magyarra: Asztalos.
Furazskin galléron ragadja a tolmácsot, és ordít valamit, amit
tolmács nem tud fordítani, mert a hadseregtábornok elkapja a nyakát,
és fojtogatja.
Az ünneprontó pillanatoknak egy keskeny arcú, szürke öltönyös
emberke vet véget, akiről csak annyit tudunk, hogy ő is a moszkvai
különvonattal érkezett Debrecenbe. Felugrik a pódiumra, és odasúg
valamit a hadseregtábornoknak, aki azonnal elengedi a tolmácsot, és
megpróbálja, nem is egészen sikertelenül, kimondani Asztalos nevét.
így mondja: Asztolop!
Különös arckifejezése ellentétben állt a mellét borító
kitüntetésekkel. Ez a harcedzett katona, a Szovjetunió Hőse, a
Szuvorov-rend és a Kutuzov-rend birtokosa, aki soha nem ijedt meg
sem a pergőtűztől, sem a légitámadásoktól, sem az ellenségtől, sem a
szövetségesektől, most mintha mégiscsak megijedt volna valamitől
vagy valakitől.
Később a Moszkvából érkezett kommunisták széles körben
terjesztették, hogy Asztolop oroszul tökfilkót jelent, és igen durva
sértés.
Kissé furcsának tartjuk, hogy a kommunisták ezt a tényt, ha ugyan
tény, közhírré teszik, nem pedig titkolják. Mert hiszen a tárcák
pártfelosztásáról és a kormány személyi összetételéről
Presztuplenycsikov külügyi népbiztos elvtárs hetekig egyeztetett
Moszkvában a magyar kommunista elvtársakkal, és az utolsó
pillanatban eszközölt személycserét, hogy tudniillik Gegegyus helyett
Asztolop kerüljön be a kormányba, nyilván Rákosi elvtárs javasolta,
Ordas, Verő és Rónai elvtársakkal egyetértésben.
 Akkor meg miért kell híresztelni a szó jelentését? Miért kell világgá
kürtölni, méghozzá épp a Nemzetgyűlésben, hogy a szavaknak
jelentésük is van?

38.

Mielőtt a Nemzetgyűlés befejezte munkáját, és a képviselők

szétszéledtek volna, Furazskin hadseregtábornok tett egy utolsó
bejelentést. Ez pedig úgy hangzott, hogy a magyar kormány a
Szovjetunió kormányától további kézzelfogható segítséget is kap.
Intett Pozsivjomkin kormánybiztosnak, aki bejelentette, hogy ő a
Szovjetunió kormánya nevében kinevezi országos – mármint
hazánkban országos – közellátási kormánybiztosnak Réti elvtársat. És
mielőtt hátrább lépett volna, intett Uvigyimkin kormánybiztosnak, aki
bejelentette, hogy ő meg a Szovjetunió kormánya nevében kinevezi
kelet-magyarországi közellátási kormánybiztosnak Mrázik elvtársat.
Néma csend fogadta mindkét bejelentést. Még a kommunista
képviselőknek sem jutott eszükbe, hogy tapsoljanak. Pedig mindenki
beláthatta, hogy a Szovjetunió azért adta nekünk ezt a két erős kezű
kormánybiztost, mert ezáltal is enyhíteni akarja gondjainkat.
Mire Kagylósinak, a kisgazdapárti külügyminiszternek eszébe
jutott, hogy közölje a Nemzetgyűléssel: még a mai napon magyar
kormányküldöttség indul Moszkvába a fegyverszünet aláírása végett,
addigra már a szovjet delegáció döngő léptekkel kivonult.
Bazári polgármester, aki az ebédszünet során, az Arany Bikában
értesült róla, hogy ő kapja meg a pénzügyi tárcát, befejezettnek
nyilvánította a Nemzetgyűlés munkáját, és a plenáris ülést
berekesztette.
Az imateremben mozgolódás támadt. Képviselők nyújtózkodtak,
padok recsegtek, hátgerincek ropogtak.
Mrázik elvtárs, aki Állóvíz városát képviselte a Nemzetgyűlésben,
odalépett a tíz perce kinevezett belügyminiszterhez, és gratulált neki.
Mezei viszonozta a gratulációt, és azt mondta: ugye tisztában van vele
Mrázik elvtárs, hogy kormánybiztosként ugyanúgy miniszteri
hatásköre van, mint neki, Mezeinek? Annyi a különbség, hogy őt,
Mezeit Presztuplenycsikov elvtárs, Mrázikot pedig Nakazanycsikov
elvtárs nevezte ki. Szövetséges Ellenőrző Bizottság és Külügyi
Népbiztosság: fogjunk össze, munkára fel!
Bezzeg Asztalos csendőrtábornok hiába várta, hogy Réti
kormánybiztos odalépjen hozzá, és gratuláljon. Még nem tudta, hogy
Réti ugyanúgy miniszter, mint ő, vagy még nála is miniszterebb.
Néhány perc elteltével, dühtől remegve, ő ment oda Rétihez, hogy
közölje vele a legsürgősebb utasításokat. Csakhogy Réti nemigen akart
vele szóbaállni. Közölte, hogy majd ő intézkedik a saját hatáskörében,
és tovább beszélgetett oroszul egy másik civilruhás férfival.
Ezúttal tudniillik Réti kormánybiztos is civilruhát viselt. A csíkos
zakó, amelyen meglátszott, hogy viselője a Zsibongón szerezte
amerikai eredetű szovjet katonai húskonzervért, kiemelte Réti közel-
keleti jellegű arcélét, amelyhez hasonlót régi asszír domborműveken
láthatunk, csak persze Réti esetében hiányzott a göndör szakáll.
A miniszteri ranggal rendelkező csendőrtábornok gyűlölködve
nézte a miniszteri hatáskörrel rendelkező moszkovitát. Keserűen
gondolta: „Egy évvel ezelőtt az összes ilyet felakasztottam volna.”
Réti, mint aki olvas a másik ember gondolataiban, egy pillanatra
félbeszakította az orosz nyelvű beszélgetést, és fölényes mosollyal
viszonozta Asztalos pillantását. Bizakodva gondolta: „Egy év múlva
az összes ilyet fel fogjuk akasztani.”

39.

Ha a Nemzetgyűlés emlékezetes órái felől még egy kicsit hátrább

lépünk az időben, láthatjuk, hogy a három magyar tábornok, Márkus,
Kékes és Asztalos az 1944-es év késő őszi heteit Moszkvában töltötte.
A Sztrah i Trepet szállodában kaptak kényelmes lakosztályt, a
Kandalszkaja utcában. Biztonságukra fegyveres őrség vigyázott.
Három tiszt volt az összekötő köztük és Presztuplenycsikov külügyi
népbiztos között. Amolyan személyi titkárokként is működtek, és noha
modorukat a magyarok egy kissé nyersnek, mi több, olykor durvának
is találták, mégis az ő feladatuk volt, hogy biztosítsák a tárgyalások
munkafeltételeit, és gondoskodjanak a magyar vendégek személyes
szükségleteiről.
Mindjárt az elején be is mutatkoztak: Oproszcsik, Doproszcsik,
Peredoproszcsik.
Hol Asztalost, hol Kékest, hol Márkust ültették autóba, mindig csak
egyiküket, és vitték a külügyi népbiztosságra. Ott külön-külön
megcsodálhatták a népbiztos kimeríthetetlennek látszó energiáját és
végtelennek érződő munkabírását. Az volt a benyomásuk, hogy
Presztuplenycsikov sohasem alszik. A vele folytatott beszélgetésekre
szinte kizárólag éjszaka került sor, de gyakran kora délelőtt vagy más
napszakban is lekísérték az egyik vagy a másik magyar vendéget a
telefonügyeletre, mert a népbiztos a vonal túlvégén valamit javasolni
vagy kérdezni akart.
A beszélgetések alkalmával az összekötő tisztek tolmácsoltak.
Mindhárman jól beszéltek magyarul. Asztalos eleinte megpróbálta
hasznosítani orosz nyelvtudását, de udvariasan felszólították: inkább
ne tegye. Jól is haladtak volna a megbeszélések a külügyi népbiztossal,
ha a három tábornok egyetértésre jutott volna abban, melyikük a
rangidős. Kékes azzal érvelt, hogy az ő rendfokozata a legmagasabb.
Ő vezérezredes. Továbbá ő volt a vezérkar főnöke. Illetve még most is
az, mert lehet, hogy Szálasi leváltotta, de az törvénytelen intézkedés
volt. Asztalos magát tartotta rangidősnek, mert hiszen őt bízta meg a
kormányzó a tárgyalások vezetésével. És mi az, hogy ő csak egy
csendőrtábornok? Olyan rendfokozat nem is létezik! Őt a kormányzó
soron kívül előléptette altábornaggyá! Lehet, hogy az előléptetést nem
hirdették ki, mert Szálasi megbuktatta a kormányzót, de az
törvénytelen akció volt. Márkus viszont arra hívta fel a figyelmet, hogy
az ő kezében volt a valóságos harci erő, a hadsereg, amellyel a németek
ellen fordulhatott volna, ha ő ezt a lépést nem tartotta volna
becstelenségnek. Úriember még az ellenségét sem árulja el, nemhogy
a jóbarátját. Úgyhogy ő, Márkus a rangidős.

40.

A Sztrah i Trepet szálloda végtelen befogadóképességűnek rémlett.

A vendégnek az lehetett a benyomása, hogy a lakosztályokból,
szobákból mindennap újabb és újabb helyiségek sarjadnak. Amikor
Oproszcsik, Doproszcsik és Peredoproszcsik konzultációra vagy
tárgyalásra kíséri az éppen soron levő hazánkfiát, a végtelenbe vesző,
félhomályos folyosókon mintha órákig tartana a vándorút, és mintha
ugyanaz a folyosóügyeletes bukkanna fel negyedszer, ötödször is.
Azokban az izgalmas hetekben a Kandalszkaja utcai magyar
kolónia létszáma napról napra növekedett.
Elsőnek érkezett Asztalos csendőrtábornok, szeptember legvégén,
repülőgéppel, amelyet ő maga vezetett. Kijelentette, hogy a magyar
állam képviselőjeként fegyverszünetet óhajt kötni a Szovjetunióval.
Felmutatta a kormányzó megbízólevelét, valamint Ubijsztvennij
alezredesnek, a kárpátaljai szovjet partizánbrigád parancsnokának a
kormányzóhoz intézett írásbeli figyelmeztetését, amely
Presztuplenycsikov külügyi népbiztos utasítására hivatkozott. A
népbiztos közölte Asztalossal, hogy ő legalább tizenöt Ubijsztvennij
brigádparancsnokot ismer, és mindegyikük tevékenysége törvénytelen.
De ez a kopár tény a fegyverszüneti tárgyalásokat nem fogja
hátráltatni.
Bő két héttel később költözött be Márkus, a honvédség
főparancsnoka, aki, miután figyelmeztetést kapott, hogy német
hadműveleti fölöttese, Hatzinger dandártábornok rövidesen le fogja
tartóztatni, fehér zászlóval átgyalogolt a szovjet állásokig. Szívélyesen
fogadták, egyenesen a Kandalszkaja utcába irányították.
Ugyanekkor futott be Homokföldvári, a bukaresti magyar
nagykövet, Felhőfi követségi titkár és Pirkerparker katonai attasé.
Bukarestben, érthető okokból, nem volt maradásuk. Magyarországra
nem mehettek, nyugati semleges országba még annyira sem.
Jelentkeztek a román fővárosban tartózkodó Artyillerisztov marsallnál,
aki csak annyit mondott: Moszkva, Kandalszkaja!
Laktak aztán olyan magyarok is a Sztrah i Trepet szállodában,
akiknek még csak a létezéséről sem tudott a három tábornok, vagy ha
tudtak is valamit, azt próbálták elhessegetni. Asztalos, akinek erős
honvágya volt, egyszer a külügyi népbiztosságon fölvetette: nem
volna-e lehetséges, hogy visszatérjen magyar királyi Magyarországra
– természetesen a felszabadított részre –, és az ott föllelhető
demokratikus politikusokból demokratikus kormányt alakítson?
Presztuplenycsikov népbiztos, kialvatlanságtól vöröslő szemmel
(ez is egy éjszakai beszélgetés volt), ránézett a levitézlett
csendőrtábornokra, és azt mondta: nyet. Szerette és gyakran használta
ezt a lágyan kezdődő, keményen végződő határozószócskát. Meg azt is
mondta, hogy: nyelzja. Sőt, aztán még bőbeszédűbb lett: „Minek
hazautaznotok? Él itt Moszkvában sok magyar, akikből szuper
demokratikus kormányt tudtok alakítani!” Kinyitott egy ajtót, és az ajtó
mögött egy padon ott ült három férfi, ki tudja, mióta. Látszott rajtuk,
hogy küzdenek az álmosság ellen.
 Mondták a nevüket: Ordas, Verő és Rónai. Csupa Moszkvában élő
magyar kommunista. Kiderült, hogy ők is ugyanabban a szállodában
laknak, mint Asztalos, csak ők a túloldalon, a Szamokrityicseszkaja
utcai részen, ahol a Rezinovaja Dubinka vendéglő is található.
A külügyi népbiztos elgyönyörködött az arcokra kiülő kölcsönös
bizalmatlanságban, amelyet szeretett volna egyfelől egy kissé oldani,
hígítani, másfelől egy kissé még töményebbé tenni. Rájött: úgy kellene
Moszkvában megalakítani a szuperdemokratikus magyar kormányt,
hogy abban közreműködne néhány, jelenleg Magyarországon
illegalitásban élő polgári politikus, akik éppúgy magukra vonják majd
a három tábornok gyűlöletét, ahogyan ellentétbe kerülnek majd a
kommunista elvtársakkal is.
Rejtjeles rádióadásban utasította Ubijsztvennij brigádparancsnokot
(nem a kárpátaljait, hanem azt, aki magyar néven, hamis papírokkal
Pesten tevékenykedett), hogy lépjen érintkezésbe a magyar antifasiszta
ellenállás katonai és polgári szárnyával, ez utóbbi pedig dolgozzon ki
egy demokratikus kormányprogramot.

41.

Így történt, hogy Sasfia vezérkari őrnagy Pesten, az Izabella utcai

reáliskola második emeleti fizikaszertárában, ahol Hildi tiszteletes, a
kisgazdapárt meghatározó személyisége rejtőzködött a nyilasok elől,
november harmadik hetében megszervezett egy szigorúan titkos
pártközi találkozót, ahol Hildin kívül jelen volt a szociáldemokrata
Szakítsle, kommunista részről pedig Gyufa elvtárs. Némi zavart
okozott, amikor Szakítsle megkérdezte Gyufától, hogy akkor most egy
vagy két magyar kommunista párt van-e, és hogy a moszkvai
emigránsok elismerik-e a pesti illegálisokat, de Sasfia, aki eredetileg
tűzszerész volt, hatástalanította a kirobbanni készülő vitát. Azt mondta:
felsőbb helyen az a határozott kívánság, hogy minden, tehát minden
pesti demokratikus erő képviseltesse magát.
A három politikus ezek után alig másfél óra alatt kidolgozott egy
rövid és tartalmas kormányprogramot. Ennek szövegét mindhárman
leírták, a három példányt összehasonlították, apróbb javításokat
eszközöltek, végül elégedetten felsóhajtottak. Ekkor Sasfia
megkérdezte: az urak valamelyike tud-e autóról gondoskodni? Gyufa
elvtárs, aki gépkocsiszerelő volt, azt felelte: ő ezt megoldja. A
vezérkari őrnagy erre azt mondta: az urak legyenek másnap délelőtt
kilenckor Lepénypusztán, az ideiglenes katonai repülőtéren. Az ott van
Enying mellett, a Balatontól délre. Nyomatékosan kéri az urakat,
legyenek pontosak. Egy percet se késsenek, de ne érkezzenek oda
korábban se.
Sasfiának ugyanis volt egy megbízható beosztottja, Süvöltő repülő-
főhadnagy, aki vállalta, hogy másnap reggel kihoz a székesfehérvári
hangárból egy Hiúz CR-32-es felderítőgépet, amellyel kilenc órakor
landol Lepénypusztán, majd az utasok beszállása után azonnal
továbbindul a front, illetve a szovjet hátország felé.
Csakhogy másnap kilenckor nem volt ott Lepénypusztán sem a
politikusok autója, sem a repülőgép. Ott volt viszont a bekötőút szélén
egy német gépesített lövészezred. Nyilván letértek a siófoki
országútról, hogy pihenőt tartsanak. Ügyet sem vetettek Sasfiára, aki
ettől függetlenül percről percre nyugtalanabb lett.
Végre háromnegyed tízkor megjelenik a Hiúz CR-32-es. Leír egy
kört a repülőtér fölött, majd leszáll. Süvöltő, túlordítva az alapjáraton
hagyott motort, elmondja, hogy az ügyeletes tiszt alig akarta kiengedni
a gépet a hangárból. Végül sikerült meggyőzni, hogy ő, Süvöltő igenis
kapott érvényes menetparancsot, csak éppen szóban kapta, de ez a
meggyőzési folyamat beletelt majdnem egy órába. Sietni kell, mert a
parancsnokságon perceken belül rájönnek, hogy ő egész egyszerűen
ellopta a gépet.
A három politikus pedig nincs sehol.
Azonnal indulni kell!
Muszáj megvárni őket.
Tíz óra elmúlt, és Gyufáék még mindig nem jöttek meg.
A német katonák felfigyelnek a huzamosabb ideje forgó
légcsavarokra. Felélénkülnek, a gép felé mutogatnak. Az egyik tiszt,
egy százados, közelebb lép, és leplezetlen érdeklődéssel mustrálja a
gépet.
Akkor mi lesz, ha előveszi a pisztolyát, és ráparancsol Süvöltőre,
hogy szálljon ki a Hiúzból?
Nem veszi elő. Egyelőre nem. Viszont jön két másik tiszt is. A gépet
nézik, mutogatnak, vitatkoznak valamin.
Süvöltő azt ordítja, hogy ő most azonnal felszáll. Az őrnagy úr még
ebben a pillanatban döntse el, hogy beül vagy nem ül be. Mert ha nem
ül be, akkor itt lesz hagyva. Akármelyik pillanatban jöhetnek értünk!
 Fél tizenegy, és még mindig nem bukkan fel az enyingi bekötőúton
a politikusokat szállító személyautó. Felbukkan viszont a Siófok felé
húzódó magaslaton a magyar tábori csendőrség jellegzetes terepjárója.
Őrnagy úr, baszd meg, ezek értünk jönnek! Húzzunk már el a jóisten
méteres, kékeres szerelmébe!
Sasfia végre beül, a Hiúz nekiiramodik, és a magasba emelkedik.
Ötszáz méter fölött jut eszébe az őrnagynak, hogy nemcsak a
demokratikus politikusok hiányoznak a gépről, hanem a demokratikus
kormányprogram is. Bizony ám, négy példányban kellett volna leírni,
és egy példányt neki is el kellett volna tennie! És kellett volna írni egy
francia nyelvű meghatalmazást, hogy ő, Sasfia őrnagy végszükség
esetén tárgyalhasson az urak nevében!
Igaz ugyan, hogy se Gyufa, se Szakítsle, se Hildi nem tud franciául.
Sőt még ő, Sasfia sem.
Így viszont örülhetett, hogy amikor délután Kamenyec-Podolszkij
környékén leszálltak, és ő semmilyen dokumentummal nem tudta
igazolni küldetését, nem jutott Süvöltő sorsára, aki nem fogja
viszontlátni Magyarországot egyhamar, míg ő, Sasfia még ebben az
évben, legkésőbb Luca napján ott fog állni a szétbombázott debreceni
vasútállomáson.
Addig is, arra a kevés időre Moszkvába, a Kandalszkaja utcába, a
Sztrah i Trepet szállóba került. Igaz, hogy ő csak egy egészen kicsi
szobát kapott, de azért szoba volt az is. Igaz, hogy ő nem jutott el a
külügyi népbiztosságra, de azért Oproszcsik, Doproszcsik és
Peredoproszcsik adott neki papírt és ceruzát, hogy emlékezetből
leírhassa a demokratikus kormányprogramot. Amikor pedig leírta,
udvariasan megkérték, hogy írja le még egyszer, hátha eszébe jutnak
újabb részletek. Aztán leíratták vele harmadszor, negyedszer, tizedszer
is. Ezzel pedig éppoly kellemesen, mint amilyen hasznosan telt az idő.
Később megtudta, miért nem jutott el a három demokratikus
politikus Lepénypusztára. A Gyufa elvtárs által szerzett autó, egy
1939-es évjáratú Opel Admiral, még Székesfehérvár előtt defektet
kapott, ami nem is csoda, tekintettel arra, hogy a páncélos
harcjárművek összezúzták az útburkolatot. Ez önmagában véve még
nem lett volna baj, hiszen Gyufa elvtárs percek alatt kicserélte a sérült
kereket, csakhogy az út vége felé, már egészen közel Enyinghez, a
kocsi másodszor is defektet kapott, és másik pótkerék nem volt a
csomagtartóra csavarozva. Hildi tiszteletes begyalogolt Enyingre, ott
szerzett gumifoltot és ragasztót, de mire Gyufa elvtárs megragasztotta,
majd felpumpálta a kereket, éppen elrepült a fejük fölött a Hiúz CR-
32-es.
Amikor aztán Kékes vezérezredes is megérkezett a Kandalszkaja
utcába, már eldőlt, hogy mégsem Moszkvában lesz a magyar
feltámadás, akarom mondani, kormányalakítás, hanem Debrecenben.
Kékes, a vezérkar főnöke október közepéig sűrűn hangoztatta, hogy
Németország rövidesen beveti a csodafegyvert, és győztesen kerül ki a
háborúból. A kormányzó éppen ezért nem bízott benne, és arról, hogy
Asztalos Moszkvába repült a fegyverszünetről tárgyalni, Kékes
állítólag nem is tudott. Annál inkább csodálkozott Szálasi
hatalomátvétele után, amikor adjutánsa, Futurus alezredes így szólt
hozzá: „Őszintén sajnálom, Gyula bátyám, de kénytelen vagyok
letartóztatni téged”, és elkérte a pisztolyát.
A vezérezredes ragaszkodott hozzá, hogy letartóztatása előtt orvosi
vizsgálaton essen át, és egy óvatlan pillanatban kimászott az
egészségügyi szoba mosdójának ablakán. Kalandos utakon eljutott a
kecskeméti ferences rendházba, ahol egy gyerekkori barátja volt a
perjel, aki szerzetesi öltözéket adott rá. Ebben az öltözékben
jelentkezett az október végén bevonuló szovjeteknél, akik néhány hétig
nem tudták, mit kezdjenek vele, de aztán öltönyre és nyakkendőre
cserélték a barátcsuhát, Kékest pedig a kemerovói különleges kísérleti
láger helyett Moszkvába küldték, a Sztrahi Trepet szállodába.
Ott viszont nem sokáig örvendezhetett különlegesen szép fekvésű
lakosztályának. Még csak alig néhány napja vitatkozott Asztalossal és
Márkussal arról, hogy melyikük a rangidős, amikor felszólították:
csomagoljon. Délután indul a Kijevi-pályaudvarról az a különvonat,
amely Debrecenbe szállítja az új, demokratikus magyar kormány
tagjait, és ő, Kékes lesz a hadügyminiszter.
Arról már csak Debrecenben értesült, Luca napján, hogy az új,
demokratikus magyar kormányban nem lesz hadügyi tárca, mert a
kormánynak belátható időn belül nem lesz hadserege, és nem lesznek
hadügyei.

42.

A január huszadikai kormánytanácsülésen, amelyre a

miniszterelnök irodájában, a városi pénzügyigazgatóság székházának
emeletén került sor, egyéb napirendi pontok mellett szó esett a
hömpölyzugi szeparatizmus kérdéséről is. A tanácsülés természetesen
nem ezzel kezdődött, hanem azzal, hogy Márkus miniszterelnök
bejelentette: a Vörös Hadsereg a főváros pesti oldalán az utolsó fasiszta
ellenállási gócokat is felszámolta.
Bálintovics igazságügyminiszter azt javasolta, hogy a
világtörténelmi esemény alkalmából tűzzük ki Debrecenben az összes
köz- és lakóépületre a szovjet zászlót, valamint a magyar nemzetiszínű
trikolórt is.
A javaslat végül olyan értelemben módosult, hogy határozatot
fogadtunk el: sürgősen felmérjük, hány szovjet zászló áll
rendelkezésünkre, és az említett párosításból ennek megfelelő számút
tűzünk ki a középületekre, szigorúan fontossági sorrendben:
városháza, vasútállomás, színház, kormányirodák, satöbbi.
Bazári pénzügyminiszter problémafelvetése szintén a
világtörténelmi eseménnyel, Pest maradéktalan felszabadításával
függött össze. A Bazári által megfogalmazott gondot, nehézséget,
aggályt és bökkenőt röviden így foglalhatnám össze: nem áll
rendelkezésünkre pénz. Nem állt eddig sem, de most aztán végképp
nem áll.
Nincs miből fizetést adnunk a munkásoknak és az
alkalmazottaknak. Nincs miből nyersanyagot vásárolni a gyárak
részére. Nem tudjuk működtetni a postát. Nem tudjuk elindítani a
vonatokat, még ott sem, ahol nincsenek felrobbantva a sínek. Annyi
pénzünk van, amennyi megmaradt a debreceni polgármesteri hivatal
házipénztárában, mert azt Prekonics, az előző polgármester a nagy
sietségben elfelejtette magával vinni. Helyette az utolsó cseppig
kiszivattyúzta a mentőautók tartályaiból a benzint, hogy Sopronig vagy
Salzburgig meg se kelljen állnia. Így viszont nem tudjuk elindítani a
mentőket, és nem jutnak el a kórházba a műtétre váró betegek. Persze
kórház sincs, mert még júliusban lebombázták, és nincs pénz
újjáépíteni.
Már csak azért sincs, mert a fővárosi bankok tartalékai sem állnak
rendelkezésünkre. A felszabadított pesti bankok pénz- és
nemesfémtartalékait a felszabadító Vörös Hadsereg, hogy is mondjam
csak, saját érdekeltségi szférájába vonta.
A Magyar Nemzeti Bank Hold utcai székházában már január
tizenhatodikán megjelent egy magas rangú szovjet küldöttség:
Pozsivjomkin és Uvigyimkin kormánybiztosok, továbbá Razbojnyik
ezredes, Hiscsnyicseszkij alezredes, Zahvatcsik őrnagy és Naljotcsik
százados. Közölték Panovszkyval, a bank vezérigazgatójával, aki a
bank bombabiztos földalatti páncéltermében tartózkodott, hogy hoztak
egy kis pénzt. Értjük, ugye?
Hoztuk nektek a pénzt! Mert mi, szovjet emberek mindig hozunk
nektek, nem pedig elveszünk tőletek. Még akkor is, ha egyesek ennek
az ellenkezőjét híresztelik!
Nem is olyan keveset hoztak: háromszázmillió pengőt, tízezres
címletekben. Vagyis harmincezer darab tízezer pengős bankjegyet.
Frissek, ropogósak, most nyomtatták őket Moszkvában, a
Gyenyzsatnaja utcai bankjegynyomdában. Ugye milyen szépek?
Mindössze az a baj velük, hogy a hétköznapi forgalomban nehéz
felváltani őket. Így hát ők, Pozsivjomkin, Uvigyimkin és a többiek, a
moszkvai nyomtatású háromszázmillióért elvinnének másik
háromszázmilliót, csak persze kisebb címletekben. El is vitték a
Magyar Nemzeti Bankban tartalékolt összes tíz-, húsz- és ötvenpengős
bankjegyet.
A Magyar Általános Hitelbank teljes pénzkészletét azzal az
indoklással foglalták le, hogy hitelt akarnak nyújtani a Debrecenben
tevékenykedő törvényes, demokratikus magyar kormánynak.
A Postatakarékpénztárban és a Székesfővárosi Takarékpénztárban
kevesebbet körülményeskedtek. Ezeket az intézményeket egyszerűen
és szakszerűen kirámolták. Később, amikor magyar részről emiatt
panaszt tettek, Grabityelszkij városparancsnok széttárta a karját,
mondván: a magyarok csakis magukat hibáztathatják, elvégre a
takarékpénztárak épületét nem őrizte senki.
Éppen ezért az Első Magyar Leszámítoló és Pénzváltó Bank elé
maga Grabityelszkij állított kétfőnyi fegyveres őrséget. Majd belátva,
hogy ez kevés lesz, a létszámot még aznap délelőtt megduplázta, és így
már négy, délben már nyolc, kora délután már tizenhat, este már
harminckét katona állt a bank előtt. Ezek aztán éjszaka behatoltak az
épületbe, és az ott letétbe helyezett értéktárgyak közül a törhetőket,
például a porcelán étkészleteket vagy az etruszk vázákat szilánkos
állapotba hozták, a lapíthatókat pedig, arany misekelyheket,
ezüstkancsókat, más efféléket csizmatalppal való ráhatás révén
tömörítették, majd ismeretlen helyre szállították.
Ellentétben a leszámítoló bankkal, amelynek alkalmazottai nem
voltak jelen az említett eseményeknél, a Pesti Magyar Kereskedelmi
Bank munkatársnői testileg is érintkezésbe léptek a felszabadítókkal,
és olyan romantikusan hangzó, egzotikus tünetegyütteseket vehettek át
tőlük, mint: gonorrhea, luesz és lágyfekély. Akinek egyikből sem
jutott, az kénytelen volt megelégedni néhány tucat lapostetűvel.
Cserébe a felszabadítók elvittek 1.120.760 pengőt és ismeretlen
mennyiségű értékpapírt.
A Magyar-Olasz Bankban viszont az ott található 572.480 svájci
frankon és 84.600 svéd koronán kívül a pesti cégvezető, Piski szájában
felvillanó aranykoronák is magukra vonták felszabadítóink
érdeklődését, és miután Piski a legcsekélyebb együttműködési
hajlandóságot sem mutatta, amikor késsel próbálták lefeszegetni a
nemesfémet, kénytelenek voltak féltéglához folyamodni. Így persze a
fogakat is eltávolították az alsó és felső állkapocsból, holott azokra
eredetileg nem támasztottak igényt.
Azt azonban el kell ismernünk, hogy a Budapesti Kereskedelmi
Részvénytársaság épületéből nem vittek el semmit, ugyanis a hőség és
a füst lehetetlenné tette, hogy bejussanak az épületbe, miután részben
félreértésből, részben több üveg jó minőségű konyak elfogyasztásából
adódóan az előcsarnokot fellocsolták petróleummal, majd
felgyújtották, és csak ezt követően jutott eszükbe, hogy előbb át kellett
volna vizsgálni a páncélszekrényeket.
A Pénzintézeti Központ már a harcok során kigyulladt és leégett, a
Hazai Központi Hitelszövetkezet pedig bombatalálatot kapott, és
összedőlt.

43.

Az újdonsült pénzügyminiszter meg akarta előzni a fenyegető

inflációt, ugyanakkor a pénzhiányt is enyhíteni akarta. Egyrészt meg
akarta akadályozni a nyugatra menekített háború előtti magyar pénz
visszaáramlását, másrészt elkerülhetetlennek látta, hogy azonnal
kivonják a forgalomból a Szovjetunióban nyomtatott fedezetlen
hadipengőt.
Úgy képzelte: belső kényszerkölcsönökkel fokozatosan segíteni
lehetne a financiális gondokon. A forgalomban levő bankjegyeket
középen átlyukasztanánk, és az ilyen bankjegy az eredeti értékének a
felét fogja érni, a tízpengős öt pengőt, a húszpengős tízet. Ez nagy
érvágás lesz, de még mindig kisebb baj, mint az, ha a pénz értéke teljes
egészében elvész.
A kommunista politikusok erről hallani sem akartak. Ők nem
szerették volna megmenteni a pengőt. A pengő taszította
Magyarországot bele a fasizmusba! Pusztuljon a pengő! És majd ha
elpusztult, akkor megteremtjük az új, stabil nemzeti valutát, amely
aztán legalább hetven évig erős marad!
Ezzel az elképzeléssel Mezei, a parasztpárti belügyminiszter is
messzemenően egyetértett. Ő egyébként a mai kormánytanácsülésen a
feketepiac gyors és radikális felszámolását szorgalmazta. A javaslatot,
kissé meglepő módon, támogatta Asztalos közellátási miniszter,
nemrég még csendőrtábornok. Hosszan és kissé körülményesen azt
fejtegette, hogy vissza kell térnünk Jurcsek államtitkár 1942-ben
kidolgozott beszolgáltatási rendszeréhez és kereskedelmi
korlátozásaihoz.
Bálintovics szocdem igazságügy-miniszter csatlakozott az előtte
szólóhoz. Meglehet, hogy Jurcsek egy rohadék náci volt, és mint
háborús bűnöst felelősségre fogjuk vonni, csak előbb fogjuk el. (Ahhoz
persze meg kellene sózni a farkát, mint a vetési varjúnak.) De a
rendszer, amit kitalált, az perfektül működött!
A szabad piac ötletét kizárólag a kommunisták támogatták,
pontosabban: egyetlen kommunista, Réti országos kormánybiztos. Azt
magyarázta: a batyuzást, a seftelést, a csencselést, a síbolást, a zug- és
cserekereskedelmet a mostani körülmények között nem üldözni,
hanem bátorítani kell!
Akinek van egy arany karkötője, és attól hajlandó megválni három
tojásért, akkor vigye a három tojást, és lakjon vele jól, vagy süssön
rántottát az unokáinak!
Tegnap a Batthyány utcában fel akartak akasztani egy péket, amiért
elkérte a családi ékszereket a kenyérért. Mondom az embereknek: és
ha felakasztjátok, akkor ki fog kenyeret sütni?
Mindenki segítsen magán úgy, ahogy tud!
Vagy az uraknak van jobb ötletük?
Ha kenyérjegyet nyomtatunk, tudunk érte kenyeret adni?
A másik kormánybiztos, Mrázik, aki szintén jelen volt a
kormányülésen, szúrós szemmel méregette Rétit. Könnyen beszél a
Moszkvából jött elvtárs! Ő, Mrázik még az ülés előtt megígérte neki,
hogy mihelyt adnak a szovjetek vasúti kocsikat és mozdonyt, ő rögtön
elindít Állóvízből a főváros felé negyven vagon krumplit. Azt is
kiszámították, Réti és ő, Mrázik, mennyi lisztet kell Pestre szállítani
ahhoz, hogy legalább ötszázezer embernek naponta legalább nyolcvan
gramm kenyér jusson.
Persze, nem igazán könnyű a Vörös Hadseregtől mozdonyt szerezni
azzal a hivatkozással, hogy éhezik a főváros. Otcsajannosztyenko
ezredes például így szólt: „Tudja maga, mi az, hogy éhezés? Nálunk a
leningrádi blokád három évig tartott, na ott volt éhezés. Mennyi ideig
volt körülzárva a pesti oldal? Másfél hónapig? Hát akkor, ami Pesten
van, az nem éhezés, hanem kutya picsája!”
Prinuzsgyonnij ezredes pedig megkérdezte: „Megették-e már az
összes macskát? Megették-e már az összes patkányt? Megették-e már
az összes derékszíjat? Megették-e már az összes bőrkesztyűt, bőrcipőt
és bőrkabátot? Megették-e már az összes enyvet? Megették-e már az
összes fakérget? Megették-e már a hullákat? Rabolnak-e már étkezési
célból csecsemőt, kisgyereket? Micsoda? Még csak a lovaknál
tartanak? Hát akkor, ami Pesten van, az nem éhezés, hanem kutya
fasza!”
Réti elvtárs persze könnyen beszél, amikor pártfogolja a szabad
piacot! Ott áll mögötte ő, Mrázik, Mrázik mögött pedig ott áll
Magyarország délkeleti része, ahol viszonylag rend van, és ahol a
termés jelentős részét sikerült betakarítani. De ha elindulnak az
élelmiszerszállítmányok Pest felé, akkor hamarosan szükségünk lesz a
Hömpölyzugban felhalmozott készletekre is!
A hömpölyzugi független állam kérdésében Mrázik elszánt
szövetségesre talált Bazáriban, a kisgazdapárti pénzügyminiszterben.
A következő napirendi pont a közbiztonság megszilárdítása volt.
Bazári az asztalra csapott, és kijelentette: addig nem lesz itt
közbiztonság, amíg olyan kiskirályságok és miniköztársaságok
éktelenkednek a nemzet testén, mint Hömpölyzug!
Hogy ő, Bazári mást ne mondjon, Hömpölyzugból nem tudjuk
beszedni sem az adót, sem az illetékeket. Márpedig a kormánynak
egyelőre csak abból származik bevétele, amit az alföldi települések
befizetnek! Hogy ő, Bazári mást ne mondjon.
De azért mondhat mást is! A Debrecenben élő hömpölyzugi
emigránsok arról számolnak be, hogy Mátrai rendszeresen folytat
pénzváltást, és egy pengőért ad egy rubelt. Ami egyrészt azzal
magyarázható, hogy a hömpölyzugi parancsnok, egy bizonyos
Polkovnyik ezredes ellátja Mátrait szovjet pénzzel, és a nyereségen
osztoznak. Másrészt meg azzal, hogy ez a reális átváltási arány, egy az
egyhez, viszont a Szövetséges Ellenőrző Bizottság nekünk itt,
Debrecenben háromszoros arányt írt elő.
Mi három pengőt adunk azért az egy rubelért, amelyet az illető, hadd
ne mondjak nevet, Mátraitól egy pengőért kapott! Aztán az illető
megint viszi a pengőt, és megint hozza a rubelt!
Ez, uraim, nem egyéb, mint a demokratikus, törvényes magyar
kormány kifosztása. A pengő Debrecenből kiáramlik Hömpölyzugba!
Az ő kis köztársaságuk légmentesen elzárkózik a külvilág elől, de a
pengő elől érdekes módon nem zárkózik el!
Úgyhogy nagyon gyorsan csinálni kellene valamit! Például rendet.
Nem lehet. Nem engedik.
Ez Mezei belügyminiszter csüggedt hangja volt.
Hogy ő az előző napon beszélt a Szövetséges Ellenőrző
Bizottsággal, és ott azt mondták neki, hogy ők nem akarnak beleszólni
a magyar belügyekbe, mindazonáltal nem néznék jó szemmel az alulról
jövő népi kezdeményezések erőszakos elsorvasztását. Ez magyarul azt
jelenti, hogy Mátraihoz nem lehet hozzányúlni. Nem hagyják.
Ezt Mrázik nem értette. A pártszervezésben már bőséges
tapasztalatai voltak, de a közigazgatásban újonc volt. Miért nem
hagyják? Nekik talán nem érdekük, hogy Hömpölyzug bekapcsolódjék
a közellátásba? Egyébként a pengőt Munkácson is egy az egyben
váltják!
Oda is jó sok pénzt kivisznek, Mrázik elvtárs, de az már nem a
Második, hanem a Negyedik Ukrán Front!
Csüggedt némaság és januári szürkület honolt a miniszterelnöki
irodában. Csak Kagylósi külügyminiszter volt bizakodó. Hogy amikor
megkérdezte, mi történjék a hömpölyzugi területtel,
Presztuplenycsikov külügyi népbiztos visszakérdezett: „Nektek kell-e
közelednetek hozzánk, vagy nekünk hozzátok?” Ezekben a szavakban
Kagylósi biztatást fedezett fel. Az önálló Hömpölyzug egyszer még
bölcsője lehet egy nagyobb államalakulatnak, amely magába foglalná
a Szatmárnémetitől Nagyváradon át Aradig húzódó magyarlakta
területsávot. Ez az államalakulat önálló lenne, vagyis nem tartozna
Romániához, és ez most a lényeg. Mert az már biztos, hogy Észak-
Erdély román kézre kerül.
Szóval, Kagylósi külügyminiszter bizakodó volt. Pedig amikor
visszatért Moszkvából, ahol aláírta a fegyverszüneti szerződést, a
vonatról leszállva még ezt találta mondani: „Török ügy. Százötven év.”
 44.

Mátrainak két kedvenc mondása volt. Az egyik így hangzott: „A

forradalom olyan, mint a bicikli: ha nem halad előre, felborul.” Erre
való tekintettel Sztálin elvtárs 65. születésnapján nálunk, a mi kis
köztársaságunkban is megalakult a demokratikus hömpölyzugi
kormány. Minthogy a debreceni kormány létrejöttét és első, kissé
botladozó lépéseit már elmeséltem, az olvasó a hömpölyzugi eseményt
nagyjából el tudja képzelni. Elég annyit mondanom, hogy kormányunk
megalakulására a Dülöngész kocsma nagytermében került sor
Polkovnyik ezredes jelenlétében. Rajta kívül jelen voltak a Második
Ukrán Front részéről Minomjotnyikov őrnagy, Pancerfausztov
százados, Rucsnagranatov hadnagy és Protyivogazovics őrmester.
Annyi különbség mindenképp fennáll a hömpölyzugi és a debreceni
kormányalakítás között, hogy nálunk igenis van államfő, Mátrait
tudniillik megválasztottuk köztársasági elnöknek. Egyszersmind ő lett
a kormányfő is, de hát az Amerikai Egyesült Államokban sincs ez
másképp.
Mátrai másik kedvenc mondása így szól: „A nép akkor is cirkuszt
akar, amikor kenyeret akar.” Ennek jegyében került sor a Hajrá, Kóczi,
hajrá, Panni! című daljáték bemutatására, ugyancsak a Dülöngész
kocsma nagytermében, a szövegkönyvet írta és a szerepeket betanította
Najmán.
Najmán sokoldalú, sok színben csillogó személyiségét már eddig is
megcsodálhattuk.
Egyfelől ő volt a szigorú teoretikus, aki a mi kis köztársaságunk
legitimitását alkotmányjogilag megalapozta, és aki olyan kiválóan
elmagyarázta Rabszi-Babszinak a diktatúra lényegét, hogy Rabszi-
Babszi másnap három és fél órás összefüggő előadást tartott a
témakörből.
Másfelől fantáziadús művészlélek is volt, akinek éppúgy nem
okozott nehézséget, hogy színművet írjon számos dalbetéttel, ahogyan
színházi rendezőként is megállta a helyét, sőt a díszletet és a jelmezeket
is ő tervezte. Mátrainak nem voltak ötletei, Najmánnak voltak.
Mátrainak még arról sem volt tudomása, hogy az öltözékek különböző
színűek lehetnek, ellenben amióta Najmán kézbe vette a daljáték
betanítását, rikító színek kavalkádja vette át a korábbi szürkeség helyét.
Korábban az sem jutott eszünkbe, hogy hangszerek is vannak a
világon. Hömpölyzug helyszínein a megfélemlítettség sunyi csendje
uralkodott, amelyet csak szombat esténként tört meg a kocsmákból
kiszűrődő gajdolás, rikácsolás, bömbölés. Most viszont, amióta
Najmán kihozta közénk a gettóból a muzsikus cigányokat, a mi kis
köztársaságunk csupa ritmus, csupa dallam, csupa lendület.
Ezenkívül azt is tapasztalhattuk, hogy Najmánnak mágikus
képességei vannak. Sohasem fogjuk elfelejteni, hogy fekete bika
alakját öltötte magára, és úgy szállt fel az égbe, hogy ott megvívjon a
mi kis köztársaságunkra fenekedő Mrázik elvtárssal, akit a debreceni
kormány azóta sajnos kinevezett Állóvíz megye főispánjává. Az is igaz
persze, hogy mi a magunk részéről fittyet hányunk a megyére, és
fütyülünk a kormányra, mármint a Debrecenben ülésezőre, mert a
sajátunkat annál inkább tiszteletben tartjuk.
Najmán mágikus képességei akkor is megmutatkoztak, amikor
Mátrai megharagudott rá, és a polgárőrséggel úgy összekötöztette,
mint a húsvéti sonkát: Najmánról lehullottak a kötelékek, sőt az utóbb
rátekert vasláncok is, ő pedig a szabadság és az erő birtokában úgy állt
Mátrai előtt, mint egy új életre támadt görög isten.
Nem akarom Mátrai eljárását bírálni, de nem kellett volna
irigykednie Najmánra. Elvégre Najmán tisztában volt vele, hogy
nálunk sohasem lesz belőle állam- vagy kormányfő, mert a mi kis
köztársaságunk vezetője csakis tősgyökeres hömpölyzugi lehet.
Najmán pedig lehet, hogy egyfelől minden ízében isten és táltos, de
másfelől, és ezt nyomatékosan szögezzük le, minden ízében sehonnai.

45.

Sokan még Mátrainak is felróják, hogy életének egy hosszabb

szakaszát városunkon kívül töltötte. Sokan nemhogy külföldre vagy
Pestre, de még a megyeszékhelyre, Állóvízbe sem jutottak el soha
életükben, és őszinte borzadállyal emlegetik azokat a nagyvárosokat,
ahol villamos jár.
Sokan még olyan újságot vagy könyvet sem vesznek a kezükbe,
amelyet nem nálunk nyomtattak, és Mátrai különben is megtiltotta az
idegen sajtótermékek behozatalát.
Sokan még azt sem bocsátották meg, hogy Najmán a
kormányalakítás, illetve Sztálin elvtárs 65. születésnapja tiszteletére
olyan daljátékot álmodott színre, amely nagyrészt, illetve teljes
egészében Hömpölyzug területén kívül játszódik.
Najmántól távol áll, hogy hajhássza a népszerűséget, de azt
megértette, hogy akármilyen következetesen viselkedik politikai és
gazdasági ügyek kapcsán, kulturális kérdésekben figyelembe kell
vennie a társadalom igényeit. Maga mellé vette a három legjobb
hömpölyzugi helyismerőt, Kaptár bácsit, Raktár bácsit és Kantár
bácsit, másfél órás körsétát tett velük a Hömpöly-parttól a Kecsegés-
melléki löszfalakig, majd visszament a Dülöngész kocsmába, kifújta
magát, és áthelyezte a cselekményt a mi kis köztársaságunk területére.
Az Indiában és Szerecsenországban játszódó jeleneteket Najmán
kihúzta. A törökországi száműzetés ugyanerre a sorsra jutott, azzal az
indoklással, hogy így legalább győzhet a szabadságharc. Inkább együk
a diadal foszlós kalácsát itt, a Dülöngész nagytermében, mint a
száműzetés penészes kenyerét abban a tóban!
Milyen tóban?
Hát a Romos-tóban!
Hogy a fenében lehet egy tó romos?
Hát úgy, hogy romok vannak a fenekén!
A te fenekeden vannak romok! Jól fejlett, szép nagy romok!
A tiéden!
Felőlem Redős-tó is lehet, úgysincs benne a színdarabban, mert
most mondtam, hogy a szabiharc győzni fog, és a száműzi elmarad.
Ami pedig Tündérországot illeti, mert ott is játszódik egy fontos
epizód (ott fogja Kóczi fejedelem megtalálni a halottnak hitt Pannit),
hát arról majd a cselekmény során kiderül, hogy Tündérország nem
más, mint Hömpölyzug, Hömpölyzug maga Tündérország. Persze nem
most, hanem valamikor a közeljövőben. Mihelyt felépítettük a fejlett
szocializmust, és annak stádiumából átlépünk a kommunizmus
építésébe.

46.

Na szóval, történetünk ott veszi kezdetét, hogy Kóczi fejedelem

megszületik a Báldogos-dűlőben, a cifrafoki gátőrházban.
Illetve meg sem születik, mert az édesapa, idősebb Kóczi
nyugállományú fejedelem államellenes összeesküvésbe keveredik a
görbeházi kerek erdőben, Csontvágóék tanyáján, és amikor óvatlanul
kimegy nádkévét kötni a Pányádi-nagyfenékre, elviszi a Gestapo.
Kóczi anyukája, Ilonka, kitér a hitéből, konkrétan visszatér a római
katolikus anyaszentegyház kebelébe. Illetve ezt nem is Ilonka csinálja,
hanem Zsófi néni, a nagymama. Ilonkával ehelyett az történik, hogy az
ő apukája, Szerény címzetes bán szintúgy belekeveredett ugyanabba a
görbeházi államellenes összeesküvésbe, amibe a Kóczi-tata is, és az
Ilonka-apukát is elviszi a Gestapo, sőt neki még a feje is lepottyan a
porba.
Ezek után a csecsemő Kóczi fejedelmet valaki, konkrétan egy
Hozjain, vagyis Gazda nevű gazdálkodó megtalálja egy kukoricaföld
mellett. Fiává fogadja, megtanítja késsel-villával étkezni, libát őrizni.
Kóczi, amikor cseperedni kezd, a Gazda juhait őrzi a Mágor-pusztán,
ahol Sonka költő is birkákat legeltetett az 1920-as évek elején, sőt már
Theokritosz is itt alakította ki a pásztoridill műfaját.
Nem is lenne Kóczival és a juhokkal semmi baj, ha magára nem
vonná figyelmünket Panni, amint szoknyáját felgyűrve térdig vízben
áll, és gonosz mostohája véres lepedőjét mossa vagy a Csurgóban,
vagy a Csörömpőben, vagy a Hosszúfoki-főcsatornában. Kóczi
fejedelem odamegy Pannihoz. Kicsalogatja a vízből. Rábeszéli, hogy
hagyja a dagadt ruhát másra. Átfogja derekát mind a két kezével.
Miközben a mi Kóczi fejedelmünk hátat fordít a juhoknak ahelyett,
hogy a körmükre nézne, nahát egyszerre csak, uram-teremtőm, kiderül
róluk, hogy báránybőrbe bújt farkasok mind az öten, konkrétan
jezsuiták. Irigységgel terhelt sötét palástjuk alatt görnyedezve
eltakarják az igazság fényét Kóczi elől, aki pedig szíve szerint inkább
a janzenizmus híve lenne. A janzenizmus magyarázata egy külön
felvonás lehetne zenével, tánccal, mert az a lényege, hogy egyfajta
katolikus protestantizmus, de nehéz volna színpadra alkalmazni.
Úgyhogy inkább vége az első felvonásnak!
Éljen Sztálin elvtárs! Éljen a Gazda! Éljen a mi kis köztársaságunk!
Második felvonás!
Kóczi fejedelem a Gugyori-csárdában harcol a szabadságért. Illetve
még előbb elmegy Párizsba, a Fúrólyuk utcába, ahol a párizsi
cigányfúró-készítők királya hozzáadja a lányát, ami olyan szédítő
megtiszteltetés egy gádzsóra nézve, hogy Kóczi fejedelem elfelejti: az
első felvonásban örök hűséget esküdött Panninak.
A párizsi királylánynak Cinka a neve, de ennek most még nincs
jelentősége, később meg úgyis jól megtépik egymást, Cinka és Panni.
És minthogy hozzák a barátnőiket is, igazi mozgalmas lányvigasságra
számíthatunk a Dülöngész kocsma nagytermében.
Na, most már tényleg jöhet egy kis szabadságharc!
Kóczi fejedelem a Kettősvödör-kút mellett lesújt a feudalizmusra.
A Pányádi-laponyagon lecsap a fasisztákra. Az Ormágyi-réten
megalázza a nemzetközi burzsoáziát. A Pereces-pusztán gyökerestől
tépi ki a reakciót. A Tatárnyomásnál felszámolja a feketepiacot.
Közben a napkorong, amelyet Fütyülős forgalmista piros
tárcsájából készítettünk, többször jelezte, hogy szeretne már
nyugovóra térni, de Kóczi fejedelem felnyújtott kézzel csak azért is
megtartja őt az ég alján, hogy egy kicsit késlekedjék az éji homály, és
tovább tartson a régi dicsőség.
Előjön a Gazda. Kiderül, hogy Kóczi az első felvonásban nem
hibázott, amikor engedte a Szukai-domb felé elsunnyogni a birkának
álcázott osztályellenséget, mert akkoriban a termelőerők és a termelési
viszonyok még nem voltak alkalmasak sem az osztályharc éleződésére,
sem a helyzet fokozódására.
Ő kicsoda?
Ő a Gazda. Más néven Hozjain.
Polkovnyik ezredes bólogat. Mologyec, mologyec.
Kóczi maga köré gyűjti az osztályöntudatos dolgozó rétegeket,
valamint a hömpölyzugi Párizs legszebb lányait. Ez is fölöttébb
mologyec.
Most már csak az van hátra, hogy eljárjuk a rókatáncot, és akkor
végképp győzött a szabadságharc!
A Hömpöly vizében felfelé úszik a hatalmas Leviathán, aki az
állammá kristályosodott forradalmat testesíti meg. Nincs az a horog,
amely partra vonhatná a testét, és nincs az a kötél, amely leszoríthatná
a nyelvét. Nincs az a szigony, amellyel átfúrhatnánk az állát, és nincs
az a karika, amelyet az orrába fűzhetnénk. Nincs az a nyárs, amely
kilyuggathatná a bőrét, és nincs az a bárd, amely léket üthetne a fejébe.
A Kecsegés-parti nádasokban felfelé csörtet az óriási Behemót,
akiben a munkásosztály vezető szerepét ismerhetjük fel. Csodáljuk
meg rettentő erejét az ő ágyékának és hasának izmaiban! Kiegyenesíti
farkát, mint valami cédrust! Combjaiban összefonódnak az inak!
Csontjai érccsövek, lábszárai vasrudak! Papirusznádak rejtekén,
terebélyes fűzfák árnyékában, lótuszfák alatt heverész. Füvet eszik,
mint az ökör, és ha árvíz van is, ő nem ijed meg attól. Kötelekkel
tudjuk-e őt egy helyben tartani? Át tudjuk-e fúrni késsel az orrát?
 47.

Polkovnyik ezredes feláll, négyszer egymás után összeüti a tenyerét,

majd elindul az utcai ajtó felé. Példáját követi a többi szovjet tiszt és
tiszthelyettes. Az ajtó becsukódik mögöttük.
Pedig az előadásnak, illetve a szabadságharcnak még nincs vége.
Mert például, hogy mást ne mondjak, eddig még egyszer sem jöttek a
labancok, így nem is lett volna könnyű legyőzni őket.
Ha nincsenek itt, akkor nem könnyű.
De őszintén szólva akkor sem könnyű, ha itt vannak.
Mert most már itt vannak. Hat labanc áll a színpadon. Dobtáras
géppisztoly van náluk. Beleeresztenek egy sorozatot a plafonba. Hullik
a vakolat, szállingózik a nádtörmelék.
Kurucok és kurucnők hanyatt-homlok menekülnek a színpadról.
Kóczi fejedelem egy pillanatig megpróbál egymagában szembeszállni
a túlerővel, de amikor már a második, harmadik csőtorkolat fordul felé,
inkább a száműzetést választja. Alig várja, hogy bíbictojást szedhessen
a Rögös-tó partján.
A géppisztolyos labancok körülnéznek. Odamennek ahhoz a
bádogtálcához, amelyen disznózsírral vékonyan megkent
kenyérszeletek várják az éhes szájakat. Néhány zsíroskenyeret
magukba tömnek, a többit, lefelé fordítva megkent oldalukat,
odacsapják a padlóhoz, ugyanazzal a mozdulattal, amellyel a
fölösleges kutyakölyköt vágja földhöz az ember.
Aztán visszamennek a színpadra. Hátat fordítanak a publikumnak.
Letolják a nadrágjukat, felhúzzák a gimnasztyorkájukat. Labanc
leguggolás.
A 65. születésnapját ünneplő Sztálin elvtárs egy pillanatra kitekint
a Kremlnek azon a bűvös ablakán, amelyen keresztül mindent
észrevesz, ami csak történik a világban. Bosszúsan összeráncolja a
szemöldökét, befogja az orrát. Amit lát, az már nem annyira mologyec,
mint az előzőleg történt események. Jelentem: a szabadságharcot
elbuktuk.
A harcunk most az egyszer elbukott, sej-haj hahó, de végül unokánk
még győzni fog, sej-haj hahó.
 48.

Ha a most beköszöntő 1945-ös év számjegyeit összeadjuk, 19-et

kapunk eredmény gyanánt. Léha és cinikus magyarázat volna ebből
arra következtetnünk, hogy „az egyik tizenkilenc, a másik egy híján
húsz”, mármint az egyik megszálló hatalmat követő másik. Ugyanígy
azzal a mondókával sem érthetünk egyet, amely a rövidesen szovjet
kézre kerülő Budapesten és az 1938 előtti formáját fokozatosan
visszanyerő Csonka-Magyarország nyugati területein fog felhangzani
a következő hónapok során: „Jobb volt tavaly, nem volt davaj!”
Egyrészt a mi kis köztársaságunk területén, valamint Állóvíz
megyében és a szomszédos megyékben már a tavalyi, 1944-es év
utolsó három hónapjában is gyakran elhangzott a „davaj” szó, mutatva
szó és cselekedet egységét.
Másrészt azt is észben kell tartanunk, hogy az idő múlása minden
évvel, minden órával és pillanattal közelebb visz a kommunizmus
megvalósulásához és a mi kis köztársaságunk tökéletes állammá
válásához, márpedig a nagyobb tökéletesség jobb a kisebbnél, így tehát
azért sem lehetett jobb tavaly, mert jóság vagy rosszaság tekintetében
nincs is mihez hasonlítanunk a tavalyi évet.
Ugyanakkor azt se gondolja senki, hogy a 19-es szám a
Tanácsköztársaság újjáéledését ígéri. Negyvenöt nem egyenlő
tizenkilenccel! Huszonhat évvel ezelőtt mindössze huszonkilenc napig
állt fenn a proletárhatalom Hömpölyzug területén, most viszont hosszú
távra szól a néptől jövő megbízatás, és ennek mindennél erősebb
garanciája a Polkovnyik ezredes által képviselt szovjet Vörös
Hadsereg! Huszonhat évvel ezelőtt a proletárhatalmat elsöpörte az
előrenyomuló királyi román haderő, így az akkori földműves- és
katonatanács nemhogy a földkérdést általában, de még a Báldogos-
dűlő hovatartozását sem tudta rendezni. Mi azonban most, 45 elején,
ellentétben 19-cel, a Hömpölyzugi Nemzeti Bizottság ülésein hosszú
távú terveket dolgozunk ki államunk jövőjére nézve, és ezeket sorra
meg is valósítjuk!
Hogy csak a fontosabbakat említsem, Suszter elvtárs kimunkálta
Hömpölyzug iparosításának gyorsított ütemtervét.
Varga elvtárs, konzultálva egyrészt Csipkár polgárőrrel, másrészt a
földrajzban is járatos Esztrág tanár úrral, kiszámította, mennyi
elektromos áramot termelhetnénk azzal a hővel, amelyet a földkéreg
alatti megolvadt kőzet szolgáltatna, amennyiben a Csótlapos nevű
mélyedésben a szovjet tudomány és technika segítségére támaszkodva,
lefúrnánk odáig.
Zsindely elvtárs, Mátrai személyi titkára konzultálva egyrészt a
sérüléseiből felgyógyult Najmánnal, másrészt Mariska nénivel, a
Demokratikus Nőszövetség elnökével, megtervezte azt a hatszázötven
kilométer hosszú és tíz kilométer széles korridort, amely Erdély déli
részén keresztül vezetve, összekötné Hömpölyzugot Foksánnyal és
rajta keresztül a Szovjetunióval.
Ezen a korridoron lehetne a háború hátralevő heteiben és
hónapjaiban Hömpölyöntúlról a Szovjetunióba szállítani a
munkaképes német hadifoglyokat, illetve a transzhömpölyzugi magyar
nép által a szovjet népnek ajándékozandó vágómarhák ezreit, tízezreit;
valamint a Szovjetunióból Hömpölyzugba azokat az előregyártott
beton építőelemeket, amelyekből városunkban harminc év múlva, húsz
év múlva a kommunista jövő gigantikus lakótelepei épülnek majd.
Kidolgoztunk egy tervet arra is, hogy a szovjet házgyári
betonpanelekből húsz év múlva, tíz év múlva, de talán már idén, 1945-
ben felépítendő lakótelepeinkhez földalatti vasutat létesítünk,
amelynek közvetlen csatlakozása lesz a nemrég átadott moszkvai
metróhoz, amelyről Tunnyelvihodovszkij főtörzsőrmester számolt be
Zsindely elvtársnak a szemtanú hitelességével. A szovjet
tiszthelyettestől kapott megbízható értesülések, valamint a Tudásszomj
utcai elemi népiskolában található földgömb alapján Zsindely elvtárs
kiszámította, hogy a hömpölyzugi földalatti vasútnak, miután áthalad
a Kárpátok alatt, lesz egy leágazása Kijevbe, továbbá a foksányi
gyűjtőtáborba is.
Zsindely elvtársat kevéssé zavarja, vagy talán nem is tud róla, hogy
Foksány a Román Királyság területén fekszik, és meglehetősen távol
esik a szovjet határtól. Amikor Najmán erről röviden tájékoztatta,
Zsindely elvtárs a rá jellemző optimizmussal úgy vélekedett: ha
minden kötél szakad, jó száz kilométerrel tovább építjük a tíz kilométer
széles korridort, amely szovjet-hömpölyzugi közös terület lesz,
nemzetközi felhatalmazással. Vagy esetleg, a történelem felismert
kényszerűségének nyomására, meg fog szűnni Romániában a királyság
mint elavult államforma.
Úgy hallottam, hogy Zsindely elvtárs a legnagyobb titokban
Zazárral is konzultált, akinek személyes tapasztalatai vannak a
foksányi gyűjtőtáborról, amelynek barakkjait és bunkereit – úgy
hallottuk – még a németek építették, persze nem a saját katonáik és
polgári lakosaik számára. Ám hogy Zazár e tapasztalatait miként
osztotta meg Zsindely elvtárssal, azt nehezen tudom elképzelni, mert a
külföldön töltött időszak során olyan hadi és egyéb titkok birtokába
juthatott, amelyek súlya alatt elveszítette a beszéd képességét,
megnémult.

49.

Természetesen nemcsak a Hömpölyzugi Nemzeti Bizottság

dolgozta ki széleskörű együttműködésen alapuló, előremutató terveit,
amelyeket a Végrehajtó Tanács egy vagy kettő, legfeljebb három
tartózkodással elfogadott, a Demokratikus Nőszövetség pedig
részletekbe menően áttekintett, mindannyiszor élve egyetértési
jogával.
Nemcsak, nem bizony. Mert például a helybeli reakció is fonja,
szövi, sőt kovácsolja terveit. Csamcsula például úgy hálálja meg
Mátrai nagylelkűségét, hogy miután Mátrai kiengedte őt a városháza
alagsorában létesített fogdából, nagy betűkkel kiírja: „Órajavítást
vállalok!!!”, három felkiáltójellel. Mi egyebet jelenthet vagy
jelképezhet ez a három függőleges írásjel, mint azt, hogy: „Eljön az én
időm, nektek pedig üt az órátok, és a ti perceitek meg vannak
számlálva”?
Cziblesz ezzel szemben „dudvafürdő” nyitására kér engedélyt, azzal
a megokolással, hogy az istállótrágya a beléje nyakig merülő emberi
testből kiszívja mind a sárvizet, mind a szőrférgeket, és amikor Mátrai,
elnöki jogköréből adódóan, azzal az indoklással utasítja el Cziblesz
kérvényét, hogy a városunkban jelenleg található istállótrágya
másmilyen célra van előirányozva, és dudvafürdő üzemeltetését
egyelőre nem tervezzük, Cziblesz azzal az igencsak átlátszó
magyarázkodással hozakodik elő a fellebbezésben, amelyet Mátrai
természetesen szintén el fog utasítani, hogy ő nem is a Hömpölyzugban
ritkasággá vált szarvasmarhák és lovak ürülékére alapozva hozná létre
a dudvafürdőt, hanem közönséges, friss emberi székletet használna fel,
amelyből szinte korlátlan mennyiség áll rendelkezésre. A karon ülő
csecsemő is könnyen átláthatja, mire próbál Cziblesz a maga sunyi
módján célozgatni ezzel a dudvafürdővel: nyilvánvalóan arra, amire
mindig is gondolnak a Cziblesz-féle dudvák és gazok, hogy a
kommunizmus építése közben az ember nyakig merül a szarba!
Ha a friss emberi fekáliához megfelelő mennyiségű sörgyári
élesztőt keverünk – írja a fellebbezés indoklásában Cziblesz az anyag
robbanásszerű erjedésnek indul, és az így felszabaduló hőenergia
bizonyítottan gyógyhatású.
Ebből Mátrai azonnal megértette, hogy Cziblesz nagyobb
mennyiségű sörgyári élesztőt rejteget. Polgárőreink egy rajtaütésszerű
ellenőrzés alkalmával felfedezték és elkobozták a készletet, Czibleszt
pedig nyomatékos figyelmeztetésben részesítették. Szerinted az
erjedésnek indult anyag bizonyítottan gyógyhatású? No, akkor ezt
rajtad fogjuk először kipróbálni! Kigyógyítunk a számítgatásból, a
nyerészkedési hajlamokból! Adunk neked olyan dudvafürdőt, hogy
attól koldulsz!
Hasonlóképpen értékelhetjük Slimbarszkinak és Korcsognak azt a
próbálkozását, hogy döglött malacból szappant főznek, és ezt a hírt,
mint afféle suttogó propagandát, házról házra járva terjesztik! Először
is, a mi kis köztársaságunk a függetlenség útját járva már a
kommunizmus építésére készülődik. Ahol pedig épül a kommunizmus,
ott semmiféle malac nem döglik meg, vagy ha mégis, akkor az a
reakciós erők aknamunkájának köszönhető. A reakciót pedig még
szappan formájában sem támogatjuk! Másodszor pedig, Slimbarszki és
Korcsog suttogó propagandája azt az átmeneti jelenséget próbálja
felnagyítani, mintegy bolhából csinálva elefántot, hogy városunkban
jelenleg hiánycikk a szappan, és a tisztálkodás kultúrája az egészséges
leegyszerűsödés tüneteit mutatja.
Igaz is: a dudvafürdő betiltását leghelyesebb a szappanellátás
akadozásával indokolni, mert akármilyen eredményes volna is a
dudvafürdő, utána mégiscsak mosakodni kellene, méghozzá nem is
akármivel, hanem szappannal. A szappanfőzés betiltását viszont vagy
a szükséglet visszaszorulásásával, vagy az alapanyag életben
maradásával és tervszerű hizlalásával, vagy a szappancsempészet
elleni küzdelemmel indokolhatjuk. Vagy akár hagyhatjuk indoklás
nélkül is.

50.
 Az új év első napjaiban, amikor hetvenkét óra alatt akkora hó esett,
hogy a Debrecen és Állóvíz közti összeköttetés a legnagyobb
erőfeszítéssel is alig volt fenntartható, terveket koholt és konstruált a
központosító államszocialista bürokrácia is. Az egyik ilyen terv a
futárszolgálat munkába állítása, ezt Mrázik elvtárs tekinti szívügyének,
egy másik – több lépcsőt, stádiumot, szakaszt és állomást kívánó –
elképzelés a német hadifoglyok helyzetére, illetve magukra a
hadifoglyokra irányul. Ezért elvileg a parasztpárti belügyminiszter,
Mezei volna felelős, de valójában Réti országos közellátási
kormánybiztos dolgozik a problémán, figyelembe véve Furazskin
hadseregtábornok és a mögötte álló Szövetséges Ellenőrző Bizottság
szempontjait.
Mrázik elvtárs a főispáni iroda ablakánál állva diktál. A sarokban
kopog az írógép. Odakint esik a hó.

51.

Állóvíz vármegye közigazgatása zavartalan menetének biztosítása

céljából, valamint az átmenetileg szünetelő postaforgalom pótlásául
szükségesnek mutatkozik a vármegye községei és városai közötti
kapcsolat rendszeres kiépítése. Ennek érdekében a vármegyei állami
útkarbantartás és tűzoltóság futárszolgálatát vagyok kénytelen igénybe
venni, és oly módon rendelkezni, hogy a hivatalos – és később esetleg
a magáncélú – levelek és egyéb küldemények továbbítását az Állami
Vármegyei Építészeti Hivatal irányítása alatt álló útkarbantartók és
tűzoltók stafétarendszere szerint bonyolítsam le.
A Hivatal a vármegye egész területére, aktuális úthálózatok és
potenciális tűzesetek szerint elkülönítve, az egyes útkarbantartási
szakaszok és tűzoltási körletek feltüntetésével, jelen rendelet kézhez
vételétől számított 48 órán belül készítsen egy menet- és ütemtervet, és
a futárszolgálat megszervezése iránt haladéktalanul intézkedjék.
Az útszakaszok hosszát, a Hivatal emberállományának
összlétszámára való tekintettel, nyolc, azaz 8 kilométerben állapítom
meg, éspedig oly módon, hogy a tűzoltó-útszakaszok és az
útkarbantartó-útszakaszok szabályszerűen váltakozzanak, vagyis
minden páratlan számú futár a tűzoltó-testületből és minden páros
számú futár az útkarbantartó-testületből kerüljön ki. Másképpen és
egyértelműbben fogalmazva, a tűzoltó-futár, miután végigjárta saját
nyolc, azaz 8 kilométeres útszakaszát, egy útkarbantartó-futárnak adja
át a küldeményt, és megfordítva, az útkarbantartó-futár kezéből mindig
tűzoltó-futár kezébe kerül át a küldemény.
Az utolsó futár, akár tűzoltó, akár útkarbantartó, a címzésben
feltüntetett község vagy város belterületére érve, a megadott címre
elszállítja a küldeményt.
Az osztályozó és elosztó állomások Állóvíz és Dágvány
városokban, valamint Kökényhát, Prodány, Ridegszállás, Antalfalva és
Nyitnikék nagyközségekben fognak működni. A hömpölyzugi
osztályozó és elosztó állomás újabb rendelkezésig Varsafokon és
Kecsegésladányban fejti ki működését. A Hömpölyzugba és
környékére irányuló küldemények őrzésére a postaforgalom
helyreállításáig, illetve a hömpölyzugi önkényuralom felszámolásáig a
kecsegésladányi sziksófőző mester lisztesládája van lefoglalva és
kijelölve.
A postai küldemények részben nyomtatott, részben gépírásos
tértivevényekkel küldetnek ki, melyek a sikeres kézbesítést követően a
Hivatalba juttatandók vissza. A futárszolgálatot teljesítő
útkarbantartók és tűzoltók az állóvízi szovjet városparancsnokság
kétnyelvű pecsétjével lebélyegzett, fényképes igazolvány révén
lesznek képesek hitelt éredemlően bizonyítani önmagukkal való
azonosságukat. A vármegyei fényképészeti laboratórium újbóli
működésbe hozataláig az igazolványképeket Cerkabellus
rajzolóművész hatóságilag hitelesített portrégrafikái helyettesítik.

52.

Szintén Cerkabellus rajzolóművész készíti, méghozzá társadalmi

munkában és Mrázik elvtárs legnagyobb megelégedésére, az Állóvíz
vármegyei futárszolgálat bélyegeinek tervét. A tízfilléres bélyegen egy
tányérsapkás útkarbantartó-futár lesz látható, amint a behavazott
országúton menetel, és a háttérben éppen felbukkanó sisakos tűzoltó-
futárnak integet. Látható lesz az oldalán a leveleket és egyéb
küldeményeket tartalmazó postazsák, bal karján pedig az a fehér
karszalag, amely zavarbaejtően hasonlít ahhoz a megkülönböztető
jelhez, amelyet az Állóvíz vármegyéből nemrég távozott magyar
királyi honvédségben viselnek a keresztlevéllel rendelkező zsidó
származású munkaszolgálatosok.
Erre való tekintettel Mrázik elvtárs elrendelte, hogy a futárok fehér
karszalagjára kimoshatatlan vegytintával sarlót és kalapácsot kell
festeni, ám ez a fontos jelkép a tízfilléres bélyeg tervén egyelőre még
nincs feltüntetve. Különben is, a vármegyeháza raktárából ismeretlen
tettesek, sok egyéb irodaszerrel együtt, a vegytintát is elvitték. Örüljön
a főispán elvtárs, hogy az írógép megvan még, a benne föl- és
letekeredő festékszalag pedig majdnem teljesen friss.
Ezzel szemben a postazsák tulajdonosában akárki könnyen
felismerheti Csorvasz útkarbantartót, akit csakugyan az elsők között
osztottak be futárszolgálatra, a háttérfigura pedig egyértelműen
azonosítható Hímpallér tűzoltóval, aki a zsírpótlék gyanánt beígért heti
másfél deciliter napraforgóolaj reményében önként jelentkezett.
A Kelet-magyarországi Demokratikus Tűzoltószakszervezet
nemrég alakult Állóvíz vármegyei csoportja jegyzékben tiltakozott a
tízfilléres bélyeg tervén látható méltánytalanság ellen.
Hímpallér tűzoltó-futárt, aki ráadásul önként jelentkezett, nem
hagyjuk csak úgy háttérbe szorítani!
Mrázik elvtárs írásban nyugtatta meg a tettrekész tűzoltókat:
ellentétben a tízfilléres bélyeggel, a húszfilléres bélyeg előterét az
arányosság jegyében Hímpallér fogja kitölteni, és Csorvasz mutatkozik
majd a háttérben. Márpedig húsz fillérnek tíz csak a fele, amiből
következik, hogy Hímpallér éppen kétszer akkora értéket képvisel,
mint Csorvasz.
Igazán kár, hogy az említett bélyegek egyelőre nem készülhetnek
el, mert a régió egyetlen olyan nyomdája, amely autotípia előállítására
alkalmas volna, Hömpölyzugban található. Hömpölyzug vezetősége
pedig, élén Mátraival, a legmerevebben elzárkózik azelől, hogy a
városi nyomdát kívülállók rendelkezésére bocsássa. Még csak a
közelébe sem mehetünk annak a nyomdának, be sem engednek minket
Hömpölyzugba!
Így a mi kollektivista jövőt ígérő, forró leheletünk sohasem fogja
felolvasztani a hömpölyzugi szektás elzárkózás jegét! Mrázik elvtárs
egyébként, amikor utoljára Debrecenben járt, azt hallotta a
Hömpölyzugból menekült Bresztovszkytól, hogy az említett nyomda
új igazgatója, Puprakel minden reggel telerak egy öblös vaskanalat
tizenkét pontos kurzív ólombetűkkel, a szedőszekrények léceiből
rakott tűzön felolvasztja őket, majd hideg vízbe löttyinti a folyékony
ólmot, hogy a hirtelen megdermedő, szeszélyes formájú
ólomalakzatokból kihüvelyezze a jövőt.
Mások azt beszélik, hogy Puprakel békén hagyja mind a kurzív
betűkészleteket, mind pedig a groteszket és az antikvát, sőt még a
fraktúrát sem teszi vaskanálba, hanem ehelyett a linószedési eljárást
fejlesztette tovább a jövendölés irányába: a frissen kiöntött betűsorokat
szembesíti a kőmarató savval. Amikor viszont savval maratott
kőlapokra bukkant, és arról értesült, hogy ezeket is nyomtatásra
használják, hazavitte őket, és kipadlózta velük a hálószobát, mintegy
jelezve, hogy a nyomtatás mostantól nemcsak a szérűn és nem
elsősorban a sajtó alatt zajlik.
Így tehát erősen kérdéses, hogy a hömpölyzugi városi nyomda, még
ha sikerülne is letörnünk a helyi autonómiatörekvést, most is alkalmas
volna-e finom raszterpontos bélyegek optikai ráccsal történő
nyomtatására.

53.

Csorvasszal és Hímpallérral történt aztán egy kis baj, mégpedig

akkor, amikor utóbbi az előbbinek továbbítani akarta a postai
küldeményeket a kecsegésladányi útelágazásnál, amely annyira közel
esik a hömpölyzugi határhoz, hogy többnyire ott, az útelágazásnál
őrködnek hol a Mátraihoz hűséges mérsékelt polgárőrök, hol pedig a
Csipkár-különítmény radikálisai.
Ők lehettek azok, akik Csorvasz útkarbantartót elrabolták az éppen
átvett postazsákkal együtt.
De nem így történt, hanem ellenkezőleg, ugyanis Csorvasz volt az,
aki politikai menedékjogot kért a Hömpölyzugi Nemzeti Bizottságtól
és a Végrehajtó Tanácstól. Kérelmét azzal indokolta, hogy a
szabadságharcok és autonómiatörekvések iránti veleszületett
rokonszenv miatt Állóvíz vármegyében folyamatos üldöztetésnek van
kitéve.
Az már más lapra tartozik, hogy miután megkapta a politikai
menedékjogot, kint maradt a szabad ég alatt, ahol vastagon belepte a
hó. A Csipkár-féle radikálisok másfél arasznyi hóréteget mértek a feje
búbján és a vállán. Ugyanezt a hóréteget Állóvízben vagy Dágványban
is megkaphatta volna. Ezért ugyan kár volt emigrálnia.
Hát éppen ez az, hogy nem is emigrált, hanem hazatért, miután az
érvényes rendelkezések értelmében elszármazott hömpölyzuginak
minősült mindaddig, amíg meg nem fagyott.
Ennél sokkal valószínűbb, hogy Csorvasz útkarbantartót a szovjet
elvtársak tartóztatták le és szállították ismeretlen helyre a
postazsákjával együtt, és akit megfagyva találtunk a vastag hóréteg
alatt, az Hímpallér tűzoltó-futár volt, akit azért nem tudunk
azonosítani, mert amikor még nem volt kőkeményre fagyva, és még
hóval sem volt belepve, a kecsegésladányi útelágazásnál nagy számban
összegyűlt vetési varjak felismerhetetlenné tették az arcát.
Hímpallér állítólag Zazárnak hozott szóbeli üzenetet. Azt persze
nem tudjuk, hogyan adhatta volna át, hiszen Zazár a szovjet
hadifogságban, ahonnét rejtélyes körülmények között nemrég hazatért,
nemcsak megnémult, hanem tudomásunk szerint meg is süketült.
Mindenesetre úgy látjuk, hogy Zazár, az emített fogyatlkosságok
ellenére is, egyre fontosabb szerepet játszik a mi kis köztársaságunk
életében.
Függetlenül Zazár egyre fontosabb szerepétől, Csorvasz és
Hímpallér azért verekedett össze, mert Csorvasz az egyik nagyalakú
boríték illatából arra következtetett, hogy a küldemény az újonnan
kijelölt utca- és dűlőbizalmiak névsora helyett fokhagymás lángost
tartalmaz, és azt el akarta fogyasztani, Hímpallér viszont ragaszkodott
legalább a dágványi bejelentőhivatal – Csorvasz által ugyancsak
ehetőnek vélt kartotékjai hiánytalan kézbesítéséhez, ezért a
postazsákot sem egészében, sem részleteiben nem volt hajlandó átadni
Csorvasznak.
Ugyan már, ki az a tökkelütött, aki nagyalakú borítékba teszi a
fokhagymás lángost meg a leveles vajas tésztát (ez volt a dágványi
bejelentőhivatal kartotékanyaga), és rábízza a vármegyei
futárszolgálatra?
Hát éppen erről van szó! Hogy nem is leveles vajas tészta volt a
dágványi borítékban, hanem szentelt ostya, amelyet ismeretlen tettesek
a futárszolgálattal próbáltak bejuttatni Hömpölyzug területére, hogy a
többszöri keresés ellenére sikeresen rejtőzködő Csóványos tisztelendő
atya továbbra is lehetővé tehesse híveinek a vallásgyakorlás
bűncselekményét.
Csak az a kár, hogy a bizonyítékul szolgáló ostyaszeleteket
Csorvasz az utolsó morzsáig elfogyasztotta, azzal a nyilvánvaló
szándékkal, hogy megnehezítse a nyomozást.
Szerintem nem a nyomozást akarta megnehezíteni, hanem éhes volt.
Illetve nem is éhes volt, hanem felelőtlen. Főként pedig nem Csorvasz
volt, hanem Hímpallér, már amennyire mégis inkább ez utóbbival
azonosítható az olvadás miatt időközben igen rossz állapotba kerülő
férfiholttest, amelyről valakik eltávolították az összes ruhadarabot.
Sőt, még az sem teljesen légből kapott elképzelés, hogy Hímpallér
valójában Mrázik elvtárs hiányzó tizenkétezer-háromszáz pengőjét
próbálta átnyújtani Csorvasznak, mielőtt vagy egyikük, vagy másikuk,
vagy mindkettőjük életét vesztette.
A napnál is világosabb, hogy lopott pénzről van szó.
Hacsak nem inkább arról van szó, hogy Mrázik elvtárs maga is
megpróbál bekapcsolódni a Hömpölyzug területén zajló – általa
egyébként élesen elítélt – pengőátváltási üzletbe. Az egész
futárszolgálatot erre találta ki.
Az viszont biztosra vehető, hogy Cerkabellus rajzolóművésznek
rövid időn belül új, az előbbiekhez távolról sem hasonlító tíz- és
húszfilléres bélyegeket kell terveznie.

54.

A hömpölyzug-csicsorpusztai gépállomáson 1952 januárban ki

fogják javítani a traktorok felét, februárban a harmadát, márciusra 11
javításra váró munkagép fog maradni. Hány traktor fog tartozni 1952
első negyedévében a hömpölyzug-csicsorpusztai gépállomáshoz?
A hömpölyzugi Vörös Meteor iskola 7. b osztályának 3 őrse az
1962/63-as tanévben 550 kilogramm fémhulladékot fog gyűjteni. A
Vörös Zászló őrs 33 kilogrammal kevesebbet, a Vörös Október őrs
pedig 121 kilogrammal többet gyűjt majd, mint a Vörös Csillag őrs.
Mennyi lesz az 1962/63-as gyűjtési eredmény a három őrsre külön-
külön lebontva?
A Vörös Vasborona Kolhoz tehergépkocsija 1972 szeptemberben a
tagok által a mi kis köztársaságunknak lekötött sertésállomány részére
árpát és kukoricát fog szállítani, összesen 36 métermázsát, 751 rubel
20 kopejka értékben. Az árpából 23 rubel 20 kopejkába, a kukoricából
19 rubel 70 kopejkába fog 1972-ben egy métermázsa kerülni. Hány
métermázsa árpa és hány métermázsa kukorica fogja a Vörös
Hömpölyzug Kolhoz tehergépkocsiján szállítás tárgyát képezni?
A Vörös Terror Állami Gazdaság tehergépkocsija 1989
decemberben a Szabadságvédelmi Parancsnokság munkatársait fogja
terepre szállítani a köztársaságunk területén zajló termelési
szabotázsakciók, terményrejtegetések és feketevágások leleplezése
végett. A tehergépkocsin másfélszer annyi főhadnagy fog utazni, mint
ahány százados. Ezek együttesen éppen annyian lesznek, mint ahány
törzsőrmester. Ha viszont a teherautón utazó szakaszvezetők számából
kettőt kivonunk, megkapjuk az őrmesterek és törzsőrmesterek
számának kétszeresét. Az őrmesterek száma 4. Hány
szabadságvédelmis fog a tehergépkocsin tartózkodni, ha a tisztek
géppisztollyal és revolverrel, a többiek pedig csak géppisztollyal
lesznek felfegyverezve, és összesen 47 lőfegyver lesz a
tehergépkocsin?
A hömpölyzugi Vörös Futószalag Konzervgyár 1969 1. félévében
39.698 mázsa főzelékfélét fog tartósítani. Ez az 1968-as első félév 174
százaléka lesz. Mennyi lesz 1968 I. félév termelése? Hány mázsát fog
kitenni a növekedés?
1998. december 31-én a Hömpölyzugi Köztársaság területén 6.238
darab, Szovjet-Közép-Ázsiából behozott, a hagyományos birkánál
szívósabb és igénytelenebb szajgaantilop lesz. Ebből 4.119 lesz a
Vörös Vasborona Kolhoz, 2.118 pedig a Vörös Terror Állami
Gazdaság tulajdonában. Hány szajgaantilop lesz 1998 végén
magántermelők birtokában?

55.

A futárszolgálat megszervezésénél összetettebb és mélyebbre ható

problémát jelent az Állóvíz vármegyében található munkaképes német
hadifoglyok összegyűjtése, majd elszállítása a Szovjetunió területére.
A feladat megoldását némileg akadályozza az a tény, hogy a megye
területén jelenleg nem találhatók munkaképes német hadifoglyok,
továbbá munkaképtelenek sem, ezért összegyűjtésük és elszállításuk
komoly nehézségekbe ütközik.
Amikor emiatt Mrázik elvtársat a Moszkvából Debrecenbe érkező
Rákosi előbb telefonon, majd egy négyszemközti beszélgetés
alkalmával kérdőre vonta, Állóvíz első embere azzal védekezett, hogy
ősszel a megye területén nem folytak harcok, mivel a német és a
magyar csapattestek napokkal a szovjetek érkezése előtt
visszavonultak. Nem volt számottevő csata vagy ütközet, így foglyok
ejtésére sem került sor.
Nem úgy, mint Miskolc mellett vagy Debrecen térségében, ahol
százával csaptak össze a Tigerek és a T-34-esek, a Pantherek és a SZU-
76-osok, valamint a Stugok és a Kávék.
A Stug a Sturmgeschütz, vagyis „önjáró ostromlöveg” rövidítése, a
Kávé viszont ezúttal nem a kávébab őrleményének élénkítő hatású
főzetét, hanem Kliment Vorosilov marsall nevének kezőbetűit jelenti,
miután a harckocsi tervezőjéről, Cselpanról, akit görög nacionalista
összeesküvés vádjával még a háború előtt letartóztattak, majd
hamarosan aláíratták vele a beismerő vallomást, pillanatnyilag semmit
sem ajánlatos elnevezni, még egy kipufogócsövet sem.
Így tehát Miskolc mellett vagy Debrecen térségében több száz, több
ezer német hadifogoly található, akik most is élnek, ha meg nem haltak.
Ők viszont már össze vannak gyűjtve, sőt el is vannak szállítva, így
tehát ők sem találhatók Miskolc mellett vagy Debrecen térségében. Én
egyébként is a megyei polgári közigazgatás terén vagyok illetékes, a
hadifoglyok kérdésköre pedig a hadseregre – értelemszerűen a
hazánkat felszabadító, hősi és dicső szovjet Vörös Hadseregre –
tartozik.
Ezt hallva a köztudottan ingerlékeny természetű Rákosi elvtárs
édesanyánk szülőcsatornájának felidézését kombinálta egy
életveszélyes fenyegetéssel. Erre pedig minden oka meg is volt, mert ő
maga előzőleg Sztálin elvtárstól hallott egy hasonló kiszólást, csak
éppen oroszul, egy kis kaukázusi akcentussal. A népek bölcs tanítója
nemcsak visszaküldte kerek fejű, rövid nyakú magyar tanítványát az
anyjába, hanem arra is felhívta figyelmét, hogy amennyiben nem áll
rendelkezésre elegendő számú német fogoly, úgy a hiányzó néhány
tízezer németet elő kell állítani, le kell gyártani.
Mert mi nemcsak szögesdrótot tudunk gyártani, hanem németet is
tudunk gyártani a szögesdrót mögé! És ha ti, magyar kommunista
vezetők sürgősen meg nem tanuljátok ezt a gyártási technológiát, akkor
cionistákat is tudunk gyártani a hiányzó németek helyére! Méghozzá ti
lesztek az alapanyag, ti magyar kommunista vezetők!
Ilyen gyöngéd, finom tapintattal utalt Sztálin elvtárs a
beszélgetőpartner zsidó születésére, valamint arra a tényre, hogy
tudomása van róla: Rákosi eredetileg maga is német hangzású nevet
viselt. Bizony ám, egyesek szerint Rosenfeldnek, mások szerint
Róthnak hívták zsenge gyermekkorában. Így tehát, ha nagyon akarjuk,
vagy ha épp nem vagyunk a legjobb kedvünkben, akár őt is
munkaképes német hadifogolynak tekinthetjük vagy nyilváníthatjuk.
Amíg csak tekintjük annak, addig olyan hadifogoly, aki
meghatározatlan ideig tartó szabadságot kapott, de aztán esetleg
nyilvánítjuk is.

56.

Sztálin elvtársnak is minden oka megvolt rá, hogy ne legyen a

legjobb kedvében. Még októberben kinézett a Kreml mindent látó
bűvös ablakán, és látta, hogy a Második Ukrán Front és személy szerint
Malinovszkij elvtárs Miskolc mellett és Debrecen térségében piszmog.
Sehogyan sem akar kibontakozni az előrenyomulás!
Felhívja házi telefonján Malinovszkij elvtársat, és megkérdezi tőle:
mi lesz már, te madárijesztő? így kell áttörni azt a frontot?
Malinovszkij elvtárs krákog, nyöszörög, és tisztelettel jelenti, hogy
nagy az ellenség létszáma. Már a magyarok is annyian vannak, mint az
oroszok, de a németek még többen vannak. Mondja Sztálin elvtárs a
házi telefonba: hagyjuk a magyarokat, inkább arra volnék szerfölött
kíváncsi: konkrétan hányan vannak azok a németek? Malinovszkij
elvtárs krákog, nyöszörög, és tisztelettel jelenti: konkrétan
százharmincötezer-négyszáztizenkilencen.
Sztálin elvtárs egy kicsit előrehajol a mindent látó bűvös ablakban,
és látja ám, hogy Malinovszkij elvtárs úgy hazudik, mint a vízfolyás.
Nincsenek azok a németek harmincötezren sem. Hát jól van, te
Málinkó, hazudjál, ahogy a torkodon kifér. Csak aztán nehogy úgy járj,
mint annak idején Tuhacsevszkij!
Tuhacsevszkij a Vörös Hadsereg fegyverzeti főcsoportfőnöke volt,
és Malinovszkij elvtárs pontosan tudja, mi lett vele. Nem szeretne úgy
járni, mint Tuhacsevszkij.
Úgyhogy, Málinkó, november hetedikén jelenteni fogod, hogy a
Nagy Októberi Szocialista Forradalom huszonhetedik évfordulója
alkalmából elfoglaltad Budapestet, a Balkán-félsziget fővárosát!
Meg vagyok értve?
Beköszönt november hetedike. Sztálin elvtárs kinéz a mindent látó
bűvös ablakon, és látja ám, hogy Malinovszkij elvtárs nemhogy el nem
foglalta, de még csak be sem kerítette a Balkán fővárosát. Nemhogy a
Duna jobb partján elhelyezkedő hegyes-völgyes részt, de még a sík
terepen fekvő pesti oldalt sem. Ott szerencsétlenkedik és totojázik
Nagykáta és Vecsés, Gyömrő és Maglód között. Most egy kicsit
megtámadja a 22. SS-lovashadosztályt, az meg egy kicsit visszatámad.
Felhívja házi telefonján Malinovszkij elvtársat, és megkérdezi tőle:
mi lesz már, te poloskafészek? így kell megostromolni azt a balkáni
világvárost?
Malinovszkij elvtársnak most bezzeg nem kell krákognia és
nyöszörgnie, mert pergőtűz hallatszik a közelből, amelyet
becsapódások és robbanások tesznek változatosabbá.
Tisztelettel jelentem, a balkáni városvédők óriási létszámfölényben
vannak. Csak úgy hemzsegnek a magyarok, a németek meg annyian
vannak, mint a perzsák. Tíz páncélgránátos hadosztály, húsz
lovashadosztály, harminc gyaloghadosztály, összesen vannak
százhatvankilencezer-hatszázharmincnyolcan.
Sztálin elvtárs kihajol az ablakon, és látja ám, hogy Malinovszkij
elvtárs úgy hazudik, mintha a marxizmus-leninizmus klasszikusaiból
olvasná. Nincsenek azok a németek huszonötezren sem. Hát jól van, te
Molinó, hazudjál akkorát, mint a harmadik ötéves tervben előirányzott
babkonzervgyártás. Csak aztán nehogy úgy járj, mint annak idején
Szmuskievics és Rigacsov!
Az említett férfiak a Vörös Hadsereg légierőinek főparancsnokai
voltak, előbb az egyik, aztán a másik. Malinovszkij elvtárs nem
szeretné, ha neki is olyan sors jutna osztályrészül, mint nekik.
Egy óra nem sok, annyi türelmet sem érdemelnél, de mi továbbra is
bízunk benned, és nem kevesebb, mint másfél hónap haladékot adunk!
December huszonegyedikén jelenteni fogod, hogy 65. születésnapunk
alkalmából elfoglaltad Budapestet, és nyomulsz tovább nyugatra, Bécs
felé.
Meg vagyok értve?
Eljön december huszonegyedike. Sztálin elvtárs kinéz a mindent
látó bűvös ablakon, és látja ám, hogy a dolgozó nép szerte a világon az
ő 65. születésnapját ünnepli, csak Malinovszkij elvtárs lustálkodik és
lopja a napot. A Balkán fővárosa még mindig nincs rendesen
körülzárva! Például a pilisvörösvári országúton úgy járkálnak ide-oda
a katonák és a civilek, mint a teve a tű fokán, és az Esztergomból induló
személyvonat minden nehézség nélkül eljut Újpest vasútállomásig,
még csak nem is késik a menetrendhez képest! Az utcákon járnak a
villamosok, és minden utcasarkon szép szabályos rendben zajlik az
igazoltatás. Még a Duna-parti kivégzések is éppoly zavartalanul
folynak, mint maga a Duna.
Mi lesz már, te nyüvek vacsorája? Ennyi erővel Berlint is
elfoglalhattad volna, vagy akár Tokiót, Londont és New Yorkot is!
Tisztelettel jelentem, a várost védő németek osztódással
szaporodnak. Annyian vannak már, mint a kínaiak! Jelenlegi
létszámuk háromszáznyolcvanötezer-kilencszázhatvankilenc fő.
Sztálin elvtárs kihajol az ablakon, és látja ám, hogy Malinovszkij
elvtárs úgy hazudik, hogy mindjárt leszakad a mennyezet. Nincsenek
azok a németek tizenötezren sem.
Szakadnak is egész Budapesten a mennyezetek, főleg a pesti
oldalon.
Hát jól van, te Málnalekvár, hazudozzál csak. Hazudjál akkorát,
mint a Belomorkanál és a Ribinszki-víztározó együttvéve. Csak aztán
nehogy úgy járj, mint annak idején Jegorov és Mereckov!
Jegorov honvédelmi népbiztos volt egy időben, Mereckov pedig
mindegy is, hogy mi volt. A lényeg az, hogy Malinovszkij elvtárs nem
szeretné követni az ő példájukat.
Hanem tudod mit, édes egyetlen Málnabokrom? Akire már igencsak
fenik a fogukat a Mackók, Medvék és egyéb Mézlátók! Ha tényleg
olyan sok német katona védelmezi azt a balkáni fő- és világvárost,
akkor légy oly kedves, küldd el őket ide, hozzám, a nagy
Szovjetunióba, hogy egy kicsit segítsenek a kommunizmus építésében!
Ők rombolták le az országunkat? Akkor ők is fogják felépíteni!
Mit mondtál, hányan vannak? Négyszázötvenezren? Hiszen jól van!
Fogd el őket, hozd el őket! Mert ha nem, akkor téged ültetlek át az
összes hajszálgyökereddel együtt.

57.

Így történt, hogy a szovjet Vörös Hadsereg által felszabadított

Magyarországon hirtelen százezres nagyságrendű hiánycikké vált a
munkaképes német hadifogoly. A hiányt pedig sürgősen pótolni kell.
Minden felszabadított vármegye, így Állóvíz is megkapta a ráeső
kvótát, amelynek aztán elkészült helyi szintű bontása is: hogy tudniillik
melyik járási székhely hány fő német hadifoglyot tartozik előállítani.
Szép és pontos kifejezés a maga kettős jelentésével ez az előállítani.
Mert ugyebár jelentheti azt is, hogy valamit legyártunk, meg azt is,
hogy valakit karhatalmi eszközökkel az illetékes hatóság elé vezetünk.
Amikor pedig a felszabadulás következtében a két jelentés átmenetileg
összeolvadt, az erre hivatott gépezet magyar polgári személyekből
legyártotta a német hadifoglyokat.
Állóvíz vármegyének 30 napon belül 15.000 munkaképes német
hadifoglyot kell produkálnia, nem egészen függetlenül attól, hogy igazi
német hadifogolyból jelenleg egy sincs a megye területén.
De hát mi az, hogy igazi? Mi az, hogy fogoly? Mi az, hogy német?
Mrázik elvtárs először összeíratta a megyében található három sváb
falu, Antalfalva, Nyitnikék és Fogantyú württenbergi eredetű felnőtt
férfilakosságát. Aztán felíratta a nőket és a gyerekeket is. Aztán
melléjük íratta Göbzifalva teljes lakosságát is. Igaz ugyan, hogy az ő
ereikben vajmi kevés germán vér csörgedezik, de a katonai repülőtér
és a hozzáépülő bázis miatt már úgyis ki vannak telepítve.
Aztán a listákat átadta a debreceni városparancsnoknak, Sznarjadov
vezérőrnagynak. Sznarjadov továbbadta őket Rasztracsik ezredesnek,
Rasztracsiktól pedig eljutottak a Szövetséges Ellenőrző Bizottság
elnökéhez, Nakazanycsikov marsallhoz. Nakazanycsikov marsall
felhívta Presztuplenycsikov népbiztost, aki a számok hallatán csak
ennyit mondott: „Malo!” Ez pedig azt jelenti, hogy „kevés", ám
ugyanakkor nyilvánvaló célzás Malinovszkij elvtársra is, hogy
tudniillik egye meg, amit főzött. A munkaképes német hadifoglyokat
várják a csatorna- és víztározóépítések a nagy Szovjetunióban.
Ekkor kezdtek özönleni a névmagyarosítási kérelmek Debrecenbe,
az ideiglenes magyar kormány parasztpárti belügyminiszteréhez.
Állóvíz vármegye főispánja, Mrázik elvtárs tudniillik összeíratta a
megye német nevű lakosait, előbb csak a férfiakat, aztán a nőket és a
gyerekeket is. Ő csak azt tette, amit a többi kommunista,
szociáldemokrata, kisgazda és parasztpárti főispán is megtett.
A belügyminiszter, Mezei ezek után százával, ezrével hozta létre az
új magyar neveket. Buzgalomban és leleményességben vetélkedhetett
volna a nyelvújítás régi bajnokaival. Szégyenkezés nélkül odaállhatott
volna egy Kazinczy, egy Barczafalvi, egy Helmeczy mellé. Még nem
vette észre, hogy a szavak mint hangtestek elvesztették erejüket, és
beköszönt a név nélküli, csupasz dolgok uralma. Azt hitte, elég egy
ékezetet odailleszteni egy magánhangzó fölé, és máris bekövetkezik a
németgyártás ellenirányú megfelelője, a magyargyártás.
Ha például valakit úgy hívnak, hogy Hur, ami német szó, és azt
jelenti, hogy „kurva”, akkor elég egy ékezet, és Húr lesz belőle, ami
„kifeszíthető, rugalmas szál”, és tősgyökeres magyar szó: népünk
íjászó, vadászó korszakára emlékeztet. Ott zeng benne a nyeregből
hátrafelé nyilazás emlékezete is.
És ha valakit úgy hívnak, hogy Eck, ami magyarul „sarok”, akkor
legyen belőle Ék, amiben már az ékesség is benne foglaltatik. Ha valaki
Sessel, ami „szék”, akkor legyen mostantól Szeszély, és már csak a
magyar szó jelentése miatt is úgy fogjuk érezni, hogy a tulajdonosa
közénk való.
A belügyminiszter betűcserékkel is kísérletezett. Éppen egy Grosz
nevű dézsafalvi lakos nevét változtatta Oroszra, mert hiszen az O betű
kerekebb, mint a G, és orosznak lenni a felszabadulás óta előnyösebb,
mint grosznak, azaz nagynak, vagyis nagy embernek lenni, amikor
behívatták a Szövetséges Ellenőrző Bizottsághoz.
Mezei belügyminiszter elment a megadott helyre pontosan fél
kilenckor, kijött kilenc óra után öt perccel, fél tízkor pedig kiadott egy
rendeletet, amely szerint a névmagyarosítási kérelmek elbírálása újabb
intézkedésig szünetel.

58.

Ma már, a csupasz dolgok uralmára való tekintettel, amúgy sem

érdekes, kinek mi a neve. Kap mindenki egy azonosítási számot, és
annak örüljön, mint okleveles kutya a csonka farkának.
Berendelik az embereket gazdagyűlésre, amely sohasem oszlik fel.
Mozielőadásra, ahol a filmnek évek múlva sem szakad vége. Kukorica
betakarítására a szomszéd falu határába, amely szomszéd falu egy
másik földrészen található meg, ha megtalálható. Egy kis segítségre,
amelynek során a kommunizmus építését kell segíteni, márpedig az
ilyen segítség sohasem lehet kicsi, és a kommunizmusért hozott
áldozat sohasem lehet elég nagy.
Berendelik az embereket igazoló okmányok átvétele végett a
katonai parancsnokságra. Védőoltás, fertőtlenítés, féregtelenítés,
adóbevallás vagy egyszerűen csak „összeírás” végett városházára,
községházára.
 Zörgetnek minden ajtón, és aki nem nyit ajtót, öt év múlva jön haza.
Zörgetnek minden ajtón, és aki ajtót nyit, nem jön haza soha többé.
Embersokaságtól nyüzsgő utcának lezárják az egyik végét, lezárják
a másik végét, és a forgalmas utca üres. Egy árva teremtett lélek sem
tapossa a járdát, és az utca vége sincs már lezárva. Az egyik vége is
üresen áll, és a másik vége is üresen áll.
Megáll a vasúti szerelvény a nyílt pályán, és a vonat belsejében
utazók végignézik, amint a vonat tetején utazók leszállnak, hogy
elinduljanak rendeltetési helyükre.
Megáll a vasúti szerelvény a nyílt pályán, és a vasúti átjáróban
várakozó szekérről a gazda végignézi, amint előbb a vonat tetején
utazók leszállnak, hogy elinduljanak rendeltetési helyükre, majd a
vonat belsejében utazók is leszállnak, hogy elinduljanak rendeltetési
helyükre.
Megáll a vasúti szerelvény a nyílt pályán, és amikor újból elindul,
akkor a vasúti átjáróban várakozó szekérnek ott a négy kereke, és a
szekér gazdájának ott a hároméves fia.

59.

Kagylósi miniszter kihallgatást kért Furazskin hadseregtábornoktól,

hogy tiltakozzék az általa túlkapásoknak, hatalmaskodásoknak és
önkényeskedéseknek nevezett jelenségcsoport ellen. A Szövetséges
Ellenőrző Bizottság helyettes másodelnöke, akinek a fején egyfajta
zord eleganciával trónolt a tányérsapka, türelmesen hallgatta az
ideiglenes magyar kormány kisgazdapárti külügyminiszterét. A
tolmácsra már oda sem figyelt. Értette ő tolmács nélkül is a botcsinálta
politikust.
Úgy értesült, hogy Kagylósi egészen a közelmúltig könyvkereskedő
volt Piripócson. Most meg miniszter, de láthatóan sok neki ez a hirtelen
rangemelkedés. Talán még most is vásárolhatnánk tőle egy P. Howard-
regényt, ha volna időnk olvasni. Azért ő lett a külügyminiszter, mert
állítólag beszél idegen nyelveken. De hát most láthatjuk, sőt hallhatjuk
is, hogy ez az állítás tényekkel nehezen volna alátámasztható.
Amikor vége szakadt a finnugor makogásnak, a hadseregtábornok
alsó és felső ajka jóindulatú mosolyra húzódott. A magasrangú katona
úgy viselte az összetartozó két ajkat, mint valami különleges,
mozgatható kitüntetést, mint a mellkasát hézagtalanul borító többi
negyven érdemrend előzményét és értelmét. Ajkaival azt a választ
juttatta kifejezésre, hogy nem vonja kétségbe: a magyarországihoz
hasonló háborús helyzetben előfordulhatnak félreértések.
Az is előfordulhat, hogy egy felszabadított magyar polgári személy
túlzottan hasonlít egy munkaképes német hadifogolyra, és emiatt,
persze félreértésből, a Szovjetunióba kerül.
Még az sincs kizárva, hogy ilyen eset nem is egyszer, hanem
kétszer, esetleg háromszor is megtörtént. Tömeges elhurcolásokról
beszélni persze túlzás, erős túlzás. Eltűnt személyek százainak, sőt
ezreinek – hogy ő, Furazskin így fejezze ki magát az égvilágon semmi
nyoma. Persze a miniszter úrnak szükség esetén jogában áll átfogó
vizsgálatot indítani, amelybe a Szövetséges Ellenőrző Bizottságon
keresztül akár külföldi szakértőket is bevonhat.
Csak az a kérdés, hogy fennáll-e a szükség esete.
Mert például a Szövetséges Ellenőrző Bizottság vizsgálat nélkül is
szívesen közbenjár, segítséget nyújt, felkarol és pártfogol. Ha valaki
félreértésből a Szovjetunióba került, és nem szeretne tartósan
ottmaradni, akkor természetesen bármikor visszatérhet
Magyarországra. Feltéve persze, hogy időközben nem szerez tudomást
olyan hadititkokról vagy titkos termelési eljárásokról, amelyek
ismerete miatt egyelőre nem hagyhatja el a körletet vagy telephelyet.
De az ilyen esetek száma nyilván nagyon csekély. Úgyszólván
elhanyagolható.
Tehát, ismétlem: minden magyar polgári személy, aki félreértésből
a Szovjetunióban tartózkodik, visszatérhet Magyarországra. Akár még
ma. De legkésőbb holnap. Persze vannak kivételek. Nem tudom,
hányan vannak, de vannak. Mi azonban a Bizottság részéről segítünk
az úgynevezett „eltűnt személyek” felkutatásában.
Mindössze arra van szükségünk, hogy a magyar kormány adja meg
minden eltűnésre került magyar polgári személy szovjetunióbeli
pontos tartózkodási helyét és postacímét. És mi azonnal felkutatjuk
őket, vagy legalábbis lépéseket teszünk ennek érdekében.
Ha miniszter úr úgy látja jónak, bevonhatjuk a felkutatási
folyamatba a Nemzetközi Vöröskereszt magyar tisztviselőit is.
Szívesen lehetővé tesszük, hogy ők is eljussanak a Szovjetunióba, ha
így könnyebben érintkezésbe léphetnek a félreértésből eltűnt
személyekkel. Akár tíz vagy tizenöt évig is végezhetik kutatásaikat a
legkülönbözőbb szovjet intézményekben. Feltéve, hogy közben meg
nem halnak. És akkor az ő felkutatásukat is lehet kezdeményezni,
hasonló eredménnyel és következménnyel. De azt ugye a miniszer úr
is beláthatja, hogy ennél lényegesen többet mi sem tehetünk.
Elgondolkodva közelebb lépett Kagylósihoz, és kezébe vette a
külügyminiszter fülcimpáját. Nem rángatta, nem cibálta, nem tépte.
Féltő gonddal, óvatos mozdulatokkal nyomogatta, morzsolgatta.
Közben pedig ezt mondogatta: „uho, uho”, ami azt jelenti a mi
nyelvünkön, hogy „fül, fül". Nyilván arra célzott, hogy Kagylósi
miniszter a fülkagylójáról kapta a nevét, és hogy máskor fülelhetne
jobban is a kagylóival, mielőtt meggondolatlanul beteszi a lábát a
Szövetséges Ellenőrző Bizottsághoz. Kagylósi azonban nem tudott
oroszul, és a hadseregtábornok szavait így hallotta sajgó fülével:
„hűha, hűha”.
Ennyiből is megértette, hogy jóakaratú, de szigorú és egyértelmű
figyelmeztetést kapott.
Körülbelül ugyanekkor Mrázik elvtárs is felkereste Furazskint. Azt
a kérdést vetette föl: nem volna-e lehetséges Hömpölyzug teljes
lakosságát munkaképes német hadifogollyá nyilvánítani?
Ezzel ugyanis két legyet ütnénk egy csapásra, sőt inkább hármat!
Egy: rövid idő alatt hiánytalanul feltöltenénk az Állóvíz vármegyére
kirótt fogolykontingenst. Kettő: hozzájutnánk a Hömpölyzugban
felhalmozott élemiszer- és pénzkészletekhez. Három: felszámolnánk a
szabadságharcnak nevezett hömpölyzugi önkényuralmat, a Mátrai-
klikk tolvajkirályságát!
Egyébként Hömpölyzugban csakugyan hemzsegnek a német
katonaszökevények. Legyen elég Zazárra utalnom, aki azért színlel
némaságot, mert nem tud magyarul, csak németül. Vagy még németül
sem. Úgyhogy sürgősen fel kellene számolni azt a Hömpölyzugi
Köztársaságot!
Ehhez persze a szovjet elvtársak jóváhagyása és főleg szovjet
katonai segítség kellene!
Aki ezek után azt hiszi, hogy Furazskin hadseregtábornok Mrázik
elvtársnak is megnyomorgatta a fülcimpáját, az téved. Furazskin
ötletesebb és bonyolultabb személyiség annál, semhogy önmagát
ismételje. Azonkívül az is olvasható volt abban a személyi dossziéban,
amelyet Furazskin az iménti szavak elhangzásakor éppen lapozgatott,
hogy Mrázik elvtárs az előző világháború éveiben Csórt elvtárs
tanítványa volt, ami tiszteletreméltó életrajzi tény. (Abba most ne
menjünk bele, hogy Csórt elvtárs utóbb helyeselte a Bethlen-Peyer
paktumot, és még az 1920-as években Csörszre magyarosította a
nevét.)
Így tehát Furazskin hozzá sem nyúlt Mrázik elvtárs fülkagylójához,
hanem a feje búbját simogatta meg. Kellemes, könnyed, futó érintés
volt, Mrázik elvtárs mégis úgy érezte: bunkósbottal és acélpöröllyel
verik ki a fejéből Hömpölyzug németté nyilvánításának ma még
időszerűtlen tervét.

60.

A félreértésből német hadifogolynak minősülő munkaképes magyar

polgári személyeket várja a kommunizmus útján gyors léptekkel
menetelő Szovjetunió.
Várja őket a Glavnoje Upravlenyije Sztrojityelsztva Dalnyevo
Szevera, vagyis Távol-Északi Építkezések Főparancsnoksága,
népszerű nevén DALSZTROJ.
Várja őket a Glavnoje Upravlenyije Lagerej Promislennovo
Sztrojityelsztva, vagyis Ipari Építkezések Táborainak
Főparancsnoksága, népszerű nevén GLAVPROMSZTROJ.
Várja őket a Glavnoje Upravlenyije Lagerej Gidrotyehnyicseszkovo
Sztrojityelsztva, vagyis Vízierőművi Építkezések Táborainak
Főparancsnoksága, népszerű nevén GLAVGIDROSZTROJ.
Várja őket a Bjuro Iszpravityelnyih Rabot, vagyis javító Munkaügyi
Iroda, népszerű nevén BÍR.
Várja őket a Hozjajsztvennoje Upravlenyije Minyisztyersztva
Vnutrennyih Gyei, vagyis Belügyminisztérium Gazdasági
Parancsnoksága, népszerű nevén HOZU.
Várja őket a Narodnij Komisszariat Lesznoj Promislennosztyi,
vagyis Fakitermelési Népbiztosság, népszerű nevén NAR-
KOMLESZPROM.
Várja őket az Upravlenyije Lagerej Lesznoj Promislennosztyi,
vagyis Fakitermelési Táborok Parancsnoksága, népszerű nevén ULP.
Várja őket az Upravlenyije Lagerej po Sztrojityelsztvu
Nyeftyepererabativajuscsih Zavodov, vagyis Kőolajfeldolgozó
Üzemeket Építő Táborok Parancsnoksága, népszerű nevén
ULSZNYEZ.
Várja őket az Upravlenyije Lagerej Zseleznodorozsnovo
Sztrojityelsztva, vagyis Vasútépítési Táborok Parancsnoksága,
népszerű nevén ULZSEDOSZ.
Várja őket az Upravlenyije Aerodromnovo Sztrojityelsztva, vagyis
Repülőtér-építkezési Parancsnokság, népszerű nevén UADROMSZ.
Várja őket az Upravlenyije Lagerej Gornorudno-Metallurgicseszkoj
Promislennosztyi, vagyis Ércbányászati és Kohászati Táborok
Parancsnoksága, népszerű nevén ULGOMEPRO.
Várja őket az Upravlenyije Lagerej po Sztrojityelsztvu Predprijatyij
Csornoj Metallurgii, vagyis Vaskohászati Vállalatok Építkezéseinek
Parancsnoksága, népszerű nevén ULASZTRO-PRECSOM.
Várja őket az Upravlenyije Aszbesztnoj Promislennosztyi, vagyis
Azbesztipari Parancsnokság, népszerű nevén UASZBEP.
Várja őket az Otgyel Proverocsno-Filtracionnih Lagerej, vagyis
Ellenőrző-Szűrő Táborok Ügyosztálya, népszerű nevén OPFL.
Várja őket a Rajonnovo Geologorazvedocsnoje Upravlenyije,
magyarul Geológiai Kutatások Területi Parancsnoksága, népszerű
nevén RAJGRU.
Várja őket a Glavnoje Upravlenyije Lagerej, vagyis Táborok
Főparancsnoksága, népszerű nevén GULAG.

61.

Ilonkának, sok más testvére mellett, van egy nála tizenkét évvel
fiatalabb húga is, Irmuska. Ez az Irmuska, ellentétben legidősebbik
bátyjával, Rajparancsnok-Sőréssel és középső bátyjával, Végrehajtó-
Sőréssel, akik a mi kis köztársaságunk jövőjét folyamatosan alakítják,
távol tartja magát a közügyektől. Átengedi magát a gondtalan és
hiánytalan boldogságnak. Nincs is tudomása róla, hogy ő most boldog,
ez pedig pontosan jelzi a boldogság mértékét és intenzitását.
Boldoggá teszi őt a januári tiszta fehér hó. Boldoggá teszi őt, hogy
a hóréteg napról napra vastagabb lesz. Boldoggá teszi őt a hóvihar,
amikor a heves széllökésekben a hópelyhek vízszintesen rohamoznak,
mint a föld legnagyobb hadseregének sokmilliónyi katonája, akiknek
téli öltözékük fehér, de szívük vörös. Boldoggá teszi őt a szélcsend,
amikor olyan tervszerűen és függőlegesen hull a hó, mintha maga
Sztálin elvtárs eregetné láthatatlan zsinórokon a kikristályosodó jövőt.
Mintha a hókristályok zuhogása megannyi átlátszó oszlopot rajzolna
ki, amelyek szilárdan tartják az alacsonyra ereszkedett égboltot, és
puszta jelenlétükkel hirdetik, hogy a kozmoszt ugyanolyan pánikszerű
gyorsasággal evakuálta Isten, amilyen diadalmas gyorsasággal be
fogják népesíteni a Szovjetunióból a végső győzelem után hamarosan
felszálló emberi űrhajók.
Az is boldoggá teszi őt, ha napközben egy-egy percre széthúzódnak
a felhők, és egy keskeny sávban láthatóvá válik a hagyományos kék
ég, vagy bevilágítja az udvart az elmúlt sötét évszázadokra emlékeztető
hagyományos napsütés. Az is boldoggá teszi, ha egy zörgő
bádogdobozban, amelyet a ház előző lakói hagyhattak itt, egérszarra
emlékeztető növényi törmelékre bukkan, amelyről megtudja, hogy az
előző lakók ebből főzték a teát, méghozzá indiai vagy legalábbis
ceyloni teát. Irmuska belefőzi a zsidóktól ittmaradt egérszart a
köménymagos rántott levesbe, és a keserű főzettől hevesen dobogni
kezd a szíve. Ezzel a szívdobogással azt üzenik az indiai dolgozó
néptömegek, hogy mihelyt felszabadulnak a gyarmatosító angol iga
alól, ők is a kommunizmus útjára lépnek. Ez pedig Irmuskát boldoggá
teszi.
Az is boldoggá teszi, ha a konyhai vászonzsák alján talál tizenöt
gramm kenyeret, vagy ha a lisztesvékában, ahol hiába tapogat liszt
után, ujjai közé akad nyolc-tíz köbcentiméter káposztatorzsa, amelyről
azt hitte, hogy már szombaton belefőzte a repceolajos káposztalevesbe,
pedig az a leves még csak ezután fog megfőni, vagy talán ezután sem.
Tudomása van róla, hogy kenyérgrammokban,
torzsaköbcentiméterekben mérjük az újjáalakított világot, és gramm-
emberekből, köbcenti-emberekből tevődik össze az új rend.
Mi még köbcentik vagyunk, de unokáink már köbméterek lesznek,
vagy talán köbkilométerek.
Alaptényezőkből kell kiindulnunk: alapvető szükségletek behatárolt
kielégítéséből adódik össze a közösségi lét. Ez pedig Irmuskát
boldoggá teszi.
Boldoggá teszi őt az egyre gyakrabban jelentkező rosszullét. A
rosszullétnek is megvannak a szilárd határai, ugyanúgy, mint a
szükségletek kielégítésének és a szabadságnak. Tisztában van vele,
hogy nem elég a gazdaságot és a gondolkodást tervszerűsíteni, szükség
van az érzések tervszerűsödésére is, ugyanakkor a kiszámíthatatlan
érzések is boldoggá teszik. Irmuska minél gyakrabban érzi rosszul
magát, annál boldogabb.
Irmuska tíz napja ment férjhez, és a mézesheteit tölti abban a
Széchenyi utcai földszintes házban, amelyet ebből az alkalomból
Mátrai utalt ki a férje és az ő számára. Irmuskának ezentúl Bikásné a
hivatalos neve, Bikás pedig Rajparancsnok-Sőrés mellé van beosztva
a polgárőrségben. Amikor nincs szolgálatban, akkor ő a hamarosan
újrainduló városi újság felelős szerkesztője. Azelőtt egyszerűbb
kovácsmunkákat végzett az uradalomban, tehát meg van győződve
róla, hogy az első lapszámot sem lesz nehéz összekalapálni.
Igaz, egyelőre még nem tudja pontosan, mi a különbség „lapszám”
és „napszám” között, de Mátrai ezt az apró hiányosságot
nyelvbotlásnak minősíti, és az a véleménye, hogy csak az nem botlik,
aki nem dolgozik.

62.

Irmuska boldog. Beszívja és kilélegzi a boldogságot, ugyanakkor

meg is testesíti. Testének minden szövete, szerve és sejtje színtiszta
boldogság. Nem tud, nem is próbál beszélni róla, nem gondol róla
semmit. Egyszerűen csak van. Úgy is mondhatnám, védekezve a
nyelvtan ellen, hogy vanja magát. Ez az igazi felszabadulás, és ennek
kell a mi kis köztársaságunk minden polgárára kiterjeszkednie.
Urak országából dolgozók hazája lettünk, tetűfészekből
köztársaság. A mi kis köztársaságunk egyetlen hatalmas futballpálya
lesz, ahol mindenki labdába rúghat, és ahol mindenkit beveszünk a
csapatba, aki velünk van. Aki pedig nincs velünk, az nem is létezik.
Irmuska férje, Bikás reggelente, mielőtt bemegy a szerkesztőségbe,
amely egyúttal a városháza hátsó udvarán található fáskamra is, leül az
ágy szélére, és téglaszínű, súlyos kézfejét óvatosan Irmuska hasára
helyezi. Ki hitte volna, hogy az is a boldogság része, ha belerúgnak az
emberbe? Persze nem Bikás rugdossa az ő kedves kis feleségét; erre
talán csak évek múlva, a házasság egy későbbi szakaszában fog sor
kerülni. Irmuskát ma még belülről érik a rúgások. Egy kis Bikás
rugdalódzik odabent. Irmuska azt álmodta az elmúlt éjjel, hogy az ifjú
Bikás kibújt a hasából, és egykettőre felserdült, miközben bikafeje nőtt
az igazi feje mellé. Irmuska még arra is emlékezett, hogy az igazi fej
gyorsan elszáradt, összezsugorodott, majd pedig elvékonyodó
kocsányán előrebillent, és úgy kopogott, zörgött a bikafejű félisten
nyakában, mint valami varázserejű talizmán.
 És még ez a félelmetes álom is csak kiegészítette az egyébként
hiánytalan boldogságot. Az az asszony, aki ilyen gyereket szül,
megállja a helyét akár egy bikával szemben is! Legszívesebben
mindnyájunknak eldicsekedett volna ezzel és a többi hasonló
álomlátásával, mégis azt súgta neki egy rejtett ösztöne, hogy okosabb
lesz hallgatnia. A férfiaknak nem kell mindenről mindent tudniuk. Meg
sem értenék ezeket a szeszélyes, furcsa női dolgokat. Meg aztán
Irmuska sem tudna mindent úgy elmesélni, olyan érzékletesen,
ahogyan álmában átélte.
Egyébként is, jelenleg a jövő építésére kell összpontosítanunk a
figyelmet. A jövő befészkeli magát a jelenbe, és mozgósító erejével az
ismeretlenbe löki a múltat. Utasok vagyunk, és egy ócska vicinálisra
akartunk felszállni, hogy eljussunk a következő eperfáig, csakhogy a
mágnespályán száguldó gyorsvasút, amely magával ragadott minket,
holmi eperfák mellett le sem lassít: a világ fővárosának
főpályaudvaráig meg sem áll!
Azt már csak aggályoskodó természetű polgártársaink firtatják, ők
is csak otthon vagy szűk baráti körben, hogy: no és akkor mi lesz, ha
jön a kalauz?
Jön a kalauz, és észreveszi, hogy nem erre a vonatra szól a jegyünk.
Sőt azt is észreveszi, hogy potyautasok vagyunk, egyáltalán nem is
váltottunk jegyet!
Mert egyszer már – ha jól emlékszünk, 19-ben – jött a kalauz, és
leszállított a vonatról!
Ez igaz, de most nem 19-ben vagyunk, hanem 45-ben, és nem
engedünk a 48-ból! A demokrácia vetőmagját elhintettük, imitt-amott
már csírázik is, és mire beköszönt 48, amikor megünnepelhetjük az
1848-as forradalom kitörésének századik évfordulóját, beérik a
demokrácia vetése. Az már csak három év!
Nono! Mire föl ez a nagy bizakodás? Nem megy az a demokrácia
máról holnapra! Hat év is beletelik, mire megtanuljuk! Hat év múlva,
1951-ben, addigra már tényleg tökéletes demokrácia lesz itt! Azt már
én is elhiszem, de hamarabb aligha tudjuk összehozni.
Irmuska elrévedve hallgatja, amint esténként, mielőtt elkezdjük a
járőrözést, erről és más témákról, valamint a városi újság
szerkesztésének irányelveiről vitatkozunk Bikásnál. A bodagot, ezt a
pogácsánál szélesebb és laposabb lepényféleséget, amelyet Bikás
asztalánál rágcsálunk, Irmuska már délután megsütötte. Most az ágy
szélén ül, kezét a hasán nyugtatja, és azon töpreng, hogy az a lény, aki
őt odabentről rugdossa és lökdösi, már valaki más-e vagy még ő maga.
Mert hiszen ami odabent van, az még az ő teste. Viszont a
mozdulatokat, amelyeket érez odabent, nem az ő akarata irányítja,
hanem egy másik, tőle független akarat.
Egyébként nálunk, Hömpölyzugban él egy olyan hiedelem vagy
tapasztalat, hogy a bodag rendszeres fogyasztásától a kisgyereknek
megnő a feje. A mi kis köztársaságunkban sok a széles homlokú ember,
és azt hisszük, hogy ezt a rendszeres gyerekkori bodagmajszolás
okozza. Nekünk tetszik a széles homlok, és büszkén mondogatjuk:
„Lapos bodag, széles kobak, nagy sapka!"
Még azt sem tartom kizártnak, hogy az Irmuska álmában látott
bikafejű levente is az általa sütött bodag sugallata volt. Egyébként
olyan álmot is látott már, hogy az ágyon fekszik, és szétterpeszti a
lábát, mint amikor a valóságban Bikás ölelését készül fogadni, de
ahelyett, hogy Bikás – vagy más, Irmuska által ismert férfi –
ráereszkedne a hasára, valami nedvesség ürül ki belőle, mintha pisilne.
Vagy inkább, mint amikor elfolyik a magzatvíz, csak azt ő még nem
tapasztalta, hogy milyen. Egyre bővebben csurog, patakzik, ömlik a
folyadék, zúdul és árad, hömpölyög és kanyarog. Abban a pillanatban
döbben rá, hogy ő eszerint egy óriási, bővizű folyamot szült, amikor
felébred.

63.

Olyat is álmodott egyszer, hogy egy nagy madár szállt az ölébe.

Eleinte fehér volt, mint egy hattyú, de aztán megrövidült és
megvastagodott a nyaka, sötétre színeződtek a tollai, és mire Irmuska
– álmában – elélvezett, már egészen olyan volt az a madár, mint egy
sas. Ezt követően pedig úgy folytatódott az álom, hogy Irmuska öléből
kinőtt egy facsemete, majdnem pontosan olyan, mint a Szabadság
Tölgyfája, amelyet Mátrai a Köztársaság téren ültetett el november 7-
én, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom tiszteletére. Annyi volt a
különbség, hogy az álombeli fácska, miközben üdezöld levélkék
integettek a gallyairól, viharos növekedésnek indult, és pillanatokon
belül úgy megvastagodott, hogy Irmuska – álmában – nem is értette:
olyan kicsi, szűk pinácskából, mint az övé, miképpen bújhat elő egy
ilyen óriás?
 Megértette, hogy óriásokat fog szülni, vagy inkább egy óriási
korszak hatalmas lelkű fiait.
Legutóbb azt hallotta a református templomban, ahol vasárnap
délelőttönként Esztrág tanár úr tart dialektikus materialista
prédikációkat, hogy terhesség közben megismétlődik a törzsfejlődés.
Irmuska nem tanulhatott a régi világban, így tehát azt sem tudhatta, mi
fán terem a törzsfejlődés. Annyit mégis megértett, hogy az ő magzata
odabent először hal, aztán béka, aztán farkatlan krokodil, aztán
golyófejű selyemmajom lesz, és csak ezek után lesz csecsemő. De még
a születés után sem szokik le a folyamatos átváltozásról, mert legvégül
aztán ember lesz belőle. Mármint férfi vagy nő. Mert olyan, hogy
„ember”, tulajdonképpen nincs is, és ha nincs ember, akkor emberség
sincs. Azt mi csak úgy elképzeljük.
Irmuska megpróbálja elképzelni azt, ami nem létezik, de képzelődés
közben elfogja a bizonytalanság. Miről is beszélt Esztrág tanár úr?
Vajon „emberség” vagy „emberiség” az, ami nincs, vagy legalábbis
nem lesz a jövőben? „A tökéletes államban az ember úgy el fog tűnni,
akár a tengerparti homokba rajzolt arc” – hangzott az ateista prédikáció
ünnepélyes ígérete, és Irmuska úgy érezte, egy lépéssel máris közelebb
jutottunk a tökéletes államhoz.
Azt is elképzeli, hogy eszerint valaha régen ő is volt béka és
farkatlan krokodil, sőt talán zebra és elefánt is volt. Ő volt az összes
csodalény, akiket a háború előtt Esztrág tanár úr rendszeresen
látogatott a pesti állatkertben. Ő, Irmuska sohasem látta saját szemével
ezeket a különös állatokat, még a nevüket sem jegyezte meg pontosan,
ő csak egy ilyen meg olyan különös állat volt édesanyja, Mariska néni
hasában, hol ez, hol meg az. Esztrág tanár úr még az 1920-as években
jól megnézte őket, és hazahozta Hömpölyzugba a látványt, melyet
aztán legjobb tudása szerint közvetített Mariska néninek. Mariska néni
ura, Megroggyant-Sőrés talán ezért is nem szereti őt, Irmuskát annyira,
mint a másik lányát, aki Mátraihoz ment feleségül, vagy a fiait, akik
soha, egy pillanatig sem voltak se halak, se békák, se krokodilok.
Az apa, aki egy évvel ezelőtt még nem volt megroggyanva,
Irmuskának határozottan megtiltotta, hogy sülve-főve együtt legyen
Bikással. Kilátásba helyezte, hogy letöri a derekát, ha nem tágít attól a
semmirevaló embertől, akinek egy négyszögöl földje, nem sok, annyi
sincs.
Lehet, hogy nincs neki földje, felelte dacosan Irmuska a német
megszállás másnapján, miközben elcsattant az első apai pofon, de a
vasútállomás kovácsműhelyében dolgozik, és az hadiüzem. Onnét
Bikást nem hívják be katonának, ezért nem is fog hősi halált halni
visszavonulás közben. Márpedig neki, Irmuskának, jobb egy
földnélküli élő férfi, mint egy százholdas hulla.
A Sőrés-fiúk apja leventeoktató volt, és fontosnak tartotta a harci
szellem ébren tartását, viszont október első hetében nem csatlakozott a
menekülőkhöz, hanem itthon maradt. Ezzel magyarázható, hogy az
oroszok bevonulása után csakhamar kiérdemelte a Megroggyant-Sőrés
nevet.
És most Bikás a hömpölyzugi vasúti szakszervezet elnöke. Igaz,
hogy jelenleg nincs vasúti összeköttetésünk, de akkor is, a
szakszervezet az a kondér, amelyben öntudatossá főzzük a
munkásosztályt! Azonkívül Bikás most már lapszerkesztő is:
nagyságos úr lenne, ha nem volna elvtárs. Továbbá annyi melaszt kap
Mátraitól, aki a szovjet elvtársaktól kapja, akik a dágványterenyei
cukorgyárból hordják, vagy honnét a francból, hogy még a
szomszédoknak is jut belőle, persze nem ingyen. Mert nehogy már
összetévesszük a cukorgyártás melléktermékét Krisztus koporsójának
őrzésével!
És ha eddig nem volt neki egy talpalatnyi földje sem, most annyi
földet osztottunk neki a grófok uradalmából, amennyivel okvetlenül
kivívja Megroggyant-Sőrés tiszteletét.
Most, amikor a jelenben fészket rakott a jövő, már látszik, hogy nem
érdemes hozományért házasodni. Egyrészt mostantól fölösleges a
földtulajdonhoz igazodnunk, másrészt a föld úgyis gazdát cserél, és a
tulajdonviszony ugyanúgy átalakul, mint az anyaméhben a magzat:
halból béka lesz, békából krokodil.
A jövőben, amely már jelen van köztünk, nem lesz hazugság, mert
a nyelv nem lesz alkalmas rá, hogy használói hazugságokat
fogalmazzanak meg. A jövőben el sem tudunk gondolni holmi
hazugságot, mert nem lesznek rá szavaink. Eltűnik a különbség az
igazság és a hazugság között.
Nem lesz gonoszság sem, mert eltűnik a különbség a jó és a rossz
között.
Nem lesz bűnözés, mert nem lesz érdemes bűnözőnek lenni,
ugyanis eltűnik a különbség a törvényesség és a bűncselekmény között.
Irmuska, amióta kis kezek dörömbölnek a hasfalán odabent, Kurtról
is gyakran álmodik. Azt álmodja, hogy Kurt megvan, hiszen úgy turkál
és röfög, mint aki létezik, pedig valójában Kurt már nincs meg,
tudniillik megettük. Egyik este Bikás madzaggal megmérte Kurtot, és
megállapította, hogy Kurt körmérete közvetlenül a mellső lábak
mögött – elérte az egy méter húsz centimétert, ezért Kurtot sürgősen
levágjuk és megesszük.
Pontosabban, nem ezért vágjuk le és esszük meg, hanem azért, mert
Ittropog üveges és képkeretező szólt az oroszoknak, hogy disznót
hizlalunk, ez pedig Mátrai fülébe jutott, és ő figyelmeztette Bikást:
„Édes öregem, nyeld le gyorsan azt a disznót, mert a szovjet elvtársak
csak azt nem veszik el tőled, amit lenyeltél!”
Ez a kijelentés persze csak az ételekre és italokra igaz, mert ha
valaki, mondjuk, nemesfémet vagy drágakövet nyelt le, azt bizony
elvették tőle, és nem mindig várták meg, hogy az ily módon elrejtett
értéktárgy természetes úton távozzék a szervezetből.

64.

A régi világban addig hizlaltuk a disznót, amíg jól meg nem érett.
Most addig hizlaljuk, amíg figyelmeztetést nem kapunk, hogy tovább
hizlalni már nem érdemes. Nem győzzük mesélni, milyen
semmirevaló, hitvány kismalac volt ez a Kurt, amikor hozzánk került.
Nem elég, hogy kiálltak a bordái, de még ótvaros is volt. Irmuska
gyógyítgatta meszes vízzel, kutyaszarral. Jó az, csak tudni kell a
használatát.
De hát igaz a mondás: a leghitványabb, leggyengébb malacból lesz
a jó hízó. Erősebb testvérei elrugdalják az anyja csecsétől, így tehát
könnyen rászokik a moslékra. A mi kis Kurtocskánk olyan gyorsan
kigömbölyödött, hogy öröm volt nézni. Sok bögöly volt a nyáron,
amikor itt voltak a németek, márpedig akkor hízik jól a disznó, amikor
a bögöly csípi a fülét, mert akkor mérgesen eszik, fülével-farkával
csapkod, és nem veszi észre, hogy már réges-rég jóllakott.
Ittropog üveges és képkeretező július végén feljelentett minket a
csendőrségen, amiért német nevet adtunk a disznónak, és ezzel –
szerinte – azt juttattuk kifejezésre, hogy német szövetségeseinket
előbb-utóbb levágja az ellenség, és egyáltalán, hogy a németek
disznók.
Ugyanebben az ügyben a Gestapónál is megpróbálkozott a
megyeszékhelyen, de ott nem álltak vele szóba.
 A kihallgatást Kabsz törzsőrmester vezette, akit viszonylag hamar
meggyőztünk róla, hogy az általunk foganatosított névadás nem igényli
sem a dögvészpusztai internálótáborban való elhelyezést, sem a 401-es
számú kisegítő munkás- és büntetőszázadba való bevonultatást.
Másfelől Kabsz törzsőrmester, hogy ne okozzon csalódást a nevével,
amelyet így szokás ejteni: „kapsz!", úgy intézte, hogy kapjunk is tőle
valamit. Ez a semminél több valami pedig néhány jól irányzott, nagy
erőkifejtésű testi fenyítés volt. Egy kis dádá a magyar államtól, hogy
tudjuk, mihez tartsuk magunkat. Kabsz törzsőrmester, valahányszor
arcul ütött minket, a nehéz fizikai munkát végző emberek szokása
szerint beleköpött a markába, és mivel ezt a magyar állam nevében
cselekedte, megtiszteltetésnek érezhettük égő arcunkon a magyar
állam lassan száradó nyálát.
A történtek után óvatosságból egy darabig nem Kurtnak, hanem
Kurtának szólítottuk dédelgetett kedvencünket, mondván: kaparj,
Kurta, neked is jut! Aztán októberben úgy eltűnt Kabsz törzsőrmester
a többi csendőrrel együtt, mint a homokba rajzolt arc, és Kurt
visszakapta a régi nevét. Arra sajnos nem gondoltunk, hogy hiába
kotródtak el a csendőrök, ha Ittropog velünk maradt, és mi nem
tehetünk sem róla, sem ellene. Legfeljebb nézhetünk rá, mint Lenin a
burzsoáziára.
A régi világban Bikás, ha disznót hizlalhatott volna, hétfő esténként
madzaggal mérte volna, mennyi a lapockájánál a kerülete, és ahol a
madzag összeért, oda egy csomót kötött volna. Figyelte volna,
mennyire van az új csomó az előző hetitől, és mennyi hiányzik még a
százötven centihez. Százötven centiméteres mellbőséggel rendszerint
megérett a disznó. Arasszal is mérhettük volna Kurtot. Ahogy elnézem
Bikás lapátra emlékeztető széles tenyerét, Kurtnak az orra végétől a
farka tövéig hat arasznyira kellett volna nőnie ahhoz, hogy érettnek
számítson.
Kurt, amikor még tudott beszélni, és egyenruhát hordott, elmondta
nekünk, hogy ő már érett, méghozzá jelesen érett. Májusban tette le az
érettségi vizsgát abban a Rajna melletti kisvárosban, ahol addigi életét
leélte, és mindjárt másnap behívták katonai szolgálatra. Elmondta,
hogy Homérosz egyik elbeszélő költeményéből érettségizett, és éppen
azt az epizódot kérdezték tőle, amelyben Kirké disznóvá változtatta az
akhájokat. Ő pedig annyira felkészült ebből a témából, hogy amikor
megérkezett a katonai behívó, még gyorsan elkészítette Kirké
varázskenőcsét, és most arra kér bennünket, hogy változtassuk
disznóvá.
Ő nem akar tovább harcolni ebben az értelmetlen háborúban. Ő nem
akar sem Hitlerért meghalni, sem pedig orosz fogságba esni. Ő inkább
disznóólban lakik, boldogan dagonyázik a diktatúra pocsolyájában,
röfög, és zabálja a moslékot, és nem akar tudni róla, hogy előbb-utóbb
úgyis leszúrják.
Úgy mondta ezt Kurt, mintha nem is németnek született volna,
hanem magyarnak.
Most pedig Ittropog üveges és képkeretező azzal jelentett fel minket
Polkovnyik elvtársnál, hogy német katonát bújtatunk. Egy illetőt, akit
Kurtnak szólítunk, és a disznóólban rejtegetjük.
Most jut eszébe! Január végén!
Amikor már idestova négy hónapja itt vannak az oroszok!
Amikor már eljött hozzánk Halustyik és Hocopán.
Amikor már Hocopán kijelentette, hogy ropogós idő van, anyjából
fúj a szél, Halustyik pedig úgy nyilatkozott, mielőtt előhúzta volna a
hosszú böllérkést, hogy ő a maga részéről megcsókolja Butella
Paulinkát, és valóban össze is csókolózott Hasas Butéliával, illetve a
benne található ipari szesszel, amely mostanában a pálinkát
helyettesíti, és gépkocsik üzemanyagaként is ragyogóan beválik.
Amikor már megrágtunk minden rághatót, és lenyeltünk minden
nyelhetek, amit pedig mégsem, azt széthordták a segíteni jött
szomszédok. Így tehát, mire Plotojadnij harcos és Hiscsnyicseszkij
harcos beállított hozzánk érett disznót keresni, már csak egy orrot és
egy farkat találtak, azt pedig meghagyták nekünk.
Itt jegyzem meg, hogy Ittropog egyszer már Zazárra is megpróbálta
ráfogni, hogy bujkáló német katona, pedig harminc évvel ezelőtt
mellette ült az iskolapadban.

65.

Aztán Polkovnyik elvtárs harcosai mégiscsak megtalálták a bujkáló

német katonát, persze nem nálunk, hanem Halustyiknál. Egy drótból
font kalitkában rejtőzködött, és papagájnak álcázta magát. De amikor
a csillagosok, katonák rávilágítottak, rögtön rázendített a közelmúltból
ismerős, édesbús dalocskára:
Kívül a kaszárnyán, kint a kapunál állt egy lámpa árván, és még
most is áll Látlak titeket majd még én a lámpánál az út szélén, mint
rég: Lili, Marleen!
Ennek hallatára Plotojadnij kijelentette, hogy ez egy fasiszta
papagáj. A Lili Marleen-t a kijevi német katonai rádió sugározta
minden este, úgyhogy aki ezt a dalocskát énekli, az csakis német lehet.
Ezek után Hiscsnyicseszkij egy rövid sorozattal kivégezte az éneklő
madarat.
Kevés hiányzott hozzá, hogy a madár tulajdonosa, Halustyik is
hasonló sorsra jusson, de aztán nagy nehezen elmagyaráztuk a szovjet
elvtársaknak, hogy Halustyik papagája magyar volt. Fajtiszta magyar
szárnyas. Magyarul énekelte a dalocskát, Nagykovácsi Ilona művésznő
kellemesen búgó hangján.
Ez a dalocska nem a hitleristák harci kedvét szítja, hanem csak
annak a reménynek ad hangot, hogy egyszer talán még viszontlátjuk
két kedves barátnőnket a régi randevúk helyszínén.
Arról pedig nem a szétlőtt kalitka fenekén heverő véres tollcsomó
tehet, hogy addig-addig hallgatta a Lili Marleen-t, amíg bele nem
vésődött abba az apró madáragyvelejébe, mert erről kizárólag a zsidók
tehetnek. A zsidók miatt kellett a papagájnak és a Jókai utca többi
lakóinak három hétig egyfolytában a Lili Marleen-t hallgatniuk.
A papagáj, mielőtt elkerült hozzánk, Hömpölyzugba, hosszabb időt
töltött Nagyváradon, a Jókai utcában, amelynek túloldala tavaly nyár
elején a gettóhoz tartozott, úgyhogy a szemközti épület udvarából
három héten át, éjjel-nappal, pillanatnyi szünet nélkül szólt a Lili
Marleen, méghozzá olyan hangosan, hogy nemcsak a környék lakói
nem tudtak aludni, hanem még Olaszi városrészben is jól kivehetően
hallatszott.
Tavaly május végén, június elején, mielőtt a papagáj Halustyik
tulajdonába került volna, az érzelmes dalocska olyan nyugtalanítóan
szólt, mintha csupa jajgatásból, sikoltozásból, üvöltésből és hörgésből
tevődött volna össze.
Ehhez pedig azt is tudni kell, hogy a Jókai utcában, amelyet
ideiglenesen palánk választott ketté, átjárást szigorúan tilalmazó
felirattal, a palánk túloldalán működött az úgynevezett „pénzverde”,
ahol az érintettekből kiverték az elrejtett pénzek és vagyontárgyak
lelőhelyét, miközben a verőeszközöknél jóval korszerűbb
villanyozógépet is folyamatosan alkalmaztak a szigorú, de igazságos
közalkalmazottak.
Nagykovácsi művésznő kellemesen búgó hangjának azért kellett
három héten át a legnagyobb hangerővel szólnia, hogy elnyomja a
kevésbé kellemes hangokat, amelyek értelemszerűen együtt jártak a
„pénzverde” működésével.
Igaz ugyan, hogy egy papagáj nehezebben tanul meg énekelni, mint
beszélni, de a „pénzverde” környékén három hét elteltével már a
háztetőkön a cserepek is a Lili Marleen-t énekelték.

66.

A mi kis köztársaságunkban az egészségügy határozott lépéseket

tesz a jövő felé. Túllépünk az elmaradottsághoz kötődő babonákon és
a gyógyítással kapcsolatos avítt hiedelmeken! Mostantól mindent
fertőtleníteni kell!
Mátrai erre a célra beszerzett egy üveges ajtajú faszekrényt, és azt,
Najmán tanácsára, elhelyezte a városháza földszintjén, ahol városunk
15 és 65 év közötti férfilakossága előzetes bejelentkezés után bármikor
hozzáférhet.
Mátrai és Najmán között, a korábbi félreértések tisztázódása után,
ismét zökkenőmentes az együttműködés, ellentétben a székesfőváros
nemrég felszabadult pesti oldalával, ahol a Moszkvából hazatért
kommunista elvtársak és a helybeli Békepártban tömörülő illegális
kommunista elvtársak között súlyos feszültség alakult ki. Ez persze
nem akadálya annak, hogy a Moszkvát járt Rákosi elvtárs és az
illegalitásból frissen előbukkant Lupták elvtárs közösen csalja tőrbe
Remény elvtársat, aki a harmadik kommunista pártot vezette ma
délelőtt kilenc óra negyvenöt percig, amikor beült Rákosi elvtárs
személygépkocsijába, amelynek hátsó ülésén Lupták elvtárs
helyettese, Majdénka elvtárs letartóztatta.
A faszekrény tartalmaz egy kis barna üvegcsét, becsiszolt
üvegdugóval. Az üvegcsében ezüstfehérje (argentum proteinicum)
desztillált vizes oldata helyezkedik el.
Mátrai olyan értelmű utasítást ad Zsindely elvtársnak, hogy az
üvegcsét lássa el „Becsöppentésre szolgál!!!” felirattal, valamint
pipettával és törlőkendővel is.
Megjegyzés: a törlőkendő Bresztovszky kredencéből, az ezüst az
Oppenheim grófok családi étkészletéből, a fehérje a Zsuzsika néni által
beszolgáltatott friss tojásból származik.
 Ja, igen: Zsindely elvtárs a törlőkendő mellett helyezzen el egy
vizespoharat, és töltsön bele másfél deciliter szublimát oldatot. A
pipettát helyezze el a szublimát oldatban.
Megjegyzés: a szublimáthoz szükséges higanyt Gallancz
főszolgabíró lázmérői szolgáltatják (három is volt neki, amíg el nem
menekült), a vizespoharat a Dülöngész kocsmából hoztuk át. Pipetta
egyelőre nincs, de rövidesen átvizsgáljuk a Vancsurák-patika kifosztott
árukészletének még fellelhető maradványait.
Köztársaságunk 15 és 65 év közötti férfilakossága nemi közösülés
után három órán belül jelentkezik a városházán, ahol a regisztrációt
követően az üveges ajtajú faszekrényhez járul. A húgyhólyag,
amennyiben a regisztráció előtt nem lett kiürítve, vizelés által
kiürítendő.
A férfi állampolgár kiveszi a szublimát oldatból a pipettát, bemártja
az argentum proteinicum oldatot tartalmazó üvegcsébe, és abból 2-3
cseppet felszív az üvegcsőbe. A nadrág zárható hasítéka, közismert
nevén „slicc”, ha előzőleg nem lett felnyitva, kigombolás által
szétnyitandó. Ezt követően a férfi állampolgár anélkül, hogy a pipetta
gumisapkáját érintené, a pipetta kúp alakú végét a húgycsőnyílásba oly
módon tolja be, hogy utóbbit eközben bal kezének hüvelyk- és
mutatóujja által tátongóvá teszi. Az állampolgár ügyel rá, hogy a
kónoid (kúpszerű) üvegvégződés a tátongóvá tett húgycsőnyílásba
legfeljebb 4-5 milliméternyire nyúljon be.
Ezt követően a férfi állampolgár, a hímvesszőt függőlegesen fölfelé
tartva, a pipetta (csepegtető üvegcső) tartalmát a jobb hüvelyk- és
mutatóujj nyomása által a húgycsőbe üríti, majd a pipettát a
gumisapkára két ujjal gyakorolt folyamatos nyomás mellett a
nyitvatartott húgycsőnyílásból kihúzza, és a hímvesszőt továbbra is
függőlegesen fölfelé tartva, ügyelve rá, hogy a húgycsőbe juttatott 2-3
csepp argentum proteinicum ki ne folyjék, másodperces ütemben 30-
ig számol, vagy működő óraszerkezet által, amennyiben ez
rendelkezésre áll, ellenőrizve az idő múlását, 30 másodpercig
várakozik.
Ezek után a pipettát visszateszi a szublimát oldatot tartalmazó
vizespohárba, kezébe veszi a törlőkendőt, és annak egy sarkát rövid
időre bemártja a szublimát oldatba. Letörli a kendővel a
húgycsőnyíláson esetleg mutatkozó argentum proteinicum cseppet,
majd a szublimátos törlőkendő-csücsökkel a makkot, a fityma külső és
belső felületét, valamint a hímvessző egyéb részeit és a herezacskót
enyhe ledörzsölés által fertőtleníti.
A törlőkendőt visszahelyezi a vizespohár mellé, a hímvesszőt
visszaiktatja megszokott függő helyzetébe, a „slicc” néven ismertté
vált nadrághasítékot begombolás által visszazárja, és a jól végzett
fertőtlenítés tudatával megerősödve távozik.

67.

Amióta Párizs lakói Najmánt befogadták maguk közé, sok

szempontból megváltozott az életünk; mondhatnám úgy is, hogy
szervezettebbé vált. Najmán egy háziipari szövetkezet alapítására tett
kísérletet. Úgy vette észre, hogy Hömpölyzug bővelkedik egy
mostanáig kihasználatlan nyersanyagban, ez pedig a fűzfavessző.
Kosarat lehetne fonni belőle. Továbbá méhkasokat is. A
Hömpölyzugban előállított kosarakat ő, Najmán a közeli városokban
becseréli cukorra és cigarettára, a fűzfavesszőből készült méhkasokkal
pedig beindítjuk a hömpölyzugi méhészkedést, amelynek kettős
haszna lesz. A hömpölyzugi szamártövismézet Állóvízben,
Dágványban és Debrecenben konyhasóra és iparcikkekre cseréljük, ez
lesz az egyik, jól átlátható eredmény. A másik pedig az lesz, hogy a
Hömpölyzugi Köztársaság hosszabb távon nem fog rászorulni a
répacukor-behozatalra, mert a lakossági cukorszükségletet
szamártövismézzel fedezzük, mihelyt elkészülnek az első fonott
méhkasok, és a határban virágba borul a szamártövis.
Najmán meg volt győződve róla, hogy a tökéletes állam minden
tekintetben önellátó.
Igaz ugyan, hogy nem minden termény és iparcikk állítható elő egy
adott égövben vagy régióban, vagy legalábbis nem gyümölcsöző
módon, illetve nem az ország termelési viszonyainak súlyos
károsodása nélkül. Viszont az is igaz, hogy minden mérsékelt égövi
országban előfordulhatnak, illetve termelhetők olyan termények és
iparcikkek, amelyek fölöslegessé teszik a külfölddel folytatott
kereskedelmet.
Ehhez azonban kisebb-nagyobb mértékben módosítanunk kell az
állampolgárok szükségleteit és igényeit. Ez részben felvilágosító és
nevelő célzatú munka, amely több nemzedéken át is eltarthat, részben
viszont fiziológiai vonatkozása is van.
 Hogy ő, Najmán konkrét példát is mondjon: itt van (illetve nincs) a
„kávé” néven ismert koffeintartalmú, serkentő főzet. Egyrészt nem
szívesen mondanánk le az élvezetéről, másrészt mégis kénytelenek
vagyunk lemondani róla, mert a debreceni feketepiacon aránytalanul
magas csereáron sem lehet beszerezni, legalábbis tegnap délután ez
volt a helyzet.
Az ebből adódó gondot háromféleképpen enyhíthetjük a tökéletes
állam határain belül.
Az egyik lehetőség: megkeressük azt a hazai terményt, amely
hosszabb távon a kávé sikeres pótléka lehet. Ilyen a katángkóró
gyökere, amely megpörkölve és ledarálva a kávéhoz hasonló színű és
ízű főzetet ad, éppen csak élénkítő hatása nincs. Feladat: kinemesíteni
egy olyan katángfajtát, amelynek gyökere annyi koffeint tartalmaz,
mint a kávébab, vagy esetleg többet is.
A másik lehetőség: meghonosítjuk Hömpölyzugban a kávécserjét,
amely azonban, mint köztudott, nem bírja a mi éghajlatunkra jellemző
téli fagyot. Feladat: kinemesíteni a fagytűrő kávécserjét, amely
tartósan fedezni képes a Hömpölyzugi Köztársaság kávészükségletét.
A harmadik lehetőség: leszoktatni a lakosságot a kávéfogyasztásról.
Felvilágosító kampányban kimutatni, hogy a kávénak kellemetlen a
szaga és az íze. Rávilágítani, hogy a kávéfőzet károsítja a vékonybelet
és a vesét, az ízlést és a jellemet. Végül tudatosítani, hogy a
kávéfogyasztás ugyanolyan erkölcstelen, mint a dohányzás, és
ahogyan a vastag kubai szivart is a pöffeszkedő nagytőkések szívják,
ugyanígy a kávé háttérintézménye, az úgynevezett „kávéház” is
burzsoá bomlástermék.
Még egy konkrét példa. Itt van (illetve nincs) a „konyak” néven
ismert szeszesital, amelyet kizárólag Franciaországban, azon belül is
kizárólag Charente megyében állítanak elő, így tehát a debreceni
feketepiacon is csak akkor fog előfordulni, ha meglátogatja az
Ideiglenes Kormányt a francia katonai misszió, de arra még várni kell
egy kicsit.
Miért kedveljük a konyakot, elvtársaim? Miért nem szívesen
mondunk le az élvezetéről (noha kénytelenek vagyunk lemondani)?
Egyrészt azért, mert oldja a gátlásokat, és erősíti az összetartozás
érzését. Másrészt pedig azért, mert az olajos sűrűség roppant kellemes
érzését kelti, amikor lecsúszik az ember torkán.
Feladat: létrehozni egy olyan terméket, amely megfelel az említett
kritériumoknak, és amelynek alapanyagai megtalálhatók a mi kis
köztársaságunk területén. Megoldás: vegyünk kétharmad rész ipari
alkoholt, más néven motalkót (amely a szovjet katonaságtól
disznóhúsért és ébresztőóráért korlátlan mennyiségben beszerezhető),
valamint egyharmad rész repceolajat (amely egy kis hordóban található
a városházán, a köztársasági elnök íróasztala mögött). Gondosan
összekeverjük, ízesítjük egy evőkanál diófapáccal (amelyet az
uradalmi asztalosműhelyből vettünk át szocialista megőrzésre), és az
ily módon létrejött italkülönlegesség egyrészt oldja a gátlásokat, és
erősíti az összetartozás érzését, másrészt még a konyaknál is nagyobb
mértékben eredményezi az olajos sűrűség roppant kellemes érzését.

68.

Visszatérve a kosárfonásra: ezt a tevékenységet Najmán

össztársadalmi munkának tekinti még akkor is, ha a hömpölyzugi
társadalom nem minden rétege vesz benne részt. „Államjogi
értelemben a munka nem egyéb, mint a szabadság felhasználása az
életszükségletek biztosítására, vagyis szubsztancia” – jelentette ki
Najmán a Hömpölyzugi Nemzeti Bizottság egyik plenáris ülésén.
Szavaiból annyit máris megértettünk, hogy ami szubsztancia, azt
nem lehet feldarabolni vagy szétosztani, így tehát a munkamegosztás
tartós nehézségekbe ütközik, bár a tökéletes államban senkinek sincs
joga munkaerejét felhasználatlanul hagyni, és mások munkájából élni.
Najmán a háziipari szövetkezet tagjaival még a fagyok beállta előtt
levágatta a Hömpöly és a Kecsegés párján álló fűzfákról a vékonyabb
vesszőket, majd pedig – Mátrai jóváhagyásával – utasítást adott a
fűzfavesszők szisztematikus meghámozására. A hámozás műveletére
az uradalom üresen álló birkahodályában került sor, ahol hideg volt
ugyan, de miután lebontottuk a tető egy részét, a lécekből és a
zsindelyekből rakott pattogó tűz mindjárt barátságosabbá tette a
háziipari szövetkezet új székhelyét, és a tátongó tetőnyíláson a füst is
könnyen távozhatott.
Már a hántolás időszaka is feledhetetlen közösségi élménnyé vált
számunkra: a tábortűz melletti tréfálkozás, fiúk és lányok enyelgése
nem a munkafegyelem rovására történt. Később, a kosárfonás effektiv
munkafázisában szövetkezetünk végképp összekovácsolódott. Ott ült
köztünk Homályos, a vak mesemondó, aki messzire hangzó, kántáló
hangján elénekelte az emberiség osztályharcainak történetét az
egyiptomi rabszolgafelkelésektől a párizsi kommünig és tovább, az
osztálynélküli társadalomig, amelyet megvalósítva oly módon fog
elhalni az állam, hogy tökéletes lesz.
Világtalan létére Homályos mesemondó értett a kosárfonáshoz.
Gyakran előfordult, hogy nálunk, látóknál is hamarabb készült el egy-
egy munkadarabbal, miközben egy ókori rabszolgafelkelésről vagy
közelmúltbeli általános sztrájkról dalolt.
Ennél is meglepőbb volt, hogy Najmán milyen boszorkányos
gyorsasággal és ügyességgel fonta a kosarat, a kereket is, meg az
oválisat is. A kosarakat külkereskedelmi célra szánta, viszont a
varsákkal és a méhkasokkal, amelyeket szintén az ő irányítása mellett
hoztunk létre a hántolt vesszőkből, hazai szükségleteket kívánt
kielégíteni. A méhkasok a hömpölyzugi méhészetet lendítenék fel,
amennyiben tudnánk szerezni méhcsaládokat, a varsák pedig a
hömpölyzugi halászatot tennék messze földön híressé, amennyiben a
mi kis köztársaságunk nem zárkózna el a külvilágtól.
„A párhuzamosoknak össze kell fonódniuk!” – magyarázta
kosárfonás közben Najmán. – „Bármely kiterjedéssel rendelkező
entitás összefonódás által ragadható meg! Összefonódás plusz
önigazgatás, egyenlő tökéletes állam!”
Keskeny pengéjű bőrvékonyító késsel dolgozott, amelyet Bökőtőr,
a köszörűs a legjobb tudása szerint kiélesített, és a lángok ugráló
fényében úgy rémlett, mintha egyszerre két kést tartana a kezében.
Olyan érzésünk támadt, mintha ez a csapongó árnyékú penge csak a
visszfénye volna egy – a mi nézőpontunkból nem látható – valódi
késnek, amely kihámozza kérgéből a dolgok lényegét, és elmetszi a
szükségtelen folytatódásokat.
Később Najmán ezt a keskeny pengéjű kést beledöfte abba a Párizs
közepén álló magas póznába, amelynek tetejére november végéig egy
kocsikerék volt erősítve, de mivel a keréknek talajon a helye és
gördülés a dolga, egy szép napon leszedtük onnét. Azzal, hogy Najmán
beledöfte a póznába a kését, kimondatlanul is jelezte, hogy a háziipari
szövetkezet a saját lábára állt, és ő mostantól már csak a kosarak
határainkon túli értékesítésével foglalkozik.
Jó kis kés volt Najmán szerszáma, szívesen elfogadtuk volna tőle
ajándékba. De mivel a póznának ajándékozta a kést, nem nyúlt hozzá
egyikünk sem. Ha tehettük, nagy ívben kikerültük a póznát.
Kellemetlen érzés volt közel menni hozzá. Ott volt beleszúrva a kés
egész februárban, de még március elején is ott volt.
Köztársaságunk Párizson kívüli része eleinte zokszó nélkül, már-
már tetszéssel fogadta a háziipari szövetkezet működését. „Munkára
fogja a cigányt a zsidó!” – hangzott a közvélekedés. De amikor Najmán
maga mellé vette Moroldot és Morgant, akikkel az első szállítmány
kosarat Polkovnyik ezredes teherautóján elvitte Debrecenbe, ahol
túladott rajtuk, már arról kezdtünk pusmogni, hogy a cigányoknak
kiváltságaik vannak, és hogy külkereskedelmünk minden bevétele
Párizs mellényzsebeibe, bukszáiba és bugyellárisaiba vándorol.
Tovább növelte a feszültséget, hogy Mátrai elvállalta a háziipari
szövetkezet elnökségét, noha a tényleges kosárfonásba egyéb teendői
miatt nem kapcsolódhatott be, felesége, Ilonka pedig igent mondott
arra a felkérésre, hogy legyen a szövetkezet fővédnöke, noha nyíltan
hangoztatta, hogy nem is konyít a kosárfonáshoz.
Najmán a későbbiek során, talán az érezhető ingerültség miatt,
Párizson kívüli, magyarán szólva: nem cigány személyeket vett maga
mellé a kosarak értékesítésekor, név szerint Ökröst és Marhást, akik
faggatózásainkra – hol adták el a kosarakat, kinek és milyen ellenérték
fejében – nem válaszoltak, csak némán rázogatták a fejüket.
Ekkor viszont az a híresztelés terjedt el, hogy Najmán nemcsak
kosarakkal üzletel, hanem igazolásokkal is. Hogy ezek az igazolások
mire jók és kinek a színe előtt tesznek igazzá, azt nem tudjuk. Annyit
tudunk, hogy a városi nyomdában készülnek, Opecsatka hadnagy és
Osibka főhadnagy felügyelete alatt, és hogy újabban Puprakel is csak
azért léphet be az általa igazgatott nyomdába, mert nem ismeri a
betűket.

69.

Irmuska azt álmodja, hogy megérkeztek Hömpölyzugba a spanyol

lovasok. Komppal kelnek át a Hömpölyön, Provolocsnij hadnagytól és
Zagrazsgyatyel alhadnagytól kísérve, mert a hömpölykeresztúri vasúti
híd még Irmuska álmában sincs helyreállítva, és belátható időn belül
pontonhíd sem épül. Segít az átkelésben Gvozgy őrmester is, aki az
álomban olyan lányos arcú, szőke fiatal férfinak látszik, amilyen
fiúgyermeket Irmuska szeretne a világra hozni.
Irmuska álmában a spanyol lovasok hófehér lipicai csődörön ülnek,
meggypiros bársonyköpönyeget viselnek, és színpompás tollforgó
díszíti csákójukat. Spanyolul beszélnek, amiből Irmuska csak annyit
ért, hogy „aceite”, vagyis „ecet”. Aztán kiderül, hogy az „aceite” a
spanyol lovasok anyanyelve szerint nem is ecetet, hanem étolajat
jelent, ami teljesen logikus fejlemény, hiszen a tökéletes állam
étolajkészlete a köztársasági elnök íróasztala mögött van elrejtve.
Amikor tehát a spanyol lovasok – Irmuska álmában – azt mondják,
hogy „étolaj”, valójában azt kérdezik Mátraitól, miközben
bepillantanak a városháza földszinti ablakán: ugyan már, miért áll
ferdén az íróasztal? Mire Mátrai nem szól egy árva szót sem, mégis
nyilvánvaló, hogy azért, mert az asztal Moszkva felé néz, akárcsak
Mátrai, aki ott ül mögötte. A spanyol lovasok most már nem ejtenek ki
a szájukon egy árva szót sem, mégis nyilvánvaló, hogy ezek szerint
nem az asztalt kell a helyére igazítani, hanem a hömpölyzugi
köztársaságot.
Azzal megfogják a négy sarkánál a városházát, és elforgatják
harminc fokos szögben, az óramutató járásával megegyező irányban.
Elforgatják a városháza pincéjét is a föld alatt, és a pincében
összezsúfolt államellenes összeesküvőket, idegenszívűeket és egyéb
kártékony elemeket is mind egy szálig elforgatják.
Az idősebb nemzedék tagjai az előző háború idején sokat hallottak
a spanyol lovasokról. Most, miután Mátrai a kisbíróvá előléptetett
Levelessel kidoboltatta, hogy a munkaképes férfiak reggel hétkor
gyülekeznek a Köztársaság téren, a Szabadság Tölgyfája mellett,
közelebbről is megismerkedünk velük.
Mihelyt Irmuska álmából kilépünk, látjuk, hogy nincs a spanyol
lovasnak se bársony köpönyege, se tollforgója, se lipicai paripája, mert
a józan hétköznapi valóságban a spanyol lovas nem egyéb, mint egy
fűrészbak, többszörösen átfonva és körbecsavarva szögesdróttal. Az
oroszok rakják össze a vasútállomás mellett, miután kiderült, hogy az
állomás romjai alatt sok hasznosítható faanyag van, amelyet
elmulasztottunk felaprítani tüzelőnek. Így tehát spanyol lovassá
alakulnak, hogy ebben a formában védelmezzék szabadságunkat.
Szerencse, hogy a spanyol lovasokat végül mégsem nekünk, hanem
a városháza pincéjéből kivezényelt élelmiszercsempészeknek és
nyilasbérenceknek kell kihordaniuk a Hömpöly és a Kecsegés partjára,
mert ez komisz egy munka. Az elől haladó reakciós a bal vállán, a
hátulsó fasiszta a jobb vállán viszi a szögesdróttal átfont fűrészbakot,
és egyszerre kell lépniük. Ha valamelyikük megbotlik vagy
megcsúszik, ami könnyen előfordulhat ebben a hideg időben, akkor
mindketten elesnek, és nemcsak a szögesdrót karistolja össze őket,
hanem Vakondi polgárőrtől is kapnak egy-két rúgást, Vekker
polgárőrtől pedig puskatus formájú buzdítás érkezik.
A rozsdás szögesdrót minden karcolása gyorsan elgennyesedik. A
kabáton vagy zubbonyon keletkező szakadások nem nagyok, de
számosak, és mihelyt lehet, azonnal össze kell varrni mindet,
máskülönben továbbszakadnak.
A spanyol lovasok zömét a Hömpöly és a Kecsegés partjára
telepítjük. A hideg miatt a folyókon annyira megvastagodott a jég,
hogy nemsokára gyalogszerrel, sőt akár szekérrel is át lehet kelni, ezért
a spanyol lovasok vannak hivatva megakadályozni mind a belső
ellenség jogellenes eltávozását, mind az ellenséges külső erők
beszivárgását.
Mert amikor a víz megfagy, és többé nem szivárog, akkor kezd
szivárogni az ellenség!
Kruzslic az egyetlen, illetve Kajdácsot is beleszámítva ő a második,
aki a spanyol lovasok miatt bezárva érzi magát. Hiába magyarázzuk,
hogy nem mi vagyunk bezárva, hanem mi zártuk ki a külvilágot, és
hogy itt belül sokkal tágasabb, mint odakint: most már olyan hangok is
hallatszanak, hogy a szögesdróttal körülzárt területről ismeretlen
helyre fogják szállítani az embereket, és hogy a mi kis
köztársaságunkban fennálló viszonyokra a szabadságnak még az
ellenkezője sem igaz.
De amikor a saját szemükkel láthatták, hogy a spanyol lovasok sora
mögött és a Prodány felé vezető dűlőút két oldalán tányéraknákat
telepít Szapjor tizedes és botlódrótos gyalogsági aknákat
Minyirovatyel tizedes, végre ők is megértették, hogy a szabadságot
nem hiányolni, hanem haladó szellemben újraértelmezni kell.

70.

A mi kis köztársaságunk bölcs vezetői tudják, hogy a szabadság

fogalma és jelensége nem határtalan. A szabadság térben és időben
kifejezhető tényezők függvénye, és ennek megfelelően kiszámítható az
optimális szükségessége is. A kommunizmus előtti társadalmak
tökéletlenségét az okozta, hogy a döntéshozók helytelenül adagolták a
szabadságot. Vagy túl keveset juttattak belőle, vagy pedig többet a
kelleténél.
Mátrai és Najmán kellett ahhoz, hogy felismerjük az alapszabályt:
a mindenkori vezetőségnek úgy kell a szabadságot adagolnia, hogy az
igények ne terjeszkedjenek túl a lehetőségeken. A kommunizmust
építő tervgazdálkodáshoz igazodva, tervszerűvé kell tennünk
érzelmeinket, gondolatainkat, igényeinket is. A tervutasításoknak
megfelelően, három évenként fel kell mérnünk, hogy fejlődésünk adott
szakaszában mennyi és milyen szabadság igényelhető, illetve
megengedhető és kötelezővé tehető.
Gajdos, az egykori uradalmi számadó juhász olyan híreszteléseket
is hallott, hogy a szovjetek azért építenek a mi kis köztársaságunk
határán aknazárat, mert egy esetleges román támadást akarnak vele
feltartóztatni. Állítólag vannak olyan elképzelések, hogy Románia
nyugati határfolyója a Tisza lesz, és a Második Ukrán Front ezt
akadályozza meg az aknák telepítésével. Gajdos azonban tisztában van
vele, hogy mindez nem igaz, vagy ha a semminél több is benne az
igazság, akkor sem ez a lényeg. Az aknazárat és a drótakadályokat nem
kívülről, hanem belülről kell néznünk. Belülről nézve a lényeg a mi
belső szabadságunk hatalmas kitágítása, ami a külső tér drasztikus
beszűkítése által érhető el.
Ezek újabban Gajdos gondolatai. Amióta Najmán foglalkozni
kezdett vele, ilyesmik fordulnak meg a fejében. A háború előtt az volt
a legfőbb gondja, hogy nyakon vágja a kisbojtárt, ha fejés közben
birkaszar pottyant a tejbe. Most viszont, miután elfogytak a merinói
birkák is meg a rackajuhok is, Gajdos a telekkönyvi hivatalban vezeti
a kérvényirodát. Mátraival folyamatosan egyeztetve, ő dönt a
gazdátlanná vált ingatlanok újraelosztásáról, és a mindinkább háttérbe
szoruló Esztrág tanár úrtól átveszi a tudományos élet vezetését is.
Igaz, Gajdosnak már számadó juhász korában is rengeteg
tudománya volt. A kerge birka fejéből bicskával kimetszette az
élősködő férget. A felfúvódott tehén oldalába olyasféle kihegyezett
ráspolyt szúrt bele, amilyennel Luigi Lucheni döfte le Genfben
Erzsébet királynét, ám a tehén, ellentétben Ferenc József hitvesével,
nem halt bele a szúrásba, hanem leeresztett, mint egy gumilabda, és
olyan élénken csapkodott a farkával, mintha az örök élet füvéből legelt
volna egy harapásnyit.
Amikor az uradalom részéről arra mutatkozott igény, hogy tarka
bárányok szülessenek, ő a Biblia útmutatása szerint hántolatlan és
hántolt mogyoróvesszőket szúrt egymás mellé a földbe az itatónál,
hogy a szaporítandó jószág lelkében rögzüljön a sötét és világos pálcák
tarkasága. Ettől ugyan tarka bárányok nem születtek, viszont egy-két
fekete bárányt Gajdos olyan ügyesen eltüntetett a szaporulatból, hogy
annak tudományát akár egyetemen is taníthatta volna.
Az is a tudományához tartozott, hogy az öregapjától örökölt
mosatlan subájának farkasbőrből volt a gallérja, és ebből Gajdos, aki
valamiért haragudott az uradalmi kocsisokra, időnként lenyisszantott
egy csipetnyi szőrt. Ha aztán ezt a szőrt jóféle szűzdohánnyal keverve
beletömte a pipájába, és rágyújtott, az égett fakasszőr szagától úgy
megbokrosodtak az uraság lovai, hogy magukkal ragadtak taligát,
szekeret, hintót, bricskát, batárt, és hetedhét határig meg sem álltak.
Féltek is Gajdostól a kocsisok, főleg, ha meglátták a szájában a
pipát.
Most meg ő tanítja Hömpölyzugban a dialektikus és történelmi
materializmust, valamint a fontosabb természettudományokat.
Najmán az első hetekben Rabszi-Babszit, a kaszinó könyvtárosát
szemelte ki erre a feladatra. De hol van már a kaszinó! És hol van már
Rabszi-Babszi! Vézna testét és csenevész értelmét elsodorta az idő
hatalmas áradata. Már alig él emlékezetünkben az a kezdetleges
jövőkép, amelyet siralmas halandzsázással próbált szemléletessé tenni
előttünk a félig beomlott római katolikus templom falai közt. Most
Gajdosé a jövő!
A mi Gajdosunknak húszegynéhány évvel ezelőtt az örvényesdaróci
kurta kocsmában fokossal beszakították a fejét, és ezáltal kiválóan
alkalmassá vált a legkülönbözőbb tudományágak befogadására.
Najmánnak csak a fejbőrt kellett Fodrász-Mátrai önélesítő
borotvájával körbemetszenie, és a koponyatetőn elhelyezkedő nyílásba
máris beilleszthette azt a tölcsért, amelyen keresztül viharos
gyorsasággal töltögette Gajdos fejébe a korszerűbbnél korszerűbb
eszméken alapuló tudnivalót.

71.

A Najmán által bűvös tölcsérrel betöltött ismeretek egyik fontos

része a königsbergi hidak problémaköre volt. Sok emberöltővel ezelőtt,
amikor Kelet-Poroszország fővárosában még álltak a mesebeli
mézeskalács-kunyhóra emlékeztető favázas polgárházikók, és
Immanuel Kant játszotta Najmán szerepét, a városi tanács egy kérdést
intézett Euler professzorhoz, aki olyasféle tudós volt ott,
Königsbergben, mint itt, Hömpölyzugban Gajdos. A kérdés az volt:
vajon tervezhetünk-e olyan városnéző sétát Königsbergben, amelynek
során a városnak mind a hét hídján végigmegyünk, de minden hídon
csak egyszer?
Még egyszer mondom: mind a hét königsbergi hídon egyszer
haladhatunk át. Nem kétszer, nem háromszor, nem tizenötször.
Világos?
Gajdos olyan világosan látta maga előtt a régi Königsberget, mintha
ott született és nevelkedett volna.
Látta a Pregelt, amint keresztülfolyik a városon a Frisches Haff nevű
tengeröböl felé.
Látta a Kneiphof nevű szigeten a gótikus székesegyházat és mögötte
az egyetem csúcsos homlokzatát. Látta a városi kastély nagy, szögletes
épülettömbjét. Látta a Pregel jobb partján délről észak felé húzódó,
hosszúkás csónakázó tavat. Látta a vöröstéglából épült vastag
városfalat és annak bástyáit.
Látta a lapos gabonaszállító hajókat, amelyek olyan csekély
merülésűek voltak, hogy a tengertől fel tudtak hajózni a kertvárosig,
ahol egyesül a két folyóág, a Régi-Pregel és az Új-Pregel. Látta a városi
kikötőt a Hundegatt, azaz Kutyatöltés nevű helyen, szemközt a
Kneiphof-szigettel, és ott látott húsz-harminc további hajót,
vitorlásokat és evezősöket egyaránt.
Látta, amint a Méz-kapunak nevezett nyugati városkapu előtt
barnásvörös tehenek isznak az egyesült folyó vizéből. Látta még azt is,
hogy az egyik közeli veteményeskertben egy jómódú polgárcsalád
füstölt angolnát reggelizik, és a felnőttek sört isznak hozzá.
Olyan tisztán és részletesen látta mindezt, hogy a város látványa
hosszú percekig elfeledtette a városnézés problémáját. Úgy is
mondhatnám, hogy mindent látott a régi Königsbergből, csak a hidakat
nem. El kellett űznie a két évszázaddal ezelőtti keletporosz főváros
minden szépségét és furcsaságát, hogy a königsbergi hidak
bejárhatóságának kérdése a maga elvont tisztaságában
megmutatkozzék.
Ekkor viszont – nem is tudom, miért – az jutott eszébe, hogy
Königsberg lakosságának jelenleg, 1945 elején egyéb gondjai vannak,
mint az, hogy: végigmehetünk-e a város összes hídján anélkül, hogy
bármelyik hídon egynél többször kelljen végigmennünk?
Két évszázaddal ezelőtt, amikor Euler professzor a hidak
bejárásának módján törte a fejét, Königsbergnek hét hídja volt.
Jelenleg egyetlenegy hídja sincs. Ugyanígy a mi kis
köztársaságunknak sincs egyetlenegy hídja sem, viszont a
hömpölyzugi lakosság jól megvan hidak nélkül is. Hasonló állítás,
mármint hogy megvan, a königsbergi lakosságról nem állja meg a
helyét.
Ez a nagy különbség. Amióta ott nincsenek meg a hidak, azóta nincs
meg Königsberg. Ezzel szemben amióta itt nincsenek meg a hidak,
azóta megvan a mi kis köztársaságunk.
Gajdos most ugyanolyan pontosan és világosan látja lelki szemeivel
Hömpölyzug jövőjét, mint az előző percekben a régi Königsberget. Az
autonómiával összekapcsolt és tervszerűen adagolt szabadságot – egy
szóval, a jövőt – a spanyol lovasok testesítik meg. Lelki szemei, mint
héliummal töltött léggömbök, felszállnak a sztratoszféráig, ahonnan
Gajdos tisztán látja a kommunista Kárpát-medencét, és a benne virágzó
több ezer, talán tízezer önálló kis köztársaságot.
Látja, hogy mind a tízezer kelet-európai kisállam spanyol
lovasokkal van körülvéve, sündisznóállásban, körkörös védekezésre
készen. Hiszen a függetlenségnek az a lényege, hogy fenntartjuk és
fokozzuk az éberséget, amellyel a kivívott autonómiát
megvédelmezzük a káros külső befolyástól.
Még az is rémlett Gajdosnak, aki a bűvös tölcsér jóvoltából járatos
lett a történelemben, hogy a spanyol lovasok védték meg a Kolumbusz
által fölfedezett indiánok szabadságát és függetlenségét is, de ebben
azért nem volt egészen biztos.

72.

Mielőtt Gajdost átkísérném a königsbergi Zöld-hídon, amely a

Hóstát nevű külváros északi részét köti össze a Kneiphof-sziget déli
részével, és amellyel párhuzamosan fut a Kötter-híd, felhívom a
figyelmét rá, hogy Hömpölyzugban rövidesen bekövetkezik a
hatalomváltás, és hogy számítunk az együttműködésére.
Megmutatom Gajdosnak azt a kurblis szerkezetet, amellyel a Zöld-
hidat szükség esetén fel lehet hajtani, amennyiben a Lastaadje-rakpart
és a Kutya-töltés felé igyekvő dereglyék nem férnének el alatta.
Ezt követően északi irányban végigmegyünk a Kneiphof-sziget
főutcáján, a Hosszú utcán. Mielőtt továbbsietnénk észak felé a
Kereskedő-hídon, amely a Kneiphof-sziget északi részét köti össze az
Óváros déli részével, figyelmeztetem Gajdost, hogy szigorúan tartsa be
a konspiráció szabályait, mert a dekonspirálódást ugyanolyan
kíméletlenül büntetjük, mint az ellenséges szervezkedésben való
részvételt.
Hangulatjavító mozzanatként jelzem, hogy egészen közel vagyunk
az óvárosi halpiachoz, de egyenes úton eljuthatnánk a városi
kastélyhoz és a csónakázó tóhoz is, ha épp nem a königsbergi hidak
bejárását tűztük volna ki aktuális feladatunknak.
Miközben jobbra, vagyis kelet felé kanyarodunk, és elhaladunk a
halpiac mellett, megnyugtatom Gajdost, hogy itt, ahol most vagyunk,
a kétszáz évvel ezelőtti Königsbergben, igen csekély a dekonspirálódás
veszélye. A helybeliek közül senki sem fogja észrevenni, hogy mi
ketten az 1945 kora tavaszán esedékes hömpölyzugi rendcsinálás
előkészületein dolgozunk.
Az érdekesség kedvéért megmutatom Gajdosnak az óvárosi
borostyáncsiszoló műhelyeket, ahol a Livóniából érkező borostyánt
dolgozzák fel, de a Frisches Haff környékén is vannak meglehetősen
gazdag lelőhelyek. Tudomására hozom, hogy ezen a helyen fogják
felépíteni körülbelül száz év múlva a tőzsdepalotát, amelynek középső
csarnoka emlékezetes táncmulatságok színhelye is lesz 1944 augusztus
végéig, amikor áldozatul fog esni egy különösen súlyos légicsapásnak.
No, de ki láthat a jövőbe itt, a kétszáz évvel ezelőtti Königsbergben?
Természetesen addig sem vesztegetjük az időt, amíg ismét jobbra
kanyarodunk, és végigmegyünk a Kovács-hídon, amely a Kereskedő-
híddal párhuzamosan, ugyancsak az Óváros déli részét köti össze a
Kneiphof-sziget északi részével. Itt az alkalom, hogy megkérdezzem
Gajdostól: vajon megbízhatunk-e Tiszajcsik polgárőrben, aki a háború
előtt a döglött lovak csontjait fuvarozta a leprafüzesi enyvkifőző
katlanokhoz?
Feleli Gajdos: hogyne, persze, feltétlenül megbízhatunk Tiszajcsik
elvtársban, ő egy üveg pálinkáért akár az édesanyját is eladná.
A rend kedvéért megjegyzem, hogy a Kovács-híd (legalábbis jelen
pillanatban, kétszáz évvel ezelőtt) egy keskeny, egyszerű fahíd. Noha
egy Kovács nevű híd akár kovácsoltvasból is lehetne.
Az jó, ha Tiszajcsik elvtárs megbízható, mert szükségünk lesz ilyen
emberkékre. El tudja-e képzelni Gajdos, hogy Hömpölyzugban
Tiszajcsik legyen a városi rendőrkapitány? Ez a kérdés természetesen
azt jelenti, hogy ő, Gajdos lenne a tanácselnök.
Azt ugyanis már most elmondhatom, hogy a települések élén nem
lesz többé polgármester, hanem tanácselnök lesz helyette. No, de ki
láthat a jövőbe itt, a kétszáz évvel ezelőtti Königsbergben?
Déli irányban ismét átvágunk a Kneiphof-szigeten, ezúttal a Hosszú
utcával párhuzamos Schnürling utcán. Közben fontolgatjuk annak
lehetőségét, hogy balra fordulunk, és a Méz-hídon átmegyünk a
Lomse-szigetre, ahol jelenleg, a XVIII. század közepén a városi
méhészet mellett virágos- és veteményeskertek találhatók. Ezt a
lehetőséget azonban elvetem, és egyenesen haladva tovább, átmegyünk
a Zöld-híddal párhuzamos Kötter-hídon a Kneiphof-sziget déli
szegélyéről a Hóstát északi peremére.
Tudomására hozom Gajdosnak, hogy mi, kommunisták a
felszabadított Magyarországon egyrészt nem akarjuk átvenni a
hatalmat, legalábbis nem azonnal, másrészt át akarjuk venni a
hatalmat, méghozzá most rögtön. Ezt hívjuk mi dialektikának, édes jó
elvtársam. Ugye tudod már: a mennyiség átcsap minőségbe! És mi
következik ebből? Hát az, pajtikám, hogy ami nem fontos, abba
beengedjük a demokratikus pártokat. Kisgazda kutyaütőket, szocdem
fafejeket, parasztpárti hasznos idiótákat. Viszont ami fontos, az a
miénk, abban kizárólag mi vagyunk benne, mi, kommunisták.
No és mi az, ami nem fontos? Hát a közigazgatás! Ezzel szemben
mi az, ami fontos? Hát a rendőrség!
Elmagyarázom Gajdosnak, hogy jelenleg, a XVIII. század közepén
a Kötter-hidat nem lehet kétfelől felhajtani úgy, mint a Zöld-hidat,
viszont van a hídfők alatt egy-egy srófra járó szerkezet, amellyel a
hidat, ha úgy hozza a szükség, állítólag tizenkét lábnyira meg lehet
emelni. A srófokat vastag tölgyfacölöpökből faragták, és lovakkal
vagy ökrökkel forgatják őket.
Igen ám, de rendőrségből sem egy van ám. Sokfélék a mi
rendőrségeink! Hiszen az embernek sem egy ökle van, amikor odasújt,
ahova köll, hanem legalább kettő. Azért kettőnél több, mert ugye
gazdasági rendőrség, bűnügyi rendőrség, politikai rendőrség.
Úgyhogy megyünk is tovább az Új-Pregel partján kelet felé, a
Hóstát nevű külvárosból a Löbenicht nevű külvárosba.
 73.

Miközben áthaladunk a Fa-hídon, amely Löbenicht külváros északi

részét köti össze a Kneiphoftól keletre fekvő Lomse-sziget déli
részével, ahol az Örök Békéhez címzett fogadó nagytermében
kanalazzák a Hárspiac rakodómunkásai a káposztás pacallevest,
felszólítom Gajdost, hogy készítsen egy tervezetet vagy vázlatot az
alakulóban levő új politikai rendőrség szervezeti felépítéséről és
működéséről. Itt helyben papírra vetheti, az Örök Béke egyik
asztalánál. Persze, ne Königsbergből keltezze a dokumentumot, mert
abból félreértések adódhatnak, hanem legyen a hely neve, mondjuk...
Királyhegyes. Tudjátok, elvtársaim, az ott van Makó és Tótkomlós
között, jó kis hely, szép kis hely.
Szükségünk van az egészséges szemléletű népi káderek
elgondolásaira, hogy a demokratikus rendőrségbe is betörhessen az
újító szellem.
Elvégre Gajdos elvtárs juhász volt a felszabadulás előtt, és aki ért a
birkák terelgetéséhez, annak a birka jellegű emberek szemmel
tartásához is megvannak az eszközei.
Azt is elárulom Gajdosnak, hogy a Fa-híd a pilléreiről kapta a nevét.
Ezek is tölgyfából vannak, de sokkal vastagabbak a Kötter-híd
srófjainál. Állítólag gyökerestül ásták be őket az Új-Pregel medrébe,
és a hideg víztől, ahelyett, hogy korhadásnak indultak volna, olyan
kemények lettek, mint a kő. Ugyanakkor tájékoztatom róla, hogy új
feladatkörében Dömper elvtársnak lesz a beosztottja.
Dömper elvtárs magyarul beszélő szovjet partizánként ejtőernyővel
ereszkedett közénk Debrecenbe, az Ideiglenes Nemzetgyűlésbe. Igazi
hős! Azonkívül ért a szervezéshez is, úgyhogy Rákosi elvtárs, amikor
január végén megérkezett Moszkvából Debrecenbe, és magyar földre
lépve első ízben szétnyitotta a száját, két nevet mondott: Dömper
elvtárs és Dózer elvtárs.
Ők szervezik meg az új politikai rendőrséget, Dömper és Dózer.
Úgyhogy égető szükségünk van új, megbízható, kommunista
rendőrtisztekre. Mert a horthysta detektíveket nem vesszük át a mi
állományunkba, a csendőrnyomozókat meg végképp nem. Akkor sem,
ha szükségünk volna a szaktudásukra. Másképpen fogalmazva: ha őket
magukat nem vesszük is át, a vallatási módszereiket mindenképpen
átvesszük.
 Mert ugye valakitől valamiféle módszert mindenképpen át kell
vennünk. Módszer nélkül nem megy. Példaképeink, a szovjet elvtársak
igen gazdag szakmódszertani eszköztárral rendelkeznek a belső
ellenség elkülönítésére és felszámolására, de a magyar lakosság
mentalitását – édes hazánkat – mégiscsak Hain pribék és Wayand
pribék ismeri igazán jól. Meg is kérjük majd őket, hogy kivégzésük
előtt adják át szakmódszertani ismereteiket egy seprű- vagy
partvisnyélnek, és aztán ez a bűvös nyél mindig jelen lesz az általunk
vezetett kihallgatásokon.
Ezek után a Lomse-szigeten két lehetőségünk van.
Vagy a föntiekben említett öt híd, a Zöld, a Kereskedő, a Kovács, a
Kötter és a Fa után hatodikként a Magas-hídon megyünk végig, amely
a Lomse-sziget északi partját köti össze Haberberg külváros déli
partjával. Ez esetben viszont másodszor is át kellene mennünk vagy a
Zöld-hídon vagy a Kötter-hídon, hogy megközelíthessük a már említett
Méz-hidat, amely a Lomse-sziget nyugati csücskét köti össze a
Kneiphof-sziget keleti csücskével.
Vagy pedig a Méz-hídon megyünk át a Lomséről a Kneiphofra, ez
esetben viszont szintén a Zöldön vagy a Kotieren kell másodszor is
átmennünk, hogy a Magashoz juthassunk. Esetleg átmehetünk még
egyszer vagy a Kovácson vagy a Kereskedőn, hogy szintén másodszor
is átmehessünk a Fán, és így dél felől közelítsük meg a Magast. Ami,
ha lehet, még az előzőnél is rosszabb megoldás.
Ha az emberek lecsapolják a mocsarat, ahogyan nálunk,
Hőmpölyzugban történt hatvan évvel ezelőtt, úgy arról a helyről
eltűnnek a teknősbékák. Hová mennek? Nem tudjuk. Mi lesz velük?
Nem tudjuk.

74.

Ha az emberek felosztják a nagybirtokot, és széthordják a kastélyt,

úgy arról a helyről eltűnnek a grófok. Hová mennek? Azt majd
kinyomozza a demokratikus rendőrség. Mi lesz velük? Arról majd
gondoskodik a demokratikus rendőrség.
Ahhoz pedig rendőrség sem kell, hogy belássuk: eddig voltak a
grófok, mostantól vannak a gráfok. Eltűnik a gróf, és a helyén ott lesz
a gráf, ahogyan eltűnik a polgármester, és a helyén ott lesz a
tanácselnök.
Egy grófnak volt családfája és címere, kilenc ágú koronával. Egy
gráfnak vannak csúcspontjai és élei. Minden élnek két végpontja van,
vagyis párba rendezett pontok jelentik az éleket. Éppen ezért egy kilenc
(vagy hét vagy tizenegy) ágú korona is felfogható gráfként, ahogyan a
családfa is azokat a kapcsolódásokat modellezi, amelyek egy
alaphalmaz elemei (ősök és utódok) között állnak fenn, vagyis gráfnak
tekinthető.
Körmérkőzések lebonyolítása, csillagtúrák szervezése, molekulák
szerkezetének ábrázolása, települések közti kapcsolatok (utak,
vasútvonalak, villany- és telefonvezetékek) elrendezése szintén
gráfként képzelhető el. Nincs ebben semmi arisztokratikus elzárkózás!
A hétköznapi életben sem kívánatos az elzárkózás, a titkolódzás. Ha
viszont a demokratikus rendőrség ellenőrzés alatt akarja tartani az
állampolgárok között létesülő magánjellegű kapcsolatokat, ezek
hálózatát is gráfként írhatja le.
Két gráf akkor izomorf, ha létezik csúcsaik és éleik halmazainak
összessége között olyan összekapcsolódás, amely csúcshoz csúcsot,
élhez élt rendel, és megőrzi az él-csúcs illeszkedéseket. A
magánjellegű kapcsolatokat modellező gráffal izomorf a megfigyelők
és megfigyeltek kapcsolatait modellező gráf, amennyiben a
megfigyelőket is megfigyelik más személyek, akik szintén
megfigyelés alatt állnak.
Gráfról akkor beszélünk, ha adott egy közös elemeket nem
tartalmazó P és E halmaz, valamint egy G leképezés, amely E minden
eleméhez egy P-beli elempárt rendel hozzá. Így P halmaz elemei a gráf
csúcspontjai, E halmaz elemei a gráf élei.
A königsbergi hidak problémája esetében P a városrészek, E a hidak
halmaza, és G minden hídhoz azt a két városrészt rendeli, amelyeket a
híd összeköt. A városnéző séta a gráf éleinek egy olyan sorozata, ahol
az egymást követő éleknek van egy közös végpontjuk. Vonalnak
nevezzük az olyan sétát, amelynek során a bejárásra kerülő éleket csak
egyszer érintjük.
A Gajdossal tett kétszáz évvel ezelőtti séta során azzal a kérdéssel
szembesültünk, hogy: a königsbergi hidak és városnegyedek alkotta
gráfban van-e olyan vonal, amely tartalmazza a gráf minden élét?
A „séta” szó helyett használhatjuk a szakszerűbb „élsorozat”
megnevezést is, de ez nem kötelező.
 75.

Az elmúlt hetek, hónapok demokratikus átalakulása folyamán

ismert személyek távoztak vagy haláloztak el, és ismeretlen személyek
léptek elő ismeretlen helyekről. Ezek a személyek, még ha a
demokrácia híveinek mondják is magukat, jelenleg nem állnak
ellenőrzés alatt. Ezért nem tudhatjuk, hogy valóban azt gondolják-e,
amit mondanak, és ha pillanatnyilag azt gondolják is, nem fog-e
megváltozni a gondolkodásuk.
Itt van például vármegyénk új alispánja, a független kisgazdapárti
Hrabovszky, aki nem győzi hangoztatni, hogy akár az életét is
feláldozza a demokráciáért. Igen ám, de amit ő demokráciának hisz, az
nem demokrácia, hanem burzsoá takony és urambátyámos álhumanista
okádék. Továbbá van egy arany cigarettatárcája, amelynek fedelébe
első világháborús bajtársainak – vagy másmilyen bajtársaknak – a neve
van belevésve. Úgyhogy politikailag hasznos volna egy kicsit
olvasgatni a gondolataiban, az övéiben is, meg másokéiban is.
Az itteni szovjet városparancsnok elvtárstól úgy értesültünk, hogy
Miszlocsitatyel professzor konstruált egy gondolatleolvasó készüléket,
amely felismerhetővé teszi a homlokon és halántékon kirajzolódó vagy
kicsapódó titkos gondolatokat. E készülék sorozatgyártása
remélhetőleg minél hamarabb megvalósul. Nyedumajubirszkben már
építenek is egy gondolatolvasógép-gyárat. De még ha
rendelkezésünkre áll is egy-egy ilyen készülék, ezek akkor sem
pótolhatják az állampolgárok folyamatos és módszeres ellenőrzését,
amely a további demokratikus átalakulás legfontosabb feltétele.
A folyamatos ellenőrzéshez adatgyűjtőkre van szükség.
Az adatgyűjtő nem detektív, nem is nyomozó, hanem közönséges
állampolgár. Semmiben sem különbözik más állampolgároktól, csak
abban, hogy adatokat gyűjt róluk. Ezt a legszigorúbb titoktartás mellett
teszi: sem a megfigyelt személy nem tudhatja, ki az, aki adatokat gyűjt
róla, sem más adatgyűjtő nem tudhat a tevékenységéről, ahogyan ő sem
tudhat más adatgyűjtőkről. Adatgyűjtők közötti véleményegyeztetés,
tapasztalatcsere tilos, illetve nem is lehetséges, minthogy egymás
kilétét nem ismerhetik.
Támpontot az adatgyűjtő csak az irányítótól kaphat. Az irányító a
rendőrség állományába tartozik. Pártállása kommunista, de ez a tény
nem nyilvános, nem is köztudott.
Az adatgyűjtő közvetve tartja fenn a kapcsolatot a rendőrséggel.
Nem jár be az épületbe, nem visel egyenruhát, karszalagot vagy más
megkülönböztető jelzést. Magánlakásokon, esetről esetre megbeszélt
helyeken találkozik az irányítóval. Az ilyenkor folytatott
beszélgetésekről jegyzőkönyv készül, amelyet az irányító egy
elkülönített, csak általa hozzáférhető helyen tárol. Az adatgyűjtő a
beszélgetések tárgyát, sőt puszta tényét is, a saját jól felfogott
érdekében, titokként kezeli.
Az irányító utasítására az adatgyűjtő írásbeli jelentéseket is készít.
írógéppel készíti őket, nehogy a kézírás alapján azonosítható legyen.
Személynév helyett az irányítótól kapott hat- vagy hétjegyű számot
gépeli a jelentés alá.
Az adatgyűjtő más adatgyűjtők jegyzőkönyvezett vagy saját
kezűleg gépelt jelentéseibe nem kaphat betekintést.
A megfelelő számú írógép beszerzése, a hazai írógépgyártás e célt
szolgáló esetleges beindítása megoldásra váró külön probléma.
Ugyancsak megoldásra váró probléma a kellő hatékonyságú gépíró-
tanfolyamok megszervezése az adatgyűjtők eleinte százezres, később
milliós nagyságrendű tömege számára.
A megfigyelés alatt álló személyek – az adatgyűjtőktől való
megkülönböztetés végett – betűkombinációval vannak nyilvántartva.
Ez is, mint az adatgyűjtők azonosító száma, hét elemből áll. Az irányító
ügyeljen rá, hogy a betűkombináció lehetőleg ne képezzen értelmes
szót, és végképp ne legyen trágár vagy humoros értelme.
Ha egy állampolgár számmal és betűvel egyaránt szerepel a
nyilvántartásban, az egyik adatsor alapján kiszűrhetők a másik adatsor
valótlan állításai, szubjektív torzításai, belső ellentmondásai. A
számok és a betűsorok iktatója az irányítónál van, ugyancsak szigorúan
elkülönítve.
Minden megfigyelésre kerülő személyhez tartozik egy mappa a
megfelelő hat- vagy hétjegyű számmal. Ide bekerül minden olyan
jelentés, amely róla szól, vagy közvetve kapcsolódik hozzá. Ezek
alapján az irányító megszerkeszti a megfigyelés alatt álló személy élet-
és jellemrajzát. A hézagokat, hiányzó részleteket újabb
adatbeszerzéssel pótolja, az ellentmondásokat feloldja vagy
kiküszöböli. Az így készült élet- és jellemrajznak egyfelől
hiánytalannak kell lennie, másfelől, minthogy a megfigyelt személy
élete még tart, nem keltheti a lezártság benyomását.
 Az adatgyűjtő állampolgárok kinevelését már az elemi iskola alsó
osztályaiban el kell kezdeni, az írás-olvasás elsajátításával
párhuzamosan. A nevelői testületbe tartozó felnőtt adatgyűjtő,
miközben adatokat szolgáltat kollégáiról és a tanulók szüleiről,
egyenként foglalkozik az adatszolgáltatásra alkalmas gyerekekkel.
Alsó korhatár 8 év; ennél fiatalabb egyének adatszolgáltatásaiból
nehéz kiszűrni a gyermekkori szimbólumképzésből adódó
konfabulációt.
A kiskorú adatgyűjtők a kiképzés első szakaszában szüleikről és
azok ismerőseiről szolgáltatnak adatokat, amelyeket a felnőtt
adatgyűjtő, aki sajátságos helyzetében átveszi az irányító szerepét,
összegez, formába önt, és ebben a megszerkesztett formában továbbít
a fölötte álló hivatásos irányítónak. Az irányító ennek alapján
kiválogatja a legrátermettebb gyerekcipős adatgyűjtőket, akik most
már arra kapnak utasítást a nevelőtől, hogy tanáraikról és
osztálytársaikról is gyűjtsenek adatokat, és jegyezzék fel az órákon,
kirándulásokon tapasztalható demokráciaellenes megnyilvánulásokat.
Az iskolákban az éleslövészeten kívül a gépírást is a kötelező
tananyag részévé kell tenni, hogy a kiskorú adatgyűjtő, mire betölti a
14. évét, és átkerül az irányító közvetlen illetékessége alá, legépelhesse
az általa szolgáltatott adatokat.
Tekintve, hogy az adatgyűjtők különleges megbízást teljesítenek,
minősítésüket és illetményüket soron kívül kell megállapítani. Külön
élelmiszerjegyek és ruházati blanketták illetik meg őket. Arra azonban
ügyelni kell, hogy jóltápláltságuk és jólöltözöttségük ne keltse fel az
esetleg éhező és rongyos megfigyelt személy gyanakvását.
A megfigyelt személyek elsősorban a következő csoportokból,
rétegekből kerülnek ki.
Bírók. Ügyvédek. Orvosok. Tanárok. Papok. Könyvtárosok.
Újságírók. Pártpolitikusok (nem kommunisták). Párttagjelöltek
(kommunisták). Színészek. írók. Költők. Festők és más
képzőművészek. Építészek. Gépészmérnökök. Ezek szűkebb családja
(feleség, gyerekek). Tágabb család (testvérek, sógorok). Kisiparosok.
Nagyiparosok. Kiskereskedők. Nagykereskedők. Bankárok.
Köztisztviselők. Magántisztviselők. Mozigépészek. Vetítésre kerülő
filmek fontosabb szereplői. Regényhősök. Régi görög istenek. A
háztetőkön a cserepek. Az égen a csillagok.
Kelt Királyhegyesen, 200 évvel ezelőtt.
Kapja: Rákosi elvtárs, Dömper elvtárs, Dózer elvtárs, Mrázik elvtárs,
Csórt (Csörsz) elvtárs.

76.

Az elmúlt hetek, hónapok demokratikus átalakulása folyamán

felvetődött a kommunista párt jelenlétének fokozódása a demokratikus
rendőrségen belül. Erre az elvtársak általában két lehetőséget látnak.
Mind a kettő helytelen.
Az egyik lehetőség (ezt főleg a régi elvtársak szorgalmazzák, 1919-
es direktóriumi tagok, vöröskatonák stb.): a kommunista rendőrök
egyénenként tartják a kapcsolatot a pártszervezettel, és amit a
párttaggyűlésen vagy az aktívaértekezleten hallanak, azt a rendőrségen
megpróbálják átültetni a valóságba.
Ez több okból is helytelen.
Nem helyes, ha az egyén szabadon értelmezheti az elvtársias
megbeszéléseken elhangzottakat. Ugyanis ebben az esetben Pali
elvtárs így ért valamit, Pista elvtárs meg amúgy, és nem tudják
eldönteni, kinek van igaza. Andris elvtárs a saját fejével gondolkodik,
Ábris elvtárs meg a bakancsa orrával, mert neki az a legintelligensebb
testrésze. Nem kell gondolkodni! Illetve kell, de nem egyénileg, és nem
alulról jövő kezdeményezés formájában.
Nem helyes, ha az elvtársak javaslatokkal találkoznak. Nem
javaslatot kell kapni, hanem utasítást, és azt nem megvitatni kell,
hanem végrehajtani.
Az sem helyes, ha az elvtárs rendőr mindenki szeme láttára,
egyenruhában bejárkál a kommunista pártházba, mert akkor a kevésbé
osztályöntudatos állampolgárok azt fogják mondani: „Nahát, ezek
megkaparintották a rendőrséget!” Pedig dehogynem. Viszont ha erről
a témáról bárki bárkinek büntetlenül, minden következmények nélkül
beszélhet, akkor a rendőrség, hiába kommunista meggyőződésű, még
nem eléggé hatékony.
És például az sem helyes, hogy Dózer elvtárs Pesten, a kommunista
párt Tisza Kálmán téri székházában működteti a Politikai Rendészeti
Osztályt. Dömper elvtárs joggal hívta fel rá a figyelmet, hogy Dózer
elvtársat sürgősen ki kell költöztetni a pártházból. Ez nem bírálat, ez
leíró jellegű, elvtársias észrevétel!
A másik lehetőség (ez inkább a korábbi szakszervezeti tagok
álláspontja): alakuljanak kommunista pártszervezetek a rendőrségen,
és működjenek üzemi szervezetekként.
Ez még az előző felvetésnél is helytelenebb.
Először is: a rendőrség nem üzem!!! A rendőrség ténykedését,
ügyvitelét és gazdálkodását nem ellenőrizheti semmilyen nyilvános
szervezet! Sem a rendőrségen belül, sem rajta kívül!
Másodszor: ha kommunista pártszervezet alakul a rendőrségen,
akkor a többi párt is megpróbál hasonló rendőrségi szervezeteket
kiépíteni. Ez esetben a pártszervezetek felosztják egymás között a
hatásköröket, és ez konfliktosokat okoz majd. Ha mi, kommunisták
megkapjuk a Nyilvántartási Alosztályt, akkor a kisgazda pártszervezet
ráteszi a kezét az Internálási Alosztályra. Ha nekünk, kommunistáknak
jut a Kihágási Alosztály, akkor a parasztpárt szervezete igényt támaszt
az Őrszemélyzeti Alosztályra. És így tovább.
Harmadszor: most, amikor egyre szélesebb néptömegek lépnek be
pártunk soraiba (ami helyes), a rendőrségi pártszervezetbe is
beférkőznének a tapasztalatlan, fegyelmezetlen, ideológiailag
képzetlen új párttagok. Ezek a pártszervezetet felhígítanák,
fellazítanák, felbomlasztanák (ami nem volna helyes).
Miután beláttuk, hogy a fenti két lehetőség nem helyes, lássuk azt
is, mi a helyes lehetőség.
Nos, elvtársaim: illegális – hangsúlyozom: illegális – frakciót kell
alakítanunk a rendőrségen belül. Egy-egy ilyen frakció minden
rendőrkapitányságon kiépül.
Lehet, hogy a „frakció” nem a legszerencsésebb kifejezés, hiszen a
Remény-csoportot éppen „frakciózás” miatt göngyölítettük fel,
mindjárt a főváros pesti részének felszabadulásakor. De most
ideiglenesen maradunk ennél a szónál. Nevezhetnénk sejtnek is, de a
„sejt” már majdnem „sejtés”. Márpedig a demokratikus rendőrség nem
sejtések alapján dolgozik, hanem a gyanútól a beismerésig vezető utat
járja be, oda-vissza.
Az illegális kommunista frakció a pártvezetőség titkos tagjaiból jön
létre, és a legszigorúbb konspiráció szerint működik. Ezáltal
összegződni fognak Dózer elvtárs konspirácíós tapasztalatai, Dömper
elvtárs partizán jellegű tapasztalatai és a Moszkvából hazatért elvtársak
központi utasításos tapasztalatai.
A frakció vezetője megjelenik a Párt vezetőség rendszeres
időközökben tartandó titkos ülésein. Ezekre az ülésekre konspirált
magánlakáson vagy más nem nyilvános helyen kerül sor. Itt a frakció
vezetője beszámol a frakció működéséről, eddigi eredményeiről. Ezt
követően arról is beszámol, hogy a rendőrséghez kerülő ügyek hány
százaléka indul „saját kezdeményezés” (nyomozás) és hány százaléka
„társadalmi közreműködés” (feljelentés) következtében. Beszámol a
rendőrségen belüli személyi ellentétekről, értékeli az új kommunista
párttagok személyiségét és munkáját, majd mérlegeli, hogy a nem
kommunista rendőrök közül ki volna megnyerhető.
Ezt követően továbbítja a Párt utasításait a frakció tagjainak, majd
meghallgatja a frakciótagok beszámolóit az eddig végrehajtott
utasításokról. A frakcióülések szintén titkosak: magánlakáson,
kiránduláson, strandöltözőben, fegyverszobában, bűnjelkamrában
kerül rájuk sor.
A direktívák csak szóban – ismétlem: csak szóban – adhatók ki,
írásos nyomuk nem maradhat.
Illegális kommunista rendőrfrakció épül ki minden vármegyei
főkapitányságon, továbbá minden városi és járási kapitányságon is.
A szervező munka első fázisában az illegális kommunista
rendőrfrakció azonos a politikai rendőrséggel. Ezt követi a gazdasági
rendőrség megtisztítása. Ezek után a bűnügyi rendőrség magától is
tudni fogja, mihez tartsa magát. Az oda belépett elvtársak legalább
értenek a bűnhöz, már csak előéletük miatt is. Hozzáállásbeli
miheztartás: a legteljesebb zártság kifelé; a legteljesebb nyíltság befelé.
Kelt Királyhegyesen, 200 évvel ezelőtt.
Kapja: Rákosi elvtárs, Dömper elvtárs, Dózer elvtárs, Mrázik elvtárs,
Csórt (Csörsz) elvtárs.

77.

Mátrai egy ízben a kezébe vette Najmán varázskönyvét, amely A

tökéletes állam címmel jelent meg a Phönix kiadásában, és több hosszú
bekezdést elolvasott belőle. Ő úgy hallotta Homályostól, a vak
mesemondótól a legutóbbi kosárfonás közben, hogy a Phönix egy
madár, aki minden történelmi korszak lezárultakor máglyán hamuvá
égeti magát, majd a hamuból újjászületik vagy ő maga, vagy
valamelyik ivadéka.
Megértette – bár erről sohasem beszélt Najmánnal –, hogy a Phönix,
miután kibocsátotta a tökéletes államról szóló örömhírt, a maga testi
csőrös-tollas mivoltában egyszersmind jelkép is. Az egész világot
jelképezi! Egy történelmi korszak lezárulásának vagyunk tanúi: látjuk,
amint a világ a saját maga által rakott máglyán hamuvá égeti önmagát,
és biztosak lehetünk benne, hogy a lerombolt civilizációból, az
elpusztult életek millióinak hűlt helyéből újjászületik a régi világ
leszármazottja, a tökéletes állam.
Mátrainak eredetileg csak az volt a szándéka, hogy elhozza
Najmántól a Hömpölyzugi Köztársaság hivatalos pecsétjét, amelyet
Süssű, a lakatos készített a múlt héten. Igen takaros pecsét volt,
hibátlan körfelirattal, közepén Hömpölyzug címerállatával, a
háromfarkú vidrával.
A vidra három farka a három városrészt, Csikágót, Velencét és
Párizst jelképezi.
Najmán éppen a megyeszékhelyen, Állóvízben járt bizonyos
közszükségleti cikkek, főleg 60 és 80 milliméteres szögek beszerzése
végett, de Mátrainak volt kulcsa a gazdátlanná vált plébániához, ahol
Csóványos tisztelendő esetleges visszatéréséig Najmán a szállását és
az irodáját berendezte. A pótkulcsot vagy inkább tolvajkulcsot szintén
Süssű, a lakatos készítette, szintén a múlt héten, miután a Végrehajtó
Bizottság soron következő ülésén megszavaztuk Hömpölyzug címerét
(háromfarkú vidra ötágú csillaggal), továbbá azt a döntést hoztuk, hogy
a köztársasági elnöknek Hömpölyzug minden épületébe szabad
bejárása van.
Mátrai tehát az állami tolvajkulccsal behatol Najmán irodájába, és
ott az asztalon a vidrás pecsét mellett meglátja a Phönix által
kibocsátott varázskönyvet is. Najmán vagy úgy képzelte, hogy le tudja
bonyolítani a szögek beszerzését a tökéletes államról szóló útmutatás
nélkül is, vagy egyszerűen csak itthon felejtette.
Elnökünk lenyűgözve bámulja a sárgásbarna fedőlapot. Ebből a
satnya, vékony kötetből sarjad az a világra szóló, hatalmas vívmány,
amely a címébe van foglalva, a tökéletes állam?
Kezébe veszi. Lassan, óvatosan kinyitja, majd rögtön be is csukja.
Attól fél, hogy kiugrik a könyvből Kun Béla szelleme, vagy talán – ki
tudja – a szovjet Belügyi Népbiztosság teljes személyi állománya.
Összerándul a gyomra. Ismét kinyitja a könyvet. Olvassa. Az
elzárkózó állam elveszíti azt a képességét, hogy nyomást gyakoroljon
a többi államra. Ha természetes határain belül idegeneket tűr meg, azok
előbb-utóbb elszaporodnak, és megdöntik az államot. Ha viszont a
természetes határain túli területet is megtart magának, azt később nem
lesz képes megvédeni a régebbi tulajdonos támadásával szemben, sőt
arra ingerli azt, hogy még tovább terjeszkedjék.
Remeg a lába. Lapoz. Tovább olvassa. A terület lezárása és a
külkereskedelmi forgalom megszüntetése egymást kölcsönösen
feltételező fogalmak. A világkereskedelemben résztvevő államnak
érdekében áll, hogy terjeszkedjék, ezáltal kereskedelmét és vagyonát
gyarapítsa, az így nyert vagyont pedig újabb hódításokra használja fel.
Az ilyen állam agresszivitása nem ismer határt.
Elönti a hideg verejték. Tovább lapoz. Tovább olvassa. A külföldi
pénzre át nem váltható nemzeti pénz bevezetését nem szabad előzőleg
a lakossággal megtárgyalni, nem szabad előre bejelenteni, mert ez csak
spekulációt és pánikot idézne elő. Az új rendszer bevezetése
villámcsapásként hasson, ezt a villámcsapást azonban körültekintő
előzetes intézkedések alapozzák meg.
A külföldi árukra vonatkozó adatok helyességét mindenekelőtt
házkutatások biztosítják. Erre szolgálnak továbbá az árurejtegetésért,
hamis bevallásért, bevallás elmulasztásáért kilátásba helyezett
elrettentő célzatú súlyos büntetések.
Mátrai már-már összeroskad az újonnan szerzett államelméleti
ismeretek alatt. Belátja, hogy Najmán nélkül nem képes megbirkózni
velük. És csak most veszi észre, hogy a varázskönyvből mégiscsak
kiugrott valami vagy valaki.
Ahol az előbb még Najmán zubbonya, felöltője és nadrágja
lengedezett a huzatban, most Mátrai három rémalakot, három üres
szemgödrű, fogatlan ínyű, kopasz öregasszonyt lát.
Ez bizony a három Phorküasz!
Három nővér, ugyanúgy, mint Csehov orosz drámaíró
színművében, annyi különbséggel, hogy egyetlen közös szemük és
egyetlen közös foguk van. Erről is a vak mesemondó, Homályos
énekelt az egykori birkahodályban, a tetőlécekből rakott, pattogó tűz
mellett. Hogy aszondja, ha a három nővér közül valamelyik látni vagy
rágni akar, akkor elkéri a közös szemet vagy fogat attól, akinek a szem-
vagy szájüregében éppen található.
Az ókori édesanyák a három Phorküasszal, valamint egyetlen közös
szemükkel és fogukkal ijesztgették kisgyerekeiket a permanens
osztályharc lélegzetvételnyi szüneteiben. Pedig nincs ebben semmi
ijesztő! A szemgolyó és a rágófelület közös használata a
kommunizmus legvégső, legmesszebb menő használatát jelenti. A
magántulajdon felszámolása ott végződik, ahol saját testünk is
megszűnik tulajdonnak, adott esetben saját tulajdonnak lenni.
Tényleg nincs ebben semmi ijesztő, Mátrai mégis megijed egy
kicsit. Most szembesül ugyanis azzal a felismeréssel, hogy egy
szemgolyóval még csak-csak láthat az ember, de egyetlenegy foggal
sem rágni, sem harapni nem lehet. Ahhoz legalább két fog kellene,
vagy esetleg annál is több.
Amúgy érdekes elgondolás. Kislétszámú csoportokra osztanánk a
lakosságot, és minden csoportnak lenne egy közös szeme, valamint egy
(vagy két) közös foga.
Úgy sejtette, hogy a kommunizmusnak ez a végső, tökéletes
formája soha nem valósul meg Hömpölyzugban, vagy ha egyszer
mégis megvalósul, azt ő, Mátrai nem fogja megérni.

78.

Igaz ugyan, hogy Mátrai vezetésével kirekesztettük a rajtunk kívül

álló maradék világot, de az már nem igaz, hogy a külvilág híreitől
teljesen el vagyunk vágva. Jönnek a hírek, méghozzá nem alattomban
szivárognak gyorsan fejlődő köztudatunkba, hanem magasba emelt
fejjel, döngő léptekkel jönnek.
Először is, hoznak híreket a szovjet elvtársak. Felszabadítóink
spontán érintkezésben állnak a lakossággal.
Például Krovavijponosz harcos, miután sikeres székletürítést hajtott
végre Mariska néni konyhakertjében, ennek záróaktusához magyar
nyelvű újságpapírt használ, amelyet később minden olvasni tudó
polgártársunk haszonnal forgathat.
Szoobsityel őrmester és Oszvodomityel hadnagy heti
rendszerességgel politikai tájékoztatót tart a Dülöngész kocsmában, sőt
arra is volt már eset, hogy maga Polkovnyik ezredes tartotta a
tájékoztatót. Nem állítom, hogy minden szót megértettünk ezekből a
tájékoztatókból, de azt mégiscsak Polkovnyik elvtárstól tudtuk meg,
hogy a Harmadik Belorusz Front alakulatai átkeltek a Visztulán, és
elfoglalták a Varsó helyén található, nagy kiterjedésű
törmeléksivatagot, vagy hogy az Első Balti Front megkezdte a kelet-
poroszországi hadműveletet, és viharos gyorsasággal közeledik a
tartomány fővárosa, Königsberg felé.
Azt már nem a politikai tájékoztatón hallottuk, hogy a németek
ugyanezekben a január végi napokban visszafoglalták
Székesfehérvárat, amelyet Malinovszkij elvtárs karácsony előtt
egyszer már felszabadított. Nem, ezt Csipkár élettársa, Erzsike álmodta
meg péntekre virradó éjszaka. Erzsike álomlátó képessége egyik fontos
hírforrásunk.
Erzsikének rendszerint péntekre virradó éjszakákon van katonai és
politikai álomlátása, miután csütörtök esténként petróleumlámpa
fényénél átvilágította a hét folyamán felgyülemlett tyúktojásokat, hogy
lássa: van-e szép sötét magjuk, lesz-e belőlük februári kiscsirke?
Petróleummal Csipkár látja el, vagy ha éppen akadozik a
petróleumbeszerzés, hoz neki faggyúgyertyát. Annak a lángjánál is
meglátszik, kotlós alá való-e a tojás, vagy inkább vigyük el Mátrai
feleségéhez, Ilonkához, mert ő sót is, cukrot is adhat érte, sőt még
disznózsírja és petróleumja is van. Ugyancsak Csipkár hozza
Erzsikének azt a körömlakk-lemosót, amely a tavalyi rendeletekig
Lusztig manikűrösnél volt használatban, és amelyből egy
kávéskanálnyit kell az öreg kakas csőrébe tölteni ahhoz, hogy nyugton
elüldögéljen a tojásokon. A kotlóstyúkot ugyanis egy hevesebb
szóváltás után elfogyasztotta a Csipkár-különítmény húsevő tagozata,
a még meglevő többi tyúk pedig tojni tojik ugyan, de nem hajlandó
kotlani.
A nagy hírértékű álomban Erzsike látja, amint az oroszok
Székesfehérvárról visszavonulnak Lovasberény felé. Olyan világosan
látja a lángoló szovjet tankokat, mint a konyhában a petróleumlámpa
lángját. Olyan könnyen felismeri a Ney-harccsoport sisakjain a
halálfejet, mint a tojások belsejében a koponya alakú csírafoltot. Azt is
látja, amint egy szovjet század Sárszentmihály felől begyalogol a
városba, mert nem tudják, hogy az már német kézen van. Azt persze
nem látja, hogy ez egy század, mert ő nem tudja, mi a különbség egység
és alegység között. Ő csak azt látja, hogy körülbelül nyolcvan
katonaruhás férfi magasba emelt kézzel áll a püspöki palota előtt.
És még azt látja, hogy arrafelé menetel egy szakasz halálfejes
magyar. Azt persze nem látja, hogy ez egy szakasz, mert neki a
„szakasz” a baromfiak csőre alatti bőrleffentyűt jelenti. Ő csak azt
látja, hogy ezek magyarok, mert az árpádsávos karszalagokat álmában
sem tudja nem látni.
Azt is látja, hogy az egyik árpádsávos halálfej elővesz egy
kézigránátot, kibiztosítja, és odahajítja a foglyok közé. Azt persze nem
látja, hogy korai volt a dobás, mert nem tanították meg neki, hogy az
1942-es mintájú Vécsey-kézigránátnak késleltetett gyújtása van, és
nem a becsapódáskor robban fel, hanem öt másodperccel utána. Ő csak
azt látja, hogy az egyik orosz fogoly gyorsan lehajol, és a gránátot
visszadobja a halálfejek közé, akiket Erzsike lelki szemei elől örökre
eltakar a detonáció.
Magunk is csodálkozunk, hogy Erzsike álomlátásának ismeretében
fel sem merült bennünk a kérdés: ne kezdjünk-e rettegni attól, hogy
esetleg ide, Hömpölyzugba is visszajönnek a németek? Vagy inkább
tartsuk a dunántúli hadieseményt annak, ami: egy tojáskeltető
háziasszony rémálmának? Csodálkozunk, de a csodálkozás csak egy
pillanatig tart, mivel tudatában vagyunk annak, hogy a mi kis
köztársaságunk a kisebb tökéletességtől a nagyobb tökéletesség felé
tart, így hát a Kárpát-medence többi része, beleértve Székesfehérvárat
is, éppen olyan távol van tőlünk, mint a Déli-sarkvidék.

79.

További hírforrásunk Piroska néni, a Demokratikus Nőszövetség

alelnöke, aki a Horthy-rendszerben siratóasszony volt, de nem riadt
vissza a halottak mosdatásától és öltöztetésétől sem. Jó erőben volt a
háború előtt, akárhányszor megemelte a nagy, kövér holttesteket is.
Amikor pedig nem hívták halottas házhoz, napszámban kapált vagy
rakodott, abból élt, éjszakánként pedig a hömpölyzugi fazekasok,
Podagrás és Pedigrés kemencéit fűtötte.
Most bezzeg a politikai agitáció alapszabályait sajátítja el! Tanulja,
hogyan kell jegyzőkönyvet vezetni, fegyelmi eljárást kezdeményezni,
iratkapoccsal összecsíptetni különálló papírlapokat, vagy eldönteni,
hogy egy iratnak a tetejére vagy az aljára nyomunk-e pecsétet. Azt is
tervbe vette, hogy megtanul írógépen írni, ennek azonban lényeges
feltétele volna, hogy ismeretséget kössön a latin ábécé betűivel. Tény
azonban, hogy Piroska néni ma már nem hullajt könnyeket, mert a
tökéletes államban nincs mit siratni és nincs miért sírni.
Még emlékszünk rá, hogy siratáskor mindig volt nála félbevágott
vöröshagyma, így tehát bőven ömlöttek a könnyei. Meg is becsülték őt
a gyászoló családtagok! Ha pedig a kedves halott lemosására került sor,
soha nem utasította vissza a kínálást, öt kupicából megivott hatot.
Kellett is, hogy egy kicsit elzsibbadjon az orra, mert a régi világban
némelyek annyira féltek a haláltól, hogy beszartak, miközben kifingták
a lelkűket.
Ugyanezért Piroska néni azt is kötelességének érezte, hogy elkísérje
a halottak lelkét a túlvilágra, és ennek fejében nem fogadott el sem
pénzt, sem egyéb ellenszolgáltatást. „Már csak elsétálok egy darabon
Sziksó bácsival vagy Csula bácsival vagy az én édes jó Sárikámmal”,
ez volt az elvi állásfoglalása. Aztán a túlvilág kapujában megállt,
visszafordult, és hazaballagott, de még előbb ráragasztott a lélekre egy
tollpihét, hogy később akármikor ráismerjen.
Máskor meg azt állította, hogy megismeri ő a lelkeket tollpihe
nélkül is. Ezt nem tudtuk, de nem is próbáltuk ellenőrizni, mert Piroska
néni, amikor halottlátói szolgáltatást nyújtott, olyan szemléletesen adta
vissza az eltávozott lélek észjárását és testi jellegzetességeit, hogy
eszünkbe sem jutott kétségbevonni a halottlátás hitelességét. Olyan
élethűen utánozta az eltávozottak szavajárását és hanghordozását, sőt
némelykor az arckifejezésüket is, hogy már-már azt hittük: a látott
lélek ideiglenesen beleköltözött Piroska nénibe.
A lélek elkísérését ingyen végezte, viszont a halottlátásért
elfogadott a régi világban pénzt, újabban inkább élelmiszert vagy más
természetbeni juttatást.
A felszabadulás óta a halottlátás maradt Piroska néni egyetlen olyan
jövedelmi forrása, amely kívülesik a Demokratikus Nőszövetség
redisztribúciós illetékességi körén. Kemencét fűteni nem lehet, mert
ősz és tavasz között nem égetnek edényt
a fazekasok. Napszámba járni nem lehet, mert azok a
polgártársaink, akik a napszámost megfizették, jelenleg nem
tartózkodnak városunkban; olyannyira nem, hogy legnagyobb részüket
Piroska néni megismeri tollpihe nélkül is. Halottat mosdatni sem lehet,
mert Mátrai kiadott egy rendeletet, amely szerint a tökéletes államban
nincs halál, csak megsemmisülés van, és nincsenek halottak, csak
hullák. Kivételt képeznek a hősi halottak, őket azonban nem siratni
kell, hanem tisztelni és követendő példának tekinteni.
Piroska néni, aki mindent összevéve haladó szemléletű, pozitív
személyiség, a halottlátás tekintetében reakciós nézeteket képvisel.
Igaz, vannak ezekben a nézetekben előremutató elemek is. Ilyennek
tekinthetjük azt az érvet, amely szerint a halottlátás szerves része a népi
demokratikus hírközlésnek, és nemcsak a hősi halottak juttathatnak
minket lényeges információhoz.
Például világosan látja Zoja Anatoljevna Koszmogyemszkaját, a
hős partizánlányt, akiről sokat hallottunk a politikai tájékoztatón is, bár
nem értettük pontosan, mi volt az a hőstette, amiért megkínozták és
meggyilkolták a németek, mert Sztojkov Dusán szőregi bolgárkertész,
akit Polkovnyik elvtárs tolmácsnak hozott magával, nem ismeri
minden kifejezés nálunk használatos megfelelőjét.
Ezzel szemben Piroska néni látja Zoját, amint egy Petriscsevo nevű
behavazott és fölperzselt falu fölött lebeg, akár egy fényes angyal. Feje
búbján ugyanolyan világító vörös csillag, mint amilyen Pesten az
Országgyűlés kupoláját fogja nemsokára díszíteni, és a csillagok
csillaga vérző fénnyel világítja be az ifjú mártírnő meggyötört
arcvonásait. Jobb kezében sarló és kalapács, bal kezében Sztálin elvtárs
összes művei. A kötéstáblák közül vér csordul a hóra, de Zoja olyan
állhatatosan hallgat, hogy a régi világban okvetlenül szentté avatták
volna a pravoszlávok, sőt a katolikusok is.
Ő az a hősi halott, akit nem siratni kell, hanem tisztelni és a példáját
követni. Ám ez a tény nem zavarhatja meg tisztánlátásunkat. Nehogy
azt higgyük már, hogy Piroska néni kizárólag a hősöket és a szenteket
látja! Lát ő másmilyen halottakat is.
Látja például Totyist és Zúzóst. Nem is tudnám hirtelenjében
megmondani, miképpen adta értésünkre, hogy ő most éppen Totyist és
Zúzóst látja, mert egyetlen szó nem sok, annyi sem jön ki a torkán.
Fuldoklik, levegő után kapkod, kidülled a szeme. Ennyire tisztán és
pontosan látja őket. Mindketten tősgyökeres hömpölyzugiak voltak.
Illetve Zúzós csak részben hömpölyzugi, de attól még nagyon rendes
gyerek volt, legalábbis civilben. Kár, hogy nem maradtak itthon,
közöttünk, amikor még lehetett volna, mert itt aztán a kutya sem
kérdezte volna tőlük, hogy mit műveltek Ukrajnában. Pesten pedig, ha
már ott rekedtek, nem kellett volna együtt mutatkozniuk, mert
felismerte őket az egyik túlélő. És most az történik velük, amiről
Piroska néni nem tud beszélni. Nem a szavai hiányoznak hozzá, hanem
a levegő. Vagy Totyis, vagy Zúzós, vagy mind a kettő ideiglenesen
beleköltözött, és ettől mintha valami összeszorítaná a torkát.

80.

Rádiót is hallgatunk, pontosabban: Mátrai hallgatja a rádiót

helyettünk, a mi nevünkben és képviseletünkben. Mátrai még az első
napokban begyűjtötte a Hömpölyzug területén található összes
rádiókészüléket, és a rádióadások hallgatását külön engedélyhez
kötötte.
Ilyen különleges engedélyt mostanáig egyvalakinek adott:
önmagának, Mátrainak. A Tudásszomj utcai raktárból az irodájába
vitetett egy 1938-as mintájú, 7 csöves, 3 hullámsávos Orion
Világvevőt, és ennek segítségével mindennap ERF-et, Elnöki Rádiós
Félórát rendez. Ezeken az ERF-eken jelen vannak a Végrehajtó
Bizottság tagjai, valamint a Nemzeti Bizottság, a Demokratikus
Nőszövetség és a mátraista polgárőrség által delegált személyek.
Január utolsó hetében, amikor Mátrai és Csipkár álláspontjai több
téren is közeledtek egymáshoz, az ultrabaloldali Csipkár-különítmény
két tagja, Naglfár és Nuridzsán is látogathatta az ERF-eket.
Ezek a félórás rádióhallgatások meghitt, már-már családias
összejövetelek. Megvitatjuk a mezőgazdasági termelés legsürgősebb
kérdéseit, összehasonlítjuk a szárított burgonya- és eperfalevelet abból
a szempontból, hogy a kifogyóban levő dohánykészletek pótlására
melyik alkalmasabb; Jadovitij hadnagy pedig, aki megfigyelőként
szintén jelen van az ERF-eken, kiváló minőségű koktélt szokott
keverni repülőgépolajból, denaturált szeszből és karamellizált
keményítőből. Utóbb egy kakas farktollait is kitépdeste, és dísznek
berakta a koktélos bögrébe, mert állítólag a koktél két angol szóból van
összetéve: „cock” annyi, mint kakas, „tail” pedig annyi, mint farok,
vagyis „cocktail” annyi, mint kakasfarok.
Újra meg újra meggyőződhetünk róla, hogy a repülőgépolajtól még
a kakasfarok is úgy lecsúszik a torkunkon, mint a gazdasági
fejlesztéshez előirányzott számadatok.
Az egyik ERF-en arról értesültünk, hogy Pesten, az Andrássy úti
nyilasházban megkezdte működését a demokratikus politikai
rendőrség. Egy másik ERF-en meg arról, hogy Állóvízben, a
kommunista párt nagygyűlésén Mrázik elvtárs a mi kis
köztársaságunkat az úgynevezett Sarlói Köztársasággal hasonlította
össze, mondván: mindkettő egyformán törvénytelen, és mindkettő
egyformán életképtelen.
Na persze! Ezzel – meglehet, akarata ellenére – Mrázik elvtárs
elismerte, hogy az önálló Hömpölyzug egy újabb sarlói-kalapácsi
államképződmény! Másfelől azt is kimondta, hogy a sarlói
forradalmárok, bárkik legyenek is, ugyanúgy az autonómia és az
önigazgatás letéteményesei, akárcsak mi, hömpölyzugi
szabadságharcosok! Így érthető, hogy az olyan központosító bürokrata,
mint Mrázik elvtárs, személyes sértésnek tekinti a Sarlói Köztársaság
puszta fennállását is.
A Sarlói Köztársaságról annyit tudunk, hogy Milánó vármegye
területén található, valahol fent, a Kárpátokban, és abban különbözik a
Hömpölyzugi Köztársaságtól, hogy ők hegyi forradalmárok, mi pedig
síkvidéki forradalmárok vagyunk. Ennél többet nem is akarunk tudni
róluk, mert Milánó vármegye éppen olyan távol esik tőlünk, mint
Állóvíz, vagy Székesfehérvár, vagy a Déli-sarkvidék.
Egyetlen olyan személy van Hömpölyzug polgárai között, aki az
ERF-ektől függetlenül is hallgathat rádióadásokat, ez pedig Najmán. Ő
tetszőleges adásokat foghat bármely időpontban, és ezt nem is titkolja,
minthogy Mátrai utólagos jóváhagyását is elnyerte hozzá. A
szájüregében, a bal felső hetes őrlőfogban van egy különleges tömés
vagy plomba, amelybe miniatűr csövek és áramkörök vannak beépítve,
és ő ezt használja rádiókészüléknek. Látjuk az arcán, amikor a
nyelvével felnyúl a bal felső heteshez, egy kicsit megböki a plombát,
és már indul is az adás. Úgy vettük észre, hogy még váltogatni is tudja
a rádióadókat. Olyankor nem bökdösi, hanem simogatja a nyelve
hegyével a bal felső hetest, hol vízszintes irányban, oda-vissza, hol
meg körkörösen, az óramutató járása szerint.
Most Londont hallgatja, most éppen Stockholmot, most inkább
Helsinkit. Gyakran hallgatja a moszkvai rádió magyar nyelvű adásait,
és még gyakrabban az Ideiglenes Kormány rádióját, a Debrecen
Hangját, amely egy szovjet katonai teherautóra van telepítve: a stúdió
a vezetőfülkébe, az adóállomás a platóra.
Ha sokan vagyunk Najmán körül, néha előfordul, hogy hosszas
könyörgés után kitátja a száját. Olyankor finom, halk cincogás
hallatszik a szájüreg bal felső sarkából, de mi nem hagyjuk magunkat
megtéveszteni: tudjuk, hogy valójában erős, bátor személyiségek
mennydörgő harsogása csapja meg fülünket. Néha szavakat, sőt egész
mondatokat hallunk, és órákig elvitatkozunk rajta, mit is jelentenek.
Legutóbb, amikor újabb hírekre sóvárogva lestük Najmán tágra
nyílt szájában a dohányzástól kissé megsárgult fogakat, egy erőteljes
bariton cincogva bejelentette, hogy a belügyminiszter kiadott egy
rendeletet az internálásról. Tisztán hallottuk, hogy az internálandó
személyek kilétéről a rendőrség politikai osztálya dönt. Ő, a P. O. dönti
el, kik azok a fasiszta vagy reakciós egyének, akiknek cselekvési és
mozgási szabadsága hátráltatja fiatal demokráciánk fejlődését. Erre a
döntésre bírói eljárás nélkül kerül sor, és éppen ezért fellebbezést sem
lehet benyújtani ellene. Szó esett az internálás időtartamáról is. Azt
még hallottuk, hogy „hat hónap”, de azt már nem, hogy ez a
leghosszabb vagy a legrövidebb kiszabható idő.
Ezen addig vitatkoztunk, amíg rá nem jöttünk, hogy mindegy,
leghosszabb-e vagy legrövidebb. A mi kis fasisztáink és reakciósaink
már jó helyen vannak. Nekünk már van saját, szabad és önálló
internálótáborunk a városháza pincéjében, ahol a leghosszabb és
legrövidebb időtartamok tökéletesen fedik egymást.

81.

Totyist és Zúzóst, miután Pajor hadbíró-százados a pesti

Zeneakadémia kistermében kimondta rájuk a rögtöni hatállyal
végrehajtandó halálos ítéletet, Réti közellátási kormánybiztos
eredetileg mindjárt a Zeneakadémia mellett, a Nagykörút és a Király
utca sarkán szerette volna felakasztatni, de a patinás intézmény ajtaján
kilépve azonnal észlelte, hogy a Nagykörútnak ezen a szakaszán túl
sok a törmelék, és kidőlt az összes lámpaoszlop, ezért a nyilvános
akasztás – legalábbis az általa elképzelt formában – nem hajtható
végre. Miután meggyőződött róla, hogy a Mussolini téren (ja, bocs,
újabban ismét Oktogon!) vannak használható lámpaoszlopok, arrafelé
indult Pajorral, akinek most már csak annyi dolga volt, hogy
levezényelje az ítéletvégrehajtást.
Nyomukban halad az egyre növekvő csődület: a két halálraítélt, az
őket őrző karhatalmisták, tanúk, érdeklődők, riporterek, fényképészek,
továbbá az eltűnt vagy – mint a tárgyalás során sokszor elhangzott –
„elvezényelt" személyek hozzátartozói: édesanyák, feleségek,
nővérek, húgok, csupa nő. Folyton előreszaladgálnak, átnyúlkálnak a
karhatalmistákon, próbálják megérinteni Totyis és Zúzós hátul
összekötözött kezét.
A szabályzat szerint Totyist és Zúzóst meg kellett volna bilincselni,
de a Zeneakadémián hirtelenjében nem találtak bilincset. Kottaállvány
és metronóm volt ugyan, de az ilyen tárgyak nagyon kevéssé
alkalmasak végtagok rögzítésére. A népbíró végül a rektori iroda
csomagátkötő madzagjával pótolta a fogvatartási eszközt.
Sírós hangú, rimánkodó kérdések röpködnek a kormos téli
levegőben. Kiabálni kell, mert Budáról, a várnegyed felől
gépfegyverropogás, a Svábhegy felől pedig erős tüzérségi tűz
hallatszik. Ráadásul félbetört tetőcserepek és üvegszilánkok hullanak
a magasból. Kilazult téglák, sőt egész ablakkeretek és redőnyök is
zuhannak az úttestre.
„Törzsőrmester úr mikor látta utoljára az én Gyurikámat? Tudja,
akinek az a vastag szemüvege volt!” „Szakaszvezető úr, ugye megvan
Schwarz, a monori fatalep-tulajdonos? Tudja, akinek az a sok
aranyfoga volt!”
Észre sem veszik, hogy múlt időben beszélnek. Pedig ha volt, akkor
nem valószínű, hogy megvan, és majdnem teljesen mindegy, hogy a
törzs úr mikor látta utoljára azt az illetőt, akinek addig volt a vastag
szemüvege, amíg a szaki úr a csizmája sarokvasával rá nem taposott.
Összefoglalóan úgy fogalmazhatunk, hogy a 401-es számú kisegítő
munkás- és büntetőszázad, amelynek keretéhez Totyis és Zúzós
tartozott, ukrajnai feladat-teljesítése során a munkaszolgálatos
személyi állományban számottevő emberveszteséget szenvedett,
méghozzá nem annyira harci cselekmények következtében, mint
inkább azért, mert Totyis és Zúzós a személyi állományból egy vagy
több főt heti rendszerességgel „elvezényelt” – ahogy Totyis mondta
még a Zeneakadémia nagytermében is – „különleges munkára”.
Réti közellátási kormánybiztos valamilyen oknál fogva
ragaszkodott a lámpavashoz. Amolyan forradalmi hevület lehetett ez
nála. A szegedi Csillagbörtönben bőven volt ideje tanulmányozni a
lámpaoszlopok forradalmi igénybevételének történetét. Hallani sem
akart róla, noha ez a megoldás lett volna kézenfekvő, hogy Totyist és
Zúzóst a Liszt Ferenc tér platánfáinak valamelyik alsó ágára akasszák.
Ez az ötlet már csak azért sem nyerte el a tetszését, mert a német és
nyilas kézen levő budai magaslatokról rá lehetett látni a térre, és attól
kellett volna tartanunk, hogy a királyi palotából, mihelyt észreveszik
az összeverődő sokaságot, tüzet nyitnak a rendkívüli eseményre. Az
pedig végképp kihozta a sodrából a közellátási kormánybiztost, hogy
Pajor hadbíró-százados, szakmai és formai okot rá hivatkozva,
ellenezte a nyilvános akasztást. A szabályzatnak arra a rendelkezésére
hivatkozott, amely szerint a halálos ítéletet kora reggel, zárt helyen,
minden fölösleges feltűnés mellőzésével kell végrehajtani.
Pajor a nyilas puccs előtt a Margit körúti fegyházban dolgozott.
Irodájának ablaka az udvarra nézett, egyenesen az akasztófára. Ő az
elítéltnek már a lépéseiből is meg tudta állapítani, hogy politikai
ügyről, szabotázsakcióról van-e szó, vagy bevonultatott
parasztlegényről, aki egy éjszakára hazaszökött a menyasszonyához,
és igazoltatták. Kisujjában volt a statáriális eljárás minden csínja-bínja.
Több száz rögtöni ítéletet meghozott, és ezek alakilag is, tartalmilag is
egytől egyig mind kifogástalanok voltak. Nélkülözhetetlen
szakembernek számított, és ezt – az ő életrajzi értelemben vett
szerencséjére – azonnal felfogták a kommunisták.
Így tehát Lupták elvtárs, akit előző nap neveztek ki budapesti
főkapitány-helyettesnek, és akit Pajor egy vagy két évvel ezelőtt
habozás nélkül halálra ítélt volna, most rászignálta Pajorra a Totyis-
Zúzós ügyet. Pajor, miután sajnálattal tudomásul vette, hogy a
Zeneakadémiának nincs olyasféle udvara, mint a Margit körúti
épületnek, azt javasolta, hogy az ítéletet a kazánházban kellene
végrehajtani, mert az éppen jó lesz a két kisgyilkosnak.
Réti kormánybiztos őrjöngött. Mi az, hogy kisgyilkos? Mi az, hogy
kazánház? És főleg: mi az, hogy fölösleges feltűnés? Most, azonnal,
teljes határozottsággal meg kell mutatnunk a magyar népnek, hogy a
demokrácia kíméletlenül leszámol a fasiszta, reakciós kártevőkkel! Ha
a népbíró elvtárs tíz percen belül oda nem viszi a lámpavashoz azt a
két háborús bűnöst, akkor ő, Réti egy teherautó platójára állítja őket,
acélsodronyt köt a nyakukba, másik végét a lámpavashoz erősíti, aztán
tövig nyomja a gázpedált!
Szeretett volna minél hamarabb ott lenni a Nyugati-pályaudvarnál,
hogy ellenőrizze, sikerült-e a villamossínhez csatlakoztatni azt a
Nagykörútig meghosszabbított iparvágányt, amelyen az erre a célra
összeállított szerelvények minden átrakodás nélkül szállíthatnák a
város különböző pontjaira az Állóvíz vármegyéből érkező élelmiszert:
„Itt jön a Magyar Kommunista Párt krumplija! Itt jön a Magyar
Kommunista Párt káposztája!” így érthető, hogy kissé türelmetlen volt.
Ha minden kivégzéssel ennyit piszmogna, akkor nem maradna ideje
megmenteni az éhhaláltól a főváros népét!

82.

A 401-es számú kisegítő munkás- és büntetőszázad 1942 június

elejétől 1943 január végéig tartózkodott Bergyicsev és Kazatyin
térségében, ahol egészen különböző feladatokkal – aknaszedéssel,
útakadály-telepítéssel, lőállások kialakításával, állati és emberi
tetemek elföldelésével – volt foglalkoztatva. Muszos személyi
állományának nagyobbik részét zsidók vagy zsidónak minősülök,
kisebbik részét politikailag megbízhatatlan személyek
(szociáldemokraták, szakszervezeti aktivisták) tették ki. A június eleji
258 főnyi létszámból január végén 73-an voltak életben.
Pajor nemrég hadbíró, most népbíró nem arra volt kíváncsi, mi
történhetett valójában Bergyicsev és Kazatyin között. Sokszor járt kint
a fronton szakemberként, munkaköri kötelességéből adódóan, ismerte
az ottani viszonyokat. Őt az érdekelte, hogy az életben maradt
muszosok tanúvallomásai, valamint a Totyis által Zúzósra és a Zúzós
által Totyisra tett súlyosan terhelő vallomások felhasználásával jogilag
megalapozott-e a halálos ítélet.
Meg. (Totyis.)
Meg. (Zúzós.)
Ezen túlmenően Pajor mélységes megvetést érzett a két elítélt iránt,
akik az ő mesterségébe merészeltek belekontárkodni. A maguk módján
ők is rögtönítélő bíráskodást folytattak heteken, hónapokon át, anélkül,
hogy tisztában lettek volna az 1939. évi II. törvénycikk 221. §-ával,
amely a statárium elrendelésének feltételeit határozza meg, de
láthatóan nem ismerték a 2730/1941-es és a 4850/1941-es
miniszterelnöki rendeletet sem, amelyek alapján ő, Pajor tucatjával
hozta a kifogástalanul szak- és jogszerű halálos ítéleteket. Mi több,
még az előbbieknél sokkal fontosabb 8020/1939-es rendeletről sincs
fogalmuk, amely pedig a polgári élet egy sor területére kiterjesztette a
katonai bíráskodás hatályát, méghozzá jóval Magyarország
hadbalépése előtt!
Például Totyis bemegy a körletbe a takarodó előtti szabad
foglalkozás perceiben, és egyáltalán nem viselkedik durván vagy
barátságtalanul, sőt még tréfálkozik is. Hogy mást ne mondjak,
felfigyel Schwarz fakereskedő teljes egészében aranyból készült felső
fogsorára, és elnevezi az illetőt Aranyszájú Szent Schwarznak. Bizony,
nem kevés bátorságra vall aranyfogat csináltatni. Ezekben az időkben!
Másnap Aranyszájú Szent Schwarzról kiderül, hogy azért nincs
jelen a bunker építésénél, amelyen éppen dolgozunk, mert
elvezényelték különleges munkára, az egykori kolhozirodába, ahonnét
azonban az őt kísérő Zúzós nélküle tér vissza.
Harmadnap Zúzós éppen azt mustrálgatja, hogy a nyomdász
Pálmainak, akivel öt percre négyszemközt maradt a körletben, miután
a többiek odakint már felsorakoztak, milyen finom tapintású, vérpiros
gyapjúpokróca van, amikor hirtelen tüsszentenie kell, és a
zsebkendővel együtt egy súlyosabb tárgyat is kiránt a zsebéből.
Bizony ám, Zúzós annyira kikupálódott, amióta előléptették
szakaszvezetővé, hogy zsebkendőbe fújja az orrát! Nem úgy, mint
azelőtt, amikor a jobb keze hüvelyk- és mutatóujját vette igénybe.
Hangos koppanás hallatszik, és a nyomdász Pálmai látja, noha nem
kellett volna odanéznie, hogy ott hever a földön egy aranyból készült
felső fogsor.
Ezek után hiába ajánlja fel finom tapintású pokrócát Zúzósnak, saját
jószántából, teljesen önként, Zúzós csak ennyit kérdez: „Miért vörös a
maga pokróca, Pálmai? Miért nem hozott magával hupikéket vagy,
mondjuk, libaszarzöldet hazulról? Maguk mindenhová mindig vöröset
hurcolnak magukkal?”
A következő napon kiderül, hogy Pálmait elvezényelték különleges
munkára, két nap múlva pedig látjuk, hogy Totyisnak szép új mellénye
van, finomnak látszó gyapjúból, és egyáltalán nem probléma, hogy
történetesen vörös a színe. A mellényt Hoffer szabó készítette, aki azt
hitte, hogy az ő szaktudása nélkülözhetetlen a keret számára. Tévedett,
mert a hatodik vagy nyolcadik ilyesféle mellény után őt is különleges
munkára vezényelték. Mulatságos volt nézni, amint Zúzós ezt
követően a körmét vágta Hoffer ollójával; mulatságos, de nem
veszélytelen.
Például Hörbölőt, a Népszava rovatvezetőjét, aki pedig
„őskeresztény” volt, ha még emlékszünk erre a kifejezésre, Zúzós
körömvágás közben hasbarúgta, majd aziránt érdeklődött: vajon a
szerkesztő úr ezt is meg fogja-e írni a Népszavában. Amikor pedig
Hörbölő kétrét görnyedve azt felelte, hogy: „Alázatosan jelentem, nem
fogom megírni”, Zúzós szájon vágta, amiért nem áll vigyázzban,
miközben elöljáróval beszél, majd elégedetten állapította meg: „Persze
hogy nem írod meg, te rohadék, nem fogsz te már megírni semmit!”
Másfelől az sem volt veszélytelen, ha valaki félrenézett vagy hátat
fordított, miközben Zúzós tüntetően a körmét vagdosta.
Feigenbaum, a vendéglős éppen emiatt lett különleges munkára
vezényelve, ezenkívül a báránybőr sapkája miatt, mert amikor ez
történt, már keményen fagyott éjszakánként.
 83.

Csak azt ne gondoljuk, hogy akár Totyis, akár Zúzós keményszívű,

hitvány, gonosz ember lett volna! A jóság, nem is ritkán, kézzelfogható
formákat öltött bennük. Totyis például szerette a lovakat. Még nálunk,
itthon, Hömpölyzugban, az Oppenheim-uradalomban megtanulta,
hogyan kell a lovakkal bánni, mielőtt a hazafias érzelmű uradalmi
kasznár közbenjárására megkezdhette tanulmányait a jutási
altisztképző iskolán. Nem is szenvedtek hiányt a lovak Totyis keze
alatt! Tiszták voltak, jól tápláltak; látszott, hogy érti a dolgát, aki a
gondjukat viseli. Mondogatta nekünk Totyis: „Ha maguk is olyan
értelmesek és szófogadók volnának, mint a lovak, nem lenne magukkal
semmi baj!” Ehhez hasonló gondolattal pedig már Swift Gulliver-jében
is találkozhattunk!
Bergyicsev és Kazatyin térségében az a remény éltetett bennünket,
hogy vagy mi változunk lovakká, és ezzel kiérdemeljük Totyis
törzsőrmester jóakaratát, illetve kíméletét, vagy egyszer hajnaltájban
arra ébredünk, hogy Totyis helyett a dublini szatíraszerző küld ki
minket a tűzvonalba futóárkot ásni.
Zúzós szakaszvezetőből sem hiányzott a szeretet: ő mindenekelőtt
a kifényesített cipőket szerette. Azt a személyt, aki a cipőből az ég felé
magasodott, már nem kedvelte annyira. Ennek pedig az a magyarázata,
hogy miután Hömpölyzugból Pestre költözött, jó néhány évig
cipőtisztítóként működött a Nagykörúton, nem is messze a Mussolini
tértől, illetve bocsánat, ezer bocsánat, újabban ismét az Oktogontól,
ahol mindjárt fel fogjuk húzni a lámpavasra. Valahányszor
felsorakoztatták a századot, ő haragos arccal a földre sütötte a szemét,
mintha szégyellné magát. Pedig csak a lábbeliket vizsgálta. „Hogy néz
ki magának a cipője, maga nyomorult?” – ez volt a szavajárása. –
„Hogy lehet valaki ennyire igénytelen?”
Tökéletesen igaza volt: formátlanná taposott, szétrongyolódott, civil
cipőt hordtunk, amelyet nemhogy kifényesíteni, de összevarrni vagy
megfoltozni sem lehetett már. Zuhogó esőben vagy kemény fagyban
végképp alkalmatlan viselet volt. Kincstári lábbeli használatba vétele
viszont harctéri fosztogatásnak minősült, és golyó általi halált vont
maga után. Azok sem jártak jól, akik előrelátónak hitték magukat, és
bevonulás előtt strapabíró túrabakancsot szereztek, mert azt Zúzós
előbb-utóbb elvette tőlük. Hiszen éppen erről van szó: fölöttébb
kedvelte a jó minőségű, erős cipőket, amelyek meghálálják, ha
kifényesítik őket.
Egyszóval, megvolt bennük a jóakarat, noha rendszerint nem vitték
túlzásba. De néha még az is előfordult, hogy túlzásba vitték, csak mi
nem vettük észre.
A túlzásba vitt jóakarat kiegyensúlyozásaképpen Totyisnál volt egy
kéthasábos gépelt lista, körülbelül harminc-harminc névvel. Esténként,
lámpafény mellett, elmélyült arccal tanulmányozta. Tintaceruzát vett
elő, megnyálazta a hegyét, és egyik-másik név mellé akkurátus
mozdulattal pipát rajzolt.
Ezt a listát Totyis a századparancsnoktól, Murvássy hadnagytól
kapta, aki a zászlóaljparancsnoktól, Kavicsossy századostól kapta, aki
az ezredparancsnoktól, Sóderessy őrnagytól kapta, aki a nagykátai
101-es hadkiegészítő parancsnokság főparancsnokától, vitéz Aprított-
Kövessy ezredestől kapta, akit beosztottjai a „Nagykátai Vérmedve"
néven emlegettek, és aki ezt a listát, valamint az általa írógépbe diktált
hasonló összes többi listát a Magyarok Istenétől kapta.
Murvássy Klagenfurtba, Kavicsossy Münchenbe, Sóderessy
Grazba, Aprított-Kövessy Salzburgba igyekszik ezekben a nehéz
órákban. Két kis buzgó katonájukat itt felejtették a Zeneakadémia és a
Mussolini tér között, amely megint Oktogon lett, csak még nem
szoktunk hozzá.
A Magyarok Istenének jelenlegi tartózkodási helye ismeretlen.

84.

Réti közellátási kormánybiztos váratlanul kijelenti, hogy sürgős

tennivaló várja a Nyugati-pályaudvarnál, és különben is, útközben
ellenőriznie kell az Oktogon és a Nyugati-pályaudvar közti
romeltakarítási munkálatokat. Délutánra írásbeli jelentést kér az
esemény lefolyásáról.
Gyors léptekkel útnak indul, magára hagyva Pajor népbírót a két
bűnössel, a karhatalmistákkal, az újságírókkal és fényképészekkel, az
egyre növekvő népsokasággal, kíváncsiakkal, bámészkodókkal,
bosszúra szomjazókkal, valamint a szilárdan álló, megbízható
lámpaoszlopokkal.
A népbíró mindenekelőtt felolvassa a halálos ítéletet. Elmondhatná
papír nélkül is, hiszen kívülről tudja a szöveget, viszont azt is tudja,
hogy most nem ő beszél, ő csak a hivatalos iratot szólaltatja meg.
Szavainak hatásos aláfestést adnak a budai oldalról áthallatszó lövések
és robbanások. Ő maga is egy kissé tűzbejön. Miközben áthatja a szak-
és jogszerűség tudata, színészileg is értékelhető teljesítményt nyújt. A
jelenlevőket a Nemzeti Színház egyik tehetséges, fiatal színészére
emlékezti, amint egy felolvasóesten Hamlet nagymonológját szavalja,
a „Lenni vagy nem lenni” kezdetűt.
De hiszen most is, itt is erről van szó! Lenni vagy nem lenni?
Nem lenni. (Nekik.) Lenni. (Nekünk.)
Eddig tehát gyors léptekkel haladtunk a katharzis felé vezető úton.
Most azonban beleütközünk egy számottevő akadályba.
Pajor népbírónak, mint amikor a büntetőjogász egyik
legnyomasztóbb álma válik hétköznapi valósággá, hirtelen eszébe
villan, hogy egy lényeges mozzanat – vagy inkább szereplő – hiányzik
a színjátékhoz. Az elítéltek megvannak, az ítélet megvan, a vesztőhely
is megvan – viszont nincs meg az ítéletvégrehajtó!
Hadbíró korában Pajornak ilyen természetű gondja sohasem volt.
Golyó általi halál esetén ott voltak a katonák, akik közül egykettőre
összeállt a kivégzőosztag. Kötél általi halál esetén pedig akár a Margit
körúton, akár más büntetőintézményben bármikor rendelkezésre állt a
hozzáértő közalkalmazott. Ezt Pajor annyira megszokta és
természetesnek vette, hogy pályakezdő népbíróként eszébe sem jutott:
ezen a téren nehézség adódhat.
A tömeg összetétele időközben megváltozott. Már nem az
elvezényeltek hozzátartozói, nem a nők voltak többségben. Már nem
arra voltak kíváncsiak, hogy él-e még az én egyetlen kisfiam, vagy
hogy a telefongyári Schleifer tényleg annyira le volt-e gyengülve, hogy
a végén már nem tudott járni, vagy hogy mi lett a Pistával, mert nem
érkezett róla értesítés, viszont levelezőlapot vagy szóbeli üzenetet sem
kaptunk tőle. Most már azt szerették volna látni, hogy azok ketten
tényleg kiöltik-e a nyelvüket, és ha igen, akkor melyiküké fog
messzebbre kinyúlni.
A népbíró fontolóra vette azt a lehetőséget, hogy önként
jelentkezőket szólít a tömegből. Legalább tíz-tizenöt fiatal vagy
középkorú férfi állt alig karnyújtásnyira tőle. Ezek között biztosan van
olyan, aki Ukrajnában partizánt akasztott. Pajor, miközben elnézte a
vérszomjas arcokat, rájött, hogy ezek itt mind hóhérok, egytől egyig.
Legfeljebb nem mindegyik ért hozzá.
Aztán észbekapott: örökre vége a szakmai karrierjének, ha megírják
róla az újságok, hogy önként jelentkezőket kér fel az akcióhoz, mint
Rodolfo, a bűvész a Royal Orfeumban!
Akkor talán a karhatalmistához forduljunk segítségért. Mind a
négyen túlélők, a 401-es számú század egykori muszosai. Az elsők
között jelentkeztek karhatalmistának a Tisza Kálmán téren. Ők
tartóztatták le Totyist és Zúzóst, miután a Nyugatinál felismerték őket.
Ez a két keretlegény is mekkora marha volt!
Miért nem végeztetek tiszta munkát? Mi a fészkes fenének
hagytatok túlélőket, fiúk? Ha már egyet megöltetek ezek közül, akkor
öltétek volna meg az összes többit is, mert ha csak egy is élve marad,
az előbb-utóbb ujjal fog mutogatni rátok. Tele van az ország hozzátok
hasonló tettesekkel, de őket soha nem fogja felismerni senki, mert
nekik egyetlen élő tanútól sincs félnivalójuk. Ők még harminc-
negyven évig élvezhetik az áldott jó életet. Késő öregségükben
kisunokát fognak lovagoltatni a térdükön. Ti ketten pedig mindjárt
lógni fogtok, fiúk!
Pajor egy pillanatig majdnem biztosra vette, hogy a karhatalmisták
csakugyan megoldják a problémát.
Amikor aztán közelebbről szemügyre vette őket, mindjárt elment a
kedve tőlük. Az ilyenek csak a szájukat jártatják. Rossz nézni, ahogyan
tartják azt a puskát. A Stern, a Friedmann, a Frank meg a Kardos. Nincs
ezekben semmi tartás. Anélkül meg egy fületlen gombot sem ér az üres
bosszúvágy és a tartalmatlan gyűlölet. Acsarkodni acsarkodnak, de az
már derogál nekik, hogy saját kezűleg elvégezzék a piszkos munkát.
Arról nem szólva, hogy nincs is benne jártasságuk.
Az a buzeráns moszkovita (Réti elvtársról van szó, akit 1940-ben
csakugyan kiengedtek a szegedi Csillagbörtönből a Szovjetunióba), az
a dilettáns vadbarom elrendeli a nyilvános akasztást, hóhérról bezzeg
nem gondoskodik!

85.

És akkor, mintha a rögtönítélő bíró lidérces álma újabb, az eddiginél

is abszurdabb fordulatot venne, Pajornak egyszerre csak az is eszébe
jutott, hogy megfelelő kötél sincs!
Korábbi pályafutása folyamán ezzel sem volt soha semmi probléma.
A kötél bármikor, bármekkora mennyiségben rendelkezésre állt,
akárcsak lélegzéshez a levegő. Sőt még annál is inkább, mert éppen
ebben, a levegő belélegzésében gátolta meg az elítéltet!
Most meg nincs.
A népbíró pillantása a cukorspárgára esett, amellyel Totyis és Zúzós
keze hátul össze volt kötözve. A csomagátkötő madzagra a rektori
hivatalból. Mi lenne, ha utasítást adna, hogy szedjék le a madzagot az
érintett személyek csuklójáról, és kössék a nyakukba?
Hamar belátta azonban, hogy ez helytelen döntés volna. Először is,
a madzag nem elég hosszú. Másodszor pedig, nem elég teherbíró. Elbír
tíz kilót, esetleg tizenöt-húszat is, de egy felnőtt férfi teljes testsúlyát
biztosan nem tudja megtartani. Akkor pedig örökre vége a szakmai
karrierjének, ha megírják róla az újságok, hogy cukorspárgával akart
akasztani!
Ugyanezért a járda mellett és a bérházak udvarán még nagy
számban heverő holttestek derékszíjával vagy hózentrágerével sem
kísérletezhet, és az élőktől sem kérhet hasonló holmit.
Az a bolsifunkci (ezúttal is Réti elvtársról van szó, valamint arról,
hogy Pajor tisztában volt a kommunizmus küszöbön álló győzelmével,
de nem túlzottan örült neki), az a kutyák torkából előrángatott
nacsalnyik elvi okokból ragaszkodik a lámpavashoz, kötelet bezzeg
nem biztosít! Az előbb mintha valami acélsodronyról beszélt volna.
Hol az a sodrony? Sehol!
Már-már csüggedés fogta el. Ekkor azonban látomása támadt, mint
oly sok polgártársunknak ezekben a sorsfordító napokban, hetekben.
Nem is annyira látta, mint inkább előre látta, hogy szakmai karrierje
márpedig nem és nem törik derékba. Ellenkezőleg, most vesz csak
igazán nagy lendületet. Nem kell neki örökké ezekkel a semmirevaló
kisgyilkosokkal, kisgonoszokkal, kisbűnösökkel bíbelődnie. Szakmai
problémákban gazdagabb, többrétű esetekkel fog ő nemsokára
szembesülni. Fog ő népbíróként felelősségre vonni
hadosztályparancsnokot is! Országos leventeparancsnokot is!
Miniszterelnököt is!
Azt, hogy konkrétan melyik miniszterelnökről van szó, még nem
látta pontosan előre, de most hirtelen annyi erőt és elszántságot érzett
magában, amennyivel az elmúlt három-négy évből öt-hat
miniszterelnököt is halálra ítélhetett volna, természetesen kötél általi
halálra.
Hoppá, a kötél. Ott tartottunk, hogy nincs.
Szék már van. Az egyébként kiégett Japán kávéházban csodával
határos módon megmaradt néhány szék. Azokat fogjuk Totyis és
Zúzós alól kihúzni.
Pajor népbíró egykettőre visszanyerte határozottságát. Rövid
szünetet rendelt el, majd az egyik találomra kiválasztott
karhatalmistának, Franknak azt az utasítást adta, hogy futólépésben
haladjon át a Hűség Házába (Andrássy út 60.), amely most válik
hűtlenné ehhez a névhez, és az ott berendezkedő politikai
rendőrhivatalnok elvtársaktól a magyar nép nevében kérjen két darab,
egyenként legalább másfél méter hosszú (vagy még hosszabb) kötelet,
valamint egy akasztáshoz értő, erős idegzetű elvtársat.
Hogy Frank gyorsabban szaladhasson, Pajor átvette tőle a fegyvert.
Alakilag ezellen sem volt kifogás támasztható, mert a népbíró
megnevezte a szabályzatnak azt a pontját, amely hasonló helyzetben
lehetővé teszi az ilyen jellegű intézkedést.

86.

Amikor Frank az egykori Hűség Házához, ehhez a nagyvonalúan

kivitelezett, most éppen kissé megtépázott neoreneszánsz épülethez
érkezett, a Csengery utcai oldalsó kapun éppen begördült egy
teherautó, rakfelületén halálsápadt civilekkel és géppisztolyos
őrszemélyzettel. Hát igen, fordult a kocka. Még csak egy hónappal
ezelőtt is őt, Frankot vitték volna be ugyanígy a Csengery utca felől,
most meg azokat viszik, ő pedig, megbízatása tudatában, büszkén
vonulhat be az Andrássy úti főbejáraton.
Büszkesége csak akkor hagyott alább, amikor provokátornak
nézték, a karhatalmista igazolványát ugyanis Friedmann-nál hagyta,
Pajortól pedig a nagy sietségben nem kapott írásbeli felhatalmazást.
Még szerencse, hogy Réti kormánybiztos éppen a házban tartózkodott.
Úgy látszik, tett egy kis kitérőt, mielőtt a pályaudvarra sietett volna.
Réti rögtön tudta, miről van szó. Valóságos dührohamot kapott,
amikor meghallotta, hogy késedelmet szenved az ítéletvégrehajtás, de
aztán lehiggadt, és intézkedett. Egy vattakabátos férfi kinyitott egy
ajtót, amely mögött egy ládában cipőfűzők, egy polcon pedig
nyakkendők hevertek teljes összevisszaságban. Intett Franknak, hogy
válogasson belőlük nyugodtan. Ezekből az elvtárs fonhat, sodorhat,
kötözhet, bogozhat és tekerhet olyan hosszú és olyan teherbíró kötelet,
amilyenre csak szüksége van. Ezek a holmik még a nyilasok foglyai
után maradtak. Nemigen jön vissza értük a jogos tulajdonos.
Gyöngyházy, a híres impresszionista festő, aki eredetileg az épület
gazdája volt, aligha gondolta volna, hogy azok között a falak között,
ahol megálmodta a Szoknyafoltozó napszámosasszonyok és az Őszi
vásár Selmecbányán című kompozícióit, egyszer majd nagy halomban
tornyosulnak a gazdátlanná vált nyakkendők és cipőfűzők. Ő a házat
végrendeletében a pesti izraelita hitközségre hagyta, azzal a feltétellel,
hogy vallástörténeti múzeumot működtessenek benne. Ezek után vagy
az állandó kiállítások anyaga nem gyűlt össze, vagy a vallástörténet
fogalmának meghatározása körül támadt félreértés (amennyiben a
vallás majdnem úgy hangzik, mint a vallatás), mindenesetre múzeum
helyett a nyilaskeresztes párt költözött be az épületbe, annak
helyiségeit, főleg a pincéjét egyre inkább átalakítva sajátos igényei és
szükségletei szerint.
Így viszont nemcsak érthető, hanem úgyszólván elkerülhetetlen is
volt, hogy újdonsült politikai rendőrségünk egyenesen a nyilasok
nyomdokaiba lépjen. Nem volna kívánatos, hogy olyan kedélytelen,
komor helyeken működjünk, mint a Hadik-laktanya vagy a Margit
körúti fegyház. Különben is, ez utóbbi egyrészt összedőlt, másrészt
egyelőre még a németek kezén van.
Az pedig végképp helytelen volna, ha a kommunista párt Tisza
Kálmán téri székházában végeznénk fontos munkánkat. Egyrészt
minket is zavarnának az ott megforduló csillogó szemű, humanista
illúziókban ringatózó, gyanútlan elvtársak és elvtársnők, másrészt őket
is kiábrándítaná a mi jelenlétünk, vagy inkább annak tudata, hogy
éppen a kommunista párt székházában őrizzük a demokrácia
ellenségeit. Bizony ám, Tisza Kálmán téri székházunk három héttel
ezelőtt még a Volksbund székháza volt! Még ott hever a járdán az a
kőmorzsalék, amely, amíg egyben volt, és az ablakon ki nem repült,
Adolf Hitler faragott képmása volt.
Úgyhogy Dózer elvtárs rögtön levonta a konzekvenciát: nekünk az
Andrássy úti nyilasház kell! Itt vannak a prímán kialakított cellák a
pincében, itt vannak a betonba ágyazott priccsek, itt vannak a drótháló
mögé süllyesztett villanykörték, itt vannak a demokrácia
fenntartásához szükséges kényszerítő eszközök és berendezési
tárgyak!
Mire Mezei belügyminiszter Debrecenben kiadja azt a rendeletet,
amelynek értelmében a csendőrség jogutód nélkül megszűnik, és a
minél hamarabb megalakítandó Politikai Rendészeti Osztály veszi át a
szerepét, addigra az említett osztály rég megalakult, és minden
átvehető szerepet átvett.
Ebből a szempontból mindössze az okoz némi gondot, hogy nem is
egy politikai rendészet alakult, hanem egyszerre mindjárt kettő.
Debrecenben Verő elvtárs bízta meg Dömper elvtársat, a szovjet
partizánt, hogy alakítson politikai rendészetet, Pesten pedig Réti
elvtárs bízta meg Dózer elvtársat, az illegális kommunistát, hogy tegye
ugyanezt. Mind Verő, mind Réti a kommunista párt utasítását követte,
amikor kiadta a megbízást; de hiszen egyelőre még Magyar
Kommunista Pártból sem egy van, hanem legalább kettő.
Amikor pedig megkérdeztük Rákosi elvtárstól, hogy akkor most
melyik elvtárs vezeti a rendészetet, Dömper vagy Dózer, ő csak
elmosolyodott, és azt mondta, hogy: mindkét elvtárs vezető szerepére
szükségünk lesz ezen a téren. Ez pedig azt jelenti, hogy máris két
különböző politikai rendészetünk van: az egyik a fővárosban végez
nagytakarítást Dózer elvtárs vezetésével, a másik a vidéket rázza
gatyába Dömper elvtárs irányítása alatt.
Így tehát mindkét politikai rendészet és azok mindkét vezetője,
Dömper is, Dózer is beköltözött az Andrássy úti nyilasházba, azzal az
eltökélt szándékkal, hogy jelenlétük révén minél hamarabb
elfeledtessék a nyilasok gonosztetteit, és az épületről a demokrácia
rendfenntartó magától értetődősége jusson az állampolgárok eszébe.

87.

Ezekben a percekben Réti kormánybiztos azért tesz rövid látogatást

Dömperék és Dózerék háza táján, hogy tisztázza a hatásköröket.
Dózer elvtárs, leszel szíves tudomásul venni, hogy Dömper veled
egyenrangú vezető, és leszel szíves nem azon a véleményen lenni,
hogy Dömperék a debreceni rendőrség Pesten működő politikai
alosztálya! Te meg, Dömper elvtársam, légy már egy kicsit arra is
tekintettel, hogy Dózerék az illegalitásban nem sajátíthatták el a széles
néptömegekkel való helyes bánásmódot, de majd belejönnek, mint
kiskutya az ugatásba, úgyhogy ezzel a problémával te inkább ne
foglalkozzál!
Azonkívül itt Pesten Dózerék intézik a letartóztatásokat, úgyhogy
ebben a házban ők használják a pincét, nem a te kádereid. Neked a
megyeszékhelyeken annyi pincéd és cellád van, amennyit akarsz.
Ezzel szemben, Dózer elvtársam, azt neked kell megértened, hogy
Dömperéknek több személygépkocsira és teherautóra van szükségük,
mint nektek, abból a puszta tényből adódóan, hogy ők vidékiek, viszont
Pesten kapják az eligazítást. Ja, és néha még Debrecenben is, attól az
idióta Mezeitől, aki még mindig nem érti, hogy mire jó és mire nem jó
egy demokráciában az úgynevezett „belügyminiszter”.
Továbbá, sok vidéki ügynek Pesten futnak össze a szálai, ezért
bizony Dömpernek is lesznek pesti őrizetesei. Emiatt pedig,
Dózerkám, akár tetszik nektek, akár nem, a Vilma királynő úti
bankárvillát, amelyről a múltkor beszéltünk, nem ti kapjátok meg,
hanem a Dömper-brigád. Vagy azt hiszed, nekik nem kell az a pince?
Te meg ne aggódjál, Dömper elvtársam, annak a bankárvillának
nagyon jó pincéje van. Onnét a leghangosabb segélykiáltások sem
hallatszanak ki az utcára. Ki van próbálva.
Világos minden? Óhaj-sóhaj? Kérdések?
Dömper és Dózer úgyszólván semmiben sem értettek egyet, de
abban igen, hogy jó lenne letörni Réti elvtárs túl nagyra nőtt szarvait.
Nehogy már mindig ilyen magas lóról beszéljen velünk! Másfelől
viszont muszáj, hogy lovat adjunk alá, mert ő fogja elintézni, hogy a
szomszéd ház (Andrássy út 62.) nagy kiterjedésű pincéjében, amelyet
a demokrácia nevében kisajátítottunk, magyar kőművesek gyorsan
kiépítsék az ittenihez hasonló cellákat, és szovjet technikusok
elkészítsék a szükséges hangszigetelést.
Ezért aztán Dózer csak annyit mondott Rétinek, hogy Dömper
elvtárs irodájában van egy fasiszta perzsaszőnyeg meg egy fasiszta
kakukkos falióra, míg nála, Dózernél csak egy pamutgombolyagot
pofozgató porceláncica van, amelyet ottfelejtettek a nyilasok. Ja, és mi
legyen a Reménnyel? Tudod, Réti elvtárs, a Remény az a frakciózó,
aki megtévesztett egy sor jó szándékú elvtársat azzal, hogy ő vezeti
Magyarországon az igazi kommunista pártot. És most itt csücsül,
odalent a pincében. Illetve nem csücsül, mert állnia kell, arccal a fal
felé. Mit csináljunk vele? Muszáj életben hagyni?
Dömper viszont az utolsó pillanatban mégsem azt mondta, ami
pedig már ott volt a nyelve hegyén. Eredetileg azt akarta mondani,
hogy: Dózer elvtárs brigádja kivonja magát a közös munka alól,
olyannyira, hogy még a folyosókat is a vidéki politikai rendészetnek
kell felmosnia. Kértük Dózer elvtársat, adja kölcsön az őrizeteseit.
Azok is takaríthatnának. Vagy nem telik ki az idejükből? Mi ugye
mégsem hordhatjuk ide a saját foglyainkat a Vilma királynő útról!
Egyrészt nem szeretnénk, ha útközben elszöknének, másrészt nem
szeretnénk mutogatni őket a járókelőknek. Arról nem is beszélve, hogy
az ujjaikon és a kézfejükön nemrég megjelent zúzódások
következtében aligha volnának képesek megfogni a felmosórongyot.

88.

Ezt akarta mondani, viszont mégsem ezt mondta, hanem azt, hogy:
tegnapelőtt ő, Dömper, különféle politikai rendészeti ügyek miatt,
leutazott Állóvízbe, ahol Mrázik elvtárs megkérdezte tőle: mikor
számoljuk már fel a hömpölyzugi szakadár köztársaságot?
Mrázik elvtárs ebből a célból rendelkezésünkre bocsátaná
tűzoltókból és útkarbantartókból álló postai futárszolgálatát, csak fel
kellene őket fegyvereznünk. Ha ehhez hozzászámítjuk a Topiák
elvtárs-féle Vörösrongyosgárdát, valamint a Babuska elvtárs és Daddy
elvtárs által pártfegyelem alá vont Vagyonújraelosztó Aranyhordát,
akkor fél nap alatt rendet csinálhatnánk Hömpölyzugban. Feltéve
persze, hogy te is jóváhagyod a tervet, Réti elvtárs.
Dömper tisztában volt vele, hogy közellátási kormánybiztosként
Réti elvtárs jelenleg Állóvíz megyére támaszkodik leginkább, de a
megyére kirótt élelmiszerkvótát Mrázik, a főispán, akármilyen
világosan látja is a kommunista szervezésű közellátás fontosságát, már
nem sokáig tudja teljesíteni. Sőt meglehet, hogy nem is igazán akarja.
Mert, példának okáért, Réti elvtárs miért nem a Nyírségre nehezedik rá
jobban egy kicsit?
Emiatt a múlt héten volt is némi ordítozás Mrázik és Réti között,
amelynek tartalmáról Dömper elvtárs részletes jelentést kapott az
imént említett Babuskától, aki újabban a Nyilvántartási és Adatgyűjtési
Részleg osztályvezetője a megyei főkapitányságon.
Mrázik az asztalt csapkodva kérte ki magának, hogy az Állóvízből
Pestre induló tehervagonokra ez van felírva: „A szovjet nép ajándéka
az éhező Budapestnek!” Miért itt a megyében írják ezt rá a vagonra,
ahol mindenki tudja, hogy hazugság? Nem lehetne Pest határában
kezdeni a hazudozást?
Réti meg azt kiabálta, hogy nem babra megy a játék, illetve nagyon
is babra megy. Neki muszáj legalább hat vagon szárazbabot szállítania
a most felállított internálótáborokba. Csak a jövő héten legalább
tizenötezer embert fogunk közigazgatási eljárás alá vonni Pesten és a
felszabadult országrészben. Azoknak is kell majd valamit enniük!
Ilyen ember ez a Réti elvtárs. Még a nép ellenségeiről is
gondoskodik. Persze, közben hazudik is egy keveset. Az
élelmiszerbegyűjtésben leginkább Mrázikra, az ellenséges elemek
begyűjtésében leginkább Dömperre számíthatott. Hazudozni segítség
nélkül is jól tudott. Ezen a téren önállóan és leleményesen járt el,
kivéve persze, ha felsőbb utasítást követve kellett a gyakorlatba
átültetnie az igazmondás dialektikáját.
Úgyhogy nagyon jól jönne Rétinek, ha most mindjárt elindíthatna
Hömpölyzugból Pestre tizenöt vagon kukoricalisztet és, mondjuk, tíz
vagon árpadarát. Odamegyünk, letartóztatjuk Mátrait és bandáját,
aztán a többi már megy, mint a karikacsapás.
Annál nagyobb volt Dömper meglepődése, amikor Réti, ahelyett,
hogy jóváhagyta volna ezt az ésszerű indítványt, bosszús arccal
ráförmedt: „Te akarsz rendet csinálni Hömpölyzugban? Éppen te,
Dömper elvtársam, aki a saját rendőrséged soraiban sem tudsz rendet
csinálni? Milyen rendőreid vannak neked Állóvíz megyében, hékás?
Azt hiszed, nem tudom, hogy például Dágványban ki a városi
rendőrkapitány?”
Dömper elvtárs egyrészt igazságtalannak érezte a szemrehányást,
mert a városi rendőrkapitányok kinevezésébe neki elvileg nem volt
beleszólása. A városi kapitányokat – a demokratikus pártok egymás
közti egyeztetése után – elvileg az Ideiglenes Kormány
belügyminisztere, az a tökfej Mezei nevezi ki, aki titokban belépett a
kommunista pártba, miközben továbbra is a parasztpártot képviseli, és
a kisgazdák nem merik a lemondását követelni, mert ha teljesülne a
követelés, akkor egy igazi keményvonalas kommunista lépne a
petyhüdt Mezei helyébe. Egyrészt. Másrészt Dömper belátta, hogy Réti
elvtársnak igaza van.
A Hömpölyzugi Köztársaságban addig nem csinálhatunk rendet,
amíg egész Állóvíz megye rendőrségét meg nem tisztítottuk a
megbízhatatlan, polgári elemektől. Hogy mást ne mondjak,
Dágványban október óta Kaffka a városi rendőrkapitány!
Az világos, hogy Kaffka, akit a kisgazdák támogatnak, nem sokáig
maradhat ezen a poszton. A helyére kerülhetne, mondjuk, Rillke, aki
szocdem, de hajlandó együttműködni, mármint velünk. Ő viszont
sírkőfaragó, úgyhogy nem sokat ért a rendészethez. A legjobb az lenne,
ha Daddy elvtárs lenne Dágvány kapitánya, miután Kaffkát és Rillkét
fenékbe rúgtuk.
Illetve Daddy elvtárs már polgármester és városi párttitkár egy
személyben, azonkívül Dágvány képviselője a nemzetgyűlésben,
úgyhogy legyen inkább az ő egyik megbízható embere, teszem azt,
Rühatkányi elvtárs az új rendőrkapitány!
Ekkor viszont Réti közellátási kormánybiztos azt is megmondta,
nyilván felsőbb utasításra, hogy mi történjen a Reménnyel.
Esett már szó róla, hogy Debrecenben és Budapest felszabadult
kerületeiben pillanatnyilag nem egy, hanem két Magyar Kommunista
Párt működik, és ha fegyveres konfliktus nincs is, de azért súlyos
feszültségek vannak a Moszkvából hazatérő elvtársak és az itthoni
illegális elvtársak között. Annyiban viszont közös a két pártvezetőség
álláspontja, hogy a harmadik kommunista párt, az úgynevezett
„Remény-frakció” vezetőjét sürgősen ártalmatlanná kell tennünk. A
Reménynek el kell tűnnie az életünkből!
Ezért viszont Réti elvtárs azt is megengedheti magának, hogy a
maga módján elismerje a Remény érdemeit.
A Reményt, ugye, a múlt héten hozta be ide hozzátok Majdénka
elvtárs. Namármost a Remény, noha kétségkívül frakciózott, azért
mégsem akármilyen kapcarongy a munkásmozgalomban. Három évig
együtt ültünk Szegeden. Az már majdnem olyan, mint egy házasság.
Arról nem szólva, hogy csak én tizenöt olyan csepeli sztrájkról és
hadiipari szabotázsakcióról tudok, amit a Remény szervezett a német
megszállás alatt.
Ezenkívül a Remény elbújtatott és hamis papírokkal szerelt föl egy
sor fontos elvtársat, köztük téged is, Dózer elvtársam. Sőt még a Dózer
nevet is úgy tudom, hogy neki köszönheted. Ő találta ki, hogy legyél
Dózer, amikor éppen az ő lakásán rejtőzködtél. Elvégre, úgy tudom, te
Kupferberger néven születtél, Dózer elvtársam.
Úgyhogy a Reménynek vigyetek le a cellájába egy hokedlit, hogy
legyen mire leülnie, és adjátok vissza neki Az ítélőerő kritiká-ját, amit
elkoboztatok tőle, hogy legyen min gondolkodnia. Ugyanis éppen az
ítélőerő hiányzik belőle, de ez csak az én személyes véleményem.
Aztán tíz vagy húsz év múlva újratárgyaljuk a kérdést, hogy mi
történjen a Reménnyel. Esetleg harminc év múlva. Ha még akkor
élünk.
Mert a Remény egészen biztosan élni fog.
 Mindenki tudja, ti magatok is tudjátok, elvtársaim: a Remény hal
meg utoljára!

89.

Abban Dömper és Dózer elvtárs majdnem száz százalékig

egyetértett Réti elvtárssal is, egymással is, hogy Kaffka nem maradhat
rendőrkapitány se Dágványban, se máshol. Kaffkát ki kell iktatni. A
kiiktatás mikéntjében már nem volt teljes az egyetértés.
Dömper, aki minden intézkedésről jegyzőkönyvet vesz fel, és
minden utasítást írásban is megfogalmaz, azt szeretné elérni, hogy
Kaffkát szabályos eljárás keretén belül váltsa le a belügyminiszter.
Dózer viszont, aki nem kedveli a formaságokat, úgy képzeli, hogy
Kaffkát kora délután, amikor kilép a rendőrkapitányságról az utcára,
elgázolhatná egy cukorrépát szállító teherautó. (Aztán majd
gondoskodunk az utódlásról.)
Ugyanakkor kénytelen beletörődni, hogy Kaffka elintézése, vidéki
ügy lévén, teljes mértékben Dömper hatáskörébe tartozik. Szokásos
hétvégi jelentésében keserű szavakkal hozza Rákosi elvtárs
tudomására: „Dömper elvtársra, noha értékes partizántapasztalatai
vannak, nem jellemző az elvtársiasság. Tetőtől talpig beburkolózik a
szektás elzárkózás fagyos köpönyegébe. Perzsaszőnyeg és kakukkos
óra található az irodájában, amelynek falai közt a kelleténél
lanyhábban intézi a nép ellenségeinek ártalmatlanná tételét.”
Dömper, talán a rá jellemző szektás elzárkózás miatt, valóban
szeretné elkerülni, hogy Kaffka életvesztés folytán szűnjön meg
szálkának lenni a szemünkben, és ezáltal vértanúként szerepelhessen a
polgári sajtóban. „A mi munkánk célja nem az, hogy néhány ezer
embert eltegyünk láb alól” – írja Rákosi elvtárshoz intézett szokásos
hétvégi jelentésében –, „hanem az, hogy biztosítsuk a felszabadult
országrészek politikai nyugalmát.” Ő sem találja célszerűnek, hogy
Kaffka szabadon járhasson-kelhessen, miután le fogja váltani a
belügyminiszter, de ő az internálást tartja járható útnak. Elég lesz
Kaffkát fél évre, legfeljebb másfél évre, na jó, esetleg négy-öt évre
internálni, és az egész belpolitikai Kaffka-problémát mintha elvágták
volna.
A vidéki politikai rendészet főparancsnoka tiszta meggyőződésből,
őszintén hisz az internálás intézményében és annak javító-nevelő
hatásában. Még jóformán meg sem kapta a kinevezését, és máris úgy
bújnak elő a kisebb-nagyobb internálótáborok a felszabadult magyar
földből, mint eső után a gomba.
Elképzelései szerint az internálás olyan, mint azok a
gyermekbetegségek, amelyeken minél hamarabb átesik az ember,
annál jobb neki. Mint például a kanyaró. Vagy a mumpsz. Ne tekintsük
ezt az intézményt puszta büntetésnek, ez annál több! A demokráciában
a büntetés által gazdagodik a személyiség, ezért a büntetés
egyszersmind jutalom is. Tisztellek, tehát büntetlek. Ha azt hiszed,
hogy nem érdemled meg a büntetést, ezzel csak azt ismered el, hogy
méltatlan vagy a tiszteletemre. Minél súlyosabban büntetlek, annál
nagyobb mértékben tisztellek, akár tetszik neked, akár nem.
Dózer elvtárs már nem ennyire liberális. Az ő példaképe nem
Machiavelli, a humanista átnevelő, nem is Hobbes, aki Leviathánnak
nevezte el az általa kitervelt össztársadalmi internálótábort, hanem
Dzsingisz kán, a marxizmus-leninizmus átültetője a hétköznapi
gyakorlatba!

90.

Dózer elvtárs életében három jelentős csodára került sor. Hogy

mindjárt a másodikkal kezdjem: egyszer, 1934-ben megadta neki a
Sors (mások szerint Zsorzs, a Komintern magyarországi összekötője),
hogy ott lehessen Moszkvában, a Nemzetközi Vörös Segély
kongresszusán. Hamis papírokkal átjutott Csehszlovákiába, aztán
bejárta Tolnát, Baranyát, még teherszállító hajón is utazott. Hol azeri
tevehajcsárnak, hol meg kirgiz gyapotszedő asszonynak öltözött,
úgyhogy a legéberebb határőr, a legélesebb szemű vámtisztviselő sem
ismerte fel az álruha mögé rejtett kommunista meggyőződést.
Átlépett hét határon, átkelt huszonhét folyón, átvergődött hetvenhét
hegyen-völgyön, megtapasztalt ezerhárom pedagógiai hőskölteményt,
és mindjárt szélesre tárult előtte a Szovjetunió, vörösen lüktető
szívében a nemzetközi kongresszussal. Dózer elvtársnak kis híján
könnybe lábadt a szeme. Ekkor odalépett hozzá Jagoda elvtárs, a
belügyi népbiztos, és megkérdezte tőle: „Ugye, elvtárs, te vagy a
Rézhegyek Királynője? Azt áruld el nekem, minek jöttél ide!”
 Csöppet sem volt ez hülye kérdés, hiszen Kupferberger, ahogy
akkoriban hívták Dózer elvtársat, csakugyan olyasmit jelent, hogy
„rézhegyi”. Másfelől mégiscsak igen ravasz kérdés volt ez. Mert hiszen
éppen erről van szó, hogy neki semmit sem szabad elárulnia! Egy kicsit
gondolkodott, majd illegális kommunistához illő elszántsággal Jagoda
elvtárs szemébe nézett, és így szólt: „Hogy minek jöttem ide?
Megmondom őszintén! Tanulni, tanulni, tanulni!” A belügyi népbiztos
felkacagott, megpaskolta honfitársunk rózsás orcáját, és így szólt
hozzá: „Tetszel nekem, fiatal elvtársam!”
Aztán felsóhajtott, és csak úgy dőlt belőle az elvhű bolsevik harcos
hitvallása. „Jaj, cukorfalat Benőkém és Bénikém” – (Kupferbergert
ugyanis Benjáminnak keresztelték volna, ha részesült volna a
keresztség jótéteményében) –, „valahol azért a csekista is emberből
van, és én azt sem tudom, hol áll a fejem. Itt van nekem a Sahti-
bányaüzem vezetőinek letartóztatása, itt van az ötéves terv burzsoá
szabotőreinek leleplezése, az imperialista kémhálózat felgöngyölítése,
az »Iparpárt« elleni per előkészítése, a fehéremigránsok felmorzsolása,
a közgazdászok megfegyelmezése, a műszaki értelmiség
megtizedelése, a kulákok likvidálása, a monarchisták likvidálása, az
alkotmányos demokraták likvidálása, a szociálforradalmárok
likvidálása, a mensevikek likvidálása, a trockisták likvidálása, a
buharinisták likvidálása és még sorolhatnám. Itt van nekem az
általános éberségi kampány, továbbá itt van nekem Lenin özvegye és
Gorkij unokahúga, akikkel már tele van az a bánatos kis hócipőm. No,
de sebaj, Benőkém és Bénikém: csak azért is elmegyünk moziba.
Valahol a csekista is emberből van, és joga van egy kis
szórakozáshoz!”
Azzal kézen fogta az ifjú Kupferbergert, és elvitte a Prozsektyor
filmszínházba, ahol pirogot és limonádét vett neki, majd együtt
megnézték Seftelovics filmrendező Dzsingisz kánról szóló
nagyszabású filmjét. (Jagoda elvtárs már ötször látta ezt a
filmművészeti alkotást, de még most sem bír betelni vele.) Utána
Kupferberger sokat gondolkodott a film eszmei mondanivalóján. Mit
akar ezzel a filmmel értésére adni Jagoda elvtárs, aki búcsúzáskor meg
is csókolta a fiatal magyarországi kommunistát?
Okos ember volt, rájött.
A filmnek, illetve a belügyi népbiztosnak az a mondanivalója, hogy
Dzsingisz kán volt az emberiség történelmében az első bolsevik vezér.
Egy középkori Lenin és Sztálin egy személyben! És micsoda fényes
győzelmeket aratott!
Igen ám, de Jagoda elvtárs, illetve Seftelovics filmrendező, akivel
tizenötször átíratták a forgatókönyvet, és ötször újravágatták a
leforgatott anyagot, nemcsak ezt akarja mondani, hanem valami mást
is. Dzsingisz kán, ugyebár, nem magányos hős, hanem a nép
legszélesebb rétegeire támaszkodik. Ezenkívül ott áll mellette Bogyó
kán, aki éberen őrködik, és leleplezi a belső ellenséget, olyan sokat
ebből a tetűfajzatból, hogy Dózer elvtárs nem is jegyezte meg a
nevüket. Azt viszont egy életre megjegyezte, hogy Dzsingisz elvtárs
éppen úgy megbízik Bogyó elvtársban, mint Sztálin Jagodában.
Csakhogy a filmnek még ezen túlmenően is van egy fontos üzenete.
Mégpedig az, hogy értékes dolog a bizalom, de annál is többet ér az
éberség. Dzsingisz kán a film vége felé már önmagában sem bízik meg,
nemhogy Bogyó kánban. Mindnyájunk megdöbbenésére kiderül, hogy
Bogyó kán kapcsolatban áll a belső ellenséggel.
Kapcsolatban áll a szabotőrökkel, a kémekkel, az emigránsokkal, a
közgazdászokkal, a technokratákkal, a kulákokkal, a
szociálforradalmárokkal (sőt, még az alkotmányos demokratákkal, mi
több, a monarchistákkal is), a mensevikekkel, a trockistákkal, a
buharinistákkal, a kamenyevistákkal, a zinovjevistákkal és még
sorolhatnám.
Ezt a megrendítő szörnyűséget Sünyi vagy Sunyi kán deríti fel
szívós, aprólékos munkával.
És ebből következik Film elvtárs legvégső, legfontosabb üzenete,
az, hogy a Magyarok Istene és a hegeli Világszellem futó kalandjából
rövidesen megszületik az a magyar Dzsingisz kán, aki mellett ő, Dózer
elvtárs eleinte Bogyó, később Sünyi vagy Sunyi lesz. Dömper elvtársra
jellemző partizán típusú tévedés volna, ha ő, Dózer utánozni próbálná
a közigazgatásban járatos tisztviselők rendszeretetét és gondosságát.
Nem, neki egyszerűen csak Sünyinek vagy Sunyinak kell lennie!

91.

Másodjára említem azt a csodát, amely időrendben az első volt:

Kupferberger 19 éves korában, az 1920-as évek szellemileg pezsgő
légkörében megismerkedett a marxizmussal. Ha mai szemmel nézve
hasonlítjuk össze Dózer elvtársat Bogyó kánnal, illetve Sünyi (Sunyi)
kánnal, könnyen elháríthatjuk azt a burzsoá objektivista ellenvetést,
miszerint a Seftelovics-filmben látható kánok egész életüket lóháton
töltötték, a mi magyar Bogyónk pedig soha életében egyszer sem ült
lóra. Hát persze, hogy neki már nem kellett lóra ülnie! Dózer elvtárs
lova, amelynek nyergében előreszáguld, a tudományos szocializmus
által megpatkolt éberség!
Az ifjú Kupferberger csonttuberkulózisban szenvedett, és évekig
nyomta az ágyat. Míg a többi fiatalember táncolt, lovagolt, zsákot
hordott, kazánt fűtött vagy lányok után járt, ő acélfűzőbe préselve
bámulta a plafon repedéseit, amelyekből gonosz torzpofákat rakott
össze a lázak és fájdalmak hevítette képzelet. A fiatalság legszebb éveit
rémült számítgatással töltötte: mikor fakad ki a könyöke vagy a térde
hajlatában a következő tályog, és mikor roppannak össze a csigolyái,
hogy aztán kétrét görnyedő, púpos emberroncsként tengesse hátralevő
életét. Testben még nem, de lélekben már teljesen púposnak érezte
magát.
Teltek-múltak az évek. Az ifjú Kupferberger feküdt, és várta a
végső összeroppanást. Özvegy édesanyja behozta a rántott levest, és
kivitte az éjjeliedényt. Időnként megérkezett az a havi harminc dollár,
amelyet nála jóval idősebb nővére küldözgetett Amerikából, sajnos
nem mindig pontosan.
A csoda, vagy inkább a csodák láncolata azzal kezdődött, hogy
egyszer, amikor megérkezett a nővér pénzküldeménye, az édesanya
vásárolt beteg fiának egy újágpapírba csomagolt füstölt halat. Az újság
a Népszava volt, fejlécén ott állt fehéren feketével: „Világ proletárjai,
egyesüljetek!” És amikor az ifjú Kupferberger hangosan kibetűzte ezt
a jelmondatot, hirtelen annyi erő költözött belé, hogy nemcsak meg
tudta mozdítani a lábát és a derekát, hanem fel is kelt az ágyból.
Egyedül, minden segítség nélkül!
Fejébe nyomta lapos, ellenzős sapkáját, és kilépett az utcára.
Egyedül, minden segítség nélkül!
A világ proletárjainak egyesüléséből fakadó erő a jelszó hatására,
úgy látszik, beleköltözött a testébe egy szikrányit. No meg a lelkébe is!
(Már amennyiben lélekről beszélhetünk egy olyan gyakorló marxista-
leninista aktivista esetében, amilyenné vált a későbbi Dózer elvtárs.)
Nem ment ő se jobbra, se balra, hanem egyenesen a textilmunkások
szakszervezetébe sietett, ahol nem kell belépőjegyet váltani, mint a
vurstliban, és nem kell hajladozni, mint a kuglipályán, sőt még a
polcon található könyveket is ingyen olvashatja a textilipari dolgozó.
Márpedig ő textiliparinak számított, mert az elemi iskola négy osztálya
után, amikor még nem volt annyira súlyos a betegsége, mint később,
másfél évig takácsmesterséget tanult. Dolgozónak is számított, mert ha
betegsége miatt nem dolgozott is, a tagdíjat fizette.
Kupferberger tehát olvasni kezdett. Egyedül, minden segítség
nélkül!
Az első napon elolvasta a Kommunista kiáltványt és mire hazaért,
eltűntek a tályogjai.
A második napon elolvasta az Anti-Dühring-et, és mire hazaért,
lelohadt a láza.
A harmadik napon elolvasta A tőke első két kötetét, és mire hazaért,
úgy megerősödtek a csontjai, hogy az acélfűző lepattant a derekáról.
Ezek után Dózer elvtárs életében a harmadik csoda is bekövetkezett,
ez pedig a barátság csodája volt. Megismerkedett azokkal az
elvtársakkal, akikkel hasznos, termékeny vitákat folytatott a
munkásmozgalom taktikai kérdéseiről. Ezek az elvtársak rábeszélték a
gyógyulófélben levő fiatalembert, hogy csatlakozzék a mozgalom
illegális szárnyához.
Romantikus akciók váltakoztak realista, naturalista és pozitivista
lebukásokkal. Dózer elvtárs a saját bőrén tapasztalhatta a horthysta
politikai rendőrség vallatási módszereit, és már akkor elhatározta, hogy
mihelyt alkalom nyílik rá, tovább fogja őket fejleszteni. Bizony ám,
különös érzés, amikor halálos ellenségünket egyúttal
tanítómesterünknek is tekintjük! Nem kevésbé különös az
együttműködés, amely kialakul köztünk, miközben ő arra törekszik,
hogy minél kevesebb látható sérüléssel minél több testi fájdalmat
okozzon. A közös munka folyamán a gyűlölet keletkezését és
működését is tanulmányozhatjuk önmagunkban.
A demokráciában, ha egyszer majd eljutunk oda, az ellenséget
nemcsak őrizzük, hanem gyűlöljük is. A gyűlölet az ellenség rangjának
elismerése, és az elismerés már csak egy lépésnyire van a tisztelettől.
Tisztellek, tehát gyűlöllek. Minél halálosabban gyűlöllek, annál
szenvedélyesebben tisztellek, akár tetszik neked, akár nem.
A kihallgatásokon soha, senkire nézve nem tudtak belőle terhelő
adatokat kicsikarni. Helytállásának értékét az sem kisebbíti, hogy
betegsége miatt nagyrészt elhaltak a fájdalomérzékelő idegei.
Amikor éppen szabadlábon volt, a mozgalomnak szentelhette
minden idejét, mert Amerikából még mindig érkeztek a
pénzküldemények. Nem annyira a mozgalom aktív munkájában –
röpcédulák előállításában, sztrájkok szervezésében – vett részt, inkább
az elvtársait figyelte. Külön listát állított össze azokról, akik
együttműködnek a Remény-féle frakcióval, és azokról, akik
szóbaállnak a jobboldali szociáldemokratákkal, valamint azokról, akik
a lebukás után – gyengeségből, gyávaságból, vagy csak azért, mert nem
ismerték fel a tisztelet és a gyűlölet közti összefüggést – árulók lettek.
Listát vezetett azokról is, akiknek szélsőjobboldali vagy kormánypárti
rokonaik vannak, és külön listát azokról, akik bírálják a moszkvai
magyar vezetőséget.
Elvtársias beszélgetések során, egy-egy zöldvendéglőben a sör
habjai fölött úgy nézegette a megbízható elvtárs arcélét, mint
rabosításkor a fényképezésre kerülő profilt. „Ez is ott lesz nálam a
pincében. Vagy ő vallat, vagy ő lesz vallatva.”
Ha majd mindenki mindent bevallott – közelt és távolt, külsőt és
belsőt, múltat és jövőt akkor mondhatjuk hogy: megálljunk, mert itt
van már a Kánaán!

92.

Kaffkát, a dágványi rendőrkapitányt egy kora délután, amikor a

rendőrség épületéből kilépett az utcára, kis híján elgázolta egy
cukorrépát szállító teherautó. A rendőrkapitány vagy a kerekek alá
került volna, vagy a motorház és a tűzoltóság utcai fala között zúzódik
össze, ha nincs a falban egy jókora bemélyedés, ahonnét a demokrácia
szellemében már eltávolítottuk Szent Flórián életnagyságú szobrát, és
ahová Kaffka az utolsó pillanatban be tudott ugrani.
A teherautó, miután felszaladt a járdára, és horzsolta a rendőrséggel
szomszédos épület falát, azonnal továbbhajtott. Kaffka gyorsan
odanézett, hogy megjegyezze a rendszámot, de ilyet nem látott a
járművön. Mire pedig előrántotta a pisztolyát, addigra a kipufogócső
szürkéskék füstje is eloszlott. Gyorsan visszament az irodájába, hogy
intézkedjen, de kénytelen volt megállapítani: vagy meghibásodott a
telefonkészülék, vagy megszakadt a vonal. Nem volt ez ritkaság
akkoriban, sőt, mindennap előfordult.
Az viszont eddig még nem fordult elő, hogy beosztottjai, Samsa és
Klamm (az egyik nyomozó, a másik az őrszemélyzet főnöke) gúnyos
mosollyal és ezekkel a szavakkal fogadják: „Nem kell annyit pattogni,
apuci!”
Kaffka délelőtt a városon átfolyó Hömpöly bal partján, a szovjet
városparancsnokságon járt, ahol a parancsnok közölte vele:
semmiképpen sem fogadhatja el a lemondását, mert az ügy nem az ő
hatáskörébe tartozik. A városi rendőrkapitányokat a demokratikus
magyar belügyminiszter nevezi ki és menti fel, ha jól tudja. Vagy ha
nem jól tudja, akkor Kaffka forduljon a főispán elvtárshoz.
Ehhez viszont azt is tudni kell, hogy Kaffka nincs beszélő
viszonyban Állóvíz vármegye kommunista főispánjával, amióta
Mrázik elvtárs kétszer egymás után felszólította, hogy lépjen be a
pártba (mármint a kommunistába), ő pedig kétszer egymás után nemet
mondott. Arra hivatkozott, hogy az a meggyőződése: egy
rendőrkapitány ne politizáljon. „Most ez a meggyőződésed,
baszkikám?” – üvöltötte Mrázik elvtárs. – „Bezzeg amikor benne
voltál a Turul Szövetségben, akkor nem ez volt a meggyőződésed!”
Ő is tudta: Kaffka annak idején csak azért lépett be a Turulba, hogy
megnyerje a turulisták bizalmát, és nyomozóként kézben tudja tartani
őket. Nem is emiatt neheztelt Kaffkára, hanem azért, mert a fiatal,
ambiciózus nyomozó egyszer egy egész évre kitiltotta őt a
megyeszékhely területéről, és hiába kapott volna megrendeléseket,
semmilyen munkát nem vállalhatott el a városban. (Ez volt a
kárpátaljai építkezések időszaka.) Fájó sebként élt benne a kitiltás
emléke.
Na jól van. Akkoriban ő tiltott ki engem, de most majd én tiltom ki
őt!
Igen ám, de ehhez előbb le kellene váltani Kaffkát a rendőrkapitányi
posztról, erről pedig a dágványi szovjet városparancsnok, Sztarsij-
Lejtyenant főhadnagy hallani sem akar. Azt mondta, hogy ő meg van
elégedve Kaffka teljesítményével. Példaszerű az együttműködés a
dágványi demokratikus rendőrség és a Vörös Hadsereg között. És
különben is, Kaffkát még az előző szovjet városparancsnok, Mladsij-
Lejtyenant alhadnagy, az ő testvéröccse nevezte ki a felszabadulás első
napjaiban, és ő tiszteletben tartja fivére döntéseit. Ez pedig valóban így
volt. Mrázik elvtárs még meg sem alakította a kommunista párt állóvízi
szervezetét, és még nem is álmodott róla, hogy ő lesz egy személyben
a főispán és a megyei párttitkár, amikor Kaffka már hetek óta dágványi
rendőrkapitányként végezte munkáját. Mladsij-Lejtyenant elvtárs,
mihelyt berendezkedett a Katolikus Legényegylet kecses, rokokó
házában a Hömpöly bal partján, arról értesült, hogy van itt egy
rendőrtisztviselő, aki, ellentétben a többiekkel, nem menekült el a
városból, hanem a városi kórház idegosztályán rejtőzködik Rossz
főorvos beutalójával. A szovjet parancsnok hívatta Kaffkát, és rövid
tájékozódás után kinevezte a bizalomgerjesztő fiatal szakembert városi
rendőrkapitánynak. Arról is hallott ugyan, hogy Kaffka nem bánt
valami nagyon kíméletesen a Dágványban elfogott illegális
kommunistákkal, de a jó rendőr egy kicsit mindig szigorú.
Még az is Kaffka mellett szólt, hogy a német megszállás után
házkutatást tartott a munkásotthonban, ahol elkobozta Marx és Engels
portréját. Irodájában ugyanis két festmény dicsérte a nyomozó
kifinomult ízlését, a Vízesésnél fürdőző nimfák és a Szénásszekér
alkonyatkor: Amikor kérdőre vonták a munkásellenes házkutatás
miatt, ő szó nélkül elfordította a képeket, amelyek túloldaláról az
emberiség két bölcs tanítója, Marx és Engels mosolygott a szovjet
katonákra. Vagyis Kaffka azért kobozta el a két portrét, hogy rejtegesse
őket!
Így érthető, hogy Mladsij-Lejtyenant alhadnagy átörökítette a
Kaffka iránti bizalmat bátyjára, a főhadnagyra is. Hacsak nem inkább
az a helyes magyarázat, hogy Kaffka pezsgőt és lányokat küldött
eleinte Mladsij-, később Sztarsij-Lejtyenant elvtársnak, és így
hízelegte be magát az oroszoknál. A pezsgőt a bűnjelkamrából hozatta,
ahová a helyi pezsgőgyár kifosztása után került az italból néhány
rekesszel, Nusikát és Husikát pedig Nőtincs mama közismert
intézményéből.
Egy rendőrnek mindig jó kapcsolatai vannak a helyi bordélyházzal,
és Nőtincs mama úgyszólván a fiaként szerette Kaffkát. Amikor a
dágványi közigazgatás színe-java csomagolt és menekült, főnökei
Nőtincs mamánál keresték a nyomozót, mert az eszükbe sem jutott,
hogy Kaffka idegbetegséget színlel, és a haverja, Rossz főorvos
befektette a városi kórházba.

93.

Nem egészen tíz perccel a rendszám nélküli teherautó eltűnése után,

amikor Kaffka még le sem tette a makacsul hallgató telefonkagylót,
betoppant hozzá régi ismerőse, Babuska, aki december óta a
megyeszékhelyen vezeti a politikai rendészeti osztályt, és közölte
Kaffkával, hogy ezek itt hárman, Tetűnyi elvtárs, Bolhányi elvtárs és
Poloskányi elvtárs a dágványi rendőrség új munkatársai. Ez pedig itt,
Rühatkányi elvtárs – most van tizenöt óra huszonkét perc – ettől a
perctől az új dágványi városi rendőrkapitány.
A következő pillanatban Rühatkányi, az új rendőrkapitány lassú,
komótos mozdulatokkal vetkőzni kezdett. Közben a három új
munkatárs Kaffkát vetkőztette, aki hiába nyúlt a pisztolya után, azt már
elvették tőle. Leszedték róla a rendőrkapitányi cipőt, nadrágot,
zubbonyt és inget, de bizony az alsónadrágot meg a zoknit sem hagyták
rajta. Mindezeket Rühatkányi szép sorjában – persze fordított
sorrendben – magára öltötte.
Az igazat megvallva, jól állt neki a rendőrkapitányi öltözék. Olyan
volt benne, mint aki megfiatalodott, sőt meg is mosakodott egy kicsit.
Úgy illett rá, mintha ráöntötték volna. Nem volt túl szoros, de nem is
lötyögött.
Kaffka viszont határozottan előnytelenül mutatott lecsupaszítva,
főleg azt követően, hogy honvédkincstári szelencetartó szíjakkal
összeközték kezét-lábát, a szíjakon keresztüldugták a Pongó-féle
vasáru-kereskedés redőnytoló rúdját, amelynek egyik végét Kaffka
íróasztalára, másik végét az ablakpárkányra fektették, végül pedig a
fejét szorosan körültekerték egy nefelejcsmintás citromsárga
paplanhuzattal.
Mire Kaffka elájul, már annyi vérömleny és egyéb külsérelmi nyom
látszik rajta, amennyire Babuska elvtárs a régi rendőrségen, ahol
Kaffka nyomozó volt (innen az ismeretség) három kihallgatás alatt sem
tett szert.
Ezek még agyonverni sem tudják az embert tisztességesen!
Így viszont a frissen leváltott rendőrkapitány, ha akarná, sem volna
képes aláírni azt a jegyzőkönyvet, amelyet másik régi ismerőse, Daddy
elvtárs most hoz át a polgármesteri hivatalból, ahol nagy sietve
gépelték.
A jegyzőkönyvben olvasható vallomás arról szól, hogy Rillke, a
jobboldali szociáldemokrata sírkőfaragó nagy mennyiségű fegyvert és
lőszert rejteget. Ezenkívül kapcsolatban áll a Turul Szövetség egykori
tagjaival, akik a kisgazdapárti Hrabovszky alispán régi munkahelyén,
az állóvízi természetrajzi múzeumban tartják titkos összejöveteleiket.
Daddyt ugyanaz a Palacseszkij marsall nevezte ki Dágvány
polgármesterévé, aki Állóvízben Hrabovszkyt bízta meg az alispáni
teendők elvégzésével. Na, de azóta már Palacseszkij elvtárs túl van
hetedhét országon, mi pedig itt vagyunk! És mi holnapra felforgatjuk
az egész világot.
Az új polgármester, aki a régi világban csirkelopás és egyéb,
akkoriban sajnos üldözött cselekedet miatt sokszor megfordult a
rendőrség épületében, feltette a kérdést: mi legyen ezzel a Kaffkával,
aki nyomasztó álmából ébredve azon vette észre magát, hogy undorító
féreggé változott? Hagyjuk-e féreg mivoltában csúszni-mászni, vagy
inkább tapossuk el?
Poloskányi elvtárs úgy vélekedik (vedlett kucsma, rongyos kabát),
hogy az volna a jó megoldás, ha mostantól Kaffka lenne a fűtő. Ő a
maga részéről több jó helyet is el tudna képzelni, ahol Kaffka fűtő
lehetne. Lehetne például itt, a rendőrségen, ahol látástól vakulásig
megadhatná a tiszteletet egykori beosztottjainak. Vagy a téglagyárban,
ahol jó nagy kemencék vannak, és ahol előbb-utóbb ő maga is
belesimulna a többi meleg tégla közé.
Bolhányi elvtárs annak a nézetnek ad hangot (foltozott nadrág,
lyukas bakancs), hogy az volna a jó megoldás, ha a márciusban
esedékes földosztásnál Kaffkát földmérőnek alkalmaznánk. A
földigénylő bizottság elnöke, Göröngyös elvtárs szemmel tartaná, és
néha szépen megkérné, hogy aszongya: Ferikém, édes egy komám,
menj már el a kastélyba, és nézd meg, nem vagyok-e véletlenül ott!
Aztán jót röhögnénk, amikor Kaffkát nem eresztik be a kapun.
Tetűnyi elvtárs viszont azon az állásponton van (nemzeti színű
karszalag, madzaggal derékra kötött rozsdás görbe kard), hogy: ha már
ennek a Kaffkának olyan fene nagy művészi képességei vannak, akkor
legyen éhezőművész! Nem olyan egyszerűen, alanyi jogon éhezne,
mint azok a hülye pestiek, hanem ketrecbe zárva gyakorolná az
éhezőművészetet, amelyet belépőjeggyel lehetne megtekinteni. A
belépőjegy ára lehetne, mondjuk, egy tojás. Vagy egy bögre tarhonya.
Egy tojásért vagy egy kis száraztésztáért másfél óráig lehetne nézni
Kaffkát, amint ketrecben éhezik, és a végén meg is lehetne tapsolni.
A vitának Babuska elvtárs vetett véget. Kijelentette, hogy: egyrészt
még nem kaptunk direktívát odaföntről, másrészt ami eddig elhangzott,
az magánvélemény. Márpedig, elvtársak, amíg nincs direktíva, addig
magánvélemény sincs. Azzal odalépett Rühatkányi elvtárshoz, és
mutatta neki a Debrecenben kiadott Magyar Közlönyt. Az új
rendőrkapitány a belügyminiszter legfrissebb rendelete alapján
utasítást adott, hogy Kaffkát azonnali hatállyal szállítsuk el a
dögvészpusztai internálótáborba.
 Hát persze! Ez itt a megoldás! Nem ám holmi magánvélemények,
hogy éhezőművész, meg fűtő, meg földmérő! Nagy francokat.
Leinternáljuk az illetőt, és kész.

94.

A dögvészpusztai internálótábor a 760/1939-es belügyminiszteri és

a 8130/1939-es miniszterelnöki rendelet alapján már a háború előtt is
javában működött. Erről Daddy elvtárs mesélhetne egyet-mást, aki a
tábor egyik első lakója volt, miután rendőri felügyelet alatt állt, és egy
ízben elmulasztotta a jelentkezési kötelezettséget. Ugye, még
emlékszünk rá: Daddy akkoriban béres volt egy tanyán, a várostól tíz
kilométerre. Hetente háromszor kellett a rendőrségen jelentkeznie,
hétfőn, szerdán és pénteken, délelőtt kilenc órakor. Ahhoz, hogy ezt
megtehesse, legkésőbb hatkor el kellett indulnia. A rendőrségen
várakoztatták egy kicsit, aztán elbeszélgettek vele. Így érthető, hogy
délután három óra volt, mire visszagyalogolt a tanyára, ahol várt rá az
egész napi elvégzetlen munka. Szinte megkönnyebbülés volt neki,
hogy elvitette Dögvészpusztára a fasiszta elnyomás.
Viszont ma már Dögvészpuszta is a demokrácia szolgálatában áll,
nem úgy, mint négy-öt évvel ezelőtt, amikor állítólag a fejadagok
nagyobbak voltak a jelenleginél, de a foglyok jó erőnléte csak a
félfeudális burzsoá osztályuralmat erősítette. Ma már nemcsak ez az
egy internálótábor szolgálja a demokráciát a megye területén, mert
nemrég létesült egy másik tábor Leprafüzesen, az enyvkifőző kondérok
mellett, és úgy tervezzük, hogy további hasonló embermegőrző
intézmény létesül Nyitnikék határában és Mindegymezején is. A
dögvészpusztai tábor, ahová Kaffkát visszük, itt van közvetlenül a
város mellett, alig háromszáz méternyire a Hömpölytől.
Csak a rend kedvéért jegyezzük meg, hogy az alatt az idő alatt,
amelyet Daddy elvtárs Dögvészpusztán töltött, a Dágvány környéki
tanyavilágban szignifikánsan csökkent a baromfieltűnések száma, és
az sem túl gyakran fordult elő, hogy a szomszédasszony a hetipiacon
Rongyné kosarában vagy a Cafat-lányok gyékényszatyrában lássa
viszont anyám tyúkját, amelyre azonnal ráismer jellegzetes formájú
taréjáról és csőréről.
De most, a csőrét és taréját próbálgató demokráciában hallani sem
akarunk Daddy elvtárs múltjának felejthető vakfoltjairól.
Ellenkezőleg, úgy tudjuk, hogy politikai meggyőződése miatt
szenvedett üldöztetést, illetve önfeláldozó szervező munkája miatt,
amennyiben a kisgazdapárti irányítás alatt álló földmunkás-
szövetségen belül megalakította a Békepárt titkos sejtjeit.
Az pedig alávaló rágalom, hogy a Békepárt állóvízi és dágványi
aktivistáit 1943-ban azért tartóztatták le sorban egymás után, mert
Daddy folyamatosan informálta róluk a csendőrséget. Ki merem
mondani: ez szemenszedett hazugság! Daddy elvtársunk soha, senkit
és semmit nem árult el a csendőröknek, ő kizárólag a dágványi
rendőrség számára, konkrétan Kaffkának készített szóbeli és írásbeli
jelentéseket, és azokat sem jókedvéből.
Ha viszont Kaffka azt hiszi, hogy a birtokában levő jelentések
alapján sakkban tarthatja akár Daddyt, akár Babuskát, aki hébe-hóba
szintén jelentett egy kicsit, akkor ebben a reményében keservesen
csalódni fog, mert a jelentések már nincsenek a birtokában. Daddy
elvtárs most égeti el őket, úgyhogy mégiscsak Daddy lett a fűtő, nem
pedig Kaffka.

95.

Abban sem túlzottan érdemes reménykednie Kaffkának, hogy a

háború alatti viselkedését a javára írjuk. Azzal kérkedik, hogy 1944
tavaszán, amikor házkutatást tartott a munkásotthonban, az ott
rejtőzködő Mrázikot nem buktatta le. Rácsukta a szekrényajtót, és
átkiabált a szomszéd helyiségbe: „Nincs itt senki!” Ha azt hiszi, hogy
Mrázik elvtárs ezért hálás lesz neki, akkor téved. Mrázik elvtárs vérig
van sértve. Még hogy ő senki! Még hogy ő nincs! Ő, akinek
láthatatlanná tevő ködsüvege is van, és ezáltal nemhogy Kaffka, de
még a Gestapo figyelmét is el tudta kerülni!
Azt is érdemként próbálja feltüntetni, hogy 1944 nyarán Nőtincs
mama kérésére kihozott a gettóból két zsidó származású prostituáltat,
Nusikát és Husikát. Ne feledjük azonban, hogy Kaffka ezek után
ingyen élvezte a lányok szolgáltatásait, azonkívül a bordélyban,
ahogyan Pál apostol mondja, nincsenek zsidók és görögök, csak kurvák
és ügyfelek vannak. Magunk is láttunk Ukrajnában tábori
örömlányokat, akik minden szabad percüket kihasználva, mohó
sietséggel olvasták a gótbetűs, füzetes regényt, hogy még mielőtt
agyonlövik őket, a végére járjanak: feleségül veszi-e a vezérigazgató
úr a gépírókisasszonyt, eljut-e a beteljesülésig a szőke virágáruslány és
a kackiás huszártiszt szerelme?
És szerinte abban is az ő helytállása mutatkozik meg, hogy 1944
kora őszén figyelmeztette Rossz filozófust: egy kicsit vegye halkabbra
a londoni rádió adását, mert egyrészt kihallatszik az utcára, másrészt a
rendőrségnek nemcsak arról van tudomása, hogy Rossz a British
Broadcasting Corporation hazugságait hallgatja, hanem arról is, hogy
kik látogatják rendszeresen Rossz lakását, amikor London beszél a
világűrből.
Rossz filozófus annak a Rossz főorvosnak az öccse, aki a haverja
Kaffkának, és rövidesen internáljuk mindkét Rosszat, hogy tovább
haverkodhassanak Dögvészpusztán, hacsak nem inkább Leprafüzesre
visszük a kisebbik Rosszat is, meg a nagyobbikat is.
Időközben Daddy elvtárs, aki Dágványnak nemcsak polgármestere,
hanem az Ideiglenes Nemzetgyűlésben képviselője is, megérdeklődte
Babuskától: kaptunk-e már direktívát odaföntről Kaffka sorsára nézve?
Mert az nem segítené a kommunizmus világméretű győzelmét, ha
Kaffka hazasétálna Dögvészpusztáról, és eljárna a szája, ugye tudod,
Józsikám, hogy miről.
Az történt ugyanis, hogy Mezei, a belügyminiszter, tőle szokatlan
erélyességgel, telefonján felhívta először a dágványi szovjet
városparancsnokot, másodszor az országos közellátási
kormánybiztost, harmadszor Állóvíz vármegye főispánját, negyedszer
Dágvány polgármesterét, ötödször pedig a dágványi városi
rendőrkapitányt, és ellentmondást nem tűrően közölte velük, hogy:
amennyiben Kaffkát 48, de legkésőbb 72 órán belül nem bocsátják
szabadon, akkor ő egy olyan hosszú és hathatós belügyminiszteri
rendeletet tesz közzé Kaffka szabadlábra helyezéséről, mint ide
Lacháza!
Úgy látszik, Mezeinek valami régi összeköttetése volt Kaffkával a
Turul Szövetségen keresztül, amely nemcsak a szélsőjobboldal, hanem
a népi baloldal irányában is nyitottnak mutatkozott. Ennek az
ismeretségnek Dózer elvtárs odafönt Pesten hamar utánajárt, és
megállapította, hogy jól jön ez még. Ezzel a kapcsolattal Mezeinek jól
megszorongatjuk a herezacskóját, amikor majd kiderítjük, hogy a
turulisták összeesküvést szőnek a demokrácia ellen. Úgyhogy Kaffkát,
ha a parasztpárti miniszter úr ilyen feltűnően közbenjár érte, szép
lassan ki lehet engedni.
Ennek nyomán egykettőre megérkezett a direktíva odaföntről. Az
volt a lényege, hogy a tábor parancsnoka, Buckás elvtárs a mai nap
folyamán elsőbbségi utasítást kapott a belügyminisztertől Kaffka
azonnali szabadon bocsátására. Buckás ezt az utasítást végre is fogja
hajtani, mihelyt rajta lesz a főispán ellenjegyzése. A főispán elvtárs
viszont a mai nap folyamán a legjobb akarattal sem tudja ellenjegyezni
az iratot, mert éppen Debrecenben tartózkodik, ahol a Kaffka-ügy miatt
ingerültté vált belügyminisztert nyugtatja meg, és csak holnap érkezik
vissza a megyébe.
Magyarán szólva, Kaffkának még ma este nyomtalanul el kell
tűnnie. És hogyan tud eltűnni nyomtalanul? Hát úgy, hogy elsodorja a
Hömpöly. Ti hárman húsz órakor elsétáltok a táborba. Húsz óra tíz
perckor Kaffkát ezzel a kisbaltával agyonveritek. Húsz óra húsz
perckor kiviszitek a folyópartra. Húsz óra huszonhárom perckor
bedobjátok abba a lékbe, amelyet most vágnak a jégen a halász és
horgász elvtársak.
Ma este Rögös elvtárs az őrparancsnok, és Göröngyös elvtárs az
ügyeletes tiszt. Ők már tudnak a dologról, nem fognak odanézni. De
azért arra vigyázzatok, hogy ne keltsetek feltűnést.
A táborparancsnok a heti összesítő jelentését fogja írni
faggyúmécses mellett. Szeméig és füléig ér neki a sürgős munka, se
lát, se hall. De azért arra vigyázzatok, hogy Kaffka ne túl sokáig
ordibáljon.
Tisztességesen agyonverjétek ám azzal a kisbaltával, nehogy már
megint arról rinyáljon a haverjainak, hogy még agyonverni sem
tudjátok az embert! (Már amennyiben ember az ilyen.) Ja, és a
Hömpöly felé menet ne a nyílt terepen haladjatok, mert ott akárki
megláthatja, hogy cipelitek a hullát, és ne a kukoricáson vágjatok át,
mert az kegyetlen mértékben zörög.
Itt ér véget a direktíva, és veszi kezdetét a rendfenntartó aktivitás.

96.

Már az előbb is el akartam mondani, de csak most vettem elég

levegőt hozzá, hogy nem ez volt az első odaföntről érkező direktíva,
amely békés úton, a koalíciós hétköznapok szellemében próbálta
helyére tenni a dágványi rendőrkapitányt.
Kaptunk például egy olyan értelmű direktívát, hogy Kaffkát meg
kellene mérgezni, méghozzá süteménnyel. Samsa nyomozó, aki egy
ideig a városi kórházban dolgozott ápolóként (amíg Kaffka ki nem
derítette róla, hogy lopja a kórházi ágyneműt és a betegek pénzét),
szerezze be a mérget. Klamm őrszemélyzeti alosztályvezető pedig (aki
régebben cukrászsegéd volt, amíg Kaffka ki nem nyomozta, hogy lopja
a kakaóport és a réteslisztet) készítse el a „szerelmes levél” nevű
süteményt, amelyet az édesszájú rendőrkapitány azonnal megrág és
lenyel, akár meg van mérgezve, akár nincs.
Mire azonban beszereztük a „szerelmes levél” elkészítéséhez
szükséges tejszínt és vaníliát, már az egész polgári sajtó, élén a Kis
Újság, rövid u-val a dágványi méregkeverőkről cikkezett, mi pedig
újabb direktívát kaptunk odaföntről.
Az új direktíva – ellentétben az előzővel, amely megmaradt a
csendes, észrevétlen politikai gyilkosság szerény keretein belül – a
lehető legnagyobb közfeltűnést és közfelháborodást írta elő. „Nehogy
már ti magatok vágjátok haza a muksót!” – mondta nekünk Babuska
elvtárs az egyik szóbeli eligazításon. – „Ítéljen a nép! Ha a nép
ítélkezik a reakciós köztisztviselő fölött, akkor egyrészt a rendőrség
tehetetlen, másrészt a sajnálatos halálesetet senki sem kenheti rá a
kommunistákra!”
A dágványi nép ítélkező hajlamainak tüzét egy lövés volt hivatva
felszítani. Ez a lövés a téli éjszakában dördült el, miután a Daddy
elvtárs elnökletével ülésező városi Nemzeti Bizottság befejezte aznapi
munkáját, és ki-ki elindult hazafelé. A következő percekben csődület
és hangzavar támadt. Daddy elvtárs előtámolygott a kivilágítatlan
Ispotály utcából, és az ég felé nyújtogatta kalapját, amely elöl is, hátul
is jól láthatóan át volt lyukasztva. Tetűnyi elvtárs azt ordította, hogy
rálőttek a polgármesterünkre. Bolhányi elvtárs azt üvöltötte, hogy a
lövést a városi kórház idegosztályának ablakából adták le. Poloskányi
elvtárs azt bömbölte, hogy nem tűrhetjük tovább a dágványi fasiszták
garázdálkodását, és holnap délelőtt népgyűlés lesz a munkásotthon
nagytermében!
Az összeverődő sokaságban jóformán csak Herccmanovszki
cukrász akadékoskodik, de róla mindenki tudja, hogy az 1939-es
választásokon a Magyar Élet Pártjára adta a szavazatát. Azonkívül ő
jelentette fel Klamm elvtársat, aki a segédje volt, valami kakaópor
miatt. Úgyhogy jobb lenne, ha most hallgatna. De mégsem hallgat!
 Ugye, ez a szép, elegáns nyúlszőr kalap még az előző polgármesteré
volt, egészen tavaly októberig? Neki, Herccmanovszkinak semmi
fogása ellene, hogy az új polgármester az elődjének a kalapját és a
kabátját hordja, csak az a kérdés, hogy: amennyiben a kalap a lövés
pillanatában Daddy úr fején volt, hogyhogy a kalapot átlyukasztotta,
Daddy úr fejét pedig elkerülte a golyó?
Szóval ez a dzsentroid habkeverő nem is örül neki, hogy a
polgármesterünk sértetlen maradt! Cellán, a csillárjavító is ki meri
nyitni a száját! Meddig fogja ez még javítgatni a kisgazdapárt lámpáit
és csillárjait? Mikor fog végre már az örök világosság fényeskedni
neki?
Annak az állításnak, amely szerint a lövést az idegosztály ablakából
adták le, némileg ellentmond az a tény, hogy az egyik lyuk annyira meg
van pörkölődve, mintha valaki a kezében tartotta volna a kalapot, és
úgy lőtte volna át, közvetlen közelből.
Szóval Cellán, aki még ma is busás jövedelmet harácsol a
csillárjaiból, de persze már nem sokáig, azt meri állítani, hogy Kaffka
jelenleg nem tartózkodik a kórházban? Akkor nyilvánvaló, hogy Rossz
főorvos a tettes, mert ő nagyon is ott tartózkodik!
És Rillke, a sírkőfaragó sem fogja be a pofáját! Ezt még nem zárták
ki maguk közül a szocdemek? Na majd jól megfaraghatja a
szociáldemokraták jobbszárnyának a sírkövét, és ő maga is odafekhet
a kő alá!
A legnagyobb tisztelettel aziránt érdeklődöm, hogy az a tárgy,
amely Daddy úr elődjétől örökölt kabátzsebében domborodik, nem egy
pisztoly-e véletlenül? És ha véletlenül pisztoly, akkor
megtapogathatnánk-e a csövét, hogy nem forró-e véletlenül? És ha
véletlenül forró, akkor megvizsgálhatnánk-e a tárat, hogy nem
hiányzik-e belőle egy lövedék véletlenül?
A polgármesterünk zsebébe akarsz nyúlkálni, de gennyedző seb a
demokrácia testén? El a kezekkel!

97.

A másnapi népgyűlés, ne szépítgessük, sajnos nem hozta meg a

kívánt eredményt.
Hiába telt meg zsúfolásig a munkásotthon nagyterme.
 Hiába tartott polgármesterünk és nemzetgyűlési képviselőnk,
Daddy elvtárs gyújtó hatású szónoklatot.
Hiába mondta, hogy: itt, a munkásotthonban egyesek még alig
néhány hónappal ezelőtt házkutatást tartottak, amelynek során
elkobozták Marx és Engels képmását! Mintha a két munkásvezért
magát hurcolták volna el ezek a bizonyos egyesek!
Hiába hangzottak el olyan értelmű közbekiáltások, hogy: pfuj!
Hiába tette hozzá a szónok, hogy: ezek a szóban forgó egyesek
most, az új demokráciában megpróbálnak visszalopakodni a
közigazgatás fontos posztjaira, például a rendőrség kötelékébe is!
Hiába mutatta fel átlőtt kalapját.
Hiába állította teljes joggal, hogy: a dágványi fasiszta reakció
pimaszsága most már túlmegy minden határon!
Hiába szólította fel a város népét, hogy: védjétek meg az új
polgármestert, mármint engem, és az új demokráciát, mármint
magatokat!
Hiába folytatta azzal, hogy: a magunk részéről ellene vagyunk az
önbíráskodásnak, de a férgeket el kell taposni!
Hiába hevítette a hangulatot egy olyan értelmű közbekiáltás, hogy:
dögöljenek meg a gazemberek!
Hiába tették beépített elvtársaink a direktívát még egyértelműbbé
azzal, hogy a terem különböző pontjain jól hallható kaffogásba
kezdtek. Kaff! Kaff! Kaff! Kaff!
Hiába jutalmazta a hallgatóság előbb ingerült zúgással, majd zajos
derültséggel az innen is, onnan is felhangzó kaffokat.
Hiába rázta meg a falakat Sztálin és Rákosi elvtársak említésekor
szűnni nem akaró, viharos, ütemes taps.
Hiába voltak jelen a dágványi lakosság leghaladóbb rétegei, köztük
Topiák elvtárs szimpatizánsai, valamint azok a baloldali
szociáldemokrata elvtársak a városi művégtaggyárból, akik hitet tettek
a marxista munkásegység mellett.
Mindez nem vezetett oda, hogy a dolgozó nép felismerje: eljött az a
történelmi pillanat, amikor élnie kell a jogos önvédelem
spontaneitásából adódó lehetőségekkel. Az emberek, ahelyett, hogy a
rendőrség épületéhez tódultak volna, és meglincselték volna Kaffkát,
aki már csak abban reménykedhetett, hogy szégyene túl fogja élni őt,
a mi embereink és emberkéink a kissé elhúzódó népgyűlés végeztével
kint az utcán belélegezték a hideg levegőt, és hazaballagtak ebédelni.
Egyes számú tanulság, elvtársak: az illegalitásban nem sajátítottuk
el a széles néptömegekkel való helyes bánásmódot, de majd
belejövünk, mint kiskutya az ugatásba. Úgyhogy ezzel a problémával
most inkább nem is foglalkozunk.
Kettes számú tanulság, elvtársak: a spontán népharag kitörését a
késő délutáni vagy esti órákra célszerű időzítenünk, amikor az
állampolgárok felkorbácsolt haragja nem csillapítható le egy tányér
levessel.

98.

A most érvényes direktíva tehát úgy foglalható össze, hogy mi

hárman, valamint a bennünket kiegészítő marxista-leninista kisbalta,
este nyolc órakor kivonulunk Dögvészpusztára, ahol Kaffkát
agyonverjük, méghozzá tisztességesen, majd a holttestet a
Hömpölyhöz visszük, és a léknél becsúsztatjuk a jég alá.
Az időjárás, úgy látszott, messzemenően kedvez a direktíva
gyakorlatba való átültetésének. Miután besötétedett, vastag felhőréteg
borította el az eget. Eleinte csak szállingózott, majd egyre sűrűbben
zuhogott a hó, amelyet erős széllökések kavartak fel újra meg újra,
mint amikor Gyed Moroz, a kommunista Mikulás lobogtatja fehér
palástját.
Joggal számíthattunk rá, hogy ebben az ítéletidőben senkinek sem
tűnik fel, hogy mi hárman és a kisbalta kifelé megyünk a városból,
tovább a dögvészi úton, és amikor majd a hullát a folyó felé cipeljük,
a lábnyomokat és a vérnyomokat egykettőre belepi a hó.
Az, hogy Kaffkának ma este a haja szála sem görbül, nem azzal
magyarázható, hogy a pillanatnyi szélcsendet kihasználva, felült egy
használaton kívüli szenesvödörre, és a vödör lovasaként nemcsak a
magasba emelkedik, hanem el is tűnik a szemünk elől. Nem ez gátol
meg minket abban, hogy végrehajtsuk a direktívát. Egy reakciós
vödörlovast akkor is agyon tudunk lőni, ha tíz méter magasan röpköd
a fűtetlen barakkok fölött. Elvégre nálunk van Daddy elvtárs pisztolya,
amellyel átlőtte a saját kalapját, és hamarosan szolgálati fegyvert is
kapunk.
Nem, Kaffka nem repült el a szemünk elől, viszont alighogy az
internálótábor közelébe értünk, egyik pillanatról a másikra elállt a szél
és a havazás. A felhők rései közt előbukkanó telihold pedig olyan erős
fénnyel világítja meg a havas mezőket, hogy erőlködés nélkül
elolvashatnánk akár a Szabad Nép legújabb előremutató vezércikkét,
akár a Kis Újságban, rövid u-val, nemrég publikált műbalhét, hogy
aszongya: amióta a kommunisták rátették a kezüket a rendőrségre, a
közbiztonságot leginkább maguk a rendőrök veszélyeztetik.
Babuska elvtárs dicsérte körültekintésünket, amikor jelentettük
neki, hogy dolgunk végezetlenül tértünk vissza, és azt is, hogy miért.
Ilyen fényviszonyok között tíz kilométerről is látszik, hogy három
emberi test hurcol egy negyediket a befagyott folyó felé, a láb- és
vérnyomokat pedig lehetetlenség eltüntetni. Már csak az hiányzik,
hogy a fasizmus posványának vartyogó hüllői újabb, sajtó útján
elkövetett sakálüvöltést rendezzenek a politikai rendőrség állítólagos
túlkapásai miatt. Daddy elvtárs viszont aggodalmainak adott hangot.
Mi lesz, ha Kaffka holnap kijön az internálótáborból, és kiteregeti a
szennyest? Babuska megnyugtatta. Nincs többé szennyes, Tyutyukám,
illetve polgármester elvtárs. Nem a Cirmosné csirkeóljában vagyunk,
vége a kizsákmányolásnak, nincs mit kiteregetni! Ami szennyes, az is
nagy mértékben tiszta, és ami tiszta, az a legnagyobb mértékben
szennyes.
A Kaffka pedig örül, hogy él, mert még nem tudja, hogy már nem
él. Ezért aztán úgy fog hallgatni, mint a sír, vagy inkább, mint az a
sírkő, amelyet Rillke rövidesen faragni fog neki. Azon is csak a név
lesz rajta, meg a két évszám. Vagy még annyi sem.

99.

Meglepő, de Babuska elvtársnak igaza lett. Kaffka befogta a pofáját.

Írt ugyan egy beszámolót arról, hogy milyen az élet a
fegyencgyarmaton, de ennek közlésétől még a katolikus Dágványi
Trombita is mereven elzárkózott. Egyrészt papírhiány van, másrészt az
idézőjelbe tett „írásmű” komolynak nem vehető komolyan, viccnek
pedig rossz.
Máskülönben Kaffka csöndben volt, meghúzta magát.
A kéziratot mindenesetre megszerezte a politikai rendőrség, mert
úgy értesültünk, hogy tartalmazza egy kivégzőgép aprólékos leírását.
A gépezet csakugyan szerepel a beszámolóban, de mindnyájunknak
csalódást okozott. Dömper elvtárs, aki annak idején gépészmérnöki
diplomát szerzett Prágában, úgy vélekedett, hogy egy olyan
kivégzőgép, amelyben borona és rajzolómű is van, semmiképpen sem
való Dögvészpusztára, és szerinte legalább annyira elavult, mint
Amerikában a villamosszék. Dózer elvtárs, aki nem ért a műszaki
dolgokhoz, mindössze annyit mondott, hogy ez az egész, úgy, ahogy
van, burzsoá szemfényvesztés. Ezek a régi horthysta rendőrök még
mindig fogaskerekekről ábrándoznak. Majd mi adunk nekik
fogaskereket!
Úgyhogy Kaffka, miután kiszabadult, még a környékére sem ment
a rendőrségnek. Sőt, még csak ki sem lépett az utcára. Felkereste a
haverját, Rossz főorvost, aki ugyanúgy megírta neki a kórházi beutalót,
mint legutóbb, tavaly ősszel. Kaffka pedig fogta a cókmókját, és
bevonult a városi kórház idegosztályára.
Na, ez volt az utolsó beutaló, amelyet Rossz doktor írt ebben az
életben. De úgy is mondhatnám, hogy ez volt az utolsó csepp a
pohárban. Új rendőrkapitányunk, Rühatkányi elvtárs kapott odaföntről
egy direktívát, amelynek értelmében megállapította, hogy a Rossz
testvérek veszélyeztetik a demokrácia fejlődését, és leinternálta őket
Leprafüzesre. Ott, az enyvkifőző kondéroknál tessenek népellenes
célzattal filozofálni, beutalókat írogatni!
A következő direktíva azt írta elő, hogy hatoljunk be a városi kórház
idegosztályára mi hárman plusz kisbalta elvtárs, és pótoljuk be, amit a
dögvészpusztai holdvilág mellett elmulasztottunk. Vesztegetni való
idő nincs, a reakció mindenfelől ugrásra készen áll.
A következmények miatt ne aggódjunk, mert a kommunizmusban,
amelynek győzelmét kisbalta elvtárssal mi magunk is előmozdítjuk,
nem a következmény-etika, hanem a szándék-etika érvényesül.
Márpedig aki hisz a demokráciában, az a mi szándékainkat és a
mögöttük megmutatkozó szubjektív becsületességet nem vonhatja
kétségbe.
Igen ám, de mint sok más éles helyzetben, ezúttal is tapasztalhattuk,
hogy az objektív kisbalta és a szubjektív becsületesség nem elég a
győzelemhez. Legnagyobb elképedésünkre kiderült, hogy nem tudjuk
átlépni a városi kórház küszöbét, amelynek idegosztályán Kaffka
rejtőzködik előlünk. Nem bírunk átlépni a küszöbön, képtelenek
vagyunk rá. Felemeljük a lábunkat, és amikor letesszük, még mindig
innen vagyunk a küszöbön, nem pedig rajta túl.
Próbáljuk, nem sikerül. Mintha láthatatlan falba ütköznénk. Azaz
nem is érzünk ütközést, egyszerűen csak nem jutunk át.
 Árgus bácsi, a portás, amikor nagy nehezen előkecmereg a
kuckójából, elárulja a titkot. Miután a Rossz testvéreket leinternálta a
politikai rendőrség, az idegosztályon az egyik beteg, aki Salamon
királynak képzeli magát, odafestett a küszöbre egy ötágú csillagot.
Attól a csillagtól nem tudunk bemenni. Az tart vissza, az küszöböl ki
minket.
Odanézünk: jé, tényleg. Oda van festve a csillag.
Hát a pofám leszakad! Itt állunk a nyitott ajtónál, a küszöb előtt,
kezünkben a kisbalta, és nem tudjuk tisztességesen agyonverni
Kaffkát, mert képtelenek vagyunk átlépni a küszöböt, amiért oda van
festve rá a vörös csillag, a mi harcunk és győzelmünk örök jelképe.
Ezt a cinikus ravaszságot! Ezek az idegbeteg provokátorok még a
vörös csillagot is ellenünk fordítják! Pedig mi vagyunk a
kommunizmus lesújtani kész ökle és kisbaltája!
Árgus bácsi segít nekünk: elmagyarázza, hogy: ez nem a
kommunista vörös csillag, ez valami más. Csillagnak csillag, de ez
csak egy pentagramma vagy „Salamon pecsétje”, és arra való, hogy
távol tartsa a gonosz lelkeket.
Odanézünk: jé, tényleg. Ötágúnak ötágú, de nem vörös, hanem
fekete vonalakból áll, és mindenféle krikszkraksz van beleírva.
Szóval, mi gonosz lelkek vagyunk. És ezt abból kell megtudnunk,
hogy nem léphetjük át a küszöbre festett pentagrammát!
Akkor tehát ideológiai téren semmi probléma, a többi meg már csak
gyakorlati kérdés. Mert az nem gond, hogy a burzsoázia holmi
varázslattal és hókuszpókuszokkal elállja az utunkat, azt mi
megoldjuk. Ha ez itt nem a kommunizmus csillaga, hanem valami más,
akkor lereszeljük, lesikáljuk, levakarjuk, lecsiszoljuk és legyaluljuk
seperc alatt. Vagy esetleg felaprítjuk az egész küszöböt ezzel a
kisbabával. Arra fessen pentagrammát Salamon király!
Árgus bácsi tele van jószándékkal: elmagyarázza, hogy aki
megpróbálja eltávolítani a pentagrammát, annak tőből elszárad a karja.
Úgyhogy inkább ne tegyük.
Jól van, öreg, akkor nem tesszük. Hanem te fogod megtenni
helyettünk. Na, kapirgáld le azt a csillagot, de nagyon gyorsan! Aztán
ha tényleg leszárad a karod, akkor majd szerzünk neked a
művégtaggyári elvtársaktól protekciós műkezet.
Gyerünk, nyomás! Mi lesz már?
 100.

Ekkor azonban egy minden eddiginél újabb direktíva érkezett

odaföntről, és arra utasított, hogy a pentagrammát ott kell hagyni a
városi kórház küszöbén, ahová Salamon király festette. A Szövetséges
Ellenőrző Bizottság angol és amerikai megfigyelői kifogást emeltek,
amiért – állításuk szerint – az új, demokratikus rendőrök vidéken
rongálják a műemlékeket.
Azt is kifogásolják, hogy az egyre nagyobb számú és egyre
vakmerőbb vetkőztető bandák, amelyek gyakran meg is gyilkolják
kifosztott áldozataikat – állításuk szerint – nagyrészt az új,
demokratikus rendőrség tagjaiból verődnek össze.
Az angolszász missziók tiltakoznak a napirenden levő rendőri
túlkapások ellen is. Például az új, demokratikus rendőrök a dágványi
városi kórház élemedett korú kapusát olyan brutálisan bántalmazták,
hogy – állításuk szerint – leszáradt a karja.
Mi több, még a kalocsai érsek is kibocsátott egy pásztorlevelet,
amelynek értelmében azok a gonosz lelkek, akik nem képesek átlépni
a Jó küszöbét, nem részesülhetnek a szentségekben.
Na jól van, a kalocsai érsekkel majd még számolunk. Így hálálja
meg a csuhás, hogy felszabadította őt a Vörös Hadsereg! De majd mi
hamarosan eloszlatjuk azt a tévhitet, hogy főrangú papokat nem lehet
internálni!
Most a Kaffka-ügyre kell koncentrálnunk és valamilyen, mindenki
számára kielégítő megoldást találnunk. Ha az érsek úrnak nincs ínyére,
hogy gonosz lelkek végezzenek Kaffkával, akkor hát bízzuk ártatlan
gyerekekre a kivégzést!
Itt, Dágványban már megalakítottuk az Ifjú Gárdát, és mellette most
alakul meg a Vörös Árva Dandár, a VÁD. Annyi árvánk van, amennyit
csak akarunk. Hadiárva, gazdasági árva, politikai árva, bűnáldozati
árva, bűnüldözési árva. Olyanunk is van, akinek apja is, anyja is a
Szovjetunió építésén dolgozik, meg olyanunk is van, aki a saját apját
is, anyját is feljelentette.
Leghasználhatóbb a tizenhárom-tizennégy éves gyerek. Már elbírja
a puskát, még nem próbál önállóan gondolkodni. Már nincs benne
félelem, még nincs benne együttérzés. Az ellenséges személy
megsemmisítését vidám játéknak fogja fel.
Mi vagyunk az apja, mi vagyunk az anyja. Mi jutalmazzuk, mi
büntetjük. Mi adunk neki enni, mi adunk neki fegyvert és lőszert, mi
adunk neki útmutatást, mi adunk neki parancsot.
Most tizenhárom-tizennégy évesek. Még harminc év múlva is, még
negyven év múlva is teljes erővel és teljes könyörtelenséggel fogják
építeni a kommunizmust. Kivéve persze azt, aki áruló lesz, vagy
megsajnálja az ellenséget, vagy lelkifurdalást érez, mert az ilyet a mi
utasításunkra kiiktatják a többiek.
Tévedés azt hinni, hogy csak a fiúk alkalmasak VÁD-harcosnak,
mert a lányok, megfelelő kiképzés után, még náluk is könnyebben
megszabadulnak a rosszul értelmezett könyörület legutolsó
foszlányaitól. A Kaffka-ügyben sem foglalkozunk a lelkes VÁD-
fiatalok nemi hovatartozásával, hanem a Kaffka-akciócsoport tagjait
egyszerűen csak így nevezzük: Egyeske, Ketteske, Hármaska és
Négyeske.
Most pedig felfegyverezzük őket.
Egyeskének odaadjuk azt a földből kiszántott, rozsdás görbe kardot,
amelyet Tetünyi elvtárs hord a derekán madzagra kötve.
Ketteskének odaadjuk azt az 1942-es mintájú Vécsey-kézigránátot,
amelyet Székesfehérvár visszafoglalásakor a Ney-harccsoport egyik
tagja hajított a fogságba esett szovjet katonák közé.
Hármaskának odaadjuk azt az MP-40-Schmeisser-géppisztolyt,
amellyel történetünk elején egy német katona agyonlőtte Rovarikot, a
hömpölyzugi állomásfőnököt.
Négyeskének odaadjuk azt az 1941-es mintájú módosított Szakáts-
lángszórót, amellyel Zazár, mielőtt szovjet hadifogságba esett és onnan
hazaszökött volna, Trufanyirka ukrán faluban (és valószínűleg más
helységekben is) nagy mennyiségű égő benzines kátrányt lőtt be a
földszintes házak ablakán.
És most elindítjuk őket a városi kórház felé. Mozgásba lendül a
VÁD!
Szikrányi gonoszság sincs a lelkűkben, sőt lelkük sincs, hiszen
világnézetünk a léleknek még a létezését is tagadja. A kórház
küszöbére festett mágikus jel, amely távol tartja a gonosz lelkeket,
velük szemben tehetetlen.

101.
 A megyei lapok, sőt a Debrecenben megjelenő országos lapok is
megdöbbenéssel tudósítottak róla, hogy Dágványban leégett a városi
kórház idegosztálya. Két halálos áldozat is van: Salamon nyugalmazott
gyámügyi előadó, aki – talán a neve alapján – Salamon királynak
képzelte magát, valamint Kaffka, a nemrég leváltott és leinternált
rendőrkapitány, akinek szabadon bocsátásáról külön rendeletet
bocsátott ki a parasztpárti belügyminiszter.
A dágványi rendőrség nyomozói megállapították, hogy szándékos
gyújtogatás történt. Ezt a fővárosból érkező politikai nyomozó
főcsoport vezetője, Dömper elvtárs megerősítette. Olyan benzinben
oldott kátrányt használtak a tettesek, amely a magyar Szakáts-
lángszórókra jellemző. Olyan töltényhüvelyeket találtunk a helyszínen,
amelyeket egy német MP-40-es géppisztolyból lőttek ki. Olyan fel nem
robbant kézigránátra bukkantunk a kórház előtti járdaszakaszon, amely
42-es mintájú, késleltetett robbanószerkezetű Vécsey-kézigránátként
azonosítható.
Joggal feltételezhető, hogy Dágványban vagy a környékén egy
titkos raktárban nagy mennyiségű magyar és német fegyvert
rejtegetnek a megbúvó fasiszták. Céljuk nyilvánvaló: felkelést
készülnek kirobbantani az új magyar demokrácia ellen. A szálak a
belügyminiszter által nemrég betiltott Turul Szövetség egykori
tagjaihoz vezetnek. Mint ismeretes, Kaffka maga is tagja volt a Turul
Szövetségnek, és volt rendőrkapitányként pontosan ismernie kellett
turulista haverjainak terveit, szándékait. Nem alaptalan a gyanú, hogy
Kaffka, miután miniszteri rendelettel szabadon bocsátották, részletes
és töredelmes feltáró vallomást készült tenni a turulista
összeesküvésről, és azért gyilkolták meg bűntársai, hogy ebben
megakadályozzák.
A gyújtogatás időpontjában a főorvos, Rossz doktor nem volt a
helyén, sőt azóta sem jelentkezett a kórházban. Mulasztásáért bíróság
előtt kell majd felelnie. Az osztályos orvost, Kontár doktort, húsz óra
harminc perckor telefonon kihívták Dágvány-Sártelepre egy sürgős
esethez, így tehát a bűncselekmény elkövetésekor egyetlen orvos sem
tartózkodott a kórház területén. A hívás tényéből következik, hogy fél
kilenckor még működött a telefon. Fél órával később, amikor
felcsaptak a lángok, Izmovics ápoló hiába próbálta telefonon értesíteni
a tűzoltóságot, a vonalat ismeretlen tettesek elvágták, Markovics ápoló
pedig hiába rohant át a városi tűzoltóságra, mert a dágványi tűzoltók
mind egy szálig be voltak osztva postai futárszolgálatra a Ridegszállás
és Prodány, a Nyitnikék és Kökényhát, valamint a Varsafok és
Kecsegésladány közti útszakaszokon.
Bélfodorfalvy asszisztens vallomása szerint az ismeretlen turulista
gyilkosok négyen voltak, és még arra is futotta a ravaszságukból, hogy
mozdulataikkal nyakigláb kamaszokat igyekezzenek utánozni
(ügyetlenül és életszerűtlenül). Ebből is kitűnik a rejtőzködő fasiszták
és egyéb habzó szájú kútmérgezők arcátlansága! így rágalmazzák meg
a haladó szellemű magyar ifjúságot!
Bárzsingián műtős nem látta a bűnelkövetők arcát, mert a fejük bele
volt csavarva egy halványzöld alapon fekete napsugármintás
fejkendőbe, egy piros szívekkel díszített vaddisznókockás női
harisnyába, egy égszínkék hullám- és kígyóvonalakkal kivarrt
borvörös kispárnahuzatba, valamint egy hópehely- és
rénszarvasmotívumokat variáló, norvég ízlésű pulóverből átalakított
abrakostarisznyába.
Így tehát a gyilkosokat a legnagyobb igyekezettel sem tudjuk
azonosítani.
Mindössze annyit tudunk, hogy amikor az ismeretlen tettesek
tapogatózva behatoltak az idegosztály egyes számú és egyetlen
kórtermébe, teljesen sötét volt, mert egyrészt esténként akadozik az
áramszolgáltatás, másrészt ezek a balfaszok a telefonvezetékkel együtt
a villanyvezetéket is elvágták, harmadrészt az összegyülekező sűrű,
vastag felhők eltakarják a teleholdat.
Erre föl az egyik tettes, a serdülő korú fiúk mutáló hangját utánozva
(ügyetlenül és életszerűtlenül), megkérdezi, hogy aszongya:
melyikőtök itt a Kaffka? Csakhogy hiába kérdezi, nem érkezik válasz,
vagy legalábbis mem azonnal. A vaksötétben, ahol az orráig sem lát az
ember.
Erre föl egy másik ismeretlen tettes a birtokában levő görbe karddal
teljes erőből odasújt vagy odaszúr, ahonnét a legerősebbnek érződik a
hallgatás. A vaksötétben, ahol az orráig sem lát az ember.
Erre föl megszólal egy siránkozó hang, hogy aszongya: „Ne bántsál
már, Janikám, hát nem látod, hogy én a Salamon bácsi vagyok!” A
vaksötétben, ahol az orráig aem lát az ember.
Erre föl egy ezüstösen csilingelő, üde lányhang így kiált, hogy
aszongya: „Ne szarakodj már, Berci, basszál oda nekik egy sorozatot,
hogy megdögöljenek, de végleg!” A vaksötétben, ahol az orráig sem
lát az ember.
Erre föl megszólal először egy rövid géppisztolysorozat, aztán egy
valamivel hosszabb, hogy aszongya: ratatata! A vaksötétben, ahol az
orráig sem lát az ember.
Erre föl egy fiatalos, bariton hang, amely megfelelő képzés után
akár a milánói operaház énekkarában is helyet kaphatna, bosszúsan
felcsattan, hogy aszongya: „Világítsál már, Bözsi, baszd meg, hadd
lássam, hogy tényleg meg vannak-e dögölve!” A vaksötétben, ahol az
orráig sem lát az ember.
Erre föl megszólal egy újabb, eddig még nem hallott hang
(ügyetlenül és életszerűtlenül), hogy aszongya: „Majd én világítok a
lángszóróval!” A vaksötétben, ahol az orráig sem lát az ember.
Erre föl magasba csapnak a lángok, és a városi kórház idegosztálya
másfél órán belül porig ég. A két holttestet csak a romok eltakarítása
után fogjuk megtalálni. A rájuk omló födém miatt nem fognak
megégni: azonosításuk a legcsekélyebb nehézséget sem okozza majd.
A vaksötétben, ahol az orráig sem lát az ember.

102.

A Polkovnyik ezredes közreműködésével nyomtatott hamis

igazolások körül akkor robbant ki a botrány, amikor Kátrányos-Vaskó
felesége (vagy özvegye), Ancsika Mátraihoz fordult egy ilyen
dokumentumért, Mátrai pedig elszólta magát: „Egyrészt ilyen
igazolások nem léteznek, másrészt senkit sem lehet velük hazahozni
Szibériából!”
Ancsika erre nem tudott mit mondani, legalábbis nem azonnal, mert
éppen térdepelt Mátrai előtt az elnöki irodában, és tele volt a szája, de
aztán, amikor szóhoz jutott, annál inkább telekiabálta a mi kis
köztársaságunkat.
Hogy Mátrai hazahozathatná hadifogságban sínylődő férjeinket,
apáinkat, fiainkat, de a kisujját sem hajlandó mozdítani! Pedig neki,
Ancsikának már Najmán elvtárs is megmondta, hogy: „A hamis az
igazi!”
Akkoriban ismét éleződött a feszültség Mátrai és Najmán között.
Valamilyen elszámolási vitájuk támadt vagy az Állóvízben és
Dágványban eladott kosarak, vagy a hamis igazolásokból befolyt
jövedelmek miatt, noha később mindketten egybehangzóan állították,
hogy: először is, ilyen igazolások nem készülnek nálunk, másodszor
pedig, a szovjet hatóságok úgysem fogadják el őket.
Állítólag Zazár felesége, Gyöngyike is egy ilyen hamis igazolással
hozta haza a férjét a Szovjetunióból, már amennyiben csakugyan a
férjét hozta haza. Ezzel szemben ez a szerencsétlen Ancsika annyit sem
kapott vissza Kátrányos-Vaskóból, mint a kisujjam, itt ni! Igaz, nem is
kapott Mátraitól hamis igazolást, pedig legalább tíz percen át szopta
Mátrai faszát. Ő legalábbis azt állítja, hogy hatszázig elszámolt,
miközben ezen a módon igyekezett közbenjárni Kátrányos-Vaskóért,
akit két és fél éve látott utoljára. Ki tudja, él-e még az az ember!
Mindezektől függetlenül egy kicsit meglepő, hogy Najmánt eddig még
egyszer sem tartóztatták le sem Debrecenben, sem pedig a
megyeszékhelyen! Mert például ha Mátrai bukkanna fel Állóvízben az
ő jellegzetes kacsázó járásával, Mrázik elvtárs rögtön lecsapna rá, vagy
ha odatolná Dágványba azt a kivörösödött arcát, Rühatkányi elvtárs
rögtön beszipkázná a rendőrségi fogdába, vagy ha megragadná tömpe
ujjaival Debrecenben a Batthyány utcába költöztetett
belügyminisztérium kapukilincsét, Mezei miniszter azonnal ott
marasztalná tartós vendégségbe!
No, de azt önök honnan tudják, hogy Najmánt csakugyan egyszer
sem tartóztatták le? Önök figyelemmel kísérték minden egyes lépését?
Vajon az nem lehetséges, hogy egyszer-másszor letartóztatták, ő
azonban, kapcsolatait mozgósítva, rövid idő alatt kiszabadult?
Annyi biztos, hogy Najmán egyre több időt tölt Hömpölyzugon
kívül, és egyre ritkábbak, egyre rövidebbek az itteni tartózkodásai.

103.

Elmondanám, hogy én is jártam Najmán irodájában, ahol régebben

a plébánia volt. Mátraitól kaptam a köztársasági tolvajkulcsot,
valamint a megbízatást, hogy sürgősen hozzam el Najmán szobájából
a tökéletes államot, pontosabban: az ilyen című könyvet, mert ő, Mátrai
meg akar nézni benne valamit Tisztelettel jelentem, a könyvet nem
láttam Najmán asztalán, arra pedig nem kaptam utasítást, hogy
fölfeszítsem a fiókjait, illetve a fiókok mind egy szálig fel vannak
törve, és üresek.
Láttam ezzel szemben valami mást, mégpedig Najmán irodája falán
a feszületet. Nyilván abból az időből maradt a helyén, amikor a szoba
a plébániához tartozott. Najmánt, ugyebár, nem számíthatjuk a hívő
katolikusok közé, és azt sem tartom valószínűnek, hogy visszavárja
Csóványos tisztelendőt, a plébánia egykori gazdáját, aki jelenleg
ismeretlen helyen tartózkodik.
Inkább azt tudom elképzelni, hogy Najmán a feszületben a
mindenkori döntés, a keresztút, a kereszteződő lehetőségek jelképét
látja. Másrészt az a lehetőség sincs kizárva, hogy a feszület egy olyan
készülék álcázásául szolgál, amely Najmán rádiós tevékenységét
segíti. Mint köztudott, a szájüregében az egyik betömött zápfog a
vevőkészülék, de az már nem biztos, hogy ugyanezzel a fogával adást
is képes kibocsátani.
Láttam ezenkívül mást is, vagy inkább másokat, emberi lényeket,
férfiakat és nőket egyaránt. Zöldessárga volt az arcuk, és nem tudom
pontosan megmondani, hányan voltak, de még nagyjából sem. Tudom,
hogy vannak országok, ahol nehéz megkülönböztetni az élőktől a
halottakat, de Hömpölyzugban eddig nem voltak ilyen jellegű
problémáink. Kérdeztem tőlük valamit (már nem emlékszem, hogy
mit), ők nem válaszoltak, mintha meg sem hallották volna.
Rámutattam az egyikre, akiből emiatt „Másik” lett. Felszólítottam,
hogy legyen szabad. Ha felszólítom a Másikat, hogy legyen szabad,
akkor létező alanyként önmagámnak is szabadságot követelek.
Azt is láttam, hogy semmi közük egymáshoz, hiába egyformán zöld
az arcuk. Legfeljebb az a pókháló kötötte össze őket, amelyet a
szemem láttára szőttek a Najmán irodájában elszaporodott pókok, de
ez a háló is gyorsabban szakadozott, mint szövődött. Ha szétfoszlik a
szolidaritás hálója, az ember elveszíti azt a lehetőséget, hogy alanyként
tételezze magát az emberi létezésben. Hosszabb utazásaira Najmán,
úgy látszik, magával viszi a tökéletes államról szóló útmutatást, viszont
a halottakat az irodájában hagyja.

104.

Volt egyszer egy magasrangú szovjet katonatiszt, még a nevét is

tudom: Polkovnyik ezredes. Október közepén, miután a Második
Ukrán Front 18. harckocsizó ezrede felszabadította Hömpölyzugot, ő
lett városunk szovjet katonai parancsnoka. Megbízható, bevált
vezetőként sok jótulajdonságának adta tanújelét: a kihallgatásokat
gyorsan lefolytatta, döntései helyesnek bizonyultak, és egy az egyben
váltotta rubelre a pengőt. Talán még most is itt járna-kelne köztünk, ha
rá nem kényszerül egy hosszú utazásra. Én pedig éppen ezt az utazást
fogom nektek elbeszélni, kedveseim, pontosan úgy, ahogyan
legöregebb nagynénikémtől hallottam. Egy árva szó nem sok, annyit
sem teszek hozzá, egy vak hang nem sok, annyit sem hagyok ki belőle.
Polkovnyik ezredes, a hömpölyzugi szovjet városparancsnok egy
szép télvégi napon betárazza géppisztolyát, és kimegy a határba
vadászni. Az egyik őrszem, Perehod harcos átengedi a szögesdróttal
befont „spanyol lovasok” közti ösvényen. A másik őrszem, Perehvat
harcos átengedi a nemrég telepített taposóaknák közti átjárón. És
Polkovnyik ezredes már kint is találja magát a nagy magyar
pusztaságban! Nem fél a sötétben bujkáló fasisztáktól, nem fél a
magánytól, nem fél az eredendő bűntől. Nem fél ő semmitől, mert
tudja, hogy mindnyájan Sztálin elvtárs kezében vagyunk.
Hát, amint megy-mendegél a nagy magyar pusztaságban, egyszerre
csak megpillant a földön egy kis tarka kígyót. „Ejha” – kiáltja
örvendezve „József-nap előtt talált kígyó mája meggyógyítja a
flekktífuszt!” Azzal odatartja géppisztolyát a kis tarka kígyó fejéhez,
és kibiztosít. Ekkor azonban megszólal a kis tarka kígyó: „Hallod-e,
Polkovnyik elvtárs, három kígyófióka sír utánam otthon. Kíméld meg
az életemet, meghálálom!” Csodálkozik Polkovnyik ezredes: József-
nap előtti kígyó, és még beszélni is tud! Ilyen jószág nem terem minden
bokorban! „Ide hallgass, te Zmeja” – mondja, mert ezt a nevet adta a
kígyónak nagy hirtelenjében –, „szerencséd, hogy nem vagyok
flekktífuszos, így tehát nem kell a májad. Eredj, bújj vissza a
lyukadba!” Mire a kígyó: „Ha szükség lesz rám, jelentkezem!”, így
szól, és a boldogságtól reszketve eltakarodik.
Polkovnyik ezredes megy-mendegél tovább a nagy magyar
pusztaságban, hát egyszerre csak megpillant a földön egy kis foltos
ürgét. „Ejha” – kiáltja örvendezve –, „József-nap előtt talált ürge zsírja
meggyógyítja a szifiliszt!” Azzal odatartja géppisztolyát a kis foltos
ürge fejéhez, és kibiztosít. Ekkor azonban megszólal a kis foltos ürge:
„Hallod-e, Polkovnyik elvtárs, kilenc ürgefióka sír utánam otthon.
Kíméld meg az életemet, meghálálom!” Csodálkozik Polkovnyik
ezredes: József-nap előtti ürge, és asztrahanyi kiejtéssel beszél oroszul!
Ilyen jószág nem terem minden bokorban! „Ide hallgass, te Szuszlik”
– mondja, mert ezt a nevet adta az ürgének nagy hirtelenjében –,
„szerencséd, hogy nem vagyok szifiliszes, így tehát nem kell a zsírod.
Eredj, bújj vissza a lyukadba!” Mire az ürge: „Ha szükség lesz rám,
jelentkezem!”, így szól, és a boldogságtól reszketve eltakarodik.
Polkovnyik ezredes megy-mendegél tovább a nagy magyar
pusztaságban, hát egyszerre csak megpillant a földön egy parlagi sast.
„Ejha” – kiáltja örvendezve –, „Sztálin elvtárs névnapja előtt talált sas
tüdeje megvéd a letartóztatástól!” Azzal odatartja géppisztolyát a
nagy-nagy parlagi sas fejéhez, és kibiztosít. Ekkor azonban megszólal
a parlagi sas: „Hallod-e, Polkovnyik elvtárs, tizenhárom sasfióka sír
utánam otthon. Kíméld meg az életemet, meghálálom!” Csodálkozik
Polkovnyik ezredes: József-nap előtti sas, és úgy hazudik, mint egy
Üzbegisztánba telepített krími tatár! Ilyen jószág nem terem minden
bokorban!
„Ide hallgass, te Orjol” – mondja, mert ezt a nevet adta a sasnak
nagy hirtelenjében „szerencséd, hogy egyrészt jókedvem van, másrészt
úgysem fognak letartóztatni, hiszen a dolgozó népet szolgálom, így
tehát nem kell a tüdőd. Eredj, bújj vissza a lyukadba!” Mire a sas: „Ha
szükség lesz rám, jelentkezem!”, így szól, és a boldogságtól reszketve
eltakarodik.
Ugye, ti is észrevettétek, kedveseim, hogy Polkovnyik ezredes
rosszul mondta, amit utoljára mondott, hiszen a sas nem lyukban lakik,
ezért aztán visszabújni sem tud beléje. Azt is rosszul tudta, hogy nem
fogják letartóztatni, mert mihelyt visszaérkezett a vadászatról, a
SZMERS (Szmerty spionam, „Halál a kémekre”) hirtelen színre lépő
tisztjei lefegyverezték, és belökdösték egy terepjáró autóba, amely
abban az órában jött a Hömpöly túloldaláról, amikor Polkovnyik
ezredes az aknazáron túl vadászgatott. A gépjármű ismét rágördül a
kompra, majd a túlsó parton eltűnik a szemünk elől, és nem látjuk soha
többé.

105.

No, de ne búsuljatok! Nem az történt, hogy Sztálin elvtárs és a

dolgozó néptömegek bizalma megrendült Polkovnyik ezredes iránt,
hanem az ellenkezője. Egy nagy-nagy szolgálatot vár tőle Sztálin
elvtárs és a nemzetközi munkásosztály.
Ennek pedig úgy foglalható össze a veleje, hogy: Sztálin elvtárs
egyetlen lányát, Világszép Szvetlánát elrabolta egy nagy, tüzes
sárkány, és most Polkovnyik ezredesre hárul a feladat, hogy a
cárkisasszonyt – akarom mondani, az ifjú elvtársnőt – felkutassa,
kiszabadítsa, végül pedig épségben visszahozza.
Mindezt pedig végbe kell vinned Sztálin elvtárs neve napjáig,
vagyis József-napig. Mert ha addig végbe nem viszed, Lubjankába
teszlek, onnan is kiveszlek, Butirkába teszlek, onnan is kiveszlek:
ímhol már meg is van ásva a sírod a Lefortovo pincéjében!
Ehhez pedig azt is tudnotok kell, hogy Sztálin elvtárs akkoriban
Európa jövőjével volt elfoglalva. Volt neki Moszkvában, a Kremlben
egy szép nagy szobája, abban egy szép nagy asztal, azon egy szép nagy
térkép, és azt ő egy szép nagy ollóval szétnyirbálta, majd egy szép nagy
szalaggal összeragasztgatta. Időnként beült a szobaárnyékszékre, mert
az alkotás jóleső izgalmától hasmenése volt.
Hát, amint így nyirbál és ragasztgat – hogy aszondja, Bulgária 75
százalékban szovjet érdekeltség, Finnország meg csak 35 százalékban,
de mi lenne, ha ezt is feltornásznánk Churchillnél 45-re vagy mondjuk
51-re? –, egyszerre csak jelentik neki, hogy egyetlen lányának,
Világszép Szvetlánának egy bizonyos Bezbozsnyik filmrendező
udvarol.
Hinnye, azt a fűzfánfütyülő rézangyalát neki! Na, és ki az a
Bezbozsnyik?
Hát... hát... ez a Bezbozsnyik a világhírű Seftelovics tanítványa...
tetszik tudni, aki a Fehér-tengeri Csatorna építéséről készített
mozgókép alapú hőskölteményt... meg Dzsingisz kánról, amint
leleplezi a belső ellenséget... meg a kis Pavlik Morozovról, aki
vértanúhalált hal, amiért följelentette gabonarajtegető kulák szüleit...
Azt én tudom, hogy Seftelovics mit készített meg mit nem, de most
Bezbozsnyikról van szó! Kiféle, miféle?
Hát... ez a Bezbozsnyik... hát, hát, hát... kozmopolita... dekadens...
negyven éves bőven elmúlt... és tegnap este, amikor Szvetlána
elvtársnővel megnézte A diktátor című filmet, színarannyá változott a
jobb keze középső ujja, ami annak a jele, hogy a Prozsektyor
filmszínház páholyában oda nyúlkált, ahová neki nem lett volna
szabad.
Hinnye, azt a kaporszakállú hétszentséges szubsztanciáját neki!
Sztálin elvtársnak nemigen jutott ideje rá, hogy Világszép
Szvetlánával törődjön, de azt azért nem szerette volna, hogy
Bezbozsnyik filmrendező a moszkvai metróban mutogassa a színarany
középső ujját. Intézkedik, hogy a hírhozót, aki beleszólt Európa
jövőjébe, nyakazzák le, méghozzá most azonnal, és hogy Seftelovics
tanítványa még aznap induljon útnak a leggazdagabb kazahsztáni
uránlelőhelyek felé, ahol szovjetellenes propaganda miatt huszonöt
évig szentelheti csekély erejét az uránérc-kitermelésnek. Ezt követően
a világ népeinek bölcs tanítója ott folytatja a nyirbálást és ragasztgatást,
ahol az imént abbahagyta.
Hát amint így nyirbál és ragasztgat – hogy aszondja, Magyarország
85 százalékban szovjet érdekeltség, Görögország meg csak 43
százalékban, de mi lenne, ha újból kirobbantanánk a peloponnészoszi
háborút? –, egyszerre csak atomvillanást lát jobbról, aztán feketeséget
lát, aztán nem lát semmit, mert olyan erővel tört rá a hasgörcs, hogy
rohanva is alig-alig érkezett meg a szobaárnyékszékre.
Hinnye, azt a halványlila dunsztban pácolt radai rossebét neki!
Amíg mi itt Európa jövőjével totojázunk, Roosevelt ledobta
Moszkvára az atombombát!
Megy a Gulagra az egész légvédelem!
Igen ám, de máris jelentik Sztálin elvtársnak, hogy sehol semmi
atomcsapás. Az emberek járkálnak az utcákon, a házak épek, még az
ablakok sincsenek betörve. Mister Roosevelt pedig rossz egészségi
állapotban van. Már az álarcát sem tudná ledobni, nemhogy az
atombombát. Hát akkor meg mi van?
Tisztelettel jelentem, az van, hogy jött a levegőben egy nagy, tüzes
sárkány. Először tüzet okádott, aztán árnyékot vetett, végül karmos
mancsával benyúlt Szvetlána elvtársnő lakosztályának ablakán, és –
hess-huss – már vitte is magával az egész elvtársnőt!
Sztálin elvtárs intézkedik, hogy a hírhozót, aki beleszólt Európa
jövőjébe, nyakazzák le, méghozzá most azonnal, aztán kitekint a
Kreml mindent látó bűvös ablakán, hátha megpillantja Világszép
Szvetlánát. Néz jobbra, néz balra, néz fölfelé, néz lefelé. Lát ilyen
csatát, olyan romhalmazt, ilyen menekülést, olyan éhínséget, ilyen
fogolytábort, olyan tömegsírt, de Világszép Szvetlánát nem látja se
égen, se földön. Hát amint így nézelődik, egyszerre csak megpillantja
vitéz katonáját, Polkovnyik ezredest, amint a Hömpölyzugi
Köztársaság kellős közepén basáskodik, páváskodik, és egy az egyben
váltja a pengőt rubelre.
Nosza, bölcs vezérünk rögtön hívatja a SZMERS főnökét,
Nyeizvesztnij tábornokot, aki ilyen alkalmakkor egyszerre mindjárt
három példányban jelenik meg, mint a régi görög mondákban az
Erinniszek. „Nohát, sólymocskáim” – mondja a három jómadárnak –,
„ugye látjátok ezt a Polkovnyikot, amint basáskodik, páváskodik, és
egy az egyben váltja a pengőt rubelre? Ugyan már, kapjátok a
karmaitok közé!”

106.

Hát, így hárult Polkovnyik ezredesre az a megtisztelő, de nem éppen

könnyű feladat, hogy hozza vissza Világszép Szvetlánát a tüzes
sárkány torkából. Sztálin elvtárs – igen bölcsen, kiváló
emberismerettel – úgy számított, hogy az ő vitéz katonája a sárkány
karmait szanatóriumnak fogja érezni a SZMERS-sólymocskák
karmaihoz képest.
Így is lett. Mihelyt a pribékecskék, hóhérocskák, szakértőcskék egy
kicsit elbeszélgettek, eltréfálkoztak vele, Polkovnyik ezredes már
valósággal égett a vágytól, hogy visszahozza a sárkány torkából
Világszép Szvetlánát, ezzel is bizonyítva, hogy nem vált méltatlanná
Sztálin elvtárs és a dolgozó néptömegek bizalmára.
Igen ám, de ahhoz, hogy kiszabadítsa a fiatalkorú elvtársnőt, meg is
kell küzdenie a sárkánnyal. Ahhoz pedig, hogy megküzdjön vele, el is
kell jutnia hozzá. Ő pedig még csak azt sem tudja, hol keresse!
Mondják neki a SZMERS ragadozó madarai: „Ez már a te dolgod,
kedveském. Keresd meg a sárkányt a magad módján, úgy, ahogy
tudod. Ma van hétfő, csütörtökig adunk időt rá. Ha csütörtökön sem
tudod megmondani, hol az a trockista, buharinista, vlaszovista sárkány,
akkor kénytelen leszel bevallani, hogy 1941-ben a japán császárnak
küldözgettél morzejeleket, amikor az ujjaiddal doboltál az asztalon!”
Búslakodik Polkovnyik ezredes, nem tudja, mitévő legyen.
Nekivágna ő a nagyvilágnak, hogy megkeresse azt a sárkányt, de hát
nem kapott útlevelet, sőt még a cellájából sem szabad kilépnie. Azt
ugyanis elfelejtettem mondani az imént, hogy Polkovnyik ezredest
belökték egy szűk cellába, ahol van egy szalmazsák, de arra nem
szabad leülnie, van egy vödör, de az igencsak büdös, és van egy
villanykörte, de az nem azért világít éjjel-nappal, hogy világos legyen,
hanem azért, hogy ne lehessen aludni.
Jár fel és alá, mint a ketrecbe zárt prérifarkas. Fogja a fejét, mint
Rodin Gondolkodója.
Hát, amint így tépelődik, egyszerre csak egy kis csobbanást hall,
aztán halk, súrlódó neszt. Odanéz, és látja, hogy a vödörből, amely
igencsak büdös, előbújik az a kis tarka kígyó, akinek ő megkímélte az
életét, és így szól hozzá: „Egyet se búsulj, Polkovnyik ezredes! Nagy
bajban vagy, de én segítek rajtad. Adok neked két kis virágszirmot,
azokat dugd fel az orrodba, de jól. Majd ők elvisznek Egyszínű
Nagygazdádihoz, aki biztosan megmondja neked, hol az a sárkány!”
Így is lett: Polkovnyik ezredes feldugja a virágszirmokat a két
orrlyukába, és hipp-hopp, máris ott találja magát Egyszínű
Nagygazdádinál, aki tetőtől talpig fekete, mint a gyász. Igen ám, de
amint jobban szemügyre veszi az ismerős színt, látja, hogy az nem
igazán fekete, inkább csak sötétfehér. „Nem baj”, gondolja, „nekem ez
így is nagyon jó lesz!” Kérdi Polkovnyik ezredestől Nagygazdádi: „Mit
akarsz tőlem, kiskutyám?” Mire Polkovnyik ezredes: „Mondd meg
nekem, tekintetes Egyszínű: hol az a sárkány, aki elrabolta Szvetlána
elvtársnőt?” Mire Nagygazdádi: „Jaj, kiskutyám, azt én is nagyon
szeretném tudni!” Azzal szájonvágja Polkovnyik ezredest, aki elveszíti
az eszméletét. Amikor pedig magához tér, ott hever a cellája
betonpadlóján, és úgy fáj minden porcikája, mintha szöges bakancscsal
taposták volna meg.
Kérdik tőle a SZMERS-madárkák: „Na, te híres felmosórongy
kétszer kicsavarva, tudod-e már, hol az a sárkány? Még nem tudod? Jól
van, mi várhatunk, de ha csütörtökön, azaz holnapután sem tudsz
számot adni róla, akkor kénytelen leszel bevallani, hogy 1934-ben te
gyilkoltad meg Kirovót!”

107.

Búslakodik Polkovnyik ezredes, nem tudja, mitévő legyen. Rágja a

körmét, mint Botticelli képén Vénusz. Tépi a haját, mint Gogol
regényében Csicsikov.
Hát, amint így tépelődik, egyszerre csak egy kis reccsenést hall
aztán halk, súrlódó neszt. Odanéz, és látja, hogy a szalmazsákból,
amelyre nem szabad leülnie, előbújik az a kis foltos ürge, akinek ő
megkímélte az életét, és így szól hozzá: „Egyet se búsulj, Polkovnyik
ezredes! Nagy bajban vagy, de én segítek rajtad. Adok neked két kis
búzaszemet, azokat dugd fel a nyelved alá, de jól. Majd ők elvisznek
Kétszínű Nagybátyádihoz, aki biztosan megmondja neked, hol az a
sárkány!”
Így is lett: Polkovnyik ezredes feldugja a búzaszemeket a nyelve
alá, és hipp-hopp, máris ott találja magát Kétszínű Nagybátyádinál, aki
deréktól fölfelé sárga, mint az irigység, deréktól lefelé zöld, mint a
féltékenység. Igen ám, de amint jobban szemügyre veszi az ismerős
színeket, látja, hogy a sárga igazán sárga, viszont a zöld nem igazán
zöld, inkább csak olyan takonyszínű. „Nem baj”, gondolja, „nekem ez
így is nagyon jó lesz!” Kérdi Polkovnyik ezredestől Nagybátyádi: „Mit
akarsz tőlem, kisöcsém?” Mire Polkovnyik ezredes: „Mondd meg
nekem, kegyelmes Kétszínű: hol az a sárkány, aki elrabolta Szvetlána
elvtársnőt?” Mire Nagybátyádi: „Jaj, kisöcsém, azt én is nagyon
szeretném tudni!” Azzal hasbarúgja Polkovnyik ezredest, aki elveszíti
az eszméletét. Amikor pedig magához tér, ott hever a cellája
betonpadlóján, és úgy fáj minden porcikája, mintha gumibottal
ütlegelték volna a veséjét.
Kérdik tőle a SZMERS-madárkák: „Na, te híres májpástétom
kenyérre kenve, tudod-e már, hol az a sárkány? Még nem tudod? Jól
van, mi várhatunk, de ha csütörtökön, azaz holnap sem tudsz számot
adni róla, akkor kénytelen leszel bevallani, hogy 1908-ban te
irányítottad Szibériába a Tunguz-meteort, és 1883-ban te robbantottad
fel a Krakatoa-vulkánt!”

108.

Búslakodik Polkovnyik ezredes, nem tudja, mitévő legyen. Forog

saját keserű levében, mint a tormába esett féreg. Kaparja a falat, mint
a vakolatba kevert kőműves kutyája. Mert a kígyó és az ürge még csak
előbújhatott valahonnét, de honnan bújjon elő az a parlagi sas, akinek
ő megkímélte az életét?
Hát, amint így tépelődik, egyszerre csak egy kis hussanást hall,
aztán halk, súrlódó neszt. Odanéz, és látja, hogy a villanykörte, amely
éjjel-nappal vakító fénnyel ég, most hunyorogni kezd, és így szól
hozzá: „Egyet se búsulj, Polkovnyik ezredes! Nagy bajban vagy, de én
segítek rajtad. Adok neked két kis tollpihét, azokat dugd fel a
seggedbe, de jól. Majd ők elvisznek Háromszínű Nagyapádihoz, aki
biztosan megmondja neked, hol az a sárkány!”
Így is lett: Polkovnyik ezredes feldugja a tollpihéket a seggébe, és
hipp-hopp, máris ott találja magát Háromszínű Nagyapádnál, aki alul
zöld, mint a fű, középen fehér, mint a hó, és felül piros, mint a vér, a
három együtt meg olyan, mint a magyar zászló. Igen ám, de amint
jobban szemügyre veszi a Magyarországról ismerős színeket, látja,
hogy a zöld igazán zöld, a fehér is igazán fehér, de a piros nem igazán
piros, inkább csak halványrózsaszín.
„Ez már baj”, gondolja, „sehogyan sem lesz ez így jó!”
Hogy, hogy nem: talál a zsebében egy apró üvegszilánkot, azzal
megvágja a karját, és Nagyapádi felső harmadát bemázolja a saját
vérével. Most már csakugyan piros, mint a vér! Mondja is neki
Nagyapádi: „Derék gyerek vagy, kisunokám! Hadd halljam, mit akarsz
tőlem!” Mire Polkovnyik ezredes: „Mondd meg nekem, főméltóságú
Háromszínű: hol az a sárkány, aki elrabolta Szvetlána elvtársnőt?”
Mire Nagyapádi: „Jaj, kisunokám, nehéz dolgod lesz, ha őt keresed.
Szvetlána elvtársnő nincs a földön, nincs a tengerben, és nincs a
levegőben. Ezért is nem láthatja őt Sztálin elvtárs a Kreml mindent látó
bűvös ablakából. Én viszont látom az elvtársnőt, mert én vagyok Vak
Pali, Vak Pali, Mindent Lát. Világszép Szvetlána jelenleg a Holdon
tartózkodik, annak is a túlsó oldalán, amely a Földről nem látható. Ott
őrzi őt a tüzes sárkány!” Mire Polkovnyik ezredes: „No és
megengeded, hogy odamenjek, és kiszabadítsam?” Mire Nagyapádi:
„Kemény fába vágod a fejszédet, kisunokám! A Holdra csak a halottak
juthatnak fel, te pedig, ha jól veszem észre, még élsz!”
Búslakodik Polkovnyik ezredes, nem tudja, mitévő legyen. Miért is
tartozik ő még az élők közé? Egyfelől tudja, hogy a halottaknak jobb
soruk van, mint az élőknek. Másfelől meg azt is tudja, hogy szovjet
tudósaink a háború után úgyis konstruálnak egy űrhajót, amely
hamarosan felrepül a Holdra, de mikor lesz már az a hamarosan?
Megkérdezi Nagyapáditól: „Ó, nagy tiszteletű Vak Pali, Vak Pali,
Mindent Lát! Nem látod semmi lehetőségét annak, hogy élő ember
feljusson a Holdra, még mielőtt elkészül a szovjet űrhajó?” Mire
Nagyapádi: „Egy lehetőséget látok rá, kisunokám. Élő ember is
feljuthat a Holdra, mihelyt sasmadarat kakál. De olyan ember, aki erre
képes, nem terem minden bokorban!”
Hát, uramfia! Alighogy Nagyapádi kimondta ezt a néhány szót,
Polkovnyik ezredes hasában vonaglani kezdenek a belek. Úgy
tekeregnek, úgy rángatóznak, mintha a Szovjetunió 1936-os
Alkotmányát emésztenék. Polkovnyik ezredes letolja a gatyáját, és
leguggol Háromszínű Nagyapádi alsó harmadához, amely zöld, mint a
fű. Nosza, csakhamar előbújik a két kis tollpihe meg minden egyéb,
ami velejár. És mi történik? Szélsebes növekedésnek indulnak!
Egyikből lesz a sas jobb szárnya, másikból a sas bal szárnya, a többi
anyagból meg a sas összes többi része. Micsoda hatalmas madár lett
belőle! Már akkora, mint egy vitorlázórepülőgép! Hátratekint, és
gáztámadást jelző szirénaként vijjogó hangján megkérdezi: „Hová
vigyelek, ezredes elvtárs?”

109.

Hömpölyzug szovjet városparancsnoka elbúcsúzik Nagyapáditól,

felpattan a parlagi sas hátára, az pedig felszáll, és repül magasra,
magasabbra, még annál is magasabbra!
Egyszerre csak hátratekint, és megkérdezi: „Látod-e a tengert és a
földet, ezredes elvtárs?” Feleli Polkovnyik ezredes: „Már hogyne
látnám őket! A tenger akkora, mint egy víztározó a kommunizmusban,
a föld pedig akkora, mint egy növénynemesítő telep a fejlett
szocializmusban!” Kérdi a sas: „No és egyebet nem látsz?” Feleli
Polkovnyik ezredes: „De igen, látok egy nagy tüzet. Azt is látom, hogy
ezek Drezda lángjai. Az angol légierő most bombázza szét a várost.”
Továbbrepül a sas magasra, magasabbra, még annál is magasabbra.
Egy idő után ismét hátratekint, és megkérdezi: „Látod-e a tengert és a
földet, ezredes elvtárs?” Feleli Polkovnyik ezredes: „Már hogyne
látnám őket! A tenger akkora, mint egy fürdőkád a kapitalizmusban, a
föld pedig akkora, mint egy brokát asztalkendő a feudalizmusban!”
Kérdi a sas: „No és egyebet nem látsz?” Feleli Polkovnyik ezredes:
„De igen, látok egy nagy tüzet. Azt is látom, hogy ezek Jokohama
lángjai. Az amerikai légierő most bombázza szét a kőolaj finomítót és
a kikötőt.” Továbbrepül a sas magasra, magasabbra, még annál is
magasabbra. Egy idő után harmadszor is hátratekint, és megkérdezi:
„Látod-e a tengert és a földet, ezredes elvtárs?” Feleli Polkovnyik
ezredes: „Már hogyne látnám őket! A tenger akkora, mint egy amfora
a rabszolgatartó társadalomban, a föld pedig akkora, mint egy kőbalta
az ősközösségben!" Kérdi a sas: „No és egyebet nem látsz?” Feleli
Polkovnyik ezredes: „De igen, látok egy iciri-piciri tüzet a
Hömpölyzugi Köztársaságban. Azt is látom, hogy ez annak a levélnek
a lángja, amelyben Mrázik elvtárs tárgyalni hívja Mátrait. No, de a mi
Mátrai elnökünk nem alkuszik! Sztálin elvtárs neve napján
ünnepélyesen elégeti Mrázik elvtárs központosító szándékkal
fogalmazott levelét. Ezt is világosan látom! Sőt, még azt is látom, hogy
Juliska néni a Demokratikus Nőszövetség nevében ünnepélyesen
átnyújt Mátrainak egy seprűt, mondván, hogy: elnökünk ezzel söpörje
ki a mi kis köztársaságunkból a reakciót!”
És alighogy ezeket a lényeglátásról tanúskodó szavakat kimondta, a
földre kakált sasmadár megérkezik a Holdra, annak is a túlsó oldalára,
amely a Földről nem látható. Megvárja, amíg utasa lekászálódik a
hátáról, majd így szól: „Most magadra hagylak, ezredes elvtárs. Ha
szükség lesz rám, jelentkezem!” Azzal, sitty-sutty, elrepül, ki tudja,
hová.

110.

Tudjátok meg, hogy a Holdon, főleg annak túlsó oldalán, amely a

Földről nem látható, ugyanolyan az élet, mint nálunk. Ott is vannak fák
és füvek, hegyek és völgyek, sivatagok és mocsarak. Ott is létezik
osztályharc és kizsákmányolás, éberség és pártfegyelem, önkritika és
demokratikus centralizmus. Talán csak emberek nincsenek, de ők nem
is hiányoznak senkinek.
Megy-mendegél Polkovnyik ezredes a holdbéli termelőerők és
termelési viszonyok között. Nem fél a szovjetellenes partizán
tevékenységtől, nem fél a magánytól, nem fél az eredendő bűntől. Nem
fél ő semmitől, mert tudja, hogy mindnyájan Sztálin elvtárs kezében
vagyunk.
Hát, amint megy-mendegél a nagy holdbéli pusztaságban, egyszerre
csak odaér egy tíz öl széles holdbéli folyóhoz. Folyó partján csónak
van kikötve, csónak mellett ott kuporog Jagoda elvtárs. Ajkaival
összeszorítja a vizet, bajszával kárászt és keszeget fog, beszivornyázza,
és már majszolja is!
Ha ez itt a halottak országa, akkor jó volna tisztázni, hogy Jagoda
elvtárs meghalt-e már!
Kérdi tőle Polkovnyik ezredes kellő tisztelettel: „Az elvtárs, ugye,
már nincs az élők sorában?” Jagoda elvtárs feláll, előveszi a bicskáját,
és így szól: „Itt én kérdezek, és még én sem kérdezek. Átviszlek a túlsó
partra, de a bal füled itt marad!” Azzal fogja a bicskát, és nyissz-
nyessz, levágja Polkovnyik ezredes bal fülét. És hogy ne végezzen
félmunkát, utána, nyissz-nyessz, levágja a jobb fülét is. Utasát
csónakba belöki, túlparton kilöki, ott aztán sorsára hagyja. „Mehetsz,
amerre látsz!”
Búslakodik Polkovnyik ezredes, sajnálja a bal fülét, siratja a jobb
fülét, és gyászolja az orrát, mert azt elfelejtettem mondani az imént,
hogy a túlbuzgó Jagoda elvtárs Polkovnyik ezredesnek, nyissz-nyessz,
valamiképpen az orrát is levágta.
Hát, amint megy-mendegél Világszép Szvetlána felismert
szükségszerűsége felé, egyszerre csak odaér egy száz öl széles holdbéli
folyóhoz. Folyó partján bárka van kikötve, bárka mellett ott kuporog
Jezsov elvtárs. Fogsorával szűri a vizet, szakállával homárt és
langusztát fog, beszürcsöli, és már majszolja is!
Ha ez itt a halottak országa, akkor jó volna tisztázni, hogy Jezsov
elvtárs meghalt-e már!
Kérdi tőle Polkovnyik ezredes kellő tisztelettel: „Az elvtárs, ugye,
már nincs az élők sorában?” Jezsov elvtárs feláll, előveszi a baltáját, és
így szól: „Itt én kérdezek, és még én sem kérdezek. Átviszlek a túlsó
partra, de a bal kezed itt marad!” Azzal fogja a baltát, és riccs-reccs,
levágja Polkovnyik ezredes bal kezét. És hogy ne végezzen félmunkát,
utána, riccs-reccs, levágja a jobb kezét is. Utasát bárkába belöki,
túlparton kilöki, ott aztán sorsára hagyja. „Mehetsz, amerre látsz!"
Búslakodik Polkovnyik elvtárs, sajnálja a bal kezét, siratja a jobb
kezét, és gyászolja a fél szemét, mert azt elfelejtettem mondani az
imént, hogy a túlbuzgó Jezsov elvtárs Polkovnyik ezredesnek, riccs-
reccs, valamiképpen a fél szemét is kiszúrta. Hogy ez a jobb szeme
volt-e vagy a bal, azt már a ti képzelőerőtökre bízom.
Hát amint megy-mendegél Világszép Szvetlána dialektikusan
újraértelmezett szabadsága felé, egyszerre csak odaér egy ezer öl széles
holdbéli folyóhoz. Folyó partján repülőgép-anyahajó van kikötve,
anyahajó mellett ott kuporog Berija elvtárs. Állkapcsával felduzzasztja
a vizet, nyelve hegyével vízilovat és krokodilt fog, beszippantja, és már
majszolja is!
Ha ez itt a halottak országa, akkor jó volna tisztázni, hogy Berija
elvtárs meghalt-e már, vagy csak halottnak tetteti magát!
Kérdi tőle Polkovnyik ezredes kellő tisztelettel: „Az elvtárs tényleg
meghalt, vagy csak tetteti magát?” Berija elvtárs feláll, előveszi a
benzinmotoros láncfűrészét, és így szól: „A rózsabimbó tetteti a
csupasz vadrózsaág halálát. A kinyílt vadrózsa tetteti a rózsabimbó
halálát. A csipkebogyó tetteti a vadrózsa halálát. Átviszlek a túlsó
partra, de a bal lábad itt marad!” Azzal fogja a láncfűrészt, és siuuuú-
siüüüű, levágja Polkovnyik ezredes bal lábát. És hogy ne végezzen
félmunkát, utána, siuuuú-siüüüű, levágja a jobb lábát is. Utasát
anyahajóba belöki, túlparton kilöki, ott aztán sorsára hagyja. „Mehetsz,
amerre látsz!”
Búslakodik Polkovnyik elvtárs, sajnálja a két lábát, siratja, hogy
ezek nélkül nem mehet sehová, és gyászolja, hogy nem is lát semerre,
mert azt elfelejtettem mondani az imént, hogy a túlbuzgó Berija elvtárs
Polkovnyik ezredesnek, siuuuú-siüüüű, valamiképpen a még meglevő
fél szemét is kivájta. Hogy ez a bal szeme volt-e vagy a jobb, azt már
a ti ítélőerőtökre bízom.

111.

Nohát, kedveseim, azt kell még tudnotok, hogy elveszített

testrészeink az Élet Vizétől visszanőnek, és hogy az Élet Vize ott
folydogál fönt, a Hold túlsó oldalán. És most sokat mesélhetnék nektek
arról, hogyan jutott el Polkovnyik elvtárs az Élet Vizéhez, hogy közben
miképpen menekült meg a Holdbéli Hangyák elől, akik fel akarták
falni, hogy miképpen sakkozott fejben az ördöggel (mert hiszen nem
volt keze, amivel megfoghatta volna a sakkfigurákat), és hogy
miképpen találta meg a Reichstagot, mert ez volt a holdbéli tüzes
sárkány kastélyának a neve.
De ha én mindezt részletesen, töviről hegyire elmondanám, akkor
éjfélig sem jutnánk el az én tulajdonképpeni mondanivalómhoz, a
Hömpölyzugi Köztársaság bukásához, amelynek egyik előzménye volt
Polkovnyik ezredes holdbéli utazása.
Mellőzöm tehát a lélegzetelállító kalandok sokaságát, és csak annyit
mondok, hogy: Polkovnyik ezredes, miközben lábatlankodik és
szemtelenkedik, fületlenkedik és kezetlenkedik, egyszerre csak hall
egy kis csobbanást, reccsenést és hussanást, vagy legalábbis hallana,
ha megvolna a füle. Igen, jól sejtitek: megérkeztek Polkovnyik ezredes
pártfogói és barátai.
A kígyó, aki az Objektív Idealizmust a fejéről a talpára fordította,
mint Marx, hozott a szájában három cseppet az Élet Vizéből, és ettől
visszanőtt Polkovnyik ezredes mindkét füle, valamint az orra. Mi több,
az orra egy kicsit húsosabb is lett, mint volt azelőtt.
Az ürge, aki a Mechanikus Materializmust ízekre szedte, mint
Engels, hozott a szájában három cseppet az Élet Vizéből, és ettől
visszanőtt Polkovnyik ezredes mindkét keze, valamint a bal szeme. Mi
több, ez a bal szem egy kicsit élesebb is lett, mint volt azelőtt.
A parlagi sas, aki az Empiriokriticizmus alól kivájta annak burzsoá
gyökereit, mint Lenin, hozott a szájában (csőrében) három cseppet az
Élet Vizéből, és ettől visszanőtt Polkovnyik ezredes mindkét lába,
valamint a még hiányzó jobb szeme. Mi több... Hoppá! Most veszem
csak észre, hogy a parlagi sas nem is három, hanem négy cseppet hozott
az Élet Vizéből, és a negyedik cseppet Polkovnyik ezredes faszára
hullajtotta.
Kedveskéim, ha valaha is láttatok csodát, akkor ez bizony csoda volt
a javából! Polkovnyik ezredes fasza eddig sem volt kicsi, de most
olyan nagy lett, hogy Priapus is megirigyelhette volna! Eddig sem volt
puha, de most olyan kemény lett, mintha a Plehanov Kohászati
Művekben kovácsolták volna gőzkalapáccsal!
Így fölszerelkezve most már bátran elindulhat Polkovnyik ezredes,
hogy kiszabadítsa Világszép Szvetlána kisasszonyt!
Már útnak is indul, csak még előbb elbúcsúzik pártfogóitól és
barátaitól.
A kis tarka kígyó integet a nyelvével, és összezsugorodik: marad a
helyén két kis virágszirom. Ha akarjátok, odaképzelhettek a kettő közé
egy kis levedlett bőrt.
A kis foltos ürge integet a mancsával, és összezsugorodik: marad a
helyén két kis búzaszem. Ha akarjátok, odaképzelhettek a kettő közé
egy kis kihullott szőrt.
A parlagi sas integet a szárnyával, és összezsugorodik: marad a
helyén két kis tollpihe. Ha akarjátok, odaképzelhettek a kettő közé egy
kis rakás szart. Sőt, mi több, ez utóbbit akkor is oda kell képzelnetek,
ha nem akarjátok, mert nagy dolgoknak lesztek tanúi! A kis rakás
nagyobb lesz, még nagyobb, egyre nagyobb. Oszlopok képződnek az
oldalán, kupola formálódik a tetején, és íme, ott magasodik, ott
szélesedik, ott vastagodik Polkovnyik ezredes előtt a Reichstag, ahogy
a holdbéli tüzes sárkány kastélyát nevezzük ebben a mesében.

112.
 Különös egy épület volt ez a Reichstag: tégla helyett gót betűkből
épült, kőlapok helyett felkiáltó-, síró- és jajgatójelekkel volt a padlója
kirakva. Kapuja legfelül alumínium volt, mint egy vadászbombázó
ajtaja, középen hatszoros acéllemezből volt, mint egy páncélozott
harcjármű ajtaja, legalul vasbetonból volt, mint egy légoltalmi bunker
ajtaja.
Legény legyen a talpán, aki ezen áthatol!
De ti csak ne féltsétek Polkovnyik ezredest!
Előkapja az Élet Vizétől megújult, megnagyobbodott,
megkeményedett faszát, és azzal bezörget a Reichstag kapuján alul,
felül, középen. Támad nagy zengés-bongás, és a Reichstag szakadozik,
törik, mállik. Kapuja beszakad, kapu mögött ott áll a holdbéli tüzes
sárkány, kezében országokat és népeket mozgósító varázskönyv,
amelynek címe Az én Harcom. Gombszeme villog, pamacsbajsza
rángatózik, szájából gyárkémény füstjeként gomolyog a kérdés: „Mi
járatban vagy itt a Holdon, ahol a madár sem jár, Polkovnyik ezredes?”
Feleli Polkovnyik ezredes, az igazságnak megfelelően: „Hát én csak
azért jöttem, hogy kiszabadítsam Világszép Szvetlána kisasszonyt!”
Azt mondja erre a sárkány: „Ez már beszéd, Polkovnyik ezredes.
Felőlem kiszabadíthatod a kisasszonyt, nem probléma. Csak annyit
mondj nekem: akarsz-e velem versenyt úszni forró zsírban?”
Azzal kivezeti Polkovnyik ezredest a Reichstag udvarára, ahol egy
úszómedence nagyságú vastepsiben sistereg és füstölög a forró zsír,
körülötte jobbra-balra elszenesedett hullák, akik mind versenyt akartak
úszni a Führerrel. Azt mondja a holdbéli tüzes sárkány, más néven
Führer: „Hallod-e, Polkovnyik ezredes: nehogy már egyszerre
ússzunk, mert akkor nincs, aki mérje az időt. Csináljuk inkább úgy,
hogy először te úszol a forró zsírban, és én mérem az időt, aztán én
úszom a forró zsírban, és te méred az időt, a végén pedig
összehasonlítjuk az eredményeket. Ha te vagy a jobb, akkor
sajnálhatod, ha én vagyok a jobb, akkor még inkább sajnálhatod.
Értettük egymást? Nahát, igyekezzél, zsupsz a forró zsírba!”
Csak azt ne higgyétek, hogy Polkovnyik ezredes nem vette észre,
miben mesterkedik a holdbéli tüzes sárkány. Hogy majd ő beugrik a
forró zsírba, és akkor szevasz világ, ennyi volt az élet! Ugrik ő gyorsan,
könnyedén, de ne aggódjatok, nem lesz neki semmi baja! Van neki
három haverja, a Pirosorrú Fagybirtokos, a Kékorrú Fagytőkés és a
Feketeorrú Fagykereskedő, továbbá van egy varázsgyűrűje, amelyet
csak el kell fordítania az ujján, és már itt is van a három haver, a
Pirosorrú, a Kékorrú meg a Feketeorrú.
Vörösorrú Fagybirtokos úgy hűt, hogy ami eddig elit volt, az
mostantól mirelit.
Kékorrú Fagytőkés úgy hűt, hogy ami eddig mankó volt, az
mostantól zimankó.
Feketeorrú Fagykereskedő pedig úgy hűt, hogy ami eddig cidre volt,
vagyis almabor, az mostantól cidri.
Úgy kell ezt a dolgot elképzelnetek, kedveseim, hogy Polkovnyik
ezredes nemhogy nem sül meg a forró zsírban, de még fázik is egy
kicsit. Az az egy gondolat melengeti, hogy Világszép Szvetlána
kisasszony bizonyára hálás lesz neki, amiért kiszabadítja.
Látja Führer, a holdbéli tüzes sárkány, hogy Polkovnyik ezredesnek
a forró zsírban kutya baja; pancsol és lubickol, sőt még a nyelvét is
kiölti rá. Na, ez volt az utolsó csepp a pohárban, ettől szakadt el az
agyában a cérna! Földhöz vágja a Mein Kampf-ot, rátapos, és torka
szakadtából üvölti: „Mars ki a forró zsírból, te Mischling Ersten
Grades, most én következem!”
És mihelyt Polkovnyik ezredes kikecmereg, a Führer fejest ugrik a
zsírmedencébe. Arra ugyanis nem gondolt a Barbarossa-terv
kiagyalója, hogy Polkovnyik ezredessel együtt a háromfőnyi
hűtőbrigád, Vörösorrú, Kékorrú és Feketeorrú is kimászik a forró
zsírból, és nem tette fel a kérdés: ugyan már, mi lesz ennek a
következménye? Mert a zsírcsatát nemcsak megnyerni lehet, hanem
elveszteni is. És ti, kedveseim ennek vagytok szemtanúi: a Führer
három és fél perc alatt olyan ropogósra sül a forró zsírban, hogy
elmehetne pommes frites-nek a McDonald’s-ba.
Ezzel a sárkánynak vége, de az én mesém eltart még egy darabig!

113.

Polkovnyik ezredes, miközben csillog a ráfagyott zsírtól, döngő

léptekkel bevonul a Reichstag hálószobájába, ahol felékszerezve várja
Világszép Szvetlána kisasszony.
Gyönyörű istenteremtménye volt, annyit mondhatok! Akarom
mondani, a Liszenko-féle biológiai adaptációelmélet gyönyörű
illusztrációja! A szeme kék, mint a Fekete-tenger a szovjet
haditengerészet jubileumi gyakorlata közben! A haja színarany, mint a
Cseka raktárában a cári család 128 személyes étkészlete! A szája piros,
mint A marxizmus-leninizmus kiskönyvtára füzeteinek fedőlapja! A
keble előremutató, mint Muhina szobrásznő kolhozparasztasszonya,
kezében a magasba tartott sarlóval!
Csak ennyit mond, nem többet (igaz, nem is kevesebbet): „Tegyél a
magadévá, bátor megmentőm, délceg katonám, te, a Szovjetunió
Hőse!”
Polkovnyik ezredes már éppen elővenné acélossá kovácsolt, frissen
bezsírozott faszát, amikor egyszerre csak megtorpan. Azt veszi észre,
hogy nem az övé az egyetlen fasz a Reichstag hálószobájában, mert
Világszép Szvetlána elvtársnő nyakában is van ebből a testrészből
legalább húsz, de inkább harminc. Bizony ám, az a nyaklánc, amelyet
Polkovnyik ezredes gyöngysornak nézett az Élet Vizétől
visszanövesztett szemével, valójában szárított péniszekből van!
Világszép Szvetlána kisasszonyt már sokan próbálták
megszabadítani, de az elvtársnő mindannyiszor megcsonkította az érte
küzdő hőst, ahogy a forradalom is felfalja saját gyermekeit. Méghozzá
nem a szájában levő fogaival csonkította meg őket, hanem a másik
fogsorával, amelyről nem szokás beszélni. Megvolt az oka annak, hogy
már ősanyánk, Éva is fügefalevéllel takarta el az ágyékát a
Paradicsomban!
Polkovnyik ezredes gondolkodik, sóhajtozik, vakarja a feje búbját,
csókolgatja a katonasapkáján a vörös csillagot. Lássuk be, nem
tréfadolog, ami rá vár. Végül azt gondolja magában: „Ha kettőnk közül
az egyik itthagyja a fogát, az bizony nem én leszek!” Hátrál három
lépést, majd pedig nekifutásból belenyomja nagy honvédő
vasdorongját Sztálin elvtárs egyetlen lányába, Világszép Szvetlána
elvtársnőbe.
Most jön a nagy próbatétel, jól figyeljetek! Az elvtársnő eddig még
minden faszt leharapott, amelyik csak megfordult a közelében, de most
az egyszer emberére talál! Polkovnyik ezredesbe, higgyétek el,
beletörik a foga. Már bele is tört. Reccs!
Az elvtársnő felsikolt, mint egy vérbe fojtott munkásfelkelés, és
sorra-rendre potyognak a kitörött, véres fogak a combjai közül.
Búslakodik Világszép Szvetlána elvtársnő. Sajnálja a fogát,
amelyről nem szívesen mond le, siratja a fogságát, amelyet már
megszokott. Polkovnyik ezredes a legjobb tudása szerint vigasztalja.
Eredményesen vigasztalja először, sikeresen vigasztalja másodszor,
tökéletesen megvigasztalja harmadszor és többedszer. Mire a
vigasztalás eléri a tökéletességet, Polkovnyik ezredes vasdorongján
szép, szabályos cirill betűs harapásnyomok rajzolódnak ki:
„SZGYELANO V SZSZSZR”.

114.

Polkovnyik ezredes kézen fogja a sűrűn baszott Világszép Szvetlána

elvtársnőt, hóna alá kapja a holdbéli tüzes sárkány elszenesedett
holttestét, és most már csak azt kell nektek elmondanom, kedveseim,
hogyan jutottak vissza a Földre, Sztálin elvtárs színe elé.
Nem húzom-halasztom, elmondom.
Megjelenik a Holdon a Történelem Angyala, táskájába teszi mind a
hármat – az ezredest, az elvtársnőt és a szénné égett sárkányhullát –,
aztán hipp-hopp, máris ott terem velük a Földön, miközben mindvégig
a hátát mutatja nekünk.
A Történelem Angyaláról azt kell tudnotok, hogy a múlt felé fordítja
az arcát, és ahol mi események láncolatát látjuk, ott ő egyetlen
katasztrófát lát, amely szünet nélkül romokat romokra halmoz, és
mindet a lába elé sodorja. Az angyal, ha lehetséges volna, ott maradna
a helyén, hogy feltámassza a halottakat, és összeillessze, ami széttörött.
De vihar támad az elveszett Paradicsom felől, belekap az angyal
szárnyaiba, és ellenállhatatlan erővel űzi őt a jövő felé, amelynek hátat
fordít, miközben tovább növekszik előtte a romhalmaz. Ezt a viharos
erőt nevezzük haladásnak. Ez juttatja vissza Polkovnyik ezredest és
Sztálin elvtárs egyetlen lányát, valamint a sárkány hulláját a Holdról a
Földre.
Szívem szerint úgy mondanám el a mese végét, hogy a Történelem
Angyala Moszkvában, a Kijevi Pályaudvar előtt veszi ki őket a
táskájából, és a Régi Arbat utcában, a Vahtangov utcában búcsúzik el
tőlük, miközben továbbra is hátat fordít nekünk, de sajnos mégsem
mondhatom így, mert legöregebb nagynénémtől úgy hallottam, hogy
Sztálin elvtársnak akkoriban Németország területén, egy Potsdam nevű
kisvárosban akadt valami sürgős elintéznivalója.
Így tehát a Történelem Angyala a miszlikbe lőtt városka egyetlen
sértetlen épületénél, a Cecília-udvar nevű kastélynál veszi elő
Polkovnyik ezredest, Világszép Szvetlána elvtársnőt és az összeégett
sárkánytetemet. Aztán egy kicsit megbotlik, talán egy
gránáttölcsérben, talán a potsdami „holland negyed” egyik összeomlott
épületében. De mivel ez a botlás az osztályuralomtól és az
üdvtörténettől megszabadult üres ég alatt megy végbe, olyan
dialektikus ugrás lesz belőle, amilyennek Marx tekintette a
forradalmat.
A Cecília-udvarban három férfi üldögél: Anglia, Amerika és a
Szovjetunió első embere. Azon fáradoznak, hogy eligazítsák Európa
jövőjét, ami a világ jövőjét is jelenti. Igen ám, de az Amerikai Egyesült
Államoknak már nem Roosevelt az elnöke, mert ő időközben elhunyt,
hanem Truman, és már Nagy-Britanniának sem Churchill a
miniszterelnöke, mert ő időközben elvesztette a választásokat, hanem
Attlee. És ha már az okos Roosevelt is hagyta magát félrevezetni, hát
az idióta Trumant Sztálin elvtárs úgy átveri, mint szart a palánkon. Ha
pedig már az erős akaratú Churchill sem tudta keresztülvinni
szándékait, hát a hulladékrongy Attlee-vel Sztálin elvtárs napjában
tizenötször feltörli a padlót.
Hát, amint így jókedvű egyetértésben tereferélnek, egyezkednek –
hogy aszondja, egyrészt Lengyelországot eltoljuk nyugatra, úgyhogy a
keletnémet tartományokból nyugatlengyel tartományok lesznek, de a
civil lakosság kitelepítését szerfölött emberségesen bonyolítjuk,
másrészt a jövő héten ledobjuk Japánra az atombombát, de ez a civil
lakosságra nézve kirívóan emberséges atombomba lesz, ugyanakkor a
német fővárost négy különböző megszállási övezetre osztjuk, viszont
a balti államoknak megengedjük, hogy beolvadjanak a Szovjetunióba
–, amikor egyszerre csak valaki megzörgeti az ajtót. Belép Világszép
Szvetlána elvtársnő: „Itt vagyok édesapám, ez pedig fel- és
megszabadítóm, Polkovnyik ezredes, hóna alatt a Führer holttestével!”
Sztálin elvtárs éppen arra beszélte rá a seggfej Trumant, illetve azt
alkudta ki az agyalágyult Attlee-vel, hogy Königsbergből hadd
lehessen Kalinyingrád, valamint a régi Kelet-Poroszországból
Kalinyingrádi Terület. Így érthető, hogy szórakozottan dünnyögi: „Ja,
te vagy az! Már megint kiszabadultál, ahogyan elő volt irányozva? És
most mit csináljak veled?”
Pedig higgyétek el, tudja ő nagyon jól, hogy mit csináljon Világszép
Szvetlána elvtársnővel és Polkovnyik ezredessel. Azt csinálja velük,
hogy Szvetlánát bedugja egy kolostorba, akarom mondani, elküldi
marxista-leninista esti egyetemre, Polkovnyik ezredest pedig kinevezi
vízügyi népbiztosnak.
 Polkovnyik ezredes elfoglalta kijelölt helyét a vízügyi népbiztosság
székházában. Ott aztán sürgött-forgott, intézkedett, aláírt, pecsételt,
felülbírált és telefonált, egyszóval, boldogan élt, amíg koholt vádak
alapján ki nem végezték.
Szvetlána elvtársnő elfoglalta kijelölt helyét a kolostorban, akarom
mondani, az esti egyetemen. Ott aztán brosúrákat olvasott, jegyzetelt,
hozzászólt, vizsgázott és vitázott, egyszóval boldogan élt, amíg szét
nem hullott a Szovjetunió.
De nem is így történt, mert Sztálin elvtárs végül inkább úgy döntött,
hogy a két boldog fiatal személyt előbb összepasszírozza, aztán pedig
félbevágja. No és ebből mi lesz?

Két szerelmes pár;

mindig együtt jár,
egy tányérból esznek,
mindig összevesznek,
paplan alá bújnak,
mindig orrot fújnak,
fogkefén rugóznak,
mindig titkolóznak,
ritkán csókolóznak.

És ha Polkovnyik ezredes hömpölyzugi szovjet városparancsnok

maradt volna, az én mesém is tovább tartott volna.

115.

Amióta Hömpölyzug városparancsnokát, Polkovnyik ezredest

letartóztatta a szovjet katonai elhárítás, több szempontból is
megváltozott nálunk az élet. Napokig találgattuk, hol reménykedve,
hol inkább aggodalmaskodva: ki lesz az utódja, az új városparancsnok?
Talán egy nála is magasabb rangú személyiség? Egy tábornok?
Vagy talán ellenkezőleg, egy alacsonyabb rangú katona? Már nem
vagyunk annyira fontosak a szovjet hadvezetők számára, hogy egy
főtisztre bízzák városunkat, egy ezredesre vagy mondjuk őrnagyra?
De azért, ugye, egy főhadnagyot mégiscsak megérdemelnénk?
Mert ha Polkovnyik ezredes után egyszerre csak, minden átmenet
nélkül, Szerzsant-Szverhszrocsnyik továbbszolgáló őrmester lenne az
új városparancsnok, azt az egész város lefokozásaként élnénk át, és az
lenne a leghatározottabb érzésünk, hogy a Második Ukrán Front levette
a kezét a mi kis köztársaságunkról.
Ennél is fontosabb kérdés: vajon Mátrai és a vezetőség, például
Suszter elvtárs és Varga elvtárs hogyan tud majd együttműködni az új
parancsnokkal? Meglesz-e az a közös nevező, amely Polkovnyik
ezredessel soha, egy pillanatig sem hiányzott?
Na jó, ha muszáj volna, tudnék említeni olyan kivételes pillanatokat,
amikor közös nevezőnek még nagyítóval sem fedezhettük volna fel a
nyomait, de most ne hánytorgassuk a múltat. Nézzünk inkább előre,
dolgozzunk együtt a közös jövőért!
Viszont ha mégiscsak egy tábornokot kapnánk a nyakunkba, az
nyilván nagyszámú kíséretet hozna magával, és rendkívüli igényeket
támasztana. Ha szabad így mondanom, fokozott mértékben kellene
élelmeznünk őket, miközben aggasztóan fogynak a készleteink, és arra
is számíthatnánk, hogy beköltöznének házainkba, ami pedig
végeláthatatlan torzsalkodással, tettlegességig fajuló vitákkal járna.
Másfelől azonban egy igazi tábornoknak olyan nagy hatalma van,
hogy egy kis jóakarattal felvirágoztathatná és naggyá tehetné
Hömpölyzugot. Elintézhetné vagy kivívhatná, hogy a Második Ukrán
Front Hömpölyzugban halmozza fel és rakodja át a Szovjetunióba
szállítandó élelmiszert és iparcikkeket.
Tapasztalatból tudjuk, hogy átrakodás közben mindig lepottyan,
lecsúszik vagy leszóródik valami, és mi nem maradnánk ki sem a
szórásból, sem a leszóródott javak hasznosításából.
Ha viszont egy továbbszolgáló őrmester lenne az új parancsnok,
annak is megvolnának az előnyei. Az nem volna olyan rendkívüli
méltóság, mint egy alezredes vagy egy százados. Egy őrmesterrel – és
nyilván a katonáival is – lehetne haverkodni. Aztán szép lassan
előléptetnék zászlóssá, alhadnaggyá, és akkor elmondhatnánk, hogy
Szerzsant őrmester köztünk nőtt nagyra. Vagy esetleg őt is elviszi a
szovjet katonai elhárítás, a SZMERS, és akkor kezdhetjük elölről a
töprengést, találgatást.

116.
 Néhány nap múlva kiderült: nem kell attól tartanunk, hogy
továbbszolgáló őrmester lesz az új városparancsnok. Viszont abban is
hiába reménykednénk, hogy tábornok lesz. Hömpölyzugba nem kerül
új városparancsnok, mert megszűnik a hömpölyzugi szovjet
parancsnokság.
Vasárnap délelőtt, miközben Esztrág tanár úr arról tart ateista
prédikációt, hogy a kommunizmusban a leghasznosabb állat a légy
lesz, főleg a döglégy és a húslégy, mert ezek lárvái, az úgynevezett
nyüvek könnyen és bőségesen tenyészthetők, és igen magas
fehérjetartalmuk van, úgyhogy a kommunizmusban a nyüvekből jóízű,
tápláló krémet és pástétomot fogunk készíteni, ezalatt a Hömpöly
túloldaláról átkel a mi oldalunkra egy teherautó, amelyből kiszáll egy
tiszt, akinek rendfokozatát nem látjuk, mert figyelmünket egyrészt az
ateista prédikációban kifejtett magvas gondolatok kötik le, másrészt
annyira ki vagyunk éhezve, hogy akár a kommunizmus világméretű
győzelme előtt is szívesen megkóstolnánk a nyűpástétomot.
Azt viszont mégiscsak észrevesszük, hogy a szovjet katonák
felsorakoznak, felrakják a teherautóra fegyvereiket és összes
felszerelésüket – amelybe néhány nagyobb méretű mitológiai festmény
és egy Aphroditét ábrázoló kerti márványszobor is beletartozik –, aztán
ők maguk is felszállnak. A gépjármű ismét rágördül a kompra, majd a
túlsó parton eltűnik a szemünk elől, és nem látjuk soha többé.
De nem is egészen így történt, mert például Mátrai, amikor
meglátta, mi készül, úgy, ahogy volt, meztelen felsőtesttel – éppen
mosakodott, jellemző módon vasárnap késő délelőtt – odarohant a
teherautóhoz, és megpróbálta maradásra bírni a szovjet katonákat.
Nem hallottuk, mit beszél, és nem biztos, hogy az ismeretlen tiszt
megértette azt a félig rutén, félig szlovák zagyvalék nyelvet, amely a
Polkovnyik ezredessel való érintkezés folyamán viszonylag jól bevált.
Azt láttuk, hogy Mátrai hevesen kalimpál csupasz karjaival, majd
pedig letérdel a tiszt előtt, és átöleli a csizmája szárát.
Azt is láttuk, hogy a tiszt, nyilván elveszítve türelmét, kiszabadította
jobb lábát, és akkorát rúgott Mátraiba, hogy az felbukfencezett, és mire
nagy nehezen feltápászkodott, a teherautó már messze járt.
Mégsem elsősorban a most leírt esemény miatt zsugorodott a
tekintélye a szemünkben, hanem azért, mert csupasz felsőteste
átlátszónak rémlett a kora tavaszi napsütésben. Egyre inkább olyannak
tűnt, mint egy vízüveggel megtöltött hólyag. Már alig volt árnyéka.
Azaz, minthogy nadrágja rajta volt, olyan árnyékot vetett, akár egy
lábra kelt nadrág.
Már nem becsüljük annyira, mint régebben, de azért az ERF-ekre,
vagyis Elnöki Rádiós Félórákra még mindig eljárunk.

117.

A legutóbbi Elnöki Rádiós Félórán a Debrencen Hangja bemondta,

hogy a mai napon egész Magyarország felszabadult. Mátrai gyorsan
elzárja a rádiót, így tehát nem tudhatjuk meg, mit jelent az „egész
Magyarország" kifejezés: a történelmi Magyarországot-e, vagy csak a
trianoni békediktátum nyomán létrejött Csonka-Magyarországot?
Mátrai már magát a kérdést is helyteleníteti. Nekünk semmi közünk
Magyarországhoz és annak jelenlegi kiterjedéséhez, mi önállóan
építjük a saját autonóm kommunizmusunkat!
Elnökünk önérzetes fellépése csak ideig-óráig feledteti velünk,
hogy nem sokáig lesznek már Elnöki Rádiós Félórák. Városunkban
eddig sem volt, jelenleg sincs vezetékes villany. Az a telep, amely az
elnöki rádió működését most még lehetővé teszi, a szovjet katonai
generátorról kapott áramot, márpedig a szovjetek kivonták csapataikat
a mi kis köztársaságunkból, és magukkal vitték a generátort.
Ittropog üveges és képkeretező, valamint Toldaléki, a kaukázusi
embertípus Hömpölyzugban élő képviselője azt a határozati javaslatot
terjesztik be a Nemzeti Bizottság kibővített ülésén, hogy: menesszünk
küldöttséget Debrecenbe, a Szövetséges Ellenőrző Bizottsághoz, és
kérjük vissza a szovjet katonákat. Mert amíg itt volt a szovjet
városparancsnokság, addig az itteni parancsnok diktált, és senki más.
De most a nyakunkra fognak járni a ruszkik az egész vármegyéből,
meg a szovjet egyenruhába bújt magyarok is – hadd ne mondjak
neveket –, és annak igen siralmas következményei lesznek. Úgy
legatyásodunk egy-két hónap alatt, hogy nem lesz mivel eltakarni a
bánatos pici pucánkat!
Mátrai azonban hallani sem akar küldöttség menesztéséről. Ha mi
bekukkantunk Debrecenbe, akkor Debrecen is bekukkant hozzánk. És
mi éppen ezt akarjuk elkerülni!
Észrevesszük a csúsztatást. Mi a debreceni szovjet vezetéshez,
konkrétan Nakazanycsikov elvtárshoz mennénk, hogy tőle kérjük
vissza a szovjet városparancsnokságot, Mátrai pedig a magyar
Ideiglenes Kormánnyal, konkrétan Mezei belügyminiszterrel próbál
ijesztgetni minket.
Pedig valójában ő maga van megijedve. Legalábbis elsápadt egy
kicsit. Sőt, nem is kicsit. Ő, aki máskor olyan pirospozsgás, hogy már-
már vértolulásra gyanakszunk, most fehér, mint a frissen meszelt fal.
Azaz nem is fehér, hanem halványszürke, sőt inkább opálosan áttetsző,
mint Ittropognál a harmadosztályú üveglapok.
Az a benyomásunk, hogy Mátrai körvonalait egy nagyjából
emberformájú, átlátszó, kocsonyás tömkeleg tölti ki. Mintha Wells
láthatatlan embere kelt volna új életre, akinek történetét a kaszinó
könyvtárában olvastuk a háború előtt.
Na persze, minden oka meg is van az ijedségre, pontosabban arra,
hogy óvakodjék az Ideiglenes Kormánytól. Hallottuk, hogyan bukott
el Kisdisznód Szabad Államban a szabadság, és mi történt Kisdisznód
Legfőbb Hadurával, Pintérrel: Mezei belügyminiszter egy saját
kezűleg írt levélben kitüntetést ígért neki, ő pedig ünneplő ruhába
öltözött, és belovagolt Debrecenbe, hogy átvegye a Bűnbakképző
Érdemrend Arany Fokozatát.
Mezeinek az volt az egyetlen kívánsága, hogy Pintér vigye magával
és adja át neki a Kisdisznódon letartóztatott politikai foglyokat. A
Legfőbb Hadúr pedig – ahelyett, hogy azonnal agyonlövette volna a
foglyokat, ahogyan például az önrendelkezés fogalmát pontosabban
értelmező Gyömrői Köztársaságban történt, Pest mellett – eleget tett a
miniszter kívánságának. Három szekéren is alig fértek el Kisdisznód
Szabad Állam dróttal hátrakötött kezű, összebilincselt foglyai, a
Kisdisznódi Néphadsereg felügyelete mellett.
No és mi történik? Alighogy a menet beérkezik Debrecenbe, és
végighalad a Piac után, Pintért és a Kisdisznódi Néphadseregnek mind
a nyolc harcosát letartóztatják, a politikai foglyokat pedig szabadon
engedik. Mezei belügyminiszter még útiköltséget is juttat nekik a
repatriálási keretből. Pintér azóta is ott rohad valamelyik
internálótáborban, vagy Dögvészpusztán, vagy Leprafüzesen, de az
sem zárható ki, hogy átszállították Kistarcsára, ahol egy különlegesen
hatékony internálótábor működik.
Így érthető, hogy Mátrai cseppfolyóssá változott annak puszta
gondolatától is, hogy érintkezésbe lépjünk Debrecennel.
De aztán ismét felvillantotta régi energikus, erélyes lelkületét,
tudniillik Cibleszt és Csamcsulát meghatározott számú botütésre ítélte,
és ekkor átmenetileg megnyugodtunk.
 Ennek ellenére Csipkárban láthatjuk leginkább azt a férfit, akinek
érzéke van a jelképiséghez. Ez az érzék úgy burjánzott el a
gondolkodásán és a beszédén, mint egy gyorsan növekvő szemölcs az
orr tövében. Kijelentette: márpedig Magyarország felszabadult! Itt az
ideje, hogy úgy működjön, mint egy igazi ország! A magyar nép
akarata országgá szervezi a magukra hagyott, saját levükben párolódó,
vergődő településeket!
Ragaszkodott hozzá, hogy mindezt doboltassuk ki Levelessel, az
egykori kézbesítővel.
Mire Mátrai azt felelte, hogy: Hömpölyzug önállóságáról nem
nyitunk vitát. És ha Csipkár elvtársnak ez nem tetszik, akkor kap egy
csónakot, amellyel átevezhet a Hömpöly túlsó partjára. Onnét aztán fel
is út, le is út.
Csipkár most az egyszer még alulmarad ebben a meg nem nyitott
vitában. Még nem tudja kimutatni a foga fehérjét, mert nemigen
vannak fogai, de már most látjuk, hogy nemsokára ő lesz a szalonna
vastagabbik vége. Ez persze képletesen értendő, mert a reálisan létező
szalonnát, amely a háztartásokban volt (már ahol volt), Mátrai
elkobozta, és szétosztotta hívei között.
Ez a Csipkár, aki a háború előtt háromig sem tudott számolni, most
olyan kifejezéseket ejt ki a száján, mint például „fontos történelmi
esemény". Így az is érthető, hogy Csipkár hatodikként ott ül az öttagú
Végrehajtó Tanácsban. Hivatalosan nem tagja, mégis ugyanúgy részt
vesz az üléseken, mint régebben Najmán.
Ugyanakkor igen furcsán ejti ezeket a szokatlan és kevésbé
szokatlan kifejezéseket, tudniillik a fogai nagyobbrészt hiányoznak, és
nem kevésbé hiányoznak azok a szakemberek, Friszfógel fogorvos és
Kanngíszer fogtechnikus, akik pótolhatnák a hiányosságot. Nem
szívesen beszél arról, ami történt vele, szégyelli, hogy a haragosai
rontást küldtek rá.
Azt pedig még inkább szégyelli, hogy felemelkedésének első
napjaiban vascsővel szájon vágta valaki, akinek inkább nem mondja ki
a nevét.
Így tehát nem ünnepeltük meg Budapest szovjet kézre kerülését,
holott Varsóét megünnepeltük, és nem hirdettük ki népgyűlésen
Magyarország felszabadulását, pedig Svédországét kihirdettük.
Egyébként ez a hír, vagy ami hozzánk eljutott belőle, félreértés
lehetett, mert utóbb úgy hallottuk, hogy Svédországon nincs mit
felszabadítani, tudniillik a háború elején nem Svédországot szállták
meg a németek, hanem Norvégiát, és ez a jobb sorsra érdemes északi
ország egyelőre még nincs is felszabadítva.
Ezzel szemben Cziblesz, aki néhány hónapja dudvafürdő nyitására
kért engedélyt, most annak a kartonpapírnak a hátoldalára, amelyre
Csamcsula írta fel, szintén hónapokkal ezelőtt, hogy „Órajavítást
vállalok!!!", három felkiáltójellel, azt a feliratot helyezte el, szintén
három felkiáltójellel, hogy: „Nem leszünk orosz gyarmat!!!”
Több se kellett Mátrainak: huszonöt botütésre ítéli Czibleszt
szovjetellenes propagandáért, és tizenhárom botütésre Csamcsulát,
amiért átengedte a kartonpapírt Cziblesznek. Miután Drábik
agrárproletár-ítéletvégrehajtó (azelőtt uradalmi ásó- és kapanyél-
beigazító) a legszélesebb nyilvánosság előtt kiosztotta a botütéseket,
Mátrai a botozás helyszínén, a Szabadság téren elégeti az „Órajavítást
vállalok!!!”, illetve „Nem leszünk orosz gyarmat!!!” feliratú
kartonpapírt.
Így tehát a magunk módján mégiscsak megünnepeljük
Magyarország felszabadulását.

118.

Megünnepeltük a felszabadulást, függetlenül attól, hogy a trianoni

Csonka-Magyarorország, vagy a Szűz Mária oltalma alatt álló Nagy-
Magyaroszág-e a felszabadulás tárgya. Továbbá attól a ma még
kétségtelen ténytől is függetlenül, hogy amíg fennáll az önálló
Hömpölyzugi Köztársaság, nekünk semmi közünk a magyar államhoz.
Tudomásul vesszük létezését, és megünnepeljük felszabadulását, mi
azonban ettől függetlenül vagyunk szabadok.
Utána viszont eszünkbe jutott: bármennyire megérdemelte is
Cziblesz és Csamcsula a rájuk mért botütéseket, az mégis kétségtelen
tény, hogy a szovjet haderő kivonult Hömpölyzugból.
Ha kivonult, akkor nincs bent.
Ha viszont nincs bent, akkor jön a helyébe más, és az majd bent lesz.
Mert nézzük csak: jöttek a törökök, folyt a vér, aztán elmentek, és
jöttek a németek. Jöttek a németek, folyt a vér, aztán elmentek, és jöttek
a szovjetek. Jöttek a szovjetek, folyt a vér, aztán elmentek, és jönni
fognak...
Kik fognak jönni?
 Kimondom: jönni fognak a magyarok.
Miközben telik-múlik a lassan kinyíló, kitavaszodó idő, mi
összeszorított foggal várjuk, hogy jöjjenek már, akik jönni fognak.
Jöjjenek a magyarok! Jöjjenek a bürokraták és a rohamosztagok!
Jöjjenek a végigdolgozott, szürke hétköznapok!
Ők mégiscsak valamiféle hosszú távra szóló megoldást
jelentenének, ha jönnének végre.
Városunkban fehéren és rózsaszínűen virágzanának a gyümölcsfák,
ha a tél folyamán ki nem vágtuk volna őket tüzelőnek. Zölden
zsendülne a vetés, ha a vetőmagot meg nem daráltuk és lepény, azaz
„bodag” formájában el nem fogyasztottuk volna. Sárgán bontogatná
szirmát a nárcisz, ha a kertekben föllelhető összes hagymát és gumót
nem fordítottuk volna a disznók táplálására, amelyeket aztán vagy idő
előtt levágtunk és felfaltunk, nehogy tőkehús rejtegetése miatt
följelentsen a szomszéd, vagy beszolgáltattuk őket Mátrainak, aki
disznóhússal vásárolta meg a szovjet katonai parancsnokság ideig-
óráig tartó jóindulatát.
No, de mire megyünk ezzel a jóindulattal, miután letelt az idő meg
az óra? Cziblesznek megítéltük a huszonöt botütést, amit az általa
szerzett feliratért meg is érdemelt, ugyanakkor most már a szívünkben
hordjuk és emeljük magasra a feliratot: „Nem leszünk orosz
gyarmat!!!”
Vezetőségünk egy az egyben váltaná a pengőt szovjet
fizetőeszközre, és az így adódó haszon jelentős részéből beszerezhetné
a szükséges közellátási cikkek tetemes hányadát, ha itt volna köztünk
Polkovnyik ezredes, aki Debrecenben a rubelt visszaváltaná pengőre,
és aki elkísérné megbízható beszerzőinket, Srenkert és Grimbuszt a
Bárány utcai katonai raktárba és az Ispotály utcai szabadpiacra.
Amíg Polkovnyik ezredes és a változó létszámú szovjet katonaság
itt volt köztünk, Mátrai rendszeren osztott minden földi jót. Osztott ő
cukrot, sót, lisztet, étolajat, néha még dohányt is. Osztott cipőt, vagy
legalább cipőkenőcsöt. Világlátott emberként szavajárása volt:
„Automobilt egyet sem adhatok, ellenben autogramot, amennyit
akartok!” Most már csak hajdinát tud osztani, márpedig aki
hajdinakásán él, az tudja, hogy még akkor is unalmas étel, ha kevés
van belőle. Ezenkívül csöves takarmánykukoricát oszt hetente egyszer,
de csak a rokonainak és a legközelebbi híveinek.
Hangsúlyoznom kell, hogy a fegyelem ezekben a napokban sem
lazult meg. A nap megbízhatóan akkor kel és nyugszik, amikorra a
tavaly nyomtatott naptár előrejelzi. A mátraista polgárőrség
megbízhatóan őrzi a hídroncs melletti átkelőhelyet, miközben a komp
ott vesztegel a Hömpöly túlsó partján, ahol kivonuláskor hagyták a
szovjetek. A Csipkár-különítmény megbízhatóan felügyeli a „spanyol
lovasok” közti átjárót és az átjárón túli elaknásított területet. A
környező falvak lakói megbízhatóan elkerülik a mi kis
köztársaságunkat. Állóvízből és Dágványból megbízhatóan
elmaradnak a csencselők, mintha attól tartanának, hogy
Hömpölyzugban tífuszjárvány dühöng.
Még a varjak sem szívesen szállnak le a Hömpöly és a Kecsegés
közti lakott területen, amióta polgártársaink csúzlival, parittyával,
hajítófával, ürgefogó csikkentővel, csapóhurokkal és más kezdetleges
eszközökkel rendszeresen vadásznak rájuk.
A fiatal varjú nem megvetendő falat. Majdnem olyan jó, mint a
vadliba. De az öreg varjúval is tudunk mit kezdeni, noha egy kicsit
kemény a húsa: háromszor-négyszer ledaráljuk, és a parázs fölött sütött
varjúkolbász az önigazgatás, a szabadságra épülő rend zamatát juttatja
eszünkbe. Akkor is így van ez, ha a rend mögül fokozatosan kikopik
az elméleti háttér, szabadságunk pedig egyik napról a másikra
ellaposodik és kiüresedik.

119.

Az öreg varjú, akinek páncélos húsából a kolbászt készítettük,

tegnap ilyenkor még szédítő magasból nézte a tájat. Odaföntről
leginkább szembeötlő a Hömpöly és a Kecsegés, valamint a Sulyomtő,
az Égeregy és a Punnyadó-patak egymással összefüggő árterén, a
legmélyebb részeken a kiterjedt mocsári térszínek, a területet behálózó,
vándorló, meanderező folyóágak lefűződött morotvákkal, holtágakkal
tarkított kusza meder- és keskeny, ívelt mélyedésekkel tagolt
övzátony-hálózata, fonatos iszaplerakódásai és a vizek munkáját már
kevésbé tükröző teraszok síkjai, kisebb-nagyobb szigetei.
Ezt látta az a varjú, akit Mordályos polgárőr és Géppuskás polgárőr
tegnap délután egy vagy több lövéssel leterített.
Nem úgy, mint a csapdával és csúzlival vadászgató egyszerű
hömpölyzugi állampolgár, polgárőreink puskával lövöldöznek
mindenre, ami nem ember, és mozog. Az így elejtett varjat, vadkacsát,
szárcsát és mezei nyulat a legkülönfélébb ellenértékekért és
szolgáltatásokért árusítják, természetesen titokban. Mátrai tud erről a
titokról, ahogyan egyéb titkainkról is, mégsem vethet véget a
polgárőrség üzelmeinek, mert az egyetlen erő, amelyet a polgárőrség
ellen fordíthatna, maga a polgárőrség. Ő, aki a háború előtt hosszabb
időt töltött Törökországban, gyakran gondol Mahmúd szultánra, aki a
Moltke tábornok segítségével porosz mintára újjászervezett anatóliai
gyorshadtestet a legnagyobb titokban Isztambulba vezényelte, és az ő
bevetésükkel egyetlen éjszaka alatt mind egy szálig megölette az egyre
súlyosabb tehertétellé váló janicsárokat. Itt és most a polgárőrök a mi
kis köztársaságunk janicsárjai. Mátrainak előbb vagy utóbb végeznie
kell velük.
Igen ám, de melyik hátsó udvarból ásson elő egy porosz mintára
újjászervezett anatóliai gyorshadtestet?
Melyik falról akasszon le egy hömpölyzugi Moltke tábornokot?
A mátraista mérsékelt polgárőrség egyetlen alternatívája a Csipkár-
különítmény, amely viszont garázdaság tekintetében legalább annyira
túlszárnyalja a polgárőröket, mint a vadlúd a varjút. És ha most ő
Csipkárral egyetértésben a polgárőrség ellen fordítja a különítményt,
akkor Hömpölyzugban kitör a polgárháború! Aztán pedig Csipkár
egyet pattint az ujjával, és őt, Mátrait bezáratja a városháza pincéjébe
azok közé, akiket előzőleg ő, Mátrai záratott oda!
A Csipkár-puccs réme egyre fenyegetőbben tornyosul a
hömpölyzugi önrendelkezés fölé. Arról nem szólva, hogy fogytán van
a töltény, mert a kivonuló szovjet katonaság a lőszeres ládákat is
elvitte.

120.

A szovjetek kivonulása után újabb fontos intézmények jöttek létre

Hömpölyzug területén.
Megalakult az Általános Termelési Bizottság, élén Kruzsliccal.
Változatos feladatkörei közül kiemelném a tavaszi búza elvetését, a
dohánytermesztés beindítását, a szőlő- és gyümölcsnemesítést, a
Hömpölyzugi Optikai Művek megalapítását, az optikai művekkel
együttműködő csiszolópapír-gyár megtervezését és kivitelezését és az
állatállomány koordinálását. Kruzslic úgy képzeli, hogy a kipusztult
juh- és birkaállomány helyébe – Mátrai tengeren túli kapcsolatai
segítségével – Ausztráliából kengurukat fogunk betelepíteni
Hömpölyzugba. Véleménye szerint ennek a lépésnek népnevelési
hozadéka is lesz: „Tőlük majd megtanuljuk, hogyan kell üres zsebbel
ugrálni!” Aki azt hiszi, hogy Kruzslic tréfál, az téved; ő csak arra utal,
hogy a pengőt rövidesen – talán egy éven belül – felváltja a minden
árucikkre kiterjedő jegyrendszer.
Megalakult az Olajsajtoló Bizottság, élén Nyisztorral. Megalakult a
Jégellátási Bizottság, élén Kajdáccsal. Megalakult a
Közmunkabizottság, élén Hocopánnal. Megalakult a Közigazgatási
Bizottság, élén Esztrág tanár úrral. Sok irányba szerteágazó
célkitűzései közül elsőként említendő Hömpölyzug kettéosztása egy
keleti és egy nyugati szektorra. Kelet-Hömpölyzug a mezőgazdaságra
és a fakitermelésre, Nyugat-Hömpölyzug a bányászatra és a
nehéziparra fog koncentrálni, de a könnyű- és a szolgáltatóiparnak is
itt kell kifejlődnie. Kelet-Hömpölyzug elsősorban Velence városrészt
foglalná magában, ezért egyes részei átnyúlnának a földrajzi
értelemben vett nyugati területre is, míg Nyugat-Hömpölyzug
majdnem pontosan azonos lenne Csikágó városrésszel és
külbirtokaival. Ahhoz, hogy a kettéosztás igazságos legyen, Párizs
városrészt szintén kénytelenek leszünk kettéosztani Kelet- és Nyugat-
Párizsra, amely döntés – igen sajnálatos módon – egy sor családot
kettészakít majd, de a tökéletes államért ennél nagyobb áldozatokra is
szükség lesz.
Azzal is számolnia kell a Közigazgatási Bizottságnak, hogy a
Termelési Bizottság Operatív Albizottsága, szovjet példaképünk
nyomán, fel fogja duzzasztani a Kecsegés vizét, hogy a
duzzasztógátnál vízierőművet létesítsen, emiatt viszont a köztársaság
lakott területének egy része – méghozzá nem csekély része – víz alá
fog kerülni. Emiatt kellő időben meg kell alakítanunk a Kisajátítási és
Kitelepítési Bizottságot is.
Ugyanakkor a hagyományos folyami halászat újjáélesztése és
továbbfejlesztése (mindenekelőtt a kézigránátos halfogás
szakmódszertana, mihelyt lesz kitől szerezni kézigránátot) szintén a
Közigazgatási Bizottság hatáskörébe tartozik. Ezért Esztrág tanár úr
kezdettől fogva szorgalmazza a Hömpöly és a Kecsegés mentén
húzódó szögesdrót-akadályrendszer átjárhatóvá tételét, vagy ahogy ő
mondja, spiritualizálását, azaz lelki tartalommal való feltöltését. A lelki
tartalomhoz viszont nélkülözhetetlen volna, hogy a hömpölyzugi
plébános, Csóványos tisztelendő – aki a Belmondó-tanya
lerombolásakor az üres kukoricagóréban próbált előlünk elrejtőzni, és
aki jelenleg a városháza pincéjében van elzárva – legalább átmenetileg
szabadlábra kerüljön.
Mindezek miatt, ha a külső értelemben vett fegyelem nem lazult is
meg, mégis folyamatosan puhul a rendfenntartás szigora. Igaz ugyan,
hogy a Köztársaság téri nyilvános testi fenyítések egyre gyakoribbá
válnak, és a Mátrai által kirótt botütések száma is folyamatosan
növekszik, úgyhogy Drábik ítéletvégrehajtó mellé be kellett állítanunk
a két munkanélkülivé vált fazekast, Podagrást és Pedigrést;
ugyanakkor maga Mátrai is tisztában van vele, hogy a forradalmi
terrort, legalábbis ebben a formában, nem lehet a végtelenségig
erőltetni, még akkor sem, ha Csipkár nyilvánvalóan erre törekszik. A
vele egy húron pendülő nemzeti bizottsági tagok, például Nekopogi és
Nezokogi, valamint Ondrejcsik és Tiszajcsik egyre erélyesebben
beleszólnak az egyszemélyes ítélethozatalba.

121.

Egy hűvös, borús napon arra leszünk figyelmesek, hogy a Párizs

nevű városnegyed főutcája végén leásott pózna, amelybe Najmán még
a télen beleszúrt egy csaknem teljesen agyonköszörült bőrvékonyító
kést, a szúrás helyén vérezni kezdett, a késpenge pedig
megrozsdásodott. És csak ekkor döbbenünk rá, hogy egy ideje –
méghozzá nem is olyan kevés ideje már – Najmán sincs köztünk.
Őt is elvitte a szovjet katonai elhárítás, Polkovnyik ezredessel
együtt.
De nem is így történt, mert már akkor nyoma veszett, amikor
minden óvatosságot félresöpörve, egy szovjet páncélozott szállító
harcjárművön elutazott egyesek szerint Debrecenbe, mások szerint
Állóvízbe, hogy a Hömpölyzugban sikeresen beindult kosárfonás első
termékeit értékesítse.
Kosarak egy ideje már nem készülnek, a háziipari szövetkezet
beszüntette működését. Az egykori birkahodály, amely a téli
hónapokban a kosárfonó szövetkezet telephelye volt, jelenleg a
Csipkár-különítmény főhadiszállásnak minősülő raktárgazdálkodási
központja.
 A Párizs közepén álló pózna pedig nem kiabál, nem jajgat, hanem
vércseppeket hullat némán, szerényen. Így tudatja velünk Najmán
sorsának rosszabbra fordulását.
Azt kell még tudni erről a póznáról, hogy a tetejére egy kocsikerék
volt erősítve, és független állammá válásunk előtt arra tettük a döglött
malacot, hogy a kutyák ne férhessenek hozzá. Továbbá egy dézsával is
leborítottuk, hogy a madarak se bolygassák, amíg étkezési célra fel
nem használjuk, mert szappant akkor sem főznénk belőle, ha Mátrai
nem tiltja be a szappanfőzést. Igen ám, de Mátrai nemcsak a
szappanfőzést tiltotta be, hanem a malacok elhullását is.
És mihelyt Leveles kidobolta, hogy a kommunizmus építése
folyamán döglött malacok és egyéb döglött háziállatok előfordulása
szigorúan tilos, a kocsikereket ismeretlen tettesek eltávolították a
pózna tetejéről. Azóta a pózna balsorsjelzőként működik. Najmán meg
is mondta nekünk: „Amíg száraz a fa, és fényes a vas, addig nincs baj.
De amikor a fából vér folyik, és a vasat ellepi a rozsda, akkor bajok
lesznek.”
És most, tessék, rozsdás a penge, véres a pózna.
Persze tudunk a jelenségre természetes magyarázatot is.
Elképzelhető, hogy egy fán élősködő gombaféleség, például gyapjas
tintagomba nőtt a póznán, az ilyen gomba pedig egykettőre szétmállik,
elfolyósodik, és ilyen állapotában összetéveszthető az alvadt vérrel. A
késpenge meg azért maradhatott sokáig fényes, mert heteken át nem
esett az eső, és azért rozsdásodhatott meg egyik napról a másikra, mert
valaki sírva fakadt a pózna mellett, és a könnyei a késre hullottak,
márpedig az emberi könnyekben található konyhasó meggyorsítja a
fémfelület oxidációját.
És ha megerőltetjük emlékezetünket, eszünkbe jut, hogy Najmánt
akkor láttuk utoljára, amikor bevittük az irodájába a Belmondó-tanyán
kézrekerített katolikus papot. Najmán történetesen az egykori plébániát
szemelte ki agitációs és propaganda irodának, viszont a helyiség falán
– ki tudja, miért – meghagyta a feszületet. Ezt látva, a plébános
kijelentette: ha Najmán tiszteletben tartja Krisztus gyötrelmeinek
jelképét, akkor talán az ő jogait is tiszteletben fogja tartani. Mire
Najmán, aki a háború előtt ügyvéd volt, metsző iróniával így felelt: a
kereszt a világtörténelem legsúlyosabb jogtiprását jelképezi, ezért ha a
tisztelendő úr erre alapozza reményeit, akkor keservesen csalódni fog.
És Csóványos tisztelendő, hipp-hopp – akár van varázsereje, akár
nincs – máris ott találja magát a városháza alatt, a pincében.
 Nahát, ha ez így van, akkor elmondom, mi az igazság. Najmán a
szovjet csapatokkal együtt eltávozott a Dunántúlra, hogy Szekszárdon
vagy Veszprémben vagy a pannonhalmi apátság levéltárában
beszerezze a tökéletes államról szóló filozófiai alapmunka második és
harmadik kötetét. A tökéletes államot megalapozó elméletnek ugyanis
éppúgy soha nincs vége, ahogyan mindig megvan a folytatása. A
tökéletes állam építése olyan, mint egy tárcaregény: alig várjuk, hogy
az éppen sorra kerülő folytatás lezáruljon, mégis abban a
meggyőződésben töltjük napjainkat, hogy az egésznek – abban a
formában, ahogyan alkotói kitervelték – nem juthatunk a végére soha.
Kérdés például, hogy: a tökéletes állam meddig mehet el önmaga
területének felaprózásában? Hogy mást ne mondjak: Mirniksz
kendertiloló és Dirniksz pozdorjasöprögető az őszi földreform során
olyan termőföldet igényelt az uradalom területéből, amely az
államhatár erőszakszervi biztosítása óta kívül esik az aknazáron.
Amikor pedig a Termelési Bizottság legutóbbi ülése után Mátrai
kidoboltatta Levelessel, hogy április kilencedikéig mindenki köteles
megművelni a földjét, ló és eke híján akár ásóval és kapával is, akkor
a két öntudatos agrárproletár nekirugaszkodott, hogy végrehajtsa
elnökünk nyílt parancsát.
Tegyünk úgy, mintha az őskorban élnénk, amikor még nem találták
fel az ekét!
És mi történik? Mirniksz a vállára vesz egy ásót, hogy azzal majd
jól fellazítja a földjét, és megtömi a zsebét morzsolt kukoricával, hogy
azt majd jól belerázza az ásónyomokba, és akkor lesz kukoricaliszt
rogyásig. Dirniksz meg a vállára vesz egy kapát, hogy azzal majd jól
megporhanyítja a földjét, és megtömi a zsebét hántolatlan kölessel,
hogy azt majd jól ráhinti a göröngyökre, és azok fizetni fognak, mint a
köles.
A Csipkár-különítmény alig másfél óra vitatkozás, alkudozás,
egyeztetés után kiengedi őket a „spanyol lovasok” közti átjárón, ők
pedig, vállukon ásóval és kapával, gyors ütemben haladnak át az
aknazáron, transzpetárdánus termőföldjeik felé. Dirniksz elgondolja,
mennyi mindenre jó lesz az a köles, amivel a göröngyök fizetnek majd
neki, mert a tyúkok legalább olyan jó étvággyal fogyasztják, mint az
asszony és a gyerekek, viszont sört és pálinkát is lehet főzni belőle;
ekkor aztán rálép egy tányéraknára, és nem éli túl a nagy durranást.
Mirniksznek pedig, aki már kendert tilolni sem szeretett különösebben,
ezek után egész életére elmegy a kedve a termőföld megművelésétől,
és az a szilárd meggyőződése alakul ki, hogy a köles rendkívül
veszélyes növény, még a kukoricánál is veszélyesebb.
Nem tehetünk úgy, mintha a feudalizmusban élnénk, amikor még
nem találták fel az aknazárat!
Najmán nélkül a Termelési Bizottság még azt is csak nagy
nehézségek árán tudja megállapítani, hogy a tökéletes államban mi a
vetőmagok veszélyességi sorrendje. De ha most, a legnagyobb
dologidőben eltávozik Veszprémbe vagy hová a tökéletes állam
folytatásáért, miközben még a mű első kötetét is magával viszi a
táskájában, akkor nem is tudjuk, mire véljük a Najmán által
hátrahagyott elméleti légüres teret.
Namármost közlöm veletek, hogy egészen más okokból és máshová
távozott Najmán a mi kis köztársaságunkból. Igaz ugyan, hogy a
szovjet elvtársak vitték magukkal, de nem az történt, hogy kémkedésért
letartóztatták, hanem szakértői munkára kérték fel. Más kérdés, hogy
nem volt választása, kénytelen volt igent mondani.
A szovjet elvtársak megtudták, hogy Najmánnak rádiókészülék van
a szájában, a bal felső hetes őrlőfogába beépítve. Valaki azt is elárulta
nekik, hogy Najmán ezen a beépített készüléken keresztül tartja a
kapcsolatot Matuska Szilveszterrel, aki 1931-ben felrobbantotta a
biatorbágyi vasúti hidat, és aki életfogytiglani szabadságvesztését
töltötte a váci fegyházban egészen addig, amíg a Vörös Hadsereg fel
nem szabadította Vácot a fegyházzal együtt. A szovjet Belügyi
Népbiztosság (NKVD) Magyarországra érkező munkatársai,
Pokusenszkij alezredes és Poszjagatyelsztvo őrnagy rögtön
felfigyeltek a nagytudású, tapasztalt merénylőre. Úgy gondolták: ha
egy viaduktot ilyen leleményesen fel tud robbantani, akkor tud ő mást
is.
Matuskától pedig, úgy látszik, Najmánhoz vezettek a szálak.

122.

Csipkár élettársa, Erzsike a szokásos pénteki politikai álomlátást

követően kávézaccból nézte meg, hová lett Najmán. És mit látott a
kávézaccban? Szent Habakukra és a hadikommunizmusra mondom,
azt látta benne, hogy az NKVD-s elvtársak jugoszláv területre vitték
Najmánt: a Bácskába, Csantavérre. Az már nem derült ki a
kávézaccból, hogy mit akarnak Najmántól Csantavéren, de azért annyi
mégis kiderült, hogy Matuska ott született, és hogy az NKVD-s
elvtársak őt is odavitték a váci fegyházból.
Piroska néni, a Demokratikus Nőszövetség alelnöke pedig egy
pohár konyakban nézi meg, mi lett Najmán sorsa. Miért vérzik Párizs
főutcáján a pózna? Mitől rozsdás a bőrvékonyító kés? Ő pedig azt látja
a konyakban (amelyet aztán a szájához is emel egy önkéntelen
mozdulattal, annyira megrendült a látottaktól), hogy az NKVD-s
elvtársakat elsősorban a Najmán őrlőfogába beépített rádiókészülék
érdekli. Egy rövid vizsgálat kiderítette, hogy hasonló készülék van
beépítve Matuska bal felső hetes őrlőfogába is, továbbá, hogy Najmán
és Matuska nemcsak egymással tartottak rendszeres kapcsolatot,
hanem egy harmadik, bizonyára külföldi vagy talán földön kívüli
rádióadóval is. De hogy ez miféle adó lehet, azt már Piroska néni nem
látja a konyakban, vagy mire mégis látta volna, addigra kiürült a pohár.
A második pohár konyakban azt látja, hogy Matuska a váci évek
alatt a robbanószerkezetek álcázásán dolgozik, ilyen irányú terveit
fejleszti, bővítgeti tovább. Megtervez és kialakít egy kispárnának
álcázott bombát, aztán egy hajasbabának álcázott bombát, aztán egy
hajkefének álcázott bombát és még sokmindent. De hogy ez a
sokminden konkrétan mi lehet, és hogy az NKVD-s elvtársak mit
szólnak hozzá, azt már Piroska néni nem látja a konyakban, vagy mire
nagy nehezen mégis meglátná, addigra a felgyülemlett
idegfeszültségtől és izgalomtól, ő maga sem veszi észre, egy hajtásra
kiissza a poharat.
Na, aztán a harmadik pohár konyakban valami olyasmit lát Piroska
néni, hogy Matuskát és Najmánt egy szekéren átviszik Csantavérről
Szabadkára. De hogy akik viszik őket, azok még mindig az NKVD-s
szovjet elvtársak-e, vagy már inkább jugoszláv partizánok, akik etnikai
tisztogatást végeznek a magyarlakta területeken (noha ezt a fél
évszázaddal később használatos fogalmat nem ismerhetik, mégis a
tőlük telhető legnagyobb hozzáértéssel ültetik át a valóságba), azt
sajnos nem látja.
Olyan tisztán látja a város nevezetességeit, mintha ő maga is ott
állna a főterén, de Najmánból csak a hüvelykujját látja, Matuskából
pedig még ennyit sem. Látja azt a Zsolnay-fajanszokkal díszített szép
nagy épületet, amelynek rendeltetése most éppen nem jut eszébe, de
Najmánból csak annyit lát, hogy össze van bilincselve a két keze,
Matuskából pedig még ennyit sem. Látja az ókori görög szentélyre
emlékeztető színházat, látja az egykori ferences templomot, látja a
gimnázium kétemeletes épületét, ahol ötven évvel ezelőtt Kosztolányi
Dezső tanult, sőt magát Kosztolányit is látja (hiszen halottlátó volt
lánykorában), de Najmánból csak annyit lát, hogy egy fal vagy palánk
előtt áll, és kendővel be van kötve a szeme, Matuskából pedig még
ennyit sem. Mire pedig tisztábban láthatná őket, addigra kifogy a
konyak a harmadik pohárból is.
Eleinte arra lettünk volna kíváncsiak: vajon eltávolították-e Najmán
szájüregből a beépített rádiókészüléket, és ha igen, akkor előtte vagy
utána? És csak jóval később merül fel bennünk a poloskacsípésként
viszkető igazi kérdés: ugyan már, honnan van az a kávé, amelynek
üledékéből Erzsike megnézte, és honnan az a konyak, amelynek
tükrében Piroska néni meglátta a mi elveszett emberünket?

123.

Amióta nincs köztünk Najmán, terhünkre van a szabadság. Nem is

vesszük észre, hogy terhünkre van, de az észrevétlen terhek a
legsúlyosabbak.
Amíg Najmán előírta, hogy kötelező szabadnak lennünk, és elhitette
velünk, hogy bele vagyunk hajítva az önállóságba, mint szennyes ing
a lúgos öblítővízbe, és hogy oda vagyunk láncolva az autonómiához,
mint a kapufélfához a kitelepített svábok házőrző kutyája, addig
tudtuk, mihez tartsuk magunkat. Most viszont, noha ott üldögélünk a
szabadság nagyra tátott pofájában, ez a kínosan hosszúra nyúló
szabadság nem tud minket sem lenyelni, sem kiköpni. És az igazat
megvallva, mi sem tudnánk őt lenyelni vagy kiköpni, ha elég nagy
pofánk volna hozzá, hogy a szájunkba vegyük.
Még tartanak az Elnöki Rádiós Félórák, még felénk sodor egy-egy
félbetépett újságlapot a szél, a hasábokon hirtelen hírekkel és valószínű
valótlanságokkal, de már úgy érezzük, hogy nem látunk az orrunknál
tovább, és ennek tudomásul vétele az utóbbi hetek, hónapok
legnagyobb megkönnyebbülését jelenti. A tespedő unalomnak, a
felajzott ingerültségnek és a zsigeri félelemnek azt a keverékét
érezzük, amelyet az elmúlt években jól megismerhettek a frontvonal
mögött, lőtávolságon kívül veszteglő katonák.
Még hiánytalan a spanyol lovasokon a rozsdás szögesdrót, még ott
hevernek a fel nem robbant aknák a földben, de már tisztában vagyunk
vele: ha mindezek nem állnának utunkba, akkor sem találhatnánk
menedéket saját szabadságunk elől sem Prodányban, sem Varsafokon,
sem Örvényesdarócon, sőt, Állóvízben, a megyeszékhelyen sem. Még
a legtávolabbi szovjet munkatáborokban, még a munkatáborok jeltelen
sírjaiban is utolérne minket a velünk született szabadság.
Ekkor merült fel annak lehetősége, hogy egy emberként mindnyájan
útrakelünk, és a Hömpölyzugi Köztársaságot újjáalapítjuk
Csehszlovákia területén, talán Nyitra környékén vagy Gömör
megyében.
Azt hallottuk ugyanis, hogy felbukkant Hömpölyzugban a CSÁB
(Csehszlovák Áttelepítési Bizottság) Állóvíz megyei képviselője,
Rezesová elvtársnő.
Érkezése, mint köztársaságunk történetének oly sok más mozzanata
is, félreértésen alapult. A múltkori népgyűlésen Mátrai kijelentette,
hogy Hömpölyzug nem állhat ellen a csábításnak, röviden csábnak,
amennyiben a csáb a mi kis köztársaságunk jólétét és függetlenségét
jelenti. Így tehát, amikor másnap reggel Rezesová elvtársnő megjelent
a hídroncsnál, és felmutatott egy igazolványt, amely hitelt érdemlően
tanúsította, hogy Állóvíz megyében ő a CSÁB, Süllő és Fogas polgárőr
vonakodás nélkül átengedte az ellenőrző ponton.
Süllő és Fogas elvtársak ismerik ugyan a betűket, de csak
felületesen, ezért azt hitték, hogy a nagybetűs CSÁB, a Csehszlovák
Áttelepítési Bizottság azonos a kisbetűs csábítással. Elmondásuk
szerint Rezesová elvtársnő egyértelműen CSÁB-os hatást gyakorolt
rájuk, és az, hogy őket személy szerint mégsem csábította el, nem
elsősorban rajtuk, Süllő és Fogas elvtársakon múlott.
Esküdni mertek volna rá, hogy Rezesová elvtársnő nem komppal
kelt át a Hömpöly vizén, nem bizony, hanem egy vörös fenevad hátán,
amely kétségkívül a kommunizmus világméretű győzelmét, a
homlokán viselt tizenhat szarv pedig a nagy Szovjetuniót jelképezi. Az
említett szarvak közt van egy óriási nagy, ez nyilván Oroszország,
mögötte kisebbek-nagyobbak a Szovjetunió többi tagköztársaságát
jelentik. Mihelyt Rezesová elvtársnő kilépett a partra, karján
krokodilbőr táskával, amely fenyegetően csattogtatta fogait, a vörös
fenevad, Süllő és Fogas polgárőr elmondása szerint, mind a tizenhat
szarvával elmerült a Hömpöly vizében, és mi nem láttuk soha többé.
Akkor pedig a CSÁB elkezdte kifejteni hatását a Hömpölyzugi
Köztársaságra.
 124.

Ennek is megvolt az előzménye vagy inkább előkészítése. A

legutóbbi népgyűlés előtti napon egy németektől zsákmányolt szovjet
repülőgép tűnt fel Hömpölyzug láthatárán. Amikor közelebb ért, láttuk,
hogy a vörös csillag mellé egy ágaskodó oroszlán is oda van festve.
Akkor még nem tudtuk, de csakhamar értesültünk róla, hogy ő a csehek
feltartott farkú oroszlánja, a háborúból győztesként kikerülő
csehszlovák állam címeréből.
Egy pillanatig azt hittük, hogy Kassa 1941-es bombázásának 1945-
ös paródiája vagy palinódiája következik be, akkor néhány nappal az
ország hadba lépése előtt, most néhány nappal az ország felszabadulása
után. Egyfelől tévedtünk, hiszen, Ady Endre szavaival, „nincs itt
ország”, csak a mi kis köztársaságunk, annak is az egyik utolsó napja.
Másfelől pedig nem tévedtünk, hiszen ezúttal is bombázásra került sor:
a CSÁB végigbombázta Hömpölyzugot a csábítás feladóvevényeivel.
A csillagos, oroszlános repülőgép leírt egy nagy kört városunk
fölött, aztán egy madárraj bukott ki az oroszlán száján. Négyzögletes,
fehér madarak ereszkedtek az utcákra és a háztetőkre: a CSÁB
röplapjai. „Állóvíz megye szlovákjai! Térjetek vissza őseitek
földjére!” Ezt a felszólítást intézték hozzánk egyhangúan, egymással
betű szerinti egyetértésben.
A CSÁB, úgy látszik, dél-alföldi szlovák településnek hiszi
Hömpölyzugot. Valahonnét megtudhatták, hogy Rovariknak, az
állomásfőnöknek a vasútállomás lerombolása előtti órákban azért
kellett meghalnia, mert szlovákul szólt a távbeszélőbe, és talán az sem
kerülte el figyelmüket, hogy Ondrejcsik belépett a Magyarországi
Szlávok Antifasiszta Frontjába, bár előtte belépett a Nyilaskeresztes
Pártba is, még korábban pedig a Független Kisgazdapárt balszárnyának
harcos aktivistája volt.
És most Mátrai a városházán tárgyal Rezesovával három napon és
három éjszakán át. Ez idő alatt a jobb kezével feltartóztatja a napot az
égen, hogy a napfény beragyogja a tárgyalás minden mozzanatát, és a
bal kezével visszafogja a holdat, nehogy idő előtt érjen véget az
éjszaka. Ahogyan a régi görög mondában Jupiternek is három napra és
három éjszakára volt szüksége ahhoz, hogy olyan rendkívüli hőst
hívjon életre, mint Hercules, úgy a mi Mátrainknak is ennyi idő kellett
ahhoz, hogy beadja a derekát a CSÁB-nak.
„Állóvíz megyei szlovákok! Őseitek földje, ahová vissza akarunk
telepíteni benneteket, hálás talaj, termékeny rög. Csak a szlovák ember
dolgos kezeire vár, hogy azok szeretettel és hozzáértéssel
megműveljék. Számít rátok, hív benneteket! Arra szólít, hogy jelenjen
meg a ti arcotokon is annak az embernek az önérzetes megelégedése,
aki ősei földjével véglegesen összeforrva, nemzeti büszkeségtől
sarkallva emeli fejét az új szlovák ég felé!"
Lélegzet-visszafojtva várjuk a sorsfordító pillanatot, amikor a
független Hömpölyzug és vele a tökéletes állam helyet cserél egy olyan
nagy múltú és kis jövőjű településsel, mint Vágfarkasd vagy
Garamszetgyörgy, Felsőszeli vagy Naszvad, sőt akár Losonc vagy
Érsekújvár is számításba jöhetne. Ezeknek persze még meg kell
tanulnunk a mostantól használatos szlovák nevét.
Az is kecsegtet minket, hogy Csehszlovákia nem vesztes, hanem
győztes országnak számít. A háborús jóvátételt nem fizetnie, hanem
kézhez vennie kell, így ott az újrakezdés még áttelepüléssel együtt is
jóval könnyebb, mint az egymás után többször is kibelezett és letiport
Magyarországon. Az pedig ennél is kecsegtetőbb, hogy a
szellempezsdítő szlovák hepehupákra települőknek jutnak mindazok a
jó földek, szép házak, hasznos szerszámok és értékes háziállatok,
amelyeket a magyar lapos közhelyekre kitelepítendők fognak
hátrahagyni.
Abba Mátrai viszonylag könnyen beleegyezett volna, hogy az új
helyen, valahol a Vág vagy a Garam partján, esetleg a Csallóközben a
mi kis köztársaságunk szlovák nevet vegyen fel, és hogy szlovák
legyen a hivatalos nyelv, sőt a mindennapi érintkezés nyelve is, ahhoz
viszont egy bulldog szívósságával ragaszkodott, hogy Hempel’ovce –
talán ez lenne Hömpölyzug új neve – Csehszlovákia területén is állam
legyen az államban, és hogy a szomszédos településekkel szemben
lezárhassa határait.
Ahhoz szívesen hozzájárult, hogy a római katolikus papot hagyjuk
itt a jelenlegi tartózkodási helyén, sőt a városháza pincéjében őrzött
többi fasiszta és reakciós elemekről is hajlandó lett volna lemondani,
azt viszont semmiképpen sem fogadta el, hogy Hömpölyzug polgárait
egyenként, egyéni elbírálás alapján költöztesse át a CSÁB. „Vagy egy
emberként megy az egész köztársaság, vagy egy emberként mindenki
marad a seggén!” Ez volt az álláspontja.
 Az ellen sem lett volna kifogása, hogy egy Liptószentmiklósról
ideérkező gimnáziumi tanár szlovák nyelvtanfolyamot tartson a
hömpölyzugi lakosságnak (hiszen a CSÁB tisztában volt vele, hogy az
Állóvíz megyei szlovákok csak az itteni ósdi szláv tájszólást beszélik,
vagy még azt sem), az viszont határozott kívánsága volt, hogy a tanerő
ne csak szótárat, hanem nagyobb mennyiségű liptói túrót is hozzon
magával a nyelvtanfolyamra.
És ki tudja, milyen szép eredményeket gyümölcsözött volna az
ígéretesen induló egyezkedés, ha egyszerre csak, három nap és három
éjszaka elteltével, ismét fel nem bukkan köztünk Csipkár, és szokásától
radikálisan eltérve, széles mosollyal nem üdvözöl minket.
Csipkár olyan vadonatújnak látszó polgári ruhát viselt, amely miatt
a Csipkár-különítmény bármely földi halandót habozás nélkül
levetkőztetett volna. De most a csíkos alpakaöltönyön, a
szalmavirággal befont, nyárias jellegű zsirardikalapon és a különösen
elegánsnak ható, bárányvelúr mokasszinon száz méterről is
meglátszott, hogy nem vetkőztetésből származik, nem bizony. Ehhez
az öltözékhez Csipkár más, nem ennyire közvetlenül erőszakos módon
jutott hozzá.
De a legmeghökkentőbb és a legnagyobb hírértékkel rendelkező
újdonság Csipkár mosolya volt. Neki ugyanis nem volt szokása
mosolyogni. Sohasem gyűlt össze benne annyi derű vagy annyi gúny,
hogy felfelé görbítse a száját, régebben sem, amikor még több-kevésbé
megvoltak a fogai. Amióta pedig vagy egy gonosz ráolvasás vagy egy
annál is gonoszabb vascső kimozdította a szájából a fogakat, Csipkár
még beszéd közben sem szívesen mutogatta csupasz alsó és felső ínyét,
mosolyogni pedig végképp nem volt kedve.
Most azonban széles mosollyal integetett felénk.
Már azt is furcsállottuk, hogy Erzsike valódi kávét főz, miközben
még Mátrai felesége, Ilonka is katángkóró gyökeréből főzi a reggeli
barna löttyöt, és hogy Piroska néni valódi vagy majdnem valódi
konyakot tölt a vizespohárba, holott mi repceolajjal keverjük a
denaturált szeszt, és még így is be kell hunynunk a szemünket, mielőtt
megisszuk. Mindez felébresztette gyanakvásunkat, de csak most,
Csipkár mosolya láttán vált számunkra világossá, hogy a központosító
bürokrata külvilág ott áll a küszöbünkön, és a mi kis köztársaságunk
bukása már nem sokáig várat magára. Csipkár mosolya azt jelezte,
hogy közeledik hozzánk Debrecen felől az Ideiglenes Kormány és
Állóvíz felől a politikai rendőrség, amely az előző rendőrkapitány,
Kaffka titokzatos halála óta száz százalékig kommunista irányítás alatt
áll.
Csipkár mosolya azt is egyértelművé tette, hogy gazdája letette a
garast a köszöbön álló hatalmi berendezkedés mellett. A mosoly
gazdáján akárki láthatta, hogy ez az elvtárs mostantól sokat fog
mosolyogni a széles nyilvánosság előtt.
Amikor ugyanis Csipkár elmosolyodott, meglepődve észleltük,
hogy visszatértek a szájába a fogak. Gyönyörű, szabályos, hófehér
fogai vannak, amilyenek a valóságban sohasem voltak neki.
Akkor tehát végre megszabadulhatunk a szabadságtól. Órákon,
perceken belül. Évekre, évtizedekre.

125.

Más emberi arcok és testek is figyelemreméltó változáson mentek

keresztül. Itt van például Gajdos, akinek mindig is megvoltak a fogai,
tehát ebből a szempontból nem változott. Viszont a járása másmilyen
lett. Régi rogyadozó, csámpás lépéseit a gyorsan halványodó emlékek
lomtárába száműzhetjük. Újabban úgy jár-kel, mint egy proletár
félisten. Olyan kecsesen, mégis erőt kifejezően lépdel, mintha Madzsar
Alice mozdulatművészeti stúdiójában vagy Dienes Valéria orkesztrikai
iskolájában tanulta volna Pesten, holott esküszöm az osztályharc
folyamatos éleződésére, hogy Madzsar és Dienes művésznőkről
sohasem hallott, ahogyan Szentpál Olga neve sem csengene számára
ismerősen, ha valaki véletlenül szóbahozná.
Mégis olyan érzésünk van, mintha Gajdos tíz-tizenöt centiméterrel
a talaj fölött lebegne. Úgy csörtet és törtet, hogy szinte siklik. Persze,
ha jobban odanézünk, akkor láthatjuk, hogy
szó sincs lebegésről: Gajdosnak ugyanúgy földig ér a lába, mint más
rendes embernek a felszabadulás után. Inkább csak annyi történhetett,
hogy Gajdos egyik napról a másikra megnőtt, magasabb lett egy
arasznyival.
Nagyobb szabású politikai változások, földcsuszamlások után
gyakori jelenség, hogy egyesek hirtelen megnőnek, mások pedig
összezsugorodnak. A mi Gajdosunk a nagyra növők csoportjába
tartozik. De még az is elképzelhető, hogy előzőleg is olyan magas volt,
mint jelenleg, csak eddig nem jutott eszébe, hogy magasba emelt fejjel,
egyenes derékkal mutatkozzék előttünk.
Most kihúzza magát. Egy nála nagyobb hatalom sugárzik át rá.
Valaki megbízta valamivel, valakik megbíznak benne. Ismeretlen
eredetű bizalom van belévetve, az formálja át az arcvonásait.
Bizony ám, az arca. Gajdosnak az arcán látható a legszembeötlőbb
változás. A fogai nem változtak, de már a száj, amelyből a fogsor
kivillan, lényegesen másmilyen, mint tegnap vagy tegnapelőtt volt.
Más lett az orr töve, másmilyenek a homlokon a redők. Zavarban
vagyok, nehezemre esik megfogalmazni a nyilvánvaló tényt, de ha
addig élek is, kimondom: Gajdos napról napra, percről percre
mindinkább hasonlít Mrázik elvtárshoz, miközben egyre
határozottabban különbözik is tőle.
Nincs itt ellentmondás, elvtársak: a suszterkalapácsot sem
tévesztjük össze a sziklazúzó pöröllyel, miközben azt is látjuk, hogy
formájuk és működésük majdnem azonos. És miközben körbetekintek
városunk utcáin, terein, Mrázik elvtársra emlékeztető profilokat,
bajszokat, szemvillanásokat észlelek mindenütt. A tükörbe nézve
magamon is megfigyelhetném amennyiben a tükröt még október végén
el nem vitték volna az oroszok –, hogy én is fokozatosan Mrázik elvtárs
hasonmásává alakulok.
Sőt, hogy ennél is többet mondjak: a lányok és az asszonyok is
kezdik magukra ölteni Mrázik elvtárs jellegzetes arcvonásait. Vagy
talán eddig is úgy néztek ki, mint Mrázik elvtárs női hasonmásai, csak
éppen mi nem olyan szemmel néztük őket, hogy észrevegyük az
ideológiai gyökerekkel rendelkező fiziognómiai párhuzamokat.
Ezzel magyarázható, hogy Mátrai feleségét, Ilonkát sem ismertük
fel rögtön, amint két fiával, a kicsivel és a picivel a Szabadság
Tölgyfája felé botorkált. Azt hittük, Állóvíz vármegye első emberének
a húga vagy – egy fiatalkori botlás következtében született – édes lánya
jön velünk szembe. Mire a felismerés örömével mégis odafordultunk
felé, addigra már minden eldőlt, vagy úgy is mondhatnánk, minden
elveszett.
Ilonka megjelenésén mostanáig az a magabiztos szerénység
érződött, amely elnökünk – bizony nem ritka – dühkitöréseit
megszelídítette, nyerseségét finomította, kíméletlen makacsságát a
jóakarat melegével tette elfogadhatóbbá. Most azonban Mátrainé
megtört asszony benyomását keltette, mint aki a döbbenettől még nem
egészen érti, mi történt, ugyanakkor a megértésről már egyszer s
mindenkorra lemondott, és ezentúl úgy él együtt saját keserűségével,
akár egy helyrehozhatatlan testi hibával.
Rázkódott a válla a zokogástól, miközben azt ismételgette: „Az
éjszaka elvitték! Az éjszaka elvitték!” Reszkető kézzel, gépiesen
simogatta hol az egyik, hol a másik gyerekét. Mindkét kisfiú kopaszra
volt nyírva a tetvek miatt.

126.

Végre kitárul Mátrai egykori irodájának ajtaja. Egykori elnökünk

íróasztala mögött ott ül Mrázik elvtárs, és szúrós szemmel néz ránk.
Annyit és csak annyit mond, hogy: „Ha sokat szívóskodtok,
utánamehettek. De akkor vigyetek magatokkal hideg élelmet és meleg
ruhát, mert nem fogtok visszajönni egyhamar!”
De nem igaz, hogy csak ennyit mondott, mert azt is megmondta, hol
keressük Mátrait, ha nagyon, de nagyon szeretnénk találkozni vele:
„Örüljetek, hogy nem Szibériába küldtük, mert ott is volna hely neki,
higgyétek el!” Hát jól van, elhittük. Mrázik elvtárs hangjának, ennek a
trentinói gáztámadás emlékét őrző, reszelős, csikorgó hangnak azt is
elhinnénk, ami nem igaz. Hát még azt mennyire hisszük, ami ráadásul
igaz is.
Mrázik elvtárs háta mögött ott áll egy Állóvízből jött rendőr,
Tetűnyi elvtárs, és ránk irányítja szolgálati revolverét. Az iroda
túloldalán ott áll Bolhányi elvtárs, és Mátrai személyi titkárának,
Zsindely elvtársnak a halántékára irányít egy dobtáras géppisztolyt,
miközben Zsindely elvtárs halálsápadtan, remegő kézzel iratokat nyújt
át Mrázik elvtársnak, aki gondterhelt arccal tanulmányozza őket. A
térre néző ablaknál ott áll Poloskányi elvtárs, és a Szabadság
Tölgyfájánál gyülekező lakosságra irányít egy golyószórót, miközben
az ilyenkor szokásos varázsigét olvassa az érintettek fejére: „Oszolni,
emberek! Nincs itt semmi bámulnivaló!”
A lakosság mégsem a fenti bölcs szavaktól tért jobb belátásra,
hanem a Csipkár-különítmény ütlegeitől. Nem hittük volna, de a saját
bőrünkön tapasztalhattuk, hogy a Csipkár-különítmény a
Hömpölyzugban esedékes tavaszi rendcsinálásnak egyszerre
hajtómotorja és üzemanyaga.
És mintha mindez nem volna elég: ámulva döbbenünk rá, hogy mi
magunk vagyunk a Csipkár-különítmény. Még tegnap délután – a
legnagyobb titokban – aláírtuk a belépési nyilatkozatot, csak most
hirtelenjében nem emlékszünk rá. Ma már különben sem Csipkár-
különítmény a testület neve, hanem „R-gárda”, és nem Csipkár a
parancsnoka, hanem Puprakel, aki eddig a városi nyomda ügyvezető
igazgatója volt.
Csipkárt ismeretlen személyek leváltották, illetve áthelyezték az
Ingatlanügyi Kérvényiroda élére, ahol eddig Gajdos volt a
főosztályvezető. Gajdos viszont a városi nyomda új igazgatója lett,
mert hiszen Puprakel, aki mostanáig a nyomdáért volt felelős, nem
lenne képes egyszerre nyomdát igazgatni és R-gárdát irányítani.
Márpedig most az a legfontosabb feladat, hogy néhány tucat
bunkósbottal és bikacsökkel szétverjük a Szabadság Tölgyfájánál
gyülekező Mátrai-szimpatizánsokat.
Hej, te bunkócska, te drága! Hej, te eleven fa gircses-görcsös ága!
Te drága! Segíts most!
Mire azonban az első ütlegek elcsattantak a hátunkon és a
nyakszirtünkön, már jóformán el is felejtettük, hogy ki a fasz volt az a
Mátrai, és a körvonalazódó új rend fenntartás nélküli hívei vagyunk,
akármit jelentsenek is ezek a fogalmak, mármint hogy „rend” és
„fenntartás”. Azt meg már csak a teljesség kedvéért jegyezzük meg,
hogy a Szabadság Tölgyfája ígéretesen rügyezik, elvégre tavasz van,
viszont a „szabadság” fogalma gyökeres újraértelmezés után kiált.
Ütlegekre persze nemcsak odakint került sor, hanem idebent a
városházán is. Hogy mást ne mondjak, mindjárt a szomszédos
helyiségből pofonok csattogása hallatszik, és Rühatkányi elvtársnak,
az Állóvíz megyei politikai rendőrség parancsnokának emelt hangú
kérdéseire Fodrász-Mátrai és Fényképész-Mátrai egyre kevésbé
meggyőző hanghordozással bizonygatja, hogy sem a zsinagógában
elfalazott zsidó eredetű értéktárgyak, sem az ormóférgesi kastélyban
elraktározott grófi eredetű gabonakészletek jelenlegi hollétéről nincs
tudomásuk.

127.

Mi azt hittük, hogy a CSÁB Állóvíz megyei megbízottjaként

Rezesová elvtársnő tárgyal Mátraival, és ő volt az, aki a kommunizmus
világméretű győzelmének hátán átkelt hozzánk a túlpartról, kezében a
fenyegetően vicsorgó krokodilbőr táskával.
De aztán tudomásul vehettük: egyrészt Rezesová elvtársnő
autóversenyző volt, aki egyesek szerint autóbalesetben meghalt, és ha
így igaz, akkor fekszik. Mások szerint bivalyerős gépkocsijával ő
segített át négy személyt a túlvilágra, és ha így igaz, akkor ül. Aki rövid
időre magára öltötte Rezesová alakját, az kétségkívül Mrázik elvtárs
volt: ő az ördögtől sajátította el ezt a mesterfogást az építőipari
dolgozók szakszervezetében, és ezzel, amikor úgy hozta a szükség,
még a Gestapót is meg tudta téveszteni.
Másrészt Mátraival senki nem tárgyalt semmiről. Elnökünket a
hosszúra nyúlt éjszaka alatt minden teketória nélkül leinternálták,
egyesek szerint Dögvészpusztára, mások szerint Leprafüzesre, de az
sem zárható ki, hogy átszállították Kistarcsára, ahol egy különlegesen
hatékony internálótábor működik.
Hiszen, ha eddig nem tudtuk is, most már tudjuk: Mrázik elvtárs
nemcsak Állóvíz vármegye kommunista főispánja, nemcsak a
kommunista párt Állóvíz megyei első titkára, nemcsak a
megyeszékhely képviselője az Ideiglenes Nemzetgyűlésben, és
nemcsak miniszteri hatáskörrel rendelkező kelet-magyarországi
közellátási kormánybiztos, hanem február vége óta ő egy személyben
az Állóvíz megyei szlovák kisebbség rendkívüli felhatalmazottja és a
CSÁB (Csehszlovák Áttelepítési Bizottság) Állóvíz megyei rendkívüli
megbízottja.
Ez pedig azt jelenti, hogy a csehszlovák elvtársak ugyanúgy
megbíznak benne, mint a Szövetséges Ellenőrző Bizottság, és a
debreceni Ideiglenes Kormány éppúgy fenntartás nélkül hagyatkozik
rá, mint a kétfejű politikai rendőrség Dömper elvtárssal és Dózer
elvtárssal az élen. Továbbá azt is jelenti, hogy Mrázik elvtársnak esze
ágában sincs átköltöztetni Hömpölyzugot Csehszlovákiába, a Garam
vagy a Vág mellé. Eredetileg volt egy olyan elképzelése, hogy
városunk teljes lakosságát, a csecsemőktől az öregasszonyokig,
munkaképes német hadifogollyá nyilvánítja, és útnak indítja a
Szovjetunió valamelyik távoleső vidéke felé, de a Szövetséges
Ellenőrző Bizottsággal folytatott hosszú és felelősségteljes konzultáció
után erről a tervről is kénytelen volt lemondani.
Egy pillanatig felvillan szemünk előtt Mrázik elvtárs jövője. Látjuk
őt földművelésügyi államtitkárként három év múlva, külkereskedelmi
miniszterhelyettesként öt év múlva, begyűjtési miniszterként nyolc év
múlva és a Magyar Népköztársaság moszkvai nagyköveteként tíz év
múlva. Ekkor már fáradt, fásult embernek fog látszani, akinek legfőbb
gondja: miképpen készíthetné el a Moszkvában beszerezhető
disznóhúsból, bélből és fűszerekből a lehető leghitelesebb Hömpöly-
melléki kolbászt? Igazán boldog pillanatai azok lesznek, amikor a
követség pincéjében saját kezűleg tölti az állóvízi citromosat és a
dágványi csípősét, amellyel aztán a Moszkvában tanuló magyar
diákokat kínálgatja majd. Hatalma ekkor már jóformán csak a darált
húsra és a moszkvai magyar diákokra terjed ki: néha kolbásszal
kedveskedik nekik, máskor negatív jellemzést ír róluk, és fegyelmi
okokból hazaküldi őket.
Most már szívesen kihátrálnánk egykori elnökünk irodájából, vagy
hátat fordítanánk Mrázik elvtársnak, és fellélegezve kilépnénk a
városháza kapuján, de Tetűnyi rendőrtisztviselő továbbra is ránk
irányítja szolgálati fegyverét, és a rá jellemző őrszobai kedélyességgel
kérdezi: „Volt »lelépni«? Nem volt »lelépni«!
És még fel sem ocsúdtunk a rémületből, amikor észrevesszük az
íróasztal szélén azt a krokodilbőr táskát, amelyet szánalmas
tudatlanságunkban Rezesová, a zabolátlan kocsironcstörő
tulajdonának hittünk, és amely most haragosan vicsorítja felénk
borotvaéles fogait. Ez a dög, úgy látszik, szívesen leharapná a
kezünket, vagy legalább egy-két ujjunkat, ha tehetné! Pedig akad neki
más harapnivalója is: Mrázik elvtárs újabb meg újabb iratokat tömköd
a fogak közé. Őket aztán a női táska méretű krokodil finom szemcsévé
őrli, darálja.
Nem gondoltuk volna, hogy ilyen fejlett módszerek is vannak az
iratok megsemmisítésére. Nem ám a kályhában égetjük el a
kompromittáló papírokat, hogy pernye maradjon utánuk, jól
kiolvasható szavakkal, félmondatokkal!
És ezek után merészelje csak azt azt állítani valaki, hogy a
hömpölyzugi városházán iratégetés folyt!
És próbáljon csak valaki utánajárni, volt-e része Állóvíz megye
kommunista főispánjának vagy a kelet-magyarországi közellátási
kormánybiztosnak a hömpölyzugi valutaügylethez! Tudott-e róla,
hogy Polkovnyik ezredes, Mátraival összejátszva, egy az egyben
váltotta rubelre a pengőt? Volt-e neki és a megyei pártszervezetnek
összegszerűen kifejezhető haszna ebből a tudásból?
Állíthatjuk-e azt, hogy a mi kis köztársaságunk legfőbb hivatali
helyiségében hamis igazolások százai várták fiktív tulajdonosukat?
Mrázik elvtárs ránk emeli gondterhelt tekintetét, és játékosan
megfenyeget minket a mutatóujjával: „Úgy vigyázzatok, hogy titeket
is megrághat még ez a krokodil!” Tetűnyi rendőr pedig távozást int a
szolgálati fegyverével, és a rend kedvéért megkérdezi: „Volt
»ittmaradni«? Nem volt »ittmaradni«!”

128.

Mire felvillan előttünk Mátrai eljövendő arca is, addigra mi már

elveszítettük saját arcvonásainkat. Nincsenek többé külön arcok,
egyetlen közös arcunk van, folyamatosan változó profillal.
Látjuk Mátrait, amint hazatér Leprafüzesről vagy
Dögvészpusztáról; nem tudjuk, melyik internálótáborból a kettő közül,
de nem is kérdezzük, mert amikor szembejön velünk, átmegyünk az
utca másik oldalára.
Látjuk a Dűlőngész kocsmában eleinte csaposként, később
kisegítőként, és látjuk, hogy még később, amikor a kocsmát
államosítják, majd kis idő múlva bezárják, ott sem lesz helye többé.
Látjuk, amint hiába próbálja visszatartani feleségét, Ilonkát, aki
szekérre pakolja holmiját a két gyerekkel együtt, és ugyanúgy kivonul
városunkból, mint 1945 tavaszán a szovjet katonák, akik azóta
fontosabb településekről, Állóvízből és Debrecenből tartanak szemmel
minket. Utána Ilonka, ellentétben a szovjet katonasággal, átutazóként
sem fog mutatkozni városunk területén. Nem látjuk többé sem őt, sem
a két Mátrai-fiút, akik azóta, ha még élnek, maguk is idős emberek már.
Látjuk Mátrait, amint az első ötéves terv során ismét újjáépülő
hömpölykeresztúri vasúti híd tövében, az egykori katonai révnél
üldögél, és a horgászbotja végét bámulja, miközben telnek-múlnak az
évek. Látjuk, hogy soha nem fog semmit, vagy ha mégis – kárászt,
keszeget –, azt bosszús arccal visszadobja, mint aki nem ezt a
zsákmányt érdemelné a sorstól.
Látjuk, amint a Hömpöly felől visszatérve, kezében horgászbottal
és mindig üres vödörrel, végigbiciklizik a főutcán, a vasúti sínek
mellett, amelyeken, ha jóval ritkábban is, mint a háború előtt, ismét
közlekednek a szerelvények, és látjuk, hogy vörös fejjel, nagyra tátott
szájjal kapkod levegő után, akár az általa soha ki nem fogott márnák és
kecsegék.
Látjuk, amint fokozatosan elhalványul az emlékezete, és látjuk,
amint városunkban felnő egy újabb nemzedék, amely Mátrairól már
csak annyit tud, hogy tátott szájjal biciklizett.
Fénykép nem fog fennmaradni róla, illetve az Állóvíz megye
munkásmozgalmi harcosai című kiadvány második kötetében, ahol a
róla szóló cikk szerint „félig értett ideológiai háttér birtokában,
kiforgatva a marxista eszméket, visszaélt azzal a hatalommal, amelyet
a nép jóhiszeműen a kezébe adott”, a neve mellett egy portré is látható,
amely azonban valószínűleg nem Mátrait ábrázolja, hanem valaki
mást, egy másik ismeretlen személyt.

129.

Mrázik elvtárs további intézkedéseit külön hőskölteményben

kellene megörökítenem.
Ha azonban erre képes volnék, én lennék Hésziodosz, aki
megénekelte az istenek születését, vagy Firdauszi, aki elbeszélte a
szászánida uralkodók hőstetteit. Márpedig az én szerény képességeim
nem elegendők ilyen hatalmas munkához.
Legyen elegendő annyit mondanom, hogy Mrázik elvtárs egyetlen
kézmozdulattal végrehajtotta a szabadság fogalmának gyökeres
újraértelmezését, amennyiben lent a városháza előtt a Szabadság
Tölgyfáját, amelynek gallyvégein már éppen megjelentek volna az első
levélkék, gyökerestül kitépte a talajból.
Igaz ugyan, hogy előzőleg Tetűnyi, Bolhányi és Poloskányi
elvtársak irányításával egy kicsit meglazítottuk a facsemete körül a
földet, de Mrázik elvtársban így is az új, kommunista népmesehőst, a
felszabadulás utáni Fanyűvőt láttuk. Radikális gesztusában pedig az is
világosan érzékelhető volt, hogy itt nemsokára ismét szigorú rend fogja
irányítani a dolgok menetét. Minden ízében másféle rend, mint a
korábbi volt, de nem kevésbé szigorú.
Amikor megmutatta hatalmas erejét, egyszersmind azt is
egyértelművé tette, hogy ez nem az ő egyéni ereje, hanem a gyorsan
megszilárduló új népi demokratikus államrendé és a mögötte álló
széles néptömegeké. Világossá tette előttünk, hogy a Mátrai ültette
fáról sohasem fogjuk lemetszeni a bunkósbotnak való gircses-görcsös
ágat. Bunkósbotra nem is lesz többé szükség, mert a haladás ezen a
téren is meghozza vívmányait: rendőrségünket korszerű gumibotokkal
szereli fel az új magyar demokrácia.
A facsemete kiszaggatásával Mrázik elvtárs egyértelművé tette,
hogy vége az önállósdinak, vége az önhatalmú gondolkodásnak és
cselekvésnek, vége a vélemények sokaságának és az üres
szócséplésnek, az örökös vitatkozásnak, vége a rendkívüli állapotnak,
a karneválnak, a pünkösdi királyságnak, vége az ontológiai
bizonytalanság hamis tudati mintázatainak.
Mostantól utasítások vannak, és mi azokat végrehajtjuk. Direktívák
vannak, és mi azokhoz tartjuk magunkat.
Ezek után Mrázik elvtárs viszonylag kevés időt, összesen talán két
és fél órát töltött Hömpölyzug területén, miközben a Moszkva felé
fordított elnöki íróasztalon feltálalt egyszerű, de ízletes ebédet is
elfogyasztotta.
Begyújtott motorral várja a gépkocsi. Tovább kell utaznia
Debrecenbe, ahol az Ideiglenes Kormány áttelepítését intézi. Bizony
ám, kormányunk átköltözik Debrecenből az ismét fővárosként
működő, felszabadított Budapestre, annak jeleként, hogy nemcsak
Hömpölyzug tér vissza Magyarországhoz, de Magyarországon is
visszazökken az élet a normális kerékvágásba.
Azon pedig fölösleges, illetve politikai szempontból káros a
fejünket törni, hogy: hová is vezet bennünket az a kerékvágás, amelybe
visszazökken az élet? És mitől „normális”, már amennyiben tényleg
az?
Ezt majd megmondják, ha ugyan megmondják az erre illetékesek.
Én csak annyit tudok, hogy Mrázik elvtárs vállára egy egész ország
majdnem összes gondja nehezül: nem vesztegetheti az idejét nálunk,
Hömpölyzugban!
Ő elmegy, de itthagyja nekünk az utasításait, ezenkívül itthagyja
köztünk a szemét, aki mindent lát, és a fülét, aki mindent hall!
Ezt a kijelentést eleinte félreértettük. Azt hittük, Mrázik elvtársnak
üvegből van a fél szeme és porcelánból a fél füle, és ezeket hagyja hátra
a városházán, hogy onnét, Mátrai egykori íróasztaláról felügyelje
lépéseinket az üveg és a porcelán. De aztán csakhamar megtudtuk,
hogy Mrázik elvtárs szemét és fülét Babuska elvtársnak hívják: ő is
Állóvízből érkezett, ő a megyei politikai rendőrség parancsnoka.
Most, hogy jobban megfigyelhetjük, látjuk, hogy szemből
csakugyan egy kicsit olyan, mint egy szovjet vattakabátot viselő
szemgolyó, oldalról pedig határozottan olyan benyomást kelt, mint egy
bunkósbotot vagy bikacsököt lengető fülkagyló. Naponta kétszer
telefonál Mrázik elvtársnak, hogy jelentse a hömpölyzugi helyzet
alakulását.
Ez a tény arról tanúskodik, hogy ismét van telefonösszeköttetés
Hömpölyzug és a világ többi része között. A városháza pincéjéből
szabadon engedett Makróczky műszerész a Hömpölyzugi Köztársaság
bukása után tíz perccel megtalálta a „tyúkbél, azaz telefonvezeték
Mátrai utasítására kimetszett nyolc és fél méteres szakaszát, és további
tíz percen belül helyreállította a vonalat.
Ugyanakkor Mrázik elvtárs szeme és füle, Babuska sem maradhat
városunkban a végtelenségig. Az ő vállára egy egész megye politikai
rendfenntartása nehezül: nem vesztegetheti az idejét nálunk,
Hömpölyzugban!
Ő elmegy, de itthagyja nekünk az utasításait, ezenkívül itthagyja
köztünk a szemét, aki mindent lát, és a fülét, aki mindent hall!
Babuska elvtárs szemét és fülét Serkényi elvtársnak hívják: ő is
Állóvízből érkezett, ő is a megyei politikai rendőrség munkatársa, ő is
naponta kétszer telefonál, hogy jelentse a hömpölyzugi helyzet
alakulását; ő viszont, ellentétben főnökeivel, itt marad köztünk, ő lesz
a hömpölyzugi városi rendőrkapitány. Ő már nem hasonlít se
fülkagylóhoz, se szemgolyóhoz, őt valami egészen különleges
dologhoz való hasonlósággal kellene érzékeltetnem.
Ha azonban ilyen különleges dolog jutna az eszembe, akkor én
lennék Rabelais, aki egész városokat fullaszt bele hősének vizeletébe,
vagy Cervantes, aki szélmalmokká változtatja a gonosz óriásokat, és a
borbély réztányérjában észreveszi Mambrin sisakját. Márpedig az én
szegényes fantáziámat ennél csekélyebb jelentőségű elképzelnivalók is
próbára tennék, így viszont annyit mondhatok Serkényi elvtársról, nem
többet, hogy az évek során lassacskán megszokjuk, egy kicsit meg is
kedveljük. Tíz év múlva mintha már nem gyűlölnénk annyira, mint az
első hónapokban. Aztán 1956. november harmadikén ő lesz az, aki a
velünk szemben felsorakozó karhatalmistáknak kiadja a tűzparancsot.

130.

Hömpölyzug határában a tavaszi mezőgazdasági munkálatokat a

tanácselnöknek felelős önkéntes rendőrök irányítása mellett végzi a
lakosság.
 Ez a nagy horderejű kijelentés azt a tényt foglalja magában, hogy
városunk élén tanácselnök áll. Bizony ám, Hömpölyzug öt hónap alatt,
október végétől márciusig annyit fejlődött, mint az ország többi része
öt egész év alatt, és az úgynevezett „hömpölyzugi köztársaság” bukása
után mi már 1945-ben bevezettük a tanácsrendszert, amely az ország
többi részén csak 1950-ben fog meghonosodni.
Bevallom, eleinte egy kicsit féltünk a „tanácselnök” kifejezéstől,
mert a szóösszetétel második fele a gyászos emlékezetű, idézőjelbe
kívánkozó „köztársaságot” és annak „elnökét” juttatja eszünkbe, de
aztán maga Dömper elvtárs, a vidéki politikai rendőrség főparancsnoka
magyarázta el nekünk a telefonban, hogy a nem létező, vagyis
idézőjelbe tett „köztársasági elnök” és a létező, vagyis idézőjel nélküli
tanácselnök között ég és föld a különbség. Ezt hallva, fellélegeztünk,
és tudomásul vettük a különbséget, valamint az eget, a földet, az
idézőjelet és a városi tanács újonnan kinevezett végrehajtó bizottságát.
A végrehajtó bizottság elnöke Gajdos, régebben uradalmi számadó
juhász, később az ingatalanügyi kérvényiroda főosztályvezetője,
újabban a városi nyomda ügyvezető igazgatója, vagyis egyszerre
főnöke és beosztottja önmagának. Nem meglepő, hogy a ránehezedő
gondok meggörbítették a hátát. Van egy olyan érzésünk, hogy
helyettünk is ő görbült meg, mintegy a mi képviseletünkben.
Pedig hazudik ám, aki azt állítja, hogy a központi irányítás magára
hagyta Gajdost! A városi nyomdában Kurzív elvtárs segíti a munkáját.
Kurzív elvtárs nem lehet több húsz-huszonkét évesnél, egyetemi
hallgató, a Petőfi (volt Klebelsberg) Kollégium tagja, és egy jól
működő kávédarálóhoz hasonlít, azonkívül ismeri a magyar helyesírás
fontosabb szabályait. A nyomdában készülő hirdetmények szövegét
mindennap beolvassa telefonba egy ismeretlen személynek, aki vagy
jóváhagyja a falragaszt, vagy közli, hogy már nem időszerű.
A végrehajtó bizottság alelnöke Puprakel, régebben uradalmi
kanász, később a városi nyomda ügyvezető igazgatója, mostantól az R-
gárda parancsnoka és az Általános Termelési Bizottság
számosállatügyi referense.
A végrehajtó bizottság titkára Tiszajcsik, régebben fuvaros, újabban
szintén fuvaros, de most már csakugyan a kezében tartja a gyeplőt.
Az ő munkájukat Vonalas elvtárs segíti, aki szintén egyetemi
hallgató, de ő, ellentétben Kurzívval, a Táncsics (volt Gömbös Gyula)
Kollégiumból jött, és az előző hetek során részt vett az Állóvíz megyei
földigénylő bizottságok munkájában is. Ő leginkább egy kifényesített
rézkilincsre emlékeztet, amikor néha lehajol, mintha nyomokat
keresgélne a földön, máskor meg úgyszólván fölegyenesedik, mintha
elengedte volna az a láthatatlan kéz, amely eddig lenyomva tartotta.
Ő is naponta kétszer vagy inkább háromszor beszél telefonon egy
ismeretlen személlyel, de nem is annyira beszél, mint inkább hallgatja
– majd pedig lelkiismeretesen végrehajtja – a távbeszélőn érkező
utasításokat.
Az első ilyen telefonbeszélgetés után Vonalas elvtárs maga mellé
vette Lineáris elvtársat a Szabó Ervin (volt Werbőczy) kollégiumból,
valamint Serkényi elvtársat, a városi rendőrkapitányt, és feloszlatta a
Hömpölyzugi Nemzeti Bizottságot. Ugyanakkor megalakította a
városi tanács végrehajtó bizottságát, Gajdossal az élen.
Ezt követően feloszlatta a Demokratikus Nőszövetséget, és
megalakította a Dolgozó Nők Demokratikus Szövetségét, Klárikával
az élen, aki azelőtt postai segédtiszt volt.
Nem oszlatott fel semmit, és megalakította a Magyar Kommunista
Párt hömpölyzugi alapszervezetét, amelynek titkárává kinevezte
Borjast.
Megalakította a szociáldemokrata párt hömpölyzugi
alapszervezetét, amelynek titkárává kinevezte Bikást.
Megalakította a nemzeti parasztpárt hömpölyzugi alapszervezetét,
amelynek titkárává kinevezte Ökröst.
Megalakította a független kisgazdapárt hömpölyzugi
alapszervezetét, amelynek titkárává kinevezte Marhást.
Kijelentette, hogy az új, demokratikus pártok egyikébe sem
kötelező belépni.
De lehet.
Nagyon, de nagyon lehet.
Az új, demokratikus pártok egymással összefogva, egyesült erővel
építik a felszabadulás utáni magyar demokráciát.
És aki nem hajlandó önként részt venni a demokrácia építésében, az
rá fog kényszerülni akaratától függetlenül.
Koalíciós időknek, a helyesen értelmezett demokrácia korszakának
nézünk elébe. A helyesen értelmezett demokrácia pedig, elvtársaim,
nem egyéb, mint a pártközi összefogás diktatúrája.

131.
 Gajdos tanácselnök a legújabb direktívához igazodva kiadja, az R-
gárda pedig átülteti a gyakorlatba a jelszót: „Tiéd a föld, magadnak
műveled meg!”
Az R-gárdisták, akiknek most már szép, világoskék karszalagjuk is
van, minden áldott hajnalban felsorakoztatják városunk teljes
lakosságát a karszalagszínű, szabad ég alatt. A munkaképtelen
személyeket hazaküldik. Mi, többiek a határban közmunkát végzünk,
mindenekelőtt valóban a földet műveljük.
Örömmel végezzük a helybeli közmunkát, mert hiszen
végezhetnénk távolsági közmunkát is, a Vörös Hadsereg irányítása
alatt, az ország valamelyik távolabbi részén, vagy éppenséggel a
Szovjetunió területén. így viszont minden áldott este hazatérhetünk, és
otthonainkban tölthetjük az éjszakát, mindenki úgy, ahogy neki jólesik,
vagy amit megengednek a lehetőségei.
Homályosan úgy érezzük, hogy van egy kevés – vagy talán nem
kevés – büntetés jellege is a közmunkának. Annál világosabban látjuk
azonban, hogy a demokráciában a büntetés azonos lényegű a
jutalommal, és mi, magyarok, hömpölyzugiak és Hömpölyzugon
kívüliek legalábbis a tatárjárás óta folyamatosan bűnhődünk azokért a
vétkeinkért, amelyek azonos lényegűek a bűnhődéssel és a büntetéssel.
Igaza van a Hymnus költőjének, amikor azt állítja, hogy:

Megbünhődte már e nép

A multat s jövendőt!,

de csak azért van igaza, mert még nem követtük el azokat a jövendő
bűneinket, amelyek miatt már évszázadok óta bűnhődünk.
Végezzük a közmunkát, minden erőnket megfeszítve, szélviharban,
szakadó esőben is. Katonák vagyunk a munka frontján, és egyetlen
fronton sem kérdezi a parancsnok a katonáitól, hogy napos, száraz
időben vagy zivatarban akarnak-e hősi halált halni a hazáért.
Zazár, talán az R-gárda által irányított közmunka hatására, újabban
ismét beszél. Vagy ha túlzás volna is azt állítani, hogy beszél, de azért
Kölcsey Hymnus-ának első néhány sorát el tudja mondani:

Isten, áldd meg a magyart

Jókedvvel, bőséggel,
Nyújts feléje védő kart,
 Ha küzd ellenséggel;
Balsors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt...

Eddig tudja, tovább nem. Hiába paskolja meg a hátát az R-gárda a

vadonatúj, csehszlovák gyártmányú gumibotokkal (most érkeztek, a
napokban), Zazárnak nem jut eszébe a folytatás. Hiába mondjuk
egyszer, kétszer, tizenötször neki azt a két sort, amelyben a
megbűnhődött múltról és jövőről esik szó, ezt a néhány egyszerű szót,
ezt az elárvult kijelentő mondatot Zazár nem tudja megjegyezni. Mi
azonban, az R-gárda irányítása alatt, egész hátralevő életünkre meg
fogunk jegyezni valamit. Mégpedig ezt: a magyar nép vagy demokrata
lesz, vagy semmilyen sem. De a demokrácia is vagy magyar lesz, vagy
semmilyen sem.
Az új magyar demokráciában Zazárnak bűnhődnie kell, amiért nem
tudja kimondani a kollektív bűnhődésről szóló erős állítást. Az R-
gárda, az Általános Termelési Bizottságtól érkező direktívához
igazodva, nyomatékosan felszólítja Zazárt, hogy vessen gabonát. Igen
ám, de Zazár nem tud gabonát vetni, mert nincs vetőmag. Eddig sem
volt, ezután meg végképp nincs. Az R-gárda úgy dönt, hogy ebben az
esetben Zazár vessen bukfencet.
Zazár másfél óráig bukfencezik a frissen felásott, felszabadított
magyar földön.
A másfél órás bukfencezés után előre megszabott szertartás keretei
között, ünnepélyesen keresztbe tesz egy szalmaszálat, nehogy az R-
gárda jelen levő tagjai – Sőrés, Üszős és Göbölyös – a szemére
vethessék: ő még egy szalmaszálat sem tesz keresztbe.

132.

Az a kijelentés, amely szerint a tavaszi munkálatokat Hömpölyzug

határában végzi a lakosság, egyszersmind azt is magában foglalja,
hogy az R-gárda felügyelete alatt kijárhatunk a határba anélkül, hogy
LŐTAK-ra, azaz lövő-tányéraknára vagy BODRÓGY-ra, azaz
botlódrótos gyalogsági aknára lépnénk. Köztársaságunk első védelmi
vonaláról, a spanyol lovasokról közmunka keretében mi magunk
fejtettük le ácsszekercével és harapófogóval a szögesdrótot. Ezt
követően pedig sor került az aknamentesítésre is.
Ilyesmit még senki sem látott Hömpölyzugban. Ez még a
katonaviselt férfiaknak is újdonság. Ismeretlen személyek, kezükben
hosszú póznával, amelynek végére vasvilla volt erősítve, araszról
araszra vizsgálták át a talajt, olyan lassan és óvatosan, ahogy a csiga
tapogatózik. Ha valamelyikük aknát talált, odahívta a többieket. Azt
már nem láttuk, hogyan hatástalanították és emelték ki a földből az
aknát, mert a szovjet katonák, akik felügyeltek rájuk, legalább kétszer
annyian voltak, mint ők, és eltakarták a munkafolyamatot. Mi már csak
a robbanásokat hallottuk a Kökösi-agyaggödrök felől, ahol az aknák
megsemmisítése zajlott. Arrafelé is szovjet katonák álltak, a gödröktől
jókora távolságban, lövésre tartott géppisztollyal.
Utóbb tudtuk meg, hogy Mrázik elvtárs, szovjet jóváhagyással, a
búbánatvölgyi hadifogolytáborban keresett önként jelentkező magyar
utászokat. Ők végezték ezt az életveszélyes, de nálunk szerencsére
baleset nélkül zajlott munkát.
Az aknamentesítés után a szovjet katonák embervadászatot
tartottak. Ugyanazzal az alapossággal fésülték át Hömpölyzug egész
határát, amellyel a foglyok előzőleg az aknamezőt. Kiderült, hogy az
egyik fogoly nem bízott Mrázik elvtárs ígéretében, amely szerint a
munka végeztével szabadon fogják bocsátani őket, és megszökött.
Most aztán büntetésből agyonlövik a többit.
De nem így lesz, mert végül mégsem lövik agyon őket, miután
Mrázik elvtárs meggyőzte a szovjet parancsnokot, hogy az is elég, ha
tervszerűen folytatják a munkát. Tele van az ország elaknásított
területsávokkal, és ha ezek a megbízhatatlan személyek még sokáig
folytatják az aknamentesítést, előbb-utóbb úgyis meghalnak mind egy
szálig. Vagy legalábbis megtanulják, hogy a demokráciától jobban kell
félni, mint a hatástalanításra váró tányéraknáktól.
Most már aggodalom nélkül vethetjük a bukfencet közmunka
keretében. A hömpölyzugi határ aknamentes. Aki aknát észlel,
jelentse!
Tisztelettel jelentem: az egyik BODRÓGY, amely 1945 tavaszán
elkerülte a hadifogoly műszakiak figyelmét, 1959-ben fog felrobbanni,
legeltetés közben, egy tehén alatt, két LŐTAK pedig 1971-ben, tavaszi
mélyszántáskor fordul ki a földből, de őket hatástalanítani fogják a
helyszínre siető, fogolytábort már csak hallomásból ismerő
szakemberek.
 133.

Jönnek vissza a régi emberek. Azaz éppen, hogy nem jönnek, mert
nem is jöhetnek soha többé, hanem egyszerűen csak itt vannak megint.
Itt vannak a Dunántúlról vagy Ausztriából, ahová menekültek, és itt
vannak a városháza pincéjéből, ahonnan kiengedtük őket.
Újra itt van Bresztovszky, az egykori nyomdaigazgató, aki most
szedőként vagy tördelőként szeretne dolgozni.
Újra itt van Bazaltkövy, az egykori kaszinótulajdonos, aki most
szeretné kiselejtezni a kaszinó könyvtárából a fasiszta könyveket, mert
még nem tudja, hogy megszűnt a kaszinó.
Újra itt van Orbáné doktor, az egykori tisztiorvos, aki most szeretné
bevezetni a himlő elleni kötelező védőoltást.
Újra itt van Stern, az egykori vaskereskedő, felesége és gyerekei
nélkül. Naphosszat üldögél a kifosztott üzlet ajtajában, a küszöbön, és
nem tudjuk, hogy most mit szeretne, mert senkihez nem szól egy szót
sem. Igaz, mi sem kérdezünk tőle semmit.
Újra itt van Belmondó, az egykori tanyásgazda, aki most szeretné
újjáépíteni földig rombolt tanyáját.
Újra itt van Csóványos tisztelendő, aki most szeretne adományokat
gyűjteni a római katolikus templom helyrehozatalához.
Újra itt van Ignavus tiszteletes, aki a Sopron vármegyei
Felsőpulyafalván vészelte át a nehéz időket, és aki most szeretné tartani
a lelket a református gyülekezetben, ha már eddig nem tehette.
Újra itt van Takonykórody, az egykori uradalmi állatorvos, Hantás-
Hintás, az egykori jegyző, Csuklógyaki, az egykori leventeparancsnok,
Posztumusz, az egykori postaigazgató és még sokan mások egykoriak.
Úgy vannak itt, hogy nincsenek sehol. Visszaszivárognak,
visszacsurognak. Próbálnak feltörni, mint a talajvíz.
Sürögnek-forognak, ugrándoznak, dörgölődznek, kapkodnak
fűhöz-fához, keresik a lehetőségeket.
Miután Gajdos utasítására Leveles kidobolta, hogy minden hazatérő
köteles belépni valamelyik demokratikus pártba, a legtöbben a
kisgazdapártot választják, de néhányan, akiknek nem sül le a
pofájukról a bőr, a kommunista pártba kérik felvételüket. Aztán vagy
felvesszük őket, vagy nem. (Érkezik egy direktíva, hogy fel, fel, fel.)
Babuska elvtársnak az Állóvíz megyei politikai rendőrségen már
most megvannak a teljességre törő listái arról, hogy a kisgazdáknál,
valamint a szocdemeknél ki tartozik a jobb- és ki a balszárnyhoz. De
ezt ő igazán csak a teljesség és a rend kedvéért tartja számon. Senkinek
semmi bántódása nem fog esni, ha megnyilvánulásai miatt jobboldali
szociáldemokratának vagy reakciós kisgazdának minősítjük. Feltéve
persze, hogy objektíve is helyesen értelmezi az épülő új demokráciát.
Mi úgy értelmezzük a demokráciát, objektíve is helyesen, hogy
nálunk mindenkinek megvan vagy meglesz a maga helye, ahol
megbecsülheti magát, de akinek mégsincs, az nem is létezik. Ha mégis
létezik, az csak a véletlennek köszönhető. Mi pedig a megyei
vezetéstől érkező direktívák szellemében gondoskodunk róla, hogy a
véletlenben többé ne legyen köszönet.

134.

Mátrai rádiója még ott porosodik a városházán, de már nem ad ki

hangot magából, a telep kimerült. Gajdos telefonon kapja a híreket
Állóvízből, sőt újabban Debrecennel is helyreállt a
telefonösszeköttetés. Gajdos a hírek egy részét kidoboltatja Levelessel,
más híreket az esti népgyűléseken közöl velünk, de a hírek legnagyobb
részét, szintén a direktívák szellemében, szigorúan bizalmas anyagnak
tekinti.
Ami nem szigorúan bizalmas, annak legnagyobb része utasítás.
Gajdos utasítást kap, hogy alakítson brigádot belőlünk, és hirdessen
munkaversenyt. Külön utasítást kap, hogy a Nyugat-Magyarországról
vagy Ausztriából, Németországból visszatérő menekülteket külön
brigádba ossza be. Külön utasítást kap, hogy a legjobb
munkateljesítményű csoport a „bika-brigád”, a leggyengébben teljesítő
a „csiga-brigád” legyen. Külön utasítást kap, hogy a nyugatosokból
álló közmunkacsoport akkor sem kaphatja meg a „bika-brigád”
minősítést, ha jobban teljesít a többinél. A munkaverseny
bevezetésében is megelőztük az ország többi részét.
Gajdos utasítást kap, hogy melyik brigád melyik határrészt ássa
vagy kapálja fel. Utasítást kap, hogy a megmaradt lóállományt hol és
milyen munkára fordítsa.
 135.

Az utókor előbb-utóbb meg fogja kérdezni tőlünk, vagy attól, ami

belőlünk maradni fog: „Hát tényleg nem volt semmi ellenállás? Semmi
tiltakozás? Nyikkanás nélkül tűrtétek, hogy a debreceni káderek
megdöntsék a ti kis köztársaságotokat? Ilyen gyáva szarok voltatok?”
Ismerjük a saját utókorunkat, vagy legalábbis el tudjuk képzelni.
Azért kérdez ilyesmiket, ha kérdez, hogy ne kelljen szembenéznie saját
gyávaságával és hitványságával, amelyet csak részben fog örökölni
vagy utánozni, mert az örökséget saját leleményeivel súlyosbítja, ha
úgy tetszik, gazdagítja is.
Most viszont én teszem fel a kérdést önmagámnak. Tényleg ilyen
gyávák voltunk? Nem volt semmi ellenállás? Semmi tiltakozás?
Tisztelettel jelentem, igenis volt. Bökőtőr, a köszörűs, ha szabad így
mondanom, radikálisan tiltakozott. Igaz ugyan, hogy tiltakozása
kétségbeesett, magányos cselekedet volt, de legalább a közösség
nevében maradt magára.
Az eset a következőképpen történt.
Egyik reggel (úgy rémlik, május kilencedikén), amikor az R-gárda
felsorakoztatta a brigádokat, Bökőtőr kilépett a sorból, és elkezdett
kiabálni. Azt kiabálta, hogy: a lelkiismeretnek sohasem szabad
kialudnia, és hogy: most ő lesz a fáklyaként égő lelkiismeret, de majd
mások is a nyomába lépnek, mert a fáklyának égnie kell.
És mielőtt az R-gárda visszalökhette volna a sorba, egy palackból
valamilyen átlátszó folyadékot öntött a sapkájára és a ruhájára, aztán
az üres palackot eldobta, és a másik kezében levő gyufával
meggyújtotta a zubbonyát, a következő pillanatban pedig csakugyan
fáklyaként lobogott fel. Ennél többet nem láttunk, mert hátat
fordítottunk a jelenetnek, és hol az orrunkat, hol a fülünket fogtuk be,
így viszont a szagot is éreztük, és a hangokat is kénytelenek voltunk
felfogni.
A szagot, az égő petróleum és az elevenen égő emberi test szagát.
A hangokat, az áldozat üvöltését és a körülötte állók sikolyait. És
látnunk is kellett, ha mást nem, a mindnyájunkat ellepő sűrű, fekete
füstöt.
Aztán csend lett.
Mire visszafordultunk, már sem Bökőtőr, sem az üres palack nem
volt ott, már csak egy bizonytalan formájú, barnásfekete folt látszott a
földön. Aztán már a foltot sem láttuk, mert a helyszínt felszórták
szalmatörekkel.
Utóbb hallottuk, hogy Nekopogi és Nezokogi rádobta a kabátját a
lángoló testre, de ennek csak annyi eredménye lett, hogy sem Bökőtőrt
nem tudták eloltani, sem az összeégett kabát helyett nem kaptak
másikat. A helyszínre siető Gajdos emelt hangon parancsolja meg
nekünk, hogy: azonnal takarodjunk a határba répát egyelni, mert ha
mindenki elsősegélynyújtással van elfoglalva, akkor dolgozni ki fog?
Később azt is megtudtuk, hogy Bökőtőr nadrágzsebében ott volt A
tökéletes állam a Phönix kiadásában. Ezek szerint Najmán a művet
mégsem vitte magával utolsó beszerző útjára. Bökőtőr pedig a
köszörűkő csikorgása közben nyilván bebeszélte magának, hogy a
varázstudományú könyv új birtokosaként ő maga lesz a Phönix, és fel
fog támadni csontig égett porhüvelyéből.
Arról is értesültünk, hogy aznap reggel, sorakozó előtt Bökőtőr egy
csíkokra tépett lepedőt csavart a felsőtestére, arra számítva, hogy a
vászon jobban felszívja a petróleumot, mint az ing és a zubbony. Fel is
tűnt nekünk a sorakozó első perceiben, hogy Bökőtőr mintha meghízott
volna. Mintha egy kicsit kiszélesedett volna a mellkasa, és megnőtt
volna a pocakja. Meg is akartuk kérdezni tőle, hogy: mitől híztál meg
ilyen hirtelen, te Bökőtőr, amikor nincs mit enni? Ilyen jól megy neked
a köszörűs vállalkozás? Vagy neked még mindig vannak titkos
készleteid?
Nohát, ettől, a csíkokra tépett lepedőtől látszott kövérebbnek a
szokásosnál.
Gajdos ebédidőben, amikor kikísérte a csalánlevest a répaföldre,
ahol az R-gárda felügyelete mellett ritkítottuk a kapásnövényt, rövid
tájékoztatót tartott. Elmondta, hogy a rendkívüli esemény pozitív
mozzanatokat is tartalmaz. Kiderül belőle, hogy Hömpölyzugban sokat
javult az ellátás. Akárki hozzájuthat petróleumhoz és gyufához,
lepedőből pedig olyan sok van, hogy egyesek csíkokra tépkedik, mert
jó dolgukban már azt sem tudják, mit csináljanak.
Amúgy az illető állapota kielégítőnek mondható.
Ebből arra következtettünk, hogy belehalt az égési sérülésekbe.
Egy idő múlva az a meggyőződés alakult ki bennünk, hogy Bökőtőr
nevű köszörűs soha nem élt Hömpölyzugban, így tehát meg sem
halhatott. A hömpölyzugi köszörűs egy pillanatig sem volt Bökőtőr,
hanem amióta az eszünket tudjuk, mindig is Döfőkés volt, és
olyannyira nem halt meg, hogy jelenleg is nagy lendülettel forgatja a
köszörűkövet.
Döfőkés azt a szót, hogy „lelkiismeret”, eddig még sohasem ejtette
ki a száján, és bízhatunk benne, hogy ezután sem fogja. Lehet, hogy a
„bökőtőr” szónak is van értelme, de az biztosan nem a lelkiismeret.
Inkább valami manóféleséget jelenthet, bubust, mumust. Olyasmi
lehet, mint a régi görögöknél az „empusza”, amellyel az ókori
édesanyák ijesztgették kisgyerekeiket.
Annyi biztos, hogy nem fogjuk az illetőnek a példáját követni, akár
létező személy volt, akár nem, és akár elmezavarnak minősítjük
szörnyűséges tettét, akár ellenforradalmi provokációnak.
Az persze könnyen lehet, hogy majd ötven vagy száz év múlva az
utókor felállít egy emlékművet azon a helyen, ahol emlékezetünk
szerint nem történt az égvilágon semmi, legfeljebb kiszóródott egy kis
szalmatörek.
Az is lehet, hogy unokáink ráírják vagy rávésik: „Itt lobogott fel a
fáklyaként égő lelkiismeret.” De ez már az utókor dolga lesz, mi
jelenleg a ritkítandó répával foglalkozunk.
Döfőkés, a köszörűs varratmentesen illeszkedik a közösségbe,
leszámítva azt az apró hibáját, hogy gondolkodásmódjában még
mindig fellelhetők burzsoá csökevények. Az említett napon, május
kilencedikén például mindenki füle hallatára kijelentette, hogy: most,
a mai napon kellene a New York-i tőzsdén összevásárolni a német
állampapírokat!
A német állampapírok a jelen pillanatban, amikor Németország
megadta magát a szövetségeseknek, egy lyukas garast nem érnek, és
az a természetes vagy jogi személy, aki hallgatna Döfőkés tanácsára,
fillérekért felvásárolhatná őket. Aztán tíz év múlva, amikor talpra áll a
német gazdaság, és erősebb lesz, mint valaha, akkor milyen sokat érnek
majd!
Na, még csak az kellene! Hogy a német gazdaság talpra álljon!
Hogy aztán megint elkezdjék gyártani a bombákat és a tankokat!
Köszörűs maradjon a köszörűköve mellett, úgyhogy, Döfőkés
elvtársam, eltaláltad szarva közt a tőgyét. Aki a mai napon, 1945.
május kilencedikén német állampapírt vásárol a New York-i tőzsdén,
az kihajította a pénzét az ablakon Németország még száz év múlva is
romokban fog heverni, mint Karthágó.
Ennek a Döfőkésnek még mindig a nyerészkedésen jár az esze. Hát
igen, kiütközik rajta a zsidó vér. Nemhiába mondogatják, hogy
Döfőkésnek is, akárcsak Nezokogi paplankészítőnek, Stern kocsmáros
volt a vér szerinti apja. Alma nem esik messze a fájától, vér nem válik
vízzé. Zsidók már nincsenek, zsidó tulajdonságok még mindig vannak.
Gyökerestől tépi ki a zsidó tulajdonságokat a Magyar Kommunista
Párt!
Döfőkést felállítjuk a köszörűköve mellől, és az R-gárda felügyelete
mellett kizavarjuk a határba répát egyelni. Ott aztán ábrándozhat a
német állampapírokról meg a New York-i tőzsdéről !

136.

Gajdos utasítást kap, hogy Hömpölyzug lakossága fokozottan

megfeszített munkával ünnepelje meg a háború végét. Ebből
megtudhattuk, hogy a háborúnak vége van. Azt az elképzelést kell
dédelgetnünk a szűkszavú hír alapján, hogy a német hadsereg letette a
fegyvert. Egész Európában elkezdődött a béke. Elképzelhető, hogy
Japán tovább harcol, és a Csendes-óceán térségében folytatódnak a
hadműveletek, de erről se Állóvízben, se Debrecenben, se itt nálunk
nem tud és nem tehet senki.
Jé, tényleg. Vége a háborúnak. Ha pedig vége, abból kénytelenek
vagyunk arra következtetni, hogy előzőleg háború volt.
Tudjuk, mi a különbség a béke és a háború között. Nem felejtettük
el az elmúlt évek és hónapok megpróbáltatásait. Ám éppen ezért alig
vesszük észre, hogy vége a háborúnak. Egy költő, még az előző nagy
háború éveiben, ezt írta:
Testvérek, ha túlleszünk, sohse nézünk hátra!
Most látjuk csak, mennyire igaza volt neki. A túlságosan erős vágy
miatt, hogy végre túllegyünk a háborún, jóformán észre sem vesszük,
hogy túlvagyunk rajta.
Úgy lett vége, mintha nem is ért volna véget.
Mintha el sem kezdődött volna.
Mintha mindig is háború lett volna, totális háború, a békét is
háborússá szervező háború.
Mintha bármelyik pillanatban újrakezdődhetne, de nekünk nincs
elég időnk, hogy megérjük ezt a bármelyik pillanatot.
Tudjuk, hogy a háború létezett, és ha egyszer létezett, akkor azután
is létezik, hogy bekövetkezett a vége. Egy felvillanó, majd rögtön
kialvó pillanatig azt is tudjuk, hogy mi magunk viszont nem léteztünk
a háborúban, csupán előfordultunk, és úgy vesszük észre, hogy túlélők
vagyunk. Azt viszont éppen ezért alig vesszük észre, hogy amit
túléltünk, annak már vége van. Mintha egy zárójelbe kívánkozó,
jelentéktelen esemény volna, túl azon az alig látható, hamuszínű sávon,
amely fölött esténként lenyugszik a nap.
Az a tény, hogy Zazár a Nagycsókos-laponyagon keresztbe rak egy
szalmaszálat, vagy az a másik tény, hogy a szovjetek által hátrahagyott
nyers krumplihéjra beiszapolt földréteget szórtunk, és most
reménykedve figyeljük, hátha kihajt a krumpliszár, a mi
nézőpontunkból fontosabb és emlékezetre méltóbb annál, hogy Alfred
Jodl, a Wehrmacht déli hadseregcsoportjának parancsnoka Reimsben
a nyugati szövetségesekkel aláírja Németország feltétel nélküli
kapitulációját, és hogy Wilhelm Keitel, a Wehrmacht főparancsnoka a
Berlin melletti Karlshorstban a szovjetekkel aláírja Németország
feltétel nélküli kapitulációját.
Verőfényes tavaszi délelőtt van. Arany vödörben áll a napsugár.
Ragyog az ég sátra. Sarjad a fű, hullámzik a hajdinavetés, nyílnak a
mezei virágok. Kiscsirke bújik elő a tojásból. Mezei nyulak birkóznak,
játékosan harapdálják, pofozzák egymást. Hosszú farkával
egyensúlyozza kecses lépteit a barázdabillegető. Felborzolja fején a
tollat a pipiske. Trillázva emelkedik a magasba a pacsirta. A
messzeségben, mint halványzöld festékbe mártott hosszúkás ecsetek,
jegenyék nyújtóznak az ég felé.
A táj csupa derű, csupa élet, csupa megszokás.
Ilyen derűs tájban, ilyen verőfényes időben kell végérvényesen
kijózanodni.
Megnyílik előttünk, akár egy fénnyel teli szakadék, Magyarország
jövője, a velünk együtt elmúlni készülő évek, évtizedek csordultig
telített üressége.
A
***