Első fejezet

Az őrmester egy határozott mozdulattal a lány blúza alá csúsztatta a bal

kezét, a jobbal pedig egy pisztolyt szegezett a homlokának. Rosalind Colé
egész testében megmerevedett, majd megpróbált hátrébb húzódni, de a
férfi kérges tenyere olyan erővel szorította meg a mellét, hogy jobbnak látta,
ha nyugton marad. Annál is inkább, mert az őrmester szorítása csak tovább
fokozódott, amikor a következő mozdulatával mintha csak valakinek az in­
gét markolná egész közel húzta a lányt a kocsi ajtajához. A pisztoly csöve
mindössze egy-két centire állapodott meg a lány homlokától. A lehúzott ab­
lakban a szokatlanul erős holdfényben jól kivehetően egy gyönyörű fekete
arc jelent meg.
— Na, mi a fene? — szólalt meg most először a rendőr, egy jottányit sem
engedve a lány bal mellét markoló szorításon. — A mi gyorshajtónk tehát
egy kis néger bestia. A hatalmas revolver csöve egy hirtelen mozdulattal a
lány finom metszésű orrára szegeződött.
Rosalind Colé nem az a fajta lány volt, aki megijed a saját árnyékától, de
most minden önfegyelmére szüksége volt, hogy ne essen pánikba. Nem
mindennapi erőfeszítésébe került, hogy nyugalmat erőltessen a testére. Az
adott helyzetben mindössze annyit tehetett, hogy emberi méltóságát
megőrizve fejet hajt a fenyegető túlerő előtt. Bármerre mozdulna, annak
csak a melle látná a kárát. Egy pillanatra ugyan felötlött benne, hogy begyújt­
ja a motort és rátapos a gázra, de egy pisztoiycsővel az arcában nem sok
esélye lett volna, hogy megússza a menekülési kísérletet, ha a zsaru tényleg
használná a fegyverét. Tekintettel arra, hogy a fegyveres arcából a sziluett­
jén kívül jóformán semmit sem látott — a telihold éppen a rendőr háta mögött
világított — nem tudta megítélni, hogy erre mennyi lenne a reális esély. Ro­
salind az egyre fokozódó, most már kifejezetten fájdalmas szorítás ellenére
is annyira erőt tudott venni magán, hogy a fejét elfordítva az utasülésre pil-
lantson. Ollvia Drake a rémülettől tágra nyílt szemekkel szorosan az ajtóhoz
préselte magát, egész testében remegett. Éppen ő volt az, aki mindenáron
megpróbálta lebeszélni Rosalindot arról, hogy éjszaka kettesben tegyék
meg az utat a következő felvételsorozat színhelyéig.
— Nem bérelhetnénk inkább egy LImousine-t sofőröstői, vagy mi lenne ha
vonattal mennénk? — hajtogatta az alig tizennyolc éves fekete fotómodell,
mielőtt nekivágtak az útnak. — Nem sok biztatót lehet hallani mostanában
ezekről az eldugott déli országutakról.
Rosalindot azonban egészen másfajta fából faragták. A talpraesett divat­
lap szerkesztő, aki már megszokta, hogy szabadúszóként a maga ura, lel­
kes híve és támogatója volt mind a négerek, mind a nők egyenjogúságáért
küzdő mozgalmaknak.
— Ugyan már Ollvia, ne gyerekeskedj! — korholta aggályoskodó ba­
rátnőjét. — Túl sokat nézed a tévében ezeket a Dukes of Hazard-féle folyta­
tásos rémsztorikat. Ha tényleg meg akarjuk csinálni a “The New South” kép­
anyagát időre, holnap reggelre Richmondban keli lennünk. Döntsd el, hogy
benne akarsz-e lenni a buliban vagy sem.
Oiiviának így nem maradt más választása, minthogy balsejtelmekkel tel­
ve ugyan, de a főnökével tartson, míg a többi fotómodell és a fényképész a
társaság buszával folytatták az utat. igy történt, hogy Olivián és Rosalindon
kívül többmérföides körzetben egy teremtett lélek sem tartózkodott a főfor-
galombói jócskán kieső másodosztályú országúton. Már éppen elhatároz­
ták, hogy az első motelnél megállnak éjszakára, amikor a piros-kék fénnyel
villogó járőrkocsi lemeszelte őket. Az idősebbik nő természetéből adódóan
képtelen volt rá, hogy eljátssza akár a megszeppent szűz, akár az alázatos
néger szerepét a keménykezű fehér zsaru előtt. Ezért úgy döntött, hogy
megpróbálja helyére tenni a nyilvánvaló túlkapásokra hajlamos beképzelt
pasast, legjobb védekezés a támadás alapon.
— Segíthetek valamiben őrmester? — kérdezte kicsit keményebben,
mint akarta. — Vagy csak egy kis potyázásra vágyik?
A mellét markoló kezet mintha áramütés érte volna, elengedte zsákmá­
nyát és visszahúzódott az ablakból. Az ormótlan, vészjóslóan csillogó revol­
vercső azonban mozdulatlan maradt. Rosallnd szemrebbenés nélkül kemé­
nyen állta a zsaru tökéletesen kifejezéstelen tekintetét.
— Tudja valamivel igazolni magát? — mordult rá a revolvert tartó kéz
tulajdonosa.
— Ha emlékezetem nem csal, ilyenkor leginkább a jogosítvány érdekli
magukat, nem igaz — válaszolta Rosallnd, most már szinte behízelgő han­
gon. A kedvező fordulat hatására a megkönnyebbüléssel párhuzamosan
magabiztossága is visszatért. A pasas nyilvánvalóan egyike volt az ország­
utakon elég sűrűn előforduló szűkagyú, szexuális nyomorban szenvedő
 hapsiknak, akik más dolguk nem lévén felajzott farokkal lesik a könnyű pré­
dát naphosszat. Ha szerencséje van — gondolta Rosallnd — sikerül iehor-
gasztanl a pasast egy pár dollárral, a legrosszabb pedig ami történhet vele,
hogy bekíséri egy numerára a fák közé. Végülls, azt Is túl lehet élni. Egy biz­
tos. sok új tapasztalattal nem lesz gazdagabb tőle. A zsaru bólintott.
— Na lássuk — röffent a lányra. Rosallnd hátranyúlt a kézitáskájáért, mi­
közben egy futó pillantást vetett a ruhájára. A blézerén nem hagyott látható
nyomot a brutális rendőri beavatkozás. Az alatta feszülő fehér selyemblúz
most is csak a szokásos mélységig volt kigombolva, éppen annyira hagyva
fedetlenül a dekoltázsát, ami még nem kihívó, de már mindenképpen
meggyőző a folytatás első osztályú minőségét Illetően. Mielőtt visszafordult
volna Ollviára pillantott, aki még mindig az ajtóhoz lapulva reszketett a kocsi
másik felében. A lány homlokán és arcán Izzadtságcseppek gyöngyöztek.
— Nyugalom kedvesem — mondta utitársának, és a táskát az ölébe he­
lyezte. Kinyitni azonban már nem maradt Ideje. A zsaru egy villámgyors moz­
dulattal benyúlt az ablakon és még mielőtt a nő észbekaphatott volna, kirán­
totta a kezéből.
— Hé... mit képzel? — kiáltott fel önkéntelen méitatiankodássai.
— Pofa be — ugatott rá a rendőr, majd a pisztolyt változatlanul a nőre
szegezve előre lépett és a táska tartalmát a Cutiass Supreme motorház-
' fedőjére rázta.
— De Rose, ezt nem tehetik...! — fakadt ki Oilvla.
— Most jobb ha hallgatsz kedvesem — felelte Rosalind fojtott hangon. —
Magad is látod, hogy megtehetik.
A zsaru türelmetlen mozdulatokkal szétteregette a táska kupacba szórt
tartalmát, majd a keze hirtelen megállapodott Rosalind pénztárcáján. A kö­
vetkező mozdulattal két ujjal szétnyitotta a tárca belső zsebét, és meg­
győződve annak tartalmáról, elégedetten füttyentett egyet.
— Százharminc dolcsi, nem Is rossz fogás — mondta, majd kihúzta a
bankjegyeket a tárcából és kétrét hajtva az oldaizsebébe gyűrte őket.
Ugyanezzel a mozdulattal egy zseblámpát húzott elő, amelynek fényénél
szemügyre vette a bőrtárca belső műanyag zsebében lévő személy­
azonossági kártyát, majd visszalépett a nyitott ablakhoz, egyik kezében a
tárcával és a lámpával, a másikban a még mindig lányra szegezett revolver­
rel.
— Kezeket a műszerfalra — utasította a bentüiőket. — Azt szeretem, ha a
szemem előtt vannak.
A két nő némi vonakodással ugyan, de engedelmeskedett. — Nem érde­
mes felingerelni az öregfiút — gondolták.
— Maga Rosallnd Colé? — kérdezte a volán mögött ülő nőtől.
 — Eltalálta — felelte a lány, még mindig higgadtan, majd hozzátette — na
és magát hogy szólíthatom?
— Itt én kérdezel< — mordult vissza az egyenruhás. — Miért nincs rajta az
igazolványon, hogy hol dolgozik?
— Szabadúszó szerkesztő vagyok — felelte Rosaiind most már kevésbé
udvariasan. Nem bánta volna, ha a zsaru nem puhatolózik tovább ebben az
irányban.— És jelen pillanatban is éppen dolgozni igyekszem. Egy fotós vár
rám Richmondban.
— Ezek szerint nincs munkahelye áiiapította meg a rendőr.
— Most mondtam, hogy Richmondban vár ránk egy fotós, akivel együtt
dolgozunk.
— ide figyelj nigger, még nem válaszoltál a kérdésemre — makacskodott
tovább a rendőr és szorosan az ablakhoz lépett. — Van munkahelyed vagy
nincs?
— Nincs — válaszolta Rosaiind megadóan, majd sietve hozzátette — de
sok helyen dolgozom, sokfelé ismernek, például egész New Yorkban tudják,
hogy ki vagyok.
A rendőr egy pillanatra megmerevedett, láthatóan elgondolkodott ez
utóbbi információn. Rosaiind lassan lehunyta a szemét, mintha segítségért
fohászkodna. A hirtelen beállt csönd csak fokozta az Oliviában már amúgy is
jócskán felgyülemlett feszültséget.
— De hát ml folyik itt, mégis mit akar tőlünk — kérdezte remegő hangon.
— Richmond — mondta a rendőr elnyújtott szótagokkai, miközben most
már ernyedtebb testtartással a leeresztett ablakra könyökölt. — New York...
— folytatta, mintha eltűnődne. Jobb kezében félárbócra eresztette a pisz­
tolyt, a bal kezében tartott zseblámpa fényét pedig a lány bokájára Irányítot­
ta. Rosaiind úgy érezte, hogy tűsarkú cipőbe bújtatott törékeny lábait az éles
fénysugár szinte odablllncsell a kocsi padlójához.
— Ami azt illeti, egyik sincs közel Ide hölgyeim — fejezte be a mondatot,
majd a lámpát Olivia arcára Irányította. A lány arca eltorzult a szemébe vágó
fénysugár okozta fájdalomtól és az egyik kezét önkéntelenül Is az arca elé
kapta védekezésül.
— Kezeket a műszerfalra! - - dörrent rá a rendőr, szinte ugyanabban a
pillanatban. Olivia vonakodva ugyan, de ismét engedelmeskedett, miköz­
ben a könnyeivel küszködve elfordította a fejét, hogy kikerüljön a lámpa
hatósugarából.
— Csinos — bólogatott elismerően a rendőr, majd véglgpásztázta a fiatal
fotómodell testét a lámpával. Pár másodpercre elidőzött a lány vörösesbar­
na, mélyen kivágott pulóverén, amit feszesen a farmerjába tűrve hordott,
majd a kutató fénynyalábbal végigpásztázva a szűk farmeron keresztül Jól
kivehető formás lábakat, megállapodott Ollvla T-pántos bőrsaruba bújtatott
lábfején.
— Valóságos szépség — mondta, majd egy hirtelen mozdulattal, mint aki
meggondolta magát elkapta a lámpát a lányról és kiegyenesedett. — Túlsá­
gosan szép ahhoz, hogy kettesben csatangoljanak Ilyen Istenháta mögötti
utakon anélkül, hogy legalább egy CB-jük lenne a kocsiban, amivel értesít­
hetnék a haverjaikat a hollétükről, ha valami gáz van — mondta most már a
rendőröktől megszokott hivatali tónusban és a következő mozdulattal Ro-
sallnd ölébe dobta a megkopasztott pénztárcát.
— Elnézést a kellemetlenségért hölgyeim, de éppen két bankrabló után
kutatunk a környéken. Feltehetően fiatal nők mindketten. Majdnem biztosra
vettem, hogy maguk lesznek azok. Félreértés volt, Igazán sajnálom.
Rosalind úgy érezte, hogy menten elájul a kiállt Izgalmak utáni hirtelen
megkönnyebbüléstől, amint a zsaru a revolverét himbálva elindult az előttük
parkoló URH-s kocsi felé.
— Minden rendben Andy! — kiáltott oda a társának, majd egy pillanatra
megállva visszafordult a Cutiass felé. — Hölgyem, azt hiszem Itt az ideje,
hogy kibújjon a Járgányából és összeszedje a cókmókját. nem Igaz. Bor­
zasztóan sajnálom, hogy Ilyen felfordulást kellett csinálnom.
Rosailndot annyira eltöltötte a megkönnyebbülés Jóleső érzése, hogy
gondolkodás nélkül kinyitotta az ajtót és kiszállt.
— Igazán nem történt semmi — felelte gyorsan, majd a hirtelen felenge­
dett feszültség hatására hadarva beszélni kezdett. — Tökéletesen megér­
tem magukat egy ilyen helyzetben — lehajolt a földre dobott táskáért, majd
gyors mozdulatokkal elkezdte beledobálni a motorháztetőn szétszórt hol­
mit. — Manapság nem lehet elég óvatosnak lenni — folytatta. — Bármikor
hátbatámadhatnak, amikor a legkevésbé számít rá az ember. Ezt a megbí­
zást Is hajszál híján lecsapták a kezünkről. Foggal-körömmel kellett harcolni
érte az egész stábnak, a fotósunknak, a modelljeimnek, hogy sikerüljön
megkapnunk.
Rosalind hallotta, amint a rendőrautó ajtaja becsapódik. A pénzét már ko­
rábban leírta, s a többi kellemetlenséget Is, beleértve a mellét ért kíméletlen
támadást is. kezdett puszta rossz emlékké halványulni, amikor észrevette,
hogy a zsaru újra ott van, közvetlenül mögötte. Az ajtót tehát mégsem a be­
szálló „Ismerős”, hanem a kiszálló másik zsaru csapta be...
— ó. istenem! — kiáltotta Rosalind kétségbeesetten és a táskáját eldobva
a nyitott kocsiajtóhoz ugrott. Azaz csak ugrott volna, mert ugyanabban a
pillanatban egy izmos kar hátulról átkarolta és egy erőteljes mozdulattal
visszarántva a Cutiass motorházfedelére préselte a tehetetlen lányt.
— Ollvla, fuss! — szakadt ki belőle a kétségbeesett kiáltás, de többre már
nem volt ideje. Egy kéz a hajánál fogva hátrarántotta a fejét, egy másik pedig
vaiami puna, kesernyés ízű rongyűarabot gyűrt a szájába mielőtt még ösz-
szeszoríthatta volna az ajkait. A rongyra még egy hátulról erősen megcso­
mózott zsebkendő Is került, így minden további kiáltás lehetetlenné vált.
Ollviának azonban ez az egy figyelmeztetés Is elegendő volt. Egész úton
egyéb sem Járt a fejében, minthogy megtámadják őket. Képzeletében kü­
lönféle variációkban számtalanszor lepergette a várható eseményeket.
Nagydarab vakbuzgó zsaruk lemeszelik őket egy tökéletesen elhagyatott
útszakaszon gyorshajtás vagy szabálytalan reflektorhasználat ürügyén. Az­
tán beszállítják őket valami Isten háta mögötti községi őrszobára, ahol egy
csapat kiéhezett szadista vesz! kezelésbe őket, és csak a jó ég tudja, ml
mindent csinálnak majd velük... Attól a pillanattól kezdve, hogy a képzelődé­
sei úgy látszott kezdenek valóra válni, Ollvia felajzott reflexekkel várt a ked­
vező pillanatra a menekülésre. Az első utasülés ajtaját már jóval Rosalind
vészkiáltása előtt kinyitotta, biztos ami biztos alapon. A kiáltást követően
kilökte az ajtót és jobb lábával az út menti murvára lépett, hogy kiugorjon. De
még ugyanebben a pillanatban belehasított a felismerés, hogy a divatos ma­
gassarkú saru, amit ráadásul mindössze egy vékony T-pánt rögzített a láb­
fejéhez, nem éppen a legalkalmasabb viselet a futáshoz. Ez a váratlan felis­
merés mentette meg az életét. Ha a kocsiból klugorva azonnal futásnak
ered, éppen a másik zsaru karjaiba vetette volna magát. Ehelyett azonban
már az első lépésnél elbotlott, így az utána kapó karok csupán a levegőt
markolták. A sikertelen mozdulat miatt már amúgy is félig egyensúlyát vesz­
tett nagydarab rendőr a háttal a térdeire zuhanó női test ütése következté­
ben megtántorodott és halántékával a nyitott ajtó sarkára zuhanva elvágó­
dott. Ollviának azonban ennyi idő is elegendő volt ahhoz, hogy taipraáiijon, s
bár a sokk határán volt, annyi lélekjelenlét még maradt benne, hogy a vélet­
len szerencse folytán nyert egy-két másodperc alatt felmérje a terepet, mer­
re a legcélszerűbb menekülni. A mindössze kétsávos országút aszfaltbur­
kolata halványkék fénnyel verte vissza a telihold sugarait. A Járőrkocsi
reflektorainak fényét az út mindkét oldalán sűrű erdő nyelte el. Az utat sze­
gélyező mindössze néhány yard széles leállósáv egy Iszapos vizesárokban
folytatódott, mögötte pedig már közvetlenül az erdő sötétiett. Ollvia habozás
nélkül az erdő felé vetette magát.
Ezalatt Rosalind magatehetetlenül vergődött a már „ismerős” rendőr szo­
rításában, aki teljes testsúlyával rátámaszkodva szinte odapréseite a ha-
nyattdöntött lányt a kocsi motorházfedőjére. A szájába dugott rongydarabtói
éppen csak hogy nyögdécselnl tudott. Hogy valamit könnyítsen a ránehe­
zedő, már-már elviselhetetlen terhen, mindkét kezével megtámaszkodott
az autó karosszériájában, és megpróbálta valamelyest feljebb tornázni a
felső testét. A támadó az egyik kezével még mindig a haját markolta, teljesen
hátrafeszítve áldozata fejét, míg a szabadon maradt másikkal heves moz­
dulatokkal szaggatta a lány amúgy Is Jócskán felvágott szoknyáját, majd
megpróbálta a kettótópett ruhadarab foszlányait feigyűrni a lány csípője alá.
Az egész testót átjáró görcsös fájdalom ellenére Rosallndnak egy pillanatra
sikerült kinyitnia a szemelt. Ollvia éppen abban a pillanatban lódult meg az
e;dő felé, a másik zsaru pedig fújtatva tápaszkodott fel, hogy utána eredjen.
Bár kényszerű testhelyzetéből adódóan minden amit látott a feje tetején állt,
még így Is, első pillantásra fel tudta mérni, hogy a menekülni akaró fiatal
lánynak semmi esélye nincs a megtermett rendőrrel szemben ha a kezei
közé kerül. A rendőr homlokán jókora vágás éktelenkedett, melyből pata­
kokban folyt a vér az arcába, de Rosalind még így Is jól látta, hogy a sebesült
kopó arcvonásai valósággal eltorzultak a dühtől. Valahogy vissza kéne tar­
tani, gondolta. Neki már így Is, úgy Is befellegzett. Semmi esélye sincs rá,
hogy megússza a kalandot. De valahol biztos volt benne, hogy Ollvlának
sikerülni fog. Egy ösztönös mozdulattal, anélkül, hogy végiggondolta volna
mit csinál, a jobb kezét lassan végigcsúsztatta a ránehezedő rendőr oldalán,
egészen a pisztolytáskáig.
Fel sem merült benne, hogy a megkaparintott fegyvert közvetlen közelről
saját támadója ellen fordítsa, és csak utána lőjön a távolodó másikra. A sok­
kos állapot határán úgy látszott, teljesen elvesztette Józan ítélőképességét,
mintha ő maga már nem is létezne. Csak egy dologra tudott gondolni, hogy
kötelessége kihúzni a beosztottját a bajból, amibe végül is ő maga sodorta.
A pisztoly könnyedén csusszant ki a tokból, szinte magától tette meg a
félköríves utat a motorháztetőig, ahol Rosalind nyújtott karral a feje mögött
letámasztotta. A biztos támasz szinte kiegyenlíteni látszott a célzáshoz nem
éppen ideális fordított pozíciót. Rosalind nem sokat habozott. A fülsiketítő
dörrenéssel elsülő fegyver szinte kirepült a kezéből.
A .357-s lövedék a szélvédő keretét átszakítva a másik rendőr jobb felső
karjába fúródott. A meglőtt férfi felordított fájdalmában, mire a Rosalindon
buzgólkodó társa csodálkozva kapta fel a fejét. Ollvlának ezalatt sikerült
elérnie az erdő szélét. Megállt az első fa mögött és visszanézett. A két zsaru
már éppen azon ügyködött, hogy Rosallndot hasrafektessék. Az egyikük
leráncigálta róla harisnyáját, majd szorosan a feje köré tekerte, hogy a száj­
zár még biztosabb legyen. A másik ezalatt hátrafeszítve a lány két karját,
bilincset rakott a csuklóira. Amint ezzel végeztek, az első zsaru ismét hátra
fordította a már teljesen tehetetlen áldozatot és a jobbjával visszakézből
nagy erővel arcul ütötte. Ezután szétfeszítette a lány lábalt és a közösülés­
hez szükséges pózba fölébe tornázta magát. Mielőtt azonban nekifogott vol­
na a dolognak, egy pillanatra megállt, amikor észrevette, hogy a társa alig
két lépésre némán, kaján vigyorral a képén figyeli a mozdulatait.
— Na ml lesz? Én menjek helyetted a másik szuka után — mordult a társá­
ra az erdő felé bökve az éppen szabadon levő karjával. A megszólított, az
ellenséges hangra magához térve a kéjes látvány bűvöletéből bólintott, és
az erdő felé fordulva a másik lány után Indult. Oiiviának ennyi elég Is volt.
Megfordult és elkezdett rohanni az ellenkező Irányba. Szinte vakon, kétség-
beesett elszántsággal tört magának utat a fák és a bokrok sűrűjében. A lába
Iba ritmikusan belehasított a fájdalom, amint a tűsarkú szandál a puha talajba
fúródva szinte minden lépésnél kicsavarta a bokáit. Az elsőhöz rövidesen
egy másik fájdalomforrás is csatlakozott. Az útjába eső bokrok ágál és tüs­
kéi már néhány méter után véresre karcolták csupasz karjait.
Ollvia a fájdalommal dacolva csak rohant egyre beljebb, egyre mélyebb­
re az erdőben. Az útjába kerülő akadályoka halványkékes derengésben a
vidámpark szellemvasútjának fenyegető rémfiguráit idézték, öntudatlanul
Is rádöbbent milyen érzés Is lehet súlyos rövidlátónak lenni, amikor a dolgok
csak akkor nyerik el végleges alakjukat és formájukat, amikor már majd­
nem beléjük ütközik az ember. Szinte vakon rohant bele az útjába kerülő
ágakba, dacosan, összeszorított ajkakkal. Csak arra ügyelt, nehogy egy
árulkodó hang, egy jajkiáitás nyomra vezesse a két szadistát.
Oiivia tudta hogyan kell akár erőnek erejével is némaságra kény­
szerítenie magát. Élete első tíz évében a saját érdekében volt alkalma meg­
tanulni. Bárki más inkább vógigordította volna azt a tíz évet... Azután egy
napon fogta magát és megszökött otthonról. Pár nap múlva a csodával hatá­
ros módon egy New Haven-I családba csöppent, ahol a férfi fehér, az asz-
szony pedig fekete volt. A házaspár úgy bánt vele, mintha a sajátjai közül
való lett volna. Iskolába küldték, gondját viselték, szerették. Tizennégy éves
korára már valóságos szépséggé serdült, s rövidesen beiratkozott egy New
York-I szinitanodába, ahol főként táncot és színpadi mozgást oktattak, itt fi­
gyeltek fel először a tehetségére is és a Seventeen magazin hamarosan
szerződést Is ajánlott neki. Ezután egymást váltották a hízelgőbbnél hí­
zelgőbb ajánlatok egészen addig, míg egy napon egy ismert dlvatiapszer-
kesztő társaságában egy Cutlassben elindult RIchmond felé egy minden for­
galomból kieső, harmadosztályú Virginla-I országúton, nem messze a
Pennsylvanla-i határtól.
Ollvia egy pillanatra tisztán maga előtt látta az egyik lepusztult bostoni
külváros utcáin kóborló elvadult kislányt, valamikori önmagát. Hirtelen meg­
állt, majd egy pillanat múlva felocsúdva letépte a lábáról a bokáit gyötrő
szandált, és Immár mezítláb Ismét futásnak eredt. Valami búvóhelyet kelle­
ne keresnie. Egy faodú, egy barlang, bármi megtenné, ahol egy kicsit kifúj­
hatná magát és végiggondolhatná, hogyan szerezhetne valami segítséget.
Persze addig Is futni kell... Márcsak Rosailnd miatt is. Szemelt az előtte go-
molygó sötétségbe fúrta, hogy megkeresse a további meneküléshez leg­
kedvezőbb Irányt, amikor a fák között hirtelen egy Iszonyú látvány bontako­
zott ki előtte. Egy halálfej nézett vele farkasszemet, mindössze néhány lépés
távolságban. A rémisztő véres arc Iszonyatos grimaszba torzult, s Ollvla lát­
ta, hogy még a két felfedett fogsor is vérben úszil<. Egy másodperc töredé­
kéig azt liitte, liogy csak a sokktói feiajzott képzelete űz vele gonosz tréfát,
de aztán lejjebb pillantva kénytelen volt rádöbbenni, hogy a látomás igen­
csak valóságos. A rémmaszk alatt kibontakozó test rendőr egyenruhát vi­
selt... Ollvla egyenesen belerohant a rá váró alakba.
A lány önkéntelenül Is felnézett, hogy meggyőződjön róla, tényleg vér
volt-e amit látott. Elegendő volt egyetlen pillantást vetnie a rendőr homlokán
éktelenkedő vágásra. A vér még most is egyenletesen szivárgott a sebből. A
nagydarab férfi azonban mintha csak rácáfolni Igyekezne sebesülése való­
diságára, szélesen rávigyorgott a szoborrá dermedt lányra. Aztán átkarolta
és a legcsekélyebb erőfeszítés nélkül mint egy macskát felemelte a földről,
majd a két kezét szorosan összekulcsolva a háta mögött. Iszonyatos erővel
megszorította áldozatát. A lány tüdejéből a prés hatására egyszerre robbant
kl a beszorult levegő, még annyi sem maradt benne, ami egy sóhajtáshoz
elegendő lett volna. Mindkét kezével a férfi mellére támaszkodott és meg­
próbálta eltolni magát, de a szorítás egy millimétert sem engedett. Sőt, in­
kább erősödött. Ollvla szemét elborították a könnyek, a tehetetlenség
könnyei, majd hirtelen szédülni kezdett. A szemel előtt színes karikák táncol­
tak, érezte, hogy ájulás környékezi. Szabadon hagyott lábaival, mint egy
marionett figura rugdalni kezdte az előtte tornyosuló alakot, de mintha csak
egy egyenruhába bújtatott fatörzset próbálna megsebezni. Látva, hogy min­
den Igyekezete hiábavaló, taktikát változtatott és megpróbálta a térdévei
lágyékon rúgni fogvatartóját, de a szoros ölelés miatt nem tudott lendületet
venni a mozdulathoz. Ekkor valami távoli sziszegésre lett figyelmes, de rövi­
desen rájött, hogy csupán támadója gúnyos nevetése az. Mikor nem kis
erőfeszítés árán újra kinyitotta a szemelt, a véres arcon terpeszkedő gúnyos
vigyor fokozatosan egy vadállati, bosszúszomjas grimasszá torzult. Az acél­
kapocsként szorító karok egyre szorosabbra zárultak körülötte. Ollvla tud­
ta, hogy még néhány másodperc és a gyilkos prés végez vele. Csak attól a
sátáni vigyortól tudna szabadulni... A látvány maga talán még a fizikai fájda­
lomnál Is elviselhetetlenebb volt. Életösztöne utolsó fellobbanásával a feje
fölött szorosan összekulcsolta a kezeit és karjait magasra emelve teljes ere­
jéből lesújtott a rendőrzubbony ujján, a váll alatt éktelenkedő vérfoltra. Pon­
tosan telibetalálta a golyó ütötte sebet. A társa által korábban Andynek szó­
lított férfi mint egy sebzett vadállat, felordított fájdalmában, és a vállához
kapva kiejtette áldozatát a halálos szorításból. Ollvla amint földet ért még
arra sem hagyva Időt magának, hogy végre teleszívja tüdejét levegővel,
mint egy állati ösztönnek engedelmeskedve reflexszerűen az ellenkező
irányba vetette magát. Partravetett halként kapkodva levegő után, vakon
menekült. Pár lépés után vállai belerohant egy fába. Felbukott, de ügyet sem
vetve a belehasító újabb fájdalomra szinte azonnal talpraugrott és rohant
tovább. Automatikusan rakta egymás elé a lábalt amilyen gyorsan csak tel­
lett tőle, és a félig önkívületi, sokkos állapotban nem vette löszre, hogy jófor­
mán körbe-körbe forog, anélkül, hogy számottevően eltávolodott volna ül­
dözőjétől. Még tíz yardot sem tett meg ezzel a vitustáncszerű, részeges
bukdácsolással, amikor Andy újból elkapta. Ép kezével hátulról a lány fejére
sújtott. Olivia egy panaszos, kétségbeesett kiáltással arcra bukott a sűrű
avarban. Mikor földet ért szúró fájdalom hasított bordáiba, valami éles, ke­
mény tárgyra zuhant, mintha a természet is összeesküdött volna ellene. Ösz­
tönösen maga alá kapta mind két kezét, hogy kitapogassa az újabb fájdalom
forrását. A mozdulatot azonban már nem fejezhette be. Andy kezei vaska­
pocsként ragadták meg mindkét könyökét.
— Ezt nem kellett volna, te mocskos kis szuka — sziszegte Olivia dereká
ra térdelve. — Ezért most megfizetsz, rohadt nigger ribanc. — Elengedte 011-
vla egyik könyökét és az övére csatolt bilincs után nyúlt. A lány amint érezte,
hogy az egyik keze kiszabadult a szorításból, automatikusan maga alá kap­
ta, hogy megkaparintsa az avarban lapuló, bordáit gyötrő szikladarabot. A
bilincs ebben a pillanatban kattant a másik csuklóján. Andy ezután megra­
gadta a vállát, hogy a másik karját Is hátracsavarja. Meglepve tapasztalta,
hogy a lány ezúttal nem állt ellen, sőt mintha még készségesen elébe is men­
ne támadója akaratának. Egyetlen mozdulattal a hátára fordult, s még mi­
előtt a férfi kiszámíthatta volna a váratlan fordulat mögött meghúzódó szán­
dékot, a megragadott szikladarabot marokra fogva teljes erejéből a rendőr
halántékára sújtott. Andy ezúttal nem kiáltott. A tompa reccsenést követően
egy fojtott horkantással, szó nélkül elnyúlt az avarban. Olivia látva az ütés
eredményét, egy pillanat alatt kijózanodott. Gondolkodás nélkül tudta mit
kell tennie. Odakúszott az eszméletlenül fekvő rendőrhöz, kioldotta az olda­
lára erősített pisztolytáskát és egy mozdulattal kirántotta belőle a .357-es
Pythont. Remegő térdekkel felállt és két kézre fogva az ormótlan fegyvert
egyenesen a rendőr félrebillent, Immár több sebtől vérző fejére szegezte, és
meghúzta a ravaszt. A ravasz nem engedelmeskedett rögtön a nyomásnak.
Olivia nem tudta eldönteni, hogy a váratlan ellenállás a fegyver konstrukció­
jából adódik, vagy Inkább a saját gyengesége számlájára írja. A revolver
csöve a görcsös szorítás következtében egyre nagyobb kitérésekkel tán­
colt a mozdulatlan célponton. Olivia alsó ajkát véresre harapva, egész testét
megfeszítve küzdött a makacs fegyverrel. A tényleges ellenállás azonban,
mint rövidesen rádöbbent, mégsem a gyilkos szerkezetben volt... A lányt
fokozatosan hatalmába kerítette amúgy is már jócskán megviselt képzele­
te. Mintha egy sokszorosan lassított filmfelvétel pergett volna a szemei előtt.
Elképzelte, amint a nagykaliberű golyó feltépi a bőrt az öntudatlan férfi hom­
lokán, majd ahogy egy magas fordulatszámú fúró a puha fába mélyed, min­
 den ellenállás nélkül áthatol a csonton és a másik oldalon egy tenyérnyi da­
rabot kiszakítva a koponyából az agyvelőt Is szétloccsantva távozik. Kép­
telen volt megtenni. Képtelen volt megölni egy embert. A kezel egyszerűen
nem engedelmeskedtek az agya diktálta parancsnak. Átkozta magát gyen­
geségéért. Gondolj Rosalindra, próbálta meggyőzni magát. Az a másik bru­
tális vadállat éppen most erőszakolj a meg a kocsinál az aszfalton... Hiába.
Nem ment. Egy megadó sóhajjal hátat fordított a még mindig mozdulatlan
testnek, és futva újra nekivágott az erdőnek. A pisztoly ólomsúlyként húzta
le jobbját, a torkát sírás fojtogatta, zihálva kapkodott levegő után, miközben
kétségbeesetten kereste a menekülés útját. Már csak az életösztöne hajtot­
ta előre. Úgy érezte, mintha a lábaira mázsás homokzsákokat erősítettek
volna, a mellkasa pedig úgy zihált mint valami kovácsfújtató. Már majdnem a
végére Járt a maradék erejének Is, amikor, mint a mesében, egy halvány
fénysugarat pillantott meg a fák között. Nem kis erőfeszítés árán fel­
vergődött az előtte emelkedő, vadrózsabokrokkal sűrűn benőtt lejtő tetejé-
, re, ahol az előbb még homályos fénysugár jól kivehető vörös neonfénnyé
tisztult. Oliviának azonban több volt pusztán neonfénynél. A menekülés útját,
az életbe visszavezető utat mutatta számára. A lejtő aljára érve egy aszfal­
tozott utat pillantott meg maga előtt. Nem ugyanaz mint volt, amin Rosaiind-
dal jöttek. A padkára lépve körülnézett, de a keskeny országút mindkét
, Irányban egy-egy éles kanyart követően beieveszett a fák sűrűjébe. Vele
szemben az út másik oldalán egy fából összetákolt erdészházra emlékez­
tető kis vendéglő húzódott meg a fák alatt. A vörös fény a vendéglő, vagy
inkább erdei kocsma egyik ablakában felszerelt “Búd” feliratú neoncégértől
származott. A ház előtt két teherautó parkolt. Egy furgon és egy megle­
hetősen régi típusú üdítőitalszállító járgány. A bejárati ajtón egy tábla függött
a következő felirattal; “Cariing Black Label— We’re Open”.Olivia egyszerre
sírva fakadt a megkönnyebbüléstől. Sikerült. Félig összegörnyedve, sánti-
kálva átvonszolta magát az úton. Már ahhoz sem volt nagyon ereje, hogy
kinyissa az ajtót. A kilincset lenyomva Inkább beesett rajta. Eleinte Jóformán
semmit seni látott a hirtelen szemébe vágó fénytől. Mintha egy pillanatra el is
ájult volna. Néhány másodperccel később azon kapta magát, hogy nyála-
dzó szájjal a padlót bámulja. Undorodott magától. Megpróbálta összeszedni
magát, és a fejét felemelve körülnézett. De a szemel még mindig nem enge­
delmeskedtek az akaratának. Mikor végre kitisztult a látása, mintha egy
filmből kimerevített állókép kellős közepébe csöppent volna. Három férfi
egy asztal körül ült, egy negyedik a válla fölött hátrafordítva a fejét a bárpult­
nál állt, míg a vendéglős, egy kopasz, fehérkötényes férfi éppen vele szem­
ben a pult mögül meredt rá. Mindnyájan őt bámulták. Az egyetlen számot­
tevő különbség a négy vendég és a bárpult mögött álló tulajdonos között az
volt, hogy a fehórkötónyes egy lefűrószelt csövű vadászpuskát tartott kezé­
ben, pontosan rászegezve.
Első pillanatra nem értette a dolgot, aztán leesett a tantusz. Andy revolve­
re, amelyet még mindig görcsösen szorongatott a Jobb kezében. Lassan le­
hajtotta a fejét és a pisztolycsőre meredt, mintha nem egészen értené mit
keres ott. Aztán remegő ujjakkal szétnyltotta a tenyerét. A nehéz fegyver
hangos koppanással zuhant a kemény töigyfapadióra. Kínos terhétől meg­
szabadulva némi megkönnyebbüléssel a bárpulthoz tántorgott. Odaérve
mindkét kezével meg kellett kapaszkodnia a pult szélében, hogy el ne es­
sen. A bal csuklójáról lógó bilincs csörrenve nekiverődött a legközelebbi
bárszéknek.
— Kérem — nyögte ki rekedtes, hörgő hangon a vendéglősre meredve.
— Kérem.— A fehérkötényes a puskáját még mindig Ollvla mellére szegez­
ve, egy lépést hátrált a pult mögött. A lányon erőt vett a kétségbeesés, a
szemét elfutották a könnyek. Mielőtt Ismét megszólalhatott volna, megpillan­
totta magát a vendéglős mögötti tükörben. Az arca csurom víz volt az izzadt­
ságtól, a kisebb-nagyobb vágások és karcolások alatt pedig vékony hai-
ványpiros csíkok húzódtak a nyaka felé. Az ajkai duzzadtak voltak és
vörösek. Különösen az alsó ajka, melyből a harapás következtében még
mindig szivárgott a vér. Sűrű göndör haja telis-tele volt apró gallyakkal és
száraz levéltörmelékkei. A karjain durva karcolások éktelenkedtek a csillo­
gó fekete bőrön, a ruha pedig cafatokban lógott róla, nem egy helyen felfed­
ve formás, gömbölyű melleit.
Ollvla, mint aki betelt a lesújtó látvánnyal elkapta a tekintetét a saját tükör­
képéről és esedező arccal most a háromtagú asztaltársasághoz fordult.
— Kérem segítsenek, a barátnőm... Megtámadtak minket a barátnőmmel.
Alig hallotta a saját hangját. Úgy tűnt, mintha csak suttogna. A levegőt kap­
kodva megpróbálta összeszedni magát, hogy hangosabban megismételje
mondókáját, látva hogy a megszólítottak nem értették világosan mit mon­
dott. De ekkor határozott hangon megszólalt a vendéglős.
— Mel, ugorj el a seriffért!
— Ne! — kiáltotta Oiivia hátrakapva a fejét a hang Irányába. A fehérkötó-
nyes férfi Ismét hátralépett feljebb emelve a maga előtt tartott fegyvert.
— Ne! — Ismételte Oiivia, most már artikuiáitabb hangon. — Megtámadtak
bennünket, engem és a barátnőmet. Az országúton, Itt a közelben. Segíteni­
ük kell.
— Akkor neked éppen a seriffre van szükséged picikém — mondta a
vendéglős kimérten. — Eredj Mel! — A három férfi már mozdult, hogy feiáii-
jon, amikor Ollvla ismét elkiáltotta magát.
— Ne! — Zavartan keresgélte a megfelelő szavakat, hogy végre megér­
tesse a körülette levőkkel, hogy ml történt. — Hát nem értik. A két férfi, aki
 megtámadott bennünket, rendőr egyenruhában volt. Egy URH-s kocsiból
szálltak ki. Rendőrnek álcázták magukat. A kocsit Is valahonnan ellopták.
Még mindig nem értik? Csak maguk segíthetnek. Most azonnal.
— Nyugi picikém, itt már biztonságban vagy — mondta most az egyik férfi
az asztalnál ülők közül. — Ne aggódj, ha az embereid tényleg álrendőrök, a
seriff majd elintézi őket.
Mire befejezte a mondatot már mind a három férfi talpon volt.
— De Rosallnd még mindig ott van velük — fakadt ki Ollvia dühösen. —
Most rögtön oda kell mennünk, akkor lehet, hogy még meg tudjuk menteni.
; Nem várhatunk a seriffre ölhetett kézzel.
— Igazán sajnáljuk, de ez képtelenség — próbálta egy másik férfi lehűteni
a lányt. — Ha tényleg elkapták a barátnődet, lehet hogy már bottal üthetjük a
nyomukat. Mi nem tudjuk utolérni és megállítani őket.
Olivia fejében kapkodva kergették egymást a gondolatok. Biztos volt
benne, hogy a rendőrök valódiak voltak, de ezt ezek az emberek úgysem
hinnék el neki. Rövid gondolkodás után elhatározta, hogy megpróbál vala­
hogy kijutni a vendéglőből. A kopasz, testes tulajdonos még mindig r^emvet­
te le róla a puskája csövét. Az egyik férfi az asztaltársaságból óvatos léptek­
kel elindult a padlón heverő revolver felé, míg a másik kettő, már határozot-
-tabban a lány felé mozdult.
Olivia ellökte magát a bárszéktől, hogy még idejében visszaszerezze a
pisztolyt, de a két férfi gyakorlott testőrök módjára a fegyver és a lány közé
ugrott, s mint egy eleven sorompóként az útját állták. Olivia már nem tudott
megállni, éppen a karjukba rohant. A következő pillanatban megragadták
és a két karját az álla alatt keresztbefeszítve tökéletesen mozgásképtelen­
né tették.
— Lám, lám — mondta az egyik testőr korholó, mégis barátságos hangon,
miközben odavonszolták a lányt a pulthoz. Olivia kétségbeesetten
vergődött a két férfi szorításában, amikor egy ötödik alakot Is észrevett a
vendéglő egyik homályos sarkában. Szelíd külsejű, szőkésbarna hajú férfi
volt. Az egyik kezével egy csőkulcsot babrált az asztalon. Olivia úgy érezte,
hogy a merev, kifejezéstelen arc fölött ülő szúrós szempár szinte a gondola-
; tálg hatol. Annyira megrettent az átható tekintettől, hogy szinte el Is feledke­
zett arról, hogy más, kézzelfogható félnivalója Is van. Két fogvatartója a lány
^pillantását követve szintén az ötödik férfira nézett. Ekkor azonban a magá-
' nyos alak legnagyobb szerencséjére a harmadik férfi, immár kezében a
földről felvett revolverrel, fennhangon megszólalt.
— Egy ,357-s Python. Éppen ezt a típust használják a járőrök.
A következő pillanatban a testőrök szinte automatikusan szorosabbra
húzták Olivia karjait a nyaka körül, majd egyikük egy hirtelen jött felismerés­
sel, a lány bal csuklóján fityegő bilincsért nyúlt.
 Ollvia amint rádöbbent, hogy mire készülnek fogvatartói, rémülten nyög-
dócselnl kezdett. Mintegy válaszképpen az egyik férfi váratlan mozdulattal
hátracsavarta a Jobb karját a másik karja azonban az előző helyén maradt,
továbbra Is szorosan hátrafeszítve a nyaka körül. Úgyhogy a lány lélegzé­
sén az újabb manőver cseppet sem könnyített.
— Nekem úgy tűnik, hogy ez Is a Járőröktől származik — mondta az előző
férfi felemelve a bilincs lecsüngő perecét.
A fojtogató szorítás és a fájdalmas nelsonfogás ellenére Ollvia görcsös
rángatózásokkal Ismét megpróbálta kiszabadítani magát, miközben két­
ségbeesetten nyöszörögte — Nem, nem, nem...
Ekkor a második férfi a Jobb karját Is hátracsavarta és egy mozdulattal a
csuklójára kattintottá a bilincs szabad perecét, mialatt másik karjával szoro­
san átkarolta a lány nyakát. Mégis megbilincselték tehát. Ráadásul hátulról,
mint a veszedelmes bűnözőket. A bilincses férfi ekkor az Immár felszabadult
másik kezével nagy erővei pofonütötte a magatehetetlen foglyot. Olivia tor­
kából bugyborékoló, artikulátlan hangok törtek elő.
— Fene abba a rohadt börtönbe — dörmögte a vendéglős, leeresztve a
puskáját, majd bizalmaskodó arckifejezéssel a szőkésbarna hajú magá­
nyos vendég felé Indult. — Minden cellája szét van már rohadva Jóformán —
folytatta mintegy magyarázatképpen. — Gyerekjáték meglógni akárme­
lyikből. Akár hiszi, akár nem ezen a héten ez már a második szökevény
díszpinty, akit Idevetett a balszerencséje.
Az Idegenhez közeledve valamit dörmögött a bajsza alatt, majd a ven­
déglős a férfi kezébe nyomta a puskát, s átbújva a bárpult csapóajtaja alatt a
telefonhoz lépett.
— Segítsen egy kicsit a fiúknak, amíg felhívom a seriffet, oké? — mondta
már csak úgy a válla fölött visszaszólva.— Csak tartsa rajta a szemét meg a
puskát, oké?
A férfi szemügyre vette a kezébe nyomott fegyvert. A vendéglőben egy
pillanatra halálos csend támadt, mindenki dermedten nézte a jelenetet. A
revolveres mutatóujját a ravaszra helyezve felkészült rá, hogy akár hasz­
nálja is a pisztolyt, ha az Idegen a kapott utasításoktól eltérően próbálna cse­
lekedni. Erre azonban nem került sor. A férfi lassan Oiivia fejére irányította a
fegyver csövét. A lány esedező tekintettel meredt rá.
— így van Jól — mondta az Idegen, szinte tökéletesen szenvtelen hangon.
— A fekete szépség meg fogja kapni amit érdemel.
Ollvia lassan lehunyta a szemelt és most végleg erőt vett rajta a kétségbe­
esés. A világ lassan forogni kezdett körülötte. A megkönnyebbülés mosolya
terűit szét a három férfi arcán, amikor a vendéglős Immár végleg hátat fordít­
va az Idegennek, elkezdett kotorászni a zsebében egy tízcentes után. A kö­
vetkező pillanatban kivágódott az ajtó és Andy robbant be a helyiségbe.
 — Az isten verje meg — bömbölte miközben jobbra-balra ingatta véres
fejét. — Nem látott vaiamelyikőtök egy nigger lányt errefelé...
Még be sem fejezte a mondatot, amikor megpillantotta a két férfi szorítá­
sában vergődő áldozatot. Bosszúszomjas, diadalmas vigyor ült ki a képére.
Ref lexszerűen megindult a lány felé, de ekkor meglátta a pultnál ülő idegent.
A kezében tartott puska csöve most éppen Andy mellkasára meredt. — KI
ez a fickó? — kérdezte a rendőr megütközve a vendéglőstől.
— Egy kiváló, régivágású kereskedő — felelte a fehérkötényes, és meg­
nyugtatásképpen megveregette Andy vállát. — Pár órája érkezett egy
olyan ajánlatattal, amit nem tudtam visszautasítani. Colában utazik és a sze­
relést, karbantartást is magára vállalja, így hát hamar rájöttem, hogy az én
emberem.
— Ahogy elnézem a kis vadmacska nem adta olcsón a szabadságát —
szólalt meg ekkor a puskás Idegen Andy sebeire pillantva.
— Hát nem — bólogatott a zsaru, majd hirtelen ismét Oliviára nézett. — A
rohadt kis ringyó. — Ujjait hol ököibeszorítva, hol kinyitva Ismét megindult a
lány felé.
— Hé Andy állj meg egy pillanatra — kiáltotta a vendéglős a rendőr elé
állva. — Pillanatnyilag nem vagy abban az állapotban, hogy magad kísérd
be a lányt. Jobban teszed, ha inkább leülsz és egy kicsit kifújod magad. A
többit pedig bízd ránk.
— Én Is amondó vagyok Andy — csatlakozott a vendéglős Indítványához
a revolveres. — Jobb, ha mi visszük a lányt a seriffhez. Három egy ellen
valamivel jobb arány, mintha te viszed be egyedül. Különösen ha azt nézem,
milyen állapotban vagy.
A vendéglős ezalatt egy bárszékhez vezette Andyt, aki végig a két férfi
szorításában vergődő lányt bámulta. Néhány másodpercnyi csönd után
Andy ismét elvigyorodott.
— Rendben van — mondta rekedtes dörmögéssel. — Rendben van —
ismételte másodszorra már hangosabban, és hallhatóan több meggyőző­
déssel. — De véssétek jól az eszetekbe, nehogy elfelejtsétek, a lánynak a
végállomás a seriff irodája, ha törik, ha szakad, világos?
— Ne aggódj Andy— felelte a lány egyik testőre némi csipkelődő gúnnyal
a hangjában, miközben tetőtől talpig végigmérte a mozgásképtelenné tett
fekete testet. — Mire visszajössz a dokitól, már ott fog várni rád a cellájában.
— Akkor ezt megbeszéltük— vette át a szót Ismét a vendéglős, és elindult
a bárpult felé. Menet közben kihaiászott a zsebéből egy tízcentest és oda­
pöccintette a puskás férfinak. — Csörögj oda Doc. Carver-nak, amíg kimé­
rek ennek a kötelességtudó rendőrnek egy korsóval. — Majd Andyre
kacsintva hozzátette. — Természetesen kizárólag egészségügyi meg­
fontolásból.
 Az Idegen bal kezével elkapta a feléje repülő érmét, ugyanakkor jobbal
visszadobta a puskát a tulajdonosának. A vendéglős visszakapva a fegyve­
rét, elhaladtában odalépett a kereskedőhöz és elégedetten vállonveregette.
A férfi szótlanul felállt és odalépett a telefonhoz. Az önkéntesnek felcsapott
trió pedig a még mindig vonakodó lánnyal elindult a kijárat felé.
— Nézd meg ezt a kis nigger macskát — hallatszott ekkor az egyik kísérő
elégedett hangja. — Nem rossz, ml?
A telefonnál álló férfi hátraplllantott és látta, hogy a pasas kéjes pofával
masszírozza a tehetetlen lány telt kebleit.
— Magam is szívesen megkóstolnám — csatlakozott az előtte szólóhoz.
— Semmi akadálya fiú, csak gyere le a seriff Irodájához, amint végeztél —
fordult felé a masszírozó. — De nehogy elsiesd, merthogy mi sem fogunk
sietni, csak lassan, szépen, kényelmesen... És ezzel a három férfi a lányt köz ­
refogva, kilépett a vendéglőből.
Az idegen leakasztotta a kagylót és az érmét odakészítette a nyíláshoz.
Andy akkor sem vette volna észre, hogy nem dobta be a pénzt a készülék­
be, ha közvetlenül mellette állva nézi a műveletet. A tízcentes a persely he­
lyett így a telefonáló tenyerében tűnt el. Először a tudakozót hívta, hogy meg­
tudja dr. Carver számát. Ezután egy hangos köhintés kíséretében vissza -
akasztotta a kagylót, így senki sem hallotta, hogy a készülék nem adta
vissza az ilyenkor visszajáró érmét. A „pénzbedobási” manőver most a dok ­
tor hívásával megismétlődött. Körülbelül egy fél perc múlva ismét vissza­
akasztotta a kagylót a helyére és visszasétált a bárpulthoz.
— Szóval — Andy éppen beszámolója közepénél tartott — miután a kis
ribanc valahogy megkaparintotta a mordályomat, beleeresztett egyet a ka­
romba és még alaposan fejbe is kólintott a biztonság kedvéért. A piszok kis
szuka, jó mi?
— Ja — bólogatott a vendéglős. — Mindenesetre nigger létére azért nem
rossz bőr, jól mondom?
Az idegen körülményesen helyet foglalt a rendőr melletti bárszéken, mi­
közben a zsebébe süllyesztette a tenyerébe rejtett érmét.
— Minden rendben — fordult a szomszédja felé. — A doki várja, ha gon­
dolja, akár indulhat is.
— Nagyszerű — mondta elégedetten a vendéglős. — Egy sört?
— Hát, tulajdonképpen... Az idegen egy pillanatig habozni látszott, majd
folytatta; — Azt hiszem, egy kólának most nagyobb hasznát venném. Ha
már egyszer felszerelte a masinát, miért ne próbáljuk ki, hogy mit tud?
— így Igaz — bólintott a tulaj, majd egy üres pohárral a kezében a csappal
felszerelt kólás tankhoz lépett.
— Ne felejtse el a jeget — figyelmeztette az idegen. — Sok jéggel szere­
tem — tette hozzá rejtélyes mosollyal. — Ahogy kívánja — fordult vissza a
vendéglős és egy jó adagnyi jeget lapátolt a pohárba. Ezután visszalépett a
tankhoz és megnyomott egy gombot a hagymaalakú műanyag elosztófejen,
ami a tankba vezető gumicső másik végére volt erősítve. A sötétvörös szén­
savdús Ital vastag sugárban spriccelt a csap alá tartott pohárba.
— A mindenlt, ez Igen, nem kell noszogatni — mondta elismerően, és a
habzó pohárral az idegenhez lépett.
— Az biztos, de az igazi mégiscsak ez! — mondta a vendég és a két másik
férfi kíváncsi pillantásától kísérve a szájához emelte a poharat, majd egyet­
len hajtással lehúzta a tartalmát.
— Tökéletes — folytatta elégedett sóhajjal és letette az üres poharat a
pultra.
— Hát én azt hiszem — szólalt meg most Andy —, ideje Indulnom.
Kiitta maradék sörét és a szája szélét megtörölve a vendéglőshöz fordult:
— Kösz mindent, Stan — mondta, anélkül, hogy észrevette volna, amint az
Idegen a megfelelő pillanatot kihasználva egy gyors mozdulattal kihalászott
egy Jégkockát a pohara aljáról és az öklébe zárta. — Hamarosan Jelentke­
zem.
Mielőtt azonban még lekászálódhatott volna a bárszékről, az Idegen éles
hangon megszólalt:
— Mire ez a nagy sietség. Andy? — kérdezte. — Hát nem emlékszel? Hi­
szen te már halott vagy! Az a kis nigger ribanc már végzett veled, amikor
betörte a koponyádat.
Ha a két férfi azonnal felfogta volna az elhangzott mondat értelmét, habo-
zás nélkül a fegyvereik után kapnak. Ehelyett azonban csak értetlen arccal
bámulták, amint az Idegen egyetlen mozdulattal szétmorzsolta a jégkockát
a bal öklében. A következő pillanatban valami villant a szemük előtt. Aztán
már semmit sem láttak többé.
Jól lehet, maga a mozdulat tökéletesen zajtalan volt, mégis úgy tűnt, r.int-
ha egy valóságos robbanás hangja töltötte volna be a helyiséget. A jé ^jc-
kát szétmorzsoló bal ököl előre vágódott és a szétnyíló ujjak közül - -nir.t
egy kartácstöltet — ezer apró borotvaéles jégszilánk robbant szét, e ,yc. "i -
sen a vendéglős arcába. Ugyanakkor az Idegen bal keze, anélkül, h> ,y!^n-
dületet vett volna, egyenesen a szoborrá dermedt rendőr halánték jbébe
vágta az imént még előtte álló kóláspoharat, ami pont a vastagabbik végé­
vel, az aljával ért célba. Század másodpercnyi pontossággal egyidőben a
másik alkalmi fegyverrel: a jégbombával.
Andy haiántékcsontja a hajszálpontos és elsöprő erejű ütés következté­
ben szilánkokra törve fúródott az agyába, a fejéből sugárban spriccelt a vér,
miközben ernyedten lefordult a székről. A jégszilánkok egy része a ven­
déglős bőrén áthatolva az artériákban kötött ki, melyek másodpercek alatt
az agyba szállították a nem kívánatos részecskéket. Mire a vendéglős feje
hátrabicsaklott, az idegen karjai már előző pozíciójukban nyugodtak az asz­
talon.
Az esetlegesen jelenlévő szemtanú egyetlen pislogással elmulasztotta
volna a történteket. Csak annyit látott volna, hogy a két férfi lassan lebukik a
padlóra és holtan terül el. De Ilyen tanú nem volt a helyiségben. Másmilyen
sem. A vendéglőben mindössze egyetlen élő ember tartózkodott. Brett Wal-
lace felállt a pulttól, hogy szemügyre vegye a munkája eredményét.
Feltűnően nyugodt volt, ahhoz képest, hogy csak az Imént ölt meg két
embert. Mint minden egyéb esetben mióta visszatért a Távol-Keletről, most is
tökéletes nyugalom szállta meg, mielőtt a halált hozó mozdulatot megtette
volna. Morális, emberi megfontolásokkal sem előtte, sem utána nem veszte­
gette az Idejét, kizárólag a célra koncentrált és arra, hogy azt a célt milyen
eszközzel vagy eszközökkel lehet a leggyorsabban és legtökéletesebben
elérni. Miután felállt, gyors pillantással körülnézett a helyiségben. A két férfire
ügyet sem vetett már. Tisztában volt vele, hogy mindketten halottak. Ha bár­
hol a legkisebb hiba csúszott volna az akcióba, érzékszervei — elsősorban
az a bizonyos hetedik — automatikusan figyelmeztették volna, mielőtt még
befejezi a végzetes mozdulatot.
A bárpulton szétszóródott Jégtörmelékekre pillantott. Néhány perc múlva
már csak apró tócsák lesznek a helyükön, hajnalra pedig már fel Is szárad­
nak a forró déli éjszakában.
Következő pillantása a sarokban álló szódagépre esett. Ezt vissza kell
vinnie a teherautóra. Semmi nyomot nem hagyhat, ami kapcsolatba hozhat­
ná a gyilkossággal, amikor a holttesteket megtalálják. Ha nyomtalanul
eltűnik, a seriff kénytelen lesz azt hinni, hogy az embereivel a fekete lány
végzett. Kivétel nélkül minddel...
Wallace úgy döntött, hogy egy kicsit megtámogatja ezt a leendő feltétele­
zést. Felkapta a vendéglős puskáját és az egész tárat a két holttestbe eresz­
tette. Aztán kilépett a vendéglőből, hogy végezzen három további férfival,
akik már tudtak a létezéséről.
A három cimbora ígéretükhöz híven, valóban lassan és kényelmesen vé­
gezték a rájuk bízott feladatot. A furgon hatalmas S-kanyarokat írva a há­
romsávos úton, körülbelül harminc kilométeres sebességgel haladt a távoli
cél felé. A szokatlanul lassú tempóra azért volt szükség, hogy a három kí­
sérő, sűrűn cserélgetve helyét a vezetőülésen, felváltva csillapíthassa étvá­
gyát a jármű közepén megkötözötten fekvő, meztelenül csillogó, feke­
tebőrű, emberformájú kupacon. Az autózúgás elnyomta a belülről jövő
harsány nevetéseket és a lány egyenletes, de egyre halkabb...
Ollviának már sikerült néhány perce megszabadulnia a korábban szájá­
ba gyömöszölt harisnyáktól, de a leszorításukra odaerősített vékony bőrszíj
még mindig ott feszült a fogai között. Véres kezelt, melyeken a hosszú festett
körmökből csak repedezett csonkok maradtak, még mindig bilincs zárta
össze a háta mögött. A testéről leszaggatott ruhadarabok cafatjai szanaszét
hevertek a furgon alján. A férfiak szintén majdnem meztelenek voltak. Egy­
mást váltva, többnyire kettesével, a lány egész testét birtokba vették. A fur­
gon pedig, mintha egy végtelen kígyó nyomán Járna, csak döcögött... Hegy­
nek fel, lejtőn le, egyenesen vagy kanyarogva, mindegy volt.
Egészen egyszerű, közönséges Járgány volt. Két ajtó elől, mint bármely
más autónál, és kettő hátul a raktér végében. A raktér ajtajain lévő ablako­
kat valószínűleg utólag festékszóróval fújták be. Olívia túl alacsonyan fe­
küdt ahhoz, hogy kilásson a szélvédőüvegen, vagy hogy kintről valaki őt
megláthassa. Helyzete reménytelenségének teljes tudatában már csak ösz­
tönösen vergődött kínzói alatt, halálos rémülettel eltelve.
Éppen Melen volt a sor, hogy odahagyva pillanatnyilag csillapított kéje
tárgyát, átvegye a volánt. Egy nagyobb ívű kanyarba érve hátraplllantott,
hogy megnézze, mit csinálnak a társai. Egyikük a lány melleivel volt elfoglal­
va, a másik pedig éppen a lábal között tevékenykedett. Mel röfögve elne­
vette magát és éppen az utolsó pillanatban fordult vissza, hogy még idejé­
ben le tudjon fékezni az úton keresztben álló, régi típusú, Cola-szállító
teherautó előtt.
Egész súlyával beletaposott a fékbe, aminek következtében társai még
Ilyen szerény sebességet követően Is tehetetlenül a raktér elejébe vágód­
tak. Elsőnek a lány kiáltott fel fájdalmában, csak azután következtek a férfi­
ak szitkozódásai. Mel válasz helyett kiguvadt szemmel bámulta a semmiből
előtte termett váratlan akadályt. Valami Ismerős és egyben fenyegető Is volt
benne, ahogy mozdulatlanul elállta az útját. Eleinte sehogysem értette a dol­
got, de a Józansága ösztönösen egy pillanat alatt visszatért.
— Adjátok Ide Andy fegyverét — kiáltott hátra, anélkül, hogy megfordult
volna. Ehelyett gyorsan szemügyre vette az út mindkét oldalát, hátha valahol
mozgást lát.
— Ml a rosseb történt? — kérdezte az egyik „utas”, miközben a lány egyik
lábát használva emelőnek, felült. — Mi a francnak neked az a fegyver?
Még mindig az utat figyelve, Mel a feje fölött hátranyújtotta Jobb karját és
az ujjaival sürgető mozdulatokat tett. — Csak add Ide a pisztolyt — felelte
utasítóan. — Ennyi az egész, oké?
A kérdező átnyúlt Olívia fölött és egy, a teherautó oldalfalára erősített
polcról, amit Ollvia már nem érhetett el, leemelte a súlyos revolvert, majd Mel
várakozóan kinyújtott kezébe nyomta. — Ha semmi, akkor ml a nyavalyá­
nak a pisztoly — erőskődött tovább.
Mel ellenőrizte a tárat. Tele volt. A becsattanó zár hangja fülsértőén vissz­
hangzott a zárt raktérben.
 — Egy lerobbant teherautó áll keresztben az úton, ennyi az egész —
mondta a társainak, ezúttal hátranézve. — Csak meg akarok győződni róia,
hogy van-e valaki odakint. Nem szeretném, ha valami idegen felfedezné,
hogy mit szállítunk a raktérben. TI maradjatok itt. Lehetőleg teljes kusban,
világos? ő is, ha egy mód van rá — mutatott a pisztoly csövével a padlón
fekvő lányra, aki megrettenve a fenyegető mozdulattól, a bőrszíjat harap-
dálva sikítani próbáit. A két férfi egyszerre vetette rá magát, hogy elhaiigat-
tassa.
— Ez keli ide — mondta egyikük fojtott hangon és szabad kezével elkez­
dett kotorászni a külső ülésen lévő vászonzsákban, majd diadalmas képpel
előhúzott belőle egy hosszú pengéjű vadászkést. Ezután egyik kezével a
mellkasára támaszkodva lenyomta a lányt, a másikkal pedig a nyakához
tartotta a kés pengéjét.
— Ez majd eihallgattatja — dörmögte vigyorogva és lehajolva egy nyálas
csókot nyomott a lány szájára.
Mei bólintott, majd perverz vigyorrai nyugtázva a jól bevált biztonsági in­
tézkedést. kinyitotta a vezetőülés ajtaját és a revolvert maga előtt tartva
kiszállt a kocsiból. Körülnézve azonnal látta, hogy nagy-nagy lejtő tetején
állnak. A Coia-száiiító kocsi valamivel magasabban állt, de mögötte már Is­
mét lejtésnek indult az út, élesen balra kanyarodva, s nem sokkal távolabb
már el is tűnt a fák között. Mel a furgon fedezékében maradva előrébb lopa­
kodott. Alaposan szemügyre vette az út mindkét oldalát, de a kékes hold­
fényben fürdő fákon kívül semmit sem látott. A füleit is hiába hegyezte, csak
az éjszakai rovarok és madarak jólismert neszezésót hallotta. Közelebb lo­
pakodott a lerobbant teherautóhoz. Már csak néhány lépésre volt tőle, ami­
kor rádöbbent, honnan volt olyan Ismerős. Ugyanaz a kocsi volt, ami Stan
vendéglője előtt állt, amikor elindultak. Hát persze! A Cola-kereskedő idegen
járgánya volt. Ekkor a vezetőülés előtt a szélvédőn megpillantotta a sárga
elíJ adás jelzőt. Ettől egycsapásra felengedett benne a feszültség. A fickó
nyilván annyira sietett a seriff irodájához, hogy a járgánya nem bírta az
erőltetett menetet. Az öreg jószág a lejtő tetején egyszerűen bemondta az
unalmast.
Mel mégegyszer körülnézett, hátha nyomára bukkan az Idegennek, de
most sem látott semmit. Peche van a pasasnak, gondolta, de legalább itt ma­
radt volna a kocsija közeiében. Akkor most ő is megkóstolhatná a fekete pipi
húsát. Épp hogy végére ért a gondolatnak, amikor balról, az erdőből, halk
füttyszót hallott.
Először azt gondolta, valami madár, de a magas, egyenletesen kitartott
hang túlságosan szabályosnak tűnt ahhoz, hogy egy madáré legyen. Szem­
ügyre vette a teherautó kerekeit, nem azok közül ereszt-e valamelyik, de
egyik sem látszott laposabbnak a kelleténél. Megpróbálta betájolni a hang
forrását és önkéntelenül is néhány lépést tett Dalra, az erdő felé. A füttyszó
most kissé felerősödött, de akárhogy meresztette Is a szemét, csak a kék
holdfényben fürdő fákat látta, bármerre nézett.
Egyszercsak valami vibráló mozgásra lett figyelmes az úthoz legköze­
lebb eső fák között. Ismét tett néhány lépést előre, hogy a végére Járjon, nem
pusztán érzékcsalódás JátszIk-e vele, amikor hirtelen földbe gyökerezett a
lába. Közvetlenül a mozgó ágak mellett egy szempár villogott rá. Csak egy
szempár, semmi más. Mintha a levegőben függött volna, körülbelül hat láb
magasan. Mel pislogott néhányat. Ismét arra gondolva, hogy talán túl sokat
ivott, vagy esetleg a túlzott fáradtság csigázza így fel a képzeletét. De a
szempár maradt. Talán egy bagoly telepedett meg valamelyik fán, próbálta
nyugtatni magát. De abban a pillanatban rádöbbent, hogy a szemek határo­
zottan emberi szemformára emlékeztetnek, ráadásul acélszürke fénnyel
csillogtak. Igen, ez emberi szempár, alig több mint tíz lábra tőle a fák között. A
szája kinyílt, hogy mondjon valamit, de a számára is Idegen, zavaros hangon
csak annyit tudott klnyögnl; — Mi a ...
Még körülbelül egy másodpercig bámulta a kísérteties látványt, mialatt a
fütyülő hang egész magasra emelkedett a hangskálán, majd észrevétlenül
valami dünnyögés félébe csapott át, amikor közvetlenül a szempár alatt egy
emberi hang szólalt meg:
— A részemért jöttem — mondta a szenvtelen, monoton hang. A követ­
kező pillanatban, mielőtt még Mel felemelhette volna a pisztolyát, Brett Wal-
lace elhajította kyotetsu-shogeját, amelynek kisúlyozott vége pontosan Mel
halántékának vágódott. A speciálisan megerősített, rugalmas zsineg végé­
re rögzített kicsiny, kerek súly — tökéletesen engedelmeskedve kezelője
akaratának — szinte szétloccsantotta Mel koponyáját, mielőtt hajszálpontos
röppáiyáján visszatért volna Brett kezébe.
A süket éjszakában mindössze a zsineg fenyegető súrlódását és a súly
becsapódásának reccsenő hangját lehetett hallani.
A gengszter feje rézsútosan előre bicsakiott, a test azonban, mint egy
rosszul Irányított marionett bábú, csak egy másodperces fáziskéséssel kö­
vette a mozdulatot, mielőtt leejtett karokkal, mereven, teljes hosszában vé­
gigvágódott volna a földön. Még a revolver sem esett ki a kezéből. Brett
hangtalan léptekkel a holttesthez sétált, közben újra a megfelelő pozícióba
helyezte a kyotetsu-shogeját, hogy kéznél legyen, ha hirtelen szükség lenne
rá. Amúgy egy meglehetősen egyszerű szerszám volt. Egy speciális zsineg,
amelynek az egyik végére egy duplaélü penge, a másikra pedig az a bizo­
nyos gömb alakú súly volt erősítve. Úgy volt kiszínezve, hogy amikor elhají-
tották, a forgás közben tökéletesen láthatatlanná vált. Brett lehajolt és kivet­
te Mel kezéből a revolvert. Tetőtői-talplg úgy volt öltözve, hogy jóformán
láthatatlan legyen a sötétben. A nindzsák ősi uniformisát viselte. A sötétkék
öltözet tökéletesen beleolvadt a holdsütötte éjszakai erdő félhomályába, az
egyetlen törés a ruha felületén a csuklya szemnyílása volt. Brett, mint mindig,
most is befestette a szemhéját, úgy, hogy ha lehúnyta a szemelt, valóban
szinte semmi sem árulkodott a Jelenlétéről. Eggyé olvadt a környezetével.
Kilépett a fák közül és csukott szemmel, lassan elindult Mei teherautója felé.
A szemeire már csak azért sem volt feltétlenül szüksége, mert a maradók öt
érzékszerve segítségévei Is tökéletesen tudott tájékozódni. A kocsi elé érve
visszafordult és teljes száznyolcvan centiméteres magasságában kihúzta
magát, hogy ebből a szögből is szemügyre vegye az előbbi események
színhelyét. Mel feje innen nézve tökéletesen sértetlennek tűnt, jóllehet, már
bizonyára halott volt. Persze, később majd úgy kell feltüntetni a dolgot, mint­
ha Olívia ölte volna meg Andy pisztolyával. Másképpen a seriff nemigen hin­
né el, hogy egy filigrán kis fekete lány, akármilyen lelkiállapotban legyen is
az adott pillanatban, bármilyen más módon képes klioccsantani egy Mel-ka-
liberű férfi agyvelejét. Ez fizikai képtelenség lenne.
Visszafordulva Brett benézett a furgon szélvédőjén át a kocsi belsejébe.
Úgy volt, ahogy gondolta. A másik két fickónak kisebb gondja is nagyobb
volt annál, hogy Mellel törődjön. Sokkal erősebb volt bennük a kéjvágy, sem­
hogy ezt a gyönyörű fekete lányt a seriffhez vezető nem túl hosszú úton akár
egy percre Is hagyják parlagon heverni. Ráadásul Érettnek alig több mint
egy percre volt szüksége, hogy az előző gengsztert eitegye láb alól, attól
számítva, hogy Mel kilépett a kocsiból. Gyanakvásra tehát még nem igen
volt okuk. A következő lépés a másik két járőr likvidálása volt, ügyelve arra,
hogy közben nehogy kárt tehessenek a lányban.
Brett közelebb lépett a furgonhoz és a szélvédőn át alaposabban szem­
ügyre vette, mi történik odabent. A bentiévők akkor sem vették volna észre,
ha történetesen hátrafordulnak a vezetőfülke felé, egyelőre azonban min­
den figyelmük a lányra összpontosult. Gátlástalan manővereikben még az
sem zavarta őket, hogy a kést végig a lány torkának kellett szegezniük. Az
egyikük sátáni vigyorrai a képén, két kézzel gyömöszölte a melleit, míg a
másik vehemens mozdulatokkal hintázott a lábai között, miközben egyik
kezével nem éppen meggyőző módon a kést tartotta, de már közei sem
olyan szorosan a lány nyakához.
A látvány önkéntelenül Is egy majdnem tizenöt évvel korábban történt
jelenet emlékképót Idézte fel Brettben. Kristálytisztán bukkantak fel emlé­
kezetében a rettenetes apokaliptikus vízió részletei. Egy világosbarna, hul­
lámos hajú fiatalembert látott, aki éppen visszatér a szülei házába, miután az
ő és gyönyörű japán felesége tiszteletére rendezett estélyt követően haza­
fuvarozta apja egyik jócskán elázott barátját. A lakásba lépve a szerető
szülők és várandós felesége helyett három brutálisan megerőszakolt, meg­
gyilkolt és megcsonkított holttestet talált. Mintha csak tegnap történt volna! A
 vórgőzös látvány örökre az emlékezetébe vésődött, a legapróbb résziete­
kig. Még a mindent elborító vér szagát is érezte. Füleiben pedig ott vissz­
hangzott az eszelős sikoly, ami kibukott belőle, amikor a nappaliba lépve az
irtózatos látványt először megpillantotta.
A forró virginiai éjszakában a furgonra meredő alak, születésére, adataira
és részben külsejére nézve is, azonos volt az említett borzalmakat tizenöt
évvel korábban átélt férfivel. De már korántsem ugyanaz az ember volt. Ez
az ember már nem érzett sem félelmet, sem fájdalmat az előtte lejátszódó
jelenetet szemlélve. Ezt az embert már nem indította meg sem az együtt­
érzés, sem a lány sorsa felett érzett szánalom. Ez az ember már nem is emlé-
. kezett rá, milyen Is az, amikor valaki valamitől megriad. De ez az ember
tudta, hogy a lány hamarosan végleg megszabadul kínzóitól. Mint ahogy azt
Is tudta, hogy korábban ez lehetetlen lett volna. A lánynak azért kellett mos­
tanáig szenvednie, hogy megszabadulhasson a további, még borzasztóbb
szenvedésektől. Ha Brett már korábban megkísérelte volna megszabadíta
ni, az talán mindkettőjüknek rosszabb lett volna.
A nindzsa mester hátrált néhány lépést, felemelte a revolvert, megcélozta
a furgon szélvédőjét és anélkül, hogy a fegyvercsöve akár csak beremegett
volna, gyors egymásutánban hatszor meghúzta a ravaszt.
A nagy kaliberű lövedékek egyszerűen szétrobbantották a szélvédőüve­
get, majd hangos csattanással a hátsó ajtóba fúródva szinte széttépték an­
nak zárszerkezetét. A vezetőfülkét ezernyi apró szilánk borította el.
Brett szándékosan nem a gengsztereket vette célba. Nem akart vérnyo­
mokat hagyni, hogy megkönnyítse a nyomozók dolgát. Legalábbis Itt a hely­
színen nem. Arra most nem lett volna Ideje, hogy a nyomok eltakarításával
vesződjön, ráadásul a seriff szemében sokkal loglkusabb lesz az egész tör­
ténet, ha úgy rendezi a dolgokat, mintha Olívia ott a vendéglőben végzett
volna mindnyájukkal, miután megszerezte Andy fegyverét. Az, hogy megkí­
mélje az életüket, egyszerűen fel sem merült Érettben. A két férfi pontosan
úgy reagált a történtekre, ahogyan várta. Hallotta a kiáltásokat és a hátsó
ajtószárnyak kicsapódásának hangját, amint a furgon orra elé lépett. Egyet­
len ugrással a kocsi tetején termett és macskaléptekkel a hátsó ajtóhoz
osont. A Jobb kezében már bevetésre készen suhogott az Imént használt
kyotetsu-shoge. Az egyik gengszter még mindig nem tágított Olíviától, a kést
most már görcsösen szegezte a lány nyakának. Fogalma sem volt róla, hogy
valaki éppen a feje fölött lépked a kocsi tetején. Sem hangokat nem hallott,
sem mozgást nem észlelt maga körül. Látta viszont, amint a cimborája kiká­
szálódik a hátsó ajtón, amit ő rúgott ki neki az Imént. Azt viszont már nem
láthatta, hogy Brett ott áll a kocsi tetején, éppen az ajtó fölött, kezében a már
teljes sebességgel pörgő nindzsa-fegyverrei, mint ahogy a barátját sem látta
már talpra ugrani odakint. Ehelyett azt látta, hogy a kívül került férfi hátra
tántorodik és elvágódik, mintha egy láthatatlan Clint Eastwood tagiózta vol­
na le.
— Ted — kiáltotta a pániktói remegő hangon és a pengét még szorosab­
ban feszítette a lány torkának.— Ted!
Válasz helyett egy árnyék Jelent meg az ajtónyílásban. Egy fej. fejjel lefelé
csüngve. A következő pillanatban az árnyék közepén egy világító szempár
jelent meg és egyenesen rá meredt. Aztán, mintha a fejből egy kar nőtt volna
ki hirtelen.
A gengszter ösztönösen elérkezettnek érezte az időt, hogy a késsel meg­
tegye a szükséges mozdulatot. Ha a lány meghal, a seriff biztosan kiáll majd
mellette, és senki sem meri őket azzal vádolni, hogy bármi rosszat Is tettek
volna... A férfi érezte, amint a karizmai megfeszülnek, majd szinte egyi­
dejűleg azt Is, hogy a homlokát elborítja a hideg veríték. A kés nem engedel­
meskedett. Rémülten a kezére meredt. Egy vékony, alig látható zsineg kö­
tötte gúzsba az ujjait. Felemelte a fejét, hogy újból szemügyre vegye
árnyalakot, de most nem látott semmit. A zsineg mintha a kocsi belsején fe­
szesen végighúzódva a semmiben tűnt volna el odakint. A következő pilla­
natban azonban ez a semmi megmozdult és ellenállhatatlan erővel elkezdte
húzni a zsineget. A megdöbbent férfi tehetetlenül csúszott le a lányról, végig-
szánkázott a raktér padlóján és a végén, mint egy liszteszsák, zuhant az útra
A kés csak akkor esett ki a kezéből, amikor az aszfaltra nyekkent. A lendü­
lettől kétszer meghempergett a tengelye körül, majd megállva megpróbált
felállni. A tekintete félúton egy acélszürke szempárba ütközött. Kiáltásra nyi­
totta a száját, de hang már nem Jött ki a torkán. Úgy érezte, mintha egy má­
zsás szikla zuhant volna a torkára. A kiáltás megrekedi a mellkasában és ott
is maradt örökre. Egy hosszúra nyúlt másodpercig úgy érezte, mintha valami
feneketlen mélységbe zuhanna, aztán már nem érzett semmit. Hangtalanul
esett össze, és többé nem mozdult.
Olívia Drake már Jó Ideje nem érzett fájdalmat. Egész testén tompa zsib­
badás vett erőt. Féláiomszerű bódulatában már csak a bilincs és az éles
bőrszíj szorítások kötötték a valósághoz. Szabályos Időközönként elborí­
totta a hideg veríték, amit a forró nyári levegő pillanatok alatt felszárított a
testén. Hirtelen mintha engedett volna a száját hasogató bőrszíj szorítása.
Néhány másodperccel később kellemes bizsergés futott végig az arcán.
Mintha valami hűvös folyadékot spricceltek volna rá. Erről eszébe Jutott,
hogy rettenetesen szomjas. Megpróbált megszólalni, de nem Jött ki hang a
torkán. Nyeldekelnl kezdett, mintha Inna. Ekkor egy meleg, barátságos hang
szólította.
— Ásványvíz. Lassan Igya!
Egy kéz finoman szétnyitotta az ajkait és óvatosan a szájába töltötte a
szénsavas Italt. Hálásan, hosszan Ivott. A látása hamarosan tisztulni kezdett
 és a szemei eion fokozatosan KiDontakozoit a vendéglőből már ismert, bar-
1 násszőke hajú, magányos Idegen arca. A fején egy homlokára felhúzott
, csukját viselt, a testét pedig tetőtől talpig egy furcsa szabású, sötétkék ruha
, i fedte. így testközelből valamivel kivehetőbbek voltak a vonásai, de Oiívlá-
nak néha az volt az érzése, mintha csupán egy lebegő fejet látna maga előtt,
r Az arc azonban, amely nemrég a vendéglőben még valami megmagyaráz­
hatatlan rémülettel töltötte el a lányt, most inkább reményt és bizakodást
ébresztett benne. A gettólakókra oly jellemző ösztön, a minden körülmé-
I' nyék között megmaradni életösztöne lassan felülkerekedett a kétségbee-
sésén.
* — Miért, miért csak most... — kérdezte rekedtes hangon, miután az utolsó
korty vizet Is lenyelte, majd hogy a kérdés élét elvegye, rögtön megpróbált
elmosolyodni, de elzsibbadt arcától csak egy torz grimaszra futotta. Brett
arca szintén valami hasonló kesernyés fintorba torzult, mielőtt válaszolt vol­
na.
— Odalent egy kicsit kockázatosabb lett volna a dolog — többet nem is
Inondott. Most nem volt idő a magyarázkodásra.
— Jaj, a karjaim — szisszent fel Oiívla, ezzel is tanujelét adva, hogy az
érzékszervei már kezdenek magukhoz térni a hosszú bénultságból.
Brett válasz helyett felemelte az egyik kezét, melyből egyszeresek meg­
jelent egy apró, sötétszürke színű, formájára leginkább fogplszkálóra emlé-
; keztető fémpálcika, óvatosan oldalra fordította a lányt, olyan könnyedén,
' mintha csak egy párhónapos csecsemő volna, és néhány másodperc múlva
a bilincs már a padlón hevert.
Olívia lassan, a fájdalomtól eltorzult arccal, maga elé húzta kezeit, majd a
férfi bal karját használva kapaszkodónak, ülőpozícióba tornázta fel magát.
Közben puszta véletlenségbői kissé feljebb húzta a sötétkék ruha ujját a férfi
csuklóján. A iegelviselhetőbb ülőpozíciót keresve önkéntelenül a láthatóvá
vált testrészre pillantott, ahol a halvány belge színű alkar csukló felöli részén
egy hosszú, fehér forradás éktelenkedett. Felnézett az idegen arcára.
— Kicsoda, kicsoda maga valójában?
A férfi, anélkül, hogy Olívia a humor leghalványabb árnyalatát is felfedez­
hette volna a hangjában, így válaszolt:
— Senki vagyok.
 Második fejezet

Két évvel ezelőtt Brett anélkül, hogy a legcsekélyebb mértékben fel lett
volna készülve rá, egy feléje süvítő shuriken hangját hallotta. Látni azonban
márcsak közvetlen közelről láthatta, egy századmásodperccel azelőtt...így
már csak arra maradt Ideje, hogy klasszikus védekező pozícióba helyez­
kedve, az alkarját maga elé kapja. Ha ezzel a mozdulattal is elkésik, az ötágú
acélcsillag éppen a homloka közepébe fúródik.
Már csak néhány lépésre volt a villája bejárati ajtajától. Ezidőtájt Brett a
kaliforniai Sausalitoban élt és éppen egy háromnaposra nyújtott hétvégi mu­
latságról volt hazatérőben, amikor mindez történt. Vasárnap reggel a törzs­
helyén, a San Francisco-i öbölre néző Alta Mira-ban költötte el bőséges vil­
lásreggelijét. Este egy helybeli szépség, Lynn McDonald társaságában, a San
Francisco Live Theatre-be látogatott, majd az előadást követően betértek a
Trident-be néhány pohárka italra. A közvetlenül az öböl partján fekvő mula­
tóból fenséges látványt nyújtott a sejtelmesen csillogó víztükör és a hullámo­
kon lágyan ringó Jachtok és halászhajók pislogó fényei.
Brett a Lynnel töltött éjszaka után másnap reggel maga készítette ünnepi
reggelivel lepte meg a lányt. A következő napot is kettesben töltötték. Dél­
ben felkeresték a Baker Street-i "Holiday Inn” fogadót, ahol Brett a bőséges
ebédet Jókora adag Absolut vodkával, kedvenc italával öblítette le. Este a
változatosság kedvéért, hétfő esti szokásához híven, a Clement Road-on
található hangulatos kis francia vendéglőbe vitte alkalmi hölgyét, ahol mint
mindig, most is foglalt asztal várta. A szerénynek éppen nem mondható va­
csorát követően a férfi egy erre a célra bérelt apartmanjában kötöttek ki, a
szerelmes éjszakára. Brett életének ebben az időszakában az ilyen édes
hétvégék nem mentek ritkaságszámba. Mióta Sausalitóba tette át székhe­
lyét, Brett minden szempontból alaposan belekóstolt a kisváros nyújtotta
szórakozási lehetőségekbe. A rangsorban természetesen első helyen álltak
a nők. Méghozzá nem Is akármilyen nők. Többnyire az élvonalból. Brett
főként a kiegyensúlyozottságával, magabiztosságával, különleges képes­
ségeivel és eredeti szokásaival hódította meg őket. A konyhában is elkáp­
ráztatta őket...A kávéját például mindig maga őrölte babkávébói főzte, spe­
ciális fűszerekkel és apróra vágott gyümölcsökkel gazdagítva az ízét. Az
ebéd utáni adagot pedig többnyire egy pohár első osztályú konyak követte.
A maga készítette vacsorákból soha nem hiányzott valami egzotikus speci­
alitás, melyet pontosan az eredéti recept szerint készített és lehengerlő íz­
léssel tálait fel. Ugyanígy viszonyult a szexhez Is. A precíz előkészületi sza­
kaszt fenséges aktus követte. Mámorosán tobzódott abban a képességé­
ben, hogy milyen nem mindennapi örömben tudja részesíteni partnereit.
Megbecstelenített és bestiálisán megerőszakolt feleségének képe egyre rit­
kábban és halványabban merült fel emlékezetében. Azon ritka alkalmak­
kor, mikor ez mégis bekövetkezett, speciális szex-technikal fogásokkal
mindig sikerült rövid úton megszabadulnia a zavaró körülménytől. Mintha az
örök felejtést kereste volna az élvezetek elkeseredett, parttalan habzsolá­
sában. Egyik gyönyörből a másikba merült. Egészen addig a pillanatig, amíg
az a bizonyos shuriken az alkarjába fúródott.

Az elmúlt huszonnyolc óv során felhalmozódott technikai tudás és jártas­

ság, amit a harci művészetekből elsajátított, a másodperc töredéke alatt tel­
jes harckészültségre hangolta Brettet. Leghatékonyabb védőpajzsa és
fegyvere azonban a Japánban YamaguchI Mester segítségévei kilenc év
alatt elsajátított nlndzsa harcművészet volt, melynek segítségével egy­
szerűen tudomást sem véve a karjába hasító fájdalomtól, minden reflexét
felajzva felkészült, hogy szembenézzen támadójával. Abban a pillanatban,
amint a következő gyanús zajt meghallotta, kirántotta a karjából a shurikent
és villámgyorsan a zajforrás felé hajította. Ugyanez idő alatt egy ugrással a
lépcsőfeljáró és a bejárati ajtó közötti belépő felé vetette magát. Számításá­
val ellentétben azonban nem érkezett meg a belépőre. Röptében a lába egy
körülbelül harminc centiméter magas bambuszrácsba ütközött, melynek ré­
sei ahhoz sem voltak elegendő szélesek, hogy egy emberi láb átférjen raj­
tuk. Ha Brett teljes testsúlyával landol a rácson, néhány lábujját bizonyosan
kitöri rajta. A csapdát érintve azonban felrántotta a lábait és egy száltól kö­
vetően körülbelül fél méterrel odébb, guggoló pozícióban ért földet. Egyetlen
pillantással felmérte, hogy a bambuszrudak belülről fémerősítéssel vannak
ellátva. Egy erőteljes karate-ütéssel leválasztotta az egyik rudat a rácsról és
' felragadva máris védekező állásba helyezkedett, kezében az alkalmi fegy­
verrel, amely pillanatnyilag a nindzsák hagyományos botját volt hivatva he­
lyettesíteni. Míg jobbjával a rudat tartotta maga előtt, sérült bal kezével he­
vesen körözni kezdett, hogy az esetlegesen arról az oldalról érkező újabb
támadást kivédhesse. Az Ismeretlen eredetű zajok most a jobb oldala felől
' érkeztek. A jobb kezében felpörgetett bambuszrudat egyetlen mozdulattal
a zaj Irányába fordította, épp Idejében ahhoz, hogy a nyaka felé tartó apró
nyílvesszőt elhárítsa.
Azután egy oldalvágássai kivédett még egyet, amelyik a mellkasa köze­
pe felé tartott. A harmadik a solarplexusát vette célba, ezt egy tenyeres le­
csapással tette ártalmatlanná, majd egy fonák felütéssel a lágyék tájra
Irányzott negyediket Is elhárította. Ezzel a nyílzápor abba Is maradt. Abban a
pillanatban azonban, hogy egy kissé ellazítva az izmait levegőhöz Juthatott
volna, egy utolsó, ötödik nyílvessző érkezett és a bambuszrúdba csapódva
kitépte a védekezéshez nélkülözhetetlen fegyvert a kezéből.
A nyilvánvalóan Japán támadó pontosan tudta, mit akar. Mintha előre
megírt forgatókönyv szerint menne minden. Feltehetőleg azt Is előre tudta,
hogy Brett következő lépése egy villámgyors bukfenc segítségével végre­
hajtott fedezékbe vonulás lesz. Annyit azonban már Brett is tudott, hogy nem
egy környékbeli huligánbanda vagy akár felbérelt profi gyilkosok akarnak
végezni vele. Ez a támadó minden kétséget kizáróan a távol-keleti harci
művészetek magasan képzett szakértője volt. Ugyanazt az iskolát járta ki,
amit Brett annak idején. Ráadásul pillanatnyilag még előnyben is volt az
amerikaival szemben. Sikerült meglepnie, és ami még ennél Is több, megse­
besítenie. '
Brett egy fa mögött egyenesedett fel újra. Még ki sem húzta magát, amikor
egy fekete árnyékot pillantott meg a fedezékül választott fa másik oldalán.
Jobbjával egy hatalmas shotokan stílusú tsukl-waza-t mért az alakra, de
legnagyobb meglepetésére a tenyeres ütés egyszerűen átszelte a közeledő
fekete árnyékot, és a mögötte álló fában landolt. Brett erre a kemény felületi
ellenállásra nem volt felkészülve, így a karjába hasító fájdalom egy pillanat­
ra kizökkentette az ilyenkor szükséges reflexkoncentrációból. Abban a pil­
lanatban, amint magához tért a váratlan meglepetésből, egy éles, ellenállha­
tatlan erejű ütés érte a vállát. Miközben arccal előrebukott, halványan
felderengett benne a sejtelem, hogy alaposan rászedték. A sötét árny csu­
pán egy madárijesztővázra erősített fekete köpeny volt, melyet valaki fel­
ülről mozgatott. A valódi hús-vér támadó ezek szerint fent tartózkodik a fán.
Abban a pillanatban, amikor a bábfigurára támadt, ellenfele, kihasználva pil­
lanatnyi védtelenségét, egy kétlábas rúgást mért a vállára. Brett két tenyerét
maga elé tartva ért földet, majd karjaival eltaszítva magát a talajtól, félfordu-
latot vett a levegőben, miközben Jobb kezében az övébe rejtett shurikenért
nyúlt, amit egyébként biztonsági alapon mindig magánál hordott.
Mire azonban két lábbal földet ért, már kiderült, hogy most a shuriken nincs
a helyén. A felismerést követő pillanatban újabb szokatlan hangra lett figyel­
mes. Majd látta, amint a fegyvert rejtő őv egyszerűen lecsúszik a derekáról.
Felemelve a fejét, először találta magát szemtől-szemben a támadójával. Az
alak a nindzsák klasszikus öltözékét viselte. Testét tetőtől talpig fekete ruha
fedte. Fekete csukja, maszk, feszes harisnyanadrág, puha gumitalpú cipő és
bő Ing, széles derékszalaggal rögzítve. Az övébe zutsu, azaz egy kardhü­
vely volt tűzve. A kezeiben támadásra készen egy wakizashi-t, rövid sza­
murájkardot tartott.
Brett azonnal védekezőállásba helyezkedett. A nlndzsa nem mozdult.
Egyik kezében kivont karddal, a másikat a mellkasán az Inge alatt nyugtatva
szoborként nézett farkasszemet a meglepett amerikaival. Brett próbakép­
pen egy fenyegető mozdulatot tett. A nlndzsa azonban mozdulatlan maradt.
A zsoké-termetű alak, testnagyságát meghazudtolva, fenyegetően meredt
rá. Brett sok-sok éve most először érezte, hogy elönti a hideg veríték, és
hatalmába keríti a félelem. Rádöbbent, hogy csak két lehetősége van. Vagy
megpróbál visszavonulni, vagy támad. De most már egyiknek a sikerében
sem volt biztos. Az elmúlt néhány percben bebizonyosodott, hogy feikószü-
ietien, nem eléggé óvatos, pontatlan és könnyen kijátszható. A félelem tete­
jébe még a saját szégyenével is szembe kellett néznie. Megpróbálta ugyan­
azt a mozdulatlanságot és nyugalmat magára erőltetni, amivel az idegen
már-már fölébe kerekedni látszott. A két férfi, Brett Waiiace sausaiito-i kert­
jében. éjjel fél négykor, hosszasan farkasszemet nézve egymással, mintha
arra várt volna, hogy ml fog történni. Fél óráig álltak ebben a helyzetben.
Tökéletes mozdulatlanságban. Mindössze Brett haját lebbentette meg néha
©gy-egy erősebb szélfuvaiiat. A karjából még mindig csöpögött a vér. Végül
Brett Jócskán megterhelt emésztőrendszerének gyengesége döntötte el a
különös párviadal kimenetelét. A nap folyamán elfogyasztott tekintélyes
mennyiségű sörrel, vodkával, kávéval és konyakkal telített húgyhólyag
egyre sürgetőbben követelte, hogy gazdája könnyítsen rajta. Brettnek nem
maradt más választása, cselekednie kellett, ha nem akart még nagyobb
szégyenben maradni. Hirtelen eiőreiendült, miközben jobb kezével felké­
szült a borotvaéies wakizashi csapásának elhárítására. Sebesült baljával
pedig Iszonyatos erejű ütést mért ellenfelére. A támadó akciót tökéletes pre­
cizitással. minden szempontból szabályosan hajtotta végre és ha a szamuráj
kard még mindig ott van. ahol a támadás megkezdésének a pillanatában
volt. valószínű, hogy sikeres Is lett volna. Azonban sem a kard, sem a nlndzsa
nem volt már az előbbi helyén. Az Idegen harcos egyszerűen elhajolt a csa­
pás elől, miközben az Inge alá rejtett kezét előrántva felragadott egy marék
földet a talajról és Brett arcába vág‘a.
A meglepett támadó szemel megteltek porral és az elviselhetetlenül szúró
fájdalom reflexszerűen arra késztette, hogy a védekező pozíciót feladva
megpróbáljon a legfontosabb érzékszervét megbénító Idegen anyagtól
megszabadulni. Az elhamarkodott mozdulat veszélyeit felismerve a követ­
kező pillanatban már Ismét védekező állásba helyezkedett, Immár vakon,
elsősorban a füleire hagyatkozva. De sajnos, megint elkésett. Ismerős surro­
gó hangot hallott, de mire mozdulhatott volna, a jól Ismert nindzsazsinór a
teste köré tekeredve karjait egyszerűen az oldalához láncolta, tökéletesen
harcképtelenné téve ezzel a felsőtestét. Az alsó azonban még szabad volt, s
Brett a kerl-waza, a lábbal való támadás és védekezés művészetében sem
volt kevésbé jártas, mint a nindzsa arzenál többi fegyvernemében.
Elkeseredetten, hatalmas erejű rúgásokkal ostromolta maga körül a le­
vegőt, miközben minden maradék érzékszervével feszülten koncentrálva
igyekezett betájolni ellenfelét. Hiába! Bármerre fordult, a nindzsa valahogy
mindig elmozdult a rúgások elől és helyzeti előnyét kihasználva csonttörő
ütéseket mért Brett védtelenül hagyott testrészeire Azután valami hirtelen
megragadta a nyakát és a soha nem tapasztalt, bénító fájdalmat kiváltó
acélkapocs szorításában Brett a nindzsa ujjalra Ismert. Nemsokára már ezt
sem érezte, csak valami távoli, egyre halkuló csengőszót hallott, ilyen hát a
halál, sóhajtotta magában, a kimúló öntudat utolsó lobbanásával, majd el­
vesztette eszméletét.
Tévedett. Ez még nem a halál volt, bár valóban közel járt hozzá. Mikor
Brett Wallace magához tért, egy jókora tócsában találta magát. A saját vize­
lete volt az. A nappaliban feküdt. A helyiségben terjengő szag elviselhetetlen
volt, sokkal rosszabb, mint amilyenre Ilyen esetben számítani lehet. A rejtély
azonnal megoldódott, amikor Brett felült és körülnézett. Az ablakon
beszűrődő reggeli napfényben lesújtó látvány tárult a szeme elé. Mintha egy
bosszúból kivezényelt maffia-kommandó dúlta volna fel a lakását. Azaz
nem is az egész lakást, csupán a konyháját, fürdőszobáját és a bárral bőví­
tett étkezőt, mint azt az alaposabb vizsgálódás során megállapította. Össze­
tört szeszesitalos palackok, a tartalmuk a földre locsolva, kisebb-nagyobb
kávéhalmok, oszlásnak Indult, bűziő nyershúsdarabok hevertek, szana-
széjjel szórva a szőnyegen. Mintha valami pokoli. Iszonyatos erejű vihar se­
pert volna végig őrjöngő dühvel a házában. Mikor Brett magához tért a nem
mindennapi látvány kiváltotta döbbenetből, valami más ragadta meg a fi­
gyelmét. Már korábban is több ízben odanézett, de valahogy mégsem vette
észre a tőle mintegy három méter távolságra a bárpulton üldögélő alakot.
YamaguchI Mester volt az. Ugyanaz az öltözék volt rajta, mint néhány órával
korábban odakint a kertben, csupán a maszk hiányzott az arcáról és a csuk­
lyája volt hátrahúzva. A rövid szamurájkard még mindig ott volt a Jobb kezé­
ben.
— Tanítóm... — kiáltott fel Brett meglepetten.
— Ne mondj semmit — mondta YamaguchI halkan, mereven Brett szemé­
be nézve. Ez a tekintet legalább olyan bénító hatással volt rá, mint a karjait
nemrég gúzsba kötő zsinór. — Csak a kérdéseimre válaszolj. Másra nem
vagyok kíváncsi. Tisztában vagy veie, hogy miért vagyok Itt?
Brett anélkül, hogy a szemét levette volna tanítójáról, újból felmérte a kö­
rülötte végzett totális pusztítást. Aztán belehasított az éjszakai csúfos vere­
ség emléke, és szégyenérzettői hajtva elfordította a fejét.
— Azért, hogy végezz velem — felelte megtörtön. \
— Nem azért — mondta YamaguchI ünnepélyesen. — Tíz esztendővei
ezelőtt életedet alapjaiban rendítette meg családod brutális lemészárlása,
majd a kegyetlen bosszú, amit a gyilkosokon vettél. Akkor egész múltadat
magad mögött hagyva, nekünk szentelted hátralevő életedet. Felkerestél és
arra kértél, hogy képeztesseiek ki nindzsa harcosnak, hogy elsajátítsd a io-
pakodás művészetét, és megtanuld, ml az Igazi tartalma és célja a bosszú e
láthatatlan követel életének. Tanulmányaid során egyetlen Jogos cél vezé­
relt; hogy segíts azokon, akiket hozzád hasonlóan egy életre tönkretet-
tek...Később azonban megtudtam, hogy mindazt, amire tanítottalak, csak­
nem tíz év alatt, az Igaz célról megfeledkezve, magad ellen fordítottad.
Tömöd magadba a mérgeket, melyek tönkreteszik a szervezetedet és meg­
bénítják a testedet. Rendkívüli képességeidet értelmetlen és fölösleges sze­
xuális kalandokra pazarlód, melyek csupán azt bizonyítják, milyen semmit­
mondóvá és tartalmatlanná vált az életed. És ami a legrosszabb, valósággal
hajszolod a népszerűséget. Mindenáron és eszközzel megpróbálod mások
figyelmét magadra terelni a rendkívüli képességekkel megáldott sikeres
üzletember hazug álcáját felöitve. Minden jelentősebb társasági összejöve­
telen ott vagy, lehetőleg a legvonzóbb, legfeltűnőbb nők társaságában. Úgy
fitogtatod a titkos tudományokban való Jártasságodat, mint valami vásári
csepürágó. Alkalmi barátokat avatsz a bizalmadba, mintha a nindzsa-kép-
zés csupán valami párhetes, nyári mesterkurzus tárgya volna, unatkozó mil­
liomos csemeték számára. Nem ez a nindzsa küldetése— tört ki YamaguchI,
szinte egész testében remegve az indulattól.
— Tanítóm, könyörgök — esedezett Brett nyomorúságos hangon és a
padlón ülve összekulcsolt kezekkel meghajtotta magát bírája előtt. — Ha
meg kell ölnöd, tedd meg. Ne szégyenítsd meg magad azzal, hogy a barátsá­
gunkra való tekintettel könyörületet tanúsítasz Irántam.
— Nemi — felelte YamaguchI, Immár ismét ugyanazzal a hanghordozás­
sal és testtartással, amivel alig néhány perccel korábban ugyanezt a szót
kiejtette. — Annál Inkább fáj, hogy ml lett belőled, mert valóban a barátod
vagyok. Nem azért Jöttem, hogy megöljelek. Látogatásom egyedüli oka,
hogy megkérdezzem tőled, miért akarod mindenáron megölni saját maga­
dat.

Néhány nappal később Brett már szégyenérzet nélkül gondolt vissza a

történtekre. Arra Is, hogy a megsemmisítő leleplezést követően órákig zo­
kogott vigasztalhatatlanul, mint egy gyermek, összefüggéstelen, szaggatott
mondatokban vallotta meg tanítójának, mennyire értelmetlennek és üres­
nek érzi az életét a felesége halála óta. Minden tettével csák a szűnni nem
akaró fájdalom elől akart menekülni, a felejtést keresve. A hármas gyilkos­
ság után önkéntelenül is azt az utat választotta, ami előbb-utóbb a pokolba
vezet. Eredetileg az Igazság nevében, a gonosz elleni küzdelem sikeréért
választotta a nindzsa küldetését, holott — de ezt még magának sem merte
bevallani — az, akit valójában meg akart a küzdelemben semmisíteni, nem
volt más, mint önmaga, önnön életének nyomorúsága, öntudatlanul Is a leg­
nagyobb veszélyt kereste, abban a reményben, hogy egyszer szembekerül
egy nála erősebb ellenféiiei, aki becsületes küzdelemben szabadítja majd
meg kínzó teherként viselt életétől.
Ez a kíméletlenül őszinte vallomás akkor tört fel belőle, amikor Immár
szakszerűen bekötözött karral, tanítója társaságában, egy Japán felé tartó
gép fedélzetén ült, hogy elölről kezdje mindazt, amiért tíz évvel korábban
ugyanerre a Járatra felszállt.
— Egy nindzsa sohasem fél a haláltól — magyarázta Yamaguchl. — De
nem Is keresi a halált. Az Igazi filozófus megérti a halált, de nem követi. Az
Igazi filozófus ezenkívül tudja, hogy a gonosz nem nézőpont és megítélés
dolga. A gonosz van. Létezik. Látni ugyan nem lehet, de megismerni Igen.
Brett Wallace újra megtanulta azokat az Igazságokat, amelyek tíz évvel
korábban választott küldetésének alapját alkották. Tokióba érve felszálltak
az első Chiba-ba menő vonatra. Ebben a városban volt a világon még
működő két nindzsa-kiképző tábor egyike. A másik Hokurikuban volt, ahol
Brett korábban tanult. Chiba-ba érkezve először valamikori mesterével, To-
rii-val találkozott, aki annak Idején Yamaguchl kérésére átvette tőle az ifjú
nindzsa-jelöit képzésének feladatát.
— Ezek szerint, Brett fiam — mondta a Shaolis-szerzetesek jellegzetes
öltözékét viselő, kis termetű férfi —, még nem sikerült a végére érned annak
az útnak, amit önmagad elpusztítására választottál.
 — Nem, tanítóm — felelte Brett csendesen, a szokásos japán üdvözlési
formula — függőlegesen a mellkas alá tartott kézfej és enyhe meghajlás —
kíséretében. — Mostantól soha nem teszem a lábam a gyávák útjára.
Tori! elmosolyodott és meginvitálta Brettet egy sétára a templomkertben.
A Chiba-i tábor méltó párja volt hokurikui testvérintézményének. Valóban
úgy hasonlítottak egymásra, mint a testvérek. Mindkét iskola teljesen öneliá*
tó volt, egy fallal körülvett középkori településre emlékeztetett, melynek kö­
zepén egy templom és egy erődítmény foglalt helyet, a település centrumát
képezve. A kertek itt is csodálatosak voltak, és a virágok között megtett
néhány percnyi séta után Brett szívébe olyan békesség költözött, amihez
foghatót csak Hokurikuban tapasztalt eddig.
— Biztos voltam benne, hogy az a sok nő lesz majd a végzeted — kezdte
Törli némi hallgatás után. — Képtelenek tartani a nyelvüket. Ha kivágod a
szájukból, hogy elnémítsd őket, akkor Is pletykálnak tovább. A nyelvük száj
néiküi Is tovább mondja a magáét. Hiába dobnád le őket a földre, vonaglaná-
nak tovább. Fel-le, előre-hátra, mint a partra vetett halak — mondta az apró
termetű alak és a kezeivel egy pantomimművészt megszégyenítő hűséggel
eljátszotta a szóbanforgó mozgást.
— Ezután csak Rhea Tagashi-ban lesz bizodalmam — biztosította Brett
Torii-t. — ő az a lány, akit te magad küldtél hozzám, tanítóm, egy évvel
ezelőtt.
— Nagyszerű nő — Imerte el Toril. — Nő létére nagyszerűi — helyesbített
aztán gyorsan. — Ő vezeti a San Francisco-i vendéglőt, aminek te társtulaj­
donosa vagy, igaz?
— A felkelő nap házát — nevezte meg Brett a vendéglőt. — Igen, ő.
— Amint visszatérsz, a saját tulajdonjogodat is ráruházod — adta kl az
utasítást Törli. — A nindzsák árnyékharcosok. Kagemushák, nem pedig
vendégiőtulajdonosok. — Az utolsó szót Törli Mester határozottan megvető
hangsúllyal, már-már utálkozva ejtette ki. — Egyébként maradjon minden a
régiben közted és TagashI között — folytatta. — De nyilvános étkező- és
szórakozóhelyekre többé ne Járj. Te láthatatlan vagy! Csak akkor válhatsz
láthatóvá, ha te magad akarod.
— Értettem, tanítóm— felelte Brett, enyhén meghajtva magát az engedel­
messég Jeléül.
— Ja, és még valami— vonta össze Törli a szemöldökét. — Ez a bizonyos
Jeff Archer...
— Arra a fiatalemberre gondol mesterem, aki a San Francisco-I Dojo-mat
vezeti, igaz?
— Elképesztő! — tört ki most már kifejezetten indulatosan Törli. — Egy
nindzsa, aki nyilvánosan a világ tudomására hozza, hogy ő a harci művésze­
 lek mestere. Egyszerűen hihetetlen. Azonnal fel kell adnod mindennemű ér­
dekeltségedet abban a karate-stúdióban.
— Úgy érti mesterem, hogy bezárjam?
Ha Torlf-nak lett volna haj a fején, bizonyára két kézzel esett volna neki,
hogy szálanként kitépje, (gy azonban csak arra kellett ügyelnie, nehogy
annyira elragadtassa magát éktelen dühében, hogy Brett hajának essen.
— Hát te semmit nem tanultál? Egy nindzsa legfontosabb fegyvere a látha­
tatlansága. Egy nindzsa semmi olyat nem tesz, amivel magára vonhatná má­
sok figyelmét. Nem henceg, nem kérkedik és nem fitogtatja a tudását az
ellenfele előtt, mielőtt lesújtana. Ha valami felkeltené az emberek figyelmét,
az éppen a Dojo bezárása volna, jól mondom? Szó sem lehet róla! Meg kell
értetned azzal Archer fiúval, hogy ezentúl ő a kizárólagos tulajdonos és
egyedül kell tovább működtetnie a stúdiót. Nélküled!
Törli Itt egy pillanatra megállt és keményen Brett szemébe nézve kérdez­
te;
— Te tanítottad már azt a fiatalembert? Sikerült belé is átplántálnod az
önpusztítás szellemét és eszközeit?
Brett komolyan fontolóra vette tanítójának ez utóbbi kérdését. Törli előbbi
induiatkitörését egyáltalán nem vette a lelkére, tisztában volt vele, hogy a
nindzsa nagymesterek csak olyankor mutatják ki érzelmeiket, amikor ők
akarják. Törli Is csupán a nagyobb drámai hatás kedvéért színészkedett az
, Imént, de ez a két utolsó kérdés halálosan komoly volt.
— Foglalkoztam már vele, mester. De remélem, ez a fiatalember böl-
csebb, mint én voltam.
— Meg kell bizonyosodnod felőle, hogy bízhatsz-e benne, Brett fiam —
intetteTorii. — Ha képes leszel rá, hogy az igazi szellemben tanítsd újra, kiké­
pezheted közvetítőnek.
— A fizikai adottságai és a kellő jártassága megvan hozzá — biztosította
Brett Toril-t.
— A szellemi adottságának kell meglenni elsősorban — vágta rá Törli. —
A szellemnek, amely sötét, mint az éjszaka, mégis fényesen világít; amely a
halál sötétségét hordozza a remény fénysugarával körülkerítve. Meg keli rá
tanítanod, hogy a te művészeted, amibe őt is beavatod, nem mások szóra­
koztatására szánt vásári produkció, se nem játékszer. Nem egy közönséges
karate-tanfolyam egyik tagját fogod alapfogásokra tanítani. Egy ember sor­
sának Irányítását veszed a kezedbe, és olyan vizekre vezeted, ahonnan
nincs visszatérés.
— És ha bebizonyosodik, hogy a szellemi követelményeknek mégsem
1 tud megfelelni? — kérdezte Brett, jóllehet pontosan tisztában volt az erre a

kérdésre adható válasszal.

 — Akkor meg kell ölnöd — felelte Törli szemrebbenés nélkül, magától
értetődő természeteséggel.
Brett Wallace Immár harmadszor kezdte élőiről az életét. Az első élete
akkor ért véget, amikor rátalált lemészárolt családja maradványaira, a má­
sodik peddig akkor, amikor YamaguchI shurlkenje a karjába fúródott. Most
tehát harmadszor született meg és másodszor született újjá.
Brett Wallace számára tehát mindenképpen ez volt az utolsó lehetőség.
Újratanulta most már, a végsőkig tökéletesítve a nlndzsák harci művészeté­
nek minden ágát és elemét; a KuJI-klrlt — az összpontosítás művészetét, a
ChIkairl-mo-Jutsu-t — a lopakodás és láthatatlan behatolás művészetét, a
Shurlken-jutsu-t — a célzó dobás művészetét, a Yogen-Jutsu-t — a vegyi
hadviselés művészetét, a Yubljutsut — az ellenség ujjakkal történő meg­
semmisítésének művészetét, a Samlnjutsut — a képzelőerő és szuggeszció
művészetét és még sok minden mást Is.
A legtöbbet azonban önmagáról tanult. Arról, hogy milyen végtelenül gaz­
dag és hatalmas az emberi értelem, s hogy milyen határtalan lehetőségek
rejlenek kihasználatlanul az emberi testben. Most világosodott csak meg
előtte a híres Shakespeare-I Idézet; "S mily remekmű az ember!” Különösen,
ha sikerül megvalósítania testének és szellemének összehangolásával a tö­
kéletes harmóniát. Minden egyes perc, amit a harci művészet fizikai oldalá­
nak. testének és mozgásának tökéletesítésére fordított, öt perc koncentrá­
ciós tréninget igényelt. De nemcsak a pusztításnak — az avatatlanok
számára egyszerűen felfoghatatlan — technikai módszereit sajátította el.
Megtanulta azt Is, hogyan lehet a kezelt mindenre alkalmassá tenni. Kijárta a
szellemesség, éleselméjűség és ravaszság magasiskoláját és ami nem ke­
vésbé fontos, azt Is megtanulta hogyan lehet szelíd, kedves és odaadó, ha
éppen arra van szükség. Az egy éves továbbképzés végére nemcsak kö­
veket tudott porrá morzsolni az öklében, de ugyanezzel a kézzel a teacere­
móniát Is el tudta végezni, mégpedig olyan légies eleganciával és kellemmei,
ami a hivatásos szakértőket is már-már megszégyeníteni látszott.
— Most már valóban nindzsa vagy — jelentette ki Törli boldog mosollyal.
Boldogságának oka a Jól végzett munka fölött érzett elégedettségén túl az
volt, hogy sikerült közösségüknek egy olyan tagját, aki különösen kedves
volt a szívüknek, megmenteniük a seppukutól, vagy ahogy közismertebb
nevén mondják a harl-kiritől. Mert az Igazság az, hogy a harl-kirl csak a kö­
zönséges embereknek volt Járható út. A seppuku rítus a közkatonák kivált­
ságát képezte.
— Mindig jusson eszedbe — folytatta Törli Mester —, hogy te senki vagy,
de ugyanakkor akárki lehetsz. A nindzsa Igazi művészete a láthatatlanság.
Az emberek között a tömegben ugyanúgy észrevétlennek kell maradnod,
mint egyedül egy nyílt mezőn. Azért vagy, hogy küzdj a rossz ellen. Ezt a
küldetést pedig csak addig teljesítheted sikeresen, amíg meg nem feledke­
zel arról, hogy a magad számára mindig te vagy a legfontosabb ós az Is kell,
hogy maradj. Minden körülmények között. Ha ószrevesznek, ha megtudják,
hogy ki Is vagy valójában, a küldetésednek befellegzett. Egy látható nindzsa
nem nindzsa többé. Csupán egy halott! Semmi más...
— Nem fogom elfelejteni, soha többet— fogadta meg Brett mesterének.
— Most pedig menj — bocsátotta útjára Törli, majd a kis ember, akiről első
ránézésre talán senki nem gondolta volna, hogy ő a világ legfélelmetesebb
harcosa, a belső kertek felé Indulva lassan eltűnt Brett szemel elől. Soha töb­
bé nem látták viszont egymást.
— Gyere — szólította most Yamaguchi —, elviszlek a repülőtérre.
Mindkét férfi némán ülte végig a majdnem kétórás autóutat. Nem sokkal a
tokiói repülőtér előtt Yamaguchi letért a főútról és egy keskeny sikátorba
kanyarodva hirtelen megállt egy kis üzlet előtt. Csak a karjával Jelezte Brett-
nek, hogy kövesse. Beléptek a dohos kis helységbe, ahol a pult mögött egy
apró, töpörödött öregember üldögélt, valami vicclapot olvasgatva. Mikor a
két nindzsa belépett, felnézett és Yamaguchlt megpillantva — fogatlan ínyét
megvillantva — barátságosan elmosolyodott. A következő pillanatban már
el Is tűnt egy függöny mögött. Yamaguchi és Brett felszólítás nélkül követték.
A függöny másik oldalán egy elkerített kis udvaron találták magukat, amit
egy már Jócskán rozsdásodásnak indult bádogtető védett az esőtől. Az ud­
var szemben lévő oldalán húzódó kerítésen több ajtó Is volt és az egyik ajtó
előtt Brett megrökönyödésére egy döglött tehén feküdt. Néhány méterrel a
tetem előtt egy asztal állt, amelyen két hosszúkás újságpapírba göngyölt
csomag feküdt.
Az aggastyán felemelte a hosszabbik csomagot ós lehámozta róla a pa­
pírt. Az újságborítás alól egy zöld szövettok bukkant elő, két végén gondo­
san elkötve. Az öreg akkurátusán kibontotta a csomagokat és szertartásos
mozdulatokkal széthajtogatta a szövetet. Brett előtt egy csodálatosan szép
szamuráJ-kard, egy katana feküdt az asztalon.
A hegyétől a markolatáig csillogó fekete volt. A csillogása azonban mintha
belülről Jött volna. Az egész fegyver életet és erőt sugárzott. Abban a pilla­
natban azonban, amint az öreg kihúzta a kardot a hüvelyéből, az ébenfekete
villogást a már-már valószínűtlenül éles penge vakító ragyogása váltotta fel.
' — Az Igazi szamurájkard puha és kemény fémek ötvözetéből készül —
magyarázta Yamaguchi. — Az ötvözetet egy hihetetlenül vékony lemezzé
kovácsolják, majd ezt a lemezt legalább harminc rétegbe hajtogatják, hogy
erős és szilárd legyen. Egy Igazán Jó katana ötven hajtogatás.
Az Idős férfi felvette a kardot és két kezébe fogva elindult a tehén felé.
— Mielőtt egy kardkovács mester kiadná a kezéből a művét — magya­
rázta tovább Yamaguchi —, magának kell próbát tennie vele. Nem egészen
száz évvel ezelőtt, ha a végső próbatételnél, azaz Ilyenkor, a penge kudar­
cot vallott, az a kovács halálát jelentette.
Az idős kovácsmester ekkor a feje fölé emelte a kardot és egyetlen suhin­
tással kettészelte, pont a közepén, a tehén-tetemet. A tetem mintha csak egy
darab vaj lett volna, olyan könnyedén engedett a pengének. Az öregember
elégedett vihogást hallatva rövid táncfélét lejtett a jól sikerült vizsga örömé­
re, majd a karddal visszatért az asztalhoz. Miután nagy gonddal megtisztítot­
ta a pengét, becézgető tekintettel, mintha búcsút venne tőle, visszahelyezte
a hüvelyébe, gondosan visszacsomagolta a zöld szövetbe és mélyen meg­
hajolva a nindzsa mester előtt, két kezével maga előtt tartva átnyújtotta Ya-
maguchinak.
— Nem, ne nekem add. ö a Jogos várományosuk — mondta Yamaguchi
és fejével Brett felé Intett.
Az öregember felegyenesedett és Brettre meredt, aki tágra nyílt szemek­
kel nézett tanítójára. A kovács felvette az asztalról a rövidebbik kardot is,
majd visszafordulva térdre esett az amerikai előtt. Ünnepélyes mozdulattal
nyújtotta fel a két remekművet újdonsült gazdájuknak.
— Vedd át őket, mint Jogos tulajdonosuk. Méltó vagy rájuk! — mondta
Yamaguchi Brett felé fordulva. — Életed és cselekedeteid mellett ők lesznek
az eleven kötelék köztünk, bármilyen távol kerülj Is tőlünk, valódi otthonod­
tól.
Brett megrendültön hallgatta mestere szavalt és most már végre mara­
déktalanul megértette a ceremónia Jelentését. Brett Wallace Immár nem lé­
tezett. Nindzsa lett ő Is. Egy ősrégi, sok-sok évszázada a Távol-Kelet szívé­
ben élő, csak klyáiasztottakat nemző előkelő család legújabb gyermeke.
Előző családja és származása ettől a pillanattól fogva egyszer s mindenkor­
ra megszűntek létezni. Most már ő Is a nindzsák közösségéhez tartozott és
ez a kapocs már oldhatatlan, örök kötés volt. Ünnepélyes, s mégis határozott
mozdulattal, habozás nélkül vette át a fegyvereket. A kardok úgy simultak a
kezébe, mintha mindig Is az övéi lettek volna. Mintha egy-egy régen elvesz­
tett féikarját kapta volna vissza.
— Köszönöm, mesterem — mondta, a kardokkal a kezében Yamaguchi
felé fordulva.
— Többé sem mestered, sem tanítód — hárította el a nindzsa az eddig
kötelező tiszteletnyilvánítást. — Most már te Is egy vagy közülünk.
f
Az Egyesült Államok felé tartó gép fedélzetén ülve, immár újra egyedül,
Brett felidézte mindazt, amit az elmúlt óv során tanult. Azt a minden tagját
átjáró, már-már földöntúli, ősi nyugalmat, amit a küzdelmeket megelőző tel­
jes készenléti állapot elérésekor érzett. Tagjain, mintegy emlékeztetőül, át­
futott a Jól Ismert bizsergés, az egész testét átjáró, minden Izmát pattanásig
feszítő elektromos töltés, amely a kiképzés vérre menő tusái során szinte
minden alkalommal a győzelemre segítette. Rendkívüli képességeinek és
tudásának birtokában megingathatatlan önbizalma és magabiztossága ré­
vén hazája Immár az örök békesség végtelen birodalma volt. Mindent elért
amit elérhetett, maradéktalanul megvalósította önmagát. Ha most megöl­
nék, a szó abszolút értelmében férfiként távozna az élők világából.
Elérte a legfontosabbat, sikerült tökéletesen azonosulnia önmagával és
ennek az állapotnak a megtartásához, vagy ha lehet, még tovább fejleszté­
séhez, gyökeres életmód változtatásra van szüksége.
Örömmel konstatálta, hogy nem kellett visszautasítania az újra és újra
feltűnő stewardessek által folyamatosan az utasokra tukmált, már ránézés­
re is rossz ételeket, szendvicseket. Italokat. Egyszerűen észre sem vették. A
körülötte ülők például már Indulás után megkapták a minden utasnak kijáró
kis zacskó sósmogyorót és a később kihordott italokhoz szükséges
műanyag poharat, de Brett valahogy elkerülte a személyzet figyelmét. Nem
tudta megállni, hogy el ne mosolyodjon látva a légikísérők zavarát, amikor a
gép ajtajánál hebegve búcsúztak el tőle. Addig a pillanatig egyszerűen nem
Is tudtak róla, hogy ő is a gépen tartózkodik.
önkéntelenül is Törli szaval Jutottak eszébe;
— Egy nindzsa láthatatlan, csak akkor látható, ha maga akarja, hogy az
legyen.
Rhea a repülőtéren várta. A körülbelül százhatvan centiméter magas lány
— Japán nők esetében ez már magas termetnek számít — huszonhét éves
volt. de az arcvonásai alapján, hasonlóan honfitársai többségéhez, akár tíz
évvel fiatalabb Is lehetett volna. Sokkal feltűnőbb volt azonban a szépsége.
Gyönyörű lány volt. Mandulavágású szemek, apró orr, telt ajkak és telt, göm­
bölyű keblek, karcsú derék; a távol-keleti nők minden előnyös vonása meg
volt benne. Csillogó fekete haja a szamurájkardokat Idézte Brett emlékeze­
tébe.
Méltóságteljes nyugalommal közeledtek egymás felé, de az önuralom
maszkja mögött igazi szenvedéllyel ölelkeztek össze. Életük már korábban
összefonódott, de ez a mostani találkozás Immár örökre szólt. Mindketten
tudták, hogy az útjaik már soha többé nem fognak elválni egymástól.
A szenvedélyes csókot követően hosszan egymás szemébe néztek,
szinte egymásba kapcsolták tekintetüket. Ez a szembesülés azonban nem
olyan volt. mint a közönséges szerelmeseké. Bármilyen hihetetlenül is hang­
zik, egyszerre nézték a másik mindkét szemét, méghozzá oly módon, hogy
Brett Jobb szeme Rhea baljába, bal szeme pedig a jobbjáéba kapcsolódott.
— Nagyon hiányoztál kedvesem — suttogta Rhea, mire Brett újra meg­
csókolta. — Boldog vagyok, hogy újra Itt vagy — tette hozzá mosolyogva,
majd szétváltak.
— Jó újra Itthon lenni — bólintott Brett.
Útban Rhea vendéglője felé, Brett végiggondolta, ml mindenben keli majd
változtatni az életén. A városban oly sokak által Ismert régi Brett Wailace
már nem térhet vissza az emberek közé. Kifelé megszűnt létezni, önmaga
számára azonban alapvetően nem változik meg az élete. Inni ugyan nem fog
már többé, de a főzés művészetéről nem kell lemondania, Jóllehet ezentúl
már csak mások kedvéért fogja gyakorolni. Továbbra Is egzotikusabbnál
egzotikusabb ételkülönlegeségekkel fogja meglepni vendégeit, de enni már
nem fog belőlük. Az elkészítésükkor pedig bőségesen elegendő, ha az étéi
illatára hagyatkozik.
A vendéglőbe érve Brett azonnal az Irodába sietett és elkészítette az új
szerződést, amelyben minden tulajdonosi és haszonélvezeti jogot Rheára
ruházott át. Nemcsak a vendéglő, hanem az apjától örökölt teljes vagyon
vonatkozásában. így a Dojo Is az ő tulajdonába került, amit természetesen
automatikusan átruházott Jeff Archerre. Amint az átírást Jogilag Is lerendez­
ték, Rhea felfogadott egy építési vállalkozót, hogy Brett instrukciói alapján a
szükséges átalakításokat elvégeztesse a két létesítményen. A felmerülő
költségeket Brett Sausaiito-I házának eladásából fedezték. A vendéglő
tetőterét beépítették— ez lett Brett új lakása— a Dojo épületének alagsorá­
ban pedig egy speciális edzőtermet létesítettek. Amint ez utóbbi elkészült,
életbe lépett Brett új Időbeosztása. A reggel négy és fél hét közötti két és fél
órát Brett Jeff társaságában az új edzőteremben töltötte. Ezt az Időt Jeff to­
vábbképzésére fordították. A pincéből az átalakítás eredményeként egy
tágas, hatalmas koporsóra emlékeztető terem lett. A majd húsz méter hosz-
szú, hat méter magas helyiség falai mentén a harci művészetekhez szüksé­
ges eszközök, kellékek és fegyverek tárolására szolgáló speciális iádák,
különféle célpontok és a helyzetgyakorlatoknál használt objektumok sora­
koztak. Jeff tanítása mellett Brett maga is itt végezte az edzéseit.
Jeff Archer ambiciózus, lelkes és szorgalmas tanulónak bizonyult. A 25
éves, körülbelül 176 centi magas fiú izomzatát egy atléta Is megirigyelhette
volna. Háromszög alakú arcán még Inkább a fiús, mint a férfias vonások
domináltak. Hullámos barna haja sportosan rövidre volt vágva, ugyancsak
barna szemei pedig korát meghazudtoló élettapasztalatról tanúskodtak. A
sokatmondó tekintet mögött valóban volt élettapasztalat, még pedig jobbá­
ra nem az élet napos oldaláról. Alig múlt két éve, hogy a nagyanyját, aki
sokáig anyja helyett Is anyja volt, egy gengszter-banda elevenen megéget­
te, amiért az Idős asszony emberi méltóságától vezérelve, nem volt hajlandó
feltétel nélkül behódolni a környéket rettegésben tartó bűnözőknek. Jeff
megpróbált bosszút állni a gyilkosságért, de kudarcot vallott. Kis híja volt,
hogy nem Jutott ő is a nagyanyja sorsára. Végül Brett volt az, aki felszámolta
a bandát, nem sokkal azután, hogy megismerte Jeffet a kórházban. A végső
leszámolásban már Jeff Is segédkezett a nindzsának, s ez a második talál­
kozás vezetett végül a közös stúdió megnyitásához, melynek egyedüli tulaj­
donosa immár Jeff lett.
A fiatalember mély felelősségérzettel áthatva végezte a munkáját és ör­
vendetesen fejlődött, mind a harci művészetek, mind a karate-oktatás terén.
Brett útmutatásai alapján a hangsúlyt a hivalkodó tégiatörögetésről fokoza­
tosan a harci művészetek szellemi oldalára helyezte, a Zen és Tao elmélyült
tanulmányozása segítségével. Azok a tanulók, akik csupán a kaland kedvé­
ért jártak el a Dojoban meghirdetett tanfolyamokra, vagy egyszerűen csak
egy veszedelmes fegyver birtokába akartak jutni, hamarosan az utcán talál­
ták magukat. Jeff nemcsak a maga, de növendékei képzésében is nagy
hangsúlyt fektetett a szellemi megalapozásra. Archer kurzusaira házi fel­
adatokkal is kellett készülni, ami nem csupán abból állt, hogy a nebuló addig
öklözi a csupasz falat, amíg kisebesednek az ujjal. Az ő Dojojában csak
azok szerezhették meg a fekete övét, akik megfelelő Jártasságra tettek
szert, nemcsak a küzdősportok, de a keleti képzőművészet. Irodalom és
tudományok, elsősorban a gyógyászat terén Is.
A Brett által kidolgozott edzésterv alapján néhány hét múlva már mindket­
ten pontos Idő és eszközbeosztássai dolgoztak. Brett minden alkalommal a
rugdosással kezdte az edzést, majd egy kővel töltött zsák következett,
amellyel az ökleit acélozta. Ezalatt Jeff előkészítette a dióval és különböző
gyümölcsökkel megrakott tálat a további gyakorlatokhoz. Archer kétheten­
te egyszer egy jókora doboznyi kőport ürített a kukába. Kevesen hitték vol­
na el a művelet szemtanul közül, hogy a kőpor Brett puszta kezeitől szárma­
zik, mellyel az előzőleg begyűjtött szikladarabokat morzsolgatja az edzések
során. Mint ahogy azt sem sejtette senki, hogy a speciális acél, műanyag és
habelemek, melyeket Archer egy nap lehordott a Dojoba, azt a cél fogják
szolgálni, hogy a Brett rúgásaitól meggyengült, repedező falat erősítsék.
Az egyéni bemelegítést követően a páros gyakorlatok következtek.
Ilyenkor a két férfi szembeállt egymással, néhány méter távolságra, majd
Jeff a tálból elkezdte dobálni Brettnek a gyümölcsöket. A dióval kezdték,
melyeket Brett a levegőben elkapva hüvelyk- és mutatóujja között morzsolt
szét. A következő lépésben a katana gyakorlat következett. Jeff most kü­
lönböző lágyhúsú, héjjas gyümölcsöket dobált Brett felé, aki a borotvaéles
szamurájkarddal röptükben egyszerűen meghámozta őket. A legkönnyebb
dolga a grapefruittal volt, de még a narancs sem okozott különösebb gondot.
Az Igazi próbatételt az almák és nagyszemű szőlők jelentették. Eleinte Brett
megelégedett azzal, hogy a héj egy részét eltávolítsa anélkül, hogy a gyü­
mölcs húsát megsértené, mielőtt földet érne, de néhány edzés után, először a
citrommal, majd a kisebb méretű gyümölcsökkel is már maradéktalanul vé­
gezni tudott. Ahogy teltek a hetek, hónapok, Jeffnek egyre gyorsabban kel­
lett feldobálnia a gyümölcsöket, Brett pedig olyan sebességgel hámozta
őket — most már kicsiket, nagyokat, kemény és lágyhúsúakat vegyesen —,
hogy szemmel Is alig lehetett követni a penge villogását, a gyümölcsök pe­
dig szinte kivétel nélkül tisztára hámozva, sértetlenül értek földet. Sorrend­
ben ezután következett a system-gyakoriat. Ez abból állt, hogy Jeff az asz­
talra helyezett hat bambuszrudat, egyenlő távolságra, szemben Brettei,
mögéjük pedig egy vastag deszkát rakott. Brett ezután a terem másik végé­
be ment, körülbelül húsz méter távolságra az asztaltól elhelyezkedett, maga
mellé készítve egy rövid íjat hat apró nyílvesszővel, ez volt a kyusen, majd
hat shurikent és hat hosszabb zsinórt helyezett el a teste különböző pontjain.
Jeff jelére gyors egymásutánban kilőtte az íjból a hat nyilat, melyek mind­
egyike egy-egy bambuszcsövön átsuhanva a mögöttük elhelyezett desz­
kába fúródott, anélkül, hogy akárcsak súrolták volna a rudak belső oldalát.
Ezután Jeff villámgyorsan elhúzta a bambuszos asztalt az útból, Brett pedig
most a hat shurikent vetette el, melyek mindegyike pontosan középen,
hosszában szelte ketté a deszkából álló nyílvesszőket. Az utolsó shuriken
jóformán még célba sem ért, amikor az első zsinór már útban volt az első
shuriken felé. A következő másodpercben már mind a hat körül egy-egy
zsinór vetett hurkot, úgy hogy Érettnek csupán egyetlen erőteljes rántásra
volt szüksége, hogy a hat acélcsiilag ismét a keze ügyébe kerüljön.
Nagyjából ekkorra érkezett el a studlónyltás ideje, úgyhogy Jeffnek men­
nie kellett, Brett miután magára maradt, az edzőterem hátsó ajtaján az épület
egyik speciálisan kialakított folyosójára ment, melynek burkolatát a szak­
boltokban beszerezhető legsimább és egyúttal legcsúszósabb csempe ké­
pezte. Az egész folyosó állandóan frissen volt viaszkolva, úgyhogy csak ke
vesen tudtak volna végigmenni rajta anélkül, hogy ne csússzanak el
néhányszor. Brett ezután elővett egy tekercs WC-papírt. A lehető iegoi
csóbb fajtából, amely olyan vékony volt, hogy csak ránézett az ember máris
szétszakadt és az egész folyosót beborította vele egy rétegben. Amikor ez­
zel elkészült, az egészet végigpermetezte vízzel, úgyhogy a papír egyenle­
tesen átlátszóvá vált a teljes felületen. Amikor ezzel Is elkészült, Jöhetett a
speciális futóedzés. Brett perceken keresztül oda-vissza rohangált a folyo­
són anélkül, hogy a leterített nedves hártyapapír csak egy ponton is elsza­
kadt, vagy akár meggyűrődött volna. A második gyakorlat a hátrafelé futás,
az utolsó pedig az oldalazva futás volt, hasonló eredménnyel. Amikor ezzel is
végzett, egy hátsó kijáraton át hagyta el a stúdiót, hogy elkerülje az edzések­
re Jövő tanulókat, majd visszatért a vendéglőbe. Természetesen ezt az időt is
igyekezett kihasználni. Verőfónyes napsütésben, zuhogó esőben egyaránt
mindig nyitva tartotta a szemét, hogy alaposan megfigyelje a körülötte zajló
életet, a mellette elhaladó embereket. Gondosan tanulmányozta az arcokat,
a járókelők mozdulatait, járásmódját, jeliemét, anélkül persze hogy ezt bárki
is észrevette volna. Idős férfiak meggörnyedve, a bevásárlószatyor alatt
roskadozó öregasszonyok, a parkban sárkányt eregető gyerekek, frizbit
hajigáló tinédzserek, munkába siető üzletemberek, megviselt Idegrend­
szerű, gyermeküket kordában tartani Igyekvő anyák, a babakocsi mellett
totyogó apróságok, mind egyformán fontosak voltak neki; minden és min­
denki érdekelte, még az állatok Is. A kutyák, macskák és madarak mozgá­
sát és reakcióit például megkülönböztetett figyelemmel tanulmányozta, hi­
szen a lopakodás művészetéhez és a gyors reflexek kialakításához tőlük
tanulhatott a legtöbbet.
ömaga azonban mlndezidő alatt jóformán láthatatlan maradt. Ebben nem
kis segítségére voltak külső adottságai. Nem volt rajta semmi feltűnő. Ráné­
zésre egy átlagos, jó felépítésű, középtermetű férfi volt, hullámos szökés­
barna hajjal, acélszürke szemekkel. Szerény, egyszerű ruhákban járt, a
cipőit illetően is csak arra fordított hangsúlyt, hogy kényelmesek legyenek.
Ékszert nem hordott, még karóra sem volt rajta. Anélkül is bármikor, percnyi
pontossággal meg tudta mondani mennyi az idő.
Ha ugyanazon időpontban egyszerre öt emberrel észrevétette volna ma -
gát, feltehetően később, miután már eltűnt a szemük elől. öt teljesen külön­
böző leírást adtak volna róla, ha valaki erre kéri őket. Nem volt csúnya, de
kifejezetten vonzó sem. Nem volt jellegtelen, de feltűnő sem. Az abszolút
átlagember volt, pontosan az, aminek látszani akart.
A vendéglőnek szintén volt egy külön bejárata, kifejezetten az ő számára.
Ezenkívül használhatta a konyhába vezető személyzeti bejárót, vagy az
egyik oldalsó bejáratot is. Az Is előfordult, hogy a vendégekkel együtt ő Is a
főbejáraton lépett be a helyiségbe, mégsem figyelt fel rá senki. Gondosan
ügyeit rá, hogy ez ne történhessen meg. A sok-sok vendég által valamikor,
valahonnan Ismert Brett Wallace egyszerűen köddé vált, még fényes nappal
sem ismert volna rá senki. Most már akár Lynn McDonald-dal is találkozhat­
nának. Könnyedén meg tudná győzni a lányt, hogy az égvilágon semmi köze
ahhoz a férfihez, akire esetleg emlékeztetné.
Brett ezúttal a főbejáratot használta, hiszen még nem volt fél tizenkettő, a
vendéglő pedig csak akkor nyitott a nagyközönség számára. Farmernad­
rág, egy kék T-shirt és egy kord-dzseki volt rajta. A Felkelő Nap Háza való­
ban ritka hangulatos kis vendéglő volt. A falakat körben tikfalambérla borí­
totta, a berendezés is ebből a ritka Indiai tölgyfajtából készült, fölötte pedig
ízléses elrendezésben egzotikus keleti tusrajzok, karcok és festmények dí-
szítettók a helyiséget. A természetes fény a terem elhelyezkedésének és a
hatalmas panoráma ablakoknak köszönhetően a nap minden szakában
elegendő volt, de Rhea a hangulatvilágítással sem vallott szégyent. Az alkal­
mazottak egytől-egyig távol-keletiek voltak, ezzel összhangban az unifor­
misuk Is — a vendéglő hierarchiájában betöltött helyük szerint — híven kö­
vette a Japán szokásokat. Rhea azonban sokkal demokratikusabb érzületű
volt annál, semhogy ragaszkodjon egy színtiszta Japán személyzethez. Az
alkalmazás egyetlen feltétele, ezt a vendéglő Jellege úgymond kötelezővé
tette, a sárga bőr volt. Ezen belül Japánok, kínaiak, koreaiak és egyéb távol­
keleti országból Jöttek képviselve voltak a személyzetben, megkülönbözte
tés nélkül.
Brett átvágott a szakácsoktól és kuktáktól nyüzsgő konyhán, ahol már
Javában készültek az első déli rohamra. Barátságosan odalntegetett Hama-
nak, az örökké mosolygó főszakácsnak, aki folyamatosan felügyelte a
számtalan kisebb-nagyobb főzőedényt és az azokkal foglalatoskodó be­
osztottjai munkáját. A konyhából kilépve Brett egy külön az ő számára léte­
sített kis étkezőhelyiségbe lépett, ahol Rhea kimonóba öltözve éppen dél
előtti teáját szürcsölgette, miközben átfutotta a reggeli lapokat.
— Találtál valami érdekeset — kérdezte a lány mellé huppanva.
— Csak a szokásos — felelte Rhea anélkül, hogy kidugta volna a fejét a
felemelt újság mögül. — Még mindig semmi esély, hogy megállítsák a dollár
zuhanását.
— Na, és a yen? — kérdezte Brett, miközben felállt és a fába szerelt étellift
ajtajához lépett.
— Rendíthetetlen, mint a Sony — felelte a lány, majd leengedte az újságot
és az asztalon heverő köteg tetejére helyezte. Hátradőlt a kereveten és a
teáscsészét két kezével a szájához emelve, tovább böngészte a New York
Times szóbanforgó rovatát. Az újság még így, ietámasztva is, majdnem a
szemmagasságában maradt az alatta tornyosuló halomtól, melyben Jófor­
mán a fél világsajtó képviseltette magát. Volt ott Los Angeles Times, Dallas
Examlner, Washington Star, Time, Newsweek, U.S. News and World Report,
Forbes, Fortune, London Times, Paris Match, Congressional Record és még
Pravda Reports Is. Brett kinyitotta az étellift ajtaját és kihúzott belőle egy tál­
cát, melyet Hama küldött fel, amint Brett megjelent a konyhában. A tálcán
különféleképpen elkészített halak, húsleves és egy csésze zsírszegény tej
volt. Brett, kezében a tálcával, elindult a padlásszobába vezető lépcső felé.
Az asztal előtt elhaladva egy elegáns mozdulattal behajtotta Rhea újságját.
— Kövessen, hölgyem — vetette oda a lánynak, és elindult felfelé a
lépcsőn. Rhea szó nélkül felállt az asztaltól és az újságokat otthagyva követ­
te Brettet. A tetőtér, egyetlen nagyméretű helyiséggé kiképezve, a ház
egész hosszában be volt építve. A három és fél méter magas falak körös­
körül, földtől plafonig tele voltak könyvvel. A tölgyfából készült óriási padló­
felületet csak helyenként törték meg a mennyezet felé ívelő mestergeren­
dák, melyek a tetőszerkezetet tartották. A padlótteljes terjedelmében egy
átlátszó, hártyavékony tűzálló műanyagréteg borította, de ezt csupán né­
hány centis közelségből lehetett észrevenni. A hatalmas helyiség funkciók
szerint különböző részekre volt osztva. A lépcsőfeljárótól jobbra egy szo­
katlanul nagyméretű, gazdagon felszerelt konyha fogadta a belépőt. Vele
szemben, a lépcső bal oldalán volt a nem kevésbé gondosan és ízlésesen
berendezett étkező. Egyetlen pillantás bárki számára nyilvánvalóvá tette
volna, hogy ebben a lakásban az étkezés nem csupán rutinszerű szükség-
letklelégítés, hanem valóságos ceremónia. Érettnél, persze, ez nem Is lehe­
tett másként. Mindössze egyetlen étkezést engedélyezett magának napon­
ta. V
A fürdőszoba, az egyetlen körben zárt helyiség az egész lakásban, a
konyha mögött helyezkedett el, egy zuhanyozóval és egy fürdőkáddal. In­
nen nyílt a mosdó és a toalett Is. A jobboldali rész utolsó egysége a háló és
meditációs sarok volt, melynek mindössze egy matrac, egy normál magas­
ságú heverő és egy vízágy alkották a teljes berendezését. Brett ugyan bár­
hol és bármilyen, lehetetlen pózban is tudott aludni, de ha jól akart pihenni,
szerette, ha több lehetőség közül választhat. A baloldalnak az étkező utáni
részét teljes egészében a zenei és komputeres helyiség foglalta le, ez volt a
legtágasabb téregysége a lakásnak.
Érettet nem csupán a harci művészetek kötötték a Távol-Kelethez. Tit­
kolt, bűnös szenvedélye volt a világelső japán híradástechnikai berendezé­
sek gyűjtése és a velük való foglalatosság is. A legmodernebb típusú beren­
dezésekből ekkora arzenált jobbára csak szakboltokban lehetett látni. Az
ismertebb márkanevek: Zenit, General Electric, Panasonic, Hitachi, Sony,
Toshiba több példánnyal Is képviseltették magukat, de a NEC-NIppon Elect­
ric cég termékei szám szerint és minőségben egyaránt uralták a terepet.
Brett esetében, persze, ez a hobbi Is, mint minden az életében, bizonyos cé­
lokat szolgált. A saját bőrén tanulta meg, keserves kínok közepette, hogy
egy nlndzsa több mint személytelen halálosztó gépezet. Az élet legalább
olyan fontos kell legyen számára, mint a halál, ennélfogva az életről is leg­
alább annyit kell tudnia, mint a halálról. Ez a tudás persze, az átlagember
tudásának a többszörösét Jelentette az ő esetében. Éppen ez tette azzá, aki
volt. Igazából ennek köszönhette, hogy az egész világon nem volt potenciá­
lis ellenfele, hogy legyőzhetetlen volt minden párviadalban. Ösztönösen
vagy tapasztalatból, de mindig pontosan tudta előre, hogy ellenfele mire ké­
szül, mit fog csinálni, vagy akár egy akció közben ml lesz a következő lépé­
se.
 Ezt az ösztönt és tapasztalatot azonban tudás táplálta. Méghozzá univer­
zális tudás. Az évek során különösen a kiképzések alatt nemcsak fizikai
képességei, de szellenni kapacitása is hihetetlen mértékben megnőtt. Egyet­
len nap alatt nagyobb mennyiségű információt tudott megszerezni, feldol­
gozni és hasznosítani, mint bárki más egy hét koncentrált szellemi erőfeszí­
tés során. Ebben a munkában a legfontosabb segédeszköze egy Nippon-
Electric Computer volt, melyet speciális rendeltetésének megfelelően ö
maga állított össze. Még az ő szellemi kapacitásával is hetekre volt szüksé­
ge, hogy a különböző számítógépes nyelvek elsajátításával fel tudja építeni
a saját információs központját, melynek adatbeszerző és feldolgozó bázis­
ként feltehetőleg nemigen akadt párja egy magánember tulajdonában sem.
A nagyméretű színes monitor és a csatolt printerek elképesztő mennyiségű,
mások számára sok esetben hozzáférhetetlen információt Juttattak el a tu­
lajdonosukhoz, aki pontosan tudta, hogy a kapott adatoknak hol és mi mó­
don vegye hasznát.
A komputerek nem csupán összegyűjtötték az információt, de Brett spe­
ciális programjai alapján szelektálták, rendezték és elemezték Is. A cross-
referenciák egész labirintusát fejlesztette ki, amelyben rajta kívül más nemi­
gen tudott volna eligazodni.
Most Is egyenesen a komputerhez lépett, leült a képernyővel szemben és
ölében a tálcával bekapcsolta a gépet.
— “A statisztikák nem sok változást mutatnak az évnek erre az időszaká­
ra” — olvasta le Rhea a képernyőn megjelenő szöveget. — “A hőmérséklet
emelkedésével egyenes arányban nő az erőszakos bűncselekmények szá -
ma. A gy IlkosságI mutatók az évszaknak megfelelő csúcs körül járnak.”
— Sajnos, a holtakért már vajmi keveset tehetek — mondta Brett komo­
ran, amint a zöldbetűs sorok összekuszálódva eltűntek a képernyőről, majc
két falat tonhal között megkérdezte;
— Na, és a nemi erőszak?
— Csökkenőben — felelte a lány meglepetten, n^mi szünet után.
— Csak a m^i napra vetítve, vagy tendenciózusan? — érdeklődött to­
vább Brett, anélkül, hogy levette volna a szemét a képernyőről.
— Változó— felelte a lány. — De mintha a keleti partvidéken határozottan
csökkenő tendenciát mutatna.
Brett, ha valami következetlenségre bukkant, többnyire azonnal nekilá­
tott, hogy a végére járjon a rejtélynek. Most Is ezt tette. Az asztalra rögzített
klaviatúra felé fordult és utasítást adott a gépnek, hogy koncentráljon a kele­
ti partvidékre vonatkozó híranyagra. A precíz program azonnal hozzálátott,
hogy begyűjtse és szelektálja a vonatkozó Információkat, a megfelelő adat-
szolgáltató források; helyi lapok, orvosi dokumentációs anyagok — a ma­
gánrendelőket Is beleértve —, személyi nyilvántartások és rendőri jelen­
 tések kiaknázásával. A gép összefüggésekből adódó lehetséges követ­
keztetések feltüntetésével zárta a programot, a következő szöveggel; "A
New York CIty-l Jóléti Bizottság közbenjárására kieszközölt fokozott kor-
nnánytámogatás feltehetően Jelentős mértékben hozzájárult a közbiztonság
növekedéséhez.”
Rhea eltűnődött a végeredményen, Brett pedig töprengő hallgatásba me­
rült. Valami máris érlelődött a gondolataiban. Ez nem magyarázat a nemi
erőszak statisztikáinak javulására — gondolta. Feltehetőleg csak a bejelen­
tett esetek száma csökkent. Egy nemi erőszaktételt pedig nem minden eset­
ben jelentenek be. Különösen akkor nem, ha az áldozatot megfélemlítették,
vagy ha már egyáltalán nincs Is rá lehetősége, hogy bárkinek bármit Is beje­
lenthessen...
— Eltűnéses esetek — mondta Brett félhangosan, tagolva ejtve a szót,
mialatt beütötte a gépbe a következő utasítást; “Teljes listát kérek minden, a
keleti parton a hónap eleje óta eltűnt személyről, az életkor pontos feltünte­
tésével.”
Rhea felnézett a printerről.
— Ez lesz a következő maratoni futamod?
— Este találkozunk, szerelmem — mondta Brett minden átmenet nélkül,
mintegy válaszképpen. — Jó munkát!
Rhea szó nélkül felállt és halkan az étkező mellett sorakozó szek­
rénysorhoz lépett. Kinyitotta az egyik szekrényt és kibújt a kimonójábói. Né­
hány másodpercig meztelenül álldogált a nyitott szekrény előtt, de Brett most
nem fordult meg, hogy gyönyörködjön az Igéző szépségű női test látványá­
ban. Rhea rövid habozás után egy barackszínű kombiné és egy virágmintás
japán köntös mellett döntött, amihez magassarkú szandált húzott. Felöltöz­
ve, Immár munkára készen még egy utolsó, szomorú pillantást vetett a ké­
pernyőre és az annak tanulmányozásában elmerült férfire.
A monitoron egy látszólag végtelen hosszúságú lista kígyózott lassan mo­
zogva lentről felfelé. Az említett Időszakban eltűntnek nyilvánított szemé­
lyek névsora volt. A nevek alatt a gép külön bekezdésben tüntette fel az
illetők egyéb személyi adatait. Kor, származás, foglalkozás, lakcím és
“egyéb adatok" sorrendben. Ez utóbbi rovatban többnyire a rendőrség által
az Illető rokonaitól, barátaitól és szomszédaitól beszerzett, a nyomozás
szempontjából használhatónak minősített Információk szerepeltek. Rhea
az “egyéb” rovatban felsorolt meglehetősen vegyes, néha mulatságos, de
többnyire Inkább szomorú, vagy éppen szánalmat keltő magánéleti "titkok”,
emberi sorsok töredékeitől zúgó fejjel Indult a vendéglő felé, hogy szembe-
; nézzen a déli rohammal. A képernyőt figyelő nindzsa mester azonban egé­
szen mást látott a kivetített adatokban. Anélkül, hogy bármiféle érzelmi re­
akció a legcsekélyebb mértékben Is befolyásolta volna a fejében dolgozó
“másik komputert”, máris nekilátott az anyag feldolgozásához, azaz az eset­
leges összefüggések felismeréséhez és rendszerezéséhez.

♦♦♦

Rhea még tíz órai kimerítő munka után Is gyönyörű volt és kívánatos, an­
nak ellenére, hogy a konyha és a vendéglő közötti szakadatlan lótás-futás-
ban többször is Jócskán megizzadt, úgyhogy a nyakán és a dekoltázsán az
egész bőrfelület egyenletesen csillogott a kiütköző verejtéktől. Éppen egy
Jókora won-ton levestől gőzölgő főzőtállal foglalatoskodott, amikor felnézve
a gomolygó gőzfüggönyön át Brettet pillantotta meg a tűzhely másik oldalán.
De még a sűrű párafelhőn át is azonnal látta Brett arcán, hogy valami tör­
tént. Valami fontos közlendője van a számára.
— Mi újság Brett?
— Holnap reggel megbeszélés — felelte a férfi. — Jeffei már beszéltem.
Mondd meg Hamanak is, hogy részletes Jelentésre van szükségem a Virgi-
nia-Pennsylvanla vonaltól RIchmondig terjedő övezet idei fegyverkereske­
delmi tranzakcióiról, valamint részletes autótérképeket Is kérek ugyanerről
a területről. Egyébként fönt vagyok, még le kell ellenőriznem az összes
rendőrségi Jelentést. Jó éjt. Aludj Jól.
A won-tonos fazékból újabb gőzhullám csapott ki, s mire Rhea újra átlát­
hatott a tűzhely másik oldalára. Brett már nem volt sehol. Felsóhajtott. Érezte,
hogy rövidesen ismét egyedül marad, s ki tudja mennyi Időre.
A másnap reggel Hamat, Rheat és Jeffet ott találta Brett étkezőasztala
körül, míg a házigazda a komputerhez csatolt tévéképernyő előtt állt, egy
távirányítóval a kezében. Jeff előtt egy pohár narancsdzsúz és egy dosszié­
ra való boríték, Rhea előtt egy csésze gyógytea és egy köteg térkép, míg
Hama előtt egy üveg skót whisky állt, egy Jegyzettömb kíséretében. Hama, a
mesterszakács, zömök, busafejű, alacsony férfi volt. Mint mindig, most is fe­
hér karatenadrág és fehér trikó volt rajta. A szemei tökéletes lelki kiegyen­
súlyozottságról, míg dagadó bicepszei és széles válla nem mindennapi testi
erőről tanúskodtak. A megnyerő, szelíd tekintet gazdája azonban nemcsak
kiváló szakács volt, de nagytudású fegyverszakértő Is, már ami az európai
illetve amerikai eredetű fegyvertípusokat Illeti. Naprakészen Informálta
Brettet minden újonnan megjelent ölőszerszámról és gépezetről, amit az
ezen a téren — úgy látszik kimeríthetetlen — emberi lelemény megalkotott.
Brettnek ennélfogva, valahányszor egy lőfegyverrel felszerelt ellenféllel
kellett szembenéznie, pontosan tudta mekkora erő kifejtése kell a ravasz
meghúzásához, milyen típusú lövedék, mekkora sebességgel hagyja majd
el a fegyver torkolatát, és hogy melyek az Illető típus számára kiaknázható
“gyenge” pontjai.
— DIerdre Peterson — mondta Brett a képernyőn feltűnő különböző fotó­
kon ábrázolt lány nevét leolvasva. Az asztalt körülülő trió egy vékony vilá­
gosszőke hajú csinos lányt látott a fényképeken.
— Kezdő Ingatlanügynök, aki az első “nagy üzlet” reményében ambició­
zusan vág bele a szakmába. Több forrásból származó egybehangzó véle­
mények szerint könnyelmű, partnereit sűrűn váltogató, mániákusan szexbo­
lond. Egy baltlmorel közvetítőirodából Indult el utolsó üzleti útjára.
Nyomtalanul eltűnt.
Brett megnyomott egy gombot a távirányítón, mire a képernyőn egy hatá­
rozottan vonzó barna lány fényképkollekciója jelent meg. Az egyik kép a
diplomaosztó alkalmával készült, a második egy jelentkezési lapról szárma­
zott, a harmadik pedig egy flancos new yorki estélyen vaktában elsütött saj­
tófotón ábrázolta.
— Tanya Bauer — kezdte Brett a kommentárt. — Kezdő színésznő, aki
megfelelő állás híján segédrendezőként helyezkedett el egy filmvállalatnál,
hogy el tudja tartani magát. Terepszemlére indult egy készülő filmhez, amit
később “Blood Viliágé” címmel tűztek műsorra, mielőtt nyoma veszett.
— “Blood Viliágé” — Ismételte a címet Jeff hitetlenkedve.
— Úgy van — erősítette meg Brett, leplezetlen undorral ejtve a szavakat.
Tudjátok, az a tipikus vérfürdős látványosság, amiben egy csapat va ­
dember megkésel minden útjába kerülő fiatal lányt.
— És ml még azon törjük a fejünket, miért rosszabb a közbiztonság nap-
ról-napra ebben az országban — csóválta a fejét Rhea a fényképekre me­
redve.
— Ez csak ártatlan szórakozás — vetette ellen Hama halkan, miközben
két kezét hátul a fején összekulcsolva a mennyezetre meredt. — Az Ilyen
filmekre viszik el a kamaszfiúk az első csajaikat, hogy a megrettent ártatlan­
ságok reszketve keressenek oltalmat a borzalmak elől a karjaikban.
— A faji kisebbségeknek pedig kiváló alkalom, hogy öklüket rázva teli
pofával szidhassák a rendszert. Legalább a vászon előtt — csatlakozott Jeff
Is a hozzászólókhoz.
— Hölgyeim és uraim, ha nem veszik zokon, térjünk a tárgyra — Indítvá­
nyozta Brett, újra a képernyő felé fordulva és folytatta a fényképkollekció
bemutatását. A most már gyors egymásutánban pergő felvételeken főisko­
lai évkönyvek, alkalmi felvételek, díszvacsorák, sportesemények és külön­
böző társasági összejövetelek alkalmával készült képek követték egy­
mást. Egy közös vonás azonban volt bennük. Mindegyiken ugyanaz a négy
tizenéves szerepelt, hol kettesével, hol hármasával, hol pedig teljes létszám­
ban. Két csinos lány és két jóképű fiú. — Tóm Murphy, Larry Langer, Terri
Cunningham és Carol KIrkland — kezdte Brett a bemutatást. — Négy diák,
akik azzal búcsúztak el a csoporttársaiktól, hogy néhány napra elmennek
kempingezni RIchmondtól északra. Pénteken Indultak és azóta nem látta
őket senki.
— Egy lány Manhattanból, egy Marylandből és két srác az évfolyamukból
— foglalta össze Jeff a még hátralévő adatokat. — Na és, ml az árulkodó
közös vonás bennük?
— Egy városnév: Tylervllle — felelte Brett rejtélyesen és az asztalhoz lé­
pett.
— Honnan van ez a név, hogy Tylervllle?— kérdezte Rhea.
— Eredetileg Cannon Crossing-nak hívták — felelte Brett, miközben a
távirányítót letéve két tenyérrel az asztalra támaszkodott.— Egy Jelentékte­
len kis város, egy Jelentéktelen kis hegy lábánál elterülő. Jelentéktelen kis
földben meghúzódva. Jelentős hadianyag és fegyverraktár volt a Függet­
lenségi Háború alatt. Innen az eredeti név. Meglehetősen gyatra lélekszámú
település, egyébként mindig Is az volt. Többnyire kis Jövedelmű nyugdíjasok
lakják, akik az Itteni Ingatlanárakat még valahogy meg tudják fizetni. A nagy
fordulat a városka életében 1966-ban következett be. Ekkor ugyanis az
egész települést a környező erdőkkel és hegyekkel szőrőstül-bőröstől fel­
vásárolta egy mammutvállalat, amelynek a tulajdonosa nem más, mint Nát­
hán GarrardTyler.
Hama elismerően füttyentett egyet, Jeff pedig, mint akinek végre leesett a
tantusz, a fejéhez kapva felkiáltott:
— Tylervllle! Hát persze, most már minden világos!
— Valóban az — bólogatott Brett. — Egyik napról a másikra Jóformán
teljesen kicserélődött a városka lakossága. Az adónyilvántartásban az új
lakók többsége rendőr, de Jelentős létszámban költöztek oda tanárok, ne­
velők és gyermekfelügyelők Is, egytől-egyig Tyler alkalmazottaiként.
— Na, de miért? — vetette közbe Rhea. — Tyler egy országos hírű üzlet­
ember, de a sikereinek a titkát misztikus homály fedi a mai napig. Az újságok
mindössze annyit tudnak róla, hogy a hatvanas évek közepén tűnt fel, egyik
napról a másikra, amikor egy elképesztő összeggel rukkolt elő különböző
tudományos kutatások és tanácsadói szolgáltatások támogatására.
Később, amikor a fia megfelelő korba lépett, megtette a vállalat szóvivőjé­
nek. Nem tűnne logikusnak, hogy egy ilyen rejtélyes, üzleti sikereinek a kul­
csait hosszú éveken át makacsul őrző üzletember, mint Tyler, Ilyen gátlásta­
lan módszerekkel próbálná felhívni magára az ország figyelmét.
— Nem Is az— válaszolta Brett. — Legalábbis a felszínen nem. Dollármil­
liókat áldoz humanitárius célokra. Miután megvette a várost, odatelepítette a
vállalat központi Irodáit és azonnal belefogott egy speciális Iskola és ne­
velőotthon felépítésébe, amely Ingyenes oktatást és ellátást biztosított és
 biztosít azóta Is, árvagyerekek részére. Ezzel a húzásával nemcsak a Jóhlrét
alapozta meg, ami természetesen további hasznos felső körökben kapcso­
latokat Is szerzett neki, de egyúttal nagyszerű adócsökkentési manővernek
Is bizonyult. Egyszóval a mérleg egyik oldalán egy szinte mesébe Illően
nagylelkű gesztus, egy milliókat felemésztő privát szociális Intézmény^az or­
szág minden részéből érkező árvák számára, a másik pedig egyik napról a
másikra emberek sorozatos eltűnése.
— De hiszen ezek az emberek bárhol eltűnhettek Észak-VIrgInlában. Mi­
ért éppen Tylerville-t szúrtad k i?— hitetlenkedett Jeff.
Brett ekkor felvette a távirányítót és figyelemre Intőén felemelte a másik
keze mutatóujját. A képernyőn megjelenő több tucat névre mutatva így foly­
tatta.
— Először Is azért, mert ezeknek az úgynevezett “nevelőknek” és “okta­
tásügyi szaktanácsadóknak”, egy-két ritka kivételtől eltekintve, semmiféle
szakképzettségük vagy gyakorlatuk nincsen az oktatásügy terén. Többsé­
gük már korábban Is aTyler-cég alkalma zottja volt különböző osztályokon
és kirendeltségeken. Másodszor, itt van a tylerviliei rendőrőrs. Létszámban
majdhogynem meghaladja a település teljes lélekszámát. Hamal
A Japán szakács a megszólításra abbahagyta a mennyezet szemlélését,
levette a két kezét a tarkójáról és látszólag szórakozottan elkezdett keres­
gélni az előtte heverő könyvkupacban.
— Természetesen hivatalos kimutatásokban semmi nyoma bármiféle, a
városba Irányuló lőfegyverszáilítási tranzakciónak — kezdte a beszámolót.
— De biztos forrásokból tudom, hogy a feketepiac tekintélyes forgalmat bo­
nyolít arrafelé mind fegyverekben, mind munícióban. Az abszolút mennyi­
ség önmagában nem olyan egetverő, de ha összehasonlítjuk a Tyler-kor-
szak előtti beszerzésekkel, akár arra a következtetésekre Is Juthatunk,
hogy valamiféle kisebbfajta helyi háború dúl a környéken.
— Tudnái valami közelebbit is mondani erről? — kérdezte Jeff gyanakvó
hangsúllyal.
— Hogyne. 1966 előtt mindössze egy-két puska volt a városban— felelte
Hama. — Egyszerű sörétes vadászpuskák, melyeknek a helybeliek Jó hasz-
, nát vehették a környező hegyekben. De mióta Tyler odaköltözött, a város
folyamatosan növekvő mennyiségben vásárol .45-ös automatákat, .357-es
és .44-es Magnumokat, 9 milliméteres Browningokat és hogy a kollekció tel­
jes legyen, olyan gyorstüzelő gépfegyvereket is, mint például a rettegett
MAC 10-es, vagy az izraeli ŰZI.
— Tipikus megfélemlítő fegyverek — jegyezte meg Jeff.
— Méghozzá nem Is akármilyenek!— erősítette meg Hama.
 — De ha egyszer a városba telepítették az egész mammutvállalat minden
központi Irodáját, nem logikus hogy fegyveres védelemre Is szükségük van
— vetette közbe Rhea, magára vállalva az ördög védőügyvédje szerepét.
— Elképzelhető — bólintott Brett —, de mindabból, amit MAC össze tudott
szedni róluk, úgy tűnik, hogy a “Központi Irodák” elnevezés csupán Tyler és
fia rezidenciáját fedi. Rajtuk kívül mindössze rendőrök és “nevelők", Illetve
"tanácsadók” szerepelnek a z alkalmazottak nyilvántartásában.
— Nekem még mindig nem elég meggyőző ez az egész — makacskodott
Rhea.— Mióta Brett végzett a gengszterbandával, amely felgyújtotta Archer
nagymamáját, már három Ilyen "csúcstalálkozón" vett részt, és a riadó mind­
három esetben vakiármának bizonyult. A nlndzsa mester további nyomozá­
sai során kiderült, hogy seholsem történt a szokásosnál több vagy súlyosabb
bűncselekmény, ami megkülönböztetett figyelmet érdemelt volna.
— Miért vagy olyan biztos benne, hogy ezek az eltűnéses esetek pont
Tylerviile-iei vannak kapcsolatban?
— Nos, a ietartóztatási Jegyzőkönyvek vezettek ehhez a felismeréshez—
felelte Brett olyan hangsúllyal, mint aki most Játsza ki az aduászt. A követ­
kező gombnyomásra feltűntek a képernyőn a bizonyításhoz szükséges
adatok. Ez év Januárjától Észak-Virginla minden városában a Tylerville-lel
azonos, vagy hasonló nagyságrendű városokat is beleértve, készültek
rendőrségi Jegyzőkönyvek fiatalemberek, különösen tizenhat és harminc
év közötti lányok letartóztatásáról vagy kihallgatásáról. Tylerviiieben azon­
ban semmi. Abszolúte semmi.
— Ahol a fegyver, ott a vendégszeretet — kommentálta Hama, egy régi
közmondás nyakát kitekerve.
— Többszöri kontrollal leellenőriztem a városi rendőrségi Jelentéseket
1966-tól máig — folytatta Brett. — A legutolsó Jelentés például pontosan
megegyezik egy másikkal, amit 1972-ben ugyanezen a héten készítettek. A
múlt havi Jelentések szintén megegyeznek a tíz évvel ezelőtt ugyanabban a
hónapban írtakkal. Ezek a fickók tíz éves ciklusokkal ugyanazokat a jelen­
téseket továbbítják, úgyhogy mindössze a neveket és a dátumokat változ­
tatják bennük.
Az asztait körülülő három szövetséges döbbenten egymásra nézett.
Ugyanarra gondoltak mindnyájan. Valami bűzlött Tylervlile-ben. Valami rej­
tély, aminek a kiderítése Brett Waiiace-ra várt.
— Egy kólaszállító teherautóra lesz szükségem — mondta Brett határo­
zottan, Rheához fordulva. — Ezekben a kisvárosokban egy közös vonás
van, hogy hemzsegnek a bároktól és kocsmáktól. Ha egy kereskedő azzal
állít be hozzájuk, hogy ötven százalékkal olcsóbban tud nekik szódavizet
vagy kólát szállítani, mint mondjuk a nagy szállítók, nem fog szemet szúrni
senkinek.
 Harmadik fejezet

Szokásukhoz híven most is éjszaka Jöttek. Eleinte nem volt bátorsága

szembenézni a látogatásokkal, rögtön hisztériás sikoltozásba kezdett, amint
valamelyikük megközelítette. És a fogvatartói is eleinte csak teli pofával rö­
högtek ezeken a hisztérikus kitörésein, miközben mohó szemekkel majd
felfalták meztelen testét, amely karjainál és lábainál lekötözve Ilyenkor te­
hetetlenül hánykolódott az ágyon. Később, mikor megkezdődtek a rábeszé­
lések, már nem voltak ilyen e Inézőek. Amint beléptek, két smasszer megra­
gadta a hajánál fogva, hogy ne tudja mozgatni a fejét, egy harmadik pedig
szorosan letapasztotta a száját. Innentől kezdve a főnök már tényleg azt csi­
nált vele. amit akart.
Ez az éjszaka azonban más volt. mint az előzőek. Bár a smasszerek
ugyanolyan halkan lopóztak a szobájába és tapasztották le a száját, mielőtt
még felébredt volna mint máskor, a főnökük Is ugyanúgy üldögélt az ágy
szélén meztelen testét simogatva míg be szélt hozzá. De ma. hogy hogy nem,
elárulta neki a nevét is.
— Szólíts nyugodtan Stevennek — mondta behízelgő hangon, mialatt ő
kétségbeesetten próbálta a szétfeszített pózból kiszabadítani kezét, lábát
az ágyhoz rögzítő, bélelt bőrszíjaktól.
— Nem kell. neked nem kell harcolnod — próbálta csillapítani a férfi. —
Inkább örülnöd kéne. hogy Ilyen szerencsés vagy, hogy más vagy. mint a
többiek, ők olyan csúnyák. Mindegyikük. Ellentétben veled. Te egyszerűen
csodálatos vagy. Tökéletes! — Megsimogatta a lány haját, másik kezével
pedig az állát kissé felemelve hátraszegte a fejét. A smasszerek villogó sze­
mekkel méregették az ágy túlsó végéből.
— Az árvák valahogy sehogysem akartak engedelmeskedni nekem —
folytatta a férfi, látszólag már ügyet sem vetve a változatlanul kétségbeesett
; hánykolódásra. — A Papát szolgálták mind. Mindig, minden a Papáért van...
Ezért úgy döntöttem, hogy vadászok egyet a saját szakállamra. A barátaim­
mal — folytatta, mosolyogva hátrapillantva a mozdulatlanul álló smassze-
rekre. A három férfi egyszerre bólintott, mintha dróton rángatnák a fejüket.
— Az első fogás egy kicsikét öregecske volt. Nem mondom, hogy nem
volt szép, de nem lehetett vele bírni. Ezért átpasszoltam a Papának. A máso­
dik már Igazán gyönyörű lány volt, de valahogy hiányzott belőle a tartás. Már
egészen az elején beadta a kulcsot. Te viszont nagyszerű csaj vagy. Bősé­
gesen megéred az árat, amit a barátaimnak kellett megfizetniük, hogy az
enyém lehess.
Terrl Cunningham úgy érezte, hogy még néhány másodperc és megörül.
Eszelősen rángatózni kezdett és minden erejét összeszedve megpróbálta
szétfeszíteni a száját, hogy sikíthasson. Az újabb szabadulási kísérlet ered­
ménye mindössze annyi volt, hogy még jobban feisebezte a bőrét a bokáin,
a csuklóin és a száján. Steven ekkor Ismét hátrafordult és pattintott egyet az
ujjaival. Az egyik smasszer egy kis dobozkát húzott elő és a kezébe nyomta.
Steven nagy műgonddal felnyitotta és kivett belőle egy modern, tű nélküli
fecskendőt. Az a típus volt, amivel egyszerűen csak belövik a gyógyszert a
páciens karjába.
— Tartsátok erősen — adta ki az utasítást Steven. A három férfi teljes
súlyával a lány karjaira, lábaira és gyomrára nehezedett. Steven gondosan
beiráhyozta a fecskendőt és meghúzta a ravaszt. Terrl érezte, hogy valami a
felső karjából kiindulva véglghullámzik az erein, fokozatosan átjárva az
egész testét, mintha a tengerbe vetették volna. Súlytalanul lebegni kezdett.
A hirtelen jött, mindenképpen kellemes súlytalanság érzés azonban csak
fokozta rémületét, de a teste már nem reagált az agyból jövő vészjelzések­
re.
A szoba lebegve eltűnt a szemel elől és helyéibe az erdőszéll táborhely
képe úszott. A tábortűzzel és a körülötte serénykedő társaival. A fiújával és a
másik párral, akik szintén csoporttársai voltak. Egész közelről iátta Caroi
nevető arcát, dús göndör barna haját, majd Tomot és Larry-t, amint a sátrak
körül serénykednek. Aztán, mintha egy lassított felvételre váltana a kamera,
látta a közeledő Idegen férfiakat tüzelésre emelt puskákkal. Egy örökkéva­
lóságnak tűnt, amíg odaértek, de Terrinek meg sem fordult a fejében, hogy
felugorjon és elrohanjon. Megkövültön nézte, hogy a nagykaliberű golyók
hogyan tépték szinte darabokra a két fiút, majd Carolt látta, amint a támadók
rávetik magukat és mintha száz kezük volna, leszaggatják róla a ruháit. Ca­
roi lassan, döbbent arccal kiáltásra nyitotta a száját. Nemsokára az egész
arca helyén már csak egy óriási szájat látott. Két hatalmasra tágult szem és
egy gigantikus szájüreg, ennyi maradt a lány fejéből. A testét mintha
benőtték volna az Ide-oda hernyózó ujjak, mintha hatalmas férgek százai
próbálnának tekergőzve a testébe furakodni, hogy felfalják.
 Terri Cunninghamt rázta a zokogás, amikor StevenTyler letépte a tapaszt
a szájáról. Az óles fájdalom hatására kinyitotta a szemót, hogy a rettenetes
vízió helyébe kínzója arca lépjen. Ez az arc éles, kemény vonásokból, kiug­
ró pofacsontokból, egy sasorrból, pengevékony ajkakból, fekete hajból és
kék szemekből állt össze. A legfurcsábbak azonban az éles vonásokon
megtelepedett kidudorodó zsírpárnák voltak, melyek egy-egy túlérett gyü­
mölcsre emlékeztették a szemlélőt, összképét tekintve egy tökéletesen
semmitmondó arc volt, amelyről csak egyetlen dolgot lehetett leolvasni: ha­
tártalan, mindenre elszánt gonoszságot.
Terrl kinyitotta a száját, hogy sikítson, de a drog bénító hatására hang már
nem Jött ki a torkán.
— Nem szabadna makacskodnod velem— figyelmeztette a fejét csóvál­
va Steven. — Kedvesnek kéne lenned hozzám. Korlátlan hatalmú urad és
parancsolód vagyok. Az életed az én kezemben van, és ez eiien már senki
nem tehet semmit.
Az utolsó szavakat már suttogta. Majd lehajolt és száját Terri szájára ta­
pasztva a nyelvét tövig a lány torkába dugta.

Br ett Waiiace, miután a három gengszter hulláját a vendéglőbe vonszolta,

pontosan úgy ültette vissza őket az asztal köré, ahogyan nem sokkal koráb­
ban még elevenen helyet foglaltak. Azután Andy övéből néhány golyót kivé­
ve, megtöltötte a revolvert és az egész tárat a három holttestbe eresztette,
ügyelve arra, hogy mindegyiket máshol találja el, azt a látszatot keltve ezzel,
hogy a lövöldöző nem volt teljesen ura a kezében tartott, meglehetősen sú­
lyos fegyvernek. Az így kialakított helyzetképből egy kívülálló szemével
egyértelműen arra lehetett következtetni, hogy Olíviának sikerült valahogy
megkaparintania a vendéglős puskáját, amivel rögtön lepuffantotta Stant és
Andyt, majd Andy revolverével a három önkéntest is.
Brett ezután kilépett a vendéglőből és a parkolóba beállított teherautó
mellett elhaladva — ezzel hozta vissza a három holttestet — a fák közé rej­
tett kólás teherautóhoz futott. A lány, ha történetesen ébren van, akkor sem
látta vagy hallotta volna, hogy valaki közeledik. Olívia azonban egy rövid, de
hatásos akupunktúrás kezelést követően, ha nem is békés, de mindenkép­
pen Jótékony hatású álomba merült a vezetőkabin függönnyel elszeparált
pihenő ülésén. A farmerja valahogy egészben maradt. így azt húzt a magára
alulra, a darabokat tépett Ingből pedig közös erővel összetákoltak egy al­
kalmatosságot, ami úgy, ahogy elfedte a takarni való testrészeket.
 Brett hangtalanul a vezetőülésre csúszott. Még mindig a sötóticól< nindzsa
szerelés volt rajta, beleértve a csuklyát és a maszkot Is. Késedelem nélkül
begyújtotta a motort és visszakanyarodva az országúira, elindult kifelé a
városból, abba az irányba, ahonnan érkezett. Gondolataiban összegezte
mindazt, amit Olíviától hallott. Bár ő már biztonságban volt, egy másik gyö­
nyörű fekete lány, Rosaiind Colé még mindig fogoly volt valahol a városban.
Mégpedig feltehetően az őrszoba egyik cellájában, vagy éppen a seriff há­
zában.
Brett elmélete, melyen már napok óta dolgozott gondolatban, úgy tűnt,
mégis beigazolódik. Kezdett összeállni a kép. A seriffet feltehetőleg meg-
szédítette a pénz, amit Tyler fizetett neki a szolgálataiért, azután fokozatosan
elhatalmasodott rajta a hatalommánia. A kisvárosok vezető törvényőreinek
tipikus betegsége. A rendőrbíró és a kormányzó megvesztegetésével bár­
kit kénye-kedve szerint letartóztathatott, koholt vádak alapján Is. Ha pedig
valaki egyszer bekerül egy ilyen Istenháta mögötti börtönbe, mint az itteni is
lehet, csak akkor szabadul onnan élve, ha maga Is a többiekhez hasonlóan
feltétel nélkül engedelmeskedik a helybéli önkényúr. a seriff akaratának.
Brett először a fiatal fotómodelit akarta biztonságba helyezni, aztán pedig
jöhet a börtön, ahonnan ki keli szabadítania a már minden bizonnyal odahur-
coit divatlap-szerkesztőnőt. Végül pedig leszámolás az emberrablókkal.
Még egy kilencvenfokos kanyar és kint van a városból a nyílt országúton
— gondolta. A valóságban azonban nem így történt. A kanyar túlsó végén
három keresztbe állított rendőrautó blokkolta az'utat. Előttük hat állig fel­
fegyverzett rendőr állt. zseblámpákat villogtatva.
Most legalább tudta, hogyan érezhetett Mel, amikor megpillantotta a kó-
lásautót, körülbelül ugyanilyen távolságból maga előtt. A különbség csupán
annyi volt kettejük között, hogy Brett arcán a meglepetés vagy Ijedtség leg­
csekélyebb jele sem mutatkozott. Gondolatban egy másodperc alatt végig­
futott az összes lehetséges magyarázaton.
A holttesteket még nem fedezhették fel Stan vendéglőjében, hacsak va­
laki. akinek éppen kéznél volt egy CB-rádió. meg nem hallotta a lövéseket
és azonnal Jelentette a zsaruknak. Ennek azonban nem volt sok való­
színűsége, mert a környék előzetes tanulmányozása során kiderült, hogy a
vendéglőn kívül egyetlen ház sincs a közelben. Azt Is biztosan tudta, hogy a
sajátján kívül más gépjármű nem volt a környéken. Egyszóval, hacsak vala­
ki nem vadászott mondjuk fajdkakasra hajnali kettőkor az erdőben, a hullá­
kat még nem fedezhették fel.
Az ellenőrzésnek tehát valami más oka kellett, hogy legyen. Brettnek
azonban arra most nem volt Ideje, hogy vaktában találgasson. Pillanatnyilag
az volt a legfontosabb, hogy ő maga továbbra Is észrevétlen maradjon és
hogy Olívia ne kerüljön a seriff kezébe.
 Bi ett egyik kezével, egy villámgyors mozdulattal, az erőkifejtés legcse­
kélyebb Jele nélkül kétszer átpörgette a kormánykereket, a másikkal pedig
tövig beliúzta a kéziféket. A teherautó mind a hat kereke leblokkolt, a súlyos
autótest pedig tehetetlenül oldalra csúszott, a fara előre vágódott, majd két
keréken táncolva beállt pontosan ellentétes Irányban, farral a rendőröknek.
Brett ekkor kiengedte a kéziféket és beletaposott a gázpedálba. A hátsó
kerekek kipörögtek, majd füstölögve az aszfaltba haraptak és a súlyos
Jármű meglódult visszafelé.
Brett a visszapillantó tükörben látta, amint a hat rendőr bevágja magát a
kocsikba. Többet már nem Is láthatott, mert az út éles kanyarral fordult visz-
sza a város felé.
■ A fene egye meg — füstölgött magában. Hacsak egy kicsit több ideje lett
volna a felkészülésre... Olívia váratlan feltűnése a vendéglőben egy kissé
keresztülhúzta a számításait. Eredetileg úgy tervezte, hogy összeismerke­
dik egy-két városlakóval és megpróbálja kipuhatolni, hogy ml folyik a kör­
nyéken. A szerencsétlen időzítés és a véletlen azonban úgy hozta, hogy a
tervezettnél Jóval korábban kellett akcióba lépnie. Nem mintha magára a
küzdelemre nem lett volna kellőképpen felkészülve, de egy ilyen váratlan
és meglehetősen hatékony rajtaütés a bűnbanda néhány tagján, veszélyez­
tetheti az eltűnt személyek, mint lehetséges tanuk életét, ha még egyáltalán
életben vannak.
Az URH-kocslk üvöltő szirénákkal vették üldözőbe Brettet. Kifinomult hal­
lása szinte azonnal figyelmeztette, hogy csupán két autó követi. A harmadi­
kat nyilván otthagyták, hogy Tyierville határa ne maradjon őrizetlenül. Brett
most már biztos volt benne, hogy a blokádot nemcsak miatta állították fel.
Tylervllle-t éjszaka senki nem hagyhatta el ellenőrzés nélkül. Ekkor döbbent
rá, hogy a városi hatóságok korrupciójával kapcsolatos feltevései önma­
gukban nem adnak elegendő magyarázatot a történtekre. Az összkép na­
gyobbik része még hiányzott.
Ebben a pillanatban, mintha csak a rendőrök Igazolni akarták volna utób­
bi feltevését, hátulról tüzet nyitottak a teherautóra. Brett a tükörbe pillantott
és látta, hogy a távolság közte és üldözői között máris tetemesen csökkent,
és hogy két zsaru a vezetőülések melletti ablakból eszeveszetten tüzel a
teherautó hátsó kerekeire. Miféle ámokfutókra adnak egyenruhát ebben a
városban? — gondolta. Máshol a rendőrségnek minden egyes kilőtt töl­
tényről számot kell adniuk, a hüvely beszolgáltatásával és egy három pél­
dányban elkészített írásos Jelentéssel. Ezek pedig szinte vaktában, célzás
nélkül teleszórják az aszfaltot ólommal.
De más is szöget ütött a fejében. A rendőrök minden különösebb erőfeszí­
tés nélkül megelőzhették volna a nehézkes teherautót, arról nem is beszél­
ve, hogy bárki, aki egy fegyveres testületnél elvégzett legalább egy alapfo-
Kü kiképző tanfolyamot, könnyedén ki tudta volna lőni a kocsi bármelyik
hátsó kerekét. Ezek a fickók pedig, mintha csak behunyt szemmel, vaktá­
ban lövöldöznének! Brett eddig nyolc lövést számolt meg, de a teherautó
még mindig sértetlen volt. A zsaruk mintha minden különösebb ok nélkül,
passzióból Játszadoznának vele, mint macska az egérrel. Ha minden úgy
történt, ahogy Olívia elmondta, az üldözőiknek fogalma sem lehet róla, hogy
a lány Is a kocsiban van. Ez pedig azt Jelenti, hogy teljesen mindegy, ki ül
benne...
Brett helyében bárki más tanácstalanul torpant volna meg ennél a fells-
merésnéi. Számára azonban már megvolt a kézenfekvő magyarázat. Nem
egy tizennyolc éves ártatlan néger lány után indított hajtóvadászatba keve­
redett. A városban valamilyen okból teljes kijárási tilalom volt érvényben.
Aki pedig ezt megpróbálta áthágni, az az életével Játszott.
Brett képtelen volt a teherautóból többet kihozni. Ha az úton marad, nem
sok esélye van, hogy megússza a négy fegyveressel szemben, mozgáskép­
telenségre kárhoztatva a vezetői fülkében. Ki kell valamit találnia, mielőtt
még az üldözők a nyakára hozzák az egész tylervllie-l hadsereget. Afelől
egy pillanatig sem volt kétsége, hogy adott esetben el tudna.bánnl velük,
akárhányan legyenek is. De egy ilyen tömegmészárlással egyúttal az ártat­
lan foglyok sorsát is megpecsételné. Mindenképpen korai és kockázatos
lenne tehát most kijátszani az ütőkártyáit — gondolta.
A következő pillanatban az előzőhöz hasonló, hihetetlenül könnyed moz­
dulattal félrerántotta a kormányt, de most ahelyett, hogy az előbbi manővert
megismételve szembefordult volna az üldözőkkel, balra letért egy keskeny
erdei útra. A teherautó oldalra billent és két keréken bukdácsolva egy ki-
lencvenfokos kanyart téve eltűnt a fák között. A nyomában robogó rendőra­
utók vezetőit annyira váratlanul érte ez a hirtelen mozdulat, hogy már nem
tudtak Időben lefékezni, így majd száz méterrel túlrobogtak a letér őn. A fé
kekbe tiporva fülsiketítő csikorgással megálltak, majd miután felfogták,
hogy egyáltalán mi történt, visszatolattak az elágazáshoz.
Brettnek minden figyelmét összpontosítania kellett, hogy el ne veszítse az
uralmát a keskeny, kiálló sziklákkal, letört ágakkal és vízmosásokkal tarkí­
tott, hepehupás földúton bukdácsoló teherautó fölött. A vezetőfülke úgy ug­
rált és dülöngélt, mint egy halászcsónak a viharos tengeren. Olívia az aku-
punktúrás altatás ellenére felébredt az elfüggönyözött fekvőhelyen és
klújulú félelmében nyöszörögni kezdett.
— Maradj nyugodtan — adta ki az utasítást Brett, anélkül, hogy hátrafo
dult volna. — Maradj fekve és kuporodj össze amennyire csak tudsz.
A teherautó éppen egy kidőlt fának hajtott. Az első kerekek magasra fel­
ugrottak, majd a fatörzsön átfordulva visszapattantak az útra. Brett a hajsza
során most először szakadt el az ülésről, de annyira még sikerült uralkodnia
testmozgásán, hogy a fejét most sem verte be a tetőbe, jóllehet a vezetőfül­
ke csaknem fél métert ugrott a bukkanón. A hátsó kerekek egy másodperc­
re megpőrögtek a fatörzsön, majd belekapva átlódították rajta a hatalmas
autótestet. A következő akadály egy rövid, de meredek homokos kaptató
volt, amin átjutva a teherautó teljes sebességgel lódult neki a lejtőnek. A laza
talajban fel-felpörgő kerekek mögött hatalmas felhőkben kavargott a por.
A két rendőrkocsi bőgő motorokkal vágott neki a teherautó-megtisztítot-
ta földútnak. A keresztben fekvő fatörzs azonban az alacsonyabb építésű,
jóval kisebb átmérőjű kerekeken gördülő személyautóknak már nagyobb
gondot okozott. Az első autó nekifeszült az akadálynak, s miután felpörgő
gumikkal szabályosan lecsiszolta a kérget a fatörzsről, oldalra fordulva át­
bukott rajta. A második egy huppanót követően pont az orrával ütközött a
fának, szétroncsolva az ütközőt és a fényszórókat, de rövid manőverezés u
tán ennek is sikerült átvergődnie az akadályon. A következő akadály a ho­
mokos kaptató azonban elvégezte azt, amit a fatörzsnek nem sikerült. Az
első kocsi felpörgő kerekekkel félrecsúszott és irányíthatatlanná válva, a
tengelye körül forogva, csúszni kezdett a lejtő alja felé. A második túl nagy
sebességgel érkezett az ugratószerű dombtetőre, elszakadt a talajtól és rö­
vid repülés után orral lefelé vágódott vissza az útra a már korábban szétron­
csolt fényszórókat és a lökhárítót szabályosan belepréselve a motorházba.
A motor ezután még köhögött néhányat, majd végleg lefulladt. Az első kocsi
vezetője Időközben valahogy visszanyerte uralmát a járműve felett és
egyenesbe állva várta, hogy a másik kocsi kövesse. Mikor látta, hogy az
nem mozdul, átkiáltott a benne ülőknek.
— Szánjatok át és gyerünk utána!
— Menjetek nélkülünk. MI megpróbáljuk rádión kideríteni, ml a rosseb fo­
lyik itt.
Az első kocsi sofőrje Jobbnak látta, ha nem vitatkozik. Szó nélkül bevágta
az ajtót és a gázba taposva a szökevény után lódult.
Brett már a következő kaptatón hajszolta felfelé a bőgő masinát, A hatal­
mas kerekek fel-feipörögve gyalulták az erdei utat, de a nagy átmérő és a
kapaszkodó gumik nem engedték, hogy beleássák magukat a laza talajba.
Csak annyi időt akart nyerni, hogy elrejthesse a kocsit és gyalog folytathassa
a menekülést. Akkor már ura lenne a helyzetnek. A teherautó egy utolsó,
szinte már fájdalmas nekirugaszkodással végre feljutott a kaptató tetejére.
Brett már majdnem rálépett a gázra, hogy a vízszintes terepen újra teljes
sebességbe hozza a járművet, amikor észrevette, hogy az út elfogyott a ke­
rekek előtt. Egy körülbelül tizenöt méter mély szakadék tátongott előtte.
Ilyen súlyos járművel egy ekkora zuhanás végzetes lett volna.
A nindzsa elkapta a kormánykereket, hogy segítsen a féknek a megállás­
ban, miközben feszült figyelemmel próbálta felbecsülni a közeledő üldözők
távolságát. Csak egy autó hangját hallotta, de az már elóg közel Járt. Koc­
káztatnia kellett. Bár a forgatókönyvhöz képest bármiféle kockázatvállalás
elhamarkoctott lépésnek minősül, most nemigen volt más választása. Las­
san Jobbra fordította a kormányt és óvatosan a gázra lépett. A teherautó
araszolva megindult, mindössze néhány hüvelykre a meredély szélétől. A
motor majdhogynem alapjáratban dolgozott, a legkisebb kipörgés vagy hir­
telen mozdulat végzetes lehetett volna a kényes egyensúlyi helyzetben.
Az üldözők már egész közel voltak. Brett folytatta az óvatos manővert. A
motor Időnként panaszosan felnyögött, de ha kihagyásokkal Is, a nehéz
jármű engedelmeskedett. Végülls beállt a kívánt pozícióba, kllencvenfokos
szögben szembeállva a szikla pereméhez vezető úttal. Brett abban a pilla­
natban oltotta el a fényszóróit, amikor a rendőrkocsi befordult a keskeny
peremre, oda, ahol az Imént még ő állt. Ekkor habozás nélkül rálépett a gáz­
ra, esélyt sem hagyva az érkező autónak, hogy elkerülje az ütközést. A te­
herautó lökhárítója a bal fényszóró mögött kapta el a kicsiny járművet,
amely tehetetlenül elkezdett sodródni a szikla pereme felé. Az ütközés kö­
vetkeztében a vezető mellett ülő rendőr előrebukva beverte a fejét a
műszerfalba, majd lecsúszott az ülé sről. A sofőr nem sérült meg és látva
társa pillanatnyi harcképteienségét, átnyúlt a hátsó ülésre, hogy fegyvert ve ­
gyen magához.
Brett az előtte sodródó kocsi fölött átnézve felmérte a hátralevő távolsá­
got. Nem lehetett több tíz méternél. Ha sikerül addig eltolni az autót, a többit
már elvégzi helyette a szakadék. Brett újra a rendőrökre pillantott, éppen
idejében. A kísérő idők őzben magához tért és éppen a feléje tornyosuló
vezetőfülkére emelt egy kétcsövű sörétes puskát. Brettnek már csak annyi
Ideje maradt, hogy Olíviának hátra kiáltson:
— Feküdj! — miközben maga Is lebukott az utasülésre. A két szélvédő
ugyanabban a pillanatban robbant szét. A rendőrségi autó “biztonsági" üve­
gén tenyérnyi lyuk keletkezett, míg a teherautó szélvédőjének a felét elvit­
ték a becsapódó sőrétek. Brett fekvő helyzetében sem vette le a lábát a
gázpedálról, úgy számította, hogy még körülbelül három másodpercig kell
maga előtt tolnia a veszedelmes terhet, hogy végleg megszabadulhasson
tőle.
Ezalatt a három másodperc alatt a sofőrnek Is sikerült fegyverhez jutnia és
az egész tárát a látszólag üres kabinba ürítette. Brett az utolsó lövés pillana­
tában vette le lábát a gázpedálról és rögtön beletaposott a fékbe. A két kocsi
közül azonban csak a teherautó állt meg, a rendőrkocsi hátsó kerekei alól
elfogyott az út, lassan megbillent, majd a szikla peremén átfordulva a mély­
ségbe zuhant.
Brett még hallotta az egyik rendőr artikulátlan üvöltését, mielőtt a kocsi
csörömpölve földet ért. Ekkor felült és hátraszóit Olíviának.
 — Gyerünk! Gyalog kell tovább mennünk, ha le akarjuk rázni őket.
A válasz helyett azonban csak valami furcsa, bugyborékoló hangot hallott
a háta mögül. Hátrafordult és fölrántotta a függőn^. Olívia kissé meggör­
nyedve ült a meglehetősen keskeny fekvőalkalmatosságon, karjait mintegy
segélykérőén felé nyújtva. A bugyborékoló hangra a szája szólón csorgó
keskeny vércsfk adta meg a magyarázatot. A bőrét jóformán az egész
felsőtestén szinte szitává lyuggatták a sörétek. A két szélvédőt áttörve a
függönyön keresztül becsapódó golyócskákon azonban már nem maradt
akkora ütőerő, hogy komolyabb sebesülést okozzanak, többségük már
közvetlenül a bőr alatt megállt. Ezekkel a sebekkel, ha Brett Idejében biztos
helyre viszi, még életben maradhatott volna. Amiért mégsem maradhatott
életben, az egy golyó volt, ami valahol a köldök és a medencecsont között
fúródott a testébe, feltehetően szétroncsolva a gyomor Jelentős részét, a be­
leket és a lépet, A sebesült lány háta mögött a bádogfalon egy körülbelül két
tenyérnyi nagyságú vérfolt éktelenkedett...
Brett lassan lehunyta szemét. Valamiért, ki tudja miért, a lány nem feküdt
le, amikor figyelmeztette. Továbbra Is ülve maradt. Talán, hogy a hátát a
kabin falának vetve Jobban tudjon kapaszkodni. Csak a döbbent csodálko­
zás tartotta még benne az életet. Sehogyan sem értette, hogyan lőhették le
akkor, amikor már végre biztonságban tudta magát. Az utolsó másodper­
cekben döbbent rá, hogy milyen fiatalon, értelmetlenül és borzalmas módon
keli elpusztulnia. Az arcát eltorzító iszonyatos rémület nem emberi szemnek
való látvány volt.
Brett nem nézhette tétlenül, hogy a lány ilyen embertelen szenvedések
közepette vegyen búcsút az élettől. A megfelelő akupunktúrás pontra gya­
korolt intenzív nyomással másodpercek alatt elaltatta, majd megelőzve a
gyilkos golyót, megszabadította további szenvedéseitől.
Nehéz szívvel, egy keserves sóhaj kíséretében behúzta a függönyt és
előrefordult. Egy nindzsa nem érez fájdalmat, de a veszteséget ugyanúgy
átérzi, mint bárki más. Sőt! A részvét és az együttérzés képessége nélkül
nem is lenne alkalmas rá, hogy vállalt küldetését teljesíthesse.
Olívia gyilkosainak halálát azonban nem tekintette veszteségnek. Ellen­
kezőleg. Inkább nyereségnek. Amennyiben nem lesz már alkalmuk a továb­
bi kegyetlenkedésre és gyilkolásra.
Brett egy határozott mozdulattal fejjel előre kivetette magát a szélvédőn
tátongó lyukon, majd egy szaltót követően guggoló pozícióban földet ért a
teherautó előtt. Felállt és a szikla pereméhez lépve lenézett. A rendőrkocsi,
kerekeivel az ég felé, a szakadék alján feküdt, körülbelül tizenöt méteres
mélységben. A gomolygó kékes füstön keresztül azonban valami mozgást
látott. Alaposabban kinyitva a szemét kiderült, hogy a második rendőr, aki a
halálos lövést leadta Olívlára, még életben van és hason cs úszva próbál
kikecmeregni a füstölgő roncsból, ami minden pillanatban felrobbanhat.
A felismerés pillanatában Brett már fordult Is vissza a teherautóhoz. A ve­
zetőfülke elé lépve elrugaszkodott a földről és a szélvédő felső peremében
megkapaszkodva egy lendülettel belódította magát a kabinba. A motor már
be is indult, mire teljes testsúlyával megérkezett az ülésre. A hatalmas Jármű
meglódult a mélység felé. Brett kinyitotta a vezetőülés felőli ajtót és abban a
pillanatban, amint a két első kerék átgördült a szikla peremén, kiugrott a
fülkéből, majd hidegvérrel bevágta maga mögött az ajtót. Mozdulatlanul néz­
te, amint az ormótlan több tonnás test legördül a sziklafalról és egy fél fordu­
latot téve a levegőben, háttal rázuhan az alakra, akinek már sikerült derékig
kitornásznia magát az egyik oldalablakon... Brett még látta, hogy a rendőr a
zajra felnézve ösztönösen maga elé emelte a kezeit. Az arcát eltorzító irtó­
zatos rémület Jóleső elégtétellel töltötte el az eseményeket egyébként töké­
letesen közömbös tekintettel szemlélő, szoborszerű mozdulatlanságba me­
redt nindzsát. Volt még földi Igazságszolgáltatás!
Azután hátralépett néhány lépést. A következő pillanatban a kifolyt ben­
zin és az üzemanyagtartályok berobbantak. Hatalmas detonáció rázta meg
a levegőt. A robbanást követően felcsapó lángoszlop a szikla peremét nyal­
dosta. A tisztás mögötti fák törzsén egy pillanatra egy óriási fekete árnyék
jelent meg, egy emberi alak hatalmasra nagyított sziluettje. A lángoszlop el-
üitével a szakadékból már csak a fekete füstfelhőket okádó, egyenletesen
ropogó tűz hangja hallatszott. A völgyből közeledő két másik rend őr persze
csak a lángoszlopot láthatta a fák mögött felvillanni, a hatalmas fekete ár­
nyék és eredetije árnyék maradt. Láthatatlanul beleolvadt a sűrű virginiai
éjszakába.

Tylerville ragyogóan kék égboltra ébredt. A seriff irodájának ablakából

nézve a hold éppen eltűnőben volt a hegy egyik oldalán, amikor a nap fel­
bukkant a másikon. Nick Sherman éppen ezt a pillanatot kapta el, amikor
kinézett irodája vasrácsos ablakán. Apró fekete szemeit sűrű bozontos
szemöldök árnyékolta. Elgondolkodva végigsimított az álián kiütköző két­
napos vörös borostán, majd visszafordult az íróasztala előtt láthatóan zavar­
tan álldogáló két rendőrhöz, ök az éjszakai baleset szemtanul voltak.
Sherman átható tekintetére az egyikük dadogva megszólalt.
— Ml biz...blztos hogy, hogy a nigger csaj volt...Nick!
 — úgy van — erősködött a másik, hevesen bólogatva. — Mikor az az
átkozott monstrum majdnem ránk mászott, tisztán láttuk, hogy a volán mö­
gött nem ül senki.
— Világos— vette át a szót újra az eiső.— Csak a nigger csaj lehetett, te Is
tudod, hogy sötétben csak akkor látni őket, ha vigyorognak.
— Seriff! — mondta fenyegető hangsúllyal Sherman.
— Hogy mondod, Nick? — kérdezte az előbbi rendőr megütközve.
— Ebben a városban én seriff vagyok, tehát a nevem is seriff! Világos?
— Hát persze, Nick...azazhogy, Igenis uram, seriff!
Sherman döngő léptekkel megkerülte az asztalát és az iroda nyitott ajtajá­
hoz lépett. Szemügyre vette a másik helyiségben sorakozó zárkákat. A fog­
dát nem régen újították fel, a cellák tiszták és rendesek voltak. A világítást a
régi égők helyett vadonatúj neoncsövek szolgáltatták, a falak körös-körül
— beleértve a mennyezetet is— hangszigeteléssel voltak ellátva. Az előtér­
ben két íróasztal állt egy-egy írógéppel és telefonnal felszerelve, a falak
mentén pedig két cella volt kialakítva, az éjszakára átm enetiieg beszállított
foglyoknak. A jobboldali falon egy hatalmas vasajtó terpeszkedett. i\/1ögötte
további négy cella volt látható, a súlyosabb eseteknek, Illetve a veszélyes
bűnözőknek fenntartva.
Sherman visszafordult az idegesen topogó rendőrökhöz.
— Honnan szerezte a lány a teherautót?
A megszólítottak tanácstalanul egymásra néztek. Tudták, hogy mint min­
den kérdésre, erre is választ kell adniuk, de tudták azt Is, hogy ez a válasz
nem fogja elnyerni feljebbvalójuk tetszését. A második rendőr elhatározta,
hogy mellébeszélés helyett szarvánál ragadja meg a bikát.
— Halvány gőzünk sincs róla, seriff — vágta ki határozottan, miközben
feszesen kihúzta magát.
— Megpróbáltuk leolvasni a rendszámtábláját, hogy..., hogy utánanéz­
hessünk, de a felvert sár meg por teljesen beborította, úgyhogy....
— A robbanás után pedig, de ezt már te is tudod, már nem volt sehol. Eltűnt!
Sherman tényleg tudta. Hajnalban maga Is kiment a helyszínre, hogy
szemügyre vegye a roncsokat. Tyler azzal a feitételiel tette meg a város
“biztonságának” legfőbb őrévé, hogy a munkát maximális pontossággal, fe­
lelősségérzettel és hatékonysággal végzi, amit Sherman nem csekély élve­
zettel teljesített is.
— Na, meséljétek el szépen mégegyszer, hogy is történt ez az egész —
mondta, higgadtságot erőltetve magára.
A két beosztott megvárta, amíg a seriff újra megkerüli az íróasztalát és
leül.
— Szóval — kezdte a második —, miután rádión értesítettünk, nekivág­
tunk a hegyoldalnak a két kocsi után.
 — Éppen akkor értünk fel a tisztásra, amikor a teherautó átbukott a szikla
peremén és lezuhant.
Sherman abbahagyta a naplója lapozgatását és felnézett.
— Ennyi az egész?
— Ja. aztán jött a robbanás, meg minden... — felelte az első rendőr
meggyőzően bólogatva.
Sherman ökölbe szorította hatalmas jobbját és az íróasztal közepébe súj­
tott vele.
— Ez képtelenség — bömbölte. — Egy nyavalyás kis néger fruska halom­
ra lövi a legjobb öt emberemet. Majd elegánsan a szakadékba tessékel egy
URH-s kocsit, miután sarokba szorították.
— De seriff, te Is tudod, milyenek ezek a suvickosok néha — szólt most a
második. — Mint a vadállatok, mindenre képesek.
Sherman vlllámló szemekkel ránézett. A megrettent rendőr majdnem hát­
rálni kezdett a gyilkos tekintettől. NIck Sherman nem az az ember volt. akit
félvállról lehetett venni, hacsak valakinek nem ment már el a kedve az
élettől. A seriff mindkét kezét felemelve most már két ököllel sújtott az asz­
talra, majd fenyegető lassúsággal felemelkedett a székről és kihúzta magát.
A két rendőr riadtan pislogott a főnökére. Több mint 190 centi magas, hatal­
mas termetű, vörös hajú, villogó szemű férfi valóban félelmetes látványt
nyújtott. Ragyaverte arcán egymást érték a néhai kiütések nyomán meg­
maradt hegek és az egyéb, már nyilvánvalóan nem pattanásoktól származó
sebhelyek. Vastag, Izmos bikanyakán ujjnyi erek dagadoztak, a közepén
pedig egy mandarin nagyságú ádámcsutka járt fel, s alá. Frissen mosott és
keményre vasalt Inge alatt sejteni lehetett a nem kevésbé meggyőző méltó
folytatást. A tekintetétől, amivel a két berezelt beosztottjára meredt, még
egy kígyóban Is megfagyott volna a méreg.
Aztán, mintha meggondolta volna magát, egy félelmetes horkantás kísé­
retében lenézett a kezeire és lassan elmosolyodott. A két rendőr megköny-
nyebbülten sóhajtott fel. Fogalmuk sem volt róla, hogy a vörös óriás rajtuk
nevet. Sherman sosem hitte volna, hogy éppen ezek a fickók titulálnak majd
előtte vadállatnak valakit, különösen ha ez a valaki egy mindössze tizen­
nyolc éves néger kislány, akinek volt mersze szembeszállni támadóival. Bá­
multa a lány bátorságát, de ezzel az elismeréssel Olívia az adott esetben
nem sokra ment volna. Ha sikerült volna élve a kezeibe kaparintania, bámu­
lat Ide, elismerés oda, válogatott kínzásokkal habozás nélkül küldte volna a
másvilágra.
— Biztosak vagytok benne, hogy ő Is lezuhant a kocsival? — kérdezte.
— Azt hiszem, igen— felelte az első rendőr, nem túl sok meggyőződéssel.
— Nem azt kérdeztem, hogy mit hiszel— vágta rá a seriff fojtott hangon —.
hanem hogy biztos vagy-e benne?
 — Nézd— vette át a szót a második —, mielőtt a teherautó lefordult volna
a szakadékba, láttam, hogy a vezetőülés ajtaja kivágódik, de senki nem
szállt ki rajta.
— Biztos?
— Tutl, seriff. Senki nem jött ki onnan, mielőtt lezuhant— felelte most már
magabiztosabban a szemtanú.
— A fiúk még mindig vizsgálják a roncsokat, de szerintük csak a lány
maradványai lehetnek, amit találtak.
A seriff mógegyszer végiggondolta a történteket, de bármilyen hihetetlen
volt Is a dolog, más elfogadható magyarázatot nem talált. Eleinte teljes kép­
telenségnek tűnt számára, hogy egy tizennyolc éves, elkényeztetett nagy­
városi fotómodell, egy cukorbaba, képes legyen hat kemény, sokat próbált
fickót egymás után eltenni láb alól. De aztán, amikor eszébe Jutott, hogy ezek
a férfiak a városba érkezésüket követő pár hónap alatt milyen perverz ala­
kokká korcsosultak, kezdett rájönni, hogy talán mégsem olyan hihetetlen. A
fiúk egyszerűen nem vették elég komolyan a kis bestiát. Már csak megszo­
kásból sem. S mire rájöttek, hogy hibáztak, már késő volt. A fegyverek már a
lány kezében voltak.
— Na Jó, végeztünk — zárta le a kínos beszélgetést a seriff. — Indulás
szolgálatba.
Bármiféle további kommentár vagy figyelmeztetés felesleges lett volna.
Mindkét beosztott tudta, hogyha bármi hasonló mégegyszer előfordul, az au­
tomatikusan a halálukat Jelentené.
A két rendőr akkora Igyekezettel hagyta el az Irodát, hogy majdnem be­
szorultak az ajtóba. A seriff megvárta, amíg a külső ajtó is becsukódik mö­
göttük, majd felvette a telefont. A központ tárcsázás nélkül, automatikusan
Jelentkezett. Bemondta a nevét és várt.
— Igen uram — felelte a vonal másik végén Jelentkező hangra. — Azt
hiszem, az ügyet nyugodtan lezártnak tekinthetjük. A helyzet magától meg­
oldódott, a város határait pedig újra teljes őrizettel láttam el. igenis uram. Meg
fogom erősíteni az őrjáratokat. Parancsára uram! Értem uram! Köszönöm
uram!
Enyhe undorral a szája szólón, letette a kagyiót. Hányinger környékezte,
de mint máskor, most Is kénytelen volt lenyelni.
Mielőtt Idekerült volna, Nick Sherman soha senkit nem urazott még életé­
ben. Mindig, mindenhol ő volt az úr, a főnök. De Tyler volt az első, aki szinte
korlátlan hatalmat adott a kezébe, s ráadásul egy olyan ideális környezet­
ben, hogy őrültség lett volna merő büszkeségből visszautasítania. i ylerville
szinte mintapéldája volt az ősi farkastörvénynek, mely szerint a hatalom
mindig a legerősebbet illeti. Sherman pedig ennek megfelelően elődje meg­
gyilkolásával szerezte meg a hatalmat, s birtokolta azóta Is, nem lévén nála
erősebb ellenfél, aki azt elvitathatta volna tőle. Miután felsőbbrendűségébe
vetett hite a rövid számvetés végére maradélctaianui visszatért, kihúzta az
íróasztal legfelső fiókját, kivett belőle egy kulcscsomót és feiállt. Átsétált a
fogdahelyiségbe és egyenesen a szemben lévő vasajtóhoz lépett. Három
különböző kulccsal kioldotta a három biztonsági zárat, majd a nehéz ajtót
kitárva belépett Tylervllle “szikiabörtönébe". A börtön egy meglehetősen
egyszerű, de rendkívül praktikus létesítmény volt. A doboz alakú helyiség
mind a hat oldalát vastag beton erősítés borította. Ablaka nem volt, a le-
vegőcserét a mennyezeten vágott lyukakon biztosították egy légkondicio­
náló szerkezet segítségével. Ugyanezeken a lyukakon keresztül azonban
gázt is lehetett pumpálni a helyiségbe, vagy csak egyszerűen elzárni őket,
minek következtében a bentlévők órákon belül megfulladtak oxigénhiány
miatt. A lyukak a két oldalt egymással szemben felállított vasketrecek kö­
zött a hosszúkás neonlámpatestek mentén helyezkedtek el. A ketrecek kö­
rülbelül három és fél méter magasak voltak. Három közülük üres volt, a ne­
gyedben a bejárattól balra egy kicsiny, törékeny alak gubbasztott. Rosaiind
Colé a térdeit felhúzva a földön ült, hátával a belső falnak dőlve. A kezel a
háta mögött össze voltak bilincselve. A bilincsen és egy pár cipőn kívül más
nem Is volt rajta.
Shermanra láthatóan Jó benyomást tett a látvány. Mint valami szökevény
kis rabszoigaszuka, aki bilincsbe verve kerül vissza rabtartójához. Jogos tu­
lajdonosához, pont úgy, mint azokban a sci-fikben, gondolta, elégedetten
méricskélve zsákmányát.
A seriff kinyitotta a cella ajtaját, de mire becsukta maga mögött a nehéz
rácsos ajtót, már a nadrágszíját Is megoldotta a másik kezével. Rosaiind fel­
nézett a közeledő alakra. A tekintete tökéletesen üres volt. Már nem volt
több ereje az ellenállásra. Hosszú, keserves, megalázó éjszaka állt mögötte.
— Na gyerünk, baby! — mordult rá durván Sherman. — Talpra! Elvárom,
hogy megadják nekem a kellő tiszteletet. Ne játszd meg, mintha nem tudnád,
mit akarok. Már egyszer elmagyaráztam, hogyan szeretem.
Rosaiind nem mozdult. Ezúttal nem szerzi meg neki azt az örömet, hogy
eiienáil.
— Mindent bele, csak tüzesen, baby. Tudod te azt, hogyan kell, nem Igaz?
Na, mozdulj már!
Rosaiind iehúnyt szemekkel a mellére ejtette az áliát, mintha tudomást
sem venne a férfi jelenlétéről. Sherman dühösen előlépett, hatalmas jobbjá­
val megragadta a lány ^iiát és a fejét felrántva kényszerítette, hogy ránéz­
zen. Mikor Rosaiind kinyitotta a szemeit, egy gyűlölettől Izzó, eszelős szem­
pár meredt rá.
— Jói figyelj rám - sziszegte Sherman. — így is, úgy is megkapod, akár
akarod, akár nem Szóval miért ne élvezzem legalább én a dolgot, nem igaz?
Két választásod van: vagy gyors lesz és fájdalommentes, vagy lassú ós ke­
serves. Rajtad múlik. De ajánlom, hogy Inkább próbáld meg te is élvezni
baby, mert az a gyanúm, hogy erre ez az utolsó lehetőséged. Ha a hegyi
ember munkába vesz, örülhetsz, ha valami épségben megmarad belőled a
végére.
Ezután már csak a pofonok csattanásal és a lány erőtlen kiáltozása vissz­
hangzott a tökéletesen hangszigetelt betonbunker falai között.

— Egy lányt keresek — mondta a szőkésbarna Idegen.

— Ezzel már mindnyájan így vagyunk — felelte vihogva a verandán szi-
esztázó kisöreg.
— Nem úgy értem — próbált magyarázkodni a nyers bőrcsizmás, farmert
ós khakiszínű, hosszúujjú, karcsúsított Inget viselő fiatalember. — A ba­
rátnőmről van szó. Úgy volt, hogy ma reggel találkozunk Rlchmondban. De
nem érkezett meg. Most mint egy ámokfutó végigmegyek az egész útvona­
lon, ahol járhatott, hátha valami történt vele valahol.
Az öregember abbahagyta a hintaszék nyöszörögtetését és rejtélyes arc-
Kifejezéssel a város központja felé nézett, mielőtt válaszolt volna.
— Nézze fiatalember — mondta az öreg megjátszott közönnyel, de a
hangjában mintha valami feszültség érződött volna ki. — Az a lány nem állt...
azaz nem valószínű, hogy megállt volna Itt. Itt még egy hotel sincs, vagy bár­
mi ilyesmi. Tudja, ez egy csendes kisváros.
A szőkésbarna fiatalember végignézett a főutcán. A város központját egy
kis tér képezte, melynek a közepén néhány méter átmérőjű füves járdaszi­
get állt, egy zászlórúddal felszerelve. A teret lerobbant, rozoga házak vették
körül. Itt álltak a fontosabb középületek Is. Valami városházafóle, egy
könyvtár, egy vendéglő és egy ABC. De életnek egyikben sem volt semmi
nyoma. A tér közelében ezenkívül mindössze három ház állt a főút mentén,
kettő a jobb oldalon, egy pedig szemben. Ezelőtt álldogált a kérdezős ködő
látogató. A tér másik oldalán a házak fölé magasodva emelkedett a tylervil-
le-i hegy. A fiatalember végigpásztázta tekintetével a hegyet, mielőtt vissza­
fordult volna az öreghez.
Nem volt éppen valami nagy hegy, ha komolyabb hegységek léptékével
mérjük, de a növénytakarója bőségesen pótolta ezért a hiányosságáért. Kö­
rös-körül sűrű fenyves borította. A hatalmas felületet csak egy ponton törte
meg egy szürkéskéken csillogó folt, némileg kiemelkedve a fák közül, mint­
egy megtörve a hegygerinc szabályos ívót. A kőből ós acélból épült létesít­
mény a Tyiervllle-I Árvák Iskolaotthona volt.
— Akkor talán látta áthajtani a városon. Egy 1980-as évjáratú Oldsmoblle
Cutlass Supreme...hosszúkás, sötétszínű.
— Josephl Tessék bejönni azonnal! — rikácsolta egy öreges női hang a
házból, félbeszakítva a fiatalember mondókáját. — Nem szeretném, ha az
egész délelőttödet idevetődött jöttmentekre fecsérelnéd.
Bárki más csupán az Idős asszonyokra néha oly jellemző házastársi félté­
kenység egy tipikus megnyilvánulásaként könyvelte volna el a szándéko­
san bántó élű tiltakozást. Brett Waiiace figyelmét azonban nem kerülte el a
hang mögött bujkáló félelem sem.
— Megyek már drágám, megyek— kiabált vissza az öreg és feikászálód-
va a hintaszékből, engedelmesen elindult az ajtó felé. De mielőtt belépett
volna a házba, az ajtóban visszafordult és így szólt Bretthez:
— Fiam, az a lány nem állt meg ebben a városban... És a maga helyében én
sem Időznék Itt sokáig.
— Joseph! — az öregasszony hangja ezúton már leplezetlen rémüretről
árulkodott. Már-már kétségbeesett sikoltásra emlékeztetett. Az öreg villám
gyorsan megfordult és becsapta maga mögött az ajtót.
Brett szemügyre vette a házat. A lerobbant építmény a végromlás küszö­
bén állt. A valószínűletlenül mocskos ablakok kereteiről már jóformán min­
den festék lemállott, a deszkaborítás meg valósággal rohadt a falakon.
Az egész alkotmányt, és ebben nem állt egyedül a városban, Jóformán
csak a szentlélek vagy a hősi múlt emléke tartotta össze. A fiatalember hátat
fordított a háznak és a főtér felé indult, de a szemét még egy darabig a magá­
nyosan álldogáló ház verandáján tartotta.
Tisztán látta, amint az egyik ablak mögött megmozdult a rongyos függöny
és mellette feltűnik Joseph arca, de csak egy pillanatra. Az öreg, amint a
tekintete találkozott Érettével, villámgyorsan visszarántotta a függönyt.
Érettnek azonban ennyi Is elég volt, hogy lássa amint az öregasszony Idege­
sen tátog a jobb kezében tartott telefonkagylóba, amit a szemben lévő falra
szereit készülékről emelt le, mihelyt Joseph visszatért a házba.
Brett lassan elfordította a fejét és határozott léptekkel folytatta útját a főtér
felé. Nem mondhatni, hogy fényesen érezte magát Rosallnd fiújának szere­
pében, de pillanatnyilag nem volt más választása, ha tovább akart lépni. Az
elmúlt este ós éjszaka eseményeiből nyilvánvalóvá vált. hogy egy
szőröstől-bőröstől megvásárolt várossal van dolga. A történtek után már
nem volt rá lehetősége, hogy feltűnés nélkül puhatolózhasson tovább. Egy
idevetődött idegen függetlenül attól, hogy ml szél hozta erre, már mindenki
szemében gyanús volt. Ezért megelőzve a helybelieket, neki kellett a gya­
nakvó szerepét eljátszania, mielőtt még ő maga válna gyanúsítottá. így az
emberek nem azzal törődnek majd elsősorban, hogy kicsoda, hanem hogy
mit is kezdjenek vele.
Brett stratégiájának éppen ez volt az egyik legnagyobb előnye. Nem ke­
reste a veszélyt, megvárta míg a veszély keresi meg őt. A füves járdasziget
felé közeledve minden ösztöne azt sú^a, hogy Jói számított. Minden más
normális városban a napnak ebben a szakában zajlik az élet az utcákon. A
tér tele van futkározó gyerekekkel, a főutca sétálgató nyugdíjasokkal, az
üzletekben sürgés-forgás, egyszóval az amerikai kisváros tipikus hétköz­
napi kópét mutatja. Nem így Tylerville. A főutca tökéletesen néptelen volt.
Brett egyszál maga volt az egész főtéren, amikor nekivágott a városháza
lépcsőinek.
A középület ajtaja azonban nevére és funkciójára rácáfolva zárva volt.
Brett me^ordult, hogy Jobb áttekintést nyújtó pontról alaposabban szem­
ügyre vegye a környéket. Sem üzletek, sem vendéglők, sem mozi, sem
gyógyszertár, még benzinkút sem volt a téren. Ezt a várost láthatólag nem
arra tervezték, hogy marasztalja a látogatót. Inkább arra, hogy amilyen
gyorsan csak lehet, hátat fordítson neki. Mintha szántszándékkal fosztották
volna meg minden vonzerőtől. Olyannyira, hogy még egy bajbajutott autós­
nak vagy egy sürgős ellátásra szoruló betegnek sem Igen Jutna eszébe,
hogy Itt keressen orvoslást magának. A hopponmaradt átutazónak nincs
más választása, mint hogy habozás nélkül hátat fordít a barátságtalan hely­
nek és sürgősen továbbhajt. Ha pedig mondjuk valami műszaki hiba miatt ez
nem sikerülne, Brett szinte biztos volt benne, hogy valamelyik helybeli URH-s
Járőr készségesen felajánlaná, hogy puszta szívességből késedelem nélkül,
a legrövidebb úton kijuttatja a városból.
A “rendőrség” egyike volt azon kevés épületeknek, melyek tájékán még
lehetett némi mozgást észlelni. Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy
odamegy kérdezősködni, de aztán úgy döntött, hogy még korai lenne egye­
nesen belépni az oroszlánbariangba. így inkább a második, emberek Jelen­
létére utaló épület felé vette útját, ellentétes irányban. A gyanús külsejű helyi­
ségből a kirakatnál már Jóval “beszédesebb” zeneszó szűrődött ki az utcára,
émelyítő hamburgerbűz kíséretében, melyet egy nyikorgó ventillátor hajtott
ki éppen a bejárat elé.
Brett a bejárathoz közeledve gondosan körülnézett. Balra egy bedeszká-
zott élelmiszerbolt, Jobbra pedig egy keskeny sikátor szegélyezte a mulatót.
Határozottan az ajtóhoz lépett, megragadta a kilincset és benyitott. Sűrű füst
és fülsértőén hangos zene fogadta odabent. A zenegép éppen Delbert
McClintock “Glvin’ it Up Fór Your Lőve” című számát harsogta. A teremben
uralkodó félhomályt csak egy pillanatra törte meg a nyitott ajtón becsapódó
fénysugár. Az ablakok és az ajtóüveg olyan mocskos volt, hogy a helyiség­
nek jóformán semmi természetes megvilágítása nem volt, akár éjszaka is
lehetett volna odakint. Brett egyetlen pillantással felmérte a terepet, a legap­
róbb részletek senn kerülték el a figyelnnót. Középen éppen vele szemben
egy deszkákból összerótt válaszfal húzódott végig a helyiségen, elkülönítve
a Jobb oldali bárszekciót a baloldalon sorakozó asztaloktól. A deszkaalkot­
mány tetejére teljes hosszában átlátszó plexi táblák voltak erősítve, melyek
feltehetőleg ablakként szolgáltak a két részleg között. A táblák és a meny-
nyezet közötti körülbelül méter széles résen a csapos pont az asztalokra
látott, így fel tudta venni a távolsági rendeléseket Is.
A hátsó falon egy dupla szárnyú csapóajtó vezetett a konyhába, mellette
állt a még mindig harsogó zenegép. A Jobboldali falat teljes hosszában az
ósdi bárpult foglalta el, melyen a röviditalos üvegek sorfalát mindössze há­
rom helyen szakította meg egy-egy szintén ódivatú sörcsap, még abból a
fajtából, amely az éppen csapolt sör mellett a kifolyt mennyiséget Is valami
óraszerű szerkezeten feltüntette. A másik fal mentén sorakoztak az aszta­
lok, melyeket a szokásos négy sarokláb helyett egyetlen vastag oszlop tar­
tott középen. A kocsma egyetlen “különleges” berendezési tárgya egy kis
méretű dobogó volt, melyen egy néhai Jazz-band felszerelésének a marad­
ványai porosodtak. Néhány kottaállvány, egy gitár, egy harmónlka és egy
dobkészlet, melyen ránézésre Is látszott, hogy valamikor 1966 körül hasz­
nálhatták utoljára.
— Hó, nem csukná már be azt az ajtót? hallattszott egy Ingerült hang a
bárpult külső vége felől. Brett belépett a helyiségbe, és becsukta maga mö­
gött az ajtót. A méltatlankodó csapos egy pocakos, bozontos képű figura
egy pillanatra megszakította a társalgást, amit a pult másik oldalán a vele
szemben álló rendőrrel folytatott és a belépőre nézett. A mosolyfóie grimasz,
amivel feltehetően valami tréfás megjegyzést honorálhatott még az Imént,
egy pillanat alatt lefagyott az arcáról, amikor rádöbbent, hogy a belépőt még
soha nem látta. Beszélgető társa észrevette a csapos reakcióját és ő is Brett
felé fordult, hogy nagyjából neki is az a meghökkentő kifejezés üljön ki a
képére. Majd fogta magát, iekászálódott a bárszékről, odasétált a zenegép­
hez és egy mozdulattal kirántotta a konnektorból a dugóját. Deibert McCiin-
tock hangja megbicsaklott, majd fokozatosan elmélyülve valahol a kontra­
basszus régiókban suttogva elhalt. Most lehetett csak Igazán hallani,
mekkora lárma is volt az ivóban valójában. A rendőr szétvetett lábakkal,
hüvelykujjait a derékszíjába fűzve állt a zenegép mellett és kérdően nézte
Érettet. Az ivó közönsége szinte egy emberként kapta fel a fejét és a
rendőrre meredt.
— Mi a rosseb ütött beléd Cliff? Ez nem Jó tréfa — ugrott fel egy vendég
valamelyik középső asztaltól és döngő léptekkel a zenegép felé indult. Nagy
darab tagbaszakadt, rossz arcú alak volt. csakúgy mint a törzsvendégek
többsége. Mintha az egész díszes társaság az Alcatrazi fegyházból szökött
volna. A rendőr ügyet sem vetve az arcába lihegő vöröskópű alakra, to­
vábbra Is mozdulatlanul méregette Brettet. Hamarosan a “sértett” fickó Is
észbekapott, hogy honnan fúj a szél, és a rendőr tekintetét követve megfor­
dult. Néhány másodperc elteltével már az egész Ivó Brettet bámulta. Azután
Cliff önelégült, pökhendi képpel hüvelykujjait változatlanul lövedékekkel
degeszre tömött derékszíjába akasztva lezser léptekkel megindult Brett
felé.
— Segíthetünk valamiben pajtás? — szólította meg végül Brettet, gondo­
san elnyújtva a szótagokat. Mindenki feszülten leste az Idegen válaszát.
— Csak keresek valakit, ez minden — válaszolta Brett határozottan, de
ügyelve arra, hogy némi aggodalom is érződjön a hangján.
— Még nem láttalak errefelé — mondta Cliff. — Kit keresel Itt?
— Átutazóban vagyok, a barátnőmet keresem.
A közönség reakciója nem volt olyan egyértelmű, mint amire Brett számí­
tott. A “Ja, vagy úgy!” kifejezések helyett csupán azt lehetett látni az arco­
kon, hogy az idegen elfogadható magyarázattal szolgált az ittlétét illetően.
Mintha abban, hogy valaki egy eltűnt lányt keres, semmi különös nem lenne
a számukra. Csupán azt kellene még tudni, hogy ki is legyen az a bizonyos
lány.
— Amint látod pajtás, itt nemigen vannak lányok — szólt közbe az Iménti
tiltakozó.
— Pofa be. Síd — ugatta le a rendőr a közbeszólót, majd újra Brett felé
fordult. — Na és hogy nézett ki az a lány?
Brett pontosan emlékezett rá, milyennek írta le Olivia Rosalindot.
— Úgy 165 centiméter magas, 27 éves, fekete vállig érő göndör haj, barna
szem, formás termet. Nem rémlik?
Az asztaloknál ülők látszólag tanácstalanul néztek egymásra.
— Semmi — rázta a fejét Cliff. — Ilyen lány nemigen fordult meg errefelé
mostanában. Én találkoztam egy kis barnával a minap, ő Is átutazóban volt,
az ágyamon — Jópofáskodott Síd az Idegen bőrére. Néhányan a cimborái
közül elkezdtek röhögni. Cliff ezúttal csak egy fenyegető pillantással hono­
rálta a közbeszólást.
— Na és mégis hogy nézett ki — kapott a szón Brett, mintha tényleg érde­
kelné a dolog. Síd láthatóan megütközött a váratlan reakción.
— Hát... — hebegte, miközben megpróbált összeszedni a gondolataiban
egy frappáns leírást. — Azt nem tudom, hogy milyen magas volt, mert vagy
ült vagy feküdt, de olyasmi göndörféle haja volt, amiről beszéltél. Egy biztos.
Mindene megvolt. Gyönyörű szeme, hófehér bőre...
— Akkor már biztos, hogy nem Rosaiind volt — szakította félbe a mesélőt
Brett — merthogy ő fekete bőrű.
 Mintha egy bűzbombát dobott volna váratlanul a kocsma közepébe, úgy
hatott Brett utolsó szava a hallgatóságra.
— Fekete? — horkant fel Síd. — Úgy érted, hogy néger csajod van?
Mielőtt még Cliff Ismét lehűthette volna a kedélyeket, a csapos Is bekap­
csolódott az egyre kevésbé barátságos beszélgetésbe.
— Ide biztos, hogy nem tette be a lábát mister. Niggereknek itt nincs keres­
nivalója. És az a gyanúm, hogy maga Is Jobban tenné, ha felszívódna. Ami­
lyen gyorsan csak tud.
Az asztalok körül helyeslő morajlás zúgott fel, néhányan fenyegetően fel­
álltak és megindultak Brett felé. Egyedül Cliff maradt mozdulatlan, keze a
piszolytáska gombján, a tekintete tanácstalanságról árulkodott. Brett szintén
mozdulatlanul állt, miközben gondosan tanulmányozta a közeledő arcokat.
Egy falka Jól táplált véreb — állapította meg magában. A négerek Iránti
gyűlöletük nem megjátszott. Brett már találkozott Ilyen arcokkal. Ku-klux-
klan nagygyűléseken, John Birch Society összejöveteleken és náci felvonu­
lásokon. Ugyanaz a szűk látókörű, szűkagyú, korlátolt szociopata banda,
akiket csak a gyűlölet, az öntömjénező felsőbbrendűség tudat és az erőszak
mozgat. Semmi kedve nem volt ezekkel az alakokkal mégverekedni, de
felkészült rá, hogy megfeleljen a kihívásnak.
Mielőtt azonban erre még sor kerülheti volna, kivágódott az ivó ajtaja.
Brett a válla fölött hátranézett, ugyanakkor támadói is szinte egy emberként
pillantottak a belépőre. Egy magas, tagbaszakadt, vörös hajú férfi állt az ajtó­
ban, testreszabott rendőregyenruhában, alig két lépésre a háta mögött.
— Szép Jó napot Don — vetette oda a csaposnak. — Hogy megy ma az
üzlet?
— Ez a..., ez az úr Itt... — kezdte Don Brettre mutatva— valami lányt keres
errefelé. Azt mondja, hogy a barátnője. Egy fekete lány.
— Igazán? — kérdezte a vörös meglepetést mímelve, de Brett figyelmét
nem kerülte el a hangsúly mögött meghúzódó feszültség. A hatalmas zsaru
lenézett Brtettre.— Akkor tiszta szerencse, hogy éppen erre Jártam. Brett felé
lépett és kezet nyújtott. — NIck Sherman seriff vagyok. Mr...
Brett elfogadta a felé nyújtott kezet, ügyelve arra, hogy csak annyira szo­
rítsa meg, amennyire egy 35 éves, vékony dongájú, átlag városlakótól el­
várható. Határozottan, de semmit sem érzékeltetve abból az erőből, amit
szükség esetén ki tudna fejteni. Sőt! Még egy kicsit meg is rántotta a szája
szélét a seriff kedvéért, mintha a vlszonzott szorítás kissé erősebbre sikere­
dett volna a kelleténél.
— Cralg— felelte készségesen— Cralg Miller.
— Nos Mr. Miller Isten hozta nálunk, talán foglaljunk helyet — mondta Sher­
man egy középtájt a dobogó közelében álló üres asztal felé Invitálva Érettet.
— Egy Italt?
 — Köszönöm, semmit — hárította el Brett udvariasan a meghívást, gyor­
san az asztalhoz lépve.— Tudja, egy kicsit aggódom Rosalind miatt. — A két
férfi leült egymással szemben és újra megismételték az Imént előadott kér-
dés-felelet játékot a lány külsejét Illetően. Síd azonban most sem tudta meg­
állni, hogy ne kottyanjon közbe, amikor meghallotta a lány bőrszínére utaló
szót.
— Én mondom neked fiú, nincs az az Isten, hogy az a lány Ide betegye a
suvickos lábát — kiáltotta oda Érettnek Cliff mellől.
— S ha esetleg mégis betenné, nemigen számíthatna valami meleg fogad­
tatásra — tette hozzá Don.
— Ugyan már, fiúk — húzta ki magát a seriff ültében. — Csillapodjatok,
oké?
— Az nem létezik, hogy én kiszolgáljam — dohogta Don. — Még ha maga
a...
— Na most már elég legyen ebből— fortyant fel most ClIff a változatosság
kedvéért, és keményen Sídre nézett. — Mister Miller érthető módon aggódik.
A legkevesebb, amit tehetünk érte, hogy némi vendégszeretetet tanúsítunk
Iránta, mint Igazi tylerville-lek, mielőtt folytatná a keresést.
— De hiszen azt mondta, hogy nem akar Inni... — harsogta Síd méltatlan­
kodva körülnézve.
— Befognád már végre Síd — dörgött rá Sherman félig felemelkedve ül­
téből. Síd most már tényleg jobbnak látta, ha elhallgat, de a seriff érezte, hogy
a heves szóváltásból máVIs több derült ki az Idegen számára a kelleténél,
már ami a tényleges Indulatok at Illeti, ezért úgy vélte Jobb. ha megpróbálja
valamelyest kimagyarázni a dolgot.
— Én mondom magának Mr. Miller, az a szerencsétlen fiú egész héten
csak robotol odafent az Iskolában, és mindössze egyetlen szabadnapja van
egy héten. Érthető, hogy ilyenkor egy kicsit kiereszti a gőzt. Nincs könnyű
élete, higgye el nekem.
Brett bizalmaskodva közel hajolt a seriffhez az asztal fölött és aggodal­
mas arccal, fojtott hangon megkérdezte.
— Ide hallgasson seriff! Mondja meg őszintén, lehetséges hogy...szóval
előfordult már ebben a városban Ilyesmi, hogy mondjuk egy szlnesbőrűt
megtámadtak?
— Ugyan kérem! Ez ki van zárva! — méltatlankodott a seriff.
— Úgy értem — folytatta gyorsan Brett — erőszakoltak már meg Tylervil-
le-ben fekete lányokat?
A seriff érezhetően megkönnyebbülve fedezte fel a Brett kérdése mögött
meghúzódó Józan ész logikáját.
 — Most már értem, hogy mire céloz Mr. Miller — felelte magabiztosan. —
De biztosíthatom felőle, hogy ebben a városban olyasmi még nem történt,
amiről én ne tudnék. És amíg én vagyok a seriff, addig nem Is fog!
Brett gondolatban hálás volt a nagyembernek ezért az Információért. Ép­
pen ez az, amit tudni akart! A helyzet sokkal rosszabb volt a városban, mint
amire az előzetes becslések alapján számított. De így legalább már tudja,
hogy kikkel Is áll szemben valójában. Nem kell magának kiderítenie, hogy ki
Is a kulcsember. Maga fedte fel önmagát.
— Egyszóval sem ón, sem bárki a beosztottjaim közül nem látta a lányt,
akit keres. Akár Itt, akár a környéken. Lehet, hogy átutazott a városon, de
arra mérget vehet, hogy nem állt meg. Különben tudnánk róla. Úgyhogy azt
javaslom, üljön be a kocsijába és keresse tovább néhány mérfölddel odább.
— Sherman már a mondókája közben hátratolta a székét és mire befejezte
már fel Is állt, mintegy Brett tudtára adva, hogy ezzel a részéről lezártnak
tekinti az ügyet.
— Nézze seriff, ha nincs ellene kifogása— kezdte Brett gondosan ügyelve
a megfelelő hangsúlyra —, azt hiszem még maradnék egy rövid ideig. — A
seriff arcán átsuhanó árnyék további magyarázkodásra késztette Brettet.
— Úgy értem, éppen ebédidő van, meg aztán ez a nagy meleg ls...Szóval
ejtőznék még egy kicsit, mielőtt tovább indulok. Persze, ha nincs ellene kifo­
gása.
A seriffnek természetesen nem volt ellene kifogása, de csöppet sem ba­
rátságosabb arckifejezéssei csak ennyit mondott:
— Ez egy csendes kisváros Mr. Miller. Itt mindenkit teljesen leköt a munká­
ja az Iskolában, a hegyen. Nekünk nincs Időnk arra, hogy mással vagy má­
sokkal foglalkozzunk, oké? Egy kicsit elüldögélhet Itt és kipihenheti magát.
Rendben van. De ne felejtse! Itt senki nem látta a maga barátnőjét. Tehát ha
végzett, üljön be szépen a kocsijába és hagyja el a várost, itt mindenkinek
nagyon sok a dolga. Ugye megért engem?— Sherman Itt jelentőségteljesen
Sídre pillantott. Brett mosolygott magában, de az arcán természetesen ebből
semmi nem látszott.
— Megértem— felelte lassan, bólogatva hozzá a fejével.
— Én viszont nem — csattant fel Don a bárpult mögül. — Már megmond­
tam, hogy nem vagyok hajlandó kiszolgálni a fajtáját.
— Az Isten szerelmére Don — kiáltott rá Sherman. — ő maga nem néger,
térj már észre és adj neki egy sört.
— Egy néger szeretője — makacskodott tovább a csapos.
— Azt mondtam adj neki egy sört, a cég kontójára — mondta most már
parancsoló szigorral a seriff.
— A fenébe. Ha tényleg ragaszkodsz hozzá NIck... — A csapos láthatóan
feladta a kilátástalan harcot a nagydarab vörös zsaruval szemben. Brett ha­
 tározottan élvezte a Jelenetet. Annyi mindenesetre máris kiderült, hogy a se­
riff nem abszoiut ura a helyzetnelc. Kétségtelenül mindenki tartott tőle, de
aiiiioz már túl ostobák voltak, hogy minden utasítását azonnal kérdés nélkül
teljesítsék. Sherman még egy darabig mozdulatlanul állt az Ivó közepén,
majd a fejébe nyomta a kalapját és intett Ciiffnek.
— Potts, te gyere velem — adta ki az újabb utasítást. — Beszélni akarok
veled odakint.
; ■ A két egyenruhás elhagyta a helyiséget, mialatt Brett óvatosan körülkém-
V lelt, hogy számba vegye, hány emberrel Is áll valójában szemben.
1 ' “ Odakint Sherman egyenesen a tér közepére sietett, Cliff szorosan a nyo-
‘ mában és megállt a zászlórúd alatt.
— Ml a baj seriff? — kérdezte Cliff a főnökét, udvariasan elébe menve
Sherman közlendőjének. '
— Valami piszkálja a fickó csőrét — kezdte a seriff fojtott hangon, mintha
valaki meghallhatná amit mond. — Láttam a képén. Ne hagyjátok elmenni,
amíg meg nem beszéltem a továbbiakat a hegyiemberrel.
A seriff felpillantott az elnyűtt amerikai zászlóra, amit fáradtan lobogtatott
a forró szél. A csillagok és csíkok között kisebb-nagyobb lyukakon időnként
átsütött a nap sugara. A zászlót 1966 óta nem cserélték ki.
— Bátortalanítsátok el egy kicsit — pontosította Sherman az előbbi utasí­
tást. — Vegyétek egy kicsit kezelésbe.
 Negyedik fejezet

— Szóval összeszűrtük a levet egy kis bokszos bukszával, he? — emel­

kedett fel Síd a székéről, amint Potts elhelyezkedett a magáén vele szem­
ben.
Brett csak akkor nézett fel, amikor a kérdező már ott állt az asztalánál.
Keménykötésű, nagycsontú Izmos férfi volt, az arca és a szemei leginkább
egy kobrára emlékeztették Brettet. Mindkét karja teljes hosszában ki volt
tetoválva.
— Na Ide figyelj — felelte megjátszott Ingerültséggel. — Szállj le rólam,
oké?
— Na várjál csak egy kicsit, most komolyan — kapott a szón Sid és a
legközelebbi széket megragadva lovaglóülésben elhelyezkedett Brettel
szemben az asztal másik oldalán. Mindkét karját a szék támlájára helyezte,
majd az állát a csuklóira támasztva folytatta. — Mindig Is izgatott a dolog.
Milyen lehet egy kis bokszossal kefélni. De valahányszor odáig jutottam,
hogy megpróbáljam, mindig a szarszín, meg a szarszag ugrott be róla.
Az utolsó szavakat Síd már harsány röhögés kíséretében ejtette ki. Brett
legszívesebben homlokon csókolta volna. Minden úgy ment, ahogy elter­
vezte. Sid nyilvánvalóan verekedést akar provokálni, Sherman utasítására,
így tökéletes ürügyük lenne arra, hogy kikészítsék. A seriffnek szüksége
van valamilyen jogcímre, hogy miért bántak úgy el vele, ha úgy döntöttek,
hogy élve elengedik a városból. Hamarosan kiderül. Minden az elkövetke­
zendő néhány percen múlik. Vagy túl koci<ázatosnak ítélik azt, hogy elmegy,
vagy nem. Azt semmiképpen nem nézhetik tétlenül, hogy beleüsse az orrát
mocskos ügyeikbe, aztán pedig kiszivárogtassa őket valahol, de csak úgy
eltenni láb alól szintén kockázatos lenne, ha esetleg utána valaki elkezdene
érdeklődni Cralg Miller felől.
 Brett Wallace úgy döntött, hogy egy kicsit megpiszkálja őket. Csak annyi­
ra, hogy Idegességükben Sherman és akik esetleg fölötte állnak, tegyenek
egy elhamarkodott lépést. Ha ez sikerül, a nindzsa mesternek már nyert
ügye van.
— Ugyan már, mit tudsz te róluk? — kérdezte Brett a még mindig nevet­
gélő Sídet, miközben gyorsan számba vette a bandát. Donon és Ciiffen kívül
még négy alak tartózkodott az Ivóban. Bal oldalt Potts asztalánál, ahonnan
Síd átjött, még egy fickó ült. A zsarunál pisztoly volt. Don a bárpult mögött állt,
de nagy valószínűséggel kollégájához, Stanhez hasonlóan ő Is tartott valami
fegyvert a pult alatt. Vagy egy lefűrészelt csövű sörétes puskát vagy leg­
rosszabb esetben egy olyan gyorstüzelő automata géppisztolyt, amire Ha-
ma külön felhívta a figyelmét, hogy nagyon ügyeljen rá. A legfontosabb te­
hát, hogy első lépésben megszabaduljon a fegyveresektől.
— Én komám semmit. Te vagy Itt a nigger punciszakértő — tárta szét Sid
gúnyosan a karjait, megjátszva az ártatlant. Majd Ismét a figyelmes hallgató­
ság pózába helyezkedett és komoly képpel mondta. — Na nekem elmond­
hatod. Tényleg szarszaguk van? Csak azért kérdezem, mert úgy néznek ki,
mintha naponta abban fürödnének.
A többi vendég az ajtó közelében lévő asztalt ülte körül, Brettől Jobbra.
Kártyáztak. Az asztalon halmokban hevert a pénz előttük. Sok pénz. Nem
látta tisztán mindegyiknek a derékszíját. Illetve a mellkasát, így nem tudta
megállapítani, hogy van-e köztük fegyveres. Hamarosan úgyis kiderül...
— Egyáltalán nem vagy olyan vicces, mint gondolod — mondta Sídnek,
megvetően elhúzva a száját, de a vlgyorgó alak nem vette a lapot. Rendület­
lenül vigyorgott tovább. Aztán hirtelen, mintha most esett volna le a húsz
fillér, a homlokához kapott és felkiáltott.
— Hé pajtás, maradj csak egy kicsit! Lehet hogy mégiscsak találkoztam a
bokszosoddal. Jut eszembe! Tegnap este éppen az erődben sétálgattam,
amikor egy szexi hang megszólított és azt kérdezte, nincs-e kedvem egy kis
Ingyen cumlztatáshoz.
Brett érezte, amint egy automata mechanizmus bekapcsol az agyában.
Megkezdődött a visszaszámlálás. A vele szemben ülő férfi arca és egész
alakja mintha egyik pillanatról a másikra életre kelt volna. Mintha egy két
dimenziós film hirtelen átváltana három dimenziósra. Az Ivóban lévő embe­
rek és tárgyak helyzetének és távolságának pontos érzékeltetésére.
— Olyan szaga volt, mint egy hájas csirkének, amit kissé odakozmáltak
— folytatta Sid rendületlenül. — De én ajándék lotyónak nem nézem a fogát.
Az előfordul, hogy valamit beleverek a szájába, de soha nem nézek bele...
Brett, mintha valami ultrahangos mérőműszer lenne a koponyájába be­
építve hátul, egyenként érzékelte a mögötte lévő tárgyak pontos távolsá­
gát. Anélkül, hogy odanézett volna, hajszálra tudta, hol vannak a dobok, mi­
lyen magas a dobogó, hol állnak a kottaállványok, a cintányórok és a többi
berendezési tárgy. Egyik szeme sarkából a konyhából nyíló csapóajtót fi­
gyelte. Senki nem léphetett volna be rajta anélkül, hogy Brett észre ne vegye,
még ha háttal Is lenne neki történetesen.
— Úgyhogy azt feleltem örömmel, bármikor, bárkitől szívesen veszek egy
kis cumizást — folytatta Síd. — Nos drága uram, akkor térdre ereszkedett és
azt mondta, hogy ezt a szívességet minden fehér pasasnak boldogan meg­
teszi, még ha az Illető valami nyamvadt nagyvárosi seggfej, akkor Is...
Brettre valami földöntúli nyugalom ereszkedett. A halállal megkötött fel­
bonthatatlan békeszerződés biztosította nyugalom volt ez, függetlenül attól,
hogy kinek a haláláról legyen szó, a sajátjáról vagy valaki máséról. A mérleg
egyensúlyba került. Most már biztos volt benne, hogy ezeket az embereket
csak a gonoszság mozgatja. Tudta, anélkül, hogy ennek kézzelfogható tanú­
bizonyságát adták volna. A puszta jelenlétük, minden megnyilvánulásuk go­
noszságról tanúskodott, embertelen, ördögi gonoszságról. Már nem volt töb­
bé kétsége. A nindzsa mester tökéletesen készen állt a küzdelemre.
— Erre megkérdeztem, hogy Ismerl-e Cralg Millert— mesélt tovább Síd—
merthogy hajszáipontos leírást adott rólad. De erre nem tudott válaszolni,
mert addigra már tövig bekapta a ...
— Fogd már be azt a mocskos pofád — kiáltott rá Brett színlelt dühvei.
Eleinte pontosan úgy reagált, ahogy Síd számított. Megpróbálta ellökni ma­
gától a férfit a jobb vállánál fogva. A jobb keze pontosan ebbe az Irányba
lendült.
Síd már ismerte az ilyenkor szokásos koreográfiát, gyakorolta már épp
eleget. Mielőtt célba érne, megragadja a támadó csuklóját, aztán egy csava­
rás, egy rántás és máris kezdheti döngölni a fickót a másik kezével. Akkor
persze már beszáilnának a többiek is, és a pasasnak annyi... Csontos ujjal
ösztönösen mozdultak a puhány kis városi patkány csuklója felé, amikor az
valahol a félúton járt a vállától.
Síd tudat alatt ugyancsak meglepődött, amikor az érzékszervei közölték
vele, hogy Brett keze egyszercsak megállt félúton a levegőben, jóllehet úgy
tűnt, mintha továbbra is mozogna felé. Ugyanakkor, még mindig tudat alatt,
azon Is elcsodálkozott, hogy az idegen az Imént még ernyedt ujjal és nyitott
tenyere egyszercsak átváltozik egy gránltkemény ököllé. A tudatáig persze
mindez már nem juthatott el. Ahhoz túl gyorsan történt.
Brett eiőrelendült keze félúton irányt változtatott és a felé kapó tenyér alatt
elcsúszva Immár ökölbe szorítva a férfi orrának vágódott. Mindez olyan se­
bességgel, hogy senki sem látta ml Is történt valójában. Mindössze annyit
láttak, hogy mindkét kéz egyszerre mozdul a másik felé, de még mielőtt bár­
melyik célba ért volna. Síd hátrafordult a székről, miközben az arca közepén
tátongó lyukból, ahol valaha az orra volt, spriccel a vér.
 síd, anélkül, hogy a lábal vagy a karjai elmozdultak volna korábbi pozíci­
ójukból, egy szabályos háttal előre fecskeugrással kezdte a röppályáját,
majd félúton kinyújtva a végtagjait, fejjel előre hangos reccsenéssel landolt a
padlón. A levegőben egy pillanatra egy vérből formált kérdőjel tűnt fel a zu­
hanó test nyomában, majd földet érve egy szabályos piros vonallá simult az
asztal és a holttest között, mintegy dokumentálva a mozgás irányát.
A nézőközönség kiguvadt szemekkel meredt Sídre. Aztán döbbent hitet­
lenkedéssel az Idegen felé fordultak. A szék azonban, ahol még az Imént ült,
már üres volt.
A Sídet ért halálos ütést követő pillanatban Brett kiegyenesítette a lábalt a
szók két oldalán és egy hátra szaltóval a dobogón termett. Még a levegőben
fordultában megragadta a két cintányérállvány felső tányérrögzítőjét és
©gy-egy lendületes csavarintássai lepörgette a két állványrúdról őket. Mire
földet ért a dobogón, már mindkét kezében egy-egy lapos, borotvaéles cin­
tányért tartott.
Don, amint felfogta ml történt, két kézzel kapott a pult alá rejtett MAC 10-es
után, Cilff pedig félig felemelkedve ültéből már a pisztolytáskáját gombolta.
Brett egyszerre hajította el mindkét cintányért. A bal keze függőleges irány­
ban föntről lefelé írt le egy félkört, a jobb pedig vízszintesen a dobogóval
párhuzamosan jobbról balra rajzolta ugyanazt az ívet a levegőben. A bal
kezével elhajított cintányér átsüvített keresztben az egész helyiségen és
körülbelül a homloka közepén, mintegy szalagfűrész a puha fát, szabályo­
san kettészelte Don koponyáját. A jobb kezéből elvetett alkalmi fegyver el­
süvítve Potts seriff-helyettes szájában kötött ki. A csillogó éles acélpenge a
két fogsor között behatolva kettészelte a rendőr állkapcsait, majd a gerinc­
oszlopot Is átvágva, megállt két csigolya között. A cintányér lapja mentén
sugárban kifröccsenő vér egy pillanat alatt pirosra festette az asztalnál ülő
harmadik férfi arcát. Ezalatt az ajtó közelében kártyázó asztaltársaság
egyik tagja felállt és az övéhez kapott, hogy kirántson belőle valamit. Brett
nem várta meg, hogy kiderüljön, mi az. A bal keze automatikusan kinyúlt a
három lábú cintányérállványért és felemelte a padlóról. Ugyanakkor a Jobb­
jával megragadta az állványt a talpa közepén. Mire a férfi kezében megvil­
lant a pisztoly, a súlyos acélállvány már lándzsaként süvített felé. A külső
szemlélő csak egy színes villanást érzékelt, amint a bárpulton sorakozó
üvegek a szivárvány minden színében visszaverték a csillogó acéltest fé­
nyét. A következő pillanatban a három csúszásgátló gumikarral felszerelt
állványláb már a pisztolyos mellkasából meredt ki, míg az állványrúd felső
csavaros vége a hátából bukkant elő.
Az összefröcskölt arcú férfi a másik asztalnál Időközben megpróbált egé-
rutat nyerni és a konyhába nyíló csapóajtó felé vetette magát. Brett megra­
gadta az egyik állványra rögzített mikrofon zsinórját, kirántotta a mikrofont a
villából és így a már megfelelő nehezékkel Is ellátott alkalmi kyotetsu-sho-
ge-t a menekülő után vetette. A nehéz mikrofon kétszer Is a férfi nyakára
tekerte a zsinórt, amit Érettnek már csak meg kellett rántania. Az eredmény
egy hangos reccsenés volt. Ezt követően a nyakaszegett férfi görcsösen
rángó végtagokkal elterült a földön a csapóajtó előtt. Ezután Brett hatalmas
lendülettel elrugaszkodott a dobogóról és éppen az ajtó melletti asztalon ért
földet. Közben azonban Jobb csizmájának az orra utat talált az állvánnyal
leterítet t férfi egyik kártyapartnerének az arcába, aki a barátjával történte­
ket látva reflexszerűen felugrott az asztaltól. Brett még csizmán keresztül Is
érezte, amint a felső nyakcsigolyák szétkenődnek a koponya belső falán,
mielőtt mindkét lábbal egyszerre landolt volna az asztalon. A néhai asztaltár­
saság utolsó tagja egy még Brett számára Is villámgyors mozdulattal lehajolt
és kirántotta a mellette összeroskadt társa övéből a még érintetlen fegyvert.
Megpördült és az automata pisztolyt Brett gyomrára szegezte. Brett szoborrá
dermedve, közömbös tekintettel nézett le rá. A fegyveres kézfejét figyelte.
A kéz egy .45-ös katonai szolgálati fegyvert szorongatott. Pontosabban
egy Accurizor csöves, dupla célgömbbel, hüvelyk kibiztosítóval, hornyolt
ravasszal felszerelt, csúszásgátlóval ellátott diófa nyelű Colt Government
Model MK IV/Serles’ 70 típust. Súlya hét darab .45-ös ACP lövedékkel együtt
egy kiló tíz deka, teljes hossza 25 centiméter. Érettnek mindezzel pontosan
tisztában kellett lennie ahhoz, hogy a fent említett közömbös arccal, teljes
nyugalommal várhassa, mikor húzza meg a férfi a ravaszt.
Abban a pillanatban, amint látta, hogy a fegyvert szorító kéz fején az egyik
véna összehúzódik, meglendítette az egyik lábát, de olyan sebességgel,
hogyha történetesen odanéz, ő maga sem látta volna tisztán a mozdulatot. A
csizmája valamivel a csukló alatt érte a férfi karját, éppen a megfelelő Ideget
bénítva meg. A rúgás következtében a pisztolyt tartó kar könyökből feivá-
gódott úgy, hogy a fegyver csöve pont a férfi áliához került. Ekkor Brett fél­
térdre esve, még ugyanezzel a lendülettel, jobb tenyér éllel lecsapott a be­
hajlított karra, valamivel a könyök alatt. Az ütéstől összeránduló ideg
utasítására a ravaszon nyugvó mutatóujj automatikusan begörbüive elsü­
tötte a fegyvert.
Az utolsó férfi a saját agyvelejét loccsantotta ki.
Nick Sherman a tér túloldalán hallotta meg a nagykallberű .45-ös automa­
ta dörrenését.
— A szentségit — fordult hirtelen a két rendőr felé, akik a reggeli beszá­
moló után most másodszor jöttek jelentést tenni. — Csak annyit mondtam
ezeknek a barmoknak, hogy dolgozzák meg egy kicsit. Nem azt, hogy lepuf-
fantsák.
Sherman hatalmas léptekkel Indult az Irodája elől az Ivó felé, úgy hogy a
két beosztottja csak kocogva tudta követni. Odaérve nagy lendülettel béta­
szította az ajtót, de rögtön meg Is torpant az Iszonyú tájkép láttán. Vér folyt
mindenfelé amerre nézett, összesen hét friss holttest hiányzó orrából, hom­
lokából, áliából, füléből, szájából, mellkasából és nyakából dőlt vagy szivár­
gott a vér. Mindenki ott volt, egy valakit kivéve. Az Idegent, aki Craig Miller­
nek mondta magát.
— Te Jószagú atyaúristeni — nyögte ki Sherman.

Steven valósággal dúlt-fúlt magában. A „Papa” parancsára meg kellett

válnia az Isteni kis szőkéjétől, hogy utánanézzen, ml folyik odalent a város­
ban. A Papának persze egy pillanatra sem kellett megválnia a maga gyö­
nyörűségeitől, elég ha egyet füttyent és neki ugrania kell. Territ meg szoros
őrizetben kell Itt hagynia, persze a Papa smasszerelvei, arra a rövid Időre is,
amíg lemegy, hogy szétrúgja a seriff seggét. És mindezt azzal az ürüggyel,
hogy Terrl esetleges szökése veszélybe sodorhatná az egész főhadiszállást.
Sőt, az egész vállalkozást, vele együtt. Csak azt árulnák el, hogy a rossebbe
tudna egy Ilyen törékeny kis liliomszál megszökni onnan. És még ha sikerül­
ne Is neki! Hová menne, meddig Juthatna? A barátai már halottak, mérföldek­
re van az Iskolájától és még messzebb az otthonától. A városban kivétel
nélkül mindenki vagy smasszer vagy beépített Informátor, a telefonvonalak
egytől-egyig az árvák nevelőotthonának telefonközpontján mennek ke­
resztül, minden út le van zárva, az erdőket pedig rendszeres őrjáratok róják.
Ugyan hogy tudna egy Terrl Cunningham megszökni?
Mégis Stevennek itthon kellett hagynia a lányt az apja őrizetére bízva. Ez
nem volt fair Játék. Egyszerűen nem volt fair. Újból megigazította a nyak­
kendőjét és Igazított egyet a zakóján Is, amint az autó befordult a hegyi útról
a főútra. Steven hátranyúlt és magához vette a belövő fecskendő készletét.
Az autó csikorogva lefékezett a seriff Irodája előtt, de a Tyier fiú nem szállt ki
rögtön, megvárta amíg a három testőr ellenőrzi, minden rendben van-e a
környéken.
A három megtermett szőke gorilla kiszállt a kocsiból és egyenként elin­
dultak körülnézni. Éles, kék szemeikkel, mint valami nagyteljesítményű opti­
kával, alaposan végigpásztázták a környék minden négyzetméterét. Be­
néztek az ablakokon, az épületek mögé, a sikátorokba, az udvarokon a fák
mögé, felnéztek a tetőkre, a fák lombjaiba. Ha valami gyanúsat láttak, táv­
csövet húztak elő és azzal folytatták a felderítést. Az utcák azonban mint
mindig most is tökéletesen néptelenek voltak. Az ajtókat pedig dupla bizton­
sági zárral reteszelték el belülről.
 Miután végeztek, körbeállták az első utasülés ajtaját és a testükkel fedez­
ték Stevent, amíg kiszállt a kocsiból. Az autótól az épület bejáratáig egyikük
Steven előtt lépkedett, a másik kettő pedig jobbról, balról mellette, egy fél
lépéssel lemaradva. Ha most bárki megpróbálta volna me^ámadnl vaay
lelőni, először mindenképpen a három szőke gorillába ütközött volna. Ok
pedig most még a szokásosnál is óvatosabbak voltak, mert már tudtak az
ivóban történt tömegmészárlásról.
Steven amint belépett az Irodába, éppen erről a témáról kezdett párbe­
szédet a seriffel.
— Tizennégy ember— ordította.— Tizennégy. Az első menetben ennek a
kis ringyónak a barátnője kikészít egymaga hetet egy pisztollyal meg egy
teherautóval, aztán Jön a fiúja és kinyír még hetet egy kimustrált Jazz-band-
dal. Ki az Isten ez a nő? Honnan a francból Jött? Egyáltalán ki hozta be?
Sherman lenyelte a szemrehányás özönén feltoluló mérgét, majd pattint­
va egyet a Jobb kezével, előléptette a háttérben álló beosztottját. — Dewey.
— Ez meg kicsoda? — érdeklődött Steven lehalkítva a hangját. Sherman
a rendőrre pillantott. Dewey elkeseredett, tanácstalan ábrázattal nézett
vissza rá. Ebben a pillanatban nem sok Jövőt Jósolt magának.
— Bili Dewey vagyok, uram felelte nem várva meg Sherman válaszát.
— Na, és honnan kerültél hozzánk? — kérdezősködött tovább az ifjú
Tyler.
— Folsomból uram— felelte Dewey.— TÍZ év. Huszonnégy rendbeli fegy­
veres rablás, személy elleni erőszak, nőrablás, erőszakos nemi közösülés
kísérlete, gyilkossági kísérlet. Három év után szabadultam Jó magavisele­
tért. A munkaügy azonnal önökhöz irányított uram.
Steven arcára elégedett mosoly telepedett, mint amikor a tanár hallgatja a
Jó tanuló feleletét. Aztán ismét Shermanhez fordult. — Fordítsa ezt le nekem
seriff!
— A bankrablás után ejtett egy túszt uram — magyarázta NIck. — Egy
pénztárosnőt...
— Igazi cukorbaba volt — kottyantott közbe Dewey most már felszaba­
dultabban.
— A rejtekhelyükön megpróbálta megerőszakolni, de a zsaruk épp akkor
fedezték fel őket. Akkor gyorsan megpróbálta kinyírni...
— De a zsaruk ebbe is beleköptek— vette át Ismét a szót Dewey.
Tyler leplezetlen elismeréssel méregette az egyenruhás gengsztert.
— Csodálom, hogy kiengedték — mondta.
— Néhány barátom meggyőzte a cukorbabát, hogy butaság lenne tanús­
kodnia ellenem— magyarázta Dewey. — Most ők is önnek dolgoznak uram.
Steven elégedetten bólintott.
 — Örömmel látom, hogy milyen magasan képzett szakembergárda hasz­
nosítja a tapasztalatait a cégünknél.
— Köszönöm uram — mosolyodott el Sherman is. — Remélve, hogy érté­
kelni fog egy Ilyen kifinomult ízlésű szakembert, Dewey közrendőrt nevez­
tem ki az anyagbeszerzési osztag felelős vezetőjévé, ő lokalizálta és izolálta
azt a múltkori négyes hölgyfogatot önnek uram.
— Nagyszerű— bólogatott Steven.— Igazán örülök. Na és most ml történt
tulajdonképpen Dewey?
— Gőzöm sincs — felelte az osztagparancsnok, de nem tudta folytatni,
mert az egyik szőke gorilla oldalról egy hatalmas frászt kevert le neki úgy,
hogy Dewey hátratántorodva majdnem felbukott. Mikor visszanyerte az
egyensúlyát, dühtől lángoló tekintettel, ökölbe szorított kézzel megindult a
testőr felé. Sherman azonban útját állta és valamit súgott a fülébe. Dewey
egy pillanat alatt lecsillapodott és bólintva Steven felé fordult.
— Igaz is, bocsánat. Gőzőm sincs róla, uram. — Steven egész idő alatt
mozdulatlanul figyelte a Jelenetet.
— Dewey közrendőr rutinszerűen megállította az Old Cutiasst és csak'
akkor látta, hogy két néger nő ül benne — vette át a szót Ismét a seriff. —
Aztán kiderült, hogy mindkettő valóságos szépség. Igazi egzotikus gyöngy­
szemek. Úgyhogy Dewey arra gondolt, talán ön is szívesen megnézné őket
közelebbről. Már javában „vizsgáztatta" az egyiket, amikor a másik megug­
rott. A vizsgát akkor éppen nem lehetett félbeszakítani, ezért a társát, Andy
közrendőrt küldte a szökevény után.
— Na és milyen volt a lány? — kérdezte Steven csillogó szemekkel.
— óriási. Csodálatos, uram — biztosította Dewey a felcsigázott Tyier fiút.
— Most hol van a lány seriff?
— Az egyik magánzárkában— felelte Sherman.
— Maga hallgatta ki személyesen? — Sherman egy pillanatig habozott,
mielőtt felelt volna.
— Igen... de csak amúgy... szőrmentén. Hiszen ön is Ismeri az édesapja
utasításait a „letartóztatottak” puhítására vonatkozóan: semmiféle mara­
dandókárosodás.
Gondolatban azonban elkáromkodta magát. Kíváncsi lenne rá, odafent
milyen szavakkal Illetik mindazt, amit a Tylervilleben elkapott nőkkel művel­
nek. Ha az nem maradandó károsodást okozó testi sértés, akkor semmi nem
az. Visszájáról nézve a dolgot, ezek a lányok még szerencsésnek is mond­
hatók, hogy Náthán és Steven Tyler csak annyira voltak képesek, amennyi­
re... Na persze odafent ennek már nem volt túl sok Jelentősége.
— Na persze, persze — mondta Steven gyorsan, mintegy elhessentve
magától apjának megidézett árnyékát.— Hát akkor kezdjük. Szeretném lát­
ni azt a fekete lányt.
 Sherman elindult a belső biztonsági cellák feló Dewey-vel, Stevennel és a
három testőrrel a nyomában.
Rosalind Colé az utolsó cella előtt állt, szorosan a ketrec rácsainál. Bokái,
lábszára, combjai, csípője, dereka, hasa, mellkasa, nyaka, vállai, könyöke,
csuklói ós mind a tíz ujja külön-külön oda volt kötve a rácsokhoz, vékony
bőrszíjakkal, Illetve mű anyagbevonatú huzaldarabokkal. A hattagú közön­
ség félkörbe verődve megállt előtte, mintha csak valami egzotikus állatot
nézegetnének az állatkertben.
Steven csettintett a Jobb kezével, mire az egyik testőr odaugrott az áléit
lányhoz, belemarkolt a hajába és felemelte a fejét, hogy Steven szemügyre
vehesse az arcát Is. Az arc tökéletesen rácáfolni látszott a lány állapotára.
Gondosan meg volt mosva és precízen, szakszerűen ki volt sminkelve.
Rúzs, pirosító, szemhéjfesték, szemöldökkihúzó, minden a helyén volt és
éppen a megfelelő arányban és színekkel. Mindez Sherman műve volt, aki
számítva Steven látogatására, kloroformmal elaltatta a lányt, hogy el végez­
hesse rajta a szükséges szépítkezési műveleteket. Nicknek már volt egy Jó
pár hónapos rutinja az eleven Barbie babák beszerzése ós továbbítása te­
rén, hogy pontosan tudja ml keli a degenerált Tyler csemetének ahhoz, hogy
ő megmaradhasson a család jóindulatában és persze a pozíciójában.
— Aha — bólogatott Steven elismerő képpel. — Egész különleges.
Rosalind hangosan felnyögött.
— Kezd magához térni— folytatta.— Tökéletes Időzítés.
Kinyitotta a már előkészített fecskendős dobozt, kiemelt egy fecskendőt,
ellenőrizte a töltést, majd a tűt a iány karhajlatára illesztve belőtte a drogot a
legvastagabb vénába.
Rosalind szemel tágra nyíltak, de a tekintete átnézve az előtte állókon,
valahol a semmiben állapodott meg.
— Hogy hívják? — kérdezte Steven.
— Az igazolványa szerint Rosalind Colé — vágta rá Dewey. — Azt mond­
ta, hogy szerkesztő egy divatlapnál. A barátnője pedig egy fotómodell.
— Ez a valódi neved? — fordult Steven a lányhoz. — Rosalind Colé?
— Aha — próbálta Rosalind beszédre kényszeríteni zsibbadt, élettelen
ajkait.
— Divatlapszerkesztő és fotómodell? — Rosalind behúnyta a szemeit és
mosolyogva bólintott. A kérdés mintha becézően simogatta volna feiseb-
zett, elgyötört testét. — Ühümmmm.
— Na és a barátnőd... — Steven segélykérőén Dewey-re nézett.
— Oliviának szólította— vette a lapot a rendőr.
— igen, Ollvla. ö mivel foglalkozott?
— Kis kurva — szólalt meg most már érthetőbben Rosalind, miközben
gúnyos, fitymáló mosolyra húzta a szája szélét.— Egy ócska kis ringyó. Foly­
tón csak siránkozott. Aggodalmaskodott. De hogy valamibe egyszer bele­
vágjon, azt már nem!
— Miért? Mit csinált?
Rosalind most már kacarászva felelt.
— Hogy mit? Szópelgett a fotósok előtt. Vonaglott Jobbra-balra. RIszálta
azt a kis fokhagymaseggót.
— Na és a fiúd? — váltott tómát Steven hirtelen.— ö kicsoda?
— A... fiúm? — Rosalind egy pillanatra csodálkozva nyitotta fel szemelt.
— Cralg Miller — vágott közbe a seriff határozottan. — KI az a pasas?
Valami vietnámi veterán vagy Ilyesmi?
— Cralg...? — Rosalind egy nagyot sóhajtott. — Nem, nem Cralg. Doug.
Doug egy kedves kis fotós. Tony, egy kedves kis ügyvód. Arthur, egy ked­
ves nagy darab pincér, egy nagy, mélák pincér — reszelős, mély hangon
felnevetett. — Kedves fiú, nagyon kedves fiú.
— Cralg Millert kérdeztem— követelődzött Steven.
Rosalind elmélázott a néven, az ajkai némán elismételték a betűket, a
szeme pedig Ismét a semmibe meredt.— Cralg? Lehet, hogy volt egy Cralg Is
valamikor. Cralg? Merre vagy Cralg?
Anélkül, hogy bárki Is akárcsak sejthette volna, Cralg ott volt. Ráadásul
egészen közel. A tetőn hallgatózott, a szellőző nyílás kivezetésénél. Az egyik
testőr éppen átnézett rajta a mennyezeten keresztül. NIndzsaköntösét vette
magára, ezúttal nappal lévén kifordítva. A köntös visszája ugyanis napfény
színű volt. Fényes nappal ugyan még ezzel a színkombinációval sem olyan
könnyű láthatatlanná válni, mint a sötétkékkel éjszaka, de megfelelő moz­
gástechnikával és a szükséges optikai kalkulációkkal a fény be Is bele lehe­
tett olvadni valamelyest. Brett Wallacenek mindenesetre sikerült.
Az Ivóbell vérontás és a Steven megérkezése között eltelt Időt használta
ki arra, hogy az erdőben az erre a célra ásott veremből kivegye a megfelelő
szerelést, átöltözzön, és visszarohanjon a börtönhöz. Az épület oldalfalához
lapulva megvárta, amíg a Tyler fiú a kísérőkkel együtt bemegy az Irodába,
majd villámgyorsan, minden segédeszköz nélkül felkúszott a falon a tetőre,
hogy minél kevesebbet szalasszon el a beszélgetésből. A ház nagyméretű
betontéglából épült, így a fúgákat használva kapaszkodónak, pillanatok
alatt játszi könnyedséggel jutott fel a tetőre.
Brett látni ugyan nem látta, hogy Steven megelégelte a hasztalan faggató-
zást, de hallotta, hogy Rosalind, egyszerre mintha elvágták volna, elhallgat.
Steven ugyanis az elegáns díszzsebkendőt kihúzva a zakózsebéből az
egyik kezével hátulról megragadta a lány fejét, a másikkal pedig a szájába
tömte a hófehér batisztselymet. Rosalind kétségbeesetten rázta a fejét és
nyöszörögve tiltakozott újabb einémítása ellen.
 — ócska kis ringyó — zárta le a faggatózást Steven, majd a seriffhez
fordult. — Hol vannak a ruhái?
Sherman futólépésben átment az irodájába, a már menet közben kivá­
lasztott kulccsal kinyitott egy fiókot és kivette belőle mindazt, amit korábban
ő maga hámozott le a lányról. Azután Ismét futólépésben visszatért és átadta
Stevennek a csomagot.
Az Ifjabb Tyler mohón beletúrt a kupacba, hátha talál valamit, amitől oko­
sabb lesz. De miután az egészet szétdobálta, egy szál maradék harisnyával
a kezében, kénytelen volt belátni, hogy reménytelen a további erőlködés.
Dühében fogta a harisnyát és Rosalind feje köré tekerte éppen a szájába
kötve a csomót, nehogy kiköphesse a díszzsebkendőt.
— Hívja fel az apámat és mondja el neki mire jutottunk — adta ki az utasí­
tást a seriffnek. — És kérjen tőle utasítást a továbbiakra nézve. Én most
hazamegyek.
Brett csak addig maradt a szellőzőnyílásnál, amíg Steven és a gorillái eltá­
voztak. Ezután óvatosan átkúszott egy másik nyíláshoz, ami a seriff Irodájá­
nak a légkondicionálásáért volt felelős. Éppen elkapta a beszélgetés elejét.
— Igenis uram. Tisztában vagyok vele, hogy ezt mondtam, és a vélemé­
nyemet most Is fenntartom. Az az ügy le van zárva. Nem a halott lány a prob­
léma, hanem az élő. Nem tudom száz százalékig garantálni a határaink sért­
hetetlenségét. — ... — Ez nem pesszimizmus a részemről uram, csak
megpróbálom reálisan nézni a dolgokat. — ... — Nem uram. Mégha ennek a
Millernek sikerülne is valahogy kicsúszni a Járőreink kezéből, akkor sem
tudna ránk bizonyítani semmit.— ... — Igen uram. Én Is ugyanerre gondoltam.
— ... — Tökéletesen egyetértek önnel uram. — ... — Igen, tisztában vagyok
vele, hogy mi forog kockán. — ... — Igen uram, ma este. — Sherman letette a
kagylót.
Ezután felállt és egy nagyot sóhajtott. Ezek szerint nemsokára ennek Is
vége. Az öregember odafent azt fontolgatja, hogy Ideje leváltani a seriffet...
Tyler úgy gondolta, hogy függetlenül Millertől a város katasztrófáját csak
úgy lehet elkerülni, ha Rosalind Colé nyomtalanul eltűnik. Mintha sohasem
járt volna a városban. Ennek pedig a legcélszerűbb módja az, ha a lányt
felküldi a nevelőotthonba. Sherman seriff hirtelen rádöbbent, hogy nagyon
felizgatta ez a telefonbeszélgetés. Úgy döntött, hogy ráfér egy kis lazítás.
Kilépett a váróba és az ott posztoló Deweyt elküldte őrjáratba. Azután
visszatért a belső fogdába. A lány ugyanabban a helyzetben állt a rácsnál,
mint ahogy pár perce otthagyták. A zsebkendő és a harisnya a helyén volt.
Sherman végigmérte és Ismételten megállapította magában, hogy gyönyörű
nő. Még akkor Is, ha fekete. Sőt, néger létére annál inkább. Elhatározta, hogy
most kivételesen másként közelít hozzá. A szívére hallgatva. Megszánta a
lányt. Szeretetteljes gyengédséggel erőszakolta meg.
 — Élvezd! — súgta a drogtól félig öntudatlan lány fülébe. — Próbáld meg
élvezni. Ez az utolsó vacsorád.
Brett Wallace keresztbevetett lábakkal üldögélt a fogdatetőn a nlndzsa-
csuklya két apró résén a szellőzőnyílásra meredve, miközben a kezel üte­
mesen hol kinyíltak, hol ökölbe szorultak.

A teherautó kilenc óra múlva pontban éjfélkor érkezett a ház elé, Brett
ebből a kilencből hatot tökéletes mozdulatlanságban töltött a ház oldalához
lapulva. Legalább egy tucat rendőr ment el mellette anélkül, hogy észrevet­
ték volna. Csak akkor hagyta el a „rejtekhelyét”, amikor a teherautó csikor­
gó fékekkel megállt az épület bejárata előtt. Most Is a nindzsa köpenyt visel­
te, de az Időközben beállt éjszakára való tekintettel Immár újra a sötétkék
oldalára fordítva. A köpeny alatt a nélkülözhetetlen nindzsa fegyverzet erre
az alkalomra kiválogatott darabjai lapultak. Anélkül, hogy őmaga láthatóvá
vált volna, végignézte amint a két robosztus külsejű alak bemegy az Irodá­
ba, majd rövidesen visszatér egy hatalmas hajókoffert cipelve. Az autóhoz
érve fellódították a koffert a nyitott platóra, beszálltak a vezetőfülkébe és
beindították a kocsit.
Brett nem futott egyenesen az autó után, nem akarta kockáztatni, hogy
Sherman, ha történetesen az ablakból nézi a teherautó távozását, észreve­
gye. Persze nagyobb a valószínűsége, hogy a tökéletesen álcázott nlndzsát
így sem venné észre, de most ilyen közel a célhoz, már semmit nem akart
kockáztatni. A rendőrruhába bújt, sokat próbált bűnözőnek elég, ha a fék­
lámpák egy pillanatra kihúnynak az előttük elsuhanó árnyéktól és gyanút
fog.
Brett tehát rohanva megkerülte hátulról a fogdaépületet és az átellenes
oldalon kibukkanva a teherautó után vetette magát. Bár a Jármű már jócs­
kán felgyorsult, Brett tartotta vele a lépést. Amint utolérte hirtelen leguggolt
és egy hatalmas ugrással félfordulatot téve a levegőben a teherautó alá ve­
tette magát a hátsó kerekek között. Amikor már teljes testhosszában a kocsi
alatt volt, két kézzel megragadta az alvázát, a lábalt nekifeszítette egy ke-
resztrúdnak és úgy odatapadt alulról a Járműhöz, mint valami óriáspók. Anél­
kül, hogy mindez különösebb erőfeszítésébe került volna, így Is maradt
egész úton a végállomásig. A mozdulatlanság az ő esetében persze nem
Jelentett tétlenséget is egyúttal. A rendelkezésére álló néhány „nyugodt”
percben megpróbálta feldolgozni a frissen szerzett információkat. A kép,
mint egy kirakós Játékban néhány mozaikkockával ismét gazdagabb lett. A
 iiyllvántartásba bejegyzett „nevelési tanácsadók” egytől-egyig álnéven
szerepeltek és veszedelmes bűnözőket takartak, akiket rögtön szabadulá­
sukkor szerveztek be a nevelőotthon és Tylervllle fegyveres őrségébe.
Brett azzal már tisztában volt, hogy Steven Tyler néhányukat arra használja.
. hogy nőket fogasson velük a maga számára, hogy kiélhesse rajtuk perverz,
degenerált hajlamalt. De vajon mire kellettek az árvák Náthán Garrald Tyler-
nek?
Brett remélte, hogy erre a kérdésre Is hamarosan megkapja a választ, ha
a teherautóval bejut a nevelőotthonba. De tévedett. Alábecsülte Tyler óva­
tosságát, ami a biztonsági rendszer hatékonyságát Illeti. A teherautó megállt
a kapu előtt, a sofőr kiszállt. Igazolta magát, majd a koffert leszedték a plató­
ról és a kocsi már Indult Is tovább. Brett átkozta a balszerencséjét. Talán ha
helyet cserélt volna a lánnyal, sikerülhetett volna. De ez képtelenség volt.
Odáig még ment volna, hogy kinyitja a koffert és kiszabadítja, de mit csinált
volna vele azután?
A teherautó rákanyarodott egy másik útra, de nem az volt, amelyik vissza­
felé vezet a városba. Brett nem várhatta meg, amíg kiderül, hogy hová men­
nek. Elengedte az alvázat és mozdulatlanul elterült a földön. Megvárta, amíg
a hátsó kerekek eldübörögnek mellette, aztán kihengeredett az út jobb szé­
lére, így a sofőr nem láthatta meg a visszapillantó-tükörből. A padkához érve
maga alá húzta a lábait, guggoló pozícióba emelkedett, majd egy hátraszaltó
fóifordulattal-figura után kétiábra érkezve elkezdett futni az ellenkező irány­
ba, az Iskoiaotthon felé. Már az első kanyart követően megpillantotta. Ko­
mor, fenyegető építmény volt, mely már messziről pusztán a külsejével hir­
dette, ml vár a hívatlan látogatóra. „KI Itt belépsz, hagyj fel minden remény-
nyei.” Kívülről az egész építményt egy körülbelül tíz méter magas kőfal vette
körül. Brett rászánt néhány percet, hogy alaposabban Is szemügyre vegye.
Mint kiderült, nem körben, hanem félkörben épült, melynek mindkét vége
egy-egy körülbelül százötven méter mély szakadékba torkollott. A masszív
erődítményt mindössze három helyen szakította meg egy-egy hatalmas,
alul éles lándzsahegyekben végződő vaskapu, melyeket a középkori vár­
kapuk mintájára feltehetőleg valami csörlőszerkezettel húztak fel, illetve
engedtek le.
Ezek előtt a kapuk előtt Brett nem látott őröket. De biztos volt benne, hogy
mögöttük, belülről annál többen vigyázzák őket. Körülnézett, hogy egy ma­
gas fát keressen, amire felmászva benézhetne a fai mögé Is. Elismeréssel
konstatálta, hogy minden fa, amelynek egy vagy több ága benyúlt a fal fölé,
láncfűrésszel vissza volt vágva. Tyler semmit sem bízott a véletlenre. Brett
azért felmászott egy közeli, az átlagosnál valamivel magasabb fára. innen
már tisztán belátott a fal mögé, de több esélyt most sem látott a bejutásra. A
kapuk közötti falszakaszok mentén végig, egy sima, tökéletesen belátható
egyenletesen meredek lejtő húzódott befelé az épületek Irányába. A három
kapu három útban folytatódott, melyek követve a lejtők dőlósszögót egy
másik, belső fal egyetlen kapujához vezettek. Ez már egy hagyományos
kovácsoltvas kapu volt, melyet hat fegyveres őrzött. Mindegyikük egy-egy
géppisztollyal és egy revolverrel volt felszerelve. E mögött a fal mögött
emelkedett a központi épületegyüttes, a cég központi irodaháza és az Isko­
la. De hogy melyik melyik volt, azt Brett Is csak találgatta. Az építmény felső
része leginkább egy középkori erődítményre emlékeztetett, amelyet egy
ultramodern Irodaházra húztak fel. Az oldalait fekete üvegtáblákkal borított
csővázas acélszerkezet képezte, ezen nyugodott a betonból, gránitból,
márványból és egyéb kövekből kifaragott felső rész. Itt már ablakok sem
voltak.
Brett átkozta magában Tyler paranoiáját. Kénytelen volt elismerni, hogy
az épületbe képtelenség lenne bejutni anélkül, hogy észrevegyék. Ha pedig
a biztonsági rendszer Itt működésbe lép, erre Jobb nem Is gondolni, ő maga
még talán el tudna Jutni az Iskoláig anélkül hogy megöljék, de hogy a foglyok
és az árvák közül már egyet sem találna életben mire megmenthetné őket,
abban biztos volt. A nindzsa számtalan variációt végiggondolt, de azonnal el
Is vetette őket, amint a kudarc lehetősége reálisan felmerült bennük. Esze
ágában sem volt feladni. Tudta, hogy minden zárnak van nyitja, hogy minden
rejtvénynek van megoldása. Csak idő kérdése, hogy megtalálja. Alaposab­
ban szemügyre vette a központi épületet és akkor döbbent rá, hogy kísérte­
tiesen hasonlít egy második világháborús katonai főhadiszálláshoz. Gondo­
latban Ismét összeszedte amit tudott Náthán Garrard Tylerről. Azután
felidézte magában Steven és a három szőke, kékszemű testőr képét. Ezután
elkezdte összerakosgatni a mozaikkockákat... Körülbelül másfél óra múlva
úgy döntött, hogy már eleget tud ahhoz, hogy folytathassa. Most határozott
esélyt látott arra, hogy a foglyokat kiszabadítsa, abban pedig majdnem biz­
tos volt, hogy a kínzójukkal végleg leszámol. Sőt! Még az Is lehet, hogy ő is
megússza ép bőrrel.
Kesernyés mosollyal a szája szélén kissé lejjebb kúszott, majd leugrott. A
körülbelül hat méteres esést követően Is olyan hangtalanul ért földet, mint
egy macska. Oldalra hemperedett, majd felpattant és futni kezdett. Csodála­
tosan nyugodt éjszaka volt. Mintha a természet is cselekvésre ösztönözné.
Futás közben Ismét hatalmába kerítette az akcióba Induló nindzsák ősi nyu­
galma. A céltudatosság és a bizonyosság érzéséből táplálkozó tökéletes
belső béke. Brett önkéntelenül Is arra gondolt, hogy ugyanez az érzés tölthet­
te el a történelem megannyi kiemelkedő, sikeres hadvezérét, mielőtt csatá­
ba Indultak. A küzdelem szépségébe és Igazságába vetett megingathatat­
lan hit és a maradéktalan, semmihez sem fogható beteljesülés vágya, ami
csakis a győzelem sajátja, a győztes megérdemelt osztályrésze.
 A harc művészete az egyetlen olyan művészet, amely minden szépsége
mellett véres és kegyetlen — végső soron a gyilkolás művészete. Hogy en­
nek ellenére mégis több mint magas fokon űzött mesterség, azt a célja bizto­
sítja, ami egy Igazi nindzsa esetében csakis nemes cél lehet. A „szent cél"
ürügyén, önző célok érdekében persze már sok ország, sok nemzet lejárat­
ta a „becsületes küzdelem", „az Igazságos háború” fogalmát, de Brettnek
ezekhez az országokhoz és nemzetekhez már semmi köze nem volt. Nin­
dzsa volt, s egy Igazi nindzsának mindig tiszta a lelkiismerete.
Megérkezett a rejtekhelyhez, ahol felszerelésének többi részét elásta. Ez
voit az a hely, ahol Ollvia a halálos lövést kapta. Kiásta, majd maga köré
rakta a teljes arzenált és leült meditálni. A rituális gyakorlat befejeztével, kö­
rülbelül két óra múlva ünnepélyesen megesküdött magának, hogy vagy ő
vagy Tylervllle hamarosan elpusztul. Majd felállt és munkához látott.

A két rendőr, akik szemtanúi voltak a kólás teherautó felrobbanásának,

éppen határszolgálatot teljesített. Rajtuk kívül még négyen voltak aznap éj­
jel őrjáratosok. Az a két URH-s, akit az első este otthagytak az országúton,
hogy fenntartsák a blokádot, valamint két újonc. Mint mindig, most Is halálra
unták magukat. Négyen az egyik autó motorháztetején ücsörögtek és a
dicső múltról sztoriztak egymásnak. Rablások, véres verekedések, zsarolá­
sok, emberrablások kerültek terítékre.
— Csendesebben fiúk — kiáltott át az egyikük, a pár méterre arrébb par­
koló másik kocsinál beszélgető társaikhoz, ő volt a rangidős a társaságban,
az előző esti szemtanúk egyike.
— Kapd be, Ja c k — felelte egy rekedtes hang odaátról.
— Na tessék! — méltatlankodott a rangidős járőr. — Rosetti már megint
felkapta a vizet. Ha komolyan gondolod, jöhetsz!
Az olasz már ugrott Is, hogy elégtételt vegyen a sérelemért, de két kollé­
gája azonnal közéjük vetette magát.
— Ugyan már, ne marháskodjatok! Mindnyájan egy kicsit Idegesebbek
vagyunk ma éjjel. De azért nem kell rögtön egymásnak esni.
— Igazad van — mondta a másik békítőén. — Azt hiszem eljött az Ideje a
három órai uzsonna szünetnek. Frank, a termoszokat!
Az ötödik járőr kinyitotta az egyik kocsi csohiagtartóját és kiemelt belőle
egy utazótáskát. Visszacsukta a csomagtartót, rátette a táskát és a zippzá-
rat kinyitva kivett belőle néhány fóliába csomagolt szendvicset és három
termoszt.
 — Tényleg mindjárt három óra. Farkas éhes vagyok — állapította meg a
rangidős Járőr és a motorház fölött átnyúlva elvette a feló kínált pulykás
szendvicset, a gőzölgő tea kíséretében. Ezalatt a második Járőr egyik kezé­
vel a teáját egyensúlyozva, a másikkal kinyitotta a kocsi felé eső ajtaját és
beült az első ülésre. A rangidős követte példáját és beült a volán mögé. A két
férfi ezután szétrakta az uzsonnacsomagokat és csészéket a műszerfalon,
majd kényelembe helyezve magukat hozzáfogtak az evéshez.
A másik négy Járőr a szomszédos kocsi motorháztetején terített meg ma­
gának és csámcsogva, szürcsölve, szótlanul táplálkoztak. RosettI egy son­
kás-sajtos szendvicset majszolva az előttük emelkedő hegyet bámulta. Mél­
tóságteljes, megnyugtató látvány volt. Csupán a fészkelő madarak és éjjeli
bogarak neszezése törte meg az erdő csendjét.
Hát ami azt illeti, Tylervliie tényleg nem valami izgalmas hely — állapította
meg magában a frissen rablóból pandúrrá avanzsált nehéz fiú, de ki foglal­
kozik ezzel, mikor egy zsák pénzt fizetnek neki azért, hogy az erdőt Járja.
Csak akkor ocsúdott fel a merengésből, amikor az autóban ülő második
járőr feje odakoppant az ablakhoz. RosettI hátrafordult, hogy megnézze
honnan eredt a zaj. A második Járőr feje pont olyan szögben támaszkodott az
ablaknak, hogy eltakarta a volán mögött ülő társát. A rangidős kollegára
gondolva az olasz hirtelen rádöbbent, hogy az Imént ostobaságot csinált. A
„megsértett" rendőr tulajdonképpen a felettese volt. ö közvetített mindent a
seriff felé. Ha nem lesz elég óvatos, még valami bogarat ültet róla a seriff
fülébe.
RosettI elhatározta, hogy megpróbálja jóvátenni valahogy a dolgot. Óva­
tosan lecsúszott a motorháztetőről és az autóját megkerülve — szendvicse,
teáscsészéje változatlanul a kezében— elindult a másik járőrkocsi felé. Ha­
nyag eleganciával az ajtóhoz lépett és fél vállal a kocsi oldalának dőlve
megszólította a volán mögött ülő kollégát.
— ide hallgass pajtás! Az az Igazság, hogy ma egy kicsit én is feljebb va­
gyok spanolva a kelleténél. De remélem nincs harag. Oké?
Az első Járőr azonban nem válaszolt. „Most meg Játssza a sértettet” —
gondolta magában RosettI. — „Azt hiszi hogy azzal megszivat, ha úgy tesz,
mintha nem Is hallaná, amit mondok”.
— Tudod az a mészárlás a városban, egy kicsit engem Is megviselt, hal­
lod?
Még mindig semmi válasz. RosettI érezte, hogy újra elönti a pulykaméreg.
— Hé öregem, — kiáltotta Ingerülten és lehajolt, hogy benézzen az abla­
kon — legalább válaszra méltatna....
Itt el Is akadt a szava, mert rádöbbent, hogy a felettese még ha akarná sem
méltathatná válaszra, tekintettel arra, hogy halott volt, amit mozdulatlansá­
gán kívül egy, a fülkagylója közepén tátongó véres lyuk is bizonyított. Roset-
ti rémülten a halott Járőr mellett ülő társára pillantott és látta, hogy a második
járőr halántékából egy rövid, tömzsi nyílvessző áll ki.
A gyilkos lövedék az egyik fülnél behatolva egyszerűen átfúrta az első
járőr fejét és a másik oldalon kijőve a társa halántékában állapodott meg. Ez
volt tehát a zaj, amit hallott.
RosettI, mint akit kígyómarás ért, megfordult és a hirtelen mozdulattól a
csészében gőzölgő kávé a kézfejére löttyent. A forró folyadék nyomában
járó fájdalomérzet azonban ezúttal elmaradt, mert egy újabb nyílvessző,
amely éppen a mellkasa közepébe csapódott, megelőzte. RosettI, mintha
egy vé^elenüi lelassított filmfelvételen nézné a történteket, látta, amint a
lándzsa alakú acélhegy eltűnik a ruhája alatt és teljes hosszában befúrja
magát a testébe. Úgy érezte, mintha az összes belső szerve hirtelen táncra
perdült volna az ütéstől. Ezután pedig már csak annyit érzett, hogy elől-hátul
összecsináija magát.
Társaihoz hasonlóan egyetlen hang nélkül lehelte ki lelkét. A többi járőr
előbb lett figyelmes a szagra minthogy meglátták volna az összecsuklott
embert.
— A szentségit! — káromkodta el magát a negyedik járőr. — Ki fingott?
Választ azonban már ő sem kapott a kérdésére. Helyette egy hangos kop-
panást hallottak az első URH-s kocsi teteje felől. Brett Wallace volt az, aki a
lábával dobbantott egyet az autó tetején állva, mert azt akarta, hogy a mara­
dék három járőr szembenézhessen a hóhérjával. Egy emberként kapták fel
a fejüket és ugyancsak egy emberként gyökerezett földbe a lábuk a kísér­
teties látványtól. A járőrkocsi tetején egy fekete alak magaslott föléjük, ke­
zeiben egy rájuk szegezett kyusennel. Mire a reflexeik működésbe léptek,
már késő volt. Az első nyílvessző a kocsihoz legközelebb álló járőr bal sze­
mébe fúródott abban a pillanatban, amint a keze a pisztolytáska felé moz­
dult. A második ösztönös mozdulattal át akarta vetni magát a kocsijuk mo­
torháza fölött, hogy fedezékbe kerüljön, de abban a pillanatban, amint
elrugaszkodott, gyors egymásutánban két nyílvessző fúródott a hátába,
pontosan a lapockák alatt. Mire a kocsi túloldalán földet ért, már halott volt. A
harmadik egy vakmerő elhatározással Brett bokája után kapott, hogy le­
rántsa magához, de még mielőtt elérhette volna a célját érezte, amint a kö­
vetkező nyílvessző pontosan a feje búbján áttöri a koponyacsontot. A ki­
nyújtott kezek bénuitan hanyatlottak le a kocsi tetejére és a nehéz test az
antennaként kimeredő nyílvesszővel a fejében tehetetlenül csúszott a föld­
re. A hat holttestre részvétlen, süket csend borult.
A kettes számú erdei őrjárat közömbös, únott léptekkel rótta a szolgálat­
ban keményre taposott ösvényeket. Mind a hat fegyveres meg volt róla
győződve, hogy ma éjjel ugyanúgy nem találnak semmit, mint máskor. A
városban és a nevelőotthonban rendszeresített biztonsági intézkedések
mellett nem sok értelmét látták az erdei szolgálatnak. Ráadásul napról napra
halálra unták magukat. Az elmúlt néhány hónap egyetlen eseménye a tábo­
rozó diákok ellen végrehajtott akció volt, melyre Bili Dewey adta ki az utasí -
tást. Az legalább férfimunka volt. Szitává lőni a fiúkat és utána a jól megérde­
melt jutalom a két kis diáklány... Ez legalább a régi szép vérgőzős orgiákat
idézte. De azóta újra semmi. Csak a kellemes emlék provokálta, nap mint
nap feltámadó kangörcs... Igazán jöhetnének erre gyakrabban Is efféle hét­
végi kempingezők.
A vadászpuskákkal és géppisztolyokkal felszerelt hat férfi lustán kapta­
tott felfelé a sűrű avarral borított erdős hegyoldalon, melyet csak itt-ott tett
változatosabbá néhány szintén fával borított sziklás kiugró. A kis csapat pá­
rokra szakadozva igyekezett a következő pihenőállomás felé. de ez az
alakzat nem annyira valamiféle stratégiai megfontolás, mint inkább a
járőrök között lévő erőnléti különbség eredménye volt. Ketten egy vonalban
képezték az élbolyt, néhány lépéssel mögöttük a derékhad, majd a nehéz­
kesen vánszorgó utóvéd következett. A sűrű avarszőnyeg egyenletesen
ropogott a ritmikus léptek alatt.
Az utolsó páros egyik tagja egy pillanatra megállt, hogy kifújja magát és
visszanézett a megtett útra. Az ösvény pár méterrel lejjebb nyomtalanul be-
ieveszett a fák sűrűjébe. Visszafordulva a hegy csúcsa fölött emelkedő hold
fényében, öt nehézkesen mozgó árnyékot látott maga előtt.
Egyszercsak, mintha a földből nőtt volna ki, az első és az utolsó árnyék
között egy hatodik árnyék Is megjelent, valami hosszú antennával. De még
mielőtt felocsúdhatott volna a meglepetésből, a hatodik árnyék felnyúlt és
megragadta az antenna végét. Azután már csak egy halk, surranó hangot
hallott és földbegyökerezett lábbal nézte, amint a társai, mint aratáskor a
búza, Jobbra-baira dőlnek, miközben különböző testrészek, fejek és karok
kelnek szárnyra körülöttük a levegőben.
Brett megvárta, amíg az első Járőr valósággal átlép rajta, majd villámgyor­
san felugrott fedezékéből a hátára erősített katanával. A következő pillanat­
ban egy ialjutsu mozdulattal, emberi szemmel követhetetlen sebességgel,
kirántotta a szamurájkardot a fekete hüvelyből. Az előtte és mögötte kapta­
tó két járőrnek arra sem maradt ideje, hogy felfogják mi történt. A katana
első, teljes körívet leíró suhantása, tulajdonképpen annak a mozdulatnak a
természetes folytatása volt, amivel Brett kirántotta a kard ot a hüvelyéből. A
borotvaéles gyémántkemény penge anélkül, hogy a legkisebb ellenállásba
ütközött volna, éppen középen szelte ketté az első járőr nyakát, majd
ugyanabban a magasságban változatlan sebességgel folytatva útját a má­
sodik fegyveres fejét Is elválasztotta a törzsétől. A fej azonban, mintha mi
sem történt volna, a helyén maradt. A penge olyan elképesztő sebességgel
vágta keresztül a nyakat, hogy a minimális súrlódási ellenállás nem volt ele­
 gendő ahhoz, hogy kibillentse egyensúlyi helyzetéből. A test még automati-
l<usan tett l<ót lépést, pedig már halott volt. A harmadik lépésnél azonban a
lábai megroggyantak, a törzs előrebukott és a lemetszett fej mintha mégis
meggondolta volna magát, lefordult a helyéről.
A kard pedig rendületlenül folytatta útját. A következő célpont a harmadik
páros elöljáró tagja volt. Csak annyit látott, hogy egy árnyék hirtelen az útját
állja. Aztán már nem látott többé semmit. A penge a bal halántékán behatol­
va kettémetszette mindkét szemgolyóját, majd távozott az átellenes olda­
lon. Az arcát elborító vér melegét szinte előbb érezte, mint a rettenetes vá­
gás nyomában Járó fájdalmat. Kiejtette kezéből a fegyvert, mindkét kezével
a szeméhez kapott és hátratántorodva elvágódott.
Brett gyakorlatilag egyetlen mozdulattal ölt meg három Járőrt a hat közül.
Megállásra azonban nem volt idő. További három, gyorstüzelő géppisz­
tollyal felszerelt ellenfél vette körü^MIndhárman egyszerre fordultak a kö­
zöttük felbukkant rejtélyes árnyék felé. A legelői álló Járőr csípőhöz szorított
gépfegyverre! egészen szembe fordult vele. Míg balján álló társa, már szin­
tén tüzelésre kész UZI-val Jobbról vette célba. A mögötte álló harmadik egy
tizedmásodperccel lemaradva éppen Brettre emelte fegyverét.
A nlndzsa ekkor egy sa-lmlnjutsu figurát csinált a szabad kezével a le­
vegőben. A speciális, hipnotikus erejű mozdulat elhitette a három fegyveres­
sel, hogy az árnyék a következő pillanatban ismét támadni fog, e ha nem
cselekszenek azonnal, akkor többé már nem is lesz rá módjuk. Mindhárman
egyszerre húzták meg a ravaszt. Ugyanebben a pillanatban Brett lebukott és
I Jobbra vetette magát. A lövés pillanatában az előtte és mögötte álló két járőr
szabályosan szitává lőtték egymást. A percenként hatszáz golyót kiokádó,
kattogó UZI-kat görcsösen markolva, mindkét fegyveres hátrabukott. A go­
lyózápor alatt eltűnt árnyék a következő pillanatban már közvetlenül a har­
madik Járőr előtt, a géppisztolyt markoló kezek között bukkant elő a sem­
miből. A szamurájkard azonban már nem fért be kettejük közé, így a
gyomorfalon behatolva, a szivet átjárva, éppen a két lapocka között, a
nyakszirt alatt bukkant elő, ahogy Brett teljesen felegyenesedett.
Brett undorodva tolta félre a hátrahanyatló ember kezében még mindig
ugató gépfegyvert. Az ŰZI utolsó lövedékeit már a holdfényes égbolt nyelte
, el. Miután az utolsó kattogássorozat visszhangja is elhalt, az erdőre ismét
ráborult az éjszaka csöndje. Brett újra egyedül maradt.
 Bili Dewey éppen az országút, városból kivezető szakaszán Járőrözött, s a
"Whistle While You Work”-t fütyörészte. A jókedve nem volt alaptalan. Túlélte
a Steven Tylerrel való találkozást, kapott egy új társat, ahelyett az idióta
Andy helyett, és végre újra azt csinálhatta, amit a legjobban szeretett és ami­
hez a leginkább értett. Bár Stan kocsmájával megfűszerezve valamivel vál­
tozatosabb volt a puncivadászat Is, Dewey most enélkül Is emelkedett han­
gulatban volt.
Abbahagyta a fütyülést és újdonsült kísérőjéhez fordult, hogy megkezdje
az elméleti kiképzést.
— Mindenekelőtt az autómárkát kell megnézned— emelte fel a mutatóuj -
Ját Intőleg. — Ha egy PIntot, egy Mavericket vagy hasonlót meszelsz le, nem
sok esélyed van rá, hogy minőségi árut találsz a volán mögött. Madarat tollá­
ról, tyúkot kocsijáról Ismerni meg. Egy Igazi bombázó általában megszerzi
magának azt, amit akar, így vagy úgy. Úgyhogy ha valami Jobbféie sportko­
csi tűnik fel a láthatáron, mondjuk egy MG vagy valami Ilyesmi, már tűzöl is
utána. Mégha csak egy Rabbit, akkor is. Vagy bármilyen flancos tengerentúli
járgány. Uccu neki, vesd el magad.
— A másik dolog, amire alaposan rá keli nyitni a szemed olyan apró, de
mégis sokatmondó jelek, amelyek már messziről elárulják, hogy kivel van
dolgod. Ha például hosszú, szőke vagy vörös hajzatot látsz, máris üldözőbe
veszed. De ha rövidre van vágva és nem vagy biztos a dolgodban, nézd a
nyakat és a felkarokat. Ha a nyak hosszú és vékony, mehetsz. Ha a felkar
karcsú és semmi fölösleg nem rezeg alul a könyöknél, megintcsak mehetsz.
Persze még ezek után Is előfordul, hogy tévedtél. De semmibe sem kerül,
hogy egy percre lemeszeld őket. Kitalálsz valamit, hogy pislog a hátsó lám­
pájuk, vagy valami Ilyesmi.
— Na és mit csinálsz akkor, ha csinos a csaj? — kérdezte a tanonc csillogó
szemekkel.
— Akkor ki kell szállítani a kocsiból, hogy mindenét megnézhesd — felel­
te Dewey, miközben bevett egy élesebb kanyart. — Valamit kitalálsz. Mu­
tassa meg a csomagtartóját, vagy valami rendellenességet találsz a kocsi­
ján, Ilyesmi. Ha már egyszer kívül vannak, nem tudnak elhajtani, ha megszi­
matolnak valamit. Aztán egyszerűen megbilincseled őket és jöhet a
motozás. Elől, hátul. Mielőtt még elkezdenének cirkuszolni.
— Na és aztán, aztán mit csinálsz? — kérdezte az újonc fokozódó izga­
lommal.
— Hogyhogy mit? Hanyatt vágod ott helyben és adj neki. Persze nem úgy,
mint a vadállat, összetörni azért nem kell őket. A főnök szereti, ha sértetlen a
szállítmány. Ez nem azt jelenti, hogy nem kóstolhatod meg őket, csak arra
kell vigyázni, hogy épségben maradjanak. Szóval lehetőleg látható nyomok
nélkül. Ezért nagyon fontos, hogy azok ott, néhány zsebkendővel együtt min­
dig kéznél legyenek — mondta fontoskodóan a rangidős Járőr és a
kesztyűtartóra bökött a mutatóujjával. A tanonc kinyitotta a rekeszt és egy
dobozban néhány kisméretű, tömör gumilabdát pillantott meg.
— Hacsak egyszerűen betömöd a szájukat, az fele annyira sem hatásos,
mintha kipeckeled ezekkel — magyarázta Dewey.
Letekerte az ablakot és bal kezével kívülről a tető peremébe kapaszkod­
va folytatta:
— Na de semmi gáz kölyök, ha velem furikázol egy darabig, gyorsan kita­
nulod a szakmát. Gyakorlatban.
Ekkor Dewey hirtelen valami süvítő hangot hallott, mintha egy dongó hú­
zott volna el az ablak mellett, majd egy nagy durranás következett. Két kéz­
zel kellett a kormányba kapaszkodnia, hogy az autót az úton tudja tartani. A
nagy erőlködésben, hogy megtartsa a volánt, fel sem merült benne, hogy
összefüggést keressen a két, egymást követő zaj között.
— Ml a rosseb? — kiáltott fel a kísérő, két kézzel megkapaszkodva az
ajtóban és a műszerfalban. — Mi történt?
— Durrdefekt! — kiáltotta vissza Dewey. — Kapaszkodj! Görcsösen rán­
gatta a kormányt jobbra-balra, hogy kibalanszírozza az Ide-oda bukdácsoló
autót. A levegőt égett gumiszag töltötte meg, mire a felhevült kocsi heves
rángatózás közepette végre megállt. A nyomukban gomolygó fehér füst­
felhő éppen akkor érte be őket, amikor Dewey káromkodva kilökte a ve­
zetőülés ajtaját. A kísérője követte a példáját.
Az autó teljesen átcsúszott az út bal oldalára. Az orra még az aszfalton volt,
de a hátsó kerekek már kis híján a padka és az erdő között húzódó keskeny
árokba csúsztak. Dewey megeresztett egy újabb káromkodássorozatot és
dühösen belerúgott a lökhárítóba. Azután mindketten hátramentek, hogy
szemügyre vegyék a defektes kereket. A jobb hátsó abroncs csontig leült a
szétlapult gumira.
— Az istenit! — dühöngött Dewey és nagyot rúgott a hasznavehetetlen
kerékbe. Csípőre tett kezekkel bámulta még egy darabig az abroncsot,
majd hirtelen a társához fordult és ráförmedt.
— Meddig akarsz még Itt ácsorognl? Cseréld ki és gyerünk tovább —
ezzel fogta magát, kimért léptekkel előre ment és beült a volán mögé. Miután
becsapta az ajtót, még hátrakláitott:
— Nem árt, ha csipkeded magad. Minél gyorsabban végzel, annál hama­
rabb folytathatjuk a cserkészést.
A magára hagyott újonc csöndesen elkáromkodta magát a bajusza alatt,
majd felnyitotta a csomagtartót és kiemelte a szerszámostáskát belőle. De­
wey nemsokára érezte, hogy a kocsi emelkedni kezd és hallotta, amint a
társa egyenként letekeri a szorítócsavarokat és a dísztárcsába dobálja
őket. Aztán hallotta, hogy leemeli a kereket. Hallotta azt Is, hogy a helyére
csúsztatja a pótkereket ós azt is, amint a csavarok visszakerülnek a helyük­
re. De azt nnár nem érezte, hogy az autó visszaereszkedett volna a lengés­
csillapítókra. Várt még egy darabig, de az autó maradt. Belenézett a vissza­
pillantó tükörbe, de a felemelt csomagtartótól nem látta a fiút.
— Hó pajtás! — kiáltotta hátrafordulva — Valami nem stimmel?
Nem Jött válasz. Dewey egy pillanatra gondolkodóba esett, majd leesett a
húszfillér. Szórakozik vele a fiú. Biztos felhúzta az orrát, hogy egyedül kellett
kicserélnie a kereket. És most úgy tesz, mintha süket volna. Megállj csak! —
füstölgött magában. — Majd én megtanítalak! Ha a szép szóra süket vagy, ez
majd kitisztítja egy kicsit a hallójárataidat — gondolta, ós a pisztolytáskáját
kicsatolva előhúzta a .357-es Magnumját. Kinyitotta az ajtót, kiugrott és Jobb
kezében a pisztollyal hátrafutott a csomagtartóhoz. A felhajtott tetőt megke­
rülve megrökönyödve látta, hogy a fiú eltűnt a kocsi mögött, csak a két lába
ióg ki a lökhárító aiói a másik oldalon.
— Ejnye pajtás, bujócskázunk? — csóválta meg a fejét és a revolvert
felemelve az újonc szótterpesztett lábal közé lőtt. Arra számított, hogy a fiú
ordítva ugrik majd ki a kocsi alól, de nem történt semmi. A lábak nem moz­
dultak. Dewey sietve megkerülte a kocsit, majd földbegyökerezett lábakkal
megtorpant. A társa elnyúlva feküdt az autó mellett, kigúvadt szemei épp
rámeredtek. Két kezével görcsösen próbálta letépni a nyaka köré tekere-
dett gitárhúrt. Tátott szájából tövig lógott a nyelve, mint valami vízköpő rém­
nek. A vékony acélhúr szinte teljesen eltűnt a bőre alatt, olyan erővel feszült
a nyaka köré. A fiút egyszerűen megfojtották. Méghozzá teljesen hangtala­
nul, mialatt Dewey a kocsiban üldögélt.
A Járőr lövésre kész pisztollyal villámgyorsan megpördült, de maga mö­
gött sem látott senkit. Aztán egy surrogó hangot hallott ós a következő pilla­
natban kiesett a fegyver a kezéből. A pisztoly nagyot koppant az aszfalton,
miután a csuklójába hasító éles fájdalomtól az ujjal reflexszerűen maguktól
kiegyenesedtek. Döbbenten a kezére pillantott. A csuklójából a hüvelykujj
alatt egy bronzszínű, háromágú csillag meredt ki, egyik ágával tövig a húsá­
ba méiyedve.
Amint görcsösen megragadta a sebzett csuklót a másik kezével, egy
hang szólalt meg a semmiből.
— Dierdre Petersonért! — A következő pillanatban egy újabb bronzcsll-
lag csapódott, most a másik keze fejére.
Dewey döbbent csodálkozással emelte fel a bal kezét, hogy közelebbről
Is szemügyre vegye a furcsa lövedéket. A csillag ezúttal tövig fúródott a ke­
zébe, úgy hogy a merőlegesen becsapódott ága teljesen átjárva az Izmot,
csontokat és Inakat, kibukkant a tenyere felőli oldalon.
— Tanya Bauerért! — mondta most a szellemhang és az ezzel egyidőben
felsüvítő harmadik fémcslllag az Ingén áthatolva pontosan a jobb mellbim­
bójában kötött ki. Ahhoz nem ment elóg mélyre, hogy megölje, de ahhoz
Igen, hogy Dewey az ütós erejétől az autó farának tántorodjon, kissé meg­
görnyedve az óles fájdalomtól.
— A diákokért! — folytatta a szellemhang rendületlenül és a következő
csillag kettémetszette a bal mellbimbóját Is. Dewey most már üvöítve a fáj­
dalomtól, megpróbált megszabadulni a mellébe fúródott csillagoktól, de
sebzett kezelt már nem tudta fogásra használni, az ujjal nem engedelmes­
kedtek az akaratának.
— Ollvia Drake-ért! — Az újabb bronzcslllag eltűnt Dewey köldökében.
A járőr két karját a hasára szorítva, egész testében rázkódva kétrét gör­
nyedt, majd teljes testsúlyával háttal a kocsinak tántorodott. A lökéstől az
autó lebillent az emelőről és a frissen kicserélt pótkerék éppen a halott újonc
kinyújtott jobb karjára zökkent. Dewey még egyszer görcsösen megpróbált
lábra állni, de újra elvesztve az egyensúlyát visszarogyott a csomagtartóra
és a fájdalomtól levegő után kapkodva lassan a földre csúszott. Amint a fe­
neke földet ért egy pengét pillantott meg az orra alatt. A penge lassan emel­
kedni kezdett, majd elérve az orrot a bőrbe mélyedt. Dewey megpróbált
hátrébb mozdulni, de a penge nem mozdult az orra alól, sőt tovább emelke­
dett. A rendőr nem várta meg amíg ketté vágják az egész orrát. Inkább ösz-
szeszedte minden erejét és lassan újra kiegyenesítette a lábalt. Csak amikor
már teljes testhosszában kihúzta magát, akkor látta meg a kardot tartó ala­
kot. Egy valódi szemekkel figyelő szellemet látott maga előtt. A kegyetlenül
metsző tekintet mintha az agyáig hatolt volna, miközben az árnyalak karja,
melynek jóformán csak a sziluettjét látta, immár az állának szegezte a sza­
murájkard hegyét, hogy nehogy újra összeessen. A szellemalak teljes öt má­
sodpercig maradt mozdulatlanul ebben a helyzetben, elegendő Időt biztosí­
tva ezzel Deweynak, hogy tisztába jöjjön a helyzetével. Aztán újra, most már
utoljára, megszólalt a kísérteties hang, valahonnan a perzselő szemek alól:
— RosalIndCole-értl
A penge villámgyorsan lecsapott és egyetlen vágással teljes hosszában
felhasította a járőr gyomorfalát.
Bili Dewey széttárt karokkal előrebukott, mintegy beledőlve a mozdulat­
lanul kitartott kardba, és még látta, amint a belső szervei egyetlen véres cso­
móban kibuggyanva a hatalmas résen a lábai elé omlanak.
A nindzsa közömbös arccal visszalökte a kardot a hátára erősített hü­
velybe, feltekerte a kyotetsu-shoge zsinegét. Ezzel a fegyverrel lyukasztot­
ta ki az előtte elrobogó járőrkocsi kerekét. Megvárta, amíg Dewey végleg
elcsendesedik, majd lassú, kimért léptekkel visszasétált az erdőbe.
 i Ötödik fejezet

Nick Sherman seriff hideg verítékben úszva ébredt. Ez utoljára akkor

esett meg vele, amikor az ítélethirdetés előtti éjszakán felriadt a börtönben.
A halál közelségének fenyegető érzése volt ez. Ilyen mindenkivel előfordul,
próbálta nyugtatni magát. Egyszer csak egy éjszaka, néha hajnalban Is
előfordul, arra ébredsz, hogy hamarosan meg fogsz halni. Megfellebezhetet-
len bizonyossággal érzed, szinte a zsigereldben, hogy egy napon, akkor
amikor a legkevésbé számítasz majd rá, minden véget ér. Elmerülsz a fene­
ketlen sötétségben és soha többé nem térsz már vissza a világosságra.
A következő pillanatban, mint villámcsapás ér a felismerés, hogy te Is ha­
landó vagy, hogy nincs menekvés. Mintha több ezer volt futna át rajtad a
fejed búbjától a lábujjad hegyéig. Ezzel a testet-lelket megrendítő áramütés­
sel veszi általában kezdetét a halálraítélteken oly gyakran kitörő pánik. A
siralomházban nem egy nehézfiút elvitt már ez a pánik, mielőtt még a viila-
mosszékbe kísérhették volna őket. Három-négy Ilyen “önkisüiés” és a szív
felmondja a szolgálatot.
ö, Sherman szerencsére mindig úrrá tudott lenni ezen az érzésen. Két al­
kalomtól eltekintve. Egyszer akkor vett erőt rajta, amikor a halálos ítéletét
várta a börtönben, másodszor pedig most éjjel. A sokkszerű áramütés egy
rémálom kellős közepén érte. Persze ez nem afféle közönséges rémálom
volt, amelyben filmszerű képsorokban valami történik az emberrel. Ebben
semmi kézzelfogható, semmi racionális elem nem volt. Csak árnyékok, szí­
nek és.... és érzések. Rettenetes, irracionális érzések.
Most azonban hálaistennek már újra ébren volt, és a birtoka, Tylerviiie
békésen nyúlt el körülötte a simogató napsütésben. A légkondicionáló be­
rendezés egész éjszaka működött, így a börtön felett épült apartman le­
vegője jólesően friss és hűvös volt. Ennek ellenére az egész teste csurom víz
volt az Izzadtságtól. Kikelt az ágyból és egy székhez lépett, amelyen katonás
rendben kiterítve feküdt az egyenruhája. Mielőtt el kezdett volna öltözködni,
tetőtől talpig végigmórte magát a tükörben. Meztelen teste, bármerre nézett,
telistele volt hegekkel, varrásnyomokkal, egykori zúzódások emlékeivel.
Ennyi sebhelyet egy rögbi és egy hokijátékos együttesen sem tudna felmu­
tatni. A felső teste, mint valami Frankenstein szörnyé, ormótlan volt és hatal­
mas, bár mégsem annyira Ijesztő, annak ellenére, hogy a hegek mellett még
himlőhelyek is bőven tarkították. Mindezt összevéve elég Ijesztő, de rendkí­
vül férfias Jelenség volt. ö legalábbis így vélekedett magáról. Végigsimított
Jobb kezével az arcát sűrűn borító kétnapos borostán, és elhatározta, hogy
megborotválkozik, mielőtt lemenne az irodába. Ideje úgy Is van. hiszen a
cellák ismét üresen árválkodnak. Sajnos, a durcás kis csokibabát már felvit­
ték a nevelőotthonba.
Körülbelül félúton járt a borotválkozással, amikor rádöbbent, hogy ma
reggel még senki sem tett jelentést. Ledobta a borotvát, visszafutott a háló­
szobába és a digitális vekkerre nézett. Fél tíz volt. Kerek három órával
ezelőtt kellett volna felébrednie az első jelentéstételre. Félretolva a széke­
ket a sarokban elhelyezett rádió adóvevőhöz rohant és neki látott, hogy be­
hangolja a készüléket.
Tíz percnyi hiábavaló próbálkozás után kénytelen volt beletörődni, hogy
sem a határőrök, sem az erdei Járőrök CB-készülékel nem válaszolnak.
Mintha minden készülék megsüketült volna. Sherman ekkor felugrott és ke­
resztül rohant a szobán, átvetette magát az ágyon, s már csaknem megra­
gadta a telefonkagylót, amikor hirtelen újra érezte, hogy itt van.
A rémálom visszatért. Szinte a bőrén érezte a halál jelenlétét. Elhatározta
hogy nem telefonál addig a hegyre, amíg ki nem derítette, hogy mi történt.
Elvégre legalább egy tucat oka lehet, hogy miért nem válaszolnak a hívott
járőrök, nyugtatgatta magát. Kiégett egy cső például a rádiójában. Aztán a
napfolt tevékenység hatására Is leblokkolhatnak a vonalak. Rengeteg ma­
gyarázat lehetséges.
Elgondolkodva az ablakhoz lépett, miközben az Ingét gombolta. Kinézeti
az utcára, de semmi szokatlant nem látott. Ugyanolyan üres és elhagyatoti
volt, mint máskor. Az egész tájképben az egyetlen mozgó pont, a rúd tetején
lobogó viharvert zászló volt.
Visszafordult a szoba felé, az ágy melletti éjjeliszekrényről leemelte a de­
rékszíját és felcsatolta. Ezután kivette a párnája alól a revolverét és el­
lenőrizte a tárat. Mind a hét .367-es lövedék a helyén volt. A tárat visszazárva
a tokba lökte a fegyvert és kilépett a lépcsőházba. Miután bezárta maga
mögött az ajtót, fáradt léptekkel elindult lefelé az ablaktalan, koromsötét
lépcsőházban.
Úgy érezte nem sokáig bírja már csinálni ezt a munkát. Hiába volt Tylervil-
le korlátlan ura, állandó feszültségben élt, amin még az alkalmanként “gond-
Jaira bízott" lányok sem sokat könnyítettek. Ha nem foglalná le magát azzal,
hogy a keze alá adott egyenruhába bújtatott, egykori nehézfiúkat kordában
tartsa, egész nap bámulhatná a csupasz falakat maga körül, és belepusztul­
na az unalomba. De még így is, azon kívül, hogy néha beosztottjai körmére
nézett és elszórakozott egy-egy lánnyal. Jóformán semmit sem csinált. Rá­
döbbent, hogy hiába a csillagászati összeg, amivel Tyler kifizeti, ha ez még
egy darabig így megy tovább, rövidesen beleőrül.
, Anélkül, hogy felnézett volna, megragadta a lépcső alján az irodába nyíló
ajtó kilincsét, és belépett az irodába. Egy pillanatra eivakította a nyíló ajtó
mögül szemébe vágó éles napfény. Káprázó szemekkel Indult az íróasztala
felé. Körülbelül félúton járt, mire úgy-ahogy visszanyerte a normális látását.
Amit azonban maga előtt látott, már korántsem volt normális, legalábbis ak­
kor és ott nem.
Craig Miller alakja bontakozott ki az egyik Jegyzőkönyvező asztal mellett.
Sherman meglepetten megtorpant. Először azt hitte, hogy ez a vízió is a
visszatérő rémálomhoz tartozik, vagy talán a vakító napfény Játszik vele.
Behunyta a szemét, erősen összeszorította a két szemhéját, majd hirtelen
újra kinyitotta, de a nyersbőrcsizma, a jeans és a khaklszínű ing, egyszóval
Cralg Miller maradt.
— Meg van a bizonyítók, seriff! — mondta a szőkésbarna fiatalember iz­
gatottan. — Ehhez mit szól?
Sherman hunyorgott még egy utolsót, majd nyelt egy nagyot.
— Ezt hogy érti?— kérdezte rekedt hangon, miközben Jobb keze automa­
tikusan a pisztolytáska felé mozdult.
— Az éjszaka tűvé tettem a város környéki erdőket — folytatta Miller ren­
díthetetlenül. — És mit gondol, mit találtam végül? — kérdezte rejtélyes arc­
cal, majd mielőtt még a seriff válaszolhatott volna, folytatta.
— Rosaiind autóját. Azt találtam. Rosallnd Old Cutlasse az erdőben, nem
messze az úttól valami bokor alá rejtve. Most már elhiszi nekem seriff, hogy
Rosaiind Itt volt a városban? Sőt! Hogy most Is itt van valahol.
Már megint az a barom Dewey,dühöngött magában Sherman. Pedig meg­
mondta ennek a folsomi nagymenőnek, hogy vigye fel Colé kocsiját a hegy­
re, a központi garázsba, ahol a többit is tárolják. De az a seggfej oda sem
bagózIk arra, amit mond neki. A seriff csak a szerencsés csillagzatának kö­
szönte, hogy Miller hozzá Jött vissza a felfedezéssel, nem pedig egyenesen
valamelyik közeli nagyváros bűnügyi rendőrségére rohant feljelentést tenni.
A seriff válasz helyett előhúzta a pisztolyát és a kisemberre szegezte.
— Cralg Miller — mondta immár hivatalos hangon, megpróbálva vissza­
emlékezni az ilyenkor szokásos formulára. — Ezennel a törvény nevében
letartóztatom hétrendbeii gyilkosságért — bökte ki végül, némi habozás
után és kissé kihúzta magát.
 Miller arcáról egy pillanat alatt lefagyott a sürgető fontoskodás és átadta
helyót az értetlenségnek.
— Micsoda? Tréfál? Ne húzza az Időt seriff, meg kell találnunk Rosalindot.
Egy pillanatra Sherman fejében szöget ütött a gondolat, hátha az egész
balhét Síd, Don és Cliff csinálták, Miller pedig csak a gyújtószikra volt. Elkép­
zelhető, hogy összekülönböztek Milleren, majd ahelyett, hogy ezt a nyava­
lyást kapták volna el, Inkább egymásnak ugrottak és ez lett a végeredmény.
Miller meg valahogy a nagy zűrzavarban kisurrant a csapóajtón a konyhába
és szépen meglépett. De aztán eszébe Jutott, hogy ő most még sem a gyil­
kosságok miatt kell hogy letartóztassa Millert, hanem azért, hogy nehogy
léket kapjon Tylervllle hajója.
— Kezeket feli — kiáltotta az előtte álló alakra, most már fenyegető hatá^
rozottsággal. — Jól hallotta, amit mondtam. Le van tartóztatva!
A fiatalember láthatóan teljesen összezavarodva lassan, habozva fel­
emelte a kezelt. Sherman elé lépett, megragadta Millert a vállánál fogva,
megfordította és egy erőteljes mozdulattal az egyik, őrizetesek számára
fenntartott cella felé taszította. Brett arca éppen két rács közé szorult, amint
a seriff a nyakszlrtjének szegezve a pisztolyt szétrúgta a lábait és bal kézzel
a zsebébe nyúlt a kulcsokért.
— Na gyerünk! — mordult rá újra. — Szét a lábakat! Hiszen neked már
nem kell magyarázni, ml ez az alaphelyzet.
Sherman egy pillanatra még saját magán Is meglepődött, milyen élethűen
utánozza a zsarukat. Hiába! A sok letartóztatás alatt csak tanul valamit az
ember...
— Ml ütött magába seriff? Mi az ördögöt művel? — tiltakozott az őrizetes,
aki láthatóan még mindig nem értette, hogy mi történik vele. — Nem engem
kell letartóztatnia!
— Az majd elválik — morogta a seriff, és a kulcsot a zárba Illesztve kinyi­
totta a cella ajtaját. Ezután újra megragadta Miller karját és belökte a rács
mögé.
— Itt már Jó helyen vagy! — mondta és bevágta az ajtót, majd ráfordította
a kulcsot. Miller döbbenten állt meg a cella közepén. Sherman szó nélkül
hátat fordított neki és futólépésben átment az Irodáján, menet közben be­
vágva maga mögött az ajtót.
így már annak sem lehetett szemtanúja, hogyan változik át a döbbent
kifejezés elégedett mosollyá Brett arcán. Sherman lépésről-lépésre úgy tett
mindent, ahogy Brett eltervezte. A nlndzsa egész terve RosalindCole bizton­
ságát célozta. Azt akarta, hogy még élve meg tudja menteni. Ha a "fiúja” már
rács mögött van, nem kell sürgősen eltüntetni. Talán Náthán Tyler a veszély
elmúltával nem törődik már tovább a lány sorsával, annak a perverz Steven-
nek pedig direkt Jól Jön egy kis extra nyalánkság. így legalább még egy dara­
big biztosan életben marad.
Számára azonban most Jött a Játszma neheze. Az a menet, amit a fülével
kell végigjátszania. Csak így lehet biztos benne, hogyan tovább a követ­
kező menetben. Az ajtóhoz lépett és két kezével a rácsba kapaszkodva
feszülten hallgatózni kezdett. Azonban bármilyen mértékben Is fejlesztette
ki a hallását a nindzsa tréning, nem tudott minden szót tisztán kivenni a másik
szobában folyó telefonbeszélgetésből a zárt ajtón keresztül. Végig ugyan­
ebben a helyzetben maradt, tökéletes mozdulatlanságban mindaddig, amíg
a seriff vissza nem tért a fogdába, furcsa tekintettel méregetve foglyát.
— Követelem, hogy mondja meg ml történik Itt velem, seriff? Ezt nincs Joga
megtenni! Lehet, hogy Rosalind halálos veszedelemben van. Tennünk keli
valamit! Nem érti?
Sherman bizonytalan léptekkel közeledett a cella felé, a tekintete pedig
mintha át akarná fúrni Brettet, hogy lássa, vajon húson és véren kívül van-e
benne valami más Is, ami kívülről nem látszik.
— KI az ördög maga? — kérdezte a fogolytól. — Valami exkommandós,
vagy Ilyesmi?
— Az ég szerelmére, seriff! — próbálkozott újra Brett.
— Ml történt tegnap a bárban? — kérdezte Sherman határozottan.
— Ezt hagyjuk most — hárította el Brett a kérdést. — Inkább azt árulja el,
hogy mit akar velem csinálni?
A seriff szemmel láthatóan zavarban volt. Az egyébként félelmetes, ke­
mény arcvonások most Inkább a kimerültségről árulkodtak. Kissé meggör­
nyedve, fél fenékkel az egyik íróasztalra támaszkodott, anélkül, hogy a sze­
mét levette volna Brettről.
— Válaszolnia kell néhány kérdésemre, Mr. Miller — mondta elgyötört
hangon és a Magnumot az asztalra helyezte maga mellé. — Vagy válaszol,
vagy megölöm!
Brett úgy tett, mintha halálosan megrémülne.
— Uramisten! — kiáltott fel döbbenten.
— Jól hallotta — mondta a seriff kimérten. — Tehát, szolgált Vietnamban,
vagy valami hasonló?
— Nem— felelte Brett kissé Ingerülten, de őszintén.
— Mi történt a bárban?
— Egy kicsit befűtöttek nekem azok a fickók — felelte Brett, mintegy el­
hessentve a kérdést, majd sürgetőieg hozzátette. — Ide hallgasson, seriff!
Amíg ml Itt kettesben társalgunk, a Jó ég tudja ml történik Rosalinddal...
Sherman válasz helyett felkapta a revolverét és beleeresztett egy golyót
a Brett arcához legközelebb lévő függőleges vasrácsba. Brett, mint aki ha­
lálra rémült, hátraugrott egy lépést.
 — Feleljen arra, amit kérdeztem! — mennydörögte Sherman, majd le­
csapva a pisztolyt az asztalra, kiegyenesedett.
— Jól van, mondom már! — kiáltotta vissza Brett csillapítólag, felemelve a
kezelt. — Az a pofa, akit Sídnek szólított, rögtön rám szállt, amint maga ki­
ment. Aztán se szó, se beszéd, rr»egpróbált leütni. Pár másodperc múlva már
az egész bár a feje tetején állt. Alig tudtam valahogy kikeveredni a hátsó
ajtón.
— Na jó — bólogatott a seriff, láthatóan kibékülve a magyarázattal. — Mit
csinált azután?
— Már mondtam magának. Bevettem magam az erdőbe és elkezdtem
keresgélni nyomok után. És meg Is találtam Rosalind autóját. Biztos, hogy
valahol Itt van a közelben, higgyen nekem!
Sherman nyugalmat erőltetve magára, lehúnyta a szemeit és ökölbe szo­
rította mindkét kezét. Miller története nem volt túlságosan meggyőző. Újra
maga előtt látta a valószínűtlen jelenetet, a feldúlt bárt, a hét holttestet. Tyier-
vllie-l ügyködése alatt nem egy összetűzést simított már el a beosztottjai
között, de Idáig még sosem fajult a dolog. Hét, változatosan megcsonkított
holttest. Különösen, ha ehhez még hozzávesszük a másik hetet, egy töré­
keny kis néger lány előző napi tevékenységének a termését...
Aztán Itt van az autó megtalálásának a meséje. Ez sem hangzik vaiami
meggyőzően. Tizenkét, meglehetősen jó helyismerettel rendelkező járőr el­
megy mellette, egy Idegen pedig merő véietlenségbői rábukkan. Ráadásul
úgy. hogy közben a járőrök őt sem veszik észre. De ha Miller hazudik, akkor
ml az Igazság? Hogy ő maga megölt hót embert a bárban? Hogy egész éjjel
barangolt az erdőben, anélkül, hogy észrevették volna... Idáig jutva Sherman
újra rádöbbent, hogy aznap még senkitől nem kapott jelentést.
Kinyitotta a szemét, felragadta az asztalról a pisztolyt és elhátrált a rácstói
egészen a szemben Iév6 falig. Hátát az Irodája falának támasztva rádöb­
bent, hogy egyedül van egy kis szőkésbarna emberkével a rács mögött, egy
napsütötte fogdában és fél. Jobban, mint valaha Is félt életében.
— Meg kell, hogy kérdezzem — mondta hadarva —, ő kért meg rá, hogy
megkérdezzem. Maga német?
A tanácstalanság egy pillanat alatt eltűnt Miller arcáról. Az egész ember
hirtelen mintha átváltozott volna. Bárki is volt, már nem Miller volt többé. A
kistermetű Idegen elmosolyodott. De ahelyett, hogy válaszolt volna, fogta
magát és leült a priccsre, majd odahúzta maga elé a cellában található
egyetlen széket. Egyszer csak, akár egy bűvészmutatványban, egy pakli
kártya tűnt fel a kezében, és a meglepett seriff tekintetétől kísérve elkezdett
passzlánszt játszani a szék ülőkéjén.
— Azt meg honnan szerezte? — kérdezte Sherman megrökönyödve.
 — A bárból. Még tegnap — felelte Brett közömbös hangon, anólkül, hogy
felpillantott volna a lapokról. — Három fickó Játszott vele a maga emberei
közül. De hogy válaszoljak a kórdósóre...akarom mondani az ő kérdésére.
Nem! Nem vagyok német!
A seriff egyre növekvő álméíkodással nézte, amint az Idegen az egyik
lapot a másik után perdíti a helyére a szók ülőkéjén. A kézügyessége Jobb
volt, mint bárkié, akivel eddig találkozott, akár Vegasban, akár Atlantic City­
ben.
— Egyébként tökéletesen megértem, hogy miért érdekli — folytatta Brett
színtelen hangon, továbbra Is a kártyákra koncentrálva. — Ha esetleg kide­
rítené, hogy mégiscsak ón öltem meg azt a hót embert, Tyler csak akkor
hinné el a dolgot, ha bebizonyosodna, hogy az egész egy német műve volt.
Ilyesmire ugyebár csak a felsőbbrendű faj fiai képesek.— Eközben a kártya
egy pillanatra sem állt meg Brett kezében, egy másodperc alatt megtalálta
minden új lap helyét.
— Feltételezem, ez egyúttal azt is Jelenti, hogy senki sem fog onnan lejön­
ni, hogy akár Itt, akár odafent a hegyen kihallgassanak — folytatta Brett,
mintha csak magában beszélne.
— Nem — bökte ki a seriff önkéntelenül, szinte akarata ellenére.— Túlsá-
gosan sok dolguk van ahhoz, hogy ilyesmivel foglalkozzanak — tette hozzá
sietve, mintegy magyarázatképpen.
— Hát persze— bólogatott Brett mosolyogva.— Tudhattam volna. Elvég­
re én nem vagyok sem egy kívánatos lány, sem egy ártatlan gyermek, aki­
nek se apja, se anyja, aki megvédhetné. Nem igaz?
— Hát, az nem éppen— Ismerte el a selff, majd hozzátette, nyomatékosan
tagolva a szavakat. — Ezzel én is tisztában vagyok — felelte a seriff ingerül­
ten —, azt viszont még mindig nem tudom, hogy ki maga?
Brett rendületlenül folytatta a kártyakirakósdit. Megint csak anélkül, hogy
felnézne, az előbbi szenvtelen hangon kérdezte:
— Nem is sejti?
A seriff önkéntelenül Is visszagondolt az elmúlt két nap eseményeire. Az­
után eszébe Jutott, hogyan kezdődött az egész ós újra leesett a húszfillér. A
felismeréstől tágra nyílt szemekkel Brettre szegezte a mutatóujját.
— Hát persze! Magáé volt a teherautó.
Brett hosszú percek óta most először emelte fel a fejét. Nyílt, barátságos,
már-már meleg tekintettel nézett a seriffre.
— Úgy van — helyeselt. — Én öltem meg Stant, Melt, Andyt és az összes
többit az első éjjel. Én taszítottam őket a szakadékba. Én öltem meg mind a
hét emberét tegnap a bárban. És én öltem meg az összes Járőrét ós határőrét
az elmúlt éjjel az erdőben.
 Brett nem látta értelmét a további hallgatásnak. Eredetileg azt remélte,
hogy sikerül felkeltenie Náthán Tyler érdeklődését maga iránt annyira, hogy
felvitesse magához az embereivel egy személyes vallatás erejéig, de sajnos
nem így történt. Az idősebbik Tyler úgy látszik túlságosan el volt foglalva az
árváival ahhoz, hogy időt tudjon szakítani rá. Ezen még az sem segített vol­
na, ha kiderül róla, hogy német. A parancs akkor Is ugyanez lett volna. “A
város a maga hatásköre. Végezze a dolgát, semmisítse meg.” így hát Walla-
cenek nem maradt már semmi oka rá, hogy ne terítse ki a kártyáit maradék­
talanul. Nem volt miért tovább játszani a seriffel.
— Rajta seriff, rajta! — biztatta Brett a megrökönyödött embert. — Mind­
kettőnknek meg van a maga dolga, amit el kell végeznie. Az én dolgom,
hogy végezzek magukkal egytől-egyig. A magáé, hogy megpróbáljon eb­
ben megakadályozni.
NIck Sherman dermedten hallgatta Brett utolsó szavait. Aztán mintha egy
rémálomból ébredne, hirtelen magához tért és a .357-est felragadva meg­
célozta az idegen fejét. A következő pillanatban az Idegen ujjal között egy
újabb kártyalap tűnt fel. Egy villanás volt az egész. Sherman már éppen gör­
bítette volna a mutatóujját a ravaszon, amikor az ujjal érthetetlen módon
maguktól szétnyíltak és a revolver hangos koppanással a földre zuhant.
A seriff éles, szúró fájdalmat érzett a keze fején. Odanézve döbbenten
látta, hogy az Imént még a pisztolyt szorító kezéből, közvetlenül a csukló
alatt, egy kártyalap áll ki. A szeme sarkából azt is látta, hogy az Idegen karja
újra megmozdul. Mintha egy zsineg kúszott volna elő a mandzsettájából
egyenesen felé. Ugyanakkor valami surrogó hangot is hallott és a zsineg a
rácson keresztül elhagyva a cellát máris a nyaka köré tekeredett.
Brett ekkor egy erőteljes mozdulattal megrántotta a zsineg másik végét.
Az megfeszült, a seriff pedig — mintha felökielték volna hátulról — nagy
lendülettel arccal előre a vasrácsnak vágódott. Brett már várta a rács másik
oldalán és egy yubijutsu fogással a hüvelyk és mutatóujjával megragadta a
férfi hatalmas ádámcsutkáját.
— Láttam egyszer egy mágust a cirkuszban, aki egy kártyalapot a po­
rondról feldobott egy néző ölébe. A néző a második emeleti erkélyen ült —
sziszegte Brett a seriff arcába, két vasrúd között. — És láttam embereket,
akik közönséges papírlapokkal mély sebeket ejtettek magukon. A megfe­
lelő szög és a megfelelő sebesség párosítva az adott éllel és máris egy fegy­
ver van a kezemben. Egy papírkés. Nem Igaz?
Sherman megpróbált elhátráinl a rácstól, de a nyaka mintha odanőtt volna
az idegen ujjalhoz, aki meg sem moccant a rács mögött. Ráadásul, mintha a
legcsekélyebb erőfeszítésébe sem került volna, hogy az idomtalan vörös
fejet odacövekelje a rácshoz.
 — Most rajtam a sor, hogy feltegyek egy kérdést — mondta az Idegen
Sherman szemébe nézve. — Hol van a nevelőotthon vészkijárata?
— Nem tudom — hörögte a nagydarab férfi és megpróbálta lefeszíteni a
torkát vaskapocsként szorító ujjakat magáról.
— Ugyan már. Nincs olyan megalomániás, aki egyetlen kijáratot hagyna
magának. Kell lenni egy vészkijáratnak Is. Hol van? — kérdezte újra az Ide­
gen, már kissé emeltebb hangon, s még jobban megszorította a seriff ádám­
csutkáját.
Nick Sherman két kézzel megragadta a rácsot és kínjában a jobb lábával
a földet kapálta, miközben hörögve kapkodott levegőért. A fájdalom mintha
a nyakából egyenesen az agyába sugárzott volna.
— Tényleg nem tudom. Higgye el! Tyler erről soha nem beszélt velem.
Éppen az a feladatom, hogy senki ne kérdezhessen semmit.
— Én csak egyet kérdezek. Azt is utoljára — mondta Brett fojtott hangon
és még Jobban megszorította a gégefőporcot. — Hol van a hátsó kijárat?
— Nem tudom, nem tudom — bugyborékolta Sherman. — Fogalmam
sincs semmiről, ami odafönt folyik. Soha nem jártam az Iskolában. Nekem
csak annyi a dolgom, hogy más se Juthasson be.
Brett kénytelen volt belátni magában, hogy a seriff tényleg nem tud sem­
mit. Nem hazudott, ö csak a város korlátlan ura volt. De ami a falakon belül
történt, ahhoz már az égvilágon semmi köze nem volt. Ténylég nem tudhatta,
hol van a hátsó kijárat. Ekkor hirtelen eszébe jutott, hogy talán mégiscsak
van valaki a városban, aki tudja. Az ujjal közé szorított ormótlan ádámcsut­
kára pillantott. Ez most nem az edzéseken használt kerek, csonthéjú gyü­
mölcs volt, hanem egy csontokból és porcokból álló emberi testrész, melyet
szaknyelven “gyűrűporc-nyúlvány”-nak hívnak.
Anélkül, hogy a szorításból akár egy jottányit is engedett volna, a másik
kezével a Sherman derékszíján fityegő kulcscsomóért nyúlt. Azután arra a
számtalanszor elvégzett ujjgyakorlatra gondolt, amit a diókkal csinált Jeff
közreműködésével, a Dojo speciális edzőtermében.
— “Próbáld meg élvezni” — mondta a kínjában nyöszörgő egyenruhás
hóhérnak. — “Élvezd! Ez az utolsó vacsorád.” — azután egyetlen, villám­
gyors mozdulattal, ahogyan otthon a diókat, összeroppantotta az ujjal között
tartott gyűrűporcot és visszarántotta a kezét. Immár újra egyedül volt a fog­
dában, egyik kezében egy kulcscsomóval, a másikban pedig egy összela­
pított véres csont és bőrcsomóval.
Közömbös mozdulattal a cella padlójára ejtette az összeroncsolt testrészt
és véres ujjait megtörölte nadrágja szárában. Azután kinyitotta a vasrácsaj­
tót és a fogdán áthaladva bement a seriff Irodájába. Láthatóan ügyet sem
vetett a cella Irányából Jövő rettenetes hörgésre, mialatt átfutotta a fiókok-
bán tárolt személyi nyilvántartási lapolcat. A hörgós nemsoicára teljesen el­
csendesedett. Brett miután semmi érdemlegeset nem talált, távozott.

Joseph Neumann lassan kapaszl<odott felfelé a liálószobába vezető nyi-

l<orgófalépcsőn. A felesége, Martha még a l<onyhában maradt, hogy egy kis
rendet tegyen, de ő szokásálioz híven most sem engedett az ebéd utáni szu-
nyókálásból.
Az ebéd, mint mindig, most Is ízletes és bőséges volt.
Ha az ember evésen és tévénézésen kívül semmi mást nem csinálhat,
nem árt, ha minél magasabb fokon elsajátítja a főzés tudományát. Az elmúlt
tizenöt év aiatt Martha, aki korábban még egy teát sem tudott tisztességesen
elkészíteni, valóságos mesterszakáccsá nőtte ki magát.
Joseph nem bánta, ha a felesége a konyhában Időzött. Amikor nem főzött,
akkor takarított. Ezt is meg lehetett szokni. Sőt! Jobb volt így. Ha Martha el­
foglalja magát, legalább nem rágódik azon, ami a városban folyik. Túlságo­
san a leikére vesz mindent. A félelem így Is nem egyszer már majdnem az
őrületbe kergette. Persze ezen nincs Is mit csodálkozni. Még szerencse,
hogy már mindketten túl voltak a hatvanon, amikor az egész elkezdődött, és
megpecsételte a sorsukat. Maga az életmód változás nem nagy társasági
élet. De a teljes elszigeteltség tudata megtetézve a “szabályokkal”, néha
már-már elviselhetetlennek tűnt.
“Kérdezni tilos!” “Idegenekkel szóba elegyedni tilos!” “Mindenkit azonnal
jelenteni!” “Minden áthaladó autót azonnal Jelenteni!” “Mindenről hallgatni!”
Rettenetes volt! Ezt csak egyféleképpen lehetett elviselni: ha az ember meg­
próbált nem venni róla tudomást. Egyáltalán. így hát Joseph ette a felesége
kitűnő főztjét, bámulta a kvíz játékokat és szappanoperákat végnélkül, és
aludt.
Végre felért a lépcső tetejére, kinyitotta a hálószoba ajtaját és belépett.
A szobában álmosító félhomály honolt, mert Joseph jóformán sosem húz­
ta fel a redőnyöket. Annyi fény azonban még így is volt, hogy tisztán kivehes-
se a szoba közepén álló mozdulatlan alakot. Egy szőkésbarna hajú, acél-
szürke szemű, tetőtől-taipig feketébe öltözött alak volt. egy fogantyús, görbe
botra támaszkodva. Ugyanaz a férfi, aki nemrég egy lány után érdeklődött.
— Akarsz még élni egy keveset öregapó? — kérdezte az Idegen. Joseph
Neumann egy pillanatra elgondolkodott a kérdésen, majd így válaszolt;
— Nem Is tudom...Attói függ, mire készül.
 Marthát már nehezebb volt meggyőzni. Addig kiabált, visítozott, slvalko-
dott, amíg Josephnek végül le kellett fektetnie az ágyába. Nagy nehezen
sikerült annyira megnyugtatnia, hogy Brett biztos lehetett benne, nem fog
újra a telefonnal próbálkozni. Még ha esetleg ki Is mászna az ablakon, hogy
személyesen értesítse a tylervllle-l rendőrséget, már nemigen volna kit.
Joseph visszatért a földszintre és letelepedett Brettel szemben a már
Igencsak megkopott étkezőasztalhoz.
— Most már rendben lesz — biztosította Brettet. — Megmagyaráztam ne­
ki, hogy ez majdnem ugyanaz, mint ami 1932-ben történt velünk. Azt mond­
tam neki. akkor azért kellett csöndben maradnunk, mert a saját hazánkról
volt szó. És azt is nx>ndtam, hogy most már elég öregek vagyunk ahhoz,
hogy ne kelljen mindig csendben maradnunk. Mit veszíthetünk ml már? Ne­
künk úgy sincs sok hátra. Miért szenvedjenek ártatlan emberek, csak mert
ml nem vagyunk elég erősek, hogy felálljunk és kiegyenesítsük a gerincün­
ket.
— Na és mit szólt hozzá? — kérdezte Brett.
— Megértette — felelte Joseph egy nehéz sóhaj kíséretében. — De nem
örült neki. Tudja hogy van ez! Ha valaki nem látja a saját szemével, akkor azt
mondja rá, hogy képtelenség. Senki nem hinné el. — Az öregember szemét
elfutották a könnyek. — Éppen úgy, mint 1932-ben... — mondta elfúló han­
gon, majd sírva fakadt. Kis Idő múlva összeszedte magát, egy papírszalvé­
tával megtörölte a szemelt, majd zavart köhögéssel az ablakhoz lépett.
— Meg kell hogy értse — folytatta —, Németország a szülőhazánk volt.
Amikor kirobbantotta a háborút, mindannyian úgy gondoltuk, hogy ez így
volt rendjén. Akár hiszi, akár nem. Akkor már tudtuk, hogy a fiaink sosem
térnek vissza többé, még akkor sem vesztettük el a hitünket a hazánkban.
Abban, hogy ezzel a háborúval Istennek tetsző, szent ügyet szolgál.
Brett megértően bólogatott, majd megkérdezte:
— Tyler mikor lépett kapcsolatba magukkal?
— Nem sokkal azután, hogy a háborút követően áttelepültünk Ameriká­
ba. Amikor már egy kicsit összeszedtük magunkat, ide költöztünk. 1963-
ban kaptunk egy levelet a cégétől. A városra vonatkozóan volt kíváncsi
néhány adatra, és mi válaszoltunk neki. Végtére Is egy honfitársamról volt
szó. Aztán kicsit később személyesen Is meglátogatott bennünket, és továb­
bi kérdéseket tett fel. Két év múlva újra eljött és azt mondta, hogyha minden­
ben úgy cselekszünk, ahc^y ő kívánja, garantálni fogja, hogy életünk végéi
g gondtalanul élhessünk. És minthogy a balesetem óta már nem voltam ke­
resőképes, így...
 — Miféle balesetről beszól?— vágott a szavába Brett kíváncsian.
— Tudja, ón valamikor kőműves voltam — magyarázta Neumann — , ép­
pen akkor vettem fel egy új segédet, aki nem sokkal korábban érkezett az
óhazából. Egy rendes, dolgos, szőke fiú volt. Nos, egy napon, éppen egy
tetőn dolgoztunk, amikor valami szokatlan fájdalom hasított az egyik lábarh-
ba. Ettől valahogy megcsúsztam és az egyensúlyomat elveszítve lezuhan­
tam. Eltörtem a hátgerincem. A vállalkozást a segédem vette át.
— Értem — bólogatott Brett sokatmondóan.
— Na igen. Akkor Tyler felajánlott egy valóságos palotát odafönt a he­
gyen, de ml képtelenek lettünk volna Itt hagyni a kis házunkat. Tudja, ezt is
magam építettem a két kezemmel.
Brett megértően bólogatott, majd elmosolyodott.
— Most már persze bánom, hogy akkor nem fogadtuk el az ajánlatot. Cifra
egy világ lett Itt, ahogy az új rendőrség átvette az ügyeket.
— Tökéletesen megértem — felelte Brett együttérzőieg. A keletiekre jel­
lemző türelemmel hallgatta az öregember kissé hosszúra nyúlt monológját.
Nem ronthatott ajtóstul a házba, akármennyire Is sürgette az Idő. Mindenkép­
pen be akart Jutni a nevelőotthonba, mielőtt még odafönt bárki Is rájönne,
hogy az “új rendőrség” már nincs többé. De az öreg segítsége nélkül erre
nem sok esélye lett volna.
— És mit gondol, ml késztette Tylert arra, hogy Ide helyezze át a székhe­
lyét? — kérdezte minden feltűnő él nélkül.
— Azt hiszem a Járatok — felelte Neumann habozás nélkül. — Amikor
először beszéltem neki a bányajáratokról, nagyon Izgatott lett, legalábbis én
úgy láttam.
— Bányajáratok? — kérdezte Brett ámélkodva.
— Igen. A hegy túlsó oldalán valamikor egy nagy bánya működött. Egé­
szen addig kibontották a hegyet, ahol most a központi épület alapjai
kezdődnek.
— Értem — bólogatott Brett elgondolkodva. — Érdekes...
— Gondolom, nagyjából erre volt kíváncsi, nem? — kérdezte az öregem­
ber sokatmondó tekintettel.
— De, azt hiszem Igen — mondta Brett és felemelkedett a székről. — Ha­
csak nem tudna valamit mondani nekem az iskolaépület szerkezetéről.
— Ebben sajnos nem tudok segíteni. Sohasem Jártam odafent. Szigorúan
meg van tiltva. Annyit tudok, hogy a létező legjobb anyagokból építették. Az
anyagszállító teherautók mind itt mentek el a házunk előtt. Éveken keresztül.
Merthogy évekig tartott, ami g befejezték az építkezést.
— Ezt el Is hiszem — bólogatott Brett és a széket az asztal alá tolta. Egy
pillanatra elgondolkodott, a kezelt még mindig a szék támláján nyugtatva.
— Talán okosabb lenne, ha most egy kis Időre elmennének a városból.
 Joseph elnevette magát. — Ugyan hová mennénk? Ne felejtse el, hogy ml
Tylervllle megalapítása óta ólünk Itt. Most menjünk el, amikor talán megérjük
a pusztulását...
— Azt hiszem igaza van— mosolyodott el kesernyésen Brett. — Majdnem
biztos voltam benne, hogy nem akarnak elmenni, de gondoltam azért meg­
kérdezem.
— Semmi baj — biztosította az öreg. — És Martha miatt ne aggódjon. Biz­
tos vagyok benne, hogy nem fogja felhívni őket.
— Ebben ón Is biztos vagyok— felelte Brett rejtélyes mosollyal, majd ami­
lyen hirtelen jött, távozott. Amint beszállt a ház előtt parkoló URH-s kocsiba,
benyúlt az Inge alá és előhúzott egy kis, kerek tárcsát. Nem akarta kétségbe-
ejtenl az öreget azzal, hogy egyszerűen elvágja a telefonzsinórt, vagy csak
úgy kitépje a falból, ezért megragadva az alkalmat, amikor felment az eme­
letre, hogy lefektesse a feleségét, szépen kiszerelte a kagylóból a beszélő
membránját. Mindössze annyiból állt az egész, hogy lecsavarta az alsó ré­
szét és kiemelte belőle a membránt. Miután visszacsavarta a helyére a borí­
tót, semmi nyoma nem látszott a beavatkozásnak. Most már Mrs. Neumann
hívhat akit csak akar. És sipítozhat a kagylóba, amennyit csak akar. Önma­
gán és a férjén kívül senki nem fogja hallani.
Brett egy elegáns mozdulattal kihajította a membránt a nyitott kocsiabia-
kon és a gázra lépve elindult a hegy túloldala felé.
Egy nindzsának minden cselekedet szertartás. Akár az élettel, akár a ha­
lállal kapcsolatos. Brett Wailace az egyetlen amerikai nindzsamester, a titok­
zatos ellenség erődítményének a szívébe készült behatolni.
Eredetileg Japánban a nindzsák felbérelhető ügynökök voltak, akiknek
az volt a feladatuk, hogy mindazt a piszkos munkát elvégezzék, amit egy
szamurájnak tilos volt, az érvényben lévő becsületkódex előírásai alapján.
Ebbői adódóan olyan helyzetek is eiőf ordultak, hogy egy szamuráj felbérelt
egy nindzsát, hogy ölje meg azt a nemesurat, akit éppen neki kellett az utolsó
csepp véréig védelmeznie.
Ez a szokás azonban már régen a múlté volt. Brett ennél sokkal többre
becsülte a küldetését, ö nem bérmunkát végzett mások megbízásából. Sa­
ját maga volt a megbízó és a végrehajtó egyszeméiyben. Neki kellett eldön­
tenie, hogy kinek keli meghalnia és milyen gaztettért, hogy hol és mi módon
keljen az ártatlanok és a gyengék védelmére. Itt és most többről volt szó,
mint egyszerűen belopakodni valahova, végezni egy kulcsemberrel és az­
tán észrevétlenül eltűnni. Az ő becsületkódexe azt követelte, hogy az egész
ördögi mechanizmust elpusztítsa, maradéktalanul.
Arról nem Is beszélve, hogy ez nem éppen egy hagyományos nindzsa-
párviadalnak ígérkezett, ahol az ellenség kardokkal, botokkal és lándzsák­
kal fogadja a támadást. Ez a mai modern ellenség olyan fegyverekkel volt
felszerelve, amelyek percenként többszáz, egyenként Is halálos lövedéket
okádtak a támadóra. Ezekkel a fegyverekkel szemben a hagyományos
módon küzdeni körülbelül ugyanaz, mintha egyszerre hatvan szamurájjal
bocsátkozott volna élet-halál harcba. Ez pedig képtelenség volt.
Ami azonban nem volt képtelenség, úgy harcolni az ellenséggel, hogy a
hagyományos fegyverek és módszerek korszerűsítésével fel tudja venni a
versenyt a modern kor követelményeivel. Mamával és Jeffel, Amerikába
való visszatérése óta, egy olyan nlndzsaarzenál és harcmodor kidolgozásán
fáradoztak, amely a későbbi években is hatékonynak bizonyulhat.
Hogy mennyire válnak be ezek az újítások, az hamarosan kiderül — gon­
dolta Brett, amint a rejtekhelyén kiteregette maga körül a füvön a teljes kor­
szerűsített nindzsa-felszereióst. Mindössze egy fundoshi, tulajdonképpen
egy közönséges ágyókkötő volt rajta, amikor nekilátott, hogy a teljes akció­
szerelést, mint egy viadalra készülő matador, egyenként magára öltse.
Az első darab, a tazuna, egy speciális mellvédőpajzs volt, amely a dere­
kától a nyakáig védte a törzsét. Ezután következett a nindzsahadrág, ami
alatt egy formára szabott iábvért, japán nevén waraji, védte a lábszárát
térdtől bokáig. Ezt követően felhúzta a yugaket, a nindzsakesztyűt, amelybe
már előzőleg beleerősítette a shukot, vagy közismertebb nevén a boxert.
A nindzsaing alá mindkét karjára egy-egy kötet erősített, ezek tulajdon­
képpen csuklóval ellátott karvértek voltak, a kézfejtől váliig biztosítva a ka­
rok külső felületének védelmét. A kote alatt speciális tartókban shurikene-
ket és tonikiket erősített a karjára. Ez utóbbi tulajdonképpen egy apró, de
annál veszedelmesebb vasdárdavető-szerkezet volt. Az ingre egy wakibi-
kit erősített, amely a nyugaton használt golyóálló mellény japán változata
volt. Brett a legmodernebb anyagok és technológia felhasználásá val olyan
ellenállóvá vált, hogy még egy közvetlen közelről kilőtt .45-ös lövedéket Is
képes volt felfogni. Ennek a mellénynek a két szíja rögzítette a maga-készí-
tette vakító füst- és kábítógránátokat, amelyeknek a gyártásmódját a ki­
képzés során a yogenjutsu órákon sajátította el. Ezután következett az uwa-
obi, gyakofiatliag egy páncélszoknya, ami az ágyéka és a medencéje
védelmét volt hivatva biztosítani, anélkül, hogy akadályozta volna a lábait a
szabad mozgásban. Eköré kötötte a speciális nindzsaövet, amelybe továb­
bi shurikenek, mérgezett hegyű apró hajítódárdák, a kyotetsu-shoge és a
wakizashi voltak erősítve. A katanát külön övvel a hátára csatolta. Kívülről a
karjaira hajító- és mászózsinegeket erősített.
Ezzel készen Is volt. A szúró-, vágó- és hajítófegyverek pengéit, éleit és
hegyeit egy rendkívül erős méregoldatba mártotta előzőleg. A pisztoly- és
puskaiövedékekkel ellentétben ezeknek a fegyvereknek már a legkisebb
sebet ejtő érintése Is az áldozat biztos és gyors halálát jelentette. A gránátok,
ellentétben közismert nyugati változataikkal, kis hatósugarú körben képe­
sek megállítani az ellenséget, anélkül, hogy önmagában kárt tennének. Egy
barlangban, egy szobában, egy folyosón... Jóllehet, Brett fegyverzete első
ránézésre nevetségesnek tűnt a legmodernebb lőfegyverekhez képest, az
ezekkel felszerelt ellenfélnek mégsem volt sok esélye vele szemben.
Az egész öltözék kényelmes, könnyű és rugalmas volt, mintha csak egy
nyári vászonöltönyt viselne. Brett újra végiggondolta a követendő útvonalat.
A San Francisco-I előkészületek során memorizált térképek szerint a bánya
bejárata körülbelül öt mérföldre volt attól a ponttól, ahol most állt.
A következő pillanatban a nindzsamester hangtalanul eltűnt a bokrok kö­
zött. A rajta lévő fegyverzet és védőöltözék nem csapott nagyobb zajt, mint
egy madár szárnyalnak a surrogása a levegőben.
Ez a surrogás azonban baljós előjel volt — a közeledő halál előjele.
 Hatodik fejezet

Tayior Lockman hitetlenkedve meredt a monitorfalra. Az egyik ké­

pernyőn vastag, fehér füstcsíkok gomolyogtak a bokrok aiói.
— Te jó ég, Stew! — kiáltotta a társának.— idenézz! Ezt nézd!
Mire a férfi, otthagyva a rábízott másik négy monitort, odalépett, a füstcsí­
kok lassan oszlopokká testesedtek a bánya bejárata előtt. Stewart Barnes,
Tayior válla fölött szemügyre vette a hármas kamera képernyőjét. A füst
egyre sűrűbben és átiáthatatianabbui gomolygott a kamera felé.
— Mit gondolsz, ml a fene ez? Valami bozóttűz? — kérdezte Stew a társá­
tól.
— Honnan a francból tudjam? — horkant fel Lockman. — És ha az? Akkor
mit csinálunk?
— Ugyanazt, mint máskor — mondta Stew sóhajtva. — Leszólunk az iro­
dába.
Barnes leakasztotta a telefonkagylót a monitor oldalán lévő készülékről
és megnyomott egy gombot. Két másodperc múlva eltartotta magától a
kagylót és csodálkozva rámeredt. Aztán visszaakasztotta a helyére és újra
szemügyre vette a hármas monitort.
— Na mi van? — kérdezte Lockman.
— Foglalt — felelte Barnes, nem Is sejtve, hogy Brett tette félre a seriff
telefonját ottjártakor.
— Attól tartok, ennek magunk kell, hogy utánanézzünk.
Ismét a képernyőre pillantva látta, hogy a gomolygó füst már teljesen be­
burkolta a kamerát, szinte elfüggönyözve a bánya bejáratát.
 — Én még mindig azt mondom, hogy oda kellett volna szólnunk Bilinek a
CB-n — zsörtölődött Taylor, miközben a fáklyát messzire eltartva magától
Igyekezett megőrizni az egyensúlyát a barlang meredek, sziklás talaján.
— Dewey őrmester, — korrigálta Barnes feddőleg a társa titulusát —
ilyenkor az igazak álmát alussza. Tudod, egész éjszaka műszakban van.
Annyira azért nincs oda a munkájáért, hogy Ilyenkor Is ugorjon, ha valaki
felriasztja.
— Persze egész más lenne a helyzet, ha a helyi tízparancsolat nem tiltaná
szigorúan a fényes nappal végrehajtott nemi erőszakot.
— Ha jól emlékszem, az általad említett szabály hivatalos neve “irányelv”,
— korrigálta Barnes Ismét a társát; — Dewey munkájáé pedig “kerítés”.
Barnes annak idején csekkhamisítás miatt került a hűvösre, de az soha
nem derült ki, hogy mit csinált az így szerzett pénzzel. Ennek pedig az az
egyszerű magyarázata, hogy a rendőrség nemigen szokott nyomozást indí­
tani eltűnt kurvák után, mit több, nem is igen szokott tudomást szerezni arról,
ha egy kurva eltűnik. Ellentétben a stricikkel, akikkel Barnes egy kis bonyo*
dalomba keveredett. Ez persze neki nem olyan bonyodalom volt, ami külö­
nösebb gondot okozott volna. Már csak azért sem, mert a rendőrök szintén
nemigen szoktak olyan striciket kihallgatni, akiknek már valaki a felismer-
hetelenséglg szétlőtte a fejét. Barnes pedig, nem tudni mi okból, most halálo­
san komolyan vette ezt az új munkáját, mintha már a dédapja Is biztonsági őr
lett volna.
— Hé, Stew! — fordult Lockman, akit egyébként annak Idején fegyveres
rablásért ítéltek el, atársához. — Miért nem jelentkeztél városi műszakra? —
A hangja öblösen visszhangzott a zegzugos barlang falai között.
— Hogy én?— visszhangozta Barnes.— Te megvesztél? Bele is döglenék
az unalomba odalent. És te miért nem mentél le?
— Valahogy allergiás vagyok az egyenruhára — felelte Lockman.
A két férfi hangos röhögésbe tört ki, majd a fülrepesztő visszhang elültével
folytatták útjukat a mesterséges alagútrendszerben a vészkijárat külső vé­
ge felé. A helyes Irányt az alagút falán, annak teljes hosszában végighúzódó,
körülbelül másfél méter átmérőjű, speciális csőkígyó mutatta. Siettek, hogy
a lehető leggyorsabban a végére járjanak ennek a füstnek és aztán futás
vissza az őrhelyükre. Tekintettel arra, hogy a “minden rendben” üzenet az­
nap reggel megjött a serifftől, a következő gyermekszállítmány már útban
volt az Iskola felé. A két exgengszter pedig mindenképpen ott akart lenni az
érkezésükkor, amikor kiszállnak a buszból, hogy lássák, akad-e köztük
egy-két ínyükre való falat. Ami őket Illette, a rendkívüli készültséget reggel
feloldották. Tylerville-ben újra rendben volt minden. Millert elfogták, talán
már végeztek Is vele. a néger lány pedig a nagyfőnök markában volt. Min­
den visszaállt a régi kerékvágásba. A kamerák beláttak minden terembe,
 ahol az árvák tartózkodtak, beláttak Steven összes cellájába és szemmel
tartottak minden egyes be- és kijáratot, beleértve a hátsót Is, a bányánál. A
kamerák mindenhol ott voltak. Egyetlen helyiséget kivéve. Ez pedig Náthán
,Tyler műtője volt.
A két biztonsági őr már az alagút kijárata felé közeledett. Mindössze egy
kanyar volt hátra, a barlang Jobb oldali falán már lehetett látni a beszűrődő
világosságot. A kijáratot azonban már nem érték el. Körülbelül a forduló kö­
zepén egyszerre földt>e gyökerezett a lábuk. A kísérteties zseblámpafény­
ben az alagút közepén, mindössze néhány méterre tőlük egy szobor állt. Egy
felfegyverzett, elmaszkírozott, ősi Japán harcos szobra.
— Te jószagú atyaúristen és az összes szentek! — káromkodta el magát
Barnes, miközben majdnem elejtette a zseblámpáját a nagy Igyekezetben,
hogy előrántsa a revolverét. Már majdnem meghúzta a ravaszt, amikor rá­
döbbent, hogy az alak egyáltalán nem mozog. Pislogott kettőt, majd kissé
lejjebb engedte a revolverét. A szoborszerű alak mozdulatlan maradt. Nem
eleven ember volt.
Lockman alaposabban szemügyre vette a fejét. Mintha egy darab fekete
sziklából lett volna kifaragva, az arcon sem szem, sem száj, az orr helyén Is
csupán egy jelzésszerű domborulat. A sejtelmes félhomályban, a falakra
vetődő óriási árnyékok között, a három emberi alak meglehetősen morbid
látványt nyújtott. Két pólóba és farmerbe öltözött egykori fegyenc, és egy
fenséges pózba dermedt ősi, keleti harcos.
— A szentségit! Ez pont úgy néz ki, mint azok az űrlények, az “Idegen"-
ben. Ml?— Jött meg Taylornek is a hangja.
— Mi a nyavalyáról fecsegsz Itt össze-vlssza? — sziszegte Barnes dühö­
sen, akinek a szíve még mindig hevesebben vert a váratlan felfedezéstől.
— Tudod — mondta Tayior kissé megkönnyebbülten az alagút falának
támaszkodva. — Az a film. Az Idegen. Azok az űrlények ugyanilyen szere­
lésben voltak. Csak éppen csuklya nem volt rajtuk. Na meg egy kicsit teste­
sebbek voltak.
— Fogd már be a pofád te hugy agyú idióta! — ordította Barnes. — Hogy a
kurva életbe került ez Ide? ?
— A szentségit, azt én is szeretném tudni! — felelte Lockman. — Egyálta­
lán, mi atúró ez?
A két őr, maguk elé tartott zseblámpákkal, szorosan egymás mellett, a
mozdulatlan szoborhoz óvakodtak. Odaérve, közvetlen közelről az arcába
világítottak.
A következő pillanatban a fekete arc közepén egy villogó emberi szem­
pár jelent meg. Arra sem volt idejük, hogy pislogjanak egyet, a szobor két
karja követhetetlen gyorsasággal előre lendült és a shukos borította öklök
egyszerre találták álion a két őrt. A boxerek megtették a magukét, mindkét
férfi összezúzott állkapoccsal zuhant hátra. Mielőtt még földet értek volna,
Brett folytatva az ökölcsapással alulról elindított mozdulat ívét, két kézzel
kirántotta katanáját a hátára erősített hüvelyből.
A kard kirántásának a mozdulata az első csapásé Is volt egyúttal. A kata-
na lesújtott, majd félúton jobbra fordulva átmetszette Barnes nyakát, aztán
mint egy golfütő a holtponton újra felfelé lendülve Lockman hátában folytatta
az útját félig ketté szelve az őr felsőtestét. Barnes, bár nyomós oka lett volna
rá, nem tudott már kiáltani, mert a vágás a hangszálait Is elmetszette. Annak
viszont még szemtanúja volt, hogy a vére, mint valami szökőkút, vastag su­
gárban spriccel fel az alagút mennyezete felé. Ezen, a másodperc egy töre­
dékéig, még el Is csodálkozott. Sosem hitte volna, hogy az érrendszerben
ekkora nyomás van... Aztán, amint egy súlyos, fekete függöny ereszkedett a
szemel elé, már nem csodálkozott többé semmin...
Lockman szintén kiáltásra nyitotta a száját, de az agyból kibocsátott
vészjelzés már nem jutott el a hangképző szervekig, valahol félúton elakadt.
A mestervágás kiváltotta sokk az egész testét egy csapásra megbénította.
A kiáltás örökre benne rekedt, mielőtt még holtan elterült volna a földön.
Brett sietve, de alaposan megtöröite a véres pengét Lockman Ingén. Sze­
rencsére nem kellett arra ügyelnie, hogy a méregből maradjon rajta, mert
nem maga a kard, hanem belülről a hüvely volt megkenve a gyilkos szerrel,
így valahányszor visszadugta a hüvelyébe a katanát, a pengéjére egy újabb
adag méregbevonat került.
A nindzsa aztánfutva elindult az alagútbanfelfeié, követve az őrök hagyta
nyomokat és a falra szerelt furcsa csőkígyót. Egészen addig futott a sötét­
ben, amíg az ösztönei azt nem súgták neki, hogy már közei van a járat végé­
hez. Egyszer csak egy vastag, fekete függönnyel fedett ajtónyílás elé érke­
zett. itt megállt, és hallgatózott egy-két percig. Miután megbizonyosodott
felőle, hogy nem hall életjelet a másik oldalról, félrehúzta a súlyos drapériát
és belépett. Egy előszobaféiében találta magát. Az alagút fala mentén végig -
kígyózó furcsa csőszerkezetnek ez volt a felső vége. Itt már egészen le­
ereszkedett a talajszintre, és az átmérője is nagyobb volt, körülbelül száz-
nyolcvan centiméter. A nyílása előtt egy, az előzőhöz hasonló, fekete
függöny lógott. Brett újból kémlelő állásba helyezkedett. Miután Itt is
meggyőződött róla, hogy senki nem tartózkodik a függöny másik oldalán,
azt is félretolta és belépett a mögötte lévő helyiségbe. Egy tágas, gazdagon
díszített hálószobában találta magát. Mintha egy XVII. századi barokk kas­
télyba tévedt volna. A padlót vastag perzsaszőnyegek borították, a falakon
híres mesterek egyenként is vagyonokat érő képei sorakoztak, egytől-
egylg remekművek. A mennyezeten egy szokatlan mintájú csőhálózat kí­
gyózott végig, a csövek találkozásainál pedig hosszú aranyláncok lógtak le,
egészen a padlóig. A szoba közepén egy óriási, gazdagon kárpitozott balda-
chlnos ágy terpeszkedett.
Ez csak a mester hálószobája lehet — gondolta Brett. Nem valószínű,
hogy Tyler valaki másnak a lakosztályát szerelte volna fel vészkijárattal a
maga számára. Itt ráadásul őt sem vehetik észre, hiszen ebben a helyiség­
ben feltehetőleg nem szereltek fel rejtett kamerákat. Persze, Brettnek nem
ez volt a végállomás, így óvatosan a szoba másik oldalán lévő kétszárnyú
bejárati ajtóhoz lopakodott és újra haiigatózni kezdett. Amint a megfelelő
pózba helyezkedett, egy nlndzsa legenda Jutott eszébe. Valamikor régen
volt egy nindzsacsaiád, akinek az egyik gyermekét hétéves korában meg­
vakították. A gyermek ennek ellenére folyatta tanulmányait és pár év alatt
kora legveszedelmesebb nindzsaharcosává képeztette ki magát. A halló­
szerve tökéletesítésével sokkal biztosabban érzékelte a környezetét és a
körülötte zajló mozgásokat, mint bárki más teljesen egészséges látással. A
kardját egy sétabot formájú tokba rejtve, masszőrnek álcázva magát bejár­
ta az egész országot. Bármerre ment, szinte versengtek a szolgáltaiért, mert
radarrá fejles2^tett hallása segítségévei egyszerűen legyőzhetetlen volt.
Vastag falakon keresztül Is tökéletes biztonsággal meg tudta állapítani az
ellenfelei hollétét.
A legendás harcos modernkori utóda kevésbé tökéletes, de még így Is
valószínűtlenül éles hallása segítségévei emberi mozgást érzékelt a másik
helyiségből.
Szinte biztos volt benne, hogy a hálószobával szomszédos helyiséget már
őrök vigyázzák. Az ajtón keresztül azt is meg tudta állapítani, hogy éppen a
szoba melyik részén tartózkodnak. Brett lassan kihúzta a wakizashit az
övéből. Tovább haiigatózva megállapította, hogy az egyik őr háttal az ajtó­
nak támaszkodva álldogál.
— Nem fogok addig várni, amíg az újabb gyerekszállítmány megérkezik
— mondta a távolabb elhelyezkedő őr.
' — Pontosan mikorra várják őket? — kérdezte a másik, aki az ajtónál állt.
— Azt mondták, bármelyik percben itt lehetnek— Jött a válasz.
A kérdező arcán mohó vigyor Jelent meg.
— Bizony, bármelyik percben — Ismételte az előbbi őr, és a néhány mé­
terrel arrébb, élesen elkanyarodó folyósó végére pillantott. — Remélem
Időben megérkeznek a mi kis madárkáink — dörmögte. — Már alig várom,
hogy szolgálat után közelebbről is szemügyre vehessem őket. Ha végez­
tünk, Irány az egyes számú hálóterem, oké? — kérdezte és az ajtónak tá­
maszkodó társára pillantott. A társa azonban nem válaszolt. A kérdező ek­
kor alaposabban szemügyre vette elnémult kollégáját, és látta, hogy a
tágranyílt szemek valahová a távolba merednek, mintha a gazdájuk elálmo­
dozott volna valamin. Azután egy keskeny vércsíkra lett figyelmes az áimo-
dozó háta mögötti ajtószárnyon. A következő pillanatban kivágódott a má­
sik ajtószárny ós egy fekete árny jelent meg a nyílásban. Mielőtt felfoghatta
volna, hogy ml történt, egy vékony zsineg tekeredett a nyakára, ós olyan
Iszonyú erővel megszorította, hogy több hang már nem tudott kijönni a tor­
kán.
Az őr fuldokolva eldobta a pisztolyát és mindkét kezével a nyakát szoron­
gató zsineg után kapott. Minden erejét megfeszítve megpróbálta letépni, de
a zsinór egy millimétert sem mozdult. Ellentétben a fekete alakkal, aki a kötél
végét tartotta. Odalépett a vergődő őrhöz és két kézzel felemelve a földről,
még mindig a kötélnél fogva, futásnak eredt a folyosó vége felé.
érettnek tudnia kellett, hogy ml van a sarkon túl. De miután Itt nem tudta,
mire számíthat, szüksége volt egy pajzsra, amivel fedezze magát, amíg
megbizonyosodik felőle, hogy tiszta a terep. Néhány másodperc múlva már
túl volt a fordulón. Körülbelül hat méterrel maga előtt egy fehérre meszelt,
dupla szárnyú csapóajtót pillantott meg. Az ajtó előtt két fegyveres őr állt, de
az áttetsző tejüvegen keresztül a másik oldalon még további két őr sziluettje
látszott.
A két belső őr egy röpke pillanatig nem tudott mit kezdeni az előttük fel­
bukkanó furcsa látvánnyal. Csak lábujjhegyen álló társukat látták, két kezé­
vel egy nyakát fojtogató zsinórba kapaszkodva. Az adott helyzetben Érett­
nek nem kis előnyére szolgált, hogy az őrök az elmúlt években jócskán
elszokhattak mindenféle veszélyhelyzettől, hacsak a halálra rémült árva­
gyerekek ösztönös védekezését nem tekintjük annak. Egykori tekintélyes
alvilági múltjuknak köszönhetően azonban még így Is sokkal gyorsabban
reagáltak, mint bármely átlagember tette volna.
A következő pillanatban, szinte vezényszóra, egyszerre kaptak a gép­
pisztolyaik után. De még mielőtt a ravaszt meghúzhatták volna, a két mérge­
zett shurlken, amit Brett az eleven pajzs fedezékéből hajított feléjük, egye­
nesen a szem űkbe fúródott. A másik két őr már tüzelésre kész
géppisztolyokkal rontott be a haliba a csapóajtó mögül, és habozás nélkül
fuldokló társukba eresztettek egy-egy sorozatot. A golyóverte test heves
rángatózásba kezdett Brett balkezében, mialatt a nlndzsa a Jobbal újabb két
shurikent húzott elő az ővéből és hajította el az őrökre. A két géppisztolyos
halott volt, mielőtt még elvágódott volna. A szokatlan ijedtségtől a vérükben
magasra szökött adrenoln megtette a hatását. Jóformán nem is érezték,
amint a pengék a testükbe fúródnak, a méreg pedig szinte azonnal hatott.
Hangtalanul, bénult tagokkal vágódtak el a földön.
. Brett a váratlan akadály elhárítása után azonnal továbbrohant a folyosón,
most már a balkezében maga elé tartott holttest fedezékében. Berontott a
csapóajtón és a másodperc tört része alatt felmérte a terepet. A nevelőott­
hon épületének a hátsó félkörben kiöblösödő végében találta magát, egy
modern Irodabelsőre emlékeztető hatalmas teremben. A mennyezet szo­
katlanul magas volt, s a táncteremnyl teret középen két sor íróasztal szelte
ketté. Tőle Jobbra hatalmas, kívülről feketének látszó tükörablakok nyíltak,
a baloldalon pedig egy hosszú balkon húzódott végig, körülbelül fólmagas-
ságban, a fal teljes hosszában.
Az íróasztalok mögött huszonnégy hivatalnoknak öltözött ember kapta
fel a fejét a hirtelen ajtócsapódásra. Mindnyájan egy-egy monitorral felsze­
relt komputer előtt ültek. Brett azonnal rájött, hogy ez a Tyler-Corporatlon
számítógépes ügyviteli központja. Az Itt dolgozó hivatalnokok feltehetőleg
ártatlanok voltak, ők csupán a cég törvényes tevékenységének az Irányí­
tását és ellenőrzését végezték, míg a főnökük, az a perverz, emberi mivoltá­
ból kivetkőzött szörnyeteg fölöttük, az ablaktalan betonkupolában, kényé-
re-kedvére hódolt sötét ördögi szenvedélyének.
A terem szembenlévő oldalán újabb csapóajtó nyílt, újabb négy őrrel a két
oldalán. Brett a véres holttestet maga előtt tartva habozás nélkül az ajtó Irá­
nyába vetette magát. A legrövidebb utat választva a két padsor között ro­
hant végig. A kísérteties látvány leírhatatlan hatással volt az öltöny-fehé-
rlng-nyakkendős fiatal hivatalnokhadra. Rémülten ugráltak fel helyükről és
fejvesztetten próbáltak elmenekülni az Ingó fejjel közéjük robbanó véres
torzó és a mögötte rohanó fekete árnyalak útjából.
Az őrök döbbenten szemlélték az eseményeket, megrögzött bűnöző lé­
tükre az első pillanatban nem tudták eldönteni, hogy használJák-e a fegyve­
reiket, a főnökük beosztottjai életének kockáztatása árán Is. Ez az elbizony­
talanodás azonban csak néhány másodpercig tartott. A táncolva közeledő
hulla még öt méterre sem közelítette meg a csapóajtót, amikor a veszély-
helyzetbe került bűnözők patkányösztöne felülkerekedett és a négy őr szo­
rosan egymás mellé állva tüzet nyitott. A négy ugató fegyverből másodper­
cenként negyven lövedék csapódott a feléjük közeledő, leginkább egy
óriási rongybabára emlékeztető, rángatózó hullába. Az iszonyatos erejű go­
lyózápor hatására a holttest először megtorpant, majd lassan, mint valami
begörcsölt go-go giri a hatvanas évekből, hátrébb táncolt.
Körülbelül öt másodpercig állta a golyózáport, aztán lassan hanyat tdőlt,
miközben a belső részel a több száz ólomgolyótól péppé lyuggatva egyetlen
véres masszaként a lábal elé omlottak. A mögötte meghúzódott fekete alak
azonban nem volt sehol.
A négy őr hitetlenkedve néhány lépést tett előre. Ez lett a vesztük. Mielőtt a
hullához értek volna egy sistergő, vakító gránát vágódott eléjük az egyik
íróasztal alól. A robbanás pillanatában a napfény erősségű villanás valóság­
gal megvakította őket. Brett ugyanabban a pillanatban ugrott elő a legköze­
lebbi íróasztal alól, már kivont katanával a kezében. Az első mozdulattal a
hozzá balról a legközelebb álló őr homlokát szelte ketté, majd még ugyanez­
zel a lendülettel a mellette álló társa nyakát is elmetszette. A harmadik őr
fegyvertartó karjának a levágásához mindössze egy további csuklómozdu­
latra volt szüksége, míg a rövidebbik kardot is előrántva, a másik kezével a
negyedik géppisztolyost szúrta szíven.
A következő pillanatban Brett hüvelyébe dugott kardokkal már ugrott is
vissza az íróasztalhoz, ami alatt korábban rejtőzött. Még mielőtt a negyedik
őrrel végzett volna, futó léptek zaját hallotta a szemben lévő balkon Irányá­
ból, felülről. Bármelyik pillanatban újabb négy őr tűnhetett fel a félkör alakú
galérián. Egy oldal ledőléssel az asztal tetején termett, majd guggoló hely­
zetből hatalmas lendülettel az erkély korlátjára ugrott.
Az erkély folyosó ajtaján berobbanó első őrt már surrogó kyotetsu-sho-
ge-val várta. A propellerként pörgő kétélű acélpenge hosszában hasította
ketté az őr arcát. A mögötte belépő társa sem Járt sokkal Jobban, neki a
géppisztolyt tartó karját vágta könyökből ketté a mérgezett borotvaéies
fegyver. A következő őr Is hasonló sorsra Jutott volna, ha a pörgő kés lendü­
letét nem vette volna el a második gengszter karcsontjával való ütközés. A
mellétje fúródó tonikltől azonban már ő sem tudott megmenekülni. A nyo­
mukban érkező negyedik őr zavartan torpant meg a keskeny ajtónyílásban
vergődő, tehetetlen testek mögött. Azután hirtelen elhatározással egy nagy
lendületet véve megpróbált utat törni magának közöttük, de elbotlott és a
géppisztolyt kiejtve a kezéből, futtában hasra esve éppen Brett alá csúszott,
méghozzá úgy, hogy a feje már a korláton kívülre került. Brett ugyanekkor
hallotta, hogy újabb négy őr rohan felfelé a lépcsőn a szemben lévő erkólyaj-
tó felé. Anélkül, hogy a korlát élén állva akárcsak megingott volna, a kényes
egyensúlyi helyzetben a korlát élén állva, egyik kezével újra felpörgette a
kyotetsut, most a súlyzott végét hagyva szabadon, míg a másik kezével
előrántva a katanat, lefejezte a lábal alatt éppen felkászálódni készülő ala­
kot.
A lemetszett fej nagyot koppant a Brett alatt álló asztalon, majd a földre
esve vastag vércsíkot húzva maga után, elgurult az ablakok felé. A lefeje­
zett törzsből valóságos véreső zúgott az asztalon sorakozó fehér számító­
gépekre.
A következő pillanatban kivágódott a lengőfolyosó szemben lévő ajtaja
és a érkező négy őr szorosan egymás nyomában a mészárlás színhelyére
tódult. Brett éppen abban a pillanatban hajította feléjük a kyotetshut, így ahe­
lyett, hogy rögtön tüzeltek volna, egy pillanatra megtorpantak. A becsapó­
dást azonban se nem látták, se nem hallották. Csupán annyit tudtak, hogy
valahol célbaért és ők még mindig egy darabban vannak.
Ettől felbátorodva meglódultak Brett felé, aki ugyanebben a pillanatban
levetette magát a korlátról a földszintre. A négy őr Brett előbbi helyére rohant
és a korláton áthajolva vaktában golyózáport zúdítottak az alsó szintre. Amit
nem tudhattak, hogy Brett az Imént a kyotetsu súlyzott végét nem feléjük
hajította, hanem a korlát középső tartóoszlopára úgy, hogy a zsinór többszö­
rösen feltekeredett rá, így a levetődő nindzsa megragadva a zsinórt, pont a
korlát másik végén lendült vissza az erkélyre, Immár az őrök mögött. Az
erkély peremét megragadva felhúzózkódott és hangtalanul átvetette magát
a korláton. A szakadatlanul tüzelő őrök persze mindebből semmit sem láttak
vagy hallottak, így már arról sem szerezhettek tudomást, hogy ml okozta a
halálukat. Brett a már kivont katanával nesztelenül mögéjük lopakodott és
egy villámgyors, körkörözö mozdulattal egymás után lefejezte őket. A négy
megcsonkított törzsből kiömlő vér valósággal elöntötte az erkély csempe-
burkolatát. Brett azonban olyan hihetetlen gyorsasággal és precizitással
dolgozott, hogy rá egyetlen csepp sem került belőle.
Vértől csöpögő karddal mozdulatlanná dermedt a nyolc holttestől borított
terasz közepén és hallgatózni kezdett. Most nem hallott közeledő lépteket,
de hallotta helyette egy hegynek felkapaszkodó busz motorjának dobogá­
sát. Kinézett a terem szomszédos falán a terasszal éppen egy magasságban
lévő tükörablakon. Mérföldekre belátta az épület előtt elterülő hegyoldalt.
Látta Tylerviiie főutcáját, mindössze egy vékony, szürke csík volt a zöld ren­
getegben. Látta a nevelőotthont körülvevő erődítményszerű falat Is. Látta a
három utat, melyek összefutottak a főkapunál és látta a főkapu előtti belső
udvart Is. Látta az udvaron nyüzsgő tizenkét fegyveres őrt. Mögöttük látta a
hatalmas kovácsoltvas kaput. Azután látta a sárga iskolabuszt, amint gyere­
kekkel megtömve kapaszkodik fölfelé a lejtőn. Negyvennyolc ártatlan, árva
gyermekkel. Tehát minden négy gyermekre egy őr Jutott. Képtelenség lett
volna úgy végezni mind a tizenkettővel, hogy közben egyetlen gyermek se
sérüljön meg. Ha pedig az árvák közül valakit akár csak megkarcol valame­
lyik fegyvere, az egy ártatlan ember biztos halálát Jelentené. A gyilkos méreg
pillanatok alatt végezne vele.
Brett számára tehát csak egyetlen megoldás maradt. Meg kellett ölni az
őröket, mielőtt még megkaparintanák az új gyermekszállítmányt. A nindzsa
habozás nélkül felragadott két fegyvert a véres kövezetről, majd az egyre
terebélyesedő vértócsa fölött a korláton átvetve magát leugrott a földszint­
re. A teraszhoz legközelebb eső asztalon landolt. A következő ugrással az
ablakok előtt álló asztalra vetette magát, ott megállt, és mindkét gyorstüzelő
géppisztoly csövét az üveg alsó harmadára Irányítva tüzelni kezdett.
A különleges plexi üvegből a legmodernebb eljárásokkal készített golyó­
álló ablak másodpercekig ellenállt a golyózápor nyomásának, az ólomlöve­
dékek lepénnyé lapulva pattantak vissza a gyémántkemény felületről és
egymásról. A többszáz, körülbelül ötven centiméter átmérőjű körben gyors
egymásutánban becsapódó lövedék (másodpercenként húsz a két fegy­
verből) azonban végülls megtörte a speciális felület lényegesen kisebb nyo­
másra tervezett ellenállását, ós mire a két tár kiürült, Brett egy rothadó félben
lévő, óriási svájci sajtra emlékeztető foltot láthatott az üvegen. Brett újra ki­
nézve az ablakon, szemügyre vette az udvaron cirkáló őröket. Egyikük sem
nézett az épület Irányába, a hangszigetelés tehát valóban tökéletes volt. A
lövedékek nem tudták áttörni az üveget, de elég mélyen belemartak ahhoz,
hogy a nindzsa már elvégezhesse a többit. A figyelemfelkeltés elkerülése
szempontjából így még Jobban Is Járt.
A fekete ablak előtti félkör alakú belső udvart sűrűn egymás meiió ültetett
bokrok borították, ez volt a belső udvar tulajdonképpeni kertje. Brett lefény­
képezte a fejében az udvar pontos képét, majd leugrott az asztalról és az
ablakhoz rohant. Körülbelül fél méterrel az üvegtől megállt, felugrott a le­
vegőbe és páros lábbal egy hatalmas rúgást mért a sérült felületre. Az ered­
mény egy körülbelül ötven centiméter átmérőjű lyuk lett. Tekintettel arra,
hogy Brett a kung-fu néma változatát alkalmazta, az őrök most sem hallottak
semmit. A kertbe zuhanó üvegdarabok zaját a bokrok és az alattuk elterülő
pázsit fogta fel, így Érettnek minden oka megvolt az elégedettségre. A rajta­
ütésszerű támadás lehetősége még mindig adva volt számára, ez pedig ti­
zenkét fegyveres ellenféllel szemben nem csekély előny. Ennek ellenére
gyorsan ós pontosan kellett cselekednie, az udvarban nem volt lehetőség a
lopakodásra. Fényes nappal tizenkét fegyveressel kellett felvennie a küz­
delmet, szemtői-szembe.
A rúgás után a lábalt visszarántva talpra ugrott, majd fejjel előre kivetette
magát a résen. Egy fél fordulatot téve a levegőben, pontosan kiszámítva az
esés magasságát, éppen talpra érkezett a fűre. Az őrök most sem vettek
észre semmit, hiszen a busz érkezését lesve arra számítottak volna utoljára,
hogy valaki kiugrik a legjobban őrzött központi épület egyik golyóálló abla­
kán. A közeledő busz láttán mindnyájan elindultak a kapu felé.
Brett anélkül végzett az első három emberrel, hogy a többiek észrevették
volna. Ezek néhány lépéssel lemaradtak a társaik mögött. A három, szoro­
san egymás mellett lépegető, gyanútlan őr lekaszabolása a hosszú kataná-
vai mindössze két karmozduiatába került az árnyékként mögéjük lopódzott
nindzsának. A hozzájuk legközelebb haladó őr. Éretthez viszonyítva a ne­
gyedik, ugyan hátrafordult a suhogásra ós észrevette a fekete alakot, de
többre már nem maradt Ideje, mert a katana a következő suhintással az ő
nyakát szelte ketté. A kifröccsenő vér hangjára már felfigyeltek az előttük
haladók. Érett miután végzett a negyedikkel Is, egy pillanat alatt felmérte a
helyzetüket, pontosan rögzítve az agyában mindegyik őr pozícióját. Ketten
egymás mellett éppen előtte haladtak. Brett “térképe” szerint ők kapták az
ötös és a hatos számot. Mögöttük lépdelt a hetes, mellette pedig a nyolcas őr.
Brett kirántva a pengét a négyes őr torkából, hatalmas lendülettel balra
suhintott. Az ötös ós a hatos őr feje szinte egyszerre vált el a nyakától. A
 nindzsa hagyta, hogy a lendület teljesen körbe forgassa, majd egy ugrással a
két lefejezett torzó között elment. Az ötös őr holttestének fedezékéből a Jobb
karját előrelendítve hason szúrta a hetes sorszámú őrt, mialatt a másik hullát
balkézzel a már tüzelésre tartott géppisztollyal felé fordult nyolcas őrre lökte.
A súlyos holttest a géppisztolyt tartó kezekre zuhant, így az első sorozat csu­
pán az aszfaltot érte. Brett ugyanakkor kirántotta a katanát a hetes őr gyom­
rából, s Immár guggoló helyzetben a közben félig hanyatdőit gépplsztolyos
egyik szemébe döfte. Brett szinte eltűnt a négy megcsonkított testből egy­
szerre fröcskölő vér, a röpködő fejek és a két összegabalyodott holttest fe­
dezékében. Olyan tökéletes precizitással választotta ki másodpercről-má-
sodpercre az optimális fedezéket, hogy a még életben lévő négy géppiszto-
lyos egyszerűen képtelen volt egyetlen célzott lövést leadni rá.
A kilences őr, Brettől kissé balra, tüzelésre kész fegyverrel kereste a meg­
felelő célpontot. A tizes és a tizenegyes valamivel előrébb, körülbelül két
méter távolságra egymástól, dermedten szemlélték az eseményeket. A ti­
zenkettes, a szakasz vezetője egy lépéssel előttük, nagyjából az út közepén
állt, szintén készenlétbe helyezett fegyverrel.
Brett, még mindig az egyik holttest fedezékében kirántott egy tonlkit az
ővéből és a kilences őrre hajította. A mérgezett nyílvessző hajszál pontosan
a gengszter szívében kötött ki, aki ugyanebben a pillanatban húzta meg a
ravaszt. A hanyatdőlő őr kezében ugató fegyver golyói eisüvítettek Brett
feje fölött. A nindzsa ekkor két marokra fogta a szamurájkardot és egy fülre­
pesztő kiáltással az előtte álló tizes és tizenegyes őrre vetette magát, maga­
san a feje fölé tartott karddal. A két őr ösztönösen oldalra ugrott, hogy kike­
rüljék a nyilvánvalóan eszelős nindzsát, aki mintha szándékosan látszott
-volna belerohanni a három gépfegyferes képezte csapdába, tovább lendült
a tizenkettes őr felé. A két oldalsó őr egy pillanat alatt felismerte a kedvező
lehetőséget, hogy hátulról könnyedén végezhetnek vele, mielőtt még bár-
melyikőjükben kárt tehetne a kardjával. Ugyanakkor a társaikat pillanatok
alatt egyetlen karddal lemészároló, elmaszkírozott, tetőtői-taipig fekete ár­
nyékharcos felbukkanása a semmiből annyira megzavarta őket, hogy töké­
letesen megfeledkeztek a saját, egymáshoz viszonyított helyzetükről. A há­
rom fegyveres éppen egy szabályos háromszöget képezett. A háromszög
csúcsa a tizenkettes, míg a két oldalpontja a tizes és tizenegyes őr volt. Brett
a két oldalsó fegyveres között a tizenkettes őr felé robogott. Ugyanekkor
azonban a két szemével kétfelé figyelve, szemmel tartotta mindkét oldalsó
őr mutatóujját a ravaszokon. Pontosanjtudta, hogy mikor kezdenek el tüzel­
ni. A tizenkettes őr már szintén derékhoz szorított fegyverrel várta a ked­
vező pillanatot. Brett úgy számított, hogy mindhárman egyszerre fogják
meghúzni a ravaszt. A két oldalsó őr csak arra koncentrált, hogy a fegyvere­
ik csövét pontosan a sebesen mozgó célpontra Irányozzák. Brett, amint egy-
vonalba ért velük, egy hatalmas lendülettel elrugaszkodott a földről. A két
szembenálló őr ugyanabban a pillanatban húzta meg a ravaszt, amint a fe­
kete alak a fegyverük csöve elé került, de mire a lövések eldördültek, a
biztos célpont már eltűnt előlük, így éppen egymást lőtték szitává. A tizen­
kettes őr szintén ugyanakkor húzta meg a ravaszt, de a golyók már csak a
levegőt érték Brett lábal alatt. Mire észbekapott, a pindzsa egy száznyolcvan
fokos fordulatot téve a levegőben, már fölötte volt. Az őr sosem tudta meg,
hogy ml Is történt vele valójában. Brett átsuhanva fölötte, nyakszirtig merítet­
te a katanát a fejébe. Brett földet érve villámgyorsan a kapu felé fordult,
mialatt a tizenkettes őr a katanával, mint valami Idomtalan antennával a fejé­
ben, összerogyott. A kapu már félig nyitva volt, amikor Érettnek eszébe ju­
tott, hogy a terepszemle alkalmával a kapun kívül összesen hat őrt számolt
össze. A busz éppen akkor kanyarodott eléjük.
Brettnek már nem maradt Ideje, hogy újra magához vegye a hosszabbik
kardját. Habozás nélkül a nyíló kapu felé vetette magát, miközben egy kábí­
tó és egy füstbombát húzott elő a wakiblkljéből. Abban a pillanatban robbant
ki a kapu egyik oszlopa mögül, amikor a buszvezető kinyitotta az ajtót az
első őrnek, hogy az feiszáiihasson. Brett egy ugrással a motorháztetőn, egy
következővel pedig a busz tetején termett. Mielőtt még bármelyik őr elsüt­
hette volna a fegyverét, mindkét bombát a felszállni készülő őrr e dobta.
A gránátok egyszerre robbantak az őr mellkasán. A kábítóbomba hatá­
sára a féliábbai már az egyik lépcsőre hágott fegyveres egyensúlyát veszt­
ve hanyatvágódott, míg a másik gránát egy pillanat alatt sűrű füstfelhőbe
borította az egész buszt. Ekkor Brett kirántotta a rövidebbik kardot a hüve­
lyéből és egyetlen csapással majd egy félméteres darabon felhasította a
busz tetejét. Ezután villámgyorsan a hüvelyébe csúsztatta a kardot és letér­
delve két kézzel annyira szétfeszítette a rést, hogy beférjen rajta. Éppen a
két első ülés közé ugrott.
— Lebukni! — kiáltotta a negyvennyolc dermedten ülő gyermekre. A gye-
rekhád gondolkodás nélkül, azonnal engedelmeskedett a megfeiiebezhe-
tetlen parancsnak. Brett hangja, ha akarta, majdnem akkora erővel bírt, mint
a karja, amivel a katanát forgatta. Ez Is része volt a nindzsa harcművészet
hihetetlenül gazdag eszköztárának. Japánban a Kiai művészetének hívták
és az emberi hang fegyverként való használatát értették alatta. Brett a
komplex harcművészetnek ezt az ágát még nem tudta a tökélyig fejleszteni,
de a tudása arra még így Is elegendő volt, hogy az árvákat habozás nélküli,
azonnali engedelmességre bírja.
A következő pillanatban egy őr alakja bontakozott ki a busz lépcsőin go
molygó füstből. Brett egy villámgyors rúgást mért a férfi arcára, aki a hangos
reccsenést követően ernyedt tagokkal zuhant vissza az aszfaltra. A buszve­
zető Időközben magához tért a kezdeti sokkból és látva, hogy a fekete alak
éppen háttal áll neki, megragadta a vezetőülés hatsó falára erősített ablak­
törő szekercót, amivel egyébként minden személyszállító buszt kötelezően
fel kellett szerelni, és a nlndzsa felé sújtott vele. Brett megérezte a sofőr moz­
dulatát és villámgyorsan leguggolt, majd a lendülettől kissé előredőlő férfi
iágyékába vágta az egyik könyökét. A következő pillanatban ugyanilyen
gyorsan felegyenesedett és a fejével valósággal szétroncsolta a fölé dőlt
sofőr állát. A férfi törött nyakcsigolyákkal zuhant ki a vezetőülés ablakán át
az aszfaltra. Brett ezalatt félúton elkapta a levegőben a sofőr kezéből kiesett
szekercét, Jobbra fordult és mint valami tomahawkot, a két üléssor között a
busz hátsó vége felé hajította. A szekerce egy másik őr mellkasában landolt,
aki a hátsó vészkijáraton kapaszkodott fel a buszba.
Mikor Brett újra felemelte a kezeit, az egyikben egy vllianógránát, a má­
sikban pedig négy mérgezett hegyű apró dárda volt egy-egy ujja között. A
következő mozdulattal kihajította a gránátot az ajtón. Mintha maga a nap
zuhant volna a busz elé, egyenesen az égből. Az iszonyú fényerejű villanás
mindenkit elvakított. Brett ugyanekkor csukott szemekkel kivetette magát
az ajtón. Még röptében kinyitotta a szemeit és mielőtt földet ért volna, elhají­
totta az első dárdát, ami az egyik őr karját találta el. Földet érve azonnal oldalt
ugrott és a második dárdát a következő őr vállába hajította. Ugyanebből a
pozícióból vetette el a harmadikat is, pontosan szíven találva vele az ötödik
fegyverest.
Az utolsó őr, a társa kudarca ellenére, szintén a hátsó ajtón át próbált meg
feljutni a buszra. Brett villámgyorsan hasra vetette magát, begurult a busz alá
és a férfi bokájába eresztette az utolsó dárdát. Ezután, átgurulva a busz alatt,
a másik oldalon felpattant, és a kizuhant sofőr által kitört üvegen visszaugrott
a buszba. Még látta, amint a mérgezett dárdáktól eltalált őr szemei fennakad­
nak, miután rángatózva a társa holttestére borult.
— Melyikőtök tud vezetni? — kiáltotta el magát Brett.
Azok a gyerekek, akik már korábban visszanyerték a látásukat a vakító
gránátrobbanás után és szemtanul voltak az őrök halálának, még nem tér­
tek annyira magukhoz a látvány kiváltotta sokkból, hogy válaszolni tudja­
nak.
— Aki el tudja vezetni ezt a Járgányt, álljon fel! — kiáltotta Brett, Ismét latba
vetve a Kiai-képzés során tanultakat. Hárman álltak fel egyszerre. Egy cin-
gár kisfiú, egy kövérkés lány és egy Jó kiállású, izmos kamasz a hátsó ülés­
sorból.
Brett kérdően az idősebbik fiúra nézett.
— Én már néhányszor hazavezettem az árvabuszt, uram — mondta.
— Akkor gyere ide, ülj a volánhoz és tűnés Innen — adta ki az utasítást
Brett. ^ Menj vissza, le a hegyről, de maradj végig a kétsávos főúton. Ne
hajts le egyik egysávos útra sem. A hegy aljánál fordulj balra és az ország­
úton hajts ki a városból. Ne állj meg sehol, senkinek. Menj el egész Orange-ig.
Ez körülbelül hót mórföld a harminchetes országúton. Ott állj meg a
rendőrsógnói ós órtesítd őket, hogy azonnal jöjjenek Ide.
Mire Brett befejezte a szónoklatot, a fiú már a volán mögött ült ós beindítot­
ta a motort. Ezután kórdő arccal nózett az elmaszkírozott nindzsára.
— Ne kérdezz semmit, Indulási — mondta az ós klugorva az ajtón, bevág
ta maga mögött, mielőtt móg földet órt volna. A sárga Iskolabusz, tetején a
Jókora hasítékkal, megindult a külső fal és a leeresztett vaskapu felé. Brett
nem feledkezett meg ez utóbbiról sem. Felemelte a földről az egyik holttest
mellett heverő fegyvert és két kézzel megragadva célzó állásba helyezke­
dett.
Egy nindzsa mestersége a halál. Ezért a kezében minden fegyverré válik,
méghozzá gyilkos fegyverré, legyen az egy Jégkocka, egy pohár, vagy akár
egy kártyalap. így hát nem csoda, hogy a gépezet, ami eleve gyilkolásra
készült, ugyanúgy engedelmeskedett neki, mint bármi más, kevésbé kor­
szerű fegyver. Ez is úgy simult Brett kezébe, mintha már régi, Jó ismerősök
lennének. A nindzsa a hátsó kapu előtt álló három őrre irányította a fegyver
csövét ós háromszor gyors egymásutánban meghúzta a ravaszt. A három
fej egymásután, mintha zsinóron rángatták volna őket, hátrabicsaklott, a tes­
tek pedig mintha letaglózták volna őket, összerogytak, anélkül, hogy akár­
csak megtántorodtak volna. Brett negyedszerre is beirányozta a fegyver
csövét. Most a kapu melletti őrbódé belső falán lévő piros gombot célozta
meg. A gomb tisztán kivehető volt a nyitott ajtó mögött. Újból meghúzta a
ravaszt. Mintha a mutatóujját lőtte volna ki. A lövedék ugyan teljesen szét­
roncsolta az indítószerkezet kapcsológombját, de az áramkört így is sikerült
bezárnia. A hatalmas vaskapu felgördült. Brett elégedetten nézte, amint a
sárga iskolabusz egyenletesen gyorsulva áthajt az őrök holttestén ós kigör­
dül a nyitott kapun. A volán mögött ülő fiú, úgy látszik, maradéktalanul “vette
a lapot”.
Brett megfordult ós visszatért a belső udvarra. A tizpnnyoic holttest már
teljesen elcsendesedett, sehol semmi mozgás. A nindzsa azonban egyszer­
esek megtorpant. Mozgás ugyan nem volt, de nem minden úgy volt, ahogy ő
hagyta, amikor továbbment. Nem kellett sokáig töprengenie, hogy rájöjjön,
hol a hiba. A tizenkettes őr hullája egészen más pozícióban volt, mint koráb­
ban.
És volt móg egy kis különbség. Brett hosszú szamurájkardja hiányzott a
tizenkettes hulla fejéből.
 Hetedik fejezet

A nevelőotthon tökéletesen elhagyatottnak látszott, annikor Brett zavarta­

lanul visszamászott az épületbe ugyanazon a lyukon, amelyen mindössze
néhány perccel korábban kijutott belőle. Mintha az őrök az utolsó szálig el­
fogytak volna. A tizenkét holttest Is ugyanabban a helyzetben feküdt, ahogy
Brett otthagyta őket. Az egyetlen szemmel látható különbség az volt, hogy a
már kiürült testek nem pumpáltak több vért a kövezetre, de a terem már így
is inkább mészárszékre, mint Irodahelyiségre emlékeztetett. Brett a hatal­
mas sötétvörös tócsákon át egyenesen az erkéllyel szembenéző ajtóhoz
sétáit. A két szárnyú csapóajtón át egy kápolnaszerű belső terembe jutott,
mely a szemben lévő oldalon középen egy lépcsőfeljáróban, amellett pedig
egy-egy mozgólépcsőben végződött. A lépcső és a mozgólépcsők között
mindkét oldalon egy-egy vastag cső húzódott a lépcsők teljes hosszában.
Ugyanolyan csövek voltak, mint amilyeneket Brett a bányajáratokban látott.
Brett a lépcső aljához osont, majd megállt és feszülten haiigatózott egy dara­
big, A legcsekélyebb zaj sem utalt arra, hogy tartózkodna valaki odafent.
Miután megbizonyosodott felőle, hogy nem kell további őröktől tartania, fel­
tehetőleg a teljes tartalékőrség az újabb árvaszáiiítmány fogadására lett ki­
rendelve. Brett két lendületes ugrással a lépcső tetején termett. A biztonság
kedvéért azonnal támadó állásba helyezkedett, de mint kiderült fölös­
legesen. Egy keskeny folyosót látott maga előtt, melynek a falai terméskőből
voltak felrakva. A folyosó két oldalán három-három ajtó sorakozott egymás
mellett. Semmiféle zár vagy kilincs nem volt rajtuk.
Brett óvatosan lopakodott előre a folyosó közepén, minden mozdulatnál
érezve a hátára erősített katanahüvely ürességét. Olyan hangtalanul moz­
gott, hogyha történetesen ő hallgatózott volna valamelyik ajtó mögött, maga
sem tudta volna megállapítani, hogy jár-e valaki a folyosón vagy sem. Elha­
ladt a jobb oldali falon lévő első ajtó előtt. Tipikus zárkaajtó volt, egy keskeny
réssel a közepén, ahol a tálcákat adták be a raboknak, és egy kicsiny, üve-
gezetien rácsos ablakkal a felső részén. Ezen nézhetett ki a zárkalakó rab a
folyosóra, ha elunta magát, vagy ha szólították. Brett mindezt anélkül vette
szemügyre, hogy a fejét abba az Irányba fordította volna. Az sem kerülte el a
figyelmét, hogy a nyílások nyitva voltak, holott mindkettő zárható volt be­
lülről, Két lépés között egy pillantással végigpásztázta a többi zárkaajtót Is, a
rések és ablakok mind az ötön nyitva voltak. Brett ekkor önkéntelenül is
megállt és mindkét kézét lassan ökölbe szorította. Az ajtók váltott osztásban
helyezkedtek el a két falon, így egyiknek sem volt szembenióvő párja. Áz
első Brett jobbján volt, a második a balján, a harmadik megint a jobbján és
így tovább.
Brett éppen az első és a második ajtó között állt a folyosó közepén. Hirte­
lenfelemelte a Jobb lábát és egy hatalmasat dobbantott a kövezeten, olyas­
féle mozdulattal, mint amit a sumo-bírkózók tesznek. Jelezve, hogy felké­
szültek a harcra. A hangos csattanás megtette a várt hatást. Emberek
pattantak fel a földről az ajtók mögött, a résekben egyik pillanatról a másikra
géppisztolycsövek, az ablakokban pedig fejek Jelentek meg. Azért nem
mozdultak eddig, mert semmi neszt nem hallottak a folyosóról, ahhoz pedig
túlságosan be voltak rezelve, semhogy kidugják a fejüket a felső nyíláson,
hogy szemmel tarthassák a folyosót, mielőtt még Brett besétálna a csapda
közepébe. Féltek, hogy a nindzsa előbb veszi észre őket.
A körfolyosó egy pillanat alatt megtelt röpködő ólomgolyókkal és fülsíke-
títően visszhangzó géppisztoly ropogással. Brett abban a pillanatban, amint
a fejek feltűntek a rácsok mögött, a Jobb oldali falhoz ugrott, azután egy má­
sodpercig tökéletesen közömböé arccal álldogált az első ajtó bal oldalán, a
falhoz lapulva. Még mielőtt elhaladt volna az első ajtó előtt, pontosan kiszá­
mította az alkalmi lövések szórási szögét, így most tökéletes biztonságban
volt. Az ajtó mögött álló őr vadul tüzelt a levegőbe, amikor Brett megragadta
a kiálló pisztolycsövet és Jobbra fordítva a szemben lévő második ajtóra
irányította. Ugyanekkor a másik kezével markolatig nyomta a rövid szamu­
rájkardot a nyílásba és egyúttal a mögötte álló fegyveres gyomrába. Ezután
a véres wakizashival a kezében villám gyorsan hasra vágódott és a Jobb
oldali kettes számú ajtóhoz húzott. A mögötte álló fegyveres egészen a rács­
hoz préselve az arcát. Igyekezett minél nagyobb szöget belátni, hogy kide­
rítse merre van a titokzatos ellenfél. Brettet azonban még így sem láthatta,
tekintettel arra, hogy a nindzsa ekkor már szorosan az ajtóhoz lapulva, köz­
vetlenül alatta guggolt. A szemben lévő második ajtó mögött álló őr azonban
észrevette. Érettnek egyszerre kellett végeznie mindkettővel, ehhez pedig
egy rendkívül pontosan szinkronizált, kettős manőverre volt szükség.
Ugyanabban a pillanatban hajította el a Jobb keze ügyében lévő utolsó shuri-
kent a szemben lévő ajtó Irányába, amikor bal öklével függőlegesen felfelé
a feje fölött kidugott pisztoly csőre sújtott.
Az ötágú acélcslllag a folyosón átsüvítve eltűnt a kövezet és az ajtó alja
közötti vékony résben. Bár a rés olyan keskeny volt, hogy egy svábbogár is
csak üggyel-bajjal jutott volna át rajta, a shurikennek ez sikerült és az ajtó
mögött álló őr csizmáját átütve a fegyveres nagylábujjába fúródott. Maga a
seb a fájdalomtól eltekintve nem lett volna különösebben veszélyes, de a
méreg gyorsan megtette a hatását. A Brett bal öklére erősített boxer majd­
nem olyan sebességgel ütközött a géppisztoly csövének, mint a shuriken a
csizmának. Tekintettel arra, hogy az őr a jobb szórásszög érdekében, majd­
nem teljesen kidugta a fegyver csövét a résen, Érettnek könnyű dolga volt. A
hatalmas erejű ütés szabályosan kétrét hajlította a pisztolycsövet két lövés
között.
Az ütés előtti utolsó lövedék még elhagyta a torkolatot, de a következő
már beszorult az időközben keletkezett hajlatba, a géppisztoly pedig má­
sodpercenként öt golyó kilövésére volt beállítva. A harmadik lövedék így
beiecsapódótt a megszorult másodikba, a negyedik a harmadikba, az ötö­
dik a negyedikbe. A gyújtószeg ekkor lecsapott az utolsó töltényre, ami még
belefért az időközben megtelt csőbe. A hátrafelé elsülő töltény tjerobbantot-
ta a géppisztoly egész tárát és a fegyver szabályosan szétrobbant az őr ke­
zel között. Az őrnek mindössze egy hörgésbe fúló ordításra maradt ideje,
mielőtt szétroncsolt mellkassal elterült az ajtó mögött. Jóllehet mindez alig
tartott tovább egy-két másodpercnél, Brett már a következő, az utolsó előtti
ajtó mellett állt. Tisztán látta a szembeniévé utolsó ajtó mögött álló őr arcát az
ablakban, de sem az, sem a mellette levő ajtó mögül tüzelő fegyveres nem
érhette el a golyóival. Brett egy darabig csak állt és nézte a falakon porzó
sorozatokat.
Az utolsó géppisztolyos mintegy dührohamot kapva a tehetetlenségtől,
ordítva felrántotta az ajtaját és kiugrott a folyosóra, hogy szitává lője a töké­
letes célpontot kínáló nindzsát. Ebben a pillanatban Brett, mint egy shurikent,
elhajította a jobb kezében készenlétben tartott rövid szamurájkardot. A pen­
ge markolatig merült a kiugró fegyveres mellébe, aki hátratántorodva már
csak a mennyezetre tudta leadni a tervezett sorozatot. A Brett melletti ajtó
mögül tüzelő őr, mikor látta ml történt a társával, abbahagyta a lövöldözést, A
következő pillanatban azt látta, hogy a nindzsa tökéletesen felfedve magát,
az ajtaja elé lép.
Az őr biztos volt benne, hogy ez csak valami újabb trükk lehet. Sőt! Annyi­
ra biztos volt ebben, hogy a ravaszt sem húzta meg. Egy másodperccel
később azonban már rá Is döbbent, hogy hibázott. Csak ekkor hasított belé a
felismerés, hogy a nindzsa éppen ezt akarta. Csupán egy másodpercnyi
végzetes késlekedést. Egész teste görcsösen összerándult, s a szemeit be-
húnyva várta a halálos szúrást, vágást vagy döfést a fenyegető fekete alak
valamelyik fegyverétől. Úgy érezte, mintha minden tagja Jéggé dermedt vol­
na. Aztán kinyitotta a szemét. Még nem halt meg. Végignézett a testén, sehol
egy seb, se szúró-, se vágó-, se hajítófegyvernek semmi nyoma rajta. Felné­
zett. A nindzsa az előbbi pózban, mozdulatlanul állt ugyanott, ahol a Imént. A
fegyver csöve mindössze néhány centire volt a meiikasátói. Az acélszürke
szempár éppen reá szegeződött. Az utolsó őr ekkor habozás nélküi, sietve
meghúzta a ravaszt. Egy üres, fémes kattanás visszhangzott körbe a folyo­
són. Az őr észre sem vette, hogy az utolsó sorozatnál kiürüit a fegyvere. A
rémülettől tágranyílt szemekkel Brettre meredt. Majd holtan esett össze.
Brett helyett a szívgörcs végzett veie. Brett közömbös arccal kihúzta a waki-
zashit a hatodik őr mellkasából, visszadugta a hüvelyébe és továbbindult a
jobbra elkanyarodó folyosón. A sarkon befordulva látta, hogy a folyosó né­
hány méterrel arrébb egy ajtóban végződik. A masszív ajtón egyetlen biz­
tonsági zár volt középtájt. Brett még egyszer körbeplllantott, de az épüietnel<
ezen a részén úgy látszott, már nem kellett több biztonsági őrtől tartania. Egy
félkör alakú csuklómozdulatot követően feltűnt a kezében az a bizonyos
toivajkulcs, amivel annak idején Oliviát megszabadította a bilincstői. Be­
csúsztatta az apró szerszámot a zárba, majd hailgatózni kezdett. Légzés
hangját hallotta odabentről. Pontosan öt ember volt a helyiségben. Állapítot­
ta meg magában. Hárman közülük mélyen egyenletesen lélegeztek, kelten
pedig szaggatottan, idegesen kapkodták a levegőt.
Brett egy hirtelen mozdulattal belökte az ajtót és belépett. Az öt ember már
várta. A látvány mindenesetre nem volt mindennapi. Mintegy középkori álló­
kép egy kosztümös kaiandfiimból. Brett egy teremméretű, félköralakú, rusz­
tikus kövekből rótt ablaktalan szoba bejáratában állt. Akáf egy várkastély
egyik bástyaszobájába készülne belépni. A világítást a falakba süllyesztett
lámpatestek szolgáltatták, mintegy a középkori fáklyák modern utódaiként.
A nindzsa nyugodtan, mozdulatlanul nézett farkasszemet az öttagú fogadó­
bizottsággal.
Elől állt a három szőke testőr, mindegyikük egy-egy ezoterikus fegyvert
szorongatott. Az elsőnek a kezében egy szöges furkósbot volt, leginkább
egy kicsinyített baseball ütőre emlékeztetett, amelynek a fejében három­
szög alakú pengéket erősítettek. A másodiknál egy láncos buzogány volt,
egy vaslánc egyik végén egy nyéllel, a másik végén pedig egy szöges vas­
bunkóval ellátva. A harmadik egy sarlós lándzsát tartott maga elé kinyújtott
karral, a nyele végét a iába mellett a padlóra támasztva. Ez tulajdonképpen
egy olyan lándzsa volt, amelynek a végére a közismert rombuszalakú vas­
hegy helyett egy tűhegyes karomban végződő borotvaéles sarlót illesztet­
tek. Ha ez a karó egyszer valakibe belemélyed, úgy lehet vele kitépni min­
dent, ami az útjába kerül, mint ahogy mondjuk egy szirti sas kibelez egy nyu-
lat — gondolta Brett.
Steven Tyler a gorillái mögött állt Brett szamurájkardjával a kezében, me­
lyet fenyegetően tartott Terrl Cunningham nyakához.
— Nagyon óles penge — mondta, Érettről a kardra pillantva. — Annyira
óles, hogy megvágtam vele az ujjam, amikor meg akartam győződni róla,
hogy milyen óles Is valójában— folytatta. Brett önkóntelenül is Steven másik
kezére pillantott, melynek a hüvelykujjából, a Tyler fiú szavalt Igazoló, kövér
vércseppek hulltak Terrl fedetlen keblére.
— Sőt, annyira éies, hogy még maga sem tudna megelőzni abban, hogy
átvágjam vele a lány nyakát. Mire Ideérne a testőreimen keresztül, rhár késő
lenne. Körülbelül úgy szelné le a fejét a nyakról, mintha meleg késsel vajat
vágnánk. Igazam van?
Brett nem feleit. Mozdulatlanul állt az ajtóban és várt.
— Vetkőzni — förmedt rá Steven parancsoló hangon.
Brett szó nélkül egyenként kirakta maga elé a földre az összes fegyverét,
a kyotetshut és a wakizashit is. Utoljára az övót is lecsatolta és a tekintélyes
arzenál tetejére tette. Miután végzett, kiegyenesedett és közönyös tekintet­
tel Stevenre pillantott.
— Azt mondtam vetkőzni, a ruhát is! — kiáltotta a Tyler fiú hisztérikus fej­
hangon.
Brett belátta, hogy nincs más választása, engedelmeskednie kell. Egyen­
ként lehámozta magáról a teljes nindzsa kosztümöt. Először a csuklyát, az­
tán az Inget, a cipőket, a nadrágot és utoljára lecsatolta magáról a tazunát is.
Mikor újra felegyenesedett, már csupán a fundoshi, azaz az ágyékkötő volt
rajta.
— Azt mondtam mindent ^ mondta Steven most halkan, gúnyos mo­
sollyal a szája szélén. Brett az utolsó ruhadarabtól Is megvált.
— íme — mondta Steven diadalmasan. — Tehát ő Is csak ember. Sőt,
túlságosan is az. Itt-ott talán még kisebb is valamivel...
A testőrök hangosan elröhögték magukat. Brett rezzenéstelen arccal,
változatlanul közönyös tekintettel nézte Stevent. Most már ketten voltak
anyaszült meztelenek a szobában, ő és Terrl. Steven szerette, ha a foglyai
tökéletesen kiszolgáltatottnak és megaiázottnak érzik magukat.
— Láttuk mit műveltél odakint— szólalt meg Ismét a Tyler fiú.— Amíg te a
buszban szorgoskodtál, az egyik barátom volt szíves és elhozta nekem a
kardodat. Nem mondom, szép darab. Élvezettel fogom használni.
Ekkor hirtelen leolvadt Steven arcáról a mesterkélt mosoly, és összeszo­
rított ajkakkal odabóllntott a testőröknek. Az első gorilla kettőt előrelépett és
egy Jólirányzott rúgással az egész takarosan halomba rakott nindzsa felsze­
relést a terem egyik falához penderítette. Az egzotikus arzenál csörömpölve
hullt a kőre a fal tövében. Brett szomorúan nózte a megcsúfolt alkalmi öltö­
zék és fegyverzet szanaszét szóródott darabjait. De nem érzett szégyent a
történtek miatt. Méltósággal és egyúttal nemes cél érdekében adta fel őket.
És ami a legfontosabb, őt magát még nem ejtették foglyul. Még szabad volt,
A látszólag megalázó engedelmességgel talán egy emberi életet sikerűi
megmentenie. Nem akarta, hogy a lány meghaljon. Különösen nem azok
után, amin már eddig Is átmehetett a Tyler fiú kezel között. Azt a karta, hogy a
lány Is lássa kínzójának a bűnhődését.
— Mi a neved? — kérdezte Steven követelődzően. — Az Igazira vagyok
kíváncsi. Nem arra a rakás szarra, amivel Sherman seriffet beetetted.
— Brett Wailace — felelte Brett tompán.
— Micsoda? Wailace? — Ismételte Steven, mintha nem Jól hallotta volna.
— És ki az ördög vagy te... Wailace, ml?
— Senki vagyok— vallotta meg Brett az Igazat.
— Na látod, ebben Igazad lehet. Már ami a Jövődet illeti. Néhány másod­
perc múlva már valóban “senki” leszel — mondta Steven bólogatva, majd
hirtelen újra a testőrökhöz fordult.
— Kinyírni.
A három germán óriás, kezükben az Ijesztő ölőszerszámokkai, egyszerre
indult meg a meztelen kisember felé, hogy ott helyben felkoncolják. Azzal
azonban nem számoltak, hogy már elkövettek egy végzetes hibát. Meg­
hagyták Érettnek a leghatalmasabb fegyverét, önmagát. Mozdulatlanul állt a
helyén még akkor is, amikor az első testőr feléje sújtott. Úgy tűnt, hogy a
találkozás a szöges bunkó és Brett feje között elkerülhetetlen, de még mi­
előtt ez bekövetkezett volna, Brett az utolsó tizedmásodpercben mégis el
rántotta a fejét.
A kung-fu-nak, vagy ahogy származása helyén hívják Bujutsu-nak szá­
mos ága Ismeretes. Ennek a fegyvertelen, csak az emberi testre építő
harcművészeti stílusnak két ága, a Judo és az aikido. Mindkét küzdőtechnika
rendkívül hatékony, de támadás elhárítása esetén két gyökeresen ellenté­
tes reakciót ír elő. A Judoban ha megtámadnak, a támadással megegyező
irányban kell elmozdulni. Az alkidoban ilyenkor ki kell térni. A judoban, ha a
támadó magára húz, rá keli segíteni a húzásra, az alkidoban Ilyenkor kell
“belépni”.
Brett feje először hátra mozdult, majd lebukott, az idomtalan szögesbunkó
pedig előtte, fölötte elsüvítve a lendületénél és a súlyánál fogva bal oldali
irányban kibillentette az egyensúlyából a támadót. Brett ugyanakkor kissé
jobbra fordulva “belépett” . A “belépés” Jelen esetben egy villámgyors kö­
nyökből indított, először felfelé, majd eiőrecsapó karmozdulat volt. A moz­
dulat egy csonttörő ököicsapással az egyensúlyát vesztett testőr arcán fe­
jeződött be.
 A hangos reccsenóst követően a hatalmas test felemelkedve a földről
éppen a most már mögötte álló buzogányosra zuhant. Ugyanekkor a harma­
dik őr előrevetette magát és megpróbálta a sarlós lándzsáját belevágni Brett
hátába. Brett egy nagyívű hátraszaltóval átugrotta az így, most alatta elsu­
hanó borotvaóles fegyvert. Az ugrást követően a harmadik testőr balján ért
földet, aki a nagyívű suhintást követően erőteljesen előredőlve balra lendült,
mint egy baseball Játékos az ütés után. Brett habozás nélkül ököllel a testőr
bal veséjére sújtott. A férfi előre görnyedt, kiejtette kezéből az alkalmi fegy­
vert és térdre zuhant.
Brett hallotta, amint az első két testőr feltápászkodik mögötte. Egy buk­
fenccel villámgyorsan hátravetette magát anélkül, hogy a kezei érintették
volna a talajt és éppen a két testőr közé érkezett meg. Minthogy a gorillák
nemcsak Bretthez, de egymáshoz Is túl közel voltak ahhoz, hogy a fegyvere­
iket használni tudják egymás megsértésének a veszélye nélkül. Brett szaba­
don cselekedhetett.
Két kézzel megragadta a szögesbunkót szorongató testőr kezét, ugyan­
akkor a Jobb lábával éles szögben hatalmasat rúgott felfelé. A lábfeje külső
éle a láncos buzogányos nyakába mélyedt. Egyidejűleg pedig egy hatalma­
sat harapott a bunkót tartó kézbe. A buzogányos a rúgást követően hörögve
hátratántorodott, a bunkós pedig üvöltve kiejtette a kezéből a fegyvert. Brett
ekkor felegyenesedett és kézéllel az első őr állára sújtott. Most már ez Is
hanyatt vágódott. Brett ekkor úgy határozott, hogy ideje véget vetni a Játék­
nak. Felkapta a földről a szöges tíunkót és még éppen Idejében pördült meg,
hogy az Időközben magához tért sarlós-lándzsás újabb suhintását elhárít­
hassa. Brett a levegőben leblokkolt sarló alatt átperdülve, a bal keze pont­
szerűen összezárt ujjait a meglepett lándzsás solar plexusába mélyesztette.
Ezután villámgyorsan megfordult és az így nyert lendülettel a nyakrúgást
túlélt, éppen támadásba lendülő buzogányos arcába vágta a Jobb kezében
tartott szöges bunkót. A bunkó félgömb alakú vége szabályosan behorpasz-
totta a testőr arcát a homlok és az alsó ajak között. A szőke behemót kien­
gedte a kezéből a már félig lendületbe hozott lándzsás buzogányt, és össze­
rogyott. Ezúttal véglegesen.
Az Idejekorán célzás nélkül szabadjára engedett buzogány süvítve Indult
a szemközti fal felé, de Brett félúton elkapta a nyelét és egy fél fordulattal az
első testőr fejéhez vágta. Az egykori buzogányos feje úgy loccsant szét a
hegyes tüskékkel ellátott. Jókora vasgömb alatt, mint egy érett görögdinnye,
amit a betonra ejtettek. Az óriási lendülettel becsapódó súlyos golyó egy­
szerűen felragadta a hatalmas testet a földről, majd néhány lépéssel hát­
rébb, fejjel előre a falhoz kente.
Brett azonban még mindig nem tudta kifújni magát, mert a sarlós újból.
Immár harmadszor Is támadásba lendült. Hátulról csapott le a hosszú nyelű.
hatalmas vaskarommal, úgy, hogy az éppen Brett arcába hasítson. A nin-
dzsa azonban villámgyorsan nfiegpördült a tengelye körül ós a feje fölött a
levegőben elkapta a feló tartó pengét, még pedig oly módon, hogy a megfe­
lelő magasságban egyszerűen összecsapta a két tenyerét a feje fölött. Mind­
ezt anélkül, hogy a tenyerei egymáshoz értek volna, szabályosan közéjük
préselte a borotvaóles sarlót, körülbelül a közepe táján. A testőr mindebből
csak annyit érzékelt, hogy bár teljes testsúlyát beleadta a csapásba, a sarló
mégis valahogy megállt félúton a levegőben. A szőke gorilla hitetlenkedő
pillantást vetett a harapófogóként összezárt kezekre. A két tenyér úgy si­
mult a pengére kétoldalt, hogy a sarló éle alul kilátszott közöttük. A testőr úgy
gondolta, hogy a következő mozdulattal már nem fog különösebb gondot
okozni a penge továbbvitele.
A gondolatot rögtön tett Is követte. A penge azonban nem mozdult. IJjra
megpróbálta, ezúttal még erősebben. A sarló egyetlen miiiimétert sem
ereszkedett lejjebb Brett szorításában. A harmadik testőr ekkor minden ma­
radék erejét összeszedve, szinte teljes testsúlyával rátámaszkodva meg­
próbálta kiszabadítani a pengét, hogy akárcsak egy hüvelyknyire a nindzsa
fejébe mélyeszthesse a hegyes vaskarmot. De minden hiába, a fegyver
most sem mozdult.
Brett ekkor halványan elmosolyodott és elkezdte módszeresen rugdalni
az ellenfelét. Az első rúgás pozdorjává törte az óriás Jobb térdkalácsát. A
második a heréket érte, melyek a mozdulat végére az áldozat vastagbelé­
ben kötöttek ki. A harmadik “körmös” rúgás felhasította a gyomorfaiát, a
negyedik pedig jónéhány bordát összetörve egyszerűen szótroncsolta a
férfi mellkasát. A testőr még fel sem ocsúdott az első sokkból, mire vért
hányva térdre roskadt Brett előtt. A karjai már bénán csüngtek az oldalán, de
Brett még mindig ugyanabban a pózban tartotta a sarlós lándzsát a feje fölött.
A testőr elhomályosuló szemekkel még látta, amint a nindzsa elegánsan
megpörgeti a fegyvert a levegőben, megragadja a nyelénél fogva, és lesújt
vele.
Brett ekkor elengedve a testőr fejébe ékelődött muzeális ölőszerszámot,
Steven felé fordult.
— Nehogy közelíteni merjen! — kiáltotta a fiú, halálra rémülten. — Meg­
ölöm! Esküszöm, hogy megölöm.
A páni félelemtől a kard valósággal reszketett a kezében, s a borotvaóles
penge már-már felsebezni látszott a lány nyakát.
Brett a kritikus helyzetben mindössze annyit tett, hogy nyitott tenyérrel
lassan, békítőleg felemelte a bal kezét, körülbelül az arca magasságába.
— Nem fogok elmozdulni erről a helyről — mondta megfontoltan.
Ez azonban nem nyugtatta meg a halálra rémült Tyler fiút.
 — KI kell, hogy engedjen Innen. Ha nem hagyja, hogy sértetlenül kisétáljak
innen, elvágom a lány torkát.
— Nem — felelte Brett csendesen, tagadólag megrázva a fejét. — Arról
szó sem lehet. Nem fogom kiengedni Innen. Nem tehetem. Magának is meg
kell halnia.
— Micsoda? — rikoltotta Steven. — De hiszen... Ezt nem teheti.
— Anélkül fogom megtenni, hogy elmozdulnék erről a helyről — mondta
Brett még mindig halkan, monoton hangon, a bal kezét változatlanul nyitott
tenyérrel az arca mellett tartva.
— De nem teheti meg, ezt nem teheti! — Ismételgette Steven hisztériku­
san, szinte már sikítva. ,
— De igen — biztosította Brett.
— Akkor megöiömi — ordította a fiú, dühtől és félelemtől eltorzult arccal.
— Nem. Nem fogod megölni — mondta Brett szenvtelen közönnyel.
— Hogyhogy nem? — rikoltotta vadul Steven. — Miért nem? Csak azért,
mert utána nem számíthatok kegyelemre. Azt hiszi érdekel? Már előre meg­
bosszulom a saját halálomat, ha most megölöm. Nekem ennyi elég. Nem fog­
ja tudni megmenteni.
— De igen — felelte Brett rendíthetetlen nyugalommal. — Nem fogod
megölni a lányt, mert nem tudod megölni. Azért nem tudod megölni, mert a
leghatalmasabb fegyveremmel fogom azt megakadályozni. Akarod tudni,
hogy ml az? Nos, ez az akaraterőm. A föld minden kardjánál erősebb fegy­
ver. Olyan erős, hogy te is kénytelen vagy engedelmeskedni neki. Ellenállás
nélkül. Megpróbálod megmozdítani a kezedben tartott pengét, de nem fog
sikerülni. A kard nem engedelmeskedik, csak nekem, az én akaratomnak.
Ugyanúgy, mint a sarló, amit a testőröd megpróbált belém vágni. Az sem
engedelmeskedett neki, hiába erőlködött. Ehhez a kardhoz a te karod túl
gyenge. A kard sokkal erősebb. Saját akarata van. Ha akarja, egyszerűen
elkezd lebegni a levegőben, mint valami bűvös, mesebeli csodafegyver...
Brett könnyedén, gyorsan és dallamosan beszólt, bűvös, delejező han­
gon. mint valami hipnotizőr. A képzelőerő és az akarat beszéd segítségével
való átvitelének művészete, a salmlnjutsu, vagy közismertebb nevén hipnó­
zis szintén része volt a nindzsa fegyvertárának. Szellemi felsőbbrendűsége
segítségévei fokozatosan fölébe kerekedett a morálisan teljesen elcsöke-
vényesedett lénynek. A Tyler fiú ráadásul pontosan tisztában volt a kettejük
között minden téren megnyilvánuló óriási erőfölénynek, s ez jócskán meg­
könnyítette Brett dolgát. Tulajdonképpen nem Is Brett volt az, aki visszatar­
totta a gyilkos fegyvert markoló kezet a végzetes mozdulattól, hanem Ste­
ven saját maga. A rabul ejtett képzelete, az önmaga iránt támadt kételyei, a
lelklismerete, a bűntudata. Ahogy a híres, hírhedt hipnotizőrök bármire rá
tudták venni az önként Jelentkező, eleinte magabiztos nézőket a színpadon,
Brijtt ugyanúgy vette rá Steven Tylert Is, hogy szándékával merőben ellen­
tétben mégse ölje meg Terri Cunninghamet.
— Ugye, megmondtam? — folytatta Brett rendületlenül. — Nem tudod
megmozdítani a kardot. Túl gyenge hozzá a karod. A penge egyre nehezebb
és nehezebb. Már alig bírod tartani, oiyan nehéz. Nézd csak meg jobban. A
kezed már remeg az erőlködéstől.
V És valóban, a kardot tartó kéz elkezdett reszketni. Steven a rémülettől
tágra nyílt szemekkel meredt a saját kezére.
— Olyan nehéz, hogy már nem bírod tovább tartani. Amikor tapsolok
egyet, elejted a kardot, mintha hirtelen tüzes vassá változott volna a kezed­
ben. Vörösen izzó, tüzes vassá. Háromig számolok, aztán tapsolok egyet. Ha
addigra nem dobod el a pengét, összeégeti a kezed. Egy, kettő, három...
Steven kerekre nyílt szemekkel, tátott szájjal bámult Érettre, kezében
mint a nyárfalevél, reszketett a kard. A nindzsa összecsapta a két tenyerét. A
fiú, mint akit áramütés ért, a kezére meredt, majd a döbbenettől és a fájda­
lomtól üvöltve, kiejtette a kezéből a kardot.
Ugyanekkor a lány Is a kőpadlóra zuhant, majd sírástól eltorzult arccal,
négykézláb gyorsan a falhoz kúszott. Steven kissé összegörnyedve a másik
kezével megragadta az “összeégett” kezét a csuklójánál fogva és lassan,
hitetlenkedő arckifejezéssei kifordította a tenyerét. Nyoma sem volt rajta
semmiféle sebnek. Felnézett Érettre, majd újra vissza a tenyerére. Aztán
megint Érettre. A nindzsa még mindig az előbbi helyén állt, a karjai azonban
már természetes pozíciójukban lógtak az oldala mellett. Steven annyira még
nem vesztette el az eszét, hogy ne tudta volna kiolvasni a nindzsa szeméből
a saját halálát. Ekkor valami állati életösztöntől hajtva teljes erejéből futás­
nak eredt a nyitott ajtó felé. Már csak egy méterre volt a kijárattól, amikor
valami surrogó hangot hallott a háta mögött. Fél kézzel megragadta az ajtó-
félfát és egy utolsó lendületet véve kiugrott a folyosóra. De még mielőtt
visszahúzta volna a kezét, valami kegyetlenül éles, szúró fájdalom hasított
az ujjaiba. Az arca elé kapva a kézfejét, s látta, hogy három ujjperce hiány­
zik.
Páni félelemtől hajtva habozás nélkül tovább rohant, Brett pedig pörgő
kyotetsu-shogeval a kezében utána vetette magát. Körülbelül a folyosó fe­
lénél jártak, amikor a surrogó penge csuklóból levágta a kétségbeesetten
menekülő Tyler fiú sebesült kézfejét. Steven tovább futott. A következő do­
bással a bal fülét metszette le, mielőtt befordult volna a sarkon. Steven ren­
dületlenül futott tovább. A halott őröket rejtő cellák előtt elfutva már a máso­
dik ajtónál járt, amikor a borotvaéies surrogó penge a Jobb fülétől Is
megfosztotta.
Steven ekkor megtorpant és egy kétségbeesett kiáltással visszafordulva
esdekiően felemelte mindkét kezét. Brett válaszképpen lemetszette mind
az öt ujját a másik kezéről Is. Steven erre újra futásnak eredt, de miközben
megfordult a penge az orrát Is le vágta.
Stevent már csak az óletösztön hajtotta előre, rogyadozó lábakkal, tánto­
rogva futott tovább, véres csíkokat húzva maga mögött a kövezeten. Már
csak a saját hörgő lélegzését hallotta, és a kyotetsu-shoge vészjósló surro-
gását. A hangból szinte tudat alatt már pontosan ki tudta számítani, hogy
mikor csap le újra rá. A következő csapás a másik kezét metszette le csuk­
lóból.
Steven a mozgólépcső tetejéhez érve végleg feladta a játszmát. A lépcső
szélén megállva, tántorogva szembefordult üldözőjével. Elkínzott arccal,
könnyes szemekkel nézte a fenyegetően közeledő nindzsát. Mindössze há­
rom méter választotta el őket egymástól, amikor Brett is megállt. Steven re­
megő szájjal éppen a “kegyelem” szó kezdőbetűjére formázta az ajkait,
amikor Brett két egymást követő villámgyors suhintással tőből levágta
mindkét karját.
Steven lábai ekkor felmondták a szolgálatot. Tehetetlenüi, Immár karok
nélkül, mint egy llszteszsák, a mozgólépcsőre zuhant. A feje szabályosan
szétnyílt a lépcső egyik éles acélfokának csapódva. A mozgólépcsősor né­
hány másodperc múlva visszahozta a félúton megállt holttestet és a peronra
lökve ütemesen taszlgálnl kezdte. Brett azonban már nem volt ott. Ugyan­
olyan gyorsan, ahogy jött, visszatért a váróterembe és szinte másodpercek
alatt az ingét kivéve, újra felöltötte a teljes nindzsaszerelést.
Terrl még mindig a fal tövében kuporgott, és a könnyeit törölgetve szipo­
gott. Brett, amikor elkészült, kezében az Ingével odalépett hozzá. A lány
megpróbált elkúszni előle. Érettnek egy gyors akupresszúrás kezeléssel si­
került lecsillapítania a félelemtől reszkető teremtést,
— Ne félj, most már minden rendben lesz. Most rögtön elmegyünk Innen.
De van néhány dolog az épületben, amit jobb, ha nem látsz — mondta a már
egyenletesen lélegző lánynak és az ingével gyengéden bekötötte a szemét.
Ezután az ölébe véve elindult vele a hol hullaházra, hol Inkább mészárszékre
emlékeztető épületen keresztül a kijárat felé. A három testőr kriptájából ki­
lépve végigmentek a halott őröket rejtő cellák folyosóján, maguk mögött
hagyva Steven véres torzóját, a lépcsőn leérve átvágtak a hulláktól hem­
zsegő központi Irodatermen, s egy újabb lépcsőn leérve, kiértek a ne­
velőotthon főkapuján, a belső udvarra. Brett a bokrok közé a puha gyepre
fektette a lányt, s levette a kötést a szeméről.
— Aludj! — mondta csendesen, miközben újabb akupresszúrás kezelést
alkalmazott a lány fején. Terrl tehetetlenül lehunyta a szemét és engedelmes
álomba merült. Brett felállt, egy futó pillantással szemügyre vette a tizenkét
hullával borított kijárót, majd visszament az épületbe.
 A műtő az épület harmadik, legfelső emeletén volt. Nem volt nehéz megta­
lálni. Az elképzelhető legmodernebb orvosi felszerelésekkel és gépekkel
zsúfolt hatalmas, komor terem az egész szintet elfoglalta. Az egyik oldalán
egymás után üres műtőasztalok sor akoztak. Csak az utolsón feküdt valaki.
Ez a valaki pedig Rosalind Colé volt. Illetve a néhai Rosalind Colé teste.
A műtőasztal előtt egy tolószék állt, a tolószékben pedig egy aggastyán
üldögélt. Brett körülbelül hat méterre közelítette meg az asztalt, amikor a
tciószék gazdája rászólt.
— Ne Jöjjön közelebb, megfertőzi a páciensemet.
Brett a csupa ránc aggastyánról önkéntelenül is a gyönyörű fekete nőre
pillantott. A “páciens” már nem lélegzett. Későn érkezett tehát. Az öregem­
ber mintha a gondolataiban olvasna, vékony, reszketeg hangon újra meg­
szólalt.
— Úgy van. Halott. Persze csak klinikai értelemben. Az agya azonban
még egy rövid ideig működik. Úgyhogy, ha megengedi, szeretném ezt a ren­
delkezésemre álló rövid időt kihasználni.
— Nem!
— Nem? — ismételte az aggastyán, mint aki nem hisz a fülének. — Mi az
hogy nem? Különben Is, kicsoda maga?
Brett nem válaszolt. Az öregember ekkor hirtelen rádöbbent, hogy kivel
áll szemben.
— Nem ismerem magát, tehát nem lehet más, mint az a bizonyos Cralg
Miller.
— Senki vagyok — mondta ekkor Brett tompa hangon. Az aggastyán
azonban cseppet sem lepődött meg a különös bejelentésen.
— Nos, Isten hozta, akárki legyen Is. Én Náthán Garrard Tyler vagyok. Gon­
dolom, azért Jött, hogy megnézze a kísérleteimet...
— Nem — felelte Brett szárazon. — Azért Jöttem, hogy véget vessek ne­
kik.
— Véget vetni? — visszhangozta az öreg Brett szavalt. — Véget vetni az
én kísérleteimnek? Miért? Fiatalember, ezek az emberiség történetének
legjelentősebb tudományos kísérletei. Ezekkel a kísérletekkel olyan új feje­
zetet nyitok az orvostudomány könyvé ben, amelynek távlatai egyszerűen
beláthatatlanok.
— Ezek szerint már tizenöt éve ezzel foglalatoskodik Idefönt? Háborítatla­
nul? Eleven embereken, árvákon és ártatlanul elrabolt nőkön kísérletezget a
maga kedvtelésére?
— Csak négereken és zsidókon — védekezett Tyler. — Még Buchen
waldban és más, erre a célra felállított németországi intézményekben kezd­
tem el ezeket a kísérleteket. Ott Jöttem rá, hogy a zsidók sokkal Jobb kísérleti
alanyok, mint az emberek— magyarázta Tyler, majd nevetve hozzátette. —
úgyhogy nem lett volna értelme fajt változtatni. Túl nagy lett volna a kocká­
zat a már elért eredmények használhatóságát Illetően.
Brett egy darabig szóhoz sem Jutott a megdöbbenéstől. Tyler elképesztő
ravaszsággal dolgozta ki és működtette az egész ördögi mechanizmust. Tu-
iajdonképpen a "felsőbbrendű” faj “szolgálata” érdekében létesítette és tar­
totta fenn az Iskolát. Miután a tanulmányaikat befejezték, a központi Irodá­
ban dolgozó öltönyös-nyakkendős fiatal hivatalnokok egy országos
komputerhálózat segítségével új otthont kerestek a végzős gyerekeknek,
így soha, senki nem tudta meg, hogy a zsidó származású gyerekek időköz­
ben eltűntek. Mindenki boldog volt abban a tudatban, hogy a gyermekek
maradéktalanul új otthont találtak maguknak. Ha Tyler történetesen nem
nemz és nevel föl egy morálisan degenerált, perverz fiút, Isten tudja, meddig
folytathatta volna még háborítatlanul a kísérleteit a kulisszák mögött. Még
Brett páratlan Információs agytrösztje, a NEC-Computer sem kapott szima­
tot arra nézve, hogy mi folyik Itt.
— Most éppen egy újabb kísérietcsoporton dolgozom. Ez Itt csupán egy
kiegészítő művelet, amíg folytathatom a megkezdett munkát az újonnan ér­
kező alanyokon. Hamarosan Itt lesznek — fordította Tyler újra a figyelmét a
halott lány felé, majd egy szikét találomra felemelve az asztalról, az élettelen
fej felé mozdult.
— Nem! — kiáltotta Brett és a katana markolatára tette a jobb kezét.
— Most már aztán igazán elég ebből a makacskodásbói, fiatalember —
húzta ki magát az aggastyán ültében és félig hátrafordulva indulatosan kiki­
áltott:
— Steven! Stevenl Gyere Ide azonnal! — Nem kapott választ. — őrség!
őrség! Hol az ördögben vannak az embereim — méltatlankodott dühöngve.
— Halottak — felelte Brett csendesen. — Mindnyájan.
Tyler a meglepetés legcsekélyebb jele nélkül vette tudomásul a hallotta­
kat. Egy pillanatra a nindzsára nézett, végigmérte, majd elfordulva vállat
vont és így szólt:
— Ez az eredménye, ha valaki a saját biztonsága rovására másokra is
tekintettel van. Nem akartam alaptalanul megijeszteni az árváimat és az al-
kalmazottaimat azzal, hogy egy nagyobb létszámú őrséget telepítek ide az
iskolába. Ezért Inkább odalent a városban hagytam a javát — magyarázta.
— Ahol is azzal ütötték agyon az Idejüket, hogy minden arra vetődő fiatal
nőt elkaptak és megerőszakoltak — bólogatott Brett.
Tylernek ez sem mondott sok újat. Nyilvánvalóan pontosan tisztában volt
a fia hobbijával.
— A fiúk mindig Is fiúk maradnak — mondta ki a szentenciát elnézően,
mintha csak egy vásott kis nebulóról lenne szó, aki puszta csínytevésbői a
tintatartóba mártotta osztálytársnője copfját.
 Aztán hirtelen gondolkodóba esett és így folytatta;
— Tudja, ezzel az egész egyenjogúsági hisztériával a nők többet ártottak
maguknak, mint gondolnák. Csak arra volt jó, hogy bebeszóijék maguknak,
hogy ők bizony már nem szabad prédái a férfiúi nemnek, ami természetesen
önámítás, mert mindig Is azok voltak, és azok Is maradnak. A gyengébbik
nem. Hát igen... Most pedig, hogy azt hiszik, már teljesen a maguk ural, fogják
magukat és a saját felelősségükre nekivágnak a néptelen országutaknak,
anélkül, hogy bárkivel Is közölnék, hová mennek. Nevetséges, hogy meny­
nyire megkönnyítik ezzel a férfiak dolgát.
Brett válasz helyett lassan kihúzta a kardját. Még soha nem találkozott
Ilyen elvetemült, gátlástalan gonosztevővel. Tyler megingathatatlan pök­
hendi magabiztossága csak fokozta embertelen szemléletének ragályos
kórként fertőző hatalmát.
( — Mit csinál? — nézett Brettre méltatlankodva.— Tegye csak vissza azt a
pengét oda, ahol volt. Nem akadályozhat meg a munkámban. Létfontossá­
gú, hogy késlekedés nélkül tovább folytathassam a kísérleteimet — mondta
és az egyik karját, mintegy védelmezően, a boncasztalon fekvő tetem fölé
tartotta.— A huszadik század legjelentősebb tudományos és orvosi felfede­
zéseinek a legtöbbje a Harmadik Birodalomnak köszönhető — oktatta Éret­
tet. — Hol lenne most az amerikai kontinentális és űrvédelml program nélkü­
lünk, németek nélkül? Én, ezelőtt az ország előtt a jövő beláthatatlan
birodalmának a kapuit fogom megnyitni. Erre akár ünnepélyesen meg is es­
küszöm, ha akarja. Most pedig kérem, hagyjon magamra, hogy folytathas­
sam a munkám.
Brett válasz helyett egy határozott lépést tett előre.
Ekkor, legnagyobb meglepetésére az aggastyán egy szikét hajított felé,
pontosan a szive irányába. Méghozzá olyan erővel és precíz célzással, amit
Brett semmi esetre sem nézett volna ki belőle. Csupán valószínűtlenül gyors
nindzsa-reflexeinek köszönhette az életét. A penge már a bőrébe hasított,
amikor Brett hanyatt vetette magát és a szabad kezét felcsapva elhárította a
szive felé tartó szikét. Átkozta magát az óvatlanságáért, miközben hátrafelé
átpördült a fején, hogy újra talpra ugorjon. Hagyta, hogy az aggastyán látszó­
lagos roskatagsága és nyilvánvalóan megjátszott szenilitása elaltassák az
éberségét. Tudnia kellett volna, hogy nincs olyan gonosztevő, aki ne állna
mindig készen arra, hogy megvédje az életét. Mielőtt még talpra ugrott volna,
felpillantva látta, hogy az öregember sebesen kerekezik egy, a terem másik
falára szereit kapcsolótábla felé. Mire a náci lecsapott az első gombra, a
nindzsa már talpon volt. Abban a pillanatban érezte, hogy kiesik alóla a pad­
ló. Tyler egy olyan veremcsapdának a lengőajtaját hozta működésbe,
amelyben kísérlete áldozatainak a földi maradványait tárolta. Brett orrát ab­
ban a pillanatban csapta meg a veremből kiáramló hullaszag, amint elru­
gaszkodott a lába alól kibillenő csapóajtóról. Eszébe Jutott egy speciális gya­
korlat, amit sokat csinált a kiképző terepen Törli Mester Irányításával. Egy
mindössze néhány méter széles medence közepén keskeny deszka lebe­
gett a vizen. Érettnek a medence partjáról a deszkára ugorva és arról újra
elrugaszkodva kellett átjutnia a másik partra. Bárki a deszkára ugorva azon­
nal elsüllyedt volna, de Törli megmutatta Érettnek, hogyan lehet a megfelelő
könnyedség, rugalmasság és sebesség segítségével bármilyen felületet tá­
masztékként használni. Toril a legkisebb erőfeszítés nélkül, mosolyogva ug­
rált a medence partjáról a deszkára és vissza, ahányszor csak akarta.
Brett most ugyanezzel a technikával rugaszkodott el az alóla kibiiienö
csapóajtóról, mintha csak szilárd talaj lenne a lábal alatt. Az ugrás végén
Rosalind Colé műtőasztalán landolt. Jobb lábával a halott lány derekának a
bal, bal lábával pedig a jobb oldalán. Felnézve látta, hogy Tyler időközben
már átkerekezett a terem másik oldalára, és éppen azon Igyekszik, hogy a
műtő faiából nyíló, körülbelül másfél méter átmérőjű cső belső sínpárjaiba
Illessze speciális tolószókének a kerekeit és oidalgörgőlt.
Ez tehát a mindent behálózó csőrendszer rejtélyének a kulcsa— gondolta
magában Brett. Egy egyszemélyes barlangvasút, ami odaviszi egyébként
mozgásképtelen utasát, ahová csak óhajtja. Csupán néhány gombnyomás
a tolószék karfájára szerelt elektromos kap csolótábián és hipp-hopp, a
mester máris ott van, ahol kívánja.
— Viszlát!— kiáltott hátra Érettnek az aggastyán.— Soha nem fog megta-
iáinii ígérem, legközelebb óvatosabb leszek.
Brett akkorát ugrott, amekkorát még soha életében. Egyetlen lendülettel
átrepülte jóformán az egész termet, olyan Iszonyatos erőt adott az ugrásba.
Tudta, érezte, hogy soha nem tudná megbocsátani magának, ha most elsza-
iasztaná az embertelen náci tömeggyllkost. Még reptében iátta, hogy a
csőben kinyílik egy rekesz, mögötte ásító sötétség. Brett biztos volt benne,
hogy a csővasút külső kijáratánál Tylert egy másik, sokkal gyorsabb szállí­
tóeszköz várja. Ha most és Itt nem végez vele, akkor már nem tudja elkapni
többé. Még a levegőben röptében is próbálta magát előbbre tornászni, hogy
hamarabb odaérjen. Már úgy tűnt, hogy mégis csak sikerül elérnie a nácit,
amikor Tyler váratlanul megfordult és egy marokra való szikét hajított a felé­
je repülő nindzsára. Érett látva az öregember szikékkel teli, felé lendülő ke­
zét, megpördült a levegőben és a repülés ívét megtörve oldalra vetette ma­
gát. Egy szike azonban még így Is eltalálta a bal karját, amint Tyler mellett
elrepülve a falnak vágódott. Abban a pillanatban ért földet, amint a náci toló-
széke beért a nyílásba. Brett még kétségbeesetten utána vágott a kataná-
val, mielőtt a fal visszazárult volna mögötte. Náthán Garrard Tyler eltűnt a
végtelen csőlablrintusban, a rekesz pedig éles kattanással, visszhangozva
csukódott be mögötte.
 Brett Wallace lassan kiegyenesedett, Immár újra a megszokott, közönyös
tekintettel. Sem harag, sem Indulat, sem bizonytalanság, sem kétségbeesés
nem volt már az arcán. Mintha mindezek az emberi érzések egyik pillanatról
a másikra kiszáradtak volna belőle, mindössze egy üres, élettelen burkot
hagyva maguk után. Anélkül, hogy odanézett volna, kirántotta a szikét a kar­
jából. Csak egy közönséges seb volt. Nem érdemel több figyelmet. Néhány
másodpercig leeresztett karokkal, kardját a padlóra szegezve, mozdulatla­
nul álités hallgatózott.
Aztán, mintha meggondolta volna magát, lassan visszasétált a műtőasz­
talhoz, amelyen Rosalind Colé holtteste feküdt. Visszacsúsztatta a katanát a
hüvelyébe és két kézzel az asztalra támaszkodva, hosszan Rosalind békés,
élettelen arcára meredt. És hallgatózott tovább.
Valahol a csönd mélyén távoli, tompa zümmögést hallott. Tyler egyre tá­
volodó tolószékónek a hangja visszhangzott az egykori tárnák alagútjaiban.
Brett Rosalind arcára összpontosítva a tekintetét lassan elmosolyodott. Eb­
ben a mosolyban azonban a bizonyosság mellett mélységes szánalom is
bújkált. Brett már csak azért Imádkozott magában, hogy a lány, ha az agya
még valóban életben van, valahogy meg tudja, hogy a bosszú mégis csak
utolérte a gyilkosát.
Brett képszerű pontossággal felidézte magában azt a bizonyos gyakorla­
tot, amit nap mint nap elvégzett Jeff Archerrai. A kardjával szabályosan
meghámozta a levegőben a feléje dobott gyümölcsöket, mielőtt földet értek
volna. Először csak egy grapefruitot, aztán egy narancsot, majd egy almát
és végűi egy szőlőszemet. Anélkül hámozta meg mindegyiket, hogy a gyü­
mölcs húsát megsértette volna.
Náthán Garrard Tyler még alig gördült ki a műtőből, amikor a belső részel a
lába elé omlottak. Először az Inge hasadt fel, majd követte a felsőtestének az
egész elülső bőrfelülete a nyakától a nemi szervéig. Azután következtek a
belek és a többi, korábban csupán a bőr által rögzített belső szervek.
Brett hallotta a velőt rázó sikítást. Megvárta, amíg a rettenetes hangok,
majd a csendesedő hörgések Is teljesen elnémulnak. Ezután kisétált az épü­
letből, hogy Terrl Cunninghammal együtt visszatérjen a normális életbe, az
emberek közé.